EURÓPA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 2005
 Barbara Taylor Bradford: Emma’s Secret
Doubleday, New York, 1988

Copyright © 2004 by Beaji Enterprises, Inc.

All rights reserved

HungAriAn translation © Urbán Erika, 2005

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:

ANGYAL
BÍZVA BÍZZÁL
EGY GAZDAG NŐ
HÁROM HÉT PÁRIZSBAN
KATIE DIADALA
KEZDD VELEM ÚJRA AZ ÉLETED
A LEGKÜLÖNB UNOKA
MÁS SZÍV, MÁS LÉLEK
A MÚLT KÖDÉBEN
ŐRIZD AZ ÁLMOT!
SZERELEM EGY MÁSIK VÁROSBAN
TITKOS SZERELEM
VESZÉLYES ISMERETSÉG
„Bobnak, örök szerelemmel”
 A három klán

A HARTE-OK
(Az egymást követő generációk)

EMMA HARTE: a dinasztiaalapító matriarcha,

az üzletbirodalom megteremtője.

EMMA GYERMEKEI

EDWINA HARTE LOWTHER: Dunvale grófjának özvegye. Emma lánya,

Edwin Fairleytől született. (Törvénytelen gyermek.) Elsőszülött.
CHRISTOPHER „KIT” LOWTHER: Emma fia, első férjétől, Joe
Lowthertől született. Másodszülött.
ROBIN AINSLEY: Emma fia, második férjétől, Arthur Ainsleytől
született. Elizabeth ikertestvére. Harmadik a sorban.
ELIZABETH AINSLEY DEBOYNE: Emma lánya, második férjétől, Arthur
Ainsleytől született. Robin ikertestvére. Harmadik a sorban.
DAISY AINSLEY: Emma lánya, Paul McGilltől született. (Törvénytelen
gyermek.) Negyedik a sorban.

EMMA UNOKÁI

ANTHONY STANDISH: Dunvale grófja. Edwina és Jeremy Standish,

Dunvale grófjának és grófnőjének fia.
SARAH LOWTHER PASCAL: Kit és June Lowther fia.
JONATHAN AINSLEY: Robin és Valerie Ainsley fia.
PAULA MCGILL HARTE AMORY FAIRLEY O’NEILL: Daisy és David
Amory lánya. Philip nővére.
PHILIP MCGILL HARTE AMORY: Daisy és David Amory fia. Paula
öccse.
EMILY BARKSTONE HARTE: Elizabeth Ainsley és Tony Barkstone
lánya. Amanda féltestvére.
AMANDA LINDE: Elizabeth Ainsley lánya, aki második férjétől, Derek
Linde-től született. Emily féltestvére.

EMMA DÉDUNOKÁI

TESSA FAIRLEY LONGDEN: Paula és Jim Fairley (Paula első férjének)

lánya. Lorne ikertestvére.
LORNE FAIRLEY: Paula és Jim Fairley fia. Tessa ikertestvére.
LADY INDIA STANDISH: Anthony Standish és Sally Harte (Dunvale
grófjának és grófnőjének) lánya.
LINNET O’NEILL: Paula és Shane O’Neill (Paula második férjének)
lánya. Emsie és Desmond nővére.
CHLOE PASCAL: Sarah Lowther és Yves Pascal lánya.
FIONA MCGILL AMORY: Philip McGill Amory és (a néhai) Madelana
O’Shea Amory lánya.
EMSIE O’NEILL: Paula és Shane O’Neill lánya. Linnet és Desmond
testvére.
DESMOND O’NEILL: Paula és Shane O’Neill fia. Linnet és Emsie
testvére.

A HARTE-OK
(folytatás)

WINSTON HARTE: Emma bátyja és üzlettársa.

RANDOLPH HARTE: Winston és Charlotte Harte fia.
II. WINSTON HARTE: Randolph és Georgina Harte fia.
TOBY HARTE: II. Winston Harte és Emily Harte fia. Gideon bátyja.
GIDEON HARTE: II. Winston Harte és Emily Harte fia. Toby öccse.
FRANK HARTE: Emma öccse.
ROSAMUND HARTE: Frank és Natalie Harte lánya. Simon nővére.
SIMON HARTE: Frank és Natalie Harte fia. Rosamund öccse.

AZ O’NEILLEK

SHANE PATRICK DESMOND „BLACKIE” O’NEILL: a dinasztia alapító

atyja és az üzletbirodalom megteremtője.
BRYAN O’NEILL: Blackie és Laura Spencer O’Neill fia.
SHANE O’NEILL: Bryan és Geraldine O’Neill fia.
LINNET O’NEILL: Shane és Paula O’Neill lánya.
EMMA „EMSIE” O’NEILL: Shane és Paula O’Neill lánya.
DESMOND O’NEILL: Shane és Paula O’Neill fia.

A KALLINSKIK

DAVID KALLINSKI: a dinasztia alapító atyja és az üzletbirodalom

megteremtője.
SIR RONALD KALLINSKI: David és Rebecca Kallinski fia.
MICHAEL KALLINSKI: Ronald és Helen „Posy” Kallinski fia.
JULIAN KALLINSKI: Michael és Valentine Kallinski fia.
 Előszó
2000

„A vég számomra a kezdetet jelenti”

STUART MÁRIA,
SKÓCIA KIRÁLYNŐJE
Mozdulatlanul üldögélt az ágy mellett, s nagyanyja kezét
szorongatta; akkora volt a csend a kórteremben, hogy hallotta a halk
szuszogást, ahogy az idős asszony beszívja, majd kifújja a levegőt.
Megnyugodott az öregasszony arca: az álom eltüntette róla a
feszültséget, s évei számánál fiatalabbnak tűnt – már régóta nem
látszott ilyen fiatalnak.
„Lehet, hogy mégis meggyógyul”, gondolta Evan; nagyanyján
pihent a tekintete, azon a lényen, akit a legjobban szeretett a világon,
apja kivételével. Bárcsak ideérne! Már órákkal ezelőtt elindult
Connecticutból ide, Manhattanbe; vajon hol késik ennyit? Evan az
órájára pillantott, s amikor látta, mennyi az idő, rádöbbent, hogy
Owen alighanem belekerült a késő délutáni csúcsforgalomba…
hamarosan elöntik az utcát az emberek, és jövő héten lesz hálaadás
nap. Apró sóhaj szakadt fel belőle: el sem tudta képzelni az imádott
mama nélkül az életet. De nagyanyja vesemedence-gyulladást kapott,
mire veséje felmondta a szolgálatot. Már csak órák kérdése…
Glynnis Jenkins Hughes. A walesi lány, Rhondda Valleyből, aki
ötvennégy évvel ezelőtt katonafeleségként érkezett Amerikába. Azért
jött erre a kontinensre, hogy csatlakozzon a férjéhez, Richard
Hughes-hoz; magával hozta a gyermeküket, Owent is, aki Angliában
fogant és született, amikor Richard ott állomásozott a második
világháború idején.
„Anyámként nevelt fel, akárcsak apámat”, állapította meg Evan,
miközben hátradőlt a széken, lehunyta a szemét, és elmerült a rátörő
gyermekkori emlékek tengerében. Örök támasza volt a mama…
mindig nevetett, vidám és mókás volt, végtelenül gyengéd és szerető.
Az édesanyja azóta beteg, amióta Evan az eszét tudta; most is az;
mániás depressziós, a saját világában élt, a valóságtól távol, bizonyos
értelemben az ő életükön kívül.

9
 Még évekkel ezelőtt, a mama egy nap elutazott New Yorkból,
elment Connecticutba, és átvette az irányítást. – Kis porontyok
vagytok ti mind, nem bírtok gondoskodni magatokról! – dünnyögte.
S hozzátette (halkabban, de azért Evan meghallotta), hogy a férfinak
meleg vacsorára van szüksége, amikor este hazaér; meg szerető,
megértő feleségre, aki megölelgeti, kényezteti és babusgatja,
támogatja, amikor kell, s legyezgeti a hiúságát.
A mama éveken át gondoskodott Evanről s a húgairól, Elayne-ről
és Angharadról; terelgette őket, míg fel nem cseperedtek.
Temperamentumos, jólelkű asszony volt, aki jól érezte magát a
bőrében; s akinek egyetlen vágya volt megosztani velük és apjukkal,
egy szem gyermekével, az élet szeretetét. „Sikerült”, gondolta Evan.
„Annyi jót kaptam tőle! Ő formált olyanná, amilyen ma vagyok.”
Végül kinyitotta szemét, s nagyanyjára pillantott: mosoly törte
meg meggyötört vonásait, mikor észrevette, hogy ébren van.
– Elbóbiskoltál, Evan – suttogta Glynnis.
– Tévedsz, nagymama! Csak lehunytam a szemem, és
elgondolkoztam.
– Miről?
– Rólad, és arról, milyen jól gondoskodtál rólunk kiskorunkban.
Apának is gondját viselted.
Röpke mosoly suhant át Glynnis ajkán; váratlanul kitisztult a
váladékos, öreg szempár, megtelt élettel, s kéken, élénken
felragyogott.
Evan megszorította nagyanyja kezét, és felkiáltott:
– Meglátod, hamarosan kikerülsz innen!
– Hol van Owen? – motyogta Glynnis elhaló hangon.
– Már úton van. Bármelyik percben megérkezhet… talán dugóba
került.
– Menj el! – parancsolt rá Glynnis rekedten.

10
 – Nem hagyhatlak egyedül, mama – tiltakozott Evan a fejét rázva.
Nem tudta mire vélni a dolgot, morcosan hozzáfűzte hát: – Itt akarok
maradni, hogy vigyázzak rád. Apa úgyszintén.
– Úgy értettem, hogy… menj el New Yorkból… huszonhat éves
vagy… a világot… kéne járnod… – Glynnis hangja fáradtan
elfulladt. Felsóhajtott, s mintha mélyebbre süppedt volna a párnák
közé.
Evan közelebb hajolt hozzá, s állhatatosan rászegezte a szemét. –
Én boldog vagyok itt, imádom a munkámat, és egyébként is: a
közeledben szeretnék lenni.
– Nemsokára meghalok. – Glynnis reszkető szemhéjjal viszonozta
unokája pillantását, s állta a tekintetét.
– Ne bomolj már, mama! Jobban leszel, rendbe fogsz jönni! –
Könnyek szöktek Evan szemébe, s még jobban megszorította
Glynnis törékeny ujjait.
– Öreg vagyok – suttogta Glynnis –, most már túl öreg vagyok.
– Lárifári! Még csak hetvenkilenc éves vagy, nem kor ez
manapság! – csattant fel Evan tiltakozva.
Glynnis felsóhajtott, elszorult a szíve; ej, mennyire fájt neki, hogy
látnia kell unokája szenvedését. „Egyetlen igaz szerelmem”,
gondolta, „nos, volt egy másik is, de annak már annyi ideje, hogy mit
se számít. Evan az én nevelésem. Mintha a saját lányom lenne: a
kislány, akit nem szültem meg Richardnak. Drága, édes Richard!
Álmodni sem lehetne nála hűségesebb férjet. Milyen jólelkű ember.
Sosem ismertem nála jobbat; ideális férj, akivel le lehet élni egy
emberöltőt. Mennyi mondanivalóm maradt, és mennyire kevés időm!
Ó, hogy kavarog bennem minden… rendeznem kell a gondolataimat.
Már korábban el kellett volna árulnom neki… de féltem…”
– Mama! Mama! – kiáltotta Evan. – Kérlek, mama, nyisd ki a
szemed!

11
 Glynnis szemhéja lassan felemelkedett, s amikor ismét unokájára
nézett, hirtelen felragyogott ráncok barázdálta arca. – Eszembe jutott
a nagyapád, Evan. Richard Hughes. Milyen jólelkű ember volt!
– Mi is nagyon szerettük, nagymama.
– Mondd csak, vár engem? Szerinted van élet a halál után? Van
mennyország, mit gondolsz, Evan?
– Sejtelmem sincs, mama. – Evan végighúzta ujját a szemén, s
félresöpörte a könnyeit. – Remélem, nagyon remélem.
– Talán létezik… ne sírj, Evan, szép volt az életem… néha
szomorú… sőt fájdalmas is. De élveztem… hisz minden rosszban
van valami jó… – Glynnis ismét elkalandozott, elmerült a
gondolataiban, és megpróbálta összeszedni maradék erejét.
Evan közelebb hajolt hozzá, s gyengéden megérintette az orcáját.
– Itt vagyok, nagymama.
– Tudom, aranyom – sóhajtott fel Glynnis; halovány mosoly
reszketett széles, telt ajkán.
– Apa bármelyik pillanatban megérkezhet! – biztatta Evan, s
remélte, hogy így is lesz. Elhessegette egyre erősödő félelmét.
– Túlságosan szerettem – motyogta Glynnis.
– Te magad mondtad, mama, hogy sosem lehet eléggé szeretni
egy gyereket!
– Igazán?
– Igen, nekem mondtad, régen, még kislánykoromban.
– Nem emlékszem rá. Evan?
– Igen, mama?
– Menj el Emmához!
– Emmához? Kiről beszélsz?
– Emma Harte-ról. Londonban él. Nála van a… kulcs. A
jövődhöz. Ó, Evan… – Glynnis váratlanul elhallgatott, meredten az
unokájára bámult, mintha alaposan emlékezetébe akarná vésni az

12
arcát, majd lehunyta a szemét. Elnyújtott, reszkető sóhaj szakadt fel
belőle, aztán nem mozdult többé.
– Mama! – mondta Evan halkan, sürgető hangsúllyal. – Mama!
Semmi válasz; Glynnisnek még a szempillája sem rezdült. Evan a
lepedő tetején egymásba fonódott kezükre nézett, s észrevette, hogy
nagyanyja keze elernyedt. Érezte, hogy elszorul a szíve, s
előbuggyantak a könnyei.
„Elment”, gondolta. „Elköltözött.” Vége a fájdalomnak és a
szenvedésnek, Glynnis megnyugodott. Evan remélte, hogy létezik a
mennyország, s a nagypapa ott várja az imádott mamát.
Előrehajolt, s megcsókolta Glynnis langymeleg arcát. Könnyek
árasztották el a szemét, s végiggördültek az orcáján, miközben átadta
magát a fájdalomnak. Észre se vette a szobába belépő apját; csak
akkor figyelt fel rá, amikor Owen gyengéden átölelte a vállát.
– Elment? – kérdezte Owen elakadó hangon.
– Igen, apa, épp az imént. – Közben megsimogatta Glynnis
ezüstös haját, majd felállt, s Owen felé fordult. Mikor megpillantotta
kék szemében a csillogó könnyeket, s látta a kínt az arcán, a karjába
vetette magát; meg akarta vigasztalni, s cserében ő is vigaszra
vágyott.
Néhány másodpercig egymáshoz simultak, végül Owen
megszólalt:
– Megpróbáltam ideérni, még mielőtt meghal.
– Tudom, apa, és a mama is tudta.
– Mit üzent nekem búcsúzóul?
– Azt mondta, hogy túlságosan szeretett.
Az apja hallgatott, egy pillanatra eltöprengett. Majd elengedte a
lányát, s leült az anyja mellé; sötét üstöke fölébe hajolt, s Owen
átadta magát a bánatnak.

13
 Evan aggódva figyelte, s közben elfeledkezett nagyanyja őhozzá
intézett utolsó szavairól. Komoly fejtörést okoztak neki később,
mikor eszébe jutottak.
Hamarosan elutazott Londonba. Hogy megkeresse Emma Harte-
ot. Hogy megkeresse a jövőjét.

14
 ELSŐ RÉSZ

A dinasztia
2001

„Öleld kebledre barátaidat, de ellenségeidet még inkább.”

ISMERETLEN

„A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ez által némelyek,

tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg.”
Zsid. 13,2
 1

Reggel vihar tombolt.

Nyirkos, metsző szél fújt az Északi-tenger felől; Linnet O’Neill úgy
érezte, a csontjáig hatol a jeges párával terhes levegő.
Még jobban begubózott a vastag, zöld lódenkabátba, szorosabbra
húzta fején a kendőt, majd zsebre vágta kesztyűs kezét, és makacsul
továbbvonszolta magát, végig a kanyargós ösvényen, amely a felláp
tetejére vezetett.
Egy pillanat múlva felemelte a fejét és felpillantott.
Fölötte üregesen ívelt át az égbolt, akár egy óriási, kicsutakolt tál
belseje. Az acél színét idézte. A fémes szürkeséget megtörte egypár
vézna felhő: sápadtan kavarogtak a kristálytiszta, áttetsző északi
fényben, e tájék jellegzetességében; mintha valahonnan a horizonton
túlról, rejtett forrásból áradt volna szét a kísérteties ragyogás.
Mikor elindult a fennsíkra, amely Pennistone Royal fölé
magasodott, Linnet azt hitte, esni fog, de a szélvihar szétkergette a
korábban összeverődött fekete felhőket.
Mivel itt élt egész életében, tudta, milyen szeszélyes errefelé az
időjárás, és ismerte a folyton változó yorkshire-i égboltot is.
Ebédidőre talán előbújik a nap a szürkeség mögül, s megtölti
tündöklő sugaraival a mennyboltot; de az is lehet, hogy
könyörtelenül ömleni kezd az eső.
Sose tudja az ember, mire számíthat, amikor sétálni indul a
yorkshire-i fellápon. De mit bánta ő! Gyermekkora óta
ellenállhatatlanul csábította a hangafüves mező; kiskorában is
örömmel jött ide az édesanyjával: ott barangolt az ölyvharasztok és
erikák között, és szívesen eljátszott a plüssállatokkal, egymagában az
irdatlan, kopár vidéken. Az ő világa volt ez; sőt a birtoka, hitte ő; s
bizonyos értelemben még most is ezt hiszi.

16
 Ma reggel csöndbe burkolózott a fennsík.
Tavasszal és nyáron, sőt még ősszel is, a víz csobogva-csilingelve
bukdácsolt lefelé a sziklákon a kaviccsal telehintett patakokba;
folyton szólt a madárfütty, s hallatszott a sietős szárnysurrogás.
Mindez hiányzott ezen a hideg, januári szombaton. A madarak
már rég elrepültek melegebb égtájakra, a patakokat jég borította, s
különös csend honolt, miközben Linnet egyre magasabbra mászott a
meredeken emelkedő tájon.
Hiányoztak neki a nyári hónapokat olyan gazdagon betöltő
hangok. Nem létezett számára édesebb az áttetsző levegőben pörgő-
bukfencező énekesmadarak csicsergésénél és trillázásánál. Nem
mindennapi élményben részesült, amikor feljött ide azokon a kedves,
bolondos napokon, csak azért, hogy meghallgassa a pacsirták és a
kenderikék kardalát, melyet nagy élvezettel adtak elő a szedercserje
egyik kinyúló ágán ülve; ezek a kismadarak imádták a
tüskebokrokat, ahogy a sünzanótot is, amely a rekettyésben nőtt, ahol
gyakran rakták le fészküket, vagy kutattak magok után.
Ezekben a napokban, a ragyogó, veronikakék ég alatt ide-oda
futkároztak a nyulak, rikoltoztak a nagyobb madarak, s a levegőben
elegyedett a langymeleg fű, a vadvirágok, a páfrány és az áfonya
illata – mind, mind oly édes és bódító. Ekkor élte virágkorát a
hangafüves pusztaság, leszámítva az augusztus végét és a szeptember
elejét, amikor kivirágzott az erika, és átváltoztatta a fakó dombokat a
fejedelmi lila és a lágy, visszafogott zöldek hullámzó tengerévé.
Egyszer csak dühösebb lett a szél, s előrefelé lökte a meglepett
Linnetet, aki erre csaknem orra bukott az ösvényen, de sietve
visszanyerte egyensúlyát. „Nem csoda, hogy elbújtak a vadállatok”,
gondolta; s felmerült benne, hogy talán botor dolog volt eljönni ide
ebben a zord, hideg időben.
De valahányszor visszatért Pennistone Royalba – még röpke
távollét után is –, az első adandó alkalommal a felláp felé vette az

17
irányt. Mikor a dombokat járta, megnyugodott, s megbékélt
önmagával. Kitisztultak fejében a gondolatok idefent, világosabban
látott mindent; különösen, ha bántotta valami. Mostanában főleg a
nővére, Tessa miatt fájt a feje: több szempontból is riválisok lettek,
de különösen a Harte-áruházban, mindkettőjük munkahelyén.
Most örömmel töltötte el a tudat, hogy ismét otthon lehet, azon a
helyen, ahová valójában tartozik.
Édesanyja is szerette a fellápot, de csak tavasszal és a nyári
hónapokban; Paula, a lányával ellentétben, télen nem lelkesedett
annyira ezért a vad és kietlen tájért, melyet sokan Anglia legsivárabb
vidékének tartottak ilyenkor.
Egész évben rajongott azonban a tájért az apja, Shane O’Neill, aki
ritkaságszámba menő, szinte gyengéd szeretettel viseltetett a
természet iránt. „A valódi kelta”, aki valamelyik korai évszázadból
származott ide, gondolta róla Linnet; ő táplálta lányában a természet,
a vadon és a yorkshire-i gazdag növény- és állatvilág iránti
szerelmet.
Linnet az édesanyjától hallotta, hogy a dédanyja is odavolt a
fellápért, és sokat időzött odafent. – Ha bánatos volt, a nagyi mindig
nekivágott az imádott fellápnak – mesélte az anyja évekkel ezelőtt.
Nem csoda, hogy vigaszra lelt itt a nagyi, hiszen ott született az
egyik faluban, és a Pennine-dombok között nőtt fel.
Linnet dédanyja a híres-neves Emma Harte volt, akiről a maga
idejében legendák keringtek; azok, akik ismerték Emmát, állították,
hogy ő szakasztott mása. Linnet ilyenkor kissé elutasítóan
felnevetett, de titokban örült. Ki ne örülne neki, ha előnyére
összehasonlítanák azzal a rendkívüli asszonnyal, aki minden segítség
nélkül megteremtett egy dinasztiát és egy üzletbirodalmat, amely
behálózza az egész világot?

18
 Az anyja szerint Linnet a családra ütött, mivel kiváló üzleti érzéke
van, s jól ért a forgalmazáshoz és a kereskedéshez. – Akárcsak a
nagyi! – hangoztatta Paula szüntelenül, büszke mosollyal.
Linnetet kellemes melegség járta át, ha eszébe jutott az édesanyja,
Paula McGill Harte Amory Fairley O’Neill. Különleges asszony, s –
bárki bármit gondol – igazságos és korrekt mindenkivel. Ami pedig
az apját illeti: ő egyszerűen bámulatos.
Az apjával mindig is igen kiegyensúlyozott volt a kapcsolata, s tíz
évvel ezelőtt, Patrick halála után, még közelebb kerültek egymáshoz.
Linnet bátyja ritka betegségben halt meg, tizenhét éves korában;
mindannyian meggyászolták a jámbor Patricket, aki születése óta
fogyatékos volt, mégis oly kedves és segítőkész. Mindenki kedvelte;
a maguk módján mindnyájan óvták és kényeztették, de különösen
Linnet, akinek még most is hiányzott: sajnálta, hogy nem
anyáskodhat felette.
Ahogy továbbgyalogolt, egyre feljebb és feljebb, észrevette, hogy
apró jégcsapok csüngnek a tüskebokrokon. Kőkemény volt a talaj.
Hidegebbre fordult az idő, hiszen csaknem felért a csúcsra, és
kíméletlenül fújt a szél. Örült, hogy meleg ruhát és csizmát húzott, s
gyapjúkendőbe bugyolálta a fejét.
Mint azt előre tudta, az ösvény hirtelen meredeken felfelé
emelkedett; érezte, hogy megfeszül a lábikrája, ahogy felfelé mászik.
Pár percen belül erősen zihálni kezdett, így hát megállt pihenni.
Ahogy előrekémlelt, rádöbbent, hogy alig néhány lépés választja el a
tetőtől, ahol fűrészes, fekete sziklaalakzat szökellt az ég felé, akár
egy óriási monolit, melyet egy ősi, kelta istenség tiszteletére emeltek.
Egyszer felvetette Gideon Harte-nak, az unokatestvérének, hogy a
monolitot emberek emelték, esetleg maguk a kelták. Vagy a druidák.
De a nagy tudású Gideon tüstént elvetette az ötletet. Elmagyarázta,
hogy a fekete sziklákat, melyek olyan ingatagon tornyosulnak
talapzatukon, hatalmas gleccser szállította ide a jégkorszakban, jóval

19
azelőtt, hogy megjelent az ember a brit szigeteken. Már hosszú
évezredek óta ott állnak ezek a sziklák, hangsúlyozta Gideon, ezért
egyensúlyoznak oly bizonytalanul – legalábbis úgy festenek, mintha
inognának.
Linnet már alig várta, hogy felérjen a dombtetőre, ismét nekiindult
hát, s egyszerre megérkezett: fellépett a fennsíkra, és ott állt a
közvetlenül föléje magasodó monolit árnyékában. Különös formát
öltött mészkő talapzata, melyet a természet több évezreddel ezelőtt
alakított ki: két-két kődarab nyúlt ki kétoldalt a magas, lapos
kőtáblából, amely hátracsúszott; így keletkezett a keskeny üreg,
melyet nem jártak be az idefent viharos erővel süvítő szelek.
Emma évekkel ezelőtt elhelyezett az üregben egy nagyobb követ,
ez szolgált hevenyészett pad gyanánt. Linnet jó szokásához híven
rátelepedett, és megcsodálta az előtte elterülő tájat. Még a lélegzete
is elakadt, annyira lenyűgözte a panoráma. Tekintete bejárta a kopár,
lakatlan dombvidéket, melyet az alacsonyan szálló felhők alatt
megostorozott a szél; kérlelhetetlenül sivár és magányos volt ez a
hely, ő mégsem félt idefent, itt sosem érezte egyedül magát.
Elbűvölte a lápvidék vad szépsége; élvezte és megnyugtatónak találta
a magányt.
Látta a legelőket, messze odalent a lapályon; buja zöldjüket
ideiglenesen eltörölte a zord időjárás. Fehéren tündököltek a mezők,
betakarta őket a téli fagy, s a folyó úgy szelte át a bukolikus völgyet,
akár egy kanyargós ezüst kötél, mely megcsillan a hideg északi
fényben.
S középen, a habarcs nélkül rakott falakkal teletűzdelt, békés
legelők között állt Pennistone Royal, az impozáns ősi épület, melyet
1932-ben, csaknem hetven évvel ezelőtt vásárolt meg Emma Harte.
Azokban az években, amikor ott lakott, Emma a legcsodálatosabb
helyek egyikévé varázsolta ezt a házat. Festői látványt nyújtottak a
hatalmas kertek: egészen a folyóig leért a pázsit; tavasszal és a nyári

20
hónapokban élénk színekben pompáztak a virágágyások meg a
bokrok.
Hiányoztak azonban a rózsák ezekből a pompás, szerteszét futó
kertekből. A családi legenda szerint Emma Harte gyűlölte a rózsákat,
mivel Edwin Fairley gorombán elutasította Fairley Hallnál, a
rózsakertben. Fiatal lány volt még azon a bizonyos napon, amikor
elmondta Edwinnek, hogy a gyermekét hordja. A rémült fiú,
befolyásos atyjától, Adam Fairleytől való félelmében, eltaszította
magától a lányt. Felajánlott neki pár shillinget; mire Emma
kölcsönkért egy bőröndöt.
Elfutott. Otthagyta a családját és a Pennine-hegység árnyékában
elterülő Fairley falvát. Elutazott Leedsbe, hogy megkeresse kedves
barátját, Blackie O’Neillt, aki – tudta – kisegíti a bajból.
Természetesen így is történt. Blackie beköltöztette a barátnőjéhez,
Laura Spencerhez, akit később feleségül vett; ő gondoskodott
Emmáról, míg meg nem született Edwina. „Gazdag és befolyásos
asszony lesz belőlem”, fogadta meg ekkor Emma Harte, „hogy
megvédjem saját magam és a gyermekemet is.” Éjjel-nappal
dolgozott, hogy elérje célját, s történetesen minden arannyá vált a
keze alatt.
Linnet a nagyapjától, Bryan O’Neilltől hallotta, hogy a dédanyja
sohasem foglalkozott a múlttal. Fiatalasszonyként sikert sikerre
halmozott, egyre feljebb kapaszkodott, mindig elérte a szinte
lehetetlent, és minden szempontból igazi, tehetős nagyasszony lett
belőle.
A nagypapa szerint Emma sose felejtette el azt a szörnyű napot a
rózsakertben, Fairley Hallnál. Ájuldozott, és vadul öklendezni
kezdett, amikor magára maradt. Emma a rózsákat vádolta a rátörő
hányingerért, és élete hátralévő részében elszállt minden ereje, ha
megérezte az illatukat.

21
 Az imádott nagyi érdekében Paula kitiltotta a rózsákat Pennistone
Royal kertjeiből; a házban sem kerültek be a virágcsokrokba. Azóta
is élt a szokás.
Linnet huszonöt éve, május közepén született dédanyja házában.
A nagyanyja, Daisy, megörökölte Emmától Pennistone Royalt, de
rögvest odaajándékozta a lányának, Paulának, mivel szívesebben élt
Londonban, és így megtakarította a később esedékes örökösödési
illetéket is. Paula itt élt már Emma halála óta. A ház Linnet számára
mindennél többet jelentett a világon; bár hétközben Londonban
dolgozott, minden hétvégén elutazott Yorkshire-be.
Tavaly novemberben Paula a bizalmába avatta Linnetet, s elárulta
neki egyik titkát. – A nagyi még évekkel ezelőtt megszabta –
magyarázta –, hogy Pennistone Royalt csak az örökölheti meg, aki a
legjobban szereti; feltéve, hogy az illető elég intelligens, és
megfelelőképpen gondját tudja viselni. Mivel Tessa a legidősebb,
nyilván abban a hitben él, hogy rá fogom hagyni ezt a helyet, de nem
visz rá a lélek, Linnet! Nem is szereti a házat, sem a kerteket, kicsit
sem törődik velük. Csak az érdekli, mekkora hatalmat és presztízst
jelent mindez a családban. Ez bizony távolról sem felel meg a nagyi
elképzeléseinek. – Paula a fejét rázta, s így folytatta: – Lorne-t nem
érdekli a ház, Emsie-t pedig csak az istállók foglalkoztatják.
Szeretetteljes mosoly suhant át az arcán, miközben tovább beszélt:
– Kétlem, hogy valaha is megváltozik a szentem. Ami Desmondot
illeti: ő egy nap megörökli a nagypapa házát Harrogate-ben, amikor
elmegy Bryan papa.
– Úgy tervezem hát, hogy rád hagyom ezt a birtokot, Linnet –
mondta Paula, s kézen fogta a lányát –, hiszen tudom, milyen sokat
jelent számodra ez a hely, és mennyire szereted. De senkinek egy
szót se! Megértetted, galambom?
Linnet áradozva hálálkodott, s megígérte, hogy hallgat, mint a sír;
hiszen felfogta ő, milyen következményekkel jár mindez.

22
Meglepetésként érte a bejelentés; legmerészebb álmait is
túlszárnyalta anyja döntése. Valahol a lelke mélyén örült, már
hogyne örült volna, mégsem merengett el szívesen jövendőbeli
örökségén, főleg hogy a szüleiről volt szó. Nem kívánta ő a korai
halálukat!
Nekitámasztotta hátát a fülkében lévő mészkőlapnak, s
felsóhajtott; még mindig Paula szavai jártak a fejében. Meggyűlik a
baja Tessával, ha valaha is rájön, mire készül az anyjuk.
Igaz, hogy Tessát nem fűzte őszinte vonzalom a házhoz, sem a
birtokhoz, mégis mohón sóvárgott utánuk – lévén a kapzsiság egyik
legkevésbé vonzó tulajdonsága. Paula nem tévedett: Lorne mit se
bánná a dolgot. London volt a székhelye; mostanában ritkán jött
északra, kivéve a különleges családi eseményeket és az ünnepeket.
Magával ragadta a West End-i színházi világ, ahol sikeres és
népszerű színész lett belőle. Szívvel-lélekkel belevetette magát a
munkába, s – az ikertestvérével ellentétben – nem volt sem
pénzsóvár, sem harcias. Szerető, gyengéd ember; gyakorta tört
lándzsát Linnet mellett, elszántan és hűségesen, Tessa ellenében. Ez
nem jelentette azt, hogy nem szereti Tessát – épp ellenkezőleg! A
legtöbb ikerpárhoz hasonlóan ők ketten is igen közel álltak
egymáshoz, és sokszor összejártak. De hogy ne szaporítsuk a szót:
Lorne-t nem érdekelte különösebben Paula vállalkozása, nem is
vágyott rá, hogy bármely részét megörökölje. Nem úgy Tessa!
Ami a két legifjabb O’Neill ivadékot illeti: ők, Tessa
szemszögéből nézve, nemigen jöttek számításba. A művészlélek
Emsie álmatag szemű, meglehetősen habókos lány volt. Linnet
szemében „igazi kelta”, akárcsak az apjuk. Emsie egy fikarcnyit sem
törődött a tulajdonnal; többre becsülte a lovait meg a kutyáit, mint az
új ruhákat és a csecsebecséket. „Szamárság”, legyintett ez utóbbira
megvetően, s inkább kiganajozta az istállót egy szál farmerben meg
egy ócska pulóverben.

23
 Linnet mosolygott magában, miközben a húgán gondolkozott, akit
szörnyen féltett, és tiszta szívéből szeretett. A tizenhét éves Emsie
sebezhető és érzékeny volt, ugyanakkor lármásan mulatságos is, ha el
akarta szórakoztatni a családot. Emma Harte-ról nevezték el, de egy-
két nappal a születése után Emsie lett belőle, mivel a szülei hirtelen
rádöbbentek, hogy nincs helye még egy Emmának a családban,
hiszen még mindig uralkodott felettük a halott Emma.
A legifjabb O’Neill volt az a fiú, akire Linnet apja mindig is
vágyott, különösen Patrick halála után. A most tizenöt éves Desmond
megszólalásig hasonlított Shane-re: száznyolcvan centiméter magas,
sötét hajú, markáns és jóképű; máris úgy fest, mint egy felnőtt férfi.
Linnet mindig is Desmondot tartotta a legremekebb gyermeknek;
nemsokára pompás fiatalember lesz belőle. Semmi kétség: a lábai
előtt fognak heverni a nők; ez nyilvánvalóan így volt az apjával is,
mielőtt elvette volna az anyjukat. Desmond Shane szeme fénye, s
hőn kívánt örököse az O’Neill-szállodabirodalomnak, melyet Blackie
alapított, s amelyet Bryan O’Neill épített ki világméretű céggé
egyetlen fia, Shane segítségével, aki ma is vezette.
Különös módon Tessa mindig is el volt ragadtatva Desmondtól;
jobban szerette őt, a legkisebb fiút, mint a többi féltestvérét, az
O’Neill lányokat. – Ez jobbára annak köszönhető, hogy nem látja
veszélyesnek – jegyezte meg Linnet nemrégiben Gideonnak, s az
unokatestvére rábólintott. Bár kis híján hozzátette: „De hát Desmond
csakugyan lehengerlő!”
Linnet pár másodpercig Tessára koncentrált, és elkeseredett
kifejezés ült ki az arcára. A féltestvére Paula első férjétől, Jim
Fairleytől született; épphogy cseperedni kezdtek az ikrek, amikor Jim
meghalt egy óriási lavinában a Chamonix-völgyben.
Mivel Tessa néhány perccel Lorne előtt született, ő volt az
idősebb; nem is hagyta, hogy erről akár az öccse, akár mások
elfeledkezzenek. Megállás nélkül hangoztatta, hogy ő Paula

24
vélelmezett örököse, lévén a legidősebb a hat gyermek közül, akikből
már csak öten vannak életben.
Elszorult Linnet szíve, ahogy eszébe jutott Tessa versengésre való
hajlama. Gyűlölte a veszekedést és a családon belüli harcot;
többnyire ő teremtett békét a családtagok között. Lehet, hogy immár
vége ennek a szerepnek?
Gideonnal épp a minap tárgyalták ki Tessát; Gid figyelmeztette,
hogy Tessa féltékeny rá, és irigyli. Bár még a gondolatától is irtózott,
Linnet rádöbbent, hogy egyetért az unokafivérével, aki hangsúlyozta,
milyen aljasan viselkedett Tessa gyerekkorukban. – Kutyából nem
lesz szalonna! – dünnyögte, miközben sokatmondó pillantást vetett
Linnetre.
Most félelmében összerándult Linnet gyomra. Semmi sem
változott, pedig már mindketten felnőttek. Tessa zsarnokoskodott
vele kiskorában, és ha úgy vesszük, most is ezen van, bár leplezni
igyekszik.
Eszébe jutott, kiskorában milyen bátran szembeszállt egyszer
Tessával: mindenkit meglepett vele, még önmagát is, de legfőképpen
Tessát. Bizony, bizony megmutatta, hogy harcias, és megvan benne
Emma Harte lelkülete. Végül is visszavonulót fújt az akkor tizenkét
éves nővére.
Hangosan felkacagott: nevetése elterült az üres pusztaság felett, s
visszhangja több hullámban érkezett vissza hozzá. Felidézte
magában azt a malőrt, amely Tessa rikító sárga szalmakalapjával
esett meg, melyre olyan büszke volt Linnet nővére. A kalpag
tönkreázott Franciaországban, a Villa Faviola úszómedencéjében, és
Linnet képzeletben látta, ahogy békésen ott lebeg a medencében.
Ahová ő szánt-szándékkal belökte… ó, milyen elégedett volt akkor
önmagával!

25
 S milyen dühösen visítozta Tessa, hogy Linnet szándékosan
tönkretette a vadonatúj kalapját, melyet egy egész heti zsebpénzén
vett a nizzai piacon.
Azon a bizonyos délelőttön Gideon hangosan hahotázott, akárcsak
a fivére, Toby, Tessa legnagyobb bosszúságára, mivel Toby az egyik
talpnyalója volt, aki mindig körülhízelegte. Ahogy azt mind a mai
napig teszi.
Ami Tessát illeti: neki még a lélegzete is elállt Linnet pimaszsága
láttán. Az anyjuk is csak nagy nehezen bírta elfojtani a kacaját.
Tessa immár a harminckettőhöz közeledett, férjes asszony volt. A
férje, Mark Longden, építész, aki bizonyos hírnévre tett szert az
ultramodern épületeivel. Volt egy hároméves lányuk, Adele, akit
Adele Fairley tiszteletére neveztek el: ő volt Tessa ükanyja. Tessa
igen büszke volt arra, hogy rokonságban áll az arisztokrata Fairley
családdal; többek között ezt is szívesen belesulykolta az emberekbe,
legalábbis azokba, akik meghallgatták.
Tessa, kora és társadalmi rangja ellenére, kicsinyes bírt lenni,
gyakorta minden nyilvánvaló ok nélkül; nyílt titok volt ez a
családban, el is borzadtak a viselkedésétől, melyet éretlennek, sőt
sokszor meglehetősen komisznak tartottak.
Ők ketten Linnettel az anyjuknak dolgoztak Kinghtsbridge-ben, az
üzletlánc vezető áruházában. Tessa azonban Linnetnél fontosabb
pozíciót töltött be: több osztályt is vezetett, míg Linnet csak a
divatárurészleget irányította, s besegített Paulának az értékesítésbe
meg a marketingbe. Kétségtelenül Tessa gyakorolta hát a nagyobb
hatalmat, az elmúlt hónapokban mégis egyre ellenségesebb lett a
húgával.
Linnet csupán a napokban kezdte sejteni, hogy baj készül. Ijesztő
volt már maga a puszta gondolat is, különösen azért, mert nem
értette, mi az újabb gyűlölködés oka.

26
Távoli égzengés riasztotta fel az ábrándozó Linnetet; rémülten
kihúzta magát a kövön ültében, és felnézett az égre, amely komornak
tűnt, s egyszerre borúsabb lett. Semmi kétség: közeleg a vihar.
Mivel nem akarta, hogy idefönt érje az eső – nem is beszélve a
hóförgetegről, hiszen volt olyan hideg –, felpattant. Hátat fordított a
rendkívüli látványnak, s elindult lefelé a meredek ösvényen. Hosszú,
küzdelmes út vezetett felfelé, lefelé azonban sokkal könnyebben esett
a járás, s viszonylag gyorsan haladt. Továbbra is a nővére körül
keringtek a gondolatai. Nem értette, miért lett Tessa egyre ridegebb
vele az elmúlt hetekben. Látszólag minden ok nélkül változott meg a
viselkedése… hacsak nem szimatolta meg valahogy, mik Paula
Pennistone Royallal kapcsolatos szándékai.
„De hát honnan tudhatta volna meg?”
Nem hagyta nyugton a kérdés. Eltűnődött, visszagondolt az
anyjával novemberben folytatott beszélgetésre. Négyszemközt
voltak, a leedsi áruházban, anyja belső szentélyében. Rajtuk kívül
senki más nem volt ott, egyébként is Tessa Londonban járt
akkoriban. „Nem, valószínűleg sejtelme sem lehet róla”, állapította
meg Linnet.
S mégis… eszébe jutott, miként irányzott Tessa decemberben egy-
két csapást az anyjuk felé is, legalábbis Linnet így értelmezte a
dolgot, s meg is lepődött rajta. Tessa bejelentette, hogy nem megy el
Pennistone Royalba karácsonyra, ami felért egy szentségtöréssel a
családban: meg is rökönyödött mindenki.
A Harte-ok, az O’Neillek és a Kallinskik mind együtt ünnepelték
Pennistone Royalban a fontos ünnepeket. 1933 óta élt ez a szokás,
közvetlenül azután alakult ki, hogy Emma Harte megvásárolta a
főépületet és a Ripon mellett elterülő irdatlan nagybirtokot. „A
három klán gyülekezete”, így nevezte ezt Linnet nagyapja, s valóban
az is volt. Még hajdanán, a huszadik század elején összebarátkozott
Emma Harte, Blackie O’Neill és David Kallinski, s egész életükben

27
barátok maradtak, növekvő családjukhoz hasonlóan; mostanra már a
házasság és a közös vér is összefűzte a Harte-okat és az O’Neilleket.
– Kilencvenöt-kilencvenhat év, Linnet – magyarázta a nagypapa
az idén karácsonykor. – Ennyi időre nyúlik vissza a kapcsolatunk.
Feltétlenül együtt kell töltenünk a karácsonyt! David Kallinski
szüntelenül hangoztatta, hogy mi mispóhe… nagycsalád vagyunk.
Az anyjuk természetesen teljesen kiborult, amikor meghallotta,
hogy Tessa Londonban óhajt maradni az ünnepek alatt. Paula végül
diktatórikusán rendelkezett, ahogy csak ő tudott, a maga nemében
páratlan Emma Harte stílusában.
Végül Tessának nem maradt más választása, mint hogy beadja a
derekát; semmi kétség, a férje buzdítására, aki mindig ráérzett a
helyes lépésre. Mint minden dörzsölt hazardőr, ő is a „nagy fogást”
tartotta szem előtt.
Amióta Mark öt évvel ezelőtt olyan fondorlatosan és alattomosan
beférkőzött az életükbe, Linnet titokban szemmel tartotta. Észrevette,
milyen szolgalelkűen udvarias Paulával. Nyilvánvaló lett számára,
hogy a sógora nemcsak a matriarchát látja az anyósában, aki előtt
hajbókolni kell, hanem Pénzeszsák asszonyságot is, akit vég nélkül
körbe kell hízelegni.
Linnet már a kezdetektől fogva gyanakodott Markra, akit
opportunista hozományvadásznak tartott; gyakorta eltűnődött, vajon
miért figyelt fel rá valaha is a gyönyörű Tessa; mivel, meg kell
hagyni, szép nő volt Linnet nővére, sőt rendkívül értelmes is, s ha
akarta, igen elbűvölő és méltóságteljes is tudott lenni. Sok minden
más is rejlett benne, ami ellensúlyozta kevésbé vonzó jellemvonásait.
Linnet aggódott Tessáért. Helyén van az esze, ezt tudta, mégis
Markot választotta! Linnet nyugtalankodott amiatt, hogy a nővére
egy ilyen alakkal kötötte össze az életét.
Tessa, némiképp vonakodva, beleegyezett abba, hogy Pennistone
Royalban tölti a karácsonyt; de ügyes egyezséget kötött. Bejelentette,

28
hogy délután érkeznek, szenteste előtt, még időben: együtt
megteáznak a családdal, és meggyújtják a fán a gyertyákat, aztán
visszaindulnak karácsony első napján, ebéd után. A rövid látogatást
azzal magyarázta, hogy Mark szüleinél, Cirencesterben kell tölteniük
az ünnep második napját.
De lényegében csupán huszonnégy órát szánt a családjára; mire
Bryan nagypapa különösen kikelt magából, elsősorban Paula
nevében. Tett néhány ellenséges megjegyzést Linnetnek, miután
Tessa eltávozott Markkal és Adele-lel együtt. A nagypapa gyakran
súgta meg Linnetnek a véleményét, s ezúttal megjegyezte, hogy
Tessa most sem kisebb konspirátor, mint gyermekkorában volt.
Hiába volt a karácsonyi sürgés-forgás, s hiába volt jelen a többi
klán, Linnet szerint igen furcsán viselkedett a nővére. Tessa
gyerekkorában hajlamos volt a hisztire, és úgy tűnt, hogy
karácsonykor ismét fölébe kerekedett szeszélyes természete. Nem is
próbálta palástolni, hogy rosszkedvű és morózus. Ráadásul
mindenáron hadakozni akart. Látszólag nem volt megalapozott ok a
harciasságára, és Linnet megállapította magában, hogy Tessa
tapintatlan, hiszen egyfolytában bosszantja az anyjukat.
Paula nem tett megjegyzést Linnetnek karácsonykor Tessa
viselkedésére, sőt azóta sem. De Linnet sejtette, hogy egyetlen ügyes
fogás sem kerülte el a figyelmét, hiszen jól ismerte az anyját.
Feltehetőleg nem sokáig fogja eltűrni Tessa szeszélyeit Paula, aki
gyakorlatias asszony volt, szilárdan a realitások talaján állt, s nem
rendítették meg a látszólag minden ok nélkül való érzelmi kitörések.
„Lesz, ami lesz”, motyogta magában Linnet. „Addig meg minek
aggódjak?” De hiába fogadkozott, nagyon is nyugtalankodott ő,
miközben baktatott lefelé. Nem becsülheti alá a nővérét, hiszen Tessa
kemény ellenfél lehet.
Remélte, hogy nem fajulnak el annyira a dolgok. De ha mégis,
meg kell védenie magát! Nincs más választása.

29
 2

Bryan O’Neill több mint egy órája érkezett meg Pennistone

Royalba, s miután bekukkantott az unokájához, Desmondhoz, aki
éppen influenzából lábadozott, felment az emeleti szalonba. Azóta is
ott állt az ablakban, s a pusztaságot fürkészte; visszavárta Linnetet,
aggódott érte.
Megnyugodott most, hogy megpillantotta az ösvényen lefelé
rohanó lányt. Amióta Linnet felbukkant a láthatáron, sokkal jobb
kedvre derült. Felsóhajtott. Annyira igyekezett nem kivételezni egyik
unokájával sem, egyformán szerette mindet, de tagadhatatlanul ezt a
lányt imádta a legjobban, bár történetesen Desmond, a rég várt
trónörökös volt az igazi szeme fénye.
Linnet sok szempontból nézve csodálatos fiatal nő volt, ahogy
Bryan többi lányunokája is. Különleges oka volt azonban annak,
hogy Linnet annyira drága volt a számára, s ez az emlékeihez
fűződött, és a gyermekkorához.
Hatalmas léptekkel átvágott a szobán, és kiment a folyosóra.
Decemberben ünnepelte nyolcvannegyedik születésnapját, de ez
messze sem látszott meg rajta. Majd’ kicsattant az egészségtől,
magas, széles vállú, jóvágású férfi volt, bozontos, ősz hajjal és az
apja, Blackie vidám fekete szemével, melyet a fia, Shane is
megörökölt mindkettőjüktől.
Miközben a nagylépcső felé tartott, hallotta, hogy bevágódik az
utcai ajtó; mikor odaért a lépcső tetejére, Linnet már a kövezett
hallban állt, s lerángatta magáról a kabátot meg a sálat. Nem vette
észre a nagyapját, aki végignézte, ahogy unokája bepakol mindent a
bejárat közelében álló antik szekrénybe.
Természetesen elsősorban a lány színei bájolták el a szemet, s
vonzották a tekintetet: a káprázatos vörös haj, melyen arany ló

30
fények suhantak át; az áttetsző bőr, az ovális arc, a finom metszésű
arcvonások; a két távol ülő szem, mely olyan zöld, hogy már szinte
természetellenesnek tűnik. Isten felruházta Linnetet a Harte család
jellegzetességeivel, a híres Harte külsővel, s ez a lány maga a
megtestesült szépség volt Bryan szemében.
Váratlanul, elméje rejtett zugaiban felcsendült Edwina hangja, s
Bryan azonnal a múltban találta magát, miközben felidézte az
asszony szavait, melyek több mint harminc éve hangzottak el.
„Egyebük sincs a Harte-oknak, csak pénzük, zsákszámra. Ja, meg a
vonzó megjelenésük. Nem vitás: az egész család jóképű. Szép
emberek mind, egytől egyig!”
Bryan azóta sem felejtette el, mit mondott Edwina azon a napon, s
mindezt milyen vérlázító megvetéssel. A partin történt, melyet
azután tartottak, hogy megkeresztelték Lorne-t és Tessát a felláp
szélén fekvő Fairley falván a templomban. Bryant megdöbbentette a
hangsúly, s őszintén felbosszantotta az asszony hozzáállása.
Maga Edwina is Harte lány volt, Emma elsőszülött gyermeke,
immár kilencven fölött járt; világéletében Fairley szeretett volna
lenni, ez volt minden vágya. Blackie gyakran mondogatta, hogy
Emmára nézve sértő a viselkedése, s Bryan teljes mértékben osztotta
atyja véleményét.
Ennek ellenére volt némi igazság Edwina évekkel ezelőtt
elhangzott kijelentésében. A Harte család tagjai csakugyan
szemrevalóak, ami négy generációra visszamenően igaz. Még a
férfiak is szép emberek; a család más tagjaiban is megjelentek Linnet
jellegzetes színei. De ő Emma Harte kiköpött mása, még hajának
különös ívét is megörökölte, mely középen látványosan lenyúlt a
lány széles, selymes homlokára.
– Papa! Már meg is érkeztél? Csak uzsonnára vártunk! – kiáltotta
Linnet, aki hirtelen észrevette a pihenőn álldogáló öregurat. Közben
odarohant a lépcső aljához, ott megállt, s feltekintett a nagyapjára;

31
csupa mosoly volt az arca. Már kiskorában bizalmas barátok lettek
ők ketten, és még most is tartott a barátság.
– Tudod, milyen unalmas dolog fel-alá csörtetni, egyes-egyedül,
Harrogate-ben, abban a vénséges, irdatlan nagy házban? – felelte
Bryan, és elindult lefelé a lépcsőn, az unokájához.
– Nincs itt senki, csak mi, csajok! Kivéve persze Desmondot, aki
betegen fekszik az ágyban – újságolta Linnet a nagyapjának kacagva,
s közben a korlátoszlop körül tekergette magát. – Paula és Shane
sincs idehaza.
Mindig meghökkent Bryan, ha unokája a keresztnevükön
emlegette a szüleit, bár így ment ez már évek óta, megkérdezte hát:
– Na, és hol van anyád meg apád?
– Apa elment Harrogate-be, együtt ebédel Winston bácsival…
– Aha, semmi kétség, a Doboló Majomban! – szakította félbe a
nagyapja.
Linnet vigyorgott. – Eltaláltad, anya pedig a harrogate-i áruházban
van.
– Bekukkantottam Desmondhoz – mesélte Bryan. – Apádtól
hallottam, hogy beteg, de hol van Emsie ebben a ronda időben?
Margaret azt mondta, hogy ő is elment itthonról.
– Emsie lement a faluba, megnézi Anne barátnője új lovát, aztán
motyogott valami olyasmit, hogy ott is marad ebédre. De itt vagyok
neked én, papa, miért nem eszünk együtt? Kellemes, meghitt ebéd
lesz. Margaret biztosan összeüt neked valami különlegeset.
Bryan csillogó fekete szemmel, mosolyogva lépett le az előtérbe;
magához húzta az unokáját, s akár egy nagy mackó, megölelgette,
megszorongatta, megszeretgette. Miután elengedte, egy pillanatra
eltartotta magától, majd megjegyezte:
– Különösen csinos vagy ma, kis virágom!
Linnet rámosolygott, s karjába fűzte a kezét, majd átvezette
nagyapját a kövezett hallon a kandallóhoz, ahol nagy halom

32
farönkről csaptak fel a lángok a kémény felé. – Nos, papa, nem innál
ebéd előtt egy kortyot a kedvenc ír whiskydből? – kérdezte, az
öregúr karját paskolgatva, széles, meleg mosollyal az arcán.
– Nem szívesen mondok nemet, Linnet, köszönöm, kisvirágom!
– Megmelengeti majd a lelked… ilyen időben elkél egy kis
szíverősítő! – jegyezte meg a lány, s odasuhant a sarokban álló
szekrényhez, ahol egy sor pohár, üveg meg jegesvödör sorakozott a
tálcán.
Bryan ott maradt, háttal a tűznek, és élvezte a meleget.
Tekintetével követte a lányt, s önkéntelenül megmosolyogta
magában gondos unokáját. Már kiskora óta így babusgatta; ugyanígy
anyáskodott a testvére, Patrick felett is. Ösztönösen tette, feltételezte
Bryan. Csodálatos anya lesz belőle egy nap, amikor férjhez megy.
Tüstént eszébe jutott Julian Kallinski. Jóvágású fiatalember. Okos
is. A Kallinski-birodalom örököse. Ha csakugyan összekötné
Linnettel az életét, teljesülne Emma legnagyobb vágya. A három
klán végül egyesülne a házasság szentségében. Így kívánta Bryan,
valamint Ronald Kallinski és a többi Kallinski, Harte és O’Neill is.
Már éppen ki akarta volna faggatni a lányt Julianról, amikor
eszébe jutott, mire figyelmeztette Shane pont az előző héten. Úgy
látszik, túlságosan szorgalmazta mindenki a házasságot, mire a
fiatalok kerülni kezdték egymást; Shane szavaival élve: „jegelték a
dolgot”. „Nem, jobb, ha nem emlegetem ma Juliant” döntötte el
Bryan. „Minek olajat önteni a tűzre?”
Inkább pózt váltott, és körültekintett a kövezett hallban: óriási
volt, magas mennyezettel, melyet sötét fagerendák szeltek keresztül-
kasul; a helybéli szürke kőről nevezték el, hiszen itt minden ebből
készült – a falak, a plafon, a padló és a kandalló külső része.
Tizenhat évesen lépett be először a kövezett hallba, az apjával és
Emmával, aki meg akarta mutatni nekik a házat, melyet frissen
vásárolt; lenyűgözte őket ez a grandiózus hely. – Nem is használták

33
ki ezt az óriási teret – vetette oda Emma Blackie-nek aznap, mikor
körülnézett a tágas csarnokban. S a végén olyan remek nappalit
varázsolt belőle, amely párját ritkította. Impozáns mérete ellenére
meleg és meghitt lett, mivel Emma telerakta nagy, mutatós, Jakab
korabeli és sötét, érett fából készült Tudor-bútorokkal, valamint
kényelmes, túlméretezett pamlagokkal és székekkel.
Bryan most is olyannak látta, mint aznap, amikor Emma elkészült
vele, bár hallotta, hogy Paula sok mindent rendbe hozatott az évek
során; de mint általában, itt is megtartotta Emma jellegzetes stílusát.
Emmához hasonlóan ő is megtöltötte a szobát kék-fehér cserepekbe
és vörösréz csöbrökbe ültetett virágos növényekkel. Ma a polírozott
faasztalok és állványok tetején rózsaszín, borostyánszínű és sárga
krizantémok pompáztak, valamint narancsvörös amarilliszek meg
számtalan fehér orchidea, melyeket a növényházban gondozott s
nevelgetett Paula.
Linnet rövidesen visszatért a whiskyvel; magának pedig hozott
egy kis pohár sherryt. Miután átadta nagyapjának a whiskyt,
koccintott vele. – Egészségedre! – mondták kórusban.
Bryan ivott egy kortyot, majd elgondolkozva ezt motyogta:
– Feltételezem, azért másztál fel az isten háta mögé a fellápra,
mert bánt valami.
Linnet bólintott, de nem bökte ki, mi baja.
Erre eltűnődött a nagyapja: „Csak nem Julian miatt gyötrődik ez a
lány?” – Nem szeretnél beszélni róla? – kérdezte hát a lehető
legtapintatosabban.
Linnet egy pillanatig habozott, majd kissé tétován így válaszolt:
– Tessáról van szó. Aggódom miatta. Úgy értem: nyugtalanít a
viselkedése, nagypapa. Olyan ellenséges velem mostanában!
– No, nem lett rózsásabb a helyzet, ugye? – kérdezte az öregúr,
miközben incselkedve felszaladt ősz szemöldöke.

34
 – Nemigen… legalábbis azt hiszem. Olykor egész furcsán
viselkedik velem. Már kiskoromban is sokat gyötört, de erre te is
emlékszel. Most meg, amióta az áruházban dolgozunk, egyfolytában
parancsolgat.
– Más szóval: rivalizál veled, Linnet, nemde?
– Úgy tűnik – bólintott rá végül a lány.
Bryan egy percig hallgatott, majd halkan megjegyezte:
– Sajnos zabszem van a fenekében.
– Ezt meg hogy érted? – lesett Linnet kérdőn a nagyapjára.
– Képletesen gondoltam, hisz nincs nyugta, egyfolytában jár az
agya. A fejemet rá, hogy az áruház izgatja. Ő szeretné átvenni
anyátok helyét, és erre mindenáron biztosítékot akar kapni.
– Ez az! – bólogatott Linnet hevesen. – Azt hiszi, ő ül majd bele
anya székébe. Voltaképpen erre számít.
– Hát te mit gondolsz, kisvirágom? – puhatolódzott Bryan;
kíváncsi fekete tekintete megpihent a lányon.
– Nem látok én bele anyám fejébe. De valóban Tessa a legidősebb
gyermeke, s gondolom, ha anyám visszavonul, őt illeti meg Paula
megüresedő széke.
Bryan vehemensen megrázta a fejét, belekarolt az unokájába, és
elindult vele a tűzhöz legközelebb álló pamlag felé. – Üljünk le! –
dörmögte, s miután elhelyezkedett a sarokban, a gobelinpárnák
között, így folytatta: – Anyád másként gondolkozik, nem fogadja el
az efféle szabályokat, sem az elsőszülöttségi jogot. Biztosra veszem,
hogy Paula a saját szája íze szerint fogja kiválasztani az utódját a
családi vállalkozás élére. Elvégre ő a főrészvényes, sőt a
vezérigazgató is.
Mivel Linnet hallgatott, Bryan hozzáfűzte:
– Ne feledjük, hogy hosszú-hosszú éveken át Emma Harte
idomította, és ő is ezt a politikát folytatta. Mindig azok kapták a

35
kulcspozíciókat, akik megérdemelték, és meg tudtak birkózni a
feladattal. Paula is ezt az elvet fogja követni.
– Valószínűleg igazad van, nagypapa, de Tessa csakugyan remek
munkát végez az áruházban. Egész jó igazgatónő lett belőle.
– És a knightsbridge-i üzlet? Azzal is elbírna? Meg az egész
áruházlánccal? – kérdezte Bryan metsző pillantással.
Linnet beleharapott az ajkába, és elfordította a szemét, nem állta
nagyapja szúrós tekintetét; kitárgyalta ő Gideonnal ezt a témát, meg
az unokatestvérével, Indiával is, aki szintén a Harte-áruházban
dolgozott. Szerintük Tessa sose adja fel a harcot, de Linnet elismerte,
hogy mindketten elfogultak, hiszen sokat szenvedtek Tessa keze
alatt, különösen gyermekkorukban.
Megköszörülte a torkát, és így felelt:
– Tessa kiváló, összefogott, gyakorlatias vezető, aki ügyesen
kezeli a mindennapos problémákat… – Elfulladt a hangja, mivel
eszébe jutott, mennyit pöröl Paula Tessával, mert nem elég előrelátó.
Bryanra meredt, majd felsóhajtott: – Ó, istenem, papa, Tessa a
nővérem, szeretem…
– Úgy sejtem, néha-néha akad itt egy nagy „de”, amikor Tessa
munkájáról van szó.
– Alighanem. Mint mondtam, remekül dolgozik egyik napról a
másikra. De nem lát tovább az orra hegyénél.
– Megeshet, hogy nincs igazi koncepciója – jelentette ki Bryan. –
Anélkül pedig nincs üzlet. Különösen fontos az előrelátás a
kiskereskedelemben, mert különben befulladnak a boltok. Végül
pedig tönkremennek. Anyádnak mindig is ez volt az egyik erős
oldala, Linnet. Mint azt Emmától gyakran hallottam, Paula több évre
előre tervez, ezt teszi ma is. Igen büszke volt rá a dédanyád, és úgy
érezte, anyádnál jó kezekben tudhatja az áruházat.
– Anya több téren is zseniális. Tudod, mennyire bosszantotta,
hogy Tessa nem méltányolja az elképzeléseimet? Tessa szerint

36
nevetséges a retro divat ötletem, kudarcra van ítélve. De én hiszek a
sikerében, és anya is áldását adta rá.
Bryan elborult homlokkal rázta a fejét. Eltűnődött, majd azt
mormolta:
– Pedig milyen kézenfekvő ötlet. Nők százait fogja becsalogatni
az áruházba, és ha már egyszer bementek, otthagyják a pénzüket a
konfekcióosztályon.
– Hát ez az, papa! Ez a lényeg, de ezt Tessa nem fogja fel!
„Vagy nem akarja”, gondolta Bryan, de hangosan ezt mondta:
– Az a lényeg, hogy nagy siker lesz. Rá se ránts, mit mond, vagy
mit gondol Tessa… te csak a közvetlen főnököddel törődj: vagyis az
édesanyáddal!
– Anyu teljesen el van ragadtatva attól, hogy felhasználom a dédi
haute couture ruháit is – bólogatott Linnet. – Nagy divat manapság a
klasszikus öltözék, és a retrospektív kiállítás felöleli az elmúlt
nyolcvan évet. India szerint is tömegével csábítja majd be a fiatal
nőket.
– Mondd csak, hogy boldogul a kis India?
– Remekül, nagypapa, de nem is olyan kicsi már! Egész
szemrevaló fiatal nő lett belőle.
– Ezt én is észrevettem szilveszterkor – kuncogott az öregapja. –
Bár az én szememben mindig csak egy kislány marad. Hiszen olyan
kis filigrán, kecses, törékeny és nőies.
– Így igaz. De Tessára visszatérve: Gideon azt állítja, hogy nem
tud bánni az emberekkel, hiányzik belőle az empátia és a könyörület.
– Linnet hátradőlt, s elhúzta a száját. – Anya szüntelenül azt
szajkózza, hogy egy főnök legyen könyörületes. Gideon szerint
Tessából hiányzik ez a tulajdonság.
– Hát te mit gondolsz?
Mivel Linnet hallgatott, Bryan kitalálta a választ; de azt is tudta,
hogy az unokája nem szívesen kritizál másokat, békén hagyta hát;

37
ismét nekitámaszkodott a vánkosnak, egy percig tanulmányozta a
lányt, s váratlanul elszorult a torka, mivel nem a huszonöt éves
lányunokáját látta, Linnet O’Neillt, hanem a huszonhét éves Emma
Harte-ot, aki anyja helyett anyja volt. Bryan 1916 decemberében
született; az édesanyja, Laura O’Neill meghalt, szinte rögtön a szülés
után. Mivel az apja, Blackie épp az első világháborúban harcolt, csak
Emma Harte, szülei legjobb barátja maradt, nem volt más, ki gondját
viselje. Hazavitte hát a kórházból, s a sajátjaként nevelte fel. Bryan
az ő arcára nézett fel a bölcsőből, s gyerekfejjel az ő arcát tanulta
meg szeretni.
Most, nyolcvannégy évvel később, ugyanarra az arcra meredt.
Természetesen nem Emmát látta, hanem Linnetet, de az ő szemében
ebben a lányban újból testet öltött Emma Harte; hátborzongató volt a
hasonlóság.
– Jól vagy, papa? Olyan furcsa arcot vágsz! – szólalt meg Linnet.
Bryan felült, kihúzta magát, egyet-kettőt pislogott, majd
rámosolygott. Beleköhögött a kezébe, aztán egy perc elteltével így
válaszolt:
– Van otthon néhány fényképem a dédanyádról, mikor nagyjából
olyan idős lehetett, mint most te, talán pár évvel több. Te ő vagy,
Linnet! Mintha Emma újjászületett volna benned. Nemcsak kívülről
vagy kiköpött mása, ahogy mostanában mindenki mondogatja. Ez az
arcjáték, ezek a gesztusok, mind-mind az övé! És hozzá hasonlóan
gondolkozol. Igen: megvan benned a lendülete, energiája, tehetsége;
jó kereskedő vagy és jó üzletasszony. Idővel még jobb leszel – Bryan
az unokájára mosolygott: – Véleményem szerint te vagy a legjobb!
– Elfogult vagy, papa.
– Meglehet. De te remek leszel… egy másik Emma Harte leszel.
– Igyekszem méltó lenni hozzá, és mindahhoz, amit ő képviselt.
Hallottam, hogy feddhetetlen volt: egy tiszteletreméltó, erkölcsös

38
asszony, aki el tudta választani egymástól a jót és a rosszat, s
igazságos és korrekt volt mindenkivel szemben.
– Valóban az volt, és te méltó leszel a nevére, efelől semmi
kétség, kisvirágom. – Bryan kézen fogta az unokáját. – Én rád
szavazok, Linnet. Szerintem neked kell átvenned anyád helyét,
amikor nyugdíjba vonul. A Harte-áruház téged illet!
– Szívesen venném, de anyám mondja ki az áment.
„Talán már ki is választott”, gondolta Bryan, de ezt nem árulta el
az unokájának. Helyette így szólt:
– Megkapod tőlem Emma fényképeit. Elhozom őket legközelebb,
amikor idejövök.
– Jaj, de jó lenne, papa! Köszönöm. Nagy becsben lesznek nálam.
Rövidesen besietett Margaret, és szokásos csendes, gyakorlatias
stílusában bejelentette:
– Elkészült az ebéd, Mr. O’Neill… Linnet. Ha óhajtják, feltálalom
a nappaliban, sokkal otthonosabb, mint az ebédlő, ott a kandalló meg
minden.
– Köszönöm, máris megyünk, Margaret – felelte Bryan, miközben
feltápászkodott. – Linnet említette, hogy maga összeütött valami
finomságot nekem. Legalábbis így mondta az unokám. No, mi lesz
az ebéd?
Margaret felkacagott. – Ó, hát az egyik nagy kedvence, Mr.
O’Neill! – magyarázta. – Félreraktam egy bödön Morecambe-
öbölbeli rákot a holnapi ebédhez, de gondoltam, ma is szívesen
megeszi egy vékonyka szelet barna kenyérrel, jól megvajazva. Saját
sütés! Aztán meg frissen darált marhahúsból készítettem töltött húst:
burgonyapüréből és pépesített paszternákból van a héja, raktam mellé
borsót is. Desszertnek ehet frissen sült almás kalácsot meleg
tejsodóval, pont, ahogy szereti, vagy borban áztatott mandulás
piskótát tejszínhabbal.

39
 – Egek, Margaret, maga elkényeztet engem! Összefut a nyál a
számban – lelkendezett Bryan, s a házvezetőnőre mosolygott; majd
Linnethez fordulva hozzáfűzte: – Komolyan gondolkozom rajta,
hogy ideköltözöm!
– Ó, bárcsak megtennéd, papa! – rikkantotta Linnet őszinte
lelkesedéssel, miközben belekarolt a nagyapjába.
– Csábító az ötlet, pindurkám, de azt hiszem, jobb, ha Harrogate-
ben maradok. Elvégre Blackie építette azt a házat. Olyan, mintha már
időtlen idők óta ott élnék, aztán – úgymond – melegen tartom
Desmond számára. Egy nap az övé lesz, ha én meghalok.
– Erről most hallani se akarok! – kiáltotta Linnet, és a nappali felé
tuszkolta a nagyapját. – Sokáig fogsz te még élni!
– Remélem, Linny, de mint Blackie mondogatta hajdanán: a
nyolcvanon túl már ajándékba kap az ember minden percet.

Ők ketten odaültek ebédelni a kerek diófa asztalhoz, amely a

nappaliban állt, az ablakfülkében. Nemrég még ritkán használt iroda
volt ez a hely, melyet Paula haszontalannak tartott. Pár hónappal
karácsony előtt kijelölte alkalmi étkezőnek: a reggelikhez meg a
könnyű ebédekhez, esetleg a délutáni teához. Most itt evett
mindenki.
A tavaszt idézte a szoba, mivel Paula a halvány almazöldre és a
fehérre építette a dekorációt: a falak zöldek, az ablakokon zöld-fehér
csíkos, slingelt függöny, az asztal köré rakott székeken pedig zöld-
fehér kockás kárpit. A hosszú, faragott tálalóasztalon és a sarokba
állított, Anna királynő korabeli szekrényen pompázó fehér és sárga
krizantémok is fokozták a tavaszias hangulatot, valamint az egyik
falon lógó, harminchat növénylenyomatból álló képgyűjtemény is.
Jólesett belépni ide ezen a havas reggelen, hiszen a kandallóban
lobogó tűz üdvözölte az érkezőt. A kandalló előtt álló asztal köré

40
kiraktak egy kétszemélyes kanapét meg néhány, rózsaszín vászonnal
kárpitozott karosszéket: általában itt szolgálták fel a teát.
Mint mindig, Bryan most is megcsodálta Paula ízlését. Néhai
nejéhez, Geraldine-hoz hasonlóan a menye is értette a módját, miként
lehet előkelővé varázsolni egy helyiséget. Mégsem feszélyezte az
embert az elegancia, mivel Paula ügyesen párosította a komfortot a
választékos ízléssel.
– Mit nem adnék azért, ha kitalálhatnám a gondolataidat, nagyapa!
– szólalt meg Linnet.
Az öregúr rámosolygott. – Nem gondoltam konkrétumokra. De…
– Elhallgatott, áthajolt az asztalon, és cinkosan megkérdezte: –
Nincsenek újabb híreid? Mit tervez Paula Shane születésnapjára?
– Beszélgettünk róla a napokban – bólintott Linnet. – Winston
bácsi is júniusban lesz hatvanéves, és anya azt mondta, eszébe jutott,
hogy közös születésnapi partit rendez nekik. Állítólag meg akarja
beszélni veled a dolgot. – Mélyen nagyapja szemébe nézett, és
rosszallóan összevonta a szemöldökét. – Alighanem elfeledkezett
róla.
– Így van… – Bryan elharapta a szót, mivel Margaret besietett a
tálcával; térült-fordult, és máris lerakott egy tányér rákot az öregúr
elé, a másikat pedig odavitte Linnetnek. – Már kikészítettem az
asztalra a barna kenyeret és a vajat, Mr. O’Neill – jelentette be, majd
hol Bryanra, hol Linnetre pillantva megkérdezte: – Hozhatok még
valamit?
– Ez elég lesz, Margaret – felelte Linnet. – Köszönjük.
A házvezetőnő bólintott, megvillantott egy mosolyt, majd eltűnt.
Bryan megfogott egy villát, s beleszúrta a vajba ágyazott, halvány
rózsaszín, apró rákokba. – Mmmm, de finom! – állapította meg egy
perc elteltével. – Aha, közös parti! Na és, mit tervez anyád? Hol lesz
a vigasság?

41
 – Itt, Pennistone Royalban… – elcsuklott Linnet hangja, mivel
úgy látta, hogy erre megváltozik nagyapja arckifejezése. – Nincs
ínyedre a közös parti?
– Dehogynem, pindurkám, pompás ötlet! Apád és Winston
gyerekkoruk óta jó barátok, aztán legénykorukban együtt laktak Beck
House-ban, West Tanfieldben. Hű, micsoda csibész kiskölykök
voltak – mondta kuncogva –, hát még fiatal suhancként, hogy
hajtották a lányokat! Hű, de jóképűek is voltak ám!
– Most is azok – vágott vissza a lány kacagva.
– Igaz, de milyen igaz. De jócskán megnyirbálták ám a
szárnyukat, bizony, bizony! Emma kedvencei… az anyád meg
Emily. – Bryan az unokájára vigyorgott. – Lehullottak, mint ősszel a
legyek, mindketten, mikor rájuk kacsintott az a két, szép Harte lány.
– A fejét ingatta, még mindig széles jókedvvel, majd tovább
bökdöste a villával a pirosló-rózsaszín garnélarákokat.

Miután befejezték az ebédet, Bryan hátradőlt, s az asztal túloldalán

ülő Linnetre pillantott. Az erkélyablakon beszűrődő hűvös fényben
döbbenetesen élénken ragyogtak rajta a színek. Ugyanakkor kissé
törékenynek tűnt, és szinte áttetsző volt ma a bőre. Bryan mégis
tudta, milyen erős – mind testben, mind lélekben. Roppant akaraterő
jellemezte, mellette kitartás és energia, bár csak egy középmagas,
karcsú lány volt.
„Szüksége lesz minden csepp erejére”, gondolta, „és a magához
való eszére is. Tessa akarja megkaparintani az örökséget, meggyőzte
magát róla, hogy őt illeti meg, és harcolni fog mindazért, amit jogos
tulajdonának tart.” Bryan ösztönösen érezte, hogy Paula mindent
Linnetnek szán, hisz őt Shane nemzette – Paula nagy szerelme,
gyermekkori ideálja, igazi lelki társa. Nagyon vágytak Linnetre;
viharos szenvedélyben fogant meg, s ráadásul annak a nőnek a
mintájára formázták, aki hajdanán megalapította a Harte-dinasztiát és

42
a hatalmas üzletbirodalmat. Semmi kétség: Paula nem bír ellenállni
ennek a lánynak. Ő a legalkalmasabb arra, hogy anyja helyébe
lépjen. Rendíthetetlen, higgadt, s már ilyen fiatalon is helyén van az
esze.
Tessából hiányzott Linnet üzleti érzéke, éleslátása és kitartása,
pedig mindez nélkülözhetetlen a Harte-áruházlánc irányításához.
Látta ezt Paula is, aki kiváló üzleti érzékkel rendelkezett. Jóllehet
nem osztotta meg mással a véleményét, Bryan sejtette, hogy a menye
jól ismeri Tessa gyenge pontjait.
Bryan már kislányként sem találta bájosnak Tessát, pedig hol volt
még akkor Shane és Paula esküvője! Nem bízott Jim Fairley
gyermekében; észrevette, hogy hiú, kétszínű s hazugságra hajlamos.
Később az bosszantotta, hogy annyira féltékeny Linnetre. Most, hogy
felnőttek, Tessa már nemcsak irigyelte a húgát: alig bírta elviselni,
különösen a külseje sértette, pedig erről senki sem tehetett – Linnet
történetesen ilyennek született.
Tessa a Fairleykre is haragudott; sőt Shane-re is, aki szerető apja
volt, mégis mostohaapának tekintette; s neheztelt Emma Harte-ra is.
Nem nehéz kitalálni, ez utóbbira miért; legalábbis Bryan végül rájött
a nyitjára.
„Csakhamar nagy lesz a sírás és zokogás”, gondolta Bryan,
miközben ivott egy korty vizet. Azt súgták az ösztönei, hogy Tessa
célba vette Linnetet. Kegyetlen háború lesz. Bár ne így lenne, de
Bryan tisztában volt vele, hogy a harc immár elkerülhetetlen.
A kocka el van vetve. Réges-rég el van vetve!

43
 3

– Ez csak influenza, apa, még nem vagyok a halálomon! – mondta

Evan; közben az éjjeliszekrényen heverő papír zsebkendő után nyúlt;
a vállával egyensúlyozta a füle mellett a telefonkagylót. – Egy-két
nap, és kutya bajom – tette hozzá, majd néhányszor kifújta az orrát. –
Add át a többieknek az üdvözletemet!
– Átadom. Szervusz, kicsim!
– Szia, apa.
Miután lerakta a kagylót, Evan lejjebb csúszott az ágyban, s állig
betakarózott. Mindjárt aznap este kitört rajta a betegség, ahogy
megérkezett New Yorkból. Vagyis szerdán. Ma már szombat, és még
mindig pocsékul érzi magát, bár az orvos bőségesen ellátta
gyógyszerrel, és ő lelkiismeretesen be is szedte mindet.
„De inkább itt legyek beteg, mint valahol az isten háta mögött,
egy eldugott szállodában”, gondolta rosszkedvűen. Miután a londoni
út mellett döntött, az apja kijelentette, hogy feltétlenül a belgraviai
kis családi motelben kell megszállnia, egyik régi cimborájánál,
George Thomasnál. Még fiatalemberként ismerkedtek meg, amikor
Owen Londonba költözött, s azóta is tartott a barátságuk. Hej, be
boldog volt most Evan, hogy beadta a derekát! Szeretetre méltó
walesi férfi volt George, akire Evan halványan emlékezett még
gyermekkorából; a felesége, Arlette pedig igazi, gondos francia
asszonyság: kotnyeles és nagy pletykafészek. Kedvesen és
szívélyesen fogadták, amikor megérkezett; s kijelöltek neki egy
otthonos és hangulatos szobát.
A legfölső emeleten lakott, közvetlenül a padlás alatt; ennek az
impozáns, pár éve kicsiny, ám bájos szállodává átalakított, Viktória
korabeli háznak az ereszei alatt. A szobát színes, mutatós,
virágmintás bútorkretonnal díszítették, s elegáns viktoriánus

44
bútorokkal, beleértve a baldachinos ágyat is, amelyben most Evan
két pehelykönnyű paplanba begubódzva hevert. Úgy érezte, hogy
elkényeztetik, és gondját viselik.
Arlette szerető gondoskodása ellenére Evan bármit megadott
volna azért, hogy végre meggyógyuljon. Úgy tervezte, hogy nem
fecsérli az időt: egyenesen felkeresi a knightsbridge-i Harte-áruházat.
Ha már egyszer ott van, bejelentkezik Emma Harte-hoz, a
nagyanyjára hivatkozva. „Következő héten”, gondolta, „következő
héten felkeresem Emma Harte-ot.”
Evan nem találta helyét tavaly november óta, mióta meghalt
Glynnis Hughes. A nagyanyja tartotta benne a lelket: szüntelenül azt
hajtogatta, hogy tegyen, amit akar, csak csinálja szívvel-lélekkel, és
ne sajnálja a fáradságot!
Egyszer csak eszébe jutott az édesanyja, s a másodperc töredékéig
rá koncentrált. Marietta Hughes valaha tehetséges művész volt, de
valami szörnyen félresiklott, s ő feladta, sok szempontból feladta a
mindennapokkal folytatott küzdelmet.
Mikor Evan bejelentette az apjának, hogy Londonban szeretné
tölteni a következő évet, Owen tüstént felbuzdult; majd egy pillanat
múlva bánat költözött a szemébe, s elborult a tekintete. Evan
rádöbbent, hogy hiányozni fog az apjának – jobban, mint bárki
másnak. Az anyja meglesz nélküle. Marietta akkor sem hiányolta,
amikor New Yorkba költözött, pedig ennek immár hét éve.
Evan azon a napon, december közepén gyorsan visszatáncolt:
bejelentette, hogy talán mégsem utazik el. De az apja erősködött:
menjen el tanulmányi szabadságra – legalábbis ő annak hívta –, hisz
vagy harminc éve ő is ugyanezt tette. Visszament, ellátogatott
Londonba, ahol a második világháború alatt megszületett; ekkor
találkozott Evan édesanyjával, aki akkoriban a Királyi
Képzőművészeti Főiskolán tanult. Marietta Glenn. Szemrevaló,
szőke lány Kaliforniából, akibe Owen őrülten beleszeretett.

45
Londonban házasodtak össze. – És ne feledd, hogy te is ott születtél!
– figyelmeztette apa a lányát.
Miután elbeszélgettek Londonról, Evan elsuttogta nagyanyja
utolsó szavait apjának, aki legalább annyira meglepődött és
elcsodálkozott, mint a lánya. – De hát Emma Harte most már
szörnyen vén lehet! Halványan emlékszem még rá: az anyám egyszer
említette, hogy találkozott vele a háború alatt, közvetlenül azelőtt,
hogy hozzáment a csodálatos amerikai kiskatonájához, ahogy ő
apámat emlegette, s eljött Amerikába. De erről te is hallottál… hisz
családi história. Nem hiszem, hogy bármit is mondana neki anyám
neve, ne búsulj hát, kicsim, ha nem kapsz tőle választ!
Evan megígérte, hogy nem szomorkodik, ha nem úgy sikerül az
út, ahogy tervezte, s így is gondolta. Owen megölelte, és elmondta
neki, mennyire fontos a számára; majd elmagyarázta, hogy
nyugodtan dolgozhat Londonban, hiszen kettős állampolgár,
akárcsak az apja. Mivel Angliában látta meg a napvilágot, egy brit
születésű amerikai apa és egy amerikai anya gyermekeként, az
Atlanti-óceán mindkét partján megkapta az állampolgárságot.
Végül kitűzték az indulás dátumát, s Evan apja mindent
megbeszélt a régi cimborájával; s figyelmeztette Evant, hogy tekintse
George-ot és Arlette-tet a családjának. – Jó szórakozást, és
mindenekelőtt: sok boldogságot, Evan! – mondta Owen széles
mosollyal, és ismét megölelgette a lányát. – Olyan rövid az élet,
élvezd minden percét!
Azon a napon döbbent rá Evan, milyen csodálatosan bátor ember
az apja. Jókedvű, s többnyire kiegyensúlyozott, pedig megvan a
maga keresztje: a felesége. Vajon mi történhetett Evan édesanyjával?
Ó, hányszor tette fel Evan magában ezt a kérdést, de nem kapott rá
választ. Persze vannak asszonyok, akik szívesen betegeskednek, de
ugyan mi öröm van abban, ha valaki mániás depressziós?

46
 Kezelték az anyját, az orvosok vég nélkül írták fel neki a
gyógyszereket, és Marietta be is szedett mindent. Mégis depresszióba
burkolózott. Vagy mégsem? Evan gyakorta feltette magának a
kérdést: „Nem szimulál anya néhanapján, hogy elmeneküljön a férje
elől, mindnyájunk elől, a felelősség elől?” Micsoda borzalom lenne,
ha ez igaz lenne!
„Teljes életet szeretnék élni”, gondolta Evan. „Szeretném, ha
valóra válnának az álmaim, és teljesülnének a vágyaim. A
divatiparban akarok dolgozni, mindig erről álmodoztam. De jó is
lenne megismerkedni egy csodálatos férfival, férjhez menni,
gyerekeket szülni! Élni akarok. A saját életemet szeretném élni!”
Evan a takarók alá kucorodva félig elbóbiskolt, félig elmerült a
gondolataiban.
Ki tudja, boldog lesz-e Londonban, de miért hagyná ki? Azért jött
ide, hogy szembenézzen a kihívásokkal, és szerencsét próbáljon. Itt
született, és itt lakott csaknem négyéves koráig. Akkoriban költöztek
vissza a szülei New Yorkba, s röviddel ezután letelepedtek
Connecticutban. Ott fogadták örökbe Elayne-t és Angharadot, alig
egy év különbséggel. Marietta méhét ugyanis eltávolították, de ő nem
elégedett meg egy gyerekkel.
Owen Hughes egy zegzugos házban nevelte a családját, Kentben;
olykor az édesanyja is besegített, amíg ő a régiségkereskedését
építgette. Apja nyomdokaiba lépett; Richard Hughes minden tudását
átadta a fiának, Owen pedig tovább képezte magát, és kitanulta a
szakma valamennyi fortélyát.
Nagyszülei hozták vissza Evant Londonba, tizenkét éves korában.
Richard bevásárlókörútra jött ide, és magával hívta Glynnist és Evant
is.
Olykor Evan meg a nagyanyja is melléje szegődött: együtt
keresték a mutatós régiségeket; elutaztak a London környékén fekvő

47
vidéki kisvárosokba, vagy autóval leruccantak Gloucestershire-be és
Sussexbe. Nagy kaland volt ez Evannek, s élvezte minden percét.
Néha-néha egyedül maradtak ők ketten, ő meg a nagyanyja,
amikor nagyapja más kereskedőkkel üzletelt; ilyenkor Glynnis elvitte
kirándulni az unokáját: megnézték Windsor Castle-t, Hampton
Courtot és Kew Gardenst. Ekkor hallott Evan a brit történelemről és
Wales történelméről – a nagyanyjától, aki sokat tudott, és igyekezett
minél többet elmesélni.
Gyönyörű idő volt azon a nyáron, s jól érezték magukat együtt, ők
hárman. Evan nagyapja imádta a színházat, így hát elmentek egykét
előadásra a West Enden; sőt valamelyik este a Savoy Hotelben
vacsoráztak, a Temzére néző, elegáns étteremben; máskor meg,
előadás után, Richard papa elvitte őket a Rulesba, a híres-neves régi
étterembe, amely éveken át a nagyszülők kedvence volt. Mindez
feledhetetlen élményt jelentett Evan számára.
Miután csaknem két hetet Londonban töltöttek, átkeltek a
Csatornán, s ellátogattak Franciaországba. Evan nagyapja a György
korabeli angol bútorok szakértője volt, s igen járatos az angol és
európai porcelánokban is. Voltaképpen ezért utaztak el
Franciaországba: felkutatni a tökéletes állapotban lévő ritkaságokat.
Evan apja a saját édesapjától hallott az angol és európai
porcelánokról meg bútorokról. – A véremben van a mesterség –
mondogatta Owen, akiből mostanra a szakma egyik vezető szakértője
lett. Az évek során némi hírnevet szerzett magának; mindenfelől
jöttek az emberek, hogy kikérjék a véleményét. Evan tudta, mennyire
imádja az apja a régiségeket, s látta, hogy a munka megváltást hozott
neki az évek során.
Angharad, a legfiatalabb, tehetségesen kiszúrta a „jó portékát”,
hogy nagyanyja szavajárását idézzük. Mivel Owen észrevette, hogy
„jó szeme” van a lányának, idővel bevette Angharadot is az üzletbe, s

48
a hét egy részében, meg vasárnaponként, a lány is besegített a New
Milford-i boltban.
Elayne, a középső gyermek, művész volt; Kentben, a család
otthona mellett volt a stúdiója. Az apja kialakított egy galériát a New
Milford-i üzletben: itt állították ki a festményeit. Igen kapósak
voltak; az emberek szerették a hangulatos tájképeket, a napsütötte
tengerparti jeleneteket és főleg az anya-gyermek portrékat.
Miközben cseperedett, különösen a húsz felé közeledve, Evan sok
szempontból a nagyanyját tekintette legjobb barátnőjének. Tizenhét
éves fejjel Manhattanbe költözött, a nagyszüleihez; hat hónap múlva,
mikor betöltötte a tizennyolcat, beiratkozott a Nyugati
Huszonhetedik utcán található Divatintézetbe, ahol kitanult
divattervezőnek – ez volt élete álma.
Ekkor eszébe jutott nagyanyja végrendelete. Mindketten
meghökkentek: ő is, az apja is. Glynnis csaknem négyszázezer
dollárt hagyott hátra. Micsoda vagyon! – még a lélegzetük is elállt
tőle. – Honnan ez a temérdek pénz? – kérdezte Evan az apjától,
miután elhagyták az ügyvéd irodáját.
Owen vállat vont, szemmel láthatóan zavarban volt. – Sejtelmem
sincs, kicsim, bár anyám mindig is takarékos volt, és jó üzletasszony
is. Éveken át ő könyvelt apámnak a boltban, apám szerint remek
számmemóriája volt. Szívesen tőzsdézett kicsiben. Idővel egész
szépen megszedte magát, de óvatos volt a nagyanyád, és hajlamos a
garasoskodásra. Így szedhette össze a pénzt… az eszével meg a
takarékosságával.
Owen kapta meg a pénz java részét, s az anyja lakását is, melyet
Glynnis Richardtól örökölt, még évekkel ezelőtt, amikor
megözvegyült. Bőven jutott Elayne-nek és Angharadnak is; maga
Evan harmincezer dollárt kapott, sokkal többet, mint a másik két
lány. A többiek mégsem orroltak meg rá, lévén ő a legidősebb unoka.
Nagyanyjuk némely ékszerén és apró csecsebecséjén a testvéreivel

49
együtt osztozott Evan. Glynnis, aki nyilvánvalóan nem akart
méltatlanul bánni a menyével, az anyjuknak adta tovább az igazán
értékes darabok jó részét.
„Kövesd az álmaidat!”, biztatta Owen a lányát. Úgy legyen! Hát
igen, a nagyanyja megnyitotta előtte az utat. Evan elutazhatott
Londonba, és ehhez pénzt sem kellett kérnie az apjától, amiért
szerfelett hálás volt.
Még mindig a fülében csengtek haldokló nagyanyja szavai, s
eltűnődött: „Vajon miért jelenti Emma Harte a jövőmet?” Mi járt
Glynnis fejében? Csak a következő héten fog kiderülni, amikor Evan
már elég jól lesz ahhoz, hogy kimozduljon itthonról.
Összeszedte magát, s odasétált a kandalló közelében álló
komódhoz, amelyre korábban kirakott néhány családi fotót. Most
felemelte az egyiket: itt készült, Londonban, a nagyszüleiről és őróla,
tizenkét éves korában.
Pár percig figyelmesen szemrevételezte a képet. A Buckingham-
palota kapuja látszott a háttérben. Sütött a nap, ő pedig
belebandzsított a fénybe; igen komolyan festett a khakinadrágban, a
fehér blúzban meg a fehér edzőcipőben. „Micsoda hosszú lábú,
keszeg vállú kis béka voltam”, gondolta, s félig-meddig
megmosolyogta gyermekkori önmagát. Huncutkára vágták le a haját,
mely egyenes vonalban szelte át a homlokát; sehogy sem illett hozzá
ez a stílus. Most már látja, de akkoriban nem jött rá.
Nagyapja – hórihorgas katonaféle-forma – sötét zakót és szürke
nadrágot viselt; igen jól festett a világoskék ingben és a tengerészkék
nyakkendőben. Már őszbe hajlott fekete haja; világosszürke szeme
csillogott szikár, csontos arcában. Még mindig jóvágású, akárcsak
fiatal korában.
Milyen bámulatos jelenség a nagyanyja ezen a képen! Hatvanöt
éves lehetett-akkoriban, s már régóta nem festette a haját, mely
ezüstös felleget alkotott a még mindig fiatalosnak tűnő arc körül.

50
Szeme kékje igen elevennek tűnt a képen. A jól ismert széles mosoly,
melyet Evan annyira imádott, elmaradhatatlanul ott bujkált Glynnis
arcán, mely szokás szerint visszatükrözte az asszony kedves
természetét.
Fontos szerepet töltenek be a nagyszülők az ember életében, ezzel
Evan is tisztában volt. Ők mutatják meg, kik vagyunk, honnan
jöttünk, s miért vagyunk olyanok, amilyenek. Bizonyos értelemben a
dédszülők még ennél is fontosabbak, hiszen rajtuk keresztül
könnyebben megérthetjük a nagyszülőnket, a szüleinket és
önmagunkat is, hiszen az ő génjeiket, reményeiket, álmaikat és
vágyaikat hordozzuk. Mindez ott van valahol legbelül, ott
csörgedezik az ember ereiben. „Meghatározó a családi háttér: irányt
ad”, gondolta Evan, „s annyi mindent elárul arról, ki és mi lehet még
belőled. Értelmet ad a létednek és az életednek.”
Evan a nagyanyja miatt jött ide. S következő héten, ha hitelt adhat
nagyanyja szavainak, szembetalálkozik a jövőjével, aznap, amikor
elmegy a knightsbridge-i Harte-áruházba. Hitt Glynnisben, mindig is
hitt benne.

51
 4

Késő délután Linnet útnak indult a padlásra, Pennistone Royal keleti

szárnyában. Már hónapok óta odafönt dolgozott; lassan el is készült:
lajstromba vette Emma couture ruháit.
Miután kinyitotta a kulccsal az ajtót, belépett, és felkapcsolta a
lámpát, majd megállt egy kicsit, és körbejártatta a tekintetét; boldog
mosoly suhant át az arcán. Különleges volt számára ez a hely, most
minden eddiginél különlegesebb, mert a saját szája íze szerint
rendezett el mindent. A padlást a mérete tette egyedivé; nem is
hasonlított azokra a szűkös, alacsony mennyezetű helyiségekre,
melyeket a legtöbb ház eszterhéja alatt lehet találni.
Tágasak itt a szobák, viszonylag magas plafonnal; sok-sok évvel
ezelőtt alakíttatta át őket Linnet dédanyja. Emma cédrussal
burkoltatta be a falakat, a padlóra szőnyeget rakatott, s pazar
világítást szereltetett be. Mély fiókokat rejtő szekrényeket
készítettek, ezekben tárolták a kisebb-nagyobb dobozokat,
melyekben a portól elzárva, biztos helyre került minden. Emma
lényegében kialakított egy sor praktikus tárolóhelyiséget a ruháinak
és a kiegészítőknek: a cipőknek, kalapoknak és retikülöknek,
valamint a bizsuknak.
Miközben beljebb sétált, Linnet akarva-akaratlan megállapította,
milyen takaros rendet raktak az elmúlt hónapokban az unokahúgával,
India Standish-sel. Mikor az anyja megkérte rá, hogy lomtalanítson a
padlásszobákban, Linnet gyorsan rádöbbent, hogy nincs is mit
kidobálni. Az volt az alapvető probléma, hogy összezsúfolták a
fogasokat, s vég nélkül aggatták rájuk a ruhákat meg a komplékat.
Indiával együtt rájöttek, hogy csak úgy lehet sorba rakni a
ruhákat, ha szépen elrendezik a fogasokat. Tervező szerint
osztályoztak, nem ruhafajták szerint, ahogy az anyja és Emily néni

52
még évekkel ezelőtt. Most minden tervező kapott egy fogast, illetve
többet is, rajta a nevével, jól olvashatóan.
Linnet szemében kész csoda volt, hogy ennyi minden megmaradt.
Már gyermekkorában is szívesen kóborolt a ruhák között,
megcsodálta rajuk a gyöngyöket és a hímzést; megsimogatta a
káprázatos sifonokat, szaténeket, selymeket és bársonyokat.
Remek ízlése volt a dédanyjának, s mindenre féltő gonddal
vigyázott, ahogy később Paula és Emily is. Linnet anyja néhány éve
beszereltette a légkondicionálót, mely egész évben alacsonyan
tartotta a hőmérsékletet, hogy ne romoljon a ruhák állaga.
Többnyire pormentes, cipzáras vászonzsákokban tárolták a
komplékat, de Indiával sok ruhát kivettek a huzatból, hogy döntsenek
a sorsuk felől. Linnet most végigpillantott rajtuk, miközben átsétált a
vállfák között, s rádöbbent, hogy dédanyja ruhái közül szinte mindet
felhasználhatja a retrospektív bemutatón, annál is inkább, hogy
nyolcvan évet ölel át.
Emma legrégibb kompléja az 1920-as évekből származott.
Számtalan híres divattervező munkája sorakozott itt; különösen
kedvelt három francia tervezőt, akik akkoriban élték virágkorukat:
Pierre Balmaint, Cristóbal Balenciagát és Christian Diort. De
Vionnettől és Chaneltől is vásárolt, Párizsban; Hardy Amiestől
Londonban; a francia-amerikai divattervezőtől, Pauline Trigère-től,
akinek New Yorkban volt a székhelye; és az orosz dizájnertől,
Valintinától, aki szintén New Yorkban tartotta fenn divatházát,
egészen 1957-ig, amikor visszavonult. S ott volt a sok csodálatos
kiegészítő is. Az elegancia és a stílus kincsestára ez a hely.
Linnet tudta, hogy holnapra könnyedén befejezheti a szortírozást.
Most más céllal jött ide: egy estélyit keresett, amelyről Emily néni
mesélt neki a múlt héten. Emily évekkel ezelőtt fedezte fel Emma
lakásában, a Belgrave Square-en, és felhasználta egy divatbemutatón,
melyet Paula szervezett a hetvenes évek elején, Fantázia-divat néven.

53
 – Nehogy kihagyd! – mondta Emily Linnetnek. – Nem veszett el,
csak félreraktuk valahová. Lefogadom, hogy Pennistone Royalban
van, a padláson, merthogy nincs Londonban. Keress egy óriási, lapos
dobozt, ruhának valót. Azt hiszem, ott van rajta a „Harte-áruház”
felirat, bár erősen megkopott már. Abban a dobozban találtam, és
emlékeim szerint oda is raktam vissza. Mint te is tudod, a
gyöngyökkel kivarrt ruhának nagy a súlya, a nehéz gyöngyök
megnyújtják és deformálják az anyagot. Nem lóg vállfán,
vászonhuzatban, annyi szent!
Aztán Emily leírta a ruhát:
– Egyenes szabású, halványkék sifonból készült; több ezer apró,
világoskék és smaragdzöld üveggyöngy borítja. Egyszerűen pazar!
Ja, és ott van egy smaragdzöld, estélyre való selyemcipő is, Pinettől,
Párizsból.
Mikor Linnet a fogasokból álló első sor végére ért, elindult a
hosszúkás munkapad felé, s rárakta a szerszámokkal teli
bevásárlókosarat; aztán odahúzta a létrát az egyik magas beépített
szekrényhez, kinyitotta az ajtót, s felmászott a létrára. Mikor
előrehajolt és kihúzott egy nagyobb dobozt, néhány másik
lebucskázott a padlóra. Linnet lehátrált a létráról, s lerakta a dobozt
az asztalra; sejtette, hogy nincs benne a ruha. Volt súlya, és amikor
leemelte a fedelét, látta, hogy szépen, egymás mellett sorakoznak
benne a cipődobozok.
Ebben a pillanatban megszólalt a mobilja; beletúrt a kosárba, és
kivette a telefont. – Halló?
– Én vagyok az! – jelentkezett be az unokatestvére, Gideon.
– Halihó! Hol vagy, Gid?
– Middlehamben, az istállóknál. Odatelefonáltam a házba,
Margaret mondta, hogy csörögjek rád a mobilodon. Hol az ördögben
vagy? Olyan a hangod, mintha a világ másik végén lennél!
– Nem egészen. Csak a padláson vagyok – kacagott Linnet.

54
 – Atyavilág, már évek óta nem jártam ott… mennyit játszottunk
odafent!
– Jaj, ne butáskodj már! Nem arról a padlásról beszélek. A keleti
szárnyban vagyok, ahol a dédi ruháit tároljuk. Voltaképpen egy
estélyit keresek, amelyről a mamád mesélt a múlt héten.
– Ó, a csudába! Tényleg! Te készülsz a nagy mutatványra.
„Nyolcvan év stílusos elegancia” – mondta Gideon nevetve.
– Ne gúnyolódj, Gideon! A kiállítás be fogja csalogatni az
embereket a divatáruosztályra, az pedig pénzt hoz a kasszára.
Gideon hirtelen bosszús lett, hiszen nem volt előtte titok, hogy
Linnet mennyire komolyan veszi a munkáját. Sietve felkiáltott:
– Most meg te butáskodsz! Remek ötlet, fene se gúnyolódik rajta.
– Tudom én azt, Gid! Ugye este eljössz vacsorára?
– Naná hogy el! Voltaképpen ezért telefonálok… Ide figyelj,
szerinted nem baj, ha vendéget is viszek magammal? Mit szól majd
anyád?
– Fejemet rá, hogy semmit. Szívesen tetszeleg a földanya
szerepében, az egész világot meg szokta vendégelni. Kit akarsz
magaddal hozni?
– Tulajdonképpen Juliant.
– Kallinskit?!
– Létezik számodra más Julian is?
– Nem. De mit akarsz ezzel? Anya felől elhozhatod vacsorára, de
én látni se akarom.
– Ó, ugyan már, Linnet, te is tudod, mit érzel iránta!
– Miről beszélsz, Gid?
– Szereted.
– Igen, igaz… úgy, ahogy téged is szeretlek. Szeretem, akár az
unokatestvéremet vagy a bátyámat.
– Lárifári!

55
 – Semmi „lárifári”! Olyan, mintha a testvérem lenne, hiszen
együtt nőttünk fel. Pont neked mondjam?
Gideon nem válaszolt, mire Linnet eltűnődött, vajon nem szakadt-
e meg a vonal, amikor az unokatestvére végre megszólalt:
– Julian másként ecseteli a kapcsolatotokat.
– Szerintem te füllentesz, Gideon Harte.
– Szó sincs róla! Tudom, hogy szerelmes beléd, érzékien,
romantikusan, és kíván, ahogy egy férfi egy nőt kívánhat.
– Ezt mondta neked?
– Igen. Főbb vonalakban. Kiscserkész becsszavamra! – vágta rá
Gideon hirtelen elkomorodva.
– Mindig sejtettem, hogy a férfiak sokkal pletykásabbak, mint a
nők – mormolta Linnet. – Na és mit mondott még?
– Úgy vélem, hogy erről ő maga szeretne beszámolni – felelte
Gideon, fittyet hányva a gúnyolódásra.
– Mikor?
– Ma este.
– Nincs most ott veled? – kérdezte Linnet kíváncsian.
– Nem, elment a nagyapjához. Sir Ronald sokat gyengélkedik
mostanában. De Julian nálunk alszik, Middlehamben.
Linnet hallgatott, egymást kergették fejében a gondolatok.
– Nos, eljöhet vacsorára vagy sem? Mi lesz? Ne tagadd, hogy látni
szeretnéd!
Linnet habozott, majd így válaszolt:
– Jól van, elhozhatod. Anyám úgyis összecsődítette a népet.
– Valóban? – kérdezte Gideon riadtan. – Ki lesz ott?
– Nos, itt tölti a hétvégét a nagypapa, az eggyel több O’Neill,
vagyis összesen hatan leszünk, ha Desmond és Emsie is eljön
vacsorázni. Aztán ott van még Emily és Winston…
– Hallottam róla, hogy a szüleim is elmennek – szúrta közbe
Gideon.

56
 – Előfordulhat, hogy India is iderepül Londonból, segít befejezni a
szortírozást, aztán együtt bepakoljuk a ruhákat, de eddig még nem
futott be. Jaj, anya említette, hogy Amanda néni is jön.
– Úgy volt, hogy nálunk alszik, de még ő sem érkezett meg.
– Miután semmi sem lett a hóviharból, feltehetőleg csak késik, és
nem akadt el valahol a hófúvásban. Jut eszembe, Gid, azt hiszem,
anya meghívta Anita Shaw-t is, hogy kerek legyen a létszám.
– Te atyaúristen, remélem, tévedsz! – jajdult fel Gideon. – Ki nem
állhatom azt a lányt… bárcsak feladná a mamád. Miért akar
állandóan összehozni engem valakivel? Megrögzött agglegény
vagyok, jó ez nekem.
– Előbb-utóbb úgyis megfog valaki – nevetett Linnet.
– Ugye szólsz anyádnak, hogy Juliant is viszem?
– Persze. Figyelj, csak ugrattalak Anitával! Nem hívták meg. Úgy
tűnik, anyám feladta, nem akarja mindenáron bekötni a fejed. Már
csak egy vadidegenben bízhatunk, majd az levesz a lábadról.
– Na; arra befizetek! – vágott vissza Gideon kuncogva. – Akkor
később találkozunk, és ne dolgozd agyon magad!
– Szia, Gid! – felelte Linnet.

Linnet egy percig a létrának támaszkodva állt, s Julianen járt az esze.

Eltűnődött, vajon nem követett-e el hibát; miért is engedte meg
Gideonnak, hogy elhozza vacsorára? Nem bírt eligazodni tavaly a
kapcsolatukon; ezért húzódott el Juliantól hat hónappal ezelőtt. A fiú
is elismerte, hogy nem árt a pihenő, így hát megegyeztek, hogy nem
találkoznak egy ideig.
Bármilyen közel állt is egymáshoz a két család, ők csak egyszer
futottak össze: karácsonykor, itt, Pennistone Royalban. De Tessához
hasonlóan Julian is elmenekült, amilyen gyorsan csak lehetett,
anélkül hogy udvariatlannak tűnt volna.

57
 Linnet lehunyta a szemét, s maga elé képzelte a fiút: sudár, magas,
sötét hajú, jóvágású, kék szemű – Linnet sosem látott még ehhez
fogható, átható tekintetet. „Hideg kékség”, így hívta, mikor Julian
haragra gerjedt. Hirtelen heves vágy fogta el a fiú iránt, ami egy
pillanatra meghökkentette. Julian hozzátartozott az életéhez, amióta
az eszét tudta: totyogós kisgyermekkorától kezdve; tizenöt éves kora
óta pedig léte nélkülözhetetlen része lett. Hiányzott neki a fiú…
– Bocs a késésért!
Linnet megriadt: kinyitotta a szemét, s kiegyenesedett. Ott állt az
ajtóban az unokatestvére, India, bevásárlókosárral a kezében;
teknőckeretes szemüvege feltolva a dús, göndör, sápadtszőke
hajkorona tetejére.
A huszonhét éves India sokkal fiatalabbnak látszott; helyes volt,
finom és törékeny. Óriási, sugárzó, kékesszürke szeme s kifejező,
érzékeny arca volt, amely a Fairleyk vonásait idézte; ott csörgedezett
a vérük az ereiben. Semmi kétség: ő a család legnépszerűbb tagja;
előzékeny, gyengéd és megértő. Mindenki szerette.
Szemöldökét enyhén összevonva megkérdezte:
– Csak nincs valami baj, Linnet?
– Nincs. Jól vagyok! Miért?
– Egész sápadt vagy, és… olyan zaklatottnak tűnsz.
– Ó, csak egy kis semmiség, India! – felelte Linnet, s miközben
becsúsztatta zöld lódennadrágja zsebébe a mobilt, jóval élénkebben
folytatta: – Kihúztam azt a nagy dobozt, ott az asztalon, aztán jött
vele a többi is. Gyere, szedjük össze őket! Előfordulhat, hogy benne
van valamelyikben az eltűnt estélyi.
– Ne aggódj, angyalom, megtaláljuk! – nyugtatgatta India
suttogva, kellemesen dallamos hangon, amelyből kiérződött, hogy a
Clonloughlin-birtokon nőtt fel, amely apjáé volt, Anthony Standishé,
Dunvale grófjáé.

58
 India az asztalra rakta a szerszámokkal teli bevásárlókosarat, s
hozzáfűzte:
– Biz’ isten elkészülünk holnap estére, csak nyugi!
– Remélem, hogy így lesz. Hétfőn vissza kell mennünk Londonba.
Kora reggel! Sok tennivaló vár még ránk az áruházban, India! –
Közben odacipelte az egyik nagyobb dobozt az asztalhoz; India is
követte a példáját.
Emma Harte két dédunokája együtt böngészte át a lapos
dobozokat; eltelt egy óra, mégsem került elő a gyöngyös ruha. – Nem
sétálhatott el innen. Itt kell lennie valahol! – jegyezte meg Linnet. –
Nézzünk körül a szomszéd helyiségben, a kispadláson, a nagy
beépített szekrényben! – mondta, és eltűnt, mint a kámfor.
India utánasietett. – Azt hiszem, az a bizonyos beépített szekrény
tele van a dédi régi bőrkoffereivel.
– Nem emlékszem rájuk – felelte Linnet zavartan. – Vajon hogy
kerülhettek oda?
– Ki tudja? De könnyen lehet, hogy Emily néni becsomagolta
valamelyikbe az estélyit – morfondírozott India.
– Határozottan állította, hogy visszarakta a dobozba, a tetején a
kopott „Harte-áruház” felirattal. Abban találta. De az is megeshet,
hogy téved – szólt hátra Linnet. – Hány éve már annak!
– Nem mostanában volt – dünnyögte India.
Kis idő múlva a két unokatestvér már a kispadláson álldogált: a
magas szekrény polcait bámulták, melyeket megtöltöttek a dobozok,
de számtalan bőrkoffer is ott sorakozott az alsó polcokon.
Hogy ne vesztegessék az időt, nem szedték ki az összes dobozt;
Linnet rögtön felsikított, amint megpillantotta az egyik fedelén a
Harte-áruház régi címkéjét: – Voilá! Tuti, hogy ebben van! – Fürgén
lekapta a doboztetőt: ott pompázott előtte a tenger sok, halványkék és
smaragdzöld üveggyöngy. – Megtaláltuk! – kiáltotta diadalmasan,
majd kiemelte a ruhát a dobozból, s megcsodálta a fényben.

59
 – Hát nem káprázatos, India? – Magához fogta a gyöngyökkel ki
varrt zsákruhát; ott állt és csak nézte, nézte.
– Szenzációs lehetett benne a dédi! – lelkendezett India. – A vörös
hajával meg a zöld szemével. Te se mutatsz rosszul, ahogy odafogod
magad elé. Illenek hozzád a színei. Tudod, Linnet, olyan ez a ruha,
mint a tenger, ahogy a kék elegyedik a zölddel. – India széles
mosollyal ajándékozta meg Linnetet. – Olyan mintha hullámozna,
amikor megmozdulsz. Igazán megtarthatnád! Úgyis te imádod
legjobban a régi ruhákat.
– Túl sokat ér – válaszolta Linnet nevetve. – Mesterien öltötték fel
rá a gyöngyöket, ezért hullámzik – magyarázta, majd óvatosan
kiterítette a ruhát a hosszúkás asztalon. Tanulmányozni kezdte a
hímzést, s úgy általában a kidolgozást: meg is csodálta mindkettőt.
Elképedve látta, milyen jó állapotban megmaradt az estélyi ruha:
szinte újnak tűnt.
Közben India is felfedezett valamit. – Linnet, gyere ide! Ide süss!
– kiáltotta.
– Mi az? – kérdezte Linnet, aki még mindig az estélyi ruha
bélésére koncentrált.
– A dédi egyik bőröndje! Kinyitottam, van benne egy kisebb láda,
„Magánjellegű és bizalmas” felirattal. Ott a dédi neve a
poggyászcímkén. És itt egy kis kulcs is, rákötötték a fogantyúra.
– Mi van a ládában?
– Nem tudom, én bele se kukkantottam! Elvégre az áll rajta, hogy:
„Magánjellegű és bizalmas”… – India elharapta a mondatot;
leoldozta az apró kulcsot, s miközben kinyitotta a ládikát, így
morfondírozott: – Mivel a dédanyánk már évek óta halott,
feltételezem, ha mást nem is, legalább a fedelét megemelhetem.
– Már hogyne emelhetnéd! – jelentette ki Linnet határozottan.
– Linnet, légy szíves, hagyd ott a ruhát. Gyere ide és nézd meg,
mit találtam! Légyszi!

60
 Linnet, akit meglepett a sürgető hang, odasietett az unokahúgához,
aki a padlón kucorgott, a beépített szekrény előtt.
Leguggolt, s követte India tekintetét. – Istenem! – kapta a szája
elé a kezét. Kikerekedett a szeme, kinyújtotta a kezét, s megérintette
a bőrkötésű könyveket, melyek szépen, egymás mellett sorakoztak a
kisebb útibőröndben. Még a szívverése is elállt az elébe táruló
látványtól. Végül megilletődve így szólt: – Emma Harte naplói,
melyeket a háború idején írt. Ó, India, mit találtál! – Kiemelt egyet, s
elolvasta a hátsó borítón található, arannyal cizellált dátumot. – Ezer-
kilencszázharmincnyolc. Jaj, hol voltunk mi akkor! Még a szüleink
sem éltek akkoriban. Atyavilág…
– Tudod, mekkora kincs ez? – bizonygatta India. – Itt sorakoznak,
egészen 1947-ig. Észrevetted?
Linnet bólintott, majd megvizsgálta a lakatot az 1938-as naplón,
amelyet még mindig a kezében szorongatott. Könnyedén kinyílt. Már
majdnem belelesett, de megtorpant, aztán igen határozottan becsukta
a könyvecskét.
– Örülök, hogy nem olvastál bele! – mondta India izgatottan
csengő hangon. – Tudom, hogy a dédi már jóval a születésünk előtt
meghalt, mégsem hiszem, hogy illő lenne elolvasni a naplóit, nem
gondolod, Linny?
– Dehogynem. Azt hiszem, anyáé a döntés joga. Egyébként is, ő
Emma első számú örököse. Paulának kellene először belenéznie.
Leviszem neki a naplókat, ha végeztem idefent.
– Igen, igen, ez lesz a legokosabb, az biztos.
Linnet visszarakta a naplót, majd merengő arccal, a semmibe
révedő tekintettel, lassan végighúzta kezét a tíz köteten. Egy-két perc
elteltével ismét a naplók felé fordult a figyelme. Fekete fedelű könyv
volt mind, arannyal cizellált évszámmal; Linnet biztosra vette, hogy
egyiket sem zárták be kulccsal. „Miféle titkot rejthetnek vajon?”,
tűnődött el. Bárcsak elolvashatná őket! De a tisztesség, amely a

61
vérében volt, nem engedte, hogy visszaéljen anyja bizalmával.
Aranyszabály a családjában, hogy bármi, ami Emma Harte-tal
kapcsolatos, először Paulához kerül, a Harte-dinasztia fejéhez.
Becsületbeli kötelessége tiszteletben tartani a törvényt.

62
 5

Paula McGill Harte O’Neill ötvenhét éves volt, ám fiatalabbnak

látszott. Még mindig koromfeketén csillogott dús, sötét haja, amely
V alakban nőtt bársonyos homloka felett, bár maga Paula sem
tagadta, hogy manapság némiképp rásegít a fodrász is. Sűrű, sötét
szempillák szegélyezték csodálatos, mély ibolyaszínű szemét,
leglátványosabb jellegzetességét, mely mindig is visszatükrözte
intelligenciáját, de most már ott lakott a bölcsesség és a könyörület
is.
Pennistone Royalban üldögélt az emeleti szalonban, az
unokahúga, Emily Harte társaságában, de a lánya és Julian Kallinski
körül forogtak a gondolatai: valaha úgy remélte, hogy Julian egyszer
elveszi Linnetet. Bárcsak jobban megbízott volna benne a lánya;
bárcsak ne tett volna ilyen drámai, radikális lépéseket, anélkül hogy
legalább egyszer elbeszélgettek volna róla! De hát ő is önfejű volt
huszonéves fejjel; azt hitte, hogy tévedhetetlen.
Ó, milyen jó dolog fiatalnak lenni, amikor az ember csak az
ösztöneire hallgat, és meg van győződve a maga igazáról! Paula
egész korán hozzáment Jim Fairleyhez, meg is bánta, mert
rádöbbent, hogy a szíve Shane O’Neillé. Végül azonban jól sültek el
a dolgok kettőjük számára. Már majdnem harminc éve Shane
felesége, és az idő múlásával egyre mélyebb és mélyebb lett
szerelmük.
– Alighanem Linnetet és Juliant egymásnak teremtették, akárcsak
téged és Shane-t… – szólalt meg végül Emily, mintha csak olvasna
Paula gondolataiban.
– Rólad és Winstonról nem is beszélve! – szakította félbe Paula,
miközben igyekezett elfeledkezni a lányáról.

63
 – Igaz! Szóval, épp azt akartam mondani, hogy remélem,
nemsokára azok ketten is rájönnek erre. Nyáron megülhetnénk az
esküvőt a három klán jelenlétében. Hát nem lenne csodálatos?
– Na látod, Emily, már megint kezded! – kiáltotta Paula a fejét
ingatva. – Belekevered az egész családot. De igazad van: valóban
pompás lenne. Addig is, ott marad nekünk Gideon, van kiért
aggódnunk. Még mindig agglegény szegény.
– Nem tart ki egyik barátnője mellett sem. Futó kalandok ezek
mind, én mondom neked – dünnyögte Emily.
– Nem találta meg zsák a foltját, ennyi az egész – bizonygatta
Paula. Felemelkedett a székről, és átsétált a szobán.
Emily tekintete követte. Szépnek látta ma este a kuzinját, a rövid
frizurájával: csinos, stílusos és fiatalos. Paula hosszú, egyenes,
ametiszt színű gyapjúszoknyát és hozzá illő garbót viselt, amely
hangsúlyozta a szeme színét, s kontrasztot alkotott fekete hajával.
Egyszerű, szinte puritán volt ez az öltözék, mégis illett a sudár,
karcsú Paulához.
Emily is hasonló külsőre vágyott, de hiába erőlködött, Paulához
képest mindig kissé vaskosnak tűnt. Nem csoda, hogy Paula
gombócnak nevezte el még kislány korában. Azóta is hajlamos a
hízásra.
Együtt nőttek fel, és annyi éven át sose veszekedtek, nem is
szólalkoztak össze, bár amikor a Gémtanyán laktak, Emma
scarborough-i nyaralójában, a nyolcéves Paula néha-néha
rendreutasította az ötéves Emilyt, aki Paula szavaival élve „kész
istencsapása” volt. Unokatestvérek, kebelbarátnők és bizalmasok
voltak, egymás támaszai a baj s viszontagság idején.
Többnyire Emma nevelte és okítatta ki mindkettőjüket, s ma ők
ketten, közösen vezették Emma birodalmának jó részét. Tisztelettel
adóztak nagyanyjuk emlékének, s bizonyos értelemben ők vigyázták
az örökségét.

64
 Paula, aki megállt az emeleti szalonnal szomszédos hálószoba
ajtajában, bejelentette:
– Gyere, mutatok valamit, mielőtt megérkeznek a többiek!
– Mi az?
– Linnet és India bukkant rá a padláson, a tárolóban és…
– A híres gyöngyös ruha! – kiáltotta Emily diadalittasan.
– Naná, azt is megtalálták, de más is a kezükbe akadt, valami
sokkal fontosabb.
– Hát akkor lássuk, majd’ kifúrja az oldalamat a kíváncsiság! –
Emily várakozó orcával dőlt hátra.
Paula egy röpke perc elteltével visszatért a barna bőrkofferrel,
benne a naplókkal. Lerakta Emily elé a dohányzóasztalra, majd
előrehajolt, és felemelte a bőrönd fedelét.
– Ez az! – mondta, s hátrasandított az unokahúgára.
– Mi ez tulajdonképpen? – kérdezte Emily kíváncsian.
– A nagyi naplói. 1938-tól 1947-ig. Tíz darab, mind kifogástalan
állapotban. Éveken át ebben a bőröndben tárolhatta őket, gyanítom
én, ezért nem mentek tönkre.
– Istenem, micsoda kincs! – lelkendezett Emily; előrehajolt és
csak nézte, nézte a bőröndben sorakozó, arannyal cizellált, fekete
bőrkötésű naplókat. – De hol a csudában voltak annyi éven át? És
hogy kerültek most egyszerre a lányok kezébe? Mi miért nem
bukkantunk rájuk? – A homlokát ráncolva Paulára pillantott: – Hova
raktuk a szemünket?
– Jót fogsz nevetni, ha meghallod, hol rejtőztek éveken át, Emily.
– Hol?
– A földszinti irodában, a gardróbban.
– Csak nem abban, amit most nappalinak titulálunk? – hüledezett
Emily, a csodálkozástól kikerekedett szemmel.
– Pontosan! Éveken át ott lapultak. Ez a koffer is ott volt, öt másik
bőrönddel együtt. Aspreytől származott a poggyászkészlet. A nagyi

65
hosszú éveken át, nap mint nap használta az irodát, amikor
Pennistone Royalban járt. Csak ő pakolhatta oda a bőröndöket. Ha
nem kerül bele egy nagyobb kofferba ez a láda, észreveszem a
„bizalmas” feliratot rajta. No mindegy, kikerültek a helyükről,
amikor pár hónapja kitataroztam a szobát.
– És egyik bőröndbe sem lestél bele? Egyszer sem? – kérdezte
Emily hitetlenkedve.
– Nem. Miért tettem volna? Nem voltak nehezek. Azt hittem,
azért tartotta ott őket a nagyi, mert nem fértek már be a
poggyásztárolóba. Merthogy így is van. Egyébként sem voltak útban.
Nem is foglalkoztam velük, pedig én is dolgoztam az irodában.
Aztán Margarettel levitettem őket az alagsorba, amikor átalakítottuk
a szobát.
– Hát akkor hogy keveredtek fel a padlásra?
– Margaret cipelte fel mindet. Két hete elöntötte a víz az alagsort,
és eszébe jutottak a bőröndök, amikor kimenekített néhány dolgot a
pincéből. Látta, hogy jó állapotban vannak, alig használtak, berakta
hát őket a kispadlásra, az első szekrénybe, ahol talált még helyet.
– Hál’ istennek. Ha odalent maradnak, tönkrementek volna a
bőröndök és a naplók is.
– Igazad van, nagy szerencse, hogy ilyen gyorsan intézkedett.
Emily ismét a nyitott kofferre pillantott, majd ránézett az
unokatestvérére. – Elolvastad valamelyiket?
– Nem. Alig egy-két órája kerültek ide hozzám.
– És később beleolvasol?
– Gondolom, előbb-utóbb sor kerül rá.
– Nem kukkantunk bele valamelyikbe? – tudakolta Emily. –
Olyan kíváncsi vagyok!
Paula habozott, majd rábólintott. – Rendben, ha akarod,
beleleshetünk, Emily.

