Arthur Phi l l i ps : Pra gue

© 2002 by Arthur Phi l l i ps

Hunga ri a n tra ns l a ti on: M. Na gy Mi kl ós , 2003
ISBN 963 07 73694

Arthur Phillips
Prága
A Prága irodalmi mû. A nevek, alakok, helyek és események a
szerzõ képzeletének szüleményei, vagy irodalmi fikcióba ágyazódnak
bele. Minden hasonlóság tényleges eseményekhez vagy személyekhez,
legyenek akár élõk, akár halottak, teljességgel véletlenszerû.

Jannak, természetesen

A háborúknak és hõskölteményeknek elmúlt az ideje… egy hasznos

korszak virrad fel, meglátjátok, pénz és forgalom, szellem, kereskedés
és jólét kerül sorra… hogy örökre biztosítva legyen a béke és a jólét.
Egészen üdítõ gondolat, egy szavam sincs ellene.
THOMAS MANN: Lotte Weimarban
Lányi Viktor fordítása
 1. ELSŐ BENYOMÁSOK

I
Az őszinteség nevű játék becsapósan egyszerű szabályai, ahogy
1990 májusában, egy késő délután játsszák a Gerbeaud kávéház
teraszán, Budapesten, Magyarország fővárosában.
1. A játékosok (ez esetben öten) elhelyezkednek egy kis
kávéházi asztal körül, és türelmetlenül várják a rendelésüket,
melyet hanyagul vett fel egy vicces csizmát viselő, mogorva és
szórakozott pincérnő: a babaházi csészécskékben felszolgált
presszókávét, az áttetsző karamella szecessziós örvényeivel díszített
torta vastag tömbjeit, a pirosas-narancssárgás porral, a nemzeti
fűszerrel megszórt fukar szendvicseket, az üveggyűszűnyi édes,
keserű vagy füstízű likőröket, a palackos ásványvizet, mely
állítólag a magas Kárpátokban becserkészett és elfogott szűz
forrásokból származik.
2. A játékosok egymás után őszintének látszó kijelentéseket
tesznek, egyet-egyet minden fordulóban. A „verifikálható”
tényszerű kijelentések nem megengedettek. A játék négyfordulós, s
így ez esetben összesen húsz őszintének látszó kijelentésből áll. Az
ellenfelek kósza, csapongó csevejjel történő megzavarása
engedélyezett és dicséretes.
3. A négy kijelentésből, melyet egy-egy játékos tesz az egész
játék folyamán, csak egy lehet valóban „igaz” vagy „őszinte”. A
többi három „hazugság”. A játékosok minden módon leplezik igaz
kijelentéseiket, nagy becsük van a színészi képességeknek: a zavar,
a szégyen, a harag, a megdöbbenés és a fájdalom hiteles
megjátszásának.
4. A játékosok megpróbálják kitalálni, hogy ellenfeleik melyik
kijelentése volt igaz. Az „A” játékos megmondja, hogy szerinte a
„B", „C", „D” és „E” játékosok melyik kijelentése volt igaz. Aztán a
„B” játékos teszi ugyanezt az „A", „C", „D” és „E” játékosokkal
kapcsolatban és így tovább. Egy morzsás szalvétára valaki
táblázatot rajzol egy monogramos (CMG) töltőtollal.
5. A játékosok színt vallanak. Egy-egy pont jár a bármelyik
játékos által igaznak elfogadott hazugságokért, és egy-egy pont
minden helyesen azonosított igaz állításért. A mai, ötfős játékban
nyolc a maximálisan megszerezhető pontok száma: négy, ha
sikerül mind a négy szegény balekot becsapni, és újabb négy, ha az
ember a veséjükbe lát, és lazán leleplezi átlátszó próbálkozásaikat.

II
Az őszinteségjáték – mely kedvelt időtöltés azoknak a fiatal
külföldieknek bizonyos köreiben, akik Budapesten élnek
közvetlenül a kommunizmus 1989-90-es sziszegő, csapkodó
kipukkanása után – történetesen azon öt játékos egyikének a
csodált találmánya, akik ezt a meccset vívják épp ezen a májusi
délutánon. Charles Gábor a vele egykorúak társaságában mindig
házigazdának tűnik, és ezen a napfényes kávéházi teraszon, a
csöpp asztal mellett magabiztos komolysággal uralja a terepet. Egy
1920-as évekbeli dandyről készült art deco festményre hasonlít:
hosszú ujjak, kimért mozdulatok, fekete haj sima, csillogó síkjai,
merészen diákos nyakkendő, ropogósan élesre vasalt nadrág
kedvenc sávolyszövetéből, mókásan hegyes orr, félszeg félmosoly,
expresszíven felvont fél szemöldök. A teraszt övező, a turisták, az itt
élő külföldiek és szórványos magyarok feje fölött bólogató,
összegabalyodó, zöld fák alatt ül további négy nyugati fiatallal:
egy valószerűtlen csoport, mely az elmúlt hetekben partik, családi
ismeretségek és a barátom-barátjának-a-barátja-szerű véletlenek
révén verődött össze, illetve (egy esetben – még épp csak
megtörtént a bemutatkozás) színtiszta s hovatovább tűrhetetlen
tolakodás által – öt ember, akiknek a normális életükben odahaza a
legcsekélyebb hiányérzetük sem volna, ha sohasem ismerik meg
egymást.
Öt ifjú, külföldre szakadt Amerika-fia görnyed egy fejlődésben
visszamaradt kávéházi asztal körül: a totális jelentéktelenség
pillanata, melybe a klisé erőteljes fuvallata vegyül.
Hacsak nem te voltál az egyikük. Akkor ez a jelentés nélküli,
karikaturisztikus jelenet (akkor vagy később) valamiképpen egy
egész korszak és egyúttal a saját fiatalságod summázatának
tűnhet, életed kétségkívül meghatározó délutánjának (bár ezt
aligha mondhatod ki hangosan, ha nem akarsz viccet csinálni
belőle). Valahogy ez az egyetlen őszinteségjáték események sokkal
hosszabb sorozatának emlékpárlatává válik. Makacsul fel-
felbukkan emlékezeted felszínén – az a délután, amikor szerelmes
lettél egy emberbe vagy egy helybe vagy egy hangulatba, amikor
annyira élvezted, hogy mindenkit be tudsz csapni, amikor
felfedeztél valami nagy igazságot a világról, amikor (mint egy
kacsafiókának, amelyik először pillantja meg hápogó mamája
ringó hátsó felét) kitörölhetetlen bélyeg égett a szívedbe, amely
természetesen véges tér, és korlátozott hely áll rendelkezésre
különféle dolgok beégetéséhez.
A jelentéktelensége ellenére létezett tehát ez a pillanat,
pontosabban ez az egy vagy két óra, ez az estébe olvadó tavaszi
délután egy kávéházi teraszon egy közép-európai főváros
posztkommunista korszakának első heteiben. A likőröspoharak. A
fény gyémántfoltjai az ovális, levél alakú árnyékok között – mint
optikai illúziók. A rácsos, ívelt öntöttvas kerítés, mely elválasztja a
kávéházi teraszt az ölelő tértől. A kényelmetlen szék. Egy napon
majd ez is valakinek a homályba merülő, kegyetlenül
visszahozhatatlan aranykorát fogja jelenteni.
Charles Gábortól jobbra Mark Payton ül, aki majd úgy fog erre
a pillanatra gondolni, mint életének egyik ragyogó, páratlan
diadalára. A visszatekintés letisztogat a bizonytalan, komplikált
délutánról minden kiálló élt, hogy Mark végül már képes lesz
szinte a kristályos közepéig belelátni, a jövendőbeli események
derengő maghüvelyéig, önmagának olyan fiatal és boldog férfiként
való (roppant valószerűtlen) fénytöréséig, aki a szerelmet szimatolja
a jöttén örvendező tavaszi levegőben.
Békében ül – jóllehet mostanában egyre nehezebben tudja elérni
ezt az állapotot. Amikor ők öten találkoztak a Gerbeaud-ban ma
délután, mielőtt Charles kihúzta a széket Emily Olivernek, Mark
már diszkréten lefoglalta magának a stipi-stopi székét, ahogy
mindig teszi azon a fél tucat helyen, melyet megkedvelt a
Budapesten töltött két hónapja alatt. Tudja, hogy a kilátása és vele
együtt a délutánja, sőt talán néhány napja is elromlana, ha titkos
kívánságait meghiúsítanák, s akár csak negyvenöt fokkal arrább
kellene ülnie.
Mikor biztonságosan ül, balra fordíthatja fejét, s láthatja a
Gerbeaud kávéházat, az antik enteriőrt, magát a múltat:
süteményes hűtőket, a tükrös és sötét faborításos falakat, a piros
bársony üléspárnákat az aranyszínűre festett székeken.
Napvilágnál látható, hogy az üléspárnák kopottak, s a festék
hámlik, de Mark Payton nem bánja. Egy kárpitosmester elcsenne
innen valamit a keze munkájáért cserébe. A lebegő romlás és a
megfakult dicsőség megnyugtatja Markot – bizonyít valamit.
Budapest nagy része – miután nem festették, nem tisztogatták,
nem újították fel a kommunista uralom negyvenöt éve alatt, amely
rögtön egy brutális háborút követett – hasonló örömökkel szolgál.
Egyelőre.
Ha egyenesen előrenéz, a barátain túl, Mark újvilági szemét a
tizenkilencedik század pompázatos, szándékoltan lenyűgöző
építészete gyönyörködteti (bár rég elvesztette nyűgözőerejét a
hazai közönség szemében). Mark éveken át vágyott rá, hogy ilyen
építészetet láthasson, hogy beszívhassa, megemészthesse
valamiképpen. Sajnos, nem tudja elfelejteni, hogy balra, a
Harmincad utcába odasuvasztanak majd egy Kempinski szállót,
hogy ráerőltesse üveg-acél multinacionális modernitását a
szomszédos Deák tér különös, elhanyagolt aszimmetriájára. De
onnan, ahol ül, legalább nem látja a hely visszataszító narancsbőrét
és hegeit.
A csöppnyi (a térképen alig jelezhető) Harmincad utcától
közvetlenül jobbra áll egy irodaház a Mark szívének oly kedves,
tipikus tizenkilencedik századi Haussmann-stílusban, az a fajta
hatalmas, manzárdtetős gyönyörűség, amilyennel tele van hintve
Pest és Párizs, Madrid és Milánó. Az, hogy a földszinti homlokzati
teret egy ötödrangú légitársaság poros és csak szórványosan nyitva
tartó irodája foglalja el, nem sérti Mark esztétikai érzékét, mert az
iroda berendezése – melyet tisztán lát a székéről – oly abszurdan
hatvanas évekbeli keletiblokk-stílusú, oly akaratlanul, ám
keserédesen mulatságos, hogy valami egészen sajátos aranykort
idéz fel: az elvágólagos öltönyt viselő apparatcsikok és amerikai elit
egyetemeken végzett kerek fémszemüveges, fekete-fehér
diplomaták, kerek sityakos stewardessek, bolgár bérgyilkosok és
oxbridge-i árulók napszítta korát, meg ezét a mókásan idegen és
jelentéktelen légitársaságét, amely sokkal inkább az ideológiai
kompatibilitásnak, mintsem szabadpiaci tőkeerejének
köszönhetően szerezhetett ilyen príma ingatlant.
Ez az irodaház uralja a Budapest turisztikai központjának
számító – bár földrajzilag nem egész középen lévő – Vörösmarty
tér keleti oldalának nagy részét, a Gerbeaud pedig az egész északi
oldalát: rajzolók és festőállványok vannak szétszórva egy ülő alak,
egy Vörösmarty nevű költő tornyosuló bronzszobra körül – Mark
elhatározta, hogy tanulmányozni fogja, ha talál fordításokat. És a
tér déli oldala: tizenkilencedik századi épületek válnak szét, föltárva
a Váci utcát, egy sétáló-bevásárló utcát, melynek a további része
aztán elszökik a tekintet elől. Torkából egy andesi zenekar
anakronisztikus hangjai hallatszanak: a bolíviai felföldek sípos-
dübögős szerelmes dalai. A zenészek dicséretes szolgálatot tesznek
Marknak: a lüktető, andesi takaróba burkolózó romantikusok
eltakarják a magyarok háztömbnyi sorának rút látványát, akik
közül jó páran az ünneplő ruhájukat vették fel az alkalomra – alig
várják, hogy kipróbálhassák Magyarország első McDonald'sát.
A csoport többi tagja természetesen nem menekül meg a tér
nyugati oldalának látványától, melytől Mark megóvta magát. De
még így is, hogy háttal van neki, érzi, ahogy az az épület vicsorog
rá, az 1970-es években épült (újnak öreg, ahhoz meg fiatal, hogy az
antikvitás esztétikai privilégiumaira tarthatna igényt), s
homlokzatának betontömbjei és agresszív élei fájdalmasan
láthatóak a Gerbeaud-ból, hacsak kellő elővigyázatossággal nem a
legnyugatibb széket foglalja le az ember a szelíd, zöld ágak alatt, a
kecses vaskorlát mellett, ahonnét belátni a kávéház sötét
enteriőrjébe, a villódzó múltba.
Mark Payton, akinek éppoly gyorsan fogyatkozik vörös haja,
amilyen gyorsan rakódnak rá a kilók, és táskás, megereszkedett
arca mindig enyhén kimerültnek tűnik, még akkor is, amikor
hiperaktívan csapongva cseveg történelmi és kulturális témákról,
Mark Payton tehát Kanadából jött, ahol (leszámítva néhány
félfrancia enklávét) nem találni efféle látványt. Épp kibukkant
majdnem huszonkét évnyi tanulásból. Miután pár hónapja
doktorált kultúrtörténetből, immár három hete jól eltervezett
tizenegy hónapos európai körútján van, kutatásokat végez a
könyvhöz, amely tervei szerint doktori disszertációjának
népszerűsített kibővítése lesz: a nosztalgia története.
Emily Oliver ül mellette, aki nebraskai, bár első, nagyrészt
elfeledett öt évét Washingtonban töltötte. Ő is nemrég érkezett,
márciusban, mint az Egyesült Államok nagykövetének új,
különleges munkatársa – az állást részben a saját érdemei alapján,
részben fura családi kapcsolatok révén szerezte. Válaszolva az
asztaltársaság legfrissebben érkezett tagjának észrevehetően élénk
kérdezősködésére, épp most jellemezte a munkáját „rendesnek",
hozzátéve, hogy „egy kicsit, tudjátok, olyan szolgai, de ezt nehogy
panaszkodásnak vegyétek", mivelhogy a panaszkodás olyan bűn,
melyet megözvegyült apja csiklandozással büntetett (Emily hétéves
koráig), magvas mondásokkal (héttől tizenkét éves koráig), azt
követően pedig az általa – Vietnamban, vagy egy helyi
cséplőgépbalesetben, vagy az anyja utolsó heteiben – látott igazi
szenvedések nyers leírásaival. Úgyhogy panaszkodás nuku.
Emily nagyon amerikainak néz ki; még az amerikaiak is ezt
mondják. („Olyan szaga van, mint egy cső kukoricának", mondja
majd Charles Gábor megborzongva, amikor még ezen az estén
diszkréten érdeklődnek nála Emily elérhetősége felől.) Világosbarna
haját lófarokban hordja, teljességgel előtárva azt, amit a nebraskai
társaság udvariasan szögletes állnak nevezett, ám valójában sokkal
közelebb áll egy széles, egyenlő szárú háromszöghöz, mely a
földdel párhuzamosan lóg, a fülénél felfüggesztve. Impozánsnak
impozáns, mindenesetre mindig kacagva ellenállt jó szándékú
szobatársainak és hajszobrászainak, akik mindenféle módszereket
kitaláltak, hogy „lágyítsák” a vonásait vagy „a szemére helyezzék
át a hangsúlyt”.
Megtestesíti és nyilvánosan magasztalja az egyenességet, s e
tulajdonságát történelem gyepálta magyar ismerősei egyszerre
találják bájosnak és kicsit megmagyarázhatatlannak – mintha azt
hinné, hogy lapos a föld. A nagykövetségi fejesek és a
diplomatafeleségek szeretik megemlítem, hogy remekül tud
másokat meghallgatni, hogy a bizonyosság és szilárdság aurája
veszi körül, hogy hasonlít az ő egykori, fiatalabb énjükre, és Emily
e vélemények egyikével sem tud vitába szállni, bár nem bánná, ha
kicsit kevésbé gyakran kellene hallania az utolsó megállapítást. A
szobatársai kivétel nélkül kijelentik, hogy ő a legédesebb,
legmegbízhatóbb nő a világon, és egyáltalán nem az az unalmas
lány, amilyennek az első benyomások alapján gondolná az ember.
Itt, a Gerbeaud-ban, ezen a délutánon, mint majdnem minden
nap, khaki nadrágot, fehér oxford blúzt és kék blézert visel – az
amerikai nagykövetség nem diplomáciai alkalmazásban lévő
fiataljainak szokásos öltözéke ez, s ugyanakkor a világ
gyakornokainak és elsőéves asszisztenseinek eltéveszthetetlen törzsi
viselete. Emily minden derűje ellenére közéjük is tartozik, azok
közé, akiknek maholnap csalódniuk kell a csillogó megnevezés
mögé rejtett unalmas állásukban, és hamarosan visszaszöknek egy
másik, piacképesebb diploma meleg ölelésébe, és egy olyan életbe,
ahol több idejük lesz gondolkodni.
Tőle jobbra egy fiatalember ül, aki az előbb negyedkomolyan
kijelentette, hogy csak akkor megy vissza az iskolába, „amikor
bevezetik, hogy diplomát lehet szerezni a mának élésből”. Scott
Price kijelentése a segíts-magadon könyvek fogyasztására vall,
valamint a keleti filozófiákkal való kurta, de szenvedélyes szerelmi
ügyeire és a különböző – tudományosan el- és el nem fogadott –
pszichoterápiákba való be- és kigázolások ciklikus gyakorlatára.
Scott többször, egyre erőszakosabban ismételt kérése azonban –
miszerint Charles kérdezze meg a tünékeny pincérnőtől, hogy a
kárpáti ásványvíz tartalmaz-e nátriumot –, illetve nyilvánvaló
ingerültsége, amiért Charles ezt nem hajlandó megtenni, sőt akár
csak komolyan venni a kérését, meghazudtolja Scottnak azt a
nemrégiben, nyilvánosság előtt tett kijelentését, hogy „sikerült új,
az eddiginél jobb viszonyt kialakítania a személyiségében rejlő
haraggal”.
Hét hónappal ezelőtt Scott egy böhöm színpadi hangfal
közelében támolygott egy seattle-i éjszakai klubban, amikor régóta
esedékes és mézédes megvilágosodás áradata öntötte el. „Nézz
rám, én fölötte állok az egésznek", egy dal – annak az időszaknak
az elejéről, amikor Seattle uralta az amerikai popzenét – dübörgött
át fölötte és rajta, és bár tudta, hogy a szám címe ironikusan
értendő, úgy döntött, hogy ő mégsem úgy érti: ettől a pillanattól
fogva nincs több marakodás, kilép a mostanában elkezdett újabb
maszatolós kapcsolatából, a soros lehangoló munkából, és, ami a
legfontosabb, többé nem érhetik el a családja távolsági korlátozásai,
verbális hidegzuhanyai és kegyetlenségei. Tudta, hogy másnap
nem fog visszamenni ahhoz az atlétikus kis nőhöz, aki irányította
hat héten át tartó, meghiúsult próbálkozását, hogy csipesszel
kipiszkáljon és elégessen minden olyan elfojtott emléket a szüleiről,
amelyben azok még annál is borzalmasabb dolgokat műveltek,
mint amikre gond nélkül vissza tudott emlékezni. Ott állt a hangfal
és a tömeg között, és a dübörgés lehántotta róla a sokévnyi
haragot, amire, tudta, soha többé nem lesz szüksége.
Egy hétre rá elhagyta Amerikát, anélkül hogy értesítette volna a
családját Los Angelesben, pontot téve annak a két évnek a végére,
amikor már amúgy is elvékonyodott a kapcsolata a szüleivel és a
testvérével. Budapesten bukkant felszínre, szabadon lélegezve. Itt
az egyetemi diplomája révén programvezető-helyettes lett az
Idegen Nyelvek Intézetében, egy magánkézben lévő
iskolahálózatban, amely először Prágában jött létre, aztán
Budapesten, Varsóban, Szófiában, további tervekkel Bukarestet,
Moszkvát és Tiranát illetően, s amely az angol nyelvvel, ezzel a
roppant értékes árucikkel házalt. Nem csak abban az iskolában
vagy ennél az asztalnál feltűnő Scott hamuszőke haja,
majdhogynem skandináv vonásai, inas izmossága (trikót visel) és
hamisítatlan kaliforniai fittsége. Budapest bármely szegletén szó
szerint egzotikus hatást kelt, lerí róla, hogy külföldi, még mielőtt
magabiztosan és rosszul ejtené ki kevés magyar szavainak
valamelyikét, vagy lassú, tanáros angolsággal elkezdené nyaggatni
az alulfizetett pincéreket az állami tulajdonban lévő éttermekben,
amelyek nem változtattak disznóhús uralta kínálatukon Sztálin
születése óta, hogy készítsenek neki valami vegetáriánusat. Végül is
nem különbözik ez annyira Los Angeles-i gyerekkorától, viccel
Scott, amit három külföldi társaságában töltött, akik a szüleinek és
az öccsének mondták magukat. (Scott ilyenkor elfelejti
megemlíteni, hogy akkor egy irtóztatóan – képregénybe illően –
kövér szőke zsidó volt egy hagyományosabb – alacsony, vékony,
göndör hajú, kreolos bőrű – egyedekből álló családban.)
Négy Magyarországon töltött hónap után Scott beletámolygott
a szentimentális gyengeség egy újabb menetrendszerű és valahogy
mégis mindig meglepő pillanatába. Egyik nap, késő este, aggódva,
hogy az anyja esetleg még jobban szenved a lelkifurdalástól, mint
amennyire azt ő szeretné, küldött Kaliforniába egy képeslapot,
amely a budai Várhegyet ábrázolta, és azt írta rá: „Itt vagyok egy
időre. Tanítok. Remélem, mindannyian jól vagytok. S.” Meg is bánta
abban a minutumban, hogy a képeslap becsusszant a kis piros
postaládába, de azzal vigasztalta magát, hogy nem adta meg a
címét, és bizonyára még ők is képesek lesznek olvasni a sorok
között. Gondosan felépített világa még biztonságban volt.
Csakhogy most, két hónappal később Scott jobbján a mai játék
ötödik versenyzőjeként Scott frissen érkezett és aránytalanul utált
öccse, John ül.

III
ELSŐ KÖR
– Nos, akkor lássuk, hogy miből élünk – mondta az
őszinteségjáték feltalálója és vitathatatlan nagymestere. John Price
nézte, ahogy Charles a szék háttámlája mögé nyújtja a kezét,
összefűzi az ujjait, és kicsit hátradől, hogy a lemenő nap sugarai
jobban érjék az arcát. A játék szimbolikus kezdete, gondolta John,
mintha Gábor – őszintesége jeleként – kitárná magát a fénynek.
Csakhogy ez egy szimbolikusnak szánt mozdulat volt. John látni
vélte Charles arcán, mennyire tetszik neki a gondolat, hogy
ellenfelei/barátai észreveszik a szimbolizmust, de elég okosak
hozzá, hogy el is utasítsák, mert nem egyszerűen puszta
szimbólum, hanem ráadásul pontatlan is, egy néma trükk, hiszen
Charles nem hihette, hogy arcának a nap felé fordításával képes
volna kifejezni bármilyen tényleges őszinteséget. És, spekulált
tovább John, ez talán egy kis bók is, hiszen Charles elég okosnak
tekinti ellenfeleit ahhoz, hogy azok ne vegyék készpénznek a
gesztust, hanem tudják, hogy a szándékoltan szimbolikus
önkitárulkozás aktusa azt volt hivatott jelezni, hogy nem tárulkozik
ki. Különben meg lehet, hogy egyszerűen csak nyújtózkodott.
Charles irányt váltott, a zsúfolt asztalra hajolt, rákönyökölt a
márványlapra. Oldalvást Markra nézett, és barna szemét ködös
melegség lepte el. – Hogy egészen őszinte legyek, Mark – mondta
Charles –, néha irigylem benned azt a szenvedélyt, mellyel a
tudományos kutatásodat végzed. – Tekintete pár másodpercig még
megpihent Paytonon: harcolt benne a vágy, hogy többet mondjon,
és a megbánás, hogy ennyit is mondott. Vágyteli félmosoly
kanyarította fel elegáns szájának fél oldalát. Szemöldöke egyetlen
gondosan kiszámított foknyit följebb kúszott szénfekete hajának
hófehér választéka felé. – Te jössz, Mark.
John még csak két napja volt Budapesten, a bátyjánál aludt a
padlón, és egymagában kószált a városban egy új, de máris elavult
térképpel, s olykor kelletlenül be lett mutatva Scott barátainak. Épp
csak összeismerkedett ezzel a csoporttal, de még ő is gyanította,
hogy Charles nem irigyli Mark kutatását. Lényegében épp az
előbb mondta a kanadainak, hogy totálisan hidegen hagyja a
munkája, épp az imént engedte meg magának, hogy kimondja
azt, ami nyilvánvaló: egy vállalkozó kapitalista számára Mark
tudós és egyben érzelgős múltmániája egyszerűen nevetséges. És
Mark még nevetett is ezen.
Mark figyelmét elvonta egy közelben elhaladó pincérnő. – Te
jössz – szólt rá Scott. – Az óramutató járásával ellenkezően
haladunk. – Mire Mark kis gesztussal jelezte, hogy akarata ellenére
rángatták vissza figyelmét a játékra: az őszinteség csapdajele, egy
kis trükk, mely John számára igencsak amatőrnek tűnt a maestro
megnyitásához képest.
– Tudod – mondta Mark dallamosan, kanadai akcentussal,
meglepődve, hogy hallja önmagát ilyen vallomást tenni –,
valójában kezdek megbarátkozni azzal a csizmával. – A térdig érő,
orrban nyitott, végigfűzős fehér műanyag diszkócsizmáról beszélt,
ami valamennyi Gerbeaud-pincérnő lábát ékesítette, tizennyolctól
hatvanöt éves korig, akik amellett még sárga miniszoknyára és
fehér csipkés kötényre voltak kárhoztatva. Mind az öt nyugati
fiatal meg volt döbbenve, hogy a posztkommunizmusba néhány
hónapja belegázolt emberek miért nem vetik le kötelező
diszkócsizmájukat ugyanazzal a felszabadító hévvel, amivel
zsarnoki kormányukat elzavarták. Mindenesetre még a játék
legzöldfülűbb újonca is rájött volna, hogy egy olyan ember, aki a
nosztalgia népszerű történetét akarja megírni, és aki az élete során
töméntelen épp ilyen csizmát viselő hajrálányt és otromba ízlésű
kanadait látott, aligha kezd „megbarátkozni” a látvánnyal az adott
kontextusban.
És lám csak, Emily Oliver mégis előre-hátra ingatja a fejét,
próbálva eldönteni, hogy higgyen-e neki. Az alsó ajkát beharapta,
látható szellemi energiával vizsgálta Markot, és még morgott is,
hogy „Hmmm”. Végül mintha rájött volna (egészen átlátszóan),
hogy egészen átlátszóan viselkedik, és némi erőfeszítést tett, hogy
rendbe szedje a vonásait. Mindannyian figyelték az átalakulását, és
mindannyian mosolyogtak vele együtt, közösen küzdve azért,
hogy el ne nevessék magukat.
– Az átejtés művésze vagy, aranyom.
– Fogd be, jó? Te találtad ki ezt az idióta játékot, úgyhogy nézd
el nekem, ha szükségem van egy kis gyakorlásra. Tudod, a
normális embereket arra nevelték, hogy igazat beszéljenek. –
Rendezte az állát, és nagy levegőt vett: felkészült rá, hogy
hazudjon.
És John Price szerelmes lett – öt óra tizenöt perckor egy péntek
délután, 1990 májusában.
Emily az összeesküvő tekintet bugyuta paródiájaként
hunyorgott. – Állandóan komoly depresszióval küzdök – ismerte
be. – Úgy értem, nagyon sötét időszakaim vannak, amikor
tökéletesen reménytelenül érzem magam.
Pillanatnyi csend után őszinte derültség tört ki Markból és
Scottból. Még Charles is vigyorgott, pedig ő igyekezett minden
körülmények között megadni a kellő tiszteletet a játéknak. Maga
Emily nem tehetett mást, lesütötte a szemét. – Majd belejövök –
mondta. – Majd csak figyeljétek!
De John nem nevetett. Látta, ahogy élete végre megnyílik előtte.
Egy olyan nőt látott maga előtt, aki képtelen hazudni, és ez ritka
kincs az életben, mondta magában. Látta, hogy Emily – amint azt
a hazugságával elárulta – távoli ismeretségben sincs a
depresszióval, ennélfogva az élet felszínéhez közel él, s könnyedén
le tudja hántani magáról a feszélyezettség és zavaros identitás
örökkön sokasodó rétegeit. Furcsa izom-összehúzódást érzékelt a
szeme körül, és alsó fogsorával megkaristolta felső ajkát.
John nem sokáig ízlelgette az új érzést, mert Scott jött sorra, aki
diadalmas mosollyal azt mondta: – Igazán örülök annak, hogy
John a nyomomra bukkant itt Budapesten. – Emily boldogan
bólogatott a meleg testvéri érzés láttán. Mark is, Charles is a saját
kezét szemlélte. – Komolyan. Mintha egy álmom vált volna valóra.
Morc pincérnő haladt el gyötrelmesen közel az asztalukhoz, és
John reménykedő pillantással intett neki – sikerült is magára
vonnia villódzó figyelmét, csak az volt a baj, hogy egyetlen szót
sem tudott magyarul. Scott, aki már öt és fél hónapja tanított itt
angolt, alig valamivel többet tudott nála. Mark egy hónapig járt
magántanárhoz, de nem sokra jutott. Emily bevallotta, hogy csak
leírt szavakat képes kiolvasni és gyötrelmesen egyszerű
beszélgetéseket lefolytatni, köszönhetően a napi magyaróráinak a
nagykövetségen, úgyhogy John Charles Gáborhoz fordult
segítségért. Gábor kétnyelvű volt, miután magyar szülei 1956-ban
menekültek Amerikába.
– Ő kér egy rumkólát.*{1} – mondta Gábor a kőarcú pincérnőnek.
A nő némán ment tovább.
– Jesszusom! Mit mondtál neki?
– Semmit – vonta meg a vállát Gábor. – Csak hogy kérsz még
egy rumos kólát.
– Hát, alighanem ki van bukva ránk – mondta John egy sóhaj
kíséretében. – Biztos azért, mert annyira nyilvánvalóan zsidónak
nézek ki.
Míg fizikai értelemben tagadhatatlanul helytálló volt az
önmagáról adott leírása, a magyar pincérnők antiszemitizmusára
vonatkozó komor megjegyzése elrontotta az asztal körül ülők
hangulatát. Szőke, kék szemű, fitos orrú bátyja kelletlenül
vigasztalta:
– Nem, itt mindig ilyenek a pincérek. Velem is ezt csinálják.
 – Na, mindegy, vegyük úgy, hogy ezt mondtam ebben a
körben – mondta John, és Gábor egy kis atyáskodó füttyentéssel
jelezte, hogy díjazza a ragyogó játékot, különösen egy kezdő
részéről.
Az őszinteségjáték mintha teljesen kifejlett formában pattant
volna ki Charles Gábor agyából, és a fiatal amerikaiak, kanadaiak
és britek körében, akik először csordogáltak, aztán özönlöttek
Budapestre 1989-90-ben, ez a népszerű játék lett az egyik abból a
kevés dologból, ami valahogy összekötötte bizarr kolóniájukat
Charles '89 októberében magyarázta el a szabályokat, aznap este,
amikor megérkezett a városba, amelyet a szülei mindig az igazi
otthonának mondtak. Hajnalig játszottak azon az időeltolódásos
éjszakán egy amerikai társasággal egy bárban a Budapesti
Egyetem közelében, és a játék úgy terjedt el aztán az angol ajkúak
között, mint, Scott szavaival élve, „egy enyhe, de gyógyíthatatlan
társasági betegség”. A vírus fölszállt a ragacsos asztalról, és eljutott
a nyelviskolákba, folk- és dzsessz-együttesekhez, jogi cégek fiatal
munkatársaihoz. Nevetve magyarázták el és naponta játszották
nagykövetségi gyakornokok, hátizsákos turisták, festőművészek,
költők, forgatókönyvírók és más új (és gyakran jól eleresztett)
bohémok meg azok a fiatal magyarok, akik összebarátkoztak a
betolakodókkal, leskelődőkkel, naiv romantikusokkal és társadalmi
menekültekkel. Napról napra terjedt az őszinteségesdi, miközben
Budapest zsongott, mint a méhkas, azoknak az új embereknek a
sokaságától, akik mohón látni kívánták a történő történelmet, vagy
megszedni magukat egy fölbolydult piacon, vagy művészi
inspirációt nyerni egy hidegháború tépázta város megcsapolatlan
forrásából, vagy egyszerűen csak élvezni a hely és az idő egy ritka
és röpke együttállását, amikor amerikainak, britnek, kanadainak
lenni egzotikumot jelenthetett, bár az ember érezte, hogy ez a
nagy-nagy féktelenség egyhamar elillan.
MÁSODIK KÖR
Charles szigorúan Johnra nézett, azt sugallva tekintetével, hogy
„ez nem fog tetszeni neked, de nekem igazat kell mondanom", és
azt mondta: – Eljön majd egy pont, miután ez a kezdeti
posztkommunista heveskedés kifullad, amikor a magyarok rá
fognak jönni, hogy a demokráciából is megárthat a sok. Rá fognak
jönni, hogy valamicskével erősebb kézre van szükségük a
kormányrúdnál, és helyesen fognak választani: egy erős
Magyarországot igazi nemzeti-korporatív filozófiával. – Kis
szünetet tartott, keményen Johnra és Scottra pillantott, és
hozzátette: – Amilyen a negyvenes évek elején volt.
Mark: – Ahogy apám mondogatta, az embernek mindig
megfelelő távlatba kell helyeznie a fájdalmát. Mindig akad olyan
ember, aki még ramatyabbul áll, mint te. Ez az örök vigasz.
Emily: – A világon több a jó, mint a hitvány ember. Én ebben
komolyan hiszek. – John látta, hogy Emily valóban tisztán hisz
ebben, és tudta, hogy pontosan ez a ritka és rendkívüli hit az, ami
belőle hiányzik, és amire szüksége van ahhoz, hogy teljes és
jelentékeny életet élhessen. Az is tetszett neki, hogy Emilynek túl
nagy megpróbáltatás lett volna rögtön két hazugsággal kezdeni a
játékot, és most abba a csüggesztő helyzetbe került, hogy a játék
befejező szakaszában kell kétszer egymás után hazudnia.
Scott, aki nem igazán volt ráhangolódva, hogy a lehető
legmagasabb szinten játssza a játékot, nem sokat törte magát. –
Pestet jobban szeretem Budánál. – A budai hegyekben élt és
dolgozott, a Duna másik oldalán, távol Pest nyüzsgő gyűrűitől és
rácsozatától.
– Unalmas – morogta Gábor. – A játék méltóságán aluli. Béna.
– Kapd be, hülye fasz! – vágott vissza az angoltanár.
John (akinek közben megérkezett a rumos kólája – minden
érthető ok nélkül Mark elé tette le egy másik, de hasonlóan
mogorva pincérnő). – Tizenöt év múlva az emberek arról a sok
csodálatos amerikai festőről és gondolkodóról fognak beszélni, akik
Prágában éltek az 1990-es években. Ott zajlik most igazi élet, nem
itt. – Átnyúlt az asztalon, hogy elvegye az italát, de közben Gábor
likőrjét Scott ölébe döntötte. Scott felugrott, kikapta Emily kezéből
a gyorsan felkínált szalvétát, és sistergő, magas nátriumtartalmú
kárpáti ásványvízzel próbálta letörölgetni a barna gyógyfüves ital
foltját, amely sortjának ágyékrészén terjeszkedett.
– Ne dörzsöld, hanem itasd! – tanácsolta Emily őszinte segítő
buzgalommal.

HARMADIK KÖR
– Be kell vallanom – mondta Gábor lassan, amikor Scott
visszaült a székére –, hogy egy pillanatra féltékeny lettem, amikor
Emily annyira izgulni kezdett érted, Scott. – Emilyre emelte, aztán
elfordította a tekintetét, engedve, hogy az ajkát megrezegtetve
tóduljon ki a levegő, mielőtt hozzátette: – Meg a gatyádért, hogy fel
tudod-e itatni róla a foltot – mintha a megjegyzéséhez fűzött
obszcén farok leplezhetné annak kínos belső igazságát.
Johnnak elakadt a lélegzete, annyira megdöbbentette, hogy
hirtelen akadályok kerültek az életét illető nagy tervek elé,
melyeket már félórája szövögetett magában. Kénytelen-kelletlen
beismerve, hogy az asztal körül ülőknek van olyan személyes
történelmük, mely őelőtte ismeretlen, végül annak (75 százalékos)
valószínűségével vigasztalta magát, hogy Charles hazudott.
Másfelől emlékezett rá, hogy miközben elmagyarázta a
szabályokat, Charles megjegyezte: „A játéknak az az egyik
legszebb tulajdonsága, hogy a játékosok néha maguk sem tudják
pontosan, mennyi az igazság abban, amit mondanak.”
– Csúnya fiú – fenyegette meg Emily az ujjával.
Charles elfordította a fejét, leplezni próbálva valamit, amit
elárult, vagy elárulni vágyva valamit, amiről azt akarta, hogy csak
úgy tűnjön, mintha leplezni próbálná, és ezzel a trükkel az
asztalhoz csalogatott egy újabb pincérnőt, s mielőtt az érzékelte
volna a csapdát, már azon kapta magát, hogy veszi fel a rendelést
az újabb italokra és harapnivalókra. – Szegény nő – mondta
Charles, miközben a nő savanyú képpel visszakanyarodott a
kávéházba. – Az új gazdasági körülmények között életképtelen
lesz. Ennek az egész országnak arra van szüksége, hogy jól seggbe
rúgják.
– Nem csinálhatsz egyszerre két kört, Charles.
– Tudom, persze. Ez csak a véleményem volt.
Mark bólogatott.
– Garantálom, hogy soha nem volt mogorva a kiszolgálás ebben
a kávéházban, amikor alapították. Te jössz, Em.
– A csudába is! Muszáj ezt folytatnunk? Normális emberek nem
töltik így az idejüket. Oké, oké, egy pillanat… Azt hiszem, örökké
képes lennék Magyarországon élni. Soha nem akarok visszamenni
az Államokba.
John elmosolyodott a gondolatra, hogy ez a lehető
legamerikaibb lány képes lenne lelassítani annyira, hogy
letelepedhessen Közép-Európában, és felnevelné magyar
gyermekeit: a nemzet történelmének első optimista és vidám
nemdohányzóit.
Scott harmadik fordulós kínálata: – Az angol nyelv nehezebb,
mint a magyar.
És Johné: – Scott a szüleink kedvence.
Az ember mindig érezte, ahogy ugyanaz a rosszkedv
szüremkedik be az őszinteségjátékba a negyedik kör táján, valami
különös bosszúság, amelyet sehogy sem tud megragadni a tudat,
az álmosságnak vagy a bódultságnak a hulláma. Szaporodik a
játékon kívüli csevej, de az is kezd nyűgösebbé válni, miközben a
játékosok jókora energiákat mozgósítanak, hogy emlékezni
próbáljanak arra, mit mondtak már, és abból mi volt bizonyára
igaz. Ezen a májusi délutánon úgy tűnt, csak Charles Gáborban és
talán Emilyben nem hunyt ki a szikra. Ahogy hat felé araszolt az
idő, a lelkes táplálkozás-szakértő Scott kivételével mindannyian túl
sok cukrot, koffeint és alkoholt fogyasztottak már. Scott hátradőlt
kovácsoltvas székén, hogy az ágak közt átszűrődő langyuló eget
bámulja. John azt a tompa csalódást és a lába elnehezülését érezte,
mint amikor az ember fellép egy nem mozgó mozgólépcsőre. Mark
berúgott az Unicumtól, attól a durva gyógyfüves likőrtől, mely a
magyar nemzet szívének oly kedves, és mivel hajlamos volt az
érzelgősségre nyomás alatt, egy vörös hajtincsét morzsolgatva
sóvár ajakbiggyesztéssel és fejét búsan megdöntve bámulta a poros
légitársasági irodát.
NEGYEDIK KÖR
Charles egy csésze presszókávét forgatott a hüvelyk- és a
középső ujja között, és a fehér csésze belsején kirajzolódó barna
ívekből próbált ihletet meríteni. – Azt hiszem, a gyereknevelés a
lehető legmagasabb hozamú befektetés, amit csak találni lehet;
learatni az öntudat és önkifejezés profitját, ez a létezés lényege.
– Végül is nem teljesen kizárt – mondta Mark –, vannak vezető
menedzserek, akik hisznek benne. – Aztán, elvesztegetve egy kört,
de nagy élvezettel hozzátette: – A pénzügyi állások mélyen
kreatívak és létfontosságúak a kultúra jóléte és az emberek
boldogsága szempontjából. Különösen a kockázati tőkebefektetés.
Emily: – Olyan könnyen tudok hazudni, hogy az néha már
aggaszt.
Scott Price: – Örökbe fogadott gyerek voltam. Vagy pedig John
volt az.
– Ez jobb, Scottie – mondta Charles. – Bár technikailag
verifikálható tényállítás. De a vicc kedvéért meghagyjuk.
 John: – Abszolút értem, mér' olyan jó barát itt mindenki.
– Miért; ügyeljünk a helyes kiejtésre! – jegyezte meg az
angoltanár, lehunyt szemmel hátradőlve, két ringó széklába csábító
célpont.
Egy rund Unicum mellett a játékosok színt vallottak, és
összeszámolták az eredményt. Charles Gábor nagyon derék hét
pontot szerzett a lehetséges nyolcból, de így is láthatóan mérges
volt a gyatra teljesítménye miatt. Az első három állítása
mindegyikét igaznak választotta egy-egy versenyző: Emily elhitte,
hogy irigy Mark kutatására, Mark elhitte, hogy féltékeny Emily
Scott iránti figyelmére, és John elhitte (és ezt némiképp éles hangon
közölte), hogy kedvére való lenne egy felpezsdült, fasiszta
Magyarország. De a gyereknevelés dicséretét pénzügyi zsargonban
zengő negyedik állítása volt az, amit ő maga őszintének
nyilvánított. Scott, aki gyanította, hogy ezt Charles legalábbis
őszintének fogja mondani, itt szerzett egy pontot.
Charles emellett szerzett négy pontot azzal, hogy helyesen
azonosította az összes többi játékos őszinte állítását. Mark bizonyos
volt benne, hogy a morcos kiszolgálás huszadik század végi
találmány. Emily valóban hitt benne, hogy a világban több a jó
ember, mint a rossz. Charles tudta, hogy Scott, bár még nem tanult
meg magyarul, nem hiszi, hogy az lehet annyira nehéz, mint az
anyanyelve. És John a Budapesten töltött két napja alatt már
megállapította a városról, hogy korszakosan és kulturálisan
kevésbé ígéretes, mint Prága, ahol tizenhat inspiratív órát töltött
Budapestre jövet.
Scott hat pontot gyűjtött. Megkapta Emily szavazatát arra,
hogy örül, amiért John itt van vele Budapesten, s ez a választása
annyira bizsergette John szívét, hogy nem sokat tűnődött az eredeti
hazugság mélyebb tartalmán.
Scott szerzett még két szavazatot a provokatív örökbefogadásos
játékára. Igen, kettőt: még John is azt gondolta, túlságosan sok
kézzelfogható tényhez passzol ahhoz, hogy ne legyen igaz, és talán
magyarázattal szolgál arra, miért nem képes felnőtt emberekhez
méltó, normális kapcsolatot kialakítani a bátyjával. Scott szintén
könnyedén azonosította John Prága-irigységét és Emily vidor
életszemléletét, de megbotlott Marknál, elhitte ugyanis a
halandzsáját arról, hogy az embernek távlatba kell helyeznie a
fájdalmát.
Mark lett a harmadik tisztes négy ponttal: azonosította Emily
őszinte állítását, és besöpört három pontot takaros
fájdalomelméletével. – Az én apám is pont ilyen – vigasztalta
Emily. – Az enyém éppenséggel nem – vallotta be Mark. – Ő 1973
táján panaszkodni kezdett az életére, és azóta sem hagyta abba. –
Viszont őszintének gondolta John antiszemita pincérnős manőverét
és Scott örökbefogadásos trükkjét.
John tehát három pontot szerzett. Emily vigasztalta, hogy ne
vegye a szívére, hozzátéve, hogy kedvenc gyereknek is nehéz lenni,
néha még nehezebb. („Hogy őszinte legyek – válaszolta John –, a
mienk tudományos szempontból rendkívüli család annyiban, hogy
egyik gyerek se kedvenc”) Helyesen azonosította Emily hitét az
emberiségben, s közben halkan nagy levegőt vett, és boldogan
érzékelte a sors forduló kerekét.
Emily Oliver különleges asszisztens, tanúságot téve hazugságra
és a hazugság érzékelésére való veleszületett alkalmatlanságáról,
nulla pontot szerzett. A második Unicumját szopogatta,
önkéntelenül grimaszolva minden kis korty után. Kezdett kipirulni
az arca a hűvös esti levegőben és a gyógyfüves likőr forró
bizsergetésétől. – Ez egy beteg játék, Charlie.
A játék természetesen alapvetően hibás. Az ember sohasem
tudhatja, hogy a játékosok a végén igazat mondanak-e, vagy hogy
akár tudják-e az igazat („a játék egyik legszebb tulajdonsága”).
 IV
John Price számára az a döntés, hogy Los Angelesből
Magyarországra emigrál, nyolc percet vett igénybe. Újraolvasta
bátyjának képeslapját, és érezte, hogy végre eljött az ő idejük.
Emlékezett egy újságcikkre, amely Magyarország születő
„potenciálját” méltatta. Élvezettel gondolt arra, hogy kiléphet a
Hozzuk L. A.-be a 2008-as Olimpiát Bizottságból, amelyben
hibáktól hemzsegő sajtóanyagokat írt, és fénymásolatokat készített
az ülepéről.
Tisztában volt vele, hogy Scott legalábbis ambivalensen fogadja
majd a felbukkanását. Már máskor is megkereste azzal a
szándékkal, hogy igazi testvéri köteléket fonjon kettejük között.
Reménykedve, lelkesen jelent meg kétszer az egyetemi
kollégiumában. És Scott első pirinyó San Franciscó-i lakásában. A
halászhajón közvetlenül azelőtt, hogy Scott Alaszkába indult.
Aztán Portlandben. És Seattle-ben. És Scott, pedig időközben már
elkezdődött rendületlen testi lappadása, minden egyes alkalommal
ironikusan, sőt élvezettel lerázta és lelohasztotta.
Scott konokul hitt benne – John gyakran kifejtett csodálkozása
ellenére –, hogy banálisan elcseszett gyerekkoruk igenis, számított,
hogy valamiképpen még mindig számít, és ami a legfontosabb, bár
kimondva soha nem lett, de egészen nyilvánvaló volt: hogy maga
John nem családjuk áldozata (mint Scott), hanem ő is az elnyomó
junta tagja, s ezt a hitét John nem tudta sem elűzni, sem felfogni.
Valahányszor megverten, dühösen visszatért L. A.-be, néhány
hónapra volt szüksége, hogy megint meggyőzze magát: ezúttal
másképpen lesz, mert most már biztosan elért odáig a gyógyulási
folyamat, hogy elkezdődhessen közös testvéri jövőjük.
És most Budapest. Annyi hamvába holt próbálkozás után a két
testvér ott majd levet mindent, ami régi és rút, és sugárzó arccal
néznek egymásra. Abban az elképzelhetetlen városban, távol
mindentől, ami ismerős, átfúrják magukat a múlton, és
kibukkannak valami alapvetően lényegi dolognál, amitől John
lénye kiteljesedik, és erős lesz, sérthetetlen és bölcs. Régi korlátok
porladnak szét, manikűrözött kerteket feltárva.
Mivel némi – de nem túl sok – figyelmeztetést azért akart adni
jöveteléről, John úgy tervezte, körülbelül egy héttel egy ékesen
szóló és árnyalt levél után jelenik meg Budapesten. Csakhogy
túlbecsülte a posztkommunista posta buzgalmát. Egy szerda este, a
gyakran csalódottak törékeny optimizmusával az arcán bekopogott
Scott budai ajtaján, és szembenézett a meglepetéssel és haraggal,
kínosan küzdve azért, hogy uralja a helyzetet. – Huh – csak ennyi
jött ki Scott torkán, a májusi holdfényben lebegő, egymáshoz illő
bőröndöt és füles táskát nézve. – És hol fogsz lakni? – Aznap este
töredezett és csordogálós volt a beszélgetés, egyikük sem volt olyan
hangulatban, hogy elsüsse a szünetek kitöltésére szolgáló vicceket.
Scott elismételtette Johnnal annak a történetét, ahogy kiderítette a
címét.
És most, nyolc nappal később, egy újabb délutánra magára
hagyva, John a bátyja dombjának tetején állt, és nézte, ahogy a
pára eltorzítja Pestet, aztán visszafeküdt Scott újabb leírhatatlan,
alig bebútorozott lakásának padlójára. Átfutott az agyán, hogy
nem lenne-e jobb hazamenni és visszakönyörögni magát a régi
munkájába; elvégre van még jó tizennyolc év addig az olimpiáig.
De aztán eszébe jutott Emily Oliver nevetése, és bár tudta, hogy
alig ismeri őt, csodálta benne, ahogy (bús bátyjától eltérően) nem
titkol semmit, szembenéz mindennel, és úgy közelít a világhoz,
mint egy lehetőségektől hemzsegő helyhez – ahogy ő maga is. Ő
elég ok arra, hogy itt maradjon. És aztán Scott levele csusszant be
az ajtón és huppant a padlóra. John kinyitotta saját L. A.-ből jött
levelét, és elolvasta saját jó szándékait és kínos, finoman
bebugyolált reményeit. Aztán a csomagjába dugta.
Csöngött a telefon, és a hang Johnt kérte, aztán bemutatkozott
mint Zsolt – „Scott osztályából”.
– Ez kétséges állítás.
– Elnézést, hogy mi?
Zsoltnak bejelentenivalója volt, s ezt egy szótár szórványos
zizegése kíséretében adta elő: az anyja pasijának a barátja ismer
egy öregembert, akinek van egy kiadó szobája Pesten, az Andrássy
úton. John sietve megkereste a nevet műanyag borítású térképén, és
végighúzta az ujját a város közepén átvezető sugárúton. – Scott
kérdezte minket osztályban, hogy tartsuk nyitva fülünket neked,
mert akarja, hogy neked külön lakás legyen, amilyen hamar lehet,
mondta sokszor. „Találjatok egy lakást az öcsémnek! Pesten!” –
mondja, és én most boldogan jelentem, hogy szerzettem neked
lakást. Az ember egy öreg, és akar lenni a fiával és a menyével
vidéken. – Megadott Johnnak egy telefonszámot, és kétszer,
akadozva lebetűzte neki a Szabó Dezső nevet, elmagyarázva a
külföldinek, hogy a magyaroknál a családnév áll elöl, ami John
számára jelentéktelen részletnek tűnt a jegyzetfüzetébe fröccsent
disszonáns mássalhangzók gulyását látva. – De nem szabad
mondanod városi tanácsnak, hogy ő csinálja ezt, különben elveszik
tőle a lakást.
– Bérelt ingatlant ad tovább albérletbe vagy ilyesmi?
– Elnézést, hogy micsoda?
John felhívta Charles Gábort a munkahelyén, hogy segítséget
kérjen tőle, és aznap kora este – miután a térképét követve elment
az Andrássy, előtte Népköztársaság, előtte Sztálin, előtte Andrássy
útra – ők ketten ott ültek a rekamién egy nagyon öreg ember
szobájában, körtepálinkát szopogatva papírpohárból. John
panaszkodott, hogy Charles öltönye láttán az öreg majd többet fog
kérni a szobáért. Charles, akinek a befektetési cége pazar kéglit vett
a budai hegyekben, rászólt, hogy hagyja abba a nyavalygást.
Szabó Dezső trikót, buggyos kockás nadrágot és műanyag
szandált viselt egy német sportszergyártó cég böhöm
emblémájával. Hihetetlenül sovány volt; úgy értek össze és váltak
szét a tagjai, mint az utolsó néhány szívószál egy hot dogos stand
pultján álló üvegben. Ősz haja felmeredt és két oldalra fittyedt, a
szemlélődőnek utat nyitó búzamezőként. Tudott két szót angolul
(New, York), és törte a németet.
Szótlanul ültek hármasban, miközben az eső sercegő morajjal
töltötte meg a levegőt. Az erkélyajtón át John sötét ágakat látott,
melyek az Andrássy út utcalámpáinak fényében ringtak. A Szabó
alatt lévő sárga szék, egy ruhásszekrény, egy főzőfülke, egy
éjjeliszekrény, rajta kis zöld lámpával és egy új, hatalmas, bonyolult
kábelcsatlakozóval felszerelt tévékészülék alatt rogyadozó rozoga
fémváz egészítette ki a berendezést.
Lenyalogatva a pálinkát pergamenszáraz ajkáról, Szabó
néhány szót mondott a magyar férfiak mély, monoton
hanghordozásával. Ezt hosszas, csukott szájú ajakmozgás követte,
a fogsor igazgatása vagy a körtepálinka ízlelgetése, John
mindenesetre kellemetlennek találta a látványát és a hangját is.
Charles kurtán válaszolt ugyanazon a mély hangon. A magyar
folytatta – rövid szófröccsenetek mindkét oldalról. John várta a
fordítást, de hiába. Szeme lemaradt a szavak mögött, ahogy ide-
oda járt a két érthetetlen ember, a még mindig mereven élére vasalt
és zselézett Gábor és a gyűrött hús laza és ernyedt zsákjának tetsző
Szabó között, aki merev ujjakkal csipkedte és vakargatta száraz,
szőrös orrát.
– Igen… igen… igen… jó. – Charles bólogatott, és ritmikusan
ismételgette a két magyar szót, miközben Szabó egy monológgal
átvette a helyzet irányítását. – Igen. Igen. Jó. Jó. Igen. – Charles
Szabón tartotta a szemét, de John felé dőlt, mintha készülne rá,
hogy elkezdjen tolmácsolni. Felemelte az ujját Szabónak, és
gyorsan bólintott, kérve az öreget, hogy tartson szünetet, de az
nem akart vagy nem tudott elhallgatni. – Igen. – Charles tovább
próbálkozott. – Azt mondja, harmincnyolc éve lakik itt… igen… jó.
Azt mondja… igen… nem… igen. – Végül aztán Charles megint
kiegyenesedett, és az öreg szünet nélkül folytatta a mondókáját.
Kis idő múltán John úgy döntött, hogy bármiről legyen is szó,
az nem tartozik rá. A háta mögött folytatódott a monoton
mormolás, miközben ő kinyitotta az erkélyajtót, hogy a második
emeletről lenézzen az Andrássy útra. Az eső zaja itt elnyomta az
egyoldalú beszélgetést.
Az erkély egy kőnégyzet volt, amelyen két vagy három álló
ember fért el, és még az esőben is csodás volt róla a kilátás: az
Andrássy út a balra lévő Deák tértől húzódott a most nem látható,
messze jobbra lévő Hősök teréig. Az erkély padlója kanyargós
folyókkal és vízgyűjtőhatárként szolgáló ép táblákkal teli térképpé
repedezett, egyik-másik betonlapot pedig fel lehetett volna emelni,
annyira meglazult. Nyilvánvalónak tűnt, hogy egyszer majd az
erkély össze fog omlani vagy a saját súlyától, vagy egy rálépőétől.
Az épület külső fala több évtizedes hegeket és golyónyomokat
viselt. Az út túloldalán lévő épületen az új ANDRÁSSY ÚT tábla
ezüstösfehéren ragyogott a kopott, por és eső csíkozta
NÉPKÖZTÁRSASÁG ÚT tábla fölött, amelyet a saroktól sarokig
húzódó élénkpiros X ellenére azért még el lehetett olvasni.
John elképzelte magát, ahogy hátradől egy széken ezen az
erkélyen, lábát keresztbe vetve feltámasztja vaskorlátjának rozsdás
íveire, és a lemenő nap bearanyozza a város legkozmopolitább
sugárútját. Egy dicsőséges élet kezdetét látta ezen az erkélyen.
Látta magát, ahogy ízlelgeti az erős helyi cigarettákat – az első kis
csiklandása annak az érzésnek, hogy rá akar szokni a
dohányzásra. Valamiféle nagyszerű, bár egyelőre igencsak
homályosan elképzelt hivatás hősének érezte magát, amely majd
csodás hírnévvel jutalmazza meg. A koncentrikus, elektromos
társadalmi körök középpontjában lévő új otthonában nagy
leleménnyel fogad majd mindenféle bizsergetően izgalmas
embereket: művészeket, közéleti figurákat, kémeket, színpadi
színészeket, államférfiakat, az ősi vagy imposztor nemesi családok
szétszóródott sarjait – és Emily Olivert. Emily marad még, amikor
a többi vendég elmegy. „Gyere ki velem az erkélyre!” – mondja
majd neki. „Gyere, menjünk be!” – mondja majd Emily.
– Azt akarja tudni, hogy dollárban vagy pengőben fogsz-e
fizetni. – Charles nekidőlt a falnak az erkélyajtó mellett.
– Pengőben? – lépett be John a szobába. – Az mi?…
– A forint előtti magyar pénznem, ha nem tévedek, körülbelül
1945-ig. – Charles mosolygott, mintha teljesen szokványos lett
volna a kérdés, a lakásbérleti tárgyalások elmaradhatatlan
tisztáznivalója.
– És nekem minek lenne pengőm?
– Remek gondolat. Úgy látom, ragyogó üzleti érzéked van. –
Charles az öreg felé emelte papírpoharát, aztán mindhármuknak
jócskán töltött még. – Oké, kezdjük a rossz hírrel! Mr. Szabó alig
várja, hogy visszatérhessen velem vidékre. Nagyon hiányoztam
neki. Nem sok ember maradt, akivel beszélgetni tud. És nagyon
örül, hogy végre megjöttetek, te meg a hadsereg. Mindig tudta,
hogy egyszer majd megjönnek az amerikaiak, és megölik az
oroszokat, úgyhogy köszönetet mond neked. Egyszóval valahol
1956 táján vagyunk, amikor is az amerikaiak a lehető
leghatározottabban nem jöttek. Lássuk csak, mi van még… –
Charles kisimította a kézelőjét. – Ja, igen, tagja volt a kommunista
pártnak, de tudnod kell, hogy mindenki az volt, és most, hogy vége
a harcoknak, alig várja, hogy az amerikaiak demokratikus
kormányt iktassanak be. És amennyire csak lehet, szeretne
együttműködni. Már amennyire te befolyással vagy erre.
– Ebből az egyszobás lakásból?
– Igen. A jó hír az, hogy a tévé kábeles, bár főleg német
csatornák jönnek be, meg a CNN két verziója. Azt is mondja, hogy
nagyon jó a vízvezeték a lakásban, és a rekamié egészen új.
Szabó félbeszakította egy újabb brekegő monológgal. Charles
tolmácsolt: – És még egy jó hír. Egyáltalán nem zavarja, ha zsidók
laknak itt.
– Ez nagy megkönnyebbülés – mondta John. – Rá tudnád venni
valahogy, hogy mondjon egy ajánlatot mai pénznemben?
Újabb, mindössze egypercnyi dialógus után Szabó felállt, kezet
rázott Johnnal, és melegen átölelte Charlest, többször is két oldalról
megcsókolva. – Nagyon jó hír, John. A háziúr nagyszerű ajánlatot
tett, amit te egészen rövid habozás után elfogadtál. – Mondott egy
forintösszeget.
– Hetente?
– Dehogy. Havonta.
– Ez nevetséges. Ez semmi. Ígérj neki többet!
Szabó újratöltötte a papírpoharakat, hogy áldomást igyanak a
megállapodásra, de Charles vonásait hirtelen feldúlta az értetlenség.
– Ajánljak neki többet? Jézusom! Ne légy hülye! Ez kétszer
annyi, mint amennyit ő fizet a városnak, hogy itt lakhasson.
Nyilvánvalóan tökéletesen elégedett a megállapodással. Ne játszd
meg a leereszkedő…
– Elégedett a megállapodással? Azt hiszi, Eisenhower
szárnysegédje vagyok…
– Ez a te versenyhelyzeti előnyöd – magyarázta Charles,
gyötrelmes erőfeszítéssel őrizve türelmét. – Az ilyet az ember nem
dobja el csak úgy magától.
– Nem hiszem, hogy leereszke…
Ekkor aggódó tekintettel megszólalt az öreg. Charlesra nézett,
de Johnra mutatott.
– Nem, nem. Nagyon jól van. Nagyon* – nyugtatta meg Charles.
– Vágj már boldog képet, John! Aggódik, hogy megbántott.
John reflexből elmosolyodott, nem akart udvariatlannak
látszani. Összeérintették a poharukat, és ittak.
Szabó összegyűjtötte az üres papírpoharakat, beletette őket a
mosogatóba, kis vizet eresztett rájuk az új bérlője kedvéért, és
visszatette a pálinkát a tévékordé alá. Összedörzsölte a kezét, és
üzleti hanghordozással beszélni kezdett. Charles egészen belejött a
szinkrontolmácsolásba. John holnap be is költözhet, így működik a
fűtés, így kell fizetni a gázszámlát, és fog falhoz állítani embereket
az amerikai hadsereg? Megállapodtak egy kétéves bérleti
viszonyban, a lakbért háromhavonta kell fizetni Szabó egyik
barátjának, aki két lakással arrább lakik, így kell bekapcsolni a
tévét, így melegíti a bojler a vizet a fürdéshez, zuhanyzáshoz, és ha
szükségük van olyan információkra orosz vagy magyar foglyokról,
amiknek ő a birtokában van, akkor ezer örömmel segít. Soha nem
kívánkozott a kommunista pártba, de mint dolgozónak valóban
nem volt más választása. Ez egy jó lakás, és szerencsés volt, amikor
megkapta. A pártnak köszönhette, hogy őt meg a feleségét
felhozták vidékről a fővárosba, gyári állást kapott meg ezt a lakást,
fel tudták itt nevelni a fiukat. Ő Pécs mellett él a feleségével és a
lányával. Jó életük volt Pesten. Az Andrássy jó utca, ez egy jó
környék. Így kell begyújtani a kályhát. A párt, úgy néz ki, jól végzi
a munkáját. Nehéz nem azt gondolni, hogy jobban mennek a
dolgok most, hogy ők vannak uralmon. Szabó és a felesége tavaly
költöztek ide, és remélik, hogy hamarosan gyerekük születik;
Szabó lányt szeretne, Magda viszont fiút. A párt sokat segített
abban, hogy elkezdhessék az életüket. Itt a kulcs a ház kapujához,
itt a kulcs a lakás bejárati ajtajához, így lehet városi vonalat kapni a
telefonon, ez egy fénykép a feleségemről, Magdáról, 1988-ban halt
meg. Itt a fiam vidéki telefonszáma.
Sok szerencsét mindenhez. Köszönöm, hogy eljöttek. Holnap
háromkor találkozunk.
– Viszontlátásra* – mondta az öreg.
– Viszontlátásra* – mondta Charles.
John biccentett, némán, egy mosollyal kívánt minden jót, és a
két amerikai elment, hogy valahol megvacsorázzanak.

V
Másnap délután három órakor Charles még a munkahelyén
volt, úgyhogy a beköltözést alapvetően mutogatással kellett
megoldani. John azonban csöppet sem félt attól, hogy kettesben
legyen az öreggel, aki büszkén elfogadja a zsidókat; Gábor
különben előző este beismerte, hogy csak ő találta ki azt a
megjegyzést, mert kezdett unalmassá válni a tárgyalás. Szabó
valójában csodálatát fejezte ki, hogy micsoda lehetőségek vannak
Amerikában, figyelembe véve, hogy John, egy ilyen fiatal ember
máris ilyen komoly hatalmi posztot tölt be.
John a lakásban találta az öreg már majdnem ötvenéves fiát –
segített pakolni a vidékre való leköltözéshez. Beszélt pár szót
angolul, és John megkönnyebbülten hallotta, hogy elégedett az
üzlettel, amit elmeállapotában megrendült apja kötött. – Jó biznisz
oké – ismételte el többször is, áldását adva a megállapodásra. –
Dezső én név.
– John. Juan. Jan. Johann. Jean. – John gyorsuló iramban
elmondta a nevét az összes nyelven, amin csak tudta.
– János – szolgált a magyar változattal ifjabb Dezső. – János te
név – mondta, és kétszer John szegycsontjára bökött.
– Pontosan. Köszönöm. János én név.
John gyorsan elhelyezte a poggyászát (egy egyetemi diplomát).
Mutogatással felajánlotta, hogy később majd visszajön, miután
összeszedték az öreg elburjánzott, szanaszét hajigált holmiját, de a
fiú nem engedte elmenni. – Ház tied – mondta. Megfogta John
karját, és a sárga székhez vezette. – Ház tied. Pihenj. – John
huszonöt percen át ülte meg a szék kikívánkozó rugóit, nézte,
ahogy a fiú megpakolja a bőröndöket és kartondobozokat, aztán
lecipeli őket a türelmesen várakozó autóhoz, minden alkalommal
visszautasítva John szótlan felajánlkozását, hogy segít.
És végül ott állt a lakás tárgyaitól és életétől megfosztva, a
puszta berendezésével. Mikor a fiú utoljára ment le, az apja megállt
a riasztóan üres szekrény előtt, és csak bámulta. Feje lassan a
vállára billent, aztán leereszkedett a padlóra, és ott ült keresztbe tett
lábbal. John is érezte a tátongó, kiürített, kitárt ajtajával
melodrámába illően könyörgő szekrény tagadhatatlan erejét.
Üressége más fényt adott a szobának, sőt más szagot is. Szabó –
Johnnak háttal – csak bámult fel az üres szekrényre, a hátlapján
húzódó repedésre, az ingek, kabátok, ruhák puszta emléke alatt
meghajló fogasrúdra.
Az öreg felállt és megfordult. Szőr nőtt a füléből, és aznap nem
borotválkozott; mély, átlós barázdákban sarjadt a pofaszakálla.
Bólintott, és ugyanúgy mozgatta a száját, mint előző nap, amikor
ez olyan visszataszítónak tűnt, de mostanra valahogy más lett; John
már nem viszolygott tőle. Most mintha valami mást fejezett volna
ki, mint hogy megigazítja a fogsorát vagy a pálinkát ízlelgeti. John
úgy képzelte, szavak torlódtak fel az ajka mögött; biztos volt
benne, hogy Szabó mondani próbál vagy mondani szeretne
valamit. Olyan arckifejezéssel nézett, amit John vágyódónak érzett,
de aztán az öreg egyszerűen csak a rekamiéhoz ment, és lefeküdt a
hasára, fejét a karja alá dugva, elfordulva a szobától.
A fiú az erkélyen találta az új albérlőt, a korlátnak dőlve, ahogy
nézett befelé a lakásba, a látszólag alvó öregemberre. – Oké, János!
Jó – mondta ifjabb Dezső. Kezet rázott Johnnal, aztán bement, és
megbökdöste az apja oldalát. Az öreg magyarul motyogott
valamit, és nehézkesen felült, de nem állt fel. A fiú gyorsan beszélt
neki, előbb John, aztán az ajtó felé mutatott: ideje menni. Az apa
dühösen válaszolt: a padlót bámulva kiabált. Egy pillanat alatt
megváltozott köztük a hangnem, vitatkozni kezdtek, s Johnt
egészen meglepte, hogy milyen villámgyors hevességgel tört ki
köztük a vihar. Ő továbbra is a korlátnak dőlt a kinti forgalom
fölött, olyan messzire húzódva az összecsapástól, amilyen messze
csak lehetett, mármint anélkül, hogy elhagyja a lakást.
Megfontolta, hogy elmegy, de akkor el kellett volna haladnia a két
dühöngő magyar mellett, s ezt a demonstratív távozást ők úgy
értelmezhették volna, hogy meg akarja róni őket azért, mert
rabolják a „gazdag” amerikai idejét, úgyhogy maradt, ahol volt, a
korlátnak dőlve, és csak zavartan, értetlenül bámulta a két férfit.
A fiú kétségbeesetten széttárta a karját, és olyan hangot adott ki,
mint amikor kiszökik a levegő egy kerékből. Félig az erkély felé
fordult. – Oké! Báj, báj, János! Telefon, ha valami van! – és odadobta
Johnnak a kulcsokat: egy kis lakáskulcsot és egy jó egykilós
sperhaknit a ház felújított nagykapujához. Az öreg nem mozdult,
amikor a fia kiment. John hallotta, ahogy nyílik alatta az épület
hatalmas kapuja. Az erkélyről látta, ahogy a férfi nagy léptekkel
zöld Trabantjához megy, a motorháztetőnek dől és rágyújt.
John mögött az öreg közben lekászálódott a rekamiéról, és
lehúzott valamit a szekrény legfelső polcáról. – Amerikai* jur Sie –
kiáltotta, aztán hozzátett valamit magyarul. John az erkély
küszöbén állt, és azzal a bocsánatkérő vállrándítással vonta meg a
vállát, amit már begyakorolt minden olyan esetre, amikor valaki
magyarul próbál beszélni vele. Az öreg két bekeretezett képet
tartott a kezében. Röpke tűnődés után az egyiket a
kábelcsatlakozós doboz tetejére tette, a másikat meg az
éjjeliszekrényre, a lámpa mellé. Szétfeszített ujjakkal kinyújtotta
tenyerét a két kép felé, egyértelműen azt közölve: Hagyd őket úgy,
ahogy vannak! – Igen? Igen?* Ja? Ja? – Ja. Igen.*
Kezet rázott Johnnal, anélkül hogy ránézett volna, és kiment.
John visszament az ajtótól a korláthoz, és most az üres lakásban
még jobban feszengett, mint a csomagolás vagy a veszekedés
közben. Megint felhangzott az utcáról a kapu visszhangos
döndülése. Az öreg átcsoszogott a járdán, és beszuszakolódott a fia
melletti ülésre. A Trabant böffent és lefulladt, aztán lassan besorolt a
sugárút forgalmába. Fekete füst képregényfelhői jelezték útját a
járdaszegélytől az enyészetbe.
John szemügyre vette a díszeket, amiket ígérete szerint meg kell
most őriznie. A kábeles dobozon egy fekete-fehér fénykép volt,
olyan formátumú, amilyet még sohasem látott: egy legfeljebb két-
vagy háromhetes kisbaba, takarók bugyrában, felülről
fényképezve, sír, szemét összeszorítja, csöpp öklével hadonászik. A
rekamié mellett, megint csak fura méretben és fekete-fehérben,
aranyszínűre festett fakeret ölelt egy fehér ruhás fiatal nőt. Nem
egy nagy szépség, nem lengte körül a varázslat vagy a romantikus
szerelem aurája. Csak egy egyszerű nő, aki egy fa előtt áll, kezét
hátratéve, s a ruhája alighanem soha, semmilyen országban,
semmilyen történelmi korban nem lett volna divatos.

VI
A buli a Gerbeaud-ban kezdődött, aztán egy étterembe
hömpölygött tovább, melynek magyar neve most már
bizonytalanná vált, ügyesen befúrta magát közvetlenül John
emlékezetének a felszíne alá, ahogy a még mindig lenyitatlan
rekamién feküdt.
Emily Scott két tanítványa közé bepréselődve ült, a hosszú
faasztal távolabbi részén. A magyar népzenészek hol az ő
asztaluknál, hol kicsit távolabb játszottak, úgyhogy John alig
hallotta őt, de egy látnoki rendező körülvette magyar
vacsorázókkal, jövő-menő pincérekkel, köpenyes lovasok
posztereivel, füstgomolyagokkal és idegen beszéd meg idegen zene
zsivajával, és valahányszor John felemelte a tekintetét, Emily épp
felfedezett valami sohasem látott és szívet tépően elragadó gesztust
vagy arckifejezést. Nevetve dőlt hátra, elkapta John tekintetét, és
intett neki – először s aztán még számtalanszor.
– Szóval milyen volt a mi Scottunk kisfiú korában? – kérdezte
egy tanítvány Johntól.
– Százötven kilót nyomtam – felelte Scott, mielőtt ugyanez a
válasz elhangozhatott volna komoly hangon, és a társaság nevetett
a bizarr állításon. Pedig John nem szemétkedett volna, zokon is
vette a szükségtelen manővert.
– Olyan volt nekem, mint egy isten – mondta John, Emilyt
nézve. – Amiben csak az a rossz, hogy olyan, mint egy hadisten.
– Közvetlenül a születésem után biztattam anyámat, hogy
köttesse el a petevezetékét, de hiába.
Charles elmagyarázta Scott magyarjainak, miért van az
országuk örök szegénységre, alávetettségre és árulásra ítélve, és a
diákok bólogattak, elnyomták a cigijüket, újat sodortak, és
tökéletesen egyetértettek, tetszett nekik Charlesban, hogy amerikai
létére átlátja, hogyan is állnak a dolgok valójában. – Jaj, dehogyis! –
háborodott fel Emily, és John szíve pördült egyet a tengelyén. – Ne
is hallgassatok az ilyen beszédre! Magyarország olyan lehetőség
előtt áll, mint még soha ezelőtt, ez egy teljesen új és különleges
pillanat az emberiség történetében. – John csatlakozott hozzá,
boldogan osztozva vele Charles és a magyarok leereszkedő
pillantásain.
Különös saláta volt, fejes saláta összekeverve mindenféle
valószerűtlen és felismerhetetlen dologgal, aztán az
elmaradhatatlan paprikás* és magyar bor irdatlan mennyiségben.
Gábor egyre csak rendelt és rendelt. Nem volt rossz, és csak
száztizennyolc forintba került egy üveg, vagyis két dollárnál
valamivel kevesebbe, és John ezt az árat az est előrehaladtával
egyre viccesebbnek érezte. Előadást tartott annak a jelenségnek a
hátborzongató szimbolizmusáról, hogy az amerikaiak, hasznot
húzva a posztkommunista valutaárfolyamokból, túl sok magyar
bort isznak. Ennek a szimbolizmusnak a lényegbevágó,
mélyenszántó és John ivócimborái számára oly mulatságosnak
tetsző részletei aztán szárnyakat növesztettek és elszöktek, többé
nem lehetett elkapni őket. Később A Házam* nevű éjszakai klubban
Mark zseninek nevezte Johnt, de nem volt világos, hogy miért.
Most, az új lakásában, miközben először feküdt az öreg
rekamiéján, és dudálástól meg motorzúgástól rezgett a levegő
három szinttel lejjebb, John a diszkóklubra már egyáltalán nem
emlékezett, csak azt tudta, hogy Emily még velük volt egy
darabig, aztán már nem. Homályosan derengett neki, hogy Mark
hazakísérte, bevetetett vele két aszpirint, és egy húzásra meg kellett
innia egy egész pohár vizet. John nyugtalanul aludt, és párszor
megfordult vele a világ, valahányszor belesüppedt a szendergésbe
vagy kiemelkedett belőle. Most épp megint elszundított.
Az éjjeliszekrényen lévő nőről álmodott. A fája előtt állt, és
magyar muzsikusok derengtek a távolban, egy nyílt mezőn. A nő
egy halom takarót ringatott a kezében, és végtelen gyengédséggel
és szerelemmel mosolygott Johnra. John pedig tudta, hogy minden
jól van, ahogy van, tudta, hogy boldog és kielégítő lesz az élete
most, hogy végre elkezdődött, és odasétált a nőhöz, minden lépése
visszavonhatatlan elköteleződést és kezdetet jelzett. A nő a
takarókra hajtotta a fejét. – Amerikai.* Für sie – mondta. – Igen* –
mondta John. – Ja. – A nő odaadta neki a bugyrot. John óvatosan az
ölébe vette, széthajtotta a takarókat a fejrésznél, de csak a síró
gyerek fényképe volt ott. Meglepődött azon, hogy nem lepődött
meg különösebben. Megcsiklandozta a gyerek állát a fényképen, és
szeretettel ringatta a bugyrot, miközben arra gondolt, ettől vajon
kevésbé vagy jobban fogja-e szeretni a nő. Félt ránézni, hátha azt
veszi észre, hogy még sincs minden jól az életében, de végül nem
halogathatta tovább a pillanatot. Felnézett, meg akarta csókolni a
nőt, de már nem volt ott.

VII
Bármilyen óvintézkedéseket tett is Mark Payton az egyetemen,
a doktori programja alatt, miközben klinikailag vizsgálta a
nosztalgia toxinjait, azok elégtelennek bizonyultak.
„Rendkívüli kreativitást mutat a kutatási módszertan területén”
– így hangzott egy professzor értékelése Payton doktori
disszertációjáról. A lelkesedésre hajlamos professzor Mark
múzeumi ajándékboltokba, művészmozikba és filmmúzeumokba,
utazási irodákba, képeslap- és posztergyártókhoz, különféle értékes
és értéktelen furcsaságok gyűjtőinek levegőtlen és csüggesztő
összejöveteleire, régiségboltokba és a nosztalgia egyéb kis- és
nagykereskedéseibe tett tudományos látogatásaira célzott. Nem
akadt olyan régiségbolt Torontóban és Montrealban, amelyik ne
kapta volna meg Mark roppant specifikus információkat kérő
különös levelét: „…a régi megrendelések és vásárlások kategorizált
listái, évekre bontva… az alább felsorolt cikkek/korok
népszerűségének változásai… bizonyos stílusok iránti kereslet
hirtelen megugrásai… nem annyira festő, mint inkább téma szerint
rendezett festmények… a mellékelt nyomtatvány különböző
cikkek eladásait hasonlítja össze tízéves intervallumokban…” A
leveleket egy sápadt, túlsúlyos, vörös hajú, a bal szemhéján enyhén
ticelő és kínosan buzgó diák látogatásai követték.
A terepmunkája során Mark összeismerkedett a kanadai
régiségkereskedők minden jelentős típusával: goromba,
majdhogynem írástudatlan zálogkölcsönzőkkel, akik mintha
gyűlölték volna a vásárlóikat, az eladóikat és az egész
szakmájukat, de régi simléderes sapkát és mellényt viseltek, melyek
már önmagukban is nosztalgiára vallottak; tűnődő, kiszámítottan
hazug ékszerészekkel, akiknek ráncok voltak a fél szemük körül –
szakmai ártalom, melynek kiváltó oka a nagyítón keresztül való
hunyorgás órákon, heteken, éveken át; bútorrestaurátorokkal, akik
ugyanúgy jópofáskodtak, mint a használtautó-kereskedők, és erős
kanadai akcentussal beszéltek a Mojsodik Birodalomról és
Tizenötödik Lojosról; matrónákkal, akik kétszáz évnyi királyi és
egyéb kacifántos porcelánmintát archiváltak memóriájukban,
kiszorítva a fejükből a férjük, gyerekeik, unokáik nevét; bögyös
elvált asszonyokkal, akik a megtakarításukat és a tartásdíjukat egy
régi álmukba, ámde rossz ötletbe fektették be, s végül
nyugtalanítóan tiszta, de bizarr árukkal feltöltött boltot vezettek
olyan névvel, mint Régi-Jó, Az Ősi Kína Titka, Mérimée-Kas vagy
Anyám Padlása; poros antikváriusokkal, bőrük, mint a pergamen,
szemük túlzott nedvességgel kompenzálja boltjuk szárazságát;
szoborspecialistákkal, pufók emberkékkel, akiket csak a mellényük
különböztet meg az árukészletüket alkotó gipszcupidóktól, meg
az, hogy tudnak járni és beszélni.
A kérdések, melyeket Mark feltett a történelemkupecek ezen
gondosan kiválogatott társaságának, adatok irtózatos tömegével
látták el, szakajtószám, megannyi szekérderékkal tömve meg
jegyzetfüzeteit és flopi lemezeit.
Kvantifikálni a nosztalgiát, grafikusan ábrázolva visszavezetni a
ködös és édesen illatozó múltba, felsorolni az okait, kifejezésmódjait
és az árait, meghatározni az olyan társadalmak és személyek
természetét, amelyeket és akiket a leginkább érint ez a kór – ezek
voltak Mark Payton szenvedélyei, és akadémiai babérkoszorút font
a leveleikből. Buzgón igyekezett olyan mérhető és cáfolhatatlan
törvényeket felállítani, amilyenek a fizika vagy a meteorológia
törvényei. Igyekezett például meghatározni, hogy egy adott
populáción belül létezik-e egy bizonyos sz/k arányszám, amellyel
megjósolható, hogyan viszonyul a személyes nosztalgiára (vagyis
az ember saját múltjának eseményei iránti nosztalgiára) való „erős”
vagy „nagyon erős” hajlammal bíró egyének száma azokéhoz,
akik egyúttal hasonló mértékben hajlamosak kollektív nosztalgiára
(vagyis az ember személyes tapasztalatán kívül eső korok, stílusok
vagy helyek iránti nosztalgiára). Más szóval, ha hajlamos vagy
elérzékenyülni, amikor eszedbe jut magyar nagymamád
katicabogaras herendi porcelántányérban felszolgált meggylevese,
akkor vajon nagyobb vagy kisebb annak a valószínűsége, hogy
közel érezd a szívedhez azokat a filmeket, amelyek gyengéd,
majdhogynem erotikus szeretettel ábrázolták az angol
arisztokraták életét vidéki kúriáikban az első világháború előtt?
Payton biztos volt benne, hogy el tud jutni a megbízható
arányszámhoz, a személyes nosztalgiára való erős hajlam és az
objektív jó emlékezet egzakt sz/e korrelációjához. Mindkét
hipotézis (hogy egyenes, illetve hogy fordított arányosság áll fenn)
ugyanolyan elképzelhetőnek tűnt számára. Végül, a k/t arány, a
kollektív nosztalgiára való erős egyéni hajlam, illetve az illető
férfinak vagy nőnek arra a kronotoposzra vonatkozó tényleges
történelmi tudása közti viszony, amely iránt nosztalgiát érez,
elméletileg meghatározható, és itt a tudós erős gyanúja szerint
fordított arányosságnak kell fennállnia: minél kevesebbet tud az
ember arról, milyen is volt az élet azokban a kúriákban, annál
jobban vágyik rá, hogy bárcsak ő is ott élhetett volna.
Kutatása több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt,
de az akadékoskodó egyetem arra kényszerítette, hogy korlátozza
zajos és tolakodó kíváncsiságát a diploma megszerzése érdekében;
a Kollektív visszatekintést ösztönzések ingadozásai az urbánus, angol
nyelvű Kanadában, 1980-1988 című disszertációját szükségképpen a
módszertan és a számszerű mérés kérdéseinek medrébe kellett
terelnie. Most viszont szabadon kereshetett választ mindenre. A
munka, amely Európába hozta, oltani fogja a mohó miért-ek
szomját, amelyek kézzelfogható felfedezései mögött leselkedtek.
Miért van az, hogy a McGill Egyetemen Mark felmérése szerint
az elsős lányok nem kevesebb mint 48 százaléka hozza magával
otthonról Robert Doisneau Csók az Hotel de Ville-nél című
fényképének, a két háború közti Párizs (163-as jegyzékszámú
nosztalgipatikus kronotoposz) e jelképének bekeretezett példányát?
A lányok további 29 százaléka az érettségi utáni hat hónapon belül
hozta el a nyomatot.
Miért van az, hogy – a kiadók nyilvánosan hozzáférhető eladási
adatai szerint – a fenti népszerű poszter nyomatai messze nagyobb
számban kelnek el, mint Alfred Eisenstadt tematikailag tőle
megkülönböztethetetlen Csók a Times Square-en a Japán fölötti
győzelem napján című fényképének nyomatai, még Párizsban is,
ahol a kultúraközi irigység érzékelhető szintjének Doisneau elé
kellett volna segítenie az amerikait? Vagy, épp ellenkezőleg, ha ez a
logika nem működik, akkor az ismerősségi tényező és az etnikai
büszkeség miért nem tolja az Eisenstadt-képet a franciáé elé a New
York-i eladásokat tekintve?
Miért ugrottak meg a rendelések 1984 és 1986 között az ontariói
antikoltbútor-gyártóknál a viktoriánus heverőkre, mely
népszerűség messze nagyobb volt annál, mintsem hogy lehetne
csupán a korral foglalkozó filmeknek tulajdonítani, melyek
kanyargós krinolinsorozatban jelentek meg 1982-től 1985-ig?
Miért csökkent a kereslet mindenféle régiségek iránt az első
világháborút közvetlenül követő években Torontóban, kivéve a
katonai felszereléseket és képeket?
Miért kölcsönzik ki a Casablancát, háromszor olyan gyakran a
québeci, mint az ontariói videotékákban, még ha elvégezzük is a
videomagnóval rendelkezők és a rendelkezésre álló szinkronizált
kazetták számán alapuló statisztikai korrekciókat?
Miért teszi ezt velünk a múlt (és Kanada esetében éppenséggel
oly gyakran másnak a múltja)?
Mint egy haldokló, aki egy igazságtalan Istennel perel, úgy
kérdezte Mark: miért? És minden egyes tudományos kérdés
csupáncsak egy sürgetőbb személyes kérdés átfogalmazása volt,
egy olyan kérdésé, amire jóformán azóta kereste a választ, mióta az
eszét tudta, amit röstellt föltenni, jóllehet önmagával dacolva mégis
minduntalan föltette, s amit csak részegen vagy nevetgélve tudott
megosztani bármely barátjával: miért vagyok boldogtalan ebben a
korban és ezen a helyen, amibe beleszülettem?
Nem kellett hozzá hosszú ismeretség, hogy Charles leszűrje
Markról: „olyan szomorú, hogy nem lehet segíteni rajta, még
árukkal való kereskedésre is alkalmatlan”. Scott pedig egyszerűen
„idő előtt megöregedettnek” találta a kanadait.

VIII
Mark homályosan a jól ismert kanadai régiségkereskedői
valamelyikének valamiféle magyarosított változatára számított
azon a délelőttön, amikor besétált a gellérthegyi boltot őrző két
egyforma ágyú között. Miután eleddig könyvtárakban töltötte
európai kutatóidejét, ez volt a terepmunkához való visszatérése, és
fel volt készülve rá, hogy ebben az át- és átnevezett utcákkal teli
városban egy újabb olyan különös lélekkel találkozik, aki jól-
rosszul abból éldegél, hogy kiárusítja mások történelmét.
 Az elmaradhatatlan harangcsilingeléssel csukódott be mögötte
az ajtó – a harang formáját és elhelyezését meg sem kellett néznie,
anélkül is pontosan el tudta képzelni. A fényes napsütésről bejőve
vakon állt egy pillanatig, míg szeme alkalmazkodott a bolt
szándékos félhomályához, és míg az egyelőre láthatatlan boltos
szemügyre veheti és megbecsülheti annak valószínűségét, hogy
vásárolni fog.
– American? Deutsch? Français?
A szokásos monoton magyar férfihang – Mark válaszolt neki,
mielőtt lokalizálni tudta volna. – Kanadai. Beszél angolul? –
Merészen kapásból elhasználta mindhárom magyar szavát.
– Igen, igen, persze. De maga nagyon jól beszél magyarul.
Miért nem úgy beszélünk? – Most már arca is lett a pult és egy
arany állólámpa mögül jövő hangnak: sűrű fekete haj, sűrű, lelógó
fekete bajusz, sápadt bőr, táskás szem, enyhén hátradöntött fej,
póló és arany karperec.
– Ó, nem, nem – mondta Mark udvariasan, még mindig az
ajtónál állva, miközben a csilingelés elenyészett. Aztán magyarul is
elismételte, hogy „nem", most már végképp kimerítve a magyar
szókincsét. – Semmi mást nem tudok magyarul, csak annyit, hogy
Beszél angolul?
– Azt mondja, Kanada? A mamája és a papája természetesen
magyar, ugye?
– Éppenséggel nem. Írek. Meg angolok. Meg kicsit franciák és
németek. Egyik nagymamám azt állítja, hogy cseroki indián.
Keverék vagyok.
– Na és akkor hogy beszél ilyen szép magyarul? Van magyar
barátnője, gondolom.{2}
– Hát, éppenséggel nincsen. Csak a múlt hónapban jöttem.
– Rengeteg idő.
– Igen, de hát, nincsen.
 – De azért tetszenek magának, ugye? A mi magyar lányaink?
Legszebbek bárhol? Mint a francia lányok?
– Igen, persze. Nagyon helyesek.
– Hát, tudja, mondok magának igazat. A legjobban ágyban
lehet megtanulni egy nyelvet.
– Igen, én is hallottam már ezt. – A magyar lenézett valami
papírokra az asztalán, Mark pedig elfordította a tekintetét, készen
rá, hogy megpillantja az elkerülhetetlen borotválkozótálakat,
hiányos ezüstkészleteket, halott emberek kandallópárkányainak
megannyi vackát.
Ehelyett szeme egy képen akadt meg a pulton: egy második
világháborús katonák csoportját ábrázoló bekeretezett fotográfián.
Payton nem tudta azonosítani az egyenruhát, de szinte azonnal
megismerte az első sorban guggoló, jobbról a második sápadt
katonát, aki álmos szemmel és lelógó fekete bajusszal bámult a
fényképezőgépbe. – Maga volt katona? – Amint ezt kimondta,
rögtön tudta, milyen ostobaságot kérdezett: ez az ember akkor
még csak gyerek lehetett.
– Igen, honnan tudja? Ja, értem. Nem, az az apám. Sokan
mondják, hogy hasonlítunk. A barátaival volt, akikkel együtt ment
be, ezen a képen. Rögtön az elején. Nem sokkal azután
leborotválnia kellett bajuszát. Ez egy búcsú-a-bajusztól kép volt. –
Mark elvette a fényképet, és megszemlélte a régiségkereskedő
tökéletes hasonmását (mármint az egyenruhát leszámítva): a
katona hátraveti a fejét, hogy ironikusan harcias hetykeséggel
szánkázhasson le a tekintete az orrán. – Jöjjön, nézze csak! – A bolt
egyik sarkához vezette Paytont, ahol aranykeretes olajfestmények
sorakoztak a falon és voltak egymásnak döntve a padlón. – A
nagyapám.
Magasan fent a sárga falon ott függött ugyanannak a férfinak
az arca. Itt kicsit hosszabb volt a bajsza, s a haja hátrafésülve. Kék
lovassági egyenruhát viselt aranypaszománnyal a vállán, és
félprofilból nézett ki a sötét háttérből. Enyhén hátravetette a fejét, és
gőgös tekintete katonás egyenességgel követte Markét, ahogy a
tudós ide-oda sétált a festmény előtt.
– A császári testőrség egyenruháját viseli. Még megvan, ott –
intett a bolt másik oldala felé, ahol egy fej nélküli próbababa állt
sujtásos kék kabátban, hozzáillő feszes nadrágban és sarkantyús
fekete bőrcsizmában. – Ezeket természetesen nem eladom.
Egyelőre. – A boltos visszament a pulthoz, és a hátsó falnak döntött
képek közt kezdett keresgélni. – Itt, megtaláltam – kiáltott fel, és
megint Mark felé fordult, kezében az előzőnél kisebb aranykeretes
festménnyel. Két magyar vadászkutya, vizsla* feküdt a fekete-fehér
csempés sakktáblapadlón. Egy fiatal fiú térdelt mellettük, és két
kezét a kutyák fején nyugtatta. Rövidnadrágot, bársonyinget és
csipkegallért viselt. Egy nő, feltehetően az anyja, kibontva viselte
sötét haját, amely vállára és vérvörös ruhájára omlott. Nagy, díszes
szék ölelte körül, és arcán félmosoly játszott. Hosszú keresztelői
ruhás kisbaba volt az ölében. Mellette pedig, kezét a nő vállán
tartva, egy félig nyitott erkélyajtó előtt – melyen át zöld parkra
lehetett látni – Mark örömére ott állt megint az a férfi a boltos
arcával. Most komoly, szülői büszkeség volt az arcán, s fejét megint
csak kicsit hátradöntötte. Hosszú szárnyú tiszti kabátot és feszes
fehér nadrágot viselt. Egyik szemöldökét enyhén felhúzta. Bajsza
nem volt, hosszú fekete haja sötét lófarokba fogva, de egyébként
tökéletes volt a hasonlóság.
– Ez – mondta a boltos, miközben ujja a keresztelői ruhás
kisbaba előtt rezgett – a dédapám, az ő apja. – A fej nélküli
próbababa felé mutatott. – Ez a fiú – mutatott az idősebb fiúra a
kutyákkal – nem sokkal utána meghalt. Ez szerencsés, azt
gondolom. A családfámnak. A kép 1822-ben készült. A fiú a
kutyákkal, aki meghal, itt ötéves. Az apja, az én ükapám, azt
hiszem, 1794-ben született. Nemesember volt, ahogy látja.
– Mindenki katona volt a családjában? – A régiségkereskedő
összecsapta bojtos papucscipőjének sarkát, és Mark megkérdezte,
hogy róla magáról van-e egyenruhás kép.
– Persze, persze – felelte, és furcsán romlani kezdett az
angolsága. – De nem büszke rá. Az csak, tudja, egy oldal
hagyomány, másik oldal kívánság. – Mark biztatólag bólintott. –
Van egy képem, de találom nagyon kicsit. – Előhozott egy kis
műanyag fényképalbumot, lapozott benne néhányat, és egy
cellofánlap alá beragasztott fekete-fehér képre mutatott. – Ez,
amikor húszéves vagyok. Egy laktanyában vagyok Győr mellett, és
gyakorlatozunk osztrák támadás ellen. Nevetséges, tudja, gondolni,
hogy osztrákok ellen harcolunk 1970-ben.
A fényképen egy zöld gyakorlóruhás, fiatal, rövidre nyírt hajú
katona volt, aki mereven bámult a fényképezőgépbe, kezében
tartva lottyadt sapkáját. Fejét kicsit leszegte, és széles mosolya ettől
enyhén félszegnek tűnt. Erősen hunyorgott, mint akinek erősen
szemébe tűz a nap. Napbarnított, tisztára borotvált arca volt. – Ez
itt maga?
– Igen, igen, persze. De nem olyan, mint az apám vagy a
nagyapám, ugye? – Nem arra gondolt, hogy a fizikai hasonlóság
hiányozna. – Én itt nem szabad ember vagyok, aki a népéért
harcol, igaz? Nem. Itt egy fiú vagyok, akinek nincs más választás.
Harcolni abban a magyar hadseregben olyan volt, mint lenni
Oroszország rabszolgája. Mintha lenne Orosz Szovjet Birodalmi
Hadsereg Magyar Légiója. Az apám Magyarországért harcolt. A
nagyapám az uralkodójáért harcolt. A dédapám és az ő apja, ők
büszke emberek voltak. És ők fognak fegyvert a népükért és a
családjukért és a hazájukért, Magyarországért, Hungáriáért. És én?
– Markra függesztette tekintetét, és most egyre jobban hasonlított
festett őseire. – 1970-ben be kell lépnem egy hódító hadseregébe.
Kellene lennem tiszt, lovassági tiszt, aki parancsol, de ehelyett
vagyok egy rabszolga, vagy egy zsákmány, mint amikor a
családom földjét termelőszövetkezet csinálnak. És soha nem lehetek
magas tiszt, mert a családom története változtat engem
osztályellenség, érti. Mit kell tennem? Na? Mit?
– Nem tudom.
– Egy katona harcol, de egy magyar nem tudja elfogadni ezt a
birodalom hazugságát, ezt az orosz szart. Mi tehetek? Harcolok,
mint egy bátor ember, vagy nemet mondok, mint egy bátor
ember?
– Nem tudom.
– Azt teszem, amit a nagyapám tenne. Gyakorlatozom és
tisztítom puskát és futok és ások. Ha egy ellenség megtámadja
Magyarországot, harcolnék. De nem támadnak. Tudja, miért?
– Nem tudom.
– Mert az ellenség már itt van. Soha nem elmennek a második
világháború után. Úgyhogy rossz katona vagyok. Hibákat
csinálok. Elvesztem a felszerelésemet. Viszem a csapatomat az
erdőbe, és iszunk bort meg eszünk és beszélgetünk egész nap,
ahelyett, hogy csináljuk, amit a kommunista idióták mondanak,
hogy csináljuk. Van becsületem, hogy harcoltam az ellenséggel
azzal, hogy nem harcoltam. De nincs olyan becsületem, mint
nekik. – A falakon lévő őseire és a fej nélküli próbababára mutatott.
– Nincs becsületem mint a haza igaz, nyílt védelmezőjének.
Viszolyogva attól, ahogy a korrupt ideológia megerőszakolta a
hagyományt, Mark a szavakat kereste, amelyekkel kifejezhetné
keserves együttérzését (és enyhe irigységét), nem tudva, hogy
egyszerűen csak ráharapott egy olyan kereskedői csalira,
amilyennel sohasem találkozott Kanadában, és ugyanolyan naiv
fajankóként viselkedik, mint valami amerikai turista, aki képes
megvenni egy megemlékezési borotválkozóedényt, amit egy II.
Erzsébet-évfordulóra gyártottak. – És mit szeretne venni ma?
Mutathatok talán valami szép ékszert a barátnőjének?

