A ​JÁZMIN ÉJSZAKÁK nemcsak egy magával ragadó szerelmi sztori,

hanem a második világháborúban kémnek használt előadóművészek

igaz történetén alapszik, mely főként olyan egzotikus városokban
játszódik, mint Kairó és Isztambul.
A fiatal Saba Tarcannak csodálatos hangja van. Egyetlen reménye arra,
hogy kitörjön a szürke angliai hétköznapokból, ha megpróbálja
kamatoztatni kivételes tehetségét.
Egy kórházban tartott koncertjén megismerkedik a sebesült pilótával,
Dominic Bensonnal, azonban hogy kapcsolatuk beteljesedhessen, még
sokat kell várniuk.
A gyönyörű Saba felvételt nyer a Nemzeti Programiroda társulatába,
akikkel Egyiptomba küldik, hogy az idegenben állomásozó csapatokat
szórakoztassák. Míg a lány beleveti magát a próbákba s a kairói
bazárok forgatagába, addig Dom pilótaként Rommel csapatai ellen
küzd.
A regény izgalmas fordulatot vesz, amikor Sabát, aki hamarosan a
legmagasabb körökbe is bejáratos, váratlan és nemzetközi fontosságú
feladattal keresi meg a brit titkosszolgálat. A lány vállalja a
kockázatot, és kettős szerepét még szerelme előtt is titkolva vág neki a
küldetésének, amelyben nem csak a saját, de még sokak élete forog
kockán.
J ULIA G REG SON
Copyright © Julia Gre gson 2012

A fordítás az alábbi kiadás alapján ké szült:

Jasmine Nights
First publishe d in Gre at Britain in 2012
by Orion
An Hache tte UK company

Fordította: Hunvári Orsolya

ISSN 2061-4454
ISBN 978-963-635-609-5

Hungarian e dition © by I.P.C. Könyve k Kft., 2017

www.ipck.hu
MIRROR Könyve k
+36 20 912 4505

Hungarian translation © by Hunvári Orsolya

Kiadja az I.RC. Könyve k Kft. igazgatója

A köte t kiadásában közre működött a Nouvion Trade S.A.

Fe le lős sze rke sztő: Fülöp Ildikó

A sze rke sztő munkatársa: Paár Andre a
A be líve t sze dte é s a borítót te rve zte : Popovics Fe re nc
Borítóké pe k © shutte rstock.com, pixabay.com

Nyomtatta é s kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., De bre ce n

Fe le lős ve ze tő: Bördős János igazgató
 Barrynek és Vickinek

„Vannak napok, amikor csak élünk,

mintha a halál nem lopakodna
mögöttünk: örömtől
örömig, szárnyalástól szárnyalásig,
virágtól virágig,
hihetetlen virágzásig, édes virágba borulásig."

LI-YOUNG LEE: VIRÁGOKRÓL

 Első fejezet
DOM

VIKTÓRIA KIRÁLYNŐ KÓRHÁZ, EAST GRINSTEAD, 1942

Csak egy dal volt. Legalábbis ezt gondolta, mialatt a lány vette a
kalapját, és távozott, üde almaillatot hagyva maga után. Semmi
más, csak egy dal és egy csinos lány.
Ám a legkevesebb, amit elmondhatott, hogy hosszú ideje ez
volt a legjobb dolog, ami történt vele; amióta találkoztak, nem volt
több rémálma.
Az első álmában ejtőernyővel zuhant, a lába és a suffolki
mezők között ötezer méter távolság volt. Kiabált, mert nem tudott
földet érni. Keresztül-kasul száguldott a levegőben, akár egy
súlytalan pihe. Lent a földön a zöld fű, amely ismerősen és
barátságosan ragyogott, egyre közeledett, majd távolodott tőle.
Néha egy nőt is látott, aki a mezőn állt, és csodálkozva nézte őt,
amint száll lefelé, majd egy következő szélfuvallattal újból
eltávolodik.
A második álmában ismét a vadászgépben volt. Jacko is ott ült
mellette. Jó volt újra fent lenni, és érezni a kristálytiszta, hűvös
napsütést. Ekkor hirtelen émelyítő pánikot érzett, a szemhéja
összeragadt, semmit sem látott.
Senkinek nem beszélt az álmairól, így is a szerencsés túlélők
közé tartozott azzal, hogy négy hónap lábadozás után lassan
hazaengedik. Rengeteg nála sokkal rosszabb állapotban lévő ember
volt ezen a sötét folyosókkal és fojtott kiáltásokkal teli helyen, és
nap mint nap hallotta zötykölődni a mentőkocsikat, amint újabb és
újabb megégett áldozatokat hoznak be a kórházba a keleti parton
lezuhant gépekről.
A kórterem, ahol feküdt, egy, a kórházon kívül felállított
hosszú, keskeny barakk volt, mindkét oldalán húsz-húsz ággyal. A
terem középen állt egy kerek kályha, ami a meleget adta, mellé egy
zongora volt beállítva, melynek a tetejére két ünnepélyes
hangulatot nyújtó réz gyertyatartót helyeztek.
A terem használt ágyneműk, ágytálak és haldokló emberek
szagát árasztotta. Öregemberek szaga volt ez, annak ellenére, hogy
a legtöbb itt fekvő vadászpilóta még csak a húszas éveinek az elején
járt.
Stourton, aki a kórterem végében feküdt – ő vezette a
Hurricane vadászgépet –, a baleset következtében elvesztette a
szeme világát. A barátnője mindennap bejött hozzá, hogy Braille-
írásra tanítsa. Squeak Townsend, egy pirospozsgás fiú feküdt a
Dom mellett lévő ágyon, éppen harsányan nevetett valamin, de a
nevetése elég mesterkéltnek tűnt. Townsend szintén vadászpilóta
volt, akárcsak Dom, de zuhanás közben nem nyílt ki az
ejtőernyője, így szerencsétlen fickónak eltört a gerince.
Dom tisztában volt azzal, mekkora szerencséje volt. Húszezer
láb magasban repült a Spitfire-rel a mezők fölött, amikor a
pilótafülke lángba borult. Felrobbant a benzintartály, mely
közvetlenül előtte volt, a műszerfal alatt, az arca és mindkét keze
megégett.
„Tipikus pilótasérülés" – mondta a sebész.
Abban a gyötrelmes pillanatban, több ezer méter magasban a
lángok és a föld között, sikerült felnyitnia a pilótafülkét,
kitapogatnia a zöld fogantyút, amely az ejtőernyőjét nyitotta, és
félájultan kivetette magát a levegőbe. Egy örökkévalóságnak tűnt,
amíg rémisztő halálsikollyal leért, és végül egy szénaboglyán
landolt a suffolki part közelében.
Múlt héten dr. Kilverton, a jó kedélyű új sebész, aki kórházról
kórházra utazott – attól függően, hol volt rá a legnagyobb szükség
–, megvizsgálta az arca jobb oldalán lévő égési sebet, és kivételesen
szerencsésnek tartotta. Az átültetett szövetek nagyon szépen
gyógyultak. Körülbelül hat-nyolc hét lábadozás, mondta, és újra
bevethető lesz. Dr. Kilverton fáradtságtól vörös szemmel vizsgálta a
mikroszkópon keresztül a beültetett új szövetet, amit a far pofájáról
operáltak át az összeégett bőr helyére.
– Első osztályú bőre van – jegyezte meg. – Talán déli
származású?
– Az anyám – magyarázta Dom összeszorított foggal.
Kilverton épp a sérült bőrfelületet távolította el.
– És az édesapja?
Dom semmi kedvet nem érzett a csevegéshez. Egyszerűbb
csendben elviselni a fájdalmat, mintsem úgy tenni, mintha egy
koktélpartin lenne az ember.
– Brit.
– Hol képezték ki repülni? Erre döntse a fejét, kérem!
Dom homályosan látta a fölé hajoló orvos egyenes metszésű
orrát, mely szinte az arcához ért.
– Cambridge. A Légierőnél.
– Oh, az apám is ott volt. Jó kis mókának tűnt.
– Annak.
Kilverton beszélt még egy keveset a bőrszövetéről és az
izomtónusáról, miközben azt ismételgette, hogy mekkora
szerencséje volt.
– Hamarosan visszakapja a régi arcát és mosolyát.
Igen, mintha az arcom le lenne vakolva, gondolta Dom. Amíg az
orvost hallgatta, előjött újra az a szörnyű rémálma, amelyben
kívülről látja saját magát, látja, amint kedves arcok hajolnak fölé,
de nem képes elérni őket.
A balesete óta úgy érezte, mintha egy új személy költözött
volna a régi arca, a régi mosolya helyébe. Egy összetákolt valaki,
aki eszik, iszik, dohányzik, viccelődik, és ironikus módon még
mindig képes a dicsekvésre, de aki belül lényegében halott. Múlt
héten az orvosok bátorítására elment egyet motorozni, és kiült a
Mucky Duck füves domboldalára. Jól kellett volna éreznie magát,
de mégis, ahogy a sörösüveget tartó kezére nézett, úgy érezte,
mintha nem az ő keze lenne, mintha az valaki máshoz tartozna.

Az első kórházban töltött hetek homályos foltként maradtak meg

benne. Halványan derengett a mentőkocsiban való zötykölődés, és
az az érzés, hogy az egyetlen célja az életben az, hogy kibírja sírás
és üvöltés nélkül az utat. Miután kiszedték őt a füstölgő
szénakazalból, még félájultan is sikerült szellemesen megkérdezni a
mentőben mellette ülő nővértől, hogy jóképű-e.
Később a kórteremben alkut kötött saját magával: nem fog úgy
tenni, mintha nem érezné az állandó, perzselő fizikai fájdalmat, de
a félelmeit nem fogja beismerni senkinek. Bárki kérdezte, hogy van,
azt válaszolta: „Rendben vagyok, köszönöm." Csak az éjszaka
ismerős csendje alatt és a morfiumos mámorok között
gondolkodott el a fájdalmának természetén. Mi célból történt
mindez vele? Meg tud valaha birkózni ezzel? Csak egy hónappal
később, amikor a keze már eléggé meggyógyult, kezdett írni a
naplójába, amelyet az édesanyja küldött el neki. Történeteket a
bajtársairól, Jackóról és Cowbridge-ről. Mindketten meghaltak
aznap. Leveleket fogalmazott a szüleinek, melyeket végül nem
küldött el, de figyelmeztette benne őket, hogy mihelyst jobban lesz,
újra repülni fog.
És a lányról…
Mikor azon a bizonyos estén a lány besétált a kórterembe,
elsőként a fiatalsága ragadta meg. Fiatal volt, lelkes és reményteli, ő
pedig az ágyából fekve figyelte őt, és itta magába nőiességének
minden apró részletét.
Deréknál karcsúsított, pöttyös ruhát viselt, és hozzá fekete
kalapot, melyről egy kis fátyol lógott. Nem illett a korához. Az
egész kicsit furcsán hatott, mintha egy kislány vette volna fel
játékból az anyja ruháit; nem lehetett több huszonkét-
huszonhárom évesnél. A kalap alól csillogó göndör, sötétbarna
fürtök lógtak ki, szép ívű ajka és nagy, barna szeme volt.
A zongora és a zsúrkocsi mellett állt, melyen az összetekert
kötszerek hevertek. Félig manó, félig angyal. Úgy mosolygott,
mintha jobb helyre nem is kívánkozhatott volna. Igazi profi,
gondolta Dom kissé cinikusan és távolságtartóan. Egy hivatásos. A
lány enyhe akcentussal a hangjában magyarázott valamit. Walesi?
Talán olasz? Nehéz volt megmondani, mivel Saba Tarcannak
hívták. Az utolsó pillanatban ugrott be egy Janice Sophia nevű
énekes helyett, és remélte, nem fog csalódást okozni. Úgy tűnt, egy
merész pillantást dobott Dom felé; vagy csak képzelte? Mintha azt
üzente volna: hidd el, jó leszek. A kísérője, egy kövérkés ötvenes férfi
katonai egyenruhában, nehézkesen ült le a zongora mellé. A lány
lágyan ringatózva hallgatta a zongora első ütemeit, majd énekelni
kezdett.

„Mikor a mélyvörös alkony az álmos kertekre leszáll,

 S az első csillag fénye kigyúl,
Az emlékeid ködéből visszarévedsz rám,
S nevemet suttogod, mely a széllel elszáll…"

Miközben énekelt, Dom minden tőle telhetőt megtett, hogy ne

kerüljön a hatása alá, és ne érzékenyüljön el túlzottan, de a lány
hangja olyan lágy volt, olyan szomorú, és ő olyan régóta nem látott
már kívánatos nőt, hogy az érzelmei túlcsordultak.
„Az emlékeid ködéből visszarévedsz rám."
Oly sok eltitkolt és eddig elnyomott érzés jött elő Domban: a
félelem amiatt, hogy az arca eltorzult, a szégyen, hogy ő életben
maradt, míg mások elmentek. Belülről úgy érezte, szétrobban.
Hirtelen nevethetnékje támadt a „mélyvörös" szó hallatán. Ezt a
dalt talán nem volt épp a legtapintatosabb dolog itt énekelni, mivel
a kórterem felében olyanok feküdtek, akiknek égési sérüléseit
csersavas fürdővel kezelték, ami bíborszínűre festette a bőrüket. A
dal közepénél úgy vette észre, vagy talán csak képzelte, hogy a
lány is rájött a dal szövegének abszurditására, és riadtan nézett
körül, de nem tett semmit, folytatta az éneklést, és nem kért
elnézést. Dom értékelte ezt. Az utolsó dolog, amire szükségük lett
volna, az a szánakozó együttérzés és a finomkodó dalok.
A lány arcán egy izzadságcsepp gördült le. A kórteremben
fullasztóan meleg volt, s ő éppen a Szerelem után kutatok című
számot konferálta fel.
– Te már csak tudod, hogy hol keresd, drágám! – kiáltott oda
neki Curtis, az egyik faragatlan szobatársa.
Dom rosszallóan felhorkant. Már ekkor úgy érezte, hogy meg
kell védenie a lányt. Saba Tarcan, ejtette ki lágyan a nevét magában.
– Még két dal – mondta Morrison nővér az órájára pillantva –
utána villanyoltás!
Dom örült, hogy vége. Túl sok volt ez neki. Mintha egy
tízfogásos vacsorát kellene végigennie egy év éhezés után.
Saba Tarcan azonban ügyet sem vetett a nővérre, és Domnak
ez is tetszett. Levette a kis kalapját, és a zongorára tette, mintha ezt
mondaná: „Maradok, amíg nem végeztem." Kipirosodott arcából
hátrafésülte a hajtincseit, majd röviden a kísérőjéhez hajolt, és újból
énekelni kezdett. Dom érzelmei már szinte túlcsordultak.
 „És mikor mondtam, milyen csodálatos vagy,
Ők nem hittek nekem, nem hittek nekem…"

Ez az a dal, amelyet Annabel énekelt neki nemrég. Kéz a

kézben sétáltak azon az estén Cambridge parkjában, és minden
olyan tökéletesnek tűnt: imádott repülni, szerette az egyetemet, a
lányt, aki mellette volt, népszerűnek számított. Érezte, hogy
hirtelen megerednek a könnyei, mire dühösen és szégyenkezve
fordult oldalra, hogy mások ne vegyék észre.
Annabel jó partinak számított: karcsú volt, halvány arcbőrét
világosbarna fürtök keretezték. Jó családból származott, apja bíró,
anyja pedig egyetemi tanár. A baleset utáni első hetekben a lány
lelkiismeretesen látogatta Domot, zavartan ült az ágya szélén, és
riadt oldalpillantásokkal olvasott fel neki, de mindössze két hétig
bírta.
– Nem bírom ezt tovább csinálni – fakadt ki a könnyeivel
küszködve egy nap –, nem vagyok elég erős hozzá, ezek már nem
mi vagyunk! – mondta, és nyelt egyet. – Rettegek ettől a légkörtől,
sajnálom, de nem bírom tovább. – Azzal a mellettük fekvő férfira
pillantott, akinek az egész arca összeégett, így a mellkasáról
operáltak át rá egy darab bőrt. Most úgy nézett ki, mint egy
rosszul összevarrt, groteszk rongybaba. – Annyira sajnálom –
suttogta, még mielőtt elment, és kék szeme megtelt könnyel –,
azért maradhatunk barátok?
Nem ő volt az első, és nem is az utolsó barátnő, aki elmenekült
a nyomasztó kórházi folyosókról.
„Őrületes, milyen hatással tudnak lenni az emberre ezek a
bugyuta dalok." Biztosan valami ilyesmit mondott volna zavarában
a fiúknak, hogy mentegetőzzön a patakokban folyó könnyei miatt.
Nem is Annabel volt az, ami igazán fájt neki, hanem a tökéletes,
gondtalan fiatalsága, az élet apró örömei, melyeket nem fog tudni
már ugyanúgy élvezni. Próbált megértő maradni Annabellel, így
biztosította róla, hogy nem hibáztatja őt semmiért. Igazából Dom
mindig is érezte, hogy a lány számára nem az igazi, és hát amúgy
is, annyi csinos lány volt még Cambridge-ben, hogy nem győzött
hova nézni.
 A vagányságot jobban értékelte az egyetemi társasága, mikor
még az évfolyam önjelölt macsói voltak. Napokat töltöttek a
kanapékon heverve, dohányozva és olcsó sherryt szürcsölve,
dzsesszzenészekről, írókról és lányokról pletykálva. Bármiről, ami
szórakoztatta őket; általában borzasztóan unatkoztak. Csinos
egyetemista lányok hadát csempészték fel és vitték randevúra
ezekben az időkben, Dom első, az otthonától távol töltött, mámoros
hónapjaiban.

_____

A jó öreg Smetheren két hónapja esett el. Clancyt, az egyik legjobb

barátját, az evezőcsapat tagját és az egyik legokosabb embert, akit
Dom valaha ismert, egy hónappal a huszonharmadik születésnapja
előtt lőtték le Franciaországban. És persze ott volt Jacko.
Dom álmában sem tudta volna elképzelni magáról, hogy este
fél kilenckor már pizsamában az ágyban fekszik, és
kétségbeesetten próbálja visszafojtani a könnyeit egy csinos lány
előtt. Beleharapott az ajkába, hogy uralkodni tudjon magán.
Ez semmi más, csak egy dal.
Összekoccanó üvegcsék zaja, kerekek zötykölődése hallatszott.
Zsúrkocsin hozták az esti gyógyszereket. Felszították a tüzet a
terem közepén lévő kályhában, majd a fények lassan ismét elültek.
– Az utolsó dal következik – jelentette be a lány, és ismét feltette
nevetséges kis fátylas kalapját.
A zongorakísérő már feladta aznapra, így Saba kíséret nélkül
énekelte a Danny Boyt. Hangja gyermekien tiszta volt, arcára kiült
a mély átélés. A dal befejeztével körbesétált az ágyak között, és jó
éjszakát kívánt mindenkinek. Jó éjszakát Williamsnek, aki mindkét
lábát elveszítette, a szegény vak Billynek a kórterem végében, és
Farthingale-nek, akit másnap vittek a műtőbe, hogy a szemhéját
visszavarrják.
Amikor Domhoz ért, Curtis felkiáltott:
– Gyerünk, kicsikém, adj neki egy jó éjt csókot!
Mikor Dom elfordította a fejét, a lány odahajolt hozzá, olyan
közel, hogy a fiú egészen a köldökéig belátott a pöttyös ruhába.
Csiklandozta a lány haja, amely hozzáért az arcához, fiatalos, üde
illata volt, mint egy friss almáé. Mikor megpuszilta az arcát, Dom
zavarában azt motyogta:
– Nem csókolnál meg, ha tudnád, honnan jöttem!
Az orvos köhécselt, majd elfordult.
– Honnan tudod azt, te butus? – suttogta a fülébe a lány.

Dom az előadást követő órákban csak forgolódott, nem tudott

elaludni, szíve megtelt boldog elragadtatással. Mielőtt álomra
hajtotta volna a fejét, elképzelte a lányt, amint mögötte ül a
motorbiciklijén.
Meleg nyári nap volt, kint ültek a füvön egy vidéki házikó
előtt, egymást ugratták, és csak nevettek és nevettek. Saba kék
ruhát viselt, az égbolt pedig tiszta volt, és gyönyörű, nem olyan,
amelyből sikoltva zuhan le az ember.
 Második fejezet
ST. BRIAVELS, GLOUCESTERSHIRE

„Kedves Saba Tarcan!" így szólt az első levélkezdemény, amely

egyenesen a kukában landolt. Ez a megszólítás túl hivatalos volt
ahhoz a huncut, kissé gúnyos archoz. Dom az egyik nővértől – aki
a sebesült katonák szórakoztatását szervezte – hízelegte ki Saba
elérhetőségét. A nővérke megígérte Domnak, hogy amint megírja a
levelet, továbbítja a címzettnek.

„Kedves Saba!
Szeretném elmondani neked, milyen elragadóan szerepeltél az
előadóesten.”

Áh, még rosszabb! Úgy hangzott, mintha valami borvirágos

arcú öregember próbálna meg udvarolni, így ezt is a szemetesbe
hajította. Egy teljes hónapot várt, mire végre rászánta magát a
levélírásra. Szerette volna, ha már gyógyult arccal találkozna a
lánnyal. Elképzelte, hogy újra otthon van, és nem egy kórházban
ápolt beteg, hogy visszatért az önbizalma, és a tollából könnyedén
jönnek elő a szavak. De amit próbált megfogalmazni, az egyszerre
dühítette és ejtette zavarba: még soha nem érzett ilyet egyetlen lány
iránt sem. Amíg gondolkodott, egy verssor futott át az agyán, ami
a lányról jutott eszébe.

„Bármi jön, köszönöm! – majd elfordult,

S ahogy elhalványul a nap sugara
Csüngő virágon, mit meglebbent a szél,
Ment, ment tőlem él. Ám bármi jön is,
Volt egy napos óra, s a nagy istenek
Mi különbbel lehetnének nagyra,
Mint hogy látták, hogyan múlik el."{1}
 Még a kórházban másolta ki a füzetébe ezt az Ezra Pound-
verset, de biztos volt benne, hogy ezt sem fogja elküldeni a
lánynak. A vers gyanakvóvá teszi az embereket, ha nem ismerik a
másikat eléggé, és őszintén nem akarja ezzel rontani az esélyeit
arra, hogy eltölthessen egy órát ezzel a csinos lánnyal. Találkozni
akart vele, ha másért nem, hát azért, hogy újra hallja a dalt.
– Kávét, drágám? – kiabált fel a konyhából az édesanyja. Még
ennyi idő után is érződött a hangján az enyhe francia akcentus.
– A nappaliban vagyok. – Lassan az órájára nézett. Francba!
Azt remélte, hogy előbb be tudja fejezni a levelet.
– Gyere, idd meg velem! – Édesanyja minden porcikájával
igyekezett nyugodtnak tűnni.
A törékeny alkatú ötvenes asszony elegánsan festett régi
gyapjúkardigánjában, miközben egy tálcát egyensúlyozva belépett
az ajtón, majd leült a zongoraszékre, és belekortyolt a kávéjába.
– Köszönöm, Misou! – mondta édesanyjának, akit még
kisfiúként kezdett el így becézni. Ahogyan megfogta a kezét, érezte
benne a félelmet és az aggodalmat. – Ne aggódj, minden rendben
van! – Azt kívánta, bárcsak ne féltenék ennyire.
Édesanyja bizonytalanul bólintott, mint aki nem tudja, mit
mondjon. Olyan büszke volt rá – túlontúl is büszke. Most, a
sérülése óta, mintha mindketten éreztek volna valami furcsa
szégyent – bár mindketten igyekeztek elrejteni ezt az érzést, mely
mélyebb és súlyosabb volt annál, mint amit ki tudtak mondani.
A kórházban töltött hónapok alatt Dom végig arra várt, hogy
hazatérhessen, pontosan oda, ahol most volt, a St. Briavels-i
házukba, a kis falujába Wales és Gloucestershire határán.
Miközben a kórházból hazafelé zakatolt vele a vonat, eltökélte,
hogy legalább pár napig boldoggá teszi az édesanyját, hogy
elfeledtesse vele a több hónapnyi kibírhatatlan aggodalmát és
fájdalmát. Nem akart arról beszélni, hogy újra repülni fog, sem a
lányról, akiről ábrándozik. Pedig már nagyon mesélt volna róla
valakinek, ha másért nem, azért, hogy megkönnyebbüljön.
Mikor megérkezett, az állomáson egy taxi várta. Áthaladtak a
tavaszi napfényben szikrázó Wye folyón, ahol kiskacsák és hattyúk
mártogatták a fejüket a habokba. Olyan megnyugtatóan gyönyörű
kép volt ez, háttérben a zöld dombokkal, hogy azonnal érezte, jó
döntés volt a hazautazása; próbálta magába szívni a táj összes
szépségét.
A házukhoz vezető kavicsos út elején megkérte a sofőrt,
álljanak meg egy pillanatra, és hátradőlt bámészkodni. A távolban,
mint egy fényes kagyló, csillogott a halványkék tenger és a Severn
folyó torkolata. Mikor a taxi továbbindult, megpillantotta az
elbűvölő Woodlees-farmot, melyet a szülei még huszonöt évvel
ezelőtt vásároltak, mikor édesapja kezdő sebészként elhelyezkedett
a közelben lévő kórházban. Alacsony mennyezetű, nem túl
fényűző épület volt, hatalmas, déli tájolású ablakokkal. Távol esett
a többi háztól, kint állt a szélfútta mezőn. Gyermekkorában a ház
mögötti kis fa alatt játszott rabló-pandúrosat a nővérével, Freyával,
a pónijaikat itt versenyeztették és ugratták át a saras pocsolyákon.
Most citromfák szegélyezték az utat, melyeket még édesanyja
ültetett, akit friss házasként gyötört a honvágy Provence és az ott
élő családja után. Az esőtől csöpögő faágak, amelyek megtisztultak
a tikkasztó nyár porától, mesebeliek voltak.
Az utóbbi időben Dom már megutálta a szigorúan formára
nyírt sövényt, amely a kórház kertjét vette körül. A fákon túli
mezőn friss volt a gyep, rajta fiatal bárányok legelésztek, mintha az
egész föld az ifjúságát ünnepelné.
Az édesanyja leszaladt a kocsifelhajtón, mikor meghallotta a
taxi kerekeinek csikorgását a köveken. Boldogan állt meg a
citromfák alatt, és két kezébe fogta fia arcát.
– Drága Dom! Pont, mint régen!
Mialatt kéz a kézben besétáltak a házhoz, a kutyák csaholtak
körülöttük, Dom öreg pónija pedig érdeklődve figyelte őt a mező
széléről.
– Szóval, milyen volt a Rockfield House-ban?
Így nevezték azt a rehabilitációs központot, ahol Domnak
lábadoznia kellett az öthetes kórházi ápolás után, ott próbálják
felkészíteni a kinti életre a sebesülésükből felépülő katonákat.
Legalábbis Dom anyja ezt gondolta.
– Meglepően mulatságos! – válaszolta Dom, hogy időt adjon
magának, és megnyugtassa. Kedves kis helyről mesélt neki, ahol
hordószámra mérték a sört, a nővérek csinosak voltak, ahol a
szomszédok arról panaszkodtak, hogy lábadozó katonákat és nem
huligánokat vártak.
Hallva édesanyja udvarias nevetését, Domot erős bűntudat
kezdte gyötörni, ugyanis ő soha nem volt a Rockfield House
közelében sem. Nem ott volt, hanem tízezer lábbal a Bristoli-
csatorna fölött repült, alatta pedig iskolák, templomtornyok és
kockás takarókként elterülő szántóföldek voltak. És milyen
hihetetlenül csodás érzés volt!
Tiny Danielson, egy barátja a századból, kiügyeskedett neki
egy duplaszárnyú gépet a speciális egységtől. Domnak
megremegett a keze, mikor a bőrbevonatos kormányrúdhoz ért,
szíve hatalmasat dobbant, amint óvatosan kigördült a legelésző
bárányokkal szegélyezett felszállópályára, és becsatolta a sisakját.
Örömkönnyek öntötték el a szemét, miközben felemelkedett a
tiszta, kék égbe.
Végre végtelen boldogság járta át minden porcikáját. Milyen
csodálatos ez az érzés! Újra repülök!
Az első év, mikor elkezdett repülni, teli volt izgalmakkal: az
első rend egyenruhája, a mesterének, Threadnallnak az üvöltése:
„Ne húzd már le a kormányt, mint csaposlány a részeg embert!"
Az első önálló repülésének boldogságát még az sem vehette el,
hogy előtte, mindössze huszonévesen meg kellett írnia a
végrendeletét. Semmi ehhez foghatót nem érzett még, mindent
felülmúlt az, mikor a fellegekben lehetett.
A sérülése után a kórházban hideg verejtékben úszott annak a
gondolatától is, hogy nem mehet vissza repülni, és egy íróasztal
mögött kell majd töltenie élete hátralévő részét. Azon aggódott,
hogy már semmi sem fog olyan könnyedén menni neki, mint
ezelőtt, s hogy a keze a sérülés után már nem lesz elég erős a
kormányzáshoz. Iszonyúan megkönnyebbült, mikor érezte, hogy
hál' istennek minden nehézség nélkül manőverezik a kis géppel.
Könnyedén siklott a levegőben, akárcsak egy vitorlás a tengeri
szélben, ereje és önbizalma azonnal visszatért.
Tiny még lentről is hallotta Dom örömkiáltásait.
– Elég lesz, öregem, menjünk vissza, a végén még bajba
kerülünk! – mondta neki a rádióban.
Dom megnyugodott, és először érezte magát valamennyire
boldognak a baleset óta. Tinyvel megettek egy laktató angol
reggelit, pirítóssal, babbal és jó erős fekete teával. Barátja a pilóta-
egyenruháját viselte, ami még annyira új volt, hogy élére vasalt
szélei jól kivehetőek voltak. Szerencsére senki nem kérdezte Domot
a történtekről és a kórházról, nem csaptak nagy hűhót a sérülése
miatt. Itt íratlan szabály volt, hogy takarékoskodni kell az
érzelmekkel, de nem volt helye hencegésnek, dicsekvésnek sem a
szakaszában. Amúgy sem tett volna ilyet: négy legközelebbi
barátja halott, ötüket eltűntnek nyilvánították, egyikük pedig az
ellenség fogságába esett. Dom ekkor öt hónappal volt a
huszonötödik születésnapja előtt.

– Látni fogsz néhány változást – fogadta az édesanyja, aki szinte

táncolt, oly könnyedén lépkedett örömében. – Hagymát és répát
ültettünk a rózsák helyére. Tudod: „Ültess a győzelemért!"{2} Ó,
annyi mindent kell mutatnom!
Fölvezette a lépcsőn, ahol Dom lepakolta a bőröndjét a régi
szobájában. Az ágya hívogatóan várt rá a frissen mosott dunyhával
és magasra púpozott párnáival. Egy csokor levendula feküdt az
éjjeliszekrényén. Pillantása az iskoláskori fotójára tévedt, melyet az
édesanyja keretezett be neki. Vigyori, flanelruhás iskolás fiú nézett
vissza rá, mellette Jacko ült, és bandzsított bele vidáman a
kamerába.
Édesanyja észrevette fia tekintetét, és a karjára tette a kezét.
– Gyerünk, még rengeteg időd lesz kipakolni később!
A lépcsőn lefelé menet elhaladtak apja dolgozószobája előtt. A
bőrrel bevont íróasztalon még ott díszelegtek azok a szörnyű,
plasztikból megformázott emberi belsőségek, amelyektől ő és a
nővére annyira féltek kiskorukban. Az orvosi szakkönyvek szigorú
ábécésorrendben helyezkedtek el, a szoba a jól ismert
formaldehidszagot árasztotta.
– Vacsorára ő is hazaér – szólt mosolyogva az édesanyja –, éjjel-
nappal a műtőben van.
– Hogy van mostanában? – csúszott ki Dom száján, bár ezt
később akarta megkérdezni, egy ital mellett.
– Nem túl jól – mondta halkan. – Alig van itthon,
keményebben dolgozik, mint valaha.
Dom megpillantotta magát az előszobatükörben. Sötét haja
újra dúsan nőtt, vonásai és bőre megint a régi volt. Szerencsés fickó,
gondolta magáról.
Először is, szerencsés, hogy viselte a védőkesztyűjét repülés
közben. Kötelező lenne hordaniuk, de ő és a társai ezt sokszor
figyelmen kívül hagyták, szerették a csupasz ujjaik alatt érezni a
botkormányt. Másodszor, szerencsés azért, hogy gyorsan kiért a
mentőkocsi, és hogy nem égett ropogósra a pilótafülkében ragadva.
De mindenekfelett hálás volt azért, hogy dr. Kilverton viselte
gondját a kórházban, mivel a tenyeres-talpas henteskülső ellenére,
az ország legjobb plasztikai sebészei között tartották számon. Az
életével és szinte tökéletesre gyógyult arcával tartozott ennek az
embernek.
Összeégett arccal és kézzel került hozzá, úgynevezett
„pilótasérüléssel", sajnos nagyon gyakori volt ez a fajta baleset a
háború alatt. Az eltökélt és érzelgősségtől mentes orvos sós fürdővel
kezelte, majd később megoperálta: aprólékosan, kis csíkokban
eltávolították az égett bőrt a kezéről és az arcáról. Az egészből már
csak a tűszúrások nyomai látszanak a bőrén, a bal füle mögött, de
azt is takarja már az újra kinőtt dús, fekete haja.
Az utolsó kórházban töltött hetén dr. Kilverton behívta Domot
a kaotikus dolgozószobájába, és látványosan eldicsekedett vele két
ledöbbent fiatal kollégájának.
– Nézzétek ezt a mázlista fickót! – Felé fordította az asztali
lámpát, hogy jobban lássák őt a többiek. Dom érezte a
gyengédséget és bizalmat az orvos kövér ujjaiban, ahogyan
hozzáért. – Ki nem találnátok, hogy valaha megégett! –
lelkendezett tovább. – Nincsenek égési sebhelyek, a szem körüli bőr
tónusa tökéletesen helyreállt!
– És miért volt ilyen szerencsés? – kérdezte az egyik fiatal
orvos, akinek a bőrét betegesen zöldes színűre festette a lámpa
fénye. – Öt súlyos esetet hoztak be előző nap. Ők a
bombázóosztagból valók voltak, akiket a francia partoktól hoztak
át.
– Sok összetevő kellett hozzá – hunyorított a szemüvegén
keresztül Kilverton. – Az anyja francia, az apja angol.
– Tökéletes keverék – mosolyodott el Dom.
– A többi – folytatta Kilverton – puszta szerencse. Valaki
egyszerűen jobban megég, valaki kevésbé. – Domot kirázta a hideg
ettől a gondolattól. Szegény Thompson East Grinsteadben halt meg
azután, hogy csersavval kezeljék. Dr. Kilverton régóta harcolt az
effajta kezelési módszer betiltásáért, mondván, hogy barbár és
hatástalan. Collins, szerencsétlen pasas, bent égett a pilótafülkében
az első gyakorlata közben. Mindössze tizenkilenc éves volt. –
Ugyanazok a lángok – mondta tovább, szinte kifejezéstelen
hangon az orvos. Ugyanaz a kihívás a bőr számára, ugyanaz a
szövetroncsoló forróság, és mégis, néhány ember arca szörnyeteggé
torzul, még ha nem is ezt a szót használta a doktor, hanem a
„súlyosan károsodottat" vagy más diplomatikus kifejezést. Az,
hogy erős, jó összetételű bőre van, egyszerű adottság, éppen olyan,
mint amikor valaki hajlékonynak születik, vagy bármit megehet,
mert a gyomra mintha vasból lenne. Hogy mondanivalóját
szemléletesebbé tegye, felemelt egy cserép muskátlit az
ablakpárkányról, és így szólt: – Olyan, mintha erről vágnánk le
egy hajtást. Az egyik virágzik, a másik meghal. Hogy őszinték
legyünk, fogalmunk sincsen, miért, mint ahogyan az ő esetében
sem – nézett egyenesen Domra. – Maga szerencsés ember, ennyi.
Hazamehet, hat hét múlva várom vissza.
Dom igyekezett érdeklődve és hálásan figyelni a doktor
szavaira, és természetesen tényleg így is érzett, de éjszakánként,
amikor az izzadságtól csuromvizesen riadt fel a rémálmaiból, sokat
gondolkodott a szerencséjén. Miért pont ő? Nem mutatta kifelé, de
megszállta őt ez a gondolat. Repülhet újra? Csak ennyit akart
biztosan tudni.
Újra repülni akart. Lábadozása alatt egyre erősödött benne ez
az érzés, szinte a megszállottjává vált.
– Tehát elmehetek? – kérdezett vissza.
– Igen, de hathetente járjon vissza kontrollra – válaszolta
Kilverton, és leoltotta a lámpát, majd átment a következő sérülthöz.
– Nézze – fordult vissza Kilverton az ajtóból –, az apja sebész,
ugye? Miért nem hagyja őt és a szerencsétlen édesanyját egy kicsit
fellélegezni? Hadd repüljön más maga helyett még egy darabig!
Akkor hat hét múlva!
– A kezem elég erős! Jól érzem magam! Legyen négy hét! –
alkudozott Dom.
– Túlbuzgó! – Az orvos nem is vette a fáradságot, hogy
ránézzen. – Hat hónap lesz belőle, ha nem fogja be azonnal!
_____

Édesanyja általában legalább három dolgot csinált egyszerre: most

épp az ebédhez való kenyeret sütötte, amit kimondottan a fia
kedvéért készített. A forró tészta finom illata belengte az előszobát.
Mellette báránysült a régi típusú sparhelt másik felében. Belibbent
a szobába, ahol a fia ült, ebéd előtti whisky-szódával kínálta, majd
a gramofonhoz lépett, és dudorászva leeresztette a tűt.
Gyengéd és tünékeny pillanat volt ez, érzékeny, akár egy
szappanbuborék. Domnak összeszorult a torka, amint Mozart Esz-
dúr zongoraversenyének dallama elárasztotta a szobát. Újra otthon:
zene, báránysült, finom mentaillat a konyhában, dúdoló édesanyja
és edények csörömpölése. Mind-mind az otthont jelentették Dom
számára, ahogyan az enyhén levendulaillatú parketta is, ahol
hajdan Freyával megengedték nekik, hogy a kismotorjaikkal
játszanak, és a kályha előtti szőnyeg, amin ülve a hajukat
szárították vasárnap esténként. Kinyújtóztatta a lábát, a tarkójára
tette a kezét, és édesanyját nézte, ahogyan tett-vett a tűz körül. A
falon Van Gogh Csillagos éj festményének egy másolata, valamint
egy Gwen John-portré{3} lógott. A portré alá egy idézet volt írva:
„Olyan helyre mennék élni, ahol senki sem ismer, és semmi sem
bánthat, egészen addig, amíg elég erős nem leszek ennek elviseléséhez."
Érdekes, hogy még soha nem figyeltem fel a festmény alatti
szövegre, gondolta, de ahogyan közelebb hajolt, hogy megvizsgálja,
észrevette, hogy valaki – bizonyára az édesanyja – vágta ki
valahonnan és ragasztotta oda.
Elszomorították ezek a szavak, arra gondolt, mennyi mély
fájdalmat hordozhat magában az anyja, amiről ő soha nem is
tudott. Kissé hátralépve vizsgálta a képeket, és megfigyelte, milyen
ügyesen vannak elrendezve, kellemes a szemnek rájuk nézni.
Édesanyja mindent jól csinált: nagyszerűen főzött, csinosan
öltözködött, kertészkedett, szépen varrt, és mindemellett jó társaság
is volt. A hatalmas fotel, amelyben Dom ült, szépen be volt borítva
díszpárnákkal, talán túlságosan is ahhoz, hogy kényelmes lehessen.
Felkapott egyet, és elcsodálkozott a száz és száz apró kis hímzésen;
ezek jelentették a délutánjait, a színes pillangók és unikornisok
hímzése. A zene mellé halkan beszűrődött a tavaszi esőcseppek
kopogásának zaja.
Az anyja valamikor arról álmodott, hogy híres zenész lesz.
Azokban az időkben Dom sokat hallgatta az ágyán fekve a
szobájába füstként felszüremlő, álmos Mendelssohn-keringőket
vagy a IX. szimfónia pattogó ritmusait. Ám a zongorája már évek
óta magányosan állt a sarokban, mint egy fontos, mégis
elhanyagolt rokon, tetejét családi fotók borították. Ez lett a sorsa a
fenséges Steinwaynek, amely egykor majdnem csődbe vitte Dom
nagyapját.
Igazából Dom apja tehetett erről, még ha nem is állt
szándékában. Két hónappal azután, hogy elvette ezt a gyönyörű és
izgalmas nőt, feleségét állandó fülzúgás kezdte gyötörni. Megszülte
első gyermekét, Freyát, majd két évre rá Domot, mialatt férje egyre
feljebb és feljebb jutott a ranglétrán. A végső csapást 1929 jeges tele
hozta, mikor a költözések alatt fagydaganat alakult ki a kezén, így
végleg abbahagyta a zenélést. Nem játszott több Charles-Camille
Saint-Saënst és Scott Joplint a vendégek szórakoztatására, és nem
játszott több duettet Dommal, akiről azt mondták, nagyon
tehetséges zongorista válhat belőle egyszer, ha kitartóan gyakorol.
Ami egyszer a boldogságát jelentette, most szégyenletesnek, saját
gyengeségének érezte. Dom gyerekként is észrevette már, milyen
fátyolos lesz a tekintete, amikor kérdezgették tőle: „Te régen
nagyon szépen játszottál, jól emlékszem?"
A zongorán álló fényképeket nézte. Nővérének, Freyának
ugyanolyan erős szálú, fekete haja volt, mint neki. A Királyi Légierő
női tartalékosa volt a vadászgép-különítménynél, és imádta a
munkáját. Egy másikon ő volt látható; mintha csak előző életében
történt volna, olyan távolinak tűnt a kép, ahogyan viccesen pózol
fürdőnadrágjában a Salcombe melletti parton, két unokatestvére,
Peter és Jack között, akik szintén bevonultak. Emlékezett arra a
napra: úsztak a tengerben, és kolbászt sütögettek a parton, majd
egész éjjel beszélgettek a holdsütötte homokban. A part most teli
volt szeméttel, fémhulladékkal és szögesdrótdarabokkal. A
következő fotón édesanyja kedvencén, egy Tiger Moth típusú gép
szárnyán ült, amelyen repülni tanult, és öntudatosan feszített
vadonatúj egyenruhájában. Olyan fiatal volt, hogy még nem kellett
borotválkoznia. Ha teljesen őszinte akart lenni magához, ez volt az
a nap, amikor végleg eltávolodott az anyja szoknyája mellől, és az
otthon biztonságos kötelékei helyett a hadsereget választotta.
Szabadnak érezte magát, sokkolóan és szégyenletesen szabadnak,
miközben mámorosan lebegett fent a templomtornyok, falvak,
iskolák és szántóföldek fölött. Végre szabadon!
 Mire vége lett a lemeznek, Dom teljesen elérzékenyült. Újra
Saba Tarcanra gondolt: a bolondos kis kalapjára, mellének
domborulatára a ruhája alatt, bársonyos hangjára. Nem hitt
abban, hogy létezik szerelem első látásra, máskor sem, most sem.
Cambridge-ben, ahol több női szívet összetört, mint amennyit illett
volna, és ahol így visszagondolva viselkedésére, egy idegesítő és
beképzelt alak volt, még ott sem ragadtatta volna magát arra, hogy
egy ilyen nevetséges gondolattal álljon elő.
Amit ez iránt a lány iránt érzett, összetettebb volt: csodálta őt,
amint feltűnően végigvonult a kórházi folyosón, mindenfajta
megjátszás, elnézés- és engedélykérés nélkül. Minden kis részletre
tisztán emlékezett: a fiúkra, ahogyan sorban fekszenek a
kórteremben, megfosztva méltóságuktól, némelyikük arca
kötszerekkel volt még kidekorálva a friss bőrátültetés után, és
egyszer csak jött ez a lány a dalaival, és elrepítette őket egy
varázslatos világba, ahol nincsenek korlátok és határok, ahol nem
csak győztesek és vesztesek léteznek.
– Hoztam neked sajtfalatkákat! – lépett be az édesanyja egy
tálcával. – Ezért spóroltam az ételjegyekkel.
– Misou, ülj le egy kicsit. – Helyet csinált maga mellett a
kanapén. – Igyál velem egyet!
Anyja töltött neki egy sört, magának pedig egy pohárka
Dubonnet-t kevés szódával, a szokásos ebéd előtti italát.
– Lám, milyen szép is ez! – mondta, és keresztbe tette
kifogástalan lábát. – Ó, a kutyafáját! Ezt nézd! – Egyik szépen
hímzett párnájából kifutott egy cérnaszál. Fogai közé vette, és
gyorsan leszakította, nehogy továbbfusson.
– Misou, hagyd már! Lazíts kicsit, és idd ki fenékig! Szerintem
kéne egy este, amikor mindketten jól becsiccsentünk!
Anyja erre csak udvariasan nevetett. Időbe telt, mire fel tudott
engedni egy picit.
– Egyél egyet – nyújtotta Dom felé a sajttal teli tálcát –, de
azért az ebéd még férjen beléd!
Domnak megremegett a keze, a tálca kicsúszott az ujjai közül.
– Ne haragudj! Fájt? – Anyja kapkodva kezdte összeszedni a
széthullott sajt- és kekszdarabokat.
– Nem, dehogy! – Azzal Dom gyorsan felkapta a tálcát. –
Nincs semmi baj, nagyon finomak!
 Csendben ültek egy darabig, amit aztán Misou tört meg.
– Muszáj megkérdeznem tőled, kell valamilyen gyógyszert
szedned a sérülésed miatt?
– Anya! – szólt Dom szigorúan. – Mondtam már, hogy
rendben vagyok! Ez nem egy betegség, csak megsérültem.
Makkegészséges vagyok. Ha már itt tartunk, szeretnék is tenni egy
kört a motorommal ebéd után.
– A tiéd, menj vele, ha akarsz, jó mókának tűnik. – Látta,
ahogyan az anyjának megrándult az arca a motorozás hallatán, de
ő is biztosan tudta, hogy fokozatosan hozzá kell szoknia a
gondolathoz, hogy a fia újra veszélybe kerülhet. – Az istállóban
van. Van benne elég benzin – mondta bátorítólag anyja.
– Csak egy rövid kör lesz.
– Akkor hát semmid sem fáj?
– Semmim sem!
Nem volt ez így jó, egyszerűen képtelen volt őszintén beszélni
vele. Úgy érezte, nem csak akkor, hanem attól tartott, sohasem
fogja tudni megmondani az igazat.
– Hát, csak annyit tudok mondani, hogy csodásan nézel ki,
drágám – nézett Misou egyenesen a fia szemébe.
Ezzel Dom nem értett egyet. Édesanyja mindig is túl sokat
törődött az emberek küllemével. Rosszallóan szúrta ki, ha
valakinek túl nagy volt az orra, esetleg kövér volt, mindig úgy tett,
mintha az adott orr vagy has tulajdonosa nemtörődöm alak lenne,
és ez okozná a tökéletlenségét. Némelyik társa olyan súlyosan
megsérült, hogy alig lehetett őket felismerni, de ennek ellenére az
érzéseik ugyanazok maradtak. Hirtelen jött gyűlöletet érzett azok
iránt, akik ezt nem érzik át, és nem fogják fel.
– Úgy gondolod? – kérdezett vissza. Hangjában érezhető volt a
keserűség és a feszültség. – Hát, minden jó, ha a vége jó.
Érezte, hogy bántó volt a hangsúlya, és már sajnálta. Anyja a
kanapé másik végébe húzódott, felállni készült.
– Csodálatos volt ez a lemez, amit felraktál! – mondta békítőleg
Dom. – Köszönöm! Amiket a kórházban hallgattunk, mind ócska,
recsegős rádióadás volt, meg egypár házikoncert…
– Volt jó fellépő közöttük?
– Volt egy-két jó. – Énekesnő? Jól hallotta, vagy csak képzelte,
ahogyan anyja rezzenéstelen arccal azt kérdezi, hogy „jó volt-e az
énekesnő"? – Azon gondolkodtam a kórházban, hogy szeretnék
újra zongorázni – tért ki a válasz elől.
Édesanyja megfogta a kezét.
– Komolyan? Még emlékszem, mikor utoljára zongorázni
láttalak… milyen édes kis ujjaid voltak. – Majd a saját elegáns
kézfejére nézett, jegygyűrűje ott csillogott az ujján. – Ezek, mint a
virslik, olyanok. Ugye tudod, hogy te nagyon sokra vihetted volna,
ha kitartó vagy?
– Igen, igen… – Régi vita volt ez közöttük. – Igazi jócselekedet
volt Walter Gieseking{4} számára, amikor feladtam – mondta
nevetve Dom. Újabb csend lopakodott közéjük. – És mi van azzal,
amikor majdnem levágtad ezeket az „édes kis ujjakat"? –
kötekedett Dom.
Egyszer hatalmas veszekedés támadt, mikor olyan hangosan
játszotta a Für Elisét, ahogyan csak tudta, és nevetve élvezte a nagy
lármát, amit csapott. Anyja leszidta, hogy miért nem játszik
halkabban és gyengédebben, mire Dom visszakiabált: „AZÉRT,
MERT GYORSAN ÉS HANGOSAN SZERETEM, ILYEN VAGYOK!" Ó, micsoda
ádáz düh fogta el az anyját erre a kiabálásra, odasietett hozzá, és
úgy lecsapta a zongora fedelét, hogy eltalálta fia ujjait, melyeken
később belilultak a körmök.
Misou a tenyerébe temette az arcát.
– Miért voltam olyan dühös?
Azért, gondolta magában Dom, mert bizonyos dolgok
túlságosan is számítanak neked, sok minden foglalkoztat ok nélkül.
– Nem tudom – mondta kedvesen, miközben újra látta maga
előtt anyja dühös arcát a lámpa alatt, ahogyan a hímzésével a
kezében hadonászik és kiabál vele.
– Ide figyelj hát akkor, te hangoskodó gyerek. – Misou most
felállt, és az ajtó felé sétált. – Az ebéd mindjárt készen van,
gyerünk, együnk!
– Igazad van, együnk! – Úgy tűnt, ez a legbiztonságosabb
dolog, amit csinálhattak.
_____

Egymással szemben ültek az ebédlőasztalnál. Misou töltött a fiának

egy pohár bort, és szedett neki egy adag bárányragut, hozzá
ízletes, saját termesztésű zöldségeket: sült hagymát, répát és
fűszereket. Dom farkaséhesen esett neki az ételnek, és jólesően látta,
ahogy édesanyja megnyugodott a jó étvágya láttán.
Az ebéd utáni kávé fölött megdicsérte Misou főztjét, hónapok
óta nem evett ilyen jót.
– Egyébként tényleg szeretnék újra zongorázni, mama – tette
hozzá.
A válasz váratlanul érte Domot.
– Amit igazán szeretnél újra, az a repülés, nem igaz? –
kérdezte, és fürkészve nézte az arcát.
Dom nem tudta eldönteni, hogy ez kérdés volt-e, vagy állítás.
Letette a kést meg a villát, majd gyengéden válaszolt:
– Ezt megbeszélhetjük máskor is, nem gondolod?
– Igen, igazad van. Majd később. – Édesanyja felállt, és a
mosogatóhoz lépett, majd határozott mozdulattal megnyitotta a
csapot. Dom látta, ahogyan a konyhai törlőt a szeméhez emeli. –
Majd később… – ismételte elhaló hangon. – Nem tudom, hogy
fogom bírni.
H a rma di k fe je ze t
POMEROY STREET, CARDIFF, 1942

A Sabának küldött levél a reggeli postával érkezett, és a lány

elpirult, miközben olvasta. Emlékezett a fiúra, bár nem teljesen
tisztán, annyira izgult a koncert előtt. Félt, hogy felsül a dalokkal,
vagy hogy a sebesült katonáknak túl sok lesz az érzelgősség,
kigúnyolják, kínos helyzetbe hozzák. Borzasztóan örült és
megkönnyebbült, amikor vége lett, és minden jól ment.
Nagyon jólesett neki, hogy azt hallja, valaki másnak is sokat
jelentett az az este. Szinte repült lefelé a lépcsőn, hogy megmutassa
a családjának is a levelet: Látjátok! Van, akinek ez sokat jelent! Igenis
fontos, amit csinálok, úgyhogy ne akarjátok, hogy abbahagyjam! De
mivel senkit nem talált a házban, akivel beszélhetett volna, a
fésülködőasztalára tette a levelet. Túl sok minden kavargott a
fejében ahhoz, hogy rögtön választ adjon.
Két héttel azelőtt kapott egy levelet. Díjhiteles feladású,
hivatalos boríték volt, „Őfelsége, a Királynő szolgálatára", benne a
Nemzeti Programirodától érkezett levéllel. Egy John Merrett nevű
úriember invitálta Sabát egy március 17-én fél tizenkettőkor a
londoni Drury Lane Színházban tartandó meghallgatásra.
„Tánccipőjét vigye magával, útiköltségét fizetik", hangzott az
utasítás.
Saba egy háromszobás sorházban élt a családjával, lent a
kikötőnél, a Pomeroy Streeten, néhány utcányira a Taff folyótól
Cardiffban, a csatorna és a folyó között. Ebben a csinos kis házban,
az emeleti szobában látta meg a napvilágot huszonhárom évvel
ezelőtt, három héttel korábban érkezve a vártnál, bömbölve és
vörös fejjel. Erős tüdeje volt már akkor is, mondogatta mindig az
anyja. A háború előtt az anyjával, Joyce-szal és a húgával, Lou-val
lakott együtt, és időnként apjával, Remzivel is, bár ő legtöbbször a
tengert járta. És ott lakott persze a kedves, öreg Tansu, az ő török
nagymamája, aki már húsz éve, hogy velük élt.
Saba másodmagával volt otthon, mikor a levél érkezett a
Programirodától. Tan, a nagymama, a tűz mellett aludt. A lány
feltépte a borítékot, majd olyan izgatott lett attól, amit olvasott,
hogy azt sem tudta, mihez kapjon. Fölrohant apró hálószobájába,
és táncra perdült örömében. Leült a félkör alakú
fésülködőasztalához, és megdöbbent fehér arcát nézte a tükörben.
Ez az! Éljen! Megmenekültem! Megtörtént a csoda! A
fellegekben érezte magát. Hónapok óta csak kórházakban, helyi
gyárakban, huzatos templomokban lépett fel, hogy a helyi
munkásokat szórakoztassa, és most a Nemzeti Programiroda őt
akarja! Londonba! Hihetetlen! Soha nem járt még a fővárosban
ezelőtt. Ez lesz az első szakmai útja, lelkendezett magában. Alig
várta, hogy elújságolhassa az anyjának, egész délután nem bírt
magával. Édesanyja nappali műszakban dolgozott a Curran's
gyárban, és általában fél hatra ért haza.
Mikor Saba meghallotta a zár kattanását, kettesével véve a
lépcsőfokokat sietett le, és a nyakába ugorva mesélte el a nagy hírt.
Később rájött, hogy nem a lehető legjobban időzített. Anyja
nagyon feszült és fáradt volt, ráfért volna egy csésze tea, még a
meglepetések előtt. Vagy akár Tansunak is elmondhatta volna
előbb. Tan, akinek egyébként is jó érzéke volt ezekhez a
pillanatokhoz, biztosan lelkesebben fogadta volna a hírt.
Anyja átvette tőle a levelet, és szó nélkül végigolvasta.
Kimerültnek tűnt ormótlan munkaruhájában és turbánjában, amit
a gyárban viselt. Majd néhány pillanatig csendben meredt a
borítékra. Arcán halvány fintor jelent meg, majd kirobogott az
előszobába levenni a cipőjét.
– Miért hagytad a tüzet kialudni? – szólt rá a lányára, mintha
csak egy teljesen átlagos hétköznap lenne.
A boríték még mindig a kezében volt, miközben egyenesen
Sabára nézett.
– Ez volt az utolsó istenverte gyújtósunk. – Majdhogynem
gyűlölettel mondta.
Saba a konyhába sietett, majd ki a hátsó ajtón, ahol a tüzelőt
tartották. Mikor visszatért, anyja letaglózva ült a kialudt kandalló
mellett. Tansu vele szemben ücsörgött, és törökül motyogott
magában, mint mindig, ha felzaklatták, vagy félt.
– Add ezt ide! – Joyce kiragadta a papírt és a fát Saba kezéből,
majd idegesen betömködte a kandallóba a piszkavassal, amelyet a
kályha melletti rézvödörben tartottak.
– Fáradtnak tűnsz, anya! – mondta Saba, és rátett a tűzre pár
szem szenet. – Hozok neked egy csésze teát, és utána olvasd el még
egyszer a levelet.
– Nem akarom még egyszer elolvasni azt az átkozott levelet! –
kiabálta. – És egyébként sem mész sehova, amíg meg nem
kérdezzük erről az apádat!
Gyufát gyújtott, és a lángok fellobbantak. Tansu idegesen
motyogva kiment teát készíteni, Joyce pedig zihálva visszaült a
foteljébe, arca kipirult az ingerültségtől. Saba érezte, hogy csak
rontott a helyzeten azzal, hogy nagyszerű lehetőségként beszélt a
megkeresésről. Arra hivatkozott, hogy Chamberlain is azt mondta
a rádióbeszédében, hogy mindenkinek ki kell vennie a részét a
háborúban, még ha a maga szerény módján is.
– Eleget tettem már ezért a mocskos háborúért! A húgod
elment, ki tudja, mikor jön vissza, apád sosincs itthon. Én pedig éjt
nappallá téve dolgozom a Curran'sben.
– Nem rólad beszélek, anya! – kiabált Saba. – Hanem
magamról! Te voltál az, aki mindig azt mondta, hogy merjek
nagyot álmodni!
– Ó, az isten szerelmére! – Joyce levette a kendőt a fejéről, és
megkötötte a kötényét. – Azt csak úgy mondtam! Egyébként is,
Chamberlain nem úgy értette, hogy akkor te most ostoba módon
menj el a katonáknak énekelni, és széttenni a lábadat!
Saba hitetlenkedve bámult az anyjára. Komolyan ezt mondta
neki? Ugyanaz a Joyce, aki nevetve vitte őt fel a sorok között a
színpadra a Hófehérke előadásán a Gaiety Színházban, amikor
gyerekeket hívtak fel a színészek magukhoz? Aki annyi balettórát
fizetett neki, akinek a kecses lábát köszönhette, és aki pár hónapja
még egész éjszaka fennmaradt, hogy megvarrja neki a piros
ruháját a kórházi fellépésre? Krokodilkönnyeket hullajtott még egy
hete, amikor az Azon az éjszakán, egész éjen át című dalt énekelte
neki.
– Nem vicceltem – gurult dühbe most már Saba is –, vagy nem
te voltál, aki belevitt ebbe az egészbe? – Végigfutott gondolatban
mindazokon a nehézségeken, amit megtett azért, hogy egyszer
színpadon állhasson: a diétákon, énekórákon, és amikor két
bordája eltört egy leszakadt trapéz miatt az előadáson.
 – Térj vissza a valóságba, lányom! Nem egy bugyuta filmben
élsz!
Tansu, aki általában a legmegbízhatóbb szövetségese és
támogatója volt, most csak csalódottan dünnyögött törökül, hogy
tut-tut-tut, ami úgy hangzott, mintha a nyelvével csettintene, majd
hirtelen levegőt venne. Ez már tényleg Saba idegeire ment. Tudta,
Tansutól ez azt jelenti, hogy nem-nem-nem. Nagyanyja szerint, ha
Londonba megy, fejére esik egy bomba. Saba szerint itt is bármikor
a fejére eshet egy. Itt is ugyanúgy háború van. Anyja erre rászólt,
hogy szappannal fogja kimosni a száját, ha még egyszer felemeli a
hangját a nagyanyjával szemben, majd kimentek a konyhába.
– Ide hallgass – ment utánuk Saba –, oda megyek, ahová
akarok: Kairóba, Indiába, Franciaországba, bárhová! – És már látta
is magát a tüzes ég alatt, ahogyan énekel a katonáknak.
– Hát ezt elfelejtheted! – Anyja bedobta a krumplikat a vízbe,
és feltette a gázra. Ujjai pirosak voltak a fagyásfoltoktól. – Az apád
őrjöngeni fog. És most az egyszer igaza lesz!
Ahá, szóval kiderült, hogy végül is mi a baj! Hogy az apja sem
örülne neki.
– Huszonhárom éves vagyok! – Egy pillanatig hevesen zihálva
farkasszemet nézett az anyjával. – Többé már nem ő fogja
megmondani, hogy mit csináljak!
– De igen! – kiabált az anyja. – Ő az apád, értsd meg!

Saba leszaladt a sötét lépcsőn, ahol édesapja szigorú tekintetű török

őseinek képei lógtak a fal egyik oldalán, másik oldalán pedig
anyjának komor walesi rokonai. Az ajtót becsapva maga mögött,
kirohant a hátsó udvarra, hogy egyedül kisírhassa magát.
Igazából már majdnem huszonnégy éves volt, és úgy érezte, az
élete megragadt, kilátástalan. Amíg ki nem tört a háború, minden
csodásan alakult. Épp az első turnéján volt, végig a keleti parton a
Szimba Lányokkal, profi énektanárai voltak, több helyen is
szerepelt, színpadon játszott, szabad volt. Esélye volt egy olyan
életre, amelyről mindig is álmodott. És most mi maradt? Semmi,
elmehet egy gyárba dolgozni, énekelni alkalmi amatőr kórusokba,
legfeljebb a rádióba.
– Saba, Saba… – szólongatta Tansu félénken. Virágos
otthonkát és gumicsizmát viselt, pedig nem is esett, csak a
locsolókannát hozta magával. – Saba – sóhajtott –, nem menj el, ne
menj el! Tansu kéri! Szeretlek, kérlek, ne hagyj itt minket!
– Nem értelek, Tansu – válaszolta. – Eljöttél a koncertjeimre.
Láttál engem! Azt mondtad, arra születtem, hogy énekeljek.
Tudtátok, hogy mik a terveim.
De Tansu elfordult. Leszedett egy elszáradt levelet a
jázminbokorról, amit a hátsó udvarba ültetett, és nagyon szívósnak
mutatkozott.
– Túl sok ember hagyta már el ezt a házat – mondta. – A
húgod elment a Völgybe.
– Nem ment el! – tiltakozott Saba.
Lou-t, a család üdvöskéjét elküldték egy vidéki családhoz a
Rhondda-völgybe, hogy ne kelljen átélnie a háború borzalmait. Kis
bőröndjét cipelve, majdnem minden hétvégén buszra ült, és
hazalátogatott.
– Az apád pedig a tengeren van.
– Szeret ott lenni.
– Tudod, hogy értem, kis drágám.
– Tansu, egész életemben erről álmodtam. Ráadásul jól
keresnék ezzel! Talán még egy nagy házat is tudnék neked venni
Üsküdarban! – Nagyanyja mindig erről a helyről mesélt, ha
honvágya támadt, és Törökországról álmodozott.
De Tansu csak állt lehunyt szemmel, mint egy öreg,
elmozdíthatatlan szikla.
Saba átnézett fölötte, át az udvaron túl lévő füstös, kormos
sorházakon, és mélyet sóhajtott. Nézte az eget, ahogyan egyre
sötétedik, a sirályokat, amint a kikötőben köröznek, és borzasztóan
elszorult a szíve. Nem maradt semmi, amit várjon, nincs semmi,
amiért dolgozzon.
– Tan, kérlek, segíts! – mondta.
– Nem mondhatok semmit. Az apáddal kell beszélned.

Remzi, az apja hajómémök, és a Fyffes cég egyik hajójára volt

beosztva éppen, amely banánt, rizst és szenet szállított még a
háború előtt, de a harcok kitörése óta már csak szénre volt szükség
ezek közül. Kislány korában félistenként tekintett az apjára, aki a
hatalmas járművekkel uralja a tenger hullámait. Elbűvölték a hajók
izgalmas nevei, mint a Copacabana, Takoradi, Mathadi. Izgalmas
volt, egzotikus és távoli. Semmit nem várt annyira, mint az apja
hazatérését, hogy újra büszkén ülhessen a vállán, mialatt a
kikötőből mennek haza. A helyiek tisztelettudóan ráköszöntek, és
munkát remélve kérték, hogy szóljon egy jó szót az érdekükben a
cégnél.
A sors iróniája, hogy elsőként az apja fedezte föl lánya
tehetségét. Karácsonyi előadáson voltak a Szent István-
templomban, amikor észrevette, hogy milyen csengő, tiszta
hangon énekli teli tüdőből a Csendes éjt. Később szeretettel és
büszkeséggel bátorította őt a családi összejöveteleken, hogy
énekeljen a rokonoknak török, arab és francia dalokat, amelyeket a
tengerészektől tanult, és megtanította őket a lányának. Amikor az
Athén fehér virágait énekelte, még a határozott, morózus görög
matrózok is meghatódtak szomorúan lágy hangjától. Még a Ki mit
tud? versenyre is elvitte őt az édesapja. Mai napig emlékszik,
milyen meglepetten sikoltott fel, mikor megtudta, hogy ő nyert.
Boldogan ugrándozva sétáltak együtt hazafelé, és betértek egy
fagyira az Angelina Streeten lévő kávézóba.
Tizenhárom éves korában Saba elkezdett nőiesedni. Csak
éppen hogy, semmi komoly nem látszott még, de egy koncert alatt
már illetlen füttyöket kapott néhány férfitól. Apja ezután teljesen
megváltozott. Elkerekedett szemmel nézett rá az első sorból.
– A férfiak állatok tudnak lenni! – mondta, és hazarángatta a
lányát. – Némelyik férfinak egyik nő éppolyan, mint a másik – ült
ki undor az arcára, mintha megszégyenítették volna –,
lefeküdnének bárkivel!
Saba rémülten és magát mélységesen szégyellve hallgatott.
Ekkor még nem értette, hogy mi történt, és azt sem értette meg,
hogy ez nyilvános szerepléseinek a végét jelenti apja szerint,
valamint a kettős életének kezdetét.
Amikor apja tengerre szállt, volt néhány fellépése – még akkor
is, ha tudta, csúnyán bajba kerül, ha ez kiderül –, de ezek
többnyire kis helyi fesztiválok voltak, vagy egy-két szólóest a
metodista templomban. Őszintén szólva egy idő után már
borzasztóan unta ezeket.
Próbálta megérteni az apját, és folyton emlékeztette magát,
hogy milyen nehéz gyerekkora is lehetett. Egy Uvezli nevű kis falu
szélén nőtt fel, nem messze a Fekete-tenger partjától. Tanyájukon
szamarak voltak, csirkék és egy kút az udvaron. Ünnepnapokon,
amikor összejött a család, akár húszán is körbeülték az asztalt,
édesanyja pedig sütötte az omlós csirkéket, töltött paradicsomokat,
rizsfelfújtakat, mogyoróval a tetején. Mindig könnybe lábadt a
szeme, amikor a régi szép időkről mesélt.
Egyszer megkérdezte tőle, hogy nem hiányolja-e gyermekkora
helyszínét. Apja szomorú tekintettel fordult felé, hosszan ránézett,
és annyit mondott:
– Mindennap gondolok a falumra. Emlékszem minden egyes
kőre, a kertünk minden fájára.
Saba érezte, hogy sötétség hull kettőjük közé, és soha többé
nem kérdezte őt Törökországról.
Akkoriban apja borús hangulata, mogorvasága már
állandósulni látszott, és Saba elvesztette a türelmét. A férfi nehezen
dolgozta fel, hogy Joyce teljes munkaidőben dolgozik a gyárban, és
azt a tényt, hogy nagyon úgy tűnt, a három nő a családban
nagyon is jól elboldogul nélküle. Mikor hazatért, úgy érezte, ő csak
egy kellemetlen vendég. Ahogyan ült ilyenkor egyedül a kandalló
melletti fotelben, Sábát az új kakasukra emlékeztette, amikor
először berakták őt a hátsó udvarba a tyúkok mellé. Mogorván
gubbasztott a tyúkól szélén, tisztes távolságra a kotkodácsoló
sokaságtól. Figyelte, hogyan próbálja Tansu minden erejét latba
vetve felvidítani imádott fiát, hogyan sürgött-forgott a széke körül,
készen arra, hogy bármilyen finomságot hozzon neki a konyhából,
amit megkíván, lelkesen bólogatva mindenre, amit mond. Azt is
látta, hogy anyja, aki általában harsány és magabiztos, hogyan
változik meg, mikor apja otthon van: az ideges pillantásait, azt,
hogy hangja szinte egy oktávval magasabbá vált, mikor vele
beszélt, s hogy Sábát gyakran elhessegette az útból, és felküldte a
szobájába, mintha ő nem is létezne. Férje székéhez vitte a papucsát,
és mindennel kiszolgálta. Saba szíve összefacsarodott, ahogyan
figyelte, hogy Tan és az édesanyja mennyi mindent megtesznek a
férfiért, és mennyire nem kapnak érte cserébe semmit. Azt akarta,
az apja is igyekezzen. Ő is tegye boldoggá a családját.
_____
Itt volt az ideje, hogy elmondja a nagy hírt. Apja utazótáskája ott
pihent az előszobában. Portsmouthból érkezett szerdán, vett egy
fürdőt, és azóta visszavonult magányában ücsörgött, csak az
étkezésekkor jelent meg.
Joyce könyörgött a lányának, hogy ne mutassa meg a
Program-irodától érkezett levelet.
– Már amúgy is ideges – mondta –, semmi kedvem, hogy még
tíz napig hallgassam a veszekedését, mielőtt újra elutazik!
De Saba nem vett róla tudomást. Alaposan átgondolta, és úgy
döntött, hogy szombat este elmondja neki. Hagyomány szerint az
volt az az este, amikor a család összegyűlt az utca felőli szobában,
a bársonyasztal körül. Régen nagyon élvezte ezeket az estéket: a
tűz ropogott a rostély mögött, poharak csilingeltek, Tan pedig
kistányérokon hozta a különböző finomságokat; a hummuszt,
kaukázusi csirkét, hidegtálakat mogyoróval megszórva. Akkoriban
apja még sokszor táncolt, pörögve-forogva, közben ujjaival
csettintve, és ilyenkor olyan szélesen mosolygott, hogy teljesen
kilátszott a tökéletes hófehér fogsora.
Ezekből semmi nem maradt, egyedül Tan próbálta visszahozni
a régi esték hangulatát egy-egy bizonytalan megjegyzéssel.
Ilyenkor két napig szinte csak a konyhában volt. Elment a héten
Jamalhoz, az arab fűszereshez az Angelina Streetre, hogy
tönkölylisztet és aszalt citromot vegyen a tulajdonostól. Két hétig
spórolt a húsfejadaggal, hogy elkészíthesse fiának a húsgolyókat,
amit annyira szeretett. Amíg főzött, a gramofonból Umm Kulthum
egyiptomi énekesnő bús és magasztos dala szólt, hangja – akár egy
nagy fekete lovakkal vontatott gyászhintó – betöltötte a szobát.
Amíg Tan főzött, Saba azt próbálgatta magában, hogyan is fog
előállni a kérésével: Ez egy teljesen megbízható szervezet, Baba{5}, a
hadsereghez tartozik. Gondolj bele, biztonságban leszünk!
Egyenruhában lépnénk fel, ez nem csak egy csapat színész és énekes
lenne… Nagyon sokat segítenek a katonáknak. Fent kell tartani
valamivel a lelkesedésüket… Vagy: Így lenne jövőm énekesként,
nagyon sokat tanulhatok belőle.
Mikor hatot ütött az óra, körbeülték az asztalt. Apja átöltözött
szokásos hosszú házikabátjába, amiben úgy nézett ki karikás
szemével és gondosan nyírt körszakállával, mint egy ószövetségi
próféta.
Ruhája alól kikandikált az elegáns angol lakkcipő, amit Joyce
minden reggel, mielőtt elindult a gyárba, kifényesített.
Vacsora alatt csak hétköznapi témákról esett szó: az időjárásról,
a háborúról, és egy kicsit még a szomszédban lakó Mrs. Orestesről.
Egyetértettek abban, hogy hiába szomorú, ami a fiával történt,
ideje, hogy összeszedje magát. Mikor a tányérok kiürültek, apja a
ruhája rejtekéből elővett amszterdami karamellával kínálgatta a
családját, Tan pedig zsályateáért csoszogott ki a konyhába. Joyce
utánament, hogy segítsen, így Saba kettesben maradt az apjával.
Ideges lett attól, ami tudta, hogy be fog következni, így inkább
felállt, azzal az ürüggyel, hogy kimegy ő is segíteni.
– Ülj le, Shooba. – így becézte őt régen az apja. Rámutatott a
széke melletti zsámolyra. Saba óvatosan leült, ügyelve arra, hogy
ne fogja fel a lábával a kályhából jövő meleget, és nyugalmat
színlelve kortyolt egyet a poharából. – Régen nem beszéltünk már
– mondta mély hangján az apja. Ez igaz volt. Saba kerülte őt,
mióta csak hazaérkezett. A zsályatea megérkezett, majd Tan ismét
kiment. Apja töltött magának teát, majd lágyan megsimogatta a
lánya fejét. Saba a kezébe adta a borítékot. – Ezt nekem? –
kérdezte.
– Igen.
Apja homlokára mély ránc ült ki, miközben olvasta a levelet.
Letette, majd ismét felkapta, és újra átfutott rajta.
– Nem értem – komorodott el a férfi hangja. – Honnan tudnak
ezek az emberek rólad?
– Nem tudom – válaszolta Saba remegő hangon. – Biztosan
hallottak rólam valakitől.
Apja letette a teáscsészét, és csalódottan megrázta fejét. Hosszú
csend következett.
– Hazudsz nekem – szólalt meg végül. – Eljártál ugye?
Felléptél azóta közönség előtt?
Olyan hangsúllyal mondta ezt, mintha kaszinókban lépett
volna fel, lenge öltözetben.
– Csak pár alkalommal – vallotta be Saba –, a kórházban és a
templomban.
Apja újra elolvasta a levelet, és idegesen megvakarta a tarkóját.
Joyce bizonyára hallgatózott az ajtó mögött, mielőtt belépett a
szobába, egy konyharuhával a kezében.
– Te tudtál erről? – férfi hangja, mint egy korbácsütés, olyan
éles volt.
Anyja arcára kiült a kétségbeesés.
– Igen.
– Mit mondtál neki?
– Semmit. – Saba ritkán látta anyját reszketni, de most
majdnem elejtette a rongyot. – Biztosan a metodistáknál látták őt –
dadogta.
– Yaa Eshek! – kiabálta, ami magyarul annyit jelentett: „Te
szamár". – Legalább ne hazudj nekem. – Egy kóbor szirénahang
szakította félbe őket, majd folytatták tovább a vitát. Ebben az
időben már hozzá voltak szokva a téves légi riasztásokhoz.
– Te mondtad, hogy képezni kell a hangját! – bátorodott fel az
anyja. – Nem ülhet itthon örökké!
– Beteg volt! – kiabálta az apja.
Hat hónappal ezelőtt ugyanis mandulagyulladása volt.
– Nem volt az olyan hű de komoly! Ha többet lennél itthon, te
is tudnád! – Anyja szinte már rikácsolt.
Saba apja erre a falhoz vágta a teáscsészéjét, a porcelán
csörömpölve hullott a padlóra. Ijedtükben felsikoltottak.
– Ne beszélj vissza nekem! – emelkedett fel fenyegetően
székéből az apja.
– Bocsánat, bocsánat… – húzódott vissza az anyja. Rádobta a
konyharuhát a kiömlött teára, majd puszta kézzel összeszedte a
széthullott törmeléket az asztal alól. Vörös fejjel felnézett a lányára,
és minden haragját rázúdította: – Annyira ostoba vagy! – sziszegte
neki dühösen. – Mindig csak mész a saját fejed után, sosem
hallgatsz másra!
Később Saba hallotta még őket veszekedni a hálószobájából,
melyet csak egy vékonyka fal választott el a szüleiétől. Apja azt
kiabálta, hogy ez mind Joyce hibája, hogy Saba buta lett, és
elkényeztetett. Csattanó pofon hangját hallotta, elhaló sikolyt, majd
halk szipogást. Apja lerohant a lépcsőn, és becsapta maga mögött a
bejárati ajtót úgy, hogy az egész ház beleremegett.
A következő nap rémülten, de nagyon eltökélten levette a bőr
utazótáskáját a gardróbszekrény tetejéről, és az ágyára fektette.
Belecsomagolta a piros tánccipőjét, a pöttyös ruháját, harisnyáit és
egy mosózsákot. Tetejére tette még a khaki színű levelet a
Programirodától, amibe ott volt belehajtogatva a térkép a Drury
Lane Színházhoz. Már az utolsó simításokat végezte, amikor
hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó.
Egyedül volt a házban, anyja a gyárban dolgozott. Leült a
virágmintás ágytakaróra, és lélegzetvisszafojtva hallgatta apja
cipőjének nyikorgását a lépcsőn felfelé, és a padlódeszka
bizonytalan recsegését. Szinte rosszul lett az izgalomtól, annyira
félt attól, hogy mi fog következni.
Apja nem mindig volt jó szülő, sőt időnként borzalmas volt.
Mint egy diktátor, uralta a családját, minden döntés tőle függött.
Anyja egyszer még különös büszkeséggel meg is jegyezte neki,
milyen heves ember az ő férje. Korábban Saba is felnézett az ő
okos, erős apjára, de ez régen volt; most úgy érezte, soha nem
ismerte őt igazán, vagy ha igen, az csak egy kis része volt az ő igazi
valójának. De életében először gondolta komolyan azt, hogy apja
nem jó ember. Bejött a szobájába, és olyasmi volt a kezében, amivel
kiskorában sokszor viccesen riogatta a lányát. Egy rövid korbács
volt, két vékony bőrcsíkkal a végén. Sokszor mesélte, hogy mikor ő
volt gyerek, rendszeresen elverték vele. Sábának persze ez csak egy
borzongató mese volt, amivel megviccelte őt az apja, de közben
mindketten tudták, soha nem tenne ilyet, hiába kergette meg vele
néhányszor játékosan az udvaron. Ilyenkor nevetve, sikongatva
szaladt előle, mintha csak fogócskáznának. Soha nem gondolta
volna, hogy a játék egyszer fenyegető valósággá válik.
Apja letette a fenyítőeszközt az ágyra, rá a kottáira, és
kifejezéstelen arccal meredt a lányára.
– Baba! Kérlek, ne csináld ezt! – könyörgött, mintha menteni
próbálná az apját saját maga előtt.
– Nem engedhetem meg, hogy még egyszer úgy beszélj velem,
mint tegnap este. Szégyent hoztál a házunkra! – Saba soha nem
hallotta még így beszélni őt. Mintha egy pantomimjátékost látna
maga előtt, egy szakállas Szindbádot, szablyával a kezében.
Elmúltak már azok az idők, amikor ők ketten ezen nevetni tudtak
volna. Ahogyan Saba hátralépett egyet, lehullott a földre a
Programirodától érkezett levél. Apja utánakapott, és felvette. –
Nem mész sehová! Épp elég baj, hogy anyádnak egy gyárban kell
dolgoznia.
 Saba szinte kívülről hallotta saját éles hangját.
– Pedig megyek, Baba. Soha nem lesz még egy ilyen esélyem!
Apja arca elsötétült, és megrázta a fejét. – Nem!
Ha nem tépi szét a szeme láttára a levelet, talán nem veszítette
volna el az önuralmát; de apja miszlikre szedte. Álmai mint
konfettidarabok landoltak Saba lába előtt; volt valami, ami az övé,
amit igazán szeretett volna, és ezt a valamit most elvették tőle.
Végül ő volt az, aki elsőként nekiesett az apjának, aki erre állati
üvöltéssel támadt vissza, és tenyérrel erősen az arcára csapott. Pár
rémisztő másodpercig hörögve dulakodtak, majd Tansu visítva
rohant be a szobába, kiabálva, hogy „Ne, ne ne!", és a kötényébe
temette az arcát.
Apja kiment a szobából, Saba pedig vérző orral ült az ágyon,
és borzalmasan szégyellte magát mindkettejük viselkedése miatt.
– Ha elmész – fordult vissza még az ajtóból az apja, indulattól
reszkető hangon –, soha többé nem akarlak látni!

Ezen az estén írta meg Saba a válaszlevelét Dominic Bensonnak, ez

volt ellenszegülésének első lépése, ami mindent megváltoztatott.

„Kedves Benson hadnagy!

Március 17-én Londonban leszek egy meghallgatáson a Nemzeti

Programiroda jóvoltából a Drury Lane Színházban. Esetleg utána
találkozhatunk.

Minden jót kíván: Saba Tarcan"

Ne gye di k fe je ze t
1942 MÁRCIUSA, LONDON

Egyedül Londonban, életében először! Mikor Saba belépett a hideg

linóleumpadlóval burkolt szobába, és leült az ágy szélére, a
hidegtől annyira remegett a keze, hogy alig tudta kigombolni a
ruháját. Befeküdt a vékony, dohszagú paplan alá, figyelte, hogy
nem a bombázás hangját hallja-e, és próbált nem gondolni az
otthonára és az anyjára.

Joyce szabadnapot vett ki aznapra, mikor Saba Londonba indult,

és együtt sétáltak ki a vasútállomásra.
– És mikor jössz vissza? – kérdezte a lányát holtsápadtan.
– Nem tudom, anya, attól függ. Talán fel sem vesznek.
– Fel fognak venni – válaszolta elkeseredve. – Mit mondjak a
húgodnak?
– Amit szeretnél.
– Összetöröd a szívét, ha elmész.
– Anya, legyünk őszinték, te is benne voltál ebben.
Mindaz, ami idáig vezetett, s amelyben Joyce annyira
támogatta: a sok énekóra, az álmodozás az énekesi karrierről, a
jutalomként vásárolt fish & chipsek a Pleeze-ben, melyeket egy-egy
sikeres verseny után vett, és látni az arcán ilyenkor az őszinte
elragadtatást, mind-mind az éneklés felé hajtották.
Mikor beértek az állomásra, úgy néztek egymásra, akár két
hajótörött idegen.
– Hát akkor… viszlát, anya – mondta csendesen Saba, mikor a
vonat begördült.
– Szia, drágám! – köszönt el ő is, de Saba az utolsó pillanatban
érzelmesen átölelte az anyját, a vállához szorította az arcát, s így
álltak szorosan egymáshoz bújva néhány percig.
– Anya, kérlek, ne utálj! – suttogta Saba.
– Egyáltalán nem utállak – nyögte ki Joyce. – Szeretlek –
mondta, miközben a könnyeivel küszködve mosolyogni próbált. –
Sok szerencsét! – kiáltott még Saba után, mikor a lány fellépett a
kocsira.
Miután a kalauz becsapta a lány mögött az ajtót, Joyce
megfordult, és határozottan elindult a másik irányba. Saba
összetört szívvel nézte, amint anyja vékony, turbános alakja
távolodik tőle, majd visszafordul felé, és megpróbálkozik még egy
könnyednek tűnő integetéssel.
Szörnyen kegyetlennek érezte magát.

A szobában egy gázkonvektor adta volna a meleget, de a házinéni

hiába magyarázta el, hogy milyen gombot kell rajta megnyomni, s
hogy hol kell a gyufával meggyújtani, Saba nem merte
bekapcsolni, mert attól félt, véletlenül felrobbantja. Inkább
becsavarta magát a vékony takaróba, és próbált a másnapi
meghallgatásra koncentrálni, bár olyan mélyponton volt, hogy
szinte biztos volt benne, hogy katasztrofálisan fog sikerülni.
Már azt is bánta, hogy randevút beszélt meg utána a pilótával,
akit életében egyszer látott.
A fiú megkapta a levelét, és postafordultával megírta, hogy
véletlenül azon a héten ő is pont Londonban lesz a nővérénél, nem
messze a Theater Royaltól, így szeretné meghívni a meghallgatás
után a Cavour Clubba egy teára vagy esetleg egy italra. A
telefonszámát is mellékelte: Taté, 678.

Hajnali háromkor Saba arra ébredt, hogy valaki lehúzta a vécét a

folyosón lévő közös mellékhelyiségben. Riadtan ült fel az ágyban,
és elhatározta, még reggel telefonál, és lemondja a találkozót
Dommal, végül is a meghallgatás pont elég izgalmat tartogat egy
napra. Amúgy is, biztosan könnyen kaphatónak tartja őt a fiú,
hiszen egyből válaszolt neki. Később az átvonuló harci gépek
dübörgésére ébredt fel ismét. Anyjától úgy hallotta, eddig
negyvenezren haltak meg a bombázásokban, legalábbis ez volt az
egyik utolsó mondata hozzá, mielőtt eljött.
Reszketve fölkelt, kitapogatta a sötétben az éjjeli lámpa
kapcsolóját, villanyt gyújtott, majd a retiküljéből elővette a
naplóját, és egy új oldal tetejére odaírta: LONDON.

„ agy életem legostobább, legrosszabb döntését hoztam meg, vagy a

legjobbat. Bárhogyan is lesz, muszáj megírnom, hátha beleírják majd
az önéletrajzomba, (ha-ha!)"
Nem tudott tovább írni, viszolyogva olvasta vissza saját
mondatát, főként a hamis „ha-ha" részt. Mintha nem is ő írta volna.
„Drága Baba!"- írta egy új oldalra.
„Szeretlek. Kérlek, bocsáss meg azért, amit…"
Kitépte a lapot, összegyűrte és a szemetesbe dobta.
Túl késő, nem fog megbocsátani. Most már tudta ezt, érezte, és a
legrosszabb az egészben az volt, hogy saját buta siker utáni vágya
okozta ezt a bajt. A hiúsága vezérelte.

Magányosan fogyasztotta el a tojásporból készült rántottából és

pirítósból álló, szerény reggelijét a panzió hideg fogadójában.
Egyedüli társasága a házinéni kínai porcelánbaba-gyűjteménye
volt. Reggeli után lesétált a két sarokra lévő Drury Lane Színházig,
és útközben elcsodálkozott a londoni nyüzsgés láttán. El sem tudta
képzelni, hogy ennyi autó és hangoskodó járókelő legyen az
utcákon. Bement az egyik sarkon lévő telefonfülkébe, aprót dobott
a nyílásba, és feltárcsázta Dominic Benson számát.
– Halló? – Egy barátságos női hang szólalt meg a vonal másik
végén.
– Jó napot, Saba Tarcan vagyok. Domnak szeretnék üzenetet
hagyni. Bensőn pilótahadnagynak. Át tudná adni neki?
– Természetesen!
– Sajnálom, de nem jó a ma esti találkozó. Nem tudom, mikor
fogok végezni az elintézni való dolgaimmal.
– Ó. – A nő hangja csalódottnak tűnt.
– Megkérdezhetem, kivel beszélek?
– Persze, Freya vagyok, Dom nővére. Biztosíthatom, hogy
megkapja az üzenetet.
– Köszönöm.
Szerette volna még hozzátenni, hogy később még telefonál, de
Freya már letette a kagylót, a vonal megszakadt.
Kapkodva vette a levegőt, mikor kilépett az utcára. Annyira
izgult a meghallgatás miatt, hogy most hirtelen minden olyan
nyomasztónak tűnt. Ránézett a térképre, és lefordult a Russel
Streeten, majd jobbra a St. Catherine-re. Lélegzetvisszafojtva
érkezett a Drury Lane épülete elé. Meglepődött, mikor meglátta a
színházat: grandiózusabb építményre számított, de katonás
puritánságával és drapp színével inkább a háborús időkre
emlékeztette. Nem voltak sem harsány poszterek híres
musicalsztárokkal és színészekkel, sem libériás ajtónálló, sem
prémet viselő dámák, csupán egy nagy, festett felirat árulkodott
arról, hogy ez a Nemzeti Programiroda székhelye. A korinthoszi
oszlopok alatt összetákolt porta egy valamikori gyönyörű nő
csontvázára emlékeztette.
Az előcsarnokban egy bosszús tekintetű hivatalnok ült az
asztala mögött, előtte egy lista és pár hivatalosnak tűnő irat hevert.
– A Nemzeti Programiroda meghallgatására jöttem – mondta
Saba.
– Tengerentúlira vagy hazaira?
– Nem tudom.
– Neve? – A férfi a listát vizslatta.
– Saba Tarcan. – Olyan ideges volt, hogy már bánta a reggeli
rántottát.
– Egy órával korábban érkezett – mondta a férfi, majd kicsit
kedvesebben hozzátette: – Üljön le, kedvesem, ha gondolja.
Saba leült egy elég rozogának tűnő székre, és felnézett a
csillogó arannyal borított mennyezetre.
– Pazar, nem gondolja? – Egy zöld köpenyben lévő idős úr,
felmosóval és vödörrel a kezében, őt nézte. Fura sapkája úgy nézett
ki, mintha a portás egyenruhájának maradékából varrták volna. –
De ez még semmi ahhoz képest, ahogyan kinézett – mondta.
Hamarosan kiderült, hogy a férfit Bobnak hívják, és évtizedek óta a
színház gondnoka, szerette ezt a helyet. Szívére vette, mikor előző
évben váratlanul egy több mint kétszáz kilós bomba hullott a
színházra. – Hatalmas volt – magyarázta. – A galérián jött be, és a
földszinten robbant. A függöny úgy nézett ki, akár egy gyűrött
papír zsebkendő, a székek eláztak. Sokáig takarítottunk utána. –
Megkérdezte Sabától, melyik darabban fog játszani, mire ő
elmondta, fogalma sincs, mindössze annyit tudattak vele, hogy
11.30-ra jöjjön. – Elég nagy a zűrzavar mostanában – jegyezte meg
Bob, félrehúzva a szája sarkát –, főként az újabb behívások óta.
Odaát, Franciaországban hallottam, hogy egy helyről a fellépők
háromnegyedét elvitték. El ám, még a sánta cirkuszi lovat is! –
folytatta bőszen. – Úgyhogy ne aggódjon, kedvesem! Mindenkire
szükségük van ezekben az ínséges időkben!
– Ön igazán kedves – válaszolt félénken Saba.
Az idős férfi rákacsintott.
– Csak vicceltem, drága! Ön igazán klassz kis nő.
Saba utálta, hogy mindig elvörösödik zavarában. A
mellkasában kezdődött, és felkúszott a nyakán, amíg az egész
arcát lángba nem borította.
Néhány hivatalosnak tűnő papírt kellett még a remegő kezével
kitöltenie a neve és a foglalkozása megadásával, majd bő egy óra
múlva végre szólították. Bob vezette őt a márványlépcsőkön és a
sötét folyosókon keresztül, és közben mesélt a színház történetéről.
– Kedvesem, ebben a szobában írta Sheridan{6} a Rágalom
iskoláját Itt pedig – nyitott ki egy nehéz tölgyfa ajtót, mely egy
sötét színpadra nézett – Nell Gwynn{7}, tudja, a király ágyasa is
lépett itt fel. Íme, a gardrób! – Egy parókákkal, varrógépekkel és
különböző kosztümökkel teleaggatott kis szobát mutatott. – És itt
bukkantak rá a holttestre – suttogott mutatóujját szája elé téve, és
kinyitott egy sötét szobaajtót –, tudja, az a hírhedt eset! Itt, a
színpad alatt, a szelleme azóta is kísért…
– Jaj, Bob, hallgasson már! Most épp kit próbál ijesztgetni? –
Csillogó szőke hajzuhataggal egy nő bukkant fel a folyosón, karját
rengeteg karkötő fedte. A levegő megtelt rózsa- és jázminillatú
parfümjével. Nevetve megcsóválta a fejét, majd arcon puszilta
Bobot.
– Arleta, szolgálatára, hölgyem – ragyogott fel a gondnok arca.
– Nem tudtam, hogy ön is jön!
– A meghallgatásra jöttem. Igazán tudhatnák már ezek, hogy
milyen híres vagyok, de hát úgy tűnik, nem így van – nevetett, és
tettetett meglepetéssel tárta szét a karját.
– Adja csak – vette át tőle rózsaszín piperetáskáját Bob. – Merre
járt, drága?
– Brightonban, előtte meg a Palladiumban két hónapig. És ki
ez a szegény kislány, akit próbált halálra ijeszteni?
– Saba Tarcan. Szintén a meghallgatásra jöttem – nyújtotta felé
a kezét Saba, amit a színésznő csilingelő kacagással fogadott el. Az
éjszaka rátörő pánik kezdett elmúlni Sabában. Végül is itt van,
megcsinálta! A híres ódon színház, melynek a falai között szellem
kísért, a barátságos portás, a szőke démon, aki olyan
természetességgel beszél a Palladium-beli fellépéseiről, mintha
bárki felléphetne ott, eloszlatták a félelmeit. A jövője hamarosan
eldől. Vagy így, vagy úgy.
– Örvendek! – szorította meg határozottan a kezét Arleta. –
Bob igazat beszélt a szellemről. Egy fiatal fickót gyilkoltak meg,
nem t'om, mikor is volt, drágám, talán a 16. században? Volt egy
afférja a színházigazgató feleségével… A színpad alatt találták meg
a testét, amikor felújították a színházat, de a fiú szelleme csak
napközben jön elő, és csak akkor, ha sikeres a darab, amit játszunk.
Pont ezért kedveljük őt.
Saba megborzongott a nő harsány és nagyképű nevetésétől.
Próbálta kitalálni, hány éves lehet Arleta, legalább harmincra
tippelt volna.
– És látták őt a mai napon is? – kérdezte.
– Még nem, drága – válaszolta Bob. – De még biztosan fogjuk!

A színpad mögötti öltözőben Arleta letette a piperetáskáját a

tükörrel szemben, és felkapcsolta a világítást.
– Hány ember volt ma? – kérdezte Bobtól.
– Hét vagy nyolc…
– Biztosan, drága? – A hangja meglepettnek tűnt. – Legutóbb
legalább százan voltak. Egész nap várakoztunk.
Bob ellenőrizte a gyűrött listáját.
– Bizony ám. Két lány, három akrobata, a táncos, és volt egy
komédiás, akinek nem tudom a nevét. Mit szólnak egy csésze
teához, drágáim, ott van a szekrényen. Megyek, mert fönt már
várnak rám.
– Maga olvas a gondolataimban! – fuvolázta mézesmázos
hangon Arleta. – Nem értem, egy előadásra legalább tizenöt
embert szoktak meghallgatni – nézett tanácstalanul maga elé a
színésznő, miután becsukódott Bob mögött az ajtó –, de sose bánd.
– Leült a koszos hamutálakkal és kiszárított rózsacsokrokkal
borított öltözőasztalhoz. – Szeretik megtartani a kis titkaikat
maguknak. De nem baj, én mindenesetre elfoglalom itt a tükör
előtti helyet. Nem bánod?
– Ahogy tetszik. – Saba felakasztotta a fellépőruháját, és azt
kívánta, bárcsak itt lenne az édesanyja.
Arleta közben a vicces történeteit mesélte, és egyik cigarettáról
gyújtott a másikra.
– Na, lássunk hozzá – sóhajtott, és alaposan megnézte a
tükörképét –, most ugrik a majom a vízbe. Tényleg nagyon
szeretném megkapni a szerepet! – Ezzel kinyitotta a sminktáskáját,
ami lépcsőzetesen bomlott ki, újabb és újabb rúzsokkal,
pirosítókkal, ecsetekkel, pamacsokkal és szemfestékekkel teli
fiókokat megmutatva. A táska alján egy szőke tincs pihent egy kis
bársonypárnán. Komótos mozdulatokkal vette elő az alapozóját, és
simította el egy pamacs segítségével az arccsontja mentén. –
Apricot Surprise, az egyik legjobb márka – mondta közben
Sabának –, és ezután jön egy leheletnyi pirosító ecsettel felvíve, egy
kis kiemelő a szemek alá és az arccsontra. – Azzal egy adag
könnyű port kent az ecsetre a rózsaszín hattyút formázó tégelyből.
Kissé megnyálazta a száraz szempillafestéket, és a tükörhöz közel
hajolva, ügyesen kifestette mindkét pilláját. Az ajkát műmosolyba
nyitotta szét, miközben kontúrt húzott, majd kirúzsozta magát. –
Dior Rose rúzs. Nagyon drága, de megéri – mondta ismét Sábának
szórakozott hangon. A vérpiros felesleget egy zsebkendővel itatta
fel. Egy drámai mozdulattal kibontotta a haját, és szőke hajtincseit
csavargatta elmélázva egy darabig, majd fogta és jobb oldalán
feltűzte egy arany hajcsattal.
– Csodálatos a hajad. – Saba nehezen állta meg, hogy ne
bámulja a lányt.
Arleta a legragyogóbb nő volt, akit valaha látott.
– Ó, nem mondanád ezt, ha láttál volna tavaly! – mondta
Arleta, miközben megnyalta a száját, hogy ellenőrizze, jól tart-e a
rúzsa. – Valettán voltam egy szalonban, tudod, Máltán, és az a nő
olyan dauervizet használt, hogy másnap, mikor felébredtem, a
hajam fele a párnámon maradt! Azt hittem, gutaütést kapok.
Nagyot nevettek, majd hirtelen kinyílt az ajtó. Egy idős, kövér,
öltönyös, fehér kesztyűt viselő emberke rontott be a szobába.
– Jól hallottam, hogy kik kacarásznak itt? – vonta fel festett
szemöldökét a férfi.
– Ó, egek! – Arleta felpattant, és megölelte az idősödő látogatót.
– Gazember! Senki sem mondta, hogy itt leszel! Ez az úr itt –
fordult Sábához – a híres Willie Wise. Brightonban ő játszotta a
Csúnya nővérek egyikét. Máltán és Észak-Afrikában is együtt
léptünk fel, nem igaz, drágám? És ez a bájos teremtés itt Saba
Tarcan – tette hozzá. – Mi is vagy te, szubrett?
Amikor Saba elmondta, hogy úgy tudja, egy bizonyos Elsa
Valentine-t fog helyettesíteni, újfajta tisztelettel néztek rá.
– Azta! Akkor bizonyára jól csinálod. Hallottam a pletykákat,
miszerint neki Tuniszban volt egy összeomlása.
Sábának görcsbe rándult a gyomra.
– Miért?
– Már nem emlékszem. Sokan tűnnek el így a süllyesztőben.
– Na, most már hallgass – emelte fel a kezét Willie –, és ne
merészeld elbátortalanítani őt, drágám! Azért jöttem, hogy
felküldjelek benneteket, úgyhogy szedelőzködni! Önök jönnek,
hölgyeim!

Miközben lépkedtek felfelé a sötét lépcsőkön a színpad felé, egy jól

öltözött, határozott járású, szőke férfi ment le mellettük a lépcsőn.
– Igen, cicám, visszajöttem – mondta a mögötte álló
egyenruhás alaknak. – Őszintén, majd megvakulok a fényektől, de
ha szükséges… – A kísérője mormolt valami együttérzőt, mire a
férfi hanyag mozdulattal hátrasimította a szőke haját. – Az a nő
borzalmas volt – mondta mindenért panaszkodott. Egyáltalán nem
olyan tehetséges, mint ahogyan gondolja magáról.
Arleta oldalba bökte Sábát, és utánozta a férfi susogó járását.
Mikor az ajtónálló kinyitotta a terem ajtaját, Saba szíve a
torkában dobogott.
Ó, te jó ég! Hát itt vagyok! A híres színház színpadán.
A következő pár perc dicsőséget vagy bukást hoz neki. Mikor
jobban megvizsgálta a helyszínt, látta, hogy valójában
meglehetősen kis színpadról van szó, mely még nem volt
kivilágítva, a bizottság pedig unottan üldögélt a helyén.
Nem baj, a lényeg, hogy itt vagyok, gondolta. Akármi is jön, erre
egész életében emlékezni fog, hogy ezen a színpadon táncolt és
énekelt.
Figyelte, amint a szőke férfi visszajön, és gyorsan ledobja a
zakóját a mögötte lévő székre. Cigarettára gyújtott, és elmélyült
beszélgetésbe kezdett a másik három egyenruhás férfival, akik a
végeláthatatlan széksorok által határolt zsűriasztalnál ültek. A
székek némelyikén még mindig látszottak a lehullott bomba által
hagyott nyomok, szinte mindent por és vakolatdarabok borítottak.
Négy sorral hátrébb egy sápadt, balettcipős lány ült, ölében
egy fekete csomagot szorongatott, mellette elmélyült arckifejezéssel
egy akrobata foglalt helyet.
– Na, hölgyeim és uraim, belevághatunk? – harsant fel a zsűri
egyik tagja. Egy gyorsíró osont be csendben, és ült le,
papírtömbjével a kezében.
Felcsendült a varietézene, majd néhány másodperccel később
Willie lépett színpadra fekete lakk fellépőcipőjében.
– Lám, lám, újra itt vagyunk… – kezdett bele a műsorába.
Arleta úgy megszorította Saba kezét, hogy a körmei
belefúródtak a kézfejébe.
– Nagyon izgulok érte! Nagy szüksége van a szerepre! –
suttogta bele a sötétbe. – A felesége pár hónapja halt meg,
harmincnégy évig voltak házasok. Gondolhatod, hogy össze van
törve.
Willie épp fél térdre ereszkedve ugrált, miközben az Old Man
Rivert énekelte lebiggyesztett szájjal. A hallgatóság csendje szinte
fülsüketítő volt, sem nevetés, sem taps nem harsant fel. Willie
fapofával belekezdett a következő műsorszámba: A Piroska és a
negyven rabló című saját alkotásába.
Arleta odasúgta Sábának, hogy ez a férfi fő műsora.
Mindketten hangosan nevettek, és valóban, Willie igazán vicces
volt. Épp egy, az öreg szoknyás skót és a fiatal lány esetéről szóló
viccbe kezdett bele, amikor a zsűri közbevágott.
– Mr. Artwright, ugye tisztában van az obszcén viccekre
vonatkozó szabályzatunkkal?
– Parancsol? – Az öreg kilépett a rivaldafényből, és idegesen
pislogva nézett a zsűrire.
– Ha ön kiválasztásra kerül, az összes kéziratát át kell néznünk
és jóváhagynunk. Tartanunk kell magunkat az elvárásokhoz, ha
fent akarunk maradni, és reméljük, Ön is így fog tenni.
– Természetesen, uram! – Willie kissé zavarodottan mosolygott.
– Köszönöm a figyelmeztetést! – Összeütötte a bokáját, tisztelgett,
majd lesétált a színpadról, olyan arckifejezéssel, amiről nehéz volt
megmondani a sötétben, hogy ijedtség vagy gúny volt.
A magas, sápadt, vékony szemöldökű és kecses kezű balett-
táncos következett. Belibbent a rivaldafénybe, és feszülten
mosolygott.
– Janine De Vere, a Királyi Balett-tól, talán emlékeznek rám. –
Kényeskedő hangjába enyhe manchesteri akcentus vegyült.
– Mit mutat nekünk, Miss De Vere? – kérdezte egy hang a
sötétből.
– A repertoárom tartalmaz görög táncot és szteppet is.
Sokoldalú vagyok – affektálta.
– Na, az biztos – mormogta Arleta.
– Akkor talán valamelyikből mutasson egy rövid részletet.
Nincs sok időnk.
Miss De Vere megköszörülte a torkát, és kérően odamutatott
valamit, átellenben egy katonai egyenruhás nőnek, aki erre
elindította a gramofont.
Giccses zene szólamai töltötték be a termet. A lány levette a
tweedkabátját, ami alól tengerzöld tüllszoknya bukkant elő, majd
kecses ugrásokkal tarkítva átszelte a színpadot. Halk dobogás
hallatszott, amint karját hattyú módjára nyújtogatva ugrált,
pörgött és forgott. Ide-oda tette a kezét a szeme előtt, mintha
keresne valakit a távolban, majd a fináléjában pár cigánykerék
után bánatos balettmozdulattal omlott össze.
– Elbűvölő. Köszönjük. A következőt! – hallatszott egy
semleges hang a zsűriből.
– Saba Tarcan! Kérjük, fáradjon a színpadra! Gyorsan, ha lehet.

A név hallatán Dom felegyenesedett a rejtekéből. A karzaton

bujkált eddig, és Sabát nézte. Bár megkapta a lány üzenetét a
randevú elnapolásáról, de úgy döntött, hogy figyelmen kívül
hagyja, és elmegy a színházba. Muszáj volt látnia őt.
Egy fél shillinget csúsztatott a portás markába, hogy beengedje
őt, aki erre kezet rázott vele, és így szólt az egyenruhája láttán:
– Sokkal tartozunk nektek, fiúk, ez a legkevesebb.
Dom a pénztárcájában tartotta a lány válaszlevelét, amiben ez
állt: „Március 17-én Londonban leszek egy meghallgatáson a Nemzeti
Programiroda jóvoltából, a Drury Lane Színházban."
Mikor Saba felsétált a színpadra kislányos piros ruhájában,
Domnak szinte elakadt a lélegzete. Újra megcsodálta büszke
testtartását és a rendíthetetlenséget, ami belőle áradt. Már
önmagában is figyelemre méltó jelenség volt, mintha azt
sugározná: itt vagyok, számítok.
Hallotta korábban jóízű nevetését is a komédiás műsora alatt,
de most komoly volt. A zsűrire mosolyogva állt a halvány színpadi
fényben, kísérője barátságtalanul leült a zongorához. Röviden
megköszörülte a torkát, és régi énektanára, Caradoc Jones
tanácsaira gondolt, aki sokat segített abban, hogy hogyan lazítsa el
a torkát a fellépések előtt. Ám a legfontosabb intelme az volt, hogy
mindenekelőtt legyen bátor. Először tizenhárom évesen ment el
hozzá, szégyenlősen és bátortalanul, de kitartásának és a belé vetett
bizalomnak köszönhetően a Riverside Ifjúsági Klub mindkét
vetélkedőjét megnyerte a hangjával, ahogyan trillázva énekelte a
Hattyúk szárnyán című dalt.
De Caradoc, aki híres operaénekes volt, mielőtt az ital derékba
törte a karrierjét, nem volt elégedett. Ez a kövér ember a
lehamuzott mellényében azt kérdezte tőle:
– Tudod, mi a közös az összes rossz énekesben? – Saba nemet
intett a fejével, mire folytatta: – Ezt csinálják. – Lecsapta a zongora
fedelét, felállt, és csúnya torokhangot adott ki, mint a bagzó
macskák. – Azt szeretném, ha ezt csinálnád. – És kivillantva sárga
fogait, olyan öblös és erős áriát fújt, hogy telibe köpködte
tanítványa ruháját, majd ádáz tekintettel folytatta: – A bátorság, a
bátorság! Véts csak bátran minél nagyobb hibákat! Jó nagy,
otromba, kínos hibákat! Semmi jó nem történik, ha folyton csak
finomkodik az ember.
A zongorakísérő leütötte az Ez egy különleges nap első
akkordjait. Saba mélyet sóhajtott, minden erejével megpróbálta
kizárni a halovány arcú, kimerült programirodai hivatalnokokat és
az unott zongoristát, majd teli tüdőből énekelni kezdett. Egy
pillanatra még elbizonytalanították az üres széksorok, az
aranystukkókkal díszített hatalmas mennyezet (legalábbis ahol
nem omlott le) és a híres színház magasztos ódonsága, majd
kizárva a külvilágok belemerült a saját dalába.
Mikor befejezte, csak akkor nézett újra a hallgatóságra, és
látta, hogy mozdulatlanul ülnek, kivéve Arleta, aki lassan,
elragadtatva tapsolni kezdett.
Dom csendben ült, és hallgatta. Egyszerre volt megindító és
ijesztő számára ez a jelenet. Mikor először hallotta Sábát, legalábbis
így magyarázta magának, éppen gyengélkedett, ezáltal
sebezhetőbb és érzékenyebb volt, így könnyen megérintette a lány
üde illata és fiatalsága. De most itt van újra, kiáll a színpadra,
vállalva minden kockázatot összegyűjti a bátorságát, és kiáll ezek
elé a semmirekellő, khaki színű egyenruhás alakok elé.
Dom egyedül ült a sötétben, és hirtelen furcsa ürességet érzett.
Micsoda butaság volt írni neki, mennyire gyerekes! Hiszen Saba
egyszerre mindenkié és senkié, mégis előhozta Dom énjéből azt az
izgulós kisfiút, akit mindig is mélyen próbált elrejteni. Annak
ellenére, hogy valahol mindig tudta, nem szerelmes Annabelbe,
megrázta az, ahogyan vége lett a kapcsolatuknak, s a büszkesége
mélyen sérült. Megtanulta, hogy oly változékony minden.
– Van még valamije számunkra, Miss Tarcan? – kérdezte az
egyik zsűritag.
Saba belekezdett a Csak füst ment a szemedbe című dalba, mire
a gyorsíró sóhajtott egyet. Remélte, hogy ez az elégedettségét jelzi,
hogy végre valami jót is hall a nap folyamán. Utolsó dala az Athén
fehér rózsái volt, ezt már kíséret nélkül adta elő. Reszkető hangon
halkult el a dal végén, és könnyeivel küszködve emelte tekintetét a
zsűrire. Még Tan tanította neki ezt a dalt, sokat énekelték ezt
édesapjával hátul az udvarukban.
A szőke férfi szigorúan figyelte, és a homlokát törölgette egy
zsebkendővel. Úgy nézett rá méricskélve, mintha csak egy
bútordarab lett volna a helyiségben. A zongorista viszont végre
elmosolyodott, aznap első és utolsó alkalommal.
– Rendben, ebédszünet következik – ez volt minden, amit a
szőke mondott –, háromkor jön a Banana Brothers, utána pedig
Arletát hallgatjuk meg. Négykor lesz eredményhirdetés.
 Saba és Arleta egy Sid nevű étkezdében ettek, amely tömve
volt egyenruhát viselő emberekkel. Kértek egy menüt két főre, ami
fehér porcelánban felszolgált erős teából, főtt krumplival és
konzervbor-sóval tálalt marhafasírtból, valamint egy szelet
piskótából állt. Kicsit később belépett a három akrobata is az
étkezdébe.
– Lám, lám, nicsak, kik vannak itt – mondta Arleta, aki, úgy
tűnt, mindenkit ismer. Egyesével arcon csókolta, majd bemutatta
őket Sabának.
– Ő itt Lev, ő pedig Alex – a férfiak udvariasan biccentettek –és
ez a kis ember itt – folytatta a legfiatalabb, valószínűtlenül fekete
hajú férfira mutatva – Boguslaw. – A férfi színpadias mozdulattal
kezébe temette az arcát. – De úgysem fogsz emlékezni a nevére,
hívd csak Bogsnak vagy Boggersnek! – tette hozzá Arleta.
Elmesélte, hogy Bristolban velük is együtt dolgozott egy darabban,
majd viccesen hozzátette, hogy egytől egyig borzasztóan
szemtelenek. Macskaszerű zöld szemével hunyorított rájuk, mint
amikor az anyaoroszlán móresre tanítja a kölykeit. Az akrobaták
önelégült mosollyal nyugtázták ezt a tekintetet, úgy tűnt, nagyon
élvezik a helyzetet.
Bog közelről egészen jóképű volt kifinomult vonásaival és
kidolgozott izomzatával. Akár egy szép versenyló, gondolta Saba. A
férfi nem ebédelt, mondván, hogy nem akar teli gyomorral menni a
meghallgatásra. Beszéd közben egyenesen és mélyen nézett Saba
szemébe, mintha valami rendkívül szuggesztív dolgot mondana.
– Akkor hát, viszlát a meghallgatáson! Remélem,
mindannyiunknak sikerül, és azt is, hogy újra Máltára küldenek!
Nagyon jól szórakoztam ott legutóbb! – lelkendezett Arleta.
– Mikor tudod meg, hogy hová küldenek? – tette le Saba a
kést.
– Csak az utolsó pillanatban. Olyan ez, mint a zsákbamacska,
ezt szeretem benne.
Arleta a teát szürcsölgette, s közben suttogva elmesélte neki
mindazt, amit az akrobatákról tudott. Lengyelországból érkeztek,
Lev és Bog testvérek voltak, akik elvesztették a családjukat a
háború alatt. Ha ittak, gyakran eszükbe jutott, és bedühödtek, így
jobb volt nem sokat beszélni előttük családi dolgokról. Bog, a
fiatalabb, nagy nőcsábász hírében állt, és Arleta legjobb tudomása
szerint két barátnője is van. Kalapácsujjai vannak, ami miatt nem
hívták be szolgálatra, ugyanakkor rejtély volt, hogy hogyan lehet
valaki akrobata kalapácsujjakkal. Pont ezért, a kalapácsujjakról
sem beszélünk előttük, hacsak nem esik szó magától erről a
témáról, de hát általában ugye ez nem jön csak úgy fel, mesélte
nevetve Arleta, és jókedvűen habzsolta be a piskótáját. Még
elmesélte Sabának, hogy nagyon mélabús volt mostanában, de a
meghallgatástól újra visszatért a jókedve, ez nagyon hiányzott már
neki.
– Az egész egy hatalmas mulatság, ezt szeretem a
Programirodában.
– Nem vagy ideges? – kérdezte Saba.
– Nem igazán – kacsintott rá Arleta. Fölvette a szalvétáját, és
letörölte vele a csészére ragadt rúzsfoltot. – Többé-kevésbé tudom,
hogy bevesznek – mondta magabiztosan.
– Honnan tudod?
A színésznő kissé kidugta a nyelvét, és hunyorítva nézte Sabát,
majd csak annyit mondott:
– Fogalmazzunk úgy, hogy vannak odafent barátaim.
Ö tödi k fe je ze t

Dom már vagy két órája sétált fel s alá a bejárat környékén. Kezdte
kellemetlenül érezni magát, és egyre unottabban hallgatta a
járókelők elkapott beszélgetésfoszlányait. „Két évvel ezelőtt
dolgoztam együtt Mabellel. Nagyszerű munkatárs, de képzeld
csak, milyen felfuvalkodott…” mondta egy festett szőke,
nagyhangú nő. „A helyedben a parókaosztályon keresném…”
cincogta egy vékony hang egy kockás esőkabátból. A portás az
üvegbódéjában olvasta a Sporting Life cikkeit, Dom pedig figyelte,
hogyan hozzák-viszik a kellékeket és díszleteket odabent a
folyosón.
És akkor végre megpillantotta. Olyan könnyű léptekkel libbent
ki az ajtón, mintha csak a levegőben járna. Arcán pirospozsgás
foltok csillogtak, és magában mosolygott. Esni kezdett, mire az
utca megtelt szürkésbarna és fekete esernyőkkel. Ahogy Saba
kilépett az előcsarnokból, szembetalálta magát Dommal.
– Dominic vagyok. Magára vártam.
– Rám? – kérdezte kissé zavartan és meglepetten Saba, majd
leesett a tantusz. – Egek! Úgy tűnik, nem ismerem meg önt, ha
nem pizsamát visel. Jól fest.
Ugyanezt mondta anyám is, és mekkorát tévednek, gondolta
magában Dom.
– Nézze, elnézést a mai napért – mondta kipirulva Saba. –
Kicsit összejöttek a dolgaim, és ez az első alkalom, hogy
Londonban vagyok.
– Nekem pedig az első alkalom, hogy lemondanak velem egy
randevút – válaszolt nevetve Dom. Viccnek szánta, de igaz volt.
– Megértem – ékelődött Saba. A sanda mosoly, ami megjelent
az arcán, Domot a kórházbéli csókra emlékeztette.
– Muszáj sietnie? Vagy meghívhatom egy italra? Mit szólna
egy jó forró csokihoz? – A rámenős nőcsábász nem veszett ki belőle,
még akkor sem, amikor a torkában dobogott a szíve az izgalomtól.
Figyelte a lányt, mialatt az a válaszát fontolgatta, és látta, hogy
tüzes tekintete teljesen máshol jár, mintha valahol a föld felett
lebegnének a gondolatai.
– Ám legyen – mondta egy kis szünet után. – Igazából éhen
halok. Olyan ideges voltam a meghallgatás előtt, hogy alig ment le
valami a torkomon. – Dom szelíden megfogta a karját, hogy
figyelmeztesse egy áthaladó autóra, ami majdnem elütötte.
Álmodozó hangon folytatta: – Alig hiszem el. Egyik részét sem.
Igazán, nem tudom, mitévő legyek.
Továbbsétáltak a délutáni csúcsforgalomban, a dudáló autósok
és sietős buszok között. Dom a Cavourt javasolta a Strand Street
közelében. A hideg londoni eső egyre hevesebben zuhogott, Dom
levette szürke nagykabátját, és Saba vállára terítette. Félúton a
Regent Streeten Saba leült egy padra, és levette jobb lábáról az új
cipőjét, ami teljesen feltörte a sarkát. Eső áztatta hajával a padon
ülve úgy nézett ki, akár egy csavargó. Nedves hajával, kisminkelt
háromszög alakú kis arcával, a nagykabátba burkolózva, a városi
forgatagban hirtelen olyan gyámoltalannak tűnt, hogy Dom
legszívesebben a karjába kapta volna, hogy forrón megcsókolja.
Gyengéden hozzáért Saba lábához ott, ahol kisebesedett a cipőtől.
– Csúnya. Amputáljuk? Vagy hívjam a mentőket? Mit gondol?
Saba nevetve felé lódította a retiküljét.
– Őrült!
Domot lenyűgözte a pillanat, mikor a lány fesztelenül és kissé
szabadszájúan viselkedett. Sosem szerette azokat a lányokat, akik
gyöngysort viseltek, és kényeskedve tipegtek, s másról sem tudtak
beszélni, mint drága fogadásokról, partikról és a mamáról. De vajon
mitől van így feldobva?
– Micsoda nap volt ez! – kezdett bele Saba. – Tényleg,
hihetetlen nap! – ismételte. – Csodásan alakulnak a dolgaim!
Később a Cavourban ülve, a pincér felvette a rendelésüket:
Dom egy pohár keserűt kért, Saba pedig egy limonádét és
szendvicset. A bárpulttól a lehető legmesszebb eső asztalt
választották, hogy hallják egymás szavát.
– Rendeljünk pezsgőt? – kockáztatta meg a kérdést Dom.
– Hát, talán – jött a csendes válasz. – Megkaptam a munkát.
Holnap vesznek rólam méretet az egyenruhámhoz. – Idegesnek
tűnt, miközben ezt mondta. – Utána pedig hazamegyek Walesbe.
Nem szoktam csak úgy idegen férfiakkal találkozni.
 – Nem vagyok idegen. Ne felejtse el, hogy egyszer már
megcsókolt – ékelődött Dom, hogy elrejtse a zavarát. Saba erre
édesen elpirult, de alig észrevehetően arrébb húzódott Domtól.
Érezte, hogy most talán kicsit túl messzire ment. – És merre lakik
Walesben?
A lány arcáról lassan eltűntek a piros foltok, és visszatért
halvány barackszíne.
– A Pomeroy Streeten, Cardiffban. A híres kikötővárosban. –
Hangjába visszatért a magabiztosság.
– A szülei is énekesek?
– Nem – válaszolta Saba elszomorodva.
Dom azt figyelte, hogy a lánynak van a legszebb szempillája,
amit valaha látott. Mint két szárny a sötét szempár felett.
– Nem vagyok meglepve, hogy megkapta a munkát – mondta,
hogy felvidítsa egy kicsit. – Lenyűgöző hangja van. Azért is jöttem,
hogy elmondhassam ezt magának.
– Ugyan már! Ne kábítson, hogy ezért jött!
– Pedig így igaz. Megvesztegettem a portást, hogy beengedjen.
Látni akartam. – Nem volt vesztenivalója.
Saba összehúzta a szemöldökét.
– De miért?
– Mert… – kortyolt bele Dom az italába –, mert… – Csukott
szemmel gondolkodott, hogy mit is mondjon. Úgy érezte, kicsúszik
a kezéből az irányítás, amitől zavarba jött. – Mert annyira rendben
van.
– Ó, ez olyan katonás válasz volt.
– Meséljen még a munkáról – kérte őszinte kíváncsisággal a
hangjában, bár legszívesebben kezébe vette volna a lány apró
kézfejét, és úgy könyörgött volna neki, hogy ne menjen, maradjon
még egy-két hétig, hogy jobban megismerhessék egymást. – Tudja
már, hogy mikor és hová megy?
– Nem. – Még mindig ugyanaz az álomszerű kifejezés ült az
arcán, amellyel kilépett a színházból, mintha maga sem hinné el,
hogy ez vele történik. – És ha tudnám, sem mondhatnám el. Csak
annyit tudok, hogy sok védőoltást kell kapnom. Tudja, kolera,
sárgaláz és tífusz ellen.
Dom szíve nagyot dobbant. Ezek szerint a forrongó Közel-
Keletre küldik, vagy Indiába, esetleg Burmába, mind rettentő
messze van.
– Be kell hogy valljam, azt reméltem, hogy a southendi
kikötőbe küldik, hogy tudjunk újra találkozni.
– Hát… – pillantott incselkedőn Domra, és belekortyolt a
limonádéjába. – Nem annyira közel…
– Ez lesz az első útja külföldre? – szakította félbe.
– Igen.
– A szülei tudják már?
– Nem. – Szorosan lehunyta a szemét.
Domban felébredt a védelmező ösztön. Figyelmeztetni akarta a
lányt, tudatni vele, hogy milyen veszélyes helyre készül. El akarta
mondani neki, hogy ki lesz téve a férfiak folyamatos ostromának,
nem beszélve a spártai körülményekről, a hosszú utazásokról, a
bombázásokról és a csúszó-mászó bogarakról.
– Bele fognak egyezni? – Titkon remélte, hogy nem.
– Össze fogom törni a szívüket ezzel – nézett Saba fájdalmas
arccal a limonádéjába.
A bár kezdett megtelni, a pultos egymás után keverte a
koktélokat egy csapat katonai egyenruhás férfinak; White Ladyt,
Szingapúr Slinget, Naval Grogot. Dom Sabát bámulta, próbálta
feldolgozni annak a gondolatát, hogy elmegy a lány. Ismeretlen
érzés volt számára, hogy ilyeneken tépelődjön.
– Tudom, milyen ez – mondta végül. – Nemrég tértem vissza a
századomhoz. Újból repülök. Anyám még nem tudja. Jövő héten
megyek haza, akkor muszáj lesz elmondanom.
– Hogyhogy? Azt hittem, leszerelték, miután már egyszer
lezuhant. – Most Sabán volt a sor, hogy meglepődjön.
– Nem akartam.
– Miért nem? Nem fél?
– Nem. Már nem tudok leállni. – Ezt eddig soha, még
önmagának sem vallotta be. – Úgy érzem, ez az, amire születtem,
bár nem akarok túl érzelgős lenni.
– Ez nem érzelgősség, megértem, mennyire nehéz lehet
lemondani a hivatásáról – válaszolta Saba, miközben a keze az
asztalon pihent.
Mint egy iskolás lányé, gondolta Dom. Se gyűrűk, se festett
körmök.
– Teljesen rendbe jött már azóta?
 – Ühüm. – Nem szeretett erről beszélni. Senkivel sem,
nemhogy egy randevúra hívott lánnyal. – Már teljesen. Készen
állok az újabb bevetésre.
– Tetszett a vers, amit küldött – mosolyodott el Saba.
– Tényleg? – Most Dom vörösödött el. Úgy emlékezett,
összegyűrte és kidobta a verset, amit kimásolt a lánynak, de
bizonyára zavarba jött, mikor benyitott az édesanyja, és véletlenül
a borítékba tette mégis.
– „Ám bármi jön, volt egy napos óra" – idézte a lány révedezve.
– Olyan jó ezt kimondani. Néha egy óra pont elég.
– Pound igazából átírta később ezt a részt két hétre, talán az
még jobban hangzik.
– Dom! Indulok. – Játékosan mosolyogva mondta ezt a lány,
mintha gyerekek lennének, akik a játszótéren búcsút intenek
egymásnak.
– Megyek én is, hadd kísérjem haza! Segíthetnék csomagolni,
vagy felvarrhatnám az egyenruhájára a csillagokat. Jó vagyok
benne!
– Nem lehet – sóhajtott Saba kezét a szája elé téve.
– Akkor csak egy csésze kávét igyunk meg – kérlelte Dom.
– Tényleg nem lehet – simogatta meg Saba Dom kezét. –
Biztos vagyok benne, hogy elvállalom ezt a munkát, ezt már akkor
eldöntöttem, amikor megtudtam, hogy felvettek. Nem hagyhatom
most, hogy bármi elbizonytalanítson.
– Tudom – válaszolta Dom. Tényleg értette.
Szomorúan nézte Saba szállásának kulcsát, ami az asztalon
hevert. Saba korábban büszkén megjegyezte, milyen nagyvonalú
gesztus a házinénitől, hogy nála hagyta a kulcsot, hiszen
mégiscsak Londonról van szó. Elszorult a szíve. Milyen egyszerű is
lenne felosonni a lépcsőkön, és együtt tölteni az éjszakát. Senki nem
hibáztatná őket, az udvarlás régi szabályait felülírta a háború.
– Saba!
– Igen?
– Mikor odaér, és már átestek a biztonsági intézkedéseken,
kérem, írja meg, hogy merre vannak.
Saba épp válaszra nyitotta a száját, mikor a pincér
félbeszakította őket. A fiatal férfi mosolyogva jött feléjük, és Dom
egyenruhájára sandított. Megkérdezte, melyik században szolgál.
Dom pedig készségesen válaszolt.
– Megtiszteltetésnek éreznénk, ha ön és kedves hölgyvendége
elfogadna az étterem vezetésétől egy italt. Igazán rászolgáltak –
jegyezte meg.
Dom a szokásos udvarias közönnyel hárította el a dicséretet,
bár ha a lelke mélyén kissé szégyenkezve is, de élvezte, hogy Saba
előtt került a középpontba.
Szingapúr Slinget rendeltek. Saba óvatosan vizsgálgatta a
koktélt, mint mikor a macska vizet lát.
Mennyire természetes és őszinte, hiába próbál finomkodni,
gondolta Dom. Lenyűgözte a lány látványa. Egy darabig
csöndesen szürcsölték az italukat, Saba mélyen a gondolataiba
merült. Talán az új munkája, gondolta Dom, de titkon remélte, hogy
esetleg róla ábrándozik. Hirtelen szomorúság tört rá, mintha
elvesztett volna valami nagyon értékeset. Hogy érzéseit leplezze,
felállt, és a bárpulthoz sétált, mondván, hogy kifizeti a számlát.
Dom a bárpultnál várakozott, mikor hirtelen egy karcsú alak
lépett ki az árnyékból, és megállt előtte. Jilly volt az, Jacko
menyasszonya. Dom csak később értette meg, hogy Jilly miért is
volt ott: magát gyötörni és megnyugtatni egyszerre. Ezen az estén
úgy bámultak egymásra, mint két, különböző darabban játszó
színész. Jilly kék ruhát viselt, gallérján a Királyi Légierő kis
szárnyas brossával, amit még Jackótól kapott. Le volt fogyva.
Jacko biztosan azt várná a lánytól, hogy átnézzen rajtam,
gondolta Dom. A lány azonban odalépett hozzá, és szorosan
átölelte.
– Dom! – szólalt meg végre a lány. Erősen szorította Dom
karját. – Jól vagy? – kérdezte.
– Megvagyok – válaszolta zavartan Dom. – És te?
– Borzalmasan – mondta, majd újból a nyaka köré fonta a
karját –, kerestelek a temetésen…
– Tényleg? – kérdezett vissza Dom, pedig szándékosan kerülte
a lányt. Nem tudott a szemébe nézni. – Ne haragudj, de mennem
kell, sajnálom, hogy nem tudunk beszélni.
Dom a temetési szertartás alatt végig a temető mögötti
mocsaras mezőn bóklászott. Azt hitte, Jilly mindenért őt hibáztatja,
hiszen ki volt az, aki Jackót rábeszélte a repülésre? Hát persze hogy
engem hibáztat, gondolta magában. Maga előtt látta, amint Jacko
üvölt a lángokban álló pilótafülkében, miközben zuhan lefelé a
gépe.
A halálsikolyban az arca eltorzult, szinte már mosolynak
látszott, mire leért.
– Hiányoltalak.
– Igen? Én…
– Sajnos, most nem tudok beszélni – vágott közbe Jilly, és
megragadta Dom mindkét karját. Dom érezte benne a feszültséget,
bár ezért nem hibáztatta. – Valaki mással vagyok – tette még hozzá
a lány. Egy magas férfi emelkedett föl az egyik bokszból. Jilly még
egyszer megsimogatta Dom karját, és hozzátette: – Nagyon jó volt
látni téged, jó színben vagy. Sajnálom, ami Annabellel történt,
gyere, igyál egyet velünk!
A férfi, akivel Jilly volt, odaért hozzájuk, és védelmezőn átfonta
a lány derekát, miközben rosszallóan nézett Domra. Dom teljesen
ledöbbent. Lefagyva állt még néhány pillanatig, majd mikor
visszafordult, észrevette, hogy Saba eltűnt. Hirtelen megijedt. Saba
biztosan végignézte az egész jelenetet, amint beszélget egy lánnyal,
aki megöleli, és a karját simogatja. Biztosan félreértette…
Dom visszasietett az asztalukhoz, de már csak a félig megivott
koktéljaik voltak ott, és a pincér, aki habozva nézett rá.
– Látta elmenni a hölgyet?
– Igen, uram, de ezt itt felejtette. – Azzal a pincér lehajolt az
asztal alá, és felemelte Saba kék kabátját.
Dom elvette, és kisietett az eső áztatta utcára. Kint már
majdnem besötétedett. Dom kétségbeesetten visszarohant a
színházhoz, remélve, hogy ott találja a lányt. Vissza akarta adni a
kabátját, és rendesen elbúcsúzni tőle, de Sábának nyoma sem volt.
Sötét, barátságtalan, csillag nélküli este volt, hömpölygött körülötte
a munkából hazatérő londoni tömeg. A Picadillyn Erósz szobra le
volt fedve, így védték a bombázásoktól.
A színház előtt, egy csöpögő ponyva alatt ugyanaz a portás állt,
akit lefizetett, hogy beengedje őt a meghallgatásra.
– Jó'stét, főnök! Ronda egy idő, mi? A maga helyében beljebb
jönnék! – szólította meg Domot a férfi.
– Tudna nekem segíteni? Meg kell találnom Saba Tarcant! Itt
volt a meghallgatáson korábban, nálam maradt a kabátja.
 – Nem tudom, hol van, uram, több százan jönnek ide nap mint
nap. Itt hagyhatja arra az esetre, ha visszajönne érte.
– Nem kell, megvan az otthoni címe, elpostázom neki. – Tudta,
hogy már nem lesz ideje megkeresni a lányt, a kimenőjének vége
volt aznap. Másnaptól újra hetekig kiképzésen lesz. – Tud valamit
arról, hogy hová megy a társulat? – kérdezte egy újabb félpennys
után kutatva.
– Fogalmam sincs, uram – válaszolta közönyösen a tömegbe
bámulva a portás. – De ha tippelnem kéne, azt mondanám,
valahová Észak-Afrikába.
H a todi k fe je ze t
KAIRÓ

Sabának már nem volt ideje arra, hogy hazamenjen, és elköszönjön

a családjától; a háromnapos próba és a kötelező védőoltások után
elkészültek az új egyenruhák is, melyektől Saba egyáltalán nem
volt elragadtatva. A kollekció egy katonai zöld, szolgálati jelvénnyel
ellátott zakóból, hozzá háromgalléros, rövid ujjú ingből, valamint
két borzalmasan szabott kombinéból és néhány óriási, khaki színű
bugyiból állt.
Mikor Saba megkérdezte Arletát, hogy mit gondol, hová
mennek, azt a választ kapta, hogy a rövid ujjú ingből ítélve valami
meleg helyre, de azt leszámítva fogalma sincsen.
– Mostantól, drágám – mondta –, tekints úgy magadra, mint
egy gyalogra a nagykutyák sakkjátszmájában. Soha, semmit nem
fogsz tudni egészen az utolsó pillanatig, és meg se próbáld kitalálni,
mert beleőrülsz.