66
 Emily belenyúlt a bőröndbe, előhúzta az 1938-ra keltezett naplót,
kinyitotta, és egy pillantást vetett az első lapra. Majd csendesen
átnyújtotta Paulának.
Miután Paula Emilyhez hasonlóan felületesen átfutotta az oldalt,
visszarakta a naplót a kisbőröndbe. – Nem hiszem, hogy ez ránk
tartozna…
– Egy gondolaton vagyok veled. Nem másnak szánták. Mégis az
az érzésem, Paula, hogy a nagyi nem bánná, ha mi beletekintenénk.
Mondhatnám: szívesen venné, ha elolvasnánk.
– Talán igazad van. De most egyelőre bezárom a koffert, és
biztonságos helyre rakom. Esetleg pár hét múlva együtt elolvassuk.
– Remek ötlet! A nagyi gördülékenyen írt, ahogy a fivére,
Winston is. Időnként gyönyörű szóvirágokkal élt. – Emily
elhallgatott, majd odahajolt Paulához, és odasúgta neki: – Biztos
akad benne néhány titok is, nem gondolod?
– Csuda tudja… Mi rejtegetnivalója lett volna a háború idején?
Paul halott volt, ő pedig szomorkodott és küszködött, hiszen a
bácsikáink a seregben szolgáltak, ő meg kiterjedt vállalkozást
vezetett, háborús időkben. Ugyan miféle titkai lehettek volna?
– Ne bomolj már, nem a hálószobatitkokra gondolok. Dehogyis!
Lefogadom, hogy az effélét sose vetette papírra. Na de, Paula, a
nagyi igazi, finom hölgy volt!
– Ne felejtsük el, hogy többször is férjhez ment!
– Csak kétszer. A másik kettő a szeretője volt.
– És ez minden. Így hát biztosra veszem, hogy a naplók nem
rejtenek titkokat.
– Honnan tudod? Egyébként, mindenkinek megvannak a maga
titkai – szögezte le Emily.
– Tényleg? – szólt közbe Shane az ajtóból, mire mindketten
felpattantak.

67
 – Valóban így gondoljátok? – mondta széles mosollyal, és
odasétált a tűz mellett üldögélő asszonyokhoz.
– Jaj, Shane, még nem is meséltem: India a padláson talált egy
bőröndöt, tele a nagyi naplóival! – újságolta Paula. – Épp az imént
mutattam meg őket Emilynek.
– Ejha, ez igen! – mondta rá Shane, s a dohányzóasztalon heverő
kofferre pillantott. – Látom, Emma titkos naplóiról van szó.
– Igen, óriási kincs, bár elhatároztuk, hogy egyet sem olvasunk el.
Legalábbis egyelőre.
Shane szeretetteljes pillantással nézett le rá, s kijelentette:
– Helyes… Várjátok meg a megfelelő pillanatot. Elvégre szent és
sérthetetlen írások ezek… egy asszony rejtett gondolatai és érzései.
Kellő tiszteletet érdemelnek.

Később, miközben a kandalló mellett ült, a tágas, kövezett hallban,

Paula körbejártatta tekintetét a családján: mindig örült, ha ott
csoportosultak körülötte Pennistone Royalban.
Végül mindenki megérkezett. Shane keverte az italt azoknak, akik
whiskyt vagy vodkát kértek; a pezsgőt pedig Linnet és India töltötte
ki a hosszúkás velencei üvegpoharakba; aztán körbeosztogatták.
Paula a pezsgőt kortyolgatva kényelembe helyezkedett a széken, s
pillantása végre megpihent egyik legkedvesebb barátjának fián…
Julianen. A fiú az elmúlt néhány percben közelebb férkőzött
Linnethez, s most halkan beszélgettek, kicsit elkülönülve a
többiektől. „Nocsak, nocsak!”, gondolta Paula; reménykedett benne,
hogy végre véget vetnek ennek az ostobaságnak, amely Linnet
fejéből pattant ki.
Julian már születésénél fogva is hozzátartozott a családhoz; a
harmadik klán erejének teljében lévő tagja; mindenki szerette és
csodálta. Ragyogó fiatalember, ha úgy nézzük, talán túl tökéletes is.
„Bálványozza Linnetet, mindig is imádta, ezért túl könnyen

68
meghajlik az akarata előtt”, gondolta Paula. „Mégis tökéletes párja
Linnetnek, és felfogta, mekkora felelősség fog ránehezedni egy nap.
Ahogy őrá is. Közös a múltjuk, és a gyermekkoruk is, amely
összeköti őket. Julian imádnivaló, körültekintő, kedves, intelligens,
sőt csipetnyit entellektüel is; kedveli a vidámságot. Ez utóbbi
igencsak fontos Linnet számára, hisz ő meg hajlamos túlzásba vinni a
munkát!” Egyszerre ott termett a fiú: hatalmas, fürge léptekkel
átvágott a termen, elszántan és eltökélten… de vajon mi célból?
„Fontos lehet”, állapította meg Paula, „legalábbis az arcából ítélve.”
Föléje hajolt: magas, fekete hajú fiú; olyan, mint az apja, Michael;
a szeme élénkkék, tekintete tiszta és őszinte, s éppolyan nyílt, mint
amilyennek régen, kisfiúként látta Paula. Julian megnyerő külsejű
fiatalember volt; sudár, vékony… „Mintha most kissé túl sovány
lenne”, gondolta Paula. Szokás szerint jól öltözött volt: sötét zakót
viselt, sötétszürke nadrággal és fekete garbóval.
– Válthatnánk egypár szót? – érdeklődött mosolyogva. –
Négyszemközt! – tette hozzá suttogva.
Paula bólintott, és fürgén felpattant; váratlanul feltört benne a
remény. Lehet, hogy a fiú Linnetről szeretne beszélgetni: el akarja
jegyezni, és finoman puhatolózik, mielőtt a mély vízbe ugrana
Shane-nel. Bár tudhatja, hogy nincs ellenükre ez a házasság…
Julian Paula könyöke alá nyúlt és elvezette egy csendes sarokba. –
Üljünk le ide egy kicsit. – Rámutatott két egyenes támlájú,
kárpitozott székre, melyek közrefogtak egy kerek asztalt.
Julian, aki nem köntörfalazott soha, most is egyenesen a tárgyra
tért:
– A nagyapám arra kéri, hogy ugorjon be hozzá holnap, ha van
egy kis ideje.
– Már hogyne lenne! Csak nincs valami baj? Hallottam, hogy
gyengélkedik mostanában. – Paula arcát aggodalom felhőzte be.

69
 – Apró kellemetlenség az egész: gyötri egy kicsit a reuma, és
alaposan meg is fázott. De a nagyapát kemény fából faragták, nem
kell őt félteni! Voltaképpen beszélni szeretne magával… – Julian
elharapta a mondatot, közelebb hajolt, suttogóra fogta a hangját, és
ezt mormolta: – Jonathan Ainsleyről.
Paula rámeredt, hirtelen megdermedt. – Jonathan! –
visszhangozta. – Mi az ördögöt akar mondani róla Ronnie bácsi?!
– Úgy tűnik, a maga Jonathan unokafivére visszatért Angliába.
Véglegesen. Nagyapa a City-béli bankároktól hallotta, hogy üzletet
készül nyitni Londonban.
Paula egy percig szólni se bírt. Rossz előérzete támadt, s bár nem
is sejtette, szemlátomást sápadtabb lett.
– Biztos ebben Ronnie bácsi? – bökte ki végül. „Ó, mekkora
ostobaságot kérdeztem!”, döbbent rá azonnal, alighogy kicsúszott
száján a kérdés. Ronald Kallinski, aki Emma halála óta ellátta bölcs
tanácsaival, mindig tudta, miről beszél.
– Igen, egészen biztos benne – bólintott Julian. – Feltétlenül
beszélnie kell magával, állítja ő. Nyilván nincs elragadtatva attól,
hogy ilyen fordulatot vettek az események.
– Jonathan Ainsley nem árthat sem nekem, sem a cégnek. Az én
tulajdonomban van a részvények ötvennégy százaléka, és ami a
Harte-áruházakat illeti: csak ez számít. Még ha felvásárolná is a
Londoni tőzsdén áruba bocsátott részvények egy részét, semmire sem
menne vele, hiszen én vagyok a főrészvényes, és mellette ott a
befolyásom is. A többi céget is mi irányítjuk: Winston, Emily,
Amanda meg én. Minden a család tulajdonában van, senki más nem
férkőzhet be közénk, erről Emma gondoskodott a halála előtt.
Sebezhetetlenek vagyunk. De ezzel nem mondtam újat neked, Julian!
– hangsúlyozta magabiztosan. – Sose voltak titkaink a három klánon
belül.

70
 – Tudom. Én is egyetértek magával. Ettől függetlenül a nagyapát
mégiscsak nyugtalanítja a rettegett Mr. Ainsley felbukkanása.
– Jó, jó, holnap benézek hozzá. Legalább megnyugszom, ha
látom, hogy csakugyan semmi baja! – válaszolta Paula kacagva.
Erre Julian széles mosollyal ajándékozta meg. – Mindig ilyennek
ismertem magát: a szívén viseli mindenki sorsát. Linnet joggal
mondogatja, hogy született Földistennő az anyja. Nézze, szívesen
elugrom magáért holnap, majd én elviszem nagyapához Harrogate-
be!
– Hát, ha nem okozok gondot… – Hirtelen eszébe ötlött, hogy
kihasználhatja az alkalmat: kifaggatja a fiút Linnéiről.
– Szívesen elfuvarozom. Legalább elbeszélgethetünk Linnetről! –
Julian hűvös, számító pillantást vetett Paulára, majd apró mosollyal
hozzáfűzte: – Pont ez motoszkált a maga fejében is, nemde?
„Ravasz, akárcsak a nagyapja”, gondolta Paula, majd bólintott. –
Nos, igen, eltaláltad – ismerte el.
Julian még közelebb hajolt hozzá, s halkan, bizalmaskodó hangon
odasúgta:
– Ne aggódjon, minden rendben lesz! Ismerem én Linnetet, akár a
tenyeremet. A kívülálló szemével akarta felmérni a helyzetet. Úgy
gondolta, hogy rábeszélnek bennünket a házasságra. Ami nem igaz,
illetve csak félig-meddig az, de… – Elhallhatott, s fejét ingatva
fejezte be: – Kérem, nyugodjon meg!
– Könnyű azt mondani… – felelte Paula tétován.
– Idővel minden megoldódik – jelentette be a fiatalember
határozottan, mielőtt Paula folytathatta volna. – Majd később szóljon,
mikor jöjjek holnap, és én itt leszek!
Paula figyelte, ahogy ismét Linnet mellé szegődik, aztán máris
Jonathan Ainsley körül kezdtek forogni a gondolatai: elárulta a
családot, és le akarta csapni a kezéről az áruházakat, de ő túljárt az
eszén, s bizonyos értelemben tönkretette. Jonathan a végzetének

71
nevezte Paulát, és nem tévedett. Bosszút esküdött. Paula tudta, hogy
nem viccel. Jeges félelem költözött a szívébe.

72
 6

A Harte-áruház volt a legimpozánsabb építmény Knightsbridge-ben,

a környék egyik jellegzetessége lett attól a naptól kezdve, ahogy
elkészült; világszerte szétkürtölték, milyen pompás és előkelő. Szinte
mindenki, aki Londonban járt, kötelezően ellátogatott ide:
körülnézett, ámult-bámult, és általában vásárolt… valamit, ha mást
nem, legalább valami apróságot.
Ezen a hideg kedd reggelen, január közepén, Evan Hughes végre a
fényűző üzlet felé sietett. Hajtotta a lelkesedés, húzta-vonta előrefelé,
akár a mágnes; már alig várta, hogy beléphessen a grandiózus
díszkapun.
Megtorpant, de csak egy pillanatra, és belesett a látványosan
berendezett kirakatba, amely Knightsbridge-re nézett.
Végigborzongott izgalmában, miközben belökte az ajtót, s besétált az
irdatlan nagy, lenyűgöző létesítménybe.
Ott állt egy percig, hunyorgott a ragyogó fényben, s körültekintett.
Ó, be látványos! Az illatszerosztályon volt: csillogott-villogott
minden, a termékektől kezdve a dekorációig, amely sajátos, egyedi
felhanggal színezte a helyet. Evan lassan körbesétált, megcsodálta a
szemlátomást kiváló érzékkel kirakosgatott krémeket, testápolókat,
rúzsokat, púdereket és parfümöket, s belélegezte az illatos levegőt.
Egyszer csak megpillantotta magát a pulton álló tükörben; mielőtt
folytatta volna útját, megállt, s megnézte, hogy fest: legnagyobb
megelégedésére rendezett volt és ápolt. Nem kenődött el arcán a
festék, frissen mosott haja ragyogott, és sokkal jobban érezte magát,
mint az elmúlt napokban.
Teljesen kimerült, miután végül is tíz napon át küszködött az
influenzával. Tegnap este mégis úgy döntött, hogy nem halogatja
tovább a látogatást: felkeresi Emma Harte-ot. Kora délelőtt gondosan

73
felöltözött. Egy divatos fekete nadrágkosztümre esett a választása,
mely kiemelte magasságát és karcsú vonalait; fekete bőrcsizmát
húzott hozzá. A nadrágkosztüm felett bokáig érő, fekete
gyapjúkabátot viselt, amely (amellett, hogy remek szabású s elegáns
volt) lendületessé tette a mozdulatait. Hosszú, vörös gyapjúsálat
dobott a nyakába, ez némi színt vitt a sok feketébe; egyébként, az
arany fülbevaló és a karóra kivételével, nem rakott fel ékszert.
Sokan utánafordultak és megcsodálták, miközben tovább kóborolt
az illatszerosztályon. De ő szinte észre sem vette, mekkora feltűnést
kelt; igyekezett megbarátkozni a helyzettel, s gondolataiba
feledkezve ballagott az információ felé.
A pultnál álló fiatal nő felpillantott, rámosolygott, s kedvesen
megkérdezte tőle;
– Segíthetek, hölgyem?
– Hát… öö… igen! Melyik emeleten találom az igazgatói
irodákat?
– A nyolcadikon – hangzott a válasz.
– Feltételezem, ott van Mrs. Harte irodája is! – próbálkozott Evan,
s kérdőn meresztette szemét a fiatal nőre.
– Mrs. Harte – ismételte meg az alkalmazott a homlokát ráncolva,
majd megrázta a fejét, s felkiáltott: – Ó, bizonyára Mrs. O’Neillre
gondol… Mrs. Paula O’Neillre! Sokan összetévesztik a
nagyanyjával.
– Emma Harte a nagyanyja talán?
– Csak volt. Mrs. Harte már meghalt. Jó ideje.
Evan, bár megrökönyödött, gyorsan rávágta:
– Igen, igen, összekevertem őket, valóban! És Mrs. O’Neill
irodája a nyolcadikon van?
– Igen.

74
 – Köszönöm! – mormolta Evan; biccentett és elsietett. Nem tudta
pontosan, merre tart, de egy biztos: nem a felvonók felé, melyek
felrepíthették volna az igazgatói irodákhoz.
Ebben a pillanatban leginkább arra vágyott, hogy egy csésze kávé
mellett elgondolkozhasson nagyanyja utolsó szavain, hiszen a lány az
információpultnál épp az imént cáfolta meg nagyanyja utasítását,
hogy: „Menj el Emmához, nála a jövőd kulcsa!”.
Emma Harte halott. „Már jó ideje”, mondta a fiatal nő. Ez bármit
jelenthet. Pár hónapot, pár évet, akár évtizedeket is. Evan rádöbbent,
hogy nagyanyja és Emma Harte nagyjából egyidősek lehettek, hiszen
úgy tűnik, még a második világháborúra nyúlik vissza az
ismeretségük. Mrs. Harte alkalmasint nemrégiben távozott el az élők
sorából, akárcsak Evan nagyanyja. – Nos, erről ennyit! – motyogta,
és körbepillantott.
Most rádöbbent, hogy az ékszerosztályra tévedt. Odalépett az
egyik eladóhoz és megszólította:
– Elnézést… Van étterem ezen a szinten?
– Van egy kávéház az élelmiszercsarnok mellett. Csak menjen
egyenesen tovább, és megtalálja! – felelte a fiatalember mosolyogva.
– Köszönöm! – mondta Evan. Pár perc leforgása alatt átvágott a
tágas, áruval bőségesen megpakolt élelmiszercsarnokon, s máris ott
állt a kávéház előtt. Belökte a füstös üveggel berakott ajtót, és
belépett. Kis, otthonos kávézó volt ez, betöltötte a kávé illata. Alig
néhányan lézengtek benne. Evan odasétált az egyik bokszhoz, leült, s
levette a sálat a nyakáról.
Röviddel ezután megrendelte a kávét, majd elmerengve várta,
mikor hozza ki a pincérnő. Micsoda kínos helyzet! Abban a
reményben jött el az áruházba, hogy találkozik Emma Harte-tal, és
munkát kap; most oda a befolyásos összeköttetés, így hát az állás is.
Felsóhajtott, nekidőlt a kárpitozott padnak, és lehunyta a szemét.
Glynnis körül forogtak a gondolatai: „Csak nem beszélt félre? Vagy

75
valahol a múltban járt talán? Nem esik ez meg néhanapján a
haldoklókkal? Nem villannak fel jelenetek előttük, nem pörög le az
életük, akár egy mozifilm?” Evan hitt a nagyanyjának azon a napon –
miért ne hitt volna? Mégis, mielőtt elindult volna Londonba, az apja
figyelmeztette: előfordulhat, hogy Mrs. Harte válasz nélkül hagyja,
mivel Glynnis még a második világháború idején ismerkedett meg
vele, s ennek immár hatvan esztendeje.
Micsoda bolond volt, hiszen ő készpénznek vett mindent! Miért
nem járta körül jobban a dolgot? Mert megbízott a nagyanyjában.
Mekkora csalódás érte! Íme, itt van Londonban, de minek?
Időpazarlás volt az út, sőt pénzpocsékolás is.
„Nem, ez csak részben igaz”, gondolta, s kihúzta magát.
Rádöbbent, hogy elébe került a kávéskanna, míg ő belefeledkezett a
gondolataiba: kitöltött egy csésze kávét, s öntött hozzá tejet is.
Miközben kortyolgatta, megállapította, hogy igazán megérdemli a
vakációt; hiszen nincs oka aggodalomra, legalábbis pillanatnyilag,
hála a pénznek, melyet ráhagyott a nagyanyja.
Tüstént eszébe jutott az örökség, amelyet ő, a testvérei és az apja
kapott Glynnistől. Szép összeg maradt hátra a nagymama után –
legalábbis az ő szemükben; egyfajta talány, hogyan. Az apja
megpróbálta kimagyarázni a dolgot, Evan mégsem hitte el, hogy a
mama csakugyan ennyit össze bírt kuporgatni.
Kényelmesen éltek a nagyszülei, de sose dőzsöltek. „Ami azt
illeti”, döbbent rá Evan, „igen szerényen éldegéltek.” Miért? Többet
is megengedhettek volna maguknak ezzel a vaskos bankszámlával;
de az is lehet, hogy Glynnis a fiának és az unokáinak gyűjtögette a
pénzt.
Ekkor felvillant előtte apja tépelődő arckifejezése: mennyire
meglepődött azon a napon az ügyvéd irodájában! Most, hogy
belegondolt, Evan rádöbbent: Owen csakugyan meghökkent és
zavarba jött. Akárcsak a lánya.

76
 Megérdemelte az apja, hogy ekkora szerencse érje: kiérdemelte a
szülei lakását is. Evan boldog volt, hogy végül mégis megtartotta
magának. A lakás a Keleti Hetvenkettedik utcán volt, a Madison
Avenue mellett, nagyszerű helyen; manapság igen sokat kóstál az
ingatlan, nagy volt hát Owen számára a kísértés, hogy eladja. Így
azonban volt hová húzódnia éjszakára, ha Manhattanbe ment, ami
örömmel töltötte el Evant; Owen saját kis kuckója lett ez a hely,
biztonságos menedék, távol Evan anyjától. „Vajon miért fordult el
Marietta a világtól?”, tűnődött el ismét a lány.
Ajkába harapott, és szomorúan ingatta a fejét. „Mennyi titkot rejt
az életem… mennyi kérdést… és választ egyet sem.” Majd
elhessegette magától e gondolatokat. Hagyjuk holnapra a titkokat!
Feldobta a kávé. Lassan körvonalazódni kezdett benne a terv.
Feladta New York-i munkahelyét, minek menne vissza hát? Miért
ne tölthetne néhány hónapot Londonban? Hamarosan jobbra fordul
az idő; egyébként is idevágyott… elvégre ebben a városban született.
Vajon mihez kezd most magával? Pár hét leforgása alatt
megnézhet mindent, amire kíváncsi, és aztán? Természetesen munkát
fog keresni. Akkor miért ne próbálkozna itt, az áruházban? Úgyis
tetszik neki ez a pazar üzlet. Nem is üzlet, inkább holmi
kereskedelmi központféle; s valahogyan – még ha áttételesen is –
kapcsolatban áll a nagyanyjával.
Miért ne menne fel a központi irodákhoz, hogy állást kérjen?
Fülébe suttogott egy hang: „Vágj bele, lányom!” Evan mosolygott
magában. Glynnis szóról szóra ugyanezt mondaná, mire ő
hozzáfűzné: „Nincs mit vesztened, itt csak nyerhetsz!” Ismét
átsuhant ajkán egy mosoly, ahogy eszébe jutott a nagyanyja.
Ha igazán őszinte akart lenni önmagához, el kellett ismernie:
belekapaszkodott haldokló nagyanyja szavaiba, hogy elhagyhassa
New Yorkot és a családját. Bár szerette őket mind – különösen az
apját –, szüksége volt a magányra, a szabadságra. Csábította London.

77
Szívesen itt maradna, legalábbis egy ideig. Ki tudja, mit hoz a
holnap? „Az élet tele van meglepetésekkel, Evan, használd ki, ha
valami jó ér!”, mondogatta folyton a nagyanyja. „Talán mégis itt a
jövőm!”, gondolta, s felragyogott az arca.

Mikor a nyolcadikon kilépett a liftből, egy kisebb előtérben találta

magát. Balra tőle a csupasz fal, jobbra pedig fából készült lengőajtó,
a felső kazettákban üvegablakokkal. „Csak egy irányba lehet menni”,
gondolta, miközben jobbra fordult, belökte az ajtót, és belépett a
tágas folyosóra. Lassan végigbaktatott rajta, s elolvasta az ajtókon
sorakozó névtáblákat.
Az ajtók sorát félkörívű falfülkék törték meg félúton, a folyosó
mindkét oldalán. Evan megállt, és rámeredt az egyik óriási
olajfestményre, amely egy keskeny konzol fölött lógott, az egyik
alkóvban. Közelebb lépett, s megcsodálta a portrén látható nő
szépségét: aranyló csillámok pásztázták rőt haját, amely V alakban
lenyúlt elöl, a homlokán. Feltűnő, zöld, kifejező szeme volt; kicsiny
kezét összefűzve az ölébe ejtette.
Halványkék selyemruhát viselt, smaragd dísztűvel a vállán;
hatalmas, négyszögletes, smaragd fülbevaló ékesítette fülét; hasonló
méretű smaragdgyűrű pompázott bal kezén. Elragadó, meleg mosoly
ragyogta be az arcát; élénk tekintete volt, s szikrázó, okos szeme.
Körülbelül ötvenéves lehetett.
Evan pontosan tudta, kit lát a képen, még mielőtt előrehajolt
volna, hogy elolvassa a míves, aranyozott keretre rögzített,
gravírozott táblácskát: „Emma Harte: 1889-1970”
Még a lélegzete is elakadt egy pillanatra; ismét elolvasta a
feliratot. Végül felfogta, mit jelent mindez… Emma Harte
harmincegy éve halott! Erről bizonyára értesült a nagyanyja is, ha
valaha barátnők voltak. Miért küldte hát Emmához a halálos ágyán?

78
Evan a fejét ingatta, most már végképp nem értette, mit akart elérni
Glynnis.
Néhány másodpercig meredten bámulta a festményt, majd
elfordult, és ekkor vette észre a szemközti falon lógó képet. Ahogy
odalépett, rádöbbent, milyen ismerősnek tűnik a portrén látható nő,
bár nem sejtette, honnan. A kereten elhelyezett szűkszavú felirat
megadta az illető nevét: „Paula McGill Harte O’Neill”.
– Emma unokája – suttogta Evan alig hallhatóan, miközben
tüzetesen megnézte a táblácskát.
Percekig tanulmányozta a képet; döbbenten látta, milyen
hangsúlyos a magas halánték, amelyet Paula nyilvánvalóan Emmától
örökölt; de ezzel véget is ért a hasonlóság. Paula O’Neill haja
koromfekete volt; apródfrizurát viselt, amely erős állkapcsának aljáig
ért. Elefántcsontszínű volt a bőre, szemöldöke széles, pofacsontja
magas; volt két gödröcske is az arcán; nagy, kifejező szeme az
árvácskák színét idézte. „Milyen gyönyörű szempár. Egyedi”,
gondolta Evan, s megállapította, hogy Paula körülbelül negyvenöt
éves lehet a képen. Megkapó, egzotikus jelenség volt a sötét hajával.
Ezüstszürke ruhában festették le; s nem vitás: Emma Harte
smaragdjaival ékesítette fel magát.
Evant teljesen megigézte a festmény, rendkívüli volt, tökéletes
portré egy…
– Segíthetek?
Evan majd’ kiugrott a boréból, annyira meglepte a férfihang,
amely megtörte a folyosót betöltő csendet. Sarkon pördült, s
szembetalálta magát egy magas, jóvágású fiatalemberrel.
Meglepett kifejezés suhant át a férfi arcán; az ismeretlen Evanre
meredt, majd megismételte:
– Segíthetek?
– Igen, igen! Az igazgatóságot keresem.

79
 A férfi biccentett. – A folyosó végén vannak az irodák. Épp
arrafelé tartok, elkísérem! – Közelebb lépett, és kezet nyújtott.
Evan viszonozta az üdvözlést, és rámosolygott a férfira.
– Gideon Harte – mutatkozott be a fiatalember, miközben
megrázta a lány kezét.
– Ó! – kiáltott fel Evan, majd automatikusan Emma portréjára
tévedt a tekintete. – Az ott az ön nagyanyja?
– Nem, tulajdonképpen nem – felelte a kérdezett. – A dédanyám.
– Értem.
– Hát kegyed?
– Jaj, elnézést, milyen udvariatlan vagyok! Evan Hughes.
– Walesi név. Pontosabban szólva walesi férfinév – jegyezte meg
Gideon.
– A nagyanyám walesi. Közölte a fiával, apámmal, hogy nincs
apelláta: Evan lesz az elsőszülött gyermek neve. Biztosra vette, hogy
fiú leszek. Mire én lány lettem!
– Észrevettem – vágta rá a férfi, miközben gyorsan végigmérte a
lányt.
– De szerintem az Evan nevet férfiakra és nőkre egyaránt
használják – folytatta Evan, aki fittyet hányt a férfi pillantására, majd
finoman kiszabadította kezét a szorításból.
– Irány az iroda! – mondta a fiatalember, s lassan elindult.
Evan melléje szegődött.
Röpke csend után Gideon megszólalt:
– Ugye kegyed amerikai?
– Igen, amerikai vagyok. New Yorkból jöttem.
– Nagyszerű város! – Gideon rásandított: – Üzleti úton van?
– Nos, nem, nem egészen. Elhatároztam, hogy Londonban töltök
egy évet. – Evan sietve összeszedte magát. – Ezért jöttem ma ide.
Munkát keresek.
– Csakugyan? És milyen területen szeretne elhelyezkedni?

80
 – A divatiparban. Divattervezőnek tanultam New Yorkban, és
több üzletben is dolgoztam már, a divatárurészlegen. Egy évig
tanultam Arnold Scaasi, az amerikai dizájner mellett is.
A férfi bólintott, szólni készült, majd csupán megköszörülte a
torkát. – Ez az… az Emberi Erőforrás osztály – magyarázta, és az
ajtóra mutatott. – De, Miss Hughes… – Megállt, ismét
megköszörülte a torkát, majd így folytatta: – Van önnek
munkavállalási engedélye?
– Nem, nincs, de nincs is rá szükségem. Londonban születtem.
Angol útlevelem van, kettős állampolgár vagyok.
– Nos, akkor minden rendben! – felelte Gideon széles mosollyal.
Kinyitotta az ajtót, és bekísérte vendégét a tágas irodába. Az
íróasztalnál ülő fiatal nő felpillantott, amikor beléptek.
– Á, üdvözlöm, Mr. Harte! – mondta.
– Helló, Jennifer. Ez itt Miss Evan Hughes. Munkát keres.
Szívesen dolgozna a divatárurészlegen. – Majd Evan felé fordult, s
hozzátette: – Sok szerencsét kívánok, Miss Hughes!
– Köszönöm, Mr. Harte – válaszolta Evan, és ismét rámosolygott
a férfira. – Nagyon köszönöm!

81
 7

Miközben Gideon végigsétált a folyosón, a fiatal nő körül keringtek a

gondolatai, akit épp az imént kísért be. Evan Hughes. Rendkívüli
név. Rendkívüli nő!
Már az első perctől kezdve megdöbbentette a lány szépsége, de
legalább ennyire meglepte az is, hogy Paula O’Neillt látja benne.
„Félelmetes!”, jutott eszébe egy pillanatra. Hasonlóak az
arcvonásaik, a hajuk és a bőrük színe; Gideon hátrahőkölt
meglepetésében, amikor Evan szembefordult vele.
Aztán rádöbbent, hogy mindez semmit sem jelent. Hány
vadidegen ember hasonlít egymásra? Hogy is állhatna rokonságban
Paulával annyi ember közül pont ez a fiatal amerikai nő?
Gideon folytatta útját Linnet irodája felé; épp arrafelé tartott,
amikor beleütközött Evan Hughes-ba, aki látszólag tanácstalanul
ácsorgott a folyosó közepén. Pedig valójában Paula portréját
nézegette, eszmélt rá mostanra Gideon. Ó maga is észrevette talán,
mennyire hasonlít az áruház igazgatónőjére.
Kinyitotta az igazgatóság irodáihoz vezető ajtót, átvágott a
keskeny központi folyosón, s jobbra fordult.
Többnyire ott üldögélt a külső irodában Cassie Littleton, Linnet
titkárnője, de ma reggel üresen árválkodott a helye. Mivel tárva-
nyitva állt a belső iroda ajtaja, Gideon hatalmas léptekkel nekiindult,
majd megtorpant az ajtóban, mikor észrevette, hogy az unokahúga
épp telefonál.
Beszélgetés közben kibámult az ablakon, Gideon pedig a
küszöbön álldogált, mivel nem akarta megzavarni. Linnet váratlanul
sarkon fordult: felragyogott az arca, mikor megpillantotta az unoka-
testvérét; hívogatóan odaintett neki; tüstént lerakta a kagylót, és
odakiáltott:

82
 – Gyere be, Gid, csücsülj le!
Gideon habozott.
– Mi a baj? – kérdezte Linnet a homlokát ráncolva, s odatelepedett
az íróasztalhoz.
– Nem igazán tudom, hová ülhetnék, illetve miként navigálhatnék
keresztül ezen a…
– Nehogy ki merd ejteni azt a szót, hogy kupi! – vágott közbe
Linnet ellentmondást nem tűrő hangon.
– Á, eszembe se jutott! – felelte Gideon, és besétált a szobába;
óvatosan, nehogy felborítsa valamelyik bizonytalanul odarakott
dobozt. – Aknamezőnek akartam nevezni, mivel tudom: ha véletlenül
beleakadok valamibe, máris robbansz.
– Hahaha. Hű, de vicces, Gid. De komolyan: manőverezz csak
ügyesen, aztán gyere, ülj ide! – Közben felpattant, futva megkerülte
az íróasztalt, s leemelt egy halom, barna mappát a túloldalon álló
székről. – Itt kényelmesen elhelyezkedhetsz – jegyezte meg, s lerakta
a padlóra a mappakupacot, az ablak mellé.
– Kösz – mondta Gideon, miközben óvatosan kerülgette a
dobozokat, majd leült, keresztbe rakta a lábát, és így folytatta: – Mit
szólsz a fényképekhez, amelyeket előástak neked a Gazette
fényképarchívumából?
– Fenomenálisak. Tyű, micsoda bulit rendezett Emma dédi az
ötvenes években! Legalábbis a képekből ítélve. Nagy segítségünkre
lesznek. No, úgy tűnik, miénk a pálya! – Linnet incselkedő pillantást
vetett az unokafivérére.
– Igaz, de én nem bánom. Hát te? Á, micsoda ostoba kérdés! –
kiáltotta, saját maga adva meg a választ. – Engem te nem ültetsz fel.
Apait-anyait beleadsz te ebbe a kiállításba, legalábbis Julian szerint.
– Így is van – bólintott Linnet. – Egyszerűen nem tudtam időt
szakítani Julianre. De most nehogy nekem ess: együtt vacsorázom
vele, hisz megígértem! De előbb a munka, aztán a szórakozás.

83
 – Jó, jó. Apropó, hová tűnt Cassie? Máskor odakint szokott
őrködni – mondta Gideon, s közben a szeme sarkából az ajtó felé
sandított.
– Influenzás. Akárcsak India. Jaj, hallanád szegény Indiát! Alig
van hangja, és szörnyen köhög. Remélem, nem lesz megint
hörghurutja. Te is tudod, mennyire hajlamos rá! Jellegzetesen
Fairley-vonás, legalábbis anya szerint. Tessának is gyenge a tüdeje.
No de ne térjünk el a tárgytól… Igyekszem egyedül elboldogulni,
míg ők ketten betegeskednek.
– Hát azt látom.
– Látványos show lesz, ígérem! Anya is odalesz az örömtől.
Meglátod, fellendíti az üzletet.
– Ezzel én is tisztában vagyok. Nem megmondtam előre? De ide
figyelj, Linnet, egy percre térjünk vissza atyáink születésnapi
bulijára! Kitaláltál már valamit? Várom az ötleteket.
– Nemigen gondolkoztam még rajta. Kisebb gondom is nagyobb
ennél mostanában. Elmész Yorkshire-be a hétvégén?
– Igen. Miért?
– Most az egyszer Londonban maradok, átrágom magam ezen a
tömérdek anyagon. Gondoltam, elmehetnénk vacsorázni szombaton
vagy vasárnap, és összedobhatnánk a partira vonatkozó ötleteinket.
De ha Middlehambe mész… – Elhalt a hangja; s egy apró, elutasító
vállrándítással elintézte a kérdést.
– Szánom-bánom, de már elígérkeztem. Van egy kis
papírmunkánk apával. Az üzlet, az üzlet! Feltétlenül el kell utaznom,
hiszen az előző hétvégét is kihagytam. – Kis, bánatos mosollyal
ajándékozta meg az unokahúgát. – De ígérem, hogy töröm a fejemet,
és úgy egymagamban összegyűjtögetem az ötleteket. Majd
következő héten összeülünk, ha ráérsz.
– Rendben. Julian is veled tart?

84
 – Nem, tulajdonképpen nem. De ha velem tartana, és tudná, hogy
te is ott vagy a városban, biz’ isten azonnal kiiktatna engem!
Linnet kacagott, majd sietve ezt mondta:
– Nos, lesz, ami lesz, még ha beleőszülök is, akkor is át kell
verekednem magam ezen a kupacon. Voltaképpen most két
asszisztensre is szükségem lenne, de iziben!
Gideon kihúzta magát ültében, és fontoskodó kifejezéssel az arcán
felrikkantott:
– Mit szólnál hozzá, ha most rögtön kerítenék neked egyet?
Segítene a helyzeteden?
– Viccelsz? Naná, hogy segítene!
– No, akkor megtaláltam a neked való embert!
– Ki lenne az?
– Evan Hughes.
– Férfi. Ó, nem biztos, hogy…
– Dehogy férfi! Nő – szakította félbe Gideon. – Igen, igen, még
mielőtt tiltakozni kezdenél: előttem sem titok, hogy az Evan walesi
férfinév! Úgy tűnik azonban, hogy Amerikában a nőket is
elnevezhetik Evannek.
– Szóval amerikai az illető?
– Igen, és az a benyomásom, hogy jól képzett. Divattervezőnek
tanult, és az egyik ismert amerikai divattervező mellett dolgozott.
New York-i, körülbelül huszonhat éves lehet. És igen megnyerő
külsejű.
– Csak nem valamelyik barátnőd, Gid?
– Nem egészen. – Gideon megköszörülte a torkát, és félszegen
Linnetre mosolygott. – Az igazat megvallva, épp az imént
ismerkedtem meg vele, a folyosón. A személyzeti osztály felé tartott.
– Úgy érted, hogy a folyosón szedted össze, te Don Juan, te?!
– Ugyan, ne légy már ilyen nevetséges, Linnet! Olyan
elveszettnek tűnt szegénykém, csak felajánlottam neki a segítségemet

85
– vágott vissza Gideon kissé bosszúsan; eltűnődött, vajon miért lett
belőle egyszerre szoknyapecér. Nem érdemelte ki ezt a hírnevet.
– Naná, hogy felajánlottad! – Linnet sokatmondóan rákacsintott,
majd hozzáfűzte: – Nos, egy biztos: ha már te felfigyeltél rá…
– Miről beszélsz? – vágott közbe Gideon.
– Helyes nő lehet.
Erre Gideon elnevette magát. – Nos, igen, valóban az. Ezt el kell
ismernem.
– És hol van most?
– Feltehetőleg még mindig az Emberi Erőforrás osztályon. –
Gideon az órájára pillantott, majd bólintott: – Bizony, bizony, még
ott kell lennie.
A mindig határozott Linnet felemelte a kagylót, s máris tárcsázta a
számot. – Jennifer, Linnet vagyok – mondta. – Ott van még nálatok
egy bizonyos Miss Evan Hughes?
– Igen. Éppen Maggie-vel beszélget. Imponáló az anyaga és a
szakmai önéletrajza is.
– Remek. Átkapcsolnál Maggie-hez, Jennifer?
– Máris!
Egy másodperc múlva megszólalt Maggie Hemmings éles hangja
a telefonban:
– Itt az Emberi Erőforrás osztály.
– Linnet vagyok, Maggie. Úgy hallom, nálad van Evan Hughes.
– Igen.
– Jennifer szerint jó az anyaga.
– Kétségtelenül.
– Épp asszisztenst keresek. Szerinted, megfelelne?
– Nem tudom.
– Ó! Nos, örömömre szolgálna, ha áthoznád hozzám, az irodámba,
miután befejezted az interjút. Én is szívesen elbeszélgetnék vele.
– Nemsokára ott leszünk – mondta Maggie.

86
 – Várlak benneteket! – válaszolta Linnet, és letette a kagylót. Az
íróasztal túloldalán ülő Gideonra tekintett, s megjegyezte: – Úgy
veszem észre, hogy egész tűrhető benyomást keltett a te Miss
Hughesod.
– Már miért lenne az én Miss Hughesom? Nem is ismerem.
– Ne légy már ilyen morcos, Gid! Olyan jólesik csipkelődni veled
egy kicsit.
– Nem vagyok morcos. De ami tény, az tény – mondta Gideon, s
kedvesen rámosolygott Linnetre.
A lány is mosolyogva nézett vissza rá, s eltűnődött, milyen jól fest
ma Gideon a kifogástalan szabású, sötétszürke, fehér hajszálcsíkos
Savile Row öltönyben, a világoskék ingben s a hasonló árnyalatú
selyem nyakkendőben. Időnként, mint most is – amikor ilyen komoly
és elszánt –, Winstonra, az apjára emlékeztette Linnetet. Túlsúlyban
voltak bennük a Harte-vonások; persze Winston bácsin már nem
ragyogtak ilyen élénken a színek. Gideon haja telt rozsdabarna volt,
szeme világoszöld, arcvonásai tiszták és határozottak.
Szerfelett hasonlítottak egymásra Linnettel; az idegenek sokszor
hitték azt róluk, hogy testvérek. Csakugyan közel álltak egymáshoz,
így volt ez már kiskoruk óta, hiszen a szüleik unokatestvérek voltak,
és jó barátok, sülve-főve együtt, ennek következtében
gyerekkorukban gyakorta összecsapták őket Gideon testvéreivel –
Natalie-val és Tobyval –, valamint Tessával meg Lorne-nal. A többi
unokatestvér még meg sem született akkoriban.
Linnet összerezzent legbelül, mikor eszébe jutott Toby. Nem
kedvelte különösebben, mindig is ellenségének tekintette. Toby volt
Tessa örök szövetségese, udvarlója és rajongója, s Tessa látványosan
adta is alá a lovat. Most, hogy nős ember lett belőle, talán változott
egy kicsit a helyzet, bár Linnet kételkedett benne.
– Mit nem adnék azért, ha belelátnék a fejedbe! – szólalt meg
Gideon.

87
 – Azon gondolkoztam, milyen jól mutatsz ma. Mondhatnám:
lehengerlő vagy.
– Ó, köszönöm dicsérő szavaidat, kis cicám!
– Aztán eszembe jutott Toby… Vajon mire készül most éppen?
Mostanában nagyon csendben van, nemde?
– De igen. Szörnyen elfoglalt. Mi tagadás, valóban igénybe veszi
a munkája. Persze, te nem kedveled, Linny, néha nekem is
meggyűlik vele a bajom, de hát ez egyikünknek sem jelent
újdonságot. Mégis, azt kell mondanom, hogy remekül végzi a dolgát.
Briliáns! Imád a tévénél dolgozni, és apa legnagyobb örömére jól
igazgatja a tévétársaságot. Egyikünk sem találhat kivetnivalót abban,
amit ott csinál. – Gideon fészkelődött egy kicsit a széken, majd így
folytatta: – És természetesen, friss házas… feltételezem, leköti az
asszony.
– Igazad van… – Linnet elhallgatott, oldalt biccentette a fejét, s
egyenesen Gideon szemébe nézett: – Kedveled Adrianna
Massinghamet, Gid?
– Elmegy. Nem az esetem, de ez nem számít. Rendkívül
mesterkélt a külseje, gondolom, a sok festék miatt, de ettől még
szemrevaló fiatalasszony, elég kellemes is, feltételezem… –
Váratlanul elharapta a mondatot, és hátradőlt; szokatlanul komor
képet vágott.
– De? Hallom, hogy van itt egy „de” is! – nógatta Linnet.
– Igaz. Nézd, úgy őszintén: nem tudom, hogy ez a házasság
eloszlatja-e a gyülekező viharfelhőket. Toby köztudottan nehéz eset,
és ő gyereket akar meg családot, Adrianna viszont nem óhajtja
otthagyni a világot jelentő deszkákat. Ez nem titok otthon, főleg nem
anyám előtt. Adrianna nem fog gyereket szülni, legalábbis egyelőre
nem. Előfordulhat, hogy idővel meggondolja magát. És hogy
vélekedik Tessa? Hoppá, micsoda ostoba kérdés! – jajdult fel

88
Gideon. – Persze, sejtelmed sincs róla, hiszen ő sose avat a
bizalmába.
– Nem, sose tette. Jóllehet gyanítom: most úgy érzi, hogy
kiütötték a nyeregből, mivel Toby megnősült.
– De hát ő is férjnél van!
– Tessa kicsit furcsa, Gid. Mindig is a tulajdonának tekintette
Tobyt. Már elfelejtetted?
– Nem egészen, de gondoltam, ezt idővel kinövi.
Linnetnek hirtelen gondolata támadt; előrehajolt és felkiáltott:
– Gideon, azt mondtad, hogy ez a te Miss Hughesod amerikai.
Hogy alkalmazhatnám most rögtön? Be kell szereznie a
munkavállalási engedélyt. Atyavilág, mi vár még ránk, a bürokrácia
malmai lassan őrölnek! – nyögött fel.
– Nem szükséges, kis cicám! Elfelejtettem mondani, hogy
Londonban született, brit útlevele van, és kettős állampolgársága.
Nyugodtan dolgozhat.
– Jó tudni. Nem mondom, te aztán pár perc leforgása alatt
alaposan kifaggattad!
– Immár birtokában vagy mindama szentséges tudásnak, amit
összeszedegettem Miss Evan Hughesról – vigyorgott Gideon.

89
 8

Két dolog rögtön szembetűnt Linnetnek, miután Maggie Hemmings

bemutatta neki Evan Hughest és elhagyta az irodát.
Először is: a lány ugyanaz a típus, mint az ő anyja – vékony,
karcsú, sötét hajú, sápadt bőrű és egzotikus, mintha nem is angol
lenne. „És”, gondolta Linnet, „furcsamód emlékeztetnek egymásra.”
Másrészt, Gideon és Evan kővé dermedve álltak a szoba közepén;
teljesen megfeledkeztek őróla. El voltak ragadtatva egymástól. De
hát nem sejtette ő ezt már korábban, abból, ahogy Gid a lányról
beszélt?
Bizony, nem látta ő még ilyennek Gid arcát, újdonság ez a bódult
arckifejezés. Linnetben hirtelen megszólalt a féltékenység: Gideon a
kedvenc unokatestvére, gyermekkora óta legjobb barátja, még
Indiánál is közelebb áll hozzá, őhozzá tartozik!
„Nem, nem gondolkozhatsz így!”, – pirongatta magát. „Nem vagy
te Tessa!” Csendesen megszidta magát. Imádta Gideont, nem akart ő
rosszat neki; természetesen egy nap találkozni fog egy különleges
nővel, és elveszi feleségül. De mivel ez eddig nem történt meg, a
rendelkezésére állt; és ő egyre inkább támaszkodott rá, mivel
egyelőre félretette Juliant.
„Gideon sose féltékenykedett Julianre”, figyelmeztette magát
Linnet, de hát ők hárman együtt nőttek fel, és Julian Gideon legjobb
barátja. Linnet apja gyerekkorukban a „három muskétásnak” nevezte
őket, mert sülve-főve együtt voltak, és rajongtak egymásért.
Julian. Élete része; őhozzá tartozott, amióta az eszét tudta; mindig
ott volt – valahol elméje szögletében, bármennyire igyekezett is
elfeledkezni róla. Vajon ő lenne egyetlen igaz szerelme? Csak nem
követett el szörnyű hibát, amikor elfordult tőle, hiszen… hiszen
annyi oka volt rá? Vagy áltatta magát, és holmi mondvacsinált

90
ürüggyel elmenekült? Időről időre felmerült benne ez a gondolat.
„De ne most!”, figyelmeztette ekkor egy belső hang. Most erre a
fiatal nőre kell koncentrálnia, összpontosítania kell a munkájára és a
retrospektív bemutatóra.
Majd tekintete az íróasztalon heverő mappára tévedt, melyet épp
az imént kapott Maggie-től; kinyitotta, s megnézte a jelentkezési
lapokat és a részletes szakmai önéletrajzot.
Nem hagyta azonban nyugodni a kíváncsiság, alig egy másodperc
elteltével felpillantott: Gideonra és az amerikai lányra szegezte a
szemét. Az unokafivére éppen féltő gonddal gardírozta a fiatal
hölgyet az íróasztal közelében álló székig; a korábbi kába
arckifejezés boldog, üdvözült mosolynak adta át a helyét. Evan
enyhén elpirult; kicsit szégyenlősnek, sőt talán egyenesen zavartnak
tűnt, mégis különös fény csillogott a szemében.
Linnet kissé zajosan megköszörülte a torkát, mélyen Evan
szemébe nézett, s kedvesen bejelentette:
– Majd később végigolvasom a pályázatát és az önéletrajzát.
Evan rábólintott, elégedettnek tűnt. Felvillanyozta a tudat, hogy itt
ülhet; alig hitte el, hogy ilyen nagy szerencse érte.
Miközben viszonozta Evan állhatatos pillantását, Linnet
rádöbbent, hogy a lány jobban hasonlít az anyjára, mint az imént
gondolta: finom arcának alakja Pauláé, s ugyanaz a sötét szemöldök
söpri végig széles homlokát. Világoskék szeme viszont szürkébe
hajlik, hatalmas és kristálytiszta, s ebben a percben csupa lelkesedés.
Megfontolt komolyság áradt az amerikai lányból, s ez akarva-
akaratlan megfogta Linnetet. Szó, ami szó, igazán megnyerő jelenség
volt Evan Hughes, s Linnet kedvesen rámosolygott.
Evan visszamosolygott rá, s már épp szólni készült, amikor
Gideon a szavába vágott. Evan széke mögött legyeskedett, keze a
széktámlán pihent. – Nos, jobb lesz, ha lelépek és hagyom, hogy
megbeszéljétek a részleteket! – rikkantotta, s határozottan az ajtó felé

91
vette az irányt, de még mielőtt átlépte volna a küszöböt, sarkon
pördült, odadobott Linnetnek egy csókot, és visszaszólt: – Később
rád csörgők, hogy eldiskuráljunk a júniusi banzájról. Kegyednek
pedig, Miss Hughes, sok szerencsét kívánok a Harte-áruházban!
Mielőtt még bármelyik nő is válaszolhatott volna, halkan
becsukódott mögötte az ajtó.
– Már egy ideje keresek másik asszisztenst – magyarázta Linnet
Evannek, miután négyszemközt maradtak. – Tulajdonképpen már
van egy segítségem: India Standish, az unokatestvérem. Jól
kiegészítjük egymást, már több éve vezetjük a divatáruosztályt.
Sajnos, most beteg, influenzás. Ágynak dőlt a titkárnőm, Cassie
Littleton is. – Linnet elhallgatott, a fejét ingatta, majd ajkát
lebiggyesztve körbej ártatta a tekintetét: – Ezért van itt ekkora kupi.
Ritkán szalad így el a szoba, nem vagyok én ilyen rendetlen! Szóval:
félő, hogy ezen a héten nem számíthatok rájuk. Remélem, én nem
betegszem meg. Ezt most nem engedhetem meg magamnak!
– Azt hiszem, járvány van – figyelmeztette Evan aggódó hangon.
– Én is most épültem fel az influenzából.
– Örülök, hogy jobban van – mormolta Linnet. – No mindegy,
térjünk a lényegre! Mint Gideontól és Maggie-től hallom, maga
divattervezőnek tanult, és a divatszakmában dolgozott New Yorkban.
– Így igaz. A Divatintézetben tanultam, később pedig egy éven át
voltam Arnold Scaasi növendéke. Sőt Bergdorf Goodmannál is
dolgoztam egy ideig, a divatáruosztályon. – Miután fészkelődött egy
kicsit a széken, tovább mesélt: – Pauline Trigèrenek is segítettem
előkészíteni a munkáit felvonultató retrospektív bemutatót. Vagy hat
éve már ennek, még főiskolára jártam akkoriban. Trigère apám
barátja, és megkérdezte, nem segítenék-e be neki, legalább szerzek
egy kis tapasztalatot. Rengeteget tanultam, pusztán abból, hogy
körülötte lehettem. Rendkívül egyéni a stílusa, és csodálatosak a
ruhái.

92
 – Hallottam hírét. A dédanyám is nagy rajongója volt, állítja
anyám, és ezt bizonyítják a ruhák is, melyeket a raktárban találtam.
Számtalan Trigère ruha, kosztüm és kabát gazdagítja Emma óriási
kollekcióját.
– Hát ez csodálatos! – lelkendezett Evan sugárzó arccal. – Ugye
szerepelni fognak a kiállításon?
– Naná! Maggie Hemmings nyilván elmesélte magának, hogy egy
retrospektív bemutatóra készülünk Indiával.
– Ó, igen, futólag említette. Mennyire átfogóra tervezi?
– Igen széles a skála. Bemutatjuk az elmúlt nyolcvan év divatját,
egészen 1920-ig visszamenőleg – magyarázta Linnet lelkesen, az
íróasztal fölé hajolva. – A dédanyám ruháira alapozzuk a kiállítás
egy részét. Ő volt Emma Harte, a Harte-áruházlánc alapítója.
– Igen, tudom – mondta rá Evan, majd önkéntelenül kicsúszott a
száján: – Láttam az arcképét a folyosón. Ön szakasztott mása,
fiatalabb kiadásban.
Linnet kacagni kezdett. – Ó igen, ezzel nem mondott újat…
folyton ezt hallom – mormolta, miközben kihúzta az íróasztal
középső fiókját. – De remélem, más szempontból is hasonlítok rá egy
kicsit, különösen a jellemére. Rendkívüli egyéniség volt, és
nagyszerű asszony.
Előhúzott egy papirost, és odanyújtotta Evannek. – íme, néhány
divattervező. A tervek szerint szerepelni fognak a bemutatón.
Leltárba vettem Emma ruháit is, mind a haute couture kollekcióból
származnak. – Majd nevetve folytatta: – Az igazat megvallva, azt
hiszem, az egész gyűjtemény bekerült a lajstromba!
Evan, aki sebtében átfutotta a listát, áhítatos hangon felolvasott
egypár nevet:
– Pierre Balmain, Coco Chanel, Cristóbal Balenciaga, Christian
Dior, Trigère, Lanvin, Vionnet, Hubert de Givenchy, Yves Saint

93
Laurent, Scaasi, Cardin. Egek, milyen fantasztikus névsor!
Csodálatos ízlése lehetett a dédanyjának!
– Én is így vélekedem.
– Látom, összeállított egy másik listát is, amelyben többek között
Valentino, Oscar de la Renta, Karl Lagerfeld, Zandra Rhodes,
Lacroix és Versace neve szerepel. Az ő ruháikat is beszerezte már?
– Egypárat igen. Ellenben megvan Emma teljes kollekciója.
Pennistone Royalban szoktuk tárolni, anyám yorkshire-i házában, de
nemrégiben áthozták ide. Ezenfelül vannak még ruháink azoktól a
tervezőktől is, akiknek a nevét az imént felolvasta. Mindamellett
elkelne még néhány klasszikus darab, remélem, ebben számíthatok
magára! Feltételezem, ha munkába áll az áruházban, maga is a
kiállításon szeretne dolgozni.
Evan sietve előredőlt, arcát elöntötte az a bájos lelkesedés,
amelyre Linnet már korábban is felfigyelt. – Örömmel dolgoznék itt,
az áruházban, és teljesen odalennék, ha részt vehetnék a retro
előkészítésében! – rikkantotta. – Mindig nagy kihívást jelent az
efféle projekt, Miss O’Neill.
– És kemény munkát – hangsúlyozta Linnet Evan szemébe nézve.
– Remélem, nem bánja, ha túlóráznia kell?
– Nem bizony! Már többször a fejemhez vágták a munkatársaim,
hogy munkamániás vagyok.
Linnet erre kacagásban tört ki. – Nagyszerű! Akkor kezet
foghatunk. Alighanem ugyanezt nyögjük mi is Indiával. Bár, azt
hiszem, én néhanapján túlteszek rajta. Szóval, nincs valami
elképzelése arról, honnan és hogyan szerezhetnénk be további
klasszikus ruhadarabokat?
– Már hogyne lenne! New York tele van pazar divatházakkal.
Véleményem szerint Keni Valenti a legjobb. Kizárólag márkás
áruval kereskedik, van vagy ezer rend ruhája meg kiegészítője:
cipők, táskák, sálak és ékszerek. Szép számmal akad köztük Yves

94
Saint Laurent is. Mindenesetre ott az anyaga az interneten, ha
letöltjük, ön is megnézheti a ruhák egy részét. Aztán ott van Didier
Ludot Párizsban. Három üzletet visz, de a Palais Royal kertjeiben
található a legjobb: ez felvonultatja a vezető divatházak termékeit
1920-tól egészen a 80-as évekig. Nagyjából ugyanezt az időszakot
öleli fel az ön kiállítása is.
– Ezt örömmel hallom. Utána kell járnunk mindennek, körül kell
néznünk a weblapokon is. Aztán ott vannak az aukciós cégek is, mit
például Christie és Sotheby itt, Londonban. Az igazat megvallva, az
elmúlt évben szép számmal vásároltunk árverésen, vagyis amióta a
bemutatón dolgozunk.
– A William Doyle Galleries, New Yorkban, szintén a vezető
divatházak klasszikus termékeire specializálódott. Előfordulhat, hogy
ott is lesz árverés.
– Az előbb emlegette a kiegészítőket – jegyezte meg Linnet. –
Elfelejtettem mondani, hogy cipőket és táskákat is bemutatunk
Emma Harte kollekciójából.
– Érdemes törődni a részletekkel, annyi szent! – felelte Evan. –
Egyes divattervezők is szívesen kölcsönöznek patinás darabokat az
efféle retrospektív bemutatókra. Felvette már valakivel a
kapcsolatot?
– Igen, és már meg is kaptuk a ruhákat. Csupa csodálatos, eredeti
modell. Félrerakták őket az utókor számára, ami nagyszerű dolog. A
divatáruosztályunkon is szép számmal akadnak haute couture
darabok, ezeket sem szeretnénk kihagyni. De azért jól jönne még
egykét darab, hogy impozánsabb legyen a kiállítás… – Nem fejezte
be a mondatot. A fejét ingatta. – Tudja, kemény fába vágtuk a
fejszénket!
– Támadt egy ötletem… – szólalt meg Evan halkan, némi
gondolkodás után. – Miért nem választunk ki hat-nyolc, sőt inkább
tíz, igazán sikkes londoni nőt? Piedesztálra emelhetnénk őket, mint

95
„Divatikonokat”. Idecsábítanák a népet, különösen, ha ismert
személyiségek. Talán még a saját couture ruháikat is kölcsönadnák!
Ha kiválasztunk tíz ideált, és mindegyiktől kölcsönkapunk öt-hat
ruhadarabot, egy csapásra az ölünkbe hullik vagy ötven rend ruha.
– Briliáns! – kiáltotta Linnet, s felcsillant a szeme. – Sőt tegyünk
rá még egy lapáttal! Állítsuk össze a legjobban öltözött nők listáját!
A saját szánk íze szerint. Nagy híre kerekedne… – Elharapta a szót, s
hirtelen elkomorodott. – Látom az arcán, hogy nincs oda az ötletért –
mormolta.
– Pompás ötlet, de bevallom: kissé aggaszt a „legjobban öltözött
nők listája” kifejezés – felelte Evan sietve. – Mintha bejegyzett
márkanév lenne. Tudomásom szerint Eleanor Lambert állította össze
az első névsort, még évekkel ezelőtt, New Yorkban. Előfordulhat,
hogy…
– Levédette! – szakította félbe Linnet. – Szóval ez aggasztja. No
de értek én a szóból! Akkor felejtsük el, minek bonyolítanánk a
helyzetet? Feleslegesen sem szeretnék dolgozni. Maradjunk meg
viszont a maga felvetésénél! „Divatikonok.” Ez tetszik nekem. India
majd segít magának összeszedni a neveket, persze nyugodtan
fordulhat énhozzám is. Aztán hosszú legyen a lista, nem elég tíz név,
mert lesz, aki visszautasítja a felkérésünket. Vágjunk bele!
Evan bólogatott, s mivel felbátorította Linnet lelkesedése,
hozzátette:
– Beszélhetek Arnold Scaasival. Biztosan kölcsönad egypár
nagyestélyit. Ő igen pazar kollekciót állított össze a saját munkáiból.
– Hát ez fantasztikus lenne! – bólintott rá Linnet. – De vennünk is
kell jó néhány régebbi couture ruhát is. Nélkülük foghíjas lenne a
bemutató! – Hátradőlt a székén; rádöbbent, mekkora kincs lesz
számára Evan Hughes. Micsoda szerencse, hogy Gideon észrevette a
folyosón! De hát ki ne venné észre? Evan elragadó lány. Linnet most
már biztosabb volt a dolgában: így elkészülnek a bemutatóval. Mióta

96
van itt az amerikai lány az irodájában? Legfeljebb fél órája. Mégis
elvarázsolta Linnetet, aki különös módon úgy tekintett rá, mint egy
régi ismerősre.
Ami Evant illeti, ő érezte, hogy jó benyomást keltett, s most
kellemes, csendes hangján megjegyezte:
– Úgy vettem ki Mr. Harte szavaiból, hogy ön júniusra tervezi a
retrospektív kiállítást.
– Nem, nem, május közepén lesz – vágta rá Linnet sietve, majd
gondolta, hozzáfűzi: – Az unokatestvérem egy születésnapi partiról
beszélt, amelyet édesanyámmal együtt tervezgetünk. Anyai
nagyapám és édesapám lesz a két ünnepelt. Erről beszélt Gideon,
amikor a júniusi „nagy banzájt” emlegette!
Evan nem szólt, csak bólintott; remélte, hogy nem tűnt ostobának,
hiszen csak fecsegett, anélkül hogy tudta volna, miről is beszél.
– A kiállítás körülbelül négy hónapig lesz látható, talán fél évig is
– folytatta Linnet. – Minél tovább tart, annál jobb, ezért szeretném,
ha igazán lenyűgöző lenne. Káprázatos ruhaköltemények, minden
csupa sikk és elegancia!
– Pontosan hol kap majd helyet? – kérdezte Evan.
– Az áruház legfelső emeletén. Van odafönt egy csarnok, amelyet
évekkel ezelőtt alakított ki édesanyám a már nem működő
osztályokból. Fúrtak-faragtak, átalakítottak, anyám remekül ért
ehhez. Igen tágas az auditórium, elfér benne vagy nyolcszáz ember.
Ott aztán pazar kiállítást rendezhetünk!
– Alapos előkészületeket igényel egy efféle, látványos bemutató –
morfondírozott Evan, s közben azon járt az esze, mennyi minden vár
még rájuk májusig. Már itt a január közepe! Bizony, bizony, magasra
rakták a lécet.
– Egyetértek magával – mondta Linnet. – Viszont, tökéletes
állapotban vannak a már meglévő ruháink. Elkészültünk a szükséges
javításokkal: kitisztítottunk, kigőzöltünk és kivasaltunk mindent. Ha

97
már felöltöztettük a próbababákat, és a helyükre kerültek, még
mindig elvégezhetjük a végső simításokat. Aj, de hol van az még!
Ezért kell nekem segítség. Érdekelné az állás?
– Ó, igen, hogyne! – lelkendezett Evan.
– Mikor tud kezdeni?
– Amikor óhajtja.
– Beszélek anyámmal, és holnap reggel jelentkezem! – mondta
Linnet.
– Köszönöm, Miss O’Neill.

Mikor végre egyedül maradt, Linnet ismét megnézte Evan szakmai

önéletrajzát: elnyerte a tetszését mindaz, amit olvasott. Evan
úgyszintén. Nyíltnak és őszintének tűnt, és alig várta, hogy itt
dolgozhasson. „Nekem lógós ember nem kell!”, gondolta Linnet,
miközben felállt, s kiballagott az irodából.
Maggie Hemmings irodája felé vette az irányt.
Jennifer felpillantott, amikor Linnet belépett, és rámosolygott. –
Jó napot, Miss O’Neill. Segíthetek?
– Maggie-t keresem. Az irodájában van? Ráér?
Jennifer bólintott.
Linnet mosolygott, átsétált a szobán, bekopogott és benyitott
Maggie irodájába. – Ráérsz egy percre, Maggie?
A korosodó Maggie felpillantott, és szívélyes mosollyal
ajándékozta meg Linnetet. – Naná!
Linnet leült. – Beszélgessünk egy kicsit Evan Hughesról! Mintha
kevésbé lelkesednél érte, mint azt az ember az önéletrajzát olvasva
várná.
– Nem vitás: remek a szakmai önéletrajza. De kérdés, hogy
megfelel-e nekünk?
– Ó! Miért ne felelne?

98
 – Fene se tudja… – vonogatta Maggie a vállát. – Puszta megérzés.
Egyébként is, micsoda dolog az, hogy Gideon úrfi bemutatja, ő meg
letagadja, hogy ismeri? Ja, és még valami! – Maggie az íróasztal fölé
hajolt, és suttogva hozzáfűzte: – Te, tisztára olyan, mint anyád, nem
gondolod?
Linnet felkacagott. – Egy kaptafára készültek, ennyi az egész.
Nem, én ezen nem akadtam fönn. Ami pedig az unokafivéremet
illeti: ő a folyosón futott bele, Evan épp errefelé igyekezett. Gideon
egyszerűen idevezette. Nem ismeri a lányt, Maggie!
– Értem.
– És ha mégis ismeri? Ugyan mit számít? Kifogástalan az anyaga,
és most nagy szükségem lenne rá!
– Felveszed? – kérdezte Maggie semleges hangon, bizalmatlanul.
– Hát bizony, elgondolkozom rajta – felelte Linnet, majd
mosolyogva biccentett és felállt. – Köszönöm, Maggie – dünnyögte,
miközben elhagyta az irodát.
„Ezt meg mire véljem?”, tette fel magában a kérdést, miközben
visszatért az irodájába; bár összezavarodott, elhatározta, hogy csak
saját magára hallgat. Evan segítségével könnyebben összehozhatja a
kiállítást. Legfeljebb ideiglenes szerződést kötnek.

Másnap reggel odatelefonált Evannek. – Szeretném, ha ismét

bejönne hozzám, Miss Hughes. Nézzen be tizenegy körül!
Beszélgetünk egy kicsit, és megmutatom a meglévő kollekciót.
Evan örömmámorban úszott. – Ott leszek, Miss O’Neill, és
nagyon köszönöm!
Percre pontosan érkezett Linnet irodájába. Miután elcsevegtek a
kiállításról meg Evan igényeiről, Linnet bejelentette:
– Felveszem, Evan, de egyelőre próbaidőre.
– Elfogadom az ajánlatát, Miss O’Neill. Köszönöm! – felelte Evan
sugárzó arccal.

99
 Linnet felvitte az amerikai lányt a hatodik emeletre, a haute
couture divatáruosztály mögött lévő raktárba. Megállt a vaskos
páncélajtó előtt, elővette a kulcscsomót, és Evanhez fordult:
– Ide csak ketten kaptunk kulcsot: India meg én. Így hát kizárólag
bennünket terhel a felelősség, nem vádolhatunk mást, ha valami baj
történik vagy eltűnik valami.
– Értem.
Linnet kinyitotta az ajtót, és belépett. Megtorpant a küszöbön egy
pillanatra, míg ki nem tapogatta a villanykapcsolót: máris pislogni
kezdtek a lámpák a mennyezeten. Linnet odaintett Evannek, hogy
kövesse a légkondicionált tárolóhelyiségbe.
Tucatjával sorakoztak ott a fogasok, rajtuk vászonhuzatban a
ruhák. Mikor Linnet észrevette, milyen képet vág Evan, felkiáltott:
– Ne aggódjon, most csak pár ruhát mutatok meg, hiszen annyi itt
a látnivaló! De gondolom, szívesen megnézne néhány remekbe
szabott darabot, amely hajdanán Emmáé volt.
– Igen, örömmel.
Linnet a helyiség túlsó végébe sietett, elmozdított egy-két
állványt, majd belekezdett:
– Több káprázatos tünemény is van itt! – Közben nekiállt
bontogatni a vászonhuzat száján a zsineget.
Evan figyelte, ahogy előhúzza a kipárnázott vállfán lógó fekete
kosztümöt, s megjegyezte:
– Remek ötlet ez a vászonzsák. Ön varratta?
Linnet sarkon pördült. – Nem, ezeket nem. Párizsból származnak.
De levettük róluk a szabásmintát, így készült a többi huzat.
Egyébként ussznak hívják.
– Ussz – ismételte meg Evan lassan. – Milyen különös név.
– Így ejtik, ellenben housse-nak írják. A h-t természetesen nem
ejtjük, hiszen francia eredetű szó. Alapjában véve „huzatot” jelent a
franciáknál.

100
 – Ruhatárolásra ideálisak – felelte Evan, miközben azon
morfondírozott, hogy olyanok, mint a többrétegű sátorponyva.
– Nézze meg ezt a kosztümöt! – mutatta fel Linnet a ruhát. –
Cristóbal Balenciaga tervezte, Emma 1951-ben csináltatta.
Evan közelről is megvizsgálta a kosztümöt, és bólintott. – Párját
ritkítja! A szabása, a vállvonala, az egész ruha formája! Egyszerűen
tökéletes, igazi mestermunka.
Linnet kiemelt a huzatból egy másik ruhát. – Ez a kisestélyi
szintén Balenciaga munkája. Emma ugyanabban az évben vásárolta,
mint a másikat. Én történetesen fantasztikusnak látom. Jöjjön, Evan,
fogja magához! – Odanyújtotta a kipárnázott vállfán lógó kisestélyit;
Evan engedelmesen maga elé tartotta, s lenézett a fekete taftruhára. –
Imádom ezt a sok fodrot az alján és ezt a rakott derékrészt is!
Páratlan, és az a csodálatos benne, hogy a kosztümhöz hasonlóan
örök darab.
– Én is úgy vélem. Lefényképezték Emmát ebben a ruhában: akár
tegnap is készülhetett volna a kép! Amott – mondta Linnet az odébb
sorakozó állványok felé biccentve – több rend couture ruha is van,
melyeket anyámtól, India anyjától meg a két nagynénémtől, Emily-
től és Amandától kaptunk kölcsön. Kicsit kiegészíthetjük velük a
foghíjasra sikerült évek kollekcióját.
Evan segítségével Linnet visszarakta a két ruhadarabot a
vászonhuzatba, s miközben ott álldogáltak az állványok mellett,
Linnet kijelentette:
– Remélem, élvezni fogja itt a munkát, Evan, s bár rögös út áll
előttünk, hiszem, hogy mi hárman szépen összehozzuk a dolgot.
– Úgy lesz! – fogadkozott Evan, ellépett az állványtól, és
megfogta a retiküljét.
– Menjünk Maggie-hez, intézzük el a formaságokat! – mondta
Linnet, és előresietett.

101
 9

Evan szinte a fellegekben járt, amikor pár óra múlva elhagyta az

áruházat. Észre se vette a csípős szelet, éhesnek sem érezte magát,
pedig már kettő felé járt az idő. „Nem álmodom?”, gondolta, s a taxi
felé sietett, amelyet az előbb leintett, és amely most nagy
fékcsikorgással megállt a közelben.
Miután beült, kényelmesen elhelyezkedett a bőrülésen, s az apjára
gondolt: felhívja, amint beér a szállodába, és most ez leghőbb vágya.
Mivel aznap szerda volt, Evan sejtette, hogy az apja New
Milfordban lesz, a régiségboltban; mindig a könyveléssel
foglalkozik, amikor lanyhábban megy az üzlet. Már alig várta, hogy
elmesélhesse neki a nagy újságot; meg fog lepődni, az biztos! Ő
maga is alig hitte el, hogy valóban munkát kapott a Harte-áruházban.
Miután megérkezett a szobájába, ledobta a vörös sálat, kibújt a
hosszú, fekete kabátból, és mindkettőt berakta a szekrénybe. Majd,
miután bekapcsolta a villanykandallót a nappaliban, leült a
kényelmes klubfotelbe a tűz mellé. Fogta a telefont, feltárcsázta apja
connecticuti számát, és várta, hogy kicsengjen. Néhány másodperc
múlva megszólalt Owen hangja:
– Jó reggelt. Hughes Régiségkereskedés.
– Szia, apa! Én vagyok az, Evan.
– Evan, kicsikém, milyen vidáman cseng a hangod! Hallom, már
kutya bajod.
– Nagyjából visszanyertem a régi formámat. De figyelj csak, apa,
nagyszerű hírem van. Felvettek! – Hatásszünetet tartott, majd
felrikkantott: – A Harte-áruházba! Képzeld, a divatáruosztályon
fogok dolgozni!
Egy perc csend következett a vonal túlsó végén, de a lelkes és
izgatott Evan észre se vette.

102
 – Nos – szólalt meg végül az apja, meglehetősen vontatottan. – Ez
remek.
Most döbbent rá a lány, milyen tompán cseng Owen hangja. – Hát
ez nem hangzott valami lelkesen – kiáltotta –, pedig én azt hittem,
hogy röpködni fogsz örömödben… – A végén már csak suttogni bírt,
és a homlokát ráncolva kicsit szorosabban megmarkolta a telefont.
– Ó, örülök én, Evan, hogyne örülnék. Csak meglepődtem, ennyi
az egész. Nem is tudtam, hogy máris bejelentkeztél hozzájuk.
– Szó sincs róla! Úgy értem: nem jártam ott korábban, tegnap
néztem be először. Sokkal jobban éreztem magam, így hát
felöltöztem, és elmentem az üzletbe. Voltaképpen Emma Harte-ot
akartam felkeresni, hiszen hozzá küldött a mama.
– Igen, hallottam hírét. Na és, találkoztál vele?
– Apa, képzeld, Emma Harte halott! Már harmincegy éve!
Sejtelmem sincs, mit akart vele a mama. Ha barátnők voltak, ő is
tudhatta. Szóval megdöbbentem. És odavoltam. De ismersz: ittam
egy kávét, gondolkoztam egy kicsit, és máris összeszedtem magam.
Tetszett az üzlet, igazán szép, elhatároztam hát, hogy felmegyek az
igazgatóságra, és munkát kérek. Gondoltam: próba szerencse, miért
ne?
– Hát persze. És egyszerűen felvettek. Erről van szó, kicsim?
– Micsoda szerencsém volt tegnap, micsoda szerencsém! Jó
időben voltam jó helyen.
– Úgy, úgy – dünnyögte az apja. – Gyerünk, hadd halljam a
részleteket!
– A következő történt… – Evan gyorsan, ám szemléletesen
elmesélte, mi történt, majd így fejezte be: – És mielőtt még
felocsúdtam volna, Maggie Hemmings, az Emberi Erőforrás
osztályról, elvitt Linnet O’Neillhez. Ő a divatárurészleg vezetője és
Emma Harte dédunokája.

103
 – Áá, micsoda váratlan fordulat – jegyezte meg Owen halkan. –
És ezt a bizonyos Linnet O’Neillt annyira elvarázsoltad, hogy ott
helyben felvett, igaz?
– Nem egészen. Ma visszahívott egy újabb elbeszélgetésre, aztán
felvett próbaidőre.
– Gratulálok, örülök a sikerednek. És ki az a kedves fiatalember,
akit emlegettél?
– A neve Gideon Harte. Később hallottam, hogy a család kezében
lévő lapkiadónál dolgozik. Ő vezeti a London Evening Post-ot.
– Aha. Nos, elmondom a nagy újságot Elayne-nek és
Angharadnak is, ők csakugyan odalesznek az örömtől.
– Üdvözlöm őket! Az elkövetkező hónapokban segítek Linnetnek
összehozni egy retrospektív divatbemutatót. Képzeld, apa, Trigère
ruhák is lesznek a kiállításon! Emma Harte nagy rajongója volt.
– Elmesélem Pauline-nak. Megörvendeztetem egy kicsit – felelte
Owen.
– Apa?
– Igen, kicsim?
– Mit gondolsz, tudta a mama, hogy Mrs. Harte meghalt?
Néma csend honolt a vonal másik végén.
Evan nem hagyta annyiban a dolgot. – Apa, ott vagy még?
– Igen, itt vagyok.
– Tehát… mit gondolsz? A mama valóban tudta? Ha igen, miért
küldött ide?
– Fogalmam sincs. Sose emlegette Emma Harte-ot, csak annyit
hallottam, hogy találkozott vele a második világháború idején. Ide
figyelj, Evan, előfordulhat, hogy anyám összevissza zagyvált, illetve
félrebeszélt élete utolsó pillanataiban. Nem megmondtam én ezt
neked, mielőtt elutaztál Londonba?!
– Persze, persze, de legalább megmutatta a helyes irányt… mint
kiderült.

104
 – Igen, ez igaz – suttogta az apja újabb röpke csend után.
– Hogy van anya? – kérdezte Evan.
Owen derűsebb hangon válaszolt:
– Jobban, már nem gubódzik annyira magába. És pompás vacsorát
főzött tegnap este! Azt hiszem, ez már az új gyógyszer hatása.
– Jaj, de boldog vagyok! Ez nagyszerű. Add át neki az
üdvözletemet!
– Átadom. Mikor állsz munkába?
– Holnap reggel. – Evan elnevette magát, s csipkelődve
megjegyezte: – Csakugyan nagy szükségük van rám, apa!
Azt hitte, hogy az apja vele együtt fog nevetni, de tévedett. –
Meglehet – felelte Owen korábbi fakó hangján, és gyorsan más
témára terelte a szót.
Percekig beszélgettek még erről-arról, majd gyengéden
elbúcsúztak egymástól.
Miután letette a kagylót, Evan hátradőlt a széken, és eltűnődött
azon, miként fogadta az apja a hírt. Nem erre számított Evan, s
furcsamód felzaklatta, sőt felbosszantotta Owen viselkedése. Minél
tovább gondolkozott, annál inkább rádöbbent, milyen tompán
csengett Owen hangja. „Vajon miért?”, merült fel benne a kérdés. Az
apja is mindig buzdította, ösztökélte, lelkesítette, akárcsak a
nagyanyja. De ma nem.

Nem tudhatta Evan, hogy apja, aki New Milford-i boltjában üldögélt,
üres tekintettel mered a semmibe. Azon törte a fejét, vajon mit
indított el anyja a halálos ágyán; sejthette volna, perlekedett
magában, hogy Glynnis úgysem bírja ki, szerez egy kis protekciót
még a végén. Owen átkozta magát, hiszen ő maga is lelkesen biztatta
Evant, hogy utazzon el Londonba, tanulmányi útra, úgy ahogy ő is
annak idején. Le kellett volna beszélnie a lányt! Mennyi mindenről

105
nem volt azonban tudomása még decemberben! No mindegy, most
már késő! Evan odautazott… és megmozdultak a fogaskerekek…,

Elnyerték Evan tetszését a belgraviai kis szálloda közös szobái,

melyeket George és Arlette az angol vidéki házak stílusában
rendezett be. Nem mintha járt volna valaha angol kúriában, de
számtalan fényképet látott a képeslapokban, és megkedvelte azt a
hangulatot, amelyet az élénk, virágmintás bútorkreton, a sötét fa, a
remekbe szabott régiségek és a krémszínű selyemburával fedett
porcelánlámpák teremtettek meg – plusz az angol ízlés szerint lazán
elrendezett virágokkal teli, méretes vázák.
A földszinten található szobák közül a nappalit kedvelte meg
leginkább, terrakotta színű, halvány barackszínnel felülfestett
falaival; vörös rózsákkal díszített kartonfüggönyök szegélyezték a
három ablakot, és vörösesbarna vászonkárpit borította a kipárnázott
díványokat és székeket. A drapériák színét idézte a padlón heverő
csodálatos, régi perzsaszőnyeg alapszíne; míg mintájában a sötétkék
és a rózsaszín elegyedett a zölddel. Egységes keretbe fogta a szoba
színvilágát, s tökéletes fészket biztosított az ülőgarnitúrának.
Evan üresen találta a nappalit, amikor délután lement teázni;
elindult a kandalló felé; virágos kedvében volt. Kellemes, meleg,
szívélyes környezet fogadta, melyet még otthonosabbá tettek a
kandallóban lobogó, hatalmas lángok.
A nagyanyja szoktatta rá a délutáni teára, még amikor
Connecticutban nevelkedett. Glynnis teázás közben gondosan ügyelt
a formaságokra: ezüstkannában szolgálták fel a teát, ezüstszűrő
került a csészékre, mellé vékony citromszelet; illetve, aki kérte, tejet
kapott helyette. Mindig londoni Twinings teát használtak, Glynnis
kedvenc fajtáját, English Breakfestet, melyet néha felváltott az
Orange Pekoe. Sose került az asztalra Earl Grey, mert a mama nem
szerette az illatát. „Füstös”, mondogatta.

106
 Különleges alkalmakkor könnyű piskótát sütött a nagyanyja:
középen kettévágta, és megtöltötte tejszínhabbal meg málnalekvárral.
S amikor Evan cseperedni kezdett, Glynnis megmutatta neki, hogy
készül a sós stangli, a fánk meg a többi sütemény; alapjában véve a
nagyanyja tanította meg főzni, s Evanből egész ügyes szakácsnő lett
az évek során.
Ez motoszkált Evan fejében, miközben a füstölt lazacos
szendvicset majszolta. Keressen egy kisebb lakást a környéken?
Vagy maradjon továbbra is itt, a szállóban? Meg akarta kérdezni az
imént az apjától, de teljesen kiment a fejéből, annyira meglepte az,
hogy Owen olyan fásultan reagált a nagy hírre. A szálló több
szempontból is kényelmesebb, hiszen itt kiszolgálták minden
kívánságát. Másrészt azonban itt kellett ennie az étkezőben, ami
növelte a költségeit.
Pár percen belül elhatározásra jutott: pillanatnyilag itt marad,
hiszen most nem ér rá lakást keresni. Sejtette ő, mi vár rá az
áruházban: túlóra és maximális odaadás. Linnet kezében lesz a
gyeplő, és el fogja várni mindenkitől, hogy éppolyan keményen
dolgozzon, mint ő. Különösen vonatkozik ez az új emberre, Evanre,
aki próbaidőn lesz. Evan észrevette, hogy Linnet – akármilyen
kedves és szép is – a szíve mélyén kemény üzletasszony.
„Igen, jobb, ha itt maradok”, mondta magában, „hiszen
kényelmesen elvagyok, és semmiben sem szenvedek hiányt. Ha már
összeállt a kiállítás, és minden simán megy, lehet, hogy keresek
magamnak egy elfogadható konyhával felszerelt lakást, ahol
elszórakoztathatom magam egy kicsit.” Tetszett neki a gondolat;
fogott egy fánkot, megkente szamócalekvárral, s bőségesen rakott rá
tejszínhabot is.
Evés közben döbbent rá, mennyire éhes volt már, bár azt se
felejtette el, hogy a fánk és a krémes sütemény nem éppen
fogyókúrás étel. Megfogadta, hogy csak néha-néha engedi meg

107
magának a délutáni nyalánkságot, s elmosolyodott magában.
Egyébként is többnyire az üzletben lesz délutánonként. Már alig
várja!
Ismét a díványpárnák közé süppedt, és szabadjára eresztette a
gondolatait: lepergette magában a nap eseményeit. Végül kikötött
Gideon Harte-nál. Megnyerő és segítőkész volt a folyosón, amikor
Evan az igazgatói irodákat kereste. Később azonban őszinte, férfias
kellem és féltő gondoskodás lépett a kedvesség helyébe. Mikor Evan
Maggie Hemmings társaságában besétált Linnet irodájába, Gideon
sietve üdvözölte. Miután Maggie bemutatta az unokatestvérének,
Gideon nyíltan kimutatta érdeklődését. Az igazat megvallva, annyira
szuggerálta, hogy Evan egyszerre azon kapta magát, hogy ő is
visszabámul rá.
A férfi mélyen a szemébe fúrta világoszöld tekintetét, s Evan
rádöbbent, hogy képtelen elfordulni tőle. Most eszébe jutott, hogy
egy másodpercre megállt a szívverése, és Gideon kitartó, fürkész
tekintetétől elgyengült a térde. Még sose történt vele ehhez fogható,
bár nem is nézett rá így férfi soha. Amikor Gideon karon fogta s
odavezette a székhez, Evan még a kabát anyagán keresztül is érezte
perzselő érintését. Egy pillanatra meghökkent, hiszen annyira
vonzónak találta a férfit…
– Evan! Hát te meg hogy vagy?
Arlette dallamos, enyhén franciás akcentussal fűszerezett hangjára
a meglepett Evan felegyenesedett ültében, s felkiáltott:
– Ó, remekül vagyok, Arlette! De jó, hogy itt van! Hát maga?
Hogy van?
– Jól. Munkásan, munkásan. George elutazott, így hát most én
dirigálok, legalábbis ő így mondja. Az embernek szüksége van ám a
bon courage-ra, ha egy szállodáért felelős! Még ha ilyen pirinyóért
is, mint a miénk.

108
 – De maga remekül végzi a dolgát, lefogadom, hogy legalább
olyan jól levezényel mindent, mint George. – Evan közben
rámosolygott Arlette-re, mire megjelentek a gödröcskék az arcán.
Arlette-et lenyűgözte a mosoly, melyet olyan elragadónak tartott,
s visszamosolygott Evanre. A maga nemében páratlan jelenség ez a
nyitott, barátságos amerikai lány: csupa kellem és báj. – Jól érzed
magad? Jobban vagy? – kérdezte most tőle.
– Köszönöm, teljesen rendbe jöttem – bizonygatta Evan, majd
előrehajolt, és felnézett Arlette-re: – Nem ülne ide egy percre? El
szeretnék mesélni valamit!
– Mais oui, chérie. – Arlette leereszkedett a szék mellett álló
díványra.
– Kaptam ma egy állást, csodálatos állást! A knightsbridge-i
Harte-áruházban fogok dolgozni. – A lelkes Evan újra nekiállt, s
elmesélte az üzletben történteket. – És Linnet O’Neill felvett –
fejezte be, és boldogan ragyogó arccal hátradőlt. – Együtt fogunk
dolgozni a divatáruosztályon.
– Trés bien, Evan! Csodálatos hír. Hiszen te szereted a ruhákat. És
miért épp erre az áruházra esett a választásod? Annyi itt az üzlet!
– Mindig is ott szerettem volna dolgozni. Szerintem ez a világ
legremekebb áruháza. – Evan nem akarta elmesélni Arlette-nek
haldokló nagyanyja szavait, attól félt, hogy nevetségesnek tűnne.
Arlette futólag szemügyre vette Evant, és azon tűnődött, milyen
elbűvölő ez a lány: a feketén csillogó haja, áttetsző arcbőre, finom
vonásai és köztük az óriási, kékesszürke szempár. Evan gyönyörű
volt, és rendkívül nőies. Semmi kétség, édes kísértés a férfiak
számára; kifinomult légkör áradt belőle, melyet megcsodált a francia
asszonyság.
– Hát az a fiatalember? – kérdezte. – Aki segített neked tegnap
reggel… mikor találkozol vele legközelebb?
Evan szájtátva bámult rá. – Ó, ő máshol dolgozik.

109
 – Nem is úgy értettem, hogy a munkahelyeden találkozol vele! –
Arlette gyengéd tekintettel nézte a fiatal lányt, s ajkát csücsörítve
ingatta fejét.
Evan látta, milyen huncutul csillog Arlette barna szeme;
észrevette a szája körül bujkáló kacajt, s egy pillanatra eltűnődött,
vajon nem ugratja-e most ez a vonzó, anyáskodó francia asszony.
Rövidesen rádöbbent, hogy szó sincs róla. Mély lélegzetet vett. –
Csak segíteni akart, ez minden – tiltakozott.
Arlette kicsit kihúzta magát ültében, keresztbe rakta a lábát, s
elrendezgette a bő, piros szoknyát a fényesre bokszolt, barna
csizmán. Miután egy percig fontolóra vette a dolgot, magyarázni
kezdett:
– Rendezvous-ra gondoltam… randira a fiatalemberrel! – A bölcs,
barna szempár kérdőn időzött Evanen, s Arlette szemöldöke
sokatmondóan megemelkedett.
Evan elvörösödött: először a nyaka, majd az orcája is. – Nem…
nem hiszem, hogy találkozom még vele – mondta. – Legalábbis nem
úgy, ahogy maga gondolja, Arlette.
– Nem? Nem hiszed? – rázta a fejét hevesen a francia asszonyság.
– Pedig én úgy sejtem. Ah oui. Biztosra veszem! Rendezvous lesz
ebből, mon petite choux à la crème. Mégpedig a közeljövőben. –
Ismét felhangzott gyöngyöző nevetése. – Nyilvánvaló… kikerülte a
hivatalos normaságokat. Az üzletben. Ó, igen! Absolument.
– A hivatalos normaságokat?! – Evan szemlátomást
megrökönyödve, bosszúsan tekintett rá.
– Ah non, non. Milyen ostoba vagyok! Nem a normaságokat. A
formaságokat.
– Ebben igaza van, Arlette. Azt azonban kötve hiszem, hogy mi
valaha is randizni fogunk. Kétlem, hogy felkeltettem volna az
érdeklődését.

110
 – Bízz bennem, chérie. Idősebb vagyok nálad, és francia. Mi
aztán tudjuk, mi fán terem a szerelem! Tudjuk, mi az az… amour.

Bár Evan és Arlette nem is sejtette, Gideon Harte esze, pont ebben a
percben, valóban egy randevún járt Evan Hugheszal.
Az irodájában üldögélt – London másik felében, a Yorkshire-i
Egyesült Lapkiadó Vállalat épületében –, s az amerikai nő körül
forogtak a gondolatai. Sokszor eszébe jutott a lány, amióta tegnap
összefutott vele az áruház folyosóján. Volt benne valami különleges.
Gideon másra sem tudott gondolni, csak őrá. Semmi kétség: ismét
találkozni akar vele. Rádöbbent, hogy hajtja valami: szomjazza Evan
társaságát, s fel akarja fedezni magának. Most rögtön!
Már hallotta, hogy Linnet próbaidőre felvette az amerikai lányt.
Nemrégiben idetelefonált, hogy közölje vele a hírt. Ráadásul
hosszasan áradozva hálálkodott neki, mintha ő vezette volna be
kézen fogva Evant az áruházba, pedig puszta véletlen, hogy a lány
betévedt az üzletbe, merő szerencse. Linnet lelkesedett Evan
Hughesért, s részletekbe menően beszámolt a beszélgetéseikről. –
Igazi kincs, Gid, és tudom, hogy India is legalább annyira odalesz
tőle, mint én magam! Evan több briliáns ötlettel is előrukkolt. Szép
reményekkel kecsegtet, Gideon, igen szép reményekkel.
Neki is kecsegtető jövőt jósol vajon Evan Hughes? Gideon így
remélte. Legszívesebben most azonnal felhívta volna az amerikai
lányt, de nem is sejtette, hol lehet, s természetesen az eszébe sem
jutott, hogy felhívja Linnetet, és elkérje tőle a számát. Majd holnap
elintézi: odaszól magának Evannek, ha odabent lesz az üzletben.
Kicsit eltolta a széket az íróasztaltól, s keresztbe rakta rajta két
hosszú lábát. Lehunyta szemét, és elmerengett Linnet stábjának új
tagja felett.
Mivel sürgősen el kell készülniük a kiállítással, Linnet és Evan
sokat lesznek együtt, ami azt jelenti, hogy könnyen megtalálhatja az

111
új lányt. Mi tagadás, fel sem merült benne a gondolat, hogy nem
kérhet randit Evantől. Úgy látta, hogy ő is felkeltette a lány
érdeklődését – kölcsönös tehát a vonzalom. Le se vette róla a szemét
Linnet irodájában, és Evan viszonozta a sokatmondó pillantást.
Gideon észrevette, hogy Evan többször is elpirult; felfigyelt rá, hogy
elvarázsolta a lányt; érezte, hogy megremeg a kaija, mikor
odavezette Linnet íróasztalához. Igen, Evan odavan tőle! Legalábbis
Gideon így remélte.
Habár nem volt gondja a nőkkel soha, Gideon Harte-ból nem lett
öntelt fickó. Sőt, ami azt illeti, bizonyos szempontból nézve a nők
pont azt találták vonzónak benne, hogy hiányzik belőle a férfiúi
hiúság, ellenben megvan benne a gyengédség, s bizonyos mértékben
a félénkség is. Magas volt s jóvágású; könnyed báj jellemezte, mégis
némileg kisfiúsnak tűnt, ami nagyon tetszett a nőknek; kedvük
támadt elkényeztetni.
Gideon kedvelte és tisztelte a nőket; különösen nagy becsben
tartotta a művelt hölgyeket. Nem sokra becsülte viszont azokat, akik
elpazarolták az idejüket, nem dolgoztak, és nem szereztek diplomát.
De hát a nők válogatás nélkül köréje csődültek. Csak az a baj, hogy
még sose találkozott olyannal, akit komolyan vehetett volna. Egészen
mostanáig.
„Mostanáig! Tyűha!” Erre a gondolatra felriadt az álmodozásból.
Felpattant a szeme, kihúzta magát ültében, és levette lábát az
íróasztalról. Te jó isten! Azt tervezgeti, hogy komolyan kikezd Evan
Hugheszal, és még csak nem is ismeri. Bizonyára elment az esze!
Rövid töprengés után megkapta a választ: beleesett az amerikai
lányba, beleszeretett, első pillantásra. Coup de foudre, így hívták ezt
a franciák: „mint a villám”. „Istenem”, gondolta, „belehabarodtam,
teljesen belebolondultam egy vadidegenbe, akiről semmit sem tudok.
Előfordulhat, hogy már mással jár. Az is lehet, hogy hidegen
hagyom. Csak képzelődtem talán!”

112
 Fújt egyet, majd visszarogyott a székre, s ismét Evan Hughesra
koncentrált. Mi tette annyira különlegessé ezt a nőt? Nem feltétlenül
a külseje, bár meseszép lány, s Gideon általában a karcsú, magas,
sötét hajú, egzotikus nőkre szokott bukni.
A viselkedése ragadhatta meg. Evan készséges volt ugyan a
folyosón, ám tartózkodó, s Gideon felfigyelt rá, mennyire csiszolt a
stílusa. Aztán ott a párját ritkító mosoly, amely megdobogtatta a
szívét, és az óriási, áttetsző szempár, amely szinte magába
szippantotta. Őszinte, tiszta, sugárzó tekintet volt ez, tele
bizalommal.
„Úgy viselkedem, akár egy iskolás gyerek”, korholta magát.
„Huszonnyolc éves fejjel! Hová tettem az eszem? Nem szaladhat el
velem a ló. Az fatális lehet, különösen, ha már lekötötte magát.”
Mi van, ha már menyasszony? De nem viselt gyűrűt. Aztán sose
lehet tudni manapság. Kevesen hordják a gyűrűt, minek mutogatnák?
„Majd én veszek neki egyet”, gondolta Gideon. „Egy zafírgyűrűt.
Csudát, akvamarint, az illik a szeme színéhez.” – Hékás, csak lassan
a testtel! – motyogta. – Fogd vissza magad! – Hiába, előrejutottak a
gondolatai. Nincs menekvés: kívánja Evan Hughest.
Az ajtóra emelte a tekintetét, mivel kopogtattak. – Gyere be! –
kiáltotta, majd felpattant, amikor megjelent az ajtóban az apja.
– Szia, apa! – rikkantotta, s elindult feléje.
– Szervusz, fiam – felelte Winston Harte szélesen mosolyogva.
Miután megölelték egymást, s Gideon odatessékelte az apját az
íróasztal közelében álló székhez, megjegyezte:
– Hát te nem Yorkshire-ben vagy? Mit keresel Londonban?
– Egy értekezletre jöttem, a tévéstúdióba, de egyébként is fel
akartalak keresni.
– Hogyhogy? – kérdezte Gideon csodálkozva.
– Christian Palmer miatt.

113
 – Az isten szerelmére, apa, sejtettem, hogy ezzel fogsz
előhozakodni! Nézd, nem jutok dűlőre vele. Te is ismered:
keményfejű és elszánt. Nem fog visszajönni, apa! El van foglalva a
könyvével.
Winston felsóhajtott. – Számítottam én erre a válaszra. Jóllehet
tudom, hogy sose ereszted ki a gyeplőt a kezedből! Olyan vagy, mint
kutya a konccal, nem megmondtam én mindig? Figyelj csak: nem
húzhatnánk el az orra előtt a mézesmadzagot?
Gideon helyet foglalt az íróasztalnál, s bólintott. – Megtehetjük,
bár nem lesz olcsó mulatság.
– Kerül, amibe kerül, Christian minden pénzt megér. Piszok jó
szerkesztő, még sose volt nála jobb emberünk. Szükségünk van rá.
Nos, mibe kerül?
– Bérel egy házat a Man szigeten. Imádja! Lefogadom: ha
felajánljuk, hogy megvesszük neki, beadja a derekát és visszajön.
– Mennyit kóstál?
– Fogalmam sincs, apa. Beszélek vele, ha te is úgy gondolod.
Szép kis házikó. Már hosszú évek óta kibérli olykor-olykor. Nagyon
a szívéhez nőtt.
– Pontosan hol van?
– Mindjárt Douglas mellett. Azon a környéken, ahová
gyerekkorában járt a szüleivel. Úgy látja, hogy a Man szigeten
könnyű az élet, jól megfér az ott élőkkel, és természetesen békében
és csendben írhatja a könyveit. Ráadásul könnyen megközelíthető a
hely, közvetlen repülőjárat visz Lancashire-ből az Ír-tenger közepéig.
– Hát, nem éppen ingázásra való távolság – hangsúlyozta Winston
a fejét ingatva. – Biz’ isten elég lesz a ház mézesmadzagnak?
Előfordulhat, hogy más kívánsággal is előrukkol ám!
– Kétlem. Christiant más fából faragták. Az is lehet, hogy sose
jutok dűlőre vele. Tudod, komolyan írásra akarja adni a fejét.

114
 – Csak azt tudom, hogy a Fleet Street még nem látott hozzá
fogható remek szerkesztőt, kivéve Arthur Christiansent, aki hatvan
évvel ezelőtt volt a király. Ő készítette a Daily Express-t. Palmer
hozzá hasonló fazon. Ritka madár ám az efféle tehetséges és briliáns
szerkesztő. Dobj be apait-anyait, fiam! Vedd rá, hogy jöjjön vissza!
– Rendben, de mi van, ha magasabb fizetést kér?
– Fene se bánja, Gideon! – vágta rá fürgén Winston. – Évekkel
ezelőtt megtanultam Emma nénitől, hogy az ár nem számít, ha az
ember feltétlenül meg akar szerezni valakit vagy valamit. Minden
pénzt megér nekünk Christian Palmer. Szerezd meg hát!
– Jobb lesz, ha személyesen keresem fel – mondta Gideon. –
Holnap felhívom, és bejelentkezem hozzá a következő hétre. – Majd
kuncogva folytatta: – Bárcsak nyár dereka lenne, nem a
legkeményebb tél! A Man sziget szuper hely, ha meleg az idő, de az
évnek ebben a szakában kicsit hideg.
– Ez bizony igaz. Jaj, bárcsak vissza bírnánk csábítani Christiant a
fehér rózsák földjére… mindig azt hittem, hogy imádja Yorkshire-t
és a riponi házát.
– Véleményem szerint az a sziget más csáberővel is bír ám! Ott
lakik egy bizonyos hölgy, akihez Christian igencsak vonzódik, és
ennek aztán semmi köze a nyaralóhoz.
– Ő, csak egy nyaralóról lenne szó?
Gideon ismét jót kuncogott. – Jóllehet tekintélyes méretűről.
– Egyezzetek meg! Minél előbb, annál jobb.
– Ide hallgass, apa, álljunk meg egy percre! Szerintem
megvárhatnánk, míg befejezi a könyvet. Jobban mondva: feltétlenül
meg kell várnunk. Ha egyszer leadta a kiadónak, odalesz, halálra
fogja unni magát. Akkor majd visszajön, de csak akkor.
– Legyen. Bármit kér, megkapja. És lóbáld meg előtte az új
szerződését! Rukkolj elő valami csábító ajánlattal, valamivel, aminek
nem tud ellenállni! Christian minden pénzt megér. Nos, mi a

115
programod ma estére, Gideon? Ostoba kérdés, feltételezem, randizni
mész.
– Nem, tulajdonképpen szabad vagyok. Miért?
– Magányosnak érzem magam, hogy anyád Yorkshire-ben maradt.
Mi lenne, ha együtt vacsoráznánk?
– Nagyszerű ötlet, apa. Szíves örömest veled tartok – mondta
Gideon, és így is gondolta. De egyre csak Evan Hughes járt a
fejében… megint eszébe jutott a lány.

116
 10

A főpincér épp az étkező túlsó végében tett-vett, mikor odaértek a

Dorchester Hotelbe, a grillbár bejáratához. Egy percig csak
ténferegtek, és várták, hogy odakísérjék őket az asztalhoz.
Útban a szálloda felé Gideon elhatározta, hogy ő állja ma este a
cechet; rádöbbent, hogy mérhetetlen örömet jelentene számára az, ha
megvendégelhetné az apját, aki mindig is olyan nagylelkű volt vele,
és akit még sosem volt alkalma meghívni vacsorára. Körbetapogatta
a zsebeit a tárcája után kutatva.
Mivel a hitelkártyáját keresgélte, nem vette észre, hogy az apja
közelebb lép a grillbárt a bejárattól elválasztó rácshoz. Winston a
farácsba foglalt üvegtáblákon át bekukucskált az étterembe, és
kikerekedett a szeme.
Gideon csak akkor jött rá, hogy valami baj van, amikor
meghallotta apja halk szitkozódását, s megérezte karján kezének
szorítását.
– Nem mehetünk be. Gyerünk innen! – dünnyögte Winston, és
kitessékelte Gideont az előcsarnokba.
– Mi a baj, apa? – Gideont meglepte Winston sápadt, csontos arca
és a szemében felvillanó ádáz, haragos fény.
Mivel először nem kapott választ, Gideon ismét megkérdezte:
– Mi van, apa? Úgy festesz, mint aki szellemet látott!
– Inkább az ördögöt. Pontosabban szólva Jonathan Ainsleyt.
Odabent vacsorázik Sarah Lowther társaságában. Folyton áskálódnak
a család ellen. Rossz előjel számunkra az, hogy mindketten itt
vannak Londonban. Jegyezd meg, mit mondtam!
– Sokat emlegettétek már anyával, mennyi bajt okoztak ők ketten
a családnak. Azt is hallottam, hogy kitették a szűrüket a családi

117
vállalkozásból. De azt továbbra se tudom, mit követtek el valójában
– mondta Gideon, és az apjára meredt.
A Ritz Hotel elegáns éttermében üldögéltek, a Piccadillyn, a
Green Parkra néző ablak mellett. Gideon javaslatára jöttek ide,
miután sietve elmenekültek a Dorchesterből, Winston unokatestvérei
elől.
– Nos, ez hosszú történet; nem is egy, hanem kettő. Rögtön
elmesélem, igyekszem összefoglalni a lényeget. De előbb rendeljünk
egy italt! Mit parancsolsz, Gideon?
– Azt hiszem, fehérbort.
– Én iszom egy pohár pezsgőt.
– Remek ötlet, apa. Csatlakozom, felejtsük el a bort!
Winston bólintott, odaintett a pincérnek, és rendelt két pohár
Veuve-Cliquot pezsgőt, majd nekidőlt a széktámlának. – Olyan
zaklatottnak tűntél a Dorchesterben, apa, szörnyen rám ijesztettél –
jegyezte meg Gideon.
– Dühös voltam, Gid. Azok ketten külön-külön is veszélyesek, de
még inkább azok, ha összeszűrik a levet. – Felsóhajtott, és a fejét
ingatta. – Az nem lep meg, hogy Jonathan Ainsleyt Londonban
látom, de sejtelmem sem volt róla, hogy Sarah is ideutazott
Franciaországból. – Majd Gideonra pillantva hozzáfűzte: – Ronnie
bácsi figyelmeztette Paulát, hogy Ainsley visszajött, és megint itt él.
Pár hete szólt neki.
– Azon a hétvégén történt, amikor Julian nálunk aludt, temérdek
hó esett, szombaton pedig elmentünk Pennistone Royalba vacsorázni.
Úgy láttam, Paula néni meglehetősen feldúlt volt az est hátralevő
részében.
– Julian átadta neki a nagyapja üzenetét. Gondolom, kicsit
felzaklatta a hír. Ronnie bácsit nyugtalanította az, hogy Ainsley
annyi év után hirtelen felbukkant, és amikor Paula másnap elment
hozzá, figyelmeztette, hogy tartsa nyitva a szemét.

118
 – De Julian azt mondta, hogy Ainsley gyakorlatilag tehetetlen.
– Legalábbis nem árthat a Harte család kezében lévő cégeknek –
jelentette ki Winston. – Ainsley azonban nagy bajkeverő. Eddig is az
volt. A vérében van a gonoszság; ha valamilyen úton-módon árthat
Paulának, meg is teszi. Élvezné, ha beleköphetne a levesébe.
Velejéig romlott, világéletében az volt, már gyerekkorunkban is.
Kihozták az italt; miután koccintottak, s ittak egy korty pezsgőt,
Winston folytatta:
– Ronnie bácsi azt tanácsolta Paulának, hogy béreljen fel egy
magánnyomozót és figyeltesse Ainsleyt, mesélte nekem az öreg.
Ugyanis azt súgják az ösztönei, magyarázta Ronnie bácsi, hogy
Ainsley vért akar látni. Paula vérét.
Gideon végigborzongott. – Remélem, apa, hogy Paula néni
tényleg ráállít egy magánzsarut! – kiáltotta.
– Nos… nincs oda az ötletért. Mondhatnám: vegyes érzelmekkel
viseltetik a dolog iránt.
– És te mit gondolsz?
– Én mellette vagyok. Ronnie bácsi tapasztalt vén róka. És sose
feledd: az információ a legértékesebb árucikk. Ezt mindnyájan
megtanultuk Emma nénitől, és a minap Paulát is emlékeztettem rá:
jobb félni, mint megijedni!
Gideon helyeslően bólintott; odafordult a körülöttük lebzselő
pincérhez, elvette az egyik étlapot, az apja meg a másikat. Néhány
másodperc múlva leadták a rendelést: colchesteri osztrigával
kezdték, ezt követte a sült doveri nyelvhal – évek óta ugyanazt
választották. Több dologban is megegyezett az ízlésük. Olyannyira,
hogy Emily már évekkel ezelőtt megállapította, hogy úgy
hasonlítanak egymásra, mint két tojás.
Miután rendeltek még két pohár pezsgőt, Gideon az apjához
fordult. – Mesélj már egy kicsit Jonathan Ainsleyről, apa! Áruld el
nekem, mit műveltek Sarah-val!

119
 – A hatvanas-hetvenes években Ainsley vezette a Harte
Vállalkozások ingatlannal foglalkozó részlegét, remekül irányította a
céget. De váratlanul megcsappant az üzlet, és úgy tűnt, hogy több
nagyobb megrendelést is elszalasztott. Később rájöttünk, hogy az
igazán értékes partnereket egy bizonyos Stonewall Properties nevű
céghez kormányozta, és…
– De hát miért? – vágott közbe Gideon.
– Mert titokban, az ő tulajdonában volt a Stonewall. Az egyik régi
barátja, Sebastian Cross volt a társtulajdonos, együtt tanultak
Etonban. Ainsley voltaképpen több ezer fontot lopott ki a Harte
Vállalkozások zsebéből, és aláásta a részleg pénzügyi stabilitását is.
– És ebben Sarah Lowther keze is benne volt? – kérdezte Gideon
rosszallóan.
– Igen, bár csak áttételesen, azt gondolom. Befektette a pénzét a
Stonewallba, de úgy őszintén, Gid, azt hiszem, Sarah nem is sejtette,
hogy az unokaöccse elárulja a családot! Miután elég bizonyíték szólt
Ainsley ellen, Paula és az apja elébe álltak, kirúgták a cégből és a
családból is. Sarah-t úgyszintén.
– Nem volt más választásuk – jelentette ki Gideon egyenesen apja
szemébe nézve. – Ő pedig elutazott Hongkongba, és megszedte
magát az ingatlanüzletekből.
– Való igaz! Ainsley mindig is briliáns üzletember volt.
– Juliantól hallottam, hogy később visszatért, és megpróbálta
megkaparintani a Harte-áruházakat. Hogy fordulhatott ez elő?
Winston erre elszomorodott. – Ez tulajdonképpen Paula hibája
volt. Ainsley a nyolcvanas években csakugyan visszatért Londonba.
Paula épp akkoriban dobta piacra a tulajdonában lévő áruházi
részvények tíz százalékát. Természetesen Ainsley lecsapott rájuk,
egyébként is volt már Harte-részvénye, így került fórba.
– Miért adta el Paula a részvényei egy részét?

120
 – Meg akart vásárolni egy áruházláncot az Államokban. Persze
mindketten megértettük Shane-nel, hogy a maga dicsőségére vágyik,
de azt is tudtuk, hogy rossz döntést hozott. Tudomásom szerint ez
volt élete első és utolsó hibája. Azt leszámítva, hogy hozzáment Jim
Fairleyhez. Az kész katasztrófa volt!

A vacsora vége felé Winston Gideon felé fordult, s pár percig

fürkészve figyelte.
Gideon összevonta a szemöldökét, s odahajolt hozzá. – Mi van,
apa? Már megint olyan zaklatottnak látlak!
– Nem, nem, semmi bajom. Tudod, eszembe jutott a mi nagy
családi dinasztiánk, amelyet Emma és az idősebb Winston teremtett
meg. Remélem, te talán továbbviszed… továbbviszed a családi
vonalat.
– Nem egészen értem, mit akarsz ezzel.
– Toby valószínűleg nem ajándékoz meg engem unokákkal, amíg
ez a színésznőcske a felesége. Adrianna nem akar gyereket, és bármit
hisz is Toby, szerintem, nem tudja jobb belátásra bírni a nejét.
– De hát ott van Paula, apa, akad ott gyerek bőven…
– Igaz – szakította félbe Winston határozottan. – És Paula Harte
lány. Mégis O’Neillnek hívják!
Gideon biccentett, egyszerre megértette, mire akar kilyukadni az
apja. – Tény, hogy mi vagyunk az utolsó Harte-ok, akik a Harte
nevet viselik.
Winston hátradőlt a széken, majd rövid merengés után megszólalt:
– Nem akarok utadba állni, fiam, felőlem nyugodtan
kitombolhatod magad, hiszen még csak huszonnyolc éves vagy.
De… no, csak kíváncsi lennék: nem bukkant még fel senki a
láthatáron? Egy lány, akivel komoly szándékaid lennének. Hogy úgy
mondjam: a potenciális asszonyjelölt.

121
 – Nemigen, apa. – Mikor Gideon megpillantotta Winston
csüggedt arckifejezését, sietve hozzátette: – Ami azt illeti, épp most
ismerkedtem meg valakivel, aki nagyon megtetszett. De korai még
erről beszélni. Nem szeretnék vad jóslatokba bocsátkozni, aztán meg
csalódást okozok!
– De asszonynak való ez a lány? – próbálkozott Winston.
Gideon bólintott. – Szerintem az ember nem azért kezd ki ezzel a
típussal, hogy kitombolja magát, azt szent!
– Már alig várom, hogy megismerhessem – sandított rá Winston
sugárzó mosollyal.

Későre járt már az idő, amikor Gideon rájött, hogy nem bír elaludni.
Éberen hevert a sötétben, s ide-oda kavargott benne mindaz, amiről
az apjával beszélgettek.
Micsoda döbbenet: Paula, akinél briliánsabb embert nem ismert,
akkora hibát követett el, hogy csaknem elveszítette szeretett
nagyanyja üzleteit! Az is meglepte, hogy a család egyik tagja a
személyes boldogulását szem előtt tartva ilyen aljasul viselkedett,
pedig semmiben sem szenvedett szükséget. „Önzés és kapzsiság”,
mondogatta régebben az apja. „Végzetes kombináció, mely sokak
romlását okozta már. Ebbe bukott bele Jonathan Ainsley is.”
És végül ott az utolsó néhány mondat: ideje révbe jutni,
megnősülni, gyerekeket nemzeni. Nem bánta volna ő, ha Winston
nyíltabban fogalmaz. Imádta és csodálta az apját, jól tudta, honnan
jött, és megértette, mennyire vágyik már unokákra. Ahogy az anyja
is. Ez teljesen természetes.
Evan Hughes. Csak tegnap találkoztak, és máris teljesen
elvarázsolta a lány. Nem ismerte, semmit sem tudott róla, mégis úgy
érezte, hogy ismeri. Gyönyörű, kedves és közvetlen. Gideon
szexuálisan vonzónak találta, sőt, igen kívánatosnak. Ettől

122
függetlenül észrevette, mennyire csiszolt, ami új távlatokat nyitott
meg benne.
Holnap odatelefonál, és elhívja ebédelni… Evan Hughes és a
benne rejlő csodák jártak az eszében, miközben elnyomta az álom.

123
 11

Tessa Fairley Longden felkapta a retiküljét és a táskáját, vetett egy

pillantást az íróasztalára, majd átsietett a szobán; lecsapta a
villanykapcsolót, miközben elhagyta az irodát.
Tetőtől talpig fehérbe öltözött, ez volt egyik kedvenc színe; puha,
leomló kasmírpelerint dobott a vállára, a fehér, gyapjú
nadrágkosztüm és a hozzáillő fehér selyeming fölé. Csizmája
krémszínű volt, akárcsak a krokodilbőrből készült retikül és az
iratokkal teletömött bőrtáska. Csodálatos, hirtelenszőke haja,
ezüstös-szürke szeme és tökéletes, elefántcsontszínű bőre légies
külsővel ruházta fel, melyet még inkább hangsúlyozott a csupa fehér
együttes. Finom arca úgy festett, mintha mesteri szobrász keze
faragta volna ki, s ha azt mondjuk, hogy csinos volt, nem festettünk
hű képet a valóságról. Tessa döbbenetesen szép volt, olyannyira,
hogy utána fordultak, bármerre járt. Magas és karcsú volt, és mindig
gyönyörű, drága ruhákat viselt; jellegzetes, egyedi darabokat,
melyeket gyakorta kevésbé ismert divattervezők készítettek, akik
kiszolgálták minden szeszélyét. Tessa tudta, mit akar, és azt bármi
áron megszerezte – legalábbis ami a ruháit illeti.
Az élet más területein már ritkábban teljesült a kívánsága,
különösen igaz ez a férje, Mark Longden esetében. Mostanában a
szokásosnál is nehezebben fértek meg egymással: Mark zsémbes lett,
ingerlékeny, és több szempontból is türelmetlen Tessával, aki úgy
érezte, hogy a férje csak akkor fogja vissza magát, amikor ott van
körülöttük a kislányuk, Adele, vagy Tessa valamelyik rokona. Mark
nem mert volna durva vagy undok lenni nejével az anyósa, illetve
Shane jelenlétében, de úgy tűnt, a barátaik előtt már kevésbé
hajlandó türtőztetni magát. Bár mostanában nemigen mentek el
otthonról; Mark későn ért haza az irodából, hétvégenként pedig kijárt

124
az ügyfeleihez. Tessának most eszébe jutott, mennyire elfoglalt
újabban a férje – csak akkor foglalkozik vele, amikor holmi csip-
csup dolog miatt veszekszik vele.
Az utóbbi idődben Tessa néhányszor megérezte az alkoholszagot
a leheletén; az arca vörös volt, a tekintete üveges. Mark azonban
váltig állította, hogy nem ivott ő túl sokat, és úgy feldühödött, hogy
Tessa gyorsan biztos helyre menekült: a fürdőszobaajtó mögé.
Rendszerint bűnbánó magatartás követte a szeszélyes viselkedést,
ilyenkor Mark bocsánatot kért Tessától – jobban mondva: a
bocsánatáért esedezett. Természetesen, amilyen bolond volt, Tessa
mindig megbocsátott neki. Egészen addig, amíg Mark neki nem
támadt, mert egy helyütt lepattogott a festék a konyhában.
Olyannyira nevetségessé tette magát, hogy Tessa egyszerre kívülről
kezdte szemlélni, objektívan nézte, és eltűnődött: „Vajon, mi baja
lehet?”
Miközben befordult a sarkon és a felvonók felé sietett,
megpillantotta a féltestvérét, Linnetet, s rögtön utánakiáltott:
– Linnet! Beszédem van veled!
Linnet megtorpant, megfordult; mosoly ragyogta be az arcát.
– Meseszép vagy, Tess, egyszerűen káprázatos, így, talpig
fehérben! – Közben elindult a nővére felé, ölelésre készen. Lehervadt
azonban ajkáról a mosoly, ahogy megpillantotta Tessa arcát.
Tessa folytatta útját a lift felé. – Hogy merészeled hatályon kívül
helyezni a csarnokra vonatkozó parancsaimat?! – szólt vissza
hűvösen. – Ez nem áll jogodban! Én vagyok magasabb pozícióban,
itt én dirigálok!
– De nem tudtam…
– Nincs időm most veled vacakolni! Már így is késésben vagyok –
vágott a szavába Tessa, s belépett a liftbe. – De az engedélyem
nélkül ne tegyél semmit! – mondta ingerülten, miközben becsukódott
a liftajtó.

125
 „Időnként túl messzire merészkedik ez a lány”, gondolta Tessa,
miközben lefelé utazott a lifttel, a földszint irányába. Forrni kezdett
benne a méreg, dühös lett a húgára; ismét felszínre került
sértődöttsége és féltékenysége. Kétségtelenül úgy hitte, hogy Linnet
O’Neill Paula és Shane kedvenc gyermeke. Shane O’Neill. Tessa a
maga módján szerette; Shane mindig kedves volt hozzá, és a
sajátjaként nevelte fel. Mégsem ő az édesapja, és ez valahol legbelül
nagyon is számít. Hogy szerethetné Tessát annyira, mint Linnetet,
amikor nem ő nemzette? Bár Tessa bizonyos szempontból nem
bánta, hogy nem született O’Neillnek. Ő Fairley lány, nagy múltú
arisztokratacsaládból származik. Hisz ő maga is arisztokrata!
Mindenki állította, hogy a Fairleykre hasonlít, s tudta, hogy
emlékeztet Edwina nénire, aki szintén részben Fairley, és ráadásul
grófnő is. „A pokolba Linnettel!”, s nem gondolt rá többet.
Miközben az áruház oldalsó kijárata felé tartott, s odabiccentett a
szintén hazafelé igyekvő alkalmazottaknak, elhatározta, hogy ma este
különösen kedves lesz a férjéhez. Szívből szerette, bárhogy
viselkedett is mostanában, és féltette a házasságát. Kitapasztalta,
hogy az a legjobb, ha enged, így békében meglesznek egymással.
Jobb, ha mindenben kiszolgálja Mark igényeit.
Hideg volt. Tessa dideregve lépett ki az utcára, de máris
odagördült érte a kocsi: a sofőr kiszállt és megkerülte az autót.
– Jó estét, Mrs. Longden! – mondta Milton, miközben kinyitotta
neki az ajtót.
– Jó estét. Köszönöm, Milton. Egyenesen hazamegyek – felelte
Tessa; mint mindig, most is kínosan udvarias volt a személyzettel.
Elhelyezkedett az ülésen; elhatározta, hogy ma este olasz tésztát
főz. Tele az éléskamrája, mivel ő maga is gyakran járt későn haza;
kilenc előtt ritkán ültek le vacsorázni. Ma korábban esznek; Tessa
elvi kérdést csinált abból, hogy fél hatkor befejezi a munkát, így

126
elkészítheti a vacsorát. Mark szeretett enni, és szerette a jó bort, és
Tessa a kedvében akart járni.
Mikor Milton rákanyarodott a hampsteadi ház kocsifeljárójára,
Tessa azonnal látta, hogy a férje már hazaért: ott parkolt a kocsija az
utcai bejárat előtt.
– Köszönöm. Jó éjt, Milton! – mondta, miközben kiszállt.
Megajándékozta a sofőrt egy bágyadt mosollyal, és megkérte, hogy
jöjjön érte másnap reggel nyolcra.
Felszaladt az elülső lépcsőn, kinyitotta az ajtót, belépett, és jó
szokásához híven most is elrikkantotta magát:
– Adele! Halihó! Hol az én kislánykám?
Egy másodperc se telt bele, és Adele máris szaladt az előszobába.
– Anyuci! Anyuci! Itt vagyok! – kiabálta.
Tessa leguggolt, széttárta kaiját, és elkapta a feléje rohanó
gyereket. Adele puszit nyomott az arcára, és hozzásimult.
Tessa egy perc múlva eltartotta magától a kislányt. – Hogy van az
én cukorfalatom?
– Jól vagyok. Itt van apuci!
Alig hagyták el e szavak a gyermek ajkát, máris rájuk vetődött
Mark árnyéka: a férfi megállt a tágas konyhába vezető boltíves
ajtóban.
Tessa mosolyogva felnézett rá: látta a rideg orcát, a haragos
tekintetet, mely nem sok jót ígért. Bár lefagyott ajkáról a mosoly,
Tessa rezzenéstelen hangon köszönt:
– Szervusz, drágám. Ma korán hazaértél.
– Te viszont késtél. Mint mindig – dünnyögte a férfi; halkan, ám
fagyosan.
– Még csak hat óra van, Mark – mondta Tessa, miközben felállt,
és kézen fogta a kislányt. – Gyere, Adele, megkeressük Elvirát! –
Közben levette a pelerinjét, és odadobta az előszobában álló padra.