IX
Mindig úgy tűnt, egészen addig a napig, amíg, frissen
házasodva, el nem ment még tovább kelet felé, hogy Scott Price
nincs igazán otthon Budapesten, és neki ez éppen így volt a jó.
Először is tökéletesen napbarnított és szikrázóan szőke volt.
Gyakran, könnyen mosolygott, az átlagos magyar ember
szemében túl sokat is. Előszeretettel beszélgetett a táplálkozásról,
az emésztésről és ezek politikai-gazdasági vetületeiről. Nap mint
nap megküzdött a Trabantok, Daciák, Skodák, Wartburgok és a
hébe-hóba feltűnő, tébolyultan szlalomozó Mercedesek mérges
füstjével, a turistacsalogató hidakon kocogva meg a Kék Duna
mentén, amely ezen a reggelen, mint mindig, karamellel és
mahagónival kevert mély Matisse-kék volt.
Egyetemi rövidnadrágjában, futócipőjében, trikójában és
fehérarany tincseit kendővel leszorítva idegesítette a magyar
járókelőket, akik többnyire cigivel a szájukban bámultak rá, ahogy
izzadtan elcaplatott mellettük. Egy dolog az atlétikai
csapattársaiddal futni, akik mindannyian ugyanolyan melegítőt
viselnek, vagy vidéken, a katonai kiképzés részeként, és egészen
más jóformán pucéran, verejtéktől fénylő testtel futkosni a Korzón.
A legjobb módszer arra, hogy az embert rögtön agresszív
külföldinek tartsák. Nemegyszer előfordult, hogy valami
megfelelőképpen kondicionált öreg hölgy ráripakodott az elhaladó
Scottra. – Ne fusson olyan gyorsan az emberek mellett! – ágált,
nem találva szavakat felháborodásának méltó kifejezésére. Nem
mintha számított volna, mivel Scott csak annyit tudott magyarul,
hogy mosolyogva elziháljon egy Kezét csókolom-ot. – Meg fog ölni
valakit! – sziszegték. – Kezét csókolom! – mondta Scott megint,
amikor visszafelé futott. – Nem lenne szabad csak így futkosnia
itten! – kiabálnak utána. – Kezét csókolom! – mondja ő. – Nincs
futás! Nincs futás! – Kezét csókolom! – Scott el is mondta a
tanítványainak, hogy idős honfitársaikat elbűvölően cserfesnek
találja, és elragadó, mennyire biztatják az olyan fiatalembereket,
akik igyekeznek fitten tartani a vérkeringésüket.
Scott Price, aki mindig érkezéskor és távozáskor volt a
legboldogabb (legyen szó városokról, csoportokról, kapcsolatokról),
felfedezte, hogy bármilyen meglepő, kifogyhatatlan örömforrás
lehet, ha valaki tökéletes idegenként él egy helyen: nyelvtelenül és a
nyelven kívül. Az angoltanár számára egy magyar világban
minden nap megérkezés volt, és bármikor szerét lehetett ejteni a
frissítő távozásnak. Tulajdonképpen világos: Scott tudta, hogy a
viszály vírusát a nyelv hordozza. Ha csak néhány ember beszéli a
nyelvedet, akkor a mérgek túlnyomó többsége nem juthat be a
szervezetedbe. Úgy élni itt, hogy csak angolul tud, meg egy kicsit
spanyolul, meg néhány kifejezést a dallamos, bibliai héberből, azt
jelenti, hogy szinte tökéletesen be van oltva. És ha van néhány
angol ajkú barátod meg egy jó állásod, ha egyfolytában jönnek
hozzád a helyes leányok, akik boldogan fizetnek azért, hogy
megtanulhassanak pár szót becses nyelvedből (és, ahogy mindig
mondogatják, a legjobban ágyban lehet nyelvet tanulni), nos,
akkor egy ilyen napon nem lehetsz más, mint boldog, és bizonyára
a holnap sem lesz másmilyen, és minden, ami rossz, túl van egy
kontinensen, egy óceánon és még egy kontinensen. Jó, igaz, hogy
vegetáriánus ételt alig találni, és a levegő minősége hagy némi
kívánnivalót maga után, de a város egész helyes, és az embernek
semmi gondja a légzéssel, ha őrzi a formáját, kerüli az idegeskedést
meg a zsírt, minden reggel megeszik három gerezd fokhagymát,
rengeteg antioxidánst fogyaszt, nem eszik kovászos kenyeret a
megtervezett székelésig számított három órában, fent lakik a budai
hegyekben, és ügyel rá, hogy ne váljon merevvé az életszemlélete.
A folyón túl, a reggeli párán keresztül ott ragyogott a Várhegy,
a Vár kupolája és a templomtorony magasan lebegtek a Duna
felszínén fodrozódó ikreik felett – Charles, John és Mark pedig a
folyótól nem messze dobáltak egy hencegően tengerentúli formájú
labdát, közben nevetve tárgyalták meg a régiségkereskedő ékes
szavú nacionalizmusát és akaratlan iróniáját, s mellesleg határozott
irányt szabtak az európai politika és gazdaság jövőjének. Scott
lekanyarodott a partról, be a keskeny utcákba, amelyek a Duna-
parton álló három szálloda között és mögött húzódtak, elfutott a
Hyatt és a Forum mellett, a John Bull English Pub és az
Intercontinental mellett, a kis csemegebolt mellett, ahol kétszer
annyiba került a gyümölcs, mint máshol, de lehetett amerikai
fogkrémet venni, nemcsak a helyi márkákat (vagy a
nyugatnémetet az idegesítő dobozával, amelyen fürge ördögök és
sárga fogú szörnyetegek táncoltak egy fához kötözött, csillogóan
fehér fogú lány körül). Rájött, hogy késni fog a meccsről, ha nem
indul rögtön vissza, arrafelé, amerről jött, ezért befordult a Váci
utca közepére, kikerülte a bársonykötelet, amely a McDonald'sba
való bebocsátásra váró embereket kerítette be, elfutott egy hasonló
sor mellett egy olyan boltnál, amelyben egy nyugati márkájú
sportcipőt árultak, majd egy titokzatos módon üres és sor nélküli
üzlet mellett, amelyben egy másik fajta nyugati márkájú sportcipőt
lehetett venni. Csorgott az izzadság az arcáról és a hajából,
miközben elhaladt a cukrászdák mellett, amelyek naponta
megkísértették egykori kövér énjét; az öreg parasztasszonyok
mellett, akik a kövezeten ülve, állva sálakat és takarókat kínáltak a
turistáknak; fiatal szírek mellett, akik forintot kínáltak
keményvalutáért – varázslatos módon a bankinál magasabb
árfolyamon; népművészeti boltok mellett (persze, itt sem álltak
sorok a bejáratnál), ahol magyar népviseleteket lehetett kapni, meg
hagyományos babákat, porcelánt, kristályt, paprikát. Német
üzletemberek – hófehér zoknijuk kivillant fényes öltönynadrágjuk
alól – mentek be a keményvalutás bankokba és a keményvalutás
boltokba, amelyekben a pihe-puha pénzű magyarok nemigen
fordultak meg. Scott elhaladt egy drága öltönyt viselő fiatal
amerikai mellett, aki épp azt mondta még ifjabb, kopasz
kollégájának: „…teljesen felszerelt irodák. Minden a lehető
legmodernebb. Ismerek pár embert a városi tanácsban, akik
kibulizzák"… Bőrdzsekis, James Dean-pózos magyar tinédzserek
szívtak kézzel sodort cigarettát. Az andesi zenekar a paraguayi
fennsíkról énekelt meg a csillagos ég alatt elvesztett szerelemről
meg a kondorkeselyű szárnyáról a gunyhó fölött, ahol… és így
tovább, pontosan úgy, mint azok az andesi zenekarok, amiket Palo
Altóban, Portlandben, Prágában, a Harvard Square-en, Halifaxban
és Hágában hallott. De most minden más lesz, határozta el
magában Scott; nem megy tovább, itt marad Budapesten. Kell egy
kis türelem, amíg John feladja és visszamegy, de már nem tarthat
nagyon sokáig, és amikor végül befuccsol, akkor magával viszi a
ragadós nyugtalanságát, elégedetlenségét és bűntudatát, a kis
gesztusait, frázisait, az egész viselkedését, amelyből árad a szüleik
meg a múlt bűze, és Scott megint lazíthat, és bebizonyítja
magának, hogy azt az egészet elrendezte és messze maga alatt
hagyta.
Scott megérkezett a felhőfoltos folyón nyugvó hatalmas zöld
vakolókanálra, a Margitszigetre. Az öccse és a barátai már ott
voltak a Nagyréten, és ő – legyintve John ironikusnak érzett, pedig
minden iróniától mentes álmélkodására a fantasztikus kondiját
illetően – boldogan csatlakozott az ellenfélhez, remélve, hogy nem
csatár lesz, hanem védő.
 X
Bekeretezett térképek Budapestről és a vidékről; fényképek a
főszerkesztőről, amint feltehetően híres emberekkel fog kezet
(mindet körülveszi a hírnévnek az a bizonyos aurája, de Johnnak
egyik arc sem ismerős); egy magyar likőr régi reklámplakátja,
amin egy férfi látható vesztőhelyen, kötéllel a nyakán, mosolyogva,
amint a száját nyalogatja, miután utolsó kívánságaként ivott egy
kis szíverősítőt; egy kengurukat és koalákat ábrázoló reparált
fénykép, amint a sydneyi operaház színpadán hancúroznak; a
BudapesToday első száma (1989. II. 18.) üveg alatt; mindenütt
sárguló papírdűnék és – hegyek, az íróasztalon, a székeken, a
szekrényeken, a padlón, remegve, mintha egy erősebb hang is
feldönthetné őket, tovább süppedezve a sárga feledésbe, míg John
várta, hogy a férfi kitüntesse fenyegetően visszatartott figyelmével.
– Ezeket a szavakat nem találomra rakták így egymás után,
istenemre – hallatszott végre a főszerkesztő ausztrál motyogása,
bár nem nézett fel a lapról, amit vad dühvel szerkesztett. – Nem,
uram, egy intelligencia, egy majdhogynem emberi intelligencia
helyezte el ezeket a szavakat ilyen sorrendben, valamiféle értelmes
közlés céljából. – Végignézett Johnon. – De meg kell mondanom,
kurvára nem bírom felfogni, hogy mi lehetett az az értelmes közlés.
– Nem jó? – kérdezte John, de a főszerkesztő épp az egyik
íróasztalfiókjában firkantott le valamit.
– Hova a baszásba tehettem azt a baszást, Mistah Proyce? –
kérdezte görnyedten, láthatatlanul a papírkupacok mögött.
– Milyen baszást, uram?
– Ne hívjon uramnak, Proyce! Csak harmincéves vagyok.
Tudod, mit? Hívj főnöknek! Hah! Itt van ez a fasz! – A főszerkesztő
kezében egy legalább nyolc centi hosszú gumipecsételővel bukkant
föl a tajtékos hullámok mögül. Belecsapott a pecsételővel egy
nyitott tintapárna nedves piros ölelésébe, és kétszer lesújtott arra,
amit olvasott. – Ez az a baszás, amit kerestem, Johnny fiú! –
Feltartotta a lapot, amire kétszer rá lett pecsételve az ÖN
POCSÉKOLJA A TINTÁMAT ÉS AZ IDŐMET szöveg. – És, ollé, ez
a nagy baszás, igaz, Proyce?
– Igen, főnök. Világos. Ez bizony baszás.
A főszerkesztő kinyitott egy másik fiókot, akkora erővel, hogy
kis híján kirántotta az asztalból.
– Ezt nézd meg! Ilyenem is van. Tudod, Johnny fiam, folyton
mindenféle fasz baromságokat faxolnak ide nekem, úgyhogy ezt
nézd meg! – Egy újabb gumipecsét. A főszerkesztő megnyomott
egy gombot a faxán, mire széles fehér papírnyelv kúszott ki a
száján. – Oké, oké, szóval mondjuk azt, hogy ez egy kéretlen
szardarab, amit valami buzi faxolt el nekem, oké? Rendben. Oké,
tessék: szardarab, szardarab, szardarab. – Kitépte a papírt a gép
szájából, és köszönetképpen megpaskolta a fekete szerkentyű
fedlemezét. – Oké, szóval elolvasom, és mondjuk, hogy egy algóré
írta valami befektetési bank helyi irodájából, aki jobb szeretne
inkább újságíró lenni, úgyhogy próbál azzal beindulni, hogy az én
újságomban publikál, frankó? Hé, Proyce, frankó?
– Frankó, főnök.
– Túrót, faszikám. Azt kellett volna mondanod, hogy nem,
uram, nem frankó. Sz'al elolvasom a buzikánk erőfeszítéseinek
gyümölcsét – a főszerkesztő mímelte, hogy olvassa az üres
faxpapírt –, tessék, blablablablabla, hű, ez gyönyörű, ez abszolút
csodás, kiderül, hogy megosztotta velünk bölcs tapasztalatait na
miről – eszkapki! – az amerikai befektetési bankárokról meg a
magyar lányokról, és még azt sem mulasztja el közölni velünk,
hogy az ágyban lehet a legjobban magyarul tanulni, hát nem egy
nagy szellem? Persze, tökre pimpós az irománya, asszem, így
mondják tifelétek, Jenkiországban. Szóval pimpós, igaz, Proyce?
Na? Igaz?
– Pimpós, főnök.
– Úgyhogy mit csinálok vele, John? Fogom ezt – fogja az újabb
pecsétet – és sitty! – bele a tintapárnába – és sutty! – rá a szomorú
befektetési bankár első totyori irományára – és voilá, John fiam,
voi-kummeg-là. – A főszerkesztő feltartotta a faxpapírt, rajta az
élénkpiros pecsételt szöveggel: ÖN POCSÉKOLJA A
FESTÉKKAZIM – KÉREM, TÉRÍTSE MEG A KÁROMAT.
A főszerkesztő John szemébe nézett, és háromszor vagy
négyszer nagyon mélyen beszívta a levegőt. – Hát jól van, Mistah
Proyce. Te nem fogod pocsékolni az időmet, a tintámat vagy a
festékkazimat, igaz, haver?
– Nem fogom, főnök.
– Hova is tettem a kibaszott önéletrajzodat, fiacskám? – Megint
beletúrt íróasztalának mozgó, tektonikus felszínébe. – Voilá,
gyermekem. Na, itt az életed. – John várt, a főszerkesztő pedig
olvasott, vadul, de a szövegtől látszólag függetlenül mozgatva az
ajkát. Ledobta az önéletrajzot az asztalra, ahonnan az lesiklott a
padlóra. – Mondd meg nekem az őszintét, John! Igazából mit
akarsz csinálni?
– Csinálni? Ezt a munkát. Felvettek. Már fel vagyok véve. Ezért
vagyok itt. – Szünetet tartott, hogy ez leülepedjen. – Ebben az
országban.
– Igen, Proyce, tudom. De most válaszolj nekem! Igazából mit
akarsz csinálni?
– Hát, gondolom, bármit, amit kell.
– Na, húzz a redvesbe, John! Szóval: mi az? Költő vagy?
Filmforgatókönyvet írsz egy újságíróról, aki egy angol nyelvű
napilapnál dolgozik egy meg nem nevezett közép-európai
fővárosban? Na, talált, elsüllyedt? Vagy egy dögös
dokumentumfilmet tervezel arról, milyen őrült módokon csajoznak
be az amcsi csávók Magyarországon? Vagy titkos üzleti tervet
dédelgetsz? Mi a terv, kölyök?
John átgondolta, vajon mi lehet a helyes válasz: ha tagadja,
hogy bármi egyéb érdeke is lenne az újságon kívül, vagy ha
beismer valamilyen mély, de elérhetetlen célt. Az utóbbi.
– Igen, írogatok…
– Remek. Akkor ezt legalább tisztáztuk, igaz? Gond egy szál se.
Sok sikert hozzá. A megfáradt, cinikus, ámde becsvágyó
Hemingway külföldön telepszik le, tudósításokat ír, és
szabadidejében lefirkantja a Fiestá-t. Fasza. Csodálatos karrier.
Remélem, jól alakulnak a dolgaitok nektek is meg a többieknek is
az elveszett nemzedéketekből ebben a Duna-parti Párizsban.
Hallottad már ezt, John? Hogy Bípí a Duna-parti Párizs? Hogy a
húszas évek Párizsát élheted újjá benne, és a többi?
– Nem, főnök.
– Jól van. Fület a földre! Azt szeretem egy tacskó tudósítóban.
Ide figyelj, cimbora, magyarul egyáltalán nem tudsz, igaz?
– Nem, de nem is állítottam a levelemben…
– John. Kérlek. Kussolj el! Csak áttekintem a helyzetet. Nem kell
tudnod magyarul, hogy elvégezhesd azt a munkát, amit kitaláltam
neked. Szeretni fogod ezt az állást. Ne izgulj, cimbora, hamarosan
a seggedből is filmforgatókönyvek ömlenek majd.
– Szuper. Ez jól hangzik.
– A BudapesToday a bébim, és bár elismerem, hogy nem egy
Prague Post, megengedem, hogy játssz vele. Hetente két cikket írsz
nekem, bármiről, amihez csak kedved szottyan, csak az a lényeg,
hogy Budapestről szóljon. Tanulj magyarul, ártani nem árthat, bár
öt év múlva egy árva lélek sem lesz – mármint a kibaszott isten
háta mögötti magyar vidéken élőket leszámítva –, aki csak
magyarul beszélne, és sehogy máshogy. Ahogy a latin mondja, az
angol lesz itt a francia, és mi francia nyelvű napilap leszünk, értve?
– A főszerkesztő kilépett az íróasztal mögül, és körözni kezdett
John körül, „vili?"-kkel és „értvé?"-kkel meghintve jól begyakorolt
monológját, és időről időre hevesen meggyúrta John vállát. – Na
szóval, cimbora, amikor majd eleged lesz a versírásból, és rájössz,
hogy nem kerested magad betegre vele, azt fogod kívánni, bárcsak
keményebben dolgoztál volna nekem, és betársulhattál volna
hozzám, és akkor most elmehetnél a kibaszott görög szigetekre,
ehelyett a ragyaverte paprikamaszatos osztrák próbapiac helyett.
Értve? Színesen írj, legyen olyan külföldre szakadt amcsis zamata,
meg persze magyaros is. Legyen ütős, szarkasztikus, modern. Ha
ezt elég hosszan és elég jól csinálod, akkor majd más feladatokat is
kerítünk neked, és akkor meggazdagszol velem együtt, vili?
John felvetette a tudósítói munka kérdését – azt hitte,
riporternek vették fel.
– Mistah Proyce, vannak kétnyelvű magyarjaim. Van telexem.
Ne próbálj a miniszterelnöki hivatal körül csellengeni, szenzációra
lesve. Csak dobd meg az újságomat valami ütős stílussal, és
elégedett leszek. – Megint leült, és a gumipecsétjeit simogatta, jól
összemaszatolva a piros tintával keze zegzugait. – Még valami. Ne
írj forgatókönyveket ebben a házban, az általam fizetett
munkaidődben vagy az én számítógépemen. Ne balhézz össze a
hirdetőinkkel. Ne hazudj nyomtatásban, nem mintha bárki is
beperelne bennünket, nem mintha ennek az országnak egyáltalán
lenne becsületsértési törvénye, legalábbis a jogászom nem tudott a
nyomára bukkanni. Ne felejtsd el, hogy nem beszélsz magyarul, és
valószínűleg nem találnál egy másik állást, amelyik akár csak azt
az alamizsnát kifizetné neked, amit én fogok. Ne felejtsd el, hogyha
otthon vágnál bele az igazi újságírásba, akkor talán harminc év
múlva kapnál olyan jó lehetőséget, mint ez. Ne felejtsd el, hogy
reménybeli Hemingwayk és Fitzgeraldok seregét hozzák ebbe az
országba a C-141-es repülőgépek, és éjszaka ejtőernyővel szállják
meg az összes jó kávéházat az elveszett nemzedék tagjai. Szóval. –
A főszerkesztő ültő helyzetben nyújtotta piros foltos kezét Johnnak.
– Ne cseszd el, cimbora! Tökéletesen pótolható vagy. Csütörtökre
kérem az első anyagot. 'Szlát.
És John újra a „hírszobában” volt, egy csöpp kis irodában, tele a
technikai fejlődés hatvan évét átfogó író és rajzoló szerkezetekkel,
valamint tíz, három különböző nemzetet képviselő alkalmazottal,
mindegyik a saját íróasztalánál, és minden második íróasztal
legalsó fiókjában volt egy befejezetlen filmforgatókönyv, és
mindegyik arról szólt, milyen az élet egy angol nyelvű napilapnál
egy megnevezetlen közép-európai fővárosban egy színes
egyéniségű ausztrál tulajdonos-főszerkesztő irányítása alatt.

XI
Mikor a hétfői nap első tojássárgája-színű ívét feszítette Buda
egy keleti hegyére, Emily Oliver már várt rá annak az újonnan
épített háznak a széles erkélyén, amelyen két másik követségi
macával osztozott (ahogy egy tengerészgyalogos nevezte el Emilyt,
Julie-t és Julie-t). Annak az ötrészes magas hatásfokú aerobik-
programnak a harmadik részénél tartott, amelyet minden reggel
végigcsinált attól kezdve, hogy az első napját töltötte a Nebraskai
Egyetemen. Függetlenül attól, hogy milyen sokáig maradt fenn
előző este, függetlenül a földrajzi hosszúságtól és szélességtől,
függetlenül a villanytakarékossági elhatározásaitól és az évszaktól,
napkelte előtt kezdte, és amint fölpislákolt a nap, azt mondta:
„Búú!", éppen úgy, ahogy az apja tette minden reggel
Nebraskában, az ölében tartva a kis Emilyt a tornácon lévő
hintaágyon vagy a konyhaasztalnál. – Csitt, Emily! Most majd jól
megijesztjük, de úgy, hogy rögtön eliszkol, és mind
visszafekhetünk az ágyba és aludhatunk még egy kicsit holnapig,
amikor majd nyugaton próbál meg fölosonni.
– Búú! – mondta még most is minden reggel, mintha az apját
üdvözölné. – Búú! – mondta ezen a hétfő reggelen, miközben a
Julie-k még szenderegtek. Emily körülbelül öt órát aludt, de
emlékeztette magát, hogy keményen dolgozik az új állásában, és
még szokja a szervezete az új ételeket, az új levegőt, az új szavakat,
az új embereket, ami persze nem kifogás akart lenni, mindenesetre
remélte, hogy mindez együtt megmagyarázza testének túlzott
vágyát a pihenésre és más rá nem jellemző nyavalyáit. Egész
biztosan el fog múlni.
A középiskolai érettségije napján egy barátja komoran
figyelmeztette Emilyt a „gólyatizesre", vagyis arra, hogy az első
egyetemi évében minden lány elkerülhetetlenül felszed tíz kilót.
Emily addig még sohasem hallotta ezt a kifejezést, és aztán rájött,
hogy ha nem lett volna a barátja kósza megjegyzése, akkor
sohasem tudott volna felkészülni a dologra. Dühös volt magára,
hogy mit sem tudott egy ilyen jól ismert, elkerülhető veszélyről.
Emily végül is három kilót hízott az első évében a Nebraskai
Egyetemen, három kilót izomban, amit a mai napig megtartott,
eddig a hétfő hajnalig, amikor újabb hasztalan erőfeszítést tett arra,
hogy visszakergesse a napot a föld alá, nem azért, mintha vissza
akart volna feküdni, hanem mert egészen biztos volt benne, hogy
az apjának, aki most éppen szörnyen hiányzott neki, jól jönne a
pihenés, és mert – hét időzónával tőle keletre – ő volt az apja első
védelmi vonala.
– Kezét csókolom, kisasszony* – Az idős magyar biztonsági őr a
nagykövetség kapujában mindig ezekkel a szavakkal üdvözölte
Emilyt. Olyan szélesen mosolygott, amennyire csak tudott, anélkül
hogy megmutatná a fogait… csak akkor tudta meg, hogy rosszak,
amikor elszegődött dolgozni az amerikaiakhoz.
– Akkor meg se mosom többé, Péter – mondta Emily mindig,
mire Péter lihegve meghajolt, nem egészen értve, mit is mondott
Emily, aki közben átment a biztonsági kapun és be az
előcsarnokba, ahol két amerikai tengerészgyalogos állt golyóálló
üveg mögött. – Jó reggelt, katonák.
– Jó reggelt, Oliver kisasszony – felelte uniszónóban a két
sörtehajú.
– Todd – mondta Emily ezen a hétfőn, a fekete bőrű katona
ingujján lévő rangjelzésre mutatva. – Mikor kapta azt a második
stráfot?
– Pénteken jött róla a parancs, szombaton varrtam fel.
Köszönöm, hogy észrevette, Oliver kisasszony.
– Gratulálok, katona. Most akkor főnökösködni fog Dannyn? –
A Todd mellett a fülkében lévő fehér bőrű tizedest hívták
Dannynek.
– Hát, meg kell őt fegyelmezni, Oliver kisasszony. – Azzal
rámosolygott, ahogy az emberek mindenhol mosolyogni szoktak
Emilyre.
Az előléptetett katona lelkére kötötte, hogy legyen határozott,
de igazságos, és ügyelt rá, hogy törzsőrmesternek szólítsa. Átment
a fémdetektoron, elvette az apróját és a kulcsait a másik oldalon
lévő katonáktól, ahol a mosolyára újabb széles mosolyok feleltek. A
sikló üvegajtókon át a nagykövetség olyan területére lépett be, ahol
ólomburkolatú falak voltak, meg mikrofondetektorok, rádiózavaró
rendszerek, s ebben a biztonságos környezetben elkészítette a
nagykövet kávéját, rámosolygott a magyar pénzügyminiszterre,
elhozta a nagykövet ingeit, és francia diplomatafeleségekkel (illetve
egy diplomataférjjel, egy félszeg professzorral) ebédelt, miközben a
megözvegyült nagykövet egy különteremben magukkal a
diplomatákkal diskurált.
Keményen dolgozott. Értékelte a lehetőséget és munkája
fontosságát. Csodálta a főnökét és a kollégáit; nagyjából olyanok
voltak, amilyennek előre elképzelte őket. Emlékeztette magát, hogy
a lehető legmaximálisabban felkészült erre a feladatra. Minden úgy
megy, mint a karikacsapás. Az apja is azt mondta, hogy abszolút
fekszik neki ez a pálya. Irdatlanul büszke volt a lányára. Az
anyjára emlékezteti, mondta neki a repülőtéren, meg egy dél-
vietnami kollégájára, akit a laoszi felföldön öltek meg nem sokkal
1971 karácsonya előtt. Ez volt a két legnagyobb bókja. Minden
remekül alakul, pontosan úgy, ahogy várta.
De akkor mivel magyarázzon bizonyos rendellenességeket?
Tegnap, vasárnap, egy fa alatt olvasott a Margitszigeten.
Tizenegy órára szóltak a harangok, és fel-felnézett a könyvből, arra
az amerikai és kanadai srácokból álló csoportra, akik elég
nyamvadtul rögbiztek. Egyik fiú sem állta volna meg a helyét még
a legpuhányabb nebraskai meccsen sem, természetesen Toddot és
Dannyt kivéve. És aztán kinyitotta a szemét, és a nap már jócskán
mögötte járt, és a lomb alját bámulta, és a játékosok mind elmentek
már, kivéve egyet, aki ott ült mellette, és a fának dőlve olvasott.
– Jó reggelt, álomszuszék.
– Mennyi az idő?
– Fél öt. – Emily megismételtette vele; azt hitte, viccel. Még
kába volt, sőt vissza is aludt pár percre. Öt és fél órás szundikálás
csak úgy a szabadban!
És mégis ott maradt a fa alatt, fölállni sem volt kedve. Kezét a
feje alá téve feküdt, a hátizsákja szolgált párnaként, és Johnnal
beszélgetett, mert elgondolni sem tudta, hogy tehetne bármi mást,
vagy lehetne bármi más helyen. Különös érzés volt. Beszélt a
családjáról, egyszerűen csak azért, mert John kérdezte róla. Többet
beszélt a családjáról, mint bármikor, szinte minden mérlegelés vagy
a szeretteink iránti szokásos diszkréció nélkül, mert mintha az
ilyesmi nem illett volna ehhez a helyzethez, amely felkészületlenül
érte ugyan, s mégsem társult hozzá az az adrenalinroham és
gondos elemzés, amit a felkészületlenség rendszerint kiváltott
benne.
– Beszélj az apádról – kérte John, valahogy azonnal kiszagolva a
központi kérdést.
Hol kezdje? Farmer, özvegy… nem, úgy döntött, a körökkel
kezdi. Ken Oliver beoltotta gyermekeibe a körök iránti tiszteletet.
Öt koncentrikus kör közepén élünk mi is, mint minden ember, és a
körök meghatározzák helyünket a világban, rögzítenek minket a
veszélyekkel szemben, és amellett felnagyítják a saját erőnket,
mintha belőlünk kiinduló hullámok lennének. A középpontban ott
az egyén a maga személyes, Isten adta képességeivel; aztán jön az
oktatás köre, ami ezen képességek kifejlesztésének lehetőségét
jelenti; aztán a család köre; aztán a közösség köre; aztán az ország
köre, aztán az Istené. A kötelesség kifelé áramlik a középpontból;
az erő befelé áramlik a középpont felé.
– Tyű. Te hiszel ebben?
Természetesen. Bár még sohasem kérdezte ezt tőle senki ilyen
hangsúllyal. Általában soha nem beszélt erről a témáról olyan
emberrel, aki nem tudott róla eleve. Beth, a nővére – férjezett, két
gyereke van, és egy másik farmon él negyven mérfölddel közelebb
Lincolnhoz – egyszer azt mondta, hogy a körök talán mégsem
segítenek olyan sokat, talán még apának sem. (Beth nagyon tisztán
emlékezett az anyjukra, és azt mondta, hogy a halála úgy hatott
apára, „hogy még olyanabbá tette, amilyen”.) Emily elismételte
Beth eretnek gondolatát Robertnek, az öccsének, aki most
tengerészgyalogos Twentynine Palmsban. Robert nem értett egyet
vele, azt mondta, hogy Beth egyszerűen csak nem gondolta még át
ezt elég alaposan. A bátyja, ifjabb Ken véleményét senki sem
kérdezhette meg, mert ő egyszerűen csak fogta magát egy napon,
és elment. Azóta sem látták. „A drog” – magyarázta az apja, és
aztán soha többé nem hozta szóba, bár végzett egy kis önkéntes
munkát egy helyi templomi csoportban, amely kábítószerfüggők
gyógyításában segédkezett.
– Szóval olyan helyről jössz, ahol a szülők választják ki a
gyerekeik házastársát – mondta John.
– Úgy bizony. El is vagyok ígérve egy farmernak tőlünk hét
megyére, és három szép tehén a hozományom, de miután
hazamegyek Magyarországról, még át kell esnem egy
érintetlenségi vizsgálaton.
Nem mesélte el ennek a többi részletét, de eleget mesélt ahhoz,
hogy utána aztán csodálkozzon: mi a csuda ütött bele ebben az
országban?
1961-től 1967-ig Ken Oliver viszonylag ritkán és elviselhető
időre ment Vietnamba és a környező országokba. A kommunisták
1968-as Tet-offenzívája után azonban nem volt más választása,
mint hogy ott hagyja feleségét és négy gyermekét Georgetownban
és több mint három évet Saigonban töltsön, szabadság nélkül,
gyakori kiruccanásokat téve fel északra és Laoszba. Az utolsó ilyen
expedíciójára közvetlenül 1971 karácsonya előtt került sor, s ennek
során látta, hogyan halt meg „a legnemesebb ember, akit valaha
ismertem, Emmy”. „Isten kegyelméből” ő visszajutott Saigonba, és
ott érte a hír, hogy a felesége, Martha egész hirtelen megbetegedett,
őt pedig azonnali hatállyal szabadságolták, hogy hazamehessen
hozzá Georgetownba. Soha nem tért vissza Vietnamba, Martha
gyors halála után kilépett a szolgálatból, és Nebraskába vitte a
gyerekeket, ahol a szülei is éltek egy hatalmas mezőgazdasági
vidéken, amely alkalmasabb volt a gyereknevelésre, mint
Georgetown diplomáciai fogadásai és rákosztályai.
John ezek szerint itt ült, futott át Emily agyán, és több órán át
nézte őt, miután a bátyja meg a barátai elmentek a szigetről. A
nagykövetség körül nyüzsögtek az olyan emberek, akik úgy
gondolkodtak és beszéltek, mintha az apja rosszabbul sikerült
alakváltozatai volnának, de olyan emberrel, mint John, még nem
találkozott. Annyira céltalan. Élvezi az ilyen céltalan beszélgetést,
mint akinek semmi sürgős dolga nincsen. Nem olyan, mint a Julie-
k, akik egyszerűen csak partimacák, semmit sem vesznek
komolyan, csak csellengenek, amíg fel nem szednek egy pasast. És
nem is olyan, mint Charles, aki leginkább bizonyos pénzbuzi (bár
azért Emilyre is bukó) agrárközgazdász szakosokra hasonlít a
Nebraskai Egyetemről.
Scott dühös, mint egy okostojás kamasz. De John… és Mark is
egy új típus. Egészen különös gondolat ötlött fel benne, miközben
az alsó ágakon ülő madarakat bámulta, és John a nyomorultnak
hangzó gyerekkoráról beszélt, bár közben nevetett rajta:
alighanem a világban létező számos embertípusról semmilyen
tapasztalata nincsen, és így nincs is felkészülve a velük való
találkozásra.
John a mamájáról kérdezte, és ő egyszerű választ adott: – Csak
ötéves voltam. Emlékszem, hogy apa sírt a temetésen. De aztán
soha többet, Beth szerint legalábbis. Azt hiszem, nagyon nehéz volt
neki. És nekem is nagyon-nagyon sokáig hiányzott anyu, de ez
nem olyan dolog volt, amiről beszélni lehetett. Nem lett volna szép
emlegetni neki anyut és olyasmit éreztetni vele, hogy ő nem elég
nekünk. Nem mintha panaszkodni akarnék.
– Jézusom, Emily! Azt hinné az ember, hogy erre aztán igazán
szabad panaszkodnod. Volt két nagyszerű szülőd, és az egyiket
elveszítetted. Mire való a panaszkodás, ha nem erre?
Emily a hátán feküdt a csendben, nézte az ágakat és a
legpuhább kékből szőtt eget. Valóban, mire való? Van válasz erre is.
Buborékként szállt fel a memóriájában, hogy is van?… és ekkor
látta, ahogy megváltozik John tekintete, máskor is látta már, ahogy
így elfelhősödik a fiúk arca, közvetlenül azelőtt, hogy odahajolnak
hozzá és megcsókolják. – A panaszkodás – idézte mosolyogva,
beledobva könyvét a hátizsákjába, felállva és lesöpörve a földet a
lábáról – az olyan embereknek való, akik nem tudják, hogyan
javítsanak a dolgokon.
Hétfőn a nagykövetségen ellenőrizte a teendőlistáját, és elolvasta
a hétfői emlékeztetőket. Este el kell kísérnie a nagykövetet egy
fogadásra a szaúdi nagykövetségre. Volt egy feljegyzés a közvetlen
főnökétől, aki egy percet kért az idejéből, és ezt arra használta fel,
hogy megrója egy viszonylag csekély helyzetértékelési hibájáért,
aminek tanúja volt az előző héten – semmi komoly, de ha Emily
tanulni akar, akkor fel kell hívnia rá a figyelmét.
– Köszönöm – mondta. – Többet nem fog előfordulni.
– Hogy van a híres apukája? – kérdezte a főnök.
Panaszkodni bizonyosan nem akkor kell, amikor az embert
helyénvalóan kiigazítják a munkájában, figyelmeztette magát,
miközben ment lefelé, hogy egyeztesse az időpontokat a nagykövet
sofőrjével. És mégis zokon vette a tanáros, merev letolást egy ilyen
piszlicsáré dolog miatt, aztán meg szégyellte magát, nemcsak
azért, mert nem jól fogadta a helyreigazítást (amiért szégyellheti is
magát), hanem az eredeti jóhiszemű tévedése miatt is, amiért az
embernek sohasem kellene szégyenkeznie. És ez – hogy
szégyenkezik egy jóhiszeműen elkövetett hiba miatt – korántsem
valami nemes jellemvonására mutatott rá, hanem a piszkos
hiúságára, ami természetesen szégyenletes.

XII
Mindössze négyutcányira az amerikai nagykövetség impozáns
homlokzatától egy még impozánsabb villa állt, amelyet
kilencvenkilenc évre bérbe vettek Charles Gábor munkaadói, egy
New York-i befektetési vállalat, melynek százharminc éves neve
néhány hónappal az itt leírt események után a szó szoros
értelmében kizuhant Wall Street-i fészkéből, ki a kemény
kövezetre, márványporrá és kavicsokká zúzódva, s aztán néhány
napra rá az igazgatótanácsa – nagy handabandázás és tiltakozás
közepette – hasonló strukturális hibák következtében maga is
elítéltekké, feltételesen szabadlábra helyezettekké, tanúkká,
memoárírókká és konzultánsokká esett szét.
De 1990-ben, olyan szimbolikus topográfia részeként, amely
arra ítéltetett, hogy utat találjon John Price egyik cikkébe, Charles
Gábor, az üzleti főiskoláról egy éve kikerült befektetési szakember
egy Duna-parti irodában dolgozott, amely nagyobb és fényűzőbb
volt, mint az Egyesült Államok nagykövetéé, sőt még szebb kilátás
is nyílt belőle.
Charles Gábor '56 unokája volt, egyike az olyan amerikaiaknak
és kanadaiaknak, akiknek a szülei a meghiúsult
kommunistaellenes felkelés után hagyták el Magyarországot.
Torontóban, Clevelandben és New Yorkban e sarjak buzgón
próbálták elmagyarázni alsós cimboráiknak, hogy kell kiejteni az
S-t a Sándorban, de végül beadták derekukat a sokaságnak, és
attól kezdve hallgattak a Sandy, az Alexander vagy egyszerűen az
Alex megszólításra is. Aztán türelmesen elmagyarázták felsős
barátaiknak, hogy bármit mond is Carter elnök, a kommunisták
rosszak, ellopták a hazámat, mígnem végül, tizedik osztályban
kelletlenül elfogadták azt a világnézetet, miszerint a szovjeteket
fenyegetik vagy félreértik, és a hidegháború megmagyarázhatatlan
kölcsönös agresszió, rengeteg bűnnel mindkét oldalon. Később
elmagyarázták középiskolai történelemtanáruknak, hogy a
versailles-i békét helyesen trianoni békének kell mondani, és hogy
egy bosszúszomjas és elhibázott aktus volt, mellyel könyörtelenül
és ostobán elcsatolták az újjáépítéssel küszködő országok egy
részét, ártatlan családokat szakítottak el otthonuktól, újabb
háborúságot szítottak, és a zsarnokság nemzedékeihez vezettek…
míg végül aztán nem mentek többé fejjel a falnak és a
tananyagnak, és elismerték, hogy igen, a győztesek azt tették, amit
tenniük kellett. Versailles-ban.
Azok, akik egyetemre mentek, olyan szakokat választottak,
mint Kelet-Ázsia, kommunikáció, pénzügyek.
Nyári szünetben azonban otthon lehetett az ember, és
döbbenten hallgathatta, ahogy az apjának, akit most először látott
enyhén részegnek, mióta csak az eszét tudta, kicsúszik a száján,
hogy 1956-ban nem egyszerűen csak elszökött, hanem előtte
harcolt is, felrohant egy tank hátuljára, Molotov-koktélt dobott be a
búvónyíláson, és a kibújó, rémült, szőke, sörtehajú orosz fiúnak a
szeme közé lőtt egy özönvíz előtti revolverrel, a golyó közvetlenül
egy anyajegy alatt hatolt be, amelyből két hosszú szőrszál
meredezett, s aztán elfutott, miközben a holttest visszazuhant a
tankba, eltorlaszolva az egyetlen kijáratot fulladozó, égő bajtársai
előtt.
Charles Gábor szülei Clevelandben ismerték meg egymást, bár
mindketten ugyanakkor menekültek el Magyarországról. Családi
legenda szövődött szerelmük csodálatos véletlenei köré: részt vettek
ugyanazokban a tüntetésekben, aztán egyszer-egyszer
ugyanabban az utcai harcban is már a felkelés alatt, egyetlen nap
eltéréssel hagyták el az országot, kevesebb mint egy kilométernyire
voltak egymástól Ausztriában, a menekülttáborban, egy hónapnyi
eltéréssel érkeztek meg Clevelandbe, de még mindig nem
találkoztak vagy két éven át, 1959-60 szilveszteréig, amikor is egy
partin Charles apja egy másik nővel csókolózott („Csoda volna, ha
eszembe jutna a neve – Jane, Judy, Jennifer, Julie, valami nagyon
amerikai”), és lehunyt szemmel, egyik kezében egy angórapulcsi
borította cicivel, a másikkal egy kockás szoknyával feszesre
kárpitozott segget simogatva, meghallotta, amint jövendő felesége
rákiált valakire: „Boldog újévet, amikor azok még mindig ott ülnek
az én Gerbeaud-mban a kövér, buta orosz arcukkal? Amikor azok
az orosz állatok összeszarják az én utcáimat? Nem lesz boldog újév.
Egyáltalán nem lesz.” Charles apja gyakran elmesélte a fiának,
hogy már akkor beleszeretett az anyja hangjába, nézeteibe és
kelletlen angolságába, amikor még benne volt a nyelve a másik
lány szájában.
Charles, azaz Károly nem olyan szülők gyermeke volt, akik alig
várták az amerikai asszimiláció csodáit. Neki a magyar volt az első
nyelve.
– A hazád fővárosában van egy sziget a folyón, ahol focizhatsz,
aztán fagylaltot ehetsz, fürdőbe mehetsz és megmasszíroztathatod
magad.
– Túl kicsi vagyok a focihoz.
– Butaság! Nagyon jó kapus lehetnél. Majd szépen megnősz
hozzá. El is kéne kezdenem tanítani, hogy hova nézz, amikor a
csatár áttör a védők között, hogyan hajlítsd a térded, hogy mindkét
irányba el tudj vetődni.
– A futballban nincsen kapus, apu.
– Miket beszélsz? Ildikó, mit beszél ez a gyerek? Mire tanítják
őket abban az iskolában?
– Az apádnak igaza van, Károly. Ragyogó kapus lenne belőled.
Az a fagylalt! – szorította meg az apja kezét. – Istenem! Meggy
fagyi!
– De itt is jó a fagyi, nem?
– Persze, nem rossz, de ahhoz a fagyihoz, amit azon a szigeten
lehet kapni, semmi sem fogható Clevelandben.
– Azt hiszem, a focis dologban nekem van igazam.
A szülei gyakran próbálták rekonstruálni egymásnak azt az
életet, amit párhuzamosan éltek a megismerkedésük előtt, és
emlékezéseiket gyakran Charles éppen aktuális életkora indította
be, mint például: – Megpróbáltam átsétálni a Balatonon kislány
koromban, amikor nem sokkal voltam idősebb nála. – A fiára
mutatott. – Azt hittem, elég magas vagyok hozzá.
– Ilyen idős koromban volt, hogy először pusziltam meg egy
lányt. A Dohány utcában. Az arcán. – Kézfejével megcirógatta
felesége arcát. – Zsidó volt, és bár nem tudtam, hogy az mit jelent,
annyit már hallottam róla, hogy valami veszélyes dolog, és nagyon
bátornak éreztem magam, mert az apám egészen megijedt volna,
ha tudja.
– Engem először a Vajdahunyad vára mellett csókolt meg egy
fiú. Úgy hiányzik az a buta vár.
– Valahányszor a Corvinra gondolok, el se tudom hinni, hogy
ott voltál, és megsebesülhettél volna, és akkor lehet, hogy sohasem
találkozunk. Egy nagy csata volt annál a mozinál, Károly. Nem
film egy csatáról, hanem egy csata a mozi mellett! Hallottál már
ilyet?
A szülei gyakran beszéltek rejtélyes kezekben lévő
ingatlanokról, és igyekeztek újjáteremteni egymás számára (és az
örökösüknek) régi otthonukat.
– Van egy lakásod, Károly, kisebb, mint ez a ház, de sokkal
szebb, Budapest ötödik kerületében. A tiéd, és egy napon majd
visszaigényelheted, és ott lakhatsz.
– Van egy másik lakásod is az első kerületben, fiam. Az is
nagyon szép!
– Van két lakásom meg ez a ház? Hogy fogom eldönteni, hogy
melyikben lakjak?
– Ez a ház nem érdekes. Azokat a lakásokat jobban fogod
szeretni.
– Szeretem ezt a házat. Clark a szomszédban lakik. Chad meg
a sarkon. Nem akarok máshol lakni.
– Ne butáskodj! Senki sem fog kényszeríteni rá, hogy itt hagyd
ezt a házat, de egy napon majd te magad akarod, mert vissza
fogják adni neked a lakásaidat, és nagyon büszke leszel rá, hogy
ilyen szép lakásaid vannak a hazád fővárosában.
Miközben a kisfiú a padlón ült a játék katonáival és rettegett,
hogy egyszer majd ennek a háznak az elhagyására kényszerítik, a
szülei a két lakásról meséltek, és eközben arról a helyről, ahol álltak
(a tűz mellett az egyik, a koktélkocsi mellett a másik) egymáshoz
mentek, és lefeküdtek a díványra, Charles apja átölelte Charles
anyjának a nyakát. A plafont bámulták, és részleteket suttogtak
egymásnak a lakásukról egyre halkabban, s végül Charles már
egyáltalán nem hallotta őket, és megkönnyebbült, hogy végre
békén hagyják, és játszhat a saját háza padlóján, barátja, Nagy
Imre, a macska társaságában (akit Big Jimként mutatott be a
barátainak). A macska régebb óta élt a házban, mint maga
Charles, és minden este ráugrott Charles egyik katonájára, aztán a
két mancsa között paskolta ide-oda a fényes, kardos ezüstlovagot.
A csillogása vonzotta a macskát, és bár a csöpp katonai alakulat
többi része nem izgatta, azt a lovagot mindig elcsente.
– Négy lépcsőforduló, összesen hatvannégy fok, és az udvaron
egy szilfa. Károly már fel is mászhatna rá. Hallod, Károly? Van egy
fa a… na mindegy, el van foglalva a katonáival…
– A csempe bizánci mozaikot utánoz… biztos vagyok benne,
hogy valami vörös gazember összetörte…
Persze, ahogy Károly cseperedett, szüleinek semmiféle
diktátumai vagy szokásai nem óvhatták meg az angol szavak és az
amerikai szokások áradatától. Barátok, filmek, iskola, könyvek,
tévé: Cleveland és Hollywood az ismert világ sokkal nagyobb részét
foglalta el, mint az az ismeretlen, távoli város, a hajdanvolt időkről
szóló fekete-fehér történetek, a zavaros, nyavalyás, provinciális
politikai ügyek és az a nyelv, amelyen egyetlen barátja sem beszélt,
de többen is egy nyálkás idegen gurgulázásához hasonlították a
Csillagok háborújából.
 A fiú egyszer csak úgy döntött, hogy nem hajlandó
száműzöttnek tartani magát, bár száműzöttsége igazából csak
három évvel később ért véget: kilencéves korában közölte a
szüleivel, hogy elege van az egészből, mármint főleg abból, hogy
az emberek mindig Kerolí-nak nevezik Károly helyett, és ezért
mostantól fogva Charlesnak kell őt szólítani – ezt a diktátumot
mindenki boldogan elfogadta, a szüleit kivéve; de csak tizenkét
éves korára jutott el oda, hogy az angol szavak már
természetesebben jöttek a nyelvére, mint a magyarok. A tizenkét
éves magyar Károly mindvégig szunnyadva élt az ohiói Charlesban
középiskolai, egyetemi és üzleti főiskolai évei alatt, szükségtelenül,
észrevétlenül, elutasítottan.
Tizenkét éves korától kezdve nem fejlődött tovább a magyar
tudása, de rajta ragadt, mint valami csökevényes függelék. Csak
nagy ritkán beszélt magyarul a szüleivel, mások előtt. Ez a nyelvi
eltávolodás óhatatlanul kulturális szakadáshoz is vezetett.
Különösen az apja kezdte Charlest olyan idegennek látni, akit
tanítani kell, hogy visszanyerhesse örökségét.
– Horthy admirálist félreértették – okította, miután undorodva
félredobta Charles tizenegyedikes történelem tankönyvét,
amelyben egyetlen helyen említették Magyarország részvételét a
második világháborúban – oldalt, az „egyéb fasiszta országok”
felsorolásában. – Az amerikaiaknál minden fekete vagy fehér. Nem
úgy volt az, hogy vannak jó fiúk meg rossz fiúk. Nem egy
cowboyos-indiános John Wayne-filmről van szó, világos? Mondd el
ezt annak a nevetséges tanárodnak is! Horthy távol tartotta a
nácikat, amíg tudta, és harcolt az oroszok ellen. A te kis iskoládban
mit gondolnak, ki más tette volna ezt meg? Churchill? Ja, és
mellesleg közölhetnéd az illetővel, aki az ebben az országban
történelemnek tartott dolgot tanítja nektek, hogy annak a becstelen
erőszaknak a helyes megnevezése a 465. oldalon Trianon.
 De miután elvolt egy ideig, mint a befőtt, a magyar Károly
mégiscsak feléledt egy napon. Jöttek az 1989-es forradalmak
Közép-Európában, Charlesnak meg különben is lankadatlan volt a
hite, hogy osztálytársainál többre hivatott, így aztán azt mondta a
toborzóembernek: „Igen, folyékonyan beszélek magyarul, és
boldogan vállalnám a kihívást, hogy segítsek megnyitni a cég
budapesti irodáját.” Károly egyszeriben megint a Charles lelkében
munkálkodó legénység értékes és megbecsült tagja lett. Mindennek
eredményeképpen a befektetési szakértő, aki 1989 októberében
Budapestre érkezett, három hónapnyi különlegesen infantilizáló
New York-i kiképzés után, egy öntelt, fontoskodó fiatalember volt,
kellő stílussal, intelligenciával és intuícióval megáldva, aki magyarul
– bár ezt a munkaadói nem tudták – nagyjából úgy beszélt a
potenciális partnervállalatok vezetőivel, mint egy jól öltözött férfi
bőrébe bújt tizenkét éves fiú.
Egyik reggel John Charles irodai kanapéján ült, és Charlest
fényképezte, aki csuda fontos embernek tűnt az íróasztalánál, s a
panorámaablak mögött egyharmad Dunát, egyharmad Várhegyet
és egyharmad cirruszok maszatolta mennyboltot fogadott magába.
A fényképen, melyet Charles hazaküldött a szüleinek, öt kupac
dosszié hevert előtte. Mindegyik különböző magasságú volt, és
Charles elmagyarázta a hangyányi érdeklődést mutató Johnnak,
hogy mit is csinál egész nap, a legtöbb napon.
Zsuzsa, a cég magyar hivatalvezetője mindennap újabb aktákat
bújtatott be a bőrmappákba, amelyek a cég lógójával voltak
díszítve (egy kardját magasra emelő lovaggal, amint néz bele a
homályba, s közben testével védelmez egy borzas, majdnem
teljesen meztelen nőt). Ez a kupac baloldalt – Charles megütögette
a mappatornyot – a „BK-kat", a bejövő kéréseket tartalmazza: régi,
állami tulajdonban lévő és most magánberuházók után kuncsorgó
reménytelen kommunista vállalatok leveleit és anyagait, meg
indulótőkét kereső feltalálókét és fiatal vállalkozói csoportokét,
amelyek kaszinót, miegymást szerettek volna létrehozni.
Zsuzsa minden délután elvitte a jobb oldalon lévő kupacot,
amely majdnem ugyanolyan ingatagul magas volt, mint a bal
oldali: ezek tartalmazták a „BE-ket” – a biztos elutasításokat. Itt
voltak a tegnap még állami tulajdonban lévő vállalatok, amelyek
nem elég hatékonyak ahhoz, hogy érdemes lenne megpróbálkozni
az újjáélesztésükkel, és még bontási anyagként sem érnek sokat; az
olyan faramuci feltalálók, akiket alighanem még csak egy interjúra
sem hívnak be; és az olyan fiatal menedzserek, akiknek a
tapasztalatlanságán Charles csak csodálkozva csóválta a fejét.
Gyorsan levonta a következtetést, hogy az ország gyakorlatilag
teljes menedzseri osztálya vagy tapasztalatlan, vagy hosszú évek
rossz tapasztalata görnyeszti, köszönhetően a kommunizmus
korrupt, kicsinyes és gyatra vállalatvezetési gyakorlatának.
A magyar remények tornya és a kétségbeesés majdhogynem
ikeroszlopa között három jóval kisebb kupac hevert.
Az első – a Kivizsgálási Kérelmek – azokból az ajánlatokból állt,
amelyek elég érdekesek voltak ahhoz, hogy további interjúkat,
tereplátogatásokat, pénzügyi adatok kikérését és hasonló
intézkedéseket tegyenek indokolttá. Charles ezeket az aktákat
vizsgálódásának szigorúan megkövetelt négysoros
összefoglalásával adta tovább az irodavezetőnek, egy negyvennégy
éves alelnöknek New Yorkból, aki egy szót sem tudott magyarul,
de tizenkilenc éves Wall Street-i gyakorlata volt. A főnök
mértéktelenül támaszkodott Zsuzsára és a csapat kétnyelvű
fiataljaira, ám zokon véve, hogy hirtelen ilyen szorult helyzetbe
csöppent, gyakran és csípős macsó éllel okította ki őket arról, „hogy
csinálják ezt az Államokban”.
Charles eleinte némi izgalommal követte nyomon azt a néhány
ügyet, amit az alelnök jóváhagyott további vizsgálatra – vagyis az
Áttekintés Alatt kategóriába sorolt aktákat. De a rég várt akció
rendszerint csalódással járt. Charles szinte egyfolytában nevetett
magában a tehetséges fiatal vállalkozókkal folytatott interjúk alatt,
akik túl kevés kontrollt vagy hipotetikus profitot kívántak
biztosítani azoknak az amerikai dollároknak, amikre vágytak; a
találmányok prototípusainak idegtépő bemutatása alatt, amikor is
kiderült, hogy a szerkentyű nem képes ellátni hipotetikus
feladatait, s közben a kétségbeesett feltaláló először vad
szóáradatban, majd könnyek árjában tört ki; és az állami kézben
lévő gyárakban tett kirándulásokon, amelyek az utolsó
porcikájukig olyan nevetségesek voltak, amilyen biztatónak
ígérkeztek az amerikai PR-ügynökségeik által fogalmazott
ismertetésekből.
– Rendszerint – mondta Charles sóhajtva.
De a Kivizsgálási Kérelmek öt százaléka közül, amelyeket az
alelnök jóváhagyott és átminősített az Áttekintés Alatt kategóriába,
talán öt százalék a komolyabb vizsgálódás próbáját is kiállta.
Ezekből lett az FR-ek – Forró Remények – kis kupaca. Ezen akták
aztán visszakerültek a főnökhöz Charles második jelentésével
egyetemben, amely most már ötsoros is lehetett, mivel egy sorban
engedélyeztetett „Az elemzést végző javaslatának összefoglalása”.
És miután majdnem hét hónapot töltött ebben az állásban,
Charleshoz, hogy egész pontos számot mondjunk, nulla FR-akta
került vissza. Néhányat kapásból elutasított a főnök, aki szakértő
szemmel felfedezett valami kis maszatot az anyagban, amit Gábor
naivan összeállított. Más akták megkapták a főnök jóváhagyását,
hogy aztán a New York-i iroda vétózza meg őket azzal, hogy nem
elég látványosak vagy potenciálisan jövedelmezőek ahhoz, hogy
bármelyik is a cég első magyar vállalkozása legyen.
– Első? – vigyorgott John.
– Nálunk az első – ismételte meg Charles keserűen –, miközben
Prágába öntik a pénzt. – Nyolc hónappal Charles érkezése után,
kilenc-tizenegy hónappal azután, hogy lelkesült cikkek jelentek
meg a Wall Street Journalben, az Economist-ban és a magyar
sajtóban a szép új világról, nyolc hónappal a pénzügyminiszterrel
folytatott történelmi találkozók és a miniszterelnöki fogadások
után, nyolc hónappal azután, hogy aláírták a kilencvenkilenc éves
bérleti szerződést, melynek értelmében a rendelkezésükre
bocsátották a titkosrendőrség egy sötét és borzongatóan véres
osztályának volt főhadiszállását, hét hónappal azután, hogy
Charles elolvasta az első idegesen és trehányul fogalmazott
kuncsorgásokat, még semmit sem ütöttek nyélbe. – És ez senkit
sem érdekel – mondta Charles, visszasüppedve a székébe. Az iroda
működtetése a cégnek aprópénzbe került; megengedhették, hogy
kivárják a megfelelő pillanatot és ügyeljenek a tökéletes
pozicionálásra.
De Gábor nem akart örökre közkatona maradni a csapatban,
sőt még viszonylag hosszabb időre sem. Végül majd a főnök,
őnyalelnöksége belefárad abba, hogy gyakorlatilag írástudatlan,
hatalmába keríti a Box Tree-ben és a Quilted Giraffe-ben
elfogyasztott régi jó ebédek utáni sóvárgás, és hazaoson New
Yorkba, teli a fura magyarokról szóló történetekkel (akik közül,
mondta Charles, talán ha kettőt ismert, beleértve az irodavezetőjét
is). És akkor Charles értéke a cég számára annyira evidens lesz,
hogy kétség sem férhet majd az iroda főnöki posztjára vagy
legalábbis egy olyan posztra való előléptetéséhez, ahol döntéseket is
kell hozni.
És ami azt illeti, mondta Johnnak, figyelembe véve, hogy mi a
helyzet most Budapesten, minden gond nélkül tud majd saját
befektetőket keríteni akár már azon a napon is. Pénzt szerezni
Magyarországon csodálatosan könnyű, magyarázta. A szálloda-
előcsarnokokban gázolni lehet benne. Nem kell más, csak egy
öltöny meg egy vödör. Unatkozó gazdag emberek és az unatkozó
gazdag emberek éhes, apró szemű képviselői foglalják el a főbb
szállodák szinte minden szobáját, bátran teljesítve „tényfeltáró
missziójukat", büszkén emlékeztetve egymást, hogy „mivel a
demokrácia szabadpiacot igényel, egy magas hozamú befektetés
nem más, mint egy csapás a szabadság felé”. – Bírnád ezeket a
srácokat, John. Nem lóbálhatsz meg egy döglött macskát a Forum
előcsarnokában anélkül, hogy le ne ütnél párat és látnád, ahogy
ömlik ki a pénz a zsebeikből. – Charles találkozott pár ilyen
kapitalista zarándokkal az irodájában, nagykövetségi partikon,
előcsarnokokban. Az volt a visszafogott helyzetértékelése, hogy hat
hónap sem kell hozzá, és minden gond nélkül tud pénzügyi
hátszelet keríteni ahhoz, hogy meggazdagodjon az általa
kiválasztott Forró Reményen.

XIII
Who won the cold war?{3} We did. Our generation. Our sacrifices
broke the Communist behemoth. Yes, granted, okay: Our parents lived
through the flickering black-and-white-footage days of the Cuban
missile crisis and Vietnam. But Erich those of us born under Johnson,
Nixon, and Ford – we are the triumphant generation. We faced
Armageddon from birth: we never knew any other way but mutually
assured destruction, and we never blinked. We came of age staring
down Brezhnev, Andropov, Chernenko, Ustinov. We were inured to
their stony silences, wrinkly faces, and short reigns. When Gorbachev
peered out from his Kremlin bunker, what did he see? Ha saw us
entering college, pretty much willing to make do with slightly
smaller student loans in order to fund Star Wars, doing what had to
be done, votingfor Reagan.
We were the Soviet studies majors; we skimmed all our reading on
Communism and we never once doubted that dreary doctrine’s
worthlessness. No Cambridge spy rings, no pink fellow travelers in
our ranks. Those who went to farm stuff for the Sandinistas were
laughed at, and they came home chastened. We read the CIA
technothriller novels – all of them. We laughingly registered for a
theoretical draft and in such numbers as to make the Kremlin quake.
And never forget that we were the generation that inspired MTV and
CNN; no Berlin Wall could keep them out and no red-blooded East
German could look at the choice of Madonna or Erich Honecker,
Miami Vice or the Stasi, and not think it was time for a change.
My God, that was a time, that was a feeling then. You knew where
you stood. You stood arm in arm with your friends, in summer
internships in Washington, D. C, or backpacking through France,
arguing with snot-nosed Danish kids who were certain that the Cold
War was all about American imperial stubbornness.
„Where were you when they let the satellite nations go, Grampa?
Where were you on VCW Day?” These are the questions our
grandchildren will ask us, and I for one will be damned proud to
answer, „Me and my buddies were there, Timmy – the whole time. We
were in our dorm room and we watched the whole thing, on a screen so
big and with Surround Sound speakers so powerful you could
practically feel the sledgehammers hitting the stone. That was
freedom, Timmy. We did that for you.
Who brought down the Berlin Wall? You and me, Jack, you and
me.
And yet, and yet, at what cost? Who among us can say we came
through it unscathed? Who among us doesn't look back on a youth
largely stolen from us? Sunny days, but not for those of us on the
front. Yes, we forged friendships tested by fire. And we are men,
though perhaps too soon. Our souls have seen the abyss. A blessing? A
curse? Simply a fact, my friends.
And now we are the occupying army, benevolent, offering our
vanquished erstwhile foe an open hand and a fresh start: smart
investment opportunities, top-notch language instruction, and a
whole generation of neo-retro-hippies, bad artists, and club kids. Just
like MacArthur in Japan.
A fresh start for them, but for us? I'm afraid of the answer to that
question. We must simply nurse our wounds and hope that our
children and our children's children and our farmer faes' children and
our farmer foes' children 's children will fully bloom in this new
Arcadia, paid for by our sacrificies. We must cultivate our garden.
Seeyou Friday night at A Házami

Scott letette az újságot az asztalra, magában beismerve, hogy

John ha másra nem is jó, de legalább jót lehet nevetni rajta, és az
osztályára nézett.
– Okay. Vocabulary questions first. Yes, Zsolt?{4}
– Arcadia? – kérdezte a fiatal mérnök.
– Arcadia. Like paradise. Eden. A mythological reference to a
green place, free of worry. Kati?{5}
Az utazási irodás nő előbb csak némán mozgatta az ajkát, és
csak utána mert hangosan megszólalni.
– Snot-nose?{6}
– Snot-nosed. A slang word. Literally, their noses are wet and
running. Snot is a vulgar term for nasal fluid. Figuratively, the term
means immature and arrogant simultaneously, childish in a
negatíve way.{7}
– And this word, this snot-nose…{8}
– Snot-nosed – hangsúlyozta Scott. – It's adjectival.{9} – Az
elmúlt negyvenöt perc alatt Scott kézírása különböző színekben
materializálódott a fehér táblán: Your hair color changes as often as
my wife 's/Your hair color changes as often as my wives. Dafter
law/daughter laugh. Cough. Rough. Plough. Thorough. Through.{10}
(Sok szerencsét, magyarok!) És most ezt is leírta: snot-nosed.
– Yes, okay, this snot-noseduh, it is only for the Danish?{11}
– Are only the Danish snot-nosed? No, but a good question. The
writer does refer to Danes here, but perhaps not literally. Perhaps he
refers to a generic type of mid-eighties, reflexively leftist Western
European youth. I think the writer could just as easily have used
Norwegian. I'd say this is a good example of synecdoche as we
discussed yesterday.{12}
– Who is the writer?{13} – kérdezte Ferenc, a jogász, aki az egyik
nagy, új nyugati cégnél dolgozott.
Scott elmondta, hogy a cikk az előző napi Budapes-Today-ből
való, és a Notes front the New World Order című új rovat első írása.
– Is this a wiew that… – kérdezte Ferenc – I do not know the
word. Do Americans beleive like this? What he is writing here?{14}
– Do Americans believe it? I don't know. I suppose somé might.
{15}

– Do you?{16} – kérdezte Zsófi, aki orvosi egyetemre járt. Volt

valami él a hangjában, ami bosszantotta Scottot; viszolyogva
ismerte fel a kétértelműséggel szembeni szokásos ambivalenciáját.
– Do I? – Scott az asztal elé ment, felült rá, és hagyta, hogy a
cipősarka párszor nekiütődjön horpadt acél előlapjának. – Well,
how about this? Do you think the writer believes it?{17}
Scott Price haladó társalgási és szövegelemzési osztályának
tagjai – huszonnyolctól negyvenhat éves korig – nem válaszoltak
rögtön. Tapinthatóvá vált a feszengés, valami több, mint a kezdők
félszegsége vagy a középhaladók küszködése a szókinccsel: egy
olyan érzés, amelyet Scott jó jelnek, a feszült gondolkodás jelének
vett.
– Why does he write it down on the newspaper?{18}…
– In the newspaper, Ildikó.{19}
– Yes. Why does he write it down in the newspaper if he is not
believing…{20}
– To believe is a state of mind verb, Ildi, remember.{21}
– Okay. Yes. Why does he write it down in the newspaper if he
does not believe it?{22} – Ildikó, miután miután megbirkózott a
nyelvtannal, úgy nézett Scottra, mint aki megérdemli, hogy
válaszoljanak neki.
 – Why does he write it in the paper if he doesn't believe it? I'm
not saying he doesn't believe it, Ildi. I don't know if he does or not.
What clues are there in the text? What's under the words? That's
really the only thing that matters. Puli it apart. What can you find?
That's my questions to you guys.{23}
– I am thinking maybe it is not a good question, Scott{24} –
mondta Zsófi, az orvosi kutató.
– To think: state-of-mind verb – felelte Scott. – In the world of
science you may be right, Zsófi. But what do I say about English?
Tibor?{25}
Tibor nagyon lassan beszélt, és leheletnyi brit akcentussal, amit
az első angoltanárától szedett fel. Rendetlen fekete szakállát
simogatta, miközben válaszolt.
– English is a matter of attitude as much as vocabulary, you say,
Scott. I know you say this. It does seem to be more true than of
Hungarian or German. Your slang changes more rapid, and your
culture style has encouraged more, mmmmph, more shattering?
Shattering of the tongue into groups of speakers?{26}
Több próbálkozásra volt szükség, hogy kibogozzák Tibor
gondolatának nyelvi vezetékét, de ő és Scott végül megbirkózott
ezzel a feladattal, és Tibor folytatta, miközben Scott leírta a fehér
táblára az új szavakat.
– Yes, to splinter into subcultures, each with their own language.
Yes. Exactly.{27}
Tibornak doktori fokozata volt magyar irodalomból,
folyékonyan beszélt németül, olvasott latinul és görögül,
tanulmányokat publikált a XIX. századi magyar forradalmár
költőkről, Petőfi Sándorról és Kis Boldizsárról, és egyetemi oktatói
kinevezésre számított a következő szemeszterre. Scott, amint azt az
első napon elmondta a diákjainak, „hibátlanul beszélte az angol
köznyelvet, köszönhetően annak, hogy huszonhét éven át ki sem
dughatta az orrát egy angol nyelvű kultúrából”.
A tanítványa folytatta: „It is my belief that irony is the tool of
culture between creative high periods. It is the necessary fertilizer of
the culture when it is, how does one{28} – mi az angolul, hogy
parlagon hever?*
Zsófi, bár halvány fogalma sem volt róla, hogy mire akar Tibor
kilyukadni, villámgyorsan felütötte a Magyar-Angol* szótárt. – To lie
fallow – jelentette büszkén.
És Scott megint ott volt a fehér táblánál, és piros, törölhető
kihúzóval felírta: To lie fallow. Fallow (adj. agr.).
Tibor tovább markolászta az álláról lelógó gubancos szőrzetet.
– Fallow. Yes – kezdte megint. – American culture lies fallow now.
There is nothing living, only things waiting. And the earth gives off
only a smell. This smell, not pleasant, is irony. Like this newspaper
writer. Very self-knowing. – Self-conscious (adj. psych.) – Yes. This is
the self-conscious newspaperman's place in the world, I am thinking.
It is the role now of your writers and thinkers in your culture to
absorb what have come before, to filter the last good harvest, and to
throw off the – the bad wheat. – Chaff (n. agr.) – To throw off the chaff.
To clear the land. Put in fertilizer. Put the good grain in the tall barn.
– Silo (n. agr.) – In the sheelo. To throw off the chaff, put the good
grain in the sheelo, put the bad-smell irony everywhere, and wait for
new seasons.{29}
Tibor megsimogatta a szakállát. A többiek csak bámultak Scottra,
miután a napi tananyag váratlanul mezőgazdasági kérdésekbe fúrta be
magát.
– Well. Who agrees with…
– Oh, also, Scott, I am sorry.
– Yes, Tibor?
– Arcadia is not a mythological paradise as Eden. It is a real part
of the Greekland. – Greece (country). – A real part of the Greece. It
symbolized first, as you say, a green and perfect country life, but then
we learn that Arcadians were very uneducated and violence and cruel.
For smart people then after, Arcadia is a symbol of intellectuars wrong
effort to see happiness in savages.{30}
 Csend.
– Okay, great. Thank you, Tibor.
– This is not good – makacskodott Zsófi. – It is a simple question,
yes? Does he think it is true, he saved us from the Russians by liking
to watch MTV?{31}
István, az egyik új párt fiatal politikusa válaszolt, aki hat évvel
később belügyminiszter lesz.
– It is Marx upside down, and I think, yes, he may be right.
Capitalism provided for people better than Communism, and with
strong TV signals everybody knowed it.
– Knew. Simple past. Know, knew, known.
– We all knew it.{32}

XIV
– Akarsz eljönni hozzám?
Mark, aki a majdnem üres bár másik feléből bámult a
fiatalemberre, kapásból rávágta az igent. – Nem – helyesbítette
magát. – Te gyere el hozzám!
És így történt, hogy Mark Payton lefeküdt élete első magyar
partnerével, és később, amikor megint szükségessé vált, hogy
beszélgessenek, a kiégett kalandor klisészerepében találta magát,
aki úgy próbálja újból igazi embernek érezni magát, hogy egy
idegent visz az ágyába.
Kora nyári holdfény szivárgott be az ágy melletti ablakpárkány
fölött a meztelenül fekvő Markra és Lászlóra. László egy kézzel
sodort, szeretkezés utáni cigarettát szívott – ezt a nosztalgikus
modorosságot Mark bájosnak és hangulatosnak találta, és a
gesztusban annak a jelét látta, hogy a magyar idegen ugyanazt
érzi a világgal kapcsolatban, mint ő, a kanadai. Az ódon lakásban
felszálló cigarettafüst életre keltette a házat, valóságosabbá
varázsolta Mark számára budai otthonát. Ilyen cigarettákat
sodortak és szívtak itt a háborúk és forradalmak alatt, zsarnokok
alatt, a remény pillanataiban, az ápolt családi tűzhelyektől meleg
békés években. Mark a saját gyerekkori otthonaira gondolt, a
kollégiumaira és az első lakásaira, mind modern volt, s mivel
hiányzott belőlük a történelem, békések sem lehettek. Ez meg itt
híd egy szebb múltba, mely nejlontasakban lévő dohánytól illatos.
– Azt mondják, ágyban lehet a legjobban nyelvet tanulni. –
Olyan hangon hozakodott elő ezzel a nevetséges mondással, hogy
könnyedén vissza lehessen utasítani, de azért reménykedett, hogy
sikerül kiprovokálnia vele az intim, kollegiális oktatás ajánlatát.
László halk, elutasító morgást hallatott.
Mark újból próbálkozott; átfordult, és állát két egymásra
helyezett öklére tette. – Elnézést, uram, meg tudná mondani, mennyi
az idő?*
László halkan felnevetett. – Osztályban tanulsz?
– Igen. Igen.* Meg magamban is. Miért nevetsz? Rosszul
mondtam?
László olyan szögben fújta ki a füstöt, hogy az éppen csak
elkerülte Mark arcát.
– Beszélsz valami nyelvet angolon kívül, vagy olyan vagy, mint
minden amerikai?
– Oké, először is: a kanadai* nem ugyanaz, mint az amerikai.*
És másodszor: igen. Olvasok klasszikus és egyházi latin nyelven és
ógörögül. Elég jól beszélek québeciül. Elboldogulok a cornwallival,
és beszélek a Man-szigeti nyelven.
– Ne legyél dühös rám – mondta László, lepöckölve a hamut az
ágy mellett lévő pohár vízbe. – Csak azt akarom mondani, hogy
ezeken a nyelveken…
– Nem vagyok dühös.
– Oké, remek, nem vagy dühös. De figyelj ide! Angolul azt
mondod: „Hey, man, what time it is?” Igaz? Szóval hol tanultad azt
a mondatot? Hogy Meg tudná mondani, mennyi az idő?*
 Markot meglepte, hogy valami lecseszésfélét kap emiatt az
egyszerű mondat miatt, melyet egy magyartankönyvből tanult. –
Nem azt jelenti, hogy What time is it?
– Nem. Azt jelenti: „Bocsásson meg a zavarásomért, nagyon-
nagyon fontos úr, én semmi vagyok, maga egy nagy, fontos ember,
maga és én más osztályhoz tartozunk. Én olyan vagyok, mint állat.
Bűnös vagyok, hogy zavarom, és maga szégyelli, hogy szóba áll
velem, de túl szegény vagyok, hogy legyen órám, és félek boltba
bemenni, hogy a faliórát ott megnézzem. Egy koszos senki vagyok,
de kérem, kérem, legyen olyan jó, és megmondja, mennyi idő van,
és utána lehet, köpjön rám, ha akar, mert én csak egy féreg vagyok
magának?”
László szívott még egy utolsó slukkot, aztán bedobta a csikket a
pohárba, ahol az elhamvadó remények hangjával sercent egyet.
– Tényleg? Ezt mind mondtam? A magyar nyelv szörnyen
hatékony.
– Man, what time it is? Mennyi az idő?* Ennyi. Ilyen egyszerű.
Mark felkelt az ágyról, és a könyvespolchoz ment, hogy
megkeresse a tankönyvét és a jegyzeteit.
– És mi van az udvariassággal?
A meztelen magyar fiú a hátán feküdt, a plafont nézte.
– Amit mondok, az udvarias volt. De amit te, az olyan volt, mint
brit szar. Mi nem vagyunk britek, haver. Most van lehetőségünk,
hogy újak legyünk, hogy a kommunista szarnak vége. Mi leszünk
mi most? A semmiből kezdjük, akkor miért legyünk britek? Ez
most ritka alkalom, tudod.
A gondolat, hogy a szabad választásokon alapuló új kultúrát
lehet létrehozni, nevetségesen történelmietlennek tűnt Mark
szemében, de megkönnyebbülten, hogy a meztelen fiút legalábbis
érdeklik az effajta kérdések, megragadta a kapcsolatuk első
kötelékének ígérkező témát.
 – Nem lehet új embereket csinálni, László. Ti most is ugyanazt a
nyelvet beszélitek. Amellett csak a kormány volt más. Attól még
ugyanaz a kultúrátok, az országotok, a házaitok, a szokásaitok. –
Mark eltűnt a konyhában, és, hogy meggyújthassa a tűzhelyet,
gyufát gyújtott: egy óvilági szükség, amit gyönyörűnek és
megnyugtatónak talált. Feltett egy kannát, és beszólt a szobába,
teát kínálva Lászlónak.
László keresztbe tett lábbal ült az ágyon, és egy újabb cigarettát
sodort, aztán felvette az alsónadrágját, és felkelt, hogy
megvizsgálja Mark polcait. Oldalt hajtotta a fejét, hogy elolvassa a
gerinceket. Majdnem az összes szerző neve „Ph. D."-vel vagy „M.
Phil."-lel végződött. A borítók színtelenek, a címek kettősponttal
kettészelve: The Devil You Know: State, Society, and Angst in Berlin,
1899-1901. Mapless, Flapless, and Hapless: Early Popular Images of
Aviation. Mistakenly Thought: A Compendium of Discredited
Science. You Had to Be There: Approaches to Humor, 1415-1914. Lisa
R. Pruth, M. Phil: Piqued in Darien: Expressions of Emotion in
WASP Culture, 1973-1979.{33}
Mark két csésze teával ment vissza a hálószobájába. Lászlót
alsónadrágban találta. Két lámpa égett most, és az idegen fiú
összekeverte Mark könyveit a polcokon. A függönyök még el
voltak húzva, és Mark zavarba jött, hogy mit csináljon először.
Vegye fel az alsónadrágját? Húzza be a függönyöket? Védje meg a
könyveit? Hirtelen azt érezte, hogy izzad, és fáj a mellkasa meg a
gyomra. Lecsapta a teát a tévéasztalra, felkapta az alsónadrágját és
a farmerét, sietve magára rángatta őket, és leült a lakásban lévő
egyetlen székre.
– Hé, lazíts, haver – mondta László, anélkül hogy felnézett
volna a You Had to Be There címoldaláról. – Ezt az összes könyvet
olvasod? – kérdezte László a jelen idejű igealakot használva. Mark
úgy érezte, van valami rosszallás vagy kétely a hangjában. Csak
később gondolt arra, hogy talán csak egy külföldi lefordíthatatlan
intonációja volt ez, a kultúrák közti elkerülhetetlen félreértés, ami
mindig ott leselkedik a tónusban, a pillantásokban, a
feltételezésekben.
– All of most of them, most of the rest of them.{34} – Mark tömör
válasza egyetlen mord, egyhangú szóként szökött ki a szájából –
allofmostofthemmostoftherestofthem –, és nézte, ahogy belehullik a
köztük lévő nyelvi repedésekbe. Egy vagy két szótag lehasadt róla,
és a magyar fiú fülében landolt. Mark látta, ahogy küszködik a
szavakkal, és örült, amiért zavarba hozta ezt az arrogáns külföldit,
annak beismerésére kényszerítette, hogy hiába volt eddig annyira
büszke rá, mégsem olyan szuper az angoltudása.
– Végig vagy a nagy részét?
– Aha. Pontosan – felelte Mark. – Nagyrészt a többi nagy részt
vagy nem mind benne is akkor.
A magyar bólintott, mintha értené a halandzsamondatot, és
megint a könyvet nézte, amit kinyitva egyensúlyozott. Kortyolt a
teájából.
– És mit tanulsz még a magyar könyvedből?
Amilyen gyorsan jött, el is múlt a haragja. Mark megenyhült, és
büszke mosollyal válaszolt: – Legyen szíves, uram, kérek szépen egy
kávét.”
– Nem igaz, haver, bazmeg. Kezded már megint. Ha kávét
akarsz, kérj kávét egyszerűen. Előtte tizenötször elmondod, hogy
kérem, és a pincér elalszik. Kávét kérek.* Ennyi, haver. – Elolvasta a
szerző életrajzát a Piqued in Darien hátsó borítójának belsején.
– Jó, de miért kellene megbíznom benned, László? Mi van, ha
Magyarországon mindenkinek az a véleménye, hogy te vagy a
legfaragatlanabb fráter az egész országban, én meg tőled tanulok
meg magyarul, és akkor én leszek a második legfaragatlanabb
fráter, pedig igazából otthon udvarias voltam, még kanadai
viszonylatban is? Az udvarias Markból hipp-hopp goromba Mark
lesz, úgy, hogy észre sem veszem.
– Ki izgulja magát, baszki?
– Én nem izgulok. Én csak azt mondom…
– Senki nem izgulja magát.
– Oké, vannak, akik izgulnak, de akkor mi van?
– Szóval, oké, egy ember izgulja magát, de egyszerűen legyél
más és új. Legyél durva, haver. Ha ezt csinálja veled az élet és
Magyarország.
– Te nem vagy Magyarország, László. Te csak te vagy. Te csak…
– Igen, szép munka. Elkapsz engem. Becsaplak. A
titkosrendőrség fizet nekem, hogy rávegyem a külföldieket durván
viselkedni. Te egy zseni lettél a sok könyved olvasásától. – Az ágyra
hajította a könyvet, és fölrúgta a farmernadrágját a padlóról a
kezébe.
Mark a farmer begyűjtésében az ajtó felé tett nyilvánvaló első
lépést látta. Nem is nagyon gondolkodott, csak felállt, az asztalra
tette a teáját, levetette a saját farmerét, és visszafeküdt a rekamiéra.
– Hé, ne menj el! Mesélj nekem arról az újról; hogy milyenek
lesznek az új magyarok. Mesélj róla! – tódultak ki a szavak Mark
szájából, de László folytatta az öltözést.
Felvette a Rolling Stones koncertturnés pólóját, és a székre
rogyott, hogy felhúzza a zokniját meg a Nike cipőjét.
– Mi az isten, haver? Mi ez, valami tanulmánykötetet akarsz
tőlem? Én csak azt mondom, hogy nem vagyunk britek vagy
németek vagy régi kommunisták. Most egyszerűen emberek
leszünk. Nem érted, hogy mit akarok mondani, de… – felállt, és
felvette egyetemi stílusú betűs dzsekijét, miközben Mark
megemelte a csípőjét, és lehúzta a bokszeralsóját –, de az a te
dolgod, azt hiszem. Csaó.
– Csaó – mondta Mark halkan, meztelenül.
 László elfordult: az 1972 FREE MY VALUE TIGERS szöveg volt
a dzsekije hátán az amerikai középiskolai csapatok rávarrt
betűiből. Becsukódott az ajtó, és Mark hallgatta, ahogy László
elmegy az ablak előtt, aztán át az udvaron, le a lépcsőn.
Mark Payton feküdt a hátán, és bár sírt, amíg nedves folt nem
lett a párnán a feje mindkét oldalán, be kellett vallania, hogy ezt az
egészet nagyon, nagyon mulatságosnak találta. Próbálta pontosan
megjegyezni a mókás dzsekin lévő feliratot: nagyot dob majd a
sztorin, amikor elmeséli.

XV
Június végére, amikor egyre inkább elérhetetlenné meg
különben is nevetségessé vált szemében az elsődleges célja, amit el
akart érni azzal, hogy Budapestre jött, John Price kialakította azt a
szokást, hogy lefekvés előtt jó éjszakát kívánt a feleségének és a
gyerekének. Mindegy, hogy józan volt vagy részeg, mindig
megállt, hogy meglátogassa őket a kábeldoboz tetején meg az
éjjeliszekrényen lévő állandó helyükön. Megpuszilta az ujját, aztán
megérintette vele a szájukat vagy a homlokukat. Józan fejjel ez az
egész rituálé persze csak egy kis komédiázás volt. – Aludj jól, és
álmodj rólam, szívem – mondta a ruhát viselő nőnek. – Holnap új
nap jön, tigris – mondta a gyógyíthatatlanul boldogtalan babának.
Részegen azonban komplikáltabb volt a dolog. Egy megfigyelő
számára (bár soha nem figyelte meg senki) nem lett volna teljesen
világos, tisztában van-e vele John, hogy ezek a fényképek valójában
nem az ő szeretteit ábrázolják. Semmi irónia nem volt a hangjában,
ahogy elmesélte a napját a fa előtt álló nő fekete-fehér fényképének.
Mondjuk, ült vele szemben a széken, és lábát szétrakva előrehajolt,
hogy ébren tudjon maradni. Lehet, hogy pár percre elbóbiskolt,
aztán félig kinyitotta a szemét, és motyogva bocsánatot kért. Volt,
hogy azt mondta, hibát követett el, amikor idejött ebbe az idegen
városba – Kaliforniában jó ötletnek tűnt, de most meg hova
máshova mehetne? Komoran részletezve elmesélte, hogy Scott
milyen elviselhetetlen és türelmetlen volt a fiatalkora nagy
részében, hogy most is mindennap direkt csalódást okoz neki, és
úgy néz ki, hogy még élvezi is, aztán hirtelen elnevette magát, és
utánozni kezdte a főszerkesztőt vagy másokat a laptól, próbálta
megnevettetni a nőt, tudva, hogy az csak egy fénykép, és mégis
úgy beszélt hozzá, mintha viszonyuk volna, vagy talán csak
gyakorlatozott Emilyhez. Órák telhettek el, miközben a széken
aludt, aztán felébredt, egy fokkal közelebb a józansághoz, és
miközben lassan és fájdalmasan kinyílt a szeme, meglátta az éjjeli
lámpa célzott fényében a nő képét, vagy egy méterre tőle a
sötétben: olyan volt, mint egy hosszú út vége, melyet épp most
pillantott meg, mely már csak egy iramodásra van, és
elmosolyodott. – Ébren vagy még? – kérdezte a hajnali háromórai
szeretők intim suttogásával, akik kicsit felemelkednek, melegen és
boldogan, látva, hogy nem voltak egyedül az álomnak azokban a
hosszú elveszett óráiban. És a lehajtatlan rekamiéhoz tántorgott.
És reggelre mindebből semmi sem maradt, sem emlék, sem
varázslat, sem a Scott iránti dühe, sem annak a melege, hogy valaki
mellett aludt, csak a fáradt fejfájás és a rossz gyomor, a száraz íny
és szem és a megzavarodott szövetek, meg a meleg és gyanús
forrásvíz a műanyag palackokban, az ősrégi mosdókagyló
repedezett porcelánja, egy érdekes kábelcsatorna hasztalan
keresése, az első cigaretta az erkélyen és az azt kísérő első emilys
gondolat.
John semmilyen vallásnak nem volt a híve, nem volt
gyötrelmesen titkolózó homoszexuális, semmilyen különösebb
fizikai deformitással nem dicsekedhetett. S bár elég intelligens volt,
érdekelték a világ dolgai, nem nevelkedett különösebben aszexuális
légkörben, nem volt házasságmániás, vonzották a nők általában és
néhány nő különösen, John Price szűz volt.
Egy 1966-ban született, egészséges amerikai férfi átnavigált a
serdülőkoron és a koedukált egyetemen, és úgy jutott el 1990. július
1-jéig, a huszonnegyedik születésnapjáig, hogy még nem volt
nővel?
Jóval pubertáskora előtt, jóval az első alkalom előtt, amikor
felfigyelt egy lány különös formájára és illatára, jóval a női micsoda
működési mechanizmusáról a játszótéren szerzett első rémületes és
rémületesen téves elképzelése előtt, jóval az első lüktető, kegyetlen
erekciója előtt, mely azzal fenyegetett, hogy kiszívja az összes vért
az agyából, amíg el nem ájul, John Price szeretett olvasni.
Mohó és koraérett olvasóként, amilyen előtte a bátyja is volt,
könyvekből merített velős élettapasztalatokat, melyeket egy kis
jegyzetfüzetben gyűjtött, a borítóján Willie Stargell-lel, a Pittsburgh
Pirates nevű baseballcsapat karizmatikus kapitányával. A
nyolcéves kori hanyag nyomtatott betűktől kezdve a tízéves kori
gondosan döntött íráson és az apja kézírását utánozni igyekvő
tizenkét éves kori merész kanyarításokon át megérkezve az
elsőéves egyetemista hanyag nyomtatott betűiig, John ilyesféle
tanulságokat jegyzett le:
8 évesen: kerüld a tengeri utazást (A Kincses sziget).
9 évesen: ahogy öregszel, egyre nehezebb vidámnak lenni (Az
oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény).
9 évesen: ne keresd magadnak a bajt (A babó).
10 évesen: sok pénzbe kerül, hogy az ember kimásszon a bajból
(Monte Cristo gróffá).
11 évesen: néha jobb egyszerűen békén maradni (Dr. Jekyll és
Mr. Hyde).
12 évesen: ha nem vagy nagyon, nagyon óvatos, akkor keserű
ember lesz belőled (Moby Dick).
 13 évesen: mindig tudd, hol vannak a menekülési útvonalaid, és
mit tudsz fegyverként használni baj esetén (A sötétség mélyén)
13 évesen: ne olvass túl sokat (Don Quijote).
15 évesen: jobb meghalni, akár lassan is, mint megházasodni
(Háború és béke).
15 évesen: egy csomó ember érez úgy, mint én, de ők
megtanulták ezt elrejteni (Közöny),
mert játsszák az eszüket (Zabhegyező).
16 évesen: a szerelem és a romantika ragyogó körében akarok
élni (könyvcím nélkül; fekete tintával hevesen kihúzva nem sokkal
azután, hogy fölírta).
17 évesen: ha elmúlt, felejtsd el; nem segít, ha gondolkodsz rajta
(A nagy Gatsby).
19 évesen, utolsó bejegyzés, elsős egyetemista korában: Senki sem
izgatja magát. És miért izgatná? (Zárt tárgyalás, Az undor).
Ezen tanulságok némelyikét elfelejtette, tudatosan elvetette,
csöndben kinőtte, vagy módosította későbbi használatra. De
némelyik maradt. Ebben az ütött-kopott jegyzetfüzetben, a több
mint kétszáz bejegyzés között volt egy, amelyik hosszú éveken át
szigorúan meghatározta John viselkedését.
Tizenegy éves korában írta, akkortájt, amikor kénytelen volt
Scott-tal egy ágyban aludni, mert az apjuk Johnéra lett száműzve,
mielőtt először lett kitéve a szűre (ami aztán jó párszor
megismétlődött): „A szextől a férfi úgy viselkedik, ahogy a szex
akarja, nem ahogy ő. A szex idiótává változtatja a férfiakat, ezért
kerülni kell, bár ez nehéznek tűnik.” (Az ezt alátámasztó példákat
több éven át gyűjtötte, mindazokkal a különböző kézírásokkal:
Mike Steele és a legtisztább gyilkos, A három testőr, Sherlock Holmes
kalandjai – Botrány Csehországban, Ivanhoe, Mózes I. könyve, Lolita,
Exodus, Egy tiszta nő, Mózes V. könyve, Az eltűnt idő nyomában, és
így tovább, végig az első egyetemista évében.)
 Volt valami arról a vacak Mike Steele-thrillerről, valami
d'Artagnan és Athos árulásairól, ügyetlenkedéseiről és
bizonytalanságairól egy évvel később, valami Sherlock Holmesról
(a jó öreg megbízható Sherlock!), aki az után a nevetséges Irene
Adler után eped, nem is beszélve Mr. Price-ról. Valahogy, tizenegy
éves korában, némi hamisítatlan büszkeséggel John Price teljesen
önmagától felismerte azt, amit az emberi természet első, általa
megfigyelt törvényének tekintett. Könyvről könyvre, történetről
történetre ugyanaz ismétlődött: a szex elveket rontott meg,
karriereket tett tönkre, békét dúlt fel, semmittevésre vagy ostoba
tettekre késztette a hősöket. Egy időre az olvasás szó szerint
émelygést keltett benne, ahogy hős hős után vált pojácává, ahogy
majdnem minden könyv ugyanazt a tragikus tájat térképezte fel. A
tizenegy éves fiú tudta, hogy nagy akaraterőre lesz szüksége, és
áldozatokat kell hoznia, de készen állt rá: neki ugyan semmi sem
kell ebből a szexből.
Tizennégy éves korára roppant átfogó terv fogant meg benne:
az emberek (nem utolsósorban a szülei és újabban a rettenetes
étvágyú Scott), számtalan erőfeszítésük ellenére, hogy szolid
„erkölcsi elvekkel” és „irányvonalakkal” védjék józan énjüket,
folytonosan bolondot csinálnak magukból: ennélfogva az egyetlen
biztonságosan méltóságteljes szexuális viselkedés, az egyetlen
erkölcsös viselkedés – ha ragaszkodunk ehhez a szóhoz – a teljes,
megalkuvásmentes, életfogytiglani szextelenség.
John úgy tette magáévá ezt a nézetet, mint legigazabb énjének
kifejeződését. Koherens, a nyilvánosság előtt is vállalt
világszemléletté formálta, melyet még a középiskolában is
propagált és védelmezett a barátaival folytatott beszélgetéseiben,
először meghökkentve, aztán felbosszantva, aztán csak mulattatva
vagy rémisztgetve őket szélsőséges és népszerűtlen álláspontjával.
Mire egyetemre ment, csöppet sem meglepő módon belefáradt
abba, hogy az emberi méltóság egyetlen védelmezője legyen. A dél-
kaliforniai középiskolából az észak-kaliforniai egyetemre való
átmenet a lehető legjobb pillanatnak tűnt egy
személyiséggenerálozásra, és John tudatosan úgy döntött, hogy
soha többé senkivel sem vitatja meg az álláspontját. Ám ha térítő
törekvései zabolát kaptak is, megmaradt néma, fejcsóváló
csodálkozása más emberek viselkedésén: a nevetséges félerkölcsök
variációi meglepték ebben az új világban is, ahol az emeletes ágyak
és a vékony falak a szexet hallható és mindenüvé befurakodó
realitássá változtatták. Az emberek mégis hangosan és gyakran
beszéltek eszményeikről, filozófiai elképzeléseikről, a jót és rosszat
elválasztó sziklaszilárd határvonalakról (melyeket már akár aznap
este átléptek). Miközben elutasították szüleik szexuális szabályait
mint az elképzelt ötvenes évek naiv termékeit, ragaszkodtak hozzá,
hogy előadják a sajátjaikat, és John tudta, hogy egyedül ő nyugodt
és boldog, miközben körülötte mindenki megőrül a vágytól, a
szerelemtől vagy a magánytól.
Ezt az egy habókját leszámítva John normális életet élt az
iskolában. Inni többet ivott ugyan, mint a barátai, de ezt aligha
vette bárki is zokon. A szexuális megkönnyebbülésről azon a
patinás, privát módon gondoskodott, melyet filozófiája rosszalló
fintorral tolerált, gyakran egy félkomoly, félhangos „Na tessék. Ez
egy időre féken kell hogy tartsa a gazfickót"-tal fejezve be a
műveletet. Bulikra járt, táncolt, sőt módjával még randevúzott is. És
természetesen kevésbé gyakran gondolt az elméletére. Középiskolás
korától eltérően most hetek is elteltek anélkül, hogy akár csak
egyszer is eszébe jutott volna az önmagára rótt szextilalom, és
előfordult, hogy a szalon-spicc hatása alatt csókolózni kezdett a
lánnyal, miután táncolt vele. De az elmélet hatalmában töltött évek
reflexkapcsolatokat alakítottak ki benne: anélkül, hogy egy
pillanatra is az emberi méltóságra vagy a hősi természetre gondolt
volna, és annak ellenére, hogy vonzotta a lány, egyszer csak úgy
pislogott, mint aki épp transzból ocsúdik, és elmotyogta a szavakat,
amiket minden nő vágyik hallani: „Azt hiszem, jobb, ha
elmegyek.” Az elvei szilárdan álltak a vártán, anélkül hogy
bármikor is külön figyelnie kellett volna rájuk. Az alkoholtól pedig
még simábban működött a mechanizmus: forró lett a teste, kipirult,
bizonytalannak érezte magát (ami szokásos mellékhatása annak,
ha az ember összekeveri az alkoholt és valaki más nyálát), és
azonnal levegőre és magányra volt szüksége. Egy klassz, józan
csók kint a friss levegőn végzetes lett volna, de John valahogy soha
nem volt kitéve ennek a variációnak.

XVI
Freskó borította a dzsesszklub égszínkék falait és mennyezetét.
A magyar képzőművészeti főiskola két diákja festette, és a dzsessz
elhunyt legendái csevegtek, cigarettáztak, ittak és játszottak rajta a
mennyországban. A jobblétre szenderült zenészek ugyanúgy
voltak öltözve, mint életükben, de emellett különböző stílusú
angyalszárnyakat is viseltek. Billie Holiday – fiatalkorának friss
szépségében rekonstruálva, ezüstszínű fellépőruhában, az
elmaradhatatlan hibiszkusszal a hajában – kristálymikrofonba
énekelt az aranyló-fehér felhők fodrain és hullámain.
Az oldalán, puha kalapja alól kilesve Lester Young játszott,
tenorszaxija úgy csavarodott oldalt a magasba, mint egy óriás
furulyája. Duke Ellington egy áttetsző nagyzongora fölé görnyedt,
miközben Billy Strayhorn változtatásokat írt be az előtte lévő
kottába. Tőlük balra Ben Webster és Coleman Hawkins
borostyánsárga poharát pörgette, kikacagva a két gödröcskés
fenekű angyalt – az arcuk Raffaello Sixtusi madonná-járól lett
lemásolva –, akik meg akarták szólaltatni a férfiak szaxofonját, de a
kis puttók majd' összerogytak alatta, olyan nagy volt nekik. A
színpad szélén Chet Baker feküdt egy felhőn, hanyatt, szolid
szárnyai diszkréten hozzácsatolva könnyű, kék, félig bezipzározott
vászondzsekijéhez. Hozzá is kedves volt a túlvilági élet, és ifjúsága
minden zokszó nélkül visszatért. A sértések és szenvedések nyomai
kitörlődtek, és megint úgy nézett ki, mint az 1950-es években, mint
ezeknek a felhőknek a bennszülöttje. Khaki öltönyt viselt és fehér
cipőt zokni nélkül, fújta a trombitáját, és egyenesen felfelé nézett,
mintha a mennyország frankó lenne ugyan, de kicsivel följebb
talán még annál is jobb hely van. Mögötte és alatta,
kumulusztrónusnak megformált felhőpadon Szűz Mária és még fél
tucat (hagyományos emblémáikról felismerhető) női szent ült vagy
állt egy csoportban, lenyűgözve Chet látványától és trombitájának
hangjától: Magyarországi Szent Erzsébet, ölében rózsás kosarával,
Gizella és Petronilla, félig a söprűjükre ájulva, és az öregasszonyos
Szent Anasztázia – dupla tokáját húsos tenyerében tartva, nedves,
duzzadt szemét Chetre függesztve, hatalmas lábán nehezen
cammog még itt is (s megfeszül a kumuluszottomán, melyen most
nyugtatja éppen) – egy pillanatra megállt szövőszéke előtt,
befejezetlenül hagyva egy gobelint, mely (majdnem) pontosan ezt a
pillanatot ábrázolja: Chet egy felhőn, hanyatt fekve, szolid szárnyai
diszkréten hozzácsatolva könnyű, kék, félig bezipzározott
vászondzsekijéhez, de trombitája használatlan lebeg mellette,
miközben szenvedélyesen csókol egy csöppet sem öregasszonyos
Szent Anasztáziát.
A terem hátuljában Mingus, Monk és Parker cseverészett
közvetlenül a kerek asztal fölött, ahol John Price és Emily Oliver ült
egymás mellett, hallgatva, ahogy egy különös zenekar épp végez
az „I Cover the Waterfront"-tal. Biliárdgolyók csattogtak a klub
másik terméből, amely Johntól közvetlenül jobbra volt, a balra lévő
bárból pedig a poharak, palackok és sörcsapok szerelmetes zajai
hallatszottak oda. John az egyetlen blézerét viselte, és Unicumot
ivott egy amerikai rummárka nevével ékes pohárból, és Moszkva
Red cigarettájáról egy olyan műanyag hamutartóba verte a hamut,
amely a megszállott szerelmesek és kemény fejű individualisták
által kedvelt amerikai cigarettamárkát reklámozta.
Néhány nappal korábban (egy újabb őszinteségjáték után,
amelyben Emily gyalázatosan vagy elbűvölően szerepelt, az ember
nézőpontjától függően), John összeszedte a bátorságát, hogy
kezdeményezze ezt a randevút, amely a tabáni Kakasban
kezdődött: csirkepaprikással, rizzsel, olcsó vörösborral. John
elhasználta a néhány új magyar szavát a rendeléshez, és egy koros
segédpincér beletűzdelte a maréknyi angolját, így aztán
elboldogultak. Emily elnézést kért, amiért nem nagyon tud
segíteni, elmagyarázta, hogy nemigen figyel a magyaróráin, és
igen erősen támaszkodik a nagykövet sofőrjére és szakácsára az
olyan feladatok elvégzésében, amelyek nyelvtudást igényelnének.
Könnyen nevetett, és valahogy más volt, mint az a nő, aki
felébredt a fa alatt; Johnnak a csillogóbb szó jutott az eszébe. A
beszélgetés erőfeszítés nélkül csapongott az újságról a
nagykövetségre, az expatriálti létmódon és a budapesti élet örömein
és őrültségein át. Emily két kézzel tartotta borospoharát, és
nevetett, amikor a flitteres fekete mellényt viselő cigány hegedűs
elfogadta John forintjait, cserébe azért, hogy az asztaluktól kicsit
távolabb játsszon. John rájátszott az ügylet bonyolultságára (az
asztaltól való méterben kifejezett távolság per forintösszegben
fejezve ki a pontos árat), hogy Emily tovább nevessen. És Emily
gratulált neki az első cikkeihez, John pedig megköszönte, és
titokban egészen odavolt, hogy Emily egyáltalán olvasta őket.
Emily elmesélte, hogyan telnek a napjai – megbízatások és
lajstromok, háziasszonykodás és bocsánatkérések –, és ezt olyan
nyugodt őszinteséggel tette, amit John bizalmasságnak hitt. Az
özvegy nagykövet jó ember, mondta, de magányos, és egy nő
tanácsaira van szüksége bizonyos ügyekben. Meglepő módon
folyton a protokollal kapcsolatos kérdéseket tesz fel, és újabban
kezd megbízni Emilyben az öltözködését illetően, „különös
tekintettel a nyakkendő-kiválasztás gyötrelmes misztériumára",
mondta. Karrierdiplomata, nem politikai kinevezett. Úgy érzi,
mondta Emily, hogy a neve – melyből szinte kibuggyan a
tősgyökeres arisztokrácia pénze – nem ad valami pontos eligazítást
a személyiségéről vagy a stílusáról; fura pillanatokban
cserbenhagyja a magabiztossága, sőt még dadog is, amikor nincs
felkészülve egy beszélgetésre. Az az igazság, hogy ő hűvös főnökre
számított, de most megszerette a nagykövetet, élvezi, hogy egyre
jobban őrá támaszkodik. – Szerencsés az a nagykövet – mondta
John merészen, Emily pedig a szemét forgatta, és azt mondta: – Jaj,
ne!
John elképzelése a vacsora utánra: séta a Lánchídon – a város és
a budapesti képeslapgyártás szupersztárján –, átkelés a Duna fölött
az új dzsesszklubhoz, amit nemrég fedezett fel, és azonnal kijelölt
az első randevújukhoz. Ő hátrafelé megy pár lépéssel Emily előtt,
és kicsit feléje hajol. Gesztikulálva mesél egy vicces történetet, Emily
pedig a dzsekije zsebébe dugott kézzel lépked. Hátradönti a fejét,
amikor nevet, és John így emlékszik rá (már akkor is, amikor
történik): hogy őfelé lépked örökkön-örökké, és örökkön-örökké
nevet. A Lánchíd fényei lágy sárgára festik a ragyás kőkockákat, és
Emily haja sötét arany, és a folyó most nem folyik egy ideig, hogy
John memorizálhassa, hogy megszámolhassa a kék és fehér
fénypontokat, melyek szét vannak szórva mozdulatlan
hullámainak lemezén, és az elhaladó kocsik elnémulnak, és nem
jön ki belőlük kipufogógáz, úgyhogy az egyetlen hang Emily
nevetése és az egyetlen illat az ő parfümje.
Biliárdoztak, aztán leültek Mingus, Monk és Parker alá,
Unicumot ittak, és hallgatták a zenét. Egy huszonöt év körüli, fehér
amerikai nő, a plakátok szerint Billie Fitzgerald, hibiszkusszal a
hajában, pontfényben ült egy bárszéken, mikrofonnal az egyik
kezében, egy gömbölyded pohár whiskyvel a másikban. A
zenekara egy tizenkilenc éves magyar zongoristából – aki pólót és
régi szmokingkabátot viselt, levágott szárú kordbársony
rövidnadrágot és kék műanyag szandált, rajta egy német
sportszergyártó cég logójával – meg két tizenöt éves orosz
ikertestvérből állt, az egyik egy ősrégi, fakuló albínófoltokkal teli
bőgőt masszírozott, a másik seprűvel püfölte minimalista
dobfelszerelését, melyet több donorszerelésből állítottak össze: volt
egy piros pergődob, pár különböző fajta cintányér meg egy
csillogó, kék basszusdob, a tetején valami rockegyüttes cirill betűs
nevével.
Az „I Cover the Waterfront” halk bőgős-zongorás véget ért. Az
énekesnő megköszörülte a torkát egy kihangosított hrm-hrm-mel,
és kortyolt az italából. Emily az órájára nézett, és elnézést kért: fel
kell hívnia a szobatársait, mondta. – Tudni szeretnék, mikorra érek
haza. Egy perc, és itt vagyok! Jó ez a zenekar, nem? És elment a
bár túlsó végében lévő telefonhoz.
– Ez az utolsó alkalom, amikor eljátsszuk ezt a dalt, pedig szép
dal – mondta az énekesnő angolul, füstöshomokos alt hangon. – Ez
is egy olyan dal, amiben a nő szánalmasnak látszik: mindig csak
várja, hogy a pasas végre figyeljen rá. Nem szeretem, hogy a Tin
Pan Alley-i srácok olyan rengeteg dalt írtak olyan nőkről, akik csak
várják a szerelmet, várják, hogy a pasijuk rendesen bánjon velük.
Úgyhogy az ilyen dalokat többé nem fogjuk játszani. – Ivott még
egy kortyot, kettéroppantott egy jégkockát, és a felét visszaköpte a
pohárba. A nagyrészt magyarokból álló közönség udvariasan
hallgatott, és John próbált rájönni, hogy komolyan beszél-e az
énekesnő, de aztán inkább Emilyre figyelt: ahogy felveszi a
kagylót, pénzérméket vizsgál meg és dob be, tárcsáz, beszél. Most
háttal volt neki. A nyaka kecses ív a gallérja fölött, ahogy a válla
zugába bújtatta a kagylót. Kivett valamit a táskájából. John
elképzelte, hogy hátulról odaoson hozzá, és ajkával megérinti
szabad fülét vagy nyakának hajló, lüktető inait. – Az embernek ki
kell állnia magáért a munkahelyén. Ez az én munkahelyem. Én itt
állok ki magamért, és a zenészeim mind egyetértenek velem,
különben nem venném fel őket. Igaz, srácok? – Kelet-európai
zenészei bólintottak, az énekesnő pedig számolni kezdett a
következő dalhoz.
Miközben a „Love for Sale” refrénje átadta helyét a
zongoraszólónak, John Emilyt nézte, aki még mindig telefonált,
neki háttal, körülbelül tíz méterre tőle, hogy mit mond, azt nem
lehetett hallani a zenétől és a bár zajától, így, hogy a telefon falra
szerelt, régimódi szürke fémdobozának fordulva beszélt. John
hátulról közelített hozzá, és hallani kezdte a beszélgetés legapróbb
zajait, még nem szavakat, csak valami egészen halk mormoló
ritmust a zene mögött, és ez enyhén idegen ritmus volt. A dobszóló
nagy cintányér-csilingeléssel kezdődött, amitől Emily hátranézett a
válla fölött, és meglátta a közeledő Johnt. – Igen – mondta. – Egész
jó a zenekar. Régi számok, dzsessz meg ilyesmi, tényleg helyes ez a
bár. Néha eljöhetnénk. Aha, oké, igen. Akkor szia, dilinyós! –
Letette. – A Julie-k üdvözölnek. Oké, holnap suli van, picinyem –
folytatta –, úgyhogy igyunk még valamit, de aztán mennem kell
haza.
Mikor a pult felé közeledtek, a báros – aki a telefon mellől nézte
a zenekart – először Emilyhez fordult, és gyorsan, érthetetlenül
mondott valamit magyarul. Emily értetlen grimaszt vágott,
megrántotta a vállát. – Nem beszélek magyarul* – nyögte ki nevetve
és nevetnivalóan erős középnyugati akcentusával. A báros nevetett,
és ugyanazzal a hadaró magyarsággal folytatta. Emily megint
vállat vont. – Sorry – mondta egy mosollyal, és visszament az
asztalhoz.
– Ő magyar, nem? – kérdezte a báros Johntól angolul, arcán
zavar és sértettség keverékével.
John visszament az asztalhoz az italokkal, miközben az
énekesnő fogadta a tapsot, és bemutatta a társait. – A báros azt
hiszi, hogy ismer téged vagy valami…
– Rendelhetnénk egy kört a zenekarnak, nem? Ez olyan
hagyományos dolog, és olyan jó izgi lenne, nem?
A férfiak az első randevún általában azt teszik, amit mondanak
nekik: pár perccel később Billie kecsesen elfogadott egy újabb
pohár olcsó whiskyt; Kálmán, a zongorista csatlakozott Johnhoz és
Emilyhez egy Unicummal, Borisz és Jurij, az orosz ritmusszekció
pedig kólát ivott. – Igazi Coca-Colát! Nem Pepsit, igen? Igazi Coca-
Colát kérek – erősködött Borisz, miközben Jurij kifejezetten Pepsit
rendelt.
John megint visszatért a pulttól, poharak csokrát szorongatva a
furcsa kompániának. Két kólamániás orosz gyerek, egy bohóc
módra öltözött zongorista meg egy nagyszájú, politikai
tudatosságával kérkedő dzsesszénekesnő vette körül a nőjét, és nem
kis akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy ne hajítsa a padlóra a
poharakat, és ne kérdezze meg, mi a jó büdös francért akarja
Emily a Lököttek Zenekarát szórakoztatni, amikor ők ketten már
kint andaloghatnának az éjszakában, csókolózva a csillagok alatt,
táncolva a Duna-parton, tervezgetve egy olyan életet, egy olyan
jövőt, amelyben… Emily ehelyett ott ül, és hallgatja a bolond nőt,
aki épp a nőgyűlölő dzsesszről magyaráz. Vacsora közben énrám
figyelt ugyanígy, most meg elszökött tőlem. Képes csak így ki-be
járni. Tessék, most milyen jól elvan a zenekarral. Hogyan lehet
átugrani innen, bármi is ez, oda, a túloldalra, ahol a világ
legtermészetesebb dolga, hogy mellette ülök? Ez az én nagy
bajom. Hiányzik belőlem valami, máskülönben ugyanúgy lennék
itt, mint Emily, minden küszködés nélkül, a túloldalán ennek a nem
tudom micsodának. És aztán vége, elvégeztetett, igen, én is örülök,
hogy találkoztunk, valóban élveztük a zenéteket, abszolút, de
tényleg, szuper volt. Megyünk? Séta az ajtóhoz, egy nagy korty
nyári éjszaka, és Emily puszta látványára egy taxi nő ki a földből,
és kitárja ölelő ajtaját. Igen, én is jól éreztem magam, remek volt.
Úgyhogy akkor majd találkozunk a július negyedikei partin,
értem, hogy dolgozni fogsz, de azért lesz alkalmunk beszélgetni,
szuper, semmi gond, ne, kérlek, én is jól éreztem magam, úgyhogy
nem kell megköszönnöd, a habozás, és aztán pusz-pusz. És vége.
Még mindig a rossz oldalán van ennek az akármicsodának.
A lámpaoszlopnak dőlt a zajos klub előtt, és rágyújtott,
miközben a taxi besorolt a fény és füst áradatába Buda felé.
Egy kliséktől ragacsos pillanat: egy fiatalember egy
lámpaoszlopnak dől, és cigarettafüstöt fúj az éjszakába. Zene
szivárog ki egy fénycikkellyel együtt a dzsesszklub nyitott
ajtajából, és beszüremkedik a sárga körbe, melyet elfoglal a lámpa
alatt, és nézi, ahogy a taxi elhajt a nővel, aki beszüremkedett a bőre
alá, a nővel, akinek a szíve rejtély számára.
Gyors és könyörtelen fázisokban tudatosul benne a helyzete:
először öntudatlanul foglalja el ezt a klisészerű pozíciót a fény alatt,
mint fájdalmának, sóvárgásának és meghiúsult erőfeszítéseinek
természetes fizikai kifejeződését, de alighogy meggyújtja a gyufát,
tudatára ébred, hogy mit csinál, milyen látványt nyújt. Ahogy az
első füstgomoly fölkanyarog a póznán a fény felé, John póza –
térdének hajlása – egy magánnyomozóé, akinek tele a hócipője,
vagy egy tört szívű sanzonénekesé a Music for Lonely Nights
borítójáról. John egy tökéletesen, szakértő módon cinikus
reklámügynök mesteri sűrítménye: benne van ötven év minden
szerelmet, veszteséget, magányt és önutálatot kifejező motívuma.
Még e ráismerését kísérő viszolygó morgása is – tudja, még mielőtt
elhalna – úgy hangzott, mint egy magándetektív dühe a spinek
álnoksága miatt, vagy Hamfribogár keserves tapasztalatok árán
megszerzett tudása arról, hogy ez a háború bolondot csinál
mindannyiunkból, vagy a sanzonénekes csodálkozása, hogy a
szerelem már megint meggyötör, ó, ó, ó, a szerelem megint
meggyötör. És aztán, végre, Johnt bekeni az irónia enyhítő
balzsama: amikor még spontán morgásai is lehetetlenül és
automatikusan őszintétlenek, már csak nevetni tud. Mint egy szabó
tripla tükre előtt, látja annak az ostobaságát, hogy látja az
ostobaságát, és elfogja az öngúny kellemesen száraz, végtelenül
regresszív derűje. Csak most veszti szem elől Emily taxiját, ahogy
az elvegyül a forgalomban. (Tudatának egy része meg van
döbbenve azon, hogy egyáltalán el tud vegyülni, hogy nincs
megjelölve valami foszforeszkáló fénnyel.)
És amikor Emily eltűnt, egy kis libikóka, melyet John
öntudatlanul épített a szívében az elmúlt hónapban, átbillent a
másik oldalra: egy taxiban ült, és megadta a bátyja címét, még
mielőtt felfogta volna, hogy miért teszi. Átmentek a hídon, s
közben John az északra lévő szomszéd híd fényeit nézte, beszívta a
meleg szelet, és tudatosult benne, hogy most megadhatja Scottnak
azt, amire mindkettejüknek szükségük van: a mély személyes
fontosság érzését, teljesen elszakítva a múlttól, minden kölcsönös
sérelmüktől, bánatuktól, neheztelésüktől. A jelenben fog találkozni
a bátyjával, egyenesen előre nézve, alázatosan segítségért és
őszinteségért folyamodva. Elmondja neki, mit talált meg a
barátjukban, Emilyben, aztán együtt tervezgetik majd a
romantikus hódítás stratégiáját és taktikáját, hiszen Scottnak,
amennyire látta, mindig voltak női, már groteszk és szerencsétlen
serdülőkorában is, amikor persze a lányok sem voltak különbek.
Scott mezítláb nyitott ajtót, farmerban és pólóban, felfelé tartva
egy margarintól fénylő spatulát. – Hé, de jó! Figyelj, mindenképp
beszélni akarok veled a…
– Bratyó! – bődült el Scott. – Gyere be! Annyira örülök neked,
hogy fulladozom a feltoluló érzésektől! – John követte a konyhába,
és valami furcsa dolognak az illata kiűzte az agyából jövetelének
minden indokát. Gyönyörű, barna lány – szintén mezítláb – ült
egy magas széken. Nagyon nagy fehér inge lelógott szürke
tréningnadrágjára, amelyet Scott és John középiskolájának neve
díszített (csak az utolsó szótagja volt látható az ingszárnyak alatt).
Több rétegben felgyűrte az ing ujját, s így látni lehetett apró kezét,
és a tréningnadrág csomóba gyűrődött csupasz bokáján.
– Johnny, ez itt Mária. Mária ma fejezte be az iskola kezdő
kettes kurzusát, ezt ünnepeljük meg egy vacsorával. – Scott a
tűzhelynél állt, és valamit kapargatott. – Mária, ő John, az
édestestvérem.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.
– És mivel ez privát ünnepség – mondta Scott széles mosollyal,
és szándékosan olyan gyorsan beszélve, hogy a nője ne érthesse –,
tényleg, alig várom, hogy majd valamikor dumáljunk egyet.
Fantasztikus lesz. Tényleg alig várom. De előtte ne felejts el
idecsörögni. – Becsukódott az ajtó John mögött, aki arra gondolt,
felhívja Charles Gábort, hogy igyanak meg egy pohárral valahol,
de aztán meggondolta magát, és elindult a sötét, külvárosi, taxitlan
hegyről a távoli folyó felé.
 XVII
Az előző öt vagy hat évtized során Pest tizenkilencedik századi
lakóházait – nem úgy, mint a tizenkilencedik századi párizsi,
bostoni vagy brooklyni gazdagok által épített, stílusukban hasonló
házakat – hagyták tönkremenni az évek árja alatt: nem volt pénz a
gátépítésre, s így ki voltak téve a könyörtelen hullámverésnek. Egy
séta a város bármelyik sötét, keskeny mellékutcáján, 1990. július
negyedike késő éjszakáján, természetrajzi múzeumba illően
mutatta volna be az így kialakult rétegeket és lerakódásokat.
A díszes vasrácsot a négyes számú ház nehéz, ívelt bejárati
ajtajának ólomüveg ablaka előtt például éppen csak megmarta az
idő: a fekete festéket teljesen lekaparta róla – sömörnyi sem maradt
belőle –, és helyenként rügyezni kezdett rajta a rozsda, de a dundi
vaslevelek, a kecses fémborostyán, még a törékeny fémgallyak is
szilárdan tartották magukat. A vasrács mögötti mattüveg táblák
azonban réges-rég fává és szögekké alakultak át a ritmikus
hullámverés alatt.
Jobbra, a hatos számú háznál a nyitott kapun át még látni a
régi csempézést a belső udvaron. Az idő átfestette a csempéket,
makacsul ragaszkodva a maszatosbarna két árnyalatához, szürke
csíkokat festve rájuk a hajdani lakók elfeledett választása, a
gyöngyházszín és az ébenfekete helyett, és szinte kivétel nélkül
mindet megrepesztette, némelyiket meg egészben lenyelte, itt-ott
puha, szürke por kis négyszögét hagyva, besüllyesztve a padló
szintje alá, ügyesen álcázott csapdákat, melyek csábították és
lenyelték a magas sarkakat és a botvégeket.
Zajos tömeg gomolygott a tizenhatos szám előtt, a sarkon, ahol
az utca kis térre nyílt. Az épület homlokzata addig kopott, mígnem
az ablakok alatti kőgirlandok paradox módon egyszerre tűntek
simának és málladozónak. Az erkélyek, akárcsak Johné az
Andrássy úton, hazardírozásra hívtak. Az épület elejét még a két
dózisban kapott golyólyukak pettyezték, mintha valami masszív,
kőfalótermeszek munkálkodnának rajta. Az egyik ilyen üreg – a
környékbeli gyerekek nemzedékeinek nagy örömére – egy röpülő
angyal dundi kőpopsijába hatolt, aki egy szétmorzsolódó
virágfüzér egyik felét tartotta. A jobb válla fölött épp hátranézett a
lövés pillanatában, és most próbálta megpillantani a sebét. Az
ember elképzelhetett egy fiatal orosz vagy német megszállót, aki
elhallgat bizonyos lényegbevágó részleteket, és úgy jelenti ezt az
incidenst, mint az ellenségre leadott halálos lövést, vagy egy
magyar felkelő orvlövészt 1956-ból, aki az utca másik oldalán,
talán épp a saját hálószobaablakában lesben állva unatkozik,
amikor épp szünet állt be a harcokban, és teszteli ügyességét egy
ígéretes célponton, melyet minden nap és minden este látott
tizenkilenc éven át.
A tizenhatos számú ház ajándék volt, amikor 1874-ben
elkészült. A születésnapja oda volt vésve a magyar építész nevének
latinos változata mellé a bejárati ajtó fölötti díszes, faragott kőbe, de
1990-re az egész 7-es és a 8-as jobb oldala porrá változott (egy-egy
lusta kőszemcsénként: mint egy esztéta prédikátor illusztrációja az
örökléthez), mígnem csak egy rejtélyes hieroglifa maradt, egy
évtized és majdnem évszázad nélküli évszám, 1Є 4.