Hosszú várakozások és végtelennek tűnő teázások után végül a

következő kedden indultak útnak.
Sabának, Arletának és Janine-nak kiadták az utasítást, hogy
pakolják össze a legszükségesebbeket, és senkinek ne mondják,
hogy elutaznak, a családjukat majd a Programiroda tájékoztatja,
amikor biztonságosnak ítélik.
Egy kísérteties külsejű, elsötétített katonai busz állt be a
színház elé, amibe délutántól késő estig pakolták be a különböző
színházi kellékeket, ruhákat, parókákat, hangszereket.
Mikor végre ők is felszállhattak a járműre, Saba meglepetten
látta, hogy a fél busz még így is üres. A sofőr mellett ült a
Programiroda két embere: az ellentmondást nem tűrő hangon
parancsolgató, még mosolyában is szigorú Crowley százados, aki a
biztonságukért felelt, és egy sápadt, fiatal katona, aki
elemlámpájával a térképet bújta.
 Az akrobaták hátul ültek, Willie Arleta mellett keresett helyet, a
holtsápadt Janine pedig elöl, a sofőr mögötti ülésen. Saba, az új
egyenruhájában kényelmetlenül mozogva, lepakolt a busz közepe
táján egy ülésre, lábát a csomagjára tette pihentetni.
Mikor elhagyták London külvárosát, és kiértek a koromsötét
éjszakai országútra, Crowley százados kiosztott nekik egy-egy
uzsonnacsomagot, ami egy sajtos szendvicsből, egy tábla
csokoládéból és egy üveg vízből állt, majd hozzátette, hogy osszák
be, mert hosszú út áll még előttük.
Legalább két órán keresztül tartó zötykölődés után,
repülőgépre pakolták át őket, ahol már alig várták, hogy
felszálljanak, és végre kiderüljön, mi is az úti céljuk.

Hajnali négykor landoltak egy, a sivatag szélén lévő keskeny

leszállópályán. Még csillagos volt az ég, de keleten már világos csík
jelezte a reggel közeledtét. A levegő meglepően hideg volt, és
bűzlött a benzinszagtól. A szél kis homokkupacokat képezett a
lábuk körül, miközben a semmi közepén várták, hogy kijöjjenek
eléjük. Végre felbukkant a messzeségből egy teherautó, benne két,
fegyverrel felszerelkezett brit katonával. A repülőből két, hosszú
hálóruhaszerű tunikát és gyapjúkalapot viselő férfi pakolta ki
serényen a kellékeket, miközben Willie a repülőgép zaját túlordítva
irányította őket.
– Hékás, vigyázni azzal! – kiabálta. Épp az ukuleléit tették be a
teherautóba.
– Mit gondolsz, hol vagyunk? – kérdezte Saba Arletától.
– Észak-Afrikában – suttogta a lány. – Az előbb hallottam,
hogy ezt mondták.

Órákig tartott, mire minden papírmunkát elvégeztek velük, és

mindezt egy kocsiban ülve. Az idő már kezdett felmelegedni, mire
elindultak, hatalmas porfelhőt hagyva maguk után.
Saba érdeklődve figyelte a vászonponyva alól, ahogyan egyre
magasabbra emelkedik a nap. A horizont olyan végtelennek tűnt,
hogy szinte belefájdult a szeme. Arleta a csomagjára dőlve próbált
aludni, és Sábának is hasonlót tanácsolt.
 – A helyedben becsuknám a szememet, és megpróbálnék
aludni egyet. Elképzelhető, hogy délre megyünk, nagyon messzire.
Az pedig azt jelenti, hogy még napokig utazni fogunk.
De Saba túl izgatott volt. Itt van! Igen, megcsinálta, ez tényleg
a valóság! Teherautójuk begyorsult, és elhaladtak az elhagyottnak
tűnő, szögesdróttal határolt reptér mellett. A leszállópálya szélén
vadászgépek hada sorakozott, körülöttük pedig sivatag volt,
ameddig csak a szem ellátott. A homok helyenként sötét és gyűrött
volt, akár a tengeri iszap, máshol pedig száraz és aranyszínű, mint
egy túlsütött omlett. A szél hatalmas dombokat formázott belőlük,
helyenként pedig rubinszínű víztócsák csillogtak a hajnali fényben.
Micsoda szabadságérzés volt ez a kihalt reptér után! Minden
eltörpülni látszott e mellett a nagyszerű látvány mellett: a zajos
teherautójuk mintha jelentéktelen játék autóként bukdácsolt volna
végig a sivatagon.
Épp egy kis falun haladtak át: sárból tapasztott, lapos tetejű
apró házak határolták az út mindkét oldalát. Egy férfi a kunyhója
előtt friss, zöld levelekkel etette a szamarát, egy asszony pedig épp
vizet húzott fel a kútból. Megállt, és a kezét napellenzőként
használva utánuk hunyorgott.
Magasan járt már a nap, szinte vakított. Saba alig tudta nyitva
tartani a szemét, miközben kis patakokban csurgóit róla a veríték.
Háta a kocsi üléséhez tapadt, melyet annyira felforrósított a tűző
nap, hogy alig lehetett hozzáérni.
Crowley most khaki színű rövidnadrágot viselt, melynek
lebegő szárából mulatságosan lógott ki hosszú, hófehér lába.
Nyoma sem volt már a barátságos Crowley századosnak, aki
fogadta őket a busznál. Mellette Janine ült, olyan feszesen, akár egy
kisdiák első nap az iskolában, mögötte pedig az öreg Will, akinek
feje időnként le-lecsuklott, akár egy kimerült bulldognak.
– Nem érdekes, hogy merre vagyunk most – harsant fel
Crowley hangja –, körülbelül délután egy órára érünk Kairóba.
Maguk hárman, lányok, az irodánk mögött lesznek elszállásolva,
az Ibrahim pasa úton. Magának pedig – fordult Will felé –
ideiglenes szállása lesz a helyi Keresztény Ifjúsági Szervezetnél. –
Will túl fáradt volt ahhoz, hogy viccelődni próbáljon. Arleta
bizalmasan megsúgta Sabának, hogy már az előző
„Csizmáskandúr" turné vége felé is szívproblémái voltak, de nem
akarta, hogy mások tudjanak róla. Hozzátette, hogy amúgy szívós
egy vénember, dr. Footlights is azt mondta, hogy nem fog a
színpadon kinyiffanni, amit egyébként Will nagy
megtiszteltetésnek érezne. – Ha minden jól megy, délután négy óra
körül felvesszük önöket, és elindulunk a Qasr El Nil úti
főhadiszállásra – folytatta a tájékoztatást a százados. – Ott
megkapják a szükséges biztonsági eligazítást a próbákkal és a
fellépésekkel kapcsolatban. Nem mondom, hogy egy piknik lesz a
maguk számára, de legalább repülniük nem kell egy darabig. –
Szúrósan nézett Sabára, mintha nem lenne biztos abban, hogy a
lány tisztában van azzal, mire is vállalkozott.
Még hosszú ideig zötykölődtek a kanyargós utakon, majd egy
nyomasztó kisvárosban lelassítottak egy düledező sátortábor
mellett. Két porlepte arcú brit katona meglepetten figyelte őket,
amint Arleta, frissen kirúzsozott szájjal, mosolyogva kiintegetett
nekik a teherautóból.
– Szegény fickók elég rosszul festenek – csatlakozott hozzájuk
Will.
– Nem csodálom – jegyezte meg halkan Crowley –, kemény
dolguk van a fiúknak, és a java még csak most jön.

Mire Kairóba értek, teljesen belepte őket a finom por, a nap pedig
olyan erősen tűzött, hogy Sabának erőlködnie kellett, hogy nyitva
tudja tartani a szemét.
A legfelső emeleten volt a szállásuk egy elhanyagolt épületben,
amely valamikor biztosan egy szép hotel lehetett, ám mostanra
csak egy kopott, alig takarított keskeny, többemeletes épület volt,
utcára néző balkonokkal.
– Micsoda putri – mondta Janine, aki gyorsan felmérte a
terepet, és bizalmatlanul pislogott újdonsült szállásukra.
Mikor beléptek a lepukkant hotelbe, széles mosollyal egy Abel
nevű kaftános egyiptomi férfi üdvözölte őket. Tört angolsággal
bemutatkozott, és biztosította a hölgyeket, hogy ha bármire
szükségük van, csak szóljanak neki.
Követték szandáljának csattogását az első emeletre, ahol
megállt a női illemhely feliratú helyiség előtt. Kitárta az ajtaját, és
büszkén mutatta körbe a berendezést, mely egy régimódi
vízmelegítőből és egy mosdótálból állt, melynek a szélén egy
hatalmas üveg rovarirtó pihent. A következő szinten voltak a kis két
hálószobás, hűvös, csempepadlós lakosztályok. Nappalijuk
régimódi bútorokkal volt berendezve, falát a sivatagról készült
fényképek borították, az ajtóval szemben pedig egy rozoga
balkonra nyílt az ajtó. Egy gyümölcsöskosarat cipelő nő jött be a
szobába. Saba szájában összefutott a nyál az üde narancs- és
banánillatra. Nem látott ilyet, mióta kitört a háború.
– Sukran – köszönte meg Saba a nőnek. – Nagyon szépek –
tette még hozzá arabul. – Elég kedvesnek tűnik ez a hely – fordult
Arleta felé.
– Egek, te meg hol tanultál meg ázsiaiul? – kérdezte Arleta,
miután a nő mögött becsukódott az ajtó.
Janine meglepetten ült a kanapén, úgy festett, mint aki még
nem nagyon tért magához az utazás után.
– Egy kikötővárosban nőttem fel. Két arab család is lakott az
utcánkban, az egyikkel nagyon jóban voltam. Egyébként arab,
nem ázsiai.
– Mit csinált arra egy arab család? – kérdezte Janine
csodálkozva.
– Mindenféle nemzet élt ott. Görög, Szomáliái. Az apáink
hajón dolgoztak. Vagyis még mindig dolgoznak. Édesapám
hajómérnök.
– Azta! Ilyen művelt? – szólt közbe Janine.
– Igen, olvasott ember. – Öntelt idióta, gondolta magában
Saba. Kísértést érzett rá, hogy eldicsekedjen azzal, hogy apja
mennyire jártas az asztrológiában, több nyelven beszél, és azzal,
hogy nagyapja iskolaigazgató volt, de úgy döntött, ennek nem itt
van a helye. Janine-nal szinte ez volt az első alkalom, hogy
beszéltek.
– A mindenit! Micsoda emberek vannak – mondta egy
árnyalatnyival magasabb hangon, mint természetes lett volna.
Enyhe északi akcentusa most is átütött a beszédén.
Egy darabig csendben maradtak, majd Arleta törte meg a
csendet.
– Na, lányok! Döntsük el, ki melyik ágyat szeretné! Nekem
teljesen mindegy, úgyhogy nyugodtan küzdjetek meg egymással a
kisszobáért!
 – Lehetne, hogy én alszom egyedül? – vágta rá gyorsan Janine.
– A legkisebb zajra is felébredek, és szeretek sokáig olvasni az
ágyban.
– Abszolút rendben van, drágám – grimaszolt Arleta.
Janine tipegve bement a szobába, mint ahogyan csak egy
balerina vonulhat le a vastaps után a színpadról.
– Te jó ég! – szólalt meg Arleta, miután becsukódott a lány
mögött az ajtó. – Leszállhatna a magas lóról.
– Úgy tudom, a Királyi Balett társulatában táncolt valamikor.
Meglehetősen sznob.
– Ó – mondta Arleta, miközben kecses balettmozdulatot
utánozva rebegtette a karját. – Én kérek elnézést. Tehát – folytatta
egy meglehetősen roskatag szekrényre mutatva –, melyik felét
szeretnéd ennek a csodálatos ghárdöróbnak?
Mindegy volt neki. A lába még mindig zsibbadt, volt a hosszú
utazástól, az egész feje zsongott. Ruhástul lefeküdt az ágyára, amíg
Arleta kipakolt, és hallgatta az utcáról beszűrődő zajokat. Mikor
felébredt, Arleta a szemben lévő ágyon ült, teljesen belemerülve egy
fényképbe. Halkan szipogott, majd megtörölte a szemét, és eltette a
képet. Saba nem akarta tudtára adni, hogy tanúja volt
elérzékenyülésének, így inkább úgy tett, mintha még aludna, bár
félig nyitott szemhéján keresztül fürkészve nézte Arletát. Mezítláb
volt, és az utazóruháját átcserélte egy barackszínű selyem
hálóruhára. A finom anyag kiemelte tökéletesen formás alakját. A
kipakolt holmiját nézegette: egy pár rózsaszín tüllpapucs, több
tanárnősen feszes egyening, amit a hadseregtől kaptak, egy finom,
ezüstszínű szandál, egy zöld kalap, szőke paróka és egy gyönyörű,
szaténcsíkokkal díszített fűző. Arleta a játék babájára emlékeztette,
amit kislány korában kapott, mindenféle kiegészítőkkel együtt.
És…
– Te jó ég! – kiáltott fel Saba, mikor meglátta, hogy egy
vászonzacskóból valami kis állatot vesz elő.
Arleta nevetve fordult felé.
– Ne aggódj! Nem igazi! – Egy finom nercbundát tartott az
arca elé. Saba orrát drága parfüm illata csapta meg. – Hát nem
gyönyörű? Egy hódolómtól kaptam, nem volt szívem otthon
hagyni. Persze, tudom, itt teljesen haszontalan. – Gyengéden és
szomorúan beszélt, mintha csakugyan egy élőlényről lenne szó.
 Saba kíváncsi lett volna, kitől kaphatta. Vajon őmiatta sírt az
imént? Ám még nem ismerték egymást annyira, hogy meg merje
kérdezni.

_____

Kora délután indulniuk kellett, így Saba elment fürdeni. A

fürdőszobát belengte Janine bódító szappanjának illata. Látta,
hogy a lány már ki is pakolt; olyan katonás rendben feküdtek a
holmijai – egy fogkefe, fogkrém, szappan, sampon és egy doboz
aszpirin –, mintha vonalzóval mérte volna ki a helyüket.
Gyorsan hajat mosott, tiszta egyenruhát húzott, majd
mindhárman lementek a lépcsőn, és kiléptek az utcára. Mintha egy
sütő ajtaját nyitották volna ki, úgy csapta meg őket a forróság.
Arleta tapasztalt magabiztossággal leintett egy bérkocsit, és a
főhadiszálláshoz vitette magukat. Crowley előre figyelmeztette
őket, hogy mostanában nagyon nehéz közlekedni Kairóban: az
elmúlt három hónapban több mint harmincezer szövetséges katona
érkezett Kanadából, Ausztráliából és Amerikából.
Mikor Lev, az akrobata megkérdezte, hogy miért, Crowley a
csodálkozástól elkerekedett szemmel válaszolt: „Ember, maga hol
él? Nem lát, nem hall, csak lóg le a trapézról? A németek jönnek!"
Lev udvariasan mosolygott, majd mikor elfordult, dühösen
bemutatott neki.
A város izgalmasnak és valószínűtlennek tűnt. Az a különös
érzése támadt az embernek benne, mintha valami robbanni
készülne, de folyton meggondolná magát. Saba izgalmasnak
találta a városnak ezt a különös hangulatát, a selymekkel, ruhákkal
és cipőkkel tömött kis boltokat, sötét sikátorokat, melyek mint egy
sír szája tátongtak a szélesebb utakra. Lépten-nyomon kereskedők
kínálták a portékáikat: táskákat, agyagedényeket, ruhákat vagy
nyálcsorgatóan finom gyümölcsöket. Khaki színű egyenruhások
próbáltak utat törni a tömegben, lefátyolozott nők siettek
gyermekeikkel, amott pedig egy szamáron ülő férfi próbálta
haladásra bírni a jószágát.
A kereszteződésnél egy rendőr állította meg őket, amíg egy
piros Studebaker haladt át előttük, utána pedig egy teve,
meglehetősen nagy adag trágyát hagyva maga után. A következő
keresztutcánál az Ali Baba nevű étterem előtt álltak meg pár
másodpercre, mely Arleta szerint a Kairóban állomásozó csapatok
egyik törzshelye volt, főként a közkatonáké.
Pár katona támolygott ki az étterem ajtaján, akik láttán erős
gyanú ébredt fel a színésznőkben afelől, hogy reggel óta isznak. A
legalacsonyabbik közülük észrevette a kocsiban ülő nőket, és
hangos füttyel adta tudtukra elismerését.
– Ó, igazán! – méltatlankodott Janine. A kocsi vászna mögé
bújtatott arca már-már nevetségesen finomkodó kifejezést öltött. –
Ha ez így folytatódik, én azonnal hazamegyek!
– Hová mentek, drága? – kérdezte Sabától az egyik dülöngélő
katona erős ausztrál akcentussal. Kiéhezett arcát hosszú seb
csúfította el.
– Előadóművészek vagyunk – válaszolt Arleta. Szőke haja
ragyogott az erős napsütésben. – Ha szeretnétek látni, gyertek el a
koncertre!
– Hú, azt a mindenit! Előadóművészek! – nevettek. – Merre
lesz az a bizonyos koncert? – tudakolta a magasabbik.
A két férfi a kocsi mellett futott, ahogy elindultak, a kocsis nem
kis mulatságára, aki lovaglópálcájával viccesen megveregette a
vállukat, mintha ők húznák a járgányt.
– Halvány fogalmunk sincsen – mondta Arleta. – Figyeljétek a
plakátokat!
– Én megyek, szépségem – válaszolta az egyik –, de ő nem jön!
Neki kígyók vannak a gatyájában! – mutatott röhögve a társára.
A kocsisuk begyorsított, és Arleta még jókedvűen a katonák
után kiabált.
– Szemtelenek, nagyon szemtelenek!
– Az isten szerelmére – sápítozott Janine. – Miért bátorítjátok
még őket? – Ahogy a lány lesimította a szoknyáját, Saba látta,
hogy csúnyán rágja a körmeit.

Hamarosan megérkeztek a főhadiszálláshoz, ahol a kocsis arcáról

azonnal eltűnt a joviális mosoly, mikor kiderült, hogy az utasainál
egy fitying sincsen. Színpadiasan adta tudtukra, hogy romba
döntötték az életét, hogy a lovának nem fog tudni enni adni, nem
fog tudni így dolgozni, és éhen hal a családja.
 – Bocsánat – magyarázkodott Saba kevés arab tudásával –, egy
piaszterünk{8} sincsen, de ha vár egy keveset, megkapja a pénzét!
Egy vézna, vörös hajú tiszt sietett le a szűk lépcsőn sűrű
bocsánatkérések közepette, aki Nigel Furness századosként
mutatkozott be. Szeplős kezével bőséges köteg pénzt nyomott a
várakozó kocsis kezébe.
– Mi magunk megyünk legközelebb önökért – szabadkozott
erőltetett műmosollyal – csak sajnos nagyon híján vagyunk
mostanában az autóknak. Négy csoport fellépő is érkezett
egyszerre, úgyhogy kicsit besűrűsödtek a dolgok.
Willie és az akrobaták egy szűkös földszinti irodában
várakoztak. Mellettük két gyorsíró csattogtatta az írógépét,
asztalukon a plafonig értek a mappák, a sarokban pedig egy
nyikorgó ventilátor próbálta elviselhetőbbé tenni a hőséget.
Furness leült az íróasztalához. Asztala felett egy hatalmas
Afrika-térkép lógott, mely gombostűkkel volt teleszurkálva. Saba
szinte beleszédült az izgatottságba: igen, ezért jött! Utazni fognak,
viszik őket újabb és újabb kalandokra, csak az isten tudja, hogy mi
lesz a következő állomásuk!
– Kaphatnánk egy csésze teát és esetleg valami ropogtatnivalót?
– kérdezte szemtelenül Arleta, amint leültek. – Majd éhen halunk,
drágám – tette hozzá fátyolos hangon, ujjaival pedig csábosan
végigsimította a szoknyáját.
Visszafojtott nevetés hallatszott az egyik sarokban ülő titkártól.
Willie kezébe temette az arcát.
– Jó ég, te lány! – mormolta maga elé.
– Ne drágámozzon, ha kérhetem! Köszönöm! – fagyott le
Furness arcáról az addigi önelégült mosoly. Sápadt arca
elvörösödött. – A hadseregben vannak!
– Kérem, elnézést! – Arleta izgett-mozgott a székén, mint egy
iskolás lány, miközben igyekezett fapofát vágni. – Többet nem
szemtelenkedem – tette hozzá, és Saba felé kacsintott.
Furness hátat fordított nekik, és a falon lógó térképet
tanulmányozta. Fojtott hangon odaszólt az egyik titkárának, hogy
hozzon be teát.
A teát kis porceláncsészékben szolgálták fel, egy tányér
szikkadt keksz kíséretében, amire rögtön rávetették magukat.
Janine elegánsan keresztbe tett lábbal ült, és csak egy kis teát kért.
Csodálkozva néztek rá.
– De hát egész nap nem ettél – mondta Arleta, aki
megfeledkezett a szállásukon lévő banánról.
– Oh, talán majd vacsorára – válaszolt –, legtöbbször csak
épphogy csipegetni szoktam valamit.
Furness a teája felett egyenesen Arletára nézett.
– El kéne menniük ebédelni valahová ezután. Üres gyomorral
nem lehet gondolkodni – mosolyodott el, szégyenlősen, akár egy
iskolás fiú.
– Maga egy angyal – suttogta a színésznő.
Hátul az egyik gépíró, egy meglehetősen egyszerű külsejű nő,
rosszallóan forgatta a szemét, de Sabát lenyűgözte Arleta
viselkedése. Egyszer az édesanyja azzal vádolta, hogy sokat
kacérkodik a férfiakkal, és született flörtölő. Nem értett egyet ezzel
az állítással, mivel részéről ez sohasem volt tudatos. Nem úgy
működik, hogy az ember eldönti, kacérkodni fog, egyszerűen csak
ilyen hatással volt a férfiakra. De Arleta más volt. Tudatosan, de
mégis ártalmatlanul csavarta az ujja köré a férfiakat, mintha csak
sportot űzne belőle.
– Jobb, ha belevágunk! – állt fel Furness, és kezébe vett egy
mutatópálcát. – Nem avathatjuk be önöket a részletekbe, de
röviden felvázolnám, hogy mi a helyzet Egyiptomban és a
Mediterráneumban. Annyit mindenképpen jegyezzenek meg,
hogy stratégiai és politikai szempontból kulcsfontosságú, hogy mi
fog történni itt a következő hónapokban. Az egész háború
kimenetelét eldöntheti.
Egy üres papírlapot tűzött a parafa táblára.
– Tehát, dióhéjban – folytatta. – Az elmúlt három hónapban
özönlöttek a szövetséges csapatok Kairóba Kanadából, Amerikából
és Ausztráliából. Miért jönnek? Mint ahogyan tudják,
Franciaország elbukott, és a mediterrán térség nagy része el van
vágva előlünk, így nincs túl sok hely, ahol a mi seregeink és a
szövetségesek támadni tudnák a németeket.
Egy hatalmas pókot rajzolt.
– Mi ennek a közepében vagyunk – mutatott a pók testére,
majd vázlatszerűen odafirkantotta Egyiptomot és Líbiát az egyik
oldalra, a másikra pedig a Szuezi-csatornát. – Fiaink itt
állomásoznak, hogy védjék a csatornát – bökött Szuez és az iraki,
iráni olajmezők felé. – Itt lent pedig több ezer emberünk van a
sivatagban. Vannak, akik már 1940 óta itt állomásoznak, és elég
kemény időket éltek meg. A hőség, ahogyan azt hamarosan
tapasztalni fogják, könyörtelen tud lenni, az élelmiszer- és
lőszerellátás gyakran akadozik. Borzasztó nagy szükségük lenne
már egy kis szórakozásra. – Janine az ajkát rágta idegességében,
miközben a térképre meredt. Arleta a haját csavargatta az ujja
körül. – Ezt azért mondom el önöknek, mivel a közelmúltban több
olyan előadó is megfordult Kairóban, akik úgy tekintettek a helyre,
mintha valami pihenőkúrán lennének – folytatta Fumess,
miközben a kedélyesség leghalványabb jele is eltűnt az arcáról.
Tekintete lassan körbevándorolt az előtte ülőkön. – Hangsúlyozom,
nem ott vannak. Sőt – s lehalkította a hangját –, a vezetőség
majdnem töröltette az egész turnét. Bármikor előfordulhat, hogy a
helyzet súlyosbodik, és haza kell küldenünk mindannyiukat. Nem
ijesztgetni akarom önöket, mindent megteszünk a biztonságuk
érdekében, csak szeretném figyelmeztetni magukat.
– Annyit legalább megtudhatunk, hogy hová küldenek? –
kérdezte Janine kissé remegő hangon. – Eddig senki nem mondott
nekünk semmit.
– Elég sokat fognak utazni a következő hetekben. Hozzá kell
szokniuk a rugalmassághoz. Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy azt
sem tudnám megmondani, hogy az utaztatásukat hogyan fogjuk
megoldani: hidroplánnal, kamionnal vagy halottaskocsival, és most
nem viccelek – sóhajtott, és megtörölte verejtékező homlokát.
Saba és Arleta ennek ellenére nevetett, nem úgy, mint Janine: a
lány idegesen dobolt a lábával, s úgy tűnt, mintha csendben
imádkozna.
– Én legutóbb Máltán egy sertésszállító teherautóval utaztam –
szólt közbe Arleta –, leírhatatlanul büdös volt, napokig mostam
utána a hajamat. – Végigsimított a vállán lehulló szőke haján,
amint ezt mondta.
– Remek! – nézett rá Furness megkönnyebbülten. – Akkor
legalább ön tudja, mi az ábra. – A férfi az órájára nézett. – Íme, a
papírmunka – és hat bőrszínű kis kártyát adott körbe –, ne most
bajlódjanak vele, majd evés után.
– Mi az az N15? – kérdezte Janine.
– Ha fogságba esnének, ez a kód tudatja az ellenséggel, hogy a
brit hadsereghez tartoznak, de reméljük, hogy erre nem kerül sor.
Még pár dolgot jó, ha tudnak – folytatta –, soha ne egyenek helyi
kifőzdékben, vagy igyanak vizet forralás nélkül. Ugyanez
vonatkozik a zöldségekre, gyümölcsökre is: ha meg lehet hámozni,
vagy le lehet forrázni, akkor ehetik, ha nem, akkor a saját
érdekükben felejtsék el. A helyiekről: ne sétáljanak egyedül a
városban, a táborok környékén sem, de főként soha ne menjenek
egyedül a helyi férfiak helyeire. Az itteni férfiak legtöbbjének
különös elképzelései vannak az asszonyainkról – mondta, és
zavartan megköszörülte a torkát –, azt gondolják… hogy is
mondjam?
– Könnyűvérűek vagyunk – segítette ki Arleta. – Nyugat-
Afrikában egy férfi kétezer birkát ajánlott értem. Lehet, hogy el
kellett volna fogadnom – nevetett.
– Igen, erről van szó. – Furness fehér bőre újra bíborszínű lett.
Gyorsan letépte a pók alakú rajzot a tábláról, és a kukába hajította,
mint aki nagyon sürgősen meg akar szabadulni tőle.
– Még nem beszéltünk a fizetésről. Vagy lemaradtam? –
figyelmeztette Arleta.
– Ó, elnézést. – Furness kinyitotta az íróasztala fiókját, és egy-
egy borítékot nyújtott át nekik. – Itt van az első heti fizetésük. Hét
font előleg. Innentől kezdve a Központi Hadiellátó Irodától kapják
majd a pénzt, de ebből egyelőre tudnak venni egy jó ebédet; ráfér
magukra, ahogy elnézem.
Elindultak kifelé. Már a lépcsőkön csattogtak lefelé, amikor
Fumess megjegyezte, hogy másnaptól kezdjenek el próbálni, mivel
még a hét vége előtt adniuk kell pár koncertet.
– Reméljük, Max Bagley is megérkezik ma estére. Ő lesz a
turné igazgatója. – Úgy tűnt, habozott egy pillanatra. – Amíg
megcsinálják, amit kér, nem lesz problémájuk vele. Nagyon
tapasztalt. Egyelőre ennyi. Elmehetnek.
Rövid eligazításuk ezzel véget ért.
H e te di k fe je ze t

„Kedves Saba!
Nagyon sajnálom a tegnap este történteket. Biztosan félreérthető
volt a viselkedésem, de a lány, akivel találkoztam, csak egy barát,
aki nemrégiben veszítette el a vőlegényét, aki jó barátom volt. Ha
lehet, írd meg, kérlek, hogy hol vagy."

Dom képtelen volt rávenni magát, hogy részletesebb

magyarázatot adjon a bárban történt jelenetre; valahogy olcsónak
és nem illőnek érezte, hogy Jackót használja kifogásként a
viselkedésére. Jillyvel végig egymás kezét fogták, mialatt
beszélgettek, a lány szinte cinkosan mosolygott rá, és Dom
önkéntelenül is viszonozta a tekintetét, Saba pedig ezt végignézte.
Furcsa, hogy a közös gyász érzése mennyire félreérthetőnek
tűnhetett ebben a helyzetben.

„Kedves Benson hadnagy!" – válaszolta Saba édesanyja.

„Azért írok magának, mert esetleg ön segíthet. Tévedésből
nyitottam ki a levelét, amit a lányomnak küldött. Elutazott… (a
cenzor itt kivágta a levélből a hely nevét), és azóta egy szót sem
hallottunk róla. Tud esetleg valamit róla? Talán ön, így, hogy
szolgálatban van, többet megtudhat, mint én. A férjem és én
nagyon aggódunk érte.

Őszinte híve:
Joyce Tarcan"

Amikor megkapta a levelet, Dom Brize Nortonban{9}

állomásozott, ahol a pilótákat képezték ki. Annyira nem volt semmi
dolguk az angliai csata után, hogy napjaik véget nem érő
cigarettafüstbe burkolózó kártyázással és dühös unalommal teltek,
így amint kimenőt kapott, Dom kapva kapott az alkalmon, hogy
kimozduljon. Joyce Tarcan levele és Saba nála maradt kék kabátja
pont elég ürügy volt ahhoz, hogy Cardiffba utazzon.
Mikor a vonat beért a Severn-öböl alatti alagútba, Dom érezte,
amint körbeveszi a fojtogató sötétség. Csikorogtak a fékek, és
süvített a gőz, amint a vonat lassan lefékezett, majd megállt, mire
az álmatag kalauz egykedvűen bejelentette, hogy elég sokáig
fognak várakozni. A tömött kocsiban ülő utasok gúnyos és
egykedvű kacajjal válaszoltak, a késések ekkoriban az élet
elkerülhetetlen részét képezték.
De Dom csak csendben ült a helyén, kabátja alatt verítékben
úszott, és belül ádáz haragot érzett maga iránt. A balesete óta
klausztrofóbiában szenvedett, de tudta, hogy sürgősen le kell
küzdenie, ha újra bevetéseken akar részt venni. Váratlanul lepték
meg ezek a rosszullétek, mindenfajta előzetes jel nélkül. Ilyenkor a
szája kiszáradt, és úgy érezte, teste átformálódik egy túlhevített
szivattyúvá, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat, ha nem
veszi szabályosan a levegőt, vagy nem rohan el valamerre.
Rettegve, zihálva ült, fejét tenyerébe hajtva, majd mikor a
szörnyű érzés elmúlt – mert általában hamar elmúlt –, azon
kezdett el tűnődni, hogy mit is akar itt valójában? A lány Észak-
Afrikába ment valamerre a portás szerint, ott igazán nem lesz
szüksége a kék kabátjára, ami a feje fölé pakolt csomagjában
lapult. A kabát zsebében talált egy finom, aranyszínű amulettet,
ami egy kezet formázott, közepén egy szemmel. Áttette a saját
zsebébe, és most elővette. Kiskorában imádta a keleti meséket, így
felismerte, hogy a szimbólum nem más, mint Fatima keze, amely
megvédi gazdáját a rontásoktól és mások irigységétől, attól a fajta
irigységtől, amely az ember vágyait és álmait elpusztítja. Az ősi
egyiptomi földművesek is ezért kenték be sárral a kisgyermekek
arcát, az angol szülők pedig ezért tiltják meg utódaiknak a
dicsekvést.
A cambridge-i oktatás és a kiképzés a hadseregnél kinevelte
Domból az efféle természetfeletti ostobaságokat, de az ijesztő
rohamai alatt mégis úgy szorította az apró amulettet, mintha az a
kis kéz valóban segítene neki. Mikor a szíve újra lassabban vert, és
már az izzadság is felszáradt a pólójáról, elfogta az önirónia: ő, az
örökké cinikus Dom, a vonaton ül, maga sem tudja, hogy hová
tart, és miért. Tényleg ilyen erős lenne egy olcsó kis dalnak a
hatása?
Egy csinos lány ült vele szemben, a női kisegítő osztag
egyenruhájában. Harisnyás lábát elegánsan tette keresztbe.
Kicsomagolt két szendvicset, és egyet Dom felé kínált, aki
köszönettel visszautasította. A lány kényeskedve megette a
szendvicsét, megtörölgette a száját a zsebkendőjével, majd
megkérdezte, melyik századnál repül. Dom válaszként annyit
mondott, hogy jelenleg egyiknél sem, mire a lány puhatolózva
folytatta azzal, hogy van egy barátja, aki az 55. századnál éjjeli
vadászpilóta, és Franciaország felett repül. A szeme teli volt
kérdésekkel: Élvezed ezt? Nem megyek túl messzire? Szép, szív
alakú arcformája volt, gesztenyebarna haja és formás lába. Máskor
Dom teketória nélkül élt volna a lehetőséggel, és készségesen
válaszolgatott volna, később talán meghívta volna egy italra,
elkérte volna a telefonszámát, és szinte biztos, hogy az ágyban
kötöttek volna ki. Ez volt a módi akkoriban: érezd jól magad, amíg
tudod, használd ki, amíg megteheted. A lány rendben volt,
kedvesnek tűnt, Dom még akkor is az arcán érezte a mosolyát,
miután az újságjába temetkezett. Később, félálomban hallotta,
amint a lány egy másik katonával elegyedik szóba, majd a gyufa
sercegését, amivel rágyújtottak. A férfi kellemes gloucestershire-i
kiejtéssel mesélte a lánynak, hogy pár hete pont ugyanazt a
vonatot, amin most ülnek, bombázták le a németek, és hogy a
mozdonyvezető kilencven kilométer per órás sebességnél miként
állította meg a szerelvényt.
– Te jó ég, remélem, ma nem lesz hasonló akció! – ijedezett a
lány, és hangjában őszinte rémület tükröződött.
Ezzel le is zárult a beszélgetésük.
Milyen kiszámíthatatlanok is az emberi vágyak, tűnődött Dom.
Maga sem értette, miért színlel alvást az újságja mögé rejtőzve.
Miért nem ez a lány tetszik meg neki, miért Saba?
Próbált visszaemlékezni Saba szemének színére, vajon sötét
vagy középbarna volt az a szempár, ami mint egy kalitkába zárt,
riadt madár nézett rá az idétlen kis fátyolos kalap alól? Annyira
élettel teli volt!
Saba nagyon csinos, az kétségtelen, de a kórházban volt elég
ideje, hogy a puszta szépség megbízhatatlanságán gondolkozzon.
Ma már tudta, hogy az nem ér semmit. Látta a lányokat, mint
futnak végig a kórházi folyosón, miután meglátták szerelmük
összeégett arcát. Annabel legalább úgy távozott, hogy betartotta az
alapvető udvariassági szabályokat: halványkék tekintetét
rebegtetve bizonygatta újra és újra a kórházban, hogy ez csakis az
ő hibája, hogy elbizonytalanodott az érzéseiben, Dom nem tehet
semmiről.
Hirtelen Peter, egyik egyetemi jó barátja jutott eszébe, akinek
három nagy szenvedélye volt: a kocsik, a lányok és a versek. Sokat
olvasott fel Eliot Négy kvartett című kötetéből, és most beugrott
neki onnan egy verssor: „Taníts meg minket törődni, nem törődni,
Taníts meg minket ülni csendesen.{10} Egy évvel ezelőtt Peter gépét
lelőtték Franciaország felett, de túlélte. Annyira megörült a
szerencséjének, hogy rögtön vett is nyolc fontért egy vakítóan zöld
Austin 10-est egy helyi autószerelőtől, amivel mint egy őrült
száguldozott ide-oda az oxfordshire-i vidéken. Dom akkor látta őt
utoljára, mikor a tragacs felrobbant alatta egy hét után, és Peter
kábultan ült a fűben, a füstölgő roncsok mellett.
– Az én hibám – sóhajtott a fiú –, megbolondított a színe,
akárcsak egy vakítóan szép szemű lány. – Majd rövid szünet után
hozzátette: – Amúgy meg egy kalap szar volt!

Még mindig a sötét alagútban voltak. Hogy lekösse magát

valamivel, Dom elemlámpa mellett újra elolvasta Saba anyjának a
levelét. Mikor először olvasta, csalódott volt: a lány ezek szerint
végleg és visszavonhatatlanul elment. De a csalódottságot
hamarosan felváltotta a megkönnyebbülés: igazából mit tud a
lányról? Csak egy dalt, és azt, hogy csodálja a bátorságát, meg
annyit, hogy mikor elmondta neki, honnan ültették át a bőrt az
összeégett arcbőre helyére, mindketten nevetésben törtek ki,
mintha ténylegesen újra hétköznapi fiatalok lennének. Vannak
azok a tökéletes pillanatok az életben, elmélkedett magában tovább
Dom, amiket az ember nem igazán tud megmagyarázni, és nem is
érti az okát, egyszerűen csak érzi, hogy elégedett és boldog. Mint
mikor az ember a zsebébe csúsztat egy sima biliárdgolyót, vagy
mikor nagy sebességgel olyan tökéletesen vesz be egy hegyi
kanyart, mintha csak lassított felvételt nézne.
 „S a madár szólt, felelve a sűrűben elrejtett és nem hallható
zenére…", idézte tovább magában a verset, majd hirtelen észbe
kapott. Micsoda egy érzelgős idiótává váltam, szidta magát Dom.
A háborút okolta érte.
_____

Halk eső szitált a cardiffi öböl felett, mialatt sétált a Pomeroy Street
felé. Lágyan hullottak az esőcseppek a gyöngyöző habokba, alig
lehetett megkülönböztetni, hogy hol válik el egymástól a tenger és
az égbolt. A távolban elmosódott háztetőkön sirályok sírtak, a
közel-keleti zöldséges ponyváján pedig kopogott az eső, amint
áthaladt a Loudoun Square-en. Ez az, erre lakik Saba, gondolta. A
kapucniját a fejére húzta, és ránézett az órájára, megállapította,
hogy pontosan három órája van még a visszafelé tartó vonat
indulásáig.
A sarkon egy szárit viselő nő mosolygott rá, majd egy bicikliző
kisfiú szólt oda neki: „Bácsi, hol van a repülője?"
A következő utcában egy félig lebombázott lakóház tátongott
üresen, félbevágva, a belső szobák halvány rózsaszín tapétája
szégyenletesen tárulkozott ki az utcafrontra. Szegényes környék,
szegényes lakókkal, gondolta Dom. Ez volt Saba utcája, a híres
kikötőváros, amivel a lány találkozásukkor még viccelődött is. A
lányból olyan méltóság és meghatározhatatlan eredetű önbizalom
sugárzott, hogy Dom mindaddig nem sokat gondolkodott a
származásán, és most nehezére esett eldöntenie, hogy hol is
helyezze el magában a lányt. Előző barátnőjének, Annabel
szüleinek Wiltshire-ben volt Tudor korabeli nyaralójuk, melyet
gyönyörű, kacsákkal és hattyúkkal teli tó futott körbe. Dom anyja
nagyon szerette azt a helyet, és gondolatban bizonyára már el is
tervezte ott a fia esküvőjét. Szegény Misou, Domnak nem volt még
szíve elmondani, hogy szakítottak.
Megérkezett Sabáék háza elé, a bejárati ajtót egy hatalmas,
oroszlánfejet ábrázoló kopogtató díszítette. Vett egy nagy levegőt,
és bekopogott. Egy idős, fekete ruhát és gumicsizmát viselő hölgy
nyitott ajtót, sötét szeme fürkészően meredt rá a homályos
előszobából. Dom a kikötőbe vezető úton végig azon gondolkodott,
hogy mit is mondjon Saba családjának, és végül arra az egyezségre
jutott saját magával, hogy csak visszaadja a kék kabátot. Ha az
anyja a segítségét kéri, megteszi, amit tud, majd diszkréten
távozik; semmi szüksége arra, hogy valami megszállott rajongónak
higgyék, egyszerűen csak kedvességből teszi, amit tesz. Ám a terve
kútba esett, ugyanis az öreg hölgy arca felragyogott, amint
megtudta, hogy ki áll az ajtóban, karjánál fogva beljebb tessékelte,
majd bekiabált a menyének a konyhába.
– Joyce, gyere gyorsan! Itt van ő, itt van a fiú! – szólt be, mintha
csak egy rég elveszett gyermek tért volna haza.
A folyosó ajtaja kitárult, és egy csinos, negyven év körüli nő
sietett felé: a haja frissen volt dauerolva, száját is rúzsozta. Bevezette
Domot a nappaliba, ami nagyon otthonosan volt berendezve: a
kandallóban lobogott a tűz, a sarokban pedig egy zongora állt,
mellette kottafüzetek voltak feltornyozva. Az idős hölgy elkapta
Dom zongora felé vetett pillantását, és biztatóan rámosolygott.
– Még én is tudok ám rajta játszani – dicsekedett –, Saba
tanított meg rá, nagyon szereti a zongorát.
– Tansu – szólt rá a fiatalabb nő –, kérlek, vedd le a cipődet.
Megyek, csinálok Mr. Bensonnak egy csésze teát, vagy esetleg
kávézna? Van mindkettő.
– Egy kávét elfogadnék, már ha van elég önöknek. – Majd
hirtelen zavarba jőve udvariatlanságától, hozzátette: – Úgy értem, a
jegyrendszer, meg ilyenek miatt…
– Törököt? Angolt? Milyet szeretne? A férjem hajón dolgozik,
ha valamink, hát kávénk az mindig van.
– Törököt kérnék. – Bár még soha nem ivott olyat, de miért is
ne, gondolta, már úgy is elég furcsa volt minden.
– Ó, én meg Mr. Bensonnak szólítottam – nézett rá a nő
óvatosan az egyenruhájára. – Ne haragudjon, elfelejtettem, mi is az
ön rangja?
– Hadnagy – válaszolta.
Még mindig szokatlannak tűnt számára ez a megnevezés, úgy
érezte, nem érdemelte ki, mint ahogyan azt sem, hogy a többiek
közül pont ő maradjon életben. Lopva megvizsgálta a szoba
berendezését, a könyvespolcokat és a lemezeket a gramofon
mellett: érezte, hogy nem egy tipikus angol munkásosztálybeli
család otthonában van. A falon egy középkorú, napszemüveges nő
portréja volt kiakasztva, aki egy szfinx előtt pózolt büszkén.
 – Umm Kulthum – jegyezte meg az idős hölgy, aki időközben
visszatért. Most egy pár virágmintás papucsot viselt, és szeretettel
nézett a képre. – Nagyon-nagyon jó énekes – mutatott a lemezek
felé –, gyönyörű dalokat énekel. – Amíg a kávéra vártak, Tansu egy
újabb fotót hozott, és gyengéden Dom ölébe tette. Saba volt az,
hosszú szaténruhában állt, és mosolygott hallgatóságára a zenekar
előtt, hajába virágok voltak fonva. A koncert egy hosszú,
hangárszerű teremben lehetett, a hallgatóság pedig fiatal
katonákból állt, akik nyakukat nyújtogatva nézték őt a homályos
helyiségben. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy micsoda
mocskos gondolatok fordulhattak meg a fiúk fejében, és ez
elkedvetlenítette. Az egész látogatása nevetséges. – Saba és a
Bristoli Fúvósok – magyarázta büszkén Tansu. – A második
koncertje – mondta, majd táncot mímelve jelezte, hogy mekkora
sikere volt az unokájának.
– Tansu, kérlek, vedd el a fiatalember kabátját, hadd igya meg
a kávéját! – kérte Joyce, miután bejött, és letette a tálcát.
– A kabátról jut eszembe – szólalt meg gyorsan Dom, és a
kabát után kezdett matatni a táskájában. – Saba ott felejtette a
sajátját… mikor beültünk egy italra.
– Ó, egek! – sóhajtott az anyja, és kivette Dom kezéből. – Ez
tipikus, olyan jellemző Sabára… nézze, nem akarok udvariatlan
lenni, de meddig marad? Nemsokára kezdődik a délutáni
műszakom.
– Négykor megy a vonatom, holnaptól újra repülök. – Nem
dicsekvésként mondta ezt, hanem saját megnyugtatására is jó volt
kimondani.
– Spitfire-t vagy Hurricane-t vezet? – Joyce újra az udvarias
vendéglátó hangneméhez tért vissza, majd aprót kortyolt a
kávéjából.
– Egyelőre egy kiképzőegységnél vagyok. Tudja, volt egy kis
balesetem nemrég, a lányát is így ismertem meg a kórházban… De
már teljesen jól vagyok.
– Azt látom – mosolyodott el a beszélgetés alatt először Joyce.
– Ő jött hozzánk énekelni.
– Igen, ezt csinálta, mielőtt elment… – A mosoly lehervadt az
arcáról, és újból szúrós lett a tekintete, majd mélyet sóhajtott a
kávéja felett.
 Az idős hölgy visszatért, ezúttal egy tányér csicseriborsót
hozott.
– Kóstolja meg! – nyújtotta Dom felé a tálat. – Vegyen
nyugodtan!
– Köszönöm, Mrs. Tarcan.
– Tansu – szólalt meg szigorúan a nő –, a nevem Tansu. Óh –
nyúlt Saba kék kabátja felé, és végigsimított rajta, mintha valami
szent relikvia lenne.
– Meséljen még egy kicsit arról, hogyan találkozott Sabával –
kérte Joyce.
Unokája nevének említésére Tansu felsóhajtott, és kíváncsi
tekintetét várakozón Dómra szegezte.
– East Grinsteadben voltam kórházban, Saba pedig ott lépett
fel, az utolsó pillanatban ugrott be valaki helyett. Csodálatos volt! –
mondta Dom, és egy másodpercig mélyen egymás szemébe néztek
Tansuval.
– Igen, csodálatos – sóhajtott Joyce –, és önző – tette hozzá
elfojtott indulatokkal teli hangon.
– Önző?
– Igen! – vágta rá, majd dühösen kortyolt egyet a kávéjából. –
Egy nyugodt éjszakánk sem volt, mióta elment.
– Merre van?
– Hát ez az! Mi sem tudjuk! – Az idős hölgy csendben figyelte
kettejük beszélgetését, s ennél a résznél alig hallhatóan szipogott
egyet, majd a kötényébe temette az arcát. – Tansu, hoznál, kérlek,
süteményt a konyhából? – Mikor kiment, Joyce ismét Domhoz
fordult. – Nem mindent ért abból, amit beszélünk, de nem akarom,
hogy ezt hallja, szegény minden este sírva merül álomba, mióta
Saba elment.
Joyce-nak is sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt, a
felszínen nyugodt tekintete mögött kétségbeesés húzódott meg.
– Nem tudja, merre van? – kérdezte Dóm.
– Váltottunk egy táviratot, amiben azt írta, Egyiptomban
vannak, Kairóban, de azt is mondta, hogy másnap már
továbbutaznak. Azóta nem hallottam róla.
Dom látta, amint Saba anyja küzd az érzelmeivel, és életében
először megérezte, hogy milyen súlyos magányra is vannak ítélve
az otthon maradottak. Egészen addig minden alkalommal
elhessegette magától az ilyenfajta gondolatokat, de most nem
tudott nem szembenézni vele. Elképzelte a saját édesanyját, amint
otthon ül egyedül a hideg nappalijukban, csak vár és vár, hallgatja
a híreket, és minden percben attól retteg, hogy vajon nem a fia lesz-
e a következő áldozat.
– Egy hete volt ez, az nem olyan sok idő, a posta borzalmas
lassan működik – próbálta kedvesen megnyugtatni őt Dom. –
Itthon van az… ööö… – kérdezte bizonytalanul, de Joyce
kisegítette.
– Az apja?
– Igen.
Joyce egy falon lógó fényképre mutatott. A kép egy markáns
állú, karakteres, de jóképű, sötét hajú, sötét szemű férfit ábrázolt.
Nem tűnt túl angolosnak.
– Remzinek hívják, mérnök a Fyffes egyik tengerjáróján. Nem
áll szóba velem, mióta elment a lányunk, engem okol mindenért.
Tansu visszatért, egyik kezében egy tálca süteménnyel, a
másikban pedig egy lantszerű hangszerrel.
– Az enyém – mutatta meg Domnak büszkén –, egy tambura.
– Nagyon szép hangszerei vannak – jegyezte meg Dom
udvariasan mosolyogva.
– Ő nem játszik rajta, a néhai férjéé volt – jegyezte meg Joyce
–, de tényleg sokan szeretik a zenét itt az öbölben. Még Hoagy
Carmichael is fellépett errefelé a háború kitörése előtt.
Az idős hölgy közben letette a tálcát az asztalra, és egy újabb
fényképet mutatott Domnak.
– Ő itt a fiam. Négy fiam volt, három közülük már nem él –
torzult el az arca a fájdalomtól, miközben ezt mondta. – Ő is
elment… mikor ő…
– Tan, kérlek, add azt ide! – szólt Joyce szinte kiabálva. –
Kérlek!
– Mikor Saba elment – folytatta Tansu, rá sem hederítve a
menyére, és Saba fotójára mutatott –, mikor ő elment… – Azzal a
kezét felemelte, mintha egy láthatatlan botot tartana, és ütéseket
mímelt, majd hevesen megrázta a fejét. – Nagyon-nagyon rossz…
Hirtelen kínos csend támadt közöttük, Joyce lassan belekortyolt
a kávéjába, majd nagy nehezen megszólalt.
– Igaz, amit mond. A férjem nem egy erőszakos ember, de
amikor megtudta, hogy rendszeresen fellép, nagyon dühös lett. A
Programirodától érkezett levél volt az utolsó csepp abban az
átkozott pohárban. De hát mit kellett volna tenni a lányomnak? Az
éneklés olyan neki, mint másnak a lélegzetvétel, erre született. Mi is
bátorítottuk, hogy csinálja, eleinte még ő is egyetértett vele, és
hihetetlenül büszke volt rá.
– Persze, értem… – mondta Dóm.
Tansu közben felemelte a gramofon fedelét, úgy tűnt, fel akar
tenni egy lemezt.
– Ne most, Tan. Nincs most idő erre, meg kell beszélnünk még
gyorsan pár dolgot – szólt rá, majd Domra nézett –, mert meg sem
kérdeztem még a fiatalembert, hogy valójában mi szél hozta ide?
– Tulajdonképpen csak a kabátot szerettem volna visszaadni –
motyogta Dom, és szégyellte magát, hogy máris hazudott.
– És mondja, tudna esetleg segíteni? Most, hogy látja,
mennyire aggódunk érte? Valahogyan ki tudná deríteni, merre
lehet Saba? – csillant fel reménykedve Joyce szeme.
– Megpróbálom, bár nem tudom pontosan, hogy hogyan is
tudnék… aggasztja valami más is?
– Lehet, hogy ostobán hangzik, de a férjem szerint nagyon
gyanús ez a gyors távozás.
– Miért?
– Először is, általában a Programiroda nem vesz fel huszonöt
év alattiakat, Saba pedig csak huszonhárom múlt, ráadásul olyan
sietősen indultak útnak. A férjem azt mondja, általában még
legalább egy-két hónapig készülnek az utazásra, mert ennyi idő,
amíg hatnak a sárgaláz meg a többi betegség elleni oltások,
ráadásul ott van az a rengeteg papírmunka és elintéznivaló is…
Hová siethettek ennyire?
– Talán csak nagyon gyorsan kellett nekik egy társulat, ennyi
az egész. Úgy tudom, közel háromezerötszáz szövetséges csapat
csatlakozik most Észak-Afrikában a 8. hadsereghez. – Dom torka
kiszáradt, amint ezt mondta, gondolatai szélsebesen cikáztak: a
háború legfontosabb része most Észak-Afrikában zajlik, Sabát a
legveszélyesebb területre küldték.
– Amúgy meg nem is értem, mit keresünk Észak-Afrikában,
olyan messze van – jegyezte meg méltatlankodva az asszony.
– Az már igaz – helyeselt Dom. Megfordult a fejében, hogy
elmagyarázza a terület stratégiai fontosságát, de végül arra jutott,
hogy nincs idő a történelemórára. A 89. század ott állomásozó
részlege járt a fejében. Ott volt egy pár hetes kiképzésen, bár akkor
még nem igazán történt semmi, leginkább a sátrakban ültek, ócska
gint vedeltek, arra várva, hogy mikor küldik őket bevetésre. De
talán, ha most megpróbálná… – Nem is lenne lehetetlen… –
gondolkodott hangosan. Átrepülhetné az óceánt, fel a kék égbe, át
az ürességen, egészen addig, amíg azt nem érzi, hogy szabad, mint
egy madár.
– Ismer onnan valakit? – szakította félbe gondolatait Joyce.
– Nem sok mindenkit. De a férje mitől tart, mi miatt távozott
ilyen sietősen a lánya?
– Én sem tudom – komorodott el az arca. – A férjem hajlamos
eltúlozni a dolgokat, de közben őt is megértem. Szörnyű emlékei
vannak az első világháborúból és a világnak arról a feléről. Tudja, ő
már akkor is hajózott, és mire hazatért, a fél faluját kiirtották.
Szegénynek mindhárom testvérét kivégezték, nem csoda, hogy fél.
– Saba tud erről?
– Nem. Mindig is ő volt az apjának a szeme fénye, akit távol
akart tartani ezektől a borzalmaktól.
– Milyen volt ő? – csúszott ki Dom száján. – Úgy értem,
kislány korában.
– Csodálatos kis csibész volt! – mosolyodott el Joyce. – A
nagynénje egyszer azt mondta, soha nem látott még ilyen
gyereket, aki bárhol is van, ennyire beragyogja a társaságot.
Régebben sokat látogattuk a szüleimet, akik a völgyben laknak, és
lovakat tartanak. Már négyévesen is, ha szekérre ültünk, mindig ki
akarta venni a kezünkből a gyeplőt, mondván: „add ide anya, én is
meg tudom csinálni". Aztán amikor egyszer elszaladtak velünk a
lovak, nem győzött kacagni, később azt mondta, az volt az egyik
legizgalmasabb napja. – Dom jobban szemügyre vette a nőt; csinos
volt, amikor nevetett. – Bolondult az énekesek után, állandóan Billie
Holidayt, Dinah Shore-t és Helen Forrestet hallgatott. Mikor
megvettük neki a Deep Purple-lemezt, legalább ötmilliószor
meghallgatta egymás után, már az őrületbe kergetett minket,
aztán bezárkózott a szobájába, és egy órával később már kívülről
fújta a dalokat… De mindig is hirtelen volt. – Azzal a kabátra
nézett, majd megint Dómra. – Nézze, tudna segíteni?
 – Nem tudom. Biztosan jól van, ne aggódjon, a posta rémesen
rossz arrafelé. Valószínűleg egy-két nap, és megérkezik a levele.
– Teljesen el vagyok keseredve. Tudom, boldog, hogy
dolgozhat, mindig is imádta a fellépéseket, csak olyan naiv.
– Ha véletlenül odahelyeznének, és találkoznánk, mondjak
neki valamit? Az a baj, hogy szinte idegen vagyok a számára, nem
jelenhetek meg előtte csak úgy, és parancsolhatom őt haza –
jegyezte meg Dom.
– Nem, nem, ne is tegye! – Joyce szeme felcsillant. – Ez egy
csodálatos élmény neki, és nagy lehetőség. Csak mondja meg neki,
ha találkoznak, hogy megértem őt, és támogatom, meg azt, hogy
csak annyit szeretnék tudni, hogy biztonságban van. – Kicsit
megnyugodva az órára pillantott. Három óra húsz volt. –
Indulnom kell.
– Nekem is – állt fel Dom.
– Mehetünk együtt egy darabig.
– Kérdezhetek valamit? – Domot furdalta a kíváncsiság, úgy
érezte, nem mehet el úgy, hogy erre ne kapjon választ. – A többi
levelét is felbontotta?
– A legtöbbet igen. – Majd védekezőn hozzátette: – Tudja, nem
akarom, hogy az apja még dühösebb legyen, és ezt ön sem
szeretné, ha ismerné őt.
– Más férfi is ír neki?
– Csak egy másik fiatalember, annyi idős lehet, mint maga.
Erre hirtelen élesen belenyilallt Domba a féltékenység, ami
meglepte, hiszen tudta, nincs joga így érezni.
– És őt is egy koncertről ismeri? Hallotta őt énekelni?
– Igen, persze. Paul az, aki a vőlegénye volt egy ideig –
válaszolta Joyce keserűen –, rendes fiatalember, jó családból való, és
tanárnak készül. Nem sokkal azelőtt szakított vele Saba, hogy
elutazott volna Londonba. Egyszer csak kiszállt a kocsijából,
hazarohant a mocsáron keresztül, és visszaadta neki a gyűrűt.
Azóta sem tudom, hogy mi is történt, csak annyit, hogy a fiúnak
összetörte a szívét. Az olyan emberek, mint Saba, olyanok, mint a
villám: hirtelenek, és nem veszik észre, mennyire meg tudják
bántani a másikat.
Vajon ez fenyegetés vagy figyelmeztetés lenne, tűnődött Dom. A
válaszban nem volt biztos, de később, amikor már a Pomeroy
Streeten sétáltak, valami megmagyarázhatatlan és váratlan
izgalmat érzett.
Új kalandra volt szüksége; újra repülni akart, több okból is, és
ebben már kevéssé játszott szerepet Jacko emléke. Az, hogy Saba
ott lehet valahol Egyiptomban, csak izgalmasabbá tette a kalandot,
amibe, úgy érezte, végre könnyű szívvel vág bele, bár biztos volt
benne, hogy kockázatos útnak néz elébe.
Nyol c a di k fe je ze t
KAIRÓ

A lányok egy Minerva nevű kis hotel éttermébe jártak reggelizni,

pár sarokra a szállásuktól. A hely dugig volt jázminvirággal, a
falakról pedig fürtökben lógott le a rózsaszín murvafürt, középen
egy szökőkútból csobogott a víz. Saba az érkezésük után egy héttel
egyedül ült az asztalnál, amikor egy szőke hajú, nyurga angol
úriember sétált oda hozzá.
– Merre vannak a barátai? – kérdezte, majd bemutatkozott. –
Dermot Cleeve vagyok, a BBC haditudósítója. Már vártam, hogy
találkozzam önökkel.
Fiatal volt, és jóképű, hórihorgas orral és élénk, ravaszságot
sugárzó, kék szemmel. Saba levette a napszemüvegét, majd
gondosan eltette a bőrtokba. Életében először hordott ilyet, és szinte
nevetségesen ragaszkodott hozzá, amióta megvette.
– Ők később csatlakoznak – felelte bizonytalanul. Az igazság
az volt, hogy ádáz vita tört ki Arleta és Janine között a fürdőszoba
használatán.
Eljátszott a gondolattal, hogy újdonsült szokása szerint
cigarettára gyújt, de félt, hogy köhögni kezd, így inkább nem tette.
– Nagyon untatnám, ha leülnék önhöz egy kávé erejéig? –
kérdezte kedvesen a férfi. – Elmegyek, amint jönnek a lányok.
– Természetesen nem – válaszolta.
A férfi csendben leült, panamakalapját a mellette lévő székre
tette, elijesztve két, az asztal alatt csipegető madarat.
Samir, Saba kedvenc pincére érkezett a gyöngysor függönyt
elhúzva. Feje fölött egy friss barackkal, dinnyével és banánnal
megrakott ezüsttálcát egyensúlyozott. Samir teljesen el volt
ragadtatva Saba félig török származásától.
– A szokásos reggelit, hölgyem? – kérdezte.
Eddig minden reggel valódi kávéval, főtt tojással, finom vajjal
és banánszeletekkel kényeztették őket.
– Még megvárom a többieket – mondta Saba a napszemüvegét
újra felvéve. – Hihetetlenül finom itt minden – fordult Cleeve felé. –
Szinte lelkiismeret-furdalásom van, tudván, hogy máshol meg csak
élelmiszerjegyre kapnak ennivalót. És azok is csak silány minőségű,
vacak ételek.
– Ne bánkódjon – válaszolta megnyugtatón a tudósító –,
inkább élvezze ki, amíg megteheti, és amíg van mit. Ha úton
lesznek, kétszersültön és marhahúskonzerven fognak élni napokig.
Egyébként tudja már, hogy mikor mennek?
– Még nem.
– Biztosan nemsokára kiderül.
Samir még egy darabig körülöttük tüsténkedett: szalvétát
terített, kávét töltött. Saba megkérdezte tőle, milyen volt a reggele,
mire ragyogó arccal felelt.
– Il-hamdu li-llah.
Cleeve mosolyogva és kérdőn nézett Sabára.
– Mit mond?
– Il-hamdu li-llah, annyit jelent körülbelül, hogy Isten
segítségével. Ez bármit jelenthet, attól kezdve, hogy „köszönöm,
jól", egészen addig, hogy „fél lábbal a sírban vagyok".
– Mindig a helyiek nyelvén beszél a pincérekkel?
– Nem – nevetett Saba. – Csak egypár szót tudok. Még az
apám tanított, aki egyébként török.
Cleeve két cukrot tett a kávéjába, majd megkavarta.
– Ezek szerint beszél törökül? – Félredobta a szemébe lógó
hajtincsét, és tisztelettel vegyes kíváncsisággal nézte a lányt.
– Elboldogulok vele. Otthon beszéljük.
A két veréb visszamerészkedett az asztal alá, és lecsaptak a
lehullott kenyérmorzsákra.
– Kis senkiháziak – mondta Cleeve. – Fogadni mernék, hogy
ők a legkövérebb madarak Kairóban. Mintha csak az övék lenne a
hely.
Kisebb zűrzavar hallatszott az ajtó felől. Arleta érkezett meg.
Cleeve felállt.
– Itt hagyom önt a barátainak. Jó étvágyat kívánok! Ó, meg
akartam kérdezni – fordult vissza, és a kalapjáért nyúlt. – Hol
próbálnak?
– A régi moziban, a Mansour úton. Ma lesz az első próbánk.
– Izgul?
 – Egy kissé.
– Lehet, hogy beugrom majd. Bagley-vel ismerjük egymást
még Oxfordból. Pár műsort csináltunk együtt is. Ne féljen Bagley-
től – búcsúzott. – Farkasbőrbe bújt bárány, és nagyon tehetséges,
csak tanulni lehet tőle.
– Mit akart? – kérdezte Arleta Cleeve távolodó alakját nézve.
– Semmi különöset. Haditudósító. Ismered?
– Nem, állandóan cserélődik a személyzet errefelé. De nagyon
csinos.
– Igen, emellett kedves és barátságos is – tette hozzá Saba.
– Több mázsa leszek, ha ezt így folytatom. – Arleta megkente
vajjal a második szelet pirítósát is. – Ezek a legfinomabb reggelik,
amiket valaha ettem.
Samir közben kávét töltött a csészékbe.
– Kérem, hölgyeim, fogyasszanak még – mondta, láthatóan
élvezettel töltötte el, hogy így ízlik nekik a reggeli. – Önök
túlságosan… – És a kezével csalódottan formázta a levegőbe
vékony alakjukat.
– Errefelé szeretik, ha lötyög… – jegyezte meg Arleta, miután
Samir elment.
– Mi? – Saba megint a napszemüvegével babrált.
– Hát tudod, a telt lányokat, akiknek jól lötyög a hájuk, ha
megpaskolod – nevetett Arleta, és megbökte Saba hasát.
Jól mulattak, mikor Janine idegesen és sápadtan megérkezett.
Mikor leült, pont egy repülő szállt el felettük, olyan zajjal, hogy az
egész asztaluk beleremegett.
– Ha esetleg érdekel titeket, borzalmas éjszakám volt – kezdett
bele a panaszkodásba a lány –, az a rengeteg szúnyog, és a zajok
az utcáról… – Samir érkezett a gyümölcsös tálcával, de Janine egy
szomorú intéssel elküldte, mondván, hogy nem tesz jót a
gyomrának, inkább csak teát és pirítóst kér. Egy éhes kóbor
macska ült le velük szemben, abban bízva, hogy neki is csurran-
cseppen valami. Kopott bundájából foltokban hiányzott a szőr, és
erősen sántított. – Nehogy hozzáérjetek, vagy idehívjátok! Egyszer
egy barátnőm a Királyi Balettból hozzáért egy kóbor macskához,
és beteg lett tőle, még valahol Nyugat-Afrikában. Huszonnyolc
injekciót kapott, ám azóta sincs teljesen jól. Sicc, sicc! Ocsmány
teremtés! – mondta, azzal egy elegáns rúgással arrébb lendítette a
macskát. – Egy másik barátom – folytatta a rémtörténeteit a száját
törölgetve –, szegény pára, eltévedtek a sivatagban a dzsipjükkel.
Homokviharba keveredtek, és elfogyott a vizük. A saját tudjátok
mijüket… ööö… a természetes folyadékaikat… a vizeletüket itták,
amíg végül meg nem találták őket, néhányukat a halál kapujából
hozták vissza.
– Mindig ilyen optimista voltál? – kérdezte ingerülten Arleta. –
Vagy van esetleg valami vidám történeted is?
Janine közben leintette a pincért, citromot és forró vizet kért.
– Úgysem lesz forró – mondta Janine, mikor Samir elment. –
Soha nem úgy hozzák ki, ahogyan kérem. Egyébként csak realista
vagyok – folytatta –, hallottátok, mit mondott Furness százados.
Nem is kéne itt lennünk, a legtöbb társulatot már régen
hazaküldték. Nincs értelme homokba dugni a fejünket, veszélyes
helyen vagyunk.
Saba elkalandozott egy pillanatra. Félt. Odakint egy egészen
más világ volt, mint amit eddig ismert. Nem is olyan messze, a
függönyön túli konyhában is más világ volt, ami már nem
biztonságos számukra. Egy kutya bukkant elő az egyik
jázminbokorból. Lekushadt az asztaluk alá, és felnézett rá
borostyánsárga szemével. Mikor szórakozottan megvakargatta a
fejét, Janine szinte rákiáltott, hogy ne tegye, majd elnézést kért.
– Jobb lesz, majd ha elkezdünk dolgozni – mondta. – Nagyon
feszült vagyok, sokkal inkább, mint amennyire mutatom.
Arleta a szemét forgatta Janine háta mögött, de Saba ez
egyszer megsajnálta a lányt. Tényleg volt félnivalójuk.

A stúdió, ahol próbáltak, cigaretta- és vizeletszagtól bűzlött.

Valamikor moziterem volt, és nem tűnt a legideálisabb helynek a
próbákhoz. A ventilátorok nem működtek, a színpad rozoga volt,
és szálkákkal teli, de a lehetőségekhez képest még ennek is
örülniük kellett. Egyre több és több csapat áramlott Kairóba, és
borzasztóan helyszűkében voltak.
Max Bagley, a rendezőjük már várta őket. Alacsony, tömzsi,
lezserül öltözött férfi volt. Haragosan nézett rájuk, amint beléptek
az ajtón, bentről már hegedű és trombita kósza hangjai szűrődtek
ki, éppen próbáltak.
 – Késtek – üdvözölte őket, és az órájára nézett. – Fél tizet
mondtam, nem háromnegyedet! Ha még egyszer előfordul,
levonom a fizetésükből. A zenekar csak magukra vár.
Már sokat hallottak Max Bagley-ről. Arletának egy barátja,
akinek a csillaga szépen ívelt felfelé a londoni revükben, dolgozott
együtt vele. Ő mesélte, hogy szigorúsága, nyers modora és
alacsony termete ellenére a vele dolgozó nők fele az ágyában kötött
ki, de legalábbis szerelmes lett belé. A titka az, hogy elhiteti, hogy
az ember minden titkát megérti, és azt, hogy a legjobbat hozza ki
belőled, magyarázta Arleta, amit, be kell vallani, nem sok férfi tud,
vonta le a következtetést.
Janine elvörösödött a dühtől, mikor leszidták őket. Hiába
mondta ugyanis, hogy induljanak előbb, Arleta állította, hogy még
rengeteg idejük van. Aztán persze lerobbant az előttük haladó autó,
amit nem tudtak kikerülni, az utca pedig megtelt a fejüket fogó,
kiabáló autósokkal.
– Drágám, képzelje, vészhelyzet volt… – kezdett
magyarázkodni Arleta, de Bagley közbevágott:
– A nevem Mr. Bagley. Ha azt szeretném, hogy drágámnak
hívjon, majd szólok.
– Hupsz – kuncogott Arleta Sabának, mikor már az öltözők
felé siettek. – Zsémbes alak.
Saba csodálta Arletának azt a tulajdonságát, hogy semmiből
nem csinál nagy ügyet, és nem jön zavarba. Ahogy jobban
megismerte, egyre inkább arra gondolt, hogy kemény fából
faragták a lányt.
Saba az öltözőben kipakolta egyszerű, fekete balett-trikóját,
fekete szoknyáját és szteppcipőjét. A haját szorosan hátrafésülte, és
halványan kifestette a száját. Janine, még mindig a késés miatti
pánikhangulatban, az ablak mellett vetkőzött.
– Ne nézzetek ide – mondta, amint a rózsaszín harisnyáját
húzta felfelé.
– Abszolút senki nem nézi a fenekedet – csipkelődött Arleta,
miközben élénkvörös rúzst tett fel. – Készen álltok? – kérdezte, és
kinyitotta az ajtót, mikor már mindnyájan felöltöztek. – Indulás az
oroszlán barlangjába!
_____
Felsétáltak a színpadra, jahol már ott várta őket Bagley, a lengyel
akrobaták, akik szintén elkéstek, és Will. A zenét egy Vidám Fiúk
nevű, hattagú banda szolgáltatta, akik már három hónapja
Kairóban voltak. Will színpadias meghajlással fogadta a lányokat,
de Bagley félbeszakította.
– Elég legyen, vágjunk bele!
Szenvedélyes elhivatottsággal, izzadó homlokkal állt előttük, és
próbálta felkészíteni őket a rájuk váró feladatra.
– Ide figyeljenek, ez nem egy előre megtervezett és leszervezett
turné, tehát úgy tekintsenek magukra, mint a pihékre, akiket ide-
oda sodor a szél! Legyenek rugalmasak! Az előző csoportok nem
mindig tudták ezt. Ahogyan azt már hallották, Kairót bármikor
kiüríthetik.
Figyelmeztette még őket, hogy a munka sokszorosan fárasztó,
és ha nem tartják be, amit mond nekik, hamar bajba kerülhetnek.
Példaként említette azt az előadót, aki a fellépés közben a
színpadon spontán monológban tört ki, hogy mennyire elege van
az egészből, és hogy ez az egész egy nagy lószar, majd úgy, ahogy
volt, teljes sminkben és jelmezben távozott a sivatagba.
– De igazán! – szörnyülködött halkan Janine, aki ki nem
állhatta, ha illetlen szavakat használnak a jelenlétében.
– Ez Elsa Valentine volt! – suttogta Arleta Sabának. – Az ő
helyére vettek fel téged.
A show már készül, tájékoztatta őket Bagley, a lábát lazán egy
széken pihentetve; a turné előreláthatóan az On the Razzle címet
fogja kapni. A terv szerint a premier a Gezira Sport Klubban lesz
Kairóban, majd útnak indulnak, és végiglátogatnak több,
véletlenszerűen kiválasztott sivatagi helyszínt, légibázist és
kórházakat a turné során, és őszintén, a helyek nevéről fogalma
sincsen.
– Hogy hangzik? – mosolygott rájuk kisfiúsan csibészes
mosollyal.
– Csodásan, Bagley úr! – nyomta meg az úr szót Arleta.
Saba érezte, hogy Janine keze kissé remeg, és annak ellenére,
hogy sokszor ki nem állhatta a viselkedését, most együttérzett vele.
Arleta néha túl magabiztos volt. Az igazat megvallva Saba is félt.
_____
Tizenegytől egyig megállás nélkül az új műsort próbálták. Új
számokat, új dalokat, belépőket és kilépőket. Az első szám az
akrobatafiúké volt, hajmeresztő szaltókkal és cigánykerekekkel
szelték át a színpadot keresztül-kasul. Lev volt a legidősebb
közülük, ennek ellenére izmos és szikár alakja volt, akárcsak egy
iskolás fiúnak. Emellett Saba szerint neki volt a világon a
legszomorúbb szeme. Lev egyszer csak megállt a szédítő
mutatványok közben, és a rivaldafényen keresztül tekintetével
megkereste Bagley-t.
– Csak ennyien leszünk fellépők? – kérdezte. – Londonban azt
mondták, egy meglévő társulathoz fogunk csatlakozni.
– Hát, vagy jönnek még, vagy nem. – Ennyit fűzött hozzá
Max. – Hamarosan továbbállunk mindnyájan, úgyhogy mindegy
is.
Az a pletyka ütötte fel a fejét és terjedt el, mint patkány a
padlódeszka alatt, hogy Rommel csapatai egyre közelednek, és
hogy hamarosan a londonihoz hasonló légvédelmi elsötétítés lép
Kairóban is életbe, amit Lev szóvá is tett.
– Próbákon nem beszélünk a háborúról – zárta le a
beszélgetést Bagley. – Rengeteg feladat tornyosul még előttünk. –
Hevesen gesztikulált beszéd közben. Amint a karját emelgette, a
termet betöltötte izzadságának szúrós szaga.
Arleta következett. Katonai egyenruhájának derekán szorosan
meghúzta az övét, fején tengerészsapka csücsült.
– Rendben, aranyom, kezd! – kiabálta Max.
Hetykén mosolyogva elénekelte a meglehetősen pikáns
szövegű Tengerészfiúk című dalt, utána pedig az Engedd magad
szabadon című slágerrel folytatta, közben nagy beleéléssel lengette a
karját.
– Ennyi elég, köszönöm. – Bagley mint egy atléta pattant fel a
színpadra. – Vigyen bele egy kis matróztáncos hangulatot! Pár
ugrás, hipp-hopp, amikor azt énekli, hogy a tenger. – Megfogta
Arleta karját, és a díszletek felé vezette. – Utána egy kis
sztepplépést lehetne belevinni, így ni. Egyébként eddig jól
mozogtak.
Willie következett, aki szegény már a színpadra lépés előtt is
verítékben úszott. Zsebkendőjével a homlokát törölgetve,
belekezdett a kabarédalába. Fapofával elmondta a szokásos vicceit,
majd egy hastánccal fejezte be, amihez vörös színű fez kalapot tett
a fejére.
– Ennyi – fejezte be műsorszámát, és kimerült pillantást vetett
Bagley-re.
Max azt válaszolta, hogy egyelőre megfelel, de amint
visszajönnek a turnéról, összeraknak együtt valami újat.
– Ahogy parancsolja. – Willie leült, és borúsan bámult maga
elé.
– És csak semmi disznó vicc. A kígyóbűvölős poénja már így is
a határokat feszegeti.
– Nagyszerű. Pedig ennél sokkal pimaszabbak is vannak.
– Hát pedig akkor sem szabad – mondta Max –, rengeteg
besúgója van itt a Programirodának, akik mint valami csapat
szűzlány ájuldoznak a legkisebb trágárság hallatán. Nem
engedhetjük meg magunknak, hogy felbosszantsuk őket.
Willie-n látszott, hogy már teljesen máshol van.
– Jól van, öregem? – kérdezte Max kedvesen.
– Soha jobban – rázta meg magát Willie. – És ön?
Saba hallotta, hogy nehezen veszi a levegőt, az izzadság pedig
elborítja a homlokát.
Saba következett. Amint felugrott a színpadra, észrevette, hogy
nyílik a hátsó ajtó, és belépett rajta a szőke tudósító, Cleeve, és
helyet foglalt a hátsó sorban. Mikor a tekintetük összetalálkozott,
Sabára mosolygott, és a kezét hárítóan emelte fel, mintha azt
akarná mondani, ő itt sincs, ne is foglalkozzanak vele. Saba így is
tett. Minden energiájával az előadásra koncentrált, és arra, hogy
minden ízében lenyűgözze Bagley-t.
– Nos – nézett rá a rendező hunyorogva –, hadd mondjam el,
mit szeretnék kérni öntől. Fél a magasban?
– Nem – jött a válasz.
Elmagyarázta, hogy a nyitószámnál azt szeretné, ha Arleta és
Janine két aranyszínű kötélen ereszkednének le. Határozott
mozdulatokkal elmutogatta a levegőben, mire gondol. Sabának a
belépőnél a Ledér lány című számot kellene énekelnie, miközben
Arleta és Janine táncolna körülötte. A szöveget Arleta adná elő
Kleopátrának öltözve, és egy írott táblát tartana, melyen a refrén
lenne, így a katonák együtt tudnák énekelni velük.
 – De most egy zárószámot keresek – mondta, miközben Sabát
bámulta, de mintegy saját magában beszélve. – Amire most
szükségünk van, hogy leteszteljük magát.
– Tesztelni? – Saba kérdőn nézett rá.
– A határait szeretném feszegetni. Lesz olyan, hogy két
koncertet kell adni egy nap, vagy többet, így fontos tudnom, hogy
mire képes.
Saba hallotta, amint Janine a sarokban helyeslően mormog.
Nagy levegőt vett, és a rendező felé fordult.
– Nem gondolja, hogy először meg kéne hallgatnia?
Max az orrát az ujjai közé fogva, lehajtott fejjel gondolkodott.
– Jogos. Még nem tudom egyelőre, hogy mit akarok magától.
Nézzék, maguk nyugodtan elmehetnek – fordult Janine-hoz és
Arletához.
– Nem maradhatnánk? – nyafogott Janine. – Mind együtt
jöttünk taxival.
– Felőlem azt csinálnak, amit akarnak – vetette oda, és újra
Sabára koncentrált. – Eltarthat egy darabig, amíg kitalálom, hogy
mit szeretnék pontosan ettől az ifjú hölgytől.
Saba érezte, amint nagyot dobban a szíve. Hátul a szőke férfi
úgy terpeszkedett el a székében, mintha csak valami
sporteseményen lenne. Max elküldte a zenekart, csupán a
zongoristára, Stanley Mare-ra volt szüksége. Stanley meglehetősen
sértődött külsejű ember volt. Bűzlött a dohányszagtól, ami nem is
csoda, minthogy egyik cigarettáról gyújtott a másikra. Cigarettáját
a szájába fogva visszaült a zongorához.
– Mit szeretne? – kérdezte.
– Még nem tudom. – Bagley kifújt a szájából egy füstkarikát,
és gondolkodott.
Saba érezte, hogy az egész terem őt figyeli, és valami furcsa
feszültség tölti be a színháztermet. Nyomás alatt volt, és a többiek
élvezték.
– Kezdjük a Strange Fruittal {11} – mondta végül. – Ismeri?
– Igen.
Amikor megjelent a dal, rengeteget énekelte otthon. Gyakran
szórakoztatta Tansut azzal, ahogyan a tejesüveget mikrofonként a
szája elé tette, mintha ő lenne Billie Holiday.
– Oké, akkor kezdje. Stan, D-dúrban kísérje.
 Stanley ujjai gyengéden lejátszották az első nyitóakkordokat.
Meglepődött, hogy Max ilyen borongós hangulatú, erőszakról és
gyűlöletről szóló dalt választott, de nem mutatta az érzéseit,
ahogyan Saba sem. Hatalmas megkönnyebbülés volt számára,
hogy olyat kértek tőle, amit ismer. Szemét lehunyva, minden
tudását beleadva kezdett el énekelni.
„Tiltott gyümölcsöt hoznak a déli fák…"
Szívvel-lélekkel énekelt, és amikor befejezte, halvány taps
hallatszott a nézőtérről.
– Hát ez biztosan lefagyasztja a közönség arcáról a mosolyt –
jegyezte meg Willie. – Nem azért küldtek ide minket, hogy
fölvidítsuk őket?
Max semmit sem válaszolt. Sötétített szemüveg volt rajta, és
nem lehetett leolvasni az arcáról, hogy mit gondol.
– Ez nem lesz az előadás része. – Úgy tűnt, mintha most jutott
volna el hozzá, amit Will mondott. – Csak valamit szeretnék
meghallani – sóhajtott egy mélyet. – Mindegy, nem számít.
Folytassuk az Over the Rainbow-val. De ne úgy, mint Judy Garland
az Óz, a csodák csodájában!
– Nem úgy szoktam énekelni, hanem a saját stílusomban. –
Sabát kezdte dühíteni a rendező viselkedése.
A dal felénél tartott, beleéléssel és élvezettel eresztette ki a
hangját, egész lényével átérezte a dalt, amikor a rendező hirtelen
megálljt intett.
– Stop! – Levette a szemüvegét, és Sábát nézte. – Bár ez még
csak az első próbánk, de hadd próbáljam elmagyarázni, hogy mi
az, amit várok, de nem kapok meg magától. – Gondolkodott egy
darabig.
– Ismeri Coleridge-nek azt a verssorát? Tudja, „látom, csak
látom, de nem érzem, a csillagot az égen ". Azt szeretném, ha jobban
érezné, és kevésbé énekelné a dalt. Nem az operában vagyunk.
– De hát érzem a dalt! – Sabát letaglózták Max szavai. Azt
hitte, sikerül megmutatnia magát, hogy lenyűgözi a közönségét.
– Hadd magyarázzam másképp – folytatta halk, de kicsit
kioktató hangon. – Maga túl könnyed az ízlésemnek.
Mikor Saba rápillantott Janine-ra, aki egyetértően bólogatott,
legszívesebben letörölte volna a kenetteljes mosolyt a lány arcáról.
 – Hozza ki magából a maximumot, majd húzza vissza egy
kicsit – mondta kedvesen Max.
Saba már nyitotta volna a száját, hogy elölről kezdje énekét, de
Bagley az órájára pillantott.
– Fenébe, lejárt az időnk. Holnap folytatjuk. – A zenekar
elpakolta a hangszereit, majd Max még Sabához fordult. – Nem
kell elbátortalanodni. Valamit majd csak találunk magának. –
Ennél rosszabbat már nem is mondhatott volna neki. – Valamit,
aminek megvan az a természetes sodrása, ami talán jobban illik
fiatal lányokhoz, majd meglátja.
Mintha egy féleszűhöz beszélne, gondolta Saba. Zsibbadtan
nézett a rendezőre, remélve, hogy nem folytatja a „dicséretét". A
szőke férfi a hátsó sorból sietősen távozott, mintha csak
kiábrándította volna a lány előadása. Micsoda szörnyű nap.
A színházból az utcára kilépve Sabának hunyorognia kellett a
szikrázó napsütésben. Félig csukott szeme alól látta, amint egy
katonákat szállító teherautó lelassít mellette. Akár egy csapat
kalitkába zárt, őrült madár hangja, úgy csapott fel a füttykoncert.
– Szemmel láthatóan sokra értékelik magát, ahogyan én is –
hallatszott egy hang a háta mögül. A szőke férfi gyorsan szedte a
lábát, hogy lépést tartson Sábával. – Sőt, ha pontosak akarunk
lenni, még ennél is többre. Szerintem nagyon is jó volt odabent.
– Köszönöm, Cleeve – mondta Saba anélkül, hogy elhitte volna
a szavait.
Ha jobban ismeri a férfit, talán elmagyarázza neki, hogy nem
bántja, legalábbis nem annyira, Bagley építő jellegű kritikája.
Szerette az okos embereket, és szerette a kihívásokat is. Igazából a
legrosszabb az egészben az volt, hogy az önelégült és kibírhatatlan
Janine előtt mondta ezt neki a rendező.
– Akkor hát elcsábíthatom egy jégkrémre a Groppi'sba? –
kérdezte Cleeve. – Nincs messze innen.
Saba nemet mondott. Túlságosan zaklatott volt egyelőre, és
amúgy is mintha azt pletykálták volna, hogy ruhapróba lesz
valamikor még aznap.
– Akkor legalább a névjegyemet fogadja el. – Előrántott egyet
az elegáns ezüst névjegytartóból, majd odanyújtotta a lánynak. –
Remélem, még láthatom önt – mondta halkan, majd megemelte a
kalapját, és eltűnt a hömpölygő tömegben.
 Kilencedik fejezet

Saba álmatlanul forgolódott aznap éjjel az ágyában; nem tudott

megnyugodni ezután a különös és csalódásokkal teli nap után.
Úgy döntött, levelet ír annak az embernek, aki régen mindig tudott
olyat mondani, amivel megvigasztalta, aki kislány korában
támasza volt, de aki számára ma már nem létezett. Az apjának.

„Kedves Baba!
Talán már hallottad anyától, de szeretném, ha tőlem is tudnád,
hogy biztonságban megérkeztem Kairóba. A munka egész jól
halad.
A társulatban mindenki nagyon kedves, sokat segítünk
egymásnak. Hamarosan indulunk a turnéra, és remélem, egy nap
még nagyon büszke leszel rám. Ha levelet írnál, a Központi
Hadiellátó Irodán keresztül címezd nekem. Bárcsak megírnád a
címedet, hogy könnyebben tudjuk tartani a kapcsolatot, de
megértem, ha még mindig nehezedre esik megbocsátani nekem.

Szeretettel:
Saba"

Írt egy meglehetősen könnyed hangvételű levelet Domnak is,

tájékoztatta, hogy Kairóban van, arra az esetre, ha nem lenne új
barátnője azóta. Megírta, hogy biztonságban van, elkezdődtek a
próbák, és megkérdezte, hogy a világ melyik szegletében jár
éppen. Volt még valami, amit nagyon szeretett volna megírni, de
nem tette: hogy őrülten hiányzik neki, ami nevetséges, hiszen alig
ismeri. Szerette volna azt is megírni, hogy látni akarja, és hogy ő a
legérdekesebb férfi, akivel valaha találkozott. De ösztönei azt
súgták, ne evezzen veszélyes vizekre, így nem írta meg a valódi
érzéseit.
_____
Két héttel azután, hogy elküldte a leveleit, még mindig nem
érkezett válasz egyikre sem. Csalódottan állt az iroda leveles fakkja
előtt.
– Biztos benne, hogy semmi nem érkezett nekem? – kérdezte
az ott dolgozó katonát.
A fiatalember már kétszer is átnézte a leveleket.
– Nincs semmi – válaszolta csendesen.
– Pedig már ezer éve elküldtem.
– Biztosan, kedves – mondta együttérző arckifejezéssel a
katona –, nemrégiben elveszítettünk pár leveleket szállító repülőt,
és nem véletlenül hívják ezt a helyet „Káosz-Keletnek" sem.
Arleta három levelet is kapott azóta, Janine pedig két táviratot,
melyeket szó szerint feltépett, majd elvonult vele, mint kutya a
csontjával, miután beültek egy kávézóba szusszanni egy kicsit. A
pálmafára szerelt hőmérő harmincnyolc fokot mutatott. Arleta
hangosan szürcsölte a limonádéját, és kibontotta az első levelét,
melynek tartalmát hangos sóhajokkal vagy felvihogással
kommentálta. Egyszer-kétszer vigasztalóan megsimogatta Saba
karját, és hozzátette, hogy ne aggódjon, biztosan jön levele a
következő postával.
De Saba nem tudott megnyugodni, sőt már-már a maga
számára is érthetetlenül dühös volt. Egyszerűen elfelejtették őt, és
kész, gondolta. Dom nem írt. Ennek természetesen számtalan oka
lehetett: nem volt ideje, vagy az akadozó postai szolgáltatás, esetleg
egy új lány. Rettentően utálta ezt az érzést, hogy valaki, akit alig
ismer, sőt azt az egy éjszakát leszámítva egyáltalán nem, ekkora
hatással van rá. Annyira tökéletesnek tűnt akkor minden.
Anyjától sem kapott levelet. Érezte, amint a verejték
végigcsurog a nyakán, le a blúzába, ahogyan egyre ingerültebb
lett. Az otthonára és a családjára gondolt, akikkel bár ritkán
beszélt, lélekben mindig ott voltak vele, mint a lehalkított
rádióadás, amit nem hallgat az ember, de ha kikapcsolja, hiányzik
neki. Mi van, ha most mind gyűlölik őt? Talán az apja még mindig
nem bocsátott meg neki, és összetépi az összes levelét. Végül is
megmondta neki, ha elmegy, nem akarja többé látni. Mi van, ha
nem mehet többé haza?
Hangos sóhajtásait hallva, Arleta gyengéden megfogta a karját.
– Túl sokat gondolkodol – mondta rosszallóan. – Hol jár most is
az eszed?
– Azon, hogy beleőrülök, ha hamarosan nem kezdjük a turnét
– vágta rá Saba gondolkodás nélkül –, de tényleg. – Mi másért jött
volna ide, ha nem azért, hogy énekeljen? Vagy lehet, hogy a
földkerekség legostobább döntését hozta?

A visszaútjukon egyenesen Fumess századosba botlottak.

Sétapálcával a hóna alatt, feszes léptekkel, leszegett fejjel sietett
vissza a parancsnokságra, amikor meglátta a lányokat.
– Nagyszerű! Épp magukat kerestem!
Lázasan kutakodott az aktatáskájában, majd a kezükbe
nyomta, amit keresett.
– Meghívók. Fogadás lesz holnap este a Mena Hotelben. Persze
ha nem marad el, a háborúnak ebben a szakaszában napról napra
változik a helyzet.
– És mi a jelenlegi helyzet? – kérdezte Janine idegesen.
– Tájékoztatni fogjuk önöket, ha szükséges lesz – válaszolta. –
Most csak az estéllyel törődjenek. Idekint nagy szüksége van az
embernek ezekre a társas összejövetelekre.
– Kezdem utálni ezt az atyáskodó seggfejet – szólalt meg
Arleta, amint eltűnt Furness karót nyelt alakja a járókelők között. –
Nem mondja el, hogy mikor indulunk a turnéra, nem mondja el,
hogy mik a hírek a háborúról, most meg úgy tesz ezzel az estéllyel,
mintha a fogát húznák. A Mena Hotel istenien néz ki, majd
meglátjátok. Csúcsszuper hely! – A csúcsszuper Arleta szótárában
azt jelentette, hogy a hely teli lesz sznobokkal és méregdrága
ruhákba bújtatott, elegánsan tipegő manökenekkel. Látta, amint
Saba arcára kiül az aggodalom, és hozzátette: – Ne aggódj,
drágám. Hamarosan a sivatagban fogunk szenvedni, addig
élvezzük a luxust, amíg tehetjük.

A következő nap Max Bagley egy levelet csúsztatott be a lányok

ajtaja alatt, melyben az állt, hogy menjenek el a Maarouf úton lévő
raktárukhoz, ahol a színházi kellékek vannak, kölcsönözzenek
ruhákat az esti fogadásra, és próbáljanak meg a lehető
legelbűvölőbben felöltözni.
– Ez hihetetlenül izgalmas lehetőség nekünk! – ragadta ki
Arleta a meghívót Saba kezéből. – Véletlenül tudom, hogy ott lesz
egy nagyon befolyásos ember, Zafer Ozannak hívják. Ha ő kedvel
téged, akkor a karriered be van biztosítva. Egyébként eszméletlenül
kedves és borzasztó gazdag.
– Honnan ismered? – kérdezte hitetlenkedve Janine.
– Viszonyunk volt. Rövid, de szenvedélyes – cukkolta Janine-t,
és hogy még jobban sokkolja a lányt, tovább folytatta: – Mennyei
volt. A sivatagban kezdődött az egész, a sátrában látogattam meg.
Szantálfaillata volt, és nagyon nagyvonalúan bánt velem. Ő volt,
akitől a szeretett szőrmegalléromat kaptam.
– Jaj, kérlek! – Janine elborzadva behunyta a szemét ennyi
erkölcstelenség hallatán.
– Ugyan már, csak ugrat, nem veszed észre? – zárta le Saba a
beszélgetést.

A ruhakellékes a Nílustól pár utcasarokra volt, ahol egy Madame

Eloise nevű szigorú és elegáns külsejű nő fogadta őket.
A Madame valamikor Lanvinnak, a híres párizsi
divattervezőnek volt a modellje. Kifogástalan sminkje, magassága
és tarkóján szorosan összefogott kontya tiszteletet parancsoló külsőt
kölcsönzött neki, de a mosolya barátságos volt. Végigvezette őket a
hosszú, keskeny helyiségen, amelynek polcai és fogasai roskadásig
voltak pakolva a pedáns rendben tartott ruhákkal, parókákkal és
különböző dobozokkal.
– Ez jó móka lesz! Három elbűvölően szép lány – szólalt meg
kedvesen. – Lássuk, mit találunk! – Odaállította őket a szoba
végében lévő, embernagyságú tükör elé, és izgatottan válogatni
kezdett. – Szóval, estélyi ruhák – dünnyögte magában. A szobában
lévő pult telis-tele volt rejtélyes cetlikkel: tíz paróka, Tobruk;
összegöngyölt tájkép és hordozható generátor. Iszmáilija; tíz darab
háncsszoknya, öt rózsaszín kalap az On Your Toesra, és hasonlók.
Egy vadászgép egyre erősödő hangját hallották a fejük fölött.
Saba belenézett a tükörbe, amiből három, ormótlan katonai
egyenruhát viselő lány nézett vissza rá. Micsoda őrült világ,
gondolta. Itt állnak ők hárman, őt az egyenruhája fojtogatja, Janine
zavartan mosolyogva áll egyik lábáról a másikra, na meg a mindig
csinos Arleta, és most lázasan estélyi ruhát kell keresniük,
miközben odakint bármikor bomba hullhat az épületekre. Ha
hihetnek a futótűzként terjedő pletykáknak, Rommel csapatai
egyre közelednek, de nekik nincs jobb dolguk itt, mint kiöltözni.
Furness elmondta, hogy hamarosan útnak indítják őket, és
távolra kerülnek ettől a neonfényekkel kivilágított, bazársorokkal
és éjszakai bárokkal teli helytől; mint valami fényesen becsomagolt
ajándékdobozokat, dobják le őket a sivatagba, hogy az elfásult
katonákat szórakoztassák. Mint a cukorkákat, amelyeket felnőttek
adnak jutalomként a gyermekeiknek, hogy jól viselkedjenek a
fogorvosnál, vagy lenyeljék a keserű gyógyszert. Sabát a tikkasztó
hőség ellenére kirázta a hideg.
– Te ott! – nézett rá a Madame ábrándos tekintettel. Gondosan
manikűrözött ujját szája elé téve gondolkodott. – Sötét haj,
olívaszín bőr… Megvan! – Hátraszaladt a fogasokhoz, és egy nagy
ruhászsákot hozott elő. – Mutatok neked valami fantasztikusan
szépet! Ennek a ruhának az eredetije az egyik legelegánsabb
szalonban készült. Lemásoltam… Nem is mondok semmit, nézd
meg magad! – Azzal izgatottan átnyújtotta.
– Óóó! – kiáltottak fel mindnyájan egyszerre, mint a
kisgyerekek, mikor meglátták a ruhát, aztán némán, riadt arccal
várták, hogy elhaladjon felettük egy vadászgép, mely a közelsége
miatt már-már elviselhetetlenül hangos volt.
Mikor újra csend lett, ismét az estélyre koncentráltak. Saba
ruhája gyönyörű volt: a könnyű, ezüstszínű anyag, mint egy
pillangó szárnya, rebbent meg a ventilátor szelében. A derékrészét
vékony ezüstszálak szőtték át, a hosszú szoknyarésze olyan finom
anyagból készült, hogy szinte kifolyt az ember kezéből.
– Ez nem ér! – csattant fel Arleta tettetett sértődöttséggel. – Én
idősebb vagyok nála, ez engem illetne!
– Ez a Seherezádé-turnéról van – tartotta Saba elé a ruhát a
Madame –, egy vállkendőből készítettem, ami a maharadzsa
lányáé volt, igazi ezüstszálak vannak a derékrészén.
– Mi a méreted?
– Huszonnégyes.
– Tökéletes, próbáld fel. Kérlek, mosd meg előtte a kezed. – A
sarokban lévő tálra meg egy darab szappanra mutatott.
Saba kibújt a sivár egyenruhájából, és lehámozta magáról a
szoknyát. Ahogy ott állt csupasz lábbal és fehérneműben, egy
könnyű szélfuvallat lökte be az ajtót, erős benzinszagot hozva.
– Íme – szólt a Madame, és Sabára fújt egy bojtos üvegben lévő
illatosítót, majd gyors mozdulattal a feje fölé tartotta a ruhát, és
belebújtatta. – Ide, kérlek – és arrébb húzta, a tükör elé. – Tartsd a
kezed.
– Felemelte a karját, és a Madame megkötötte a derekán a
vékony ezüstövet. – Engedd le a hajad. Úgy, úgy. – Betűrte Saba
haját a füle mögé. – Na, ide nézzetek! – kotorászott valami után
egy üvegfedelű kis fiókban, majd előhúzott egy kis gyémánt
brosstűt, amit a ruhára tűzött. – Más ékszer nem is kell, csak ez –
rendelkezett. – A hullámos haj, a kitűző, a ruha! Tökéletes
összhang, pont így elég.
– Ó, egek! – Épp rásütött a nap Sabára, ahogyan a tükör felé
fordult. Sokkolta a látvány. A ruha teljesen átváltoztatta, a
hétköznapi lány helyett mintha egy mesebeli királynő állt volna
előtte. Hirtelen könnybe lábadt a szeme, ahogyan a ruháról eszébe
jutott az édesanyja, aki megható lelkesedéssel szerette a szép,
luxusholmikat, melyeket soha nem kaphatott meg. De rögtön
utána eszébe jutott a fáradt, dühös, cigarettafüsttől rekedt hangon
kiabáló énje is, aki, ha rajta múlik, meghiúsítja az egész utazást.
Egyszer hatalmas vitájuk kerekedett abból, hogy Saba nem akarta
viselni az általa varrt, förtelmes fellépőruhát. Sok kiabálás,
esküdözés és érvelés után Saba felrohant a szobájába, bevágta az
ajtót, hogy az egész ház beleremegett.
Anyja gúnyos hangon utánakiáltott:
„Persze, a kisasszonynak nem elég jó, amit az anyja készít,
ugye?"
Egész őszintén, anyja néhány ruhája tényleg nem állt túl jól
neki. Például az eklektikus, fodros-bodros pöttyös ruhája sem,
amelyben kissé nevetségesnek érezte magát. De hát változnak az
idők, suhant át az agyán.
– Igazán viselhetem? – kérdezte most Madame Eloise-től.
– Persze. De ha tönkreteszed, ki kell fizetned. – Saba csak a
tükörből látta a nő arcát, így nem tudta eldönteni, hogy komolyan
beszél-e.
 – Mennyit is fizetnek most nektek? – kérdezte a nő.
– Nyolc fontot havonta – válaszolta még mindig hitetlenkedve.
– És önnek? – kérdezett vissza Arleta. – Mi is elmondtuk.
– Én nem árulom el – válaszolta, és kecses mozdulatot tett,
mint egy gésa, aki a legyezője mögé rejti az arcát az udvarlói elől. –
Mindenesetre nem eleget ahhoz, hogy akkor is itt maradjak, ha a
helyzet, hogyan is mondjam… ennél is feszültebb lesz. De most
koncentráljunk a lényegre. Kell egy ruha még neked – mutatott
Arletára.
Arleta pillanatok alatt levetkőzött halvány barackszínű
kombinéjára, és élvezte, ahogyan az ablakon beszűrődő
napsugarak rávetülnek leomló, szőke hajára. Madame Eloise
megkérdezte, festette-e valaha a haját, mire Arleta megemlített egy
luxus hajfestékmárkát, hozzátéve, hogy csak egyszer-kétszer
próbálta, a többi pedig a természet adománya, majd drámaian
hátralibbentette szőke tincseit.
Beszédbe elegyedtek, és a Madame bizalmasan elmesélte, hogy
gyakran jönnek hozzá a katonaságtól férfiak is, akik pontosan
ugyanolyan hiúk, mint a nők. Óriási hűhót csapnak abból, hogyan
áll rajtuk a nadrág vagy a zsinórdísz a tiszti zubbony vállán.
Kávéval és süteménnyel kínálta őket, és a lelkükre kötötte,
hogy nagyon vigyázzanak a katonákkal, mert kiéhezett vadállatok
tudnak lenni. Hozzátette, olyan történeteket hallott, amelyek nem
szalonképesek ahhoz, hogy elismételje hölgyek előtt, így csak
annyit tud mondani, hogy legyenek óvatosak, majd megígérte a
lányoknak, hogy amint visszatérnek a turnéjukról, elviszi őket a
bazárba, és megmutatja nekik, hol lehet a legszebb selymet kapni.
– Azt mondták, vigyázzunk a helyiekkel – szólt hozzá a
beszélgetéshez Janine is. Egészen eddig csendben, ölbe tett kézzel
ült az ablaknál.
– Ugyan már! – vetett ellen Madame Eloise. – Sokkal nagyobb
veszélyben vagytok a brit barakkok környékén, ezt higgyétek el.
Szeretem az egyiptomiakat. Okosak, humorosak és
vendégszeretők. Csodálatos a művészetük. Ők építették a
piramisokat, az első teleszkópot, mi meg úgy beszélünk róluk,
mintha… pfff, mintha valami elmaradott népség lennének –
mondta, és dühösen gesztikulált közben.
– Hmm, hát nem is tudom. – Janine-t nem győzte meg.
 – Szóval a ruhánál tartottunk. Neked valami szenzációs darab
kell – fordult vissza Arletához. Elment, és egy csillogó aranyruha
omlott le a karjáról, amikor visszajött. A lány türelmetlenül
belebújt.
– Ollálá! – csodálta meg magát a tükörben Arleta.
Végigsimított a derekán, és elégedetten csettintett a nyelvével, majd
puszit nyomott a Madame arcára. – Akár egy sellő! – lelkendezett.
– Ki hitte volna, hogy Kairóba kell jönni a háború közepén, hogy
egy elegáns ruhát találjon az ember! Van bármiféle csekélyke esély
arra, hogy megkaphatom ezt a turné után? – öltötte magára
hízelkedő mosolyát Arleta. – Nagyon vigyáznék rá…
Saba tudta, hogy ez nem igaz. A lány gyakran csak ledobta a
ruháit az ágy mellé, és másnap reggel szedte csak föl, ha egyáltalán
felszedte, Janine legnagyobb felháborodására. Szerinte csak öt
percet venne igénybe naponta, hogy az ember minden ruháját
szépen rendben visszaakassza a helyére.
Janine végül egy halványzöld sifonruhát kapott, ezüstszínű
cipővel és egy gyöngyös övvel, amit drámai mozdulattal a derekára
kötött.
– Íme – állította sorba őket a tükör előtt a Madame –, hadd
lássalak egymás mellett titeket. Gyönyörű látvány! Várj, azt ne ide,
a másik oldalra jobban passzol! – És áttette a Sabán lévő brosst a
ruhája másik oldalára. – Még valami! – Kivett három gombostűt
egy bársony tűpárnából. – Legyen nálatok, jól jöhet még.
– Mire? – kérdezte Saba csodálkozva.
– Támadás esetén. A katonák túl régóta vannak túl messze az
otthonuktól. Nem úgy értem, hogy mindegyik a velejéig romlott
lenne – tette hozzá gyorsan, mikor meghallotta Janine ijedt
sikkantását –, de itt a sivatagban, elszigetelve mindentől, a férfiak
magányosak lesznek. És ez az a fajta magányosság, amit csak egy
nő tud enyhíteni. Ilyen egyszerű, ezért adom ezt nektek. Nagyon
feldúltnak tűnsz, drágám – fordult Janine-hoz –, pedig te, mint
táncosnő, bizonyára tapasztaltad már ezt a férfiakon. Bizonyos
foglalkozások jobban izgatják a férfiakat. – A lány egyre
sápadtabb arccal hallgatta. – Mellesleg – jegyezte meg csendben
Sábának, mikor Janine és Arleta eltűnt a függöny mögött – egy taxi
vár rád odakint. Késésben vagy.
– Csak rám? – lepődött meg Saba.
 – Csak rád. A Programiroda központjából jött az üzenet,
úgyhogy azonnal indulnod kéne.
 Tizedik fejezet

Egy taxi várt Sabára a bejárat előtt. Beült, majd a sofőr szó nélkül
végighajtott vele a városon, egyenesen a brit haderő tengerentúli
rádióállomásához. Azt hitte, itt kiszáll, de nagy meglepetésére a
kocsi bekanyarodott vele a Port Said útra, majd beértek egy
névtelen sikátorba, amelynek a végén egy szürke háztömböt
pillantott meg, száradó ruhákkal az ablakában.
A taxis megállt, és egy cetlit nyújtott át neki. „Menjen fel a
harmadik emeletre. Egy óra múlva a taxi visszaviszi." Csak ennyi állt
rajta.
Belépett a bejáraton, és beszállt a rozoga liftbe. Nyikorogva
indult neki a harmadik emeletnek, benne a halovány fényt adó,
koszos neon dugig volt szúnyogtetemekkel és porral. Saba idegesen
nézte magát a homályos falitükörben, amíg felért. Gyanús volt neki
ez az egész, a hely egyáltalán nem hasonlított egy stúdióhoz.
Mikor kiszállt, megkönnyebbülten látta, hogy Dermot Cleeve
várja a szélesre tárt, folyosóról nyíló ajtóban.
– Örvendek – szorította meg melegen a kezét. – Micsoda
szervezés. Nagyon kedves öntől, hogy eljött. – A férfi most könnyű
nyári zakót viselt, és hozzá pöttyös csokornyakkendőt kötött.
Hátrafésült szőke haja és széles, mesterkéletlen mosolya egy
talpraesett iskolás fiúra emlékeztette Sábát.
Cleeve egy sötét, szűk lakásba vezette be a lányt, ahol enyhe
görögszénaillatot vélt felfedezni. Jól ismerte ezt a fűszernövényt,
Tansu odahaza gyakran főzött ezzel a jellegzetes keleti növénnyel,
és ilyenkor az egész lakás átvette a szagát.
– Remélem, nem bánja, hogy itt találkozunk – mondta. – Jobb,
mint a stúdióban, itt könnyebb beszélgetni.
Saba már teljesen megnyugodva ült le a lemezekkel és
kottákkal borított kanapéra, amin Cleeve hellyel kínálta. A
könyvespolcokkal, újságokkal, magnófelvételekkel és
ginesüvegekkel borított kis szoba otthonos érzést árasztott
magából, egyáltalán nem olyan hely volt, mint amire számított. A
szoba végéből nyíló kis konyhán nem volt ajtó. A férfi bement, és
nekiállt teát készíteni a gáztűzhely felett, miközben fesztelenül
cseverészett mindenféle hétköznapi dologról: hogy túl sok teát iszik
mostanában; hogy mit tegyen az ember, ha annyi érdekes ízt lehet
errefelé kipróbálni; utána pedig a főzési szokásairól mesélt. Egy
Badr nevű kisegítő jár hozzá takarítani, aki nem akarta megérteni,
hogy Cleeve maga szereti elkészíteni az ételt; nem szereti, ha
ugrálnak és hajlonganak körülötte, főként, amikor amúgy is sok a
dolga.
Teát és egy tálca ínycsiklandozóan illatozó süteményt hozott.
– Ki kell próbálnia – mondta. – A Groppi'sból van. Egy svájci
család vezeti az üzletet, és hihetetlenül finom macaront és rétest
készítenek, igazából a legjobbat, amit valaha kóstoltam.
Saba elvett egy csokoládésat.
Cleeve tovább folytatta: elmondta, hogy véleménye szerint
Max Bagley túlságosan szigorú volt hozzá az előző napon.
– Lenyűgöző volt, ahogyan a Strange Fruitot énekelte.
Libabőrös lettem tőle, sőt, még most is az vagyok, ha rágondolok –
tette hozzá vidáman mosolyogva. Saba is vele nevetett, bár maga
sem értette, miért; valami megmagyarázhatatlan izgatottság
kerítette hatalmába, nem mintha az aznapi események ezt
indokolták volna. – Hatalmas adomány, ha valakinek szép az
énekhangja – nézett Cleeve őszinte csodálattal a lányra –,
csodálatos érzés lehet fellépni a sok elfásult katona előtt, és látni,
ahogy felderül az arcuk a dalok hatására. Megérinteni a lelkűket,
újra emberré változtatni őket. Látja, ez az, amit a vezetőink soha
nem fognak megérteni – mondta, majd cukrot tett a teájába,
megkavargatta, és élvezettel belekortyolt. – Azt, hogy az emberek
nagy része a szerelméért, családjáért, gyermekeiért harcol, nem
pedig a szabadságért, demokráciáért vagy magasztos eszmékért –
jó, persze ott vannak a franciák –, és az embereket emlékeztetni kell
erre. Ekkor jön a képbe az, amit ön csinál, és ez sokkal, de sokkal
fontosabb, az emberek nagy része mégsem érti meg.
Tökéletes mondatok, tökéletes időben, gondolta Saba. Az elmúlt
pár éjszakát álmatlan forgolódással töltötte, súlyos kétségek
gyötörték. Mindaz, ami lelkes izgalommal töltötte el eleinte, amikor
megtudta, hogy Észak-Afrikába jön, egy rémálommá kezdett
válni. Azt suttogták neki az éjszaka gonosz szellemei, hogy bűnös,
akinek a becsvágya fontosabb, mint a családja. Az anyja sír utána,
az apja gyűlöli; nem csoda, hogy nem kap levelet senkitől.
Cleeve újratöltötte a teáscsészéket. Saba nagyon éhes volt, de
próbált ellenállni a kísértésnek, hogy az egész tál süteményt felfalja.
A férfi tovább beszélt arról, hogy mennyire nagyra becsüli, és hogy
lenyűgözi őt az ideérkező művészek munkája.
– Természetesen senkit nem akarok név szerint kiemelni, de
véleményem szerint nagy szerepük van a háborúban. Félelmetesen
nagy lehetőség van a kezükben; gondoljon bele, bárhová
utazhatnak anélkül, hogy gyanússá válnának. Nem igaz? És
természetesen megadják azt a pillanatnyi örömet, amitől elfelejti az
ember, hogy háború van. Érti, hogy mire szeretnék kilyukadni? –
kérdezte, figyelmesen fürkészve a lány arcát, miközben lesöpört
pár morzsát a ruhájáról. Saba nem teljesen értette, vagyis csak
gyanította, de túl önhittnek, sőt nevetségesnek tartotta volna
kimondani azt, amire gondolt. – Ha bármikor úgy alakulna, benne
lenne a játékban?
– A játékban? – értetlenkedett a lány.
– Úgy értem, érdekli-e a lehetőség? – javította ki magát Cleeve.
– Talán, de nem teljesen értem, hogy mit kér tőlem.
– Hadd mondjak egy egyszerű példát. Ma este ön elmegy egy
fogadásra a Mena Hotelbe, a Programiroda részéről, mint előadót
fogják bemutatni rengeteg embernek. De ha gondolja, és egyetért,
megkérnénk egy egészen apró feladatra.
– Milyen jellegű feladat lenne?
– Egy egészen apró-cseprő dolog – mondta Cleeve. – De ha
nem szeretné, nem kell megtennie. Ön ugye egy kicsit beszél
törökül és arabul. Lesz ott egy török úriember, Zafer Ozannak
hívják. Nagyon befolyásos ember Észak-Afrikában. Annyit kellene
tennie, ha fel tud rá készülni, hogy elénekel neki egy vagy két dalt
törökül.
– Csak ennyi?
– Csak ennyi – mosolygott Cleeve. – Nagyon szereti az európai
énekeseket, de forróvérű hazafi is egyben, emiatt úgy gondoljuk,
hogy kedvelni fogja magát. Ebben az esetben pedig rengeteg
munkát kaphat tőle a háború után.
– Ez nagyon izgalmasan hangzik – lelkendezett Saba. Cleeve
levette aranyszínű tollának kupakját, és firkantott valamit a
jegyzetfüzetébe. – Egyébként nem azért lettem idehívva, hogy
felénekeljek egy dalt a rádióban? – A szobában lévő nagy távíróra
bámult.
– Ó, hogyne! Már nagyon várjuk az előadását; most indítjuk a
Katonáink kedvencei című műsort, tudja, üzenetet küldhetnek haza,
meg ilyesmik, nagyon megindító. Csak itt van ez a másik dolog,
őszintén, nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha nem szeretné
megtenni, akkor sincs semmi probléma, csak azért gondoltam
önre, mert olyannak tűnik, aki szeret a dolgok sűrűjében lenni –
mondta Cleeve, és kezében egy csésze mentateával átült mellé.
– Mindnyájan nagyon várjuk már, hogy elkezdhessünk
dolgozni – válaszolta Saba, és kissé arrébb csúszott a kanapén. –
Elvileg a héten indulunk a turnéra.
– Értem. Higgye el, hamarosan rengeteg munkájuk lesz. –
Majd halkabban hozzátette: – Pont ezért kellett még most
találkoznom önnel. Vegyen még nyugodtan!
– Nem, köszönöm! – hárította el az utolsó szelet süteményt
Saba. Még nem volt biztos benne, hogy kell-e énekelnie végül, és
azt nem szerette volna teli gyomorral tenni. – Ismeri az
útitervünket? Azt hittem, az szigorúan bizalmas.
– Igen az, ahogyan itt minden. Úgy tűnik, a pletyka lett a
legmegbízhatóbb hírforrás. – Most, hogy Saba közelről figyelte az
arcát, kicsit idősebbnek tűnt, mint amennyinek elsőre gondolta. –
Saba – nézett komolyan a lányra Cleeve. – Nincs sok időm – s
körbepillantott a szobában –, és önnek sincs, úgyhogy térjünk a
lényegre. Mint brit haditudósító, napi szintű munkakapcsolatban
állok a kormány embereivel, és azzal a kulcsfontosságú részleggel
is, amelynek a tevékenysége… hmmm… nem teljesen nyilvános.
Érti, mire gondolok?
– Azt hiszem – válaszolta Saba. Egyszerre ébredt fel benne az
ösztönös veszélyérzet és valami csibészes izgalom is. Mint amikor
egy kisgyerek belép a felnőttek titkos világába.
Cleeve az orrát dörzsölte; bőre egészen áttetsző volt, hajszálerei
tisztán kivehetőek voltak.
– Tehát ma este. – Felállt, elhúzta a függönyöket, majd
visszaült. – Csak egy egészen apró kis segítség, ennyit várunk
magától, úgyhogy ne aggódjon. – Megpaskolta Saba térdét,
mintha csak egy barátságos nagybácsi beszélgetne az
unokahúgával. – Higgye el, még jó móka is lesz, és igazán nem
szeretnénk Önt bedobni a mély vízbe. Vegye úgy, hogy ez egy
teszt, és utána meglátjuk, szeretne-e a továbbiakban is segíteni
nekünk. A legnagyobb biztonságban lesz, én végig ott leszek maga
mellett az est folyamán, de nem szabad felfednünk, hogy ismerjük
egymást. – Kis szünetet tartott. – Egyébként a szokásos társaság
lesz ott, néhány régebb óta itt élő brit kereskedő és üzletember,
tisztek és befolyásos helyiek, akikkel jó üzletet lehet kötni. A jelen
lévő hölgyek gyakran lépnek fel kisebb-nagyobb műsorszámokkal
az ő szórakoztatásukra, így senki nem fogja furcsának tartani,
hogy ön figyelmességből énekel egy-két dalt törökül és arabul is. –
Cleeve suttogva folytatta, arca elkomorodott, a csibészes iskolás fiús
tekintet gondterhelt férfiarccá változott. – Ozan a Közel-Kelet egyik
leggazdagabb embere. Egyébként nagyon kellemes ember, jó
társaság. Nem tudom, mennyit tud a jelenlegi török helyzetről, de
azzal mindenképpen tisztában kell lennie, hogy Isztambul
stratégiai szempontból a legfontosabb semleges város. Az egész
háború kimenetelét eldöntheti, hogy a szövetségesek vagy a
tengelyhatalmak teszik-e rá előbb a kezüket. Tehát minden csepp…
– De… – vágott közbe Saba.
Cleeve megérintette a kezét, leintve őt.
– Hadd fejezzem be. Tudom, mit szeretne mondani: azt, hogy
„mégis mit tudnék én ebben az ügyben segíteni"? És ez itt a
lényeg! Ozan szenvedélye és gyengéje a zene. A háború előtt
rengeteg híres nyugati zenész megfordult nála, Bessie Smith, Ella
és Edith Piaf, csodálatos görög énekesnők, és még sorolhatnám.
Ozan most frusztrált, mivel az embargó miatt nem hívhat meg
külföldi művészeket, csak és kizárólag a Programirodán keresztül,
esetleg még amerikaiakat. Biztos vagyok benne, hogy ön fel fogja
kelteni az érdeklődését, ha meghallja a hangját. Nagyszerűen
kiszúrja a tehetségeket.
Saba izgatottan megnyalta az ajkát. Az eddig elhangzottak
nagyon izgalmasnak tűntek, és persze a hiúságát is legyezgette a
férfi dicsérete.
– És hogyan történjen ez az egész? – suttogta.
– Van egy nagyon jó egyiptomi zenekar a Menában: a
megszokott számokat szokták játszani. Az est folyamán szeretném,
ha meglepné Ozant azzal, hogy elénekel egy dalt angolul, majd
törökül vagy arabul is, nekem mindegy, melyik nyelven. Meg tudja
csinálni?
– Persze, a nagymamámmal sokat énekeltünk török dalokat
otthon. De mit tegyek utána?
– Semmi különöset, kivéve, ha Ozan meghívja önt, hogy
énekeljen a klubjában, amit nagyon remélünk. Ebben az esetben
küldjön egy képeslapot ide, azzal a szöveggel, hogy: „A show
nagyon jól sikerült." Ebből tudni fogom, hogy miről van szó. Ne írja
alá. Tessék, itt a címem. – Lefirkantotta egy papírfecnire. – Nézze
meg alaposan, és jegyezze meg. Minden világos? – kérdezte, és
bátorítóan mosolygott. – Nem olyan bonyolult, igaz?
– Ha jól értettem, azt mondta, ön is ott lesz ma este.
– Igen, de nem beszélhetünk. – Azzal Cleeve hátradobta a
szemébe lógó szőke hajtincsét, és Sabára kacsintott.
A lány megnézte a címet, majd összegyűrte a cetlit, és
visszaadta.
– Most le fogja nyelni, vagy mit csinál vele? – kérdezte félig
komolyan, félig nevetve.
A férfi felnevetett.
– Nem. Egyéb kérdés?
– Arleta, Mr. Bagley, Fumess százados vagy bárki más a
társulatból tudhat erről bármit is?
– Max Bagley tud annyit, amennyit tudnia kell. – Cleeve
komolyan nézett Sabára. – De a többiek nem, úgyhogy ne
beszéljen erről senkinek. Még valami?
– Még egy – nézett Saba nyílt őszinteséggel a férfi szemébe –,
amikor azt mondta, hogy legyek barátságos Ozannal… Ön ugye
tényleg csak barátkozásra gondolt? – Mert ha azt hiszi, hogy
bármikor ennél továbbmennék, akkor ez a férfi hatalmas tévedésben
van, gondolta magában.
– Ó, látnia kéne saját magát, ahogyan ezt mondta, szinte
villogott a tekintete – ugratta Sabát. – Az édesanyja büszke lenne
önre. Én nem az a fajta lány vagyok! – gúnyolódott magas
fejhangon a férfi. – Ismétlem – folytatta komolyan Cleeve –, csak
annyit kell tennie, hogy elénekel pár dalt, és nyitott szemmel jár.
Aztán, ha jól alakulnak a dolgok, lehet, hogy olyat kérünk
magától, amivel hatalmas szolgálatot tesz a hazájának, olyat, amire
egész életében büszke lehet majd. De ha időre van szüksége, hogy
átgondolja… – Széttárta a karját, mutatván, hogy nyugodtan
menjen, ha akar.
– Nem, nem! Meg akarom csinálni – válaszolt Saba, és
komolyan is gondolta. Szinte beleszédült az izgatottságba.
Elképzelte, amint a háború véget ér, és büszkén meséli szigorú
édesapjának, hogy: „Látod, Baba, nemcsak énekeltem, hanem a
kormánynak is segítettem."
– Jó. – Cleeve hosszú ujjaival megszorította Saba kezét. – Akkor
hát benne van – mondta, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Tizenegyedik fejezet
Mikor Saba hazaért, senki sem kérdezte őt Cleeve-ről és a stúdióról.
Ez főként annak volt köszönhető, hogy Janine és Arleta épp egy
hatalmas veszekedésen voltak túl, amin Saba szobatársa még nem
tette túl magát.
– Hazafelé a taxiban – kezdett bele felháborodottan Arleta –
mondtam neki, hogy micsoda hülyeség volt az, amit Madame
Eloise mondott nekünk, hogy itt gombostűket kéne magunknál
hordani, hogy el tudjuk hárítani az „illetlen közeledést" – utánozta
affektálva a Madame hangját. – Akikkel eddig találkoztam, a
hadsereg női tagjaival és a női kisegítő hadosztályból valókkal,
legalább a felük úgy ki van éhezve, hogy ha meglát valakit, aki
nadrágot hord, egyenesen ráveti magát. És ez teljesen helyénvaló! –
folytatta lelkesen. – A háború végre eltörölte a képmutatást, és
elhozta a nőknek azt a fajta szabadságot, amit eddig csak a férfiak
élveztek. Végre vége van a kétszínűségnek és a hazudozásnak.
Kairó most minden fiatal nő álma kellene hogy legyen, hiszen
annyi férfi van itt, akik közül választani lehet – szónokolta Arleta,
majd végre kis szünetet tartott. – És erre mit mond? Csak annyit,
hogy: „Befejezted már végre?" – Arleta briliáns módon utánozta
Janine affektáló hangját, aki ilyenkor általában becsukta a szemét,
mintha látni, hallani sem bírna ennyi illetlenséget. – Azt mondta,
hagyjam abba, ő egyáltalán nem akar ilyen szabadosan élni, és
hogy sajnálja ezeket a nőket, mert a férfiak tudják, mikor „romlott
áruval" van dolguk! Még hogy romlott áru! Micsoda seggfej! –
horkantott fel dühösen Arleta. – Most biztosan a repülősóját
szagolgatja a szobájában…
Arleta megkérte Sabát, hogy vigye be Janine estélyi ruháját a
szobájába, mivel ő nem szeretné látni ezt az ostoba nőt egy
darabig, inkább vesz egy forró fürdőt.
Ez a sok civakodás hirtelen elkedvetlenítette Sabát. Túl sok volt
neki egyszerre ez a környezet, ahol ruhákról és férfiakról
veszekednek, miközben a poros ablakon kinézve ők is láthatják,
hallhatják, hogy tankok zörögnek végig az utcákon, a fejük fölött
pedig vadászgépek köröznek. Kibámult az ablakon, és figyelte a
délutáni nyüzsgést: a fülsiketítő dudálásból kihallatszott a
légycsapóárus hangja, amint hangosan kínálja a portékáját. A
járókelők tucatnyi különböző nyelven folyó beszélgetése egy nagy,
hömpölygő hangzavarba olvadt.
Janine olyan mereven aludt, mint egy porcelánbaba, mikor
Saba bement a szobájába, hogy letegye a ruháját. Zöld selyem
szemellenző takarta el majdnem a teljes arcát, fülét pedig vattával
dugta be a zaj ellen. Éjjeliszekrényén egy kép állt, amely a szüleit
ábrázolta a guildfordi otthonuk előtt. A kép mellett arckrém és egy
üveg gyomorerősítő volt; az óra ötöt mutatott, pont három óra
múlva az estélyen kellett lenniük.
Saba csak állt, és a lányt nézte. Megsajnálta. Milyen egyedül
lehet úgy, hogy senki nem találja őt rokonszenvesnek. A tánc
világában talán sikereket hozott neki a furcsa viselkedése, már-már
kényszeres rendszeretete és szigorúsága, de az életben nem. Pedig
csak kissé fel kellene engednie, és nem lenne olyan elviselhetetlen,
de ez láthatóan nehezen megy neki. Előző nap az öreg Will azt
pletykálta el nekik, hogy Janine-nak még soha nem volt dolga
férfival.
Mire visszament a szobájukba, Arleta is aludt. Olyan
ártatlannak tűnt, ahogyan alvás közben meglibbentette szőke haját
a ventilátor, ajka pedig kissé nyitva volt. Nem igazságos az élet,
gondolta Saba. Arleta minden olyat megtestesített, amitől őt az
anyja óva intette. A csillogásnak és a romlottságnak tökéletes
keveréke volt, és a férfiak megvesztek érte, ráadásul a nők is
szerették, mivel botrányos szókimondósága ellenére kedves volt.
Csak az olyan szűk látókörű emberek, mint Janine, tépték a
hajukat miatta, de hát semmi sem fekete és fehér, az emberek
bonyolultak. Aznap délután, amikor felkérték a rádiószereplésre,
Saba valami olyat látott Arleta szemében, amit addig sohasem:
irigység és féltékenység volt ez, az az érzés, ami sok művész életét
megkeserítette. Olyan ez, mint a csimpánzok a majomházban: ha
az egyik állat kap egy banánt, míg a többi nem, azok sértődötten
kiközösítik.
Arleta felébredt, kikapcsolta a ventilátort, és kikelt az ágyból,
mindössze egy szál selyembugyit és melltartót viselt. Khaki színű
egyenruháját már az első nap bevágta a szennyesbe, és azóta
hozzá sem nyúlt.
– Bemehetek elsőként fürdeni? – kérdezte ásítozva. – Muszáj
megmosnom a hajamat.
 – De tudod, csak háromfordulónyi időd van! – figyelmeztette
nevetve Saba.
Egy homokórával mérték a fürdésre szánt időt, amihez Janine
ragaszkodott, szerinte csak így lehet megakadályozni azt, hogy ne
foglalják el órákra a fürdőt egymás elől.
Janine balett-trikója ázott a mosdó alatti lavórban. Arleta
arrébb tolta a lábával, megeresztette a csapot, és elkezdte feltölteni
a kádat. Saba fáradhatatlanul járkált fel-alá a szobában, és a
Cleeve-vel folytatott különös beszélgetésen járt az esze.
Egyszerre járta át jóleső borzongás és félelem. Gyönyörű
kölcsönruhája a fogason lógott, mintha arra várna, hogy belépjen
egy új életbe. Lent az utcán megnyúltak az árnyékok, alkonyodott,
gyomra korgott az éhségtől. Ebben a pillanatban az egész léte
bizonytalannak tűnt, minden ijesztően új volt körülötte.
Később, már a kádban ülve Dom miatt lett kedvetlen. Azt
kívánta, bárcsak ide tudná varázsolni őt erre az estére, hogy lássa
ebben a csodálatos ruhában, és azt, hogy mennyit változott azóta,
amióta találkoztak. Miközben beszappanozta magát, egy egész
jelenet forgott le lelki szemei előtt: Dom elegánsan áll a teraszon a
kócos hajával, mögötte pálmafák, ő pedig kisétál a naplemente
fényében, rejtélyesen mosolyogva, cigarettával a kezében, azzal a
magabiztos tudattal, hogy ő már fontos feladatot teljesít a
háborúban.
Hogy megnyugtassa magát, végigfutott gondolatban a
lehetséges török dalokon, melyeket ismert, és esetleg elénekelhetne
este Ozannak. A Mazi {12} című dalt választotta, ami apja kedvence
volt. Ezer éve nem énekelt törökül, és minden alkalommal, amikor
ez a dal eszébe jutott, elszorult a szíve. Egy sort sem írt az apja
neki, amióta eljött otthonról. Pedig nemrég még olyan közel álltak
egymáshoz. Elénekelt egy-két versszakot a dalból, s közben teljes
szívből az apjára gondolt.
Az a különös érzése támadt, hogy már nem is ő énekel, hanem
a dal irányítja őt, és ez főként akkor esett meg vele, ha törökül
énekelt. A fenébe már!, gondolta. Baba, talán nem te voltál az, aki
elsőként rábeszélt az éneklésre? Miért kéne abbahagynom?
– SABAAA! – ábrándozását Janine rikácsoló hangja szakította
félbe. – Abbahagynád, kérlek, a kornyikálást? Amúgy meg régen
lejárt a fürdésre szánt időd!
– Gyerünk, gyerünk, hármas számú közlegény! – bömbölte
Arleta. – A taxink fél óra múlva itt van.