127
 Elvira, a fiatal pesztonka, éppen berakta a csetrest a
mosogatógépbe; felnézett és rámosolygott a konyhába belépő
Tessára és Adele-re. – Jó estét, Mrs. Longden, Adele épp az imént
vacsorázott. Párolt zöldséget evett, meg egy darabka nyelvhalat, és
málnát, desszertnek.
– Hű, csupa finomságot! Köszönöm, Elvira. Remekül gondját
viseli.
– Megfelelő táplálkozás, Mrs. Longden! – Miközben becsukta a
mosogatógép ajtaját, Elvira hozzátette: – Rövidesen felviszem
Adele-t az emeletre, lassan itt a lefekvés ideje.
– Majd én lefektetem! – vágta rá Tessa sietve. Lenézett Adele-re,
s így folytatta: – Olvassak neked egy mesét, kis galambom?
– Igen, anyuci. Légyszi!
– Beszélnem kell veled, Tessa. Most rögtön! – szólalt meg Mark,
föléje tornyosulva.
– De én mesélni szeretnék Adele-nek! Nem várhat egypár percet?
– Nem.
Olyan kellemetlenül csengett a hangja, hogy Tessa rábólintott,
majd Adele fölé hajolt és odasúgta neki:
– Apuci beszélni szeretne velem. Nemsokára felmegyek hozzád.
Elvira ágyba dug, aztán megyek és olvasok neked egy mesét, mielőtt
elalszol, picim.
Adele rajongó mosollyal válaszolt.
Mark karon ragadta az asszonyt, átvezette az előcsarnokon a
könyvtárba, s becsukta maga mögött az ajtót. Tessa nem szívelte ezt
a helyet. Hidegnek, sötétnek, nyomasztónak találta, és többnyire
elkerülte.
– Mi olyan sürgős, hogy nem várhatott néhány percet? – kérdezte
mosolyogva; nem akart összezördülni a férjével.

128
 – Beszélgessünk egy kicsit a munkaidődről – felelte Mark. –
Hiába maradsz bent olyan sokáig abban az átkozott áruházban, hiába
hajtod agyon magad, semmire se mész vele!
– Ezt meg hogy érted?!
– Semmit sem fog rád hagyni! Te hidegen hagyod Paula O’Neillt.
Linnet a kedvence. Ő a szerelemgyerek, aki Shane lágyékából
született. Tudtad, hogy még meg sem halt az apád, máris
összefeküdtek? Együtt keféltek, mikor anyád üzleti úton járt New
Yorkban… téged meg otthagytak Angliában, a pesztonkával. És azt
tudtad…
– Nem igaz! – kiáltotta Tessa, aki akaratlanul is védte az anyját. –
Persze, barátok voltak ők akkoriban. Tulajdonképpen egész
életükben barátság fűzte őket egymáshoz. Együtt nőttek fel
Yorkshire-ben. Egyszerűen nevetséges vagy! Hogy mersz így
beszélni a szüleimről?!
– Ó, Shane már nem a mostohád?
– Ő nevelt fel, Mark, kedves és szerető apám volt. Kisgyerek
voltam még akkoriban, amikor Jim Fairley meghalt.
– Ej, be kapóra jött ez anyádnak meg a szeretőjének!
– Hagyd már abba! Undorító vagy. Isten tudja, honnan szeded
mindezt. Hisz ez… ez becsületsértés!
– Á, dehogy, ez a színtiszta igazság! Megbízható forrásból
hallottam.
– Kitől?
– Sose fedem fel a forrásaimat. Így fair.
Tessa ellenséges tekintetet vetett rá. – Hadd halljam, ki tömi tele a
fejed ennyi ocsmánysággal!
– Jaj, te kis csacsi! Faggasd csak ki anyádat! Kérdezd meg, mit
művelt hétvégenként New Milfordban, Connecticutban. Hosszú
hétvégéket töltött el Shane-nel ott, a pajtában.

129
 Tessa izgett-mozgott a széken; elborult a homloka. Markra
meredt, majd elkapta a tekintetét és félrenézett: zaklatott volt és
tanácstalan.
A férfi törte meg a csendet, hirtelen kijelentette:
– Nem leszel te az áruház feje, nekem elhiheted, hogy nem!
Pennistone Royalt is más örökli meg. Linneté lesz minden. Te
szerencsétlen, neked csak egy nagy csipisz jut majd! – kacagott fel
Mark ridegen.
– Egy szót sem hiszek el ebből! – mondta Tessa, s igyekezett
szenvtelen hangon beszélni. Legbelül azonban megrendült;
eltűnődött: vajon van-e némi igazság abban, amit a férje mondott.
Egyszer csak felpattant és elindult az ajtó felé. – Megyek, mesélek
Adele-nek.
– Lassan a testtel! – ordított rá a félje; hatalmas léptekkel átvágott
a szobán, s karon ragadta, mielőtt még elérte volna az ajtót. Karjába
kapta és megcsókolta: befúrta a nyelvét Tessa szájába. Szabadon
maradt kezével bezárta az ajtót. Odavezette Tessát a díványhoz, s
lehúzta rá, fél lábbal átölelte, és arcához nyomta az arcát. A fülébe
súgta: – Királyi kettyintésben lesz részed, ebben a minutumban,
Tessa, drága szerelmem. – Elmatatott az asszony fehér
selyemblúzával, aztán – mivel egyre türelmetlenebb lett a gombok
miatt – egyszerűen letépte elöl, benyúlt Tessa melltartójába, és
megfogta a keblét. Odahajolt, megcsókolta a mellbimbót, majd
beleharapott.
Tessa felsikoltott, majd küszködve eltolta magától a férfit, és
felült. Bár vékony volt, mindennap edzett, s hihetetlen erő rejtőzött a
karjában. Váratlan lendülettel meglökte a férjét, aki lebucskázott a
keskeny díványról a padlóra.
– Átkozott boszorka! – üvöltötte a férfi.

130
 – Mark, ez fájt – mondta Tessa csendesen, egyszerre
békülékenyen, hiszen tudta, hogy a férje kezd dühbe gurulni. – Miért
haraptál meg?
Mark szótlanul feltápászkodott.
Tessa, aki maga is felállt, az ajtó felé araszolt. Mark elkapta a
karját: majdnem kicsavarta a helyéből. – Ne időzz túl sokáig Adele-
lel – mormolta ellágyuló hangon. – Kívánlak. Eleget kell tenned
asszo-nyi kötelességednek.
– Sose bújok ki előle, Mark drágám – suttogta Tessa.
Mark válasz helyett elkapta Tessa kezét, és odanyomta a két lába
közé. – Látod, milyen hatással vagy rám?! Gyerünk, Tess, nevezz be
egy gyors körre! Itt mindjárt, a díványon nyélbe ütjük a dolgot. Zárva
az ajtó. Senki se jöhet be.
– Később, Mark, drágám, később. – Tessa odahajolt, és röpke
csókot nyomott a férfi szájára. – Engedj először Adele-hez! –
Kétségbeesetten próbálta lecsillapítani a férfit.
Mark a két tenyere közé fogta neje arcát, s megszorította,
olyannyira, hogy fájt: könnyek szöktek Tessa szemébe. – Ne maradj
el sokáig! – sziszegte a férfi. – Különben kénytelen leszek…
– Mire leszel kénytelen? – vágott közbe Tessa.
Nem kapott választ. A félje csupán hűvösen rámeredt; elengedte,
odasétált az ajtóhoz, és kitárta. – Parancsolj! – mondta, újfent
fenyegető hangsúllyal.
Tessa kisietett és zakóját összefogva felszaladt a lépcsőn. Kis
híján beesett Adele szobájába, majd mély lélegzetet vett, és
összeszedte magát. Mosolyogva közeledett az ágy felé, és
megkérdezte:
– No, melyik mesét szeretnéd hallani ma este, drágaságom?
– Amelyiket akarod, anyuci! – Adele megpaskolta az ágyat. –
Csücsülj ide!

131
 Tessa eleget tett a kérésnek, és felkapott egy könyvet az
éjjeliszekrény tetejéről.
Adele közelebb hajolt hozzá, és megérintette az arcát. – Miért
sírsz, anyuci? Mi a baj? – suttogta.
– Semmi, cukorfalat. – Tessa végigfuttatta ujjait az arcán, majd
átölelte a kislányt és magához szorította.

Húsz perc múlva, amikor Adele elaludt, Tessa lekapcsolta a villanyt,

de égve hagyta az éjjeli lámpát, és csendesen kiosont a szobából.
Lassan lesétált a lépcsőn, összeszedte magát és bement a
könyvtárba. Mark az íróasztalnál ült, épp a postáját nézegette;
felpillantott, és rögtön Tessára mosolygott. – Annyira sajnálom –
mormogta, miközben felállt és elindult feléje. – Ugye semmid sem
fáj?
Tessa megrázta a fejét. Nemegyszer előfordult már, hogy a férje
egyik pillanatról a másikra lehiggadt a dühroham után. Különösen
szeszélyes volt mostanában: hol dühös, hol kedves és szerető.
– Csuda tudja, mi üt belém néha. Feltehetőleg túlhajtom magam,
túl nagy a stressz. Megbocsátasz nekem? – kérdezte.
– Megbocsátok, Mark. De miért hordtál össze hetet-havat az
anyámról? Miért mondtad azt, hogy nekem nem jut az örökségből?
– Csak holmi pletyka, ami a fülembe jutott. Felejtsd el, drágám!
Jobb lett volna, ha nem adom tovább. Hiba volt.
– Miért nem árulod el, kitől hallottad?
– Nem ismered, egy amerikai pali mondta, aki ideruccant New
Yorkból. Azt állítja, hogy ismeri Shane-t, még azokból az időkből,
amikor Shane az O’Neill Hotels International amerikai ágazatát
vezette. Felejtsük el, rendben?
– Rendben. Mégsem volt valami kedves, mármint az, amit anyáról
állított.

132
 – Ezt én is tudom. Én meg hülye fejemmel visszamondom neked.
Tudod mit? Menjünk el vacsorázni, jó? Miért nem ugrunk el Harry
Bárjába? Eredj, öltözz át, én meg kerítek egy asztalt kilencre. Kérlek,
Tessa!
– Remek, menjük el vacsorázni – motyogta Tessa. – Rendbe
szedem magam. – De ott maradt benne a félsz: félt a saját férjétől.

133
 12

– Csak egy kérdésem lenne – mondta Linnet; megállt a Chester

Street közepén, és feltekintett Julianre.
– Igen? – felelte a fiú, s lenézett rá; közben azon járt az esze,
milyen elbűvölő a lány a lámpafényben; elfogta a vágy, hogy
szenvedélyesen megcsókolja, de féken tartotta magát. – És mi lenne
az?
– Hogy jutottál be a hátsó ajtón, a biztonsági őrök mellett, fel az
irodámba, anélkül hogy bárki is odaszólt volna nekem?
Julian, aki mulatságosnak tartotta a kérdést, felkacagott. – Joe
Pinkerton volt az ügyeletes a személyzeti bejárónál. Totyogós
kisgyerekkorom óta ismer. Így nyilván beengedett.
– Értem.
Julian észrevette, milyen kurta-furcsa lett a stílus hirtelen, s mivel
nem akarta bajba sodorni az idős alkalmazottat, gyorsan hozzátette:
– Persze megkért, hogy írjam alá a könyvet.
– Örömmel hallom.
– Ja, azt is megemlítettem neki, hogy érted jöttem. – Miután
alaposan megvizsgálta a lány arcát, Julian úgy gondolta, jobb lesz, ha
ezt még hozzáfűzi.
– Na, és erre hogy reagált? – kérdezte Linnet; csipetnyit enyhült a
hangja.
– Mosolygott, rám kacsintott és…
– Na látod! Már megint összeboronált bennünket valaki.
– Jogosan. Mindig is egy pár voltunk, és remélhetőleg az is
maradunk, bármit is gondolsz te! Egyébként sem értem, mi itt a
probléma? – érdeklődött a fiú; élesen felcsattant a hangja, s dühös
fény villant fel kék szemében.

134
 Linnet továbbra is rámeredt, kissé bosszúsnak tűnt; már épp
élesen vissza akart vágni, amikor a fiú vállon ragadta, magához
húzta, és szenvedélyesen, mohón szájon csókolta.
Linnet egy pillanatra igyekezett eltolni magától, majd –
váratlanul, s legnagyobb meglepetésére – összeomlott. Vadul
rácsimpaszkodott, Julian nyaka köré fonta a karját, s érezte, hogy
szertefoszlik minden ellenérzése. Nemcsak saját magát, hanem
Juliant is meglepve, a fiúhoz hasonló szenvedéllyel viszonozta
csókjait.
Egy perc múlva vonakodva elváltak egymástól; ott álltak, és
szájtátva bámulták egymást; mindketten meglepődtek, s egyazon
okból kifolyólag: Linnet féktelen szenvedélye teljes pálfordulást
jelentett a hónapokon át tartó, ijesztő távolságtartás után.
Julian finoman megérintette a lány orcáját, s így suttogott:
– Gyere, van számodra egy kis meglepetésem! – Beszéd közben
bebujtatta a lány karját a saját karjába; továbbsétáltak, végig az
utcán, a fiú lakása felé. Mikor már odabent voltak a felújított
belvárosi ház előcsarnokában, Julian ismét gyengéden szájon
csókolta a lányt, majd kézen fogta és felsietett vele a következő
szintre.
– Miféle meglepetésről van szó? – kérdezte Linnet, akiben végül
fölülkerekedett a kíváncsiság.
Julian Kallinski titokzatosan mosolygott, és odavezette Linnetet a
lakás bejáratához. Miután kinyitotta az ajtót, betessékelte kedvesét;
lábával bevágta maga mögött az ajtót, ismét karjába kapta a lányt, és
szája megkereste Linnet ajkát.
Miközben rendületlenül csókolta, lerángatta róla a nehéz felöltőt,
lehajította a padlóra, majd ledobta magáról a sajátját, azt se bánta,
hogy a földre hullik, majd botladozva, botorkálva elindultak a
nappali felé, szüntelenül csókolva egymást.

135
 Sötétség borította be a szobát: csupán az apró, selyemburás lámpa
fénye világította meg maga körül a teret, a kandallóban pedig
sápatagon pislákoltak a tűz lángjai.
– Vége a kényszerszünetnek! – jelentette be Julian, s türelmetlenül
lerántotta zakóját, ledobta a székre, és odavezette Linnetet a tűzhöz.
– De…
– Semmiféle de! – kiáltotta a fiú, s két ujját Linnet ajkára tette,
hogy elhallgattassa; majd két tenyerébe fogta az arcát, és mélyen a
szemébe tekintett. Imádta ezt az arcot, már gyermekkoruk óta
szerette. Szív alakú volt, magas pofacsonttal és széles homlokkal:
tökéletesen formált arc, finom, légies vonásokkal. Aranybarna
szemöldök ívelt át a csodálatos, mélyzöld szempár fölött; s középen
ott volt a forgó, amely drámai V alakban lenyúlt Linnet homlokán.
Élénken, egyedien ragyogtak ezen a lányon a színek, szinte elállt tőle
az ember lélegzete.
Julian mindig is imádta Linnet élénk, aranyló-vöröses haját, és
amikor a testvérei és unokatestvérei „gyufafejűnek” meg
„Piroskának” csúfolták gyerekkorukban, Julian dühösen ordítva
viszonozta goromba megjegyzéseiket. Aztán elrejtőztek valamelyik
titkos búvóhelyükön, ahol Julian csókjaival leszárította a könnyeket
Linnet orcájáról, megpuszilgatta ügyes kis kezét, és hevesen
bizonygatta, hogy nincs nála szebb lány a világon. Gideon általában
felkutatta őket: ő is megölelgette-megvigasztalta Linnetet, és arra
buzdította, hogy ne törődjön a többiekkel. Ők voltak Linnet
rettenthetetlen védelmezői, ők ketten, s Julianhez hasonlóan Gideon
sem vett részt a csúfolódásban soha.
– Egész életemben szerettelek, Linnet O’Neill – szólalt meg most
Julian vontatottan. – Örökké szeretni foglak. Halálom napjáig
szerelmes leszek beléd, sőt még azután is. Nekem elegem van ebből.
Egész egyszerűen: nem tűröm tovább. Légy az enyém, de íziben!

136
Szenvedek, ha nem vagy ott mellettem. Képtelen vagyok így élni, ne
fossz meg a társaságodtól!
Linnet mereven nézett rá: látta az őszinteséget a fiú arcán, a
kétségbeesést a szemében. Mégis csendben maradt, nem mert
megszólalni, mivel tudta, hogy egy rossz szóra azonnal kitörne
Julian. Elfogyott már a türelme, ez nyilvánvaló.
– Mondd azt, hogy valóban vége a kapcsolatunknak – követelte
Julian –, mondd azt, hogy menjek el örökre, és elmegyek! Ígérem:
soha többé nem zaklatlak. Mondd azt, hogy már nem szeretsz, Linnet
O’Neill, és én itt se vagyok!
Linnet egyenesen a szemébe nézett, és felkiáltott:
– Már hogyne szeretnélek, Julian! Örökké szerettelek, de tudod,…
– Nem! – ordította Julian, és inkább a csalódottság kiáltott belőle,
semmint a harag. – Vége ennek a nevetséges ökörségnek, hallod?!
Most rögtön megálljt parancsolok neki! A sarkamra állok, Linnet.
Nem vagyok hajlandó tovább tűrni ezt az állapotot. Most utoljára
szólítalak fel. Vagy visszatér minden a régi kerékvágásba, vagy
kilépek… Szedem a sátorfámat és megyek.
Linnetet megdöbbentette a fiú végtelenül elszánt arca és
parancsoló hangja. Tudta: örökre elveszíti, ha továbbra is kitart
amellett, hogy tartsák meg a két lépés távolságot és pihentessék a
kapcsolatukat.
Nem vitás: Julian komolyan beszél. És Linnet valahol a szíve
mélyén megértette, hogy a fiú túlságosan büszke, nem lehet olyan
közönyösen bánni vele, mint ahogy azt ő tette. Julian túl szerelmes
ahhoz, hogy elviselje a távolságot, melyet Linnet rájuk erőltetett; és
túl önérzetes ahhoz, hogy úgy gyötörjék, ahogy ő gyötörte. Ez a fiú
nem egy gyenge jellem.
Linnet elméje egyszerre megvilágosodott: ráeszmélt, hogy
valamilyen formában kárpótolnia kell a fiút az elszenvedett
sérelmekért. Most rögtön, hisz holnap már késő! Túlfeszítette a húrt,

137
és Julian türelme már a végét járta. Ezt egyértelműen elárulta a
hanghordozása; az ultimátuma; szigorúan villogó kék szeme és
feszes, telt ajka.
Linnet előrelépett, megölelte Juliant, majd lábujjhegyre állt, és
csókot lehelt a szájára. Kézen fogta és gyengéden a tűz felé
vonszolta. – Vesd ezt le! – suttogta, s megérintette a zakó hajtókáját.
Julian eleget tett a kérésnek, félredobta, közelebb lépett, és a
karjába kapta a lányt – mindezt egyetlen, elegáns mozdulattal. Éhes
szája megkereste Linnet ajkát: sokáig csókolóztak, majd egymást
ölelve leereszkedtek a lobogó tűz előtt heverő szőnyegre.
Julian felkönyökölt, és egy hosszúra nyúló percig mereven
figyelte Linnetet, megpróbálta leolvasni arcáról a gondolatait.
Linnet észrevette a fiú kérdő tekintetét, és faggatózni kezdett:
– Mi a baj, Julian?
– Biztos vagy benne?
– Mire gondolsz?
– Biztosan velem akarsz lenni? Így, ahogy most? Vissza akarsz
jönni hozzám? Biztosan tudod, hogy velem szeretnél lenni?
– Igen, biztos vagyok benne – suttogta Linnet szerelmes nézéssel,
s megsimogatta a fiú arcát.
Julian helyeslően rábólintott; ajkán reszketeg mosoly jelent meg,
majd sietve tovatűnt. Annyira vágyott Linnetre, mindig is őt kívánta.
Elkezdte simogatni a lány keblét. Linnet vékony selyemblúza alatt
megkeményedtek a mellbimbók és mereven álltak. Éppúgy, ahogy
Julianben is meredten ágaskodni kezdett a vágy, és gyorsan
keményedett. Linnet fölé hajolt, és a selymen keresztül
megszopogatta a mellbimbót, foltot hagyva az anyagon, majd
kigombolta a lány blúzát, és kibontotta mellét a csipkés melltartóból.
Szája megérintette Linnet langyos bőrét: gyengéden megcsókolgatta
a keblét, beszippantotta és megszopogatta a mellbimbót, s magába
szívta Linnet testének melegét.

138
 Linnet keze felszaladt Julian tarkójára: beletúrt a fiú sűrű, sötét
hajába, majd erősen, határozottan belecsimpaszkodtak az ujjai.
Julianben egyre hevesebben tombolt a vágy, olyannyira hogy azt
hitte, mindjárt szétveti. Már hónapok óta nem voltak együtt,
végtelennek tűnő hónapok választották el őket egymástól; Julian
folyton Linnetre gondolt, róla álmodozott, s természetesen arról
fantáziált, hogy együtt van vele – úgy, mint most.
Féktelenül izgatott lett, magasra csapott benne a szenvedély, s
perzselve átjárta a vágy. Mélyen bele akart merülni Linnet testébe, a
legmélyére hatolni. Mégsem akarta elsietni, hiszen így hosszúra
nyújthatja a perceket, kiélvezheti őket, és örömet szerezhet vele
Linnetnek, ahogy éveken át tette, hiszen először tizenéves korukban
döbbentek rá, hogy szexuálisan is vonzónak találják egymást.
Újra csókolni kezdte Linnet száját, amely résnyire kinyílt, mire
Julian megkereste a lány nyelvét, és cserébe adta a sajátját.
Eksztázisba jöttek egymástól, eggyé forrtak a szerelemben, és
elválaszthatatlanok lettek.
Linnetet tűz perzselte, mint mindig, amikor így csókolóztak, ilyen
kéjsóváran. Érezni akarta, hogy Julian beléje hatol, szereti, és ismét
teljessé teszi. Rádöbbent, mennyire hiányzott neki a fiú: hiányzott a
szerelme, s csodálatos, érzéki kapcsolatuk. Tizenhat éves kora óta
rendszeresen szeretkezett vele, és Julian vég nélküli lázas hévvel
birtokolta. Ó, mennyire imádta azt, hogy ilyen szenvedéllyel öleli
Julian! Hirtelen megérezte, hogy valahol odalent hevesen lüktetni
kezd a pulzusa, és elönti a nedves, vad vágy. – Julian, Julian…
kérlek! Annyira kívánlak! – nyöszörögte halkan.
A fiú felemelte fejét a lány kebléről, lenézett rá és bólintott.
Nekiállt lehúzni róla a blúzt, mire Linnet mohón odakapott és
kigombolta Julian ingét; végül levetettek mindent, s a ruhadarabok
szanaszét hevertek körülöttük.

139
 Julian az oldalára feküdt, Linnet mellé, odabújt teste hajlatába.
Nem szólt semmit. Figyelte a lányt. Elmerült a látványban. Élvezettel
tanulmányozta, mohón falta szemével.
„Milyen férfias!”, gondolta Linnet. Nyurga és vékony, mégis
izmos, széles mellkassal; Julian szép fekete fiatalember volt, magas
pofacsonttal; állát hasíték szelte ketté, szeme pedig ragyogóan
kéklett, bár most borongóssá tette a vágy. Közelebb húzódott
Linnethez, és a lány érezte, ahogy keményen nekifeszül a
combjának, s ez egyszerre hozta izgalomba és gyújtotta lángra;
afrodiziákumként hatott rá a tudat, hogy Julian ennyire kívánja.
Julian egy perc múlva felkönyökölt, s elkezdte simogatni a lányt:
végigfuttatta ujjait a mellén, le a hasára, majd a combjára, míg végül
megpihent a keze odalent, a vörösesszőke szőrzeten. Széttárult
Linnet combja, s Julian lassan, tantaluszi kínokat okozva,
becsúsztatta kezét a lány lába közé. Linnet felsóhajtott; teste kezdett
ellazulni, ahogy Julian ujjai körbejátszották, kifürkészték, majd
behatoltak. Linnet erre megfeszült; torkában elfojtott nyöszörgés
reszketett. Julian addig simogatta és cirógatta, míg Linnet fel nem
sikoltott; majd Julian föléje hajolt, szája besegített ujjainak, s
gyönyört fakasztott, míg Linnet görcsösen vonaglani nem kezdett,
lába megmerevedett; és ekkor a lány ismét felkiáltott.
Julian nem bírta tovább türtőztetni magát. Már majd’ szétvetette a
vágy, és kőkeménnyé tette. Betérdelt Linnet lába közé, megragadta, s
gyorsan, keményen behatolt, mélyen betolakodott a lány sötétlő
testébe, és szerette, szerette. Linnet őhozzá tartozott, összeforrt a
lelkük, egyek, amióta az eszét tudja.
A lány hosszú, karcsú lába átölelte, majd csapdába ejtette a fiút,
úgy, ahogy olyan ügyesen megtanulta – úgy, ahogy Julian
megtanította neki. Julian a lány alá nyúlt, magához emelte, és Linnet
lüktetve nekihajszolta a testét, miközben Julian befurakodott a
selymes melegbe. S egyre magasabbra és magasabbra szárnyalt,

140
mintha megmámorosodott volna, s így is volt. Elkábult Linnettől:
aranyló-vöröses hajának illatától, nőiességétől, szerelmétől.
Linnet reszketni kezdett, elöntötte a forróság; kinyílt legbelül,
körbefogta a fiút és elnyelte. Julian egyre magasabbra és magasabbra
emelkedett; mélyről fakadó reszketés rázta meg, miközben felszökött
a fellegekbe, s elmosódottan hallotta, hogy Linnet a nevét sikoltja, ő
pedig Linnetét kiáltotta, s újra egyesültek a mámor és a gyönyör
hullámain.

Mindkettőjüket megviselte a meghitt együttlét, a hosszú szünetet

követő heves és szenvedélyes szeretkezés, és sokáig kimerülten,
mozdulatlanul feküdtek.
Végül mégis megmozdultak.
Julian figyelte, ahogy Linnet összeszedi magát, végigsimítja
bronzszínű hajfürtjeit, nekitámaszkodik a dívány aljának, majd a
blúzáért nyúl és belebújik – kissé félénken, most, a szeretkezés után.
Mindig ilyen tartózkodó volt, gondosan takargatta magát, úgy, ahogy
illendő.
Julian mosolygott magában, miközben azon járt az esze, hogy két
Linnetet ismer. Ott az a Linnet, akit most lát, aki eltakarja csupasz
keblét, keveset szól, magába fordul; és ott a másik is, akivel nemrég
a fellegekben lebegett, az érzéki gyönyörök hátán, hevesen, vadul,
szenvedélyesen. Gátlástalanul. Boldogan. Ő volt Julian öröme; s
Julian teljes szívéből szerette mindkét Linnetet.
Felállt, a lány fölé hajolt, csókot lehelt a feje búbjára, majd átsétált
a nappalin, be a hálószobába.
Linnet figyelte, majd lehunyta a szemét, s elmerült a
gondolataiban. Annyira boldog, hogy megint vele lehet; csodálatos
élmény volt szeretkezni vele. Hogy hihette valaha is, hogy megválhat
tőle? Julian hozzátartozott. Neki teremtették. Linnet sohasem vágyott
más férfira.

141
 Érezte, hogy visszatért a fiú; kinyitotta a szemét és felpillantott rá.
Julian lehajolt, Linnet vállára borította a selyemköntöst, s ismét
odaült mellé a szőnyegre, a kandalló elé; beburkolózott a saját
köntösébe, és megkötötte az övét.
– Mindig ezt az árnyalatot kéne viselned – mormolta Linnet. –
Illik a szemed kékjéhez.
– Úgy ám. A kedvenc asszonykámtól kaptam!
Linnet rámosolygott, még a szeme is nevetett; majd lágyan így
szólt:
– Szeretlek, Julian Kallinski. – Aztán hosszú, metsző pillantás
kíséretében hozzátette: – Annyira szeretlek, amennyire te szeretsz
engem.
– Tudom én azt, Linnet!
Röpke csend következett; Linnet lehajtotta fejét, megrángatta a
köntöst, majd így folytatta:
– Sajnálom… sajnálom, hogy ezt tettem veled… lélegzetvételnyi
időt kértem, közben meg annyira megbántottalak. Így volt, ugye?
– Igen, így volt.
– Bocsánatot kérhetek?
– Igen, de lenne egy kérdésem.
– Igen?
– Miért? Miért tetted, Linnet? Még most sem értem!
A lány bólintott, és nagyot sóhajtott. – Úgy éreztem, hogy
befolyásolnak, hogy a nagyapáink beszélnek rá bennünket a
házasságra. Biz’ isten, így volt! Hiszen a három klán mindig is össze
akart boronálni egy Kallinskit egy Harte-tal.
– De hát te O’Neill vagy! – ugratta Julian.
– Ne bomolj már, értesz te a szóból… David Kallinski egyik
leszármazottjának feltétlenül össze kell házasodnia Emma Harte
valamelyik leszármazottjával, mivel csaknem száz évvel ezelőtt,
szóval még az előző századfordulón, David beleszeretett Emmába.

142
 – És Emma elhagyta, ahogy te is engem. A történelem megismétli
önmagát, erről van szó? – kérdezte Julian kissé keserűen.
– Nem, nem, szó sincs róla! David Kallinski, a dédapád, nős
ember volt, és te is tudod, hogy Emma feddhetetlen jellemű asszony
volt, sose szakított volna szét egy házasságot, nem akart ő más
boldogtalansága árán új életet kezdeni. Ezért hagyta el, bár David
haláláig barátok maradtak. David éveken át Emma társa volt a Lady
Hamilton öltözékeknél. Jaj, hányszor elmesélte Bryan nagyapa ezt a
történetet! Már betéve tudom.
– Én pedig Ronnie nagypapától hallottam hajdanán. Tehát: félsz,
hogy befolyásolnak… ez gyenge érv, Linnet – dünnyögte Julian.
– Igaz, de ez csupán az érem egyik oldala. Azt akartam, hogy
mindketten biztosak legyünk az érzéseinkben. Kaptál tőlem néhány
hónap… nos, úgymond szabadságot, hogy lásd, hányadán állsz
velem. Mondhatjuk, hogy szabadjára engedtelek, Julian… érted te,
miről beszélek! – Apró grimaszt vágott, és megrázta a fejét. – Nem
akartalak én magamhoz láncolni. Voltaképpen elengedtem a
köteleidet, hogy kedvedre válogathass a többi nő között.
Julian szemmel láthatóan döbbenten, szájtátva bámult rá. Majd
kitört belőle a nevetés. – Úgy érted, szabadjára engedtél, hogy…
szórakozzak egy kicsit?! – hüledezett, továbbra is kuncogva.
– Igen.
Julian ezt annyira mulatságosnak találta, hogy még a szava is
elállt egy pillanatra, majd ismét hahotára fakadt.
Linnet összevonta a szemöldökét. – Megtetted? – faggatózott.
– Mit tettem meg?
– Összejöttél valakivel az elmúlt hónapokban?
– Á, dehogy! Nem érdekel engem senki, csak te, de erre már te is
rájöttél.
– Fogjuk rá. De én valóban úgy éreztem, hogy gondolkodás nélkül
összeházasítanak bennünket, az ő múltjuk miatt, azért, mert a három

143
klán így akarja, és ezt nagyon rühelltem. Ja, és ez még nem minden!
Eszembe jutott: ha egyszer annak rendje s módja szerint
összeházasodunk, rám unsz. Bizony, megesik az ilyen. Vannak, akik
éveken át együtt vannak, boldogok együtt, és amikor aláírják azt a
fránya papírt, vége mindennek. Aggódni kezdtem, hisz annyi ideje
együtt vagyunk már… Eszembe jutott: mi lesz, ha tönkremegy a
házasságunk?
– Jaj, Linnet… kedvesem, ugyan, hogy unhatnék én rád valaha is?
– Nos, tíz éve együtt hálunk már… hosszú idő ám ez!
– Úgy van, és én minden percét élveztem – mondta Julian, s a lány
arcát fürkészte; azon tanakodott, vajon sírjon-e vagy nevessen. A
poklok kínját élte át, hónapokon keresztül gyötrődött, testileg-
lelkileg egyaránt, és mindezt azért, mert Linnetnek megvan a
véleménye a férfiakról és arról, hogyan viselkednek a nőkkel. Juliant
azonban más fából faragták, mint a többi férfit. Más szabályok
szerint élt, és csak a saját feje után ment.
Bár részben igaza van Linnetnek: joggal okolhatják nagyapáikat,
ha már másra akarják hárítani a felelősséget. Éveken át nyaggatták
őket, amióta – legnagyobb örömükre – felfedezték Julian és Linnet
szerelmét. Tavaly egyre hevesebben ostromolták őket, így hát Julian
jól tudta, mennyire felzaklatta Linnetet a mesterkedésük. Az igazat
megvallva, ő maga is felfigyelt rá, mégsem reagált olyan hevesen,
mint Linnet, egyszerűen elintézte egy vállrándítással.
S valljuk meg őszintén, Julian sejtette: sok nő joggal hiszi, hogy
egy nap kialszik a láng abban a férfiban, aki éveken át ugyanazzal a
nővel él – azzal a nővel, akit gyermekkora óta ismer. Julian azonban
más volt. Bárcsak észrevette volna ezt Linnet is; egy pillanatig
bosszantotta, hogy a lány nem érti meg őt igazán, majd félrerugdosta
a gondolatot, erőteljesen, mint hajdanán a rögbilabdát. S rögvest el is
vetette.

144
 Közelebb húzódott Linnethez, átkarolta és magához vonta. –
Emlékszel, mit műveltünk, amikor te hétéves voltál, én pedig
tizenegy? Odafent a padláson, Pennistone Royalban?
– Még hogy „mi” mit műveltünk! Úgy érted: „te” mit műveltél.
– Ugyan, mit tettem én, amit te nem?
– Levetkőztettél, az engedélyem nélkül.
– Nem emlékszem, hogy tiltakoztál volna, te kis bestia!
– Na, akkor aztán nem neveztél engem bestiának! Lenyűgözőnek
találtad… minden porcikámat.
– Ha az emlékezetem nem csal, igen készséges és ügyes voltál,
amikor tinédzserek voltunk, és lelkesen részt vettél a mi kis
játékainkban. Sőt, ami azt illeti, egyszer levetkőztettél, szinte
letépted rólam a ruhát, megvizsgáltál és – elmondanám – még annál
is továbbmentél! Olyan messzire merészkedtél, hogy…
– Nehogy kiejtsd a szádon, Julian Kallinski, mert különben…
– Mert különben mi lesz? – szakította félbe Julian.
– Mert különben újra megteszem, de most rögtön!
– Igen, igen! Légy szíves! – Julian rámosolygott, s még közelebb
húzódott Linnethez, beletemette arcát a lány hajába, amelyben a
citromfű elegyedett a nyári virágok és a tisztaság illatával. Milyen
ismerős illat… az ő illata. – Jaj, de szeretlek, Linnet, az enyém vagy,
kedvesem, szerelmem! Hogy jutott valaha is eszedbe, hogy mással
akarok szeretkezni? Nem vágytam én másra soha… nem adhat
nekem más ennyi gyönyört, ennyi édes élményt.
Linnet elmosolyodott magában. – Ugye készséges tanítványod
voltam?
Julian elhúzódott tőle, s pajkosan rákacsintott. – Ne felejtsd el,
hogy a világ legjobb tanára oktatott!
– Ó, dehogy felejtem, tudom én azt.

145
 Julian a karjába kapta, s egy másodpercig megpróbált hideg fejjel
gondolkozni. Ismerte Linnetet, tetőtől talpig, jobban ismerte, mint
bárki mást, saját családja tagjait is beleértve.
Linnet igazi Harte volt. Megörökölte valamennyi
tulajdonságukat… makacsságukat, kitartásukat és nagylelkűségüket,
lelkületüket és energiájukat, szerteágazó tehetségüket és végtelen
munkabírásukat. A Harte-ok szenvedélyesen kiálltak egymás mellett,
s Linnetből sem hiányzott e jellemvonás. Érints meg egy Harte-ot, és
a klán többi tagja máris a torkodnak ugrik! Julian előtt nem volt titok,
hogy Linnet sose kedvelte különösebben Tobyt, mégis az utolsó
csepp véréig harcolna érte, hogy megvédje, illetve bosszút álljon
érte. Ilyenek voltak ők mind. Tiszteletben tartották Emma parancsait,
ahogy mindenben hűek maradtak hozzá. Emma hajdanán
megfogalmazta az irányelveket, melyeket azóta is követtek a család
tagjai.
Igen, Linnet megörökölte minden jellemvonásukat, jót s rosszat
egyaránt, és bámulatos szépségüket is – nem is beszélve a forró
vérükről! Emma vére csörgedezik az ereiben, és Emma sose volt
fagyos. Épp ellenkezőleg! A lába előtt hevertek a férfiak; nem egy
szerelme akadt, több férfival is viszonyt folytatott, s több balkézről
való gyereke is született. Éppolyan gátlástalan lehetett az ágyban,
mint a dédunokája Julian karjában – legalábbis abból ítélve, amit ő
Emma Harte-ról hallott.
Mégis szerette Linnetet, mert valódi Harte; szerette, minden
hibájával és erényével együtt. Imádta azt, hogy független és dacol a
szabályokkal; nyers őszintesége néha Emily nagynénjére
emlékeztette, s falrengető hahotára késztette Juliant. Szerette
Linnetet, mert kedves és gyöngéd, nyájas a gyerekekkel, s előzékeny
a család idősebb tagjaival. Tudta, mennyire kötődik Bryanhez, bár
némelykor majd’ megőrjítette a nagyapja, amikor a három klán
végső egyesítéséről fecsegett neki.

146
 Ami Linnetet illeti: ő azon morfondírozott, miként viselkedett az
utóbbi hónapok során. Elsősorban attól félt, hogy Julian ostobának
tartja. Nos, bizonyos értelemben, csakugyan bolond volt. Miért is
ragaszkodott ahhoz, hogy váljanak el egy időre? Miért nem árulta el
Juliannek, mitől fél? Mire volt ez jó? Semmire! Mindketten
szenvedtek és elfecsérelték a drága időt. Nem, talán mégsem
fecsérelték el! Igen, most sokkal többre becsüli Juliant, mint
valaha… ezt most már megértette. Már maga a gondolat, hogy
elveszítheti, rettegéssel töltötte el az imént, s feltétlenül helyre akarta
hozni a dolgokat kettőjük között. Rögtön! S meg is tette.
Most éppolyan féktelenül kívánták egymást, mint amikor először
szeretkeztek. Linnet igen tisztán emlékezett arra az éjszakára.
Éveken át csókolóztak, simogatták, vizsgálgatták egymást, s akkor –
nem sokkal Linnet tizenhatodik születésnapja után – túl messzire
merészkedtek. Linnet addig csábítgatta Juliant, míg végül elragadta
őket a hév, s végigjátszották a játékot. Az igazat megvallva, többször
is azon az éjszakán. Aztán majd’ meghaltak, úgy aggódtak, míg
Linnetnek meg nem jött a vérzése. Utána Julian felfegyverkezett,
aztán Linnet elkezdett tablettát szedni.
Julian Kallinski. Az első szerelme. Egyetlen szeretője. Linnet
olykor eltűnődött: „Vajon meghódított-e mást is rajtam kívül?” Ki
tudja? Julian négy, csaknem öt évvel volt idősebb nála; először
internátusban, aztán Oxfordban tanult. Linnet egyszer hallotta, hogy
az apja és Winston bácsi nevetgélve beszélget Gideonról és Julianról,
aztán Winston bácsi valami olyasfélét motyogott róluk, hogy „hetyke
legények ám ezek”, ami Linnet számára csak egyet jelentett.
Mégsem törődött vele. Spongyát rá! Julian fontos beosztásban
dolgozott a Kallinskik cégénél, és még több felelősséget kell majd
magára vállalnia, amikor átveszi az irányítást. Remekül kijöttek
egymással, és Linnetnek is volt gondja elég a Harte-áruházban.
Bizonyos értelemben nagy kihívást jelentettek számukra a sikeres

147
elődök; talán ezért is illettek egymáshoz: közös volt a hátterük és a
neveltetésük; kötelességtudóak voltak, és elfogadták mindazt, amit az
élettől kaptak. Nem kellett magyarázkodniuk a másik előtt a munka
meg az üzlet miatt. A briliáns Julian keményen és szívvel-lélekkel
dolgozott, közös volt az értékrendjük. Linnet világéletében szerette;
kedvelte is, csodálta és tisztelte.
Linnet megmozdult Julian karjában, és felült. – Azt mondtad,
hogy van számomra valami meglepetésed! – rikkantotta, mivel
eszébejutott, miről beszélt korábban a fiú.
– Igaz.
– Mi lenne az?
– Hunyd be a szemed!
– Rendben. Behunytam.
Julian benyúlt a köntös zsebébe, s addig matatott, amíg meg nem
találta azt, amit keresett. Előhúzta, megfogta a lány kezét, és felhúzta
rá a gyűrűt.
– Nyisd ki a szemed!
– Istenem, Julian! Ez gyönyörű! – lelkendezett Linnet, miközben a
smaragdgyűrűt bámulta, amely ott csillogott az ujján a tűz fényében.
Megfordult, és a fiúra pillantott. – Nem csak gyönyörű, egyszerűen
tökéletes. Köszönöm! – Felemelte a kezét, magához húzta a fiút, és
szájon csókolta.
– Illik a szemed színéhez – mormolta Julian boldogan, hiszen
örömet szerzett. – Elfogadod? – Elhúzódott, s alaposan szemügyre
vette Linnetet a halvány fényben. – Te is tudod, mivel jár, ha
elfogadod.
– Természetesen elfogadom, és nagyon jól tudom, mit jelent, te
buta! Eljegyeztél.
– Végre! – Julian kuncogni kezdett.
– Mi van? Miért nevetsz?

148
 – Nagyapáink a maguk érdemének fogják tulajdonítani az
eljegyzésünket.
– Most ne emlegesd őket! – rikkantotta Linnet, mégse bírta
megállni: ő is Juliannel együtt kacagott. – Szóval: ezért jöttél el
értem ma az üzletbe, ezért állítottál be váratlanul az irodámba, és
rángattál el onnan, szinte a hajamnál fogva. Hogy eljegyezzél!
– Fene se látta ezt előre, nem tudtam, mit szólsz majd hozzá –
felelte Julian. – De felkészültem… minden eshetőségre. Először is
beszélni akartam veled, Linnet, hogy tisztázzam a helyzetet. Értsd
meg, egyszerűen nem bírtam tovább! Úgy éreztem: megőrülök
nélküled. Tiszta vizet akartam önteni a pohárba, hogy örökre
lezárjam az ügyet.
– Amikor megcsókoltál a Chester Streeten, én is rájöttem, hogy
elviselhetetlenül hiányzol. Látod: jól tetted, hogy eljöttél az
áruházhoz, és nem hagytad, hogy lerázzanak. Holnap megköszönöm
Joe-nak, hogy szó nélkül felengedett.
Julian magához ölelte. – Farkaséhes vagyok – jegyezte meg kis
idő múlva. – Hát te?
– Én is. De nálad mindig kong a hűtőszekrény.
– Nem úgy ma este! Bevásároltam ezt-azt ma délután. Van itthon
vacsora. Mrs. Ludlow mindent elkészített, közvetlenül hat előtt,
mielőtt elment. Megpakolta a zsúrkocsit a konyhában, otthagyta a
pezsgőt a jégen, meggyújtotta idebent a tüzet, és eltávozott. Nincs
más dolgunk, csak begurítjuk a kocsit, és kész! Mit szólnál egy kis
piknikhez a szőnyegen? Természetesen a Harte-áruház jóvoltából.
– Pompás lenne, de kialszik a tűz, ha nem dobsz rá egy újabb
hasábot!
– Máris! – Julian felugrott, félrehúzta a rácsot, és odahajított egy
rönköt a parázsló zsarátnokra.

149
 – Megyek, segítek neked a konyhában – ajánlkozott Linnet, és ő is
felállt. – Most, hogy majdnem, bár még csak félig, az asszonykád
lettem.
– Mindig is az asszonykám voltál! – vágott vissza Julian,
megfogta Linnet kezét, és megnézegette a gyűrűt, amely zölden
lángolt a lámpa fényénél. – Tutira megőrül érted az uraság, akitől
kaptad. Ez aztán a gyűrű! Hijj, a mindenit!
– Minden szempontból nyerő az uraság, akitől a gyűrűt kaptam,
de különösen az az ágyban. Mindig tűzbe jövök tőle.
Julian nevetve átölelte, így sétáltak át a nappalin, be a konyhába.

150
 13

Linnet megemelte a kristálypoharat, és koccintott Juliannel. –

Proszit! – mondta, s ivott egy kortyot. A pohár pereme fölött a fiúra
lesett, és hozzáfűzte: – Mikor jelentjük be az eljegyzésünket? Vagy
tartsuk titokban egy ideig?
– Egészségedre, drágám! – Julian hosszan belekortyolt a
pezsgőbe, majd egy apró vállrándítással válaszolt: – Nekem édes
mindegy. Rendezzünk állófogadást? Csak a klánoknak. Esetleg
Bálint-napon? Vagy az túl csöpögős lenne?
– Szerintem nem, de mindjárt itt a Bálint-nap, a jövő héten. Senki
sincs itt. Paula és Shane Párizsba utazott ma reggel. Winston bácsi
tegnap Torontóba repült, összeül a választmány, Gideon pedig a Man
szigeten van.
– Ó, valóban. Úgy hallom, ellátogatott Christianhez. Vissza
szeretné csalogatni a Fleet Streetre, aztán fűt-fát ígér neki. Meg
mindenféle nyalánkságot.
– Ha valaki, akkor Gideon biztosan vissza tudja csábítani! –
nevetett Linnet; nekitámaszkodott a dívány aljának, s kinyújtotta a
lábát.
Mindketten ott ültek a szőnyegen, a kandalló előtt; közöttük,
szétterítve az ennivaló: a tálakon a hideg sültek meg a csirke, a
vadpástétomszeletek, a krumplisaláta egy kristálytálban, a tál ecetes
uborka, plusz a szeletekre vágott bagett, meg a darab vaj egy
tányérkán. A közelben állt az üveg pezsgő, a jéggel teli vödörben.
Julian körülnézett: elvett egy szelet pástétomot, tányérba rakta,
majd beledöfte a villát a savanyú uborkába. – Mennyire imádtad az
uborkát kiskorodban!
– Most is imádom – mondta rá Linnet, s ő is vett a pástétomból
meg az apró uborkából. Miután elrágcsálta az egyiket, és megette a

151
pástétom felét, Julianre sandított. – Miért egyeztél bele, hogy – az én
szavaimmal élve – szusszanjunk egyet?
– Azért, mert te annyira ragaszkodtál hozzá, én meg úgy
gondoltam, egye fene, legyen, ahogy akarod. Úgy őszintén, Linnet,
nem is sejtettem, hogy hónapokra elnyújtod a dolgot! Azt hittem,
maximum néhány hétről van szó. Iszonyúan szenvedtem már a
végén.
– Tudom… szörnyen sajnálom! – Linnet szedett magának a
krumplissalátából, belekóstolt, majd suttogva folytatta: – Gideon
belehabarodott Evan Hughesba.
– Rettentően! – Julian sokatmondó pillantást vetett rá,
belekortyolt a pezsgőbe, majd réveteg tekintettel belebámult a tűzbe.
Végül visszafordult Linnethez: – Igazán, Linnet, még nem láttam
ilyennek soha. Teljesen odavan!
– Úgy bizony. Alighanem abban a percben belezúgott, ahogy
meglátta az áruházban, a folyosón. Azt mondta a minap, hogy ez
coup de foudre volt.
– Velem is ugyanezt közölte… és szerintem igaza van. Linnet,
mondott neked valamit Evan?
– Hát, nem sokat! Óvatos, de ez, gondolom, természetes. Hiszen
Gideon egy Harte, a lány pedig az asszisztensem. Kissé feszélyezi
talán, hogy nekem dolgozik. Ha viszont kíváncsi vagy a
véleményemre: szerintem Evan is úgy érez, ahogy én érzek irántad.
Julian kényelembe helyezte magát.
– Beleesett, más szóval: ég a szerelemtől!
– Szóval te is így érzel? – Julian örvendezve előrehajolt, és karon
ragadta a lányt.
– Ühüm.
Múló csend következett.
Julian törte meg, amikor csendesen, elmerengve megkérdezte:
– Mit tudsz Evan Hughesról, Linnet?

152
 Linnet kérdő tekintete találkozott Julian átható pillantásával. – Ezt
meg hogy érted? Mire akarsz kilyukadni ezzel?
– Többek között arra lennék kíváncsi, honnan jött, milyen
családból, meg miegyéb. Megkaptad a szakmai önéletrajzát, tudod,
hol dolgozott eddig a divatszakmában. Nem is ez érdekel igazán,
hanem inkább a magánélete.
– Alig három hete dolgozik nálam, mégis megkedveltem. A
többiek is megszerették. És jó, Julian, szakmailag remek! Ötletes, sőt
bizonyos dolgokban egészen briliáns. India el van ragadtatva tőle, és
Cassie is. Nem faggattam a magánéletéről, de azt hiszem, mondanom
sem kell, hogy szabad volt, nem járt éppen senkivel, amikor Gideon
először randit kért tőle. Connecticutban nevelkedett, de körülbelül
kilenc évig New Yorkban élt, mielőtt idejött. Az apja
régiségkereskedő. Úgy sejtem, hogy az anyja kész futóbolond. Két
húga van. Még sose volt férjnél. Jó iskolákba járt. Kellemes a
modora. Nagyszerű az egyénisége. Hát nagyjából ez minden, hidd el!
Julian bólintott, ivott pár korty pezsgőt, és lerakta a poharat. A
tányérján még maradt a vadpástétomból, levágott belőle egy darabot,
és megette; nem tűnt el szeméből a réveteg tekintet.
Linnet is bekapott egy-két falatot a vadpástétomból, elvett egy
darabka csirkét, megkereste az üveget, s megint teletöltötte a poharát
pezsgővel.
– Milyen jó ötlet volt ez, drágám! No, áruld már el, miért érdekel
Evan múltja?
– Van benne valami… valami titokzatos… – Julian elnyelte a
mondat végét, mivel képtelen volt szavakba foglalni a gondolatait.
Attól is félt, hogy kicsúszik a száján valami, amivel felizgatja
Linnetet, vagy – és ez sem lényegtelen – elveszi a kedvét Evan
Hughestól. A jó Isten a megmondhatója, mekkora szüksége volt egy
újabb asszisztensre a kiállítás miatt; régóta elkélt volna neki a
segítség. Juliannek nagy fejtörést okozott Evan Hughes – már azóta,

153
amióta először találkozott vele Gideon oldalán. Ennek egyik oka az
volt, hogy a lány annyira hasonlított Paulára, amit Julian
meglepőnek, sőt egyenesen nyugtalanítónak talált.
Mély lélegzetet vett, s nekiveselkedett. – Nem furcsállod a dolgot?
Hipp-hopp, egyszer csak felbukkan az áruházban, és beáll hozzád
dolgozni… és mindenkinek tátva marad a szája, mert szakasztott
mása anyádnak. Persze fiatalabb kiadásban.
– Véleményem szerint nem a szakasztott mása! – vágta rá Linnet
sietve, és Julianre meresztette a szemét. – Csak hasonló típus, ennyi
az egész… sötét, magas, egzotikus külsejű. Evannek kékesszürke
szeme van, anyáé ibolyaszínű, és gödröcskék jelennek meg az arcán,
ha nevet. A homloka is sokkal szélesebb. Nem, nem, szerintem nincs
ebben semmi furcsa, hidd el, Julian! Ami a csekélyke hasonlóságot
illeti, az egyszerűen nagyon… csekélyke. Elhanyagolható.
Egyébként is: hányan hasonlítanak egymásra, mégsem rokonok!
– Igazad van – bólintott rá Julian, nehogy felzaklassa Linnetet.
Őszerinte Evan Hughes, a külsejéből ítélve, akár Paula lánya is
lehetne; ami azt illeti, jobban hasonlít rá, mint Linnet. Amikor
először találkozott vele, Julian őszintén meghökkent a külseje láttán,
mégis tetszett neki a lány; elbűvölőnek találta, kedvesnek, és sok
szempontból egészen bájosnak. Érthető, hogy Gideon vonzódik
hozzá. Nincs férfi, akit hidegen hagyna ez a nő. És mégis… nos, akár
be is vallhatjuk: Julian elég gyanúsnak találta az amerikai lányt, és
azt, hogy hirtelen megjelent az áruházban. Ahogy a nagyapja
mondaná: „Itt valami nem kóser…”
– Mikor jönnek vissza a szüleid? – kérdezte Linnettől.
– Pár nap múlva. Valamikor a következő héten. Apának akadt
valami üzleti ügye Párizsban, és anyának az utolsó pillanatban
eszébe jutott, hogy ő is a nyakába akaszkodik. Azt mondta, hogy ott
töltik a Bálint-napot. Mért kérded?
– Azon morfondíroztam, hogy megkérem apádtól a kezed.

154
 – Ugyanmá’, te legény, ne légy mán annyira ostoba, te! – kiáltotta
Linnet ízes yorkshire-i tájszólással, s harsány kacagásban tört ki. –
Nem kell megkérned a kezem, azt hiszem, mindig is számított rá,
hogy egy nap összeházasodunk – tette hozzá szokásos
hanghordozásában.
– Nem beszélsz le róla, Linnet! Szerintem így helyénvaló.
Linnet odahajolt hozzá, és csókot nyomott az arcára.
– Remek ötlet, drágám! – mondta gyengéden, hiszen tudta, hogy
csaknem elveszítette Juliant a saját ostobasága miatt. Egy hajszálon
múlt.

155
 14

Evan vállára terítette a hosszú, fekete kabátot, s elindult az ajtó felé,

de a telefon harsány hangjára visszafordult a nappaliba. Odafutott,
felkapta a kagylót, és beleszólt: – Halló? – közben az órájára
pillantott. Késésben van, már lassan hét óra.
– Én vagyok az, Evan – mondta az apja a távoli Connecticutban,
mégis úgy hangzott, mintha a szomszéd utcából beszélne.
– Szia, apa! – rikkantotta Evan vidáman, örült, hogy hallja Owen
hangját. – Hogy s mint?
– Nagyszerűen – felelte Owen halk dünnyögéssel. – Már egy hete
nem hívtál, mire elfogott az aggodalom. Minden rendben?
Ó, mennyire ismerős volt ez a „magam alatt vagyok” hangszín,
Evan mindig is ijesztőnek találta, sietve rávágta hát:
– Jaj, apa, szörnyen sajnálom! Igen, minden rendben. Pompásan
érzem magam. Azt se tudom, hol áll a fejem, annyira lefoglal a
kiállítás. Ne aggódj, remekül vagyok!
– Nos, ezt örömmel hallom. – Olyan kurtán-furcsán mondta
mindezt, hogy hangjából kiérződött az ellenkezője.
– Tényleg odatelefonálhattam volna! Nem hanyagolhatlak el
benneteket a munkám miatt már megint – mormolta Evan
békéltetően.
– Mi tagadás, valóban nyugtalankodom miattad. Mintha egy világ
választana el bennünket, Evan.
Miután a vonal másik végén rövid csend következett, Owen
megkérdezte:
– Evan… Evan… ott vagy még?
– Igen. És ne félts már annyira! Az isten szerelmére, apa, lassan
huszonhét éves leszek.

156
 – Hiányzol, mindenkinek hiányzol – felelte az apja –, és hiába
igyekszem, akkor is aggódom érted.
– Ti is hiányoztok nekem, apa. Mi van anyával? Hát a lányokkal?
– Elvagyunk, és anyád mostanában sokkal jobb kedélyű. Még
moziban is voltunk a minap.
– Hát ez csodálatos! – Meglepő, ám örömteli fordulat volt ez.
Talán az anyja kikerül végre a letargiából és a depresszióból.
– Szóval, szeretsz az áruházban dolgozni? – érdeklődött az apja.
– Nagyon szeretek. Imádok! Igen különleges lesz a retrokiállítás.
Nagy kihívást jelent ez a munka. Mindennél fontosabb a tökéletes
előkészítés: izgalmas és elegáns bemutatóval kell kirukkolnunk.
– Elmeséltem Pauline Trigère-nek, hogy az ő ruháit is
bemutatjátok. Teljesen el volt ragadtatva. – Kurta csend után
óvatosan megkérdezte: – És hogy van a gavallérod?
– Gavallérom?! – ismételte meg Evan, aki meghökkent a kérdés
hallatán.
– Hallom, hogy van egy fiúd.
– Ó! Hidd el, csak a barátom, apa! – felelte Evan; rögtön rájött,
hogy az apja beszélt George Thomasszal.
– Ezzel a férfival találkoztál az interjúra menet? – faggatta az
apja. – Gideon Harte?
– Igen, róla van szó.
– Ugye ő a közvetlen főnököd unokatestvére?
– Igen, az. De, mint említettem, jó barátok vagyunk csupán.
– Nagyon remélem, Evan! Te is tudod, hogy te csak a rövidebbet
húzhatod, ha összeállsz a főnököddel.
– Gideon nem a főnököm! – kiáltotta Evan. – Semmi köze az
áruházhoz, lapkiadással foglalkozik. – Szorosabban megmarkolta a
telefont, s igyekezett türelmesen beszélni az apjával, aki
nyilvánvalóan elégedetlen volt vele, több szempontból is, ami
összezavarta és feszélyezte Evant.

157
 – Nem tetszik ez nekem, Evan – szögezte le Owen. – Ne állj össze
vele, nem tartozol te az ő köreibe. Csalódni fogsz, és megégeted
magad!
– Mondtam már, apa, hogy csupán jó barátom. Csak kedves akart
lenni, és segítőkész. Egyébként is, ki fecsegett neked Gideonról?
Lefogadom, hogy George Thomas!
– Nem, Arlette. Odatelefonáltam a minap, és ő vette fel a telefont
George irodájában. Csak futólag említette, hogy van egy lovagod,
aztán átadta a kagylót George-nak.
– Hogy érted azt, hogy nem tartozom az ő köreibe?
– Emma Harte minden leszármazottja mesésen gazdag,
befolyásos, és a kiváltságosok életét éli. Idegen neked ez a világ,
Evan…
– Gideon egészen más! – szakította félbe a lánya. – Rendkívül
kedves, szorgalmas, nem gondolná az ember, hogy előkelő, gazdag
úr. Józan, a munkájának él, akárcsak a két unokahúga, Linnet és
India. Az igazat megvallva, az egész családot szigorú munkamorál
jellemzi, apa, nem értem hát, miről beszélsz! Egyébként, miért ne
férnék be az ő köreibe? Hogy mondhatod ezt?! Folyton azt
szajkóztad, hogy én bárkit megkaphatok, akit csak akarok!
Most Owennek kellett békülékeny hangot megütnie, ezért gyorsan
közbevetette:
– Ne légy már ilyen dühös! Csak féltelek, kicsim.
– Ne felejtsd el, apa, hogy tudok én vigyázni magamra! Hisz már
tizenhét éves korom óta ezt teszem, amióta New Yorkba költöztem.
– Persze, persze, már hogy felejteném el, de nem voltál egyedül!
A szüleimmel éltél, Manhattanben. És ide hallgass, Evan, nem
érdekel, milyen kedves ez a Gideon nevű pasas, ismerem én ezt a
típust. Sznob, öntudatos, csak egyvalamit akar a nőktől…
– Hagyd abba, apa! Most rögtön! Gideon nem ilyen. Egyébként is:
megmondtam, hogy csak a barátom! Nem a szeretőm, ha mindenáron

158
erre akarsz kilyukadni. Néhányszor elvitt ide-oda, tulajdonképpen
többször is, de ez minden. Kellemes, baráti viszony fűz hozzá,
kedves próbál lenni, és a megfelelő irányba terelget. Jó hasznát
veszem a tippjeinek a munkám során, az áruházban.
– Értem. De tartsd az eszedben, hogy más világból jött, te máshoz
szoktál, Evan. Légy óvatos! Nem szeretném, ha kihasználnának.
– Nem fognak – mondta Evan a tőle telhető leghatározottabb
hangon. – Tudod, apa, már nagylány vagyok, igazi felnőtt. Mindig
azt mondtad, hogy helyén van az eszem. Nem értem, miért
kötözködsz most velem?!
– Hagyjuk, Evan, ne vitatkozzunk! – mondta Owen ellágyuló
hangon.
– Én aztán nem vitatkozom – vágott vissza a lánya, akinek azon
járt az esze, hogy az apja kezdte.
– Rendben, kicsim, megbízom benned, megbízom az
ítélőképességedben. No, itt az ideje, hogy befejezzem. New Yorkba
kell mennem délután.
– Apa, ha nem vagyok itt, a szállodában, és beszélni akarsz velem,
nyugodtan odacsöröghetsz az áruházba!
– Nem szívesen zavarlak a munkahelyeden.
– Nem zavarsz, esküszöm.
– Akkor rendben. Vigyázz magadra, édesem! Szeretlek!
– Én is szeretlek, apa! Puszilom a lányokat és anyát is.
– Átadom. Szia!
Evan elbúcsúzott, és lerakta a telefont; egy percig ott állt, és
eltűnődött; a keze a kagylón pihent. Az apja teljesen kivetkőzött
magából, vajon miért?

Mikor kilépett a liftből, beleütközött Arlette Thomasba: csaknem

feldöntötte.

159
 A kis termetű francia asszony elkapta Evan karját, s
belecsimpaszkodott. – Mon Dieu, Evan, te aztán sietsz! – szólt.
– Ne haragudjon, Arlette! Úgy rohanok ki a liftből, akár egy
bolond. Ha fellököm, megüti magát, az én hibámból!
– Semmi bajom, chérie – felelte Arlette; Evanre emelte a
tekintetét és rámosolygott; szokás szerint most is teljesen elbűvölte a
fiatal amerikai lány. – Très chic vagy ma este, sőt mi több, gyönyörű
szépséges. Remélem, ma lesz a rendezvous… – Nevetve elhallgatott,
s Evanre kacsintott. – Azzal a helyes fiatalemberrel, akiről meséltél.
Evan önkéntelenül visszamosolygott rá, és ekkor döbbent rá, hogy
Arlette nem akart rosszat, amikor megemlítette Gideont az apjának.
Úgy cselekedett csupán, ahogy az egy romantikus francia asszonytól
elvárható: csak fecsegett, ártalmatlanul, két fiatalról, akik együtt
járnak. Elég jól kiismerte Arlette-et az elmúlt két hónap során, és
tudta, hogy szemernyi rosszindulat sem lakozik a bűbájos, anyáskodó
asszonyságban. Épp ellenkezőleg: Arlette kedves volt, csupa szeretet
és jóindulat.
Evan, aki a társalgó felé araszolt, mindazonáltal eleresztette a füle
mellett a Gideonra vonatozó megjegyzést, és azt mondta:
– Épp az imént beszéltem apámmal. Úgy vettem észre, elmesélte
neki, hogy van egy udvarlóm.
– Mais oui, chérie. Annyira örülök… igen, igen, ezt is
elmeséltem, meg azt is mondtam, hogy sose baj, ha egy magadfajta
fiatal lány kellemes férfitársaságra akad.
Evan hallgatott, s egy pillanatra közéjük férkőzött a csend.
Arlette metsző pillantást vetett Evanre. „Csak nem tettem rosszat
azzal, hogy megemlítettem Gideont Owen Hughesnak?”, merült fel
benne hirtelen, s elkomorodott. – Remélem, nem bánod, hogy
elmondtam… csak nem beszéltem szemtelenül az apáddal?
A hangjából kicsendülő aggodalom és a szemében megjelenő
nyugtalanság arra késztette Evant, hogy felkiáltson:

160
 – Nem, nem, dehogyis! Azért hívott fel, mert már több mint egy
hete nem hallott felőlem. Szörnyen lefoglalt a munkám. Gondolom,
aggódik. Pedig feleslegesen teszi, Arlette! Felnőtt nő vagyok,
nemsokára betöltőm a huszonhetet.
– Tyű, micsoda kor, vénséges vén asszony vagy te már! – szólalt
meg mögöttük egy férfias hang, melyet dallamos, walesi akcentus
fűszerezett.
A két nő megfordult: George Thomas sétált ki a kapus íróasztala
mellett lévő irodából. Mindketten felkacagtak, és George csatlakozott
hozzájuk.
A magas, megnyerő külsejű walesi férfi megállt Evan mellett, és
arcon csókolta. – Csinos vagy ma este, virágszálam!
– Köszönöm, George! – felelte a lány vidáman, és rámosolygott. –
Épp az imént beszéltem apával. Úgy sejtem, idetelefonált magának a
héten: szokás szerint aggódik értem.
– Megmondtam én neki, hogy hagyja abba, de íziben! Nem kell
félteni téged, Evan, és ezt ő is tudhatná. Ő nevelt fel. Helyén van az
eszed, te lány. Jól megmostam a fejét, alighanem zavarba is jött. –
George elnevette magát. – Közöltem vele, hogy kötekedő vén szatyor
lesz belőle!
– No ezzel elevenébe talált! – kiáltotta Evan. – Mindenesetre
rendben volt, amikor befejeztük a beszélgetést. Mi tagadás: azt
hiszem, nagyon hiányzom neki.
– Naná! – George habozott, majd suttogóra fogta a hangját: –
Remélem, nem hagyod itt a szállodát, Evan. Arlette említette a
minap, hogy lakás után akarsz nézni.
– Ajaj, hol van az még! – felelte Evan. – Nincs most időm erre, és
remekül érzem magam itt, a szállodában. Kényelmes helyem van.
Lehet, hogy egy nap keresek majd egy lakást, de ez még a jövő
zenéje.
– Örömmel hallom! – mondta George.

161
 Arlette csupán sokatmondó pillantást vetett rá, miközben
szentimentális és romantikus tekintettel, szélesen mosolygott.
Evan visszamosolygott, s akarva-akaratlan rákacsintott.

Evan rögtön talált magának taxit. Odaadta a sofőrnek a lapkiadó

címét, miközben a taxi megfordult, s elindult a Belgrave Square
irányába. Egyfolytában az apjával folytatott beszélgetés motoszkált a
fejében. Mintha nem is Owen lett volna… nagyon furcsa. Enyhén
ellenségesnek tűnt a hangja, s fölöttébb cinikus lett, amikor a Harte
család került szóba. De hát miért? Nem is ismerte őket! Azt mondta,
hogy az anyja csak egyszer, futólag említette meg neki Emma Harte-
ot, még évekkel ezelőtt, amikor elmesélte, hogy találkozott vele a
háború idején. „Nagyon különös”, mondta magában Evan, aztán
eltűnődött: „Nem lehet, hogy csupán felülkerekedett apámban a
bírvágy?” Bár vonakodott elismerni, Evan előtt sose volt titok, hogy
örökbefogadott húgainál előbbre való: ő Owen kedvence, lévén vér
szerinti gyermeke. Mindenben kedvezett neki; szép csendben
elkényeztette, miközben cseperedett, sőt még most is ezt teszi.
Mégsem tűnt úgy, hogy ki akarná sajátítani a lányát; féltékenynek
sem mutatkozott, amikor Evan hol ezzel, hol azzal a fiúval tért haza
az évek során. Sejtette viszont, hogy egyikük sem pályázik komolyan
a lánya kezére. Willardot kivéve.
Az apja beleegyezésével Evan öt évvel ezelőtt Willard
menyasszonya lett, de nem jártak sokáig jegyben. Miután Evan
elhatározta, hogy felbontja az eljegyzést, Owen elismerte: sose hitte,
hogy ebből valaha is esküvő lesz. – Will nem bírt volna kordában
tartani téged, Evan. Gyenge, mint a harmat – jegyezte meg, és soha
többé nem beszéltek a fiúról. Owen még azt se kérdezte meg, miért
szakított vele Evan. Ha megkérdezte volna, Evan elmondta volna
neki az igazságot: egy nap rájött, hogy nem kedveli Willt. Szerelem?
Az bizony eszébe se jutott.

162
 Még sohasem volt szerelmes. Érezte azonban, hogy könnyen
beleszerethetne Gideonba. Egyszerűen magával ragadta Gideon okos
gyakorlatiassága, kelleme, külseje, páratlan volta, hamisítatlan angol
modora? Ki tudja?
Gideon nem rejtette véka alá, hogy kedveli, és együtt szeretne
járni vele. Odaadó barátja volt, amióta Evan munkába állt az
áruházban; hetente többször is elvitte ebédelni, bár mindig a
Madárkalitkába mentek, az áruházban lévő étterembe, hiszen Evan
nem bírt hosszabb időre elszakadni a munkahelyétől. S nemegyszer
vacsoráztak együtt. Gideon megfogta a kezét, búcsúzóul
megcsókolta, de sose volt erőszakos; kesztyűs kézzel bánt vele,
mintha attól félne, hogy elriasztja. Szó, ami szó, tökéletes úriember
módjára viselkedett.
Egy biztos: remekül kijöttek egymással, összeillettek. Folyt
belőlük a szó, sok közös vonásuk volt, s hasonló ízlésük. Evan nem
volt tisztában Gideon valódi érzelmeivel, de az ő szeme felragyogott,
ha meglátta… Gideon igen vonzó férfi volt.
Miközben a taxi bekanyarodott a sétányra, és a Trafalgar Square
felé robogott, Evan rádöbbent, mennyire nincs ínyére az, ahogy az
apja Gideont jellemezte, pedig még nem is találkozott vele. Nem
jellemző ez arra az Owen Hughesra, aki őt felnevelte, és akit olyan
jól ismert… legalábbis ő úgy hitte. Végül is lehet, hogy rosszul hitte.
Az elmúlt néhány hétre visszatekintve rájött, hogy az apja attól a
pillanattól kezdve, ahogy ő munkát kapott az áruházban, zsémbesen
nyilatkozott a Harte-okról. Csak nincs valami kifogása ellenük? Ha
így van, miért biztatta őt arra, hogy keresse fel Emma Harte-ot? Nem
is biztatta, ha jobban belegondol. Tulajdonképpen nem tett
megjegyzést. Csak az ő unszolására bökött ki valamit… azt, hogy
Glynnis a második világháború idején találkozott Emmával. Másról
nem nyilatkozott. Vajon az apja végig tudta, hogy Emma Harte
halott, és a földben nyugszik? Ha igen, akkor potyára ideengedte. Az

163
is lehet, hogy csak a kedvét kereste, hiszen ő annyira odavolt a
nagyanyjáért. Ez az egyetlen magyarázat…
Megszólalt a mobilja, mire kotorászni kezdett a retiküljében, majd
a füléhez emelte a telefont. – Halló?
– Én vagyok az, Gideon.
– Szia!
– Hol vagy?
– Épp a sétányon. Már majdnem elértük a Trafalgar Square-t.
– Remek! Korábban végeztem. Mondd meg a sofőrnek, hogy
vigyen a Savoyhoz. A bárban várlak.
– Pár perc és ott vagyok! – felelte Evan, s visszarakta a mobilt a
táskájába.

Együtt üldögéltek a bár egyik csendes sarkában, fehérbort

kortyolgattak, és beszélgettek. Legalábbis Gideon beszélt, többnyire
a munkájáról, Evan pedig figyelmesen hallgatta. Aztán véget ért a
beszámoló. Gideon tekintete végig Evanen pihent, s továbbra is reá
szegeződött a szeme.
Evan állhatatosan viszonozta Gideon fürkész pillantását. Mintha
arannyal pettyezték volna be a bár halvány lámpái a férfi világoszöld
szemét, s Evan úgy érezte, hogy Gideon most megpróbálja kiönteni
neki a szívét. Rádöbbent, hogy egyformán éreznek egymás iránt.
– Tartozom egy vallomással… – szólalt meg Gideon.
– Igen? – kérdezte Evan csendesen, és mereven bámulta a férfi
epekedő arcát.
– Még sosem éreztem így… úgy, ahogy irántad érzek.
– Én sem.
Halvány mosoly jelent meg a férfi ajkán.
– Véleményem szerint kölcsönösen vonzódunk egymáshoz –
mondta Evan.

164
 – Remélem! – Gideon arcát elárasztotta a boldogság. – Én nem
játszom veled. Igen komolyak a szándékaim, mondd meg hát, ha nem
viszonozod az érzéseimet… Most mondd meg, ha ez csak futó
kaland a szemedben!
– Nem futó kaland! – tiltakozott Evan hevesen. – Nem cicázok én
a férfiakkal. De még annyira az elején vagyunk. Nem gondolod,
hogy jobban meg kellene ismernünk egymást? Olyan keveset voltunk
eddig együtt.
Gideon biccentett, ismét megfogta a lány kezét, a szájához emelte,
és adott rá egy csókot. – Az egyik oldaladat még egyáltalán nem
ismerem. Pótoljuk be, még ma este! Hazajössz velem később…,
hogy végre együtt lehessünk?
Evan rábólintott.
– A Rulesban foglaltattam asztalt vacsorára.
– Valóban?
– Hát ez nem hangzott valami lelkesen, pedig azt mondtad,
tizenkét évesen ott jártál a nagyszüleiddel.
– Nem vagyok éhes.
– Értek én a szóból! Én sem. – Mélyen a lány szemébe nézett. –
Minden vágyam, hogy végre veled lehessek. Mi legyen? Menjünk?
– Igen – suttogta a lány.
Gideon kifizette a számlát, és elhagyták a bárt. A fiatalember
átkísérte Evant az előcsarnokon – keze a lány könyöke alatt pihent –,
majd kiléptek a szálloda udvarára.
Máris odakanyarodott értük a kocsi; miközben beszálltak, Gideon
odaszólt a sofőrnek:
– Vigyen haza minket, Harry! Köszönöm.
Miután elhelyezkedtek a hátsó ülésen, és az autó óvatosan
kigördült az udvarról, Gideon átölelte a lányt, s Evan feléje fordította
az arcát. Gideon szenvedélyesen megcsókolta, percekig abba se
hagyta, majd elhúzódott. Kicsit kiegyenesedett, de továbbra is

165
szorosan átkarolta Evant. – Abba kell hagynom. Nem bírom
elviselni. Mindjárt szétrobbanok! – suttogta bele a lány sötét hajába.
– Tudom, tudom.

166
 15

Evan járt már egyszer Gideon lakásán, Linnettel és Juliannel;

felugrottak, és felhajtottak egy italt, mielőtt elmentek négyesben
vacsorázni. Eredendően ízléses volt az egész, ami meglepte Evant
azon az estén, de most egy gyors pillantással azt is felmérte, hogy
egyben bájos és kényelmes is. Elegyedtek benne a szürkék és a
halványkékek, s mindezt hangsúlyozta a fehér; a falakat pedig
remekbe szabott festmények díszítették.
Miután lesegítette a lányról a kabátot, Gideon bevezette vendégét
a nappaliba, ahol meggyújtott még néhány lámpát. Mégsem időztek
el ott. Gideon, szokásos gondoskodó stílusában, a hálószoba felé
terelgette a lányt. Halkan, rekedtes hangon közölte:
– Tudom, hogy mindketten ugyanazt akarjuk, ne
szemérmeskedjünk hát! Gyere be ide, szívem! Rendben?
– Igen – suttogta lágyan Evan.
Kissé meghökkent volna, ha más szájából hallja e kurta-furcsa
megjegyzést. Gideontól mégsem vette zokon, hiszen ő a szívéből
beszélt. Szóval, tetszett neki a férfi őszintesége. Szeretkezni jöttek
ide. Minek is adnák most az ártatlant?
A hálószobában Gideon meggyújtotta a sarokban álló kislámpát,
majd Evanhez fordult, gyengéden szájon csókolta, s bontogatni
kezdte a fekete gyapjúruha nyakát. Egyszer csak abbahagyta:
magához húzta a lányt, és megölelte. – El sem mondhatom, Evan,
mit jelent számomra az, hogy itt vagy velem! – mondta kis idő
múlva. – Boldoggá akarlak tenni… – Képtelen volt befejezni a
mondatot; szorosabban megölelte a lányt.
– Boldoggá teszel – suttogta Evan.

167
 Késő éjszaka Evan felidézte magában, mennyire gyöngéd s
kedves volt Gideon, amikor levetkőztek; hűen önmagához, udvarias
volt s figyelmes, és a lány kedvét kereste.
A karjában tartotta: cirógatta, csókolgatta, s Evan buzgón
viszonozta a szerelmét. Egyforma magasak voltak, jól összeillettek,
ahogy ott hevertek egymás mellett, az ágyon. Végül Gideon
simogatni kezdte: felfedezte Evan testét; elhalmozta csókjaival, majd
elrejtette hosszú, karcsú testével, mire Evan karja átölelte, ujjai
felkúsztak a férfi tarkójára, beletúrtak a hajába, majd lecsúsztak a
férfi vállán keresztül, hátul, a derekára.
Gideon csendben volt, alig szólalt meg, csak néhány gyengéd,
becéző szót suttogott el. Evan is hallgatott, élvezte a szavak nélküli,
meghitt együttlétet; élvezte a férfi érintését, amely olyan tapasztaltan
és ügyesen játszott végig rajta.
Gideon kitámasztotta karját kétoldalt a lány mellett, és lenézett az
arcára. Olyan fürkész s átható volt a tekintete, hogy Evan úgy érezte,
a lelke mélyére hatol, míg ő maga belelát Gideon lelkébe. Ekkor
enyhén eltorzult a férfi arca, szeme kikerekedett, mintha meglepődött
volna, miközben végre magáévá tette a lányt, s mélyen beléhatolt.
Önkéntelenül felszakadt Evanből egy sóhaj, miközben Gideon
határozottabban még mélyebbre tört; mire a férfi sietve ajkára
tapasztotta a száját: megízlelte s körbefonta a lány nyelvét. Szinte
abban a pillanatban lüktető ritmusba forrtak, s egyként, egyszerre
ringtak.
Evan, kinek karja és lába átölelte a férfit, érezte, hogy elönti a
forróság, mely teste érzéki pontjából tört elő. A vágy pírja égette,
lángolt az arca Gideon keze alatt, amikor futólag végigsimogatta,
majd leszaladt a keblére, s megmarkolta. Hirtelen még hevesebben
fellángolt a tűz, amely végigperzselte; érezte, hogy rögtön felér a
csúcsra, s teste reszketni kezdett a férfi teste alatt. – Gideon! Ó,
Gideon. Kérlek, ne hagyd abba! – suttogta.

168
 A férfi ismét fölébe emelkedett, és lenézett az arcába; szúrós volt
a tekintete, s túlcsordult benne a vágy. – Dehogy hagyom! – mondta
még mindig rekedtes hangon, melyet érdessé tett a tomboló
szenvedély. – Légy enyém, Evan, légy enyém, kedvesem! – Gideon
többé már nem volt ura önmagának. Reszketés rázta meg;
belekapaszkodott Evan testébe, és szorosan magához húzta: együtt
ringatóztak le-föl, a tiszta, fesztelen öröm hullámain.

Ott hevertek az összegubancolódott leplek tengerén – mozdulatlanul,

szótlanul. Végül Gideon közelebb húzódott, félig-meddig ráfeküdt
Evanre, s félresöpörte a lány arcából a tincseket. Mélyen belenézett
Evan sugárzó, szürke szemébe, s halkan így szólt:
– Azt mondtad az imént, hogy boldoggá teszlek. Remélem, most
még boldogabbá tettelek.
Evan rámosolygott, mire redők jelentek meg a szeme szögletében.
– Igen! Nagyon boldoggá tettél.
Gideon bólintott; továbbra is kitartóan figyelte a lányt, majd keze
elvándorolt Evan melléről: végig a hasán, a lába fölött lévő, V alakú,
fekete bozontos felé. Gyengéden megcirógatta, miközben
szenvedélyesen csókolta a lányt; lassan rábukkant érzéki pontjára, s
megajándékozta szerelmével. Evan lába reszketni kezdett, egész teste
megfeszült, ő pedig felkiáltott.
Gideon a karjába zárta, magához szorította, és halkan odasúgta
neki:
– Legyél az enyém, csak az enyém, Evan!
– A tiéd vagyok, Gideon – suttogta Evan, és megsimogatta a férfi
arcát.

Evan felriadt és körülpillantott. Egy percig azt se tudta, hol van, majd
körbejárt a tekintete a félhomályba burkolózó szobában, s rájött,
hogy Gideon belgraviai lakásán van.

169
 Megfordult, hogy átölelje, de üresen találta Gideon helyét. Felkelt,
megkereste a frottírköntöst, melyet Gideontól kapott az este, és
belebújt. Mezítelen lába nesztelenül lépkedett a szőnyegen. A
nappaliban bukkant Gideonra: egy sötétkék selyemköntösben és a
teknőckeretes szemüvegben üldögélt az íróasztalánál; lehorgasztott
fejjel bámulta az iratokat; az aktatáskája nyitva hevert a padlón.
Feltehetőleg megérezte, hogy nincs egyedül. Felpillantott, s
rámosolygott Evanre. – Evan! Mit keresel itt az éjszaka közepén?
Bújj vissza az ágyba!
Evan egy másodpercig nekidőlt az ajtófélfának, majd odasurrant
Gideonhoz, s megállt előtte. – Három óra van. Mindig ilyenkor
dolgozol?
– Gyakran előfordul. De alig egy óra alatt túljutottam a nagyján,
úgyhogy mehetünk aludni!
Felállt, megkerülte az íróasztalt, kézen fogta a lányt, és
visszavezette a hálószobába. Bebújtak az ágyba, és lekapcsolták a
lámpát; Gideon a karjába kapta Evant, arcon csókolta, s szorosan
magához ölelte. – Megint el kell utaznom a Man szigetre, üzleti
ügyben – szólalt meg pár pillanat múlva. – Szeretném, ha velem
jönnél. Eljössz, kiscicám?
– Igen. Ha Linnet elenged.
– Naná, hogy el! – Gideon odadörgölte orrát a lány tarkójához.
Kényelembe helyezkedtek. Megpihentek egymás karjában, és
egymásba fonódva rövidesen elaludtak.
Evan azonban alig egy óra múlva felébredt. Alvás közben
kibontakoztak egymás öleléséből; Gideon oldalt húzódott, az ágy
szélén feküdt; szemlátomást mélyen aludt, s egyenletesen lélegzett.
Evan odakucorodott a hátához; lehunyta a szemét, de elkerülte az
álom. Percről percre végiggondolta az elmúlt néhány óra eseményeit;
az egymás iránt érzett féktelen vágyukra koncentrált és szenvedélyes
szeretkezésükre. Úgy érezte, hogy ők ketten tökéletes párt alkotnak –

170
igazán tökéletesek, minden szempontból azok. Már az elejétől fogva
felfedezték, hogy kiegészítik egymást; ez mindkettőjük számára
nyilvánvaló volt. Az elmúlt hetekben kiismerték egymást, barátok
lettek, sőt bizonyos értelemben szövetségesek is, ami örömmel
töltötte el Evant: boldog volt, hogy ilyen szilárd alapokon nyugszik a
kapcsolatuk. Nem kérdés: beleszeretett Gideonba. Őt akarja, és
nyilvánvaló volt számára, hogy Gideon is hasonlóan érez.
Váratlanul eszébe jutottak apja szavai. Döbbenetes, hogy
nevetséges módon beskatulyázta magában Gideont. Milyen botor
dolog kategorizálni az embereket! Pedig Evan apja nem ostoba.
Valami más késztethette arra, hogy így beszéljen. Nem kedveli a
Harte család tagjait? De hát nem is ismeri őket! Vagy mégis? Evan
igen gyanúsnak találta apja viselkedését – mármint Emma Harte
leszármazottait illetőleg.
Gideon nyugtalanul ficergett, különös, fojtott hang tört elő a
torkából, mintha rosszat álmodna; aztán szinte rögtön meg is
nyugodott. Evan gyengéden végigsimította a hátát; nem akarta
felébreszteni, csak megnyugtatni.
„Olyan keményen dolgozik!” Olykor már jóval kilenc után ültek
össze vacsorázni, ilyenkor Gideonról lerítt a fáradtság: megnyúlt az
arca, fakó volt a szeme, elcsigázott a tekintete. Időbe tellett, mire
ellazult, és elszakadt attól a világtól, amelyben nap mint nap forgott.
Evan tudta, hogy imádja ezt a világot, de nagy árat fizetett érte. Meg
akarta növelni a London Evening Post példányszámát, és ehhez
feltétlenül vissza kell csábítania Christian Palmert. Ezért kell
visszatérnie a Man szigetre. Múlt héten elmesélte Evannek, hogy
Christian új szerződésén dolgozik, és már rózsásabbnak tűnik a
helyzet. Evan remélte, hogy siker koronázza majd a munkáját.
Az egész család keményen dolgozott; erre Evan már az első nap
felfigyelt az áruházban. El is mesélte ma este az apjának, mégsem
tudta meghatni vele: Owen csak a róluk alkotott, irreális véleményét

171
szajkózta tovább. Evan lassan rájött, hogy a Harte-ok teljes
egészében annak a hatalmas üzletbirodalomnak szentelik életüket,
melyet Emma Harte hozott létre. „Legendás volt a maga idejében”,
magyarázta Linnet a napokban. „Képzeld csak, Evan. Alig múlt
ötvenéves, és már legendákat meséltek róla. Bámulatos!” De hát ők
mind azok, nem?
Végül Evan is elaludt; odabújt Gideon hátához, fél karjával
átölelte, fél lába pedig belekulcsolódott a férfi lábába. Az volt az
utolsó gondolata, hogy itt szeretné eltölteni élete hátralevő részét.
Vele, örökké vele.

172
 16

Paula Emma életnagyságú arcképére pillantott, amely ott lógott a

kandalló fölött, az irodában, és így szólt Emilyhez:
– A nagyi nagyon büszke lenne rád, Szilvásgombóc, remek
munkát végeztél! Pompásan vezeted a Harte Vállalkozásokat.
– Valójában mindannyiunkra büszke lenne. Egyébként
abbahagyhatnád már végre! Miért hívsz még mindig
Szilvásgombócnak? Micsoda név ez egy középkorú asszonynak!
Olyan kínos ez már.
Paula elnevette magát. – Egyetértek, mégis kicsúszik a számon.
Négy-öt éves korod óta Szilvásgombócnak hívlak. Olyan nehéz
leszokni róla.
– Próbáld meg!
– Rendben.
Elhallgattak; Emily körülnézett Paula irodájában, majd felkiáltott:
– Ó, istenem, mintha tavasz lenne! Ez a sok virág, és milyen
gyönyörűek ezek a nárciszok! Bárcsak én is így értenék a
kertészkedéshez! Még szinte ki se látszottunk a földből, és te már
csodákat műveltél a növényekkel.
– Csak szerencse kérdése. Nos, Emily, fussuk át a közös
születésnapi partira összeállított vendéglistát! Úgy látom, nagyjából
ugyanazok a nevek szerepelnek nálad is, mint nálam, tehát ebben
egyetértünk. Véleményem szerint nem maradt ki senki.
– Dehogynem! Azt hiszem, egyvalakit kifelejtettünk, Paula –
jegyezte meg Emily, és hátradőlt a széken; Paulával szemben ült, az
ikeríróasztal túlsó felén, amely valaha Emmáé volt, éppúgy, mint az
iroda.
Paula enyhén rosszalló arcot vágott, és megkérdezte:
– Ugyan kit hagytam ki?

173
 – Evan Hughest.
– De hát nem is tartozik a családhoz! – kezdte Paula, majd
elhallgatott. – Ó, persze! Mint Linnettől hallom, Gideon ide-oda
cipeli, és te nyilván azt hiszed, hogy ide is magával szeretné hozni.
Eltart ez vajon júniusig? Most még csak március van. Vagy komoly a
dolog? Egész szemrevaló ez a lány.
– Igen, az, és ő az első nő, akit Gideon komolyan vesz. Te is
ismered a történetet… hogy bukkant rá januárban, mikor a lány az
igazgatóságot kereste. Nos, azóta is találkozgat vele. És, sejtésem
szerint, a kezdeti barátság átfordult szerelembe.
– Ó! Ezt meg honnan szeded?
– Winston pletykálta, ő pedig, úgymond, első kézből értesült róla.
– Mit mondott Gideon Winstonnak?
– Pár hete, azon a bizonyos estén, amikor Winston kiszúrta
Jonathan Ainsleyt és Sarah Lowthert a Dorchester Hotel
grillbárjában, ők ketten elbeszélgettek Gideon szerelmi életéről.
Winston minden köntörfalazás nélkül megkérdezte tőle, hogy van-e
komoly jelöltje, mire Gideon azt válaszolta, hogy épp most
találkozott valakivel, akivel komolyra fordulhat az ügy, de még korai
lenne nyilatkozni. Nos, néhány napja bejelentette az apjának, hogy ő
nem csak futó kalandnak tekinti Evant.
– És mi a helyzet a lánnyal? Beszélt Gideon Evan érzéseiről is?
– A lány imádja, de – mivel helyén van az esze, és óvatos is – úgy
gondolja, jobb, ha először megismerik egymást, mielőtt hosszú távra
elköteleznék magukat.
– Hát ebből ráismerek! Linnet mondja, hogy hihetetlenül józan és
gyakorlatias ez a lány. És munkamániás, amitől Linnet el van
ragadtatva, hiszen ő meg született rabszolgahajcsár. De hadd áruljam
el, Emily, hogy India is odavan ezért a lányért. Az egekbe dicséri.
Úgy tűnik, Evan igen népszerű errefelé.
– Én is így hallottam. Amanda szerint szakasztott másod.

174
 – Nem is tudtam, hogy Amanda találkozott vele!
– Mielőtt New Yorkba repült, beugrott az üzletbe Linnethez,
tulajdonképpen ruhákat hozott a kiállításra, és Linnet bemutatta őket
egymásnak.
– Te is úgy véled, hogy hasonlít rám, Em?
– Hogy őszinte legyek, nem. Ó, igen, ugyanaz a típus: sudár,
karcsú, sötét hajú, egzotikus külsejű, de ez minden, tényleg. Nem
olyan magas a halántéka, mint neked, és szürke a szeme, nem
ibolyaszínű.
– Linnet is ezt állítja, de érdekes, Shane is kapkodta a fejét
meglepetésében a minap, amikor találkozott vele.
Emily a fejét rázta. – Akkor én biztos vak vagyok! Bár nem
mondom, hajlamos hozzád hasonló stílusban öltözködni, elegáns
ruhákat visel, s emiatt talán jobban emlékeztet rád. Aztán meg kit
zavar, úgysem rokon. Egyszer-kétszer futottam csak össze vele, de
elnyerte a tetszésemet, Paula. – Emily kicsit előrehajolt, és
hosszasan, szigorúan az unokanővérére nézett: – Én bízom a
fiamban! Jó emberismerő, és nekem csak az ő boldogsága számít. Ha
Evant óhajtja elvenni, felőlem nyugodtan megteheti, Winston se
bánja, bár ő még nem találkozott a lánnyal. Jaj, tudod, mennyire
szeretne már unokát! Nagyon számít Gideonra, tőle várja az áldást,
mivel biztosra veszi, hogy Adrianna mindenáron igyekszik majd
elkerülni a terhességet.
– Én is hasonlóan látom a helyzetet. Nos, akkor írjuk fel Evan
Hughes nevét is a listára! Látom, te nem tetted meg – mormolta
Paula.
– Föl nem írnám, míg nem beszéltem veled! Apropó, anya már
előre izgul, hogy ő is itt lesz, és láthatja a családot. – Emily
kacagásban tört ki. – Szerintem már az is megfordult a fejében, hogy
megint felvarratja a ráncait, mielőtt az egész család szeme elé
kerülne, annyira izgul.

175
 Paula vele együtt nevetett. – Szegény Elizabeth néni, te aztán
szívesen köszörülöd rajta a nyelved, Em! Biztosra veszem, hogy nem
szalad el plasztikai sebészhez! Feleannyi idősnek látszik, és
csodálatos formában van.
– Igazad van. Ellenben kapta magát és elrohant Párizsba!
Pontosabban Balmainhez, a rue François 1-en. Mesébe illő
nagyestélyit akar készíttetni Oscar de la Rentával. Aztán közölte
velem, hogy kiveszi az ebül szerzett kincseit a bankból.
– Ebül szerzett kincseit?!
– Az összes gyémántot, amit a férjeitől meg szeretőitől kapott az
évek során.
– De Emily, ez szemenszedett hazugság, és ezt te is tudod! Anyád
maga vásárolta az ékszereit. Emlékszel, mit mondott a nagyi… hogy
anyád összes férjének kétes címe és üres pénztárcája volt.
– Kivéve apámat! Tony Barkstone igazi, kékvérű angol úr volt, és
Derek Linde is, Amanda apja. Jelzem: kedves emberek voltak, bár
egy vasuk sem volt. Anya igazán kitarthatott volna mellettük. De
igazad van: csakugyan ő maga vette az ékszereit, kivéve egypár
remekbe szabott darabot. Ezeket a nagyitól kapta, azzal a feltétellel,
hogy a halála után Amandára, Francescára és rám hagyja őket.
– Ezt már elmesélted. Amanda remek munkát végez a Genretnél,
nem gondolod?
– De igen. Erről jut eszembe: közben folyik a válópere.
– Örömmel hallom. Én már az első perctől kezdve nagy
baklövésnek tartottam azt a házasságot – felelte Paula, majd
hozzátette: – Apropó, a napokban beszéltem Yorkshire-ből Edwina
nénivel. Alig hittem a fülemnek!
– Ajaj, igencsak eljárt felette az idő. Már a kilencvenen is túl jár.
– Nem, nem úgy értem, egyszerűen fantasztikus volt! Mintha épp
arra készült volna, hogy az egész brit hadsereget csatába vezényelje.

176
 – Hát, ez jellemző rá! Szent meggyőződésem, hogy a kedvenc
unokája, India tőle örökölte kirobbanó energiáját. Az alma nem esik
messze a fájától – mondta Emily vigyorogva.
– Én is azt hiszem! Nos, Em, mi lesz Robin bácsival?
– Nem hagyhatjuk ki, Paula! Ő nem tehet arról, hogy a fia elárulta
a családot.
– Ne kapkodjuk azért el a dolgot, jó? – javasolta Paula és felemelt
egy másik papirost. – Jó ötlet, hogy legyen svédasztal is az aperitif
mellé, de még össze kell állítanunk a tulajdonképpeni vacsoramenüt
is. Hogyan… – Paula elhallgatott, a telefonra pillantott: a
magánvonalán hívták. Felvette a kagylót: – Halló?
– Anya, én vagyok az, Tessa.
– Igen, Tessa? Mit tehetek…
– Feltétlenül találkoznunk kell – vágott Tessa fürgén a szavába. –
Most rögtön! Beszélnem kell veled. Nem várhat a dolog, tehát most
azonnal felugrom hozzád, az irodába.
– Épp értekezleten vagyok – felelte Paula hűvös, tartózkodó
hangon. – Fél órán belül nem tudok elszabadulni.
– Akkor, gondolom, addig várnom kell. – Tessa levágta a telefont.
Miközben a helyére rakta a kagylót, Paula az íróasztal túloldalán ülő
unokahúgára pillantott, s pattogós hangon kijelentette:
– Úgy tűnik, a trónörökösünket felbosszantotta valami.
– Ő tényleg a vélelmezett örökösnek képzeli magát – jegyezte
meg Emily. – Pompáról és ragyogásról ábrándozik, és azt hiszi, hogy
ő fogja átvenni tőled a stafétát, Paula: minél előbb, annál jobb!
– A nagyi gyakran idézett egy elmés yorkshire-i szólást hasonló
esetekben: „Tudod, mit tett Gondolta? Rohant a ganéjjal megrakott
szekér után, és azt gondolta, esküvői lakoma.” Igen találó, nem?
Attól tartok, Tessának van még mit tanulnia… és fél órán belül veszi
az első leckét.

177
– Azt kérdezed, mi bajom? De, anya! Nem jöttél még rá, hogy Linnet
meg a nevetséges rivalizálása?! Úgy viselkedik, mintha az övé lenne
az áruház. Nem igaz, hogy nem vetted észre! Megáll az ész, ahogy
fel-alá járkál, fűnek-fának parancsolgat, és játssza az agyát. Azt hiszi,
ő dirigál mindenkinek, pedig épp elég embert irányít. Na persze, nem
engem, arra nincs mersze, de a beosztottjait, ó, igen, azokat igen!
Most meg, mindenek tetejébe, felvett egy újabb asszisztenst is. Hát
nem elég neki India? Ez abszurdum. Nekem nincs is asszisztensem,
csak egy titkárnőm. És tudod, mit művelt a napokban? Visszavonta
az egyik parancsomat, és én…
– Visszavonta a parancsodat?! – kiáltotta Paula a szavába vágva. –
Ez aztán a sajátságos kifejezés! Nem vagyunk a hadseregben.
– Anya, értesz te a szóból. Ne keress már a kákán is csomót!
– Te pedig vigyázz a szádra, kishölgy! Minden ok nélkül itt
tombolsz nekem, és úgy pörögsz, mint egy eszement keringő dervis.
Higgadj le, Tessa, és nézzük meg, mi ez az egész!
– Igen, nézzük! – vágta rá Tessa, és Paulára meredt. Mindamellett
volt annyi esze, hogy lehuppanjon az íróasztal túloldalán álló székre.
– Először is: Linnet nem verseng senkivel – jelentette ki Paula. –
A rivalizálás csupán a te képzeletedben létezik, mégis ürügyként
használod arra, hogy beronts ide, és bajt keverj.
– Nem igaz! – üvöltötte Tessa, és felpattant.
– Ülj le! És fogd be a szád! – szólt rá Paula metsző hangon. –
Nem tűröm ezt a fajta viselkedést. Most pedig figyelj rám, és
nagyon, de nagyon hegyezd a füledet, mert nem mondom el még
egyszer! Alaptalanul vádolod Linnetet. Nem nagyképűsködik, és
nem parancsolgat. A munkáját végzi, és nem lépi túl a hatáskörét. Ha
szükséged van egy asszisztensre, akár kettőre is, keress magadnak
valakit! Soha, de soha nem akadályoztam meg, hogy magad mellé
vegyél valakit, ha a munkád úgy kívánja. Megértetted?

178
 – Igen, anya. Holnap elkezdek asszisztenst keresni – közölte Tessa
hűvösen, de legalább nem emelte fel a hangját.
– Akkor most térjünk a lényegre! Miért akartál találkozni velem?
– kérdezte Paula, és állhatatosan, szúrós szemmel tekintett
legidősebb lányára.
Tessát enyhén feszélyezte anyja rendíthetetlen tekintete, mégsem
tett rá megjegyzést. Szorosan összefűzte kezét az ölében, leplezni
próbálva idegességét.
– Azért nem férsz te a bőrödbe – folytatta Paula –, mert kíváncsi
vagy, vajon ki veszi át az üzletet… ki ül majd egy nap a székembe.
– Nem, anya, nem…
– Ne tagadd, Tessa, nem áll jól neked a hazugság! Tudom, hogy
beszéltél már a dologról a család néhány tagjával…
– Toby! – kiáltotta Tessa. – Tobyval beszéltem, ő a legkedvesebb
barátom a családban. Hát persze, az apjától hallottad vissza!
Winstonnak járt a szája. Nehogy másra kend!
– Nem is állt szándékomban, és vedd tudomásul: semmi szín alatt
nem nevezem meg az utódomat. Nem óhajtok lemondani!
Kötelességmulasztás lenne, ha megtenném. Megszegném az
ígéretemet, melyet Emma Harte-nak tettem több mint harminc évvel
ezelőtt. Mikor a nagyi visszavonult a nyolcvanadik születésnapján –
voltaképpen a születésnapi partin –, felszólított, hogy őrizzem az
álmát. Megígértem, hogy megteszem. És másnap, mikor együtt
ebédeltünk, felkért még valamire. A következő ígéretet tettem neki:
míg az egészségem engedi, és tisztességesen el tudom látni a
munkámat, a Harte-áruházlánc élén maradok. Ezért hát, mivel így,
ötvenhat évesen még testileg-lelkileg kiváló kondícióban vagyok,
feltett szándékomban áll megmaradni az igazgatói székben. Mivel én
is Harte lány vagyok, nagyon valószínű, hogy még sok-sok éven át
éppolyan egészséges leszek, mint a nagyi volt, és talán én is – hozzá
hasonlóan – nyolcvanéves fejjel vonulok csak vissza, nem korábban.

179
Nyugodtan sutba dobhatod hát a dédelgetett álmaidat: egyelőre nem
adom át a stafétát!
Tessa annyira meghökkent, hogy szóhoz sem jutott. Csak ült, és
bámulta az anyját, nem bírt egy frappáns megjegyzéssel visszavágni;
de forrt benne a düh.
– Remélem, tényleg felfogod, Tessa, hogy nem fogom
megnevezni a jövendőbeli utódomat. Nem nevezlek meg téged, és
Linnetet sem. Azt, hogy kinek adom át a stafétát, csak aznap
jelentem be, amikor csakugyan visszavonulok.
– De miért?
– Mert fogalmam sincs róla, ki lesz az utódom.
– De bizonyára van valami elképzelésed…
– Már hogy lenne?! – szakította félbe Paula szigorúan. – Van még
mit tanulnotok. A tapasztalatotok is kevés. Egyébként előfordulhat,
hogy egy harmadik személyre esik majd a választásom. Sokan
vannak még a családban.
– Ha mi nem, akkor ki?! Lefogadom, hogy nem a csacska kis
Emsie-re gondoltál! Tisztára lökött, csak a lovak érdeklik.
– Emsie nem ostoba, és a szerető kishúgod! Kérlek, ne
pocskondiázd hát! De ha tudni akarod: nem, nem ő jár a fejemben.
Tulajdonképpen nincs jelöltem. Csak a szám járt. Ne akarj megfogni,
úgysem sikerül! Fiatal vagyok még, és amíg csak lehet, nem óhajtom
felrúgni az Emma Harte-nak tett ígéretemet.
– És mi lesz Pennistone Royallal? Ki örökli meg?
Paula szájtátva bámult a lányára, még a lélegzete is elállt. – Az ég
szerelmére, Tessa! Már nemcsak az állásomra ácsingózol, hanem az
otthonomra is?! Még nem haltam meg, és sem veled, sem senki
mással nem vagyok hajlandó kitárgyalni a végakaratomat, illetve az
elképzeléseimet. Ma túl messzire mentél. Miféle viselkedés ez?
Meghűl bennem a vér! Egyáltalán, hogy mersz előhozakodni
Pennistone Royallal?!

180
 Tessa reszkető ajakkal meredt az anyjára, majd sírva fakadt, és
zokogva kezébe rejtette az arcát.
Paula rögtön felpattant, megkerülte az íróasztalt, fölé hajolt és
átkarolta. Tessa enyhén összerezzent, majd hátrahőkölt.
Az anyja azonnal elhúzódott tőle, és lenézett Tessa könnyáztatta
arcára. – Mi a baj? Miért rezzentél így össze? Ennyire nem
undorodhatsz tőlem!
– Nem, nem, csak nagyon sajog a karom, anya, ennyi az egész.
– És fájdalmat okoztam, amikor megfogtalak, ezt akarod
mondani?
Tessa bólintott; könnyekben úszott óriási, szürke szeme.
– Mi történt vele?
– Én… én… öö… nos, elestem.
– Itt, az üzletben, virágszálam? – érdeklődött Paula.
– Nem. O… hát, otthon.
– Elmentél az orvoshoz?
– Ugyan minek, anya!
– Gyerünk, vedd le a kosztümkabátot, hadd lássam! – mormolta
Paula; igyekezett békülékeny hangot megütni, ugyanakkor aggódott
is.
– Hidd el, semmi az egész! – motyogta Tessa, aki nem volt
hajlandó levenni a kabátot. Paula azonban nem tágított, mire Tessa
végül felállt, kibújt a fekete kasmírblézerből, és megmutatta a karját.
– Hát ez rettenetes, Tessa! Honnan estél le, hogy így összeverted
magad? Szörnyen fájhat. Nem csoda, hogy úgy hátrahőköltél. Biztos,
hogy nem törött el a csontod?
– Á, dehogy! Először azt hittem, hogy oda lett a vállam, de
megröntgeneztettem: minden rendben van.
Paula összevonta a szemöldökét; továbbra se vette le szemét a
lánya felkarján éktelenkedő kék-zöld foltokról. – Mit is mondtál,
hogy estél el?

181
 – Semmit sem mondtam. De leestem otthon, a lépcsőn.
– Vigyáznod kellene, kis virágszálam! Annyi súlyos baleset
történik otthon – mondta Paula a fejét ingatva. – Biztos, hogy nem
akarod megmutatni doktor Gillnek?
– Nem, őszintén, anya, kutya bajom. De… nos, köszönöm, hogy
aggódsz értem! – Tessa hangja egyszerre visszafogott lett, szinte
szelíd.
Paula megfogta Tessa másik kezét, gyengéden közelebb húzta
magához a lányát, és arcon csókolta. – Én mindig aggódom érted,
Tessa. Nagyon szeretlek. Nem szabad így veszekednünk, nem
helyénvaló. Tudod, komolyan gondoltam mindazt, amit az előbb
mondtam: sok-sok év eltelik addig, amíg megnevezem az utódomat.
Ne izgasd hát magad miatta! Élvezd a munkádat, kerülj előbbre a
ranglétrán, és örülj a férjednek meg a gyerekednek. Ugye otthon
minden rendben van?
– Ó, igen, igen, természetesen!
– Örülök neki… – Paula sóhajtva visszasétált a székéhez, majd
halkan hozzáfűzte: – Hiába szerelmes az ember… a házasság nem
ismer könyörületet.

182
 17

Tessa megállt a legfelső lépcsőfokon, és mély lélegzetet vett,

igyekezett eltüntetni arcáról a feszültség nyomait. Majd mosolyát
felöltve bedugta a kulcsot a zárba, és kinyitotta a bejárati ajtót.
Évek óta így mosolygott, ezzel a csalárd mosollyal, ahogy ő
nevezte. Jó hasznát vette gyermekkorában, hiszen annyi mindent
elleplezhetett vele – a bánatát, fájdalmát, búját, dühét és a sérelmeit.
S az évek során mesterien megtanulta elrejteni valódi érzelmeit e
mögé a sugárzó mosoly mögé.
– Hajhó-halihó! – kurjongatott, mikor belépett az előszobába.
Röpke perc múlva felhangzottak Adele sietős léptei, ahogy a kislány
futva röpült kifelé a konyhából, s közben így kiabált: – Anyuci!
Anyuci!
Tessa karjába kapta a leánykát, és szorosan magához ölelgette,
majd óvatosan letette a földre. Előrehajolt, és megpuszilta a gyermek
mosolygós pofiját, majd lekuporodott melléje, s bejelentette:
– Hoztam neked valamit, Adele! Szerintem tetszeni fog.
Felragyogott erre a kislány arca. – Ajándékot hoztál, anyuci! –
kiáltotta Adele izgatottan.
– Igen, ajándékot, kis galambom. – Tessa belenyúlt az egyik Harte
reklámszatyorba, amelyet magával hozott, előhúzott egy
ajándékdobozt, és megmutatta a hároméves csöppségnek. Még
jobban kikerekedett Adele hatalmas, ezüstszürke szeme, s a két dundi
karocska a csomag után nyúlt.
– Nem bírod el, túl nagy. Gyere, menjünk be a konyhába, ott majd
kicsomagoljuk! – Közben Tessa felállt, kézen fogta a kislányt, majd
kettesben végigsétáltak a tükörsima, fekete gránitpadlón.

183
 – Jó estét, Mrs. Longden – mondta a nörsz; becsukta a
mosogatógép ajtaját, és sarkon pördült, miközben anya és lánya
együtt besétáltak.
– Jó estét, Elvira – felelte Tessa, s a tágas, modern konyhából
nyíló reggelizősarok felé terelgette a kislányt. – Ajándékot vettem
Adele-nek, és most kinyitjuk, ugye, kis szívem?
Adele bólintott; csupa mosoly volt az arca, ragyogott a szeme.
– Hát nem vagy te szerencsés kislány? – kérdezte Elvira, majd
Tessához fordult: – Ne haragudjon, hogy kimenőt kérek éjszakára,
Mrs. Longden, de mint említettem a telefonban, anyámat
szerencsétlen baleset érte. Leesett a létráról, le bizony! Eltörte az
egyik kezét meg a lábát, mindkettőt begipszelték. Hál’ istennek, a
szomszédja éppen beugrott hozzá valamiért. Mrs. Abel találta meg,
így került anya kórházba. De most… nos, nem nagyon tud mit
kezdeni magával, egyedül, otthon.
– Semmi baj, Elvira. Szörnyen sajnálom az édesanyját! Várhatóan
mikor jön vissza?
– Ó, csak ma estére megyek el, Mrs. Longden. Telefonáltam a
húgomnak, Pearl már úton van Sussexből. Éjfél körül érkezik, és
anyával marad, amíg a másik testvérem, Moira vissza nem jön
Spanyolországból, ugyanis most ott nyaral. Majd ők ketten
elintéznek mindent.
– Mint mondtam, sajnálom, hogy összetörte magát az édesanyja,
Elvira. Nagy nyűg az, ha az ember kezét-lábát töri, és nagy
fájdalommal jár. De bevallom: önző módon örömmel hallom, hogy
holnap már itt is lesz.
– Tudom, hogy szüksége van rám, Mrs. Longden. Ön olyan sokat
dolgozik, asszonyom. Ebédre vissza kéne érnem, de délelőtt itt lesz
Mrs. Jolles, és ő imádja a kis Adele-t. Majd ő vigyáz a kislányra, míg
megjövök.

184
 Tessa bólintott, s kiment a lánya után a reggelizősarokba. Miután
felrakta a csomagot az asztalra, felemelte a kislányt az egyik székre,
s így biztatta:
– Gyere, bontsuk ki a szalagot, és vegyük le a papírt!
A csöppség mohón megrántotta a masnit, letépte a csomagolást, s
anyja segítségével kiemelte belőle az aranyszínű kartondobozt.
Tessa levette a fedelét, s megdöntötte a dobozt, hogy a kislány
lássa, mi rejtőzik benne.
– Hű! Hű! – pihegett Adele; arca csupa gyönyör. – Egy baba,
anyuci! Szépséges baba.
– Igen, szépséges, akárcsak te! – Tessa kivette a tökéletesen
megmunkált, káprázatos ruhába bújtatott porcelánbabát a dobozból,
és átnyújtotta Adele-nek, aki rögvest megpuszilgatta és megölelgette.
– Tetszik? – kérdezte Tessa, s leült a székre, a lányával szemben.
– Igen – felelte Adele; bólintott, és rámosolygott az anyjára, majd
megsimogatta a baba fejét.
– Hogy hívják? – érdeklődött Elvira, aki csatlakozott hozzájuk.
– Mi a neve, anyuci? – fordult Adele az anyjához.
– Nincs neve, egyelőre. Neked kell elkeresztelned, Adele!
– Hű! – Kikerekedett a kislány szeme; Adele kérdőn az anyjára
lesett, majd a kezében szorongatott babára tévedt a tekintete.
Megsimogatta a baba ragyogó, szőke haját, megcirógatta az orcáját,
majd felpillantott az anyjára, s bejelentette: – Daisy.
– Bájos név egy bájos babának – mondta Elvira, és rámosolygott a
gondjaira bízott csöppségre, aki olyan gyönyörű volt, hogy elállt tőle
az ember lélegzete.
– A dédmami neve – jelentette be Adele.
– Daisy nagyi el lesz ragadtatva – motyogta Tessa, akit némiképp
meglepett az, hogy a kislány a dédanyja nevét választotta a babának.
Igaz, Daisynek valóban ezüstös szőke a haja, s csinos az arca. Daisy
McGill Harte Amory Rickards jól tartotta magát. Miután

185
Ausztráliában elhunyt a második férje, Jason Rickards, időnként
ismét Angliában élt, s gyakorta meglátogatta az unokáját és a
dédunokáját, mert nagyon szerette a kis Adele-t.
Tessa az órájára pillantott és felállt, majd Elvirához fordulva
megjegyezte:
– Jócskán elmúlott hat óra. Gondolom, Adele már meg is
vacsorázott.
– Igen, épp ágyba akartam bújtatni. Csak önre vártam, hogy egy
kicsit együtt lehessen a kislánnyal.
– Köszönöm, Elvira, nagyon kedves magától. Behozná, kérem, a
bevásárlószatyrokat a konyhába? Mr. Longden elutazott, csak késő
este jön haza. Főzök neki vacsorát.
– Hát ez remek, Mrs. L.! Mit készít?
– Coq au vin-t, ez az egyik kedvenc étele.

Béke honolt a konyhában.

Csak a rádióban szólt a zene, a háttérből zsongott kellemesen, szinte
észrevétlenül.
Tessa a tűzhely és a középen álló, hosszúkás konyhapult közé
lépett, ahová kikészítette az alapanyagokat a csirkéből készült
ételhez, amely egyik specialitása volt. Miután megkapatta a húst,
megsütötte a szalonnadarabkákat, és megpirította a hagymát, odavitte
mindhárom serpenyőt a középső pulthoz, és beöntötte a hatalmas
zománcedénybe a tartalmukat. Szeretett főzni, szívesen tett-vett a
konyhában, hiszen ilyenkor mindig ellazult egy kicsit.
Miután kinyitotta az üveget, kitöltött magának egy pohárka
beaujolaisi vörösbort, majd az üvegben maradt bor felét belöttyintette
a fazékba, amelybe belekerült még egy doboz sűrített paradicsom,
egy kis bögre csirkehúsleves és két csésze gombaszelet is. Korábban
már csokorba fogta a fűszereket, és átkötötte őket egy darabka

186
gézzel; most ezt is az edénybe dobta, majd odavitte a fazekat a
tűzhelyhez, és bekapcsolta a gázt; közepesre állította a lángot.
Ott álldogált, és főzőkanállal kavargatta a lábosban lévő elegyet,
majd – miután mindent gondosan összekevert – felrakta a fedőt, és
visszatért a középen álló pulthoz. Miután ivott egy korty bort, a többi
alapanyagra pillantott: a kis tál gyöngyhagymára meg a maradék
csiperkegombára (mindez csak később kerül a lábosba), aztán
nekiállt összetakarítani. Pár másodpercen belül a mosogatógépben
sorakozott az összes koszos tányér, fazék és konyhai eszköz; végül
Tessa leült a pult mellé, egy székre, és a bort kortyolgatta.
Körbekalandozott a tekintete: megcsodálta a konyhát. Kedvelte
ezt a tágas helyiséget, a magasan ívelő mennyezettel és a két végébe
vágott tetőablakkal, a széles erkélyajtókkal, melyek a belső udvarra
nyíltak, s a rajta túl elterülő kertre. Világos volt, és szellős, ideális a
főzésre, mivel a célnak megfelelően tervezték, s remekül beosztották
a teret.
Tessa szemében ez volt a ház legremekebb szobája. Úgy vélte,
hogy az épület többi része rideg, sőt kissé közönséges, s túl modern
az ő ízlésének. Mark ezzel próbálta kivívni magának a hírnevet: a
felfelé törő, ultramodern épületekkel, melyek irdatlan nagy, üres
tereket rejtettek – minden szín s élet nélküli, gyéren bútorozott, hideg
tereket. „Kényelmetlen bútorok”, gondolta Tessa, és töltött még
magának a borból. Csak akkor jött rá, mennyire gyűlöli ezt a házat,
amikor beköltözött. Végignézte, ahogy Mark a puszta vázig lebontja
a régi, bájos, VII. Edward korabeli szerkezetet, majd a saját szája íze
szerint újjáépítteti a belsejét. Tessa azonban másra vágyott.
Lármásan tiltakozott, de Mark félresöpörte neje minden aggályát, s
fittyet hányt a véleményére; közölte vele, hogy nincs fantáziája, s el
lesz ragadtatva, ha elkészülnek a munkával.
Nem így történt. S az volt a legbosszantóbb a dologban, hogy az
anyja vásárolta neki a házat, amely így Tessa tulajdona lett, aki

187
némelykor kiborult attól, hogy nem talál maga körül olyan helyet,
ahol szívesen ellenne. Ráadásul Mark hihetetlen összegeket költött a
felújításra, és ez a pénz szintén a feleségéé volt.
Tessa Pennistone Royalban és az anyja belgraviai házában nőtt
fel, amely hajdanán Emma Harte-é volt. Mindkét hely meleg és
otthonos, s Tessa ehhez szokott. Pennistone Royalban – bár
impozáns épület, számtalan tágas, magasba röppenő térrel – több
meghitt, elbűvölő kis zug is rejtőzött, ahol kellemes volt az élet.
Egyesek zseninek vélték Markot; de Tessa nemrégiben ráeszmélt,
hogy szó sincs erről. Rádöbbent, hogy Mark a tervek nagy részét nála
híresebb, javarészt már halott építészektől lopja; toldoz-foldoz, míg a
végén megkapja az eredeti mű korcs változatát, melyet már a
sajátjának tarthat. Tessa sokszor eltűnődött, vajon mire jó ez, hiszen
az ő szemében a legtöbb nem volt más, csak gyalázatos fércmunka.
Szinte sokkolta a felismerés, hogy a férje nem az, akinek ő
eredetileg gondolta. De hát nem érezte ő valahol a lelke mélyén,
hogy Mark csaló, egy hetvenkedő szájhős? Igen, jóképű, de messze
nem akkora fogás, mint azt Tessa másoknak elő szokta adni. S ha
nem akarta becsapni saját magát, el kellett ismernie, hogy a
házasságuk erősen hanyatlófélben van. Mindamellett Adele-ről sem
feledkezhetett meg; ő pedig rajongott az apjáért. No, akárhogy is
csűrjük-csavarjuk, Tessa nem akarta elhagyni a férjét, bár egyre
nehezebben jutott dűlőre vele. Az volt a mulatságos a dologban,
hogy még mindig szerette.
Mit is mondott ma délután az anyja? „A házasság nem ismer
könyörületet.”
Igen, ez igaz. De mennyire igaz! Mark sem ismer könyörületet;
folyton nyaggatja, hol ezzel, hol azzal: az anyjával meg az
üzletlánccal, a befolyásával, az örökségével, a jövőbeli szerepével
meg a pénzével.