1874-ben az épület a legfrissebb (francia) stílusban készült. Egy

hanyatlóban lévő gazdag ember esküvői ajándéka második fiának.
A fiú és az asszonyka az év júniusában veszi birtokába a házat, egy
hónappal azután, hogy az évszám megjelenik az ajtó fölött. Férj és
feleség megérkezik Budapest Nyugati-pályaudvaráról a
hintójukon, közvetlenül a nászútról, mely elvitte őket Bécsbe,
Olaszországba és Görögországba. A férj lesegíti nejét, megfogja a
karját, az úttól a tíz méterre lévő lépcsőhöz kíséri, a sövény és a
virágok mellett, az üdvözlésükre felsorakozott személyzet mellett
(egy szakács és két szobalány tartozik az ajándékhoz). A küszöb
előtt a férj az asszonyra mosolyog, a fülébe súg valamit, amitől az
elpirul, megcsókolja a kezét. – Isten hozott az otthonodban,
drágám – mondja, és az egyik szobalány kinyitja az ajtajukat.

1990-re a sövények és a virágok eltűntek. Az utat kiszélesítették,

és keskeny járda választotta el a kapuhoz vezető hat vékony
betonlépcsőt a füstöt okádó kipufogócsövek és kopaszodó
kerékabroncsok napi parádéjától. A lakók számára egy oldalsó ajtó
vezetett be az udvarra, és onnan a zsúfolt emeleti lakásokba. A
kapu mellett azonban volt fatábla, rajta kézzel festett piros és fekete
betűkkel: ISTEN HOZOTT A HÁZAMBAN.*

Egy késő délutánon, miután már belakták a házat, elrendezték

a bútorokat, és a pár társasági életet kezdett élni, az újdonsült
férjnek apja a tudomására hozza, hogy nincs elég pénz három
dologtalan fiú eltartására. Az apa vagyonának zöme természetesen
a legidősebb fiúra száll, a két fiatalabb pedig kisebb életjáradékot
kap – elegendőt bizonyos elengedhetetlen dolgokra, mint például a
ház fenntartása, de messze nem elegendőt ahhoz, hogy mindenben
arra támaszkodjanak. Az apa a fogadóteremből nyíló kis
dolgozószobában közli a hírt a fiatalemberrel, az elkerülhetetlenbe
való joviális beletörődés hangján: nincs ebben semmi meglepő, soha
nem is lehetett másra számítani vagy mást feltételezni. A házat,
magyarázza az apa, megfelelő indulásnak szántam, és ezt a célt
kell szolgálnia a családban nemzedékeken át. Az apa, úgy téve,
mintha nem venné észre a fia arckifejezését, különböző
karrierlehetőségeket sorol fel, melyek mind nyitva állnak, egyik
sem szörnyen megterhelő vagy méltatlan, jó lehetőségek, és szép
nyugodtan át lehet gondolni őket, nem kerget a tatár, de tudasd
velem, hogy mihez van kedved: állás a tőzsdén, részvétel
valamilyen üzleti vállalkozásban, pozíció a kormányban. A fiú
hallgat, dühe az árulás miatti kezdeti döbbenete fölé kúszik. Az
apa, még mindig kerülve fia tekintetét, befejezi begyakorolt
beszédét, azt mondja, megérti, hogy a fiúnak szüksége van egy kis
időre, hogy mindezt átgondolja, és közli, hogy most távozik, de
egyedül is kitalál. A ház tulajdonosa megvárja, míg apja
távozásának zajai elhalnak, aztán a falnak hajítja a kávéscsészéjét,
de a csattanást és csörömpölést túlharsogja a fiú obszcén
dühkitörése.

A táblát az ISTEN HOZOTT A HÁZAMBAN* szöveggel 1989-

ben tette fel Fehér Tamás, amikor új vállalkozásának jogi keretei
még rendezetlenek voltak. A tábla vicc volt, egy gyenge álca,
amelytől nem is várták el, hogy bárkit is becsapjon. S bár aztán a
klub jogi helyzete rendeződött, végül is csak nem váltotta fel
hivatalosabb vagy praktikusabb név a régi feliratot. Az intézmény
azonban egyre népszerűbb lett így névtelenül is, és széles körben
egyszerűen csak „A Házam"-ként ismerték. Az épület belső
elrendezése jelentős mértékben megváltozott a száztizenhat
esztendő alatt: 1990-re a kis dolgozószoba (ahol az esküvői
ajándékként kapott porcelánkészlet első darabja halálát lelte) csak
hozzávetőlegesen felelt meg a „kettes hátsó szobának", ahol
néhány doboz szeszes ital volt felpolcolva Tamás íróasztala mellett.
A nagyteremből nyíló kis dolgozószoba nagyobb volt, mint a
„kettes hátsó szoba", és míg a porceláncsésze kicsivel afölött törött
ripityára, ahol most egy magyar fotómodell bekeretezett fényképe
volt Tamás íróasztalán, dobni egy olyan helyről dobták, amely már
túl volt a „kettes hátsó szobát” a bártól elválasztó függönyön.
A zaj hamarosan elővarázsolja kíváncsi feleségét. Elviselhetetlen
a gondolat, hogy így fogja őt látni, az apja és a bátyja által
megalázottan. Nagy léptekkel kimegy a szobából, elszáguldva egy
rémült szobalány mellett, aki jön, hogy feltakarítsa a csésze
maradványait, és elfordul a főlépcsőtől, úgy téve, mintha nem
hallaná a felesége szólítását. Még kicsit idegenül mozog az új
házában, és a konyhában találja magát, elhalad a döbbent (és
területi jogaiban megsértett) szakácsnő mellett, aki épp az arctalan
második szobalánnyal beszélget – mindketten fölpattannak és
meghajolnak, miközben fortyogó uruk elszáguld. Kinyit egy ajtót,
és egy konyhai eszközökkel és edényekkel teli helyiséget talál,
aztán egy másikat, és lemegy az előtte megnyíló téglalépcsőn.
Nagyon sötét a lejáró, ezért dühösen visszafordul. – Gyertyát!* –
követeli, és a szobalány szalad vele, mint a kisvillám. Immár
gyertyával felszerelkezvén, becsukja az ajtót maga mögött, és
megint nekiindul. Áll a téglapadlón a vadonatúj pincében – nem is
tudta, hogy ez is van neki –, fehérre meszelt, tiszta, nagyobb annál,
hogysem a gyertyája az egészet bevilágíthassa.

1990-ben a pincét fémlámpák világították meg, egyszerű kerek

rozsdamentesacél-köpenyek, bennük különlegesen fényes égők,
műanyag karmokhoz erősítve, amelyek a fűtés- és vízcsöveket is
tartották. A visszavert fény elegendő volt, sőt hangulatos. Tamás
örült, amikor divatmodell barátnője hozott neki tizenöt ilyen
lámpát ajándékba, és még büszkébb lett, amikor a lány elmesélte,
hogy egyesével meg kettesével lopta őket egy pesti székhelyű
nyugatnémet divatfényképész műterméből. Az ablaktalan,
szellőzetlen pincében körülbelül kétszázötven ember tolongott
1990. július negyedike éjszakáján.
Körbesétál a pince fala mentén, s közben töpreng, mit mondjon
a feleségének. Bal kezét finoman húzza a fehér vakolaton. A falba
süllyesztett polcokon zsákok: krumpli, liszt, miegymás. Miután
megállapította a pince alakját, most átlósan szeli át. A hűvös
téglalap közepén francia és tokaji borok fekszenek magas
fatartókban. A pince végighúzódhat az egész udvar alatt. Próbálja
felidézni a fenti emeletek elrendezését, és céltalanul mászkál kis
sárga fénykörével, találgatva, milyen bútordarab lehet épp a feje
fölött. Közvetlenül fölötte, dönti el, a kandalló melletti ülőpad van,
afölött az ágy, afölött a szobalány lavórja, afölött a tető a
madárfészkekkel, afölött az ég. Mindezen bútorok között, melyek
súlytalanok a feje fölött, a láthatatlan emeleteken, ott mászkál a
személyzet meg a felesége, egyik rétegen a másik után, lebegő és
gondosan elrendezett tárgyakkal körülvéve. Aztán jön a hívatlan
gondolat, mely megnyugtatja, mely mindent megold: ha el tudná
intézni a bátyja halálát, akkor megint minden jó lenne. Egyenesen
áll, a falnak fordul, megint felnéz, és tűnődik, hogyan is lehetne ezt
véghezvinni. Tudja, hogy soha nem fogja megtenni, még ha
reménykedik is benne, hogy esetleg mégis. Hangosan kimondja,
hogy soha nem fogja megtenni, így adva engedélyt magának a
tervezgetésre.
Egy rövid fal elé Tamás kis fa színpadot épített, körülbelül
másfél méterrel a padló fölé. 1990. július negyedikén ezen a
színpadon a Cash Ass lépett fel, egy három férfiból és egy nőből
álló együttes. A nő fekete koktélruhát és magas sarkú fekete cipőt
viselt. Platinaszőke haja sima és ívelt: az 1950-es évek végének
hollywoodi divatja szerint levágva. Miközben a háttérben várt egy
instrumentális rész alatt, arca futó érdeklődést árult el a zenekari
társai, és hűvös közönyt az őt néző több száz szempár iránt. A
három férfi az instrumentális bevezetést játszotta a szerződés
szerinti háromrészes koncert harmadik részének hatodik, azaz
utolsó számához. A férfiak is fekete koktélruhát viseltek és magas
sarkú cipőt, olyat, mint a nőé, és platinaszőke hajuk olyan
tökéletesen utánozta az övét, hogy azt lehetett hinni, a nőé is
paróka. Az egyik zenész különféle gyerekhangszereken játszott,
ukulelén, bendzsón, cowboygitáron; mindegyiknek a hangját
dögösen erősítették, dübörgött a zene a pincében a jó pár nagy
hangfalból. A másik férfi basszusgitáron játszott hihetetlen
könnyedséggel, megadva a funk ritmust, melybe harminc
másodperces és hatvannegyedes trillákat vegyített,
géppuskaropogásokat: a divat-kiegészítőként viselt fegyverszíjhoz
illőket. A püfögő és ropogó basszusra rángatóztak és ugráltak a
táncolók a párás forróságban. A harmadik zenész egyetlen
vezérlőegységre kötött kazettás magnók sora előtt ült. El-eltűrve
szeméből platinaszőke fürtjeit, az egyik kazettát felhangosította,
miközben a másikról levette a hangot. Most éppen a következő
felvételeket vezényelte:
o Babasírás, mellette egy idős férfi csitító magyar beszéde.
o Szovjet korszakbeli orosz beszéd. (A teremben lévő
valamennyi magyar a tanulmányai során valamikor kénytelen volt
oroszul tanulni, de aki csak adott magára, azt állította, hogy
mindent elfelejtett belőle; a legnagyobb teljesítménynek e
tekintetben az számított, ha valaki egy árva orosz szóra sem
emlékezett, amit sokan állítottak magukról, bár ezt meghazudtolta,
hogy a táncolók közül sokan nevettek és grimaszoltak az orosz
szöveg hallatán.)
o Egy gyerekeknek szóló amerikai tévéműsor fő címdala,
melyet vidám dúrban énekelt egy férfi, egy nő és néhány tehetséges
gyerek.
o Egy magyar pár hangjai a megfelelő tevékenység közben:
nyögések, ágynyikorgás.
o Megvágott és lánccá fűzött brit krikett-kommentár: „The
South Africans have rather a steep hill to scale steep hill to scale
have rather a steepsteepsteep hill steepsteep hill to scale the South
Africans have rather a steep hill to scale this afternoon, Trevor,
Trevor, Trevor, Trevor.”
o A magyar himnusz, melyet atonálisan szaval a zenekar három
barátja. Unott iskolásokat utánoztak, mígnem tíz másodperc után
a három hang a himnusz egészen különböző részénél járt, és a
tömeg tapsa és kiabálása fülsiketítővé vált, miközben a himnusz
érthetetlen zagyvaságba folyt át.

Lassan sétál az üres helyiség közepén, a borospalack-állvány felé,

és cikáznak agyában a gondolatok. A világ legkönnyebb dolga
lenne meglazítani ezt a palacktartót, úgy, hogy rázúduljon valakire,
aki egy magasan lévő palackért nyúl. Fröcsögő vér, törött csontok,
és ha az egész késő éjszaka történne, és az áldozat már sokat ivott
volna, a baleset magyarázata lerína az elhunyt veres ábrázatáról.
Apámmal közlöm, hogy örvendve fogadom el ajánlatát, igazán
remek megoldás lesz az a tőzsdei állás, és aztán meghívom kedves
bátyámat testvéri vacsorára. Mily sokáig eleszegetünk majd, mily
örömmel kísérem ágyba hitvesemet, mily derűsen küldöm el
szolgáimat, mily vidáman maradok fenn későig, csevegve s
iszogatva szeretett testvérbátyámmal. És aztán lehozom ide, hogy
megmutassam neki a pincét. Mennyire meg leszek rémülve!
Letaglózva! Mintha a nap veszett volna el az égről – nem, ez már
túlzás.
A terem közepén, ahol a legnagyobb volt a nyüzsgés, állt egy
faemelvény, elég magas ahhoz, hogy alatta táncolni lehessen. Fönt
gubbasztva, hogy feje már majdnem a plafont súrolta, Tamás
katonacimborája kezelte a keverőt. Közvetlenül a sasfészke mögött,
a szálkás és graffitival teli lépcső mellett a khaki nadrágot és fekete
pólót viselő Charles Gábor a rángó tömegben hánykolódva
csókolózott egy nagyon alacsony lánnyal, akivel életében most
találkozott először, pár pillanattal ezelőtt, amikor a csaj belebotlott,
és kapásból bedugta a kezét a nadrágjába.
 Mennyire lehet nehéz megmérgezni egy krumplit, tűnődik,
miközben a hátsó falba mélyesztett polcok előtt áll. Na nem, ott a
kockázat, hogy más eszi meg, vagy… megvan! Ez egy új ház.
Nagyon is elképzelhető, hogy rosszul állították be az erkélyeket,
hogy laza egy korlát, könnyen leeshet az ember. Nem, mégis a
palacktartó tűnik a legjobb tervnek.
A terem hátuljában, egy falba mélyesztett padon Scott és Mária
ült kéz a kézben, üvöltve próbáltak beszélgetni, de mivel
közvetlenül az egyik hangfal alatt ültek, hamarosan berekedtek,
feladták, és inkább csak csókolóztak és nézték az együttest. A gitár
és a basszusgitár hangja hirtelen elhalkult, a kazettalovas funk
ritmusú dobolás recsegős felvételét hangosította fel, és a szőke nő a
mikrofonhoz sétált. Lehunyta szemét, keresztbe tette karját,
tenyerét a mellére helyezte, és angolul, de magyar akcentussal,
képzett operaénekesi hangon énekelni kezdett:

We all live underneath the hammer

Wielded by Vogue, Mademoiselle, and Glamour.{35}

A tömeg különböző szintű angoltudással bekapcsolódott a két

sor repetitív éneklésébe, miközben a nő hangja lassan, de
határozottan az operaénekesnőiből keményrock-hangzásba
csúszott át, aztán nyers üvöltésbe. Egyre dühösebben hörgött, s
közben egyre hangosabban sírt a baba, az ukulele hangja egyre
élesebb lett, a basszusalap egyre bonyolultabb, és a magyar
himnusz egyre zagyvább. Az emberek ugráltak és üvöltötték a
szöveget, párok táncoltak, és fiatalemberek lökdöstek olyan
fiatalembereket, akiket nem is ismertek. Magyar és külföldi férfiak
cigiztek a színpad mellett, próbáltak mérsékelt érdeklődést
mutatni, és mind kivétel nélkül azon törte az agyát, mi a fenét
mondhatna vagy tehetne, hogy elnyerje akár csak a leghalványabb
esélyt az énekesnő lefektetésére.
Elmúlt a dühe, és vele a barokkos tervei is. Újból körbejárja a
pincéjét, szabad keze fehérre maszatolódott, ahogy húzza végig a
hűvös falakon. Megint a lépcsőhöz ér, s bár még reménykedik
bátyja halálában, ez már csak hasztalan erőlködés – csak arra
szolgál, hogy ne arra kelljen gondolnia, amit el kell mondania a
feleségének, s amit majd tennie kell, akár tetszik, akár nem. Soha
nem fogja megölni a bátyját. Sokkal szörnyűbb megoldásokra lesz
szükség.
A helyiség bal oldalán hívogatott a táncterem egyetlen kijárata,
egy téglalépcső, mely az öntöttbeton padlóról emelkedett fel, és
ugyanolyan kapcsos rögzítésű, fémköpenyes lámpák világították
meg. Ez az egyetlen artéria is be volt szűkülve a lefele haladó
táncolni akaróktól és a fölfelé, sürgősen friss levegőre igyekvő
betintázottaktól. Mindenki cigizett.
A júniusból március lett, és ő megint a pincéje lépcsőjén üldögél,
habarcsdarabokat morzsol szét az ujjai közt, és próbál nem figyelni
a sikoltozásra. A kormányzatban kapott állása valamely részletére
igyekszik összpontosítani. Nem boldogtalan a posztján. Az a sok
ostobaság, a törött csésze… Kiderült, hogy a legegyszerűbb dolog a
világon. Sőt, még egész kellemes is. Még aznap este beszámolt
feleségének az apja bejelentéséről, természetesen azt mondta, hogy
számított rá, hogy hónapok óta tudta, csak nem akarta terhelni őt a
részletekkel a nászútjuk alatt, és különben is, hát nem büszkén
mondja-e majd a barátainak, hogy férjurának a tőzsdén van
pozíciója, és… De addigra megint jöttek az átkozott könnyek, és
bár próbált felállni és átmenni a másik szobába, mielőtt a felesége
meglátja, mégis a karjába omlott, amikor megfogta a kezét, és
egyszerűen csak sírt ott, szégyenkezve, miközben a felesége a fejét
simogatta, és kiseperte a fehér port a hajából, és csókolni kezdte.
A sikoltozás elhallgatott, de nem tudja, mikor, nem tudja,
mennyi ideje ül már nemcsak sötétben, hanem néma csendben is.
Felmegy a konyhába. Megáll hallgatózni. Igen, egész biztosan
vége a sikításnak. A felesége már túl lehet a veszélyen, ennek
ellenére nem mozdul a hideg konyhai tűzhely mellől. Aztán megint
visítás hallatszik, de ez már egy baba első tiltakozása. És még
mindig nem mozdul.
A lépcső A Házam táncpincéjéből a földszinti bárba és
társalgóba vezetett. A bárpult mögött Tamás és még két férfi
szolgálta ki a tömeget. A mögöttük lévő falon különböző szovjet és
keleti blokkbeli vezetők bekeretezett fényképei függtek, mind
aláírva Tamásnak, igaz, magyarul és ugyanazzal a vastag fekete
tollal és kézírással. „Csodás Tamásom – volt a magyar felirat Sztálin
fényképén –, soha nem fogom elfelejteni az együtt töltött időt azzal
a három lengyel lánnyal! Te vagy a legjobb! Joe.” „Tamás, a házad
az én házam: mindig buli van. Rákosi.” „Tamás, voltak hibák,
követtünk el túlkapásokat. De te soha, cool baby.{36} Nyikita H.” „Te
gyere én házamba, T. Megmutatom majd, mit szeretnek a lányok!
V.I. Lenin.” „Minden jót kívánunk a mi drága fiatal barátunknak,
Tamásnak, Mr. és Mrs. Ceausescu.”
Néha még eszébe jut, hogy a bátyja meggyilkolását tervezgette
annyi sok évvel ezelőtt, és hogy épp azon a napon fogant meg a
gyermek, akinek gonosz érkezése megölte a feleségét, és egy
iszonytatóan fájdalmas pillanatban megint elfogja az az
elfojthatatlan érzés, hogy a két esemény kapcsolatban áll
egymással, és beleszúr annak a parfümös vallásnak a tüskéje,
amely egyébként hidegen hagyja: a gyermek a bűne árnyékában
fogant, és ő lényegében megölte a feleségét azon az éjszakán, kilenc
hónappal a halála előtt, azzal, hogy a magáévá tette, amikor a
gyilkosság még a fejében lüktetett. És ezekben a pillanatokban a
lelkiismeret-furdalása oly nagy fizikai fájdalommal jár, hogy le kell
hunynia szemét. Ám az arcrándulást, amely tíz évvel később már
sokkal kevésbé lesz gyakori, nem megkönnyebbülés követi, hanem
azon nyomban hatalmába keríti az a nem kevésbé fájdalmas érzés,
hogy ő egy ostoba fajankó. Ma este azonban, a tűz előtt, amely
hasztalan gyürkőzik a szoba hidegével, a fiú észrevette apja
arcrándulását, és most először szedi össze a bátorságot, hogy
megkérdezze tőle, miféle fájdalom az, ami így kiül az arcára. – De
nagyra nőttél, már alig bírlak az ölembe venni – feleli az apja,
felvéve a fiút magához a székbe a játék katonáitól. A fiára néz, és
felidézi egyik kedvenc gondolatát, mely már annyiszor
megvigasztalta a múltban is: a legtöbb ember a fiút tartaná az
anyja gyilkosának, de én nem; ő ártatlan a szememben. Soha nem
fogom megfizettetni vele, amit velem tett.
A társalgó berendezése fakockákból, néhány székből, pár
szedett-vedett, lomtalanításból kimenekített padból és néhány
rozzant díványból állt, s mindez találomra volt szétszórva a
teremben. Minden szóba jöhető ülőhelyen valaki cigarettázott,
ivott, csókolózott, nevetett, bámult. Hatalmas füstplacenta
homályosította el a plafont, száz cigarettázó magzathoz
csatlakozva száz füstköldökzsinóron.
Csupán negyvenkettedik évének tavaszáig él – egy szokatlanul
meleg éjszakán éri a halál. Fia találja meg a holttestet, aki most
tizenkilenc éves katona a Birodalom hadseregében, de csak reggel,
mivel házon kívül töltötte az éjszakát, először őrjáratban, aztán egy
bordélyban két bajtársával. A ház tulajdoni státusának elrendezése
a bácsikái meg az ügyvédek dolga, és őt, legalábbis eleinte, az
egész nem is nagyon izgatja. Ha őt kérdezik: soha nem volt sok
fény, sok vidámság ebben a házban. És ezekkel a heves szavakkal
sarkon fordul az apja temetésén, és visszamegy a kaszárnyába,
vállvetve bajtársaival, akik mindannyian „meg akarják rázni az
életet a bokájánál fogva, és megnézni, mi hullik ki a zsebeiből”.
1990 júliusában A Házam már a túlzott népszerűség szakadéka
fölött táncolt; mindenki érezte, hogy a titok kicsúszott az
irányításuk alól. A menő alteros magyarok zokon vették, hogy túl
sok a külföldi. A menő alteros külföldiek zokon vették, hogy túl sok
a nem alteros külföldi. A többi külföldi, mit sem tudva arról, hogy
nem elég alteros, zokon vette, hogy túl sok a szimpla turista.
Szeptemberre az ember „egykori” kedvenc bárja lett, ahová
nemigen mehetett már el anélkül, hogy ne fájjon a szíve a régi szép
napok után, amikor csak az övé volt. De néhány héten át júliusban,
mielőtt még egy egyetemi kiadású diák útikönyv is megdicsérte az
eredetiségéért mint a budapestiek egyik kedvenc bulizóhelyét, A
Házam volt mindenkinek az első választása.
Néhány hónappal később, miután nem inog meg az ügyvédek
és a bácsikái helyenként harsány tanácsait hallva, úgy rendelkezik,
hogy a házat minden berendezésével együtt adják el a lehető
legjobb áron, és a pénzt helyezzék el a számláján. Ez és az apja
öröksége biztosítani fogja az anyagi hátteret katonai karrierjéhez.
Legyőzött bácsikái eleddig évi egy-két alkalommal ha látták a fiút,
mivel fivérük idővel egyre inkább magába fordult. Egy csöndes
fiúra emlékeznek, aki teszi, amit az apja mond neki, és némiképp
meglepődnek váratlan határozottságán, sértve érzik magukat,
hogy olyan nyeglén és nyersen semmibe veszi a tanácsaikat. A
fiatalabb nagybácsi azonban elviszi a katonát ebédre a kaszinóba,
és úgy találja, hogy a fiú valójában egészen szórakoztató, bár a
nőkön, a legújabb vígoperán és a tiszti előmenetelen kívül semmi
komolyabb dolog nem foglalkoztatja. A házat ragyogó áron
eladják öt héten belül, és a nagybácsik többet nem hallanak felőle.
Húsz évvel később, 1915 októberében az, aki elvitte ebédelni,
meglátja a nevét az elesett hősök névsorában az Ébredő Nemzet-ben.
A bejárati ajtó, amely beengedte a júliusi meleget, hat beton
lépcsőfokra nyílott, amely levezetett a keskeny járdára és az útra.
Lentről a negyedik fokon ült Mark Payton és John Price. Az előttük
lévő kis tér túloldalán néhány öregasszony hajolt ki felső emeleti
lakásuk ablakából, és dühösen vagy kíváncsian nézték a lent
nyüzsgő fiatalokat.
Emily Oliver időről időre leült a két férfi mellé, Marknak hol az
egyik, hol a másik oldalára, sötét szeme fölé ívet rajzolt az utcai
lámpa visszavert fénye. Amikor nevetett John viccein, amikor John
nézte, ahogy a legújabb kutatásairól beszélő Markot hallgatja (és
amikor korábban ő és John táncoltak a párás pincében és ittak a
füstös bárban), John érzékei kiélesedtek, nemcsak, például, a
szagok száma tekintetében, amiket meg tudott különböztetni,
hanem abban is, hogy érzékelte a mögöttük rejlő jelentést is:
amikor Emily utoljára ült le a lépcsőre, parfümjének valamely
eleme reakcióba lépett az épp ezen az utcán álló fák illatával, és a
kis autók dieselfüstje a nyári levegőben összekeveredett az
egymással versengő cigarettafüst-márkákkal, mígnem az egész
jelentőségteljes szaggá állt össze: a kezdetek, az igazi élet és az
örökké felejthetetlen pillanatok szagává.
– Mert nincs semmi valamirevaló új – felelte Mark Emilynek
szomorúan. – Gondolom, a tudományban van, de még annak sincs
soha semmi hatása rád vagy rám. Csak évekkel a tény után
húzunk hasznot a tudományos felfedezésekből. Igazából
nosztalgiát kellene érezned a régi orvostudományi kutatók iránt. –
John az utcára pöckölte a csikket, és oldalra dőlt, hogy egy csapat
amerikai átmehessen közte és Emily közt. Mikor visszahelyezte
magát beszélgetőpózba, Emily épp eltűnőben volt felfelé a Julie-k
vidám csapatába vegyülve.
És később, amikor a Julie-k serege sodorta őt lefele, ki az utcára,
és szétválaszthatatlanul integetett neki meg Marknak, John gyors
egymásutánban előbb a saját ügyetlenségét átkozta, aztán az
odapofátlankodó Julie-ket és Emily megközelíthetetlenségét. A
szagok ugyanazon elegye most megkocsonyásodott az alighanem
állandó kétségbeesés enyhe bűzétől. Emily el volt zárva valami
korlát mögé, és John nem tudta megmondani, hogy vajon akarja-e,
hogy ő áttörjön rajta vagy sem, és ha igen, akkor miért nem tud
vagy akar segíteni neki. Elméletei sokasodtak és ellentmondtak
egymásnak: nem illik Emilyhez, mert nem elég fesztelenül nyitott
szívű, s ezért Emily úgyis csak elutasíthatja; van Emilynek valami
olyan tudása, mint a lélegzés, amit nem lehet megtanítani, és most
tudat alatt azt várja Johntól, hogy bizonyítsa be, hogy érti ezt.
Talán nyíltabbnak kellene lennie. Vagy kevésbé nyíltnak.
– Te lesz… te vagy, valóban te vagy ő? – kérdezte tőle valaki. Két
tizenhét-tizennyolc év körüli magyar lány állt meg a lépcső aljánál,
visszafordultak, és a mohó csodálkozás és boldog kétely
keverékével nézték Johnt. Az egyik súgott valamit a másiknak,
mindketten nevettek, aztán a vékonyabb tolni kezdte felé a
kövérebbet. – Te lesz az tényleg?
– Hát, azt hiszem – mondta John. Emilynek imponálna, hogy
ilyen lazán kezeli ezt a helyzetet, gondolta, és csak utána jutott
eszébe, hogy Emily már elment.
– Nagyon nagy rajongóid vagyunk – mondta a lökdösött leány.
– Minden film! – lépett egyet előre a vékonyabb, megbánva,
hogy elővigyázatlanul a barátnőjének adta át a kezdeményezést. –
Láttuk minden filmedet!
– Valóban? – mondta John. – Melyik a kedvenced?
A lányok lármásan nevettek. – Nem tudom a nevet angolul –
mondta az egyik, enyhén zihálva. – Múlt hónapban mutatták a
Corvinban. Ahol eltévedsz az űrben a szőke lánnyal és két vicces
kiskutyával.
– Persze, persze – mondta John. – Nekem is az a kedvencem.
– Igazából nem vagy vele igazi életben, ugye? A szőke hajjal a
filmből? – kérdezte a vékonyabb lány, nem törődve Mark
nevetésével.
 – Nem való hozzád – mondta a kövérebb lány komolyan, és a
barátnője magyarul leszidta.
– Oké, most hagyunk titeket, de köszönöm. Szeretjük minden
filmedet. De várjatok, akarjuk még ezt is mondani – mondta a
vékonyabb. Előbb a földre nézett, aztán segélykérően a
barátnőjére, aztán összeráncolt homloka alól Johnra. Gyorsan és
komolyan beszélt. – Ezt olvassuk az újságban. Kérlek, mert
szeretjük a filmeidet, azért ezt mondjuk. Kérlek, ne fogyasszatok
drogokat. Te vagy olyan jó színész és nagyon gyönyörű fiú, még
igazi életben is. Kérlek, ne többet drogot. Tudjuk, hogy fog
megölni, ha nem állítod meg. Tudjuk, hogy nehéz.
– Tudjuk, hogy nehéz – helyeselt a barátnője –, de megint
börtönbe kerülsz, ha nem állítod le. Kérlek.
Johnt meghatotta az aggodalmuk, még sohasem fordult elő
vele, hogy két fiatal lány kis híján könnyekben törjön ki az ő
egészsége miatt. Tudta, hogy nem ígérhet meg semmit; az irreális
lenne, figyelembe véve a probléma nagyságát. Még egyszer
köszönetet mondott nekik, és csak annyit felelt, hogy majd
igyekszik. A két lány félszegen állt ott még egy pillanatig, aztán az
egyik megkérdezte, hogy megpuszilhatja-e, mire a másik is
gyorsan csatlakozott a kéréséhez. John remélte, hogy Mark elmeséli
ezt a sztorit Emilynek anélkül is, hogy külön megkérné rá.
Integetett nekik, valahányszor a lányok hátranéztek a válluk fölött,
miközben kart karba öltve sétáltak lefelé a sötét utcán.
Nagy nevetgélés közepette se Mark, se John nem tudta kitalálni,
hogy melyik színésznek nézték, de pár szesztől bódult pillanatig
még melengette a szívét rajongóinak figyelme, mígnem vándor
buliseregek újabb hulláma zúdult az utcára, majd lassan elolvadt,
feltárva Charles Gábort, aki most is azzal a pici lánnyal csókolózott,
aki a pincében fogdosni kezdte. Fejét és nyakát lehajtotta, hogy
találkozhasson a lány felfelé fordított arcával, aki lábujjhegyen állt,
és két kézzel Charles fenekét fogva tartotta meg az egyensúlyát.
Charles enyhén behajlította a térdét, és segített neki stabil pózban
maradni azzal, hogy egyik kezét a hátának szorította, a másikkal
meg a mellét masszírozta. John és Mark csöndben nézte, ahogy a
barátjuk az alacsony lány nyakát nyalja, és magyarul beszél vele. A
vágytól rugóenergiával telten a lány felugrott, Charles hasa köré
fonta a lábát, és a nyaka köré a karját. Megint csókolóztak,
Charlesnak most felfelé kellett nyújtania a fejét, hogy elérje a
lányét, és így tántorgott lefelé az utcán, vakon, a sugárút felé, ahol
taxit foghat.
– Utálatos az ilyet nézni – mondta Mark felállva és elindulva a
téren át. – Gyere, mutatok neked valamit.
Az út gyorsan elcsitult, mintha becsuktak volna egy ajtót,
ahogy távolodtak a klubtól. John követte Markot egy kis
mellékutcába, ahol magyar beszéd szűrődött ki a nyitott földszinti
ablakokból. A Trabant- és Skoda-kipufogócsövek alatt pocsolyák
remegtek, s rajtuk a benzin szivárványspiráljai mint csöppnyi
kósza galaxisok.
– Tudod, tetszenek a cikkeid – mondta Mark. – Olyanok,
mintha valami elveszett, csodálatos korról szóló majdani
legendához adnának anyagot. „Emlékszel arra a rovatra a
kilencvenes évek elején?”
– Kösz – mondta John szórakozottan, kedvetlenül. – Mit akartál
megmutatni nekem?
– Egy csomó mindent. Egy csomó mindent akarok megmutatni
neked. Kíváncsi vagyok, hogy te… először is ezt az utcát. – Mark
ujjai keresztülsiklottak vörös haján a halántéka fölött, s ettől az úgy
meredt oldalra, mint valami satnya madár tollcsimbókjai. – Emiatt
kezdtem el ezt a kutatást, ha már megkérdezted. Vagyis, azt
hiszem, Emily kérdezte meg, de olyan részeg vagyok, hogy nem
tudom megkülönböztetni. Mindent szeretek ebben a kis utcában.
Megannyi hajdanvolt ember hajdani életét. Ahogy itt érezhették
magukat. Ahogy valamikor itt állt egy ember, és szerelmes volt. El
tudod képzelni, hogy pontosan itt állsz, és szerelmes vagy, és
olyannak látod a világot, amilyen akkor volt, amikor még nem
létezett mozi, amikor még nem látott az ember mindent egy
bizonyos filmek megszabta módon?
Mark hátramenetben lépkedett az úttest közepén, fejét
hátradöntve, hogy megszemlélje az épületeket, amelyek mellett
elhaladt. Rámutatott az építészeti részletekre kicsit kelletlen
turistacsoportjának, egyformán lelkes hangon ecsetelte a tervezett
és a tervezetlen vonásokat; egyik sem volt magasabb rendű a
szemében: finom párkányok és golyó ütötte lyukak, vésett
évszámok és morzsálódó kőfaragások, egykor elegáns emeleti
kőkorlátok, melyekből most hiányzik egy vagy két urna alakú
pillér, tátonganak, mint öreg fószerek hiányos fogazata, melyek
báját csak Mark képes érzékelni.
– Kérlek, kérlek, mondd azt, hogy tudod, mire gondolok.
– Ja, aha. Epületek.
– Szeretem, hogy ez a kis utca olyan tökéletesen le van
robbanva, de az ember mégis láthatja, hogy milyen volt újonnan,
valószínűleg az 1890-es évek táján. Nézd, úgy van elhelyezve az
utca, hogy az operaház a maximális meglepetést és drámaiságot
nyújtsa. – Megállt ott, ahonnan épp már látni lehetett az Andrássy
utat meg az operát. – Vagy épp visszafelé jössz, miután egy
romantikus estét töltöttél az operában, és csak pár méterre a
fényektől és hintóktól itt a tökéletes hely a szerelmes andalgásra.
Végigmész ezen az utcán, és tökéletesen boldognak, tökéletesen
elevennek érzed magad, és soha nem töprengsz el rajta, hogy
miért. De a várostervezők pontosan így gondolták el. Tudod,
nagyon kevés hely van a világon, ahol otthon érzem magam. Hát
nem szörnyű? És ráadásul napról napra kevesebb ilyen hely lesz.
És zsugorodnak.
Veled nem így van? Eljön majd az az idő, amikor már csak
egyetlen nagyon kicsi hely lesz. És az lesz mindenem. Nagyon
mozdulatlanul kell majd maradnom és egy irányba néznem, de
akkor így még mindig jól fogom érezni magam. – Nevetett. –
Érted, amit mondok, John?
És John nevetett, mert azt hitte, Mark azt várja tőle.
Befordultak az Andrássyra, de nem arrafelé, ahol John lakott,
hanem a háromrészes sugárútnak a Hősök tere felé húzódó hosszú
szakaszára. Mark arca rövid időre felragyogott egy neonfelirat
fényében, amely egy földszinti kirakatban volt kifüggesztve: 24
ÓRA NON-STOP – hirdette egy csemegebolt és egy kis falatozó, és
John bement Mark után a fluoreszkáló ragyogásba, és felült egy
magas pultszékre.
– Egy meleg szendvicset kérek szépen* – mondta a kanadai az
ötvenéves nőnek, aki a pult mögött testet öltött. John ugyanazt
rendelte meg egy Unicumot. Inge bűzlött mások cigarettáitól, és
fájt a szeme; kíváncsi volt, mennyi lehet az idő. A nő egy polcon
lévő kis melegszendvicssütőhöz fordult, és sütni kezdett két szelet
sajtos, sonkás rozskenyeret. Kitöltötte Johnnak a fekete
gyomorkeserűt. Csöndben bámulták a nőt, aztán saját
féltükörképüket nézték az ablakban. John rendelt még egy
pohárral.
– Gondolkodtál már azon, hogy miért járnak a festőművészek
kávéházba? – kérdezte Mark halkan, a nő köpenyét nézve,
miközben az lenyalt egy darab olvadt sajtot a hüvelykujja
hátuljáról. – Én magam egész nap ezt csináltam, és valami okból
folyton rád is gondoltam. Hogy neked ez különösen tetszene.
Komolyan. Szóval, miért kezdtek el szegény művészek
kávéházakba járni? – Várta a választ, és amikor John nem szólt
semmit, hozzátette, hogy ez komoly, és hogy a válasznak
jelentősége van.
– Nem tudom. Ihletet kaptak a kávéházi atmoszférától.
– Ha! Nem, te is lépre mentél, mint mindenki más. Először is, a
kávéházaknak nem volt ihlető atmoszférájuk. Az csak később jött,
amikor az ember tudhatta, hogy művészek lebzseltek bennük.
Eleinte csak termek voltak, ahol kávét lehetett inni. Nem volt több
atmoszférájuk, mint ennek a helynek.
– Amerikai?* – kérdezte a pultos nő. Olyan színe volt a hajának,
mint a sokat forgatott réz ajtógombé, és úgy lógott a melle a hamis
angórapulóverben, mint két elhízott lajhár.
– Nem, kanadai* – felelte Mark.
A nő bólintott, elégedetten a beszélgetéssel, és megfordult, hogy
megigazgassa az árukat a polcokon: likőröket, norvég csomagolt
süteményeket, német gabonapelyheket német rajzfilmfigurákkal,
francia óvszereket kendőzetlen tájékoztató és reklámfényképekkel.
– Én vissza tudom vezetni egészen a kezdetekig – mondta
Mark. Azzal dátumokat, neveket és eseményeket kezdett sorolni
egy szakértő könnyedségével, előbb lassan, aztán már szinte
hadarva izgatottságában: – 1945: Lenoir reméli, hogy a kávéházi
élet pontosan ugyanolyan lesz, mint volt a háború előtt, és még
szervez is egy csoportot, biztosítandó, hogy a legjobb kávéházak
megmaradjanak, változatlan nyitvatartással, kínálattal és
asztalokkal; 1936: nos, a háború előtt Fleury szomorúan
panaszolja, hogy milyen sokat változtak a kávéházak az utolsó
háború előtti időkhöz képest. Fiatal kora miatt ezt nem tudhatja a
saját tapasztalatából, ennek ellenére beleírja a naplójába. Meg azt is
leírja – gyerekes örömmel –, hogy egyik nap látta Valmorint a
kávéházában. Meg van döbbenve, hogy ott látja állni a bálványát,
hús-vér valóságában. – Azt gondolta, hogy Valmorin soha többé
nem megy el a kávéházba, annak feltételezett hanyatlása miatt –
mondta Mark. – Az után a nap után soha egy panaszos szót le nem
írt, egészen Valmorin haláláig. Akkor persze kijelentette, hogy a
kávéházak ezennel valóban végleg meghaltak, de ő azért továbbra
is eljárt rendületlenül. Ez 1939-ben volt.
Kilencszázhúsz: maga Valmorin Picassónak írt levelében úgy
fogalmaz, hogy a kávéházak talán már nem annyira fontosak a
művészvilág számára, mint Cézanne idejében voltak.
Nyolcszáznyolcvankilenc: Cézanne azt írja a naplójában, hogy úgy
érzi, nem fogadják szívesen a kávéházban, miután szakított
valakivel, akinek a neve e pillanatban Marknak nem jutott az
eszébe, jóllehet ököllel verte a homlokát, hogy a szó előbújjon
rejtekéből. De Cézanne-nak mégiscsak meg kell jelennie a
kávéházban. Azt írja, hogy az egész kávéházasdi szakmai
szükségszerűség, de ugyanakkor csupa bosszúság, egy majmok
által játszott bohózat. – Ezt a kifejezést használta, John – mondta
Mark csodálattal. – Majmok. És megyünk tovább vissza az időben
– folytatta. – Ez egy tökéletes láncolat. Mindenki idéz valami halott
fickót, megmagyarázandó, hogy miért kell a kávéházba járnia.
Mindenki azt mondja, hogy a kávéházak régen jól működtek, de
közvetlenül az ő születésük előtt valami megszakadt. De menjünk
vissza addig a dátumig, és valaki más azt mondja: néhány évvel
korábban volt a virágkor. És aztán megtaláltam. A felfedezésem!
Az enyém! Oda leszel a gyönyörtől. Fejből megtanultam. Tudod,
egy vagy két órán át mást se csináltam, csak újra és újra
elolvastam. Alig hittem el, amikor megtaláltam. Annyira… – De
ekkor cserbenhagyták a szavak: csak a fejét tudta csóválni. Egy
levélről kezdett beszélni, amelyet Jan van den Huygensnek írtak
1607-ben.
Van den Huygens fogadós és festőművész volt, a részegek és
prostituáltak ábrázolásának specialistája, mivel ezek is, azok is
bőven megfordultak a fogadójában, és nem kerültek sokba,
gyakran kénytelenek voltak modellt állni neki, hogy ki tudják
fizetni az adósságukat. Az ókori Róma pompás kosztümjeibe
öltöztette őket, hogy Bakkhusz-nak és Vénusznak fessenek, s így
alkotott az akkori időkben biztonsággal eladható vásznakat.
Csakhogy a képekből mégiscsak hiányzott az az antik isten-tudja-
micsoda. – Egyszerűen csak lepedőt viselő, szomorú, megtört
embereknek tűntek – nevetett Mark –, részeg vigyorral és vörös
ábrázattal vagy kilátszó cickóval. Van den Huygens egész életében
alig pár képét adta el, pedig festett egy határra valót. Manapság fel-
felbukkannak némelyik kevésbé finnyás vidéki holland
múzeumban és amerikai meg kanadai egyetemi kollekciókban,
ahol kapva kapnak bármin, amit Régi Mester művének lehet
titulálni.
John intett a harmadik Unicumért, Mark pedig türelmesen várt.
– Van den Huygens kap egy levelet 1607-ben, amit normális
körülmények között elolvasás után nyomban ki kellett volna
hajítania. Ehelyett, hála Istennek, négy évszázadon át fennmaradt,
van den Huygens ugyanis kevesebb mint egy hétre rá meghal. És
amikor meghal, pénzsóvár özvegyének támad egy ötlete: kereshet
egy kis pénzt, ha eladja a férje festményeit és papírjait. Alighanem
jó érzéke van a tizenhetedik századbeli piárhoz, mert egy hónap
sem kell hozzá, és sikerül vevőt találnia egy olyan ember összes
festményére, aki egész élete során alig néhányat tudott eladni. És
megfejelte a portékát a megboldogult művész „papírjaival”. Eladja
tehát a naplóit és a leveleit is – köztük ezt az 1607-ből valót, mely
még friss és ropogós volt a művész asztalán, amikor egyszer csak
összeesett –, és a vásárló (egy műkereskedő, aki mindig, mindig,
mindig rossz lóra tett) katalogizál minden papírfecnit, amit van den
Huygens özvegye elad neki. A papírokat arany dombornyomásos
finom bőrbe kötik. És ennyi.
Marknak egyáltalán nem volt tudomása arról, hogy a
hallgatósága már elkalandozott: John élvezettel figyelte a zúgást a
fülében, a kellemes kaparást a torkában, a színek és árnyak
villódzását a szemgolyója mögött – három gyors egymásutánban
felhajtott Unicum minden vágyott hatását. Technikai értelemben
hallgatta Mark csapongó történetét, de a kisebb szereplők általa
ismert emberekként öltöttek alakot képzeletében. Konkrétan, Emily
Oliver mint tizenhetedik századi holland örömleány bámult rá egy
durva, alacsony asztal mögül, amely a hatalmas, ragyogó tűzhely
előtt állt, és egy nyársra húzott disznó zsírja csöpögött a csevegő,
nyaldosó lángokba. Emilyn nem volt más, csak tóga és
babérkoszorú. Előtte az asztalon csendélet: zöld üvegserlegek
aranyszínű borral, göcsörtös fél cipók, gödröcskés húsú, felszelt
citromok, platinaragyogású makrélák, tükrösre firniszelt hegedűk,
csipkézett ezüsttálak a tűztől csillogó szőlővel és barázdált
magokkal, egy-két koponya, mely csöpögő gyertyákat tart. Emily
kiválasztott egyetlen piros szőlőszemet, és egyik pucér karját az ég
felé nyújtotta. Hátradöntötte a fejét, meghajlította a karját, a fogai
közé vette a szőlőszemet. Kitágult a szeme, és finoman harapott,
épp csak kicsit nyomta rá fogát a szőlő héjára, épp csak annyira,
hogy a gyümölcs megváltoztassa az alakját, de finom burka még
ne szakadjon át. John letette száraz palettáját az üres vászna mellé,
félrehajította csüngő kalapját, és a modellje felé indult. A nő lassan
két lépést hátrált, nevetett a foga közt tartott szőlőszemen át, és
hagyta, hogy tógája lehulljon róla.
– Mígnem a levelet belefoglalják egy életrajzba, de nem van den
Huygensébe, akinek az életrajzát soha senki nem fogja megírni, le
merem tenni rá a nagyesküt, hanem a levél írójáéba, Hendrik
Müllerébe, egy igazán jelentős festőművészébe. Én abban olvastam,
bár az életrajzíró egyáltalán nem ismerte fel a jelentőségét.
Mark mosolygott, és most nagyon lassan és halkan beszélt,
rövid időre megint magára vonva John figyelmét.
– Azt írja Müller: „Jan, a téli hónapok borzalmasan hidegek.
Napközben dolgozni a műtermemben még csak-csak istenes, de
este ott cseverészni teljességgel elképzelhetetlen. El tudod intézni,
hogy legyen ott nálad egy állandó asztal nekem meg néhány
barátomnak a tűz mellett? Iszunk és eszünk majd, és talán
árengedményt is adhatnál nekünk, ha megígérjük, hogy minden
este ott leszünk áprilisig vagy májusig.”
Mark kívülről szavalta ezt a felülmúlhatatlan eleganciájú és
érzelmi erejű költeményt. E pillanatban Mark Payton számára az
egész világ csak azért létezett, hogy ő láthassa, amint John Price
megérti ezt a levelet és, ebből következőleg, Markot. Most nagyon
halkan beszélt, ujjait szorosan összefűzte a nyaka mögött. – Értsd
meg, John! Müller, egy elismert géniusz, hozzánk beszél. Hozzád
és hozzám. Itt van velünk ebben a helyiségben. És… és megérinti a
válladat, így ni. A barátunk! Igen, Müller a barátunk!
Természetesen szeretjük a festményeit, de azokat mindenki más is
szereti, nem ez az, ami fontos számunkra. Nem, én azért szeretem
őt, mert… mert olyan jól bírja az italt. Vagy mert olyan nyitott
könyv számunkra. Elég rosszul táncol, hacsak nem részeg. Vagy
ahogy felnéz a seggfej bátyjára, vagy, vagy… – (Mark elvette a
kezét John válláról, megint a pultot nézte) –…mindegy, szóval azt
mondja nekünk: „Srácok, John és Mark, tudjátok, az a nagy
helyzet, hogy hideg a lakásom.” És mi tudjuk is, nem igaz? Hisz
annyiszor jártunk már ott.
Emily levetette a tógáját, és ott állt a tizenhetedik századi tűz
vibráló, tapogató ragyogásában. Átharapta a szőlőszem héját, John
pedig egy morgással letépte magáról a bő fehér inget, de közben
azért sikerült megkérdeznie:
– Szóval hideg a lakása?
– Igen. Mint a jég. – Mark hosszú, ruganyos szótaggá nyújtotta
el a jég szót. – „Ami azt illeti, olyan hideg van a lakásomban, hogy
azt gondolom, valami kellemesebb helyen kellene találkoznom a
barátaimmal és tanítványaimmal a festészetről folytatott
mindennapos csevegésre. Miért ne lehetne az a hely az én derék
barátom, Jan fogadója, ahol van egy nagy tűzhely és étel meg
bor?” – Mark hihető holland akcentussal beszélt, és várta, hogy
hallgatóságában leülepedjen az általa mondottak korszakos
jelentősége.
– Gondolom, ott melegebb van – mondta John.
– Igen! Azért ment den Huygens fogadójába – egy kávéházba –,
mert ott melegebb volt! Csak azért! Mert melegebb volt! Érted? John,
érted? Akkoriban a festők Európa-szerte rájöhettek arra, hogy egy
fogadó – azaz egy kávéház – melegebb. Egy egész sereg ember
azért járt kávéházba, mert ott melegebb volt. A tanítványaik meg
talán azért, hogy folytassák a gyakorlatot – nem a hagyományt,
egyelőre még csak a gyakorlatot –, és mert ott nem fognak fázni…
De az ő tanítványaik vagy az ő tanítványaik tanítványai… – Mark
hangja halkabb lett és lelassult. Fölfújta az arcát, aztán kiengedte a
levegőt. – Ők, ők azért járnak kávéházba, mert a festőművészek
körében ez a szokás. Érted? – Mark John szemébe nézve tette fel
ezt a kérdést, és a szíve mélyén reménykedni sem mert benne,
hogy John vagy bárki más – barát, szerető vagy idegen – valaha is
képes lesz hősnek látni Hendrik Müllert, olyan embernek, aki úgy
cselekszik, hogy egy pillantást sem vet hátra, az elnyomó múltra,
bármiféle vágyott aranykorra. Mark alig találta a szavakat, hogy
kifejezze önmagának Hendrik Müller letaglózó jelentőségét. Hogy
otthon érezte magát. Hogy békében volt. Hogy tudta, a vágyai
igazán az övéi, és – véletlenségből, elkerülhetetlenül – nem csupán
réges-rég megboldogult őseinek a vágyai, vagy, ami még rosszabb
– a lehető legrosszabb – az arctalan Szokás, Stílus, Hagyomány,
Történelem manipulációi. Hogy elmegy valahová, mert ott
melegebb van, hogy egyszerűen csak él, csak van. A megfelelő
emberrel a megfelelő okból, mint akár ez a pillanat is, úgyhogy
még ez a hely is, ez a történelem nélküli kis csemegebolt is a múlt
fontosságától ragyoghat, akár most azonnal, ma este. Egy utolsó
próbálkozás: – Neked, leginkább neked mindazok közül, akiket
ismerek, John, meg kell értened, hogy milyen bámulatos felfedezés
ez. – Értem, hogy komplett őrült vagy, ha ez vigasztal.

XVIII
Mikor John másnap belépett a szerkesztőségbe, szétszórt pár
hellót, és becsusszant a számítógépe elé, hogy megírja a jegyzetét
az Egyesült Államok nagykövetségének július negyedikei
fogadásáról. Negyven éven át vágytak a szabadságra, írta, és aztán
csak bámulta ezt a hihetetlenül precíz és mélyenszántó mondatot
meg a villogó kurzort.
Hol dühös volt miatta, hol élvezte, hogy Emily minduntalan
berontott az agyába, félresöpörve az útjából valami fontos dolgot,
nevetve-csúfolódva. Állkapcsa ellazult, úgy bámulta a számítógép
képernyőjén lévő befejezetlen és bődületes banalitást. Egyre
lassabban villogott a kurzor, lustán, ritmustalanul, szórványos
sóhajként. Villanás, mozdulatlanul nyugodott a billentyűzeten,
amíg fel nem idéződött benne a tógás Emily, az éjszaka illatai az
utcán, Emily lehunyt szeme, amikor táncolt vele, gyors szökése a
Julie-kkal, és keze magától verte a billentyűket, asdfjkl; és a kurzor
úgy lihegett, mint egy vértől megvadult hiéna.
– Azt hiszem, elmehetnénk ma együtt ebédelni.
A harsány hang Karen Whitleyé volt (művészet, éttermek, esti
programajánló, jeligés hirdetések). A szomszédos számítógép előtt
ült, és épp tette le a telefonját. John felrezzent a zajra, és gépelni
kezdett.
Negyven éven át vágytak a szabadságra, asdfjkl; és tegnap a
nemrég még elnyomottak kiválasztott képviselői szemügyre vehettek
minket, ahogy remek vén profikként ünnepéljük két évszázados
szabadságunkat és szabadpiacunkat. Piros-fehér-kék torták és
csevelyek, s mindez, természetesen, a szabadság adománya. Ám ezen a
héten érezni lehetett valami kölcsönös kételkedést az amerikai
nagykövetség minden évben megrendezett július negyedikei
fogadásán. Nem volt nehéz a magyar VIP-k gondolataiban olvasni:
„Ennyi az egész, miután annyi sok áldozatot hoztunk? Ez az, amitől
félnünk kellett volna, legalábbis arra tanítottak minket, de mi
ösztönösen szerettük? Ez minden?, A másik oldalról pedig:, Ugyan
mit tettünk mi mostanában, hogy kiérdemeljük ezt a tortát? Ha
zsarnokok ellen kellene felkelnünk érte, vajon képesek lennénk rá?
Melyik oldal a fáradt? Melyik van felkészülve a jövőre? Ki győzött?
És mi jött utána? Van ez már ezer szó? És most?
asdjjkl;lkjfdsasdjjkl;lkjfdsasdjjkl; mindjárt jön egy nagyszerű
gondolatom, mindjárt jön egy nagyszerű gondolatom, már jön is…
– Menjünk el ebédelni, amikor végzel azzal – ismételte meg
Karen, de ezúttal nem volt a kezében a telefon.
Karen Whitley John első munkanapján bemutatkozott neki,
pillanatokkal azután, hogy John kitámolygott a főszerkesztővel
folytatott gyötrelmes interjúról. Végigkalauzolta a szerkesztőségen,
és megosztotta vele titkos felfedezését (forrás bizalmas), hogy
Főszerk (aki a bennfentesek számára levetkezte határozott
névelőjét) az ausztrál akcentusa ellenére Minneapolisból jött, az
újságírás volt a második szakja, és a világ egyik leggazdagabb
irodaszergyártójának a második fia. – Elektromos tűzőgépek
finanszírozzák ezt a kis vállalkozást – árulta el magas
sebességfokozatú, volt-középiskolai-vitabajnok ratatájá-val. A
következő pillanatban karját Johnéba csúsztatta, hogy bemutassa
őt a többieknek, mint egy mesés parti háziasszonya. További
beszélgetéseik aztán egy olyan mintát követtek, amely, bár azon az
első napon viszonylag új volt Johnnak, komikusan megszokottá
vált, miközben a budapesti tavasz budapesti nyárba fordult: hogy
hogy kerültek erre a furcsa helyre a történelemnek ebben a furcsa
pillanatában, hogy mit remélnek nyilvánvalóan ideiglenes
állásuktól, hogy miféle ábrándokat kergetnek, s mit akarnak
kezdeni az életükkel a lehetőségeknek ebben a hirtelen megnyílt
ablakában – John állandóan ugyanezeket az intenzíven személyes
beszélgetéseket folytatta az expatriáltakkal, s aztán gyakran soha
többé nem találkozott velük. És szó, ami szó, amióta azon az első
napon túlestek az izgatott kölcsönös őszinteség rohamán,
John nemigen látott mást Karenben, mint egy beszélő
berendezési tárgyat.
Miután megalkotott egy reményteljes, bár csikorgóan
felfuvalkodott piszkozatot, egy étteremben találta magát Karennal,
a szerkesztőség közelében lévő több tucat régi, állami tulajdonban
lévő hely egyikében, amelyek álmatagon szolgálták fel egyforma,
éppen csak elviselhető ételeiket. A két munkatárs előtt
parancsgazdaságbeli saláta és ötéves terveket idéző paprikás volt az
asztalon, és John bele-belegázolt Karen lendületes monológjába. A
lánynak nagyon kevés társalgási üzemanyagra volt szüksége
ahhoz, hogy termelje a gőzt a kazánja. John hallgatott,
mümmögött és hümmögött. Karen elmesélte New York-i
gyerekkorát, pennsylvaniai egyetemi éveit, felvázolt egy magyar
pasit. Nem, igazából nem a pasim, „csak egy futó kapcsolat",
sóhajtott világfájdalmasan, míg a villányi vöröses-narancssárgás
csirke a szája előtt lebegett. – És kezdem azt gondolni, hogy a
magyarok nem is jók másra, tudod. Jónak mondom, mi? Épp te ne
tudnád? Aha, látom én rajtad, hogy tudod. De még mennyire! Na
szóval, hallgasd meg a magyar* felvilágosult férfiasságnak ezt a
példáját. Igaz történet, egy barátnőmmel esett meg. Maga a
színtiszta valóság. Szóval együtt van egy sráccal, levetkőztetik
egymást, mire a srác: „Hé, mi ez a szag?” A barátnőm meg azt
gondolja, Ó, de jó, oké, tetszik neki a parfümöm. Olyan egész testre
való vaníliasprayt használt, oké? Tudod, szerintem kicsit édeskés, de
klassz. Szóval azt mondja: „Ó, ez vanília” vagy valami, mire a srác,
de mondom, szó szerint így történt, szóval a srác elkezdi… de ne
felejtsd el, oké, hogy ez úgy kábé a második randijük, és az első
együttlétük, szóval, tudod, ez még az a hé, hapsikám, legyél egy
kicsit figyelmes velem szakasz, oké?
Szóval elkezdi: „Vanília?” – Karen ügyesen utánozta a magyar
akcentust. – „Vanília? Ide figyelj, én egy nőt akarok megdugni, nem
egy darab cukrot. Zuhanyozz!” Azt mondja: „Zuhanyozz!” El
tudod ezt hinni?
– Hogy nem egy darab cukrot akar dugni?
– Pontosan. Szóval a barátnőm kirúgja, mire az, szóval, kifelé
menet előadást tart neki arról, hogy az amerikaiak félnek a testtől
meg a test természetes aromáitól blablabla, ismered ezt a régi nótát.
Na, a barátnőm meg rögtön utána felhív engem, de fel van
pörögve, mint a búgócsiga, és elmeséli ezt a történetet, és
szétröhögjük az agyunkat, hogy hát ilyen nincsen, ez a vég. Aztán
megkérdeztem tőle, hogy használhatom-e azt a sort a filmemben,
mire azt felelte, hogy igen, de csak a pasi teljes nevével együtt.
És azzal átsuhant a szomszédos területre, a filmforgatókönyvre,
ami már kezd összeállni a magyarországi élményeiből, arra a
király, de tényleg, abszolút király anyagra, amit nap mint nap lát a
saját szemével, meg a jegyzetfüzeteire, hogy vigyáz, nehogy
Főszerk észrevegye, hogy dolgozik rajta, hogy egy kávéházban ír,
és szalont fog szervezni, és…
És ott állt előtte Emily, egy szem szőlővel a foga közt. Már
majdnem roppanáspontig harapta. Kandallótűz árnyai simogatták
a karját és táncoltak a nyakán. Meglazította tógájának
vállpántját…
– Mert, tudod, valaki el kell hogy mondja a nemzedékünknek,
hogy mi a dolga. Akarunk mi valamit? Vagy szemben állunk
valamivel? Na, szóval én nem szarozok: rögtön belevágok ebbe a
beszélgetésbe, mármint a filmben. Az egész épp erről a mi-ről szól,
a mi nemzedékünkről, mert ez most a mi időnk, nem várhatunk
tovább, nekünk kell újradefiniálnunk, mielőtt még valaki más – aki
idősebb és már korrupt – megteszi helyettünk. Tudod, a sarkunkra
kell állnunk, és azt mondani: „Hé, mi nem azt gondoljuk, mi ezt
gondoljuk…”
Emily, kezét keresztbe téve a mellén, a lecsúszó lepedő enyésző
csomójának utolsó bogával játszott. A tűz hangja erősödött, minden
ropp és zsty betöltötte a szobát…
És a tóga – a csomó a vállon, a mellén megfeszülő lepedő –
elsuhant, elolvadt, ragyogva átsurrant a hasán, mintha egy bűvész
tárná fel Emily testét egy szétfoszló kendő lehetetlenül fokozatos
lebegtetésével, feje hátravetve, haját a semmiből jövő erős szél
fújja…
– És amellett ez az újság nem lesz nyereséges a mi életünkben.
Ezt ingyen elárulom neked. Főszerk meg van buggyanva, ha azt
hiszi, hogy ezen a toplák újságon fog meggazdagodni. – Közben
fizetett. – Én fizetek, slussz, passz. Legközelebb meg te jössz. –
Megkocogtatta a fogát a kávéscsészéjével. – Amellett nem várható
el az embertől, hogy az idők végezetéig egy expatriált újságnak
dolgozzon, igaz? Bár, tudod, van valami bájosan fin-de-siècle-es
benne, nem igaz? Jut eszembe, ismerek egy srácot otthonról, aki
most Prágában él, a rohadt mázlista, és próbál beindítani egy
vállalkozást: Proust meg Freud meg velocipéd alakú fagyasztott
jégkrémeket akar gyártani, és az lesz a nevük, hogy Fin-de-sicles…
Most már teljesen meztelen, a hosszú, alacsony asztal mögött
áll, átharapta a szőlőszemet és lenyelte, egészen finom mozdulattal
terelve a szája sarkába. Kezével hívta őt…
Felálltak az asztaltól.
– Kösz az ebédet – mondta John.
Karen mosolygott, próbált nem nevetni. Fejét megdöntve és
egyúttal a szemöldökét felvonva jelzett neki. – Remélem, tőlem van.
– És nagy szemet meresztett. John bokszeralsót viselt a bő khaki
nadrág alatt

XIX
Egy gyerek mikroszkópkészlete: egy lemez és egy fedőlemez. A
lemez: Band-Aid méretű és negyeddolláros vastagságú négyzet
alakú üveg. A fedőlemez: postai bélyeg alakú és vastagságú
négyzet alakú üveg. A mikroszkóp használatakor a gyerek
pipettával egy csepp folyadékot cseppent a lemezre, majd ráteszi a
fedőlemezt. A fedőlemez csúszkál a lemez felszínén, a folyadék
elválasztja szilárd alapjától, ide-oda siklik, miközben a gyerek
próbálja annyira összenyomni a két üvegdarabot, hogy
összetapadjanak. A két darab egymáshoz olyan közel mozog,
amennyire ez lehetséges, anélkül hogy ténylegesen érintkeznének:
egy sejtnyi vastag folyadék elválasztja őket.
John nem tudott szabadulni ettől az emléktől első, röpke
szexuális aktusa alatt, amelyre közvetlenül ebéd után került sor
1990. július 5-én. Egészen kiborult – persze, a vágytól is, de nem
kevésbé a csalódástól. Majdnem elsírta magát. Ennyi az egész?,
gondolta, már aközben is, hogy szerencsétlenül markolászta
Karenből azt, ami a keze ügyébe került. Ennyire tud két test
egymáshoz közel kerülni?
Ugyanakkor egyfolytában csodálkozott, hogy mindennek
mekkora súlya van, sőt, hogy Karennak egyáltalán van súlya. A
képzeletében a nők súlytalanok és végtelenül hajlékonyak voltak.
Az ember felemelhette őket, forgathatta őket, egyik szexuális
szemléltetőképből a másikba terelhette őket, semmi pörgés-
forgásnak nem volt akadálya. Ehelyett itt volt a gravitációnak ez a
hihetetlen bősége – egy másik, sűrűbb és pontosan ágy méretű
bolygó. Testrészek szorultak be, húzódott a haj, váratlan torlaszok
képződtek, a fal fütyült eltakarodni az útjukból, a lepedők
összeesküvő módon türemkedtek mindenüvé, a rugók
nyikorogtak, hogy elvonják figyelmüket és gúnyolják őket. –
Szeretem, amikor káromkodsz – mondta Karen, és ő maga
ráriposztozott.
John az álló, meztelen Karen alatt feküdt, egy-egy kis láb
nyomta a matracot a két oldalán. – Éhes voltál, John Price. Jó ideje
nem ettél, igaz? Dolgoznunk kell majd rajtad. Kicsit fókuszálni azt
a lelkesedést.
Ugrálni kezdett: a lába vagy két centire pufogott John csípőjétől.
– Micsoda öröm lesz játszani azzal a nagy lelkesedéssel, John Price!
Olyan sok cuki dolgot kell megtanítanom neked! Cuki dolgokat! –
Puff. – Cukikákat! – Puff. – Ciki-cuki cukikákat! – Puff puff puff.
Emily a kandallónál állt, már teljesen meztelenül (frissen
fókuszált részletekkel), de keresztbe tett karjával eltakarta a mellét.
Gúnyos mosollyal nézte a csintalan, csapodár Johnt. Megjátszott
csalódással biggyesztette a száját, szipogott, mintha a könnye is
folyna, aztán leengedte kezét, és megint intett neki…
– Megint készen állsz? – Puff. – Készen, látom!
Karen az oldalán alszik, háttal fordulva neki. A tapadós takaró
négy lábat imitál. A munka nagyon távoli – és Emily is. Fél
könyéken fekszik. Szemével végigtapogatja a nap legrendkívülibb
felfedezését: Karen tájképkanyarulatait a mellkasa aljától a csípője
tetejéig. A délután fénye már meglágyult. A szobát egynemű,
világosszürke árny lepte el, amilyet még sohasem látott, mintha
egy teljesen újfajta fényt fedeztek volna fel nemrég. A nyitott
ablakon, Karen borzas haján és bágyadt szuszogásán át látja az
utca másik oldalát. Tőle egy utcaszélességnyire plusz fél
hálószobányira, egy mostanában átfestett tizenkilencedik századi
lakóházban, melyet fényesen megvilágított a valahol Karen háza
fölött járó nap, egy korán megöregedett magyar nő zömök
felsőteste látszik: az ablakpárkányra könyököl, belehajol a
ragyogásba, egy egészen másfajta fénybe (és világba), és nézi az öt
emelettel lejjebb zajló utcai életet. Hátratűr egy kósza szürke
hajtincset, és kortyol egy magas pohárból. Van benne valami
jelentőségteljes. Új szagok szállnak a levegőben, és
összekeverednek a már ismertekkel – sampon, dezodor, vanília.
Egy légy utat talált a lakásba, és most nem talál ki, önmagával
táncol a tükrön, aztán rúzsos lábnyomokat hagy egy pohár
oldalán, hogy aztán belegázoljon a meleg limonádéba. Örökre
megjegyzed ezt az érzést?, tűnődik – reménykedik – John.
Hamarosan találkoznia kell Scott-tal. Nem emlékszik, hova tette az
óráját.

XX
A két Price lassan lépkedett egy platánokkal övezett budai
utcán. – Oxigén-utántöltésre van szükségem – mondta Scott,
úgyhogy szótlanul elindultak a Margitszigetre. John egy cigarettát
pörgetett az ujjai közt, bütyökről bütyökre, nyolcadikos korában
tanulta meg ezt a bűvészmutatványt egy golyóstollal. Sétáltak
tovább, el a Moszkva tér és a piaci asztalok mellett, átmentek a
villamossíneken és a Mártírok útja forgalmán. A buszpályaudvar, a
metrómegálló, a villamosmegállók és a zöldségpiac bőven adott
elfoglaltságot a szemüknek.
– Hogy van Mária?
– Jól.
– Van tüzed?
– Viccelsz?
A délutáni szmog irritálta az orrszőreit, és Scott néha a szája elé
emelte a kezét. John megtapogatta a zsebeit, kósza gyufásdobozt
keresve. – Szóval mi az ábra veletek, skacok?
– Miféle skacok?
– Te meg Mária, a galambok leggalambikabb galambpárja
egész Galambócban.
– Ábra? Nem tudom. Nehéz… nehéz lenne megmondani.
– Zsidó?
Scott kellemetlenül felnevetett.
– Fogalmam sincs. De király a kérdés, bratyó. Majd feltétlen
felvilágosítalak a kérdésben, és elküldheted a beszámolót maminak
Scotty legújabb bűneiről, hülye kis rohadék.
– Te komolyan ezt gondolod?
– Nem, természetesen nem, miért is gondolnám? A kacsa
hátáról lepereg a víz, bébi.
John nyelvén lassan bénító zsibbadás kúszott végig. Ott hagyta
Karen lakását, és átjött a folyón, hogy találkozzék bátyjával a
hetente esedékes – általa kezdeményezett – erőltetett, felületes,
unalmas, haszontalan vacsorára, s egész idő alatt egy kis vallomást
pörgetett és mintázott magában, hogy aztán megörvendeztesse
vele Scottot – a zavarodottság, a magány, az izgatottság, a félelem
és a büszkeség nyirkos és ragacsos beismerését. És most nem találta
a nedves agyagedényt, amelyet oly szeretettel sikerített. Egyetlen
mondat sem akart beindulni. Egyetlen érzése sem volt érdemes rá,
hogy akár csak egyetlen szótag kimondásához szükséges
erőfeszítést megtegyen, és minden, ami Scott-tól sodródott oda
hozzá, arra figyelmeztette, hogy tartsa is csukva a száját. Ha
drámainak érezte magát, amikor kisétált Karen házából, meg
amikor hunyorgott és feltette a szemüvegét, ha elégedett volt
önmagával az Andrássyn, miközben az autók szimpatikus
uniszónóban köhögtek, és a sugárút építészete majdnem olyan
különlegesnek tűnt, mint ahogy Mark állította a maga tébolyában,
ha a megbánás enyhén vicces szúrását érezte semmibe veszett és
nevetséges elveire gondolva, ha egy sarokkal odébb azon kezdett
tűnődni, hogy mit jelent ez az Emilyvel való kapcsolata
tekintetében (visszamenőleges érvénnyel lefokozza őt, vagy épp
bizonyítja viszonylagos fontosságát?, fokozza vagy csökkenti a
jelentőségét?, ő maga lelketlen-e vagy férfias?, erősebb lett-e azáltal,
ami történt, vagy eldobott valamit, ami pótolhatatlan értékű?, és
egyáltalán honnan veszi ezeket az ásatag fogalmait?), ha a Burger
King mellett az Oktogonon hirtelen le kellett nyelnie a hirtelen jött
sírási ingert, mely inger végül is enyhén erőltetett nevetésrohammá
lényegült át, miközben ment át a Lánchídon, ha kétszer megállt a
híd és a Scott iskolája közti útszakaszon, hogy buta vicceket
mondjon Emily üzenetrögzítőjére, ha Scott iskolájának ajtaját
kinyitva imádkozott magában, hogy Scott mindent magyarázzon
el neki, miközben tudta, hogy Scottnak esze ágában sincs ezt tenni,
nos, akkor most, miközben a Margithídról lementek a
Margitszigetre, aztán sétáltak tovább a rétig, ahol egy csapat kisfiú
focizott, már csak egyre növekvő kényszert érzett, hogy kicsikarjon
valamilyen, bármilyen határozott reagálást a bátyjából, akár
haragot is:
– Szóval szerelmes vagy Máriába?
– Ez úgy hangzik, mintha utána egy dalnak kéne felcsendülnie
a West Side Story-ból.
A gyerekek botladozva kergették az engedetlen labdát.
– Találkoztál a családjával?
– John, most hülyéskedsz? Még éppen csak összejöttünk, oké?
És most szállj le rólam!
Rúg, luft, lehuppan, a térdéhez kap és grimaszol, feláll, szalad
előre, hogy jó helyzetben legyen egy potenciálisan hősies gólhoz.
Vár, az orrát piszkálja.
– Szóval milyen? Mármint úgy?
– Hogy milyen? – Scott megvakarta a fülét. A focizókat nézte. –
Olyan, mint egy tavaszi zápor. Mint Róma a csillagok alatt. Mint
páholyjegy egy premieren. Mint mikor neveden szólítanak egy
zsúfolt terem másik oldaláról.
– Komolynak hangzik.
– Ó, igen, halálosan komoly. Pszichológiailag összetett.
Felkavaró francia filmbe való. Hosszú, kegyetlen összeveszések.
Rengeteg fenyegetőzés. Az egész könnyek közt fog végződni, de
valahogy mégis kapaszkodunk belé.
– Izgalmasnak hangzik.
– Az is. Imádja az izgalmat. Dilis. Buggyant. Csókolózik az
esőben. Morzsákat szór a galamboknak. Egy léggömb számunkra
a világ, arany bogaram.
– Akkor most boldog vagy, mi?
– Elemésztően. Mostanáig soha nem tudtam, mit jelent ez a szó.
Soha egy pillantást sem vetettem rá, nem szagoltam meg, soha
gőzöm se volt, de most, tudod, belülről fénylek, mintha egy kis
éjjeli lámpát hordanék a hasamban, amely épp fent ragyog a
boldog kicsi fejemben.
– Őrületes nő lehet.
– A föld sója. Lebűvöli a madarakat a fáról. Egyszerűen nem
lehet nem imádni. Hogy mennyi vér van a pucájában! Csupa flitter
és teflon. Ez az én csajom.
– A szex egészen különleges lehet.
– Ó, igen. Dögös. Gyengéd. Lelkek egybeforrása. A legmélyebb
kötelék. Nyelv szavak nélkül. Visszatérés az Édenbe. – Scott
megdörzsölte a szemét. – Test és szellem egysége. Törékeny és
törhetetlen, ami kell. Pfff… a Kelet titkai. Elveszett tekercsekről való
technikák. Pontosan mit akarsz tőlem?
– Semmit. Felejtsd el.
– Már meg is tettem.
A focilabda kiszökött a gyerekek bizonytalan ellenőrzése alól, és
a fivérek padja felé gurult. John visszarúgta. Egy vagy két perc
múlva aztán begurult a két összetekert esőkabát közé a rét túlsó
végén, és a kisfiú, akinek a lába véletlenségből utoljára érintette, kis
lábain nagy diadalkört futott. Öklével csapkodta a levegőt, és
parányi mutatóujját lengette, miközben a hallgatta a VB-meccs
közönségének részegítő, bár nem hallható üvöltését és ujjongását. –
Magyarország! Magyarország! – kiabálta a gyerek, miközben
körbefutotta a stadiont. A csapattársai megölelték és kis vállaikon
ingatagon megindultak vele még egy körre. A fivérek csatlakoztak
a tapshoz két pár kezükkel.
– Én pontosan így érzem magam egyfolytában – mondta John.
– Aha, genetikus.
Átmentek Pestre, és lesétáltak a parton a Blue Jazzhez. Az
elmúlt héten a klub egy kapust igazolt, aki most magyarul szólt a
fivérekhez. – Nem beszélek magyarul – mondta a két Price egyszerre
az itteni rituális üdvözlésüket kellőképpen rossz kiejtéssel.
– Remek. Amerikaiak? – kérdezte a kidobófiú angolul. –
Vacsora és zene? – morgott, és elvette a beugrót.
Miközben lassan megteltek a termek, a klub új zongoristája
játszott. A kint felakasztott táblán krétával írva ott volt a neve:
NÁDJA. Csak ennyi. Olyan hetvenévesnek nézett ki, vékony,
törékeny nő volt lebegő piros ruhában, amely jól állt ugyan neki, de
már alighanem hosszú évek óta szolgálta. Ahogy lassan mozgott a
zenére, egy akvárium egzotikus halára hasonlított: egy ragyogó
színű cafatos anyagcsomóra, mely saját áramában lebeg. Az éltes
pianínó repedezett és poháraljkarikás fedelén egy hamutálca, egy
csomag Mockba Red meg egy ezüst öngyújtó hevert. Furcsa,
folytatólagos egyveleget játszott, amely évtizedeken és korokon át
csapongott: előbb egy dzsessz-örökzöldet, amely mindenki fülének
ismerős, az „All of Me"-t, nagyon tradicionális módon előadva,
finom improvizációkkal a kor stílusában; aztán egy Scott Japlin-
ragtimeot, amit hajszálpontosan memorizált; majd hirtelen jött egy
bebop-dallam, Charlie Parker „Yardbird Suite"-je, egy-két ügyes
bopszolóval; a „Watermelon Man", egy jazz-funk dallam a
hatvanas évekből, az eredeti album standard zongorafutamával és
Dexter Gordon szaxofonszólójával, amelyet Nádja a jobb kezére
transzponált; aztán gyors egymásutánban az „Angel Eyes", az
„Everything Happens to Me” és a „The Night We Called It a Day”
következett, egy elfeledett dalszerző iránti tisztelgésként; majd egy
Chopin-prelűd, olyan kétperces az egész, de hanyag könnyedséggel
előadva; aztán egy broadwayi sláger, és mivel ez történetesen a
„Maria” volt a West Side Story-ból, Scott és John félretette a
biliárddákót, és leült egy asztalhoz, nézni, ahogy az öreges kezek
hol gyengéden tapicskolják, hol hevesen verik az öreges
billentyűket.
Mikor vége lett a témának, a fivérek megtapsolták, nagyjából
olyan lelkesedéssel, mint a gólt nemrég. A zongorista most először
kapott némi elismerést azóta, hogy másfél órával korábban játszani
kezdett. A rajongóihoz fordult, és mélyen meghajtotta a fejét, John
pedig furamód meghatónak találta ezt a mozdulatot;
megmagyarázhatatlan erővel és jelentőséggel csapta meg; úgy
érezte, ez a válasz a napjára, a kérdésekre, amelyeket képtelen volt
szavakba önteni a saját bátyjának. Egy hervadt öregasszony
ironikusan meghajol a vicces tapsra, gondolta hűvös józansággal.
Emilyt és Karent hirtelen messzi-messzi perspektívából látta,
mintha egy napsütötte hegyoldalon álltak volna, és jól is festettek
ott. John nagyon szeretett volna megismerkedni a zongoristával.
A báros felkattintott egy kapcsolót, és a klubot egy korai Louis
Armstrong-felvétel füstös recsegése töltötte be. Nádja felállt, fogta a
cigarettáját és az öngyújtóját, és feléjük siklott. John oktalan
izgalomba jött, s közben hallotta Scott morgását: „Ó jézusom!”
– Gyanítom, uraim, hogy önök amerikaiak – mondta Nádja
egy aranykorból idecsöppent mozisztár reszelős hangján. John
felállt, és tüzet adott neki. Elrázta a gyufát, hellyel kínálta a
zongoristanőt, bemutatkozott, és bemutatta az öccsét.
Nádja lassú, kecses füstsugarat fújt ki, és csak ezután
kezdődhetett a beszélgetés. – Különleges páros – mormolta. – Az
egyik fivér zsidó, a másik dán. Ez meg hogy lehet, John Price?
Rendszerint az, ha egy európai akcentusú hang csupáncsak
kiejtette a zsidó szót, már elég volt, hogy Johnnak összeszoruljon a
gyomra, de most örömmel ismerte el kettejük össze nem illését, ami
vagy húsz évvel ezelőtt a beszélgetések állandó eleme volt, a családi
összejövetelek dögletesen unalmas témája. – Ahhoz tartom magam,
hogy sohasem osztom meg a genetikai történetemet olyan nővel,
akivel éppen csak megismerkedtem, főleg, ha még a nevét sem
tudom – felelte John, miután komótosan meggyújtotta a saját
cigarettáját.
Nádja nemcsak nyugtatólag hatott rá, hanem vékony és öreges
karjaival mintha magasra emelte volna. Megfakult eleganciája és
kopott ruhája, különös munkája, kecses modora, az, ahogy rögtön
feltalálta magát a helyzetben és kápráztató egyenességgel szólt
hozzájuk – mindezt látva John egy pillanatra valósággal megijedt,
hogy Nádja ott hagyja őket, és igyekezett őt az asztaluknál tartani.
Scott látta öccse átváltozását, és nemigen akaródzott megszólalnia.
– Nagyon bölcs dolog, John Price. No és a melankolikus dán? Ő
elmagyarázza a különös különbözést?
– Kétlem, hogy képes lenne rá – felelte John. – A szüleink
esküsznek, hogy soha nem csalták meg egymást. Kér egy italt?
– Egy Rob Roy fel tudna villanyozni – mosolygott rá Nádja. –
Maga nagyon kedves.
Scott viszont felállt, és élt az alkalommal, hogy elhagyja Nádja
társaságát. Irritálta furcsa, régimódi, felsőosztálybeli és enyhe kelet-
európai akcentussal fűszerezett angolsága. Irritálta a ruhája, és
irritálta az ital, amit rendelt. Irritálta, hogy Johnnak tetszik. Irritálta
minden, ami Johnt akár egy perccel is tovább Budapesten
marasztja. Eldöntötte, hogy húz ebből a klubból, amint lehet;
különben is elege van ezekből a heti testvéri tortúrákból; talán épp a
mai este fogja ennek a kényszermunkának a végét jelenteni.
Visszatért a saját ásványvizével, John Unicum-jával és – miután a
báros mérgesen vizsgálódott egy könyvecskében, amely egy láncon
lógott a bár hátulján – egy Rob Royjal. Az ülésébe süppedt, és
kinyögte: – Szép az a gyűrű.
A világos-narancssárga poharat övező vén kezet szinte lehúzta a
nagy zöld-ezüst, kagylóredős gyűrű súlya. – Nagyon édes magától,
Scott, hogy említi. Ajándék a kimondhatatlanul régi időkből.
Egyszer ellopták tőlem, visszaszereztem, aztán megvesztegetés
célját szolgálta, de megint visszaszereztem. Mi még? Lássuk csak…
Nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt egy zsarolási ügy
középpontjában volt. És megjelenik egy francia grófnő kezén egy
két és fél évszázaddal ezelőtti szörnyen középszerű festményen,
amely ma is látható egy nagyon zsúfolt teremben a Louvre-ban.
Tudom, hogy ez egy kicsit olyan adomának hangzik, de úgy
hallom, igaz, mégpedig előkelő forrásból. – Kinyújtotta a kezét, és
bíráló pillantást vetett a gyűrűre. – Borzalmas ízlésre vall, ugye?
Furcsa szünet állt be a beszélgetésben. Nádja a két
fiatalemberre mosolygott, nem annyira leereszkedőn, mint inkább
invitálólag, és nézte, ahogy megemésztik a váratlan és
valószerűtlen mondatot. Mindkét fivér nevetett – két nagyon
különböző hangon –, és Nádja rögtön tudta a disszonáns
tónusokból, hogy melyiküktől számíthat több társalgási örömre ma
este, nem kellett megvárnia, hogy John megszólaljon: – Miért
gyanítom azt, hogy maga volt a zsaroló fél?
– John Price, maga egy szemtelen fiatalember, és azt hiszem,
roppantul fogom szeretni. Talán majd azután válaszolok a
kérdésére, hogy megvacsoráztunk.
– Nagyon örülök, hogy megtisztel minket.
– Szóval a sajtó embere – mondta Nádja a paprikás és a pezsgő
fölött. – Netán egy bátor külföldi tudósítóhoz van szerencsém,
akinek viszket a keze, hogy tudósításokat írhasson a frontvonalról a
következő elkerülhetetlen szovjet megszállásunk alatt?
– Hogy őszinte legyek, inkább amolyan tárcaíró vagyok. A
pillanat történésze.
– Ragyogó. És Hamlet királyfi?
– Angolt tanítok a helyi vadaknak.
– És tényleg vadak vagyunk, igaz? – Nádja egy szürke
hajtincset tekergetett egyik hosszú és ráncos ujjára, s ezt az
asztalnál ülő férfiak fele groteszknek találta, míg a másik fele
megmagyarázhatatlanul elbűvölőnek.
Nádja elmondta, hogy félig magyar, Budapesten született, s ami
azt illeti, egy várhegyi palotában, de erről nem árult el több
részletet. – Mindazonáltal hosszú évekre idegenbe szakadtam.
Nekünk, magyaroknak megvan az a roppant szerencsétlen
szokásunk, hogy a világháborúkban mindig a rossz oldal mellett
tesszük le a garast, ugyebár? És aztán megszállnak minket az
orosz barátaink, hogy fizethessünk a bűneinkért. Kénytelen-
kelletlen időről időre csatlakoznom kell a menekültek
kompániájához. De aztán visszajövök. Most pedig helyes nyugati
fiatalemberek szállnak meg bennünket, akik azért jönnek, hogy
újságokban írjanak rólunk, és megtanítsanak az ő gutturális,
fölöttébb bonyolult nyelvükre, és jobb sportfelszereléseket adjanak
el nekünk. A megszállóinkra! – John felé emelte pezsgőspoharát.
– A megszállóikra! – A megszálló horda egyik tagja koccintott
vele.
Scott arra a következtetésre jutott, hogy Nádja afféle hostess
egy férfiklubban, és jutalékot kap a túlszámlázott italok és ételek
után, amiket a vendégek az ő csáberejének hatására rendelnek. De
mint csalétek, Nádja oly mikroszkopikusan specifikus ízlést tűnt
csak kielégíthetni, hogy csodálkozott, hogy a csudába tud ezzel
keresni. Nézte öccse arcát, amikor Nádja beszélt, és az öccse is
nézte az övét.
– Különböző családok különböző tagjaival 1919-ben hagytam el
az országot, 1923-ban hazatértem, megint elmentem… 1944-ben,
de 1946-ban hazatértem, aztán megint elmentem – igen, megint,
valósággal a mániám lett, igaz? – 1956-ban, és csak tavaly tértem
vissza. És azt hiszem, ennyi kóborlás a világban bőven elég egy
életre.
– Mindannyiszor mindenét elvesztette? – kérdezte John
leplezetlen ámulattal.
– A pénz még abban a sötét középkorban is mozgatható volt,
vagy épp el lehetett rejteni, John Price… De egyszer… – halkan
felnevetett, és finoman a villájára szúrt egy kockányi
csirkepaprikást –, egyszer szerettem volna megmenteni… ó, de ez
egy hosszú és ostoba történet. Egy kicsit előbbről kell kezdenem.
1956-ban tíz éve éltem Budapesten. Egy nagyszerű családból való,
kulturált úriembernek voltam a felesége, aki azonban
belegabalyodott a szovjetek elleni erőszakos cselekményekbe
abban az évben. Amikor a szovjetek úgy döntöttek, hogy egyszer
és mindenkorra elintéznek bennünket, a férjem és én a sietős
távozás mellett döntöttünk. Meglehetősen későn egyébként,
amilyen javíthatatlan optimisták voltunk. – Kortyolt a pezsgőjéből.
– Elég gyorsan kellett az osztrák határra érnünk, de hogy pontosan
mennyire gyorsan, az nem volt teljesen világos. A potenciális
pénzveszteség nem aggasztott bennünket; én bármikor bárhol
zongorázhattam. Nem volt olyan sok vesztenivalónk, quand même.
És nem vagyok egy szentimentális nő, John Price, úgyhogy a régi
fényképek vagy a kandallópárkányon lévő vickek-vackok
elvesztésén nem kezdtem el picsogni. Nem, a férjemnek és nekem
csak egy bánatunk volt. Együtt töltött éveink során szép nagy
könyv- és lemeztárat gyűjtöttünk össze, csupa olyasmiből, ami nem
volt gond nélkül beszerezhető azokban az években. A vendégeink
diszkréten ajándékokat hoztak nekünk, ismerve az ízlésünket.
Voltak barátaink, akik könyvesboltokban dolgoztak, egy olyan, aki
a szimfonikus zenekart igazgatta és sokat utazott velük, mások
dzsessz-zenészeket vettek át nekünk az amerikai rádióból. Nagyon
büszkék voltunk az otthonunkra: magyar, angol, német, francia
nyelvű könyvek, klasszikus és dzsesszfelvételek. – Buborékok
gyöngysora szállt fel csavarodva, ahogy megkocogtatta a pohara
oldalát. – Semmiképp nem remélhettük, de ekkor, jóformán az
utolsó pillanatban meg aztán végképp nem, hogy kivihetjük
magunkkal az országból a kincseinket. Magyarország iszonyú
gyorsasággal zárta le minden határát, minden rést a bőrén. Bele
kellett nyugodnunk a sorsunkba, hogy elrabolják tőlünk a
kincsünket, és emiatt szörnyű nagy volt a bánat. De az én
gyönyörű uram végtelenül ügyes volt. Tudják, volt egy ötlete,
mert… nos, attól félek, hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem
vagyok szentimentális. Igazán javíthatatlan hazudós vagyok, John
Price. Szörnyű jellemhiba ez, amit még korrigálnom kell. Meg is
teszem hamarosan. Maga majd segít. De addig soha egy szavamat
sem szabad elhinnie. Szóval, hát igen, meglátta, hogy sírok – most
már elmondani is nevetséges – az Alice Csodaországban miatt. Nem
a Biblia, nem Petőfi vagy Arany vagy Kis, még csak nem is Tolsztoj
miatt. Nem tudtam elviselni, hogy elveszítem az Alice-omat. Látta,
ahogy ülök a padlón, és ölelem, mint egy csecsemőt és – ezért volt,
hogy elkezdtem sírni – nemcsak azt, hanem egy Charlie Parker-
lemezt is, a „Blues for Alice"-t. Először nevettem – addig sohasem
vettem észre a kettőt együtt. Vicceltem magamban, hogy a dal a
könyvről szól, és aztán sírtam, és a férjem, aki szedte össze a
ruháinkat a meneküléshez, meglátta, hogy úgy viselkedek, mint
egy nagyon buta kislány. Nem kezdett szidni, hogy vesztegetem az
időt. Rögtön megértette, miért sírok, és megmondta, mit fogunk
tenni, és megtettük. Egy hosszú estét töltöttünk azzal, hogy
katalógust írtunk a könyveinkről és a lemezeinkről. Az életünkről
és az örömeinkről. Felváltva írtunk. Egyikünk mondta, a másik
írta. Gondolja el ezt a gyönyörű jelenetet, John Price, mert nagyon
gyönyörű volt. Tankok gördülnek végig az otthona utcáin. Ahol
felnőtt, ahol maga meg a mi Scottunk kisfiú volt. Ahol először lett
szerelmes és csókolta meg kis barátnőjét. Most az az út fel van
túrva, darabokra van szaggatva, mert a tankok nagyon nehezek,
sokkal nehezebbek, mint a rendes autók. Ezek a tankok ott vannak
az utcájában, és vannak fiúk, még szinte gyerekek, sokkal
fiatalabbak, mint most maga, akik benzines palackokat dobálnak a
tankokra! Robbanások visszhangoznak végig az utcán, ahol
egykor játszott – mit is játszhatott? Baseballt? És egy elsötétített
ablak mögött, gyertyafénynél a férjem és én körmölünk és
suttogunk. Hallgassa csak: olyan gyorsan beszélek, amilyen
gyorsan ő írni tud, néha rövidít, és én megcsókolom, és
megesküszöm, hogy meg fogom ölni, ha nem tudja majd elolvasni
a kis gyorsírásos jeleit, amikor az új lakásunkban leszünk.
Beszélek, és kupacokba rakom a könyveket és lemezeket,
miközben ő leírja őket. Még egyes szavakra is emlékszem, amiket
akkor mondtam, címekre, amiket sohasem fogok elfelejteni.
Időnként még ma is minden ok nélkül az eszembe jutnak: Bach,
Brandenburgi versenyek, hat lemez, 1939, Berlini Filharmonikusok,
von Karaján vezényletével. Louis Armstrong Hot Sevens, 1927:
„Willie the Weeeper, „Wild Man Blues", „Alligátor Crawl", „Potato
Head Blues", „Melancholy", „Weary Blues", „Twelfth Street Rag”.
Beethoven csellóra és zongorára írt valamennyi műve, Rudolf
Serkin és Pablo Casals a franciaországi Prades-ban, 1953, három
lemez. Na, mit szól ehhez, John Price? Százharmincegy
hanglemez, minden dal lejegyezve, karmesterek, dátumok,
előadók, helyek. Tizennégy teljes hangszalag rádióból átvett
zenével: Die Fledermaus, Metropolitan Opera, 1950, Ormándy
vezényletével, ő magyar, tudja? Lily Pons Adele-t énekli; Richard
Tucker Alfredet. Pillangókisasszony, 1952, La Scala, vezényel Tullio
Serafin, Csocsoszánt Renata Tebaldi énekli. Art Tatum az Esquire
koncerten a Metropolitan Operában, New York, USA, 1944-ben
Oscar Pettiforddal és Sid Catlett-tel: „Sweet Lorraine", „Cocktails
for Two", „Indiana", „Poor Butterfly”. Dvořák b-dúr csellóversenye,
Pierre Fournier a Bécsi Filharmonikusokkal, vezényel Rafael
Kubelik, 1952. Istenem, még ma is olyan tisztán él bennem az
egész! És aztán háromszáznégy könyv. Minden egyes szerző,
minden elbeszélés vagy vers címe az antológiákban. Goethe Faust-
ja két kötetben és Az ifjú Werther németül. Csehov elbeszélései
magyar fordításban. Minden cím, kiadó, kiadás, a borító leírása,
minden…
– Ez nevetséges. Ez teljesen nevetséges – mondta Scott, és
felpattant. – Ez képtelenség. Ez valóságos öngyilkosság lett volna.
Attól félek, maga nem… – De aztán csak megrázta a fejét, és
elment az asztaltól, mielőtt befejezte volna, bölcsen és áldásosan
kerülve a konfliktust.
Nádja megmaradt hallgatójára mosolygott, és elfogadta tőle a
tüzet.
– Nos, tudja, egyet kell értenem a bátyjával. Különösen ahogy
hallom magam sorolni azokat a lemezeket. Valóban képtelenség.
Ez egy egészen abszurd történet. Nem lenne szabad ilyen
tündérmeséket locsognom.
– Jaj, dehogyis! Ne is törődjön vele. Még csak nem is vagyunk
igazi testvérek.
– Szamárság! Soha ne legyen udvarias hozzám csak azért, mert
olyan öreg vagyok, mint egy antik váza, John Price. Természetesen
nevetséges a történetem. Scott sokkal okosabb magánál, azt
hiszem. Nem csoda, hogy annyira utálja. Igen, igen, látom én.
Pedig igaza van: melyik ép elméjű ember hinné el, hogy egy másik
ép elméjű ember, miközben bombák robbannak és minden óra
számít, úgy, ahogy nagyon ritkán, leírná azokat a szavakat –
lehunyta a szemét –, hogy Iliász, Pope fordítása angolra, vászonkötés
arany virágmintával, 1933. – Kinyitotta a szemét, és megpaskolta
John kézfejét. – A bátyjának tökéletesen igaza van. Ne higgyen egy
öregasszonynak, aki ilyen nevetséges történeteket mesél.
Fenyegetést jelent a boldogságára, John Price. – Kifújta a füstöt, és
John mindent megadott volna érte, hogy Nádja huszonnégy éves
legyen. – De mi mégis ott voltunk, és ezt tettük. Tudtuk, hogy van
kockázat, persze, nem voltunk bolondok, egyszerűen csak
izgatottak voltunk, és biztosak abban, hogy van értelme annak,
amit teszünk, hogy életben maradunk, és el fogjuk tudni mesélni
ezt a történetet, valahol máshol, és ámulni-bámulni fognak rajta,
mint maga, és meglesz az az örömünk is, hogy újraépíthetjük a
gyűjteményünket. Bombák robbannak lent az utcán, mi pedig a
mi catalogue raisonné-nkat írjuk. Nem tudjuk, mi a helyzet vidéken.
Nem tudjuk, hogy egy óránk vagy egy hetünk van-e még, ami
alatt el kell érnünk Ausztriába. De azért csináljuk. Gyertyafénynél.
Most a férjem, az én gyönyörű férjem – Johnt egy pillanatra őszinte
féltékenység fogta el – áll a könyvespolcnál, és megragadja a
könyveket, olvassa a címeket, amilyen gyorsan írni tudok. Én nem
tudok gyorsírni, mint ő. A kedvenc könyveit megcsókolja, amikor
utoljára kézbe fogja és leteszi őket a padlóra. Néha nevettünk azon,
amit csinálunk. Nevettünk, amikor befejeztük a körmölést.
Megcsókolt. Nevettünk, John Price. Győztünk! Megmentettük az
életünket – nemcsak az ostoba testünket, mint a többi menekült,
hanem magát a közös életünket is. Arról beszéltünk, hogy újra
megteremtjük majd ugyanezt az otthont Londonban vagy
Párizsban vagy Amszterdamban vagy akár a maguk New York
Cityjében. Mindennap ezt fogjuk tenni: azzal töltjük majd új,
szabad napjainkat, hogy hanglemez- és könyvesboltokban fogunk
kutakodni a listánkkal, és megkeressük a lemezeinket és
megvesszük a könyveinket, amíg a lista életre nem kel. Nevettünk,
mert úgy menekültünk el onnan, hogy voltak terveink, vittük
boldogságunk tervrajzát, és ha felrobbantják a házunkat, ha
elégetik a könyveinket, ha elolvasztják a lemezeinket a
lángszóróikkal, ha bemocskolják a zongorámat, minket akkor sem
bánthatnak.
Végül is úgy hagytuk ott az otthonunkat, hogy csak azt a ruhát
vittük, ami rajtunk volt meg a varázslatos listánkat. Különös szerzet
az emlékezet: részletesen emlékszem azokra a könyv- meg
lemezleírásokra, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy
hány lapot írtunk tele. Emlékszem a kötegre, lehetett vagy húsz
oldal. De néha több száz oldalnak a súlyát érzem. Sok éven át azt
álmodtam, hogy menekülünk, és egyetlen lap van közöttünk, de
olyan nehéz, hogy két kézzel kell fognunk. Olyan tisztán látom ezt,
mint egy igaz emléket, de tudom, hogy nem igaz.
A báros, aki másodállásban műsorvezető is volt, bemutatta az
aznap este fellépő együttest. Scott épp visszatért egy itallal és
felfrissült mosollyal, és megfordult, hogy nézze, amint az öt zenész
elfoglalja a színpadot. Hárman közülük azok voltak, akik Billie
Fitzgeralddal zenéltek, és akiket John és Emily meghívott egy italra
– az orosz ikrek és a magyar zongorista. Fitzgerald helyett
azonban most két öltönyös, borotvált fejű fiatal amerikai volt velük
– egy fekete énekes meg egy fehér szaxofonos. Miközben az
együttes felhangolt a kék ég, a fehér felhők és a rég tovatűnt hősök
alatt, a szaxofonos bekonferálta az első számot. – „Beatrice", egy
szép dal, melyet a szaxis Sam Rivers írt a feleségének.
 Nádja szótlanul hallgatta őket néhány percig.
– Bájos dallam, ugye? És nemes tradíció, gondolom: írj valami
szépet, ajánld a feleségednek vagy a szerelmesednek, és ígérd meg,
hogy ez őt fogja halhatatlanná tenni. Ismerős hazugság, igaz?
Maguk, férfiak mind ezt csinálják, John Price.
– Fejezze be a történetet – súgta neki Scott. – Tragédiaszagot
érzek a végkifejletben.
– Az következne? – merengett Nádja. John csodálta, hogy
milyen ügyesen tudja semmibe venni a képből kilógó Scottot, de
azt is érezte, hogy mintha unná a történetet, mintha azt latolgatná,
hogy foglalja-e össze a végét olyan röviden, ahogy csak lehet, vagy
valami tréfával üsse el a dolgot. – Igen, előbb volt egy autó, aztán
elfogyott a benzin, úgyhogy csoportokban gyalogolunk, aztán már
csak ketten vagyunk. Aztán megállítottak bennünket. Tudom, már
nem vagyunk messze a határtól. Egy réten, rögtön azután, hogy
kijöttünk egy erdőből. Egy nagyon fiatal orosz katona talált meg
bennünket és a listánkat, és ott kellett állnunk, amíg forgatta az
oldalakat ide-oda, mintha arra várna, hogy egyszer csak egy
csodás megvilágosodásnak köszönhetően megtanul magyarul. Hát,
tudja, az orosz közkatonákkal nagyon ritkán történik ilyen
megvilágosodás, úgyhogy kis idő múltán mégiscsak hívja a tisztet.
A tiszt odajött a nyitott katonai kocsiból, a… na, hogy is hívják?…
A… a dzsipből, és ő tudott annyira magyarul, hogy egy előember
szintjén beszélgetni tudjon velünk. „Mi ez?, – üvöltötte, fejét messze
előrenyújtva a két válla között, így, és lobogtatja a papírokat, rázza
őket felénk. Az én gyönyörű uram rámosolygott, mint egy
tökéletes úriember, aki segít a szegény embernek megérteni, mi is a
helyzet. Azt mondta: „Barátok. Zene. Könyvek.” Szelíden elvette a
lapokat a gorilla kezéből, és rábökött az orosz nevekre, bár nem
cirill betűkkel voltak írva. „Nézze – mondta. – Csehov. Turgenyev.
Tolsztoj. Csajkovszkij. Prokofjev.” Részleteket fütyült a zenéből.
Énekelt nekik. Ott, a csillagok alatt, énekelt. Nagyon jól énekelt. Én
pedig azt gondoltam: nem lesz probléma, mert nem remeg a
hangja. Hallani fogják, hogy nem ideges, és így ártalmatlanok
vagyunk, és akkor nincs probléma, és elengednek minket a
listánkkal együtt, és amikor elmeséljük ezt a történetet új
barátainknak Ausztriában, úgy fogjuk mesélni, mintha ez
meghallgatás lett volna a bécsi operába. Férjem a papírra mutatott,
oroszosnak szánt mókás kiejtéssel azt mondta, „Prokofjev!", és
fütyülni kezdte a Péter és a farkas témáját, és úgy tett, mintha ő
lenne a vadász, mintha célozna a nagy mordályával. És a fiú – a
közkatona – mosolyogni kezd. És fütyüli a következő részt! És
tudjuk, hogy minden rendben lesz most már. „Da! Da! Kamarád!, –
mondja a férjem, mert ez a fiú valóban kamerád neki, ha ismeri ezt
a zenét. El volt ragadtatva a férjem, nevetett, és együtt fütyülték a
Péter és a farkas zenéjét! Ott álltunk négyen, egy koszos úton
valahol Magyarországon, mindössze néhány kilométerre az osztrák
határtól. Mindössze néhány kilométerre a Broadwaytól, a
Szajnától. Az égen félhold. Égett az oroszok kocsijának
fényszórója. És ott álltam én, és azon igyekeztem, nehogy
csábítónak tűnjek az éhes orosz katonák szemében. Igen, 1956-ban
még csábító nő vagyok, uraim.
– Egy pillanatig sem kétlem.
Az énekes a mikrofonhoz lépett, kigombolta zakóját, és a finom
akkordok meg a sétáló basszus fölött énekelni kezdett:

És most elveszett vagyok nélküled,

Sorsüldözött vagyok nélküled,
Vihar tépázta, penészes és mohos,
És italba bódult nélküled.