Épp a taxiba szálltak be, mikor dudálva, fütyülve lelassított

mellettük egy katonákkal telezsúfolt dzsip. Meglátva a kiöltözött
fiatal lányokat, illetlen ajánlatok garmadáját kiabálták feléjük, az
egyik katona pedig a kocsiban felállva obszcén mozdulattal jelezte,
hogy mit szeretne a hölgyektől.
– Ez már tényleg felháborító! – jegyezte meg sipákolva Janine.
Egyenesen állt halványzöld ruhájában, táskáját szorosan magához
ölelte. – Igazán, nem engedhetnék ezt meg maguknak.
De mindennek ellenére még Janine-nak is el kellett ismernie,
hogy az este tökéletesen szép volt a fogadáshoz. A folyó felszínén
bíbor és arany színben tükröződtek a város fényei, mikor
áthajtottak a Khedive Ismail híd bronzoroszlánjai között. A kis
tengeri ladikok fehér vitorlái megannyi apró éjjeli lepkeként
pihentek a Níluson.
Rátértek egy kis útra, ahol hangosan szólt az egyiptomi zene, a
házakból mulatozás hangjai szűrődtek ki. Az út menti vizesárok
fölé egy csapat férfi hajolt lámpásokkal a kezükben: úgy tűnt, egy
szerencsétlenül járt szamarat próbálnak éppen kihúzni jó néhány
kötél segítségével.
– Ó, Jézusom! – tartotta Janine kezét az orra elé. – Szörnyű ez a
bűz!
– Szerintem üdítő – viccelődött Arleta. – Eau de donkey{13}.
Saba hangosan felkacagott Arleta szóviccén; reggel még
minden olyan frusztráló és zavaros volt, most pedig éppenséggel
Kairón hajtanak keresztül, kölcsönruhákban, hogy egy csodálatos
estét töltsenek el egy luxushotelben.
A kocsiból kinézve egy új világ tárult a szeme elé: hatalmas,
pálmafákkal félig eltakart házak, utána pedig egy öregember az út
szélén, aki éppen pipáját próbálta meggyújtani, miközben mellette
egy gebe várta türelmesen, hogy levegyék róla a málhát.
Körülöttük utcagyerekek sivítoztak és ugráltak.
Samir felesége, aki reggelente a szobákat takarította, mesélte,
hogy az idei termés katasztrofális volt, ami nagy nehézség lesz a
falusiaknak, de ennek ellenére a táj rendet és békés nyugalmat
árasztott. Itt nyoma sem volt annak, hogy valahol a sivatagban
háború folyik.
Vagy háromnegyed órát autóztak, mire Gízába értek, ahol a
hotel volt. Amikor fölhajtottak egy hosszú, fáklyákkal szegélyezett
kocsiútra, Arleta ünnepélyesen feléjük fordult:
– Lányok, jól figyeljetek! Ez a mai este egy vissza nem térő
lehetőség! Élvezzétek ki minden percét!
Janine, aki az úton arra panaszkodott, hogy szédül a kocsiban,
tanácstalanul nézett, és ez egyszer Saba is egyetértett vele. A vissza
nem térő nagy lehetőség, azok a varázslatosan szép alkalmak,
melyekről Arleta beszélt, ritkán adódnak az ember életében. Fel
kell ismerni, mikor az orruk előtt van, kiélvezni minden percét, és
erőt meríteni belőlük, amikor az ember visszatér egy tengerparti
kisvárosba, a szürke angol hétköznapokba.
A kocsi megállt egy csillogóan kivilágított épület előtt.
Hatalmas díszkardot viselő libériás portás pattant melléjük, hogy
kisegítse a hölgyeket az autóból.
Az első dolog, amit észrevették, az a három ősi, a csillagos égbe
nyúló piramis volt a hotel mögött. Saba alig tudta elhinni, amit lát.
A piramisok valami régi, misztikus mesevilágot idéztek számára,
ahol sellők és unikornisok élnek; nem egy estély díszleteként
képzelte el őket.
A látvány még Janine-t is lenyűgözte.
– Azta – kiáltott fel elismerően –, ez tényleg elég csinos!
A hotel egy kisebb domb tetején állt, mint egy csillogó
ékszerdoboz a kobaltkék ég alatt. A teraszokat tucatnyi lampion
világította meg, olyan érzést keltve, mintha az egész hotel a
levegőben lebegne, a dúsan ültetett jázminbokrok pedig édeskés
illattal töltötték meg a levegőt.
– Készen álltok, lányok? – fogta meg Arleta mindkettejük
kezét. – Akkor gyerünk!
Lassan vezette őket a vörös szőnyegen, ahogyan pár
alkalommal Sabával a szállásukon begyakorolták, csak hogy
magukat szórakoztassák.
„Húzd ki magad, egyenes a derék, és ringasd a csípődet olyan
nyeglén, mintha a világon semmi nem érdekelne" –
visszhangzottak Saba fülében Arleta tanácsai.
 Mikor beléptek a nagyterembe, drámai csend lett egy
pillanatra, majd a zenekar folytatta a könnyed dzsesszzenét. Egy
csapat szmokingos fiatalember tátott szájjal bámulta őket. Furness
százados sietett eléjük a tömegből, hogy üdvözölje őket; katonai
szmokingot viselt, amelyhez egy meglepően bő, kissé idétlen
nadrág tartozott.
– Mielőtt elveszítjük egymást – tette Saba vállára a kezét
gyengéden, közvetlenebb stílusban, mint ahogyan eddig
megszokták tőle –, van pár ember, akit szeretnék önöknek
bemutatni. – Majd mintha váratlanul észbe kapna, hozzátette: –
Hölgyeim, szép munka, lenyűgözően néznek ki! – A lenti teraszra
vezette őket, ahol az izzadságtól vörös fejű szolgálók épp
rozmaringot hintettek a tűzre, melyen két egész bárány sült.
Mellettük a hosszú étkezőasztalokon lakomához terítettek: az
asztal roskadásig volt sült pulykákkal, halmokba pakolt főtt
lazaccal és rákkal, ínycsiklandozó gyümölcsökkel. Saba, aki reggeli
óta nem evett, érezte, amint összefut a szájában a nyál, de
ugyanabban a pillanatban lelkiismeret-furdalás kezdte gyötörni a
roskadásig telipakolt asztal láttán: mekkora pazarlás egyetlen
estélyre, amikor máshová oly kevés jut.
– Nézd, nézd! – Arleta izgatottan, mint egy kisgyerek, rángatta
a karját, és a terasz alatti, mécsesekkel körbedíszített medencére
mutatott. A lány haja a gyertyafényben folyékony aranynak
látszott.
Saba a tekintetével a tömeget pásztázta, próbálta kitalálni a
zsibongó sokaságban, hogy melyik lehet Ozan. Egy idős, kövér és
gazdag, tipikus közel-keleti külsejű férfit képzelt el, de senkit nem
talált, akire ráillett volna ez a leírás. A teraszon főként sápadt, fehér,
európai arcokat látott.
– Lányok, jöjjenek! – Furness, úgy tűnt, kissé be van már
csípve, és feltett szándéka volt, hogy mindenkinek bemutatja őket.
– Jól jön egy kis vérfrissítés. – A mellettük álló tiszt felesége erre
ingerülten maga elé motyogott pár kevésbé barátságos mondatot.
A következő fél óra azzal telt, hogy társaságról társaságra
vitték őket, ahol a beszélgetés többé-kevésbé ugyanarra a pár
udvarias mondatra korlátozódott, amikre már az arcukra fagyott
mosollyal válaszolgattak: hajón vagy repülőn érkeztek-e, énekesek
vagy táncosok, mikor indulnak a turnéra? Mindenki ámuldozott,
hogy ez milyen csodás, az egyik öregúr pedig biztatóan hozzátette,
hogy harcoló fiainkra ráfér a törődés. Megkérdezték, játszanak-e
hangszeren, mire Arleta rögtönzött, állítva, ő játszik xilofonon,
Saba pedig valamicskét ért a walesi hárfához, majd a ruhájukat
csodálták, és az otthoni hírekről kérdezték őket. Egy pár még meg
is jegyezte, mennyire sajnálja, hogy otthon jegyrendszert kellett
bevezetni, de hát mit tudnak ők itt tenni, annak nincs értelme, ha
ők is éheznek, majd elindultak a tálcákkal megrakott büféasztal
felé. Egy másik feleség, aki bankár férjével érkezett ide, arról
mesélt, hogy már Durban kikötőjébe érve mennyire lenyűgözte
őket az itteni kultúra, az ételek meg a fények, de egy év távlatából
mit nem adna azért, ha újra a szürke angol eget nézhetné. Amúgy
is megrémíti a gondolat, hogy ilyen távol van a gyermekeitől,
különösen az ilyen nehéz időkben.
– De kérlek – szakította félbe a férje –, ismered a szabályt, egy
ilyen gyönyörű estén nem beszélünk a háborúról. – És tökéletes
fogsorát a lányok felé villantotta. – Élvezzük ki, amíg jól megy,
nem igaz?
– Neked valószínűleg túl jól is – mormogta a felesége, mielőtt
továbbálltak.
A legtöbb katonafeleséget és családjukat már evakuálták
Szudánba vagy Dél-Afrikába, valahová, ahol biztonságosabb,
mesélte a nő még korábban, majd rámutatott egy közelükben álló
fiatal nőre, és elmesélte róla, hogy nemrég özvegyült meg, így
valahogyan elkerülte az áttelepítést, s itt maradt azóta is, ami nagy
vakmerőség. A szóban forgó nő készségesen figyelt egy idősebb
férfira, aki épp egy izgalmasnak tűnő történetet mesélt neki,
kezében egy pohár sherryt tartott.
A hold már magasan járt, szépen megvilágítva a piramisokat. A
három lányt még mindig társaságról társaságra adták, mintha
különleges csemegék lennének, mígnem már az egész terasz
egyetlen zavaros masszának nem tűnt. Végre az idősebb tisztek
nézegetni kezdték az órájukat, és „így elrepült az idő"
rácsodálkozással elkezdtek hazaszállingózni, átadva a
fiatalabbaknak a terepet. A fiatalok meglazították a
nyakkendőjüket, és levették a szmokingjukat. A zenekar álmosító
dzsesszt kezdett játszani a medence melletti táncparketten, ami
lassan megtelt ringatózó párokkal. Ozannak és Cleeve-nek ekkor
még mindig semmi nyoma nem volt. Saba nem tudta eldönteni,
hogy csalódott-e, vagy megkönnyebbült.
Hogy gyorsabban teljen az idő, Saba egy fiatal orvossal
kezdett táncolni, aki folyton szabadkozott, amiért minden második
lépésnél a lábára lépett. Tripoli mellől jött, ahol hat napig
folyamatosan operált, így eléggé kimerült lehetett.
– Elég rázós most ott a helyzet, alig aludtam valamit, így hát
nézze el nekem, hogy ilyen ügyetlen táncos vagyok.
Az orvos a sivatagi légierő részeg pilótáinak egy kisebb
csapatától mentette meg őt, akik térden kúsztak előtte, és egymást
túlharsogva ígértek neki örök szerelmet. Saba fejében megfordult,
hogy Domról kérdezze őket, de végül úgy érezte, hogy nem tudná
elviselni, hogy ugratják vele, s a kapcsolatuk természetét nem
tudná megmagyarázni, amely lényegében nem is létezett. Ennek
ellenére a gondolatai egész éjjel körülötte forogtak.
Mekkora idióta vagy, szidta éppen magát, mikor arra lett
figyelmes, hogy elhalkul a zene és a beszélgetés, és a tömeg egy
emberként fordul az ajtó felé. Egy élénkvörös szmokingot viselő,
megtermett férfi lépett be az ajtón. Daliásan lépdelt, mindenkit
üdvözölt, mosolygott, sokakkal kezet rázott, és volt, akiket vállon
veregetett. Odaintett a zenekarnak, mire belekezdtek a For He's a
Jolly Good Fellow című slágerbe. A férfi már továbbsétált a
tömegben, mikor hirtelen ott termett Saba mellett Arleta, aki úgy
nézett ki a holdfényben, mint egy aranyszínű sellő.
– Drágám, bocsáss meg egy pillanatra – mondta a fiatal
orvosnak, aki Sabára várt újabb tánc reményében, majd arrébb
rángatta a barátnőjét. – Ő Zafer Ozan – suttogta izgatottan
kuncogva –, tudod, akiről meséltem, az a szemtelenül gazdag
pasas! – hangsúlyozta a mondanivalóját.
Ebben a pillanatban Saba tekintete összetalálkozott az újonnan
érkezett férfiéval, Ozan őket nézte pár másodpercig a táncparkett
végéről.
– Nem gondolod – integetett neki Arleta, és egy csókot küldött
–, hogy nagyon sármos?
Saba Ozant bámulta, majd lassan félrenézett. A férfinak
kivillant a csillogó fehér fogsora, miközben a vendégekkel
beszélgetett.
 – Mindenki nagyon odavan érte – mondta Arleta, és szőke
tincseit csavargatta, akár egy szégyenlős kislány, miközben a férfit
nézte.
– Javíthatatlan flörtölő vagy! – dorgálta meg viccesen Saba.
– Tudom. De tetszik neki. – Ozan feléjük sétált. Mielőtt odaért
volna, Arleta gyorsan még Saba fülébe suttogta: – Drágám, meg
kéne lepni őt egy számmal. Kérek is valamit a zenekartól, például
az Éjjel-nappalt. Elénekelnéd? Most hangolnak.
– Miért nem énekled te? – Saba hirtelen teljesen
összezavarodott. Lehet, hogy Cleeve Arletával is összebeszélt, vagy ez
egy teljesen véletlen egybeesés lenne?
– Ugyan már, drágám. Én a táncban vagyok erős, te pedig az
énekben. Ezt még a jó öreg Janine is megmondhatja.
– Mondott ilyet? – Saba elámult. – Nekem soha nem említette.
– Hát persze hogy nem, te buta. Tudod, milyen irigy az
öreglány. Na jó, én is az vagyok, csak én jobban titkolom. – És
játékosan megcsipkedte Saba karját. – Na, pattanj fel a színpadra,
mielőtt még találkoztok!
Saba felment az apró színpadra. A zenekar csak három tagból
állt, egy zongoristából, szaxofonosból, egy dobosból. Úgy tűnt,
már észrevették, hogy jön, mivel elhalkultak, és a zongorista egy
kacsintással jelezte, hogy kapcsolódjon be a következő számba.
Egyre idegesebb lett, szokatlan és ismeretlen volt számára a
helyszín, de igyekezett megnyugtatni magát. A dal az dal itt is, és
végül ez az, amiért idejött. A külvilágot kizárva, teljes beleéléssel
kezdett énekelni, a közönség pedig elismerően morajlott fel.
Behunyta a szemét, és hagyta, hogy elmerüljön a dallamban és a
jázminillatú estében. Egész testét átjárta az eufórikus boldogság: ez
az, amit szeret, ez az, amiben igazán jó.
A közönség tapsviharban tört ki, mikor befejezte a dalt.
Ozan a színpad mellett állt, és lenyűgözve nézte őt; most, hogy
jobban megfigyelte, a férfinak szinte szikrázóan sötét, fekete szeme
volt.
– Ismer más dalokat is? – kérdezte tőle a férfi. – Énekelne
nekem még egyet?
Tudva, hogy talán ez az egyetlen esélye, Saba egy török dalt
választott, melyet még édesapja tanított neki. Fordításban így
hangzott a szövege: „Örökké a szívembe zártalak, mint egy illatos
rózsát, őrizlek szívemben, mint egy vidám csalogányt."
A közönség tanácstalanul állt az ismeretlen nyelvű dal hallatán,
de Ozan szeme felragyogott, ahogyan az asztal körül sürgő-forgó
pincéreké is. Ó, hogy merényire élvezte az estét Saba! Az Enta
Omri című híres arab dallal folytatta, amit Umm Kulthum, az
egyiptomi énekesnő tett népszerűvé az országban. Enta Omri
annyit jelent: „Te vagy az életem". Tan szeme mindig megtelt
könnyel, amikor unokája ezt a dalt énekelte neki. Saba látta, ahogy
az arab pincérek szeme felragyog, amint felismerik, hogy mit is
énekel: a dalt, amely az ő hazájukból való, az ő anyanyelvükön
énekelve.
Tansu mesélte neki, hogy Umm Kulthum akár percekig is ki
tudta tartani a hangokat ebben a dalban. A Közel-Keleten szinte
istennőként ünnepelték az énekesnőt azokban az időkben, s a
koncertjei idején, amelyeket minden csütörtök este sugároztak,
szinte megállt az élet Kairóban, mert az emberek csoportokban
ülték körbe a rádiót, hogy meghallgathassák.
Saba kicsit tartott attól, hogy esetleg szerénytelenségnek tűnik
a részéről, hogy ezt választotta, de a dal hatása minden kétségét
eloszlatta. Mikor befejezte az éneklést Allah Ya Hayya kitartott
sorával, könnybe lábadt a szeme. Az összes apja iránt érzett
fájdalma előjött, ebben a dalban mindenestül benne volt az ő
szenvedélyes, szeretettel és gyűlölettel teli édesapja, aki még mindig
nem tudott neki megbocsátani.
Ozan szótlanul rázta a fejét a dal befejeztével.
– Túl nagy a zaj ahhoz, hogy itt beszéljünk – hajolt oda egy
pillanatra Sabához –, de majd holnap! – mondta szinte kiabálva,
mielőtt elindult volna a tömegben. – Viszlát holnap!
A zenekar is felállva tapsolta meg, amikor lesétált a színpadról,
mintha ő lenne az est fénypontja. Furness, aki bizonyára eddig a
színpad aljánál leselkedett, hirtelen felpattant mellé.
– Érdekes volt. Nem is számítottam erre – suttogta Saba fülébe.
Bár mosolygott, ujjaival erősen szorította a lány karját. –
Bátorkodtam taxit hívni önöknek – mondta, mikor visszaértek oda,
ahol Janine és Arleta állt. Pattogó hangon felhívta Arleta figyelmét
arra, hogy jobb, ha visszaveszi a cipőjét, ugyanis soha nem
tudhatja az ember, hogy mikor bújik elő egy skorpió a járda
repedéseiből.
Janine szorgosan helyeselt, és hozzátette, egy barátja épp így
került kórházba egy nagyon csúnya csípéssel a lábán.
Cleeve-nek még mindig nem volt semmi nyoma.
Tizenkettedik fejezet
A csillagok elhalványultak, és vékony fény csík jelezte a hajnal
közeledtét az ég alján, mire hazaértek. Az egész város csendes és
békés volt, mint ami épp kipiheni a nappali forgatagot.
– Ez a parti legjobb része, nem igaz? – nyújtóztatta ki a lábát
Arleta –, amikor végre leveszed a magas sarkúdat, pizsamába
bújsz, és nem kell tovább flancolnod.
Hajnali négy óra volt, és a levegő olyan bársonyossá vált, mint
a langyos tej. Janine egy gyors cicamosdás után rögtön le is feküdt,
Arleta és Saba viszont már hálóingbe átöltözve kiült az utcára néző
erkélyükre. Alattuk a sikátorban egy szamár bőgött. A légy
csapóárus most a halmokba pakolt portékája mellett aludt egy
szalmazsákon.
Arleta bement teát készíteni, amíg Saba kint maradt. Lábában
még mindig érezte a tánc ritmusát, fülében még ott csengett a zene
dübörgő dallama. Olyan megkönnyebbülés volt ez, mint amit egy
búvár érezhet, mikor felér a felszínre. A Night and Dayt szépen
énekelte, és az Enta Omrival sem csinált bolondot magából, pedig
rettentően izgult előtte. Holnap Cleeve kérése szerint tudatnia kell
vele, hogy az est jól ment.
– Ez egy csoda – tért vissza Arleta. Teát és egy doboz kekszet
hozott a kezében. Haját egy pánttal fogta hátra. – Nemhiába
hívják ezt a napszakot a kék órájának, mikor még nem kelt fel a
nap, de már teljesen sötét sincs – lehunyta a szemét –, az óra,
amikor az emberek meghalnak vagy szerelembe esnek. Meg kell
hagyni, nagy sikered volt az este – folytatta álmos hangon –, te
voltál a bál szépe. Vagy mondhatnám, hogy Ozan új üdvöskéje?
Lenyűgözted őt az előadásoddal.
– Honnan ismered? – kérdezte Saba, de amint kimondta, már
meg is bánta. Nem akart olyasmiről kérdezősködni, amit Arleta
nem szeretne még elmondani, de nagyon kíváncsi volt.
Arleta ásított egyet.
– Amikor az első turnémon voltam a Merybellesszel, a
szabályok még sokkal kevésbé voltak szigorúak: felléphettünk
klubokban is, és így kerültünk Ozan egyik szórakozóhelyére,
Alexandriába, a Cheval d'Orba. Nagyon jó móka volt, és
megtetszett nekem a férfi… – Rágyújtott egy cigarettára. – Ahogy
mondtam, szeretők voltunk egy ideig, de nem sokáig. Azt hiszem,
abban az időben vette el a harmadik feleségét.
Arleta cigarettája nem gyulladt meg rendesen, és újabb gyufa
után kotorászott. A legkevésbé képmutató, legszókimondóbb ember,
akivel valaha találkoztam, gondolkodott Saba közben. Szereti a
szerelmet, szereti a férfiakat, nem hárít, hogy kihasználták,
elcsábították, nem tesz úgy, mintha bűntudata lenne. Micsoda
könnyedség!
– Tudtam, hogy nem lesz tartós – tűnődött Arleta a füstöt
kifújva –, de jól éreztem magam vele. Előtte egy igazi karót nyelt
angollal jártam, és szükségem volt már egy kis pezsgésre…
Legyünk őszinték, ő az egyik legbefolyásosabb ember a közel-
keleti zenei világban, én pedig szeretném, ha lenne munkám a
háború után is. Ő nagyon jó kapcsolat lesz neked is, Saba, hidd el –
váltott komolyabb hangnemre –, szereti az angol lányokat, te
tényleg elbűvölted őt azzal a borzalommal, amit előadtál neki. –
Arletának nem igazán volt a stílusa a keleti zene. – Árulj el valamit,
drága – váltott témát hirtelen –, muszáj megkérdeznem, voltál te
már valaha szerelmes? – Kinyújtózott, és hozzátette: – Általában ez
az első dolog, amit két nő tudni akar egymásról.
– Nem vagyok benne biztos – válaszolta Saba, és kicsit sarokba
szorítva érezte magát. A kérdés hirtelen jött, és nem értette, hogy
Arleta miért kérdezi ezt pont most.
– Ha nem vagy benne biztos, akkor határozottan nem voltál
még az.
– Hát akkor trükkös a kérdés.
– Na, ki vele – biztatta. – Pfuj, ez a tea átkozottul rossz. És
benne ez a kecsketej csak még jobban elrontja. Van egy fél üveg
pezsgőm az ágyam alatt, kicsit állott, de jobb, mint ez. Gyerünk,
igyunk egyet, és mesélj magadról, szeretnék többet tudni rólad. –
Bement a szobába, hogy poharakat keressen. Saba eldöntötte,
hogy Domról egy szót sem fog ejteni. Nem mintha titkolózni akart
volna, de összezavarodott attól, hogy ilyen erős érzelmeket táplál a
fiú iránt, annak ellenére, hogy ismeretségük olyan rövid ideig
tartott. Félt attól is, hogy Arleta esetleg leszólná érte, vagy olyasmit
mondana, amitől az egész találkozás csak egy olcsó kalandnak
tűnne. Pedig nem az volt. Amikor Domra és Londonra gondolt,
újra átélte azt a csodálatosan súlytalan boldogságot, amit akkor
érzett, amikor a fiúval volt.
– Biztosan rengeteg barátod volt – tért vissza két pohárral és az
itallal Arleta –, hiszen nagyon csinos vagy.
Saba elmesélte Arletának, hogy nem igazán ismerkedhetett,
amíg otthon élt. Csak egy barátja volt, és ő is csak azért, mert az
apja támogatta a kapcsolatot. Paul Llewellynnek hívták, és egy
osztállyal felette járt. A családjában mindenki tanító volt, és ő is
annak készült. Kedves, rendes fiú volt, feleségül akarta venni, néha
pedig verseket írt neki. Most a hadseregben szolgál.
– De nem szerette, hogy énekelek – mesélte Saba, és lehajtotta
a fejét, amint eszébe jutott a szakításuk. – A Ki mit tud-okkal és a
templomi fellépésekkel nem volt baja, de amikor férfiak előtt látott
föllépni, azt nem tudta elviselni. Ahogyan az apám sem.
Talán az alkohol és a hajnali óra hatására, de Saba úgy érezte,
megoldódott a nyelve, és mindent szeretne elmesélni.
Arleta csettintett a nyelvével, és szívott egy slukkot a
cigarettájából.
– Érdekes, mesélj még.
– Egy gyárban léptem fel, nem messze Bristoltól – folytatta
Saba. – Ez volt az első nagy fellépésem. Sok férfi volt a közönség
soraiban, de a rendes fajtából. Felmentem a színpadra, a Where or
Whent énekeltem, amikor néhány férfi elismerően füttyentett felém.
Nagyon jól éreztem magam egész este, olyan izgalmas volt
minden, saját öltözőt kaptam, még ha csak egy kis elfüggönyözött
szoba is volt. Ez volt az első igazi koncert, amit adtam. Paul virágot
küldött nekem, kölcsönzött egy kocsit, hogy el tudjon vinni,
tényleg próbált úgy tenni, mint aki nagyon boldog ettől az
egésztől, de amikor mentünk hazafelé, néma csöndben ült
mellettem. Megkérdeztem, mi a baja, mire hirtelen kiabálni
kezdett. – Saba letette a csészét, és a fiú hangját utánozva kiabálta:
– „Te vagy a baj, az, ahogyan egész este illegetted magad!", vágta a
fejemhez. Azt mondta, idiótának érezte magát, ahogyan ott ült, és
semmit nem tudott csinálni, miközben mindenki engem bámult.
– Ó, Jézusom! Mekkora füllentés! Az az igazság, hogy nem
tudta elviselni, ahogyan az apád sem.
– Elviselni? Mit?
 – Hogy te vagy a figyelem középpontjában. Gyakori a
férfiaknál, a tapasztalataim szerint. És utána?
– Az apámnál ez más. Az mélyebbről fakad. De mindegy is,
visszatérve ehhez a Paulhoz, amikor ezt kimondta, abban a
pillanatban tudtam, hogy nem fog működni a kapcsolatunk. Nem
hagyhatom abba az éneklést! – Saba arcán egy pillanatra egészen
frissnek tűnt a fájdalom. – Talán nem ez egy férfi álma, de tennem
kell, ami a dolgom. Mondtam neki, hogy álljon meg, és kiszálltam
az autóból. Hazaindultam. Szerencsére már csak két kilométerre
voltunk a házunktól. Sírva szaladtam haza, végig a csatorna
mentén, a kikötő mellett. Anyám izgatottan várt az ajtóban,
kérdezte, hogy ment a fellépés. Mikor válaszoltam neki, a
legrosszabb az volt az egészben, hogy nem érdekelte őt a
fájdalmam, csak a sajátja. Két álma lett tönkretéve egyszerre: Paul,
a szerinte megfelelő férjjelölttel való kapcsolatom összeomlása és a
rajtam lévő ruha, melyet éjszakákon át varrt, és ami csupa sár lett a
hazaút alatt. Elküldött lefeküdni, én pedig egész éjjel álmatlanul
forgolódtam, s olyan ijesztő ürességet éreztem a szívemben, amit
nem tudnék szavakba önteni. A fiú szerint túldrámáztam a dolgot,
és azt mondta, nem fog megbocsátani. De mindegy is volt, a
következő reggel visszaküldtem neki az eljegyzési gyűrűt. A
családom sem bocsátott meg… Szerintük jó parti lett volna, ha
hozzámegyek…
– Te jó ég! – vágott közbe Arleta. – „Jó parti", micsoda
maradiság!
– És te? – kérdezett vissza Saba. Közben még mindig maga
előtt látta Paul arcát, ahogyan üvölt vele a kocsiban. Rosszul érezte
magát miatta, de ugyanakkor megerősítette őt a döntésében, de
tovább már nem akarta mesélni a saját történetét.
– Szűz vagy még? – szegezte neki Arleta hirtelen.
Saba tudta, semmi rossz szándék nem volt Arleta illetlen
kérdésében, csak színtiszta kíváncsiság.
– Nem.
– Az jó. Túl sokra becsülik ezt a dolgot.
Saba csendben egyetértett vele. Paul volt az első férfi, akivel
együtt volt, mikor annak szülei a vidéki rokonokhoz utaztak. A fiú
szobájában voltak, ahol gyerekkori képek és hokiütők lógtak körbe
a falon. Saba utána megkönnyebbültnek és szabadnak érezte
magát.
Nem is olyan nagy dolog az, amitől eddig úgy aggódott, és
most már nem kell félnie tőle egyáltalán, gondolta. Az éjszaka
közepén, már otthon a saját ágyában, rossz érzés fogta el, hogy
vajon mit szólna hozzá az apja, ha megtudná, de rögtön
elhessegette a gondolatot, és újra a megkönnyebbült boldogságnak
adta át magát.
– Nem rossz, kivéve persze, ha megtörténik a baj.
– Baj?
– Teherbe esel. Ez történt egy lánnyal a legutóbbi turnén.
Azonnal hazaküldték, fizetés nélkül. Megdöbbentő ez a
kétszínűség! A tisztek sápítoztak, mintha ártatlan szüzek lennének,
közben meg a csapat fele már átesett a kankón.
– És te voltál már szerelmes? – kérdezte Saba.
– Ó, rengeteg időnk lesz még erről beszélni – válaszolta Arleta
halkan.
– Ez nem igazság! Most te jössz! – noszogatta Saba, és
belekortyolt a pezsgőbe.
– Hát… – Úgy tűnt, nem tudja, hol is kezdje. – A válaszom:
nem – mondta kis szünet után –, de például ott volt Bill, a
tengerész. Tengeralattjárón dolgozott, fogalmam sincs, most merre
lehet. O vette nekem ezt – csörgette meg a műanyag gyöngyös
karkötőjét –, nem nagyon volt pénze. Kicsit rosszul érzem magam
miatta – folytatta szokatlanul halkan Arleta. – Együtt töltöttük az
utolsó éjszakámat Londonban. Borzasztóan félt a háborútól, attól,
hogy meg fogják ölni. Azt hiszi, össze fogunk házasodni. Gyáva
voltam nemet mondani neki, hiszen olyan kedves volt – mosolygott
Arleta. – Nem vagyok túl jó a szakításokban, sőt, igazából
reménytelen eset vagyok.
– Ezek szerint nem ő adta a bundát? – csúszott ki Saba száján
ez az indiszkrét kérdés. Arleta válaszai meglepték. Gazdag
udvarlók garmadáját képzelte volna el körülötte.
– Nem, nem. Az egy másik udvarló volt. A férfinak rengeteg
bundája volt egyébként, de soha nem tudott megnevettetni… –
Töltött magának még egy pohár pezsgőt. – Az emberek sokszor
azt hiszik rólam, hogy egy gazdag férfit akarok szerezni
magamnak, de ez nem igaz… Szeretnéd látni, hogy ki az én
életem szerelme? – Hirtelen felállt, és bement a szobába. Visszatérve
egy fotót nyomott Saba kezébe, mely egy szőke, kék szemű kisfiút
ábrázolt. Arcán a gödröcskéi pont úgy helyezkedtek el, mint
Arletának, és teljesen olyan örökké nevetésre álló szája volt, mint
neki. – George-nak hívják, hároméves, és a Programiroda nem
tudja, hogy létezik.
– Oh, szegény Arleta! – döbbent meg Saba. – Biztosan nagyon
hiányzik.
– Nagyon. Minden pillanatban rá gondolok. – Elvette a fotót,
és nagyot sóhajtott. – Az édesanyámmal él most Kentben. Miatta
vagyok itt, neki spórolok. Ne mondd senkinek, jó? – Majd
hozzátette: – Ne felejts el majd gyereket szülni! Az emberek mindig
csak arról beszélnek, hogy mennyire fáj, utána pedig milyen nehéz
velük, de azt elfelejtik elmondani, hogy mennyi örömöt szereznek.
Ha hallanád, milyeneket nevetek a kis George-dzsal. Igazi önfejű
kis zsivány, és neki van a leghuncutabb nevetése. Mesélek róla
többet majd még, ha szeretnéd – ragyogott fel az arca –, persze ha
nem untatlak vele.
– Nagyon aranyos kisfiad van! És dehogy untatsz, szeretném,
ha beszélnél róla! Szerencsés vagy… – Magát is meglepte, amit
utoljára mondott, és az is, hogy mennyire komolyan gondolta: jó
lehet tudni ebben a kiszámíthatatlan világban, hogy van valakink,
aki elválaszthatatlanul hozzánk tartozik, ugyanakkor nagyon
bátor dolog is.
– Igen, szerencsés vagyok… – értett egyet Arleta is –, amíg csak
tudok, dolgozni fogok ezért a kis rosszcsontért, és ez büszkeséggel
tölt el. Egyébként meg… – fojtatta egy ásítás után –tudom, hogy
egy napon majd… – De a mondatot már nem fejezte be, lecsuklott
a feje Saba vállára, és elaludt.

Janine ébresztette őket reggel kilenckor. Feszesen állt felettük, lábát

a harmadik pozícióban tartva, és kitartóan rázta őket, amíg fel nem
ébredtek. Szemöldökét rosszallóan összehúzva nézett az üres
üvegek és a csikkektől túlcsorduló hamutál irányába, de amin a
legjobban megrökönyödött, az az volt, hogy sminkben, fürdés
nélkül aludtak el.
– Sajnálom, hogy rossz hírekkel keltelek titeket – mondta,
miközben ajka fölött elégedett mosoly bujkált –, de holnap
indulunk a sivatagba. Max Bagley járt itt nemrég, és nagyon dühös
volt, hogy ilyen állapotban lát titeket. Remélem, hogy rosszul
hallottam, de mintha valami olyasmit mondott volna, hogy
hazaküld mindkettőtöket. Egy óra múlva visszajön.
Tizenharmadik fejezet
– Ne is foglalkozzunk ezzel a buta libával – mondta Arleta, miután
Janine a rossz hírt bombaként közéjük dobva, kihúzott nyakkal
eltipegett, mintha csak a színpadról vonulna le. – Minden
társulatban van egy BIR, ahogyan a Merrybellesben hívtuk őket:
bosszantó, irigy, rosszindulatú. Pont rá illik. Talán azért csinálja
most a cirkuszt, mert őt nem kérték fel tegnap este, hogy adja elő
az egyik különleges táncát.
De Janine most nem túlozta el a dolgokat. Fél tizenkettőkor
határozott kopogást hallottak az ajtajukon, melyet egy visszafogott
hang követett.
– Alkalmas időben jöttem?
– A franc essen belé, hogy ennek is pont most kell visszajönnie!
– káromkodott Arleta, aki már köntösben állt a fürdőszobában, és a
haját egy fél üveg peroxid borította. – Mindjárt! – kiabált vissza,
ahogyan a kopogás egyre erősebbé vált. Hajára egy törülközőt
csavart, és ajtót nyitott. – Mr. Bagley! – köszöntötte a
legbűbájosabb mosolyával.
– Micsoda meglepetés, minek köszönhetjük a korai látogatást?
A férfi vászoninge gyűrött volt, és koszos, úgy festett, mint aki
szintén nem aludt sokat.
– Hagyjuk a rizsát, Arleta! – válaszolt kurtán. – Dühös vagyok
mindkettejükre, de nincs most idő erről beszélni. Holnap indulunk.
Az összes kairói koncertet törölték. Egész éjjel az új útitervet
állítottam össze.
– Te jó ég! – Arleta a törülközőjéhez kapott. – Drágám, várjon
egy pillanatot, muszáj ezt lemosni a hajamról.
– Nincs egyetlen pillanatom sem! – Bagley szeme villámokat
szórt, és úgy fújtatott, akár egy mozdony. – Sietnem kell, hogy
mindenkit időben értesíteni tudjak.
– Miért kell ilyen gyorsan indulnunk? – kérdezte Janine, aki
akkor lépett be a szobába. Arcát vastag krémréteg borította.
– Gondolom, a németek közelednek. Újra. – Bagley kelletlenül
mosolygott.
– Hát, én készen állok – mondta Janine, és önelégült pillantást
vetett a lányokra. – Látjátok, megmondtam, hogy ez lesz.
Összepakoltam a túlélőcsomagomat.
 Janine túlélőcsomagja, amire olyan büszke volt, a sminkjét,
balett-tütüjeit, gyógyszereket, fogkefét és egy doboz
gyomorerősítőt tartalmazott. Arleta próbálta ugratni őt, mikor
először a gyomorerősítőről hallott, de a lány nem értékelte a
humorát.
– Igen, jó ötlet a túlélőcsomag – szólalt meg Bagley. – A
felesleges holmikat hagyják a Programirodánál. Kis szerencsével
hamar visszatérünk, legalábbis ezt mondták.
– Szóval, ön is velünk utazik? Igazán? – Arleta úgy nézett rá,
mint egy gyerek, akinek elvették a nyalókáját.
– Igen, ott leszek. Fumess százados pedig Kairóból segít
elrendezni a dolgainkat. És most ha megbocsátanak, rengeteg
intéznivalóm van még – mondta, és sarkon fordult. – Saba, vegye
fel a cipőjét, és jöjjön velem, beszélnem kell önnel négyszemközt.
Másfél óra múlva visszajön – tájékoztatta a többieket. – Pakoljanak
össze a lakásban, amíg távol vagyunk.

– Szóval, meséljen, mi a francot művelt tegnap este? – támadt neki

Bagley, amint kettesben voltak a kocsiban. Kapkodva, idegesen
vezetett, fél kézzel kormányozta a járművet, a másik kezével pedig
a combján dobolt. – Ki kérte meg magát, hogy menjen fel, és
énekeljen? És az isten szerelmére, ki kérte meg magát, hogy arabul
énekeljen? Amennyire tudom, énekelhetett volna akár eszkimóul is.
Tényleg azonnal haza kellene küldenem.
Sabát megdöbbentették a férfi szavai. Cleeve biztosította afelől,
hogy Bagley tudja a legszükségesebbeket, és hogy semmi baja nem
származhat abból, ha énekel egy dalt. Most mit hozzon fel a saját
védelmében? Hallotta kívülről saját magát, ahogyan zavartan
motyog.
– Elnézést, azt hittem, jó móka lesz.
– Jó móka… – Bagley gázt adott, és vadul kerülgette a
dugóban álló autókat. Saba soha nem látta még őt ilyen dühösnek.
– Van fogalma arról, hogy ez mekkora ostobaság volt? Háború van,
fogja már fel!
– Nem tudtam, hogy baj lesz, elnézést..
– Nem tudta… Persze hogy nem. Nem is gondolta volna, mert
nem használja az eszét. Olyan, mint egy strucc, aki homokba
dugja a fejét. Nem látja, hogy a tisztikarnak így is mennyi
bosszúságot okozunk, mert maguk egyszerűen képtelenek az
utasításokat követni?! Lehet, hogy ön szerint „jó mókának tűnt'',
ám az, hogy engem miképpen fognak lehordani Furness
századosék, az már senkit nem érdekel.
– Sajnálom, őszintén – válaszolta Saba, miközben belül
fortyogott az igazságtalanság felett érzett dühtől.
– A másik pedig – folytatta Bagley, miközben félreállt az úton
egy dinnyeárus mellé, és leállította az autót –, ami talán még az
előzőeknél is fontosabb, hogy az előadása nem volt jó.
Ez már tényleg fájt.
– Pedig úgy tűnt, tetszett a közönségnek – próbált védekezni
Saba.
– Fogja be – kiabálta a férfi. – Ki a francot érdekel, hogy
tetszett nekik? Talán azt hiszi, csodálatos volt, pedig nem volt az, és
ez igenis érint engem, mivel az én hírnevem forog kockán!
Saba alig kapott levegőt. Bagley támadta őt, és ez már nem az
első alkalom volt. Két nappal ezelőtt kettesben próbáltak, elvileg
azért, hogy új dalt válasszanak neki, de nem ment jól. A The Mán
That Got Awayt énekelte neki, kíséret nélkül, amikor Bagley a kezét
felemelve félbeszakította.
„Megkockáztatom, hogy elmondjam magának az őszinte
véleményemet – mondta lassan –, nem bánja?"
„Persze, hogy nem" – válaszolta akkor Saba, de közben
teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát.
A férfi most cigarettára gyújtott, kényelmesen kiszedett egy
dohánydarabot a fogai közül, majd újra felnézett.
– Tudja, maga egy csinos lány – mondta, és kifújta a füstöt. – A
férfiak vonzónak találják, felmehet a színpadra, dobálhatja a vállát,
mosolyoghat, énekelhet, amit csak akar, ez nem kérdés, mivel jó
hangja van, és a közönség el lesz ragadtatva. A problémám
magával, hogy semmit sem kapok önből. Még nem.
– Hogy érti, hogy nem kap belőlem?
– Ne értsen félre – mosolyodott el, ami talán még idegesítőbb
volt Sábának –, szép, meleg tónusú hangja van, és néha veszi is a
bátorságot hozzá, hogy rendesen kieressze. De egyelőre csak egy
kislány hangját hallom, aki kétségbeesetten próbál megfelelni, ám
én hiányolom a nőt – sóhajtott, és nem foglalkozott a Saba arcán
legördülő könnycseppekkel. – Pedig van, hogy megkapom az
igazit: tegnap, amikor a Deep Purple-t énekelte, felállt a hátamon a
szőr… De utána, mikor a St. Louis Bluest énekelte, úgy éreztem,
mintha egy épp a gyapotföldről hazatérő fekete nő énekelne. Meg
kell hagyni, elég jó Bessie Smith-utánzat volt: az intonációk,
hangsúlyozás, levegővétel, minden. De itt van a kutya elásva: kell
nekünk egy újabb Bessie Smith-utánzat? Vagy szeretne végre
önmaga lenni?
Saba hirtelen elszégyellte magát. Tudta, a rendezőnek részben
igaza van. Felvételekről gyakorolta be az akkoriban divatos
dzsesszdalokat, pontosan leutánozva az előadót: akkor vett levegőt,
akkor tartott szünetet, ahogyan a rádióban hallotta, és a kísérőjét is
mindig arra kérte, hogy a lehető leghasonlóbban próbáljon
megjátszani. Lustaság lett volna, vagy csak a biztonságos megoldás?
Soha nem kérdezte meg magától, és nem is gondolta, hogy ez
másnak feltűnhet.
A legfájdalmasabb az egészben az volt, hogy Saba nagyra
tartotta Bagley-t, mint mindenki, aki vele dolgozott. Zseninek
tartották, és nem véletlenül: a próbákon mindenre megtalálta a
legmegfelelőbb időt, számot, alkalmat, mindenhez a
legmegfelelőbb ritmust és dallamot. Mikor Bagley előző héten
elújságolta neki, hogy megtalálta a hozzá illő dalokat, úgy érezte,
végre elkezd felfelé ívelni énekesi karrierje, hogy tanul tőle, úgy
fejlődik, mint egy jó tanítvány. Bagley szavai után viszont rá kellett
jönnie, hogy valószínűleg keserves csalódást okozott eddig a
rendezőnek, a szó minden értelmében.
Körbe-körbe keringtek a városban a fejmosás alatt. Sabának
feltűnt, hogy sokkal több katonát és pilótát lát az utcán, mint az
elmúlt hetekben, és valahogy az ég is sötétebbnek tűnt, bár nem
lehetett biztos, hogy nem csak a képzelete játszott-e vele.
– Kérem, ne küldjön haza. Nem tudnám elviselni. Legalább ne
úgy, hogy még egy koncertet sem adtunk – kérlelte. Ekkorra már
kínzó vágyat érzett arra, hogy végre dolgozzanak és fölléphessen.
– Nem is tehetném – válaszolta Baley –, egyszerűen nincs
utánpótlás. Ennek ellenére, ha még egyszer előfordul olyan eset,
mint az előző este, maga és Arleta olyan gyorsan a visszafelé tartó
repülőn találják magukat, hogy pislogni sem lesz idejük. Érthető?
– Érthető.
– Okos lány. Van még valami, amit tudnia kell. Innentől kezdve
nagyon veszélyes helyekre viszik magukat. A múlt héten az egyik
csoport egy tábori kórháznál volt legutóbb Alexandria mellett,
melyet csúnyán lebombáztak. A látvány sokkoló volt, holttestek és
vér mindenhol. A hírekben még nem mondták be, de hamarosan
önök is hallani fognak róla. Úgyhogy eddig jó volt a buli, de ennek
mostantól vége. Érti?
– Igen.
– Még mindig hazamehet, ha szeretne.
– Nem lehet. Nem is szeretnék.
– Nagyon helyes. – Saba a szemöldökét felhúzva nézett a
férfira, várva az újabb szidást, de ehelyett a rendező kitartóan
vizsgálta az arcát, majd megenyhültek a vonásai. Felemelte Saba
kezét az ülésről, megcsókolta, és mélyen a szemébe nézett. – Szent
a béke?
Visszafelé megálltak a Programiroda épülete előtt, és Bagley
bement, hogy a hordozható színpadról tárgyaljon Furness
századossal. Pár perccel később egy katona jött le a lépcsőn,
kezében a kocsikulccsal, és beszállt Saba mellé.
– Mr. Bagley küldött… a rádiótól kapott üzenetet. El kell
vinnem magát a Port Said útra.
Ez Cleeve címe volt.
– Biztos benne? – Saba már félt bármit is engedély nélkül
csinálni.
– Ide van írva, kisasszony – mondta a katona, és egy cetlit
dugott az orra alá. – Utána pedig vissza kell vinnem egyenesen a
szállására, hogy legyen ideje pakolni. Holnap délután négykor
elhagyják Kairót.

– Nyugalom, Saba – mondta Cleeve. Egy kis kávézóban ültek, pár

sarokra a férfi lakásától. – Tudok a turnéról, és vissza fog érni
időben, belefér még egy kávé, egy fagyi meg egy kis beszélgetés.
Fel a fejjel – és egy gombóc fagylaltot nyújtott a lány felé –, még az
is lehet, hogy nem lesz turné.
– Részemről majdnem így lett. Bagley hallott tegnap énekelni a
Mena Hotelben. Borzasztóan dühös lett, majdnem hazaküldött.
Úgy emlékszem, maga azt mondta, hogy szólt neki. Nézze, nem
kérem ezt a fagylaltot, egye meg!- utasította vissza Cleeve-et kicsit
élesebb hangon, mint szerette volna, aki erre belenyalt az
édességbe.
– Hmm, finom. Próbálta már a masztikásat? Egy bizonyos
mazsolafajtából készül, nagyon kellemes íze van, jobb, mint az
epres. Egészen biztos, hogy nem hoztam kísértésbe? – A lány nem
válaszolt. – Saba, nézze. Csodálatos volt tegnap este, nagyon jól
csinálta – mondta, és megpaskolta a lány kezét. – Ozant egészen
biztosan lenyűgözte.
Saba megeresztett egy erőtlen mosolyt.
– Igazán?
– Igazán. Az arabtudásom nem tökéletes, de úgy tűnt, hogy
önnek nagyon jól megy. És hát a ruhája maga volt a tökély!
– Szeretem ezeket a dalokat – válaszolta szerényen a lány –, az
otthonomra emlékeztetnek. – Saba úgy szívta magába a férfi
elismerő szavait, mint szomjazó növény a vizet. – Nem láttam az
este – jegyezte meg hirtelen.
– Mert nem akartam, hogy lásson – válaszolta csendesen
Cleeve –, és nem számítottam rá, hogy Bagley ott lesz… elnézést
érte. Mondott neki bármit is?
– Nem – mondta Saba barátságtalanul –, megkért rá, hogy ne
mondjak.
– Akkor jó. Legközelebb, ha kérünk öntől valamit, tisztázni
fogjuk vele is, de ne felejtse, ami engem illet, én még mindig csak
egy tudósító vagyok a szemében. Ön egy nagyon különleges fiatal
hölgy – tette hozzá. Saba látta az ablaküvegen keresztül, ahogyan
a katona, aki elhozta, feléjük sétál. – Van még egy dolog, amit
megtehetne nekünk. Rövidesen a Szuezi-csatorna környékén fog
turnézni…
– Ezt meg honnan tudja? Nekünk még nem mondták.
– Csak tudom, és kész – mondta, majd újból belenyalt a
fagylaltba, s ivott egy korty kávét. – Úgyhogy újra kapcsolatba
lépnék magával, talán egy hét múlva.
– Hogyan?
– Tudósítani fogok. Arrafelé eléggé szét vannak esve a csapatok.
Senkinek sem fog feltűnni, ha találkozunk.
 A katona, aki közben visszasétált a kocsihoz, feléjük tárta a
karját.
– Rám vár – mondta Saba. – Mennem kéne.
– Mielőtt elmegy, válaszoljon, kérem – kérte Cleeve kedvesen. –
Van barátja?
– Nincs – válaszolta őszintén Saba.
– Jó. Így biztonságosabb mindenkinek. Ha lesz is majd idővel,
nagyon ügyeljen arra, hogy mit mond el neki, különösen, ha
esetleg katona lenne az illető…
– Így lesz. – Saba felállt, a szíve úgy zakatolt, mintha tudna
valamit, amit az agya még nem ért.
– A legjobbakat a turnéhoz – nyújtotta felé izzadságtól csúszós
kezét Cleeve. – Egy életre szóló élmény lesz.

Willie a Keresztény Ifjúsági Szövetség szállásán gyakorolta épp a

fezes számát, amikor égett, fekete papírdarabokat látott
elszállingózni az ablaka előtt. Pár nappal azelőtt a Delta bárban
egy részeg katona figyelmeztette őt, hogy az első jele a németek
közeledésének az lesz, hogy hivatalos papírokat égetnek el a Brit
Nagykövetségen. Tehát elérkezett az idő, gondolta. Nyugodtnak,
erősnek és bátornak érezte magát. Levette a fejéről a fezt, zihálva
leült az ágyra, és felvette a cipőjét. Első gondolata Arleta volt, akit
már túl régóta szeretett: muszáj lesz szednie a rozoga, vén lábát, ha
meg akarja menteni őt és a többi lányt, gondolta.
Nehéz volt taxit találni, így inkább gyalog ment a pár
utcányira lévő szállásukra; ügyetlenül csetlett-botlott, amire
megtalálta a lakást, és felrohant a szűk lépcsőn. Mire felért, muszáj
volt megállnia kicsit, kétrét görnyedve zihált a kimerültségtől.
Janine nyitott ajtót.
– Megvagytok, lányok? – kérdezte azonnal, amint belépett.
Hasán lepattant pár gomb az ingéről, és kilátszott alóla a csupasz
bőre.
– Igen – válaszolta Janine némi undorral a hangjában –, de
nagyon sok a dolgunk, pakolnunk kell, holnap utazunk. Saba is
jön nemsokára.
Willie nehézkesen leült egy fonott székre, ami recsegett-
ropogott a súlya alatt.
 – Hallottam róla. De nézzétek! – Azzal felállt a székből, és
kitárta az ablakot. Füstszagú levegő jött be a szobába, és fekete
pernye szállt föl.
– Te jó isten! – ült le Janine ijedtében. – Mi a jó élet folyik itt? –
kérdezte, és elkezdett köhögni.
Arleta elegáns selyemköntösében éppen ekkor lépett ki a
fürdőszobából.
– Mi újság?
Will megfogta a kezét, és az ablakhoz vezette. Összeégett
papírdarabok szálldostak mindenfelé.
Janine becsapta a zsalukat.
– Ne lássák, hogy fény szűrődik ki innen.
– Mi folyik itt, drága? – kérdezte Arleta Willie-től, miközben
megszorította a férfi kezét.
Az idős férfi szíve megtelt a féltő szeretettel.
– A helyzet az, szóval a következő volt… – kezdett bele, de a
félelemtől akadozó lett a beszéde. – Ittam egy-kettőt tegnap este
egy katonával, akivel a hogyishívják… szóval a Grenadinernél… ja,
nem, a másik helyen, tudjátok, melyik, ó, a francba mi is volt a
neve? Igen, Szulejmán pasa térnél, de mindegy is, nem ez a lényeg.
Szóval ennek a katonának egy cimborája szólt, aki a Skót Királyi
Erőknél szolgál, hogy…
– Drágám, a lényegre térnél? – szakította félbe Arleta,
miközben megigazította a hajára csavart törülközőt. – Nem kell a
legapróbb részletekre is kitérni – mondta, és megsimogatta a férfi
fejét.
– Hát – folytatta Will még mindig zavarodott arccal –, ez a férfi
mesélte, hogy a követségen elégetik az összes hivatalos papírt, és
hogy a civileket már a múlt héten hazaküldték, mi csak egy
hatalmas félreértésből lehetünk csak itt. A másik három csoport
Alexandriába ment – hadarta el végre.
– Ó, a fene egye meg! – kapott a turbánjához Arleta, és
beszaladt a fürdőszobába.
– Nagyon nehezen fogadja – szólalt meg Will, amint az ajtó
becsapódott a lány mögött –, de nem roppanhatunk össze az első
megpróbáltatáskor. – A mi munkánk az – folytatta, mintha az
erősebbik énje lépett volna hirtelen elő –, hogy kitartóan folytassuk
azt, amit elkezdtünk.
 – Szerintem csak az a baja, hogy túl sokáig hagyta fent a
hajfestékét – válaszolta Janine. A fürdőszobából kiszűrődő
káromkodások megerősítették a gyanúját.
– Jaj, istenem – mondta erre Willie, akinek néhai felesége
meglehetősen nehéz természetű volt, így megértette a problémát.
Talpra szökkent, majd Janine-hoz fordult. – Hagyom is akkor a
hölgyeket. Hazamegyek pakolni. Vigyázzanak magukra! –
Hozzátette még, hogy maradjanak ott, ahol vannak, amíg az
utazásukat meg nem szervezik. – Jelen pillanatban egyáltalán nem
érdekel, hogy mivel visznek minket, csak vigyenek. Akár egy
oldalkocsiban is átszelem a sivatagot, ha kell.
Pár perccel azután, hogy elment, Arleta lépett ki a
fürdőszobából, halványzöld hajjal.
– Ez katasztrófa! Nem tudom, mi lesz így velem – sápítozott.
– Úgy tűnik, jönnek a németek – válaszolta Janine gúnyosan. –
Úgy gondolom, hogy ez enyhén szólva súlyosabb probléma, mint
a hajad színe, még ha esetleg ki is hullik, ami persze, nagyon
remélem, nem történik meg! – A szobában vágni lehetett a
feszültséget.
Arleta többször figyelmeztette már őket, hogy nagyon heves
tud lenni, ha kihozzák a sodrából, Janine szavai pedig úgy hatottak
rá, akár a gyufaláng a száraz szalmára.
– Tessék? Hogy mit mondtál? – Zöld szeme összeszűkült,
minden idegszálával Janine szavaira koncentrált.
– Azt mondtam, hogy nagyon remélem, hogy nem hullik majd
ki – válaszolta az ingerültségtől remegő hangon Janine.
Arleta közelebb lépett hozzá, és mutatóujját a lány
homlokának nyomta.
– Te ostoba liba, elegem van a sértegetéseidből, a
nyavalygásodból, abból, ahogyan pancsolsz a fürdőszobában,
mindenedből! – Megpördült, és az ablak felé fordulva folytatta: – És
az istenverte németekből is elegem van: miattuk szakadt félbe a
csodálatos „Bakancsos Babák" turné délen, teljesen tönkretették a
Follies-előadást a Palladiumban, most Kairóból kell elmennünk, és
mindezek felett még kopasz is leszek miattuk!
– Ne túlozz, te ostoba! – mondta rosszindulatú mosollyal
Janine. – Csak egy kicsit bezöldült.
Ebben a pillanatban ért haza Saba. Felrohant a lépcsőn, és arra
a furcsa jelenetre nyitott be, amint lakótársai összeszorított ajakkal,
dühtől remegve bámulnak egymásra, készen arra, hogy a másik
torkának essenek, sőt Arleta keze már a levegőbe emelkedett, hogy
lekeverjen egy csattanós pofont Janine-nak.
Saba közéjük lépett.
– Hé, hé! Állj! Nyugodjatok meg, rendben lesz minden. Még a
hajad is! Hagyjátok már abba!
– Ne mondd, hogy nyugodjunk meg! – Janine arcán
kilátszódtak a dühtől lüktető erek. – A város lángokban áll, jönnek
a németek.
– A város nem áll lángokban. Most autóztam végig rajta, és
egy szál német katonát sem láttam. – Az ablakhoz ment, és
kinyitotta a zsalukat. A levegő kint még mindig szürke volt a
füsttől, és mindenhol fekete pernye lebegett; mögötte rézszínű volt
az ég.
Dobogó lépteket hallottak kintről, majd egy gyors kopogás
után kivágódott az ajtó. Bagley jött hozzájuk. Zaklatott volt,
homlokára pedig egy papírfecni ragadt.
– Semmi pánik, lányok. Nincsenek itt a németek. Egy kisebb
robbanás volt a papírgyárban Muski környékén, ez ijesztett
mindenkit halálra, de a szabályok ugyanazok maradtak. A
követség nagyon aggódik, és szeretne bennünket mihamarabb
Kairón kívül tudni. A teherautó holnap délután veszi fel a csoportot.
És most kezdődik a munkánk – szónokolt tovább, élvezve fontos
szerepét. Kutatóan Arletára és Janine-ra nézett, akik egymástól a
lehető legtávolabb ültek. – Mostantól a legfontosabb, hogy mi egy
csapat vagyunk. Pakolják össze a holmijukat, ellenőrizzék, hogy
minden iratuk megvan-e, ne hagyjanak itt semmilyen kelléket. Sok
szerencsét kívánok! Nyűgözzék le őket!
T i ze n n e gye di k fe je ze t
DOM
– Annabel miatt akarsz minél messzebb menni, igaz? – kérdezte
Misou, mielőtt Dom elindult volna Észak-Afrikába. – Tudom, hogy
szakítottatok.
A fiú őszintén válaszolt.
– Nem csak miatta. Amúgy is szeretnék újra repülni.
Borzalmas volt ezt mondani az anyjának. Olyan boldog volt az
elmúlt pár hétben, hogy otthon van a fia, végre nem a folyamatos
aggódásról szóltak a mindennapjai.
Misou a kutyasétáltató kabátjában állt az előszobában, mellette
pórázon Bonnie, az öreg labradoruk. Visszafogottan mosolygott,
mikor a fia bejelentette, hogy úgy néz ki, hamarosan kinevezik
parancsnokká, és engedelmesen hallgatta végig, hogy nemsokára a
Sivatagi Légierőhöz irányítják, ahol egy ausztrál, dél-afrikai és brit
katonákból álló vegyes századhoz fog csatlakozni. A szálláshelyük
Egyiptom területén lesz, a sivatagban, félúton Alexandria és Kairó
között, és főként közepes méretű vadászgépeket vezetnek majd,
melyekkel az ellenség felszállóhelyeit bombázzák.
– Nagyon nagy szükségük van az újakra, mama – próbált
érvelni Dom –, és képzeld, Kittyhawkkal{14} is fogok repülni, azt
még soha nem vezettem. – Minden, amit elmondott eddig, igaz
volt, semmiben sem hazudott. Anyja ezt tudta is, okos nő volt, és
emellett az újságból is rendszeresen tájékozódott. – Nagyon sok
feladat van most arrafelé. Próbáljuk a németeket kiszorítani –
magyarázkodott zavartan Dom.
Az anyja lehajolt, és megvakargatta Bonnie fülét.
– Azt hittem, leszerelsz nemsokára – mondta csendesen.
Hallotta panaszkodni a fiát az elmúlt hetekben, hogy semmi sem
történik
Brize Nortonon, csak próbarepülések és kiképzések, ami
őszintén szólva egy figyelmetlen pilótával legalább annyira
veszélyes, mint egy éles bevetés. Bonnie nyüszíteni kezdett. – Már
nagyon menne. Indulunk. – Azzal kilépett az ajtón.
Dom az ajtóból figyelte az anyját, ahogy egyre távolodik a
mezőn. Vékonyabb volt, mint ahogyan elutazása előttről
emlékezett rá. Gumicsizmájában majdhogynem kislánynak tűnt
messziről. A szokásosnál hosszabb ideig volt el kutyát sétáltatni, s a
szeme vörös és duzzadt volt, mikor visszaért. Rögtön felment a
hálószobájába, és csak vacsorára jött le, frissen kirúzsozva, csinos
otthoni ruhában. A lépcsőn lefelé találkozott Dommal.
– Milyen szép ez az este! – szólalt meg Misou, mintha mi sem
történt volna. – Vacsorázhatnánk a teraszon.
Tényleg szép idő volt, a környékbeli gazdák nagy
szerencséjére, akik mostanában gyűjtötték be a szénát, és egész
nap attól tartottak, hogy esni fog. A Severn folyó torkolata feletti
naplemente gyönyörű rózsaszínű árnyalatra festette az eget.
– Az nagyon jó lenne, mama. Köszönöm – válaszolta Dom.
Anyját mintha hatalmába kerítette volna az est varázsa.
– Még nem volt lehetőségem mondani neked, de nagyon
büszke vagyok rád – mondta Misou a fiának a torkát köszörülve,
és megsimogatta az arcát. Az ő édesapja, Dom nagyapja,
harminchat éves korában halt meg Ypres-ben, az első
világháborúban.
– Semmi olyat nem tettem, amitől büszke lehetsz rám –
suttogta maga elé Dom, és komolyan is gondolta.
A konyhában segített megtörni a krumplit, majd anyja
evőeszközöket nyomott a kezébe, és megkérte, hogy terítsen meg a
teraszon.
– Két vagy három főre?
– Háromra, bár valószínűleg csak ketten leszünk – válaszolta,
miközben gőzfelhőbe burkolózva kavargatta a spenótot.
Dom a teraszon meggyújtott egy gyertyát. A levegő tele volt a
frissen kaszált rétek üde illatával, messze a másik falu határában
egy traktor fényét látták, amely még mindig dolgozott, bízva
abban, hogy a rossz idő beállta előtt készen lesz a betakarítással.
Már a fenséges vadpörköltnél tartottak, amikor meghallották apja
ócska kis Austinjának zötyögését az útról. A másik kocsija, a Rover,
egy ideje már az istállóban pihent, ugyanis túl sokat fogyasztott.
– Már ő is tudja – figyelmeztette sietve az anyja Domot –
elmondtam neki, de kérlek, evés alatt ne beszéljetek erről. – Arca
elgyötörtnek tűnt a gyertyafényben, látszott, hogy a könnyeivel
küszködik.
 Dom apja megállt egy pillanatra a tornácon. Fekete zakót,
fekete kalapot viselt, és kerek orvosi kézitáskát cipelt.
– Igazán, miért kell neked mindig ilyen későn jönni? – állt fel
az anyja hirtelen ingerültséggel. Bement a konyhába, hagyta
kihűlni a megkezdett ételét.
– Mi van, öregem? – veregette hátba az apja Domot. – Hallom,
újra bevonulsz. Észak-Afrika, ugye?
– Igen. Én…
– Frank, mesélj inkább arról, milyen volt a napod! Nagyon sok
munkád volt? – vágott közbe Dom anyja, aki a kezében a
desszertes tányérokkal újra kilépett a teraszra. A levegő vibrált
körülötte, miközben lendületesen letette a tányérokat az asztalra.
Az öreg labrador a farkát csóválva ugrált mellette, abban a
reményben, hogy neki is csurran-cseppen valami.
– Drágám, nagyon éhes vagyok – válaszolt Dom apja
kimérten. – Úgyhogy ha nem bánod, ennék először valamit, reggel
kilenc óta folyamatosan műtöttem.
Úgy tűnt, Misou bármelyik pillanatban robbanhat az
idegességtől: leült a székre, és mereven nézte a tányérját. Dom látta,
amint az apja megsimogatta anyja kezét az asztal alatt; egyszerre
érzett bűntudatot és megkönnyebbülést. Megkönnyebbülést, hogy
apja átveszi tőle a védelmező szerepét, és bűntudatot, hogy ő az
oka anyja nap mint nap, hol az arcán legördülő, hol a visszafojtott
könnycseppéinek.
Szilvakompót volt a desszert, ami még tavalyról maradt, majd
anyja frissen őrölt kávét szolgált fel, amit apja egyik hálás betegétől
kaptak. Újból összeszedte magát, és mintha mi sem történt volna,
az időjárásról, a termésről és egy csodálatos rádiókoncertről
csevegett. Dom apja csendben ült, és egy fogpiszkálót rágcsált. Este
tíz körül elnézést kért, majd felment lefeküdni, mert már majd
összeesett a fáradtságtól.
– Nem rossz ember az apád, ugye, tudod? – szólalt meg Misou,
mikor hallották, hogy felkapcsolja a villanyt, és megereszti a vizet
az emeleti fürdőszobában. – Ez a fajta céltudatossága és
megszállottsága volt az, amibe először beleszerettem, mikor
találkoztunk. Igazán nem hibáztathatom most ugyanezért a
tulajdonságáért – mondta, és rágyújtott egy cigarettára.
A gyertya sercegő hangon az utolsókat pislákolta már, mikor
Misou a két ujja között elcsippentette a parazsát. Dom hirtelen
sürgető kényszert érzett arra, hogy bizalmába avassa az
édesanyját. Úgy érezte, ez a legkevesebb, amit megtehet érte;
abban az esetben, ha történne vele valami, legalább tudni fogja,
hogy jól ismerte a fiát.
– Van valami még, ami miatt Észak-Afrikába megyek –
kezdett bele szégyenlősen. – Vagyis hát, remélem, hogy van…
– Várj egy pillanatot. – Misou felállt, bement, és kihozott egy
pokrócot. Beleburkolózott, majd kíváncsian felnézett a fiára.
– Az elmúlt két évben nagyon sokat változtam, mama.
Felnőttem. – Dom anyja a fiára mosolygott. Mintha nem vette
volna észre! – Azt hiszem, egy beképzelt seggfej voltam régebben.
Olyan magától értetődőnek vettem mindent… téged, ezt – és
poharát a ház felé emelte, ahol apja dolgozószobájában épp kialudt
a fény –, Cambridge-t, a barátaimat. – Hirtelen elhallgatott.
Misou megszorította a kezét.
– Mondd ki! Segíteni fog. Kell valakinek beszélned róla.
– Nem, nem! – rázta a fejét Dom. – Nem akarok. És nem is
Jackóról beszélek. Valaki másról… Találkoztam valakivel. – Dom
elmesélte, hogyan találkozott Sábával, hogy milyen érzések fogták
el, mikor a kórházban énekelt a lány. A londoni látogatást sem
hagyta ki, azt viszont nem mesélte el, hogyan végződött az első
randevú. – Talán teljesen nevetségesen hangzik ez az egész neked –
jegyezte meg –, ugyanis ha őszinték akarunk lenni, szinte nem is
ismerjük egymást.
– Nem – fordult a fiához csillogó szemmel Misou –, nem,
egyáltalán nem nevetséges.
Csendben ültek egy darabig, mindketten a gondolataikba
burkolózva.
– Örülök neked – törte meg a csendet Misou, és a könnyeit
visszafojtva nyelt egy nagyot. Dom azon gondolkodott, hogy régen
soha nem látta őt sírni, mostanában pedig napjában többször is. –
Örülök, hogy így érzel, mert úgy hiszem… legalább az életben
egyszer mindenkinek meg kell tapasztalni a szenvedélyes
szerelmet. Senkinek sem szabadna úgy meghalnia, hogy nem
ismerte meg az igaz szerelmet. Talán bután hangzik, naivan és
kislányosan, de ezt tényleg hiszem. Erőt és hatalmas önbizalmat ad
az érzés az embernek, hogy van valakije, aki ennyire fontos. Még
ha valamikor meg is romlik ez a kapcsolat, ne hagyd, hogy
lebeszéljenek róla. Ha nem jó véget ér, akkor is elmondhatod
legalább, hogy te mindent megtettél. – Olyan erősen szorította
Dom kezét, hogy szinte már fájt. Úgy érezte, a jég megolvadt
közöttük, és érezte, hogy az anyja el akar mondani neki valamit.
Ismerte őt annyira, hogy tudja, később megbánná a feltárulkozást,
így remélte, hogy nem fog semmilyen titkot hallani. Csend
telepedett közéjük, a kimondatlan dolgok hideg, barátságtalan
némasága, olyan érzés volt, amit a kórházban sokszor érzett.
Elgondolkodott, hogy vajon hol van az őszinteségnek az a határa,
amivel még terhelheti a szüleit? – És milyen ő? – kérdezte Misou. –
Úgy értem, mint énekes.
Dom mosolygott magában a kérdés ravaszságán. Anyja
szeretett kíváncsiskodni a lányokról, akikkel megismerkedett, de
ugyanakkor hűvös távolságtartással is kezelte azt a pár barátnőt,
akiket Dom hazavitt.
– Nagyon-nagyon jó. Szenvedéllyel énekel, lenyűgöző.
– Azért kérlek, légy észnél! – próbálta figyelmeztetni Misou. –
Ne feledd, hogy neki az éneklés az élete. Művész. Ő a figyelem
középpontjában van. Ha a sors úgy hozza, neked ezt meg kell
értened és elfogadnod, ami nagyon nehéz egy olyan embernek, aki
megszokta, hogy körülötte forog a világ.
– Köszönöm, mama – méltatlankodott Dom. – De komolyra
fordítva a szót, nekem tetszik, hogy ilyen. Szeretem a szenvedélyét
és az elhivatottságát, nem félek tőle; sőt ez teszi őt olyan érdekessé.
Még soha nem találkoztam hozzá fogható lánnyal.
A fiát nézve Misou azon gondolkodott, milyen sokat elvett már
így is tőle a háború: a fiatalságát és a két legjobb barátját. Próbálta
minden porcikáját alaposan megfigyelni arra az esetre, ha most
látná utoljára. Így szeretett volna emlékezni rá, ahogyan most ül a
teraszon, párától nedves sötét hajjal és csillogó szemmel.
– Bárhogyan is legyen – folytatta Dom, és kiszolgálta magát
anyja cigarettatárcájából –, Afrika most az a hely, ahol minden
eldől, én pedig harcolni fogok. – Viccesen ökölbe szorította a kezét,
mint aki harcra készen áll, csak hogy megnevettesse az anyját,
mint kiskorában. – Mindenkire szükség van most, és megőrjít a
tudat, hogy ölbe tett kézzel ülök itthon.
– Azt el tudom képzelni – válaszolta elgondolkodva az anyja –
bár gyűlölöm a repülést, és azt kívánom, bárcsak apád soha ne
mesélt volna neked róla.
– Nem, nem tudod elképzelni – mondta Dom csendesen. Arra
gondolt, hogy csak egy másik vadászpilóta ismerheti azt, milyen
érzés, amikor felszáll az ember, és hogy mekkora függőséget tud
okozni. A küzdelem, a folyamatos félelem és eufória keveréke, amit
megtapasztalt a hadseregben, teremti meg azt a bajtársi köteléket
és szoros barátságot, amilyet előtte el sem tudott képzelni, hogy
létezhet két férfi között. Vajon a nők meg tudják ezt érteni
egyáltalán?, tűnődött. Sejtelme sem volt, de persze rögtön Saba
jutott eszébe erről is. Nagyon megörült, amikor levelet kapott tőle,
válaszolt is neki postafordultával, de nem jött semmi azóta. Semmi
válasz. Vakrepülés volt, amibe mindketten belevetették magukat.
Tizenötödik fejezet
Másnap reggel, ahogy telt az idő, úgy lett Arleta haja egyre
zöldebb és zöldebb, hangulata pedig egyre sötétebb. Hiába volt
veszélyes a városban közlekedni, elkerülhetetlenné vált, hogy
elmenjen fodrászhoz még indulás előtt. Mint egy ingerült
szentjánosbogár, úgy járkált fel s alá, amíg nem találtak valakit,
akihez elmehet.
Willie égett a tettvágytól, hogy segítsen, így nyakába vette a
várost, felkereste a Kairó Harrodsának nevezett üzletet, ahol a
francia eladónőnek próbálta kézzel-lábbal elmutogatni a
történteket, és megtudakolni, hogy mit javasol, de nem sok sikerrel.
Egy másik sikkesnek tűnő boltban egy erősen kisminkelt angol
lánynak adta elő Arleta zöld hajának drámai esetét, de ő is csak
annyit tudott mondani, hogy nagy badarság volt ismeretlen helyen
hamisított hajfestéket vásárolni. Willie végül, kifogyva az ötletekből,
visszaszaladt a bazársoron lévő borbélyüzlethez, és egy gyanús
fekete színű pasztával tért vissza, amit az eladó javasolt neki. Arleta
kétkedve nézett az üveg tartalmára, és amikor megtudta, hogy az
honnan származik, teljesen kikelt magából.
– Ez is pont ugyanolyan ócskaság, mint amit attól az idiótától
vettem, amitől bezöldült a hajam, erre hozol egy másikat? –
csattant fel Willie-nek.
Az öreg elnézést kérő mosollyal állt a sarokban, arra várva,
hátha tehet még valamit a lányért. Arletának hirtelen támadt egy
ötlete. Hogy miért nem gondolt rá előbb? Notesza után kutatott a
táskájában. A Merrybelles-turnén mesélte egy barátnője, hogy van
egy kiváló szalon Kairóban, nem messze a Programiroda
épületétől. Csak mi a franc is volt az utca neve? Á, ez az, megvan,
Vogue Szalon, a harminchetes szám alatt, tulajdonosa Mitzi
Duhring.
– Menj vele, kérlek – győzködte csendben Sabát Willie. – Én is
mennék, de az előbb nagyon kihúztam nála a gyufát, a végén még
leszedi a fejemet. Akár te is megcsináltathatnád a hajadat.
Sabának nem volt szüksége győzködésre. Sajnálta hiúságában
megsebzett barátnőjét, akinek a legrosszabb pillanatban jött ez az
egész, másrészről viszont valóban neki is fodrászra lett volna
szüksége, ugyanis villámgyorsan nőtt a haja, amit utoljára még a
Pomeroy Street-i kis fodrászüzletben vágatott le. Willie
megnyugtatta őket, hogy még rengeteg idejük van az indulásig.
Egy óra tíz perc múlva már mindketten teát szürcsölve,
törülközőbe csavart fejjel ültek az ízlésesen bebútorozott, halványan
kivilágított szalonban. Inkább elegáns hotelben érezték magukat,
mint üzletben. A tulajdonos, egy tiszta, fehér köpenybe öltözött,
halk szavú nő pedig inkább nézett ki orvosnak, mint fodrásznak.
Odalépett Arletához, óvatosan letekerte a fejéről a törülközőt, majd
gondosan megvizsgálta a haján keletkezett károkat. Ujjai között
dörzsölte, csavargatta Arleta tincseit, és közben fejét csóválva,
rosszallóan hümmögött.
– Gott im Himmel!{15} Mit tettek magával?
Saba és Arleta gyorsan összenéztek. Ó nem lehet… biztosan
nem, még ebben a feje tetejére állt Kairóban sem. De hát Mitzie
Duhringnak hívják, ami őszintén szólva elég németesen hangzik.
Saba szíve gyorsabban kezdett verni. Bizonyára azt hinnék, hogy
képzelődik, vagy kinevetnék, mint egy túlbuzgó iskolás lányi, ha
beszélne a gyanújáról Cleeve-nek. De valamit csak kellene
mondania, főként, hogy gyanús csend állt be közéjük, kihagyva a
szokásos, van-e valami jó kis program estére, és honnan jöttetek
kérdéseket.
Mitzi intett az egyik segédjének, aki alaposan megmosta Arleta
haját. Utána Saba következett: vézna, szorgos kezén ékszerek
csillogtak, arcára félig árnyék vetült, miközben csendben vágta a
lány haját. A végén Saba beült az egyik hajszárító masina alá, és
úgy tett, mintha roppantul lekötné a Lady magazin egyik régi
száma. Közben azon gondolkodott, ha délben itt végez, akkor még
lesz ideje elmenni Cleeve-hez, és vissza a szálláshelyükre
összecsomagolni indulás előtt.
Arleta szemmel láthatóan megnyugodott Duhring asszony
hozzáértő keze alatt. Mikor összetalálkozott a tekintetük,
elégedetten kacsintott Sabára, és belekezdett, hogy mennyire hálás
Mitzinek, hogy rendbe hozza a haját. Megígérte, hogy mostanra
megtanulta a leckét, és nem akarja még egyszer elveszíteni a haját,
mint ahogyan Máltán történt, így soha többé nem vesz hajfestéket
megbízhatatlan helyről.
Megszólalt a bejárati ajtó fölötti kis csengő, és egy feltűnően
szép egyiptomi nő lépett be. Fehér bőre és hatalmas,
mandulavágású szeme volt. Csípője lágyan ringott, haját két
hosszú fonatban viselte, azt az érzést keltve, hogy egy kihívóan
öltözött diáklány érkezett. A hajfonatot kibontották, majd
ugyanolyan szakértő komolysággal vizsgálta meg a fodrász, mint
Arletáét. Öt perc múlva már ő is nedves hajjal, turbánba csavarva
ült mellettük. Sábával egymásra pillantottak, mire a nő kedvesen
elmosolyodott, kivillantva tökéletesen fehér fogsorát.
– Nem bánja, ha rágyújtok? – kérdezte a különös idegen.
– Egyáltalán nem – válaszolta Saba, és közelebb tolta a
hamutálat.
Saba kíváncsian fülelt, mikor a fodrász segédje lecsavarta a
törülközőt a nő hajáról, és apró csigákba kezdte rendezni. Mitzie
következetesen Hakmet asszonynak szólította az előkelő vendéget,
és megdicsérte, hogy milyen szépen ápolt a bőre.
– Anyámnak köszönhetem – válaszolta mosolyogva –, és
persze a tánc is segít benne, attól vagyok ilyen friss.
Tehát egy egyiptomi táncos. Meglehetősen sikeres lehet, gondolta
Saba a nő kézitáskájából és méregdrága cipőjéből ítélve. Kíváncsi
lett volna rá, hogy vajon hastáncot is táncol-e, amit Willie annyira
szeret.
Mitzie éppen Hakmet asszony derékig érő haját fésülte.
– Tehát vághatom az egészet? – ugratta a nőt a fodrász.
Nagyot nevettek, láthatóan ez egy régi vicc volt köztük.
– Inkább tartsuk meg – mondta a nő rekedtes hangon, aki
meglehetősen önelégültnek tűnt. – Estélyt adok az embereidnek. –
Mitzie ollója megállt a levegőben, és felhúzta a szemöldökét. Sietve
Sabára pillantott. Hakmet asszony most, hátrafésült hajjal
idősebbnek tűnt, mint első pillantásra, állapította meg Saba. –
Valami különlegeset szeretnék – folytatta a nő, aki semmit sem vett
észre Mitzie reakciójából.
A fodrásznő közelebb lépett hozzá, és bekapcsolta a hajszárítót,
így Saba nem hallotta a beszélgetés további részét. Azon
gondolkodott, hogy vajon továbbadja-e Cleeve-nek, hogy mit
hallott és látott itt a szalonban. De vajon miért beszélne ilyen
nyíltan a nő, ha rosszban sántikálna? Miért angolul beszélt, hogy ők
is értsék? És a német nő miért működtethet itt üzletet, amikor az
összes többi bezárt?
Fél óra múlva Mitzie kikapcsolta a hajszárító búrát, és kifésülte
Saba haját. Az eredmény lenyűgöző volt: fürtjei puhán omlottak le
a vállára, a kissé oldalt fésült fazon pedig egy az egyben Veronica
Lake{16}-es volt. A német nő határozottan értette a dolgát. Saba
Arletára pillantott, aki még a hajszárító alatt ült, hogy lássa, hogy
tetszik barátnőjének, aki elismerően füttyentett új frizurája láttán.
– Neked még mennyi idő? – mutogatott Saba Arletának, mert
túl nagy volt a zaj ahhoz, hogy hallják egymást.
– Még egy óra – tátogott vissza. Mellette egy tálcán kávé és
teasütemény volt.
– Visszamegyek pakolni – mondta Saba, és a falon lévő órára
mutatott.
Arleta egy csókot dobott felé, jelezve, hogy megértette, és majd
otthon találkoznak.
– Szenzációsan nézel ki. Pomeroy Street, készülj, jön Saba
Tarcan! – kiáltott fel. – És én hogy festek? – kérdezte a búrát
felemelve. – Még nem mertem tükörbe nézni.
Saba rápillantott Arleta hajára. Világosszőke volt, sokkal
világosabb, mint előtte, de a zöld árnyalatnak nyoma sem volt.
– Gyönyörű! Szerintem imádni fogod!

– Fontos dolgot szeretnék mondani – mondta Saba Cleeve-nek

mindössze fél óra múlva, a férfi kanapéján ülve. Kifulladva beszélt,
mivel a lift elromlott, így gyalog kellett felmennie a harmadik
emeletre. – Bár lehet, hogy nem annyira lényeges, de szerintem el
kell mondanom magának. – Majd sietve elmesélte az aznapi
eseményeket a zöld hajtól kezdve a fodrászszalon feltételezetten
német tulajdonosáig. – Majdnem biztos vagyok ebben, azt
leszámítva, hogy angolul beszélt. – Mikor Saba a mondandója
végére ért, Cleeve összecsapta a tenyerét.
– Csillagos ötös! Bravó, hogy felfigyelt erre. De aggodalomra
semmi ok, jól ismerem Mitzit. Őt mindenki ismeri, igazi jelenség a
kairói társasági életben. – Saba elvörösödött szégyenében. Bolondot
csinált magából, azt hitte, fontos híreket hoz, miközben csak idióta
volt. – De a megérzései helyénvalóak – mondta Cleeve. – Érdekes
egy nőszemély. Lady Lambson, a nagykövet felesége is hozzá jár,
úgy, mint Freya Stark, a felfedező, ha nem valami isten háta
mögötti helyet kutat éppen fel, szamárháton ülve. De a leghíresebb
ügyfele, akinek a bizalmát élvezi, az maga Farida királyné, a király
felesége.
Saba össze volt zavarodva. Az angol nagykövet felesége
Egyiptomban egy német nővel vágatja a haját a háború alatt;
ennek semmi értelme.
– Az a helyzet, hogy a követség szeretné Kairón kívül tudni
Duhring asszonyt, ahogyan a többi itt maradt németet is, de nem
mernek beleavatkozni a nők divatügyeibe. Farida királyné
egyszerűen imádja őt. Ha belegondol, elég vicces szituáció.
Egyébként Mitzi és a férje visszautasította a náci pártba való
belépést, ezért kellett Németországból távozniuk. Itt persze szívesen
látták őket, de a jelenlegi helyzetben veszélyt jelentenek, és ők is
veszélynek vannak kitéve. A férjét már kitelepítették, és Sir Miles
Lampson, az az ostoba fickó azt is szeretné, ha a nő is sürgősen
távozna. Ki nem állhatja, hogy van itt egy német állampolgár, aki
mindenbe beleüti az orrát, és elsőként értesül a legfrissebb
pletykákról, de őszintén szólva már így sem vagyunk túl
népszerűek a helyiek körében, úgyhogy nem engedhetünk meg
magunknak ilyen akciókat. Leginkább Farida királyné miatt nem
tehetjük. Ő Mitzit imádja, a király pedig a feleségét. Azt mondják
róla, hogy folyton drága ékszerekkel lepi meg őt. Látott esetleg más
érdekességet is? – folytatta cseverészve Cleeve, miközben vizet
forralt a teához.
– Talán… de nem vagyok benne biztos. – Saba félt, hogy
megint kínos helyzetbe kerül azáltal, hogy egy teljesen hétköznapi
dolognak túl nagy jelentőséget tulajdonít. – Lehet, hogy semmiség.
– Bökje ki.
– Csak annyi, hogy volt ott még egy nagyon szép nő, valami
táncos. Azt mondta, hogy a németeknek ad estélyt. Úgy hangzott,
mintha azt gondolta volna, hogy Mitzie tudja, miről beszél, de
ebben már nem lehetek biztos, mert bekapcsolták a hajszárítót.
– Hmmm. – Cleeve gondterhelt képet vágott. – Még valami?
– Nincs.
– Lehetséges, hogy rosszban sántikál, de az is lehet, hogy
semmi különös nincs az egészben. Az ember sohasem tudhatja. –
Sabának fogalma nem volt, hogy mire céloz a férfi. – Mondott
esetleg arról valamit, hogy merre van ez a hely?
– Nem.
– Majd kitaláljuk.
– Hogyan?
– Majd elcsiripelik a kismadaraink – mondta játékos mosollyal
Cleeve. – Teát?
– Nem, köszönöm. Rohannom kell, nemsokára indulunk.
Bagley leszedi a fejem, ha elkésem.
A lift újra működött. Zötyögve, nyikorogva jött fel az emeletre.
Ha lehetséges, még több szúnyogtetem volt a lámpaburán, mint a
legutóbbi alkalommal. Cleeve erélyesen visszarántotta előtte az
ajtórácsot, és megnyomta a gombot.
– Az az érzésem, hogy ön meglehetősen jó lesz ebben a
szakmában.
Ahogy a lift süllyedt lefelé, Saba előtt suhant el a férfi arca,
majd a nadrágja, a térde, ócska bakancsa, és végül már csak a
hangja visszhangzott az üres folyosókon. Mintha valami búcsúfélét
mondott volna, talán kéz- és lábtörést kívánt. Sábát elfogta az
izgalom. Igen, elérkezett az idő, tényleg indulnak.
Tizenhatodik fejezet
A nap további része őrült rohanással telt. Furness százados
utasítása szerint kettőkor veszi fel őket a teherautó, mely a Kairótól
hetvenhárom kilométerre, északkelet irányában lévő Abu Sueir
légibázishoz viszi őket. Indulás előtt Saba erős késztetést érzett,
hogy újra írjon az édesapjának. Szerette volna, ha végre áldását
adja énekesnői karrierjére.

„Kedves Baba!
Néhány napja a Mazií énekeltem, és te jutottál eszembe róla.
Egy óra múlva indulunk Kairóból, a turné végre elindul, sokat
leszünk úton. Ha bármi baj történne velem – ami természetesen
nem fog –, szeretném, ha tudnád, hogy azt tettem itt, amit
tennem kellett. Sajnálom, hogy amitől én boldog vagyok, azzal
fájdalmat okoztam neked. Remélem, egy nap sokkal jobban
megfogjuk érteni egymást. Kérlek, próbálj megbocsátani nekem.
Merre jár a hajód? Kérlek, írjál! Ha írsz, nekem címezd a
Programirodán keresztül. A posta borzasztó lassú errefelé, de
nagyon jó lenne hallani rólad.

Szeretettel:
Saba"

Annyi minden volt még, amit el szeretett volna neki mesélni.

Egyszerű, hétköznapi dolgokat: hogy milyen lenyűgöző a kairói
nyüzsgés, hogy a kis tengeri vitorlások este a Níluson olyanok, akár
a szentjánosbogarak a mezők felett, és hogy vannak itt sokkal
elegánsabb boltok, mint amiket az ember valaha is láthat
Cardiffban. Megírta volna azt is, hogy milyen érzés volt a Mena
Hotelben, a piramisokkal szemben énekelni a közönségnek a
holdfényben, és azt is, hogy nagyon szereti őt, és borzasztóan
hiányzik neki. Utálta, amiért így kell viselkedniük: gyerekes és
felesleges a szeretet ily módon való elpazarlása.
Megnyalta a vékony, sárga boríték szélét, és leragasztotta.
Vajon fog még hallani az édesapjáról valaha?
Délután elhagyták Kairót, északkelet felé indultak egy ütött-
kopott busszal. Bagley pár katonával előrement, hogy felállítsák a
színpadot a holnapi előadáshoz az ismeretlen célállomáson.
Saba egyedül ült. Ebben a melegben senkinek nem hiányzott,
hogy összezsúfolva legyenek, még inkább melegítve egymást, és
amúgy is volt elég hely ahhoz, hogy egy sort kihagyva üljenek
egymás mögött. Arleta és Janine, akik még mindig nem voltak
beszélőviszonyban egymással, a busz két legtávolabbi sarkában
telepedtek le. Az akrobaták hátul, Furness pedig a vezető melletti
ülésen foglalt helyet: sétapálcája a mellette lévő ülésen pihent, lábát
a folyosóra kinyújtva pihentette. Willie a körülötte zajló
történésekre fittyet hányva, egy újságpapírt a fejére borítva horkolt.
Saba khaki színű kabátját párnaként gyűrte a feje alá, különben túl
meleg lett volna az ablak, hogy ráhajtsa a fejét. Nem igazán élvezte
az utazást: kezdett szédülni, és hiába nézett ki az ablakon, a
mindent ellepő homokon keresztül alig látott valamit a tájból, nem
mintha sok látnivaló lett volna pár kiszáradt fán és állati csonton
kívül. Próbálta győzködni magát, hogy az igazi kaland csak most
kezdődik, és hogy innentől kezdődik az ő igazi munkájuk. Mélyen
aludt, amikor egyszer csak Willie valamit az ölébe dobott.
– Neked jöttek, kedvesem, még korábban, csak aludtál, mikor
kiosztották.
Két levél! Nekem! Azonnal felébredt. Az egyik az anyjától jött;
azonnal felismerte a kusza betűit és a dél-walesi posta bélyegzőjét.
A másikon viszont ismeretlen volt a kézírás. Szíve hevesen kezdett
dobogni, eltakarta a kezével, és gyorsan vászontáskája alá rejtette
az ismeretlen levelet, az anyjáét pedig feltépte.

„Kedves Saba!
Itt a Pomeroy Streeten mindenki jól van, kivéve Mrs. Prentice-t,
aki Swansea-be utazott a nővéréhez látogatóba, és bombatalálat
érte.
Még mindig a tudod, melyik gyárban dolgozom egész áldott nap.
Tansu elég csüggedt volt, miután elmentél, de újabban eljár kötni
a Tengerészotthonba délutánonként, és azóta jobb kedve van. Lou
húgod pedig új iskolát kezdett Pontyban. Nagyon élvezi, még
most is minden hétvégén hazajár. Megkaptad már a levelét? Apád
ismét
 tengerre szállt, a…..hajóval (itt ollóval kivágták a hajó nevét,
mivel szigorúan cenzúrázták a leveleket), de szerintem írt neked
azóta. Nem is tudom, mit mondhatnék neked erről az egészről,
úgyhogy inkább nem is akarok senkinek a nevében beszélni. Ha
esetleg nem kaptál még levelet tőle, ne ess kétségbe, valószínűleg
nem jelent semmit. A posta borzalmas mostanában.
Szerető édesanyád, Joyce"

Szegény, drága Joyce, gondolta Saba, mindig is neki jutott Svájc

szerepe: neki kellett semlegesnek maradnia a közte és apja között
dúló háborúban.

„Utóirat (anyjának szokása volt mindenhez utóiratot írni):

Szereztem egy szabásmintát a Barátnő magazin egy régi
számából, és van hozzá krémszínű vásznam is, a Howell'sben volt
leárazva. Szerintem egy ejtőernyő ponyvája lehetett korábban, csak
úgy kapkodták az emberek, de korán odaértem. Varrok neked belőle
egy csinos kis ruhát, és elküldöm."

Elmosolyodott, ahogy elképzelte édesanyját a Zinger fölött

görnyedve, amelyre oly büszke volt. A Pomeroy Street
Schiaparellije. Azt kívánta, bárcsak saját magának varrna inkább
szép holmikat. A ruha nem érkezett meg, és ha megérkezett volna,
sem vette volna föl, legfeljebb becsületből. Ijesztő, milyen gyorsan
tud változni egy ember, még ha tudatosan megpróbálna ellenállni,
akkor is. Saba leghőbb vágya az volt, hogy az anyja boldoguljon
nélküle is. Nem akart hiányozni neki. Hűtlen lett vajon?,
gondolkodott. Talán. Mélyet sóhajtott, és kibámult az ablakon.
Igen, talán hűtlen lett a szüleihez.
Elővette a másik levelet. Már félig feltépte a drapp színű
borítékot, amikor Willie megint csak ott termett mellette. Átöltözött
az utazáshoz, fehér pizsamafelső volt rajta.
– Nem bánod, ha ideülök? – telepedett le mellé Willie
nehézkesen. – Látom, a kis barátnőd alszik – mondta, és Arleta felé
bökött, aki négy székkel hátrébb mélyen aludt.
– Nem, dehogy… – Majd a levelére mutatott. – Csak épp most
kaptam meg ezeket… az első levelek, amióta itt vagyunk, és
gondoltam… – Remélte, hogy Willie érteni fogja a célzást, de nem
így lett.
– Hallom, jó nagy veszekedés volt indulás előtt. – Janine-ra
mutatott, aki a sofőr mögött ült, olyan mereven, mint egy riadt
strucc. – Ennek a beképzelt, fagyos Missnek már kicsit fel kéne
engednie, ha érted, mire gondolok. Lev, az egyik akrobata azt
mondta, hogy szívesen „lazítana" rajta egy kicsit…
– Willie! – csattant fel Saba. – Ez kissé szemtelen volt!
– Segítene neki a táncban is, de tényleg. Arleta meg majdnem
megkopaszodott miatta. – Willie gondterhelten végigsimította saját
kopaszon csillogó fejbőrét. – Hallom, nagyon kiborult. – Arletára
nézett, és halkan nevetett, majd sóhajtva hozzátette. – Igazán tüzes
nő…
– Remélem, folytatják, igazán unatkoznánk, ha kibékülnének
– viccelődött Saba.
– Arleta jószívű – mondta Willie –, nem tud haragot tartani, és
nem utál senkit. Oda a mulatság, mi? De össze is kell tartanunk.
Megyünk az ismeretlen felé, ki tudja, mit hoz a holnap. Mihez
kezdenénk, ha folyton veszekedés lenne? – tette hozzá
bölcselkedve, és megtörölte izzadó homlokát. – Egyikünk sem
tudhatja, hol leszünk holnap, ugye, lányom?
– Csakugyan nem, Willie. – Elhallgattak. A busz hirtelen
lefékezett. Kinéztek az ablakon, hogy miért álltak meg; egy csapat
teve ment át előttük az úton. A pásztor, egy idős férfi, felnézett a
buszon ülőkre: szeme kifejezéstelen volt, arcát por és izzadság
lepte. – Határozottan nem tudhatjuk. Köszönöm, Willie, hogy
rámutattál erre.
„.edves .aba” – olvasta. Amint Willie elment, előhúzta a barna
borítékot a táskájából. A buszon legalább negyven fokos hőség volt,
az izzadságtól nedves keze alatt elmosódott a megszólítás.
Kihajtogatta a levélpapírt, és megdöbbent attól, amit látott. – A
franc egye meg! – káromkodott halkan.
A levél valószínűleg egy túlbuzgó cenzor kezébe került, aki
elővigyázatosságból szinte az összes információt kivágta a levélből.
Mintha egy kilyuggatott filmtekercset tartott volna a kezében, még
a dátumot sem lehetett pontosan kiolvasni. Saba szeme káprázott
az erős napsütésben, ahogy fejét az ablaknak támasztva próbálta
kiolvasni a megmaradt szöveget. ..únius.. .42. A dátum felett, ahol a
feladó címének kellett volna szerepelnie, egy lyuk tátongott. Szíve
összeszorult a csalódottságtól. Annyira várta Dom levelét, de ebből
a levélből még annyit sem tudott meg, hogy vajon a fiú válaszolt-e
neki, vagy sem.

Egy kartondobozból uzsonnát osztottak. A menü

marhahúskonzervből készített szendvicsből és langyos vízből állt.
Saba lepihent aludni egy keveset evés után, így a meleget is
könnyebb volt elviselni. Mikor felébredt, egészen új látvány tárult a
szeme elé: a por leülepedett, és bármerre nézett, végtelen horizontig
nyúló homoktenger vette őket körül. Hatalmas volt a sivatag, és
Saba oly kicsinek érezte benne magát: egy pillanatra minden olyan
múlékonynak tűnt, mintha egy tollpihe lenne, ami bármelyik kis
szélfuvallattal tovaszáll.
Furness felállt, és röviden elmondta, hogy mire számítsanak. A
következő tíz napban helyszínről helyszínre fogják őket szállítani a
szuezi zónában. Különböző légibázisokon, a szárazföldi erők
állomáshelyein és kórházakban fognak fellépni, majd a 8. hadsereg
nyomában nyugat felé veszik az irányt. Név szerint nem tudták,
hogy hova mennek: egyes helyszínek titkosak, míg más táborok
olyan eldugott helyen vannak, hogy rendes nevük sincs. Arleta
Saba fülébe súgta, hogy lesz, amikor egyáltalán nem fogják tudni,
hogy merre járnak, sőt, ez később sem fog kiderülni. Főként akkor
nem szokták elárulni, amikor közel vannak az ellenséges
területhez.

Amint ismét egyedül volt, Saba kényelmesen elnyújtózott a két

ülésen, és a gondolataiba merült, megnyugtatóan hatott rá a busz
egyenletes rázkódása a sivatagi úton. Mint már annyiszor,
gondolataiban most is visszatért arra a bizonyos Dommal töltött
izgalmas, de fájdalmasan végződő londoni napra. Nagyon
bosszantotta, hogy még mindig ennyit gondol rá, de úgy érezte,
mintha egy nehéz kirakós darabjait kéne összeraknia. Valami volt)
közöttük, azt határozottan érezte. Felidézte, milyen gyengéden ért
hozzá a fiú, és tartotta felsebzett lábát a kezében, bár végig attól
félt, amíg Dom masszírozta, hogy a lába esetleg izzadt lehet a
próbától, mégis olyan kényelemben érezte magát mellette, mint
egy doromboló macska, mikor simogatják. Ez a váratlanul intim
pillanat, ami egy eső áztatta londoni utcán zajlott le, egészen mély
érzéseket kavart fel benne. Nem is értette, ami utána a bárban
történt; Saba határozottan úgy látta, hogy csókkal köszönt annak
az idegen nőnek, és olyan bizalmasan, egymáshoz hajolva
beszélgettek, amiből nem az következett, hogy csak ismerősök
lennének.
Kinyitotta a szemét, borzasztóan szomjas volt. Elővette az
ebédre kapott vegyszerízű, langyos vizet, és egy hajtásra megitta.
Érezte, amint az arcán végigcsurog az izzadság, lecsöppen a
mellkasára, és végigfolyik a testén. Kinézett az ablakon, még
mindig a perzselően forró, végtelennek tűnő sivatagot látta csak. A
háttérben néhány csont és bőr kecske lakmározott egy száraz
tövisbokor megmaradt leveleiből. Rémülten szökkentek arrébb,
mikor meglátták a buszt közeledni.
– Leülhetek?
Egy kidolgozott felsőtestű, atlétatrikós fiatalember pattant oda
Saba mellé. Boguslaw volt, az akrobata, aki Bogsnak vagy
Boggersnek becéztek. Sokkoló hírekkel érkezett. Kiderült, hogy
mialatt Saba békésen álmodozott, megváltozott az esti program.
Az eredeti terv szerint csak egy kisebb fellépéssel indítottak volna,
hogy kipihenhessék magukat, de ehelyett több ezer fős közönség
előtt kell szerepelniük, egy Abu Sueir melletti átmeneti
állomáshelyen, ahol a légierő embereit és az egészségügyi
személyzetet szállásolták el. A mobil színpadot már felállították, a
zongora és a kellékek is úton vannak; mire megérkeznek, minden
készen áll majd.
– Ez nem fair! Miért nem szóltak erről nekünk előre? –
grimaszolt Bogs. – Bagley sem csinált titkot az afelőli
véleményéből, hogy a csapat látványosan felkészületlen, így
mindnyájan reméltük, hogy az első nap tudunk pihenni és próbálni
egy keveset.
Saba az elmúlt napokban nem látta az akrobatákat, akik a
város másik felén voltak elszállásolva. Arleta szerint – és a nők
különösen fogékonyak arra, hogy megneszeljék az ilyet – idejük
nagy részét tivornyázással töltötték Kairónak egy hírhedt
negyedében. Közben Arleta és Janine is közelebb ült hozzájuk.
 – Nem akarlak sokkolni titeket – suttogta nekik sejtelmes
hangon Bogs – de van egy rosszhírű utca, a Wagh El Birket, azt
mondják, van ott minden; fiatal lányok, fiúk, kinek mi az ízlése.
Mesélek még valamit, megtörtént eset, higgyétek el! – Zöld szeme
csillogott, miközben előadta a sztorit. – Az év elején egy fiatal
tisztet anyaszült meztelenül találtak a Shepheard Hotelben.
Behívatták közszeméremsértés miatt, és elbocsátották a
szabályzatra hivatkozva, ami kimondja, „a tiszteknek mindig
megfelelő öltözékben kell mutatkozniuk". Ha-ha-ha, hát nem
mulatságos?
Janine szigorú szemöldöke egész a homlokáig felszaladt.
– Te tudod. Én távolról sem találom ilyen mulatságosnak.
A lányok szokásos vitája újból elkezdődött. Arleta kifejtette,
hogy személy szerint a brit hadseregnek is be kéne vezetnie
ugyanazt, mint az olaszoknak és franciáknak: legális bordélyt kéne
üzemeltetniük. Tarthatatlan és embertelen, hogy elvárják, hogy az
a sok fiatal, életerős férfi elfojtsa a természetes vágyait.

A busz lelassított. Saba megpróbálta elterelni a férfi figyelmét az ő

magánéletéről azzal, hogy rámutatott az út mentén álldogáló
gyümölcsárusra. A férfi lefátyolozott felesége útra készen ült egy
szamáron, mellette zsákokba pakolt szárított bab, datolya és cukor
hevert. A nő a kendőjével hessegette el a legyeket az ölében fekvő
csecsemő felől, két nagyobbacska gyermeke pedig az útszéli
porban játszott.
– Van feleséged, Bogs? – kérdezte az akrobatát. Saba gyakran
tanított neki dalokat, sokat ugratták egymást, és nevetgéltek a
próbákon, de sosem beszélgettek igazán.
– Már nincs – válaszolta halovány hangon a férfi –, de volt. –
Saba hallotta, hogy furcsán veszi a levegőt. – Meghaltak – mondta
ki lassan. Lábát elhúzta Saba combjától. – A feleségem, a lányom,
az anyám, mindenki. Az egész családom. – Mélyet sóhajtott, majd
folytatta: – A háború előtt Varsóban éltünk együtt mind. A szüleim,
a feleségem, a gyerekek és mi a fiúkkal – mesélte, miközben
hátrabökött a többiek felé. – Nagyon sokat dolgoztunk. Egyik este
egy fellépésről jöttünk vissza. Aznap jöttek be a németek. – Arca
eltorzult a fájdalmas emlékektől, és dühösen rázta az öklét a
levegőbe. – Az egész családom odalett. Azóta nincs hova
hazamennem… Gyűlölöm! Gyűlölöm az átkozott németeket! És az
oroszokat is! Sohasem fogok megbocsátani azért, amit tettek. Soha!
Saba elborzadva kapta kezét a szája elé. Sajnálta már, hogy
ilyen tapintatlan volt, mikor Arleta pedig figyelmeztette, hogy a
fiúknak szomorú múltjuk van.
– Nagyon sajnálom, Boguslaw. Nem kellett volna
kérdezősködnöm, nem tudtam.
– Nem, nem, nincs semmi baj – mondta, és felállt az ülésről,
arcáról csörgött a veríték. – Nem tudhattad. Visszamegyek a
fiúkhoz. Már ők az én családom.

Késő délután érkeztek meg úti céljukhoz, tetőtől talpig homokkal

borítva. Egy izgatott kiskatona leterelte őket a buszról, és
megmutatta a női részleget.
Janine keserűen felsóhajtott, amikor meglátta, hogy hol is
fognak aludni. A női részleg nem más volt, mint egy négy lábon
álló katonai sátor. Minden bűzlött a rovarirtó szertől, és az ágyak
egymáshoz olyan közel helyezkedtek el, hogy ha éjszaka fordul
egyet valaki, valószínűleg a mellette lévő is felébred rá. Egy csorba
tükör meg három szedett-vedett fogas állt a sátor végében, ez volt
az öltözőjük. Arleta azon nyomban leakasztotta a tükröt, és úgy
támasztotta le, hogy a fal felé nézzen, mondván, különben
balszerencsét hoz. A sátor melletti kis barakk volt a mosdó,
szigorúan porciózott vízadagokkal: a benzinkannában tárolt vízből
fejenként napi egy litert kaptak ivásra, napi egyet mosdásra. Mikor
Arleta viccelődni kezdett, hogy vége a jó kis pancsolásoknak, Janine
ajka megremegett.
– Ugyan már, drága! Gyerünk, lépjünk túl rajta! Duzzogásban
nem vagyok túl erős – mondta Arleta, és gyengéden megveregette
az aggodalmaskodó lány vállát.
– Sajnálom! – válaszolta Janine vékonyka hangon. Szeme
könnybe lábadt. – És azt is sajnálom, hogy idejöttem. – A válla
megremegett egy pillanatra a sírástól, majd már nyugodtabban
hozzátette: – Egyébként már korábban is akartam mondani, hogy
jól néz ki az új frizurád! – És így is volt. A vakítóan világosszőke haj
különösen jól állt Arletának, a férfiak nem győztek
utánafüttyenteni, mikor meglátták, ami bearanyozta a napját. –
Gondolom, mindenkinek pattanásig feszültek az idegei.
Borzasztóan szervezetlen volt eddig minden, nem vagyok ehhez
hozzászokva. – Janine lenézett a szűkösen elhelyezett szúnyoghálós
ágyakra, majd négykézlábra ereszkedett, és alájuk is benézett. –
Ellenőriznünk kell, hogy nincsenek-e kígyók vagy skorpiók
alatta… Soha többé nem megyek ilyen turnéra – jelentette ki
határozottan, miután fölegyenesedett.
Nemsokára Max Bagley kiabált be hozzájuk feszülten.
– Egy óra múlva kezdünk! Ha a zongora nem szólna rendesen,
csak folytassák nyugodtan, megsérült szállítás közben. Cipő
mindig legyen magukon! A színpad meglehetősen ócska, a világítás
sem működik rendesen a színpad első felén, de azért legyenek
szívesek nem lezuhanni róla!
– Nincs rendes zongora, nincsenek jelmezek, nincs függöny. Ez
katasztrófa lesz – osztotta meg félelmeit Janine, mikor elment a
rendező. Arcmaszkkal a fején feküdt az ágyán.
A kellékeket szállító teherautó valahol lerobbant, az is kétséges
volt, hogy egyáltalán a színpadot fel tudják-e állítani időben. Saba,
hogy ne az előadáson kelljen izgulnia, inkább benedvesítette az
arcát, és nekikezdett a készülődésnek. Arleta felé nézett, és a
tükörben meglátta saját riadt tekintetét. A sárgás fény hirtelen
felvillant, majd minden elhomályosult.
– A franc essen belé! – méltatlankodott Arleta.
A generátor, amelyről az áramot kapták, időnként felmondta a
szolgálatot.
– Még húsz perc, hölgyeim! – hallották Bagley éles hangját a
sátor vékony vásznán keresztül.
Ezek szerint minden készen áll a fogadásukra; Saba halkan
dúdolta a dalokat, melyeket énekelni fog.
– Drágám, légy oly kedves, és segíts felhúzni a cipzáramat! –
Arleta szokatlanul sápadtnak tűnt. Saba megtette, amit kért. –
Köszönöm, nagyon kedves vagy – mondta Arleta, és enyhén
ginszagú leheletet árasztva megpuszilta Sabát.
– Jól vagy?
– Nem, borzalmasan. Nagyon izgulok, és a gyomrom sincs
rendben. Néha rám jön, különösen a turnék elején. – Arleta első
száma egy Josephine Baker-paródia volt, amit a fején egy műanyag
ananásszal egyensúlyozva kellett előadnia.
– Crepi il lupo! – szorította meg Saba a kezét.
– Hogy micsoda?
– A régi énektanárom mindig így kívánt szerencsét nekem a
fellépések előtt – magyarázta Saba – annyit tesz, mint kéz- és
lábtörést! De szerintem még jobb is. Azt mondtam, hogy in bocca al
lupo, ami olyasmit jelent olaszul, hogy a farkas torkában, majd erre
a válasz, hogy crepi il lupo, vagyis, hogy a farkas hal meg.
– A farkas hal meg. Ez tetszik. – Arleta oldalra hajtotta a fejét,
és pár hullámcsat segítségével rögzítette a műanyag ananászt a feje
tetején. Minden készen állt az indulásra.
– Crepi il lupo!- kiáltotta ki teli torokból az éjszakába, mikor
kiléptek a holdfényes sivatagba, és hosszú léptekkel elindultak a
színpad felé, életük első, közös fellépésére.

A mobil színpad, a körülményeket figyelembe véve, egész

tűrhetően festett. Egy csapat katona dolgozott rajta egész este,
hogy időben álljon a színpad. Villódzó piros fényekkel volt
kivilágítva, amitől olyan érzése lett az embernek, mintha egy óriási
szív lobogna a katonai sátrak és szögesdrótok között a sivatag
közepén. Saba fölsétált a hátsó lépcsőn, és kilesett a függöny
mögül. Végeláthatatlan sorokban ültek az egyenruhás katonák a
nézőtéren, és mint a gyerekek, izgatottan várták, hogy kezdődjön
az előadás.
Oldalra nézett, s látta, hogy valaki egy hatalmas fekete táblára
kiírta a műsort. Gyorsan ellenőrizte az est menetét: először a
Banana Brothers, utána Will, majd ő jön, az első két számával.
Érezte, hogy kiszárad a szája, homok ropogott a foga között, a
szíve pedig zakatolt. Elérkezett a nagy nap.
Bagley a színpad szélén várta, hogy kezdődjön az előadás, és
felnézett Sabára. A lány kihúzta magát, és magabiztosan
mosolygott. Próbált olyannak tűnni, amit Bagley elvárt tőle, és
annyit gyakoroltatott vele a próbákon. Most nem engedhette meg
magának, hogy hibázzon.
– Öt perc! – Bagley intett, és rámosolygott, majd kecsesen
továbbment a generátor, a színpadi lámpák és a függöny között.
 – Elemében van – szólalt meg Arleta Saba háta mögött, aki
feljött egy kis bemelegítésre.
Bagley intett a karjával, mire a zenekar felállt. A függöny
felgördült, és cirkuszi zene kíséretében Willie érkezett a színpadra,
kezében egy lepkehálóval kergette a képzeletbeli pillangókat, majd
felkonferálta a műsort. A show elkezdődött.

HÖLGYEIM ÉS URAIM! KÉSZÜLJENEK, MERT ITT VAGYUNK.

MEGÉRKEZETT A HÍRES -NEVES RAZZLE DAZZLE, EGYENESEN
KAIRÓBÓL, MOST CSAK NYOLCADMAGUNKKKAL, DE MINT TUDJUK,
NEM A MÉRET A LÉNYEG, AZ EGYEDI ÉS UTÁNOZHATATLAN
SHOW PERCEKEN BELÜL KEZDŐDIK. KÉSZEN ÁLLNAK
ARRA, HOGY LENYŰGÖZZÜK Ö NÖKET?

Elsőként Bogs lépett a színpadra csillogó kék ruhában, és

nagyokat lépett a levegőbe az aranyszínű rivaldafényben. Willie
követte őt, és bohóckodva próbálta utánozni eltúlzott
mozdulatokkal az akrobata kézenállását. A közönség morajlott a
nevetéstől. Bogs cigánykerekekkel és szabókkal szelte végig a
színpadot, majd Lev érkezett, és lélegzetelállító szabókkal ugrottak
át egymás feje fölött. Az akrobaták piramist alkottak, és Bogs egy
kecses mozdulattal a tetején termett, majd rákacsintott Sabára és
Arletára, akik a függöny mögül lesték őket. A lányok
visszakacsintottak.
– Bravó, Bogs! Lenyűgöző! – formába szájával némán a
szavakat Saba, és egy csókot lehelt az akrobaták felé.
A katonák nevettek és tapsoltak. Végre nem volt háború,
hacsak egy órára is. A levegőt megtöltötte az olcsó cigaretták füstje.
Janine következett. Csillogó kosztümjében mint egy zöld lepke
tipegett be a színpadra a Seherezádé zenéjére. A közönség
elégedetten fütyült.
Saba hamarosan hallotta a záróakkordokat, és látta, amint
Janine pukedlizik és hajlong a közönségnek. Mindjárt ő jön. A
táblán felvillant a neve.
Will volt ismét a konferanszié, ezúttal hatalmas, zsákszerű
ruhát viselt, a torkát köszörülte, majd gyorsan Saba irányába
pillantott, bár nem láthatta.
– És most következik a gyönyörűűűű és elmondhatatlanul
bájos, kis sivatagi énekes pacsirtánk! Hölgyeim és uraim,
köszöntsék a színpadon Miss Saba Tarcant!
Arleta megszorította Saba vállát, és taszított egyet rajta a
színpad felé.
– Vedd le őket a lábukról! – suttogta.
Saba érezte az enyhe szellőt, amint Bogs és Lev felemelte őt a
színpadra az áradó piros és sárga fénybe. A fiúk körbeállták, és
kezüket felé nyújtva körbevették őt, mint egy virág bibéjét a
szirmai. Bagley ült le a viharvert zongorához. A rivaldafény
mágnesként vonzotta a bogarakat, melyek hemzsegtek a zongora
körül, felemelte a kezét, majd Bagley leütötte a Boldogság című dal
első taktusait. Rövid bevezető után intett, mire belépett Saba.
„Légy boldog, a nap ragyog" – kezdett bele az énekbe, mire a
közönség elégedetten morajlott az ismert dallam hallatán. –
„Kiáltsd, halleluja, gyerünk, örvendjél, az ítélet napjára készen légy!"
A színpadról annyi mindent lát az ember. Látta a napbarnított
arcokat ellágyulni, látta, ahogy egy férfi a dallam ritmusára
hullámzik a helyén. Saba teljesen átadta magát a dalnak: egész
egyéniségét próbálta belecsempészni, ahogyan Bagley-vel
gyakorolták, csak semmi közönségesség, semmi mesterkéltség.
Élvezte, amint teljes tüdőből kieresztette a hangját a dal
lezárásánál, és minden tőle telhetőt beleadva hátravetette a fejét,
mintha a csillagos égnek énekelne.
Mikor befejezte, akkor vette észre, hogy teljesen le van izzadva.
A közönség tombolva tapsolt és fütyült. Bagley-re pillantott, aki a
fényárban úszó zongoránál ült, és feltartott hüvelykujjal mutatta
neki, hogy mennyire elégedett vele. Saba érezte, amint elönti a
dicsőség eufórikus érzése. Nem is rossz, ugye?, gondolta.
A You Must Have Been a Beautiful Baby című szám volt a
következő, melyen szintén sokat dolgoztak együtt. Amikor Saba
ahhoz a részhez ért, hogy „még csak épp az iskolát kezdted, de a
lányokat már az őrületbe kergetted", a közönség soraiból nevetés és
füttyögés hallatszott. Bagley annak ellenére, hogy személy szerint
ki nem állhatta a szirupos dalokat, ennél ő maga kérte Sabát, hogy
édesen és könnyeden énekeljen.
„Ezek az emberek nem a demokráciáért, szabadságért vagy
más politikai szólamért harcolnak – magyarázta Sábának –,
hanem a családjukért, az anyjukért és a szerelmükért. És abban a
tíz percben, amíg a színpadon vagy, neked kell mindezt
megtestesítened!"
_____

Az idő még mindig kellemes volt, a meleg szellő lágyan simogatta

az arcát. Most, hogy Saba túl volt az első két dalon, végre
feloldódott egy picit. Megvárta, amíg a felettük elszálló repülő
morajlása elül, és szinte hallotta a mély csendet, amint a közönség
feszülten figyelte őt. Bejelentette, hogy a kedvenc dala következik,
majd belekezdett az All the Things You Are című számba. Bagley-t
már csaknem teljesen belepték az apró bogarak. Leütötte a
nyitóakkordokat, majd Saba belekezdett az éneklésbe. Az énjének
egy része érezte, hogy túl lágy és halk a hangja, pedig sokszor
elpróbálták, hogy milyen lesz a sivatagban énekelni, ahol nincs
megfelelő hangosítás. Meg kell tanulnia máshogyan képezni a
hangokat, magyarázta neki egyszer Bagley, ami nehezebb egy
lassú dalnál, mint egy gyorsabbnál, de Saba szerette ezt a dalt, és
minden más gondolatot próbált kizárni.
Tett pár lépést a színpadon, majd eszébe ötlöttek azok a
tanácsok, melyeket Bagley – mint egy titkot a bizalmas barátnak –
adott át neki, többek között a mikrofon használatáról. Mikor
hallotta a saját hangját felcsendülni, mélyről jövő, jóleső
elégedettség töltötte el az egész lényét. A dal végén, mikor látta a
közönség soraiban a könnyáztatta arcokat, szinte sokkolta a tudat,
hogy milyen messziről jött, és hol van most ahhoz képest. Hatalmas
tapsvihar kíséretében hagyta el a színpadot, a férfiak fütyültek,
tapsoltak és kiabáltak utána.
– Ó, te kis drága! Nagyon jó voltál! – ugrott a nyakába Arleta
izzadtan s kölniszagúan, amint kiért a színpadról. – Hatalmas volt,
tényleg! Izgultál, és mégis megcsináltad! – Valamit hozzátett még,
amit Saba már nem értett, elnyomta a nézőtérről jövő tapsolás és
kiabálás hangja. A szállásuk felé mutatott. – Édesem, megtennél
nekem egy hatalmas szívességet? Hozd ki, kérlek, a sátrunkból a
púderemet, úgy izzadok, mint egy ló. De siess, kérlek, én vagyok a
következő!
Saba a fellegekben érezte magát, miközben könnyed léptekkel
ugrándozott a sátruk felé. Elemlámpával a kezében haladt a
mintegy ötven méter hosszú úton, ami hozzájuk vezetett. Így
távolabbról a színpad egy hatalmas kivilágított lepkeszárnyként
csillogott, Saba úgy érezte, olyan, mint egy mágneses
energiaközpont a sivatagi éjszaka közepén. Még innen is hallotta
Will hangját.
– Hadd halljam, mindenki jól érzi magát?
– Igeeeen! – üvöltött kórusban a közönség
Mikor odaért látta, amint homályos fény szűrődik ki a sátor
vászna alól, egy sötét sziluettet kirajzolva.
Bent egy széken ülve Dom várt rá. Mikor Saba meglátta őt,
elbotlott egy kifeszített kötélben, és kis híján a fiatalember ölében
landolt.
Tizenhetedik fejezet
Amint Dom felállt, egy nagy adag fekete haj zuhant az arcára.
– Te meg hogy a fenébe kerülsz ide? – kérdezte Saba
megdöbbenve, miközben a férfi segítségével feltápászkodott.
– Majd később elmondom – jött a válasz egy huncut mosoly
kíséretében.
– Ismered Arletát? – suhant át Sabán a kétely. Szíve
hatalmasakat vert az izgalomtól.
– Most már igen.
– Istenem! – kapott észbe hirtelen. – Akkor hát azért küldött…
– Ne is törődj vele, előre kiterveltük, mindketten bűnösek
vagyunk.
– Nincs sok időm, vissza kell mennem a zárótapsra. Mindjárt
vége lesz.
– Igen, menned kell. – Gyönyörű volt Dom ajka, ahogyan
formálta a szavakat. Sabát magát is meglepte, hogy milyen régóta
vágyakozik arra, hogy megcsókolja.
– Kölcsönkaptam egy dzsipet. Elvihetlek vacsorázni az előadás
után?
– Igen – válaszolta a lány ragyogó arccal.