188
 Tessa felsóhajtott, és felállt. Odavitte a maradék gombát meg a
gyöngyhagymát a tűzhelyhez. Megakadt a szeme a faliórán, s
döbbenten konstatálta, hogy már jóval nyolc óra után jár az idő; ezek
szerint igencsak elidőzött a vacsorakészítéssel. Eltűnődött, vajon hol
lehet a férje, miközben bedobált mindent a lábasba; megkeverte,
majd beleöntötte a maradék csirkehúslevest, és locsolt hozzá a borból
is.
Ínycsiklandozóan illatozott a coq au vin. Jó ötlet volt, Mark el lesz
ragadtatva. Visszarakta a fedőt, és megterítette a reggelizősarokban
álló asztalt, majd visszatért a konyhapulthoz.
Ismét leült a székre, kitöltötte a maradék bort a poharába, és
szórakozottan belekortyolt: az anyjára gondolt és a vele folytatott
beszélgetésre. Hirtelen rádöbbent, hogy Paula zaklatottnak és
izgatottnak tűnt, amikor szóba került az utódja, s ezen egy ideig
elmerengett.
Nem tagadhatta, hogy Paula jóságos anya; valójában egyik
gyermekével sem volt mostoha soha. Tessa mégis neheztelt rá
időnként.
Mennyivel könnyebb lenne az ő élete, ha Paula egyszerűen
kijelentené, hogy ő a vélelmezett utódja… a dauphine, Tessa
kedvenc szavajárásával élve, aki szívesen kölcsönözte a francia
királyi címet. Ó, mennyire imádta ezt a szót, hisz olyan előkelő a
hangzása! Az anyja mégsem teszi meg neki ezt a szívességet. Ezt
kerek perec kijelentette. De legalább Linnetet sem nevezi meg
örököseként; és mást sem.
Nem igazságtalan azonban egy kicsit az anyja? Hiszen Paula
gyermekei közül ő a legidősebb, s ráadásul igazi Fairley. Azt regélik
a családban, hogy Emma Harte sokat megkaparintott a Fairleyk
hajdani vagyonából, így hát – legalábbis Tessa így vélekedett – a
későbbiekben jogában áll felügyelni a családi vállalkozást, éppúgy,
ahogy azt most az anyja teszi.

189
 Az a gond, hogy Paula mindenkinél jobban kedveli Linnetet,
mivel ő Shane-től született. Tessa fújt egy nagyot, egyszerre ingerült
lett. Az anyja őt vádolja azzal, hogy rivalizál, pedig voltaképpen
Linnet szítja a viszályt, s ebben nagy segítségére van India Standish
és Gideon Harte is. Mint mindig, most is bátorítják. Ott van azonban
Toby, az ő oldalán; ők már alaposan kifundáltak mindent, aztán egy
nap…
Bevágódott a bejárati ajtó: Tessa felriadt a hangjára.
Türelmetlenül a konyhaajtó felé pillantott, amely tárva-nyitva állt.
Elhatározta, hogy megmenti a házasságát, boldog lesz a férjével…
hiszen ezt akarja.

190
 18

– Szervusz, drágám – mondta Tessa, amikor Mark belépett a

konyhába, majd legragyogóbb mosolyával folytatta: – Már kezdtem
aggódni, olyan sokáig elmaradtál! – Leszállt a konyhaszékről, és
odasietett a férjéhez; megölelte, de a férfi annyira tartózkodó volt,
hogy gyorsan lehanyatlott a karja. – Hol voltál? – kérdezte szinte
suttogva.
Mark eltolta magától, és nyersen ráförmedt:
– Hol a pokolban lettem volna?! Egy átokverte vonaton! – Majd
fancsali képpel hozzáfűzte: – Botrányos a tömegközlekedés ebben az
országban manapság.
– Így igaz – mormolta Tessa, és visszamenekült a székhez.
A férfi fekete szeme követte, tüstént meg is akadt a borosüvegen.
Mark két-három, óriási lépéssel ott termett a konyhapult mellett,
felkapta az üveget, és megrázta. – Ez üres! Már megint ittál! –
ordította, s az asszonyra meredt; hirtelen jeges és megvető lett a
tekintete.
– Az ég szerelmére, ezt úgy mondod, mintha alkoholista lennék!
Alig másfél pohárral ittam. A többi belekerült a coq au vin-be. –
Tessa azt remélte, hogy ki tudja védeni a következő durva
kirohanást, ezért ismét megvillantotta jól bevált mosolyát, és
elmagyarázta: – Főztem egy nagy lábosra valót. Tudom, mennyire
szereted, drágám.
A férfi fittyet hányt rá, meglengette az asszony orra előtt az
üveget, és vészjósló hangon folytatta:
– Az ivás jellegzetesen Fairley-probléma. Úgy akarod végezni,
mint az apád?! Vagy, még rosszabb esetben, mint az istenverte
dédanyád, Adele Fairley? Valamelyik este annyira elázott, hogy
leesett a lépcsőn Fairley Hallban, és kitörte a nyakát. – Mark a fejét

191
ingatta, s még az előbbinél is megvetőbb kifejezés ült ki az arcára. –
Ejnye, micsoda család! Hová nősültem én?
Tessa döbbenten, szájtátva bámult rá. – Ezt meg honnan szedted?!
Még sose hallottam róla, pedig tudomásomra jutott volna, ha igaz
lenne. Ez szemenszedett hazugság! Ki mesélte?
Mark beletúrt torzonborz, szőkésbarna üstökébe, és hanyagul
vállat vont. Hirtelen közömbös lett mogorva arca. – Fene se tudja –
dünnyögte. – De mit számít, ki mondta? Köztudomású, hogy a
Fairleyk nagy hírű iszákosok voltak, országszerte ezt beszélték.
Vigyázz hát magadra, hallod? Nem hagyom, hogy egy részeg anya
nevelje fel a lányomat!
– Mark, hagyd már abba! De rögtön! Alig ittam valamit,
egyébként is ritkán iszom. Ezt te is tudod. Tehát most rögtön hagyd
abba! – Felpattant, s a férfi arcát fürkészte. Mark szavai fenyegetően
csengtek, ami nem kerülte el Tessa figyelmét. Óvatos lett. „Csak nem
ivott?”, kérdezte magában. Egyébként is: hol volt? Reggel
bejelentette, hogy elutazik, és egész nap távol lesz. De vajon hol járt?
És kivel volt?”
Mark helyet foglalt az egyik konyhaszéken, Tessára pillantott, és
megenyhülve, szinte a szokásos hangján így szólt:
– Innék egy vodkát. Légy szíves, tölts nekem egyet, drágám!
Tessa, aki nem akart háborúskodni, megkönnyebbülten
mosolygott, bólintott, és odasietett a konyhaszekrényhez, amelyben
az italt tárolták. Egy üveg orosz vodkával tért vissza, lerakta a pultra,
kivette a jeget a hűtőszekrényből, majd odaállt a középső
konyhapulthoz, és kevert a férjének egy koktélt.
– Proszit! – mondta Mark, miközben a szájához emelte a poharat,
s hosszasan belekortyolt.
– Egészségedre! – Tessa megfogta a poharát, amelyben már csak
pár csepp bor lötyögött. – Kinél jártál ma? – kérdezte; igyekezett
szenvtelen hangot megütni, hogy elkerülje az újabb perpatvart.

192
 – Fönt, északon az egyik palinál – motyogta a férje, és
szórakozottan belebámult a poharába.
– Fönt, északon. Yorkshire-ben voltál? – kérdezte Tessa, aki
bizalmatlan lett, különösen azután, hogy az imént hetet-havat
összehordott a férje Adele Fairleyről meg az apjáról.
– Nem. Közép-Angliára gondoltam – helyesbített Mark, és a
feleségére nézett. – Tervezek egy házat az ürgének. Rengeteg pénzt
hoz. A cégnek. – Különös, ironikus mosoly villant fel az arcán. – És
a te napod? – kérdezte. – Milyen volt? Összezördültél a kishúgoddal?
Hát anyáddal beszéltél? Mi lesz a rohadt hagyatékkal? Kitalálom a
választ! Lefogadom, hogy hajba kaptatok Linnettel, és nem faggattad
ki anyádat. Nem merted megkérdezni, mikor ülhetsz be a helyére, az
igazgatói székbe.
Tessa már majdnem kikotyogta, mi történt, de meggondolta
magát. Sejtette, hogy nem sok jó kerekedne ki belőle. Mark különös
kedvében volt; ha nem ivott, akkor bevett valamit. Tessa észrevette,
hogy a férje megváltozott. Nüánsznyi a különbség, mégis érezhető.
Megköszörülte a torkát, és hazudott:
– Anyám ma értekezletről értekezletre járt. Egyszerűen nem tudott
időt szakítani rám. De feltétlenül beszélek vele, drágám. Egyébként
hidd el, minden rendben van! Nyilvánvaló, hogy én leszek a főnök.
Én vagyok a rangidős.
– Reméljük! – Mark magába döntötte a vodkát, majd lerakta a
poharat, és szúrósan a feleségére tekintett. – Nem ég valami?
– Jaj, istenem! – Tessa odarohant a tűzhelyhez, megemelte a
fedőt, s belekukucskált a fazékba. – Nem, nem égett meg. Semmi
baj. Csuda jól fest a coq au vin. Meglátod, milyen finom lesz! –
mondta a férjéhez fordulva.
– Nem vagyok éhes.
– Ugyan, Mark, egyél valamit! Már hajnalban elmentél, és ahogy
ismerlek, nem is ebédeltél.

193
 A férfi nem válaszolt, csak mogorván rámeredt, üveges tekintettel.
Bár jó néhány perc kellett hozzá, Tessa levette a lábáról: Mark
végül kiment a reggelizősarokba, és két kézzel szorongatva a vodkát
asztalhoz ült.
Miközben Tessa kiporciózta az ételt a tűzhely tetején melegedő
tányérokba, Mark kikiabált neki:
– Hozz egy üveg vörösbort, majd én kinyitom!
Tessa alig hallhatóan dünnyögött valamit, de teljesítette a kérést,
majd folytatta a terítést. Miután odarakta a tányérokat az asztalra,
visszament a konyhába a kenyérkosárért meg a vajtartóért. Végül
odaült Mark mellé.
A férje megküzdött a dugóhúzóval, de végül – nagy üggyel-bajjal
– kihúzta a dugót. Töltött: a beaujolaisi bor szanaszét fröcsögött, még
az asztalra is került belőle.
Tessa figyelte, és eszébe jutott, hogy az imént még részegességgel
vádolta Mark. Mostanra bezzeg elfelejtette, hiszen csordultig
teletöltötte Tessa poharát. „Mi baja lehet?”, tűnődött el az asszony.
Ismét elfogta a félsz, s inkább csöndben maradt.
Korábban éhes volt, de elment az étvágya. Ettől függetlenül
bekapott egy falat csirkét. Finom volt, de annyira felidegesítette a
férje, hogy alig bírta lenyelni.
Mark lecsapta a villát az asztalra, mire Tessa összerándult, s
kihúzta magát ültében. Sietve a féijére nézett. – Mark, mi bajod?
– Hát ez pocsék! Fogalmam sincs, mit műveltél, de ez undorító.
Moslék!
– Pedig olyan finom! – kiáltotta Tessa, majd elhallgatott, mivel
nem akarta tovább tüzelni a férjét. Páni félelembe esett.
– Ne vitatkozz velem, te szuka! – üvöltötte a férfi, elvörösödött a
feje, és eltorzultak a vonásai. Vadul félrelökte a tányért, mire az
végigszánkázott az üvegasztalon, és csörömpölve lehullott a földre.

194
 Tessa moccanni sem mert. Csak ült, és a férjére meredt: nagy,
kerek, meglepett szemmel.
– Takarítsd fel! – ordított rá Mark dühösen. – Különben úgy
eltángállak, hogy azt aztán megemlegeted! – Félig felemelkedett a
székről, és felemelte a kezét, de Tessa felpattant, még mielőtt Mark
megüthette volna. Előkotorta a szemétlapátot meg a kissöprűt, s
visszaszaladt a reggelizősarokba.
Letérdelt: rásöprögette az ételt meg a tányér törött darabkáit a
szemétlapátra, s reszkető lélekkel ismét elmenekült. Rövidesen
visszatért egy nedves törlőruhával, letérdelt, és feltörölte a ragacsot a
fényesre csiszolt parkettáról. Váratlanul – s oly hirtelen, hogy halálra
rémült tőle – megérezte Mark kezét a tarkóján. A férfi fölötte állt, s
Tessa inkább csak sejtette, mintsem tudta, hogy veszélyben van.
Mark szorosabbra fogta a nyakát.
– Kérlek, engedj el, Mark! – könyörgött Tessa lágy, behízelgő
hangon.
– Mi folyik közted és Toby Harte között? – faggatózott a férfi. –
Jobb, ha elárulod, te szuka!
– Semmi! Rokonok vagyunk, egyébként is gyerekkori jó barátom
– felelte Tessa a lehető legszenvtelenebb hangon. Rádöbbent, hogy
nem veszítheti el a fejét, ez most a legfontosabb.
– Úgy hallom, nem csak barátok vagytok, he? – sziszegte a férje, s
még erősebben szorongatta az asszony nyakát. – Úgy hallom, a
bugyidban turkál, ott matatott már gyerekkorotokban is!
– Te is tudod, hogy ez hazugság! – kiáltotta Tessa. – Az isten
szerelmére, Toby az unokatestvérem!
– Na és? Mit számít? Legalább összepasszoltok, úgyis tiszta
beltenyészet az egész pereputtyod. Ha már szóba került a vérfertőzés:
ebben első helyen áll a te istenverte famíliád.
– Ne légy nevetséges, nincs köztünk semmi…

195
 – Apuci! Apuci! – visította Adele, s hálóingben berohant a
reggelizősarokba; karjánál fogva húzta maga után Aggie-t, a
rongybabát.
Mark azon nyomban elengedte Tessát, és odasietett a kislányhoz.
Felkapta és megszorongatta. – Szervusz, drágaságom! – suttogta bele
a gyermek enyhén hullámos, szőke hajába. – Hogy van apuci
egyetlen kislánykája? Jól vagy, kis szívem?
– Igen! – Adele apja arcához dörgölte az arcocskáját, majd így
szólt: – Gyere, nézd meg a babámat, apuci!
– De hát látom – felelte az apja, és megfogta a rongybabát, melyet
a kislány fél kézzel lóbált.
– Nem ezt, az új babát! – mondta Adele.
Tessa, aki tüstént felpattant és biztonságba menekült – vissza, a
konyhába –, sietve elmagyarázta:
– Vettem neki ma egy babát. Odafent van, a szobájában.
Mark Tessára pillantott. – Pár perc, és itt vagyok – dünnyögte, és
ismét sokkal természetesebben csengett a hangja.
„Ez Adele-nek köszönhető”, gondolta Tessa, miközben figyelte
férje távolodó alakját, s azon járt az esze, vajon mikor tér majd
vissza. Meg volt rémülve, és nem tudta, mitévő legyen. Először arra
gondolt, hogy elmenekül Tobyhoz. De Adele Markkal volt, és Tessa
nem akarta otthagyni a gyermeket. Ekkor tekintete a retikülre tévedt,
amely a helyiség túloldalán, a pulton hevert. Ott lapul a mobilja. De
vajon kit hívjon fel? Toby azonnal iderohanna, és ha odatelefonál
Shane-nek, ő is jön, amilyen gyorsan csak tud. Mégsem akarta, hogy
megtudják, hogyan bánik vele a férje.
„Várnod kell, türelemmel. Majd meglátod, mi történik”, súgták az
ösztönei. Erezte azonban, hogy vigyáznia kell. Fő az óvatosság!
Mivel Mark még negyed óra múlva sem tért vissza a konyhába,
Tessa kisétált az előcsarnokba, s felballagott a lépcsőn; igyekezett a
lehető legcsendesebben mozogni. Ahogy végigosont a folyosón,

196
észrevette, hogy nyitva felejtették a gyerekszoba ajtaját: kiszűrődött a
lámpafény. Visszafojtott lélegzettel odalopakodott. Csend honolt a
szobában. Mikor végül lábujjhegyen bemerészkedett, látta, hogy
Adele már az igazak álmát alussza: szorosan magához ölelte a
rongybabát, s békésen szopta a hüvelykujját.
Tessa föléje hajolt, és kisimított néhány szőke hajtincset a kislány
arcából, majd lekapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát; csak a
kislámpát hagyta égve éjszakára.
Miután becsukta maga mögött a gyerekszoba ajtaját, folytatta útját
a folyosón a hálószoba felé. Félig nyitva állt az ajtó; belökte, és
bekukucskált. Mark félmeztelenül terpeszkedett az ágyon. Horkolt,
és részeg, bódult álomba merült.
Miután becsukta a hálószobaajtót, Tessa megállt a folyosón, s
azon tanakodott, vajon most mitévő legyen. Végül elhatározta, hogy
ott alszik Adele szobájában, a kanapén, melyet azért készítettek oda,
hogy akár ő, akár Elvira le tudjon dőlni, ha a kislány megbetegszik.
Mark sose bántaná a gyereket, Tessa ezért úgy gondolta, hogy Adele
szobájában lesz a legnagyobb biztonságban.

A takaró alatt feküdt; magán hagyta a ruhát, csak a kasmírblézert és a

cipőjét vetette le; az egyik kezében pedig a mobilt szorongatta.
Bár bezárkózott Adele-lel együtt a gyerekszobába, képtelen volt
megnyugodni. A következő órában azonban Mark nem bukkant elő a
hálószobából. Csend uralkodott az egész házban.
Végül elbóbiskolt a kimerültségtől; csak akkor riadt fel, amikor
beszűrődött az ablakon az első pislákoló fénysugár; egy másodpercig
azt se tudta, hol van; majd a tünékeny rosszkedv után eszébe jutott,
milyen furcsán viselkedett előző este a férje.
Mark eddig is szeszélyes volt, ingerlékeny, sőt néhanapján nyers
is, de csupán az utolsó hat hónapban kezdett el gyalázkodni és

197
gorombáskodni, ami megdöbbentette és egyben meg is ijesztette
Tessát.
Nem felejtette el, hogy az elmúlt években sokszor fölényeskedett
vele a férje, és gyakorta kiérződött viselkedéséből a néma kritika is.
Mark felsőbbsége igencsak mulattatta Tessát, hiszen ő maga is
szerfelett öntudatos volt; olyan jellemvonás ez, melyet – jól tudta – a
dédanyja, Emma Harte hagyott rá, a nagyanyján, Daisyn és az anyján
keresztül. Tessáról azonban lepergett minden fenyegetés, és mesteri
tehetséggel védte meg a maga igazát. Egy dologtól félt csupán: ha a
lányát akarták bántalmazni. Vagy őt magát.
A múlt héten összekaptak Markkal azon, vajon ki lép majd Paula
helyébe. A pillanat hevében Mark nekiugrott, mintha pofon akarná
vágni, mire Tessa fürgén kitért az útjából, de megbotlott, és leesett az
alagsorba vezető hat lépcsőfokon.
Mark rögtön megbánta tettét, és ijedt, gondterhelt arccal
utánasietett, hogy felsegítse. Így keletkezett a sok zúzódás Tessa
vállán és felkarján, ezeket nézegette meg tegnap döbbenten és
aggódva Paula.
Alig néhányszor esett neki a férje, amióta összeházasodtak, az
előbbi e ritka esetek egyike volt, s mélységesen megrázta Tessát.
Mark nem volt szelíd természetű, régebben mégis ritkábban járt el
a keze.
Most Tessa elmerengett a tegnap este történtek felett. Rosszabbul
is végződhetett volna, ha nem őrzi meg a hidegvérét és az önuralmát,
s ha a kis Adele nem sétál be pont a megfelelő pillanatban.
Nyilvánvalóan észre térítette a férfit az imádott csöppség váratlan
megjelenése.
Tessa biztosra vette, hogy Mark ivott korábban; és szentül hitte,
hogy valami mást is bevett: nem komolyabb kábítószert, mint a
kokain vagy heroin, hanem inkább valamiféle könnyű drogot. Mark
általában jól bírta az italt. Tegnap este azonban üveges volt a szeme,

198
és egyik pillanatról a másikra többször is megváltozott a hangulata.
Még sosem látta ilyennek Tessa.
Ki kell faggatnia Tobyt a kábítószerekről. Lévén egy tévéhálózat
nagy hatalmú igazgatója, feltehetőleg elég jól ismeri a drogokat, és
ha mégsem, még mindig ott van Gideon. Tessa tudta, hogy egyik
unokatestvére sem kacérkodna kábítószerekkel soha. Folyton kézben
tartották a gyeplőt, nem veszthették el az uralmat sem maguk, sem
mások felett; csak a munkájuknak éltek, s ehhez tiszta fej kellett. De
a foglalkozásukból adódóan biztosan tudnak egyet s mást.
Erre eszébe jutott, hogy talán nem is bízhat meg Tobyban. Ő állt
hozzá a legközelebb, persze Lorne kivételével. Kettejüket azonban
szoros kötelék fűzte egymáshoz, lévén ikrek, és könnyen megeshet,
hogy Lorne elmesél Markról mindent az anyjuknak, ha Tessa
beavatja a titkaiba. „Ne szólj szám, nem fáj fejem!”, ez volt éveken
át Tessa mottója. Csitt! Senkinek egy szót se…
Adele motyogott valamit álmában, és a másik oldalára fordult;
Tessa ledobta magáról a takarót, lendületet vett, és a padlóra lépett,
mire kis híján rátaposott a mobilra, amely az éjszaka folyamán
kiesett a kezéből. Miután megnézte a kislányt, s gyengéden
félresöpörte a hajtincseket az arcából, boldog mosoly jelent meg az
arcán: megcsodálta ezt a remek csöppséget, betakargatta a
pehelypaplannal, majd átvágott a szobán.
Kilépett az ajtón, és végigballagott a folyosón, vigyázva, nehogy
zajt csapjon. Szokatlan csend honolt mindenütt. Az órájára pillantott:
csupán néhány perccel múlott hat óra.
Óvatosan lopakodva megállt a hálószobaajtóban, résnyire
kinyitotta, és belesett. Mark még mindig kábán feküdt, átlósan
elterült az ágyon, alig moccant tegnap este óta. Tessa szinte lélegezni
sem mert, a lehető leghalkabban becsukta az ajtót, s folytatta útját a
folyosón a lakosztálya felé.

199
 A saját szobái sorakoztak itt, melyeket ő maga tervezett; meg
kellett ugyan küzdenie Markkal, de végül is győzött. A lakosztálya
egy jól felszerelt irodából, egy kisebb edzőteremből, egy
luxusfürdőszobából és egy méretes öltözőből állt, ahol gondosan
eligazgatva, szép rendben függtek a ruhái. Itt tárolták a cipőket,
retikülöket, sálakat, kendőket és a többi kiegészítőt is. Ez volt Tessa
saját birodalma, amelyben nagy örömét lelte. Mindig a tökéletesre
törekedett, és szerette, ha aprólékos gonddal rendbe raknak körülötte
mindent.
Miután fürgén lezuhanyozott, megszárította a haját; majd odaült a
pipereasztalhoz, és kifestette magát. Röviddel ezután odalépett az
egyik szekrényhez, kiválasztott egy hajszálcsíkos, szürke
nadrágkosztümöt és egy halványkék pamutinget. Pár perc múlva már
le is sietett a konyhába. Miután felrakta a kávét, gyorsan bedugdosta
a tegnap esti főzőcskézésből megmaradt csetrest a mosogatógépbe,
és elindította a programot; kidobta a coq au vin-t, amely megdermedt
az éjszaka folyamán, és készített magának egy pirítóst.
Már félig megitta a kávét, amikor megjelent a férje. A zuhanyzás
után nedves maradt a haja; frissen borotválkozott, sötétkék nadrágot
viselt és fehér inget, melynek nyaka nyitva állt. A karján hozta a
zakót és a sötétkék nyakkendőt.
Egy pillanatra habozott, amikor észrevette a feleségét: mintha
elbizonytalanodott volna a lába, majd összeszedte magát és elindult
Tessa felé; félszeg mosoly játszott az ajkán. Miután lerakta a zakót és
a nyakkendőt középen, az egyik székre, Tessa oldalára került,
megállt mellette, és rásandított; kényszeredetten szélesebb mosolyra
húzta a száját. – Jó reggelt!
Mivel nem kapott választ, halkan, bűnbánó hangon ezt mondta:
– Sajnálom, drága Tessám! Nem emlékszem pontosan, mi történt
tegnap este, de amikor nemrégiben felébredtem, rádöbbentem, hogy
talán csúnyán viselkedtem.

200
 Tessa továbbra is hallgatott.
Mark rámeredt, minden erejével az asszonyra koncentrált. – Ugye
így volt? Úgy értem, rondán viselkedtem. Légy szíves, mondd el, mi
történt! Annyira aggódom… Ugye veszekedtünk?
– A csudát! – szólalt meg végre Tessa. Férjére emelte szúrós
tekintetét: szeme, mint az acél; arca, mint a jég.
– Ó! – Mark nem bírt mást kinyögni. Elment, töltött magának egy
csésze kávét, majd odavitte középre, a pulthoz. A kávét kortyolgatva
odaállt Tessa mellé. Nemsokára megszólalt: – Azt hittem, hogy
veszekedtünk, mivel félig felöltözve, az ágyon találtam magam,
aztán láttam, hogy meg se vetettük… és te sem voltál ott.
– Úgy bizony! – sóhajtott fel Tessa. – Nem veszekedtünk, Mark,
viszont szörnyen viselkedtél. Hihetetlenül agresszív hangulatban
érkeztél haza, és mindenáron belém akartál kötni. Teljesen
kivetkőztél magadból, rettentő furcsa voltál. Eszembe jutott, hogy ez
talán nem puszta részegség. Ugye beszedtél valamit?
Mark hevesen rázta a fejét. – Á, dehogy, szó sincs róla! Való igaz,
ittam egy-két pohárkával, de ha arra akarsz célozni, hogy kábítószert
vettem be, vagy valamiféle… anyagot, nagyon tévedsz! Nagyon!
– Mégsem volt rendben a szénád! Nagyon nem volt rendben!
Üveges volt a szemed, és szörnyen szeszélyesen viselkedtél. – Tessa
úgy döntött, elmeséli, mi történt az este. S nem fogta vissza magát,
amikor azt kezdte ecsetelni, hogyan bántalmazta a férje, és hogyan
szorította satuba a nyakát, mikor ő a földön térdelt.
Tessa látta, hogy Mark félig-meddig emlékszik a történtekre,
mivel többször is bólintott. Mardosta a lelkiismerete, és a szégyen is.
– Ó, istenem, Tessa! Annyira sajnálom, szörnyen sajnálom! Persze a
vonaton bevettem egypár fájdalomcsillapítót, más nem jut eszembe.
Előfordulhat, hogy rossz hatással voltak rám. Főleg, hogy
felhajtottam utána néhány pohárkával is. Azt hittem, elkapott az

201
influenza, és az állomáson vettem rá gyógyszert… aztán lemostam
egy kis whisky-vel. Ostoba voltam. Egy ostoba fajankó!
Bár szemlátomást szégyellte magát, s jóvá akarta tenni minden
vétkét, Tessa érezte, hogy hazudik. Legalábbis a pirulákat illetőleg –
ez bizony átlátszó kifogás volt. Hiába szánta-bánta azonban Mark a
bűnét, s hiába bizonygatta ártatlanságát, Tessát nem bírta
megpuhítani.
– Kivel találkoztál tegnap? – kérdezte pár korty kávé után. A
férjére meredt a bögre pereme fölött: ezüstös-szürke szeme szúrósan,
kihívóan tekintett rá.
– Mondtam már, drágám. Az egyik ügyféllel. – Mark leült vele
szemben, s lerakta a pultra a kávésbögrét.
– Azt azonban nem árultad el, ki az. Hogy hívják? – firtatta Tessa.
– Ó, nem mondtam volna? A neve William Stone. Semmi kétség,
piszok gazdag! Terveztem neki egy házat... álmai házának nevezi.
– És hol van ez az álomotthon?
– Közép-Angliában. Mintha említettem volna már, nem? – nézett
Mark morcosan az asszonyra.
– Ittatok, mielőtt elmentél? Az talán megmagyarázná, miért
kerültél ilyen katasztrofális állapotba.
– Mire akarsz kilyukadni ezzel?
– Ha ittál ezzel a bizonyos úrral, és utána a vonaton is,
előfordulhat, hogy kapatosabb voltál, mintsem gondoltad.
– Meglehet. – Mark megrázta a fejét, áthajolt a pulton, és
megfogta az asszony kezét. – Figyelj, Tessa, őszintén sajnálom! Jaj,
de borzasztó hallani, hogy viselkedtem. Drágám, hadd kérjek
bocsánatot! Ígérem, soha többé nem fordul elő. Imádlak! A
legkevésbé sem szeretnélek bántani. Szeretlek, Tessa!
Tessa a férje szemébe nézett, de néma maradt. Vérben forgó
szeme ellenére Mark meglepően kisfiús volt. Talán az orcáját
megfestő pír, vagy az ing nyitott nyaka tehette; mindenesetre úgy

202
festett, akár egy főiskolás; részben ez volt benne a vonzó, bár ehhez
hozzájárult a nyíltsága is, amelyről Tessa sose tudhatta, nem hamis-e
vajon.
Végül Tessa szép lassan bólintott, s kijelentette:
– Megbocsátok, Mark. – „De vajon elfelejtem-e?”, kérdezte
magában; majd hangosan hozzáfűzte: – Viszont ez többet nem
fordulhat elő! Ha még egyszer kezet mersz emelni rám, úgy, ahogy
tegnap este tetted, elhagylak. Elválok. Ezt nem tűröm el! Sem én,
sem Paula, sem Shane. – Azért dobta be a szülei nevét, hogy
emlékeztesse a férjét arra, kicsoda-micsoda ő, és kik állnak mögötte.
Ha másból nem is értett, Mark felfogta, mit jelent a pénz és a
hatalom – a befolyás, ahogy ő általában emlegetni szokta.
Mark megkönnyebbülten mosolygott. Ismét megfogta Tessa
kezét: a szájához emelte, s csókokkal halmozta el az ujjait. –
Őszintén sajnálom! Soha többé nem fordul elő. Ígérem, Tessa! – Le
nem vette szemét az asszonyról, miközben hozzátette: – Szörnyen
szégyenkezem.
Mindketten kihúzták magukat egy kicsit a széken, mikor
meghallották, hogy zörög a kulcs hátul a zárban. Tessa felkiáltott:
– Ó, ez Mrs. Joues lesz! Elvira szólt neki, hogy ma korán reggel
jöjjön.
– Minek? – kérdezte Mark zordan.
– Mert be kell mennem a munkahelyemre, és neked is, Elvira
pedig tegnap este hazament, az anyját ápolja.
– Jó reggelt mindenkinek! – üdvözölte őket Mrs. Joues. – Ne
zavartassák magukat, csak reggelizzenek nyugodtan. Megyek,
megnézem a kis Adele-t.

203
 19

Gideon ott ült a belgraviai kis szálloda szalonjában, és Evanre várt.

Abban a minutumban, amikor belépett, elvarázsolta a sok apró
dísztárgy, és az előcsarnokban, valamint a fogadószobában
megmutatkozó kifinomult jó ízlés.
Most, ahogy ott üldögélt a tűz közelében a díványon, körülnézett,
és azon morfondírozott, mennyire elbűvölő és takaros ez a helyiség.
Néhány mutatós tájkép függött a falon, s kellemes nyugalom áradt
mindenből.
Felsóhajtott, és kinyújtotta hosszú lábát. Kissé kimerült, fárasztó
hetet tudott maga mögött. Csak az a jó, hogy Christian Palmer egyre
inkább hajlik az okos szóra; lehet, hogy ismét beáll a London
Evening Post-hoz. Tárgyalás kérdése az egész; meg kell egyezniük
abban, mennyi szabadidőt kaphat. Gyakorlatilag befejezte a könyvét,
és utána szabadon a rendelkezésükre áll. Feltehetőleg csak
részmunkaidőben fog dolgozni, de Gideon – és az apja is – tudta,
hogy ez még mindig több a semminél.
Evanre terelődtek a gondolatai. Hihetetlen, hogy rámosolygott a
szerencse! Gideon csodával határos dolognak tartotta a
találkozásukat. Teljesen belebolondult a lányba, és érezte, hogy
szerelme viszonzásra talál; jót nevetett a napokban, amikor Evan
coup de foudre-nek nevezte szerelmüket, hiszen ez neki is eszébe
jutott már korábban. Mikor elmesélte a lánynak, ő is jót mulatott. –
Nos, egy kerékre jár az agyunk – állapította meg Gideon, s
megszorította Evan kezét. Jóleső érzés volt ránézni: Evan sugárzó
teremtés volt, elbűvölő és ráadásul intelligens is; kellemes társaságot
jelentett. Gideon sosem unatkozott mellette, pedig ez más nőknél
gyakorta előfordult. Ők ketten tökéletesen kiegészítették egymást.

204
 Egyetlen dolog aggasztotta csupán: időnként elszomorodott a
lány. Gideon úgy látta, hogy néha különös melankólia lesz úrrá rajta,
s felmerült benne a kérdés: „Vajon miért?” Bár nem került szóba,
Gideon úgy gondolta, ennek semmi köze sincs a kapcsolatukhoz,
más oka lehet.
Evan nemsokára besétált a szalonba; helyes kis gödröcskék
jelentek meg az arcán, ahogy egyre szélesebb lett a mosolya.
Gideon felpattant, amikor megállt előtte a lány. Evan arcon
csókolta, majd azt mondta:
– Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak! Később jöttem el az
áruházból.
– Az én kuzinom kész rabszolgahajcsár – dünnyögte Gideon, s
megszorongatta a lány karját.
– Egy csöppet, de sebaj! – felelte Evan. – Én is hajlamos vagyok
túlzásba vinni a munkát, ez nem titok. Azért késtem, mert végül
mégis átöltöztem. Látod, hiába mondtad, hogy hagyjam a csudába!
Gideon mosolygott, és végigmérte. – Csodásan nézel ki, mint
mindig. Gyerünk, majd’ éhen halok! Vár a ropogós báránysült!
– Hová megyünk? – kérdezte Evan, miközben Gideon kitessékelte
a szalonból; átsétáltak az előcsarnokon, majd kiléptek az utcára.
– A Dorchesterbe. Londonban ott sütik a legropogósabb
báránycombot és a legfinomabb marhapecsenyét! – Gideon odaintett
egy taxit, s besegítette a lányt. Miután megadta a sofőrnek a szálloda
címét, felemelte Evan kezét, és adott rá egy csókot. – Hiányoztál.
Evan feléje fordult; felszaladt kormos szemöldöke. – Pedig tegnap
is találkoztunk!
– Tudom. Mégis hiányoztál.
Evan mosolygott magában; nekitámaszkodott a bőrülésnek, s
eltűnődött: „Most áruljam el, hogy ő is hiányzott nekem?” Vágyott
Gideon után, amikor nem volt mellette. Mi tagadás, neki is új volt ez
az érzés. Mégsem szólalt meg.

205
 Néhány perc múlva odakanyarodtak a szálloda elé; a zöldbe
öltözött, magas süveget viselő kapus kinyitotta a taxi ajtaját, s
kisegítette Evant. – Jó estét, madame – mondta barátságos hangon.
– Jó estét – felelte Evan, és felment a lépcsőn; ott várt, míg
Gideon kifizette a taxit.
Bent, a szállodában, Gideon odavezette a lányt a ruhatárhoz;
miután beadták a kabátjukat, átsétáltak az előcsarnokon, be a
grillbárba. Tüstént elfoglalták a helyüket; Gideon Evanre pillantott és
megkérdezte:
– Mit iszol?
– Jól esne egy üveg fehérbor. Köszönöm!
Gideon odaintett a pincérnek: megrendelte a fehérbort, magának
pedig tonikot kért, vodkával. Mikor magukra maradtak, bevallotta:
– Fárasztó napom volt, jól jön egy kis szíverősítő. Viszont
legnagyobb örömömre bejelenthetem: szerintem Christian Palmer
most már komolyan fontolgatja, hogy visszajön, bár nem akar teljes
állásban dolgozni. Szívesen látjuk!
– Ó, ez csodálatos! Micsoda siker, Gideon! Ez volt minden
vágyad.
– Nemcsak az enyém, apáé is. Tisztára odavagyunk meg vissza…
ez azt jelenti, hogy… nos, hogy örülünk, ha történetesen nem így
mondják felétek.
– Ismerem én ezt a mondást. Sokszor használta a nagyanyám is,
különösen kiskoromban, amikor úgy gondolta, hogy valami
csodálatos dolgot csináltam. Ilyenkor mondogatta, hogy „tisztára
odavagyok meg vissza”.
Megérkezett az ital. Gideon megemelte a poharát, s koccintottak.
– Proszit! – mondták mindketten.
A grillbár tele volt vendégekkel. Gideon körbejártatta a tekintetét,
de egyetlen ismerős arcot sem látott; majd Evanhez fordulva így
szólt:

206
 – Ott láthatod a zsúrkocsikon a legistenibb sülteket. Csatlakozol
hozzám? Kérsz sült báránycombot?
– Azt hiszem, igen.
– És mivel kezded?
– Osztrigával.
– Pompás! Én is azt eszem.
Most Evan került sorra, ő csodálkozott rá a környezetére. Tetszett
neki a sötét fabútorokkal berendezett helyiség és a gobelinek a falon.
Igazi angol hely volt ez, s mintha megállt volna benne az idő. – Ugye
gyakran jársz ide, Gideon?
– Igen. Itt ízletes, igazi angolos ételeket szolgálnak fel. Szeretem a
pecsenyét, a csodás leveseket, a rákot és az osztrigát. De, bár más
lapra tartozik, ez… nos, szinte a családé. Nem, nem arra gondolok,
hogy az O’Neill-szállodalánc része, amely Shane tulajdonában van,
és amelyet ő is irányít. A családé, abban az értelemben, hogy már
időtlen idők óta a Dorchester a kedvenc törzshelyünk.
– Igazán, és miért?
– Tudomásom szerint a második világháború idejére nyúlik vissza
a történet. A legtöbb elegáns, előkelő londonihoz hasonlóan a
dédanyám is rendszeresen idejárt. Apámtól hallottam, hogy a
Dorchestert tekintették London legbiztonságosabban megépített
szállodájának. Mindenesetre a dédanyám sűrűn járt ide, a testvérei és
az O’Neillek úgyszintén. Ez egyfajta…
– Második otthon – segítette ki Evan.
– Igen, így van! – felelte Gideon nevetve.
Odajött hozzájuk a pincér, és Gideon rendelt mindkettőjüknek.
Majd Evanhez fordult, és odasúgta neki:
– Szeretnék megbeszélni veled valamit, Evan, de még nem
mertem előhozakodni vele. Úgy vélem, hogy most már eléggé
kiismertük egymást. Aggódom.

207
 – De hát miért? Nekem bátran elmondhatod, Gideon! – A lány
gondterhelt arccal fürkészte Gideont. Mivel a fiatalember hallgatott,
Evan lágyan megérintette a kezét, s kijelentette: – Már az első
randink óta úgy érzem, hogy mi bármit megbeszélhetünk, bármit
elárulhatunk egymásnak… Meséld el, mi jár a fejedben, Gid!
– Mintha időnként elveszítenélek, Evan – kezdett bele Gideon, és
megfogta a lány kezét. – Néha elmélázol, mélabús leszel, és mintha
egészen messzire távolodnál tőlem. Egy ideig szinte
megközelíthetetlen vagy. Voltaképpen csak akkor rázódunk vissza a
régi kerékvágásba, mikor kikerülsz ebből a különös hangulatból.
Azon tűnődtem… no, csak nem bánt valami?
– Ne félj, ennek semmi köze sincs hozzánk, sem hozzád! –
nyugtatta meg a lány sietve. Miután megköszörülte a torkát, még
hozzátette: – Sokat emésztem magam anyám miatt. Ezt vehetted
észre.
– Meglehet. – Gideon tanácstalannak tűnt. – Mi bánt? Csak nincs
valami baja?
Evan felsóhajtott, s így válaszolt:
– Anyám depressziós. Voltaképpen mániás depressziós, a
diagnózis szerint. Folyamatosan gyógyszerezik.
– Ó, Evan, szörnyen sajnálom! – mondta Gideon együtt érző
hangon. – Mostanában betegedett meg?
– Nem. Anya lelkibeteg, amióta az eszemet tudom, már kiskorom
óta. Azután betegedett meg, miután a szüleim örökbe fogadták
Angharadot… akkoriban kezdődtek a hangulatváltozások.
Legalábbis így emlékszem. Aztán hozzánk költözött Glynnis
nagyanyám, hogy gondoskodjon rólunk és az apámról. Sokat
aggódom miatta is.
– Nem csodálom. Az efféle betegség megnehezíti az egész család
életét.

208
 – Hallottál róla valamit? – érdeklődött a lány, s kérdőn felszaladt a
szemöldöke.
– Nemigen, de ismerek néhány mániás depresszióst, régi barátaim,
és természetesen olvastam már híres emberekről is, akik szintén
ebben szenvedtek. Ott van például Sir Winston Churchill. Ő maga
„fekete kutyának” nevezte a betegségét. Egész életében harcolt a
depresszió ellen… ezért élt olyan szigorú napirend szerint, ezért
dolgozott annyit, feltételezem, abban a reményben, hogy így
elmenekülhet a depresszió elől.
– Értem. – Evan ide-oda ingatta a fejét; egy pillanatra elfordította
a tekintetét, majd halkan, mint aki titkot oszt meg, bejelentette: –
Sokszor elfog a rettegés. Félek, hogy én is anyám sorsára jutok. Mit
gondolsz, ezért hajtom agyon magam, ezért dolgozom éjjel-nappal?
– Azért, mert félsz? – kérdezte Gideon. – Félsz, hogy te is
hajlamos lehetsz rá? Rettegve gondolsz arra, hogy talán egyszer te is
depressziós leszel?
– Igen.
Gideon erre elhúzta a száját. – Bevallom: nem tudom a választ. Az
én családomban nincsenek lelkibetegek, mégis munkamániás
mindenki, és perfekcionista. Én sem vagyok depressziós, mégis úgy
hajtok, mint te, ha munkáról van szó. – Megszorította a lány kezét. –
Ne aggódj annyira a szüleid miatt! Ott vannak ők egymásnak, és
feltehetőleg vigyáznak is egymásra. Ugye anyád nincs kórházban?
– Dehogyis, otthon van. És néha sokkal jobban érzi magát…
Evan elhallgatott, mivel megérkezett a pincér, s felszolgálta nekik
az osztrigát. Mikor ismét magukra maradtak, a lány suttogva
megjegyezte:
– Észre se vettem, hogy ennyire elkalandoznak a gondolataim,
amikor veled vagyok. Szörnyen sajnálom!
– Ó, sose sajnáld! Most legalább tiszta vizet öntöttünk a pohárba,
így én is tudom, hányadán állunk.

209
 Elbeszélgettek még erről-arról két falat ínycsiklandozó colchesteri
osztriga között, majd Gideon váratlanul megkérdezte:
– Tessa még mindig kötözködik veled?
– Eddig sem kötözködött – tiltakozott Evan. – Hogy őszinte
legyek, inkább nagyképű volt, és egy kicsit rátarti is. Mostanában
egyszerűen… levegőnek néz. – Majd nevetve folytatta: – Engem
ugyan nem érdekel! India időnként bosszankodik, és Linnet is, bár
megmondtam nekik, hogy felőlem úgy viselkedik, ahogy akar.
Linnettel és Indiával dolgozom együtt, nem Tessával, ők pedig
csodálatosan bánnak velem.
– Tudom. Tessa mindenkit lekezel. Felsőbbrendűnek érzi magát,
ami igencsak bosszantó – magyarázta Gideon. – Ez nem személyesen
neked szól, ne vedd hát magadra! Lefogadom, hogy féltékeny egy
kicsit, mert Linnetnek most már két asszisztense is van.
– Hát igen, India is ezt mondta a napokban.
– Örülök, hogy élvezed a munkád, és jól érzed magad a
kuzinjaimmal – mondta Gideon vigyorogva. – Ugye milyen jól jártál
velük? Jóindulatúak, kedvesek, szórakoztatóak.
– Az biztos! Jól elvagyunk munka közben. Úgy érzem magam,
mintha otthon lennék, és ezt nekik köszönhetem. Remélem, Linnet
nem penderít ki a kiállítás után. Nehezen tudnék megszokni egy új
munkahelyet azok után, hogy velük dolgoztam.
– Na, emiatt ne fájjon a fejed! – vágta rá Gideon.

210
 20

Toby Harte figyelmesen hallgatta Tessa Fairley minden szavát. Sose

gondolt szívesen Longdenként az unokahúgára. Tessa az ő szemében
mindig is Fairley maradt, vélhetőleg azért, mert nem rajongott
különösebben Tessa férjéért.
Mikor Tessa végre megállt levegőt venni, Toby elborult tekintettel
megkérdezte:
– Miért érdeklődsz most ennyire az ajzószerek iránt? Pont te,
Pipiske kisasszony? Azt gyanítod talán, hogy Mark drogozik? Más
oka nem lehet!
Bár Tessa meghökkent a kérdés hallatán, rádöbbent, hogy nincs
miért. Toby a földgolyó egyik legagyafúrtabb embere volt, és
mindenkinél jobban ismerte az unokahúgát. Tessa megköszörülte a
torkát, s így válaszolt:
– Őszintén szólva, csak tippelek, Toby. De előfordulhat, hogy
igen. Annyira furcsán viselkedett egyik este, amikor hazajött. Üveges
volt a tekintete, és összevissza beszélt, mindenáron belém akart
kötni. Biztos, hogy ivott. Mondhatom, jól becsiccsentett…
– Aha! In vino veritas – vágott a szavába Toby, s megemelte
fekete szemöldökét.
– Meglehet. Mégis megszólalt bennem a kisördög, mert
valahogy… nos hát, olyan más volt.
– Kérdőre vontad másnap reggel?
– Naná! Motyogott valamit arról, hogy bevett egy-két
fájdalomcsillapítót, aztán felhajtott pár pohárkával a vonaton. Azt
bizonygatta, hogy a kettő kombinációja okozhatta a bajt. De tudod,
kinek meséli ezt be! Nem nekem.
– Nem csodálom! Szerintem is mellébeszél. – Toby felállt, átsétált
Tessa irodáján, odaállt az ablakhoz, s kitekintett a messze odalent

211
elterülő Knightsbridge-re. A következő pillanatban sarkon pördült és
megkérdezte: – Említetted, hogy ivott a vonaton. Merre járt?
– Elment valamelyik új ügyfeléhez. Közép-Angliában volt. Elég
büszke erre a megbízásra, nagy falat ez neki. Valami grandiózus
házról van szó. Mark elmondása alapján piszok gazdag az ügyfél.
– Hogy hívják?
– William Stone. Szerintem iparmágnás lehet.
– Nem hallottam róla soha. – Toby vállat vont. – Nem mintha ez
bármit is jelentene. Sose tudja az ember manapság! Nem mindenki
veri nagydobra a vagyonát. – Toby visszatért az íróasztallal
szemközti székhez, leült, és így folytatta: – Ha valóban rákapott
valamire, valószínűleg könnyű drogot szed. Mondjuk ecstasyt, az
még mindig nagy kedvenc.
– Hát az meg mi? – tudakolta Tessa.
– A bulik kedvelt ajzószere. Azért népszerű, mert pillanatok alatt
felpörgeti és feldobja az embert, legalábbis így hallottam. Előidézhet
azonban hallucinációt is, sőt bizonyos esetekben még paranoiát is
kiválthat. Alapjában egyfajta izgatószer.
– Könnyen hozzá lehet jutni?
– Ha érti az ember a csíziót, hogyne!
– Mark nem tűnik jó alanynak… Keményen dolgozik,
felvirágoztatta a céget.
Toby bólintott, majd Tessára mosolygott. – Előfordulhat, hogy
csak nagyon, de nagyon be volt rúgva, drágám – nyugtatgatta Tessát,
hátha ettől jobban érzi majd magát.
– Lehet, hogy igazad van. De akkor is szörnyen furcsa volt!
Toby alaposan szemügyre vette az íróasztal túloldalán ülő
unokahúgát, és megállapította, milyen rossz bőrben van ma délután.
Kísértetiesen festett, ahogy színtelen, fakó arcát keretbe foglalta a
hirtelenszőke hajkorona. Bár az is megeshet, hogy mindez csupán a
fekete kosztümnek köszönhető; a sötét szín kiemelte az asszony

212
sápadt, finom bőrét. Tessa mindig is kissé törékenynek tűnt; többek
között ezért állt ki Toby mellette olyan lelkesen gyerekkorukban. A
törékeny test ellenére Tessa lélekben mégis erős volt.
Toby tudta, hogy kemény fából faragták az unokahúgát. Csodálta
és szerette Tessát. Egyetlen kivetnivalót talált csak benne: azt, hogy
képtelen leplezni valódi érzelmeit, különösen, ha a húgáról, Linnetről
van szó. Tessa a riválisának tekintette Linnetet, s ezt nem is
palástolta. Úgy tűnt, nem jutott neki a tettetés művészetéből,
dédanyja egyik legfontosabb fegyveréből.
– Egyszerre milyen csendes lettél, Toby!
– Markon morfondíroztam. Ugye nem gorombáskodott veled? –
Toby hangjából kiérződött az aggodalom, s vad tűz lobbant fel a
szemében.
– Á, nem, dehogyis! – füllentett Tessa. Szégyellte elárulni az
igazságot. Tudta, hogy Toby, aki mindig megvédte az unokahúgát,
előkerítené Markot, fejére olvasná a bűnét, sőt rosszabb esetben
elpáholná.
– Most meg te csendesedtél el hirtelen – jegyezte meg Toby, s
metsző tekintete Tessát fürkészte.
Tessa megajándékozta széles, kedves mosolyával. – Ugye mindig
felfortyansz, ha valaki emlékeztet rá, hogy nincs jellegzetesen Harte-
fizimiskád?
– Ó, igen. Az elcserélt gyerek, az vagyok én! – dünnyögte Toby
gúnyosan.
– Nemrég láttam egy fényképet Emma apjáról, Nagy Jack Harte-
ról. Te őrá hasonlítasz, Toby.
– Valóban? Biztos vagy benne? – kérdezte Toby meglepődve.
Tessa válasz helyett kihúzta az íróasztalfiókot, és elővette a régi
fényképet, amely egy tagbaszakadt, magas, jóvágású, sötét hajú
férfiról készült, aki egy tengerész-egyenruhát viselő fiatalember

213
mellett állt. Apa és fia, nem vitás. Tessa átnyújtotta a felvételt az
unokafivérének.
Toby érdeklődéssel nézegette a képet, majd felpillantott.
– Ezt meg honnan szerezted?
– Néhány hete emeltem ki egy régi albumból. Pennistone
Royalban, a könyvtárban. Ellátogattam a leedsi és a harrogate-i
üzletekbe, és ott töltöttem az éjszakát. Ketten voltunk otthon Emsie-
vel: ő a házi feladatával bíbelődött, én meg beugrottam a könyvtárba,
gondoltam, körülnézek egy kicsit. Voltaképpen abban
reménykedtem, hogy megtalálom Edwina néni fiatalkori fényképeit.
Így bukkantam rá erre a bizonyos felvételre. Azonnal észrevettem,
hogy feltűnően hasonlítasz rájuk, főleg az idősebb férfira.
– Honnan szeded, hogy ez az ükapánk?
– Fordítsd csak meg!
Toby így is tett, és felolvasta a kifakult, eredetileg fekete tintával
írt szavakat. – „Az apám, Jack Harte és a testvérem, Winston, amikor
őfelsége tengerészeténél szolgáltak.”
– Semmi kétség, Toby, ez Emma dédi kézírása.
– Szerintem is. – S odanyújtotta Tessának a fényképet.
– Ne add vissza! – tiltakozott Tessa. – Neked hoztam. Tartsd meg!
– Komolyan gondolod? És ha hiányolják?
– Ugyan, nem lapozgatja már ezeket a régi albumokat senki! Tele
a könyvtár kopott, vörös bársonyborítóval fedett meg míves
bőrkötésű, sárgarézkapcsokkal lezárt albumokkal. Na mindegy,
szerintem, a kép téged illet, mert ékesen bizonyítja, hogy te is
kiköpött Harte vagy. – Elnevette magát, majd hozzátette: – Ráadásul
alapító atyánkra hasonlítasz. Ezt érdemes feljegyezni!

– Teázzunk! – mondta Tessa Tobynak, mivel bejött az irodába a

titkárnő, Claire Remsford, teli tálcával a kezében. Tessa felállt, s
odasétált az ablak közelében álló ülőgarnitúrához.

214
 – Köszönöm, Claire – mormolta; majd felkiáltott: – Ó, milyen
kedves! Rendeltél csokis puszedlit! Toby imádja.
– Igen, tudom – felelte Claire az ajtó felé menet.
Toby vigyorogva megjegyezte:
– Claire, kegyed aztán érti a módját, hogyan lophatja be magát a
férfiak szívébe!
Tessa titkárnője elpirult, s kuncogva távozott, Toby pedig
csatlakozott Tessához, s elhelyezkedett az egyik karosszékben. –
Nekem ne tölts tejet, és cukor helyett édesítőt kérek – jelentette be. –
Fogyókúrázom.
Tessa lopva rápillantott. – Na persze, aztán meg eltünteted az
összes puszedlit!
– Csak egypárat. Te is kapsz belőle – vágott vissza Toby
jókedvűen.
– A minap beszéltem anyámmal – vallotta be Tessa, miközben
kitöltötte a teát. – Arról, ki lesz az utódja. – És elmesélte a
részleteket.
– Szerencsére Linnetet sem nevezte meg örökösként. Illetve azt
mondta, hogy talán nem is mi vesszük át a stafétát, hanem valaki más
a családból.
– Ugyan ki más?! – jelentette ki Toby, s nagy csörömpöléssel
lerakta a csészét. – Tudom, hogy te leszel az örökös, Tessa. Paula
néni nem fosztana meg a jogaidtól, ahogy ezt apám sem tenné meg
velem. Én vagyok a rangidős, és én fogom megörökölni a Yorkshire-
i Egyesült Lapkiadó Vállalatot, a leányvállalataival együtt. Továbbra
is Gideon kezében maradnak a lapkiadók, viszont én leszek a cég
feje apa helyett. A kisöcsém nekem fog dolgozni, Linnet pedig
neked. Feltéve, hogy nem hagyja ott az áruházat.
Tessa a homlokát ráncolva, kíváncsian lesett Tobyra. – Mire
akarsz kilyukadni ezzel? Hogy hagyná már ott az áruházat?! Rettentő
ambiciózus!

215
 – És rettentően odavan… a szerelemtől. Könnyen megeshet, hogy
Julian Kallinski felesége lesz, na meg egy fészekalja kölök anyja,
mire Paula néni lelép a porondról.
– Szakítottak…
– Megint együtt vannak, édes bogaram – vágott a szavába Toby.
– Ezt meg honnan szeded? Ó, persze, ne is mondd… Gideon
pletykálta!
– Nem, nem ő kotyogta el. Valamelyik este láttam Linnetet és
Juliant Harry Bárjában, együtt vacsoráztak. És képzeld: Gideon is
velük volt, a fekete hajú lánnyal…
– Evan Hughes! Azt csiripelik a verebek, hogy Giddel
etyepetyézik. Ugye nem teketóriázik a lelkem? Januárban
találkoztak, aztán még március vége sincs, és ők már össze is
feküdtek. Ujujuj!
Toby bólintott. – Úgy látom, szépen összemelegedtek. Gideon
csüngött minden szaván. Még sose láttam ilyennek… teljesen
elbájolta ez a lány. Pedig ő eddig sorra dobálta a nőket. Nem
emlékszel, hogy a futó kalandok bajnokának neveztem hajdanán?
– Már hogyne emlékeznék rá! Mi a véleményed Evanről? –
kérdezte Tessa.
– Mit tudom én, csak futólag találkoztam vele.
– Szerinted, hasonlít anyára? Sokak szerint igen.
Toby kényelembe helyezte magát, réveteg tekintettel belekortyolt
a teába, elmajszolt egy csokis puszedlit, majd így válaszolt:
– Evan első pillantásra Paula néni kiköpött mása, de ha az ember
pár percig tanulmányozza, rájön, hogy ez puszta illúzió. Sötét hajú,
egzotikus; egyforma magasak, az alkatuk is hasonló, de ez minden.
Hiszen az arca egészen más, mint anyádé: más az alakja, a szeme se
ibolyakék. A halántéka sem olyan magas.
– Maga Shane is felkapta a fejét – közölte Tessa, és sokatmondó
pillantást vetett Tobyra.

216
 Toby erre lebiggyesztette az ajkát. – Lefogadom, hogy hozzám
hasonlóan sebtében megnézte, megdöbbent, majd rájött, hogy csak a
képzelete játszik vele.
– Én arra tippelek, hogy a rokonunk lehet.
– Viccelsz? Hogy lenne már a rokonunk? – kérdezte Toby
csodálkozva.
– Kitaláltam, hogyan… Paul McGill, anya nagyapja lehet a ludas
a dologban. Sok időt töltött Amerikában és Ausztráliában, éspedig
Emma nélkül. Könnyen meglehet, hogy viszonya volt valakivel,
alkalmasint Amerikában, és előfordulhat, hogy az az asszony szült
egy gyereket, Evan pedig Paul McGill amerikai gyermekének
leszármazottja. Az unokája. – Tessa hátradőlt a pamlagon. – Nos, mit
szólsz hozzá?
– Lehetséges. Bevallom, eszembe se jutott a Paul McGill-féle
vérvonal – felelte Toby.
– Talán azért jött ide, hogy a markát tartsa. Holmi örökségfélét
akar kapni.
– Ne légy már bolond! Itt aztán nem kap semmit. Már Emma
Harte körbebástyázott mindent. Utána az anyád, a szüleim, és
Amanda néni tovább építgette a várat. Mindenben követték Emma
útmutatásait. Voltaképpen több óvintézkedést is tettek, de ez neked
sem újdonság. Ezért is mókás egy kicsit, hogy az öregeket annyira
felzaklatta a notórius Jonathan Ainsley visszatérése. Ő is hiába feni a
fogát, semmit sem kaparinthat meg. Esetleg pár részvényt a londoni
tőzsdén.
Tessa bólintott. – Tegnap véletlenül kihallgattam anyáinkat.
Anyád eljött Linnethez és az anyámhoz, ugyanis együtt szervezik a
júniusi születésnapi partit. Úgy tűnik, anya ráállított Ainsleyre egy
magánnyomozót, de egyelőre eredménytelenül.
– És ha hiába töri magát? Előfordulhat, hogy csak azért jött vissza,
mert kedveli Londont, és itt akar lenni, közel az apjához. Mint

217
hallom, Robin bácsi gyengélkedik. Természetesen Jonathan örökli
meg az apja pénzét. Szép vagyon.
– De hiszen Robin bácsi politikus volt, egész életében ott ült a
parlamentben! Már honnan lenne szép vagyona?!
– Emma imádta, bár néhanapján borsot tört az orra alá az öreg! Ő
volt a kedvenc fia. Történetesen tudomásomra jutott, hogy nemcsak
trösztöt hozott létre a számára, hanem bőven le is osztott neki, még
mielőtt meghalt.
– Nahát! Hogy te miket tudsz!
– Egyvalamit biztosan tudok, Tessa drága! Egy nap mi ketten
rángatjuk majd itt a szálakat. Te leszel az üzletlánc feje, én pedig a
médiaágazat kormányrúdjánál fogok állni. Együtt irányítjuk majd a
Harte-birodalmat, no meg a dinasztiát is – mondta Toby
magabiztosan, széles mosollyal, majd felállt és odaült Tessa mellé, a
pamlagra. Átölelte, magához húzta, és egy csókot nyomott az arcára.
– Minden a miénk lesz, Tess. Bízz bennem!
– Bízom benned. De épp az imént mondtam, hogy anyám nem
vonul vissza olyan hamar, mint azt te hiszed. Vénasszony leszek,
mire átveszem a helyét.
– Az élet tele van meglepetésekkel, Tessám! Ki tudja, mit hoz a
jövő. Bármi megtörténhet, akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá.
Mi van, ha anyád néhány éven belül váratlanul nyugdíjba megy? Ki
látja ezt előre? Még ő se! Van úgy, hogy az ember hirtelen kifullad.
Esetleg nyugalomra vágyik, és élvezni akarja az életet. Talán
szórakozni támad kedve. Isten tudja. A szüleink egész életükben
húzták az igát, számtalan okuk lehet arra, hogy egyszer csak
meggondolják magukat. Anya mindig mondogatja: a bizonytalanság
az egyetlen állandó tényező. Igaza van. Ugyanígy állunk apával.
Akár máról holnapra átadhatja nekem a stafétát, ha éppen úgy tartja
kedve. Nem látunk a jövőbe! Tehát: nyugi, édesem, és az isten

218
szerelmére, ne légy már olyan undok Linnettel! Ha hozzámegy
Julianhez, megváltozik az élete, és a miénk is.
– Ha hozzámegy!
– Már hogyne menne hozzá? Meglátod, igazam lesz! O’Neill papa
és Kallinski papa addig üti majd a vasat, amíg forró, most, hogy a
szerelmesek ismét egymásra találtak. Minden vágyuk örökre
összekötni a három klánt. Így hát kérlek, lazíts egy kicsit Linnet
gyeplőjén! Azzal csak ártasz magadnak, ha folyton panaszkodsz rá.
Hagyd abba!
– Annyira bosszant! – felelte Tessa; nem merte bevallani,
mennyire gyűlöli a féltestvérét.
– Tudom, hogy bosszant. Így viszont magadra haragítod az
embereket. Mi lesz veled, ha mindenki Linnet pártjára áll?
Ellenségeket akarsz szerezni magadnak a családban? Végy példát
szent emlékű dédanyánkról! Emma mesterien palástolta az érzelmeit,
igazán tanulhatnál tőle!
– Megpróbálom – felelte Tessa, hiszen érezte, hogy Tobynak
igaza van.
– Jó kislány! – mondta Toby; magához húzta Tessát, és szeretettel
megölelgette.
Tessa összerándult.
Toby elhúzódott tőle, és kérdőn ránézett. – Mi a baj?
Tessa a fejét ingatta. – Csak a vállam, Toby, megütöttem a múlt
héten – magyarázta, s erőltetetten elmosolyodott. – A konditeremben
– fűzte hozzá sietve, mikor észrevette, hogy Toby szeme vadul,
féltőn felvillan. Odahajolt hozzá és arcon csókolta. – Semmi az
egész!
– Biztos, hogy nem bántott? – firtatta Toby aggódó pillantással.
– Nem, nem, sose tenné!
– Miért is mentél hozzá? – dünnyögte Toby, mikor felhagyott az
öleléssel, s végigsimította Tessa aranyló-ezüstös haját. Igen szerette

219
az unokahúgát; még a gondolatától is irtózott, hogy valaki kezet emel
rá. – Nem értem, miért kellett neked ez a házasság?
– Ezen néha én is eltűnődöm… – sóhajtott fel Tessa.
Elhallgattak, néma ölelésbe forrtak, s egy percre belefeledkeztek a
gondolataikba. Hajdanán, gyerekfejjel szerelmesek voltak egymásba,
s a régi vonzalom nem tűnt tova nyomtalanul, bármennyire tagadták
is mindketten. Szerelmük azonban mindig is plátói maradt; így Tessa
joggal utasította vissza Mark vádaskodásait.
Tessa törte meg a csendet. – Hogy van Adrianna? – kérdezte.
– Remekül. Továbbra is Hollywoodban van, forgatnak.
– Miért vetted el?
– Akkoriban jó ötletnek tűnt – felelte Toby bánatos mosollyal.
Halkan megcsörrent a telefon, mire Tessa felpattant, odasietett az
íróasztalhoz, és felemelte a kagylót:
– Halló?
– Én vagyok az, Tessa – mondta Linnet. – Lenne számomra
néhány perced? Kérlek!
Már majdnem kicsúszott Tessa száján a „nem”, de – miután egy
pillantást vetett Tobyra – úgy döntött, hogy megfogadja a tanácsát. –
Rendben van, Linnet. Itt vagyok az irodámban. Mikor akarsz
átugrani?
– Mondjuk, most, ha nincs ellenedre.
– Toby is itt van. Megkért, hogy segítsek neki kiválasztani az
ajándékot atyáink születésnapjára, de, gondolom, már nem marad
sokáig.
– Köszönöm! – felelte Linnet, és letette a kagylót.
– Na, milyen voltam? – nézett Tessa kérdőn az unokatestvérére,
majd leült az íróasztalához.
– Ügyes kislány voltál – mondta Toby az amerikaiak akcentusát
utánozva. – Igazán ügyes!

220
 21

Toby, aki természeténél fogva igen udvarias ember volt, felállt,

mikor Linnet belépett az irodába, és az üdvözlésére sietett. A szoba
közepén találkoztak össze. Toby sietősen arcon csókolta az uno-
kahúgát, és megkérdezte:
– Hogy haladtok a munkával?
– Kösz, Toby, remekül! – Linnet rámosolygott, majd megfordult
és odasétált Tessa íróasztalához. Leült, az asztal túloldalán ülő
nővérére emelte tekintetét, majd barátságos hangon belekezdett: –
Voltaképpen a retrospektív kiállítás miatt kerestelek fel, Tessa. Nem
adnál kölcsön nekünk egypár couture ruhát?
– Na, amennyi nekem van! – kiáltotta Tessa kissé élesen, majd
észbe kapott, s barátságosabb hangnemben folytatta: – Alig akad
couture az én ruhatáramban, Linnet. Egyébként sem kiállításra valók,
nincsenek olyan jó állapotban, legalábbis szerintem. Agyonhordtam
őket.
– A két alkalmi kabátodra gondoltam. Továbbra is elég gyenge
lábakon áll a klasszikus kollekciónk, és ott van nálad az a káprázatos,
körgalléros, korallszínű selyemkabát, amelyet Norman Hartnell
tervezett. Egyszer említetted, hogy az 1960-as évekből származik.
Aztán ott a Balmain-féle kabát is, amely hajdanán Emmáé volt, és
amelyet anya neked adott. Alighanem az ötvenes évek közepén
készítették. Esetleg kölcsönkaphatnánk őket? Nagy űrt töltenének ki!
Tessa először ösztönösen vissza akarta utasítani. Már az elejétől
fogva ellenezte a kiállítást. Idő-, energia- és pénzpocsékolásnak
tartotta. Toby azonban árgus szemekkel figyelte. Egyébként igaza
volt az imént. Nem árt, ha diplomatikusabban viselkedik, nem
rivalizálhat ilyen nyíltan Linettel; lerí róla, hogy ellene van. Jó lesz,
ha odafigyel, uralkodik magán, és némi türelmet tanúsít. Csak az a

221
gond, hogy nehezére esik a színjáték, kétszínű dolognak tarja, hiába
beszélt neki Toby a „tettetés művészetéről”, és hiába csodált meg
mindenkit, aki nincs híján ennek a tehetségnek.
Így hát szívélyes mosolyt erőltetett az arcára, és kijelentette:
– Természetesen kölcsönkapod őket, bár sejtelmem sincs, milyen
állapotban vannak.
– Ó, nagyon köszönöm, Tess! – ujjongott Linnet, majd így
folytatta: – Méltányolom a segítségedet. Az állaguk miatt pedig sose
fájjon a fejed! Evan csodákat művel a régi ruhákkal: ügyesen
kitisztogatja, megjavítja, kigőzöli és kivasalja őket, meg miegyéb.
Majd meglátod, újjávarázsolva kapod vissza a kabátokat. Mint
mindenki, te is el leszel ragadtatva a munkájától.
– Csakugyan? – mormolta Tessa, aki azonnal rájött, hogy a húga
csodálja és kedveli az új lányt. „Lefogadom, hogy nála zöld lámpát
kapott Evan Hughes, mármint ami Gideont illeti.”
Linnet szokásos, félig-meddig hivatalos stílusában, sietve
folytatta:
– Nézd, szörnyen sajnálom azt a kis félreértést! Nem tudatosodott
bennem, hogy te pont aznap délelőtt akarsz igazgatósági ülést tartani
az auditóriumban, amikorra én odarendeltem a lakberendezőket,
hogy mérjék ki a pódiumok helyét. Nem mondhattam már le, túl késő
volt.
– Persze, persze. Semmi baj! – felelte Tessa, s igyekezett
megőrizni a hidegvérét, bár a haját tépte dühében, amikor az eset
történt.
Toby elbűvölve figyelte őket a díványról; rádöbbent, hogy
mindaz, ami Tessából hiányzik, megvan Linnetben, aki remekül
palástolta az érzelmeit. „Ha üzletről van szó, soha senki nem fogja
megtudni, mi jár tulajdonképpen a fejében”, állapította meg Toby.
Linnet elbűvölő és barátságos volt, még bocsánatot is kért Tessától.
„Milyen ügyes ez a mi kis Linnetünk”, gondolta Toby. Sose kedvelte

222
különösebben, most mégis csodálattal töltötte el az, ahogy a lány
Tessával viselkedett. Toby régóta bizalmatlan volt vele szemben, s
most egyszerre megértette, miért. Linnet nemcsak ravasz volt, hanem
eszes is; sőt mi több, kiváló színésznő. „Oscar-díjjal kéne jutalmazni
ezt az előadást”, merengett Toby.
Bár eddig nem jött rá, most elismerte, hogy voltaképpen tart egy
kicsit Linnettől. Ebben a lányban megvolt mindaz, ami a dédanyjukat
az ő korában jellemezte: becsvágyó, lelkes, szorgalmas és számító.
Vagyis: kemény dió. Jó lesz, ha figyelmezteti Tessát: vigyázzon,
nehogy hátba támadják!
Linnet Tobyra pillantott, s megkérdezte:
– Te is jössz, Toby?
– Ö-öö, bocsánat, Linnet, elgondolkoztam egy kicsit. Menjek
veled, de hova?
– Le, a tárolóba, ahol a ruhákat tartjuk. Már fel is öltöztettünk
néhány próbababát. Gondoltam, Tessa talán szívesen megnézné,
hogy haladunk. Hátha kíváncsi a sok szép ruhára, amit eddig
összeszedtünk. Te is velünk jöhetnél, Toby!
– Szíves örömest megtenném, de vissza kell mennem az irodába.
Azért kösz!

Végül Toby mégis csatlakozott hozzájuk, hogy újra megmustrálhassa

öccse aktuális kedvesét. „Lehet benne valami, ha Gideon ennyi héten
át nem unt rá”, gondolta.
Már gyerekkora óta ellátogatott néhanapján a knightsbridge-i
üzletbe, de eddig még nem járt a híres ruhatárban. Ahogy Linnet és
Tessa mögött ballagott, elhűlve konstatálta, mekkora. Megtöltötték a
ruhák a tágas helyiséget, melynek hossza egy focipályáéval
vetekedett: szép rendben sorakoztak a vállfákon, melyeket a plafonra
rögzített rudakra akasztottak. Az egyik fal mentén hosszúkás,
kecskelábú asztalok sora állt, rajtuk fehér lepedőre kiterítve a ruhák.

223
 Toby egy szempillantás alatt megállapította, milyen gyönyörű és
drága portéka ez; a tökéletes rend volt a másik dolog, amelyre rögtön
felfigyelt. Nyoma se volt itt a fejetlenségnek vagy a rendetlenségnek.
Feltűnt neki, hogy ebben a csapatban valakit – valószínűleg India
Standisht – jó szervezőkészséggel áldott meg az ég. Eszébe jutott,
hogy India gyerekkorában is bosszantóan rendes és nett volt.
– Miért terítettétek ki ezeket a ruhákat? – kérdezte Linnettől,
miközben a tároló túlsó vége felé sétáltak.
– Mert gyöngyökkel varrták ki őket. Sose kerül vállfára a
gyönggyel hímzett ruha, ugyanis a súlyos hímzés meghúzza az
anyagot. Ha kiterítjük a ruhát, azt is könnyebben megvizsgálhatjuk,
hogy nem lazult-e meg valamelyik gyöngy, illetve nem szakadt-e el
valahol az anyag. Az egyik specialistánk foglalkozik a
gyöngyhímzéssel. Ő nézi meg ezeket a ruhákat, és ha kell, itt-ott
megigazítja őket.
– Azt hittem, hogy ez Evan reszortja – szólalt meg Tessa, s kérdőn
megemelkedett szőke szemöldöke.
– Részben igen, bár szükség esetén besegít Miriam Flande, a
szakértőnk is – felelte Linnet; halvány mosoly játszott az ajkán.
– Tengernyi itt a ruha, nem értem, mit akarsz az én szegény
rongyaimmal! – fakadt ki Tessa váratlanul, miután körbekalandozott
a tekintete.
Toby elkapta a karját és megszorította. Tessa rápillantott, s Toby
feddő arckifejezése láttán gyorsan hozzátette:
– Persze, mint említettem, szívesen kölcsönadom őket. És
természetesen igen hízelgő rám nézve a kérésed.
Linnet furcsán pillantott a nővérére, de nem tett megjegyzést.
– Á, szervusz, India! – rikkantotta Toby, mikor az egyik állvány
mögül előbukkant az unokatestvére, kezében valamelyik öltözék
tartozékával. A divattervezők által kedvelt fehér munkaköpenyt

224
viselte, ezzel is óvta a ruhákat. Most az egyszer Toby örömmel
fogadta; Tessa időnként fölöttébb bosszantó tudott lenni.
– Szia, Toby! – felelte India, majd Tessához fordulva így
folytatta: – Annyira örülök, hogy benéztél hozzánk. Ez nem semmi,
mi?
Tessa szó nélkül bólintott, hiszen a hátában érezte Toby tekintetét.
Legbelül azonban fortyogott az irigységtől. „A fene egye meg,
összehozzák! Nagy siker lesz a kiállítás.” Igyekezett azonban
uralkodni magán, s megpróbált közönyös arcot vágni.
India felakasztotta a kezében tartogatott zakót, majd így szólt:
– Gyere, megmutatom Emma ruháit! Evan már hetek óta
csinosítgatja őket. Úgy néznek ki, mintha tegnap kerültek volna ki a
boltból, nem ötven évvel ezelőtt.
– Nagyszerű – dünnyögte Tessa, és Indiával együtt Linnet
nyomába eredt.
Toby volt a sereghajtó. Önkéntelenül megállapította magában,
mennyire hasonlít egymásra Tessa és India – legalábbis a vonásaik, a
hajuk, a bőrük és a szemük színe. Le se tagadhatnák, hogy rokonok.
„Ott csörgedezik mindkettőben a Fairleyk vére”, gondolta; Jimen
keresztül a lányáig, Tessáig, s Edwina nénin keresztül az unokájáig,
Indiáig. Toby felsóhajtott magában. Micsoda kusza egy család ez!
Nem sokáig merengett azonban ezen, mert szemtől szemben
találta magát Evan Hugheszal, aki egyszerre ott termett, az orra előtt.
Helyesebben szólva: Toby kis híján belerohant a lányba – aki fehér
vászonköpenyt viselt, akárcsak India –, de még időben hátrahőkölt,
és sietve elnézést kért.
– Az én hibám. Én bukkantam elő hirtelen a semmiből – mondta
rá Evan, és kezet nyújtott. – Evan vagyok.
Toby lekezelt vele, biccentett, s egyszer csak azon kapta magát,
hogy a lányra mosolyog, hisz Evan vitathatatlanul gyönyörű volt,

225
amit nem lehetett nem észrevenni. – Örülök, hogy találkoztunk,
Evan! Linnet az egekbe dicsérte kegyedet.
– Ez nagyon kedves tőle, de egyedül őt illeti a dicsőség, illetve őt
és Indiát. Ez nem az én érdemem. Egy-két hónapja dolgozom csak
itt.
– Hallottam, hogy már egy éve tervezgetik a kiállítást, de Linnet,
ez nyilvánvaló, nagyra becsüli a kegyed munkáját – bizonygatta
Toby.
Evan bólintott, majd magyarázni kezdett:
– Ma felöltöztetünk néhány próbababát Mrs. Harte ruháiba. Azt
hiszem, Linnet épp arrafelé vezeti Tessát. Nem csatlakozunk
hozzájuk?
– Dehogynem! Remek ötlet – felelte Toby; végigsétáltak a terem
közepén. Toby továbbra is úgy látta, hogy Evan Hughes csupán első
pillantásra hasonlít Paulára. Ilyen közelről egyértelmű volt a
különbség. Káprázatos jelenség volt azonban ez a lány, a természet
tökéletes ajándéka, éppúgy, ahogy Paula O’Neill is. Igen, részben ez
a sikk, ez az elegancia csalta meg a szemet. „Ez bennük a közös
vonás”, döbbent rá Toby.
Linnet, Tessa és India a ruhatár végében várt rájuk. Itt alakított ki
a kis csapat egy hevenyészett irodát, íróasztalokkal, lámpákkal és
telefonokkal. Számtalan vázlatot, skiccet és lajstromot tűztek ki a
falakra rakott parafa táblákra, akadt ott a ruhákról készült fénykép is;
látszott, hogy hatékony, profi munka folyik itt.
Tessa rögvest rájött, hogy igen látványos bemutatóra készülnek.
Linnet és India különösen jól értett ehhez, lévén vérbeli komédiások;
nagy élvezettel tálalták úgy a dolgokat, mintha színielőadást
tartanának. Tessa felsóhajtott. Nos, ma délután is látványos bravúrra
készülnek, de ezúttal csupán ők ketten, Tobyval alkotják a
közönséget.

226
 Lopva Tobyra pillantott, aki le se vette a szemét a három fiatal
nőről, illetve – hogy pontosabbak legyünk – Evan Hughesról. Semmi
kétség: elbűvölte a lány, bár Tessa sejtette, hogy ez leginkább annak
köszönhető, hogy Gideon annyira beleesett Evanbe. Gideon
hírhedten csapodár volt, ki is érdemelte e hírnevet, így hát – ez nem
meglepő – felkeltette a család kíváncsiságát az amerikai lány iránt
érzett rendíthetetlen szerelme. Mindannyian azt találgatták, vajon
meddig fog tartani.
Most a három lány körbeforgatta az állványokat, mire előbukkant
öt próbababa. Tessa elé még életében nem tárult ilyen pazar látvány.
Nem vitás: csak a dédanyja ruhatárából kerülhettek ki ezek a
szédítően elegáns, ízléses és sikkes ruhaköltemények.
Linnet előrelépett. – Tessa, Toby, ez csupán ízelítő Emma
kollekciójából – magyarázta. – Összesen ötven ruhát mutatunk be,
talán hozzáteszünk még néhányat. Alapjában ez a gyűjtemény jelenti
a retrospektív kiállítás fő attrakcióját… hiszen tulajdonképpen Emma
adta az ihletet. – Linnet Indiára tekintett, s felkérte: – Mesélj nekik a
báli ruháról, India!
India odasétált a próbababához, s belekezdett:
– Ezt az öltözéket a hátával előre mutatjuk be, mivel ez a
leglátványosabb része.
– Szép! – jegyezte meg Tessa, és előrelépett, hogy közelebbről is
szemügyre vegye.
– Csakugyan – bólintott rá India, majd tovább beszélt: – Tüllből
készült. Mint látjátok, bőven raktak belőle a szoknyába, és szerintem
igen különleges ez a szürkészöld árnyalat is. Christian Dior 1947-es
kollekciójából származik, közvetlenül a második világháború után
készült, a korabeli új divatirányzat egyik darabja. – India megfordult
és odaintett Evannek, hogy lépjen elő.
Evan átvette tőle a szót. – Mint látható, a keskeny, halványzöld
selyemöv kiemeli a derékrészt, hátul lefut, és egy óriási masniban

227
végződik, mely voltaképpen egyfajta turnűrt alkot, melynek vége
levezet egészen a korcig. Mégis a krémszínű, enyhén rózsaszínbe
hajló rózsákból álló sáv teszi igazán különlegessé a ruhát, amely
szinte kifogástalan állapotban maradt meg – jegyezte meg Evan, s
egyenesen Tessára nézett. – Mint Mrs. Harte ruháinak többsége.
Kevés szorult rá a tisztogatásra, javítgatni se igen kellett őket. Mrs.
Harte gondosan megőrzött minden darabot.
– Naná, hogy féltette őket, miért ne tette volna! – vágta rá Tessa. –
Hisz nem volt könnyű dolga, szinte a semmiből kapaszkodott fel.
Mit akart ezzel a megjegyzéssel? Ki tudja, de a súlya ólomként
nehezedett rájuk.
Linnet szemmel láthatóan elborzadt, Evan zavartnak tűnt, India
azonban könnyedén visszavágott. Mérhetetlen büszkén, széles
mosollyal, behízelgő hangon kedveskedve így duruzsolt:
– Dédanyánk köztudottan maximalista volt, Tessa, és a
természeténél fogva vigyázott a dolgaira. Ahogy én is! Legnagyobb
örömömre megörököltem tőle ezt a tulajdonságot. Emma imádta a
szépet, és kedvelte a mutatós tárgyakat is: a ruhákat, ékszereket,
régiségeket, bútorokat. Mint mindnyájan tudjuk, örömét lelte a
festményekben, és telerakta velük az otthonát. Érhető hát, hogy féltő
gonddal óvott mindent… – India Tobyra meredt, akit Tessa legalább
annyira zavarba hozott a megjegyzésével, mint Evant.
Tessa skarlátvörös lett. – Köszönöm a kioktatást, India, bár semmi
szükség rá! Nem sértésnek szántam a megjegyzést… inkább
dicséretnek.
– Nem úgy hangzott – mondta Linnet felháborodva. – No,
mindegy, folytassuk! Essünk gyorsan túl rajta, Tobynak is vissza kell
mennie az irodába. Dior munkáját dicséri ez a smaragdzöld kisestélyi
is, amely az ötvenes évekből származik. A szoknyarész bő, húzott
derékkal. Az eleje rövidebb, hogy megmutassa a lábakat. Úgy tűnik,
Emma a smaragdkollekcióhoz választotta ki.

228
 Evan odalépett a következő öltözékhez, s bemutatta:
– Íme, egy Balenciaga-féle kisestélyi 1951-ből. Mrs. Harte
kedvelte a húzott szoknyát. Ez fekete taftból készült. Kidomborodó,
széles selyemöv díszíti.
Ezután India következett; odasétált az újabb próbababához, s
rámutatott a zakóra:
– Ez Schiaparelli, 1938-ból, a „cirkusz” kollekcióból. Nézzétek
meg az ágaskodó pónikból álló mintát! Különösen szembetűnő a
rózsaszín zakó, mivel rövid, fekete szoknyával párosították.
Most Linnet lépett elő, ő folytatta:
– Ez Emma egyik leghíresebb estélyi ruhája. Toby, édesanyád a
belgraviai ház padlásán fedezte fel pár évvel ezelőtt: ott tárolták.
Emily néni adta a tippet, hogy hol keressük, végül odafent,
Pennistone Royalban bukkantunk rá Indiával. Nézd csak a hímzést,
Tessa! Nézd, mennyi kék-zöld üveggyöngy! A dél-franciaországi
tengerek színét idézi ez a ruha. Emma gyakran viselte a
smaragdokkal együtt, sőt előkerült a hozzá való párizsi smaragdcipő
is, melyet Pinet tervezett. Evan, gyere, meséld el, hogy hoztuk helyre
a gyöngyhímzést!
Evan csatlakozott Linnethez, s átvette tőle a szót:
– Első pillantásra úgy tűnt, hogy tökéletes állapotban van a ruha.
De ahogy alaposabban megvizsgáltam, felfedeztem, hogy vékony
cémaszálon függ az üveggyöngyök egy része. Itt-ott hiányzott is
néhány. Madame Flande végezte el a szükséges javításokat,
csodálatos munkát végzett. Sifonból készült alapra varrták fel a
gyöngyöket. Jacques Heim tervezte az 1940-es években.
– Mennyi estélyi! – mondta Tessa. – Lám, lám, még Paul McGill
halála után sem sokat ülhetett otthon!
A három nő ismét megbotránkozva összenézett, de egy szót sem
szóltak. Toby igyekezett menteni a menthetőt, lelkendezve felkiáltott
hát:

229
 – Hát ez mind-mind csodálatos! Lefogadom, hogy lehengerlő lesz
a kiállítás. Köszönöm, hogy megmutattátok, nekem is, és Tessának
is, de sajnos, nem maradhatok tovább.
– Igen, köszönöm, rendkívül érdekfeszítő volt – tette hozzá Tessa
csendesen. – Nekem is mennem kell. – Búcsúzóul odabiccentett a
három másik nőnek; belekarolt az unokabátyjába; miközben
elvezette onnan, így szólt hozzá: – Gyere, ugorjunk le David
Morrishoz! Biztos találsz nála egy szép órát Shane-nek, meg az
apádnak. Ott aztán van választék!
– Jó ötlet, köszönöm, Tessa – mormolta Toby, és sietve elrángatta
onnan az unokahúgát. Alighogy kiértek a tárolóhelyiségből,
odafordult Tessához, s fojtott, indulatos hangon rápirított: – Az isten
szerelmére, Tessa, miket beszélsz te néha! Mi üt ilyenkor beléd?!
– Nem akartam én kritizálni! Nem azért mondtam, hogy a
semmiből kapaszkodott fel – védekezett Tessa, s igen őszintén
csengett a hangja.
– Pedig ez úgy hangzott! Na és az a megjegyzés arról, hogy még
Paul McGill halála után sem sokat ült otthon! Döbbenetes!
Állandóan jár a szád, és ostobaságokat fecsegsz. Igazán
megtanulhatnál diplomatikusabban fogalmazni!
– Igyekszem, igyekszem – felelte Tessa, s kiérződött a hangjából,
hogy a könnyeivel küszködik.

Miután Tessa bemutatta Tobyt a földszinten található órásbolt

vezetőjének, visszatért az irodájába. A liftben elgondolkozott az
iménti bemutatón, és ismét elfogta az irigység. Mégis, leginkább a
három nő barátságát irigyelte, nem mást. Észrevette, milyen remekül
összedolgoznak. Sülve-főve együtt voltak, mint a három grácia, ami
nem kerülte el Tessa figyelmét. Vitathatatlanul egy hullámhosszon
volt Linnet és India, akik egész életükben közel álltak egymáshoz, s
Evan, a félig-meddig vadidegen lány. Tessa a saját szemével látta a

230
sokatmondó pillantásokat, az odaadó szeretetet és tiszteletet,
amellyel egymás felé fordultak. Tessa legnagyobb bosszúságára egy
csapat voltak – ők, hárman.
De az a legbosszantóbb, hogy nyilvánvalóan meg voltak elégedve
az életükkel. Tessa valaha boldog akart lenni Markkal, s jó
házasságra vágyott. Most azonban úgy tűnt, hogy mindkettő puszta
álom marad csupán. Metsző fájdalommal mart beléje a keserűség.

231
 22

Amikor Londonban járt, Sarah Lowthert mindig elfogta a vágy, hogy

ellátogasson a Harte-áruházba. Így történt ez ma is. Miközben a világ
legnagyobb áruháza felé sietett, melyet hosszú évtizedekkel ezelőtt
alapított a nagyanyja, Emma Harte, érezte, hogy hívogatja, csalogatja
a hely. Itt dolgozott, mielőtt átvette a divatáru-ágazatot, a Lady
Hamilton öltözékeket, melyet nagy sikerrel vezetett.
Sarah mindig is vérbeli kereskedőnek tartotta magát, s az évek
során Franciaországban nyitott hat saját üzletet is; voltaképpen
butikot, nem is üzletet, melyekben régi bútorokat, műtárgyakat,
festményeket és porcelánokat árultak, meg különféle drapériákat.
Elsősorban mutatós, régi selymeket és brokátokat forgalmazott,
valamint régimódi toile de Jouyst és a legfinomabb gobelineket.
Köztudottan jó ízléssel és stílussal megáldott lakberendező lett
belőle.
Szó, ami szó, óriási sikert arattak a butikok, és Sarah fölöttébb
büszke volt a szép forgalmat bonyolító kis vállalkozásra, melyet ő
maga hozott létre, egyes-egyedül. Úgy látta, hogy megörökölte
nagyanyja üzleti érzékét; sőt még huszonöt éves lányában, Chloéban
is felfedezte ezt a jellemvonást. Jelenleg Párizsban éltek; ott Chloe
vezette a butikot. Yves – Sarah férje és Chloe apja – szintén
megjegyezte nemrégiben, milyen jó érzékkel nyúl a lánya az
üzlethez, majd nevetve hozzáfűzte:
– Rád ütött, chérie, nem rám!
Mit tehetett Sarah? Elismerte, hogy igaza van. Chloe, minden
művészkedő hajlama és jó szeme ellenére, nem örökölte apja briliáns
tehetségét. Yves Pascal, aki Sarah szemében igazi zseni volt, korunk


Nyomott mintás pamutanyag.
232
egyik legnagyobb francia festőjévé nőtte ki magát, szerte a világon
ismerték impresszionista festményeit.
Sarah útja Knightsbridge-en át vezetett; útközben az áruház felé
futólag körülnézett. Bár még csak május eleje volt, sütött a nap;
gyönyörű s meglepően enyhe volt az idő, s odafönt reszketve vibrált
a halványkék égbolt.
Sarah örült, hogy ismét itt lehet szülőhazájában, még ha rövid
időre is, bár imádta Párizst; ott élt már korábban is, még mielőtt úgy
huszonhét éve hozzáment volna Yveshez. Most ismerősként
köszöntötte minden. Megrohanták a régi, szép emlékek: különösen
kellemes emlékek fűzték a nagyanyjához, az apjához, Kithez –
Emma legidősebb fiához –, és az anyjához, June-hoz. Mindhárman
meghaltak már, de Sarah szívében örökké éltek, s gyakorta eszébe
jutottak.
Ahogy a nagyáruház főbejáratához közeledett, hevesebben kezdett
dobogni a szíve; miután belépett, és megállt az illatszerosztály
közepén, csodálatos érzése támadt: hazaérkezett! Elegyedett benne
az izgalom s a megkönnyebbülés – hiszen ismét a Harte-áruházban
lehetett –, valamint a tudat, hogy tartozik valahová. A világ második
legremekebb dolga végigsétálni Emma nagyáruházán; az első pedig
az, hogy ő is ennek a családnak a része lehet.
Hátrahagyta a parfümériát, s belépett az ékszerosztályra; közben,
mint mindig, eszébe jutott Paula O’Neill. Az unokatestvére most
minden bizonnyal odafönt gubbaszt az irodájában, ha nincs éppen
valamelyik yorkshire-i üzletben. Sarah ellenállt a kísértésnek, s nem
ment fel az igazgatói irodákhoz, hogy meglátogassa Paulát. „Jobb, ha
nyugton maradsz!”, figyelmeztette magát jó szokásához híven, s
miközben továbbsétált, megcsodált mindent, ami mellett elhaladt.
Csodálatosan festett az áruház. Semmi sem változott… ha igen,
legfeljebb előnyére, nem hátrányára. A világ legnagyobb áruháza

233
volt ez, és Paula nyilvánvalóan nagyanyjukhoz hasonlóan tökélyre
törekedett.
Sarah már évek óta tervezgette, hogy ír Paulának egy levelet; nem
akart ő bocsánatot kérni, csak szerette volna elmagyarázni, mi
történt. Ó, mennyire vágyott rá, hogy az unokahúga megértse: nem
tett ő semmi rosszat annyi évvel ezelőtt, nem árulta el a családot!
Minden vétke, hogy az unokaöccse, Jonathan Ainsley tanácsát
követve befektetett némi pénzt a Stonewall Properties nevű cégbe.
Ainsley nem árulta el neki, hogy a vállalat a saját cége, melyet a
strómanja, Sebastian Cross irányít. Sarah arról sem tudott, hogy
Jonathan becsapja a családot, hiszen a Stonewallhoz terelgeti az
eredetileg a Harte Ingatlanügynökséggel tárgyaló partnereket, s ez
által megkurtítja az ingatlanból származó hasznukat.
Mindazonáltal Jonathannal együtt őt is megvádolták; s Paula meg
az apja, a néhai David Amory, minden teketória nélkül
kipenderítették a Lady Hamiltonból, s kitagadták a családból is. Ez
volt a legszörnyűbb az egészben. Összetört Sarah szíve, sose bírta
kiheverni azt, hogy számkivetett lett belőle. Fájdalmas büntetés volt
ez, s örökre az marad.
„De egy Harte sosem adja fel!”, biztatta magát akkoriban, mivel
eszébe jutott nagyanyja kedvenc mondása, melyet Emma oly sokszor
emlegetett. És Sarah össze tudta szedni magát, hiszen kemény fából
faragták. Emma Harte lelke élt tovább benne, s ebből merített erőt;
újra kezdte hát az életét, és a saját kedvére rendezte be.
Elköltözött Franciaországba, és a párizsi divatvilágban építgette a
karrierjét, directrice-ként dolgozott az egyik vezető divatházban.
Ekkoriban találkozott Yves Pascallal, a fiatal művésszel, aki gyorsan
hírnevet szerzett magának. Összeházasodtak, és hamarosan jött a
gyermek; most boldog házasok, és van egy remek lányuk. Sarah
nagyjából meg volt elégedve az életével. És mégis…

234
 Űr tátongott a szívében; olykor szomorú, szörnyű üresség. Valljuk
meg őszintén: vágyott rá, hogy visszatérhessen a karámba; szomjazta
unokatestvérei barátságát, hiszen együtt nevelkedtek, és élete jó
részét velük töltötte: Paulával, Emilyvel, az ikrekkel, Amandával,
Francescával meg Winstonnal. S hiányzott neki a többi klán két
lehengerlő egyénisége is: Michael Kallinski és Shane O’Neill.
Shane… egyszer felébredt Sarah-ban a szerelem iránta, de ő Paulán
kívül mást meg sem látott.
Ők mind, egytől egyig, hozzátartoztak Sarah életéhez, a létéhez, a
világához; nagyon hiányoztak neki, különösen Paula és Emily.
Persze hébe-hóba összezördültek, de hát melyik nagycsaládban nem
kerekedik néhanapján kisebb perpatvar? Többnyire azért kijöttek
egymással, és gyorsan elfeledték a haragot. Összekötötték őket az
élményeik, rendkívüli nagyanyjuk iránt érzett szeretetük, közös
múltjuk és a neveltetésük. Tudták, hová tartoznak – a Harte család
magjai voltak, ami csakugyan különleges kiváltságot jelentett.
Mindettől megfosztotta őt Jonathan Ainsley, amikor – Sarah
tudtán kívül – belevonta a kisstílű mesterkedéseibe. Sarah néha
eltűnődött: „Vajon miért törődöm még mindig vele?” De már csak
Jonathan maradt meg neki a családjából, és Sarah érezte, hogy nem
bír meglenni nélküle, hiszen ő az egyetlen kapocs a múltjához, az
örökségéhez. Nélküle Sarah elveszett embernek érezte volna magát;
így különleges maradhatott – más, mint a világ többi része.
Mi tagadás, gyakorta aggasztotta a kapcsolatuk. Veszélyesnek
tartotta Jonathant: sose tudta, mire készül, mit művel legközelebb.
De nem elég jó ok ez arra, hogy ne hagyja magára?

Jonathan önfeledten megcsodálta Sarah-t, ahogy feléje sétál, végig a

Dorchester Hotel grillbárján. Elegáns nő volt: karcsú, sudár, és
éppolyan mutatós, mint hajdanán. Jonathan szerint Sarah ötvenkilenc
évesen is jól tartotta magát, és sokkal fiatalabbnak látszott.

235
Látványos, vörösesbarna haja még a régi fényével ragyogott, bár
nyilvánvalóan titokban festették már. Sarah külseje magán viselte a
jellegzetes Harte-vonásokat, amire büszke is volt.
Sikkes jelenség volt, erre csodálkozott rá Jonathan leginkább;
Sarah mindig is elegánsan öltözködött, ami különösen szembetűnt
ma este. Fekete gyapjúkosztümöt viselt, mely mesteri kéz munkáját
dicsérte; nem lehetett más, csak haute couture, valamelyik vezető
francia divattervező munkája. Az egyik vállára feltűzött két, fekete-
fehér gyémántberakásos, virág alakú brosst, s hozzáillő fülbevalót
választott mellé.
Jonathan felállt, amikor Sarah odaért hozzá, arcon csókolta, és
szívélyesen üdvözölte, miközben az asszony helyet foglalt a másik
széken, melyet a pincér kihúzott neki.
– Elegáns vagy, mint mindig, Sarah drágám – jegyezte meg
Jonathan, s megszorongatta Sarah karját. – Elbújhat melletted a többi
asszony!
– Ó, köszönöm, Jonathan, nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod!
– Kérsz egy kis pezsgőt, vagy esetleg valami mást?
– Köszönöm, a pezsgő remek lenne. Látom, te martinit iszol –
mondta Sarah mosolyogva. – Ez mostanában mindjárt a fejembe
száll. No, mindegy. De jó látni téged!
Jonathan, továbbra is mosolyogva, biccentett egyet. – Részemről a
szerencse! Fárasztó volt a mai nap?
– Tűrhető volt. Ma délelőtt egy régiségkereskedővel tárgyaltam,
jó áron vettem egy György korabeli asztalt, aztán délután
körbesétáltam a Harte-áruházban.
– Hát még áll? Remélem, hamarosan összedől! – vágta rá
Jonathan szárazon, s hosszan, sokatmondóan az asszonyra tekintett.
Bár a megjegyzés irritálta egy kicsit, Sarah úgy döntött, hogy nem
veszi komolyan, kacagva így szólt hát:

236
 – Ne légy már csacsi! Hogy dőlne össze? Ami azt illeti, mesésen
fest. Paula érti a dolgát.
Erre felszaladt a férfi szőke szemöldöke; Jonathan hüledezve
Sarah-ra pillantott. – Atyavilág! Te Paulát dicséred. Ez aztán valami!
– Ezt meg hogy érted?!
– Mindig versengtetek egymással, a nagyi kegyeiért meg az
elismeréséért, a pozícióért, a hatalomért és Shane O’Neillért. Mi
történt vajon, hogy ekkorát fordult a világ?
Megérkezett a pincér, kihozta Sarah-nak a Dom Pérignont, s
miután felköszöntötték egymást és koccintottak, Sarah halkan
megjegyezte:
– Mostanság én is hasonló cipőben járok, tudom, mivel jár
mindez: rengeteg munka, kemény robot, ráadásul mindig jó érzékkel
kell beszerezni az árut. Teszem azt, csodálom is egy kicsit… Na
mindegy, ami elmúlt, az elmúlt. Spongyát rá! Minek hánytorgatnánk
fel a múltat?
Jonathan csak mosolygott, és a martinis pohár szárával játszott,
majd ivott egy kortyot. Aztán felpillantott, s mélyen az unokanővére
szemébe fúrta a tekintetét. – Fel nem foghatom, mit lődörögsz te az
áruházban! Szerintem ez egyszerűen… beteges.
– Már hogy lenne az! Imádok ott barangolni az
élelmiszerosztályon és a parfümériában. A Harte-nagyáruház a nagyi
üzlete, régebben ott dolgoztam, és én… nos, olyan otthonosan érzem
ott magam.
Jonathan felsóhajtott, megrázta a fejét, és rosszallóan Sarah-ra
lesett, de bölcsen hallgatott. Tudta, hogy unokanővére épp érzelgős
hangulatai egyikét éli át, s a régmúlt emlékeit dédelgeti. Jobb, ha egy
szót sem szól, legalábbis nem emlegeti az áruházat és a családot.
Várt egy percet, majd megkérdezte:
– Ezúttal meddig maradsz Londonban?

237
 – Sajnos csak pár napig. El kell utaznom Scarboroughba, jobban
mondva, a környékére. A külvárosba. Valaki túlad az örökségén, és
úgy hallom, kalapács alá kerül néhány csodálatos, tizennyolcadik
századbeli francia bútor meg ezüstnemű. Úgy tűnik, valamikor réges-
régen, a tizenhetedik század vége felé élt itt egy francia asszony, aki
sok mindent magával hozott otthonról. Gyanítom, szép hozománya
lehetett. Mindenesetre ez az a fajta portéka, amelyhez nehéz
hozzájutni. Ezért egy-két napra felmegyek Yorkshire-be, remélem,
nem hiába, aztán egy napot még itt leszek, mielőtt visszatérnék
Franciaországba.
– Nem szakítanál egy kis időt apámra is? Nem mész el hozzá? –
kérdezte Jonathan.
– Előfordulhat, Jonny, igyekszem, igyekszem. Egyébként hogy
van Robin bácsi?
– Tűrhetően. A múlt hétvégén én magam is Yorkshire-ben jártam,
ellátogattam a thirski barátaimhoz, és beugrottam hozzá. Csúnyán
összeverte magát, de most már sokkal jobban van, szerencsére
kiheverte a balesetet.
– Örömmel hallom! – Sarah belekortyolt a pezsgőbe, és
megkérdezte: – Keresel magadnak egy házat a környéken, és
odaköltözöl mellé? Amikor utoljára itt jártam, azt mondtad, hogy
gondolkozol rajta.
– Csuda tudja. Már nem lelkesedem annyira a dologért. Tenger
sok a dolgom, teljesen leköt a munkám. Nehezen szabadulok el
Londonból.
– Azt akarod mondani, hogy végre fellendült az ingatlanüzlet, és
jól megy a cég? – kérdezte Sarah sietve, bár nem érte meglepetés.
Jonathan remek üzletember volt.
– Így igaz! Csak nem akarsz befektetni? – érdeklődött Jonathan,
és ismét megemelkedett szőke szemöldöke.

238
 Sarah a fejét rázta. „Még mit nem!”, gondolta, de fennhangon így
felelt:
– Kösz, nem igazán. Teljesen leköt a saját cégem. Garmadával
vásárolom a régiségeket, és ehhez sok készpénz kell. Óriási
készletekre van szükségem, nem állhatok ott üres kézzel, amikor hat
üzletet kell feltöltenem áruval!
– Mit szeretnél enni? – kérdezte Jonathan, és az étlapért nyúlt.
Sarah úgyszintén; közben ekként válaszolt:
– Valami könnyűt. Esetleg halat. Nem szívesen eszem zsírosat
vacsorára.
Már a vacsora felénél járhattak, amikor Jonathan hirtelen Sarah-ra
pillantott, s megjegyezte:
– Mi lesz, ha egyszer belefutsz valamelyik istenverte kuzinunkba,
amikor ott sündörögsz az áruházban, he? Mi az ördögöt csinálnál
akkor?
– Köszönnék neki, Jonathan, mi mást tennék? Mostanra már
nagyjából elpárolgott a haragjuk, annyi szent. Az is lehet, hogy már
évekkel ezelőtt megbékéltek. Miért ne viselkedhetnénk jól nevelt
emberek módjára?
Jonathan lerakta a halkést és a villát, hátradőlt, s egy percig
gondosan tanulmányozta az unokanővérét.
Sarah viszonozta a pillantását, s ekkor szemébe ötlött, hogy
Jonathan bizonyos tekintetben most sokkal jóvágásúbb, mint
fiatalabb korában. Sarah véleménye szerint az unokaöccse túl szép
volt huszonéves-harmincéves fejjel. Jonathan vékony, nyúlánk,
lehengerlő férfi volt, kiköpött mása a nagyapjának, Arthur
Ainsleynek, Emma második férjének; világos szeme se nem kék, se
nem szürke, inkább a kettő keveréke. Most az ötvenes évei közepét
taposta. Karakteres ember lett belőle; szőke hajába ezüst szálak
vegyültek; lágy, csinos arcvonásain pedig rajta hagyta a nyomát egy
élményekben gazdag élet vésője.

239
 Sarah eltűnődött: „Vajon miért nem nősült meg újra?” Megeshet,
hogy elriasztotta a házasságtól az Arabella Suttonnal kötött frigy, s
annak csúfos vége. Ha az ember egyszer megégeti magát, utána
óvatosabban bánik a tűzzel. Főleg, hogy bolond fejjel elvett egy
kétes hírű nőt. „Ördöngős hölgyike”, így nevezte Sarah; Yves
egyszerűen csak putain-nek hívta, ami franciául szajhát jelent.
Arabella valaha méregdrága Madame Claude-lány volt; az kapta
meg, aki a legtöbbet ígérte. Mindezt Paula közölte Jonathannel:
szörnyű érzés lehetett. Aztán felfedezte, hogy gyermekét nem is ő
nemzette, hanem a partnere, Tony Csiu.
– Miért bámulsz így rám, Sarah?
– Megcsodáltalak, drága kuzinom! – válaszolta Sarah kacagva. –
Megállapítottam, milyen jól nézel ki mostanában. Méltóságteljesebb
jelenség vagy, mint régebben, amikor nem voltál más, csak egy
szépfiú, akit titokban bálványoznak a szegény nők.
– Te aztán érted a módját, hogy kell megdicsérni az embert,
Sarah! – vigyorgott Jonathan. – No, még meg se kérdeztem! Hogy
van Yves és a szépséges Chloe?
– Yves fest, mint az őrült. Apropó, üdvözletét küldi. Pár hónapra
leköltözött délre, a mouginsi házunkba. Nagyszabású kiállításra
készül, és festenie kell néhány képet. Ami pedig a keresztlányodat
illeti: ő egyszerűen csodálatos!
– Szerencsés vagy, Sarah drágám – mondta Jonathan fancsali
ábrázattal, majd bánatosan hozzátette: – Bezzeg én!
– Nem találtad meg a szíved hölgyét, Jonny?
– Van egy kedves barátnőm Yorkshire-ben, Ellie… – Jonathan
nem fejezte be a mondatot. – De azt gondolom, jobb, ha hallgatok!
Ha dicsérni kezdek egy asszonyt, mindig kiderül, hogy kár volt.
– Csak egyszer fogtál mellé – biztatta Sarah; félretolta a tányért,
hátradőlt a széken, és megtörölgette a száját a szalvétával.

240
 – Visszatérve az áruházra és a lakóira – folytatta Jonathan –,
felhívnám szíves figyelmedet arra, hogy sült bolondok. Jobb, ha
örökre távol tartod magad tőlük!
Sarah rámeredt; ismét csipkésen összefutott rőtes szemöldöke. –
Nem egészen értem, mire akarsz kilyukadni ezzel.
– Ütődöttek, drágám. Gondolj csak bele, kuzin a kuzinnal
házasodik, és ez így megy a végtelenségig. Öngyilkosságok, a fű
leple alatt történő gyilkosságok az ír lápvidéken…
– Az isten szerelmére, Jonathan! Miket beszélsz! – szakította félbe
Sarah, s metszően éles lett a hangja. – Csak képzelődsz! – mondta a
fejét rázva.
– Aztán ott a bujálkodó hajlam… Elizabeth néni meg a hat férje,
nem is beszélve a temérdek szeretőjéről: csupa nyüves miniszter!
– Kétlem, hogy ez utóbbi igaz lenne – tiltakozott Sarah.
– Már hogyne lenne igaz! Apa mindent elmesélt, és ne feledd, ő is
parlamenti képviselőként szolgálta le élete java részét.
– Igen, emlékszem – motyogta Sarah, és eltűnődött: „Vajon miért
fakadt ki Jonathan egyszerre ilyen dühösen a család ellen?”
– Kérsz édességet? – kérdezte Jonathan, miután leszedték az
asztalukat; s a közelben álló, desszertekkel megrakott zsúrkocsira
pillantott. – Atyavilág! Máglyarakás. Fúj, látni se bírom! Erről
mindig eszembe jutnak az iskolában töltött évek.
Sarah bólintott. – Azt hiszem, csak egy herbateát kérek. Ritkán
iszom kávét, főleg nem esténként.
– Én továbbra is szívesen felhajtok egy csészével vacsora után, ez
nálam már egyfajta rítus – mondta Jonathan futó mosoly kíséretében;
intett a pincérnek, és rendelt mindkettőjüknek. Majd ismét Sarah-hoz
fordult, és tovább fecsegett: – Ráadásul a Harte gyűlölködő fajta…
éveken át dúlt a háború Emma meg a Fairleyk között, aztán Edwina
következett, ő harcolt Emmával hosszú évekig. És isten tudja, éppen
kivel folyik most a vendetta!

241
 – Feltehetőleg senkivel! – vágta rá Sarah kertelés nélkül,
haragosan.
– Talán igazad van. Ellenben sokat pletykálnak az egyik új
alkalmazottról.
– Kiről?
– Evannek hívják… Evan Hughes a neve. És ez a lány…
– Valójában fiú! – szakította félbe Sarah mosolyogva. – Az Evan
walesi férfinév.
– Ezt mindnyájan tudjuk, drágám. Ez a lány amerikai. És mit ad
isten, emlékeztet a mi kedves kuzinunkra, teljes nevén szólítva: Paula
McGill Harte Amory Fairley O’Neillre!
– Komolyan mondod?! – nézett rá Sarah kíváncsian. – Csak nem
rokon?
– Ki tudja! Egyszer csak felbukkant a semmiből. Linnet felvette,
amikor munkát kért a nagyáruházban, most meg az a szóbeszéd járja,
hogy McGill lány.
– McGill lány! Hát ez… abszurdum.
– Nem, Sarah, nem az. Gondolj csak bele! Mi van akkor, ha a
szent emlékű Paulnak volt egy amerikai szeretője, akitől gyereke
született, aki felnőtt, és megszülte… Evant? De az is lehet, hogy Paul
McGillnek fia született, aki megnősült, és gyermeket nemzett.
Könnyen előfordulhat! Hiszen Paul sok időt töltött New Yorkban
Emma nélkül, amikor felfejlesztette a Sitex Oilt.
– Ezt meg honnan szeded?
– Úgymond, biztos forrásból.
– Úgy érted, hogy egy besúgótól?
– Nevezd, ahogy akarod!
– Miért hozakodsz elő ma este a család régi ügyeivel, Jonathan, és
miért meséled el nekem az éppen aktuális áruházi pletykát? Mi célod
vele?

242
 Jonathan fesztelenül, mézes-mázosan rámosolygott, majd vállat
vont. – Nem is tudom… Mi tagadás, azt hittem, érdekel a hír, hogy
az egyik új alkalmazott szinte a megszólalásig hasonlít a régi
riválisodra.
– Jonathan, ugye nem készülsz valami ostobaságra Paula ellen? –
kérdezte Sarah, és intelligens zöld szeme szúrósan a férfira
szegeződött. – Mert ha igen… én a helyedben nem tenném meg!
– Ugyan, hogy árthatnék én Paulának? Úgy védik az üzletet, mint
szende lány a szüzességét. Ezt már húsz éve is megtapasztalhattad,
amikor majdnem kicsentem a gyeplőt a kezéből.
– Tudom, hogy minden oldalról levédte az üzletet. Ennek ellenére
tisztességesen bánnak veled és velem, amikor a családi vállalkozásról
van szó. Időben megkapjuk az osztalékot, és Emily ügyesen vezeti a
Harte Vállalkozásokat. Busás a hasznunk.
– Á, igen, valóban jól vezeti, és igen, szép összeget kapunk –
ismerte el Jonathan.
Sarah nekitámasztotta hátát a széktámlának, s némán figyelte,
ahogy az unokaöccse egy elegáns kézmozdulattal odainti a közelben
lebzselő pincért, aki odasietett hozzájuk. Calvadost rendeltek. Sarah
ösztönei azt súgták, hogy Jonathan forral valamit Paula ellen. Mivel
az üzlet szóba se jött, csak valami személyes csíny lehetett. Sarah
ingerült lett.

243
 23

Paula O’Neill ott ült a vese alakú György kori asztalkánál Pennistone
Royalban, a hálószoba sarkában. Elgondolkozva lapozgatta az egyik
barna dossziét, gondosan végigböngészett minden betűt. Tíz perc
múlva becsukta a mappát, és félretette; hiába olvassa át akár százszor
is, semmi érdekeset sem talál benne.
Hátradőlt a széken, és kibámult az ablakon: a szemközti, erdő
bontotta domboldalon pihent meg a tekintete. Tavasszal elöntötte az
aranyló nárciszok hullámzó tengere, amely ott ringatózott a fák alatt
a reggeli napsütésben.
Eszébe jutottak Wordsworth sorai:

Sétáltam, mint felhő, melyet

Szél hajt, céltalan, könnyedén,
S egyszer csak egy sor, egy sereg
Aranyliliom tűnt elém

Paula hangosan szavalta a költeményt. Nagyanyja kedvenc verse volt

ez; a nagyi ültette el a tengernyi nárciszt a dombra, a fák alá. Maga
Paula is továbbvitte ezt a hagyományt. Május elején járt az idő, már
előbukkant a harangvirág is, amely újabb pompás, kék színű
szőnyeggel terítette be a domboldalt.
Hagyta, hogy pár percig elkalandozzanak a gondolatai, majd
visszaterelgette őket. Kihúzta az egyik íróasztalfiókot, belerakta a
mappát, majd kulcsra zárta a fiókot. Sejtette ő, hogy Jonathan
Ainsley ellene szövetkezik, bár ezt nem bizonyította semmi. A
magánnyomozó üres kézzel tért vissza, de Paula – valahol a
zsigereiben – ösztönösen megérezte a bajt. S vakon bízott a


Táncoló tűzliliomok. Szabó Lőrinc fordítása.
244
megérzéseiben. Sejtelme sem volt, mit és mikor lép Jonathan, de biz’
isten forral ellene valamit! Nyilván Paula magánélete lesz a célpont,
hiszen nem férhet hozzá a nagyvállalatokhoz és az áruházlánchoz.
Paula azonban el sem tudta képzelni, milyen úton-módon fog
lecsapni rá az unokafivére.
„Az élet tele van meglepetésekkel”, gondolta. Ki számított rá,
hogy Jonathan Ainsley visszatelepül egyszer Angliába, miután annyi
éven át Hongkongban és Párizsban élt? Paula nem hitt abban, hogy
Jonathan az apja miatt tért vissza; csak hátsó gondolattal érkezhetett,
hiszen nem szokta ő eljátszani az odaadó gyermeket. Visszacsengett
Paula fülében Jonathan hangja: „Még elkaplak, Paula Fairley. Ezért
még elintézlek!”, fenyegetőzött. Paula szó szerint emlékezett rá.
Felállt, átsétált a szobán, megállt a hatalmas komód előtt, és
belenézett a fölötte lógó tükörbe. De lélekben valahol máshol járt;
továbbra is bosszúszomjas unokatestvérére koncentrált, aki oly
régóta volt esküdt ellensége.
Ahogy gondolataiba merülve félig elfordult a tükörtől, a komód
tetején álló szelencére esett a pillantása. Automatikusan, mint már
annyiszor, most is végighúzta kezét a fedelén, ahogy őelőtte a
nagyanyja is tette.
A mesterien faragott régi dobozka fényesre polírozott
cseresznyefából készült, melynek színe az állott konyak színét idézte;
ezüst-cikornyák és egymásba kapcsolódó körök alkották a bonyolult,
cizellált mintázatot. Ezüstszív ragyogott középütt, a fedélen, ebbe
vésték bele az E. H. monogramot. A szelence itt állt, ezen a
komódon, amióta Paula az eszét tudta; már akkor is itt látta, amikor
gyerekfejjel ellátogatott ide, a nagyanyjához.
Zárva volt, és nem találták a kulcsot. Mintha Emma már réges-rég
elveszítette volna; de mivel üres volt, nem akarta felfeszíteni a
ládikát, nehogy megsérüljön. Mivel már legalább ötven éve így állt
ott, Paula úgy gondolta, kár lenne babrálni vele.

245
 Elfordult a komódtól, és felment az emeletre, a hálószobával
szomszédos szalonba; odasétált a kandallóhoz, és megmelengette a
hátát.
Néhány másodperc múlva, mikor már nem fázott annyira,
megfordult és felpillantott a nagyapjáról készült portréra, amely ott
függött a kandalló felett. Paul McGill tiszti egyenruhát viselt a
képen, melyet az első világháború közepén festettek, amikor Paul az
ausztrál seregben szolgált. „Milyen fess és magabiztos!”, villant fel
Paulában. „És jóvágású is. Ez a fekete haj, ez a bajusz, és a ragyogó,
kék szempár!” Paula tőle örökölte haja meg a szeme színét, a
hasítékot az állán és a gödröcskéket is. Az ő származása nem
kérdéses.
Mosolyog a képen a nagyapja; ez volt nagyanyja kedvenc
portréja… talán azért, mert Paul pontosan így nézett ki akkoriban,
amikor találkoztak, és azonnal őrülten egymásba szerettek. Egyszer
azt mesélte neki a nagyanyja, hogy Paul ellenállhatatlan volt, és
ebben Paula nem is kételkedett.
„A lába előtt hevert a világ, legalábbis ő azt hitte”, merengett most
Paula. Pedig nem így volt, hiszen nem tudta elvenni Emma Harte-ot,
élete nagy szerelmét. Miután éveken át Londonban élt Emmával,
visszatért Sydneybe: engedélyt akart kérni a válásra a feleségétől,
Constance-tól, hiszen törvényesíteni szerette volna a lányát, Daisyt,
akit Emma szült neki. De a balsors úgy hozta, hogy egy esős, viharos
éjszakán frontálisan összeütközött egy teherautóval, és amikor a
teherautósofőr kiszabadította az összezúzott testet az autó roncsai
közül, Paul McGill deréktól lefelé nem bírt megmozdulni, szép
arcvonásait sebek csúfították el, s fél arca a felismerhetetlenségig
összeroncsolódott.
Paula felsóhajtott, ahogy erre a sok szörnyűségre gondolt. Mivel
1939-ben gyógyíthatatlan betegségnek számított a kétoldali
végtagbénulás, Paul sejtette, hogy már nem sokáig húzhatja, hiszen

246
veséje előbb-utóbb úgyis felmondja a szolgálatot. Így hát saját
kezével vetett véget az életének, s Emma soha többé nem látta.
Az anyja mesélte, hogy Emmát megviselte Paul halála; csak nagy
sokára heverte ki bánatát. Mégis összeszedte magát: nem adta fel,
Daisy kedvéért; bátorsággal leplezte fájdalmát, s vigaszt merített a
kislányból, akit Paul nemzett.
Paula megtanulta a nagyitól, hogy nehéz az élet, mindig is az volt,
s az a legfontosabb, hogy az ember ne adja fel, történjen bármi,
küzdjön, s a végén nyerjen és arasson győzelmet a balsors felett.
Magának Paulának nem sok rossz jutott, Jonathan Ainsley gonosz
mesterkedéseit kivéve, csak a Jim Fairleyvel kötött, félresikerült
házassága. Mostanában egész simán zajlott minden: mind az üzleti
életben, mind a családban. Nagyot csalódott ugyan tavaly ősszel,
amikor Linnet elhatározta, hogy – az ő szavaival élve – „jegeli a
kapcsolatát Juliannel”.
Aggódott viszont a legidősebb lánya miatt. Biztosra vette, hogy a
házasságában nincs minden rendben; nyugtalanította a sok zúzódás is
Tessa karján és vállán. Elhitte neki, hogy valóban elesett otthon. De
vajon hogyan? Meglökték? Vagy verekedett a férjével? Ha úgy
vesszük, éppen ráfoghatjuk, hogy csakugyan baleset volt.
Mindazonáltal Paula már régóta gyötörte magát Mark Longden miatt.
Túl alázatosnak találta. Emily szavaival élve: „csöppet emlékeztet
Uriah Heepre”.
Felettébb nyugtalanító, hogy Jonathan váratlanul visszatért, és
együtt látták Sarah-val. Már gyerekkoruk óta összejátszottak.
„Bárcsak itt lenne Jack Figg!”, merült fel Paulában hirtelen a
gondolat, mivel eszébe jutott, milyen ügyes és vakmerő volt az
áruház előző biztonsági főnöke. Jack azonban visszavonult,
legalábbis felhagyott az aktív munkával, s élvezte új otthonát a
tenger mellett, ahol jókat vitorlázott, halászott, és úgy általában
boldogan élte az életét. Paula ismét felsóhajtott, odament az

247
ablakfülkéhez és leült, kézbe vette az újságot, a Yorkshire Morning
Gazette-et, és szórakozottan átlapozgatta.
Valahol a távolban bevágódott egy ajtó, mire riadtan kihúzta
magát, s eltűnődött: „Csak nem érkezett meg Shane?” Délelőtt indult
Londonból, és azt mondta, hogy ideér ebédre. Paula az órájára nézett:
mindjárt dél. Várakozásteljes arccal leste az ajtót, de nem jelent meg
a férje, így ismét az újság felé fordult, és a belföldi hírekre
koncentrált, bár nem sokáig, mert hamarosan ismét kísérteni kezdte
Jonathan Ainsley. Lerakta az újságot az ülőpárnára, s kibámult az
ablakon: a rekettyés irányába tekintett.
Még tartott a gyönyörű, verőfényes délelőtt; a mennybolt kéklett,
mint a veronika, az apró kis virág, melyet Paula annyira szeretett.
Egyszer csak rossz érzése támadt, s a kellemes tavaszi idő ellenére
végigborzongott. Szörnyű balsejtelem fogta el, mire felpattant és
odasietett a kandallóhoz: ott állt reszketve, s megmelengette a kezét a
kéménybe felröppenő lángok tüzénél.
A lelke mélyén érezte, hogy nem sok jót hoz Jonathan
visszatérése. „Semmit sem tehet, legalábbis nem igazán – biztatta
magát, majd eszébe jutott: – Van viszont öt gyermekem, egy unokám
és egy férjem, nem beszélve családom többi, hozzám közel álló
tagjáról… véletlen balesetek is történhetnek, nemde?” Már régóta
tudta, hogy Jonathan semmitől sem riad vissza, mindenáron ki akarja
tölteni a bosszúját rajta, amiért Paula kétszer is térdre kényszerítette.