– Még egy kis pezsgőt?

 – Köszi,* John Price. Az csodás lesz.
John felemelte az üres üveget és a szemöldökét a pincérnő felé.
– Szóval – holdfény és dzsipfény és szerelmetes, éhes katonák és
nagy csúnya farkasok és ágyúk a messzeségben, és hol a csudában
lesz ennek az egésznek vége?
– Maga kicsit kiszínezi, dán kritikusom, mint egy professzor,
természetesen, de lássuk csak. Igen. A férjem és a katona a Péter és
a farkas-t játssza. A tiszt közben egész idő alatt a papírjainkat
vizsgálja, és most félbeszakítja a játékukat. „Nyet, nyet.” De ők
csak fütyülnek és játszanak. „Nyet!” Erre már abbahagyják.
„Nem. Miért?” – kérdezi. Ennyit tud magyarul. „Nem. Miért?"* A
férjem már abbahagyta a fütyülést. Meg volt bántva, és ez látszott
is rajta.,Miért?* Barát, élet. Zene. Könyvek.” Magyarul beszélt, de a
lehető legegyszerűbben. Csak az alapokat használta. Aztán
elmondta ugyanezt németül. Aztán franciául. Angolul. Egyikünk
sem tudott oroszul, úgyhogy csak remélte, hogy talál közös nyelvet
a tiszttel. „Zene.* Musik.
Musique. Music. Könyvek.* Bücher. Livres. Books. Soha nem
felejtem az arcát. A hangját. Egy földre szállt angyal volt. Ékesszóló
tudott lenni nyolc szóval. Ő – gondolkodott egy pillanatig – az élet,
a szépség és a művészet nagykövete volt. Arra kérte ezeket a buta
szaros parasztokat, hogy emelkedjenek fel az orosz mocskukból, és
öleljék magukhoz a civilizációt. És miért is ne akartak volna
fölemelkedni, ha az arcára néztek? Annyira bátor volt, annyira
férfi. Rám mutatott: „A feleségem* Meine Frau. Mon épouse. My
wife.” Mi lehetett volna világosabb? Kevésbé fenyegető?
Magyar szavakat váltott a pincérnővel, aki elvitte az üres
tányérokat, és elfogadott még egy pohár pezsgőt Johntól. Úgy fújta
a füstöt, hogy ne érje Scottot, és megesküdött, hogy soha többé
nem gyújt rá a jelenlétében, most, hogy látja, hogy nem
dohányzik. – Bús dán királyfim, bocsássa meg egy
öregasszonynak, hogy veszélybe sodorta a szép, rózsaszín tüdejét.
– A bőgő bevezető futamot játszott.
– A bőgőn Jurij, hölgyeim és uraim – mondta az énekes, amit
udvarias taps fogadott. – A bőgőn Jurij.
– Jurij olyan tizenöt évesnek néz ki, nem? Nagyon hasonlít arra
a közlegényre, aki fütyült a férjemmel. Most pedig be kell fejeznem
ezt a hosszú és fárasztó visszaemlékezést, hogy az ízlésüket jobban
kielégítő hölgyekkel is tölthessenek egy kis időt, uraim…
– Mi lehetett volna világosabb és kevésbé fenyegető? –
emlékeztette John. A hüvelyk- és a mutatóujja között forgatta
pezsgőspoharának szárát.
– Igen. Csak nem ennek a tisztnek. Gondolom, az embernek el
kell képzelnie a szívét, bármilyen módosító gondolat is ez. Távol
van az otthonától. Reméli, kiveheti a részét abból, hogy ráncba
szedik a Birodalomnak ezt a nyughatatlan sarkát, amelyik még
csak nem is szláv, és amelyik folyton felvág, jobbnak gondolja
magát a lengyeleknél, cseheknél, bolgároknál és oroszoknál, és – ne
felejtsük el – amelyik tizenkét évvel ezelőtt még a nácik oldalán
harcolt, ugyanazoknak a náciknak az oldalán, akik, képzeljük csak
el, megölték ennek a tisztnek az apját, talán. Ennek a kis
lázadásnak a közepén neki teljesítenie kell a kötelességét. Egy
elhagyatott úton, amely egészen, egészen közel van a Nyugat és a
Birodalom közt húzódó veszélyes határhoz, amelyen túl
ugyanazok a nácik laknak, gondolhatja, mert hisz végső soron
azok ott osztrákok. És itt, ezen az ösvényen jön egy fiatal férfi meg
egy nő, akik, úgy látszik, minden nyelven beszélnek, csak oroszul
nem. És egy köteg teleírt papír van náluk, összevissza sorközökkel
és feliratokkal, nevek és szavak, köztük orosz nevek valószerűtlen,
logikátlan felsorolásai. És persze a hanglemezcímek némelyike
után ott van egy sorszám. És minden egyes könyv után olyan
szavak, melyek némelyikének van egy kis furcsa értelme azzal a
szemernyi magyartudásával is: vörös vászon, szattyánbőr, arany
dombornyomásos. Mi lehetne világosabb? Mi lehetne fenyegetőbb?
Természetesen sokszor gondoltam azóta erre a tisztre. Valóban azt
gyanította vajon, hogy a papírjainkon rejtjelezett titkok vannak?
Vagy egyszerűen gyűlölt bennünket? Minket, magyarokat, akik
nem vették a fáradtságot, hogy megtanuljanak oroszul, de
beszélnek franciául, németül és angolul? A magyarokat, akik
mindig csak bajt okoznak, és akik miatt elrángatják őt
Oroszországból, a családjától és az otthonától, hogy
megfegyelmezzen bennünket? Ismert olyan embereket, mint mi
vagyunk, és egyszerűen csak gyűlölt minket, az olyanokat, akik
Csajkovszkijról és Turgenyevről és Chopinről beszélgetnek? Vagy
talán e nevek egyike sem csengett ismerősen számára, és egy
értelmiségellenes alaknak akarom beállítani, amikor annál sokkal
egyszerűbb volt. Lehet, hogy a szívében nem volt semmi más, csak
parancsok: „Állíts meg mindenkit, gyanakodj mindenkire, lőj le
mindenkit.” Nem tudom.
A zene tempót váltott, Nádja pedig elkezdett kihúzni egy szál
cigarettát a csomagból, de aztán megállította a mozdulatot, és
visszalökte a fehér cigarettavéget a rejtekébe. – Annyira sajnálom,
Scott. Vannak dolgok, amiket nem könnyen jegyzek meg. A
remény meglebbentette szárnyait és elrepült a következő
pillanatban, amikor láttam, hogy a tiszt összehajtogatja a
papírokat, és bedugja őket a zubbonya zsebébe. Odaugatott
valamit oroszul a közkatonának. Ránk nézett, és az autóra
mutatott, arra a dzsipre. „Budapestre” – mondta teljesen színtelen
hangon. Az uram azonnal bólintott és felnevetett: – Da! Gut. Ja.
Igen, nagyon jó.* Dal, mintha csak eltévedtünk volna ezen az úton,
és az minden vágyunk, hogy visszavigyenek minket a lángokban
álló fővárosba. A férjem hangosan nevetett, rám mosolygott, és
angolul azt mondta: „Drágám, fuss, amikor szólok!", mintha csak
azt mondaná: „Ó, micsoda szerencse, igaz? Ezek a vidám, kedves
úriemberek visszavisznek bennünket Budapestre!”
Az énekes bekonferálta a következő dalt: – Egy régi dal
azoknak, akiket felkavar a szerelem, amikor jön, és még jobban
akkor, amikor vége van.
Nádja elfintorította az arcát, mintha rossz szagot érezne. – Ó, a
csudába, az ember nem beszélgethet semmiről rendesen, amikor
dzsesszénekesek vannak a közelben. Minden azon nyomban
ostobasággá változik. A többit majd valamikor máskor mesélem el.
– Az énekes dúdoló hangon énekelni kezdett a mord akkordok, a
sejtelmes bőgőhang és a susogó seprűdobolás fölött. – Vagy
legalábbis akkor, amikor vége lesz ennek a szentimentális
szemétnek. – Scott megint felpattant, és a fejét csóválva a
telefonautomatához ment.
Míg a szaxofonos gyászos, kacskaringós szólót játszott, Nádja a
bátyja felől kérdezte Johnt, minden észlelhető irónia nélkül bókolva
Scottnak. Megkérdezte, hogy egy olyan férfi, aki mozisztár vagy
politikus lehetne, miért jön ide, hogy „a kiejthetetlen és korcs
nyelvét tanítsa nekünk, szegény magyaroknak”. Johnnak erre nem
volt válasza, és e pillanatban tudatosodott benne – figyelembe véve,
hogy mi mindent kívánt Scott-tól az évek során –, hogy alig ismeri
a bátyját, és fogalma sincs, hogy mit miért csinál. De utálta volna
bevallani Nádjának a tudatlanságát bármilyen kérdésben, ezért azt
mondta, az angol szakon végzetteknek szinte semmilyen kilátásuk
nincs otthon, Amerikában, és így kényszerűségből afféle
menekültekké válnak, szétszóródnak a világ négy sarkába, hogy
tanítsák az egyetlen dolgot, amihez értenek, amelynek az értéke
annak az arányában nő, hogy milyen messzire kalandoznak el a
hazájuktól. Örült, amikor Nádja nevetett, tetszett neki, ahogy
egyszerre fújta a füstöt és a jókedvét.
– Bámulatos. Ő egy svéd Kongóban itt nálunk – mondta. –
Mindig akad valami új érdekesség a világban. – Taps fröccsent szét
az asztaloktól, mint hirtelen felerősített szívdobogás, és az együttes
bejelentette, hogy ezzel egyelőre véget ért a fellépése. – Sajnos, ha
megbocsát – állt fel Nádja –, a zongorához szólít a kötelesség, amíg
a zenekar pihen. – Azzal a pohár pezsgőjével együtt elúszott a
színpad felé: mint egy láthatatlan hajó bizarr formájú faragott orra.
Scott ekkor azonnal visszatért, de nem ült le. Nádja lebegősen
belekezdett az „As Time Goes By"-ba, Scott pedig magyar
bankjegyeket gyűrt össze és hajított le az asztalra egyesével. – Ez
bizonyára fedezi a részemet a ma esti színjátékban. Nem fejezte be,
igaz? Jól van. Húsz dollárt teszek rá, hogy sohasem fogod hallani a
végét. Épp időben húzok el innen, öcskös. Tudod, arra gondoltam,
kicsit szüneteltessük ezt a hetenkénti bohóckodást, oké?
– Részemről rendben, főnök.
– Jól van.
– Jól van.
– Jó éjszakát. – Oké.

XXI
Van lány, kinek a bordói elég,
Van, ki bundát kér, s legyen menyét.
Némely hölgy az ebédidőt imádja,
S van, ki felhevül a vacsorára,
És van, ki sehol másutt nem kívánja,

Csak síelés után menedékházba'.

Egyik kis édes olvad az oboától,
Vagy imádja a csörgő kasztanyettát,
Ám ő, a drágám akkor lesz csuda bátor,
Mikor megette már az összes pirítósat.

Itathatnám persze vacsora előtt,

 De azzal sehogy föl nem pezsdítem,
Egy kontyalávalótól ő ugyan
Dévaj dolgot nem tenne sosem.

A kokaintól ömlik orra vére,

A spanglitól szeme álomba fordul.
Pénzre-ékszerre nem mohó az édes,
A tortától meg csak könnye csordul.

Mert akkor van ő tiszta elemében,

Ha épp megette reggelijét szépen.
Mert ő a reggeli utáni lány!
Mert ő a reggeli utáni lány!

Dühös arcok és hangos zene fogadta Johnt, mikor belépett

Mark házába egyik délelőtt, körülbelül egy héttel később.
Gyűlölködő tekintetek úsztak el a félrehúzott függönyök mögött,
szemek szűkültek össze a júliusi hőség ellenére szorosan bezárt
ablakok mögött. A sötét lépcsőházban két öregasszony rontott rá,
elállták az útját, szapulták, ahogy bírták, bár a bűne
természetszerűleg rejtve maradt számára magyar leírásában, s az ő
bűnbocsánatért való esedezése ostoba módon külföldi locsogásnak
álcázta magát, olyan zajnak, amely még inkább fölhergelte vádlóit,
mígnem folytatták útjukat lefelé a lépcsőn, karjukat előrelódítva,
dühös pillantásaikat pedig hátra-hátravetve az átkozott ellenségre.
A ház udvara és a két körfolyosó különös, recsegős régi zenétől
visszhangzott, egy charlestonszerű táncdaltól az 1920-as évekből,
amiben valami reggelizésről esett szó. A recsegés és a zaj úgy
lebegte körül az énekes tenorját, mint hópelyhek az utcai lámpát.
Johnnak nem kellett különösebben megerőltetnie a fantáziáját,
hogy kitalálja a zene forrását, és hogy a lakók miért dühösek rá a
zajártalomért: a hang csöppet sem meglepő módon erősödött,
ahogy közeledett Mark ajtaja felé, és aztán valósággal dörömbölnie
kellett, hogy kinyíljon. Mark alsóneműben állt (bokszeralsó, trikó),
az arca vörös és duzzadt: Johnnak az volt a benyomása, hogy
bizonyára sírt, de különös barátja most szélesen mosolygott, s
aztán hamarosan már tekergőzött és táncolt körbe a lakásban az
ablakzörgető zajra.
John, mint a ház földühödött lakosságának frissen kinevezett
ügyvédje, becsukta Mark udvari ablakait, és kutatni kezdett a
bűnös sztereó-berendezés után. Ám helyette a hálószobában egy
nagy gramofont talált, egy fémkurblis, réztölcséres jószágot.
Forgott a szeme, ahogy próbálta elolvasni a kifakult, hámló címkét
a forgó fekete lemezen: Afr-Bekft Grl. Mivel dagadt arcú és borzas
barátja kiment a konyhába italokért, és John nem talált hangerő-
szabályozót az élemedett korú dobozon, finoman felemelte
hatalmas karját. Előre borsódzott a bőre a várt csikorgó hangtól, de
ehelyett, egy sor közepén lágy csend ömlött el a házban. A hirtelen
jött nyugalomban ujjai elidőztek a matt réztölcsér kagylóhéjszerű
bordázatán. Tűnődött, kik lehettek a korábbi tulajdonosai, észrevett
egy mély karcolást a fémen, amelynek létrehozásához nagy erő
kellett – egy unatkozó gyerek bicskával, egy gondatlan
bútorszállító az ajtófélfával, egy elhagyott szerelmes a dühével.
– A legújabb kincsem! – magyarázta Mark. Két izzadó pohár
jeges teát hozott kövér, nyirkos kezében. – Tudtam, hogy neked
különösen tetszeni fog. Tulajdonképpen rád is gondoltam, amikor
megvettem: „Na, John ezt értékelni fogja.” – Előző nap vásárolta a
működő felhúzhatós régiséget egy környékbeli kis elektronikai
szaküzletben. Nyolc vastag fekete lemez járt hozzá, furcsa hangok
az évtizedekkel Mark születése előtti időkből: félénken, archaikusan
pajzán szövegek, amelyek a flörtölés és a szex archaikus módjait
magasztalják, húszas évekbeli bohém táncdalok, amelyek most
annyira ősinek és idegennek hatottak, mint az etruszk temetkezési
szertartások vagy az azték szűz áldozatok. Mark püffedt arcát
látva, melyre egyelőre nem kapott magyarázatot, Johnnak az futott
át az agyán, hogy vajon nem zavart-e meg egy jelenetet egy eltűnt
idegennel, aki most a kádban rejtőzik, vagy épp oson ki valami
hátsó ajtón, vagy nem várakozik-e egy könnyfoltos levél, félig
írottan vagy félig elolvasottan bedugva egy fiókba.
De Mark mosolygott és izzadt, nem panaszkodott, hogy John
bármiben is megzavarta volna, odaadta neki az italát, és elbűvölten
beszélt a lemezekről. – Ezt nagyon szeretem. – A Reggeli utáni
lány-ra mutatott. – Jó párszor lejátszottam már, mióta megkaptam
tegnap, de tudod, mit, ezt hallgasd meg! – John tiltakozása ellenére
Mark áhítatosan kicserélte a lemezt, tenyerét szorítva a lemez
vastag széléhez. Beindult szapora szemhéjtikje, mosolygott,
felhúzta a szerkezetet, aztán finoman ráhelyezte a lemezre a kart.
Mikor a recsegés énekké és csörömpölő zongorahanggá állt össze,
Mark táncolni kezdett egy ugribugri charlestont.

Ez a tánc a frankó,
a csak nekem való
Ez a tánc a frankó
A csak nekem való
Mer' csudi de csudi de csudijó
Olyan leánnyal, ki táncra pont való!

Az átkozott játékszernek, úgy látszik, csak egyfajta hangerő-

beállítása volt, „mert, tudod, a múltnak üvöltenie kell, hogy
észrevegyék", mondta Mark professzoros hangon. John kilesett a
függönyön, nem közelednek-e a szomszédok felbőszült tömegben,
hogy meglincseljék a két külföldi őrültet. Mikor visszafordult az
ablaktól, Mark még mindig csapdosott húsos karjával, mint egy
behemót versenyző egy táncmaratoni késői óráiban, és amellett sírt
is.
Vagy mégsem? A verejték, mely csorgott és röpdösött a hajából
meg a szemöldökéből, magyarázattal szolgálhatott nedvesnek és
vérágasnak látszó szemére, és a zihálása meg nevetése elegendőnek
tűnt, hogy igazolja a vörös orrát meg a csorgó nyálát. Hacsak nem
sírt mégis.
– Jézusom, már megbántam, hogy idejöttem. Kérlek, az Isten
szerelmére, hagyd abba! Zuhanyozz le! Úgy volt, hogy elmegyünk
ebédelni. Ez iszonyú!
– Imádom ezt a dalt! Hallgasd csak! Ez aztán a zene! Miért,
nem szabad?
John nem volt hajlandó válaszolni az értelmetlen kérdésre, még
akkor sem, amikor Mark megismételte egyszer, aztán még egyszer,
s végül úgy döntött (megkönnyebbülten), hogy Mark csak viccel a
maga homályos historiográfusi módján – s a „miért, nem szabad?”
alighanem valami tizenkilencedik századi parlamenti képviselő
vagy cirkuszi művész utolsó mondata. A tánc véget ért, a dal a
gramofon surrogó, repetitív recsegésének és Mark lihegésének
konszonanciájába olvadt át. John lecsukta a gramofon fedelét. –
Vigyázz ezzel az izével. A szomszédaid meg akarnak ölni.
Mark levágta magát a díványra, és jégkockákat rágott.
Bólintott, és nagyon gyorsan beszélt (Johnnak Karen hadarása
jutott eszébe):
– Tudom, és ők, ők meg is tennék, mert, tudod, az a helyzet,
hogy nagyon komoly áttörésem volt ma a munkámban. Tudod,
lesz egy ilyen függelékem, a nosztalgia százszorszépfüzére. A
lényeg, hogy elkezdi az ember ezzel az évvel vagy bármilyen
idővel, és megtalálja a kollektív nosztalgia kulturális hullámát, azt,
ami épp most történik, mint, mondjuk, hogy divatba jönnek az
ötvenes évek – egyértelmű, hogy ebbe épp most lépünk bele.
Pontosan meg kell állapítanom és alátámasztani a szokásos
bizonyítékokkal – tüsifrizura, Chet Baker-lemezeladások, capri-
nadrágok –, de aztán visszamegyek a szóban forgó, óhajtott időbe,
és azt fogom találni – tudom, hogy ott van –, hogy akkor is volt egy
nosztalgiahullám valamelyik korábbi időszak iránt, úgyhogy most
azt az időt lövöm be, és visszamegyek annak a forrásához, és
biztos, hogy ott is találok valamit, és így tovább és tovább, vissza
egészen Nagy Károlyig. Tudod, a régi szép idők.
– Lezuhanyozol ebéd előtt?
– Persze, még szép. De az a probléma, hogy ez így túl tág.
Miért negyvenéves szeleteket vegyünk, igaz? Mi lenne, ha
egyszerre csak egy évtizedet néznénk? Valaki a nyolcvanas
években a hetvenes évek után vágyódott, legyen szó akár az 1970-
es, akár az 1470-es évekről, tudod, úgyhogy készíthetek
százszorszépfüzéreket évtizedenként. De aztán rájöttem, hogy akár
még feszesebben is tudnám dokumentálni. Mondjuk, évekre
lebontva.
– Elmehetünk paprikást és gulyást enni. Azt hiszem, találtam
egy helyet, ahol van.
– Pontosan. Ez az én áttörésem. Úgyhogy a zene természetesen
felbőszíti őket, az az igazság, hogy ez mindig így szokott lenni. És
miért ne havonként? Meg tudnám csinálni. Tudnám bizonyítani
havonként. Tudnám. Gyerekjáték, ha tudja az ember, hogy
végezze a kutatást, ha tudja, hogy mit keres. Vissza tudnálak vinni
havi ugrásokkal Hódító Vilmosig. De lehet, hogy az nincs elég
közel, igaz? Hogy igazán érdekelje az embereket. Úgy értem, hogy
gyógyítsa őket.
– A múlt héten összeismerkedtem egy nővel, aki nagyon
tetszene neked. Egy öreg zongoristával.
– Ez fogja megalapozni a hírnevemet, John. Nagyon büszke
leszel rám, és épp ez a lényeg. Ezért van az is, hogy kicsit
házsártosak a szomszédok. Naponta. Be tudom bizonyítani
naponta. Ma valakik vágyódnak a tegnap után, és gőzölgő
bizonyítékokat hagynak a szomorúságukról, és ezt be tudom
bizonyítani, de tegnap meg valaki biztos volt benne, hogy a
boldogság tegnapelőtt ért véget. Vissza tudok menni egészen Jézus
Krisztusig és még tovább. Kutatómunkára van szükség hozzá,
elismerem, de megvan. És segíteni fogok az embereken, ha akarják,
ha nem. Szóval, tudod, a szomszédaim jobban teszik, ha
hozzászoknak, és… és nem járkálnak ide a zene meg az ilyesmik
miatt.
Johnnak most már muszáj volt nevetnie.
– Kérlek, könyörgök, menj zuhanyozni.
Mark egy törülközővel távozott, John pedig olvasni kezdte a
Herald Tribune-t a konyhában, a kis asztalnál, egy plakát alatt,
amely Sarah Bernhardt közelgő amerikai turnéját hirdette. –
Örülök, hogy épp most jöttél – ismerte be Mark a zuhanyzástól
meglágyult, lelassult hangon. – Azt hiszem, már kezdett kicsit az
agyamra menni ez a zene. – A fejét dörzsölte, és eltűnt a
hálószobában. – Vettem neked valamit. – Visszament a konyhába,
most a csípőjére tekerve a törülközőt, és egy puhakalapot helyezett
John fejére egy PRESS feliratú lemezkével a szalagján. Aztán ott
hagyta az ámuló Johnt, aki próbálta eltalálni a leghetykébb
beállítást.
A nemzetközi újságban John olvasott egy cikket „Az új
Magyarországáról, egy jó nevű tudósító tollából. Egy olyan
nemzetet írt le, melyet fizikailag megnyomorítottak a zsarnokság
évei, amely változást remél, de gúzsba kötik a gazdasági
nehézségek és a vállalkozói tapasztalatlanság. Az író részletesen
tárgyalt egy világosan körvonalazható nemzetkaraktert, azokat a
jellegzetességeket, amelyek elkerülhetetlenül befolyásolni fogják
annak a módját, ahogy a nemzet átnőhet a demokráciába és a
szabadpiaci gazdaságba, és összehasonlította a magyarok kilátásait
az ígéretesebb csehekéivel. Az újságíró hétköznapi Zsoltok
anekdotáival fűszerezte az írását, a gyötrelmeikkel, reményeikkel,
félelmeikkel. John részleteket harsogott a cikkből az előszobán át
Marknak, de nem árulta el, melyik országról van szó. Például: „Izé
olyan ország, amelynek aránytalan mértékben jutott ki a
nehézségekből, és ha az izék idegenkednek a külföldiektől, annak
jó oka van; ha híresek elbűvölő csalafintaságukról és bájos
pesszimizmusukról, akkor nehéz hibáztatni őket ezért. Az izé nép
érthető szorongással néz a jövőbe.” Mark már felöltözött, és John
megkérdezte, hogy szerinte kik ezek az izék, akikre ő a maga
részéről csodálattal és irigységgel tekint ebben a kontextusban.
Három „hideg” után (Afganisztán, Angola, Argentína), Mark
megunta a dolgot, és bevallotta, hogy nem olvas aktuális újságokat.
(„Amellett mindenki érthető szorongással néz a jövőbe.”) Csak
azért vette meg ezt a számot, mert volt rajta valami furcsa, rögtön a
címoldalán. A kanadai jelentőségteljesen megütögette ujjával a lap
tetején lévő dátumot, mosolygott, és várta, hogy a barátjának
leessen a tantusz, de nem esett le. Helyes dátum van rajta, mondta
John. – Nyilvánvaló – jött a szarkasztikus válasz. – Jaj, ne csináld
már! Nézd meg jobban! Tudod, milyen furcsán néz ki a dátum az
újságokon január első néhány napján vagy hetében – magyarázta
Mark türelmesen, mintha egy gyerekkel beszélne. – Mint egy sci-
fiben; mintha valaki elutazna a jövőbe, és döbbenten meredne az
újságra, mert a tetején lévő évszám annyira bizarr, annyira a távoli
jövőhöz tartozik. Ez történik minden év első napjaiban, nem igaz?
Jé, 1990? Többé nem 1989? Vagy tudod, milyen az, amikor az
ember az első néhány csekket írja Újév után, gondolkodnia kell,
hogy milyen évet is írunk, és még az is lehet, hogy véletlenül a régit
írja? Na, nézd meg még egyszer a dátumot az újságon! – Mark
hangosan megütögette, és füttyentett. – Most történt ez meg az év
legkésőbbi napján. Úgy értem, már július van, és mégis olyan sci-
fis érzésem támad a dátumtól. Mikor megláttam az újságot,
elámultam, mert a dátumok jobbára rendben voltak, mondjuk úgy,
január második vagy harmadik hetétől, de aztán ma – közvetlenül
azelőtt volt, hogy a gramofon kiszólt nekem a kirakatból –
megláttam ezt az újságot, és azt mondom magamban: micsoda,
1990. július 14.? De hisz ez bizarrl Úgyhogy megvettem mint
szuvenírt. Ez rekord: azért mégiscsak július van már. Neked is
venned kéne egyet. Hogy megmutathasd majd az unokáidnak.
Ebéd közben a Várhegyen a történész megint különböző
korokról meg a dátumok jelentőségéről beszélt, úgyhogy John
szinte megesküdött volna, hogy az egész csak vicc. Egyáltalán nem
találta ugyan mulatságosnak, de afféle társadalmi kötelességnek
érezte, hogy nevessen Mark szavain, mintha Mark megjátszaná,
hogy épp megbolondul, és agresszíven megkövetel a közönségétől
legalább némi udvarias nevetést az erőfeszítéseiért cserébe.
– Gondold el a 2000. évet. Az mindössze tíz évre van innen, de
milyen nevetséges szám! Nem egy igazi év, mint 1943, vagy 1862,
vagy 1900, ha épp nullákat akarsz. A kétezer egy hülyeség, csak
moziba való. Őszintén szólva én… – Mark salátadarabokat
lökdösött körbe a tányérján. A Hilton szálló mögötti udvaron ültek:
a középkori kolostor romjai köré épített luxuskörnyezetben. John
hallgatta a barátját, és az istennek sem értette, hogy Mark Paytont
miért izgatják azok a dolgok, amik izgatják, és hogy az egész nem
csak valami affektálás-e. De hát milyen célból? Egész biztosan kell
lennie egy affektálástól független első oknak, egy őszinte
indítéknak, amely az affektálót ilyen viselkedésre készteti. Mark
talán párkeresési célokból eszkábálta össze ezt a furcsa
személyiséget, talán egy ilyen dundi és szimpla kanadai, egy ilyen
természet alkotta agglegény természetes módon igyekszik
valamiképpen megkülönböztetni magát a vonzóbb, csillogóbb
versenytársaktól, és a Múltmániás Embereknek lehet valami
csillogó, alternatív vonzerejük azokon a sötét szexuális
vadászmezőkön, melyeken az ő típusa cserkészni kénytelen a
posztkommunista Közép-Európában. Vagy talán Mark tökéletesen
mentes az affektálástól. Lehet, hogy a kutatómunkája és
természetes hajlamai egyszerűen csak teljesen hatalmába
kerítették, és most már valóban nem tud kilépni az ajtaján anélkül,
hogy arra ne gondolna, jé, valahogy olyan fura érzést kelt a dátum,
vagy hogy az építészet látványa a bűncselekmény fogalmát
kimerítő erőszakot követ el rajta. Talán elveszítette azt a képességét
(ha valaha is volt neki), hogy az elmúlt időn kívül bármi másról is
beszélgessen; talán nem él máson, mint hársfateán és madeleine-en.
– De komolyan, engem riaszt. Túlságosan futurisztikus szám,
nem olyan embereknek való, mint én. Vagy te. Inkább
űrhajósoknak vagy konglomerátumoknak. – Mark úgy
szorongatta az ezüst evőeszközt, hogy elfehéredtek az ujjai, de
John közben két fiatal turistát bámult – egy férfit meg egy nőt –,
akik az egyik mesebeli bástya előtt vitatkoztak. Hallani nem
lehetett őket onnan. A férfi keményen megbökte a nő orrát a
mutatóujjával, ami furamód világos szimbolikus ökölcsapásnak
tűnt. A nő sarkon fordult és elviharzott.
Mark végül észrevette, hogy magában beszél.
– Tényleg kezdek fárasztó lenni, mi? Én meg a „témáim"! –
Négy ujjával megragadta a levegőben a „témáim” szót, barátságos
nevetést próbált kicsikarni, de hiába, s aztán megint az ételével
foglalatoskodott. – Találkoztál egy zongoristával, azt mondtad,
igaz? Egy zongoristanővel? – mondta, emlékezve egy
beszélgetésfoszlányra egy órával azelőttről. – Na és mi van veled
meg Emilyvel?
– Máshogy alakul, mint kéne. – John csodálkozott, hogy mikor
és hogyan jutott a nyilvánosság tudomására elvetélt románca.
– Nem egy nagy rejtély – mondta Mark, válaszolva a
kimondatlan kérdésre. – Ha tudod, hogyan nézd. És mielőtt
faggatni kezdenél, nem, én semmit sem tudok mondani róla.
Egyébként mi van veled meg Scott-tal? Mi a csudát műveltél azzal
a sráccal?
John erre nem válaszolt, inkább a Nádjánál a Blue Jazzben tett
esti látogatásairól mesélt. Miközben elmesélte az öregasszony
kalandjait – menekülését Budapestről, bohém életét az Egyesült
Államokban, viszonyát egy világhírű zongoraművésszel,
borzalmas üzelmeit európai királyi családok csekélyebb rangú
sarjaival –, végig szkeptikus és enyhén gunyoros volt a hangja;
ösztönösen gyanította, hogy a tudós Mark valószerűtlennek fogja
találni Nádját, bár ugyanakkor azt remélte, hogy a nosztalgikus
Marknak imponálni fog az alakja, és esze ágában sem lesz bármi
cáfolhatót látni benne. Ilyen hangon mesélve beleképzelte magát a
történetekbe, amelyeket elmondott. Néha ő volt a mellékszereplő –
a fiatal Nádja művelt és hősies férje vagy a zongoraművész, aki
Chopin-zenére lassan szeretkezik egy enyhén Emily-szerű nővel.
Más történetekben ő maga volt a főhős, Nádja: ő rohant –
rémülten, férj- és listavesztetten – át az osztrák határon; ő
vacsorázott az elszegényedett vikomttal a sötét és fagyos
ebédlőben, aminek a fűtésére nem volt elég pénz; ő hajózgatott a
világban és kezdett lassanként unatkozni egy milliárdos jachtján.
– Egy csomó mindent ellenőrizni lehet belőle. Tudnod kell, hogy
a nagy része olyan fokig valószerűtlen… – kezdte Mark
professzorosan és nyugodt hangon elmagyarázni Johnnak azokat a
kutatási technikákat, amelyekkel ellenőrizheti Nádja történeteit. A
téma ellazította. – Minden történetnek vannak ellenőrizhető elemei.
– Tudósi trükkök katalógusát kezdte sorolni: címjegyzékek adott
évekre, hajónyilvántartások, menekült-névjegyzékek, világhírű
zenészek turnéprogramjai.
– Ellenőrizzem? Minek? Szerinted hazudik? – John visszanyerte
korábbi, enyhén közömbös hangját. – Én magam sem vettem őt
túlságosan komolyan. Csak arra gondoltam, hogy te izgalmasnak
találnád.
– Meghiszem azt! Hé, vigyél is el hozzá, rendben? Mi lenne, ha
már ma este elmennénk? Mi ketten?
Az udvarról bementek a Hilton előcsarnokába, aztán a
forgóajtón át ki a Szentháromság térre. – Meg kell csinálnom egy
interjút. A Gerbeaud-ban találkozunk. – John jobbra fordult.
– Hívj fel, oké? Elmegyünk ahhoz a zongoristához. – Mark
balra fordult, a vár és a Nemzeti Galéria irányába, és tűnődött,
hogy akkor most mikor is találkoznak; éppenséggel akár most
rögtön elmehet a Gerbeaud-ba és ott dolgozhat, és akkor biztos,
hogy ott lesz, amikor John felbukkan. Szánalmasan határozatlan
turisták mozdulatlan tömegén vergődött át, és hirtelen dühös lett
rájuk, amiért tönkreteszik a Várhegy hangulatát. Mikor kievickélt
a nyáj túlsó végén, a dühe gyorsan aggodalommá változott át:
nyugtalanította, hogy minden erőfeszítése, minden
belékapaszkodása ellenére nehezen kivívott békéjét elrabolták tőle
az összeesküvő, gonosz erők ebéd közben. John nem volt a gonosz
erők hivatalos küldötte, de egyre inkább öntudatlan eszközükké
vált, mint ahogy ezek a kellemetlen turisták is mindannyian, mint
ahogy a fiatal pincérnő is a sárkányfejű bárányt ábrázoló
tetoválással inas, teljesen szőrtelen alsókarján. Nagy
megkönnyebbülés volt, hogy most nem kell társaságban lennie.
Olyan nagy munka mindent elmagyarázni mindenkinek, még
Johnnak is, akinek a butasága gyakran hihetetlenül elbűvölő, de
azért idegesítő is, sőt talán szándékos. Annyival könnyebb egyedül
lenni, már ha az ember meg tudja találni hozzá a megfelelő helyet.
A palota udvara Mark emlékezetében szinte megfogható, szinte
ehető ígérettel ragyogott, olyan ígérettel, melynek megvolt a maga
külön színe: olyan halvány aranyospiros. Igen, a palotaudvar jó
lesz. Abban a tudatban tűrte az ötperces sétát a hőségben, a
turisták között, hogy hamarosan a napja halvány aranyospiros
vigaszt talál.
Elhelyezkedett az udvari szökőkút mellett, és mohón várta a
békét, amely a folyamatosan csobogó vízből árad meg abból, hogy
mind a négy oldalról csitító, történelmi építészet veszi körül: egy
örökkön ágaskodó ló, faragott kövek és boltívek, magas ablakok és
a tizennyolcadik századi kék ég négyszöge. De semmi.
Szeme lassan mozgott, aztán gyorsabban, egyik ilyen csitító
látványról a következőre, egyre gyorsabban csalódásában, mivel
egyre kevésbé érezte az áhított nyugalmat, egyre jobban elárulta ez
a hely, a kövek és boltívek, melyekben annyira hitt. Az érkezése óta
eltelt néhány röpke hónap alatt is csökkent a szóba jöhető helyek
száma. Lehunyta szemét, és próbálta csak azt hallgatni, ahogy a
szökőkút szájából csobog a víz, pontosan ugyanolyan zajjal, mint
évszázadokon át.
A palota bejáratánál lévő imbecillis árustól durván importált és
csokoládébelsejétől frissen megfosztott fényes sárga-kék
cukorkacsomagolások, mint egy természetfeletti akrobatacsoport,
bukfenceztek, cigánykereket hánytak, aztán szárnyra keltek és az
udvar barna építőkövei fölött lebegtek. Mark próbált másfele nézni,
de a kelleténél két számmal kisebb rövidnadrágot viselő német
turistákba ütközött a tekintete, meg videokamerás amerikaiakba,
akik azt filmezték, ahogy filmezik egymást, meg egy japán
fényképezőgépes osztagba, meg egy középkorú brit házaspárba,
akik egyforma műanyag derékerszényt viseltek és szalmakalapot,
rajta az anyakirálynő műanyag bevonatú képével. Mark hátradőlt,
hogy a palota felső emeleteit nézze, meg a kék eget törölgető
felhőszivacsokat az oxidálódott sasfej mögött. De már késő volt. A
palota már ugyanolyan búbánatos témaparknak látszott, mint a
többi, amelyet még csak nem is azért építettek, hogy pontosan úgy
nézzen ki, mint a múlt, hanem úgy, ahogy a múltat szokás szerint
elképzelik a jelen legsötétebb tagjai is, egy fantáziavilágnak ócska
kocsikázással, de meggyőzően mogorva magyar idegenvezetőknek
öltözött munkásokkal.
Egynapi olvasnivaló várta Markot messze a konyhaasztalán.
Előző este és ma reggel a zene megakadályozta abban, hogy
dolgozzék, az ebéd pedig a gyötrelmes végtelenségig húzódott. A
két kupac könyv Sarah Bernhardt plakátja alatt elhagyatottnak és
nyomorultnak tűnt számára, ahogy nőttek és billegtek és
hívogatták, hogy hagyja ott a palotát. Volt egy tornyosuló
könyvkupac a közelgő 2000. év millenáris kultuszairól. Mellette és
az árnyékában ott búslakodott egy szomorú kis halom az 1000. év
körüli millenáris hiedelmekről szóló sovány szövegekből. A munka
ígérete azonban nem jelentett neki semmit. Jó pár hónapja már heti
hét napot dolgozott, csak akkora szüneteket tartva, hogy
találkozzék a barátaival, és elüldögéljen velük a Gerbeaud-ban,
vagy egyedül üljön ezen a palotaudvaron (amely most már
meghalt, és örökre lekerült a listájáról), vagy a padokon a Kossuth
téren, a Parlament mellett, vagy a pesti Duna-parton, vagy az
Operaház mellett, vagy a Gellértnél, vagy ússzon egyet a Rácz
Fürdőben, vagy lassan sétálgasson Pesten, kerülve az építkezési
területeket, és régi építkezési területeket képzeljen a helyükbe.
Lassan felállt, abba a repedező hitébe kapaszkodva, hogy mire
hazaér, jólesik majd a munka, már ha biztonságban képes lesz
hazaérni. Johnra gondolt, hogy vajon hogy sikerül az interjúja, és
remélte, hogy érti a puhakalap jelentését, és helyesen fogja viselni.
Még csak fél három volt. Ott hagyta a palotát, és mivel túl nagy
hőség volt ahhoz, hogy gyalog menjen le a Várhegy kanyargós
utcáin a folyóhoz, jegyet váltott a siklóra, amely egy perc alatt le-
vagy felvitte a fényképezőgépes turistákat a domboldalon. Ott állt a
dombtetőn lévő kis megállóban, és nézte a két egyensúlyozó
siklójárművet, mindkettőben vagy nyolc utas volt, ahogy ellenkező
irányban suhantak, az egyik le-, a másik felfelé, az út közepén
találkoztak, s aztán szomorúan néztek egymásra a pálya két
végéből.
Amint kilépett a Hilton forgóajtaján, Johnt átölelte a júliusi
hőség, amely a légkondicionált előcsarnok után még
tikkasztóbbnak tűnt. Még melegebb lett azóta, hogy alig pár
perccel ezelőtt még az udvaron ebédelt?, csodálkozott. Vagy
lehetséges, hogy egy időjárási front épp egy szálloda másik
oldalánál kezdődik? Próbált az interjúra koncentrálni, amelyről
máris másfél órát késett. Úgy ért a kis Táncsics Mihály utca végére,
hogy nem volt tudatában a környezetének, azt leszámítva, ahogy a
macskakövek cipőjének vékony talpát konkáv ölelésekbe
hajlították. Miért Magyarország milyen befektetési kilátásaik vannak
nem hiányzik Washington nyüzsgése mit gondol miként ítélik meg a
magyarok a munkáját mely bárokat és éttermeket kedveli olyan itt az
élet amilyenre számított és a jövőben mindezt majd eseményként
fogják érzékelni miért számít az amit csinál büszke magára ez
egyáltalán a helyes kritérium ezek nevetséges kérdések.
Elhaladt egy lámpaoszlop mellett, zöld volt, és az előző évi
választásoknak meg valami ÚJ AMERIKAIAK nevű akárminek a
plakátmaradványai csúfították el. És volt egy kis rozsdásbarna-
fehér kutya hosszú, bársonyfüggönyként redőzött plüssfülekkel,
egy kutya, amelyik három lábon ugrált, hogy a negyediket minél
magasabbra tudja emelni, s hogy megtartsa az egyensúlyát,
miközben mosogatóronggyá tekerte a testét, hogy minél
magasabbra vizeljen a lámpaoszlopra, azon erőlködve hasztalanul,
hogy majd nagy kutyának gondolják a későbbi szaglászók.
John az iramot fokozva áthaladt a Bécsi-kapu nevű öreg
erődfalon, és meglepett egy párt, amelyik egy fának dőlve
csókolózott. Elakadt a lélegzete, ahogy felismerte a háttal álló nőt:
Emily! Megállt, bámulta őket, nem tudta elhinni, hogy ilyen
gyorsan összeomlott az egész. Emily partnerének a fél szeme, amit
látni lehetett, kinyílt, meglátta a mozdulatlan Johnt, és megdöntött,
félig eltakart arca megváltozott, fenyegetés és készenlét tükröződött
rajta. – Mi a faszt akarsz?* – sziszegett az idegenre.
John magyar szavak után kotorászott, de aztán úgy döntött,
hogy inkább Emily nevét mondja, és talán megkérdezi, hogy
miért, de a lány már fordította is a fejét, hogy megnézze, ki vonta el
a szerelmese figyelmét és száját, és John látta, hogy egy kerek arcú
magyar lány az fogszabályozóval és távol ülő szemekkel. – Ó,
elnézést kérek – nyögte ki John a félreértés és a békítés gesztusával,
és angolul folytatta: – Azt hittem, hű, elnézést, azt hittem, ismerem
őt, de nem, úgy értem…
A fiú kisiklott a lány mögül, egy lépést tett John felé, és
megmutatta különös frizuráját meg angoltudásának mélységét.
– Ismered őt? Ki a fasz vagy te?
– Nem, nem, tévedtem. Nem ismerem őt. Csak azt hittem…
– Most akkor nagyon nézd meg, gyerünk, most nagyon
figyelmesen nézed, jól van? Ismered őt?
– Nem, mondom, hogy nem. – Szívélyes mosoly, hahaha,
megtörténik az ilyesmi.
A magyar mintha nem lett volna képes felfogni, hogy John nem
akar semmit. Csak állt ott fenyegetett tulajdona mellett.
– Nem ismered őt, nézted meg jól, úgyhogy most mész picsába!
John ellenállt a kísértésnek, hogy helyesbítse az obszcén
nyelvtant, csak felnevetett, és ment tovább a lejtős Várfok utcán.
Hallotta, ahogy mögötte a fenyegető hibás angolság magyar
dühöngésbe csap át, melyet meg-megszakít a csókolatlan nő
panaszdala. A lány hangja dominált két-három másodpercig, aztán
John valami meleg kábulatot érzett a fejében, amit éles fájdalom
követett a térdében, és bal tenyere a kövezetnek csapódott. Mikor
felemelte jobb kezét, az nedves és piros lett a feje búbjától. A földön
fekve megfordult – grimaszolva, szédülve –, és látta, hogy a
fickóban még mindig tombol a düh, és gyors léptekkel hátrál a
patinás Bécsi-kapu felé, lökdösve a nőjét fölfelé a dombon, mintha
még számítani lehetne ellentámadásra. A győzedelmes kő elég
kerek volt ahhoz – állapította meg John olyan érdeklődéssel, mely
most, mint azt maga is tudta, nem volt helyénvaló –, hogy guruljon
tovább lefelé a domboldalon, távolodva legújabb, még térdeplő
áldozatától.
*
Marknak az az érzése, hogy ellopták a lelki nyugalmát,
szertefoszlott abban a pillanatban, hogy elindult vele a sikló.
Szájába vette jegyének sarkát, két szemfoga a kék papírcsíkba
vágott lyukban találkozott. A kocsi első ablakában feltárult a kelet,
lentről felfelé kibontakozva: a tizenkilencedik századi Pest, a
varázslatosan régi Lánchíd és a lassan mozgó, barna Duna tárult a
szeme elé. A nap fehér és sárga csíkokat festett neki a folyóra.
Érezte, ahogy lassul a szívverése, és a zajok összhangba
rendeződtek számára: a siklókábelek surrogása, a láthatatlan
madár, melynek dala nem lett távolibb, ahogy a kocsi ereszkedett,
és ígyjött rá Mark boldogan, a tetőn kell ülnie, és beinnia ugyanazt
a suhanó örömöt, mint maga Mark. Boldogan tudott volna itt
lebegni örökkön-örökké, suhanni és ülni az égben, ahogy egy
gyerek képzeli a repülést. Visszatekintve a délelőttje és az ebédje
megtelt érthető fontossággal, megint eltöltötte a szeretet John iránt,
bízott benne és csodálta őt. Alig várta, hogy hamarosan
mindenkivel találkozhasson a Gerbeaud-ban, s örömmel gondolt a
rá váró munka meleg fürdőjére.
Amikor azonban a két siklókocsi elhaladt egymás mellett
félúton, Mark érezte, hogy kis szomorúság mar bele a torkába.
Sietve felidézte magában a Parlament masszív épületét, a szirtjeit,
az íveit és a csúcsos sisakját, a Pest rácsozatát ívesen ölelő körutat, a
felhőket, amelyek vonszolják árnyékukat az utcákon át, és
hangtalanul rángatják át őket az épületeken, anélkül, hogy
fennakadnának a kéményeken vagy az agg antennákon… de
néhány gyötrelmes pillanattal később mindezt elragadták tőle.
Gyorsultak a pillanatok, és elétárultak Pest Duna-parti épületei,
mindent eltakarva kelet felé, a Duna még egyszer megcsillant,
aztán nyári délibábként vált köddé a sikló alatti forgalom mögött –
a pár pillanattal ezelőtt még néma, lapos játék autók most hirtelen
megnőttek, és életre keltek minden sebességükkel és zajukkal
együtt.
A domb lábánál sikerült eljönnie az állomástól, büszkén, hogy
mégiscsak összeszedte magát, s most munkára készen áll. De aztán
a Lánchíd előtti körforgalomban a sok autó megállította, és
visszanézett a domb tetején megpihenő siklókocsira. Valójában nem
kellett döntést hoznia; egyszerűen csak egy parancsoló
szükségletnek engedelmeskedett. Úgyhogy elindult vissza a
siklóhoz jegyet váltani.
*
John a dombról levezető út utolsó háztömbnyi szakaszát már
csak egy vagy két botlással tette meg, hideg keze hozzátapadt
forró, csatakos fejéhez. A rozzant irodaház idős portása odavezette
ahhoz a faajtóhoz, amelyre celluxszal volt felragasztva egy géppel
írt lap: HUNGARIAN-AMERICAN CAPITAL DEVELOPMENT
GROUP, INC. A borotváltborostás fejű, bő khaki nadrágot és
kopott kék pulóvert viselő amerikai fiatalember, aki ajtót nyitott,
riasztó látvánnyal találta szemben magát: John Price feltartotta
csillogó, vérmaszatos tenyerét, néma magyarázatként, hogy
egyelőre miért nem tud kezet fogni vele. – Használhatom a
fürdőszobát?
Az alagsori mosdó hideg vize lyukat égetett John fejébe, és
cseresznyepiros örvényekben folyt le az ősrégi lefolyó karamellás-
vaníliás mintázatán. Óvatosan nyomkodta fejét egy
papírtörülközővel, és nézte a válla tükörképe fölött lebegő ismerős
alakot. – Te vagy az a szaxofonos a klubból? – nyögte ki, mielőtt
megint a kagyló fölé hajolt hányni, és zúzott koponyájában
recsegett az agya. A hang mögötte kelletlen igennel válaszolt, és
megkérte Johnt, hogy ezt ne említse „odafönt”. John leöblítette az
arcát és a száját. – Mikor játszol, klassz cuccban vagy. Mi ez az
érettségizős szerkó? – Megint előrehajolt és öklendezett. A hang
szánalmas, könyörgő hangon megint arra kérte, hogy „odafönt”
ne említse titkos zenei életét.
Az „odafönt” egyetlen szobát jelentett két asztallal, két székkel,
két telefonnal, néhány doboz kusza névkártyával és nem sok
minden mással. Aztán egy túlságosan erős hang – Harvey
Akármicsoda –, dróthaj erős fehér választékkal, és egy kéz, mely
hevesen rázza Johnét, miközben Johnnak elhomályosodik a látása
és majd' szétdurran a feje. Egy pohár langyos, sós szódavíz. A
szaxist kiküldték kávéért. Egy történet Harveyról (ellenőrizni kell a
jegyzetfüzetben a családnevét), tele poszthidegháborús
szimbolizmussal, valami a szovjet nagykövetről, homályos célzás
arra, hogy a nagykövet szívesen vállalna munkát Harveynál,
kapva kapna rajta, mállik szét a birodalom, patkányok, süllyedő
hajók, nagyon muris a szovjet nagykövet irodájában ülni és
brandyt szopogatni, egykor a provincia irányítóközpontja volt ez, a
szoba, ahonnét ezt az országot vezérelték, az Isten szerelmére, és
erre most meg valósággal könyörög nekem egy állásért, vagy
legalábbis egy jó fülesért! Gyönyörű pillanat. Miről fog szólni a
sztorid? Már máskor is írtak rólam, biztos olvastad az FÍT-ben és a
Journal-ben, mindkettő mögöttünk áll, az okos újságírók
támogatják az ügyet. Izgalmas, mit fogunk itt csinálni, a szép új
világban, esély mindannyiunk számára, hogy együtt csináljunk
pénzt, és pontosan ezt is mondom a magyaroknak: azt akarom,
hogy ők is gazdagok legyenek, mert tudom, hogy boldogabban és
gyorsabban tudok meggazdagodni, ha mindannyian együtt
gazdagszunk meg. Mind egy csónakban evezünk. Nyugati stílusú
irodaépületeket építünk, már nyomulok az engedélyekért, és előbb
startoltam, mint a többiek, opcióm van egy kongresszusi központ
építésére, közeli barátom a miniszter, első osztályú fazon, csodálom
a verseit, tudod, publikált költő, ezek az új művészkormányok,
tiszta mókás, persze, nem fognak sokáig tartani se itt, se Prágában,
klassz így a komcsik után, de aztán majd megint üzletembereket
meg jogászokat bíznak meg a dolgok intézésével, és persze így is
kell csinálni a dolgokat, nem lehet egy kormány tele szobrászokkal,
az inkább csak ideiglenes turistaattrakció. Megmondom neked a
frankót, így négyszemközt, itt és most, szóval, nem mondhatok
mást, mint hogy ez a legjobb pillanat egy tisztességgel és hittel
megáldott ember számára, hogy bekapcsolódjon, soha többé nem
lesz ehhez fogható lehetőség, és nem is csak a pénzről van szó,
ember, hanem erről az országról, hogy lerázza-e a béklyókat
magáról, azt akarom látni, ahogy a pénz szabaddá teszi az
embereket, John, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon,
hogy itt lehetek, harminchét millió dolláros nyitó alapot tervezünk,
azt akarom, hogy velem vállvetve gazdagodjanak meg. Pontosan,
és ez mutatja a tiszteletet is, amit a kis magyarok méltányolnak.
Nem ronthatunk be csak úgy, hogy elkezdjük felvásárolni az
országukat bagóért, mint a megperzselt árukat az áruházi tűz
után, csak mer' most le vannak gatyásodva, nem igaz? Az az
igazság, John, hogy megtehetjük. Nem, csak viccelek. Gondolom,
hogy az okosabbja megszedi magát, nem is nagyon bírnák nem
megszedni, már ha azért mégsem annyira hülyék, mint ahogy
néha gyanítom, hogy mennyire azok. Tudod, John, az egész az
ember döntésétől függ, hogy hogyan akarja élni az életét. Az ember
megragadja az életet a bokájánál fogva és megrázza, megnézi, mi
hullik ki a zsebeiből. Tetszik a stílusod, John. Olyan vagy, mint én.
Hány éves is vagy? Ha egyszer úgy döntesz, hogy eleged van az
újságírásból, gyere el hozzám, John. Az olyan emberek, mint te
meg én, John, megérdemelnek bizonyos dolgokat, az ilyeneknek az
élet nyakába kell harapniuk, és nézni, hogy visít-e,
megcsiklandozni a cicijét, frankó? Akarod az életet? Nos, az élet azt
akarja, mutasd meg neki, hogy tudsz vele bánni, hogy tudod, mi
kell neki, hogy bizseregjen a puncija. Azt akarja, hogy
uralkodjanak rajta. A magyarok valamikor tudták ezt, de
elfelejtették, hogy kell csinálni, szomorú kimondani, és szomorú
látni: egy ország, ahol az emberek nagy buzgalommal játsszák a
némát az oroszok alatt, aztán egy nap felébrednek, és nem tudnak
mit tenni, már nem játszanak, egyszerűen csak némák. John,
szavamra, szeretném megtanítani nekik, hogyan csinálják újra, de
arra nincs idő. Most van itt a lehetőség. Az a lényeg, hogy előrefele
kell menni, és te olyan vagy, mint én, nem is értem, miért nem
teszed le a tollat, miért nem markolod meg a töködet és jössz
hozzám dolgozni. Nemrég találkoztunk, és azt mondtam:
„Szenátor úr, ha kész ott hagyni a politikát és visszatérni a való
világba, van egy sarki iroda Budapesten a maga nevével az ajtón,
egy fényes réz névtáblával.”
*
Az első siklózás vissza a dombra szinte tökéletes élvezet volt: a
látvány egyre jobb lett, pillanatról pillanatra tágult a panoráma,
mindegyik megszégyenítette az előzőt, mígnem hirtelen, álnokul,
egy rándulással megállt a kocsi, és a fenti megálló
bádogmennyezetének látványa félig belógott az első ablakba, s
aztán zörögve kinyílt az ajtó, és az egész olyan érzést keltett, mint a
nevetséges, ziháló, enyhén émelyítő kikászálódás a hullámvasútból.
Néhány perc álldogálás fent a járdán, könyöklés a korláton,
gyönyörködés a mozdulatlan látványban – ennyi elég volt, hogy
megint el tudjon indulni haza, dolgozni.
De természetesen a következő menet nem nyújthatta az első
ártatlan gyönyörét. Ezt a második ereszkedést beszennyezte annak
a tudása, hogy milyen érzés lesz majd a vége alig egy perc múlva,
úgyhogy az öröm rövidebb és egyszersmind becsesebb volt. Mikor
a kocsi egy rázkódással megállt a zajos, füstös, zsúfolt alsó
megállójában, a szintén megrázkódó Marknak az volt az érzése,
hogy az első út negyven másodpercnyi békéjéből ezen a
másodikon csak harminc másodperc maradt, de sokkal intenzívebb
harminc másodperc. Megint kiment a megállóból, indult haza,
készen rá, hogy nevessen magán a fölösleges utazgatás miatt, de
aztán kíváncsi lett, hogy vajon folytatódik-e ez a minta a következő
úton, vagyis hogy húsz másodperc újonnan megtalált mély
örömmé változik, és hogy ennek a mintának nincs-e valamiféle
relevanciája a kutatása szempontjából.
John alig hitte el, hogy mennyire gyenge, mikor végül hátradőlt
egy taxi hátsó ülésén. Felmordult, amikor a feje a pévécén súrlódott.
Fájdalmában és poligonális dühében (a srác a kővel, Harvey, az
esztétikailag visszataszító befektető, Scott, az a megközelíthetetlen
piszok, aki juszt sem hagyja, hogy ő, John, végre rendbe hozza
közös dolgaikat) ihlet fogta el: Ragadd meg az életet a bokájánál
fogva! Úgy döntött, Emily címét adja meg a sofőrnek. Ide-oda
dülöngélt, ahogy a taxi kopasz abroncsai minden kanyarnál
megcsúsztak a hegynek fölfelé menet. Engedni fogja, hogy így
lássa Emily, engedni fogja, hogy megmentse és ápolja. Az áldozat
és szerelem képe: egy áldozat utolsó csepp energiája egy csókra
áldozva. Így kezdődött. Orvoshoz kellett volna mennem, de én az
anyádhoz mentem. Egyfolytában reménykedtem, hogy a Julie-k nem
lesznek ott. És nem voltak. Emlékszel, Em, mit mondtál elsőnek,
amikor kizúdultam abból a taxiból? Mondd el nekik, mit mondtál.
Azt mondtad,
– John Price? Nem vagy egészséges? Scott hiányzik. – Magyar
volt az akcentus. Körülnézett, remélte, hogy Emily még valahogy
felbukkanhat, bár a bátyja házánál volt, sokdombnyi messzeségre
Emilytől. Mária a bátyja egyetemi pólóját viselte.
*
Felfelé azonban minden menettel egyre jobb lett. Kora estére,
amikor a nap kezdett eltűnni a sikló mögött, és a látványt
halványuló alkonyfény világította meg, amely mintha egy
erőteljesebb harmadik dimenziót kölcsönzött volna az épületeknek,
ragyogó féldomborművekként éppen csak kiemelve őket az
ezüstös-kékes-zöldes égből, már szinte elviselhetetlenül gyönyörű
lett az út, és felfelé menet Mark többször is érezte, hogy szeme
könnyes lesz a hálától. A mozgás hozta létre a varázslatot, a
panoráma fokozatos változása felfelé menet, ahogy a kép kifestette
és két dimenzióba lapította magát. Igen, kellemes volt nézni a kész
produktumot a fenti járdáról, de nem annyira hatásos, mint a lassú
menet felfelé ugyanoda.
És mint tudós, érdeklődéssel állapította meg, hogy a tiszta béke
ablaka valóban kicsit összébb csukódott minden egyes
leereszkedéssel, de azok a zsugorodó, foszló pillanatok geometrikus
haladvány szerint egyre édesebbek és borzongatóbbak lettek; míg
a felfele út öröme csak aritmetikusan fokozódott. Napnyugtakor,
amikor egy hangosan csókolózó pár állt mellette a kocsiban, és a
lány fogszabályozója ezüst villanásokban verte vissza a fényt az
ölelések közt, mindössze talán ha öt másodpercig tartott a gyönyör
– három másodperc a felfelé tartó kocsival való találkozás előtt és
még két másodperc utána –, de abban az öt másodpercben
megtörtént egy angyali üdvözlet, elfogta – egy időben – az
abszolút nyugalom és veszteség érzése, és belesuhant egy réges-régi
képeslap állandóságába (több száz turistafénykép keretében volt
benne – vagy hajszállal mellettük – aznap délután, a vertikális ide-
oda utazgatás mérföldjei alatt). Az állandóság és a változás
összeolvadt, egy pillanatra azonossá vált – az őt megillető hely
állandósága, és a változó látvány, a változó épületek, a halványuló
fény, a fakuló évek, az oly gyorsan váltakozó stílusok, s
valamiképpen az élet tagadhatatlan, ám oly nehezen
megragadható értelme. Öt másodperc az egész, de az több, mint
amennyiben a legtöbb ember élete során részesül, gondolta, és
önelégültség töltötte el abból az öt másodpercből az ötödikben,
egészen a hatodikig, amikor is kiderült, hogy azok az autók megint
zajosak és büdösek és nagyok lesznek, és a fekete folyó a villódzó
csíkjaival megint eltűnik, és magával viszi ígéreteit, történelmét és
állandóságát.
A száz fénykép, melyen szerepel, az elkövetkezendő hetekben
életre fog kelni a világ minden táján lévő fotószaküzletekben. Az
árnyékba vesző tarkója, vagy az arca egy sarka, amint
megvilágítja a lemenő nap egy kósza sugara, vagy a
vakuvillanástól piros fél szeme, vagy az egész arca, a tökéletes béke
pillanatában lekapva. Fel fog – fel fognak – bukkanni az egész
világon, száz duzzadó papírborítékban, száz áttetsző
negatívcsíkon, száz vastag fehér műanyagperemű kartonnal
szegett diapozitívon. Vajon ki fogja előhívni azt a képet, azt,
amelyik a tökéletes békét és boldogságot ábrázolja, azt, amelyiken
rajta van ő a saját bőrében a föld megfelelő pontján, a tökéletes
pillanatban, amikor a múlt szépsége és saját életének perspektívája
nem állt komor, engesztelhetetlen ellentétben egymással?
Stockholm, Svédország? Egy pár épp hazaért a nászútról, ami,
amint abban évekkel később majd megegyeznek, életük hat
legszebb napját jelentette. De most, még fiatalon, még azzal a
gyermeki hittel nézve előre, hogy az élet csak egyre gazdagabb és
boldogabb lesz, gyorsan végigpörgetik a fényképeket, melyek
szerelmük csúcspontján mutatják őket, és hopp, a hatodik napi
fényképek közül az egyiknek a sarkában ott egy idegen arca, egy
arc az életével való legmélyebb elégedettség pillanatában.
Dubuque, Iowa? Középiskolás diákok csoportja tér vissza a nyári
tanulmányi kirándulásról, és beszámólót kell írniuk arról, amit
tanultak. Az egyik diák nem találja a szavakat, hogy elmagyarázza
annak az arcnak a jelentőségét, amely a Pesten, a mozgó siklóból
készített képének a sarkában látható. Csak annyit tehet, hogy a
zsebpénzéből (melyet pótmamáskodással, újságkihordással és egy
kis lágydrogdílerkedéssel keresett) felnagyíttatja a képet
plakátméretűre, majd csöndben egy festőállványra teszi, hogy az
osztály nézhesse, míg (nézzétek, ameddig csak kell, ne
foglalkozzatok a kicsengetéssel) meg nem érzik, hogy mit jelent
nekik Mark fogékony ifjúságukban. Tyson's Corner, Virginia? Egy
idős amerikai – nemrég megözvegyült, rég nyugalomba vonult
kém – hazatér nosztalgikus körútjáról, melynek során a
hidegháborúnak azokra a forró helyeire látogatott el, ahová
életének értelme íratott láthatatlan tintával, és csak azt a fapadot
akarta lefényképezni a siklóban, ahol egyszer ült és mikrofilmet
vett át az egyetlen nőtől, akit valaha is igazán szeretett, s akit aztán
hazaárulásért főbe lőttek, akit miatta öltek meg, és csak egy képet
szeretett volna az üres padról, de ki lehet az a vörös hajú
fiatalember a képen, és miért néz olyan… olyan… Mi is lehetne a
szó, mely híven írhatná le pufók arcának jelentését?
Három utazással később, amikor a naplemente farka vége, mint
egy páva, mely egy hegygerincen sétál, néhány utolsó
ezüstszilánkot húzott maga után nyugatra, keleten pedig az ég
pávakékről tengerészkékre, majd szilvakékre színeződött, miután
Mark osztozott a fapadon az idős fényképezőgépessel, aki nem
nyugalmazott kém volt, hanem egy walesi kardiológus, aki a
feleségéhez tartott, hogy aztán együtt vacsorázzanak, Mark a sikló
aljánál állt, és próbálta feleleveníteni az önelégültségnek azt az
érzését, amelyet annyi leereszkedéskor átélt aznap: hogy egyes
emberek soha még csak öt másodpercet sem kapnak, amikor
megpillanthatnák az élet szépségét, mondogatta. – Öt másodperc –
ismételte meg, ezúttal fennhangon.
Néhány órával később Mark ugyanattól a helytől alig egy-két
méterre balra állt. Most úgy döntött, nem fejezheti be ezt a napot a
lefele úttal, hogy a leereszkedés utáni érzés, ahogy itt áll a Clark
Ádám téri körforgalomnál, túlságosan erős; ez a sikló soha nem
viheti haza. Vett egy jegyet a lánytól, aki három órával ezelőtt
kezdte a műszakot, és Mark nem vette észre a kellemetlen
arckifejezést, sem kérdésében az élt – Egy jegyet önnek mára, uram?
–, vagy ahogy odaszólt a forgóajtónál álló barátjának. Nem vette
észre, hogy milyen gúnyosan üdvözölte őt a kocsiban a jegyárus
lány barátja. Ő csak az utazás örömére gondolt azzal az előérzettél,
amelyet, tudta, meg fog őrizni későbbi élményekhez is mint a szép
és igazi élet alappontját, az első, kimondhatatlanul kéjes
megborzongást, amikor a kábelek mozogni kezdenek. Évek
múltán talán a Budavári Siklónak a puszta gondolata (ezen az
utolsó úton vette észre a fatáblát a sikló magyar nevével)
boldogságtól fog zümmögni és vibrálni számára. Talán nem lesz
képes úgy ránézni egy képre vagy olvasni róla egy útikönyvben a
torontói otthona közelében lévő útikönyvboltban, hogy ne kezdjen
el bizseregni a hátgerince, és újra meg újra felidézi majd magában
az egész napon át tartó naplementéket és azokat az öt
másodperceket, amelyektől majdnem azt érezte, hogy érdemes
elvacakolni a többi hetven évvel is.
*
John a hasán feküdt. Keze a rekamié párnáján volt, az álla alatt,
és Mária meleg mosdókesztyűje szétválasztotta a haját és – lágyan,
csípősen – leoldotta a piros és barna rétegeket. Virágillata volt.
Nagyon lassan mozgott a keze.
Háromszor elnézést kért Scott távolléte miatt, kétszer
megkérdezte, hogy nem fáj-e, ahogy csinálja, kicsavarta a rongyot,
azt mondta, csodálatos, hogy John idejött, amikor megsérült és
bajban volt, hogy mindenekelőtt a bátyjában bízik. John
csodálkozott: vajon komolyan beszél-e, vajon mennyit tud Mária, és
Scott mit mondott róla. Egyik kezét nyugtatólag a tarkóján lévő
rongyon pihentette, a másikkal gyengéden masszírozta a nyakát.
Johnt már nem érdekelte, hogy viccelt-e.
Scott olyan sokat mesélt neki az ő kettejük életéről a gyönyörű
Kaliforniában, mondta, amit szeretne látni egy napon, és ez olyan,
mint egyszer régen, igaz? Hogy John Scotthoz megy, amikor
megsérült a feje? Azzal elmesélte a történetet az egyik
főszereplőjének: néhány gyerek gúnyolta Johnt a kövérsége miatt,
összeverekedtek, és megütötték a fején, pontosan így, mint most, és
Scotthoz szaladt segítségért, pontosan így, és Scott megvert két
gyereket közülük, miközben John nézte és vérzett és sírt. John
végighallgatta az epizódot a gyerekkorából – pontosan így történt,
csak fordított szereposztásban –, de nem helyesbítette Máriát, és a
hanghordozása alapján még az is megfordult a fejében, hátha
tudja, hogy Scott egy torz változatot mesélt el neki, és most
provokálja Johnt, hogy igazítsa ki.
John felidézte magában azt az egykori Scottot. Kövér volt,
nevetségesen kövér, emlékezett John mohó élvezettel, és valójában
még most is kövér, még ha karcsúnak és izmosnak látszik is.
Lehunyta szemét, és hallgatta, ahogy csöpög a víz a tálba a
kicsavart rongyból. Mária Scott életéről beszélt a konyhából,
miközben egy hideg italt töltött neki, szeretettel mesélte Scottnak
az öccséért végrehajtott hőstetteit, nem gondolva rá, hogy John
alighanem hallotta már ezeket, és John bájosnak találta ezt a
bugyutaságát.
Sportteljesítményekről beszélt, amik sohasem történtek meg,
lelkesen mesélte Scott kamaszkori lázadásait, amelyek, mint John
azonosította, gyerekkori barátainak hőstettei voltak, de most
mindnek Scott lett a főszereplője – Scott félresikerült tűzijátéka,
Scott botrányos meztelensége, Scott festékszórója, Scott gitárja.
Most, egészen közel húzódva hozzá, jeges vizet és egészséges ételt
kínált, biztatta, hogy egyék, megkérdezte, mit szeret a legjobban
Kaliforniában, aztán (John valahogy tudta, hogy ez következik, be
tudta volna fejezni Mária következő mondatát) elmesélte a
sötétedés után az uszodában talált kislány történetét, akit
megmentettek, de az ő változatában a víztől csöpögő, felöltözött
John, aki levegőért kapdosva vonszolja a lányt a partra, átalakult a
víztől csöpögő, felöltözött, levegőért kapdosó, vonszoló Scottá. –
Nagyon bátorság volt, ugye?
– Igen, bátor ember a mi Scottunk – értett egyet vele John, és
megérintette Mária arcát. John felült, mintha egy súlyt vettek volna
le róla, és régi sebek hegedtek be simán, egy időcsúszás
sebességével: Scottnak nincs mit kínálnia, nincs benne
jövőpotenciál. John éveken át egy távolodó hátat kergetett: most
elkapta, megfordította, hogy szembenézzen vele, és rájött, hogy
milyen ostoba volt. Scott az ő múltját akarja? Uramisten, hát
legyen az övé; ő maga nem használja semmire, az biztos. John ezer
örömmel kész volt elcserélni a jelenre: csak az volt a baj, hogy Scott
nem vette komolyan Máriát, mert akkor még klasszabb lett volna
az egész: a virágillat és a közelsége. Az engedélyező mosoly. A szája
nem húzódott el rögtön. Tétova viszonzás. Aztán puha arc, talán
finom elutasításként. De aztán megint a szája. Keze bátyja alma
materének túlméretezett pólóján, az egyetemi kabala képe,
lepattogzott a gondatlan mosásoktól, eltorzult Mária alakján, s
most izgágán ficánkol John markában. Mosolygó utalás az órára,
és hogy mennyi idő van még Scott érkezéséig: – Igen, bátor ember
a mi Johnunk.
 2. A HORVÁTH KIADÓ

I
Kérdezz Horváth Imrétől – fiatalos és mámoros izgalommal –
bármi olyan nagyszabásút, mint az élet értelme vagy az ő
rendeltetése ezen a planétán. Vagy, gondtalanul űzve az időt,
szemed a zsúfolt szoba másik oldalán lévő szőke nőre meresztve,
tegyél fel neki egy olyan banális kérdést, hogy miért iszik meg egy
pohár tejet majd' minden alkalommal, még ezen a koktélpartin is.
Diplomáciai ruhatárad színvonala miatt aggódva kérdezd meg tőle,
hogy lehetnek annyira tökéletes szabásúak és tökéletesen
tisztítottak az olaszos öltönyei, figyelembe véve a magyar
konfekcióipar jelenlegi állapotát. Egy potenciális könyvön vagy
cikken tűnődve (amely valószínűleg nem fog egy nedves szalvétára
firkált néhány bekezdésjelzőnél távolabbra jutni), kérdezd meg
tőle, hogy vajon a kommunizmus visszatér-e még Magyarországra,
s hogy tartós lesz-e a demokrácia. Közös téma után kutatva
kérdezd meg tőle, hogy mitől beteg a magyar futballválogatott az
idén. Próbáld megérteni ezt a kis országot, ahol néhány
időeltolódástól nyomott napot töltesz, mielőtt lecsapsz Bécs
látványosságaira és a prágai partikra, és kérdezd meg tőle, ki
hozott több szenvedést erre a nemzetre, a nácik vagy az oroszok.
Kérdezz Horváth Imrétől bármit, ó, Nyugatnak embere, és
nagyjából ugyanolyan módon fogja kezdeni a válaszát.
Éspedig egy különös, gyengéd mosollyal. Ha egyáltalán nem
ismered még őt, ez az első mosoly lefegyverzően mélynek, kicsit
gunyorosnak, sőt csipetnyit mókásnak fog tűnni, de úgy, hogy
sehogy sem tudod mindezt pontosan megragadni. Minthogyha
tudna valamit, amit sehogy sem szeretne elmondani neked, és ezt
mindketten mókásnak találjátok, bár nem ugyanolyan módon.
De ha többet tudsz az életéről, ha a házigazda elejtett bizonyos
célzásokat erre vagy arra az epizódra, akkor ez az előjáték már
csöppet sem tűnhet viccesnek; Horváth Imre az olyan ritka és
intenzív emberek egyikévé változik, akiken soha eszünkbe sem
jutna gúnyolódni. Hallhattál esetleg a letartóztatásáról. Mindenét
elvesztette, elmenekült Magyarországról, hogy újjáépítsen egy
családi vállalkozást, több alkalommal visszajött a fölötte lebegő
fenyegetések, sőt egynémely valóra váltott fenyegetés ellenére.
Hallhattad, hogy egy börtöncellában és talán egy kínzókamrában
volt olyan emberekkel, akik most, az 1989-90-es mesebeli
igazságszolgáltatás idején szabad választások révén hatalomra
kerültek Magyarországon.
Most a mosolyát már nem viccesnek látod, hanem
küzdelmesnek. Bizonyára borzalmas szenvedéseket élt át a
kommunisták karmai közt, és úgy érzed, mosolya szörnyű
emlékek sűrű rétegei közül bukkan felszínre, elég erősnek kell
bizonyulnia ahhoz, hogy látható kifejezést érdemeljen, erősebbnek,
mint a zsarnokság mindenütt jelenlévő emléke (amely, amennyire
azt el tudod képzelni, bizonyára ugyanolyan fájdalmas, mint maga
a zsarnokság).
Magas, széles ember, aki erőt sugároz a tartásával,
hanghordozásával, gesztusaival, nagy kezével. Sűrű, acélszínű haja
egyenesen, majd' a válláig érő ezüstzuhatagként ömlik hátra –
korához képest hosszan viseli, de nem tűnik úgy, mintha azt
kívánná, hogy fiatalabb legyen. Szeme áttetsző kék: egy
úszómedence sekély vizének kékje. Hatvannyolc éve ellenére tiszta
a tekintete, szeme fehérjében nincsenek vérágak. Tekintete arra
emlékeztet, hogy sokszor tette próbára az élet, hogy ezek mögött a
szomorú, derűs szemek mögött számodra elképzelhetetlen
mélységek rejlenek, ám mégis szeretne a legjobb tudása szerint
válaszolni a kérdésedre, segíteni abban, hogy megérts egy olyan
korszakot, amely neked (mosolya ezt sugallja) bizonyára
őstörténetnek tűnik. Mert hiszen te egy gyerek vagy, és a gyerekek
országából jöttél.
Talán kezdesz túlságosan érzékennyé válni. Valami
jelentőségteljeset érzékelsz a rád irányuló hunyorítás körüli bőr és
izmok által közvetítődni (tökéletesen lát, és mégis hunyorít), meg a
szemöldökében, amely összehúzódik, aztán a találkozás után
fölszökik és valami finom, finom derűvel szétválik, ami önmagában
is hősies, miután Isten tudja miféle erők Isten tudja miféle
erőfeszítéseket tettek, hogy szétzúzzák.
Mikor felteszed neki a kisded kérdésedet – lehet patetikus vagy
prózai, szólhat a zsúrról vagy a zsarnokságról –, úgy fog tűnni,
hogy elcsodálkozik az Élet és az Igazság édes és valószerűtlen
diadalmán, amely lehetővé teszi, hogy te, egy ily zsenge korú férfiú
(lehetsz bár oly idős akár, mint maga Imre) virulhatsz s
boldogulhatsz, diktátoroktól mentesen, és van időd s szabadságod,
hogy efféle kérdésekkel bíbelődj. Tetszik neki ez az új világ, melyet
oly bájosan jelenítesz meg a kíváncsiságoddal.
Mindössze egy vagy két pillanat telt el, és beszélni kezd: –
Ohhh, barátom… – Az „ohhh” oly gazdag hang, mint egy
csellóhúr hosszú, kitartott zengése, érzéssel, történelemmel teli, s
benne van ugyanaz a finom derű: – Ohhh, barátom, meg kell
értenie, hogy milyen volt itt azelőtt – mondja olyan akcentussal,
mely elárulja, hogy réges-rég óta belérögződött a hibás angolság. –
Én soha, vagy talán előbb azt kellene mondanom… de nem. Ez
olyan, mint tengerfeneket kotorni. Nincs ott más, csak egy
öregembernek a… Inkább ezt helyette: nem olyan sok idővel
ezelőtt, mielőtt idelátogatott a mi gyönyörű országunkba, hogy itt
éljen a mi szerény Budapestünkön, ez egy más hely volt. A
felszínen, igen, olyan volt, mint ma, de igazából egészen más, mint
az a hely, amit most élvez. Szeretem az új táncklubokat, amiket a
fiatalok hívtak életre. Sokkal tartozunk maguknak ezért… Ohhh,
tudja, akkor nem volt hely ebben a nemzetben az olyan embernek,
aki nem meghajlik, aki nem lenyeli a hazugságokat, aki nem
játssza a papagájt az idiótákkal teli szobában. Egyáltalán nem volt
hely egy ilyen, egy ilyen, mondjuk azt, hogy bolond számára,
kivéve talán ha a dutyiban. Ám mégis ilyennek lenni, ilyen
bolondnak, akinek számára nincsen hely, egy olyan lehetetlen
fajtának, mint valami mitikus szörnyeteg egy oroszlán testével és
egy ember fejével, csak igazi. Igazi, bár lehetetlen. El tudja
képzelni, hogy ilyen lenne, egy ilyen helyen? Remélem, soha nem
lesz szüksége rá. Maga nagyon szerencsés, és nagy dolgokat
kapott. És nagy dolgokat fog csinálni, látom ezt benne magában, ó,
igen, tökéletesen. De akkor a szegény idióták a kormányban, a
titkosrendőrség kamráiban és a torz, kegyetlen gyerekek más ilyen
játéktermeiben, mi tehetnek ezek a szegény idióták, amikor egy
ilyen vad szörnyeteg szabadon sétál? Megállítják. Bámulnak.
Parancsokra várnak. Titkos kézikönyvekben keresgetnek, és titkos
tanácskozásokat tartanak. Próbálnak kegyetlenek lenni, hisz nincs
fantáziájuk hozzá, hogy bármi mást csináljanak. Zavarodottan
sugdosnak egymásnak. „Nem engedhetjük meg, hogy létezzen” –
mondják. „De nincs hová tennünk, és olyan valóságosan áll ott,
mint egy fa. Mondhatjuk az embereknek, hogy ne nézzék? Vagy
mondhatjuk, hogy nem az, aminek látszik? Vagy ne mondjunk
semmit? Talán elmegy. Megölhetünk egy ilyen szörnyeteget, mint
ez, vagy feltámadni fog a holtából?” Ebbe a komplexitásba kapott
bele a remek kérdése, barátom. Ohhh, nehéz eldönteni, hogy
mennyit mondjak el magának…
*
A kérdésed elfelejtve – te magad felejtetted el a legesleginkább.
Vagy csak épp csevegni óhajtottál, amikor feltetted,
valószerűtlennek gondolva, hogy súlyos kérdéseket tárgyalj meg
egy ilyen emberrel, és most kellemesen meglep, s ugyanakkor
szinte meg is rettent a bizalma; vagy pedig szívtad magad, hogy
olyasvalamiről kérdezd, amiről, mint most rájössz, szinte semmit
sem tudsz. Úgyhogy most megtanulhatod ennek a dolognak a
lényegét, felbecsülhetetlen értékű ajándék, ma este ezen a
koktélpartin, engedélyeztetik számodra egy nem remélt pillantás
arra, hogy milyen lehet a való világ, számodra, aki különben úgy
siklott volna végig az életen, hogy mindig mindennek csak a
felszínét látja. Ez az eleven szimbólum, aki rendületlenül állt a
Történelem zuhataga alatt, most lelépett talapzatáról és
gránitlováról, megállt melletted, komolyan bólintott, és
megengedte, hogy csöpp reszkető kezed dobogó szívére tedd.
És nem hiányzik belőle a szerénység. – Remélem, nem untatom
ezzel az ostoba fecsegessél. – Majdnem minden gesztusban és
szóban benne van az a kimondatlan feltételezés, hogy amit őt tett
és amit ő mondott, az pontosan, szükségszerűen ugyanaz, mint
amit te tettél volna és te mondtál volna. És egy alázatos biccentéssel
s az öröm pírjával arcodon erre a valószerűtlen és egészen hihetetlen
bókra, megköszönöd őszerénységének, hogy bizonyára nagyon
szoros programjából időt szakított arra, hogy továbbadja ezt az
üzenetet egy ilyen méltatlan hallgatónak.

II
A júliusi nap, mely hosszabban lebzselt a város fölött, mint
áprilisi vagy februári kuzinja, csak késő délután érte el Charles
Gábor nyugatra néző, a Duna látványát kínáló ablakát. Addigra
majdnem huszonötöt feldolgozott az aznapi aktáiból. Némelyik
nagyon kevés idejét rabolta el: katasztrofálisan billegő mérlegek;
pimasz állítások, hogy 1500 százalékos megtérülés várható a
befektetésre „maximum, mondjuk, hat hét alatt, magabiztos, bár
konzervatív becslésünk szerint"; nem kellőképpen provokatív
célzások megnevezetlen találmányokra; melegszívű ajánlatok
negyvenkilenc százalékos tulajdonrészre rozoga kommunista kori
építésianyagvállalatokban, cserébe „a dolgozói átképzésbe, üzem-
és eszköz-visszavásárlásba, a gyártási folyamatok
modernizálásába, piacátstrukturálásba és kereskedelmi hálózat-
átépítésbe történő megfelelő mértékű beruházásokért. A vezetői
döntések természetesen azoknak a szakértőknek a kezében
maradnak, akik jelenleg tapasztalatokkal bírnak a gyár
működtetésében.” Más akták kedves, homályos képekre nyíltak:
gyatrán feltöltött üzletek, idős szállítókonténerek, viharvert
szőlőskertek, kényszeredetten mosolygó kendős öregasszonyok
sorai, amint magyar népviseleteket varrnak.
Némelyik akta hangyányival több figyelmet igényelt: az Állami
Privatizációs Ügynökségtől küldött portfoliók (a különleges új
hivatalt azért hozták létre, hogy eladja a magánszektornak
ugyanazokat a tulajdonokat, amelyeket negyven évvel korábban
elraboltak tőle); nem teljességgel lehetetlen kereskedelmi tervezetek
nem teljesen reménytelen termékekkel kapcsolatban; a nyugati
könyvelési szabályok alapján legalább hozzávetőlegesen ismerős
irányítási struktúrák; és hat különböző pár gyerekkori barát, akik
sportszeráruházat akartak létrehozni. Ezek közül egyikből sem lesz
semmi, ebben Charles biztos volt. Az egész állása egy vicc. Semmi
olyan, amivel a magyarok egyáltalán képesek előhozakodni, soha a
büdös életben nem fogja kiállni a mustrát New Yorkban, amely
persze túlságosan el van foglalva azzal, hogy Prágát tömje pénzzel,
és fütyül a magyarokra. E pillanatban úgy tűnt számára, hogy az
egész csak egy PR-trükk, és ő ezért a semmiért jött el ebbe az
állóvízbe.
Most, hogy már csak két akta maradt a kupacból, és fényesen
ragyogott a nap mögötte, Charles húzódzkodott egyet a székén
hátrafelé, addig nyújtotta a kezét, amíg recsegni nem kezdett a
könyöke, és ujjai az ablakot érintették. Ásítva kihúzta az alsó aktát
– egy kis játék, amivel serkenteni próbálta figyelmét a további
gályázásra. Később majd mindenféle megérzésről, intuícióról,
ravasz üzleti érzékről fog beszélni.

Tisztelt Urak és Hölgyek!

A mellékelt információk a Horváth Kiadóval kapcsolatosak,
mely könyvkiadó a Horváth család tulajdonában van az 1808-as
évtől kezdődően. A jelenleg működő családfő Horváth Imre, a
Kiadó igazgatója, aki rendelkezésre áll a lehetséges befektetések,
közös vállalkozások vagy bármely más elképzelhető
együttműködés megbeszélésének tekintetében. Ha a mellékelt
történet és pénzügyi adatok felkeltik cégük érdeklődését, Horváth
úr kész megbeszéléseket folytatni önökkel mindkét fél kényelmére
egyeztetett időpontban.
A legjobbakat kívánva bármely ilyen megbeszéléshez, maradok
alázatos tisztelője,
Toldy Krisztina
TITKÁRSÁGVEZETŐ HORVÁTH KIADÓ/HORVÁTH
VERLAG/ THE HORVÁTH PRESS
Charles lustán barangolt a kísérő dokumentumok sűrű
aljnövényzetében. A silány prezentálást és saját alattomos
álmosságát hibáztatta azért, hogy nem tudta tisztázni a Horváth
Kiadó pontos földrajzi elhelyezkedését. A pénzügyi adatok egy
bécsi székhelyű vállalatra vonatkoztak, de a Toldy nevű nő levele és
a Horváth név magyar kiadóra utalt. A pénzügyi információk és a
fényképek elég szakmai külcsínről árulkodtak ahhoz, hogy
közelebbi vizsgálódást tegyenek érdemessé, de semmi olyat nem
talált az aktában, ami ébren tudta volna tartani lanyhuló
érdeklődését vagy felpeckelni nehezedő szempilláját. Odacsúsztatta
ezt is a többi aznapi vizsgálódásra-érdemes akta közé, és kinyitotta
az utolsót. Hamarosan rájött, hogy ez egy átírt folyamodvány,
melyet nevetve dobott vissza pár héttel ezelőtt a szembeszökő
vezetői inkompetencia miatt, de most ragyogó új melléknevek és
mindenféle paradigmaváltások szikráztak benne, köszönhetően
egy amerikai PR-cég szaktudásának.
Az ablakkeretnek dőlt, hogy lenézzen a szikrázó-aranyló
Dunára, és azon kapta magát, hogy gondolatai az ismerős késő
délutáni tájak fölött keringenek: ott a frusztráltsága, amiért
teszetosza főnököknek kell engedelmeskednie, annak abszurditása,
hogy valaki az ajánlatában maximális befektetést kér korlátozott
ellenőrzési jogokért cserébe, annak elborzasztó kilátása, hogy
mindig a gépházban fog dolgozni, és sohasem bízzák rá a
kormánykereket. Amikor erre az országra és erre a népre gondolt,
úgy, mint amit gyerekkora óta ígértek neki, hangosan felnyögött,
mint kinek gyomrába görcsös fájdalom hasít belé.
Nem kételkedett benne, hogy üzleti főiskolai képzettsége és
természetes rátermettsége képessé teszi arra, hogy valamit
irányítson. Lehetőséget kellene kapnia, hogy hasznát vegye vezetői
képességeinek, karizmájának és intuíciójának, hogy önmagát (és
természetesen másokat) rendkívüli… valamivé tegye. Itt kicsit
bizonytalankodott, s csak jobb híján folyamodott a gazdag szóhoz,
hogy kitöltse a lyukat belső monológjában, jóllehet tudta, hogy
nem egészen erről van szó.
Egy háborúskodó világban Charles a hadseregtábornok
szerepét osztotta volna magára, akinek a hagyományos taktikákat
és stratégiákat illető enciklopédikus s egyszersmind lezseren
társalgási tudását csak az a hátborzongató képessége múlja felül,
hogy időnként semmibe veszi őket holmi meghökkentően merész
ecsetvonások kedvéért, melyek a hadműveletek színpadát
vászonná változtatják az ő robusztus, hűvösen emberfölötti
géniusza számára. De 1989-90-ben a világ nemcsak hogy nem állt
háborúban; úgy tűnt, hogy talán soha többé nem is fog. Ő pedig
tudta, hogy az övéhez fogható szellemű embereknek más
vásznakra lesz szükségük, melyekre festhetnek, és más
hagyományokra, melyekkel olykor szakíthatnak a még elsöprőbb
diadal kedvéért. Egy második vonalbeli befektetési vállalat
határvidéki kirendeltségén dolgozni sameszként – az bizony nem
ilyen vászon.
És így aztán Horváth Imre és Charles Gábor 1990. július 15-én
találkozott, bár ezt egyelőre még egyikük sem tudta.

III
1947. július 16. reggelén, amikor huszonöt éves volt, Horváth
Imre a napsütötte Kerepesi-temetőben eltemette az apját, Károlyt,
aki hatvankilenc évesen halt meg. Az öreg jómaga az elmúlt
negyvenhat év során elhelyezte a Kerepesi sűrűn lakott Horváth-
kriptájában egyetlen leányát, három fiát és a feleségét, akik – az
előző sorrendet követve – tífuszban (1901), influenzában (1918),
amerikai bombázásban (1944), orosz ágyútűzben (1945) és
összevegyülő német és nyilaskeresztes ágyútűzben (1945) haltak
meg. Az öreg Károlyt pedig végül elvitte krónikus, kezeletlen
szívbaja.
Aznap délután, a sivár ebédet követően, amelyen nem volt jelen
senki, akit különösebben ismert vagy kedvelt volna, Imre egy
komor menet közepén az apja irodájába ballagott, egy olyan
épületbe, amely viszonylag sértetlen maradt, jóllehet mindkét
oldalán cakkos romok árulkodtak a háborúról. Ott, az üzleti
életnek abban az oázisában, különösebb meggyőződés nélkül
tanácskozott a kopott, foltos öltönyt viselő ismerős családi jogásszal.
Rosszul leplezett unalommal és bizonytalan szívvel, hogy búsuljon-
e vagy sem, Imre aláírta az abszurd módon formális
dokumentumokat, amelyek őrá bízták a család talmi vállalkozását.
Ő lett a hatodik Horváth, aki a Horváth Kiadót vezette 1818 óta.

IV
A kiadót és nyomdát más néven alapították 1808-ban; 1818-ban
vásárolta meg Imre ük-ük-ük-ük-ükapja (szintén Imre).
A kiadó tényleges alapítója – Molnár Kálmán nyomdász – egy
olyan párbaj következtében halt meg, amelyre páratlanul
felkészületlenül állt ki, miután soha életében nem sütött el
semmilyen fegyvert. Bár Molnár túlélte a lövésváltást (és
elismerőleg pletykáltak is róla egy keveset, amiért felállt, és azután
esett megint össze, mint egy úriember, aki pedig nem volt), végül,
két héttel később mégiscsak belehalt elfertőződött combsebébe.
A halál ott hagyott a pácban egy özvegyet meg három és
egyharmad árvát. Az első Horváth Imre érdeklődését azonban
inkább a gazdátlanul maradt nyomda keltette fel: festék, lemezek,
papír, kötészeti felszerelés és egy kirakatos üzlethelyiség. Két órával
férje halála után a gyászoló, kétségbeesett özvegy elfogadta
Horváth arcátlanul szerény ajánlatát, s így Horváth – aki látta,
ahogy Molnár eldőlt a fűben, miután őt bérelték fel, hogy
csónakkal vigye a párbajozókat a Margitszigetre a hajnali ködben
– a gyorsan átkeresztelt Horváth Kiadó tulajdonosa lett.
Az első Imre nagy hozzájárulása a vállalathoz, amely hat
nemzedéken át fogja viselni a családja nevét, az Unicum ihlette
kolofongrafika volt – a könyvek utolsó oldalára és a plakátok
sarkára nyomtatott embléma, amely általában a vállalat
márkajelévé vált. A Horváth Kiadó szavak vették körül egy díszes
párbajpisztoly kis ábrázolását. A pisztoly csövéből füstfelhő és egy
suhanó golyó jött ki. A golyón az MK monogram, amely Molnár
Kálmánnak állított emléket, a Horváth Kiadó oktondi alapítójának,
akin Imre magában kuncogni szokott, míg a nyilvánosság előtt
ünnepélyes szavakkal illette.

V
Az első Imre fia, Károly alatt a Horváth Kiadó hamarosan
(magyar és német nyelvű) Habsburg birodalmi hirdetményekre és
kiadványokra specializálódott, s amellett kiadott csípős hangú
versesköteteket és Habsburg-ellenes politikai kiáltványokat,
amelyek az 1830-as, 40-es években úgy szaporodtak, mint a
nyulak. 1848-ra Károly apjának ízléstelen rajza ott virított a
császári kormány elárusítóbódékra ragasztott rendeletein, kis
Arany Jánoskötetek hátoldalán, és a reformer magyar parlamenti
képviselők közfelvilágosító füzetecskéin. A kis pisztoly ott füstölgött
egy zömök könyvecske végén, amely az együgyű, epilepsziás
osztrák uralkodó születésnapját ünnepelte: Habsburg Ferdinánd, e
büszke néven ötödik királyunk és császárunk születésnapja
tiszteletjére szentelt könyvetske, uralkodjék sokáig és az Ő bölcsessége
vezéreljen bennünket Istennek áldásával és valahány hív magyar
alattvalójának boldogulására, kik fölvirágozának az ő atyai és
nagylelkű gondossága alatt. De az MK-s golyó szintúgy
mozdulatlan suhant a magyar forradalmi költő, kalandor és
hősszerelmes Kis Boldizsár Bölcsődalok hazámnak című
verseskötetének utolsó oldalán.
Amikor Magyarország – részben olyan emberek által feltüzelve,
mint Arany és Kis – fellázadt osztrák uralkodója ellen 1848-ban,
Horváth Károly elveszítette az elkergetett császári hivatalnokokkal
kötött valamennyi szerződését. Elveszítette amellett egy gyermekét
is. Első fia, Viktor a kápolnai csatában esett el, az egyik első
összecsapásban az újonnan megalakult Magyar Köztársaság és az
őt fegyelmezni kívánó osztrák szülője között. Magyar származású
katonák mindkét oldalon harcoltak. A huszonnégy éves Horváth
Viktort ágyúgolyó találta el, mely fejét nyakastul teljesen
leszakította válláról.
A kiadó számára azonban nem volt minden veszve. Egy
független magyar kormány ideiglenes létezése tömérdek üzletet
ígért kárpótlásul – hirdetményeket, törvényeket, mind újabb
kiáltványokat és számtalan botcsinálta forradalmár költő
számtalan kötetét. Igyekezvén megnyerni ezt az üzletet és
kifényesíteni nem egészen makulátlan múltját, Horváth Károly
akaratlanul is megalapozta kiadójának tartós, dicső hírét. A
gyászoló kiadó ezt a diadalt főként a hős Kis Boldizsárnak
köszönhette – aki egyébiránt hálával tartozott Hováthnak egy
jókora összegért, melyet előlegként kapott az Egy szerelmes szív hív
emlékei című könyvére. A bukásra ítélt felkelés zenitjén, amikor a
magyarok, úgy tűnt, végre kivívták szabadságukat Bécstől, Kis
nemegyszer s ily módon elhíresült szavakkal méltatta Horváth
Károly kiadóját, mondván, hogy az „a nép lelkiismerete s a nemzet
emlékezete”. Egy levélben, melyben a kiadó szolgálatait az új
magyar kormánynak ajánlotta (s mely később esszévé
szerkesztetvén meg is jelent a Horváth Kiadónál), Kis
diplomatikusan hallgatott arról, hogy Horváth válogatás nélkül
szolgálta a különféle pártokat s szintúgy a Habsburgokat. A költő
ehelyett a szilárd magyar hazafiságról zengett. Emlékeztette
újonnan hatalommal felruházott és a tömérdek munkától zaklatott
kollégáit a szóban forgó férfiú fiára, ki a forradalomban áldozá
életét. Ám tartósabb következményekkel járt az, hogy
elmagyarázta a Horváth Kiadó bátor kolofonjának rejtett jelentését,
mely mindig világosan a Magyar Köztársaság (MK!)
szabadságának kivívására buzdított – egy pisztoly csövéből! Szó se
róla, Horváth a megélhetése végett arra kényszerült, hogy a
legkülönfélébb klienseknek dolgozzék, ismerte el Kis, de nézzék
csak meg a cégjelét, a forradalmi hűség ezen izzó címerét! A
botladozó új kormány – el lévén foglalva a megjósolhatatlan
kimenetelű szabadságharccal – hanyagul jókora szerződéseket
kötött a kiadóval. Még egy méltató és hálás levelet is írtak
Horváthnak, jóllehet az aláírás nemigen volt olvasható, de egész
biztosan egy fölöttébb befolyásos emberé lehetett.
Egy 1849-es kötetébe – melyet megint Horváth költségén adtak
ki, de azzal a kikötéssel, hogy a könyveladásból származó minden
bevétel egyenesen a nyomdászhoz kerül, mígnem ezáltal
törleszttetik az adósság – Kis felvette ezt a tisztelgő verselményt:

Nyomdagép s – festék közt dolgozónak

Az új kor hajnalhasadtának hírnöki;
Általuk – mikéntha golyó sivítana –
Röppent a hír, s meg nem cáfoltatik:
Respublika, respublika, respublika!