Domnak már csak két nap kimenője volt. Megígérte, hogy a

sátorban fogja várni Sabát, amíg visszamegy a tapsra, és
megkérdezte, hogy biztos nem lesz-e baja belőle, ha elhagyja a
tábor területét.
– Nem tudom, de nem is érdekel – suttogta a lány a választ.
Visszasietett a színpadhoz, hogy a műsor végén együtt menjenek ki
meghajolni. Arleta várta őt a színpad szélén, a függöny mögött.
– Itt van ő! – suttogta.
– Tudom – ölelte meg a barátnője, arcfesték és olcsó keleti
kölniszagot árasztva –, és borzasztó helyes, ha szabad
megjegyeznem.
– Szerinted elhagyhatjuk a tábor területét engedély nélkül?
– Hát, senki nem mondta az ellenkezőjét – jött a megnyugtató
válasz. – Nincs kijárási tilalom. Hát, drága barátnőm, jól eltitkoltad
őt!
 – Vadászpilóta – suttogta Saba.
Arleta egyszer kifejtette a véleményét és tapasztalatait róluk.
Figyelmeztette, hogy messziről kerülje a fajtájukat, mivel nincs
náluk önteltebb és megbízhatatlanabb férfi a földkerekségen. A
legtöbbjüket soha többé nem látja az ember, bármit is ígérnek.
– A kivétel erősíti a szabályt. Ne mondd, hogy én nem szóltam
– nevetett Arleta, és megcsókolta Saba homlokát.

Egy rozoga dzsippel szelték át a sivatagot. A hold olyan fényesen

világított, hogy Sabának az az érzése támadt a tájat nézve, mintha
egy fotónegatívot nézne.
– Hová tűntél azon az estén Londonban? – tette fel Dom a
kérdést, ami már oly régóta foglalkoztatta. – Mikor visszaértem az
asztalunkhoz, szőrén-szálán eltűntél. Elég sok energiámba került,
amíg itt megtaláltalak – tette hozzá mosolyogva.
– Ó, rengeteg dolgom volt, és nagyon kellett sietnem. – Saba
nem merte elárulni, hogy milyen féltékeny lett, mikor meglátta
azzal a másik nővel a fiút. Félt tőle, hogy esetleg bolondnak nézné.
– Amúgy is úgy láttam, hogy el vagy foglalva…
– Az nem az volt, aminek látszott… – válaszolta Dom teljesen
természetes hangon –, a barátnője volt egy jó barátomnak a
századból. Jillyt nem láttam a barátom temetése óta. Tudom, nem
volt a legjobb az időzítés, sajnálom.
Saba hatalmas, édes megkönnyebbülést érzett ennek hallatán.
– Én is sajnálom, hogy úgy elrohantam. Nagyon sok minden
összejött arra az estére… És közel álltatok egymáshoz a
barátoddal, aki elesett?
– Egy iskolába, majd egy egyetemre jártunk.
– Hány éves volt?
– Csak huszonnégy…
– Sajnálom – mondta Saba részvéttel, majd kibámult az
ablakon. Körülöttük nem volt más, csak a végtelen, csillagos
sivatagi éjszaka, a fényszórók előtt ott kavargott a felvert homok.
Saba felhúzta a térdét, és átkulcsolta rajta a kezét, hirtelen olyan
aprónak érezte magát ezen a hatalmas síkságon. – Tudod, merre
megyünk? Nem úgy tűnik, mintha bármi is lenne a környéken a
sivatagon kívül.
 – Igazából Alish Barbour vagyok, a rabszolgakereskedő.
Főként fehér nőket adok-veszek, és már letértünk az útról –
nevetett Dom, közben könnyedén és gyorsan vezetett, a kormányt
fél kézzel tartva. Saba nagyon örült, hogy végre nevetni látja, úgy
érezte, megtört a jég. – Tudok egy helyet, ahol ehetünk. Körülbelül
huszonöt percre van innen, Iszmáilijában. Időben hazaviszlek, ha
szeretnéd. – Ahogy mosolyogva Saba felé fordult, a lány látta fehér
fogsorának csillogását a holdfényben. – Éhes vagy? – kérdezte, és
adott még egy kis gázt.
– Majd éhen halok – válaszolta Saba gondolkodás nélkül. A
nap folyamán túlságosan izgult ahhoz, hogy az evésre gondoljon,
de most rátört az éhség. Érezte maga mellett a férfi testéből áradó
meleget, és szinte kibírhatatlan izgalom lett úrrá rajta a hihetetlen
történésektől. Nyugodj meg, győzködte magát, csak semmi
elhamarkodott lépés. – Merre jártál? Úgy értem, mostanában? –
kérdezte.
Kérdésére Dom elmesélte, hogy pár héttel ezelőtt érkezett Abu
Sueirbe, ahol kiképezték őket az új Kittyhawk vadászgép
vezetésére. Mostantól azzal fog repülni, lelkendezett. Utána délre
repülnek Luxor környékére, ahol pár napot már eltöltöttek, majd
egy öreg gőzös hozta vissza őket a Níluson.
– Velem jöhettél volna – mondta, és kíváncsi oldalpillantást
vetett a lányra.
Beértek Iszmáilija külvárosába. Az utcákon szólt a zene, és
finom sültek illata áradt az árusok bódéjából. Az egyik árus előtt
egy csapat férfi figyelt cigarettázva, iszogatva egy
petróleumlámpával megvilágított asztalnál zajló sakkjátszmát.
Dom betért egy szűk utcába, és leparkolt. Az ajtóhoz pattant, és
kisegítette Sabát az autóból, majd kézen fogva elvezette a
túloldalon lévő étteremhez. A Chez Henri nevű hely egy viszonylag
kicsi vendéglő volt, legfeljebb öt-hat, gyertyafénnyel megvilágított
asztallal, egyszerű bútorzattal. Az asztalokat jázminvirággal töltött
üvegcsék díszítették.
– Iszmáilija teli van hadifoglyokkal – magyarázta Dom. –
Németekkel, olaszokkal. Szerencsére Henri nem közülük való. Ő
Párizsból jött, még a háború előtt, akkor nyitotta az éttermét.
– Nagyon kedves hely – válaszolta Saba, és mélyet szippantott
a sülthús-, jázmin- és cigarettafüst-illatú levegőből.
 A helyiség egyik meghitt sarkában kaptak asztalt. Henri, egy
barátságos, nagy pocakú idősebb úr érkezett az asztalukhoz;
szívélyes mosollyal üdvözölte őket, szalvétát tett eléjük, és
meggyújtotta az asztalukon a két gyertyát.
Így, hogy több fény volt, Saba azt figyelte meg, hogy nem is
igazán hasonlított étteremre a hely, inkább olyan, mintha valakinek
a nappalija lenne. Az ajtó nyitva volt, és a szemben lévő poros
téglaház ablakában egy álmos gyermek nézett ki, de anyja
behúzta a függönyt, mielőtt Saba alaposabban szemügyre vehette
volna őket.
Henri kancsóban bort hozott nekik. Saba belekortyolt, majd
újra megkérdezte Domtól, hogyan találta meg őt.
– Rém egyszerűen, drága Watsonom. Elmentem Kairóba,
bementem a Programirodába, és megkérdeztem a titkárnőtől,
hogy merre lesz a turné. – Ártatlan magabiztossággal mosolygott,
mint aki tudja, nyert ügye van. – Nem fogok én holmi levéllel
bajlódni.
– Még épphogy csak megkaptam a tiédet. – Saba elővette
tárcájából az összehajtogatott papírfecnit, és megmutatta, hogy mi
maradt a leveléből. – Tessék. Abban sem voltam biztos, hogy tőled
jött.
– Hát, legalább a rejtély megoldódott. De azért remélted, hogy
az enyém?
Saba nem válaszolt. Igaza van Arletának, tényleg azt hiszik
ezek a vadászpilóták magukról, hogy ők Isten ajándékai a nők
számára. Úgy döntött, hogy jobb, ha nem adja alá a lovat.
– Talán. De még mindig nem értem teljesen. Mit csinálsz
egyáltalán Észak-Afrikában?
– Ez a része pedig igazán egyszerű. Nagy szükség van most itt
a vadászpilótákra, kevés van belőlünk, egy barátom pedig itt
állomásozott a Sivatagi Légierőknél, ő intézte el. Kairó és
Alexandria között van a hadiszállásunk. Angliában már nagyon
unatkoztam.
Mintha hirtelen zavarba jöttek volna mindketten. Dom
idegesen dobolt az ujjaival az asztalkendőn, Saba pedig úgy érezte,
a koncert és Dom hirtelen felbukkanása már túl sok volt neki egy
napra, folyton figyelmeztetnie kellett magát, hogy lassítson le.
– Vannak fönt szobák – szólalt meg Dom, és Sabára pillantott.
– Itt maradok éjszakára, természetesen azután, hogy visszaviszlek
téged.
– Természetesen – válaszolta Saba álszemérmesen. Eszébe
jutott, mikor érezte a férfi bőrének melegét, és saját teste mintegy
Önálló életet kezdett élni, akaratlanul is egyre közelebb húzódott
Domhoz, szomjazva a férfi érintésére. Dom keze az asztalon pihent,
és a sótartóval játszott. Saba szíve a torkában dobogott, egyre
gyorsabban kezdett lélegezni.
Henri újból felbukkant. Étlapot tett az asztalukra, egy kosár
kenyeret és két vizespoharat. Háta mögül egy kisfiú kíváncsian
kukucskált feléjük.
– A hölgy majd éhen hal. Mit ajánl ma estére, Henri? –
kérdezte Dóm.
– Van sült kacsánk, mézzel, levendulával és kakukkfűvel
ízesítve, ínycsiklandó. Ezenkívül még aszalt citromos
bárányraguval szolgálhatunk, az sem rossz – mondta jól táplált
vendéglátójuk.
Bárányt kértek mindketten, és amíg vártak, Dom újratöltötte
Saba poharát, majd a lány felé tolta.
– Időben vagyunk még? – kérdezte
– Nem kell sietni – válaszolta Saba. Már így is túl késő volt, így
hát nem törődött vele.
– Nagyon jó voltál az este.
– Tessék? – kérdezte Saba zavartan.
– A koncerten.
– Akkor hát hallottál? – Ezt nem tudta.
– Igen. – Dom tekintete szinte mindig gyermekien csillogott.
Megfogta Saba kezét. – Árulj el valamit. Milyen érzés énekelni
ennyi ember előtt?
Saba egy pillanatra elgondolkodott. Ezt még senki sem
kérdezte meg tőle.
– Talán az első érzés az a pánik, főként ma este. Késésben
voltunk, felkészületlenek, és amúgy is ez volt a turné első igazi
fellépése. Megláttam, hogy mennyi ember ül és vár, majd egy
bogár majdnem a számba repült. Aztán meghallottam a zongorát,
ami furcsán hangzott, máshogyan, mint a próbák alatt, kicsit
hamis is volt, és… nem is tudom. Volt egy pillanat, amikor az All
the Things You Are-t énekeltem, és nem biztos, hogy teljesen jól le
tudnám írni azt az érzést… Mintha egy boldogsághullám futott
volna végig bennem. Gyönyörű érzés.
Saba úgy érezte, nem tudná pontosabban szavakba önteni,
amit átélt, de az igazság az volt, hogy még mindig a koncert
hatása alatt állt. Minden egyes percét imádta, s még mindig a
sikeres koncert utáni dicsőséges érzésben lubickolt.
– Elkap egy hullám… – ismételte Dom elmélázva.
– Igen.
– Ó, ez nagyon jól hangzik.
– Te most gúnyolódsz? – kapta el Saba a kezét.
– Nem. Komolyan mondom, hogy nem – válaszolta Dom
gyorsan. Figyelmesen nézte a lányt, mintha egyetlen mozdulatát,
gesztusát sem akarná elmulasztani.
– Abban a pillanatban olyan egésznek érzed magadat. Mintha
semmi nem hiányozna az életedből, és tökéletesen boldog vagy.
Vagy ez nagyon bután hangzik?
– Egyáltalán nem. Ez olyan lehet, mint a repülés – mondta
Dom, és kortyolt egyet a borból. Óvatosan néztek egymásra. – Azt
a sok erős férfit megríkattad – folytatta valamivel lágyabb hangon
–, milyen érzés volt?
– Nem ezért csinálom.
– Pedig magabiztosnak tűntél.
Valamiért szíven ütötte ez a mondat. Hirtelen úgy érezte,
túlságosan kitárulkozott, és valami szégyenletes dolgon kapták
rajta. Csendben ült, és a terítőt nézte.
– Ne érts félre. Azt akartam csak elmondani, hogy hihetetlenül
jó voltál. – Látszott, hogy próbál óvatosan fogalmazni.
Saba már épp mondani készült valamit, de hirtelen
meggondolta magát. Henri jött feléjük, feje fölött egy tálcát
egyensúlyozva, rajta mindenféle finomsággal, töltött, fűszeres
zöldségekkel, humusszal és olívabogyóval megpakolva, melyet még
Franciaországból csempészett.
– Mondd meg őszintén – kérte Sabát Dom, amikor ismét
kettesben maradtak. Közelebb húzódott székével a lányhoz, és
mélyen a szemébe nézett. – Szereted ezt csinálni? Azt érzed, hogy
ez a legjobb dolog az életedben?
– Igen. Imádom – válaszolta Saba, és tört magának egy darab
kenyeret, majd belemártotta az olívaolajba. – Azt nem tudom még,
hogy ez a legjobb dolog-e az életemben, de énekléskor érzem azt,
hogy önmagam vagyok. – Dom szemébe nézett, azt figyelte,
hogyan reagál.
– Mit értesz azon, hogy a leginkább önmagad vagy?
– Nem tudnám ezt teljesen megmagyarázni. – Szeretett volna
már kicsit biztonságosabb témákról beszélgetni. – De azt érzem,
hogy még rengeteget kell tanulnom – tette hozzá szinte
bocsánatkérően. – Max Bagley, a rendezőnk szerint gyakran nem
találom el egy-egy dal stílusát.
– Milyen értelemben?
– Azt mondja, hogy másolok. Hogy a híres előadókat
utánzóm. – Még mindig fájdalmas volt erről beszélnie. Közelebb
hajolt Domhoz, és halkan dúdolni kezdte: – „Viharos volt a hétfő, de
a kedd sem volt napos." Bagley szerint úgy éneklem, mint Bessie
Smith, és próbálom úgy előadni, mintha egy fekete rabszolga
lennék, aki épp a gyapot-ültetvényen robotol.
– Ha még egyszer ilyen közel hajolsz, kénytelen leszek azt a
fekete rabszolgát egyenesen az ágyamba vinni – suttogta Dom a
hajába.
Mindketten meglepetten néztek egymásra, majd nevetésben
törtek ki.
– Nem, nem, erről szó sem lehet – tiltakozott Saba hangosan,
bár érezte, minden porcikája az ellenkezőjét szeretné.
– Pedig komolyan beszéltem. Na de folytasd! Hogyan is volt
ezzel a Mr. Bagley-vel? Szerintem amit mondott, az teljes
badarság. Hogy tanulna meg bármit is az ember, ha nem úgy,
hogy először elkezd valakit utánozni, másolni és gyakorolni.
Sajnálom, de határozottan ostobaságnak tartom, amit mondott, ne
foglalkozz vele.
Szenvedélyesen beszélgettek az est további részében is. Szóba
került Picasso, akiért mindketten rajongtak, és akit olyan sokan
próbálnak utánozni, és Dom egyetemi tanulmányai T. S. Eliotról.
Beszéltek még annak a szépségéről, amikor egymástól tanulnak az
emberek, mindenki hozzátesz valamit, és így a végén a sok részből
összeáll valami egészen fantasztikus alkotás. Dom hozzátette,
Charlie Parkert kinevették, mikor először lépett színpadra, és mégis
milyen sokra vitte.
– Ki ő?
 – Á! Ezek szerint tudok újat mondani neked. Veszek neked egy
lemezt majd tőle. Sokáig gyakorolt utána, hogy újra a közönség elé
merjen lépni. De nem hagyta, hogy elvegyék az álmait.
Megették a bárányt, utána pedig Henri álmos kisfia hozott
nekik házi készítésű jégkrémet, melyet rózsavízzel ízesítettek, és a
ház ajándékaként egy üveg édes alexandriai bort is kaptak.
– Kóstolják meg – kínálgatta Henri mosolyogva, és kitöltött
Sábának egy fél pohárral. – Jobb, mit a francia Beaumes de Venise.
– Tényleg ízletes – mondta Saba, miután belekortyolt; és úgy is
volt. Enyhén füstös, virágos aromája nagyon ízlett neki. – Be fogok
így csípni – mondta Domnak.
– Nem baj, vigyázok rád.

Később, a kávé felett Dom mesélt édesanyja zongoraművészi

álmairól, és arról, hogy ez az apját mennyire zavarta. Maradandó
emléke a gyerekkorából, amint édesanyja taxival jön haza az első
koncertjéről, egyedül. Apja túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy
meghallgassa őt, és amúgy sem helyeselte ezt a pályát. Élénken
megmaradt benne elegáns ruhája, amit viselt, és a magánya. Nem
sokkal azután végleg abbahagyta a zongorázást. Dom még kicsi
volt akkoriban ahhoz, hogy megértse, mi okból történnek a dolgok,
de azt érezte, hogy valami nincs rendjén.
– Ez olyan, mintha mindenkinek lenne egy folyója az élete
során, amivel a saját felelősségére gazdálkodik. Ez az ő saját élete,
és rajta múlik, hogy miként duzzasztja, vagy emel gátakat a
parton.
– És ez a víz a végén már a füleden fog kifolyni – ugratta Saba.
Tetszett neki, ahogyan Dom beszélt, messzemenően ő volt a
legérdekesebb férfi, akivel valaha találkozott.
– És mi van veled? – kérdezte a fiú. Annyi mindenre volt
kíváncsi Sabával kapcsolatban.
– Sokat repülsz? – kérdezte Saba.
– Őszintén? Igen, mostanában elég sok a dolog odafent. –
Sabának úgy tűnt, próbál óvatosan fogalmazni.
– Azt mondod még több, mint az angliai csatában? – kérdezte
Saba, és hunyorítva nézett rá. – Azt ne mondd, hogy tényleg olyan
minden, mint a Boy Bigglesben, hogy mosolyogva szálltok alá, mint
egy angyali megmentő sereg?
– Hát… – Rágyújtott egy cigarettára. – Meglehetősen forró a
helyzet – mondta halkan. Nem részletezte az okokat, csak annyit
tett hozzá, hogy a reptér, ahonnan felszállnak, nincs túl messze az
ellenség vonalaitól. Elmesélte még, hogy egy Barney nevű fickóval
van egy sátorban, akivel még iskoláskorukból ismerik egymást, és
ő intézte az áthelyezését.
– De mégis mit csináltok?
Dom elmondta, hogy néha bombázókat kísérnek, van, hogy
saját titkos küldetést kapnak, néha teherszállítmányokat kísér, és
hogy volt már éles csatában is. Dom elgondolkodva Sabára nézett,
és épp témát akart váltani, amikor a lány félbeszakította.
– Miért jöttél Egyiptomba? Muszáj volt?
– Igen. Muszáj volt jönnöm. Egy borzasztó nőszemély ugyanis
jól cserbenhagyott a Drury Lane Színháznál.
– Na, most komolyan. Miért? – kötötte az ebet a karóhoz Saba.
Meghatározhatatlan kifejezés futott át Dom arcán, melyen
nem lehetett kiigazodni.
– Ez bonyolult, majd máskor elmondom.
– Legalább egy okot mondj – kérlelte Saba.
Későre járt, az étteremben már csak ők maradtak. A kisfiú egy
fotelben aludt, Henri pedig elkezdte leszedni az asztalokat, és
bezárni a spalettákat az ablakon, majd bedugaszolta a megbontott
üveg bort.
– Rendben, a repülés miatt. Emlékszel még, mit mondtál az
előbb az éneklésről? Hogy az mit jelent neked, hogy olyan, mintha
akkor lennél önmagad? Ugyanez nekem a repülés. Távol a világ
gondjától, bajától, szabadon.
Saba elképzelte Domot fent a fellegekben, repülés közben, és
rögtön bele is szédült. Annyi minden volt még, amit szeretett volna
megkérdezni, de hirtelen az az érzése támadt, hogy elriasztaná a
fiút a további kíváncsiskodásával.
– Szóval mindkettőnknek ugyanaz a defektje. Egyikünk sem
jár két lábbal a földön – viccelődött inkább a további kérdések
helyett.
– Nem hat ránk a gravitáció, ez mindig veszélyes – vette föl a
fonalat Dom.
Henri elfújta a szomszéd asztalokon lévő gyertyákat. Érezték,
hogy itt az ideje a távozásnak. Dom kifizette a számlát, és
szomorúan vállat vont; a csodálatos este véget ért.
_____

A hazafelé úton Saba mély, álomtalan álomba merült, mintha

zuhanna. Mikor kinyitotta a szemét, hirtelen azt sem tudta, hogy
hol van, majd meglátta Dom barna ujjait a kormányon, aztán az
orrát, arcát és a sötét haját. Örült, hogy már hazafelé tartanak,
mert oly mértékben sóvárgott a fiú után, ami már megijesztette.
Túl sok volt az érzés, túl gyorsan történt minden, és félt, hogy
később ennek még meglesz a böjtje.
Mialatt aludt, feje Dom vállára bukott, s újra érezte azt az üde
illatot, amit Londonban is, de ez alkalommal benzin és por
szagával keveredve. A zötykölődéstől felébredt, és illedelmesen
visszaült eredeti helyére, majd felnézett a csillagokra. A mélykék
égbolt ragyogott, s a Tejút tisztán kivehető volt; nézte az eget, és
megpróbálta megtalálni a csillagképeket, melyeket édesapja
tanított meg neki gyerekkorában. Néhány perccel később meglátta
a tábor messziről is jól kivehető jelzőfényeit.

– Gondolkodtam azon, mikor találkozhatnánk újra. A hónap végén

lesz pár szabadnapom – szólalt meg Dom. – Tudod már, hogy
merre lesztek akkor?
Ebben a pillanatban egy teherautókból álló brit konvoj
dübörgött el mellettük, mint valami kivilágított óriáshernyó. A zaj
elnyelte Saba válaszát. A teherautók megvilágították az őket
körülvevő kopár tájat: kiszáradt bokrokat és kőhalmokat.
„Mutatok neked rettegést egy maréknyi homokban is" – idézte fel
magában Saba a versszakot, melyet Dom mondott neki korábban.
Tetszett neki a fiú intellektusa, ahogyan a költészetről és Charlie
Parkerről beszélt. Fiatalok vagyunk, még annyi mindent
tanulhatnának együtt, gondolta. Vacsora alatt Dom szégyenlősen,
alig hallhatóan megjegyezte, hogy ha véget ér a háború, szeretne
írni.
Már majdnem beértek a táborba, amikor Dom megállította a
dzsipet, és felé fordult. A lány haját a kezébe fogta, és gyengéden a
füle mögé tűrte, majd megcsókolta.
– Találkozunk Alexandriában? Vagy Kairóban? – kérdezte
reménykedve.
– Ó, istenem – suttogta Saba bele a férfi hajába –, nem tudom.
– Ne félj!
– Nem félek – válaszolta, de nem mondott igazat. – Nem
tudom, hol leszek – sóhajtott ez az igazság. Indulás előttig nem
tudjuk meg, hová megyünk. – Már most féligazságokat mondott
Domnak, és ez bántotta, nem akart neki hazudni. Rápillantott.
– Megírhatnád, amikor megtudod.
– Nem csak erről van szó – magyarázkodott Saba, és hallotta
saját elcsukló hangját. Nem tudta kiverni a fejéből azt, amit Cleeve
mondott neki; hogy jobb, hogy nincs barátja ebben a bizonytalan
időben, mert veszélyes lenne mindkettőjükre nézve. – Persze hogy
megírom, amint tudom…
– Ha arról van szó, hogy van valakid … – húzódott el Dom, és
egyenesen a szemébe nézett. – Mondd meg őszintén. Persze
legszívesebben megölném, de akkor is tudnom kell.
– Nem, dehogy is, nem erről van szó. – Sabának már túl sok
volt ez az egész; Dom közelsége, és mindaz, ami előttük áll. Mikor
Dom újra átölelte, és megcsókolta, érezte az óvatos távolságtartást a
fiú mozdulataiban. A varázs megtört, valami közéjük állt.

Megálltak az őrbódénál, a magas szögesdrótkerítés mellett. Egy

katona kijött, és ellenőrizte Dom papírjait.
– Nagyon szép koncert volt, Miss Tarcan – jegyezte meg a
katona, és nem fáradozott azzal, hogy őt is ellenőrizze. – Ez volt az
első ilyen esténk idén. Nagyon tolakodó lennék, ha kérnék öntől
egy aláírást?
Saba az elé tartott fecnire firkantotta a nevét, az őr pedig
gondosan összehajtotta, és mellény zsebébe tette.
– Holnap is fellépnek? – kérdezte.
– Még nem tudjuk, bármi lehetséges, de valószínűleg már egy
másik táborban fogjuk előadni a műsort.
A katona beszédes kedvében volt. Még egyszer megköszönte
az autogramot, és elmesélte, három hete volt házas, mikor el kellett
jönnie otthonról. Azóta már megszületett a gyermeke, de még nem
is látta; a felesége nagyon nehezen viseli a távollétét.
– Remélem, azért megvár – tette még hozzá viccelődve. Már
épp továbbhajtottak volna, mikor az őr visszaintette őket. – Majd
elfelejtettem, Bell százados kereste önt. Egy estélyt emlegetett, ami
a tiszti ebédlőben van ma este. Úgy tűnt, ragaszkodik hozzá, hogy
a hölgyek mind elmenjenek – mondta, majd Domra kacsintott,
talán elismerése jeléül, hogy ilyen jó partit sikerült máris
összehoznia.
Saba ettől hirtelen zavarba jött, és gyorsan magyarázkodni
kezdett Domnak.
– Ez is a munkánk része, az estélyek – mondta, és grimaszolva
felhúzta a vállát, mikor kimondta az estély szót.
Dom arckifejezése nem változott.
– Nem kell előttem magyarázkodnod. Biztosan nagyon sok
hódolód van – mondta, majd egy gyors puszit nyomott a lány
arcára, megborzolta a haját, mintha csak a kistestvére lenne, és
otthagyta. Még odakiáltott Sabának, hogy majd írni fog, aztán
rátaposott a gázpedálra, és eltűnt a porfelhőben.
Később, a tábori ágyán feküdve, Saba újra lejátszotta magában
az este minden apró részletét, és dühös volt magára, amiért kissé
kínosan ért véget. Bántotta a sietős elköszönés, és hogy nem
válaszolt neki egyértelműen arra, hogy mikor tudnak újra
találkozni, megértette, hogy miért keltett ez rossz érzést Domban.
Nem akarta titkolózással kezdeni a kapcsolatukat.
Tizennyolcadik fejezet
Dom alkonyatkor szállt fel a Spitfire-rel, amit az LG 39-es számú
bázisra kellett röpítenie, századának ideiglenes állomáshelyére.
Mielőtt elindult, elvégezte a szokásos biztonsági ellenőrzéseket:
megnézte az olajszintet, a légnyomást, az oxigénmaszkot és azt,
hogy az ülése alatt lévő ejtőernyő megfelelően van-e elhelyezve. A
benzintartály majdnem tele volt, ami bőven elégnek tűnt egy alig
egyórás útra.
Már sötétedett, amikor felfelé emelkedett a gépével. A korábbi
homokvihar nyoma belepte a repülőt, de az ég már kitisztult, és a
naplemente vékony rézszínű csíkot hagyott az égbolt alján.
Húszezer láb magasban a felhők között Dom hallotta saját magát,
amint nevet és énekel. Tudta, hogy őrültség, hogy lehetetlenség, de
úgy érezte, hogy életében először szerelmes lett.
Újból maga elé képzelte a lányt, amint piros ruhájában áll a
rivaldafényben, és énekli az All the Things You Are-t. Olyan volt,
mintha az évek óta mélyen elfojtott érzelmei egyszerre törnének fel,
mint egy monszun a sivatagban. Egyértelműen Saba volt az est
fénypontja. Később, mikor az étteremben bizalmasan elmondta
neki, hogy még mennyit kell tanulnia és fejlődnie, úgy érezte
magát, mintha meg kéne őt védenie a negatív kritikáktól, hiszen túl
sok olyan begyöpösödött, vén trotty van a szakmában, akik alig
várják, hogy letörjék a fiatal tehetségek lelkesedését. Saba ehhez túl
eredeti volt, túl szabad.
Dom növelte a sebességet, és érezte, ahogyan a bolyhos
felhőkön keresztül emelkedik vele a kis repülő. Azon kapta magát,
hogy még mindig Sabára gondol, arra a képre, ahogyan a
dzsipben aludt a vállán; kimerülve, mint egy gyerek, s ahogyan
gyönyörű sötét haja végigomlott a mellén.
Az eufórikus gondolatokat hirtelen egy ijesztő érzés szakította
félbe, amit Dom még soha nem tapasztalt nőkkel kapcsolatban: félt
tőle. Úgy érezte, mintha kapott volna egy gyönyörű, félig-meddig
szelídített állatot, és fogalma sincs arról, hogy mit kell vele
kezdenie. Érezte a lányban az erőt. Ha időjárás lenne, bizonyára
tornádót kavarna, ezt már az első, kórházbeli találkozásukkor
érezte, de most sokkal intenzívebben meg is élte.
Mikor megjelent a színpadon, szinte elakadt a lélegzete, úgy
izgult érte. Egyszerre volt megható és imádnivaló, ahogy
megjátszott magabiztossággal kiállt a közönség elé. Mikor énekelni
kezdett, a mellette ülő katonák székükben előrehajolva meredtek
rá, mint valami látványosságra. Páran hangosan nyögéseket
hallattak, és obszcén megjegyzéseket suttogtak egymás között.
Dom megértette őket, hogyne értette volna: minden hamis hazafias
mázat, megjátszott vidámságot és bátorságot leszámítva, csak
kiszolgáltatott, magányos férfiak voltak a sivatag közepén, akik
idejük nagy részében unatkoztak vagy rettegtek. Éheztek a női
gyengédségre, barátnőjükre, feleségükre, édesanyjukra, ennek
ellenére borzasztóan zavarta a gondolat, hogy társai ilyen
formában gondolnak a lányra. Valahol mélyen már ekkor is
küzdött az ősi érzéssel: féltékeny volt.
Félórányira a leszállópályától másra terelődött a figyelme:
rápillantott a magasságmérőre, és megkocogtatta. A műszer
amúgy is gyenge megvilágítása most épphogy csak pislákolt.
Koncentrálj! – mondta magának Dóm.
Az egyik dolog, amit annyira szeretett a repülésben, az az volt,
hogy az ember nem gondolkodik közben, legalábbis nem a
hétköznapi értelemben. Odafent, kilométerekre a biztonságos
talajtól, az ember olyan éberré válik, akár egy lesben álló erdei vad.
Résen kell lenni, minden pillanatban figyelni a természet
változásait. Például az imént elúszó szürke felhő akár egy
sziklafalat is takarhatott volna, amire ha nem vigyáz, szétzúzza az
embert, de egy Messerschmitt 109-es orra is bármikor
előbukkanhat, melyek gyakran repültek arra Olaszország felől.,
Dom feszülten figyelt, amint ereszkedett lefelé. Három évvel
ezelőtt Paul Rivers, a parancsnoka figyelmeztette, hogy a
visszaúton is mindig nagyon figyeljen, nem engedhet meg
magának sem bravúros mutatványokat, sem bizonytalankodást,
csak mindig tegye le a gépet, amilyen hamar csak tudja.
„Semmi hősködés, csak miután visszahoztad – viccelődött. –
Nem engedhetjük meg, hogy még több Spitfire-t elveszítsünk,
mindamellett szeretnélek téged is épségben hazajuttatni
anyádhoz."
Rivers Dommal együtt repült az angliai csatában. A terv az
volt, hogy mihelyst felettesét leszerelik, ő kapja meg Rivers
pozícióját.
 Néhány héttel ezelőtt együtt repültek egy rövid küldetés
erejéig. Rivers orrát és egész arcát ellepték a vörös kiütések, amiket
Calaminnal próbált kezelni, eredménytelenül. Útközben
megjegyezte Domnak, nem bánná, ha lassan leszerelnék; egy életre
elege van abból, hogy mindene tele van az istenverte homokkal: a
gatyája, a kávéja, a haja, a füle. Otthon várja a felesége és a
gyereke a szülei queenslandi birtokán.
„Biztosan jó lesz már a kis lurkót végre látni" – értett egyet vele
Dom, és valahol mélyen irigyelte társát, akinek lesz hová
hazamennie a háború után, akinek a jövője már el van rendezve.
Rivers egy gusztustalanul klórízű kávé felett elárulta, hogy a
németek sivatagi légiereje a négyszerese az övéknek, és a görög,
szicíliai, olasz légibázisaik is sokkal jobban felszereltek, mint a
szövetségeseké, hiába vannak nekik fiatal pilótáik a világ minden
tájáról, akik a „végső összecsapásra" jöttek.
„Számoltunk ezzel is – tette hozzá egy fiatal ausztrál
akcentussal beszélő pilóta. – Az angliai csata itt fog megismétlődni,
csak keményebb lesz, és hosszabb."
Dom nem beszélt erről Sabának, pedig tudta, nemsokára eljön
a végső támadás. Öt nap, egy hónap vagy kettő múlva? Erről
többféle pletyka keringett, ám senki semmi biztosat nem tudhatott.

A levegőből a leszállópálya jelentéktelennek és kicsinek tűnt. Dom

finoman letette a gépet, majd landolás után benyúlt az ülése alá, és
megragadta az utazótáskáját, melyet az ejtőernyője mellett tartott.
Már a sátra felé tartott, mikor egy széles vállú, trikót viselő fiú
megállította.
– Dom, öreg harcos, te meg hol a francban voltál?
Barney kérdés nélkül Dom kezébe nyomott egy üveg, olvadt
jég közül kihalászott sört. Ismerték egymást kiskoruktól kezdve,
ugyanahhoz a baráti társasághoz tartoztak még az egyetemen is,
így nem voltak kétségei afelől, hogy Dom iszik-e vele. O volt a
krikettcsapat kapitánya, és nagyon úgy tűnt, hogy megnyeri az
angol kupát, de időközben behívták, így ez a vágya sohasem
teljesült, mert kikerült Észak-Afrikába. Domnak is ő segített kijutni
a Sivatagi Légierőkhöz. Együtt képezték ki őket még a Brize
Nortonon nem is olyan régen, de mindkettejük számára úgy tűnt,
mintha legalább egy emberöltő telt volna el azóta; már-már
nosztalgiával gondoltak vissza azokra az időkre, mikor az első
önálló repülésük volt Coggershillből Thame-be, ami után
mindketten derekasan leitták magukat a Queen's Head nevű
kocsmában, a törzshelyükön. Ha bármelyikük akkor azt mondja a
másiknak, hogy pár év múlva a hazájukért és a honfitársaikért
fognak harcolni a háborúban, biztosan megszakadtak volna a
nevetéstől.
Nem a háborúért csinálták, hanem a repülés szeretetéért. Még
mindig azért csinálták, azzal a különbséggel, hogy a lelkűkben
valami megváltozott. Dom ugyanazt az ürességet fedezte fel néha
Barney szemében, amit a sajátjában is érzett. Mindkettejüket
lelőtték már, de ők is gyilkoltak… és gyilkolni akartak újra.
Olyanok voltak, mint a legtöbb pilóta a századukból: erősek,
bevethetőek és flegmák, mintha a háború borzalmai leperegnének
róluk. Legalább a fél társaság odaveszett, és köztük a legjobb
barátja, Jacko is, de nem beszéltek róla, legfeljebb homályos
utalásokat tettek rá.
Már nem az első sörüket itták a közös sátruk előtt, mikor
Barney, aki nem éppen a tapintatosságáról volt híres, nekiszegezte
a kérdést Domnak.
– Furcsa vagy. Minden rendben?
– Soha jobban.
Barney elmondta, hogy reggel a légifelderítőkkel repült, és
megközelítettek egy német bázist Sidi Nsir közelében. A
leszállópályáikat próbálták feltérképezni. Szerencsére mindenki
épségben visszaért, utána pedig Kairóban töltötték a délutánt, ahol
a Gezirah Klub medencéjében úsztak egyet, és ebédeltek.
– Elég groteszk, nem igaz? – kérdezte Domot. – Nyolc óra
háború, nyolc óra szórakozás. Szóval, hogy sikerült az utad, haver?
– Nem volt rossz, sőt, kifejezetten jó volt.
Nem akart még Sabáról beszélni Barney-nak, akár egy értékes
kincset, úgy őrizgette magának a lány iránti érzéseit. Nem szerette
volna ezt a bensőséges érzést azzal elrontani, hogy a barátja
ugratását hallgatja, ez ahhoz túl szép volt. Előre tudta, mit szólna
hozzá.
„Az isten szerelmére, egy énekes a Programirodától? Ne viccelj
már, persze hogy mindenki szerelmes beléjük."
 A sátruk ételmaradéktól és Barney koszos zoknijaitól bűzlött.
Bent egy gázlámpa világított.
– Nesze neked, te kis szemét! – csapott le Barney egy falon
mászó csótányt a koszos párnájával, majd Domhoz fordult. – Hát,
örülök, hogy jól érezted magad, mert az a hír járja, hogy nem sok
okunk lesz a mulatozásra a következő hetekben. A következő tíz
napban biztosan nem lesz kimenő. – Dom túl fáradt volt ahhoz,
hogy válaszoljon. Ledobta a táskáját a földre, és végignyújtózott a
tábori ágyán. – Valami sivatag mélyén lévő helyre akarnak küldeni
minket továbbképzésre, ma reggel volt a tájékoztató. Davies
mondta, a különleges alakulattól. Mindenki azt híreszteli, hogy
húzós hetünk lesz.
– És mikor fogunk megtudni valami pontosabbat?
– Nem tudom, majd ha olyanuk van, szólnak – válaszolta
Barney vidám izgatottsággal a hangjában.
Dom a bevetés hírére érezte, ahogyan az adrenalin elárasztja a
testét, és ébren tartja, hiába kimerült. Félálomban volt, ugrásra
készen várva, hogy megszólaljon a telefon fülsiketítő hangja, ami őt
és a századot riadóztatta. Ilyenkor gondolkodás nélkül pattantak ki
az ágyból, és rohantak a már halkan morajló gépekhez.
Fülében mintha Saba hangját hallotta volna, amint énekli az
All the Things You Are-t; új horizont nyílt meg számára, átlépve
egy eddig ismeretlen világba.
Mikor végre elaludt, Saba jelent meg álmában. Egymás mellett
feküdtek a meleg homokban, egy ismeretlen helyen, a távolban
egy motorcsónak ringatózott, oldalán egyenletes csobogással törtek
meg a hullámok a kék öbölben. Tudta, hogy a lány szereti őt: érezte
a bőrén, a szemén, minden porcikáján. Biztonságos, meleg
fészekben voltak, mintha csak az anyaméhben lennének, és
minden olyan egyszerűnek tűnt.
Túl fáradt volt ahhoz, hogy levetkőzzön, így a táskáját a feje
alá gyűrve aludt el. Álombéli motorcsónakja igazából egy
Messerschmitt volt, mely épp felettük morajlott el, majd eltűnt a
sötét felhők között.
 Tizenkilencedik fejezet

Dom reggel visszarepült a bázisra, Sabát pedig Iszmáilijába hívatta

Dermot Cleeve. Egy kocsi jött érte, hogy elvigye a férfi szállására.
Cleeve egy koszos kis szobában fogadta Sábát; leültette a rozzant
fonott székek egyikére, és üveges limonádéval kínálta.
A szoba meglehetősen lehangolóan festett a falból csupaszon
kilógó, halvány fényű villanykörtékkel, ellenben Cleeve nagyon is
frissnek tűnt simára borotvált arcával, és egy új vászonnadrágot is
beszerzett valahonnan. Mielőtt leült, széthajtogatott egy tiszta
zsebkendőt, és gondosan maga alá terítette, ami meglehetősen
furcsán hatott. Panaszkodott egy keveset, hogy egész héten ide-oda
rohangált, szervezte a műsorokat, közvetítéseket a csapatoknak, és
hogy mennyire nehéz ezeken az eldugott helyeken élő adást
szervezni, emiatt már inkább csak a rádiófelvételekre tudnak
hagyatkozni. Miután kibeszélte magát, kényelmesen nyújtózott
egyet, majd rátért a lényegre.
– Szóval, két hírt hallottam a tegnap estével kapcsolatban. Az
egyik az volt, hogy a koncert bravúrosra sikeredett, ami
örvendetes. A másik az, hogy ön igen későn ért haza.
Megkérdezhetem, hogy ki volt a szerencsés fiatalember?
Saba alig bírta visszafogni magát, hogy az arcába ne mondja,
hogy semmi köze hozzá.
– Egy barátom.
– Azt beszélik, nagyon jóképű barát – tette hozzá pimasz
mosollyal.
Saba felcsattant.
– Követett talán?
Cleeve elővett egy cigarettát a mellényzsebéből.
– Parancsol? – kínálta meg Sabát, majd maga is rágyújtott, és
kortyolt egyet az italából. – Egyébként pedig nem követtem, de
emlékszik, mit mondtam Kairóban? – kérdezte halkan. – Senkinek
egy szót sem! És legközelebb szerezzen igazolványt, vagy legalább
kérjen engedélyt, ha ki akar menni, ebben tudok segíteni.
 – Amennyire tudom, szabadon járhatunk-kelhetünk – suttogta
Saba ingerülten. – Nem apácák vagyunk, hogy engedélyt kelljen
kérni ahhoz, hogy az előadás után kimenjünk kicsit lazítani, és
meginni egy italt.
– Nyugalom, kislány – mosolyodott el Cleeve –, persze hogy ki
lehet járkálni, meg is bolondulnának, ha folyton csak a szálláson
kuksolnának. De ennél sokkal izgalmasabb híreim vannak a maga
számára, és nem szeretném, hogy még az előtt elbocsássák, mielőtt
hasznát vesszük magának.
Cleeve elmesélte, miket tudott meg az utóbbi napokban:
nyugatra fognak tartani a következő két hétben, többé-kevésbé a 8.
hadsereg nyomában. Augusztus elején pedig csatlakoznak egy
nagyobb társulathoz, a The Fearsome Follies-hoz, és ha minden
flottul megy, akkor egy hétig az alexandriai Gaietyben fognak
fellépni.
– Borzalmas az akusztikája, de kedves kis színház, az eddigi
körülményekhez képest kész csoda lesz. Ismeri? – Saba még nem
hallott erről. Cleeve elsimított egy ráncot az új nadrágján, majd
körülnézett a szobában. – Ha úgyis ott lesznek Alexandriában a
társulattal, lenne egy kis pluszmunkánk önnek. Zafer Ozan
szeretné elhívni két estére a klubjába, a Cheval d'Orba. Biztosan
hallott már róla, nem? – Saba halványan emlékezett. – Csak hogy
tudja, ez egy hihetetlenül nagy megtiszteltetésnek számít. A
Programiroda fellépői közül még nem sokan énekeltek ott. A klub a
Cecil Hotelhez közel, a Komis negyedben van, ami Alexandria
legelegánsabb negyedének számít, a háború előtt pedig sok híres
művész lépett ott fel, mint például Django Reinhardt, Maurice
Chevalier és Tina Roje – világosította fel Cleeve. – Hallott már Tina
Roje-ról? – kérdezte. Sabának ez a név is új volt, de ennek ellenére a
szíve hevesen vert az izgalomtól.
– Kitől kell engedélyt kémem ehhez?
– Senkitől sem, már mindent elrendeztünk – nyugtatta meg
gyengéden Cleeve. – Ha minden jól megy, meg szeretnénk kérni
önt, hogy vegyen részt Ozan egyik fogadásán is, melyet a lakásán
fog tartani. Szereti a fényűző partikat, és örülne, ha el tudna rá
menni,
Maga a háza, úgy hallottam, lélegzetelállító, mintha az
Ezeregyéjszaka meséibe csöppenne az ember. Elegáns vendégei
lesznek a vacsorán, és értékelné, ha ön énekelne nekik pár dalt.
– Pár dalt? Más is lesz ott? Úgy értem, a társulatból. – Saba
gyomra kavarogni kezdett. Gyerekes félelem fogta el a gondolattól,
hogy egyedül kell mennie, és külön lesz a csoportjától. Most ők
voltak a családja.
– Nem, de Madame Eloise, tudja, a ruhakellékes hölgy
Kairóból, most átmenetileg Alexandriában lakik, azt hiszem, van
neki vagy csak volt egy üzlete a Kornis negyedben. Szóltam neki
önről. Higgye el, nagyon kedves nő, és ismeri Ozant, nem túl
közelről, de ismeri, majd ő vigyáz magára.
– És mennyit tud rólam?
– Semennyit. A fedősztori az, hogy szabadságot kapott pár
hétre, mivel a rádióban fog énekelni, és ezalatt kérte fel Mr. Ozan,
hogy menjen el hozzá énekelni. Meséltem Önről, hogy milyen
tehetséges – mondta, és egy gyors mosolyt villantott Saba felé.
Legalább olyan izgatottnak tűnt ő is, mint a lány.
– Köszönöm. Akkor csak ennyi, hogy énekelnem kell a
klubban, majd a partin?
– Igen, ennyi – válaszolt Cleeve, lehajtotta a maradék
limonádéját, és letette az üveget. – A legfontosabb itt az estély…
Befolyásos emberek lesznek ott, üzletemberek, politikusok, a királyi
családhoz közel álló személyek is, egyszóval a krém. Az a lényeg,
hogy sűrűn villantsa meg azt a szép fogsorát.
– Hogy villantsam a fogsoromat?
– Bűvölje el őket, mosolyogjon sokat. A férfiak szeretnek csinos
lányoknak hencegni. Nem azt kérjük magától, hogy játsszon Mata
Harit, de ha bárki bármi információt elejt, azt azért jegyezze meg,
hasznos lehet még a számunkra. Egyébként Asmahanról, a szíriai
énekesnőről meg azt pletykálják, hogy német tisztekkel áll
összeköttetésben… de ő természetesen nem lesz ott. Van még
kérdése esetleg ezzel kapcsolatban? – kérdezte végül Cleeve,
miközben papírfecniket kezdett rendezgetni a tárcájában.
– Igen. Arleta jöhetne? Szorgos, megbízható, és sokkal
természetesebbnek tűnne az egész, ha mindketten mennénk,
főként, mivel ő ismeri Ozant.
Cleeve arcán mintha átsuhant volna egy rosszalló grimasz.
– Mi is gondoltunk erre a lehetőségre, de Arleta nem tud
törökül énekelni, igaz? Maga pedig azzal lopta be Ozan szívébe
magát, hogy a saját nyelvén énekelt neki. – Bizalmasan közel hajolt
Sabához, miközben huncut mosolyra húzta a száját, mintha jó
barátok lennének. – Nem azért, de szerintem Arleta nemcsak
törökül nem tud énekelni.
– Szerintem tud – csattant fel barátja védelmében Saba. Fájt
neki, hogy értette a férfi célzását. – A férfiaknak pedig tetszik.
– Kicsit túlságosan is. A híre megelőzte őt, ha érti, mire
gondolok – válaszolta a férfi gúnyosan.
– A híre?
Cleeve állhatatosan nézett a szemébe.
– Mostanra biztosan ön is elég jól megismerte ahhoz, hogy
tudja, miről van szó.
– Nem, nem tudom.
– Ne nézzen ilyen szúrósan. Teljesen természetes, hogy az ilyen
csinos lányok, mint maga és Arleta, több ajánlatot kapnak,
ugyanúgy, ahogyan a jóképű férfiaknak is több a lehetősége. Ez
nem bűn, csak szerencse kérdése, viszont az nem mindegy, hogy ki
mennyire képes ellenállni… – A férfi hangja elhalkult, és elmélázott
egy pillanatra, majd folytatta: – Mindenesetre az ügy túl fontos
ahhoz, hogy bármit is kockáztassunk.
Mindketten befogták a fülüket, és megvárták, még elszáll
fölöttük egy bombázó, elnyomva minden más hangot körülöttük.
– Illendő lenne Ozannak minél előbb választ adni – folytatta,
mialatt egy csapat szürke madár szállt el az ablak alatt. – Ez
valamilyen kányaféle, ronda egy teremtmény. Isten tudja, mit
keresnek itt. Ó, és még valami, Madame Eloise volt olyan
nagylelkű, hogy felajánlotta megint a ruhakészletét, Bagley-vel
pedig majd elpróbálja a dalokat. Nagyon odáig volt, amikor
meghallotta, hogy a Cheval d'Orba hívták meg önt. Ebben a
porfészekben, ahol vagyunk, ritkán történnek ilyen különleges
események, nem igaz?
– Örült neki? Ezek szerint vele is minden el van rendezve? –
Sabát jóleső elégedettséggel töltötte el, hogy ezt hallja. Ezek szerint
mégsem olyan rossz?
– Igen, minden el van intézve. Feltéve, ha az ön válasza igen
lesz.
– Természetesen – válaszolta Saba. Abban a pillanatban az
egyik madár fülsértő rikoltást hallatott, megtörve ezzel a komoly
csendet. – Szóval, mikor látom önt legközelebb?
– Augusztusban, Alexandriában, ha Allah is megsegít.
Búcsúzáskor Cleeve udvariasan megemelte a panamakalapját.
Sietnie kell, mondta még Sabának, ugyanis egy nagyszerű
zeneszerzővel és údművésszel, mely a lenyűgöző arab lant,
Mohamed El Qasabgival kell felvételt készítenie az utókor számára.

Később, már a táborban, a sátra felé sétálva Saba azon

gondolkodott, hogy vajon lehetséges-e belehalni az izgalomba. Ez
tényleg vele történik meg? Jól értette, hogy Cleeve éppen most
intézte el, hogy Egyiptom legexkluzívabb bárjában lépjen fel, majd
hivatalos legyen egy elegáns fogadásra Ozannal, amivel lehetséges,
hogy az egész háború kimenetelét megváltoztathatja? Micsoda
gondolat! Elképzelte, mit szólna szigorú édesanyja, ha elmesélné
neki az eseményeket. Valószínűleg kétrét görnyedne a kacagástól,
de ő akkor is nagyon büszke lenne magára.
És persze ott van Dom, aki Alexandriához közel állomásozik.
Nem tudta kiverni a fejéből, amit Cleeve mondott neki. Muszáj lesz
kitalálnia valamit, hogy találkozzanak, de anélkül, hogy veszélybe
sodorná a fiút.
Már majdnem a sátruknál járt, amikor megpillantott egy
hasonló madarat, mint amiket Cleeve-vel láttak. A kánya épp egy
elcsent virslivel a szájában repült tova. Hirtelen nagyon rossz érzése
támadt.
Mielőtt elbúcsúztak, Cleeve újból figyelmeztette, hogy
senkinek nem beszélhet arról, ami köztük elhangzott, Saba pedig
utált hazudni, ráadásul nem is volt túl jó benne. Otthon, Cardiffban
mindig a vicces családi történetek között szerepelt, hogy milyen
ügyetlenül buktatja le magát. Anyja megfigyelte, hogy mikor Saba
lódítani készült valamiről, egyik kezét önkéntelenül a szeme elé
teszi zavarában.
Mindegy, gondolta, szavát adta Cleeve-nek, így muszáj lesz
megpróbálnia.
Huszadik fejezet
Mikor Saba visszaért a sátorba, Arleta épp a kék selyem hálóingét
mosta a mosdótálban.
– Drágám! Hol a jó életben voltál, te haszontalan, annyira
aggódtam! – ugrott a nyakába a barátnője, úgy, ahogy volt,
szappanos kézzel.
– Azért annyira nem aggódhattál! – ugratta őt Saba.
Mikor elbúcsúzott Domtól, és visszament a sátorba, Arleta
ágya még órákig üresen állt. Hajnali három körül jött vissza,
megmosta a fogát, megfésülködött, majd bekente magát a jázmin-
és rózsaillatú olajával, ami nélkül állítása szerint egy
szemhunyásnyit sem tudna aludni. Persze ez pont akkora butaság
volt, mint amekkorának hangzott: általában, amint eloltották a
villanyt, Arleta már aludt is, mint a bunda.
– Na mesélj! Mi volt tegnap este, hol voltatok? – kérdezte
Arleta, és otthagyta a mosnivalóját.
– Nagyon jól sikerült az előadás, ugye? – próbálta Saba
másfelé terelni a beszélgetést. Ismerte a szabályt: ha egyvalaki
tudja, mindenki tudni fogja a társulatból.
– Ne szórakozz, arról a gyönyörű fiúról mesélj, aki érted jött.
Ki volt?
– Hát… váratlan volt a látogatása. Nézd, én tényleg nem
tudom hová tenni… – Saba behunyta a szemét. Úgy érezte,
boldogsága túlcsordul, és gonoszságnak tűnt, hogy ezt nem akarja
megosztani Arletával. – Londonban ismerkedtünk meg, vagyis
még előtte, egy kórházban találkoztunk, ahol énekeltem.
Vadászpilóta. – Saba a haját csavargatta, és a kérlek, ne mondd,
hogy mi a véleményed róluk nézéssel figyelte Arletát.
– Hogy tudtad őt ennyire eltitkolni? Mondd el, mit nem tudok
még rólad? Ez így tisztességes, én elmeséltem neked mindent. –
Arleta szeme csillogott az izgalomtól.
Saba nem tudott ellenállni a kísértésnek. Röviden elmesélte a
megismerkedésük történetét attól kezdve, hogy találkoztak,
egészen a londoni randevújukig, majd a levelet is megemlítette, és
azt, hogy mennyire meglepődött, hogy itt találkozott vele újra. Az
előző éjszakát sem hagyta ki. Egyre növekvő eufóriával mondta el,
hogyan autóztak át a sivatagon, és részletesen elmesélte az
étteremben töltött estét is.
– Annyira jóképű, és annyira jót beszélgettünk! Érdekes ember,
és meg tud nevettetni. Olyan, mintha már ezer éve ismernénk
egymást, minden olyan egyszerűnek tűnik, olyan egyértelműnek.
Jaj, nagyon ostoba vagyok szerinted?
– Saba, Saba. – Arleta gondosan szárazra törölte a kezét, majd
leült az ágyára, és odahúzott Sabának is egy széket. – Ebben
nyakig benne vagy. Soha semmi nem olyan egyszerű. Együtt
töltöttétek az éjszakát?
– Nem, nem, pedig rettentően szerettem volna… Soha nem
éreztem még ilyet – mondta, és tanácstalanul bámult barátnőjére. –
Teljesen elvesztem az önuralmamat mellette. Képzeld, hazafelé úgy
tettem, mintha aludtam volna, mert nem bíztam saját magamban,
féltem, hogy olyat tettem volna, amivel túl rámenősnek tűnnék.
– Azt a mindenit, ez komolynak tűnik! – A történetük még
Arletát is lenyűgözte. Felállt, és színpadiasan átölelte Sábát. – Ám
legyél óvatos, kis báránykám – suttogta a fülébe. – Nagyon
izgalmasan hangzik mindez, de ne feledd, hogy vadászpilóta, és ez
sok mindent elmond róla.
– Itt mindannyiunk élete veszélyben van amúgy is! De igenis
tudom, hogy újból látni fogjuk egymást! – Ó, istenem, gondolta
magában Saba, még egy ilyen reménytelenül pocsék kémet, mint én!
Még el sem kezdte a küldetését, de már így is többet árult el, mint
amennyit akart. Cleeve valószínűleg nem dicsérné meg ezért.
– Persze hogy fogjátok! Fogjátok még látni egymást! – Arleta
megveregette a térdét. Nagyot sóhajtott, és talpra ugrott. Kihúzott
a zsebéből egy madzagot, a sátor két oldalán lévő cölöpökhöz
kötötte, és ráterítette száradni a kék kombinéját és egy pár zoknit.
– És a te estéd milyen volt? – Arleta cicaszeme összeszűkült a
kérdésre.
– Semmi különös. Egy amerikai fiúval voltam. Majd később
mesélek róla.
– Izgalmasan hangzik.
– Az volt. Egy kicsit túlságosan is az volt…

Ebédre megint konzerv marhahúsból készített szendvicset kaptak,

desszertnek pedig szilvakompótot. Miután elfogyasztották a
kiosztott adagokat, Sabát, Arletát, Janine-t, Willie-t és az
akrobatákat felterelték egy Willie által csak marhavagonnak
becézett járgányra. Egy átalakított teherautó volt ez, melyen az
oldala mentén elhelyezett, naptól felforrósodott fémülések úgy
néztek ki, mint a férfimosdóban a piszoárok.
Mögöttük egy másik teherautón szállították a kellékeiket, az
összeszerelhető színpadot, az utazótáskákat és Willie fezét,
csirkelábait és Hitler-bajuszát, egy harmadik autóban pedig Max
Bagley és Crowley százados ült, aki Angliából jött utánuk. Velük
utazott még két felfegyverkezett katona. Úti céljukról csak annyit
tudtak, hogy egy körülbelül nyolcvan kilométerre lévő katonai
kórházhoz tartanak, nyugatra.
Ahogy a nap egyre magasabban járt a felhőtlen égen, alig
bírták nyitva tartani a szemüket, a délibábtól úgy érezték, mintha
tenger venné őket körül. Legalább negyven fokos meleg volt a nem
létező árnyékban, és a kamionban mindenki ingerült volt, semmi
kedvet nem éreztek a beszélgetéshez.
Két óra zötykölődés után lakott területre érkeztek, ami túl kicsi
volt ahhoz, hogy falunak lehessen nevezni. Összesen pár lapos
tetejű viskó és egy, a falból kilógó rozsdás csap utalt arra, hogy itt
emberek laknak. Leparkoltak egy vörös agyagból épített ház
mellett, és bementek. Odabent ebédlőszerű faasztalok sorakoztak
egymás mellett, egy mezítlábas ember lapos lepénykenyereket
osztott ki nekik, hozzá sajtot és mentateát kaptak, aminek Willie
szerint tevehúgyíze volt. Janine, aki még ilyen körülmények között
sem állhatta az illetlenségeket, sértődötten átült egy másik
asztalhoz, ahol lehajtotta a fejét az asztalra, és elaludt.
– Jaj, de kis kényes itt valaki – jegyezte meg gúnyosan Willie,
mikor arrébb ment a lány.
Mialatt vendéglátójuk újratöltötte a csészéjüket, odakintről
kiabálást hallottak. Az artikulálatlan vitatkozásból azt vették ki,
hogy az alvázzal van valami probléma, és most úgy lóg lefelé, akár
egy birka tőgye. Crowley százados vette kézbe az irányítást – aki
szeretett azzal eldicsekedni, hogy milyen sok országban szolgált
már –, és furcsa, halandzsaszavakkal és arabbal kevert nyelven
utasított két, tetőtől talpig olajos férfit a teherautó alá, akik szemmel
láthatólag nem értették, hogy mit akar tőlük.
– Gyerünk, puhányok, jaldi, jaldi! Gyorsan, gyerünk befelé a
kamion alá, bum-bum! – És kezével úgy hadonászott a levegőben,
mintha egy kalapácsot tartana.
– Jézusom, mekkora egy bunkó! – mormolta bent Arleta. – Egy
nap még valaki le találja lőni.
De a két férfit nem hozta ki a sodrából Crowley üvöltözése.
Készségesen bemásztak a teherautó alá, és a helyére kalapálták az
alvázat, amíg a csapat pihent. Rájuk is fért, az este folyamán két
fellépés is várta őket.
Az akrobatafiúk leterítették a hálózsákjukat a kút melletti fa
alá, és pár nyújtózkodás után már aludtak is.
Janine továbbra is a házban maradt pihenni, bőrét ugyanis
kényesen óvta a napsütéstől, amikor csak lehetett. Arleta és Saba
letelepedett egy hatalmas borókabokor alá, és a lombja alól a
felhőtlen eget bámulták. Pár méterrel arrébb egy szamár bőgött
panaszosan, amely olyan szorosan volt egy fához kötve, hogy alig
tudott mozogni.
– Szegény pára – nézett rá Saba, majd odament hozzá, letört
egy darabot a lepényéből, és odaadta a szamárnak, amely mohón
szippantotta be a szájába, és kedves barna tekintetével repetát
várva nézett a lányra.
– Miért bánnak itt ilyen rosszul az állatokkal? Se víz, se
ennivaló, és itt hagyták a tűző napon – panaszkodott Arletának.
Arleta azonban máshogy látta a dolgokat. Szerinte errefelé az
emberek is nagyon nehezen élnek: elmesélte, hogy legutóbbi
turnéján látott egy férfit, akinek az volt a munkája, hogy egész nap
körbe-körbe járt, és a negyvenfokos hőségben egy kereket hajtott,
ami a vizet pumpálta.
– Biztosan úgy gondolják, hogy a szamárnak így is sokkal
jobb dolga van, mint nekik.
– Hát én nem így látom – ugrott talpra újra Saba. –
Szerencsétlen alig bír mozogni. Szerintem a gazdája sem bánja, ha
kicsit meglazítom a kötelét.
– A helyedben nem avatkoznék bele – tanácsolta Arleta, de
Sabát nem érdekelte, újra odament a szamárhoz, és hosszabbra
állította a kötelét, megetette a maradék kenyerével, majd
megsimogatta a jószág nyakát.
– Borzasztó érzékeny vagy. Egy nap még ráfázol erre, arról
nem is beszélve, hogy tele leszel bolhával – dorgálta meg Arleta.
 Arleta hamarosan elaludt, Saba pedig levelezőlapot és ceruzát
vett elő a táskájából, és írni kezdett.

„Kedves Baba!

Még ha haragszol is rám, kérlek, hogy írj nekem, vagy legalább az

elérhetőségedet add meg. Senki sem tudhatja, mit hoz a jövő, és
borzasztó érzés, hogy semmit sem tudok rólad.
Nem tudom, kíváncsi vagy-e rá, de kis csapatunk újra úton van.
Hihetetlen hőség van, de a sivatagi éjszakák gyönyörűek. Az első
előadás nagyon jól sikerült, háromszor is visszatapsoltak. Sokat
jelent a katonáknak, hogy kicsit kikapcsolódhatnak. Most is úton
vagyunk, csak tankolni és enni álltunk meg egy rövid időre,
innen írok most.

Szeretettel:
Saba"

Gondolatban Domnak is írt egy levelet:

„Már most rettentően hiányzol. Alexandriába megyünk
augusztusban. Annyira jó lenne, ha találkozhatnánk."
Ki kéne találnia, hogyan juttasson el neki egy ilyen levelet
anélkül, hogy Cleeve nehezteljen rá. Behunyta a szemét, és
megjelent egy kép előtte, amint Dom egyedül repül a sivatag felett,
alatta a német csapatok, titkos légibázisok, tankok és aknák.
Megrázta a fejét. Nem, nem lesz semmi baja, gondolta. Élni fog,
mindketten túléljük ezt az egészet, muszáj hinnem benne. Soha nem
fog békére lelni, ha nem így lesz.
Egy szemtelen légy ébresztette fel Arletát.
– A franc esne belé! – hessegette el a lány. – Mennyit aludtam?
– Húsz percet nagyjából.
– Gyerünk, gyerünk, lányok – integetett feléjük vadul Crowley
a sétapálcájával. Kezéből tölcsért formázott, és úgy terelte össze a
társaságot. – A kocsit megjavítottuk, tíz perc múlva indulunk,
ügyeljünk, hogy semmit ne hagyjunk itt! – üvöltötte. – Érthető,
Willie barátom? – szólt oda még az öregnek, akit rendszeresen úgy
kezelt, mintha szellemileg visszamaradott lenne. – Tíz perc, és ne
felejtsd itt a kalapodat!

– Saba! Mielőtt elindulunk, valamit el kell mondanom a tegnap

estéről. Nem tudnék nyugodtan aludni, ha elhallgatnám előled –
hívta félre Sabát Arleta.
Úgy festett, hogy tegnap, miután Saba Dommal távozott,
Arleta és Janine a legnagyobb fejesekkel hívatták meg magukat
egy italra a tiszti különítményben. Többek között ott volt a légi
dandárparancsnok, aki Tunéziából repült ide, egy katonaorvos,
akinek a legcsúnyább sivatagi fekély borította az arcát, amit Arleta
valaha látott, és egy öreg tiszt, aki nagyokat röhögött Willie disznó
viccein.
– Egyszóval, nem volt túl pazar a társaság – mesélte Arleta. –
Így hamar megakadt a szemem egy csinos, szőke amerikai tiszten.
Széles válla volt, gyönyörű mézszínű bőre, és a külseje ellenére
igazi úriemberként viselkedett. – Arleta hangja elhalkult ennél a
résznél, ahogyan ábrándozva gondolt vissza az előző éjszakára. –
Úgy szeretem az amerikaiakat – tette hozzá, miközben hátradobta
a haját. Saba észrevett egy meglehetősen vörös foltot a nyakán. –
Nagyon jót beszélgettünk, aztán becsempészett a szobájába.
Szeretkeztünk, és odáig volt értem. Azt mondta, olyan, mintha
egyszerre lenne születésnapja, hálaadás és karácsony.
Arleta nem csinált lelkiismereti problémát abból, hogy ott volt
neki Bill. Mikor Saba egyszer rákérdezett, elmondta, hogy Bill-lel
van egy egyezségük (ezt egy elegáns francia kiejtéssel mondta, ami
még mulatságosabbá tette az egészet) arról, hogy amíg távol
vannak egymástól, akkor sem tagadják meg maguktól a testi
örömöket.
– Jaj, ne légy ilyen naiv, drágám! Háború van, már nem
érvényesek a régi szabályok – mondta, mikor meglátta Saba
elképedt arcát. – Nem várom el tőle, hogy szerzetes módjára éljen,
és Bill tudja, hogy én sem vagyok éppenséggel apáca… És amúgy
is, ez még csak izgalmasabbá teszi… Na, mindegy – folytatta
Arleta –, nem ezt akartam neked elmesélni. Később, amikor kint
cigiztünk, és brandyt iszogattunk, ez a drága Wentworth Junior,
mert így hívják, elmondott nekem valamit, amit nem lett volna
szabad. Titkosszolgálati körökbe is bejáratos, és biztos forrásból
tudja, hogy a háborúnak itt ezen a részén nagyon hamar vége lesz.
– Arleta sóhajtott egy mélyet, és mintha még mindig nem hinné el,
hogy mit hallott, megrázta a fejét.
– Hogy vége lesz? Biztos vagy benne? – Sábát sokkolták a saját
érzései. Azon kapta magát, hogy valahol legbelül mintha egy kis
csalódottságot érezne.
– Nem, te butus, persze, hogy nem biztos. Senki nem tudhat
semmit biztosan. De az a lényeg, hogy hamarosan ebben a
térségben hatalmas harcok lesznek. Nagy, mindent eldöntő
küzdelem.
– De hát mindig ezt mondják mindenre, amióta a háború
elkezdődött, nem?
– De elég meggyőzően mondta ahhoz, hogy elhiggyem, ez
most tényleg igaz. Nem is értette, hogy lehetünk mi még mindig
itt, mindenki mást már rég hazaküldtek.
– Merre lesznek a harcok?
– Nem mondta, de biztosan a partvonalhoz közel. Ott
állomásoznak a németek, ott megy az összes utánpótlási útvonal, és
a legtöbb bombázás is arrafelé szokott lenni.
– Alexandria környékén, vagy Kairó felé?
– Alexandria. Azt mondta, nyílt titok a katonák között, hogy
pár héten belül meglesz a végső ütközet. Azt is hozzátette, hogy ha
csak lehet, szálljunk föl az első hajóra, és menjünk haza. Túl
veszélyes itt maradni.
Arleta folytatta, és elmesélte, hogy egy másik társulatot, a
Forró Drótokat nemrég szállították át Alexandriából palesztin
területekre, ahol biztonságosabb.
– Együtt dolgoztam onnan egy lánnyal, Beryl Knight a neve.
Borzalmas göndör frizurája van, de egyébként egy kedves lány –
tette hozzá nosztalgikusan.
– Ez azt jelenti, hogy hamarosan nekünk is mennünk kell?
– Nem. Pont itt jön a lényeg. Wentworth jó haverja (itt Arleta
próbált orrhangon beszélni, hogy kiejtése amerikainak hangozzék)
Furness százados. Esküdöztem neki reggel, hogy nem adom
tovább, amit elmondott nekem, erre azt is elmondta, hogy biztos
forrásból tudja, hogy minket nem küldenek haza. Követni fogjuk a
8. hadsereget be a sivatagba.
– Te jó ég! – szörnyülködött Saba.
 Összenéztek egy pillanatra, és mindketten tudták, hogy mire
gondol a másik.
– Te szeretnéd végigcsinálni?
– Indulás, lányok! Jaldi, jaldi! – hallatszott az üvöltés, és
megpillantották Crowley-t, amint vörös fejjel integet nekik.
– Úgy érted, menni, folytatni, amíg véget nem ér? – kérdezett
vissza Saba.
– Igen, szeretném. És te?
– Én is. Nem tudnék most hazamenni – jelentette ki Saba.
Arleta hitetlenkedve bámult rá.
– Biztosan megártott nekünk a sok napsütés. Nem vagyunk
normálisak. – Megszorította Saba kezét, majd egy másodperc
múlva már rázkódtak a nevetéstől.

Az út további részében Bagley is egy teherautóban ült velük, hogy

együtt próbálhassanak az előadásra. Egy többszólamú dalt tanított
be nekik, amelybe a társulat összes tagja beszállt. A dalt egy
klubban hallotta még a háború előtt, Harlemben, ahol a feketék
között nagyon népszerű ez a stílus, magyarázta.
Az én imám című dal szövege a következő volt:
„Imám és a válaszod rá talán ugyanaz, amíg csak élünk."
– És most jön a kórus, gyerünk, Bogs, ereszd ki a hangod, te
jössz! Arleta, ez pedig a te részed, nézd, kicsit magasabban énekeld,
így… – magyarázott Bagley, és hevesen gesztikulált közben. –
Umbadumba Umbadumb Ummmmbbbuumm. Ezt pedig a többiek
dúdolják alatta! Érezd át közben, hogy rabszolga vagy, aki a
láncait készül levetni éppen! Éld bele magad! – Bagley a jármű
közepére pattant, hogy bemutassa, hogyan is képzeli el az
előadásmódot. – Saba, te énekled a fő dallamot ennél a résznél, a
többiek pedig umbáznak – dirigált, miközben magyarázta, hogy ez
a műfaj a madrigállal áll rokonságban. – „ím, eljött május hónap,
víg ifjak szórakoznak." – énekelte tiszta magas hangján. – És
folytatjuk együtt: „fah la la la la la la la la fal al lu la lu la", érezd a
ritmust! La-la-láááá!
Mellette Crowley zavartan ült, mint aki karót nyelt. Soha nem
tudta, mihez kezdjen magával, amikor próbáltak, nem tudta,
merre nézzen, mit szóljon ennyi érzelem és lazaság hallatán.
Bagley viszont izzott az energiától, ahogyan a csapat többi része is.
A dal csodálatosan boldog hangulata mindenkit megfertőzött.
„Éjjel, mikor a szívünk lángol, kérlek, küldj egy jelet, ami után
oly rég sóvárgunk."
Az ének hatalmas kacajjal ért véget, majd Bagley rájuk szólt,
hogy fogják be, és most már tartogassák a hangjukat az előadásra.
Saba lehuppant a Willie melletti ülésre, és megdöbbenve látta a
férfi arcán legördülő könnycseppeket. Szeme vörös volt a sírástól,
vászon zsebkendőjével az arca előtt úgy nézett ki, mint egy nagy,
kövér, szomorú csecsemő.
– Mi a baj, Willie? A szíved már megint? – suttogta Saba.
Mikor megsimogatta a férfi kezét, Willie erősen megszorította,
mintha kapaszkodna belé. Tudta, hogy nem szereti, mikor az
egészségéről kérdezősködnek, mert rettegett tőle, hogy hazaküldik,
de ahogy most Saba kérdezte, az más volt.
– Igen, az, de nem olyan értelemben, ahogyan gondolod –
mondta szipákolva, és megtörölte az arcát. – Igazából a te hibád –
mosolyodott el. – Olyan szépen énekelted a dalt. Jobb, ha este
vigyázol, mert el fognak árasztani minket a katonák könnyei.
– Ugyan már, tudom, hogy valami más is van.
Willie körbenézett, hogy biztos nem hallja-e őket senki.
– Mondd nyugodtan. Senkinek sem fogok pletykálni –
nyugtatta meg Saba.
A férfi nyelt egyet, és Arleta irányába nézett, aki mélyen aludt,
szőke haja beborította az arcát.
– A szívem az, de nem fizikai értelemben. Ő az oka – nyelt
egyet, és Arleta felé bökött.
– Arleta?
– Igen. – Hosszú, kínos csend következett, amit végül Willie
tört meg. – Emlékszel, mikor Arleta azt mondta, micsoda véletlen
egybeesés, hogy ennyi turnén dolgozunk együtt? Máltán és
Brightonban is? Hát nem volt véletlen. Próbáltam minden turnén
ott lenni, amin ő is. A sírba visz engem ez a nő – csuklott el a
hangja.
Saba látta, amint újra könny gyűlik a szemében, majd
végiggördül az arcán. Megsimogatta a kezét, őszintén sajnálta a
férfit, aki bizonyára látta, hogy Arleta a fiatal, szőke tiszttel
távozott előző este.
– Willie, Arleta viselkedett valaha úgy veled, ami, hogy is
mondjam, reményeket keltett benned?
– Te is tudod, hogy szokott ez menni, mindig mondogatja,
hogy mennyire szeret, és hogy én vagyok a legviccesebb előadó,
akivel találkozott. És ő olyan gyönyörű… – fejezte be letörten.
– Igen, de…
– Tudom, a mi köreinkben ez nem jelent semmit. Én vagyok a
világon a legostobább öregember, hogy bármikor is azt gondoltam,
hogy ez jelent valamit. – Erre még inkább megindultak a könnyei,
és hangosan trombitálva belefújta az orrát a zsebkendőjébe. –
Bocsáss meg, drágám, nem lehetek most túl szórakoztató látvány.
– Nem, nem, tényleg semmi baj nincs. Nem akarok tolakodó
lenni, de úgy tudtam, hogy feleséged volt, aki nem sokkal a turné
előtt ment el… Legalábbis ezt hallottam Arletától.
– Na, ez egy másik kényes kérdés. Igen, tényleg volt feleségem,
az az igazság, hogy több mint harminc évig házasok voltunk, és
mégis alig ismertem. Az én hibám volt. Túlságosan szerettem, amit
csinálok, folyton úton voltam – magyarázta, és körbemutatott. –
Folyton turnék, fellépések, utazások, nem tudtam leállni. Lett két
lányunk, akik azóta már felnőttek, és őket is alig ismerem.
– Az apám is egy kicsit ilyen. Alig ismer minket – suttogta
szinte csak magának Saba.
– Ő is színész? Ha igen, biztosan nagyon büszke lehet rád –
csillant fel a férfi szeme.
– Nem. Utálja, hogy ezt csinálom, még csak el sem köszöntünk
egymástól.
– Ó, drágám! – Most Willie-n volt a sor, hogy együttérző
legyen. – Ez elég komolyan hangzik. Nem tudnátok megbékülni?
– Nem, folyton a tengeren van.
– Hát akkor küldj otthonra levelet, csak hazamegy néha.
– Hmm, talán… – Saba utált erről beszélni, szégyenletesnek
érezte az egészet.
Hogy felvidítsa saját magukat, Willie mentolos cukorkát
varázsolt elő valamelyik zsebéből, aminek, úgy tűnt, nyugtató
hatása is volt.
– Nézd, elég idős vagyok ahhoz, hogy elfogadj tőlem egy
tanácsot – kezdett bele.
 Véleménye szerint vannak jó és rosszfajta izgalmak is az
életben: a szereplés alapvetően egy jó élmény, inspiráló, de ha nem
vigyáz az ember, ellene fordulhat. Neki túl sok jutott ki belőle,
mesélte, és nem osztotta be az élményeket kellőképpen. Ostoba
volt, így keveset tapasztalt meg az élet másfajta szépségeiből.
– Mesélek valamit. Történt egyszer, hogy hazamentem a
Crouch End-i házunkba egy hosszú blackpooli turné után. Nagyon
el voltam telve magammal, mint egy magasban repülő
papírsárkány, de mikor hazaértem, az asszony nagyon dühös volt.
Ekkor már hónapok óta nem láttam, és nem is szóltam róla, hogy
mikor megyek, így csak egy cetlit hagyott a lábtörlő alatt.
„Babkonzerv és kenyér a szekrényben, elmentem." Csakhogy a kulcsot
elfelejtette otthagyni, így megpróbáltam bemászni a gardrób
ablakán. Kövér voltam, így beszorultam, és kénytelen voltam
órákig ebből a perspektívából nézni a házam belsejét. Azon
gondolkodtam közben, hogy nekem ez túl szűk, ez kicsi nekem,
hogy ezt nem tudom tovább így csinálni… Pedig néha kell. Meg
kell tanulni hétköznapinak lenni, és meg kell tanulni ezt is szeretni
ahhoz, hogy boldog életet élhessünk.
Willie-t elragadta a hév, muszáj volt picit lassítania, hogy
megnyugodjon. Egypár percig mindketten csendben néztek ki az
ablakon. Gyönyörű szép este volt, a nap már ereszkedett lefelé,
aranyszínű és mélybordó sávot hagyva a horizonton maga után.
– Két koncert is egy este. Pihenjünk egy kicsit.
– Igazad van, Willie.
– Hát persze hogy az van – kacsintott nevetve Sabára. – Tanulj
egy kicsit énekelni az öregtől! – mondta, és két ujjal megfogta az
ádámcsutkáját, majd jódlizva énekelni kezdett
„Éjjel, mikor a szívünk lángol… kérlek, küldj egy jelet, ami után
oly rég sóvárguuunk" – üvöltötte olyan vicces kutyavonyításszerű
hangon, hogy mindenki nevetésben tört ki a buszon, kivéve Arletát,
aki mélyen aludt, és Crowley századost, aki homlokát ráncolva
bújta a térképet.
 Huszonegyedik fejezet

Soha nem gondolta, hogy a szerelem ennyire hasonlíthat a félelem

érzéséhez, de azon az éjszakán, mikor Dom a tábori ágyán fekve
maga elé képzelte a lányt, érezte, hogy leizzad, és hevesen ver a
szíve. Elképzelte a csillogó haját, az arcán lévő gödröcskéit, mikor
mosolyog, és mikor ugratta őt. Felidézte beszélgetésük minden
apró részletét és azt, ahogyan nézte őt nagy barna szemével,
miközben beszélt hozzá. Mintha itta volna a szavait.
Dühítette a gondolat, hogy ezt a törékeny lányt és a pár fős
társulatot keresztülhurcolják a sivatagi állomásokon, légibázisokon,
melyeket a németek, akik egyre közelebb és közelebb jönnek,
bármelyik pillanatban megtámadhatnak. A sivatag teli van
taposóaknákkal; az egyik társa alatt múlt héten robbant fel egy,
elveszítette a fél lábát, arról nem is beszélve, hogy az ellátás
akadozik, és bármelyik pillanatban leállhat. Mi lesz velük, ha rossz
helyen robbannak le? Légitámadás is bármikor érheti őket,
mostanában az olaszok is egyre aktívabbak, rágódott magában
Dom.
Saba nevetve mesélte a legendaként terjedő, de valószínűleg
minden valóságalapot nélkülöző történetet, amikor a Programiroda
egyik turnéjának koncertjén épp a Nightingale Sang in Berkeley
Square-t énekelte a kórus, amikor egy bomba keresztülrepült a
színpadon. Az anekdota szerint senki sem sérült meg, és folytatták
a dalt, de Domot ez egyáltalán nem vidította fel. Nem akarta, hogy
Saba hasonló hősködésben vegyen részt, és átkozottul dühös volt a
hatóságokra, amiért nem küldik a társulatot biztonságosabb
helyre. Ennek ellenére Sabának a világ minden kincséért sem árulta
volna el a félelmeit.
Félálomban, amikor az embernek már szabadon cikáznak a
gondolatai, azt kívánta, bárcsak hazaküldenék őket Angliába, a
csapatok meglesznek zene nélkül is. Saba túl fiatal ahhoz, hogy
bármi baja essen.
Reggel a tábori telefon éles, riasztó hangja keltette őket.
Domnak szokás szerint azonnal kipattant a szeme, és készülődni
kezdett.
Reggeli után Paul Rivers bekérette Barney-t és őt a társalgóba.
Négy új pilóta érkezett, akiket be kell tanítani a nagy
előrenyomulás előtt, és az ő feladatuk lesz, hogy elvigyék őket egy
árnyékrepülésre.
Az utolsó pillanatban vették csak fel a pilótafelszerelésüket,
amiben úgy izzadtak, mint egy ló, majd hatodmagukkal
elindultak a homokban a felszállópálya felé, ahol a gépek várták
őket.
Az új fiúk között volt a nagydarab és esetlen Scott, akinek csak
úgy csöpögött a keze az izzadságtól, amikor Dommal kezet fogott,
és a barátja, Al, egy csendes közép-nyugati fickó, akinek közönyös
arca úgy festett, mintha kőből faragták volna ki. Scottról kiderült,
hogy repülési tapasztalatát a mezőgazdaságban szerezte, amikor
ültetvényeket locsolt az Államokban. A másik két újonc később
csatlakozott hozzájuk.
Egy bádogviskó árnyékában várakoztak a kifutó végén,
amikor Scott megszólalt:
– Áruld már el, haver, hogy állnak most itt a dolgok? Van akár
egy apró hógolyónyi esély is arra, hogy ezt megnyerjük?
– Őszintén, egy hógolyónak itt mindent összevéve elég
alacsony a várható élettartama – válaszolta Barney szívélyesen.
– Tipikus angol válasz – jegyezte meg barátságtalanul, majd
Domhoz fordult. – Most tényleg, mi a dörgés?
– Annyi, hogy az átkozottaknak légibázisaik vannak
Tunéziában, Líbiában, és a Nyugati-sivatagban egyre előrébb
nyomulnak, legalábbis próbálkoznak. Ha elfoglalják Alexandriát és
Kairót, akkor csapdába estünk. Tehát a cél, hogy ez ne történjen
meg. Ez a dörgés – válaszolta Dom, majd mialatt kiköpött egy
adag homokot, Barney átvette a szót.
– Nem ugyanaz a műfaj, mint az angliai csatában volt. Nem
az a férfi a férfi ellen közelharc. Főként bombázókat kísérünk,
tankokat, védjük az utánpótlási útvonalakat. Nem volt eddig
nagyobb támadás, ahol bevetettek volna minket, de ez bármelyik
pillanatban megváltozhat. Az a németek gyengéje, ami a miénk is:
a víz hiánya. Talán észrevetted te is, hogy a vízellátás enyhén szólva
akadozik – nyalta meg kiszáradt szája szélét Barney. Felhúzta a
szemöldökét, és körbepillantott a végtelennek tűnő sivatagban.
– „Hűvös, tiszta víz" – dúdolta Scott.
– Igen, olyasmi kéne.
– Ez egy dal – magyarázta az amerikai. – „Az éjszaka hűvös, az
én fejem zűrös, nem kéne más, csak hűvös tiszta víz" – fejezte be a
dalt Scott, az utolsó szót kissé affektálva megnyomta, mintha az
angol kiejtést utánozná.
– Feltétlenül tanítsd meg nekünk valamikor – jegyezte meg
Barney ingerülten, akit kicsit idegesített már az amerikai. Ideje lett
volna már abbahagyni a fecsegést, és felszállni. Mindnyájan
feszültek voltak. Dom is érezte a sürgető ingert az indulásra.
Fél óra múlva beszállt a Kittyhawkba, hogy végrehajtsa a
próbarepülést. Bedobta az ejtőernyőjét az ülés alá, pár
szippantással letesztelte az oxigénmaszkot. A felszállópálya szélén
álló felettesük végre kiadta a parancsot, és felszálltak.
Szokás szerint fullasztó hőség volt a repülő bádog- és műanyag
kabinjában, ennek ellenére Dom megkönnyebbült. Az éjszaka
aggodalmai, a nappal félelmei egy csapásra megszűntek. Újra
repült.
Az új pilótáknak bemutatták az árnyéklövészetet. Barney-val
együtt kezdett leszállni, elegáns formációt alkotva, akár Ginger és
Fred, hogy kissé felvágjanak az új fiúknak, majd továbbcsúsztak a
gépükkel, hogy repülőjük árnyéka hosszúra nyúljon a tenger
felszínén, akár egy nagy tintafolt.
– Rendben, készülj! Jövünk! – mondta be Dom a többieknek az
adóvevőbe.
Bumm, bumm, bumm! Hallatszott, amint az összes pilóta
belelőtt a repülő árnyékába levezetésképpen. Dom hallotta, amint a
hallgatag kanadai mormogva nevet, és beleereszti a tárat az
árnyékba.
Ezek a mozzanatok voltak a legszebbek Dom pilótaéveiben:
amikor egy pillanatra mindent elfelednek, és nem gondolnak
szülőkre, szeretőkre, az otthonra, annak ellenére, hogy az ember
vagy talán a gonosz által létrehozott legkegyetlenebb játék részesei
voltak. Dom sok mindent szeretett a hivatásában: az érzést, hogy
ért valamihez, amihez mások nem, és irányít egy gépet, ahogy
fizikailag is fölemelkedhet a földről, és otthagyhatja az összes
bajával együtt. Szerette a veszélyt, és szerette a félelmet is, de
mintha valamiféle szégyenérzet furakodott volna be az eksztázisba.
Nem tudta megfogalmazni, hogy mi az, és nem beszélt róla
senkinek, sem a szüleinek, sem a még életben lévő barátainak, és
főként nem Sabának, de az érzés ott volt és nem tágított.
Először az angliai csata idején jött elő. Beszállt a Spitfire-be, és
rosszul olvasta le a magasságmérőt. Maximális sebességnél egyszer
csak zuhanni kezdett a norfolki part felé, a talaj rémisztő
sebességgel közelített felé, amikor az utolsó pillanatban sikerült
visszakanyarodnia és felemelkedni. Ez volt az a nap, amikor
megesküdött magának, hogy amint leszáll, megkeresi a
parancsnokát, és megmondja neki, hogy soha többé nem fog
repülni. Leszállás után elájult pár másodpercre, és arra tért
magához, hogy a saját hányása csurog ki a sisakjából. Ennek
ellenére, amikor visszaért a bázisra, a kimerültségtől és az
ejtőernyője súlya alatt roskadozva, meggondolta magát.
Egyszerűen nem tudta abbahagyni. Szüksége volt a repülésre, úgy
érezte, ez az, ami életben tartja.
Később valami sokkal rosszabb történt. Meggyőzte Jackót,
hogy szálljon föl újra, annak ellenére, hogy a barátja nem érezte
magában a repülés magabiztosságát. Koordináták, kéz, szemmozgás,
térképek, figyelem, magasságmérő… Jacko nem tudta ugyanazzal a
veleszületett tehetséggel kezelni ezeket a dolgokat, mint Dom.
Próbálta elmondani nekik, hogy tériszonyt érez, hogy ez nem
megy neki, de nem hallották meg őt.
Ami ezután történt, az kísérteni fogja örökké, az vele lesz
mindig, mint egy sötét szikla a tenger csillogó felszínén.
De tudta, hogy nem rágódhat ezen sokáig. Mindannyiuknak
megmondták, takarékoskodjanak az érzelmeikkel.
Visszhangzottak emlékeiben Wing parancsnok szavai:
„Nézzetek jobbra! Most pedig fordulj, nézzetek balra! Jól
megjegyeztétek? Hamarosan legalább az egyikük a kettő közül
halott lesz!"
Ki kell fejlesztenie a csőlátás képességét. Nem szabad másra
gondolnia, csak a céljaira. A cél pedig egyszerű: repülni, harcolni, és
újra látni Sábát.
 Huszonkettedik fejezet
ALEXANDRIA

Tíz nappal később Willie összeesett a színpadon, Janine mentette

meg az életét. Egy üzemanyagraktár mellett léptek fel, nem messze
egy gyalogsági tábortól, Borg El Arab közelében. Arleta épp a híres
Josephine Bakert utánzó banántáncát adta elő, amiben Willie
éhenkórász kisfiúként szerepelt, aki megeszi a gyanútlan énekesnő
banánjait. Nagyon jól sikerült darab volt, Saba a színpad oldaláról
nézte őket, és a hasát fogta a nevetéstől, amikor látta, hogy Willie
szeme fennakad. Azt hitte, ez is az attrakció része, a közönség
tapsolt és hahotázott, mikor egyszer csak nagy puffanással
összeesett, a függöny pedig legördült.
Olyan szerencsétlenül esett, hogy egy kiálló, rozsdás vasdarab
átvágta az ütőerét, és pillanatokon belül mindent elöntött a vér.
Kitört a pánik, Janine viszont megőrizte hidegvérét, letépte
fellépőszoknyájának az alját, és szorosan átkötötte a férfi kezét,
majd ott tartotta a kötést, amíg oda nem ért egy orvos.
Egy katonai kórházban ápolták azóta. Sárgalázat állapítottak
meg nála, nagyon gyenge volt, de legalább élt. Saba, Arleta és
Janine, akit azóta hősként tiszteltek, mindennap meglátogatta az
öreget, amíg Arleta szintén el nem kapta a sárgalázat, és maga is
ágynak nem esett.
Egy nyolctagú társulatnak kellett volna érkeznie a helyükre
Máltáról, de nem jöttek meg. Janine-nak felajánlották, hogy
csatlakozzon egy másik csoporthoz Indiában, amit el is fogadott,
de az indulását későbbre halasztotta, és délutánonként bent maradt
a kórházban Willie-nek felolvasni. Mikor Saba utoljára látta őt,
éppen a férfi haját segített kifésülni, és rettentő zavarba jött, amikor
rájuk nyitott. Janine hamarosan el is utazott, ezzel a kis társulatuk
az addigi formában felbomlott.
– Biztosan ezt akarod? – kérdezte Bagley, mikor megérkezett a
hivatalos levél, amelyben Sabát Alexandriába kérik egy hétre,
rádiófelvétel készítése céljából. – Igaz, itt már szart sem kell
csinálni, a Cheval d'Orban fellépni pedig egy csodálatos lehetőség. –
A férfi homlokráncolva olvasta el újra a levelet. – Úgy hallottam,
elég forró a helyzet Alexandriában. Meglep, hogy odarendelnek
téged. Úgy értem, hogy haza is mehetnél akár, ha nagyon
szeretnél, biztosan tudnék benne segíteni.
Saba csodálkozva nézett rá. Mégis hogyan mehetne haza most,
mindennek a közepén? Nem adhatja fel.

Négy nappal később vegyes érzelmekkel szállt le a vonatról

Alexandriában. Árvának érezte magát a társulat nélkül; Willie és
Arleta is könyörgött neki, hogy ne menjen, Bogs még azt is
felajánlotta, hogy feleségül veszi, de ő izgatott volt a fellépési
lehetőségtől, és mindennél jobban vágyott arra, hogy valamiféle
életjelet kapjon Domtól. Tudta, hogy ha találkozni akarnak, akkor
ez a legbiztosabb pont, ahol megtehetik.
– Drágám! – Madame Eloise lépett ki a szürke ruhás katonák
tömegéből. Fehér vászonruhájában, a hozzáillő kalappal és
kesztyűvel úgy nézett ki, mint egy szép, egzotikus virág.
– Jó napot, asszonyom! – köszöntötte udvariasan Saba.
Próbálta elkerülni az üdvözlő puszilkodást, mivel hányt a repülőn,
Madame Eloise pedig üde grapefruit- és rózsaillatot árasztott
magából.
– Ugyan már, asszonyomnak csak az üzletemben szólítanak,
ezt hagyjuk meg a vevőimnek. Hívj csak nyugodtan Ellie-nek. –
Saba alig hallható cockney akcentust fedezett fel a nő beszédében,
ami a múltkor nem tűnt fel neki. Amint kisétáltak a
leszállópályáról, és átmentek az úton, Ellie védelmezően nyújtotta
ki Saba elé a kezét, közben pedig a szerencsés véletlenről mesélt,
ami idesodorta őt a városba. – Képzeld, Furness százados, aki régi
jó barátom, hívott ide, valamilyen munkával kapcsolatban, de még
fogalmam sincs, hogy mi is lesz a feladatom. Valaki más jött volna
ki eléd egyébként, de ő Kairóban ragadt, ahonnan már nem
indulnak vonatok. Úgyhogy mindketten árvák vagyunk –
magyarázta Ellie mosolyogva, majd elkomorult az arckifejezése,
amitől idősebbnek nézett ki.
Saba legalább negyvenévesnek saccolta.
– Hogy őszinte legyek, Ellie, én sem tudom, hogy mit keresek
itt pontosan… Ma reggel még a sivatagban voltam, értem jöttek, és
azt mondták, majd itt megkapom a pontos utasításokat.
– Hát, ezek szerint minden kiderül majd a maga idejében…
legalábbis remélem – válaszolta Ellie kissé nyugtalannak tűnő
hangon.

A taxi egy sivatagi úton keresztül száguldott befelé velük a városba.

Az út mindkét oldalát szemét, üres benzineskannák és kiégett,
lerobbant autók roncsai borították. Saba megdöbbent, amint
beértek a város központjába.
Arleta, aki három hetet töltött Alexandriában egy turné
keretében, ódákat zengett a csodálatos parti sétányokról,
kávézókról, a kellemes időjárásról és a boltokról, melyek olyan
elegánsak, mintha az ember Londonban lenne. Saba ehhez képest
nem látott mást, csak töredezett járdákat, kiégett házakat, kendős
asszonyokat és egy alamizsnáért könyörgő koldust az út szélén.
– Nem tűnik éppen egy virágzó nagyvárosnak – jegyezte meg
csendesen Saba. Nehéz volt elhinni, hogy elegáns és élénk éjszakai
élete lenne a városnak, klubokkal és éttermekkel.
– Ne aggódj – paskolta meg Saba kezét Ellie –, a mi szállásunk
Patterson parancsnok rezidenciájához tartozik, Ramleh
városrészben, a keleti részen, távol mindettől, amit itt látsz. Hidd el,
ragyogó hely. – A nő kalapján lévő művirágok sötét árnyékot
vetettek az arcára, amint elhúzta a taxi ablakán lévő, kézzel felvarrt
sötétítőfüggönyt. – A háború természetesen itt is nyomot hagyott,
de az élet megy, tovább – magyarázta fesztelenül. – Az emberek
élik az életüket, estélyeket és vacsorákat adnak. Azt beszélik, a
németek jó eséllyel elkerülik a várost.
– Össze voltunk zárva az elmúlt pár hétben, nem sok
információt hallottunk, sokat utaztunk – mesélte Saba, miközben
azon gondolkozott, vajon mi lenne, ha a németek mégis
körbekerítenék a várost. Elhúzta a függönyt, és látta, amint egy
csapat férfi áll egy betört ablakú bolt előtt, amelyben már csak pár
kartondoboz árválkodott. – Nem tudhatja az ember, hogy kiben
bízhat.
– A helyedben azt elhúzva tartanám – figyelmeztette Ellie, és
összerántotta a függönyt. Keresztbe tette a lábát, és fáradtan
sóhajtott egyet. – Úgy hallom, hősies munkát végeztetek a
sivatagban. Ha szabad megjegyeznem, elég kimerültnek is látszol.
Miután megérkeztünk, vegyél egy forró fürdőt, utána meg eszünk
valami tisztességeset. Holnap Zafer Ozanhoz vagy hivatalos ebédre,
ami biztosan nagyszerű móka lesz. Voltál már a házában?
– Csak egyszer találkoztam vele, de nem az otthonában –
mondta Saba. Majd rögtön észbe kapott, és ezután ügyelt arra,
hogy mit is mond. – Kairóban hallott engem énekelni.
– Áh, értem. Ez aztán a fogadtatás, biztosan lenyűgözted.
– Te jössz az estélyre? – Saba nagyon remélte, hogy igen, úgy
érezte magát, mint akit bedobtak a mély vízbe.
Ellie habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Még nem biztos, majd elválik…
A sofőr egy elegáns villa előtt állt meg, melynek hatalmas
ablakait kovácsoltvas erkélyrács díszítette. Egy inas jött ki eléjük,
aki miután kivette Saba koszos utazótáskáját a csomagtartóból,
bevezette őket az épületbe.
– A ház belülről is elragadó és kellemesen hűvös, aminek
biztosan örülni fogsz – jegyezte meg Ellie, mikor beléptek a hallba.
Cipősarka visszhangozva kopogott a csempén; a terem új bútorok
illatát árasztotta, és a félig megpakolt könyvespolcokkal, régi
magazinokkal fogászati váró hangulatát árasztotta. – Napközben
zárva tartjuk a redőnyöket, éjjel pedig bekapcsoljuk a
ventilátorokat.
Sabának az az érzése támadt, hogy a házat meglehetősen
sietve hagyták el; a falakon lyukak nyomait látta, ahol nemrég
még képek lehettek, a parkettán pedig egy világos folt jelezte, hogy
ott valószínűleg egy szőnyeg takarta. A Patterson család
valószínűleg nem csak nyári vakációra ment el innen.
Az inas megmutatta a vendégszobát az első emeleten; szép,
csillogó parketta és hófehér ágynemű látványa fogadta Sábát. A
puha, baldachinos ágy láttán olyan álmossághullám tört rá, hogy
legszívesebben azonnal belefeküdt volna; nagyon hiányzott már
neki egy kiadós alvás, egy igazi ágyban.
Az éjjeliszekrényre egy csészealjat tettek, melyen egy
szúnyogriasztó füstölgött kellemes illatot árasztva.
– Fürödj le, utána pedig alvás. – Ellie lépett be a szobába,
kezében fürdősóval és egy halom törülközővel. Megmutatta
Sabának a fürdőszobát, ahol valaki már megeresztette a vizet, és
odaadott neki egy zöld selyemköntöst. – Használd nyugodtan,
amíg itt vagy.
– Köszönöm, nagyon kedves vagy. – Saba alig várta, hogy
elmerüljön a vízben. Már egy hónapja sóvárgott egy alapos fürdés
után.
– Örülök, ha segíthetek. – Úgy tűnt, Ellie szeretne még valamit
mondani, de hirtelen meggondolta magát. Rámutatott a köntösre. –
Bújj bele! Vacsoránál találkozunk.
A víz illatos volt, és pont kellemes hőmérsékletű. Saba
átdörzsölte magát a szappannal, és csodálkozva nézte, mennyi
kosz jön le róla. Két nappal ezelőtt, a próbáról hazafelé tartva,
homokviharba keveredtek, és tetőtől talpig beborította mindenüket
a por. Visítva, nevetve rohantak vissza a sátorba, ahol
megállapították, úgy néznek ki, hogy akár szobrok is lehetnének a
kairói múzeumban. A napi vízadag, amin osztoztak, nem volt elég
arra, hogy alaposan lemosakodjanak, így azóta irritálta a bőrét a
sok kosz.
Csillogott a fürdőszoba, ahogyan a fürdővíz visszaverte a
napsugarakat. Milyen jó is Janine fürdési időre szánt mérőórája és
ideges sóhajtozása nélkül csak feküdni a kádban, gondolta. Már a
haját samponozta, amikor rájött, hogy valójában borzasztóan
magányos a többiek nélkül. Eszébe jutott, mikor Arleta segített
neki kifésülni a haját a hajmosások után, és a keze alatt úgy érezte
magát, mint egy elkényeztetett kislány. Mikor elbúcsúzott a
többiektől, szorosan átölelték egymást; mindenki remélte, hogy
minél hamarabb visszajön. Ők már egy család voltak.
Indulás előtt még egyszer meglátogatta Willie-t a kórházba.
Viccelődött vele az öreg, kigúvadt szemmel grimaszolt neki, Saba
hatalmasakat nevetett rajta. Arleta szerint szegény már nem fogja
sokáig húzni…

Saba arra ébredt, hogy kihűlt a víz. Hallotta, amint repülőgépek

szállnak el felette, lentről a konyhából pedig edények csörömpölése
hallatszott fel. Egy pillanatig fogalma sem volt, hogy hol van.
Felöltözött, és lement a földszintre.
– Alapos fürdés lehetett – szólalt meg Ellie. Ő is átöltözött egy
lezser selyemtunikába, nyakában hosszú, műanyag gyöngysor
lógott, kezében pedig egy pohár gin-tonikot tartott. Odament az
ablakhoz, és ellenőrizte, hogy teljesen el van-e húzva a fekete
sötétítőfüggöny.
– Vacsora után kiválasztjuk a ruhádat, biztosan jól fogunk
szórakozni. Úgy hallottam, Ozan valami nagy dobással készül
holnap: csodálatos zene, patakokban folyó drága pezsgő… Bárcsak
én is komolyabban vettem volna az énekóráimat! – mondta, és
elragadtatással behunyta a szemét.
– Mivel foglalkoztál a háború előtt? – kérdezte Saba. A Zafer
Ozanról folytatott beszélgetés nyugtalanná tette; még mindig
semmit nem tudott arról, hogy miért van itt pontosan, vagy hogy
mennyire bízhat meg Ellie-ben, mennyit mondhat el neki. Azt
kívánta, bárcsak itt lenne Cleeve, hogy felvilágosítsa.
– Ez hosszú történet – kezdett bele, és belekortyolt a ginbe.
Beszédébe mintha egy kis szorongás vegyült volna, amit Saba
korábban nem vett észre rajta. Lehet, hogy idegesebb, mint
amilyennek mutatja magát? – Mikor még fiatal voltam, Párizsba
mentem, és rögtön magával ragadott a város hangulata. Szerelem
volt első látásra. Azokban az időkben még nem sokat adtam a
külsőmre, bő nadrágokban és kinyúlt kardigánban jártam. Egy
nap egy boltban kiszemelt magának egy férfi, megtetszett neki az
esetlenségem, és megkért, hogy legyek Jean Patou modellje.
Rengeteget változtam, lefogytam, megtanultam sminkelni és
színeket összepárosítani. Az első három kollekciójukat velem
csinálták meg.
– Felállt, és mintha modell lenne, elsétált a fekete függöny elé,
majd búgó hangon, egy ruhabolti eladót imitálva, így szólt: – Első
számú szabály: egy fehér, nappali ruha. Kettes számú szabály: egy
estélyi kis fekete… – Majd hangnemet váltott, és így folytatta: –
Borzasztó unalmas, de életemben először végre független voltam
anyagilag. Csodálatos idők voltak.
Saba felnevetett. Hirtelen nagyon megörült, hogy Ellie vele volt
ebben a hatalmas házban. Nagyon félt volna nélküle.

A két nő együtt vacsorázott a gyéren bútorozott étkezőben, ahol az

egyedüli fényforrás egy, a tálalónál található kopott lámpa volt.
Ellie egy kushari nevű helyi specialitást készített, ami lencséből,
zöldségekből és hagymából készült egytálétel volt, fűszeres szósz-
szál leöntve. Elnézést kért, amiért ilyen egyszerű ételt szolgál fel, de
hozzátette, hogy ez az egyiptomiak által „vegyes kevertnek" hívott
ennivaló szerinte sokkal finomabb, mint a szottyadt angol virslik és
a löncshús. Egy pohár francia vörösborral öblítették le, amit Ellie
ajándékba kapott az Egyiptomban élő francia udvarlójától, aki
borokkal kereskedett.
– Ő ellenálló, a megszállt részről jön – magyarázta Sabának,
mikor látta, hogy a lány felvonta a szemöldökét.
Saba jó étvággyal evett, megdicsérte az ételt, és komolyan is
gondolta. Tansu főztjeire emlékeztette az egyiptomi ízvilág. Ellie jó
hallgatóságnak bizonyult, így Saba elmesélte, hogyan heverésztek
a nagyanyjával órákon át a kanapén, együtt hallgatva a rádiót, és
hogy mennyire tiszteli a bátorságáért. Tansu Törökországból
érkezett Walesbe, egy szál bőrönddel a kezében. Ellie anyai
mosollyal nézte a lányt, miközben az mesélt neki.
– Igazából nagyon izgulok, Ellie – vallotta be Saba, mikor már
a finom török kávénál tartottak. – Soha nem léptem még föl
bárban, és ilyen elegáns estélyen sem, mint amilyen Zafer Ozané.
Azt sem tudom, hogy milyen dalokat szeretnek.
Ellie odahajolt hozzá, mélyen a szemébe nézett, és
megszorította a kezét.
– Tetszeni fogsz nekik. Dermot Cleeve azt mondta rólad, egy
csiszolatlan gyémánt vagy.
Saba felnézett a nőre. Tehát ismerik egymást.
– Úgy hallottam, hogy esetleg ő is itt lesz – szólalt meg.
Hirtelen feltűnt neki, hogy mennyire visszhangzik a hangja az üres
szobában, mintha egy előadóteremben lenne.
– Ne aggódj. Minden darabka a helyére kerül a végén. Amíg
fürödtél, felhívott Furness százados, és azt mondta, próbálni fogsz
előtte egy Faiza Mushawar nevű nővel. Az ő férje a Café de Paris
néhai tulajdonosa volt, ami persze nem az igazi, de legalábbis az
egyetlen valamirevaló kávézó a Komis negyedben. Ő maga is elég
jó énekesnő, bár személy szerint nem az én ízlésem a jajveszékelő,
sóhajtozó arab énekstílus. Voltál esetleg már valamelyik koncertjén?
Nem? – folytatta, mikor Saba megrázta a fejét. – A közönség
nagyon szereti őket. Na, mindegy is, a lényeg, hogy azt hallottam,
egy nagyon jó nyolctagú zenekar játszik náluk. – Gyémánt
karkötői csak úgy csillogtak, amint megveregette Saba kezét.
– Mikor kezdjük? – kérdezte Saba. Legszívesebben azon
nyomban munkához látott volna, hogy elterelje a figyelmét, és ne
idegeskedjen.
– Holnapután tíz órakor találkozunk.
Kint már besötétedett. Úgy tűnt, a fontos dolgokat mind
átbeszélték, és Ellie barátságos fecsegéssel tartotta fent a beszélgetés
fonalát. Mesélt a ruháiról, amiket vásárolt, és arról, hogy a Patou
modelljeit mindig ő sminkelte; még mindig megvan a készlete,
benne a legfontosabbakkal: Dior rúzs, púderek. Felajánlotta, hogy
nagyon szívesen segít neki sminkelni a fellépés előtt. Saba nem
figyelt rá, gondolatai a dalokon jártak, melyeket énekelni fog.
Lehetne a Stormy Weather, gondolta, és halkan dúdolni kezdte
magában; vagy talán egy könnyedebb dal, mint a My Funny
Valentine. Azt határozottan szerette énekelni. Igazi felüdülés lenne,
azok után az együgyűen csöpögős dalok után, amihez a
Programiroda annyira ragaszkodik.
Csörömpöltek a kávéscsészék, mikor a szolgáló kivitte a
tálcákat. Hirtelen távolról morajló robbanást hallottak, majd rögtön
utána a légvédelmi ágyúk ütemes ropogását. A szolgáló megállt, és
várakozva nézett rájuk. Ellie feszülten hallgatózott, szeme
elkerekedett, orrcimpája kitágult.
– Van egy óvóhely az udvar mögött, ha szükség lenne rá –
mondta. – De személy szerint nem szeretek leszaladni minden
egyes alkalommal. Biztosíthatlak, ez nem olyan, mint Londonban
volt.
Cigarettára gyújtott. A gyufa felvillanó lángjánál Saba
észrevette a mosolya mögött megbújó feszültséget, és újra félni
kezdett. A félelem és elhagyatottság érzése volt ez. Cardiffban, ha
bombariadó volt, Tansuval nem fáradoztak azon, hogy az
óvóhelyre menjenek, hanem egymást átölelve feküdtek, miután
paplanokkal és székekkel körbebástyázták magukat, és különféle
dalokkal szórakoztatták magukat, amíg el nem múlt a veszély.
Miután a légvédelmi ágyúk elhallgattak, Saba a rakéták
süvöltő hangját hallotta meg. Hogy elterelje a figyelmét, felkapott
egy fényképet a komódról, és azt kezdte nézegetni. A sietősen
távozott házigazdák, Pattersonék bámultak rá a fotóról. A kép egy
katonai parádén készülhetett még Angliában, egy zászló mellett
álltak; a férfi szimpatikusnak tűnt, hegyes állkapcsával hajolt a
hűvösen a kamerába mosolygó Mrs. Patterson felé.
– Érdekes – szólalt meg Ellie a fotót elvéve Sabától hogy egyes
emberek milyen könnyen berezelnek a legkisebb dologtól is.
Amióta Egyiptomban vagyok, folyton arról beszélnek, hogy most
jött el a nagy összecsapás ideje. Már vagy tízszer hallottam ezt, és
mit tettem volna, ha hiszek nekik? Rohanok a koszos, öreg
Londonba, ahol egyébként már több ezer áldozata van a
háborúnak.
– Ezek szerint a háború után is itt fogsz maradni? – kérdezte
Saba.
– Ha egy bizonyos valaki szeretné, akkor maradok – válaszolta
elégedett mosollyal határozottan igen, nagyon szeretek itt élni.
Véget ért a bombázás. Saba nagy levegőt vett, és belekezdett
abba, ami leginkább foglalkoztatta.
– Ellie, emlékszel, amikor Kairóban arról kérdeztél, hogy van-e
barátom? – Szégyenlősen használta a barátom szót, nem mert
mást mondani, úgy érezte, ostobán hangzana, ha azt mondaná,
járnak. – Igazából van valaki, akivel nagyon szeretnék találkozni,
amíg itt vagyok. A Sivatagi Légierőnél van, és pont a héten lesz pár
nap kimenője. Szeretném tudatni vele, hogy itt vagyok.
– Dermot tud erről? – kérdezte barátságosan Ellie. Saba elé tolt
egy doboz kandírozott gyümölcsöt. – Kóstold meg, nagyon finom!
– kínálta, majd ő is beleharapott egybe, és a maradékot a
csészealjra tette. A fogsorának mintája belenyomódott az
édességbe, és tisztán kivehető volt.
Felállt, és mindkettejüknek kitöltött egy kis brandyt, annak
ellenére, hogy Saba egy szóval sem mondta, hogy kér. Ellie fel-alá
járkált az itallal a kezében, és idegesen kortyolt belőle párat. A
poharát szorongatva elmesélte Sabának, hogy neki is van valakije
itt Alexandriában, és ég a vágytól, hogy láthassa… Azonban le
kellett mondania a közös hétvégéjüket, hogy Saba gardedámja
lehessen. Nagyon szenvedélyes férfi, mesélte, és már épp egyre
jobban egymásra hangolódtak, de most ugye, ez a helyzet…
– Figyelj, Saba! – fogta suttogóra a hangját. – Megígéred, hogy
senkinek sem szólsz erről, sem Dermot Cleeve-nek, sem
Furnessnek, és senki másnak sem, akinek bármi köze is van a
Programirodához? Nagyon szeretném látni őt, és nem biztos, hogy
máskor lesz rá alkalmam a közeljövőben, jövő héten ugyanis
Bejrútba utazik. – Ellie kutató tekintettel nézett Sabára. –
Mindkettőnknek nagyon óvatosnak kell lennie. Mit mondtál, hogy
is hívják a barátodat?
– Dom. Dominic Benson, vadászpilóta.
– És megtudhatnám, hogy én mit tehetek érted az ügy
érdekében? Saba az asztal alatt a térdén összekulcsolta az ujjait, és
némán imádkozott, hogy Ellie segítsen neki. A nő csendben rágta
az ajkát, majd jelentőségteljesen Sabára nézett.
– Tartom a számat, ha te is. Az emberek szörnyen pletykásak
errefelé, észre sem veszed, és már oda a jó hírnév. Minél kevesebb
ember tud a magánéletünkről, annál jobb – válaszolta Saba, és úgy
értelmezte, hogy a minél kevesebb ember azt jelenti, senkinek sem
fognak beszélni erről, s ez tökéletesen megfelel neki.
 Huszonharmadik fejezet

A következő nap egy Bugatti parkolt le a házuk előtt, benne egy

egyenruhás sofőrrel. A luxusautónak elöl vékony vonalú, kékes
lámpái voltak, mely furcsa, gonosz tekintetet kölcsönzött neki.
A sofőr egy szépen kidolgozott, elegáns meghívót adott át
Sabának, melyben felkérik Miss Saba Tarcant, hogy tegye
tiszteletét Mr. Zafer Ozan montazah-i házában, kilenc órakor.
Ha Ellie esetleg csalódott is volt, amiért őt nem hívták meg,
nagyon jól leplezte. Reggeli után felvitte Sabát a hálószobájába,
hogy együtt válasszák ki az alkalomnak megfelelő ruhát. A
szekrénye tömve volt drágábbnál drágább, gyönyörű ruhákkal,
melyek a fehér zsákokba csomagolva úgy festettek, mintha sok
bebalzsamozott test lenne. Rövid értekezés után kiválasztottak egy
csodaszép, halványkék Dior ruhát és egy hozzá illő retikült, amihez
Ellie ragaszkodott. A táskát kék tollak díszítették, amitől kicsit úgy
nézett ki, mintha egy döglött madarat tartana a kezében.
Ellie alig bírt magával. Ráadott még Sabára egy fűzőt, ami
még vékonyabbra formázta a derekát, és egy stólát is keresett neki.
Ezek után elővette az ékszeres dobozát, és két apró gyöngyöt tett
Saba fülébe, miközben „nagyon jó, szép lesz így…" és hasonlókat
dünnyögött magában. Végül fésűt ragadott, és kibontotta Saba
haját, miközben megdicsérte gyönyörű hajkoronáját. Azt mondta,
hálát adhat érte, hogy ilyen szerencsés, és megjegyezte, hogy
milyen nehéz mostanában tisztességes fodrászt találni.
Saba nem válaszolt, igazából már nem is figyelt. Újra a dalain
gondolkodott, és az igazat megvallva már nagyon zavarta a nő
fecsegése, és az, hogy úgy ér hozzá, mintha csak egy hajasbaba
lenne, akit lehet öltöztetni.
– Gyönyörű, lenyűgöző! – kacsintott rá Ellie a tükörből. – És
most!
Egy bojtos végű üvegcsét vett elő, majd letekerte a tetejét, és
bekente Saba csuklóját a parfümmel.
– Joy a neve. Még amikor a Patouban dolgoztam, akkor
kaptam extra juttatásként. Odáig vagyok ezekért a piperékért. Ha
te is szereted, neked adhatok egy-két holmit.
Saba elkente a csuklóján a parfümöt, és mélyet szippantott az
illatból. Kicsit harsány ez nekem, gondolta magában.
Ellie a szemét lehunyva színpadiasan sóhajtott egyet.
– Minden literhez huszonnyolc tucat rózsát és tízezer-hatszáz
jázminvirágot használnak fel, el tudod ezt képzelni? – Révedező
hangon elmesélte, hogy a nagy világválság idején kezdték el
gyártani Amerikában, azoknak a nőknek, akik már a drága
ruhákat nem engedhették meg maguknak, de a parfümöt még
igen, fenntartva ezzel a fényűzés illúzióját és a szép emlékeket.
– Az emlék ajándékának hívták… kedves, nem gondolod?
Drága illatot gyártani, elszegényedett gazdag nőknek, olyan
rengeteg virágot elpusztítva ezzel.

Később Sabáért jött Zafer Ozan extravagáns kocsija. Amint a lány

meglátta a ház előtt parkoló autót, úgy érezte magát, mintha
éppen egy másik világba készülne átköltözni, de még nem volt
biztos benne, hogy akarja-e.
A Programiroda csúnya és nem túl nőies egyenruháján sokat
nevettek Arletával, az ormótlan szabáson és a hozzá tartozó khaki
színű bugyogón, még a melltartón is, de mégis, a viselése valamiféle
biztonságot, a valahová tartozás érzését adta. Most, ahogyan a
Patterson-ház előtt állt a porban, tetőtől talpig selyemben,
felcicomázva, illatosan és bepúderezve, úgy érezte magát, mintha
egy kiállítási tárgy lenne.
A sofőr egy jóképű egyiptomi férfi volt, a hátsó ülést egy
üvegablakkal választották el tőle. Saba észrevette, hogy a kezdeti
óvatos pillantások után már szinte gátlástalanul, kiéhezve figyeli őt
a tükörből, és nagyokat mosolyog hozzá.
Valószínűleg nem sok nő utazik egyedül az arab világban,
gondolta Saba.
A főként európaiak által lakott negyed teli volt divatos
házakkal, melyek előtt gondosan nyírt zöld gyep terült el, és a
tengerpartra minden rezidenciából aszfaltozott ösvény vezetett le.
Ám, ha az ember az út másik oldalára nézett, egy másik világ
tárult elébe. Arrafelé már a helyiek laktak. Az onnan nyíló utakat
szamár- és öszvérnyomokkal teli homok borította, mintha legalább
két évszázadot repült volna vissza az ember az időben.
A városból kiérve bicikliző, fehér ruhás férfiak és szamarak
jártak még az úton, az egyik kereszteződésnél egy beduin családba
is belebotlottak, akik éppen tevékkel keltek át az úton. A család
nőtagjai csadort viseltek. Bal oldalon a Földközi-tenger csillogott a
napsütésben, jobbjukon pedig a végtelen sivatag terült el, néhol
tönkrement, használhatatlan dzsipekkel vagy repülőgépronccsal
tarkítva.
Egy csapat félmeztelen angol katona álldogált egy lerobbant
tank mellett, és szemüket kezükkel árnyékolva, csodálkozó
tekintettel bámultak a Sabát szállító kocsi után. A sofőr szeme
rosszallóan összeszűkült, mikor észrevette, hogy az egyikük csókot
dob a lány után.
– Mindjárt ott vagyunk, hölgyem! – szólalt meg a sofőr az
utazásuk alatt először.
Saba idegesen pillantott abba az irányba, amerre a férfi
mutatott; messze, a csillogó tengerparton egy kis oázisszerű zöld
területet pillantott meg.
Előző nap vacsoránál Ellie-t kérdezgette, hogy mit tud Zafer
Ozanról, mivel ő semmit.
– Drágám, akkor már ketten vagyunk – jött a válasz. – Semmit
nem tudok róla azon kívül, amit Tariq mondott.
– És ő mit mesélt?
– Hát, nem sokat. Ő csak a bort szállítja neki, nem
kebelbarátok.
– És?
– Amit tudok róla, az mind csak általánosság, amiket te is
ismersz: többféle üzletben is benne van, például éjszakai bárokat
üzemeltet, és hihetetlenül gazdag, valamint jó kapcsolatai vannak.
Szeretném látni a házát… – mondta, és cinkosan nézett fel a
lámpafénybe –, mindenütt vannak házai, Bejrútban, Kairóban,
Isztambulban. Vicces belegondolni, hogy ennek a töröknek ilyen jól
megy… vagy félig egyiptomi? Nem vagyok benne biztos. Tölthetek
még egy italt neked? – Ellie odasétált az italosszekrényhez, és
töltött magának egy pohárral. – Alig várom a beszámolódat! – Újra
leült, és ujjával kavargatta a poharában lévő jeget. – Tariq mesélte,
az estélyei mindig emlékezetesek. Azt hallottam, van egy riválisa itt
Kairóban, egy másik impresszárió; olyanok állítólag, mint a
gyerekek, mindig rivalizálnak.
Zafer Ozan az egyik legnagyobb iszlám műkincsgyűjtő a
világon, magyarázta tovább Ellie, aki úgy gondolta, a
legértékesebb tárgyak biztosan el vannak zárva a nagyközönség
elől, de hozzátette, hogy azért szívesen eltöltene egy napot azzal,
hogy körbenéz a házában.
Saba látta, hogy a nő mennyire tűzbe jött a kincsek és a
gazdagság gondolatától. Dom jutott eszébe, és az az este, mikor a
vendéglőben az ő saját kincseikről beszélgettek. Ami Ellie-nek
drága festmények, vázák és a ruhák voltak, Domnak az volt a
repülés, anyjának pedig valamikor a zongorája lehetett. Az iránta
való szenvedélye nem tűnt el, magyarázta Dom, csak sajnálatosan
átterelődött más felé. Anyja napjait a tökéletes idilli otthon képének
kergetése tölti ki, ami sokszor fárasztó és nevetséges a környezete
számára. Példának mesélte, hogy ha egy tepsi krumpli nem
megfelelő barna árnyalatúra sül, akkor az egészet kidobja. A
családi fotók szinte már akkor bekeretezve és felcímkézve állnak,
amikor a fényképezőgép gombja még nem is kattant.
A lány erre a saját anyjára gondolt, és az ügyetlen
próbálkozásaira a varrógépével. Eszébe jutott a sok kiválogatatlan
kép, melyeket rendetlenül az ágyuk alatt tartott, amikor kicsik
voltak. Váratlan hála öntötte el; volt valami szomorú és
nyugtalanító abban, ha valaki félreértelmezi az igényességet.