Évekkel ezelőtt azt mondta a nagyanyja, hogy Shane O’Neill

megigézi az embert, egyszerűen elkápráztatja; és hozzáfűzte, hogy
inkább az egyéniségéből, mintsem rendkívüli, vonzó külsejéből ered
e csáberő. Most, ahogy Shane belépett a szobába, és széles mosollyal
az arcán a felesége felé közeledett, Paulának eszébe jutottak Emma
szavai.

248
 Paula figyelte, s megállapította, hogy még mindig áll a nagyi
kijelentése, amely akkor hangzott el, amikor Shane körülbelül
huszonhét éves lehetett. Pedig a következő hónapban ünnepli a
hatvanadik születésnapját! Shane csodálatos férfi volt: magas, széles
vállú, domború mellkasú; alig öregedett; „igazi férfias alkat”,
mondogatta mindig Shane apja. Most már ősz hajszálak tarkították
gagátfekete haját, s megjelent néhány ránc is a szeme meg a szája
körül, de egyébként alig változott: szinte ugyanaz az elragadó
fiatalember most is, akit annyira megcsodált Paula nagyanyja.
Szokásos szombati öltözékét viselte, mégsem akadt rajta
kivetnivaló. A kifogástalan szabású, szürke, bő szárú
gabardinnadrághoz vörös kasmírgarbót húzott és fekete zakót. Mint
mindig, most is remekül festett: a feje búbjától a fényesre bokszolt,
barna papucscipőig.
Ahogy megjelent, megtelt élettel a szoba, s Paula lázas izgalomba
jött: akkor fogta el ez az érzés, amikor egy ideig nem találkozott a
férjével. Elébe ment; meg akarta érinteni és magához ölelni. Széles
mosoly ragyogta be máskor komoly arcvonásait, és Shane
szerelmesen visszamosolygott rá, miközben a karjába kapta. Majd
eltolta magától, könnyű csókot lehelt az ajkára, és így szabadkozott:
– Ne haragudj, hogy elkéstem, drágám! Micsoda forgalom!
Mintha mindenki errefelé tartana Londonból.
Paula bólintott. – De most itt vagy! Olyan jó, hogy ismét láthatlak,
hogy ismét itthon tudhatlak. Ó, bárcsak én is veled lehetnék
Londonban!
Shane rápillantott, és kérdőn összevonta fekete szemöldökét. –
Alig néhány napja mentem el. Valakinek kézben kell tartania az
O’Neill Hotels Intemationalt!
– De nekem mindig annyira hiányzol, Shane! És ahogy öregszem,
egyre jobban szenvedek, ha nem vagy velem.

249
 Shane jót kuncogott, miközben odakísérte Paulát a díványhoz,
majd mindketten leültek. – Azt gondolná az ember, hogy eleged van
már belőlem… hiszen annyi éve együtt vagyunk már.
– Annyi éve? Így van. Harminc év házasság, és a közös
gyerekkorunk!
Shane vigyorgott, megfogta az asszony kezét, belenézett a
páratlan, ibolyakék szempárba, és suttogva megjegyezte:
– Reszket a hangod, Paula, kedvesem. Csak nem bánt valami?
Paula nem lepődött meg a kérdés hallatán, hiszen túl jól ismerte őt
a férje; egyszerre rádöbbent, hogy úgysem rejtegetheti el előle a
titkait. – Rosszat sejtek: nagy baj közeleg, és ebben benne van
Jonathan Ainsley keze is.

250
 24

Shane, mint mindig, most is figyelmesen hallgatta a nejét, akit

csodált és tisztelt; tudta, hogy Paula nem esik túlzásokba, és nem
nyilatkozik elhamarkodottan soha. Mindazonáltal megriadt
mindattól, amit hallott, s amikor az asszony végre hátradőlt a
díványon, s kérdőn a férjére tekintett, Shane felkiáltott:
– De drága Paulám, Jonathan Ainsley nem olyan ostoba, hogy az
életünkre törjön! Nem akar ő börtönbe kerülni.
– Tudom, tudom, de felbérelhet valakit!
– Akkor sem úszná meg, hiszen ő lenne a felbujtó. Á, nem, nem,
szerintem feleslegesen gyötröd magad, nem hinném, hogy bárki is
bántana bennünket.
– Jonathan bármire képes! – kiáltotta Paula.
– Ó, ezzel nem mondtál nekem újat!
Paula kissé odébb húzódott, fürkészve vizsgálgatta a férjét, majd
megjegyezte:
– Feleslegesen riogatom talán magam… mármint Jonathannel.
Előfordulhat, hogy csak a képzeletem játszik velem. Rosszak a
tapasztalataim.
– Az bizony megeshet, kedvesem – mondta rá Shane, és
gyengéden megsimogatta Paula arcát. – Lehet, hogy Jonathan egy
körmönfont, bosszúszomjas gazfickó, de nem ostoba, ez köztudott.
Nem ragadtatja magát törvénybe ütköző cselekedetekre. Én, személy
szerint úgy vélem: azért tért vissza Angliába, mert haza akart jönni,
és – többek között – ott akart lenni Robin bácsi közelében.
Paula halk szóval tiltakozott:
– Nem értek egyet veled. Szemernyi tisztesség sincs benne, még
akkor se, ha az apjáról van szó. De ha, hozzád hasonlóan, én is
elfogulatlanul nézem a kérdést, azt mondom: csakugyan óvatos lesz.

251
– Majd megkérdezte: – Nem láttad Philipet, amikor megjöttél? Nem
volt itt valahol a közelben? – Paula öccse Ausztráliában élt. Amikor
ellátogatott Angliába, mindig Pennistone Royalban szállt meg.
Shane a fejét rázva válaszolt:
– Valamelyik este megemlítette, hogy ma délelőtt ki akar
lovagolni a rekettyésbe. Ezért jött el tegnap éjjel Yorkshire-be, és…
– Nem is találkoztam vele! – szakította félbe Paula, majd
hozzátette: – Alig álltam a lábamon a fáradtságtól. Tízkor, miután
még mindig nem érkezett meg, hagytam neki egy üzenetet, aztán
ágyba bújtam. Ma reggel se láttam. Csakugyan kilovagolhatott.
Mintha Margaret látta volna néhány órája, amikor átvágott az
udvaron. Lefogadom, hogy felment a fellápra.
– Én is azt hiszem. De sose búsulj, kedvesem, nem szaladt világgá
a kisöcséd. Gyere, sétáljunk inkább egy kicsit! Meglátod, mindjárt
jobb kedvre derülsz. Olyan szép az idő.

Philip McGill Harte Amory fél óra múlva besétált a kövezett hallba;
lovaglócsizmája hangosan kopogott a kőpadlón. Egyenesen a
hatalmas kőkandallóhoz sietett, odaállt, és megmelengette magát.
Metsző szél fújt a rekettyésben. Átfázott odafent a fellápon, bár
melegen felöltözött, még egy viharkabátot is húzott a lovaglóruhára,
a pulóver fölé.
Felfrissítette a lovaglás; azóta nem érezte ilyen fittnek magát,
amióta a hét elején megérkezett Sydneyből. Sokat jött-ment odahaza,
Ausztráliában: ide-oda ingázott a város és Dunoon, a család
coonamble-i juhfarmja között. Ott mindennap lovagolt, s javarészt a
szabad ég alatt töltötte az időt.
A világ legcsodálatosabb helyének tartotta Dunoont; imádta, ez
volt igazi hazája, ahol otthon érezte magát, és ahol békére lelt. Talán
azért, mert számtalan csodálatos emlék jutott ott eszébe a hőn
szeretett Maddyről; bár meg kell hagyni, már kisfiúként is ezt a

252
helyet tartotta menedékhelyének, s kisgyermekként is szokatlanul
erősen kötődött hozzá..,,,,.,
Ez a ház volt a másik hely, ahol békésen és nyugodtan teltek a
napjai. Gyerekfejjel Pennistone Royal jelentette a világ közepét
Paulának, magának Philipnek és az összes unokatestvérüknek is: itt
nyüzsögtek valamennyien nagyanyjuk szoknyája körül. Philip
különösen sok időt töltött Emmával; megtanult mindent, amit csak
kellett, a kiterjedt McGill-birodalomról, amelyet Paulával együtt
örökölt meg, s amelyet most Sydneyből irányított. – Magától a
mestertől lestem el a fogásokat – válaszolta, ha megkérdezték tőle,
hol tanult, aztán az egekig magasztalta a híres-neves Emma Harte-ot.
A sudár termetű, fekete hajú, ragyogó kék szemű Philip a
nagyapjára, Paul McGillre emlékeztetett. S miközben megörökölte
Paul jellemvonásait, sok szempontból hasonlított a nagyanyjára,
Emma Harte-ra is, ami hihetetlen büszkeséggel töltötte el. Az
imádott nagyi volt a mentora, egészen a halála napjáig, és Philip az ő
tanácsai szerint élte az életét.
Odament a hall végébe, a fal mellett álló asztalhoz, ahová
Margaret korábban kikészített egy üveg fehérbort egy
pezsgősvödörben; meg egy kancsó paradicsomitalt, egy üveg vodkát
és némi üdítőt. Töltött magának egy pohár paradicsomlét, majd leült
a pamlagra, a tűz mellé. Elkalandoztak a gondolatai: eszébe jutott a
lánya, Fiona, aki Oxfordban járt egyetemre. Ő volt a szeme fénye, s
mostanra, tizenkilenc éves korára – az apja szerint – a maga nemében
páratlan fiatal nő lett belőle: ragyogóan intelligens volt, s érettebb a
koránál. Igen büszke volt rá az apja, aki tavasszal rendszeresen
ellátogatott Angliába, hogy találkozzon vele. Philip özvegyember
volt, nem nősült újra, miután Maddy meghalt szülés közben.
A közeledő léptek hangjára Philip felemelkedett a díványról, és
rámosolygott az aggodalmas orcával feléje siető nővérére.

253
 – Hát itt vagy, Pip! – kiáltotta Paula, és megölelte. – Épp azon
tűnődtünk, vajon hová tűntél.
Miután megölelgette a nővérét, s megrázta Shane feléje nyújtott
kezét, Philip bejelentette:
– Kilovagoltam. Nincs annál jobb, mint megfuttatni a lovat a
fellápon, ha az ember ki akarja szellőztetni a fejét. Pompás volt, bár
el kell ismernem, kissé dermesztő. Nos, tölthetek egy pohár bort,
vagy keverjek nektek egy Bloody Maryt? – kérdezte előbb Shane-re,
majd Paulára pillantva.
– Én egy narancslét kérek! – felelte Paula, majd odasétált az egyik
egyenes támlájú székhez, és leült.
– Te Bloody Maryt iszol? – érdeklődött Shane, és megmustrálta
Philip poharát.
– Dehogy, ez csak egyszerű paradicsomlé.
– Akkor én is csatlakozom hozzád. Ma inkább kihagyom a
szíverősítőt. No, de ebédnél azért felhajtok egy pohárka vörösbort! –
mondta Shane, és odaballagott a kanapéhoz.
Philip töltött: odavitte nekik az italt, a kandalló mellé, ahová
leültek, majd visszament a poharáért, aztán ő is csatlakozott
hozzájuk. Beszélgettek erről-arról, jelentéktelen, csip-csup ügyekről,
majd Philip a nővéréhez fordulva így szólt:
– Beszédem van veled, Paula. Aggaszt engem valami.
– Jaj, kedves, Pip, csak nincs valami baj? Ugye nem Fionával
kapcsolatos?
– Nem. Evan Hugheszal.
A név hallatán Paula rögvest rájött, hogy az öccse fülébe is
eljutott a pletyka, ez zaklatta fel. Érthető, maga Paula is
bosszankodott miatta. Vajon kitől röppent fel ez a szerencsétlen
sztori? Nagyot sóhajtott, majd így válaszolt:
– Tudom, tudom. Az a szóbeszéd járja, hogy szegről-végről
rokonunk, egy megkerült McGill lány, és nem véletlenül van itt. Ha

254
sejteném, kitől ered a pletyka, fasírtot csinálnék belőle! Egyesek
szerint rám hasonlít. Feltételezem, innen indulhatott el a dolog.
Philip azonnal észrevette, milyen hitetlenkedve cseng Paula
hangja, mire felkiáltott:
– De hát valóban rád hasonlít, és nem is kicsit!
– Badarság! Hasonló típus, ez minden. Fekete a haja, és kissé
egzotikus a külseje, mint nekem – tiltakozott Paula hevesen.
Philip, kinek arcáról lerítt, hogy más véleményen van,
megjegyezte:
– Óriási tévedés, tündérvirágom! Tudom, ritkán fogsz mellé, de
most az egyszer nincs igazad. – Shane felé fordult: – Nos, Paula a te
feleséged, azóta ismered, amióta én. Te hogy vélekedsz?
– Amikor először pillantottam meg a lányt, megdöbbentem a
hasonlóság láttán, de másodszorra rájöttem, hogy becsapott a
szemem.
– Ezek szerint te is láttad? – kérdezte Paula, és hosszan, áthatóan
az öccsére tekintett.
– Naná! Holmi mondvacsinált ürüggyel átugrottam Linnethez az
áruházba, és tüstént bemutattak Evannek. Nem vitás: lehengerlően
néz ki, igen csinos kis fruska. Látom én, miért hiszik róla egyesek,
hogy McGill lány!
– Ott hallottad a pletykát? – érdeklődött Shane.
– Nem, nem ott hallottam, hanem kedden, a saját irodámban.
– Az isten szerelmére! Egész London erről pusmog, hogy még
hozzátok is eljutott a híre?! – kiáltotta Paula elképedve.
– Gyorsan terjed ám a pletyka! Azt is beszélik, hogy Gideon
eljegyezte – mondta Philip, s közben ide-oda járt kettőjük között a
tekintete.
– Együtt járnak, ennyi az egész. Kicsit eltúlozzák a dolgokat,
Philip, hidd el nekem! – nevette el magát Shane.

255
 – Úgy tűnik. No, azért kíváncsi lennék egy-két dologra. Tudjátok
egyáltalán, ki ez a lány? – kérdezte most Philip Paulától.
– Nem nyomoztunk utána. Miért tettük volna? Nem volt rá okom,
és most sincs! – vágott vissza Paula, és görbe szemmel az öccsére
nézett.
– Szerintem pedig nem ártana megtudni róla egy s mást! – erős-
ködött Philip.
– Na és mire megyünk vele? Az isten szerelmére! Úgyse
foszthatja ki a McGill-birodalmat! Hiába tartja a markát, semmit sem
kap. Emmához hasonlóan Paul McGill is bebiztosította a vagyonát:
trösztökbe meg alapítványokba fektette a pénzét – tiltakozott Paula. –
Jobb, ha nyugton maradunk, Pip, különben óriási vihart kavarunk.
Gideon sülve-főve együtt van vele… – Paula nem fejezte be a
mondatot, annyira felkavarta ez a beszélgetés.
– Mondok én neked valamit, Paula. Miért nem beszélsz a lánnyal,
következő héten, amikor visszamész Londonba? Faggasd ki egy
kicsit a nagyszüleiről meg a szüleiről! No persze nem kell ajtóstul
rohanni a házba. Nem ártana, ha Linnet is ott lenne veled. Akkor
talán kevésbé érzi feszélyezve magát a lány – mondta Shane.
– Nem kell megvárnom a következő hetet, Shane – jelentette be
Paula, s kissé elszomorodva gondolt arra, hogy szembe kell állnia
Evannel. – Itt van – tette hozzá halkan.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Shane, és kíváncsian végigmérte
a nejét.
– Itt van, a házban. Csütörtökön, késő délután érkeztek meg: ő,
Linnet meg India. Meghívtam őket hétvégére, hogy pihenjenek végre
egy kicsit. Olyan keményen dolgoznak, gondoltam, jólesik majd
nekik, ha Margaret körbetutujgatja őket. Rólam nem is beszélve!
Elmentek Harrogate-be, ebédelni. Linnet meg akarta mutatni
Evannek az ottani üzletet. Így hát később elbeszélgethetek vele. No,
persze, csak tapintatosan.

256
 – Remek ötlet! – vágta rá Philip.
– Remélem, nem érti majd félre – dünnyögte Shane, s fürkész
pillantást vetett Paulára.
– Ígérem, minden rendben lesz! – bizonygatta Paula.

257
 25

Éppen négyet ütött az óra, amikor a három lány berobbant az emeleti

szalonba. Paulát keresték, aki azonnal észrevette, hogy már megint
majd’ szétveti őket az energia; folyt belőlük a szó. Nyilvánvalóan
siker koronázta a harrogate-i kirándulást. „Milyen boldogok”,
tűnődött el, „és milyen jó barátnők.” Csodálatos kis csapat volt ez,
Paula legnagyobb örömére.
Linnet és India is furfangos, okos lány volt; másként viselkedtek
volna Evan Hugheszal, ha nem bíztak volna benne. Paula Gideon
ítélőképességében is hitt, és a fiatalember fülig szerelmes az amerikai
lányba; Emily szerint feleségül akarja venni. Egy klasszis ez a lány,
ez nem vitás.
– Hát szervusztok! – üdvözölte őket Paula széles mosollyal.
– Helló! – felelték kórusban. Linnet odaugrott a pamlaghoz,
lehuppant az anyja mellé, és gyengéden arcon puszilta.
– Milyen volt az ebéd? – kérdezte Paula kedvesen csengő hangon.
– Fantasztikus! – felelte Linnet, s vidáman kacagott zöld szeme. –
Kösz a vendéglátást, anyu.
– Elvittük Evant Betty Kávézójába – kotyogott közbe India. – Hű,
de eltátotta a száját!
– Káprázatos, Mrs. O’Neill – szólalt meg Evan. – Szörnyen
eredeti hely. Olyan, mintha belecsöppentem volna egy régi angol
filmbe. Az üzlet pedig egyszerűen meseszép.
– Köszönöm, Evan. Gondolom, Linnet említette, hogy tavaly
teljesen átalakítottuk.
Paula kitöltötte a teát, Linnet pedig körbeadogatta a csészéket,
aztán mindnyájan elhelyezkedtek, és elmesélték Paulának, mi történt
velük eddig, a nap folyamán. India beszámolt róla, hogy felcsaptak

258
idegenvezetőnek, és körbekalauzolták Evant a kellemes, nagy múltú
fürdővárosban.
Miközben a lányok csicseregtek, Paula titokban tüzetesen
megvizsgálta Evant, s minél tovább fürkészte, annál inkább
észrevette, mennyire eltérőek az arcvonásaik. Ugyanakkor azt is
megértette, miért vannak sokan az ellenkező véleményen. Evan,
jóllehet tudtán kívül, azt a látszatot keltette, hogy ő Paula, fiatalabb
kiadásban: s mindezt a hasonló stílusú ruha tette.
Evan egyszerre enyhén elpirult, hiszen észrevette, hogy Paula
kitartóan figyeli. Akadozva megkérdezte:
– Csak nincs valami baj, Mrs. O’Neill?
Paula megrázta a fejét, futólag rámosolygott, s mivel látta, hogy itt
a kedvező alkalom: elkezdhet puhatolózni, nekiveselkedett. –
Tényleg megbámultalak? Ó, milyen udvariatlan vagyok! Sajnálom,
Evan… Sokak szerint hasonlítasz rám, és én minden erőmmel azon
voltam, hogy felfedezzem közös vonásainkat.
– Azonos az alkatunk, ez minden – felelte Evan; megkönnyebbült,
hogy Paula O’Neill végre felhozta a dolgot. Az áruházban hallotta
már a pletykát, amely felzaklatta, s egyben meg is ijesztette. Rossz
fényt vetett rá, s aggodalommal töltötte el, hiszen félt, hogy
elveszítheti Gideont.
Erre Linnet is megszólalt:
– Első pillantásra Evan csakugyan rád emlékeztet, anya, de igaza
van: alapjában ugyanaz a típus vagytok, de ezzel véget is ér a
hasonlóság.
– Szerintem is így van, Paula néni – vetette közbe India.
– Ettől függetlenül, szeretném… nos, voltaképpen szeretném
eloszlatni a kételyeket, Evan. Remélem, nem bánod, ha felteszek
egy-pár kérdést! Azt hiszem, ideje lenne véget vetni ennek az ostoba
pletykának arról, hogy egy megkerült McGill lány vagy. Mindnyájan
megkönnyebbülnénk.

259
 – Egyetértek – bólintott rá Evan. – S hogy őszinte legyek, Mrs.
O’Neill, ezt a nevet akkor hallottam először, amikor munkába álltam
az áruházban.
– Miért jöttél ide? – kérdezte Paula. Enyhén előredőlt, és ismét
Evanre koncentrált. – Úgy értem: annyi üzlet van Londonban, miért
épp a Harte-áruházra esett a választásod?
Evan érezte, hogy most nem köntörfalazhat. Sok minden állt vagy
bukott ezen a beszélgetésen, többek között a jövője is, most csak a
színtiszta igazat mondhatja.
Nagy levegőt vett és belekezdett:
– A nagyanyám tanácsára mentem el az áruházba. Tavaly
novemberben halt meg New Yorkban. Vele voltam, apámat vártuk: a
fiát, Owent. Connecticutból indult útnak, de késett, mivel nagy volt a
forgalom. No, mindegy, elbeszélgettünk egy kicsit a mamával,
miközben ott üldögéltem a kezét fogva. Egyszer csak felélénkült, és
rám parancsolt, hogy hagyjam el New Yorkot és menjek el
Londonba, Emmához. Azt állította, hogy Emma Harte-nál van a
jövőm nyitja. Ennyit mondott. Aztán megérkezett apám, pár percen
múlott csupán, hogy nem találta életben az édesanyját, majd az utána
következő fájdalom és gyász elfeledtette velem a mama szavait.
Legalábbis egy ideig. Apám őszintén meglepődött, amikor
meghallotta, mit mondott a nagyanyám. Majd eszébe jutott, hogy a
mama a második világháború idején találkozott Mrs. Harte-tal, és
mesélt egy kicsit az áruházról, bár nem sokat tudott.
– Értem – bólintott Paula. – Vagyis nyilvánvalóan létezik
valamiféle kapcsolat a nagyanyáink között.
– Nem hiszem, hogy különösebb jelentőséget kellene
tulajdonítanunk ennek – felelte Evan tiszta, nyílt tekintettel.
– Hogy hívták a nagyanyádat?
– Glynnis. Glynnis Hughes. De Jenkins volt a lánykori neve.
Walesi lány volt, Rhondda Valleyből származott. Richard Hughes, a

260
nagyapám, amerikai kiskatona volt, London közelében állomásoztak.
A háború alatt házasodtak össze, itt, Londonban, ahol apám született.
És később én is.
– Hányban született az édesapád? – próbálkozott Paula, aki rájött,
hogy sok mindent tisztázhat Owen Hughes születésnapja.
– 1944-ben, Mrs. O’Neill.
Nagy kő esett le erre Paula szívéről. – Vagyis: nem lehet a
nagyapám, Paul McGill fia! – kiáltotta. – Hiszen Paul McGill
akkoriban már nem élt! 1939-ben halt meg.
Evan bólintott, s halkan, szelíden így válaszolt:
– Mint mondtam az imént, sose emlegették ezt a nevet a
családban. A mama Mrs. Harte-ról sem beszélt soha. Talán csak
felületesen ismerték egymást. Nagyapa mesélte, hogy a mama
Londonban élt a háború idején. A legénységi kantinban ismerkedtek
meg, ahol nagyanyám esténként a barátnőivel együtt dolgozott, mint
nagyapám mondta: a kiskatonákat szórakoztatták. Közös pontra
találtak, mivel nagyapám elődei is Rhondda Valleyből települtek át
Amerikába. Itt, a kantinban szerettek egymásba, mesélte a
nagyapám.
– No lám, meglehetősen gyorsan sikerült tisztáznunk a dolgokat,
Evan! – mondta Paula, és a lányra mosolygott. – Legalábbis nekem
ennyi elég, s mi…
– De anya, miért küldte el Glynnis Evant Emmához? – vetette
közbe Linnet. – Miért mondta neki azt, hogy számára Emma Harte a
jövő nyitja? Nem találod ezt furcsának?
– Nem, egyáltalán nem! – vágta rá Paula sietve, hiszen végre le
akarta zárni az ügyet.
– De Paula néni, ez tényleg furcsa egy kicsit – mormolta India, s
mélyen nagynénje szemébe nézett. – Miért tanácsolná egy idős hölgy
a halálos ágyán az unokájának, hogy keressen meg egy asszonyt
Londonban? Miért? Gondoljon bele! Lefogadom, hogy Glynnis és a

261
nagyi csakugyan barátnők voltak, és összekötötte őket valami fontos
dolog, valami, amiről sejtelmünk sincs… mondjuk, egy közös titok?
– Ha így történt, miért nem bocsátkozott részletekbe Evan
nagyanyja? Miért nem mondott el neki mindent? – firtatta Paula.
Először Indiára pillantott, majd kérdő tekintettel Evan felé fordult.
Evan válaszolt a kérdésre:
– A mama haldoklott, Mrs. O’Neill, nagyon elgyengült már. Nem
volt ereje tovább beszélni. Kész csoda, hogy egyáltalán meg bírt
szólalni. Ezek voltak az utolsó szavai.
– A nagyanyádnak nyilván nem volt tudomása arról, hogy Emma
Harte már harminc éve halott – mormogta Paula. – Mondd csak, te
mit gondoltál, amikor rájöttél erre?
– Szörnyen megdöbbentem, Mrs. O’Neill. Fejbe vert a hír, s az
igazat megvallva, kissé ostobának éreztem magam, mivel hallgattam
a mamára. Amikor telefonon elmeséltem az egészet apának, közölte
velem, hogy ez csak hagymázas képzelődés lehetett, holmi
mesebeszéd, ami szerintem is elég valószínű.
– Mégis feljöttél az igazgatóságra, és beadtad a jelentkezésedet –
hangsúlyozta Paula, aki le se vette a szemét a lányról.
– Végül is, igen. Elmentem, ittam egy kávét, és eltűnődtem: vajon
most mitévő legyek? Rájöttem, hogy Londonban szeretnék maradni.
Hiszen New Yorkban felmondtam az állásomat. Elvarázsolt az
áruház, lenyűgözőnek találtam, és eszembe ötlött: „Miért ne
kérhetnék itt munkát?” És bejelentkeztem.
– Úgy vélem, mindenre kielégítő választ kaptunk – jelentette be
Paula, kinek tekintete sorra járta a három fiatal lányt; ő ezzel le is
akarta zárni az ügyet.
De Linnet Evanre sandított, s halkan megkérdezte:
– Hány évesen halt meg a nagyanyád?
– Hetvenkilenc éves volt.

262
 – Vagyis a második világháború idején huszonéves fiatalasszony
lehetett, hiszen akkor szülte meg apádat. Igaz? – így Linnet.
– Igen – felelte Evan, aki nem értette, mire akar kilyukadni a
másik.
Paula, aki szintén elcsodálkozott, így faggatózott:
– Ezt meg miért kérdezted, Linny?
– A háború elején Emma Harte negyvenkilenc-ötven éves lehetett,
valahogy a körül. Megítélésem szerint nem sok ideje maradhatott a
barátnőkre. Annyi munka mellett? Mellesleg ott a köztük lévő
korkülönbség is. Nem lehet, hogy Glynnis Jenkins a nagyáruházban
dolgozott a háború idején?
Paula megdöbbent, de némi tűnődés után rábólintott. – Igen,
előfordulhat, hogy az áruházban dolgozott.
Most Linnet Evanhez fordult. – Tudod, mivel foglalkozott a
nagyanyád, mielőtt hozzáment a nagyapádhoz?
– Csak tippelek… de feltehetőleg titkárnő lehetett, mivel
kiskoromban ő végezte a papírmunkát nagyapám
régiségkereskedésében.
India kihúzta magát ültében. – Ez az! – rikkantotta. – Linnetnek
igaza van! Glynnis alighanem Emma titkárnője lehetett a háború
idején.
– Mit akarsz ezzel, India? – kérdezte Paula zavartan. – Elvetettük
a McGill-féle vonalat, hiszen Owen Hughes jóval Paul halála után
született. Hagyjuk már a találgatást, és felejtsük el az egészet!
– Én nem hagynám annyiban – kezdte Linnet vontatottan, kissé
habozva. – Nem olyan egyszerű ez a dolog, anya. Legalábbis ezt
súgják az ösztöneim, és ne felejtsd el: én is valódi kelta vagyok,
akárcsak apa. Ide figyeljetek! Emily néni szerint… – Linnet rögvest
elharapta a szót; bánta már, hogy kicsúszott a száján. Sejtette, hogy
öreg hiba volt előhozakodni Emily néni nevével.

263
 – Pontosan mit mondott Emily? – nógatta Paula megrökönyödve,
ám kíváncsian.
– Jaj, miket kotyogok itt, anya! Hű de mérges lesz rám Emily
néni!
– Na most már hiába bánod, te lány. Hadd halljam, mit mondott! –
követelte Paula, s nagy szemeket meresztve nézett a lányára.
Linnet megköszörülte a torkát, s halkan, szenvtelen hangon
elmagyarázta:
– Emily néni sose hitte, hogy Evan kapcsolatban állhat a család
McGill-féle ágával. Szerinte nem rád hasonlít, anya. Inkább arra
gondolt, hogy esetleg valami köze lehet a… Harte-okhoz. Azt
mondja, hiába töri a fejét, nem jön rá, kire emlékezteti, de
valahonnan messziről dereng neki egy arc. Gondolom, ilyen érzés
lehet az, ha az ember nyelve hegyén van valami, mégsem tudja
kibökni.
– Azt hiszi, hogy Evan rokonságban állhat a Harte famíliával, és
elhallgatta előttem! – hüledezett Paula.
– Nyugi, anyus! – csitította Linnet. – Nekem is csak futólag
említette. Nem akart felzaklatni téged. Fejemet rá, hogy csak ezért
nem árulta el neked.
Paula hátradőlt a kanapén; még a szava is elállt.
– Anya, szedd már össze magad! – mondta Linnet nagy sietve. –
Próbáljuk meg kideríteni, mi lehet a titok nyitja! Hol tartják a régi
kartotékokat, az alkalmazottak listáját? Feltételezem, valahol a
londoni üzlet alagsorában lapulhatnak, a raktárban.
– Kötve hiszem, hogy még megvannak. Könnyen megeshet, hogy
megsemmisítették őket, amikor áttértünk a számítógépre –
dünnyögte Paula, aki kissé dühös lett Linnetre.
– Támadt egy ötletem, Paula néni! – India felpattant, s odaült a
nagynénje mellé a kanapéra. – A naplók! A dédi háború alatt írt
naplói, melyeket néhány hónapja találtunk, odafent, a ruhatárolóban.

264
Lefogadom, hogy azokból minden kiderül, ha valóban létezik itt
valamiféle titok; még az is előfordulhat, hogy megemlítik valahol
Evan nagyanyját.
– Meglehet… – helyeselt Paula, s eszébe jutott, mennyire
húzódozott korábban attól, hogy belemerüljön nagyanyja életének
intim részleteibe. A napló szent dolog, melyet egyetlen olvasónak
szánnak csupán – annak, aki beleírja a titkait.
Evan felsóhajtott, és lassan, megfontoltan belekezdett:
– Véleményem szerint apám valóban az, aki: Owen Hughes,
Glynnis és Richard Hughes fia. Úgy néz ki, mint a nagyapám, és sok
mindenben hasonlít is rá… – Elhallgatott, és Paulára emelte a
tekintetét; szomorú szeme elárulta, hogy megbántották.
Észrevette ezt Paula is; máris kellemetlenül érezte magát. – Jaj,
kedves Evan, milyen faragatlanul viselkedtünk mi mind!
Tapintatlanok vagyunk. Hogy mocskolhatjuk be így a nagyanyád
emlékét? Hogy feltételezhetjük, hogy viszonya volt valakivel, és ez a
férfi lett gyermeke apja nagyapád helyett? Ó, milyen kegyetlen
játékot űztünk veled, kedvesem! Annyira sajnálom. Kérlek, bocsáss
meg nekünk! – fejezte be gyöngéden.
– Semmi baj, Mrs. O’Neill, nem vettem sértésnek. Gondolom,
mindenki jót akart, hiszen ideje véget vetni ennek a rosszindulatú
pletykának. Micsoda ostobaság! Merő fikció. Egyvalamit
leszögeznék: nem állunk rokonságban. Nem vagyok én sem McGill,
sem Harte lány. A nagyanyám szerette Richard Hughes-t, és sose
csalta volna meg! A mama anyám helyett anyám volt, és ő… nos, ő
igazán erényes asszony volt, ahogy Linnet mondaná.

Miután a lányok elmentek, Paula előhozta a bőröndöt, amely

nagyanyja naplóit rejtette. Felrakta a dohányzóasztalra és kinyitotta:
előbukkantak a fekete bőrkötésbe foglalt könyvek; ott sorakoztak,
szépen egymás mellett.

265
 Nem vitte rá a lélek, hogy kinyissa az 1939-es évszámmal ellátott
könyvecskét, mivel az anyjától hallotta, hogy abban az évben Emma
hosszú órákon át írt a naplójába, s Paulának nem volt mersze
elolvasni a nagyapjáról és annak korai haláláról szóló, nyilvánvalóan
szívszorító sorokat.
Kivette hát az 1940-ből származó kötetet, és belelapozott, bár
továbbra sem szívesen tekintett bele nagyanyja személyes
gondolataiba.
Kinyílt a napló és Paula belelesett:

„Ma este Blackie O’Neill-lel vacsoráztam. Megnevettetett, már

hónapok óta nem nevettem. Ő a legkedvesebb barátom…”

Paula halk zörgésre lett figyelmes, s amikor felpillantott, ott állt

Shane, közvetlenül mellette. – Íme, a nagyanyám azt írja a
naplójában, hogy a te nagyapád a legkedvesebb barátja – újságolta
Paula.
Shane rámosolygott. – No lám, végre vetted a bátorságot és
beleolvastál! Jóllehet ezt is akarta, Paula. Azért hagyta talán elöl
őket, hogy rájuk találj. Akár meg is semmisíthette volna mindet. –
Letelepedett a kanapéra, s megkérdezte: – Azt hányban írta?
Paula a férjére emelte tekintetét, és így válaszolt:
– 1940-ben, ötvenegy évesen. Én már csak idős asszonyként
ismertem. Ő, bárcsak láthattam volna fiatalabb korában is! Vajon
milyen lehetett, Shane?
Shane átkarolta, s odahúzta magához. Röpke csend után szólalt
meg:
– Lefogadom, hogy… egyszerűen csodás volt.

266
 MÁSODIK RÉSZ

A legenda
1940

„A legmagasabb fokon birtokolta egy nagy uralkodó minden

tulajdonságát.”

(Sarlós Zsuzsa fordítása)

GIONANNI SCARAMELLI,
VELENCE NAGYKÖVETE
I. ERZSÉBET ANGOL
KIRÁLYNŐ UDVARÁNÁL

„...ne félj a rangomtól. Vannak, akik rangosnak születnek, vannak,

akik elérik a rangot és vannak olyanok, akiknek ölükbe hull.”
(Radnóti Miklós és Rónay György fordításából)

WILLIAM SHAKESPEARE:
VÍZKERESZT VAGY AMIT AKARTOK. II. felv. 5. szín
 26

Emma Harte a Belgrave Square-en található házában álldogált, a

tágas, elegáns hálószobában, a forgatható állótükör előtt, s
elgondolkozva nézegette magát.
S gyűlöletesnek találta az elébe táruló látványt.
A tükörből vékony, szinte kísérteties, halálsápadt nő tekintett
vissza rá, kinek fáradt, bánatos arcát mintegy tüzes glóriába fogta a
rőtes hajkorona. Éles kontrasztot alkotott a vörös és a fehér.
S gyűlöletesnek találta a ruhát is, amelyet viselt.
Jó minőségű ruha volt, couture, de fekete, gyászos és lehangoló;
hiányzott belőle a báj, a vonzerő, melynek Emma most egyébként is
igencsak híján volt. Ahogy a kívülálló szemével vizsgálgatta magát,
elborzadt saját külseje láttán. Még soha életében nem nézett ki ilyen
borzalmasan.
A közelben álló pipereasztal felé lesett, s tekintete megállapodott
Paul McGill fényképén. – Ugye nincs már rá szükség, kedvesem? –
kérdezte fennhangon; a képhez beszélt, ahogy már hónapok óta, nap
mint nap. Mivel elég csavarosan járt az esze, és rendkívül jó
emberismerő is volt, sejtette ő, hogy a személyzet azt hiszi: kicsit
habókos lett az utóbbi időben, azért beszél magában ilyen hangosan.
Pedig nem tébolyodott ő meg, voltaképpen Paulnak címezte szavait.
Tudta, hogy ez így lesz halála napjáig. Megnyugtatta, s enyhítette
magányát is; így kevésbé érezte egyedül magát. Tizenhat éven át
éltek itt együtt, és minden Pault juttatta eszébe.
– Drasztikus változásokra van itt szükség – folytatta, s miközben
elhaladt a pipereasztal mellett, keze egy pillanatra megpihent az
aranyozott kereten, amely Paul fényképét őrizte. A lámpa fehéren
izzó fényében, akár egy zölden lobogó lángkéve, felragyogott kezén

268
a hatalmas, szögletesre metszett smaragdgyűrű, melyet Paul McGill
ajándékozott neki azután, hogy Daisy megszületett.
Könnyed léptekkel végigsietett a hálóhelyiségen, levetette a fekete
ruhát, ráfektette az ágyra, felhúzta a selyemköntöst, és beszaladt a
szomszédos fürdőszobába. Elővett a pipereszekrényből egy méretes
ollót, s nagy lendülettel elkezdte vágni a haját. Mindezt ügyesen,
hozzáértéssel tette; abba se hagyta, míg kész nem lett a mutatós,
enyhén hullámos apródfrizura, a legújabb divathóbort stílusában.
Mikor szemügyre vette magát a tükörben, megállapította, hogy
hirtelen fiatalodott tíz évet, s kevésbé gyászosan fest. Lelépett a
fürdőszobaszőnyegről, lehajolt és felhajtotta, hogy ne hulljon
szanaszét a levágott haj, aztán félrerakta a felgöngyölt szőnyeget;
majd később eltakarítja Grace, a szobalány.
Visszatért a hálószobába, leült a pipereasztalhoz: egy-két percig
az arcát vizsgálgatta, majd felkapott egy nagyobb púderpamacsot, és
végigsimította vele az orcáját meg a homlokát. Ezután finoman
kirúzsozta a száját, végighúzta ujját a szemöldökén, és kifestette a
szempilláját. Végül hátradőlt a széken és megállapította, hogy
előnyére változott meg a külseje. Többé már nem úgy fest, mint egy
tébolyodott Ofélia, útban a bolondokháza felé.
Röviddel ezután felöltötte tengerészkék ruháját, és belebújt a
hasonló színű, magas sarkú cipőbe is. Újfent megnézegette magát az
ablak mellett, a sarokban álló tükörben, ám ezúttal elégedetten
bólintott. Jean Patou tervezte a bokáig érő, mesteri szabású, szűk,
elegáns, hosszú ujjú ruhát, amely matt, krepp anyagból készült, s
hosszú stóla is tartozott hozzá. Emma 1935-ben vette Párizsban, mert
Paul el volt ragadtatva tőle, s most már látta, miért. Pompásan illett
karcsú alakjához, s magasabbnak tűnt benne, mint amilyen valójában
volt.
Visszatért a pipereasztalhoz: a fülébe rakta a Paultól kapott
szögletes smaragdfülbevalót, amely illett a gyűrűhöz és a smaragd

269
karkötőhöz is; majd vállára erősítette a Blackie-féle, mutatós
smaragdkitűzőt. Ezután Chanel parfümöt fújt magára; utána pedig
előkotorta az öltözékéhez illő, tengerészkék retikült.
Pár perc alatt elkészült: a Dorchesterbe tartott, hogy ott
találkozzon a fiúkkal, ahogy ő nevezte őket. „Örülni fognak, hogy
oly hosszú idő után végre felhagytam a gyásszal”, állapította meg,
miközben az ajtó felé tartott.

Megállt egy percre a lépcső tetején, mielőtt lement volna az utcára,

ahol már várta a sofőr az autóval. Ismét megcsodálta a hihetetlenül
enyhe időt: egész héten tündöklően sütött a nap, ahogy előző héten
is. Most is igen kellemes tavaszi este volt, a levegő balzsamosan
meleg, s egyetlen felhő sem pettyezte a kék eget.
Minél lesújtóbb hírek érkeztek a letarolt Európáról, amely
összeomlott a náci katonabakancsok alatt, melyek díszlépésben
bemasíroztak az ellenállásra képtelen, védtelen országokba, annál
kellemesebbre fordult az idő Angliában.
Minden olyan békésnek, olyan hétköznapinak tűnt itt, az angol
égbolt alatt; s Emma számára, aki éppen lefelé sétált a lépcsőn, volt
valami szörnyen megindító, szinte szívszaggató ezekben a ragyogóan
pompás nappalokban és éjszakákban. Eltűnődött: „Vajon meddig tart
mindez?” Mikor sújt le vajon hőn szeretett hazájára a könyörtelen
náci ököl? Mert tudta, hogy lesújt… mégpedig nemsokára.
A sofőr sietve kinyitotta neki a kocsiajtót, s üdvözlésképpen a
sapkájához emelte a kezét.
– Jó estét, Mrs. Harte!
– Jó estét, Tomkins. Épp megcsodáltam ezt a fantasztikus időt.
Ugye milyen szép esténk van?
– Ja, ja, madame, télleg kész csuda, az há’, ez a melegfront.
Máskó’ kicsikét csípős még a május.

270
 Miután besegítette Emmát a hátsó ülésre, elölről megkerülte az
autót, s egy perc múlva a Rolls elegánsan elkanyarodott az
útpadkától.
– A Dorchesterbe megyek – szólt oda Emma, és kényelembe
helyezkedett a bőrülésen.
– Máris röpülünk, madame! – felelte Tomkins, miközben
megkerülte a Belgrave Square-t, és továbbhajtott a Hyde Park Corner
felé, a Park Lane irányába.
Emmának a szálloda járt a fejében, miközben az autó utat tört
magának a kora esti forgalomban. A Dorchester Hotelt 1931.
áprilisában nyitották meg, s attól a perctől kezdve ez lett a királyi
család, az uralkodó osztály, a politikusok, szóval: a híresek és
gazdagok kedvenc találkozóhelye. Dorchnak becézték azok, akik
rendszeresen idejártak. Most minden eddiginél felkapottabb lett,
hiszen London legbiztonságosabb szállodájának tartották. Azért volt
ez, mert teljes egészében vasbetonból épült – Blackie O’Neill szerint,
aki ismerte az építtetőt, Sir Malcolm MacAlpine-t. Blackie legalább
annyira imádta ezt a helyet, mint mindenki más, beleértve Emmát is.
Itt volt Blackie kedvenc étterme; Emma most vele készült
találkozni, már alig várta, hogy végre láthassa. Blackie heteken át
távol volt, s mindig hiányzott Emmának, amikor elutazott – lévén
legkedvesebb barátja.
Blackie már délelőtt visszatért Londonba; magával hozta jó öreg
barátjukat és társukat, David Kallinskit is, aki szomorú és lehangolt
volt azóta, hogy meghalt a felesége, Rebecca. Már épp kezdett volna
helyrerázódni, amikor rájött, hogy a fiai, Ronald és Mark, a tudta
nélkül beálltak katonának. Szentül hitte, hogy meg fognak halni a
fronton, egy idegen országban, mesélte Blackie Emmának a múlt
héten.
„Feltétlenül ki kell rángatnom Davidet ebből a gyászos
hangulatból!”, morfondírozott magában Emma. Sokat jelentett neki

271
David, elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy szenved.
Valamikor, réges-rég szerelmesek voltak egymásba, de Emma
elmenekült tőle, mert David nős ember volt. „Nem építem más
szenvedésére a boldogságom”, mondta neki. David végül elfogadta
Emma döntését, így maradtak barátok és partnerek a Lady Hamilton
öltözékeknél.
Egyszerre felvillant előtte Abraham Kallinski arca, s Emma David
apjára gondolt, aki jó barátja volt Leedsben, mikor ő még csak egy
szegény, magányos fiatal lány volt, és ott hordta a szíve alatt Edwin
Fairley gyermekét.
Nem sokkal azután, hogy Leedsbe költözött, egy nap éppen a
North Streeten bolyongott – munkát keresett az egyik ruhagyárban –,
amikor a közelben észrevett néhány huligánt, akik kővel dobáltak
meg egy férfit, kigúnyolták, és mocskos zsidónak titulálták. A
megsebzett, vérző férfi összerogyott; leesett a szemüvege; elejtette a
kalácskenyeret is, amelyet hállának hívnak, mint Emma később
megtudta.
Emma, akinek eszébe se jutott, hogy saját magát is veszélybe
sodorhatja, a segítségére sietett; az öklét rázva megfenyegette a
gazfickókat, hogy rendőrt hív; ugyanakkor kész volt egymaga
felvenni velük a harcot, hiszen egy percre elfeledkezett a méhében
növekvő gyermekről.
Miután felsegítette az ismeretlent, és felvette a szemüvegét,
leporolgatta a hállá vekniket, és visszarakta őket a papírzacskóba, a
többi ennivaló mellé. A férfi megkérdezte a nevét, és maga is
bemutatkozott mint Abraham Kallinski, s hosszasan áradozva
hálálkodott.
Ezután Emma elkísérte az Imperial Streeten álló házáig. – Igen
szerencsétlenül választották meg annak a szegény utcácskának a
nevét, mivel minden, csak nem fenséges – mondta neki a férfi
savanyú ábrázattal, melyet Emma mind a mai napig nem bírt

272
elfelejteni; majd elmagyarázta, hol található ez az utca: no, erre aztán
megijedt Emma, mivel hallotta már, hogy Leylands a gettó,
veszélyes környék. Ettől függetlenül hazatámogatta, mivel
biztonságban akarta tudni, s most felidézte magában, hogyan fogadta
őt Janessa Kallinski, a férfi felesége meg a két fiú. A szárnyuk alá
vették, őt, az idegent; Abraham adott neki munkát a ruhaüzemében,
és úgy bánt vele, mint a saját gyermekével.
Emma nem ismerte ki magát a nagyvárosban, mivel nemrégiben
futott el a yorkshire-i lápvidékről, Fairley falvából; azt se tudta, mi
fán terem az, hogy „zsidó”; Abraham mesélt neki a vallásukról, a
szokásaikról és az életmódjukról. Igen, Emma végtelen szeretettel
gondolt a Kallinski családra, hiszen annyi hálával tartozott nekik a
harmincöt évvel ezelőtt iránta tanúsított kedvességükért…
A sofőr szakította félbe a gondolatait. – Megérkeztünk, Mrs. Harte
– jelentette be, miközben megállt a Rolls-Royce-szal a szálloda előtt.
– Elidőzök itt egy ideig, Tomkins – közölte vele Emma. – Ha
kedve tartja, nyugodtan menjen el vacsorázni.
– Hálásan köszönöm, Mrs. Harte! De inkább itt lebzselek a
környéken. Megtalál, ha kigyün.
Emma bólintott, és kiszállt az autóból – segített neki a sötétzöld
mundérba bújtatott, cilindert viselő portás –, majd elindult a
homokzsákokból rakott fal felé, mellyel azután bástyázták körül a
szálloda bejáratát, hogy tavaly, szeptember 3-án kihirdették a
háborút. Ugyanakkor újabb zsindelyek kerültek fel a tetőre; mindez a
védelmüket szolgálta, állította Blackie, aki látszólag mindent tudott
az imádott Dorchról.
Ahogy Emma végigsétált az elegáns előcsarnokon, azonnal feltűnt
neki a nagy sürgés-forgás: csak úgy nyüzsgött a sok ember; mások
álltak és beszélgettek; a londinerek és hordárok futva intézték
munkájukat, s kitartóan csörögtek a telefonok. A szokásosnál jobban
pezsgett az élet a Dorchester előterében. Egész London felbolydult

273
azonban mostanában: csak úgy hemzsegett a temérdek amerikai
haditudósító, meg a rengeteg katona – közlegények és tisztek
egyaránt –, aztán ott voltak az igencsak elveszettnek tűnő
menekültek is, akik ideözönlöttek Európából. Sok volt köztük a
zsidó: az üldöztetés elől futottak el, és Emma tiszta szívéből sajnálta
őket.
Mosolyogva odabiccentett a főportásnak, akit jól ismert, majd
továbbsétált, át a nagyobbik csarnokon, az étterem felé; észre se
vette, milyen érdeklődéssel forgolódnak utána.
Az étteremben szívélyesen üdvözölte őt a főpincér, majd
odakísérte az asztalhoz, amelynél Blackie Daviddel együtt üldögélt.
Mindketten felállva fogadták, és arcon csókolták.
Miután Emma helyet foglalt, a főpincér tapintatosan távozott.
Ekkor Emma Blackie-ről Davidre emelte a tekintetét, és kedvesen
így szólt:
– Csodálatos, hogy újra veletek lehetek, fiúk. Annyira
hiányoztatok!
Derűs mosollyal pillantottak rá, majd Blackie oldalt biccentette a
fejét, s résnyire húzott szemmel, apró, vidám kuncogás közepette
megjegyezte:
– Ejha, pindurkám, látom, kicsípted magad egy kicsit.
Mondhatom, öröm rád nézni! Egész csinos lettél, kedvesem.
– Persze, a kedvesed! Na még mit nem! – vágott vissza Emma,
bár kedves mosoly bujkált az ajkán, és sötétzöld szeme is a
mostanában megszokottnál vidámabban csillogott. – Köszönöm,
drága Blackie! Te is szívderítő látvány vagy, s te is David. Te bezzeg
már hetek óta kerülöd a várost! – Emma gyengéden megfogta a férfi
karját. – Gyakrabban eljöhetnél Londonba, hadd kényeztesselek egy
kicsit!
– Úgy lesz – felelte David. – Te is hiányoztál nekem, Emma.
Tudod, Blackie-nek igaza van – mondta; fürkész szemmel

274
végigmérte az asszonyt, majd hozzáfűzte: – Csinosabb vagy, mint
valaha!
– Ez úgy hangzott, mintha Blackie O’Neilltől tanultál volna
hízelegni – mormolta Emma. – De kedves bók volt, köszönöm! Ma
este úgy döntöttem: ideje félrerakni a gyászruhát. Levágtam a hajam,
és kicsíptem magam egy kicsit, ahogy Blackie olyan találóan
megjegyezte. Hirtelen rádöbbentem, hogy vissza kell térnem az élők
közé, mivel nem élhetünk a holtaknak. Paul is ezt mondaná, Rebecca
úgyszintén.
David bólintott, és erőltetetten elmosolyodott. – Én is így
gondolom, és a feleségem is valami hasonlót mondott a halála előtt,
így sikerült legyűrnöm a bánatot… legalábbis remélem. – S kérdőn
Blackie-re sandított.
– David ma egyszerűen csodálatos volt, Emm! Időtlen idők óta
nem volt ilyen remek formában.
– Mutatós a frizurád, mint mindig – jegyezte meg most David
Emmára tekintve, és szeretetteljesen, őszintén elmosolyodott. Régóta
nagy rajongója volt Emmának.
Éppúgy, ahogy Blackie is, aki most megkérdezte:
– És most, drágaságom, mit innál?
– Hát, Blackie, alighanem egy pohár pezsgőt. Igen, az pompás
lenne!
– Máris! Daviddel épp egy korty jó öreg ír whiskyt szopogatunk,
de lehet, hogy később mi is beszállunk a pezsgőbe, rendelek hát egy
egész üveggel. Mit parancsolsz?
– A Pol Roger a legújabb kedvencem, köszönöm, Blackie.
Blackie bólintott, és odaintette a pincért, aki tüstént ott termett
mellette. Miután Blackie leadta a rendelést, és a pincér
hallótávolságon kívülre került, Emma megkérdezte:
– Hogy van Bryan? Nincs semmi baja?

275
 – Nincs, Emma drága, remekül van, bár továbbra sem örülök,
hogy ilyen hűbelebalázs módjára bevonult. De ezek a fiatal legények
annyira sietnek, fűti őket a hazaszeretet, ki akarnak állni a hazájuk
mellett. Égnek a vágytól, hogy felvegyék a harcot a fritzekkel, mint
annak idején mi is, az első világháborúban.
– Na, szerintem benneteket nem hajtott annyira a lelkesedés –
dünnyögte Emma elgondolkozva, és sokatmondó pillantást vetett
Blackie-re. – Ha jól emlékszem, elég későn vonultatok be ti ketten,
Joe-val. Tulajdonképpen mindketten megvártátok a behívót… a
szabály az szabály, a nős ember vonul be utoljára. Határozottan
emlékszem rá, hogy 1916-ban léptetek be az alakulatba, a Seaforth
Highlandersbe, miután kihirdették az általános hadkötelezettséget.
Tudod, remek a memóriám!
– Nem vonom kétségbe – mondta rá Blackie. – Igen, igen, jól
emlékszel a dátumra. Csakugyan 1916-ban vonultunk be.
Emma Davidhez fordult, s így biztatta:
– Minden rendben lesz Ronnie-val és Markkal, David, ne aggódj
annyira miattuk!
– Igyekszem, de szörnyen nehezen megy – vallotta be David, s
igyekezett vidámabban csengő hangon válaszolni. Emma bátor, erős
asszony volt, David nem akart gyengének tűnni a szemében.
Közben Blackie-t elárasztották a háborús emlékek. Igen,
Emmának igaza van: ők ketten Joe-val akkor vonultak be, amikor
már muszáj volt; elküldték őket Franciaországba, ahol részt vettek a
Somme folyónál vívott csatában. Eszébe jutott az eső. És a sár: térdig
érő sárban gázolt a lövészárkokban. Szinte érezte a kordit szagát, s
mintha ott rezonált volna a fejében az ágyúk dörgése. Micsoda pokol
volt! Imádkozott érte, hogy a fia sohase kényszerüljön hasonló
körülmények közé. A somme-i csata… ott esett el Joe. Emma első
férje, Joe Lowther, Kit apja. És most Kit az idegen földön
állomásozó brit seregben szolgál, s újabb háborút vív Németország

276
ellen, alig huszon-egynéhány évvel az előző után. Blackie az Úrhoz
fohászkodott, hogy ne legyen ágyútöltelék Kitből és Bryanból, sem
David fiaiból. S imádkozott a többi fiúért is, akik a fronton
harcoltak…
– Blackie, te is egyetértesz? – szegezte neki Emma a kérdést.
Blackie erre odahagyta az emlékeit. – Ne haragudj, Emma, miről
van szó? – mormolta.
– Épp az imént említettem Davidnek, hogy ha az ember körülnéz
itt, az étteremben, észre sem veszi, hogy háború van. Szerfelett
elbűvölök a hölgyek: elegáns ruhát viselnek, meg ékszereket, és a
férfiak is fessek, helyesek.
– Így igaz – felelte Blackie. – Másrészt árulkodó, hogy megviselt
repülőtisztek ülnek ott, a sarokasztalnál.
Miután a pincér kiöntötte a kóstolónak szánt pezsgőt, Emma ivott
egy kortyot s biccentett, mire a pincér teletöltötte a poharat, és
eltávozott.
Blackie felemelte a poharát, először Emmával koccintott, aztán
Daviddel, majd elkurjantotta magát:
– Proszit! A jó, öreg barátokra!
A másik kettő egyszerre emelte meg a poharat; majd – miután
belekortyolt a jéghideg pezsgőbe – Emma bejelentette:
– Sose felejtem el a dátumot. – És sokatmondóan először Blackie-
re, majd Davidre nézett. – Ez lesz Anglia történelmének egyik
legemlékezetesebb dátuma. Nem is, hadd pontosítsák… ez lesz
országunk történelmének egyik legnagyobb jelentőséggel bíró
dátuma.
– Miféle dátumról beszélsz? – kérdezte Blackie, s bosszúsan
sandított rá az asztal túloldaláról. – Sajnálom, de nem bírlak követni,
Emm. Hát te, David?
David is megrökönyödve rázta a fejét. – Ne haragudj, Emma.

277
 Emma mindkettőjüket megajándékozta ragyogó mosolyával, azzal
a híres mosollyal, amelyet már oly hosszú ideje nem látott egyikük
sem. Elmagyarázta:
– 1940. május 10. Péntek. Pontosabban szólva, a tegnapi dátum.
Ti legalább olyan jól tudjátok, mint én, hogy milyen csodálatos dolog
történt tegnap este. Besétált a Downing Street 10-be új
miniszterelnökünk: Winston Churchill. Végre-valahára! Most már
biztos, hogy megnyerjük a háborút!
– Aj, Emma, milyen igaz! Winston a legalkalmasabb erre a
posztra. Bizony, nem kis feladat vár rá! Nagy bajban vagyunk.
Hosszú, rögös út áll előttünk, de vele átvészelünk mindent. Ha
Churchill vezet bennünket, leverjük a fritzeket, de le ám! Hiába
hadakoznak ellene a parlamentben ülő politikusok, az ország mögötte
áll.
– Ezt én is aláírom – jegyezte meg David csendes
magabiztossággal. – Bevallom: én már azt hittem, hogy
megragadunk Neville Chamberlainnél. Megbékélésről beszélni
ilyenkor? Nevetséges! Ugyan ki tudja lecsillapítani Hitlert? Mohón
vágyik a hatalomra, és világuralomra tör.
– Egész Európát akarja – bólintott rá Blackie. – És Angliát is. Én
mondom nektek, és jegyezzétek meg a szavaimat, be fog törni a mi
kis szigetünkre… legalábbis megkísérli.
– Sose hódítja meg Angliát! – kiáltotta Emma. Felemelte a
pezsgőspoharat, és hozzáfűzte: – Igyunk megmentőnk egészségére!
A nyugati világ megmentőjére! Winston Churchill egészségére!
Csilingelve koccantak össze a kristálypoharak, s mindhárman
őszinte lelkesedéssel ismételték meg Churchill nevét. Már évek óta
várták, hogy ismét Churchill kezébe kerüljön a hatalom. Benne volt
minden bizodalmuk: úgy gondolták, hogy ő az egyetlen ember a brit
kormányban, akinek a vezetésével legyőzhetik a nácikat.
Blackie egy perc múlva vontatottan megszólalt:

278
 – Döbbenet, hogy félretette Winstont az a sok ostoba idióta a
kormányban! Évek óta mondogatja nekik, hogy Hitler óriási veszélyt
jelent, aztán egyik se figyel oda rá. A szava pusztába kiáltott szó
maradt. Mást se csinált a sok nyüves politikus, csak Chamberlain
kegyeit kereste, aki a vesztünket okozta volna, ha még sokáig a
székében marad. Gondoljatok bele: lepaktál Hitlerrel, akinek a
seregei már letiporták fél Európát. Hihetetlen! No és ezzel még nincs
vége. Újrafegyverezni az országot? Minek? Senki a kisujját sem
mozdította meg érte! Egyáltalán nem készültünk fel a háborúra.
Nincsenek fegyvereink, legalábbis alig valami, kevés a bombánk,
repülőnk se sok. Az igazat megvallva, nem nagyon tudjuk megvédeni
magunkat, hiszen nincs mivel. Gondolom, azért, mert egy vak
vezetett bennünket, mögötte a talpnyalók seregével.
David hevesen bólogatott, és a vele szemben ülő Emmára lesett. –
Hitler hadserege ebben a szent pillanatban masírozik be
Franciaországba, és a Gestapo lóhalálában lohol majd utánuk, hogy
elhurcolják és legyilkolják a zsidókat. – Bánatosan ingatta fejét, s
kék szeme megtelt aggodalommal. – És Chamberlain azt hiszi, hogy
Hitler békét akar! Esztelen bolond ez az ember! Hál’ istennek,
megszabadultunk tőle.
– Ha valaki vak akar lenni, azon nem segíthetünk – suttogta
Emma.

279
 27

– Jól nézek ki, anya? – kérdezte Elizabeth, amikor besétált Emma

hálószobájába.
Emma sarkon pördült, hogy megmustrálja a lányát. Elizabeth
szájtátva meredt az anyjára.
– Mi a baj? – érdeklődött Emma, s a szoba túloldalán álló,
tizenkilenc éves lányt fürkészte.
– Semmi baj, anya. Egyszerűen káprázatosan festesz! Mintha
kicseréltek volna egy hét alatt – mondta Elizabeth, miközben
gyönyörű, formás lábán belibegett a szobába, majd hozzátette: – Azt
látom, hogy levágtad a hajad, de ez nem minden… szinte ragyogsz,
elbűvölő vagy!
Erre Emmát elfogta a nevetés. – A kosztüm teszi. A szekrény
mélyéről kotortam elő. És igen, tényleg levágtam a hajam, de
esküszöm, ez minden.
– Lárifári! Már nem viselsz feketét! Vagyis: részben a kosztüm
teszi. Mindig is jól állt neked a világoskék, csodálatosan fest a vörös
hajaddal, illik a mai naphoz is, olyan meleg van odakint, mint nyár
derekán. Tony azt mondja: minél lesújtóbbak a hírek, annál szebb az
idő.
– Ez nekem is eszembe jutott szombat este, amikor együtt
vacsoráztam Blackie-vel meg Daviddel. Szóval, az eredeti
kérdésedre visszatérve, drága kislányom, tudod, túl szerény lennék,
ha azt válaszolnám, hogy jól nézel ki. Meseszép vagy, és ha valaki,
akkor te, Elizabeth, igazán káprázatosan festesz!
Emma nem hazudott. Elizabeth Barkstone, Robin ikertestvére,
úgy nézett ki, akár egy filmsztár. Ragyogó, hullámos, fekete
hajkorona ölelte körül széles homlokát s törékeny szépségű, finom
arcát, amelyből magasan kiemelkedett az arccsontja. Hosszúkás,

280
vékony orra keskeny volt; fekete szemöldök ívelt át két óriási, távol
ülő kék szeme felett. Karcsú volt, mégis formás; szép, hosszú lába
arra késztette a férfiakat az utcán, hogy füttyel jelezzék tetszésüket.
Egészen tavalyig a Színművészeti Főiskolára járt, mivel régóta
vágyott a színpadra. Emma, aki tökéletes színésznőnek tekintette a
kissé szeszélyes leányt, azt hitte, hogy egyszer majd valóra válnak
Elizabeth álmai.
Januárban azonban Elizabeth otthagyta a főiskolát, és beállt a
Vöröskereszthez nővérnek. – Anya, úgy érzem, nem ülhetek tétlenül,
amikor háború van – közölte Elizabeth akkoriban az anyjával. –
Szeretném, ha hasznomat vennék, különösen most, hogy Tony
repülőn ül, és a Luftwaffe ellen harcol.
Emma nem tiltakozott, sőt támogatásáról biztosította lányát. 1939.
decemberében Elizabeth hozzáment Tony Barkstone-hoz, Robin
cambridge-i kebelbarátjához, aki szintén a királyi légierőnél szolgált.
Robinon keresztül ismerkedtek meg, és őrülten egymásba szerettek.
Bár Elizabeth akkoriban mindössze tizennyolc éves volt, és Tony se
sokkal több, Emmát nem vitte rá a lélek, hogy megakadályozza az
esküvőt. Mint Blackie találóan megjegyezte: – Ha elég idős ahhoz,
hogy felküldjék egy Spitfire-ben a németek ellen, akkor nyugodtan
megnősülhet. Elizabeth sem kislány már.
A háborúra való tekintettel elmaradt a nagy lagzi, mégis jól
sikerült a csendes kis esküvő, s az egész család jelen volt, Kit
kivételével, aki nem kapott kimenőt. Edwina, aki továbbra is
haragban volt Emmával, Írországban maradt, küldött viszont
ajándékot. Emma már régóta kereste volna az alkalmat a kibékülésre,
de Edwina hihetetlenül önfejű volt, s nem hajolt meg. Törvénytelen
gyermekként született, s ez annyira bántotta, hogy megvetette érte az
anyját.

281
 – Örülök, hogy nővérruhában jöttél – mondta Emma. – Csinos
vagy benne, és látszik, hogy büszkén viseled. S mellesleg, szerintem
illik az alkalomhoz. Roppant kifejező.
– Kicsit furcsán éreztem volna magam más ruhában, anya. Büszke
vagyok arra, hogy nővér vagyok, és én is kiveszem a részem a
háborúból. Olyan jó érzés az, hogy az ember segíthet másokon.
– Az bizony! Nos, már csak az ékszerek hiányoznak, és máris
indulhatunk.
– Ma kék drágakövet kellene viselned – bökte ki Elizabeth. –
Mondjuk, az akvamarin kitűzőt meg a hozzá való fülbevalót.
Emma megállt útközben a pipereasztal felé, s hátrapillantott a
lányára. – A gyöngysort és a gyöngy fülbevalót húzom fel, Elizabeth,
nem akarok feltűnést kelteni.
– Ó, persze, értem. – Elizabeth odalépett a hintaszékhez és leült. –
Tegnap beszéltem Tonyval. A légierő yorkshire-i állomáshelyéről
hívott, ahol speciális kiképzésen vesz részt… Topcliffe-ről.
Üdvözletét küldi.
– Ha legközelebb telefonál, mondd meg neki, hogy én is
üdvözlöm! – felelte Emma. – írtam neki a minap, jobban mondva az
összes fiúnak: Kitnek, Robinnak, Bryannek, Randolphnak, Marknak
és Ronnie-nak… az egész csapatnak.
– Elképesztő vagy! Nem értem, hogy csinálod. Vezeted az
áruházláncot, Paul cégeit, és viszed az üzlet többi részét is. Apropó,
elfelejtettem megkérdezni: hogy van a mi kis Békaporontyunk?
Emma ismét hátrafordult, és halkan így válaszolt:
– Remekül, de annyira örülnék, ha nem hívnád Békaporontynak
Daisyt! Nem a leghízelgőbb becenév. Csodálom, hogy nem veszi
zokon.
– Ó, édes anyukám, ne légy már csacsi! Ő is tudja, hogy ez nem
komoly! Annak idején, Pennistone Royalban folyton a békákat

282
babusgatta, akkoriban ragadt rá ez a név. Egyébként is, Paul kezdte,
nem én!
– Tudom. – Emma végigsimította a remekbe készült Lanvin
kosztümöt, felkapta a retiküljét, s így szólt: – Nos, ideje indulni, ha
nem akarunk elkésni az alsóházból! Jane néni kiadta az ukázt, hogy
legyünk ott fél kettőre, de legkésőbb háromnegyedre. Winston
Churchill most tartja a székfoglaló beszédet a parlamentben. Nem
szalaszthatunk el egy szót sem!

Egymás mellett ült a karzaton a három gyönyörű nő: Emma Harte,

Elizabeth Barkstone és Jane Stuart Ogden, William Stuart Ogden,
délkelet Leeds konzervatív párti képviselőjének felesége. Sokan
forgatták arrafelé a fejüket, s hosszasan, elragadtatva megbámulták
őket.
Amikor Jane valamikor aznap délelőtt megtudta a férjétől, hogy
délután Winston Churchill beszédet mond a parlamentben, felhívta
Emmát, és magával invitálta. Május tizenharmadika volt,
pünkösdhétfő és munkaszüneti nap, így zsúfolásig megtelt az
alsóház.
Emma elképedve látta, milyen lelkes ovációval fogadják a
terembe belépő Neville Chamberlaint. Úgy tűnt, hogy mindenki
tapsol és éljenez. „Hogyhogy?”, kérdezte magában. „Ez az ember
észre se vette, mi folyik Európában! Nem volt hajlandó
újrafegyverezni a sereget, s megalkuvó politikájával a szakadék
szélére vitt bennünket. Katasztrófába sodorta az országot és a népet.”
Határtalan lelkesedés lépett az iménti gyászos gondolatok
helyébe, amikor Emma észrevette, hogy Winston Churchill belép az
ülésterembe. Arra számított, hogy még kitörőbb üdvrivalgással
fogadják, mint az imént Chamberlaint, de tévedett. Jane később
megjegyezte, hogy főleg a munkáspárti meg a liberális padsorokból

283
hangzott fel a taps, nem is a saját konzervatív pártja éljenezte meg
Churchillt.
Emmát feldühítette, hogy ilyen szégyenletes, aljas módon bánnak
Churchill-lel. „Nem értenek ezek semmit! Nem értik meg ezt az
embert, sem a céljait, és nem látják, milyen hangulat uralkodik az
országban! Az emberek ismét Winstont akarják látni a
miniszterelnöki székben, és hála istennek, ott is látják.”
Mikor Churchill beszélni kezdett, Emma lelkesen előredőlt.
Felzengett a csodálatos, igéző bariton:
– Mint már elmondtam azoknak, akik csatlakoztak a kormányhoz,
elmondom a tisztelt háznak is: „Nem ígérhetek mást, mint vért és
gyötrelmet, könnyeket és szenvedést.” A lehető legfájdalmasabb
megpróbáltatás előtt állunk… Azt kérdezik, mi a mi politikánk. Azt
válaszolom: Folytatni a háborút tengeren, szárazon és levegőben,
minden tehetségünkkel és erőnkkel, amit az Úr adott nekünk;
folytatni a háborút a szörnyű zsarnokság ellen, amelyhez fogható
sosem volt az emberi gaztettek sötét és fájdalmas történetében. Ez a
mi politikánk. Azt kérdezik, mi a célunk? Egy szóval válaszolok:
Győzelem! Győzelem minden áron, győzelem minden borzalom
ellenére, győzelem, bármilyen út vezet hozzá; hiszen ha nem
győzünk, meghalunk.
Könnyek szöktek Emma szemébe, alig tudta összeszedni magát.
Sose hagyták hidegen Churchill érzelmekre ható szavai; ösztönösen
megsejtette, hogy nem hétköznapi ember, hanem talán a korabeli
Anglia legkiemelkedőbb alakja. Nem csoda, hogy az utca embere
rajongott érte, hitt benne, és követni akarta.

Késő este, közvetlenül lefekvés előtt, Emma elővette a naplóját, és

lejegyezte a nap eseményeit. Szép, egyenletes, enyhén dőlt betűkkel
részletesen beszámolt arról, hogyan látogatott el az alsóházba, hogy

284
meghallgassa Winston Churchill beszédét; majd a következőket
vetette papírra:

„Időnként elsírtam magam, annyira meghatódtam. Mesterien bánik a

szavakkal. Meggyőzi az embert. S ösztökéli; ő századunk motorja.
Egy nehéz korszakban került hatalomra, és szörnyű felforduláson
kell úrrá lennie, mégis győzedelmeskedni fog. Hiszek az erejében. S
büszke vagyok rá.”

Végül becsukta a naplót. Ágyba bújt; tudta, hogy aznap nyugodt lesz
az álma, hiszen végre bátor, elszánt ember került az ország élére, s
így megtelik a jövő reménnyel.

285
 28

Az elmúlt évek során, ha az idő engedte, Emma többnyire gyalog

tette meg az utat a knightsbridge-i Harte-áruházig. Mostanában
viszont kötelező lett a séta. Be kellett járnia ezeket az ismerős
utcákat, hiszen a saját szemével akarta látni, hogy hétköznapi életét
éli ez a nagy metropolis, a hőn szeretett város, amelyben élete felét
töltötte.
Erőt merített abból, hogy látta a londoniakat, akik mosolygós
arccal végezték mindennapi teendőiket. A rendőrök bejárták a
körzetüket, a rikkancsok az utcasarkon harsogva hirdették a
szalagcímeket; a taxisok, a tejesemberek, az ablaktisztítók és a
takarítónők mind-mind rendíthetetlen jókedvvel tették a dolgukat.
Ezekben a napokban a polgárőrség és a légvédelem emberei is az
utcákat rótták, s jelenlétük – bár megnyugtató volt – jelezte, hogy
Anglia csakugyan hadban áll. Emma néha csaknem elfeledkezett
róla, hiszen a szokásos kerékvágásban folyt az élet, London békés
volt, még nem tépték sebek. Nem rohanták le az országot, semmi
sem történt azóta, hogy tavaly szeptemberben hadat üzentek, ezért
beszéltek most sokan a „furcsa háborúról”.
Ezen a késő májusi péntek reggelen Emma fürgén átvágott a
Belgrave Square-en, és ismét megcsodálta az időt. Mostanában egy
csepp eső sem esett. Ó, mekkora áldás volt élvezni ezeket a meleg,
derűs napokat s a felhőtlen kék eget! Emma mégis úgy érezte
időnként, hogy az élet furcsa fintora ez a ritka, gyönyörű tavasz.
Mintha puszta illúzió lenne – talán ez a szó illik leginkább rá. Ahogy
a lánya, Elizabeth is mondogatta: „Minél jobb az idő, annál rosszabb
hírek érkeznek.”
S valóban elszomorító hírek érkeztek.

286
 Ebben a szent pillanatban több ezer brit és francia katona volt
visszavonulóban; visszahúzódtak a tengerpartra, miközben a
Wehrmacht hadosztályai előrenyomultak Németalföld felől
Franciaország közepe felé. A többmilliós német hadsereg Calais és
Dunkerque vidékére szorította vissza a szövetséges csapatokat, s
újabb támadások érték a brit légierő franciaországi bázisait is.
Épp tegnap este közölte a BBC a legújabb ijesztő hírt: a
szövetséges hatalmak csapatai hamarosan csapdába szorulnak a
német tüzérség és a tenger közé. Könnyű célpontot jelentenek majd a
tengerparton, s az égbolton sem lesz, aki felvegye a harcot a
Luftwafféval.
Kit, Emma legidősebb fia, Franciaországban szolgált, s Robin is,
aki ideje nagy részét egy Spitfire-ben töltötte, odafent az égen,
Franciaország felett. Éppúgy, ahogy Emma veje, Tony Barkstone is;
valamint Bryan, Blackie fia, akinek bizonyos értelemben Emma volt
a pótmamája, mivel ő nevelte fel Laura halála után, miközben
Blackie az első világháborúban harcolt.
Odaát állomásozott Ronnie és Mark Kallinski, s Emma
unokaöccse, Randolph Harte, Winston fia is. Elszorult Emma szíve,
amikor eszébe jutott, hogy könnyen elveszíthetik a három klán ifjú
tagjait – akár egy szempillantás alatt.
„Elesik Franciaország”, villant fel Emmában, s maga is
meglepődött, milyen világosan megfogalmazódott benne a gondolat.
Egy percre megrogyott a térde, majd mély levegőt vett, és elszántan
folytatta útját. „Nincs mese, Angliának egyedül kell folytatnia a
háborút! S harcolnia kell, mindhalálig. Erről Churchill gondoskodni
fog!”
Tegnap David és Blackie eljött Londonba; Emma meghívta őket
vacsorára, a Belgrave Square-en található házába. Mivel Davidnek
fontos mondandója akadt, bejelentkezett egy kicsit korábbra. Egyszer

287
csak kifakadt: bevallotta, mennyire aggódik a fiaik és Blackie fia
miatt, aztán együtt keseregtek Emmával.
Majd félretették a bánatot, és többnyire a Lady Hamilton
öltözékekről beszélgettek, amely akkoriban divatos női ruhák helyett
egyenruhát gyártott a hadseregnek. Emmát nem lepte meg a hír, hogy
David épp előző nap újabb nagyobb megrendelést kapott: télikabátot
kértek a hadseregnek és a légierőnek……..
– Mint mindketten tudjuk, Emma, a kormány arra számít, hogy a
háború elhúzódik a következő tavaszig – mutatott rá David, mire
Emma nagy sietve rávágta: – Igen, attól tartok, hosszú ostrom elé
nézünk. Erre már most fel kell készülnünk! Nem áltathatjuk
magunkat azzal, hogy rövidesen beköszönt a béke. – Felsóhajtott,
majd így folytatta: – Hiába a jegyre osztott élelmiszer, az elsötétítés
meg a többi kellemetlenség, még csak a háború szele érintett meg
bennünket. Legalábbis itt, Angliában.
Miután megbeszélték a hosszú évekre visszanyúló közös
vállalkozásuk ügyes-bajos dolgait, David ujjongva megjegyezte,
hogy Emma egyre inkább hasonlít régi önmagához, és még vonzóbb,
mint amikor a Dorchesterben találkoztak.
– Felszedtél egy kicsit, és kigömbölyödtél. Ó, igen, csodálatosan
festesz! Már csak egy kis pír kéne arra a helyes pofidra, Emma.
Eljöhetnél Yorkshire-be egy időre, menj ki a fellápra! Több időt
tölthetnél a leedsi meg a harrogate-i áruházakban!
Aznap este Emma nem sokat foglalkozott David bókjaival, sem a
lelkes ölelgetéssel, mivel berobbant Blackie, és mindenkit
lehengerelt a maga páratlan stílusával. Meg aztán lefoglalta a
készülődés is: segített Grace-nek és Mrs. Coddingtonnak, a
szakácsnak, feltálalni a vacsorát. Podges, aki éveken át
főkomornyikként szolgált nála, felmondott és beállt a
haditengerészethez, Rita pedig – a szobalány, aki az ételt szokta
felszolgálni – csatlakozott a hadsereg női alakulatához. Így hát be

288
kellett érnie a gyér személyzettel. Ettől függetlenül remekül
elboldogultak, ők hárman, s a vacsora is ízlett a két fiúnak, akik
jóízűen felfalták a sült marhahúst és a házi készítésű Yorkshire
pudingot.
Aztán ma reggel, amikor gondolatban lepergette maga előtt az
előző este történteket, felötlött benne: „Nem látja David egyszerre
megint a nőt bennem? Csak nem tekint potenciális szeretőnek?
Hiszen özvegyember!” Emma nem kívánta újraéleszteni a rég
elhamvadt lángot, amely harminc-egynéhány éve magától kihunyt.
Nem utasíthatja azonban vissza kerek perec. Nem bánthatja meg
Davidet; mégsem akarta azt a látszatot kelteni, hogy adja alá a lovat.
Felsóhajtott, miközben kinyitotta az ajtót, és belépett az áruházba.
Már csak ez kellett neki! Nem akar ő most viszonyt kezdeni senkivel.
Annak a korszaknak vége. Örökre.

Emma az íróasztalnál töltötte a reggelt, a számlákat ellenőrizte.

Egyszer csak a kezébe akadt a mappa az üzlet árukészletéről a
leltárral, amelyben mindent felsoroltak, a ruhától az élelmiszerig.
Megkönnyebbült, miután átfutotta az első oldalakat, hiszen látta,
hogy mindenből bőven van raktáron, legalábbis pillanatnyilag; de
tudta, hogy minél tovább tart a háború, annál nehezebb lesz
beszerezni az árut, főleg az élelmiszert.
Igazán impozáns volt az élelmiszerosztály; már attól a naptól
kezdve, hogy Emma megnyitotta az áruházat. Szerte a világon
ismerték a nevét; itt sosem hiányzott a friss portéka: roskadásig
megtöltötték a polcokat húspástétomokkal, különféle sonkákkal,
tésztákkal, sajtfélékkel, hideg húsokkal és kolbásszal, a
legkülönbözőbb vadpástétomokkal, füstölt lazaccal és pisztránggal,
meg hasonlókkal. De Emma rájött, hogy csakhamar véget ér a nagy
bőség.

289
 – Nem adhatom fel! – mormolta magában, hátradőlt, és egy percig
a levegőbe bámult. Már egy ideje jegyre adták az élelmiszert.
A telefon fülsiketítő csörgése szakította félbe a gondolatait;
felvette a kagylót. – Halló?
– Mrs. Harte, Mr. O’Neill van a vonalban – jelentette be a
titkárnő.
– Kapcsolhatod!
Blackie egy pillanat múlva harsányan belebömbölte a telefonba:
– Halló, Emma! Nem ebédelünk együtt ma? Vagy felőlem
vacsorázhatunk is, ahogy kedved tartja.
– Édes kettesben? – kérdezte Emma vidáman kacagó hangon.
– Naná, hogy édes kettesben! Davidnek be sem állt a szája tegnap
este, alig jutottam szóhoz mellette. Imádom a pajtást, de… – És itt a
mondat kuncogásba fulladt. – Szeretném, ha egy kicsit csak az
enyém lennél, pindurkám!
Emma jókedvűen válaszolt:
– Ha nincs ellenedre, Blackie, maradjunk inkább az ebédnél.
Megígértem Elizabethnek, hogy vele töltöm az estét. Nagyon
aggódik Tony miatt, hiszen szörnyű hírek érkeznek mostanában.
– Érthető, érthető. Akkor legyen ebéd! Mit szólnál a jó öreg
Dorchhoz? Persze ha még nem untál rá!
Erre Emma felkacagott. – Már hogy untam volna rá? Utoljára
pünkösdkor jártam ott, amikor együtt vacsoráztunk. Ki se mozdulok
azóta, éjjel-nappal dolgozom.
– Ez a te nagy bajod, Emm. Mindig rohansz, meg hajtasz.
Visszavehetnél a gőzből egy kicsit! – mondta Blackie feddő hangon.
– Ne bomolj már! – kiáltotta Emma. – Pont te mondod!
– Mért, ki más, ha nem én? Elég régóta ismerlek én már! Tehát a
Dorchesterben egy órakor. Odaérsz addigra?
– Igen, pontban egykor találkozunk.

290
– Itt aztán nem látszik, hogy jegyre osztják az élelmiszert, és
szűkében vagyunk az ennivalónak – morogta Emma, amikor
csatlakozott Blackie-hez a szálloda éttermében, és átfutotta az
étlapot. – Füstölt lazac, füstölt pisztráng, homár, garnélarák,
marhasült, báránylapocka, marhahús pogácsa, vesepecsenye és sült
fürj!
– Hát igen, az ember nem is gondolná, milyen nehéz időket élünk
– bólogatott a busa fejű Blackie. – Továbbra is három fogást
szolgálnak fel az összes luxusszállodában, és a minőség sem
rosszabb, mint máskor. De kérdezem én: meddig? Addig élvezzük az
életet, amíg lehet! Döntöttél már, Emma? Mit eszel?
– Azt hiszem, garnélarákot, aztán sült nyelvhalat.
– Jól hangzik. Én is ezt eszem! – mondta Blackie vigyorogva, s
odaintett a pincérnek.
Megrendelték az ebédet, s utána a háborúról beszélgettek;
többnyire arról esett szó, mit hallottak előző este a Franciaországban
kutyaszorítóba került katonákról.
– Jaj, Blackie, vajon hogy menthetnénk ki őket onnan? – sóhajtott
fel Emma az egyik pillanatban. – A torpedórombolók meg se
közelíthetik a partot, olyan sekély ott a víz.
– Az bizony, meg aztán a fejemet rá, hogy aláaknázták a
tengerpartot! – Blackie újfent szomorú ábrázattal ingatta a fejét, majd
miután körülpillantott az étteremben, közelebb hajolt Emmához, és
szinte alig hallható hangon odasúgta neki: – De nem hagyjuk
annyiban a dolgot… – Elhallgatott, mivel elsétált egy párocska az
asztaluk mellett.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Emma; közelebb húzódott, s
árgus szemmel figyelte Blackie-t.
– Most nem bocsátkozhatom részletekbe – dünnyögte Blackie. –
De hadd súgjak meg annyit, hogy bevetjük a kis hajókat… – Ismét
elharapta a mondat végét, mivel leült a közelükben két katonatiszt.

291
 – Ezt meg honnan szeded?
– Ó, Emma, kedvesem – mondta Blackie csendesen –, azt nem
árulhatom el. Akkor sem mondanám meg, ha tudnám. Jobb, ha nem
tudod, ki… – itt lehalkította a hangját, és suttogva fejezte be a
mondatot: – … adja le nekem a fülest a kormányból.
– De mi a terv? – kíváncsiskodott Emma.
Blackie rájött, hogy Emma úgyis addig gyötri, amíg ki nem szed
belőle valamit, így hát megígérte:
– Ebéd után visszakísérlek az áruházba, és majd útközben
megtárgyaljuk a dolgot.
– Remek ötlet! – helyeselt Emma, majd megkérdezte: – Meddig
maradsz Londonban?
– Csak néhány napig. Vissza kell mennem Leedsbe. Egy-két
helyen még mindig folyik az építkezés, és szeretnék minél előbb
elkészülni az összes házzal. Aztán meg, ki tudja, mi lesz velem!
Több szerződést is felmondtak a háború miatt.
– De ugye nem zárod be a boltot? – vágott Emma fürgén a
szavába, s aggódó pillantást vetett rá; a szívén viselte Blackie sorsát.
– Ó, nem, nem, lánykám, azért nem eszik a kását olyan forrón! Az
igazat megvallva, van egy kis tartalékom, azzal kihúzom egy ideig,
nem kell felhagynom az üzlettel.
– Ezt örömmel hallom! – sóhajtott fel Emma. Már majdnem
kicsúszott a száján, hogy: „Sose fájjon a fejed, amíg engem látsz!”,
de meggondolta magát. Blackie büszke ember volt, s Emma félt,
hogy kihozná a sodrából. Különben is, többszörös milliomos, sikeres
építkezési vállalkozást vezet, számtalan irodaépület és üzlet van a
birtokában Leedsben, s egyéb ingatlanai is vannak Harrogate-ben és
Sheffieldben. Remek építész és briliáns üzletember.
A rövid csend után Blackie megkérdezte:
– Hallottál valamit Edwináról? – De rögvest rájött, hogy talán
rossz kérdést tett fel.

292
 Emma elhúzta a száját, majd fejét ingatva válaszolt:
– Nem hallok én felőle soha semmit, de Winston néha hall ezt-azt.
Edwina mindig is odavolt a nagybátyjáért, még az esküvőre is
meghívta… Az Edwina legnagyobb baja, hogy makacs, de ezt te is
tudod, Blackie, és a makacssága időnként a jobbik énje fölé
kerekedik. Remélem, egyszer azért ellátogat majd hozzám!
– Naná, hogy el! – sandított rá Blackie kuncogva, s vidáman
csillogott fekete szeme.
– Mit nevetsz? – tudakolta Emma kérdő tekintettel.
– Eszembe jutott az a nap, amikor megkereszteltük a
mosogatóban, Upper Armleyben, Laura házában, mert nem mertél
elmenni a paphoz…
– Lárifári, még hogy én nem mertem! Nem félek én senkitől –
tiltakozott Emma. – Egyszerűen nem akartam látni, hogy feszeng a
plébános, mert törvénytelen gyereket kell megkeresztelnie. De ne
add nekem a tudatlant, megbeszéltük mi ezt annak idején! – fejezte
be kurtán.
– Ja, ja, biztos szóba került. Micsoda icipici nő voltál te
akkoriban, Emma, egy kis fityfiritty! Sovány, mint a piszkavas, azt’
majd szétvetett az energia meg a tettvágy. Tyű, be csodáltalak!
– Erős voltam, Blackie, és ez a legfontosabb.
Blackie szótlanul bólintott, s Leedsre gondolt meg az ifjúságukra,
amikor még kubikolt: időnként csatornát ásott, máskor a vasútvonalat
építette, hébe-hóba pedig maszekolt az Adam Fairley-féle
földesuraknak. Akkor találkozott Emmával, egy zimankós reggelen,
útközben Fairley Hall felé. Emma épp átfutott a fellápon, a felé a
nyomorúságos ház felé tartott. Ott dolgozott szobalányként. „Inkább
cselédként”, tette hozzá magában, „legalábbis úgy bántak vele.”
Agyondolgoztatták, pedig alig volt tizennégy.
Blackie O’Neill körbejártatta a tekintetét a Dorchester Hotel
szerfelett grandiózus éttermében, és elálmélkodott magában: „Milyen

293
messzire jutottunk mi ketten.” Bár Emma több szempontból is
lekörözte őt.
– Mit nem adnék azért, ha most a fejedbe láthatnék, Blackie.
Merre jársz? – szólt rá Emma.
– Eszembe jutottak a régi szép idők – felelte Blackie vigyorogva.
– Ej, ki gondolta volna, hogy egyszer ilyen impozáns és elegáns
asszony lesz belőled, egy igazi dáma! – Majd Emmára kacsintott, s
hozzáfűzte: – Bár, megjegyzem, még mindig annyit kulizol, mint
régen, és robotolsz, mint én, a hajdani kubikos.
– Még senki sem halt bele a munkába, Blackie.
– Jaj, Emma, hányszor hallottam ezt tőled az elmúlt harminc
évben, de hányszor! Néha viszont túlzásba viszed. Lazíthatnál egy
kicsit, hisz már ötvenéves vagy!
– Ötvenegy leszek április harmincadikán, Blackie, mégsem érzem
magam öregnek. Olyan fiatal vagyok lélekben, mintha húszéves
lennék.
– Nem is látszol többnek.
– Én ülök itt, veled szemben, Shane Patrick Desmond O’Neill! És
ne felejtsd el: tudom, hogy te már a pólyában megtanultál hízelegni.
– Így igaz, pindurkám. Á, megérkezett a pincér a garnélarákkal! –
Hosszasan megpihent a szeme Emmán, úgy, ahogy a régi szép
időkben, majd rákacsintott.

Másnap este Blackie és David ellátogatott Emma belgraviai házába –

ismét vacsorára jöttek. Utána visszavonultak a könyvtárba, ott
kortyolgatták a kávét meg a konyakot, amikor Blackie hirtelen
kibökte:
– Tegnap este az egyik barátom a kormányból elmesélte, hogy
összeszedünk egy egész hajóhadat, hogy kijuttassuk a fiainkat
Dunkerque partjairól. Ha valaki, akkor a miniszterelnök össze tudja
szedni az embereket!

294
 David és Emma tiszta szívből helyeselt. Emma később
bekapcsolta a rádiót: meghallgatták a BBC kilencórás híreit. S azon
az estén, május 25-én, szombaton értesültek róla, hogy a brit
hadsereget teljesen elszigetelték, s elvágták a francia csapatoktól. A
németek elfoglalták Boulogne-t, és sorra kapitulált a La Manche
csatorna többi francia kikötője is.
Miután véget ért az adás, a kétségbeesett három régi barát
csendesen üldögélt egy ideig.
Végre Emma összeszedte magát, s megjegyezte:
– Tudom, hogy egyedül vannak odakint, az ellenség
céltáblájaként. Mindazonáltal hinnünk kell benne, hogy valahogy…
megmenekülnek. Nem adhatjuk fel a reményt. Nem lehetünk
kishitűek! Hinnünk kell benne, hogy az összes fiú haza fog térni.
Fiatalok, szívósak, és kijutnak onnan!

No, ilyen armadát még nem látott a világ! Mégis mindenáron győzni
akart. Egyetlen célja volt: kijuttatni a fiúkat Dunkerque partjairól és
visszamenekíteni Angliába, mielőtt megsemmisítené őket a német
roham.
Hihetetlenül sokszínű vízijármű-kavalkád alkotta a szedett-vedett
gyülekezetet; Anglia legkülönbözőbb pontjairól indulva tették meg a
kockázatos utat a La Manche csatornán át, hogy besegítsenek a
Dunkerque közelében horgonyzó brit torpedórombolóknak és
csatahajóknak. A nagyobb hajók kétségbeesetten kísérleteztek, de a
sekély víz miatt nem jutottak elég közel a tágas, nyitott
partszakaszon rekedt emberekhez, így nem tudták evakuálni őket.
Nem úgy a kis vízi járművek! Elszállították a katonákat a
haditengerészet biztonságos hajóira, melyek aztán továbbvitték őket
Dealig és Ramsgate-ig.
Nem tartoztak a hadsereg kötelékébe ezek a csónakok; sőt még a
legénységük is egytől egyig civilekből állt: a legkülönbözőbb

295
néprétegekhez tartozó önkéntesekből; és egyikük sem nyugodott,
míg biztonságban haza nem értek Anglia fiai.
Így hát eljöttek: kis evezős csónakokkal és jachtokkal,
vitorlásokkal és halászhajókkal, sétahajókkal – sőt még az angol
csatornákat járó uszályokkal is. Nekivágott minden, ami fennmaradt
a vízen, és alkalmas volt a tengeri hajózásra. Összességében ezernél
több vízi jármű jelent meg. Ez volt minden idők legmerészebb
mentőakciója.
Hevesen tüzelt rájuk az ellenség, miközben kimenekítették a
katonákat, s vadul bombázta őket a fölöttük köröző Luftwaffe. De a
királyi légierő sem volt rest, nem hagyta, hogy az ellenséges repülők
uralják az eget.
Egész Britannia feszülten várta a fejleményeket.
Május 26-án, vasárnap megtört a varázs, s hetek óta először
megeredt az eső. Erre még nyugtalanabb lett mindenki, így Emma is,
hiszen attól féltek, hogy a rossz idő lelassíthatja a mentőakciót. A
BBC azonban bejelentette, hogy békés a tenger, ami némiképp
megnyugtatta Emmát. Nem ingott meg a Churchillbe vetett bizalma
sem, s ez tartotta benne a lelket.
Akár otthon volt, akár dolgozott, szüntelenül szólt mellette a
rádió. Hétfő este örömmámorban úszott, amikor a BBC közölte,
hogy a nap végére kimentettek hétezer embert, kedd este pedig
megtudta, hogy evakuáltak tizenhétezer katonát. A hét hátralevő
részében, miközben a hajók és a hadihajók szorgalmasan járták a La
Manche csatornát, naponta ötvenezer bakát hoztak el a partokról.
Végül, csupán azon a négy napon kétszázezer katonát evakuáltak,
amivel megleptek egy egész nemzetet, és egyben váratlan örömöt
szereztek neki.
Az akció túlszárnyalta a miniszterelnök és a kabinet legmerészebb
elképzeléseit. Dunkerque a hősiesség példaképe lett Anglia és a
szövetségesek szemében. A kis gőzösök, evezős csónakok és

296
sétahajók megjárták a poklok poklát, s visszahozták onnan az élőket
és a sebesülteket. Tizenegy napon át tartott az evakuálás, s mire a
németek elfoglalták a várost, már biztonságos helyre került
körülbelül háromszázharmincötezer szövetséges katona, köztük
huszonhatezer francia baka. Oda lett ugyan a felszerelés, de az
emberek megmenekültek, s csak ez számított. Mindössze
negyvenezer – többnyire francia – katona maradt hátra.

Emma hálás volt, hiszen ő is azok között volt, akik örvendezhettek.

A fia, Kit június 3-án partra lépett a dereglyéről, amely átszállította
Dealbe a hajóroncsoktól és vízi járművektől hemzsegő, vihar tépázta
La Manche csatornán. Sok kisebb hajó, fittyet hányva a
torpedórombolókra és a nagyobb hajókra, sebtében átvitte a
katonákat Kent partjaira; hiszen égtek a vágytól, hogy minél előbb
hazajuttassák a fiúkat. Aztán visszafordultak az újabb rakományért.
David lelkendezve telefonált Leedsből, s elmesélte Emmának,
hogy Ronnie és Mark is ott van a bakák között, akik partot értek
Ramsgate-nél; Blackie is hamarosan odaszólt Emmának, hogy Bryan
biztonságban van, éppúgy, ahogy a fia, Robin is, meg Elizabeth férje,
aki túlélte a Dunkerque fölött vívott légi csatát, és visszatért a légierő
Biggin Hill-i állomáshelyére.
Később, amikor kimenőt kapott és hazajött, Kit elmesélte neki:
– Egy hajszálon múlt az életem, anya. Biztosan vigyázott rám az
őrangyalom. – És szorosan magához ölelte az anyját, mire Emma
felzokogott, mert Kit apjára gondolt, Joe Lowtherre, aki 1916-ban
meghalt Franciaországban – úgy látszik, hiába.

297
 29

– Ne haragudjon a zavarásért, Mrs. Harte, szeretnék néhány szót

váltani önnel!
Emma feltekintett az íróasztalán heverő papírokból, s az ajtóban
álló titkárnőjére mosolygott. – Semmi akadálya. Gyere be, Anita, ülj
le!
A fiatal lány bátortalanul elmosolyodott, belépett az irodába, és
becsukta az ajtót. Majd odasétált Emma széles, kétszemélyes
íróasztalához, és helyet foglalt vele szemben a széken.
Emma egy pillanatig fürkészve figyelte a titkárnőjét, majd
megszólalt:
– Siralmasan festesz, te lány, mondaná édesanyám. No, Anita,
kedvesem, csak nincs valami baj?
A szőke lány megrázta a fejét, majd tettetett vidámsággal
válaszolt:
– Nem, nem igazán. Csak félek, hogy bosszús lesz, Mrs. Harte,
bár a legkevésbé sem szeretném felingerelni, annyira jó volt hozzám,
de… – Anita elhallgatott, nagy levegőt vett, és sietve befejezte: –
Elmegyek, Mrs. Harte, szeretném benyújtani a felmondásomat.
Emma meglepődött ugyan, mégis gyorsan összeszedte magát, és
felkiáltott:
– Persze nem szívesen nélkülözlek, Anita, de úgy sejtem, arra
akarsz kilyukadni, hogy beállsz valamelyik alakulatba. Erről van
szó?
– Nem egészen. Nem állok be katonának. Csatlakozom a
szárazföldi hadsereghez. Besegítek falun a munkába, hiszen a
férfiak elmentek a háborúba.


Nőkből álló alakulat, amelyet 1917-ben hoztak létre. A földeken
dolgoztak a háború idején.
298
 – Értem. Derék dolog! – mondta Emma mosolyogva; letette a
tollat, s hátradőlt. – Bevallom, már eszembe jutott, hogy te se fogsz
sokáig itt ülni tétlenül. Természetesen – de ezt alighanem mondanom
sem kell – nagyon sajnálom, hogy elveszítelek. Remek titkárnő
voltál: precíz, alapos.
– Köszönöm, Mrs. Harte. Ön is tudja, mennyire imádom az
áruházat, mégis kellemetlenül érzem magam: ott a három fivérem a
seregben, a húgom meg a lőszergyárban dolgozik. Aztán én is…
ööö… én is neki akarok feküdni az evezőnek, hogy úgy mondjam.
– Értem én. Hidd el, megértem. A többi fiatal is hozzád hasonlóan
érez, Anita.
– Nem szívesen hagyom cserben, Mrs. Harte, hisz temérdek a
dolga.
– Így van. Hiányozni fog a munkád. Isten ajándéka voltál te
nekem az elmúlt években. Mi lesz velem nélküled? – Emma
elgondolkozva rátámaszkodott a kezére. – Dolgozik odakint
melletted pár kezdő titkárnő. Milyenek? Számíthatok valamelyikre?
– Alighanem Fannyra igen… egy év múlva. Kezdő még: ő is meg
Lois is, Mrs. Harte. Ők kezelik a kartotékokat, leveleket gépelnek,
meg hasonló, apró-cseprő feladatokat kapnak. Hogy őszinte legyek,
nem hinném, hogy el tudnák végezni a munkámat. Nem mintha
magamat akarnám dicsérni, Mrs. Harte, de… nos, még nincs meg a
kellő tapasztalatuk.
Emma bólintott, és komoran felsóhajtott, mivel belegondolt, mi
vár még rá. – Azonnal kilépsz? – érdeklődött, s közben kérdőn
felszaladt rőtes szemöldöke.
– Nos… – Itt Anita elhallgatott, majd előrehajolt, Emmára
függesztette a tekintetét és kijelentette: – Nézze, Mrs. Harte,
remélem, nem veszi zokon, hogy belekotyogok, de Mr. Harte-nál
dolgozik egy titkárnő. Őt érdemes lenne megkérdezni. Úgy láttam,
igen ügyes lány. Mr. Harte mostanában ritkábban tartózkodik

299
Londonban, mivel ő irányítja az összes yorkshire-i áruházat. Nem
hiszem, hogy túl sok dolga lenne a kistitkámőnek, mivel Brenda
Small a felettese.
– Talán beszélnem kéne vele. Kétlem, hogy Mr. Harte tiltakozna,
hiszen mostanában valóban sokat jön-megy.
Anita, aki boldog volt, hogy kedvező fogadtatásban részesült az
ötlete, kihúzta magát ültében, és sugárzó arccal nézett Emmára. –
Menjek el érte, hozzam ide, Mrs. Harte?
– Azért jobb lesz, ha először megkérdezem a bátyámat!
Londonban tölti a hetet, s ma beugrik az áruházba. Előfordulhat,
hogy már itt is van. És köszönöm a tippet, Anita. Mondd csak, mikor
hagysz el engem?
– Még maradok egy hetet, de ha kell, akár kettőt is, Mrs. Harte.

Tíz perc múlva Winston Harte ott ült a széken, melyről épp az imént
állt fel Anita Holmes.
Figyelmesen hallgatta Emmát; néha-néha bólogatott; jó
szokásához híven egyetlen szót sem mulasztott el. Rajongott a
testvéréért: őt tekintette a világ legbriliánsabb emberének.
Miután Emma elmesélte, miről beszélgettek Anitával, Winston
azonnal rá vágta:
– Semmi gond, Emma! Való igaz, mostanában ritkán járok
errefelé. Aztán ott az irodában a többi kistitkárnő, majd besegít
valamelyik Brendának, ha összecsapnak a feje felett a hullámok.
– Te tudod, Winston. Kisegítene a bajból, amíg nem találok
valakit Anita helyére.
– Kétlem, hogy mást akarnál keresni! – kuncogott Winston.
– Ó, annyira jó a lány?
– Meghiszem azt!
– Glynnis… Glynnis Jenkins. Ugye így hívják?

300
 Winston bólintott. – Walesi, Rhondda Valleyből jött. Nemcsak jó
titkárnő, becsületes is. Mindent egybevetve: egy kedves, fiatal
teremtés ez a lány, Emm.
Emma arcáról lerítt a megkönnyebbülés. Ragyogó zöld szeme is
vidámabban csillogott. – Igazán kedves tőled, hogy átadod nekem,
Winston!
– Érted bármit, szívem, hisz tudom, hogy ki se látszol a
munkából. Mindenek tetejében még ott a McGill Vállalkozások is a
nyakadban. Pokoli terhet ró ez rád!
– Igaz, igaz, és milyen időigényes! Én mégsem panaszkodom,
Winston. A világ egyik leggazdagabb asszonya lettem, hiszen Paul
mindent rám hagyott. Daisy pedig, mint te is tudod, hatalmas vagyon
várományosa. Én a legjobb tehetségem szerint vezetem Paul
vállalatát, mivel a McGill egy nap Daisy kezébe kerül, aztán pedig az
utódaié lesz… hiszen ez volt Paul kívánsága. Azt akarta, hogy Daisy
és leendő gyermekei biztonságban és bőségben éljenek. Ugyanígy
gondoskodott Constance-ről és Howardról is Ausztráliában.
Létrehozott néhány trösztöt a számukra: ezekből megélnek egész
életükben. Paul senkiről sem feledkezett meg.
Hirtelen borongós lett Emma tekintete, és sötét, szomorú árnyék
vetődött az arcára; s Winston hallotta, hogy rebegve felsóhajt.
Előrehajolt, és halkan megkérdezte tőle:
– Csak nincs valami baj, Emm?
Emma az íróasztal túloldalán ülő fivérére meredt; miután
egypárszor megrebbent a szempillája, nyelt egy nagyot. – Semmi
gond, Winston… – Ismét felsóhajtott, majd ezzel folytatta: – Miért
ment vissza? Minek kellett megbeszélnie Constance-szal a válás
részleteit? Miért nem jött haza velem New Yorkból tavaly? Még
most is élne talán.
– Nem volt más választása, hiszen hallotta, hogy közeleg a
háború. Tiszta vizet akart önteni a pohárba. Pont neked

301
magyarázzam? Attól félt, hogy nem lesz olyan egyszerű ide-oda
utazgatni Anglia és Sydney között, ezért be akarta biztosítani az
üzletet, hogy nélküle is zökkenőmentesen működjön minden –
mutatott rá Winston gyengéden.
– Igazad van, mégis egyfolytában azon jár az eszem, mi lett volna,
ha…
– Ó, Emma, az élet csupa „mi lett volna, ha…”, ezt te is
megtapasztaltad már. Folyton azon jár az eszünk, mi lett volna, ha
nem ezt tesszük, hanem azt. Ilyenek vagyunk, mi emberek. No és
arra gondoltál-e már, hogy ha nem mentél volna hozzá Arthur
Ainsleyhez, kaptatok volna néhány évet ajándékba Paullal?
– Már hogyne jutott volna eszembe?! De ha nem mentem volna
hozzá Arthurhoz, most nem lenne Robin és Elizabeth, nemde?
– Nem bizony. – Majd (hogy más témára terelje a szót) Winston
megkérdezte: – Hogy van Henry Rossiter? Újabban nem emlegeted.
Ugye jól bevált?
Emma szemmel láthatóan vidámabb lett; lelkendezve válaszolt:
– Ez volt életem egyik legnagyobb húzása! Jót tett a McGill
Vállalkozásoknak, hogy ő lett a pénzügyi tanácsadóm. Remek párost
alkotnak ők ketten, a Sydneyben dolgozó Mel Harrisonnal. A nagy
távolság sokszor árt az üzletnek, de ők remekül össze tudtak és
tudnak dolgozni. Ami pedig Harry Marriottot illeti, Texasban, az ő
esetében sem számít a távolság. Jól kijövünk egymással. Paul szája
íze szerint irányítja a Sitex Oilt, s mivel társtulajdonos, a szívén
viseli a cég érdekeit.
– Mindezt örömmel hallom, de akkor is óriási kereszt ez rajtad.
Ha módomban állna, szívesen könnyítenék a helyzeteden.
– Jaj, Winston, te rengeteget segítesz! Te vezeted a yorkshire-i
áruházakat, és a Harte Vállalkozásoknál is besegítesz. Őszintén
szólva, sejtelmem sincs, mi lenne velem nélküled. És még az egyik
titkárnődet is elveszem. Hogy is lehetek ilyen önző!

302
 – Rá se ránts, Emma, nem számít! – Winston felállt, és
mosolyogva lenézett rá. – Megyek, természetesen váltok egy-két szót
Glynnis-szel meg Brendával is. Aztán behozom Glynnist, beszélj
vele!
– Köszönöm, Winston! – mondta Emma; a bátyja után lesett:
tüstént a szemébe ötlött, milyen jóvágású még mindig. Winston,
Emmához hasonlóan, tetőtől talpig igazi Harte volt; le se tagadhatták,
hogy testvérek. Imádta a húgát, ami sokat jelentett Emmának; s
miközben Winston halkan becsukta maga mögött az ajtót, Emma
rádöbbent, mekkora kincs a bátyja.

Winston negyed órán belül visszatért, és magával hozta Glynnis

Jenkinst. Mikor Emma az üdvözlésére sietett, egyszerre azon kapta
magát, hogy megcsodálja a fiatal nőt. Már elfelejtette, milyen
szemrevaló ez a walesi lány: nem klasszikus szépség, hanem buja,
érzéki jelenség. Bár egyszerű szabású fekete vászonruhát viselt,
melyet csupán a fehér gallér és a két kézelő díszített, volt benne
valami elbűvölő, pikánsan igéző. Tökéletesen megrajzolt, kerek arcát
körbefogta dús, fénylő barna haja, melyet befelé fésülve hordott.
Ragyogó, óriási kék szeme fölé sűrű szempillák borultak; homloka
széles volt, orra hetyke, s gödröcskék pöttyözték orcáját, amikor
nevetett.
– Íme, itt van Glynnis! – jelentette be Winston, és átvezette a
fiatal nőt Emma irodáján.
– Üdvözlöm, Glynnis – mondta Emma szívélyes mosollyal.
– Jó napot, Mrs. Harte! – felelte Glynnis fölöttébb félénken, s
igyekezett leplezni zavarát.
– Nos, üljünk le a kanapéra, ott elbeszélgethetünk egy kicsit! –
folytatta Emma. – Mr. Harte bizonyára elmesélte, hogy Anita kilép,
mivel közhasznú munkát szeretne végezni.
– Ó, igen, hallottam róla.

303
 – Lenne kedve nekem dolgozni, Glynnis? – Emma helyet foglalt a
kanapé mellett álló széken.
– Szíves örömest, Mrs. Harte. – Glynnis megköszörülte a torkát,
majd hozzátette: – Úgy gondolom: nem vállalkozom a lehetetlenre.
Rengeteget tanultam Brendától… – nem fejezte be a mondatot, leült
a díványra; először Winstonra sandított, aki állva maradt, majd ismét
Emmára pillantott. – Legalábbis nagyon fogok igyekezni, Mrs.
Harte.
– Elhiszem.
Winston elindult az ajtó felé, de még visszaszólt:
– Meg se kottyan ez magának, Glynnis! És most bocsáss meg,
Emma, magatokra hagylak benneteket, beszélgessetek nyugodtan!
– Menj csak a dolgodra, Winston, később találkozunk! – mondta
Emma, majd odafordult a vele szemben ülő lányhoz.
– Hadd mondjak el néhány dolgot erről az állásról, Glynnis.
Természetesen tudom: nem kell elmagyaráznom, miből áll egy
titkárnő munkája. Ha nekem dolgozik, csupán a munkaidő hossza
jelent majd némi változást. Nálam tovább bent kell maradnia, viszont
tisztességesen megfizetem a túlórát. Sokszor dolgozom odahaza, így
időnként otthon is szükségem lesz magára. És rengeteget diktálok.
Ugye ért a gyorsíráshoz?
– Ó, igen. Gépelni is tudok, hiszen, mint említettem, Brenda
betanított az elmúlt év során. Ő azt mondja, elég gyorsan megtanulok
mindent, ami a munkámhoz kell.
– Ezt örömmel hallom. Anita még itt marad egy hétig. Ma hétfő
van, tehát számításaim szerint pénteken megy el, ami azt jelenti,
Glynnis, hogy csak négy napot lehet vele. Bár rábeszélhetem, hogy
maradjon még egy hetet. Ez csak magától függ!
– Ha ma reggel elkezdjük a munkát, Mrs. Harte, péntekre
valószínűleg be tudok állni a helyére… – Glynnis elhallgatott,
beleharapott az ajkába, és riadtan Emmára nézett.

304
 – Csak nincs valami baj? – kérdezte Emma.
– Két kezdő titkárnő is dolgozik Anita mellett. Nem veszik majd
zokon? Mármint azt, hogy engem idehoztak.
– Mért vennék zokon?! De ezt bízza csak rám! Most meséljen egy
kicsit saját magáról, Glynnis! Hány éves?
– Tizenkilenc éves vagyok, Mrs. Harte, s alighanem kitalálta már,
hogy walesi. Mr. Harte folyton mondogatja, hogy dallamosan ringó a
hangom, megvan benne a csipetnyi walesi íz. Szóval, 1938-ban
jöttem Londonba, tizenhét éves koromban. Az unokatestvéremnek,
Gwynethnek van egy kis lakása, abban lakunk kettesben, Belsize
Park Gardensben. Az öcsém, Emlyn, a légierőnél szolgál, a bátyám,
Dylan pedig a seregben. Mindnyájan eljöttünk otthonról, kivéve
Elayne-t, a kishúgomat, aki ott él a szüleimmel Rhondda Valleyben.
– Glynnis ismét megköszörülte a torkát, majd így fejezte be: – Ó, és
még hajadon vagyok, Mrs. Harte.
– Köszönöm, ennyi elég, Glynnis – bólintott Emma. – Most talán
jobb lenne, ha beszélnénk Anitával, hogy elkezdhesse a munkát.
Minél előbb, annál jobb.

305
 30

Kedden, késő délutánra Emma belátta, hogy nem tévedett a bátyja

Glynnis Jenkinsszel kapcsolatban. A walesi lány készséges és
szorgalmas volt, s mellette rendkívül megnyerő is. Nagyban
hozzájárult ehhez Glynnis szívélyes és barátságos természete; nem
hiányzott belőle a természetes báj sem.
Érző szívű és őszinte volt, illemtudó, gyengéd és igen csendes, s
elgyönyörködtette a szemet. Nem félt a munkától, sem a túlóráktól.
Emma kellemes társaságnak találta, s az átlagosnál okosabbnak
tartotta. – Glynnis aranyat ér – mondta a bátyjának, amikor
odatelefonált neki. – És ha minden igaz, sokáig itt fog dolgozni,
nálam.
Winston sokatmondó nevetéssel válaszolt:
– Nem megmondtam neked, Emma! Sejtettem, hogy nem ereszted
el, ha egyszer megkapod. Van benne valami… ellenállhatatlan; hogy
őszinte legyek, most csak ez az egy szó jut eszembe. Régebben azt
hittem, túl jó ahhoz, hogy igaz legyen, de rájöttem: nem tévedés, nem
ámítás, Glynnis a szó szoros értelmében tüneményes teremtés!
– Sok erénye van – mormolta Emma. – Igen hálás vagyok érte,
Winston. Nagyon köszönöm! – Majd megkérdezte: – Meghívhatlak
vacsorára?
– Egy feltétellel!
– És mi lenne az?
– Nem szeretném, ha ott piszmognál a konyhában Mrs.
Coddingtonnal. Hagyd rá a vacsorát, és ott leszek!
– Hát már nem szereted a főztömet? Valaha odavoltál érte –
vágott vissza Emma.
– Ó, most is odavagyok érte, de úgyis annyit robotolsz, minek
állnál be főzőcskézni, amikor hazaérsz? No mindegy, egész egyszerű

306
vacsorát kérek: burgonyában sült vagdalt húst borsóval. Ezt Mrs.
Coddington egyedül is elkészítheti.
Emma felkacagott. – Ennyi? És mi lesz az előétellel?
– Azt rád bízom, csak leves ne legyen!
– Hat körül találkozunk, Winston, a vacsora többi része pedig
hadd maradjon az én titkom.
Miután letette a kagylót, Emma megtömte az aktatáskáját
jelentésekkel és számlákkal, majd átballagott az irodán. Mikor
megjelent a szomszédos szobában, Glynnis rögtön felpattant és
megkérdezte:
– Mit tehetek önért, Mrs. Harte?
– Semmit, semmit, de azért köszönöm, Glynnis! Kicsit fáradt
vagyok, úgy döntöttem hát, hogy korán hazamegyek. Majd otthon
folytatom a munkát.
– Tartsak önnel, Mrs. Harte?
– Nagyon kedves magától, de bevallom: nem sokat tehet értem.
Viszek magammal egy halom olvasnivalót. De azért köszönöm, hogy
felajánlotta a segítségét!
– Csak szóljon, ha kell, és máris ott leszek! – mondta Glynnis
félszeg mosollyal.
– Még egyszer köszönöm, Glynnis. – Emma viszonozta a lány
mosolyát, majd elment.
Tomkins az áruház előtt várta; Emma, amint beszállt a Rollsba,
rögtön megérezte, hogy a sofőr borongós hangulatban van. – Jó
napot, Tomkins!
– Jó napot, Mrs. Harte.
– Egyenesen haza megyek.
– Igenis, madame.
– Elszomorító hírek érkeztek ma, nemde? – mondta Emma, és
kényelmesen elhelyezkedett az ülésen.

307
 – Csapnivaló híreink vannak, Mrs. H.! Az egész nyomorult
országot jól se… – Tomkins köhintett, s gyorsan kijavította magát: –
Jól hátsón billentették. Kánya gondolta volna, hogy a franciák így…
összerogynak. Egyedül maradtunk, madame. Aztán csak mi vagyunk,
meg a fritzek.
– Egyedül is elboldogulunk mi, Tomkins!
– Mi más választásunk lenne, Mrs. H.? Eltángáljuk őket, mielőtt
ők tángálnak el bennünket!
– Csak nem akar elhagyni engem, Tomkins? Esetleg bevonul?
– Aáá, dehogyis, Mrs. Harte, nem vagyok én A kategóriás,
egyébként tán beálltam volna a seregbe. Tul’képpen lúdtalpam van,
Mrs. H. Nem komoly, ha kocsit kell vezetni, meg élni a civil életet,
de nem smakkol ám nekik a lúdtalpas baka. Nem, abszolúte nem!
– Értem – mormolta Emma, és kis híján elnevette magát. Tomkins
olykor egészen mulatságos volt.
Mégis igazat szólt: katasztrofális hírek érkeztek. A francia
főparancsnokság pár napja elmenekült Párizsból, és a németek
békésen bevonultak a városba.
Valóban magukra maradtak, és egész Angliát sokkolta a hír, hogy
kidőlt mellőlük egyetlen szövetségesük.

– Szervusz, drága anyukám! – rikkantotta Elizabeth, amikor Emma

belépett a belgraviai házba. Átszaladt a márvánnyal borított
előcsarnokon, lelkesen megölelgette az anyját, s bejelentette: –
Remélem, nem bánod, de úgy döntöttem: ideköltözöm hozzád.
Hazajöttem, anyuka!
– Látom! – felelte Emma mosolyogva, miközben tekintete
végigsiklott a csarnokban szanaszét dobált bőröndökön. – És mi lesz
a lakásoddal Chelsea-ben?
– Otthagytam. Egy embernek még csak-csak elég volt, de Tony
már aligha fér el benne, egyébként sem hiszem, hogy a

308
Franciaországban történtek után egyhamar hazaengednék. – Mindezt
egy szuszra mondta el, majd sietve folytatta: – Mellesleg, nem
gondolod, hogy itt sokkal kellemesebb helye van, ha mégis hazajön
kimenőre? Egyébként is, anyuka, nem akarlak magadra hagyni!
Emma kissé félrefordult, hogy leplezze mosolyát; olyan könnyen
át lehetett látni Elizabethen, aki némelykor híján volt minden
ravaszságnak. – Örülök, hogy hazajöttél. Mindig szívesen látlak,
kicsim… üdítő a jelenléted. Gyere, kérjük meg Grace-t, hogy
segítsen felvinni a bőröndöket!
– Ó, Grace már odafönt van a szobámban, éppen most pakolja ki a
holmimat. Hagyd csak, majd én felviszek egypár bőröndöt! Majd mi
ketten Grace-szel elintézünk mindent. – Elizabeth odasietett a lépcső
aljához, felkapott két táskát, és elindult felfelé. Félúton megállt, s
megfordult: – Jaj, elfelejtettem mondani: Frank bácsi telefonált. Ha
nem baj, meghívatta magát vacsorára. Azt mondta, Winston bácsitól
hallott a krumpliban sült vagdalt húsról meg a borsóról, és feltétlenül
el kell jönnie.
– Értem. No, akkor jó lesz, ha beszélek a szakácsnővel, nem árt,
ha ő is tud a vendégünkről, meg a sült vagdalt húsról.
– Ó, én már szóltam neki! – rikkantotta Elizabeth. – Gondoltam,
jobb, ha figyelmeztetem. Ne haragudj, de Frank bácsi mondta, hogy
már elmentél az irodából, aztán tudtam is én, merre jársz éppen! Az
eszembe se jutott, hogy hazajössz. Máskor olyan sokáig bent szoktál
maradni az áruházban.
– Elfáradtam egy kicsit – magyarázta Emma.
– Jól érzed magad? Csak nem vagy beteg? – kérdezte Elizabeth
meglepődve, aggódó arccal. Még mindig ott ácsorgott a lépcsőn,
onnan bámult le az anyjára.
– Kutya bajom, Elizabeth. Csak kimerültem egy kicsit. No, iszkiri,
csomagolj ki, aztán rendezkedj be! Tényleg ne segítsek?
– Á, menj csak, pihenj le, elboldogulok én!