Amikor, 1849 őszén a Habsburgok orosz segítséggel

helyreállították uralmukat a rebellis magyarok fölött, és a megtorló
kivégzések borzalmas viharát zúdították az országra, a császári
kormányrendeletek és az ítéleteket közhírré tevő falragaszok alján
megint csak ott találtatott az ismerős embléma. Miután Kis
Boldizsár eltűnt valahol Közel-Keleten, a plakát, mely a császár-
király ellenségének mondotta ki, a Horváth-logót viselte magán, de
szintúgy és megint csak Kis nagy becsben tartott verseskötetei is,
melyeknek kiadásai jobban fogytak, mint valaha, mióta a költő
menekült lett, s ily módon végül is Horváth visszanyerte a költőnek
kifizetett előlegeket vagy legalábbis azok egy részét.

VI
 Horváth Károly második fia, Miklós hangyányit fiatal volt a
forradalomhoz és háborúhoz, s így 1860-ban ő örökölte a kiadót,
amely amúgy megboldogult bátyjára szállt volna. Ugyanebben az
évben megszületett az ő fia (és egyetlen elismert sarja), és a dédapja
nevét kapta a keresztségben. Miklós verset is írt erre az alkalomra:

A fiúból majdan érett férfiú lesz,

S a férfiúból majdan kicsinyke gyermek.
Vigadjatok, múzsák, hazánk el nem veszett;
Dicső fiam, Imre fénynek s becsületnek
Világába minket elvezet!

Miklós vezetése alatt s az ő hanyagságából kifolyólag a Horváth

Kiadó komoly hanyatlásnak indult: Miklóst költői próbálkozásai
jobban izgatták, mint a vállalkozás vezetése. Hagyta, hogy
jóformán minden döntést a beosztottai hozzanak meg, ők
foglalkozzanak a vevőkkel és az írókkal, és tárgyaljanak a
felpezsdült Osztrák-Magyar Monarchiával. És azt is hagyta, hogy
ők intézzék a cég pénzügyeit, s így persze jó páran inkább a saját
zsebüket tömködték tele, míg a kiadó lassú, de állhatatos
romlásnak indult. Még a legbecsületesebb emberei is elsápadtak,
amikor kénytelenek voltak szembenézni az elkerülhetetlen
veszteséggel, melyet Miklós költeményeinek kötelező kiadása
okozott – kötetről kötetre hajították oda ezeket a közönyös
világnak, mind díszesebb kiadásokban és mind optimistább
példányszámban.
Mikor Miklós nem a családi vállalkozásban szöszmötölt
félszívvel, Budapesten lehetett látni kávéházakban és
bordélyokban; hosszú haja a négy évtizeddel korábbi Byrondivatot
idézte fel, midőn papírt, tollat és tintát követelt a pincérnőktől vagy
az örömleányoktól. Napokra el-eltűnt a feleségétől és gyermekétől,
hogy gyalog barangolja be a vidéket, és aztán a természetnek és
saját szelídíthetetlen szellemének szentelt ódákkal összemaszatolt
papírokkal tért vissza.
1879-ben, megidézve Kis Boldizsárt, Arany Jánost, Petőfi
Sándort és az őt megelőző nemzedék többi magyar forradalmár
költőjének pantheonját, Miklós Hol vannak a versek hősei? címmel
adta ki utolsó kötetét. A könyvben minden egyes verset, úgymond,
valamely költőmesterének stílusában írt, és mindegyik Horváth
Miklós dicsőségét zengte, halhatatlanságot jósolva neki. Petőfi
Sándor szava is fölzengett a szibériai fogolytábor melletti jelöletlen
sírjából, ahová a Habsburgok küldték a szabadságharc után.
Bátor Miklósról zengj dalom, kinek szíve
Honunknak szent himnuszát dobogja híven,
Rója ő magyar vidéknek sáros útjait,
Vagy honunknak barangolja be városit,
S nyomában jő kacagó gyermekek hada
És dinnyekeblű asszonyok hosszú sora.

A költő bátyjának, Viktornak ajánlotta a kötetet („Ki elesett

Uralkodójáért”), és – mit sem törődve nyomdavezetője zavart
tiltakozásával és a költségeket firtató dadogó monológjaival –
kecskebőrbe köttette, arannyal nyomott nimfákkal és szirénekkel
díszíttette, három szép párhuzamos fekete bársonycsík futott végig
a gerincen, és a költő aláírása díszítette a borítót szintén arannyal
nyomva. Harminchét példányt adtak el belőle. S aztán pár ezer
elpusztult tíz hónappal később, amikor a nagy esőzésekben beázott
egy pinceraktár.
Miklós fia, Imre 1880-ban lett húszéves, és bár még a szülei
házában lakott, már volt felesége és kétéves iker gyermekei: Károly
és Klára. Imre alig ismerte az apját. Anyja, Judit nevelte szűkös
körülmények között, és Imre egészen fiatal korától fogva dolgozott
a nyomdában. Nem voltak illúziói afelől, hogy honnan jön a pénz,
vagy hogy milyen az élet nélküle, vagy hogy milyen
szakértelemmel vezeti apja a kiadót. Húszéves korában nézte,
ahogy az apja, a negyvenhét éves sikertelen és bolond poéta és egy
gyorsan hanyatló vállalat tulajdonosa a szifilisz késői fázisában
szenved, mely szó szerint az orrába került, és pár hónappal később
teljesen meg is vakította.
Miklóst e hanyatlása – mely iszonytató könyörtelenséggel ment
végbe – arra sarkallta, hogy keményen igyon és szinte
egyfolytában írjon. Amellett melankolikus gesztusokra indította a
lágyuló embert és sekélyes, ámde szentimentális érzelmekre a
családja iránt, mellyel éveken át mit sem törődött, midőn hasztalan
udvarolt a kelletlen és közönyös múzsának. Miklós, megromlott
ereiben érezve, hogy képzelő- és kifejezőereje a csúcsára érkezett,
pontosan azért, mert örök sötétség ereszkedett le rá, most ódákat írt
a betegségéhez, a halálhoz és a tolvaj éjszakához. Reszkető,
csúszkáló, félvak kézzel írta verseit, s keze, eltévedve a sűrűsödő
ködben, elbarangolt a lapokon, majd visszakanyarodott, csomós
tintagubancok zátonyait hagyva a nagy fehér térségeken. Felesége
és fia a szobájuk ajtaja előtt találták ezeket a verseket reggelente.
Addigra maga a költő megint elment otthonról egyik kedvenc
bordélyházába, ahol most már nem a gyönyörért fizetett, hanem
csak az ismerős hangok és elmosódott arcok vigaszáért, s az
ápolásért, melyet az örömlányok szerény szakértelemmel, de
hivatásos szeretettel végeztek, ugyanolyan díjszabással, melyhez
annak előtte hozzászokott. Lengén öltözött ápolói vittek neki tollat
és tintát, papírt és innivalót.
A húszéves fiú – maga is férj és atya – tudta, hogy saját életének
anyagi biztonsága bizonyos lépéseket követel. Miközben Miklós
legújabb összekaristolt lapjai a konyhai tüzet táplálták, Imre
megbeszélte az anyjával, ki iránt nem rendült meg bizalma, mi is
volna a dolgok legjobb elintézési módja. És aztán még aznap, az
anyja és két hű nyomdavezetője segítségével a második Horváth
Imre lett a Horváth Kiadó de facto feje, s nyomban szorgoskodni is
kezdett azon, hogy mozgásba hozza a megfeneklett családi
vállalkozást. Ez még néhány hónappal a korábbi tulajdonos halála
előtt történt, aki 1881 januárjáig kapaszkodott az életbe, bár sem a
családja, sem a cége nem hallott róla többé.
1880. december 23-án sajnálkozva, ámde határozottan
elbocsáttatván korábbi lakhelyéről, amiért szifilitikus
fájdalomüvöltéseivel halálra rémiszti a többi kuncsaftot (akaratlan
figyelmeztető jelzésként szolgálva a műintézet egyébként csábító
portékáján), Miklóst egy csodálója fogadta be magához, örömleány
szeretőinek egyike, egy harmincnégy éves hölgyemény, aki sok
száz alkalommal juttatta kéjes gyönyörhöz (legelső ízben Miklós
még csak tizenhárom éves volt), s időközben két eleven gyermeket
is szült, egyebek mellett. Miklós az ő gyéren berendezett, kicsiny
padlásszobájában halt meg, a padlón, egy vékony matracon, egy
repedezett polc alatt, amelyet látni ugyan nem látott teljes
vakságában, pedig ott sorakozott rajta minden egyes könyve –
összesen tizenegy versgyűjtemény. Borzalmas üvöltésére a ház
többi lakója trágár káromkodásokkal válaszolt, de a nő nyolc
napon át etette és tisztogatta, bár Miklós nem tudta, hogy hol van,
kicsoda ő, s ki van mellette. A nő nedves rongyot tartott sebes,
szivárgó homlokához, mikor végül meghalt. „Végre, fény", mondta
Miklós, jóllehet szeme csukva volt. A nő sok-sok éven át emlékezett
e szavaira.

VII
A második Imre fenségesen vezérelte a Horváth Kiadót a
befolyás és dicsőség aranykorába. 1880-ban, ellenállás nélkül
végrehajtott puccsától kezdve saját harminchárom esztendővel
később, ötvenhárom éves korában bekövetkezett haláláig a családi
vállalkozás egyre növekedett, mígnem majdhogynem központi
helyet foglalt el egy reneszánszát élő kultúrában, a maga
szószátyár módján mind újabb reformokat végrehajtó politikai
életben és egy városban, melyet épp lázasan építettek át. Bár
megjelent néhány új kiadóvállalat, gondoskodva végre-valahára a
megfelelő konkurenciáról, hirtelen több mint elegendő magyar
géniusz volt minden területen, kiknek teret kellett adni, és minden
korábbinál nagyobb étvágy újságok, folyóiratok és könyvek iránt.
A kolofon a kis pisztollyal – melyet most Kis híres szavai öveztek: A
HORVÁTH KIADÓ – NÉPÜNK EMLÉKEZETE – ott díszelgett a
színműveken, regényeken, versesköteteken, történelmi munkákon,
politikai esszéken, fizikai és matematikai tanulmányokon,
tankönyveken és kottákon, melyek áldott bőséggel teremtek a buja
művészi és tudományos tavaszát élő társadalomban. A cég jó
szerencséje, akárcsak szülővárosáé, az 1900-as évek elején hágott a
csúcsára. Duzzadt a lakosság, nőtt a közműveltség, béke honolt.
Shakespeare, Dickens, Goethe és Flaubert magyar fordításai
csatlakoztak a magyar művekhez a Horváth Kiadó égisze alatt.
Akiadó (és Imre) rendületlenül virágzott. Sporthetilapja, a
Corpus Sanus már a harmadik számától nyereségesnek bizonyult,
de ha nem veszünk semmi mást, csak a hangversenyek és
kávéházak, operák és színdarabok, italok és, dohányok, kalaposok
és ruhaboltok, sportesemények, művészeti kiállítások és utazási
lehetőségek fényes hirdetéseiből származó jövedelmet, már
önmagában az is biztosította volna a fényes üzletmenetet.
Pénzügyi újságja, A mi Forintunk (később A mi Koronánk, A mi
Pengőnk, és még később megint A mi Forintunk) nagy
olvasottságnak örvendett üzleti körökben, de Imre szintúgy
örömmel elfogadta, 1890-ben, azt a megbízást, hogy nyomtassa ki
az első magyar szocialista munkáspárt kiáltványát. És csak egy
bolond utasította volna vissza a kormánymegrendeléseket, Ferenc
József ide vagy oda. A kis pisztoly rendületlenül eregette a füstöt.
MK! Imre szinte már nem is emlékezett egykori életére a szülei
gyéren berendezett, komor házában. Kezdte megérteni, hogy több
ő, mint sikeres üzletember.
Büszkén ruhatárára és házaira, gazdagságára és üzleti érzékére,
a családjára és a nemzeti tradícióra, melynek megtestesítője volt,
Imre önmagát a kultúra és a művészetek emberének tartotta, s
másoknak is ilyeténképpen jellemezte önnön személyét. Budapest
mind liberálisabb társadalmában a formális képzettség hiánya nem
jelentett e tekintetben kizáró tényezőt. Imre két világot – az üzleti
és a művészeti életet – ölelő óriásnak tekintette magát, és mindkettő
klubjait látogatta. Míg szívélyesen fogadták és őszintén csodálták a
kiadói, nyomdász- és újságírókörökben, azért mégiscsak Miklós fia
volt, s így jobban otthon érezte magát és természetesebbnek vette
vezetői szerepét művészek, írók, színészek köreiben. Gyakran
mondogatta feleségének: „A művészek annak tartanak, ami
vagyok; a kiadói emberek csupáncsak irigyelnek azért, amit
elértem.” Tagja volt a KB-nak, egy író- és művészcsoportnak, mely
rendszeresen a Gerbeaud-ban találkozott esténként egy kis
iszogatásra és felolvasásra, s itt hol az egekig dicsérték, hol
sértegették egymást. A társaság, mely Kis Boldizsárról kapta a
nevét, amellett politikai vitakörként is működött, különös tekintettel
a magyar függetlenség kérdésére. E beszélgetések során egy
alkalmatos pillanatban Imre valamennyiszer pohárköszöntőt
mondott Viktor nagybátyja emlékére, aki Kápolnánál esett el
Magyarország tiszavirág-életű szabadságáért.
De hiába, hogy önmagára mint afféle irodalmárra gondolt,
hiába, hogy a KB számos tagjának megélhetését ő biztosította, s
hiába, hogy a művészek udvariasak, sőt joviálisan barátságosak
voltak vele a Gerbeaud-ban: igazából nem tartozott közéjük, még
ha nem vetett is számot e ténnyel (mármint a magány és
megvilágosodás szomorú, s aztán gyorsan elfeledett pillanatait
leszámítva).
Horn Endre, a színműíró Imrét használta modellként
Swindletonhoz, a csavaros eszű angol üzletemberhez a Hűvös
csillagok alatt című bohózatában, olyannyira, hogy Swindletonnak
is ikrei voltak: egy fiú meg egy lány. Imre sohasem vette észre a
hasonlóságot. Antall Mihály költő írt egy kis versikét, melyet aztán
kézről kézre adtak, és beszélgetések során homályos célzásokat
tettek rá, de maga Imre sohasem látta:
Ha peckesen jár a kalmár,
S ízlése finom, mint a vaj,
S Goethéről tart előadást,
A cechet majd ki állja vajh'?

„A népünk emlékezetével meg vajon mi történt?” – kérdezték,

ha Imre nem jelent meg a Gerbeaud-ban. „Meghajlok a nép
emlékezete előtt” – felelték mosolyogva, mikor Imre konokul
kardoskodott egy olyan eszme mellett, melyet az asztalnál
mindenki más hallgatólag nyárspolgárinak ítélt. „Népünk
emlékezetének!” – emelték poharukat, mikor megérkezett a
számla. „Úgy tűnik, népünknek rövid az emlékezete” – jegyezte
meg csípősen Bálint János zeneszerző, továbbadván a pletykát,
miszerint Imrének zabigyereke született. „Szegény emlékezet” –
mormolták halkan Klára, a leányiker temetésén, aki
tüdőgyulladásban halt meg. „Emlékezet hanyatlik” – mondták
aggodalmasan, valahányszor Imrének üzleti gondjai akadtak, és
úgyszintén akkor, amikor egyszer csak fogyni kezdett, s aztán
riasztóan lesoványodott a hosszú betegségben, mely végül is elvitte.

VIII
A második Károly, Imre fia tizennégy éves korában ismerkedett
meg majdani örökségével, de csak huszonegy évvel később, Imre
1913-ban bekövetkezett halála után lett a cég feje. A két évtizednyi
inaskodás során töviről hegyire kitanulta a kiadó működését, s
egyúttal mindjobban megbizonyosodott fontoskodó apjának
inkompetenciájáról. Ahogy teltek-múltak az évek, és Károly
megmaradt alárendelti pozíciójában, minden egyes negyedévvel
világosabbá vált a türelmetlen örökös számára, hogy bármennyire
sikeres is a kiadó, még sokkal jobban fölvirágozhatna, ha ő lenne a
kormánykeréknél, nem pedig az apja, ez a tipikus tizenkilencedik
századi ember, ez a pipogya művészlélek. Imre győzelmei
irritálóan könnyűek voltak; Károly ütötte volna a vasat, amíg
meleg; Imre borzalmas kudarcokba szaladt bele; Károly soha nem
lett volna annyira gondatlan, óvatoskodó, naiv, gyanakvó, vakmerő,
gyáva. Addigra, amikor Imre és a kiadó kezdett Károlyra
támaszkodni, a munkatársak már tudtak a trónörökösnek a király
iránti megvetéséről, sőt még Imre nehezebb felfogású üzletember
barátai is nevetve azt tanácsolták neki, hogy valakivel mindig
kóstoltassa meg az ételét. 1898-ra a KB egyik pletykafészke már
csak Brutusként emlegette Károlyt, amikor Imre háta mögött folyt
a beszélgetés. Maga Imre közben csak annyit mondott erről, ha
mondott egyáltalán valamit, hogy „a fiúban él a vágy, hogy
folytassa a családi hagyományt", s hogy beteljesítse sorsát a nemzet
életében. Magányos óráiban persze el-eltöprengett azon, hogy
vajon mivel érdemelte ki a fia megvetését. Mert hisz
kisgyermekként Károly szerette az apját, rajongott érte, utánozta a
beszédét és a gesztusait, és hatéves korában egyszer azt mondta az
anyjának: „Papa meg én mindenben hasonlítunk. Ugyanabból a
finom szövetből szabtak mindkettőnket.”
A probléma részben a KB-ban kezdődött. Károlyt először
tizenkét éves korában, egy nyári estén érte az a megtiszteltetés,
hogy elkísérhette apját a Gerbeaud-ba, és a fiú azonnal észrevette,
hogy a többiek másként öltöznek, mint az apja. Még a beszédjük is
más volt. És amikor figyelmükre méltatták magát a fiút (Károly
úgy érezte, egészen kelletlenül), akkor is érezte bennük a gúnyt.
Azon az első estén Hanák, a festő megmutatott a fiúnak egy
egyszerű, de hatásos rutinnal előadott bűvésztrükköt. A szutykos
művész kölcsönkért egy bankjegyet az öreg Horváthtól,
megmutatta a gyereknek, aztán kicsire összehajtogatta, és elrejtette
hatalmas öklében. „No, lássuk csak a piszkos anyagiakat, ifjú
Károly! Szerinted melyik kezemben van a suska?” – kérdezte,
miközben a fiú egyre nagyobb undorral figyelte. Károly előbb az
egyik, aztán a másik öklére mutatott, viszolyogva a festőművész
szőrös bütykeitől és festékmaszatos ujjaitól. Előbb az egyik, aztán a
másik ököl nyílt ki, de nem volt ott semmi, csak festékfoltok a
hasítottbőr tenyéren, mely Károlyt leginkább imádott
pumikutyájának a mancsára emlékeztette. „Csuda egy varázslat,
igaz-e, kislegény?” – mondta a művész. Azzal folytatta az ivást,
csevegést, és nem törődött többet a fiúval, aki megkérdezte
Hanáktól, bár ezt az apja nem hallotta: „Na és most akkor
megtartja a papa pénzét?” A művész nevetett, és a fiúra emelte
pohár sörét: „Nagyon jól érted a varázslatot, kislegény” – mondta,
majd újból hátat fordított a tüntetően mogorva gyereknek.
A tizenkét éves Károly úgy fogadta a meghívást apja különleges
estéire, mint annak a jelét, hogy most már a tanácsadója lett,
egyenrangú partnere. És fölöttébb komolyan vette az ezzel járó
felelősséget. „Nem tetszenek nekem ezek az emberek” – mondta
Károly az apjának nagy szigorúan, mikor együtt ballagtak
hazafelé a Deák tér és az Andrássy út körüli építkezések végtelen
sora mellett. „Van bennük valami gonoszság. Az a piszkos ellopta a
pénzedet.” Károly dühös volt, s e dühét nem kis mértékben az
táplálta, hogy cinkosként használták fel az apja meglopásában
(amivel persze őt is meglopták).
 Az apja keményen szájon vágta. „Nem ellopta és nem piszkos”
– szólott Imre higgadtan, míg a fiú az arcához emelte kezét. „Ő
egy nagy művész. Nagyobb szüksége van arra a pénzre, mint
nekem. Hoznám zavarba és kérném vissza? Azt szeretnéd, te kis
nyárspolgár? Kiabáljam hangosan, hogy gazdag vagyok, ő meg
szegény? Nem. Azzal kedvezek neki, hogy engedem az ilyesmit.
Cserébe ő nagy műveket hoz létre, melyeket csodálok…” Imre
egyre szelídebbé váló hangon még hosszan beszélt arról, milyen
diszkréten kell viselkedniük a művészek pártfogóinak, hogy azok
az emberek a KB-ban fölötte állnak tehetségben, vele
egyenrangúak ízlés tekintetében, de alacsonyabbak nála a
gazdagság és a siker dolgában. Ám kis idő múltán a fiú, aki addig
csak-csak próbálta megérteni, hogyan tévedhetett ekkorát a
tetteiben és a szavaiban, többé már nem figyelt az apjára, hanem
egyre dühösebb lett és mindjobban összezavarodott. Végül – egy
tizenkét éves gyerek megingathatatlan bizonyosságával –
mégiscsak úgy döntött, hogy egy objektív erkölcsi elv
kézzelfogható megszegésének volt a tanúja. Ezek az emberek
bűnözők. És apám az áldozatuk, de ő ezt nem hajlandó elismerni, mert
szégyelli.
S miközben némán folytatták útjukat hazafelé, Károly alig
várta, hogy megbeszélhesse az est eseményeit ikertestvérével,
akinek intelligenciáját mindenki másénál jobban tisztelte. De
amikor hazaértek, anyja azt mondta neki, hogy Klára rosszul
érezte magát és korán lefeküdt. A tüdőgyulladás, amely aznap este
kezdte alattomos támadását, nem sokkal később végett vetett Klára
rövid életének, Károly pedig soha, soha nem tudta teljesen lerázni
magáról azt az irracionális, mardosó érzést, hogy valamiképpen a
KB bocsátott halálos kórt a testvérére, hogy Klárát is az rabolta el
tőle azon az estén, s őt ebben a bűnben is a cinkosává tette.
De Károlyt az apja nem mentette fel azon kiváltság alól, hogy
időről időre részt vehet a KB találkozóin. Miután egy időre el lett
tiltva az első alkalommal tanúsított viselkedése miatt (s ez az idő
hamarosan a Klára elvesztése utáni gyász ideje lett), Imre megint
elvitte magával a fiát, aki mostanra valahogy furcsán, számára
megfoghatatlan módon megváltozott. És bár minden ilyen estét
szótlanul ült végig, az apja azt hitte, csak meg van illetődve a
ragyogó társaságban. Imre – aki most még jobban csüggött ezeken
a kultúrával és pletykával teli estéken, miután a halál oly sötétségbe
vonta otthonát, s oly idegőrlően eltávolította tőle feleségét – azt
akarta, hogy fia intelligens emberek és művészek társaságában
nőjön fel. Csak az ilyen emberek képesek arra, mondta fiának a
Gerbeaud-ba menet, nem sokkal Klára temetése után, hogy
balzsamként szolgáljanak az élet által ejtett brutális sebekre. Károly
sajnálta az apját.
A fiú néhány évvel később jött rá, hogy a KB tagjai kinevetik az
apját, csak éppen számára megmagyarázhatatlan módszerekkel
álcázzák ezt a nevetést. Miután több estét töltött közöttük
szótlanul, azt is érezte, hogy próbálják szembefordítani őt az
apjával, megtanítani, hogy ő is nevessen rajta az ő titkos módjukon,
éppen úgy, ahogy Hanák a cinkosává tette a lopásban. „Na,
meghallgatjuk az öreged véleményét? – suttogta a fülébe egyik este
Bálint János zeneszerző egy hosszú és rejtélyes vita közepén,
amikor felizzottak a szenvedélyek, és több hang is próbálta
túlharsogni Imre nyugodt, rendületlen előadását. – Vagy
kihasználjuk az alkalmat, és kiosonunk egy kis éltető friss levegőt
szívni végre?” – állt fel Bálint, a jó lábára nehezedve, és megfogta a
fiú kezét, de Károly hevesen elrántotta.
„Végig akarom hallgatni az apámat – mondta tisztán és
nyugodtan. – Ő nagyon okos ember, és ha maga ezt nem veszi
észre, akkor ostoba.” Ez a sziszegő hangon és dacos fejrándítással
előadott riposzt mulattatta a zeneszerzőt, szintúgy az újságírót, aki
Károly másik oldalán ült. Aznap este a séta hazafelé egy pofonnal
kezdődött, ami persze nem volt elég, hogy Károlyban végre
megszülessen a tisztelet a KB becses tagsága iránt, és most, néhány
szótlan este után a fiút már nem lehetett csak úgy elhallgattatni.
„Meg akarta fogni a kezem, apa. Nem tetszik ez nekem.”
„Nős ember, gyerekei vannak, te… – kezdte Imre, de Károly
célzásától egészen felfordult a gyomra. – Ő egy nagy zeneszerző” –
kezdte újra, és igyekezett lehiggadni közben. Végül nem tudott mit
mondani azonkívül, hogy „Állj fel!", mikor a gyerek nem kelt fel
rögtön a járdáról egy újabb könnyű tasli után. „Gyerünk –
fröcsögte –, az Isten szerelmére! Ezek az emberek jelentik a
hazádat?
Az ezt követő száműzetés majdnem két éven át tartott. Károly a
szürke, boldogtalan házban maradt néma, lánya vesztett anyja
társaságában, mígnem ritkán látott apja, gondolván, hogy a fiú
időközben érettebb lett, úgy nem döntött, hogy visszatérhet a
kulturált társaságba. Károly most már nevetett velük együtt, de
nem azért, mintha egyetértett volna velük, amikor kimondatlanul,
rejtve gúnyolták műveletlen apját, aki hozzájuk törleszkedik
faragatlanságában. Károly azért nevetett az apján a KB tagjaival
együtt, mert az apja nem vette észre, hogy a hősei megvetik,
Károly pedig igen, és ez keserűen mulatságos volt. Ha az ember
nem hajlandó meglátni az igazságot, akkor aligha várhatja el,
hogy szeressék a vakságáért.
„Úgy látom, most, hogy idősebb lettél, sokkal jobban érezted
magad. Igazam van, fiam?” – jött az önelégült kérdés, miközben
békésen ballagtak hazafelé.
„Szerintem ezek kinevetik az igaz embereket, apa. Szerintem
rohadt alakok. Utálom őket. Nem ők jelentik a hazámat.” Az apja
először azt hitte, Károly valami furcsa, ízléstelen módon viccelni
próbál. Megállt, végigmérte a fiát: most már túl nagy volt hozzá,
hogy megüsse. „Gyerünk, apa!” – mondta a fiú ugyanazzal a
mosollyal, amit Horn száján látott, amikor Imre egy tehetségtelen
író mostanában bemutatott darabját dicsérte.
Károly többé nem volt hajlandó elmenni a KB-ba, és most, hogy
az őrmesteri fenyítés immár elképzelhetetlen volt, az apjának nem
maradt semmilyen eszköze, amivel alakítani tudta volna a fiú
viselkedését. Soha nem beszélték meg a dolgot, és amikor a KB
tagjai jöttek a kiadóba ilyen-olyan munkáról tárgyalni, Károly vagy
feltűnő módon hiányzott a posztjáról, vagy olyan kifogástalan,
már-már katonás udvariassággal intézte az ügyet, amit az apja
nem tudott mire vélni, Fekete Balázs történésznek pedig, ahogy ő
maga mondta, „felállt tőle a szőr a hátán”.
Károly ilyen-olyan ideiglenes bizalmasainak (rendszerint valami
alacsony rangú beosztottnak, akit lenyűgözött az emelkedő
csillagzatú fiú kitüntető figyelme) elismerte, hogy a kiadó úgy-
ahogy nyereséges, csakhogy alapvetően egészségtelen, tette hozzá,
nincs egyensúlyban. Apja – és a cég egészsége – túlságosan erősen
támaszkodik ezeknek az úgynevezett magyar úgynevezett
géniuszoknak az úgynevezett ihletére. Amellett, ha a Horváth
Kiadó valóban a magyar nép emlékezete, akkor magyar írókat
kellene kiadnia, és nem kell nagy tájékozottság annak
felismeréséhez, hogy a KB tagjai nem azok. Aki egy kicsit is
odafigyei, mondta alázatos, bár szótlan beszélgetőtársának,
láthatja, hogy milyen egyszerű és nyilvánvaló oka van annak, hogy
tüntetőleg kinevetik az igazi magyarokat: az, hogy ők nem igazi
magyarok. „Az ő műveik idegenek, nem magyarok. Nem azzal
foglalkoznak, ami a magyar embert izgatja. Léhán szórakoztatni
akarják az embereket. Nem törődnek azzal a kötelességükkel,
hogy okítaniuk kellene őket, mert nem is tudnának törődni vele:
egy nem magyar nem tudja kifejezni a magyar lelket. Ez kemény
elvi kérdés – magyarázta Károly, miközben beszélgetőtársa ivott –,
nem holmi változó véleményekről vagy múló népszerűségről van
szó. Hanem kemény elvekről.”
Az örökös azonban tisztában volt vele, hogy nem tud ügyesen
vitatkozni, és nem lenne képes bebizonyítani az apjának mindazt,
ami megvilágosodott előtte, úgyhogy minden erejével igyekezett
megtalálni azokat a hangokat, amelyek képesek erre. Bár a
kiadóban sohasem volt különösebben népszerű, Károly néhány
alkalmazottal igyekezett jóban lenni, s azok segítettek megtalálni
azokat az újságokat és könyveket, melyek a szívéből szóltak.
Károlyt szégyennel töltötte el, hogy ezeket az újságokat és
könyveket rendszerint más cégek nyomtatták ki. Szégyellte, hogy
egy olyan kiadónak dolgozik, amely a jelek szerint mellőzi az igazi
magyar írókat, azokat, akik egyszerűen és világosan fogalmaznak
meg kemény, tudományos igazságokat, mint például Bartha és
Egán, akik a nemzet egészségével foglalkoznak, nem pedig az
olcsó csiklandozásával, akik készek kimondani és bebizonyítani a
nyilvánvalót a struccoknak: a zsidók nem magyarok. A liberális
hazudozók nem magyarok. A romlott, kozmopolita Budapest nagy
része nem magyar. S ezenközben a liberálisok, zsidók és
mindenféle botcsinálta művészek meg entellektüelek ostoba
fecsegése állandó kibírhatatlan kakofóniát hoz létre abban a
kiadóban, amely egykor a magyar nép emlékezete volt. De már
csak üzleti okokból is, ha nem a nemzet, akkor legalább a család
boldogulása érdekében kell végre helyes útra téríteni az apját. A
kemény számokat fogja hangsúlyozni: a profit maradt az egyetlen
eszköz, mellyel tékozló apját visszaterelheti a helyes útra.
Egyik reggel, amikor Károly még csak huszonegy éves volt,
Imre késve ment reggelizni, miután előző este sokáig elüldögéltek a
Gerbeaud-ban. Károly a zilált asztalnál várta az apját, aki lassan
elhelyezkedett a székén, és csalódottan nézett az üres
kávéskannába.
 – Izgalmas estéd volt, öreg? – kérdezte a fia a szükségesnél
jobban felemelve a hangját.
– Hogy izgalmas, azt nem mondanám. Inkább tanulságos.
– Tanulságos? Azokkal a zsidókkal és firkászokkal? No persze,
zsák a foltját.
– Zsidók és firkászok? – felelte Imre kábultan. – Mi a csuda ez
már megint?
A fiatalember megkocogtatta a nyitott újságot az asztalon, és az
apja felé csúsztatta.
– Semmi olyasmi, amit nem gondoltam volna magam is, de jó
érzés kinyomtatva látni. És jó tudni, hogy még van időnk
megmenteni a vagyonunkat. Az én örökségemet, azt se felejtsd el.
Ideje elgondolkodnunk, hogy vajon nem rossz kövekre építettük-e
ezt a vagyont. Melyik nép emlékezetéről van szó, kérdem én –
fejezte be a fiú egy ironikus mosollyal, amely akár a Gerbeaud-ban
is helyénvaló lett volna.
A másnapos Imre, akit mogorva sarja már oly régóta mardosó
kétségekkel töltött el, felvette az újságot, és pár másodperc múlva
nevetni kezdett. Átnyúlt az asztal fölött, és megcsípte a fia arcát,
amit pedig még akkor is vajmi ritkán tett, amikor Károly még a
megfelelő korban volt az ilyen gesztusokhoz. – Majdnem sikerült
becsapnod – mondta.
Károly felkészült az alapelvekről folytatandó, elkerülhetetlen,
megtisztító vitára, és most apja leereszkedését olyannyira
rejtélyesnek találta, hogy a begyakorolt mosoly is eltűnt az arcáról.
– Hogy én?
– Azt hiszem, ez eddig Horn legügyesebb húzása – tűnődött az
apja.
Olybá tűnik nekem, kezdődött a cikk, amely annyira
meghatotta Horváth Károlyt 1899-ben, hogy a zsidók és firkászok,
beszennyezvén színpadainkat darabocskáikkal, és beszennyezvén a
várost kávéházacskáikkal, és Budapestet tökéletes Szodomává és
Gomorrává változtatván elfajzott szokásaikkal, szörnyű
veszedelemnek tesznek ki bennünket, igaz magyarokat. Én például a
magam részéről nem szeretnék az övékével szomszédos asztalnál ülni,
amikor Isten úgy dönt, hogy villámcsapással sújt le erre a mételyre
egyszer s mindörökre. Én a magam részéről nem akarok ott lenni a
színházban, és nézni egy uzsorások által írt mocskos kis darabot,
amikor a nemzet végül fölkél viszolyogva, és kitépdesi a színészek és
az írók kezét-lábát, miután tűrték, ameddig tűrhették egy újabb
előadását annak, amit az enyémnél együgyűbb szellemek „sziporkázó
szellemességű színdarabnak” neveznek, avagy „ragyogó komédiának”
és „Horn Endre eddigi tán legnagyszerűbb munkájának”. Kérdezlek
titeket, jó magyar testvéreim, meddig kell még várnunk, amíg eljő egy
kis reménysugár? Úgy vélném, tilalmas azt remélnünk, hogy az Úr
villámmal sújtja ezeket a sehonnaiakat, legalábbis a darab jövő hó
tizennyolcadikán esedékes utolsó előadása előtt, hiszen a telt házak,
melyek előtt játsszák, magukban kell hogy foglaljanak legalább
egynehány tisztességes, ámbátor megtévesztett honpolgárt.
Mindazonáltal, ha a sebesen közelgő századvég nem megfelelő idő az
ítélet napjára, amely el fogja választani a korpát az ocsútól, akkor nem
tudom, mikor jövendhet el ama nap. Távol álljon tőlem, hogy Istennek
én súgjam meg a kötelességeit; az bízvást a pápa feladatköre, ám annyi
bizonyos, hogy a magam részéről szívrepesve várom 1900. január 1-jét.
Az ágyam alatt fogok rejtőzni, s amikor az ár tovahömpölyög,
megtisztítván az utcákat, és az Úr az ő bölcsességében kész fogadni az
érdemeseket az aranylajtorján, melyet lehajít majdan minékünk, akkor
fogok csak előbújni valamennyi barátommal és családommal
egyetemben az ágy alól, és könnyedén fogunk lépegetni ezeknek az
úgynevezett színműíróknak a vonagló, visító teteme fölött, és
fölszállni a mennybe, ahol egész biztosan akad majd jobb szórakozás,
mint Horn Endre Brutus és Julius-a, mely most a Színház utcai
Kastély Színházban megy, akad majd jobb olvasmány, mint Antall
Mihály legújabb klapanciáinak és úgynevezett szerelmes verseinek
gyűjteménye, A fények évadja, melyet nemrég jelentetett meg a
Horváth Kiadó nagy és ostoba csinnadratta kíséretében, és akadnak
igazi mennyei zengzetek Bálint János förtelmes experimentjei helyett,
akinek a zenéje émelygést kelt a jó emberekben, míg az úgynevezett
ízléscsinálók elsőrangú géniusznak kiáltják ki és a magyar kultúra
nagy értékének. Én a magam részéről nem szándékozom ilyen
munkákat olvasni vagy hallgatni, amikor a mi Urunk balján ülök
majd, miután Ő értesít arról, hogy biztonságban kibújhatok az ágyam
alól, ahová nemsokára be is vackolódom, a közelgő viharra készülődve.
Károlynak minden türelmére szüksége volt, hogy megértse, az
apja hogyan találhatja ezt a fantasztikus, könyörtelen (és
művészien metaforikus) támadást az ő mocskos, áruló köre (sőt,
Isten neki, azzal együtt az ő kiadójuk!) ellen inkább
mulatságosnak, mint revelatívnak és riasztónak. Ebben a Magyar
Pál nevű íróban Károly végre olyan emberre lelt, aki szavakba
öntötte mindazt az undort, melyet ő az apja hamis barátai iránt
érzett, mindannak a szégyenét, hogy a család ehhez az álmagyar
mocsokhoz kötötte boldogulását, és az apja erre most nevet, és
gratulál Károlynak, amiért majdnem sikerült becsapnia. A
magyarázat gyötrelmes-lassan érkezett.
A KB-t „zsidóknak és firkászoknak” nevező vitriolos cikk, mely
annyira magával ragadta Károlyt, aki a tulajdon érzéseinek
desztillált kifejezését látta benne, nem másnak a tollából
származott, mint Horn Endrééből, a KB ugyanazon vezérlő
csillagáéból, aki kiparodizálta az öreg Horváthot Hűvös csillagok
alatt című darabjában. Horn ekkortájt álnéven (nagy és komikusan
szükségtelen konspirációk közepette) cikkeket írt egy kicsi,
küszködő, nacionalista és antiszemita újságba, az Ébredő Nemzet-be
(Károly kedvencébe, melyre egy azóta iszákosság miatt kirúgott
alkalmazott hívta fel a figyelmét). Ezekben a cikkekben a Magyar
Pál álnév alatt Horn szélsőséges nacionalista nézeteket hirdetett,
csak épp gyalázatosan rossz stílusban. Esszéinek elég hihetőnek
kellett lenniük ahhoz, hogy átcsússzanak az Ébredő Nemzet
szemellenzős, de a magyar nyelv makulátlan tisztaságáért
bolonduló szerkesztőinek szűrőjén, ám ugyanakkor elég bizarrnak
ahhoz, hogy az átlagolvasó ne vehesse komolyan őket, és, ami a
legfontosabb, reklámként szolgáljanak magának Hornnak, még ha
ő maga a gúnyos írói álnév mögé rejtezett is.
Károly hallgatott, miután a körülmények kényszeréből Horn
csodálója lett, és a saját reggelizőasztalánál émelyegnie kellett egy
zsidó firkász miatt, aki a távolból is meg tudta kötözni. Nem tudott
mit mondani. Így aztán Károly csak nevetett. Attól, hogy az apja
így elárulta a kiadót (mondta Károly később egy kollégájának), a
szégyen forró könnyei tolultak a szemébe: íme, így megy tönkre
egy egykor nagy ember. „Egy embert, persze, el lehet pusztítani,
de egy nemzeti intézményt nem.”
De még aznap elment az Ébredő Nemzet szerkesztőségébe, és
személyesen gondoskodott róla, hogy a szerkesztők ne kövessék el
még egyszer ugyanazt a hibát. Van még néhány elvhű ember a
világon, még ha az apját többé nem számíthatja is közéjük!
– Ó, sajnálatos dolog történt – mondta az apja az egyik
másnapos reggelén. – Horn játékát leleplezték azok a bohócok az
Ébredő Nemzet-nél.
– Valóban? No lám csak, milyen különös fordulat.

IX
A második Horváth Imre 1913-ban halt meg, tíz évvel azután,
hogy elmekegett egy később sokat parodizált megemlékezést Horn
Endre nagyon díszes, nagyon katolikus állami temetésén.
Imre halálakor Horváth Károly harmincöt éves volt, nős, három
fiú atyja, és még mindig hordozta magában a bánatot csecsemő
leánya tizenkét évvel azelőtti halála miatt. A kislány a Klára nevet
kapta, Károly szerencsétlen ikertestvére után, s aztán őt a tífusz
vitte el. De Károly most lerázta magáról a düh és a harag porát és
pókhálóit, és végre elfoglalta azt a posztot, melyet addigi élete
kétharmad részében megérdemelt volna.
Az apja temetése utáni napon listát készített mindarról, aminek
nyomtatását a kiadónak azonnal le kell állítania. A hosszú lajstrom
Horn Endre színműveivel kezdődött, s szerepeltek benne az
időközben rég elpárolgott KB majd minden tagjának művei. Aztán
készített egy másik listát: hogy mely újságokat és szerzőket kívánja
megszerezni a kiadónak, kezdve az Ébredő Nemzet-tel, mely
fennállásának tizenöt éve alatt rendületlenül növelte népszerűségét.
Az új főnök megvizsgálta két listáját, majd – az új
alkalmazottakkal, akikben megbízott – újra áttekintette a kiadó
pénzügyi helyzetét. Heteken át számolgatta annak a költségeit, ha
megszerez mindent, amire vágyik, és a cégét sújtó várható
veszteségeket abban az esetben, ha kimetszi belőle az összes
becstelenséget. És aztán átdolgozta a tervet. Egyes dolgoknak,
sajnos, maradniuk kellett, még ha semmiképp sem lehetett is a
magyar emlékezet csodálatra méltó példáinak mondani őket. Horn
például még mindig nevetségesen jól fogyott. Antall
megmagyarázhatatlan módon pénzt hozott a konyhára. De Bálint,
a zeneszerző? Senki nem hallgatta azt a szemetet, és még kevésbé
vásárolták ennek a fülhasogató zajnak a kottáit. Az apja
nevetségesen érzelgős volt, amikor kiadta a hálátlan pederaszta
műveit. Károly számára valósággal élete páratlan gyönyörét
jelentette, amikor tollának hegye lassan, nagyon lassan recsegve
végigszántott a B-Á-L-I-N-T J-Á-N-O-S betűkön, még kicsit át is
szakította a papírt, és Károly felidézte saját koraérett szavait,
amelyek leállították a lihegő, perverz vágyait hajszoló festőt oly sok
évvel azelőtt a Gerbeaud-ban. „Vegye le rólam a kezét, undorító
vénember! Viselkedjék úgy, mint egy úriember, ha nem akarja,
hogy egy igazi úriember tanítsa meg rá!” Már oly fiatal korában
meg tudta különböztetni a jót a rossztól, és bátran kimondta a
véleményét. Bálint döbbenten hátralépett és elsápadt, hallván, hogy
ilyen ékes szavakkal leteremtették piszkos barátai előtt, és ráadásul
egy kölyök szégyenítette meg! „Egy kölyök, egy fiatal fiú
szégyenítette meg” – suttogta Károly hangosan. A negyvenöt
szerző, újság és folyóirat listáján, melyeket el akart adni vagy
egyszerűen abbahagyni a kiadásukat, hat író és a Kultúra című
folyóirat nem volt eléggé nyereséges ahhoz, hogy kiérdemelje az
amnesztiát: hét lassú vonal, mind külön gyönyörűség. A többi
harmincöt írót és négy időszaki kiadványt fogcsikorgatva eltűri,
illetve lassan felváltja őket másokkal, de addig is legalább valaki
mást bíz meg a kiadóban a gondozásukkal. Ő a nemzet
emlékezetének és lelkiismeretének őre. Ha ideiglenesen szüksége
van a szemétre, mert az hozza a pénzt a missziójához, ám legyen,
de ő nem fogja bepiszkítani vele a kezét.
A következő évben, miután megtisztította cégét a pénzt sem
fialó szeméttől, Károly lefolytatta a szükséges tárgyalásokat, s
megvásárolta az Ébredő Nemzet-et, amely 1914. július 8-tól az
ismerős Horváth-emblémát viselte valamennyi példánya jobb felső
sarkában. Károly különleges élvezettel írta meg minden hónapban
„A kiadó levelé"-t, mely rovatot 1914. augusztus 10-én indította el
az első oldal bal alsó részén, az Osztrák-Magyar Monarchia örök és
rendíthetetlen erejéről szóló írásával. Debütáló cikkében sajátos
szimbólumként felhasználta saját dédnagybácsikáját, Viktort, aki a
kápolnai csatában vesztette életét, a birodalomért ontva vérét.
Felszólította a magyarokat, hogy szilárdan tartsanak ki elveik
mellett a jelenlegi nemzetközi feszültségek közepette, mivel az erő
minden bizonnyal megakadályozza a háborút, ez a válság majd
elmúlik, és még jobban megerősödik Ausztria-Magyarország
nagyhatalmi pozíciója. És bár az Ébredő Nemzet sohasem érte el a
Corpus Sanus példányszámát – hiszen az közölte a
kerékpárversenyek eredményeit és az tudósított a lovi-ról –, Károly
mindig úgy beszélt róla, mint a Horváth-korona legfőbb
gyémántjáról.

X
Egyetemi vállalatvezetési szak, záróvizsga, esszékérdés,
amiképpen az feltétetett Horváth Károlynak 1914. augusztus 11. és
1947. július 16. között:
Ön egy kicsi, de rendkívül sikeres, családi tulajdonban lévő
kiadóvállalat vezetője. Vázolja a vállalati döntéseket az
alábbiakban felsorolt tizenhét eseményt követően, melyek a
működési területéül szolgáló országban zajlanak le. Mellékeljen
magyarázatokat a tekintetben, hogy miként gondoskodik a
nyersanyagokról és a munkaerőről, hogyan méri fel a piacot,
határozza meg a termékskálát, miként végzi el a marketinget és
koordinálja a hosszú távú stratégiai tervezési feladatokat a
cégvezetésen belül.
I. Az ön országa harcol és vereséget szenved egy
világháborúban; munkaerőhiány alakul ki; riasztóan magas az
infláció. Az ön második fia betegségben meghal, amitől ön több
hétre szótlan depresszióba süllyed. Úgy dönt, hogy abbahagyja
legnyereségesebb kiadványai egy részének kiadását, mivel szerzőik
felelősek azért az influenzáért, mely a fia életét elragadta. A háború
alatt a kormány veszteséglistáinak, sorozási hirdetményeinek,
térképeinek és propagandakiadványainak gyártásából származó
nyereség katasztrofálisan megcsappan a csüggedt semmittevés
ideje alatt.
II. Az ön országa elszakad attól a stabil politikai rendszertől,
melyhez évszázadokon át tartozott; a politikai élet riasztóan
kaotikus, a kormányzat gyenge.
III. Erőszakos kommunista diktatúra kerül hatalomra, és
államosítja az ön kiadóvállalatát. Ön mindenét elveszíti, és
letartóztatják. A kommunista rezsimet majdnem hetven
százalékban zsidók vezetik, s ez a statisztikai adat ön szerint
rendkívül sokatmondó. A roppant szorgos kommunisták önt is
felveszik kivégzési listájukra.
IV. Az ön országa elveszít még egy háborút (mely inkább csak
az előzőnek az epilógusa), és a megszálló román csapatok rövid
ideig Budapestet is ellenőrzésük alatt tartják, majd kivonulnak és
hazamennek. Ön mindvégig börtönben van, és kivégzésének
dátumát először előrehozzák, majd bizonytalan időre elhalasztják.
V. Mindössze öt hónapnyi kommunista uralom után győz a
jobboldali ellenforradalom. Ön kiszabadul a börtönből, visszakapja
a cégét (majd kirúg három rendületlenül antikommunista zsidó
alkalmazottat kriptokommunista szimpátia vádjával), és
személyesen gratulál önnek a bátorságáért az új államfő, egy
kormányzó/ellentengernagy. (Kormányzó, jóllehet nincs uralkodó,
akinek a nevében kormányozna. Altengernagy, jóllehet országának
nincs többé tengerpartja, miután elveszítette azt is – területének 70
százalékával és lakosságának 60 százalékával együtt – a
természetszerűleg népszerűtlen és elkeserítő trianoni békeszerződés
értelmében, amely a világháborút lezárta.) A kormányzó az ön
kiadóját a nép emlékezetének és a nemzet lelkiismeretének nevezi.
Ön kitüntetést kap, melyet felakaszt az irodájában, egy
üvegszekrénykében, fölötte kis villanyégővel. Kivégzéshullám
söpör végig az országon, melynek a tényleges kommunisták
mellett kommunistagyanús személyek is áldozatul esnek. A
„nemzeti keresztény” újságok és írók iránti igény nagyon vonzó
alapnak tűnik, melyen újból felépíthet egy sikeres vállalatot.
VI. Kis híján polgárháború kezdődik, amikor rövid időre
felbukkan egy trónkövetelő.
VII. Végre visszatér országába a béke és a jólét. Nő a kereslet az
ön kiadója háttérlistáján szereplő írók és tudósok iránt, jóllehet ön,
bár erről nem beszél hangosan, a börtönnel, zsarnoksággal,
gyilkosságokkal és betegséggel asszociálja őket. A felvirágzás,
melyet az ön számára hozhatnak, kívánatos ugyan, de mégiscsak a
gonosszal kötött kénkőszagú kompromisszumnak tűnik.
VIII. A nagy gazdasági világválság.
IX. A válságot követő választásokon csöppet sem meglepő
módon megerősödnek a fasiszták. A kormányzó új kormány flörtöl
Mussolinivei és Hitlerrel, és olyan törvényeket visz keresztül,
melyek kvótákat szabnak az egyetemekre fölvehető és bizonyos
szakmákban alkalmazható zsidókat illetően, majd idegen fajnak
nyilvánítják őket. Kérjük, részletezze, milyen tág lehetőségek
nyílnak meg az ön cége előtt a profitnövelés és a felvásárlások
tekintetében.
X. Újabb világháború. Az ön országa komoly erőfeszítéseket
tesz annak érdekében, hogy kimaradjon belőle, miután be van
ékelődve két nagyon nagy, egymással harcban álló ország közé,
amelyek nemigen számolnak az ön országával mint független
nemzettel. Részletezze a kormánnyal kötött új szerződéseit és a
katonai nyomtatványok gyártásának megszervezését.
XI. Miután kénytelen színt vallani, az ön országa óvatosan
belegázol a háborúba mint a Tengely tagja, és félszegen segít a
Szovjetunió megszállásában. A kormány megtiltja a zsidók és nem
zsidók közti házasságkötést. Kérjük, becsülje meg, hogy az ön cége
mennyi kormányrendeleteket ismertető plakátot tud legyártani és
felragasztani a zsidó negyedekben a lehető legrövidebb idő alatt.
XII. A németek ismételt kérésére a magyar kormány kelletlenül,
csendben hadat üzen az Egyesült Államoknak és Nagy-
Britanniának. Az új törvények arra kötelezik a zsidókat, hogy
sárga csillagot viseljenek és a pesti gettóban éljenek. Eleinte kisebb-
nagyobb buzgalommal megszervezik a zsidók haláltáborokba
szállítását, majd a kormány leállítja a deportálásokat, amikor az
emberek összegyűjtéséért felelős budapesti rendőrség lázadással
fenyeget. Kérjük, számítsa ki a plakátokból származó nyereséget,
számolva mind a deportálási parancsokkal, mind azok
visszavonásával.
XIII. A kormány sejtetni kezdi német szövetségesével, hogy
most már szeretne kiszállni a háborúból, hogy csak azért lépett be,
mert vissza akart szerezni egy keveset abból a magyar területből,
melyet az előző világháborúban elvesztett, és különben sem érték
súlyosabb sérelmek a britek és az amerikaiak részéről. A
kormányzó titokban tárgyal a Nyugattal, majd a magyar rádión
keresztül kihirdeti, hogy Magyarország különbékét köt velük.
Magyarországot azon nyomban lerohanja eltaszított német
szövetségese. A kormányzó komplikált diplomáciai játszmája
haszontalannak bizonyult: Németország és magyarországi
szövetségesei, a nyilaskeresztesek a budai várban rendezik be
főhadiszállásukat, a kormányzót pedig minden teketória nélkül
Berlinbe viszik. Budapesten közben az ön egyes honfitársai buzgón
felajánlják, hogy segítenek bevagonírozni a zsidókat Auschwitzba.
A zsidó tulajdonok és lakások szabadon lefoglalhatók. A
Nyilaskeresztes Párt, melynek egyes tagjai dolgoznak vagy
dolgoztak az ön kiadójában, az SS-szel vetekszik brutalitásában.
Közben a kormány más tagjai továbbra is igyekeznek érvényt
szerezni a szövetségesekkel kötött különbékének, és hadat üzennek
a (megszálló) németeknek. Az ön országa hadban áll mindenkivel.
Kérjük, részletesen fejtse ki cége üzleti és kereskedelmi lehetőségeit.
XIV. Az amerikaiak és a britek délelőttönként bombázzák a
várost. Az ön idősebb fia (és kiképzett örököse) meghal. A szovjetek
bombázzák önöket esténként. Az ön harmadik fia is meghal. A
szovjetek támadást indítanak. A németek – miután már kiűzték
őket majdnem minden országból, melyet korábban megszálltak –
úgy döntenek, bár ennek semmi józan stratégiai okát nem látni,
hogy Magyarországon kitartanak, és nyilaskeresztes partnereikkel
együtt a Várhegyen az utolsó töltényig harcolnak. Zsidókat
gyilkolnak az utcákon és a gyönyörű dunai rakpartokon, és az
elegáns Korzóról, a megbombázott Bristol, Carlton és Hungária
szállodák előtt összekötözve a jeges vízbe lökik őket. A tank- és
tüzérségi csaták porig rombolják a várost. Meghal az ön felesége.
Kérjük, fejtse ki, hogyan tudja folytatni nyereséges kiadói
működését a megnyomorító bánat, az öngyilkossági gondolatok és
az ország majdnem teljes gazdasági összeomlása ellenére.
XV. Miután az utolsó német csapatok is visszavonulnak,
menekülés közben gyilkolva, akit lehet (elvégre Magyarország az
ellenségük), a diadalmas orosz felszabadítók mindent elzabrálnak,
amit lehet, és minden nőt megerőszakolnak, akit érnek (elvégre
Magyarország az ellenségük). Az ön kiadóépületét is szétzabrálják,
és a szovjet katonák a könyvtárába ürítik székletüket, bemocskolva
az 1800-as évekből származó ritka könyveket, melyek között ott
vannak a nagyapja csodálatos nyomdai műgonddal készített
verseskötetei. A Szovjet Hadsereg, mely kénytelen teljesíteni az
őrülten magas hadifogolyszámokat, melyeket jelentett Sztálinnak a
háború alatt, magyar férfiakat rabol el és szállít a Szovjetunióba,
függetlenül attól, hogy valaha is harcoltak-e vagy sem, és ha igen,
akkor a tengelyhatalmak oldalán vagy ellenük. Az ön utolsó
megmaradt gyermeke, egy huszonhárom éves tagbaszakadt fiú
százötvenhét napon át egy pincében rejtőzik, majd hunyorogva
előbújik, és negyven kilóval kevesebbet nyom, mint a háború előtt.
Önt már különösebben semmi sem érdekli.
XVI. Az ön országa vereséget szenvedett ebben az újabb
világháborúban is. A magyar pénz értéktelen. Alig van
nyomdafesték és papír. A városban nincs gáz, villany,
telefonszolgáltatás és sértetlen üveg. Az ön kiadóépülete áll, de a
nyomdagépei súlyosan megrongálódtak. Egyes életben maradt
zsidók kezdenek visszatérni, és visszakövetelik lakásukat,
bútoraikat és egyéb tulajdonaikat. Kérjük, működtesse a családi
vállalkozását a kialakult kaotikus helyzetben, amikor szinte ahhoz
sincs energiája vagy lelki ereje, hogy kimásszon bűzlő ágyából.
XVII. Viszonylagos béke, féldemokrácia és újjáépítés következik,
de a kommunisták már szervezkednek a háttérben, letartóztatják,
megkínozzák és meggyilkolják ellenségeiket, s közben kezükbe
kaparintják az ország rendőri és biztonsági szervezeteit. Önnek
kevés az alkalmazottja és a tőkéje, és nincs kedve folytatni.
Napokon át mást sem csinál, csak ül egy párnás, puha barna
székben, a karján mocskos csipkével. E szék tulajdonosai még nem
tértek vissza onnan, ahová a háború sodorta őket. A kérdés, hogy
vajon visszatérnek-e, és akkor megtalálják és visszakövetelik-e a
széküket, mely immár az ön jogos tulajdona, aránytalanul nagy
részét foglalja le gondolatainak. Beszélni szinte egyáltalán nem
beszél. A megmaradt fia, egy véletlen gyerek, akit már idősebb
fejjel nemzett, s akit alig ismer, ellátja étellel és cigarettával. Keveset
eszik és sokat cigizik. Olykor elmegy a kiadóba, és szótlanul nézi,
ahogy néhány alkalmazottja próbálja rendbe hozni a felszerelést. A
háború során tett bizonyos cselekedetei és kijelentései miatt azzal
vádolják, hogy a nácikkal szimpatizált, de a fia vehemensen a
védelmére kel: végül is nem akasztják fel, hanem békén hagyják.
Magát már ez sem érdekli. Krónikus, kezeletlen szívbetegségben
hal meg, és a fia temeti el a Kerepesi-temetőben 1947. július 16-án,
fényes napsütésben. Ugyanabban a kriptában helyezik örök
nyugalomra, ahol korábban számos ősét, a feleségét, az ikerhúgát
és négy idősebb gyerekét. A karosszék tulajdonosai egy hétre rá
hazatérnek, és az ön fia nem tudja, mi mást mondhatna vagy
tehetne, mint hogy udvariasan tartja az ajtót, és engedi, hogy a
szomszéd, akit gyerekkorától ismert és kedvelt, a folyosón át
visszatolja a bútorát oda, ahová való.

XI
A harmadik Horváth Imre – akinek középkorú apja egy
szentimentális pillanatában mégiscsak ezt a nevet adta, jóllehet
valamikor megesküdött, hogy kitörli a család történetéből – ott állt
a részben már helyreállított kiadóépületben. Öröksége – melyet öt
nemzedéken át azért gondoztak, hogy majd az ő legidősebb
bátyjára szálljon – szinte teljesen értéktelen volt, amikor Károly
ötödik, egyetlen életben maradt gyermekének ölébe hullott 1947-
nek azon a júliusi délutánján. A kiadónak maradt valamennyi
készpénze, csakhogy a pénz elértéktelenedett. Nyomdafestéket,
papírt és felszereléseket beszerezni jóformán lehetetlen volt. Egy
lebombázott város vette körül, ahol egyes vállalkozók a
csónakjaikon szállították át a szomorú utasokat egyik partról a
másikra, a káprázatos dunai hidak félig elsüllyedt roncsai mellett: a
Lánchíd Stonehenge-re hasonlított; az aranyszínű Erzsébet-híd úgy
gubbasztott a barna vízben, mint egy megtébolyodott nagyvilági
dáma, szép ruhája szakadozott és a csípője köré gyűrődött,
miközben mindenki szeme láttára mosta szemérmét, és az
érzékeny lelkek eltűnődtek, hogy mivé is lett a világ.
Imre olvasatlanul aláírt néhány dokumentumot, és átvett egy
halom kulcsot, melyek nagy részéhez sohasem talál megfelelő
zárat. 1945 előtt sohasem volt oka azt gondolni, hogy egyszer majd
ő lesz a család feje, és a legcsekélyebb örömmel sem töltötte el ez a
rút megtiszteltetés az alatt a százötvenhét nap alatt, amíg a ház
pincéjében rejtőzött. Mikor az apja meghalt, csak arra a feladatra
érezte magát alkalmasnak, hogy elvégezze a kiadó felszámolásával
járó formaságokat, mielőtt elhagyja az országot. Soha nem vágyott
arra, hogy egy üzleti vállalkozást vezessen. És bárhol szívesebben
lett volna, mint ebben a kormos városban, mely elnyelte az egész
családját. Egy kihalt nemzetségnek és egy lényegében halott
vállalatnak lett a feje. Olyan családi hagyományoknak és
felelősségeknek volt a letéteményese, amelyek most tökéletesen
lényegtelenné váltak.
Amellett a Horváth család története sohasem érdekelte
különösebben Imrét. Hallott belőle ezt-azt az évek során rokonoktól
és az apja alkalmazottaitól, de sohasem kapott olyan céltudatos
képzést, mint a bátyjai. A nagyanyja mesélt neki például egy
katonáról a családban, aki aztán a képzeletében összekeveredett
azokkal a játék katonákkal, melyeket ugyanattól a nagyanyjától
kapott egy másik alkalommal, úgyhogy még sokkal később is,
amikor már pontosan tudta, hogy az a bizonyos őse 1848-ban a
független Magyarországért harcolt s ontotta vérét a kápolnai
csatában, még mindig önkéntelenül teljes páncélba öltöztette azt a
távoli Viktort, urának kopjalobogójához illő fehér zubbonnyal.
Mikor még nagyon kicsi volt, Imrét az anyja időről időre elvitte
szótlan, mogorva apjához az irodájába. A kisfiú látta, ahogy a
bátyjai ott dolgoznak és tanulják a szakmát; kicsit
megcsiklandozták őt, s aztán máris nagy komolyan azt mondták,
hogy menniük kell le a gépekhez, vagy van valami terjesztési
probléma, aminek megoldását az apjuk rájuk bízta, úgyhogy nem
beszélgethetnek tovább – tudod, anya, a nyomdát nem lehet
felügyelet nélkül hagyni –, s azzal a csodált tizenhét éves bátyja
meg a kiszámíthatatlanul kegyetlen tizenhat éves peckesen
elvonult; az idősebb közben egy igazi szakember gesztusaival
okította a fiatalabbat. Aztán Imrét az anyja esetleg elvitte még az
archívumba, és megmutatta neki a gyönyörű köteteket, volt
köztük aranyborítású, volt puha bársonykötésű, és elmagyarázta,
hogy ezt meg itt az ő egyik őse írta, egy költő, aki rejtélyes módon
eltűnt, és soha többé nem hallottak felőle, és talán egy napon majd
Imre is nagyszerű könyveket fog írni. És néha ilyenkor megjelent
az ajtóban Imre apja, és hívta a feleségét, és a folyosón beszélgettek,
Imre pedig ott maradt néhány gyönyörűséges percre, melyek
megduzzadtak s mintha órákká nyúltak volna, és ő kóborolt a
könyvek erdején át, magas fákká átlényegített könyvkupacok közt,
melyek mögött olyan ellenségek bújtak meg, akiket Imre majd
legyőz a lándzsájával és buzogányával, s aztán hősi ódákat zeng a
holttestükön.
1947-ben Imre ott állt a megmaradt csenevész könyvhalmok
között, melyek egykor az elvarázsolt erdejét alkották, és hallgatta
azt a hat embert, akik arra számítottak, hogy ő fog gondoskodni a
megélhetésükről. Nehezére esett koncentrálni, miközben az a
néhány alkalmazott, akik még látták értelmét, hogy ott
csellengjenek, felsorolták neki azt a keveset, ami a Horváth
Kiadóból maradt.
Imrét ehelyett az a gondolat kötötte le, ahogy két embrió ijesztő
gyorsasággal növekszik, egy-egy a Duna két partján, annak a hat
hónapos csábítási tébolynak az idegőrlő következményeiként, mely
egybeesett apja életének utolsó hat nyomorúságos hónapjával. Fél
éven keresztül Imre vallásos buzgalommal szerelmeskedett.
Egyszer csak egy olyan homályos meggyőződés támadt benne,
hogy nőkkel, élvezetekkel teli élet jár neki, kárpótlásként családja
elvesztéséért és a százötvenhét napos rettegésért és unalomért. Egy
férfi úgy tudja természetes módon magához ölelni a világot,
mondta barátainak, ha teljesen kiélvezi az életet, a nőket, ha
habzsolja az örömöket; ez az egyetlen nemes, emberi válasz
Budapest elpusztítására. A barátai egyetértettek vele, de egyik sem
versenghetett Imre étvágyával vagy ritmusával, mígnem, az apja
temetése utáni napokban éppoly gyorsan lelohadtak a vágyai,
ahogyan annak idején felhorgadtak, majd tökéletesen kialudtak a
szörnyű bejelentések délutánján, amikor egymás után két olyan nő,
akire alig emlékezett, megjelent a lakásán, és közölte vele a
rémületes jó hírt.
– Hát ez a szomorú helyzet, Horváth úr. – Imre mogorván
felajánlotta, hogy néhány alkalommal még bemegy a kiadóba,
legalábbis addig, amíg ki nem alakul valamiféle stabilitás és valaki
más át nem veszi a cég vezetését, vagy annyira nyilvánvalóvá
válnak a körülmények, hogy már semmiképp sem lehet eltekinteni
tőlük, és többé senki sem fog bejárni. Míg várta, hogy a többiek
feladják, „a néhány alkalommal” néhány hétre, aztán egy, majd
két hónapra nyúlt, s eközben Imrének az alkalmazottai
megtanították, hogyan kell működtetni és javítani a
nyomdagépeket. Megtanulta, hogy az újságszerkesztők küldöncei
hogyan hozzák a kinyomtatásra szánt cikkeket kartonpapírra
ragasztva. Megtanulta, hogyan állítják össze a könyveket és
hogyan nyomják a könyvgerincet (nem mintha nyomtattak volna
könyveket). Megtanulta, hogy mit jelent a furcsa kis pisztoly képe.
Megismerte a cég szomorú pénzügyi helyzetét, az apja rossz –
később kapkodó, még később rémült, még később visszavont –
döntéseit, és megtudta, hogy a kiadó olyan kliensekre, partnerekre
és írókra támaszkodott, akiket azóta elsöpörtek, kivégeztek vagy
börtönbe csuktak. Imre összegyűjtötte a véleményeket az
alkalmazottaitól és a barátaitól arról, hogy milyen könyveket
vennének az emberek, ha lenne pénzük. Listákat vezetett ezekről a
teoretikus könyvekről, és átkutatta az archívum romjait olyan
könyvek után, amelyeket újra ki lehetne adni, időközben pedig két-
vagy négyoldalas újságokat nyomtatott, amelyek néhány szám
után megszűntek, meg szerény fekete-fehér reklámplakátokat,
amelyek minden szerénységük ellenére is félrevezetőek voltak: a
félszegen dicsért boltokban szánalmasan kevés volt az áru.
A néhány hónap fél évre duzzadt. Az, hogy ügyesen tudta
kimenekíteni a használható holmikat a romok közül és eligazodott
a feketepiacon – e képességeit a háború alatt fejlesztette ki, melyet,
legalábbis az 1944-45-ben bekövetkezett hármas tragédiáig, olyan
játéknak érzett, melyet tagadhatatlan ügyességgel játszott –, jó
szolgálatot tett neki és a kiadónak is, miközben a kőkori szintre
süllyedt gazdaság kiemelkedett a cserekereskedelem ingoványából,
és a pénz visszanyerte értékét és becsületét. Kifacsart annyi pénzt
aszott örökségéből, hogy diszkrét összegeket és ajándékokat
adhasson a két kismamának a folyó két partján.
És aztán már kisebb győzelmeket is aratott. A barátai révén
felkért néhány anyát, hogy írjanak egy szakácskönyvet olyan
receptekből, amelyek tekintettel vannak az áruhiányra, és a Jut is,
marad is, az első könyv négy év óta, melyet a Horváth Kiadó
megjelentetett, egész tisztességesen fogyott. A hat aggódó
alkalmazott megszaporodott, és mostanra nyolc hébe-hóba már
derűlátó munkatárs lett belőle.
Az Ébredő Nemzet rég eltűnt, és ha Imre véletlenül egy régi
példányára bukkant, azon nyomban eltüzelte, különösen azokat,
amelyekben benne volt az egyre fröcsögőbb hangú „Levél a
kiadótól”. De a pénzügyi újság, A mi pengőnk megint szépen
fogyott. Imrét hamarosan nagy szerencse érte: egy barátján
keresztül sikerült elintéznie, hogy ő nyomtathassa az
élelmiszerjegyeket is. Egy kilencedik alkalmazott felvétele is
szükségesnek ítéltetett.
Kilenc hónap alatt a Horváth Kiadó életet adott négy
ellentmondásos történelmi kiadványnak, amelyek az elmúlt
harminchárom évvel foglalkoztak. Valamennyit új vagy újjáalakult
politikai pártok finanszírozták; mintha most, hogy oly bizonytalan
volt a jövő, a múlt is ködössé vált volna, és az emberek sehogy sem
tudtak egyetértésre jutni abban, hogy ki mit tett kivel is miért,
hogy ki viselkedett gonoszul, és ki bölcsen, egyedül abban értett
egyet mindenki, hogy Trianon bűncselekmény volt. Imre mind a
négy kötetből elolvasott annyit, amennyit csak tudott, bár egyre
nehezebben tudott haladni bennük. A nyereségből mindenesetre
tudott venni egy új teherautót, fel tudta újítani a raktárát és az
egyik nyomdagépet.
Az újjászületett Horváth Kiadó legsikeresebb háború utáni
vállalkozása 1948 elején indult útjára, közvetlenül azután, hogy a
kommunisták teljesen kezükbe kaparintották a kormányhatalmat.
A könyv ötlete Imre agyából pattant ki, s aztán hosszú éveken át
büszke volt rá. Fényképeket gyűjtött össze a barátaitól, a barátai
barátaitól és egyszerű idegenektől is egész Budapestről. Egyszerűen
arra kérte őket, hogy adjanak neki kölcsön családi portrékat, régi
fényképeket, kedvenc felvételeiket a városról vagy a vidékről –
bármit, amit igazán szeretnek. És egy-két soros leírást kért a
képekhez. Aztán mindezeket egy albumba szerkesztette, melyet a
Békében címmel adott ki. Minden fényképet egyes szám első
személyű felirattal látott el, jóllehet több száz különböző embert
képviseltek a szavak. Ez a bátyám azon a napon, amikor elment
tanulni Angliába… Ez egy szegény család, amely a szomszédunkban
lakott; szinte semmijük sem volt, de imádták azt a kiskutyát, egy Tedi
nevű korcsot… Az apám és az anyám az esküvőjük napján, 1913-
ban… Az apám és az anyám az esküvőjük napján, 1919-ben… az
esküvőjük napján, 1930-ban… Ez egy zsidó férfi, aki a házunkban
lakott, és nagyon kedves volt hozzám kislány koromban. Remélem,
hogy jól van, de félek, hogy nincs… Ez én vagyok kisfiúként az
Erzsébet-hídon a barátaimmal… Ez a családom 1922-ben a
Balatonon… Ez az apám, amint lovagol a kormányzóval… Ez egy
szakszervezeti gyűlés, és a bátyám beszél az emelvényen… így nézett
ki a Korzó 1910-ben… Ez a régi halpiac; ma már nem létezik… így
nézett ki a Lánchíd azelőtt… Ez az apám a boltja előtt; meghalt
Auschwitzban… Ez a nagyanyám fiatal lány korábon… Ez egy
névnapi ünnepség a Gerbeaud-ban; én vagyok az, aki olyan nagy
szemekkel lesi a krémes-t…
Imre kedvencei közé tartozott a hatvanhatodik oldal bal felső
sarkában lévő kis portré. Egy idegentől kapta, aki közös
ismerőseiken keresztül hallott Imre vállalkozásáról. A fénykép egy
fiatal nőt ábrázolt, tizenkilenc vagy húszéves lehetett. Egy
konyhaasztalnál ült, nagyon egyenes háttal, komoly
arckifejezéssel. Nem volt rajta semmi rendkívüli. Keze az ölében
nyugodott, és egyenesen a fényképészre nézett. Ő volt a
leggyönyörűbb lány a világon.
A Békében népszerűsége nem lepte meg Imrét, pedig az
alkalmazottai közül sokan döbbenten rázták a fejüket, amikor
egyre több példányt nyomtattak ki és kötöttek be. Persze, voltak
olyan kritikusok – hivatásosak és magánemberek is –, akik
szentimentálisnak, naivnak, sőt félrevezetőnek mondták a könyvet,
és lehet, hogy igazuk is volt, Imre azonban úgy érezte, hogy tett
valamit, és az eladott példányszám meggyőzte arról, hogy nem
tévedett. Mozaikszerű elbeszélőjét, mely négyszáz különböző
hangból állt össze, nem lehetett egyetlen kategóriába besorolni. Az
egész kötetet a legteljesebb politikai sokszínűség és a társadalmi
osztályok tarkasága jellemezte; a családtörténetek részét képező
katolikus szertartások mellett ott voltak a hasonló zsidó ünnepek: a
békebeli Magyarország polifonikus hangja. A szavak alig változtak
oldalról oldalra, és egy idő után az idegenek, akiket a szöveg
barátokként és családtagokként írt le, hipnotikus módon valóban
azokká is váltak. Ez volt Magyarország, Imre pedig Magyarország
emlékezete. Egyesekre a könyv valósággal ópiumként hatott:
annak a gyönyöre, hogy az ember komótosan és türelmesen utazik
oldalról oldalra, és láthatja a szépséges Budapestet, fekete-fehérben,
mikor még nem lett lebombázva, mikor még sértetlen volt,
majdhogynem pornografikus volt a maga elérhetetlen, buja
szépségében: Lipótváros, az Erzsébet-híd, a Korzó, a Vár, a
Nyugati-pályaudvar a felavatása napján – akkor, amikor a világ
legnagyobb, legtisztább vasúti pályaudvara volt…
 Imre három saját képet is betett a kötetbe: Ez az anyám a
keresztelése napján, a nagyanyám ölében, és a dédnagyanyám áll
mögöttük… Ez én vagyok tízéves koromban, Zoli barátommal.
Próbálunk állva maradni a korcsolyánkon, de nem vagyunk még túl
ügyesek, és el is esünk nem sokkal azután, hogy ez a kép készül
rólunk… Ez a felvétel mindössze két évvel ezelőtt készült; én vagyok
rajta Pál barátommal a vállamon. Bár a Lánchíd víz alatt van, a
négyéves Pál úgy gondolja, hogy ez békeidő. Nézzék, milyen boldog.
1948 közepére, a baljós jelek ellenére a huszonhat éves Imre egy
tizenegy embernek munkát adó vállalatot irányított. Volt egy
raktárháza, voltak irodái, egy kis teherautója, két rendesen
működő nyomdagépe – az egyik könyveket nyomtatott, a másik
újságokat –, egy harmadik szerelés alatt és egy negyedik Imre
terveiben. Nagy meglepetésére némi örömét lelte ebben a
munkában. Azt kezdte gondolni, hogy van egy kis érzéke az üzleti
élethez. El-eljátszott magában azzal a gondolattal, hogy ezt a
vállalkozását eladja, és elviszi a pénzt valami jobb helyre nyugatra
vagy délre, és ott belevág valami másba.
De még 1948-ban az Imre által nyomtatott mind a négy újságot
felszámolták mint a párt ellenségeit, és a felragasztott szedéstükrök
napi kétszeri (hajnali kettő és délután háromórai) érkezése egyik
napról a másikra megszűnt. Imre titokban dédelgetett terve, hogy
eladja a kiadót és elhagyja az országot, gyorsvonati sebességgel
vált egyre sürgetőbbé és ugyanakkor tökéletesen kivihetetlenné. A
Nyugat – amely nem olyan régen még alig kétszáz kilométerre volt
– hirtelen a világ végére távolodott: a kormány ledöntötte a fákat az
itt és az ott között, és a helyükre szögesdrót-kerítéseket és
őrtornyokat ültetett. 1949-ben a kormány államosított minden tíz
alkalmazottnál többet foglalkoztató vállalatot. Másnapra, amikor
Imre megjelent az irodájában, már be is költözött a párt
képviselője, ott ült Imre íróasztalánál, Imre papírjait vizsgálgatta, és
Imre padlójára eregette eldugult orrának kemény és lágy tartalmát.
 Horváth végigkalauzolta vendégét az irodákon, és megmutatta
neki a kiadó meggyérült archívumát. – Ezt bizonyára érdekesnek
találja – mondta Imre szívélyesen. Azzal levette a polcról az első
magyar szocialista munkáspárt 1890-es kiáltványát, rajta az MK-
emblémával. – Az elődeink együtt munkálkodtak – mondta Imre
ragyogó mosollyal, és itallal kínálta megfelelőképpen elragadtatott
vendégét.
Imrét hat héten át megtartották mint műszaki asszisztenst, ő
tanította be az új alkalmazottakat (vidékről frissen a fővárosba
érkezett parasztokat). Két előző alkalmazottja egyszerűen eltűnt,
egy harmadik, Toldy György pedig Imre segítségével a kiadó
pincéjében rejtőzködött. Minden délelőtt, miközben a
pártkomisszár Imre irodájában üldögélt, és próbálta megérteni
Imre papírjait, Imre lent volt a nyomdában, és azt magyarázta az
embereknek, akik sohasem dolgoztak a kapánál nagyobb vagy
bonyolultabb eszközzel, hogy a kartonlapra ragasztott cikkekből
hogyan kell előállítaniuk a párt napilapját. Imre három alkalommal
hazacsempészett egy-egy személyes vagy családi holmit. Az ágya
alatt egy dobozban, a lakásán, amelyet mostanra kibeleztek és
elnegyedeltek, beköltöztetve három frissen urbanizált családot, ott
tartotta a dédnagyapja verseinek egy ütött-kopott kötetét, egy kis
nyomólemezt az MK-kolofonnal és egy példányt a Békében-ből.
A hat hét leteltével – amikor az új személyzet a lehetőségekhez
képest be lett tanítva, és a komisszár is megkapta a választ az
összes kérdésére: hogy mi hol található és melyik aktában mi van –
Imrét letartóztatták. Az ÁVO, a titkosrendőrség két ellenszenves
tagja jelent meg a kiadóban, és a pártkomisszár, aki általában
mogorva volt, de nem ellenséges, felhívta Imrét a gépek közül,
leültette az iroda padlójára, megbilincselte, és elmagyarázta, hogy
mik a vádak ellene, miközben a két ávós felváltva rugdosta. A
komisszár nyugodtan sorolta a vádakat: az új nyomdai
alkalmazottak közül többen jelentették, hogy Imre a forradalmat
„rossz termésnek” nevezte, Rákosi Mátyás pártfőtitkárra a
„kecskefasz” kifejezést használta, és azt jósolta, hogy hamarosan
felkelés lesz, melyet a magyar nemesek és a brit kémek szerveznek.
Továbbá az egyik új lakótársa jelentette, hogy Imre maga is kém, és
a Jut is, marad is című könyvet használta arra, hogy rejtjeles
üzeneteket küldjön az amerikaiaknak. Imre, nem kis bátorságról
téve tanúbizonyságot, csak nevetett ezeken a történeteken, és, meg
kell hagyni, a titkosrendőrök és a komisszár vele együtt nevettek.
Aztán a heréit kezdték rugdosni. – Megértjük, hogy ezek az
emberek kicsit túlbuzgóak a párt iránti lojalitásukban. Nem
vagyunk hülyék – mondta a pártember. – De ez nem vicc. – És a
Békében egy példányát lengette a vérző, síró fiatalember felé. – Ez
undorító. – Arcon csapta Imrét a kemény, súlyos könyvvel, eltörve
az orrát és két fogát. – Van benne kedvenc képe, Horváth úr? –
kérdezte, de nem várta meg a választ, hanem most a másik oldalról
csapott Imre arcába a könyvvel. – Van benne olyan kép azokból az
időkből, amikor a párt még nem volt hatalmon, amit különösen
szeret? – És még egyszer megütötte. – Egy kép az apukájáról? –
Újabb ütés. – Egy szép kép valamilyen fényűző fogadásról? – Durr.
– Az apukája nyilaskeresztes barátairól? – Durr. – Kedves képek
arról a disznó Horthy kormányzóról egy szép fekete lovon? – Durr.
Most szünet következett, nem jött újabb ütés. – Nagyon szereti ezt
a könyvet, mélyen tisztelt Horváth úr? Békeidő a párt nélkül? –
Durr. – Na és ez mit jelent? – Imre agyában megragadt ez az utolsó
kérdés, miközben vérző, dagadt fejét hátulról feltartotta egy idegen
kéz, és egy véres ujj dühösen megkocogtatta az MK-kolofont a
Békében utolsó oldalán, és csupa vörösesbarna folt lett, ahogy az ujj
újra és újra rácsapott. – Na és ez mit jelent? Le akar lőni minket,
mélyen tisztelt Horváth úr? – És Imre a következő ütéstől végre
boldog öntudatlanságba süllyedt.
 XII
Miután életfogytiglanra ítélték, miközben még aludt, Horváth
Imre három és fél évet egy munkatáborban töltött.
Nem számolta a rabságban töltött napokat és éjszakákat, mert
azt hitte – még két nappal a szabadulása előtt is –, hogy csak a
halála fog véget vetni neki. Nem érezte úgy, hogy lénye valamely
titkos része megerősödött volna az átéltektől. Nem kapott titokban
valamely rabtársától s nem adott tovább egy másiknak egy ütött-
kopott példányt az Egyesült Államok alkotmányának vagy
Montesquieu emberi jogokról szóló esszéinek fordításából. Nem
melengette a lelkét a rabtársai iránt érzett nagy és váratlan szeretet.
Nem szervezte meg a társait, hogy az erősek védelmezzék a
gyengéket. Nem rejtett el élelmet piszkos, szürke párnája alá, hogy
a betegeknek vagy haldoklóknak adja. Nem vállalta a felelősséget
olyan függelemsértésekért, amelyeket nem ő követett el, hogy
megmentsen más rabokat a büntetéstől, és nem vívta ki ennek
eredményeként egy kis csoport lelkes szeretetét. Nem talált új
vigaszt régi, elhanyagolt hitében, bár a táborban bőven akadtak
katolikus papok. Nem fogalmazott magában nagy szónoklatokat,
amelyek meglágyítanák azoknak a szívtelen bíráknak a szívét,
akik elítélték. Nem tagadta meg az ideológiai képzésen való
részvételt, hogy helyette kiadós veréseket kapjon. Nem heccelte a
tanárokat, nem vitatkozott velük, nem tett fel kínos kérdéseket
finoman ironikus hangon. Nem karcolt bonyolult ábrákat a porba
egy darab bottal bólogató, őrködő, szalmát rágcsáló csodálói
körében. Nem ügyeskedte be magát az őrök kegyeibe. Nem
tartotta a szögesdrótot, hogy mások mászhassanak ki a
szabadságba előtte, nem rejtegetett nyugati kémet a priccse alatt,
nem kelt fel a teliholdban, hogy Morse-üzeneteket küldjön egy
briliáns módon összeszerelt készüléken, melyet csak a
legragyogóbb elme készíthetett el ilyen körülmények között. Nem
nézett rokonszenvvel azokra a rabtársaira, akik maguk is
kommunisták voltak, elárult és döbbent kommunisták, akiket
felfalt a szörnyeteg, melyet oly szeretettel nevelgettek. Nem
nyaggatta azokat a barakktársait, akik igazi demokratikus
gondolkodású ellenzékiek voltak, nem kérte, hogy fogadják be őt
maguk közé, nem nézett rájuk úgy, mint a szentekre. Nem bámult
meghatottan vékony, csöndes, sápadt cellatársára, és nem villant
meg benne a felismerés, hogy igen, igen, ő az az ember, aki a
szabad Magyarországot vezetni fogja, csak türelmesen ki kell
várnunk, és ennek következtében nem tett meg mindent, ami
persze a maga korlátolt kis hatalmában állt, hogy megvédje őt a
gonosz vagy kicsinyes megaláztatásoktól. Nem álmodozott arról a
napról, amikor mindezt majd elsöprik. Nem esküdött meg, hogy
emlékezni fog, vagy hogy olyan lesz, mint egy fényképezőgép.
Nem gondolta, hogy egyszer majd hallgatni akarják a vallomását,
nem várta, hogy diadalmaskodjék az igazság. Nem spekulált azon,
hogy honnan jöhetnének a megmentői. Nem volt okosabb a
fogvatartóinál, nem gúnyos mosollyal az arcán aludt el esténként,
látszólag rabként, ám valójában szabadon, nem hagyta ott nekik a
testét, miközben a lelke szárnyalt. Nem állt fölötte ennek az
egésznek. Nem rejtegette a könnyeit. Nem kért másokat arra, hogy
osszák meg vele a könnyeiket. Nem nézte, amikor valakit elvittek,
vagy megvertek, vagy lelőttek. Nem tett ilyen vagy olyan
fogadalmakat. Nem esküdött meg, hogy egy napon… és a többi.
Nem állt ellen a végsőkig. Nem halt meg.
És aztán jött az, amit olvadásnak neveztek. Keletről fújt, és
viszonylagos melegében kicsoroghatott a szögesdrótkerítés alatt, és
visszafolyhatott a városba, ahonnan jött. És ott megmondták neki,
hol kell laknia. És megmondták neki, mit kell csinálnia.
Megkérdezték, milyen munkát végzett azelőtt, és megint
nyomdász lett belőle, egy alacsony beosztású nyomdász, aki
ugyanazokon a gépeken dolgozott, amelyeket megjavíttatott hat
évvel azelőtt ugyanazokban az épületekben, ahová az anyja vitte el
valaha meglátogatni a bátyjait, az apját és könyvek erdejének
árnyaiban élő őseit. És soha nem tudta meg, hogy ez – mármint
hogy épp a saját nyomdájába helyezték vissza – hanyagságból,
véletlenből vagy a kárpótlás szándékából történt-e. Hogy trükkös
próbatételnek szánták-e, vagy így akarták megalázni. És soha nem
kérdezte meg, és próbált ugyanúgy viselkedni, mint a táborban, de
látta, hogy képtelen rá, mert gyakran annyira dühös, hogy beszélni
sem tud. Betöltötte a nyomdafestéket, és kezelte a forgódobokat, és
próbált olyan lenni, mint volt a tábor előtt, de látta, hogy erre sem
képes, mert semmi, ami azelőtt volt, nem hozhatta őt ide,
semmilyen logika, semmilyen racionális folyamat, még a játék
logikája sem. A tettei semmit sem határoztak meg, és
megparancsolta magának, hogy többet ne is gondolkozzék ezen.
Keveset beszélt. Figyelmeztette azokat, akik a nyomdagépeket
kezelték, ismerni nem ismerte őket, de látta, hogy durván helyezik
be a papírt. Nemigen törődtek vele, hogy mit mond, nem kedvelték
meg, és nem döbbent rá hirtelen, hogy született vezető, akit
megérlelt a fájdalom és a kemény bánásmód. És ettől is csak még
dühösebb lett.
Most a Nép Hajnala kattogott le a forgódobokról, és Imrét nem
izgatta, hogy a vezércikkeiben égetően szükséges reformokról volt
szó. Nem vette észre, hogy egy új, a korábbira még csak nem is
hasonlító Horváth Kiadóembléma alatt az újság kezdett
tudósításokat közölni a kommunizmus kudarcairól Magyarország
körül. Nem tudta, de különben sem érdekelte volna, hogy az újság
a „szocialista törvényességhez” való visszatérésre szólított fel, hogy
elnézést kért ártatlan elvtársak téves bebörtönzéséért, hogy
megtapsolta Rákosi Mátyás főtitkárt és Nagy Imre kormányfőt
azért a csodálatra méltó döntésükért, hogy életfogytiglani börtönre
ítélték az ÁVO volt vezetőjét, és ezzel egy időben ígéretet tettek
arra, hogy mostantól fogva tiszteletben tartják a polgári
szabadságjogokat.
Horváth Imre magába zárkózott, és próbált nem gondolni a
múltra, miközben egyfolytában azon gondolkodott. Töprengett,
hogy meglátogassa-e a két gyerekét, egy másik kornak és másik
személyiségnek a gyümölcseit, de tudta, hogy meg sem ismerné
őket, nem tudna ajándékot vinni nekik, és rettegett attól, hogy
beszélgetnie kelljen az anyjukkal. Egyszer azért összeszedte a
bátorságát, március első meleg napján elment a lányához, de ez a
látogatás olyan szerencsétlenül sikerült, hogy aztán eszébe sem
jutott újból próbálkozni.
Csöndben járt be a munkahelyére, onnan haza, keveset beszélt,
és gyürkőzött a haraggal, ami némaságra kárhoztatta, amikor
társaságban volt, és könnyekre magányában. Naponta kétszer
állva megivott egy kávét a csöppnyi lakása közelében lévő
kávézóban. Nem olvasott 1956 október elejének eseményeiről.
Egészen huszonharmadika estéjéig. Mert akkor Budapesten
már mindenki tudta, hogy valami történt, még azok is, akik éppoly
jámboran tudatlanok voltak, mint Imre. A műhely padlóját söpörte,
s ha nem is élvezte ezt a munkát, figyelmét teljesen lekötötte az
alkonyatba olvadó halk söprűsurrogás, amikor egy kifulladt
fiatalember dörömbölt a falon a rakodóterületnél, a nyitott
garázsajtó alatt. – Ki itt a vezető? – kérdezte a nő, aki vele volt; ő is
kifulladt, izgatott.
– Én – felelte a söprűs férfi, mert e pillanatban ő volt az
ügyeletes művezető, nem mintha sokat jelentett volna ez az
időleges rang, hisz most úgysem folyt más munka, csak a takarítás.
– Akkor ki tudja ezt nyomtatni? – kérdezte a fiatalember. Imre
most meglátta a fiú övébe dugott pisztolyt. Aztán meglátta a
gyönyörű lány arcának ragyogását. Aztán elolvasta azt az egyetlen
lapot, amit a fiú a kezébe nyomott: írók és költők felforgató
találkozója, aztán egyetemistatüntetés, melyre az ÁVO tüzet nyit, a
hadsereg parancsot kap, hogy zúzza szét az egyetemistákat, de
ehelyett felfegyverzik őket, követelések, erőszak. Végre kétoldalú
erőszak. – Igen, ki tudjuk nyomtatni.
Tizenhárom napon át Imre keveset aludt, sokat olvasott, és alig
hagyta el a nyomdát. Azok, akik hét éven át kezelték a nyomdát,
most hirtelen eltűntek, de állandóan új arcok jelentek megjöttek és
mentek az emberek. Szinte folyamatosan érkeztek a hírek, gépelve,
kézzel írva, vagy egyszerűen csak szóban elmondva, zihálva,
kifulladtan. Imre kezdett utasításokat adni: egy titkárnőnek, hogy
gépeljen le valamit, egy küldöncnek, hogy hozasson papírt, egy
sofőrnek, hogy hordja szét a városban az egylapos
hírösszefoglalókat, egy művészeti hallgatónak, hogy rajzold, amit
mondok neked: egy párbajpisztoly, igen, úgy van, csak hosszabb
legyen a csöve, igen, jó lesz, most gomolygó füst és egy golyó, de
azzal a szöveggel…
Küldték ki a fegyverropogásos városba a lapokat, korrektúra
nélkül. A helyesírási hibák és az elmaszatolódott nyomdafesték is
bizonysággal szolgált az újság sürgető fontosságára és forradalmi
hitelességére. Amint kinyomtattak egy számot, megfejelve a
dátummal és az idővel, máris adták a türelmetlen sofőröknek. (A
rikkancs munkája hirtelen romantikus és veszélyes lett, hetvenkedő
fiúk kiváltsága.) A Tények főcímei eleinte nem sokat mondtak
Imrének, mintha elfelejtette volna, hogy kell megkülönböztetni a
lehetségest a lehetetlentől: „A hadsereg a diákok mellé állt az ÁVO
ellen"; „Oroszok, haza!"; „Az ÁVO lelőtt 100 fegyvertelen embert";
„Nagy Imre velünk vonul"; „A szabadságharcosok kiürítik a
börtönt"; „Nagy Imre kiküldi az oroszokat Budapestről"; „A
választások ideje és a Varsói Szerződés vége"; „Elfoglaltuk a
pártközpontot"; „Nagy Imre kilépett a Szerződésből";
„FÜGGETLENEK VAGYUNK! SEMLEGESEK VAGYUNK!";
„Előkészületben a teljes szovjet csapatkivonás"; „Újra megnyílnak
az iskolák – a szovjet csapatok távoznak"; „A szovjet csapatok
kivonulnak"; „A szovjet csapatok azt ígérik, hogy kivonulnak"; „A
szovjet csapatok kivonulnak"; „Eltűntek a szovjet katonák";
„Szovjet csapatok veszik körbe a várost"; „Támadnak a szovjetek –
tartsunk ki! Az USA segíteni fog!”
Imre november 7. éjszakáján hagyta el Budapestet kocsival,
négy nappal a statárium bevezetése előtt. Nem búcsúzott el
senkitől, nem hívott magával senkit – a gyerekeit és férjes anyjukat
sem –, kivéve azokat, akik a legközelebb álltak hozzá abban a
pillanatban, amikor a távozás mellett döntött. A kiadó
narancssárga kisteherautójával ment. Tíz nappal korábban a
művészeti hallgató ráfestette a régi Horváth-emblémát a teherautó
ajtajára, és a kiadó mottóját a hátsó ajtóra. Most, hogy az utcákat
felszaggatták a tankok hernyótalpai, és egyfolytában robbanások
és fegyverropogás hallatszott, Imre bölcsebbnek tartotta átfesteni a
suhanó MK-golyót, úgyhogy csak a Nép Emlékezete szavak
virítottak feketén az egyébként egyszínű teherautón. Imre három
volt kiadói alkalmazottat vitt magával, akik visszatértek, hogy
segítsenek a Tényeket kinyomtatni, és a feleségük meg a gyerekeik
is jöttek velük, plusz egy macska és egy kutya és annyi holmi,
amennyi befért a maradék helyre. Hamarosan csatlakoztak a
hasonlóan tömött járművek karavánjához, amelyek sűrű sorokban
araszoltak a város nyugati részétől az osztrák határig, és két
oldalról alig valamivel lassabban haladó túl- és alulterhelt
gyalogosok kígyózó sorai kísérték őket.
Amikor átértek Ausztriába, Imre már három napja nem aludt.
Aztán, immár biztonságban érezve magát, megállt egy ellenőrző
pontnál, és míg szundított egy jót a volán mögött, tiszta nyál
csordult ki a szája szélén. Azt álmodta, hogy egyszerű fehér
kopjalobogót visz a feje fölött. Elfáradt a keze, és már le akarta
engedni, de ekkor megjelent a kicsi leánya, éppen úgy nézett ki,
mint amikor olyan félresikeredett látogatást tett náluk azon az első
meleg márciusi napon, de most kísérteties, sürgető felnőtt hangon
beszélt: „Nem, papa. Ha leereszted azt a lobogót, szörnyű
szenvedés következik. Azok az emberek mind meg fognak halni.
És az a te hibád lesz.” Imre mögé mutatott, mintha hívek hatalmas
tömege várta volna a következő lépését, és mintha azoknak az
embereknek a sorsa valóban az ő karjának erején múlna, meg
azon, hogy erőt meríthetnek-e a lobogó látványából. Imre
megfordult, hogy lássa, miről is beszél a lánya, de senki sem volt
mögötte. Visszafordult, s a lánya úgy nevetett rajta, hogy a végén
már könnyek csorogtak le csöpp kis arcán. De Imre legalább a
lányának nem akart csalódást okozni, és csak állt, a feje fölött
tartva a lobogót, és sajgott a keze, és ekkor felerősödött a szél, és
port fújt az arcába, és ha csak egy pillanatra is, le akarta engedni a
karját, hogy megdörzsölhesse a szemét, és egyre erősebben fújt a
szél, ő pedig jobbra-balra forgatta a fejét, de minden irányból egyre
erősebben fújt a szél, mintha ő lenne a célpontjuk, a világ minden
szelének zúgó végpontja, és krumpliszaga volt a szeleknek…
Felébredt, mert egy türelmetlen, derűs ábrázatú osztrák
hivatalnok fújt az arcába.