Saba mélyen a gondolataiba merült, mikor a sofőr megkopogtatta

az őket elválasztó üveget. Megérkeztek Zafer Ozan
rezidenciájához.
Saba elsőre szinte csalódottságot érzett, ugyanis semmi
rendkívülit nem látott a házon. Nagy, lapos tetejű épület volt, az
ablakain ráccsal, melyeket szinte teljesen eltakartak a pálmafák,
amitől úgy tűnt, mintha sunyi, kis leskelődő szemek lennének a
házon.
Egy fegyveres őr integetett nekik a vasajtón túlról, hogy
behajthatnak. Keresztülhajtottak a bejáraton, fel az impozáns
kocsiúton, melyet szépen gondozott virágágyások szegélyeztek. A
kert köré magas kőfalat építettek, szögesdróttal a tetején.
Felhajtottak a bejárati ajtóhoz, ahol megállt a sofőr, akinek
mostanra már csuromvíz volt az inge az izzadságtól, és elhúzta az
elválasztóüveget.
– Megérkeztünk – szólt hátra gorombán.
Egy tradicionális ruhát viselő inas nyitott ajtót, és bevezette
Sábát egy hatalmas, márvánnyal borított terembe, ahol fojtogatóan
tömény parfüm- és füstölőillat keveredett.
A lánynak olyan érzése támadt, mintha egy drága bonbonba
harapott volna, ami belülről sokkal finomabb, mint amilyen
látványos kívülről. Már az előtér is hatalmas és lenyűgöző volt: a
padló márvány, a plafon aranyozott, középen pedig elegáns, arab
stílusú bársonykanapé állt, hatalmas díszpárnákkal a két szélén. A
szemben lévő falat teljesen beborították a vitrinek, amelyben
értékesebbnél értékesebb keleti kincsek sorakoztak, mintha csak az
Ezeregyéjszaka meséibe csöppent volna az ember; csupa
márványtojás, maszkok, gyöngyházfedelű ládikák és ékszerek.
Saba leült a kanapéra, és próbált nem túl feltűnően
bámészkodni, mikor egy szolgáló lépett be, hogy bejelentse, Mr.
Ozan készen áll a fogadására, a kertben várja. Levezette őt egy
márványlépcsőn, és kinyitotta a súlyos, faragott ajtót. Amint kitárta
Sabának az ajtót, szinte huncutul mosolygott rá, mint aki tudja, itt
valami nagyon különleges készül. És így is volt.
A kert egy miniatűr műalkotás volt, egyszerű, de mégis szépen
elrendezett. Az első dolog, amit Saba megpillantott, az egy
labirintus volt, melynek bejáratai egy-egy fától indultak, és mint kis
patakok vezettek középre. A fák tövében rózsa- és orgonabokrok
álltak, de volt még jázmin- és ciprusfa is, amitől az egész kert
balzsamos illattal telt meg.
Középen egy gyönyörű, szemet formázó szökőkút állt,
melynek a szélén madarak és halak voltak kifaragva. A víz olyan
gondtalanul csobogott benne, mintha az őket körülvevő sivatagot
nevetné ki. A kéken ragyogó ég és az ametisztként csillogó víz a
messzeségben szinte egybeolvadt.
Saba várakozott egy picit, majd újra leült, most a kút
közelében lévő kőpadra, a hatalmas jázminbokor mellé, melyen
éppen egy sivatagi pacsirta énekelt. Tikkasztó hőség volt odakint,
főleg a hűvös márvány előszoba után.
A távolban telefoncsörgést hallott, majd lábak csattogását,
amint valaki jött lefelé a lépcsőn.
– Miss Tarcan! – Zafer Ozan lépett ki a kertre nyíló ajtón,
egyenes tartással, széles mosollyal. Európai szabású zakójában,
méregdrága cipőjében ápoltan és csinosan festett. Karját üdvözlésre
tárva sietett végig az ösvényen, mintha csak a kedvenc unokahúgát
fogadná. – Örülök, hogy itt látom!
Ahogy közelebb jött, és kezet fogtak, különleges illatú arcszesz
átható illata csapta meg Sábát.
– Nagyon örvendek, hogy eljött! De sajnos rossz híreket
kaptam, hölgyem – mondta, és az órájára pillantott. – Közbejött
egy váratlan dolog, ezért ma délután Bejrútba kell utaznom, de ha
már úgyis itt van, akkor beszéljünk gyorsan. Nagyon remélem,
hogy ennek ellenére nálunk marad ebédre, miután elmentem. –
Mosolya meleg volt, és védelmező.
A szökőkút melletti asztalon gőzölgő tea, sütemények és egy
kosár datolya volt kikészítve egy tálcán, mellette kis csészék és
tányérok sorakoztak. Ozan teát töltött maguknak, majd
belekortyolt a sajátjába.
– Emlékszik rám egyáltalán? – kérdezte incselkedve, miközben
sűrű szempillái mögül figyelte Sabát. Pillái olyan sötétek voltak,
szinte mintha festve lettek volna. – A Mena Hotelben találkoztunk.
– Természetesen – válaszolta Saba. – Megkért, hogy énekeljek
arabul.
– Így igaz – mondta, és felnevetett az emlék hatására. – És ön
Umm Kulthumtól énekelt egy dalt, ami nagy bátorságra vall,
hiszen ő a mi nemzeti kincsünk.
– Nem tudtam – mosolygott Saba –, még az apámtól
tanultam. Hajómérnök, és sok egyiptomi matrózzal dolgozott
együtt, tőlük tanulta. Nem vagyok biztos benne, hogy minden szót
helyesen ejtettem, de remélem, nem vétettem nagy hibákat.
Ozan finoman csóválta a fejét.
– Nem volt tökéletes, de így is elbűvölt. Ezért is akartam önnel
újra találkozni. Bocsásson meg, hogy ilyen gyorsan a lényegre
térek, de a repülőm nemsokára indul… Szóval hamarosan
nagyszabású estélyt adok, befolyásos személyeknek. Első osztályú
menü lesz, táncosok, zenészek, énekesek, a legjobbak, akiket
találhattunk. – Ozan szeme felcsillant beszéd közben a gondolattól.
– És azt szeretném, hogy ön is énekeljen. Megtenné értem? Ha jól
megy, további fellépési lehetőségeket ajánlok a klubjaimban.
Saba le volt nyűgözve, hogyne lett volna? Arleta mesélt neki
Ozan klubjairól, hogy a háború előtt milyen híres énekesek léptek
fel nála. A Le Grand Duc nevű éjszakai bár a legjobbak közé
tartozott. Ellie úgy gondolta, hogy Ozan elkötelezettsége nem más,
mint egy unatkozó gazdag ember hobbija, de Saba többnek látta.
Volt még valami, ami mélyen, talán tudat alatti szinten felkavarta és
megérintette: a férfi sötét tónusú, mosolygós szeme, déli külseje a
saját apjára emlékeztette. Nem a mostani, kiábrándító férfira,
hanem arra a Babara, aki gyerekkorában énekelni tanította, és
akivel az udvaron nevetve fogócskázott.
– Ismerek pár török dalt – jelentette be annak a gyereknek a
mohóságával, aki hajdanán az asztalra felállva énekelt a
rokonainak. – Félig török vagyok.
Ozan vonásai ellágyultak.
– Én is! Azonkívül van egy kis görög és egyiptomi vér is
bennem. Ön melyik ágról? – kérdezte gyengéden.
Saba gondolkodás nélkül a szíve fölé tette a kezét, úgy
válaszolt.
– Erről az ágról.
Ozan nevetésben tört ki, kivillantva gyönyörű fehér fogsorát.
– Úgy értem, az édesanyja vagy édesapja részéről? – Annak
ellenére, hogy kiválóan beszélt angolul, a szavak végén lévő betűket
kissé elnyújtotta, ahogyan Saba apja is.
– Édesapám részéről.
– És ő honnan származik?
Saba röviden mesélt a tanyáról, ahol apja felnőtt, a falujukról, a
platánfákról a kertjükben, és arról, hogy el kellett hagynia a
hazáját. Maga is meg volt lepve, hogy milyen keveset tud erről.
Ozan mohón figyelte a szavait, behunyt szemmel, beleélve magát
Saba apjának történetébe.
– Odalett mindenük?
– Igen.
– Mi történt utána, tudja?
– Nem. Nem sokat mesélt erről. – Saba hirtelen a könnyeivel
küszködött.
– Az egyik legnehezebb dolog az embernek elhagyni a
szülőföldjét – nézett rá Ozan szomorúan. – De beszéljünk erről
majd még később, ez egy komoly téma.
Saba nézte, amint a férfi bekap egy szelet süteményt, majd az
ujján maradt ragacsos tésztát elmorzsolja. Mesélni kezdett
magáról, arról, hogy Kairóban járt iskolába, a jezsuitákhoz, majd
Londonban tanult egy évet. Elmondta, hogy annak ellenére, hogy
sikeres üzletember, legbelül a zene a mindene, és itt a szívére
mutatott.
– Mindenki azt hiszi, hogy Közel-Keleten az emberek csak a
tradicionális zenét szeretik. Pedig sokan hallgatják Piafot, Ella
Fitzgeraldot, Sarah Vaughant és a többi híres énekest. Személy
szerint legalább annyira szeretem őket, mint Umm Kulthumot. –
Elmesélte magáról) hogy az egyik kedvenc időtöltése, hogy fiatal,
tehetséges zenészeket kutat fel. Említett is pár nevet, amiből
néhány Sabának is ismerősen csengett. Felfedezettjeinek turnékat
szervezett a Közel-Keleten, ahol számos városban volt éjszakai
bárja, például Bejrútban, Isztambulban, Kairóban és itt,
Alexandriában is. – Megtanultam, a tehetség nem elég, rengeteg
gyakorlásra van szükség, még a legnagyobbaknak is. Nemcsak az
éneklést kell gyakorolni, de a szereplést is, és ehhez nyújtok én
nekik segítséget – jelentette be büszkén. – De most – folytatta egy
elegáns vállrándítással – hatalmas hiány van a tehetséges
művészekből Egyiptomban, ezért is örültem meg annyira, mikor
hallottam önt énekelni. Megláttam önben valamit, valami
izgalmasat. A mi nyelvünkön ezt hívják mutribának!
Saba a kék selyemruhában eddig is kifinomultnak és
magabiztosnak érezte magát, de most akaratlanul is széles mosoly
terül el az arcán.
– Mit szeretne, milyen dalokat énekeljek az estélyen? –
kérdezte, és már érezte, hogy meg tudja csinálni. – Csak hogy
tudjak gyakorolni.
– Gondolkodtam ezen – válaszolt, és krákogott egyet. – Olyan
személyek is hivatalosak lesznek, akik esetleg nem annyira szeretik
a nyugati zenét, ezért úgy gondoltam, ha énekelne nekünk két-
három arab dalt, azzal ők is elégedettek lennének. Meg tudná
csinálni?
– Mindenképpen próbálnom kell, nem szeretnék bolondot
csinálni magamból.
– Erre is felkészültem. Az egyik báromban van egy Faiza nevű
énekesnő, ő segíteni fog önnek felkészülni. Már idősebb, de még
mindig a legjobb művészek között tartják számon Egyiptomban,
sokat tanulhat tőle.
– Nagyon jól hangzik. Számíthat rám – válaszolta Saba, majd
kezet fogtak, és minden különösebb ok nélkül összenevettek.
– Akkor tehát megegyeztünk – jelentette ki Ozan.
Ahogy a mosolyát figyelte, Saba arra gondolt, milyen édes
kisfiú lehetett Ozan egykor.
Az asztalon egy üveg jégbe hűtött Bollinger pezsgő is állt,
mellette két pezsgőskehellyel. Napközben sosem ivott alkoholt, de
ez az alkalom olyan különlegesnek bizonyult, hogy nem utasította
vissza, mikor Ozan neki is töltött egy pohárral.
A férfi intésére egy szolgáló jött oda, és megterítette a kis asztalt
fehér porcelántányérokkal, majd középre letett egy letakart tálat.
Mikor végzett, leemelte a fedelét, és intett, hogy tálalva van. Az
ezüsttálon megannyi apró, fűszeres sült fürj várta őket, naranccsal,
különféle zöldségekkel és mandulával megszórt rizzsel körítve. A
szolgáló még olívabogyót, aszalt gyümölcsöket és friss kenyeret
kínált mellé, miközben szorgosan serénykedett az asztal körül.
– Ez most csak egy kis piknik – mondta Ozan, miközben ölébe
terítette a szalvétáját. – Az estélyen majd rendes vacsorát is kap.
Szedett egy adagot Sabának, majd magának is. A felszolgált
étel annyira finom volt, hogy Sabának oda kellett figyelnie magára,
hogy nehogy hangosan felsóhajtson gyönyörűségében, miközben
eszik. Szinte elalélt az ízektől a sok szörnyű tábori étel után.
Ozan is jóízűen evett, ujjait nyalogatva, és hangosan
csámcsogva. Az apró csontokat alaposan és élvezettel rágta le,
miközben tekintetével a távolba révedt, és néha hangosan
felnyögött egy-egy különösen finom falatnál.
Valaki kereste Ozant; az egyik szolgáló hozta ki neki a
telefonkészüléket, mire a férfi alaposan megtörölte ujjait a
szalvétában, és a füléhez emelte a kagylót. Gyors beszélgetés volt,
közben Ozan hangosan sóhajtozott, szalvétáját pedig leszedte az
öléből, jelezve, hogy befejezte az étkezést. Nehéz léptek
hallatszottak a hallból, ahonnan hirtelen egy szürke egyenruhás
alak lépett ki a kertbe. Mikor Ozan észrevette őket, gyorsan
abbahagyta a beszélgetést, és felállt.
– Bocsásson meg – fogta meg Saba kezét. – Nagyon
szerencsétlenül jött ez ki, de muszáj mennem, lekésem a
repülőgépet. Valami félreértés történt. Keresni fogom, amint
visszaértem Bejrútból. Kérem, maradjon, ameddig csak jólesik. –
Azzal biccentett egyet, és eltűnt a ház irányába.
Néhány perccel később egy kedves külsejű nő lépett oda
Sábához, és szelíden rámosolygott.
– Mr. Ozan felesége vagyok, Leyla – mutatkozott be. Szép,
zöld selyemruhájában nyugodtnak és komolynak tűnt. Klasszikus
keleti szépség volt, magasan ülő arccsonttal, fekete szemmel és
fényes, sötét hajjal, melyet leengedve viselt. Ránézve szinte nehezen
hitte el az ember, hogy a sivatagi zűrzavar közepén van éppen,
mindössze hatvan kilométernyi távolságra Rommel seregétől. –
Zafer nagyon sajnálta, hogy ilyen hamar el kellett mennie. –
Angolja, ahogyan férjének is, kifogástalan volt. – Tíz perc múlva jön
magáért a sofőr, addig nyugodtan várakozzon idekint a kertben –
mondta mosolyogva, majd biccentett, és eltűnt a hall irányában.
A pezsgő és az egyenletesen csobogó szökőkút hangjának
hatására Saba elálmosodott. Egy pillanatra behunyta a szemét, és
élvezte, hogy kicsit egyedül van. Szinte félálomban volt, mikor
bakancsok kopogását hallotta meg odabentről, majd egy halk női
hangot és ajtócsukódást.
– Asszonyom – szólította meg az ajtóból Sabát egy szolgáló. –
A kocsija megérkezett.
Saba sajnálattal hagyta el ezt az elvarázsolt kertet, de követte a
szolgálót a márványtermen keresztül. Már kiléptek a bejárati ajtón,
mikor eszébe jutott a táskája. A fenébe! Ellie gyönyörű kis retiküljét
a díványon hagyta a hallban.
– Legyen szíves várni egy pillanatot! – szólt hirtelen. – Ott
felejtettem a táskámat – mondta, és a terem irányába mutatott.
Ahogyan a nehéz faragott ajtó újra kinyílt, az értékes
műkincseket rejtő vitrinjeivel a hall egyszerre tűnt komornak és
méltóságteljesnek. Belépett az ajtón, mire két férfit pillantott meg a
teremben, akik az ablak mellett ültek. Szürke egyenruhát viseltek,
hajuk rövidre volt nyírva, arcuk frissen borotvált volt. A lábukat
kényelmesen kinyújtóztatták, meglehetősen fesztelenül ültek, szinte
elterültek a díványon. Mikor a férfi felállt Saba közeledtére, egyre
erősödő félelem lett úrrá rajta. Egy német tiszttel nézett
farkasszemet, aki alig egyméternyi távolságra volt tőle. A tiszt
összeütötte a sarkát, és felé biccentett.
– Das Mädchen ist schön! – mondta a társának, aki felnézett
Sabára.
Hirtelen észbe kapott, és esetlenül mosolyogva elmutogatta,
hogy a táskáját keresi.
A fiatalabb férfi is felállt. Szép, intelligens szeme volt. Felemelte
az egyik díszpárnát, és kiszedte alóla a kis tollas retikült, majd
udvarias mosollyal átadta Sábának.
– Sukran – motyogta a lány zavartan.
– Ellalleqa – jött a válasz, egy hanyag meghajlás kíséretében.
Saba zakatoló szívvel ment ki a várakozó kocsihoz.
Huszonnegyedik fejezet
– Itt van Cleeve. – Ezzel fogadta Ellie Sábát, mikor hazaérkezett.
Sápadtalak tűnt. Felfelé mutatott a szobák felé, és hozzátette: –
Váratlanul érkezett a kairói vonattal, lepihent fönt egy kicsit.
A nő berángatta a saját szobájába Sábát, hangját suttogóra
fogta, és így folytatta:
– Ne feledkezz el a megállapodásunkról! Az mindent
elrontana! Amúgy meg jó híreim vannak számodra. Egy kis gint?
Vagy likőrt?
– Ellie egy székhez vezette Sabát, és szinte belenyomta, majd
elhúzta a sötétítőfüggönyöket, és lámpát gyújtott. – Én iszom egy
kicsit, sűrű nap volt ez a mai, na de mindegy… Mesélj el mindent!
– tette hozzá barátságosan.
Saba ránézett, és próbálta gyorsan felmérni a helyzetet: talán
jobb lenne, ha csak Cleeve-nek beszélne a németekről, és senki
másnak, hiszen Ellie-t még alig ismeri. A nő kortyolt egyet a ginből.
– Saba! Gyorsan el kell mondanom valamit, mielőtt még lejön –
kezdett bele, lehalkította hangját, és az ajtóra pillantott. – Francba!
– Mozgolódás hallatszott odafentről. – Dermot veled akar
beszélni a felvételekről meg dalokról, én addig elfoglalom magam –
állt fel, majd tónust váltott, és sokkal hangosabban, csevegő
hangon hozzátette:
– Alig várom, hogy elmeséld, milyen volt a ház belülről!
Cleeve kezében az utazótáskájával lépett be a szobába.
– Egek! – kiáltott fel félig megjátszott csodálattal, mikor
megpillantotta Sábát. – Lenyűgöző összeállítás, Ellie asszony a
szokásos formáját hozta.
– Igyál egyet, Dermot – szólalt meg Ellie –, én felmegyek,
átöltözöm vacsorához, ti addig beszélgessetek.
– Egy gint, legyél szíves! Ó, micsoda élvezet visszatérni a
civilizációba! – sóhajtott a férfi, mikor belekortyolt az italába és
belesüppedt egy fotelba, majd panaszkodott egy kicsit az
utazásáról. – Órákig ültem azon a nyavalyás kairói vonaton,
vártuk, amíg a fejesek kocsiját megtankolják. Még szerencse, hogy
az egyik hordárnak volt egy rádiója, amin tudtunk egy kis zenét
hallgatni, különben biztosan megüt a guta. – Belekortyolt az
italába, és kinyitotta az aktatáskáját. – Egy kis meglepetés –
nyújtott át Sábának egy csomagot. – Egy Carmichael-felvétel, New
Yorkból csempészték ide, remekmű – mondta, azzal Saba ölébe
pottyantotta a zacskót. – Nyissa ki!
– Köszönöm – mondta esetlenül a lány –, talán később.
Ellie ellibbent az ajtó felé.
– Drágáim, magatokra hagylak benneteket. Vacsoránál
találkozunk. Örülök, hogy tetszik a ruha, Dermot! – Majd
hallották, amint felmegy a lépcsőn az emeletre.
– Nem tud semmiről – szólt Dermot, amint az ajtó becsukódott
–, ő csak egy kísérő, és a ruhákat kölcsönzi. Máshol, házon kívül
szerettem volna találkozni, de lehetetlen volt elintézni. Éhes? –
váltott át csevegős hangnemre –, én majd éhen halok.
Bekaphatnánk valamit.
– Nem vagyok az – válaszolta, majd közelebb húzta a székét a
férfihoz, és mélyen a szemébe nézett. – Nem vagyok éhes, és nem
akarok Carmichaelről meg ruhákról csevegni. Amit tudni akarok,
az az, hogy miért küldött Zafer Ozan házába egyedül, amikor
nagyon jól tudja, hogy mi folyik ott?
– Nem értem, miről beszél.
– De nagyon is tudja! – fakadt ki Saba dühösen. – Két német
tiszt volt nála. Bármi történhetett volna, elfoghattak volna, ha
rájönnek, miért vagyok ott. Miért nem figyelmeztetett?
– Saba, drága! – mondta csaknem könyörgően Cleeve. –
Sajnálom, hogy ilyen butaságtól félt, de egyáltalán nem kellett
volna aggódnia. – Felállt, és feltette Hoagy Carmichael Stardust
című lemezét a gramofonra. – Nagyon szeretem ezt az embert –
jelentette ki ellágyult hangon, miközben leeresztette a tűt. – Érzi a
hangot, a szöveget, a dallamot/ Azt hiszi, próbálunk! – tette hozzá
suttogva, és az ajtó felé bökött. – Most pedig figyeljen ide. Fontos hogy
megértse: az olyanok, mint Ozan, nem azt látják a németekben, mint
mi, ő nem angol. Az alexandriai boltosok fele már németül is kiírja
az ajtajára a nyitvatartási időt és az üdvözlést. Ilyen az emberi
természet. A másik dolog pedig – folytatta, és a kisujján lévő
pecsétgyűrűt babrálta közben –, Ozan részben török származású,
Törökország pedig semleges. Ő egy nemzetközileg is sikeres és
elismert üzletember, azt hív meg a házába, akiket akar. Ha pedig a
háza vendége, akkor tökéletes biztonságban van.
 – Ezt nem tudhatja.
– Márpedig tudom.
– Honnan?
– Csak tudom. – Cleeve ivott egyet, és megkavarta a
poharában lévő jeget. – Most pedig meséljen inkább, mert
nemsokára indulnom kell. Mit beszéltek a németek? Értett bármit
is abból, amit mondtak?
– Nem tudom, nem beszélem a nyelvüket.
– Akkor mit mondott ön?
– Semmit, arabul válaszoltam.
Cleeve mélyet sóhajtott.
– Ügyes, gyors észjárásra vall. Egyébként mennyire beszéli a
nyelvet?
– Alig-alig – mondta Saba halkan. – Ez a baj. Félig török
vagyok, arabul csak pár szót beszélek, amennyit még az iskolában
tanultam egy barátomtól. Ha ezek az emberek arabul beszéltek
volna, és rájönnek, hogy én is értem, egy szempillantás alatt
elkaptak volna, vagy megölnek.
– Kedvesem – vágott közbe Cleeve a kezét felemelve –, azt
hiszem, kezdünk kissé melodramatikussá válni! Van pár dolog,
amit szeretnék elmagyarázni. Az ilyen minden lében kanál
befolyásos emberek, mint Ozan, másképp működnek. Neki a
vérében van az üzlet, annak ad el, aki a legtöbbet ajánlja. Ettől
függetlenül egy kedves, kellemes ember, aki szenvedélyesen rajong
a zenéért – magyarázta, majd elővette cigarettatárcáját, s közben
hosszasan elgondolkodott. Úgy tűnt, a szavait ugyanolyan
körültekintéssel válogatja meg, mint a cigarettáját. – Ennek ellenére
meglep, hogy német barátaink ennyire otthon érezték magukat.
Megbeszélem majd a felettesemmel; ki kell dolgoznunk egy óvatos
stratégiát.
– Ki a felettese?
– Egyelőre nem árulhatom el – jött a válasz. Egy idegesítő légy
zümmögött a fejük körül. Cleeve felkapott egy újságot,
összetekerte, majd agyoncsapta. – Nem akarok szándékosan
titkolózni, de ehhez még kell egy kis idő. Mit kért Ozan, mit
csináljon?
– Majd ha többet megtudok arról, hogy miért vagyok itt, akkor
én is bőbeszédűbb leszek a mai nappal kapcsolatban, rendben? –
Saba rájött, hogy az Ozan és közte zajlott beszélgetés az egyetlen
alkualapja.
Cleeve sóhajtott, felemelte a döglött legyet, és a hamutartóba
dobta.
– Rendben. Alapos okunk van azt feltételezni, hogy Ozan
megváltoztatta az estély helyszínét, és Bejrutban vagy
Isztambulban fogja megszervezni. Nagyon fontos, hogy időben
megtudjuk, melyiket választja, mert ha Isztambulra esik a
választása, akkor lenne önnek ott egy feladata, de ennek
részleteivel egyelőre nem fárasztanám.
– És miért fontosak ezek az estélyek? – Elhatározta, hogy nem
hagyja, hogy a férfi kitérjen a válasz elől.
– Befolyásos emberek járnak oda, mondhatni a Közel-Kelet
kulcsfigurái. Ha ott lesz, lehet, hogy nagyon fontos információ
birtokába juthat. Az a helyzet, hogy a győzelem neki és a
beszállítóinak a kezében van.
– A beszállítóinak?
– Igen, akik utánpótlással látják el. Azért fontos a
szövetségeseknek az ő személye, mert az estélyeinek és éjszakai
bárjainak köszönhetően olyan kapcsolati tőkéje van az üzleti
világban, ami pótolhatatlan; olajmágnásokat ismer, és olyanokat,
akik a vízelosztást irányítják. E nélkül a kettő nélkül pedig a brit
hadsereg akár ma haza is utazhatna.
– Van még valami más is?
– Nahát, zsaru lett magából? Nem szeretném úgy érezni, hogy
ön hallgat ki engem – mondta kissé gúnyosan.
Micsoda egy lekezelő idióta, gondolta magában Saba, és
legszívesebben fejbe vágta volna a férfit, úgy, ahogyan ő előbb a
legyet.
– Radar – jelentette ki egyszerűen Cleeve. – A brit hadsereg
használni szeretné a török légibázisokat. Stratégiai szempontból
meghatározóak, és történetesen egy-két ilyen épp Ozan
családjának a földjein található, körülbelül negyven kilométerre
Ankarától, így jó lenne tudni, hogy mik a tervei ezzel kapcsolatban.
– Egy repülőgép távoli búgása hallatszott be, majd Ellie neszelése
föntről, amint a vacsorához készülődött. – Figyeljen! – mondta
Cleeve, és széttárta a karját, mintha egy madarat engedne
szabadon. – Ha ez túl sok önnek, és nem szeretne részt venni
ebben, most azonnal hazamehet, akár rögtön Angliába.
A lány csendben ült, fejében milliónyi zavaros gondolat
keringett. Mikor felnézett, Cleeve őszinte megértéssel nézett rá, a
szokásos vidám, kíváncsi tekintettel keveredve.
– Megteszem – válaszolta Saba.
 Huszonötödik fejezet

Amint becsukódott a bejárati ajtó a férfi mögött, Saba felrohant az

emeletre.
– Ellie – kopogott be a nő ajtaján Cleeve elment. Mit szerettél
volna mondani előtte?
Kinyílt az ajtó, és a nő behívta Sabát. Háromszárnyú
öltözőasztalának tükréből a saját arcának sokszorosa bámult vissza
rá.
– Azt hiszem, nagyon elégedett leszel velem. Megtaláltam! –
mondta, és bepúderezte az orrát közben. – Megtaláltam Benson
pilótát.
Saba azt hitte, rosszul hall.
– Viccelsz?
– Nem. De ez titok, és meg kell esküdnöd, hogy nem árulod el
senkinek – mondta hátrafordulva. Saba látta saját kipirosodott
arcát a tükörben, borzasztóan izgatott lett.
– Hogy sikerült megtalálnod?
– Mondanám, hogy nagyon szövevényes úton-módon, de nem
így volt. Délután lementem a Pastroudisba egy italra, és ott
találkoztam pár, kimenőjüket töltő pilótával. Megkérdeztem, hogy
ismerik-e esetleg Dominic Bensont, és persze ismerték, ennyi.
– És? – kérdezte mohón Saba.
– Megígérték, hogy átadják neki az üzenetemet, mert ő is a
városban van, legalábbis ők úgy tudták. Ha minden a terv szerint
megy, este ott lesz a Cheval d'Orban. Tariq, a barátom küld értünk
egy kocsit fél tízre, úgyhogy lesz még időd előtte lefürdeni, és
kicsinosítani magad.
– Ugye nem mondtál semmit erről Cleeve-nek? Nem tudhat
róla!
– Dehogy mondtam, te butus! – Ellie felállt, és lesimította a
ruháját. – Figyelj, Saba – folytatta ujjával viccesen fenyegetőzve –
én mint a kísérőd vagyok itt, hogy vigyázzak rád, úgyhogy
nehogy bajba keveredjél ezekkel a fiúkkal! – mondta, és
rákacsintott Sabára, majd szigorúbb hangnemre váltott. – Na de
mindegy, majd később ezt még megvitatjuk a bárban, egy ital
felett. A helyedben vennék még egy forró fürdőt, amíg van időm,
mert hosszú nap áll még előttünk, és ki tudja, mit hoz még az
éjszaka?
Felállt, és kinyitotta az öltözőszekrényét. Amíg pakolászott,
elmesélte Sabának, hogy Faiza Mushawarral is összefutott, aki
segíteni fog neki betanulni a dalokat Ozan estjére. Faiza, mondta,
bár vén, mint az országút, ennek ellenére még mindig nagyon
ügyel az öltözködésére.
– Mit szólsz ehhez az egyszerű darabhoz? – kérdezte, és egy
fekete, felsliccelt koktélruhát tett le az ágyra.
– Inkább nem – válaszolta Saba. Érzései egyszerűek és tiszták
voltak ezzel kapcsolatban: ha Dom ott lesz az este, szeretne
önmagának kinézni.

Mielőtt felöltözött volna, megnézte magát egy szál kombinéban a

tükör előtt. Haja majdnem a derekáig ért, ő pedig vékonyabb volt,
mint amikor elindult Angliából, bőre pedig barnább. Megpróbálta
becsatolni a kedvenc karperecét, de a keze úgy remegett, hogy nem
tudta.
Rövid mérlegelés után a piros selyemruháját választotta,
ugyanazt, amit aznap este viselt, amikor Dom vacsorázni vitte
Iszmáilijába. Kicsit gyűrött volt, és viseltes, de szerette. Szép
emlékek fűzték hozzá.

Megérkezett értük a taxi. Tariq, Ellie barátja szállt ki belőle, aki

alacsony, jó kötésű férfi volt, drótkeretes szemüvege és makulátlan
öltözete szigorú, hivatalos külsőt kölcsönzött neki. Egy szál
jázminvirágot hozott a barátnőjének, akiért szemmel láthatóan
odáig volt.
– A jázmin a szerelem szimbóluma Egyiptomban –
magyarázta.
Mielőtt megérkezett volna, Ellie buzgón magyarázta Sabának,
hogy a barátja egyáltalán nem „az a tipikus egyiptomi", hanem
félig francia, tehát, az ő értelmezése szerint, civilizált országból
származik, és rajong a borokért, mivel a gyermekkorát egy
Bordeaux közeli szőlészetben töltötte. A férfi másik két szenvedélye
a nők és az egyiptológia, a városba is ezért érkezett még évekkel
ezelőtt, leletek után kutatva, de mivel az nem hozott eleget a
konyhára, belekezdett a borkereskedelembe, ami ragyogó üzletnek
bizonyul azóta is.
Úgy tűnt, a férfi előhozta Ellie játékosabbik énjét. Mint egy
szerelmes kislány, pattant be a kocsiba, aki alig tudja kivárni, hogy
az este elkezdődjön. A kocsi levegője hamarosan megtelt hármuk
különböző parfümjének keverékével: Tariq szantálfa és Ellie drága
Joy parfümjének illatával, de még a sofőrből áradó ámbra és a
tömjénillatú frissítő is hozzátett a kavalkádhoz.
Tariq szorosan Ellie mellé csúszva ült a hátsó ülésen;
szabadkozott a kocsi elhanyagolt állapota miatt, és sajnálkozott,
hogy csak ilyen rövid időt tudnak együtt tölteni.
– Szeretném megmutatni az esti Alexandriát, gyönyörű tud
lenni, de majd legközelebb.
Saba elhúzta a függönyt, és kinézett az ablakon. Nem látott
mást, mint kísértetiesen halovány fénnyel megvilágított üres
utcákat, sötét kávézókat és bezárt éttermeket. Egy-két bódénál
elvétve férfiak kávéztak és dohányoztak a gyertyafénynél. Tariq
keserű mosollyal magyarázta, hogy a háború nem hozott mást a
városnak, mint inflációt és sötétséget.
– Amit most látnak, az egy gyászba öltözött város: megviselték
a bombázások, de ha ennek vége lesz, hamarosan felépül, és
visszanyeri régi fényét. – A férfi mesélt még egy kicsit a város
történelméről. Még Nagy Sándor alapította, és úgy tervezte meg,
mintha csak egy hatalmas sakktábla lenne. A Földközi-tenger
gyöngyszemének hívták. A háború előtt teli volt tavernákkal,
éttermekkel, és a Közel-Kelet legelőkelőbb üzletei is itt kaptak
helyet. – Erre régiségboltok voltak, előkelőek és drágák, akárcsak
az európaiak – mutatott az egyik mellékutcába, utána pedig a
tenger felé –, ott pedig a halpiac volt… arrafelé pedig a
banknegyed. Nézzék azt a domboldalt! Látják? Na, az ott a
piroslámpás negyed, ahol az örömlányok laknak – lelkendezett
tovább.
– Akikből rengeteg van – tette hozzá Ellie.
Tariq félhangosan azon tűnődött, hogy létezhet-e egy város
anélkül, hogy lenne egy bűnös negyede.
– Különben miért hagynák el a szülőfalujukat a fiatal férfiak,
azért, hogy a városba költözzenek? – kérdezte.
Ellie játékosan befogta Saba fülét.
– Ne is hallgass rá, butaságokat beszél – mondta, majd
hangosan felnevettek. – Tariq, züllött férfiként mutatkozol be ennek
a szép fiatal hölgynek.
– Ó, és a kedvenc utcám – folytatta az idegenvezetést a férfi –
ott, lent a parton! Régebben ilyenkor még javában zajlott az élet,
teli volt árusokkal, mindenféle mókával, de sajnos az emberek most
már félnek sötétedés után kimenni az utcára.
– Én nem – szólalt meg Ellie, és Saba látta, amint megszorítja
Tariq kezét, ránéz, majd szaporán kezd lélegezni.
– És én sem. A Közel-Keleten most mindenhol veszélyes, hadd
élvezzem hát az alexandriai éjszakát ma ezzel a két gyönyörű
nővel!
– Micsoda hízelgő! – válaszolt Ellie kissé remegő hangon.
Abbamaradt a beszélgetés, és egy pár percig nem hallatszott
más, csak apró csókok cuppogása, egész halkan, mint amikor egy
macska issza a tejet. Saba kezdte kellemetlenül érezni magát.
Meglepődött a nő szabados viselkedésén. Nem idős egy kicsit ehhez a
fajta könnyed flörtöléshez?, tűnődött.
Tíz perccel később a taxijuk lelassított. Tariq letekerte az
ablakot; a Kornis negyedbe értek. A férfi megint sajnálkozni
kezdett, hogy nem a régi dicsfényében látják a városrészt, ami
egykor, mint hatalmas gyöngysor csillogott a város nyakán, és az
utca teli volt elegánsan kiöltözött emberekkel, s nem csak
katonákat lehetett látni. Saba mélyen belélegezte az ablakon
beáradó friss, sós illatot. Hallotta, amint a hullámok a partot verik,
és az otthona jutott eszébe.
Patadobogást hallottak a hátuk mögül. Egy fekete ló vontatta,
szedett-vedett taliga állt meg mellettük; a szekér tulajdonosa, egy
helybéli kisfiú odasietett hozzájuk egy tálcával a nyakában. Az
egyedüli fényforrás egy, a szekéren világító réztál volt, amelyen
halványan izzott a faszén.
– Üdvözlöm, szép hölgyeim! – szólította meg őket a kisfiú a
lehúzott ablakon keresztül, és az orruk alá dugta a tálcát. –
Angolok? Igen? Az jó, németek, nem jó – mondta tört angolsággal.
– Churcheel lesz győzni, Hitler nem jó. Kéhrem, nézzék meg,
eredeti minőségi áru! – A fiú okosan nézett rájuk, fejét oldalra
billentve.
Tariq nevetett, és egy kis aprópénzt nyomott a fiú kezébe.
– Amikor a tökéletes diplomáciai érzék és a kereskedői véna
találkozik – mondta vidáman.
– Nagyon előrelátó – fűzte hozzá Ellie –, az ember nem
tudhatja, a kenyér melyik fele lesz megvajazva… Drágám, látod
azt? – mondta egy haloványan megvilágított házra mutatva,
miután kiszálltak a taxiból. Cinkosan Sabára kacsintott: – Az lesz
az, ott van a klub! – Mindhárman elindultak a klub irányába. –
Mindig megpróbálok nem ránézni ezekre a hadihajókra – folytatta
Ellie, ahogy a kikötő mellett haladtak el. – Férfiak és az ő rohadt
háborújuk! Túl szomorú… – Szitkozódó szavai meglepték Sábát,
valahogy annyira nem illett Ellie karakteréhez, pedáns
megjelenéséhez és a kifinomultság iránti elkötelezettségéhez. –
Elnézést az erőteljes szavakért – bökte oldalba Sabát a könyökével
–, kicsúszott. Csak annyit szeretnék, hogy élvezzük ki az estét,
amennyire csak lehet, mert nem tudom, meddig tehetjük még meg.
Semmi rossz nincsen ebben.
Mint egy elektromos szikra, suhant át Sabán a felismerés, hogy
a nőnek igaza van. Semmi rossz nincs abban, ha kicsit jól érzik
magukat. Nem tudják, mit tartogat a jövő, és félhetnek még úgyis
eleget.

Amint beléptek a bárba, egy núbiai ajtónálló köszöntötte őket,

kivillanó fogsora szinte kéknek hatott a halvány lámpafényben.
Bentről halk dzsessz, nevetés és poharak csilingelése szűrődött ki.
Saba az órájára pillantott, kilenc óra harmincöt volt.
– Ő tízre jön – súgta Ellie titokzatosan.
– Ki? – Ostoba kérdés volt Sabától, de annak a gondolata, hogy
esetleg felültetik, annyira elviselhetetlen volt, hogy próbálta nem
beleélni magát a találkozásba.
– Te süket, hát Ő! – bökte meg viccesen a nő.
– Ja, értem. Remek – válaszolta, mintha Dom csak egy átlagos
férfi lett volna számára, akivel egy átlagos estén találkozik. Vannak
érzelmek, melyek annyira hevesek, hogy lehetetlen megosztani
mással. Különösen Ellie-vel nem, akiről alig tud valamit, és aki
semmit sem tud a Domhoz fűződő viszonyáról.
Tariq ment előre. Odabent szinte vágni lehetett a
cigarettafüstöt, kezükkel legyeztek maguk előtt, hogy levegőt
kapjanak. A terem zsúfolásig tömve volt asztalokkal, amelyeknél
főként különböző nációjú katonák ültek, sokuk ölében erősen
sminkelt lányokkal. A halkan morajló beszélgetésbe az angol mellé
ausztrál és amerikai akcentus is keveredett, de hallatszott görög, sőt
finn beszéd is.
A bárpult hátul volt, középen pedig egy kisebb színpad állt,
rajta egy egyiptomi énekessel, aki maga köré tekeredett
mikrofonzsinórral és olyan erős akcentussal próbálta túlénekelni az
alapzajt, hogy az akár egy másik nyelv is lehetett volna.
A színpad oldalán egy idős hölgy ült, akit halvány gyertyafény
világított meg. Az énekest nézte, és arcára egyértelműen megvető
kifejezés ült ki.
– Ő Faiza – suttogta Tariq, bár a zajban úgysem hallatszott
volna el odáig, hogy mit mond –, nagyon-nagyon híres.
Az asszony csillogó, mélybordó estélyi ruhát viselt, hennával
festett vörös haja volt, és vörösre rúzsozott ajka. Ölében
kényelmesen elnyúlva egy hatalmas, szürke perzsamacska feküdt,
amely ugyanolyan ápoltnak tűnt, mint a gazdája. Nyakába csillogó
kövekkel kirakott nyakörvet csatoltak. A macska mogorva
kifejezéssel nézte az előttük ölelkezve táncoló párt. Tariq láthatóan
élvezettel mesélte Sabának, hogy Faiza majdnem olyan híres, mint
Umm Kulthum, akihez hasonlóan ő is szegény családból
származik, és ő is fiúnak öltözve kezdett el még valamikor réges-
régen énekelni. Ő nem csupán egy átlagos revüénekes, magyarázta
tovább, hanem egy igazán magasan képzett művész, csodálatos
hanggal, aki a Korán verseit is szokta énekelni. Egyébként pedig jó
barátja Ozannak, tette még hozzá.
Mikor a dal véget ért, Faiza körbenézett, észrevette őket, és
széles mozdulattal magához intette a társaságot.
– Tudom, hogy ki vagy – mondta Sabának. Alaposan felmérte
őt sötét, szinte fekete, erősen kifestett szemével, majd kinyújtotta
felé karperecektől csillogó karját. – Te feljössz velem. Ti meg
menjetek, táncoljatok, érezzétek jól magatokat! – mondta Tariqnak
és Ellie-nek. Felemelte a színpad szélén álló petróleumlámpát, majd
Sabát maga után húzva utat tört magának a tömegben. – Van fönt
egy kis lakásom, ott beszélhetünk – mondta.
A hatalmas macska a székeket és asztalokat elegánsan
kerülgetve gazdája után sietett. A lépcső tetején Faiza egy
kulcscsomót vett elő, a zárba tette, majd kinyitotta az ajtót. Egy
gyertyafényes kis szobába léptek be, ahol pár puha, selyempárnás
kanapé és egy zongora állt.
– Itt lesz a mi kis különóránk. Foglalj helyet. – Az asszony
arckifejezése most valamivel barátságosabb és játékosabb volt, mint
odalent. – Kérsz valamit inni?
– Nem, köszönöm. – Saba a falon lévő órára pillantott, és látta,
hogy már háromnegyed tíz van. Akár egy motor, olyan hangosan
dorombolt a perzsamacska, miközben Faiza a hátát simogatta.
– Nincs túl sok időnk, hamarosan megint én jövök – kezdett
bele –, úgyhogy rögtön a lényegre is térnék. Ozan nem tud itt lenni
ma este, de azt mesélte, hogy nagyon jó hangod van. Amint
biztosan hallottad, a hatóságok már két éve nem engedik, hogy
külföldi énekeseket hívjon meg, és egészen őszintén ezt már eléggé
unjuk – mondta, és melegen mosolygott hozzá. – Művészek
vagyunk, szeretnénk minél többet látni, hallani, úgyhogy ez az
idióta bezártság nem nekünk való, már elnézést. – Úgy néztek
egymásra, mint akiknek közös titkuk van.
– Szóval azt szeretné, hogy itt énekeljek? – kérdezte Saba.
Faiza megrándította a vállát, arcára pedig kifürkészhetetlen,
ravasz kifejezés ült ki.
– Nem kizárt. Nem tudjuk fenntartani magunkat új emberek
nélkül. Csak nagyon diszkrétnek kell lennünk. A háború előtt a
férjem Ozannal dolgozott. Mindenhová együtt mentünk új fellépők
után kutatva. Voltak itt argentin táncosok, francia énekesek,
németek, olaszok, csodálatos hely volt, de hát most… – S az öreg
hölgy lemondóan intett.
– És a férje?
– Meghalt tavaly szívrohamban – válaszolta, majd felemelte a
macskát, és a mellkasára tette, úgy simogatta tovább.
Lent a zenekar arab dallamokat kezdett játszani: dob, hegedű
és úd hangja hallatszott. Egy repülő zaja is beszűrődött, ami olyan
közel szállt, hogy a propellerek zúgása tisztán kivehető volt. Faiza
abbahagyta a beszédet, és fülelt. Mikor a morajlás elhalkult, csak
legyintett egyet, mint aki nem sokat törődik a háborúval.
– Tehát, hol is tartottunk…? Igen, szóval Ozan azt szeretné, ha
tanítanálak. – Az arckifejezése felragyogott.
– Nem bánná? – nézett rá Saba hálásan. – Tudom, hogy ön
hosszú évekig képezte magát…
– Nem, egyáltalán. – Faiza meglepettnek tűnt. – Sőt, nagyon
örülök, hogy megpróbálhatom. Ozan egy csodálatos ember, és
bármikor szívesen segítek neki az estélyei megszervezésével, vagy
legyen szó bármi másról.
– Nem tudom, tudja-e, de nemrég óta vagyok itt, és nem
tudom, meddig maradok, a Programirodán keresztül érkeztem –
magyarázkodott Saba. A nő értetlenül nézett rá. – Tudja, a
katonáknak éneklünk, akik a sivatagban harcolnak. A hadsereggel
érkeztünk.
– A mi dalainkat nem könnyű énekelni – folytatta Faiza. Úgy
tűnt, nem nagyon érti, hogy Saba mire célzott. – Nem egyszerűek,
de gyönyörűek. Meg kell tanulnod a technikáját. Mi innen is
éneklünk – mondta, és a szívére mutatott.
– Ismerek egy-két dalt. A nagymamám, aki török, tanította
őket, szerette ezeket a dalokat. – Azzal Saba énekelt pár rövid
részletet a Ya Mustaphából.
Az öreg hölgy felnevetett, és vele énekelt.
– Ya Allah – sóhajtott fel halkan a végén –, majd betanítalak.
Holnap el tudnál jönni? Teázunk egyet, utána pedig jön az énekóra.
– Persze, nagyon örülök neki. – Saba tényleg nagyon hálás
volt.
– Tariq azt mesélte, hogy ön nagyon híres, és amúgy is szeretek
új dalokat tanulni. – Faiza híressége hallatára szerényen megrázta
a fejét, de nem tagadta.
– Én is így vagyok vele. Bár öreg vagyok, és a hangom,
tudod…
– Azzal kezét a torkára téve fojtogatást mímelt. – De még
mindig nagyon élvezem.
Az órára nézett. Saba félig felemelkedett a fotelből, már
majdnem tíz óra volt, és nem akarta az énekesnőt sem feltartani.
– Várj, várj! – fogta meg Faiza hirtelen mindkét kezét. – Jöjj
velem, valamit mutatnom kell.
Átsétáltak a szobán. Lentről tangó ritmusa hallatszott, szinte
rezgett a padló a talpa alatt az ütemes dallamtól, a tapstól és
lábdobogásoktól.
Követte az öreg hölgyet egy kicsi, petróleumlámpával
megvilágított szobába. A fogasról egy fellépőruha lógott, az
öltözőasztal piperékkel volt telepakolva, az ablak melletti széken
pedig ott ült Dom.
– Saba! – Dom kilépett a sötétből, és átölelte a lányt.
– Te jó ég! – Mindketten a könnyeikkel küszködtek
örömükben. Faiza az ajtóban állt, és mosolygott.
– Magatokra hagylak benneteket – mondta –, ha kellenék, lent
leszek, énekelek.
_____

Amint becsukódott az ajtó mögötte, mohón csókolni kezdték

egymást. Saba örömkönnyeket hullatott Dom vállára. Már meg
sem próbált uralkodni az érzésein, de nem bánta. Mindeddig fel
sem fogta, hogy mennyire hiányzott neki a férfi, és hogy mennyire
félt attól, hogy nem láthatja többé.
Dom gyűrött katonai pólót és nadrágot viselt, hajára pedig
ráfért volna egy vágás, bőre szinte bronzszínűre sült a napon.
Sábának gyönyörű volt. A hosszú, szenvedélyes csók után Dom
eltolta magától, hogy jobban szemügyre vehesse a lányt.
– Hadd nézzelek! – mondta, és maga mellé vonta a kanapéra. –
Mi a francot csinálsz te a városban? – kérdezte, és egyikük sem
bírta megállni, hogy ne mosolyogjanak folyamatosan. – Te érted
ezt?
– Először te mesélj! – válaszolta Saba, hogy időt nyerjen. Vajon
mennyit mondhat el neki? Dom végigsimította Saba haját, mikor a
lány beszélni kezdett.
– Megkaptad az üzenetemet? Írtam neked levelet, már több
mint egy hete.
– Nem. És te, megkaptad az enyémet?
– Nem. Csak a Madame hogy is hívjáktól tudom, hogy itt leszel
ma este.
Elhallgattak, és szorosan átölelték egymást. Sabát, mint egy
rohanó folyó, öntötte el a boldogság; minden porcikájával hálás volt
azért a csodáért, hogy találkoztak, és hogy élve viszontláthatja a
fiút. Dom elmesélte neki, hogy az elmúlt tíz napban kiképzésen
voltak, valahol a sivatagban, Alexandriától délre. Azt, hogy
pontosan miben vettek részt, és mire készülnek, nem árulta el, csak
annyit, hogy nagyon húzós időszak következik, ezért az egész
századot elküldték egyhetes kimenőre, mert az utána következő
hónapban mindenkire szükség lesz. Ujjai közé fogta a lány haját,
mintha egy csokor virág lenne, és mélyet szippantott belőle.
– Alig hiszem el… – suttogta. Saba az arcát simogatta.
– Képzeld – mondta Saba, mialatt Dom ujjai az arcán lévő
gödröcskéket fedezték fel –, úgy néz ki, hogy még egy hétig itt
leszek teljesen egyedül. Egy munka miatt jöttem ide, de tudunk
találkozni közben.
– Milyen munka miatt? – Dom összezavarodva nézett rá. –
Nem nagyon értem, hol vannak a többiek? Az a barátnőd, Arleta?
– Nincsenek itt, de valószínűleg ők is jönnek hamarosan. –
Szemenszedett hazugság, gondolta magában a lány. Utálta magát,
amiért hazudnia kell már az elején, s a jobb kezét á szeme elé tette
zavarában. – Néhány dalt kell felénekelnem a rádióban. Azért nem
írtam, mert nem tudtam előre, hogy hogyan alakul, minden olyan
hirtelen jött. – Sokat beszél, túl sokat, figyelmeztette magát.
Dom elvette a kezét a lány arcáról, és megcsókolta a kézfejét.
– Mitől vagy kitől függ, hogy meddig maradsz?
– Őszintén szólva, nem tudom.
– Szóval nem tudod… – ismételte meg Dom. Saba már
sajnálta, hogy ezt mondta, ezzel csak még nagyobb félreértést
okozva. – De hát ez így átkozottul veszélyes! Ideküldenek egy
rádiófelvétel miatt pont most, mikor mindenkit, akinek nem
feltétlenül szükséges itt tartózkodnia, evakuálnak. Nem akarom,
hogy bajod essen.
Még valami mást is akarhatott mondani, mikor a lentről
felszűrődő zene akadozva elhalkult. Egy légvédelmi sziréna hangja
vetett véget a szórakozásnak. Rögtön utána lábdobogás, sietős
léptek zaja és gyors búcsúzkodás hallatszott fel. Általános zűrzavar
kerekedett, lent az utcán páran megindultak az óvóhelyek felé.
– Otthon, a nagyimmal soha nem mentünk le – mesélte Saba
Domnak –, hanem az asztal alatt feküdtünk, ami így
visszagondolva elég veszélyes volt, csoda, hogy nem nyomott
minket agyon. – Mikor Dom felnevetett, a lány érezte arcán a
leheletét. – Később inkább bebújtunk az ágyba, és rádiót
hallgattunk a paplan alatt.
– Hát, őszintén, sárgulok az irigységtől – mondta viccesen, és
szorosabbra vonta az ölelést. – De azt ugye tudod, hogy a mi
ágyunkban sem nagymama, sem rádió nem lesz.
– Jól hallottam? A mi ágyunkban?
Mindkettőjükből kirobbant a nevetés: valódi felszabadult,
fiatalos nevetés volt ez. Mindketten tudták, hogy miről beszélnek,
és mindketten tudták, hogy ugyanaz után sóvárognak. A mi
ágyunk. Tudta, hogy aznap este meg fog történni. Egymás mellett
álltak az ablaknál, és Saba reszketett a boldogságtól; imádta
Domnak azt a fajta természetességét, ahogyan a dolgokhoz
hozzáállt. Semmi mellébeszélés, semmi megjátszott prüdéria, csak
elkapni az érzést, és megélni azt.
A fiú résnyire elhúzna a sötétítőfüggönyt, és kinézett az
ablakon. Lent az öbölnél egy reflektor felvillanó fénye világította
meg a csapkodó hullámokat, majd a légvédelmi ágyúk lövéseinek
hangja hallatszott. Egy pillanatra néma csönd állt be, aztán újra
felharsant lentről a vidám zene. A társaság megmaradt része fittyet
hányva a háborúra, arcátlanul tovább mulatozott.
– Gyere, menjünk innen! – mondta Dom, majd Sabát kézen
fogva elindult az ajtó felé.
Huszonhatodik fejezet
Vannak helyek, amelyeket az ember soha nem felejt el, hogy hogy
nézett ki. Olyanok ezek, mint egy dal, amit mindig is ismertünk,
szinte a részünkké vált.
Saba számára a Rue Lepsius 12. szám ilyen volt: öreg, roskatag
bérház, szépen kidolgozott, utcára néző erkélyekkel. Amint a
bárból Dom szállása felé tartva közelebb értek a háztömbhöz, az
utcai lámpa fényénél szépen kivehetőek voltak a falakat díszítő
oroszlánt, delfint és griffmadarat ábrázoló stukkók.
Menet közben Dom elmagyarázta, hogy a Sivatagi Légierő
bérel itt három szobát a katonái számára, arra az esetre, ha valaki a
városban akarna éjszakázni a kimenője alatt.
– Semmi extra – magyarázta, miközben kisegítette a lányt az
autóból –, de csendes és biztonságos. Nem félsz?
– Nem.
– Vigyázni fogok rád!
– Tudom – suttogta a lány.
Beléptek az épületbe, a földszint sötét volt, és kihalt. Dom az
öngyújtójával világítva kalauzolta a lányt a fölfelé vezető lépcsők
felé. Az első lépcsőfordulóban gyengéden megcsókolta Sabát.
Kézen fogva vezette be a lányt az emeleten lévő szobába, majd
meggyújtotta az asztalon álló gyertyákat, mintha a
nászéjszakájukra készülnének.
Középen egy franciaágy állt, baldachinszerűen körbevéve
szúnyoghálóval, ezenkívül egy fiókos szekrény és egy függönnyel
eltakart mosdó volt a nagy belmagasságú, fehérre meszelt
szobában. Egy fonott karosszéken Dom ruhái hevertek gondosan
összehajtogatva: katonai bakancsa, pólója és khaki színű nadrágja
láttán Saba egy pillanatra visszacsöppent a rideg valóságba, de
rögtön utána elhessegette a riasztó gondolatokat.
A fiú becsukta a zsalukat az ablakon, aminek üvege
szigetelőszalaggal volt megerősítve, hogy egy esetleges
bombatámadás alkalmával be ne törjön a légnyomástól. Egy, a
tenger felől érkező hűvös fuvallat belekapott Saba hajába; némán
kigombolta a ruháját, és kilépett belőle. Nem kellettek szavak, nem
voltak elvárások, olyan természetesen történt minden: bebújt az
ágyba, és a sötétben várt a fiúra, mint egy fiatal, vágyakozó nimfa.
A gyertyafény megvilágította Dom barna mellkasát, amint
odalépett az ágyhoz, és lefeküdt a lány mellé.
– Gyere – mondta, majd finoman magához húzta a lányt, és
hosszasan, szenvedélyesen csókolóztak.
Amikor a fiú gyengéden beléhatolt, Saba csak arra tudott
gondolni: Köszönöm, istenem, hogy végre átélhetem ezt.
Dommal teljesen egy hullámhosszon voltak: mindketten
érezték, hogy valami megállíthatatlan dolognak lettek részesei,
aminek még nem tudják, hogy mi lesz a vége, de azzal tisztában
vannak, hogy amit tesznek, az úgy helyes. Pihegve feküdtek
egymás mellett az ágyon, és összenevettek. Szívből jövő nevetés
volt ez, az elégedettség és dicsőség érzése váltotta ki. Dom egyik
kezét a lány mellére tette, a másikat lelógatta az ágyról.
– Végre-valahára ez a pillanat is eljött – sóhajtott Dom, majd
mindketten felkacagtak.

Amikor Saba kislány volt, sokat olvasott a szerelemről. Mindenki

könnyekről, őrültségről, felszabadult, megmagyarázhatatlan
könnyedségről, érzelmességről, perzselő szenvedélyről írt, és sokáig
aggódott, mert eddigi élete során még távolról sem érzett hasonlót.
Másnap reggel viszont, amikor felébredt, az első gondolata az volt,
hogy igen, ez az, most szerelmes. Megtörtént a csoda, amiről azt
hitte, hogy nem létezik; őrülten szerelmes volt.
Dom a hátán fekve, egyik karját a feje alá téve, mélyen aludt.
Saba csendben nézte őt, teste még mindig az előző este bűvöletében
égett. Figyelte a férfi lélegzetét, a sima fekete szőrt a karján, a
szétnyíló ajka között kilátszó fehér fogsorát. Szeme alatt halványan
egy csík látszódott, ahol a bőr fehérebb volt, mint a testének többi
részén; talán a pilótaszemüveg nyoma, gondolta. Alaposan
megfigyelte a fiú arcát: jobb füle határozottan nagyobb volt, mint a
bal, alatta pedig észrevette a hosszan elnyúló, fülétől a nyakáig
tartó sebhelyet, amit ha közelebbről megfigyelt, látta a sebész
varrásának nyomait is.
A vágást nézve eszébe jutott a kórházi fellépés és a sok fiatal
katona, akik magatehetetlenül feküdtek ott. Sokan közülük már
nem élnek, gondolta, és érezte, hogy szaggatottan veszi a levegőt.
 Most, hogy megszerették egymás, hogyan bírná ki, ha valami
történne a fiúval? Ujjaival végigsimított a bordái és csípőcsontja
közötti mélyedésen. A gyűrött lepedő alól kilógott az a vonal, ahol a
nadrágot viseli, és a bőre sokkal világosabb tónust vesz fel.
– Hmm… – Dom kezdett ébredezni. Félig kinyitotta a szemét,
és nyújtózkodott egyet. – Ez nagyon jó – mormolta, majd
visszaaludt, mélyen, mint egy kisgyerek! Kimerült volt, ez látszott
rajta, hiszen egy szemhunyásnyit sem aludt az előző éjjel, előtte
pedig a végeláthatatlan sivatagi gyakorlatok és riadók fárasztották
le. Mikor felébredt, az órára nézett, és felkiáltott.
– Jaj, ne! Micsoda időpazarlás volt eddig aludni, gyere vissza az
ágyba! – Saba félig már felöltözött, és épp üzenetet készült írni
Domnak, hogy el kell mennie.
– Nem tehetem, sok a dolgom.
– Éhen halok – mondta Dom álmos hangon. – Te már fel is
öltöztél? Reggelizünk egyet? Van mellettünk egy hotel, aminek
egész jó a kínálata: tojás, sonka, kávé, falafel… Na? Egy perc, és
felöltözöm.
– Mondtam, hogy nem tudok – ült le mellé Saba az ágyra. –
Dolgoznom kell.
Dom értetlen arckifejezéssel nézett rá.
– Dolgozol? De merre? Azt mondtad, itt nincsenek koncertek.
Saba átült a fonott székbe, és egyik kezét szeme elé téve és
dörzsölgetve válaszolt.
– Lent a klubban, ahol találkoztunk. Új dalokat kell tanulnom.
– Nem várhat?
– Nem, nemsokára lesz a rádiófelvétel.
– Ó. De azért visszajössz? Vacsorázhatnánk együtt. – Érezték,
hogy mindkettejük viselkedése kissé távolságtartóvá vált.
– Persze – válaszolta a lány, azzal letérdelt az ágy mellé, és a fiú
mellkasára hajtotta a fejét. – Sajnálom.
Felírta gyorsan a telefonszámot, hogy meg tudja üzenni
Domnak, hogy mikortól ér rá újból. Megcsókolták egymást, és
Saba a lelkére kötötte, hogy el ne mozduljon innen, amíg nem
hívja.
– De el fogok mozdulni – pattant fel erre Dom. – Kerítek neked
egy taxit, és fizetek neki, hogy elvigyen, majd jöjjön vissza, hogy
tudjam, biztonságosan odaértél. Saba – nézett komolyan a lányra
–, nem akarom, hogy olyannak tűnjek, mint egy aggódó
nagybácsi, de úgy látom, hogy nem igazán érted, hogy milyen
veszélyes most ez a város.
Saba próbálta meggyőzni arról, hogy érti, de igazából még
tényleg csak most kezdte látni, hogy milyen súlyos is a helyzet.
Reggel, amíg Dom aludt, résnyire nyílt a szekrény ajtaja, és
kilógott belőle a fiú koszos katonai hátizsákja, amit olajcsíkok és
rozsdaszínű rászáradt vér szennyezett be.
– Kérlek. Elviszlek, és majd együtt visszajövünk.
Saba nemet mondott. Félt, hogy Cleeve esetleg nem érte el a
visszafelé tartó vonatot, és meglátja őket együtt, bár szörnyen
érezte magát, hogy hazudnia kell, és féligazságokat mondani. De
sem Ozan, sem Cleeve nem láthatja meg őket együtt.
– Nagylány vagyok már – válaszolt Saba, miközben a haját
simogatta. – Csak egypár óra az egész, utána visszamegyek a
szállásunkra átöltözni, azután megint próba lesz, és jövök vissza
hozzád. Fogok egy taxit, elvihetsz ebédelni. – Dom mosolygott rá,
de közben azon gondolkodott, milyen kár, hogy itt vannak
ugyanabban a városban, de mégsem tudnak együtt tölteni egy
egész napot.
Kérlek, istenem, add, hogy ne legyen semmi bonyodalom, hogy ne
tartson fel senki, és ne kelljen semmilyen pluszfellépésre mennem,
imádkozott némán Saba. Nem tudnám elviselni, ha nem jöhetnék
vissza hozzá.

– Hála istennek, hogy épségben visszajöttél! – pattant fel Ellie a

székéből, amint Saba belépett a nappaliba egy óra múlva. Ugyanaz
a ruha volt a nőn, amiben este elment, és elég nyúzottnak tűnt a
kora reggeli fényben. – Próbáltalak megkeresni az este, de a riadó
mindenkit összezavart, nem igaz? Meg arra gondoltam, hogy a
fiatalemberrel biztonságban vagy. Mindketten nagy kockázatot
vállaltunk az este. – Idegesen buktak ki belőle a szavak.
– Igen, biztonságban voltam. – Saba akarata ellenére is
mosolygott.
– Minden rendben volt. – Visszautasította az italt, amit Ellie
kínált neki, inkább valamilyen reggeliben reménykedett. Hirtelen
nagyon kimerültnek érezte magát.
– Akkor hát jól érezted magad? – Ellie cinkos kacsintása tisztán
jelezte, hogy valamiféle lányos csevegésre vágyik, szaftos
részletekkel.
– Igen, jól éreztem magam – válaszolta, mire Ellie felvonta a
szemöldökét.
– Csak ennyi? Jól érezted magad?
– Igen – mondta Saba határozottan a nő szemébe nézve. –
Köszönöm, és sajnálom, hogy ha aggódnod kellett értem, remélem,
nem vagy túl kimerült.
Hallotta, hogy Ellie sóhajt egy mélyet, és csüggedten néz maga
elé. Máskor biztosan megkérdezte volna, hogy hogyan telt az estéje
Tariqkal, de érezte, hogy akkor Ellie egyből kiesne a lelkiismeretes
gardedám szerepéből, ha elmesélné, mivel is töltötte az estéjét.
– Ha nem bánod, lefürdenék – mondta Ellie csendesen. – Át is
kéne még öltöznöm.
– Faiza fél tizenegykor vár minket, ne feledd! Csak egy órája
van, utána fodrászhoz megy még ebéd előtt, amiről nem szeretne
elkésni.
– Érted menjek utána? – Úgy tűnt, Ellie teszteli őt, hogy
meddig mehet el. A vak is látta rajta, hogy ég a vágytól, hogy újból
lássa Tariqot.
– Nem, erre igazán nincsen szükség. Dommal találkozom
utána, együtt ebédelünk. Csak öt napig lesz itt.
– És ami téged illet, neked van kimenőd? – tűnődött Ellie.
– Egyikünknek sem volt még egyetlen szabadnapja sem,
amióta idejöttünk.
– Akkor érthető – mondta, és ravaszkodó arckifejezést öltött. –
Fáradt vagy, és szeretnél a rádiófelvételre és Ozan estélyére kipihent
lenni, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Kell a
kikapcsolódás.
Rendben, ezt megbeszéltük, gondolta Saba.
– Pontosan.
– Hát… – rúgta le a cipőjét közben Ellie, majd elsétált mellette,
nedves lába halvány nyomokat hagyott a padlón –, ha mindketten
diszkrétek leszünk, akkor szerintem lazíthatunk pár napot. Szabad
kezet kapsz tőlem, ha akarsz, maradj, és akár együtt is jöhettek ide
– folytatta suttogva.
 – Domnak van egy lakása, ahová mehetünk, a Rue Lepsiuson.
Vigyázni fog rám. Csendes és biztonságos hely, közel a bárhoz.
Spórolni kell az üzemanyaggal… – mondta, és összenéztek.
– Igen, mindnyájunknak spórolni kell – helyeselt Ellie –, de
meg kell ígérned, hogy egy szót sem szólsz erről Cleeve-nek. Az
elmúlt két hétben amúgy is elfelejtett fizetni nekem. Őszintén
szólva, ha nem lenne Tariq, most nagyon nehéz helyzetben lennék.
Szóval, ha rájön erre…
– Azt hittem, hogy te is a kormány alkalmazásában állsz,
ahogyan mi is.
– Pár munkára igen, persze, de attól függ. Bonyolult dolgok
ezek, nem? Úgyhogy Cleeve-nek egy szót se! És arról se szólj
senkinek, hogy Tariqot láttad ebben a házban. Nemsokára érkezik
egyébként – kacsintott Sabára.

Ellie fürdősót és friss törülközőt készített ki Sabának, majd átölelte.

Azt mondta, majd beül egy-két próbájára a bárba, feltűnően
vigyázva rá, mintha semmi más dolga nem lenne itt, hogy nehogy
gyanút fogjanak. Hozzátette, Faizának se beszéljen ezekről az
ügyekről, mert az egyiptomiak szörnyen pletykásak tudnak lenni.
Már a forró kádban ülve, Saba újra Ellie-n törte a fejét.
Bizonyos értelemben legalább olyan érthetetlen volt számára a nő
ittléte, mint a sajátja. De hamar túltette magát a kétségein, és
átadta magát a boldog felismerésnek, hogy szerelmes.
Huszonhetedik fejezet
Dom már a Rue Lepsius-i lakásban várta, mikor Saba megérkezett
a próbáról. A lépcsőket kettesével véve rohant fel az emeletre. Égett
a vágytól, hogy újra átölelje Domot, ugyanakkor kicsit meg is volt
illetődve: soha nem volt még férfival együtt így, ilyen intim és
szoros együttlétben, és most megteheti ezt több egymást követő
napon is. Kicsit úgy érezte, mintha csak házasságosdit játszanának.
Kipirult arccal és lobogó hajjal lépett be a szobába. Dom
rettentően hiányolta egész délelőtt, és számolta a perceket, hogy
mikor láthatja végre újra a lányt. Egymás nyakába borultak, majd
Dom megkérdezte, éhes-e, vagy kér-e teát, ugyanis a sarokban lévő
virágos függöny mögött felfedezett egy kis, petróleummal működő
rezsót, így készíthet neki valamit. Saba majd éhen halt, minthogy
sem reggelizni, sem ebédelni nem volt ideje.
– Akkor elviszlek a Dilawar'sba – mondta Dom, és boldog volt,
hogy gondoskodhat a lányról –, a kedvenc kávézóm a környéken.
Csendes, úgyhogy senki nem fog zavarni minket.
Kéz a kézben mentek le a lépcsőn, majd ki az utcára, át
egyenesen egy szűk sikátorba, aminek a szélén asztalok és székek
sorakoztak. A hely teli volt kávézgató, teázó és ebédelő
vendégekkel, akik olyan nyugalommal cseverésztek egymással,
mintha nem is lett volna háború. Kedves kis hely volt, kockás
térítőkkel, az ablakrácsokon felfuttatott szőlővel, a forró levegő
pedig jázminvirág tömény illatával volt teli. Középen egy
szökőkútból csobogott a víz, a széles márványpulton pedig egy
hatalmas orosz szamovárban gőzölgött a tea.
Hátul ültek le, ahol senki nem zavarhatta vagy láthatta meg
őket, Dom ugyanis azt mondta, senki mással nem akar most
foglalkozni, csak vele.
Ebédhez már késő volt, vacsorához pedig még túl korán, így
egy sajttálat rendeltek lepénykenyérrel, amihez hummuszt,
olívabogyót és más zöldségeket is kaptak. Amíg az ételre vártak,
Dom megfogta a lány mindkét kezét, és gyengéden szájon
csókolta.
– Őszintén szólva, egy kicsit hiányoltalak, amikor ma elmentél.
Neked hiányoztam? – kérdezte, közben ujjaival a Saba arcán lévő
gödröcskéket simogatta. – Szeretem ezeket rajtad…
 – Nekem eszembe sem jutottál – ugratta őt a lány, miközben
égett a vágytól, hogy megcsókolhassa. – Na jó, ez nem igaz, de
izgalmas napom volt.
– Még az éjszakánál is izgalmasabb? – suttogta sejtelmesen
Dom.
Sabát égető vágy fogta el, és azt akarta, hogy most rögtön
megismételjék a történteket, de próbált uralkodni magán.
– Majdhogynem – mosolygott, mire Dom kérdően nézett rá.
– Tényleg?
– Tényleg nagyon izgalmas volt a próba – válaszolta, és
megcsókolta a fiú kézfejét.
Az igazság az volt, hogy minden tekintetben csodálatos volt az
elmúlt huszonnégy órája: éjszakai szeretkezésük bizsergető emléke
egész nap elkísérte, és ott volt vele, mint egy szép filmzene a mozi
alatt. Faizával pedig szintén nagyon jól érezte magát.
– Mesélj, merre voltál – hajolt felé Dom. – Mindenre kíváncsi
vagyok.
– De miért?
– Mert te is ezt szeretnéd – válaszolta, és hunyorítva nézett rá.
Mikor Saba Dom szemébe nézett, hidegzuhanyként tört rá az
érzés: Vigyázz, lassíts le, ez nevetséges, nem is ismeritek egymást, a
következő hetekben bármi történhet…
Mély levegőt vett, és mesélni kezdett.
– Nagyon szórakoztató az öreg hölgy. Láttad őt tegnap este? A
díszes fülbevalóival, ékszereivel és elegáns ruháival úgy néz ki, mint
egy kis karácsonyfa, de ő ilyen. Hatalmas szenvedéllyel csinálja
azt, amit csinál.
Nem szeretném, hogy bárki másért lelkesedj, csak értem, gondolta
Dom ösztönösen, de rögtön el is szégyellte magát érte. Nézte, amint
a lány csillogó szemmel mesél Faizáról, aki folyékonyan beszél
franciául, angolul és görögül is. A háború előtt Párizsban is
dolgozott, a Le Gemy Clubban, ahová Monsieur Leplée hívta meg.
Ő az a férfi, magyarázta Saba, aki Piafot is felfedezte, amikor még
csak az utcán énekelt, és vele csinálta az első lemezeit. Sajnos
meggyilkolták.
Volt egy másik része is a történetnek, amit Saba megtartott
magának: Faiza mesélte neki, miközben koromfeketére festett
szeme csillogott a beleéléstől, kezén lévő karperecei pedig hangosan
csörömpöltek, amint gesztikulált, hogy azt beszélik, Piaf
rendszeresen fellépett a német hadsereg által szervezett estélyeken,
de igazából az ellenállóknak dolgozott.
„Ön szerint ez igaz?" – kérdezte tőle Saba.
Faiza vállrándításában bármelyik válasz lehetősége benne volt.
Olyan pletykákat is hallott, mondta, hogy Asmahan, a szíriai
énekesnő két magas rangú német tiszt szeretője volt. Ki tudja?
– És, még mi volt? – zökkentette ki Dom a lányt a mesélésből,
és egy szemébe lógó hajtincset tűrt hátra, a füle mögé.
– Énekelt nekem! Csodálatos volt hallgatni! Arab stílusban is
nagyszerű, de szereti a dzsesszt is, szokott Ella Fitzgerald- meg
Dinah Washington-dalokat is énekelni. Nagyon tud, Dom, és
annyira lelkes, annyi élet van benne! Azt hiszem, tőle tényleg sokat
tanulhatok!
– És ő mit mondott neked, ő is így látja? – Már nem cukkolta a
lányt, őszintén átragadt rá a lelkesedése.
– Amikor gratuláltam neki, mesélt a gyermekkoráról.
Elmondta, hogy kislányként tökéletesen tiszta hangja volt. Isten
ajándékának tartja, hogy öt oktávot gond nélkül ki tudott énekelni,
ami csodálatos. Azt mondja, hogy technikailag már nem olyan a
hangja, mint régen, és gyakran váltogatnia kell a hangnemek
között, hogy könnyebb legyen neki.
– Nehéz lehet tudni, hogy valamikor sokkal jobb voltál. – Dom
már nem volt féltékeny, őszintén magával ragadta a beszélgetés.
– Nem, pont ez az, azt mondja, hogy ennek ellenére, mint
énekes, egyre jobb és jobb lett a korral. Rátalált az igazi hangjára,
és ez az, ami számít. Azt mondta, mindenkinek nagyon keményen
kell dolgoznia azért, hogy megtalálja a hangját. Nem untatlak?
– Nem, nem. Folytasd, kérlek, érdekel – mondta Dom, és
összekulcsolta kezét Sabáéval.
– Szerinte azért lett jobb a hangja, mert már nem érdekli
annyira, hogy másoknak a kedvére tegyen. A férje és két gyermeke
is meghalt. Az egyik nem is olyan rég, még csak kilenc hónapja, a
bombázások idején. Mesélte, hogy a gyermekei születésétől is
mélyült a hangja. A szúfizmus követője, és azt mondta, azért fontos
ezt tudnom róla, mert mindenkinek megvan a saját dala; az ő dala
olyan, mint az Istentől jövő üzenet, amivel az embereket akarja
megszólítani. Az énekesnek az is a feladata, hogy megtalálja a saját
dalát. Ó, ugye nem hangzik ez nevetségesen?
– Nem – válaszolta Dom, annak ellenére, hogy általában az
ilyesmit hókuszpókusznak tartotta, és kigúnyolta. – Egyáltalán
nem. De hiszel te ebben? Gyere, egyél – mondta, és elkezdett egy
szendvicset készíteni a lánynak.
– Igen, hiszek. – Saba elvette a kenyeret, s az egyik kezében
tartotta, miközben komolyan nézte Domot. – Mindig voltak dalok,
amiket ha énekeltem, úgy éreztem, mintha egy villám menne
rajtam keresztül. Mintha ilyenkor valami újat tanulnál magadról,
ami már benned volt, csak nem tudtál róla.
– Ebben én is hiszek – szólalt meg Dom csendesen.
– És nem csak magamon tapasztaltam ezt. Otthon gyakran
hallgattam Tansut, amint törökül énekelt. Gyakran szívott kis rövid
cigarettákat, amit ilyenkor kivett szájából, letett a kandalló
párkányára, és teljes szívéből dalolni kezdett. Ilyenkor éreztem,
hogy visszarepül Törökországba, és átlényegül, teljesen önmagává
válik, azzá, aki egykor volt.
– Régebben ezt anyámon éreztem – vette át a szót Dom –, a
zongora lent volt a nappaliban, pontosan az én gyerekszobában
lévő ágyam alatt. Emlékszem, ahogy feküdtem esténként, és
hallgattam, amint játszik. Igazán csodálatosan játszott, de ennél
még több is volt benne: ez volt az ő éltető eleme.
– És mi történt?
– Feladta. Folyton énekelt, amikor kicsi gyerek voltam, de
később azt is abbahagyta. Évekig nem értettem, hogy miért, majd
egyszer, mikor megkérdeztem tőle, azt mondta, azért, mert nem
szeret semmiben másodosztályú lenni. Akkor ez nagyon nem
tetszett nekem, gyáva dolognak tartottam. Alázatosnak kell lenni
ezekben a dolgokban, alázatosnak, felkészültnek, és lehet, hogy
egyszer eljön a te időd, nem igaz? De folytasd, mit mondott még
Faiza? – Miközben beszélt, Dom úgy érezte, a sorsa
megpecsételődött; soha nem találkozott még olyan lánnyal, akivel
ilyen tartalmasan tudott volna beszélgetni.
– Oh, nagyon sok mindent: elmondta, hogy mennyit kellett
küzdenie azért, hogy énekes lehessen belőle, hogy a családja nem
fogadta el, így fiúnak kellett öltöznie. Nagyon megmaradt
bennem, hogy azt mondta, éneklés közben soha nem érezheted
csúnyának magad.
– Csúnyának? Különös, hogy pont neked mond ilyet, hogy
érezhetnéd magad annak? – kérdezte Dom, és lenyűgözve nézte a
lányt. – Nem lehet, hogy rossz szót használt?
– Nem, nem úgy értette. Persze, szépen kell kinézni, csinosan
kell felöltözni, de ennél többről van szó. – Sabán látszott, hogy
erősen koncentrál, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. – Meg
kell tanulni, hogy elfeledkezz önmagadról, és eggyé válj a dallal.
– Elfeledkezni önmagadról… ez meglehetősen nehéz elvárás.
Legalábbis nekem az lenne – mosolygott Dom, és közelebb
húzódott Sabához.
– Te ugratsz engem.
– Nem, azon gondolkoztam, milyen aranyosan néznél ki
szemüvegben.
– Na jó, tényleg viccelődsz, de nem érdekel – nevetett Saba, és
megpöckölte Dom fülét.
– Szerintem azon jár az eszed most, hogy túl okos vagy
hozzám, és ez nekem nem tetszik.
– Ez nem igaz.
– De bizony, igen.
Valóban azon járt Saba esze, hogy általában nem szokott
másoknak ilyenekről beszélni. Paullal, az előző barátjával olyanok
voltak a beszélgetéseik, mint egy nehéz házimunka. Nem jött
magától, úgy kellett keresni a témákat, amiket érinteni tudtak,
mintha csak egy udvarias kötelesség lett volna, hosszú, kínos
csendekkel közben.
– És mit gondolsz, őszintén – kérdezte Domtól, miután kicsit
elcsöndesedtek –, mennyi ideig tartana nekem, hogy megismerjelek
téged?
– Tíz, tizenöt percig – emelte fel nevetve a poharát a fiú –,
tudod, hogy mit pletykálnak a pilótákról.
– Nem – válaszolta Saba, pedig Arletától tudta. Önzők,
beképzeltek, akik azt hiszik magukról, hogy ők egyenesen Isten
ajándékai a nőknek, és hasonlók. – Te nem veszel komolyan –
nevetett Saba, és meghúzta Dom fülét.
– De talán igaz. Ismered Yeatstől az Álarc című verset?
– Nem.
– Egy nő azt kéri a férfitól, hogy vegye le színarany
smaragdszemű maszkját mert szeretné látni, mi van mögötte,
szerelem vagy gyűlölet, de a férfi azt válaszolja neki: A maszk volt,
ami megdobogtatta a szíved, nem az, ami mögötte van. Azt
hiszem, ebben a férfinak igaza volt.
– Nem érdekel Yeats! – vágott vissza Saba. – Szeretném tudni,
hogy mi történt veled.
– Mikor mi történt? – pislogott Dom.
– Amiért a kórházban voltál. Nem is meséltél róla.
– Ó, a kórház… – Mikor Dom ránézett a lányra, eszébe jutott,
milyen volt, mikor először megpillantotta. Volt olyan nő, aki sikítva
rohant ki a kórteremből, miután megpillantotta őket. – Micsoda
látvány voltál – folytatta úgy téve, mintha meg sem hallotta volna a
lány kérdését. – Piros ruha, sötét haj… Legszívesebben ott, azonnal
berántottalak volna az ágyamba.
– Nem erről beszélek – tette Saba gyengéden a férfi szája elé az
ujjait –, hanem arról, hogy mi történt előtte?
– Egy nap elmesélem. Megbízom benned – mondta ki lassan.
– Remélem, hogy így van.
– És te is bennem?
– Igen – válaszolta, kezét a jobb szeme elé emelve –, úgy
hiszem.
– Csak hiszed, vagy tudod?
– Hát…
Szeretett volna tiszta vizet önteni a pohárba. Elmondani neki,
hogy miért kell új dalokat tanulnia, de ez lehetetlen volt, mivel a
szavát adta Cleeve-nek. Bizonytalan, ismeretlen érzés volt ez a
számára, és közben félt, és lelkiismeret-furdalása volt, amiért nem
lehetett őszinte. Úgy érezte, mintha becsapná Domot.
– Nagyon komolynak tűnik, mi a baj? – vette észre a fiú Saba
pillanatnyi komor hangulatát.
– Nem tudom, semmi. Vagyis csak a háború…
– Hát, három lehetséges módszerem van arra, hogy
felvidítsalak; A: rendelünk jégkrémet, B: megiszunk még egy üveg
bort, és te arabul énekelsz nekem, C: visszamegyünk a Rue
Lepsiusra, és szenvedélyesen szeretkezünk.
– Sóvárgok utánad – kacsintott rá Saba. – Úgyhogy együnk
jégkrémet, és utána irány a Rue Lepsius!
_____
A következő négy napot Saba élete eddigi legboldogabb
időszakaként tartotta számon. Tökéletes volt, fájdalmas és teljes. A
háború zaja beszűrődött a csukott spalettákon át: a hajókürtök
hangja, a fölöttük elszálló vadászrepülők és a légvédelmi szirénák
fülsiketítő vijjogása szinte elviselhetetlenül értékessé tette az együtt
átélt szenvedélyes perceket. Minden pillanatot megragadtak és
mohóit kiélveztek, semmit el nem pazaroltak. Olyanok voltak, mint
a szeretők, akik tudják, hogy meg vannak számlálva a napjaik.
Minderről egyikük sem beszélt, mintha titkos egyezséget
kötöttek volna, amiben az áll: Tilos beszélnünk a valóságról. A
háborúról.
Mindketten tudták, hogy ez az állapot nem tart sokáig, és a
rideg valósággal szembe kell nézniük, de ott, a Rue Lepsius-i kis
szobában minden olyan tisztának és egyszerűnek tűnt. A fehérre
meszelt falak, a gyűrött fehér lepedő, az ágy a szúnyoghálós
baldachinnal, és a nyikorgó ventilátor is. A virágos függöny mögött
otthonos hangulatot árasztó sparhelt, teáskanna és a csészék,
mindez már az ő közös birodalmukká vált. A kis asztalon ott hevert
a toll, melyet Saba a piacon vett Domnak, miután a fiú elárulta,
hogy egy nap író szeretne lenni. Ezektől a dolgoktól érezte az életét
valóságosnak, és még ha csak egy rövid időre is, otthon érezte
magát az egyszerű kis lakásban.
A Dilawar's lett a törzshelyük: hogy a szenvedélyes
szeretkezéseik után rájuk törő éhséget csillapítsák, rendszerint ide
szaladtak le enni. Esténként kis üvegekbe rejtett mécsesekkel volt
kivilágítva a hely, ilyenkor behúzódtak a belső udvarba, ahol senki
nem zavarta őket, hiszen csak pár helyi öreg volt ott rajtuk kívül.
Vén törzsvendégek voltak ők, akik a kávézó sötét zugaiban szívták
a vízipipájukat, és ették a falafelt, amit Ismail, a tulajdonos jóképű
fia szolgált fel nekik. Gyakran ugratták őt, amiért néha
gázmaszkban sütött, hogy a csípős füst ne menjen az orrába.
De legjobban a jázminillat maradt meg bennük, ami az egész
sikátort belengte. A jázmin a felfuttatott szőlő közül nőtt ki, és
rengeteg volt belőle. Ismail gyakran árulta őket, hosszú zsinórra
fűzve. Vettek is egyet, és hazavitték a szobájukba, hogy ott is
érezhessék az illatát. A virágkelyhek összecsukódtak éjszakára, és
ilyenkor az illatuk még erőteljesebbé vált. Reggelenként az ágyban
teáztak, és jókat nevettek azon, hogy olyanok, mint egy idős
házaspár.
– Parancsoljon, Mrs. Benson – mondta Dom reszketeg idős
hangot utánozva –, itt van a csésze teája.
Dom reggelente mindig leszaladt a sarki boltba, hogy friss
kifliket hozzon. Még akkor is meleg volt, mikor már az ágyban
ülve együtt ették, vagy ha olyan forró volt, hogy még nem tudták
elkezdeni, akkor csendben ültek egymás mellett, és vártak néhány
percig, mint két kisgyerek. Reggeli után általában Saba gyorsan
lefürdött, felöltözött, és villamosra szállt, hogy odaérjen Faizához a
próbára. Nagyon jól haladtak: már három arab dalt is elég szépen
el tudott énekelni, azt is megtanulta, hogyan kell a nyelvét a
szájpadlásához téve a hajlításokat szépen kidolgozni, és hogy
hogyan kell vennie a levegőt ahhoz, hogy ne fogyjon ki a szuszból.
Mikor visszatért a lakásba, mindig előadta Domnak, amit aznap
tanult, néha állva, mintha színpadon énekelne, néha meg csak a
mellkasán fekve, arcát az arcához érintve. Mikor így feküdtek, a fiú
szorosan magához vonta, és szótlanul hallgatta.
– Az Enta Omri a kedvencem – mondta egyszer.
– Abból csak egy részletet tudok – válaszolta.
Faizától tudta, hogy Umm Kulthumot elküldték Kairóból, mert
mindkét fél attól tartott, hogy esetleg propagandacélokra
használnák az énekesnőt, de ezt nem mesélte el Domnak.
Elmondta helyette azt, hogy az Enta Omri annyit jelent, hogy: Te
vagy az életem, és hogy ez Umm Kulthum kedvenc dala. Titkon
remélte, hogy Ozan nem ezt fogja kérni tőle, szerette volna, hogy
ha ez a dal kettejüké marad. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy
Sabának tetszett Dom, mert jóképű volt: egy hullámhosszon
voltak, megértették egymást, bármit is beszéltek. Egyszerre
nevettek, együtt örültek a másik örömének, és együtt aggódtak
egymásért.
Eddigre már ismerték egymás vicces vagy fájdalmas történeteit
is. Dom elmesélte, hogy kiskorában egyszer a nővére fejéhez vágta
a lámpát, amit azóta is nagyon szégyell, s mindezt azért, mert a
testvére elvette tőle a kedvenc maciját. Sajnálta már, hogy
megijesztette a dühkitörésével az édesanyját, és hogy fájdalmat
okozott a nővérének. Sajnálta az anyját a magányáért és
elszigeteltségéért is. Saba azt is tudta, hogyan csúfolták őt az
iskolában, mert egyszer egy lány szerelmes levelet írt neki, amiben
az állt, hogy: „annyira tetszik a szép, hosszú, fehér nyakad
Szinte elrepültek velük a varázslatos nappalok és éjszakák,
melyeket a szerelemtől vakon töltöttek, mindezt egy világégés
közepén.
Úgy tűnt, működött közöttük az a ki nem mondott egyezség,
hogy Dom nem mesél, Saba pedig nem kérdez többet a repüléssel
és a háborúval kapcsolatban. Nem volt rádió a szobájukban, de
nem is vágytak rá. Nem akartak tudni a világ történéseiről, még ha
csak egy pár napig is. Saba azonban minden egyes nap, mikor
elindult a szokásos útjára le a Rue Lepsiuson, át a Rue Massalánon
a tenger felé, egyre több és több homokzsákot látott feltornyozva a
félig lerombolt utcákon, és egyre több vadászgépet hallott elszállni
a feje felett.

Egyik délután, amíg Dom vidáman pancsolt a fürdőkádban, Saba

odament a ruhásszekrényéhez, csendben kinyitotta, és engedett a
kísértésnek, hogy megnézze a fiú holmiját. A szekrényben talált
egy pár koszos, poros katonai bakancsot. Saba felemelte az
egyiket: egy Észak-Afrikát ábrázoló térképet talált benne, a
másikban pedig egy hűvös, acélmarkolatú pisztolyt. Az alatta lévő
khaki színű overallt homok és olajfoltok borították. Sábának
hirtelen émelyítő érzése támadt; ezek a darabok egy másik,
számára idegen világhoz tartoztak.
– Mit csinálsz? – szólt ki Dom a függöny mögül.
– Csak a szekrényben kutakodtam.
– Ezeket a holmikat általában elzárva tartom, de most
egyenesen a repülőtérről jöttem ide – mondta Dom, mintha így
kevésbé tűnnének veszélyesnek. Vizesen csöpögő hajjal sétált be a
szobába, derekán egy törülközővel. Olyan szép volt, olyan fiatal és
egészségtől duzzadó, hogy Saba majd megőrült az aggodalomtól,
mikor arra gondolt, hogy pár nap múlva újból az életét
kockáztatva repülni fog. – Ne szomorkodj! – mondta szelíden a fiú,
Saba arcát a két keze közé fogva, majd szó nélkül magával húzta
az ágyra, és újból szeretkeztek.
Később, a vacsora utáni kávé mellett Dom azt mondta, hogy ő
a legérdekesebb lány, akivel valaha találkozott, és hogy ha vége lesz
a háborúnak, megtanítja pipázni. Vesznek majd egy kedves kis
falusi házat, melynek az ablakait rózsák fogják befutni, és sok-sok
kisgyerek rohangál majd körülöttük. Saba pedig beutazza a
világot, mint híres énekesnő.
– Szép kilátások – ugratta a lány, hogy palástolja kitörő
örömét. Ez volt az első alkalom, hogy a fiú ilyeneket mondott neki.
– És te mihez kezdesz? Kitartott férfi leszel?
– Író leszek, már mondtam! – vágta rá Dom gondolkodás
nélkül. – De ennyire előre még ne szaladjunk. – A fiú most először
tűnt határozatlannak.
– Babonából?
– Talán.
A hófehér ágyukból ráláttak a lilás színekben úszó égboltra,
majd mikor besötétedett, becsukták a spalettákat, és elhúzták a
sötétítőfüggönyt. Csodálatos volt reggelente együtt ébredni. Mikor
Saba kinyitotta a szemét, és érezte a férfi testének melegét, hallotta
a szuszogását, azon gondolkodott, hogy mindeddig el sem tudott
képzelni ekkora boldogságot.
Visszafelé számolták a napokat. Négy nap, három, majd a
szörnyű, utolsó nap, amikor úgy tűnt, minden, ami eddig oly
csodálatosnak tűnt, elromlik. Az egész egy Domnak címzett
távirattal kezdődött, amelyben az ügyeletes tiszt visszarendelte
Wadi Natrun-i állomáshelyükre. Jövő héten újra bevetésre
indulnak.
Huszonnyolcadik fejezet
Az utolsó nap Ellie váratlanul megjelent a klubban, ahol Saba
Faizával próbált. Ellie rendkívül sápadtnak tűnt, és szokatlanul
egyszerűen volt felöltözve: nem viselt sem ékszereket, sem magas
sarkút.
– Drágám, figyelj – kezdte –, sürgős üzenetet hoztam neked.
Egy Adrian McFarlane nevű férfi telefonált a Programirodától, a
Cecil Hotelből. Ugye, nem mondasz neki semmit a
megállapodásunkról? – Ellie ajka remegett az izgalomtól. – Azt
akarják, hogy szállj vonatra, és menj vissza Kairóba, mert úgy néz
ki, újra összeáll a társulat. Küldtek vonatjegyet is.
Saba szíve majd kiugrott.
– Mikor?
– Nem tudom. Lehet, hogy nekem is veled kell mennem. – Ellie
teljesen magánkívül volt. – Ugye, tényleg nem mondasz semmit
nekik Tariqról? Ígérd meg!
Saba természetesen megígérte.
– De mi lesz Ozan estélyével?
– Megkértek, hogy kölcsönözzek neked pár alkalmi ruhát,
úgyhogy gondolom, még mindig áll. Arra gondoltam, hogy
becsomagolom neked a kéket, az aranyszínűt meg az ezüstöt, amit
a Mena Hotelben viseltél, jó lesz így?
– De hát azok a tieid… Nem vihetem csak úgy el őket. – Az
agya szélsebesen zakatolt. Mi lesz Dommal, mit mondjak majd neki?
– Ne aggódj a ruhák miatt, nem fognak hiányozni – mondta
Ellie, és úgy tűnt, biztos a dolgában. – Csináljuk azt, amit
mondtak.
– Mást nem mondott? – kérdezte Saba.
– Nem, csak ennyit. És ne felejtsd, én mindössze azért vagyok
itt, mert az öltöztetőd vagyok.
Másfél óra múlva Ellie újabb üzenettel tért vissza. Egy férfi a
Programirodától azt kéri, hogy másnap este hétkor legyen a
Mahmoud úti stúdióban, hogy elkészítsék vele a rádiófelvételt a
Katonáink kedvencei műsor, Itt Alexandria beszél című részéhez.
– Nagyon népszerű lány vagy – ragyogott fel Faiza arca ennek
hallatán.
– Igen. – Saba szíve azonban elszorult. Másnap lett volna az
utolsó közös estéjük Dommal. Ennél rosszabb időzítést kitalálni
sem lehetett volna.

Dom először azt gondolta, hogy Saba csak viccel.

– Stúdiófelvétel? Az utolsó esténkén? Biztos nem lehet máskor? –
kérdezte.
Saba csöndben a fejét csóválta. Dom ránézett, és most már
elhitte. Megőrülök érte. Addig hagyd el, amíg nem túl késő!, gondolta
magában.
– Hát, mindenesetre köszönöm, hogy szólsz – mondta
hűvösen.
– Én is csak egypár órája tudtam meg.
– Tényleg?
– Persze!
Délután volt. Az ágyban feküdtek, fejüket egymásra hajtva,
kielégülten, boldogan és ragacsosan az izzadságtól. Pár perce még
azon nevettek, hogy az előző nap Saba mennyire ragaszkodott
ahhoz, hogy kimossa Dom zokniját, és milyen ügyetlenül öblítette
és teregette ki őket. Miközben Dom a lányt nézte, hirtelen, mint
egy sötét folyó, öntötte el a keserűség és bizonytalanság: lelkesen
tervezgetik a jövőt együtt, ami lehet, hogy soha nem jön el. Ez a
probléma: minden olyan bizonytalan és esetleges.
Dom kibontakozott a lány öleléséből.
– Nem tudod áttenni más időpontra? Nagyon bonyolult lenne?
– kérdezte szinte dühösen.
– Nem.
– Ez nevetséges! – Fölkelt az ágyból, és Saba szemébe nézett. –
Ez csak egy felvétel, ahol csak egy dalt fogsz elénekelni.
– Igen, csak egy dalt – könyökölt fel Saba is ingerülten. –
Semmi mást, csak egy nyavalyás dalt, igazán csekélység, úgysem
számít senkinek egy ilyen kis butaság. Rendben, mindjárt
lemondom az egészet, hogy nehogy keresztülhúzzam a kedves
Dom számításait.
– Az én számításaimat? – vonta össze a szemöldökét a fiú.
– Igen, a tiédet.
Lobbanékony természete volt mindkettejüknek, ezen már
sokat viccelődtek, és sejtették, hogy ebből előbb-utóbb konfliktusuk
is lesz. Dom bevallotta, hogy egyszer hatévesen arra vetemedett,
hogy belerúgott anyja lábába, amikor az leültette a zongora mellé,
hogy többet gyakoroljon, és Sábának is voltak hasonló drámai
emlékei a Pomeroy Streetről.
Dom most várta, hogy mikor robban fel a bomba, aminek a
zsinórját ő gyújtotta meg. Saba átviharzott a szobán, mint a villám,
majd a fejéhez vágta, hogy önző, beképzelt, gonosz, és nem törődik
másokkal. Még a lábával is dobbantott egyet hozzá, majd elhúzta a
virágos függönyt, bement a fürdőszobába, és könnyekben tört ki.
Saba indulatos kitörése felbőszítette Domot. Az utolsó
estéjükről van szó, mielőtt visszamegy a sivatagba, és nagy eséllyel
az utolsó romantikus estéjéről az egész életében.
– Te elnyomsz engem! – fújtatott a függöny túlsó feléről Dom. –
Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba viszed?
– Nem nyomlak el! – bömbölte ki Saba.
Ami ezután hagyta el Dom száját, azt maga sem hitte el, hogy
komolyan ő mondja.
– Nem is tudod, hogy milyen érzés elengednem téged több
száz, több ezer olyan férfi elé énekelni, akiket nem is ismersz.
– Te? Engem? Elengedsz? – Saba hangja nem volt sem hangos,
sem hisztérikus, hanem csak fenyegetően halk és nyugodt. – Te
mégis mit képzelsz, ki vagy te nekem? Nem vagyok a tulajdonod,
sőt alig ismersz!
– Nem, hála istennek, hogy alig ismerlek – vágott vissza a fiú. –
Elkényeztetett, önző… – mormogott magában őrült…
– Mit mondtál?
– Semmit.
Dom hallotta, amint a lány szipog odabent. A víz a kádban
egyre följebb és följebb jött, Saba pedig csak lubickolt benne, akár
egy hal a tóban. Dom, nehezen véve a levegőt, felöltözött, és leült
az ablak mellé, fejét kezére hajtva átadta magát az önsajnálatnak.
Haragja olyan gyorsan elszállt, mint amilyen gyorsan jött, de a
szipogást a fürdőszobából még mindig hallotta.
– Saba – szólalt meg komolyan, és cigarettára gyújtott. Vissza
akarta csinálni azt, amit elrontottak.
– Bocsánat, nem hallom. Tudod, túl önző vagyok ahhoz, hogy
meghalljak másokat! – kiabált ki a lány.
 – Mondhatom, nagyon felnőttes viselkedés – mondta már
lágyabb hangon Dom. Fogott egy cetlit, és ráírta, hogy „Ben bir
esegim", ami annyit tett törökül, hogy „egy szamár vagyok". Saba
tanította neki ezt pár napja. Becsomagolta az üzenetet egy török
cukorka mellé, amit a lány annyira szeretett, majd cipőfűzőre
kötötte, és a függönyön keresztül leeresztette a fürdőkádhoz. Csend
lett, mialatt Saba olvasta az üzenetet.
Mikor Dom meghallotta a lány nevetését, hihetetlen örömöt és
hálát érzett.
– Én is! – kiabált ki Saba. – Gyere ide, kérlek!
Ez volt a legédesebb hang, amit Dom valaha hallott.
Elhúzta a függönyt. Nem értette, hogy miért mondott
ilyeneket a lánynak, önzőnek és kegyetlennek érezte magát. Saba
olyan fiatalnak tűnt így, ahogy a kádban feküdt vizes hajjal és a
sírástól bedagadt szemmel. Gyönyörű volt a fénylő barna bőre,
fekete haja pedig úgy lebegett, mint egy hínár a tengerben. Dom
fogott egy szivacsot, és gyengéden megmosta vele a lány arcát,
majd vállát, mellét és hasát. Megtörölgette, majd bebújtak az
ágyba, és sírva, ölelkezve ígérték egymásnak, hogy nem lesznek
legközelebb ilyen buták, s nem bántják a másikat.
Következő reggel Dom korán felébredt, Saba a karjában aludt,
ő pedig éberen figyelte a felettük elszálló repülőgépek zaját.
Életében először megrémisztetté ez a hang.
Felkelt, és kinyitotta a zsalukat. Az égen egy csapat sirály
vonult át a benzingőzös levegőben. A város fele romokban áll, sokan
elmenekültek, és senki nem tudná megmondani, hogy mennyi marad
belőle jövő hétre vagy a következő hónapra, gondolta Dom. Mindenki
csak arról beszél, hogy közeledik a végső, mindent eldöntő
összecsapás…
– Sokan vannak? – kérdezte Saba, aki közben szintén
felébredt, és a fiút figyelte.
– Sok mi? – kérdezett vissza óvatosan Dom. Odasétált az
ágyhoz, és megsimogatta a lány haját.
– Sok repülő?
– Van néhány. – Szokatlan látvány volt, hogy ennyi vadászgép
egyszerre, ilyen látványosan vonul, de Dom azzal nyugtatta
magát, hogy biztosan a LG39-es bázisra tartanak, ahol nagy hiány
volt belőlük.
– Dom, aggódsz?
– Nem – válaszolta a fiú kis hezitálás után. Nem akarta, hogy
kétségek maradjanak a lányban, így hozzátette: – Kérlek, ne
aggódj miattam. Nagyon jól éreztem magamat veled, bocsánat,
hogy tegnap majdnem elrontottam az egészet a buta
viselkedésemmel. – Felállt, becsukta a spalettákat, és visszabújt az
ágyba. – Jaj, Saba, ne! – mondta, és szorosan a zokogó lány köré
fonta a karját. A lány hangtalanul sírt, mélyeket sóhajtva és
nagyokat nyelve. Arca megfeszült, látszott, hogy keserves
küzdelemmel próbál uralkodni magán.
Dom megtörölgette Saba szemét a lepedő sarkával.
– Ez volt életem legjobb hete – simogatta meg, majd
beletemette arcát a lány hajába, és úgy simultak egymáshoz,
mintha életük utolsó pillanatát töltenék éppen együtt.

Másnapi reggelijük ugyanúgy telt, mint a többi napon. Lementek a

Dilawar'sba, és kávét meg croissant-t rendeltek, de egyikük sem
tudott enni. Megbeszélték, hogy a próba és az átkozott felvétel
közötti időben találkoznak.
– Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogod, amikor már ott
leszel – mondta diplomatikusan Dom –, felvidítod az egész
hadsereget.
– Remélem – válaszolta Saba halkan –, ígérem, hogy sietek,
ahogy tudok – mondta, majd az órájára nézett, és megállapította,
hogy jobb, ha indul.
Együtt elköszöntek Ismailtól, aki gyakran megleste őket a
konyhát és a kávézót elválasztó függöny mögül. Mohó,
szégyentelen pillantás volt ez: pár nappal azelőtt beszélgettek a
fiúval, aki azt mondta nekik, nagyon szerencsések, mivel ő az
anyjával él, és nem engedheti meg magának, hogy
megházasodjon. Dom és Saba összenézett erre a váratlan kitörésre:
mindkettőjüket jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy házasoknak
nézik őket.
Kezet fogtak Ismaillal, majd kiléptek a zajos utcára.
Dom megvárta, amíg Saba felszállt a villamosra, és hosszan
integettek egymásnak, amíg távolodott a jármű. Nem volt más
programja délelőttre, azt gondolta, együtt fogják tölteni a napot.
Ahogy látta eltűnni a lányt a villamossal, émelyítő félelem fogta el,
hogy talán nem látja őt többé.
Huszonkilencedik fejezet
Miközben a bazársoron sétált végig, Saba azon gondolkodott, ki is
számára Dom?
Egyszer a gyengéd, egyben vadállati, jóképű szerető, aki
megragadja és magáévá teszi. Máskor a bohókás fiatal fiú, aki
idétlen dalokat énekel neki a fürdőszobából, amíg csak mindketten
nem sírnak a nevetéstől. Tud gyengéd és gondoskodó lenni, mint
amikor teát visz neki az ágyba, és a narancsot gerezdekre szedi
neki, hogy könnyebb legyen enni. Ott van az okos férfi is, aki
lenyűgözi, és ugratja néha, akivel pezsgő vitákat lehet folytatni, aki
mellett nem unatkozik. És ott van az a Dom is, akinek az életét
nem ismeri, és akinek a véres, olajfoltos katonai overallja a szekrény
mélyén pihen. Az a Dom, aki hallgat, és nem árulja el, mi történt
vele.
Saba még mindig nem tudta, miért volt kórházban, és ez
zavarta. Két lehetőséget tudott elképzelni: vagy túl sok barátját
veszítette el, vagy pedig azóta is kísérti őt egy helyrehozhatatlan
hiba. Vagy esetleg szégyelli, hogy Saba kiszolgáltatva, sebesülten,
pizsamában fekve látta meg őt a kórházban? Nem tudta volna
megmondani, hogy ezek közül melyik lehet igaz. Bármikor, ha a
beszélgetés ebbe az irányba terelődött, Dom bezárkózott.
Utolsó estéjükön, a Dilawar'sban ülve, lábuk összeért az asztal
alatt; Saba nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy nem halhat
meg a fiú. Túlságosan szereti őt ahhoz. Olyan intenzíven jött ez az
érzés, hogy szinte haragudott Domra egy pillanatig, amiért ezt
teszi vele, és amiért ilyen keveset lehettek együtt. De ott volt valami
más is, egy zavaró gondolat, amelyet sehogy sem tudott kiverni a
fejéből, bár mélyebben belegondolni sem mert. Volt Sabának egy
része, ami nem foglalkozott Dommal, és örült, hogy szabadon
visszatérhet az énekléshez. Zavaros érzések kavarogtak benne:
vajon ki fog békülni egymással valaha a lelkének ez a két darabja?
Kételkedett benne.
Reggel még egymás mellett feküdtek, majd nem sokkal később
már felöltözve, indulásra készen várta a próbát. Mikor odaért a
bárhoz, mint egy vadállat a titkos búvóhelyére, osont be, és a
következő két órában semmi más nem foglalkoztatta, csak az
énekóra. Nagyon jól haladtak Faizával, és mindketten élvezték az
együtt töltött időt.
A székek még fel voltak pakolva ilyenkor, és áporodott
cigarettafüst lengte be az egész helyiséget. Fentről tangó hangja
szólt. Nem a latin-amerikai változat, hanem az európai, amelyet
Faiza annyira kedvelt, majd Ella Fitzgerald éneke hallatszott le. Az
asszony zenei ízlése kifinomult volt, és változatos: lelke keleti volt,
de művészi mivolta a nyugati zene iskolázottabb dallamait is
kedvelte. Szeretett a híres énekesnők életéről pletykálkodni Sábával.
Különösen megragadta Ella nehéz sorsa, amikor még
bordélyházban kellett dolgoznia.
Faiza dudorászva jött le elé a lépcsőn, füle mögé ceruzát tűzött.
Nem öltözött ki ezekre a délelőttökre: bő otthonkát viselt, és
divatjamúlt papucsot, mintha csak egy átlagos nagynéni lenne.
Csak az estékre változott át, öltött magára rikító, drága ruhákat, és
készítette el gondosan a frizuráját, ami mint kiderült, paróka volt.
Sokat beszélgettek, és így Saba tudott Faiza ambiciózus
terveiről: Ozannak köszönhetően szép sikereket ért el a Földközi-
tenger partvidékén, sokat lépett fel Olaszországban,
Franciaországban és Görögországban, valamint a Közel-Keleten.
Azt tervezte, hogy miután vége lesz a háborúnak, és már eleget
énekelt az angol meg az amerikai katonáknak, egy amerikai
turnéra megy. Akár énekelhetne az Apollóban is, lelkendezett, és
esetleg találkozhatna Ella Fitzgeralddal személyesen! Amikor erről
beszélt, hatvanöt éves kora ellenére Faiza arca kislányosan
felragyogott. Mindig mondogatta, milyen jó, hogy itt van Saba,
mert vele így legalább tudja gyakorolni a helyes angol kiejtést,
miközben Saba pedig az arabtudását tökéletesítheti.
A próbák után együtt teáztak, és irodalomról, költészetről,
férfiakról beszélgettek. Faiza bevallotta a lánynak, hogy amikor
fiatal volt, sokat verte őt a férje, ugyanis jó néhány egyiptomi férfi
nem tartja erényesnek és tisztességesnek azt az asszonyt, aki
nyilvánosság előtt énekel. Sokat szenvedett emiatt, és nagy
fájdalmat hagyott benne a meg nem értés. Furcsa könnyedséggel
mesélte, hogy miután elég pénzt keresett már a fellépéseivel,
valahogyan csak sikerült a férjének megbocsátania, így végre azt
csinálhatott, amit akart, és amiért erre a földre született. Most már
nem foglalkozik senkinek a véleményével, mondta, nem érdekli, ki
mit beszél róla.
 Faiza életében fontos szerepet játszott Ozan apja, aki szintén
gazdag üzletember volt. Ő fedezte fel a tehetségét, mikor egy
beduin esküvőn hallotta őt énekelni, és bátorította, hogy folytassa
ezt a pályát. Miatta mert női ruhában énekelni, és ő volt az oka,
hogy nyelveket tanult, és képezte magát. Neki köszönheti, mondta,
hogy mostanra olyan életet élhet, amilyenről régen csak álmodni
mert. Most már van saját élete, pénze, eltartja saját magát és
szintén özvegy édesanyját, akivel egy Alexandria melletti kis
faluban lakik egy csinos házban. Még kocsija is van, pedig
özvegyasszony errefelé nem engedhet meg magának ilyen luxust,
mesélte Sábának.

Aznap újból az Enta Omri egyik szakaszát gyakorolták. Faiza

szigorúnak bizonyult Umm Kulthum dalával kapcsolatban, aki
letarolta az arab világot az énekével, és jobban tisztelték, mint
Piafot, Fitzgeraldot és Washingtont egybevéve. Még mindig úgy
gondolta, hogy Saba kockázatot vállal ezzel a választással: még ő
maga sem merné soha azt állítani, hogy végig tudná ugyanúgy
énekelni a dalt, ahogyan az eredeti előadó, pedig neki az
anyanyelve az arab. Figyelmeztette Sabát, tartsa szem előtt azt,
hogy nekik mást jelent a zene, mint a nyugati embereknek. Itt a
zene bölcsesség és imádság is egyben. A régi klasszikus arab
énekesek csak pár sort ismételgettek újból és újból, míg a közönség
eksztázisba nem esett. Egy egyszerű koncert is eltarthat akár négy-
hat óráig is. Amikor Umm Kulthum énekel a rádióban, a pékek
nem sütnek, az eladó nem szolgál ki, az anyák hagyják ölükben
pihenni gyermeküket. Mindenfelől érkeznek az emberek, hogy
meghallgassák őt, amikor koncertet ad. Ezért használják ki,
amikor ő szól a rádióban, mind a szövetségesek, mind a németek.
Amit az az énekes tud, az hatalom.
Saba már nem először hallotta ezt Faizától, de most őszintén
remélte, hogy rövidre fogja az elbeszélést. Hamarosan le is ültek a
zongorához, és belekezdtek a próbába. A dal közepén jártak, és
Saba úgy érezte, mélyen a hatása alá került, a dallam bekúszott
lelke legmélyebb bugyraiba. Mikor felcsendült a dallam, és
belekezdett az énekébe, hangja megremegett a fájdalomtól. Dom
életben maradásáért könyörgött.
 – Nagyon jól csináltad! Még soha nem hallottalak ilyen
szenvedéllyel énekelni – dicsérte meg Faiza, mikor szünetet
tartottak. – Ez most innen jött – mutatott a szíve felé –, jó úton jársz
afelé, hogy nagy énekes váljék belőled.
Elmélyülten koncentráltak az énekre, mikor cipősarkak
kopogására lettek figyelmesek. Ellie volt az, csinos fehér ruhában,
tökéletes frizurával. Árnyéka végigsuhant a falon, amint feléjük
haladt.
– Elnézést kérek, amiért csak így berontok – kezdett bele –, de
muszáj gyorsan szót váltanom veled. Csodálatos a dal egyébként,
szinte mint az eredeti.
Saba még mindig a dal hatása alatt állva pislogott a nőre.
Csend volt, az asztal alól hallatszott a kövér macska dorombolása.
Faiza savanyúan mosolygott: egyrészt nem szerette, ha
félbeszakítják, másrészt ki nem állhatta, ha olyan ember látja meg
smink és elegáns ruha nélkül, akit még nem avatott a bizalmába.
– Rendben, öt perc szünet – mondta végül –, addig felmegyek
átöltözni.
– Az isten szerelmére, merre voltál? – esett Sabának Ellie, amint
kettesben maradtak. Egyik ruhaujján egy meglazult gomb
fityegett. A nő megfogta és dühösen letépte magáról, majd eltette a
retiküljébe.
– Nagyon jól tudod, hogy merre voltam. – Sabának kezdett
elfogyni a türelme a felesleges színjátékok miatt. Látta Tariq
aktatáskáját a házban, és majdnem biztos volt benne, hogy a férfi
végig náluk lakott, amíg ő távol volt. – Azt mondtad, ma lesz a
felvétel.
– Akkor is szólhattál volna – tettette magát továbbra is
szégyentelenül Ellie. – Egyébként meg egy férfi érkezett ma reggel
a városba a Programirodától. Felhívott telefonon, és azt mondta,
azonnal látni szeretne. A Karmuz úti irodában vár rád. Kint áll a
sofőr, tudja, merre kell menni, és kifizettem, borravalót is adtam
neki, úgyhogy nehogy adj neki pénzt, ha esetleg át akarna vágni.
Miután ezt letudtad, gyere vissza egyenesen a Patterson-házba,
komolyan mondom. Nincs több elmászkálás!
_____

A Karmuz úton semmiféle iroda nem volt, vagy ha létezett is

valamikor, már régen lebombázták, mint ahogyan a többi épületet
is a környéken. A sofőr gyorsan keresztülhajtott az úton, majd
betért egy névtelen kis sikátorba, ahol pár száz méter után megállt
egy bódé mellett, amiben gyanús, sápadt színű húsokat kínált egy
utcai árus.
A sofőr intett neki, hogy szálljon ki. Mindketten kiszálltak,
majd a férfi elindult az ütött-kopott járdán, elvezette egy belakatolt
ajtajú házig, és bezörgetett.
Odabent kattant párat a zár, majd Cleeve nyitott ajtót.
Szemüveget viselt, haja sötétebb volt, mint legutóbb, és sötét úti
öltönyében úgy festett, mint egy házaló ügynök.
– Elnézést kérek a trükkös szervezésért – köszöntötte Sábát
cigaretta- és mentolszagú lehelettel, majd gyorsan kipillantott az
üres utcára –, de ezúttal nem szeretném, hogy más is tudjon arról,
hogy itt vagyok. Menjünk fel – mormolta halkan –, izgalmas
híreim vannak, elmesélek mindent.
Felmentek egy zsúfolt, rendetlen kis szobába, melynek a
közepén egy dohányzóasztal állt, rajta csikkektől túlcsorduló
hamutál és koszos kávésbögrék sorakoztak. A férfi bőröndje nyitva
hevert a földön, nem lehetett eldönteni róla, hogy be- vagy
kicsomagol éppen.
– Foglaljon helyet – intett egy roskadozó fotel felé. –
Meglehetősen sok minden megváltozott, mióta utoljára
találkoztunk. Hogy érzi egyébként magát? Csodásan fest.
Cleeve elhúzta a sötétítőket, és felkapcsolta a lámpát, ami
kísérteties zöldes fénnyel világította meg az arcát.
– Köszönöm – válaszolta Saba, miközben azon gondolkodott,
hogy ugyanolyan nyugtalanító tud lenni az, ha túl sok minden
történik egyszerre az ember életében, mint az, ha túl kevés.
– Tehát – gyújtott rá egy cigarettára a férfi, és kinyújtóztatta a
lábát –, el kell érnem a Kairóba tartó vonatot, úgyhogy nincs sok
időm, hadd kezdjem rögtön a lényeggel. Megszületett a végleges
döntés, Ozan biztosan Isztambulban tartja az estélyét. A
Boszporusznál van egy háza, mely szebb és biztonságosabb is,
mint az itteni. Szeretné, hogy vele tartson, és számít arra, hogy az
ott lévő klubjában is fellép. Szeretnénk, ha elvállalná, és őszintén
szólva, ott amúgy is nagyobb biztonságban lesz, főként, hogy ön
török származású. Végül is kinek lehet gyanús az, ha egy török
gyökerekkel rendelkező énekesnő a második hazájában lép fel?
Örül ennek?
Saba fejében egy csomó zavaró gondolat kavargott: a vágy,
hogy bátran segítse hazáját, az izgalom, hogy egy új helyen, új
országban énekelhet, és a félelem, hogy Domtól szörnyen távol
lesz, még akkor is, ha a fiú megmondta, hogy a következő
hónapban az összes kimenőjét törölték. Az egész bizonytalannak és
ijesztőnek tűnt.
– Meddig lennék távol? – kérdezte.
Cleeve a legmegnyerőbb mosolyával válaszolt.
– Biztos, hogy nem tovább, mint egy vagy két hétig. Ozan
mindezek mellett nagyon jól fizetne, első osztályú hotelben lakhat,
és mi is magán tartanánk a szemünket. Biztonságban lesz.
– Fizetni fog nekem? Valahogy nem érzem helyénvalónak.
– Persze hogy fog, nagyon gyanús lenne, ha nem tenné.
– És mit kell pontosan csinálnom?
– A válaszom ismét az, hogy lehet, hogy semmit, lehet, hogy
nagyon sok mindent – nézett rá a férfi barátságosan. Elővett a
zsebéből egy térképet, és kiterítette az asztalon. – Hadd
magyarázzak meg pár dolgot. Jelenleg Isztambul a világ
legfontosabb semleges városa, ugyanis nagyjából egyenlő
távolságra van Németországtól, a nyugati szövetségesektől és
Oroszországtól. A város nagyon népszerű a német titkosszolgálat
ügynökeinek körében. Sokan közülük isztambuli bankokban
tárolják a megtakarításaikat, ugyanott, ahol Ozan a klubjaiból
származó bevételt tartja. Nem mindenki érdekes közülük, a
legtöbbjük csak dörzsölt üzletember, aki csak lapul, arra várva,
hogy vége legyen a háborúnak, de lehetnek olyanok is közöttük,
akik életbevágóan fontos információval szolgálhatnak nekünk.
Jelenleg kulcsfontosságú, hogy naprakész információkkal
rendelkezzünk, és előre tudjuk, hogy a németek mit fognak lépni.
A britek tervezik, hogy Görögország elfoglalásával nyomulnak
közelebb. Ebben az esetben az isztambuli felszállópályákat kellene
használniuk, ami azt jelenti, hogy Törökország nem maradhat
továbbra is semleges. – Cleeve elnyomta a cigarettáját, és mélyen a
lány szemébe nézett. – Meg tudná ezt tenni?
Saba állta a tekintetét, úgy válaszolt.
– Igen.
 Cleeve kinyitotta a bőrkötésű noteszát.
– Ozan mindig jól bánik a fellépőivel, ami azt jelenti, hogy
valószínűleg a Pera Palace-ban fog lakni, vagy a Büyük
Londrában. Általában két hétre szerződteti a fellépőket. Ha
bármikor úgy érzi, hogy visszajönne, vagy bármire szüksége lenne,
csak telefonáljon nekem Kairóba – mondta, azzal elővett egy cetlit,
és leírta a telefonszámát. – Annyit kell mondania, miután
felveszem, hogy „Tudna nekem egy szobát foglalni a Gezirah-ba
jövő hétre?" Én ebből tudni fogom, hogy miről van szó. Ha más
nem jön közbe, szeptember másodikától én is Isztambulban leszek,
az Istiklal Caddesin lesz a szállásom, Stephan McFarlane néven.
Hagyok majd egy üzenetet önnek a hotel recepcióján, amit Bill
nagybácsi névvel írok majd alá. Érti?
– Igen.
Cleeve kedvesen mosolygott a lányra.
– Tudja, az embereknek nincs igaza, amikor azt hiszik, hogy a
show-bizniszben az összes fellépő túl érzékeny és nehéz természetű.
Szerintem maga nagyon bátor, ahogy belevágott ebbe, hogy a
hazáját szolgálja, és velünk dolgozzon. Feltételezem, hogy
általában érdeklődnek ön iránt az emberek, megnyílnak
magának… Talán ön mellett kissé megfeledkezhetnek magukról. –
A hangja elhalkult, szinte mintha csak magában beszélne. Felállt,
és eloltotta a zöldes fényű lámpát, majd az órájára nézett. – Ne
haragudjon, muszáj mennem. Biztosan úgy tűnik, hogy állandó
rohanásban vagyok – mondta, mintha Saba nem vette volna észre
ezt magától is.
Majdnem mindenki, akivel eddig a háború alatt találkozott,
vagy halálra unta magát, vagy őrült rohanásban volt. Mielőtt
Cleeve elbúcsúzott volna, figyelmeztette a lányt, hogy
Isztambulban senkinek ne beszéljen semmiről, ne ismerkedjen, és
ne érintkezzen senkivel a hotel személyzetén és azokon kívül,
akikkel nagyon muszáj. Átadott egy borítékot, amelyben egy
vaskos köteg török líra lapult száz font értékben, de hozzátette,
hogy pontosan vezesse azt, hogy mire költ belőle, mert el kell majd
számolnia vele. Ha Ozan fizetni akar neki, fogadja csak el, és miért
ne tenné, hiszen keményen megdolgozik érte, ő pedig olyan
gazdag, akár Krőzus, és amúgy is szereti megjutalmazni azokat,
akikkel elégedett. Rövid gondolkodás után elővett az
aktatáskájából egy kis revolvert, és átnyújtotta a lánynak.
– Nem lesz rá szüksége, de egy ilyen bármikor jól jöhet.
– Azt sem tudom, hogyan kell használni – válaszolta Saba
megszeppenve.
– Nincs nagyon mit tudni rajta, ez olyan, akár egy játék
pisztoly. Annyit kell tenni, hogy céloz és lő, akár egy vízipisztollyal.
A golyót ide kell tölteni.
Saba elvette a fegyvert, és bizonytalanul tartotta a tenyerén. Ez
volt az első alkalom, hogy félt.
– Mikor kell indulnom?
– Még nincs meg a pontos dátum, de Ozan időben fog szólni.
Nemsokára, talán a hét vége felé. Ne aggódjon, jó móka lesz.
Harmincadik fejezet
Amíg Saba próbált, Dom a szállásukon várta, és erősen
koncentrált, hogy ne nehezteljen a lánynak arra a másik életére,
ami elszakítja őket egymástól. Már feltűnt neki, hogy amikor
fellép, annyira megdöbbentően másmilyennek érzékeli őt,
olyasvalakinek, akin osztoznia kell, valakinek, akire felnéz, és kicsit
tart is tőle, valakinek, aki olyan lelkesnek, élettel telinek és
eredetinek tűnik több száz idegen előtt. Ez az érzés még
értékesebbé tette az elmúlt néhány napot, amikor a lány csak az
övé volt, amikor ez a vele kapcsolatban meglévő, mélyen lappangó
kettős kép nem zavarta meg, mert nem volt más, csak Saba és ő.
Semmi más nem számított.
Hogy gyorsabban teljen az idő, elsétált a Rue Fuadra, ahol
betért egy kis ékszerüzletbe. Bent csodálatos zománc ékszereket
árultak. Óvatos mérlegelés után úgy döntött, vesz a lánynak
ajándékba egy gyönyörű kék és ezüst zománc karkötőt, melyre
istenek és istennők képeit festették.
Az üzlet tulajdonosa, egy kövér, félszemű férfi hellyel kínálta,
és ragaszkodott hozzá, hogy igyon meg vele egy csésze mentateát,
mielőtt vásárol. Kezébe vette a finom karkötőt, és részletesen
elmagyarázta a motívumok jelentését.
– Ez a félszemű isten itt Hórusz, a védelmező. Osiris a
feltámadást, a termékenységet pedig Ízisz jelképezi. Óh, és ő itt –
mutatott kövér ujjával egy karcsú derekú, ezüstszarvakat viselő
istennőre – sok mindennek a megtestesülése. Hathor, a zene, tánc és
a szépség ismerője, de ő képviseli Ré isten bosszúálló szemét is, ami
viszont a részegség és a rombolás istennőjévé teszi – magyarázta, és
öblösen felnevetett hozzá.
Dom boldogan lépett ki az üzletből. Úgy érezte, megtalálta a
tökéletes ajándékot a tökéletes személynek, akibe mellesleg
szerelmes volt. Eddig még soha nem merészkedett virágnál és
bonbonoknál tovább, most pedig megkérte az ékszerészt, hogy a
karperecbe gravírozza bele a nevét, és azt, hogy: Enta Omri, Te
vagy az életem.
Alig fért a bőrébe, úgy várta, hogy újból találkozzanak, és
átadhassa Sábának. Gondolta, hogy betér addig egy sörre a tiszti
klubba, ami csak párszáz méterre volt a szállásuktól, de mégis
vonakodva indult el.
Általában mindig nagyon várta, hogy csatlakozzon a
századához, de most valahogy nem érezte ugyanazt az izgalmat.
Tudta, hogy másnap visszamegy, ami azt jelenti, hogy nem lesz
más, mint végeláthatatlan sátortábor, sivatag, bűzölgő latrina, kora
reggeli ébresztők és több száz férfi, leszámítva pár fura egyenruhás
nőt a kiegészítő hadtestből. Most nem várta azt a csontig hatoló
kimerültséget, amit a bevetések után érzett, és nem várta azt az
érzést sem, amikor az életéért, vagyis a le nem zuhanásért küzd.
Gondolatai önkéntelenül is Jackóhoz vezettek. Beugrott az újra
és újra visszatérő rémkép, ahogy a fiú némán üvölt, mialatt kabinja
lángba borul. Lelépett a járdára, hogy az árnyékos sávban
mehessen, és Jacko temetése utáni borzalmas vacsorán
gondolkodott. Jacko szüleivel ült szemben, és érezte magán a fiú
édesanyjának vádló, vad pillantásait: ha Dom nincs, Jacko soha
nem ment volna pilótának, és ezt mindketten tudták.
– Elnézést! – mondta, miután nekiment véletlenül egy idős
hölgynek. Állj, mondta magának. Háború van, mégis mit vártak?
– Hé, Dom! Te anyaszomorító! – Barney magas alakja
emelkedett fel az egyik bőrborítású székből, amint Dom a bárpult
felé sétált.
Dom nagyon megörült Barney-nak. Nem is gondolta volna,
hogy a szerelem ilyen kimerítő tud lenni.
– Hol a búbánatban voltál? – tette fel a kérdést Dom barátja,
pont azt, amitől a fiú tartott.
– Nem mondhatom el! – mondta a torkát köszörülve. – Ki
vagyok száradva.
Barney készségesen elment sörért. Dom szívesen elmondta
volna neki a történteket, talán még vicces anekdotát is kerekíthetett
volna az előző esti vitájukból, Saba haragjából, saját ostobaságából,
de nem most. Az esti veszekedés érzékennyé tette. Éjjel felébredt, és
kiment egy pohár vízért. Amikor visszament, felkönyökölt az
ágyban, és nézte a lányt, amint a gyertya lobogó lángja
megvilágítja az arcát. Nézte, amint gyermeki ártatlansággal alszik,
és hirtelen jövő szégyent érzett. Szerette őt, efelől semmi kétsége
sem volt. Szerette minden vadságával, tehetségével, életenergiájával
együtt. Szeretett volna vigyázni rá, de ehhez meg kellett küzdenie
saját heves természetével is. Nem akarta még egyszer megbántani
Sabát.
– Sajnálom, haver, nincs Beecherük, csak Guinness van – jött
vissza Barney két korsóval a kezében. Elmesélte, hogy a század
nagy része inkább Kairóban tölti a kimenőjét, ahol azt beszélik,
biztonságosabb, viszont ő már annyira unatkozott ott, hogy
kínjában az idős kórházi főnővérrel meg a kisegítő személyzettel
kártyázott esténként, így inkább idejött. – De jó látni téged! Előző
nap voltam az LG39-en, megnéztem, mi a helyzet, mert úgy
röpködtek a kósza hírek arrafelé, mint a kurvák bugyija.
– Jó sok repülőt láttam ma reggel elszállni a kikötő felett –
szólalt meg Dom. – Kíváncsi vagyok, hova tartottak. Vajon
hozzánk?
– Reméljük – válaszolta Barney keserűen –, beszéltem minap
egy szerelővel. Három gépünk is van, ami már az utolsókat rúgja…
Mialatt beszéltek, három ausztrál pilóta lépett be a klubba.
Vadonatúj uniformist viseltek, ami csak még jobban hangsúlyozta
Dom és Barney kopott, viseltes holmijait. Leültek melléjük,
bemutatkoztak, mindenki röviden elmesélte, hogyan került ide.
Egyre többen és többen lettek, és mindenki a nagy, végső
előrenyomulásról beszélt, amire állítólag már nem kell sokat várni.
Dom sóhajtott; mintha csak a vasúti menetrendről beszélgetnének.
Saját magát is meglepte, hogyan hat rá a hír, hirtelen össze volt
zavarodva: egy órája még az ékszerésszel teázott, minden
gondolata Saba és az ajándéka körül forgott, istennőkről csevegtek,
most pedig sürgető vágyat érez, hogy harcoljon, repüljön, olyan
vágyat, melyet nem tud kontrollálni. De most már nem csak
önmagáért érezte ezt: meg akarta védeni a lányt.
Evett egy borzalmasan rossz sajtos szendvicset, és rendelt még
egy sört. Igen, bizonyos értelemben megkönnyebbülés volt újra az
övéi között lenni, anekdotákat és szaftos történeteket hallgatni.
Nagyokat nevetni azon, hogy Buster Cartwright olyan ügyetlenül
szállt le, hogy levitte az egyik indiai szerelő fejéről a turbánt, de
mikor a második sörének a felénél tartott, újra csak Sábán járt az
esze. Látta maga előtt, ahogy a fürdőkádban ül, látta csillogó barna
bőrét, lebegő fekete haját a vízen. Most biztosan énekel, boldogan,
minden mást kizárva maga körül. Annak ellenére, hogy látta sírni
előző este, tudta, hogy erős belül, és örült ennek. Tudta, hogy
szüksége lesz még az erejére.
 Pár sör után fogta magát, zsebre vágta a karkötőt, és
elhatározta, hogy meglepi a lányt, és odamegy a Cheval d'Or elé.
Eszébe jutott, hogy Saba meglepő szigorúsággal a hangjában
figyelmeztette őt, hogy ha nem hívja, ne menjen oda a bárhoz
többet; a lány parancsoló hangja egyszerre szórakoztatta és meg is
lepte: nem volt hozzászokva az utasításokhoz. Úgy döntött, hogy
mivel az utolsó napjukat töltik itt, biztosan elnézi neki a lány. A
legfontosabb, hogy ne rontsák el a kedvüket, ne szomorkodjanak,
mintha utoljára látnák egymást, hanem élvezzék ki az együtt
töltött perceket. Úszhatnának egyet például, tervezgette, amint a
türkiz színekben csillogó tengert figyelte. Elmehetnének a Stanley
Beachre, fürödhetnének egyet, majd innának valamit a part menti
bódékban, utána pedig hazavinné taxival, hogy legyen ideje
felkészülni arra az átkozott rádiófelvételre. Annak ellenére, hogy
kezét-lábát törte igyekezetében, hogy jóvátegye előző esti
kirohanását, agyának egy sunyi kis része még mindig azt súgta: a
franc essen abba a rohadt felvételbe. Ma este csak magának akarta a
lányt.
Biztosan egyenesen idejött, gondolta, amint a Cheval d'Or ajtaja
előtt álldogált, arra várva, hogy nyíljon az ajtó. Vagy valamit mégis
el kellett intéznie, vagy ez egy kivételesen hosszúra nyúlt próba
lehet, így a tűző napon, a kifakult napernyőivel és a kopott, poros
zsalukkal különösen csúnyának és lepusztultnak tűnt a hely. Az
árokban egy kóbor kutya hűsölt, és elmélyülten vakargatta bolhás
bundáját.
Dom erősen figyelt, hátha kihallatszik Saba éneke, de
akármennyire koncentrált, nem hallott mást, csak az utca szokásos
zaját, lovak patáit és a járókelők különböző nyelvű beszélgetéseit.
Gyerekes lelkesedése lassan alábbhagyott, és ingerültség vette
át a helyét. Egy darabig még aszalódott a napon, és próbálta
rávenni magát, hogy ragaszkodjon az eredeti tervéhez, de egyre
kellemetlenebbül érezte magát, mintha kémkedne a lány után.
Úgy döntött, visszamegy a Rue Lepsiusra. Legalább lesz ideje
pakolni.
Az aszfalt felett remegett a levegő a perzselő forróságban,
amint sétált visszafelé. Mostantól, figyelmeztette magát, miközben
a hátát csiklandozták a lecsurgó izzadságcseppek, ki kell zárnia az
érzelmeit. Majdhogynem biztos, hogy amikor visszamegy a
századhoz, parancsnokká fogják kinevezni, Paul Rivers helyére, aki
belefáradt a tisztségébe, és már csak azt várta, hogy visszatérhessen
a családjához. Mostantól emberek élete fog függeni tőle, nem
engedheti meg magának, hogy úgy viselkedjen, mint egy
szerelmes kisiskolás.
Alexandria pedig mostanra hivatalosan is Egyiptom
legveszélyesebb városává vált, de az is elég volt, ha csak
körbenézett az ember: a félelem ott volt az emberek tekintetében,
az elsötétített ablakok mögött és az utcán fel-alá cikázó gazdátlan
kutyák és macskák viselkedésében. Persze maradtak ellenállók a
városban, akik minden veszély ellenére sem voltak hajlandóak
elhagyni a lakhelyüket, és úgy éltek, mintha mi sem történt volna:
úsztak a Kleopátra parton, bárokba jártak, vásároltak, de ez a
néhány ember nem feledtette azt a tömeget, akik pánikszerűen
álltak sorban a bankok és követségek előtt, hogy minél előbb
elmenekülhessenek. Őrültség, hogy itt talált rájuk a szerelem, itt,
amikor Rommel serege bármelyik nap elfoglalhatja a várost. Igen,
meg fogja kérni rá, minden eddiginél határozottabban, hogy
hagyja el a várost, és menjen biztonságos helyre.
Néhány utcagyerek szegődött a nyomába, és aprópénzért
könyörögtek, amiből dohányt vehetnek. A következő sarkon egy
földműves álldogált cukornáddal felmálházott szamarával, és
énekelt.
Mikor hazaért, vagy egy órán keresztül csak ült, cigarettázott,
és várta, hogy mikor hallja meg Saba lépteit, amint kettesével
szedve a lépcsőfokokat rohan föl hozzá, és énekel neki, de nem
hallott mást, csak az utcáról beszűrődő arab beszédfoszlányokat.
Elkezdett pakolni: becsomagolta az utazózsákjába a koszos
bakancsot, nadrágokat, pár pólót és a pisztolyát. Rágyújtott egy
újabb cigarettára, aztán rájött, hogy éhes. Üzenetet hagyott
Sabának, és lesietett, hogy vegyen egy falafelt a legközelebbi utcai
árusnál. Kint az utcán felnézett az égre, és látta, hogy a nap sugarai
aranysárgákká váltak, késő délutánra járt az idő. Pánikolni
kezdett. Mi van, ha nem is volt Saba próbálni? Mi van, ha
feltartóztatták, baja esett, és nem tud segítséget kérni? Mi van, ha
elkapta egy csapat részeg katona, és most egy koszos utcán fekszik
valahol? Vagy esetleg jobban zavarta őt a veszekedésük, mint
amennyire mutatta, és most így bünteti őt?
Órákig sétált fel s alá az utcákon, hátha ráakad, de semmi
nyoma nem volt a lánynak. Elrohant a Programiroda épületéhez,
de senkit nem talált ott, csak egy cetlit, melyen tudatták, hogy az
iroda Kairóba költözött. Lement a Dilawar'sba is, hátha odament,
de csak az öreg törzsvendégek ültek odabent.
Csukott zsalus házak mellett haladt el, szűk kis sikátorokban
rótta az utakat egészen addig, amíg teljesen be nem sötétedett, és
már csak a kovácsoltvas lámpaoszlopok tetejéről világító,
hátborzongatóan halovány kék fény világította meg a lépteit.
Azon gondolkodott, hogy lehetséges-e, hogy beleőrült a
féltékenységbe, hiszen az érzés azóta ott bujkált benne, hogy
először meglátta a lányt. Aztán eszébe jutott az is, hogy az egész
csak egy átverés volt, nem több, mint egy trükk, egy délibáb.
Mikor kiképezték, elmagyarázták nekik ennek működését, azt,
hogy hogyan láthatnak hegyeket, folyókat és tavakat maguk előtt,
amikor valójában semmi más nincsen előttük, csak a végtelen, forró
sivatag. Isten segítse, ha kiderül most, hogy az elmúlt négy nap
csak tévedés volt, az együtt töltött szenvedélyes, boldog pillanatok
nem voltak valódiak. Mostanra már majdnem biztos volt abban,
hogy a lány elment a városból. Hat órakor gondolt egyet, és
elindult a klubhoz, ahová Saba próbálni ment reggel. Valaki csak
tudja, hogy hová tűnt!
Ragyogóan szép este volt. A nap már lebukott a kikötő felett,
de a nap utolsó sugarai még arany, bíbor és lilás színekre festette a
felhőket, mintha az időjárás is őt gúnyolná. Micsoda egy bolond
voltam, hogy azt hittem, megmarad mellettem ez a lány, gondolta.
Amikor kimerülten zihálva odaért a bár elé, megállt egy
pillanatra, majd dörömbölni kezdett az ajtón. Pár percig nem
válaszolt senki, majd belerúgott egy nagyot, amire kinyílt az
emeleti ablak, és egy idős hölgy hajolt ki rajta. Haja csuromvizes
volt, és fejére tapadó tincsei között kilátszott rózsaszínes fejbőre.
– Hol van? – kiabálta Dom szinte magánkívül. – Hol van Saba?
A nő visszakiabált, hogy várjon, majd kaparászás hallatszott
belülről a zárnál, és végre kinyílt az ajtó. Beletelt pár másodpercbe,
amíg Dom felismerte, hogy Faiza Mushawar áll előtte smink
nélkül. A kora esti fényekben sárgának tűnt az arcbőre, ráncos volt,
szemöldökét pedig irreálisan magasra festette egy barna ceruzával.
 – Mit akar? – kérdezte gorombán. – Ki maga?
– Dominic Benson vagyok – válaszolta. – Biztosan emlékszik
rám, kell, hogy emlékezzen, Sabával találkoztam itt az ön
szobájában.
Faiza értetlenül bámult a fiúra.
– Nem, nem emlékszem – mondta. Egy zöld szemű macska
jelent meg mögötte, hogy kiosonjon, de a nő a lábával elállta előle
az utat. – Sok férfi jár erre.
– Kérem! Merre van most? – Elmondta, hogy reggel vissza kell
mennie a sivatagba, és hogy egész délután a lányra várt, akivel
ebédidőben kellett volna találkoznia. Amíg beszélt, a nő az ajkát
rágta, és a fejét rázta.
– Nem tudom, hová ment – mondta végül, és kipillantott az
utcára a férfi válla fölött. – Talán egy koncertre, lehet, hogy egy
másik városba. Az emberek nem maradnak sokáig errefelé
mostanában – mondta egy vállrándítással, mintha azt sugallná:
Mit várt? Ő egy énekesnő, itt pedig háború van. A dolgok nem ok
nélkül történnek.
– Nem tudja véletlenül, hogy mikor jön vissza? – próbálkozott
Dom olyan kedvesen, amennyire csak ki tudta préselni magából.
A nő újból megvonta a vállát.
– Soha nem biztos, mikor menni dolgozni – válaszolta most
határozottan erősebb akcentussal, mint az előbb. – Kérdezze a
briteket. Én nem tudom.
Dom hirtelen úgy érezte, mintha a nő azt is le szeretné tagadni,
hogy egyáltalán ismeri a lányt.
– Nem emlékszik rá, hogy kivel volt itt a városban? – Egész
délután ezen gondolkodott, de nem jutott eszébe: Palmerston,
Petersen talán? Mathieson? Mindig olyan izgatott volt a
találkozásuktól, hogy nem figyelt igazán a nevekre.
Az öreg hölgy szeme elkerekedett egy kicsit.
– Nem.
Ne szórakozz velem, te vén szatyor, tudom, hogy sokkal többet
tudsz, és hogy jól beszélsz angolul, gondolta magában dühösen
Dom.
– Figyeljen, kérem – mondta szinte könyörögve, mikor
legszívesebben ordított volna. A nagy perzsamacska hunyorítva
nézett rá, a lemenő nap megcsillant a szemében. – Mushawar
asszony, kérem, segítsen. Tudom, hogy ön tanította Sabát, aki
nagyon tiszteli önt. – Közben Domnak azon járt az esze, hogy
néhány óra múlva jön érte a teherutó, ami kiviszi a sivatagba az
állomáshelyükre, és talán soha nem látja többé a lányt. – Kérem –
könyörgött.
A nő vékony szemöldöke még jobban felhúzódott. Egy
pillanatra úgy tűnt, hogy megsajnálta a fiút, és mindjárt
megenyhül, de végül behúzódott, és csak ennyit mondott:
– Sajnálom, de nem tudom. Ő reggel próbál, jó lenni nagyon,
de most már nincs itt. – Azzal becsapta az ajtót.
Dom kifogyott a tervekből. A következő órákat azzal töltötte,
hogy sorra járta az angolok által is látogatott helyeket, hátha
valamilyen csoda folytán rábukkan Sabára, de hiába. A Cecil nevű
bár tele volt a női kisegítő hadosztály tagjaival, néhányan közülük
reménykedve mosolyogtak felé. Természetesen semmit sem tudtak
Sabáról, csak annyit mondtak, hogy szörnyen ostoba lehet, ha a
városban maradt.
Teljesen sötét volt már, mire Dom hazaért a kis lakásba. A
kikötő felől a ködkürt hosszú, panaszos búgása hallatszott. Leült
egy székre, és arcát kétségbeesetten a kezébe temette.
Dom másnap reggel hétre beszélt meg találkozót Barney-val a
bár előtt, ahonnan együtt fognak visszamenni a táborba. A barátja
szerzett nekik fuvart; egy áruszállító teherautó fogja elvinni őket,
aki az ellátmányukat szállítja. Az utána következő napon az egész
század megkapja az utasításokat. Hosszú időre ez volt az utolsó
kimenője, ami ezek után kezdődik, az könyörtelen, megállás
nélküli harc lesz. Anélkül fog meghalni, hogy elköszönne tőle.
Majd beleőrült a gondolatba, hogy elpazarolta az értékes idejét.
Próbált megnyugodni. Megborotválkozott, megágyazott, és
bepakolta a maradék holmiját a bőröndbe: a térképet és a zoknit,
amit még Saba mosott ki neki. Ekkor látta meg az üzenetet:

„Sürgősen el kellett utaznom egy koncertre. Nagyon sajnálom.