309
Frank Harte örömmel látta, milyen remekül mutat a nővére.
Alaposan és sok szeretettel végigmustrálta Emmát, ahogy ott tesz-
vesz a kis könyvtárban.
Fehér, férfiszabású, hosszú ujjú selyeminget viselt, és remekbe
szabott fekete vászonnadrágot; Frank megállapította magában, hogy
rendkívül elegánsan fest; sőt káprázatosan így, az új, rövid frizurával
meg a szolid sminkkel.
Felfigyelt ő már az új hajviseletre két hete, amikor utoljára látta
Emmát, s észrevette, hogy félretette a gyászruhát, s ettől mintha
kicserélték volna. „De ma este végre ismét a régi formáját hozza”,
konstatálta Frank.
Sokat aggódott érte az elmúlt kilenc hónapban; akkoriban ő
mondta meg Emmának Paul McGill váratlan halálának hírét. Nem
fogja elfelejteni azt az estét soha életében. Emma sokkos állapotba
került; időnként olyan tébolyodottan viselkedett, hogy Frank
fennhangon megjegyezte Winstonnak, hogy talán örökre őrült marad.
Órákon át őrködtek felette ők ketten, míg Emma kába álomba nem
merült.
Emma vigasztalhatatlan volt, de miután heteken át emésztette a
bánat, egyszer csak ura lett a helyzetnek. – Itt van Paul gyermeke,
gondoskodnom kell róla, fel kell nevelnem – mondta egyik délután
Franknek. – Szüksége van rám, nem hagyhatom cserben a lányunkat,
Frank! Nincs senkije rajtam kívül. – S attól a perctől kezdve
felhagyott az őrülettel, s merő önfegyelem, önzetlenség és
gyakorlatiasság jellemezte. Természetesen ez utóbbi nem esett
nehezére, ezt Frank jól tudta. Emma abszolút pragmatista; az volt
már akkor is, amikor együtt nevelkedtek Fairley falván, odafent, a
yorkshire-i dombvidéken.
Fairley falva… atyaisten!, már évek óta nem jutott eszébe ez a
vidék. Átsuhant agyán a gyászos emlékek sora, s végigborzongott,

310
bár tudta, hogy a falucska nem is olyan szörnyű hely, mint
amilyennek ő képzelte néha. Csak az ő ottani életkörülményeik
voltak csüggesztők időnként. Nem is odabent, a házukban, ahol
mindnyájan boldogan éltek; de valahogy mindig megszenvedték a
körülöttük lévő világ bajait.
Mennyi szörnyűség érte a családot! Még most is olyan élénken élt
benne az emlék, hogy majd’ megszakadt a szíve: korán meghalt az
anyjuk; Winston még kiskorú volt, amikor megszökött és beállt a
haditengerészethez; aztán ott volt Emma rejtélyes eltűnése; s
végezetül apjuk tragikus és felesleges halála.
Frank kristálytisztán emlékezett arra a napra, amikor az apja
berohant a lángokban álló gyapjútárolóba a malomnál… hogy
megmentse Edwin Fairleyt, aki beszorult egy égő gyapjúbála és egy
leszakadt gerenda közé. Az apjuknak, Nagy Jack Harte-nak, csak egy
dolog járt a fejében: ki kell mentenie az ifjú gazdát. Így hát
kirángatta Edwint a romok alól; közben csúnyán megégett és
füstmérgezést kapott, s néhány nap múlva belehalt a sérüléseibe. S
Frank egyedül maradt – no, nem egyes-egyedül, mivel ott volt Lily
néni is, aki gondját viselte. Mindamellett Franknek gyakorta eszébe
jutott a mihaszna Edwin, aki elcsábította Emmát, amikor náluk
dolgozott. Kihasználta, teherbe ejtette, majd eltaszította magától. Egy
fitying nélkül kiadta az útját, csak egy rozzant bőröndöt adott neki,
hogy elfuthasson.
Frank a lelke mélyén ki nem állhatta a Fairley nevet; az elmúlt
évek során titokban csendesen szurkolt Emmának, aki tönkretette a
Fairleyket, és megkaparintott mindent, ami hajdanán az övék volt.
Még Fairley Hallt is megvásárolta, azt a förtelmes kastélyt, ahol
hajdanán konyhalányként dolgozott. De bölcsen – vélte Frank –
lebontatta az épületet: csak a hűlt helye maradt, s így Emma eltörölte
a régi emlékeket. Végül Fairley Hall helyén parkot létesítettek a falu
népének, s az anyjukról, Elizabeth Harte-ról nevezték el. Ma Emma

311
birtoka a környék, teljes egészében: a falu, a malom és a téglaégető is
– immár Emmához tartozik minden, ami valaha a Fairleyké volt.
– Tölthetek pezsgőt, Frankie?
Frank kérdő tekintettel meredt Emmára. Kisfiúként szólította őt
utoljára így a nővére. Csak nem olvasott valahogy a gondolataiban? –
Naná, hogy tölthetsz! – válaszolta végül. – Maradt még a Pol
Rogerből?
– Már hogyne maradt volna, ott van a jegesvödörben – mondta
Emma mosolyogva, s odasuhant az állványhoz, amelyen az italokat
és a kristálypoharakat tartották. Óvatosan kinyitotta az üveget. –
Sejtem én, ki szoktatott rá téged a Pol Rogerre – jegyezte meg,
miközben „pukk”, kiugrott a dugó.
– Te is kedveled.
– Így igaz, Frank. Mindazonáltal a nagy emberre gondoltam. Hát
nem ő kínált meg először Pol Rogerrel?
– Feltételezem, Beaverre gondolsz, amikor „a nagy embert”
emlegeted?
– Nem egészen, Frankie, bár elismerem: Lord Beaverbrook
kétségtelenül nagyszerű ember. Sőt hihetetlenül ügyes lapkiadó-
tulajdonos is. Véleményem szerint a Daily Express napról napra
egyre jobb lesz.
– Most, hogy Beaver visszakerült a kormányba, pontosabban
szólva: a Churchill-féle kormányba, a lap inkább hajlik Winston felé,
mintsem ellene szóljon – válaszolta Frank mindentudó mosollyal. –
Ugye, erre gondoltál?
Emma ismét csak mosolygott, és odament a két pohár pezsgővel
Frankhez, aki ezen a meleg júniusi estén ott üldögélt a nyitott ablak
mellett. Frank elvette az egyik poharat, s megemelte Emma felé:
koccintottak egymás egészségére, majd Emma helyet foglalt a
fivérével szemközti széken. – Kétségtelenül a miniszterelnökre
utaltam, amikor a Pol Rogert emlegettem, ez igaz. Te mesélted, hogy

312
ezt szolgálták fel nála ebédnél, jó két éve, amikor ő még… úgymond,
kegyvesztett volt, és te interjút készítettél vele.
– Csakugyan ezt szolgálták fel, és igen, én is rákaptam az ízére.
Igazad van… ó, milyen zseniális ez az ember, Emm! Hat éve, nem is,
még annál is korábban, figyelmeztetett bennünket és a világot is arra,
hogy a németek újra felfegyverkeznek, és óriási veszélyt jelentenek.
De süket fülekre talált…
– No, most már annál inkább hallgatnak rá! – szakította félbe
Emma.
Frank bólintott. – Hogy tetszik az újság?
– Igen látványos, Frank. Nagyon modern és áttekinthető. Ugye, ez
Arthur Christiansen műve?
– Igen. Arthur remek fickó, mindenki kedveli. Pompás szerkesztő.
Szabad kezet kaptam tőle, természetesen Beaver áldásával, aki
minden cikkemet megkapja olvasásra, mielőtt Chris kimondaná rá az
áment. Mondhatnánk, hogy cenzúráznak, de nekem aztán édes
mindegy, nehéz időket élünk manapság. Csak nyerjük meg ezt az
átkozott háborút!
– Hogy vélekednek a Fleet Streeten… Churchillről? – kérdezte
most Emma, és figyelmesen a fivérére nézett, kinek véleményét
eddig is kíváncsian hallgatta.
– Winston fenemód népszerű mostanában, annyi szent!
– Rám gondolsz talán? – érdeklődött Winston Harte, mikor fülig
érő szájjal besétált a helyiségbe.
– Winston Churchillt emlegettem, nem Winston Harte-ot! – felelte
Frank; felpattant és kezet fogott a bátyjával. A fivérek sebtében
megölelgették egymást, aztán Winston letelepedett a kisasztal mellé
az egyik székre.
Emma figyelte, ahogy a bátyja a botjára támaszkodva, lassan
ballag, s megállapította, hogy már rég nem bicegett ilyen feltűnően.
Elveszítette a lábát az első világháború vége felé, amikor a

313
haditengerészetnél szolgált; bár küzdött érte, végül vesztesen került
ki a csatából. Srapnel fúródott a jobb lábikrájába, amely elkezdett
üszkösödni, hiába távolították el belőle a lövedéket; meghalt volna,
ha Emma nem avatkozik közbe. Az ő rábeszélésére egyezett bele
Winston az amputálásba. Most eszébe jutott, milyen sokáig
lábadozott a bátyja, miként tanult meg mozogni az alumíniumból
készült műlábbal, s milyen fájdalmas, gyötrelmes órák árán tanult
meg újra járni. Végtelennek tűnő hónapok voltak ezek; s amikor
jóval később Emma visszagondolt a bátyjára, a világ egyik
legbátrabb emberét látta benne. Virtuóz módjára kezelte a
művégtagot; a legtöbben azt hitték, hogy csupán merev a lába.
– Winston, csak nem fáj a lábad? – érdeklődött Emma.
– Nem igazán, drága Emmám – rázta Winston a fejét. – Néha
sajog egy kicsit… nyáron, amikor nagy a hőség. Néhanapján elővesz.
– Elhallgatott, majd hozzáfűzte: – De azért elvagyok, de még
mennyire! Innék viszont valamit, édesem, gyötör a szomjúság. Olyan
fülledt ma este az idő.
– Ó, ne haragudj, drága Winston! Pezsgőt? Vagy egy whiskyt?
– Inkább pezsgőt iszom. Nem vágja úgy fejbe az embert, mint a
whisky. Nem mintha lenne mit ünnepelni. Milyen hírek érkeznek a
frontról! Lőttek Franciaországnak, szövetséges nélkül maradtunk.
Egyedül vagyunk, mint az ujjam.
– Este hallhatjuk a miniszterelnököt a rádióban – újságolta Frank.
– Ma délután igen fennkölt hangvételű beszédet mondott a
parlamentben, később megismétli a BBC műsorában. Szeretné, ha
hallaná az egész ország.
– Ezt nem hagyhatjuk ki! – kiáltotta Emma.
– Igen, anya, épp az imént harangozták be újra – szólalt meg
Elizabeth az ajtóból. – Ma este leadja a rádió Mr. Churchill beszédét.
Azt hiszem, kilenc órakor.
– Gyere be, drágaságom, üdvözöld a bácsikáidat!

314
 A mosolygós Elizabeth belépett a könyvtárba, s Emma fivérei
gyengéden megölelgették.

Grace citromkarikákkal díszített füstölt lazacot szolgált fel, s mellé

barna kenyeret meg vajat; Frank pedig megtöltötte fehérborral a
hosszúkás, rubinszínű kristálypoharakat. Miután Grace eltűnt a
konyhában, a család nekiesett a friss skót lazacnak, miközben Emma
az élelmiszerhiányt meg a jegyrendszert emlegette, és alig evett, csak
csipegetett.
– Anya, ez úgy hangzik, mint a végzet szava! – szólalt meg
Elizabeth, s az asztal túloldalán ülő anyjára pillantott. – Ha úgy
vesszük, nem is olyan gyászos a kép…
– Félek, hogy nehéz napok várnak ránk, Elizabeth. Nem árt
összébb húzni a nadrágszíjat. Ma beszéltem Mr. Ramsbothammel.
Azt javasoltam neki, hogy vessen be egy-két parcellát Pennistone
Royalnál. Sokan nekiveselkedtek mostanában a
zöldségtermesztésnek. Ott a három melegház, oda is inkább
paradicsomot meg gyümölcsfélét kell ültetni, nem orchideát és
egzotikus virágokat. Nem gondolod, hogy kevésbé haszontalan?
– Igen, igen, bámulatos, mennyire összefog a nép –
morfondírozott Winston. – Hallottam, hogy a leedsi üzletben az
asszonyok fele sálat, kesztyűt meg sapkát köt a katonáknak a ráérős
percekben. Meglepően önzetlenek lettek az emberek.
– Szerintem is – helyeselt Emma. – De te is beálltál a sorba,
Winston, hiszen nagylelkűen átadtad nekem Glynnist!
– Ki az a Glynnis? – kérdezte Elizabeth, az örök kotnyeles.
– Az új titkárnőm.
– Hát Anita hová lett, anya?
– Kimegy falura, dolgozni. Megszólalt a lelkiismerete, gondolom
én. Pénteken jön be utoljára az áruházba.

315
 – Anita besegít falun a munkába? Hiszen olyan törékeny, hogy
még a lapátot sem búja megemelni! – kiáltotta Elizabeth.
– Van ebben némi igazság, Elizabeth – kuncogott Emma –,
viszont szerfelett elszánt. Majd erőt ad neki a lelkesedés.
– Látom, két nap alatt felfedezted Glynnis erényeit – mormolta
Frank, és Emmára sandított.
– Úgy ám! Jól jön nekem ez a lány, és sok bennünk a közös
vonás.
Elizabethet meglepte ez a megjegyzés, sietve megkérdezte hát:
– Mint például?
– Először is: gyors és igen készséges. A munkától se fél.
Céltudatos, pontos, precíz, takaros. Minden megvan benne, ami
bennem is. – Frank felé fordult, és megkérdezte tőle: – Ismered
Glynnist, Frank?
– Azt nem mondanám, Emm, bár egyszer-kétszer összefutottam
vele, amikor elugrottam Winstonért. Tőle hallottam ma délután, hogy
Glynnis most nálad dolgozik.
– Ó, értem. Ez a lány igen… – Emma a fejét ingatta. – vonzó…
nem is, csábítóan csalogató, ez jobban illik rá.
– Meghiszem én azt! – kurjantott fel erre Winston.
Emma nagy szemeket meresztett rá, de egy szót sem szólt, bár
meglepte bátyja elragadtatott hanghordozása.
Aztán ők négyen elbeszélgettek erről-arról; Grace elvitte a piszkos
tányérokat, felszolgálta a burgonyában sült marhahúst, s a szakácsnő
részéről is fogadta a vendégek tetszésnyilvánításait. – Mondja meg
Mrs. Coddingtonnak, hogy van olyan jó, mint Mrs. Harte főztje! –
mondta Frank, miután bekapták az utolsó falatot is.
– Megmondom, uram – mormogta Grace, miközben kisietett.
– Aranygaluska lesz a desszert – jelentette be Elizabeth, és a
bácsikáira tekintett. – Szeretik, ugye… anya elárulta nekem.

316
 – Naná! Remek választás! – vágta rá Winston, és kedvesen
Elizabethre mosolygott. A fivéréhez hasonlóan kissé elkényeztette az
unokahúgát, aki feltűnően hasonlított az anyjukra – mielőtt 1904-ben
megbetegedett volna tüdőbajban. „Anya is így nézett volna ki, ha
ápolt lett volna és jómódú”, gondolta Winston, miközben csendesen
szemügyre vette a lányt. „Szegénykének esélye se volt rá, hiszen
annyit robotolt, és akkora nyomorban élt.” De gyorsan félretette a
bánatot. Minek keseregne most a múlt felett?
– A dolgozószobában igyuk meg a kávét! – javasolta Emma. – Ott
kényelmesen elnyújtózhatunk, és megvárhatjuk az adást. No, de
előbb lássuk a desszertet!
Így hát a vacsora végeztével betódultak a könyvtárral szomszédos
dolgozószobába. Kellemes zug volt ez: se nem kicsi, se nem nagy; a
mélybordó és a sötétzöld meleg árnyalata tette hangulatossá; a
berendezés kényelmes karosszékekből és két kanapéból állt, valamint
egy György korabeli kis íróasztalból, amelyhez Emma néhanapján
leült dolgozni. Bájossá, lakályossá varázsolták a helyiséget a
selyembúrájú sárgaréz lámpák, a dekoratív dísztárgyak és a mutatós
festmények.
Emma bekapcsolta a rádiót, miközben a többiek a kávét
kortyolgatva leültek. Elhallgattak, amikor a BBC bemondója
bekonferálta a miniszterelnököt. Felzendült Churchill hangja;
mestere volt a szónak. Emma odakuporodott a rádió mellé, s itta
minden szavát. A miniszterelnök hosszasan elemezte a helyzetet; a
dolgozószobában egy pisszenés se hallatszott, hiszen mindenki őrá
figyelt.
Churchill utolsó mondatainál Emma enyhén előrehajolt, és
összekulcsolt kézzel várta a végszót.
A miniszterelnök elhallgatott egy másodpercre, majd így fejezte
be:

317
 – ”Véget ért „Franciaország csatája”, hogy Weygand tábornok
szavait idézzem. Úgy vélem, nemsokára elkezdődik az „angliai
csata”. Ezen a csatán áll vagy bukik a kereszténység fennmaradása.
Ezen áll vagy bukik a mi életünk, régóta fennálló hagyományaink és
a Brit Birodalom. Hamarosan minden erejével ellenünk fordul az
ellenség dühe. Hitler tudja, hogy elveszti a háborút, ha nem töri meg
szigetünket. Ha szembeszállunk vele, felszabadulhat egész Európa,
és az egész világ előreléphet, hogy széles, napsütötte magaslatok felé
törjön. Ha azonban elbukunk, az egész világ, beleértve az Egyesült
Államokat is, beleértve mindent, amit ismertünk és szerettünk, bele
fog süppedni az új, sötét középkor mocsarába, melyet sokkal
gonoszabbá, és talán sokkal ingoványosabbá fog tenni a visszájára
fordult tudomány. Teljesítsük tehát kötelességünket, és viselkedjünk
úgy, hogy ha a Brit Birodalom és Nemzetközösség még ezer évig
fennáll, akkor is azt mondják: Ez volt a legnagyobb órájuk.
Sokáig hallgattak, aztán Frank suttogva megjegyezte:
– Nos, mint mindig, most is kereken kimondott mindent. S nem
csinált titkot abból… hogy Anglia valóban egyedül maradt.
– Azt hiszem, lelkesítő, s bizonyos szempontból vigasztaló
szavakat hallottunk – jegyezte meg Emma, s lesöpörte arcáról a
könnycseppeket. Majd megköszörülte a torkát, s hozzáfűzte: –
Elmondta, mit kell tennünk. Szembe kell szállnunk a németekkel,
minden erőnkkel harcolnunk kell… s tudom, hogy ezt mi mind meg
is tesszük!
– Igen, így van! – vetette közbe Winston. – S lefogadom, hogy ma
este az egész ország őt hallgatta, ahogy mi is. Ő minden reményünk.
Ő buzdít bennünket, ő vezet bennünket, és ő mutatja nekünk az utat.
– Ott vannak a Dunkerque-ből kimentett katonák – mutatott rá
Frank. – Majd ők, kétszázötvenezren, besegítenek és megvédenek
bennünket. Addig is, jobb, ha felkészülünk.

318
 – Felkészülünk az angliai csatára – mondta Emma. – És ez aztán
csata lesz a javából!

319
 31

Nem jött álom Emma szemére aznap este, így hát végül felkelt,
köntösbe bújt és főkönyvekbe, melyeket magával hozott, de
rövidesen elkalandoztak a gondolatai.
Percekig merengett a háború és az invázió felett, majd – egészen
váratlanul – megjelent előtte Paul képmása. Emma hátradőlt a
széken, és belebámult a levegőbe: sokkal elevenebb volt a kép, mint
az elmúlt hónapokban. Mintha Paul ott lenne a szobában, és feléje
közeledne. Emma mozdulatlanul ült és várt. S akkor eltűnt a képmás,
mintha ott se lett volna.
– Paul! – kiáltotta fennhangon; felállt, és a nyitott ajtó felé lesett.
Tudta, hogy egyedül van, mégis kisietett, s fel-alá nézelődött a
folyosón. Természetesen egy lelket sem látott. Mégis úgy érezte,
hogy Paul ott van, vele, még ha csak egy röpke percig is. Ilyen még
nem történt vele soha; nekidőlt az ajtófélfának, és hirtelen felötlött
benne: „Csak nem épp most vesztem el a józan eszem?” Pedig
dehogy veszítette!… talán csak a képzelete játszott vele.
Szinte öntudatlanul végigsétált a folyosón; kinyitotta az ajtót,
amely egy keskeny folyosóra vezetett: ott volt a lift is, amely levitt a
földszintre, Paul legénylakásához, melynek külön kijárata is volt a
ház oldalán. A Belgrave Streetre nyíló bejárati ajtó egy előcsarnokba
vezetett: ez már Emma lakásához tartozott, melyet az összkomfortos
legénylakás fölé épített három szinten alakítottak ki.
Miközben lefelé sétált, arra gondolt, miként vásárolta meg Paul a
házat, s miként íratta rá; aztán kiépítették a két különálló lakást.
1925-ben történt mindez. – Ez így kevésbé szúr szemet – magyarázta
Paul, majd Emmára vigyorgott a maga meglehetősen kisfiús, pimasz
stílusában, s hozzáfűzte: – Természetesen a te lakásodban fogok élni,
veled meg Daisyvel. A legénylakást csak a látszat kedvéért tartjuk

320
fenn. – Emma nem felejtette el, hogy akkoriban jót mosolygott ezen,
s azon tűnődött, vajon ki hiszi ezt el, hiszen nyílt titok volt, hogy ők
együtt élnek.
Paul hébe-hóba mégiscsak használta a legénylakást: többnyire,
amikor tovább dolgozott, illetve vendégül látta az üzletfeleit. Emma
ritkán ment le, s Paul halála óta csupán egyszer fordult meg odalent.
Ma este valamiért kötelezőnek érezte azonban a látogatást; bár ettől
még nem került közelebb Paulhoz, hiszen ő többnyire az emeleten
élte az életét, ahol Emma leginkább érezte a jelenlétét. Mégis…
valami hívta, csalogatta lefelé…
Kilépett a liftből, lámpát gyújtott a keskeny előcsarnokban, s
tüstént szíven ütötte a látvány: a csodálatos, robusztus, faburkolatú
falak, a sötét, burgundivörös szőnyeg, s a két egyenes támlájú
György korabeli szék közé állított konzolasztal.
A könyvtár volt Paul kedvenc helye, a sötétzöld brokátfalakkal s a
francia empirebútorokkal. Rendszerint itt dolgozott. Emma most
besétált, lámpát gyújtott, s odalépett az íróasztalhoz. Végigsimította a
fényesre polírozott mahagónifelületet, majd egy percig a fényképre
meredt, mely róla készült: ott volt vele Paul és Daisy is. Majd leült
Paul székére. Elhelyezkedett, lehunyta szemét, és Paulra gondolt.
Elárasztották a régi emlékek… apróságok, rég elfeledett események
jutottak eszébe… és akkor könnyek szöktek a szemébe. Lehajtotta
fejét az íróasztalra: nem tiltakozott, nem fogta vissza a
könnyáradatot. Sírt, ahogy azóta nem sírt, amióta Frank kilenc
hónapja besietett hozzá: hozta a sürgönyt a Fleet Streetről, Paul
halálhírével: öngyilkos lett…
– Valami baj van, anyuka?
Emma felkapta a fejét Elizabeth hangjára, s az ajtóban álló lányra
nézett. Egy pillanatra elakadt a szava.
Elizabeth habozva lépett be a könyvtárba, és anyja könny áztatta
arcára meredt. – Jaj, anyuka, csak nem Paul miatt szomorkodsz?

321
 Emma némán bólintott; könnyeket nem ismerő zokogás rázta.
Elizabeth halkan duruzsolva szólt hozzá:
– Felébredtem. Olyan magányosnak éreztem magam, és annyira
aggódtam Tony miatt. S Kit és Robin miatt is. Bementem hát a
hálószobádba… nem tudtam, hol lehetsz, aztán észrevettem, hogy
tárva-nyitva áll az ajtó a folyosón. – Gyengéden megérintette Emma
vállát, majd belesuttogta a hajába: – Bárcsak segíthetnék… annyira
szeretlek, anyukám…
Emma megfordult, átölelte a lányát, és erősen magához szorította;
megpróbált uralkodni csapongó hangulatán s túlfűtött érzelmein.
Végül elült a zokogás. Emma elhúzódott, s el-elcsukló hangon ezt
mondta:
– Nem szoktam én ennyire nekibúsulni. Szörnyen sajnálom,
kicsim.
– Ne mentegetőzz! Sírd ki magad, adj ki magadból mindent… ezt
mondta nekem Winston bácsi hónapokkal ezelőtt. Túl bátran akarom
elviselni Paul halálát, mondta ő.
Emma Elizabethre nézett, aki ott állt a szeme színét tükröző,
halványkék köntösben, majd lassan bólintott. – Tudom, hogy
szeretted.
– Igen, szerettem. Apám helyett apám volt. Robint is a sajátjaként
nevelte. Inkább volt ő apám, mint Arthur Ainsley.
– Tudom. Paul is szeretett benneteket. Mindkettőtökre úgy
gondolt, mint a saját gyermekeire.
– Jobb lenne, ha felmennénk az emeletre! – Elizabeth
tanácstalanul tekintett Emmára: – Mit kerestél idelent?
– Sejtelmem sincs róla. Úgy éreztem, le kell jönnöm a könyvtárba.
De hiába, nincs itt semmi. – Nagyot sóhajtott, s hirtelen elcsukló
hangon megjegyezte: – Odafönt maradtak az emlékek…, hiszen ott
éltük együtt az életünket.
– Akkor gyere, menjünk vissza!

322
 Emma bólintott, felállt, Elizabeth pedig kivezette; sorra eloltotta a
lámpákat, miközben elhagyták a könyvtárat, majd a keskeny
előcsarnokot, s beléptek a liftbe.
– Menj fel a hálószobába, anyuka, viszek neked forró csokit –
mondta Elizabeth, miután visszaértek Emma lakásába. – Mit szólsz
hozzá?
– Rendben, kicsim, köszönöm! – felelte Emma, akit egyszerre
kirázott a hideg.

Elizabeth hamarosan besietett Emma hálószobájába: ezüsttálcán

hozta a két bögre forró csokoládét. Miután az egyik bögrét odaadta
az anyjának, megfogta a másikat, lerakta a tálcát a földre, s bebújt az
ágyba Emma mellé.
– Szörnyen átfáztál odalent. Majd felmelegít a forró csoki! –
biztatta Elizabeth, és nekitámaszkodott a puha párnának. – De jó,
hogy ideköltöztem, anyuka! Legalább együtt lehetünk a szabad
estéimen.
– Annyira örülök, hogy itt vagy! – mondta Emma gyengéden, és
belekortyolt a forró csokoládéba. Megbékélt ugyan, de továbbra sem
értette, miféle kényszer hajtotta le a földszintre, a legénylakásba.
Miután egy ideig hallgattak, Elizabeth félszegen, kissé izgatottan
megszólalt:
– Anya, kérdezhetek valamit?
– Már hogyne kérdezhetnél! – sandított rá Emma bosszúsan. –
Hallom, komoly dologról lesz szó.
– Igen komoly a kérdésem – vágta rá Elizabeth fürgén. – Lehet,
hogy jobb lenne, ha fel se tenném. – Többször krákogott, a torkát
köszörülte, majd tovább mentegetőzött: – Kicsit félek is, anyukám,
hogy esetleg zokon veszed.
– No, akkor ki vele, lássuk, mit szólok hozzá!

323
 Elizabeth beleharapott az ajkába, aztán egy apró fintor
következett; utána rövid szünet, egy sóhaj, majd lassanként
belekezdett:
– Igen személyes… hagyjuk inkább!
– Na, bökd ki, kicsim, bátraké a szerencse! Mire vagy kíváncsi?
– Nos, Daisyről lenne szó…
– Ó! Hogyhogy? – pislantott Emma riadtan a lányára.
– Ugye csak a féltestvérem?
Emma szájtátva bámult rá.
Elizabeth, anyja döbbent arcát látva, szaporán folytatta:
– Ugye Daisy nem Arthur Ainsley lánya?
Most Emma következett: ő habozott, de csupán egy kurta
másodpercig. – Nem, nem Arthur az apja, bár az ő nevét viseli.
Igazad van: csak a féltestvéred – felelte rezzenéstelen hangon, hiszen
érezte ő, hogy most csak az igazságot mondhatja.
– Daisy Paul lánya, ugye, anya?
Emma bólintott.
– Már régóta sejtem. Robin szintúgy. De még sose mertük
megkérdezni.
– Hát ma este honnan szedted a bátorságot? – Emma meredten
nézte Elizabethet, és enyhén összehúzta haragosba forduló, eleven
zöld szemét.
– Olyan közel kerültél hozzám odalent, anyukám! Egyébként sem
vagyok én már naiv kislány. Darabjaira hullik körülöttünk a világ, a
fiúk az életüket kockáztatják, tulajdonképpen senki sincs
biztonságban. Ugyan ki az ördögnek számít, anyukám, kicsoda Daisy
apja?
– Értem én, miről beszélsz, Elizabeth. Egyik pillanatról a másikra
a feje tetejére állt minden. Mintha káosz uralná az egész világot. És
hirtelen mindnyájan megtanultunk helyesen rangsorolni. Mégis úgy

324
gondolom, hogy nekem nem mindegy, sőt Daisynek sem, hiszen ő
nem tudja, hogy Paul az apja. És nem is árulhatod el neki!
– Tényleg nem tudja? – kérdezte Elizabeth kétkedve.
– Egészen biztos! Most meg miért bámulsz így rám?
– De hát annyira hasonlít rá! Nem gondolod, anya, hogy ezt már
Daisy is észrevette?!
– Nem, nem hiszem. Ígérd meg, hogy nem élsz vissza a
bizalmammal, és nem árulod el neki! – követelte Emma.
– Miket beszélsz, anya! – kiáltotta Elizabeth ingerülten. – Te
becsületes embernek neveltél engem. Ha ellenedre van a dolog, még
Robinnak sem mondom el.
– Majd alkalomadtán megtudja tőlem – felelte Emma.
– Ugye azért elmondod egyszer Daisynek, ki az apja, vagyis, ki
volt az apja?
– Igen, majd ha idősebb lesz. Daisy még csak tizenöt éves,
Elizabeth! Mintha időnként elfeledkeznél erről.
– Nos, jóval érettebbnek tűnik, talán azért, mert mindig veled volt
meg Paullal, sohasem volt korabeli pajtása.
– Ugyan, ne butáskodj már! Ott voltál te is, meg Robin is,
mennyit játszott veletek!
– De hisz alig voltunk itthon! Bent laktunk az internátusban.
– Ez igaz. Mindegy, ne aggódj, elmondom neki. Csak nem
képzeled, hogy elhallgatom előle? Paul McGill nem egy szégyellni
való apa, bárki büszke lehetne rá.
– Én büszke is vagyok – vágta rá Elizabeth, s megszorította Emma
kezét. – Ő olyan jó volt hozzánk… Robin is osztja a véleményem.
– Igen… – Elhalt Emma hangja; lerakta a bögrét az
éjjeliszekrényre, nekitámasztotta a hátát a nagy halom vánkosnak, és
lehunyta a szemét.
Anya és lánya egy ideig belefeledkeztek a gondolataikba.
Elizabeth törte meg a csendet, amikor megjegyezte:

325
 – Milyen utálatos dolog ez Edwinától: se szó, se beszéd, fogja
magát és elbújik előlünk az ír lápvidéken. Igazán bemutathatta volna
nekünk a férjét, nem is beszélve a kisbabáról! Elvégre a te unokád.
Igazam van, anyuka?
– Én is szívesen megnéztem volna őket, Elizabeth, de Edwina
szörnyen megorrolt ránk, főleg rám. Nem hinném, hogy egyhamar
látjuk, tényleg nem.
– Ez bizony az ő szegénységi bizonyítványa. Mekkora bolond!
Kétlem, hogy okkal lenne dühös rád. Te, nagy szerencsénkre,
csodálatos anyja voltál az összes gyermekednek.
– Örülök, hogy így vélekedsz.
– Mondd csak, miért lett Paul öngyilkos?
Mivel Emmát váratlanul érte a kérdés, meghökkent, s beletelt
néhány percbe, mire összeszedte magát. – Hát te tudsz róla, és eddig
elhallgattad előlem?… Nem azt hittétek mindnyájan, hogy a
sérüléseibe halt bele? Én ezt gondoltam.
– Sejtettük, mi történt, anyukám.
– Érezte, hogy már nem sokáig húzza – kezdett bele Emma. –
Nincs gyógyír a kétoldali végtagbénulásra. A betegek pár hónapon
belül menthetetlenül meghalnak, mert felmondja a veséjük a
szolgálatot… Tudta, hogy már nem lesz alkalma visszatérni hozzánk.
Azt hiszem, megint ő akarta irányítani az életét… a kezébe kívánta
venni a maga sorsát.
– Értem.
Emma elhallgatott, eszébe jutott Paul búcsúlevele, s eltűnődött:
„Mutassam meg vajon Elizabethnek? Immár férjes asszony, s a
háború veszélyei között éli az életét.” Mégis habozott, hiszen olyan
személyes hangú a levél: csak neki szánták. Egy nap talán
megmutatja Daisynek is. Nem, nem veszi ki az ékszeresládikából.
Nem, még nem…

326
 Később azonban, amikor magára maradt, felkelt az ágyból, és
bement az öltözőbe. Kulccsal kinyitotta a gyümölcsfából faragott,
ezüstberakással díszített szelencét, amely ott állt a komódon; kivette
belőle a levelet, amely Paul halála után érkezett Ausztráliából, és
visszatért a hálószobába.
Leült az ágyra, kivette az írást a borítékból, és mint annyiszor
már, most újra elolvasta:

Legdrágább drága Emmám:

Te vagy az életem. Nem tudok élni az életem nélkül. De veled sem
tudok élni. És így véget kell vetnem nyomorúságos létemnek, mert
számunkra nincs közös jövő. Nehogy azt hidd, hogy öngyilkosságom
gyengeségből fakad. Épp ellenkezőleg: erő és akarat
megnyilvánulása, mert azzal, hogy elkövetem, visszaveszem magam
fölött azt az uralmat, amit az utóbbi néhány hónapban elveszítettem.
Végső döntés ez a saját sorsom felett.
Számomra ez az egyetlen kiút, szerelmem, és ajkamon a te
neveddel, szemem előtt a te képeddel, szívemben az irántad érzett
szerelemmel halok meg. Szerencsések voltunk, Emma. Annyi jó
évünk volt együtt, annyi mindent osztottunk meg egymással, hogy a
boldog emlékek elevenen élnek bennem, és tudom, hogy benned is,
amíg csak élsz. Megköszönöm neked életem legszebb éveit.
Nem hívattalak ide, mert nem akartam, hogy egy magatehetetlen
nyomorékhoz bilincseld magad – hacsak néhány hónapra is. Lehet,
hogy hiba volt. De szeretném, ha olyannak őriznél meg
emlékezetedben, amilyen voltam, és nem amilyen a baleset után
lettem. Büszkeség? Lehet. De próbálj megérteni és megbocsátani,
drágám.
Erősen bízom benned. Nem vagy gyenge szívű. Erős és
rettenthetetlen vagy, bátran fogod folytatni az életed. Muszáj. Mert
gondolnod kell a gyermekünkre. Ő a mi szerelmünk megtestesülése,

327
és tudom, hogy dédelgetni és óvni fogod, olyan bátor, derék és
szerető lénynek neveled fel, amilyen te magad vagy. Rád bízom őt,
drágám.
Mire kézhez kapod e levelet, én már nem leszek. De tovább élek
Daisyben. Ő a te jövőd, Emmám. És az enyém.
Teljes szívemmel, lelkemmel és elmémmel szeretlek, és
imádkozom Istenhez, hogy egyszer majd egyesüljünk az
örökkévalóságban.

Csókollak drágám Paul

Emma egy percig üldögélt, kezében a levéllel… „micsoda pici

kéz”, mondogatta Paul mindig. Könnyek gördültek végig Emma
arcán; s azt hitte, ismét megszakad a szíve. De valahol a lelke mélyén
érezte: jól tette, hogy ismét elolvasta Paul búcsúlevelét. Hiszen arra
figyelmeztette, hogy felelős Daisynek és a többi gyermekének is. S
arra is emlékeztette, hogy őt… acélból öntötték.
Miután visszarakta a levelet a szelencébe, bezárta, majd zsebébe
csúsztatta az ezüstkulcsot, s visszatért a hálószoba sarkában álló
íróasztalhoz. Elővette a naplóját, és felütötte: 1940. június 18. – ez
állt a lapon.
Bejegyzett egypár kurta sort: „Ma este beszédet mondott a
miniszterelnök. Megerősítette a Franciaország bukásáról szóló hírt, s
figyelmeztetett bennünket arra, hogy fel kell készülnünk az angliai
csatára. »Hitler nem törhet meg bennünket, s nem verhet meg
minket!« – hangoztatta. Bátorság, elszántság és rendíthetetlenség –
ez kell most nekünk. Ugyanezt vettem ki Paul soraiból is, amikor ma
este ismét elolvastam a levelét.
Visszaköltözött hozzám az én szépséges Elizabethem, hogy
megosszuk magányunkat, és egymás támaszai legyünk ezekben a
nehéz időkben. Milyen jó lányom is ő! Szerencsés vagyok, hiszen az

328
anyja lehetek. Úgy döntöttem, hogy nem veszem ki Daisyt az
internátusból. Nagyobb biztonságban van vidéken. Winston és Frank
itt vacsorázott. Mi lenne velem az én hűséges, szerető fivéreim
nélkül? Össze kell fognunk, most hogy közeleg az invázió!”

Becsukta és elrakta a naplót. Aztán bebújt az ágyba, de nem jött álom

a szemére. Túlságosan lekötötték az előtte álló feladatok: azt
tervezgette, hogyan fogja megvédeni a családját, az alkalmazottait és
az áruházakat, mert minderről gondoskodnia kell. Ideje felkészülni
Anglia védelmére.
Egész éjszaka hánykolódott és forgolódott, s csak pirkadatkor
nyomta el az álom.

329
 32

– Gyere, Glynnis, szaladjunk! – kiáltotta Emma. – Bármelyik

pillanatban elkezdődhet a bombázás. – Eközben átsietett a Belgrave
Square-en: ott állt a háza a túlsó sarkon, arrafelé igyekezett.
Glynnis követte: magas sarkú cipője csattogott a kövezeten,
miközben futva próbálta utolérni Emmát. A lány megcsodálta főnöke
fürgeségét. Rendkívüli teljesítményekre képes ez az asszony!
Visítottak a szirénák, és a küszöbönálló légitámadásra
figyelmeztettek, pedig a Luftwaffe már ott repült felettük: bömbölve
szelték át a repülők London felett a nappali eget, s támadásra
készülődtek. A polgári védelem embere, aki ott állt a sarkon,
felfigyelt a két asszonyra, és rájuk ordított:
– Siessen, Mrs. Harte! Amilyen gyorsan csak lehet, húzódjon be
az épületbe! Menjen le a pincébe! Az a legbiztonságosabb hely.
– Lemegyünk, Norman, megnyugodhat – kiáltotta vissza Emma. –
És ha maga is be akar bújni valahová, jöjjön, csatlakozzon hozzánk!
– Úgy lesz, úgy lesz, Mrs. H. – S ezzel „Hess!”, odaintett nekik,
majd elfordult, mivel hirtelen valami másra lett figyelmes.
Glynnis felsietett Emma után a lépcsőn, majd át a bejárati ajtón,
melyet aztán becsukott maga mögött. A márvány előcsarnokban
mindketten megálltak pihegni egy percre.
– Úgy látom, épphogy ideértünk – merengett Emma, mikor
felhangzott a közelből a hangos robbanás, majd az üvegcsörömpölés
zaja. Alig egy másodperc elteltével újabb robbanássorozat
következett, mire Emma és Glynnis aggódó pillantást váltottak. – Ez
mind telibe talált – jegyezte meg Emma a fejét ingatva. – De mi
egyelőre megúsztuk. Szoríts, Glynnis!
Alig akadt bútor az előszobában, csak a XV. Lajos korabeli pad
árválkodott ott, meg egy barokkos francia konzolasztal, melyet az

330
aranyozott francia tükör alá állítottak. Kristálycsillár lógott le a
kupola alakú plafonról, a lépcső pedig felvezetett Emma lakásába.
A bejárati ajtón kívül csupán egyetlen ajtó rejtőzött itt, éspedig a
lépcső alatt. Most Emma ehhez sietett oda, kinyitotta, s – Glynnissel
a nyomában – lerohant a meredek lépcsőn, amely levezetett Paul
legénylakásának keskeny előszobájába.
– Innen már lifttel megyünk le a pincébe – mondta, és betessékelte
Glynnist. Együtt utaztak lefelé; miután a lift megállt, ők kiléptek
Paul McGill tágas borospincéjébe.
Amikor Emma meglátta az állványokon sorakozó temérdek
borosüveget, apró sóhaj kíséretében megjegyezte:
– Csupa óbor, többsége híres ritkaság. Alighanem szólok a
fivéreimnek: hadd vigyék! Inkább ők igyák meg a barátaikkal,
mintsem a német bombák tegyék tönkre mindet. Most pedig…
átbújunk ez alatt a boltív alatt, Glynnis, és máris itt vagyunk a
légópincében.
– Maga az, naccsága, Harte asszonyság? – kiáltotta egy ideges
hang; Grace kukucskált ki az oszlop mögül.
– Igen, én vagyok az, Grace! Glynnis is velem van. – Emma
besietett a légópincébe, melyet nemrégiben építtetett Blackie
O’Neill. Megerősítették acélgerendákkal és vasbeton oszlopokkal is;
külön óvintézkedésként homokzsákokat halmoztak fel a falak
mentén. – Egyedül vagy? – érdeklődött Emma Grace-re tekintve.
– Mint az ujjam, Harte asszonyság. Oszt ma meg mi történt, jajjaj!
Cottington asszony nem gyütt meg, de nem ám. A dokkokat má’
megen bombázták az iccaka, naccsága, az East Endet is, oszt a húga,
az Ethel oda lett, lebombázták a házát nekije. Oszt e’ment és
besegélt, a szentem, be há’ – magyarázta a szobalány. – Telefonátt a
lelkem, de a naccsága odavótt… a botba vótt. – Grace félreállt, hogy
Emma odaférjen az íróasztalhoz, melyet nemrégiben lehozatott a

331
pincébe, majd így folytatta: – A szakácsnő meg aszongya, begyün ő
hónap, naccsága.
– Rendben, semmi baj. Remélem, nem esett baja a családnak.
Ugye nem sérült meg senki? – kérdezte Emma aggódva.
– Á, nem! Ott vótt a húga az annyukka’, oszt mindketten jó’
vannak, naccsága. Ethel öt fia nincs odahaza, némelik a seregben, a
másik meg tengerész, oszt van köztük pilóta is, biza. A két lyány
meg, a Flossie meg a Violet, azok falura mentek besegéni a
munkába. Ki sérűtt vóna meg há’? Nem vótt ottan senki se.
– Igaz, igaz, Grace. Hát bizony, ez a család valóban kiveszi a
részét a háborús készülődésből! Dicséretes. De még mennyire! –
Emma körbejártatta tekintetét, majd Glynnishez fordulva
megjegyezte: – Nem is olyan szörnyű idelent!
– Szerintem egész kellemes, Mrs. Harte – helyeselt Glynnis
sietve. – A légópincék általában elég… lehangolóak. Sokan építenek
mostanság ideiglenes fedezéket hátul, a kertben. Ez azoknál sokkal
komfortosabb, az szent. Apám bezzeg utánozta a szomszédékét, anya
legnagyobb bosszúságára! – Miután tüzetesebben is szemügyre vette
az odút, leült az egyik székre és hozzáfűzte: – Ön mindenről
gondoskodott. Ott a rezsó, azon főzni is lehet, meg vizet forralni.
Van elektromos kandalló a téli hónapokra; a padlón szőnyeg; szék is
akad bőven, takaróból és párnából sincs hiány.
– Sőt még kempingágyakat is rendeltem – újságolta Emma.
– Oszt van ám bőviben a konzervbő’ is! – vetette közbe Grace
nagy büszkén. – Szárazbab főzelék, szardínija, lazac, sózott
marhahúskonzerv, húskonzerv, paradicsomleves, oszt a tenger sok
gyertya, ha kimén a lámpa.
– És az elsősegélyládára is gondolt? – tudakolta Glynnis, és
Emmára lesett, aki máris helyet foglalt a praktikus, ám szerfelett csúf
íróasztal mögött.

332
 – Igen, van már pár idelent, de talán elkelne még egy-kettő. Sose
lehet tudni!
– Mindjárt felírom – ajánlkozott Glynnis, s előkapta a
jegyzettömböt.
Emma, jó üzletasszonyhoz híven, kivett egy csomó iratot az
aktatáskából, s hamarosan belefeledkezett a munkába.
Grace felemelte a bulvárlapot, melyet az imént olvasott, Glynnis
pedig előhúzta a kötést: épp egy khakiszínű sálat készített, immár a
másodikat ezen a héten. Mindketten a dolgukra koncentráltak;
dehogyis akarták ők Emma Harte jelenlétében üres fecsegéssel
agyonütni az időt! Több eszük volt annál.
Kötögetés közben a háború járt Glynnis fejében. Mrs. Harte
szerint elhúzódhat egypár évig, és Glynnis – bár remélte, hogy
Emma téved – sejtette, hogy talán így is lesz. Emma minden téren
zseniális volt, már hogyne jósolhatná meg, meddig tart a háború?
Júniusban elkezdődött az angliai csata, közvetlenül Franciaország
bukása után, de ez idáig nem sok minden történt. Elvétve
előfordultak ugyan bombázások; s júniusban és júliusban az egész
ország keményen dolgozott azon, hogy biztosítsa Anglia védelmét.
Óvóhelyeket építettek a kertben, megerősítették a pincéket, és
homokzsákok kerültek a bejáratok elé. Gyertyát vásároltak
áramszünet esetére, s a házakban – Dovertől a Hebridákig –
felhalmozták a konzerveket. Mindenki kigondolta, mire van szükség
vészhelyzetben, aztán nekiindult és beszerezte – már ha volt mit,
merthogy ebből-abból hiánycikk lett. Minden civil gázmaszkot
kapott; sokan gondoskodtak rohamsisakról is, hogy megvédjék
magukat a lehulló vakolattól.
Kevés polgári személy lelte halálát júniusban és júliusban,
augusztusban azonban megugrott az áldozatok száma, merthogy a
Luftwaffe erőteljes rohamba kezdett. Az észak-franciaországi légi
támaszpontokról indultak a gépek London bombázására, valamint a

333
szomszédos megyék – Kent, Surrey és Sussex – ellen. Hitler el akarta
pusztítani őfelsége légierejét, Anglia egyetlen védőbástyáját; s le
akarta rombolni a gyárakat, ahol már teljes gőzzel gyártották a
Hurrikánokat, a Spitfire-ket és a bombázógépeket. Elvétve
bombáztak csak napközben, mivel a német légierő szívesebben
lendült támadásba az éjszaka leple alatt.
De ez még csak a kezdet volt, és Emma szüntelenül azt szajkózta
– legalábbis annak, aki meghallgatta –, hogy ennél rosszabb lesz a
helyzet. A következő napok eseményei őt igazolták.

Két és fél óra múlva lefújták a légiriadót; ők is meghallották a

sziréna távolról beszűrődő búgását. – Ez az! – rikkantotta Emma, és
fürgén visszapakolt az aktatáskába. – Gyerünk, menjünk fel, lássuk,
mekkora a kár! Glynnis, Grace, indulás!
Megkönnyebbülésére nem érte találat a házat, s biztosra vette,
hogy a Belgrave Square is épségben megmaradt. Mindazonáltal
reszketve nyitotta ki az utcai ajtót. Kikukucskált: sértetlen volt a tér,
bár fanyar füst töltötte be a levegőt, és hallani lehetett a szomszédos
utcákban potyogó vakolat hangját.
– Felhívom az áruházat – szólt oda Glynnisnek, miközben
visszalépett a házba. Felsietett az emeletre, a dolgozószobába;
nemsokára már az üzletben dolgozó telefonközpontossal
beszélgetett: – Mrs. Harte vagyok, Gertie. Mi a helyzet?
– Ó, igen, Mrs. Harte. Hála istennek, ezúttal elvétették a fritzek!
– Örömmel hallom. Hétfőn találkozunk. Kellemes hétvégét, és
főleg békéset!
– Köszönöm, Mrs. Harte, viszont kívánom! – Emma Glynnishez
fordult, aki utánament a kisszobába, és odabólintott neki. – Még
mindig áll a nagyáruház, ami jó dolog. De nagy lehet a kár,
különösen a dokkoknál.

334
 – Igen. Lehet, hogy eltaláltak egypár gyárat is. A németek
mindenáron le akarják lassítani a repülőgépgyártást – mondta
Glynnis, kinek aggodalma vetekedett Emmáéval.
– Mit gondolsz, segíthetünk valamiben? – morfondírozott Emma,
de Glynnisnek nem maradt ideje a válaszra, mert megszólalt a
telefon. Emma felemelte a kagylót: – Halló?
– Halló, Emma, Jane vagyok.
– Hogy vagy, Jane, kedvesem? Remélem, nem esett bajod! Ugye
arrafelé nem bombáztak?
– Nem, nem, hál’ istennek, mi megint megúsztuk. De Bill épp az
imént hallotta, hogy az East Endre és a rakpartra csak úgy záporoztak
a bombák. Gőzerővel nekiláttak eltakarítani a romokat, de Bill
szerint holnap elkel majd a segítség.
– Holnap? Miért nem most? – vágta rá Emma sietve.
– Úgy gondolom, rövidesen behúzódnak a metróba, odalent töltik
az éjszakát. Ott a Vöröskereszt, meg a Szent János Mentőbrigád.
Több másik szervezet is besegít, ők megtesznek minden tőlük
telhetőt. De mi lesz velük holnap? Vasárnap van, és szükségük lesz
élelemre.
– Igazad van, Jane! Ha nem tévedek, ez ügyben telefonálsz.
– Nos, igen, ezért hívtalak fel, Emma. Ma este nekilátok a
szendvicskészítésnek, gondoltam, te is követhetnéd a példámat.
– Természetesen! De nem elég a szendvics. Odatelefonálok az
áruházba, szólok az élelmiszerrészleg vezetőjének, hogy hozzanak át
nekem néhány kosár ennivalót. Nos, mikor indulsz holnap? És én
hová menjek?
– Odakanyarodom hozzád kilenc körül. Majd én mutatom
Tomkinsnak az utat. És köszönöm, Emma, arany szíved van!
– Örömmel segítek – felelte Emma, és az órájára lesett. – Most
mennem kell, Jane, megrendelnem az ennivalót.

335
 Egy óra múlva ott állt a konyha közepén Jack Field, az
élelmiszerrészleg vezetője – Emma nagy kedvence –, s épp azt
ecsetelte, mi rejtőzik a vesszőből font kosarakban. – Akad itt
pástétom bőven, Mrs. Harte. A legkülönfélébbek: vadhúsból,
csirkéből, borjúhúsból, sonkából, és itt vannak a mi speciális
sertéspástétomaink is. Cornwalli húspástétom, göngyölt kolbász,
hidegsültek a szendvicsekhez, csirkesült, teasütemény, tojás,
majonéz, ahogy kérte, több szatyorra való friss kolbász, meg
kolbásztöltelék.
– Nagyszerű, Jack! No, akkor lássuk először a kolbászt meg a
szendvicshez való alapanyagot. Jaj, a tojás! Készítünk egy jókora
adag tojássalátát is.
Átvágott a konyhán, s közben odaintett Glynnisnek és Grace-nek.
– Gyerünk, munkára fel! Grace, te főzd meg a tojást, te pedig,
Glynnis, besegíthetnél nekem. Gyere, megsütjük a kolbászt. Jack,
maga meg asszisztálhatna a szendvicskészítésnél, ha nincs ellenére.
– Szíves örömest megteszek minden tőlem telhetőt, Mrs. Harte.
Holnap reggel pedig idejövök a furgonnal meg a sofőrrel. Mi is
elkísérjük az East Endre!
– Köszönöm, Jack. Méltányolom a buzgalmát! – Emma, aki már
korábban ingbe, nadrágba és lapos sarkú cipőbe bújt, most maga elé
kötött egy kötényt, s odanyújtott egyet Glynnisnek is. – De jó, hogy
itt maradtál – szólt oda a titkárnőjének. – Nagyon kedves tőled, hogy
feláldozod a szombat estédet.
– Ó, Mrs. Harte, én igazán szívesen segítek! Egyébként sem
voltak nagy terveim ma estére. Szóba került ugyan, hogy elmegyünk
az unokatestvéremmel moziba, de oda bármikor elmehetünk.
Emma mindig is tűzrőlpattant és elszánt volt, de válságos
pillanatban olyan lett, mint a villám. Így történt ez akkor
szeptemberben is, azon a szombat estén: ő és a társai kolbászt
sütöttek, kaszinótojást készítettek, és több száz szendvicset, aztán

336
nedves fehér vászonkendőbe bugyoláltak mindent, hogy semmi se
száradjon ki reggelre.
– Tönkremén az a sok fájintos keszkenő – morgolódott Grace az
egyik pillanatban, és szemrehányóan Emmára nézett.
– Az isten szerelmére, ugyan, mit számít? Háború van, Grace.
Bánom is én, fene se sajnálja ilyenkor a szalvétát! – kiáltotta Emma,
s a fejét ingatva forgatta a szemét. – Folytassuk csak, aztán ha
elkészültünk, szépen leültök, és esztek egy kis szendvicset meg
kolbászt, vagy megkóstoljátok a kaszinótojást. Te pedig, Grace, rakj
fel egy kanna teát!
– Hát ez remekül hangzik, Mrs. Harte! – kacagott Jack. – Szó, ami
szó, én magam is megéheztem.
Emma az órájára lesett. – Nem csoda, hiszen már nyolc óra. No,
mindjárt kész is vagyunk. Mindenki remek munkát végzett. Nagyon
köszönöm!
– Szíves örömest segítettünk. Mi se szeretnénk ölbe tett kézzel
ülni! – jegyezte meg Glynnis, s Emmára mosolygott.
– Igen, ha tehetjük, segítenünk kell azoknak, akik fedél nélkül
maradtak – válaszolta Emma. – Te pedig, Glynnis, fogj egy taxit,
azzal menj haza!
– Úgy lesz, Mrs. Harte. Én is jöjjek holnap?
– Igazán kedves tőled, hogy megkérdezed, de pihenj csak! Rád
fér, nehéz hét áll mögöttünk. Elboldogulok én Jackkel meg
Tomkinsszal is.
– Majd elhozok valakit az áruházból – ajánlkozott Jack. – Dennis
Scott remek fickó, szívesen eljön.
– Ez pompás ötlet, Jack. Most pedig jó éjszakát mindenkinek!
– Osztán maga nem enne pár falatot, Harte naccsága? – kérdezte
Grace.
– Nem, most nem. Még vár a munka. – Emma rájuk mosolygott, s
átsétált a konyhán.

337
 – Jó éjszakát, Mrs. Harte! – harsogták kórusban.

Másnap reggel Emma nekiindult Tomkinsszal; követték Jane és Bill

Stuart Ogden autóját. Jack Field és Dennis Scott zárta a sort, a
nagyáruház zöld furgonjával, melyet jól megpakoltak
vesszőkosarakkal.
Emmának elakadt a szava, amikor megérkeztek – a csoport többi
tagjának úgyszintén. Tökéletes munkát végzett a Luftwaffe. Földig
rombolták a házakat: mindenütt halomban állt a törmelék. Életükben
nem láttak még ehhez fogható szörnyű pusztítást. Lassan, óvatosan
lépkedtek a romok között: közben szétosztották az ételt, és
odavetettek egy-két vigasztaló szót a porlepte férfiaknak és nőknek,
akik a téglakupacokon tettek-vettek, hajdani otthonuk helyén.
– Köszönöm, köszönöm! – hálálkodott az egyik asszony
Emmának. – Ó, aranyoskám, hogy maga micsoda jótét lélek. Idejött
segíteni nekünk!
Emma szeme megtelt könnyel, s nem jött ki hang a torkán, így hát
gyengéden megérintette az asszony karját, és folytatta útját.
Szenvedés ide vagy oda, sok cockney arcon vidám mosoly
bujkált, s gyakorta felröppent egy-egy becsmérlő, csípős és szellemes
megjegyzés az ellenségről, nem kis derültséget okozva.
– Ó, milyen erősek ezek az emberek! – jegyezte meg Jane.
– És bátrak – tette hozzá Emma. Hirtelen megtorpant, és elkapta
Jane karját. – Oda nézz! Oda, oda! Mindenki lelkesen éljenez. Csak
nem Winston Churchill az?
– Ó, istenem, dehogynem. Bill, a miniszterelnök! Nézd csak!
Nézd! Ott áll a romhalmaz tetején, egy muris kalapban, szivarral a
szájában.
Bill követte Jane tekintetét, és a saját szemével is
meggyőződhetett róla, hogy valóban az az ember áll ott, akinek annyi
éven át odaadó híve volt, s akit régóta támogat az alsóházban.

338
 – Gyerünk, hölgyeim! – szólalt meg Bill. – Odaviszlek
benneteket: beszélhettek vele.
Bill pár perc elteltével üdvözölte a miniszterelnököt, aki
barátságosan lekezelt vele és Jane-nel. Aztán bemutatták neki
Emmát, aki szörnyen megilletődött, de végül is kinyögött pár szót,
miután kezet rázott a nagy emberrel:
– Köszönjük, Mr. Churchill, hogy példát vehetünk önről!
– Én is köszönöm – válaszolta Churchill; időközben rádöbbent,
milyen céllal érkezett ide a kis csapat.
Később a polgári védelem egyik embere elmesélte Billnek, hogy
könnyek szöktek Churchill szemébe, amikor megszemlélte a
bombázás okozta károkat. Erre Emma bólintott, hiszen sejtette, hogy
Churchill még inkább elnyeri az emberek szeretetét, mert ki meri
mutatni az érzelmeit.

Amikor Elizabeth aznap este hazaért a kórházból, Emma látta,

mennyire elfáradt, s egy ideig ott sürgölődött körülötte. – Sok a
sebesült – magyarázta Elizabeth, amikor leültek Emmával a
dolgozószobában: szendvicset ettek, és teát kortyolgattak mellé. – És
ez még csak a kezdet, anyukám. Egyre hajtogattad, hogy ez csak
rosszabb lesz. Milyen igazad volt!
– Sajnos. Bár tévedtem volna! Minden este odafönt vannak a
fiaink, és most már nappal is felrepülnek.
– Tegnap katasztrofális erejű csapást mértek ránk – mondta
Elizabeth. – Mégis hiszek a győzelemben, anya. Te oltottad belém a
hitet.
– Nem, nem én, hanem Winston Churchill! És a vadászpilótáink
bátrak és elszántak.
– Sosem felejtem el, mit mondott róluk Mr. Churchill a múlt
hónapban. Ugye te sem, anyukám?

339
 – Nem, én sem felejtem el soha. Ami azt illeti, még a naplómba is
lejegyeztem az utókor számára. „Az emberiség viharos történelme
során még sohasem tartoztak ennyien ennyivel ily keveseknek”,
jelentette ki.
– Ugye épségben hazajönnek? – kérdezte most Elizabeth, és
Emmára emelte fürkésző tekintetét. – Hazajön Tony, Robin és
Bryan?
– Igen, haza. Én hiszem, őszintén hiszem, kicsim. Nem tehetek
mást, Elizabeth, mert elhagy az erőm, ha felmerül bennem, hogy nem
élik túl a háborút. – Könnyek szöktek Emma szemébe, de pislogva
lenyelte őket. – Évekkel ezelőtt rájöttem, hogy az optimizmus
átsegíti az embert a legnehezebb pillanatokon. Ez tartotta bennem a
lelket fiatalkoromban, amikor ott voltam egyedül, és a betevő falatért
küszködtem. Akkoriban nem lehettem pesszimista: nem engedhettem
meg magamnak… és most sem engedhetjük meg magunknak!

– Jaj, de jó, hogy látlak, Frank! – Emma mosolyogva üdvözölte az

irodába belépő fivérét. – De milyen sápadt vagy, és mennyire
elgyötört!
– Ugyan, Emma, én már kiskölyöknek is sápadt voltam!
Elfelejtetted talán, mennyit sürgölődtél körülöttem gyerekkoromban:
folyton bebugyoláltál. Meg kiküldtél a fellápra, a te szavaiddal élve:
„hogy kipiruljon egy kicsit az arcod”.
Emma kacagásban tört ki. – Emlékszem rá. Te meg mindig
felhúztad az orrod. De ugye semmi bajod, Frankie?
– Nocsak, már megint Frankie lett belőlem? Hosszú évek óta nem
szólítottál így, egészen mostanáig.
– Mert rám pirítottál kiskorodban. Közölted velem, hogy anya
szerint te már nagylegény vagy, és a kis pisiseket hívják Frankie-nek.
Pedig olyan aranyos! Én odavagyok érte.

340
 Frank hosszasan, szeretettel ránézett, mégsem szólalt meg. Egy
hullámhosszon voltak ők ketten; Frank sokszor úgy érezte, hogy
Emma szinte olvas a gondolataiban. – Meg kell hagyni, elfáradtam
egy kicsit. Javarészt a sok munka miatt. Rengeteget dolgozom az
Express-nél.
– És hogy van a nagy ember?
– Melyikre gondolsz? Beaverbrookra vagy Churchillre?
– Bármelyikre. Mindkettőre. – Emma most előrehajolt, és
lelkendezve felkiáltott: – Frank, találkoztam Winston Churchill-lel!
Végre-valahára.
– Mikor? És hol? – kíváncsiskodott Frank. Sejtette, hogy hatalmas
élmény lehetett Emma számára a találkozás.
– Múlt vasárnap, szeptember nyolcadikán… pontosabban szólva:
négy napja. Az East Enden. Csatlakoztam Jane és Bill Stuart
Ogdenhez: vittünk egy kis harapnivalót azoknak a
szerencsétleneknek, akiknek a házát találat érte. Történetesen ő is ott
volt, és Bill bemutatott neki. Csodálatos ember!
– Az bizony. Gyakran ellátogat a lebombázott részekre, felméri a
kárt, és elbeszélget az emberekkel. Imádják érte. Az átlagpolitikusnál
jobban megmozgatja az egyszerű népet. A szívükhöz szól. Bill régóta
lelkes híve, nem csoda hát, hogy a miniszterelnök örömmel fogadta,
ahogy benneteket is. Főleg hogy olyan kedvesek és segítőkészek
voltatok. Össze kell fognunk, most, hogy elkezdődött a légi csata.
– Annyira meghatódtam, hogy alig bírtam megszólalni – vallotta
be Emma zavartan nevetgélve.
– Nem csoda. Manapság bizony eltörpül mellette az ember.
Monumentális! És meglátod, Emm, hamarosan eljön az az idő,
amikor ódákat fognak zengeni róla.
– Ő számomra már most is egy élő legenda. Ugye, vigyáznak rá,
Frank?

341
 – Már hogyne vigyáznának! Javarészt valamelyik bunkerban tölti
az idejét.
– Miféle bunkerekről beszélsz?
– Számtalan… föld alatti erődítményt építettek ki a számára, ott
dolgozik, ott él, és ott is alszik. Ritkán tartózkodik a Downing Street
10. alatt. Gondolom, hébe-hóba beugrik, de nem maradhat ott
huzamosabb ideig. Túl veszélyes lenne. Remek célpontot jelentene a
bombáknak. Többnyire a háborús kabinet valamelyik termében
húzza meg magát. Mikor meglátta a neki szánt szobát, állítólag
kijelentette: „Innen fogom levezényelni a háborút.” Igazat szólt.
– És hol vannak a háborús kabinet termei?
– Ez a legkiváltságosabbak titka, Emma, de arra tippelek, hogy
valahol a Whitehallban lehetnek.
– Örömmel hallom, hogy biztonságban van a miniszterelnök. De
terád visszatérve, Frank, mondd csak, miért van annyi dolgod
mostanában?
– Miféle együgyű kérdés ez egy magadfajta karakán asszonytól?!
A fiatal újságírók többsége bevonult: ki a seregbe, ki a
tengerészeihez, ki meg a légierőhöz, ezért több cikket írok, mint
máskor. Viszont fölöttébb élvezem! Előfordulhat, hogy azért is
vagyok a szokásosnál fáradtabb, mert nekiálltam egy újabb
regénynek és…
– Ó, Frank, hát ez csodálatos! – szakította félbe Emma lelkesen. –
Imádom a könyveidet. Miről írsz?
– A háborúról. Mi másról? – mondta Frank, és Emmára
mosolygott, aki legnagyobb rajongója volt.
– Mit gondolsz, Amerika besegít nekünk, most, hogy magunkra
maradtunk? – kérdezte Emma, más témára terelve a szót.
– Fene se tudja. Remélem. Roosevelt jó ember, s úgy tűnik,
remekül kijönnek Churchill-lel. Roosevelt azonban Amerika népét
képviseli, ők pedig ki szeretnének maradni a háborúból. – Frank az

342
ajkába harapott. – Mellesleg szólva, napközben is egyre gyakrabban
fognak bombázni, légy hát óvatos, Emma!
– Én mindig óvatos vagyok.
– Hogy van Elizabeth?
– Ég a keze alatt a munka. Több ezren sérültek meg az elmúlt
napokban, szinte a végkimerülésig dolgozik a kórházban. Újabban
azt emlegeti, hogy beáll segíteni a London Bridge metróállomáson,
ahová nyolcezer ember szokott behúzódni éjszakára.
– Ezt sürgősen verd ki a fejéből!
– Hogy állíthatnám meg? Így hát nem tehetek mást: csatlakozom
hozzá, legalább látom, mit művel, és én is besegítek.
– Jaj, drága Emma, elképesztő vagy!
– Gyere, Frank, menjünk ebédelni! – mondta Emma; felállt, s a
fivérével együtt elhagyta az áruház legfelső emeletén található irodát.
– Gondolom, ma azt esszük, amit elénk raknak az étteremben.
– Mi a csudáról beszélsz?
– Szó szerint arról, hogy nem válogathatunk. Kapsz, amit kapsz!
Paradicsomlevest, utána kolbászt meg krumplipürét sült hagymával.
Végtére nem is rossz, hisz háború van!

343
 33

Winston Harte biccentett, amikor Emma elhallgatott, majd sietve

rávágta:
– Alighanem igazad van! Ráférne a renoválás a Yorkshire-i
Lapkiadó Vállalatra. Éspedig a következő lenne a javaslatom:
léptessük elő Martin Fullert szerkesztőségvezetővé, Peter
Armstrongból pedig csináljunk ügyvezető igazgatót.
– De hát te vagy az ügyvezető igazgató, Winston! – A díványon
ülő Emma felegyenesedett ültében, s haragos tekintettel meredt a
bátyjára. – Csak azt ne mondd, kérlek, hogy másra akarod bízni a
lapkiadó irányítását!
– Dehogyis, szó sincs róla! Bocsáss meg, azt hiszem, nem
fogalmaztam elég világosan. Én is előlépnék. Társelnök lennék
melletted, ha nincs ellenedre. Ettől függetlenül én felügyelném a
munkát, és én lennék a nagyfőnök. De azért megnyugtató érzés lenne
tudni, hogy ott ül egy ügyvezető igazgató a leedsi központi irodában,
mellette a szerkesztőségvezetővel. Aztán ők ketten, ott helyben
elintézik az aktuális napi teendőket.
– Akkor megcsináljuk, Winston. Őszintén aggódtam miattad
mostanában. Majd’ szétszakadsz: ott vannak a yorkshire-i áruházak,
a Fairley-malom, meg az újságok. És még a Harte Vállalkozásokban
is van dolgod. Túl sok ám ez!
Erre Winston hahotára fakadt. – Nocsak, ki beszél! Nálad
elfogultabb ember nem is létezik. És te még önkéntes munkát is
vállalsz! Agyonhajtod magad.
– Egy csöpp a tengerben ez ahhoz az áldozathoz képest, melyet
katonáink hoznak értünk és a győzelemért – mondta Emma,
miközben felemelte a György kori ezüst teáskannát, és újra
teletöltötte a teáscsészéket.

344
 A kandalló előtt üldögéltek Pennistone Royalban, az emeleti
szalonban. 1942 volt, december közepe; csípős hideg volt a délután.
Emma Yorkshire-ben töltötte a hetet: számba vette a Winstonnal
közös érdekeltségeit, s felkereste a birtokát is.
Bombázták Leedset, Bradfordot, Sheffieldet és a legtöbb északi
iparvárost, de Ripon és Dales nagyjából sértetlen maradt; bár a
légierő topcliffe-i és dishforthi bázisait csaknem eltalálták a fölöttük
átrepülő Luftwaffe bombái. Pennistone Royalban nagyjából a
szokásos mederben folyt az élet; no persze ők is híján voltak az
élelmiszernek és a benzinnek, s akadt más hiánycikk is, de hát ezzel
mindenki küszködött egész Anglia-szerte.
Winston, miközben a teát kortyolgatta, tovább beszélt:
– Marty rendes fickó, és Pete is. Tehetségesek és szorgalmasak.
Hűek a vállalathoz, és hozzád is. Meglátod, minden rendben lesz,
Emma!
– Addig nem aggódom, amíg te ott ülsz fölöttük, jóllehet én is
osztom a véleményed: igen, mindketten ügyesek, elhivatottak. –
Emma a fejét ingatta, s fanyarul megjegyezte: – Jaj, annyira
reméltem, hogy Frank egyszer átveszi a kiadó vezetését, de ez a
munka nem neki való, ugyebár, Winston?
– Nem, nem neki való. Sose érdekelte. Hiszen te felajánlottad neki
a csúcspozíciót még 1935-ben, amikor felvásároltad a sheffieldi
lapokat, és létrehoztad a lapkiadót! Ő nemet mondott. Tehát erről
ennyit! Frank vérbeli újságíró, nem igazgatónak való. Mindenkinek
megvan a maga helye, Emm.
– Imádja az Express-t, és szívesen dolgozik Lord
Beaverbrooknak. Ne is áltassuk magunkat, Winston: Frank aranyat ér
nekik, ő Beaver nagy kedvence, és Arthur Christiansené is. – Emma
lerakta a csészét, s hosszasan, elgondolkozva Winstonra tekintett,
majd megjegyezte: – Úgy vélem, Edwin Fairley a halála napjáig
görcsösen ragaszkodni fog a Yorkshire Morning Gazette-hez.

345
 Winston bólintott. – Három generáción át a Fairleyk kezében volt
a lap. Csak nem hiszed, hogy valaha is önszántából átengedi
másnak?
– Dehogy hiszem! Bár igencsak megcsappant az érdeklődés
iránta.
– Ez azért van, mert nagy konkurenciát jelentünk nekik. Rengeteg
olvasót csábítottunk el tőlük.
– Úgy ám – felelte Emma aprócska, elégedett mosollyal. –
Suszter, maradj a kaptafánál! Edwin Fairley inkább ügyvédnek való,
mint laptulajdonosnak, nem gondolod?
– Ne feledd, hogy ezzel a mi malmunkra hajtja a vizet. Egy nap el
kell adnia a lapot, és te megveheted… fillérekért.
– Reméljük, igazad lesz. Ha már szóba került Frank: közölte
velem, hogy Natalie családja miatt nem tölthetik velünk a karácsonyt
Londonban. Nem tudod véletlenül jobb belátásra bírni?
– Dehogynem – válaszolta Winston kissé tétován. – Habár,
szerintem, magától is megoldódik a helyzet, Emm. Frank épp a
minap említette, hogy Londonba szólítja a kötelesség. Azt mondta,
Beaverbrook valami különleges feladat miatt igényt tart rá
karácsonykor, és nem bújhat ki alóla.
– Ezt örömmel hallom. Akkor mégis el tud jönni karácsony első
napján! Talán még nem volt rá érkezése, hogy nekem is szóljon.
– Az bizony megeshet.
– Ugye, ti is eljöttök Charlotte-tal? Hát Randolph?
Felragyogott Winston arca, amikor meghallotta egyetlen
gyermeke nevét. – Szorítunk, hogy kiengedjék, legalább egy-két
napra. Pillanatnyilag odafönt állomásozik a hadihajójuk Scapa Flow-
nál. De miránk számíthatsz. Hát a te fiaid?
– Robint alighanem elengedik két napra, és remélem, Kitet is. Már
alig várja, hogy láthassa June-t és a kisbabát.

346
 Erre aztán Winston csaknem elnevette magát. Vidám ábrázattal
mondta:
– Tyű, micsoda helyre vöröske a mi kis Sarah-nk! Le se
tagadhatná, hogy Harte lány, és a te unokád. Kiköpött olyan, mint te,
no, legalábbis a színeiben.
– Hihetetlen, hogy már két unokám van… – Emma hirtelen
elhallgatott; elszomorodva Winstonra függesztette a szemét, és
megkérdezte: – Nem hallottál mostanában Edwináról? Jól sikerült a
házassága? És milyen a nagyobbik unokám?
– Nemrégiben kaptam egy kurta levelet – vallotta be Winston
csendesen. – De rettentő szűkszavú volt. A kis Anthony majd’
kicsattan az egészségtől, Jeremy is remekül van. Emma, én úgy
láttam az esküvőn, hogy Jeremy remek fickó. Kérlek, ne aggódj
Edwina miatt! Biztosra veszem, hogy boldog, és egy nap, meglátod,
eljön majd hozzád.
– Ki tudja, így lesz-e. Talán csak én ábrándozom róla. –
Váratlanul felragyogott Emma arca: ez a sugárzó tekintet szokta
rabul ejteni az embereket. – Gondolj bele, Winston, egy lord az
unokám… Lord Anthony Standish!
Winston elmosolyodott, és együtt örült a húgával. Mivel szerette
volna minél hosszabbra nyújtani a boldog pillanatot, elkanyarodott
Edwinától, és megkérdezte:
– Hogy van Daisy?
– Kész tünemény! No persze, hiába lett tizenhét éves, őt –
Edwinával és Elizabethtel ellentétben – nem küldhetem el egy svájci
lányinternátusba. Úgy látom azonban, hogy nem búsul miatta.
Boldogan éldegél otthon, velem és Elizabethtel. Továbbra is jó
barátnők, hál’ istennek. Jól megférünk mi együtt.
Winston bólintott, nagy kő esett le a szívéről, hiszen a másik két
lány élt-halt az anyjáért. Néhanapján bosszankodott Edwina miatt.
„Nevetséges: haragudni azért, mert zabigyereknek született!”,

347
gondolta Winston, és elhatározta, hogy ír egy dörgedelmes
hangvételű levelet az unokahúgának. Vagy talán felhívja
Clonloughlinben. Majd még megbeszéli Frankkel a dolgot.
– Blackie is velünk tölti a karácsony első napját – mondta Emma,
félbeszakítva Winston gondolatait. – És remélhetőleg Bryan is
kimenőt kap.
– Mi a helyzet Daviddel? Ő is eljön Londonba?
– Természetesen. Sose hagyja ki a karácsonyi ebédet! Ilyenkor
összeül a három klán, és megünnepeljük a barátságunkat. Blackie
O’Neill, Emma Harte és David Kallinski. „A három muskétás”,
hajdanán így hívott bennünket Frank. Ó, már hány éve vagyunk mi
barátok! Tizennégy és fél éves voltam, csaknem tizenöt, amikor
megismerkedtem Blackie-vel… 1904-ben. Körülbelül egy évre rá
találkoztam a Kallinski családdal. Harmincnyolc éve, vagy talán még
régebben…
– Ez számotokra az odaadás, a hűség és a szeretet harmincnyolc
éve. Tudod, milyen ritka kincs ez, Emma?
– Igen, azt hiszem, sejtem…

Miután a bátyja elindult vissza, Leedsbe, Emma odafönt maradt a

szalonban: elmélkedett, és élvezte a nyugodt csendet. Már jó ideje
nem járt itt, a házban, hiszen volt dolga temérdek az áruházzal és a
világ különböző pontjaira kiterjedő vállalkozásaival. Meg a
háborúval.
Hiányzott neki Pennistone Royal, és ez a szoba is. Szerény volt,
csöppet sem hivalkodó, de Emma tudta, hogy ez csupán a csalóka
látszat. Temérdek pénzt költött el 1932-ben, amikor berendezte ezt a
helyiséget, így lett csalfán egyszerű a szoba. Türelemmel és jó
szemmel válogatta ki a bútorokat, s nem elégedett meg mással, csak
értékes régiséggel.

348
 Most megállapította, hogy tíz év elteltével is gyönyörű itt minden.
A halványsárgára festett falak még a legkomorabb, borongós
yorkshire-i napokon is idevarázsolták a ragyogó napsütést. A sötét,
fényesre suvikszolt fapadló csillogását megzabolázták a szoba
közepén heverő antik Savonnerie szőnyeg halvány színei. Emma
imádta a pazar kristályokat és ezüstöket, kedvenc darabjai ott
csillogtak a patinás György korabeli asztalok, állványok és
szekrények ellenében.
A világos tölgyfából készült kandalló előtt két hosszú pamlag
nézett farkasszemet: rajtuk, fehér alapon színpompás virágokkal
díszített kretonhuzat. Emma mosolyogva konstatálta magában, hogy
jó döntés volt végszámra bevásárolni ebből az anyagból. Minden
évben újrakárpitoztatta a két pamlagot – szó szerint ismét felvirágzott
hát az örök, rózsaszín, sárga, kék s vörös virágminta. Ha egyszer már
kialakította egy szoba arculatát, ritkán változtatott rajta, egyszerűen
csak rendbe szedte, ha a szükség úgy kívánta.
Körbekalandozott a tekintete, és megállapította, milyen pompásan
fest a domborművű kínai porcelán a Chippendale vitrinben; majd egy
percre a kandalló fölött lógó, felbecsülhetetlen értékű Turner-
festményre koncentrált. Igéző tájkép volt, melyen sejtelmes zöldek és
kékek leheltek életet a látványos, bukolikus tájba, mely mindig
felpezsdítette Emma lelkét. Mégis, épp a minap határozta el, hogy
másik helyet keres a képnek. Bőven akadt üres falfelület a szobában,
és Emma Paul képét akarta a kandalló fölé rakni. Pont oda illett.
Azon tűnődött, vajon melyik portrét válassza; végül a katonaruhás
arckép mellett döntött. Paul az első világháború után ült modellt
ehhez a képhez, s Emma szerint ez hasonlított rá leginkább – így
festett Paul akkoriban, amikor először találkoztak.
Felállt, odasétált az ólomüveg ablakhoz: megállt előtte és
kitekintett. Hó borította a szemközti domboldalt; tavasszal azonban
virágzó nárciszok ringtak rajta, s felidézték benne Wordsworth

349
csodálatos költeményét. Felsóhajtott, elfordult, és odaballagott a
hatalmas Anna királynő korabeli szekrényhez. Hiányzott róla valami,
valamiféle dísztárgy, így olyan üresen búslakodott. „A
gyümölcsfából faragott, ezüsttel cizellált szelence!”, ötlött az eszébe.
„Legközelebb magammal hozom. Remekül mutat majd a szekrény
tetején.”
Leült a széles íróasztalhoz, elővette az 1942-re keltezett naplót,
megkereste az aznapi dátumot: lejegyzett néhány sort a Winstonnal
folytatott beszélgetésről, és arról, milyen döntéseket hoztak a
Yorkshire-i Egyesült Lapkiadó Vállalatról. Aztán lerakta a tollat, és
nekitámaszkodott a széktámlának: a Yorkshire Morning Gazette
motoszkált a fejében. Régóta fáj a foga arra az újságra, s egy nap az
övé lesz. Edwin Fairley szűkén van a pénznek, nem húzza már
sokáig. Súlyos veszteségek érték az elmúlt években; Emma a saját
yorkshire-i lapjait használta fel arra, hogy térdre kényszerítse. Már
csak ez az egy vállalkozás maradt a Fairleyk birtokában… ha egyszer
Emma kezébe kerül, beteljesedett a bosszúja.
Egyszer csak hallani vélte Blackie hangját: a Bibliát idézte: –
”Enyém a bosszú, mondá az Úr”, s ez így van, Emma. – Emma
akkoriban jót nevetett ezen, s így válaszolt: – Egyszer pedig valaki
azt írta, hogy a bosszú hidegen tálalva a legfinomabb falat. – Emma a
fejét ingatta, ismét hamiskásan felkacagott, majd hozzátette: –
Élvezni akarom a bosszú édes ízét. Nem bízom az Úrra, sem senki
másra. És bizony, hidegen sem tálalom!
Valahol a lelke mélyén Emma tisztában volt vele, hogy Edwin
előtt sem maradt titok, hogy ő mindenáron tönkre akarja tenni a
Fairleyket. Mégsem törődött vele, hiszen jól tudta, hogy
megérdemlik, és hogy a bátyja, Gerald legalább annyira hibás a
bukásukért, mint Emma. Edwin sikeres ügyvéd volt, a büntetőjog
specialistája. A lapkiadás dőreség volt a részéről; Emma kezére
játszott, ahogy korábban Gerald is.

350
 Kérészéletű ölelkezésük gyümölcse lett Edwina; akkoriban Emma
még kis cselédlány volt Fairley Hallban, Edwin pedig az uraság,
Adam Fairley fia. Emma minden tőle telhetőt megtett Edwináért, sőt
még annál is többet, Edwina mégis gyűlölte, mert az anyja nem
adhatta meg neki azt a kincset, amelyre mindig is vágyott: a
legitimitást és a Fairley nevet. Emma égett a vágytól, hogy láthassa
elsőszülött gyermekét, s nagyobbik unokáját, a kis Anthony
Standisht…
Félbeszakította gondolatait a telefon recsegő hangja.
– Halló? Pennistone Royal.
– Halló, Emma. Frank vagyok. Épp az imént beszéltem
Winstonnal. Megkért, hogy meséljem el neked, mik a terveim
karácsonyra. Szíves örömest elmegyünk hozzád mindnyájan.
Rendben van?
– Naná! Ó, Frankie, annyira örülök, hogy mégis el tudtok jönni!
Ez azt jelenti, hogy együtt lesz a család… csaknem teljes létszámban.
Ha a fiúkat is kiengedik.

Emma elfeledte Edwin Fairleyt s hajdani árulását. Szertefoszlottak a

fájdalmas múltat idéző komor emlékek. Őszinte örömmel töltötte el s
felvillanyozta a remény, hogy a szeretteivel töltheti a karácsonyt.
Felpattant, szinte kirohant a szalonból: le a lépcsőn, át a kövezett
hallon, be a konyhába. – Hilda! Itt vagy? – kiáltotta, és
körülpillantott.
Tüstént szaladt kifelé a hűséges fiatal házvezetőnő a konyha
végében megbújó éléskamrából, egy-egy üveg szilva-, illetve
körtebefőttel a kezében.
– Pont erre van szükségem! – kiáltott fel Emma nevetve csengő
hangon.
– A befőtt, Harte naccsága? Mi végett? – Hilda enyhén kérdő
tekintettel rakta le az üvegeket a konyha közepén álló, tekintélyes

351
méretű asztalra. – Úgy érti tán, hogy kérne belőle vacsorára?
Sodóval?
Emma a fejét rázta. – Nem, Hilda, nem a vacsorára gondoltam.
Csodálatos hírem van! Karácsony első napján eljön mindkét fivérem
ebédre, a sógornőimmel együtt. Lehet, hogy az egész család itt lesz,
persze, ha a fiúk is kijöhetnek. Remélhetőleg Mrs. Lowther is eljön a
kis Sarah-val. És itt lesz Mr. O’Neill és Mr. Kallinski is, s ha van egy
icipici szerencsénk, a fiaik úgyszintén. Így hát, Hilda, sajnos ki kell
fosztanom az éléskamrádat!
Hilda arca sugárzott a boldogságtól. – Ó, Harte naccsága, ezt
örömmel hallja ám az ember! Csipetkét reménykedtem, hogy
idesereglik a família karácsonyra. Milyen szörnyűséges volt
magának az az esztendő a sok bombázással, no meg aztán tavaly is,
mivel a legények oda vannak a háborúban. Bekészítettem hát némi
finomságot, aztán vigye vissza Londonba, hátha kelleni fog. – Hilda
elhallgatott, majd így fejezte be: – Be akarna kukkantani tán a
spájzba? Megmustrálhat ám ottan mindent.
– Szívesen benéznék. Persze sejthettem volna, hogy te már nyáron
is a karácsonyra gondolsz! Sok befőttet raktál el?
Hilda bólintott. – Körtét, damaszkuszi szilvát, ringlót a kertből.
Pöszmétét, meg még szedret is, termett ám szépen ezen a nyáron.
Bedunsztoltam a paradicsomból is, amit Ramsbotham uraság
termesztett a fóliaházban. – Odasietett az éléskamrához, s
hozzáfűzte: – Olyan chutney-féleséget is csináltam, meg aztán sok
savanyúságot is. Eltettem hagymát, céklát, apróuborkát, meg a maga
kedvencét, a vegyes savanyúságot is, Harte naccsága.
– Köszönöm! – mondta rá Emma, aki követte Hildát az
éléskamrába. – És ugye sütöttél karácsonyra gyümölcskenyeret, és
elkészítetted a pudingot is?


Többféle gyümölcsből készült, erősen fűszeres ízesítő húshoz. Eredetileg
indiai étel.
352
 – Meghiszem azt! – felelte Hilda sugárzó mosollyal. – Nem
karácsony a karácsony a maga gyümölcskenyere nélkül, ugyebár,
Harte naccsága? A maga receptjével sütöm én mindig. – Hilda
végigmutatott a sok polc egyikén sorakozó nagy, kerek
bádogdobozokon. – Itten van. Temérdek gyümölcsöt tettem ám
beléjük, a maga szája ízére, meg aztán sherryt, de jól
meglöttyintettem ám! Ottan lenn meg, azok ottan a pudingok, a fehér
tálakban, gézzel átkötve. Van itten lekvár, meg zselé, mind, amit
szeret, naccsága, meg citromos krém is még.
– Köszönöm, hogy ennyi finomságot készítettél, Hilda, igazán
hálás vagyok érte! – Hideg volt az éléskamrában. Emma reszketve
visszasietett a tágas konyhába, és odaállt a kandallóban lobogó tűz
elé.
– A szakácsnő jól kitanított engemet, mielőtt nyugdíjba ment,
Harte naccsága – mondta Hilda, s odament az asztalhoz.
Kissé felélénkült erre Emma, kíváncsi láng lobbant fel a
szemében. – Hogy van Mrs. Walton? Jobban van?
– Fogjuk rá. A köszvény gyötri szegényt, a jobb lábán van nekije.
Meg aztán túl sok a húgysavja. No, mindegy, ettő’ áll meg olyan
nehezen, meg aztán járni se nagyon tud.
– Add át neki az üdvözletemet, Hilda, ha találkozol vele!
– Ó, átadom, átadom, naccsága, mindig megkérdi ám ő, mi van
magával – sóhajtott fel Hilda, majd egyenesen Emma szemébe nézve
mondta tovább: – Be jó lenne, naccsága, ha mindnyájan itt lennének
karácsonykor Pennistone Royalban. Ej, be fájintos lenne, de
mennyire!
– Félek, hogy lehetetlent kívánsz.
– De hát kész életveszély ottan lenni Londonban a sok
bombázással, naccsága! Ha meg nem haragszik érte, hadd mongyam
már meg, a minap megfordult a fejemben, milyen jó is lenne, ha a
Daisy kisasszonyka meg az Elizabeth kisasszonyka itten lennének

353
Yorkshire-ben. Biztonságosabb, naccsága. – Elcsuklott a hangja,
mivel eszébe jutott, hogy talán tolakodó megjegyzést tett.
– Én is elismerem, Hilda, hogy ez a hely kevésbé veszélyes, és
nyugodtabb is. – Közben eszébe jutott a szirénák vijjogása, a Hyde
Parkban lévő légvédelmi lövegek fülsiketítő dübörgése, a becsapódó
bombák hangja, az éjszakánként az eget pásztázó reflektorok, az
általános káoszhangulat, bár sokat javult újabban a helyzet.
Emma állta ugyan Hilda kitartó, kérdő tekintetét, mégis úgy
érezte, hogy némi magyarázattal kell szolgálnia:
– Az a baj, hogy ott akarnak lenni Londonban, velem. Te is tudod,
hogy Elizabeth szívvel-lélekkel végzi a munkáját. A férje pedig
Biggin Hillnél állomásozik, ami sokkal közelebb van Londonhoz,
mint Yorkshire-hez – mondta Emma a fejét rázva. – Bár mostanában
nem kapott kimenőt. Azok a szegény fiúk folyvást odafönt vannak,
bevetésen.
– Csipetkét jobb sorunk lesz tán, mert hogy az amerikaiak is
benne vannak a háborúban – filozofált az ifjú házvezetőnő.
– Reméljük, Hilda, reméljük. Ha már a karácsonynál tartunk:
mondd csak, mivel akarod megvendégelni a környéken állomásozó
amerikai katonákat?
– No éppenséggel erről akartam beszélni magával, mielőtt még
elmén – felelte Hilda. – Azt tervezgettük a Joe-val, hogy rendezünk
nekik egy partit a kövezett hallban, már ha maga is beleegyezik,
naccsága. Jól éreznék magukat a fiatal legények, ha nekik is lenne
karácsonyuk, csipetkét olyan lenne az nekik, mintha otthon lennének,
nem gondolja, naccsága?
– Szerintem is, Hilda, és természetesen beleegyezem. Aztán ne
fukarkodj, lásd vendégül őket tisztességesen! Emlékszel, mennyire
élvezték a július negyediki partit a nyáron?
– Ajaj, jót bowlingoltak a pázsiton! – emlegette fel Hilda. –
Élvezték hát! Utána meg jött a tánc a lyányokkal a faluból. Azt maga

354
meg milyen fess vótt, Harte asszonyság, meghiszem azt! Főleg azzal
a nyalka fiatal őrnaggyal, az ám!
– Ugyan, Hilda, ne légy már csacsi! – mormogta Emma, s másra
terelte a szót.

355
 34

Blackie O’Neill háttal a kandallónak álldogált a nappaliban, Emma

Belgrave Square-en található házában: Emmát várta, aki még nem
jött le az emeletről.
– Egy perc és legyün a Harte naccsága – nyugtatta meg Grace,
miután bevezette a szobába a vendéget. – Oszt rám parancsótt, hogy
kínájjam meg magát itallal. Csinájjam meg én az uraságnak tán?
Blackie udvariasan elutasította. Az egy percből tíz lett, állapította
meg most, hogy a kandallópárkányon álló órára lesett. Már épp
készíteni akart magának valamit, amikor meghallotta, hogy Emma
magas sarkú cipője kopog odakint az előszobában, a parketten.
Megfordult, hogy üdvözölje, de egy pillanatra elakadt a szava, csak
állt nagy szemeket meresztve.
– Mi a baj, Blackie? – kérdezte Emma, mikor belépett a
helyiségbe. – Miért tátod ilyen málén a szádat?
– Híj, a nem jóját, már hogyne tátanám, Emma Harte! Ma
mindenki… málén tátja majd a száját, aki csak idejön. – Kuncogva
folytatta: – Imádom ezt az ízes yorkshire-i szót!
Emma megállt előtte – tőle szokatlan, csipetnyit kacér mosollyal –
, lábujjhegyre állt, s arcon csókolta Blackie-t. – No, és miért tennék?
És te miért bámulsz így rám, Blackie drágám?
– Ó, Emm, nagyon jól tudod te, miért! Te magad is látod, hogy
festesz ma délután – felelte Blackie kuncogva. – Mert ha nem, akkor
új szemüveg kell neked, pindurkám! Veszek egyet!
– Sasszemem van – vágott vissza Emma.
– Ajaj, nekem mondod? Lehengerlően szép vagy, de tisztában
vagy te ezzel! Negyven éve ismerlek már, de most csinosabb vagy,
mint valaha. Becsületszavamra mondom, drága lánykám.
Felülmúltad önmagadat, Emm!

356
 – Köszönöm, Blackie. Pedig nem is új ez a ruha. 1937-ben
vásároltam. Ugye tetszik?
– Meghiszem azt! Szerfelett elegáns.
Emma nem hazudott: valóba régi volt a V alakú nyakkivágással
díszített, hosszú ujjú ruha: párizsi kisestélyi, Lanvin tervezte.
Leheletfinom csipkéből készült, melyet smaragdzöld selyemre
varrtak fel – áttetszett a selyem a csipkén. A derekát smaragdzöld
selyemöv fonta körbe. A bő szoknya és a szűk felsőrész kiemelte
Emma fiatalos vonalait, s hosszú, formás lábát. Feltűnően magas
sarkú, fekete selyemcipőt húzott hozzá; Pinet tervezte, Emma
kedvenc cipésze.
Blackie, aki továbbra is végtelen csodálattal mustrálgatta Emmát,
szélesen mosolyogva jegyezte meg:
– Örömmel látom, hogy feltűzted a smaragdbrosst, amelyet tőlem
kaptál. Passzol a ruhádhoz.
– Ugye, hogy pont hozzá való? Mindig is imádtam ezt a
smaragdkitűzőt. Mondtam már, Blackie, hogy még megvan az
eredeti is?
– Komolyan? – kérdezte Blackie meglepett, ugyanakkor örömteli
hangon. – Hát ez hihetetlen… annyi éven át megtartottad,
kislánykorod óta, alig voltál tizenöt akkoriban. Az én kis zöld
üvegkitűzőmet?
– Pontosan. Mellesleg tizennégy éves korom óta ismerlek, most
pedig ötvenhárom vagyok, tehát csupán harminckilenc éve ismerjük
egymást, nem negyven.
– No, no, most a kákán is csomót keresünk, pindurkám? –
kérdezte Blackie, és résnyire szűkült a szeme.
– Nem, csak szekállak, legkedvesebb barátom. No, kérsz pezsgőt?
Esetleg egy korty whiskyt?
– Talán egy kis whiskyt, szerelmetes Emmám. De ne fáradj, töltök
én magamnak!

357
 – Nem, majd én kiszolgállak. Te viszont kinyithatod a
pezsgősüveget.
– Boldogan! Hát nem nagyszerű, hogy Bryan is itt lehet, meg a
többi fiú is? Vidám karácsony esténk lesz, összegyűlik a család.
Pár perc múlva átnyújtotta Emmának a pezsgővel teli poharat, ő
pedig megkapta tőle az ír whiskyt a kristálypohárban.
– Igyunk az én drága Emmámra, a világ leggyönyörűbb
asszonyára!
– És rád, Shane Patrick Desmond O’Neillre, a kis csibészre,
akiből igazi gentleman lett, egy előkelő úr. Igyunk az én legjobb
barátomra! – Emma felnevetett: – Annak idején folyton azt
hajtogattad: „Meglásd, egy nap finom uraság lesz belőlem!” Az is
lett. És én olyan büszke vagyok rád!
Koccintottak, s Emma odalibegett melléje, a tűz elé: ott várták
Blackie fiát, Emma gyermekeit és a többi vendéget.
Röpke csönd után Blackie megszólalt:
– Örömmel hallom, hogy Frank végül mégis eljön. Hátha hallott
valamit a háborúról… úgymond, belső berkekből.
– Megeshet, de kötve hiszem, hogy megosztja velünk –
morfondírozott Emma; igen, Blackie szívesen kiszedne ezt-azt az
öccséből, ahogy ő maga is, Frank azonban igencsak szófukar bírt
lenni. A titoktartás és a megbízhatóság nála első a sorban, és ezt
sejtette a főnöke, Lord Beaverbrook is.
Emma a folyosó felé fordult, mivel futó lépteket hallott; egyszer
csak ott termett a lánya, Daisy: beszaladt a szalonba, akár egy
kiscsikó, és odaröpült a bácsikájához, Blackie-hez, aki az egyik
kedvence volt.
– Kisebb lendülettel, Daisy! Kicsit illedelmesebben – intette
Emma gyengéden, ám szeretettel, nyájas mosollyal.
– És itt az én kis drága Daisym, a világ legszebb virágszála –
szólalt meg Blackie, és szorosan magához ölelgette a kislányt, majd

358
eltartotta magától. – A múlt héten megnőttél, mint a gomba, kicsikém
– dünnyögte zordon ábrázattal.
Daisy – fekete hajú, kék szemű, mint az apja, Paul McGill –
lármásan felkacagott: – Ó, ne bolondozzon, Blackie bácsi! Magas
sarkú cipőben vagyok – mondta; közben körbepördült, mire fodrosan
felröppent rajta a harangszoknya.
– Ej, de buta vagyok én! – nevetett Blackie, majd felkapta a fejét:
Elizabeth lépett be az ajtón ifjú férje, Tony Barkstone oldalán. Vörös
selyemruhát viselt, nyakát gyöngysor övezte, Tony pedig a légierő
kék uniformisában feszített. „Micsoda szemrevaló pár”, gondolta
Blackie: Elizabeth, a káprázatos fekete szépség, és Tony, a szőke,
kék szemű angol fiú, csinos arcán az ifjúság pírjával. „Miért ilyen
fiatalok azok, akik védenek minket?”, tűnődött magában Blackie.
Miután sorra üdvözöltek mindenkit, Elizabeth odalépett
Emmához. – Pazarul festesz, anyukám! – lelkendezett; csak állt, és
áhítattal bámulta Emma vörös haját, halovány, hibátlan arcbőrét, s az
eleven zöld szempárt, amely visszatükrözte az anyja fülében, vállán
és kezén pompázó smaragdok páratlan szépségét. S alig hitte el, hogy
egy ötvenhárom éves nőre mereszti a szemét. Odahajolt Emmához,
és odasúgta neki: – Anyukám, egy nappal sem látszol öregebbnek
harminckilencnél.
Emma hátravetette a fejét, és kacagásban tört ki. Boldog volt ma
délután. Már négy éve nem volt ilyen boldog, Paul halála óta. Ma itt
lesznek vele a gyermekei, a családja és a barátai mind – ez töltötte el
boldogsággal. Tenger sok örömmel ajándékozták meg, és vigasszal
is; büszke volt rájuk.
Meghallotta a távoli gyereksírást; kisietett a folyosóra:
megérkezett Kit és June. A család legifjabb vöröskéjét hozták, Sarah
Lowthert, aki zsenge kora ellenére igencsak éreztette a jelenlétét.
Emma megpuszilgatta csecsemő unokáját, megcsipkedte pufók kis
pofiját, majd megcsókolta a menyét, June-t, végül pedig odafordult

359
legidősebb fiához, Kithez, kinek apja Emma első férje, Joe Lowther
volt. „Mennyire emlékeztet ma az apjára”, gondolta Emma. A
szőkésbarna, szürke szemű, komoly fiatalember századosként
szolgált; büszkén viselte a tiszti egyenruhát. Fülig ért a szája:
kivillantak tökéletes, fehér fogai, és gödröcskék pöttyözték az arcát.
Kit karon fogta az anyját, magához húzta, és alaposan
megölelgette. Nagy rajongója volt ő az anyjának, s most belesuttogta
Emma vörösesbarna hajába:
– Teljesen odavagyok, hisz a baba rád hasonlít, anya, ha esetleg
nem tudnál róla.
Emma elhúzódott, s megsimogatta fia arcát. – Én is örülök neki,
drága Kit!
– Ugye nem én vagyok az utolsó? – rikkantotta Robin; lerohant a
lépcsőn, és sietve csatlakozott a parkettás előcsarnokban álldogáló
kis csoporthoz.
– Nem, még várunk néhány vendéget – nyugtatta meg Emma, s a
fiára mosolygott. Ő volt a kedvence, de ezt gondosan titkolta; nem
kivételezett ő senkivel a családban soha, egyformán kezelt ő
mindenkit.
Miközben Robin kezet rázott Kittel, és megcsókolta June-t, Emma
megállapította magában, hogy sokkal jobban hasonlít a nagybátyjára,
Winstonra, mintsem az apjára, Arthur Ainsleyre. Nyúlánk volt, és
fekete, akárcsak Winston, meg az ikertestvére, Elizabeth. Ma a
légierő kék egyenruhájában jobban mutatott, mint valaha. Pilóta volt,
az égbolt királya; nemrégiben nevezték ki századosnak. Emma
gyanította, hogy nagy fenegyerek lehet, s félve gondolt arra, hogy ott
repül a vadászgépen az ellenséges terület felett. A saját érdekében
inkább bele se gondolt, mit művel vajon Robin a levegőben.
Robin elkapta az anyja kezét, és körbependerítette (olyanformán,
mintha szvinget járnának), majd füttyentett egyet. – Tyű, anyus, úgy

360
festesz, akár egy… filmsztár! Ha most meglátnának a srácok, ökölre
mennének a kegyeidért.
– Való igaz! – helyeselt David Amory lefelé jövet a lépcsőn. – Jó
estét, Mrs. Harte – köszönt oda Emmának, mikor csatlakozott
hozzájuk.
– Jó estét, David – felelte Emma. Megkeményítette magát;
vigyázott, nehogy túl feltűnően megbámulja a fiatalembert. Kell egy
kis idő, mire megszokja ezt az ifjút, aki különös módon emlékeztetett
Paul McGillre. Tegnap Emma torkára forrt a szó, amikor David
megérkezett Robin, Tony, meg két másik fiatal pilóta társaságában –
mindnyájan a Biggin Hillnél állomásozó 111. repülőszázad tagjai
voltak.
– Ugye, anya, elszállásoljuk őket? Rendben? – kérdezte Robin, és
Emma örömmel beleegyezett. Robin már évek óta hazacipelte a
bajtársait, s Emma tárt kapukkal és nyitott szívvel fogadta ezeket a
bátor fiatalokat.
Hej, pedig de kibillentette őt ez a fiú a lelki egyensúlyából! Még
ha nem is olyan vérlázítóan jóképű, mint Paul volt fiatalkorában –
vékonyabb is, visszafogottabb is. Tegnap este rögtön elbűvölte
Emmát. Akárhogy is, Emmát felkavarta a jelenléte… Daisy le se
vette a szemét a huszonnégy éves fiúról, aki már szinte háborús hős
hírében állt. Úgy tűnt, hogy Davidet sem hagyja hidegen a lány.
– Nos, ne álldogáljunk itt! – mondta most Emma, s belekarolt
Davidbe. – Aztán hol hagyta a barátait? – érdeklődött, és felnézett a
fiúra.
– Pár percen belül itt lesznek, Mrs. Harte – válaszolta David;
közelebb hajolt, és halkan hozzáfűzte: – Élvezik az ön pazar
fürdőszobáit, Mrs. Harte. A mi kvártélyunkon nincsen hasonló, annyi
szent!

361
 Emma elnevette magát; együtt sétáltak be a szalonba, ahol Emma
bemutatta Davidet Blackie-nek, majd Daisyt figyelte, aki úgy libegett
a fiú felé, mintha a fellegekben járna.

June leült a díványra a kis Sarah-val, Kit pedig segített Robinnak

pezsgőt tölteni, miközben Blackie beszédbe elegyedett Daviddel, akit
pillanatok alatt megkedvelt.
Emma sarkon pördült, amikor Winston és Charlotte belépett a
szalonba. Csalódottan látta, hogy egyedül érkeztek, de arca
rezzenéstelen maradt. Először Charlotte-ot csókolta meg, majd sorra
kerítette a fivérét is; utána hátralépett, s így szólt a sógornőjéhez:
– Milyen bájos vagy, Charlotte, remekül áll rajtad a sötétvörös
bársony!
– Köszönöm, Emma, te pedig elegáns vagy, mint mindig.
Kedvesen egymásra mosolygott a két asszony – jó barátnők voltak
–, majd Winston megkérdezte:
– De hol van Randolph és Georgina? Nem érkeztek még meg?
– Nem, még nincsenek itt – felelte Emma, aki örömmel hallotta,
hogy mégiscsak kiengedték az unokaöccsét; egyébként Winston
gyászos hangulatban lenne, ahogy Charlotte is.
Közvetlenül Winston után futott be Frank és Natalie, a lányukkal,
Rosamunddal s a fiukkal, Simonnal; ismét kölcsönösen üdvözölték
egymást, és a bókok is gazdát cseréltek. Utána Emma bevezette a
fivéreit és a sógornőit a szalonba, s halkan odasúgta Franknek:
– Összeszedtem ugyan némi segítséget ma estére, de nem eleget.
Besegítenél hát Robinnak és Kitnek, drágám? Szervírozzátok az italt!
– Máris teljesült a kérésed! – vágta rá Frank, s csatlakozott a
konzolasztalnál lebzselő fiatalemberekhez.
Emma belekarolt Natalie-ba, s odavezette a kandallóhoz, hogy
bemutassa David Amorynak. Bűbájos nő volt Frank felesége: légies
tünemény, finom arcvonásokkal, hattyúnyakkal, karcsú derékkal.

362
Már évekkel ezelőtt megkopott a haja színe; korán megőszült, de
illett hozzá a fehér haj, s valahogy nem öregbítette.
– Engedje meg, hogy bemutassam a sógornőmnek – mondta
Emma; Davidre mosolygott, aki megfordult, és üdvözölte Natalie-t.
Blackie félrevonta a kandalló mellett álldogáló Emmát, s aggódva
így szólt hozzá:
– Nem értem, mi történhetett Bryannel és Geraldine-nel.
Megmondtam nekik, hogy legyenek itt ötre, és már majdnem öt óra
húsz.
– Nyugodj meg, kedvesem, eljönnek, hiszen Bryan már itt van
Londonban! Nem Scapa Flow-ból kell ideérnie, mint Randolphnak.
– Úgy hallottam, hogy Randolph már kora hajnalban megérkezett
– újságolta Blackie. – Így mesélte Bryan. – Blackie ismét
kikukucskált az előszobába, és kacagásban tört ki. – No, jó, hogy
emlegettük őket! Itt a két ördögfióka – tette hozzá; a kezébe fűzte
Emma kezét, s kivezette az előcsarnokba.
– Hát megjöttetek, legények? Épp időben érkeztetek, dobjatok be
egy korty whiskyt vacsora előtt! – mondta Blackie. Gyengéd
pillantást vetett a fiára, és a keblére ölelte Randolphot, akit
különösen kedvelt. Aztán megcsókolta a menyét, Geraldine-t, aki a
karjában ringatta a kis Shane-t; majd Randolph feleségéhez,
Georginához fordult: őt is megcsókolta, s a karján ülő kisfiúra
pillantott: II. Winston… így nevezték.
– Jöjjenek csak, hölgyeim! Gyere te is, Bryan, meg te is,
Randolph. Hogy didereg mindenki! Igyatok egyet, jól jön az
ilyenkor, aztán melegedjetek meg a tűz mellett! Pokoli hideg van
odakint.
– Beugrom egy percre a konyhába, meglesem, minden rendben
van-e – súgta oda Emma Blackie-nek, és elsuhant. Blackie
utánanézett (arca csupa rajongás, csupa áhítat), aztán odamasírozott a

363
konzolasztalhoz; miközben teletöltött két kristálypoharat ír whisky-
vel, odaszólt Franknek: – Mi történik manapság a nagyvilágban?
– Alig valami, hál’ istennek – felelte Frank. – És remélem, ez így
is marad… legalábbis karácsony napján. Ó, nézd csak, Blackie, itt
van David a fiaival!
David és a Kallinski fiúk tüstént az üdvözlésükre siettek, amint
észrevették Blackie-t és Franket. Egy perc múlva Robin rohant
hanyatt-homlok át a szobán, hogy fogadja a Biggin Hifiből érkezett
két ifjú pilótát, akiket meghívott karácsonyra. Bemutatta Matthew
Hallt és Charlie Coxot a jelenlévőknek, majd kerített nekik egy-egy
pohár pezsgőt.
Mikor Emma pár perc elteltével visszatért a szalonba, először
üdvözölte David, Ronnie és Mark Kallinskit, majd körüllibegte a két
ifjú pilótát, és megkínálta őket ezzel-azzal.
Frank, aki kívülállóként figyelte az eseményeket, önfeledten
megcsodálta Emmát. Elbűvölően bájos volt a nővére aznap délután,
és döbbenetesen szép is. Frank szemében igazi dáma volt Emma,
most ötvenhárom évesen… kifinomult, soigné és szerfelett
intelligens; egy úriasszony, aki a haute couture-től és az ékszerektől
kezdve a művészetekig, meg a tizennyolcadik századi francia
bútorokig mindent ismer – még a porcelánokat, az ezüstneműt és a
György korabeli régiségeket is.
Ilyen asszony lett Emmából, amit Frank kész csodának tartott.
Gondoljunk csak bele, hogyan éltek ők fiatalkorukban, amikor ott
nyomorogtak a Fairleyk eldugott birtokán! Emma, akit Frank
fenomenálisnak tartott, kiváló iparmágnás is volt: még a nemzetközi
üzleti körökben is számoltak vele.
Elfordította a tekintetét Emmáról, és körülnézett a szalonban,
mely Frank szemében a világ egyik legszebb szobája volt. Különös
színben pompáztak a falak – se nem kékben, se nem halovány
zöldben, hanem a kettő keverékében, melyet pikánssá tett a csipetnyi

364
szürke. Hasonló színben játszott a három nyurga ablak előtt
fodrozódó selyemtaft drapéria; s ugyanezt az árnyalatot
visszhangozták a francia székek és a kanapé is, míg a kétszemélyes
fotelt világoskék kárpit takarta, a másik négy szék pedig halványzöld
volt. Krémszínű selyemernyővel fedett jáde- s kristálylámpák álltak a
tizennyolcadik századbeli francia asztalokon és szekrényeken, s az
egészet összefogta a padlón heverő, megkopott, ódon Aubosson
szőnyeg.
Emma temérdek gyönyörű tárgyat szerzett be, mégis a festmények
voltak a legfeltűnőbbek: a helyiség kifinomult bájához hozzájárult
két Renoir-, egy Sisley- és egy Monet-kép is.
„Emma autodidakta módon tanult meg mindent”, jutott Frank
eszébe. „De az ízlése mindig is kiváló volt!”

365
 35

Jack Field és Dennis Scott nőtlen fiatalemberek voltak; nem éltek

rokonaik Londonban, így hát nem tudtak hová menni karácsony
napján; boldogan besegítettek Emmának az ünnepi vacsora
elkészítésében, sőt, ami azt illeti, hízelgőnek találták a felkérést.
Grace pontban hat órakor belépett a szalonba, és odasúgta
Emmának, hogy elkészült a konyhában a svédasztal: jöhetnek a
vendégek.
Emma, aki épp Blackie mellett állt, felszólította a barátját, hogy
harangozza be: a vacsora tálalva; Blackie így is tett; harsány hangja
betöltötte a helyiséget. Természetesen a saját szája íze szerint
hirdette ki az eseményt:
– Hölgyeim és uraim, a konyhában vár bennünket a karácsonyi
étek. Kiraktak mindent a nagy svédasztalra, de kérem, térjenek vissza
ide a tányérokkal, miután kiválogatták a finom falatokat. No,
menjünk ki a konyhába, mielőtt kihűl minden!
Jack, Dennis, Grace és Mrs. Coddington, a szakácsnő, mind ott
álltak a svédasztal mögött, mely grandiózus volt valóban. Fehér
damasztterítő borította; mindkét végén ezüst gyertyatartók, bennük
vörös gyertyák. S rajta, roskadásig, a sok finomság: két irdatlan,
ínycsiklandozó yorkshire-i főtt sonka, három sült pulyka és három
grillcsirke, melyek mind-mind szép barnára sülve gőzölögtek; aztán a
különféle zöldségek, szintén Pennistone Royalból; egy hatalmas
tányér sült krumpli; több tál hagymás-zsályás töltelék; kisebb
kristálytálkákban a vegyes savanyúság és a chutney, meg a többi
köret, valamint a cékla és a hagyma (valamennyi Hilda
éléskamrájából került ki); s kis tálkákban Emma speciális mártása.
Miután mindenkit kiszolgáltak, követték Emmát az ünnepi
dekorációval feldíszített étkezőbe. Emma ezüst gyertyatartókat és

366
vörös gyertyákat rendelt a hosszúkás mahagóni asztalra is, melynek
közepén virágok helyett óriási kristálytál terpeszkedett: csordultig
megtöltötték vörös, ezüst, arany s zöld díszgömbökkel. A
tálalóasztalra kristályvázák kerültek (telis-tele magyal- s
fagyöngygallyakkal); kétoldalt további vörös gyertyák következtek,
ezüst gyertyatartóban; az egyik szekrényen pedig csillogó-villogó
műkarácsonyfa állt, rajta arany- s ezüstdíszek és arany girlandok.
Kiraktak a szekrény mellé egy kétszemélyes gyerekágyat a
kisfiúknak – II. Winstonnak és Shane-nek –, és Sarah is odakerült, a
közelbe.
Emma ülésrendjének hála, mindenki megtalálta a maga helyét.
Kitnek, Robinnak, Bryannek és Randolphnak jutott a feladat, hogy
felszolgálják a borokat. Miután ők is elkészültek, és elfoglalták a
helyüket, nekiestek a vacsorának.
Emma jó szokása szerint csak csipegetett; örömmel látta, hogy a
fiatalemberek mind derekasan nekigyürkőznek az evésnek, és
jóízűen falják a házi kosztot. Végigsiklott rajtuk a tekintete:
Tony: a jóképű, igazi angol fizimiskával megáldott, szőke fiú, aki
imádott Elizabethje mellett ült. Mindent könnyűszerrel le lehetett
olvasni az arcáról; hiányzott belőle a ravaszság.
S Kit – a húga, Elizabeth túloldalán: nagy hódolója June-nak és a
kis Sarah-nak, aki ott gőgicsélt, közvetlenül June mögött, a
gyerekágyban, melyet Emma a fal mellé rakatott. Kit hamisítatlan
angol volt.
Bryan – Geraldine mellett – szintén a légierő kék egyenruháját
viselte. Ő kiköpött mása Blackie-nek: magas, széles vállú, domború
mellkasú; fekete szeme éppolyan vidám, göndör haja éppolyan
fekete. „Pontosan úgy néz ki, mint Blackie azon a napon, amikor
találkoztam vele Fairley fölött, a hangafüves pusztaságban”, gondolta
Emma, s mosolygott magában.

367
 S ott volt Emma szeme fénye, Robin: jóképű – de még mennyire!
– és fess az egyenruhában. Ide-oda járt fürge tekintete; figyelmes
arccal hallgatta a vendégeit; mindenkivel váltott néhány szót, ahogy
ez a szívélyes és beszédes házigazdához illik. Robin egyik oldalán a
kishúga, Daisy, a másikon pedig Charlotte nénikéje ült, aki igencsak
kedvelte, mivel a fiú fölöttébb hasonlított Winstonra.
Emma tekintete megpihent egy percre a bátyján, és csordultig
megtelt a szíve szeretettel. Az odaadó, lojális, szorgalmas Winston
volt Emma jobbkeze. „Ó, milyen boldog ma este”, gondolta, „hiszen
itt van Randolph, Georgina és a kis Winston is!”
Most Emma unokaöccse következett: egy pillanatra rászegeződött
Emma fürkésző szeme. A jóvágású Randolph, aki a felesége mellett
ült, hórihorgas volt, s Winstonnál kicsit szélesebb mellkasú. Le se
tagadhatta volna, hogy Harte, hiszen leleplezték az arcvonásai, rőtes
haja, sápadt bőre. Georginán kívül megszűnt számára a világ.
Őfelsége haditengerészetének főhadnagya volt, büszkén feszített az
egyenruhában.
Nemkülönben Ronnie és Mark Kallinski, David fiai: mindketten a
seregben szolgáltak, s Natalie két oldalán foglaltak helyet. Fekete
hajú, jóképű fiatalemberek voltak; megörökölték nagyanyjuk,
Janessa Kallinski élénk, intelligens, kék szemét.
David észrevette, hogy Emma a fiait tanulmányozza:
rámosolygott, majd rákacsintott. Emma az asztalfőn kapott helyet, a
balján David, a jobbján pedig – szokás szerint – Blackie ült.
– Összegyűlt a három klán, Emma – merengett David. – Eszünk-
iszunk, jót mulatunk. Finom a vacsora. Figyeld csak a fiúkat… Még
a tíz ujjukat is megnyalják! A fejemet rá, hogy rég nem ettek ennyi
finomságot!
Emma elnevette magát, és vidáman felcsillant zöld szeme. –
Meghiszem azt! Nem mindennap esznek ilyet – mondta; s mivel
meghallotta Daisy hirtelen felröppenő, dallamos kacaját,

368
odasandított, s amikor megpillantotta lánya boldogan ragyogó arcát,
elfacsarodott a szíve. Daisy David Amory mellett ült, s feszült
figyelemmel hallgatta az ifjú pilótát. „Nem csoda!”, gondolta Emma,
miután egy percig a fiúra koncentrált.
Nem vitás: David Amory szemrevaló, magával ragadó férfi;
élnek-halnak a nők ezért a típusért. Robin elmondása szerint „igazi
szépfiú, anyus, de őszinte és becsületes”. Majd vigyorogva
hozzáfűzte: – De jobb lesz, ha Daisyn rajta tartod a szemed! – Emma
lassanként megszokta, hogy a fiatalember kísérteties módon
emlékeztet Paulra. Ezúttal is szembetűnt neki, hogy David legalább
annyira érdeklődik Daisy iránt, mint fordítva, s eltűnődött: „Vajon
tudja ez a fiú, hogy a lányom mindössze tizenhét éves?” No, majd
gondja lesz rá, hogy erre Robin később felhívja a figyelmét. David
nyilvánvalóan jól nevelt fiú, kifogástalan modorral; mint Robin
mesélte, régi glouchestershire-i család sarja.
„Remekül szórakozik Matthew és Charlie is, a másik két pilóta
Biggin Hillből”, állapította meg Emma, aki korábban harsány
hahotára fakadt, amikor Matthew lelkes beszámolót tartott neki a
szobájához tartozó fürdőszoba erényeiről. Ömlengve dicsérte a
kényelmes kádat, és a forró víz nyújtotta gyönyöröket. Nem is
beszélve a fűtött törülközőtartóról… – Nem egészen olyan, mint a
kaszárnyában – magyarázta.
Matthew Hall, a barna hajú, érzékeny lelkű, nyurga, ifjú legény a
többieknél komolyabbnak tűnt. Ezzel szemben kiváló humorérzéke
volt, huncut mosolya, s fanyar világképe. Rögtön belopta magát
Emma szívébe.
Most Emma tekintete Matthew barátját, Charlie-t vette sorra, aki
Emma Rosamund nevű unokahúga mellett kapott helyet. Nyilván
nagy mesemondó lehetett: épp belemerült egy hosszúra nyúló
történetbe, melyet Rosamund szemlátomást érdeklődéssel hallgatott.
Charlie fess, rendes fiatalember volt; szőkésbarna, mint Kit; szeme

369
sötétbarna, kifejező. Emma megállapította, hogy a fiú visszafogott
külseje végzetes vonzerőt takar.
Egyszer csak felfigyelt az ajtóban felbukkanó Jack Fieldre, aki
visszainvitálta őket a svédasztalhoz, hogy válasszák ki maguknak a
desszertet.
– Bőven van miből válogatni – mondta Emma Blackie-nek és
David Kallinskinek, miközben kikísérték a konyhába. – Hilda
befőttje forró sodóval leöntve, karácsonyi szilvapuding brandys
öntettel, karácsonyi gyümölcskenyér, tele mazsolával, kandírozott
citromhéjjal és sherryvel. – Futó pillantást vetett Blackie-re, és
hozzáfűzte: – Olyan, mint Mrs. Turner gyümölcskenyere, melyet
még a régi szép időkben készített.
Erre Blackie-t elárasztották a régi emlékek: Emmára függesztette
a tekintetét, és átölelte a vállát, mintha védelmezné. – Én alighanem
mindenbe belekóstolok… úgysem bírok ellenállni, sem én, sem
David!
– De nem ám! – helyeselt David. – Mindig is imádtam a
gyümölcskenyeret.