XIII
Imre új életre kelt Ausztriában. Kezdett célt látni maga előtt,
egy A pontból egy B pontba való haladást, egy szigorú logikát,
amely élete eseményeit meghatározza. Drámai kifejezések
fogalmazódtak meg benne Bécsben, kavarogtak, fütyültek a
fejében, a menekültközpontban és később, egyedül egy fapadon
egy hideg, nyirkos parkban alkonyatkor. Nem tudott vitatkozni
velük. Igaznak hangzottak: Erre születtem. A családom ezért halt
meg. Volt értelme annak, hogy 1949-ben elveszítettem a kiadót. Volt
értelme annak, hogy elvittek abba a munkatáborba. Volt értelme
annak, hogy éppen én voltam az ügyeletes művezető
huszonharmadikán.
Imre érezni kezdte – nagyon erősen, nagyon gyakran –, hogy
nem egyszerűen célja, hanem örökölt célja van. Egy hosszú sorban
áll, vannak néhányan előtte, és jó sokan mögötte. Azt várják el tőle,
hogy tartsa a helyét ebben a sorban, és megtanítsa a következő
nemzedéket arra, hogyan őrizze meg a helyét az is. „Egy állandó
intézmény mulandó emberekből áll össze, és mindőjüknek a
lelküket kell beleadniuk, mulandó és lényegtelen életüket ahhoz,
hogy az intézmény halhatatlan maradhasson. Ez éppoly igaz egy
nemzetre, mint egy vállalatra” – írta Imre egy olyan alapítványnak
szóló kérelmében, melyet egy hollywoodi magyar filmproducer
neve fémjelzett. A gazdag bevándorló elég pénzt adott kölcsön
Imrének ahhoz, hogy beindíthassa a Horváth Verlagot Bécsben, s a
szóban forgó összeget a kérelmező mindössze három év alatt
visszafizette.
Imre újraépítette a kiadóját. Ha csak tehette, magyar
menekülteket alkalmazott. Azzal kezdte, hogy kiadott egy
sorozatot rövid tanulmányokból tizenegy nyelven az 1956-os
magyar forradalom történetéről, és még nyeresége is lett ebből,
amikor néhány ezer ilyen könyvecskét eladott az ENSZ-nek. Hogy
megmutassa a világnak, mi forog kockán Budapesten, szakértőket
fogadott fel, hogy fordítsák le a magyar irodalom, fizika,
matematika, zene, dráma, költészet és történetírás klasszikusait
angol, francia, spanyol, német, olasz, görög és héber nyelvre, és a
magyar kultúrának ezt a bábeli tornyát eljuttatta mindenfelé
Európába és Észak-Amerikába. A Horváth Verlag nyelvkönyveket
és helytörténeti munkákat is kiadott azoknak a magyaroknak, akik
próbáltak beilleszkedni új közegükbe Bécsben, Londonban,
Torontóban, Clevelandben, Lyonban. Imre új magyar szótárak
összeállítását is megszervezte, s ezek aztán kis ideig divatosak
voltak 1956 után, amikor a Nyugat, ha csak röpke időre is,
nagylelkűen kitárta szívét a szabadságszerető menekülteknek,
akiket aztán a Time magazin a kollektív Év Emberének választott
meg.
Ahogy az ötvenes évek a hatvanas évekbe fordult,
Magyarország kommunista kormánya kicsit megszelídült, és Imre
előtt különféle lehetőség nyíltak meg, hogy profitáljon a
száműzetéséből. Munkával rosszul ellátott emigráns magyar
tudósokat bízott meg azzal, hogy fordítsanak le új nyugati fizikai
és orvosi tankönyveket, melyeket aztán saját maga szállított
Budapestre, és eladta őket a magyar kormánynak. Minden egyes
ilyen ügylet után a kormány utasította az állami tulajdonban lévő
budapesti Horváth Kiadót, hogy szedje le a könyvek borítóját és
kösse őket újra a bécsi Horváth Verlag provokatív MK-szimbóluma
nélkül.
Imre osztrák útlevelével utazott, és diszkréten találkozott régi
ismerőseivel. Ajándékokat is vitt két serdülő leányának, akik nem
egészen értették anyjuk magyarázatait, hogy ki is ez az ember. Az
első látogatásakor túlságosan gyerekes ajándékokat választott,
amelyek meghökkentették és bosszantották a lányokat, aztán a
Beatleslemezeket legközelebb már nagy örömmel fogadták. Ez
után a két alkalom után azonban, olyan véletlen egybeesésként,
amin nem akart különösebben spekulálni, bár nehezen tudta
megállni, mindkét anya – jóllehet nem ismerték egymást – egy
napon belül megkérte, hogy többet ne jöjjön. Mindketten azt
mondták, hogy túlságosan összezavarja a gyerekek meg a kisebb
testvéreik fejét. És persze a nők szelíd, nagylelkű férjét is.
 Ezekről a budapesti látogatásairól régi ismerőseinek a
kézirataival tért vissza, melyeket diszkréten csúsztattak a kezébe, ő
pedig kinyomtatott belőlük néhány példányt, nem törődve a
költségekkel, és a Verlag archívumában tárolta őket, vagy próbálta
felkelteni irántuk az osztrák kormány vagy az egyetemek
figyelmét, hogy azok állják a költségeket. Megszervezte, hogy az
egyik egyetem könyvtárában legyen egy Horváth Verlag-polc, és a
Magyarországról kicsempészett szövegek német fordításai ott
gubbasztottak, szinte háborítatlanul állandó készenlétükben (a
többi, népszerűbb Horváth-kiadvány mellett). Olykor ezeket a
titkos naplókat, esszéket, parabolisztikus elbeszéléseket vagy
történelmi munkákat idézte egy-egy szovjetológus valamilyen
tanulmányban, doktori disszertációban vagy tudományos cikkben.
Nagy ritkán.
Mindössze néhány látogatás után Imre a beosztottait kezdte
Magyarországra küldeni, s azok hozták-vitték az üzeneteket. Az
emberei titokban találkoztak régi ismerőseivel, és ők vitték az új
tankönyveket a kormánynak. Fölösleges erőfeszítésnek tűnt, hogy
maga menjen, vállalva a sok kellemetlenséget, amikor bőven volt
erre embere. Bécsben meglehetősen kellemes volt az élet; morbid
dolognak tűnt állhatatosan, makacsul visszatérni a tragikus
Budapestre.
Küldetéstudata, mely 1957-ben még oly erős volt, időről időre
megingott. És ilyenkor – mintha ez valami oltás lett volna, aminek
a hatása kezd megszűnni – pánikrohamoktól szenvedett, félt
bemenni a munkahelyére, de hogy miért, arról a leghalványabb
elképzelése sem volt. Csak állt a fürdőszobai tükör előtt vagy a
telefon mellett az előszobában, motyogott magában, hangosan
kimondta mindenkinek a nevét, akit csak ismert Bécsben,
olyasvalakit keresve, akivel beszélhetne, de soha nem talált erre
megfelelő személyt. Úgyhogy ehelyett lótott-futott, hogy kitöltse a
hirtelen megnyílt tátongó, ziháló űröket a szívében. Nem értette,
hogy mitől veti bele magát egyszer csak valamibe, bármibe, hogy
miért ajánlja fel lázasan a segítségét valami jótékonysági
szervezetnek, hogy miért ül egy katolikus templomban minden
délután heteken át, miért megy el az agárversenyre vagy sakkozik
hosszú órákon át valami téren, a hidegben, vagy miért jár el
különböző bordélyházakba egy tizenhat éves fiú perzselő
mohóságával, de egy negyvenéves, sokat látott ember
pénztárcájával és fantáziájával.
Egy darabig az ötvenes évek végén (majd megint 1968-ban,
amikor a csehszlovákok rövid időre, de nagy vehemenciával
felelevenítették a tizenkét évvel korábbi magyarországi drámát),
Imre érdeklődni kezdett az emigráns politikai klubok iránt. Olyan
szervezetekhez csatlakozott, mint A Szabad Magyarországot
Támogató Bécsi Társaság és a Szabad Magyarország Csoport.
Csöndben üldögélt a gyűléseken, miközben jelentéseket olvastak
fel, részletezve a magyar tervgazdaság kudarcait, valószerűtlen
pontossággal felsorolva a legújabb jogsértéseket („102 letartóztatás,
46 verés”), és olyan kérdésekről tartottak vitákat, hogy milyen
szerepet kell játszania az egyháznak és a nemességnek egy
majdani demokratikus Magyarországon.
Előfordult, hogy Imre egyszerűen nem volt képes bemenni a
kiadóba. Szokása szerint gyalog elindult, de ahelyett, hogy tíz perc
múlva megérkezett volna, még néhány órával később is csak
kószált a városban vagy egy kávéházban üldögélt. Mikor a puszta
akaraterejével mégiscsak eljutott a kiadóba, szótlanul,
koncentráltan dolgozott estig, hogy behozza az elvesztegetett időt.
Másnap délelőtt azonban lehet, hogy az egész megismétlődött, fél
tizenkettőkor még egy utcai asztalnál ült, és a negyedik
presszókávéját itta, az arcát felfújva bámult egy keresztrejtvényt, és
egy kolibri fürgeségével lóbálta a lábát.
 A vallásos buzgalom csúcsairól, amikor is előadást tartott az
alkalmazottainak arról, milyen óriási jelentősége van a
munkájuknak a magyar nép és a világkultúra számára,
depresszióba süllyedt, s ilyenkor, ha bement is a kiadóba, csak ült
az íróasztalánál, és magyar asszisztensei anélkül intézték az
ügyeket, hogy bármiben is konzultáltak volna vele, mígnem napok
vagy akár hetek múltán Imre felocsúdott, és lázasan, részletesen
kérdezősködni kezdett a legkülönfélébb dolgokról. Egy-egy ilyen
időszak után a küldetésébe vetett hite úgy tért vissza, mintha csak
szabadságon lett volna: felfrissülve, felmelegedve, derűsen.
Mikor a levakarhatatlan viszketés elmúlt, Imre őszintén
megkétszerezte a kiadó iránti elkötelezettségét. Egy időre valami
téboly szállta meg, mondta magában, és elfelejtette, hogy mire is
szolgál a létezése. Többé ne felejtsd el, és akkor soha többé nem
fogod ilyen elveszettnek érezni magad, figyelmeztette magát, és
ilyenkor nem kételkedett benne, hogy az emlékezete rendületlenül
engedelmeskedni fog ezen parancsának. Még le is írta ezt a
mondatot, és betette az iratszekrényébe, hogy ezzel is biztosítsa
lelki egyensúlyát és a kiadó iránti rendíthetetlen odaadását. Tudta,
hogy meg kell tanítania majd az utódait is, hogyan győzzék le saját
pánik- és kétségrohamaikat. Oly sok mindent kell megtanulniuk,
hogy tovább őrizhessék a kiadó halhatatlanságát.
1969-ben megbetegedett a gyomra, emiatt aztán szinte
egyfolytában öntenie kellett magába a tejet, és még jóval az után is,
hogy meggyógyult, szinte semmi mást nem ivott.
Az 1970-es évek közepén már nem tudott jól aludni. Minden
éjszaka sokszor felébredt, és minden alkalommal többet kellett
várnia, hogy visszatérjen az álom. Miután megtanulta, hogy a
testhelyzet-változtatás nem hoz megkönnyebbülést, kényszerítette
magát, hogy ne hánykolódjék hasztalanul reménykedve,
miközben a zümmögő digitális óra 2:30-ról 2:31-re ugrott, aztán
3:30-ra, 3:31-re, 4:30-ra. Egy olyan életű és küldetésű ember
részéről, mint ő, méltatlan dolog lett volna sóhajtozni, forgolódni és
a fogát csikorgatni csak azért, mert az álom már nem jött olyan
készségesen vagy olyan hosszú időre, mint régebben. Ha a világ
legnevetségesebb zsarnokai nem tudták megtörni, akkor egy kis
alváshiány miatt nem fog nyafogni. Órákon át feküdt az ágyán
mozdulatlanul, de éberen. Aztán a hajnalok is ellene fordultak, és
egyre kegyetlenebbé váltak. Kevéssel öt óra előtt tette meg az első
útját a vécére. Ezen a hajnali órán nagyon kevés volt a járásában
abból a szoborszerű fenségességből, melyet száműzetésének évei
alatt sajátított el. A pizsamaalsó meg volt kötve hasának laza és
sárguló bőre alatt, és a tegnapi trikó pántja marakodott a vállán a
durva, szürke haj bozótjával, melyet a borbély hetente megnyesett,
úgyhogy hasztalan igyekezett rákúszni az inggallérjára.
Mostanában, bár még csak a hatvanas éveiben járt, gyakran
megbotlott, és olykor el is esett, de soha nem lett komolyabb baja.
Egy reggelen 1986-ban kilépett a lakásából a fürdőköntösében,
és megivott egy pohár tejet, élvezettel figyelve, ahogy a tavaszi nap
igyekszik áttörni a szürke égen az épület udvara fölött. A téglalap
alakú folyosó korlátjánál állt, és köszöngetett a munkába induló
szomszédainak. Egy fiatalember, egy idegen jelent meg, kicsit
kifulladva az Imrétől balra lévő lépcső tetején. Figyelmesen
megszemlélte Imre arcát, Imre pedig elmosolyodott. – Herr…
Rossmann? – kérdezte az idegen kis habozás után. Elpirult, és
elmagyarázta, hogy itt kell találkoznia valakivel, akit még sohasem
látott, csak leírták neki, hogy néz ki, és elnézést kér a
háborgatásért, de ha nem ő Herr Karl Rossmann, akkor meg
tudná-e mutatni neki, hogy melyik Herr Karl Rossmann lakása?
Imre az udvar túlsó sarkában lévő ajtó felé mutatott, aztán bement
a saját lakásába, és pár pillanatra rá már sírt, igen, sírt egy keveset,
amiért összetévesztették Karl Rossmann-nal, egy nagyon, nagyon
öreg emberrel, egy valóságos aggastyánnal.
Feltámadt benne a hiúság. Reggelente ettől kezdve jó másfél óra
kellett neki, hogy elkészüljön, tornázott, hogy megkeményítse
öregedő izmait, és különleges alsóneműt kezdett viselni, amely
formát adott a testének. Fésülködött, vagdosott, nyírt, reszelt,
csipdesett, púderozott, megint csipdesett. Olyan ruhákat viselt,
amiket nagy gonddal kellett összekomponálni, megigazgatni,
aztán finoman kivasalni egy bonyolult szerkentyűvel, amit egy
francia cégtől vásárolt, és nagy költségen szállíttatott Bécsbe
Grasse-ból.
Az 1980-as években, ahogy egyre mélyebben kúszott bele a
hatvanas éveibe, eszébe sem jutott, hogy nyugalomba vonuljon
vagy eladja a kiadót; ugyanakkor arra sem esküdött meg, hogy
mindenáron folytatni fogja, és semmilyen körülmények között nem
adja el. Hónapok teltek el anélkül, hogy bármire is gondolt volna a
kisebb-nagyobb elintéznivalókon kívül: mi hogy fogy, meg lehetne-
e vásárolni olcsóbban a papírt, miért nem akar jól sikerülni ez vagy
az a szín, Mike Steel vajon népszerű-e még, növelni kellene-e ennek
vagy annak a példányszámát, vagy leállni erről, bővíteni amazt?
És aztán eljött 1989. Imre már az első hírekből pontosan látta,
hogy miről van szó, és előre tudta, mi fog történni. Újra és újra
ugyanaz, a történelem folyton megismétli a remény és kétségbeesés
rémisztő táncát: tiltakozó felvonulások, halvány, szinte nevetséges
optimizmus, egy megzavarodott kormány – mely az egyik nap
fenyegetőzik, a másik nap könyörög, fröcsögve ígér mindenféle
reformokat –, aztán jön az első baljós fegyverropogás, az
elkerülhetetlen morajló, dörgő közeledése, az ismerős bűz, amely
megint fel fog szállni a felszaggatott utcákról bármelyik nap, most
már tényleg bármelyik napon, és akkor… és akkor… semmi?
Ezúttal a robbanás nem történt meg. Először az egyik szemével
hunyorgott, aztán a másikkal; elvette a kezét a füléről, és nem volt
robbanás. Nem következett megtorlás. Nem gyilkoltak
ártatlanokat. Nem jöttek a megszálló csapatok keletről az átlátszó,
megalázó ürügyeikkel. Nem voltak tankok az utcákon.
Nem volt a világ lepketörékenységű figyelme, mely egyetlen
pillanatra leszáll Kelet-Európa sebére. Ehelyett, lehetetlen, de igaz:
szinte messiási lehetetlenség vált valóra, maguk a csillagok
rendeződtek át az égen – a Fal lebontva, a Vasfüggöny lebontva, a
kommunisták megdöntve, választások, szabadság, egy szabad
ország… de hát lehetséges ez? Vagy megőrült, mint Lear király, és
az egész csak egy vénember tébolya?
És megint, olvasva a legfrissebb újságokat a kávéházában,
nézve az amerikai kábeltelevíziós híreket az óriás képernyős tévén
az irodájában, beszélgetve a kiadó vezető munkatársaival,
erősebben érezte, mint valaha, a küldetését, a legerősebben
harminckét év óta: hazasietni egy felelőtlenül hosszúra nyúlt
szabadságról, ez lett Imre égető célja. Aznap este nem vette le a
szokásos, legfrissebb Mike Steel-regényt az éjjeliszekrényéről.
Ehelyett hangosan nevetett. Nevetve feküdt le. Letette a pohár tejet,
és hangosan nevetett az otthonról érkező legújabb hihetetlen hírek
fölött.
Nevetett, mert megértett valamit. Volt értelme annak, hogy
mindezekben az években Bécsben élt. Volt értelme annak, hogy
minden kétsége ellenére életben tartotta a kiadót. Hogy vigyázott
az egészségére, a megjelenésére és a pénzére. Volt értelme annak,
hogy nem alapított családot, és most nincs megkötve. Volt értelme
annak, hogy mindig talált magában erőt a folytatáshoz. 1956-tól
1989-ig: harminchárom év, krisztusi szám – és megint nevetett. És
most hívja a hazája. Hívja, hogy megint föllendítse a kiadót, ott,
ahová igazából tartozik, és megint a nép emlékezete és
lelkiismerete lehet, és fennmarad a következő, majd az azt követő,
és az azt követő nemzedék számára, és így tovább, ha elég okos
lesz, ha képes lesz még egyszer újjáépíteni, ha megtalálja a
megfelelő embereket, akiket okíthat és taníthat, kulturált, széles
látókörű, erős és romlatlan fiatalokat, ha képes lesz megfelelően
átadni nekik a tudását, úgy, hogy az ő szívükben is visszhangot ver
majd a kiadó fontossága, ha képes lesz leírni nekik azt a néhány
aranyszabályt és elvet, amelyek biztosítják a kiadó
halhatatlanságát. Ezek az új arcok fogják visszaadni
Magyarországnak az emlékezetét és a lelkiismeretét, és lesz bennük
annyi szeretet, hogy elvégezzék ezt a fontos munkát az egész
nemzet számára, és megtanulják, ahogyan ő is megtanulta, miként
használják múlandóságukat arra, hogy állandóságot építsenek.
Gyönyörű volt e látomás kristályos tisztasága, és Imre csak
ámult azon, hogy mi minden történhet csak úgy magától: lám,
évtizedeken át növekedhetett egy cél, anélkül hogy ő tudott volna
róla, mígnem végül egy egész kert nyílt meg előtte, egy kert,
melynek megtervezésében és létrehozásában a tudtán kívül részt
vett, és ez a kert most őrá vár.
Azon az éjszakán Imre mélyen aludt, és szokatlanul boldog
álmában az apjával találkozott.

XIV
– Mr. Horváth rögtön csatlakoz nekünk, kéri bocsánatot
késésért, de kéri, hogy kezdjük kávét nélküle. – Toldy Krisztina
Charles Gáborral szemben ült a hosszú, világos faasztalnál a
Horváth Verlag bécsi épületének tárgyalótermében, és ébenfekete
italt töltött a csontfehér magyar porcelánba. A tárgyalótermet,
melynek panorámaablaka egy nagy teremre nézett, ahol halkan
duruzsoltak a nyomdagépek és a kék hordókat szállító
narancssárga emelővillás targoncák, egy bekeretezett vers
díszítette, meg a magyar történelem eseményeit ábrázoló
festmények és fényképek, metszetek a nyomtatás fejlődéséről.
Charles szeme futó érdeklődéssel cikázott a német és magyar
nyelvű aláírások közt: egy új kor hajnalának hírnöke; És egy
pisztolyból kilőtt golyó erejével; Mátyás békét köt Breslaunál;
Gutenberg, amint egy; Kossuth vezeti a; Nyomdagép körülbelül;
Nagy Imre vezeti; Nyomdagép körülbelül; Bánk bán és a;
Nyomdagép körülbelül; Budapest és Magyarország térképei 1490,
1606, 1848, 1914, 1920, 1945, 1990.
Toldy Krisztina szemüvege vékony aranyláncon lógott a
nyakában, és mákos haja olyan szorosan volt lófarokba fogva, hogy
a homloka tetején meg lehetett volna számolni az egyes hajszálakat
és hajtüszőket. Charles számolta is egy darabig, miközben ittak.
Krisztina lesütött szemmel, némán kortyolta a kávéját, és Charles
egy kicsit megszánta. Ott ül, az a feladata, hogy megpuhítsa a
pénzembert, mit sem tudva arról, hogy minden, amit csinál,
mulattatja vagy bosszantja őt, mint ahogy arról sem, hogy abszolút
semmit sem számít, hogy mit tesz, mert jó néhány feszengő
kávézást ült már végig befektetési vállalkozói munkájának hat
hónapja alatt, jó néhány Toldy Krisztinához hasonló tipp-topp vagy
vicces vagy dadogó asszisztenst látott már, amint átküszködik
magukat ezeken a nyitó aktusokon, és soha nem lett belőle semmi.
Úgyhogy azt kívánta, fecsegjen csak tovább, hogy aztán maga a
főnök a megfelelő végszóra lépjen be a zizegő papírjaival meg a
sleppjével, hogy tudjanak még beszélgetni egy vagy két percet, épp
csak annyit, hogy rátapinthasson a bökkenőre, hogy kiderítse,
hogy miért egy nagy darab szar ez az egész (mert annak kell
lennie, ha magyarok vezetik, még ha ausztriai magyarok is), és
aztán Innsbruckban töltheti a hétvégét a cég lóvéján, mielőtt húz
vissza BP-re hétfőn, és aztán jelenti a főnöknek, hogy a lusta
magyaroknak ez a bandája egymilliárd dollárt akar, vagy a
láthatatlanná tevő csodaszert, vagy egy atomtengeralattjárót,
cserébe 33 százalékos részesedésért egy kis
festménygyűjteményben a magyar történelem eseményeiről meg
egy szemlátomást elavult nyomdagépekkel teli hodályban.
– Ő nagy ember, Mr. Gábor. El nem tudja képzelni, mit állt
szemben és mit ért el ellenére. Ez egészen nagyon rendkívüli. –
Angolul beszélt, pocsékul (pedig Charles felajánlotta, hogy
beszéljenek magyarul vagy németül) és nagyon ünnepélyesen,
mintha ez lenne az első alkalom, amikor megtalálta a szavakat,
hogy pontosan kimondja azt, aminek személyes tanúja volt, és ami
a meggyőződésévé vált. Charles gúnyosan felhorkant, de úgy, hogy
arcizma sem rezdült, és semmilyen hangot nem adott ki; roppant
büszke volt erre a képességére. – Megmentette apám életét, Mr.
Gábor – folytatta Krisztina magabiztosan, nem észlelve a gúnyt. –
Apám dolgozott Mr. Horváthnak Magyarországon. Eljön egy nap,
amikor…
Ó, nagyszerű. Egy visszaemlékezés. Charles úgy érezte, hallotta
már ezt a történetet, csak más szereplőkkel. Valaki megmentett
valakit valamilyen szörnyű katasztrófától, de szörnyű személyes
áldozat árán, úgy, hogy neki aztán éveken át kellett szenvednie, és
mégsem bánt meg semmit. Vagy ez egy film volt? Annyira
ismerős… Ja, igen, a család egy régi támasza: Charles egyik távoli
unokabátyja tett valami ilyesmit, és, Istenem, el tudod képzelni azt
a dilemmát, Károly, azt az áldozatot, azt a bátorságot és a többi és
a többi.
Charles egy titkos játékot játszott, hogy múlassa az időt:
mindenféle arckifejezéseket öltött magára, reagálva Krisztina
történetére, de ezt próbálta úgy tenni, hogy egyetlen árva szót ne
halljon közben abból, amit mond. Biztosítandó magát, hogy nem
csal, és a nő szavai automatikusan váltják ki a megfelelő
arckifejezéseket, magában német nyelvű felcsípő szövegeket
gyakorolt, amikre szüksége lehet a hétvégén Innsbruckban. Olykor
Krisztina élesebb szavai óhatatlanul áthatoltak a koncentrációs
védőmezőn. Ilyenkor és csakis ilyenkor engedélyezte magának az
angol nyelv mankóját néma csábítási gyakorlataiban, de csak
annyi időre, amennyi ahhoz kellett, hogy visszaverje Krisztinát a
halhatatlanságba.
– Csak volt két ajtó meg csapóajtó a fő nyomdagép mögött.
Nagyon gyorsan Mr. Horváth lök apámat le… – Jaj, bocsásson meg,
hogy véletlen meglöktem, igazán nem akarok rámenős lenni, de maga
nagyon emlékeztet engem egy festményre, amelyet ma láttam a
múzeumban: magában is megvan az a gyors, nyers energia és élet, die
wichtigste Sache…
– És ott volt Mr. Horváth, aki csak mondja: „Uraim, mi
hozta…” – Mi hozta erre a helyre? Még sohasem láttam itt. Ha az
ember egy olyan teremtést lát, mint maga, akkor soha nem felejti el.
Egyszerűen soha. Eine lange Zeit her ich bin gereist…
– Három és fél év! Három és fél éven át Mr. Horváth
kénytelen… – Harmincöt schilling nem is tűnik nagy árnak ilyen jó
sörért. Tudja, az Államokban nem kapni jó osztrák söröket.
Amerikanisches Bier is nicht…
– Meg is ölhetik volna. – Megöl ez az érzés, hogy nem tudom
elmagyarázni, milyen hatással van… mármint rám, természetesen, de
mindenki másra is. Nézzen körül. Nézze azokat a fickókat a pultnál;
ők is érzik. Ich bin nur tapfer genug Dich anzusprechen, und sie
waren és nicht.
– Nekem családom zsidó. Ki volt rosszabb, kérdeztek gyakran
apámtól, a nácik vagy a kommunisták? Ő mindig mond: a nácik
lágerbe visznek és mondják, hogy megölni fognak; aztán a
kommunisták visznek lágerbe, és mondják, hogy megtanítanak,
hogy jobb ember legyek. Legalább, az apám mondja – ekkor széles
és bölcsen ironikus mosoly jelent meg az arcán, és a haja mintha
még szorosabban lett volna hátrafogva, úgyhogy Charles már arra
várt, hogy a meggyötört bőrből elkezdenek kitépődni a hajszálak
–, legalább a németek őszinték voltak hozzám.
Charles olyan tekintettel nézett Krisztinára, amely a reménye
szerint a következőket fejezte ki: az együttérzését; csöndes
csodálatát; buzgalmát, hogy beszélhessen és együtt dolgozhasson
egy olyan szent emberrel, mint Horváth Imre, és sok-sok pénzt
adhasson neki; reményét, hogy Krisztina apja még él és jól van, és
nem keserítette meg az egész életét a szörnyű bűntudat, amiért a
munkaadójának akkora árat kellett fizetnie érte; és végül az
udvarias és érthető óhaját, hogy Krisztina most már fogja be a
száját, és hozza be a górét, hogy Charles kideríthesse, ez a szóban
forgó bohócparádé hogyan és miért kótyavetyélne el minden pénzt,
amit a cége belepumpálna. S akkor Charles a megfelelő pillanatban
elhúzhatja a csíkot, és még épp eléri az Innsbruckba induló
expresszt.
Toldy Krisztina töltött még egy kis kávét az amerikai fiúnak, és
kezdte azt érezni, hogy két feladata közül egyiket sem teljesíti.
Hogyan tudhatná egyszerre ellazítani őt és érzékeltetni vele a kiadó
fontosságát? Rájött, hogy a két feladat ellentétben áll egymással: a
kiokítása olyan verbális erőt igényel, amely aligha hathat rá
nyugtatólag. Amellett valami nem stimmel ebben a fiúban. Nem
volt igazi a mosolya és a köszönő szavai sem. Piszkos tükrökből van
összerakva. Látta, hogy Charlest nem érdekli, amit beszél;
túlságosan el lett kényeztetve ahhoz, hogy megérthesse, mire tette
fel Horváth Imre az egész életét. Tőle telhetően igyekezett
szórakoztatni az amerikai dollárok hozóját, de egy mondat
közepén egyszer csak olyan dühítőnek találta a testtartását, az
arckifejezését, a száját és a haját, hogy elkezdte oktatni, és a végén
egészen belelovalta magát.
Charles egyre szórakoztatóbbnak találta Krisztina gyötrődését,
élvezettel nézte az önmagával folytatott küzdelmét, és a kezdeti
türelmetlensége után most már abban reménykedett, hogy
Horváth még nagyon-nagyon sokat fog késni, s így végignézheti,
amint ezen a feszesre frizírozott hadsegéden végül elpattan egy
rugó. Memorizálta az egyik kedvenc részét Krisztina
zagyválásából, és a következő hétfőn előadta Marknak és Johnnak
a Gerbeaud-ban: „Hiszek, hogy Mr. Horváthot rendkívüli
üzletembernek fogja találni a maga nyugati stílusában, kivéve,
hogy az alapokban ő a morálosságnak az embere, és ez talán olyan
valami, amit ritkaság látni a Nyugaton, vagy sőt talán sohasem,
mivel maguk mind egyik sem tudják, hogy a kommunisták alatt
élet hogyan csinált erőssé néhány embereket. De talán lehetetlenség
is magának a megértése, amit én gondolok.”
Charles bólintott, és együtt érzőn mosolygott. – Mr. Horváthot
egész biztosan nagy szerencse érte azáltal, hogy ki volt téve a
kommunisták akaratlan befolyásának – mondta. Krisztina felállt,
és hozott egy újabb csészét. A kávé kínáltatott, elutasíttatott, aztán
mégis elfogadtatott, amikor Krisztina már épp ült volna vissza.
– Van bármilyen kérdése, amire válaszolhatok?
– Igen, köszönöm. Ez egy családi tulajdonban lévő vállalkozás;
azt hiszem, ezt írta a cégünkhöz intézett egyik levelében?
– 1808 óta, igen. Igen, a Horváth család üzlet száznyolcvankét
éve. – Megint tele volt energiával, előrehajolt. – Ő a hatodik
irányítani ezt a céget, ez a Mr. Horváth. A mi magyar
történelmünk eddig lehetetlenné tette, hogy a legtöbb profitot
hozza a kiadóba, tudom, hogy a maguk nyugati mércéjében az
kell, de életben és szabadon tartotta a kiadót negyvenhárom éve
óta, ahogyan az apja csinálta a háborús időkben. És azért csinálunk
nyereséget. Mi itt nem veszítjük a pénzt, uram. Az apjának a maga
neve volt. – Szünet. – Károly. – Mintha megcsappant volna a
lelkesedése, ahogy eltűnődött ezen az egybeesésen, de aztán
folytatta. – Az ő apja is vezet minket át veszélyeken. Kapunk olyan
vezetőket, amiket az idők kérnek tőlünk, Mr. Gábor, és Isten
áldása, hogy van nekünk Mr. Horváth.
– Ha ez egy családi vállalkozás, akkor ki Mr. Horváth örököse?
– szakította félbe Charles, mielőtt Krisztina elrikácsolhatott volna
egy újabb szerelmes dalt. – Melyik gyerekét készíti fel arra, hogy
átvegye a cége vezetését a halála után?
Krisztina enyhén döbbent képet vágott, hallva a főnöke majdani
halálára tett célzást, de Charles sem szóban, sem bármiféle
gesztussal nem kért elnézést.– Nem, nem, Mr. Gábor. Mr.
Horváthnak nem lesz halál. Ő halhatatlan! – És saját humorán
kacagva nézett a szörnyű fiú arcába.
Charles visszatette üres csészéjét a csészealjra, és előrehajolt,
hogy megjutalmazza Ms. Toldyt egy, a szellemességével arányban
lévő mosollyal. Eddig élvezte Krisztina küszködését, most viszont
meghallotta az első olyan információmorzsát, amelyért megérte
ideutazni. Mr. Horváth öreg (negyvenhárom éve vezeti a céget), és
nyilvánvalóan nincs örököse, miután bizalmas asszisztense
kötelességtudóan nem válaszolt Charles kérdésére.
– Nincs örököse – erősítette meg Charles két barátjának hétfő
este a Gerbeaud-ban.
– Nem használhatna légzőálarcot? – kérdezte Mark. – Én
gyerekkoromban használtam.
– Azt hiszem, van most valami spray, amit az ember a fejére
dörzsölhet. Visszanő tőle a haj – mondta John.
Kinyílt a tárgyaló ajtaja, és Charles mosolyt erőltetett az arcára.
Horváth Imre lépett be, és szemüvegét a homlokára tolva menet
közben papírokat írt alá, amiket egy fiatalember tartott elé. Még
két másik fiatalember is kísérte. Papír papír hátán, sercegő tollak,
utolsó percben adott sürgős tanácsok, a másodperc törtrésze alatt
hozott döntések, és briliáns, sokszintű utasítások két nyelven.
Charles lassan felállt, kelletlenül engedelmeskedve a forgatókönyv
és a rituálé előírásának, egyszerre unottan és éberen, lanyha
várakozásokkal. – Ohhh, Mr. Gábor – jöttek a közép-európai
akcentus aranyfüstjével bevont angol szavak. – Bocsánatát kell
kérnem késedelememért.
– Horváth úr – válaszolt Charles úr tiszta magyarsággal. –
Kérem, ne mentegetőzzön. Ms. Toldy ragyogó és roppant
informatív beszélgetőtárs volt.
Az uralkodó, meglepődését eltúlozva, megtorpant. Az
udvartartása úgyszintén megmerevedett, és az uralkodó előbb a
döbbenet szokásos arckifejezését öltötte magára, s ezt az öröm nem
kevésbé sztereotip kézmozdulatai követték. – Hát ez csodálatos! –
kiáltott fel angolul. – Maga úgy beszél magyarul, mint egy zseni.
Izgalmas időket élünk, ha a legjobb fiatal amerikaiak beszélnek
magyarul. – A három alkalmazott elismerően vigyorgott, az
asztalfőnél álló Ms. Toldy pedig elmosolyodott és megnyugodott
hőse jelenlétében.
Az idősebb férfi, aki a fiatalabb férfi pénzét kívánta, megrázta a
fiatalabb férfi kezét, aki az idősebb férfi pozícióját kívánta, és
folytatták udvarlási táncukat. Leereszkedtek egy-egy székbe a
hosszú asztal két oldalán. Egy pohár tejnek tűnő ital
materializálódott Horváth Imre előtt, Charles csészéjébe pedig
újabb adag kávé varázsolódott. Ms. Toldy Imre jobbján ült, a
három alkalmazott pedig csökkenő magasságsorrendben
lecsusszant egy-egy székre főnökétől balra; Charles egyedül nézett
szembe őtükkel.
Imre megint angolul szólalt meg, nagylelkű gesztusként, nem
akarván kimerni a fiatalember magyartudásának kétségkívül
sekély tavát: – Kedves Mr. Gábor, nagyon megtisztelve vagyunk,
hogy a kiadónkban üdvözölhetjük. Teljesen a rendelkezésére
állunk. Remélem, kellemes volt az útja… – Precízen követték a
forgatókönyvet (nagylelkű angol szöveg követett nagylelkű
magyart, mígnem az, aki elsőnek kapcsol vissza saját
anyanyelvére, be nem ismeri a vereségét, olyanformán, mint az, aki
engedi, hogy az üzleti konkurense fizesse ki az ebédet): a három
másik férfi bemutatása, a névkártyák rituális cseréje és törzsi
megszemlélése, egy vicc a névkártyák rituális cseréjéről és törzsi
megszemléléséről, Charles kérése, hogy a többiek Károlynak
szólítsák, az egybeesés észlelése Imre által, Charles úti élményei,
Bécs, a környék, az épület, a hangszigetelő üveg mögött kattogó
nyomdagépek zaja, érdeklődés, hogy egy fiatalember hogyan
beszélhet ennyire hibátlanul magyarul (egy túlzás, melyet eleve
átlátszónak szántak), a családtörténetek rövid összefoglalása, utalás
az időjárásra és az időjárásra való utalások elkerülhetetlenségére,
egy élemedett korra és mély bölcsességre utaló élc (miszerint az
élcelő látott már minden elképzelhető időjárást, és nem számít
újabb meglepetésekre az élettől), a nyomatok a falon. – Ezt itt –
lassú simogatás a bekeretezett verset védő üvegen –, erről a cégről
írták, a mi Horváth Kiadónkról, amikor még fiatal volt, és,
természetesen, még Budapesten. Egy nagy költő akarta elmondani
a világnak, hogy mi… – A történet nem világított meg semmit;
Charles ennek megfelelően bólogatott. – …De hát ez ősi história,
egy öregember locsogása, maga azért tesz meg ilyen nagy utat,
hogy az üzletről beszéljen, én meg… – álszerény megjegyzés, hogy
ő ugyebár milyen unalmas: ravaszkodás, félig-meddig tudatküszöb
alatti hencegés önnön hamisságával, s valójában arra szolgál, hogy
megvilágítsa az üzlet iránti tényleges, mohó étvágyat. A prelűdnek
ezzel vége, s még ígéretesen csillog az Innsbruckba induló korai
vonat gusztusos lehetősége.
– Maga nagyon kedves, Horváth úr – folytatta Charles
magyarul. – Természetesen a cégem megbízásából vagyok itt – az
idősebb férfi bólintott Charles őszinte beismerésére, hogy ő csupán
más, nagyobb hatalmú, pénzes embereket képvisel –, hogy többet
halljak a vállalatáról és annak részleteiről, hogy miképpen
lehetnénk a segítségére. – Charles észlelte, hogy miképpen fogadják
ezeket a szavait, úgyhogy hozzátette: – E tekintetben a jelentésem
határozza meg a cég következő lépéseit.
Charles kérdései egyenként ugrottak elő a jegyzetfüzetből,
amelybe előző este elkvártélyozta őket. Ahogy a kérdések az asztal
fölé pattantak, Imre köszöntötte őket, elbájolta őket, a történelem és
a zsarnokság, a bátorság és a lelemény képeit táncoltatta meg
előttük, fogékony állapotba bűvölte őket, mielőtt megbízta egyik
vagy másik munkatársát azzal a feladattal, hogy pótolja a
részleteket, mígnem a kérdés kimerülten visszatámolygott a
jegyzetfüzetbe, átadva helyét a következőnek, mely még friss
energiákkal és éberséggel telten pattant elő. A magyar nyelvű
kérdések a készpénztartalékot, az állótőkét, a terjesztési hálózatot,
az alkalmazottak számát, a háttérlistákat és katalógusokat, a
mérlegeket és a gyártásszervezést, a jövedelem-kimutatásokat és a
hitelforrásokat, a beszállítói láncokat és az egységárakat firtatták;
az angol nyelvű válaszok történetekről és történelmekről,
személyiségekről és elődökről, nehéz döntéseket diktáló drámai
eseményekről és meglepő eredményeket szülő diktált döntésekről
szóltak. Imre minden egyes alkalommal angol nyelven megdicsérte
Charles magyar nyelvű kérdését, Charles pedig magyar nyelven
megdicsérte Imre angol nyelven előadott anekdotáit, mígnem
valamelyik munkatárs, darabos, fémes angolságával követve
főnökét, elsorolta a részleteket, melyekre Charles eredetileg
rákérdezett. – Nagyon lényegbevágó a kérdése, ifjú Károly. A
pénzügyi adataink teljes mértékben a rendelkezésére állnak. Olyan
kérdéseket érint a kérdése részleteiben, melyeket mi magunk is
alaposan vizsgálni kezdtünk, most, hogy készülődünk erre a nagy
lépésre, hogy hazatérünk a hazánkba. – És Charles apránként
megértette, hogy Horváth pontosan mit is akar az ő cégétől.
Az elmúlt harminc-egynéhány éven át két Horváth Kiadó
létezett – a nagyobbik Budapesten, ezt a kommunisták kárpótlás
nélkül államosították 1949-ben, a kisebbik pedig Bécsben, ezt
Horváth hozta létre, miután 1956-ban elmenekült
Magyarországról. Mint az 1949-es államosítás áldozata, Horváth
Imre most jogosult volt az új, demokratikus magyar kormány általi
kárpótlásra: egyfajta szimbolikus kártérítésre az 1949-es veszteségei
után, azaz kifizetnek neki egy jelképes összeget kárpótlási
jegyekben, amiket csak államosított tulajdon (a sajátja vagy másé)
visszavásárlására lehet használni, vagy befektetni az új, ingatag
budapesti tőzsdén. Horváth megfelelő mennyiségű külső
befektetési összeget akart szerezni, hogy azt összerakja a maga
hitvány kárpótlási jegyeivel, s így elég jó ajánlatot tudjon tenni
ahhoz, hogy visszavásárolhassa mindazt, amit elraboltak a
családjától 1949-ben, hogy az így visszakapott tulajdont 1990-es
színvonalon kiglancolja, hogy egyesítse a bécsi egészséges,
nyereséges vállalatot az újjáépített budapestivel, és elérje, hogy a
Horváth Kiadó újból a magyar nép visszhangzó emlékezete legyen.
– Ohhh, Mr. Gábor, ez az Állami Privatizációs Ügynökség, bájos
nevet kapott, nem igaz? Talán egy bocsánatkéréssel jönnek majd a
kárpótlási jegyeim? Vagy egy üdvözlőlappal, amit a börtönőreim
írtak alá? Lehet, hogy kiderül, hogy odaadják a jegyeimet, de már
eladták a kiadómat valami szomorú, meggyötört zöldségesnek?
Úgyhogy gyorsasággal kell fellépnünk, magának meg nekem. De
Balázs – a legmagasabb munkatársa felé biccentett (bár még ő is
alacsonyabb volt az impozáns Imrénél) –, ő a bölcs a matematikai
dolgokban. Balázs, mit tudsz mondani Károly okos kérdésére? – És
az ifjú magyar, ki csak hősének élt és dolgozott Bécsben, ellátta az
amerikait angol nyelven a kért mérlegadatokkal. És ugyanaz a
szemrehányás, ugyanaz a rajongó hit, amelyet Toldy Krisztinából is
érzett kiáradni, lebegett Balázs válasza körül is – nem voltak durva
szavak, valójában semmi másról nem volt szó, mint tényleges és
előrevetített számokról, de Charles lázadása, aki nem volt hajlandó
mélyre hajolni az ülő isten előtt, mintha mindenkit sértett volna a
szobában, csak magát a hús-vér bálványt nem.
– Mi prosperáltunk itt Bécsben, látja. De legfontosabb, hogy
életben maradtunk és megőriztük a kötelességünket: még mindig a
nép emlékezete vagyunk, és ez alatt a sötét negyven év alatt ez még
fontosabb volt, mint bármikor előtte. Mi vagyunk a kiadói tíz
nyelven az összes klasszikus magyar írónak és költőnek. A Horváth
Kiadó teljes katalógusának, amely majdnem két évszázad alatt
gyűlt össze, és mi biztosítjuk, hogy ne tűnjön el a világ szeméből
sok olyan író, akinek a műve száműzve van hazájából. Maga is
bizonyára látja egy ilyen cselekedetnek a fontosságát, Mr. Gábor.
– Természetesen. Az ön könyvei sorakoznak a szüleim polcain
Clevelandben, Horváth úr – felelte Charles. – Az ön kiadványain
nőttem fel.
Horváth Imre szélesen mosolygott, és szétfeszítette az ujjait,
amennyire csak lehetett, hogy a fiú láthassa öreg kezének erejét. –
Akkor sikerült, amit akartunk, és én telve vagyok büszkeséggel.
– De van fenntartható, növelhető profit abban, ha csak
klasszikusokat ad ki?
– Ohhh, Mr. Gábor, ne higgye, hogy egy szentimentalista
vagyok. Igaza van: valamiből fizetni kell a küldetésünket. Mikor
visszatérünk jogos helyünkre, ugyanaz lesz, mint most, csak
magyarul: népszerű könyvek és magazinok, sportújságok és egy
pénzügyi újság; A mi Forintunk-kal folytatjuk családunk
tradícióját. – Anélkül, hogy levette volna a szemét az amerikairól,
határozatlanul a középső munkatársa felé intett, aki, hálásan a
lehetőségért és ugyanazzal a tűzzel a szemében, amely Krisztináét
és Balázsét is beragyogta, felhívta Charles figyelmét egy eklektikus
katalógusra, amelyben egyéb furcsaságok mellett szerepeltek az
amerikai „Mike Steel” detektívregényeinek fetisiszta, de
hihetetlenül népszerű sorozatai németre fordítva (Gyilkos a kádban;
Hosszú, forró fürdő a halállal; Szappanhab, véres szappanhab;
Gyilkossághoz beszappanozva és még néhány), bécsi
süteményeskönyvek, német politikusok és kémfőnökök
visszaemlékezései, befektetési tanácsadók, diétás könyvek,
populáris pszichológia, vallásos-léleknemesítő könyvek, egy
futballnapilap és egy rejtvénymagazin, amelyek együttvéve a
vállalat bevételének nyolcvanöt százalékát adták az elmúlt néhány
évben, miközben a klasszikusok tiszteletre méltó állhatatossággal
fogyogattak. – Mindannyian nagy rajongói vagyunk a maguk
Mike Steele-jének – mondta Imre, ironikusan megemelve
szemöldökét az amerikai magánnyomozóra, akinek
higiéniamegszállott német nyelvű hőstettei tették lehetővé Kis
Boldizsár angol nyelvű kötetét és Horn Endre színdarabjainak
francia nyelvű kiadásait. És ebből a megjegyzésből Charlesnak,
amint azt rögtön észlelte, ki kellett hallania azt, ahogy Európa
nevet az Egyesült Államok nyárspolgári ízlésén és a saját
ügyességén, hogy fel tudja használni ezt az ízlést magasztosabb
vállalkozások pénzelésére. Charles tudta, azt várják tőle, hogy
nevessen velük együtt, és ily módon nyilvánítsa magát európainak,
közéjük tartozónak az ő saját meghatározásuk szerint. Mosolygott,
még kicsit meg is hajtotta a fejét, a sekélyes Amerika fölött aratott
kulturális diadaluk elismeréseképpen.
Charles arra a megállapításra jutott magában, hogy minden
szakértelem a három vezető munkatársban összpontosul; a Toldy-
nő csak lótifuti, az öregember meg pusztán jelképes fontossággal
bír, ami persze, emlékeztette magát Charles, nem értéktelen a
befektetés és a publicitás szempontjából, függetlenül attól, hogy
milyen kevéssé vonzó típusnak találta Horváth Imrét. Charles
pontosan ezt a szót használta a Gerbeaud-ban a következő hétfőn:
„Olyan típus, amilyet állandóan lát az ember. Szakasztott olyan,
mint egy kövér tévébuzi, aki egyfolytában a középiskolai
sportteljesítményeiről regél. Hogyan élhet valaki egykori énjének a
vázaként?”
Az egyik munkatárs felsorolta azokat a volt Horváth-
tulajdonokat, amelyeket a Magyar Állami Privatizációs Ügynökség
árverésre bocsátott, és részletezte nekik a verseny valószínű
menetét, mire Imre hozzátette: – A jelenlegi magyar kormányban,
Mr. Gábor, volt rabok vannak, meg ellenzékiekből lett miniszterek,
költők és gondolkodók: sokan közülük szintén benne vannak a
katalógusunkban. Kiadtuk őket meg más elfelejtett magyarokat,
akik 1956 után indexre kerültek. Ez nyilvánvalóan jelentett
bizonyos komplikációkat a kéziratok beszerzését illetően, de az
ilyen dolgokat elintézni lehetett egy osztrák útlevéllel és a
készséggel, hogy az ember, ohhh, megfeszítse magát. – A kiadó
szamizdatkatalógusa nyilvánvalóan veszteséges volt, jobbára
folyóiratokból és esszékötetekből állt: a kommunizmus alatti élet
brutális leírásai, filozófiai tanulmányok arról, lehet-e becsületesen
élni a becstelenség és árulás közepette, reménytelenül
fantasztikusnak és irrelevánsnak tetsző, majd visszatekintve
meghökkentő és profetikus elképzelések egy majdani
demokratikus Magyarország felépítéséről és lelkületéről. Mindezt
bizonyára hatalmas kockázat mellett szerezték meg és hozták ki
Magyarországról. Imre nem szolgált részletekkel, csak meglóbálta
misztériumainak füstölőjét, és hagyta, hogy a titkok illata töltse be
a szobát, és megcsiklandozza az amerikai orrát.
– Abszolút semmi piaci értéke nincsen. De píárnak jó, annyit
meg kell hagynom az öreg hazudozónak – mondta Charles a
sütemények érkezésekor. – Alighanem szükségem lesz rád, Johnny,
hogy összejöjjön ez az üzlet. Lobbiztál már valaha? Na mindegy,
az a lényeg, hogy a kis írógéped a változatosság kedvéért most
valami hasznosat is csinálhat, és talán kereshet egy kis pénzt is. –
John Price kérdő tekintettel nézett fel a dobostortájáról, melynek a
karamelltetejét kapargatta komótosan. – Igen, kis héber barátom –
mondta Charles. – Pénzt.
– Különös, de így igaz, Mr. Gábor: a kommunisták sohasem
változtatták meg a Horváth Kiadó nevét. Az osztályellenség neve
volt ez, azoké a gonosz Horváthoké, a proletárok elnyomójáé, de
azt is tudták, hogy a Horváth név, mint, gondolom, megérti,
amellett egy tisztelt márkanév is. És mit csináltak ezzel a márkával
1949-től 1989-ig? Hazudoztak vele. Az én nevem alatt. Az én
családom elrabolt neve alatt, negyven éven át, Mr. Gábor, ostoba és
gonosz emberek ostobaságokat és hazugságokat adtak ki. Kivéve
tizenhárom napot 1956-ban, amikor megint én voltam a főnök.
Negyven év hazugság, tizenhárom nap igazság. Rossz eredmény,
ugye? – Végszóra, anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét
Charlesról, Imre elvett egy könyvet az asszisztense kezéből, és
megkocogtatta a gerincét: Horváth Kiadó. Aztán megkocogtatta a
borítón a címet: Hajdú Gyula: Az Egyesült Államok terrorista
kampányai Magyarország népe ellen. Kinyitotta a könyvet – még
mindig Charles szemébe nézve – az utolsó oldalon, ahol ott volt a
kolofon: egy izmos gyári munkás kis rajza, kezében stilizált
pajzzsal, és a pajzson, gőz- vagy füstfelhővel körülvéve, az MN
betűk. – A Magyar Népköztársaság. – Imre végre magyarul mondott
ki három szót. Aztán suttogva angolul is elmondta. – Nem ám MK
– folytatta, és megütögette egy másik könyv gerincét (melyet egy
másik munkatársától varázsolt elő), amelyen a hagyományos
pisztoly volt látható a golyóval. – Ezt Viktor ük-nagybácsikám
tervezte. MK. A Magyar Köztársaság. 1808 óta mi egy szabad,
független, demokratikus Magyarországnak végezzük a kiadást. Az
ősöm Kápolnánál halt meg ezért a szabadságért. És most az létezik,
egy valóságos hely végre, nem egy tündérmese vagy egy őrült
látomása, egy igazi Magyar Köztársaság, és nekem mim van? A
nevem és a vállalatom, és a kettő lényegében egy és ugyanaz a
dolog, amit elraboltak tőlem, hogy negyven éven át hazugságokat
mondjanak. Mr. Gábor, az igazság helyreállításában kérem a
segítségét. Ez – egyenesen a kifürkészhetetlen arcú fiúra nézett –
diadal lenne egy fiatal magyar hős számára. Nemcsak pénzügyi,
hanem erkölcsi, történelmi, filozófiai diadal. Szükségünk van a cége
pénzére, Mr. Gábor. Ez nyilvánvaló. De azt megszerezhetjük, úgy
gondolom, más forrásokból is. Szükségünk van kulturált férfiakra
és nőkre is, akik megértik annak a fontosságát, amit mi
képviselünk. Jellemes magyarokra van szükségünk, akik készek
visszakövetelni örökségüket. Kérem, mondja el ezt a cégének. –
Horváth Imre felállt, és a négy munkatársa is uniszónóban felállt
egy szívdobbanással utána. – Most, sajnos, elszólít a kötelesség, Mr.
Gábor. – Fürkészőn nézte az ülő Charlest. – Nagyon kíváncsi
vagyok, mit fog tenni ebben a helyzetben, amellyel most
szembekerült, ifjú Károly. – Enyhén hunyorogva nézett Charlesra,
és angolul beszélt még mindig, halkan, lassan és komolyan. –
Maga és én talán együtt fogjuk elmesélni ezt a történetet. Ezt a
magyar történetet. A maga visszatérése Magyarországra lehetővé
teszi a mi hazatérésünket Magyarországra. Két magyar
helyreállítja az igazságot, akik haza akarnak térni, az egyik fiatal,
a másik öreg. Készen áll rá, Károly, hogy nekigyürkőzik ilyen
munkának a népéért? – Charles fölött állt, keresztbe tett kézzel,
hatalmas kezét elrejtve olasz öltönyének redői közt, vékony, ovális
olvasószemüvege feltartotta ezüst-sörényének hullámverését, kék
szeme pislogás nélkül nézett homlokának vastag vonalai alatt,
szeme éles szögben tekintett le az amerikaira. Még lassúbb és
mélyebb lett a hangja. – A maga magyar története. Először ezen
gondolkodjon el, Károly, és csak utána a mérlegkimutatásokon. Ez
a legjobb tanácsom önnek.
Becsukódott mögötte az ajtó, és Horváth Imre lassan,
bizonytalanul lépkedett a szőnyeggel borított folyosón, mely az
irodájához vezetett. Nagy erőfeszítéssel ment végig a folyosón,
majd egyenesen az íróasztalával szemben lévő székhez lépett.
Leroskadt egy bekeretezett fénykép alá: az új, demokratikus
Magyarország pénzügyminisztere volt az, négyéves korában,
amint a huszonnégy éves Horváth Imre nyakában ült – ez a kép
megjelent a Békében című kötetben is. Mindketten hunyorogva
néztek a napba a budai Duna-parton, közvetlenül a lebombázott,
megsüllyedt Lánchíd előtt, törött összekötő kábelei belemerültek,
aztán kiemelkedtek a vízből, a két oromzat nem tartott semmilyen
utat. A fiatalember nyakában gubbasztó kisfiú integetett és
mosolygott; épp a másik partról jöttek át egy ideiglenes kompon
Imrével, a barátjával, aki időről időre vigyázott rá. Imre markolta a
két puha, himbálódzó bokát, és elképzelte, hogy lefekszik a
fényképésszel, a kisfiú nővérével.
Charles délutánja a Horváth Verlagban tett sétával fejeződött be,
megnézte a raktárakat és a nyomdaberendezést Béla vezérletével,
aki a legalacsonyabb volt a három munkatárs közül, egy majdnem
teljesen kopasz fiatalember, csak egy szerzetesi hajsáv húzódott
egyik fülétől a másikig, és kétszeresen megtört orra volt, amely az
egyik kevésbé ismert tésztafélére hasonlított. Charles megint szóba
hozta Imre utódlásának kérdését, mire Béla azt felelte: – Csak egy
unokatestvére van, azt hiszem, Torontóban, de gyerekei nincsenek.
Így, hogy nem volt családja, tudott menni meg jönni
Magyarországra kicsit szabadabban, ellen tudott állni bizonyos
nyomásoknak. Gyakran a családján keresztül bírták rá az embert,
hogy együttműködjön velük, tudja, így hajlították meg. Tudja, ő
sohasem működött együtt. Soha. Soha nem hajolt meg. De egy
családdal, hát…
– Az az Achilles-sarka lehetett volna – fejezte be Charles a
kibírhatatlanul lassú mondatot.
 Béla megállt a kattogó gépek előtt, feltartotta a kezét, tenyerét a
vendége felé fordítva és enyhén meghajlítva az ujjait, a banális
festményeken látható középkori szentek kedvelt mozdulatával. –
Neki nincs Achilles-sarka, Mr. Gábor. Ő egyike a nagy
embereknek, az igazi ritka embereknek. Majd megtudja még;
nagyon szerencsés lesz, hogy együtt dolgozhat vele. – És Charles
látta, hogy ez nem a pénzember elcsábítását célzó átfogó terv
begyakorolt része, és még csak nem is túlzottan okos megjegyzés
egy potenciális befektetőnek – csak éppen az abszolút igazság, már
legalábbis Béla szerint. Charlesnek minden erejét össze kellett
szednie, hogy ne nevesse el magát.
 3. IDEIGLENES EMÉSZTÉSI ZAVAR

I
John Price elszívott egy lassú cigarettát az erkélyén, jóéjt-puszit
adott antik felesége és gyermeke fényképének, aztán csak feküdt a
lenyitatlan rekamiéra terített takarókon, és képtelen volt sorba
rendezni a nap eseményeit, a fejsérülést és a testvérárulást. Nem is
érdemelt mást a bátyja. Azonnal bocsánatot kell kérnie a bátyjától.
Minden egyes nap egyre jobban tudja értékelni Emilyt. Minden
percben egyre kevésbé méltó Emilyre. Ő egy rohadt gazember. Ő
az élet géniusza.
Már majdnem aludt, amikor egy matematikai egyenlet
ragyogott fel lehunyt szemhéja mögött. Az ébrenlét és álom közti
felgyorsult pulzusú, izzadt állapotban egy szépen manikűrözött,
kecses női kezet látott, amint krétával írt egy táblára. Az egyenlet
kattogó és csikorgó hangok közepette jelent meg, ahogy a kartalan
kéz a locska krétát a táblának nyomta: Komolyan = nem komolyan.
Mikor a kéz az egyenlet végére ért, kezdtek elhalványulni a betűk,
olyan sorrendben, ahogy le lettek írva, mint a kondenzcsík vagy a
motorcsónak sodorvize. John nézte, ahogy az egyenlet újra meg
újra átírja magát, ugyanazzal a sebességgel, ugyanarra a helyre,
elhalványul, aztán megint megjelenik, újra meg újra. Komolyan =
nem komolyan. Komolyan = nem komolyan. Amikor a komolyan szó
kezdte azt a hatást kelteni, hogy rosszul van leírva, vagy nincs is
ilyen szó, John végre álomba merült.
Másnap reggelre ez az egyenlet – ellentétben múltbeli nagy
elalvás előtti felismeréseitől, zseniális társadalomszervezési
megoldásaitól, matematikai meglátásaitól, filozófiai áttöréseitől –
nem tűnt el, hanem ott gubbasztott a vállán, és John azonnali,
osztatlan figyelmét követelte, amint kinyitotta a szemét: Komolyan
= nem komolyan. Felkelt és megint kiment az erkélyre, nézte a
forgalmat és a rövidülésben látszó gyalogosokat, akik, közvetlenül
alatta, négy teleszkópnyúlvánnyal ellátott puszta körökké
zsugorodtak. Az egyenlet páváskodott körülötte egyfolytában, és
néhány percen át John nemigen tudott gondolni semmi másra.
A délelőtt folyamán, miközben azon küszködött, hogy
kisilabizáljon valami értelmeset a Harveyval készített interjúja
istenverte jegyzeteiből, többször hátradőlt a székén, és az ajkát
harapdálva megint ezen a „komolyan-nem komolyan"-on kezdett
töprengeni, s aztán nem sokkal tizenkettő előtt Karen Whitley
megkérdezte tőle, hogy nincs-e kedve egy „különleges ebédhez”.
Az egyenlet végre feltárta titkos jelentését John előtt, amikor Karen
lehunyt szeme és nyitott szája metronomikus mozgással hol a
látókörébe került, hol kilengett belőle. A törzse és a feje minden
egyes ingalengéssel ritmikusan eltakarta és előtárta a
plafonstukkót, a hálószobai csillárt körülvevő gipszszőlőket és –
girlandokat. John próbálta akkor is látni őket a lelki szemével,
amikor Karen eltakarta. Próbált átlátni Karenen Emily miatt, aki
szolgálatkészen, meztelenül ült mellette, kezét John homlokára
téve, és mint valami kiképző őrmester, durván azt követelve, hogy
számolja meg a szőlőszemeket, és némán, a lehető
legrészletesebben írja le neki a girlandokat és a kis cupidókat. És
miközben John követte a parancsait, visszatért az egyenlet –
Komolyan = nem komolyan –, és John mosolyogni kezdett, Karen
pedig, aki már kinyitotta a szemét (elpárologtatva Emilyt),
visszamosolygott rá, mire John még jobban mosolygott, s Karen
úgyszintén, és Johnnak kezdett derengeni, hogy mit is jelenthet az
a kép, melyet előző este elalváskor látott. Kis idő múlva Karen
abbahagyta a mozgást, feje John mellére hullott, beszédének
hangja lelassult és elhalkult, és a lélegzésének, majd az alvásának
zajává alakult át. Addigra John megértette, hogy bizonyos dolgok
számítanak, és bizonyos dolgok nem, és hogy ezen a világon azok
a boldog emberek, akik könnyen és gyorsan meg tudják
különböztetni a kettőt. A boldogtalanság szó arra az érzésre utal,
amikor az ember nem azokat a dolgokat veszi komolyan, amiket
kellene.
Ott hagyta az alvó Karent, és visszament a szerkesztőségbe,
hogy befejezze a Harvey-cikkét, amely most komolytalan
könnyedséggel írta meg magát: Harvey nem fontos; Harvey
mulatságos. És semmi sem lehet kevésbé komoly, mint Scott bátyó
és az ő magyar macája. John drámaian emelgetve kezét verte a
számítógép billentyűzetét, mint egy koncertzongorista.

II
– És az apja azt mondta nekem: „De hát ezért vagyunk itt. Egy
perc múlva újból megtenném ugyanezt.” Gondold csak el! Még
abban a veszélyben is, mikor tüzeltek ránk, és én csöppet sem
segítettem neki a kételyeimmel és a félelmemmel, ő tökéletesen
tisztában volt magával és a céllal. Rendkívüli! Nem sok olyan
ember szaladgál a földön, mint Ken Oliver. – Hát, ez biztosan így
van.
Ed addig nézett a szemébe, amíg Emily el nem fordította a
tekintetét. – Egyébként minden rendben van? – Előrehajolt,
nyikorgott a széke a súlya alatt. – Tetszik magának ez a munka?
– Tetszik. Megtisztelő.
A patrónus személyiségének két oldala határozott rend szerint
váltotta egymást. A biztonságos területeken kívül, a hatalmas,
felügyelhető külső világban, folyamatosan, de diszkréten fülelve
mindenre, Edmund Marshall egy gömbölyded, gubancos szakállú
bonvivánnak tűnt, sőt mi több, valóban az is volt, egy lihegő
mókamester, gyakran a részegség határán, szerette az életet, és
hébe-hóba hajlamos volt egy-egy pajzán kalandra, gyakran és
hangosan köszönte meg az égnek és aznap esti házigazdáinak a
diplomáciai karrierjét, mivel így egyfolytában remek külföldi
ételeket ehet. Amellett művi, de nagyon hihető pletykák ködével
vette körül magát: hogy veszélyben van az állása, hogy nemrég
megint fenyítést kapott valamelyik kicsapongásáért. Munkaidőben
azonban, az ólomajtók mögött, ő volt az elképzelhető
leghumortalanabb, legmosolytalanabb munkatárs, mániákusan
figyelt a papírmunka precizitására, fáradhatatlan volt a konstruktív
önkritikában, kielégíthetetlen mohósággal tudta megvitatni a
források és potenciális források ellentmondásait, rétegeit,
motivációit és ellenmotivációit. Egyetemes csodálat övezte a
munkatársai részéről az emberi gyengeségek, kételyek és romlandó
eszmények azonosítása iránti szenvedélyes küldetéstudatáért. A két
személyisége közül egyik sem volt felvett, csak épp tökéletesen
elkülönítette őket a maximális hatékonyság érdekében, és Emily
tudta, az a képesség, hogy valaki az egész személyiségét munkába
tudja állítani, olyan teljesítmény, melyre érdemes törekedni.
– Boldog itt? – kérdezte Ed.
Emily felnézett. A kérdés megdöbbentette.
– Természetesen. – Aztán kilépett patrónusának ablaktalan
irodájából – nagy nehezen tudta csak lenyelni az enyhe feddést,
mely aztán átváltott a hajdani, még egészen másmilyen Berlinben
lévő apjának homályosan példázatos (és önkritikus) történetébe –,
és elgondolkodott Ed furcsa kérdésének mögöttes tartalmán. Még
soha senki nem kérdezett tőle ilyet, mert soha senkinek nem volt
oka rá; különben is Emilyt úgy nevelték, hogy soha eszébe se
jusson egy ilyen önző kérdésen tűnődni, vagy bárkit olyan
helyzetbe hozni, hogy fel kelljen tennie neki. És most nem tudta,
hogy mi sugallhatta, vagy hogy emberi számítás szerint mi
változhatna a válaszától függően.
Másfelől meg Emily még nem hallotta ezt a történetet, és most
önkéntelenül elöntötte az apja iránti csodálat újabb hulláma,
melyet rögtön rá nem jellemző düh követett, amiért Ed annyit
vizsgálódik és piszkálódik, és amiért azt a meghökkentő és valóban
teljességgel igazságtalan megjegyzést tette, hogy „Az emberi
motivációk elemzése” rubrika a kapcsolatjelentési kérdőíveken –
melyeket Emilynek minden egyes alkalommal ki kellett töltenie,
amikor bármilyen külföldi állampolgárral interakcióba lépett –, Ed
korábbi panaszai, korrekciói, okításai és csalódásai ellenére
továbbra is „a nüanszok, a hangszínek és a mélységelemzések
tapasztalatlanságból fakadó hiányáról” tanúskodik. Úgyhogy
némi megkönnyebbülést jelentett, amikor a tengerészgyalogos
lentről felszólt, hogy egy bizonyos John Price várja az
előcsarnokban. John és Mark valami nyugodt és gyökértelen
párhuzamos univerzumban éltek, ahol senki sem kezd el
kérdezősködni, hogy vajon tényleg elég boldog vagy-e, és nem
példálózik mindenfele misztikus viselkedési mércékkel. Kíváncsi
volt, vajon milyen érzés lehet úgy lebegni naphosszat, ahogyan
John.
Körbesétálták az épületet, aztán leültek az egyik zöld padra a
Szabadság tér közepén, nézték a nagykövetség mellett vízumért
állók kanyargó sorát. – Hogy döntötted el, hogy nem lépsz be a
hadseregbe? – kérdezte Emily, miután egy darabig csak úgy a
semmiről beszélgettek. – Mi van? Mi ezen olyan mulatságos?
– Hogy döntöttem el? Hát te hogy döntötted el, hogy nem leszel
szumóbirkózó?
– Komolyan? Ez nem valami elvi nyilatkozat volt a részedről
vagy ilyesmi? Egyszerűen soha nem is jutott eszedbe, hogy katona
legyél? – Csendesen ült. John jelenléte most épp összezavarta, a
kipányvázatlansága, az, hogy nem hisz igazán semmiben. Annyira
fókuszálatlan; Emily elmosódottnak érezte magát már pusztán
csak attól, hogy mellette ül. Olyan dolgok, amikben pár perce még
biztos volt, most kérdésesnek tűntek. – Soha nem kérdeztem meg
Robert bátyámtól, hogy… szóval hogy… ööö… boldog-e a
seregben. Gondolod, hogy kellett volna? Hát nem furcsa? A
francba! Mennem kell vissza.
John azzal jött a nagykövetségre, hogy meghívja Emilyt
valahová, feltárandó neki valamit önmagából, megnyitandó egy
magánterületet, ahol kettesben lehetnek. – Van valaki, akivel
szeretném, ha összeismerkednél – nyögte ki végül, amikor már az
előcsarnokban álltak, két tengerészgyalogos őr és néhány – látható
és láthatatlan – kamera figyelő tekintete előtt. – Bámulatos nő.
Tetszeni fogod neked.
Emily beleegyezett, hogy találkozik Johnnal a Blue Jazzben;
jobb szórakozás lesz, mint azzal tölteni az estéjét, hogy behozza a
lemaradását a kapcsolatjelentésekben, s közben azon törje a fejét,
vajon kellőképpen boldognak tűnik-e ahhoz, hogy ne szúrjon
szemet egy rejtélyes szemlélőnek, és jobb, mint elvesztegetni az
értékes időt az értéktelen Julie-kkal. A gallérjára tűzött műanyag
azonosító kártyát birizgálva nézte Johnt: arra gondolt, vajon a fiú
boldog-e valami olyan módon, ahogyan ő nem, és hogy lehet-e
valamilyen veszélyes, árulkodójele az apja és apja elvei
elárulásának az arcán, olyan jele, amely tükörben sehogyan sem
látható. És visszament az önmaguktól bezáródó dupla
üvegajtókon, hogy teljesítse félszeg nagykövete utasításait.
John nézte, ahogy eltűnik. Félve, hogy rossz választ adott Emily
hadsereggel kapcsolatos kérdésére (és különben is meg kellett írnia
még egy cikket erre a hétre), az előcsarnokon át a
tengerészgyalogos őrök fülkéjéhez ment. Todd Marcus nevét egy
ezer évvel ezelőtti margitszigeti amerikaifutball-meccsről őrizte
meg. A tengerészgyalogos megnyomott egy gombot, amelytől
torzan recsegő hangja áthatolt az őrfülke plexiüvegén.

III
Scott máskor is megtette már ezt az utat, ideges lányokkal más
világokban. Visszautazott velük az időben, belépett egy gyerekkori
otthonba egy egyetemi vagy egyetem utáni, már úgy-ahogy érett
és stílusos barátnőjével, és aztán boldogan nézte, ahogy
kettéhasadt: egy egyre fiatalabb lányra, ahogy egyre mélyebben
hatoltak be a házba, és egy nőre, aki valamiképpen összezavarodott
ettől az élménytől. Tudományos kíváncsisággal figyelte, ahogy
félszeggé, feszengővé, erőszakossá, izgatottá vagy ingerültté
válnak. S ami a legjobb, közelről nézve ezek a tünetek erősebbek,
úgyhogy csupáncsak azzal, hogy nagyon lassan megy végig az
előszobán, és nagyon lassan fordítja a fejét kedvesének könnyező,
hároméves kori, az apuci ölében látható képéről mellette álló
kedvesére, amint most, huszonhárom évesen furcsa tekintettel,
szinte émelyegve néz, még nagyobb ilyen különleges émelygést
tud kiváltani, úgy, hogy közben ő maga egyetlen pillanatra sem
érez semmi mást, mint tudósi csillogást és egy bizonyos habzó
mindentudást.
Maga a kedves – aki oly stílusos, oly pikáns, oly tartózkodó ma
délelőtt – egészen kicsit elgyengül, összezsugorodik az
úszóversenyzőként szerzett trófeák csillogásában, az állandóan
éber alakzatban lévő plüssállatokat, babaházakat, lovagláshoz
használt gyeplőket, a régi szép időket, általános iskolai barátokat
ábrázoló fényképkollázsokat nézve, amelyek egyszavas,
tinimagazinokból vett jelentőségteljes újságkivágásokkal voltak
felragasztva: BOYSHEART-SECRET. Scott a kedvese mögött állt, és
megcsókolta a nyakát, elkapva a tekintetét közvetlenül maga előtt
ugyanabban a rózsaszín keretes tükörben, amelyben a lány annak
idején, kilencévesen megtanulta befonni a haját, s amelyben az
anyukája tűnt fel a válla fölött, és megsimogatva a fejét
megnyugtatta a síró tizenhárom évest, hogy igenis szép, nagyon-
nagyon szép, mondhat bármit a többi ostoba gyerek (csak irigyek
rád, angyalom).
Látni az ágytakarót, amelyet tizenkét éves korában választott, s
amely kiszolgálta őt mindezen évek során, amíg ő fel nem
bukkant. Hát létezett már azelőtt is, hogy ők ketten megismerték
egymást? Milyen furcsa, hogy igen, és hogy így nézett ki, hogy azt
a szoknyát hordta, és ezekkel a játékokkal játszott, és azokkal a
barátokkal szórakozott, és ezt vagy azt a jövőt képzelte el
magának, és a harmadik helyre pillangózott a tizennégy év alatti
lányok 4x100-as vegyesváltójában, amikor valójában mindazon
évek alatt melegen gubbasztott a gubójában, hogy aztán
pillangóvá változzék számára.
Minden egyes szobával egyre jobban feszengtek, amit ő egyre
izgatóbbnak talált. Kedvese lassított és habozott, nem akart belépni
a legkényesebb szobákba, vagy gyorsított és próbálta elhúzni őt,
amikor meglátott valamit a szemében, valami nevetést vagy új
megértést, ahogy megtapogatta és megvizsgálta a kedvese
hálószobájának megkeményedett borostyánjában csapdába esett
kislányéleteket.
A történelmi múzeumocskák után a központi terem
következett, kedvese szüleinek szobája, ahol nem lehetett kérdéses,
hogy valami történni fog valaki másnak a hitvesi ágyán: a talajon,
melyből kedvese kivirágzott.
Ma kicsivel az ajtón kívül kapta meg a küszöbcsókját, és aztán
elfordult a kulcs, nyikorogva nyílt az ajtó, és várta őt az előszoba, és
már tudta, mit fog találni. De nem azt találta, és ettől igencsak
meghökkent.
Voltak fényképek az előszobában, de egyik sem a kedveséé. Itt
egy báty, a Magyar Hadsereg tisztje. Ott a (megboldogult) apa
fekete-fehér fényképe, amint meghajtja a fejét, mert épp egy
szalagot akasztanak fehér nyakába. És ez itt bizonyára a
nagypapa – ó, boldog napok a seregbeli cimborákkal meg
cimborákkal más hadseregekből, köztük, ó, igen, pontosan…
A kedveséhez fordult, de ezúttal nem zavart tekintet fogadta.
Ugyanazzal a mosollyal és szeretettel nézett fel rá, mint mindig, de
ma valami több is volt benne, valamiféle vizsgálódás, valami furcsa
kíváncsisággal figyelte őt, ahogy a családja fényképüledékét
nézegeti. Egy üveges vitrin: benne ugyanaz a szalag, amelyhez
amott a képen apa lehajol, egy érme, rajta magyar szavak és egy
portré, ó, igen, pontosan…
Nem voltak lovasversenyen szerzett díjak, úszóként nyert
trófeák, csak újabb és újabb képek a furcsa tekintetű
családtagokról, akik mind képtelenek rámosolyogni a
fényképészre. Valahányszor Scott gyorsítani kezdett a következő
szobába, ő visszafogta, elidőzött, belékarolt, közel húzta magához,
és nézte, ahogy néz.
Megnézette vele az összes helyiséget. Valamikor öten éltek itt.
Most, hogy a két bátyja elment, és apa halott, csak Mária az
anyjával meg három macskával. Scott még sohasem látott ilyen
kicsi lakást, már amiben egy egész család élt, és ebből, helytelenül,
szegénységre következtetett. A két báty kis fülkéje változatlan volt,
mióta elmentek: semmi rocksztáros poszterek vagy egyetemi
zászlók, csak komor ifjú katonák, merev portrék egyszerű
keretben, régi súlyzók és expanderek, néhány könyv magyar és
orosz nyelven és egy kis falitábla, felrajzszögezett tank-, ágyú- és
vadászrepülőgép-fényképekkel.
A kedvese szobája még kisebb volt, és nem olyan régen festették
világoskékre. Az ágy, a szék, az íróasztal, a polcok tele
olvashatatlan könyvekkel, és a bizarr kelet-európai játékok és
babák véletlenül sem plüssből, hanem mindenféle szerethetetlen
anyagokból készültek. Az íróasztalán a házi feladat, amit ő adott
neki. A kis falitábláján magazinból kivágott fényképek: kettő
Miamiról és egy Venice Beachről; egy Manet-reprodukció; egy
fekete-fehér képeslap, amelyen egy amerikai tengerész megcsókol
egy nőt a Times Square-en; egy – gipszfehér, erotikus – Rodin-
szobor képe; három fénykép, azokon ő maga látható ugyan a
barátaival, de olyan egy sem akad, amely ennél a mostani nőnél
bármennyivel is fiatalabb lányt mutatna. Egy kis asztalon az ágy
mellett egy fénykép róla, Scottról, alacsony szögből felvéve: épp a
magasba ugrik, nincs mögötte más, csak a kék ég és a felhők, száll,
mint egy isten, kinyújtott karjával egy hulló amerikaifutball-labdán
kapaszkodik (melyet a képen nem látható Mark Payton dobott
neki), miközben két kéz (mindössze ennyi látszik az öccséből)
markolja ügyetlenül Scott öreg egyetemi pólóját, hasztalan
erőlködve, hogy visszarángassa a földre. – Bárcsak most rögtön
megmutathatnám neked a gyerekszobámat!
– Azt nagyon szeretném.
– Nem, utálnád, de megértenéd, hogy miért illünk egymáshoz
ilyen tökéletesen.
Kedvese mosolygott, és elhúzta a szék meg az íróasztal mellett,
amit a nagyanyja hozott el egy szomszéd lakásból, amikor az ott
lakók elmentek (ott hagyva minden holmijukat), az anyja régi ágya
felé rángatta, melynek díszesen faragott támlája tagadhatatlan
luxust képviselt, sőt egy szakavatott szem számára a kiváltságos
helyzet és a szokatlan vásárlóerő bizonyítékát jelentette.

IV
Később, amikor még nyüzsgött a tömeg a Váci utcán,
miközben lehúzták a rácsokat a kirakatokra, és a
parasztasszonyok kezdték összeszedni a járdáról a sálakat és
gyapjúszegélyes mellényeket, amiket nem adtak el aznap, és a nap
már olyan alacsonyan járt, hogy a fagylaltárus árnyéka elnyúlt
egészen az utca végéig, John megérkezett az aznap délelőtt
megbeszélt két találkozója közül az elsőnek a helyszínére.
Jegyzetfüzettel a kezében bevac-kolódott egy bokszba a New York
Amerikai Pizza Piaceben, és üdvözölte Todd Marcus törzsőrmestert
és három bajtársát, akiktől, azt remélte, alapvetően fontos (és egy
magafajta civil számára egészen különös) információkat kap
Emilyről.
Az egyforma kefefrizurás, pólótrikós és bermudanadrágos
tengerészgyalogosok felvillanyozták az új étterem fiatal vezetőit a
belőlük áradó hamisítatlan amerikaisággal. Az öt férfi kitöltötte a
cseh sört a korsókba, és elosztotta a kelletlenül szétváló pizzát,
melyet sonka, kukorica, konzervananász, csöppnyi fagyasztott
rákok, tükörtojások, szalámi, paprika és a New York-i pizzériák
egyéb ínyencségei díszítettek. John, hátratolva fején a Marktól
kapott puha kalapot, a jegyzetfüzetében lapozgatott, és
kiválasztotta az egyiket abból a kevés kérdésből, amit egy egész
délután alatt ki tudott izzadni magából.
– Oké, srácok, szóval ti mind odavagytok Rambóért?
Az olvadt sajtra küldött pilsenit kortyolva a három
tengerészgyalogos gúnyos megjegyzéseket tett: tökös, csak nem elég
életszagú… az egész csak az egójáról szól… totál baromság. Marcus
törzsőrmester hozzátette: – Beleolvastam, de Verlaine-t jobban
szeretem –, és John nem egészen értette, hogy mit akar ezzel
mondani.
– Oké, ide figyeljetek. Szóval elmondom, miről akarok írni. Ti
tengerészgyalogosok vagytok, katonák, gyilkolásra képeztek ki
benneteket. Arról akarok írni, hogy ez mit jelent nektek. Tudjátok,
szóval a kötelességről, a bátorságról és a halálról. Meg minden.
Szóval effélékről. – John várakozóan nézett egyikről a másikra.
Kurt, egy huszonkét éves őrmester, nagyon udvariasan elnézést
kért, és a pulthoz ment csípős paprikáért.
– Hozzál szalvétát is, haver! – szólt utána Luis.
John újból belefogott.
– Szóval, srácok, mi az, amiért harcolnátok?
A rágás szünetelt az újabb pizzaszeletek elhelyezésének és az
újabb sörök bevételezésének idejére, és John mintha valami
csodálkozó és feddő kifejezést látott volna Todd arcán. – Meg kell
hogy mondjam – mondta Kurt, visszatérve begyűjtő útjáról –,
imádom ezt a helyet. Ez a legőrültebb pizza, amit valaha láttam, de
imádom ezt a helyet.
– Ja, oké, de komolyan. Szóval mi az, amiért harcolnátok,
srácok?
– Úgy érted, hogy mennyit fizetnek nekünk? – kérdezte Danny.
– Hát, nem sokat, haver – mondta Kurt. – Jóval a minimálbér
alatt.
– Nem, nem, én azt kérdezem, hogy miért harcolnátok? Milyen
ügyért? Egy háborúban meg is halhattok, igaz? – Az egyik
jámborul rágó arcról a másikra nézett. – Szóval mi az, ami
kiugrasztana benneteket a lövészgödörből?
A táplálkozó katonák egy darabig nem szóltak semmit, végül
aztán Luis – egy különlegesen izmos, húszéves wisconsini latinó –
megtörölte a száját, és úgy nézett Johnra, mintha egy gyereknek
kellene elmagyaráznia valamit. – Nem, haver, nem. Ez nem frankó.
Először is, senki, aki itt van ennél az asztalnál, nem fog meghalni.
Vigyázunk egymásra. Aztán meg, szóval, másodszor, tudod, nem
úgy van az, hogy választhat az ember. Ez nem olyan fakultatív
dolog. Nem kérik, hogy szavazzunk róla. Mi vagyunk a hadsereg,
cimbora. És hálát adok az Úrnak ezért a kiváltságért. – Elvett még
egy szeletet a tálról, és a mutatóujja köré csavarta a lengedező
sajtot.
Kurt bólintott. – A csórikám, amikor aláírja a papírt, azt
mondja: „A tiétek vagyok, haver.” Azt meg úgyis a tisztek tudják,
hogy merre mennyi.
– Jó. Persze – mondta John. Nem jutott eszébe semmi más
kérdés. A vele szemben ülő három fiú magasan a feje fölé nézett, a
mögötte lévő tévére, ahol videoklipek mentek hang nélkül. – De
nézzünk egy példát! – kocogtatta meg John a fogát a tollával. –
Oké, Hitler rossz volt, az világos, de mi a helyzet…
– Madonna jobban nézett ki, amikor a „Like a Virgin"-t
énekelte – mondta Kurt.
– Ha a ruszkik megtámadnák Észtországot, az életeteket
adnátok, hogy megmentsétek?
– Ja, frankón megdugnám Madonnát, hogy megmentsem
Készországot.
– Én megtámadnám Szlovákiát, Szlovéniát és Szlavóniát, hogy
megdughassam Madonnát.
Todd halkan beszélt: – A világ azért működik, mert az emberek,
rossz emberek, John, elhiszik, hogy készek vagyunk harcolni
bármiért, amiért az elnök azt mondja, hogy harcolnunk kell. Mi
vagyunk a legjobban felszerelt, legjobban kiképzett harcoló erő a
világon, és a többi már csak szószaporítás, ahogy az anyukám
szokta mondani.
– Haver! – A katonák zsíros kézzel tapsoltak. – Hé, hé, ezt írd le!
– Figyusz, fizet az újságod még egy pizzát?
John küszködött, hogy átfogalmazza a kérdését, de minél
többet gondolkodott rajta, annál kevésbé tudott megfogódzkodni
benne. Nyilvánvalónak tűnt – amikor a Gerbeaud-ban ült, és
álmosan készült az interjúra, és előre lejátszotta fejében az azt
követő döntő randevút –, hogy a tengerészgyalogosok egyszeriben
ugyanúgy fogják látni a dolgokat, ahogy ő, egyetértenek vele,
hogy a háború totálisan haszontalan őrültség, hogy (leszámítva
megerőszakolástól fenyegetett szeretteink védelmét meg az
efféléket) semmi sem ér annyit, hogy meghaljunk érte, hogy
valójában csak azért teszik kockára a végtagjaikat meg a vérüket,
hogy fizetni tudják az egyetemet vagy kitanulhassanak
számítógépes szakinak, és az ebből születő cikknek valami olyan
címet ad, hogy „Játék az élettel!”.
Emilyért természetesen kész lenne harcolni, válaszolt magában
a saját kérdésére, miközben a fiúk trágárul gúnyolták egy spanyol
énekes klipjét, torreádornak volt öltözve, és egy bikafejű nő
meztelen holtteste fölött sírt, akinek egy kard volt beleszúrva bájos
lapockái közé. Nemcsak azért, hogy megvédje Emilyt, hanem ha
egyszerűen csak arra kérné, hogy menjen háborúba érte, megtenné.
Kész lenne harcolni és ölni, ha Emily nézné. Vajon hogyan szeretné
látni, hogy mit csinál? Ülhetne egy géppuska mögött,
csikorgathatná a fogát, rázkódna, ahogy a fegyvere özönlő
emberek újabb és újabb hullámaiba kaszálna bele, szétszaggatva
őket, a magasba rántva a karjukat és hátra a fejüket, furcsa
cikcakkokba torzítva a testüket. Nézi még Emily? Akkor jöhet a
közelharc, akkor az ellenség arcába csap a puskatussal, széttöri az
orrát, kiszúrja a szemét, összegyűri az állát, és amikor az ellenség
összeesik, és próbálja eltakarni fejét a kezével, John betörheti a
koponyáját a halántékánál, mert az olyan vékony, mint a tojáshéj,
legalábbis így hallotta egyszer, és miközben már csontszilánkok
fúródnak a koponyájába, ő csak üti tovább. És Emily ezt
végignézné? Ott állna a közelében, valahogy a veszélyen kívül, de
mégiscsak közvetlenül mellette, olyan közel, hogy érezze a
lélegzését a fülében, és biztatná, egy halk sóhajjal kérné, hogy még
ne fejezze be? Rá tudná vetni magát egy ellenségre, a hajánál fogva
hátrarántani a fejét, végighúzni a pengét a nyakán, érezni, ahogy
enged a feszes bőr, aztán elválik a pengétől, pöndörödve, mint
papír a tűzben?
– Van még kérdésed, haver?
Hárman a tengerészgyalogosok közül egyszerre mentek el, de
Todd megkérdezte Johntól, hova indul. Johnnak volt még egy órája
a randevú előtt, úgyhogy a Korzó felé sétáltak Todd-dal. – Ne szívd
mellre. Nem lepődhetsz meg azon, hogy nem azokat a válaszokat
kapod, amiket szeretnél. A pacifisták rendszerint nem vonulnak be.
Legalábbis nem a hadseregbe. – Todd a rövidnadrágja zsebébe
dugott kézzel ballagott, és boldogan szemlélte az épületeket, a szép
látványokat, méregette a nőket. – Észrevetted, hogy én vagyok az
egyetlen fekete Budapesten?
John tűnődve forgatta a fejét, megvizsgálva a tömeget. –
Tényleg? Nem vettem észre… de nem, van egy dzsessz-énekes, egy
kopasz srác. Ketten vagytok. Zavar?
– Nem. Itt egzotikus vagyok. Klassz. Ezelőtt Szudánban
szolgáltam a nagykövetségnél. Ott lent csak egy voltam a sok jól
felfegyverzett fekete srác közül. Úgyhogy okés.
Kiértek a folyóhoz. Alattuk kaszinóhajók világították meg a
párás júliusi estét, és a folyó másik oldalán a Várhegy fényei
lebegtek a sikló fölött, amely föl-alá kúszott a dombon.
– Hé, firkászkám, tudod, hogy hány ember halt meg
Verdunnél?
– Az első világháborúban? Fogalmam sincs.
– Hatszázezer négy hónap alatt. Naponta kábé ötezer. Három
vagy négy srác minden másodpercben, négy hónapon keresztül.
Az angolok hagyták, hogy az ugyanabból a faluból besorozottak
egy egységben maradhassanak, ezzel is ösztönözni akarták a
srácokat. Tudod, hogy van: „Vonulj be a cimboráiddal, és együtt
mehettek el a nagy kalandra.” – Johnnak fogalma sem volt, mire
akar Todd kilyukadni, és nehezére esett az első világháború
részleteire koncentrálni, miközben Todd minden elhaladó nőre
rámosolygott. – Tyű a mindenit! – szólt oda egy szőkének. És
hátramenetbe kapcsolt pár lépés erejéig, hogy nézze, amint a nő
alakja beleolvad a tömegbe, az pedig visszanézett rá a válla fölött,
és megrezgette az ujjait a hatalmas, sötét külföldi felé. Todd
integetett, nevetett, és visszakapcsolt előremenetbe. – Kikészülök –
mondta. – Van egy lista azokról az országokról, amelyeknek a
polgáraival nem barátkozhatunk, és ezek az édes kis magyarok
még rajta vannak. Hihetetlen, nem? Hivatalosan még vörösök.
Szép, mi? – Todd a Lánchídra mutatott, éppen akkor, amikor
kigyulladt rajta a lámpasor, fehéren villódzva a citromzöld és
galambszürke háttér előtt. A szélben csapdosni kezdtek a vásznak,
amelyek – amíg nincs pénz gépekre és kőművesekre – szerényen
eltakarták a híd kőárkádjainak legmagasabb pontján lévő
kommunista emblémákat.
A két férfi egy fapadon ült, a modern szállodák előtt, amelyek a
Hungária, a Carlton és a Bristol helyén álltak (azokat a háborúban
szétbombázták), és az elhaladó lányokat nézték meg egy csekély
tehetségű utcai karikaturista bohóckodását, akinek a
filmcsillagokról készült rajzai mind nagyjából egyformák voltak:
kapafogak, arcizmok fodrozódó hullámai, csöpp kis lábak. Todd
rámosolygott két karon fogva sétáló nőre. – Meg lehet állapítani a
ruhájukról – mondta. – Nyugat-európai vagy amerikai turistákat
kell találni. Azokkal barátkozhatok. És egzotikus vagyok náluk,
mert itt élek, de nem vagyok magyar, úgyhogy nem vagyok túl
egzotikus. – Testhelyzetet váltott. – Szóval egy olyan csatában,
amilyen a verduni volt, előfordulhatott, hogy egy faluból minden
fiú meghalt. Mind az összes. Együtt vonultak be, együtt képezték
ki őket, együtt ment az egységük a Somme-hoz, együtt ragadtak
bele a sárba, és – bumm. Balszerencse. A faluban most nincsenek
férfiak tizennyolc és negyven év között. Egy másodperc alatt.
Minden anya elveszíti a fiát, minden lány a kedvesét, odalesz
minden öcskös és bátyó. Bumm.
John örült a győzelmének: egy katona épp most ismerte el a füle
hallatára, hogy a háború értelmetlen. Most már elmagyarázhatja
Emilynek, hogy milyen elvek miatt nem lépett be a seregbe.
Elővette a jegyzetfüzetét, és Todd folytatta: – Ki eszelte ki ezt a
politikát? Tudod, hogy őszinte legyek, az ember csodálkozik az
angolokon. Hé, ezt ne írd le! – Todd ujjai indulóritmust vertek a pad
deszkáin. – De tényleg, olyan, mintha direkt szembe akarták volna
fordítani az embereket a háborúval. Mindig csodálkozom,
hogyhogy nem volt valami komoly tiltakozás az első világháború
alatt. Persze, a másodikba elég kelletlenül léptek be.
– Na jó – erősködött John, miközben Todd a lábán folytatta a
dobolást. – Akkor hogyhogy nem kérdezed meg magadtól, hogy
mi az, amiért érdemes harcolni? Azok a srácok mind ugyanabból a
faluból… És mindannyian meghalnak ugyanazon a napon a
semmiért. Verdun lényegében döntetlen volt, igaz? Hatszázezer
értelmetlen halál. Hogy lehet, hogy ismered ezt a történetet, és
mégis belépsz a tengerészgyalogosokhoz?
Todd derűsen, atyai jóindulattal mosolygott Johnra. – Nem a
semmiért haltak meg. Én ezt nem mondtam. Egyáltalán nem erre
akarok kilyukadni. Egy olyan döntetlen egyik kis akciójában
haltak meg, amely a Német Hadsereget is pokolian kikészítette. Ha
nem lettek volna ott és nem harcolnak, akkor lehet, hogy nem lett
volna döntetlen.
– Na és? Meghalni huszonnégy évesen, mustárgáztó? Egy olyan
tábornok alatt, aki azért vezetett lövészárokháborút, mert azt
tanulta húsz évvel azelőtt? Láttad azt a csajt? Egész biztosan nem
magyar. Szóval meghalni huszonnégy évesen: soha nem lesz
feleséged, nem öregedhetsz meg, nem lesznek gyerekeid. És miért?
Kit érdekel? Az első világháború olyan, mint egy történelemórai
vicc: senki nem tudja, miért harcoltak. Egyszerűen középkori.
 Todd udvariasan hallgatta, de most már egy kis hévvel válaszolt.
– Ő, az az angol srác, nem így gondolta. Ez a te álláspontod, de
nincs jogod rá. Ott ültél abban a pizzériában, és úgy beszéltél,
mintha a haverjaimnak annak alapján kellene meghozniuk a
döntéseiket, hogy mit fognak gondolni a magadfajta emberek
hetvenöt év múlva. Szerinted így kell gondolkozniuk az
embereknek? Te nem tudod, hogy azok az angol srácok miért
harcoltak. Mind külön személyiség volt. Nagyon könnyű azt
mondani, hogy az első világháború egy vicc volt. Te nem vagy
belga. A te birtokodat nem rohanták le a németek. A te húgodat
nem erőszakolták meg. Nevezd meg bármelyik háborút. Minden
egyes háborúban valakinek átkozottul jó oka volt rá, hogy
harcoljon, és nem tartoznak neked magyarázattal. Megmondom,
mi az, amit biztosan tudok, John, és ezt ki is nyomtathatod, és
megírhatod róla az egyik olyan faszántos kis cikkedet, oké? Kész
vagy? Tessék: nincs „nagy terv” a világban. Az csak egy szaros
kifogás a gyáváknak. A jelennek nincs joga megítélni a múltat.
Vagy annak érdekében cselekedni, hogy kivívja a jövő helyeslését.
Az mind a kettő lényegtelen, amikor az ellenség ott van az ajtóban.
Ezért vagyok tengerészgyalogos. Hű, ahhoz mit szólsz? Szerinted
magyar? Várj egy pillanatot! – Todd odacaplatott egy fiatal szőke
nőhöz, aki cigarettázva a korlátnak támaszkodott, feszes fekete
nadrág volt rajta, és egyik lábát keresztbe tette csupasz bokája
mögött. John nézte, ahogy beszélgetnek, ahhoz messze voltak,
hogy hallja is őket, látta, hogy a nő bólint, úgy fújja ki a füstöt,
hogy ne érje Todd arcát, és a másik kezébe veszi a cigarettát, hogy
kezet foghassanak. Percek teltek el, mire a tengerészgyalogos
visszament Johnhoz, a nő pedig közben várt rá.
– Jó volt beszélgetni veled, haver. Ezt kapd ki: ez a lány belga!
Na, mit szólsz? Nincs rajta a listán, úgyhogy frankón
barátkozhatok vele. – Kezet rázott Johnnal, és visszament flamand
fejőlányához, a karját nyújtotta neki, megmentette őt a támadó
fritzektől, és a folyóparton ballagva eltűntek a turisták,
karikaturisták és utcai művészek oltalmazó nyüzsgésében.

V
Nyújtotta vén kezét, aztán két oldalról megpuszilta Emily arcát.
– A híres Miss Oliver! Olyan nagyon sokat hallottam a bájairól! –
Nádja rekedtes hangjában volt valami huncutság, ami bosszantotta
Johnt.
Azért hívta meg ide Emilyt, hogy láthassa azt a kifinomult
(fontosabb, eredetibb, európaibb, elkötelezettebb, akármilyenebb)
életet, amit akkor él, amikor nincs együtt a közös barátaikkal.
Azért hívta meg ide Emilyt, hogy Nádja ítéletet alkothasson róla, és
vagy gyógyítsa ki őt a nyavalyájából, vagy mondja el, hogyan
hódíthatja meg. Azt akarta, hogy Emily mellette üljön, miközben
Nádja mindkettejüket magasra emeli, és ők együtt ülnek majd az
öreg nő tenyerén, és fejük a mennyezetet érinti, és onnan a
magasból Emily is látni fogja azt, amit ő már látott, és egyszeriben
mindenféle dolgok megvilágosodnak.
Ehelyett néhány percnyi meddő, hadaró fecsegés után John
kétségbeesett: a roskatag zongoristanő nem elég erős, hogy
mindkettejüket elbírja; ezen az estén még ahhoz is gyenge lett
volna, hogy akár csak őt egyedül fölemelje. John egyre morcosabb
lett: itt van egy rohadt dzsesszbárban egy fárasztó öreg nő és egy
olyan lány között, aki csak valami középnyugati udvariasságból
viseli el a jelenlétét. Miközben várta, hogy Nádja Emilyt
eszményinek találja, Emily pedig Nádját jelentőségteljesnek, ő
maga mindkettejüket elviselhetetlennek érezte. Felajánlotta, hogy
elmegy italokért, már a pultnál, ahol a nők nem láthatták,
felhajtotta az első két Unicumját, és egyáltalán nem sietett vissza.
 Mikor mégis visszament, a két nő a Nádjáról pár napja
megjelent cikkéről beszélgetett. – Kedves John Price – mondta
Nádja, és megpaskolta a kezét, megköszönve a Rob Royát. – Talán
túlságosan is izgalmasnak festett le, azt hiszem, de ezt nem is
igazán panaszként mondom. Sokkal jobb túlságosan
lenyűgözőnek lenni, mint túlságosan unalmasnak, nem igaz? –
Emilyre mosolygott. – A barátnője épp azt mondta, hogy
valamiféle szolgáló a nagykövetük mellett.
– Hát, nem pontosan szolgáló.
– Akkor pontosan micsoda is? – Nádja Emilyéhez koccintotta a
poharát, és a szája állásából azt lehetett várni, hogy mindjárt kitör
belőle a nevetés.
– Hát, én ügyelek a napirendjére, és persze elvégzek különféle
megbízásokat.
– Drágám, de hát miért egy ilyen szép, fiatal lánnyal végeztetik
az ilyen munkákat?
– Nagyon részletorientált ember vagyok… És…
– Ó, hadd spekuláljak egy pillanatot: mindenféle izgalmas
emberrel találkozik, és le vannak nyűgözve, hogy a nagykövet
szolgálója egy ilyen elragadó és jól informált lány. És ezek az
izgalmas emberek mindig kinyitják magának a szívüket.
– Azt hiszem, jól tudok hallgatni. Komolyan. És valóban
találkozom érdekes emberekkel, de valójában ez inkább olyasmi,
mint összeállítani az ülésrendet egy villásreggelire.
– Hallja ezt, John Price? – És Nádja most tényleg nevetni
kezdett, odahajolva, hogy megérintse John kezét, mintha cinkosok
lennének egy tréfában. – Hát ez pompás. – John részletesen
elképzelte ezt az estét, és most a párbeszéd egyetlen részletére sem
ismert rá; gyanította, hogy Nádja már részeg lehet.
Emily megkérdezte tőle, hogy tanult meg zongorázni.
– Beszélhetünk rólam, ha akarja, drágám, de az nem fog
segíteni. Jó: szóval jobbára magamtól tanultam, lemezekről,
másokat hallgatva. De… – John észrevehetetlenül közelebb hajolt,
azt remélte, ez a de azt jelzi, hogy Nádja erőre kap –, de volt egy
tanárom, amikor még lány voltam itt Budapesten, egy érdekes
ember… – John nagy levegőt vett: tekintete előtt egy ősi kapu nyílt
meg fenségesen, s mögötte lassan feltárulkozott a csodás őspark.
Várakozóan nézett Nádjáról Emilyre, aztán megint Nádjára,
valamiképpen érezve, hogy ő a beszélgetés közvetett tárgya, és
mindjárt igazoltatik mindenkinek a szemében. – Konrádnak
hívták, és rendkívüli ember volt. Én tízéves voltam, ő pedig talán
harminchárom, amikor tanítani kezdte nekem a skálát, a
kéztartásokat és a kottaolvasást. Elegáns ember volt, de
pénzgondjai támadtak az első világháborút követő években. Azt
hiszem, ez úgy 1925 körül lehetett. Tudják, az első világháborúban
kém volt. – Emilyre mosolygott, szünetet tartott, hátha valamit
közbe akarnak vetni, de nem akartak. – Fiatal
zongoristatanulóként Franciaországban élt, amikor kitört a háború.
Felajánlotta a szolgálatait mint a gyerekek tanára, úgy írta le
magát a szüleiknek, mint aki a gonosz Habsburgok elől menekült
el, kieszelt valami történetet az elkobzott családi birtokról, arról,
hogy az irigy riválisai milyen csúnyán bántak vele, hogy nem
hajlandó hazatérni, amíg vissza nem adják a családi tulajdont, és a
többi. És, ugyebár, puszta véletlenségből, amint azt el tudja
képzelni, Miss Oliver, ezeknek a gyerekeknek az apukái valahogy
mind a francia hadseregben vagy kormányban szolgáltak. Egy
nett, fiatal magyar, enyhén bohém, Chopin-típus, ugyanakkor
meglátszik rajta a jó nevelés és a vagyon. Hamar megszerették,
mármint a szülők. És persze az ember szereti ajánlani a jó
szolgálókat a barátainak, akik természetesen szintén katonai meg
kormányemberek.
Emily kortyolt a fröccséből, és elbűvölő, hízelgő figyelmével
hallgatta Nádját. John hallotta, ahogy a többi zaj a teremben
behódol és halk morajlása foszlik messze alatta.
– Konrád nyitva tartotta a szemét meg a fülét. Bekukucskált az
íróasztalokba és szemetes kosarakba, amikor alkalma adódott. És
persze a szövetségeseivé tudta tenni a kis tanítványait. Ó, igen, a
gyerekek is hallanak dolgokat, és semmi rosszat nem látnak benne,
ha elmesélik a zongoratanár bácsinak, aki a barátjuk. Minden
embernek mást jelent a titok, ahogy azt biztosan maguk is tudják.
– John örült, hogy Nádja ilyen nagy erőfeszítést tesz, hogy
imponáljon Emilynek, úgy érezte, ezzel eléri, hogy ő, John is
szimpatikus legyen Emilynek, és a lehető legjobbat mutatja meg
magából, hogy a lány szívét a kezébe adhassa. – És így egy titok
feltárása is sokféle lehet. Két ember elárulhatja ugyanazt a titkot: az
egyik számára ez árulás, a másik számára játék. Gyerekjáték.
Természetesen amikor egy gyerek valaki másnak a titkát tudja,
akkor az neki csak valuta a beszélgetéshez, néhány garas, amivel
megvásárolhatja a figyelmünket és elismerésünket. Konrád tudta
ezt, és értett hozzá, hogy nagyon komolyan és nagylelkűen adja
meg ezt a figyelmet és elismerést. Igazából ebben volt a
legtehetségesebb, nem a zongorázásban vagy a tanításban. Ő volt a
gyerekek tökéletes kéme, a legunalmasabb gyerekkel is komolyan
és tapintatosan tudott beszélgetni. Ismerik ezt a típust? – kortyolt a
Rob Royából, és kirázott egy cigarettát a csomagból. John azonnal
mozdult, hogy tüzet adjon neki.
– Ó, azt hiszem, mindenki ismeri ezt a típust – felelte John az
abszurd kérdésre, és örült, hogy Emily vele együtt nevet. Nádja
füstöt lehelt ki, és John nézte, ahogy bodorodik, és kékesszürke
foszlányok hálójává szövődik körülöttük, ahogy szétszivárog és
puhán elhomályosít mindenki mást a klubban, míg puszta
színekké, háttérré nem változtak.
– Úgy beszélt minden gyerekkel, hogy az fontosnak, valóságos
felnőttnek érezze magát. Amikor a kis Sophie vagy Geneviéve
elmondta Konradnak, hogy a papa – aki, mondjuk, ennek vagy
annak az ezrednek a parancsnoka volt – egy hét múlva Marseille-
be utazik, Konrad azt felelte, hogy le van nyűgözve, hogy ilyen
komoly, érett beszélgetést folytatnak. És a feleségek! Ó, igen,
természetesen a feleségek. Ők is találtak valamit a jóképű fiatal
artiste-ban, az amateur zenészben, az örökségétől megfosztott,
ragyogó nemesemberben. És a titoktartás itt megint csak
változékony dolog. Ezeknek a feleségeknek a számára a
zongoratanár egy csillogó személyiség volt, de ami még fontosabb,
szinte az utolsó alkalmuk, hogy nyíltan élvezhessék az életet.
Ezeknek a nőknek a számára, akik olyan titkolódzó férfiak mellett
éltek, egy titkos viszony folytatásának gondolata az őszinteség,
nem pedig a titkolódzás aktusa volt. Ha Konrád ott feküdt az
ágyukban, beszélhettek bármiről, amiről csak akartak; hisz ő csak
a zongoratanár, ugyan mit számít? Nem kellett, hogy fenntartsák
azt az unalmas, unalmas óvatosságot és diszkréciót, mely a nappali
életüket alkotta, amikor majdhogynem megőrültek az
egyhangúságtól és a magánytól. Ezek a nők mohón vágytak arra,
hogy szeszélyesek és spontának lehessenek, és ez, biztos vagyok
benne, hogy maguk is pontosan tudják, teljességgel lehetetlen, ha
az embernek figyelnie kell minden szavára, meg kell szűrnie
minden gondolatát. – Szünetet tartott, kortyolt a Rob Royból. –
Drága leányom, remélem, nem untatom olyan dolgokkal, amiket
már úgyis tud.
– Dehogyis! – mondta Emily nagy és meglepett lelkesedéssel. –
Ez borzasztóan érdekes. Folytassa, kérem.
Nádja nevetett.
– Ezek a nők ostoba férjük államtitkainak szörnyű terhe alatt
éltek, és tudják, a titkos terhek nagyon gyorsan megöregítik az
embert. Ezek a nők eljutottak arra a borzalmas pontra, ahol egyre
nehezebb megpillantani a fiatalságot a tükörben. Különleges
megvilágítás kell hozzá és hosszú csalogatás, hogy előbújjon egyre
számosabb rejtekhelyéről. Azok nagyon rossz évek. Maga sem
fogja élvezni őket, Miss Oliver. Ismeri azt a francia mondást, hogy
Un secret, c'est une ridel Minden titok egy ránc. Konráddal mindet
elhajították, és megint fiatalnak érezték magukat. Valahogy meg
akarták őrizni ennek a fiatalembernek a figyelmét maguk iránt,
hisz válogathatott a nők közül. És azt gondolták magukban: ugyan
miért vesztegeti rám az idejét, egy tengerészeti minisztériumi
hivatalnok korosodó feleségére? Mert ők ébren tudják tartani a
figyelmét a férjük kollégáiról szóló mulatságos történetekkel, vagy
az ostoba terveikről, csökönyös feletteseikről szóló cinikus
történeteikkel, vagy felháborodott hangon előadott történetekkel
arról, hogy a flotta bizonyos részei milyen rosszul vannak
felszerelve. Természetesen ezek a nők igazából nem voltak
felháborodva az ilyen dolgok miatt; ők csak elismételték a férjük
beszédét. A férjek titkai a feleségük számára pénzérmékké váltak a
beszélgetéshez, aztán megint titkokká váltak, amiket Konrad
továbbított Bécsbe, hogy pénzérmékké váljanak számára.
Nádja elnézést kért, amiért előbb nem jutott az eszébe, és
cigarettával kínálta Emilyt. A lány megrázta a fejét, és
megkérdezte: – Szóval Konrád – középnyugati akcentusa egy
hangsúlyozottan nem magyar Conrad-ot produkált – mindezeket a
szexuálpszichológiai meglátásokat akkor mesélte el magának,
amikor maga tízéves volt?
– Nem, nem, drágám. Mindezt jóval később tudtam meg. Sok
éven át barátok voltunk, és egy rövid, boldog időszakra nem is
csupán barátok.
– Persze, persze – mormolta John, boldogan, hogy
visszatérhetett Nádja világába, ahol mindenféle dolgok történtek.
Az ő világában semmi (legalábbis semmi komoly) nem történt.
Hallgatta Nádja múltját, és azt kívánta, bárcsak elérhetné Emily
kezét onnan, ahol ül. A lány ujjainak legkisebb érintése ebben a
levegőben, ebben a magasságban megégetné, és örök nyomot
hagyna rajta.
– És tudott segíteni a háborúban az övéinek?
– Jó kérdés, édesem, de csak akkor, ha, mint ahogy gyanítom,
maga is tudja a választ: azt hiszem, nagyon kevés hasznot hajtott.
Nem sokra jutottak. Ő mindig azt érezte, hogy jobban kellene
felhasználni az információit, de a birodalom, amelyik fizette,
szétesőben volt, már a háború előtt is. Azok a kis morzsák, amiket
tehetségtelen gyerekektől és boldogtalan feleségektől szedett össze,
ezen a legcsekélyebb mértékben sem változtathattak. Annyi
bizonyos, hogy nem fordította meg a háború végkimenetelét, igaz?
Nem tudom, hogy a gondosan rejtjelezett üzenetei valaha is
megmentették-e egy magyar ember életét, vagy hozzásegítettek-e
egy csata megnyeréséhez, vagy akár csak javítottak-e azokon a
rettenetes békekötési feltételeken. Mindig ez a kémek sorsa: milyen
ügyesnek kell lenniük, és milyen keveset tehetnek – tette hozzá egy
éles kis nevetéssel. – Bár, ami az érdekes, mindig szeretők veszik
őket körül. Ez csak természetes, ugyanakkor a természet szörnyen
elbaltázta ezt a dolgot. Olyanok, mint valami terméketlen, de
gyönyörű színű állatok. Csak azért van vonzerejük, mert úgy
tűnik, mintha lenne céljuk, pedig valójában ők a leghaszontalanabb
faj. Borzalmasan ostoba módja ez annak, hogy az ember
elvesztegesse a legszebb éveit.
John látta, hogy Emily szeme megtelik együttérzéssel.
– Ez tényleg borzasztó. Szomorú volt, amikor ismerte őt?
Amiért nem tudott többet segíteni a háborúban?
– Szomorú? – Nádja másodpercnyi szótlan figyelmet szentelt a
kérdésnek. – Amiért kudarcot vallott mint kém? Nem, nem
hinném. Édesem, a legokosabbak közülük rájönnek, hogy az egész
nem ér annyit, hogy az ember idegeskedjen miatta, és ő elég okos
volt. Azt hiszem, bizonyos dolgok miatt azért szomorú volt. Mindig
szomorú volt a pénz miatt. Tudom, hogy félt az öregedéstől. Félt,
hogy nem tud majd olyan ügyesen zongorázni, és megcsúnyul, de
meg kell mondanom, hogy soha nem csúnyult meg. Élete végéig
utálta a franciákat. Tudják, az emberek Pestet a kelet Párizsának
nevezték, és valahányszor ezt meghallotta, savanyú képet vágott és
elbődült. „Párizs csak szeretne ilyen lenni!” De hogy szomorú lett
volna, amiért nem tudta megmenteni a világot az összeomlástól
azáltal, hogy középkorú nőkkel feküdt le, és a szemétben turkált,
és cukorkát adott a gyerekeknek? Komolyan, Miss Oliver, maga ezt
szomorúnak találja?
– Ó, kérem, szólítson Emilynek.
A zenekar aznap este teljesen magyar volt, idősebb férfiak,
tanárok a zeneakadémiáról. A trombitás hosszú szakállat viselt,
mint egy orosz ortodox szerzetes; az orrától a melléig egy bábura
hasonlított. Mormolt valamit magyarul a mikrofonba, és a
vendégek egy része nevetett. John – aki abnormális éberséggel
érzékelt minden rezgést maga körül, a teremben történő legapróbb
dolog sem kerülte el a figyelmét – megpörgette az Unicumját; a
forgó szesz olvadó román íveket festett a pohár belsejére. A
zenekarvezető beszámolt. Dzsesszt játszottak, de kifejezetten
magyar dzsesszt; szikráztak a ritmusában valamiféle idegen
szilánkok, magyar népzene villanásai, köpenyes lovasok zaja.
Szomorkás, moll melódia volt, a kelet-európai táncok furcsa
szüneteivel és mélabújával, s ugyanakkor a bebop gyors, swinges
futamaival és kanyargós dallamvezetésével. John nézte, ahogy a
kövér zongorista izzadva játssza ezt a különös, új zenét. Úgy
érezte, hogy a kapcsolata más emberekhez, sőt tárgyakhoz, ha
csak időlegesen is, egészen közeli, s ugyanakkor gyönyörű lett, s
egyáltalán nem korlátozó. Még annak megértése is, hogy ez az
érzés ideiglenes, mintha a mostani különleges tisztánlátását
bizonyította volna.
– Ó, persze, hogyne. Ismertem néhány kémet az évek során.
Nem kellett mondaniuk, hogy azok, bár némelyik megmondta.
Rendszerint nem nehéz észrevenni őket, paradox módon. Én
mindig olyannak láttam őket, Konrádot is, hogy meglehetősen…
Hát, szóval, hogy ez nehéz munka, gondolom, de nem olyan
embereknek való, akik teljes életet akarnak élni, közel lenni
másokhoz és az élményekhez. Azt hiszem, mindannyian kicsit
furcsák. Kicsit szomorúak, hogy a maga szavát használjam.
– Igen, én is azt hiszem – mondta Emily. – Biztosan így kell
lennie.
John, a plafonra emelve tekintetét, kifújt egy füstoszlopot
egyenesen felfelé, és bólintott: igaz, igaz, nehéz munka, furcsa
emberek, szomorúak. Emily az italát kortyolgatta, és a zenekart
hallgatta, aztán megkérdezte Nádjától, hogy járt-e valaha az
Egyesült Államokban. – Ó, igen. Sok éven át San Franciscóban
éltem, zongoráztam és, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy maga
csinálhatja a nagykövetének, gondolom, egy dél-vietnami tábornok
társasági naptárát szerveztem, aki ott élt különös módon bohó
száműzetésben a maguk háborúja után. Olyan nagyon sok partit
rendezett. Emlékszem, egyszer… – John Emilyre mosolygott:
Nádja megint belelendült, ritka és csodás formában van, elbűvöli a
hallgatóságát egy újabb, pompásan előadott történettel, melynek
remek a felépítése, lírai és csillogó, enyhén valószerűtlen, de azért
egyáltalán nem lehetetlen. És John nem kételkedett a valóságában.
Létezniük kell olyan életeknek, amilyen Nádjáé; eleget olvasott,
hogy tudja, hogy így van.
És így, miután jó éjszakát kívántak Nádjának, és megdicsérték
a játékát (mert a szünetben ő zongorázott), és meghallgatták a
köszönetét az italokért és a cikkért, és beburkolta őket a sűrű és
ragacsos júliusi éjszaka, John meglepődve és elszomorodva
hallgatta Emilyt, aki jól szórakozott és semmit sem hitt el. John
hazakísérte, és a Margit hídon mentek Buda felé, és Emily melegen
megköszönte neki, hogy bemutatta a barátjának. Még soha nem
találkozott ilyen elbűvölő és szórakoztató „öregasszonnyal”. Ez a
szó – az öregasszony – irritálta Johnt. – Ez nem igazán lényeges
meghatározás – mondta kicsit ingerülten. – Ez a legkevésbé
lényeges tulajdonsága, hát nem látod?
– Oké, bocs. Hű. Mit szólsz ahhoz, hogy csodás füllentő! –
mondta Emily nevetve. – Jaj, ne csináld már, te jobb vagy nálam az
őszinteségjátékban, szóval nehogy azt mondd, hogy nem látsz
keresztül ezen a nőn. Egy zongorista, aki történeteket talál ki. Jó
történeteket, oké. Értem, hogy miért szereted. Nekem is tetszett,
nagyon szórakoztató. Komolyan mondtam, amikor
megköszöntem, hogy bemutattál neki. De komolyan, úgy értem,
hogy klassz, de… – Emily megállt, és John szemébe nézett. – John,
nem hihetsz el semmit, amit ez a nő mesél. Semmit. Bármilyen
történetet képes kitalálni, hogy szórakoztassa az embert. Vagy
hogy próbára tegye a képességét vagy akármi. Bármilyet. – Johnt
nézte. – Úgy értem, a hazudósok már csak ilyenek. – Azzal
elfordult, és ment tovább, ott hagyta Johnt, aki egy pillanatig
döbbenten állt, és nézte, ahogy Emily nélküle megy tovább a híd
közepe felé, ahol az enyhe emelkedés finoman átalakult enyhe
ereszkedéssé.
Aránytalanul nagy volt a fájdalma; ezt abban a pillanatban
felfogta. Ugyan mit számít, hogy a két nő mit gondol egymásról?
De hogy Emily nem látta meg, mivé alakul át John Nádja
társaságában, és hogy mivé alakulhatna át ő maga is, és hogy nem
alakult át azzá, amivé még tíz perce is azt hitte, hogy átalakult: ez
szúró, fojtogató fájdalmat okozott. Futni kezdett, utolérte Emilyt,
megfogta a karját, maga felé fordította.
 – Hadd kérdezzek tőled valamit. Te nem akarod, hogy igaz
legyen, amit mesél? – Az autók zaja elhalkult, és puha fények
suhantak át Emily fél arcán, az arcától az orráig, újra és újra,
szabálytalan ritmusban.
– Mi köze van ennek bármihez, ami?…
– Minden. Abszolút köze van mindenhez. Te nem akarod, hogy
ilyen legyen a világ? – Büszke volt rá, hogy izgatott, nem is Nádja,
hanem az egész világ védelmében, amit tőle kapott.
Emily arca megváltozott, most valamiféle szelíd együttérzést
fejezett ki. – Ó, édesem, én nem akarom, hogy ilyen vagy olyan
legyen a világ. – John érezte, ahogy küzd, hogy önmaga maradjon,
ahogy küzd, hogy az édesem szót szerelmes férfiként, és ne
unokatestvéri érzésekkel fogadja. – A világ van, és a felnőtt
emberek a legjobb tudásuk szerint alkalmazkodnak hozzá. Nem
mulatságos történetekből áll.
Megfogta Emily kezét. – Igen, de azokban találod meg…. A
világ nemcsak… mindegy, nem számít… – Végül csak morgott
egyet, így szabadult ki összeszorított fogain keresztül a düh és a
csalódottság. – Interjút készítettem tegnap azokkal a katonákkal, a
tengerészgyalogos barátaiddal. Ha ők az egyik oldal, akkor Nádja
a másik. Az ellenkező. Ezt azért te is látod, ugye?
– A tengerészgyalogosok? Azt hiszem, nem tudlak követni.
– Nézz oda! Nézd! – John megragadta Emily vállát és
megperdítette, hogy a Duna felé nézzen, mellé állt, és a folyóra
mutatott, arrafelé, ahol a Lánchíd fényei épp kialudtak – épp
abban a pillanatban, amikor Emily beszélt –, és most úgy derengett
a híd a sötét ég és víz háttere előtt, mint egy fantomkép a csukott
szemhéj mögött. – És azt! – mondta John, most már
magabiztosabban, majdhogynem taszítva egyet Emilyn, hogy
nézzen fel a kihunyt palota szürkésfekete sziluettjére a kékesfekete
égen: szinte nem volt több, mint egy palota formájú csillagtalanság.
– Azok igaziak, Em. Azok jelentik a világunkat e pillanatban. A mi
világunkat. És Nádja is. Az ő élete… így kellene, hogy… –
Ellágyult a hangja, izgatottból csitítóra váltott. – És te itt vagy
velem benne. – És megdöntötte a fejét, megfogta az arcát, és ajka
egy pillanatra megtalálta Emilyét, és még egy meg még egy és
még egy fél pillanatig tartott ez, és kétségtelenül igaza van, igaza
van az egészben.
– Nem – hajolt el Emily. – John. – Eltolta a kezét. – Ez nem
nekünk való. – Mosolygott és nevetett: az állandó technikája,
amivel segített a fiúknak elegánsan kibújni zavarodottságukból
vagy dühükből az ilyen pillanatokban. – Mindketten egy-két
Unicummal többet ittunk a kelleténél, fiatalember, és holnap iskola
van. Szépen egyedül hazamegyek, te pedig kialudhatod magad.
Majd a Gerbeaud-ban találkozunk. Elmondhatod, hogy Nádja mit
talált ki rólam.
És elment. John Price áll a híd közepén, a Margit híd finoman
sóhajtó ívének legmagasabb pontján, és nekidől a korlátnak,
próbálja a Lánchíd köveire fókuszálni tekintetét. Bárcsak azon a
hídon lettek volna, gondolja, pár száz méterrel lejjebb a folyón. Ott
teljesnek érezte volna magát, ő oda tartozik. Ott Emily megértette
volna, s az a csók tele lett volna a lehető legtermészetesebb
értelemmel. Kis idő múltán az ajkába harap, sorban megfontolja és
elveti, hogy meglátogassa a bátyját, Mark Paytont vagy Charles
Gábort. Eltolja magát az acélkorláttól, keze koszos lett a
csavarfejektől, amelyeken nyugodott. Elindul vissza, Pest felé, a
Dunába köp.