Remélem, hamarosan, vissza tudok jönni. Bízz bennem, szeretlek.

Saba"
 Még sokszor egymás után elolvasta az üzenetet. Nem hitt a
szemének: ilyen röviden, ilyen könnyedén búcsúzik el tőle? Nem
hagyott meg címet, azt sem árulta el, hová megy, könnyedén
lerázta őt.
Látta, hogy a lány összepakolt, amikor itt járt: eltűnt a
fogkeféje, a fésűje, a szappan, amit hozott. A ruháit is elvitte, kivéve
a kis pirosat, ami első találkozásukkor volt rajta. Dom leakasztotta
a fogasról, és leterítette az ágyra. Mellé feküdt, mélyen beszívta a
belőle áradó jázmin- és rózsaillatot, majd keserves sírásra fakadt.
Becsapva érezte magát. Soha nem hitte volna, hogy a szerelem
ennyire tud fájni, mintha valaki tiszta erőből gyomorszájon rúgta
volna.
H a rmi n c e gye di k fe je ze t
TÖRÖKORSZÁG

Esteledett már, mikor Isztambulhoz közeledtek. Saba a zajos

repülőn ült, három széksorral Ozan mögött, és próbálta
összeszedni a gondolatait. Az a szörnyű érzése támadt, mintha egy
lidérces álomban lett volna, ahol teljesen kicsúszott az irányítás a
keze közül. Az események túl gyorsan követték egymást,
gyorsabban, mint ahogy azt fel tudta volna dolgozni. Nem értette,
hogy került ide, és miért ketten utaznak? Hol van Ozan felesége?
Miért nincs más kísérője? Mit csinálhat most Dom, és mit
gondolhat róla azok után, hogy olyan hirtelen távozott.
Ellie-vel heves vitájuk volt indulás előtt.
– Nem mehetek el úgy a városból, hogy semmit nem mondok
Domnak! – kiabálta Saba. – Ebédre vár, holnap pedig ő is indul
vissza a századához… Engedj, muszáj még elmennem hozzá,
hogy megmagyarázzam!
Ellie közben a ruhákat, cipőket, amelyekre mindeddig olyan
kényesen ügyelt, hogy egyesével csomagolta őket selyempapírba,
most hajtogatás nélkül, rohamtempóban dobálta be az
utazótáskába. Nem volt másra idő.
Karját széttárva, hevesen gesztikulálva kiabált vissza Sabának.
– Nem lehet! Tudom, hogy őrültség az egész, ami történik, de
húsz perc múlva itt lesznek érted, és indul a repülőtök! Ezen én sem
tudok változtatni! Semmit nem tehetek, nem érted? – Ellie szeme
vörös és táskás volt a szokásos vakolatnyi vastagságú smink nélkül.
– Én is borzalmasan érzem magamat, hidd el. Mostantól nincs
munkám, nincs hová menjek. Elegem van abból, hogy mások
döntéseitől függ az életem! Ráadásul Tariq is dühös rám.
A végén sikerült megegyezniük abban, hogy Saba hagy egy
üzenetet Domnak, Ellie pedig, amint lehet, elviszi neki, így
legalább tudni fogja, hogy nem szándékosan tűnt el.
Saba kétségek között gyötrődött: mennyit mondhat el? Mi az,
ami még Cleeve figyelmeztetése ellenére is biztonságos lehet? A
végén megírta a szívtelennek tűnő, sietős üzenetet. Arca lángba
borult a szégyentől, ha arra gondolt, mit fog szólni ehhez Dom.
Talán azt fogja hinni, hogy neki könnyed szórakozás volt csupán
az egész?
– Leülhetek egy kicsit? – Ozan közeledett felé a székek között
egyensúlyozva, úgy tűnt, barátságos akar lenni. Zömök testével
olyan közel ült le Sabához, hogy a lány kezdte kellemetlenül érezni
magát, főként, mert amúgy is émelygett már a repülőúttól. – Örül
neki, hogy változott az útiterv? – kérdezte a férfi, túlüvöltve a
motor zaját. – Járt már máskor is Törökországban?
Ozan érdeklődve várta a lány válaszát, udvariasságának és
kedvességének teljes tudatában. Sabának a legkevésbé sem volt
kedve csevegni, mikor semmi másra nem tudott gondolni, mint
Domra.
– Úgy emlékszem, azt mondta, az édesapja török –
próbálkozott tovább Ozan.
– Igen, még kisfiú volt, mikor elhagyták az országot – kiabált
vissza Saba. – Az apám sokat utazik… Sokat utazik – ismételte
meg, mikor látta, hogy a férfi nem hallja. Remélte, hogy pár
mondat után Ozan is belátja, hogy a repülő nem a legalkalmasabb
hely a csevegésre, de nem így történt. Az apjáról való
beszélgetéshez pedig végképp nem volt kedve.
– És melyik városból származik? – Úgy tűnt, Ozannak feltett
szándéka volt az udvarias csevegés.
– Egy kis faluból, Üsküdar környékéről. A nevét elfelejtettem,
nem mesélt róla sokat.
– Ó, az Üsküdarból a Fekete-tengerhez vezető út nagyon szép
– mondta Ozan. – Gyönyörű helyek vannak, megmutathatok
párat, ha ott leszünk. Ne aggódjon – tette hozzá barátságosan –,
nagy élménye lesz az életének! Életének nagy élménye – javította
ki magát.
Saba lenézett a repülő kerek kis ablakain keresztül, és látta,
hogy sok-sok kilométerrel alattuk a nap utolsó rózsaszín sugarai
beragyogják a kopár domboldalakat. A repülő motorja egyenletes
morajjal zúgott.
– El is felejtettem megkérdezni, hogy tetszettek az órák
Faizával? – érdeklődött Ozan.
– Ó, nagyon is. Előtte csak pár török gyerekdalt ismertem, és
arabul szinte semmit.
Ozan fészkelődött az ülésén, és megrázta a fejét.
– Sajnos nem lesz szükség már az arab dalokra. Bejrútban
vettük volna hasznát, de itt Isztambulban a török barátaim
közelebb állnak a nyugati zenéhez – mondta büszke mosollyal a
szája sarkában.
Saba egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódottságot,
mint egy szorgalmas diák, aki lelkesen tanult arra a vizsgára, amit
az utolsó pillanatban lefújnak. Ozan olyan lelkesnek tűnt először,
amikor arabul énekelt neki, most pedig úgy csinál, mintha csak
arról lenne szó, hogy sajtos vagy mogyorós süteményt rendeljen-e
az estjére.
– Zenekar is lesz önnél? – kérdezte Saba, és közben gyorsan
figyelmeztette magát: Légy észnél, nehogy véletlenül olyan dologról
beszélj, amiről nem szabad. Okkal van itt, feladatot kapott, amit
végre kell hajtani. Erre kell koncentrálnia, semmi másra, gondolta,
mert koncentrálás nélkül elveszíti a kontrollt az érzelmei felett, s
máshogyan nem fogja tudni elviselni Dom hiányát.
– Igen, mégpedig első osztályú – bizonygatta Ozan. – Amint
megjelent egy új lemez Londonban vagy Párizsban, én mindig
beszereztem nekik, hogy naprakészek legyenek – vigyorgott a
lányra.
– Én már nagyon izgatottan várom, és ön? – Saba valóban
izgatott volt.
– Természetesen, jó lesz végre távol lenni egy rövid időre az
üzleti ügyektől – válaszolt a férfi. – Veszélyes dolog tud ez lenni, a
talaj pedig egyre forróbb.

Mikor Dom másnap felébredt, Saba után kutatott a kezével, de

csak a gyűrött lepedőt markolta. Lent a hallban megcsörrent a
telefon. Dom lélekszakadva rohant le, abban a reményben, hogy
esetleg Sabáról kap hírt. Arca a telefon fölötti tükörben olyan
gyűröttnek és kimerültnek tűnt, hogy szinte alig ismert magára.
– De jó, hogy még mindig ott van – szólt bele egy halk női
hang a recsegő vonalba –, Saba barátnője vagyok, Eloise. Francba,
elnézést, nagyon rossz a vonal… – Pár pillanatig néma lett a vonal,
majd újra visszajött. – Megkapta Saba levelét? … Igen? Akkor jó.
Tudnia kell, hogy nagyon gyorsan kellett indulnia, de egyébként…
Értem… Tehát holnap indul… vagy ma? Egyébként… igen, nem,
elnézést, mit mondott? Francba. – A vonal pár másodpercre újból
megszakadt, majd megint visszatért. – Nagy rohanásban volt,
nekem sem mondta el részletesen, hogy hová kell mennie. Beszélt
egy estélyről, vagy egy újabb koncertről… A lényeg, hogy szeretné
tudatni önnel, hogy jól van, és mihelyst lehetséges, kapcsolatba lép
magával. Egyelőre még ő sem tudta biztosan, hogy hol lesz… igen,
tudom, hogy nagyon rejtélyesen hangzik… Hogy a címét? Nem,
nem… Igen, én csak a kísérője voltam itt, és a ruháit kölcsönöztem.
Szerintem a legjobb, ha a Programirodának címezi a levelet,
Kairóba… Igen, ők fogják… A fene essen a rossz vonalakba… igen,
továbbítani fogják. Igen, az volt az érzésem, hogy csak rövid időre
ment… Igen, sajnálom! Sok szerencsét, viszonthallásra!

Dom egyedül ült hátul a teherautón, így legalább volt ideje

gondolkodni. Szigorúan felmérte a jelenlegi helyzetét: Barney
barátja mondta neki egyszer szellemesen, hogy nekik most három
feladatuk van itt: enni, repülni, gyilkolni. Ők ezért vannak itt, főleg
most, amikor a németek egyre közelednek, és hamarosan eldől a
háború kimenetele. Sábát egyszerűen ki kell zárnia a
gondolataiból. Nem engedheti meg magának, hogy vele
foglalkozzon, a vele kapcsolatos érzelmeit ki kell kapcsolni, akár
egy járó motort. Ha nem teszi, az megölné őt.

Mikor visszaértek az állomáshelyre, összeállt egy csapat, és focizni

kezdtek a homokban. Erre a pár órára könnyűnek érezte magát, a
benne tátongó ürességet mintha sikerült volna félretennie. A játék
után söröztek egyet Paul Riversszel, a parancsnokukkal, aki
bejelentette, hogy mivel teljesítette az előírt kétszáz óra repülést,
leszerelhet. Még az elgyötört, kosztól és homoktól sebes arca és
karikás szeme sem tudta felülírni a boldog, megkönnyebbült
mosolyát.
– Dom, téged akarnak kinevezni a helyemre, legalább addig,
amíg ilyen nehéz időket élünk. Csupa móka és kacagás lesz – tette
hozzá Rivers sötéten.
 De Dom örült. Megtisztelve érezte magát, erőt adott neki, és
további értelmet nyert az, hogy itt van. Valami olyasmi volt ez, amit
más körülmények között örömmel újságolt volna el Sábának.
Barney kinyitott Domnak egy újabb üveg meleg sört, és
koccintottak a kinevezésére. Később, már az éjszakai holdfény
alatt, lejátszottak egy parti sakkot, amikor barátjából kibukott a
kíváncsiság.
– Meg akartam már kérdezni, hallottál azóta arról a
programirodás lányról?
A kérdés mint egy bombatámadás rombolta le Dom pillanatnyi
nyugalmát. Nemtörődöm mosolyt erőltetett az arcára, és úgy
válaszolt.
– Dehogy hallottam.
Csendben fejezték be a játékot. Senkinek sem akart beszélni
Sabáról, de miután Iszmáilijában találkoztak, annyira boldog volt,
hogy muszáj volt megosztania valakivel, így elmesélte a
barátjának. Barney, akinek már volt dolga egy-két programirodás
lánnyal, azon nyomban belekezdett a Fehér bőrű szeretőről álmodom
én című nótába, majd együttérzőn Dom vállára tette a kezét.
– Figyelj rám, nagyon fontos bejelentenivalóm van.
Mindegyikünk, igen, mindegyikünk volt már szerelmes
programirodás kis pipikbe. Légy óvatos, sokan szeretik őket. –
Barney olyan magától értetődően mondta ezt, mintha csak azt
magyarázta volna, hogy a nap keleten kel fel.
Dom nagyon dühös volt magára, hogy mesélt neki Sabáról.
Nyolc körül, mikor már teljesen besötétedett, elpakolták a
sakk-készletet, és lefeküdtek aludni. Mindketten kimerültek voltak.
Dom ledőlt a kényelmetlen tábori ágyra, betakarta magát a vékony
pokróccal, és behunyta a szemét. Szinte fizikai fájdalmat érzett
Saba hiányától. Túlságosait fájt neki ahhoz, hogy dühös legyen, és
túl idősnek érezte magát ahhoz, hogy sírjon, pedig legszívesebben
zokogott volna. A lány elment, és fogalma nem volt róla, hogy
látja-e még valaha.

A következő reggel rövid eligazítást tartottak. Bingley parancsnok,

egy nyúlánk férfi a Központi Légibázistól, elmondta nekik, hogy a
hosszú várakozásnak vége. Nincs több árnyéklövészet,
terepszemle, próbakörök és izzadt ingben való várakozás arra,
hogy történjen valami. Az összes kimenő törölve van, és ez az egész
századra érvényes, általános készültséget rendelt el.
Dom huszonhat fiatal férfi között ült, és hallgatott. Látszólag
nyugodtan, az izgalom és a lelkesedés leghalványabb jele nélkül
fogadták a hírt, miközben fejük szinte megfőtt a vastag katonai
sapka alatt, és belül mindenkinek a torkában dobogott a szíve.
Bingley a figyelmüket kérte. A brit titkosszolgálat életbevágóan
fontos információ birtokába jutott. Augusztus 30-án, teliholdkor
Rommel seregei rajtaütésszerű támadást terveznek a szövetségesek
déli szakaszán, akik el-Alamein közelében állomásoznak. Éjszaka
fognak támadni, terveik szerint a frontvonal egy gyengébb részén,
Munassib és Qaret El Hunyuant között. A németek úgy tudják,
hogy ez egy viszonylag elhanyagoltabb rész, ahol nem kell túl erős
ellenállással számolniuk. Ha a támadásuk sikeres lesz, és megnyílik
az út előttük Alexandriába, akkor csak a jóisten tudhatja, mi fog
következni.
– A mi dolgunk tehát – folytatta szigorúan –, hogy
meghiúsítsuk a tervüket, és szétzúzzuk a Luftwaffét, mindezt a
következő tíz napban!
Bingley farkasszemet nézett az előtte ülő fiatalokkal. Egytől
egyig mindenkin végigjáratta a tekintetét, mintha gyötörné a
gondolat, hogy vajon kik lesznek azok, akik túlélik a következő
időszakot, és kik halnak meg.
– Remélem, mindnyájan kialudták magukat, mert az
elkövetkező időkben nem nagyon lesz erre lehetőség. A Vickers
Wellington bombákat fogják az LG91-es bázisra kísérni, a gépek
folyamatosan érkeznek – tájékoztatta őket, majd még egyszer
elmondta, hogy ne is álmodjanak kimenőről mostanában. Dom
megkönnyebbülten hallgatta. – Bármi kérdés?
– Mennyi ideig fog tartani ez a rendkívüli állapot?
– Reményeim szerint gyors küldetés lesz – válaszolta Bingley. –
Pár nap, de az intenzív lesz. – Újra körbejárt a tekintete a
pilótákon. – Ha Rommelnek sikerül áttörni, és elfoglalni
Egyiptomot, akkor tökéletes kifutópályát biztosítunk a németeknek
ahhoz, hogy a mediterrán térség többi országát is lerohanják. Ha
megállítjuk, akkor úgy gondolom, hogy jó eséllyel hamarosan vége
a háborúnak.
 – Köszönjük a tájékoztatást, uram! – állt föl Dom a többiekkel
együtt, miután a parancsnok befejezte.
– A legjobbakat kívánom mindannyiuknak – válaszolta
Bingley, majd együtt visszaindultak a sátrakhoz.
Bingley bizalmasan megjegyezte, hogy aggasztják a hírek,
miszerint az új Kittyhawkokkal műszaki probléma van. Úgy
hallotta, hogy az oxigénmaszkok néha minden ok nélkül
kinyílnak, és időnként eltömítődnek a homoktól. Ezenkívül azt is
beszélik, hogy csak tíz működőképes Spitfire-ük maradt, amiből
már csak hat van, ami bevethető, a másik négy határozottan elérte
a nyugdíjas kort. Mikor megkérdezte Domot, hogy készen áll-e
arra, hogy visszarepüljön vele másnap a főhadiszállásra, hogy
elhozzon onnan egy jó állapotban lévő Spitfire-t, Dom azonnal
igent mondott.
Legalább végre történik valami, ami elvonja a figyelmét.
H a rmi n c ke tte di k fe je ze t
ISZTAMBUL

Isztambulba egy gyönyörű luxusautó gördült be eléjük a

kifutópályára; egy 1934-es Rolls Bentley, ritka darab, világosította
fel Ozan Sabát, és gyengéden végigsimította a kocsi oldalát.
Javasolta, hogy tegyenek egy rövid városnéző túrát, mielőtt
kimennének az Amavutköyben található üdülőjéhez, ami mintegy
tíz kilométerre volt a városközponttól.
Végighaladtak a naplemente színeiben fürdő városon. Lent a
kikötőben mindenféle hajó, komp és csónak ringatózott a hullámzó
tengervízen, fölöttük zajos sirályhad keringett. A házak közül a
minaretek mint megannyi tűhegy magasodtak az ég felé, az utcán
hömpölyögtek a járókelők és a különböző csecsebecsét áruló
kereskedők. Saba mintha egy álomba csöppent volna, csak tátotta
a száját a kocsi hátsó ülésén.
A bizánci korban emelt falak mentén haladtak el a kátyús
utakon, a Bentley csak úgy rázkódott alattuk. A külvárosi részen
Saba megbámult két, az út szélén, sámlin ülve zöldséget hámozó
asszonyt, mellettük pedig buggyos török nadrágot viselő férfi
árulta a simitet, a gyűrű alakú szezámmagos péksüteményt a
petróleumlámpa fénye alatt. A városközpontba érve meglepődött,
hogy mennyire elegáns, nyugati stílusú negyedben találták
magukat. A nők gyönyörű selyemsálakban, kiskalapban, a férfiak
pedig öltönyben, fehér pólóban korzóztak. Nem így képzelte el
Isztambult, azt gondolta volna, hogy csupa Tansuhoz hasonló,
kendős öregasszony lakja, meglepődött, hogy Cardiff
legdivatosabb negyedeit is leköröző eleganciával találkozik. Ozan
vidáman figyelte csodálkozó tekintetét.
– Tehát, mi a véleménye a városról?
– Gyönyörű – válaszolta halkan. Ügyelj a szavaidra,
emlékeztette magát sietősen. Nem volt felkészülve arra a sokkra,
ami érte, most érezte át igazán annak a súlyát, hogy valójában
életében először jár édesapja szülőföldjén. Lépten-nyomon
felismerte őt a járókelők sötét szemében, hajában, egyenes
tartásában. Elkapta róluk a tekintetét. Vajon mit gondolhat most
róla az ő konok édesapja?

Lassan kiértek a városból, és a Boszporuszt elhagyva a part mentén

haladtak tovább. A hold már magasan fent járt az égen, ezüstös
fényével kísértetiesen világította meg a kopár tájat és a hullámzó
tengert.
A család nyári rezidenciájára tartanak, magyarázta Ozan,
majd mesélni kezdett a családi kapcsolatairól; 1923-ban, miután az
Oszmán Birodalom felbomlott, és Törökország köztársasággá vált,
az arisztokrácia felső köreiből sokakat száműztek. Közülük sokan a
környező országok nagyvárosaiba, Kairóba, Alexandriába és
Bejrútba menekültek, így nekik is van rokonuk, akinek mennie
kellett; ők azóta az egyiptomi királyi dinasztiába házasodtak be, és
nagyon jól megy nekik az üzlet, dicsekedett el. Saba nem tudta
eldönteni, hogy mit gondoljon a meséitekről, vagy hogy miért
mondja el neki ezeket a férfi, de egy dologban biztos volt: Zafer
Ozan az az ember, aki szereti, ha van hallgatósága.

Saba arra ébredt, hogy valaki gyengéden megérintette a vállát.

– Megérkeztünk – mondta a férfi.
Saba kinézett az ablakon, és elámult attól, amit látott. A
holdfényben fürdő ház közvetlenül a tengerparton állt; gyönyörűen
megmunkált, egymáshoz kapcsolódó faelemek alkották a falakat,
amitől úgy tűnt, mintha egy hatalmas, mesebeli csónak állna
előttük.
Ozan mélyet sóhajtott, kiszállt a kocsiból, és meglazította a
nyakkendőjét.
– Csinos, nem igaz?
A hűvös tengeri szellőbe citromfa és jázmin illata vegyült.
Yalisnak hívják ezeket a tengerparti villákat, magyarázta Ozan
büszkén, és rámutatott a tenger fölött hosszan elnyúló teraszra,
amire a házból lehetett kimenni. Alatta motorcsónakok billegtek a
vízen.
– A következő két éjszakán itt fogjuk önt vendégül látni, utána
pedig elfoglalhatja a szobáját a Büyük Londra Hotelben, ami közel
van a bárhoz. De ma este ne foglalkozzon a munkával – mondta,
mikor észrevette, hogy Saba a tenyerével egy ásítást próbál
leplezni.
– Inkább aludjon egy jót. A szobája a tengerre néz, így
hallhatja majd a tenger hullámzását.
Leyla a csupa márvány hallban várta őket. Tekintete felcsillant,
amikor meglátta a férjét, és annak ellenére, hogy nem csókolták
meg egymást nyilvánosan, érezni lehetett, hogy izzik közöttük a
levegő. Gyengéden megsimogatták egymás karját. Három, éjfekete
szemű kisgyerek az asszony mögött várakozott; Saba
megállapította, hogy ugyanolyan méretes orruk van, mini az
apjuknak. Szégyenlősen odasomfordáltak, és megölelgették az
apjukat.
– Miss Tarcan, örülök, hogy újra látom! – nyújtotta Leyla Saba
felé a kezét. – Remélem, jól fogja érezni magát velünk. A férjem
igazi sztárt csinál majd magából! – tette hozzá nevetve.

Leyla körbevezette Sabát a házban és a hozzátartozó gyönyörű

kertben. A hely lenyűgözően szép volt: a lépcsőzetes
virágágyásokban illatos gyógyfüvek és citrusok burjánzottak. Egy
szőlőlugason áthaladva a kifogástalanul tiszta istállóba értek, ahol
Ozan arab telivérei és gyerekeinek pónilovai sorakoztak a hűvös
karámban. Az udvaron három páva kapirgált az olajfák alatt; az
egyik hangos rikoltozásba kezdett, amikor elhaladtak mellette.
Leyla udvariassága mögött érezhető feszélyezettség húzódott
meg. Saba kíváncsi lett volna, hogy vajon azért van-e ez, mert
szívesebben lenne pár napig kizárólag a családjával, vagy pedig
azért, mert egyszerűen már unta a háborút meg a sok partit, amit a
férje szervezett. Bármi is volt az oka, a felszínen kifogástalanul
udvarias és kedves maradt.
– Sok énekes megfordult már nálunk, szerte a világból –
mondta, és ahogyan a férje is, látszott, hogy ő is nagyon büszke
kozmopolita mivoltukra.

Ebéd után Saba lepihent a Boszporuszra néző tágas, szellős

szobájában. A szobát csillogó eleganciával rendezték be: középen
egy aranyszínű selyemhuzattal letakart, magas lábakon álló
franciaágy volt, amelyet úgy helyeztek el, hogy amikor az ember
feküdt rajta, minden irányban rálátott a tengerre, így úgy érezhette
magát, mintha egy fényűző csónakból nézelődne. Az ágy fölött
egy ágas-bogas üvegcsillár világított. A helyiség végéből nyíló
fürdőszobát márványlapok borították, az ablak mellett pedig
hatalmas fehér kád állt, a falak színéhez illő rézcsapokkal.
Ozan ebédnél eldicsekedett azzal, hogy a világ legjobb
építészei tervezték a nyaralóját, és az utolsó kilincsig a
legmodernebb eljárással kiviteleztek mindent, így övé a környék
legpompásabb háza, hiába maradt fent még pár szép villa a
birodalmi időkből, azok berendezése messze elmarad ettől.
Saba, a repülőúttól és az elmúlt napok eseményeitől még
mindig kimerülve, mély álomba merült. Amikor felébredt, a hold
már magasan járt, a fekete színű vízen ezüsthidat képezve. A
messzeségben ki lehetett venni Ázsia partját és Isztambul messzi
fényeit. Felült az ágyban. A csendet csak a hullámok csattogása és
egy távoli hajón szóló halk dzsesszzene törte meg. Olyan messzi
volt mindentől, amit ismert és szeretett, és olyan messzire volt
Domtól, hogy szinte már fájt belegondolnia. Mintha egy
cérnaszálon lebegne, valahol félúton álom és rémálom között.
Eszébe jutott Tansu története a háremhölgyekről, akik szökni
próbáltak a Topkapi-palotából, de menekülés közben megfulladtak,
és testük azóta is ott lebeg a víz felszínén. Kirázta a hideg.
Domra gondolt, akitől sok-sok kilométer és a végtelennek tűnő
tenger választja el. Mostanra már biztosan visszatért a századához,
és újra repül.
Alig bírt most a Rue Lepsius-i kis fészkükre gondolni. Aznap
reggel, mikor elváltak, amint kinyitotta szemét, egyből Dom keze
után nyúlt. Érezte őt maga mellett az ágyban, szép lassan
végigsimította a karját, majd fel a nyakán, és végül az arcát és a
haját. A fiú is felébredt, kinyitotta a szemét, és csak csendben
nézték egymást. Nem beszéltek, nem ugratták egymást, komolyan
állták egymás tekintetét, majd összeért az ajkuk, mint egy
ígéretként az eljövendő közös boldogságra.
Vajon merre van most? Mit gondolhat rólam?
Reggel a bőséges, friss gyümölcsből, croissant-ból, tojásból és
kávéból álló reggelije után Ozan bekérette Sabát a
dolgozószobájába, hogy megbeszéljék a fellépés részleteit. A férfi
tiszteletet parancsoló, hatalmas mahagóni íróasztala mögött ült,
ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a tengerre. Citrusos arcszeszének
illata belengte az egész szobát. A vitrinek kínai vázákkal és apró
üvegdíszekkel voltak teli.
– Foglaljon helyet – mondta Ozan. Alexandriában Saba egy
életerős, energiától túlcsorduló, vendégszerető embert ismert meg a
férfiban, aki közvetlen, nem veti meg az evés-ivást, szórakozást és a
szép nőket. Most azonban teljesen más volt; amint ott ült
csontkeretes szemüvegében, a noteszát lapozgatva, pusztán egy
kimért üzletembernek tűnt. – Tehát holnap megy át a Londra
Hotelbe – jelentette ki határozottan, választ nem várva. – A Beyoglu
negyedben található a szálloda, ami a város egyik központja, nagy
a nyüzsgés. Három nap múlva estélyt adok a barátaimnak, akiket
az üzleti életből ismerek, néhányan hozzák a feleségüket,
barátnőjüket is – folytatta, és felpillantott Sabára –, szeretném, ha
vidám dalokat énekelne nekik. Utána a Moulin Rouge bárban fog
fellépni, majd lehet, hogy Ankarában is… lesz ott pár üzletem. A
dátumokat még ma lefixálom – jelentette ki, majd aranyozott
tollával valamit firkantott a naptárába.
Ezek szerint mégsem csupa móka és kacagás lesz az itt töltött idő,
mint ahogyan azt Cleeve jósolta. Sabának újra az a szörnyű érzése
támadt, hogy kicsúszik a talaj a lába alól, és elveszti a kontrollt az
események irányítása felett.
– Mi lesz a próbákkal? – kérdezte, mit sem törődve azzal, hogy
Ozan úgy parancsolgatott neki, mintha nem is hús-vér ember ülne
előtte, hanem csak egy gép, ami mechanikusan végrehajtja, amit
mondanak neki. – Nem léphetek fel úgy a barátai előtt, hogy el
sem próbálom előtte a dalokat. Szeretném lenyűgözni őket.
– Tudom, tudom – mondta a férfi, és arckifejezése megenyhült,
mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy az általa oly nagyra
tartott művészeknek megvannak a maga szabályai. – Nem kell
aggódnia, majd meglátja, a zenekar a legjobbak közül való –
jegyezte meg, azzal újból a naptárát kezdte tanulmányozni. – Ma
fog velük próbálni, de előtte Leyla elviszi önt vásárolni. Ő ismeri
errefelé a legjobb üzleteket. Vegyen magának pár ruhát, én fizetem.
 – Hoztam magammal alkalmi ruhát – válaszolta.
– Tudom. – Ozan levette a szemüvegét, és Saba szemébe
nézett. Tekintete sokat ígérőén csillogott. – De ha szeretné, lehetne
több is. Sok fellépése lesz, és fontosnak tartom, hogy csinosan
legyen felöltözve. – Kényelmesen elhelyezkedett a székén, majd
visszatért a noteszához.
– Köszönöm, de tényleg nincs erre szükségem – mondta
határozottan Saba. A franc essen belé, Cleeve azt mondta, hogy
ilyesmire nem kerülhet sor, gondolta közben. – Több ruhát is
hoztam magammal.
– Áh – nézett fel ismét Ozan, és olyan tekintettel méregette,
mintha egy aukción azt kéne eldöntenie, hogy melyik műkincsre
licitáljon. – Tehát ön az a bizonyos modern nőtípus? Hogy is hívják,
szüfrazsett?
– Nem olyan új ez – válaszolta Saba –, a szüfrazsettek… a
mozgalom még a század elején indult, azóta egy kicsit
továbbléptünk. De a háború óta már nem kell szüfrazsettnek lennie
egy nőnek ahhoz, hogy azt viseljen, amit szeretne – fejezte be,
majd rámosolygott a férfira, nehogy azt higgye Ozan, hogy
neheztel rá.
A férfi nem reagált semmit.
– Hát, ha mégis meglát valamit, ami tetszik, csak szóljon
Leylának, és majd ő segít. Egyébként ő is egy teljesen szabad nő.
Aki egyébként boldog itt – mondta, azzal széttárta a karját, mellyel
a pazar kilátás felé mutatott. Valahonnan lentről csengő
gyerekkacaj hallatszott fel, majd könnyű léptek dobogása a
lépcsőkön.
– Ez nem lep meg, hiszen csodálatos ez a hely – válaszolta
Saba udvariasan.
Ozan arcán ismét az a furcsán büszke, szinte önelégült mosoly
jelent meg.
– Ha a fellépéseknek vége – folytatta atyáskodó arckifejezéssel
–, nagy örömömre szolgálna, ha elvihetném önt oda, ahonnan
származik. Elmondása alapján a családja valószínűleg az Üvezli
nevű faluból származik, ami innen még a Fekete-tenger felé van.
Talán van ott még rokona.
Mikor Saba ezt hallotta, egy hatalmas, ősi cédrusfa jelent meg
lelki szemei előtt, amelynek vaskos gyökerei feltörtek a poros
udvaron, mely mellett egy szegényes kis házikó állt, mint Tansu
történeteiben. Bármilyen különös is volt, ez a gondolat kellemesen
megnyugtatta Sabát.
– Nagyon köszönöm. Örülnék neki.
_____

Saba szobájában egy hatalmas, gyönyörű diófa gramofon állt,

mellette tucatnyi lemezzel, amelyeket Ozan gyűjtött a világ
minden tájáról. Volt ott Fats Wallertől kezdve Duke Ellingtonon át
Ella Fitzgeraldig és Dinah Washingtonig minden. Talált egypár
török felvételt is, olyan énekesektől, akikről még sosem hallott.
Bekapcsolta a rádiót. Recsegve-ropogva jött be az adás, ahol
éppen egy török tangó dallama szólt. Tekergette egy darabig a
gombot, és egyszer csak ráakadt a BBC adására. Az angol
bemondó épp a mondata végén tartott: „… az imént Bartók Béla
Román népi táncok című művét hallhatták adásunkban."
Saba lefeküdt az ágyra, és a rádiót hallgatta. Jólesett neki az
ismerős, otthonára emlékeztető csatornát hallgatni. Egészet ütött az
óra, hírek következtek: „Önök a BBC rádió észak-afrikai
tudósítását hallgatják, híreink következnek: Nyolcvan kilométerre
Alexandriától, a Nyugati-sivatagban a Sivatagi Légierő egységei
harcban állnak a Luftwaffe csapataival. A jelenlegi helyzetről
egyelőre nincsenek további híreink, elesett katonáink száma
ismeretlen."
Saba lélegzetvisszafojtva hallgatott, figyelve arra, hogy
egyetlenegy szót se szalasszon el, de hiába, a hírolvasó pontosan
fogalmazott: „A jelenlegi helyzetről egyelőre nincsenek további
híreink, elesett katonáink száma ismeretlen."
A veszteséget majd később számolják össze. A pilóták negyede
elesett a háború kezdete óta, ezt még Arleta mondta neki. Dom
századából tizenhatan vesztek oda, ezt a fiú véletlenül ejtette el
neki. Vége volt a híreknek, újra felcsendült valami nyivákolós,
ostobán vidám zeneszám.
A lány feküdt az ágyon, és életében először gyűlölni kezdte
saját magát és a munkáját. Nemrég még olyan egyszerűnek tűnt
minden, olyan tiszta és magától értetődő dolognak érezte azt, hogy
énekes lesz. Most úgy érezte, mintha egy kannibál lenne, aki a saját
szívét eszi ki éppen. Már látta, hogy milyen áldozatokat kell
meghoznia, és látta, hogy ezek fájdalmasak lesznek, némelyik
lehet, hogy erősebb lesz nála. Buta volt, hogy erre eddig nem
gondolt.
Elhessegette inkább az önsajnálatot, és ismét bekapcsolta a
rádiót. Újból egy túláradóan érzelmes, oda nem illő török
tangózenét játszottak benne. Ozan azt mondta, Isztambulban
mostanában megőrülnek ezért, így jó lenne, ha énekelne ilyen
dalokat is. Felhangosította a rádiót, majd bement a fürdőszobába,
megeresztette a vizet, és levetkőzött. Fejét a hűvös csempének
támasztva, csukott szemmel feküdt a kádban. A szerencsétlenség az
egészben az, gondolta magában, hogy most van a legnagyobb
szükségem arra, hogy koncentráljak és dolgozzam, mert az éneklés
nélkül semmi más sem működik jól az életemben.

Délután Saba a Pera Palace Hotel elegáns előcsarnokában ült

Leylával. Kávézgattak, és macaront rendeltek hozzá, miközben az
egyenruhás sofőr odakint türelmesen várt rájuk.
Leylát, aki tökéletes szabású Chanel ruhát viselt, hozzáillő
gyöngysorral, régi ismerősként köszöntötte a hajbókoló főpincér.
A két nő illedelmesen csevegett zenéről, divatról és Isztambul
csodás látnivalóiról, melyeket Sábának feltétlenül meg kell néznie,
amikor Leyla egy váratlanul őszinte kérdést szegezett neki.
– Te szereted az életedet? – tört ki belőle hirtelen, miközben
finoman a szája sarkát törölgette egy szalvétával, de árgus szemmel
figyelte a választ.
– Az életemet? – csodálkozott el a lány. Beszélgetésük eddig
nem igazán ment túl az udvarias formalitásokon. – Ami azt illeti,
igen. Igen, legalábbis azt hiszem.
– Nálatok a családban soha nincs semmilyen probléma?
– Hogy érted? – Saba tisztában volt vele, hogy Ozan felesége
nem igazán tudja őt hová tenni, érezte ezt az elmúlt napokban
feléje reppenő pillantásokból. Mintha egy kirakós lenne, amit nem
tud összerakni.
– Hát… úgy, hogy ők nem bánják azt, amit csinálsz? Hogy
énekelsz? – bökte ki, és kivett egy szál Black Sobraine-t a
gyöngyház cigarettatárcájából. – Parancsolj! – kínálta meg Sábát
is, de ő köszönettel elutasította.
– Walesben élünk – kezdett bele a válaszába, de gyorsan
eldöntötte, hogy nem fog az apjával való viszonyáról beszélni. Nem
akart sebezhetővé válni a nő előtt, nem ismerte még eléggé. –
Arrafelé szeretik az emberek az énekeseket.
– Mi is szeretjük errefelé, persze. Legfeljebb az Atatürk előtti
időkben volt ez másképpen – magyarázta, és Atatürk reformjairól
kezdett mesélni. – Tudod, ő teljesen megreformálta az országot.
Előtte az ilyesmit a nők csak nők között tehették meg. Nyilvánosan
nem lehetett énekelni, táncolni. De Atatürk óta más a helyzet, ami
nagy megkönnyebbülés. Persze pár távoli vidékén még mindig
élnek a hagyományok, és sajnos még mindig megvetendőnek
tartják azt a nőt, aki megmutatná a tehetségét. Meg is verik őket,
ha nem engedelmeskednek.
– Ó, te jó ég! – sajnálkozott Saba, miközben próbált úrrá lenni
a zavarán. Úgy látszott, saját apja valahogyan lemaradt ezekről az
újításokról. – És hogyan találkoztatok a férjeddel? – kérdezte
gyorsan, hogy megtörje a kínos csendet.
– Még Londonban, a háború előtt – válaszolta Leyla a lábát
kinyújtóztatva. – Ott tanultam akkor, orvosnak készültem.
Saba próbált nem nagyon meglepettnek tűnni.
– Orvosnak? Ez csodálatos. És dolgozol, mint orvos?
– Nem, soha nem praktizáltam – válaszolta, és óvatosan
egymásra pillantottak.
– Tetszett London? – kérdezte Saba egy rövid szünet után.
– Remélem, megbocsátasz, de egyáltalán nem – rázta meg
mosolyogva a fejét. – Nagyon-nagyon magányos voltam ott.
Sajnáltam a hölgyet is, akinél laktam. Egy angol nő volt, apám egy
barátjának a felesége, de mindig annyira elfoglaltak voltak.
Állandóan csak a munka, háztartás, virágok, partik, egy perc
nyugta sem volt. Egyetlen rokona sem lakott vele, a gyerekei meg
bentlakásos iskolában nevelkedtek, a férje pedig állandóan üzleti
úton volt. Velem sem tudott mit kezdeni.
– Akkor biztosan nagyon boldog voltál, hogy találkoztál ott
Mr. Ozannal?
– Az voltam. Olyan volt, akár egy csoda. Koncertekre,
színházba jártunk, de persze akkor is rengeteg üzleti ügye volt,
akárcsak most – mondta szeretettel mosolyogva. – Én pedig a St.
Thomas Kórházban voltam gyakorlaton az első évemben. Én
voltam a családban az első nő, aki ilyen munkát végzett. A
nagyapám nagyon meg is haragudott érte, nem is akart szóba állni
velem egy darabig, de az apám szerencsére támogató volt. –
Sabának egy pillanatra eszébe jutott, hogy valójában ő miért is van
itt. Talán figyelnie kéne, és lejegyzetelni a hallottakat, később hátha
jól jönnek még, de legbelül tudta, hogy nagyon távol áll tőle a
kémkedés. – Zaferrel egy londoni estélyen találkoztunk, amit egy
másik török családnál, az apám barátainál tartottak. Egymásba
szerettünk, és a következő évben összeházasodtunk. – Leyla hangja
mintha kissé monotonná vált volna ennél a résznél. – Köszönjük,
nem! – intett a pincérnek, mikor az feléjük tartott egy
süteményekkel megrakott tálcával.
– És nem bánod, hogy nem fejezted be a tanulmányaidat?
– Nem – vágta rá Leyla olyan gyorsan, hogy Saba megijedt,
hogy esetleg túllépte a köztük húzódó udvariassági határt. Pár
másodpercig mindketten a cipőjüket bámulták. – Vagyis, néha…
de nem igazán – válaszolta végül a nő, nevetve a saját
ellentmondásán. – Szerettem nagyon az orvostudományt, de
amikor házasságot kötöttünk, olyan boldog volt a családom… Ő
egy jó ember, és hát sikeres is… Itt vannak a gyermekeim, a
családom – folytatta ragyogó szemmel –, úgyhogy nem, ilyen
szempontból soha egy másodpercre sem bántam meg… Na és
hogyan tovább? Innál még egy kávét esetleg, vagy mehetünk
tovább az üzletekbe még a próbád előtt? – Összekészültek, és
felálltak. Mielőtt kiléptek volna a hotelből, Leyla halkan
megjegyezte, hogy ha lehetséges, ne említse meg a férjének, hogy
milyen témákat érintettek, és jelentőségteljes pillantással nézett
Sabára. – Nem hinném, hogy kifogása lenne ellene, de tudod, mi
nem szoktunk ilyesmiről beszélgetni. Szinte gondolni sem
szoktunk rá…
Leyla kézen fogta a lányt, és átmentek az út másik oldalán lévő
Londra Hotelbe, ahol Felipe Ortiz, a zenekar vezetője várt rájuk az
előcsarnokban lévő hatalmas pálmafa alatt. A férfinak csillogó
fekete haja és hozzáillő bajusza volt. Elmesélte, hogy félig spanyol,
félig zsidó származású, és hogy a háború elől menekült ide két
évvel azelőtt. Előtte egész Európát bejárta a zenekarával. Sabát az
emelet felé kalauzolta; egy fenti szobából szaxofon hangja szólt,
mire a férfi meggyorsította a lépteit.
Az alacsony termetű Felipe az a fajta ember volt, akiből úgy
árad a nyugalom és a biztonság érzése, mint lámpából a fény.
Amíg a márványlépcsőkön lépkedtek, elmondta, hogy a következő
nap sokat fognak gyakorolni, minden reggel két órát. Sok mindent
át kell venniük: a vendégek között lesznek spanyolok, görögök,
oroszok, zsidók és franciák, és mindenki mást szeret. A törökök
tangóőrületben élnek, és nincsenek odáig az új dzsesszstílusért, a
franciák viszont igen, a németek pedig a szentimentális Lili
Marleenért rajonganak.
Az emeleten lévő előadóteremben a férfi átadott Sabának egy
nagy köteg kottát, ami a repertoárjukat tartalmazta. Gyorsan
átbeszélték a hangnemeket, tempót, majd a lány elénekelt neki pár
dalt kíséret nélkül, hogy Felipe megismerkedhessen a hangjával.
Egy kövér, álmos szemű dobos csoszogott be a szobába.
Carlosnak hívták. Gyorsan bemutatkoztak, majd a zenekar
hangolt, és belekezdtek a I've Got You Under My Skin című dalba.
Felipe elégedett meglepetéssel vonta fel a szemöldökét, mikor
befejezték. A következő szám a Holdfényben című török tangódal
volt, majd rövid szünet után kapta Saba a jó hírt, hogy a Stormy
Weather dzsesszes változatát is fogja énekelni.
Mikor próbálni kezdték a dalt Claude-dal, a zongoristával,
Sabát ismét elárasztotta az a jóleső érzés, hogy minden rendben
van, hogy a dolgok a helyükön vannak, hogy amit csinál, az jó.
Óriási megkönnyebbülést érzett. Ozannak igaza volt, a zenekar
első osztályú, és jól összeillettek. Ettől a perctől kezdve semmi más
nem számított.
A próba után lementek a gazdagon díszített bárba, és ittak egy
pohár mentateát, miközben a kalitkában ülő két, vénséges vén
papagájon nevettek, akik úgy ültek ott, akár két mogorva, pletykás
öregasszony.
Jövőbeli tervekről beszélgettek: Felipe elárulta Sabának,
remélik, hogy a háború után újból turnézhatnak, bár egy énekest
még keresnek a csapatba. Észak-Afrikába, Európa nagyvárosaiba
és még Amerikába is van egy meghívásuk, a harlemi Apollo
Klubba. Lehet, hogy a kubai Tropicana bárba is mennének újra,
ahol már jártak egyszer, tette hozzá a zenekar vezetője.
 – Csodálatos idők voltak – nosztalgiázott a férfi keserédes
mosollyal. Sabára a híres klubok nevének említése úgy hatott, akár
a drog. – Mr. Ozan nagyon elkötelezett irántunk, tényleg mindent
megtesz, hogy segítsen – tette hozzá Felipe.
Saba megborzongott az izgalomtól: alig várta, hogy színpadra
léphessen.
 Harmincharmadik fejezet

Újra elolvasta a levelet, kettétépte, majd mindkét felét elégette az

öngyújtója lángjánál.

„Kedves Dom! " – írta Arleta a pongyola kézírásával.

„Remélem, nem haragszol, hogy tegezlek. Sajnos, semmit nem
tudok Sabáról, amióta elment, úgyhogy én is aggódom. Szerintem
csatlakozott egy másik turnéhoz, és elutazott velük, vagy pedig
visszament Angliába. Utolsó, amit tudok, hogy Alexandriába
ment egy rádiófelvétel miatt. Írtam néki, de nem válaszolt. A
társulatunk azóta felbomlott, betegségek, baleset stb. miatt.
Szerintem ő azt sem tudja még, hogy szegény, öreg humoristánk,
Will meghalt. Beteg volt már rég, és összeesett a szereplés közben,
de annyi szerencse van benne, hogy mindig is a színpadon akart
meghalni.
Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni. Ha hallok felőle,
feltétlenül átadom neki, hogy kerested őt. Borzalmasan hiányzik
nekem, jókat mókáztunk együtt, nem mellesleg ő egy nagyon
tehetséges lány.
Ha errefelé jársz, kérlek, vedd föl velem a kapcsolatot.

Minden jót:
Arleta Sapperton"

Na tessék! Itt a bizonyíték, hogy a fellépők mind felületesek,

műveletlenek, megbízhatatlanok, és még csak írni sem tudnak
normálisan. Egyszóval felejthetőek, gondolta Dom, és néhány
pillanatra kellemesen megnyugodott, bár belül tudta, hogy amit
gondol, az lenéző, sznob, és még csak igaza sincs… Ezekkel a
gondolatokkal égette el a levelet, miközben úgy érezte magát, mint
aki egy elvarázsolt kastély tükörtermében van, és nem találja a
kijáratot.
 Kiképzésük elején arra tanították őket, hogy az emberi agy
alapvetően gyenge; a valóságnak csak a töredékét látja, és abból
alkotja meg az egész képet. Mikor ő, Barney és Jacko az első
leckéik elején voltak, oktatójuk öt szót üvöltött a fülükbe:
„TERVEZÉS ! ELTÉRÉS ! VONZÓDÁS ! VÁLTOZTATÁS ! EREDETI TERV!"
Hogy memorizálják, kórusban bömbölték vissza a
parancsnokuknak a szavakat. Ez volt a TEVVE. A főszabály adott:
bármi, ami valóságosnak tűnik, megtréfálhatja az embert. A felhő
mögött bármikor rejtőzhet egy hegycsúcs, aminek ha nekimegy az
ember, millió apró darabra törik össze. Soha ne tévesszen meg
senkit az, hogy azt képzeli oda, amit látni akar.
A NAPNÁL IS VILÁGOSABB: Ő, Dominic Benson Sabával
kapcsolatban ebbe a hibába esett.

Dom kimért hangvételű levélben válaszolt Arletának.

„Köszönöm a válaszát. Ha bármit megtud, kérem, értesítsen. A

belátható jövőben a sivatagi egységnél leszek megtalálható, Wadi
El Natrunban. A leveleket oda vagy pedig a kairói Wellington
Klubnak is címezheti.
Sok szerencsét.
Dominic Benson"

Részéről ennyi volt.

 Harmincnegyedik fejezet

Szeptember elsején Saba belépett a hotel előcsarnokába, ahol a

portás a Night and Day kottáját nyújtotta át neki, mondván, hogy
neki küldik. A borító belsején az alábbi, ceruzával írt üzenet állt:

„Találkozhatnánk holnap az Istiklal Caddesi 43. szám alatt, ami

pontosan a francia pékséggel van szemben. Az első emeleten
vagyok, menjen lifttel, és miután kiszállt, forduljon jobbra. Fél
11-től leszek elérhető.

Bill nagybácsi"

Saba megkönnyebbült. Ezek szerint mégiscsak okkal van itt,

hamarosan visszatérhet Egyiptomba, és akkor végre mindent
megmagyaráz Domnak. Visszament a szobájába, lefeküdt az
ágyra, és feltekerte a rádiót. Éppen híreket mondtak: „Heves
harcok zajlanak Egyiptomban, a Nyugati-sivatag területén. A
Sivatagi Légierő egységei támadásba lendültek."
A hírekből szokás szerint semmi konkrétumot nem lehetett
megtudni, de Saba gondolatban kitöltötte a hiányzó részeket. Dom
bárhol lehet: nem tudhatja, hogy él-e, hal-e, hogy éppen szenved,
fogságba esett, vagy esetleg lelőtték a gépét. Ő, Saba Tarcan pedig
itt fekszik a selyemlepedőjén egy luxushotelben, feje fölött
káprázatos csillárral, reggelire frissen facsart narancslevet iszik, és
vajas croissant eszik hozzá. Az ablakából az egész városra rálát, és
ha őszinte akar lenni, alig várja a próbákat és a fellépéseket. Ha
elfeledkezhetne a háborúról egy percre, amit nem tud, akkor
szakmailag és másképp nézve is élete egyik legérdekesebb és
legszórakoztatóbb hetét tölthetné itt el.
_____

Felipe, leszámítva egzotikus bajszát és azt, hogy túlságosan szeret

inni, a legizgalmasabb művész volt, akivel Saba valaha együtt
dolgozott. Még Barcelona utcáin fedezték fel, ahol flamencót
játszott, utána pedig bárokban kezdett el zenélni. Szinte bármit el
tudott játszani a gitárján, legyen szó népzenéről, dzsesszről, a
legbonyolultabb technikai tudást igénylő modern és klasszikus
darabokig tényleg mindent. A zenekara tisztelte ezért, felnéztek rá,
így azt is megbocsátották neki, hogy néha indulatosabb volt a
kelleténél, főként, mikor sokat ivott.
A háború előtt, mesélte Sabának a szokásos, cigarettától
rekedtes hangján, Franciaországban telepedett le, és ott családot
alapított. Ozannal is a párizsi Grand Duc-ben találkozott. Jóban
lettek, és ő volt az, aki megmozgatta a megfelelő szálakat ahhoz,
hogy sértetlenül Isztambulba juthasson még a zsidók összegyűjtése
előtt. Így történt, hogy azóta neki játszik.
Saba különösen nagy örömét lelte abban, főként a Bagley-vel
való heves vitái után, hogy Felipe elégedett vele, és szinte
egyenrangú partnerként kezeli. Nem mintha ezek kimondott
dolgok lettek volna, de érezte a férfi tekintetéből, amikor együtt
zenéltek, és minél erősebben érezte ezt a bizalmat, annál jobban
ment neki az éneklés.
Az utolsó próbájuk alkalmával Felipe zongorán kísérte, amikor
valami olyasmi eufórikus élményt tapasztalt, amelyet csak egy
másik zenész ismerhet. Az In Still ofthe Night utolsó öt sorát olyan
tökéletes összhangban játszották, hogy szinte eggyé váltak a
dalban, mintha egy kirakós egymásba illeszthető darabjai lettek
volna. Igaz és őszinte érzés volt ez, nem olyan, amit csak úgy ki
lehetne erőltetni. Felipe csukott szemmel élvezte a játékot, Saba
pedig még órákig a fellegekben járt. Kíváncsi volt, hogy vajon az
esti fellépésen is sikerül-e majd ilyen jól összehangolódniuk.
Reggeli után újból elolvasta Cleeve üzenetét, memorizálta az
utcát és a házszámot, majd magát kissé ostobának érezve, de
biztos, ami biztos alapon fogott egy doboz gyufát, és a vécékagyló
felett elégette a papírt. Nézte, amint a megpörkölődött papírfecnik
eltűnnek a vízben, és egyre jobb kedvre derült, de a gyomra még
mindig kavargóit az idegességtől. Saját magát is meglepte, hogy
mennyire izgatott a Cleeve-vel való találkozás miatt, pedig Ozan
estélye jobban érdekelte; folyton a karórájára pillantott, számolva,
hogy még hány óra van a fellépésig.
Még Felipe is szokatlanul izgult. Előző napi próbájukon
figyelmeztette Sabát, hogy Ozan, minden kedvessége ellenére, csak
a tökéletessel elégszik meg: ha nem fog tetszeni neki a műsor,
mindnyájukat hazaküldi. Felipe tettetett magabiztossággal beszélt,
de Saba észrevette, hogy mosolya közben a szája széle megremeg;
a férfinak Isztambulon kívül nem volt hová mennie. Se hazája, se
munkája nem lehet máshol.
Saba az egész napot egyedül töltötte Beyoglu szűk sikátorait
járva. Egyre inkább megtetszett neki az ősi városnegyed, a kis
utcák, ahogyan a járdán az árusok kínálják portékáikat. Púpozott
halmokban álltak a kis bódékban a zöldségek, a paradicsom,
padlizsán, csokrokba kötött petrezselyem, paprika, ami színes
kavalkáddá változtatta az egyébként szürke utcát. Rácsodálkozott
a hentesüzletre, ahol egy egész birkafej volt kitéve cégérként, és
percekig álldogált a kedvence, az aszaltgyümölcs-árus előtt.
Hosszú, színes sorokban kellette magát a rengeteg füge, datolya,
alma, mazsola és mindenféle finomság, mint színes ékszerek egy
üvegdobozban.
Mosolyogva figyelt két öregasszonyt, akik szigorúan vizslatták
a krumplikat és almákat, minden szemet egyesével megforgatva az
ujjaik között, mint ahogyan azt Tansu tette a cardiffi piacon.
Végül kiért az Istiklal Caddesire, ahol majdnem elsodorta a
divatosan öltözött járókelők tömege. Gondolt egyet, és felszállt a
villamosra, hogy megkeresse a holnapi találkozó helyszínét.
Véletlenül rossz helyen szállt le, így gyalogolt vagy egy kilométert,
amire rábukkant a titkos találkahelyre. Egy oszmán stílusú,
keskeny épület volt, pontosan egy ínycsiklandozó kirakató francia
pékség és egy cipőbolt között.
Fogalma sem volt arról, hogy mit akarhat tőle Cleeve, és arról
sem, hogy ő mit mondhatna neki. Úgy érezte, mintha életének ez a
része nem is lenne valóság, csupán egy szürreális álom. Nem tudom,
mi vagyok én Cleeve-nek, de ez az egész nem tetszik, gondolta
magában Saba. A férfi mintha egy szürke árnyékként követne…
Megebédelt egy szerény kis étkezdében, ahol kizárólag bureket
árultak. Hússal, zöldséggel vagy sajttal töltött pite volt ez, az
apjának a kedvence. A vendégek egy része is rá emlékeztette:
zömök, fekete hajú, fekete szemű férfiak, akiknek akkor is borostás
lenne az arcuk, ha napjában kétszer borotválkoznának. Figyelte,
amint az egyikük a kisfiával játszik, és azt kívánta, bárcsak jobban
ismerné saját apját, bárcsak ne váltak volna idegenné egymás
számára. Az, hogy apja szülőföldjén jár, olyan kérdések sorát
juttatta eszébe, melyekre gyerekként soha nem is gondolt: miért
kellett az apjának innen elmennie? Hogyan tudott elhagyni egy ilyen
gyönyörű helyet a szürke, esős Cardiffért? Hogyhogy soha nem tért ide
vissza? Mi lehet annak a fortyogó dühnek az oka, ami őt ilyen
messzire kergette az otthonától?

Saba délután a hotelszobájában egyedül álldogált a tükör előtt az

Ellie-től kapott kék ruhájában, és azon gondolkozott, miért is teszi
ki magát ennek az egésznek. Remegett az izgalomtól, a gyomra
görcsben állt. Vajon mit hoz számára az este? Egyik fele a biztos
bukástól rettegett: megalázó, kínos jelenet lesz, hiszen alig
próbáltak, és olyan közönség előtt lépnek fel, akiknek az ízlését alig
ismeri. Másik fele viszont azt súgta, hatalmas sikere lesz, Ozan
imádni fogja őt, és párizsi, New York-i turnék várnak rá… És talán
Dom valahogyan megtudta, hogy itt van, és meglepi őt a koncert
végén.
Pár órával később csukott szemmel ült a kocsi hátsó ülésén,
amit Ozan küldött értük. Bár nem látta, de érezte, ahogyan a hold
beragyogja a várost, miközben a müezzin fölmegy a minaretbe,
hogy imára hívja a lakókat, és hogy a Brit Nagykövetség előtt ülő
cipőtisztító összepakolja a holmiját, és elindul hazafelé. Saba
dúdolva próbálni kezdte magában a dalokat.
A Taksim téren felvették Felipét és a zenekar többi tagját. A
férfiak elegáns öltönyt, hozzá csokornyakkendőt viseltek. Ahogy
beszálltak, Felipe kezet csókolt neki, és megdicsérte a ruháját. A
motor újból felbúgott, és lassan kiértek a városból; jobb oldalról a
tenger, bal oldalról pedig dombok és ciprusfaerdő határolta őket,
amelyben állítólag még farkasok is laknak. Lent, a Boszporusz
partjainál kivilágított kompok szelték a habokat.

A kora esti fényekben Ozan háza még az eddiginél is lenyűgözőbb

látványt nyújtott: kivilágított ablakaival úgy festett, mint egy
hatalmas hajó, ami a holdfényes-tengeren lebeg. Mikor közelebb
értek, hallották a lágyan kiszűrődő tangó lüktető dallamát.
Leyla fogadta őket az ajtóban, egy gyönyörű halványzöld,
smaragdokkal díszített selyemruhát viselt. Szabadkozott, amiért a
férje nincs mellette, de mint mondta, még az utolsó simításokat
végzi a házban; átnézi a vendéglistát, ellenőrzi, hogyan haladnak a
konyhán, és a színpad felállítását is felügyeli. Leyla nagy, fekete
szemét forgatta, ahogyan azt mondta:
– Hát tudod, milyenek ezek a férfiak! – Majd felvezette őket az
első emeletre, és megmutatta a szobát, ahol le tudják pakolni a
hangszereiket. Utána lementek az alagsorba, ahol öt szakács és
tizennégy pincér segítette pluszban a ház személyzetének
munkáját. Nagy volt a sürgés-forgás, mindenki besegített
valamibe: fürjeket készítettek elő, koriandert és kaprot vágtak, diót
és pisztáciát aprítottak, páran pedig a tányérokat díszítették fel lila
kis virágokkal.
Amint belépett a konyhába, a szakácsok nem győztek Sabára
mosolyogni. A legjobb falatokkal kínálták, de csak egy kis tányér
rizst és egy kevés isteni illatú csirkeragut fogadott el, minthogy a
fellépés előtt sosem szokott enni. Annyira izgult, hogy amúgy sem
ment volna le már más a torkán.
– Jöjjenek, jöjjenek – hívta őket izgatottan Leyla. Kézen fogta
Sabát, és felvezette őket a földszintre. Kitárta az ajtót, és beléptek
egy faburkolatú, hatalmas terembe, ahová a vendégek egy része
már megérkezett.
Estélyi ruhát és gyémántot viselő nők, szmokingos férfiak
álltak halkan cseverészve a gyönyörű helyiségben, amelyet ezer
gyertya világított meg. A székek és a padok krémszínű selyemmel
voltak bevonva. A hatalmas, tengerre néző ablakon keresztül
besütött a hold. Pincérek tálcákon kínálták körbe a drágábbnál
drágább italokat, egy kristálytálban pedig halmokban álltak a
legfinomabb cigaretták.
Pont az a fajta estély, amelyről az ember egész életében álmodozik,
gondolta magában Saba.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte Saba Felipétől.
– Mindenféle népség – suttogta vissza a férfi, olyan közel
hajolva hozzá, hogy bajusza Saba fülét csiklandozta. – Ozan
barátai az üzleti életből, filmesek, írók, kereskedők, követségi
dolgozók, újságírók… közel százötvenen lesznek, legalábbis Leyla
azt mondta.
Zafer Ozan bukkant fel, rubinvörös bársonyöltönyében. Mint
egy óriási bálna a tengerben, úgy suhant át tiszteletet parancsolóan
a csillogó bálteremben, szemével a tömeget pásztázva. Arcán széles
mosoly ült, csókokat dobált, integetett, megveregetett egy-egy
vállat, és kezet fogott pár útba eső ismerősével. Méltóságteljes, de
tartózkodó biccentéssel fogadta a ház berendezésére vonatkozó
bókokat, mintha azt mondaná: Miért, mégis mit várt?
Észrevette Sabáékat a tömegben. Üdvözölték egymást, majd
szigorúan utasította őket, hogy csak azután kezdjenek játszani, ha
már minden vendég megérkezett, és kényelembe helyezte magát.
Pontban kilenc órakor Ozan jelentőségteljesen rájuk nézett, és
az órájára mutatott. A színpadon felgyulladtak a fények, a
vendégek izgatottan elcsendesedtek.
– Készen álltok? – kérdezte némán Felipe körbejáratva rajtuk a
tekintetét. Mikor Sabához ért, barátságosan rákacsintott. Mély
levegő, vallókat hátra, crepi il lupol, formázta némán a szavakat.
A koncert elkezdődött. Első daluk egy Zu Zu Gazoo című
halandzsa volt, Felipe saját költeménye, amit azért választott, hogy
a vendégeknek legyen ideje ráhangolódni a koncertre. Carlos
diktálta a gyors ütemet, Felipe gitározott hozzá, majd Saba is
belépett az énekével. Táncolt, hajladozott, teljesen elmerült az
éneklés eksztázisában, és csak akkor tért vissza belőle, amikor a
végére értek, és a közönség dörgő tapssal jutalmazta. Felipe
elismerően mosolygott rá, és Saba tudta, hogy a gyakorlás, az
instrukciók, hogy hol tartsa hosszan ki a hangot, hol kell inkább
gyorsan továbblépni, mind a helyére kerültek, és varázslatos
éjszaka elé néznek. Ezt a fajta mámoros sikerélményt a világ
minden kincséért sem cserélte volna el. Következő szám a That Old
Black Magic volt, majd egy török dal, a Veda Busesit játszották. A
műsort egy játékos francia dallal zárták, amit nagyon szeretett
énekelni.
Lassan kialudtak a gyertyák, kísérteties félhomályban hagyva
a termet. Odakint a hold már magasan járt, és a halász, aki a
háztól nem messze hallgatta a kiszűrődő zenét a csónakjából,
hazament. Az egyik emeleti szobából nevetés és beszélgetés
hallatszott le, mire Felipe felvilágosította Sabát, hogy odafent
vízipipa és csíkokban álló kokain várja a vendégeket, már
amelyikük él vele. Azt állította, egyszer-kétszer ő maga is járt ott a
szünetek alatt.
Éjfél után ismét játszani kezdtek, lassú számokkal indítva, mint
ahogyan egy régi motort indít be az ember. Egy régi kedvenccel, az
Unforgettable, That's What You Are-ral nyitottak; a terem lassan
megtelt összesimuló párokkal, lopott csókokkal és suttogó
bókokkal, érintésekkel. Amint eszébe jutott Dom, Saba boldogsága
egy csapásra elszállt. Kérlek, istenem, ne hagyd őt meghalni!,
imádkozott magában. Ő is így szeretett volna táncolni vele,
szorosan átölelve egymást, hogy a csípőjük összeérjen. Simogatni
akarta selymes haját, miközben puha ajka az övéhez ér.
– In the Still ofthe Night – súgta oda Felipe figyelmeztetően. Az
egyik kedvence volt. Sokat próbálták ezt a számot, és a férfi jó
tanácsokkal látta el őt az éneklésével kapcsolatban.
„Néha lassabbnak kell lenni ahhoz, hogy minél több érzelmet
válts ki a közönségből!" – mondta neki az egyik próbán.
Mikor véget ért a dal, egy-két táncospár felé fordult, és lelkesen
megtapsolták. Saba csókokat dobott nekik.
– Mashallah! – kiáltotta Ozan, és mellette termett a színpadon.
Felipe felemelt mutatóujjával jelezte neki, hogy minden a
legnagyobb rendben ment. – Miss Saba Tarcant hallották! Az én
félig török dalos pacsirtámat! – mutatta be Ozan a mikrofonba
beszélve, mire a közönség hangos üdvrivalgásban tört ki.
Ettől kezdve nyert ügyem van, legalábbis egyelőre, gondolta
Saba.

– Nagyon jó! Csodás! Ez csodás! – lelkendezett Cleeve, mint egy

gyerek, mikor másnap Saba beszámolt neki az estélyről. – Az első
akadály elhárult. A zenekar szereti, Ozan pedig odáig van magáért,
innentől kenyérre lehet majd kenni. – A férfi bérelt lakásában ültek,
egy idegen szobában, amely koszos és rendetlen volt, akárcsak a
kairói. Bőröndje most is útra készen állt a sarokban, a billegős lábú
asztalon pedig egy félig elfogyasztott kebab árválkodott. Török
teával kínálta meg a lányt, amit szedett-vedett, egymáshoz nem illő
csészékben szolgált fel. – De elnézést, félbeszakítottam, mi volt
utána? Folytassa! – hajolt mohón a lány felé.
Saba az órájára nézett, délelőtt tizenegy óra volt.
– Nem tudok sokáig maradni – figyelmeztette Cleeve-et. –
Köszönetképpen Ozan el akar vinni engem és a feleségét
kocsikázni. Megpróbáljuk megkeresni azt a falut, ahol valamikor a
családom élt. Tudom, hogy Üsküdar környékén van, de a pontos
nevére nem emlékszem.
– Igazán? – mosolyodott el Cleeve az érdeklődés leghalványabb
jele nélkül, majd arrébb tolta a félig megevett kebabot. – Elnézést a
lepusztult helyért. Sürgősen kellett találnom valamit, és jobb, ha
nem hotelekben találkozunk.
– Nem itt születtem – folytatta Saba, mit sem törődve a férfi
érdeklődésének hiányával –, és lelkiismeret-furdalásom van amiatt,
hogy amíg ide nem jöttem, mennyire nem is érdekelt a
származásom.
– Ez a legtöbb emberrel így van, nem igaz? A szülők csak
szülői minőségben érdeklik őket – mondta, majd behajította a
gondosan becsomagolt maradékot a szemetesbe, és rágyújtott.
Ha már itt tartunk, rólad sem tudok semmit, gondolta magában
a lány, csak annyit, hogy megnyerőén mosolyogsz, és szeretsz
viccelődni.
– Szóval, az estélynél tartottunk – terelte vissza a beszélgetést
Cleeve.
– A legfényűzőbb volt, amin valaha is részt vettem – válaszolta
Saba. – Még soha nem láttam ekkora luxust és pazarlást.
– Néhányan szemtelenül meggazdagodtak a háborúból –
mondta Cleeve. – Főként a cukorból, a sóból és persze az olajból.
Mivel soha előtte nem volt ennyi pénzük, egyáltalán nem szégyellik
elszórni. Mi történt?
– Körülbelül egy órát játszottunk – folytatta a lány. – Utána
szünetet tartottunk, és Ozan bemutatott egy férfinak, megkért,
hogy táncoljak vele. Úgy tűnt, nagyon büszke arra, hogy félig
török vagyok, úgy emlegetett mindenkinek, hogy hazajöttem, és
hogy mennyire lenyűgözött engem Isztambul.
– És igaz?
– Igen. Sokkal jobban, mint ahogyan vártam.
 – És nem bánta a táncot?
– Szeretek táncolni, azt viszont nem, ha megmondják, hogy
kivel tegyem. Olcsónak éreztem magamat tőle.
– Mondott valamit a táncpartnere?
– Nem, viszont hallottam pár dolgot.
– Jó kislány. Ó, nagyon szép kitüntetést fog ezért kapni, mikor
hazaérünk.
Micsoda atyáskodó seggfej, gondolta Saba.
– A mindenit, esetleg még csokit is kapok? – gúnyolódott.
– Ne haragudjon, de erre nincs időnk, folytassa, ez mind fontos
lehet. Kivel táncolt?
– Egy Necdet nevű földközi-tengeri dohánykereskedővel. Hét
nyelven beszél, és mandulaillata volt. Utána egy Yuri nevezetűvel,
vidám volt, és kövér. Azzal dicsekedett, hogy a legtöbb hajó, ami a
Boszporuszon közlekedik, az hozzá tartozik. Egy fehérorosszal is
táncoltam, Alekszejnek hívták, a vezetékneve Beloj vagy valami
ilyesmi volt, írt egy közgazdasági témájú könyvet. Ki akart kezdeni
velem.
– Komolyan?
– Nem nagyon. Azt is mondta, hogy a város tömve van
kémekkel, mind az akarja megtudni, hogy merre húznak a
törökök. Úgy említette meg, mintha csak viccelne.
– Pedig a fején találta a szöget. Valami más?
– Igen. Volt ott négy német tiszt is. Kettőjükkel is táncoltam –
mondta Saba, és ingerülten nézett Cleeve-re. – Severin Müllernek
hívták az egyiket, a követségen dolgozik, de nem mondta, hogy
mit. Csak a zenéről szeretett volna beszélni.
– Áhá – csillant fel Cleeve szeme –, ő még fontos lehet nekünk.
Ő az új attasé az ankarai követségen. Miért őt hagyta utoljára?
Mondott neki bármit is?
– Csak egypár mondatot. Féltem. Nem gyakran táncolok
német tisztekkel.
– Saba, már elmondtam, Ozannál sok parti van, melyeken
németek és angolok egyaránt részt vesznek. Ebből semmi
probléma nem származott még, nála biztonságban van. Bármi
más?
– Nem igazán. Az est végére néhány férfi rendesen
lerészegedett. Kértek, hogy énekeljem el a Lili Maleent, úgyhogy
Felipével eljátszottuk nekik – mondta Saba, majd eltökélten
nekiszegezte Cleeve-nek azt a kérdést, amely már régóta zavarta. –
Figyeljen, Dermot, nagyon szép helyen vagyok, ez igaz, de nem
akarok tovább itt céltalanul tengeni-lengeni. Mikor mehetek vissza
Egyiptomba? – kérdezte határozottan, és érezte, a hangja egyre
élesedik, és erősen kell uralkodnia magán, hogy udvarias maradjon.
– Érti, mit akarok mondani? Én énekes vagyok, és nem kém.
Cleeve kinyújtotta a kezét, és megfogta Saba karját, mintha
attól kellett volna tartania, hogy a lány pillanatokon belül
indokolatlanul hisztérikussá válik.
– Hát persze hogy énekes. És természetesen nemsokára
visszamehet. Csak hallgassa meg, hogy miért is kérettem magát ide
ma, egyből érteni fogja, és látni a boldog végkifejletet. – Cleeve
olyan közel hajolt hozzá, hogy Saba érezte a cigarettaszagú
leheletét. – Készen áll? Akkor figyeljen! – Egy hosszú pillanatra
csend ült a kis szobára, kintről beszűrődött a járókelők beszélgetése
és a sirályok rikoltozása. Cleeve összekulcsolta a mutatóujjait, és
belekezdett. – Saba kedves, ön most részese lett egy műveletnek,
amely már négy hónapja folyik Törökországban. Felipe
kulcsszerepet játszik benne. Amíg ön a németekkel táncikált, addig
ő kicsit körbenézett a vendégszobákban.
– Felipe? – döbbent le a lány.
– Felipe. Ő az egyik vezető felderítőnk itt. Tegnap este
ellenőrizte, hogy Ozannak vajon melyik vendége nem volt kellően
elővigyázatos, és hagyott az éjjeliszekrényében illetéktelenek
kezébe nem való dolgokat.
– Miért nem mondta el ezt hamarabb?
– Most mondom.
– A zenekarból tudja bárki más?
– Senki. Na most, figyeljen jól, hogy mi a következő lépés. –
Azzal közelebb húzódott Sábához, és suttogva folytatta: – Egy
évvel ezelőtt a Fekete-tenger fölött lelőttek egy Josef Jenke nevű
német vadászpilótát. Történetesen ő is az alkalmazásunkban áll.
Nem halt meg, hanem a török rendőrség kapta el, kikérdezték, és a
nemzetközi jog értelmében nem börtönözték be, hanem a Pera
Hotel egy kis szobájában van elszállásolva azóta is. Igencsak jó
bánásmódban részesül, etetik, itatják, szabadon járhat-kelhet
napközben, sőt, még alkalmi lányokat is szereznek neki. Nekünk
dolgozik. Fogsága hónapjai alatt közel került az itteni német
társasághoz. Nincsenek sokan, és nagyon zárt, összetartó társaság.
Josefnek van stílusa, könnyen beilleszkedik, humoros, könnyed,
jóképű, a hölgyeket egy pillanat alatt leveszi a lábukról. Gyakran
dicsekszik a hőstetteivel, és mindig mondogatja, hogy mennyire
szeretne újból repülni, és lelőni egy brit gépet. Mostanra olyan
kapcsolatokat épített ki, hogy a legtöbb találkozóra hivatalos, szinte
mindenhova bejáratos. A bizalmába férkőzött egy Otto Engel nevű
férfinak, aki az úgynevezett Ostministeriumnak, vagyis a Keleti
Ügyek Minisztériumának a tagja. Ennek a szervezetnek a fő
tevékenysége, amennyire tudjuk, a feketézés, és úgy tudjuk,
szemtelenül jól megy nekik. Itt lesz a lényeg – folytatta Cleeve
körbepillantva, mintha attól félne, hogy valaki hallgatózik a rozoga
asztal alatt. – Mivel Isztambul jelenleg a legfontosabb semleges
város, Jenke hatalmas szolgálatot tett nekünk, de úgy véljük, a
napjai meg vannak számlálva itt. Erős a gyanú, hogy valaki a Keleti
Ügyek Minisztériumánál megneszelte, hogy kicsoda is valójában
Josef. Kutakodtak utána a századában is, így benne van a pakliban,
hogy napokon belül rájönnek, hogy valójában ő egy dezertőr, így
gyorsan ki kéne menekítenünk. – Cleeve megelőzte Saba kérdését.
– Josef szereti a nőket és a zenét, ez köztudott róla. Rendszeres
vendég a helyi német körökben. Ezeket az esteket egy Tarabya
közelében lévő magánházban szokták tartani, a német követség
közelében. A partikra Ozan egyik régi cimborája viszi a zenét, az
italt és a lányokat, de ő maga nagyon ritkán bukkan fel
személyesen. Az összejövetelek informálisak, nehéz előre tudni,
hogy mikor és hol lesz, vagy azt, hogy Jenke éppen mikor megy
oda, de ő tud magáról, és azt is tudja, hogy ki maga. Természetesen
énekelni fog egy ilyen összejövetelen, talán táncolnia is kell majd
egypár emberrel. Az est egy bizonyos pontján Jenke majd
odamegy magához, és megkérdezi, hogy készíthetne-e önnel egy
közös fotót. A világ legtermészetesebb dolgának fog tűnni, mi
pedig el tudjuk készíteni a kép segítségével a hamis útlevelét, és
gyorsan kimenekíthetjük az országból.
– Egy éjszaka alatt?
– Felipe biztos abban, hogy mindez egy, legfeljebb két napba
telik.
– Hogy lehetek biztos benne, hogy ő az?
 Cleeve elővett egy vékony kottafüzetet a táskájából.
– Jenke flörtölni fog magával, és amikor eljön az idő, odamegy
a színpadhoz, és átadja ezt magának – válaszolta, és megmutatta a
kottát. A Senki nem hisz nekem című sláger volt rajta.
– Elég találó cím, nem gondolja?
– Később maga visszaadja neki. Az összes szükséges
információ rajta van, titkosírással. Csak annyit kell tennie, hogy a
megfelelő oldalon nyitja ki a kottát, ő pedig elveszi, amikor alkalma
lesz rá. Nem túl bonyolult feladat, halovány fények és részeg
társaság mellett.
Saba figyelte, amint egy sirály elrugaszkodik az
ablakpárkányról, majd eltűnik a ködben. Hallották, amint valaki
belép az épületbe, és a liftet hívja.
– Rendben, meg tudom csinálni – mondta a lány, annak
ellenére, hogy nem volt biztos benne. – Mikor lesz a következő
összejövetel?
– Most szombaton. Figyelmeztetnem kell önt, hogy ezek az
esték a Tarabyán néha kicsit elvadulnak. – Cleeve kíváncsian
figyelte Saba reakcióját. – Isztambulban ez az egyetlen hely, ahol a
németek kiereszthetik a gőzt. De nyugtassa az a tudat, hogy Felipe
ott lesz, és vigyázni fog magára. Egyébként pedig semmi baj nem
lesz, hiszen Ozan túl fontos nekik, így ügyelnek arra, hogy ne
dühítsék fel őt.
– És mi lesz utána? Úgy értem, ez után a munka után. Nem
akarok örökké itt maradni.
– Teljesen érthető. Mi sem szeretnénk, hogy itt lófráljon. Amint
meglesz Jenke fotója és útlevele, kimenekítjük, magát pedig
feltesszük az első Kairó felé tartó gépre. Ha a háború után szeretne
itt munkát, biztos vagyok benne, hogy Ozan tárt karokkal fogja
fogadni, így mindenkinek nyert ügye van. De figyeljen ide, Saba –
váltott hangnemet a férfi –, ez egy komoly döntés. Biztos benne,
hogy ezt szeretné, és hogy meg tudja csinálni?
Saba lassan bólintott. Gyerekként a legrosszabb rémálma az
volt, hogy felsül a színpadon a közönség tömött sorai előtt. Látta
saját magát, ahogyan felmegy a színpadra, látta a lelkesen
várakozó arcokat, és érezte, ahogyan elfelejti a szerepét, a dalt, és
azt is, hogy kicsoda ő egyáltalán. Két dolog nem hagyta nyugodni:
gyengének és hazafiatlannak tűnne, ha most hátrálna meg, amúgy
meg egy nagyon bátor férfi életéről van szó, ugyanakkor önként
jelentkezni a feladatra is olyan, mintha egy autóversenyen indulna
úgy, hogy nem is tud vezetni.
– Igen, megcsinálom.
 Harmincötödik fejezet
ÉSZAK-AFRIKA

Dom esőcseppek kopogására ébredt, és arra, hogy Barney álmában

ököllel fültövön vágta. Amikor lefeküdtek, még nem is vette észre,
hogy esik, de addigra már mindent elborított a sár, a nyirkos hideg
pedig beszivárgott a sátrukba, hálózsákjukba és ruháikba. Mikor
kilépett, mintha egy mocsárban találta volna magát. Meggyújtotta
az elemlámpát, és az órájára nézett: fél öt volt. Behunyta a szemét,
próbált újra elaludni, hogy visszatérhessen az álmába. Gyerekként
ez sokszor sikerült neki, de úgy tűnt, hogy felnőttként már nem
működik. Furcsa álma volt: ikrei születtek, szíve pedig túlcsordult a
szeretettől, mikor rájuk nézett. A kisbabák úgy néztek ki, akár
Buddha, kövérkések és-ráncosak voltak, hurkás kis kezekkel és
lábakkal. Megmosta őket egy kádban, beszappanozta a kis
kezeket, és tenyerét a szemük elé tette, hogy védje a szemüket a
szappanos víztől. Felemelte őket, megtörölgette puha törülközővel,
és mindkettőt bebugyolálta jó meleg takaróba. Átadta őket egy
nőnek, aki felöltöztette, utána pedig a térdén ringatta őket. A nő
hosszú fekete hajával megcsiklandozta a kisbabákat, mire azok
csilingelve felkacagtak. Párnákat rakott mögéjük, hogy kényelmes
legyen nekik, és a tűz közelébe húzta őket. Mikor ránéztek tiszta,
kék szemükkel, mintha azt üzenték volna: Bízunk benned, itt
biztonságban vagyunk.
Micsoda érzelgős badarság, sóhajtott magában Dom, és
cigarettára gyújtott a sátor előtti csöpögő ponyva alatt. Nézte a
mindent elöntő sarat és a szürke eget, majd a szanaszét dobált,
koszos tányérokat pásztázta végig, ami az előző esti vacsorából
maradt. Nyirkos, hideg köd ült mindenre. Gúnyos nevethetnékje
támadt. Ezt az idióta álmot. Szégyellte magát amiatt, hogy még
mindig vele álmodott, hiszen nem kellett nagy álomfejtőnek lennie
ahhoz, hogy rájöjjön, ki az az álombéli, fekete hajú nő, a
gyermekeinek anyja. Elfáradt az érzelmeiben, tudta, ez egyszerűen
nem mehet így tovább.
 Október óta állandó készültségben voltak. Szakadatlan
bombázások, küldetések, rövid pihenés, majd újra bevetés, ebből
állt az elmúlt pár hetük. Előző nap Sidi Barrani és az LG101-es
támaszpont között repülve annyira kábult volt, hogy hallucinálni
kezdett: összemosódott szeme előtt a sivatag, és úgy látta, hogy egy
hatalmas krepp-papíron repked, amire repülőjével hatalmas
csíkokat rajzol oda és vissza. Annyira belemerült a látomásba, hogy
egyszer csak azon kapta magát, hogy teljesen elvesztette a jármű
felett a kontrollt. A karjába csípett, hogy magához térjen, és
gyorsan visszakormányozta magát a helyes irányba. Utána végig
hangosan énekelt, hogy nehogy megint elveszítse az öntudatát, és
lezuhanjon.
Öt repülőt és két pilótát veszítettek el eddig a szűnni nem akaró
harcokban. Az egyikük a Spitfire-ben halt meg, a másik pedig
nekihajtott a dzsipjével egy sziklának a homokviharban.
Elhatározta, hogy aznap saját felelősségére elrepül a Marsha Mutar
közelében lévő ideiglenes hangárhoz, hogy megnézze, van-e esetleg
még olyan Spitfire a raktáron, ami nem életveszélyes.
Mikor Barney előző este meghallotta a tervét, teljesen kikelt
magából, és dühösen elment lefeküdni. Soha nem történt még ilyen
közöttük, pedig hosszú évek óta ismerték egymást. Őszintén
szólva, Barney-val majdhogynem lehetetlen volt összeveszni, maga
volt a megtestesült békesség, de a kimerültség mindannyiukat
ingerültté tette.
– Ne csináld már, Dom! – kérlelte. – Ez lesz hetek óta az első
szabad délutánunk.
Ez igaz volt, de Dom nem tudott neki örülni, muszáj volt
valamivel lekötnie magát. Barney még próbálta kísértésbe hozni a
jobbnál jobb kairói programokkal: hideg sör, a sok poshadt langyos
tábori ital után, Dorothy Lamour a Szfinxben. Kezével még
hatalmas melleket is imitált, mikor ezt mondta. Hosszú ideig nem
fognak újabb kimenőt kapni.
Dom tudta mindezt, de hajthatatlan volt.
– Szükségünk lesz azokra a gépekre.
Ez szintén igaz volt. Az utolsó darab roncsra is szükségük volt,
mert Bingley bizalmasan elmondta, augusztus óta sikerült
kiszorítaniuk a Luftwaffe egy részét, és már csak egy utolsó nagy
támadás hiányzik ahhoz, hogy minden vágyálmuk teljesüljön.
Hivatalosan nem igazán tájékoztatták őket a fejleményekről, de a
kairói kocsmákban az a pletyka terjedt, hogy a szövetségesek
eddig még soha nem látott mértékű tengeri invázióra készülnek. A
kikötőket egyre szigorúbban őrizték, a leszállópályának alkalmas
tereket mind bekerítették. Az a hír járta, hogy Olaszország
hamarosan készen áll az invázióra, és ha ez megtörténik, akkor a
szövetségesek fogják uralni a légtereket, és véget vethetnek ennek
az egésznek.
Domban kettős érzés fogalmazódott meg a háború végével
kapcsolatban. Lényének egy része legszívesebben azonnal véget
vetett volna az öldöklésnek, de a másik fele félt. Félt attól, hogy
mihez fog kezdeni magával. Hogyan fog kikászálódni ebből?
Milyen lesz az élet Egyiptom után? És persze Saba után, de
megpróbálta meggyőzni magát afelől, hogy őt már egyáltalán nem
érdekli a lány.
Mikor Barney látta, hogy Dom nem válaszol, abbahagyta az
idióta Dorothy-táncát.
– Ugye nem gondolod ezt komolyan?
– Nem, nem gondolom, hanem tudom, hogy menni fogok.
Hosszú, feszült csend támadt közöttük.
– Egy idióta seggfej vagy, azt ugye tudod? Túlhajszolod magad
– szólalt meg Barney.
– Nem – válaszolta Dom annak ellenére, hogy a barátjának
igaza volt. Még alvás közben sem tudott pihenni; folyamatosan
érezte a repülő sivító rázkódását maga alatt, még álmában is.
Barney tett még egy utolsó próbát.
– Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, de az apám
versenylovakat tenyésztett. Ő mesélte egyszer, hogy nagyon
vékony a határ a között, hogy a ló mikor lesz bátor, első osztályú
ugratóvá, vagy mikor válik egy használhatatlan idiótává, de azt
hittem, ennél te okosabb vagy. – Vicceskedve, eltúlzott ír kiejtéssel
mondta az idiótát, de tekintete izzott a dühtől. – Mindenki tudta,
hogy ez lesz!
Erre már Dom is ingerült lett. Barney is látta Jackót meghalni.
Felszállás előtt még kérlelte Domot: „Mondd neki, hogy ne menjen,
tudod, hogy fél!" Mindketten hallották az elhaló halálsikolyt, amint
az égő gép roncsai a tengerbe zuhantak.
Soha nem beszéltek róla többet.
 – Ha esetleg engem hibáztatnál érte, ne fáraszd magadat!
Megteszem neked ezt a szívességet, minden áldott nap!
– Dom, ez akkor is őrültség. – Barney-nak kellett egypár
másodperc, amire leesett neki, hogy mire is gondolt Dom. – Szabad
akaratából döntött, ahogyan mi is.
Dom nézte Barney-t, amint hatalmas lábfejét lelógatja a tábori
ágy végéről. Azt kívánta, bárcsak el tudná hinni, hogy ez a szabad
akaratából történt, de tudta, hogy ez már soha nem fog sikerülni
neki.

Dom röviden beszélgetett a fiatal szerelővel a hangárban, akinek

már zöld volt a feje a kimerültségtől. A fiú elmondta, hogy éjt
nappallá téve dolgozik a Spitfire-ökön. Elfeleztek egy találomra
kiválasztott húskonzervet, majd Dom visszapakolt a pilótafülkébe,
és újból felszállt. Remélte, hogy még sötétedés előtt visszaér.
Az ég és a föld alig vált el a délutáni szürkeségben, a nyugat
felől gyülekező sötét felhők pedig még több esőt ígértek.
Tizenötezer láb magasban repült, és minden erejével a
repülésre összpontosított, amikor a motor zúgása mellett egy
másik, oda nem illő zajt hallott. Először egészen jelentéktelennek
tűnt, mint amikor egy bogár csattan a szélvédőn, de akkor Dom a
szeme sarkából hirtelen megpillantotta a Messerschmitt 109-es
fekete szárnyát, majd mielőtt még a gép tovatűnt volna, hallotta a
rakétakilövés ismerős süvítését.
Első reakciója a káromkodás volt, majd az a teljesen
hétköznapi gondolat: ez nem lehet igaz, hogy megtörténik megint.
Hirtelen történt minden: a felismerés, sokk, üvöltés és a pilótafülkét
elárasztó fojtogató füst, valamint a fagyálló szaga. Keserű
tapasztalatából tudta, hogy innentől számítva nyolc másodperc áll
a rendelkezésére, hogy fogja az ejtőernyőjét, és kivesse magát a
végtelen szürkeségbe. Egypár másodpercig kétségbeesetten
próbálta felfogni, hogy mi történik körülötte, majd észbe kapott.
Nem volt több idő. Megragadta az ejtőernyőt, kirántotta a
nyitókart, és üvöltve kivetette magát a pilótafülkéből; pár
másodpercig élet és halál között zuhant, amíg a lábába beakadt
ponyva nem akart kinyílni, de végül kinyílt, és félájultan
ereszkedett le, a nagy semmi felé.
 Harminchatodik fejezet

Tarabyában, egy Isztambul melletti kis üdülőfaluban volt a ház,

ahol a német összejöveteleket tartották, a Boszporusz európai felén.
A következő hetekben Saba és Felipe a legtöbbször kettesben lépett
fel ott, néha Carlos, a dobos is elkísérte őket. Az épület távol esett a
többi nyaralótól, magas fakerítés vette körül; kertjében ciprus- és
júdásfák sorakoztak. Valószínűleg a környék csendessége miatt
választották ezt a helyet: nem voltak kíváncsiskodó szomszédok,
mivel egy hosszú, poros úton lehetett csak megközelíteni a helyet,
viszont mégis közel volt a városhoz. Itt minden udvariassági
protokollt nélkülöző tivornyákat lehetett tartani a tiszteknek és más
prominens személyeknek, akik főként üzleti ügyekben voltak
érdekeltek.
Épp az első fellépésükre tartottak, amikor Felipe szinte
szemérmesen Sabához fordult, és megkérdezte:
– Meglepődtél, amikor Cleeve beszélt neked rólam?
– Igen, nagyon – válaszolta –, de meg is könnyebbültem. Még
nagyon tapasztalatlan vagyok, soha nem csináltam ilyesmit ezelőtt.
– Ne idegeskedj – nyugtatgatta a férfi, és megpaskolta a lány
kézfejét, kissé megkarcolva a bőrét a pengetős ujjának hosszú
körmével. – Valószínűleg még jó pár napig nem fog felbukkanni a
mi pilótánk. Akik ide járnak szórakozni, nem keresik a bajt, csak
szeretnék jól érezni magukat, sok Bratwurstot, sült kolbászt enni,
leinni magukat, és egy rövid időre elfeledkezni a háborúról. Nincs
mitől félned.
Saba nézte a domb tetején fekvő, kivilágított házat, és remélte,
hogy a férfi igazat beszél. Felipe általában kifogástalan angol
kifejezésmódja kissé összekuszálódott, amíg magyarázott, piros
bársonyingének hóna alatt pedig hatalmas izzadságfoltok jelentek
meg.
– Ozan jól ismeri ezeket az embereket? – kérdezte Saba. Amit
azonban igazán szeretett volna tudni, az az volt, hogy vajon
megbíz-hatnak-e a férfiban. – Vigyázni fog ránk?
 Felipe rápillantott.
– Mindenkit ismer, aki számít, az összes német politikust.
Nagyon befolyásos ember.
– Hogyan vált azzá?
– Errefelé, ha valaki szeretne igazán meggazdagodni,
politikusokkal kell üzletelnie. Ez a legegyszerűbb módja – fogta
suttogóra Felipe a hangját –, ez a háború pedig kapóra jött az ilyen
embereknek.
– De… – vetett ellen Saba, de a férfi leintette.
– Ennyi legyen elég róla. A lényeg, hogy jó ember. Jól bánik
velünk, mi pedig más miatt vagyunk itt. – Autójuk lelassított, hogy
kikerüljenek egy hatalmas kátyút. – Most pedig jól figyelj.
Szeretném, ha újra átvennénk az este menetét. Ami minket illet, te
egy török énekesnő vagy, a zenekarom új tagja, akinek az apja egy
közeli faluból származik, mi is a neve?
– Üvezli – válaszolta Saba. Éjszaka váratlanul beugrott apja
szülőfalujának a neve. Tansun gondolkodott, amikor eszébe jutott,
hogy ő is mesélt neki róla.
– Szóval Üvezli. Jegyezzük meg, arra az esetre, ha kérdeznék,
bár nem hinném, hogy fogják. Ez ma egy ismerkedős este lesz: két-
három blokkot fogunk játszani, és amikor éppen nem zenélünk,
addig nyugodtan vegyülhetünk, ehetünk, ihatunk, lazíthatunk.
Valószínűleg többen fel fognak kérni táncolni, amivel nincs is
semmi probléma, viszont csak annyit beszélj, amennyit feltétlenül
muszáj. Jobb, ha szégyenlősnek tűnsz, és elvileg nem nagyon
beszélsz angolul – igazította el Felipe, majd meglazította a
csokornyakkendőjét. – Meleg ez a mai este, nem igaz? – kérdezte,
és letekerte az ablakot. Saba arcát megcsapta a langyos esti szellő.
– Főként ahhoz képest, hogy ősz van. A telek errefelé mindig
nagyon hidegek, és süvít a szél a Fekete-tenger felől.
A kocsi levegője megtelt a férfi izzadságának és kölnijének
keverékével. Figyelmeztette Sábát, hogy ne essen kétségbe, ha
néha-néha kimegy majd a teremből, és magára hagyja kis időre,
mivel az is a feladata, hogy alaposan feltérképezze a házat, amíg
ott vannak. Kutakodnia is kell egy keveset, hátha valamelyik tiszt
óvatlanul széthagyja a hivatalos papírokat. A szünetekben arra
hivatkozva fog kimenni, hogy a mosdót keresi, vagy pedig, hogy
dohányzik egyet a friss levegőn.
 – Ha esetleg azt látod, hogy felviszek egy lányt az emeletre,
vagy azt, hogy nagyokat nevetek a németekkel, nem szabad, hogy
megijedjél, és félreértsd. Ez is a műsor része. Eggyé kell válnom
velük, de soha nem mennék ennél messzebbre.
A távoli fények egyre közeledtek, és hamarosan beértek a
faluba. Sült hús és kávé illata csapta meg az orrukat, mire Saba
szájában összefutott a nyál; egész nap annyira izgult, hogy
elfelejtett enni.
A falu szélén egy petróleumlámpával megvilágított asztal körül
idős férfiak pipáztak és kávéztak, a következő, lapos tetős ház előtt
pedig két asszony ült, az ölükben gyermekeikkel. A szomszédban
épp vacsorához készült egy család, a gyerekek várakozóan
tartották a tányérjukat a fazék felé. Az udvarokban mindenhol
jázminbokrok és cédrusfák ontották magukból a fűszeres illatot.
Egy család, békében egymással és a világgal, gondolta Saba
magában, és egy pillanatra rá is átragadt a kellemes érzés.
– Boldognak tűnnek – mondta Felipének.
– Igen – válaszolta a férfi, majd gázt adott, és továbbsuhantak
a dombok irányába.
Egy pillanatra átsuhant Saba fején az a zavaró gondolat, hogy
igazából semmit nem is tud erről az emberről. Beszélgettek persze
zenéről, jövőbeli tervekről, más zenészekről, de az igazán intim
pillanatokat akkor élték meg, amikor együtt zenéltek.
– Szereted ezt a fajta munkát – kérdezte hirtelen Saba –, tudod,
amikor a németek házában zenélsz? Illetve nem a zene részére
gondolok. – Még mindig furcsának tartotta, hogy kimondja a
kémkedés szót. Az egész olyan abszurdnak tűnt, mintha gyerekek
lennének, és csak megjátszanék az egészet.
– Nem. Egyáltalán nem szeretem, de csinálnom kell! – csattant
fel a férfi. – Cleeve azt mondta, hogy Jenkének fontos információi
vannak, ennyi nekem éppen elég. Mi… – kezdett bele, de
meggondolta magát, és szomorúan elhallgatott, majd nagy levegőt
vett, és folytatta: – Gyűlölöm a rohadt nácikat. Meg tudnám ölni az
összeset. – Izzott a levegő az elfojtott indulatoktól, ahogy a szörnyű
dolgokat kimondta. – Családom volt… még Berlinben, a
feleségemet Ráhelnek hívták, gyönyörű zsidó nő volt. És olyan
szerencsés voltam, hogy egy kislányom is született tőle, Naomi.
Már kiskorában is nagyon tehetségesen énekelt… Rá emlékeztetsz.
 – Ó, istenem, ha tudtam volna… Bocsáss meg, kérlek.
– Nem, semmi baj, mondhattam volna előbb is. Turnén voltunk
a zenekarommal egy fél évig. Jó móka volt, Barcelona, Madrid,
Franciaország, tudod, ahogy az lenni szokott… Aztán visszatértem
Berlinbe egy vagonnyi ajándékkal – magyarázta, és közben
mindkét kezével elengedte a kormányt, mutatva, hogy mennyire
tele volt a keze –, de a lakás üres volt, a családomat elvitték.
– Nagyon sajnálom. – Saba újból dühös volt magára, amiért
kérdezősködött, ugyanúgy, ahogyan Bogsnál is. Úgy tűnt, különös
érzéke volt az indiszkrét kérdésekhez.
A kocsi megtelt cigarettafüsttel.
– Nem kell bocsánatot kérned – sóhajtott Felipe. – Tudnod kell,
hogy miért csinálom ezt, korábban is el kellett volna mondanom.
Nehéz döntést kellett meghoznom, miután mindez megtörtént.
Maradhattam volna én is, hogy letartóztassanak és elvigyenek,
hiszen én is félig zsidó vagyok. De inkább Isztambult választottam.
Nem tudom, hogy jól döntöttem-e, de annyit biztosan tudok, hogy
e nélkül – és a mondat közben megsimogatta a hátsó ülésen fekvő
gitárját – már megöltem volna magam. – Dúdolni kezdett
magában. Saba nem tudta, hogy azt jelzi-e ezzel, hogy részéről
befejezettnek tekinti a beszélgetést, vagy pedig azt, hogy
megkönnyebbült attól, hogy megosztotta vele a történetét.
Megérkeztek Tarabyába, a fehér színű házhoz. Felipe
parkolóhelyet keresett, és újból felöltötte a semleges,
kifürkészhetetlen arckifejezését. Néhány drága kocsi már állt ott.
Bentről, bár a sötétítőfüggönyök el voltak húzva, piros fény
szűrődött ki. Leparkoltak egy nagy kovácsoltvas kapu mellé, és a
férfi behúzta a kéziféket, majd belenézett a visszapillantó tükörbe.
– Ha bármi rosszul alakulna, akkor kezdd el énekelni a Qui
Sas, Qui Sas című dalt, a régi spanyol nótát, amit gyakoroltunk.
Senki nem fogja ezt kérni, úgyhogy tudni fogom ebből, hogy baj
van, és utána szép csendben távozunk. Azt mondjuk, hogy
kimegyünk levegőzni, vagy, hogy kint szeretnénk elszívni egy
cigarettát. Nem szabad pánikolni, nem szabad kiabálni.
Viselkedjünk csak természetesen. – Felipe megjegyezte még, hogy
megpróbál mindig a lehető legközelebb parkolni a kijárathoz. – De
ne aggódj, semmi baj nem lesz, ezeket csak elővigyázatosságból
mondom – jegyezte meg, miközben az inge már úszott a
verítékben. Felvette a zakóját, hogy eltakarja. Felemelte a gitárját a
hátsó ülésről, és összeszedte a kottáit. A férfi szavai őszintének
tűntek, és Sabának erre nagy szüksége is volt, mivel érezte, hogy
kiszárad a szája, amint ráléptek a házhoz vezető útra, és elindultak
az első német tiszti estre. Mikor a német katonák eszébe jutottak,
csupa vadállatot képzelt el: erőszaktevőket, merénylőket, kegyetlen
katonákat, és Felipe szavai ellenére nagyon-nagyon félt.
Egy Otto Engel nevű férfi nyitott ajtót. A rövid nyakú,
mosolygós férfi volt, mélybordó szmokingot viselt. Felipe korábban
mondta Sabának, hogy a mókamesternek becézett férfi is a német
titkosszolgálat tagja. A német titkosszolgálat nem olyan
centralizált, mint a brit, magyarázta Felipe Sabának, sok kisebb
egységből áll, amelyek sokszor még egymással is harcban állnak.
Engel pirospozsgás arca felderült, amint meglátta őket.
Harsány, üres kacajt hallatott, ami rögtön letörölte Saba arcáról a
mosolyt. Felipe, aki folyékonyan beszélt németül, bemutatta őket
egymásnak. Engel olyasmi arcot vágott, mint amikor a bűvész
valami különösen szépet húz elő a kalapból; behunyta a szemét,
kezet csókolt neki, majd elismerően nézett Felipére, mintha azt
mondaná neki: szép munka.
Saba csendben lelkesítette magát, és próbált felkészülni arra,
ami következik. Húzd ki magad, mosolyogj, csak semmi pánik. Bent
voltak az oroszlán barlangjában.

Harsány nevetés hangja és olcsó cigarettafüst csapta meg őket,

amint beléptek az alacsony mennyezetű helyiségbe, ahol húsz-
huszonöt fiatal férfi beszélgetett. Előttük rengeteg mennyiségű
alkohol és étel volt. Valahogy ezek az fiatalemberek magasabbnak
tűntek, mint akiket Saba eddig megismert. Némelyik egészen
jóképű volt, magas homlokkal, szőke hajjal és szép, kidolgozott
felsőtesttel. Néhány szőke fiatal lány is volt még a társasággal,
közönséges, mélyen dekoltált ruhákban és magas sarkúban. Mikor
beléptek, hirtelen csend támadt, majd elismerő mormogásokat
hallott a háta mögött, ahogyan elhaladt mellettük.
A kis színpad a terem végében, az ablakok melletti részben volt
felállítva. Engel mindenáron azt akarta, hogy egyenek és igyanak
valamit még a koncert előtt, így a kolbászoktól, húsoktól,
sajttálaktól és söröshordóktól roskadozó asztalhoz vezette őket.
– Köszönjük – mondta Felipe olyan természetes mosollyal,
mintha az égvilágon minden a legnagyobb rendben lett volna de
először a munka, csak aztán a szórakozás. – Azzal megigazította
csokornyakkendőjét, és elindult a színpad felé. – Csapjunk bele,
bébi – vigyorgott rá Sabára az összes fogát láttató mosollyal,
amivel rendszeresen megnevettette a lányt.
Tíz perccel később már a Zu Zu Gazoot játszották. A feszült
kezdet ellenére a lágy, ritmusos dallam hatására lassan feloldódtak,
és elmerültek a dalban. Jó volt így énekelni, csak kettesben, egy szál
gitárral, zongora és dobok nélkül. Két gyér fényű lámpa állt a
színpad két sarkán. Felipe ügyesen áthelyezte őket úgy, hogy pont
hangulatos félhomályba vonta őket a fényük. A Besame Mucho
következett. A férfi magyarázott valamit németül a közönségnek;
Saba a gesztusaikból leolvasta, hogy a dal történetét meséli nekik, a
mexikói lányét, aki úgy írta meg a dalt, hogy soha életében nem
csókolózott. Saba egy sámlin ülve énekelt, szemét félig behunyta az
éneklés áhítatában, de közben azért résen volt, hogy mi történik
körülötte. Nem olyan szörnyűséges ez a hely, legalábbis nem olyannak
tűnik, gondolta, ezek is csak fiatal férfiak, sok ezer kilométerre az
otthonuktól, akik mind őt nézik sóvárgó szemmel. Néhányan
közülük olyan gyámoltalanul csücsörítették a szájukat, mint egy
kisgyermek, amikor jó éjt puszira vár.
Egy különösen feltűnő férfin akadt meg Saba pillantása: magas
volt, és szőke, érzékeny, szenvelgős arccal, aki bár diszkréten, de
határozottan nézte őt. Olyan érzése volt, mintha már találkoztak
volna.
A szünetükben megkérdezte Felipét, hogy talán ő az a bizonyos
pilóta? Azonban a férfi felvilágosította, hogy nem, hanem Severin
Müller, akivel már egyszer találkozott Ozan estélyén. Ankarában
dolgozik a követségen.
– Jenke nem fog eljönni ma este – jelentette be Felipe. Nyájasan
mosolygott egyet, félig rá, félig a közönségre, majd megragadta a
gitárját. – És most jól figyelj rám. Öt perc múlva itt hagylak téged
egy kis időre, föl kell mennem. Te maradj itt, és énekelj.
Saba így is tett, de belülről reszketett. Elénekelt két török dalt,
ringatta hozzá a csípőjét a dallam ritmusára, miközben látta, hogy
a magas férfi ajka megrándul, mintha azt akarná mondani, nem az
ő ízlése ez a fajta zene. Mikor vége lett a dalnak, halkan mégis
megtapsolta, majd kecses kézfejét a szájához illesztette, és egy
csókot lehelt Sabának.
Nagy sikert arattak, anélkül, hogy meg kellett volna
erőltetniük magukat. A németek imádták, és kérlelték őket, hogy
térjenek vissza, talán azért, hogy valami otthonos melegséget
kölcsönözzenek újból ennek a névtelen, jellegtelen, otthontól oly
távol eső háznak. Saba ennek ellenére mindig furcsán érezte magát
ezeken az esteken; az asztalok mindig szégyentelenül sok étel és
ital alatt roskadoztak. A virslivel, sonkákkal, füstölt lazaccal és
sajttal telipakolt súlyos tálak folyamatosan érkeztek, a ládaszámra
felszolgált Bollinger sörről és a röviditalokról nem is beszélve.
Legtöbbször nőkkel érkezett a társaság: jobb életre vágyó követségi
titkárnőkkel, unatkozó feleségekkel és harsányan sminkelt
szőkékkel. Pár sápadt bőrű, magas homlokú orosz nő is megfordult
közöttük; úgy tűnt, ők a németek gyengéi.

Saba gyengéje az volt, hogy imádott Felipével énekelni, amitől

szinte zavarba ejtően megfeledkezett arról, hogy hol is van, és
miért. Amint felkanyarodtak a kocsival a házhoz vezető, fákkal
szegélyezett útra, már izgatottan dúdolta magában az új dalokat,
melyeket Felipe tanított neki, alig várta, hogy elénekelhesse azokat.
Dalokat Brechttől, spanyol és kubai dalokat, és olyanokat, amiket
még Harlemben tanult.
De a zene varázsa nem mindig írta felül a valóságot. Voltak
esték, amikor a hanyag módon, egymáshoz nem illő bútorokkal
sebtiben berendezett terem, és benne a kis színpad egy riasztó
rémálom helyszínévé változott: a cigarettafüstön keresztül látta a
férfiak térdén ülő, rámeredő lányok gyanakvó tekintetét. Mintha
nem bíztak volna benne, mintha tudnák, hogy valójában miért van
ott. A tisztek néha felvitték ezeket a lányokat az emeletre, hogy
felszívjanak velük egy-egy csík kokaint, vagy pedig a gyors
kielégülés reményében, amit a fenti, rögtönzött búvóhelyeken
kaphattak meg. A lámpák könnyű kalandokat ígérő, piros sálakkal
voltak itt letakarva, mely meleg félhomályba vonta a helyiségeket.
Azokon az estéken, amikor nem voltak lányok, a férfiak a
sörcsapot állták körbe, ivós játékokat játszva. Ezeken az
alkalmakon Saba szinte megsajnálta őket: olyanok voltak akár egy
csapat nagyra nőtt, elveszett gyerek, akik elhatározták, hogy
aznap este, ha törik, ha szakad, jól érzik magukat.
Mivel megszerették őket, szerencsére Felipének szépen lassan
sikerült feltérképeznie az épületet. Idővel Saba is megtanulta, ki
kicsoda, és milyen szerepet játszik. Ott volt Severin, a szőke
diplomata Ankarából, és Otto Engel, akit a háta mögött ők csak
varangynak becéztek, mivel mindig kidülledt szemmel nézte a
lányt, miközben gondolatban érezhetően már meztelenre
vetkőztette. A többi férfi is gyakran flörtölt vele, bár sokkal
tisztelettudóbb, és kevésbé nyilvánvaló módon. Ilyenkor segélykérő
pillantásokat vetett Felipére, aki tolmácsolt neki. Gyakran felkérték
táncolni, és közös képet is szinte mindegyikük készíttetett vele, ami
ellen sosem tiltakozott.

Egyik este Felipe a kapukon kívül parkolt le. Lekapcsolta a motort,

és megszólalt.
– Szerintem Jenke ma este itt lesz – suttogta halkan, és két
cédrusfa között tátongó résre mutatott. – Látod, ott a kerítésből ki
van törve egy darab. Ha menekülnünk kéne, az lesz a leggyorsabb
útvonal, de ne aggódj, csak a biztonság kedvéért mondom. Eddig
sem volt semmi baj, igaz?
És Saba hitt neki, mert hinni akart.
– Honnan tudod, hogy ma jönni fog?
– Cleeve-től, tegnap találkoztam vele.
– Hála istennek – sóhajtott Saba. Már egyre türelmetlenebb
volt a tolakodó katonákkal. – Miért tartott ez ilyen sokáig?
– Nem tudom – válaszolta Felipe borús arccal. – Csak annyit
mondott, hogy sürgősen Észak-Afrikába szeretnék vinni. Cleeve
magyarázott valamit az ellenség légibázisairól. – A háború, mondta
Felipe oldalra hajtott fejjel, fordulópontjához ért. Saba érezte, amint
ennek hallatán végigfut a hátán a hideg. – Tehát – váltott vissza a
férfi normál hangnemre –, az útlevél. Gyerünk, csináljuk végig a
színjátékot, még egyszer, utoljára! – Azzal felvette a hátsó ülésről a
gitárját és a kottáit. Az egyik oldal gemkapoccsal volt megtűzve. –
Josef Jenkének hívják, legalábbis a németek. Közepesen magas,
barna hajú, izmos férfi, bordó öltönyt fog viselni. Kérni fogja tőled a
My Funny Valentine-t, mire én biccentek neked. A kotta
tizennegyedik oldalán ott van az összes dokumentum, amire
szüksége van – mondta Felipe, azzal Saba kezébe nyomta a
füzetet. – Miután elénekelted, hagyd ott a kottatartón, és vedd ki a
kapcsot. Majd ő később leveszi onnan, amikor úgy érzi,
biztonságos lesz. Innentől kezdve semmit sem kell csinálnod, csak
annyit, hogy kedvesen mosolyogsz, amikor kér veled egy közös
fotót. A többit majd mi elintézzük. Nem bonyolult, ugye? –
mosolygott rá. Ezen az estén különösen elegánsan festett. Vékony
bajszát szép ívben borotválta meg, krémszínű öltönyének zsebébe
pedig zsebkendőt hajtogatott, frissen borotvált arca kölnitől volt
illatos.
– Nagyon szép vagy ma este – csúszott ki Saba száján, de
rögtön rettentő zavarba is jött.
Felipe felnevetett.
– Te sem vagy rossz, kislány! – dörmögte megjátszott Louis
Armstrong-hangon. – Adj egy ötöst! – Azzal egymás kezébe
csaptak.
Saba áthajolt az ülésen, és megölelte a férfit.
– Nagyon szerettem veled énekelni – suttogta a férfinak, mire ő
ráemelte komoly tekintetét.
– Köszönöm neked.