Már évek óta nem ettek ilyen jót; vacsora után Robin beterelgette a
társaságot a fogadószobába. – Danoljunk egyet, anya! – mondta
Emmának, majd gondolta, hozzáfűzi: – Apropó, később befut még
néhány fickó, meghívtam őket egy pohárkára, anyus. Amerikai
pilóták, nemrégiben ismerkedtem meg velük. Remélem, nem bánod!
– Dehogy bánom, Robin! – felelte Emma, aki hozzászokott
kisebbik fia pillanat szülte ötleteihez. Már jó ideje megállapította,
hogy ez a spontán jelleg is hozzátartozik Robin vonzerejéhez.
Barátságos, extrovertált egyéniség volt a fia; szívesen kötött új
barátságot.
A társalgóban Grace szervírozta a kávét; Georgina, Geraldine és
Daisy körbeadogatta a csészéket; Kit fát rakott a tűzre; Blackie pedig

370
odasétált a zongorához, felhajtotta a fedelét, és leütött egypár
billentyűt.
– Remekül szól – jelentette be, majd legnagyobb zavarára
rádöbbent, micsoda ostoba megjegyzés volt ez. Emma Harte körül
„minden remekül szólt” – pontosan úgy, ahogy kell.
Robin, Bryan és Randolph játszották a pincér szerepét: konyakot
töltöttek Blackie-nek, Winstonnak és Franknek, Charlotte-nak pedig
mentalikőrt. A többi hölgytől kosarat kaptak: ők inkább
megmaradtak a kávénál.
– Tele van kottával a zongoraszék – kezdett bele Emma, de
elhallgatott, mivel hangosan megszólalt a csengő.
– Itt vannak a jenkik! – rikkantotta Robin, s kirohant az
előszobába, aztán le a lépcsőn: hármasával szedte a lépcsőfokokat.
Nemsokára bekísérte a három fiatal amerikai pilótát, akik
igencsak félénken léptek be a társalgóba, konstatálta Emma.
Megesett rajtuk a szíve, mikor odajöttek hozzá bemutatkozni:
gyerekek voltak mind.
– Tyű, az áldóját! Köszönjük a meghívást, Mrs. Harte! – mondta
Harry Trent, és lelkesen megrázta Emma kezét. Hórihorgas volt, de
annyira, hogy Emma csak a nyakát nyújtogatva látott az arcába.
– De jó, hogy családi körben ünnepelhetjük a karácsonyt! –
lelkendezett Phil Rodgers, miközben körbejárt a tekintete. –
Káprázatos ez a hely, Mrs. Harte. Köszönjük, hogy vendégül lát
bennünket. Olyan, mintha otthon lennénk!
– Nagyon kedves öntől, asszonyom, hogy meghívott bennünket –
szólalt meg a harmadik pilóta, Harvey Wilson. – Mi tagadás, jobb itt,
mint a tiszti klubban!
Emma mosolygott, bólintott, majd hellyel kínálta őket, s
megkérdezte tőlük, hogy esznek-e néhány falatot. Egyikük sem volt
éhes, viszont elfogadták az italt, amelyet Bryan és Randolph kínált

371
fel nekik; majd felpattantak a székről, amikor Elizabeth, Daisy és
Rosamund odament hozzájuk beszélgetni.
– Megbocsátasz, pindurkám? – súgta oda Blackie Emmának, aki
Winston mellett üldögélt az egyik pamlagon. – Úgy látom, jobb, ha
nekiveselkedek ennek a Robin-féle danolásnak, különben semmi sem
lesz belőle!
– Ó, igen, kezdj csak bele, Blackie drágám. Remek lesz… élvezni
fogjuk mindnyájan!
Blackie odalépett a zongorához, kényelmesen elhelyezkedett, s
bejelentette:
– No, akkor én elkezdem, ti pedig csatlakozzatok hozzám!
– Hajrá, Blackie bácsi! – rikkantotta Kit vigyorogva.
– Mindjárt, mindjárt, kislegény, csak egy percet kérek!
Blackie átfutotta a kottákat, majd leült és játszani kezdett.
Fülbemászó dallam volt, mindnyájan meghatottan hallgatták.
Emma azonnal felismerte a dalt, s ahogy felcsendült Blackie
éneke, Emmát fojtogatni kezdte a sírás: nekitámaszkodott a
vánkosnak, lehunyta szemét, és visszagondolt arra a napra, amikor
találkoztak. Eszébe jutott, micsoda toprongyos, kiéhezett kis teremtés
volt ő akkoriban, amikor átsietett a széljárta fellápon. S hogy bukkant
rá Blackie, aki váratlanul kisétált a ködös semmiből, és megkérdezte
tőle, merre van Fairley Hall. Majd halálra rémítette…
Felzendült Blackie csodálatos baritonja, és betöltötte a szobát:

„A dalnok elhullt! – ám iga

Nem sújtja büszke szellemét;
Megnémult a kedves koboz,
Ő tépte húrját szerteszét;…”


A dalnok elhullt… (Arany János fordítása).
372
Néma csend honolt a szalonban: hallgatták Blackie elbűvölő hangját,
mire ő elénekelte a következő versszakot is, majd sietve nótát váltott,
mivel eszébe jutott, hogy talán túl szívbemarkoló ez az ír ballada.
Elénekelt hát egy ír dzsigget, tele nyelvtörő nevekkel, és Emma
ezúttal is rögtön ráismert a dalra. Blackie ezt a dzsigget is eldúdolta
azon a réges-régi napon; ez volt akkor a második nóta. A „Danny
Boy” következett a dzsigg után; ez Emma egyik kedvenc balladája, s
úgy látszik, másoké is, mivel mindenki mozdulatlanul, elragadtatva
üldögélt.
Végül Blackie más stílusra váltott, s rázendített az egyik
legnépszerűbb slágerre.
Mikor belekezdett a következő versszakba, felemelte jobb kezét, s
odaintett a többieknek, hogy csatlakozzanak hozzá. Elizabeth
felpattant, és odafutott a zongorához. Daisy rögvest utánaszaladt.
Egy másodperc múlva mellette termett David Amory: Daisy dereka
köré fonta a karját, ami nem kerülte el Emma figyelmét.
Odamentek mások is: Harry és Phil, Robin és Kit, majd odasétált
Bryan is – az apja vállára tette a kezét, s úgy állt ott, Blackie mögött.
Mindnyájan együtt énekelték Blackie-vel a következő versszakot,
aztán megismételték, hiszen mindenki kedvelte ezt a háborús dalt.
Mikor Blackie elhallgatott egy pillanatra, Elizabeth odahajolt
hozzá, és megkérdezte tőle:
– Blackie bácsi, kérhetem Vera Lynn valamelyik slágerét?
Mindegyiket ismerem, akár én is elénekelhetem.
– Rendben van, drágaságom – mondta rá Blackie, és játszani
kezdte a dalt, melyet Elizabeth énekelni szokott, a lány pedig kísérte,
s mint azt Blackie sejtette, egész kellemesen csengő hangon.
A többiek figyelmesen hallgatták, de nem daloltak vele; aztán
megtapsolták, és kiabálva követelték a ráadást, de Elizabeth csak
tétován mosolygott, s folyton Tony felé tekingetett.

373
 Phil rázendített a „Paper Doll” című dalra. Blackie elkapta a
dallamot, s mások is csatlakoztak hozzájuk. Aztán Matt kérésére a
„There’ll always be an England” következett, s mindnyájan
lelkesen énekeltek: ezt a dalt és a többi nótát is, melyeket Blackie,
aztán Bryan zongorázott el nekik.
Emma hallgatta őket, figyelte vidám jókedvüket, és csordultig
megtelt a szíve. „Milyen jól áll a fiúkon az egyenruha”, villant fel
benne. Már többször is megállapította, hogy van valami igéző az
uniformisban; a nők többsége végzetes vonzalmat érez az egyenruhás
férfiak iránt. A munkájuk már kevésbé bűvöli el az embert – inkább
elborzasztja. És mind fiatalok: nagyon, nagyon fiatalok. „Miért megy
mindig a nemzet színe-virága a háborúba?”, tette fel magában a
kérdést. Összeszorult a szíve, miközben végigfutott rajtuk a tekintete,
hiszen tudta, mit művelnek majd holnap meg holnapután. Majd
Blackie-re lesett, meg a fivéreire, s ezt gondolta: „A fiataloknak kell
menniük, így volt ez örök időktől fogva, hiszen a többiek öregek,
nem tudnák elviselni a háború viszontagságait.”
– Blackie, kérhetünk egy karácsonyi dalt? – jutott eszébe
Charlotte-nak.
– Miért is ne, drágaságom? – felelte Blackie széles mosollyal. –
Gyerünk, Bryan, kisfiam, és te is, Randolph. Ti ketten gyakran
énekeltek együtt… gyertek, kísérjetek!
A két fiatalember odalépett a zongorához, mindketten
szembefordultak a nézőközönséggel, a többiek pedig kicsit hátrébb
húzódtak. S ahogy Blackie leütött egy-két billentyűt, Emma
felismerte a választott dal első akkordját:


Papírbaba.

Anglia örökké állni fog.
374
Csendes éj, szentséges éj!
Mindenek álma mély.
Nincs fenn más, csak a szent szülői pár
Drága kisdedük álmainál.
Szent Fiú aludjál,
Szent Fiú aludjál.

375
 36

1943. október eleje volt, verőfényes nap, indián nyár, mely mindig
elcsábította Emmát. Aranyló napsugarak ömlöttek be Pennistone
Royal emeleti szalonjának ólomüveg ablakain, s izzó fénnyel
töltötték be a szobát.
Emma, szokásához híven, ma is lejegyezte a nap eseményeit a
naplójába; most lerakta a tollat, s becsukta a fekete, bőrkötésű
könyvecskét. Bezárta az íróasztalfiókba, zsebre vágta a kulcsot, és
felállt; átsétált a szobán, odaállt a magasba röppenő ablak elé, és
kibámult a hangafüves pusztaságra.
A ragyogóan kéklő égbolton fehér felhőcsipke lebegett – ritkán
látni ilyent októberben. Még a nyári hónapokban is gyakorta
pöffeszkedtek sötét felhők a haragos égen, mivel az Északi-tenger
felől esővel érkezett ide a szél. Bizony, ilyen szokott lenni
Yorkshire-ben az időjárás; a mai nap tehát különleges volt.
– Még tartja magát az erika – mormolta Emma magában, hiszen
látta, hogy még mindig lilába hajlik a dombtető. Hívogatta a
pusztaság; a kopár, engesztelhetetlen felláp gyermeke volt; ott nőtt
fel, a mocsaras dombok és az irdatlan fekete sziklák között, melyek
magasra törtek: szinte fel akartak nyúlni az égbe. Ez volt az ő világa,
hőn szeretett hazája; majd elepedt a vágytól, hogy odafönt lehessen,
azon a puszta vidéken.
Engedett az ösztöneinek, s lerohant a földszintre, a kövezett
hallba. Miután felhúzta a lapos sarkú cipőt, melyet az antik
szekrényben tartott, belebújt a zöld lódenkabátba, és az előcsarnok
végében rejtőző iroda felé vette az útját.
Ahogy belépett, Glynnis felnézett az írógépből; halvány mosoly
jelent meg az ajkán. – Épp fel akartam menni önhöz, Mrs. Harte.
Elkészültem a levelekkel, aláírhatja őket, és…,

376
 – Nem baj, ha várunk vele egy kicsit, Glynnis? Ki kell mennem a
friss levegőre, hogy kiszellőztessem a fejem. Nem maradok el
sokáig, csak sétálok egyet a fellápon.
– Semmi gond – suttogta Glynnis, és visszafordult az írógéphez.
– Minden rendben van? – kérdezte Emma, s fürkészve kémlelte a
titkárnőjét. – Mintha kicsit sápadt lennél ma.
– Remekül vagyok – felelte Glynnis, és ismét Emmára
mosolygott.
Emma rögtön észrevette, hogy újabb tétova mosolyt kapott,
mégsem tett megjegyzést rá. Az órájára lesett, és megkérdezte:
– Miért nem nézel ki a konyhába, drága Glynnis? Hilda összeüti
neked az ebédet, kapsz mellé egy csésze teát is. Lassan egy óra van!
– Köszönöm, Mrs. Harte, azt hiszem, megfogadom a tanácsát.
Emma bólintott, rámosolygott a titkárnőjére, majd kilépett az
épületből, és betette maga mögött az ajtót. Elindult a felláp felé. A
szépen gondozott, mutatós virágágyások mellett vezetett el az útja.
Egy percre megállt, és megszemlélte őket: gyönyörűen pompáztak
ma. Imádta a geometrikus alakzatokat formázó kertet, amely
folyamatos gondozást és gazolást igényelt. Ahogy továbbindult,
észrevette a távolban Mr. Ramsbothamt, a főkertészt, s mellette ifjú
unokaöccsét, Wiggset, aki egy nap át fogja venni nagybátyja helyét.
Odaintegetett nekik. Mindketten visszaintettek, s Mr. Ramsbotham
kalapot emelt Emmának.
Alig néhány perc telt el, s Emma már a meredek ösvényen
bandukolt felfelé: a kedvenc helye felé tartott, amely a monolitok
alatt bújt meg – ahogy ő az irdatlan köveket nevezte. Nem esett
nehezére a kaptató, bár már hónapok óta nem járt odafönt. Április
végén töltötte be az ötvennégyet, de tudta, hogy ez nem látszik meg
rajta; ő maga is fiatalabbnak érezte magát. „Hál’ istennek, erős és
egészséges vagyok”, gondolta, miközben felfelé kapaszkodott az

377
emelkedőn. Már alig várta, hogy felérjen a dombtetőre, ahol úgy
tűnt: ha lábujjhegyre áll, és nyújtózik egy kicsit, felér az égboltig.
Vidám lett a lelke, amikor eszébe jutottak a fivérei és Blackie, és
az, mennyit ugratták őt a felláp, s az iránta érzett rendületlen
szerelme miatt. Már réges-rég feladta, hiszen hiába próbálta
megértetni velük, mit jelent számára. Miként önthetné szavakba azt a
misztikus vonzalmat, amelyet a hangás táplált benne? Olykor úgy
érezte, hogy csak őhozzá tartozik ez a hely, és senki máshoz. Itt
biztonságban volt, és révbe ért. Ide jött gondolkodni, ha zaklatott
volt; de máskor is felmászott ide, hiszen szívesen sétálgatott idefent.
Néha sóvárogva vágyott a magányra, melynek ez a hely bővében
volt.
Húsz percen át kaptatott felfelé, majd elérte az irdatlan halom
fekete sziklát, amely úgy festett, mintha le akarna bucskázni egy
szeles éjszakán. De Emma tudta, hogy már évezredek óta itt áll ez a
sziklaalakulat.
Fújt a szél, mire Emma gyorsan bebújt a sziklák közti beugróba,
és leült a kőre, melyet a kertésszel rakatott ide pad gyanánt. „Ez még
1932-ben volt, immár tizenegy éve”, jutott eszébe. „…hogy repül az
idő, akárcsak azok a madarak odafönt az égen!” V alakzatot
formáltak. – V, mint viktória; ez a győzelem jele – motyogta
magában, s alighogy eszébe jutott ez a gondolat, észrevette a
közeledő vadászgépeket, melyek hasonló V alakzatot formálva,
alacsonyan szálltak a makulátlan kék égen. „A V a győzelem jele”,
jutott eszébe ismét, s megtelt a szíve reménnyel és örömmel. Most
térnek vissza a repülőtérre, Dishforthba vagy Leemingbe, esetleg
Topcliffe-be, ahol Tony különleges kiképzésen vett részt a háború
elején. Ahogy búgva elrepültek felette, Emma felállt és tisztelgett
nekik – tisztelgett a fiúknak, akiket hozzá hasonló anyák szültek
meg. S majd’ szétvetette a büszkeség.

378
 Ott üldögélt egy ideig, megcsodálta az előtte elterülő panorámát: a
völgyet odalent, s az utána következő végtelen, magányos,
elhagyatott lápvidéket, melyet nem népesített be az élet. Csak
gyerekkorának törékeny kis madárkái, a pacsirta és a kenderike élt
meg itt, s dalolta vidám énekét.
Emma úgy érezte, hogy karácsony óta rohan az idő. Annyi
minden történt az elmúlt kilenc hónapban. „Egész jól alakul a
háború, amelyből 1941-ben világháború lett, miután Németország
lerohanta Oroszországot, Japán pedig bombázta Pearl Harbort. Az
amerikaiak most már egy ideje a mi oldalunkon harcolnak –
Európában, Észak-Afrikában és a Távol-Keleten.” A szövetségesek
hol vereséget szenvedtek, hol győzelmet arattak, és mindenki
optimista volt.
Winston Churchill szüntelenül hangoztatta, hogy megnyerik a
háborút, s Emma hitt neki, különösen most, hogy az oldalukon
tudhatták az amerikaiakat. Eszébe jutottak az ifjú pilóták, akiket
Robin mutatott be neki, itt Yorkshire-ben – csupa szimpatikus
fiatalember. Eddig ép bőrrel megúszták Emma fiai, ahogy a három
klán többi gyermeke is, amiért Emma fölöttébb hálás volt.
Az idén gyorsan tovaröppent a tavasz: Robin egyfolytában jött-
ment, s magával hozta a bajtársait – az ő szavaival élve – „kosztra és
kvártélyra”. David Amory sosem maradt el mellőle. Nagy volt a
vidámság és a jókedv, a gyöngyöző kacagás; megállás nélkül szólt a
gramofon; csilingeltek a poharak; és zengett a nóta a zongora körül.
Emma élvezte ezeket a hónapokat; a fiatalok széles jókedve elfojtotta
a szirénák jajveszékelését, a Hyde Parkban dörgő légvédelmi lövegek
érdes hangját, a bombák fülsiketítő robbanását.
Emma a szárnya alá vette mindet, de különösen Davidet; szerette
és kényeztette őket.
Nem érte meglepetés, amikor David májusban engedélyt kért arra,
hogy nőül vegye Daisyt, amint betölti a tizennyolcadik életévét. – De

379
hát az a következő héten lesz! – kiáltotta Emma, mire a fiú így
válaszolt: – Igen, tudom, Mrs. Harte, de háborús időket élünk. –
Emma engedett a kérésnek, hiszen nagy volt a szerelem, s megfelelő
vőjelöltnek tartotta a végtelenül elragadó és kellemes természetű
Davidet. Mellesleg tisztában volt vele, hogy ő maga teremtett
precedenst, hiszen hagyta, hogy Elizabeth tizennyolc éves fejjel nőül
menjen Tonyhoz. Hogy mondhatott volna nemet a
szerelemgyereknek, Paul McGill imádott lányának? S az esküvő lett
1943 nyarának vidám eseménye.
Ő maga év eleje óta ki se látott a sok dologból, s ez így ment azóta
is. Mégsem volt hajlandó feladni az önkéntes munkát, bár Winston
szünet nélkül mondogatta neki, hogy halálra dolgozza magát. Emma
kötelességének érezte, hogy kivegye a részét a háborús
készülődésből – így diktálta a vére. Gyakorta ellátogatott a London
Bridge metróállomásra: élelmet vitt, s kedves szavakkal vigasztalta a
londoniakat, akik behúzódtak oda; Daisy is szíves örömest
jelentkezett önkéntesnek. Emma különböző célokra adakozott, részt
vett a jótékonysági akciókban, sőt kantint is nyitott a katonáknak.
Egyszer csak kacagásban tört ki, mert eszébe jutott, milyen
hevesen tiltakozott Jack Field, amikor meghallotta, hogy Emma a
nagyáruház alagsorában akarja berendezni a kantint: megkérdezte
tőle, van-e rá engedélye. Hiába beszélt Jack szolidan, Emmát
meglepték a kifogásai. Bőszen rámeredt, s felcsattant:
– Engedély? Miféle engedély? Ugyan ki kéri? Háború van.
Egyébként is: ne feledje, hogy ez az én áruházam! Ha kantint akarok
nyitni az alagsorban, megnyitom, punktum!
Tíz percen belül megbánta, hogy így beszélt Jackkel, egyik
leglojálisabb és legodaadóbb alkalmazottjával. Lerohant az
irodájába, és hosszasan szabadkozott, mire Jack megnyugodott,
hiszen Emma megbocsátott neki. – Maga nem követett el bűnt, Jack
– mondta Emma csendesen. – Mondjuk ki kereken: magának kell

380
megbocsátania nekem, amiért olyan nyersen és gorombán beszéltem.
Nagyra értékelem mindazt, amit értem tesz. Kérem, ne haragudjon
rám!
Jack mosolyogva bólintott, majd magyarázkodni kezdett:
– Olyan dolgok aggasztanak, Mrs. Harte, mint például a
tűzrendészeti előírások, a helyiség befogadóképessége és az áruház
biztonsága, amit esetleg veszélybe sodorhatunk a kantin
megnyitásával.
Ekkor fogta fel Emma, hogy Jack csak a kötelességét végezte.
Figyelmesen hallgatta, ahogy felvázolja az esetleges problémákat, és
igazat adott neki. Annyira szeretett volna segíteni a harcoló
katonáknak, hogy elragadtatta magát. Lemondott hát az áruház
alagsoráról, helyette megvásárolt egy közraktárat mindjárt a Fulham
Road mellett. A vállalkozás nagy siker lett; ők pedig jó barátok és
kollegák maradtak Jackkel, aki még a kantinba is beállt dolgozni,
hetente egyszer, ahogy Emma is. Mindketten élvezték a munkát.
Hirtelen mosoly ragyogta be Emma arcát, s egy szempillantás
alatt visszarepült a kantinba. Emlékezetes este volt; nem is olyan
régen történt, még a részletekre is emlékezett. Gyorsan
tovaröppentek a hetek és a hónapok…
– Ide süss, anyukám! Glynnis Bryannel táncol! – szólalt meg
Elizabeth, és megrángatta Emma karját. – Hát nem csodálatosan
szvingel? Tyű, olyanok, mint Ginger Rogers és Fred Astaire.
Filmvászonra kívánkoznak.
Emma követte Elizabeth tekintetét: magáért beszélt a látvány.
Glynnis csakugyan fantasztikus táncos volt: pörgött-forgott a magas
sarkú cipőben; felröppent a szoknyája, ahogy Bryan
körbependerítette, majd kifelé pörgette, aztán visszarántotta
magához, és ismét megforgatta. Vitathatatlanul jól szórakoztak.
– Ó, Istenem, eddig csak a moziban láttam ilyen táncos lábú
párost! – hüledezett Emma. – Ahogy mondod, tökéletes.

381
 Emma, Elizabethtel együtt, a bárpult mellett állt; az angol
lányokat figyelték, ahogy jitterbugot járnak a különféle nemzetiségű
bakákkal. Korábban rengeteg szendvicset csináltak: mindet
felszolgálták a fiúknak, a teával, kávéval, üdítővel és a sörrel együtt.
Kivittek jó néhány pohárkával Paul McGill óborából is; Emma Jack
Field segítségével szerezte be az engedélyt az italkiméréshez. –
Szolgálhatna ennél nemesebb célt ez a bor? – kérdezte Emma a
fivéreitől, akik örömest engedtek neki.
Ma este Frank és Winston is velük volt, Robinnal együtt, aki
soron kívül kimenőt kapott két napra, ahogy Elizabeth férje, Tony is.
Emma szívesen dolgozott a kantinban: elbeszélgetett a fiúkkal,
anyáskodott felettük, bátorította őket. Szívmelengető látvány volt
számára a kérészéletű vidámságot olyannyira élvező társaság.
Tony, aki eddig célba dobált, most odajött hozzájuk, és átölelte
Elizabeth derekát. Egyszer csak elhallgatott a muzsika, de Frank
máris feltett egy újabb lemezt. Pár másodpercen belül betöltötte a
helyiséget az elbűvölő szving zene, a „Moonlight Serenade”, melyet
Glenn Miller zenekara tett népszerűvé.
Bryan lassabb ütemben vezette végig Glynnist a táncparketten,
szemlátomást nem szívesen engedte el, de rákényszerült, mikor
Frank vállon veregette, és lekérte tőle a lányt. Emma mosolygott
magában, amikor észrevette, hogy Robin egyenesen odatart: sejtette,
hogy a fia lekéri Glynnist, ahogy az előbb Frank is. – Mi tagadás,
Glynnis igen népszerű – jegyezte meg Elizabethnek és Tonynak. –
Lefogadom, hogy kézről kézre fog járni ma este, olyan kapós.
Tony rábólintott, majd hozzátette:
– Történetesen ő a legjobb táncos az itt dolgozók közül. Nem is
táncol, szinte lebeg a parketten.
– Hallottad már énekelni, anya?
– Nem, Elizabeth, még nem.


Holdfényszerenád.
382
 – Gyönyörű hangja van, meseszép.
– A walesiek jó énekesek – mesélte Tony. – Különlegesek a
hangszálaik.
Emma csodálkozva tekintett a vejére. Tony mindig előrukkolt
valami érdekes csemegével; bár volt némi igazság abban, amit az
imént mondott. – Igen, a walesi kórusok nagyon híresek – motyogta
Emma, de elnézett a veje mellett: a feléjük közeledő Franket figyelte.
Egy perc múlva Winston is odament hozzájuk. Fél karral átölelte
Emma vállát, és odasúgta neki:
– Ez az, ami szörnyen hiányzik nekem, Emm. A tánc! Annyira
imádtam táncolni, amikor még megvolt a lábam.
Emma belekarolt, és visszasúgta:
– Igen, emlékszem. De ne felejtsd el: már nem élnél, ha nem
vágják le!
– Ez igaz. – Winston figyelte Glynnist és Robint, ahogy együtt
ropják a táncparketten, majd váratlanul megkérdezte: – Ugye még
életedben nem volt ilyen jó titkárnőd?
– Tényleg nem – felelte Emma, majd felkacagott, amikor az egyik
amerikai pilóta lekérte Glynnist. Aztán Robin odapattant Emmához,
és felkiáltott: – Mit ácsorogsz itt, anyukám? Gyertek, üljünk le! –
Hellyel kínálta Emmát, s letelepedtek az egyik asztalhoz a
táncparkett közelében.
Most Jack Field lépett oda a lemezjátszóhoz: ezúttal ő cserélte le a
lemezt. Felhangzottak a „Fools Rush In” akkordjai, Glenn Miller
együttesének előadásában. Emma nekidőlt a széktámlának és Paul
McGillre gondolt, akit még mindig hiányolt, s egyszerre megértette,
hogy sose lesz másik férfi az életében. Paul volt élete nagy szerelme,
s örökre az is marad.
Mikor elhallgatott a zene, odalibegett hozzájuk Glynnis. Emma
odaszólt neki:
– Gyere, Glynnis, csücsülj le, fújd ki magad!

383
 – Köszönöm, Mrs. Harte. Kifulladtam egy kicsit. Viszont remekül
mulattam. Rettentően szeretek táncolni!
– Kérsz egy pohár limonádét, Glynnis? – érdeklődött Bryan, aki
féltő gonddal keringett a lány körül.
– Ó, igen, köszönöm, Bryan! – felelte Glynnis, majd Emmához
fordult: – Azt reméltem, hogy itt lesz az én kedves amerikai
kiskatonám, a barátom, Richard Hughes, de eddig még nem láttam.
Hát maga, Mrs. Harte?
– Sajnos én sem, de még korán is van. Egyébként ma annyian
vannak, hogy észre se vesszük.
– Hogy telnek a napok Rhondda Valleyben, Glynnis? Jól van a
család? – kérdezte Winston.
– Igen. Anya állandóan emészti magát a fivéreim miatt. Mind
katona. De hát manapság kinek nincs oka aggodalomra?
Winston bólintott, rágyújtott egy cigarettára, hátradőlt, és a
vörösbort kortyolgatva elnyúlt a széken.
Robin újabb táncot kért Glynnistől, de kosarat kapott. Bryan is
hiába hívta táncolni a lányt, amikor visszatért a limonádéval. –
Elfáradtam egy kicsit – suttogta Glynnis, és rájuk mosolygott;
csillogott a szeme, orcáját pirosra festette a hév.
Emma figyelte, ahogy a férfiak vágyakozva bámulják Glynnist, és
a kegyeiért versengenek, s egészen más megvilágításban látta a lányt,
mint az irodában. Nem vitás, Glynnis szemrevaló teremtés, de ahogy
Emma ma este alaposan megvizsgálta, rádöbbent, mennyire érzéki,
buja, pikáns és igéző. Hosszú, formás lába volt, dús keble, keskeny
csípője és szárnyaló, sűrű, fekete haja.
„Igazi bombázó”, gondolta Emma. „Nem csoda, hogy mindegyik
a karjában akarja ringatni a táncparketten. De máshol nem kaphatják
meg. Glynnis rendes lány; nem flörtöl, nem kokettál, nem
kacérkodik. Jó kislány. Remélem, eljön a kedves amerikai kiskatona,
mert Glynnis nagyot csalódik, ha nem.”

384
 Alighogy ez eszébe jutott, máris megjelent Richard Hughes, és
odalépett az asztalhoz. Odabiccentett mindenkinek, s kezet nyújtott
Emmának. – Jó estét, Mrs. Harte!
– Üdvözlöm, Hughes közlegény. Örülök, hogy látom.
Glynnis felpillantott rá; boldogan csillogott óriási kék szeme. –
Hát itt vagy, Richard! Már kerestelek.
Richard hosszasan, szenvedélyesen rátekintett – szemlátomást
fülig szerelmesen –, majd kinyújtotta kezét: Glynnis megragadta,
mire Richard felhúzta a székről.
– Elnézésüket kérem! – szólt oda Richard az asztaltársaságnak;
udvariasan odabiccentett, majd kivezette a lányt a táncparkettre.
– Szimpatikus fickónak tűnik – állapította meg Frank, s rágyújtott.
– Glynnis a legjobbat érdemli, nem hétköznapi teremtés!
– Nem bizony – helyeselt Emma, s utánuk nézett. Zsúfolásig
megtelt a táncparkett. Nagy volt a vidámság, izgatott zsongás festette
alá a zenét: nevetgélés és beszédfoszlányok. Emmát jóleső érzés
töltötte el: boldog volt, hogy megnyitotta a kantint, amely összehozta
a katonákat, a különféle nemzetek katonáit: az angolokat,
kanadaiakat, ausztrálokat, amerikaiakat, franciákat, lengyeleket… a
lelkes, bátor és merész fiatalembereket.
Most, odakint a fellápon, miközben a szél a csontjába mart, Emma
elhessegette a múltat; felállt: hosszas pillantást vetett a magasan
fekvő lápvidékre, majd elindult lefelé az ösvényen, Pennistone Royal
felé.

– Nem láttad Glynnist? – Emma megállt a konyhaajtóban, és Hildára

pillantott, aki paszternákot pucolt a mosogatónál.
A házvezetőnő sarkon pördült és felkiáltott:
– Jaj, Harte naccsága, majd’ kiugrik a szívem a helyiből! Észre se
vettem, hogy maga meg ottan áll. Igen, láttam a lyányt vagy félórája

385
már. Evett egy szendvicset a konyhaasztalnál. Meg ivott egy csésze
téját.
– Nem volt semmi baja, Hilda?
– Nem hinném – kezdte Hilda, majd elhallgatott, beleharapott az
ajkába, s mintha habozni kezdett volna hirtelen. – Tuggya, naccsága,
ahogy kimondom, egyszerre rágyüvök, hogy tudja a csuda. Morcos
volt a szentem, meg mintha el lett volna szontyolodva… tán több is
volt, tán bajban van.
– Értem.
– Mért kérdi, Harte naccsága? Hát nincs ottan a kis irodában a
kövezett hall végiben?
– Nem, Hilda, nincs ott, és otthagyott egy félig kész levelet az
írógépben. Azért jöttem a konyhába, mert eszembe jutott, hogy talán
itt van, még ebédel. Bár nem rá vall a dolog, nem szokta ő
félbehagyni a munkát. – Emma elhallgatott, s zavart pillantást vetett
Hildára.
– Megkérdtem tüle, hogy van a legény, a helyre kiskatona, akiről
a múltkoriban mesélt, amikor fölgyütt ide, aztán olyan murisan néz
rám. Egész fura volt, naccsága. – Hilda a fejét ingatta, majd
bejelentette: – Fura szerzet az ember, Harte naccsága.
– Ismerem én a yorkshire-i mondásokat, Hilda – mondta Emma
sokatmondó mosollyal –, nehogy azt hidd, hogy nem! „Fura szerzet
az ember, kivéve tégedet meg engemet, de te kicsit furább vagy.” Be
kellett volna fejeznie!
Hilda felnevetett, s azt gondolta: „Fene se igazodik el a Harte
naccságán”; majd lerakta a paszternákot. Beletörölte a kezét a
konyharuhába, majd így szólt:
– Ha már szóba került az ebéd, naccsága, észrevettem ám én, hogy
maga semmit se evett, csak egy falatka pirítóst reggelire. Tuggya,
attól nem lehet meghízni, de nem ám!

386
 – Készíthetsz egy csésze teát, Hilda, az jólesne, de pillanatnyilag
nem vagyok éhes. Nos, visszatérve az emlegetett legényre: szerinted
összezördültek Glynnisszel?
– Óóó, honnan tuggyam én aztat? De csipetkét furán viselkedett.
– Talán rosszul érzi magát. Kissé nyúzottnak tűnt korábban.
Felugrom a szobájába, addig is felrakhatod a teát, Hilda!
– Máris rakom, naccságos asszonyom!
Glynnis megkapta az egyik vendégszobát az emeleti szalon felett;
miközben Emma felfelé lépkedett a lépcsőn, a lány barátja járt a
fejében: a helyes amerikai fiatalember, akivel a kantinban találkozott.
Szimpatikus fiúnak tűnt. „Csak nem szakítottak?”, kérdezte
magában, amikor odaért a Kék szoba ajtajához.
Még be se kopogott, máris meghallotta a fojtott zokogást, mire
habozni kezdett: „Vajon mitévő legyek?”; aztán bekopogtatott, hátha
Glynnisnek szüksége van segítségre.
Glynnis rövidesen megjelent az ajtóban, és nagy szemekkel
meredt rá. Falfehér volt; szeme vörös karikás a sírástól.
– Mi bánt? – kérdezte Emma gyengéden.
Mivel Glynnis nem válaszolt, Emma ezzel folytatta:
– Bejöhetek? Látni se bírom, hogy ilyen szomorú vagy.
Glynnis szótlanul kicsit szélesebbre tárta az ajtót, és hátralépett,
utat engedve Emmának.
Gyűrött volt az ágytakaró; Glynnis nyilvánvalóan az ágyon
sírdogált. Emma odasétált az ablakfülkében álló ülőgarnitúrához,
leült a pamlagra, és így szólt:
– Gyere, ülj ide mellém, kedvesem. Ne beszélj, ha nincs kedved
hozzá, de legalább hadd nyújtsak egy kis anyai vigaszt.
Glynnis könnyekben tört ki; kezébe temette az arcát, és csak állt,
zokogva.
Erre Emma felpattant, átvezette a lányt a szobán, leültette, majd
letelepedett vele szemközt a karosszékbe. – Csak nyugodtan,

387
kedvesem, szedd össze magad! Kérsz egy pohár vizet? Egy csésze
teát?
Glynnis tiltakozva rázta a fejét, majd előkotort a zsebéből egy
zsebkendőt, s odanyomkodta duzzadt szeméhez. Pár perc elteltével
mély levegőt vett, és akadozó hangon belekezdett:
– Anny… annyira sajnálom, hogy így összeomlottam.
Megpróbáltam tartani magam, de ma egyszer csak elkapott…
– Mi kapott el?
Glynnis a fejét ingatta, és nyugtalanul harapdálta az ajkát.
– A helyes kiskatona barátoddal, Richarddal kapcsolatos a dolog?
– kérdezte Emma. – Csak nem vesztetek össze? Vagy szakítottatok?
– Ó, nem, Mrs. Harte – suttogta Glynnis hüppögve.
– De téged bánt valami, drága Glynnis. Nem akarok
erőszakoskodni, csak segíteni szeretnék. Biztosíthatlak róla, hogy
soha senkinek nem árulom el, mit meséltél. Sosem élek én vissza
mások bizalmával!
Glynnis nagy levegőt vett, és megpróbált uralkodni ziháló
mellkasán. Végül sírós hangon kibökte:
– Babát várok, Mrs. Harte. És sejtelmem sincs, mitévő legyek!
Emma egy másodpercig szólni sem bírt. Valahonnan a távoli
múltból hallotta, hogy egy szegény kis cselédlány ezt mondja:
„Babát várok, Edwin, és sejtelmem sincs, mitévő legyek.”
Összeszorult a szíve, ahogy eszébe jutott, mi történt aznap Fairley
Hall rózsakertjében; aztán félresöpörte a múlt emlékeit, és megfogta
Glynnis kezét.
– Jaj, Glynnis, nem csoda, hogy ilyen zaklatott vagy – vigasztalta
a lányt. – De mi van a barátoddal, Richarddal? Bizonyára megteszi a
megfelelő lépéseket. Úgy láttam aznap este, amikor bemutattál neki,
hogy teljesen odavan érted. Utána is milyen gálánsan viselkedett
veled! Jólelkű fiúnak tűnik, ő gondoskodni fog rólad.
– Igen.

388
 – Nem akar elvenni, Glynnis? Ez a baj?
Glynnis az ajkát harapdálta; hirtelen elvörösödött.
– Ugye szóltál neki? – firtatta tovább Emma.
Nem jött ki hang Glynnis torkán. Csak a fejét rázta; az arca
sápadtabb volt, mint valaha, s rémült fény játszott igéző szemében.
– De Glynnis, el kell mondanod neki…
– Nem az övé – suttogta Glynnis.
No erre hátrahőkölt Emma, és aggódó arccal meredt a titkárnőjére.
– Akkor hát… közölted a gyermek apjával?
Glynnis bólintott, és sírva fakadt: könnyzápor áztatta az arcát.
– Nem akar feleségül venni, erről van szó?
– Igen. Nem teheti meg.
– Nős ember? – kérdezte Emma, s hosszan, sokatmondóan nézett
a lányra.
Miután nem kapott választ, így zsémbelt:
– Jaj, Glynnis, kedvesem, csak bajt hozol a fejedre, ha nős
emberrel kezdesz. Ritkán hagyják ott az asszonyt, ha egyáltalán
otthagyják… – Elhallgatott, mivel rádöbbent, hogy kioktatja ezt a
szegény lányt, amikor vigaszra és útmutatásra lenne szüksége.
Glynnis ismét elsírta magát, mire Emma odaült mellé a díványra.
Szorosan magához ölelte; miután Glynnis megnyugodott egy kicsit,
Emma határozottan kijelentette:
– Kitalálunk valamit, Glynnis. Én minden tőlem telhetőt
megteszek érted. Gondolom, nem akarsz hazamenni Rhondda
Valleybe?
Glynnis összerezzent, és elhúzódott tőle. – Nem, nem, Mrs. Harte,
nem mehetek haza! Megölne az apám, vagy ő maga halna meg
inkább. Nem bírná elviselni a szégyent, hogy lányfejjel szülöm meg
a gyermekem.

389
 – Csitt, kedvesem, tudom, miről beszélsz – mondta Emma, és nem
hazudott. Hát nem ugyanezt mondta ő is Edwin Fairleynek tizenöt
éves korában?
– Beszéljek a kérdéses illetővel? – kérdezte csendesen.
– Nem hiszem, hogy… segítene a helyzeten – felelte Glynnis
halkan, elcsukló hangon.
– Ki az apa, kedves Glynnis?
Glynnis habozott egy percet, majd elárulta.
Emma döbbenten bámult rá. „Ez katasztrófa”, gondolta, majd
lehunyta a szemét.
De gyorsan összeszedte magát, felpillantott, megfogta a lány
kezét, majd szenvtelen hangon így szólt:
– Azt hiszem, jobb lenne, ha mindent elmesélnél nekem.
S Glynnis így is tett.

Régi, nagyon régi volt a történet, a világgal egyidős – a nőkről és a

férfiakról szólt. Ó, hányszor hallotta ezt már Emma Harte: hol így,
hol úgy. A pillanat szülte vonzalom (ezt hívják a franciák coup de
foudre-nak), szerelem, mely olyan erővel bír, hogy elsöpör minden
egyebet. Egyfajta őrület – szerelem, mely oly heves, hogy fenségessé
varázsolja a hétköznapit… egy ideig. Glynnis nem mondott újat
Emmának: minden szót, minden frázist ismert ő. S utána jött a szívet
tépő fájdalom, mivel lelohadt a férfiban a szenvedély, amikor
meghallotta, hogy a lány szíve alatt hordja gyermekét. A
zabigyerekét, ahogy Glynnis megfogalmazta.
Mégis megnyugtatta a lányt az, hogy kiadhatta magából a bánatát,
állapította meg Emma. Elapadtak a könnyei; már nem remegett a
hangja, s ő maga sem reszketett.
Emma figyelmesen hallgatta a túlfűtött, ám balul sikerült románc
minden részletét. S látta, hogy a helyzet immár menthetetlen. A férfi
kilépett Glynnis életéből. Nem jön vissza többé. Emma biztosra

390
vette, hogy ezzel tisztában van Glynnis is, hiszen elég intelligens és
talpraesett.
Amikor Glynnis a történet végére ért, hátradőlt, elhallgatott egy
másodpercre, majd fojtott hangon így motyogott:
– Ez minden, Mrs. Harte. Érti már, miért vagyok ilyen kínos
helyzetben?
– Igen, értem, Glynnis – felelte Emma, és azt gondolta: „Én ne
érteném? Jól ismerem én ezt a szituációt!” Fennhangon azonban így
szólt: – Alapjában véve egyedül vagy. Legalábbis te így érzed. Pedig
nem vagy egyedül, mert itt vagyok neked én. Majd én átsegítelek
ezen a nehéz időszakon. Gondom lesz rá, hogy legyen orvosod; a
béredet is megkapod a szülési szabadság ideje alatt. A munkahelyed
is megvár, lesz hol dolgoznod a szülés után is. Ezt megígérem.
Glynnis, aki zavarba jött attól, hogy Emma ilyen megértően és
nagylelkűen bánik vele, csendben maradt; csodálkozva emelte
Emmára tekintetét. Végül vontatottan megkérdezte:
– Miért ilyen önzetlen velem, Mrs. Harte? Kérem, nehogy azt
higgye, hogy nem vagyok hálás, hiszen az vagyok. De miért?
– Azért, mert kedvellek, Glynnis, és azért, mert régen, amikor én
még jóval fiatalabb voltam, mint te most, én is hasonló bajba
kerültem. Nem volt, aki segítsen, pedig nagy szükségem lett volna a
pénzre. Tudtam, hogy a pénz megvédene bennünket a
gyermekemmel, és keményen küzdöttem érte. Nagy vagyonra
vágytam. Érted már? Én első kézből tudom, hogy pénz kell
leginkább az egyedülálló anyának, legalább annyira kell, mint egy
csöpp megértés és kedvesség mások részéről, ha ez egyáltalán szóba
jöhet. De nem mindig jöhet szóba. A legtöbben elfordulnak az
embertől, vagy úgy kezelik, akár egy leprást.
– Szent igaz. – Glynnis nagyot sóhajtott. – Mit mondjak most,
Mrs. Harte? Nem elég a puszta „köszönöm”.

391
 – Jaj, dehogynem, Glynnis, már hogyne lenne elég! Csak nyugodj
meg végre!
– Sajnos nem megy. Aggódós fajta vagyok. – Glynnis elhallgatott,
beleharapott az ajkába, és a tőle telhető legnyugodtabb hangon
beszélt tovább: – Mrs. Harte, az imént Richardot emlegette. Azt
mondta, hogy figyelmes, jólelkű fiúnak tűnik, sőt olyannak, aki
gondoskodik az emberről…
– Igen, ezt mondtam. Én őszintén így láttam, Glynnis.
– Richard szerelmes belém, feleségül akar venni. Azon tűnődtem,
hogy talán… nos… voltaképpen kíváncsi lennék az ön véleményére
is. Úgy értem: mit szólna ahhoz, ha hozzámennék Richardhoz. Nem
oldódna meg… a kínos helyzetem?
Emma rezzenéstelen arccal dőlt hátra, s kutató tekintete
végigmérte a lányt. – Szereted egyáltalán? Én azt hittem: annyira
belebolondultál a másikba, hogy teljesen elvakít a szerelem!
– Így igaz, Mrs. Harte, épp az imént említettem, hogy őt
túlságosan szeretem. Richardot viszont igen kedvelem. Már hogyne
kedvelném, hiszen annyira kedves és jólelkű. És majd’ megőrül
értem, így – azt hiszem – idővel igazán odaadó feleség válhatna
belőlem… – Elhalt a hangja, mikor észrevette, milyen szigorú lett
Emma tekintete. – Mi a baj, Mrs. Harte? Miért néz így rám?
– Azon tűnődtem, hogy nem csaphatsz be egy olyan kedves,
jólelkű embert, mint amilyen Richard lehet, legalábbis az
elmondásod alapján. Gyalázatos, galád dolog lenne. Nem hitetheted
el vele, hogy övé a baba!
– Ó, szó sincs róla! – kiáltott fel Glynnis. – Egyébként sem lehet
az övé, mert nem… nos, mi nem tettünk semmi olyant… – Glynnis
hirtelen elhallgatott; arca skarlátvörös lett zavarában. – Nem fekszem
én össze fűvel-fával!
– Ne haragudj, Glynnis, nem is így értettem! Habár a kantinban
úgy éreztem, hogy elég közel állsz hozzá, ebből vontam le a

392
következtetést. Rosszul tettem, bocsáss meg nekem! Sose kiabálnék
én kígyót-békát rád, kedvesem. Túl jól ismerem én az életet ahhoz.
– Semmi baj, Mrs. Harte, nyugodjon meg, kérem! – Glynnis nyelt
egy nagyot, majd sotto voce megjegyezte: – Szűz voltam, mielőtt
beléje szerettem… Ő volt az első… férfi az életemben. – S még
halkabban hozzáfűzte: – Érti, mire gondolok!
– Igen. – Emma felállt, odalépett az ablakhoz, és kitekintett a
virágoskertre. „Messziről minden szép”, szajkózta mindig az ifjú
Wiggs. Olyan édes kisfiú volt… mind édesek voltak kiskorukban.
Emma visszatért a székhez, és tovább faggatózott:
– Nos hát… most mihez kezdesz, Glynnis? Egyszerűen igent
mondasz Richardnak, aztán közlöd vele, hogy terhes vagy?
– Fogalmam sincs – suttogta Glynnis; most még a korábbinál is
levertebb és lehangoltabb volt. – Talán az lesz a legjobb, ha elárulom
neki az igazságot: bejelentem, hogy terhes vagyok, a férfi nem áll ki
mellettem, és megkérdezem tőle, hogy így kitart-e a szándéka
mellett. Mert én hozzámegyek, ha ő is úgy akarja.
Emma alaposan fontolóra vette a dolgot; szeme alig észrevehetően
összeszűkült.
– Mit szól hozzá, Mrs. Harte?
– Alighanem ez az egyetlen járható út – felelte végül Emma. –
Szerintem a pillanatnyi helyzetben az őszinteség a legjobb politika. –
Előrehajolt, és elmagyarázta: – Nincs vesztenivalód. Ha Richard
visszautasít, ott vagyok én, vésztartaléknak. Én állom a szavam,
Glynnis! Megteszek érted mindent, ami tőlem telik, amíg csak kéred!
Ezt megígérem.
– Köszönöm, nagyon köszönöm! És megtesz nekem még valamit,
Mrs. Harte?
– Ha nem kérsz tőlem lehetetlent, természetesen. Mi lenne az?

393
 – Akár hozzámegyek Richardhoz, akár nem, soha senki nem
tudhatja meg, ki a gyermek apja! Ígérje meg, hogy egy léleknek sem
árulja el!
– Szavamat adom, Glynnis, hogy soha senkinek nem mondom el,
amíg élek.
Glynnis megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ha Richard nem vesz
nőül, kiötlök valamit. 1943 van, háború, már így is számtalan halott
hősünk akad… kitalálok egy megható történetet, hogy megvédjem a
gyermekem…
Emma bólintott, de csendben maradt.
– Lehet, hogy nem szép tőlem, de ez csupán egy kis… ártatlan
hazugság, nemde? Nem szeretném, ha kitudódna, hogy… elhagyott.
Megalázó lenne. Megért engem?
– Már hogyne értenélek meg! Bár én biztosra veszem, hogy nem
hagy téged faképnél a te helyes kiskatonád, hiszen olyan szépen bánt
veled. Miért ne venne el? Ragyogóan szép nő vagy, Glynnis, és igen
bájos. Bolond lenne, ha kihagyná az alkalmat!

394
 37

Emma felemelte az ezüstkeretes fényképet, amely 1943 májusában,

az esküvő napján készült Daisyről és Davidról. Aztán letörölgette
róla az ujjlenyomatokat a sárga portörlő ronggyal.
– No, így már jobb! – mormolta; ahogy a képet nézegette,
eltűnődött, milyen elbűvölő volt Daisy a halványkék selyemből varrt
menyasszonyi ruhában; a fején hozzáillő, széles karimájú kalap, a
kezében pedig illatozó tavaszi virágokból kötött csokor. Csaknem két
év telt el azóta. Most már anya lett belőle, mivel szült egy kislányt az
idén, 1945 januárjában.
Emma közelebb lépett a leedsi irodában álló hosszúkás
íróasztalhoz, visszatette a fényképet a helyére, és felemelte a
legújabb felvételt, amely legkisebbik lányunokájáról készült.
Paula McGill Harte Amory. Mennyire meglepődött Emma aznap,
amikor megszületett a kislány, s ő bement a klinikára a lányához. –
Én választottam ki a baba első két nevét, anyukám – jelentette be
Daisy. – Paula McGillnek fogják hívni. Az apám után. – Daisy jót
kacagott, látva, milyen képet vág erre az anyja, majd megjegyezte: –
Miért döbbentél meg ennyire? Úgy őszintén, anyukám: hogy lehet
egy magadfajta eszes nő néha ilyen rettentő naiv? Te azt hitted, nem
sejtem, hogy Paul az apám?
Emma csak hebegett-habogott. Daisy elmesélte neki, hogy még
kislányként magától kiókumlálta a dolgot. – Én is észrevettem,
mennyire hasonlítok rá. Aztán tizenkét éves koromban ő maga
elárulta nekem. – Emma szájtátva bámult Daisyre, aki ismét
felnevetett, de ezúttal finoman, visszafogottan; utána bevallotta,
mennyire szereti őt és Pault is, és hogy ők voltak a világ legjobb
szülei. De most Emmának eszébe jutott, hogy Daisy kissé zaklatott
volt azon a bizonyos napon.

395
 „Paul örököse”, gondolta, miközben visszarakta a képet az
asztalra, majd a második fiúunokájáról, Alexander Barkstone-ról
készült felvétel után nyúlt. 1944 februárjában szülte meg Elizabeth.
Kiköpött apja volt a helyes kis ördögfíóka, aki turbékolva nevetgélt a
keresztelőn. Emma lerakta a fényképet, és közelebb hajolt az
asztalhoz: most a Robin esküvőjén készült képre koncentrált. 1944
januárjában feleségül vette Valerie Luddent, Elizabeth barátnőjét,
akivel együtt dolgoztak ápolónőként. Elizabeth volt a menyasszony
tanúja. „Jól festenek együtt”, állapította meg Emma. „Tökéletes parti
ez a lány, elősegíti Robin karrierjét.” Emma a legkedvesebb fiára
meredt: „Ó, be jóképű és milyen eszes!” Nemrégiben bejelentette az
anyjának, hogy a háború után politikus lesz belőle.
„A háború után”, gondolta Emma, és ellépett az asztaltól; milyen
könnyen kicsúszik ez manapság az ember száján. Semmi kétség:
közeledik a háború vége. Churchill folyton ezt hajtogatta. Az
amerikaiak segítségével Anglia meg fogja nyerni a háborút. Hál’
istennek, a jenkik mellettük álltak csatasorba. Előfordulhat, hogy
nélkülük nem arattak volna győzelmet. Winston Churchill, Anglia
történelmének legnagyobb alakja nélkül biztosan nem. Valahol a
szíve mélyén Emma hitte, hogy Churchill hozta meg nekik a
küzdelmes és dicső diadalt.
Visszasétált az íróasztalhoz, s hirtelen eszébe jutott Glynnis
Jenkins, aki végül katonafeleségként áttelepült Amerikába. Most már
Glynnis Hughesnak hívják, mivel 1943 decemberében hozzáment a
helyes kiskatonához. Az esküvőt Rhondda Valleyben, Glynnis
szülővárosában tartották, az egyik kápolnában; mindenki remekül
szórakozott, mesélte Glynnis Emmának. Különösen a Jenkins
família. Felfedezték, hogy Richard ősei ott éltek, Walesnek azon
részében, mielőtt egy évszázaddal korábban kitelepültek volna
Amerikába.

396
 1944 áprilisában megszületett Glynnis fia. Népszerű walesi nevet
választottak neki: elnevezték Owennek. Ebben a hónapban
ünnepelték az első születésnapját. Emma megjegyezte a dátumot:
küld neki képeslapot, ajándékot is, illendőt. Tartották a kapcsolatot
Glynnisszel; szoros barátság fűzte őket egymáshoz. Glynnis – talán
tudtán kívül – elhárította a katasztrófát a fejük fölül.
„Menyegzők, születő gyermekek – ettől forog a világ”, gondolta
Emma, majd felkapta a fejét, mert kivágódott az ajtó.
Besietett Winston, olyan sebesen, hogy Emma azért fohászkodott,
nehogy megbotoljon a műlábával. „Valami szörnyűség történhetett.
Talán valamelyik fiúval?”, fordult meg a fejében. Winston falfehér
volt, szeme borongós a fájdalomtól.
Emma felpattant. – Mi történt, Winston? Úgy festesz, mint egy…
tébolyodott. – Nagy levegőt vett és felkészült a legrosszabbra. – Csak
nem valamelyik fiunk, vagy Blackie-é, esetleg Davidé? – kérdezte
enyhén rebegő hangon.
– Nem, nem – vágta rá Winston sietve, hiszen észrevette a húga
szemében felvillanó félelmet.
– Hát akkor mi bajod? Olyan lehangoltnak tűnsz.
– Az is vagyok. Te is az leszel! Itt bajos lenne elmagyarázni. Ezt
látnod kell! Ugorj át velem a túloldalra, az Evening Standard-hoz!
Már várnak, fontos dologban kell döntenünk. Abban, mi kerüljön be
a következő kiadásba. Az első már kint van az utcán. Szeretném, ha
ott lennél, mert te mondod ki az áment. Ez a te lapod, Emma, és ma
te válogatod ki a képeket! – Winston karon ragadta a húgát, és
elrángatta az íróasztaltól. – Gyerünk, siessünk!
– Az isten szerelmére, Winston, mondd már el, mi a baj! Mi ez az
egész?! – Emma megpróbált kiszabadulni a szorításból; Winston
arcát fürkészte, hátha kitalálja, miről van szó. – Áruld el, légy szíves,
mielőtt még átmegyünk a szerkesztőségbe. Tartozol nekem ennyivel.

397
 – Rendben van. – Winston felsóhajtott, és belekezdett: – Tegnap
bemasíroztak az amerikai csapatok Buchenwaldba… 1945. április
12-én, csütörtökön, ne felejtsd el a dátumot! Elképesztő, mit találtak
ott! Rabokat, olyan siralmas állapotban, hogy az amerikaiak azt
hitték, holtak. Pedig éltek. Csak hihetetlen gyötrelmeket álltak ki.
Tömegmészárlás folyt éveken át. A nácik minden képzeletet
felülmúló gaztetteket hajtottak végre. Milliókat gyilkoltak le. Ez
népirtás… – Könnyek gördültek le Winston orcáján, de Emma
biztosra vette, hogy zaklatottságában észre se veszi. Winston a
húgára meredt, majd szórakozottan letörölte az arcát. – David
Kallinski nem tévedett, amikor azt mondta, hogy kozmetikázzák a
híreket. Milliók és milliók. A nácik több millió zsidót öltek meg…
Emma csak bámult rá, szinte fel se fogta, miket beszél a bátyja;
majd lassan, vontatottan megszólalt:
– De Winston, nem mernék megtenni…
– Megtették – hangzott a válasz.

Elhagyták az áruházat, átmentek a Commercial Streeten a lapkiadó

hátsó ajtajához, amely a Harte-áruház bejáratára nézett; az
értékesítési részlegen keresztül léptek be az épületbe. Itt vártak a
furgonok a legújabb kiadásra, melyet széthordták a városban, a
külvárosokban, valamint a külső kerületekben, meg a szomszédos
kisvárosokban.
Amikor beléptek, megcsapta az orrukat a nedves újságpapír és a
nyomdafesték ismerős szaga, s ettől Emma rögtön otthon érezte
magát. Az ő lapjai voltak ezek, imádta őket. Odabiccentett az
embereknek, akik megfordultak és üdvözölték; mire Emma jó reggelt
kívánt nekik.
Miközben felfelé lépkedtek a Yorkshire Morning Standard s
testvérlapja, az Evening Standard irodáihoz vezető hátsó lépcsőn,
Winston váratlanul megtorpant, és karon ragadta Emmát. Alig

398
néhány szót váltottak azóta, hogy elhagyták az áruházat. Most
Winston egész halkan odasúgta neki:
– Készülj fel, kedvesem! Döbbenetes élmény vár rád.
Emma bólintott, majd folytatták útjukat felfelé a lépcsőn;
átmentek a termen, ahol a sorszedő gépek álltak; a szedők
odaintegettek Emmának, és üdvözölték. Végül odaértek a
szerkesztőséghez vezető folyosóra, s besiettek Martin Fuller
irodájába. Emma úgy látta, hogy komor hangulat uralkodik a
kiadónál. Általában nagy itt a sürgésforgás és az izgalom, gyűjtik a
híreket, s ez Emmát is lázba szokta hozni; de ma, különös módon,
elmaradt a sürgölődés.
Mielőtt bementek volna Marty irodájába, Emma kisimította
magán a fekete zakót, és megigazgatta a fehér selyemblúz gallérját.
Aztán odabiccentett Winstonnak. Beléptek.
Emma a fiatal zsenit látta Martyban, aki huszonhét éves volt
csupán; hasonló vonalat képviselt, mint Arthur Christiansen, a Daily
Express szerkesztője (ott volt rovatvezető Emma fivére). Chris – így
hívta mindenki – megváltoztatta a Daily Express arculatát. Ugyanezt
tette Marty a Yorkshire Moming Standard-del és az Evening
Standard-del.
Marty épp telefonált, de tüstént elbúcsúzott, amint megpillantotta
Emmát és Winstont.
– Winstontól hallom, hogy sokkoló hírek érkeztek – mondta
Emma, miután üdvözölték egymást.
Marty némán bólintott.
Emma észrevette, milyen feszült és sápadt a szerkesztőségvezető
arca. – No, gyürkőzzünk neki a következő számnak? – kérdezte a
fiatalembertől.
– Nem várhattam vele, Emma. Tízre kint kell lennie az utcán,
most kilenc óra húsz van. Már nyomtatják. Ha sietünk, még itt-ott
igazíthatok a déli kiadás címoldalán.

399
 – Akkor menjünk át a hírszerkesztő szobába! – javasolta Winston.
– Mindenki ott dolgozik a konferenciateremben, az asztalnál: a
szerkesztő, a segédszerkesztő, a hírszerkesztő, a képszerkesztő, a
látványtervező és számos vezető riporter… gondoltam, Emma,
praktikusabb, ha mind együtt vannak.

Emma ott ült a csapat közepén: a szorgos újságírók között, akik tettre
készen, felgyűrt ingujjal várakoztak; Emmára szegeződött a
tekintetük, bár időnként odasandítottak a szemközti faliórára is.
Sürget az idő, lassan el kell készülni a következő kiadással.
– Ma reggel megjelent már néhány sztori a napilapokban, de
jobbára képek nélkül. Ne felejtsük el, hogy ők tegnap éjjel, illetve
kora hajnalban nyomtatták ki az újságot, amikor bejelentették a hírt –
emlékeztette Emmát Eric Knowles, az Evening Standard
szerkesztője. Közben feléje tolta a lapokat, de Emma csupán futó
pillantást vetett rájuk.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy máris sokkal több anyagunk
van? – kérdezte, és Ericre szegezte szúrós tekintetét.
Eric Knowles bólintott, majd a hírszerkesztőhöz, Steven
Bennetthez fordult:
– Mondd el Emmának, mink van!
– Rengeteg anyag érkezett ma éjjel: a Reuterstől, a többi hírközlő
szervtől, meg a saját riportereinktől is. Jóval többet tudunk most,
mint tegnap este. Folyamatosan érkeznek a tudósítások. És itt vannak
a képek is.
– Iszonyatosak, Emma! Szinte elviselhetetlen a látvány – vágott
közbe Jack Rimmer, a képszerkesztő.
– Hadd lássam őket, Jack! – mondta Emma, miután nyelt egy
nagyot.
Jack odatolt neki egy halom, táviratilag küldött fényképfelvételt:
Emma beletúrt a kupacba. Kiült az iszony az arcára; döbbenten

400
felpillantott, és egy percig a képszerkesztőre meredt. Legszívesebben
rá se nézett volna többé az elébe terített felvételekre, de nem tehetett
mást. Jelen esetben őt terheli a felelősség, neki kell eldöntenie, mi
kerül az újságba.
Végül ismét a képekre koncentrált. Meztelen és félmeztelen,
kopasz emberek, a felismerhetetlenségig elaszott, élő csontvázak,
már szinte nem is emberi lények meredtek rá üreges szemgödrükből
az emeletes ágyakról és a szögesdrótkerítések mögül. Dermesztő
látvány volt ez.
Akadt még több, hasonlóan felkavaró felvétel is: kemencékről,
kínzókamrákról; holttestekről, melyeket tömegsírokba hajigáltak,
akár a szemetet. Mind-mind a hatékony és könyörtelen náci
halálgépezet áldozatai lettek…
Emma remegni kezdett, s előbuggyantak a könnyei.
Összeszorította a száját, és egy percre lehunyta a szemét – nem akart
összeomlani ennyi harcedzett újságíró előtt. De amikor feltekintett,
látta, hogy az ő szemükben is ott ül a borzalom és a fájdalom.
Előkotort egy zsebkendőt, megtörölgette a szemét, kifújta az orrát, de
ismét előbuggyantak a könnyek.
Nagyot sóhajtott és megszólalt:
– Sohasem követtek el ennél barbárabb bűntettet az emberiség
ellen!
– Igaz – helyeselt Marty. – Milliókat gyilkoltak meg. És a
legfrissebb hírekből ítélve további borzalmakra számíthatunk. Az
amerikai és a brit katonák ebben a pillanatban is újabb s újabb
táborokat szabadítanak fel. Most vonulnak be Dachauba, Belsenbe és
Ravensbrückbe, hogy csak egypár nevet említsünk. Isten tudja,
miféle rémtettek nyomára bukkannak még.
– Láthatnánk néhány címoldaltervet, Marty? – kérdezte Winston
az órájára sandítva.

401
 A szerkesztőségvezető bólintott, s odaintett Johnny Johnsonnak, a
látványtervezőnek:
– Johnny, hozd ide a címoldalterveket Emmának meg
Winstonnak! – közben ő is a faliórára pislantott. – Ketyeg az idő –
dünnyögte.
A látványtervező kiteregette az első mintapéldányt.
Emma rámeredt, s végigborzongott a háta. Az irdatlan nagy
fényképen csontvázszerű rabok bámultak kifelé a szögesdrót mögül.
A szalagcím csupán egyetlen szóból állt: FAJIRTÁS.
Hasonló volt a következő három mintaoldal is: szemléletes
fénykép, elítélő szalagcímmel. BŰNTETT AZ EMBERISÉG ELLEN,
TÖMEGGYILKOSSÁG, és A NÁCI HALÁLGÉPEZET, olvasta Emma.
Nem kellett kikérnie mások véleményét. Fürgén rávágta:
– Véleményem szerint ez legyen. FAJIRTÁS. Ez elég kifejező. Mi
lesz a többi oldalon, Eric?
– Számtalan történetünk van a táborokról, igen részletesek. A
későbbiekben folyamatosan frissíthetjük őket, ahogy megkapjuk az
újabb híreket – válaszolta a szerkesztő.
– Nagyon jó! – Emma ismét mély levegőt vett, majd tovább
beszélt: – Ne fogják vissza magukat, sem a cikkekben, sem a képek
kiválasztásánál! Részletes, tényszerű beszámolót kell adnunk az
olvasóknak. Mindent bele!
– Nagyszámú zsidó lakosság él Leedsben – jegyezte meg Marty. –
Kíváncsiak lesznek a részletekre.
Emma rápillantott és bólintott. – Ez igaz. Bár akkor is töviről
hegyire kiteregetnék mindent, ha egy zsidó sem élne Leedsben! Hadd
tudja meg az egész világ, mit műveltek a náci Németországban! Az
újságírás a kenyerünk, tehát minden tőlünk telhetőt el kell
követnünk, hogy ezt a… félelmetes, szívszaggató történetet… –
Elcsuklott a hangja, de összeszedte magát, és befejezte a mondatot: –
…a lehető legemelkedettebb stílusban tálaljuk, anélkül, hogy az

402
emberek érzelmeire való tekintettel elbagatellizálnánk. Szívfájdító
látvány tárul elénk, ha megnézzük ezeket a képeket. Mégis meg kell
mutatnunk őket! Azt mondják, egy kép felér ezer szóval. Adjunk
bele apait-anyait! Ha kell, kurtítsák meg a hazai híreket!
Eric Knowles felpattant. – Igaza van, Emma! – rikkantotta. – No,
akkor mi megyünk is Johnnyval, aztán a lovak közé csapunk! A
„Fajirtás” legyen hát? Ezt a szalagcímet kéri?
– Ezt. Ez a szó mindent kifejez – mondta rá Emma, aztán
megkérdezte: – Elcsípjük még a déli kiadást?
– Azon vagyunk! – Eric kiszaladt, a nyomában a hírszerkesztővel
meg a riporterekkel.
Emma Winstonra meredt, majd Marty felé fordult. – Kérek egy
különkiadást, melyet teljes egészében ennek a témának szentelnek.
– Mikorra? – kérdezte Marty aggódó tekintettel.
– Nyélbe üthetjük még ma?
– Csak a teljesség igénye nélkül. Folyamatosan érkeznek az újabb
sürgönyök, nemcsak a Reuterstől, hanem az Egyesült Lapkiadótól is.
És a saját riportereink is ezen dolgoznak Londonban. Ne kerteljünk:
ez az évszázad legnagyobb sztorija!
– Minden idők legnagyobb sztorija – dünnyögte Winston; majd
Emmához fordulva így szólt: – Bízzuk ezt Martyra és a csapatára,
Emma! Ne sürgessük őket! – A szerkesztőtől pedig megkérdezte: –
Miért nem rukkolunk elő hétvégén a különkiadással?
– Jó ötlet! – kiáltotta Marty.
– Egyetértek – mondta rá Emma.

Később Emma egymagában sírdogált az áruházban, az irodájában.

Egyfolytában a szeme előtt lebegett a borzalmas látvány, s újra és
újra feltört belőle a zokogás.
De végül ismét ura lett a helyzetnek; felemelte a kagylót, s
odatelefonált David Kallinski irodájába.

403
 – David, Emma vagyok.
– Szervusz, Emm. Hogy vagy?
– Megvagyok. Elugorhatok hozzád?
– Csak nincs valami baj? Úgy hallom, izgatott vagy. – David
hangja egyszerre nyugtalan színt kapott.
– David, ma reggel némelyik országos napilap beszámolt… arról,
hogyan szabadítják fel az amerikaiak a németországi koncentrációs
táborokat. Nem olvastad valamelyik cikket?
– Nem, már hajnalok hajnalán elindultam az irodába. Még nem
hozták az újságot. – Majd rövid csend után megkérdezte: – Ugye…
siralmas?
– Rettentő siralmas. Sőt annál is rosszabb. Borzasztó! – Kiszáradt
Emma szája. – Hadd menjek el hozzád, kedves David… – S fél
kézzel letörölgette a könnyeket az arcáról.
– Igen, az jó lenne – mondta David, hirtelen érdesen recsegő
hangon. – Mindig te voltál az én vigaszom, Emma.

404
 38

1945. május 7. volt, hétfő. Hajnalban, pontban 2 óra 41 perckor

Alfred Jodl vezérezredes, a német hadvezetőség képviselője,
valamint Hans von Friedeburg admirális, a főadmirális, Kari Dönitz,
kinevezett német államfő felhatalmazásával aláírta a deklarációt:
Európában valamennyi német szárazföldi, tengeri és légierő feltétel
nélkül megadja magát a Szövetséges Expedíciós Erőknek és
egyidejűleg a Szovjetuniónak is. Végre véget ért a háború
Németországgal.
Winston odasétált Emmával a kis pihenőhöz, melyet a családi
fotókkal megrakott asztal közelében alakítottak ki, s tovább mesélt:
– Pár perce felhívott Marty. Immár hivatalos a dolog. Kikiáltották
a Győzelem Napjának… a holnapi napot, május nyolcadikát.
Ünnepelhetünk hát! Gondoltam, csaphatnánk egy bulit a fiúknak
odaát az újságnál. Puhatolództam egy kicsit Martynál, lelkesen
rábólintott.
– Akkor csináljuk, Winston! Mutassuk ki a hálánkat! Kérd meg
Martyt, hogy szervezze meg. – Majd a homlokát ráncolva
megkérdezte: – De hol lesz a parti? Valamelyik sörözőben? Nem, az
nem megoldás – rázta a fejét. – Béreljünk ki inkább egy helyiséget
valamelyik étteremben?
– Hát, jobban hangzik, de emiatt ne fájjon a fejed, Emma. Bízzuk
ezt Martyra! Csak arra voltam kíváncsi, beleegyezel-e.
– Már hogyne egyeznék bele! Megérdemlik. Dolgoztak, mint a
kisangyalok a háború idején, fantasztikus munkát végeztek, annak
ellenére, hogy szűkében voltak az embernek. A huszadik század
újságírásának mesterművei az áprilisi különkiadások, melyek a
haláltáborok felszabadításakor készültek. Büszke vagyok rájuk és a
munkájukra is.

405
 – Igen, nagy sikert arattak a különkiadásokkal – helyeselt
Winston. – Leedsben maradsz a hét hátralévő részében, Emm?
– Igen, Winston, miért?
– Nos, mivel holnap van a Győzelem Napja, gondoltam, talán
ünnepelhetnél velem és Charlotte-tal.
– Örömmel. Köszönöm!

Mintha Leedsben a feje tetejére állt volna a világ a Győzelem

Napján. A piros-fehér-kék angol zászló ott lengett minden ablakban,
ott lobogott minden zászlórúdon, s a legtöbb gyerek és felnőtt
kezében is, akik elárasztották az utcákat. Minden képzeletet
felülmúló vigasság volt ez.
Nevettek, táncoltak és énekeltek az emberek; megéljenezték,
megölelgették és megcsókolták egymást – idegeneket és barátokat
egyaránt; büszkén és boldogan rikoltoztak, hiszen győzelmet arattak
a zsarnokság felett.
Többé nem sötétítették el az ablakokat az ellenséges bombázók
miatt: kiömlött rajtuk a fény, és beragyogta az utcákat, akár a
napsütés. Örömtűz lobogott minden utcasarkon (mintha előrehozták
volna a Bonfire Nightot, a lőporos összeesküvés ünnepét), s a Hitlert
jelképező szalmabábokkal táplálták a lángokat.
Talpalatnyi hely sem maradt a sörözőkben, az emberek
kiszorultak az utcára; mindenütt hazafias dalokat énekeltek;
pohárköszöntőt mondtak a kékbe, khakibe és tengerészkékbe öltözött
bátor fiúk egészségére, és megéljenezték Winston Churchillt. – Éljen
sokáig Winnie! – kurjongattak. – Átsegített bennünket a bajon!
Átsegített bennünket a mi nagy emberünk! Éljen sokáig Winston
Churchill!
Charlotte remekbe szabott vacsorát készített, s amikor Emma
megérkezett a roundhayi házba, érezte, hogy éhes – már hetek óta
nem volt étvágya. Miután Winston kinyitott egy üveg pezsgőt,

406
koccintottak egymás egészségére, és a fiaikra, s Emma végül
megjegyezte:
– Íme, a miniszterelnökünkre, Anglia történelmének legnagyobb
alakjára!

Másnap reggel hasonló érzés fogta el, amikor kinyitotta a Yorkshire

Morning Standard-ot, s megpillantotta a címoldalon a miniszterelnök
beszédét. Szólt Martynak, hogy feltétlenül közöljék le a teljes
szöveget, és a szerkesztőségvezető eleget tett a kérésnek.
Mikor elkezdte olvasni a beszámolót, őszintén sajnálta, hogy nem
volt ott. Több ezren gyűltek össze az alsóház közelében; harsányan
megéljenezték a miniszterelnököt, amikor néhány kollégájával együtt
megjelent Whitehallban, az Egészségügyi Minisztérium erkélyén.
Churchill két rövid beszédet tartott az óriási tömegnek. Miután
bejelentette, hogy „Ez az önök győzelme!”, a tömeg visszabömbölte:
„Nem – az öné!” A Morning Standard szerint a nép szeretetét és a
háláját fejezte ki ez a feledhetetlen momentum.
Emma tovább olvasott, ízlelgetve Churchill minden egyes szavát:
„Áldja meg az Isten mindnyájukat! Ez az önök győzelme! A
szabadság iránti vágy vívta ki magának a győzelmet szerte e
világban. Sohasem láttunk még ennél dicsőbb napot hosszúra nyúló
történelmünk során. Mindenki erején fölül teljesített: férfiak s nők
egyaránt. Mindenki igyekezett. Nem rendítették meg a független brit
nemzet elszántságát a hosszúra nyúló évek, sem a veszélyek, sem az
ellenség heves támadásai. Áldja meg az Isten mindnyájukat!”
Emma percekig ült a pamlagon, az emeleti szalonban, az
ólomüveg ablak alatt, és elmerengett az elmúlt hat év eseményei
felett. Mindenki ünnepelt tegnap este, őbenne mégis a
megkönnyebbülés lett a domináns érzelem. Megnyugodott, hiszen
életben maradtak a fiai, a veje és az unokaöccse; Blackie O’Neill és

407
David Kallinski fiai is kicselezték a halált. Előttük a jövő, így hát
méltán ünnepelhetnek, nemde?
Odasétált az íróasztalhoz, kivágta Churchill beszédét az újságból,
belerakta egy borítékba, és biztonságba helyezte a gyümölcsfából
készült, ezüsttel cizellált ládikában. Ezt érdemes megőrizni!
Egész álló nap ragyogóan sütött a nap, szokatlanul enyhe volt a
május, s Emma legnagyobb meglepetésére kora estig kitartott a
meleg.
Ott üldögélt Pennistone Royalban a hosszú teraszon, s várta
Blackie O’Neillt. A Győzelem Napján üzleti ügyben Londonban járt,
kimaradt hát a leedsi ünnepségből. Most, hogy visszatért Yorkshire-
be, megülik a saját ünnepi vacsorájukat – édes kettesben.
Elkalandoztak Emma gondolatai. Leperegtek előtte az elmúlt hét
év eseményei, akár egy film kockái: Paul halála, a mindent elsöprő
fájdalom, a háború viszontagságai – a légitámadások, a
Vergeltungswaffék, a távirányítású bombák, amelyek letarolták
Londont. A fiatalok, akik kockára tették az életüket a levegőben, a
szárazföldön és a tengeren. És a győzelmek is. Dunkerque meg a
többi diadal. Annyi jó dolog vegyült a bánatba: a gyerekek esküvője,
a három unoka születése.
„Hogy múlik az idő, és egyre fürgébben szalad, ahogy az ember
öregszik”, gondolta. Április végén volt ötvenhat éves. Hihetetlen! Pár
év múlva hatvan lesz. Mégis olyan fiatalnak érezte magát. Lélekben
még fiatal, és a szíve mélyén is; ugyanolyan erős és energikus, mint
tíz évvel korábban.
„Szerencsés voltam”, gondolta hirtelen, s eszébe jutottak azok az
anyák és apák, akik elvesztették fiaikat a háborúban. Lelőtték
Franciaország felett az ifjú Matthew Hallt, Robin barátját, aki Biggin
Hillben a 111. repülőszázadban szolgált. Mosoly játszott Emma ajka
körül, amikor eszébe jutott a fiú, de a szeme könnybe lábadt. Olyan
fiatal volt, túl fiatal ahhoz, hogy meghaljon!

408
 Felvillant benne Rupert Brooke híres költeményének néhány sora:

Ha meghalnék, ki-ki azt tudja jól,

egy idegen mezőből egy darab
örökre Anglia. S benne a por
a föld zsíros rögénél gazdagabb.

Anglia hívta létre s öntudatra,

Virágokért járni ösvényeket,
A levegőjét lélegezni adta,
A hazai vízben-napban fürdetett…”

Meghallotta Blackie lépteit, majd ismerős hangját, amint így kiált: –

Odakint vagy, pindurkám? – mire Emma sietve letörölgette a
könnyeit, felállt, és régi jó barátja elé sietett.
Blackie átkarolta, visszasétáltak a teraszra, s együtt leültek a
kovácsoltvas kerti padra. – Sajnálom, hogy lemaradtam a leedsi
örömünnepről. Winston mesélte, hogy elsöprő erejű volt – mondta
Blackie.
– Úgy ám! Megőrült az egész város.
– Ej, egész Anglia megbolondult örömében! – Blackie Emma
szemébe nézett. – Szerencsések voltunk: te meg én. És Winston is, és
David Kallinski is. Biztonságban vannak a fiaink. Nem mindenki
volt ilyen szerencsés, mi? – Lágyan megérintette Emma nedves
orcáját. – Te sírdogáltál, kedvesem!
– Eszembe jutott az a helyes fiatalember, Matthew Hall. Robin
barátja, és Bryané is, a 111. repülőszázadból.
– Megrázó dolog elveszíteni a fiatalokat. Bryant porig sújtotta
Matt halála.


A katona. (Kiss Zsuzsa fordítása)
409
 – Ma beszéltem Daviddel, Blackie. Olyan bánatos az unokahúga,
Ruth miatt. Emlékszel? Hozzáment egy francia férfihoz.
Franciaországban éltek. Egyszerűen eltűnt a háború alatt. David
szerfelett aggódott miatta. Szegény Ruth! David eddig nem tudta,
milyen sorsra jutott, de most már sejti.
– Sokaknak vérzik a szíve mostanában, drágaságom, de felejtsük
el ma estére a bánatot! Annyi mindenért lehetünk hálásak mi
ketten… – Ellágyuló tekintettel kérdezte meg: – És hogy van a
kölök?
Erre felragyogott Emma arca. – Pompásan! Daisy azt hitte, hogy
megváltozik a szeme színe, de tévedett. Még mindig ugyanolyan
bájosan kék, olyan sötét, hogy szinte már lila, mint az árvácska.
– Ja-ja, két hete én is észrevettem, amikor láttam. És Paul fekete
haját örökölte. Igazi McGill, annyi szent!
– Megmelengeti a szívem ez a kislány. Paula az én lányom lesz!
– Hé, lánykám, nem veheted el az anyjától! – figyelmeztette
Blackie, s a szeme sarkából rásandított.
– Nem szó szerint értettem, nem akarom én felnevelni! Ezt még
pár évig Daisyre és Davidre bízom. Arra céloztam, hogy átvitt
értelemben lesz az enyém. Az üzlet hidegen hagyja Daisyt,
Elizabethtet úgyszintén, de remélem, Paula egyszer a nyomdokaimba
fog lépni.
Blackie kacagásban tört ki, és a fejét ingatta. – Na, helyben
vagyunk, már megint az üzleten jár az eszed! Így volt ez egész
életedben. De hát senki sem bír kibújni a bőréból. Még csak öt
hónapos ez a leányka, Emma! Ne gyötörd, hadd legyen egy kicsit
gyerek! – mondta továbbra is nevetve: jót mulatott a dolgon.
Emma vele együtt kacagott, majd miután csillapodott a jókedve,
halkan megjegyezte:
– Paula a jövőm, Blackie, bizony isten az! Furcsa pár leszünk mi:
a kislány és az öreg hölgy…

410
 – Nem vagy te öreg, Emma Harte! Te sose vénülsz meg, drágám!
Nekem te örökre a felláp fiatal leánykája maradsz, az az incifinci
kisleány a nagy zöld szemével, meg az aranyló, vörös hajával. Látlak
is a lelki szememmel, Emma… magával ragadó jelenség voltál már
akkoriban is.
Emma hátradőlt ültében. – Köszönöm, Blackie, hogy mindig itt
voltál nekem, hogy a legjobb barátom voltál, az én legdrágább
barátom.
– Neked is köszönet jár, Emma! Ugyanezért. Nagy megtiszteltetés
rám nézve az, hogy a barátod lehetek, pindurkám!
Csendben üldögéltek; majd Emma feltekintett az égre. Pávakéken
fénylett, és egyre sötétebb lett, ahogy leereszkedett az este; arany
szegélyezte a felláp peremén. Nem volt ma este haragos az égbolt.
Emma kézen fogta Blackie-t. A férfi ránézett, és Emma egy hosszú
perc erejéig viszonozta a pillantását; aztán megjelent ajkán párját
ritkító mosolya, s beragyogta az arcát.
– Béke honol az angol égbolt alatt – jegyezte meg Emma.

411
 HARMADIK RÉSZ

A hagyaték
2001

„A hősök hagyatéka a nagy név, mely nem vész feledésbe, s

örökségük a nagy példakép.”
BENJAMIN DISRAELI, BRIT ÁLLAMFÉRFI;
KÉT ÍZBEN VOLT ANGLIA MINISZTERELNÖKE

„Őrizzétek az álmomat!”
EMMA HARTE
 39

– Nem bukkantam titok nyomára – jelentette be Paula; az ajtófélfát

támasztotta; Shane-t figyelte, aki épp a kisszobában öltözködött,
amely a Belgrave Square-en fekvő lakás hálószobájából nyílt.
– Semmire? – kérdezte Shane meglepődve, miközben begombolta
a tiszta inget.
– Nos, hadd helyesbítsek. Valóban van itt valamiféle titok Glynnis
Hugheszal kapcsolatban, éspedig egy név. De ez a név nem szerepel
a naplókban. A nagyi nem írta le soha.
– Kinek a nevéről van szó?
– Owen Hughes édesapjának nevéről.
– Ó, tehát mégsem Richard Hughes nemzette?
– Nem. – Paula pózt váltott, majd így folytatta: – Amíg te nem
voltál idehaza, én esténként mást se csináltam, csak Emma naplóit
bújtam, no persze némelyiket csupán átfutottam. Igazán érdekfeszítő
olvasmányt jelentenek. Emily is így vélekedik, egyszer ő is
besegített. Mint már említettem a telefonban, Glynnis Emma
titkárnője volt a háború idején. Sokat emlegeti a naplókban, de
amikor a magánélete kerül szóba, szörnyen szűkszavú lesz,
mondhatnám: óvatos.
– Gondolod, hogy Emma tudta a kérdéses illető nevét? – kérdezte
Shane, akiben egyszerre felülkerekedett a kíváncsiság.
– Igen, kétségtelenül. Emma feljegyzett valamit a naplójába
aznap, amikor Glynnis összeomlott, és zokogva elmesélte neki,
milyen kínos helyzetbe került. Mindez Pennistone Royalban történt,
ahová Emma időnként elvitte a titkárnőjét is. Tulajdonkképpen,
Shane, ígéretet tett Glynnisnek, hogy soha életében nem árulja el, ki
a gyermek apja, és megtartotta a szavát. Ismerted a nagyanyámat. A
tisztesség volt a legfőbb erénye.

413
 – És a becsületesség. Nagyapa szüntelenül hajtogatta, hogy nem
ismert Emmánál becsületesebb embert, sem nőt, sem férfit. De
Glynnisre visszatérve: egész jó viszonyban lehettek, ő meg a nagyi.
– Igencsak kedvelhették egymást. Glynnis alighanem istenítette
Emmát, ő pedig a nagyanyám nagy kedvence lehetett.
– A titokzatos férfi tehát teherbe ejtette a lányt; feltehetőleg nem
volt hajlandó nőül venni, mire Glynnis hozzáment Richard Hughes-
hoz… Ez lenne az igaz történet, Paula?
– Főbb vonalakban.
Shane kérdő pillantást vetett rá, s összevonta a szemöldökét. –
Mintha kételkednél.
– Megítélésem szerint, Glynnis már egy ideje ismerhette
Richardot. A nagyi a háború idején kantint nyitott a katonáknak, ott
találkoztak…
– Emma kantint nyitott a katonáknak? – szakította félbe Shane. –
Megáll az eszem! – Örömmel vegyes meglepetés suhant át Shane
arcán. – Jaj, de miért is csodálkozom? Ez Emmára vall. Vajon a
nagypapa miért nem beszélt nekem erről soha?
– Ezer éve már ennek, drágám, azóta sok víz lefolyt a Temzén.
Nekem sem mesélte a nagyi soha. No, mindegy, a nagyi 1943-ban írt
naplója szerint Richard élt-halt Glynnisért, és megkérte a kezét.
Emma azt tanácsolta Glynnisnek, hogy árulja el neki az igazságot, és
fogadja el a házassági ajánlatot. Biztosította róla: ha hoppon marad,
még ott van ő, mentsvárnak. Sőt még anyagi segítséget is ígért
Glynnisnek.
– Ez nemes lélekre vall… – Shane sokatmondó pillantást vetett
Paulára, s incselkedve felvonta egyik szemöldökét.
– A nagyinak egyszerűen eszébe jutott Edwin Fairley és a saját
szorult helyzete. Lefogadom, hogy ennyi az egész. Szóval, azért
néztem kissé furcsán, mert… eszembe jutott, hogy talán a kérdéses
illetőnek nem volt módjában elvenni Glynnist.

414
 – Ó, értem már. Egy nős ember?
– Megeshet.
– Olyan furcsán nézel, Babkaró – jegyezte meg Shane, s ismét
gyermekkori becenevén szólította nejét. – Hajrá, ki vele!
– Puszta fikció… de lehet, hogy Winston bácsi volt az apa. Emma
bátyja szörnyen odavolt Glynnisért, folyton az egekbe dicsérte, amit
a nagyi még a naplójában is megjegyez.
– Viccelsz? – hüledezett Shane, és a kék selyem nyakkendő után
nyúlt.
– Csak egy futó gondolat, mivel a nagyi megemlíti, hogy Winston
szerfelett hízelgően nyilatkozott Glynnisről.
Shane szembefordult Paulával. – De vajon miért kotyogná ki
Emma a tikot? Ha a bátyja volt a bűnös, miért emlegeti, hogy
kedvelte a lányt? Nem olyan ez… mintha kiteregetné a szennyest?
– De, de, igazad lehet.
– Tehát Glynnis hozzáment a kiskatonához, és áttelepült
Amerikába. Itt a vége, fuss el véle!
– Nem egészen. Mint te is tudod, Glynnis a halálos ágyán azt az
utasítást adta az unokájának, Evannek, hogy keresse meg Emma
Harte-ot, mert nála a jövője nyitja.
Shane leemelte a zakót a vállfáról, belebújt, aztán kihúzta az egyik
fiókot: selyemkendőt keresett a szivarzsebébe. – Ez csupán egy
haldokló öregasszony zagyva fecsegése lehetett – mondta közben,
majd kijelentette: – Ide figyelj: megállapítottuk, hogy Evan Hughes
nem McGill lány. Már évek óta halott volt a nagyapád, amikor Owen
megfogant. Tegyük fel, hogy nem is Harte. Ügy lezárva!
– Én benne vagyok, Emily úgyszintén. Mint említettem, ő is
beleolvasott a naplókba. Sehol sem találkozott a titokzatos férfi
nevével. Ő még azt is helyteleníti, hogy Winstont tekintem első
számú jelöltnek. Köztudott a családban, állítja ő, hogy Winston
imádta Charlotte-ot, egy pillantást se vetett volna más nőre soha.

415
Tehát: ügy lezárva, punktum! És természetesen egy szót se szólok
Evannek Glynnisről. Minek tudná meg, hogy törvénytelen gyerek az
apja? Se nem oszt, se nem szoroz.
– Igazad van, drágám. Egyetlen teendőd maradt csupán:
hallgattasd el a pletykát arról, hogy Evan egy megkerült McGill lány.
– Ne aggódj, majd erről gondoskodunk Philippel! Nos,
elkészültél? Nem szeretnék elkésni a kiállításról!
– Én sem. Hogy festek?
Paula rámosolygott. – Nem rossz, ahhoz képest, hogy repülőn
meg robogó autóban száguldoztál fél napon át, hogy időben ideérj!
– Mégis egy darabban vagyok.
– Tyű, és micsoda darabban! – kacagott Paula, és rákacsintott.
Shane magához húzta, és egy percig a karjában tartotta; majd
eltolta magától, s a szemébe tekintett, mely csakugyan az árvácska
színét idézte. – Meseszép vagy szerelmem. Úgy vélem, ma este igen
büszkék leszünk a lányunkra.
– Meghiszem azt! – Paula kibújt az ölelésből; elment a fekete
selyemretikülért, majd megfordult és Shane-re pillantott. – Nagyon
aggódom Tessáért, Shane. Az az érzésem, hogy Mark veri a
lányomat.
No, erre aztán eltátotta Shane a száját.
– Minden jel arra vall, hogy bántalmazzák. Mindig is sejtettem,
hogy Mark miatt horzsolta fel a vállát. Úgy látom, Tessa teljesen
elvesztette a lelki egyensúlyát.
– El kell hagynia, ha ez igaz! Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy
bárki is kezet emeljen rá! – Ádáz kifejezés ült ki Shane arcára, és
bőszen villogott fekete szeme. – Ezt nem hagyhatjuk annyiban,
Paula! – kiáltotta. Haragja vetekedett Paula dühével.
– Nem lesz könnyű dolgunk. Azok az asszonyok, akiket
bántalmaznak, többnyire hallgatnak, mint a sír. A veszélyes
kapcsolatból sem szívesen lépnek ki. Gondoltam, elvihetnénk

416
vacsorázni ma este, a megnyitó után. Jobban mondva, már meg is
hívtam.
– Mark nem lesz ott?
– Úgy látszik, nem.
Shane bólintott. – Talán kideríthetünk valamit, legalábbis
megpróbálhatjuk. Egyébként ki jön még vacsorázni?
– Winston és Emily. Ronnie bácsi és Michael Kallinski. India,
meg az egyik barátja, úgy tudom, semmi komoly. Linnet és Julian.
Evan és Gideon. Lorne és anya. Az apád. Elizabeth néni és Marc
Deboyne. És Amanda.
– Akkor nem beszélgethetünk el komolyan Tessával, de azért
megpróbálhatunk kiszedni belőle egy s mást. Azt mindenesetre látni
fogjuk, milyen lelkiállapotban van, és milyen a hangulata. Hogy
viselkedik a munkahelyén?
– Hát ez az, Shane, elég labilis mostanában. Türelmetlen,
ingerlékeny, nem kooperatív. Linnet szerint szeszélyes, harcra kész,
rosszabb, mint valaha.
– Ez elsődleges szempont… ki kell derítenünk az igazságot,
amilyen gyorsan csak lehet!

India Standish végigsuhant a kiállított ruhák között; elegánsan festett

a színpompás, testhezálló sifonruhában, melynek harangszabású ujja
volt, s bokáig érő, szemet gyönyörködtető szoknyarésze. Apró
üveggyöngyökkel hímezték ki az anyag mintáját adó rózsaszín, sárga
és halványkék virágok egy részét. A káprázatos nyári estélyi ruha
kiemelte a lány karcsú, nyúlánk alakját.
– Mesésen festesz, India – mondta Evan elragadtatva, s odalépett
hozzá. – És ez a Manolo Blahnik cipő! Kis híján én is ilyet
vásároltam.

417
 – Igen, Linnet mesélte – vigyorgott India. – Felőlem nyugodtan
megvehetted volna. És te, Evan, egyszerűen elragadó vagy. Milyen
jól áll neked ez a szarkalábkék!
– Köszönöm! Linnet beszélt rá erre a ruhára, de bevallom, hogy
én egyébként is beleszerettem. Még sosem volt ilyen elegáns ruhám.
– „Sem ilyen drága”, gondolta, de nem mondta ki hangosan. A ruha
félig takarta csak a vállát; az apró ruhaujj pedig csupán karja felső
részét fedte; a nyakrésztől a lábikra közepéig, a szegélyig,
keresztpliszékbe rendezték a sifonanyagot. Chanel tervezte, s egy
Evan-féle nyúlánk, karcsú nő kellett ahhoz, hogy igazán jól
mutasson. Evan ezüstszínű, pántos, magas sarkú szandált választott
hozzá, meg egy gyémánt fülbevalót, melyet Gideontól kapott.
Körbesétáltak, és végignézegették a ruhakölteményeket, melyek
az alacsony pódiumokra állított próbababákon pompáztak. Egyes
szekciókat híres ruhatervezőknek szenteltek: az itt bemutatott ruhák
az 1920-as évektől a 2000-ig tartó korszakot reprezentálták; a tervező
kinagyított fényképe pedig ott díszelgett az emelvények mögött, a
falon. Külön szekciót szántak a Divatikonoknak: azoknak az elegáns
nőknek, akik kölcsönadtak néhány couture ruhadarabot. Kikerült a
fényképük az öltözék előtti táblára. S végezetül ott volt a kiállítás fő
attrakciója: az Emma Harte ruhakölteményeiből álló kollekció,
amely az 1920-as évektől az 1960-as évekig terjedő időszakot ölelte
át.
Ezüstszínű transzparensek lógtak le a mennyezetről, rajtuk a
következő felirat: A DIVAT NYOLCVAN ÉVE: RETROSPEKTÍV KIÁLLÍTÁS.
A hely kialakításánál odafigyeltek arra, hogy minél többen
sétálgathassanak körbe kedvükre, anélkül hogy elfognák mások elől
a kilátást.
– Kifogástalan munkát végeztek a yorkshire-i berendezők –
lelkendezett Evan. – Tyű, India, nem szép dolog az öndicséret, de

418
szerintem klassz lett az egész csarnok. Gratulálok neked és
magunknak is!
– Egyetértek. Megcsináltuk! – mormolta India boldogan.
– Ó, ide süss, itt van Linnet az egyik újságíróval! – mondta Evan,
közben odaintegetett, mire Linnet hozzájuk sietett. Fekete
csipkeruhát viselt; a zöld selyem átütött a leheletfinom csipkén.
Mikor India görbe szemmel rásandított, Linnet fürgén mentegetőzni
kezdett: – Csak koppintás! Az eredeti még mindig ott van valahol
Emma gyűjteményében.
Felkacagott erre a másik két lány, hiszen sejtették, hogy Linnet
Emma Lanvin ruhájára célozgat; majd Linnet így szólt:
– Hadd mutassam be Ms. Barbara Fitzpatricket! A Chic magazin
szerkesztője, ő írta a múlt hónapban azt a remek cikket a retrospektív
kiállításról.
Miután mindhárman üdvözölték egymást, India és Evan
továbbsétált; otthagyták Linnetet, aki körbevezette a szerkesztőt a
teremben. – Igen kedves magától, hogy visszajött megnézni, milyen
lett végül a kiállítás – mondta Linnet mosolyogva.
– Ezt nem hagyhattam ki! – felelte Barbara. – Pompás munkát
végeztek. Szó, ami szó, még sose láttam ilyen aprólékos gonddal
előkészített bemutatót.
– Köszönöm, igen hízelgő, hogy ezt mondja! Elismerem,
rendkívül tehetséges stábbal dolgoztunk. No mindegy, megemlítette
a telefonban, hogy ismét látni szeretné az Emma Harte-féle
kollekciót, most, hogy minden a helyére került.
– Így van. Mindig is nagy csodálója voltam az ön dédanyjának.
Úttörő munkát végzett, bebizonyította, hogy a nőknek is van helyük
az üzleti életben, mondhatni: az igazgatótanácsban! Ami azt illeti,
édesanyám mesélte, hogy felületesen ismerte a második világháború
idején, együtt dolgoztak valamelyik jótékonysági szervezetnél.

419
Emma köztudottan korának legendás alakja volt, már hogyne
érdekelne, mit viselt egy hozzá hasonló, öntudatos asszony?
– Erre parancsoljon – mondta Linnet, és végigvezette az egyik
folyosón a London-szerte eleganciájáról híres szerkesztőt. Megálltak
a legnagyobb szekciónál, melyet vagy tucat emelvényből alakítottak
ki. Linnet egyszer csak kacagásban tört ki, s megjegyezte: – Igencsak
meghökkent az imént az unokatestvérem, amikor észrevette rajtam
ezt a kisestélyit. Azt hitte, hogy elcsentem Emma ruháját. De mint
láthatja, Ms. Fitzpatrick, itt van a maga teljes pompájában!
Barbara Fitzpatrick követte Linnet tekintetét, majd közelebb
lépett, s megszemlélte a próbababán lévő fekete csipkeruhát; aztán
hátralesett a mögötte álló Linnetre. – Nem mondom, tökéletes
másolatot készítettek magának erről a ruháról! – állapította meg.
– Úgy van. Én is alig hittem a szememnek. Az utolsó apró
részletig lemásolták a ruhát. Természetesen a próbababa vállán
látható smaragdkitűző csupán utánzat. De a dédanyámnak igazi
smaragdkitűzője volt.
– Igen, láttam a fényképeken. Ó, ott is van, a róla készült
óriásposzteren! Atyaisten! Ön szakasztott mása a dédanyjának. Ugye
mennyire hasonlítanak?
– Állítólag igen.

Pontosán öt óra ötvenkor szétrajzott a teremben egy csapat

szemrevaló fiatal lány – valamennyi egyformán szabott, fekete
nadrágkosztümben. Diszkréten odaléptek a sajtóbemutató
résztvevőihez, s bejelentették, hogy rövidesen megkezdődik a
koktélparti a csarnok melletti helyiségben.
Miután kiürült a bemutatóterem, Linnet kiment: ő maga zárta be
az üvegajtókat, majd odaadta a kulcsot Cassie Littletonnak, a
titkárnőjének; aztán megkérte az áruház egyik biztonsági őrét, hogy
húzza ki a vörös kötelet; utána Cassie-hoz fordult, s odaszólt neki:

420
 – Nemsokára kirakhatjátok az ajtók elé a táblákat, hogy „Ételt,
italt behozni tilos!”. Pontban fél nyolckor ismét megnyithatjátok a
kiállítást, hogy a nagyközönség is megcsodálhassa a ruhákat. Hiszen
ezért fizettek.
– És a koktélpartiért is, Linnet! – vágta rá Cassie. – Minden jegy
elkelt ma estére. Akár két-háromszáz jeggyel többet is eladhattunk
volna.
– Ugyan mi lett volna abból? Teadélután, nem egy exkluzív
rendezvény! – felelte Linnet vidáman. – Az, hogy négyszáz főre
korlátoztuk a látogatók számát, és ezer fontot kértünk egy jegyért, azt
jelenti, hogy négyszázezer fontot kap a Mellrák Alapítvány, hiszen
az áruház magára vállalta az összes költséget, ne feledd! Pompás este
lesz, tele híres vendégekkel. Remélhetőleg. Ugye végül mindenki
elfogadta a meghívást?
– Ó, igen, és Lorne segítségével számtalan színészt és
filmcsillagot is megkörnyékeztünk. Temérdek látogató lesz, köztük
nagy nevek is.
– Tudtam, hogy Lorne nem hagy cserben bennünket! – Linnet
körültekintett és bólintott. – Köszönöm, Cassie, hogy összedolgoztál
a virágkötőkkel. Gyönyörűen mutat a tenger sok orchidea és
orchideakompozíció a fogadóteremben.
– Mindnyájan egy emberként dolgoztunk a kiállítás sikeréért,
Linnet. – Cassie elfordította a fejét, amikor meghallotta, hogy valaki
a nevét kiáltja, majd bejelentette: – Ó, ott a Mail riportere! Ő számol
be a mai estéről. Megyek, segítek neki. Bocsáss meg, kérlek!
– Menj csak, később még találkozunk. Jaj, mit is mondtál? Fél
nyolc előtt tíz perccel álljak ki a pódiumra, és nyissam meg a
kiállítást?
– Pontosan.
Cassie elsietett, Linnet pedig néhány percig ide-oda kalandozott, s
még egyszer, utoljára ellenőrzött mindent. Aztán észrevette, hogy

421
India és Evan ott álldogál a terem túloldalán, s odasétált hozzájuk.
Az elmúlt öt hónapban elválaszthatatlan barátnők és kollégák lettek,
s most velük együtt akarta élvezni a siker édes ízét.

422
 40

Jonathan Ainsley szerint a pontosság pórias jellemvonás; ő szívesen

késett legalább negyed órát. Így hát negyed hét után öt perccel
őgyelgett be a jótékonysági koktélpartira, melyet a Harte-nagyáruház
legfelső szintjén rendeztek meg, az auditóriumban.
Évek óta nem járt már nagyanyja áruházában, ma este is csak
azért jött el, mert fúrta az oldalát a kíváncsiság. Látni akarta végzetét,
az unokahúgát, Paula O’Neillt. No meg a családját! Hiszen épp azon
fáradozik, hogy tönkretegye őket, beleértve Paula férjét, Shane
O’Neillt is, s ellenállhatatlan vágy sarkallta arra, hogy
gyönyörködjön a pusztulásukban.
Egy-két perc elteltével, miután körbejárkált a terem szélén,
rádöbbent, milyen elegáns, sikkes társaság kortyolgatja itt a pezsgőt,
s majszolja a különféle nemzetek csemegéit, köztük az ázsiai
ínyencfalatok széles skáláját. Többek között ez hiányzott neki… a
hongkongi étel. S mellette annak a hírhedten csábító, végtelen
gyönyöröket nyújtó városnak néhány egyéb sajátossága is.
Most becsúsztatta kezét a sötétkék zakó zsebébe, s hosszú ujjai
körbefonták a császári jádekorongot. A talizmánját. „Jó szerencse”
gondolta, „ha ez nálam van, mellém szegődik a jó szerencse.”
Sok-sok évvel ezelőtt volt egy másik kedvenc talizmánja, egy
krémszínű, sima jáde-kavics, amely végül csak rosszat hozott neki,
ezért húsz évvel ezelőtt kihajította a kocsiablakon, miközben épp
sebesen száguldott a forgalmas londoni utcákon át a Heathrow
repülőtér felé, útban visszafelé, Hongkongba. És a bajba.
Ujjai között morzsolgatta a jádekövet – szinte érzékien –, s a
zsigereiben érezte, hogy ez a korong szerencsekő, hiszen igen
különleges módon áldotta meg egy rendkívüli asszony.

423
 Feléje került az egyik pincér, mire Jonathan elvett egy pohár
pezsgőt, elutasította azonban a miniatűr tavaszi tekercset, melyet egy
fekete kínai ruhát viselő szemrevaló leány ajánlgatott neki. Szerette,
ha tiszta marad a foga a koktélpartin, hiszen ilyenkor bárkibe
belefuthat az ember. Figyelte a kínai lányt, aki odatartotta a többi
vendég elé a tálcát; eltűnődött, vajon később másféle portékával is
megkínálja-e a lány, és eszébe jutott, hogy megszerzi a
telefonszámát, de elvetette az ötletet. Most ennél fontosabb dolga is
akad.
Körülnézett: Sarah Lowthert kereste, meg a lányát, Chloét, akiket
meginvitált ma estére, de rájött, hogy még nem érkeztek meg.
Egyszer csak egy magas, jóvágású fiatalemberre tévedt a tekintete,
aki ott ácsorgott a közelében. Rögtön felismerte benne a híres és
ünnepelt ifjú színészt, aki rendszeresen színpadra lépett a West
Enden. Lorne Fairley. Paula és Jim, régi barátja fia. Nem vitás: az
asszony, aki a fiatalember karjába csimpaszkodik, az ikertestvére,
Tessa Fairley, Mark Longden neje. Nem lehet eltéveszteni, hiszen
annyira hasonlítanak egymásra.
„Hajaj, kissé haloványnak tűnik ma este a szépséges Tessa”,
gondolta Jonathan. „Sápadt, ideges. Szegény kislány! Csak nincs
valami baj a házasságával?” Hallott róla, hogy Mark Longden kész
ördögfajzat, s mostanában rájött a bolondóra. Ó, be kár!
„Hát ez meg ki?”, kérdezte Jonathan magában, amikor újabb
szőke lány csapódott Lorne-hoz és Tessához. Résnyire szűkülő
szemmel kukucskált ki a szemüvegkeret fölött. Beletelt egy percbe,
mire leesett nála a tantusz. A lány halványan emlékeztetett a másik
kettőre, megvoltak benne a Fairley-vonások. Ez csak India Standish
lehet, Jonathan unokatestvéreinek, Anthony Standishnek és Sally
Harte-nak – Winston testvérének – a lánya.
„Undorító”, merengett Jonathan, keresztül-kasul házasodik a
család. Csoda, hogy nem csupa ütődött, dühöngő őrült mind.”

424
 S íme, megérkezett a híres Linnet Harte O’Neill is. Jonathan
könnyűszerrel felismerte, hiszen a kegyetlen Emma Harte, a szentté
avatott nagymama öltött testet benne. S Isten a tanú, ijesztően
hasonlított rá! Nemcsak a vörös haj tette, hanem a viselkedése, az
egész lénye. Jonathan elég közel állt hozzá: látta az eleven zöld
szempárt, a tökéletes arcbőrt, a formás alakot. „Ő is ilyenforma
lehetett ebben a korban”, gondolta. „Mi tagadás: Linnet O’Neill
szemrevaló lány. De hát Jonathan nagyanyja is szép nő volt, s maga a
testet öltött gonoszság.”
Jonathan olyannyira a rokonaira koncentrált, hogy észre se vette a
feléje közelgő Sarah Lowthert.
Nem úgy Sarah! Ó bezzeg felfigyelt Jonathanre. Ami azt illeti,
meg is torpant; kikerekedett a szeme, amikor Jonathan tekintetét
követve meglátta Paula három gyermekét, akik ott álldogáltak India
Standish társaságában, szemlátomást jókedvűen. „Milyen jóvágású
fiatal emberek”, gondolta Sarah, és elmosolyodott. „Akárcsak az én
drága Chloém.” Bárcsak ismerné az unokatestvéreit; örök bánata volt
ez Sarah lányának: hiányoztak neki az unokatestvérei és a rokonság.
Sarah elindult Jonathan felé: lépett egyet-kettőt, majd váratlanul
megtorpant. Nem látott mást az unokafivére arcán, csak
rosszindulatot. Végigfutott rajta a hideg, s hirtelen rádöbbent, miként
akar Jonathan bosszút állni Paulán: megsebzi valahogy a gyermekeit.
Olyan biztos volt ebben, hogy legszívesebben elszaladt volna.
„Gyávaság lenne”, közölte magával. Nem, nem mehet el, végig kell
játszania a játszmát. Csak akkor segíthet Paulának, ha élvezi
Jonathan bizalmát. És segíteni fog neki! Mindennél jobban vágyott
arra, hogy visszafogadják a családba, nemcsak saját maga, hanem a
lánya miatt is. Mellesleg, Paula gyermekei ártatlanok… s bizonyos
értelemben Paula is az.
– Szervusz, drága Jonnym! – mondta egy perc múlva Sarah;
megérintette Jonathan karját, és rámosolygott.

425
 Tüstént megváltoztak Jonathan arcvonásai: nyájas mosoly lépett a
zord, ádáz kifejezés helyébe. – Sarah, drágaságom, elragadó és
elegáns vagy, mint mindig! Szép ez a kisestélyi. Ki tervezte?
– Balmain.
– Jól áll neked a királykék. Hol van Chloe? – kérdezte, és Sarah
mögé kémlelt: a keresztlányát kereste.
– Szörnyen röstellem, Jonathan, de nem tudott eljönni. Elnézést
kérek a nevében. És Robin bácsi?
– Nem volt olyan állapotban, hogy bejöjjön a városba. Ki se
mozdul Yorkshire-ből. Kár volt ennyi jegyet vásárolni! Hiába vettem
meg neki a belépőt, és úgy látom, Chloénak is, kidobtam a pénzt az
ablakon, hacsak nem adtad tovább másnak.
– Nem, nem adtam. Jaj, rettentően sajnálom! Ide figyelj,
megtérítem a költségeidet.
– Ne butáskodj már, nem kell nekem a te pénzed!
– Ó, pedig én az ellenkezőjét hittem. Az volt az érzésem, hogy
szeretnéd, ha befektetnék az új cégedbe, Jonny – biggyesztette le az
ajkát Sarah. – Nyilván tévedtem.
Erre felragyogott Jonathan arca. – Ha úgy tartja kedved, örömmel
fogadom az ajánlatodat, Sarah! Nem tennél rossz lóra, és cserében
busás haszon ütné a markodat! – rikkantotta.
Sarah viszonozta a mosolyát, és gyengéden belekarolt az
unokaöccsébe. – Akkor vacsora alatt feltétlenül el kell beszélgetnünk
a dologról. Egyébként is, velem lehetett üzletelni hajdanán, nemde?
– Meghiszem azt! Jól jegyezd meg: csak azért szállhatsz be, mert
a családhoz tartozol!
– Ó, persze! Nagyon köszönöm. Örök hálára kötelezel, Jonathan,
azzal, hogy beveszel a te kis bizniszedbe. – S eltűnődött: csak nem
felejtette el Jonathan, mennyi pénzt veszített őmiatta?
Futó mosoly játszott Jonathan ajka körül. – Látod ott azt a
csoportot? – intett aztán a család közelben ácsorgó tagjai felé. – …a

426
Paula-féle klikkecske. Figyeld csak a lángoló vöröskét, olyanforma,
mint te… az Linnet O’Neill.
Sarah nem szólt, csak bólintott, és elvett egy pohár pezsgőt az épp
arra járó pincértől.
– Ő örököl meg mindent – suttogta Jonathan az unokanővéréhez
hajolva. – Még Pennistone Royalt is.
– Ezt meg honnan szeded?! – emelte rá fürkésző tekintetét a
meglepett Sarah.
– Ezt csicseregte egy madárka – felelte Jonathan kacagva.
– Én nem venném készpénznek – rázta a fejét Sarah.
– Lám, lám, lám – rikkantotta Jonathan, s vadul karon ragadta
Sarah-t. – Íme, a tündöklő fejedelmek!
Sarah bosszúsan meresztette rá a szemét, majd a bejárat felé
fordult. Az unokatestvérei léptek be az ajtón: Paula, Emily, Amanda
és Winston. Ott volt Shane O’Neill is, ő adta a kíséretet; Sarah
szemében vonzóbb volt, mint valaha. Nos, hajdanán ő volt a nagy
szerelme.
Meghallotta Jonathan kuncogását. – Ki az ördögnek képzelik
magukat?!
De Sarah oda se figyelt rá. Szerette ezeket az embereket;
egyszerre mérhetetlen büszkeség fogta el – már rég nem érzett
hasonlót. Négy Harte volt az öt ember között, akik olyan
méltóságteljesen, olyan elegánsan léptek be a helyiségbe. Ahogy ő
maga is Harte volt. S érezte, hogy ettől az ő tartása is megváltozik.
Tündöklő fejedelmek, csakugyan. A fejedelmi Emma Harte
gyermekei.
– Nézd csak az átokverte Paula O’Neillt, a nagyi smaragdjaiban
feszít! – dünnyögte Jonathan dühösen. – Kissé túlzásba viszi.
Mennyire vulgáris!
– Nem, egyáltalán nem az, Jonathan. Szerintem Paula jól mutat a
fehér szaténzakóban és a fekete szoknyában. Történetesen az ő

427
öltözékét is Balmain tervezte, s mesésen mutatnak a smaragdok a
fehér szaténon.
– Atyaisten! Mit jössz nekem ezzel az átkozott szenvelgéssel,
Sarah? Brühühü, megint elérzékenyültünk? – dörmögte Jonathan.
– Á, dehogyis! – vágta rá Sarah sietve. Fő az óvatosság,
figyelmeztette magát, hiszen ki akar szedni Jonathanből mindent,
amit csak lehet.

Amint észrevette Evan Hughest, Paula elnézést kért a többiektől, és

odasietett hozzá. – Jó estét, Evan – mondta kedvesen mosolyogva.
– Jó estét, Mrs. O’Neill. Fantasztikusan néz ki! Remélem, nem
veszi zokon, ha azt mondom, hogy ön lesz a mai show csillaga.
– Köszönöm, Evan, ez igen kedves tőled, de szerintem, van itt
három igazi csillag is. Te, Linnet és India. Csodálatos munkát
végeztetek mindnyájan. Büszke vagyok rátok!
– Nagyon igyekeztünk… boldog vagyok, hogy örömöt szereztünk
önnek.
– Evan, pompás hírekkel szolgálhatok! Nincsenek titkok, sem
rejtélyek a nagyanyám naplóiban. Nagyjából átolvastam őket. Emily
is besegített, őrá is maradt egypár. Igen, a nagyanyád, Glynnis,
valóban a nagyáruházban dolgozott a háború idején. Ó volt Emma
Harte kedvenc titkárnője. Nagyon, de nagyon kedvelte őt a
nagyanyám.
– És ez minden? Tényleg nem rejtenek szörnyű titkot a napló
lapjai? – kérdezte Evan, és Paulára szegezte a szemét.
Paula a fejét rázta. – Emma csupán arról számol be, hogy együtt
dolgoznak az üzletben, a Belgrave Square-en álló háznál és odafönt,
Pennistone Royalban. Én magam azt találtam a legérdekesebb
csemegének, hogy a nagyanyád abban a kantinban találkozott a
nagyapáddal, Richard Hugheszal, amelyet Emma a Fulham Roadon
nyitott meg.

428
 Csupa mosoly lett erre Evan arca. – Ezt a nagypapa is mesélte!
Hogy a kantinban találkoztak! Képzelje csak: feltehetőleg ő is
ismerte Emma Harte-ot! – lelkendezett.
– Úgy hiszem.
– Így hát megnyugodhatok, Mrs. O’Neill! Nem vagyok McGill
lány. Sem Harte.
– Nem bizony – felelte Paula. – Most, ha megbocsátasz, Evan,
látom, ott áll édesanyám O’Neill nagypapával. Beszédem van velük.
– Jaj, nagyon köszönöm, hogy ennyit fáradozott értem, Mrs.
O’Neill! – hálálkodott Evan, aztán felkiáltott: – Ó, ott van Gideon,
gondolom, engem keres.
Evan ellépett a még mindig mosolygó Paulától, s elindult Gideon
felé. Feltartóztatta azonban egy magas, elegánsan öltözött úriember.
– Bocsásson meg – mondta az úr, a felsőbb tízezer stílusában. –
Ugye ön Paula lánya?
Evan bosszúsan feltekintett rá, és megrázta a fejét. – Nem –
válaszolta végül.
– De bizonyára rokona – folytatta Jonathan Ainsley. – Feltűnően
hasonlít rá.
– Nem állunk rokonságban – válaszolta Evan, s igyekezett
elsomfordálni onnan.
– Mindazonáltal ön a Harte-áruházban dolgozik.
Evan bólintott.
– Tessával? Vagy Linnettel?
– Elnézést, mennem kell! – csattant fel Evan, enyhén
megemelkedett a hangja; aztán elsietett onnan. Csak ekkor jött rá,
hogy a férfi nem mutatkozott be: fogalma sincs, ki fia-borja, és miért
érdeklődik annyira iránta.

429
 41

Evan a tengerparton sétált, szörnyen nekikeseredve rugdalt egy

kavicsot. Szerette a békességet, ha tehette, elkerülte a vitát. Gideon
viszont csapnivaló hangulatban volt – nemcsak tegnap este, hanem
ma délelőtt is. Evan felsóhajtott, odasétált a régi kőfalhoz, és ráült.
Eltűnődött: vajon miként hozhatná vízszintesbe kettőjük dülöngélő
kapcsolatát?
„Vízszintesbe hozni”, gondolta, s elmosolyodott. Milyen rég nem
használta ezt a szófordulatot! Bezzeg a nagyapja, ő gyakran élt vele.
Imádta a hajókat, és sokszor elvitte vitorlázni a kis unokáját. Evan
élvezett minden percet, melyet együtt töltöttek a vitorláson.
Az ír-tengerre nézett a fal, amelyen üldögélt, s rádöbbent, hogy
ezért ugrott be neki a kifejezés. Gyönyörű látvány tárult elébe;
csodálatosan ragyogott a nap, kellemes meleg volt. Ilyen időben
nincs helye vitának, sem a bánatnak.
Tegnap este kezdődött az egész, a retrospektív kiállításon. A show
vége felé odalépett hozzá egy különös figura, és megszólította.
Kicsoda, micsoda ő, tudakolta, rokona-e Paula O’Neillnek;
számtalan egyéb kérdéssel is próbálkozott.
A meglepett Evan elhárította a férfi tolakodó közeledését, elnézést
kért, és sietve faképnél hagyta; de villámgyorsan mellette termett
Gideon, s arról faggatta, mit mondott neki a férfi. Nem volt rózsás
kedvében. Evan semmit sem titkolt el előle, Gideon mégsem tűnt
elégedettnek, s az incidens rávetette árnyékát később a vacsorára is.
Még ma reggel is morózus hangulatban volt Gideon, s kurtán-
furcsán válaszolgatott Evannek, miközben Douglas felé repültek a
magángéppel. Miután bejelentkeztek a Man szigeten a szállodába,
azt mondta, hogy találkoznia kell Christian Palmerrel, és szinte
azonnal eltűnt, amin Evan nem csodálkozott, hiszen ezért utaztak el

430
ide, mégis nyugtalanította a dolog, mert Gideon olyan… rideg volt
vele. Igen, ez az, ez zavarja! Gideon hűvös viselkedése. Egészen
tegnap estig kedves volt, szerelmes és figyelmes.
„Csak nem akar szakítani velem?”, merült fel Evanben a gondolat,
majd sietve elhessegette. Elég jól kiismerte Gideont az elmúlt öt –
csaknem hat – hónap során. Túl őszinte ahhoz, hogy megjátssza
magát. Ha véget akarna vetni a kapcsolatuknak, megtenné; kertelés
nélkül bejelentené, a maga stílusában, melyet Evan olyan
megnyugtatónak és lebilincselőnek talált. Akadtak fondorlatos
férfiak – de nem Gideon Harte! Ő olykor már túlontúl becsületes.
Gideon közölte vele, hogy ebéd után ér vissza, majd a szállodában
találkoznak. Klastromnak hívták a hotelt; ha jobb hangulatban van,
Evan elviccelődött volna ezen, hiszen Gideon Mr. és Mrs. G. Harte
névre kérte a lakosztályt.
Akar ő vajon Mrs. Gideon Harte lenni? Nem tudta eldönteni. Igen,
akarta Gideont, a férfit, hiába próbálta lebeszélni róla az apja, azzal
az ürüggyel, hogy nem tartoznak egy kasztba ők ketten. Evannek
ismét eszébe jutott, milyen furcsa volt az apja a telefonban az elmúlt
hónapok során – különösen, ha a Harte-okat emlegette.
Felpattant; vállat vont a széldzsekiben, majd zsebre vágta a kezét,
és végigsétált a gyönyörű tengerparton. Szívesen itt maradt volna
hétvégére, hogy elsimítsák a dolgokat, de vissza kell menniük
Yorkshire-be.
Felpillantott. Fátyolfelhősen kéklett az égbolt, és vitorlások meg
jachtok úsztak odakint az öbölben. Elbűvölő látvány volt. A takaros
házikók meg a boltok, a patinás sörözők, az egész környék –
lélegzetelállító! Nantucketre emlékeztette vajon a hely? Vagy egy
másik vidékre, ahol a nagyapjával járt gyerekkorában? „Egy tájra,
Franciaországban”, merengett Evan.
Kedves volt vele Paula O’Neill tegnap este, s Evan
megkönnyebbült, hiszen az elhíresült naplók nem rejtettek semmiféle

431
furcsa, illetve kellemetlen titkot imádott nagyanyjáról.
Gyerekkorában Glynnis Hughes volt számára a világ közepe,
őszintén szerette; elviselhetetlen lett volna a számára az, ha kiderül,
hogy volt némi takargatnivalója.
Megnyugtatta a napsütés és a szép környék, s gyorsan tovatűnt a
borongós hangulat. „Elfújta a tenger felől érkező ír szél”, gondolta;
mélyet sóhajtott és elhatározta, hogy „vízszintesbe kerül”, amikor
Gideon visszatér a megbeszélésről. Remélte, hogy a briliáns újságíró
beadja a derekát, és ismét munkába áll a Harte-oknál. Attól biztosan
jobb kedvre derülne Gideon.
Elhagyta a tengerpartot, és besétált a városba. Csakhamar
felfedezett egy bájos kis vendéglőt, ahol megebédelhet. Miután kért
egy üveg szénsavmentes ásványvizet, átfutotta az étlapot: halat és
sült krumplit rendelt, amikor megérkezett a pincérnő.