VI
Egy héttel később, néhány órával azelőtt, hogy pazarul leitta
magát a Vén Diákban Johnnal, Charles beterjesztette rebellis
módon szószátyár jelentését a Horváth Kiadóról a nyalelnöknek,
aki elolvasta minden bekezdés első mondatának a nagy részét,
aztán a következőket faxoltatta Zsuzsával New Yorkba: A
legerőteljesebben javas… Mint nyitó manőver a magyar színt…
Nyilvánvaló szinergiával ami… A mellékelt adatok alapján
magabiztosan vetíthetek előre nyereségesebb szektorokat, mint a
jelenlegi vezetés által… Perspektívák: a növekedés folytán elérni a
megfelelő küszöböt a bp-i tőzsdéhez való nyilvános bejegyzéshez, 18-24
hónap. Ezzel egy időben hat szakértői jelentés szerint (mellékelve)
„rendkívül valószínű” az ipar konszolidációja, ami rendkívül kedvező
fúziós és felvásárlási lehetőségeket… Sajátos történelmi körülmények
folyományaképpen… Ügykezelő: Gábor, Budapesti Iroda.
Charlesnak ezután majdnem kilenc napra nyoma veszett:
szombat délelőttől vasárnap estig. A titkárnője azt mondta,
elutazott Budapestről. Az otthoni üzenetrögzítője beszélni beszélt,
és megígérte, hogy intézkedik, de képtelen volt előkeríteni a hús-vér
Charlest. Hiányzott a Gerbeaud-i estékről, A Házam-béli
éjszakákról és mindenünnen. Csütörtök este John, aki
kétségbeesetten kívánta hallani egy heteroszexuális férfi véleményét
Emilyről, kivillamosozott és – buszozott Charles házához a budai
hegyekbe, és becsöngetett. Fény derengett a függönyök mögött, de
senki sem jött ajtót nyitni. Az eltűnése utáni hetedik napon John
üzenetrögzítője köhentett egyet, és maga az eltűnt szólalt meg
benne: – Zsoa nem l'sz vége, zisten szer'lmére. Vagy vége lesz,
Johnny? Ist'n az atyám, zsoa nem lesz. – Másnap este, vasárnap
Charles újra megtestesült, takarosan és kipihenten a Gerbeaud
teraszán, mosolyogva, makacsul elutasítva, hogy beszéljen az
elmúlt hetéről vagy arról az ősz hajú párról, mellyel ezt a végtelen
hetet töltötte, s aztán kivitte őket a Ferihegyi repülőtérre, hogy
Zürichbe repüljenek, onnan meg New Yorkba, onnan meg
Clevelandbe, hála a magasságosnak.
Másnap korán reggel ott ült a nyalelnök feljegyzése fölött,
amely kedd óta várt a székén, ami négy nappal azután volt, hogy
az ő jelentése megtette saját útját New Yorkba.
Charlie – NY Központ válasza a kiadós ötletre. Nix, galambom.
Semmi szín alatt, öcskös. Az ürge még csak nem is magyar. Osztrák!
Ez egy osztrák cég, Charlie. Nem szép dolog, ha legelőször egy osztrák
branccsal állunk össze, igaz? Meg kell mondjam: erre magadtól is
rájöhettél volna.
Charles a még hűvös ablaknak döntötte a homlokát, és tíz
percen át mást sem csinált, csak undorodva tűnődött a nyalelnök
hihetetlen ostobaságán. Aztán lefirkált pár dolgot egy sárga
jegyzettömbre, egyenes nyilak záporát rajzolta nagy, kitöltött
háromszögfejekkel, amelyek az egyik rövidítve lefirkált ötlettől a
másik felé mutattak, és kétszer cirkalmas kérdőjelekkel végződtek.
Mindenesetre a terv fele megvolt. Felhívta egy jogász barátját,
aztán egy másikat az Állami Privatizációs Ügynökségtől. Végül,
további négy perc kényszerű meditálás után, miközben dühösen
várt a nemzetközi tárcsahangra, összekapcsolták Horváth Imrével
Bécsből. – Jó napot, Horváth úr! kezdte vidáman. – Gábor Károly
beszél. Jó hírem van.”
– Egy kicsit komplikált, mármint szervezéstechnikailag –
mondta Charles Johnnak tizenkét órával később, miközben az
újságíró az irodai díványon feküdt, és nézte, ahogy a napnyugta
megváltoztatja az üvegég színeit Charles feje mögött.
– A szó, amit keresel, a hazugság. Hazudsz. Ez egy hazugság.
– Az egy csúnya és elcsépelt szó. – Aranyszínű, mennyei
napsugarak törtek át az ezüstfelhőkön, és tüskés glóriát vontak
Charles sziluettje köré, amitől Johnnak hunyorognia kellett. – Csak
annak a tekintélynek a látszatát kérem tőled, amelyre különben is
jogosult lennék, és minden frankó lesz. Ezt hallgasd meg: a
hétvégén felfogadtam egy cselédet, egy szakácsot és egy kertészt –
mondta. – Személyzetem van. Hát nem ez a legviccesebb dolog,
amit valaha hallottál? Személyzetem! Szóval a lényeg: segíts nekem
meggyőzni Horváthot, hogy én vagyok a megfelelő ember, és
aztán később majd elmagyarázzuk a cégem szomorú álláspontját.
Amikor már hajlamosabbak lesznek megérteni, hogy milyen vicces
az egész.
*
– Közös barátunktól azt hallottam, hogy maga elismert,
felívelőben lévő újságíró – mondta Horváth Imre, miközben –
három nappal később – John leült, csatlakozva Charleshoz és a
kiadóvezetőhöz megbeszélésük második felére a Gerbeaud kávéja,
illetve pohár teje fölött. – A családom hat nemzedéken át az
újságbizniszben volt benne – folytatta a magyar. – Azt szeretném,
hogy hamarosan visszatérhessünk ehhez a vonalhoz Budapesten. –
Ahogy ott ült a kávéház teraszán a hőségben, John első reakciója
Imrére – kevesebb mint harminc másodperccel a találkozásuk után
– a döbbent ámulat volt, egyfajta önkéntelen érzelmi és fizikai
válasz, melyet John a hátgerincében és a farkcsontjában, a tenyerén
és az alsókarjában, az arcán és a veséjében érzékelt. Különösen
nagy volt a meglepődése azok után, hogy Charles milyen gunyoros
szavakkal írta le Imrét; így a valóságban egészen impozáns alak
volt, és azok a történelemmel és személyes szenvedésekkel
kapcsolatos történetfoszlányok, amiket Charles mintegy
pletykaképpen említett, Imrét az emberiség egészen külön
kategóriájába helyezték számára.
Persze, Imre kétségtelenül komolyan vette magát, ezt John
felismerte egy perccel később, amikor már szabadulni próbált ettől
a fojtogató, elfogadhatatlan ámulattól, ettől az éles irigységtől. Imre
valami nagyon prózai dologról beszélt – régi újságelőállítási
módszerekről –, de John agya az olyan emberek iránti irigység
prérijén kutyagolt, akiket a legkeményebb próba elé állított az élet,
s ők azt kiállták becsülettel. – Volt egy pillanatnyi meglepetés, igen,
amikor az ávósok berontottak az ajtón – mondta Imre, és John
irigysége gyorsan és áldásosan sokkal méltóságosabb és
elfogadhatóbb érzéssé álcázta magát: megvetéssé: John zokon vette
Imre sikertelen és átlátszó erőfeszítését, hogy irigységet és
csodálatot váltson ki. Kaján elégedettséggel kezdte észrevenni a
lyukakat Imre történeteiben, azt, hogy milyen csodás öltönye van,
hogy milyen gigantikus akarattal igyekszik imponálni.
Így hát John most nagy élvezettel kezdett neki a küldetésnek,
mellyel Charles megbízta. A hazugságok minden erőfeszítés nélkül
bontottak szirmot. A lehető leggyorsabban a lehető legtávolabbra
navigálta a beszélgetést, sarkantyúzva Charlest, hogy tartson lépést
vele. – Ki is az a drámaíró, akit mindig idézel, Károly? – kérdezte
John. – Akinek olyan csípős szatírái vannak? Horn, ugye? Melyik is
volt az, amiből felolvastál itt nekünk a múlt héten?
– Csodálatos! – kiáltott fel Horváth. – A mi családunk adja ki a
műveit a legelső kiadások óta. Az összes darabját.
– Mi is lett azzal a terveddel, hogy egy színházat finanszíroznál,
Károly? – kérdezte John Charlestól. – Károly gyakran mondja
nekem, Imre, hogy a kultúra szeretete, a civilizáltság iránti igény
az, ami miatt a befektetési pénzügyeket választotta – hallotta
magát John, miközben beleharapott egy süteménybe. –
Ábrándosnak tűnhet, de így igaz. Én is azt akarom bemutatni a
róla szóló cikkemben, ahogy mindig a kultúra fejlesztésére
igyekszik felhasználni a tőkét. Mind ez idáig csalódnia kellett az őt
körülvevő emberek gondolkodásmódjában. Azt hiszem, nem
hajlandó felfogni, hogy milyen ritka az a fajta tisztánlátás, amely őt
jellemzi.
– Mi nagyon is számítunk rá – szavalta Imre –, és örömmel
hallom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki látja ezt az erőt és
ígéretet a mi Károlyunkban. Az önök olvasóit, Mr. Price, bizonyára
érdekelni fogja, hogy milyen sikereket érhet el egy ilyen fiatal,
energikus és kulturált ember, mint amilyen Mr. Gábor. Különösen
most. Különösen Magyarországon.
– Pontosan. Ami engem egészen lenyűgöz – John úgy döntött, a
lehető leggyakrabban említi Charles nom de guerre-jét –, az Károly
műveltsége egy olyan szakmában, amelyben rendszerint csak a
profitot figyelik. Károly régi vágású ember, európai típus, de
magyar kultúrájának és amerikai nevelésének különleges ötvözete.
– Szünetet tartott, hogy rágyújtson, és úgy tett, mintha a megfelelő
szavakat keresné, jóllehet csak úgy duzzadozott benne az ihlet;
hosszan tudta volna folytatni ezt a szövegelést levegővétel nélkül is.
– A mi Károlyunk elsősorban gentleman, és csak másodsorban
üzletember. Izgatottan várom, hogy jut-e hely egy ilyen szerzetnek,
mint Károly, a mai világunkban. Remélni remélhetjük, de ki merne
mérget venni rá?
– Kicsit lazábban, hasfelmetsző! – mondta Charles, amikor Imre
elnézésüket kérve távozott egy percre. – Egy hangyányit lassítsunk
a játékon! Úgy beszélsz, mint Horváth magyar talpnyalói Bécsben.
– Károly azt meséli, maga egészen nagy tervekkel jön vissza
Magyarországra – mondta John, amikor Imre visszajött.
– Valóban vannak elképzeléseink, uram. Különféle lehetőségeket
vitattunk meg kettesben a maga érkezése előtt. – Összefonta a
karját, és kicsit John felé hajolt. – Feltételezem, hogy cégünk
története és jövője roppant mód érdekelné az olvasóikat – mondta
komoly arckifejezéssel, és John megfogadta magában, hogy nem
fogja ő elsőként megszakítani a szemkontaktust, bár szinte
lehetetlen volt nem visszarettenni az átható kék szempártól. A
három férfi elhagyta a Gerbeaud-t, és az Andrássy úton sétált, ki-ki
a saját, a másik kettőével összegabalyodó célja elérésén ügyködve:
Imre próbálta elmesélni cége újságba kívánkozó történetét egy
amerikai tudósítónak; John próbálta eladni frissen magyarosított
barátjának kiglancolt, partnerségre méltó változatát az öreg
üzletembernek, miközben ő maga jól szórakozott; Charles pedig
segített mindkettejüknek.
Hamarosan, nagy megkönnyebbülésére, John érezte, hogy a
Horváth Imre iránt érzett szívós áhítatát teljesen elsöpörte a
hamisítatlan viszolygás frissítő, vérzéscsillapító szele, bár John ezt
tisztánlátásnak nevezte magában. Megtisztította fejét Imre tragikus
életének és erkölcsi önelégültségének zavaró füstjétől és porától, és
most már átlátott rajta. A történetei önös parabolák voltak, suták,
ízléstelenek és számítóak. Horváth nyilvánvalóan nagy gonddal
dolgozta ki ezt az önképet, és most mindenkire ezt lőcsöli rá: ha
tetszik, ha nem. – Ohhh, uram, ha egy dolog világos volt előttem,
akkor az a felelősség. Mióta nagyon kicsi fiú vagyok, beszéltek
nekem a családom felelősségéről a hazánk iránt és teherről, melyet
vállamra kell vennem. „A nép emlékezete", Kis Boldizsár így
nevezte a kiadónkat, és apám ezt elismételte nekem. Egy napon,
tudtam, én leszek a felelős azért, hogy megőrizzem ezt az
emlékezetet. Ismeri Kist? Nem? Nagy forradalmi vezér, aki a
demokráciáért harcolt. Kis írt egy verset, amelyben azt mondja,
hogy a kiadónk meséli el a magyar nép történetét nekünk
magunknak és a világnak. Egy egész nemzetért emlékezünk. Mint
maguk, zsidók, a húsvétjukkal, azt hiszem. De a mi történetünk
még íródik, az nem fáraókról szóló ősi történet.
És ezzel, még mielőtt az Andrássy úton sétálva elhaladtak volna
az Operaház mellett, Johnnak kivágva, megszárítva és beragasztva
ott volt az öreg a jegyzetfüzetében, pontosan úgy, ahogy Charles
leírta: fellengzős, önhitt, büszke a becsületrendjére, melyet a
történelem szerencsejátéka véletlenül tűzött a mellére, és (amit
Charles elfelejtett említeni) alighanem megátalkodott antiszemita.
De két napra rá este John Imre balján ült egy Charles által
szervezett vacsorán, és most sokkal nehezebben tudta karámba
terelni a gondolatait. – Mr. Horváth, ő Mark Payton barátom, a
híres kanadai szociológus és történész – mutatta be Gábor az
utolsónak érkezőt, és attól a pillanattói kezdve, hogy ők négyen
leültek egy városligeti svájci étterem különtermében, John
észrevette, hogy a Horváth iránti viszolygását milyen gyorsan
felváltják az elragadtatás, aztán meg a szennyezetlen tisztelet
csendes percei, észrevette, hogy képtelen Imrét az egyértelmű
komolytalanság kategóriájába sorolni. – Ha jól odafigyel az ember,
sok mindent megtudhat önmagáról egy munkatáborban – mondta
Horváth Marknak, és John kicsinek és haszontalannak érezte
magát egy ilyen életet megélt ember jelenlétében. – A kiadóm az
1956-os forradalom centrumában volt – mondta Imre a borongós
kanadainak alig pár perccel később, és John a szemét forgatta.
Az étterem Vajdahunyad várának, a park tizenkilencedik
századi kastélyának árnyékában gubbasztott, és a különteremnek
két oldalon voltak ablakai: a kastély tornya látszott az egyikben, a
másikban pedig a hold, amely széles mosollyal épp most kezdte
meg lassú, egy hónapos ásítását. Charles lenyűgöző
határozottsággal beszélt a pincérekkel, minden gesztusa vezetői
tehetségét bizonyította. Előző nap nagy gonddal választotta ki a
borokat, és most az első pohár Meursault-ját a Horváth Kiadó
jövőjére és a magyar nép emlékezetére emelte. Négy pohár
találkozott és csilingelt a csillár csillogó prizmáinak elektromos
zümmögése alatt.
Bár Johnnak voltak kételyei afelől, hogy a kanadai hogyan bírja
a gyűrődést, Mark ki lett nevezve Charles kulturális
tanácsadójának. Gyakorlatilag pantomimnak tekintette a szerepét:
keveset beszélt, csak az előre várható mohósággal hallgatta Imre
történetét. – A háború után jött hozzám egy szerző. – Imre
összefonta a karját, és Mark felé hajolt, de elnézett a feje fölött, a
múltat fürkészve. – A kiadónk jelentette meg még a nagyapám
idejében, ha képes ezt elhinni. Az apám kénytelen volt aztán
szerződést bontani vele, mert egyáltalán nem fogytak a könyvei,
bár tudom, hogy az apám szerette volna megtartani, a veszteségek
ellenére. Ez az ember imponáló baráti társaságot tartott fenn,
tudják, író- és művészklubokhoz tartozott, egy nagyon befolyásos,
fontos nemzedéknek volt a tagja… – Mark enyhén megérintette
jobb keze ujjainak végével a bal tenyerét, és lassan bólintott.
Négy pincér hozta az első fogást, balatoni fogasfiié en piperade,
ahogy Charles előző nap diktálta, a szakáccsal konzultálva. A
személyzet egyszerre helyezte a kupolás tálakat a négy férfi elé, és
adott jelre nagy ünnepélyesen felemelték a fedelet. Az elkövetkező
három és fél óra során a bor újra és újra színt váltott, előbb testes,
aztán füstös, aztán sűrű, aztán édes lett. Fogás fogást követett, s az
előételként fogyasztott hal már oly távolinak tűnt, mint egy
gyerekkori piknik emléke, a szaft illatának emlékfoszlánya és egy
beszélgetésforgács, egy átfutó fény valakinek az arcán. Halon,
salátán, levesen, húson, tortán, sajton és gyümölcsön át John
próbált egyenesen megállni Imre nagy szélrohamaiban, mígnem
az előadások és a monumentális történetek, a provokatív szónoki
kérdések mind összefonódtak egyetlen hosszú monológgá – és John
másnap úgy érezte, mintha ez a monológ nem órákig, hanem
hetekig tartott volna, és egyedül ő volt a címzettje: egy hosszú
elmerülés Imrében, aminek John semmi belátható módon nem
állhatott volna ellen.
– Egy műalkotás, Mr. Price. Ez az életünk, mindenkinek az
élete. Ez lehet. Azt hiszem, talán maga is ilyen. Azt hiszem, nem
különbözünk olyan nagyon egymástól, maga meg én. – John
szótlanul remélte, hogy ez valóban igaz. – Egy életnek kell hogy
legyen értelme, kell hogy legyen egy kezdete, ahol a célja
megvilágosodik, egy közepe, ahol elérjük azt a célt, és vége, amikor
a célját átadjuk az újabb nemzedéknek, mely aztán őrizheti,
fenntarthatja, továbbadhatja. – John gyanította, hogy Imre már
máskor is elmondta mindezt, tudta, hogy csak azért beszél most
így, mert az újságcikkhez ad muníciót, de ugyanakkor képtelen
volt elhessegetni a kéretlen és bosszantó, ostoba érzést, hogy Imre
valami roppant nagyjelentőségű dolgot tár fel előtte, és
megesküdött magában, hogy mindig emlékezni fog erre a
pillanatra. – A nagyhatalmak szokása volt megzavarni a célomat.
De én nem hagytam magam eltéríteni. Ezt nem büszkeségből
mondom. Nem dicsekszem – dicsekedett –, hanem úgy mondom
ezt mint csodát: az élet olyan, hogy egyszerűen csak követtem azt,
amit igaznak gondoltam, és az erő velem volt. – Fogások jöttek és
mentek, de közben szakadatlanul folyt az átképzés, John most
egészen közel hajolt, hüvelykujja körme beékelődött a foga közé. –
Én a saját történetemet mondom. Próbálták elvenni tőlem, hogy ők
mondhassák a történetüket, de vereséget szenvedtek. Ez a
legrosszabb erőszak, amit egyik ember a másikkal elkövethet,
fiatalúr. Felfogja ezt? Van testi kínzás, de az ember azt kibírhatja.
Van börtön, de az sem túl nagy dolog. De ellopni egy másik ember
történetét, egyet jelent azzal, hogy ellopják az életét, a célját. –
Körbe-körbe jár, ismerte fel John, miközben küzdött, hogy
kiszabaduljon Imre karmaiból, és megint felnőtt embernek
érezhesse magát.
– A fiatalság kibírja az ilyen étkezéseket – mondta Imre. – Mr.
Payton megiszik négy különböző fajta bort, és ugyanolyan
nyugodt és komoly marad az arca mint mikor kezdte. Van egy
nagyon távoli rokonom, aki belépett szervezetesnek, és… nem jó
szót mondtam, igaz? – kérdezte, látva, hogy a többiek
mosolyognak. – Köszönöm, Károly. Szóval szerzetes lett egy
kolostorban, és esküt tett, hogy mérsékelt aszkéta lesz. Nem
hiszem, hogy az megfelelő lenne az önök számára, no, talán Mr.
Paytont leszámítva. – Mindenki nevetett.
– Mérsékelt aszkéta? Ez kicsit meredek, nem? – mondta John. –
Ha az ember meg akar tagadni magától dolgokat, és aztán
megtagadja magától még annak az örömét is, hogy megtagad
magától dolgokat, az fájdalmas lehet. – Imre nevetett a
leghangosabban, és Johnt büszkeség töltötte el.
– Hogy is van angolul, John – kérdezte Charles szemernyi
magyaros akcentussal, miközben a morzsás desszertes tányérok
ellebegtek, és az édes tokaji harmadik rundja jelent meg kis
poharakban –, az, hogy… – Charles a levegőben hadonászott,
hogy elkapja a szót, s elhessegesse mindazt, ami elvonja a
figyelmét. – Mi az angolul, hogy megelégedettség?” – kérdezte
Imrétől, Imre pedig bólintott, és mondta angolul. – Pontosan,
pontosan így van, Károly.
– Először a Gerbeaud-ban ittam tokajit az anyámmal. Ez jutott
eszembe, amikor mi ketten először találkoztunk, Károly. Valójában
nagyon kellemes volt az élet az 1930-as években itt Budapesten.
Attól félek, úgy kezdek beszélni, ahogy az apám. Ő mindig azt
mondta: „Ha nem éltél az első világháború előtt, nem tudhatod,
milyen kellemes lehet az élet.” Hogy őszinte legyek…
– Sajnálom, de ez hülyeség – mondta Mark, megtörve nyűgös
hallgatását, mely majdnem feleannyi ideje tartott, mint a hosszúra
nyúlt vacsora, és feldöntve egy üres poharat, anélkül hogy
észrevette volna. – Abszolút hülyeség.
– Fogd be, Mark! – csattant fel Charles.
– Nem, komolyan. „Nem tudhatod, milyen kellemes lehet az
élet, ha nem éltél Belgiumban az első világháború előtt.” Victor
Margaux, 1922. „Ha nem jártál itt Virginiában az észak-déli
háború előtt, akkor elképzelni sem tudod, milyen kellemes tud
lenni az élet.” Josiah Burnham, 1870. Talleyrand kétszer, ha még
bírják. Az első: „Az, aki nem élt a forradalom előtt, nem ismeri az
élet édességét", aztán, átgondolva a dolgokat: „Qui n'a pas vécu
dans les années voisines de 1789 – az, aki nem élt a forradalom alatt,
nem tudhatja, mit jelent az öröm az életben.” „Uram, nem
tudhatja, mit jelent a kellemes élet, ha nem élt a zöld Angliában,
mielőtt azok a németek bekvártélyozták magukat mihozzánk.”
Westbroke márki, 1735. Hülyeség, hülyeség, hülyeség. – Mark
hangja minden egyes példánál emelkedett, és egy második pohár is
a padlóra huppant, ez történetesen a kora esti vörösbor némi
maradékával, mely a pörgés-bucskázás közben összefröcskölte
Horváth meglazított nyakkendőjét.
– Imre, kérem, bocsásson meg, hogy… – kezdte Charles
magyarul.
– Ugyan, ugyan! Semmiség! – Imre elragadtatva nézett a
kanadaira.
– Próbáltam elmondani önnek, hogy kicsit flúgos. – John
nevetve nézte Charles erőlködését, hogy megőrizze a nyugalmát,
miközben Mark matatva megfogott egy poharat, és teletöltötte, és
egyfolytában hülyézett közben.
– Semmiség. – Imre megragadta Mark vállát. – Mark ragyogó
ember, és nagyon igaza van, ő a tudós a mi kis klubunkban.
Hogyan gondolhatjuk, hogy felnőttek vagyunk és egy jobb világot
tudunk létrehozni, ha mindannyian szomorúan vágyódunk egy
másik után?
– Pontosan ezt gondolom – mondta Mark, azzal célzott, töltött,
és nem talált.
Imre figyelmét elvonta egy borfolt a Hermès nyakkendőjén,
aztán elszakította onnan a tekintetét, és felemelt szemöldökkel
nézett Charlesra. – Tűz – mondta keményen. – Tűz és kurázsi azt
mondani: „Ne tovább!” Ez az, amit a fiatalság kínál, és azt hiszem,
a mai nyugati fiatalság jobban, mint bármelyik. Önök, akik úgy
nőttek fel, hogy mindenük megvolt, most készek még többet
követelni, és azt mondani: ne tovább! – Mindhármukhoz beszélt, és
még soha nem tűnt ennyire színésznek John szemében, sőt mi több,
csodálatos színésznek, a felháborítóan gyenge anyag ellenére. –
Félek, hogy ez az ország, a mi MK-nk, elveszítette ezt a kurázsit,
de mi majd hazajövünk, Károly, és én… és mi majd visszaadjuk
neki. Azt mondjuk majd: „Tessék, itt van a kurázsitok!” – Felemelte
az első poharat, ami a keze ügyébe esett, egy vizespoharat,
amelyben egy cigarettacsikk-tengeralattjáró hol elmerült, hol újra
felszínre bukkant egy határozatlan kapitány irányítása alatt. – A
magyar gyomorra és mindenre, amire önök meg tudják tanítani,
Nyugatnak ifjú, erőtől, energiától duzzadó emberei!
Négy pohár koccant és fröccsentett ki szemernyit a tartalmából.
– Elég – mondta Imre, aki méltóságteljesebb volt ittasságában,
mint a többiek. – Most hazamegyünk. – Charles, a házigazda
először tiltakozni akart kiváltságainak elbitorlása ellen, de aztán
annyiban hagyta a dolgot, amikor Imre azt mondta neki: – Holnap
megint beszélnünk kell, kettesben.
Dülöngélve lesorjáztak a lépcsőn. A felállás és elindulás aktusa
mindannyiukat jelentős mértékben megrázta, és támolygó, néma
libasorban vonultak át az üres nagyterembe, ahol a tompított
világításban és a részint emberi, részint gépi mosogatók zajában
fáradt pincérek ültek és álltak kigombolt, pecsétes fekete
mellényben és kibontott csokornyakkendővel, mely olyan
szimmetrikusan lógott le, mint valami denevérbőr stóla. Az étterem
hegedűse és harmonikása aranysujtásos fekete népviseletben volt,
már letették a hangszerüket, és most egy sarokasztalnál ültek, mély
beszélgetésbe merülve, egyetlen asztali lámpa világította meg
mindkettejük fél arcát. Épp csak egy kicsit fordítottak a fejükön,
amitől az elsötétedett, amikor a négy részeg kibotorkált az étterem
ajtaján, és kattant a kilincs mögöttük.
A friss levegő és a park fáinak illata összekutyulta az érzéseket a
fejükben, a lábukban és a gyomrukban. Úsztak a nyirkosságon át,
és a Hősök tere felmagasodó szoboregyüttese felé tartottak. Egy
vagy két percig egyikük sem beszélt, aztán Imre egyszer csak
beleüvöltött az éjszakába – nem egy szót, csak úgy fiatalosan
elbődült, s ez a hang mindegyikük fülének furcsa volt a kis
különterem kakofóniája és az azt követő csönd után. Charles
nevetett és ő is artikulálatlanul elbődült. – Hülyeség! – kiáltotta
válaszul Imre, olyan kiejtéssel, amely Budapest és London közt
lebegett, és megborzolta Mark Payton nedves vörös haját. A
kanadai furcsán, lihegve nevetett. – Hülyeség! – csatlakozott az
előtte szólókhoz teli torokból. Kiértek a Hősök terére, egy hatalmas
oszlopokból és szobrokból álló üres, megvilágított félkörre, amely
ívével lezárta az Andrássy utat.
John nekidőlt az egyik szobortalapzat hűvös kövének, és
nekidörzsölte a hátát. Lassan csordogált a beszélgetés, de már nem
követte, csak találomra tört le egy-egy darabot belőle és egy
pillanatra a füléhez tartotta.
– …milyen sokszor akarják megvenni ezt a nemzeti
emlékezetet, ezt a felelősségünket, de nem lehet megvenni,
mindannyian szembesülünk ezzel, ezzel a kísértéssel, Károly,
igen… – Imre hátrahajolt, és felbámult a tér közepén, peckesen lépő
lovon ülő magyar királyra, a szája sarkába harapott, és hirtelen egy
robbanás zajával tüsszentett.
John lassan lépkedett hátrafelé a tér labirintusszerűen
elrendezett díszlapjain, amíg a lába meg nem érezte a
járdaszegélyt, akkor élesen megfordult, nézte, ahogy közvetlenül
mellette autók süvítenek el, olyan közel voltak, hogy megérinthette
volna zömök visszapillantó tükrüket, ahogy egy pacaként
elsuhantak.
Valamivel később, immár egyedül belépett a Blue Jazzbe,
miután vetett még egy utolsó pillantást amazokra: az utca másik
oldaláról látta, hogy Imre, Charles és Mark egymás vállára tette a
kezét, és összehangolatlan matrózjárásba kezdtek az elsuhanó
autók mögött.
 A klub belseje először nem volt hajlandó fókuszálódni. Mikor
végül megadta magát, John megkönnyebbülten pillantotta meg őt.
Későre járhatott: péntek volt, ennek ellenére már alig maradt
vendég: páran biliárdoztak, három dohányost behálózott saját kék
leheletük, az együttes tagjai – a kopasz amerikaiak – a bárpultnál
épp vették át a fizetésüket ételben és italokban, volt egy friss
szerelmes pár az egyik sarokban, úgy tekergőztek egymás szájára
és testére, mint a két kígyó Merkúr botján, és egy másik sarokban
egy másik pár, de ez éppen örök szétválásra készen, hangjuk fel-
felcsattant, aztán pár percenként széttört és elnémult, mint a
hullámverés egy tengerparti szálloda ablakán túl késő éjszaka.
– Mit gondol, Nádja, egy műalkotás az életem? – kérdezte John,
aki lassacskán, hol ugorva egyet, hol kicsit visszacsúszva
józanodott, rácsusszant a zongoraszékre, és gyengéden, viccesen
meglökte a csípőjével a zongorista csípőjét. Nádja ugyanazt a ruhát
viselte, mint azon az estén, amikor összeismerkedtek.
– Csúnya fiú, most épp zongorázni igyekszem. Ma éjjel nem
szívesen látok érzelgős részegeket. – Azzal puszit nyomott John
arcára, aki derűs megkönnyebbüléssel mosolygott.

VII
– Ez az: soha többé nem jövök erre a helyre. Egy korszak vége,
bébi. Ideje egyszerűen megpucolni. Hagyjuk a francba. Hagy-juk-
a-franc-ba. – Scott Price nem konkrétan valamelyikükhöz intézte a
szavait, miközben a négy férfi és Emily épp fúrta bele magát A
Házamba a szokatlanul forró július utolsó forró napján. A Cash Ass
játszott a pincében a szokásos méretű tömegnek, de fent se nagyon
volt elegendő hely mozogni és levegőt venni. A cigarettafüst-felhő
ma alacsonyan lebegett, alig fél méterre a fejük fölött; az ember
csuklóig beledughatta a kezét. – Kik ezek az emberek? – morgott
Scott. – Ezek nem mi vagyunk, ezek az emberek. Lehetséges, hogy
mindannyian turisták? Olyan szomorú ez. Tudjátok, Mária azt
mondja, a magyarok sohasem vették komolyan ezt a helyet.
A bár zaja ötödrészt angol, és harmadrészt magyar volt,
különféle akcentusok káosza. A férfi könyökök és női dekoltázsok
egyformán hathatós eszköznek bizonyultak a pult előtti helyek
megszerzésében, de ott aztán csak a magasba tartott ropogós
forintbankjegyek csipkés legyezőivel lehetett elnyerni a báros
hűvösen szétszórt figyelmét. A hatékonyság több ital egyszerre
történő megrendelését követelte, úgyhogy mind az öten több
poharat fogtak aztán össze, és a fejüket forgatva álltak, pionírként
hunyorogva figyeltek, helyet keresve, ahol leülhetnek.
– Hát akkor ennek annyi, fiúk és lányok – sóhajtott Scott. –
Kihaló faj vagyunk, és az idegen ördögök elözönlötték a
legelőinket.
A hangszórók mindenütt brit és amerikai tánczenét harsogtak,
és átvergődni a termen egy éppen felszabadult dívány felé (opsz,
késő) olyan volt, mint egy állat szűk, nedves tápcsatornájában
haladni, a zene lüktetése mint az egészen közel lévő szív
visszhangos dübögése. A nyüzsgés minden újabb
mellúszótempónyi szakaszán hangos beszélgetésdarabok
fröccsentek föl és szóródtak eléjük: Magyar, magyar, magyar… a mi
hangunk lesz a hang-magyar… ha egyszer rendesen letisztázom,
rögtön elviszem a stúdióknak… az a csaj tüzel, bazmeg… vissza
Prágába, amilyen gyorsan csak lehet, kérlek… magyar…
összecsaphatok veled egy… a magyarokban és Magyarországban
először is azt kell megértened… nem, Fin-de-Sicles: olyan, mint a
Popsicles, csak az alakja… magyar… akkor baszd meg Amerikát… ha
eljössz velem, lerajzollak… haver, menj Prágába; húsz másodperc alatt
elfelejted ezt az egészet itt… magyar… két nap itt, két nap Prágában,
aztán gyorsvonattal Velencébe, nem is tudom, keletebbre kéne, talán
Moszkvába… technikailag kétszer számláztam, de ne mondd el
senkinek… ki van zárva, mert az a szálló, hát, elég vacak… magyar…
a Cash Ass a király, meg kell hallgatnod ezeket a srácokat, tiszta
őrültek… őrületes volt a csaj, egy igazi Gizi, laza kilences a
bulaskálán… hogy van az magyarul, hogy „kiss me"… magyar…
Költő vagyok, mint Arany János… bébi, Prága annyival frankóbb…
csókolj meg!*
A kakofónia és nyüzsgés belsejéből Mark megpillantott egy
díványt és egy asztalt, melytől épp lassan, bizonytalanul állt fel egy
társaság, és egy ugrással és vetődéssel ő ért először oda: stipi-stopi. –
Kik ezek az emberek? – mondta Scott Emilynek elfojthatatlan
rosszkedvvel. – Ki mondta nekik, hogy jöjjenek ide? A mieinknek
nem lenne szabad… – Charles rászólt, hogy fogja be.
– Nem. Te fogd be!
John a díványról nézte az asztalon ülő Emilyt, aki lehajolva
beszélt Markhoz. Fontolgatta, hogy említse-e neki a hídi csókot,
vagy tegyen úgy, mintha meg sem történt volna, próbálta pontosan
bemérni, hogy ma este mennyi figyelmet szenteljen neki, és aztán,
lévén maga is bizonytalan benne, hogy mi történt a hídon, minden
erejével igyekezett visszajátszani azt az időt, és meghatározni
minden egyes ajakizom-reagálás érzelmi funkcióját. Hallgatta,
ahogy leírja az egyik Julie udvarlóját Marknak, és nem tehetett
róla, de úgy érezte, hogy e leírása rejtélyes módon tükrözi saját
John iránti érzéseit: „Julie” valójában az álcázott Emily; „Calvin”
pedig John. Julie csalódott volt, Calvin minden volt, amit… – a
többit elnyomta Charles hencegése Scottnak az üzletről. De én arra
gondolok, hogy Calvin mit… – ha, másfelől, Horváth… Egész
biztosan úgy érzi, hogy Calvin valóban az egyetlen lehetőség
kivívni Horváth bizalmát, hogy összejöhessen az üzlet, ha Julie
elmondja neki, hogy ő mit gondol. Vagy mégse kéne? De úgy nem
megy, hogy az Állami Privatizációs Ügynökséget majmok vezetik.
Két kéz ragadta meg a vállát hátulról, és egy hang suttogott a
fülébe: – Nincs nagyobb öröm az életben, mint a meglepetés. –
Nagy nevetéssel és meghökkent ábrázattal Bryon, egy jóképű
koreai-amerikai srác, aki nyolc évvel azelőtt azzal vált hírhedtté
Scott és John gimnáziumában, hogy rendezett egy Sade márki-
partit, jelent meg, a csodás véletlen burkában, vibrálón
materializálódva, és John, egy pillanat alatt átérezve az olyan
ember státusának és vonzerejének csökkenését, aki kénytelen
valakit bemutatni egy csoportnak, bemutatta őt a csoportnak.
Bryon megdermedt, amikor John azt mondta: – Scottra pedig
természetesen emlékszel.
John élvezettel nézte az alig leplezett riadalmat bátyjának
arcán, ahogy Bryon próbálta összebékíteni ezt az izmos, jóképű
pacákot a tucatnyi évvel ezelőtti kövér, reménytelen balekkal. – Hát
persze. Haver, szuperül nézel ki – csak ennyit bírt kinyögni, és John
kifejezetten úgy érezte, mint akit megraboltak.
A kéthetes vakációra Budapestre érkezett Bryon Charles és a
várakozó italok sora mellett ült az asztalon. Másfél perc se kellett
hozzá, hogy elmesélje a hat évét, mióta utoljára találkozott Johnnal:
egyetem után egy nyáron át dolgozott az „avétos M. C. Escher
House témaparkban” a szülővárosában, építőmunkásként, ami
többnyire azt jelentette, hogy lépcsőket szögelt fejjel lefelé a
plafonokra. Onnan visszament New Yorkba, hogy még egyszer
megpróbálkozzon a színészkedéssel, de csak modellmunkákat
tudott szerezni, és abból is csak a legalantasabb, legmegalázóbb
fajtát: képkeret-modellkedést. Hat hónapot töltött azzal, hogy
fényképezték, miközben nőket ölelt fák alatt, gyerekeket lökött a
hintán, elnézett a ködös távolba, vidáman újévi üdvözletre emelte
poharát flitteres, kúp alakú kalapban, sőt még korfestő munkát is
végzett, azaz századfordulós „kínai ruhába” öltözött, és egy poros
fekete függöny előtt pózolt, komoran nézve egy öreg fekete-fehér
fényképezőgépbe, amelynek tíz másodpercig tartott egy fotó
elkészítése, és mindezeket a munkákat képkeretgyártó cégek
rendelték meg, hogy a fotoszaküzletekben kiállított kereteiket
megtölthessék vonzó, fantáziadúsan sugallatos képekkel. Bryon
közbevetőleg azt állította, hogy egy első randevún New Yorkban
egy „hátborzongatóan magányos és kifejezetten csúnya” nő
meghívta a lakásába vacsorázni, és az ágya fölötti polcon volt egy
téglalap alakú, ezüstszínűre festett, tízszer tizenötös keret,
amelyben még benne volt a gyári alapkép, azaz ő (csavarmintás
kötött pulóverben, amint valami avarban gázol; szomorkás, őszi
hangulat). – Ott feküdtem rajta, már majdnem végeztem, mikor
felnézek, és tessék, ott bámulok bele az őszbe. Ennek a nőnek egy
éjszakára valóban ott volt a pasija az ágya fölött, csavarmintás
pulóverben, ahogy az dukál az ilyen képeken, és ő még csak nem is
tudott róla.
Lemondva a színészetről, Bryon végül is a reklámszakmában
kötött ki, és most is azt csinálta, nagy sikerrel. – Ha elmondanám,
hogy mennyit keresek, Johnny, elkezdenél vért köhögni, mint egy
tébécés. – Mint mondta, New York egyik legnagyobb
ügynökségének kreatív szekciójában dolgozik, egy olyan
részlegben, amelynek az a célcsoportja, „amit mi a tizenegyes
sémánkban Magányos Farkas Aspiránsoknak nevezünk.
Alapvetően minden egyes embert a fogyasztói szokásai szerint
tizenegy típus valamelyikébe lehet sorolni. Ez tudományos tény.
Mindenkit a világon. Az igazi magányos farkasok természetesen
nem reagálnak a reklámra, de abból nincs több egy tucatnál az
egész bolygón. A Magányos Farkas Aspiráns azonban kicsit más
tészta. Nagyon nagy felelősség, milliárdok vásárlóerőben.”
John nézte, ahogy Emily figyelme a betolakodó felé áramlik, a
betolakodó pedig közelebb hajolt, hogy felnyalábolja. – Az MFA-
knál az a trükk, hogy lázadásra, szélsőségesen különc életmódra,
antiszociálisan, sőt kórosan nyers viselkedésre buzdítsunk. Ezeket
mi „az MFA-önértékelés belső fémjeleinek” nevezzük. Szóval,
mondjuk, a Pepsinek én írtam a reklámját – na jó, nem akarok
túlozni, csapatmunka volt –, azt, amelyikben a srác keresztbe font
karral a kerítésnek dől, és egyáltalán nem látni semmi kólát a
képernyőn, a srác egyszerűen csak dühösen néz, és azt mondja:
„Na húzzatok innen azzal a flancos szeméttel. Azt iszom, amit
akarok, mert magamért iszom, nem valami Madison Avenue-i
idiótának, aki azt hiszi, hogy mindent tud az úgynevezett
nemzedékemről.” És feltartja az ujjait, így, hogy idézőjelbe tegye a
nemzedéket. Aztán köp egyet, elsötétül a képernyő, és aztán csak a
Pepsi-logót látjuk. Penge.
Mindenki, még Charles is Bryon felé hajolt, miközben beszélt,
mintha egy újonnan érkezett küldött lenne az Óvilágból az Újvilág
unalmas, erdős lápvidékére, s a szeretteinktől, a városokból, az
udvarból hozna híreket.
– Még mindig szűz vagy? – kérdezte tőle Bryon mindenki előtt.
– Ja, eléggé – felelte John riadtan, olyan nevetéssel, amely, úgy
remélte, valamiképpen leplezni fogja a beszélgetést és hipnotizálja a
barátait. – Te is?
– Hihetetlen! – bömbölte Scott, amikor a dívány körül örvénylő
tömeg egyik könyöke meglökte az italt tartó kezét.
Bryon elnézést kért, a bárpulthoz ment, és pár perccel később
egy itallal meg egy maximum tizenkilenc vagy húszéves fiúval tért
vissza. – Ezekkel az emberekkel kell beszélned – mondta. – Ezek a
legjobb forrásaid. – És bemutatta Nedet, aki három napja volt
Budapesten, hogy aktualizálja az egyeteme diákjai által kiadott
ifjúsági útikönyvet. Ned egyik szeme lustán mozgott, s még
enerváltabbá tette az időeltolódás, a füst, a kialvatlanság és az
utazás mámora. Régi hullámkrepp dzsekit viselt vágott szárú
rövidnadrág és póló fölött, amin egy diákszövetség nevének három
görög betűje vett körül háromszögben három rajzolt farkast,
amelyek szivaroztak, és a szájukat nyalogatták egy pomponos
barettsapkát viselő bárány láttán, melyen két lyuk volt kis fekete
fülének. Mindegyik farkas ugyanolyan pólót viselt, mint Ned, és
így a végtelenségig, vagy legalábbis a szövet színfelbontásának
fizikai határáig. John megnyugodott: Ned Bryon szeretője,
úgyhogy Emilyt nem kell félteni tőle. – Hé – kiáltotta Bryon
Emilynek, láthatóan a pillanat hatására. – Lejössz velem táncolni?
A négy férfi ott maradt Neddel, akit, mint újonnan jöttet,
Charles arra biztatott, hogy hívja meg őket egy körre, és amikor
Ned meghívta őket, ezt a négy férfi lelkesen elfogadta. Visszajött az
italokkal, és a zajt túlkiabálva elkezdte magyarázni, hogy benne
van a pácban, mert nem igazán ismer senkit, aki ténylegesen
Budapesten él, csak más hozzá hasonló hátizsákosokat, úgyhogy
egyszerűen csak megszólította az előbb azt a srácot, Bryont (ó ne),
mert úgy tűnt, hogy annyira otthon van itt, de kiderült, hogy ő is
turista, és ez már a harmadik a három napjából, és holnap húznia
kell tovább a fő attrakcióhoz (Prágába), és nem segítenék-e ki a
könyve adatainak a frissítésében?
Scott agresszíven rázta a fejét, és azt üvöltötte: – A görénytől
nincs menekvés, Ned. Előbb vagy utóbb kiszagolja a romlatlan
helyet, ahol mindenki boldog, és ő is megjátssza, hogy boldog, és
aztán elhúz, és elmeséli az összes többi görénynek, és a következő
hónapban már csordákban jönnek, és az ember nem kap levegőt,
annyira tele van minden görényszarral. – Ned jó szeme elszökellt,
szövetségeseket vagy magyarázatot keresve, miközben a rossz
szeme közönyösen lebegett a fejük fölött. – Én nem veszek részt
ebben – mondta Scott dühösen, azzal magába szippantotta őt a
tömeg.
– Ne is törődj vele – mondta Charles. – Vágjunk bele!
Mindannyian évek óta itt élünk. Elintézzük neked, Neddy.
A fiú megkönnyebbülten és hálásan mosolygott. Elővett a
hátizsákjából egy nagy jegyzetfüzetet meg egy köteg fénymásolt
térképet és listát, aztán mohón leírta az összes hazugságot, amit
Charles, Mark és John ki tudott eszelni. – Melegbár – mondta Mark
azoknak a bároknak jó háromnegyed részére, amiket Ned a
listájáról felolvasott. – Meleg. Meleg és erőszakos. Heteró, de kezd
melegedni. Biszexuális. – Ned kifejezte némi megdöbbenését az
arányokon. – Minden nemzedéknek megvan a maga Szodomája. –
Mark vállat vont. – Valami okból Budapest lett Európa legbuzibb
városa jelen pillanatban.
– Én már nem forintban adnám meg az árakat azokban a
szállodákban – mondta Charles, átfutva Ned jegyzeteit. – Az
ország nyolc hónapon belül hivatalosan átáll az amerikai dollárra.
Már le van tárgyalva az egész.
– Volt alkalmad ellátogatni a fogmúzeumba? – írta le John Scott
címét az „Érdemes meglátogatni” lapra. – A világ legnagyobb
gyűjteménye híres emberek fogsorlenyomataiból. Sztálin fogainak
gipszmodellje, Napóleoné, ilyesmi. Szimulációk, nagyítások.
Fogselyemmel tisztíthatsz életnagyságú viaszmodelleket, és
megnézheted, milyen trutymó ragadhatott be, például, Lenin fogai
közé.
– A nagy része elveszett a háború alatt – sóhajtott Mark, és
szomorúan megrázta a fejét.
Miközben Charles azt magyarázta, hogy milyen izgalmas
látvány nyílik a magyar árutőzsde nézői karzatáról, ahol az
öltönyös magyar pénzemberek élő, falusi jószágokkal kereskednek
(és néha ott helyben vágják le őket) egy belvárosi irodaépület
kereskedőcsarnokában, szó szerint féldisznókat adnak-vesznek,
Mark pedig közbevetőleg lefestette azokat a nyilvános
szexfülkéket, amiket engedélyeztek a magyar vidéken, egyszer egy
évben hajnaltól délig Szent Zsolt napján, immáron hatszáz
esztendeje, Ned olyan gyorsan írt, ahogy csak tudott, és már arról
ábrándozott, hogy harmadéves korára szerkesztő lesz, John megint
azt érezte, hogy testetlen kezek nyúlnak át a válla fölött, a mellén
futnak végig, a hasát dörzsölik. – Azért jöttél, hogy gyönyöröket
keress, édes öcskös? – hallotta a fülébe sziszegett szavakat, és látta,
hogy Charles a felderengő kaján öröm egy bizonyos megdöntött
fejű kifejezésével szemléli őt és láthatatlan, de kétségtelen
masszőzét.
– Igen, azért – mondta John elég hangosan ahhoz, hogy Charles
is hallja. – A bátyó épp elment italért, és azt mondta, reméli, hogy
itt leszel ma éjjel. – És mutatott is abba az irányba, amerre Scott
utoljára eltűnt.
– Kár. Ügyesebben kell megszerveznünk a dolgokat, kedvenc
öcskös – jött a suttogás, amit ezúttal valaminek, azaz minden
bizonnyal egy nyelvnek, a fülébe való röpke, nedves behatolása
kísért. Gyorsan előrehajolt, hogy kiszabadítsa magát és elrejtőzzön
Charles elől, aki továbbra is leplezetlen kíváncsisággal és derűvel
szemlélte a jelenetet. John megfordult, hogy nyílt beszélgetést
folytasson Máriával, de addigra visszaszívta őt magába a pulzáló
tömeg.
Mark éppen arról mesélt Nednek, hogy milyen komplikált
rivalizálás folyt és milyen ellentmondásos szerződések köttettek
Gusztustalan Gusztáv, Laryngiai Ottó és Faragatlan Lajos között
(„Bizonyára hallottad már a híres mondását: »A hatalom
csodálatos, az abszolút hatalom abszolút csodálatos.«„), de Charles
még mindig ugyanazzal a kíváncsi derűvel kortyolgatta az italát és
nézegette Johnt. – Mi van? – szólt rá John, de Charles nem
zavartatta magát, csak egy félmosoly jelent meg az arcán, aztán
eltűnt.
Visszajött Scott, és Charles azt mondta:
– Épp itt volt Mária.
– Téged keres – tette hozzá John. Scott Mária keresésére indult.
– Mi van?! – ismételte meg John hangosabban, látva, hogy Charles
arcáról csak nem hervad le a derű, aztán elindult a bárpulthoz.
Kicsivel később, mikor visszakeveredett az asztalhoz, Nedet
már felváltotta egy magas, hosszú hajú, farmernadrágos,
farmeringes, farmerdzsekis fickó. – Vagyok te ülésedben? –
kérdezte Johntól szláv akcentussal, de nem mozdult, hogy átadja a
helyet, és a hanghordozásában valami azt sugallta, hogy nem is áll
szándékában ezt felajánlani. A térdére könyökölve előrehajolt, és
sodort egy cigarettát az asztal fölött. – Amerikai vagy te is, mint ez
a kettő? – rántotta meg a fejét Charles és Mark felé, aki azt
motyogta: – Kanadai.
– Branko Jugoszláviából jött – mondta Charles élénken. – Le
akart ülni. Klassz srác.
– Szerbiából – igazította ki Branko kemény tekintettel.
– Mi a különbség? – kérdezte John kurta nevetéssel.
– Különbség? A különbség Montenegró, Bosznia, Horvátország,
Szlovénia, Macedónia – mondta a fazon viszolyogva, aztán
megnyalta és leragasztotta a cigarettapapírt, majd megpaskolta a
dzsekijét, gyújtót keresve. – Kibaszottul nagy különbség.
– Ugyan már – mondta John, észre sem véve Mark feszengését
és Charles mohó figyelmét. – Nehogy azt mondd, hogy te akár
csak meg tudod különböztetni őket. Ti mind egyformán néztek ki,
srácok. Próbálj meg olyan helyen élni, ahol igazi faji problémák
vannak, mint New York, ahol egy pillantással meg lehet
különböztetni az embereket egymástól.
– Én szerb vagyok! Én szerb vagyok! – Branko felpattant,
áthajolt az asztalon, hogy az orra majdnem megérintette Johnét, és
verni kezdte a mellét az öklével. – Én szerb vagyok! – Nyál gyűlt
össze a szája sarkában. – ÉN SZERB VAGYOK!
– Ez aztán egyenes beszéd, le vagyok nyűgözve – nyögte ki
John, és megint elvitorlázott az emberek tengerébe.
 A lépcső felé furakodott, a hang után navigálva. A keskeny
füstátjárón, lábakra lépve és könyököket térítve el a szemétől,
leereszkedett a Cash Ass morgó lüktetésébe. Nézte, ahogy Scott és
Mária csókolózva sodródik oldalra. Scott bosszús képpel a plafonra
mutatott, mondott valamit Máriának, de aztán nevetett, amikor a
lány megcsiklandozta. John befurakodott a táncoló masszába,
Emilyt és Bryont keresve, nem mintha tudta volna, hogyan fogja
elegánsan szétválasztani őket.
Taszigált és döfködött, lengő végtagok és fejek elől hajolt el,
lökött, lökték, átkozta magában Emily ostobaságát, hogy képes
volt elmenni Bryonnal, mintha nem ő lenne a
legelfogadhatatlanabb partner a férfi-nő kapcsolatok
világtörténetében, s aztán egyszer csak mintha azt hallotta volna,
hogy egy női hang a nevén szólítja. Ismerős arc után kutatva
egészen a tömeg túlsó széléig furakodott, megint a nevét hallotta, s
aztán valaki berántotta a falfülkébe. Teljesen kopasz volt, de így is
gyönyörű, legalábbis John szerint. Vékony, ívelt szemöldöke azt
sugallta, hogy fekete lenne a haja. – Te John Price vagy – üvöltötte
túl a zenét a lány. Amerikai volt. John nem tehetett mást, beismerte,
hogy ő John Price. A lány nevetett zavart mosolyán és a koponyáját
fürkésző tekintetén. – Nyugodtan – üvöltötte, és a feje búbjára tette
John kezét. – Kicsit tüsi, mert tegnap este óta nem borotváltam.
Nicky M. vagyok. Fényképeket készítek az újságnak. Láttalak ott
párszor. Tetszett a tengerészgyalogosokról szóló cikked. Nagyon
fennkölt. Vagy álfennkölt. Vagy a franc tudja, de jó. – John felidézte
magában a nevet, ami fentről lefelé kis betűkkel volt nyomtatva az
új éttermekről, együttesekről és a Magyarországot elhagyó szovjet
tankokról készített fényképek mellett: az N. kezdőbetű, aztán
valami M.-mel kezdődő, valami sok szótagos és külföldi, szokatlan
mássalhangzók káosza.
– Láttam a képeidet. – John odahajolt hozzá, valahányszor
kiabált neki valamit. – Mindig azt hittem, férfi vagy.
– Kösz.
– Mit rejt az M.?
– Felejtsd el. Lengyel. Egész éjjel azt fogod kérdezgetni, hogy
kell kiejteni azt az istenverte nevet, amikor valami érdekesebbről is
beszélgethetnénk. Egyszerűen Nicky M.. Hé, milyen magas vagy?
Olyan százhetvenöt? – Kihúzta Johnt a falfülkéből, bele a tömegbe.
Az eddig is nehézkes beszélgetés most teljesen lehetetlenné vált, és
addig táncoltak, amíg mindkettejükről dőlt a verejték. Nicky
kitűrte fekete trikóját a katonai gyakorlónadrágjából, hogy
megszellőztethesse a hasát. Olyan hosszan nézett John szemébe,
hogy az egyre jobban feszengett, és gyakran talált rá ürügyet,
hogy elfordítsa a tekintetét, hol az izzadságot törölte ki a szeméből,
hol a plafont bámulta, hol rámutatott valakire, aki nevetségesen
táncolt, vagy megfordult, hogy egy darabig Nickynek háttal
táncoljon. De a lány mindig készen állt rá, hogy újból szemezzen
vele. Kiabált valamit, de John nem nagyon értette.
– Mi van?
– A szex a lényeged, igaz? – ismételte meg Nicky kiabálva; nem
annyira kérdés volt, mint inkább ténymegállapítás.
– Az meg mit jelent?
– Csak valahogy van benned valami. Valahogy annyira totálisan
a szexről szólsz.
– Nem, nem – kiabálta John. – Mindenféle dolgok érdekelnek,
mint, hát… mindenféle dolgok. – Úgy tett, mint aki keményen
töpreng. – Hát, lehet, hogy igazad van. Hé, tényleg, a lényegem a
szex. – Nicky nem nevetett ezen a bohóckodáson, csak felvonta a
szemöldökét, és bólintva azt mondta, „Na ugye?", és végre-
valahára elfordította a tekintetét, megfordult, a hátát nekinyomva
táncolt tovább, és John ujjaiba kulcsolta az ujjait.
Aztán kimentek a levegőre, a verandán ültek, és John, míg
Nickyvel ivott és beszélgetett, teljesen megfeledkezett Emilyről.
Nicky mindennap borotválta a fejét egy elefántcsont nyelű egyenes
borotvával, amit a nagyapjától örökölt. Egy fenőszíjon élesítette,
amely a neve kezdőbetűivel volt díszítve meg Frida Kahlo
beégetett, fekete profiljával. A BudapesToday-nál kapott kis
fizetéséből finanszírozta az „igazi életét” mint fotó- és festőművész.
Két hét múlva nyílik egy csoportos kiállítás, amin ő is részt vesz, a
Razzia mozi előcsarnokában, és meghívja rá Johnt, tényleg nagyon
szeretné, hogy elmenjen.
Aztán bent ültek a díványon; újabb italokat hoztak. Charles
még mindig Nednek játszotta az agyát. Az útikönyvíró nem
győzött hálálkodni, mikor végül felállt és indulni készült. – És
mondd meg a szőke srácnak, igazán sajnálom, ha megsértettem
valahogyan – mondta Johnnak, aki hirtelen szörnyen érezte magát
a srác miatt, a hazugságok miatt, amiket elvisz a táskájában.
Átfutott az agyán, hogy meg kellene állítania, elmondani neki,
hogy csak hülyítették. De aztán megjött Emily és Bryon, meg
Mark is, sápadtan és nyirkosan, valami felzaklatta, és eszébe
jutottak a turistahordák, amelyek csöngetni fognak Scott ajtaján,
hogy láthassák Hitler fogait, és máris sokkal jobban érezte magát.
– Ez a hely tényleg kezd túlzsúfolt lenni – mondta Emily. –
Nehéz piknikelni sáskajárás idején.
– Uhh, de szép vidéki beszéd! Elbűvölő! – reagált Nicky
csacsogva az idegen megjegyzésére, aztán lehuppant mellé a
díványra, megragadta Emily kezét, és úgy fogta őt vallatóra,
mintha egy távoli bolygóról vagy a történelem egy másik
fejezetéből csöppent volna oda. John nézte Emily arcát, amint azzal
a lánnyal beszélget, aki alighanem a legjobban különbözik tőle a
földgolyón, és összehasonlította ellentétes vonzerejüket. – Te
igaziból ilyen vagy? – kérdezte Nicky Emilytől, amikor Scott és
Mária épp visszajött, és Scott, a szájához tartva Mária kezét,
megint „a mindannyiunkat érintő komoly fenyegetésre” próbálta
terelni a szót, de senki sem figyelt rá különösebben, és, mintha
túlságosan ingatag helyzetet eredményezett volna, hogy hirtelen
mindenki egy helyen van – egy művi, ciklotron létrehozta atomot
természetellenes felduzzadt számú protonnal és neutronnal –,
gyorsan megindult a bomlás, az emberek visszatértek a plazmába,
és felszívódtak éjszakára: Mark olvasni („Hívj fel, John, oké?
Találkozni akarok azzal az öreg zongoristanővel”), aztán Emily
aludni („Igazán klassz, hogy megismerhettelek, Nicky”), aztán
Bryon („Szép munka volt, Scott, de komolyan, jól nézel ki, csak
tartsd is meg", és megölelte Johnt, aki azt gyanította, hogy régi
iskolatársa azért megy el, hogy titokban találkozzék Emilyvel),
aztán Scott és Mária, egymás derekát ölelve, anélkül, hogy egy
szóval is elbúcsúztak volna bárkitől. A másnapi munkájára
hivatkozva, és kérve Johnt, hogy hívja fel egy újabb lehetséges
munka ügyében „az Imre-dologban, ami úgy néz ki, nagyon
érdekesen alakulhat neked is, meg nekem is", Charles is elhúzta a
csíkot, úgyhogy végül csak John és Nicky maradt ott a díványon.
– Hát ezek meg kik voltak? – kérdezte Nicky, megfogva és
megint a feje búbjára helyezve John kezét.
– Fogalmam sincs. – Felizgatta a bizsergető borosta ide-oda
sikló tenyerén.
– Gondolom, még majd összefutunk. – Nicky felállt, lehajolt, és
megcsókolta. Összeért az orruk, és Nickynek elkerekedett a szeme,
gyengéden gúnyolva John meglepődését. – De azt hiszem, kicsit
túlzás lenne összejönni egy klubban, és rögtön együtt hazamenni –
mondta diadalmas mosollyal, és ő is eltűnt.

VIII
– Károly, ha jó a terve, és ha olyan ügyes, amilyennek mondja
magát, akkor egy hónap alatt megteszi, amit ajánl, és állnak ezek a
feltételek. Jó így? – Több, mint jó. Egy szerda reggeli kézfogással
Imre harminc napot ígért Charlesnak, ami alatt megszerezheti a
pénzt a Horváth Kiadó újjászületéséhez. Charles arra gondolt,
vajon hány kockázati tőketársaság kapott már hasonlóan exkluzív
ígéretet.
Imre a természetesnél sokkal hosszabban szorongatta Charles
kezét, és a szemébe nézett. – Én nemcsak egy bankot akarok –
mondta. – Én a jövőt akarom.
– Tökéletesen értem. Ezért is csinálom az egészet.
Egyszerű volt a megállapodásuk. Charles, aki szabadságot kért
a cégétől, s azt gyorsan meg is kapta, hogy pénzt szerezzen a
Horváth Kiadó expanziójához, repatriálásához és renovációjához,
augusztusra kellett hogy megtegye az első lépést. A cége teljes
támogatásával (melyet, magyarázta el Charles, megbénítanak a
szabályzatában lefektetett földrajzi korlátozások, de nagyon
szurkol az ő sikerének) kapcsolatba lép nyugati befektetők egy
csoportjával, és eléri, hogy elkötelezzék magukat a Horváth Kiadó
finanszírozása mellett. Hogy milyen feltételekkel köt szerződést
velük, az teljesen az ő ügye. A kisebbségi befektetők külön-külön
szerződnek Charlesszal, úgyhogy a pénz, amit Horváthnak hoz,
lényegében egy embert képvisel majd (Charlest), s ily módon
Horváthnak nem kell egy egész csoporttal tárgyalásokat folytatnia.
Charles fogja tehát képviselni ezt a konzorciumot, és annak
nevében negyvenkilenc százalékos részesedést kap egy új
vállalatból, amely egybeolvasztja Charles új pénzét, a bécsi
Horváth Verlagot és az eredeti kiadó 1949-es elkobzása fejében a
magyar kormány által kárpótlásként fizetett szimbolikusan
elégtelen (vagy elégtelenül szimbolikus) hiteljegyeket. Imre
ötvenegy százalékos tulajdonrészt őriz meg az új vállalatban,
amelynek első tranzakciója az lesz, hogy ajánlatot tesz annak a
csonka kiadónak a megvételére, mely a magyar állam
tulajdonában van, lényegében kifizetve a váltságdíjat ahhoz, hogy
Imre visszavehesse a saját múltját. (A valóság még egyszerűbb volt.
Charles, aki sohasem említette Imrét a cégének, mióta briliáns
módon visszautasították a legjobb üzletet, amit ebben az évben
látni fognak, nem kért szabadságot, és esze ágában sem volt ilyen
ütődött dolgot művelni – eldobni egy hivatalt, egy fizetést, a
névkártyáját –, amíg tető alá nem hoz egy életképes megállapodást
Imrével.)
Zavart csend árasztotta el a lakosztályt. Egy kontinentális
reggeli morzsás és alvadó maradványai hevertek egy fekete
lakktálcán a nyitott erkélyajtó mellett, vonzva a Szentháromság tér
forgalmának zaját és valami nyamvadt, porszemszerű muslincákat.
Imre éjjeliszekrényének tükörfényes, erezetes tölgyfa lapján a
legújabb Mike Steele-krimi – a Masszírozz, öblíts, ölj – hevert
kinyitva, lefelé fordítva, s így kis oltalmazó sátrat képezett egy
szarukeretes olvasószemüveg fölött. A nyitott szekrényajtó tucatnyi
szép öltönnyel hencegett, melyek időről időre remegni és lebegni
kezdtek a huzatban. Charles szótlanul összeszedte a jegyzeteit és
az üzleti tervvázlatait. Miközben a két férfi még egyszer szótlanul
kezet fogott Imre ajtajánál, jött a tisztítós a Hilton-emblémás
szennyesruhazsákért, és Ms. Toldy bújt elő a folyosó másik oldalán
lévő szobájából, hogy felkészítse Mr. Horváthot az aznap esedékes
további találkozóira. Fagyosan biccentett Charles felé, és élvezettel
csukta be az ajtót előtte és a tisztítós nő előtt.
*
Néhány órával később John Price majdhogynem egyedül ült a
BudapesToday szerkesztőségében, behúzódva a saját kis zugába.
Karen Whitleyt meglátogatták a szülei, és kivett négy nap
szabadságot, hogy szórakoztassa őket, két másik alkalmazott épp
kilépett, az egyik, hogy hazamenjen, a másik, hogy elfogadjon egy
állást, amivel a gravitációnak fittyet hányva sokkal magasabb
rangba ugrott: ő lett egy nemzetközi hírmagazin újsütetű
budapesti irodájának második embere.
Az életében megjelent két lenyűgöző személyiségen tűnődve
nézte a kurzort, és próbálta elkülöníteni Imre komolyságát
Emilyétől. |||
|||| Budapest-szerte, mindenütt itt járkálnak körülöttünk az
erkölcsi vizsga túlélői. A bátrak kihúzzák magukat, a gyávák
görnyednek, de mi láthatóan különbözünk tőlük, oly egyértelműen,
mintha díszes hegeket viselnénk az arcunkon és korongot az
ajkunkban. Nekünk, nyugati embereknek nem kellett kiállnunk
bizonyos próbákat, és vannak olyanok, akik áldják az Istent. ||||
Istenem, elment Bryonnal.
|||| amiért, úgy látszik, örökre megkímélt bennünket a borzalmas
próbatételtől. De néhányunk talán éppen hogy sóvárog utána. Tudjuk,
hogy esetleg elbuknánk, miként elbuktak sokan azok közül is, akik
most lesütött szemmel osonnak Budapest utcáin. Tudjuk, hogy vajmi
kevés örömmel kecsegtet a zsarnok igája. És mégis vannak köztünk, a
távoli Nyugatról, a szerencsés Nyugatról jöttek között olyanok, akik
bizonyos irigységgel gondolnak az ilyen próbatételekre. Akkor legalább
tudná az ember, hogy kicsoda. Tudná, milyen anyagból gyúrták.
Tudná, mi rejlik benne, s hol vannak a határai. És ha nem bukna el?
Ha nem tudnák megtörni? Mondhatjuk-e hát biztosra, hogy nem
találhatni örömet abban az igában?||||
Műalkotásként élni. Emily értené, hogy ez mit jelent. Mint ami
Imre. Amit Scott sohasem értene meg. Nem vagyok készen rá, és ő
ezt tudja. Nem vagyok elég komoly. Nem vagyok elég
nemtudommilyen. Várja, hogy elég nemtudommilyen legyek.
Próbál megtanítani, hogy éljek úgy, mint ő. Várja, hogy valamit
tisztán lássak, és megmutassam neki, hogy látom. Nem tudna
megcsókolni addig, amíg nem vagyunk egyenrangúak.
|||| És bár az ember látja, hogy sok magyar természetes módon
irigy a gazdagságunkra, a fesztelenségünkre, arra, hogy minket
megkímélt a történelem, mégiscsak ott van a szemükben, még az
elbukottakéban is, egy bizonyos érthető büszkeség. Még azokéban is,
akiket megvertek, akik megalkudtak, akik kollaboráltak, akik
eltévedtek, akik azt hitték, jót cselekszenek, amikor pedig rosszat
cselekedtek, vagy akik tudták, hogy rosszat cselekszenek, de úgy
érezték, nincs más választásuk, vagy akik az akkori évek zsírján éltek,
és most megbánták, vagy fuldokló dühvel lakolnak érte – még
mindezek szemében is valami olyat látok, ami nagyon közel van a
leereszkedéshez: mi nem tétettünk próbára, és ők ezt tudják. Senki sem
kért minket arra, hogy kollaboráljunk, mert csak így menthetjük meg
egy barátunkat; arra, hogy különbséget tegyünk a sötétszürke és a
sötétszürke között. Még azok is, akik elbuktak, kicsit jobban kihúzzák
magukat, amikor azokkal néznek szembe, akik még csak próbára sem
tétettek. Nemcsak irigykednek ránk. Ki is nevetnek bennünket. És
nem mondhatom, hogy nincs igazuk. ||||
Lehet, hogy most is Bryonnal van, kivett egy szabadnapot,
hogy lustálkodhassanak és szerelmeskedhessenek a ragacsos takaró
és a nyitott ablakok alatt, lassan, meztelenül hozva hűtött italt az
ágyba? Ott az a kopasz lány.
És John most rájött, hogy látta már Nickyt párszor a
szerkesztőségben, látta, ahogy máskor is bejött ugyanígy,
dossziékat szorítva az oldalához, karcsún és agresszívsikkesen a
blézerében, pólójában, barettsapkájában, napszemüvegében,
farmerében.
– Nesze – mondta Nicky, és az íróasztalára dobott egy óriási,
horzsolt bőrmappát, amely vastag, fekete, rojtos végű zsinórral volt
megkötözve a sarkain. – Meg kell dumálnom a világ végéről jött
emberünket, hogy hozzon le párat ezekből – mondta, megpaskolva
egy másik mappát, aztán egyet koppintott Főszerk ajtaján, és
belépett.
Megtalálod és visszaadod, vili?, írta Nicky a telefonszáma mellé
a mappa fedelének belsejére ragasztott matricára. John lemásolta a
számot.
 A felső kép a gyűjteményben nagy méretű volt, akkora, mint
egy újság címlapja, fekete-fehér, ügyesen összeállított kollázs: egy
nagy előadóteremben több száz kövér, mogorva ábrázatú,
egyforma öltönyt viselő szovjet kormányhivatalnok ül, figyelmesen
néznek egy embert, aki a pulpituson áll, melynek az elején díszes
sarló és kalapács van. Az előadó magas rangú orosz tiszt, a mellén
kitüntetésekkel és szalagokkal telehintett és váll-lapszirmos
egyenruhát viselő marsall. A pulpituson fekszik a sapkája, egy
olyan tipikus, túlméretezett orosz katonasapka, amely megdöntött,
ellenzős tányérhoz hasonlít. A tiszt feszült, komoly tekintettel mutat
pálcájával a mögötte függő hatalmas vetítővászonra. A több száz
apparatcsik számára oda van vetítve egy antropomorf rajzfilmegér,
amely kétszínű félcipőt és végiggombos frakkinget visel. Az egér
rövidnadrágja azonban le van tolva a bokájáig, mert épp dühödten
maszturbál. Verejtékgyöngyök szállnak a homlokáról és nagy
fekete füléről. Szemét összeszorítja a heves eksztázisban, és
miközben egyik kis négyujjas mancsával a farkát markolja, a
másikkal maga elé tart egy Konsztantyin Csernyenko-fényképet.
A második kép Nicky mappájában (kisebb és szintén fekete-
fehér): fiatal pár ül egy törmelékkupacon, valami felrobbant
épületből származó poros téglákon és törött bútorokon.
Egymáshoz simulnak, előre nézve, de egymás felé fordulva egy
csókra. A fiú lába kordbársony nadrágból lóg ki, nincs bekötve a
fűző melósbakancsán, egyszerű fehér inget visel és kendőt a
nyakában. A lányon hosszú ruha és fekete cipő van, a bokájánál
keresztbe teszi a lábát. Látszik, hogy nagyon szerelmesek. Le van
csukva a szemük. Közvetlenül tőlük balra két meghatározhatatlan
nemzetiségű katona verekszik. A jobb oldali épp beledöfte
szuronyát ellenségének hasába. Bősz és meggyőző az arckifejezése,
félelemmel és gyűlölettel felvert verejték és mocsok. Az áldozat
tétován nyúl a hasába fúródó penge után. Szeme kikerekedett,
kérlelő.
– Hát ez az igazi életem. – Nicky nesztelen visszajött közben.
– Tetszik. Tényleg tetszenek.
– Komolyan? Tényleg? – Úgy látszott, őszintén és szörnyen örül
ennek az elismerésnek, amely olyan komolyan bugyogott ki John
szájából, mint a nyál. – Olyan jó ezt hallani! Istenem, de tényleg. –
Johnnak semmi értelmes nem jutott eszébe, amit mondhatna Nicky
munkáiról, de az öröme ragadós volt, és élvezte a hatást, amit
dicsérő szavai keltettek. Nicky kinyitotta a másik mappáját,
amiben az újságnak szánt anyagokat tartotta, s ami most öt képpel
könnyebb lett, és letette John íróasztalára. Megállt mögötte, a széke
fölé hajolt, egyik kezét a vállára tette, a másikkal lassan fordította
neki a képeket. John keze felkúszott, aztán megpihent Nickyén,
miközben nézte a képeket, egyiket a másik után.
Konvencionálisabb fotoriporteri munkák: beszédet mondó
politikusok, hogy miről, az teljesen mindegy; csicsás új boltok;
szovjet tankok, amint kigördülnek Magyarorszagról négy
évtizeddel az érkezésük után, a búvónyílásukból félig kilátszó,
mosolygó és integető orosz katonákkal; egy népszerű magyar
techno-rock együttes tagjai, amint izzadva üvöltenek a
stroboszkópfényben. Artisztikus fotók kisebb-nagyobb
eseményekről vagy érdekességekről: stilizált éjszakai felvétel a
mozgó neonfeliratokról, amelyek neonkávé gőzölgő csészéivel és
lassan kacsintó dohányzókkal világították meg Budapest egyik
sugárútját, olyan márkákkal, melyek életéből már csak hónapok
voltak hátra; mocsokba beleragadt cigány gyerekek maszatos arca,
fáradt szemük mintha tudatában lenne, hogy egyszerre
leszármazottai és elődei az olyan nyomorult gyerekek végtelenül
sorjázó nemzedékeinek, akik már pózoltak vagy valamikor még
pózolni fognak az együtt érző, de tehetetlen fotóriporterek
végtelenül sorjázó nemzedékeinek; nyugati üzletemberek és
magyar parasztasszonyok ironikus szembeállítása, amint sorban
állnak a McDonald's előtt.
John újabb bókokat vetett hátra a válla fölött, csak hogy élvezze
Nicky örömét, amely annyira vonzó volt, hogy már kezdett arra
gondolni, csak egy trükk, amelyet Nicky bármikor előhúz, ha kell.
– Ha tényleg tetszenek, van még a műtermemben is – mondta. –
Mit mondtunk, milyen magas is vagy? Százhetvenöt?
Százhetvenhat?
*
Charles azzal töltötte a délutánt, hogy gépelte és szerkesztette a
befektetőkkel való tárgyalásaira készített, illetve a Horváth
Holdings üzleti terveivel kapcsolatos feljegyzéseit. Zárva tartotta az
ajtaját, és megkérte Zsuzsát, hogy ne zavarja. Öt óra felé elsétált a
várhatóan álmos nyalelnök irodája előtt, és engedte, hogy az
beinvitálja egy bárgyú beszélgetésre.
Ötnapos hétvégém lesz, Charlie, és tizennyolc perc múlva
kezdődik is. Elhúzom a csíkot innen. Keddig Bécsbe' leszek.
Várnak a bécsi bigék. Ez az egyetlen öröm abban, hogy itt
gályázok Mucsajröcsögén.
– Meg a fizetésed, gondolom.
– Meg a sajtó kitüntetett figyelme – ismerte be a főnök.
A pajkos nap felhőről felhőre szökellt, egy-egy pillanatra
megvilágítva a főnök becses régiségének, egy 1928-as tőzsdei
árfolyamjelző készüléknek a rézszerelvényeit és üvegfedelét. – Ó,
jut eszembe, akartam tőled kérdezni valamit – mondta Charles,
amikor már fordult, hogy induljon kifelé. Minél homályosabbak
most a szavai, annál nagyobb felületen és annál tartósabban lesz
megvédve a segge, ha minden elcsesződik. – Az a könyvkiadós
buli, emlékszel? Az osztrák csávó? Mivel nekünk nem kell, arra
gondoltam, javasolnék neki más pénzügyi lehetőségeket, esetleg
bemutatnám pár embernek, akit ismerek. Valahogy, tudod,
megkedveltem a fazont, és segíteni akarok neki. Van valami
ellenvetésed?
– A te dolgod – mondta a főnök, és a tervezettnél tizenhat
perccel korábban állt fel, hogy találomra begyűjtsön pár iratot és
mappát, amelyek arra voltak kárhoztatva, hogy háborítatlan
nyugalomban megtegyék az ötnapos kiruccanást Bécsbe. – Nem
akarsz elkísérni a csodás B.-be, Charlie-fiú? Viszünk
nejlonharisnyát a fräuleinoknak.
*
A hosszú téglalap alakú, megszakítatlan szobában fél tucat
befejezetlen, még festőállványon lévő, vízhatlan vászonnal letakart
festmény vajúdott, míg jó pár társuk szégyenlősen döntötte
homlokát a falnak – megbüntetve, bűnhődve, vezekelve, arra ítélve,
hogy átgondolják kompozíciós vagy színválasztási vétkeiket. Nicky
egyet-kettőt megfordított, hogy megfürdesse őket John zavart
bókjaiban. Kinyitott egy újabb fényképmappát. Megmutatott neki
egy függönyök mögött lévő sötétkamrát és a legfrissebben előhívott
képek ruhaszárító kötélen száradó csapatát. Nem sokat beszélt
azonkívül, hogy sorolta a címeket. – Bibliai extrapoláció sorozat –
mondta három kicsi festett tábla előtt, amelyek egymás mellé
voltak fektetve egy öreg, összekaristolt, festékfoltos asztalon. Nicky
vele szemközt haladt, párhuzamosan, és figyelte, ahogy John arca
sorban reagál minden festményre, ahogy a munkája tükröződik és
visszaverődik John arcán, hogy ő maga újra értékelhesse.
– János 19.38 és 1/2. – A holdfényes, hátborzongatóan fény-
árnyékos Golgota-hegyen távoli keresztek pettyezik a bűnök
szennyezte táj ezüstös csúcsait. Egy létra támaszkodik a
legközelebbi keresztnek, amely üres; Arimátiabeli József és
Nikodémus épp veszik le Jézus testét. József keze és felemelt térde
küszködik, hogy egyensúlyban tartsa a vászonba tekert holttest
egyik suta végét. A másik vége már otrombán belelóg a porba, és
Nikodémusnak szét van tárva a karja, épp abban a pillanatban
ábrázoltatik, amikor hagyta a földre esni terhét, összehúzza a
vállát, a szeme kikerekedik, arca megrándul a szégyentől. József
átnéz a válla fölött, majdnem egyenesen a kép szemlélőjére, azt
figyeli, hogy vajon valamelyik leendő evangélista nem volt-e tanúja
a szentségtelen incidensnek.
– Genezis 2.25 és 1/2. – A manieristán duzzadó és rostos
izomzatú Ádám egy fának dől. Ujjai tépik a kérget, két karja
összekulcsolódik, erei és inai kidagadnak, szoborszerű lábai széles
terpeszben, feje hátravetve. Hosszú, sötét haja a vállára omlik;
szeme fennakadt; szája szélesre tárva; nyálcsík köti össze ajkait.
Éva mögötte áll, két keze láthatatlan, ahogy találkoznak egy
pontban, melyet elrejt Ádám combja. Fejét élesen oldalra fordítja, s
így látni kihívó tekintetét. Kinyújtott nyelvét épp végighúzza Ádám
csigolyáin.
– Máté evangéliuma 12.50 és 1/2. – Balra zajongó, talpnyaló
tömeg, és az összes por, amit felvernek, Jézus körül gyűlik felhőbe,
aki jó egy fejjel magasabb még legmagasabb követőjénél is.
Távolodnak, napszítta és Megváltó nélküli teret hagyva maguk
mögött, amely teljesen üres, Jézus anyját leszámítva, őt ott hagyták
egyedül a hőségben (melyet a távolban rezgő levegő érzékeltet).
Mária feszengve áll; úgy tűnik, egy pillanattal azelőtt ábrázolja a
kép, amikor már nem bírja tovább. Senki sem figyel rá. Gyermeke
távolodik, egyik kezét egy követője fejére téve; egyenesen előre néz,
ellentétes irányba azzal, ahol az anyja épp összeesik. Tudja, hogy
ott van, elhagyatva.
– Az utolsó nyilatkozata politikai-spirituális szükségszerűség
volt. Ő egy forradalmár. A népé. Nem lehet véletlenszerű biológiai
körülményekhez kötözni.
– Te aztán ismered a Bibliát! – Minél jobban zavarba hozták
Johnt a képei, a lány mintha annál jobban megértett volna valamit,
mintha annál inkább rendelkezett volna valami
megnevezhetetlennel, amit John akart.
– Feküdj le! – A bevetetlen egyszemélyes ágy dermedt fehér
hullámaira mutatott. John a párnához nyomta a fejét. Megfeszítette
és lehunyta a szemét, és egy kéjes pillanatig nem tudta, ki van vele;
a magára kényszerített sötétségben Scott pólójának pelyhes
szövetét érezte Mária testén, Emily állának lehetetlenül sima és lágy
vonalát, a könnyű, ezer fazettás borostát Karen lábikráján, Nicky
kopasz fejének bizsergését. És nem értette, hogyan aggódhatott
annyi éven át ennek az ártatlan időtöltésnek a potenciálisan
demoralizáló hatásai miatt.
Nicky leült a párna mellé, a lábrész felé nézve, és az ágy
kéthangú nyüsszentéssel üdvözölte. – Már értelek – mondta, és
megsimította John száját fordítva álló szájával. – Átlátok rajtad.
Mindent tudok, hogy mit akarsz. – John kinyitotta szemét az
erotikus hanghordozással mondott fenyegető szavak hallatán, és
Nicky arca lebegett fölötte megfordítva, de Nicky megint lezárta a
szemét ujjbegyeivel, amiket John nem látott.
– Akkor mondd el, hogy szerinted mit tudsz. – Elképzelte az
összes nőt, akihez a homlokán végigsikló ujjbegyek
tartozhatnának.
Nicky John fülébe csúsztatta a szavakat: – Tudom, hogy nem
igazán engem kívánsz. – Jobb keze közvetlenül John öve fölött
lebegett, és csattogó kék villámokat szórt.
– Nem… téged? – suttogta John.
– Ismerem álmaid nőjét. Hé, mondtam, hogy tartsd csukva a
szemet. Csukd be! Csukdbe! Meséljek neked róla? – Megnyikordult
az ágy, és John hallotta, ahogy Nicky átmegy a szobán.
Úgy mozdította a fejét, mint egy vak, aki hirtelen új ember
jelenlétét érzékeli. – Oké, akkor mesélj el nekem mindent róla.
Az ágy köszöntötte Nicky visszatérését. Most vele szemben ült
le, szájon csókolta, és két kézzel megnyomta a mellét. – Tartsd
csukva a szemed, és megteszem.
– Mondd el, hogy ki ő, ha nem te vagy – mondta John.
– Ne csináld ezt! – Nicky őszinte rosszallással húzta össze a
szemöldökét. – Első házi szabály: ne csináld ezt! Mindketten
tudjuk, hogy nem én vagyok. Csukd be a szemed! – Nicky
elsöpörte a hajat John homlokából, és végigszántott ujjaival a fején.
– A haja, lássuk csak, olyan, mint a nőé Vermeer Fiatal nő
vizeskancsóval című képén. – John kinyitotta a szemét, és mondani
kezdte, hogy egyáltalán nem ismeri a festményeket, úgyhogy
Nicky talán megmutathat… de Nicky az ajkára tette az ujját. –
Pszt! Te csak hallgass és figyelj! – John lassan bólintott, és szeme
lecsukódott, miközben szája résnyire nyílt, mintha ugyanaz a
csigarendszer működtetné őket. Nicky a homlokára tette a száját,
és azt suttogta: – Az arca olyan, amilyenről mindig is álmodtál. –
Ajka gyengéden meghúzta a szempilláit. – Olyan szeme van, mint
Munch Madonnájának. – Megharapta a fülét. – És a füle, mint La
Giocondá-é. – John megint próbált megszólalni, de Nicky leállította.
Próbálta elképzelni az arcot, amit Nicky leírt. Ismert arcokat
képzelt maga elé; megszemlélte, de aztán sorban elvetette Karent,
Máriát, sőt még Emilyt is.
Nicky elkezdte kigombolni az ingét. Ujjbütykeivel
megsimította John száját. – A szája jobb, mint az enyém, sokkal
jobb, olyan, mint a lányé Doisneau Csók vagy Christina világa című
képén. – Ujjai John nyaka mögé sétáltak. – És a nyakát olyannak
látom, amilyen a Klimt Csók-ján lévő lányé. Vagy jobban hasonlít
Bonnard Lusta akt-jára? Jobban, John? – John lassan bólintott.
Nicky kigombolta az ingét, és a mellén játszott az ajkával. – Látod
a mellét, John? – Felemelte John súlyos karját, és a pólójára helyezte
a kezét, mire Johnból valami morgás szakadt ki. – Mint Ingres
Valpingoni fürdőző-jéé. – John bólintott, és Nicky erősen magához
szorította a kezét. – A keze neked alkottatott. Hogy téged fogjon.
Mint egy bizonyos Vénusz, akit ismerek.
Kihúzta a karját az ingujjból, ahogy egy anya ügyesen
vetkőztet egy ernyedt karú csecsemőt, és körmei sápadt nyomokat
hagytak John mellén a szőrháromszögben, aztán lecsúsztak a
bordáin és az oldalán. – Akarsz többet is tudni? – Megint valami
morgás szakadt ki Johnból, a szeme most szorosan le volt csukva.
Egy nő jelent meg John előtt abban a sorrendben, ahogy Nicky
lefestette, mintha szétfoszlott volna a köd előtte, de lassan,
fájdalmas lassúsággal, a feje búbjától lefelé haladva,
centiméterenként, kibírhatatlanul lassan, a haja, a szeme, a füle, a
szája, a nyaka, a melle, a karja. – A hasa – John keze Nicky sima
koponyáját simogatta, miközben Nicky nyelve hasának tekergő
kígyóin siklott – Chardin Fiatal tanítónő-jéé. – John farmernadrágja
átrepült a szobán, mint egy igyekvő távolugró, és egy asztalláb
szoros ölelésébe csusszanva állt meg. – Lába, mint Manet
pincérnőjéé A Folies-Bergères bárjá-n. – Egy szélroham szétkergette
az utolsó ködszálakat, és az új nő teljes életnagyságban elé tárult.
Érezte, ahogy Nicky lefekszik mellé. Szeme nem engedett be
fényt; csukott szemhéja mögött feszülten nézte élete nagy
szerelmét, és ahogy ez a nő végigfuttatta rajta a kezét, ahogy
magára húzta őt, ahogy a falnak szorította, ahogy sikoltott és
rázkódott alatta, John tudta, hogy most először részt vesz az igazi
életében, egy műalkotásban. Fények villództak, de ő küzdött és
szorosan csukva tartotta a szemét, és nem engedte volna, hogy
bármi is véget vessen ennek, soha többé nem engedi, hogy akit
szeret, elfusson és elrejtőzzön, hogy kitáncoljon a keze közül, hogy
csalóka közelségből csúfolja őt, közvetlenül a rejtett szakadék
mögött, hogy egyetlen hídköznyi távolságra lebegjen. A villanások
a feketét sárgára és kékre színezték, de John nem hagyta, hogy
ezek a retinai lidércfények elbolondítsák annyira, hogy kinyissa a
szemét és engedje, hogy szerelme megint elszökjön tőle.

IX
A tisztánlátás és révbe érkezés érzései természetesen
tovaröppentek. Testi odaadása ellenére Nicky a maga módján
éppoly elérhetetlen volt, mint Emily: úgy érezte magát a lány
loncsos lakásában, mint életének nagy becsben tartott tanúja, sőt
mint kulcsfontosságú mellékszereplő, miközben megint csak azt
gyanította, hogy saját valódi élete el van zárva egy budai hegy
tetején, Emily házában. Dühítő: ennyi időt pocsékolt egy
reménytelenül viszonzatlan szerelemre. Saját tükörképét bámulta a
bár hosszú tükrében. Ez túl sok volt, a legrosszabb fajta ostobaság,
és még csak nem is korlátozódott a szerelmi ábrándozásra: az estéi
Nickyvel, amikor Emilyt képzelte maga elé, találkozásai Imrével,
amikor Scott kéretlen megbocsátására vágyott, éjszakák Nádjával,
amikor azt kívánta, bárcsak fiatalabb lenne Nádja, és itt még egy
ital, miközben úgy tesz, mintha Scott egy napon egy teljesen
másfajta testvérré alakulhatna át. Ennek véget kell vetnie.
Scott most épp üvöltött valamit Johnnak, bár csak két
bárszéknyire ült tőle jobbra. Üvöltött, nem mintha sokat ért volna
vele, mert a zene sokkal erősebb volt, mint akár az ő babarózsaszín
tüdeje. Csak néhány összefüggéstelen szó szántott át a zajon, és
nyert bebocsátást John zúgó jobb fülébe:… megyek… megőszülök…
mézes… Románia. John egyenesen előre bámult, bólintott, egy
jégkockát ropogtatott. Pár perccel ezelőtt elhatározta, hogy nem
fogja teljesen szétüvölteni a torkát, hogy céltalan beszélgetést
folytasson a harsonák, basszusgitárok, billentyűsök zajában. A
bárpult mögött, a báros mögött, a palackokkal teli üvegpolcok
mögött, amelyek csilingeltek a zene ritmusára, hosszú, lila neoncső
futott végig a hátsó falon, melyet megduplázott a közvetlenül
mögötte lévő tükör, úgyhogy John bámulhatta önmagát, és két lila
neoncsíkot látott közvetlenül az orra alatt húzódni, vastag, ragyogó
lila bajuszt, amely épp akkora volt széltében, mint a bár. És míg
játszotta ezeket a játékait, egy ausztrál dance-csillagocska
stúdióban dadogóssá tett hangja bömbölt: When ya gonna dance are
ya gonna gonna dance gonna dance gonna gonna dance dance dance?,
és a tükörben az erek Scott nyakán most lüktető kábelekké
duzzadtak, és félreérthetetlenül (bár nem hallhatóan) azt kiabálta
Johnnak: „Kapd be, kapd be, kapd be.”
Kint – később, részegebben – a nyüzsgő tömegben és az
egymásnak csapó szagok között, John egy zárt körben találta meg
mindannyiukat, egysoros körvonalban álltak, kivéve egy buckát,
ahol Scott közvetlenül Mária mögött volt, átölelve a lány csípőjét, s
fejét a vállára hajtva, Mária pedig ívesen felhajtott kézzel a haját
borzolta. A kör: Mária, Emily, Bryon, Mark, Zsolt, Charles és egy új
(ideiglenes) fiatal nő, aki jobb kezének négy ujját kényelmesen
bedugta Charles farmernadrágjának jobb oldali csípőzsebébe, John
nem ismerte őt, de a parfümjéről a legcsekélyebb kétely nélkül
azonosította, hogy magyar. – Köszönöm, köszönöm – mondta
Scott. – Köszönöm, köszönöm – visszhangozta Mária. Charles
lustán, derűsen mosolygott. Mark egy fogát szívta, John látta
gyöngyöző verejtékét. Bryon egyik kezét Emily vállán tartotta, a
másikat Markén. – Ó, olyan klassz, olyan szuper. Hát nem szuper?
– kérdezte Emily a késve érkezettől. – Igen, az – felelte John, hogy a
kedvére tegyen, és nem izgatta, hogy vajon mi az, ami klassz. Csak
miután Scott és Mária elment, kart karba öltve, mondta Charles,
hogy „Hát, ez nem volt valami szívből jövő gratuláció", és leírta,
ahogy a pár felébred nászútjuk első reggelén, majd közösen
elfogyasztják „a bőgéses reggelit”. John csak most értette meg,
hogy a megőszülök*"' természetesen megnősülök akart lenni. Az,
ami annyira klassz és szuper, az eljegyzésük, melynek bejelentése
Johnból csupán pár biccentést csalt ki a jégkocka-ropogtatás és
bárpult hosszúságú lila neonbajusz bámulása közben.
Átfutott az agyán, vajon mit mondott volna, ha az ausztrál
dance-dübörgés nem torzította volna el a szót, és a megőszülök
megnősülök marad. De valójában vajon nem épp a zene tette
lehetővé, hogy most az egyszer őszintén reagáljon? Soha többé
nem fog görcsölni, ígérte meg magának.