Szokás szerint Otto sietett eléjük elsőként a zajos tömegből, hogy

üdvözölje őket. Felipe a férfi legújabb, rikító kék selyemöltönyét
csodálta, mire Otto megjegyezte, hogy a ruhát direkt magára
szabatta egy elegáns szabászatban.
– Nagyon szép, ugye? Pedig annyira nem is volt drága –
nevetett a szokásos, harsány, üres kacajával rájuk. Kezet csókolt
Sabának, sörös foltot hagyva azon a helyen, ahol a szájával
hozzáért. A lányt enyhe undor fogta el, de próbálta kifelé nem
mutatni. Ma este, mondta nekik, remek híreket kapott Berlinből,
ugyanis megszületett a második gyermeke, ezért reméli, hogy
mindnyájan koccintanak vele egyet. Van ott minden, amit
szeretnének, pezsgő, sör, konyak, whisky és török brandy, bár
szerinte, tette hozzá, az olyan, akár a lóhúgy.
 Felipe lefordította Sabának a részeg szóáradatot.
– A hölgynek sem lehet kifogása ez ellen – fordította
mosolyogva, miközben Ottó újból csókolgatni kezdte a lány kezét,
miközben bamba mosollyal kacsingatott rá. – Ez egy hülye – tette
hozzá halkan mosolyogva Felipe Sabának címezve.
Az este előrehaladtával tetőfokára hágott a hangulat. A terem
végében lévő söröshordót egy csapat fiatal férfi vette körbe. Stein,
stein, stein, kiabálták, majd egymással versengve húztak le
mindnyájan egy-egy korsó sört. Három feszült, de várakozó
tekintetű, isten tudja honnan odacsábított lány ült a kanapén, csak
az egyikük nevetése tűnt felszabadultnak, a többiek inkább
zavartan mosolyogtak.
Olyan meleg volt bent, hogy Saba érezte, az izzadság, mint
egy hosszú kígyó, csurog le a hátán. Severin kinyitotta az
ablaktáblát, és a hűs levegő beáradt a terembe. Mikor Felipe
játszani kezdett, a férfi próbálta csendesíteni a többieket, hogy
jobban hallhassa a zenét. Megbabonázva bámulta Sabát, arra
várva, hogy énekeljen. A lány már régebben is észrevette, hogy
Severin mélyebben érdeklődik a zene iránt, mint a többi vendég. A
férfi éhezett a zenére, Saba látta, amint az egyébként feszült, merev
arca hogyan simul ki, mikor énekelni kezd, mintha valami
láthatatlan krízis érne véget.
Felipe a feladatának tekintette, hogy az összes némettel igyon
egyet. Ő mesélte még régebben, hogy Severin magányos. Még
csak huszonhat éves, felesége és kisgyermeke van odahaza, akiket
három éve nem látott. Hiányolja őket. A férfi ezt mindenfajta
együttérzés nélkül mondta. Talán még azt is hozzátette, hogy úgy
kell ennek a bitangnak.
De Saba nem így érzett. Annak ellenére, hogy nem vonzódott a
férfihoz, belátta, hogy ha mások lennének a körülmények, lehet,
hogy megakadna rajta a szeme. Magasan ülő arccsontja finom és
ártatlan, kissé elveszett külsőt kölcsönzött neki. Tekintetében volt
valami megkapó, mély, ami miatt Saba ösztönös szimpátiát érzett
iránta. Összezavarta a felismerés, hogy ha nem lenne német, akkor
valószínűlég szívesen közeledne felé, sőt biztos volt benne, hogy
nagyon jól megtalálnák a közös hangot, és ha mások nem is, de
barátok lehetnének.
 Felipe már hangolta a gitárját a következő dalra, amikor
hirtelen tolongás támadt az ajtónál. Új vendégek érkeztek. Otto
harsányan vállon veregette és beljebb tessékelte őket. Felipe Saba
felé fordult, és szinte némán a fülébe lehelte:
– Itt van a pilóta. Ő az ott, jobb oldalt. Énekelj tovább. Éééés a
következő dalunk egy tüzes spanyol szám, melynek a címe Djinj! –
konferálta fel a közönségnek.
A részeg németek ennek hallatán hangos hurrázásban törtek
ki. Saba a pilótára pillantott. Egy másodperc töredékére találkozott
a tekintetük, majd a férfi gyorsan elkapta a fejét. Külsőre derűs,
jóképű, átlagos magass4gú, rövid barna hajú volt. A szintén nem
túl józan Frankel mellett állt, és együtt nevettek valamin. Olyan
nyugodtnak tűnt, olyan boldognak a kellemes társaságtól, hogy
Saba azon csodálkozott, valakire bizonyára pozitív hatással van a
kémkedés. Tudta magáról, hogy ő nem az a típus.
Egy orosz nő lépett oda a férfihoz, és elkezdte fűzni.
Végigsimította a mellkasát, és magával húzta, hogy táncoljanak.
Felipe összeráncolta a homlokát; a lány talán megnehezíti a
helyzetüket.
Saba egy török dalba kezdett bele, amit még Tansu tanított
neki, amikor kicsi volt. Szeme sarkából látta, ahogy Severin még
mindig mohón őt figyeli. Tudta, hogy az effajta népdalok nem
kötik őt le; mindig a legújabb dzsessz- és bluesdalokat kérte. Amint
befejezték, fölment a színpadra, és Felipe fülébe súgott valamit
németül, mire a gitáros Sabára mosolygott. Bessie Fine and Mellow-
ját kezdték játszani. Mikor angolul énekelt, ügyelt rá, hogy mindig
belekeverjen egy kis török akcentust, ami nem volt nehéz,
egyszerűen nagyanyja beszédét imitálta. Felipe akkordjai a gitáron
megnyugtató hullámként terítették be a helyiséget.
Saba újra végigpásztázta a tömeget; már nem látta a pilótát,
aki valószínűleg kerülni akarta a feltűnést. Nagyon szerette volna,
ha Severin magára hagyja egy picit, és nem bámulja folyton, de a
férfi rendületlenül őt nézte, és úgy tűnt, semmi kedve más nőkkel
táncolni. Behunyt szemmel várta, mik lesznek a következő dalok,
és áhítattal hallgatta őket végig.

Ottó tűnt fel, vaskos hüvelykujját szopogatta, amivel egy, a

ruhájára esett tejföldarabot törölt le. A Lili Marként kérték, amit
Németországban betiltottak, mert annyira népszerű lett Angliában
is, de Ottó és a többi német nem törődött ezzel aznap este.
Saba németül kezdett énekelni, ahogyan Felipe tanította neki.
„Édes arcod kísért álmaimban, az én drága Lili Marleenem."
A férfiak a színpad előtt egymást átkarolva énekelték a
dalszöveget. Úgy tűnt, mindegyikük szerelmes egy picit a dal búgó
hangú Lili Marleenjébe, és átérzik a dal szomorúságát. Akik másfél
órával azelőtt még ordítva biztatták egymást a sörivó versenyen,
hirtelen elcsendesedtek, mintha mindegyikük megtapasztalta volna
nemrégiben az elhagyatottság érzését.
– Noch! Noch! – Ottó kiáltott fel gyerekes eksztázissal, pedig a
dal még véget sem ért teljesen. Kivörösödött arcán csörgött a
veríték. – Wenn sich die späten Nebel drehn.
A pilóta most az ablak mellett állt. Mikor Saba ránézett, alig
észrevehetően megrázta a fejét, és elindult a színpad előtti tömeg
felé. A férfiak még mindig fülsértő kórusban énekeltek.
Valaki kinyitotta a teraszajtót, hogy kicsit kiszellőzzön a
cigarettafüst. A kiáradó füstös levegő mögött kivehető volt a fák
sötét sziluettje, és néhány csillag. A pilóta közeledett feléjük, még
mindig énekelve, bal kezét zsebében pihentetve, mint aki
végtelenül ráér, és a lehető legjobb helyen van.
Mikor a dal végigért, a férfi Felipére mosolygott.
– Nem ismerik véletlenül a My Funny Valentine című dalt?
Amerikai nóta, Berlinben hallottam egy bárban, még a háború előtt
– kérdezte, és elkezdte dúdolni nekik a dal elejét. Saba kortyolt
egyet az italából, mert teljesen kiszáradt a szája. Látta, hogy Felipe
ujjai is remegnek, miközben a kottáját lapozgatja a mellettük lévő
széken.
– Ismered? – kérdezte Sabát. Két izzadságcsepp csordult le
közben a bajusza mellett. Felemelte a kezét, és letörölte. – „My
funny Valentine, sweet little Valentine" – dúdolta.
– Ismerem – vágta rá gyorsan a lány.
– Akkor kezdjük – monda Felipe, azzal szép barna kezével
felemelte a gyöngyház pengetőjét, és a húrok közé csapott. A
violin-kulcsok és szünetjelek összefolytak Saba szeme előtt a
tizennegyedik oldalon.
 „Édes kis Valentine, bolondos Valentine, hogy rád mosolyog
szívem…" – énekelte, miközben sugárzó mosollyal nézett Felipére,
és szabaddá tette a lapokat.
Jenke olyan kiegyensúlyozottan mosolygott, hogy Saba már
abban sem volt biztos, hogy jól látta-e, hogy rákacsint. Szeme
sarkából Felipe kezét figyelte, közben pedig a termet pásztázta.
Severin egy szőkével táncolt. Egy pillanatra összetalálkozott a
tekintetük, amint a férfi unottan felnézett a lány válla fölött.
Frankel egy történet közepén volt éppen. Mikor a dal véget ért,
gyér tapssal jutalmazták azok, akik figyeltek. Tiszta volt a levegő.
A pilóta előrébb lépett, egyik keze a zsebében, másik kezében
cigaretta lógott.
– Nehmen sie bitte fotographie mit dem mädchen?{17} – kérdezte
Felipétől, aki Sabára nézett, és biccentett egyet. Jenke fesztelenül
odalépett hozzá, és átkarolta, majd mikor pont háttal volt a
közönségnek, egy alig észrevehető mozdulattal lekapta a
kottatartóról a meglazított papírokat. Mosolyogva pózolt, majd a
kamera kattant, felvillant a fény, és készen is voltak. – Danke –
köszönte meg, rákacsintott, és megveregette a karját.
Saba látta a férfit Frankellel távolodni az oldalsó ajtó felé, és
hirtelen olyan megkönnyebbülést érzett, mint amikor egy fuldokló
felér a víz felszínére. Miért is volt ennyire ideges miatta? Végül is
egy semmiség volt az egész. A munkát elvégezték, hazamehet, és
életének legfurcsább kalandja végre véget ér.
Mikor a pilóta elment, Felipe odafordult hozzá.
– Elszívok kint egy cigarettát, maradj itt, nemsokára
visszajövök – szólt lágyan. – Szerintem a kis barátod táncolni
szeretne veled.
Marlene Dietrich énekelte egy lemezről a Falling in Love Again
című dalt, mikor Severin odalépett hozzá egy udvarias biccentéssel.
– Möchten sie Tanzen?{18} – Azzal összeütötte a bokáját,
kedvesen rámosolygott, és a kezét Saba felé nyújtotta.
Túl meleg volt, ő pedig túl soknak érezte a férfi közeledését, és
egyébként is kimerítette az este. Úgy érezte, sehol nem tud
szabadulni a férfi tekintetétől. Mikor a dal véget ért, udvariasan
rámosolygott, majd mutogatni kezdte, hogy nagyon melege van. A
férfi összeráncolta a szemöldökét, mire Saba úgy próbálta
kimenteni magát, hogy az órájára mutatott, jelezve, hogy csak öt
percet kér.
Ki akart menni a szabadba, de az ajtót egy csapat hangoskodó
német katona állta el, akiken nem volt kedve keresztülvágni, így
hát fölfelé ment az emeletre, a mosdók irányába. Bement a női
mosdóba, és belenézett a tükörbe. Tekintete kimerült volt, és fáradt.
Negyed egy felé járt az idő, és rettentően vágyott rá, hogy
hazamenjen. Nem Isztambulba, hanem bárhová, ahol Dommal
lehet. Megmosta az arcát, és kilépett a helyiségből. Arra lett
figyelmes, hogy az egyik ajtó résnyire nyitva van, és fény szűrődik
ki odabentről. Megkönnyebbülten látta meg Felipe nadrágszárát és
cipőjét, amint az ágyon ül.
– Felipe? – sétált be a szobába Saba. – Indulhatunk lassan?
Nagyon kimerült vagyok.
Bent a szobában egy franciaágy állt, rajta halmokban feküdtek
a vendégek kabátjai. Az éjjeliszekrényen álló kislámpa sejtelmes
félhomályba vonta a szobát.
– Elment a barátunk? – kérdezte halkan.
– Igen – válaszolta. – Ügyes voltál.
– Te is jó fiú voltál, szépen elrendeztél mindent – heccelődött
Saba.
Felipe épp válaszolni akart, amikor hirtelen rémület ült a
szemébe, és alig észrevehetően megrázta a fejét. Már Saba is látta.
A férfi mögötti gardróbszekrény tükrében egy homályos arcot
látott. Megfordult.
Severin állt az ajtóban, pisztolyát rájuk szegezve.
– Tehát itt van az édes kis Valentinom. Sokat fejlődött az
angolod, amióta feljöttél. Nézzen rám! – szólt Felipéhez, aki
kapkodva szedte a levegőt. – Térdeljen le, és ürítse ki a zsebeit!
Mindent tegyen az ágyra!
– Ne bántsa őt! – Felipe szeme összeszűkült a félelemtől. – A
lány semmit sem tud az egészről.
– Kérem, ürítse ki a zsebeit! – Severin hangja udvarias volt, de
kíméletlen. – Előkerült egy selyem zsebkendő, három kagylóhéjból
készült gitárpengető, egy csomag szivarka és egy fénykép egy
fekete hajú nőről, karjában egy kisgyermekkel. – És most a belső
zsebeit is legyen szíves. Higgye el, én sem élvezem. A feleségem
szintén zenész.
 Egy gyűrött papírt vett elő. Rajta számok, táblázatok és nevek.
Úgy tűnt, egy lista a vendégekről.
Severin sóhajtott, Saba érezte az oldalában a fegyver csövét.
– Ugye tudja, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban? – mondta
kimérten Felipének. – Szólnom kell a többieknek. Nincs más
választásom.

Bakancsok dobogása hallatszott, amint a németek rohantak fel a

lépcsőn. Sábának olyan érzése volt, mintha földrengés lenne. Nem
bírtak egymásra nézni. Felipe csendben ült és reszketett, lentről
még mindig Marlene Dietrich szólt a gramofonból.
Pár másodperc múlva a házban lekapcsolták a világítást. Egy
nő sikított odalent, majd több más hang is követte. Zűrzavar
támadt, kivágódott a bejárati ajtó, és a következő pár percben
hallották, ahogyan több autó is sietősen távozik. Amint
visszakapcsolódtak a lámpák, a homályos fényben Saba meglátta a
tükörben Felipe elborzadt arcát. Úgy tűnt, tudta, számára vége a
játéknak.
Berontottak a szobába. Két férfi megragadta Felipét, és úgy
tűnt, heves vitába kezdtek azon, hogy Sábával mit kezdjenek.
Végül Severin lépett közbe, aki sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint
Frankéi, aki láthatóan pánikba esett, és mindenféle zagyvaságokat
beszélt.
Felipének, aki a most is kifogástalanul elegáns zakójában állt
szorosan közrefogva a két német között, még sikerült Sabára
mosolyognia. Egy másodperc múlva egy harmadik alak, akit Saba
addig észre sem vett, Felipe halántékához szorította a fegyverét, és
meghúzta a ravaszt.
Felipe arcára meglepetés ült ki, majd üressé vált a tekintete, a
következő pillanatban pedig mindent elárasztott a fejéből
kibuggyanó vér.
Saba hallotta magát, amint sikolt, majd összecsuklott Severin
kezében, Hagyta, hogy a férfi tartsa őt.
Mikor magához tért, próbálta ellökni Severint. A férfi szorosan
tartotta, miközben fél kézzel felkapott egy selyemsálat a kabátok
közül, és betömte vele a száját, majd elsötétült előtte a világ, mikor
valamit a fejére húztak. A derekánál érezte a pisztoly csövét.
 Orrát megcsapta a vér fémes szaga. Rúgást hallott, majd azt,
hogy Felipét megfogják a ruhájánál fogva, és lerángatják a
holttestét a lépcsőn. Lentről kiabálás, vitatkozás hangja szűrődött
fel, majd csörömpölés, mintha egy tálcányi pohár zuhant volna le.
Mindez alatt Marlene Dietrich még mindig énekelt, vég nélkül,
szégyentelenül, mintha mi sem történt volna. A lemez beakadt.
Odalent csend lett; várta, mikor jönnek fel érte, de a következő
hang, amit hallott, a kavicsok csikorgása volt a házhoz vezető úton.
Bakancsok csattogtak, majd felzúgott a motor. Kocsiba ültek, és
elhajtottak.
Azt hitte, egyedül hagyták, de egyszer csak Severin meleg
leheletét érezte a fülénél.
– Te itt maradsz velem – suttogta a férfi –, amíg vissza nem
jönnek.
Harminchetedik fejezet
Megvakultam. Ez volt Saba első gondolata, amint magához tért.
Érezte, hogy egy matracon fekszik, és a sötétség körülöleli.
Próbálta megtapogatni magát, hogy érzi-e mindenét, de hirtelen
nyilalló fájdalom hasított a könyökébe és a csuklójába. Oda volt
kötözve a fém ágykerethez; ahogy mozdult, panaszosan
nyikorogtak alatta a rugók.
Még mindig kábultan próbálta összeszedni az emlékeit. Sietős
léptek, ajtócsapkodás, kocsik fénye ugrott be neki, ahogyan
indulnak az úton a fák között. Próbálta óvatosan felhúzni a lábát,
hogy ne csapjon zajt, de nem járt sikerrel; szorosan az ágyhoz volt
kötözve. Teljesen felébredt, és iszonyodva fogta fel, hogy moccanni
sem bír. Mindig is gyűlölte, ha úgy érezte, korlátozva van, és most
fogoly volt, akárcsak egy csapdába esett vadállat, aki tudja, hogy
hamarosan lemészárolják.
Tudta, hogy hamarosan visszatérnek, de nem tudott mást
tenni, mint feküdni és várni.
– Van itt valaki? – motyogta bele a száját elfedő sálba. Síri
csend volt körülötte, a vendégek elmentek, csak saját ziháló
lélegzetét hallotta. A kendő, amivel a szemét bekötötték, étel- és
cigarettaszagtól bűzlött. Hallotta, hogy kintről fúj a szél, és
valahonnan messziről, mintha madarak csiripelése szűrődött volna
be. Vajon mennyi lehet most az idő, gondolkodott. Fogalma sem volt
róla, hogy hol van, és hogy mennyi ideig nem volt magánál.
Biztos volt benne, hogy meg fog halni: mindenki számára
nyilvánvaló volt, hogy Felipe és ő összedolgoztak, így tudta, ő sem
számíthat gyengéd bánásmódra. Le fogják lőni őt is, ahogyan a
férfit is; hirtelen újból érezte orrában Felipe vérének meleg, fémes
szagát, és látta maga előtt a meglepett tekintetet, majd azt,
ahogyan kiszáll belőle az élet. Felfordult a gyomra a félelem és a
kétségbeesett gyász hatására. Eszébe jutott, hogy ha lelövik őt is,
soha senki, akit valaha is szeretett, nem fogja megtudni, hogy mi
lett vele. Honnan is tudnák?
Lelki szemei előtt megjelent Dom. Ha nagyon erősen
összeszorította a szemhéját, kis tűhegyszerű pöttyök jelentek meg a
szeme előtt. Ilyen lehet az éjszakai repülés, gondolta magában,
visszaemlékezve arra, amikor Dom mesélt neki. Vajon milyen érzés
ott fent lenni a világ peremén?
Ha ő itt most meghal, a fiú azt fogja hinni, hogy elhagyta,
hogy nem törődött vele, hogy otthagyta valaki másért. Magadra
hagytalak, Dom. Bocsáss meg érte, suttogta bele a sötétségbe, azzal
visszazuhant egy sötét, rémálomszerű félálomba.
Vagy egy órát alhatott, mikor újra felébredt, könnyek
csurogtak végig arcán. Félhangosan beszélt magához: érezte, ha
még sokáig lesz bekötve a szeme, beleőrül, vagy már el is
kezdődött. Hogy elterelje a gondolatait, megpróbálta a
fantáziájával mozivászonná varázsolni a sötétséget, amin
bármilyen kedvére való filmet levetíthet. Elképzelte magát és
Domot, amint egy tengerre néző étteremben ebédelnek. Miután
jóllaktak, lementek a homokos partra, és fagyiztak egyet, majd
biciklire ültek, és végigsuhantak egy nyárfákkal szegélyezett úton.
A következő jelenetben otthon volt a Pomeroy Streeten. Tansu a
konyhában főzte az ebédet, ahonnan báránysült fűszeres illata
szűrődött ki. Az egész családja ott volt, ő pedig bement, és
mindenkit átölelt, még az édesapját is.
Javában elmerült a játékában, amikor zajt hallott odalentről,
olyasmit, mint amikor valaki kihúz egy széket, majd sípolást,
ahogy egy kannában felforr a teavíz. Egy szekrényajtó nyílt,
csészék csörömpöltek. Valaki volt rajta kívül a házban. Hát persze,
gondolta, hogyan is lehettem olyan ostoba, hogy azt higgyem, hogy itt
hagynak egyedül. A léptek egyre gyorsultak, amint a kanna egyre
hangosabban sípolt.
Csend lett, Saba a saját szívverését is hallotta, majd pár
másodperc múlva a léptek közeledtek, valaki jött felfelé a lépcsőn,
majd lenyomta a kilincset.
– Ki az? – kérdezte a száját eltakaró sálon keresztül. Senki sem
válaszolt, csak az ajtó csukódott be, majd a padlódeszkák
recsegését hallotta, amint közeledett felé valaki; az ágy mellé húzott
egy széket, leült, és mélyet sóhajtott. – Kérem, válaszoljon! – Érezte
az ismeretlen leheletének melegét az arcán, amint fölé hajolt, és
megigazította az arcát elfedő kendőt, majd megvizsgálta a
köteleket a kezén és lábán. A kéz se durva, se gyengéd nem volt.
Kávé és pirítós illata csapta meg Saba orrát, majd egy kiskanál
csörömpölését hallotta. Az idegen férfi megköszörülte a torkát.
Akárki is volt mellette, roppant a pirítós, amint beleharapott, majd
leöblítette egy korty kávéval. Diszkréten nyelt egyet, majd hallotta,
amint a férfi feláll, az ajtóhoz megy, és a csészét óvatosan
visszateszi egy tálcára. Saba érezte, hogy folyamatosan nézik, és a
sötétség immár elviselhetetlenségig fokozódott. A férfi visszafelé
jött, és leült az ágy szélére. Saba zihált félelmében.
– Ki az?- ordította bele a kendőbe.
Az ismeretlen haja megcsiklandozta fülét, amint fölé hajolt.
Saba érezte a meleg kávét a leheletén.
– Severin – szólalt meg a férfi. Hangja mélynek és
bizonytalannak hatott. – Ne félj, ismersz engem. – Egyszer, mikor
Saba még kicsi volt, egy denevércsalád repült be a házukba a
nyitott ablakon. Látta az apró hártyás fekete lábakat a
padlásfeljárón, és akkor érzett hasonló borzongást, mint most,
amint Severin keze végigsimított a haján. – Ezt leveszem – lazította
meg a lány száján a kendőt –, de csak akkor, ha nem fogsz sikítani.
– Nem fogok, csak kérem, hagyjon engem! – Saba hallotta a
férfi sóhajtását, és érezte, hogy gyengéden simogatja a feje tetejét. –
Kérem, ne! Vegye le rólam ezt is, nem látok semmit! – forgatta a
fejét, amint meg akart szabadulni a szemét elfedő kendőtől.
Nyugodj meg, csak okosan, és maradj csendben, ha élni akarsz,
csitította saját magát Saba. A kéz a tarkójához ért, és most a nyakát
simogatta. – Kérem, beszéljen! – Semmi válasz nem érkezett, csak
újra a férfi lélegzetének enyhe fuvallatát érezte magán, aki végre
kioldotta a kendőt, és levette a szeméről. Sabának káprázott a
szeme. Severin keze egyre lejjebb vándorolt, és már a hasát
simogatta; a lány a rémülettől kővé dermedve feküdt. Egyszer csak
megállt. Saba érezte, mintha elbizonytalanodott volna a férfi; mint
egy vásott gyerek, aki elkap egy madarat, s nem tudja eldönteni,
hogy bántsa-e, vagy sem.
– Severin – szólt lágyan Saba. – Kérem, ne tegye. Maga sem
szeretné.
A férfi erre levette a pólóját. A lámpa halvány fényében Saba
látta, hogy a felsőteste olyan szőrtelen és selymes, akár egy
kislányé. Behunyta a szemét; hallotta, amint övének csatja koppan
a padlón, és érezte az enyhe égett szagot, ami a kendővel letakart
lámpából jött. Egy pillanatra az az őrült gondolata támadt, hogy
bárcsak égnének bent a szobában, égnének porrá az egész házzal
együtt, mielőtt bármi is történhetne. Kinyitotta a szemét, és
megpillantotta a férfi szőke szőrzetét, amint gombolta kifelé a
nadrágját. Még ebben a kétségbeesett és borzalmas pillanatban is
feltűnt Sabának, hogy milyen nőiesen hosszú nyaka van
Severinnek, ami furcsa, riadt külsőt kölcsönzött neki.
– A többiek elmentek – mondta Severin. – Megkértek, hogy
vigyázzak rád, amíg vissza nem jönnek. – Azzal a lány fölé hajolt.
Saba a szájába harapott, hogy ne sikítson. A férfi szeme vörös
voltak, mintha sírt volna, arcán pedig a lehető legfurcsább kifejezés
ült, valahol a vágyakozás és a félelem között. – Elnézést kérek a
nagy felfordulásért, meg azokért, amik korábban történtek –
mondta lágyan. – A barátja nagyon jó zenész volt.
Saba szorosan becsukta szemét, amint eszébe jutott Felipe
halott arca, és a hang, ahogyan a feje kopogott a lépcsőn, miközben
lefelé hurcolták.
– Miért hagytak engem itt?
– Mondtam már, én vigyázok rád, amíg vissza nem jönnek –
válaszolta Severin szinte kábultan. Hirtelen összefacsarta az orrát,
mintha most csapta volna csak meg a vér szaga. – Borzalmas
dolgok történtek ebben a szobában – mondta –, átviszlek a
másikba, az szebb. – Azzal eloldotta Saba kezét és lábát, talpra
állította, majd újra a fejére húzta a kendőt, és a karjánál fogva
átvitte a mellettük lévő szobába. Levette a kendőt; a szoba
ugyanolyan szedett-vedett volt, mint a másik, ugyanolyan letakart
lámpával. A fal mellett egy süppedő kanapé állt, egy
rongyszőnyeggel leterítve. A falon olcsó képkeretes
festménymásolatok lógtak. Severin odavezette őt az egyik
festményhez, amin egy férfi állt egy sziklán, előtte köd, amiből
csak egy-két fa derengett fel. – Szeretem ezt a képet – szólalt meg
halkan Severin. – Művészettörténetet tanultam ez előtt. Tudod, a
háború előtt. Friedrich festménye. Vándor a ködtenger felett – tette
hozzá gépies hangon. – Vándor a ködtenger felett – ismételte meg a
férfi elcsukló hangon –, én is így érzek most. Így érzek, mert
kedveltem a barátodat. Sőt, csodáltam, nem akartam, hogy az
történjen, ami.
A férfi a kezében tartotta Saba kezét, és tanácstalanul nézett
maga elé. Hirtelen olyan szomorúnak és ártatlannak tűnt, hogy
egy zavarba ejtő pillanatig Saba úgy érezte, mindjárt átöleli.
Mindketten olyan elveszettek voltak. Mikor azonban Severin
szorosan hozzálépett, és cigaretta- meg kolbászszagú szájával
megcsókolta, hirtelen visszatért a valóság.
– Ne, ne, kérem, ne!
– Nagyon szép – mondta fásultan a férfi. Keze a mellére
vándorolt. – A ruhád is csinos, tetszik. – Egy pillanatra mindketten
a zöld selymet bámulták, amit mostanra már beborított Saba
izzadsága, egy részen Felipe vére is rászáradt a finom anyagra.
Saba próbált elhúzódni Severintől.
– Ne csinálja, kérem! – És keresztbe tette a melle előtt a karját.
– Segíthetek. Nem foglak bántani – mondta a férfi.
Ádámcsutkája le-föl mozgott a torkán. – Csak vetkőzz le, kérlek,
túl sok vér van a ruhádon – váltott át személyesebb hangnemre. –
Feküdj az ágyra, csak nézni szeretnélek.
Saba jobb oldalán volt a ruhája cipzárja. Próbált úgy tenni,
mintha nem tudná lehúzni a túlzottan remegő kezével. A férfi
közben a lámpán lévő selyemsálat igazgatta.
– Szóval művészettörténetet tanult az egyetemen? – kérdezte a
lány, és erőlködött, hogy egyenesen a férfi szemébe nézzen. – Hol,
ha szabad megkérdeznem?
– Berlinben. De az már a múlté. Az egyetem helyén már csak
egy romhalmaz van. Vedd le! Ismerem ezt a trükköt! – Hangja
most élesebb lett, mint eddig. Megragadta Saba ruháját, és a fején
keresztül lehúzta róla. Saba egy szál fehérneműben és
harisnyatartóban állt a férfi előtt. – Feküdj az ágyra, és vegyél le
mindent! Szeretnélek megnézni.
A lány úgy érezte, agya teljesen kiüresedik.
– Nem csodálkozom, hogy művészetet tanult – kezdte, és
közben lassan meglazította a harisnyakötőjét. – Érzékeny, finom
arca van. – Csodálkozott, hogy a férfi nem hallja, milyen hangosan
ver a szíve.
Severin arcán szinte ártatlan meglepetés suhant át.
– Csak nézni szeretnélek – mondta bizonytalanul.
– Mint egy modellt a rajzórán – tette hozzá halkan Saba –, aki
az életéért küzd.
A férfi fakó nevetést hallatott.
– Tehát egy modell, aki szeretne életben maradni – ismételte,
majd csendben állt, szinte hallatszott, hogy gondolkodik. – Ha
modell vagy, akkor játsszuk azt, hogy szobrászatórán vagyunk.
Méretet kell hogy vegyek rólad – mondta, azzal lenyomta a lányt
az ágyra. Saba érezte, amint valami kemény tárgyat húz végig a
gerincén a férfi. A pisztolya volt. Elfojtotta a sikolyát. – Először
észak, aztán dél – mormolta a férfi magában, és Saba érezte, amint
egyre lejjebb vándorol a testén a hideg acél –, aztán kelet és nyugat
– mondta Severin, és már a bugyijánál járt. – Nagyon szép, formás
tested van – mondta, majd megbotlott, és elvesztette az
egyensúlyát.
Saba érezte a belőle áradó alkoholszagot, és most jött rá, hogy
a férfi be van rúgva.
– A többiek mikor jönnek vissza? – kérdezte gyorsan.
– Nemsokára… maradj csendben! – mondta szinte sértődötten.
Saba elrontotta a játékát.
Severin keze most a lába között matatott. A lány érezte, amint
elönti a kétségbeesés, hogy mindjárt sikítani fog, vagy megüti a
férfit.
– Severin – erőltetett nyugalmat magára. – Maga túl jó ehhez.
A saját érdekében is kérem, ne csinálja.
A férfi valamit motyogott németül, majd visszaváltott angolra.
– Fogd be! Nem ismersz! – csattant fel, azzal hirtelen
megfordította a lányt, fejére húzta a kendőt újból, és alá gyűrt egy
párnát. – Maradj csendben! – Saba teljesen lebénult az undortól és
a félelemtől. Pár másodpercig a férfi fölötte támaszkodott lihegve és
izzadva, majd váratlanul kimerültén rárogyott, akár egy
rongybaba.
– Nem tudja megtenni, mert túl jó hozzá – mondta Saba,
kiszabadítva a fejét. Érezte, amint a durva pokróc dörzsöli a fejét, a
másik oldalról pedig az ágyrácsnak nyomódik. Tudta, hogy az
egyetlen esélye az, ha megértőnek bizonyul, ami iszonyúan nehéz
volt. – Jó ember, és a felesége is az.
– Nem! – kiáltott fel Severin hisztérikusan. – Ne mondj semmit!
– Azzal Saba érezte, amint a lába között belévájja az ujjait.
– Ez vagyok én! – üvöltötte a férfi. – Ez! Ez!
Borzalmasan fájt. A világ elsötétült Saba előtt, majd érezte,
hogy végre abbahagyja, és a férfi nedvei végigfolynak a combján.
Első gondolata az volt, legalább nem történt meg, nem erőszakolt
meg. Azt kívánta, bárcsak lenne nála fegyver, amivel addig lőhetné
a férfit, amíg mozog.
Severin legördült róla, és ingerülten hördült egyet.
– Szólnom kellett volna a többieknek rólad! – mondta Sabának
olyan arckifejezéssel, mintha minden az ő hibája lett volna. – Csak
Felipéről tudtak. Rólad is beszélnem kellett volna. – Hirtelen felállt,
majd kiment a szobából, és bevágta az ajtót. Saba ott maradt
mozdulatlanul, azonban a szíve zakatolva vert, arra várva, hogy
hallja, hogy a férfi lemegy, de csend volt. Úgy tűnt, Severint az ajtó
előtt áll, és próbálja eldönteni, hogy mi legyen a következő lépés.
Néhány pillanattal később Saba hallotta, amint a férfi kinyitja az
ajtót, s odament az ágyhoz, majd durván talpra állította őt. –
Öltözz fel, és szedd rendbe magad – szólt rá. Saba majdnem
összeesett, amint a lába a padlóhoz ért. Kábultan szedte össze a
ruháit, és öltözött fel. Elborzadt, amikor meglátta az arcát a
tükörben. Severin megragadta és levezette a lépcsőn, be a lenti
terembe. A falépcsőtől végig a nappaliig sötét csíkban ott feketéllett
Felipe vére. Saba felsikoltott, mire a férfi élesen hátba vágta. – Ezt
ne csináld még egyszer, különben lelőlek.
Beértek az előző esti maradékokkal teli terembe. Severin
bezárta maguk mögött az ajtót. Az asztalok tele voltak
cigarettacsikkekkel, kiömlött sörrel és borral. Mindenütt törött
korsók hevertek, ételmaradékok voltak szétdobálva.
Saba nem bírta tovább, és elhányta magát. Severin
előzékenyen odanyújtott neki egy konyharuhát. Maradj nyugodt,
muszáj lesz lenyugodnod, mondogatta magának Saba.
– Ezek szerint mindenki elment? – kérdezte.
– Amint látod, elvitték a barátodat is – válaszolta. Arca sápadt
volt, izmai rángatóztak. – Azt akarták, hogy te is velük menj, de
meggyőztem őket, hogy előbb kihallgatlak arról, hogy mit tudsz. –
A férfit láthatóan zavarta már a szégyenletes hálószobái jelenet.
Mozdulatai zavarossá, bizonytalanná váltak, kerülte Saba
tekintetét. Bedobott pár koszos tányért a többi mosatlan közé,
eltörve közben pár poharat, aztán hirtelen lecsapott Sabára,
megragadta a karját, és olyan erővel rángatta őt az asztalhoz, hogy
ujjainak nyoma ott maradt a karján. Elővette a pisztolyát, és
rászegezte, mialatt hátrament a hordozható gramofonhoz, melyet
piszkos tányérokkal bástyáztak körbe. Beletelt pár próbálkozásba,
amire sikerül leeresztenie a tűt a lemezre. – Ne mozdulj, török lány!
Maradj itt, és énekeld el a dalaidat! – mondta tántorogva.
Saba mocskosnak és szégyenletesnek érezte magát. De tudta,
hogy életben kell maradnia, úgy hitte ezt, mint ahogy semmi mást
a világon. Mikor a zene felcsendült, Saba olyan erősen koncentrált,
hogy összefolyt előtte minden. A felvétel régi volt, recsegve-ropogva
indult be az első pár taktus. Végre kihallatszott a dallam: a Mazi
volt az, egy török tangószám. Saba még Tansuval is énekelte. „A
végzetem sötétebb még a hajam színénél is", csendült fel. Hála
istennek ismerte valamennyire.
– Énekelj! – csattant fel az utasítás.
Sabának ki volt száradva a szája, és fájt még a kendő
szorításától, borzalmasan érezte magát a hálószobái erőszaktól, de
mégis élni akart. Az első versszakot végigénekelte olyan
magabiztosan, ahogyan csak tudta, és csodálkozott közben, hogy
szinte úgy hallja kívülről a saját hangját, mintha nem is ő énekelne.
Minden igyekezete ellenére, amikor a dal közepén járt, már
egyértelművé vált, hogy nem ismeri végig a szöveget. Reszketett a
félelemtől. Tudta, hogy még pár ütem, és a férfi bármikor lelőheti.
Lassú hegedűszólóval ért véget a dal. Severin levette a tűt a
lemezről, és megcsóválta a fejét. Bőre most olyan sápadt volt, hogy
tisztán látszottak az alatta futó erek a halántékán, ahogyan
megszólalt.
– Hölgyem, én tolmács vagyok! – mondta halkan. – Szerintem
jobban tudok törökül, mint te. – Azzal kitöltött magának egy nagy
pohár brandyt, és gyorsan felhajtotta. Feje fölött a falióra elütötte a
hajnali ötöt. Ez életem utolsó napja, gondolta magában Saba. Meg
fogja mondani nekik, és megölnek.
– Miért nem szólt nekik rólam?
A férfi bedobott a szájába egy darabka maradék szalámit, és
alaposan megrágta.
– Kellett volna.
– Megölték Felipét… – Még mindig nem tudta elhinni.
– Igen. – Azzal visszarántotta a szájába a félig kilógó
szalámidarabot. – Mi volt egyébként közöttetek? Lefeküdtetek? –
kérdezte szinte kedvesen.
– Nem. Csak együtt játszottunk.
– Miért egyedül jöttetek ide játszani?
 – Ezt kellett tennünk. – Saba meggyötörtén nézett rá. Átfutott
az agyán, hogy elmondja neki, hogy Ozan kérte fel, játsszon neki,
hogy mesél a Programirodáról, és így tovább, de érezte, hogy a
férfi eljutott addig a pontig, amikor már csak egyszerű dolgokat
fogad be. – Mi van a többiekkel, mikor érnek vissza?
– Nem tudom – válaszolta Severin, és maradékokat hörpintett
fel a szanaszét lévő poharakból. – Nem mindig énekelted el azokat
a számokat, amiket kértem tőled – panaszolta a férfi, miközben
koszos tányérokat söpört le az asztalról.
– Bocsánat – mondta fásult udvariassággal Saba, mint egy
pincér, akinek problémás vendégekkel kell bajlódnia. – Melyiket
szeretné? Elénekelhetem most.
Severin szorosan lehunyta a szemét.
– Igen – válaszolta, közben egy kis brandy kibuggyant a
szájából –, valami szépet nekem, most az egyszer.
A férfi részegebb volt, mint ahogyan Saba hitte. Alig tudott
járni, és amikor két német dalt kért tőle, úgy tűnt, hogy a lányt
összekeveri valaki mással.
– Ez egy nagyon szép szám – mondta gyorsan Saba, azzal
elkezdte énekelni neki a J'ai deux amours című dalt.
– Még – kérlelte Severin tűnődve, mikor véget ért a szám.
Hangja álmos volt. Az óra öt óra húsz percet mutatott; a többiek
bármikor visszaérhetnek, gondolta Saba. Elénekelte a Raggle Taggle
Gypsiest gyorsan, egyszerűen, azért, mert ez jutott először eszébe.
„Ma éjjel a sötét hideg föld lesz a fekhelyed…", énekelte. Úgy
hallatszott a hangja, mint egy kétségbeesett, menekülő gyermeké.
– Ez a raggle taggle vicces szó – szólalt meg félszegen a férfi. – Mit
jelent?
– Nem tudom pontosan, csak halandzsa – válaszolta Saba. A
torka teljesen kiszáradt, és szédült.
– Egy csomó minden, jelentés nélkül – beszélt a férfi bambán
maga elé. – Mit jelentenek ezek a dalok?
– Nem tudom – rázta újra a fejét a lány. Severin megkérdezte,
ismeri-e Saba Purcelltől Didó panaszát, és motyogott valamit a
nővéréről. Saba válaszolt, hogy nem, mire a férfi elkezdte dúdolni.
Kísértetiesen szép és szomorú dallam volt, annak ellenére, hogy a
hangja akadozott. – Miről szól ez, Severin? – kérdezte halkan Saba,
s látta, amint a férfi ajka megremeg.
– Fordításban így hangzik: „Emlékezz, emlékezz rám, de óh, a
végzetemet felejtsd el…"A nővéremnek énekelték.
– A nővérének?
– Igen. Ő is zenész volt. Éppen a konzervatóriumba tartott,
amikor a tieid megölték.
– Sajnálom.
Severin az arcát a kezébe temetve szipogott, miközben selymes
szőke haját morzsolta az ujjai között. Rázkódott és sóhajtozott,
majd egyszer csak, mintegy önmagával vitatkozva, erélyesen
megrázta a fejét. Abbahagyta a sírást, felemelte a fejét, és Sabára
nézett. A lehető legkülönösebb kifejezéssel nézték egymást egy
pillanatig; valahol félúton a tomboló vidámság és a legmélyebb
gyász között.
– A feleségem otthon van Németországban – mesélte. Szemben
ültek egymással, közöttük az este összes maradéka az asztalon. –
Gyerekkori szerelem a miénk. Borzasztóan hiányzik… Haza
akarok menni… A feleségem énekelte ezt a dalt a nővérem
temetésén, jó barátnők voltak. Biztosan borzalmas lehetett neki.
Sokat jártunk együtt koncertekre, nagyon sokat… – Szeme
duzzadt és vörös volt. Újra a poharáért nyúlt, de Saba keze
megállította.
– Figyeljen. Ha bárki más is itt maradt volna, tudom, hogy
sokkal rosszabbul jártam volna. Tudom.
Severin ködös tekintettel bámult rá.
– Majdnem nagyon rossz dolgot tettem… Ilyen közel voltam
hozzá… – mondta, és mutató- és hüvelykujját közelítve mutatta,
hogy milyen kevés választotta el őt a jóvátehetetlentől.
– De nem tette – mondta Saba, bár rá sem bírt gondolni az őt
ért szégyenre. Elhessegette magától a gondolatot.
– De akartam – motyogta maga elé a férfi, és a feje lecsuklott
az asztalra.
– Figyeljen! Tegyen meg nekem egy szívességet. Csak vigyen el
innen kocsival, bármerre, mindegy, hogy hova, és tegyen ki. Nem
mondom el, hogy maga volt.
Egymásra néztek; Saba úgy érezte, életének leghosszabb
másodpercei telnek el.
 – Ó, istenem, istenem! Dummkopf! Dummkopf! – mondta, s
közben az öklével ütötte a homlokát. – Hol vannak a kulcsok? –
Azzal kirántott egy fiókot a konyhaszekrényben, olyan erővel,
hogy az leesett a földre. Kivette a kocsikulcsot belőle, kézen fogta
Sabát, feltépte az ajtót, és kirohant vele az éjszakába.
Már pirosodott az ég alja, amikor a fák közötti úton suhantak.
A férfi maga mellé ültette, és revolverét letámasztotta kettejük közé,
majd meggondolta magát, újból megkötözte Saba kezét, és
lefektette a benzinszagú padlóra. Egy vászonzacskó nyomódott
lent az arcába. Kábultan, ide-oda cikázva vezetett, Saba úgy érezte
magát, mintha az elképesztően rossz raliversenyen lenne. Severin
száguldott, dühödten nyomta a gázt, élesen, csikorogva vette be a
kanyarokat. Minden irányváltoztatásnál a vászonzsák Saba arcába
ütődött. Halálfélelme volt, szinte biztos volt benne, hogy nem éli túl
az utazást, amikor eszébe jutott, hogy a férfi milyen mértéktelen
mennyiségű alkoholt ivott meg.
Imádkozni próbált magában. Istenem, bocsáss meg a vétkeimért
és a rossz tetteimért. Bocsáss meg…, motyogta magában, mikor
hirtelen fékcsikorgást, csattanást hallott, és látta, amint a pótkerék
átrepül a feje fölött. A kocsi kisodródott az útról, és végtelennek
tűnő másodpercekig bukdácsolva gurultak lefelé, majd egy
hatalmas csattanást hallott, és elsötétült minden.
 Harmincnyolcadik fejezet

Elsőként Barney apja jutott eszébe Domnak, amint a sokktól

mereven, arccal a homokba fúródva feküdt. Tehát igaza volt a jó
öreg Barney-nak; az önhitt idióta, aki nem hallgat másra, a végén a
fűbe harap, gondolkozott, miközben szinte egykedvűen szedegette a
csuklójából az üvegszilánkokat. A hátára fordult, és kába
csodálkozással figyelte az ejtőernyő ponyváján táncoló fényeket.
Először a kezét és lábát ellenőrizte, hogy megtudja, ezúttal
milyen súlyos a sérülése. Megmozgatta a lábfejét, szerencsére
érezte; pislogott egyet, hogy meggyőződjön róla, nem vakult-e
meg. A gerince sem törött el, és érzi maga alatt a talajt. Amint
apránként próbált feltápászkodni, egyre erősödő benzinszagot
érzett. Félrehúzta a ponyvát, hogy jobban lásson, és katasztrofális
látvány tárult a szeme elé: a gépe lángokban állt, és egy szárny
kivételével már teljesen megsemmisült. Káromkodni kezdett, és
folytatta is volna, ha nem állítja meg a mellkasába hasító éles
fájdalom. Nagy nehezen négykézlábra ereszkedett, és odakúszott a
szárny alá, hogy ezzel is növelje túlélésének esélyeit. Túl gyenge
volt ahhoz, hogy kihámozza magát az ejtőernyő hevedereiből, így
csak elterült a homokban.
Kezdeti hideg nyugalma hirtelen rémületbe csapott át, amint
szép lassan felfogta a helyzetét. Tehát itt van, újból megtörtént, csak
ezúttal még rosszabbul járt: a sivatag közepén fekszik, valószínűleg
sok-sok kilométerre bármiféle emberi élettől. Ide aztán nem jönnek
érte a mosolygós angol nővérkék a szirénázó mentőkocsival.
Teljesen egyedül van, és valószínűleg az ellenség területén.
Itt is esett, mint ahogyan az elmúlt két hétben megállás nélkül
Wadi El Natrunban. Arca belenyomódott a daraszerű sárba, és
tudta, ha leszáll az éjszaka, a hőmérséklet fagypont körülire
süllyed.
Megpróbált felülni, de a szörnyű fájdalom megállította. Talán
mégis eltörött pár bordája, gondolta, vagy még rosszabb…
Kinyitotta a szemét, és megemelte a fejét egyarasznyira, hogy
körbenézzen: mindenhol a szürke, mocsárszerűen elázott sivatag
vette körbe, akárcsak egy végtelen óceán. Nincs esély rá, hogy
bárki is érte jöjjön, és megmentse, gondolta, talán soha nem fognak
rátalálni. Ebben az időben az eltűnt repülők az élet velejárói voltak,
nem pedig vészhelyzet; senki nem fogja keresni. Borzalmas lesz
olyan helyen meghalni, aminek még a nevét sem tudom… Ez volt az
utolsó gondolata, mielőtt újból elvesztette az eszméletét.

Mialatt mélyen aludt, egy Ibrahim nevű kecskepásztor fiú,

megérezve az égő gumi és benzin baljós szagát, odament
megnézni, hogy mi történt. A kisfiú egész nap odakint bóklászott
valamiféle cserje után kutatva, amit az állatai lelegelhetnek, és már
nagyon fáradt volt.
Mikor közelebb ért, elborzadt az elé táruló látványtól: füstölgő
roncsok, és az egyik szárny alatti nagy kupacból egy groteszk
emberi fej lógott ki. Felsikoltott, amitől elriadt a roncs felett köröző
kánya, és megugrottak a kecskéi. Egy hirtelen mozdulattal
odaugrott a roncsokhoz, fölszedte a homokban csillogó aprópénzt
és szétszóródott iratokat, a sebesült tárcáját és a karóráját. Egy
darabig bámulta a kezében lévő holmikat, majd zsebre vágta őket.
Sötét felhők kavarogtak az égen, készen arra, hogy újabb esőt
zúdítsanak az amúgy is agyonázott sivatagba.
Nyögéseket hallott a kupac felől, amitől annyira megijedt,
hogy kecskéivel együtt futásnak eredt, és meg sem állt az
otthonáig, egy ázott sátortáborig, ahol a rokonaival lakott, Marsza
Matrúhtól negyven kilométerre, délre. Húsz perc múlva
megérkezett szedett-vedett szállásukhoz; egy farok nélküli, sovány
kutya ugatott az üdvözlésére. Három mezítlábas, rongyokat viselő
kisgyerek szaladt ki elé, mikor meglátták bátyjukat közeledni;
hamar el is sírta magát az egyik, mikor a fiú visszazavarta őket a
sátorba, de egyedül kellett lennie. Mikor a gyerekek bementek,
elzárta a kecskéket egy gallyakkal körülzárt karámba, majd a
karám ajtajától pontosan négy lépésre ásott egy gödröt, és eltemette
benne a kincseit, mintha attól félne, bajt hozhat rájuk. Már épp az
utolsó marék homokot dobta rá, amikor eszébe jutott a vemhes
kecskéje. Visszament megkeresni a jószágot; az állat panaszosan
mekegett, körülötte vértócsa gyűlt össze.
 Elkésett hazulról, több mint egy órát. A családja, anyja,
nagyanyja, apja, testvérei és az unokatestvérei már nagyon
aggódtak érte; senki sem hitte el a történetet a furcsa lényről, amit
látott. A kisebbek panaszkodtak rá, hogy csúnyán bánt velük az
imént, apja erre fülön csípte, és vacsora nélkül küldte az ágyba. A
fiú csak feküdt a sátorban a kopogó esőt hallgatva, és túlságosan
félt ahhoz, hogy sértve érezze magát. Még mindig a kupac füstölgő
roncson és a mellőle kilógó emberi fejen gondolkodott.
Megkönnyebbült. Ha dzsinn is volt, amit látott, már nem
bánthatja; szerencsésen megmenekült.

Dom szitáló esőre ébredt még hajnalhasadás előtt. Összezavarodva

nyitotta ki a szemét, de nem látott mást, csak valami szürke
anyagot az arca előtt. Rájött, hogy ejtőernyőjének ponyvája az,
letépte magáról; felüvöltött a hirtelen beléhasító fájdalomtól. A
csillagok halvány fényénél látta, hogy ujjai felhólyagosodtak az
égéstől. Tudta, hogy a sivatagban vadállatok is élnek: hiénák, rókák
és sakálok. De most érezte, hogy egyedül van; közel s távol nem
hallatszott más, csak szapora lélegzetvétele, a szél halk zúgása és
az esőcseppek kopogása a ponyván.
A kezét nézte a sötétben, és érezte rajta a benzinszagot. Azt
kívánta, bárcsak ne égett volna minden porrá, bárcsak lenne nála
legalább egy térkép és iránytű, hogy be tudja határolni, hol is
zuhanhatott le. Vagy legalább egy elemlámpa, bármi, amit
hasznosítani lehet ilyen körülmények között.
Tudta, hogy a gépet Sidi Abdel Rahman közelében vette föl,
körülbelül harminchét kilométerre keletre Marsza Matrúhtól, ami
száznyolcvannégy kilométerre van nyugatra Alexandriától. A
sivatag ezen a területen telis-tele van taposóaknákkal, amiket a
németek tettek le, ezenkívül még a hadifogolytáborok is erre
vannak. A területet a szövetségesek majdhogynem folyamatosan
támadják; ha már a németek nem tudták lelőni, majd a saját
seregének bombái fognak végezni vele.
Erőtlenül visszadőlt, kifárasztotta a gondolkodás, és sürgető
vágyat érzett arra, hogy újra elmerülhessen álmai varázslatos
világába, ahol nincsen háború. Saba jelent meg lelki szemei előtt,
hallotta, amint énekel, majd a Woodlees farmon, szülei kertjében
találta magát. Öreg kutyájuk ugatott rá barátságosan, amint sétált
fel a házukhoz vezető ösvényen. Az ejtőernyője védte az esőtől,
amíg aludt, mint egy második réteg bőr.
Pár óra múlva ébredt fel újra, de az egyhangú szürkeségben
lehetetlen volt kitalálni, hogy milyen napszak van.
– Semmi nem változott – mondta ki félhangosan, miután
körbenézett a sivatagban. Saját magát is meglepte, hogy hangja
mennyire vékony és erőtlen. Nagyon fázott.
Hirtelen repülőzúgást hallott valahonnan a szürke felhők
mögül, majd nemsokára négy fekete kis pötty tűnt fel az égen, és
egyre közeledett. Messerschmitt 109-esek voltak, a horogkereszt
mint egy nagy, rájuk tapadó rovar rajzolódott ki az oldalukon. A
zúgás egyre erősödött. Még távolabb, a Messerschmittek fölött egy
másféle búgásra is figyelmes lett; egy Spitfire körözött felettük.
Dom levegőt sem mert venni: itt fekszik, élő céltáblaként a
sivatagban, vadászgépek csatájába keveredve. Most mit tegyen?
Arcát a homokba temetve feküdt, és reszketve várta, hogy
mikor éri bombatalálat, de a zúgás egyre halkabb lett, és a gépek
eltávolodtak.
Hirtelen jobb kedvre derült: tehát itt van, mégis él! Elég erősnek
érezte magát ahhoz, hogy feltápászkodjon. Oldalra fordult, mély
levegőt vett, és fogát csikorgatva felállt. Bizonytalanul, hunyorogva
állt, és nézte a kiábrándító valóságot, mikor egyszer csak alakokat
látott közeledni. Egy fiú volt az, mellette pedig egy szamár. Minden
erejét összeszedve, kezét bordáira szorítva megindult feléjük. Ha
más nem, követi őket a legközelebbi lakott területig.
 Harminckilencedik fejezet
KAIRÓ

– Saba! – Amikor kinyitotta a szemét, Cleeve arcát látta meg

elsőként.
– Ó, hála az égnek! – sóhajtotta a férfi. Tágra nyílt szemmel
hajolt fölé, arcán rémült kifejezés ült. Elmondta, hogy nagyon-
nagyon szerencsés volt; az ütközésben még a fa is kitört. Elindult
értük, miután Felipe nem jelentkezett a megbeszélt időpontban,
akkor talált rá.
– Felipe! – sikított fel hirtelen Saba, amint eszébe jutottak a
történtek, de a férfi próbálta csitítani.
– Később, majd később. Először te legyél jobban.
Minden olyan zavarosnak tűnt. Emlékezett, amint a baleset
után felült, és minden erejét összeszedve elindult az út irányába.
Cleeve vászoninge csurom vér lett, mialatt a karjába vette Sábát, és
beemelte a kocsi hátsó ülésére. Lélekszakadva rohant vissza vele
Isztambulba. Rémlett neki, amint suhannak a fák között, elhagyják
a házakat és falvakat. Mindene fájt, szédült, nem tudta, hol van. A
következő kép egy steril fehér szoba volt, ahol egy angolul beszélő
orvos hajol fölé, és azt mondja, nagyon szerencsés lány. A szemébe
világítottak, valamit beleszúrtak a karjába, utána pedig mély
álomba zuhant. Amikor felébredt, egy repülőn volt, bár nem tudta
eldönteni, hogy álmodik-e, vagy az a valóság. A hangos zúgásban
olyan érzése lett, mintha egy hatalmas, mesebeli bálnának a
gyomrában lenne. Egyre jobban szédült, forgott vele a világ.
Félálomban érzékelte, hogy egy fehér ruhás személy ül mellette,
akiből kórházi fertőtlenítőszag árad. Valaki nedves ronggyal
törölgette a homlokát, és az nagyon jólesett.
Dübörgést hallott, majd érezte, amint felemelik, majd beteszik
egy puha ágyba. Végre pihenhet! Furán érzékelt mindent, mintha
víz alól szemlélné az eseményeket, és hallaná a beszűrődő zajokat.
Biztonságban volt, boldog volt. Valahonnan egy dal jutott eszébe.
– „Ó, pacsirták, érzitek-e, amit én, szívem veletek szárnyal a
messzi kék egén…" – Hangosan dalolt, amikor bejött egy nővér.
– Saba!
– Nem…
– Saba, Miss Tarcan! Gyerünk, jöjjön!
– Neeem, ne, itt jó, itt biztonságos! – Valaki megpaskolta az
arcát. Nem akart felülni, nem akart felérkezni a víz alól. Örökké
benne akart maradni, az aranyszínű óceán ringató ölelésében.
Ajtónyikorgást, majd léptek hangját hallotta. Nem, nem akarok
fölkelni… Jó itt…viszi a víz, sodorja…
Telt az idő. Aúúú! A feje nekiütődött egy sziklának, mindene
fájt. Fények villództak körülötte, majd egy pók ereszkedett le elé.
Aúú, fájt kinyitnia a szemét.
– Saba! Saba! – Menj innen, menj el… – Saba! – hallotta most
már tisztábban, és érezte, hogy valaki ütögeti a karját. – Én vagyok
az!
Kinyitotta a szemét; Arleta ült az ágyán. Émelyegni kezdett,
forgott vele a világ. Hányni kezdett, majd visszazuhant a
párnájára, és elsötétült előtte a világ.

– Saba! – Arleta visszajött másnap. Egy csokor rózsát szorongatott

a kezében, és sírt. – Hála istennek! Köszönöm, köszönöm! Mi a jó
élet történt veled?
Megérintette a fején lévő turbánszerű kötést; furán érezte
magát, merev volt mindene, mintha a feje nem is a testéhez
tartozna.
– Valami fejbe vert – válaszolta halkan Saba.
– Hát, ha nem mondod, soha nem találom ki – mosolyodott el
Arleta a fején lévő kötésre mutatva, és erőtlenül összenevettek.
– Hol vagyok?
– Kórházban, drágám. A Brit-Amerikaiban. Úgy aludtál, mint
a bunda. – Arletának mennyei illatú parfümje volt; halványkék
nyári ruhát viselt, haja pedig olyan vakítóan ragyogott, hogy szinte
fájt ránézni. Saba kinyújtotta a karját, és akkor látta, hogy Arleta
csókjai vörös rúzsnyomokat hagytak a kezén. – Ne beszélj sokat,
csak fogd a kezem. Nem szabadna itt lennem, ki fognak dobni, ha
meglátnak. – Arletának folyni kezdtek a könnyei. – Ó, drágám,
annyira örülök! Azt hittem, hogy már… Annyira aggódtam! Jaj,
olyan bolond vagyok!
Léptek hallatszottak a folyosóról, majd egy éles női hang
csapta meg Saba fülét. Túl fáradt volt ahhoz, hogy hallja, mit
beszélnek, de valami látogatási időről volt szó. Sértette a fülét a
hangos beszéd, rázta a fejét, próbálta kizárni… Ne menj még,
maradj!, kérlelte Arletát félálomban, de mikor felébredt, újból
egyedül volt, és úszott egy hosszú, árnyékos csatornában. Érezte,
hogy szíve megtelt vízzel, a nyaka és a gerince fájt, az árnyak
megijesztették. Úszott, úszott tovább, sietett a fény felé, próbált
áttörni a sötétségen, de a köd egyre sűrűbb lett; végtelennek tűnt.
Az éjszaka közepén, amikor Kairóban már minden és
mindenki elcsendesedett, egy, a lámpáját ostromló éjjeli lepke
csapkodása ébresztette föl Sabát. Fölült az ágyában, és zavartan
nézett körül a sivár helyiségben; minden olyan hideg volt, és fehér.
A szoba sarkában egy tolószék állt, benne egy otthagyott
plüsselefánt árválkodott.
Körbenézett.
– Hol van Dom? – kérdezte hangosan, szíve zakatolt
félelmében, és meghúzta a feje feletti csengőzsinórt. – Hol van
Dom? – ismételte meg, mikor a kócos hajú, álmos szemű nővér
belépett.
– Nem tudom, miről beszél, drága. Mélyen aludtam – válaszolt
a nővér –, és ugyebár amúgy sem tudunk mit tenni hajnali
háromkor, nem igaz? – A nővér méltatlankodva pillantott rá, majd
töltött neki egy pohár vizet. Két darab rózsaszínű tablettát nyújtott
felé egy pohár vízzel együtt, mondván, hogy az majd segít neki
visszaaludni. – Nagyon csúnya sérülés van a fején, nem csoda,
hogy nyugtalan.

Saba bevette a pirulákat, a nyelvén tartotta őket, majd mikor a

nővér kiment, kiköpte. Ébernek kell lennie, és koncentrálnia. Merre
van Dom? Hideg verejték csurgott végig a homlokán, mikor
végigsuhant az agyán, hogy lehet, hogy soha többé nem látja a
fiút. Elvesztettem őt, és az én hibám, gondolta kétségbeesve. Eldobta
magától a legértékesebb ajándékot, amit az élet adott neki. Bűnös,
ebben nem kételkedett; mindene megvolt, de ő nem elégedett meg
vele, és mohón még többre vágyott. Most már megértette apja
ellenszenvét: a saját hiúságának áldozata, aki megérdemli a sorsát.
Saba keservesen zokogott a párnájába, könnye és a sebéből
szivárgó vér összekeveredett a vásznon. A fejébe hasító fájdalom
bizarr elégedettséggel töltötte el, bűnhődni vágyott, és meg is
kapta. Sokkal jobban érezte magát puha álmainak biztonságában.
Kábulatában újra a tengernél volt: feküdt a puha homokban, de
közben hívogatóan vágyott a vízbe, hogy elmerüljön, és a
hullámok összecsapjanak a feje fölött, hiába húzta vissza őt egy
erősen tartó kötél, ő csak menni akart… Bolond voltam, gondolta,
mielőtt visszaaludt volna. Ott kellett volna maradnom.
Másnap reggel Pam, a kedves, göndör hajú nővérke
kukkantott be Saba kórházi szobájának ajtaján.
– Egy finom kis tojást reggelire? Tegnap kaptuk a piacról.
Régóta nem ettél semmit.
– Mióta vagyok itt?
– Egy hete… nem, várj. – Azzal megvizsgálta az ágya végében
lévő kartont. – Te jó ég! Már tíz napja. Nagyon rossz állapotban
voltál. – Pam Saba homlokára tette a kezét. – Később megmérem a
lázad. Most megyek, megeresztem neked a vizet, fürödj le. Lesz
ma egy látogatód – mondta, és felrázta a párnákat.
– Dom? – kérdezte halkan Saba, de a nővér mintha nem
hallotta volna. Eszébe jutott, hogy Felipe halott, és a férfi meglepett,
nyugodt tekintete, amint lelőtték. Eszébe jutott hirtelen a német
katona is, ahogyan fölé hajolt, és levette az övét. Emlékezett
alkohol- és kolbászszagú leheletére, és arra, hogy ő engedte, hogy
megölelje; hogy tehette ezt? Undorodott magától, és hányni tudott
volna a katonától.
– A programirodás barátnőd mindennap jön, amióta itt vagy –
közölte Pam, és lesöpörte a halott éjjeli lepkét a lámpa mellől. –
Elbűvölő teremtés, és nagyon kedves volt mindannyiunkhoz.
Hozott bonbonokat és virágot, nagyon aggódott érted. Voltak itt
többen is, három akrobata és Furness százados. Jó kis móka volt itt,
annak ellenére, hogy te nem voltál a legbeszédesebb társaság, ha
szabad ezt mondanom.
– Arleta… – suttogta Saba erőtlenül. – Mikor láthatom?
– Már láttad, beszéltetek is!
 – Mióta vagyok itt?
– Tíz napja, de az előbb kérdezted, te butus.
Mikor Pam becsukta a nagy duplaszárnyú ajtót, Saba ismét
visszazuhant az álmába. Ezúttal otthon volt Cardiffban, nyár volt,
rövid kis szoknyát viselt. Anyjával ült az udvarban, és jókedvűen
beszélgettek, Tansu pedig bent a konyhában főzött, ahonnan
finom, fűszeres illatok szűrődtek ki. Nevettek, mert anyja az imént
épp a Csirkedalt játszotta a zongorán, Saba pedig énekkel kísérte.
Édesapja is hazaért, és beszállt a kórusba. Nevetése olyan mélyről
jött, olyan jó volt hallgatni, hogy Sábának könnybe lábadt a szeme
örömében. Tansu dugta ki a fejét a konyhaajtón, és kikiabált nekik.
„Gyertek enni, amíg meleg."

Délután Arleta ismét meglátogatta Sabát; ott ült az ágya szélén,

mire felébredt. Merengő tekintettel nézett ki a folyosóra, egyik
kezében egy apró, hordozható ventilátort tartva, másikban pedig
egy köteg haszontalan csecsebecsét, amit a Központi Hadiellátó
Irodától hozott.
– Hurrá! – simogatta meg Saba arcát a lány, mikor látta, hogy
kinyitotta szemét. – Végre újra közöttünk. Eléggé magad alatt
voltál az elmúlt napokban. – Megölelték egymást; szemmel
láthatólag Arleta alig bírta visszatartani a sírást. Mikor elengedték
egymást, Saba rákérdezett arra, ami leginkább nyomta a szívét.
– Találkoztál Dommal?
Arleta rápillantott, majd ismét kinézett az ablakon, úgy
válaszolt.
– Nem. Nem igazán. – Zavartnak tűnt. Saba mélyen a
szemébe nézett; tudta, Arleta soha nem volt a legjobb színésznő, és
úgy tűnt, igazat mond, de biztos akart lenni benne. – Szeretnéd,
hogy megkeressem neked?
– Igen, kérlek! – Saba erre olyan erővel ragadta meg Arleta
kezét, hogy ujjai fehér nyomot hagytak finom bőrén. – Dominic
Benson vadászpilóta, Sivatagi Légierő, Wadi El Natrun. – Még a
hely nevének a kimondása is balszerencsét sejtetett.
– Kérlek, drágám, ne sírj! Biztos vagyok benne, hogy minden a
legnagyobb rendben lesz! Megígérem, hogy holnap írok neki! –Ám
Saba úgy érezte, hogy semmi sem lesz rendben. Olyan sokáig vette
készpénznek a saját jó szerencséjét, hogy attól tartott, miért is lenne
vele másképpen, mint Willie-vel, mint Felipével, Bogsszal és a
családjával, és a több százezer, akár millió másik emberrel? Miért
gondolta eddig azt, hogy őt, Saba Tarcant el fogja kerülni a
fájdalom?
– Mi történt veled, drágám? – kérdezte Arleta, miközben
megmártott egy kendőt az ágy mellett lévő tál vízben, és
megtörölte a lány izzadó, lázrózsás homlokát. – Megpróbálod
elmondani? – Azzal közelebb húzta a székét az ágyhoz.
Saba elkezdett mesélni, és elmondott mindent, legalábbis
annyit, amennyit lehetett: mesélt Törökországról, az estélyekről,
majd Felipéről. Hirtelen a szája elé kapta kezét.
– Ó, én bolond, semmit nem szabadna erről elmondanom!
Ezeket nehogy továbbadd!
– Nem fogom – nyugtatta Arleta, és megsimogatta Saba
karját. – Lakat lesz a számon, ígérem! Amúgy meg agyrázkódásod
van, és azt sem tudod, mit beszélsz – kacsintott rá. – De a lényeg,
hogy biztonságban vagy… Na de mesélj! Hogyan is volt azokkal a
németekkel? Biztosan borzalmas lehetett ott énekelni…
– Az volt! – Mintha egy hatalmas kőszikla esett volna le Saba
szívéről, miközben fogta barátnője kezét, és csak mesélt és mesélt.
– Severinnek hívták. Ott kellett állnom az asztalon, és
énekelnem neki; borzalmas érzés volt, mintha csak egy csimpánz
lettem volna valami cirkuszban.
Arleta kuncogni kezdett.
– Jaj, szívem, te mindig megnevettetsz. Természetesen nem a
történet vicces, csak az, hogy olyan, mintha egy csimpánz lettél
volna – próbálta oldani a feszültséget, hogy barátnőjébe lelket
verjen.
– Szerette a zenét – folytatta Saba. – Kérhetnék egy pohár
vizet?
– Drágám, hiszen te reszketsz! – szorította meg Arleta Saba
kezét. A lány hangja fásulttá vált, miközben egyre többet elárult a
vele történtekről.
– Azt mondta, szereti a zenét… Engem hibáztatott.
– Nem értelek, miért hibáztatott?
– Olyat tett, amit nem akart – válaszolta, és hirtelen az orrában
érezte az áporodott pokróc bűzét és Severin borgőzös leheletét,
amint mellette ül, ő pedig semmit sem lát, és meg van kötözve.
– Te jó ég! Mit tett veled? – szörnyülködött Arleta.
– Fel kellett állnom az asztalra, és énekelnem. Annyira ijesztő
volt! – Nem bírta elmondani a teljes történetet, legalábbis még nem.
Talán soha nem fogja tudni kimondani azokat a szavakat, úgy
érezte, ő tehet róla, hogy bemocskolódott.
– Csak ez volt?
– Severin elsírta magát, és azt mondta, hogy mennyire szereti a
feleségét, arról beszélt, hogy ez mentette meg őt. Utána énekelt
nekem, de németül. Azt mondta, Didó panasza a címe, még soha
nem hallottam, nagyon szomorú dallam volt. – Saba sóhajtott egy
mélyet, és próbálta összerakni az eseményeket. – Utána kocsiba
ültünk. A férfi nagyon részeg volt, és nekihajtott egy fának… az út
szélén találtak meg engem… azt hiszem, ő meghalt, de nem tudom
biztosan… Nem tudom, Arleta, amikor Felipével mentünk a
németekhez énekelni, elhaladtunk az úton egy kedves török család
mellett. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy Severinnel elütöttük
őket, és ők is meghaltak. Mondd, hogy nem, ugye nem?
– Nem, nem, drágám, ez nagyon valószínűtlen! – Arleta
átölelte Sábát, és szorosan tartotta. – Ez normális, hogy vannak
ilyen érzéseid az után a sokk után, amit átéltél, de el fog múlni! És
az nem a valóság!
– Akkor mi a valóság? – kérdezte Saba elgyötörten. – Azt
gondoltam, hogy Severin jobb volt, mint a többiek, mert szerette a
zenét. Hogy lehettem ilyen ostoba? Utálom annak a gondolatát,
hogy énekeltem neki, olyan olcsónak és megvásárolhatónak érzem
magamat tőle – tette hozzá halkan szipogva.
– Ugyan már, ez volt a legokosabb dolog, amit tehettél! Ne
felejtsd, az életedért énekeltél!
– Ha Dom halott lenne, elárulnád nekem, ugye? – szorította
meg Arleta kezét Saba. – Nagyon rossz érzésem van. Mondtak
neked valamit a nővérek?
– Nem, drágám – válaszolta könnybe lábadt szemmel a lány. –
Semmit sem. De ide figyelj! – mondta gyorsan, amint a kövér,
göndör hajú nővér bekukkantott, és óráját kocogtatva szigorúan
nézett Arletára. – Megígérek neked valamit! Holnap szabad leszek,
és a nyakamba veszem a várost. Ha Kairóban van a te
fiatalembered, megtalálom neked, és idehozom! – mondta Arleta
olyan lelkesedéssel, hogy egy pillanatra saját maga is megijedt az
ígéretétől. – Megegyeztünk?
– Igen! – válaszolta Saba, és szorosan átölelték egymást.
Negyvenedik fejezet
Barney a Szulejmán pasa úti Windsor Klub sötét sarkában ült,
amikor nyílt az ajtó, és Arleta viharzott be a kizárólag férfiak által
látogatott helyiségbe. Egyenesen a férfi felé csattogott magas
sarkújában és feszes zöld ruhájában. Leengedett haja csak úgy
lobogott utána.
– Á! – mutatott a pilóta uniformisára. – Pont magát keresem! –
A levegő megtelt a lány parfümjének illatával, miközben kérés
nélkül leült az asztalhoz, és elegánsan keresztbe tette harisnyás
lábát. – Épp összefutottam a barátaival a Shepheardben, ők
mondták, hogy itt találom.
– Miért keres engem? – nézett fel a férfi. Arcán látszott, hogy
régóta nem borotválkozott, keresztben álló szemén és az előtte
sorakozó korsókon pedig, hogy már nem éppen szomjas.
– Egy barátom keresi Dominic Bensont.
– Ho' híjják? – nézett fel bambán Barney.
– Saba Tarcan – válaszolta Arleta sugárzó mosollyal. –
Csodálatos híreim vannak! Életben van! Még lábadozik a Brit-
Amerikai Kórházban.
Barney unottan felnézett az italából, és két olyan szót mormolt,
amiket más esetben nem szokott hölgyek társaságában használni.
Arleta fölpattant, tekintete villámlott.
– Hogy mondta?
– Sajnálom – válaszolta Barney, miközben cigarettára gyújtott,
és nem úgy festett, mint aki sajnálja –, de nem vagyok egy nagy
rajongója a barátnőjének. – Azzal megrázta a fejét, és elfordult. –
Dom elment – mondta ki lassan. – Eltűntnek nyilvánították,
valószínűleg halott.
– Ó, istenem! – ült le mellé Arleta, és szaporán vette a levegőt.
– Ó, ne! Most mit tegyek – suttogta. – Mi történt?
– Nem tudom… nézze… Sajnálom, de nem igazán…
Nem tudott Domról beszélni. Először Jacko, most meg ő…
Életének legsötétebb tíz napját élte meg.
– Mi történt?
– Nem tudom biztosan… – válaszolt vontatottan Barney. –
Elment összeszedni egy újabb gépet… fáradt volt, és kimerült…
biztosan majd adnak neki posztumusz parancsnoki rangot,
kitüntetéseket és más ilyen szarságokat… a barmok! – mondta,
majd tósztra emelte az üres poharát, és koccintott a levegőben.
– Barney, maga teljesen el van ázva – szólalt meg Arleta. –
Hozok kávét meg valami harapnivalót. Utána mesélje el, hogy mi
történt, aztán feküdjön le aludni! – A férfi nem volt olyan
állapotban, hogy ellentmondjon. Kissé kábultan, de kedvesen
nézett a nőre. – Maradjon csak itt, üljön szépen, mint egy jó fiú. Én
majd hozok valamit. – Arleta elsietett, és pár perc múlva egy tál
szendviccsel meg kávéval a kezében egyensúlyozva tért vissza. –
Gyerünk, kóstolja meg! Aztán igya meg a kávét is, ki ne köpje!
Barney egyben lenyelt fél csésze feketekávét, majd a másik
felét kiöntötte a csészealátétre, hozzá pedig úgy mosolygott, mint
egy rosszcsont óvodás.
– Nem kellett volna káromkodnom, de ez az egész… őrület…
Arleta megszorította a kezét.
– Ne aggódjon, semmi baj – suttogta. – Borzalmas időket
élünk, és a barátja volt! Szegény Saba.
Barney lehajtotta fejét az asztalra, a lány pedig simogatta a
haját.
– Szegény lány?! – horkant fel élesen és gúnyosan. – Nem, nem
sok embert utáltam az életemben, de őt igen! A maga barátja
hidegvérrel otthagyta Domot Alexandriában! Soha nem láttam őt
még úgy összetörve!
– Jó, rendben, most elég lesz! – szólt rá Arleta, aki maga is
olyan sápadt volt, mint a fal. – Egye meg a szendvicseket, én meg
kifizetem a számlát. Elmehetnénk a Gezirah Klubba gyalog, a
parkon keresztül. Jobban tudok mesélni, ha sétálok közben, maga
nem így van vele?
A parkban sétálva Barney-ból kitört a zokogás. Arleta előkapott
egy parfümillatú zsebkendőt, és megtörölgette a férfi szemét.
– Elnézést! – szabadkozott zokogva Barney. – Eddig nem
beszéltem róla senkinek… egészen eddig. Olyan régóta ismerem,
együtt jártunk iskolába… az egyik legjobb barátom volt, és már
annyi jó ember veszett oda ebben a háborúban, emberek, akiknek
még fel kellett volna nőniük, akiknek élniük kellett volna…
orvosnak, ügyvédnek, tanárnak lenni, családot alapítani,
gyerekeket nemzeni. Az isten szerelmére! Bocsánat!
Barney szipogott még egy darabig, majd kiegyenesedett,
mélyet sóhajtott, és megtörölte a szemét, aztán eltökélten Arletára
nézett, mint aki elhatározta, hogy ezentúl nem gyengül el. A
lányba beleégett ez a szomorú tekintet. Később úgy gondolt vissza
rá, mint az egyik legmegindítóbb dologra, amit valaha látott.
– Ne próbálja visszafogni magát! – suttogott Barney-nak. –
Biztosan őrülten hiányzik a barátja!
– Igen! – vágta rá, és hangosan felnevetett. – Mintha egy
hatalmas űr tátongana bennem. A század már nem olyan, mint
vele volt. Dom jó társaság volt, szórakoztató, mindenki szerette…
elnézést, ha túl sokat beszélek róla…
– Barney, kérem, jöjjön ide – mondta Arleta, és ölelésre tárta a
karját. A férfi a vállára hajtotta a fejét. – Jöjjön csak, jöjjön! És ne
butáskodjon, én folyton róla beszélnék a maga helyében.
– Remélem, senki nem látott meg – mondta Barney
kibontakozva az ölelésből.
– Jaj, ne butáskodjon. Nem szégyen az, ha valaki sír! –
nyugtatta Arleta, azzal továbbsétáltak, és leültek egy padra. –
Találkoztam Dommal – folytatta. – Eljött az egyik előadásra, Fayd
közelébe, hogy láthassa Sabát. Nagyon tudta, hogy mit akar… és
persze nagyon jóképű is volt.
– Ezt nem is tudtam – Barney már majdnem mosolygott –, bár
a lányok általában ezt gondolták róla. Csak az ő balszerencséje
volt, hogy pont abba a lányba botlott bele…
– Ne beszéljen így – szűkült össze Arleta szeme. – Később
megmagyarázom. Most meséljen inkább róla. Azt mondta, régóta
ismerte őt.
– Általános iskolás korunk óta! – mondta elcsukló hangon
Barney. – Utána pedig az egyetem alatt együtt léptünk be a
hadseregbe. Dom briliáns pilóta volt. Apám, aki kiváló lovas, azt
mondta, Domban minden megvan, ami egy jó versenyzőhöz kell:
gyors reakciók, nyugalom, idegek. Imádta, olyan volt számára a
repülés, mint valami drog. Ő beszélt rá minket, hogy vágjunk bele,
így amikor a dolgok rosszra fordultak, őt hibáztattam. – Vad
önváddal nézett Arletára. – És most itt van, ő a következő. Még
mindig nem tudom elhinni.
– Tudja, hogy mi történt pontosan? Persze, csak akkor, ha úgy
gondolja, szeretné elmondani.
– Nem sok mindent tudok elmondani. Elment, hogy
megnézzen egy gépet az egyik támaszponton, és nem jött vissza.
Ennyit tudunk. Aznap kimenőn voltam, Kairóban, mire
visszajöttem, láttam, hogy írják fel a nevét a fekete táblára…
Teljesen kikeltem magamból, túl korainak tartottam még, hogy
gyászoljuk. Láttam már olyat, hogy a fiúk napokkal azután tértek
vissza, hogy már felírták nevüket az elesettek közé. Nem kell
mindig a legrosszabbra gondolni. Csakhogy ennek már lassan két
hete, én pedig próbálok… én csak… nem is tudom, nem tudom,
mit tegyek. – Barney kifogyott a szavakból.
Fölálltak, és továbbsétáltak a sugárúton, át a nagy pálmafák
hűvös árnyéka alatt. Egy felhúzott orrú angol dadus sétált el
mellettük, két rábízott kisgyerekkel.
– Rose, Nigel, rendesen viselkedjetek, különben megyünk haza!
Ne kelljen többször szólnom! – intette meg a gyerekeket.
Arleta az órájára nézett, és felsóhajtott.
– Fenébe! Nyolctól fellépésem van, mennem kell. Szabadtéren
lesz, az Ezbekiya-kertben játszunk a csapatoknak, jöjjön el, ha van
kedve, utána megvacsorázhatnánk valahol. Szeretnék többet
hallani erről, mielőtt holnap reggel visszamegyek a kórházba, és
elmondom Sabának.
Barney meglepetten nézett a lányra, mint aki hirtelen nem jut
szóhoz.
– Persze, első a kötelesség. Menjen, készítse el a frizuráját –
mondta, de érezte, hogy viccesnek szánt megjegyzése nem ért
célba.
– Igen, teszem, amit tennem kell.
– Nagyon szigorúan hangzik, hölgyem.
– Nem igazán – mosolyodott el Arleta –, csak egy ember
vagyok, aki végzi a munkáját. Magának pedig ajánlom, hogy
menjen vissza a klubba, pihenjen egyet, fürödjön le,
borotválkozzon meg, az előadás után pedig találkozzunk a
Londeesnál.
– Igenis, dadus! – Barney megígérte, hogy várni fog rá, majd a
lány hazasietett, hogy elkészüljön az előadásra.
_____

Pár órával később Arleta a Londees zsúfolt teraszán cikcakkozott

végig a zsúfolt asztalok között. A férfiak megfordultak elegáns
alakja után, kivéve Barney-t, aki belemélyedt az étlap
tanulmányozásába; mostanra már szégyellte a nő előtt a délutáni
elérzékenyülését.
– Etessen meg, drágám! – mondta Arleta, amint leült a férfival
szemben. – Délután úgyis én fizettem magának! – nevetett közben.
Nem szégyenlősködött, bőkezűen rendelt sült halat, salátát,
krumplit és hozzá egy üveg bort kettőjüknek. Amíg Barney
csipegetett az ételből, addig Arleta csillogó szemmel mesélt az
estéjéről; elmondta, hogy a Bagley nevű rendezőjük, akinek elég
nehéz természete van, visszatért a városba. Elpanaszolta, hogy
három akrobatából az egyik kificamította a bokáját, így csak
ketten voltak, hogy nincs humoristájuk, és most Saba sem erősíti a
csapatot. Nem értette, a rendező hogyan várhat el tőlük magas
színvonalú előadást, amikor a szerepek fele olyan beugrósokkal volt
helyettesítve, akik most jöttek vissza végtelenül fáradtan az indiai
turnéjukról. – Mikor az előadás végén mindnyájunkat behívott az
öltözőbe, és leszidott minket, azt hittem, kikaparom a szemét!
– Sajnálom – szólalt meg Barney udvariasan –, bár a
szemkikaparás kicsit erősen hangzik – mosolygott hozzá.
– Bocsánat, drága! Ez a kedvességem még a külvárosi
gyerekkoromból származik – válaszolta Arleta, mire a férfi, Dom
eltűnése óta először, elnevette magát.
Később, mikor már a kávéjukat szürcsölték a gyertyafényes,
Nílusra néző teraszon, a beszélgetés oldódott, és egyre bizalmasabb
irányt vett.
– Sajnálom, hogy káromkodtam magával a klubban – kért
elnézést újból Barney. – Soha nem szoktam ilyet csinálni, szörnyen
udvariatlan voltam. Tudom, nem kifogás, de nem sokkal azelőtt
írtam Dom édesanyjának… Sok nyarat töltöttünk együtt, úgyhogy
elég jól ismerem.
– Semmi baj, már elnézést kért érte – érintette meg gyengéden
a férfi karját Arleta. – Szegénykém, és hogyan írta meg neki?
– Tudja, a szokásos köröket, hogy mennyire büszke lehet rá,
hogy milyen rettenetes káosz van itt, de megírtam, hogy amíg…
tudja, meddig, szóval addig nagyszerűen érezte magát. Azt
mondta, hogy a pár nap, amit az ön barátnőjével töltött
Alexandriában, élete legszebb időszaka volt.
Sóhajtottak, és mindketten merengve nézték a sötét folyót.
Eleredt a langyos eső, a víz tükre apró körökben fodrozódott; a
vízfüggönyön keresztül elhalványultak a sétahajók fényei.
– Meséljen nekem Sabáról – kérte váratlanul Barney Arletát. –
Tényleg szeretnék többet tudni, annak ellenére, hogy elég
keményen nyilatkoztam róla. Tudja, nehéz nekünk őszintén
beszélni az olyan nőkkel, mint maguk.
—Ezt meg hogy érti? – nevetett Arleta.
– Ne vegye rossz néven, de ez a munkájának a természetéből
fakad. Önök minden férfi álma, de persze az nem valóságos álom.
Olyan ez nekünk, mint a giccses képek az angol tájról, amit a
londoniak vesznek meg az otthonukba.
Arleta csendben figyelte Barney-t, majd megrázta a fejét.
– Saba nem ilyen, ő nagyon kedves lány, és valóságos. A
barátom. Izgalmas nő, és nagyon-nagyon tehetséges.
– Hát… – húzta el a száját Barney, mintha kételkedne abban,
amit mond a lány.
– És nehogy azt higgye, hogy nekünk annyira jó ez a skatulya.
A férfiak csalódhatnak, amikor mindenfajta cifraság nélkül látnak,
csak minket valójában, amilyenek vagyunk, és ez nagy teher. –
Barney nyelt egyet. – Azt tudnia kell – folytatta a lány –, hogy
nekem is sok időbe telt, hogy megbocsássak neki, azért, amilyen.
Nem mintha ő bármit is tudna erről, vagy érzékelte volna.
– Tényleg? – kérdezte meglepetten Barney.
– Igen, hogy őszinte legyek, borzalmasan féltékeny voltam,
amikor először találkoztunk. Tudja, ha az ember táncos vagy
énekes, egész életében azt hallgatja, hogy hetven százalék múlik a
szorgalmon és a kitartáson, harminc pedig a tehetségen, és az egész
karrierjét ebben a hitben építgeti. Aztán jön ez a fura kis szerzet
Walesből, tapasztalat nélkül, nevetséges ruhákban, aki
természetesen még soha semmilyen nevesebb helyen nem lépett fel,
és fogalma sincsen a szórakoztatóipar világáról, de mikor elkezd
énekelni, elakad az ember lélegzete. Minek hívják ezt? Karizma?
Kisugárzás? Tehetség? Teljesen mindegy, de valami van benne, ezt
mindenki észreveszi, aki csak találkozott vele. Mindennek a
tetejében még fiatalabb is nálam, én már harminckettő vagyok. A
show-biznisz szabályai szerint az én csillagom már kezd leáldozni.
– Gondolom, Saba ennek teljes mértékben a tudatában is van –
jelentette ki Barney, és egy sóhaj kíséretében felkönyökölt az
asztalra.
– Nem – kortyolt egyet Arleta a borából. – Nem különösebben,
legalábbis nem jobban, mint amennyire mi is. De mindegy, túl
vagyok rajta. Ő jó ember, és nagyon sok vidám pillanatot
köszönhetek neki. Rengeteget nevettünk együtt. Gyűlölöm a
féltékenységet, egyáltalán nem jellemző rám, sőt, általában nem
értem a férfiakat, amikor azt hiszik, a nők egymás között micsoda
hárpiák, ez az esetek legnagyobb részében nem igaz, inkább
támogatjuk egymást.
– Hah, úgy hangzik, mintha egy szentről beszélne! Akkor
furcsa, hogy mégis otthagyta a barátomat egy szó nélkül!
– Ide figyeljen, ebből elég! – csattant fel Arleta, mint egy
anyatigris, majd mindketten csöndbe burkolóztak. – Barney, tud
titkot tartani? – törte meg a hallgatást a lány, miközben cigarettára
gyújtott. – Egészen komolyan kérdezem.
– Igen.
Halkan elmesélt mindent, amit Saba törökországi küldetéséről
tudott, és arról, ahogyan az végződött.
– Érti már? Nem mondhatta el Domnak, hogy hová megy. Őt
védte ezzel, arra az esetre, ha fogságba esne. Csak meg akarta őt
óvni.
– Megóvni? – nézett rá sandán Barney.
– Nézze, a legkevésbé sem érdekel, hogy elhiszi-e, amit
mondok, vagy sem! – emelte fel a hangját Arleta villogó szemmel. –
Csakhogy éppenséggel igaz!
Barney félelemmel vegyes tisztelettel nézett a lányra. Fogalma
sem volt, hogy hogyan bánjon egy olyan nővel, mint ő.
– Jó, ki ne kaparja az én szememet is – szólalt meg végül már
lágyabb hangon. – Hiszek magának! Csak váratlanul ért ez az
egész. Ó, egek! – sóhajtott fejét a kezébe temetve. Megrázta magát
egy párszor, mire teljesen felfogta, hogy mit is hallott az imént. –
Akkora idióta vagyok, ne haragudjon. Soha nem utáltam még
senkit annyira, mint ezt a lányt, és most kiderült, hogy nem volt
igazam. Hogyan jött rá?
– Nem hiszem, hogy bevallotta volna magától az egészet, de
súlyos agyrázkódással feküdt napokig, nem tudott mérlegelni,
hogy mit mond, és mit nem. Még mindig elég rosszul van, az egész
teste tiszta seb; azt mondja, autóbaleset volt, de szerintem más is
történt. Csak Domra tud gondolni, azt hajtogatja, hogy látni
akarja. – Arleta szeme megtelt könnyel, amint beszélt róla. Hirtelen
bevillant neki Saba reménykedő arca, és nagyon megrémült. – Ó,
istenem… hogy fogom elmondani neki? Teljesen össze fog törni…
 Negyvenegyedik fejezet
BRIT-AMERIKAI KÓRHÁZ, KAIRÓ

Enidnek hívták az új nővért, aki elhúzta a függönyt az ablakon.

Borús, szürke volt az ég, a nedves tetők lehangoló látványt
nyújtottak a kórház ablakából. A párkányon egy magányos veréb
nyújtogatta a csőrét, eleség után kutatva.
– Jót tesz az eső – mondta a nővér –, a földműveseknek már
úgy hiányzott, mint egy falat kenyér, a hosszú, száraz nyár után. –
Letett egy csésze teát Saba éjjeliszekrényére. Személy szerint torkig
volt Egyiptommal, és alig várta, hogy hazamehessen. Elege volt a
legyekből, a gyilkos nyári forróságból, most pedig a nyirkos, esős
időből. – Soha nem gondolná az ember, hogy ilyen idő is szokott
lenni errefelé, nem igaz? A lakosok sincsenek felkészülve erre,
borzalmas hideg van ilyenkor a házakban errefelé – mondta,
miközben villámgyors mozdulattal eligazgatta Saba lepedőjét,
majd rákacsintott. – De bármilyen is az idő odakint, magának
biztosan kellemes napja lesz. Arleta jön majd látogatóba, és egy
fiatalembert is hoz magával.
– Kit? – kérdezte Saba az ágyon felülve. A lélegzete is elakadt
egy pillanatra izgalmában.
– Várjon csak, hadd gondolkozzam… pilóta… vadászpilóta
valaki, nem vagyok biztos, de ha jól emlékszem, Barney a
keresztneve.
A hideg félelem mint egy áramütés cikázott végig Saba testén.
Barney, Dom barátja, ha ő jön meglátogatni, az nem jelenthet jót.
– Köszönöm – suttogta elhaló hangon.
Enid becsukta az üvegajtót maga mögött.
Saba mereven feküdt az ágyon, és behunyta a szemét.
Elvesztette őt. Az ő hibája.
Kis idő múlva újra nyílt az ajtó, Enid jött be rajta, a szokásos
széles nővérmosollyal.
– Finom ennivalót hoztam – sétált felé egy tálcával.
– Nem vagyok éhes, egye meg nyugodtan – mondta Saba.
 – Jaj, ne butáskodjon! – tette le a tálcát a nő az éjjeliszekrényre.
– Nem fogom megenni maga elől. És nem lesz jobban, ha annyit
eszik csak, mint egy madárka!
Saba fáradtan elmosolyodott. Mikor az ajtó újból becsukódott
a nővér mögött, felállt, és a kézmosó feletti tükörhöz botorkált.
Hosszan nézte a tükörképét, mintha arról szeretne meggyőződni,
még mindig életben van-e. A feje körül vastag kötés volt, szeme
vörös és gyulladt volt; alatta horzsolások borították az arcát,
egészen az arccsontjáig. Visszaindult az ágyhoz, de annyira
megszédült, hogy bele kellett kapaszkodnia a szoba sarkában álló
tolószékbe, ami erre megindult; kis híján összeesett, mire sikerült
visszafeküdnie. Ránézett a faliórára, reggel kilencet mutatott.
Tizenegy órától délig volt a látogatási idő; hamarosan jönnek.
Eszméletlenül vágyott valakire, aki törődik vele. Azt kívánta,
bárcsak az anyja ott lenne. Amúgy is sokat gondolkodott rajta:
vajon hogyan viselte el, hogy a férje állandóan a tengeren van?
Hogyan tudta elviselni azt, hogy a házaséletének a nagy része
azzal telik, hogy a párjára vár. Édesanyja minden este feszült arccal
hallgatta a rádióban a hajózási híreket, majd mikor vége volt,
kikapcsolta, és újra az a vidám, átlagos anya volt, aki főz, mos,
takarít, kiabál a gyerekeivel, majd játszik velük. Édesanyja hirtelen
hőssé vált a szemében: még egy dolog, amiről azt hitte, magától
értetődő.

Végeérhetetlennek tűnő két óra következett, aztán ebéd előtt végre

meghallotta a magas sarkú cipő kopogását a folyosóról. A csattogó
hang szinte fülsértőén hangzott a nővérek óvatos, vászontalpú
cipőjének halk lépteihez képest. Mikor odaértek, megálltak az
ajtóban.
– Drágám – szűrődött át Arleta hangja a tejüveg ajtón. – Jókor
jöttünk?
Saba látta, amint a kilincs lenyomódik, és lassan nyílik az ajtó.
Falfehér arccal ült fel az ágyon.
– Igen.
– Mondd el gyorsan! – kérte, amint meglátta Arleta arcát. –
Tudom, mit fogtok mondani.
Az üvegajtó mögött felsejlett a férfi alakja.
 – Sajnálom – mondta csendesen Arleta, lerúgta magas sarkúját,
odament az ágyhoz, és szorosan átölelte Sabát. – Ó, drágám!
Tudom, szörnyű érzés!
Mikor meghallotta ezeket a szavakat, mint a villám hasított
belé a fájdalom. Hosszú ideig csak hangtalanul rázkódott. Dom
elment, és ez az ő hibája, az ő undorító, ostoba hibája, gondolta.
Enid együttérzőn állt mellettük, kezében egy lavórral és egy
takaróval, arra az esetre, ha szükség lenne rá.
Az egyenruhás férfi bejött, és odalépett az ágyához. A
nagydarab, pirospozsgás Barney jelenléte csak fokozta az
ürességet, amit Dom hiánya miatt érzett.
– Szeretné, hogy elmenjek? – kérdezte Barney gyorsan. –
Visszajöhetek később.
– Igen, legyen szíves, ha nem bánja – mondta Saba. Egyedül
akart lenni, elrejtőzni, mint egy sebzett vadállat, és üvölteni. A
fejében kavargó gondolatok, szinte már elviselhetetlen feszültséggel
töltötték meg. A nővér megszólalt, hogy hoz neki egy nyugtatót, ha
szeretne pihenni. Saba azonban váratlanul Barney felé fordult. –
Semmi bajom önnel, köszönöm, hogy eljött – magyarázkodott
neki. Olyan volt a hangja, mintha egy barlang mélyéről beszélne.
Barney megemelte a sapkáját, és megérintette Saba karját.
– Nagyon sajnálom! – mondta, majd letett egy csomagot az
éjjeli-szekrényre, motyogott valamit Dom széfjéről, és távozott.
Saba szinte semmit sem érzékelt a környezetéből, és nem
sokkal később Arleta is elment.

Késő délután a nővérke újra bejött. Ismét az időjárásra

panaszkodott, és igaza is volt: odakint dörgött és villámlott. Letett
két fájdalomcsillapítót az éjjeliszekrényre, behúzta a függönyöket,
és lekapcsolta a villanyt.
– Pihenjen, kedvesem – mondta, azzal kiment, és halkan
becsukta maga mögött az üvegajtót. Saba úgy érezte, szinte
körülöleli őt a magány és az üresség, mint egy sötét víztömeg,
amiben mindjárt elmerül.
Saba éjfél körül arra ébredt fel, hogy rázkódik a zokogástól.
Épp a vizeskancsó után nyúlt, amikor beleakadt a keze a kis
csomagba, amit Barney hagyott ott. Felült, és esetlenül kibontotta.
A csomagolás lehullott, és egy apró, selyempapírral bélelt kis doboz
került elő belőle. Kinyitotta, és elállt a lélegzete: a finom, kék
karkötő volt benne, rajta az egyiptomi istenekkel és istennőkkel.
Felpróbálta a kezére, amikor meglátta a belegravírozott feliratot:
Enta Omri.
Te vagy a mindenem.
Gyönyörű ajándék volt, Dom bizonyára az utolsó filléreit is
kifizette rá. A dobozban ott lapult a kis kártya, amire az alexandriai
ékszerész neve és címe volt felírva. Halkan sóhajtott egyet, majd
összegyűrte a csomagolópapírt, amiből pár papírfecni esett ki.
Közelebb hajolt a lámpához, és akkor vette észre, hogy egy félig
megkezdett, de soha el nem küldött levél darabjait, amolyan
piszkozatfélét tart a kezében. A tollat olyan erősen rányomták a
papírra írás közben, hogy szinte átszakadt; nagyon feldúltan
írhatta, és valószínűleg nem szerette volna, hogy bárki is meglássa.
Kisimította a gyűrött fecniket, és próbálta összerakni a darabokat.
A szavak értelmetlenül álltak magukban, ám Saba addig
próbálkozott, amíg össze nem állt a mondat.
„Talán a végén az élet hitványabb, mint a dalok."
Remegő kézzel rakta össze a dátumot. 1942. szeptember 16.
Egy héttel azután, hogy elment. Tehát nincs menekvés: Dom
megvette neki a karkötőt, az első igazi ajándékot, teli reményekkel
és tervekkel, majd végül cserbenhagyottan, csalódottan kellett
meghalnia. Soha nem fog tudni ezért megbocsátani magának.
Ne gyv e n ke tte di k fe je ze t
KAIRÓ

Miután Sabát kiengedték a kórházból, Arletával közösen kivettek

egy albérletet az Antikhana úton. A lakás a maga ötszögletű,
tengerre néző szobáival azt az érzést keltette, hogy egy szép, fedett
teraszon élnek, és még olcsó is volt.
Arleta ragaszkodott hozzá, hogy amíg Saba nem dolgozik, az
ő részét is fizesse, de minden másban is gondoskodott róla: főzött
rá, a maga szerény repertoárjából, ami legtöbbször valamilyen
húsból, babkonzervből, rizsből és idényzöldségekből állt, amit a
konyhában lévő kis gázfőzőn kotyvasztott össze. Ha
változatosságra vágytak, akkor ugyanezt készítette, csak hallal.
Szentül hitte, hogy a kényeztetéssel jobb kedvre derítheti
barátnőjét, így sokszor lement a Groppi'sba, hogy valamilyen
süteményt vagy nyalánkságot hozzon.
Arleta mindemellett borzasztóan elfoglalt volt a próbákkal,
fellépésekkel, fodrászhoz járással, randevúkkal (Kairóban rengeteg
ígéretes fiatal tiszt volt ekkoriban, akik épp a sivatagi harcokból
tértek vissza), Sabának pedig könnyebb volt így, hogy többet volt
egyedül, mikor olyan borzalmas társaságnak érezte magát. Voltak
napok, amikor annyira pocsékul érezte magát, hogy a hálóruháját
sem volt kedve átvenni; a gyász, mint az influenza támadta meg a
lelkét, a teljesen hétköznapi cselekedetek is leküzdhetetlen
akadályokká váltak, mint az evés vagy a sétálás, máskor pedig úgy
lángoltak az érzései, mintha valaki benzinnel lelocsolta és
meggyújtotta volna.
A gyász ingerlékennyé és bizonytalanná is tette: egyszer úgy
érezte, nem tudja elhagyni Kairót anélkül, hogy meg ne tudná, mi
is történt Dommal, mert árulásnak érezte, utána pedig minden
porcikájával Cardiff után vágyódott. De még egy döfést kapott, az
azelőtti napon, hogy elhagyta volna a kórházat: a kedvesen
mosolygó nővérke egy levelet hagyott az éjjeliszekrényén,
mondván, hogy ez majd biztosan jobb kedvre deríti. Az apjától jött,
aki semmit sem tudott az ő balesetéről.

„Kedves Saba!

Fájdalommal küldöm ezt a levelet, azok után, hogy mennyi

szenvedést okoztál, de anyád azt mondta, hogy most már muszáj
valamit válaszolnom. Viszályt okoztál a családunkban, és
szégyent hoztál ránk azzal, hogy elmentél, és nem tartottad
tiszteletben az egyértelmű kérésemet. Megsértetted a
becsületemet, és nem tudok neked megbocsátani. Jobb lesz
mindenkinek, ha tartod magad a döntésedhez, és nem jössz haza.
Te meghoztad a sajátodat, és én is meghoztam az enyémet, nem
vagy többé a lányom. A tengeren vagyok…és … között, így még
nem mondtam ezt nekik, de amint hazaérek, tudatom velük is.
Jobb lesz nekünk, ha őket sem látogatod meg.

Sajnálom, hogy így alakult,

Remzi Tarcan"

Így írta alá, mint egy idegennek címzett, hivatalos levelet.

Sabának a levél elolvasása utáni első reakciója az volt, hogy
újból magát hibáztatta mindenért, de ahogy gondolkodott rajta,
dühe egyre inkább apja ellen fordult. Te, te kétszínű képmutató, te
miért választhattad azt az életmódot, ahogyan élsz, és én miért nem?,
gondolta, máskor pedig csak arra vágyott, hogy anyja ölébe
hajthassa a fejét, és bocsánatot kérjen tőle. Tudta, hogy anyja nem
fog egyetérteni apja döntésével, tudta, hogy hatalmas botrány lesz
belőle, és azt is, hogy majd megkísérel írni neki, de végül az apjától
való félelem felülkerekedik anyai érzésein, hiszen a férje soha nem
volt rest az öklét használni, ha egy kettejük közötti veszekedésnek
kellett véget vetni.
Mintha még az éneklés szeretete is kiveszett volna belőle:
mindaz, ami egykor oly nagy örömöt okozott neki a Pomeroy
Streeten, Dommal, és mindaz, ami idáig hozta és éltette őt, most
egyszeriben csak valami ostoba hóbortnak tűnt, amit büntetni kell.
Hogy lehet, hogy eddig nem látta azokat a csapdákat, amelyeket a
világ tartogat számára? Miért nem érezte eddig a háború
kegyetlenségét és kiszámíthatatlanságát? Miért nem fogta fel előbb,
hogy ha eljön, akkor elveszíti a családját?
Hogy lehetett erkölcsileg olyan gyenge, hogy megsimogatta
Severint, miután Felipét lelőtték? Engedte, hogy a férfi ölelje őt.
Gyűlölni kezdte a tehetségét, azt a dolgot, ami elvitte őt idáig.
Az önhittség burkában élt eddig, de most ez a buborék kipukkant,
és szembe kellett néznie a valósággal. Megérdemli, amit kapott.
Hasonló kétségek között gyötrődött, mikor egyik nap
felkereste Furness századost a Programiroda irodájában, hogy
jelezze neki, haza akar utazni Angliába. Eldöntötte, hogy amint
vége a háborúnak, visszamegy Walesbe, és szerez magának egy
átlagos állást, egy irodában, vagy esetleg nevelőnőként.
A találkozó meglehetősen sajátságosra sikerült: Furness
százados zavartan és cseppet sem őszintén rámosolygott, majd
megjegyezte, hogy sajnálattal hallotta, hogy gyengélkedett.
Beszélgetésük közben szünet nélkül az asztalán lévő aktákat
lapozgatta, mintha alig várná, hogy elmenjen a lány. Annyit
mondott, hogy megnézi, mit tehet az érdekében, majd hozzátette,
hogy nagyon sok programirodás művész tartózkodik itt lejárt
vízummal, valamint hogy nemsokára fontos emberek érkeznek
hozzá látogatóba, így ha nem segíthet másban, akkor nagyon örült
a találkozásnak.
Cleeve is felbukkant, az a Cleeve, aki mindeddig kínosan
ügyelt arra, hogy titkos helyeken találkozzanak. Ez volt az első
alkalom, hogy beszéltek azóta, hogy a kórházban kinyitotta a
szemét, és meglátta őt. Cleeve visszakísérte Sabát a bérelt
lakásukba. Mikor fölértek, a lány próbálta begyújtani a kandallót
pár nedves fával, amitől elárasztotta a füst a lakást.
– Te jó ég, Saba, ugye nem akarja megölni magát? –
legyezgette a füstöt Cleeve az orra elől.
– Micsoda? – bámult rá a lány. Nem tudta, hogy a férfi ott áll
mögötte.
– Tudja, mint azok a hindu özvegyek, akik a halotti máglyára
vetik magukat – mondta. Saba meggyötörtén nézett vissza rá. –
Sajnálom, elnézést, nagyon tapintatlan voltam. Igazából azért
jöttem, hogy elmondjam, mennyire sajnálom a történteket.
Hallottam, mi történt a barátjával.
 – Honnan tudja? – bámult rá Saba
– Hát tudja, a munkám része. Nézze, nem mehetnénk el egy
csésze teára még valahová? Nem igazán kéne itt lennem.
_____

A kávézóban Cleeve nagy nehezen kényelembe helyezte magát, és

a kiskanalával zörgött.
– Elnézést, hogy olyan sokáig nem kerestem magát.
Borzalmasan bánt, ami Törökországban történt, és nem is lett volna
biztonságos idejönnöm.
Saba a férfi arcát figyelte; különös kifejezés ült rajta, fájdalmas
volt, ugyanakkor megfontolt, mint aki nem tudja, kiben bízhat
meg, és kiben nem.
– Hol talált meg engem? – kérdezte.
– Egy fa alatt, az út szélén. A kocsi ön mellett égett, nagyon
nagy szerencsénk volt – válaszolta, és ajka remegni kezdteti. –
Borzalmas volt, Saba. Bűntudatom van azért, ami történt. Ha tíz
perccel később érek oda… bele sem akarok gondolni.
– Akkor ne tegye. – Nem bírta elviselni a férfi érzelgősségét, és
Felipéről sem akart beszélni. – Mi lett Jenkével? Legalább ennyit
szeretnék tudni. Odaadtam neki a szükséges dokumentumokat,
sikerült elmenekülnie?
– Igen.
Saba ennél többet várt volna.
– Csak ennyi? Semmi több?
– Semmi több.
– Legalább hasznosak voltak az információi?
– Azt hiszem, igen. – Azzal Cleeve cigarettára gyújtott, és
sóhajtott egyet. – Minden rendben volt – mondta végül csendesen.
Előrehajolt, és Saba karjára tette a kezét, s bánatosan a szemébe
nézett. – Saba, tényleg jól van? Nagyon aggódtam maga miatt. – A
lány érezte magán a férfi hideg ujjait, közelebb, mint szerette
volna. Remélte, hogy hamarosan leveszi róla a kezét. – Nem
vagyok biztos benne, hogy jól döntöttünk azzal, hogy odavittük
magát.
– Nem a maga hibája volt, hanem az enyém – szólalt meg
Saba. – Énekelni és utazni akartam. Mindenkinek megvan a
gyenge pontja, és Mr. Cleeve, ön megtalálta az enyémet.
 – Még mindig tiszta seb az arca – sajnálkozott a férfi, és
megérintette a lány homlokán húzódó vékony heget.
Saba ökölbe szorította a kezét az asztal alatt; elviselhetetlennek
érezte Cleeve közeledését és szimpátiáját.
– Most ne ezzel törődjön – kérte Saba. – Úgy döntöttem, hogy
szeretnék mielőbb hazamenni. Tud ebben segíteni? Múlt héten
beszéltem erről Furness századossal, de szinte semmit nem reagált
rá. A balesetről sem kérdezett semmit, csak annyit mormolt, hogy
jobb, ha nem is beszélünk róla; mondja, magának nem furcsa az,
hogy… – Hirtelen inkább elhallgatott, mert a dühtől már remegett
a hangja.
– A helyzet az, Saba – szólt közbe Cleeve –, hogy egy olyan
esemény, mint ez, lerombolhatja a karrierjét. A Programirodán
belül nagyon érzékenyen működnek ezek a dolgok: akik odafent
ülnek, neheztelnek, mert úgy érzik, ők dolgoznak valamin, időt,
pénzt, energiát fektetnek valamibe, az előadók pedig olyanok, mint
a rosszcsont gyerekek, nem lehet rájuk számítani. Így, mikor a
dolgok rosszul sülnek el, mindkét fél azon igyekszik, hogy
eltussolja a történteket.
– Rendben, viszont lenne egy kérésem. – Saba a beszélgetésük
kezdete óta szerette volna felhozni ezt a témát. – Van valami, ami
nagyon fontos lenne nekem. A barátom… a pilóta… eltűntnek
nyilvánították, szerintük feltételezhetően halott. Van rá bármi esély,
hogy…?
– Nincs – hárította el a kérést Cleeve. – Sajnálom, de abszolút
semmi esélye sincs arra, hogy tovább kutakodjunk! – vágta rá,
miközben nem nézett a lányra, hanem a falon lévő képre
összpontosított, ami egy Níluson csónakázó nőt ábrázolt. – Nem
gondolja, hogy talán ez az igazság, hiába nem ezt szeretné hallani?
– Biztos vagyok benne, hogy valaki tud nekem segíteni, hogy
bizonyságot szerezzünk róla! Maga vagy Jenke, vagy bárki!
– Nem. Sajnálom, Saba, de jobb, ha ezzel tisztában van: ez a
fajta munka nem jár apró, kölcsönös szívességekkel. Itt sem
szabadna lennem – válaszolta, és az esőkabátja övével babrált.
– Hát, mindenesetre adja át Jenkének meleg üdvözletemet, ha
találkozik vele.
– Nem hinném, hogy újra látni fogom – mondta higgadtan. –
Így működnek itt a dolgok: emberek jönnek-mennek, találkoznak,
esetleg szimpatikusak lesznek egymásnak, de tudják, csak azért
jöttek össze, mert feladatuk volt, és utána soha többé nem fogják
már látni egymást.
_____
A következő napon Max Bagley állított be Sábához. Azt mondta,
olyan boldog attól, hogy visszatérhetett Kairóba, hogy sírni tudna
örömében. Iszmáilijában volt eddig, ahogyan ő fogalmazott,
büntetésben, ahol egy olyan társulatot kellett rendeznie, akik, ha
finoman akar fogalmazni, le voltak robbanva: a táncosok fele
ízületi gyulladást kapott a nagy melegtől, az egyik humoristának
pedig előjött az epilepsziája.
Bagley elvitte Sabát a Groppi'sba. Beültek a cukrászdába, a
férfi süteményt és fagylaltot rendelt maguknak, majd rövid,
udvarias érdeklődés után rögtön a lényegre tért. Okosan csillogó,
örökké méricskélő szemével Sabára nézett, és rátért a lényegre.
– A show, amint dolgozunk, nagyon jó lesz. Tényleg semmi
esély nincs arra, hogy visszagyere? – Ártatlan és kedves mosollyal
kérdezte ezt, azonban Saba, aki szinte egyik napról a másikra
sajátította el a gyanakvás tudományát, kétkedve nézett rá.
– Attól tartok, nincs. Várom, hogy hazamehessek.
– Hallottam – mondta a férfi, és a lány felé tolta a macaronos
tálat. – Kóstolj meg egyet, kiválóak.
– Köszönöm, nem, Max, épp most reggeliztem. – Hazugság
volt, de semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy újra meghallgassa,
hogy ennie kell valamit.
– Akkor hadd dobjam fel egy kicsit a kedved valamivel, drága
Saba – váltott csevegős, könnyedebb hangnemre a férfi. – írtam
egy musicalt… Nagyon jó lett, talán a legjobb dolog, amit valaha is
létrehoztam. Karácsony után elkezdem rá kiválogatni a
szereplőket, ha mégis meggondolnád magadat.
– Köszönöm. Kedves tőled, hogy rám gondoltál, de nem
fogom.
– Saba, elmondhatok valamit? – kérdezte Bagley, és állát a
tenyerébe támasztotta. – Tudom, hogy néha kicsit kemény voltam
veled a próbákon. Néha elég csípős tud lenni a nyelvem, de csak
azért, mert azt szeretném, ha minden tökéletesen menne. Tudnod
kell, hogy csak azokkal vagyok ilyen, akiket tisztelek, és akikre
felnézek, bármilyen furcsán is hangzik ez… Szóval, ha nem
tudnád, szeretném tisztázni, hogy te nagyon jó voltál… nagyon jó
vagy – javította ki saját magát a torkát köszörülve – fényes jövő
állna előttünk. Ennyi, vége az érzelgősségnek. – Azzal a homlokát
megérintve, viccesen meghajolt Saba előtt.
Máskor ezekre a szavakra Sabában szétáradt volna a boldog
elégedettség, de most nem érzett mást benne, mint üres szavakat.
– Sajnálom, Max. Nem akarom a primadonnát játszani, de
nekem ez most nem megy.
Bagley megtörölte a száját egy szalvétával, és így szólt:
– Nézd, tudod, hogy ez olyan, mint a sportolóknál. Ha nem
edzed magadat megfelelően, akkor a tudásod elsorvad.
– Tudom.
– Nem csak úgy megy, hogy a jó tündér megérint a
varázspálcájával, és hoppá, kész, már tudsz is mindent!
– Valóban? – csattant fel gúnyosan Saba, miközben ujjaival
kupacot épített a morzsákból.
– Nagyon atyáskodóan hangzott?
– Picit, Max, de azért köszönöm, hogy megpróbáltad. – A férfi
egy hajtásra kiitta a kávéját. Saba érezte, hogy ennyi volt, a
csodának vége; ismerte annyira már a rendezőt, hogy tudta, a
visszautasítását elfogadta, de innentől már nem érdekli, azon töri
már a fejét, hogy ki lesz a következő jelöltje. Talán ugyanitt fognak
ülni egy lelkes kis primadonnával, aki ki tudja honnan, de kéznél
volt, ő pedig elégedetten hallgatja a rendezőtől, hogy nahát, ez a
Saba Tarcan mégsem olyan jó, mint ahogyan mondják. Max
Bagley egója folyamatosan izzott, és ehhez mindig kellett valaki,
aki szítja a tüzet. – Mi lett Janine-nal? –kérdezte még Saba, mialatt
a férfi a kalapját kereste.
– Nem sokkal utánad hazament – nézett a lányra sötéten a
férfi. – Egyáltalán nem tudott együttműködni, elviselhetetlen egy
nőszemély volt, nem igaz? Szép vonalak, kecses láb, de nulla
humorérzék.
Kiléptek a szürke, esős időbe; Bagley ragaszkodott hozzá, hogy
hazakísérje Sábát.
– Vicces, nem, hogy milyen benne lenni egy társulatban? –
kérdezte Bagley, mialatt megszaporázták a lépteiket a törött
járdán. – Az egyik pillanatban olyan, mintha az otthonod lenne;
mindent tudsz a másikról, pletykák, szerelmi történetek
keringenek, ismered az összes szokásukat, még azt is, hogy
hányszor járnak ki a vécére… aztán puff! Az egész köddé válik,
pedig amikor benne vagy egy darabban, úgy tűnik, az a
legfontosabb dolog a világon – mondta egy szuszra a férfi, majd
merengve nézte az utat maga előtt.
Saba szemében most először tűnt fáradtnak és törődöttnek.
– Mit fogsz csinálni a háború után, Max?
– Nem t'om. Majd lesz valami más munka – válaszolta
elkeseredetten.
A lány megdöbbent azon, hogy hirtelen milyen kimerültnek
néz ki a férfi.
– Miért nem mész haza egy időre, hogy végre tisztességesen
kipihend magad? – kérdezte Saba. A férfi sokat mesélt neki
régebben a londoni lakásáról.
– A Muswell Hill-i garzonomba? – kérdezte fásultan Bagley. –
Hát, ha még áll egyáltalán… Jó móka lesz!

Egyik nap Saba elsétált Arleta elé, a lány próbája után. Amíg
öltözködött, Saba a próbaterem előtti padon várt rá; a teremben az
akrobaták még gyakoroltak.
Boggers Indiába ment dolgozni, egy másik társulatba, és egy
csillogó barna bőrű, elsőre meglehetősen alkalmatlannak tűnő
figura vette át a helyét. A próbateremben állt, és állhatatosan
ismételte a nyújtásokat és az erőgyakorlatokat, amikor Saba
belépett. A fiú sokáig nézte őt a szeme sarkából, majd mikor
végeztek, odament a lányhoz, és felajánlotta neki, hogy menjenek
el együtt Brazíliába, és lépjenek fel duóban. Dicsérte Sabát, hogy
mennyire szép, és hogy ha nagyon ragaszkodik hozzá, még
feleségül is veszi. A lány köszönte szépen a csodálatos lehetőséget,
de sajnálattal közölte, hogy most készül éppen hazautazni.
Saba nagyon megkönnyebbült, amikor Arleta végre betoppant
az ajtón, akinek még elég energiája maradt a kimerítő, kétórás
próba után ahhoz, hogy mindannyiukat meghívja vacsorázni a
kettes számú specialitására, vagyis a rizsből, babból, zöldségből és
halból álló kotyvalékára.
Saba csodálkozva nézett a barátnőjére.
Mikor megvacsoráztak, és mindenki elment, Arleta mint egy
rongybaba csuklott rá a kanapéra.
– Istenem, borzalmasan érzem magam. Szinte biztos vagyok
benne, hogy megfáztam, vagy elkaptam az influenzát.
Könyörgöm, nagyon szépen kérlek, segíts ki engem! Nagyon nagy
kérés lenne, csak egy estére? – Lefordult a padlóra, feltérdelt, és
összetette a két kezét, úgy kérlelte a barátnőjét, hogy a másnapi kis
koncerten énekeljen helyette.
– Állj fel, te butus! – Saba tudta, hogy nem áll még készen rá,
ugyanakkor Arleta nagyon meggyőző tudott lenni.
„Csak pár duett", mondogatta, semmi több, biztosan jól fogja
érezni magát, ha végre újra rivaldafényben állhat!