Gideon a Klastrom kertjében találta Evant, ott üldögélt; épp egy

képeslapot olvasott, de tüstént lerakta, amint meghallotta Gideon
lépteit. Feltekintett, és mosolyogva megszólalt:
– Remélem, sikerrel jártál, Gideon! Visszajön Christian?
– Igen is, nem is – felelte Gideon, és leült melléje az egyik kerti
székre. – Egyfajta kompromisszum kerekedett ki belőle.
– Ezt meg hogy érted? – érdeklődött Evan.
– Részmunkaidőben fog dolgozni. Nem egészen erre vágyott az
apám, de szerintem ez is több, mint a semmi. Egyszerűen imád itt
lenni, Douglasban. Úgy egyeztünk meg, hogy dolgozik három hetet,
aztán kap egy hét szabadságot. Meg nyaranta néhány szabad
hónapot. Imád vitorlázni, és a tenger mellett élni – sóhajtott fel
Gideon. – Nincs más: keresnem kell egy zseniális fiatal újságírót, aki
a távollétében pótolja Christiant.
– Értem.
Gideon elhallgatott; belefeledkezett a gondolataiba.

432
 Evan ránézett, és megkérdezte tőle:
– Beszélhetünk a tegnap estéről, Gideon? Kérlek!
– Ha kedved tartja, felőlem – egyezett bele Gideon szenvtelen
hangon.
– Igen, szeretném. Nem mintha lenne miről beszélgetni… csak
egyszerűen nem értem, miért bosszantott fel annyira az, hogy…
leszólított az a pasas. – Evan vállat vont, s félig-meddig nevetve
hozzátette: – Nem akart ő bántani engem!
– Honnan tudod te azt? – kérdezte Gideon; kihúzta magát ültében,
és mereven bámulta a lányt. Nem akarta elárulni neki, milyen dühös
lett az apja, amikor észrevette, hogy Jonathan Ainsley Evannel
cseveg. Winstont felbőszítette Ainsley felbukkanása; gyanakodni
kezdett, s megkérdezte, nem ismeri-e Evan Ainsleyt valahonnan.
Valahol a szíve mélyén Gideon érezte, hogy Evan részéről puszta
véletlen ez a találkozás. Másrészt, egy Harte sose beszél a másik
Harte-ról olyan valakinek, aki nem tartozik a családhoz. Ez náluk
szabály. Emma hozta. Nem említette hát meg apja haragját, helyette
hímezett-hámozott egy kicsit. – Az a férfi, aki odament hozzád
fecsegni, családunk hírhedt figurája. Jonathan Ainsleynek hívják, s
attól féltem, hogy… molesztál téged, Evan. Mellesleg, arra is
kíváncsi vagyok, miről beszélgettetek tulajdonképpen.
– De Gideon, szívem, elmondtam már! – válaszolta a lány; lágyan
szólt, vigyázva, nehogy megemelkedjen a hangja. – Megkérdezte,
rokonom-e Paula O’Neill, ki vagyok, a Harte-áruházban dolgozom-e,
és mit csinálok ott. Elmondtam hát, de aztán megállapítottam, hogy
kissé… ellenszenves, ezért szépen elsomfordáltam onnan. Aztán te
hirtelen ott termettél mellettem, és piff-puff, füstölögtél.
Gideon bólintott, rádöbbent, hogy kissé elszaladt vele a ló.
Erőltetetten felnevetett, s megkérdezte:
– Hát az nem jutott eszedbe, hogy esetleg féltékeny vagyok?

433
 Evan bizalmatlanul rásandított, s elvigyorodott. – De hiszen olyan
öreg, hogy akár az apám is lehetne! Legalább hatvanéves az a pasas.
Ugyan már, Gid!
– Ainsley kellemetlen alak. Ha még egyszer belefutnál, fordulj az
ellenkező irányba. És szedd a lábad, de szaporán!
– Többé nem futok össze vele.
– Sose lehet tudni.
Evan megállapította, hogy Gideon már megint macerálja, halkan
megjegyezte hát:
– Na, ebből elég volt! Hagyjuk a rokonodat. Piszkálja még valami
a csőrödet?
– Nem piszkálja semmi. Dehogyis! Csak csalódtam – vallotta be
Gideon.
– Bennem? – csattant fel Evan, s egy oktávval magasabbra szökött
a hangja.
– Nem, nem egészen benned. Csalódott vagyok, mert úgy érzem,
elhúzódsz tőlem… Eddig csak futó kapcsolataim voltak, Evan. Veled
ellenben komolyak a szándékaim… Azt reméltem, hogy te is
elkötelezed magad mellettem, ahogy én is elköteleztem magam
melletted… de mintha kicsúsznál a kezemből. – Felsóhajtott. – Nem
szeretsz már?
– Ó, Gideon, már hogyne szeretnélek! Csak biztosra szeretnék
menni. Alig öt hónapja találkoztunk…
– Van, akit az ember egész életében ismer, mégsem ismeri ki
igazán… másokat meg pár nap alatt tökéletesen kifürkészhetünk.
– Szeretlek, Gideon… – mondta Evan elhaló hangon.
– Viszont van itt egy de is?
– Nem egészen. Az apám… – Itt Evan elharapta a szót; megbánta,
hogy egyáltalán megemlítette az apját. Gideonra meredt, váratlanul
cserbenhagyták a szavak, mire dühös lett önmagára.

434
 – Nem is ismer engem az apád! Csak nem azt akarod mondani,
hogy kifogásai vannak… ellenem?!
– Nem, nem, dehogyis! – kiáltotta Evan őszintén, mivel látta,
hogy Gideon arcába szökik a vér. Tudta, hogy Gid szerfelett büszke
ember. – Különböző világból származunk, mondja ő, s nem jósol
hosszú jövőt a kapcsolatunknak.
– Így gondolja az apád. Hát neked mi a véleményed?
Evan egy percig hallgatott. Ült, és nézte szíve szerelmét. Érezte:
ha most nem vigyáz, elveszti Gideon Harte-ot. És ezt nem óhajtotta
megkockáztatni.
– Azt hiszem, egyáltalán nem számít, honnan jöttünk. – Kézen
fogta Gideont, és rámosolygott.
Gideon felállt, odalépett hozzá, maga felé fordította a lány fejét, és
csókot lehelt az arcára. – Gyere, menjünk be, hogy tisztességesen
megcsókolhassalak!

435
 42

Vakító fénysugár szelte ketté a hálószobát uraló borongós

szürkeséget. Tessa pislogott, s megpróbált felülni. Látta, hogy Mark
sziluettje rajzolódik ki az ajtóban, s ösztönösen érezte, hogy a férfi
épp ellenséges hangulatainak egyikében van; az elmúlt néhány héten
egyre jobban ráhangolódott a férjére.
Nagy levegőt vett, és szenvtelen hangon köszönt neki:
– Szervusz, drágám! Hiányoltunk tegnap este.
– Hol jártál? – kérdezte Mark fakón, tompán. Belépett a szobába,
s becsukta maga mögött az ajtót.
Tessa meggyújtotta a kis sárgaréz lámpát, amelynél olvasni
szokott, mégsem tudta kivenni a férfi arcát, mivel csupán az ágy köré
rajzolt karikát a fény. Mark továbbra is ott állt az ajtóban.
– Az áruházban voltam, a kiállításon – magyarázta. – A
retrospektív divatbemutatón. Azt hittem, te is befutsz.
– Megmondtam, hogy nem érek oda – motyogta a férfi.
Dehogy mondta, de Tessa most fittyet hányt erre. – Sebaj! – vágta
rá. – Bár nagyon hiányoztál a vacsoránál. Anyám keresett.
– Többször is hagytam üzenetet.
Ez sem volt igaz. Mégsem törődött vele Tessa. – Ó, istenem,
egyiket sem kaptam meg! – kiáltott fel. – Megint sokáig dolgoztál,
Mark?
– Igen, bent voltam az irodában.
– Készítsek neked valami harapnivalót? – Tessa felült az ágyon, s
Markra szegezte a szemét. Egyszerre rossz érzése támadt.
– Nem, ettem már. – Mark lomhán beljebb botorkált, közben
levetkőzött, majd bement a szomszédos fürdőszobába, és magára
csukta az ajtót.

436
 Nemsokára lehúzta a vécét, Tessa hallotta a vízcsobogást.
Miközben az ajtót bámulta, ide-oda cikáztak a gondolatai. Mark nem
ivott, ez biztos, mégis volt benne valami különös. Motyogva
dünnyögött, és elnehezültek a tagjai. Csak nem vett be már megint
valamit? Tessa túlságosan kiszolgáltatottnak érezte magát ott, az
ágyban: félredobta hát a paplant, és felkelt.
Abban a pillanatban kivágódott a fürdőszobaajtó, s Mark belépett
a hálószobába. Sütött róla a düh.
Az ágy fölött néztek egymásra meredten.
Mark szólalt meg először:
– Miért keltél fel? Többé már nem akarsz velem hálni?
Tessa erőltetetten elnevette magát. De gyenge kacaj volt ez! – Ne
butáskodj, Mark – mondta aztán –, már hogyne akarnék? – Ismét
felkacagott, ezúttal még félősebben, majd hozzáfűzte: – Adele-hez
indultam.
– Miért?
– Mintha zajt hallottam volna.
– Mesebeszéd! Csak az ágyamból menekülsz. Kivel kettyintesz
mostanában? Toby Harte-tal? Még mindig hetyegsz az
unokafivéreddel, he?
Ingerült lett erre Tessa, de megőrizte a hidegvérét. Az ajtó felé
húzódott.
– Válaszolj nekem!
– Te is tudod, hogy ez nem igaz – felelte Tessa fojtott hangon, pár
lépéssel hátrább araszolva.
– Nem bízom én tebenned, te szuka! – Mark odarohant az ajtóhoz,
bezárta, aztán elindult Tessa felé, hogy kitöltse rajta a dühét.
Tessa elhátrált, de Mark vállon ragadta. Gorombán magához
húzta, és durván megcsókolta. Tessa küzdött ellene, igyekezett
elfordítani a fejét, mire Mark még szorosabban megragadta,
nekinyomta a falnak, majd megint magához rántotta, mivel Tessa

437
ismét megpróbálta eltolni magától a férjét. Markban azonban a
szokásosnál nagyobb volt az erő. Nekitámaszkodott az asszony
testének, ajkára szorította a száját, beleerőltette a nyelvét, aztán fél
kézzel megmarkolta Tessa mellét. Az asszony még nagyobb
igyekezettel próbálta kiszabadítani magát: csaknem sikerrel járt, de
Mark ráordított, elkapta a hálóing nyakát, és széttépte, egészen a
korcig. Karon ragadta az asszonyt, odavonszolta az ágyhoz, rádobta,
s rávetette magát. – Nem szöksz el tőlem! – mormolta, miközben
arcához szorította az arcát.
– Kérlek, Mark, ne tedd ezt velem! Nem szeretnék így szeretkezni
veled. Bántasz. Kérlek, Mark, higgadj le! Nemet mondok neked,
Mark. Nem. Nem és nem! Hagyd abba, légy szíves!
– Tobyt kívánod. Tudom én azt. Tudja az egész világ. De nem
lehet a tiéd. Nem hagyom! Az enyém vagy, te szuka. És aláveted
magad az akaratomnak.
– Nem, Mark, nem vetem alá magam. Így nem. Ez erőszak, Mark!
– Tessa zokogni kezdett, és ismét megpróbált kibújni alóla, de Mark
teste ólomsúllyal nehezedett rá: Tessa alig kapott levegőt.
Közvetlenül fölötte lebegett Mark vérvörös képe, szeme pedig
merő gyűlölettel tekintett le rá; majd váratlanul hátravetette a fejét, s
kacagó kiáltás szakadt fel belőle:
– Erőszak? Te ezt erőszaknak nevezed? Akkor jobb, ha
hozzászoksz, te kis ribanc! Mert mától kezdve ez lesz a módi
minálunk.
– Jaj, kérlek, ne csináld ezt! – sikította Tessa, s könnyek gördültek
végig az arcán. Megmarkolta Mark ingét, és megpróbálta felhúzni
magát.
De hiába könyörgött: Mark nekiveselkedett és beléhatolt –
nyögve-hörögve, el-elakadó lélegzettel.
Tessa, aki nem volt méltó ellenfele, végül feladta. Feküdt,
csendesen, és hagyta, hogy Mark a kedvét lelje benne. És

438
megfogadta, hogy ez soha többé nem történik meg vele. Utoljára
erőszakolta meg a férje.

Mark végül legurult róla, s tüstént mély álomba merült.

Tessa várt egy ideig. Aztán eloltotta a sárgaréz kislámpát, kibújt az
ágyból, és az ajtó felé lopakodott. A lehető leghalkabban kitárta,
kisurrant a folyosóra, s óvatosan betette maga mögött az ajtót.
Miután meggyőződött róla, hogy Adele még mindig alszik,
végigballagott a folyosón a magánlakosztályáig.
Levetette a szakadt hálóinget, behajította a szennyestartóba, majd
belépett a zuhany fülkébe: egy ideig hagyta, hogy zubogva ostorozza
a forró víz; nekidőlt a csempézett falnak, és zokogott – szívet tépő
zokogással. Csakhamar elapadtak azonban a könnyei; megmosta a
haját, és alaposan lecsutakolta magát, hogy eltüntesse férje nyomait.
Hálás volt, hiszen egy ideje megint fogamzásgátlót szed…
legkevésbé sem szerette volna, ha most kiderül, hogy teherbe esett
Marktól.
Miután megtörülközött és megszárította a haját, felöltözött
(munkába készült): alsóneműt húzott, szürke gabardinnadrágot, s
hozzá fehér pamutfelsőt. Belebújt a kényelmes, barna papucscipőbe,
és becsomagolt néhány ruhát a hétvégére – saját magának és Adele-
nek.
Később – már a lakosztályában – az íróasztalnál üldögélve azon
törte a fejét, vajon hová vihetné a lányát és a pesztonkát. Yorkshire-
be nem kívánkozott, hiszen akkor az anyja és Shane is megtudná,
miként bánt vele a férje, erre pedig a legkevésbé sem vágyott.
„Megbecstelenített asszony vagyok, annak minden
jellegzetességével”, gondolta. „Kendőzd el az igazságot! Senkinek
egy szót se! Fogadd el a bocsánatkérését. Míg újra meg nem teszi. És
újra. Meg újra. Míg a végén meg nem öl!”

439
 Tessa most már eleget olvasott a házasságon belüli erőszakról
ahhoz, hogy sok szempontból megértse az okait. Mark mégsem illett
be tipikus erőszaktevőnek. Sejtette Tessa, hogy valamiféle drogot
használ. És iszik rá.
Hátradőlt, és kifejezéstelen tekintettel meredt a számítógép-
képernyőre. S váratlanul megvilágosodott. Egy helyre mehet csupán:
Pennistone Royalba. Csak ott lehet biztonságban. Mivel Mark
Longden, ehhez nem fér kétség, gyilkos szándékkal fog a nyomába
eredni.
Különben is, oda tartozik, nemde? Az anyja házába.
Rádöbbent, hogy pontosan tudja, ki is ő valójában. Ó Paula
O’Neill lánya, Emma Harte dédunokája. Sok szempontból Fairley
ugyan, mégis Harte. Következésképpen nem lehet gyenge: meg kell
állnia emelt fővel, hogy kezébe vegye az életét, és ebben Mark
Longden nem kaphat helyet.

440
 43

Paula a mappájára meredt: átfutotta a vendégek listáját, akiket

hétvégére vártak Pennistone Royalba. Eredetileg kevesebb emberre
számított.
Itt lesz néhány gyermekük: Emsie; Desmond, aki hazajön az
internátusból; és Linnet. Linnet meghívta Evan Hughest, így Paula
odafirkantotta a Kék szobát a neve mellé, majd Julian Kallinskit
kerítette sorra. Az ő helye az Arany szobában lesz, döntötte el.
Mostanában hétvégenként rendszeresen idelátogat Bryan nagyapa,
így hát neki megvan az állandó lakosztálya. Ő marad a szokásos
helyén.
Hirtelen felderült Paula arca: hátradőlt, a lánya és Julian közelgő
eljegyzésére gondolt. Milyen boldog lenne a nagyi, és David
Kallinski is, Emma drága régi barátja! Mennyire vágyott Emma arra,
hogy a három klán egyesüljön a házasság szentségében, és végül
teljesül a kívánsága. A Shane és Winston születésnapi partiját
megelőző estét választották ki Shane-nel – ez két hét múlva lesz –,
akkor jelentik be az eljegyzést, és rendeznek vacsorát a családnak.
Az összes vacsoravendég családtag lesz – Evan Hughes
kivételével. Paula remélte, hogy békésen megférnek majd
egymással…
Kopogtattak az ajtón, s mentegetőzve belépett Margaret. –
Elnézést a zavarásért, Mrs. O’Neill, de odakint áll egy fiatal hölgy a
kövezett hallban, és magával szeretne találkozni.
– Ki az, Margaret? – tudakolta Paula kérdő tekintettel. – Senkit
sem várok ma.
– Nem mondta meg a nevét. Levelet hozott magának. Megmutatta
nekem, de nem adta oda. Azt mondja, azt az utasítást kapta, hogy

441
személyesen csak a maga kezébe adhatja. Hajthatatlan a szentem, de
úgy ám.
– No, akkor jobb, ha beengedi.
Margaret a szoba túlsó felébe meredt, a terjedelmes asztal
irányába, amelyen ott sorakozott a temérdek családi fényképből álló
gyűjtemény, mire maga Paula is odakapta a fejét. – Mi az, Margaret?
Mi a baj?
– Odalent a lyánynak vörös a haja, olyasforma, mint a Linnet
kisasszonykáé. Úgy gondolom, rokon lehet. – Margaret átsétált a
szobán, megállt az asztalnál, s megérintette az egyik ezüstkeret
tetejét. – Csöppet őrá hasonlít.
Paula felállt, zavartan ingatta a fejét. – Az lehetetlen… Mit
keresne itt Sarah Lowther lánya?
– Fogalmam sincs, Mrs. O’Neill. De… odalent van. Biz’ isten!
– Kérem, kísérje fel. Most rögtön!
Margaret bólintott, kisietett, Paula pedig odasétált az asztalhoz.
Zsúfolásig megtöltötték Emma kedvenc képei, melyeket Paulának
nem volt szíve elrakni. A nagyanyja több mint harminc évvel ezelőtt
a leedsi áruházból hozatta ide az asztalt; büszke volt az ezüstkeretbe
foglalt fényképekre, s örömét lelte bennük. Gyakran kézbe vette
valamelyiket, aztán mesélt Paulának a képen látható illetőről –
mindig kedvesen, szeretettel; sohasem bírálta ő a gyermekeit, sem az
unokáit. Jonathan Ainsley kivételével. A róla készült felvételt maga
Emma távolította el, mindössze néhány hónappal a halála előtt; arra a
következtetésre jutott, hogy Jonathan becsapja. És milyen igaza volt!
Paula most Sarah fotójára összpontosított, s azon morfondírozott,
vajon valóban a lánya várakozik-e odalent. Hallotta, hogy Sarah még
évekkel ezelőtt hozzáment egy híres francia festőhöz, Yves
Pascalhoz, boldogan él, és virágzó üzletet vezet Franciaországban.
Csakugyan Sarah-t látta Shane a kiállításon? Többször is
hangoztatta, hogy ott van. Jonathan Ainsley társaságában. Őt

442
kétségtelenül kiszúrta Winston, fel is háborodott rajta. – Micsoda
pimasz alak! – fröcsögte Paulának a vacsoránál. – Hogy meri
idedugni a képét?! – Emily és Gideon megnyugtatta, de Winston
rosszat sejtett.
Paula elfordult az asztaltól, odaballagott az ólomüvegablak előtt
álló hosszúkás pamlaghoz, s ott várt. Röviddel ezután Margaret
betessékelte a látogatót, majd apró biccentéssel távozott.
A fiatal nő előrelépett. – Jó reggelt, Mrs. O’Neill! – üdvözölte
Paulát, s közben feléje nyújtotta a kezét. – Chloe Pascal vagyok,
Sarah Lowther lánya. Bocsásson meg a zavarásért, de ezt anyám
küldi. Meg kell várnom a választ.

Miután Paula viszonozta az üdvözlést, átvette a borítékot, s hellyel

kínálta a lányt. Majd odasétált az íróasztalához, kinyitotta a borítékot
a papírvágó késsel, és kivette a levelet.
Drága papírra írták; legfölülre odagravírozták az unokahúga teljes
nevét: Sarah Harte Lowther.
Paula sietve átfutotta a levelet. Ez állt benne:

Kedves Paula!
Személyesen a lányommal, Chloéval, küldöm el neked e sorokat,
mivel szeretném, ha minél előbb eljutna hozzád, mielőtt még
elhagyom Angliát. Sürgősen találkoznunk kell. Életbevágóan fontos
mondandóm van, veled kapcsolatos. Itt vagyok a közelben; ha most
fogadsz, Chloe eljön értem.
Sarah

Paula visszaindult az ólomüveg ablak felé, leereszkedett egy székre,

s megkérdezte:
– Hol van édesanyád, Chloe?
– A kocsiban, lejjebb a kocsifelhajtón. Innen nem látni az autót.

443
 – Sejtettem. Szólnál neki? Azt írja a levélben, hogy beszéde van
velem.
Chloe felpattant. – Máris megyek, Mrs. O’Neill!
Paula figyelte, ahogy kisiet. Szerfelett hasonlított az anyjára ez a
lány, a rőten aranyló hajával, mely oly jellemző a Harte famíliára.
Fekete pamutkosztümöt viselt, s egyszerű arany ékszereket, mégsem
hiányzott belőle az a bizonyos francia elegancia, melyet utánozni
olyan nehéz.
Paula felemelkedett, kitekintett az ablakon, s látta, hogy Chloe
elindul az autófeljáró felé. Elfordult, visszament az íróasztalhoz, s
betette a levelet az egyik fiókba. Ösztönösen tudta, hogy az
unokatestvére Jonathanről hoz nyugtalanító híreket. „Vajon miért?
Összevesztek? Vagy lelkiismeret-furdalása van Sarah-nak?
Életbevágóan fontos lehet számomra, különben nem kér találkozót
tőlem.” Paula érezte, hogy egyre izgatottabb lesz; rossz híreket fog
hallani, gyanította.
Néhány perc múlva belépett Margaret: bekísérte Chloét és az
édesanyját.
Paula előlépett. – Szervusz, Sarah. Micsoda meglepetés! –
mondta, s kezet nyújtott.
Sarah kezet rázott vele. – Köszönöm, hogy fogadsz. És kérlek, ne
haragudj, hogy ilyen formában intézem a dolgot. Feltétlenül el kellett
jönnöm hozzád, még mielőtt visszatérek Párizsba. Gondoltam, ha
telefonálok, esetleg…
– Lerakom? – vágott a szavába Paula. A fejét rázta. – Nem, Sarah,
nem raktam volna le a kagylót. Ami azt illeti, nem hittem volna, hogy
felénk se nézel ennyi éven át… voltaképpen vártam, hogy jelentkezz.
Sarah-t meglepte a megjegyzés. – Bárcsak tudtam volna! – kiáltott
fel. – Szívesen beszéltem volna veled, csak hogy tisztázzak valamit.
Mégpedig a következőt: Jonathan a tudtomon kívül csapta be a
családot. Befektettem a cégébe, ez igaz, de én azt hittem, hogy nyílt

444
kártyákkal játszik. Csak aznap jöttem rá, mekkora tévedés volt ez,
amikor az apád kirúgott, te pedig kidobtál a családból. Megbíztam
Jonathanben. Nem kellett volna! Most visszagondolva azt mondom:
naiv voltam. De esküszöm a lányom életére: nem is sejtettem, miben
mesterkedik!
– Már réges-rég rájöttem erre, Sarah. Felfogtam, hogy ártatlan
vagy, nem követtél el semmiféle bűnt. – Elhallgatott, lebiggyesztette
az ajkát, és bánatosan ingatta a fejét. – Jaj, mennyi elpazarolt év… de
ez már a múlté…
– Igen – helyeselt Sarah, és sietve hozzátette: – Nem
magyarázkodni jöttem, nem is azért, hogy feloldozásért esedezzek.
Figyelmeztetni szeretnélek.
– Üljünk le – mormolta Paula. – Megkínálhatlak valamivel? Kérsz
teát? Kávét? Vizet?
– Köszönöm, nem – felelte Sarah, és letelepedett az egyik székre.
Chloe, aki lehuppant a pamlagra, csupán a fejét rázta.
Sarah Paulára szegezte kemény tekintetét, s belekezdett:
– Már régóta gyanítom, hogy Jonathan valamilyen úton-módon
bántani akar téged. Mindig is azt hitte, hogy te tetted tönkre. Üzleti
téren többé nem árthat neked, erről gondoskodtál, de a gyermekeiden
keresztül továbbra is megsebezhet. Ellátogattam minap a retrospektív
kiállításra, és észrevettem valamit, ami megijesztett. Ugyanakkor
éberségre is intett. Egyszer fürkészve figyelte a gyermekeidet, a merő
gonoszság kifejezésével az arcán. Nem tudom, mit forral, de
elhatároztam, hogy kiszedek belőle mindent, amit csak lehet.
– Csak nem hitted, hogy egyszerűen… rád bízza a titkait, Sarah? –
kérdezte Paula, s hosszasan fürkészte az unokahúga arcát.
– Szó sincs róla, nem az a beszédes fajta, még velem is szűkszavú.
De szereti a bort, és szívesen kérkedik is. Bizony, hajlamos a
dicsekvésre, amikor megered a nyelve a jó francia óbortól!
– Csak nem itattad le? – vonta fel Paula kérdőn a szemöldökét.

445
 – Á, dehogy itattam! Ellenben meghívtam vacsorára, és rendeltem
egy üveg méregdrága Mouton Rothschildet. Imádja. Aztán feltettem
a megfelelő kérdéseket.
– Mire készül? – tudakolta Paula riadtan éles hangon.
– Félő, hogy máris fájdalmat okozott egyiküknek, Paula!
Paula nyugalmat erőltetett magára. – Mondd el… hadd halljam a
legrosszabbat! – nyögte. – Kit bántott? És miként? Miért nem jutott a
fülembe?
– Tessát bántotta, de nem közvetlenül, hanem a férjén, Mark
Longdenen keresztül. Mark neki dolgozik… ő tervezte a házat,
melyet Jonathan Thirsk közelében épít.
– Istenem, erről egyikünk sem tudott!
– Nem csoda, hiszen ők ketten kreáltak egy nevet az új kliensnek:
William Stone.
Sarah ficergett egy kicsit a széken. – Mark közölte Tessával, hogy
az új kliense igen tehetős iparmágnás, William Stone-nak hívják, és
Közép-Angliában építkezik – magyarázta. – A lányod hitt neki, miért
kételkedett volna? Nem volt rá oka!
– Értem. És hogyan okozott fájdalmat Jonathan Tessának? –
kérdezte Paula.
Sarah habozott, majd csendesen folytatta:
– Úgy vettem ki a szavaiból a minap, hogy rászoktatja Tessa férjét
a kábítószerre, az italra, meg a nőkre. Ami Marknak sincs ellenére.
Már régóta gyanítom, hogy Jonathan kissé züllött a gentleman külső
mögött. Őszintén hiszem, hogy Mark Longden a karmai közé került.
Jonathan jót kacagott Markon és a gyarlóságán. „Senki sem gondolta
volna, hogy ez a házasság ilyen hamar félresiklik!”, jegyezte meg
egyszer. Még azt is kikotyogta, hogy Mark nem bánik kesztyűs
kézzel Tessával… bántalmazza.
Paula holtsápadt lett. – Senki sem henceg azzal, hogy veri az
asszonyt!

446
 – Mondtam én, Paula, hogy Mark hencegett vele? Én csak
levontam a kézenfekvő következtetést. Mint Jonathan mesélte, Mark
bejelentette neki, hogy majd ő megtanítja kesztyűbe dudálni
Pénzeszsák kisasszonyt, megmutatja, ki viseli a nadrágot a
családban, ha nem húzza meg magát!
– Sejtettem én, hogy bántja – vallotta be Paula remegő hangon. –
És köszönöm, hogy figyelmeztettél, Sarah. Most már tudom, mi a
teendő.
Sarah bólintott. – Hagyd ki a nevem ebből, ha továbbra is
számítani akarsz a segítségemre! – figyelmeztette Paulát.
– Persze, persze.
– Egyvalamit tudnod kell, Paula. A kiállításon Jonathan
megjegyzett valamit Linnettel kapcsolatban. Azt mondta, ő örököl
meg mindent, Pennistone Royalt is beleértve. Letorkoltam, hogy nem
hiszem el, annyira meghökkentem; és megkérdeztem tőle, kitől
hallotta. Rávágta, hogy egy kismadár csicseregte, s mindezt szerfelett
elégedett, sokatmondó pillantással tetézte.
– Ó, teljes mértékben téved! – tiltakozott Paula hevesen. – Teljes
mértékben! – S azon tűnődött, vajon honnan szivárgott ki az
információ.
Mintha olvasott volna a gondolataiban, Sarah megjegyezte:
– Szerintem bűzlik valami az irodádban. Gyanítom, a leedsi
áruházban. Jonathan megint összeállt valamelyik régi barátnőjével,
egy Ellie nevű asszonnyal. Azt hiszem, nálad dolgozik.
– Eleanor Morrison! Csak ő lehet. Az egyik leedsi titkárnőm. De
nem férhet hozzá a magánirataimhoz, egyébként is, mondtam már,
hogy hazugság!
– Ne rúgd ki! – figyelmeztette Sarah.
– Eszem ágában sincs. – Paula sokatmondó pillantást vetett Sarah-
ra. – Felkelteném vele Jonathan gyanúját.
– Csak légy óvatos… vigyázz a személyes irataidra!

447
 – Mindig vigyázok rájuk – felelte Paula. De tudta: jobb lesz, ha
rajta tartja a szemét Eleanoron. Sarah-nak igaza van, nem rúghatja ki;
de arról gondoskodhat, hogy Jonathan ne vegye hasznát.
Sarah felállt. – Hát, ennyi – közölte. – Elmondtam mindent, amit
tudtam, Paula. Remélem, segítségedre lesz.
Paula, aki szintén felállt, így válaszolt:
– Igen, segítségemre lesz! – Átható tekintettel fürkészte Sarah-t, s
bevallotta: – Nemrég ösztönösen megéreztem, hogy Jonathan
Ainsley forral valamit ellenem, illetve a családom ellen. Azóta, hogy
visszaköltözött Londonba. Már Sir Ronald is figyelmeztetett.
– Ronnie bácsinak vág az esze. A nagyi szerint az apjára ütött.
Mindenesetre nyitva tartom a szemem és a fülem. Rendszerint
összejövök Jonathannel, amikor Londonban járok… – Nem fejezte
be a mondatot. Miután körbejártatta tekintetét a szobában, odaszólt a
lányának: – Ez az emeleti szalon, amelyet oly sokszor emlegettem! A
nagymama kedvenc szobája… voltaképpen mindenki kedvenc
szobája, Chloe. Remekül szórakoztunk itt gyerekkoromban.
– Ott a fényképed, anya! – Chloe odasietett az asztalhoz, s
felkapta a képet. – Jaj, de szép vagy! Gyere, anya, nézd meg! – Sarah
csatlakozott a lányához; együtt nézegették a képet, aztán Chloe
visszarakta a helyére.
Elindultak az ajtó felé, a nyomukban Paulával. Sarah megfordult,
mielőtt kilépett volna az ajtón. – Olyan itt minden, mint régen –
állapította meg. – Mennyi csodálatos emléket idéz fel bennem ez a
hely, különösen a nagyiról!
Paula, aki viszonozta Sarah nyílt tekintetét, észrevette szemében a
könnyeket, s megsajnálta a kuzinját, akit sok-sok évvel ezelőtt
elűzött. Túl kemény volt talán? Meglehet. De akkoriban őszintén
hitte, hogy Sarah elárulta a családot.
– Hogy köszönhetem meg mindazt, amit ma értem tettél, Sarah?
Olyan hálás vagyok! Ahogy a nagymama mondogatta hajdanán: „Ha

448
figyelmeztetnek, felkészülhetsz a bajra.” Most, hogy riasztottál, éber
leszek.
– Jobb félni, mint megijedni!
– Remélem, rövidesen ismét találkozunk. Szeretném, ha tudnád…
hogy szívesen látunk… – Elhalt a hangja; Paula előrelépett, és
megölelte az unokatestvérét.
Sarah könnyeit nyeldekelve belecsimpaszkodott. – És én hogy
mondhatnék köszönetet neked?… Jaj, de örülök, hogy ismét szívesen
látott vendég lettem… megint a családhoz tartozom. – Hátrább lépett,
és a fejét ingatta. – Míg Jonathan Ainsley meg nem tudja!

Paula, miután magára maradt, megpróbálta elérni Tessát.

Odacsörgött a knightsbridge-i áruházba, de csak annyit derített ki,
hogy korábban bent járt a lánya az irodában, de kapta magát és
elment.
Felhívta a hampsteadi házat, de meglepetésére senki sem válaszolt
a hívásra. Végül beütötte Tessa mobilszámát: nem vette fel a lánya,
mire hagyott neki egy üzenetet, aztán lerakta a kagylót.
Az íróasztalon álló hordozható órára pislantott, s meglepve
konstatálta, hogy még csak dél van. Elvira feltehetőleg kisétált
Adele-lel Hampstead Heathre; Tessa pedig ebédelni mehetett. Csak
nyugalom! Tessa biztosan visszahívja, amint megkapja az üzenetet.
Addig is jobb, ha a hétvégi terveire koncentrál. Odament az
asztalhoz, és megigazgatta rajta a képkereteket. Chloe odébb
rakosgatta őket, hogy hozzáférjen Sarah fényképéhez, és most
kuszán álltak.
Egyszerre ráeszmélt, milyen büszke volt Sarah arra, hogy a
fényképe még mindig olyan előkelő helyen áll Pennistone Royalban,
míg ő maga éveken át kegyvesztett volt. – Nem is vettem észre, hogy
itt van – motyogta Paula alig hallhatóan, miközben igazgatni kezdte a

449
kereteket. Nemsokára rend uralkodott, és Sarah fényképe
visszakerült az őt megillető helyre.
Csörgött a telefon: Paula rohant az íróasztalhoz, de közben leverte
az egyik fényképet. Hallotta az üvegcsörömpölést, mikor megragadta
a kagylót.
– Halló?
– Anyuka! Tessa vagyok.
– Hol vagy, drágaságom? Már kerestelek.
– Tudom, megkaptam az üzenetet. A limuzinban ülök. Épp most
hagyom el Londont. Adele-lel és Elvirával. Yorkshire felé tartunk.
Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vezessek. Anyuka, otthagytam a
férjem.
– Hál’ istennek!
– Soha többé nem megyek vissza hozzá. Beadom a válókeresetet.
– Most megkönnyebbültem, lányom. Mikor érkeztek?
– Bő négy órába telik az út.
– Várlak, drága kislányom.
– Szia, anyuka!
– Hamarosan találkozunk, Tessa! – Paula lerakta a kagylót; óriási
kő esett le a szívéről. Hála istennek, a lánya nincs már abban a
házban, sem Mark Longden közelében. És hála istennek, az
unokatestvére, Sarah becsületes és kötelességtudó.
Visszatért az asztalhoz, s felemelte a képkeretet, amely a padlóra
esett az imént. Eltört az üveg. Mivel nem bírta kifeszegetni a törött
szilánkokat, odament az íróasztalához, és óvatosan szétszedte a
keretet. Miközben kibontotta a bársonnyal fedett hátlapot, majd a
kartonlapot, észrevette, hogy két borítékot ragasztottak oda a
kartonpapír belső felére. Csodálkozva kinyitotta az egyiket:
ezüstkulcs rejtőzött benne.
Rögvest rájött, hogy ez a gyümölcsfából faragott, ezüsttel cizellált
ládika kulcsa. Nem veszett el, csak elrejtették. Lázas izgalomba jött.

450
Felbontotta a másik borítékot is. Ebben egy fényképet talált:
feltehetőleg az ötvenes évek közepén készítették egy fiatal nőről, aki
kézen fog egy kisfiút; a nagymama szorongatta a kisfiú másik kezét.
Paula megfordította a képet, ez állt a hátán: „Glynnis, Owen és
jómagam”.
Lerakta az íróasztalra a pillanatfelvételt; végül kiszedte a keretből
a fotót, melyet sokszor látott már az évek során, s végre rádöbbent, ki
Owen Hughes édesapja.

451
 44

Paula bedugta a fényképet az íróasztalfiókba, majd odasétált az Anna

királynő korabeli komódhoz: egész életében ott állt az ezüsttel
díszített, gyümölcsfából faragott ékszerdoboz. Hányszor kérdezte a
nagyanyjától, hová lett a kulcs, s hányszor kapta rá a választ, hogy
elveszett! Dehogy tűnt el, gondosan elrejtették csupán.
Reszkető kézzel dugta be a szépen megmunkált kulcsot a hasonló
gonddal elkészített ezüstzárba, s elfordította. Könnyedén kinyílt a
ládika. Felemelte a fedelét, s belekukucskált – szinte félve: vajon mit
talál odabent? Rögtön látta, hogy a szelence egy köteg levelet rejt,
melyet kék szalaggal fogtak át; valamennyit Mrs. Emma Harte-nak
címezték Pennistone Royalba. Paula megfordította az egyiket, s
elolvasta a feladó nevét: „Mrs. Glynnis Hughes, New York City.”
Miután átböngészett néhány levelet, világosan megértett mindent,
s azt is tudta, mi most a teendő. Visszazárta a leveleket a szelencébe,
mely negyven-akárhány éven át megőrizte titkukat, zsebre vágta a
kulcsot, s leszaladt a földszintre.
Bedugta fejét a konyhaajtón, s bejelentette Margaretnek, hogy
Tessa, Adele és a nörsz befutnak uzsonnára. – Elmegyek itthonról,
Margaret – tette hozzá. – Egy órán belül megint itt leszek, ha esetleg
keresnének!
Margaret bólintott. – Mikor érkezik Mr. Longden? Vagy ő nem
jön ma este?
– Nem, Margaret, ő nem ér rá ezen a hétvégén – felelte Paula.
„Sem a többin”, gondolta, miközben elindult az istállók mellett lévő,
macskakővel kirakott udvar felé, ahol a kocsija parkolt. „A rohadt
alak!”, szitkozódott, s alig hallhatóan átkozta vejét.

452
Harmincöt perc múlva már Mashamben járt: bekanyarodott Lackland
Priory magas, kovácsoltvas kapuján. Mindig is kedvelte ezt a régi
kúriát, amely kolostor volt azelőtt, hogy VIII. Henrik a római pápa
elleni haragjában feloszlatta a szerzetesrendeket, és tönkretette az
egyházi birtokok többségét. Szerencsére Lackland Priory
magánkézbe került, így nem jutott Fountains Abbey sorsára, s nem
lett rom belőle.
Méltóságteljes épület volt, szürke kőből építették; az elülső
homlokzaton tökéletes rendben sorakoztak az ablakok. Paula
kedvelte ezt az egyszerű, dísztelen kúriát, amely a sík, zöld pázsit
közepén állt; a legtöbb yorkshire-i kastéllyal ellentétben nem vették
körül fák – sem elöl, sem hátul.
Miután leparkolt a konyha közelében, megkerülte az épületet, és
becsöngetett a bejáratnál. Alig várt egy percet, máris megjelent az
ajtóban Bolton, a komornyik, s meglepődve meredt rá. – Miss Paula!
– hüledezett. – Jó napot. Bejelentkezett hozzánk?
– Nem, váratlan vendég vagyok, Bolton – válaszolta Paula
legbájosabb mosolyainak egyikével. – Gondoltam, meglepem.
Egyszer azt mondta nekem, hogy kedveli a meglepetéseket.
– Tényleg kedveli. Jöjjön be, Miss Paula! Bekísérem. A
könyvtárban van.
– Hogy van? – kérdezte Paula, miközben a komornyik mögött
lépkedett a fényesre polírozott parkettán.
– Örömmel közölhetem magácskával, hogy sokkal jobban. Még
nem a régi, de egy-két hét, s az lesz. Rohamosan javul. – Bolton
kinyitotta a könyvtár ajtaját, s beszólt: – Uram, Miss Paula van itt,
eljött látogatóba.
A férfi, aki az ablaknál olvasott a hintaszékben, lerakta a könyvet,
és felállt. – Drága Paulám, micsoda meglepetés!
Paula feléje suhant a Savonnerie szőnyegen, s megállapította,
milyen jól néz ki. Gyorsan felgyógyult. Paula egész életében ismerte,

453
de most megpróbálta objektív szemmel nézni: még mindig jóvágású
volt, egészen lehengerlő lehetett fiatalkorában.
Sugárzó mosollyal ajándékozta meg a házigazdát, lábujjhegyre
állt, s arcon csókolta. Az öregúr egy ideig magához szorította: az arca
Paula hajába temetkezett; majd elengedték egymást, s a férfi
megszólalt:
– Mindig is csodálatos illata volt a hajadnak, már kiskorodban is,
Paula! – Rámosolygott, s az egyik szék felé intett: – Nos, minek
köszönhetem ezt a megtiszteltetést, aranyom?
– Nem nyilatkoztál Shane és Winston közös születésnapi
partijáról. Ugye eljössz?
– Valószínűleg, igen. Nagy móka lesz látni az egész családot. Még
az is lehet, hogy ropunk egyet a táncparketten, te meg én!
Paula nekitámasztotta hátát a széktámlának, keresztbe rakta a
lábát, s szemügyre vette a házigazdát, kinek figyelmét nem kerülte el
a fürkész pillantás, megkérdezte hát:
– Valami baj van, Paula? Már megint ez a metsző tekintet!
– Jaj, bocsáss meg! Csak eszembe jutott valami, amit nemrégiben
fedeztem fel. Beleolvastam a nagymama naplójába, s rájöttem, hogy
kantint nyitott a második világháború idején. A Fulham Roadon.
A férfi bólintott, s fény gyűlt a szemében. – Ez igaz. Így volt.
– Jártál ott?
– Már hogyne jártam volna! Sokat szórakoztunk mi ott.
– Ott ismerkedtél meg a feleségeddel? – tudakolta Paula oldalra
biccentett fejjel, éber tekintettel.
– Nem, tulajdonképpen nem. De miért érdekel ez téged, Paula?
– Találkoztál ott egy fiatal lánnyal, és kíváncsi lennék rá, ki is volt
ő valójában! Ez a nő… nagyon szép volt. A nagymamám szerint
annyira elbűvölő, hogy…

454
 Az öregúr váratlanul hátradőlt a borszéken, és elfordította a fejét.
Szótlanul kibámult az ablakon, mintha látna valamit, ami Paula
számára láthatatlan maradt.
„Milyen csodálatosan előkelő a profilja, s milyen tündöklően
fehér a haja”, gondolta Paula. És várt. Várta a választ.
Végül a férfi ismét feléje fordult; Paula szomorúnak, szinte
bánatosnak látta az arcát. Mintha elmerengett volna egy pillanatra,
majd belekezdett:
– Glynnisnek hívták… Glynnis Jenkinsnek. Tényleg szép volt, s
elbűvölő, ahogy mondtad, bizonyára a nagyanyád naplójából idézve.
Glynnis azonban ennél sokkal több volt. – Elhallgatott, s a fejét
ingatta. – Mérhetetlenül kedves, szenvedélyes és érzéki.
– Beleszerettél.
– Ó, igen, igen.
– És teherbe ejtetted!
– Igen. Ez igaz, Paula, terhes lett – vágta rá az öreg habozás
nélkül.
– Mégsem vetted el.
– Nem.
– Miért nem?
Az öregúr hosszan felsóhajtott. – Szenvedélyes volt a
kapcsolatunk, ugyanakkor rendkívül szeszélyes is. Legalább olyan
gyorsan hajba kaptunk, mint amilyen hamar egymás karjaiba
omlottunk. Manapság úgy mondanánk, hogy „túlpörgettük
magunkat”. Éreztem, hogy könnyen kiéghet az efféle szenvedély,
sietve, ahogy fellángolt. Vagy felemészthet. És…
– Ezt nem engedhetted meg magadnak – szakította félbe Paula. –
Ugyebár, meg kellett védened magad, Robin bácsi? Előre féltetted a
tervezett politikai karrieredet! – Halkan beszélt, kedvesen, majd
ezzel fejezte be: – Megértem.

455
 – Jól látod a helyzetet, Paula. De hadd magyarázzam meg…
Amikor szakítottam Glynnisszel, még nem is sejtettem, hogy terhes.
Nem sokkal utána eljegyeztem egy fiatal nőt, Valerie Luddent, akit
már egy ideje ismertem, és fölöttébb megkedveltem. Természetesen
más volt ez a kapcsolat, mint a szerelmem Glynnisszel. Sokkal
higgadtabb volt, és tartósabb. Másként szerettem Valerie-t. Ideális
párom volt, illett hozzám és a karrieremhez. Míg Glynnisszel
tönkretettük volna egymást.
– De hát Glynnis gyereket várt! Micsoda szégyen volt ez
akkoriban!
– Ezzel én is tisztában vagyok, fel is ajánlottam neki a
támogatásomat, mégsem fogadta el.
– Értem.
Hallgattak, majd Robin megjegyezte:
– Szóval megtaláltad Emma régi naplóit, melyeket a háború idején
írt… Ezek szerint beszámolt a viszonyunkról is.
– Nem, nem írt róla, Robin bácsi. Egyetlen helyen, 1943
októberében említi meg Glynnis szorult helyzetét, de nem nevez meg
mint apát. Tulajdonképpen mást sem. Megvédett téged az édesanyád,
és Glynnist is. Egyébként Glynnis Jenkins sem kívánt megnevezni
téged a gyermek apjaként.
– Hát akkor te honnan tudod?! – kérdezte Robin, s zavartan
Paulára pillantott.
– Ma, merő véletlenségből, megtaláltam Glynnis Hughes – ez lett
belőle – régi leveleit, melyeket a nagyinak írt. Átfutottam
némelyiket: ezekben Owen apjaként emleget téged. Éveken át
levelezett Emmával. A nagyi még a fiaddal is találkozott!
– Anyám sokáig támogatta… pénzt küldött neki, még azután is,
hogy Glynnis Amerikába ment – mondta Robin. – Nem lep meg,
hogy Glynnis írt neki! Csak azt csodálom, hogy anyám megőrizte a
leveleket.

456
 – Érthető – bólintott Paula.
Robin most odahajolt hozzá. – Miért jöttél ide, Paula? – kérdezte.
– Miért mondod el nekem mindezt? Miről szól voltaképpen ez a
látogatás? Ismerlek én téged, mint a tenyeremet, nem véletlenül vagy
te itt!
– Van egy unokád, Evan Hughesnak hívják… a fiad, Owen lánya.
És Londonban él, Robin bácsi. Gondoltam, esetleg érdekel.
– Van egy unokám… – Hallgatott egy ideig, s ismét kifelé bámult
az ablakon: a szeme tele szomorúsággal, sőt talán szánakozással is.
Paula figyelte, s Robin hosszú pályafutására gondolt. Népszerű
tagja volt a parlamentnek, többször bekerült a kormányba is; Emma
fölöttébb büszke volt rá. Robin álmai életét élte, sikeres volt, így
feltehetőleg jól választott.
Robin végül megmoccant a széken, és hosszasan fürkészte Paulát.
– Honnan ismered ezt a lányt? Miattam jött ide?
– Nem. Nem is tudott rólad. Hadd magyarázzak meg mindent!
Robin figyelmesen hallgatta, rezzenéstelen arccal. – Vagyis: össze
szeretnél hozni vele, erről van szó? – kérdezte, miután Paula
befejezte.
– Ez csak tőled függ, Robin bácsi. Ezt neked kell eldöntened.
– Szívesen találkoznék vele… A hallottakból ítélve igen takaros
teremtés lehet. A családba való.
– Igaz! – kacagott fel Paula. – És szép is. Ó, istenem! Most jöttem
rá, kire ütött… Elizabeth nénire, az ikertestvéredre! Pedig mindenki
erősködött, hogy rám hasonlít.
Robin elmosolyodott. – No, akkor szemrevaló lehet ez a lány!
Elizabeth valódi szépség. Tényleg nyélbe üthetnél egy találkozót,
Paula!
– Ahogy óhajtod. Esetleg összehozhatjuk a születésnapi partin! Ó
is eljön Gideonnal.

457
 – Gideonnal? – meresztette rá a szemét az öregúr; zavart kifejezés
ült ki az arcára. – Miért épp ővele?
– Mert találkozgatnak… van köztük valami.
– Vajon miért vonzódnak a Harte-ok egymáshoz? – ingatta a fejét
az öreg. – Akár az ókori egyiptomi fáraók, nem gondolod?
Erre Paula hahotára fakadt. – Jaj, Robin bácsi, te nagy
mókamester vagy!
– No, mindegy. Remek ötlet, összehozhatsz vele a születésnapi
partin. Igen, igen, jobbat kívánni se lehetne!
Paula közelebb hajolt a nagybátyjához, és halkan odasúgta neki:
– Úgy gondolom, jobb, ha nem meséled el Jonathannek, miről
beszélgettünk az imént! Felzaklatná. Ő az egyetlen fiad és örökösöd;
mivel ő maga nem ajándékozott meg unokákkal, előfordulhat, hogy
rosszul viszonyul majd Evanhez.
– Szentséges atyaúristen, igazad van, Paula! De még mennyire!
Megeshet, hogy az ellenséget látja majd a lányban. – Összeszűkült a
szeme. – Nagy csalódást jelentett számomra Jonathan. Nem szeret,
szemernyit sem érdekli a hogylétem. Alig látom az anyja halála óta,
akkor is ritkán jött, amikor még élt Valerie, pedig ő volt a világ
legjobb édesanyja. Azt hinné az ember, hogy hébe-hóba beugrik,
hiszen már nyolcvanéves vagyok! De nem, sose néz be hozzám a
fiam, pedig ide jár a szeretőjéhez Thirskbe!
Paula mély levegőt vett, és belevágott:
– Az én véleményem szerint Jonathan veszélyes, Robin bácsi.
Vigyázz vele! – Robin figyelmesen hallgatta Paulát, aki beszámolt
mindarról, amit Sarah mondott neki.
– Egyáltalán nem lep meg – suttogta, amikor Paula a végére ért. –
Kezdem úgy érezni, hogy a fiam szociopata. Erkölcsöt nem ismer, és
azt hiszi, hogy a törvény felett áll. Tévedhetetlennek gondolja magát.
Valóban veszélyes, Paula. Tőlem aztán nem hall Evan Hughes felől!

458
Mozgalmas két nap következett Paula életében: beköltöztette Tessát,
megnyugtatta, végighallgatta házasságának apró sztorijait. Támogatta
a lányát – mármint ami a válást illeti –, de készakarva nem említette
Sarah látogatását. Meg kellett védenie az unokatestvérét Jonathan
Ainsley haragjától; így is bőven akadt indok a válásra.
Mellesleg még a hétvégére is készülődött: megtervezte péntektől
hétfő reggelig az étrendet, és elkészítette az étkezésekhez az
ülésrendet. Paula szokás szerint, rendületlenül tette a dolgát. Tessa is
besegített: elvégzett néhány apró-cseprő teendőt, és elkészítette az
asztalra való névtáblákat.
Mire péntek délután megérkezett Linnet, India és Evan, Paula már
majdnem mindennel elkészült, így velük együtt megpihenhetett egy
csésze tea mellett, az emeleti szalonban. A lányoknak bőven akadt
mesélnivalójuk: beszámoltak a kiállítás sikeréről, a látogatók
számáról, a sajtóvisszhangról, az elismerő nyilatkozatokról és a
divatáruosztály fellendülő forgalmáról.
– Közös sikeretek ez – mondta Paula mosolyogva. – Az az
érzésem, hogy a retrobemutató sokáig színesíti majd az áruházban a
palettát. Igencsak kitettetek magatokért! Most pedig felejtsétek el a
munkát, és élvezzétek a hétvégét!
Linnet felállt, és elindult az ajtó felé. – Megyek, kicsomagolok.
– Jobb lesz, ha én is – jegyezte meg Evan.
– Ó, kérlek, maradj, Evan! Beszélni szeretnék veled – mormolta
Paula, s megérintette a lány karját.
Evan kérdő pillantást vetett rá, s helyet foglalt.
– Ki kell vasalnom egy ruhát – jelentette be India, s felpattant. –
Sifon, nem gőzölhetem ki.
– Soha! – vágta rá Linnet tettetett borzongással. – Akkor gyerünk,
India, menjünk!
Miután magukra maradtak, Paula belekezdett:

459
 – El kell árulnom neked valamit, Evan, a nagyanyáddal
kapcsolatban. De pillanatnyilag úgy vélem: nem tudhatja meg senki
más, miről beszélgettünk. Egyelőre jobb, ha nem kürtölik szét a
családban a hírt!
– Mégis talált valamit a naplókban? – kérdezte Evan, és izgatottan
előrehajolt.
– Nem. Úgy hozta azonban a véletlen, hogy a minap, itt
Pennistone Royalban, felfedeztem pár régi levelet, melyeket a te
nagyanyád írt az enyémnek. Glynnis több helyen megemlíti Owen
apját… azt, aki nemzette. – Paula elhallgatott, gyengéden Evanre
mosolygott, majd folytatta: – Amikor a háború idején Richard
Hughes elvette Glynnist, terhes volt egy másik férfitól. Richard olyan
szerelmes volt a nagyanyádba, hogy nem törődött vele. Szerette a
gyermeket is, akinek Glynnis életet adott, és a sajátjaként nevelte fel.
Jó ember volt, szerető apja Owennek.
Evan döbbent csendben ült, és Paulára meredt. Nagyot nyelt egy
pillanat múlva, s halkan megkérdezte:
– Csak nem azt akarja mondani, hogy apám törvénytelen
gyermek?!
– Gyakorlatilag igen.
– Ki volt az apja? Kicsoda apám tulajdonképpen? Ki vagyok én?
– Az apád Emma kedvenc fiának, a nagybátyámnak, Robin
Ainsley-nek a fia. Harte. Ahogy te is az vagy, Evan. Emma Harte a
dédanyád volt.
– Úristen! – Evan elsápadt; nekitámasztotta hátát a pamlag
díszpárnáinak, majd könnyekben tört ki, és kezébe temette az arcát.
Paula odalépett az íróasztalhoz, hozott egy doboz zsebkendőt
Evannek, s melléje telepedett a kanapéra. – Tudom, mennyire
megrázó, ha váratlanul kiderül, hogy nem úgy vannak a dolgok,
ahogy azt az ember gondolta. De kérlek, ne sírj, Evan, hiszen ennek
immár ötven esztendeje!

460
 Evan kifújta az orrát, megtörölgette a szemét, és bólintott. – Igen,
tudom. Felnéztem a nagyanyámra. Azt hittem, hogy ő a
legcsodálatosabb asszony… – Elhallgatott, Paulára meresztette a
szemét, és ismét előbuggyantak a könnyei.
– Ettől még ne változzon meg a véleményed Glynnisről!
Csodálatos asszonyként él az emlékezetedben, és ennek így is kell
maradnia… mert csakugyan az volt, Evan! Oda fogom adni az
Emmához írt leveleit, és ha elolvastad őket, mindent sokkal jobban
meg fogsz érteni. – Paula felsóhajtott, és kézen fogta a lányt. – Nem
hagyhatjuk figyelmen kívül az ember esendő voltát. Egyikünk sem
tökéletes.
Evan hallgatott egy percet, letaglózta a hír; egyszer csak
felkiáltott:
– Gideon a rokonom! Unokatestvérek vagyunk.
– Távoli rokonod csupán – mutatott rá Paula.
– Ő tud rólam… tudja, ki a valódi nagyapám?
– Igen. Elárultam neki szerdán, aznap, amikor megtaláltam a
leveleket.
– Mit mondott? Találkozni akar velem?
– Igen. Hát te?
– Nem is tudom… nos, igen, gondolom, igen – mormolta Evan
habozva.
– Van itt egy apró probléma, amely még megoldásra vár – közölte
vele Paula. – Robin Ainsleynek van egy fia, Jonathan. Többek között
az ellenségem is, ezért bosszankodott annyira Gideon valamelyik
este, amikor szóba elegyedett veled. No de térjünk vissza a lényegre!
Bár Jonathan Ainsley megnősült, majd elvált, nem ajándékozta meg
unokával az apját. Így hát fölöttébb valószínű, hogy a riválist fogja
látni benned, mivel Robin unokája vagy. Félteni fogja az örökségét…
– Nekem semmi sem kell! – vágott közbe Evan. – Nem akarom én
Robin Ainsley pénzét!

461
 – Tudom. Mégis megvan a dolgok rendje. Először: Jonathan
Ainsleynek kell az apjától hallania rólad, és arról, hogy semmilyen
szempontból nem fenyegeted az őt illető hagyatékot. Csak ezután
mondhatjuk el a családnak… az újabb fejleményeket, azt, ki is vagy
te valójában. Érted?
– Igen, értem. – Miután ismét kifújta az orrát, Evan csendesen
megkérdezte: – Elárulhatom Gideonnak?
Paula erre a kérdésre is számított. – Holnap este, vacsora előtt
meginvitáljuk Gideont és a szüleit egy aperitifre ide, az emeleti
szalonba – vágta rá sietve. – Téged is szívesen látunk. De csak téged!
– És Linnet?
– Nem szeretném nagydobra verni a dolgot – rázta a fejét Paula. –
Linnet csak következő héten fogja megtudni a dolgot, miután Robin
bácsi már beszélt Jonathannel. Megértetted?
– Igen.
Paula odaballagott az íróasztalához, s elővette a kék szalaggal
átkötött levélköteget. – Ez a tiéd, drága Evan – mondta, miközben
visszatért a pamlaghoz. – Íme, a nagyanyád levelei.
Evan átvette a köteget, átvágott a szobán, megállt az ajtóban, és
visszaszólt:
– Köszönöm. Szívesen találkoznék hétvégén a nagyapámmal.
Lehet róla szó?
Paula összevonta a szemöldökét. – Miért ne! – mondta. – Majd
telefonálok neki!

462
 45

Evan a kövezett hallban üldögélt, Paulát várta. Kicsit izgatott volt,

hiszen a tervek szerint egy órán belül találkozik Robin Ainsleyvel. A
sarokban álló ingaórára pislantott, s megállapította, hogy nemsokára
tíz óra. Bármelyik pillanatban befuthat Paula: ő viszi el Lackland
Prioryba.
Paula félrevonta tegnap este, közvetlenül vacsora előtt, és
odasúgta neki, hogy Robin bácsi délelőtt fogadja. Evan egész éjjel
gyötrődött: kíváncsi volt, mit szólnak majd egymáshoz; de a ruháján
is sokat törte a fejét, hiszen jó benyomást akart kelteni.
Bézs nadrágkosztümbe öltözött ma délelőtt; hozzá krémszínű
selyemblúzt húzott, mivel úgy döntött, hogy ez vidéken elmegy
hétköznapi viseletnek, mégis elegánsabb, mint a pulóver és a
szoknya. Az apró arany fülbevaló és a karóra kivételével nem viselt
ékszert; ellenben bézs, piros és kék Hermès selyemsálat rakott a
nyakába.
Sok mindent megértett, miután átolvasta nagyanyja Emma Harte-
nak írt leveleit. Elszomorodott, amikor először hallott Paulától
Glynnisről és Robinról, de az éjszaka során minden eddiginél jobban
megszerette a nagyanyját, mivel a leveleket böngészve lassanként
rádöbbent, milyen jólelkű teremtés volt Glynnis: kedves, nemes lelkű
asszony, aki nem akart fájdalmat okozni senkinek.
Úgy tűnt, hogy méltósággal félreállt, miután Robin elutasította. S
őszinte volt Richard Hugheszal, elmondta neki az igazságot.
Szívbemarkoló, boldog, szomorkás, bizakodó, optimista hangulat
áradt a levelekből. Glynnis az évek során végigjátszotta az érzelmek
teljes skáláját. Egyvalamit azonban le kell szögeznünk: teljes értékű
életet élt, nem sajnálkozott. S élete végéig Emma Harte odaadó híve
maradt.

463
 Egyszer az éjszaka során Evan csaknem felkapta a telefonkagylót,
hogy felhívja az apját, de aztán meggondolta magát. Először
találkozni akart az ő apjával, alaposan meg akarta nézni magának,
mielőtt tájékoztatná Owent a fejleményekről. Még valami erőteljesen
sugárzott a levelekből: éspedig Glynnis Richard Hughes iránt érzett
mély tisztelete. Sikeres és boldog volt a házasságuk, és ez örömmel
töltötte el Evant. De ez egyébként sem volt számára titok, nemde?
Őelőtte sohasem emelték fel a hangjukat; s Glynnis számtalanszor
bizonygatta Evannek, mennyire fontos a házastársak között az
összhang és a szeretet.
Az egyik levélben a nagyanyja pénzügyekről értekezett Emmával,
s így jött rá Evan, honnan a hatalmas örökség. Emma Harte éveken át
küldött pénzt Glynnisnek, aki a jó részét félrerakta, s csak akkor
költekezett, ha a szükség úgy kívánta. Richard nyilvánvalóan
ragaszkodott ahhoz, hogy ő nevelje Owent, akit a saját fiának
tekintett.
Bőven maradt még a levelekből, ezekbe délután akart belenézni
Evan. Időközben – rövidesen – találkozni fog vér szerinti
nagyapjával. Nagyot sóhajtott, és felállt, mivel Paula lejött a lépcsőn,
s „jó reggelt” kívánt neki.
– Jó reggelt, Mrs. O’Neill!
Paula nevetve állt meg mellette; karon fogta, és arcon csókolta. –
Úgy vélem, jobb lenne, ha Paulának szólítanál, hiszen szegről végről
rokonok vagyunk! Megpróbáltam kiókumlálni a dolgot: úgy
számoltam, hogy az elsőfokú unokatestvérem gyermeke vagy. – S
ismét felkacagott.
– Én is ezen törtem a fejem, Mrs. O’Neill, úgy értem, Paula, de
annyi minden történt tegnap délután óta, alig győzöm megemészteni.
– Tudom, Evan. Gyerünk, a kocsiban is beszélgethetünk!

464
 Együtt ballagtak ki a garázssorhoz. Evan a macskaköves udvaron
várt, míg Paula kigördült az autóval, majd miközben beszállt,
megjegyezte:
– A nagymama több levelét is átolvastam tegnap este, jobban
mondva, fél éjszaka fölöttük virrasztottam.
– Nem lep meg. Szeretném, ha tudnád: én épphogy
belekukkantottam egy-kettőbe, csakhogy kiderítsem, ki volt a
szeretője a háború idején.
– Köszönöm, de ez mit sem számít! Voltaképpen magát illetik
meg, hiszen a nagyanyja a címzett. – Mivel hirtelen szeget ütött a
fejében egy gondolat, Evan felkiáltott: – Vajon miért őrizte meg
Emma a leveleket, úgy értem, mi célból?
– Fogalmam sincs, Evan. Ez már nekem is eszembe jutott, amikor
megtaláltam őket. Eltűnődtem: vajon miért dugta be a nagyi a kulcsot
Robin fényképe mögé, a képkeretbe? Meg a fényképet, amely
Glynnisről, Owenről és őróla készült? Ennek, szerintem, csupán egy
oka lehet.
– Éspedig? – kérdezte Evan türelmetlenül.
– Úgy hiszem, Emma Harte azt akarta, hogy megtalálják a
kulcsot, és arra számított, hogy én leszek az, aki felfedezi. Mivel
gyerekkorom óta gyötörtem a szelence miatt, sejtette, hogy tüstént
rájövök: a ládikához tartozik az ezüsttel cizellált kulcs.
– Nem lett volna egyszerűbb betenni a leveleket egy széfbe, és
elmondani, hogy ott vannak?
– Szívesen megválaszolnám a kérdésedet, Evan, de nem tudom a
választ! Talán azért dugta el őket ilyen furcsamód, mert nem akarta,
hogy még életében rájuk bukkanjon valaki. Aztán elfeledkezett
róluk. Váratlanul érte a halál. Shane más teóriával állt elő: szerinte a
levelekkel Emma sakkban tarthatta Robint, ezért őrizgette őket. De
én ebben nem hiszek. Akár így, akár úgy, egy biztos: a felfedezés és

465
Evan Hughes megjelenése nem fogja hidegen hagyni Robin fiát,
Jonathant!
– Igen, erről már hallottam tegnap este. Paula, miért tekinti magát
ellenségnek Jonathan?
– Jonathan, lényegében, abban a hitben ringatja magát, hogy
sokkal többet kellett volna örökölnie Emmától, mint amennyit
örökölt, és hogy feltétlenül őt illette volna meg az áruházlánc.
Mindig zsémbelt, ha szóba került Emma hagyatéka. Egyszer jelentős
anyagi károkat okozott a Harte Vállalkozásoknak a vezetése alatt álló
ingatlanrészlegen keresztül. Az áruházakat is meg akarta kaparintani:
garmadával vásárolta fel a részvényeket, és az egyik barátja
segítségével megpróbált befolyásra szert tenni az igazgatótanács
fölött. De belebukott! Szóval, Evan, még a szeme se áll jól, hidd el
nekem!
– Burkoltan Gideon is erre célozgatott a kiállítás után. Füstölgött,
mert szóba elegyedtem Jonathan Ainsleyvel. Pedig én azt se tudtam,
kicsoda-micsoda!
– Észrevettem. – Paula kilesett az ablakon, s így szólt: – Egy
Masham nevű bájos kis községbe megyünk. Robin bácsi sok-sok éve
él Lackland Prioryban. Gyönyörű, ódon hely. Meglepően egyszerű,
mégis az építészet gyöngyszeme.
– Már alig várom, hogy lássam Robint, bár kissé ideges vagyok…
a nagyapámmal fogok találkozni! – Evan lebiggyesztette az ajkát. –
De muris kimondani, hogy nagyapa, amikor Richard Hughest
tekintem nagyapámnak, ő pedig halott.
– Nyugodj meg, Evan! Azt hiszem, Robin bácsi örül neked.
Keserves csalódás érte Jonathan miatt.
– Maga hogy vélekedik róla, Paula?
– Természetesen gyűlölöm, hiszen megkárosított bennünket.
Véleményem szerint a család egyik leggaládabb tagja… és veszélyes

466
is. Á, nézd csak, Evan, itt mindjárt előttünk! A kúria kapui. Pár perc,
és ott vagyunk!

Miután áthajtottak a kapun, Evan megbámulta a szépen gondozott

pázsitot, a ház jobbján fekvő pagonyt, és magát az épületet is.
Magányos. Egyszerű. Mégis szemet gyönyörködtető, ahogy Paula
mondta. Evan imádta a szürke követ, melyet olyan gyakran
használnak Yorkshire-ben; Gideontól hallotta, hogy a környékbeli
bányákból származik.
Paula odakanyarodott a bejárat elé; sokatmondóan felvonta a
szemöldökét, s Evanre sandított. – Felkészültél, Evan?
– Igen. – Evan kiszállt az autóból, s követte Paulát a bejáratig;
közben nagyokat nyeldekelt és a zakóját igazgatta.
Néhány másodpercen belül kinyílt az ajtó. – Jó reggelt, Miss
Paula! – köszönt Bolton. – A könyvtárban várja önöket.
– Köszönöm, Bolton. Ez itt Miss Hughes.
A komornyik fejet hajtott, mire Evan félszeg mosollyal válaszolt;
majd a két nő követte Boltont az előcsarnokon át a könyvtárig.
Robin Ainsley az ablaknál üldögélt a hintaszékben; egy könyv
hevert az Anna királynő korabeli teázóasztalon – mivel csukva volt,
Evannek eszébe jutott, hogy talán elbóbiskolt az öregúr.
A komornyik megköszörülte a torkát. – Megérkezett Miss Paula,
uram. Miss Hugheszal.
– Á, igen! Köszönöm, Bolton. – Robin rögtön felállt, s feléjük
fordult: Evanre függesztette a tekintetét, miközben a két nő elindult
feléje.
Evan szeme hasonlóképpen szegeződött őrá. Hórihorgas, ősz hajú
férfit látott, aki meglehetősen elegáns volt, és pallérozott. Ódivatú
tweedzakót viselt – bőrfolttal a két könyökén –, szürke, bő nadrágot,
halványkék inget és barna, kötött nyakkendőt. Különös módon
Richard Hughesra emlékeztetette Evant, aki mosolygott magában,

467
mivel az a gondolata támadt, hogy Glynnis feltehetőleg egy bizonyos
férfitípushoz vonzódott.
Paula arcon csókolta Robint, s bemutatta neki a lányt:
– Íme, Evan, Robin bácsi.
Az öregúr kezet nyújtott, s kerek szemmel bámulta Evant. –
Nagyon örülök, Evan.
– Én úgyszintén, Mr. Ainsley.
Halovány mosoly játszott az öreg ajka körül. – Miért nem hívsz
Robinnak, arany bogaram? Sokkal barátságosabb.
– Ha megengedi.
– Már hogyne! Nos, megkínálhatlak benneteket valamivel? Teát,
kávét, esetleg egy sherryt?
– Jólesne egy pohár ásványvíz, Robin bácsi – szólalt meg Paula.
– Én is ásványvizet kérnék – mondta Evan.
Robin a küszöbön álldogáló Boltonra pillantott, s odaszólt neki:
– Két pohár ásványvizet, nekem meg egy sherryt. Köszönöm.
A komornyik távozott, s betette maga mögött az ajtót. – Miért
nem ülünk oda a kandalló elé? – kérdezte Robin. – Bár június van, én
még ilyenkor is szívesen elüldögélek a tűz közelében. Még a lelkem
is röcög a hidegtől manapság. Öregszem, lejárt már az én időm!
Paula rámosolygott, belekarolt, és odaballagott vele a
kandallóhoz; a szemével intett Evannek, hogy jöjjön utánuk.
Miután elhelyezkedtek, Paula belekezdett:
– Azért kérte Evan mára a találkozót, Robin bácsi, mert holnap
elutazik Londonba. Csak két hét múlva jön vissza, Linnet
kézfogójára, amit a születésnapi parti előtti este tartunk.
– Örülök, hogy a mai napra esett a választása! – Majd Evan felé
fordította a tekintetét: – Őszintén szólva, én rögtön találkozni
akartam veled, de gondoltam, jobb, ha rád bízom a döntést.
Evan – még mindig kissé feszengve – megköszörülte a torkát, és
halk szóval kijelentette:

468
 – Ostobaság lett volna halogatni a dolgot. Nem kellett
különösebben törnöm a fejem. Én is kíváncsi voltam magára!
– Tájékoztattad apádat erről a… fejleményről? – tudakolta Robin,
s elgondolkozva leste a lányt.
– Nem. Eszembe jutott tegnap este, hogy felhívom, de
meggondoltam magam.
– Ó! Miért?
– Előbb szemügyre akartam venni magát – kotyogta ki a lány, és
tüstént elpirult.
Mielőtt még bármi mást mondott volna, Robin kacagásban tört ki.
Mélyről szakadt fel a nevetése; vitathatatlanul jól szórakozott. –
Akárcsak Emma! – szólt oda Paulának; majd Evanhez fordult, és így
folytatta: – Anyám mindig meglehetősen őszinte volt: ami a szívén,
az a száján, időnként legnagyobb döbbenetemre.
– Jaj, szörnyen sajnálom! Ugye, ez udvariatlanul hangzott?
Egyszerűen úgy éreztem, hogy találkoznunk kellene, mielőtt bármit
is mondanék apámnak. Mellesleg, kicsit bajos megbeszélni az
ilyesmit telefonon keresztül. Inkább személyesen mondom el neki.
Úgyis ellátogat ide néhány hónapon belül. Nyaralni jön.
– Igazán? – Robin elmerengett ezen egy pillanatra, s már épp
szólni készült, amikor belépett Bolton: ezüsttálcán hozta a poharakat.
Miután körbekínálta az italokat, és ismét magukra maradtak, Robin
megkérdezte: – Mit gondolsz, mit szól majd hozzá?
– Nem tudom. Isten bizony: sejtelmem sincs róla! – rázta a fejét a
lány.
– Meg fog döbbenni, feltételezem én – szögezte le Paula. – Hiszen
úgy nőtt fel, hogy más embert szólított apjaként.
Robin hallgatott, s belekortyolt a száraz sherrybe.
Evan fészkelődött egy kicsit a kanapén. – Alighanem gyanít
valamit… – jegyezte meg halkan.
No erre felkapta Robin a fejét. – Ejha!

469
 – Ezt meg miből gondolod? – kíváncsiskodott Paula.
– A viselkedéséből. Eredetileg azt akarta, hogy jöjjek el
Londonba. Aztán mintha meggondolta volna magát, különösen
azután, hogy munkába álltam az áruházban. Előfordulhat, hogy talált
valamit novemberben a nagyanyám halála után. Esetleg iratokat. –
Majd Paulára tekintve hozzátette: – Ahogy maga is megtalálta
Glynnis Emmához írt leveleit.
Paula összevonta a szemöldökét, és elgondolkozott.
– Mint Paulától hallottam, a nagyanyád ideküldött a halálos
ágyán, hogy keresd meg Emma Harte-ot, mivel nála a jövőd nyitja.
Pedig közeli barátnők voltak, tudhatta, hogy Emma halott! – mondta
Robin.
– Bizonyára így volt, Robin – felelte Evan, s most először
szólította keresztnevén a nagyapját. – Gondolom, azt akarta, hogy
képbe kerüljek, úgy értem, a Harte-ok érdekszférájába. Sejthette,
hogy az emberek azt fogják hinni, hogy hasonlítok Paulára, és
történik valami… de ez puszta fikció csupán.
– De már sose derül ki az igazság, nemde? Másrészt, ez jó
meglátásnak tűnik. – Robin hátradőlt, és ismét a lányt vizslatta; majd
megszólalt: – Más vagy te, mint Paula. Erősen emlékeztetsz az
ikertestvéremre, Elizabethre. – Paulára pillantva hozzáfűzte: – Te is
megemlítetted a minap.
– Glynnisre nem hasonlítok, szent igaz! – jelentette be Evan.
Robin biccentett. – Nem ám! Talán félrehajították az öntőformát.
Glynnis a legtüneményesebb teremtés volt, akit valaha ismertem… –
Nem fejezte be a mondatot.
– Nem bánod, Robin bácsi, ha egy percre kiugrom a kertbe?
Szeretném látni, hogy rendesen lerakták-e a palántát, amit a minap
küldtem – mondta Paula.
„Érti a kertész a dolgát”, csúszott ki majdnem Robin száján, de
rájött: Paula csak udvarias kibúvót keres, hogy egy ideig magukra

470
hagyhassa őket. – Persze, persze, nézz csak ki a kertbe, aranyom! –
bólintott.
– Olykor átlátni rajta, mint a szitán – mosolygott Evanre néhány
másodperc múlva.
– De olyan figyelmes! – mosolygott vissza rá Evan.
– Ó, igen – Robin némi vívódás után így folytatta: – Nem
gyűlölsz, Evan, azért mert nem vettem el Glynnis Jenkinst?
– Nem. Annyi ideje már ennek!
– Igaz, igaz. Nem mintha nem szerettem volna. Túlságosan
szerettem. Ahogy ő is engem… túlzott szerelemmel. Mi meg…
– Atyaisten!
– Mi az? Mi a baj? – meredt Robin a lányra.
– A nagyanyám valami olyasmit mondott, hogy… „Túlságosan
szerettem.” ezt suttogta a halálos ágyán. Azt hittem, Owenről beszél,
a fiáról, az apámról. Pedig lehet, hogy magára célzott… nem
gondolja?
– Megeshet. Ez volt a mi nagy bajunk. A felfokozott szenvedély
és a rettentő bírvágy. Vagy kiégett volna a szerelmünk, vagy
megöltük volna egymást. Érted, miről beszélek?
– Már hogyne érteném! – Evan mélyen a szemébe tekintett: –
Boldog volt a házassága?
– Sok szempontból nézve igen. De az igazat megvallva, mindig is
hiányzott Glynnis, hiányzott a szenvedély, az érzékiség, az elbűvölő
szépség. Soha életemben nem ismertebb Glynnis Jenkinsnél
elragadóbb nőt. Igen, hiányoltam őt…
– Glynnis boldog volt – közölte vele Evan. – Nagyon boldog volt
Richard Hugheszal, jól sikerült a házasságuk. Egyvalamit azonban
folyvást belém sulykolt: azt, hogy legalább olyan fontos az összhang,
mint a szerelem. Ugye, maguk ketten nem nagyon illettek össze?
– Nem. De én ettől függetlenül szerettem.

471
 Furcsán csengett a hangja: zordon színt kapott, mire Evan felkapta
a fejét, s észrevette Robin szemében a könnyeket. Gondolkodás
nélkül felugrott, odalépett hozzá, s átölelte a vállát. – Ó, Robin –
suttogta. – Megértem én… és nem vádolom magát.
Az öregúr a lány arcába bámult, s egy röpke pillanatra nem Evan
vagy Elizabeth arcát látta maga előtt, hanem Glynnisét. Önfeledten
átölelte a lányt, és rekedtes hangon ezt mondta:
– Bocsáss meg a vénembernek!
– Nincs mit megbocsátani – felelte Evan, és visszatért a
kanapéhoz.
Robin összeszedte magát, a sherryért nyúlt, s felhajtotta. Kihúzta
magát ültében, és megkérdezte:
– Nos, aranyoskám, szerinted barátok lehetünk, te meg én?
– Ó, igen, remélem.
– És az apád?
– Ki tudja.
– Mmmm. Értem. Mik a terveid? Itt maradsz Angliában?
– Igen, maradni szeretnék.
– Tehát előfordulhat, hogy találkozunk még? – vonta fel Robin a
szemöldökét.
– Feltétlenül!
Rövid csend következett.
Evan törte meg. – Nem furcsállja, Robin, hogy Emma ilyen
különös helyre rejtette Glynnis leveleit? És miért őrizte meg őket?
– Fogalmam sincs róla – válaszolta Robin mély sóhajjal. – Ez
rejtély számomra. – Egyszer csak mosoly törte meg a vonásait. –
Hej, az angyalát, de jó, hogy megtette! – mondta.
– Ki kinek mit tett? – érdeklődött Paula, aki közben visszatért a
könyvtárba.

472
 – Emma. Nem dobta ki a leveleket, mire te rájuk bukkantál, én
meg az egy szem unokámra! Ugye, te vagy az egyetlen? – villant
Robin szeme Evanre.
– Igen. Van ugyan két húgom, de ők örökbefogadott gyermekek –
felelte a lány.
– Úgy látom, ti ketten nagyon meg vagytok elégedve egymással –
konstatálta Paula. – De ne felejtsétek el… ott van Jonathan, vele még
meggyűlik a bajotok!
– Hajaj! – Robin hátradőlt, összeillesztette az ujjhegyeit, és a
szájához emelte a kezét. – Majd én beszélek vele következő héten.
Addig semmi gond, amíg tudja, hogy nem változtatom meg a
végrendeletemet.
– Én egy fityinget sem kérek! – kiáltotta Evan, majd elpirult,
amikor az öregúr szigorú pillantást vetett rá.
– Erről te tudsz, bácsikám, és én is, de vajon Jonathan elhiszi ezt
neked? Megelégszik a szavaddal? – kérdezte Paula.
– Majd gondoskodom róla, hogy higgyen nekem. – Robin felállt,
odaült Evan mellé a kanapéra, és megfogta a kezét. – Mi ketten
nemigen ismerjük egymást, alighogy találkoztunk, mégis az unokám
vagy. Létrehozok neked egy trösztöt. Most rögtön. Hétfőn
intézkedem. De ne feledd: erről csak mi hárman tudunk!
Evan bólintott, de szólni nem mert.
– De jó ötlet, Robin bácsi! Miattam pedig ne fájjon a fejed! Nem
árulom el senkinek, még Shane-nek sem – esküdözött Paula.

Később Evan átfutott még néhányat nagyanyja Emmának címzett

leveleiből. Glynnis részletesen beszámolt mindenről, és színesen
ecsetelte, hogyan él New Yorkban a fiával és a férjével. Evan
lebilincselő olvasmánynak találta a leveleket. Azt is megértette
belőlük, hogy a két asszony egyre közelebb került egymáshoz az
évek során.

473
 Miután visszatette a többi közé a levelet, melyet épp az imént
olvasgatott, és gondosan megkötötte a kék szalagot, bedugta a
köteget a fiókba, a pulóverek alá, mondván, hogy később folytatja a
böngészést – valószínűleg este, vacsora után.
Glynnisen járt az esze, miközben lezuhanyozott, és hajat mosott.
Az elmúlt huszonnégy óra során egyre nagyobbra nőtt a szemében a
nagyanyja: csodálta a tartását, és azt, ahogy leélte az életét.
Néhányszor még Londonba is elhozta Owent, még kisfiú korában;
Emma is találkozott vele. Emlékezett vajon az apja ezekre a
találkozásokra? Talán igen, csak nem szívesen beszélt róluk; de az is
lehet, hogy egyszerűen nem értette, ki fia-borja Emma, vagy akarva-
akaratlan elfeledkezett a londoni utakról.
Evan kilépett a zuhany alól, megtörülközött, felvette a
frottírköntöst, odaállt a tükör elé, és megszárította a haját – most már
Robin körül forogtak a gondolatai. Csaknem az első pillanatban
megkedvelte, szívélyesnek, kedvesnek, előzékenynek találta, és
szinte biztosra vette, hogy ő is elnyerte az öregúr tetszését. Nyilván
ki kell még ismerniük egymást – ami nem megy máról holnapra –, de
Evan ösztönösen érezte, hogy gyümölcsöző lesz a kapcsolatuk.
Robin természetesen aggódott Owen miatt – ahogy Evan is.
Elhatározta, hogy nem telefonál oda neki Connecticutba, vagy ha
felhívja is, nem meséli el neki a nagy újságot. Tartott tőle, hogy igen
vegyes fogadtatásban részesülne a hír. Owen élt-halt Richard
Hughesért, akit édesapjának tekintett. Nos, voltaképpen így is volt.
Glynnis egyszer azt mondta Evannek, hogy bárki teherbe ejthet egy
nőt, de akkor lesz igazi apa egy férfiból, ha később is apaként
viselkedik a gyermekével. Gyakorta eszébe jutottak nagyanyja
szavai, s Evan most megértette, hogy ez a mondat Richardról szólt.
Miután megfésülködött, és szolidan kisminkelte magát, átvonult a
hálószobába, ahol sietve felöltözött: egy akvamarinszínű
selyemruhára esett a választása. Felerősítette Glynnis apró

474
gyöngyökből álló nyakékét, felrakta a hozzá való fülbevalót, majd
belebújt a ruhához illő, lapos sarkú selyemcipőbe.
Elsőként érkezett az emeleti szalonba; odaállt az ólomüveg
ablakhoz – a szemközti domboldal irányába révedt a tekintete; majd
visszafordult a szoba felé. Rögtön felfigyelt a fényképre: azonnal
ráismert Robinra, aki sokkal fiatalabb volt a képen: a harmincas
éveiben járhatott. Felemelte, s megállapította, hogy kicserélték az
üveget, melyet Paula emlegetett. Egy percig tartogatta, s az arcot
bámulta, amelyben visszatükröződtek apja és a saját arcvonásai is.
„Milyen különös”, gondolta, „hogy Robin Ainsley Richard Hughesra
hasonlít.” Mosolygott magában, miközben visszarakta a felvételt a
helyére, az Emma Harte családját felsorakoztató többi kép közé.
„Hiába van június eleje, hűvösek ezek az ódon vidéki épületek”,
állapította meg, s elindult a helyiség túloldala felé, ahol tűz lobogott
a kandallóban.
Röviddel ezután belépett Gideon; azon nyomban felragyogott a
szeme, amint megpillantotta a lányt. Odasietett hozzá, a karjába
kapta, arcon csókolta, majd ellépett tőle. – Mindig ezt a színt kéne
viselned! – ujjongott. – Csodálatosan festesz benne.
– Köszönöm, nagyon kedves, uram – mondta Evan, és
felmosolygott rá.
– Tüstént itt lesznek a szüleim is, de mi folyik itt? Anyám közölte,
hogy Paula bizalmasan óhajt beszélni hármunkkal, és rajtunk kívül
senki más nem lehet jelen, csak te meg Shane. Hát Linnet és Julian?
Ők miért nem?
– Meg kell várnunk Paulát, Gid, ő majd mindent megmagyaráz!
Gideon a homlokát ráncolta, de mivel vágott az esze, mint a
borotva, halkan megjegyezte:
– Csak azt ne mondd, hogy végre megoldódott a rejtély, és
megtudjuk, kik voltak az őseid.

475
 Evan hűvös, kifürkészhetetlen pillantást vetett rá, de nem tett
megjegyzést.
Mikor megérkezett Emily és Winston, Emily odasietett Evanhez,
és csókot lehelt az arcára. – Jó hogy látlak, Evan. Hadd gratuláljak
újfent: káprázatos lett a kiállítás! – lelkendezett.
– Köszönöm.
Winston csatlakozott hozzájuk, és ő is arcon csókolta a lányt. –
Magától értetődik, hogy egyetértek Emilyvel. Az én nejemnek
mindig igaza van! No, mi ez az egész, Evan, te tudod?
– Mindjárt elmondom – jelentette be Paula a küszöbről; besuhant,
a nyomában Shane-nel. – Üljünk le – mondta, s letelepedett a tűz
mellé, az egyik pamlagra. Miután mindnyájan helyet foglaltak,
elmagyarázta, miként verte le Robin fényképét az asztalról; miként
bontotta szét, hogy kiszedegesse a törött üveg darabkáit; miként
fedezte fel az ezüstberakásos szelence kulcsát és a fényképet,
amelyen Glynnis és Owen látható, Emmával együtt.
– Az ékszeresládika tele volt Glynnis Hughes Emmának írt
leveleivel, mire rögtön rájöttem, hogy Evan apja, Owen, Glynnis és
Robin Ainsley gyermeke.
– Szent isten! – sikított fel Emily. – Akkor te közénk tartozol,
Evan! Ó, hát persze. Most már tudom, kire hasonlítasz! Az anyám
nézett ki így a te korodban. Ó, egek, te Harte vagy!
– Nos, kedvesem, üdvözlünk a családban. Csodálatos virágszállal
bővül a família! – szólalt meg Winston.
Gideon csak ült; az arcáról alig lehetett leolvasni valamit.
– A minap Paula felkereste Robint – újságolta Shane –, mindent
elmondott neki, mire az öregúr megerősítette, hogy viszonyt
folytatott Glynnisszel a háború idején. De ezt majd később
elmesélem! Paula Evant is tájékoztatta, amikor tegnap megérkezett,
és ma délelőtt elvitte Robinhoz. Láthatólag igen jól sikerült a
találkozó.

476
 – Hogy tetszett, Evan? És ő mit szólt hozzád? – kíváncsiskodott
Emily.
– Szimpatikus, igen, az – felelte Evan. – Nagyon kedves volt. Az
a meggyőződésem, hogy ő is viszonozta az érzéseimet. – Kérdőn
Paulára lesett.
Paula bólintott. – Őszintén hiszem, hogy megörvendeztettük
Robint – jelentette be. – Nem mondta ki kerek perec, de szeretné
jobban meg ismerni Evant, és az apját is látni óhajtja. Mindnyájan
ismerjük Jonathant… Igen, szerintem Robin örül, hogy egyszerre az
ölébe pottyant egy unoka.
Gideon, aki felocsúdott az első meglepetésből, hosszas, szerelmes
pillantást vetett Evanre, majd megjegyezte:
– Támogatom atyámat, Evan. Isten hozott a családban, igen, Isten
hozott!
Derűs nevetgélés következett, aztán Paula tovább beszélt:
– Egyelőre maradjon ez a mi közös titkunk! Csak mi hatan
tudhatunk róla a családban. Egészen addig, amíg Robin bácsi beszél
Jonathannel, és tudtára adja, hogy Evan megjelenése nem
veszélyezteti az örökségét.
– Remélem, elhiszi! – jajdult fel Emily.
– Osztom az érzéseidet – dünnyögte Shane.
Winston elmerengett egy percre, majd rábólintott. – Robin bácsi
nem hiába Emma fia. Van olyan agyafúrt, mint az anyja. És ne
felejtsük el, hogy kijárta a jogi egyetemet, országgyűlési képviselő
volt, és éveken át a kormány tagja is. Nem fogja elügyetlenkedni,
efelől nyugodtak lehettek! A megfelelő szavakat fogja használni, és
mindenre találó választ fog adni, amikor Jonathannel beszél.
– No és, Paula, te tudod, hogy ez mikor lesz? – firtatta Emily.
– Robin bácsi azt mondta, hogy hétfőn elmegy Londonba.
Felkeresi az ügyvédjét. Lehet, hogy szeretné kikérni a tanácsát
Jonathannel kapcsolatban.

477
 – Előfordulhat – bólogatott Winston. – Bár sokkal valószínűbb,
hogy inkább ki akar dolgozni valamiféle hivatalos garanciát,
amellyel kielégíti Jonathan esetleges igényeit.
– Egyetértek veled, Winston – helyeselt Shane; felállt, és Paulát is
felhúzta a pamlagról. – Most pedig: menjünk le a földszintre és
igyunk egy kortyot! Mi lesz, ha a többiek megkérdezik, mi volt ez a
kupaktanács idefent?
– Ne felejtsétek el: senkinek egy szót se, még Linnetnek se!
Ismerjük Jonathant, nem szeretnénk, ha megvadulna, mielőtt még
Robin bácsi kiengesztelné. Elképesztő, milyen gyorsan terjed a
pletyka ebben a családban! – mondta Paula.
Winston és Emily bólintott; Paula és Shane után ők is elhagyták a
szobát.
– Pár perc múlva mi is odalent leszünk! – szólt utánuk Gideon.
Miután a többiek eltávoztak, letelepedett Evan mellé a kanapéra.
A kezébe vette a kezét, belemerült Evan óriási, igéző szemébe, és
halkan megkérdezte:
– Nos, milyen érzés tudni, hogy rokonok vagyunk?
Evan felsóhajtott; arca komoly volt. – Először megdöbbentem,
nyilvánvalóan, de amióta megszoktam a gondolatát, egyáltalán nem
zavar. Hát téged, Gid?
– Nekem aztán nyolc! Persze elismerem: meghökkentem, amikor
azt sustorogták, hogy egy rég elveszett McGill lány vagy. Pedig
történetesen egy megkerült Harte vagy! – Gideon felnevetett, majd
odahajolt, és szájon csókolta a lányt. Evan karja körbeölelte, s egy
hosszúra nyúló percig csókolóztak – önfeledten és szenvedélyesen.
Evan végül elhúzódott. – Azt hiszem, jobb lenne, ha lemennénk,
nem gondolod?
Gideon kissé teátrálisan rákacsintott, s a fejét rázta. – Sokkal
szívesebben maradok idefent veled. Folytassuk! De feltételezem,

478
nem árt, ha némi illendőséget tanúsítunk. Vacsora után
megkocsikáztatlak, hogy kettesben maradjunk. Rendben?
– Naná! – válaszolta Evan, s elárasztotta arcát a boldogság.

Szinte röpült az idő a következő tíz napon, legalábbis Evan így

érezte. Sürgött-forgott a nagyáruházban. Akkora sikert aratott a
kiállítás, hogy tömegével kértek tőlük interjút a napilapok és a képes
újságok, és több külföldi lap is érdeklődött. Emellett rekordforgalmat
bonyolítottak a divatárurészlegen is.
Evan az irodájában üldögélt szerda délután: átnézte a hét hátralevő
részére tervezett programját. Ami őt illeti, szerencsére kicsit enyhül a
ránehezedő nyomás: két fotózást kell felügyelnie csupán. Az egyiket
holnap délutánra beszélték meg, a másikat pedig péntek délelőttre.
Hátradőlt a széken, és a hétvégére gondolt. Igen különleges lesz:
Paula és Shane péntek este tartja Linnet és Julian kézfogóját, amelyre
csak a három család hivatalos: a Harte-ok, az O’Neillek és a
Kallinskik; aztán szombat este Pennistone Royal kertjében
megrendezik Shane és Winston hatvanadik születésnapi partiját.
Péntek délután elutazik Yorkshire-be Linnettel és Indiával.
Eljátszottak a gondolattal, hogy vonattal mennek Harrogate-be, végül
mégis az autó mellett döntöttek, hiszen úgy sokkal kényelmesebb.
Miközben a hétvége körül forogtak a gondolatai, az iroda túlsó
végében lógó ruhákra tévedt a tekintete. Odament, és megnézegette
őket. Az eljegyzési vacsorára szűk, vékony pántos, halványszürke
selyemruhát vásárolt, mely fölöttébb egyszerű és elegáns volt, de
továbbra sem tudta eldönteni, mit vegyen fel vajon a születésnapi
partira. Gideon világoskékben és zöldeskékben is szívesen látta, így
Evan először egy habos sifonruhát választott, melyben az említett
árnyalatok elegyedtek; bokáig ért a szoknyarész, míg az ujja bő volt,
és hosszú. Most, ahogy ismét megnézte, és összehasonlította azzal a
rózsaszín selyemruhával, amelyet India választott ki neki,

479
megállapította, hogy a kék sifon a megfelelő: lágy, nőies,
romantikus.
Ugrott egyet a telefon harsány hangjára; visszasietett az
íróasztalhoz, és felemelte a kagylót:
– Halló? Itt Evan Hughes beszél.
– Szia, szívem. Gid vagyok.
– Igen, tudom.
– Ma este háromnegyed hétkor érted megyek. Rendben?
– Hát persze! Háromnegyed hétkor találkozunk – felelte Evan, s
belecuppantott a telefonkagylóba.
– Én is sok csókot küldök cserébe, kedvesem! – mondta Gideon,
és lerakta a kagylót.
Mikor Evan ismét az állvány felé vette útját, megint megszólalt a
telefon. Felkapta a telefonkagylót. – Evan Hughes – jelentkezett be.
– Szervusz, Evan! Itt apád beszél.
– Szia, apa, kösz, hogy visszahívtál! Hogy vagy? Hát anya?
– Sokkal jobban van, Evan. Gyakrabban eljárogatunk itthonról,
anyád múlt hétvégén még New Yorkba is eljött velem.
– Hát ez remek, apa! Tisztára odavagyok.
– Megkaptam az üzenetet, hogy sürgősen beszélni szeretnél
velem. Minden rendben van?
– Semmi gond, semmi az égvilágon, csak arra vagyok kíváncsi,
nem szerepel-e a terveid között egy londoni utazás? Emlékszel, azt
mondtad, gondolkozol rajta, hogy idejössz nyaralni a nyáron.
Rövid csend következett, Owen habozott a vonal túlsó végén,
majd megköszörülte a torkát, és így válaszolt:
– Nem tudok elszabadulni augusztus előtt. Igen, az augusztuson
gondolkoztam. De jó lesz látni téged, Evan, hiányzol, kicsim!
Evan felfigyelt a hangjából kicsengő vágyakozásra, és majdnem
mesélni kezdett Robinról, de visszafogta magát. – Már alig várom,
hogy lássalak! Te is hiányzol! – mondta helyette. – Elhozod anyát is?

480
 – Csoda tudja. Természetesen őt is magammal viszem, ha elég jól
lesz. Ott ismerkedtünk meg, tündérkém – kuncogott Owen.
– Tudom. Hogy megy az üzlet, apa?
– Nem panaszkodom. Te pedig egyenesen virágzól, hallom a
hangodon.
– Igen. Imádom Londont és a munkát az áruházban!
– Ugye továbbra is kedvesek veled?
– Nagyon is, és mint a múlt héten meséltem, óriási sikert aratott a
kiállítás.
– Hadd gratuláljak még egyszer, kicsim! Nemsokára telefonálok.
Vagy hívj fel te, ha van egy perced! Otthon hívj! Anyád röpköd
örömében, ha telefonálsz, Evan.
– Feltétlenül odacsörgök, apa! Puszilom anyát és a lányokat is.
Szeretlek!
– Én is szeretlek, Evan.
Befejezték a beszélgetést; Evan ott állt, és egy percig a készüléket
bámulta – tele volt élményekkel: Robinnal és az elmúlt tíz nap
eseményeivel. Hogy megváltozott az élete!

Negyed hétkor hagyta el az áruházat; a személyzeti bejárón keresztül

távozott, s rögtön rájött, hogy nehezen fog taxit találni. Fel-alá
tekingetett az utcában, majd elhatározta, hogy inkább nekivág
gyalog. Kellemes volt az este, langymeleg, s bár jó húsz percbe telik,
mire Knightsbridge-ből visszaér a szállodába, tudta, hogy hiába
őgyeleg és vár a taxira. Egyébként útközben is leinthet egyet.
Elsietett az áruház háta mögött; észre se vette, hogy ott lebzsel két
férfi meg egy nő a parkolón túl, olyannyira igyekezett a szállodába.
Csak akkor figyelt fel rájuk, amikor egyikük karon ragadta. A nő
nekilendült és nyomorszájon vágta; Evan levegő után kapkodott,
majd kétrét görnyedt, s leejtette a retiküljét.

481
 Érezte, hogy alaposan derékon vágják, mire felmondta a lába a
szolgálatot. Lerogyott a járdára; még erőteljesebben zihált, mintha a
torkát szorongatnák. A nő elmarta a táskáját, az egyik férfi pedig
föléje hajolt, és megvillantotta a kését. Evan rémülten hátrahőkölt,
abban a szent meggyőződésben, hogy most megkéselik. – Kérem, ne
bántson! – suttogta.
– Hoci a smukka’ – sziszegte támadója, aki fölébe tornyosult. –
Gyerünk, hoci ide a gyöngyökke’! – Bakancsos lába belerúgott Evan
combjába; majd a férfi közelebb hajolt, és odanyomta a kés hegyét
áldozata nyakának.
Evan, immár reszketve, lehúzta a fülbevalót (szerencsére klipszet
viselt), s ledobta a földre; mire a másik fiatalember lecsapott rá, a
kést szorongató férfi pedig így szólt:
– Az órát. Hoci a Rolexet, me’ kicsipkézlek!
Evan remegő kézzel húzta le és dobta le az óráját; felkészült arra,
hogy a bakancsos láb ismét beléje rúg – de nem történt semmi: ott
hevert összekucorodva, szinte lélegezni sem mert; egyszer csak
lesújtott a bakancs az oldalára, és csak rugdosta-rugdosta a
gazember, miközben társa közelebb furakodott, nekinyomta a kés
hegyét Evan nyakának, s felsértette a bőrét. – Méngyá’ kidekorállak
kisanyám…
– Hé, mi folyik ott! – kiáltotta egy nő, s az utca visszhangozta a
hangját.
Evan futó léptek zaját hallotta: kinyitotta a szemét, s látta három,
menekülésben lévő támadóját; egy perc múlva föléje hajolt egy fiatal
nő, s megkérdezte, nem esett-e baja.
– Nem hiszem – suttogta Evan rekedtesen; megérintette a nyakát,
majd megnézte az ujjait. – Megvágta a nyakamat! – mondta
meglepetten csengő hangon. – Vérzik.
– Látom. – A nő lekuporodott melléje, s az arcát fürkészte. – Nem
törött el esetleg valamije?

482
 – Nem. Az egyik megrugdosta a combomat és a derekamat, a
többiek pedig belebokszoltak a hátamba meg a gyomromba, de
feltehetőleg megúsztam. – Evan nyelt egyet, és megpróbált felülni,
de szinte moccanni sem bírt.
– Jöjjön, hadd segítsek! – A nő átkarolta és felsegítette.
Evan egy pillanatra nekitámaszkodott: szédelgett, megpróbálta
összeszedni magát. Köhögni kezdett; kiszáradt a torka, ismét
köhögött, s arca elé tartotta a kezét; végül kiegyenesedett. –
Köszönöm, úgy látom, megmentett a komolyabb sérüléstől – fordult
a fiatalasszony felé.
– Szerencsére épp erre jártam. Meg tud állni a lábán? Tényleg
rendben van?
– Persze – bólintott Evan. – Kicsit rogyadozik a térdem, de
egyébként remekül vagyok, becsületszavamra! Kérem, mondja meg a
nevét, szeretném…
– Nem, nem, hagyja csak! – felelte a fiatalasszony, és sietve
rámosolygott. – Magának nem esett baja, és én ennyivel be is érem. –
Elsietett, nyilvánvalóan intézni a maga dolgát.
Evan egy-két percig nekidőlt a falnak, majd lenézett a bézs
nadrágra: lesöprögette róla a port, és nekiindult. Feldúlta az eset, s
alig vonszolta magát, mégsem maradt más választása, ha haza akar
jutni.
Végre észrevett egy taxit, odaintette, beszállt, és lerogyott az
ülésre. Kísérletképpen megérintette a nyakát: ismét véresek lettek az
ujjai; belenyúlt a zsebébe, előkotort egy zsebkendőt, odaszorította a
nyakához, és megpróbálta összeszedni magát.
Amikor a taxi megállt a szálloda előtt, megpillantotta Gideont a
lépcsőn: le-föl nézelődött az utcában, nyilvánvalóan azon tűnődött,
merre lehet vajon a lány.
Evan kiszállt, s lassan elindult feléje. – Kiraboltak – magyarázta. –
Kifizetnéd a taxisofőrt, Gid?

483
 Gideon felkarolta, elővett egy ötfontost a zsebéből, és odaadta a
sofőrnek; aztán betámogatta Evant – aggódva, féltő gonddal,
fortyogva.
– Hadd üljek le egy pillanatra! – mondta Evan, és a fogadószoba
felé intett. – Menjünk be oda!
Üres volt a szalon; Evan belesüppedt a kanapéba, s Gideonra
meredt, aki izgatottan sürgölődött körülötte. – Mi történt? Elárulod?
– Már hogyne! De hoznál nekem előbb egy pohár vizet? Annyira
kiszáradt a torkom.
Gideon biccentett, eltűnt, majd hamarosan megjelent egy pohár
ásványvízzel. – Kérsz egy brandyt? Nem segítene?
– Kösz, nem kérek, ez elég lesz. – Nagyot kortyolt a vízből,
Gideonra pillantott, s könnyekre fakadt.
– Ó, kedvesem! – sóhajtotta Gideon, és odaült melléje. – Ez
siralmas. Lassan már ki se lehet menni az utcára Londonban. Fényes
nappal kirabolják az embert! – Odaadta a zsebkendőjét: Evan
megtörölgette vele a szemét, majd nekiszorította a nyakának.
– Megvágott – mormolta, mikor leemelte a zsebkendőt. – Nagy a
seb?
Gideon közelebb hajolt, és megvizsgálta Evan nyakát. –
Szerencsére csak egy karcolás. Biztos, hogy nem akarsz elmenni az
orvoshoz?
– Nem, nem, kutya bajom! Becsszó, semmi bajom, Gid.
Megrugdostak, belém öklöztek, elvették az aktatáskámat és a
retikülömet. És az egyik sakkban tartott, míg oda nem adtam a
gyöngy fülbevalót meg a Rolex órát. – Ismét könnyek szöktek a
szemébe. – A nagyanyám fülbevalója volt.
Gideon átölelte, így csitítgatta; amikor Evan megnyugodott,
elmesélte, mi történt. – Halálra ijesztett a pasas a késsel – fejezte be.
– Azt hittem, megöl. Szerencsémre épp arra járt az a fiatalasszony.
Elijesztette őket.

484
 – Nagy mázlid van, hogy megállt segíteni! Nem mindenki tette
volna meg – mondta neki Gideon.
– Igazad lehet. – Evan kényelembe helyezte magát a kanapén, és
hozzátette: – Szerencsére alig volt valami a retikülömben: csak a
púder, meg némi apró. Itt hagytam a szobámban az útlevelet és a
hitelkártyát. Linnet már ezer éve figyelmeztetett rá, hogy ne vigyek
magammal a kelleténél több pénzt.
– De jó, hogy figyelmeztetett! – Gideon magához húzta a lányt. –
Nem tudnám elviselni, ha valami bajod esne, Evan. Te vagy az én
legdrágább kincsem. – Megsimogatta Evan fejét, és megjegyezte: –
Jobb lenne talán, ha felmennénk a szobádba, hogy megnézzük a
térdedet. Azt mondtad, fáj.
– Rendben, menjünk fel! Nem baj, ha visszamondjuk az asztalt az
Ivyben? Ma nem szívesen mozdulok ki innen; itt is ehetünk.
Megállapítottad, hogy jól főznek.
– Pompás ötlet. Gyerünk! – Gideon felállt, felsegítette a lányt a
pamlagról, és odakísérte a lifthez.
Miután felértek a szobába, Evan levetette a zakót meg a nadrágot,
és leült. Gideon szemügyre vette a térdét. – Felhorzsoltad, ennyi az
egész – dünnyögte. – Semmi komoly. Állj fel, hadd nézzem a hátad!
Evan eleget tett a kérésnek; enyhén összerezzent, amikor Gideon
hozzáért. – Ez fáj! Hátba vágott. De minél jobban belegondolok,
annál szerencsésebbnek érzem magam, Gid. Megúsztam egy-két
horzsolással meg karcolással. Jó, hogy nem esett komolyabb bajom!
– Ez igaz. De most: csitt! Ne ácsorogj itt, menj, végy egy forró
fürdőt, az kicsit csillapítja a fájdalmat. – Homlokon csókolta a lányt.
– Iszkiri, futás!
Evan engedelmeskedett: eltűnt a fürdőszobában, s magára csukta
az ajtót. Gideon letelepedett a hintaszékre, felemelte a kagylót, és
feltárcsázta az étterem számát, majd miután lemondta a helyfoglalást,
bekapcsolta a tévékészüléket, de rádöbbent, hogy képtelen

485
odafigyelni rá. Elárasztották agyát a gondolatok: a rablótámadáson
járt az esze, s Evan szerencsés megmenekülésén. Furcsának találta,
hogy mindez oly közel az áruházhoz történt, de hát ki tudja
manapság? Annyira elszaporodtak az efféle esetek, kész
lidércnyomás!
Aztán Jonathan Ainsleyre gondolt, és kiegyenesedett a széken;
résnyire szűkült a szeme. Paula veszélyesnek nevezte, s Gideon
egyetértett vele. Jonathan már hallott Evanről. Emily szerint Robin
több iratot is összeállíttat az ügyvédeivel, hogy eleget tegyen
Jonathan kéréseinek. Semmilyen téren nem került veszélybe az
öröksége, s erről ő is értesült. Másrészt: nem lehet, hogy bosszút
forral? Nem fordulhat elő, hogy valamilyen úton-módon bántani
akarja Evant? Merő rosszindulatból? Könnyen meg lehet rendezni
egy rablótámadást, nemde?
No de félre a képzelgéssel! Gideon nem szívesen gondolt rá, hogy
Evant szántszándékkal támadták meg. Jobb, ha azt feltételezi az
ember, hogy csupán a véletlen műve volt az eset.
Másnap délelőtt azonban ismét rátört a félelem, mikor ott üldögélt
az íróasztalánál a lapkiadóban. Elhatározta, hogy rajta tartja Evanen a
szemét. Valami azt súgta neki, hogy meg kell védenie Jonathan
Ainsleytől.

486
 46

Mindnyájan összegyűltek Pennistone Royalban, a nagy kövezett

hallban: a Harte-ok, a Kallinskik, az O’Neillek – a három klán.
Remekül festettek a szmokingos férfiak és az elegáns,
nagyestélyibe öltözött, felékszerezett nők. Ünnepi hangulat töltötte
be a levegőt, ahogy pezsgőt kortyolgatva csevegtek egymással.
Paula, aki halványzöld sifonruhát viselt, s Emma összes
smaragdját, szép lassan körbejárta a csarnokot: mindenkivel váltott
néhány szót. Philip, az öccse, előző este érkezett meg Párizsból, s
hüledezve hallgatta végig a Robin bácsiról, Glynnisről és az elrejtett
levelekről szóló történetet. Ott álldogált a lányával, Fionával – aki
Oxfordban élt – és Robin bácsival, s nyájasan csevegett Evannel és
Gideonnal. „Mintha összeragasztották volna ezt a kettőt”, gondolta
Paula, s odasétált hozzájuk; egy percig beszélgetett velük, majd
odébbállt.
Ronnie bácsi kiszúrta, és integetett neki, mire Paula odalibegett
hozzá, s megállt mellette. Az öregúr a fiával volt, Michaellel, Julian
apjával; mindketten cuppanós csókot nyomtak Paula arcára, s
közölték vele, hogy remekül néz ki.
– Micsoda esemény ez a mai! – mondta Sir Ronnie sugárzó
mosollyal. – Végre jegyesek lesznek.
– Fantasztikus! – nevetett Paula.
Sir Ronald Kallinski közelebb húzta magához, és belesuttogta a
fülébe:
– A bankáraim a Cityben azt mesélték, hogy Jonathan Ainsley
piacra dobta az új cégét. Úgy tűnik, vissza akar térni Hongkongba.
Véglegesen. Örülhetsz, Paula!
– Örülök is – mormolta Paula, s miközben továbbsétált, úgy
érezte, nagy kő esett le a szívéről, és milyen váratlanul!

487
 Senki sem maradt távol a meghívottak közül; de Paulának az
számított a leginkább, hogy Edwina néni is jelen volt; immár a
kilencvenen is túl járt Emma elsőszülött gyermeke, Dunvale
grófjának özvegye. „S micsoda grófné lett belőle!”, gondolta Paula
elragadtatva. Edwina bíborszínű selyemben tündökölt,
gyémántfüzérrel a nyakán; vérbeli arisztokratának tűnt. – Le a
kalappal előtte – súgta oda Paula Shane-nek, aki odaállt melléje.
– Ki előtt? – érdeklődött Shane, s Paula könyöke alá nyúlt.
– Edwina néni előtt. Hát nem… csodálatosan fest?
– Dehogynem, bár ez áll a többi hölgyre is. Gyere, drágám, ne
ácsorogjunk itt! Nagy feladat vár ránk.
– Igen, tudom. – Paula feltekintett a férjére. – Bárcsak itt lenne a
nagyi és Blackie is!
– Lehet, hogy itt vannak – felelte Shane. – És figyelnek
bennünket.
Együtt álltak ki a kövezett hall közepére; csatlakozott hozzájuk a
ragyogó szépségű Linnet is, haloványsárga selyemruhában; rőt haja
sugárzó glóriát vont köréje. Szorosan fogta Julian kezét, s a fiú majd’
kicsattant a büszkeségtől. Néhány másodpercen belül elcsendesedett
a tömeg, várták Shane beszédét.
– 1905-ben, immár kilencvenhat éve, három ambiciózus, fiatal
ember barátságot kötött Leedsben – mondta Shane. – Emma Harte,
Blackie O’Neill és David Kallinski. Egész életükben barátok
maradtak, s mindig abban reménykedtek, arról álmodoztak, hogy
egyszer a három klánt össze fogja kapcsolni a házasság köteléke. Ma
este végre teljesül a kívánságuk. Köszöntsük sarjaikat, dédunokáikat,
Linnetet és Juliant, akik rövidesen egyesülnek a házasság
szentségében!

488
 KÖSZÖNETNYÍLVÁNÍTÁS

Először is, néhány szót erről a könyvről: negyedik kötete annak a

sorozatnak, amely Az egy gazdag nő-vel indult; ez után következett
az Őrizd az álmot és A legkülönb unoka. E regények a
tizenkilencedik század fordulójától kezdve nyomon követték a három
család felemelkedését Angliában. A jelenlegi kötet 2001-ben veszi
fel a történet fonalát, a ma élő családtagokkal: Emma Harte, Blackie
O’Neill és David Kallinski ivadékaival.
Közkívánatra visszahoztam a legnépszerűbb figurát, Emma Harte-
ot, Az egy gazdag nő és az Őrizd az álmot főhősnőjét. Ezért a történet
egy részében vissza kellett térnem az 1940-es évekhez, a háború
viharos időszakához. Vezérmotívumként felhasználtam Sir Winston
Churchill nagyszerű szónoklatainak részleteit, hogy megfelelőképpen
érzékeltessem a korszak történelmi eseményeit, az időt, a helyszínt, a
hangulatot. Churchill a személyes hősöm, emellett hiszem, hogy neki
köszönhetjük a nyugati civilizáció fennmaradását. Milyen más lenne
ma a világ a második világháború e kiemelkedő vezéregyénisége
nélkül, aki harcolt a megalkuvó németbarát politika, a náci terror és
Hitler gonosztettei ellen! Nélkülöznénk a ma már oly nagy becsben
tartott szabadságot, igazságosságot és tisztességet. A lekötelezettjei
lettünk valamennyien.
Sokan, sokféleképpen besegítenek egy hosszú, bonyolult regény
megírásánál. Ezúton szeretném kifejezni hálámat, amellyel a
barátaimnak, Edwina Sandysnek és a testvérének, Celia Sandysnek
tartozom, Sir Winston Churchill unokáinak. Edwina nagylelkűen a
rendelkezésemre bocsátott tizenkét, Churchill nagyszerű beszédeiről
készült, eddig még nem publikált felvételt, melyek felbecsülhetetlen
értéket képviselnek. Celiának köszönhetően rendkívül tanulságos,
magánjellegű látogatást tehettem a Whitehallban, a kabinet háborús

489
főhadiszállásán. Hálával tartozom Phil Reednek, a hely kurátorának,
aki akkurátus idegenvezetőm volt.
Köszönet illeti a barátnőmet, Jane Ogdent is, aki türelmesen
végighallgatott, s elmesélte nekem, milyen volt felnőni a háború
idején. A Bradford Enterprisesnél dolgozó Susan Zito óriási
segítségemre volt az adatgyűjtésben és a korrektúraolvasásban; mint
ő is tudja, igen nagyra becsülöm a közreműködését, melyre
valamennyi regényemnél számíthattam. Mérhetetlen hálával
tartozom Liz Ferris-nek, a Liz Ferris Word Processingtől, aki szorgos
igyekezettel birkózott meg a terjedelmes és bonyolult kézirattal, s
rövid idő alatt prezentálta az aprólékos gonddal összeállított
korrektúrát.
Köszönettel tartozom az ügynökeimnek, Morton Janklow-nak és
Anne Sibbaldnak a Janklow és Nesbittől; 1981 óta képviselnek, és
mindig fő támaszaim voltak. Köszönetet mondok Patrícia Parkinnak
(a HarperCollins U.K. képviseletében), aki régóta szerkeszti a
könyveimet Angliában (Az egy gazdag nő óta dolgozunk együtt); és
köszönök mindent az egyesült államok-beli szerkesztőmnek, Jennifer
Enderlinnek is, a St. Martin’s Presstől (New York).
Végezetül, de nem utolsósorban, fogadja köszönetemet a férjem,
Robert Bradford, aki nemcsak remek próbaközönségem és intelligens
kritikusom, hanem legkitartóbb és legkedvesebb rajongóm is.

Kedves Olvasóm!
Remélem, élvezte az Emma titká-t, s éppoly lenyűgözőnek és
sziporkázónak találta Linnetet, Tessát, Evant és Gideont, mint
jómagam. Regényem szereplői önálló életre keltek, s ezzel még nem
ért véget a történetük. Folytatódik a Váratlan áldás-ban, mely
hamarosan megjelenik a St. Martin’s Press kiadásában. Elárulhatom
Önnek, hogy hihetetlen megpróbáltatások és óriási csapások várnak e
regény csodálatos hősnőire. S a gonosz, bosszúszomjas karakterek

490
közül többeknek is maradt még néhány trükk a tarsolyában.
Mindazonáltal, mindent áthat Emma Harte lelkülete. Olykor úgy
éreztem, hogy már kimerítettem ezt a figurát, de ő újra s újra
bebizonyítja az ellenkezőjét. Emma érezteti a jelenlétét a következő
kötetben is, és ígérem, hogy további betekintést nyerhetünk a
titkaiba!
Köszönöm, hogy velem együtt részt vett az utazáson, amely
végigvezetett a Harte család regényes történetén. Jó olvasást
kívánok, és fogadja szívélyes jókívánságaimat!

Barbara Taylor Bradford

491
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató
Tördelte a Kopf Bt.
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt.
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, 2005-ben
Szerkesztette Katona Ágnes
Felelős szerkesztő Gy. Horváth László

A kötetet Kállay Judit tervezte

Készült 29 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 07 7596 4

492
Barbara Taylor Bradford legsikeresebb sorozatát folytatja: a Harte
család történetét. Emma Harte halála után unokája, Paula vezeti
tovább a családi vállalkozásokat és gyarapítja a vagyont. Legyőzi az
ellene áskálódó Jonathan Ainsley-t, mindent elér, amit el lehet érni.
Eközben New Yorkban egy kislány rengeteg időt tölt szeretett
nagyszüleivel, Richarddal és Glynnisszel. Amikor Glynnis haldoklik,
immár felnőtt unokájának azt mondja: „Menj Londonba, Emma
Harte-hoz. Nála van a jövőd kulcsa.” És Evan neki is indul. Apja
ellenzi, de ő nem hallgat rá.
Londonban első útja a Harte-nagyáruházba vezet, ahol megadja,
hogy Emma harminc éve halott. Ha tőle nem kaphatja meg jövője
kulcsát, megkeresi egymaga: belép a céghez dolgozni. De kulcs
helyett szerelmet talál: Gideon Harte, Winston dédunokája
személyében, és remek munkát Linnet O’Neill és India Standish,
Emma dédunokái mellett. És mindenkinek feltűnik, Evan mennyire
hasonlít Paulára.
Paula előveszi nagyanyja második világháborús naplóit, hogy
megpróbálja megfejteni a titkot, nem családtag-e a semmiből érkezett
fiatal nő. De a naplók csak azt árulják el, hogyan élt Emma, Blackie
O’Neill és David Kallinski ezekben a szörnyű években. A megoldás
egészen máshol van!
Jonathan Ainsley is felbukkan természetesen és ármánykodik:
hogy milyen sikerrel, az csak a következő kötetben, a Váratlan
áldás-ban fog kiderülni. Van tehát mire várni ismét!

493