Azonban nem így lett. Saba megtette a barátnője kedvéért, amit

kért tőle, amíg az vöröslő orral, szipogva feküdt otthon a kanapén.
A helyszínen néhány duettel kezdtek, majd könnyedebb
számokat, paródiákat adtak elő, amiben Ella Fitzgerald Egymáshoz
tapadva táncolni című dalát adták elő, katonáknak tettetve
magukat, akiknek arca összeragadt a rágógumitól. Arleta is
felbukkant végül, aki hirtelen csodás gyógyuláson esett át, és egy
extravagáns jelmezben csatlakozott a kórushoz. A közönségnek
úgy tűnt, tetszik a műsor, és hatalmas éljenzés kíséretében hagyták
el a színpadot.
Saba lenézett a színpadról, figyelte a khaki színű tömeget.
Nézte a férfiak magányos és mohó arcát, ahogy tombolva
tapsolnak, és dobognak a lábukkal, és hirtelen döbbenetes
felfedezésre jutott: nincs szükség arra, hogy szívét-lelkét beleadva
énekeljen ahhoz, hogy boldoggá tegye a közönséget. Mindaz,
amiben eddig hitt, hamisnak látszott; a közönséget nem érdekli,
hogy maga alatt van, és mechanikusan, mint egy idomított cirkuszi
póni, adja elő a dalokat a lényének erősebbik fele.
Az első rész után Arleta a szólójára készült: a színpad melletti
szárnyban próbálgatta a hangját, mikor odaintette Sábát, és jelezte
neki, mégis menjen ki helyette, mert semmi hangja sincs. Trükk
volt, vagy sem, Saba engedelmeskedett.
Ő következett a szólóval. Az Ezer okból szeretlek téged című dalt
kellett előadnia, ami Dom egyik kedvence volt. Utoljára a Rue
Lepsius-i lakásban énekelte neki, miközben egymás mellett
feküdtek az ágyon, a fiú a fejét Saba mellkasára hajtotta, ő pedig
az ujjaival Dom haját simogatta.
A dal felénél járt, mikor úgy érezte, egy iszonyú erős hullám
söpör rajta végig: a legerősebb gyász érzése, mióta Domot
elveszítette. A hangja elcsuklott, a torka és a szíve bezárult.
Mindenki meglepetten állt, mikor Saba a dal közepén leviharzott a
színpadról, hagyva, hogy a zenekar visszhangszerűen tovább
játssza a szólóját. Kirohant az éjszakába, át a düledező sikátoron,
egészen le a folyópartig. Az égen nem voltak csillagok, csak sötét
felhők, és sár mindenhol. Itt talált rá egy fél óra múlva Arleta, egy
saras hajópallón ülve, a zokogástól rázkódva.
– Annyira sajnálom, drágám! – mondta, és leült mellé. –
Rosszul gondoltam. Itt az ideje, hogy hazamenj.
Negyvenharmadik fejezet
Dom az ébrenlét és a lázálmok között vergődött, mikor a kisfiú
visszajött érte. Nedves haja a homlokára tapadt, szája elkékült a
hidegtől. Kezében egy köteg pénzt szorongatott, húsz egyiptomi
fontot, az összes pénzt, amit egy pilótának a kimenőjére szoktak
adni. Az egyik levél nélküli száraz fán egy sivatagi pacsirta énekelt,
fittyet hányva árra, hogy mellette valaki haldoklik. A repülő helyén
már csak egy füstölgő roncs volt, a gép megmaradt szárnyai
groteszk látványt nyújtottak a sivatagban.
Az ijedt kisfiú kikötötte egy fához a szamarát, odalopózott
Domhoz, majd kivette a kezéből a pénzt, és hazafutott.
Megmutatta apjának bizonyítékként, hogy nem hazudik, majd
vele együtt tért vissza. Hosszasan nézték sápadt, haldokló arcát,
amint a szárnyak alatt fekszik, majd mint akik hirtelen dűlőre
jutottak, eloldozták a szamarat, odavezették mellé. Domot
belecsavarták a ponyvába, és óvatosan felemelték, majd feltették a
szamár hátára, aztán elindultak a sátruk felé. Minden egyes
mozdulat fájt Dom törött bordáinak, ahogyan az állat lépdelt alatta
a cuppogó sárban. Visszavitték őt a düledező otthonukhoz, mely
előtt bőgő szamarak és tevék várták vissza gazdáikat. Domnak
már annyira fájt mindene, hogy szinte vágyott a halálra.
Végre-valahára leszedték a szamár hátáról, és bevitték a sátor
egyik szőnyeggel eltakart sötét zugába. Megitatták,
megtörölgették a homlokát, az arcát és a testét, majd magára
hagyták.
Egyedül feküdt, arca láztól égett, tüdeje sípolt. Csípte a szemét
az állatok szaga és a beáradó gyertyafüst keveréke. Időről időre
egy-egy kíváncsi arc kukkantott be hozzá, majd újból elhúzták a
függönyt. Nem tudták eldönteni róla, hogy vajon a háborús felek
melyik oldalán áll, de nem is nagyon érdekelte őket; nem az ő
harcuk volt. Ők csak annyit érzékeltek az egészből, hogy amióta a
harcok tönkretették a földjeiket, még nehezebb lett az élet, mint
eddig volt: az olaj drágult, a termények tönkrementek. Amint
jobban lesz a katona, mennie kell.
Igazán csak a fiú anyja, egy huszonévesnek tűnő asszony
viselkedett részvétteljesen iránta: miután este elvégezte az utolsó
ház körüli teendőket is, bement hozzá, és betakarta egy pokróccal.
Fölemelte a kezében tartott gyertyát, és alaposan megnézte Dom
verítékben úszó arcát: Milyen fiatal, milyen szép! Az élete Allah
kezében van, de azért szomorú lenne, ha meghalna, mikor még alig
kezdődött el igazán az az élet, gondolta a fiatalasszony, azzal
gondosan megtörölgette Dom lázas homlokát.
Negyvennegyedik fejezet
Szerda reggel Saba az Antikhana úti nappalijukban ücsörgött
egyedül, amikor egyszer csak Ozan kereste fel őt. Feszesen lépdelt
felé elegáns fekete zakójában, kezében egy hatalmas csokor
liliomot tartott. Saba felugrott ijedtében.
– Saba, drágám! – A férfi hangja szigorúan csengett, de
szemében aggodalom tükröződött. – Zárnia kéne az ajtaját! –
Ozan leült, és körbenézett. Arletának köszönhetően a kanapé le
volt takarva egy gyönyörű selyemtakaróval, a dohányzóasztalon
pedig török cukorkák álltak egy üvegtálban. Igazából Sábát akarta
ezzel kísértésbe hozni, aki még mindig túl vékony volt. – Nagyon
szép hely, nagyon szép – jegyezte meg a férfi elismerően. – Nemrég
hallottam a balesetéről.
Saba ösztönösen a fejéhez kapott ennek hallatán.
– Csak nemrég hallott róla? – kérdezett vissza. Nehezére esett
őszintén elhinnie.
– Igen – válaszolta Ozan szinte mérgesen. – Üzleti úton
voltam, mire visszatértem, ön eltűnt, és senki nem tudta, hogy
hová.
Ozan aggodalmas hangon kérdezgette a részleteket: kik voltak
ott a házban? Ki vezetett? Kinek a hibája volt ez az egész?
– Nem tudom, ez minden, amire emlékszem… – hazudott
tovább Saba. Severinről csak annyit mesélt, hogy ő vezetett.
Képtelen lett volna többet mondani, és nem akarta hallani sem
Ozan felháborodását, sem a sajnálkozását. Egyszerűen nem is
nagyon érdekelte.
– Ha tudom ezt, megöltem volna – borult el sötéten Ozan
szeme. – Felszámolták azóta azt a kis német búvóhelyet.
Hallottam, hogy Engelt visszaküldték Németországba egy
tárgyalásra. Az itteni nagykövet semmit sem tudott az egészről
persze, és rettentő dühös lett, amikor kiderült. Egyesek még
kábítószereket is árultak ott, amit ki tudja, honnan szereztek be,
kórházakból lopkodták össze. Nagyon rossz emberek voltak. – A
lány egy pillanatra úgy érezte, Ozan mindjárt elsírja magát. –
Fogalmam sem volt róla, mi folyik ott, Saba. Soha nem lett volna
szabad odamenniük, és ezt nem tudom megbocsátani magamnak.
– Hallott Felipéről? – kérdezte Saba könnyekkel a szemében.
 – Igen, lelőtték, hallottam – válaszolta a férfi mélyet sóhajtva. –
Borzalmas ez az egész. Nagyon szerettem őt. Nem kellett volna
Isztambulba hívnom magát sem.
– Nem. De az én hibám is volt. Hallottam az ön klubjairól, és
menni akartam, az én hibám is.
– Ha itt lenne, az édesapja biztosan engem hibáztatna, csakis
engem hibáztatna, és igaza lenne – mondta, és megrázkódott,
mintha döntésének súlyától próbálna megszabadulni. – Új
énekeseket akartam szerezni. Nagyon tetszett a hangja, és
izgatottan vártam, hogy fellépjen nálunk, nem gondoltam bele a
következményekbe, s abba, hogy ezekben az időkben ez mennyire
veszélyes.
– Nem hiszem, hogy az apám törődne többet a döntéseimmel –
válaszolta Saba, és fásult hangon beszámolt róla, hogy az apja
legutóbbi levelében kitagadta.
Ozan homlokát tenyerébe hajtva hallgatta, és közben
ugyanúgy csattogott a nyelvével, mint ahogyan Tansu csinálta,
amikor ideges volt.
– Hát… látta a faluját. Ez talán megmagyaráz mindent. – Saba
emlékezett, és valóban ez keserű vigasz volt számára. – Semmi
nem volt ott már a maga számára, nem igaz? – nézett a szemébe
Ozan.
– De igen. – Fájdalmasan gondolt vissza arra a szép őszi napra,
mikor Ozan kocsival elvitte abba a faluba, ahonnan apja
származik.
Saba aznap lelkesen készült a rokonai meglátogatására, várta,
hogy általuk többet tudjon meg az édesapjáról, származásáról és
ezáltal saját magáról is, de keservesen csalódnia kellett. Csendes,
poros kis hely volt, fehér kőházakkal és egy mecsettel a falu
közepén. Az emberek bizalmatlanul és barátságtalanul méregették
őket; a rokonokkal nem volt semmiféle örömteli nyakba borulás,
anekdotázás, még a házukba sem hívták be őket, bár az
ajándékokat, melyeket vittek, készségesen elfogadták. Legtöbben
ki sem jöttek a házukból, csak pár öregember üldögélt fejét
csóválva csendben a poros út menti padokon. Saba közeledése
süket fülekre talált; nem akarták és nem is tudták őt megérteni.
A visszafelé úton Ozan szabadkozott: felelősnek érezte magát a
történtekért, és próbálta védeni a falubelieket: mesélt a háborúkról,
melyek a térségben zajlottak a közelmúltban, s arról, hogy miért is
ilyen zárkózottak és gyanakvóak az idegenekkel szemben az
emberek, mint amilyen Saba édesapja is.
Akkorra már Saba is tisztán látta ezt.
A nap további részében Ozan folyton azzal zaklatta Sabát,
hogy írjon egy levelet apjának: mesélje el neki, hogy meglátogatta
a rokonait, hogy tudja, hogy közeledni próbált. Legalább látni
fogja, hogy érdekli magát, hajtogatta. Saba meg is próbálta, de
elakadt a levélírásban, és képtelen volt befejezni. A szakadék
közöttük már túl mély volt, emellett valami mást is érzett: az apja
titkait soha nem fogja kideríteni, és talán joga sincsen hozzá.
Ozan a homlokát ráncolva figyelte a lányt, látszólag törte a
fejét, hogy milyen vigasztaló szavakat mondjon.
– Egy dolgot jegyezzen meg az apja döntésével kapcsolatban:
bár szomorú, de magát, mint művészt ezzel szabadon engedte.
Nem kell többé neki megfelelnie. Ugyanezen átment Faiza is. Az
olyanoknak, mint maguk, nem lehet két urat szolgálni egyszerre,
márpedig mindkettejük édesapja feltétlen és kizárólagos rajongást
és engedelmességet várt el.
Saba képtelen volt válaszolni: azon tűnődött, vajon miért érzi
hamisnak magával kapcsolatban a művész megnevezést? Valahol
mélyen tudta: énjének az a része már halott. Megkínálta Ozant a
török édességgel.
– Honnan kapta ezt? – kérdezte, a csuklóján lévő láncra
mutatva.
– Egy barátom. Brit pilóta.
Ozan közelebbről is megvizsgálta.
– Gyönyörű – mondta, azzal megérintette a finoman
gravírozott motívumokat. – Básztet a zene, Hathor pedig a
szépség, az öröm és az anyaság istennője – sóhajtott a jól ismert
figurák láttán –, ő pedig Nut, az ég istennője.
Saba képtelen volt megszólalni, így csak csendben lecsatolta
karjától az ékszert, és átnyújtotta Ozannak, hogy jobban
szemügyre vehesse.
– Enta Omri – olvasta ki hangosan a feliratot. – Honnan
ismerte ezt a dalt az ön barátja?
– Onnan, hogy… – kezdett bele Saba, s láthatóan Ozan
kíváncsian várt a válaszára onnan, hogy ott volt velem
Alexandriában, amikor tanultam a dalt. Szerette, és érdekelte.
– Akkor biztosan jó ember.
– Igen, az volt… meghalt, amíg Isztambulban voltam. – Saba
már régóta gyakorolta magában, hogy ki tudja mondani ezeket a
szavakat. El akart hárítani minden hamis reményt. Nem akart
többé azokra a történetekre gondolni, amelyekben a több hónapja
lelőtt és halottnak hitt katonák egyszer csak visszatérnek.
Ozan behunyta a szemét, arcizmai megrándultak.
– Nagyon sajnálom – szólalt meg végül.
– Számíthattam volna rá… A vadászpilóták háromnegyede
elesett már…
– Az a sok fiatal élet… – sajnálkozott tovább a férfi. – Ő hány
éves volt? – érdeklődött, és olyan állhatatossággal kérdezgette
tovább Sabát, mintha a világ összes ideje az övé lenne.
– Csak huszonöt – hallotta Saba saját, visszafojtott sírástól
remegő hangját.
Ozan csendben átnyújtott neki egy gyönyörűen hímzett
zsebkendőt.
– Saba, figyeljen – vigasztalta kedvesen –, maga nagyon fiatal
még, szörnyű dolog, ami történt, de Allah segítségével egyszer még
találkozhat valakivel, aki iránt ugyanígy érez.
– Nem hinném.
– Pedig sok férfi bolondul magáért. Azért, aki, és azért, ami.
Boldogan vennék feleségül.
– Az a helyzet, hogy őt én hagytam elmenni.
– Mi történt? – Ozan hangja kedvesen és megnyugtatólag
hatott rá. Többet is elmondott, mint amit szeretett volna: mesélt a
kórházi találkozásukról és az Alexandriában együtt töltött időről. A
férfi türelmesen hallgatta.
– Tudja, még mindig van rá esély, hogy életben van – mondta
végül egy kis szünet után. – Talán visszajöhet, nem mindig történik
meg, amitől a legjobban tartunk.
– Nem, én is így gondoltam egy darabig, de most már nem. –
Kezdett terhessé válni Saba számára Ozan megértő társasága,
ahogyan homlokát ráncolva, együttérző kedvességgel ott ült
mellette. Furcsa, de már várta, hogy elmenjen.
– Segítene, ha megtudná, hogyan halt meg?
– Nem… nem feltétlenül… vagyis nem tudom.
 Ozan felállt, lesimította a nadrágját, és fontoskodva pillantott
szőrös csuklóján lévő aranyórájára.
– Ma este visszarepülök Isztambulba, úgyhogy ne haragudjon,
de lassan indulnom kell. Még egy dolgot szeretnék kérdezni. Allah
segítségével a háború hamarosan véget ér. Ha ez megtörténik,
nagyszabású estélyt tartok a barátaimnak. Faizát is meghívtam, és
mellette a legjobb táncosokat, akrobatákat. Szeretném, ha ön is
énekelne.
Saba felállt, és az ablakhoz sétált. Feldúlta a váratlan ajánlat.
Odakint szürke volt az ég, s csöpögött az eső: eszébe jutott, hogy
hamarosan karácsony lesz.
– Kedves öntől, hogy rám gondolt, de nemsokára hazamegyek,
legalábbis remélem, hogy sikerül hazajutnom.
– A kormány elintézi a repülőt?
– Igen – válaszolta Saba, és közben két sirályt figyelt, amelyek
épp felszállni készültek a szemben lévő nedves háztetőről.
– Pedig még mindig rengeteg lehetőség van itt a művészeknek.
Soha nem láttam még Kairót ilyen élénknek; hemzsegnek a fiatal
szövetségi katonák a városban, mind valamilyen szórakozást
keresve a kemény hónapok után.
– Tudom, de nem akarok többé énekelni.
Ozannak leesett az álla.
– De hát maga énekes! Nem hagyhatja csak úgy abba.
– De igen, hagyhatom – rázta meg a fejét Saba.
A férfi finoman, de határozottan az öklével az asztalra csapott.
Hangja egyre élesebb lett.
– Ha abbahagyja az éneklést, lényének legjobb részét temeti el.
– Nem hinném, hogy az apám is így gondolná – jegyezte meg
gúnyosan a lány.
– Hát, már megbocsásson, de az az ember egy érzéketlen
barom. Még az itt élő török férfiak sem gondolkodnak már olyan
mereven, mint ő. A világ megváltozott. – Egy darabig csendben
ültek, mintha Ozan arra várna, hátha a lány hirtelen meggondolja
magát. – Hallgasson meg! – állt föl a kanapéról. Úgy tűnt, hirtelen
az addig kifogástalan angol kiejtése most cserbenhagyta
ingerültségében. – Gondoljon az emberekre – folytatta
szenvedélyesen –, ha egy ilyen tehetséget kapott a jóistentől, azt
nem tarthatja csak úgy magában. Gondoljon másokra is,
gondoljon a leendő gyermekei boldogságára!
– Ez szép gondolat, de sajnos már nem hiszek benne többé –
mondta higgadtan Saba, és figyelte, amint a férfi homlokán
kidagadnak az erek. Severin arca villant be az elméjébe, akár egy
riasztó álomkép.
– Tehát nemet mond? – tárta ki karját Ozan csalódottan és
szomorúan. – Pedig lenyűgöző koncert lesz, tűzijátékkal,
lovasbemutatóval, énekesekkel. A város nem látott még hasonlót.
– Nemet mondok. Sajnálom, de nem tudom folytatni.
Negyvenötödik fejezet
Az első négy napon Domban összemosódott az ébrenlét és az álom
határa. A sátornak ugyanabban a szegletében feküdt, ahová első
nap tették; zihálva vette a levegőt, és köhögött. Néha a kisfiú vagy
egy idősebb férfi bejött, és egy rozsdás csészéből inni adtak neki,
amiben valamiféle keserű orvosságot keverhettek, amitől
öklendeznie kellett. A második napon a fiú megetette őt valamilyen
kásával, amibe kevés zöldséget is kevertek. Időnként eleredt az eső,
néha pedig melegebb volt, és madárcsiripelés hallatszott. A sátor
másik felében zajlott az élet: gyerekzsivaj, férfiak beszélgetése és
edények csörömpölésének zaja szűrődött át. Egyszer egy repülő
olyan közel repült el a sátorhoz, hogy Dom azt hitte, elviszi felőlük
a tákolmányt; ennek ellenére nem félt, inkább olyan érzése volt,
mintha nem is ő feküdne ott, hanem ez az egész másvalakivel,
máshol történne meg.
Pár nap múlva már fel tudott ülni. Lüktető fejjel és szorító
mellkassal feltápászkodott; a kisfiú vigyorogva ült a fekhelye
végében. Fekete, göndör haja volt, és mélyen ülő karikás szeme,
mintha maláriában vagy valami más trópusi betegségben
szenvedne. Szégyenlősen nézett Domra, és kezét a szájához
érintette, mintha azt kérdezné tőle, éhes-e, mire ő szédelegve és
bizonytalanul bólintott egyet. A fiú felállt, és vézna lábát kapkodva
ennivalóért ment. Dom pedig ezalatt szemügyre vette a
nyomorúságosan szegényes környezetet. Az alatta lévő koszos
takaró úgy nézett ki, mint amit nem mostak ki az utóbbi pár
évtizedben, de valószínűleg itt a víz értékesebb annál, minthogy
ilyen dolgokra pazarolják, gondolta. A szemben lévő összetákolt
polcon egy liszteszsák állt, mellette pedig szárított zöldségek
lógtak. Látszott, hogy a háziasszonyoknak nagyon ügyesen be kell
osztaniuk az élelmet, ha életben akarják tartani a családot.
A kisfiú a kaftánt viselő idősebb férfival jött vissza, akinek a
lábán madzaggal megkötött, viseltes szandál lifegett. Odament az
ágyhoz, megveregette Dom vállát, és mosolyán látszott, őszintén
örül a felépülésének.
– Karim – szólalt meg magára mutatva, majd a fiúra –,
Ibrahim.
A fiú bólintott.
 – Az én nevem Dom – mondta halkan. Még soha nem érezte
magát ilyen furcsán idegennek, amikor a nevét kimondja.
Ibrahim egy levessel teli tálat tartott a szájához, és Dom
meglepetten tapasztalta, hogy nem tud segítség nélkül enni. A fiú
kezébe vette a kanalat, és a szájához emelt egy kevés gőzölgő
lencsét.
Amikor már sikerült ennie valamennyit, erőtlenül hanyatlott
vissza a fekhelyére, és azon gondolkodott, hogyan jelezze nekik,
hogy köszöni. Végül nem találta a megfelelő szavakat, ahelyett
felemelte kezét, és angolul kérdezte, hogy mennyi ideje van ott.
A fiú ujjain kezdte számolni a napokat. Először négy ujját
nyújtotta ki, majd folytatta még öttel, és még utána is. Dom
kimerülve hunyta be a szemét: a lényeg, hogy már hetek óta is itt
lehet.
Egyik éjjel, mikor hideg verítékben úszva ébredt fel, azon
gondolkodott, micsoda teher lehet ő ennek a családnak, akik a saját
maguknak elegendő élelmet is alig tudják előteremteni. Hirtelen
szégyellni kezdte magát, azt az embert, aki volt, amikor először
Észak-Afrikába érkezett. Olyan érzése volt, mintha évekkel azelőtt
történt volna, gondolatai ködéből előlépett egy kép, amint repülőről
nézi ezeknek az embereknek a tanyáját. Onnan föntről az egész
komolytalanul aprónak tűnik, mintha játékfigurák lennének,
akiket bármikor le lehet söpörni a tábláról. Ezeknek az
embereknek idegen katonák vették el a földjeiket, hogy
harcoljanak rajta. Fájdalmas volt belegondolni is.
Gyerekként Egyiptom mindig megmozgatta a fantáziáját.
Emlékezett, mikor hosszú ideig kanyaróval feküdt otthon,
édesanyja behozta Howard Carter egyiptológus könyvét, és hosszú,
izgalmas részleteket olvasott fel belőle neki arról, hogy hogyan
sétált le a piramisok belsejében lévő sírkamrák legmélyéig. Hirtelen
nem létezett tér és idő, újra ott ült anyja ölében, és együtt olvasták a
történeteket, Dom lélegezni sem mert, nehogy a gyönyörű látomás
eltűnjön.
Szerette a drámai leírást, amint Carter megtalálta a kincseket,
egy héttel azelőtt, hogy feladta volna a régészetet, és végleg
visszatért volna Angliába. Szinte látta maga előtt, amint a kimerült
és csalódott kutató egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik a
sírkamrához vezető kőlépcsőkön, majd rábukkan a bejáratra. A
kint várakozó barátja megkérdezi:
„Találtál valamit?"
Erre Carter elhaló hangon válaszol:
„Igen, csodás dolgokat."
Miután Dom felgyógyult a kanyaróból, hónapokat töltött
azzal, hogy a családi farmjuk környékén lévő erdőben csatangolt,
rég elveszett kincsek után kutatva.
De a háború hitvánnyá tette az addig szép dolgokat. Az
izgalmas egyiptomi útiregényeket felváltották a szürke
kézikönyvek, melyekben a katonáknak elmagyarázták a tábori élet
alapvető szabályait, mint hogy mindig mossanak kezet, forralják
fel a vizet ivás előtt, és soha ne vegyék igénybe helyi prostituáltak
szolgáltatásait. Egyiptom dicső múltjáról vagy az itt élő emberek ki
sem érdemelt vendégszeretetéről egy szó sem esett.
Aznap, mikor a fiú bejött, és megetette őt a szokásos
lencselevessel, mikor végeztek, koszos pulóvere elé emelte kezét, és
így szólt.
– Sahtyn!
Dom a koszos szürke könyvekből tudta, ez annyit jelent,
egészségedre.
Később bejött Karim, az apa, és egy ütött-kopott táblát hozott
magával. Letette Dom ágyára, és hevesen mutogatva magyarázni
kezdte a játék szabályait, újra és újra, de Dom nem igazán értette
meg. Úgy tűnt neki, valami távoli rokona lehet a dámajátéknak.
Mindketten zavartan mosolyogtak kölcsönös értetlenségükön,
végül Dom, hogy megtörje a csendet, mutogatva papírt és ceruzát
kért.
Karim felugrott, és kitépett egy lapot egy régi noteszből, amit
egy zsák rizs mögül vett elő. A mellé tűzött ceruzát is átnyújtotta
neki. Dom ügyetlenül lerajzolt egy repülőt, majd egy szedett-vedett
térképet próbált rajzolni. Mikor kiképezték őket az észak-afrikai
viszonyokra, a szabály egyszerű volt: menj északnak, amíg bele
nem ütközöl a tengerbe. Magára mutatott, majd a tengerre, és
kérdően nézett Karimra. Még mindig fájt a mellkasa, szorított a
tüdeje, de tudta, nem maradhat sokkal tovább: látta, hogy a család
amúgy is szűkös készletei mennyire fogytán vannak, és nem akart
visszaélni a vendégszeretetükkel.
Átadta Karimnak a rajzolt térképet, aki úgy tűnt, zavarba jött
tőle, majd lassan egy pontra mutatott, ami Dom becslései szerint
legalább hatvannégy kilométerre délre lehetett Marsától. Utána egy
vonatot rajzolt, majd kérdően tárta ki karját, érdeklődve, hogy van-
e a közelben bármiféle közlekedési lehetőség. Karim megrázta a
fejét, elkérte a ceruzát, és egy szamárféleséget rajzolt a papírra.
Négy ujját kiegyenesítette, amiből arra következtetett, hogy
legalább négy nap járásra van innen a legközelebbi lakott terület.
Karim kiment a szobából. Dom visszafeküdt, és hevesen
vakarózni kezdett: gyanította, hogy tetvek és poloskák okozzák, de
nem sokat törődött velük, hozzászokott már a seregben. Sokkal
inkább nyugtalanította az a gondolat, hogy mihez kezdjen most?
Úgy érezte, furcsa lelki változáson esett át, míg itt volt a sivatag
közepén, ezeknél a természettel összhangban élő embereknél, és
hatalmas ürességet érzett még annak a gondolatától is, hogy
visszamenjen a seregbe. Gyengének, esendőnek érezte magát, és
furcsa szomorúság lett úrrá rajta, nehezen talált volna jelzőt erre az
érzésre. Nem kívánkozott vissza a pilóták életébe, ami idáig
juttatta: ivások, szórakozás, kairói, alexandriai kimenők, majd
vissza a sivatagba, ölni: már a balesete előtt is érezte, hogy kezd
kiégni, de most ez az érzés felerősödött benne.
A Sabával való találkozás gyógyította ki ebből a fásultságból.
Egy időre olyan szerencsésnek, olyan boldognak érezte magát,
mint akit megmentettek saját magától. Gondolta ezt annak
ellenére, hogy tudta, Saba nem kifejezetten az a lány, akit
édesanyja jó „házassági alapnak" tekintene. Ez az érzés nemcsak a
csinos gödröcskék, hullámos fekete fürtök és a gyönyörű hangja
miatt jöttek létre benne, hanem attól a belső hasonlóságtól, ami
miatt egyszerre nevettek, együtt szomorodtak el, és befejezték
egymás mondatát. Saba éneklés iránt elkötelezettsége emlékeztette
őt arra a kisfiúra, aki ő volt valaha, és aki írni akart. Ő volt az
egyetlen lány, akinek elmesélte igazi álmát az iszmáilijai kis
étteremben, és ő nem nevette ki, nem kételkedett, hanem tollat vett
neki ajándékba biztatásképpen. Saba világa ilyen volt, kitartó és
erős: csinálod és csinálod, amíg csak nem sikerül. Tisztelte érte a
lányt.

Másnap a kisfiú jött be hozzá, két totyogós, pár éves gyerek

kíséretében, kezében a játék táblával. Úgy tűnt, feltett szándékuk,
hogy megtanítják játszani őt, ezt az égből idepottyant fehér
afrangit, az idegent.
A fiú lógó állal utánozta Dom arckifejezését, majd
rámosolygott, mintha azt kérdezné, miért ilyen szomorú.
Dom ezúttal nagyon erősen koncentrált, hogy megértse a játék
lényegét; úgy gondolta, hogy ez a Szenet nevű ókori egyiptomi
táblás játék egyik változata, melyet olvasmányai szerint
Tutanhamon sírjában találtak. A kisfiú lelkesen magyarázott,
fekete, göndör fürtjei csak úgy repkedtek, miközben gesztikulált.
Egy maréknyi koszos faragott bábut nyomott Dom markába, és a
kockás táblán a sötét felületre mutatott: ijedten forgatta a szemét,
mintha valami horrorisztikus esemény történt volna, majd a világos
kockákra lépett, és nyugodt, titokzatos mosollyal nézett a férfira.
Láthatólag élvezte, és Domra is átragadt a jókedve.
Játszani kezdett, és Dom szemet hunyt a kisfiú egyértelmű
csalása felett, amikor is semleges arckifejezéssel egyszerűen
átugrotta a rossz szerencsét jelentő fekete kockákat. Mikor már
eleget játszottak, Dom papírt és ceruzát kért, gondolva, hogy
megtanítja neki a kígyós-létrás társasjátékot, amivel
gyerekkorában napokig tudtak szórakozni. Ibrahim lelkes
figyelemmel hajolt a rajza fölé, amikor egy erősebb húzásnál
eltörött a ceruza; a fiú sóhajtott egyet: nem volt másik.
Csendben ültek egymás mellett egy darabig, majd különös,
titokzatos kifejezés ült ki egyszer csak a fiú arcára. Ujját szája elé
tette, hogy csendre intse Domot, majd halkan kiosont. Körülbelül
tíz perc múlva jött vissza, kivörösödve, behúzta maga mögött a
függönyt, és leült az ágy szélére. Előhúzott a zsebéből egy rongy
darabot, és kicsomagolta: Dom legnagyobb meglepetésére a saját
óráját és kis bőrtokjában a tollat fedezte fel benne, amit Saba adott
neki. A fiú Dom felé nyújtotta a csomagot, ő pedig mohón
magához ragadta a tollat, és félve tartotta a kezében.
Ibrahim még kijjebb csavarta a rongydarabot, és ekkor
előbukkant belőle a pénzköteg. Még mindig ott voltak, érintetlenül;
nem sokat törődött az órájával és pénzével, csak a toll volt neki
fontos. Dom hatalmas megkönnyebbülést érzett: a pénzzel
legalább valamennyire segíthet a családnak, akiknek nem
kevesebbet, mint az életét köszönheti. Gondolkodott, hogy mikor
lenne a legmegfelelőbb alkalom, hogy odaadja nekik.
Délután, mikor belépett Karim, az apa, Dom ismét felrajzolta a
vonatot a mellette lévő papírra, majd kétségbeesetten magára
mutatott.
A kisfiú szomorúnak tűnt, de az apja láthatólag
megkönnyebbült, ami még inkább fokozódott, mikor előhúzta a
köteg pénzt, és a kezébe nyomva, közben a szívére mutatva,
jelezvén, hogy mennyire hálás nekik.
A család segítségével maradt életben, és most, hogy már jobban
van, jó esélye volt arra, hogy a taposóaknák, bombázások ellenére
hazajuthasson valaha oda, amit az otthonának nevezhet.
Negyvenhatodik fejezet
Még egyszer visszatért Ozan: a sofőr odakint le sem állította a
motort, mialatt ő sietős léptekkel rohant felfelé a lány lakásához.
– Figyeljen! – rontott be az ajtón villogó fekete szemmel. –
Gondolkodtam azon, amiről beszélgettünk, és teszek még egy
utolsó ajánlatot. Lehet, hogy kegyetlennek fogok tűnni, de
üzletember vagyok, szeretem, ha a dolgok az én terveim szerint
haladnak. Ha elfogadja az ajánlatomat, megkeresem a barátját élve
vagy halva: így nincs több bizonytalanság, nincs több álságos,
mézesmázos kétely. Legalább tudni fogja, és tisztességesen meg
tudja gyászolni magában.
Saba megdöbbenten bámult a férfira: reggel háromnegyed
nyolc volt, még hálóinget viselt, amitől gyengének és
kiszolgáltatottnak érezte magát. Ösztönösen a melle elé kapta a
karját, miközben legszívesebben ordított volna a férfival, és
keményen arcul csapta volna. Az alkujában minden benne volt,
amit annyira gyűlölt a show-bizniszben: értékek semmibevétele,
önzőség és az a fajta hozzáállás, hogy bármi történjék is, az élet
megy tovább, és a műsornak mennie kell.
– Ez szinte zsarolásnak hangzik – szólalt meg hidegen, mint a
jégcsap.
– Az is – nézett rá Ozan, és alig észrevehetően kacsintott egyet.
– Holnap visszajövök, addig gondolkodjon az ajánlatomon.
– Ne fáradjon ezzel, és ne jöjjön vissza – tört elő belőle tomboló
dühvel –, keresték már őt, maga ostoba! Meghalt, én pedig
hazamegyek, már meg is érkezett a jegyem! – üvöltötte Ozan
arcába, majd beszaladt a hálóba, és zokogva omlott össze.
Az ajtó becsapódott, Ozan elment. Saba átöltözött, vállára
terítette az esőkabátját, és szipogva elindult a Nílus partjára. Még
mindig nagyon feldúlt volt. Csak ment előre vaktában, nem
törődött a kocsikról és a csizmájáról felcsapódó vízzel. Szétnézés
nélkül vágott át a kereszteződéseken, meg sem hallva az autók
dudálását és a férfiak kihívó füttyögését a mellette elhaladó,
katonákat szállító teherautóból.
Ozan egy zsarnok, ugyanolyan, mint a többi. Tisztességtelen
alkujával nem kevesebbet kér, mint egy éneket, hogy cserébe
megbizonyosodhasson szerelme halálhíréről.
 Fölment a Khedive Ismail hídra. A hidat őrző kőoroszlánokról
csöpögött a víz, és Sábának eszébe jutott a nap, amikor Arletával
együtt boldogan hajtottak végig ugyanezen az úton a Mena
Hotelbe készülve. Visszaemlékezett a sok nevetésre, a békés
reggelikre a Minerva szálloda udvarán, az első napszemüvegére,
amit vásárolt, és amit olyan nagy becsben tartott. A nehézségek
ellenére élete egyik legszebb szakasza volt.
Most azonban nem látott mást, csak borút és kilátástalanságot.
Figyelte a hídról horgászó férfiakat a csöpögő ponyvák alatt, a
hídon céltalanul bolyongó fiatal katonákat, és hirtelen azt érezte,
szeretne meghalni. A gondolat régi, barátságos jó ismerősként
kopogtatott be hozzá, és semmi rendkívülit nem érzett benne. Már
a híd vége felé járt, különösebb cél és útirány nélkül, mikor egyre
gyorsuló lépteket hallott maga mögül.
– Saba! – kiabálta Arleta. Vizes haja rátapadt az arcára. –
Mégis hová mész?
– Minden rendben, tényleg. Hagyjál, kérlek, jól vagyok.
Saba hirtelen megsajnálta a barátnőjét: biztosan már unalmas
neki az állandó gyásza.
– Hülyeség! – nézett bele szigorúan Saba arcába Arleta. –
Hívok egy taxit, és hazamegyünk.

Mindketten bőrig áztak, mire hazaértek az Antikhana úti lakásba.

Arleta gyorsan teát főzött, a hajukat alaposan törülközőbe
csavarták, és odahúztak két széket a lakás egyetlen meleget árasztó
pontjához, egy régi elektromos radiátorhoz.
– Saba – hajolt közel hozzá a barátnője, és a karjára tette a
kezét. – Nem jó ez így neked. Beszélned kell arról, ami történt, te is
láthatod. Halálra ijesztettél.
A lány elsőre bizonytalanul próbálta győzködni, hogy nincs
semmi baja, csak fáradt, és haza szeretne menni.
– Valóban csak ennyiről lenne szó?
– Nem – bökte ki végül a csészéjét babrálva Saba. – Nem csak
ennyi. Eldöntöttem, hogy nem énekelek többet.
– Jaj, hagyd már ezt, te is tudod, hogy ezt nem gondolod
komolyan!
– De igen.
 – Mi? – Arleta mély megdöbbenéssel figyelte.
– Sokat gondolkodtam rajta, de egyszerűen nem éri meg.
– Mi nem éri meg?
– Te is ismered azokat a mámoros pillanatokat, mikor a
színpadon vagy – folytatta Saba lehunyt szemmel –, de ennek az
volt az ára, hogy nagyon sok embernek okoztam fájdalmat
magam körül.
– Figyelmeztetlek, Saba, hogy ennek, amit csinálsz, semmi
értelme sincs! – szűkült össze Arleta szeme.
– Láthatod, elhatároztam, hogy mit fogok tenni, hazamegyek,
keresek valami más munkát… Titkárnő leszek, könyvtáros, tanár
esetleg; valami olyan, amitől nem érzem magamat bűnösnek. Erre
betoppan Ozan, és jön ezzel az ajánlatával – magyarázta
lelkiállapotát a barátnőjének, és elmesélte, mit kért tőle Ozan, és
mit adna érte cserébe. – Nem hagyott nekem más választást –
mondta egyre feszültebb hangon –, meg kell tennem: egy koncert
Alexandriában, egy Kairóban, és elmondani nem tudom, hogy
mennyire rettegek tőle.
– Szerintem nem lesz olyan nehéz, csak az elsőn kell túlesned –
válaszolta halkan Arleta egy kis szünet után. Tekintete ismét
nyugodtan és barátságosan csillogott. – Ha ráérek, majd
gyakorolhatnánk a duettünket, ha ez segít. – Saba látta saját
magát, amint a konyhaasztalra állítva énekel Severinnek, mint egy
felhúzható zenélő baba. – Ozan pedig mindenkit ismer. Abban
igaza van, hogy ha valaki, akkor ő meg tudja találni!
– Igen, de azt kívánom, az emberek bárcsak ne tennének úgy,
mintha…
– De ha már megcsinálod, csináld igazán! – villanyozódott fel
Arleta annak hallatán, hogy a barátnőjét valamivel rá lehetett venni
az éneklésre. – Van egy ötletem, ne vágj közbe: elmegyünk újra
Madame Eloise-hoz, kicsinosítjuk magunkat. Te újból elkezdesz
rendesen enni, kibújsz abból az átkozott pizsamádból, és
elmegyünk egyenesen a fodrászhoz, mert senkinek sem kell egy
olyan lány, akinek ilyen idiótán néz ki a haja!
Saba aznap először elmosolyodott. Valóban nagyon
elhanyagolta a külsejét a baleset óta.
– Te egy őrült vagy! Azért szeretlek!
– Na, és most váltsunk, mert a végén még engem is
megríkatsz!
– Ne aggódj, nem foglak! – ölelte át Saba.
A következő egy órában a radiátor mellett ücsörögtek, és
beszélgettek. Arleta a haját göndörítette közben, ugyanis fellépése
volt aznap este egy szabadtéri mozi színpadán.
– Saba – kezdte, miközben ügyesen felcsavart egy tincset –, ha
már ennyi mindent megbeszéltünk, szeretnék én is elmondani
neked valamit, de nem szabad haragudnod miatta!
Saba meglepetten nézett rá.
– Ne utálj ezért, de új barátom van.
– Ez jól hangzik. Figyelj, Ari, csak azért, mert én elveszítettem
Domot, nem érzem úgy, hogy…
– Nem, nézd! Barney az, Dom barátja! – Egy pillanatra
fenyegető, néma csend támadt.
– Tehát Dom barátja. Mióta? – Úgy érezte, mintha nem is a
valóságban lenne.
– Amíg a kórházban voltál. Találkoztunk, beszélgettünk, és
egyszer csak az ágyában kötöttünk ki.
– Hogy érted, hogy az ágyában kötöttetek ki? Milyen ostoba
kifejezés ez? Miért nem mondod ki, mondd csak ki jó hangosan,
hogy lefeküdtél vele! – Saba most igazán bedühödött.
– Jó rendben, lefeküdtem vele, ha így jobban tetszik. – Arleta
szeme ismét vadmacskaszerűen összeszűkült. – Annak ellenére,
hogy nem igazán mondanám azt szeretkezésnek!
– Akkor mégis minek hívnád?
– Dugtunk egyet, már bocsáss meg a kifejezésért, sajnálatból
tettem. Nagyon rossz állapotban volt a barátja miatt, én pedig
miattad voltam kiborulva.
– Ó, tehát miattam volt, mert hogy aggódtál, mi? Nagyon
kedves tőled.
– Részben pedig igen. Nézd, nem keresek kifogásokat, de
akkor azt hittem, hogy meg fogsz halni – Arleta szeme megtelt
könnyel –, és amint talán tudod, eléggé megszerettelek…
Saba tudta, hogy ez igaz, és bár reszketett a dühtől, próbálta
lenyugtatni magát. Nem ismerte Barney-t, nem sajátíthatja ki
magának Dom emlékét. Nincs joga így reagálni tehát Arleta
örömére.
– Ó, Ari, bocsáss meg nekem – ölelte át a lányt. – Olyan jó
voltál hozzám, én pedig nem sokkal viszonoztam ezt mostanában,
csak nem tudom, mihez kezdjek magammal… Szereted őt?
– Tudnám szeretni, de nem tenne jót nekem… Minden olyan
zűrös körülötte is, ráadásul nem tud az én kis szőke, fürtös
titkomról. – Azzal elővette tárcájából a kisfia képét, és ábrándos
tekintettel nézegette a huncut kis arcot. – Szörnyen kis rosszcsont –
mondta nevetve.
– Talán beszélhetnél neki róla, lehet, hogy jól fogadná.
– Nem hinném – válaszolta, és most rajta volt a sor, hogy
elkomorodjon –, a férfiak finoman szólva nem lelkesednek más férfi
gyerekéért, különösen, ha ezt a barátnőjéről tudja meg.
– De ha szeret téged… – próbálkozott Saba tovább, de Arleta
hajthatatlanul védte a titkát.
– Nem! – mondta határozottan. – Járjunk két lábbal a földön:
adott egy férfi, aki valószínűleg egyáltalán nem úgy gondolkodik
rólam, mint feleségjelöltről, sőt, lehet, hogy csak mint barát vagyok
vonzó a számára, talán csak a barátja elvesztése miatti gyenge
pillanatában kellek neki. Én ezzel kibékülök, nekem ez rendben
van; tíz évvel idősebb vagyok nála, nincsenek illúzióim… Nagyon
ki volt borulva Dom miatt, talán azt sem tudja, mit csinál. Volt
nekik egy másik barátjuk is, Jackónak hívták. Mesélt róla Dom?
– Nem nagyon, nem volt túl sok időnk együtt.
– Együtt jártak iskolába… – Mindketten kibámultak az
ablakon, és hallgatták, amint a müezzin esti imára hívja a híveket.
Az ég lilásra változott, és a felhőfoszlányok mögül előbújt néhány
pislákoló csillag. – Bamey mesélte, hogy Jacko gépét lelőtték, és
Dom önmagát hibáztatta emiatt. O nem értett ezzel egyet, szerinte
Dom nem tehetett róla.
– Ezzel az információval kicsit elkésett. Szegény Dom…
– Szegény mindenki; mocskos dolog ez a háború, nem tudom,
a férfiak miért vannak úgy odáig érte – összegezte véleményét
Arleta, majd sóhajtva feltette a hajhálóját.
– Kérdezhetek valamit? Barney utál engem? – szólalt meg
Saba. – Dom biztosan elmesélte neki, hogy hogyan hagytam ott őt
Alexandriában.
Arleta hallgatása mindent elárult.
– Ez nem ilyen egyszerű. Elmondtam neki mindent, amit
tudtam a török kalandodról, de nem tudom, mennyit hitt el belőle.
– Mély csend állt közéjük, amit nemsokára Arleta tört meg. –
Gyerünk, drágám – állt fel hirtelen. Arcán olyasfajta szomorúság
ült, amit ezelőtt Saba sosem látott. Arleta fogta kisfia fotóját, és
gondosan eltette a retiküljébe. – Oltsuk le a villanyt, és menjünk
lefeküdni. Ránk fér.
Saba hajnali kettőkor fölébredt, a gondolatai nem hagyták
nyugodni. Eszébe jutott Arleta jegyese, Bill, akit a barátnője alig-
alig emleget. Kíváncsi lett volna, hogy vajon mi lett a férfival, talán
ő is elesett? Vagy talán valaki mással vigasztalódik, esetleg
hadirokkantként ápolja már otthon a saját édesanyja? Egypár
pillanatra látta maga előtt, amint a háború milliónyi darabra tört
tükörré rombolja szét az életüket.
Negyvenhetedik fejezet
Dom alaposan megnézte a sátrat, még egyszer, utoljára: a feleség a
konyhában főzte a babot, és hozzá a szokásos lapos kenyeret
sütötte. Nagy barna szemét Domra emelte, és kíváncsian nézte,
majd a férje éles horkanására fogta magát, és sietősen eltűnt a sátor
másik végében.
Karim felsegítette a felnyergelt szamárra; a férfi aznap új
szandált viselt, ami úgy nézett ki, mintha autóabroncsból vágták
volna ki a talpát. Ibrahim vezette a szamarát, és láthatóan nagyon
büszke volt, hogy egy nem mindennapi esemény részese lehet. A
legjobb ruháját viselte, vagyis azt a kaftánját, amin nem volt lyuk,
egy gyapjúfezt és fejkendőt, és a horizont felé integetett, mintha azt
jelezné, hosszú lesz az út. Dom a Marsza Matrúh nevet vélte
kihallani a beszédéből, de nem volt biztos benne, hogy jól értette,
hiszen a helyiek kiejtése nagyban különbözött attól, ahogyan a
városban beszélnek, és amihez az európaiak szokva vannak.
Hideg, tiszta idő volt. Az első egy órában nem láttak semmit,
csak a végtelen sivatagot és néha egy-egy kiszáradt fát. Érezte,
hogy Ibrahim időnként rápillant: már barátok voltak. A kezdeti
szégyenlős próbálkozások után megnyíltak egymás előtt,
feloldódtak, és órákig játszották a Szenetet, vagy csak rajzoltak
egymásnak.
Pár óra szamárháton megtett út után töredezett aszfaltúihoz
értek: úgy tűnt, Marsza Matrúh közelebb volt, mint hitték.
Vissza a civilizációba, gondolta Dom, de már más szájízzel,
mint azt egy hónappal előtte gondolta volna. A városka szélén
meglátták a vasúti síneket, és megálltak. Dom a szájához tette a
hüvelykujját, mosolyogni próbált rájuk, de csak mély
szomorúságot és szégyent érzett: a sivatag teli volt elhagyott
dzsipekkel, szögesdrótmaradványokkal, taposóaknákkal, lezuhant
gépe mint egy groteszk őshüllő maradványa meredezett Karimék
földje mellett. Ezeknek az embereknek a területét ők tették tönkre.
Ibrahim nagyon izgatottnak tűnt, hogy a városba mehet, de az
apja nem osztotta az érzéseit. Furcsa kifejezés ült ki az arcára,
miután fiát figyelte, vállrándításával mintha ezt üzente volna
Domnak: most mit tudsz tenni velük?
Felrémlett előtte az eufórikus érzés, mikor vadászpilótaként
több ezer kilométer magasból dobálta a bombákat erre a földre.
Visszagondolva, akkor Karim és családja kis játékfigurának tűntek
csak számára: most az életét köszönhette nekik.
Az állomás a város szélén állt; amint egyre közelebb értek,
Ibrahim addig magabiztos járása egyre félénkebbé vált: vállát
behúzta, szeme riadtan cikázott ide-oda: egyértelmű volt, a fiú még
sohasem járt ilyen távol az otthonától. Az állomásnál Dom leszállt a
szamárról; brit és ausztrál katonák várakoztak a peronon,
némelyikük kíváncsian méregette őket. Hirtelen rádöbbent, hogy
milyen furcsán festhet a kaftánban, amit tőlük kapott. Karim
gyengéden megérintette a porban játszadozó fia karját, jelezve,
hogy indulniuk kellene; Dom tudta, most látja őket utoljára. Szíve
szerint lábuk elé térdelve köszönte volna meg hihetetlen
kedvességüket, de ehelyett inkább előhúzta zsebéből a bőrtokban
lévő szép iránytűt, amit még apjától örökölt, és kivette a bársony
belső rész alá elrejtett tizennégy egyiptomi fontot, majd átnyújtotta
az iránytűt Ibrahimnak.
– Tessék, ez a tiéd! – Ibrahim elkerekedett szemmel bámult az
ajándékra, majd az apjára nézett, aki bólintva rámosolygott; a
kisfiút teljesen lenyűgözte új szerzeménye. Ezek után Dom átadta a
maradék pénzt Karimnak, amiből előzetesen kivett pár fontot a
vonatútra.
– Sukran – mondta, szívére tett kézzel, ami annyit tett,
köszönöm.
Elköszöntek egymástól, Dom pedig bement az állomásra.
Megmenekült, megmentették, a lelke mélyén mégis úgy érezte,
mint aki elveszett.
Vett egy jegyet a körülbelül kétórányira lévő Alexandriáig. Ez
volt az a város, ahová legkevésbé szeretett volna visszatérni Saba
emléke miatt, de nem volt más választása: Kairóig nem futotta
volna a pénzéből.
Hamarosan visszaérkezett a városba; furcsa volt újból a
nyüzsgő utakat róni, európai arcok között lenni. Szobát bérelt egy
Waterloo nevű olcsó szállodában a Nebi Dániel úton. Lepusztult kis
csehónak tűnt kívülről, de belülről tisztának és kényelmesnek
látszott, így arra a célra, hogy aludjon egy jót, tökéletesen
megfelelt.
Több mint egy fél napot aludt. Mikor fölébredt, zavartan nézte
egy darabig a nikotintól sárgás tapétát és a koszos padlót, melyen
pár, szanaszét szórt poros ruha feküdt, valószínűleg egy előző
vendégé volt. Borzalmasan kimerülten kelt. A hónapokig tartó
korai ébresztők, kései fekvések, riadók, a sokk, hogy lelőtték, az
utána elhatalmasodó láz és a valószínű tüdőgyulladás teljesen
kimerítették. Háta sajgott a szamárháton megtett úttól, fejét
nehéznek érezte, amint kisétált az utcára; valahogyan minden
olyan valószínűtlennek tűnt, mintha egy álomban lenne.
Az utcán talált egy szabóságot, ahol vett egy farmernadrágot
és egy pólót a kaftánja helyett, a mellette lévő görög borbélynál
pedig megborotváltatta magát. Az újra ápolt külsővel gondolatai is
kitisztultak valamennyire; két csésze elfogyasztott kávé után
visszasétált a szállodába, hogy telefonáljon a századának.
Visszatért.
– Ez nagyon jó hír, uram! – válaszolta a hang a vonal túlsó
végén mindenfajta kitörő érzelem nélkül. Inkább örült, minthogy
csalódott lett volna, mikor megtudta, hogy Barney Szuezben van,
Rivers pedig expedíción; túl gyengének érezte még magát ahhoz,
hogy találkozzon velük, és dühös is volt magára. Már épp azon
volt, hogy letegye a kagylót, mikor egy másik hang szólalt meg a
telefonban. Tom Philips volt az, a helyettese.
– Nagyszerű, ez csodálatos hír! – bömbölte bele a kagylóba. –
Remélem… – De itt a vonal olyan recsegőssé vált, hogy Dom
semmit nem értett belőle, majd hirtelen visszatért az üvöltő hang. –
Szükséged van orvosi ellátásra? Ismétlem, szükséged… van…
orvosi… ellátásra? Vége!
Dom nemet mondott. Bár szédült még, és gyengének érezte
magát, az égési sérülése utáni kényszerű kórházi tartózkodása
elvette a kedvét attól, hogy még egyszer kipróbálja.
– Szeretnék még egyhetes kimenőre engedélyt kérni – kiabálta
vissza a rossz vonalba. – Kivettem itt egy kis lyukat, megadom a
címét.
Azzal lediktálta az utcanevet és a telefonszámot. Artikulálatlan
recsegés volt erre a válasz, de valószínűleg Philipsnek sikerült
leírnia, mert két nap múlva a század büdös szájú tábori lelkésze jött
el meglátogatni. Bizalmasan közel hajolva megjegyezte, hogy előző
évben ő maga is átesett egy tüdőgyulladáson, így szerinte nem
érdemes nagy ügyet csinálni belőle, de mindenképpen pár hét
pihenőt ajánlana még. Elmondta, hogy indulása előtt beszélt a
szakaszvezetővel és Tom Philipsszel is, és ők is egyetértettek vele ez
ügyben; miután a németeket Tunéziáig szorították vissza, most
úgyis nagy a csend feléjük, azon kívül, hogy influenzavírus terjed.
A lelkész szeretetcsomagot is hozott magával: friss ruhák, pár
aktuális újság és az előző havi, visszamaradt fizetése volt benne.
Az ezután beálló kínos csendet ismét a lelkész törte meg egy
rögtönzött lelkesítő beszéddel.
– Úgy gondolom, Alexandria városa jó példát mutat nekünk a
kitartásból és akaratból – kezdett bele. – A város történelme
folyamatos harcokból áll; először Nagy Sándor érkezett ide,
felépítette azt a csodát, ami valaha ennek a helynek az elődje volt.
Utána jöttek a rómaiak, lerombolták, utánuk… utánuk pedig nem
tudom, kik jöttek, de a lényeg, hogy nézze meg, hogy most milyen
pompás hely lett. – Azzal talpra állt, és kimutatott a nyitott
ablakon. – Új épületek, hidak, utak, csodálatos múzeumok és
kulturális események színhelye ismét. Hoztam is pár hirdetést, ha
esetleg valami könnyed kikapcsolódásra vágyna – fejezte be. Azzal
Dom kezébe nyomta a Bugle magazin legutóbbi számát, ami a
programok rovatánál volt kinyitva.
Dom tekintetével végigfutott az oldalon, reménykedve benne,
hogy az öreg lassan távozik, amikor egyszer csak meglátta az ő
nevét.
Saba Tarcan.
Más nevek is álltak az övé mellett: Faiza Mushawar, Bagley,
Arleta, Asmanah, villództak a szeme előtt a betűk.
Micsoda meglepetés, gondolta, még túl megdöbbenten ahhoz,
hogy dühöt érezzen. Micsoda meglepetés… Tehát a lány
valószínűleg végig itt volt. Semmi üzenet, semmi arról, hogy ne
haragudj, hazamentem, vagy bármiféle próbálkozás arra, hogy
megmagyarázza a viselkedését. Egész idő alatt Egyiptomban volt,
ráadásul ugyanabban a városban dolgozik, bizonyára már egy
másik férfi oldalán. Elmosolyodott, és megrázta a lelkész kezét.
– Köszönöm, hogy eljött, nagyon kedves magától.
Miután a férfi elment, úgy érezte, muszáj neki is sétálnia egyet,
és kiszellőztetnie a fejét. Kilépett a hotel ajtaján, jobbra fordult, és a
villamosmegálló felé vette az irányt, nézte az embereket, amint a
ragyogó napsütésben sétálnak fel s alá. Nem rossz, nem is rossz,
gondolta, mint a törött lábú ember, aki először próbálja ki sérült
végtagját. Felszállt a villamosra, és elgondolkodott, nézte a
mellettük elszáguldó vonatokat. Hamarosan ő is felszáll egyre, meg
sem áll Angliáig, és ott új életet kezd.
Leszállt, és lesétált a tengerpartra. A lelkésznek igaza volt: a
város nagyon gyorsan feljavult háborús sérüléseiből, bár a nyomok
még egyértelműen látszanak. Egy csapat kertész dolgozott a
városháza előtti szétdúlt virágágyáson, a sérült, megégett épületek
pedig mind felállványozva vártak felújításra. Ő is harcolhatna
esetleg tovább, gondolta, majd rögtön el is hessegette magától: ha
valaminek vége van, annak vége van, nem kell a hamis nosztalgia.
A Fuad utca szélén egy féllábú fiú koldult.
– Isten óvja a királynőt, uram! – szólította meg Domot, aki egy
kis aprópénzt dobott a kalapjába, amint elsétált mellette.
Csak magát hibáztathatja érte, hiába fáj a gondolat. Most már
tisztán látott, de a lezuhanása utáni félig öntudatlan állapotában
ezt nem látta. Karim sátrában fekve valahol mélyen, tudati szintje
alatt folyamatosan Saba dalait dúdolta magában, mint valami
életfonalat, ami ha megszakad, mindennek vége. Olyan volt ez,
mint egy híd, amely átvezette őt a halálközeli állapotból az életbe.
Folyton őrá gondolt, nem hagyta abba dalainak dúdolását, mert
tudta, nélküle nem élné túl.
A semmi közepén, ahol a sivatag úgy veszi körbe az embert,
mint a hatalmas óceán egy kis szigetet, valami világossá vált előtte:
az ember magányos teremtmény, és ő az is marad Saba nélkül,
nem számít, hogy kettejük románca valóság volt-e, vagy csak ő
látta annak, mint délibábot a szomjas utazó. Előző nap elalvás előtt
a közös élményeiket, mint filmjeleneteket pergette le maga előtt
gondolatban: nézte, amint Saba a fürdőkádból énekel neki, utána
amint ügyetlenül kimossa a zoknijait a csapnál, és a szívből jövő
boldog mosolyát, amikor hirtelen összetalálkozik a tekintetük.
Felidézte az álmát, amelyben ikreik születtek, és az idilli házikóban
laktak.
– Teljesen idióta vagy! – mondta magának hangosan. Ezt
sürgősen abba kell hagynia, a valóságban van. A káprázat
megölheti az embert, felemésztheti az életét.
Esni kezdett. Összébb húzta a kabátját, és a tengert bámulta;
meg kell erősödnie, muszáj lesz, mivel pár hét múlva vissza kell
mennie a századhoz. Úgy érezte magát, mint egy csapdában
vergődő ember, aki nem tud megszabadulni a köteleitől: a
városban minden a lányra emlékeztette őt. Ahogy sétált, belebotlott
a kis ékszerüzletbe, ahol a kék, istennőket ábrázoló karkötőt vette
neki. A következő sarkon a kávézó volt, ahol utolsó este együtt
boroztak, miközben egy helyi férfi údon játszott nekik, utána pedig
Asmanah-számokat hallgattak, amit Saba csukott szemmel,
lenyűgözve csodált. Sétált tovább, szinte menekült volna az
emlékeitől, de nem tudott: a következő keresztutcánál lévő sarkon
látta őt utoljára. Ott ölelték egymást, mielőtt a tömeg elnyelte volna
őt, és örökre eltűnt volna a szeme elől. Most már a Rue Lepsiuson
járt, szerelmük helyszínén. Előtörtek az emlékek, és látta magát,
amint egész álló éjjel megállíthatatlanul zokog egyedül a szobában;
elgyengülésének emléke mélységes szégyennel és haraggal töltötte
el. Soha többé nem engedheti, hogy ez megtörténjen vele!
Negyvennyolcadik fejezet
Mikor Ozan megkapta az engedélyeket, hogy a Montazah-
palotában tartsa a gálaestet, olyan elégedetten fújtatott, akár egy
fiatal bika, amelyet kiengednek a tehenekkel teli mezőre. A királyi
rezidencia tökéletes helyválasztás volt a maga palotatornyos
valójában, melynek csak emelték a fényét a Földközi-tengerre néző
ablakai és csodálatos firenzei stílusú kertje. Biztos volt benne, hogy
a koncert nemcsak az év, hanem az egész évtized legnagyobb
szabású eseménye lesz. Az estélyre a belépés ingyenes lesz, ezzel is
kedveskedve Alexandria népének, akik sokat szenvedtek a
háborúban.
Ozan a könnyeivel küszködve idézte a régi arab közmondást a
Gazette-nek adott interjújában: „Ha tehetős vagy, oszd meg
vagyonodat, ha szegény vagy, oszd meg a szívedet." Ő mindkettőt
megosztja, tette hozzá még, bár azt már nem mondta, hogy az
esemény Yaqub Halabi kairói impresszáriónak is egy jó fricska lesz,
akivel szenvedélyesen versengett.
Az előkészületeket azonnal elkezdték: a plakátokat Luc
Lefevre, híres párizsi művész tervezte század eleji stílusban, rajta a
pharoszi világítótoronnyal és a „Táncolj, Alexandria!" szlogennel. A
kertben szabadtéri színpadot és egzotikus, hímzett beduinsátrakat
állítottak fel a vendégsereg fogadására, a kertet pedig több száz
apró lámpával és gyertyával díszítették. A koncert utáni
szórakozáshoz megszámlálhatatlan mennyiségű pezsgőt, konyakot
és rákit rendeltek. A fellépőruhák tervezésére Madame Eloise-t kérte
fel, akinek sok munkája miatt még további öt varrónőt is fel kellett
vennie, így ismét átélhette a régi szép, Patouban töltött francia idők
pezsgését. Az utcákon minden teli volt az esemény plakátjával, és
az emberek Manshiya és Karmuz kávézóiban másról sem
beszéltek, minthogy három év bombázás után Alexandria ismét
készen áll az ünneplésre.
_____

Megteszem, határozta el magában Dom. Készen áll arra, hogy

elmenjen a koncertre, semleges nézőként szemlélve az
eseményeket, majd ugyanúgy távozik, mintha mi sem történt
volna, és másnap újra csatlakozik a századához. Esetleg átmegy
Kairóba, hogy ott töltse el kimenőjének maradék idejét.
Reggel elsétált a palota kertjéhez, és nézte, amint az izzadó
munkások az utolsó fémrudakat szerelik össze a színpadon. A
sátrak csúnya acélvázait hatalmas, hímzett vásznakkal tették
barátságosabbá, a fák koronájára színes füzéreket tekertek föl.
Mágikus világot varázsoltak oda a semmiből, de ez csak illúzió,
emlékeztette magát Dóm; nem a valóság, csak egy játék, aminek
ha vége lesz, a kopár és sivár hétköznapok várják újra.
Csak semmi önsajnálat, gondolta. Soha ne nézz vissza! Ez már
Saba világa, aminek ő már nem a részese. Haragudott magára, és
szerette volna visszakapni régi önmagát. Messziről hallotta, hogy
valaki a mikrofont próbálta: „wáhed, ithnín, thelethe, árbáá,
khemsze." Értette, mivel Ibrahimnak köszönhetően húszig már
simán el tudott számolni. Megszólalt a zene, a gramofont
próbálták, és ekkor meggondolta magát. Meg tudja csinálni, de
miért tegye ki magát ennek, vitatkozott saját magával. Amire a
legnagyobb szüksége van, az az, hogy mielőbb visszamenjen a
seregbe, vissza a régi kerékvágásba, újból repülni, kimenőre menni
a régi cimboráival. Másféle sóvárgás volt ez, de a maga módján
ugyanolyan erős vágy. Fogta magát, és elindult a vonatállomásra,
hogy ellenőrizze a Kairóba tartó vonatok menetrendjét. A
mosolygós kalauz megnyugtatta, hogy ne bajlódjon a foglalással:
grimaszában volt valami hitetlenkedés: épeszű ember nem megy el
Alexandriából pont ennek a csodálatos eseménynek az éjszakáján.

Már alkonyatkor a peronon állt, és próbált talpon maradni az

izgatott, lökdösődő tömegben. Az utolsó lehetséges pillanatban
ugrott le a vonatról; nyomorultul érezte magát miatta, de tudta,
még egyszer, utoljára hallania kell őt énekelni. Döntését észérvekkel
próbálta magának megindokolni: végül is miért ne? A lelkésznek
igaza volt, szüksége van a könnyed kikapcsolódásra, ez pedig egy
történelmi esemény lesz. Csak mint megfigyelő megy oda, nem fog
feltűnősködni, nem próbál meg a közelébe férkőzni, csak egy lesz a
sok közül az arctalan tömegben, amelyik már hömpölyögve áradt
az utakon, mindenki sietett a palotakertbe.
Dom tudta, hogy Saba merre lakik. Délelőtt követte őt taxival a
próbáról egészen a kis hotelig, ahol lakott, az elegáns Komis
negyedben. Jól felvitte az isten a dolgát, gondolta gúnyos mosollyal,
és eszébe jutott a lepusztult londoni szálló, ahol először együtt
töltötték az éjszakát, a lány meghallgatása után.
Mókás lenne megosztani vele ezeket a gondolatait. Persze,
most már hitványul érezte magát, amiért követte Sábát, felhajtott
gallérral, fejét behúzva, a tömegben meghúzódva, mint egy ócska
magándetektív. Látta, amint a lány kisétál, lemegy a partra, és leül
egy öbölre néző padra; sötétvörös kabátot viselt, és fekete
bársonykalapot. Olyan kicsinek tűnt, ahogyan ott ült egymagában,
a városi forgatagban. Kezét szeme fölé téve figyelte a szürke,
hullámzó tengert. Nem kéne egyedül mászkálnia, gondolta
ösztönösen Dom, Alexandria még mindig veszélyes hely egy fiatal
nő számára. Mind azt hisszük, hogy velünk nem történhet baj, de
ez nem igaz. Eláradt benne a keserűség. Ha igazán akartál volna,
megtalálhattál volna. Miért nem telefonáltál a századomnak? Miért
nem írtál egy tisztességes levelet, vagy miért nem üzentél nekem egy
barátodon keresztül?
Majdnem kilépett az úttestre, úgy elmerült a gondolataiban.
Eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha odamenne hozzá: csak
gyengéden megérintené a vállát, és így szólna: „Nahát, micsoda
véletlen, hogy itt találkozunk újra!" Bizonyára udvarias csevegés,
zavart mosolyok követnék. O elmesélné neki, hogy itt van a
századdal, és azt is, hogy a gépét lelőtték, de a sivatagban
megmentették őt. Csak hogy érezze, mik az igazán fontos értékek
a világban.
Nagy levegőt vett, elindult, de szinte rögtön megtorpant. Nem
tudta megtenni. Elképzelte maga előtt a színpadias
magyarázkodást, sajnálkozást: „Ó, édesem, mi történt? Te jó ég,
milyen sovány vagy! Szegény kicsim!", és a többi. Persze egy
dolgot nagyon jól tudott, Saba soha nem volt ez a típus: őszinte
volt, és egyenes, pont ezt tisztelte benne… és pont ezzel tévesztette
őt meg annyira a lány.
Ezeken törte a fejét, amikor egyszer csak egy újabb fájdalmas
mozzanattal bővült a napja: egy huszonöt-harminc év körüli
fiatalember (nehéz volt megmondani ilyen messziről) bukkant fel a
Kornis negyed nyugati sarkától. Szőke volt, és magas, a
mozgásából Dom megállapította, hogy biztosan nem katona. Saba
felnézett a férfira, és Dom meg mert volna esküdni, hogy a lány
rámosolygott, mikor az leült mellé a padra. Elmélyülten
beszélgettek, egymáshoz közel hajolva, majd úgy tűnt,
vitatkoznak. Vajon egy szerelmes civódás? Vagy egy túlontúl közeledő
rajongó lehet? Lehetetlen volt megmondani; amit Dom biztosan
tudott, az az volt, hogy a lányt mindig is körül fogják venni azok a
férfiak, akik alig várják, hogy közelebb kerüljenek hozzá. A férfi
hamarosan biccentett, megemelte a kalapját, és elsétált, abba az
irányba, amerről jött. Saba újra egyedül volt. Dom figyelte, amint
felpattan, majd beleveti magát a járókelők forgatagába. Nagy
nehezen sikerült titokban követnie vissza a hotel bejáratáig; ott a
lány besétált, a nehéz faajtó becsukódott mögötte, és eltűnt a szeme
elől.
Elment, gondolta reszketve, elment, és neki már soha többé
semmi dolga nem lesz ezzel a lánnyal.

Pár helyi újság feltette a kérdést, hogy vajon okos ötlet-e január
közepén szabadtéri rendezvényt szervezni, ráadásul úgy, hogy a
háború istenigazából még véget sem ért, de Ozan jóslata, hogy
aznap az Isten is rájuk mosolyog majd, bevált.
Január 17-én a langyos, téli nap bíbor és aranyszínű csíkokat
hátrahagyva bukott le a kikötő felett, amit nyugodt, hűvös,
csillagos este követett.
Sötétedésre megteltek az utcák a palotakert felé siető
emberekkel: sokan villamossal, néhányan taxival vagy szamárral
vontatott szekéren érkeztek a helyszínre. Este nyolcra a kertet
ropogósra sült húsok illata lengte be, és álmos fekete szemű
gyermekek pihentek a szüleik vállán, öreg kaftános férfiakat
ültettek le kisszékekre a fiatalabb rokonaik. A katonák csoportokba
verődve beszélgettek az angol, amerikai, új-zélandi kórházi
nővérekkel. Mindenféle náció, akik csak a városban éltek, görögök,
zsidók, arabok, európaiak, minden neheztelésüket félretéve, egy
nagy várakozó tömeggé álltak össze aznap este: ez a nap a zenéről
és a táncról szólt.
_____
Tíz perccel a függöny felgördülése előtt a bűvész, aki addig
trükkökkel kápráztatta el a közönséget, abbahagyta a
mutatványait, és a lantosok is letették a hangszerüket. A tömeg
elhalkult, majd szinte a semmiből megszólalt a legalább huszonöt
fős zenekar: a környék legjobb muzsikusait válogatták össze.
Hegedűsök, lantosok és údzenészek. Amint megszólaltak az ősi
arab dallamok, a közönség üdvrivalgásban tört ki, és együtt
énekeltek a zenekarral.
Vége lett a nyitánynak, majd a függöny felgördült, és Ozan
lépett ki egy hajó díszletéből, majd kecses táncosok libbentek be a
színpadra. A fények kigyúltak, a műsor elkezdődött; a közönség
lélegzetvisszafojtva figyelt. Ozan gyönyörű fekete,
gyöngyházfényű öltönyt, hozzá pedig bordó övsálat viselt.
Üdvözlésre tárta a karját, és arabul szólt pár szót a közönséghez,
akik éljeneztek, és zászlókat lengettek.
– Táncolj, Alexandria, táncolj! – Ezt a pár szót kiáltotta az
éjszakába, és ezennel megnyitotta a gálát.

Dom lecövekelt egy ponton, tisztes távolságra a többi európai

katonától, és türelmetlenül várta, hogy Saba következzen. Nem
volt hivatalos műsorfüzet, így nem tudta, mikor jön az ő száma.
Végigült egy tűzijátékot, megnézte az akrobaták mutatványait,
egy arab komédiást, aki láthatóan nagyon jól elszórakoztatta a
közönséget, majd Arleta következett, és Faiza Mushawar.
Végre Saba lépett a színpadra; Domnak kis híján elakadt a
lélegzete a látványtól: piros ruhát viselt, fekete haja hullámokban
omlott a vállára. Annak ellenére, hogy a lány messze volt tőle, és
nem láthatta élesen, gyomra összerándult izgalmában. Olyan
hatalmas volt a tömeg, és Saba olyan kicsinek tűnt a színpadon!
Rajta kívül csak hárman voltak még fent: egy zongorista, egy
gitáros és egy nagybőgős.
Saba mosolyogva a zongorista felé fordult, és finoman
biccentett. Amint elkezdtek játszani, a tömeg elcsendesült. Egy
ismeretlen arab dallamot énekelt először, melyet a közönség
láthatóan nagyon élvezett. Nem tudta nem csodálni őt, ahogyan ott
állt a színpadon, minden porcikájával az éneklésre koncentrálva,
pedig olyan idegennek és távolinak tűnt. Mikor véget ért a dal, a
közönség dörgő tapssal jutalmazta, majd kis szünet után a fények
meghitt, intim hangulatot teremtve elhalványultak. A lány és a
gitáros álltak a rivaldafényben.
Saba kezében a mikrofonnal felkonferálta a számot: In the Still
ofthe Night. Az ő közös daluk, amit neki énekelt. Domot elöntötte a
keserűség. Hogy tehet ilyet? Annyi ostoba dal közül választhatna, ő
miért pont az övéket választotta?
„Az éj leple alatt, amíg mindenki megpihen, ezerszer suttogom
neked, szeretsz te engem?" Nem is énekelte, szinte lehelte a dalt,
minden szava tisztán kivehető volt. Mikor véget ért, Saba felnézett,
arcára mély szomorúság ült ki. Dom próbált másfelé koncentrálni:
hamarosan összepakolhatnak, és mehetnek haza, és ez az egész
csak egy rossz emlék lesz, győzködte magát, de közben alig kapott
levegőt. Alábecsülte az érzéseit, mikor úgy döntött, eljön őt
megnézni; teljesen letaglózta a bánat. Ne merészeld!, sziszegte
magának összeszorított fogakkal, és minden erejével arra
koncentrált, hogy el ne sírja magát.
A hold már magasan járt a palotakert fölött, ezüstkoronát
rajzolva a fákra, a kastély tornyait pedig kísérteties fénybe vonta. A
műsor végén a főszereplőket többször is visszatapsolták, akik
elegáns hajlongással fogadták az üdvrivalgást. Boguslaw és a többi
akrobata lelkesen integetett vissza nekik, Bagley dicsőségesen
emelte kezüket a magasba, Arleta Sapperton pedig csókokat dobált
a közönségnek. Saba azóta egy ezüstruhába öltözött át, és abban
ment ki meghajolni. Mosolyogva integetett, és kecses biccentésekkel
fogadta a bohócok eltúlzott hajlongását.
Legvégül az est házigazdája, Zafer Ozan érkezett, kezével
szerénykedve elhárítva a kitörő üdvrivalgást. Miután Dom
feltételezte, hogy már az egyiptomi himnuszt játsszák, majd az
Isten óvja a királynőd hangzott el, aztán a teátrális műsort harminc
ketrecben lévő hattyú elengedésével zárták. Az ijedt madarak egyre
feljebb és feljebb emelkedtek, míg el nem tűntek a tenger felett.
Dom a férfit figyelte, aki szabadon engedte őket: bizonyára
egyáltalán nem érdekli őt, hogy visszamennek-e valaha. A lényeg,
hogy látványos legyen, nem érdekes, hogy haszontalan. Így megy
ez a show-bizniszben: egy látványos húzás, majd hirtelen minden
eltűnik, és marad a hétköznapi szürkeség.
Nyolcvankilencedik fejezet
Az előadás után zsúfolásig megteltek a járdák, ezért Saba úgy
döntött, inkább fog egy ló vontatta kocsit. Megalkudott a kocsissal,
hogy hajtson olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud, de ez nem
sikerült, mivel szegény állat rémült volt a tömegtől, a Cecil Hotel
közelében pedig, ahol Cleeve-vel volt találkozója, egy csapat részeg
katona tartotta fel őket. Végre odaértek, Saba fizetett, és besietett a
bárba. Csend volt odabent, szinte mindenki még csak jött visszafelé
a palotakertből. Örült, hogy nyugodtan beszélhetnek egy kicsit,
mert a férfi azzal az indokkal hívta őt oda, hogy hírei vannak
számára. Nincs szükség rá, hogy titokban találkozzanak most,
csak üljenek le, és igyanak egyet, mintha egy fiatal pár lennének.
Végigsietett a márványhallon, át a hotel hátuljában lévő bárba,
ahonnan már messziről hallotta a poharak csilingelősét és az
evőeszközök csörgését. Az asztalokon gyertyák álltak, a sarokban
lévő zongorán pedig egy elegáns fekete férfi játszott. Ott ült Cleeve,
kissé rejtőzködve egy bőrhuzatos bokszban, elegáns öltönyben,
hanyag arckifejezéssel. Mikor Saba közelebb ért hozzá, felfedezte,
hogy a nemtörődöm viselkedéssel csak izgalmát palástolja: mikor
felállt, ügyetlenül a lábára lépett, mint egy zavarban lévő iskolás fiú
az első randevúján. Arcán sietős borotválkozástól keletkező
halvány horzsolások látszódtak. Sabának nem volt ideje a koncert
után átöltözni, így a finom ezüstszín estélyijében érkezett, amihez
egy hozzáillő stólát viselt.
– Saba! Gyönyörű ma este, igazi hölgy!
Sabát taszította a negédes kedveskedés, és megijesztette a férfi
felcsillanó mosolya. Lehet, hogy többet ivott a kelleténél?, szólalt meg
benne a vészcsengő.
– Sajnálom, hogy elkéstem, és attól tartok, nem tudok sokáig
maradni! – csúszott be mellé a bőrülésre a lány. – Ozan fogadást
tart a helyi fejesekkel, és nem hagyhatom őt cserben.
– Persze, persze, megértem. Csak épp útba esett Alexandria, és
nem tudtam… Úgy éreztem, hogy ez az utolsó… – De sóhajtva
félbehagyta a mondatát. – Nézze, mielőtt bármit is mondanék, el
kell mondanom, hogy csodálatos este volt. Biztosan sokszor hallotta
már ezt, de ön egyszerűen fantasztikus, nem fogom elfelejteni, az
biztos… Tessék, kimondtam.
 – Köszönöm. – Sabának nehezére esett ilyen felvillanyozott
állapotban látni a férfit, mikor ő saját magát teljességgel üresnek
érezte.
– Minden rendben, drága… egy italt esetleg? – intett a
pincérnek rögtön Cleeve. – Bizonyára nagyon fáradt. – Cleeve
ezelőtt soha nem hívta őt drágámnak, és most a becéző szó kínosan
lebegett köztük.
– Pezsgőt kérnénk, és egy étlapot a hölgynek! – rendelte, mikor
odaért a pincér.
– Nem maradhatok vacsorázni – lépett közbe Saba –, de azt
mondta, hírei vannak számomra.
– Igen, vannak. Biztos, hogy egy kis apróságot sem enne? –
kérdezte csalódottan a férfi.
– Dermot, igazán nem kérek semmit. Nem tudok enni! –
mondta most már elég határozottan ahhoz, hogy a férfi elfogadja a
válaszát.
– Dolgozom még este.
– Rendben, akkor vágjunk bele – váltott hangnemet Cleeve is –
A híreim a következők. – Azzal körbenézett, nem hallja-e őket
valaki, arcát enyhén megvilágította a gyertyaláng. – Jenke
visszatért Londonba, kihallgatták. Nem mesélhetek el minden
részletet, de annyit igen, hogy az információi kulcsfontosságúak
voltak, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy jól alakultak a
dolgaink. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, az értünk tett
erőfeszítéseit a legmagasabb körökben is elismerték. Na, mit szól
hozzá?
Lágy zongoraszó töltötte be a termet. A pálmafa mögül
megérkezett a pincér, szalvétát és étlapot hozott nekik. Saba várt a
válasszal, amíg elment.
– Mihez mit szólok?
– Hát, hogy is mondjam… azzal kapcsolatban, hogy talán
nem túlzás, ha azt mondom, hőssé vált?
– Semmit. Semmit nem érzek ezzel kapcsolatban.
– Tényleg? – nézett rá kérdő tekintettel Cleeve, és kortyolt
egyet az italából. – Miért nem?
– Nem tudom.
Pedig tudta. Azért, mert az ár, amit fizettem érte, túl nagy volt,
és mert nem érzem magam bátornak, inkább csak egy elveszett
gyermeknek, aki belekeveredett a felnőttek játékába. Mert ezt az
egészet mocskosnak éreztem, és főként azért, mert nekem ez Domba
került, gondolta végig.
Cleeve elégedetlenül csóválta a fejét, mint amikor az
iskolaigazgató leszidja a tehetségét elpazarló diákot.
– Hát – sóhajtott azt biztosan nem mondhatom meg, hogy mit
gondoljon, de én ezt a maga helyében nagy megtiszteltetésnek
érezném.
– Áruljon el valamit! – vágott közbe Saba, mielőtt a kérdése
határozottan megfogalmazódott volna fejében. – Tényleg megérte?
Vagy ez csak egy szokásos szöveg azokra az esetekre, amikor
emberek életébe kerül egy játszma?
– Nem teljesen értem a kérdését.
– Pedig értenie kéne.
A férfi felhajtotta az italát, mielőtt megszólalt volna.
– Nyugalom, Saba! – szólt rá különös arckifejezéssel. A
tekintetében volt valami sértettség, ugyanakkor ravaszkodó
rosszindulat. – Komolyan mondom, hátrébb az agarakkal! Más
híreim is vannak, úgyhogy ne mondjon olyasmit, amit esetleg meg
talál bánni.
Saba sóhajtott, és a poharát bámulta. Nyugodj meg, mondta
magának, nem ő tehet arról, ami történt.
– Igazán?
A zongorista befejezte a játékát, csend lett a teremben. Cleeve
még inkább lehalkította hangját, úgy válaszolt.
– Igazán.
– Milyen hírek?
A férfi nagy levegőt vett, és rendelt még egy whiskyt a
pincértől.
– Még egy italt, legyen szíves, a hölgynek pedig egy étlapot. –
Saba erre visszautasítóan rátette a tenyerét a pezsgőspoharára.
– Nem, kérem, Dermot, rendeljen csak magának. Hamarosan
mennem kell.
– Azt hiszem, erre még maradnia kéne – mondta, azzal
közelebb hajolt a lányhoz, és feszülten megnyalta az ajkát. –
Megtaláltuk őt – suttogta –, a barátját. Itt van Alexandriában.
– Milyen barátomat? – Cleeve olyan komoran nézett, hogy
Saba azt hitte hirtelen, Severin Müllerről beszél. – Kit?
– A pilótáját.
– Az én pilótámat? – Saba nem értette az egészet, mivel Cleeve
arckifejezése nem utalt jó hírre. – Jenkét?
– Nem, nem Jenkét. Dominic Bensont. Egy koszos kis
magánhotelben, a Waterlooban lakik, az állomás közelében, közel
két hete a városban van.
– Ez valami rossz vicc? – Émelyítő zsibbadtságot érzett. Nem
hiheti el neki, ez biztosan nem igaz. – Honnan tudja?
– Ozan kérésére kerestem.
– De nekem azt mondta, nem tudja, nem teheti… –
hitetlenkedett még mindig Saba. A férfi az ujjával az italában lévő
jeget piszkálta.
– Igen, megkért arra is, hogy ezt mondjam, nem akarta, hogy
elveszítse még a koncert előtt. De az isten szerelmére, Saba, ne
mondja azt, hogy nem akartam segíteni, csak annyit mondtam,
hogy ne tápláljon hiú reményeket!
– Tehát akkor igaz? – kérdezte Saba még mindig lefagyva.
Cleeve lassan bólintott, és sóhajtott egyet.
– Igen. Láttam őt tegnap az utcán. Ő is látott minket, amikor
beszéltünk. – Fölhajtotta az italát, cigarettára gyújtott, és folytatta:
– Tehát így áll a helyzet, Saba. A jó tündér munkája itt véget ért.
Kitüntetést kap, és a barátját is visszakapja, mindezt egy este alatt.
Talán én voltam a dzsinn, aki előbújik a csodalámpásból, hogy
teljesítse három kívánságát… Mindenesetre, ha nem jól
alakulnának a dolgok, akkor tudja, hol keressen, hamarosan
visszatérek Angliába.
– Azzal mosolyogva felállt, és a kabátjáért nyúlt, próbálta a
kezét belebújtatni, megtántorodott, és majdnem elesett. Saba még
soha nem látta ilyen részegnek. Fontoskodó pillantást vetett a
karórájára, majd felkiáltott. – Te jó ég! Így elszaladt az idő?
Bizonyára siet, de sajnos most nem tudom elvinni, attól tartok, a
város különböző pontjaira készülünk. Itt a címe; adja át neki, hogy
nagyon szerencsés egy fickó.
Miután a férfi lefirkantotta a címet egy cetlire, Saba lassan
engedett fel, és betört tudatába a hír, hogy Dom él. Ereiben
lüktetett a vér, az agya dübörgött.
– Dremot! – mosolyodott el sugárzón. – Köszönöm! A szívem
mélyéből köszönöm! – Nem haragudott rá, amiért nem mondta el
előbb neki a hírt. Ozan bizonyára őt is figyelmeztette arra, hogy
mik a kötelességei.
– És tudja, ha bármi rosszul alakulna… – dünnyögte a férfi,
majd pár bankjegyet nyújtott át a pincérnek, Sábának pedig egy
újabb címet nyomott a kezébe. – Csak hívja fel a jó öreg Cleeve
bácsit! – Azzal megemelte a kalapját. – Ez itt a nővérem címe. Nem
igazán szabadna megadnom magának, de kit érdekel… Amúgy
sem hinném, hogy élni fog vele. – Azzal búcsút intett, és dülöngélve
távozott.

Tehát él! Amint kilépett az utcára, nem tudta eldönteni, hogy sírjon,
nevessen vagy kiabáljon. Dom él, és itt van a városban! A járdákon
még mindig hömpölygött a koncertről hazafelé tartó tömeg. Utcai
zenészek, táncosok fokozták még az amúgy is jó hangulatot,
valahol tűzijátékot gyújtottak. Semmi esélye sem volt arra, hogy
taxit találjon, így futásnak eredt. Eufóriájába mégis rettegés
vegyült: mi van, ha már nem lesz itt? Mi van, ha elszalasztja az
utolsó esélyét? Vagy, ha már egy másik lánnyal találja? Talán látni
sem akarja őt azok után, ahogyan otthagyta. Rohant át a tömegen,
közben néha rápillantott a kezében tartott cetlire, majd megállt egy
kicsit kifújni magát a Mohammed pasa-szobornál. Zihálva olvasta
el a címet újra: Rue Nebi Daniel, Waterloo Hotel, az állomás
közelében. Már nem járhatott messze.
Fél óra eszeveszett rohangálás után végre megtalálta a hotelt,
ami két sarokra volt az állomástól, egy borbélyüzlet és egy szír
pékség között. Berontott a hallba, ahol az éjszakai portás unottan
újságot olvasott.
– Hol van? – kérdezte köszönés nélkül, mikor már újra kapott
levegőt. – Merre találom Dominic Bensont? Úgy tudom, itt szállt
meg.
A férfi csodálkozva nézett rá. Egy félistennő, csodálatos
ezüstszínű estélyiben, a lábán lévő elegáns szandál viszont csupa
piszok.
– Madame, csodálatosan énekelt az este – villant fel benne a
felismerés hirtelen –, kérem, aláírná ezt itt nekem?
Saba vadul lefirkantotta a nevét.
 – Kérem, segítsen! Keresek valakit, nagyon fontos!
– Kit? – kérdezett vissza a férfi zavartan.
– Dominic Bensont, itt szállt meg.
A portás elővette a vendégkönyvet a fiókból, és komótosan
tanulmányozni kezdte.
– Nem, nincs már itt – mondta végül sajnálkozva, és
megcsóválva fejét. – Ma este távozott, elment Kairóba.
– Mikor? – mutatott Saba izgatottan a csuklóján lévő karórára.
A férfi vállat vont.
– Talán egy órája, kettő? Külön vonatjáratok indulnak a
koncert miatt, sajnálom.

Nagyjából két kilométerre volt onnan a Misr vasútállomás. Saba

fogott egy taxit, de mikor túl nagy lett a forgalom, kipattant belőle,
és ismét futásnak eredt, lélekszakadva rohant át a koszos,
töredezett, lócitromokkal teli utakon. Ám szinte biztos volt benne,
hogy Dom már elindult Kairóba.
A csarnok bejáratát ló vontatta teherszállító szekerek állták el.
Ahogy ott sorakoztak a lovak, a szemellenzőjükkel egy csapat
elítéltre emlékeztették Sabát, akik a kivégzésükre várnak. Óvatosan
átvágott közöttük, és beszaladt a tömött pályaudvarra. A tömegben
európai arcok után kutatott, és végre talált egy csapat skót
akcentussal beszélő katonát a jegypénztár közelében.
– Merre van a Kairóba induló vonat? – kérdezte zihálva.
– El ne törje a lábát a nagy sietségben, drága – figyelmeztette
az egyikük –, a vonat épp most ment el. Várjon, várjon csak…
maga nem… – De Saba gyorsan közbevágott.
– Honnan? Merről? – kiabálta izgatottan.
– A kettes vágányról – kiabálták vissza kórusban.
Saba elrohant a vágány irányába, mint akit puskából lőttek ki,
átugrálva az alvó koldusok és bőröndök felett, de hiába, a vonat
épp elindult.
Odaért mellé, kifulladva állt a mozgó járgány mellett a
csodaszép ezüstruhájában, amely most csapzott volt, és koszos a
futástól.
– Állítsák meg azt az istenverte vonatot! – kiáltotta el magát
erős walesi akcentussal. – Azonnal álljon meg, nem hallja! –
ordította, és közben futott az egyre gyorsuló kocsik mellett.
Majdnem elesett, amint próbált lépést tartani, de hiába, a távolság
közöttük egyre nőtt, míg végül az utolsó kocsi is kigördült a
csarnokból, ám a legutolsó kocsiban álló kalauz észrevette a furcsa
jelenséget, a lélekszakadva rohanó európai nőt. Hétköznapi
körülmények között ez biztosan nem történhet meg, de az egész
város felfokozott, ünnepélyes hangulata a kalauzra is átragadt.
Meghúzta a vészféket, és a vonat nehézkesen, csikorogva megállt.
Az emberek egyből kihajoltak a vonatablakokon, kíváncsian
fürkészték, mi történt, majd füttyögve tapsoltak, amint látták
Sábát rohanni, majd felszállni a járműre. Berontott a legutolsó
vagonba, és kétségbeesetten kiáltozta Dom nevét. A vonat tömve
volt: lefekvéshez készülődő családok, dajdajozó katonák,
magányosan üldögélő kaftános férfiak, akik mind furcsán néztek
rá, miközben elhaladt mellettük.
A legutolsó, ablak melletti fülkében találta meg őt, bár hirtelen
abban sem volt biztos, hogy Domot látja. A fiú vékonyabb volt, és
idősebbnek látszott. Felnézett, és találkozott a tekintetük. Saba
odaszaladt hozzá, és megérintette az arcát.
– Dom! – szólította meg gyengéden, közben hallotta, hogy a
mozdony újból felbődül, a vonat mindjárt indul tovább. Az őrök
utolérték őt.
– Azonnal szálljon le! – kiabálták neki.
– Saba! – szólalt meg Dom is. Hangjában nem volt más, mint
fájdalom és kétségbeesés. – Mi folyik itt, mi ez az egész?
Saba szó nélkül lekapta Dom útitáskáját a tárolóról.
– Az isten szerelmére, indul a vonat, szálljunk le! – kiáltotta,
amint megérezte, hogy a lába alatt megindul a jármű.
– Nem, én nem szállok le!
Saba erre felállt az ülésre, fogta a férfi poggyászát, és kidobta a
peronra.
– Megmagyarázom – kiabálta, amint gyorsult a vonat. – De
azonnal szálljunk le!
Három katona hajolt ki nevetgélve a kupéjuk ablakából, amint
Dom és Saba leugrottak a mozgó vonatról. Kigúvadt szemmel
figyelték a szerelmespár izgalmas vitáját, közben hangos szavakkal
biztatták Domot.
– Ennek semmi értelme! – kiabálta túl a vonat zaját Dom,
mikor már lent voltak a táskája mellett. – Ez nem valami ostoba
játék nekem!
– Dom, kérlek! Hallgass, és gyere velem! – kérlelte őt Saba.
A csarnok túl zajos volt ahhoz, hogy beszéljenek, így kiléptek
az utcára, és elindultak a hotel irányába. Saba még mindig Dom
táskáját szorongatta, mintha attól tartana, újból elveszíti a fiút. Az
egyik utcasarkon Dom megtorpant, a gyér utcai világítás alatt
szeme szinte feketének tűnt.
– Saba, ide figyelj! Már döntöttem, és nem szeretném, ha bármi
is lenne közöttünk. Már lehetetlen. Én vártam rád, és majdnem
belehaltam. Mégis, hol a jó életben voltál? És most az egyszer
őszinte választ kérnék.
– Rendben – tette le Saba a táskát kifulladva és dühösen –, egy
estélyre mentem.
– Egy estélyre? – nézett rá hisztérikus kétkedéssel Dom. – Hát
persze, ez mindenre magyarázatot ad! Köszönöm, hogy legalább
őszinte voltál velem!
– Dom! – kiabálta Saba kifulladva, szakadt szandáljában alig
tudott lépést tartani vele. – Legalább egy fél órát adj nekem, hogy
mindent megmagyarázzak. Az estély Törökországban volt.
– Ó, tehát ott – válaszolta gúnyosan. – Törökországban volt,
hát ettől most tényleg sokkal jobban érzem magam!
– Hallgass már meg, te hülye! – kiabálta. Épp egy bár mellett
haladtak el, előtte egy csapat fiatal részeg tengerészgyalogos
álldogált, söröskorsókkal a kezükben. – Vigyél vissza a szobádba,
és ott mindent elmagyarázok!
– Hu-hu-húúú! – füttyögték a katonák, mikor meglátták
Sábát. – A helyedben nem hagynám el őt, haver! – mondták
Domnak címezve.
– Fogjátok be! – kiabált vissza vörös fejjel.

Hamarosan visszaértek a Waterloo Hotelbe. Szép, enyhe éjszaka

volt, egyre több csillag ragyogott az égen. Már az éjszakai portás
ült a recepción, és éppen szunyókált, mikor beléptek; új szobát
kaptak, nem kérdezte senki, miért jöttek vissza. Fölmentek a
lépcsőn, Dom óvatosan nyitotta ki az ajtót; a szoba ugyanolyan
egyszerűen volt berendezve, mint az előző: összesen egy keskeny
ágy mellette éjjeliszekrény, egy fogas és egy szék volt benne.
Leültek az ágyra egymás mellé. Dom Saba felé fordult, és a
csuklójánál fogva megfogta a lány mindkét kezét, és vészjóslóan
figyelmeztette.
– Saba, ide figyelj! Azért vagyunk itt, mert itt nyugodtan
tudunk beszélni, de mielőtt egy szót is szólnál, hadd mondjam el,
hogy láttalak a minap egy férfival találkozni. Ha házas vagy, vagy
eljegyeztek, kérlek, ne bajlódj kitalált történetekkel! Lehet, hogy ez
most színpadiasan hangzik, de nem akarok és nem is fogok még
egyszer keresztülmenni azon, amin már egyszer átmentem.
– Dom! – Saba még alig fogta fel, hogy mi történik, azt a
csodát, hogy a szerelme életben van, és ő itt ül mellette. Át akarta
ölelni, ölébe hajtani a fejét, simogatni, és megkönnyebbülten,
egymást ölelve zokogni, de úgy tűnt, Dom nem így érez. – Csak tíz
percet adj, és mindent megmagyarázok. Meg fogod érteni.

Amennyire tudta, mindent elmesélt Fazer Ozanról, Isztambulról, a

fellépésekről, a németeknél és Cleeve-ről.
Dom döbbenten hallgatta.
– Saba, komolyan beszélsz? – Látszott, amint kezd
megkönnyebbülni. Szinte vigyorogva kérdezte: – Esetleg parókát
és álszemüveget is adtak a fellépésekhez?
– Nem, komolyan beszélek, ez nem vicc. Van itt még valami
más is. – Majd elmesélte, hogyan végződött az utolsó estéjük, de a
Severinnel történt borzalmakról nem beszélt. Nem kell mindent
egyszerre elmondani, gondolta. – Aztán karamboloztunk.
Nekirohant egy fának. – És a haját félrehúzva megmutatta
Domnak a sérülését. – Utána kerültem vissza Egyiptomba.
– Te jó ég! – halkult el Dom hangja. Kezdett eljutni a tudatához
mindaz, amit hallott. Gyengéden megérintette a lány homlokát, és
végigsimította a heget; ez volt az első alkalom, hogy hozzáért,
amióta találkoztak. – Szegénykém. Mi a fenéért nem szóltál
nekem? Titokban tartottam volna.
– Nem tehettem. Megmondták, hogy egyáltalán ne tartsam a
kapcsolatot férfiakkal, főként akkor ne, ha katona az illető. Ha
esetleg elkaptak volna, nagyon nehéz helyzetbe kerülsz. Téged
védtelek ezzel.
 – Mi történt még? Érzem, hogy valami még volt – nézte Dom
fürkészőn Saba arcát.
– Sok minden, de majd később elmesélem, de történtek jó
dolgok is. Cleeve mondta, hogy Jenke információi sokat segítettek,
bár ennél konkrétabbat nem mondhatott, sőt, már ezt sem
szabadott volna neki.
– A végén még több kitüntetést fogsz kapni, mint én – nevetett
Dom.
– Talán.
– Hihetetlen… – álmélkodott a fiú, miközben átölelte Sábát. –
Teljesen lehetetlen az egész, egyszer csak ott voltál a vonaton…
Voltam a koncerten, nem is tudom, hogy miért, de nem bírtam ki,
hogy ne halljalak, pedig csak magamat kínoztam vele.
Saba érezte, amint Dom ujjai gyengéden letörlik az arcáról
legördülő könnycseppeket.
– De veled mi történt? Nem nézel ki túl jól!
– Lezuhantam, de később majd elmesélem részletesen. Nem
akarok most erről beszélni.
Mivel végre béke és nyugalom volt közöttük, a lány nem is
akarta erőltetni.
– Mind azt hittük, hogy meghaltál. Barney átadott egy levelet
tőled, amit a fiókodban talált. Nem mondta neked?
– Nem találkoztam még vele, kiküldetésen van. Igazából alig
láttam valakit, amióta visszatértem. De jaj, azt soha, senkinek nem
akartam megmutatni… Ostoba levél volt, nagyon dühösen írtam,
és soha nem küldtem volna el.
– De ez is benne volt. – Azzal megmutatta a karkötőjét.
– Hordod?
– Minden percben rajtam volt – mosolygott Saba.
Dom a lány felé hajolt, és megcsókolta. Megérintette az arcát,
végigsimított a haját, majd fogta a kezét, a mosdóhoz húzta a
kisszéket, ráültette, és gyengéden lemosta róla a rohanástól lábára
ragadt koszt.
– Köszönöm, nővérke – nevetett Saba, amint a fiú
beszappanozta a bőrét, és gyengéden végigcsókolta. Mikor
végeztek, felállt, lehúzta róla a ruhát, és bebújtak az ágyba.
Egymást szorosan átölelve feküdtek egymás mellett, és olyan
édesen csókolták egymást, mint még sohasem. Szépen lassan
mindkettőjükből feltört a zokogás.
– Azt hittem, meghaltál – szipogott Saba. – Így nem láttam
már értelmét az életemnek.
És Dom hitt neki, mert már tudta, hogy a lány becsületes, és
őszinte; valahol mélyen, a legrosszabb pillanataiban is tudta ezt.
 Ötvenedik fejezet

Nagyon hamar elszállt a tél, és megérkezett a tavasz, a meleggel

együtt pedig a csodaszép virágok; mályva és pipacs, margaréta és
szellőrózsa. Saba hátrament, és szedett belőlük egy csokorral a
Munthaza parti ház mögött, amit Ozantól kaptak meg
ideiglenesen. A férfi szerint csak egy kis viskó volt, de Sabáékat
lenyűgözte a hosszú veranda, a fehérre meszelt falú szobák és a
hozzátartozó kis kert, ami virágokkal és jázminbokrokkal volt teli.
A ház távol esett a forgalmas helyektől, így meghitt békét árasztott,
ami nagy megváltás volt a sátortáborokban és olcsó fogadókban
eltöltött hosszú hónapok után.
Reggelente Juszuf, Ozan egyik alkalmazottja hozott nekik a
biciklijén friss kenyeret, bort, valamint sajtot vagy halat, ami éppen
akadt aznap. Abban a kicsi fehér és kék konyhában tanult meg
Saba főzni több-kevesebb sikerrel; az első napokban viszont nem
törődtek semmivel, csak feküdtek egymás karjában, és kipihenték
a kimerültségüket. Hosszú, boldog napok voltak ezek, csupa
lustálkodással, szerelmeskedéssel és késő éjszakáig nyúló, a
tengerre néző verandán eltöltött, beszélgetős estékkel.
– Nézd! – mutatott az égre egyik éjjel Saba. – Az ott a Bereniké
Haja csillagkép! – mutatott az égre. – Fogalmam sincs, ki volt
Bereniké, csak a csillagokat ismerem, még apám tanított meg rá
valamikor.
– Bereniké egyiptomi királynő volt – mesélte Dom –, mikor a
király csatába ment, ő felajánlotta hajkoronáját Afrodité
istennőnek, cserébe azért, hogy férjét épségben hazahozza. Levágta
a haját, és az oltárra helyezte, a haj pedig eltűnt. Mindenütt
keresték, de hiába; a templom papjai ekkor felmutattak az égre, és
ott tündökölt az égen.
– Honnan ismered ezt a történetet?
– A repülés miatt sok csillagképet ismerek – mondta, és
bámulta a sok fényév távolságra lévő, világító csillagokat.
Később Dom verseket olvasott neki, az egyik kedvencétől,
Kavafisztól, akiről örömmel fedezte fel, hogy egy ideig szintén a
Rue Lepsiuson lakott.

„Nem találsz majd más tengert, nem találsz más országot.

Ez a város követ csak. Régi utcáit járod
máshol. Aztán megvénülsz az ismert környezetben,
és a házak körötted is azonosak lesznek.
Bárhová mégy, végül csak ideérsz. Ne reménykedj!
Vihet hajó vagy műút: nem visz el innen téged.
Ha a világ egyik kis sarkában megölted
magad, elpusztítottad vele az egész földet."{19}

– Így éreztem magam, mikor elmentél, és nem találtalak –

szólalt meg Dom a felolvasás után. – A legrosszabb érzés volt, amit
valaha átéltem.

Van, hogy az ember úgy boldog, hogy annak tudatában sincs, és

van, hogy úgy, amikor tisztában van azzal, hogy mennyire értékes
és múlandó a pillanat.
Saba ekkor az utóbbit érezte: a hihetetlen idilli tökéletesség
szinte megijesztette; mindene megvolt, amire vágyott, semmi sem
hiányzott, és ez az érzés olyan valószínűtlennek tűnt annyi
szenvedés, magány és bizonytalanság után, hogy szinte
beleremegett. Azt akarta, hogy örökké tartson, de elég felnőtt volt
már ahhoz, hogy tudja, ez nem lehetséges. Dom arra várt, hová
helyezik hamarosan: a Sivatagi Légierő pilótáinak nagy része már
máshol szolgált, egy részük pedig hazament. Akik maradtak,
azokat átküldték Szicíliába, volt, akiket pedig Ázsiába.
Saba szorgalmasan készült a következő, kairói fellépésre, ahol
Ozannak tett ígéretéhez híven újra a még megmaradt, Szuez és
környékén állomásozó néhány egységnek fog énekelni.
A sivatag, az utak és a városok még telis-tele voltak a háború
nyomaival: elhagyott hangárok, töltőállomások, lerobbant dzsipek
maradványait lepte be szép lassan a homok.
Egyik nap Arleta érkezett hozzájuk látogatóba. Levelet hozott,
és két csomag török édességet, amit Saba annyira szeretett, egy
üveg gint meg egy játék tevét, amit egy helyi ajándékboltban talált,
és nem tudott otthagyni, mert a szeme horrorisztikusan villogott,
ha az ember elemet tett bele, és bekapcsolta.
Sabát jobban érdekelte a levél. Mohón felvette, és a címzésen
rögtön felismerte édesanyja kerek, iskolás kézírását. Bement a
szobába, és becsukta maga mögött az ajtót, majd remegő kézzel
nyitotta ki: attól tartott, rossz hírt hoz, esetleg azt, hogy apja
meghalt anélkül, hogy kibékültek volna. Sokszor voltak rémálmai
erről. De szerencsére jó híreket kapott: a húga hazatért a
rokonoktól, élénk és vidám, mint mindig, s a vizsgáit is jól
teljesítette. Tansu, a nagymama is jól van, új barátnője lett, egy
szintén török származású idős hölgy az utcából. Csak az utolsó
bekezdés hozott meglepetést:

„Eszedbe ne jusson, hogy nem jössz haza a Pomeroy Streetre,

mikor visszatérsz Walesbe. Ez mindig a te otthonod is lesz,
függetlenül attól, hogy apád mit mond. Nemrég szállt hajóra újra
a Fyjfesszel, és még a szokott időnél is tovább lesz távol, úgyhogy
rengeteg időnk lesz, amit együtt tölthetünk. Örülök annak, hogy
így döntöttél, és elmentél. Te vagy a felelős a saját életedért, s
magadnak kell irányítanod azt. Nekem is így kellett volna tenni,
és már évekkel ezelőtt el kellett volna hagynom őt – mindig
minden az ő szájíze szerint kellett hogy történjen, és ebből elegem
lett."

Sabát teljes sokként érte a levél. Sok mindent gondolt anyjáról:

a békítő, a hűséges, a dolgos, aki főz, mos és háztartást vezet, aki
lelkesen készíti őt fel a versenyekre, de ezek szerint mégsem ismerte
őt egészen. Esetleg a háború változtatta meg őt ennyire?
Sokat beszélt Arletával azon a hosszú, lusta délelőttön, amit a
parton töltöttek el. Mesélt neki az anyjáról, aki alapesetben nem lép
ki a házból megfelelő smink és frizura nélkül, máskor meg minden
gond nélkül a gyári overalljában és abban a ronda turbánjában
megy be dolgozni a Curran'sbe. Mindig azt mondogatta neki, jobb
bejárni, mint egész nap úgy otthon lenni, hogy tudod, a férjed a
tengeren van, és csak hónapok múlva jön haza.
Beúsztak a tengerbe egy stéghez; Arleta jól bírta a tempót,
hiszen a hónapok óta tartó táncos próbáktól izmosabb volt, mint
valaha. Akár egy szőke Afrodité, úgy emelkedett ki a vízből.
Később elnyúltak a parton, élvezték a napsütést, és tovább
beszélgettek.
– Gondolkodtál már az indiai turnén? – hunyorgott Sabára
félénken.
A lány sóhajtott; a társulatban mindenkinek felajánlották, hogy
továbbszerződtetik őket egy háromhetes indiai turnéra, de még
nem akarta mondani Domnak. Félt, hogy ennek említése
tönkretenné tökéletesen idilli napjaikat.
– Őszintén, még nem döntöttem el, attól is függ, hogy Domot
hova helyezik, meg persze más dolgoktól is.
– Saba – komolyodott el hirtelen Arleta –, mondhatok valamit?
De kérlek, ne értsd félre.
– Persze. – Saba olyan feszültséget érzett, amit nem szeretett
volna.
– Hát, csak az, hogy nem azt mondom, hogy nem látszotok
éppenséggel tökéletesen boldognak együtt. Biztos vagyok benne,
hogy Dom is az. Csak figyelj arra, hogy tarts meg magadból és
magadnak is valamit. Ne adj fel mindent miatta.
– Tudom, Arleta – válaszolta Saba, annak ellenére, hogy
pontosan ezzel küzdött. Ebben a pillanatban pontosan tudta, hogy
mit szeretne: gyerekeket szülni Domnak, főzni rá, és ezt a
csodálatos boldogságot érezni nap nap után.
– Az egyik legjobb dolog abban, hogy a Programirodának
dolgozhatunk, az az, hogy azt csináljuk, amit tanultunk, amiért
megdolgoztunk.
– Tudom – ismételte Saba, mire Arleta felvonta a szemöldökét.
– Mikor azt hitted, meghalt, teljesen feladtad az éneklést, azt
mondtad, soha többé nem fogsz színpadra állni. Én mondom
neked, és ezt fogadd el tőlem, hogy egyik férfi miatt sem éri meg
ilyen döntést hozni.
Arleta hangja mögött érezhető boldogtalanság húzódott meg,
és nem ez volt az első alkalom, hogy Saba ezt érezte, mióta
beszélgettek.
– Ari, ha nem akarsz, ne mondj semmit, de mi történt Barney-
val? Alig mesélsz róla valamit mostanában.
A válasz nem tűnt annyira őszintén könnyednek, mint
amennyire próbálta eljátszani.
– Ja, Barney? – válaszolta egy kis szünet után. – Annak vége,
teljesen, már akartam mondani, de ne aggódj, rendben vagyok.
Visszamegy Angliába, és tudtam, hogy ez lesz. Nem akartam
eddig Dom előtt mondani, nehogy azt gondolja, rosszat gondolok a
barátjáról, kicsit kínos lett volna.
– Akkor tehát nem bánod? – kérdezte óvatosan Saba. Tudta,
Arleta gyűlöli, ha azt érzi, sajnálják.
– Nem, egyáltalán nem – vágta rá határozottan. – Tudtam,
hogy ez lesz, és így is lett. Vége, ennyi a történet, mellesleg tényleg
nem is baj, úgyis haza akartam menni a kisfiámhoz, és legalább
egy-két évre megállapodni. Ó, de azért mennyire hiányozni fog
mindez! Olyan jó volt! – sóhajtott magas hangon.
– Mesélj, mit fogsz leginkább hiányolni? A skorpiókat? A halott
kutyát, ami a színpad alatt volt Szueznél? A homokot a cipődben,
vagy esetleg a Janine-nal közös fürdőszobát?
Arleta felkacagott.
– Nehéz megmondani, talán mindet egyformán.
Egy darabig még csendben napoztak, majd Arleta sóhajtott
egyet.
– Hiányozni fogsz – mondta. Ez volt ő, tisztán és egyszerűen
fogalmazott; nem tett hozzá semmit, nem körített; mindketten
tudták, miről beszél.
– Egy utolsó csobbanás! – kiáltott fel hirtelen Arleta, majd
kacagva felállt, kilépett a stég szélére, körözött egy párat a karjával,
ugrott, és eltűnt a vízben. Hamarosan felbukkant a habokból,
vizes, letapadt szőke hajjal. – Isteni a víz – mondta még a vizet
köpködve. – Így jó igazán úszni. – Azzal egymás mellett lépkedve
elindultak a part felé.

Arleta másnap ment el tőlük, Dom elvitte őt a motorjával az

alexandriai állomásra.
– Ölelj meg, te kis bolondos teremtés – nyújtotta karját Saba
felé, mikor az ajtóban álltak és búcsúzkodtak, beterítve a lányt
Shalimar parfümjének illatával. Aznap még a szokásosnál is
csinosabban volt felöltözve, akár egy filmsztár: divatos
napszemüveget, kendőt és vörös rúzst viselt. Amint felült Dom
mögé a motorra, kilógott csipkés harisnyája; mielőtt eltűntek volna
a kanyarban, még hátrafordult egyszer, és csókot dobott a
barátnőjének.
– Crepi il lupo! – kiáltotta még, azzal eltűntek a kanyaron túl.
Már csak az út pora látszott mögöttük, semmi más, és Saba
azon gondolkodott, vajon viszontlátja-e Arletát valaha. Talán évek
múlva, talán soha, ilyen ez a show-biznisz.
_____

Dom tetőtől talpig porosan ért vissza, éppen ebédidőre. Egyik

kezében egy csomagot, másikban egy borítékot szorongatott. Saba
épp a konyhában tevékenykedett, kenyeret szelt, és azon tűnődött,
hogy vajon hány percig főzze a tojást ahhoz, hogy félkemény
legyen, ahogyan az édesanyja is szokta. Ebben az időben egyik
legfőbb öröme az volt, hogy főzhet Domra; amint szépen díszített
tányérokra szelte a paradicsomokat, sajtot, sárgadinnyeszeleteket
és kenyeret, az ösztönös gondoskodás olyan bizsergetően jó érzése
töltötte el, amit még soha nem érzett korábban.
Hallotta, amint Dom leállítja kint a motort, majd cipők
kopogását a kavicsos úton.
– Sabám – ölelte át a fiú, amint belépett. – Édes, gyönyörű
Sabám. Szomorú vagy?
– Egy kicsit, de örülök annak is, hogy megint kettesben
vagyunk.
Dom Saba derekára csúsztatta a kezét, és mélyet szippantott
hajának illatából.
– Gyere, és igyál velem egyet, van egy meglepetésem. – Azzal
kézen fogta a lányt, és kivezette a verandára. Átnyújtott neki egy
borítékot, és kíváncsian figyelte minden egyes mozdulatát, amint
kinyitja.
Két jegy volt benne. Saba alaposan megnézte, és elakadt a
lélegzete.
– Nílusi hajóút! Ó, Dom! Ez csodálatos! – sikkantott fel, és a
nyakába borult.
– Tökéletes az időpont is – magyarázta Dom izgatottan. –
Kéthetes kimenőt kaptam, és ki tudja, mikor kell elhagynunk utána
Egyiptomot, úgyhogy gondoltam egyet, mire várjak, megveszem
most azonnal! Szép, régimódi gőzhajóval fogunk menni. Most,
hogy vége van itt a háborúnak, újból lehet látogatni a piramisokat!
Na, mit szólsz? Végignézzük együtt a fáraók sírjait, és
meglátogatjuk a Királyok völgyét?
– Várj, Dom, egy pillanat! – nézte meg közelebbről a jegyeket
Saba, még levegőt venni is elfelejtett izgalmában.
– Rendben van az időpont, nem?
– Nincs, Dom – monda Saba mélységesen csalódott hangon –
nem, semmiképpen nem jó nekem. Ez március 23-án indul, azon a
héten, amikor Ozan kairói koncertje lesz.
– A rohadt életbe! – Dom meg sem próbálta leplezni
ingerültségét.
– Nem emlékszel rá, hogy még mondtam is neked? És lennél
olyan szíves nem káromkodni mellettem? – mondta dühösen a
lány, annak ellenére, hogy máskor nem zavarta.
– Ez ezek szerint már mindig így lesz? – kérdezte Dom olyan
éllel a hangjában, amit Saba ezelőtt soha nem érzett nála.
– Talán – válaszolta, miközben azon dühöngött magában,
hogy a fiú miért felejtette el a dátumot. – Tudod, hogy fontos
nekem. – Azzal lecsapta a poharát, és felállt.
– Francba, Saba, ne nézz rám így!
– Hogyan ne nézzek rád? – csattant fel a lány. – Nem néztem
rád sehogy! – És már olyan hangosan kiabáltak, hogy a közeli
mezőn legelésző szamár ijedten odébbállt.

Dom becsapta maga mögött a bejárati ajtót, és lement a partra.

Leült a homokba, fejét tenyerébe hajtotta, szinte gyerekesen
duzzogott. Akkor ez már mindig így fog menni? Olyan szépen
elképzelte az egészet, amíg hazafelé tartott: Saba és ő a hajón,
minden reggel egymás karjában ébrednek a Níluson ringatózva.
Felfedezik az apró kis falvakat, és megnézik együtt gyerekkori
olvasmányainak izgalmas helyszínét, a Királyok völgyét.
Pár perc heves önsajnálat után felállt, és odasétált a parthoz,
felemelt egy követ, és bevágta a vízbe, olyan erősen, ahogyan csak
tudta. Dühös volt, és össze volt zavarodva attól a felfedezéstől, hogy
a lány másik élete mindig legalább olyan fontos lesz neki, mint ő és
a tervei. Ki nem állhatta ezt az érzést; hál'istennek, hogy még nem
köteleződtek el komolyabban, gondolta. Ha ez így megy, még
mindig van idő kihátrálni…

Saba egy darabig figyelte a verandáról a szerelmét, amint az

egymás után hajítja be a köveket a tengerbe, majd bement a
szobába, és végigdőlt az ágyon.
Dühös könnyeket hullatott, és valami ismeretlen szorongó érzés
lett úrrá rajta. Szereti őt, de tényleg ezt akarja? Könnyeket, sértődést,
békítgetést, kiabálást?
Hason feküdt az ágyon, és párnájába zokogott, mikor Dom
besétált.
– Nem tudom ezt így csinálni – szipogta Domnak –, így nem.
Dom a vállára tette a kezét.
– Tudom. – Azzal lefeküdt mellé, az arcuk összeért. – Saba,
bocsánat. Nem bírnám ki, ha elveszítenélek.
– Már végigmentem ezen az apámmal – válaszolta a lány. –
Bűnösnek érezni magam, lelkiismeret-furdalással énekelni, mintha
szégyellnem kéne magam a munkámért.
– Soha nem akartam, hogy ezt érezd!
Ó, milyen csodálatos érzés volt, ahogy simogatta a haját, és a
megkönnyebbülés, hogy még mindig szereti és elfogadja őt.
Szavak nélkül is megértették már egymás gondolatait.
– Sajnálom, hogy elrontottam a meglepetésedet! – csókolta
meg Dom mellkasát. – Nagyon jó ötlet, és semmire nem vágyom
jobban, minthogy menjünk, de nem hagyhatom cserben őket az
utolsó pillanatban!
Szó nélkül feküdtek egymás mellett, majd Dom gyengéden
kigombolta a lány ruháját. Saba mosolyogva dőlt a karjába, de az
a frusztráló érzés, hogy még mennyit kell összecsiszolódniuk,
befurakodott a gondolataiba. Intő jel volt ez a vita, hogy a
kapcsolatuk nem lesz egyszerű.
Este szokás szerint a verandán vacsoráztak, épp abban az
időpontban, amikor az ég egyik fele már mélykék volt, és jött fel a
hold, másik fele pedig még narancsos-bordós színben úszott,
gyönyörű aranyszínre festve a tenger habjait. Festői kép volt ez,
mégis a délelőtti vita beárnyékolta az együttlétüket. Saba nagyon
közel érezte magát ahhoz, hogy bármelyik percben elsírja magát,
mikor az asztalt terítette maguknak. Beszélgetésükbe furcsa
modorosság férkőzött, ami új volt számukra.
Hosszú csend után Saba szólalt meg.
– Dom, mondd meg őszintén, min jár az eszed? Boldogtalanná
teszlek így?
A fiú előrehajolt, és mindkét kezével megfogta Sabáét.
– A repülésen gondolkoztam – mondta álmosan.
– Hogyhogy? Merre? – nevetett fel hirtelen. – El tőlem, minél
messzebb?
– Nem, nem úgy! Csak azon, hogy mikor repülni tanulsz, a
felszállás egyszerű, ami már nehezebb, az a landolás – emelte fel a
villáját a tányérról –, nem olyan, mint az autó, inkább olyan, mint
egy egykerekű bicikli, nagyon ügyesen kell egyensúlyoznod, és
mikor már fent vagy rajta, meg kell tanulnod, hogyan is szállj le
óvatosan… Saba, én nem akarom ezt elrontani! – tette hozzá
szenvedélyesen.
– Tudom – válaszolta Saba, és nyelt egyet.
Csendben ültek, csak a közelben álldogáló szamár bőgése
hallatszott néha.
Saba mély levegőt vett, és Domhoz fordult.
– Szeretlek, ezt te is tudod, de kérdezhetek valamit?
– Ez nagyon komolyan hangzik – próbált tréfálkozni a fiú.
– Mi történt Jackóval? Azt mondtad, egy napon majd elmeséled
nekem.
Dom meglepettnek tűnt.
– Azt hittem, hogy most magunkról beszélünk.
Saba elhatározta, hogy mindenképpen megpróbálja
őszinteségre bírni Domot, pedig látta már ezt a zárkózott tekintetet.
– Azért kérdezem, mert látom, érzem, hogy benned maradt
valami mély bánat, és ez így nem jó, hogy ennyire magadban
tartod. – Nem tudta folytatni, ezeket a szavakat is nagyon nehezen
mondta ki.
Dom cigarettára gyújtott.
– Mit akarsz, mit mondjak?
– Nem tudom, ami benned van. Valamit.
Dom szívott még párat a cigarettájából, komótosan kifújta a
füstöt, csak azután válaszolt.
 – Tényleg nincs sok, amit elmondhatnék erről. Kivéve azt, hogy
talán én voltam az, aki megölte. – Azzal elfordult Sábától.
– Hogyan?
– Lehet, hogy nem szó szerint, hanem… de talán… Én voltam
az, aki rábeszélte az egészre. Arra, hogy pilóta legyen. Utána
pedig… – pillantott gyorsan a lányra –, aznap, mikor lelőtték,
közel húszan voltunk a csatorna felett, teljes volt a zűrzavar. Úgy
értem, tényleg, bármi megtörténhetett, talán épp én lőttem le.
Barney, aki közel volt hozzám, azt mondta, nem én voltam, de nem
tudom. Bárcsak tudnám. – Ahogyan ott ült, a cigarettafüstbe
burkolózva, mélyeket sóhajtva, Saba arra gondolt, hogy még soha
nem látta őt ennyire gyengének, elveszettnek és sebezhetőnek.
– De nem tudhatod. Bizonyára azért érzed ezt, mert
bűntudatod van amiatt, hogy te beszélted rá őt erre a pályára.
– Igen, ez is egy lehetőség – folytatta egy kis szünet után, már
erőteljesebb hangon. – Az irányítóközpontban azt mondták, hogy
egy Messerschmitt 109-es volt. Az a helyzet, hogy bármilyen
furcsán hat, mikor engem is lelőttek, szinte megkönnyebbülést
éreztem. Olyan volt nekem, mint egy megérdemelt büntetés.
– Nem kellett volna így érezned! Semmi rosszat nem tettél!
– Ugyan már, nézz rám! Remegek, mint egy kislány – kiáltott
fel dühösen Dom. – Nem akarok erről többet beszélni!
– Dom, ne akard magadba fojtani. Mondj el nekem nyugodtan
mindent, ami benned van. – Saba felállt, és gyengéden a férfi nyaka
köré fonta a karját.
Dom háta merev volt, mint egy fatörzs, és ellenállt a
gyengédségnek, de aztán szépen lassan belesimult az ölelésbe.

– Tudod, Saba, nagyon sokat gondoltam rá a sivatagban – mondta

később, mikor már egymás mellett ültek a parton, olyan közel a
vízhez, hogy lábfejüket elérték a hullámok, és boroztak. – Nem
beszéltem erről neked korábban, de elég sok időbe telt, mire
megmenekültem, és rajtad kívül még ő járt állandóan a fejemben.
Micsoda seggfej voltam, hogy azt hittem, meg tudom őt
változtatni, hogy meg akartam változtatni. Azt akartam, hogy
olyan legyen, mint én, hogy azt szeresse, amit én, de amíg fiatal
vagy, nem gondolkodsz sokat a döntéseid következményein…
 – Igen, ez így van – húzta szorosabbra a takarót maguk körül
Saba.
– De egyébként még mindig elég fiatal vagy! – mondta
mindenfajta ugratás nélkül.
Hosszú szünet után Saba szólalt meg.
– Dom, megígérnél nekem ünnepélyesen két dolgot?
– Mit?
– Velünk kapcsolatos: az egyik az, hogy ne érezd mindig úgy,
hogy neked kell az erősebbnek lenni. A másik pedig – folytatta
gyorsan, mintha túl akarna esni rajta – az, hogy köszönöm, hogy
nem kérted meg a kezemet… hogy még nem.
Saba majdnem elnevette magát, Dom pedig különös,
meglepett pillantást vetett rá.
– Milyen furcsa, pedig pont azon gondolkodtam, mikor jöttünk
lefelé a partra, hogy hamarosan térdre ereszkedem előtted.
– Igen, én is ezt szeretném, de még nem most – folytatta
szélesen mosolyogva Saba. – Szabadnak akarom érezni magam,
teljesen önállónak még egy kis ideig. Talán ez az első, hogy ilyet
érzek. – Hirtelen minden kibuggyant belőle, amin délután
gondolkodott. – Dolgozni akarok, és nem akarom bűnösnek érezni
magam miatta. Éveket töltöttem el így az apám mellett, és elegem
lett. De elveszíteni szintén nem szeretnélek. – Saba érezte, hogy
elgondolkodtatja Domot, amit mond. – Házasság… – mondta
végül –, milyen komoly szó. Egy eskü, ami összeköt. Komolyan
beszélek, Dom.
Igazán komolyan beszélek? Hiszen ahogyan kimondta, egyik
fele máris arra vágyott, hogy a fiú karjába vesse magát, és teljesen
megfeledkezzen magáról, hogy örökké csak csókolja és ölelje. De
komolyan gondolta azokat a dolgokat is, amelyeket az előbb
elmondott Domnak. Ez egy újfajta gondolkodásmód volt, amihez
hozzá kellett még szoknia, és egyelőre nem tudta, hogy ez
mennyire fog könnyen vagy nehezen menni neki.
A tenger egészen fekete volt, a vékony csíkban futó ezüstcsíkot
kivéve, ami a közeli stéget is megvilágította.
– Szerintem már eleget beszélgettünk mára, menjünk, ússzunk
egyet – szólalt meg Dom.
– Megőrültél? – kérdezett vissza Saba, de hatalmas
megkönnyebbülést érzett, hogy ismét mosolyogni látja őt. – Meg
fogunk fagyni!
– Britek vagyunk – húzta fel Sabát a homokból Dom. – Hozzá
vagyunk szokva, szóval kapd le a ruháidat, asszony, és irány a víz!
Levetkőztek, majd Dom a vállára kapta a sikongató Sabát, és
beszaladt vele a habokba, aztán bedobta őt a vízbe. Fröcskölve
ugráltak a tengerben, ami nem is volt olyan hideg, mint ahogyan
tartottak tőle, és Saba amúgy sem bánta, hogy Dom becipelte őt,
mert szerette maga körül érezni a férfi karját, olyan
megnyugtatóan erős volt.
Egymás mellett haladva úsztak a tintafekete vízben, melyet
csak a hold vékony sugara világított meg, a víz felszínén ezernyi
csillogó pontban visszatükröződve. Távol a horizonton egy kis
vitorlás lebegett a messzeségben. Domnak, aki jó úszó volt, le
kellett lassítania, hogy bevárja a lányt. Saba az Északi-tengerre
gondolt, és arra, hogy milyen hideg lehet ilyenkor; eszébe jutott az
apja, aki valamerre arra hajózhat most.
Semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt, gondolta; amikor
visszatérnek Angliába, az olyan lesz, mint amikor az ember kilép
az ismeretlenbe. Új életet fognak kezdeni.

– Szeretnék még egyszer nekiugrani annak a lánykérésnek. Tegnap

félbe lettem szakítva – mondta Dom, és mindketten nevetésben
törtek ki. Megint fent ültek a stégen, és a lábukat a vízbe lógatták.
– Ha nem teszem meg most, egész hátralévő életemben bánni
fogom. Úgyhogy íme! – A férfi arcát szépen megvilágította a
gyöngyházszínű hold, gyönyörű volt, arcán a sebei alig látszottak,
csak ha nagyon közelről nézte az ember. – A sivatagban, mikor élet
és halál között feküdtem, nagyon őszinte pillanataim voltak, tisztán
láttam mindent. Láttalak téged, ahogyan álmaimban elképzeltelek,
és láttalak valóságosan. És a valóságba beletartoztak a hangos
veszekedések, tányércsapkodások is, de kit érdekel! Legalább
olyasvalakivel leszek együtt, akit imádok, csodálok, és aki szépen
tud nekem énekelni a fürdőkádban.
– Ó, istenem – kapta Saba a szája elé a kezét. – Ne is folytasd,
olyan sokat kiabáltam veled az elmúlt időszakban, biztosan ezt
akarod? Nem félsz?
– Igen, kiabáltál, és nem kellett volna – ölelte át Saba vállát
Dom, s magához húzta –, és én egy nagyon boldog papucsférj
leszek – viccelődött.
– Gyere, ússzunk – mondta Saba. Túl sok volt ez hirtelen, túl
csodálatos és zavarbaejtő.
– Várj, még nem fejeztem be. Nem ígérem, hogy mindenhez
értek, nem ígérek mézesmázos idilli környezetet, de azt igen, hogy
babákat szeretnék, és esetleg egy repülőgépet magamnak. Tőled
pedig azt, hogy énekelj! Ez tényleg olyan ijesztő?
– Talán! – válaszolta Saba, és szenvedélyesen megcsókolta
Domot.
– De azért hihetetlenül tetszik az ötlet!
A víz hideg volt, mikor beugrottak, szinte elállt a lélegzetük
tőle, de mikor elkezdtek úszni, kellemesen felmelegedtek.
Hangosan, teli torokból énekelték egymásnak az Ó, hullámok hátán
utazom én című dalt.
Mikor kiértek egy homokbuckára, megpihentek, és elkezdték
tervezgetni a nílusi útjuk új időpontját. Dom elmesélte Sabának
Tutanhamon sírjának felfedezését.
Mikor Howard Carter a sírkamrába belépett, fáklyával a
kezében, a többiek kint várakoztak. Évek óta tartó frusztráló
eseménytelenség után már nem is számított eredményre, és a
többiek is lemondtak róla, erre belép, és meglátja, ami odabent van:
hihetetlen mennyiségű kincs, furcsa ősi állatszobrok és arany
mindenhol.
A kísérete odakint várt türelmetlenül. Nem tudtak már tovább
várni, és egyikük bekiáltott neki: „Lát valamit?" És jött az
érzelmektől elfúló válasz: „Igen, csodálatos dolgokat!"
Igen, csodálatos dolgokat, ízlelgette a szavakat magában Saba,
amint egymás mellett úszva folytatták útjukat a part felé.
Csodálatos élet vár rájuk; életben vannak, egészségesek és fiatalok,
ragyogó közös jövő vár rájuk, amit bár még nem teljesen
kimondva, de egymásnak ígértek.
Saba látta, amint a felkelő nap sugarai megcsillannak a ház
ablakán, érezte, amint melegszik a hűvös hajnali levegő. A vízben
egy láthatatlan, langyos örvény simogatta végig bőrét.
Minden úgy tökéletes, ahogy van.
{1}
Be nde s Rita fordítása.
{2}
A ne gyve ne s é ve kbe n az angol kormány a „Dig for Victory” kampány
ke re té be n arra ösztönözte a lakosságot, hogy minde n e lé rhe tő földte rüle te t
használjanak fe l zöldsé ge k te rme szté sé re . Ez magába foglalta a parkokat, a
golfklubokat, mé g a házte tőke t is. Több mint hárommillió brit állampolgár ve tt
ré szt e bbe n a programban.
{3}
Gwe ndole n Mary John (1876-1939) híre s angol fe stőnő. Az idé ze t tőle származik.
{4}
Né me t származású zongoraművé sz (1895-1956).
{5}
Apa. (török)
{6}
Richard Brinsle y She ridan (1751-18169 ír drámaíró é s politikus
{7}
Ele anor Gwyn – isme rte bb ne vé n: Ne ll Gwyn II. Károly angol király öntörvé nyű
sze re tője .
{8}
Egyiptomi pé nzne m.
{9}
A Brit Királyi Lé gie rő le gnagyobb kiké pzőközpontja.
{10}
Vas István fordítása.
{11}
Híre s Billie Holiday-szám 1939-ből.
{12}
Múlt. (török)
{13}
Szamár. (angol)
{14}
II. világháborús ame rikai gyártmányú bombázó re pülőgé p e lne ve zé se
(hivatalos ne ve : P-40 Warhawk).
{15}
Atyaé g! (né me t)
{16}
Ame rikai színé sznő.
{17}
Ké szíthe tné k e gy fotót a hölggye l?
{18}
Szabad e gy táncra?
{19}
Faludy György fordítása.