X
Nicky sportosan leugrott róla, miután lenyűgöző bemutatót
tartott latin kifejezésekből. – Most dolgoznom kell egy kicsit. – John
nem értette rögtön, hogy mire gondol. – Nem várhatod el, fiúka,
hogy minden alkalommal benne legyen a csomagban egy
szállodában töltött éjszaka. – John fejéhez vágta az alsóneműjét. A
tucatnyi tükre egyike előtt állt, ez történetesen embermagasságú
volt, antik falábazattal, amellett repedt és piszkos, és megigazította
rojtos, piros fezét. – Hébe-hóba nem rossz egy vad éjszaka. De ha
nem alszom eleget, nem látogatnak meg a múzsák, és haszontalan
leszek. – Pontosan beállította a fezt, és megvizsgálta a profilját.
– Nem leszek a terhére, madame. Megígérem.
– Jaj, ne csináld! – mondta Nicky a tükör mélyébe, John
tükörképének. – Maradhatsz néha, ha folytatjuk ezt a kis projektet.
John felkönyökölt, hogy nézze, amint Nicky leveszi a vásznakat
a befejezetlen festményekről. – Nem tudsz dolgozni, ha itt vagyok
veled? Már majdnem éjfél van. Meg se fogok mukkanni.
– Már mondtam. Az a házszabály, hogy a művészet az első,
minden más csak a harmadik lehet. A vendégektől kéretik elolvasni
ezeket a szabályokat, mielőtt bebocsáttatást nyernek.
– De nekem tetszenek a munkáid – próbálkozott John erőtlenül.
– Ó, köszönöm, köszönöm – mondta Nicky, és most is
ugyanolyan őszinte örömmel fogadta a dicséretet, mint mindig.
Megsimogatta John arcát, és lágyan megcsókolta. – De három
perced van rá, hogy elhúzz innen a francba, hogy tudjak dolgozni
– suttogta a fülébe.
– Szerintem igazából azt szeretnéd, hogy maradjak.
– Elég legyen! – csattant fel Nicky. Felállt és visszament a
festőállványaihoz. – Ne beszélj baromságokat, kérlek. A szabály az
szabály, vagy nincs több etyepetye. Slussz-passz.
És így, közvetlenül éjfél után John egy szállodai bárszéken
gubbasztott, mint a madár, és a félóránként ismételt angol nyelvű
híradót nézte a tévében. Irak ismételten megtámadta Kuvaitot, és
eleven nyilak kúsztak át a térképhatárokon lendületes ívekben. A
második ismétléskor John halkan nevetett a villámgyorsan elaggott
híren, mire egy eleven hang szólalt meg: – Mi olyan mulatságos?
Hol ebben a vicc? Mi a poén? – John jobbra nézett. Kábé negyvenöt
éves férfi lehetett, rozsdavörös nejlonhálós vászonmellényt viselt
egy tucat tépőzáras és zipzáras zsebbel. Barna haja a szokásos
minta szerint kopaszodott, és nedves taréjokban volt hátrafésülve. –
Komolyan. Mi a vicc? Nagy baj van a Közel-Keleten, nem?
John ragacsos mogyorókat rázott a szájába. – A vicc? Nem
tudom. Egy pillanatra az volt az érzésem, hogy ez talán csak egy
kacsa. Magának kicsit sem tűnik mókásnak? Egy háború izé meg
izé között, az egyik izé megszállja a másik izét, tankok, sivatagi
stratégia, válságban a világ, és az újságírók komorabb hangvételre
váltanak… – John kifogyott a szavakból; a férfi hallgatta és
bólogatott, de láthatóan nem értette.
– Ted Winston. Times. – Megfeszítette az állkapcsi izmait, és
egyébként mozdulatlan testtel a kezét nyújtotta.
John is bemutatkozott, miután hasztalanul várta a Times
városmegjelölését. – Hát, BudapesToday. – Várta, hogy az igazi
újságíró nevetésben törjön ki.
 – BudapesToday? Ja, igen, a helyi angol nyelvű lapocska.
Irigylem magát. Lefogadtam volna, hogy újságíró. Az első állása?
Hogy megértse az országot? A lehető legjobb indulás. – Ted
Winston kétszer megkoccantotta a poharát egy fekete műanyag
keverővel, aztán csettintett a nyelvével, és a keverővel arra a vastag
bajszú, izmos, fekete mellényes, csokornyakkendős magyarra
bökött, aki lustán törölgette a karikákat a pultról. – írja le nekem
ezt az országot hatvan vagy még kevesebb szóban! – utasította
Winston Johnt, mikor megint tele volt a pohara.
– Hatvan vagy kevesebb szóban?
– Jó tréning. Nem azért van itt?
John kétszer megkoccantotta a saját poharát, és csettintett a
nyelvével, de nem jött össze a varázslat. – A lányok helyesek.
Mennyi is az, a-lányok-helyesek: három? Akkor még ötvenhét szó
kell…
– Viccel, oké, értékelem. Szeretem, ha van az embernek
humorérzéke. Az jó – mondta Ted Winston. – De tessék, elmondok
magának valamit, amit akkor tanultam, amikor nagyjából annyi
idős voltam, mint maga most, Price. Csou En-lajtól tanultam, a
kínai miniszterelnöktől. Zöldfülű voltam, Price, a legzöldfülűbb
kezdő. Láttam egy keveset Vietnamból, de még nagyon fiatal
voltam. Az ember nem lesz feltétlenül érett attól, hogy lát valakit
meghalni. Én ebből kemény leckét kaptam. Na, mindegy, szóval
Pekingben voltam, Nixon sleppjével, és, tudja, Peking akkor nagy
durranás volt, nagyon komoly dolgok történtek ott. – Winston
megkocogtatta a poharát, csettintett, és megint mutatott a
keverővel. – Pár percre kettesben lehettem Csouval. Jóképű fickó
volt az ördögadta. Jázminillatot árasztott – nagyon fura volt, sose
fogom elfelejteni. Szóval jóképű fickó volt, bár jobb, ha most rögtön
tisztázzuk, hogy heteró vagyok. Na, mindegy, szóval a
miniszterelnök válaszolt az egyik kérdésemre, és jó szúrósan a
szemembe nézett. Tudja, amikor azt akarják, azok az emberek
valósággal át tudnak lyukasztani azzal a kemény tekintettel. Egy
ilyen erős embernek elég, ha ránk néz. Hogy máshogy lehetne
megmagyarázni, hogy az a milliárd ember nem döntötte meg a
kommunizmust tavaly, he? Na, az a lényeg, hogy a miniszterelnök
elmagyarázta nekem, hogy a kínai képírásjel a… hallotta már ezt?
… szóval a kínai képírásjel a lehetőség-re két ideogrammából áll
össze, a törpe meg az óriás szavakéból, ilyen sorrendben. A törpéből
óriás lesz. Érti? Ez egy lehetőség. Legalábbis így látják ezt a
kínaiak, és azt hiszem, igazuk van. Az elbűvölő kis gazfickók.
A tévé megismételte a fél és az egy órával korábbi híreket, és
mivel a háború még nagyon a kezdeti szakaszában volt,
ugyanazok az újságírók ugyanazokat a jelentéseket küldték
Bagdadból, Washingtonból, Kuvaitból és más helyekről. „De
brüsszeli források szerint egy dolog egészen biztos: ennek a
válságnak még koránt sincs vége.”
– Az fix – erősítette meg Ted Winston. – De nincsen ám. Nincsen
még vége ennek a válságnak, az biztoskurvaélet. – Klikk, klikk,
klikk, klikk… bökés. – Mennyi ideje van ebben az országban?
Került már nagy fogás a hálójába?
– Hát, a fogas valóban jó itt, de egy tenger nélküli országtól
nem várok sokat ilyen tekintetben.
Winston bólintott, mintha épp azt a választ kapta volna, amire
várt. – Be kell bújnia ezeknek az embereknek a bőrébe. Én
legalábbis ezt tenném a maga helyében. Ennek az országnak most
arra van szüksége, hogy magyarázatokat kapjon, de ebben a szent
minutában, és maga a lehető legjobb pozícióban van. Ragadja meg
ezt az országot! Rázza meg! Nézze meg minden rohadt szögből!
Ha azt írja, amit tud – és csak azt –, akkor formálhatja ezt az
országot. Az emberek miránk figyelnek – és itt magára fognak
figyelni –, hogy megmagyarázzák nekik az érthetetlen világot. És
mit jelent ez magának?
– Bocsánat, hogy mi mit jelent nekem?
– Törpéből óriássá. Jegyezze ezt meg. Törpéből óriássá.
Két hidrogénezett kurva ült le Winstontól jobbra, és gyorsan,
dallamos magyarsággal beszélni kezdtek a bárosnak. Mindent
betöltött parfümjük illata, és John diszkréten üres poharába rejtette
az orrát. – A szaglásom azt súgja, hogy magában sok van
énbelőlem – mondta Winston Johnnak. – Mutassa meg, mit tud, és
a nagy fiúk maguktól jelentkeznek majd. Így működik a dolog.
Lehetőség.
„Ami a Dubai Emirátust illeti – mondta egy fiatal nő egy fekete
fém biztonsági kapu előtt, pálmafákkal és megfigyelő kamerákkal
a két oldalán – egyelőre nincs más, mint várakozás és várakozás.
Találgatás és még több találgatás. Dubai népe nem tehet mást, mint
várakozik. Várják, figyelik… mi történik. És aztán? Még korai
lenne megmondani, de attól félnek, ez nem tarthat sokáig.
Visszaadom a szót, Lou.” A báros finoman megnyalta a
mutatóujját, és számolni kezdte a nagy köteg pénzt, amit a két
prosti adott neki, külön kupacot kezdve a pulton minden újabb
nemzeti valutának, egy zsebszámológép gombjait ütögetve néha és
ceruzával feljegyzéseket írva suta bal kezével, időről időre beszúrva
egy-egy halk, fenyegetően habozó kérdést. Ted Winstonnak rövid
magányt kellett elszenvednie.
John pénzt hagyott a pulton, és felállt. A tudósító ülve maradt,
úgy fogott kezet vele. Megfeszítette az állkapcsi izmait, és többször
hunyorgott. – Roppant nagy öröm, hogy megismerhettem, Jim.
Hívjon fel itt holnap, itt leszek ezen a héten.
Mivel még korán volt ahhoz, hogy szembenézzen a feleségével
és a gyermekével, John az ismerős zongoraszéken találta magát.
Szinte gondolkodás nélkül beszélt Nádjának, egyik csúszós
szinapszis trapézáról a másikra ugorva: dühítő bátyjának
érthetetlen eljegyzéséről, egy festőművész barátjáról, aki túl
keményen dolgozik, részeg, gőgös újságírókról, az örök Emily-
rejtélyekről, a segítségről, amire Charles Gábor kérte meg, és nem
biztos benne, hogy van hozzá kedve… – Horváth Imre? – vágott a
szavába Nádja, miközben John vázolta a Charles ügyeivel
kapcsolatos kételyeit és habozásait. – Valóban? A barátod Horváth
Imrével köt üzletet? Ismertem egy Horváth Imrét. Éppenséggel elég
nagy csirkefogó volt.
Összehasonlították a Horváth Imréket, de nem tudták tökéletes
sikerrel tisztázni a dolgot. Lehetetlen volt akár összeolvasztani, akár
bizonyossággal szétválasztani a kettőt. Nádja nem emlékezett rá,
hogy az ő Horváthjának bármi köze lett volna egy
kiadóvállalathoz, de hát azokban az időkben mindenki igyekezett
megtartani az állását, bármi volt is az, úgyhogy azért persze nem
zárná ki a lehetőségét. Miközben zongorázott a majdnem teljesen
üres teremnek, leírta azt a férfit, akire negyven-egynéhány év
távolából emlékezett, azt a férfit, aki gyereket csinált az
unokanővérének, azt a hírhedt nőcsábászt, aki amellett félig-
meddig bohóc is volt. Egy időben azzal kereste a kenyerét, hogy
gyerekzsúrokon bűvészkedett, vagy néha utcasarkon is egy kis
aprópénzért, és ha a szükség úgy hozta, tűrhetően énekelt és
táncolt. Valakitől azt hallotta, bár ez sok-sok évvel ezelőtt volt, hogy
pornóüzlete van Bonnban. Hogy monumentális figura? Az, akit ő
ismert, egyáltalán nem. Megkínozták és börtönbe vetették a
kommunisták? Nem emlékszik rá, de ez nem igazán volt
megkülönböztető jegy azokban az időkben. Hogy elegánsan
öltözött-e? Nem, csak úgy, mint mindenki más, a lényeg, hogy
tartós legyen az anyag, mindenki örökölt meg toldozott-foltozott,
végig a háborús időkben, aztán a háború utáni meg a kommunista
évek ínségében is.
John érezte, ahogy erőlködik: mindenáron össze akarta
olvasztani ezt a két Imrét. Minden idegszálával azt akarta, derüljön
ki az óriásról, hogy törpe volt. – Megvolt a te Imrédben az a
képesség, hogy azt érezted mellette, az egész életed nagyon-
nagyon ostoba? – kérdezte John, még mielőtt leállíthatta volna
magát, és szája bal fele magasra szökött egy furcsa nevetésben,
miközben Nádja felvonta a szemöldökét. – Phű – mondta John, és
a kezébe rejtette a fejét. Az ujjai közti réseken át nézte, ahogy
Nádja ráncos kezei meglepő gyorsasággal mozognak a
billentyűkön, amíg meg nem unta a gyors dallamot, s az ujjai
akkor szétfeszültek, karmokká váltak és bonyolult
akkordpozíciókban keresztezték egymást, és most már csak
harmóniákat játszott lassú, lüktető ritmusban.
– Gyújts meg nekem egy koporsószeget, John Price. – John
meggyújtott két cigarettát, és az egyiket Nádja öreg ajkai közé
tette. – Az a minapi kis barátnőd – mondta Nádja, a szája sarkába
gördítve a cigarettát. – Ő nem fogja elrendezni a buta, buta
életedet, azt hiszem. Ha ez a terved. Nem neked való.
– Úgy tűnik, ez az általánosan elfogadott vélemény.
– És ettől boldogtalannak és furcsának érzed magad? Miért?
Gondolom, vannak mások. Miért pont ez a lány kell neked azzal a
borzalmas, nagyon furcsa, nagyon nagy állával?
– Hát, tényleg jó nagy álla van, mi?
– Jó nagy. Nagyon nagy. Tudod, ilyen késői órán már nem
játszom egész dalokat, amikor ennyire fáradtak az emberek. – A
foga közt lévő cigarettával a sarokban derengő álmos arcok felé
mutatott. – Emlékezni fognak erre a hangzásra akkor is, amikor a
dallamokat elfelejtik. – Széttárta a viaszos kapillárisokat, és sötét,
távoli zajt produkált. – Tudod, John Price, egyszer szerelmes voltam
egy híres amerikai csillagászba.
John nevetett. – Hát persze. Megrögzött hazudós vagy.
Mindenki azt mondja.
 – Nem, nem, nem mindenki. Csak az olyan bolondok
mondanak ilyet, mint a buta bátyád és a kis óriás állú barátnőd.
Mondta, ugye? Ne nézz olyan meglepetten és ne kérdezd meg,
honnan tudom! Természetesen ezt kellett mondania. Érted, ugye?
Nem? Ó, akkor nem vagy annyira figyelmes, mint reméltem. És
igen, szerettem egy ünnepelt csillagászt. Soha ne vond kétségbe,
amit mesélek neked. Soha nem hazudok.
– Ne haragudj – mondta John halkan.
– Istenem, szörnyen unalmasnak ígérkezel ma este. Kérlek,
próbálj szórakoztatni, aranyom. Fel a fejjel, fiúka. Igen, szerettem
egy csillagászt, és nagyon unalmas ember volt. Mint a te kis Miss
Olivered, csodálatos volt, de nem túl érdekes, olyan, mint egy vicc,
amit meg kell magyarázni. Most már hiszel nekem?
– Várj csak – mondta John, és elkocogott a bárpulthoz az
Unicumjaiért és Nádja Rob Royáért. Köszönt a szaxofonosnak
Harvey irodájából meg a fekete, kopasz énekesnek, épp ették az
aznap esti fizetésüket. Megkérdezték tőle, honnan ismeri Nádját. –
A nagymamám.
– Egyik éjjel a csillagászom meg én a csillagvizsgálójában
szeretkeztünk egy chilei hegycsúcson. Erre az alkalomra kinyitotta
a csillagvizsgáló tetejét, és egy matracot tett a padlóra. – Az
akkordok gyorsabban, vidámabban váltakoztak. Hangos nevetés
és biliárdgolyók kopogása hallatszott. – A hátunkon feküdtünk
meztelenül, néztük az éjszakai eget a tetőn át, távol a városoktól.
Természetesen több csillag volt, mint amennyit addig bármi más
helyen láttam.
– Ezért építik ilyen helyekre a csillagvizsgálókat.
– Pontosan, okos fiú. Ott feküdtünk, és megkérdeztem tőle,
miért van az, hogy amikor az ember egyenesen ránéz egy csillagra,
az eltűnik. „Miféle tudomány az – kérdem tőle –, ahol az ember
nem nézheti meg a tárgyat, anélkül hogy az el ne tűnne?” És ő azt
mondta, mint mindig, nagyon tanárosan, csuda unalmas ember
volt: „Meg kell tanulnod rézsút nézni.” Én még sohasem hallottam
ezt a szót. Azt mondta: „Nem szabad egyenesen nézned. Melléje
kell nézned, nem pontosan rá, mert akkor elijeszted. Rézsút.”
Természetesen én is tudtam már ezt – minden kisgyerek tudja –, de
tetszett nekem ez az új szó, ez a rézsút. Te ismered ezt a szót? –
John nézte, ahogy megállapodik egy akkordnál, újra és újra azt
játssza, mindig csak egyetlen ujjának a pozícióját változtatva, de
ettől mindig más és más lett a fény a teremben. – Azt hiszem, talán
neked is javadra válna ez a képesség. Talán egy kicsit rézsútabban
nézhetnéd meg a szörnyeteg állú barátnődet. – John rég felhagyott
azzal, hogy próbálja megérteni ennek az estének az eseményeit, és
csak abban reménykedett, hogy Nádja sosem hagyja abba a
billentyűk ütögetését. – Ó, te ostoba kölyök. Minek akarsz pont
egy ilyet? Még csak nem is jól csinálja. Feladott mindent, amit az
ember élvezhet a való életben, és mit nyert cserébe? Nagyon
keveset, azt hiszem, nem számítva a te szomorú szívedet,
amelynek, elismerem, lehet némi értéke. Nincs se itt, se ott, úgy
keresi a pénzét, de te tulajdonképpen mit akarsz tőle? Ez nem egy
érdekes ember, aki előtt történetekkel teli élet áll. Nem akarod te ezt
a típust. Egy háborúban talán igen, azt elismerem, de most egy
darabka háborút nem látok sehol. És még akkor is, a képességei!
Rémisztő! Azaz, mindent összevéve a bájuk fele, nézni, ahogy
táncolnak neked, ahogy vág az eszük, ahogy manővereznek és
mosolyognak a rivaldafényeknek. De ő! Ő még csak nem is védte
magát, amikor játszottam vele a szemed láttára; csak lebukott és
úgy tett, mintha nem értene. Miért kellene neked egy ilyen gyönge
és ostoba teremtés? Ne nézz úgy, mint egy szomorú tacskó. Igen,
gyenge! Legalább ne hazudj nekem! Valld be, hogy a testét akarod,
bár én láttam őt, és éppenséggel vannak szebb testek is. Istenem, az
az áll – hárman lennétek az ágyban. Komolyan el akarod nyerni a
szívét, John Price? Azt akarod, hogy megszerezze a tiédet és
megreparálja? Azt akarod, hogy mélyen beléd nézzen, és lássa,
hogy milyen csodálatos vagy? Azt akarod, hogy ő legyen az, aki
megment? Nem hinném, hogy képes rá. Nagyon valószínűtlen, azt
hiszem…
Nádja évődött, nevetett, miközben John, egy összecsukható
széken elnyúlva, füstkarikákat fujt, fél szemét lehunyva ujjával
belebökött minden egyenetlen, reszkető felhőcskébe, és próbálta
megérteni, mit mond Nádja, azt a valószerűtlen gondolatot, hogy
Emily egy… hogy hazudott mindenben, amit valaha is mondott
attól a naptól fogva, hogy először találkoztak… bámulatos…
teljesen független emberként meg tud birkózni a világgal, azt
sugározza magából, amit csak akar, amikor csak akarja, mindent
elrejt, nincs szüksége semmire és senkire, kontrollálja saját
magának és a környezetének minden elemét. Nem csoda, hogy
nem fogadja el őt; nem csoda, hogy nem találja megfelelőnek.
Ebben a pillanatban jobban szerette Emily Olivert, mint bármikor,
de nem is gondolt arra, hogyan hódíthatná meg, hiszen
meghódíthatatlan. Úgy szökött el előle, mint egy füstkarika.
Összefonta a karját, lehunyta a szemét, feltette a lábát Nádja
összekaristolt zongoraszékének lábmerevítőjére.
– Játssz, nagyi! – üvöltötte egy hang a bárból.
Aztán egy férfi dúdolni – szinte krákogni – kezdett egy dalt,
amit John még sohasem hallott:

Senki vagy, riherongy, aljanép,

Semmi jót tőled úgyse kaphatok,
Agyamba bármikor jobb nőt is hozok
S fejemből kiverni mégse tudlak én

Bűnöd számos, s ugyan mit is védeném,

Remélem gyakran, szörnyű lesz a véged,
 Mégis fáj: annyi szépet mondanék még tenéked
Mert fejemből kiverni mégse tudlak én

Némely cimborám zengi dicséreted,

S korholnak érte, hogy nem értelek.
Fejük csóválják: csúnyán bánok veled,
S sóhajtva mondják: Ó, hogy teheted? „

De kit izgat, mondhatnak bármit ők,

Miattam védjék csak azt a locska…
[kivehetetlen nyögés]
Lezárom végre ezt a kacskaringót,
S a fejemből végre kiverem őt.

John arra ébredt, hogy a báros rázogatja, ő volt az utolsó a

tiszta és kivilágított teremben, neki kellett bezárnia és lekapcsolnia
a magnót, melynek produkcióját John az előbb álmában épp
lefoglalta saját kompozíciójaként, és ők ketten kisétáltak a hajnal
első szürke előérzetébe.

XI
Hónapokkal később, amikor utazott haza, a sima, de ennek
ellenére is gyomorforgató repülőúton, miközben Budapest
műanyag bevonatú térképét nézegette a lehajtott tálcáján, Emily
két lehetséges, egymást nem teljesen kizáró szimbólumot talált arra
a hónapokkal korábbi napra. Az egyik: épp 1990. augusztus 20.
volt, amikor Magyarország először ülte meg a nemzeti ünnepét az
igazi nevén (Szent István napja) 1950 óta, kinyilvánítva ezzel
függetlenségét és önrendelkezését. A másik: útvonala azon az estén,
ahogy most végigkövette a térképen – délután öttől hajnali
háromig, a hét megálló spirálformát adott ki egy lefolyó körül.
Öt óra, legfelső emelet a Szabadság téren. A tágas irodában
három különböző nyakkendőt tartott fel a nagykövet zakójához,
melyet a Parlamentben aznap este tartandó ünnepségre választott
ki. – Azt hiszem, ez lesz a nyerő, uram.
– Köszönöm, Em, nem is tudom, mi lenne velem maga nélkül.
Ide hallgasson, jó párszor későig dolgoztunk mostanában. Vegyen
ki szabadságot ma estére, ünnepeljen a barátaival, ne velem. Nézze
a tűzijátékot lent a folyónál. Biztos jót tesz egy kis pihenés
magának. – A munkaadói nagylelkűség szimpla gesztusa volt ez,
de persze Emily nem tudta megállni, hogy arra gondoljon, vajon
panaszkodott-e neki mostanában, vagy ami még rosszabb,
valahogy tudtán kívül a viselkedésével jelezte-e neki, hogy szüksége
van a kedvességére.
– Ez nagyon kedves öntől, uram. Megkérdezem Edet.
– Nem Ed a nagykövet, Emily. A ma este a magáé.
– Természetesen, uram. Elnézést. Köszönöm.
Öt negyvenöt, végzett a fenti teendőivel, kitöltötte a
munkanaplót, most egy emelettel lejjebb van, a másik főnöke
irodájában. – Őexcellenciája azt mondta, hogy vegyen ki
szabadságot ma estére? – kérdezte Ed, meglazítva a nyakkendőjét,
és töltve magának egy hatalmas adag vodka-tonicot: kezdett
átlényegülni az esti parlamenti rendezvényre. – Ez kicsinykét
meglep, kicsi lány. És szörnyű csalódást jelent az én
kompetenciámba eső univerzumban, mivel azt terveztem, hogy ma
este egy bizonyos mogorva jordán diplomatára fogja verdesni az
ártatlan szempilláit. – Visszanyerte hivatali arckifejezését. – Maga
mondta a nagykövetnek, hogy szüksége van… – És itt jön egy
újabb letolás. Valószínűleg rosszul veszem a levegőt, tapasztalatlan
vagyok, nem jó a hangszínem, valahogy még mindig nem olyan,
mint Ken… de nem, közvetlenül a szájába facsarva a citromgerezd
levét, Ed már továbblépett: – Na, mindegy, nem számít. Akkor hát
vegyen ki szabadságot ma estére. Majd én magam beszélgetek a
követtel. De holnap aztán nagy nap lesz, mi? Ken Oliver
személyesen, eh? Egyértelmű, hogy elhozza ide, igaz? Egy csomó
ember szeretne megismerkedni a hőssel ebben a kócerájban.
Két órával később, szégyenkezve az addigra letagadhatatlanná
erősödött vágyán, hogy bárcsak ne látogatná meg az apja, a
sűrűsödő tömegben sétálgatott, és hallgatta a petárdadurrogást,
amíg elég éhes nem lett ahhoz, hogy egyen, és végül egy kis
hatasztalos helyen találta magát az Erzsébet-híd mellett, főleg
azért, mert kíváncsi volt, vajon mit rejt a Tex-Mex étkeket ígérő
felirat. Paprikást evett vörös babbal és konzerv jalapenosszal,
bolgár bort ivott, és próbált az olvasmányára koncentrálni: A Vörös
Hadsereg fölött aratott mudzsaheddin győzelem taktikai és stratégiai
elemei című könyvre, melyet egy bizonyos Keith Finch ezredes, az
Amerikai Katonai Akadémia tanára írt. Kék kukoricachips-port
söpört ki a meglepően olvashatatlan könyv közepéről, rendelt még
egy sört, és inkább elkezdte leírni Budapest összes látványosságát,
amit megmutathat az apjának a jövő héten. Már kigondolt hármat,
amit az apja esetleg élvezni fog, amikor rájött, hogy valószínűleg
járt már Budapesten titkokkal teli karrierjének valamely pontján,
bár soha nem tett említést róla, mindenesetre alighanem jobban
ismeri a várost, mint ő, és mindent könnyűnek fog találni, amit ő
titokban olyan nehéznek talál.
A Gerbeaud-ban a Julie-k már nagy vígan elvoltak egy
homályos zugban a teraszon, és Emily csatlakozott hozzájuk
annak az örökbecsű témának a nyolcvanadik megvitatására, hogy
Calvin vajon mennyire alkalmatos szellemi társ Julie-nak. Mikor
végre az utolsó csepp vért is kifacsarták ebből a búbánatos témából,
a másik Julie azt mondta Emilynek: – Eric a konzulátusról ma
megint érdeklődött utánad. De olyan rusnya egy fazon, hogy azt
mondtam neki, John Price-szal jársz.
– Ó, nem, nem. John egy kicsit habókos nekem, kösz szépen. A
családom azt hinné, hogy egy marslakó. – És arról beszélgettek,
hogy fogják szórakoztatni Mr. Olivert a jövő héten. – Sok olyan…
izé… parasztos dolgot akar látni? – kérdezte az egyik Julie.
Koffeinnal és süteménnyel feltöltekezve lesétáltak a folyóra,
hogy megnézzék a Vár fölötti tűzvirágzást. – És ezzel pontosan mit
is ünnepelnek? – kérdezte Julie, mire Emily minden gond nélkül
elhadarta az erőszakos, szeretett Szent István történetét.
Tizenegy óra, A Házam. Miközben a bárpult mellett
vigasztalódott az irdatlan hangzavarban, felidéződött benne egy
csipetnyi az elmúlt évi kötelező olvasmányából: A zsúfolt éjszakai
klubok előnye részint a zaj – mivelhogy nehéz kihallgatni vagy
rögzíteni, hogy mit mondunk – részint az ürügy, mivel a
legkülönfélébb emberekkel lehet minden egyéb magyarázat nélkül
találkozni ilyen helyeken. Kellemesen táncolt egy egoista tökfejjel a
gazdasági osztályról, akit a szemmozgásáról és rosszul időzített
vicceiről könnyűszerrel lehetett azonosítani mint majdani impotenst
(tessék: ez nem annyira éretlen motivációelemzés, ugye?), s közben
(ahogy nézte, amint a gőzölgő lámpák alatt izzad) valójában arra
az egyetemi focistára és igyekvő dobosra emlékeztette, aki gyorsan
megszabadította leányságától a második év őszén Nebraskában.
Nyájasan elutasította a fajankó ajánlatát, hogy sétáljunk egyet,
bébi, Julie rosszkedvét és az ő barátnői felelősségét hozva fel
ürügynek, amiért ott kell maradnia fent a díványon. Nézte, ahogy
a Calvin-talan Julie egy kecskeszakállas amerikai PR-vezetővel
cseveg, miközben neki kell elviselnie, teljesen egyedül egy újabb
órányi calvinológiát a másik Julie-tól. És aztán, már majdnem
éjfélkor, amikor már csak kilenc óra volt hátra az apja gépének
leszállásáig a Ferihegyi-repülőtéren, felállt, hogy hazamenjen,
rettegve attól, hogy odahaza a Calvin-téma újbóli elkerülhetetlen
felmelegítése várja majd, amikor: – Hurrá, itt a farmer leánya
végre! Nem jársz ide elég gyakran.
 – Hogy én?
– Mióta összeismerkedtünk, egyfolytában reménykedek, hogy
beléd botlom.
– Komolyan?
– Mit iszol?
– Miért akartál belém botlani?
– Mert folyton rád gondolok. Gondolkodóba ejtettél.
– Én? Ez nevetséges. Én nem ejtek gondolkodóba senkit.
– Oké, rendben. Tudod, ez jó móka lesz, mert meg tudom
állapítani, hogy mikor hazudsz. Szóval mit iszol?
– Épp mennek el a barátaim.
– Remek. Menni akarsz velük, vagy inkább beszélgetsz velem?
És a Julie-k egyáltalán nem bánták, oké, akkor majd
talákszunk, és két óra telik el megmagyarázhatatlanul tökéletes
beszélgetéssel, soha nem kanyarodva a munkának vagy bármi
egyéb fenyegető témának még csak a közelébe sem. Még annál is
jobb, mint amikor egyszerűen csak figyelmesen hallgatják az
embert (ami önmagában is elegendő öröm lenne neki jelen
pillanatban, miután heteken át csak Edet meg a Calvinról szóló
locsogást hallgatta meg ma este, azt a fajankót és a cimboráit),
hogy élvezheti beszélgetőtársának panaszokból, szenvedélyekből,
önkritikából, önimádatból, önzésből álló csípős raguját, meg azokat
a váratlan, fesztelen bókokat olyan dolgokért, amiket még soha
senki nem vett észre Emilyben. Igen, ilyen egy jó bók, gondolja
majdnem fátyolos szemmel: teljesen céltalan.
Éjjel egy óra. Elindulnak a zajos térről (újabb
petárdadurranások Szent István tiszteletére), és amikor hirtelen
magába nyeli őt a sötét és elaggott pesti utcák bája, Emily mindent
megtenne, hogy fenntartsa a beszélgetést, de nincs szükség az
erőfeszítésére: gördül az tovább a saját belső energiáján. – De hát
hogyan lett belőled az, ami? – kérdezi Emily; nincs még egy dolog
a világon, amit ennyire szeretne tudni ebben a pillanatban, olyan
hihetetlenül hipnotikus hatással van rá ennek a lánynak a
szabálytalan formájú egyénisége, amely mintha nem venne
figyelembe semmilyen funkcionális követelményt, hanem a tisztán
ornamentális, szégyentelen kifejeződése annak, amit minden helyes
gondolkodású ember csakis önzésnek nevezhetne. De ebben az egy
esetben az önzés egyszer csak nincs rá jobb szó – vonzó lett. –
Benned minden annyira… Még sohasem ismertem hozzád fogható
embert, azt hiszem.
– Hát, csak azért, mert minket rendszerint nem engednek be
Nebraskába.
– Jaj, dehogy, de kérlek, ne emlegessük Nebraskát.
– Ohó, dehogyisnem! De még mennyire hogy emlegessük
Nebraskát! Ha Nebraskától ennyire kényelmetlenül érzed magad,
akkor nagyon is fogunk Nebraskáról beszélni. Nebraska,
Nebraska, Nebraska.
– Holnap jön az apám látogatóba.
– Az jó vagy rossz? Mert ha az én apám jönne, megkérnélek,
hogy lopj ki nekem egy géppisztolyt a nagykövetségről.
Hajnali két óra, már fáradtak ahhoz, hogy tovább körözzenek a
városban. Egy sötét kis kávéház, mindössze két asztalnyi széles. Fel
három keskeny falépcsőn a hátsó helyiségbe, a függönyök mögé, a
csöpp kis szobába, amelyet ernyős zöld lámpák világítanak meg,
nincs más ülés, csak bársonypadok, úgyhogy egymás mellett kell
ülniük, egymáshoz préselődve, hogy elérjék a körtepálinkát a
csöpp faragott asztalon. (Legjobb elkerülni a csendes, intim
étkezőhelyeket, mivel azokat könnyű megfigyelni mind vizuálisan,
mind auditíven, és nincs ürügy az ottani jelenlétre abban az esetben,
ha a találkozónak nincs egyértelmű álcázása.)
– Mikor tudtad meg, hogy művész vagy? – kérdezte Emily.
– Olyan négyéves lehettem. Sírtam anyunak, hogy vigyen el a
szépművészeti múzeumba. Kilencéves koromban már mindent le
tudtam másolni, ami ott volt.
– Szeretném látni a festményeidet.
– Komolyan? Szívesen megmutatom. Ha akarod, most elég
közel is vagyunk a helyhez, ahol lakom. – És csak ekkor jutott el
igazán a tudatáig: az, hogy kimerülten csellengenek a hajnali
órákban, hogy időtlen idők óta most érzi először igazán jól magát,
holtfáradtan, rettegve az apja érkezésétől, dühösen a munkája
miatt önmagára kirótt korlátozások miatt, az azt kell hogy
jelentse… de aztán leintette magát: nem akart hamis mentségeket
gyártani. Mert becstelenek, korholta magát. S ami lényegesebb,
nem számítanak, mivel nem tudott jó okot találni arra, hogy miért
állna ellen ennek a vonzásnak (szinte erőfeszítés nélkül sikerült
semmibe vennie a kockázatot, amit ez a munkájára, a családjára, a
gondosan felépített nyilvános személyiségére, sőt akár arra a
személyiségére is jelent, amit régóta az igazinak tekint).
Hajnali háromkor egy műterem lenyűgöző hatást tud tenni a
kívülállókra, még olyan emberekre is, akik nem szeretik a
festészetet általában vagy épp az adott művész munkáit: az
ismeretlen szagok, a frusztráció fizikai bizonyítékai, egy kevéske
siker pőre jelenléte, de mellette tömérdek kudarc, a hagyományos
értékek (tisztaság, rend, kényelem) nyilvánvaló feláldozása mások
(tér, szellőzés, fény) kedvéért, a szétszórt és felszaggatott, tisztán
funkcionális bútorok. A bevetetlen, nyikorgó dívány.
– Még soha nem csináltam ezt – mondta Emily.
– Tudom. Emlékeztem volna rá.
– Tudod, mire gondolok.
– Ez nem túl érdekes történet, meg kell hogy mondjam.
– Nem mondhatod el senkinek.
– Ó, ez eredeti.
– Abszolút semmi eredeti nincs bennem, igaz? Miért nem
gyűlölsz? Erre ne válaszolj. Sajnálom. Csak… ez nem én vagyok.
– Komolyan? És ez a részed itt?
– Tudod, mire gondolok. Azt se tudom, hogy kerültem ide… Mi
van? Mit mondtam? Nem úgy értettem, hogy hagyd abba.
– Ez szánalmas. Ne szarozzál velem, világos? Nem én
rángattalak ide. Nem vagy részeg. Hazamehetsz, ha nem tetszik.
– Igazad van. Sajnálom.
– Naná, hogy igazam van. Ez nyilvánvalóan te vagy. Csak épp
még soha nem mondta meg neked senki.
És csak ekkor engedélyezte magának, hogy arra gondoljon: ez
egy vakmerő, karriergyilkos vétek, ha kiderül, de nem riadt meg a
gondolattól. Ami megriasztotta: hogy mennyire nem izgatja
magát, hogy mennyire szeretne a saját kreációja és bírája lenni,
hogy mennyire szeretne olyan lenni, mint Nicky.
És azon a szörnyű repülőúton hónapokkal később, amikor
lezökkent a gép a Lincoln repülőtéren, és még mindig nem tudta,
hogy mit fog mondani az apjának, és maga sem volt biztos benne,
hogy ő lépett ki, vagy kirúgták, a kezében érezve az apja szívének
súlyát és az anyja halálát, még mindig úgy érezte (legalábbis ekkor
még, amíg meg nem látta az apja arcát), hogy a kommunizmus
alól felszabadult Szent István találóbb szimbólum, mint egy
lefolyó.

XII
Egy ködös délelőtt, nem sokkal azután, hogy Nádja
elmagyarázta neki a nőt, akit ő szeret, John a Forum Hotel
előcsarnokában ült. Emily titkos életére gondolt, arra, hogyan fogja
őrizni Emily titkát, mígnem ez talán megtanítja őt valamire, amitől
jobban fog hasonlítani rá, és vonzóbb lesz számára. Tisztában volt
vele, mennyire szánalmas ez az egész.
 – …Mert Magyarország ezt a zsidóknak köszönheti. – Imre
vállat vont és megtörölte a homlokát egy absztrakt mintás selyem
zsebkendővel. John a jegyzetfüzetét tanulmányozta, hogy az ott
lévő ákombákomok között talál-e olyat, amely finoman valami
lágyabb kontextusba burkolhatná Imre jeges megjegyzését. Miután
elkalandozott a figyelme, széles rendek elpocsékolódtak az
interjúból, és a jegyzetfüzete csak egy rég halott civilizáció
kisilabizálhatatlan firkálásaival szolgált. Lehet, hogy csak idézet volt.
Lehet, hogy feddően idézte mások véleményét. Lehet, hogy ironikusnak
szánta. Lehet, hogy Charles fizetett neki, csak hogy a mulatság
kedvéért ilyet mondjon. Ezek a lehetőségek mind egyszerre ötlöttek
fel, egymás hegyén-hátán, amíg elegendőnek nem bizonyult a
puszta összegabalyodott tömegük, és John – akinek átfutott az
agyán Imre, az utcai bűvész és a derék, kanos bonni polgárokat
szolgáló pornográfus, s szintúgy a pénz, mely kockán forog
mindhármójuknak – a saját figyelemkihagyását hibáztatta, és úgy
döntött, hogy nem veszi komolyan a megjegyzést.
Imre újból megtörölgette a homlokát, és elfordította a székét az
egész falat betöltő, folyóra néző ablakokon beáradó késő délutáni
ragyogástól. – Szörnyen fáj a fejem, mindenhol ott vannak ezek a
gonosz televíziók újabban – morogta, és nedves zsebkendőjével a
nagy képernyős tévékészülékek felé intett, amelyeket begurították
az előcsarnokba, hogy állandóan nézni lehessen a messzi
sivatagban acsargó és hugyozó harci kutyákat. Egy német turista a
számláján vitatkozott a recepción, a telefonbeszélgetéseire és a
kábeltelevízióra felszámolt plusz összeg miatt háborogva. A kisfia
sírni, aztán üvölteni kezdett. Az anyja megragadta a derekát, és
hangosan rászólt, hogy maradjon csendben. A gyerek erre még
jobban visított. – Az valóban túl sok – mondta Imre két fiatal
beszélgetőtársának, és a nyakkendője csomójával küszködött,
mintha szó szerint eltorlaszolta volna a levegő útját. – Roppant
furcsa.
– Nein! Nein! – kiabált a turista.
– Amit látunk, egyszerre sugall bizonytalanságot és készenlétet
– harsogta egy fiatal nő, egy repülőgép-hordozó imbolygó
fedélzetén állva, igyekezve túlkiabálni a repülőgépek sivítását és a
hullámok dübörgését valahol egy titkos helyen a Földközi-
tengeren.
– Bitte, mein Herr – próbálkozott a recepciós.
– Ne! Ne! Ne! Eressz! – visította a kisfiú németül, miközben
anyja azzal próbálta megnyugtatni, hogy tenyerével a fenekére
paskolt.
– Károly, talán most halasszuk el kicsit az üzleti megbeszélést –
morogta Imre.
Charles felállt a kávézóasztaltól, nagy léptekkel a pulthoz ment,
németül beszélt a turistához és magyarul a recepcióshoz,
rámosolygott a kisfiúra, és két percen belül a család kívül volt az
ajtón, a recepciós pedig melegen szorongatta a kezét. Borravalót
adott egy londinernek, aki lehalkította a tévét, és teljes mértékben
helyreállt a béke a Forum előcsarnokában. John nézte, ahogy Imre
arcán szikrázva felragyog az elismerés, és csodálkozott, hogy ilyen
kevés kell hozzá.
Az interjúja és a közös étkezés után Imre meghallgatást tartott a
szálloda előcsarnokában: a több mint öt és fél óra alatt Charles hat
puhatolózó befektetőt mutatott be partnerének, akik mindannyian
feltették a maguk hosszadalmas kérdéseit. A befektetők – akik
mindannyian olvasták John ironikus, de azért nyilvánvalóan
minden vonakodása dacára is mély csodálattól fűtött cikkét
Charlesról a BudapesToday-ban – egymás után vizsgálták meg ezt a
befektetési lehetőséget, s beszéltek önmagukról, miközben Imre
bólogatott, Charles és John pedig az épülettömb körül sétálgatott.
Beültek egy italra a John Bull English Pubba, aztán megálltak a
szálloda előtt, s míg a lemenő nap aranymázzal vonta be a folyót,
ők a korlátnak dőlve nézték, ahogy az üzleti vállalkozásuk némán
alakulgat bent az előcsarnokban, a hatalmas panorámaablak
mögött, meg saját háromméteres árnyékukat, nézték, ahogy Imre
elbűvöli a sókereskedő-örököst, lenyűgözi a csíraölő-hatékonyság-
vizsgáló készülékek gyártóját, és hamisítatlan érdeklődéssel
hallgatja az olcsó batisztáruk mágnását.
Mikor véget értek e meghallgatások, John felment a lifttel a
harmadik emeletre, és a Times-os kollégájával tért vissza, akit
bemutatott következő mélyenszántó riportja alanyának, mely
opusz, visszhangként John saját Horváth Imre-cikkére, három nap
múlva jelenik meg a Times-ban, majd az azt követő napon lehozza
az International Herald Tribune is.
– Most akkor elmehetek végre?
– Elmehetsz, héber cinkosom – mondotta Charles. – Meg kell
mondjam, szép munka volt. Sőt, hősies. – És miközben Ted
Winston és Horváth Imre összehajolt az üveglapos asztal fölött az
üvegfal mögött, John ott hagyta Charlest a Korzón, és a sűrűsödő
estében elballagott egy ütött-kopott, színtelen házhoz egy bájosan
bájtalan, most már csöppet sem kívánatos utcácskában, nem
messze A Házamtól.
– Igen, maradhatsz – mondta Nicky az ajtóban, aztán
megcsókolta, és letörölte a terpentint a kezéről egy bolyhos, tarka
ronggyal. – Édes vagy, és be kell vallanom, hogy hiányoztál is
nekem mostanában. De reggel azonnal el kell menned, mert
holnapután nyílik a kiállítás, és holnap egész nap a képeket fogom
felrakni. És semmi nyafogás! – John a lámpafényből a homályba
ment, leroskadt Nicky ágyára, és miközben nézte, ahogy Nicky az
ecseteit tisztogatja, azon tűnődött, vajon lehetséges-e, hogy
szerelmes belé. – De eljössz a kiállításra, ugye? – kérdezte Nicky
egészen megváltozott hangon. – Ugye eljössz? Úgy szeretném!
Kérlek!

XIII
John és Mark – szembetűnően kiríva az „Új Amerikaiak”
megnyitóján megjelent expatriált menőmanók kilencven nyarán
érkezett eresztéséből – lassan oldalazott befelé a régi mozi
galériacsarnokán, a hullámos kartonpapír paravánokra akasztott
művészfotók mellett, miközben a hamutartószinten lévő sztereó
hangfalakból Stan Getz és Astrud Gilberto duettje dédelgette
azoknak a magas, napbarnított, fiatal, elragadó, meghódíthatatlan
nőknek az emlékét, akik a hatvanas években mászkáltak a brazíliai
partokon. A férfiak savanyu fehér bort hörpöltek műanyag
poharakból, cigarettáztak, és időről időre félrehúzódtak, hogy utat
engedjenek a mozi büféjéhez vagy jegypénztárához igyekvő
magyaroknak. (Az aznap esti két műsorra szépen fogytak a
jegyek: a Patyomkin páncélos-t és A Galaktika csatacsillag-ot adták
olyan kísérőzenével, melyet egy magyar rockzenekar írt és adott elő
élőben.) A kiállított fényképek jórészt az épp divatos művészi
témákat dolgozták fel viszonylag elfogadható, a New York-i
kiállítótermekben látható hasonló művekével összevethető
színvonalon: fekete-fehér közelképek nemi szervekről, tetoválások,
öregemberek, gyárak. A komor közegből élesen kiemelkedett
Nicky két alkotása.
Az első egészen irdatlan méretű volt: jó két méter magas és vagy
egy méter húsz centi széles, és az alkotás mellett látható kis
árcédula igencsak tehetős vásárlót feltételezett. Fényes fekete
műanyag keretezte a bonyolult önarcképet. Maga az életnagyságú
Nicky pózolt a képen valamiféle művésztanárként: bőr
könyökvédős tweedzakó volt rajta fekete, bordás garbó fölött,
valamint kordbársony nadrág és papucscipő. Vastag barna bajuszt,
ovális szemüveget és sötét, rebellis szemöldököt viselt, de a feje a
képen is kopaszon virított. Az arckifejezése professzorosan pedáns.
Úgy tűnt, valami múzeum galériáján áll, és nem tudja, hogy
fényképezik. Épp előadást tartott, pálcájával egy nagy, cirádás
keretű festményre mutatott, mely sötét fával borított falon lógott
tőle balra. A festmény (Holbein? Dou? Teniers?), amelyet nyilván
elemzett a képen nem látható diákoknak, egy tizenhetedik századi
udvaroncot ábrázolt: egy fiatalembert csatos cipőben, sötét
harisnyában, buggyos és hasított térdnadrágban, rubinos tőrrel az
övében, ujjasban, keményített fodros gallérban, hegyes szakállal és
vékony bajusszal. Mereven, egyik lábát kifordítva állt, a kor
stílusában. Leginkább az arcán, a gallérján és kezén látszottak a
korral járó hajszálrepedések. A professzorral ellentétben, aki
elemezte, ő egyenesen ránk nézett. Bal kezét az őszinteség
ikonszerű, stilizált gesztusával emelte fel, ujjai a szívén nyugodtak,
szemében dölyf, hogy ilyen értékes tárgyat birtokol, és jobb kezével
invitálta is a nézőt, hogy gyönyörködjék a bekeretezett
műalkotásban: e harmadik mű egy díszesen faragott
festőállványon volt tőle jobbra, egyenlő távolságra a professzortól és
az udvaronctól, és sötét fakerete ellensúlyozta magának az
udvaroncnak az aranyszínűre festett keretét és az egész alkotást
keretező fényes fekete műanyagot. Ez a második festmény – a
fényképen lévő festményen lévő festmény – valójában
nyilvánvalóan fénykép volt, ráadásul szégyentelenül,
élvezhetetlenül durva pornográf fénykép: egy szemből
fényképezett pár, egyfajta hátsó pózban, a férfi a négykézláb álló
nő mögött térdel. Mindketten szembenéztek a kamerával és a
nézővel, mintha csak tizenhetedik századi tulajdonosuknak
engedelmeskednének. A férfi nyitott szájjal, félig lehunyt szemmel
és megdöntött fejjel munkálkodott, az extatikus felvilágosodottság
túlfűtött arckifejezésével; a nő bambán nézett, láthatóan nem hogy
nem izgult fel, hanem kifejezetten unatkozott. Szigorúan középen
elválasztott, hosszú, vörös haja keretbe foglalta támaszkodó karját,
amely ugyanakkor keretbe foglalta pucér mellét. Meghágója –
felkarja és törzse a nő csípője mögött és fölött, lába csak térdig
látható a nő támaszt jelentő combja mögött és között, keze azon a
ponton, ahol a nő feneke beleolvadt rövidülésben látható hátába –
ördögi szakállat és bajszot viselt, ugyanolyat, mint a fénykép
büszke tizenhetedik századi „tulajdonosa", de ezen túl dús,
szélfútta szőke hajat is, játék tiara alatt.
Ez a belső fotó – mely oly meghökkentően elütött a várt
retrográd progressziótól (a professzortól az udvaroncon át egy még
régebbi portréig), rendszerint a séta közben vetett futó pillantásnál
több figyelmet vont magára. Mark, nagy örömmel vizsgálgatva az
alkotást, rájött, hogy a tizenhetedik századi festett udvaronc,
akárcsak a huszadik századi lefényképezett professzor, valójában
Nicky. Ezt Mark már előbb észrevette, de ugyanabban a
pillanatban, amikor megkérdezte: „Az is ott a barátnőd, ugye?",
John azt mondta: „Hű, te, az ott Nicky; hihetetlen", csakhogy John
a hátulról meghágott, morcos, vörös hajú nőre mutatott.
– Hűha – mondta Mark.
– Szia, szivi – szólalt meg Nicky mögülük, és keze John zsebébe
siklott, marokra kapva a marokba valót. Hosszan szájon csókolta
Johnt. – Tetszik? – kérdezte mohó és csöppet sem ironikus
elismerésvágyával, melyet még kicsit mániássá is fokozott a nagy
esemény. John a fejét simogatta, ő pedig rezzenéstelen
összpontosítással nézett a két férfira, széles, kerek, fekete szeme
leplezetlenül szerelemre vágyott.
– Hát persze. Fantasztikus – mondta John. – Mi ne tetszhetne
ezen?
– Igazán eredeti vagy – mondta Mark. – Nagyon tetszik.
– Ó, Johnny, imádom a haverodat! Köszönöm! Persze, nincs
igazán készen, amíg meg nem veszik. Ahhoz, hogy igazán
befejezett legyen, el kell képzelni egy negyedik személyt: valami
büszke tulajdonost, aki itt áll, így, és ugyanolyan büszkén mutatja a
barátainak, ahogy az az Erzsébet-kori fazon.
– Aha, szuper, szuper, szuper – mondta John. – De tényleg,
mondd csak, ez itt ki? – Az élveteg, tiarás férfira mutatott, aki vörös
parókás barátnője mögé volt bevackolódva.
A művésznő John derekára kanyarította karját, és összeesküvő
módjára nézett Markra, akit láthatóan teljesen elbűvölt. – Hallgasd
csak Mr. Prűdöt – turbékolta a kanadainak. – Véletlenül
tudomásom van róla, hogy nemcsak velem dug, hanem Karennal
is, egy dilis csajjal a szerkesztőségből, és még ő féltékeny egy
festményre.
E megjegyzés nyomán John jó néhány lépéssel lemaradt tőle a
beszélgetésben. – Az egy fénykép – mondta, miután semmi jobb
nem jutott az eszébe.
– Nézd csak meg figyelmesen! Vedd el a szakállat és a frizurát,
és…
– Hé, hű, te vagy az, igaz? – csapta össze a kezét Mark.
– Hát, legalábbis a feje.
– És a teste? – kérdezte John görcsös lazasággal.
– Uraim – felelte Nicky tanáros hangon. – Nézzék meg
figyelmesen! Vessék latba kritikai érzéküket! Figyeljék meg – a kan
mellére mutatott – a mellszőrzet sötét, furcsán geometrikus egyenlő
szárú háromszögét. Figyeljék meg – a megemelt csípő fölött alig
látható kézre mutatott – a seggemet markoló kéz finom, szinte
újságírói ujjait.
– Ó – mondta John.
– Igen, édesem. – És megrángatta John fülcimpáját a fogával.
– Valóban nagyon finom ujjak – értett egyet vele Mark.
Nicky boldogan elmesélte Marknak John néhány hete tett
„élvezetes kis látogatását”. Akkor még nem fejezte be a képnek ezt
a részét, és egyfolytában dühös volt, amiért nem töltheti ki a saját
alakjával. Mindenesetre azt akarta, hogy természetesnek hasson a
légyott, úgyhogy készített néhány felvételt időzítővel, aztán új fejet
illesztett mindkét testhez („Én azért nem voltam annyira unott”).
John egy halom meghiúsult érzést rostált át magában: nem lehetett
dühös (hisz igazából nem az ő arca az); nem érezhette megtisztelve
magát (hisz nem az ő arca van ott); nem szégyellhette magát (stb.);
oké, szóval fogja ő a humort, a művészi üzenetet, miegymást.
– Mindent hallottam rólad a közös barátunktól – mondta Nicky
Marknak, két kezét a két férfi csípőjére kanyarítva. – Te vagy a
melegszívű nosztalgia-királynő, igaz?
Nicky más fényképek mellett kalauzolta el őket (melyek láttán
halk, rosszalló morgások törtek ki belőle), majd megálltak az ő
második műve előtt. Ez egészen kicsi volt, és minden trükközés
nélkül mutatta fotokollázs voltát. Egy nyári ruhás, szalmakalapos
nő feküdt egy fehér faverandán, napsugarak simogatták, meg egy
zöld és tökéletes angolkert árnyai. A nő és a veranda bizonyára
valami katalógusból lett kivágva, valami ruhaáruház
katalógusából, amely az angol vidéki ház örökké piacképes
vágyképét használta üzleti csalinak. A nő lustán, hosszan
nyújtózkodott a párnás padon, és a veranda díszesen faragott
rácsozatán át nézte a parkot és a kertet. A kereskedelmileg vonzó
unalom egyfajta változata ült az arcán, miközben azt figyelte,
ahogy egy-két méterre tőle, a levelek s ágbogak árnyaitól foltos
smaragdzöld füvön két koszos, korcs kutya lelkesen üzekedik. A
felül lévő majdnem kétrét görbült, és egyik hátsó lába felemelkedett
a földről mohóságában. Szeme fennakadt (s így mintha éhesen
összpontosított volna a veranda piros, kúpos teteje fölött átívelő
almafa gyümölcsére). Fekete, nyáladzó száját vadul, egyenetlenül
húzta hátra, hogy látni lehetett fehéres-sárgás tépőfogait, a habos
nyálat, a pettyezett rózsaszín-fekete ínyt. A szuka azonban
ugyanolyan unottnak tűnt, mint a vörös parókás Nicky a másik
képen, és mintha a verandán fekvő angol hölggyel szemezett volna.
Az embernek az az ellenállhatatlan érzése támadt, hogy a nő meg
a nőstény az együttérzés és a lelki közösség pillanatait éli át. E kis
munkához Nicky faragott, aranyszínűre festett fakeretet választott,
mely valami múzeum által nagy becsben tartott régi mester
alkotásához is illett volna. Egy budapesti régiségboltban vette, és
kollázskészítés céljára felvagdosta a képet, amely eredetileg benne
volt.
– Tetszik a munkád, tetszik a munkád – ismételte meg Mark
többször is, Nicky növekvő örömétől jutalmaztatva.
– Épp a szovjet csapatkivonást fényképeztem. Tudod, most
mennek el, és visszaadják azokat a mocskos támaszpontokat, ahol
negyven éven át gubbasztottak. Az orosz srácok fütyültek és
kiabáltak, miközben fényképeztem őket, és azt hittem, az egész
nekem szól, de aztán az egyik orosz mögém mutatott, mire
megfordulok, és látom ezt a két kutyát, amint nagyban
munkálkodnak. Egyszerűen beléjük szerettem, ahogy ott keféltek,
miközben szánalmasan vonultak el mellettük azok a vén
harckocsik.
Elnézést kért tőlük, és ment másokat üdvözölni – rivális
művészeket, a munkái előtt elidőző potenciális vásárlókat,
barátokat, akiket nem mutatott be Johnnak, egy egész baráti
társaságot és egy egész külön életet, amiről John semmit sem
tudott, és amiből Nicky folyton szaporodó házi szabályai kizárták.
Extravagáns módon, homályos utalásokkal és provokatív,
fantáziadús profanitásokkal kommentálta saját műveit valami
magyar művészetkritikusoknak, akik láthatóan csak a felét értették
abból, amit beszélt, majd elbúcsúzott a kiállítás szervezőitől, és
visszament a két férfihoz. – Na, fiúk, rúgjunk be és dugjunk! –
Keze újból besiklott John zsebébe, és masszírozva vezette őt kifelé a
mozi ajtaján, miközben Mark szorosan követte őket. Lefelé
csorogtak a Bajcsy-Zsilinszky úton, el az állami tulajdonban lévő
kubai étterem mellett, ahol a pörkölt mellé fekete babot és rizst
adtak, el az új diszkók mellett, melyeket a nemzetközi márkanév-
védelemmel mit sem törődve menő amerikai ruhamárkákról
neveztek el, és lehorgonyoztak egy kávéház utcai asztalánál. John
hat Unicumot rendelt.
Mikor a másodikat is megitta, kezdett megnyugodni. Nicky
testvéri gyengédséggel válaszolt Mark újabb bókjaira, ő, aki alig
pár perce még mindenfajta trágárságokat eszelt ki, hogy kifejezze
a gondolatait, és Johnt eltöltötte a szeretet iránta. Nicky kezében
lenni más érzés volt, mint Nádjáéban, de ez is jó kéz volt,
megbízható kalauz, életszerű izgalmak szolgáltatója.
– Már értem, miért nem akartad, hogy a közeledben legyek az
előkészületek alatt – mondta. – Tiltakozhattam volna a képmásom
engedély nélküli felhasználása miatt.
– Ó, ne izgulj annyira a dédelgetett kis intim szférád miatt.
Soha senki nem fogja megtudni, hogy te vagy az. – Nicky mutatta,
hogy kérnek még három kupicával, és Johnban hirtelen mardosó
éhség támadt: a magáévá akarta tenni Nickyt amilyen gyorsan
csak lehet, s amilyen hosszan csak engedi.
– Megtisztelve kellene érezned magad – mondta Mark –, hogy
egy nagyszerű műalkotásnak lehettél a modellje. Egy csomót
megvennék belőlük. Minél többet készít, annál többet fogok venni.
Csudára modern leszek.
– Képzeld el, Mark, az első alkalommal, amikor lefeküdtem
Johnnal, vinnyogott. Szó szerint. Mint egy egér. Azt hittem, viccel.
Még soha egyetlen férfi sem kezdett el vinnyogni tőlem, legalábbis
nem emlékszem rá.
Ezen ők ketten roppant jót derültek.
 – Lehet, hogy az ágy nyikorgott. Én nem vinnyogtam, az
biztos. Tudod, az inkább nyögés lehetett.
– Vinnyogtál, Johnny.
– Vinnyogó – kotyogta Mark, rázva hozzá a fejét. – Vinnyogó.
John bement a mosdóba.
– Szerelmes vagy Johnba? – kérdezte Mark gyermeki
őszinteséggel, amint John eltűnt.
– Nem egészen az a típus, akivel le akarnám élni az életem. –
Nicky elhallgatott, kortyolt az italából. – Kicsit túl érzelgős. Csak
szórakoztatjuk egymást. Szóval őszintén? Azt hiszem, másutt van a
szívem. Mostanában. Azt hiszem. – Nevetett, forgatta a szemét. –
Istenem, azt hiszem, ez a legunalmasabb dolog, amit valaha
mondtam. És te? Te szerelmes vagy belé? Oké, felejtsd el. Mindjárt
elalszom, annyira ostoba ez a beszélgetés, mi és a mi kis titkaink.
Na jó, szóval erre válaszolj nekem: hogy lesz egy kedves, fiatal
kanadaiból nosztalgia-királynő?
– Mikor a szüleid először rajtakaptak, hogy cigizel, mit
csináltak?
– Nem emlékszem pontosan. Szobafogságra ítéltek. Beteg
tüdők képeit mutogatták. Hogy lehetek ennyire hülye és a többi.
– Hát ez az – mondta Mark. – Az én szüleim egy cigarettatárcát
adtak nekem. Ébenből és elefántcsontból. Egy régiséget. Amikor
tizennégy éves voltam, minden este a szüleimmel együtt
dohányoztam, és piros bársony házikabátot, kamáslit és monoklit
viseltem. Ilyen emberek voltak. Ők tették ezt velem.
Újabb tálca Unicum érkezett, a türelmetlen Johnnak
köszönhetően, aki a mosdóba menet elhaladt a pult mellett. –
Hazudsz, igaz? – mondta Nicky. Mikor John visszajött, olyan
önfeledten nevettek, hogy Nickynek potyogtak a könnyei, Mark
pedig hevesen köhögött.
– Szóval, ha igazán tudni akarod, elmondom. Nem tudom,
hogy kezdődött, ennyi a rövid válasz. Szeretném rákenni valakire,
de azt hiszem, valójában egyedül csak én vagyok a hunyó. Arra
emlékszem, hogy mikor vettem észre. Tényleg akarod hallani?
Olyan szomorú.
– Szomorú – mondta Nicky. – Igen, kérlek. – John nem tudta
pontosan, miről van szó, de azt látta, hogy Nicky megint valami
szemetet gyűjt, hogy azzal etesse falánk, csorgó nyálú múzsáját, és
ezt is szerette benne, hogy ilyen nyíltan használja fel az embereket,
még őt is.
– Nagyon tisztán emlékszem, hogy négy-öt éves koromban az
apám hátán szoktam lovagolni a nappalinkban. Négykézlábra
ereszkedett, megjátszotta a pacit. Minden este gyípaciztunk,
miután megjött a munkából. Na, szóval egyik este, nagyon
kedvesen, de tényleg csak úgy mellékesen, azt mondta: „Hű, már
jó nagyra megnőttél, igaz-e? Hamarosan olyan nagy leszel, hogy el
se bír a paci!” Ennyi. Egyszerűen nem tudtam elhinni: hogy eljön
az az idő – hamarosan –, amikor vége lesz az esti
lovacskázásainknak, és az egész csak kedves emlék lesz a régi szép
időkből. És egyszerűen tudtam: minden, ami jó, meghal. Még
jóformán alig kezdődött el, és már vége. Ez a természet törvénye.
– Ez annyira szomorú.
– Én figyelmeztettelek, de jól van, mondok egy jobb történetet.
Ez arról szól, amikor egészen tisztán felismertem, hogy más
vagyok, mint a többi ember.
– Ne, kérlek – tiltakozott John –, semmi kedvem még egy olyan
történetet meghallgatni, hogy az érzékeny ifjú homokos hogy bújik
ki a gubóból.
– Persze – értett egyet vele Mark. – Istenem, dehogy azt
akarom… Az semmi. Ez sokkal fontosabb volt. Emlékeztek a
Maurin Quina-poszterekre az 1930-as évekből? Persze, gondolom,
hogy nem. Egy francia aperitifnek volt a reklámplakátja. Az ital
alighanem már jó pár évtizede nem létezik, de a poszter
majdhogynem legendás lett. Na, mindegy, a lényeg, hogy tizenegy
vagy tizenkét éves koromban láttam először ezt a posztert, és
rögtön beleszerettem. Fülig. Egy könyvet lapozgattam, amiben
régi reklámplakátok voltak, és ettől egyszerűen eldobtam magam.
Van rajta egy ilyen zöld ördög, amelyik egy dugóhúzóval
küszködik, hogy kinyisson egy üveg Maurin Quinát. Teljesen zöld,
leszámítva hosszú, vékony piros száját és tűzpiros szemét.
Mindenfele szétálló, vad, elevenzöld haja van és zöld farka, aminek
olyan a vége, mint egy kis lapát. És vigyorog, és épp ugrik, vagy
mit csinál, szóval lebeg a levegőben, ahogy próbálja kinyitni az
üveget. És aztán az ember megpillantja a lábát: mintha zöld
balettcipő lenne rajta. Szóval, nem olyan, mint egy ördögé, meg
kell hagyni. És aztán azt is észreveszi az ember, hogy kicsit
pocakos. És rájön, hogy ez nem egy igazi ördög. Ez valami kövér
fickóról készült rajz, aki csak beöltözött zöld ördögnek, alighanem
valami jelmezbálra vagy ilyesmire, és most próbálja kinyitni a
Maurin Quinát erre a bulira. Imádtam ezt a posztert. Néha nem
tudtam elaludni, annyit gondoltam rá. Még ma is figyelmeztetnem
kell magam, hogy ne kezdjem el nézegetni a repróit közvetlenül
lefekvés előtt. Ez a poszter egy olyan régi, szép időben készült,
amikor még voltak jelmezbálok, és az emberek még vették a
fáradságot, hogy bizarr zöld ördögnek öltözzenek, amikor még
annyi vidámság volt az életben. Jó, oké, valójában akkor is csak
arról szólt az élet, hogy az ember berúgott és próbált partnert
találni a szexhez, de amikor ehhez ilyen erőfeszítést tett, akkor az
egész fontosabbnak, kifinomultabbnak tűnt. Most már tudom,
hogy ebből már semmi sem létezik, hogy minden, ami jó,
valójában a múltban maradt. De tizenkét éves koromban még élt
bennem a remény, hogy talán megérek egy szebb kort. Szóval, oké,
1975, mindenszentek előestéje. Titokban nagyon szorgalmasan
dolgozom. A szüleim kérdezgetik: „Na és milyen jelmezed lesz?",
de én csak titkolózom. Összegyűjtöm az anyagokat, rajzolok,
varrok, festek és a többi. Szóval, oké, egy gyerekbulin kezdem az
estét. Felmegyek a fürdőszobába, és vagy félórába telik, amíg
zöldre festem a hajam és mindent elrendezek magamon.
Tökéletesen csinálom. Zöld balettcipő. Már megvan a pocakom.
Van egy dugóhúzóm és egy kólásüvegem, amit befestettem
olyanra, amilyen az a régi Maurin volt. Lebegve ugrándozom le, és
senkinek halvány gőze sincs, hogy mi vagyok. „Ó, nézzétek, Mark
Payton egy kis szörny!” – mondja egy mama. „Anyu, Mark olyan
félelmetes!” – mondja egy kislány, és elsírja magát. Próbálom
elmagyarázni nekik: „Nem vagyok félelmetes, éppen hogy a régi
szép időket idézem fel, a nagy partikat, a csodálatos régi
reklámokat.” De mintha a falnak beszélnék. „Jé, nézzétek! Conrad
Davis versenyautó-sofőr! Jean McKenzie űrhajós!” Nekem meg
csak kattog az agyam. Űrhajós? Viccelnek ezek? De aztán eszembe
jutott: hé, ezek majdnem mind csak gyerekek. Majd este
hazamegyek a szüleimhez, és nagy vacsorát rendeznek, és milyen
csodás lesz a belépőm…
– És mindenki azt mondja majd: „Nézzétek, ez a kövér zöld
ördög azokról az ötven évvel ezelőtti csodás plakátokról!”
– Hát, igen – vallotta be Mark. – Tizenkét éves voltam. Azt
hittem, a felnőttek érteni fogják. Kitettek a kocsiból a házunknál, és
ahogy mentem az ajtó felé, azt gondoltam: itt finom társaság lesz,
ragyogó jelmezekben, csupa szép ember, akik magas poharakból
pezsgőt kortyolgatnak. Igazából nem is tudom, miért gondoltam
ezt; a szüleim elég béna emberek voltak, nagyon átlagos torontói
elővárosi nyárspolgárok. Na, mindegy, odamegyek egy asztalhoz,
amelyet rossz öltönyös férfiak és virágos ruhás nők ülnek körül, és
azt kérdezgetik: „Na és milyen jelmez akar ez lenni, drágám?
Hogy milyen plakát, drágám? Malcolm (az apám), Malcolm, ez a
fiú egy ifjú alkoholista, abból ítélve, hogy mi a mániája,
hahahahahaha.” És így tovább. Anyám megkérdezte, milyen
jelmezeket viseltek más gyerekek, én meg azt mondtam: „Szörnyű
modern dolgokat. Űrruhát meg ilyesmit.” „Komolyan? – mondta.
– Volt egy űrhajós? Milyen izgalmas!” Annyira undorodtam
mindannyiuktól. És akkor jöttem rá. Akkor vált világossá
számomra, hogy valami nem stimmel velem, vagy pedig mindenki
mással nem stimmel valami. – Mark felhajtott egy Unicumot,
tűnődő nevetésével feloldotta két hallgatójának feszengő figyelmét,
és nézte, ahogy John Nicky kezét szorongatja.
De Nicky nem törődött vele; észrevett valamit az utca másik
oldalán és nagyon mereven ült, csak hunyorgott, tekintetével
követett valamit, ami jó harminc méterre volt tőle, és hirtelen valami
düh jelent meg az arcán. – Várjatok egy pillanatot! – Hátratolta a
székét, és átfutott az úton a túlsó oldali járdára, feltartva tenyerét a
fékező kocsiknak.
– Meg kell, hogy mondjam, egyszerűen szeretem őt. Sőt, totál
szerelmes vagyok belé. Komolyan, John. – Mark felsóhajtott, és
megdörzsölte a szemét. – Azt hiszem, őt kellene választanod.
– Hogy kit szeretsz? – felelte John szórakozottan. Az elszáguldó
és parkoló autók között néha látta Nickyt a túlsó járdán, egy
kirakat előtt állva, mely fölött rövidzárlatos neonfelirat pislogott, a
zöld szót akkor sem tudta volna kivenni, ha tud magyarul. Nicky
izgatottan beszélt és gesztikulált egy fiatal párnak. Pár pillanattal
később jó erősen meglökte a férfit; az meghökkent, dühös és kicsit
derülő arckifejezéssel lépett hátra. A mellette álló lány visított
valamit, amit John nem egészen tudott kivenni, aztán megmarkolta
Nicky blézerének gallérját, és keményen pofon vágta a művésznőt.
– Hű – suttogta John, és Mark azonnal kiegyenesedett a székén.
– Nem semmi.
Az ütés egy pillanatra megdermesztette Nickyt, de aztán a lány
hasába vágott, amitől az kétrét görnyedt, úgyhogy onnan, ahol
John ült, úgy nézett ki, mintha Nicky kieresztette volna a levegőt
az ellenfeléből, kihúzva egy dugaszt a köldökéből. Nicky ezután
leköpte a döbbenten álló férfit, aki egyik kezét a görnyedt lány
hátára tette, aztán lassan visszasétált az úton, és szájából megint
tűzijátékként szikráztak a fantáziadús káromkodások. Még állva
hívta a pincérnőt, és rendelt még három Unicumot. Miután leült,
gyengéden megmarkolta Mark arcát és John ágyékát. – Bocs, fiúk.
Egy régi ügy.
– Ki volt az? – kérdezte John.
– Azt hiszem, már mondtam: egy régi ügy, oké? – John felőli
profilja tisztán magán viselte négy ujjnak – a bőre puhaságát
csodáló fantomlovag ujjainak – fehér lenyomatát, és gyorsan
felhajtotta a maga adagját a következő tálcáról. – Nem jó a
múltban vájkálni, igaz, Marcus?
Mark nagyokat pislogott, hogy szeme fókuszálni tudjon,
megszabaduljon a nyári párától, és kivédje kontaktlencséinek késő
esti zsugorodását. – Meginterjúvolhatlak a kutatásom számára? Te
vagy az új hősöm.
– Most nem megy – mondta Nicky, felállva és felhúzva Johnt is.
– Tudod, Mark, az a helyzet, hogy verekedés után szeretek dugni.
Úgyhogy szükségem van Johnnyra, hogy most rögtön hazavigyen.
Hívnálak, hogy csatlakozz hozzánk, de ma este nem tudnék mit
kezdeni egy rossz lyukba tévedt homoszexuálissal. – Kezdett pénzt
letenni az asztalra, de Mark tiltakozott, és közölte, hogy meg
szándékőzik vásárolni a nagyobbat a két képe közül, és holnap
meg is beszéli a dolgot a kiállítás szervezőivel. Nicky szó szerint
kétszer a levegőbe ugrott, és tapsolt hozzá. Homlokon puszilta
Markot, láthatóan meghatódva, az arcát cirógatta, és úgy nézett,
mint aki mindjárt elsírja magát. Újra és újra köszönetet mondott,
aztán kézen fogta a pasiját, és elindult vele az Andrássy útra.
 Ahogy szótlanul sétáltak John lakása felé, ahol nem várták őket
rejtett kamerák, John most először értette meg, hogy Mark tehetős,
sőt alighanem kifejezetten gazdag családból jött. A kanadai
hónapokon át fizette mindenkinek az italait és az ételeit, hetente
ajándékot vett Johnnak, most pedig azt tervezi, hogy megvásárol
egy műalkotást, amely John kilenc havi fizetésébe kerül, jóllehet
semmi látható jövedelme nincs. – Ez valahogy borzasztóan
szomorú – mormogta John, arra gondolva, hogy nem tudta ezt,
pedig Mark a legközelebbi barátja a városban, de abban a
szeszélyes, változékony érzelmi tájban, amelyet az ital – és
különösen az Unicum – tud létrehozni, John hamarosan túljutott a
szomorúság hepehupáin, és egy másik vidéken, egy zöld és
kellemes völgyben találta magát, ahol boldog volt, hogy ilyen
érdekes életet élhet, boldog, hogy a barátja megvásárol egy olyan
műalkotást, amelynek ő volt az egyik modellje, boldog, hogy
Nicky mellett sétálhat, aki nyilvánvalóan birtokában van valami
titoknak, ami a teljes és gazdag élethez kell, boldog, hogy részeg,
boldog, hogy ma este nem fényképezik le szeretkezés közben,
boldog, hogy ilyen nyilvánvalóan megszabadult Emilytől,
iszonyatosan szomorú, hogy nem lehet Emilyvel, bár tudta, hogy
most, egy fölösleges veszekedés után, visszazuhant oda, hogy alig
ismeri őt, kíváncsi volt, vajon milyen érzés lehet neki teljesen
titokban élni, mindig józanul dönteni mindenben, de aztán megint
boldog volt, hogy neki lett döntve ennek a téglafalnak, és érzi ezt a
puha és harapdáló szájat a száján, a cigarettafüst és a szesz ízét az
ajkukon s aztán Nicky kopasz fejét az arcán és az arcát a nyakán.
– Tudod, mit szeretek benned, kisfiú? – nyalta meg Nicky a
fülét. – Egy csomó mindenről lemaradsz. Egyszerűen csak
sodródsz, a legteljesebb békességben.
Egy vagy két magányos itallal később Mark felállt az utcai
asztaltól, visszament egyenesen a galériába, és közölte, hogy
szeretné megvásárolni azt a fényképet, amelyik egy szeretkező párt
ábrázol, mely pár e pillanatban ténylegesen is szeretkezett (miután
Nicky elővett a hátizsákjából egy ajándékot Johnnak: egy
indexképet, amelyen John hajlott törzse még az ő saját fejét tartotta,
s e fejen a tizenkét felvételen át épp csak kicsit változott az
arckifejezés a marha- és a rókaábrázat között, amit aztán John
hasztalanul próbált elfelejteni pár perccel később, miközben persze
tudta, hogy megismétli őket).
Nyélbe ütve a tranzakciót a moziként és diszkóklubként is
működő galériában (egy kis felirat most két nyelven közölte, hogy
ELADVA), Mark elindult az éjszakában a Forum Hotel
előcsarnokába, ahol kényelmes székek várták meg széles,
üveglapos asztalok sósmogyorós tálkák sokaságával, s ahol fekete
mellényes, nyugatiasan udvarias pincérek hozták a kis üveges
Coca-Colát, s ahol, ami a legeslegfontosabb, a CNN megy a tévén a
perzsa-öböli válság legfrissebb híreivel, és hajnalig elüldögélhet,
nézve, hogyan bontakozik ki a háborús sztori, és ezúttal végre nem
gondol semmi másra. Annyira ki volt éhezve rá, hogy egyszer-
kétszer kocogásra váltott, nem mintha sokáig bírta volna
elformátlanodott testével, gyorsan jött a rettentő zihálás és az
öngúny, és annak boldog tudata, hogy igazából nem is kell futnia,
mert napi huszonnégy órán át adják a híreket, és minden órában a
legeslegfrissebbeket.

XIV
1990 augusztusának nagy részében, először azóta, hogy zöldre
festette magát és elcsodálkozott, hogy a kanadai világa miért nem
érti meg és szereti őt, Mark tartotta magát ahhoz az
elhatározásához, hogy a jelenben fog élni, és ettől hihetetlen
izgalom és büszkeség töltötte el. Soha még csak nem is hallott a
CNN-ről három héttel ezelőttig, de most nem egyszerűen imádta,
hanem imádta, hogy imádja, hogy őszintén képes élvezni valamit,
ami ilyen nagyon, nagyon modern. Ez a rajongás bebizonyította,
hogy minden rendben lesz vele; megszabadította burjánzó
félelmeitől. Gyorsan megtanulta az amerikai tábornokoknak,
védelmi minisztériumi vezetőknek és a hírtelevízió minden fontos
személyiségének a nevét, s úgyszintén a koalíciót alkotó országok
különböző vezetőinek rangját és viszonylagos befolyását. A
lakásában felakasztott egy egy méterszer egy méteres Közel-Kelet-
térképet, és naponta díszítgette – az International Herald Tribüne
friss számából véve a megfelelő koordinátákat – a kis
papírkivágásokkal, melyekkel egész délelőtt elvacakolt: hajócskák
jelezték a koalíció flottáit, tankocskák a tüzérséget és a páncélos
egységeket, sisakocskák a gyalogságot, papírzászlócskák a
szaporodó háborús résztvevőket és piros, ívelt, dátummal ellátott
nyilacskák a csapatmozgásokat.
Ez valami egészen új dolog volt: háború a tévében, egyenes
adásban! Mi lehetne modernebb, mint állandóan nézni a híreket,
tudósításokat a világ legkülönbözőbb sarkaiban történő
eseményekről, amelyek régen csak napok, hetek, hónapok alatt
jutottak el az emberhez? Teljes szívével a kilencvenes években élt –
az 1990-es években! Eltöltötte az örömteli várakozás, amit még
sohasem érzett: a következő, hajnali fél négyes hírösszefoglalóban
vajon csak megismétlik mindazt, amit a háromórásban már épp
végighallgatott, vagy történik valami új időközben? A világ
történelme formálódott a szeme láttára, minden félórában, ami épp
kényelmes időelcsúszás volt ahhoz, hogy Mark Olümposzi
szemlélő lehessen, s csak henyéljen a felhőjén, míg szarvas, szőrös
lábú szatírok az ujjaikkal dugnak a szájába mindenféle
finomságokat aranykupákból és ezüsttálcákról.
Három héten át e törékeny boldogsága agresszív, lázas
önbizalommal töltötte el, s valamiféle személyes távolságtartással és
kiegyensúlyozottsággal tudta végezni a kutatását, mert napjainak
csúcspontja – amire egyfolytában vágyott, amíg könyvtárban vagy
régiségboltokban volt, vagy az íróasztalánál ült –
kétségbevonhatatlanul a jelen időben billegett, amikor is a szívélyes
Forum Hotel kitárta neki anyai karját, és ő csak nézte a halandók
bizarr cselekedeteit.
Egészen a Johnnal és Nickyvel töltött estéjéig, amikor, három
órával azután, hogy ott hagyták őt az asztalnál, rádöbbent, hogy
miért is tölti el akkora örömmel a CNN: a régi híradókra
emlékeztette. Épp négyszer megnézte, ahogy amerikai katonák
masíroznak egy újságíró bariton kommentárja mellett. Négyszer,
és egy nagyfogú katona minden félórában egyenesen belenézett a
kamerába, és szájáról a Hello, mama! szavakat lehetett leolvasni. És
valahányszor elvonultak a katonák a kamera előtt, mindig egyre
kevésbé tűntek modernnek, és egyre inkább egy jövőbeli történelmi
dokumentumnak vagy jövőbeli személyes emlékek csokrának –
katona koromban benne voltam a CNN-ben, a fiam üdvözölt a CNN-
ben, a megboldogult fiam, a fiam, aki elesett a sivatagi háborúban, a
haverom azt mondta a CNN-ben, „Hello, mama", emlékszem, az
őrmesterem hogy lebarmolt bennünket, mert valami vicces fiú, akit
még csak nem is ismertem, azt mondta, „Hello, mama”, amikor a
CNN épp filmezett minket, hogy milyen faszák vagyunk, az apád
katona volt, itt van róla egy videó, a nagyapád a seregben szolgált és
harcolt az első sivatagi háborúban, megnézheted a híradófilmet a
telekomputeren, viccesen néz ki, mama, miért olyan furák azok a
katonák? És amikor ötödször is elmasíroztak a csapatszemlét tartó
Mark előtt, már finom szépiahártya borította a fiatalembereket,
filmhíradóban menetelő bakák voltak, mentek, hogy megint
megmentsék a világot, s Mark szemében majdhogynem
szaggatottan, gyorsítva mozogtak, fekete-fehérben, és ő a
rádöbbenés sokkjával állt fel a szálloda-előcsarnokban lévő
asztaltól, ahol még ott ült hajnali 3:37-kor, és mogyorót döntögetett
a szájába meg langyos Coca-Colát ivott egyenesen a kis üvegből
(amelynek üvegcsecséből szopva pontosan olyan íze volt, mint a
torontói teniszklubban, ahol ott ücsörgött hetente egyszer – hattól
kilencéves koráig –, és nézte az apja pocsék játékát), és nyomorultul
rájött, hogy becsapták. Soha senki sem tudta magáról, hogy ő
régimódi; mindig mindenki azt hitte, hogy a lehető legmodernebb:
a rozoga T-modellek nem voltak rozogák, amikor feltalálták őket, a
recsegős rádió nem volt recsegős, amíg meg nem jelent a tévé, és a
némafilm nem volt a hangosfilm gyönge előfutára, amíg nem volt
hangosfilm. A kétrészes telefon, amikor az embernek a füléhez
kellett tartania egy hengert, miközben a falba rikoltozott, és egy
agyongyötört, dugaszokkal zsonglőrködő operátornak kellett
kapcsolnia hozzá, a legcsúcsabb csúcstechnológia volt. Tudni, hogy
nem egészen az, egyet jelentett volna annak elismerésével, hogy
meg fogunk halni, hogy az élet mulandó, és már félúton járunk
afelé, hogy emlékké váljunk – jó esetben. A huszadik századi kelet-
európaiak valóságos és legszörnyűbb tragédiája: hogy tudták, hogy
régimódiak, mielőtt még bármit is tehettek volna ellene. A
politikájuk, a kultúrájuk, a technológiájuk, az életük elavult, ami
nem gond, amíg nem tudják, csakhogy ők tudták. Tudták, hogy az
élet gyorsabb, simább, gazdagabb és színesebb azon a gonosz
Falon túl, közvetlenül a Vasfüggöny mögött (mely mindenestül
meghatározta életüket: azt az életet, mely az 1940-es években
kapta meg formáját és hangját, és szögesdrótból eszkábálták össze
meg évtizedeken át változatlan szerkezetű aknákból).
Elfordult a képernyőtől, és kinézett a panorámaablakon a
majdnem üres Korzóra (egy strici, egy részeg meg egy álmos,
szállástalan hátizsákos). A CNN napjaim híradója, gondolta. –
Napjaim – mondta ki hangosan, mire felkapta fejét a pincérnő, aki
már percek óta lassan, üres tekintettel törölgette ugyanazt a fél
négyzetmétert a dohányzóasztalon. Napjaim: ez önmagában is
nyomorúsággal töltötte el. Körülötte is meg benne is mindenhol
zajlik a halál. Gyorsabban, mint ahogy élni és növekedni tudna,
haldoklik és zsugorodik. Lehetséges lenne – kíváncsian vizsgálgatta
a Forum éjszakai személyzetét (a recepcióst, a vödrét gurigató
takarítónőt, a pincérnőt) –, hogy egyes emberek még élnek és
növekednek, és nem tudják, hogy már minden öreg és haldoklik?
Mi a helyes: ha elmondja nekik, vagy ha tartja a száját?
Ugyanaz a méreg szivárgott a vérébe két órával később,
napkeltekor. A szaúdi vizeken járt, gyulladt szemmel írta a
dátumokat az ívelt nyilakra, áthelyezte a papírhajókat, amikor
egyszer csak tudta, hogy haszontalan az egész, hiú erőfeszítés,
hogy elnyomja a zajt. Úgysem tud senkit becsapni. Dühösen
letépte a térkép közepét, hogy két kis jelentéktelen csík maradt
oldalt, Nyugat és Kelet, és lassan széttépett minden egyes szeretettel
kivágott hajócskát, sisakocskát, tankocskát és nyilacskát, egy kis
kupacot halmozott fel, konfettivé kovácsolta a kardjait. A baljós
érzés még erősebben lüktetett benne délben, amikor a galériások
felriasztották verejtékes, hánykolódó álmából: meghozták a képet,
és cserébe elvittek egy forint bankjegyekkel teli cipősdobozt, ő
pedig a zsineggel összekötött barna papírba csomagolt műalkotást
a hámló, műfa antik szekrénynek döntötte. Kicsomagolni sem
érdemes: a művészet is régi már. Nicky csak egy valószerűtlen,
különc alak valakinek a majdani memoárjából, mely az ezredvégi,
bohém Budapestről szól, és a majdani olvasó ledöbben, ha meglátja
őt olyannak, amilyen a könyv megjelenésekor, nyolcvanéves
korában, és inkább azokat a szemcsés régi fényképeket nézi,
amelyeken kopasz és gyönyörű fiatal nő. Ugyanez az érzés
lüktetett benne alkonyatkor, amikor jött érte John, és elindultak az
esti partira (Charles Gábor jogászának, egy fess ánglus-magyarnak
a házába, aki a budapesti Operaház tagjait bérelte fel, hogy
énekeljenek a kertben, míg a vendégei üzletelnek, flörtölnek,
hörpölnek), és a két barát a Perzsa-öbölről beszélgetett, és John
elnevette magát, amikor Mark reménytelenül azt mondta, hogy
háború lesz.
– Mi? Egy háború? Amiatt a dolog miatt?
– Nem egy háború. A háború. A mi háborúnk. Ennek a
városnak már a puszta légköre is meg fog változni; már változik is.
Ez nem egyszerűen 1990 augusztusának vége. Ezek a mi békénk
utolsó hónapjai, a nyár vége nemzedékünk háborúja előtt. „Milyen
volt a háború előtti nyár? Tudtad, hogy egyre fogy az idő? Érezted,
hogy mindent elsöpör majd?” Az utolsó nyár. – John oldalra
fordult, és a barátja arcát fürkészte, miközben mentek tovább.
Mark érezte magán ezt a vizsgálódó tekintetet, tudta, hogy
hangzik mindaz, amit mond, és szeretett volna mondani valamit,
hogy megnyugtassa a barátját, bár éppen azért hangzott úgy,
ahogy hangzott, mert ez volt a borzalmas igazság, de nem tudta,
hogy mit mondjon, és nem tudta, hogy magyarázza el, hogy ő
maga Mark – a nyár, a haldokló béke. Bár lassan ballagtak a
csendes és kellemes estében, Mark érezte, hogy sivít el füle mellett
az idő, mint részeg autóáradat, mint szuperszonikus vonatok, mint
nyáladzó, szemük forgató, porfelhőt fölverő vadállatok csordája.
Elővigyázatlan volt. CNN! Így vagy úgy, egy darabig nem figyelt
rendesen az időre, és most fizetnie kell a figyelmetlenségéért. Most
kénytelen brutálisan egy póznához kötözve ülni, kifeszített
szemmel. Egy gondolat azonban megnyugtatta, egy új gondolat:
talán az idő kevésbé fájdalmasan süvít el az ember mellett egy
olyan helyen, amelyik nem néz ki öregnek, amelyiknek nincs
története. Mondjuk, Torontóban.
– Még másnapos vagy? – kérdezte John.
Ahogy elhaladtak a Gellért Szálló mellett (melynek minden
útikönyv egyöntetűen méltatja „megfakult pompáját", úgyhogy
pár héten át, május közepén ez volt Mark kedvenc zarándokhelye
a budai oldalon), az este első tiszta érintésekor, amikor a párásság
elenyészett egy hűvös fuvallatban, Mark az ajkába harapott,
kurtán közölte, hogy nem érzi jól magát, s mielőtt John bármi
különösebbet mondhatott volna, a kanadai sarkon fordult, és
verejtékezve cammogni kezdett fel a Gellérthegyen a lakása felé.

XV
Imre egy kicsi, ütött-kopott, hypo- és ázottmacska-szagú
kávéházat szemelt ki a megbeszélésükhöz, ami Charles megítélése
szerint zavarba ejtő és önfejűen bizarr választás volt. – Egyszer
éppen ott, abban az épületben írtam már alá hasonló papírokat –
magyarázta Imre. Az egyirányú utca másik oldalára mutatott, a
himlőhelyes irodaházra, amelybe be kellett mennie apja
temetésének délutánján, hogy átvegye az omladozó királyság
rozsdás kulcsait.
– Valóban? Hát, nem hiszem, hogy ma bármit is alá fog írni. –
Charles elővette egy bőrmappából a papírköteget, amit a jogászától
kapott az előző esti kerti partin. Letette a karika- és égésfoltos
műmárványra. – Inkább nyugodtan át kellene néznie mindent,
aztán szignálni ezeknél a kis sárga négyzeteknél: itt, itt és itt, itt
meg alá kell írnia. Dátumozza, aztán tesz még egy szignót ide, és
aztán aláírja a pályázatot, ott meg ott. Krisztina aztán átszaladhat
vele Neville irodájába.
– Tudja, az apám jogásza az én jogászom lett azon a napon.
Nagyon furcsa pillanat volt. – Imre kortyolt a kávéjából, aztán,
meglepve Charlest, nagy komolyan előhúzta szivar formájú
töltőtollat egyik belső zsebéből. – Természetesen tudtam, hogy el
fog jönni ez a pillanat. Éveket kellett vámom rá, hogy elérkezzen ez
a nap. De az ember mégis egy kicsit mindig meglepődik, amikor
megtörténik.
Charles vaktában bólogatott.
– De nem szeretne egy kicsivel több időt, hogy átnézhesse
ezeket?
– Igen, igen. – Az idősebb férfi kocogtatni kezdte az oldalakat
kupakos töltőtollával, de továbbra is az utca másik oldalát nézte a
napfényben szikrázó, poros ablakon át. Megszúrta a süteményét a
villájával, és egy repedés jelent meg a borostyánszínű égettcukor
tetőn. – Maga most hasonló helyzetben van, mint én voltam akkor.
Hihetetlen.
– Hát igen. – Charles Imre melodrámájához igazította az
arckifejezését.
– Hogy hogyan is lehettem boldog egy ilyen napon, azt már
meg nem tudnám mondani. Pedig az voltam. És ez a város, ez a
hajóroncs, mely egykor büszke… boldog voltam, hogy segíthetek
újjáépíteni ezt a hajót. Őszintén szólva, csodalatos volt itt élni
akkoriban. És ami most van, az nem is olyan nagyon más.
Újjáépíteni. Tudni, hogy mi a feladat.
Az ablakon keresztül Imre egyre csak azt az épületet nézegette,
amelyben egykor a családi vagyona volt, és megjelent előtte annak
a júliusi délelőttnek a szelleme, kicsit megváltozva a sokéves
vándorlástól. Emlékezett a jelentőségteljes pillanat érzésére, amely
betöltötte a szobát. Az apja jogásza habozott: vajon ez a
fiatalember megállja-e majd a helyét ebben a nehéz helyzetben?
Imrét érzékelhetően átalakította az aláírásnak már a puszta aktusa;
maga az aláírása utazás volt egy láthatatlan határon át – utazás az
üres vonal bal oldalától a jobb oldalához, kanyargós fekete nyomot
maga után hagyva. A fekete tinta cikcakkjai és a végén a kemény
vesszősuhintás a Horváthon – mindez valami nagynak és fontosnak
lett a szimbóluma. És ezt mindenki átérezte abban a szobában.
Charles, nem először, bosszús volt, hogy hasonlít az öltönyük
Imréével, mindkettejüké világosbarna sávolyszövetből volt ma
délelőtt, bár Imréé kétsoros. Charlest dühítette, ha bárki is
hasonlóan volt öltözve egy helyiségben, mint ő. Mintha ettől
zuhanni kezdett volna különleges személyiségének piaci értéke, és
úgy érezte, egy gyerekhez beszél, aki épp rájött, hogyan lehet
bosszantani az embert azzal, ha mindenben utánozza.
Imre felállt az asztaltól és az ablakhoz ment, ahol fordított
betűk, vén pókhálók és porcicák vetettek árnyékot az arcára.
Szórakozottan magával hozta a villáját, a tollát meg ott hagyta az
asztalon a társtulajdonosi szerződéssel és a privatizációs pályázattal
együtt. – Emlékszem, milyen idő volt. Nagyon tisztán emlékszem.
Napsütés, néhány felhő, szörnyű forróság. Valami rossz szagot
éreztem az irodaépület udvarán, a hőségben rothadó régi szemetet.
Az apám jogásza rongyokból összevarrt nadrágot viselt.
Mindannyian ilyet viseltünk akkoriban, bár némelyikünk jobban
tudta viselni, mint mások, ezt épp magának nyugodtan
elmondhatom. Az ember életének legfontosabb napja, egy
csodálatos pillanat, de tudva is ezt, miközben történik, úgy érzi
magát, mintha maga az Úr emelné fel a tenyerén. Átéreztem a
fontosságot, azt, hogy Imre, az ember, mostantól másodlagos
ahhoz képest, hogy mi lesz… Maga ugyanaz most. Majd
megtanulja. – A fiatalembernek háttal állva beszélt, és az utca
másik oldalán lévő nagy, sötétbarna téglaépületet nézte. –
Mindannyiunk együtt… ohhh, ide hallgasson. Mutassa meg, hol
írjam alá, és folytatjuk. – De nem fordult vissza az ablaktól.
*
– Jézusom, volt pár fura fordulat, de megvan – mondta Charles
Johnnak még aznap, miközben átadott neki egy világoskék
csekket; a hártyavékony papírdarab a BudapesToday-nál kapott
héthavi fizetésének felelt meg. – Mindezek után alig olvasta el, amit
aláírt. Találomra belenézett egy-két bekezdésbe. De folyton
elhomályosodott a tekintete az emlékektől, miközben mondtam
neki, hol kell szignálnia. Képtelen vagyok felfogni, hogy a csudába
tudott bármit is elvezetni ez az ember negyven éven át. Hé,
meséltem már, hogy ketten a befektetőim közül idézték nekem a
rólam szóló cikkedet, amikor aláírták a szerződést?
John hunyorogva feltartotta a csekket a folyó felől Charles
irodájába ömlő szikrázó aranynyilak záporának. A papír halvány,
kék, négyszögletes árnyékot vetett John szemére és orrára. A vízjele
– két szirén csókol meg kétfelől egy meglepett tengerészt, akinek
szája és két szeme a meghökkenés tökéletes O-ját formázza –
eltűnt, majd újra megjelent, ahogy John ide-oda húzogatta a
papírdarabot önmaga és a fénynyaláb között.
– Hiányozni fog ez a kilátás. – Charles tenyerével az óriási
ablakra csapott. Elérte, amit akart, és hamarosan felmond, közölve
elképedt, lottyadt cégével, hogy ő a szabad idejében megcsinálta
azt, amire ők a munkaidejükben képtelenek voltak. Elegendő
mennyiségű pénzt trükközött ki különböző pénzmisszionáriusok
zsebéből, és Imre ma délelőtti váratlan aláírása nyomán az a
konzorcium lett a negyvenkilenc százalékos részvényes (úgyhogy
mind a negyvenkilenc százaléknyi szavazat Charles kezében van)
egy új magyar vállalatban, amely a (bécsi) Horváth Verlagból,
Charles jókora, más emberektől szerzett tőkeinjekciójából és Imre
kárpótlási jegyeiből áll (nem éppen pénzeső, csak egy büszke, de
ágrólszakadt kormány gesztusa). Gábor az utolsó pillanatban kérte
a jogászt, hogy emelje meg a cég alaptőkéjét azokkal a majdnem
értéktelen kárpótlási jegyekkel, amiket a szülei kaptak a gyerekkori
lakásukért. Most tehát egy egészen kézzelfogható valaminek volt a
roppant befolyásos fiatalabb üzlettársa.
John azonban két napon át nem váltotta be a csekket – melyet
„PR-tanácsadásért” kapott –, és el sem küldte az amerikai
bankjának. Valahogy félt tőle, hogy átadja a banknak; túl gyors lett
volna az egész, és még nem készült fel rá, viccelt magában, hogy
búcsút mondjon a vízjelnek. Két éjszakán át csókolták a szirének a
tengerészüket, John pedig tűnődött. Két napon át a tárcájában
tartotta a papírt, és váratlan pillanatokban – miközben körmölt a
szerkesztőségben, hörpölt a Gerbeaud-ban, döngölt Nickynél –
elképzelte, ahogy a vízjel kétdimenziósan, haloványan,
folyékonyan életre kel a zsebében: a szirének lobogó haja, a puha
ajkak a meghökkent tengerész arcán, ahogy a vágya, hogy
mindkettőt kéjesen átölelje, harcol benne azzal, amit a hatalmukról
és elkerülhetetlen vereségéről tud. – Csókolj meg, szirénem! –
suttogta John a kopasz és meztelen nőnek, aki a harmadik napon,
hajnali háromkor lámpafénynél festett, és azt hitte, hogy John
alszik. A nő, kicsit összerezzenve a hangjára, hűvösen felszólította,
hogy menjen haza és ott aludjon.
Másnap likvidálta a gyötrődő tengerészt.
 XVI
Mark hiányzását, tíz nap és hat megválaszolatlan telefonüzenet
után, John egyértelműen a Látogató Család Szindróma kettes
fokozatának diagnosztizálta. A tüneteket most már könnyűszerrel
lehetett azonosítani a kór sújtotta közösségben. Első fokozat:
motyogós célozgatás az illető előtt álló „mozgalmas hétre",
súlyosbodó szótlanság, szórványos személyiségtorzulások
(ingerlékenység, gyerekesség, hisztéria, elzárkózás). Kettes fokozat:
teljes eltűnés öttől tizennégy napig terjedő időre, leszámítva
(esetleg) a barátok sietős bemutatását az időeltolódástól kimerült,
félszeg, sajátos – vagy mínusz előjelű – humorérzékkel megáldott
idős embereknek. Hármas fokozat: váratlan és harsány visszatérés
a társaságba, eltúlzottan gyakori jelenlét és mohó éhe italnak,
táncnak, románcnak; plusz kóros ömlengések annak örömeiről,
hogy az ember itt élhet Budapesten, szabadon, mint a madár.
Johnnak sok elmesélni valója gyűlt össze Mark felgyógyulásáig.
Gábor felmondott, amit a nyalelnök bamba döbbenettel fogadott,
és most tizenöt napon belül ki kell költöznie a házból, amit a cége
vett neki. Beváltva a csekkét, John szépen felturbózta az éves
jövedelmét, de semmi sem jutott eszébe, amit vehetne, kivéve talán
egy rakétakészletet, amivel magasan Budapest fölött suhanhat, és
narancssárga lángkúpok hajtják – az expatriált-zsurnaliszta szín
jelképeként – üstökösszerű útján. Markkal akarta megbeszélni,
hogyan is kell gazdagnak lenni, mivel a kanadainak ez úgy ment,
mint a karikacsapás. És Mark megtudja majd, hogy Charles
szintén magasan suhant a háztetők fölött, köszönhetően Johnnak,
Ted Winstonnak, egy csapatnyi úriemberbőrbe bújt Wall Street-i
svindlernek és az amerikai hírgépezet kielégíthetetlen étvágyának
és hibbant logikájának, mely gépezetet jelen esetben maga John
birizgálta föl egy sor cikkel, melyeket a tranzakció kibontakozása
alatt írt.
…Végül, azok számára, akik nyomon követték beszámolóimat a
kapitalistáról, aki megmenti a magyar kultúrát, forrásaim azt
jelentik, hogy a családi tulajdon visszaszerzését célzó Gábor–Horváth
pályázat immár bent van a kormánynál, és a pénzszűkében senyvedő
magyar vezetők roppant ellenállhatatlannak találják. Úgyhogy az
egyéb esetleges pályázóknak ajánlatos kétszer vagy háromszor is
meggondolniuk, mielőtt harcba szállnak ezzel a lelkes csapattal.
„Rengeteg más csodálatos tulajdon van, amit lehet megpályázni",
mondotta nekem az Állami Privatizációs Ügynökség egy magas rangú
képviselője, aki egészen úgy beszélt, mint egy suksükölő használtautó-
kereskedő, aki már a hosszú hétvégére készül.
…Ha ez lehetséges, még megalázóbb hírek jönnek egyes tengeren
túli vállalkozásaiktól. Budapesten például, néhány hónapos
szembeötlő bénultság után, mely idő alatt a cég képtelen volt
bármilyen projektet is beindítani, a cég egy fiatal alkalmazottja végül
is beadta a felmondását, miután kétségkívül csalódott tunya
munkaadóiban, és most a saját szakállára azon buzgólkodik, hogy
megfiatalítson egy öreg magyar kiadóvállalatot. Ez a történet, melyről
heteken át beszámolt a helyi angol nyelvű újság, annak nyomán
kapott nemzetközi figyelmet, hogy a főügyészi hivatal nemrégiben
megvizsgálta a cég Egyesült Államokbeli tevékenységét, éspedig egy
olyan meghatalmazott irányításával, akinek a politikai törekvései
aligha számítanak hétpecsétes…
…És, könnyedebb hangra váltva, egy fiatal clevelandi
megmutatta, mit lehet elérni egy kis fantáziával, némi pénzzel, némi
bátorsággal és egy jó adag amerikai idealizmussal és Erie-tavi
rátermettséggel. Carl Maxwell meséli el a történetet a bűbájos, vén
Budapestről, a magyar nemzet fővárosából, a messzi Kelet-Európából.
Carl?…
És a további pénzek igézetében John tovább buzgólkodott, a
saját rovatában és másutt, hogy Charles sikere további hullámokat
verjen. Nagyot nyelt, és eljátszotta egy lelkes amerikai tévétudósító
szerepét Charles kedvéért, gazdag emberek és magyar
kormányhivatalnokok ismeretségét gyűjtve be az interjúk és
tudósítások során. Ám ennél szórakoztatóbb volt, ahogy Mark
mulatságára leírásokat készített ezekről a bárgyú
bemutatkozásokról és repetitív beszélgetésekről, az illetők álmacsó
stílusáról és riadt viselkedéséről. „Kiderült, hogy nagyon tehetséges
strici vagyok – akarta John elmondani a barátjának. – Nemes
foglalkozás, és gazdag történelme van.”
De elérkezett Scott esküvőjének napja, és aznap este Charles azt
jelentette Johnnak, aki nem kapott meghívót, hogy Mark különös
módon nem volt jelen a kis ceremónián. Charles, egyfajta görcsös
tapintattól vezérelve, melyet John már-már mókásnak talált, nem
említette John hiányzását, ehelyett színes tudósítást mondott neki a
nászról, külön az ő számára kiemelve a lényeges részeket: Emily
széles, kerek szalmakalapot viselt, ujjatlan nyári ruhát és a barna
bokáján keresztpántos szandált.„Más szóval úgy nézett ki, mint aki
egy tusfürdőreklám szereplőválogatására jött.” A templomban alig
lézengtek: Charles és Emily, néhány angoltanár, Scott fél tucat
tanítványa, egy kvartett Mária bővérű barátnőiből és hét darab
rokona. A vőlegény hagyományos magyar ünnepi öltönyében
Mária testvérei, azaz két tűzcsap között állt, akik a Magyar
Hadsereg egyenruhájába voltak burkolva. „Olyan volt, mint egy
halálos ítélettel végződő tárgyalás.” A katolikus szertartás
agresszíven hosszúra nyúlt. A zsoltárok végeérhetetlenül zúgtak és
görögtek tova, mint valami szimfóniák, a prédikációk monotonul
zümmögtek, mint az egyetemi előadások, az áldások fúziós és
felvásárlási tárgyalásokra emlékeztettek. A gyülekezet felállt, és
csak állt, és olyan sokáig állt, hogy Charlesnak már fájt a lába, és
remegett, és kínkeservesen próbálta kiegyenesíteni a gerincét.
Aztán a gyülekezet leült, és csak ült, és olyan sokáig ült, amíg szét
nem zsibbadt a feneke a gőzölgő betonná átlényegült sima
fapadon. Néhány órával és egy csókkal később átirányították őket
a szomszédba, a Hilton udvarába. Egy sárga csíkos vászontető
alatt, melyet fehérre festett és a végükön kis magyar zászlós
fémpóznák tartottak, négy asztal volt megterítve ebédre,
közvetlenül jó pár egyforma asztal mellett, melyeken egyforma
ebédet szolgáltak fel egy turistacsoportnak, amelyet megijesztett s
egyben felvillanyozott a helyi rögvalóság váratlan belecsöppenése
derűs turistaéletükbe.
És ez volt minden, amit John valaha is megtudott a bátyja
esküvőjéről. Nem beszélt a vőlegénnyel, és még csak nem is látta,
mióta egy hónapja bejelentette az eljegyzést. Tény, hogy nem
kapott írásos meghívót, mint a többiek. Igaz, annak idején nem
gratulált a bátyjának a lila bajszos eset után, és lehet, hogy pusztán
csak ezen múlott minden. De most, miután annyi éven át üldözte
őt, már egyszerűen képtelen lett volna rá. Nem számított. Úgyis
másutt találja meg a komolyságot.
Amikor Mark hiányzása még szeptember második hetében is
kitartott, John arra jutott magában, hogy a kanadai bizonyára
kutatóúton van. Mondhatott volna valamit, mielőtt elment, de
Mark végül is azt teszi, ami neki jólesik. John elégszer benézett
hozzá, és elég üzenetet hagyott. Időközben pedig akadtak
hasznosabb teendői is.
Aznap délután elnézett Mark házához, hogy visszajött-e már a
barátja. Most, hogy Scott egyszer s mindenkorra veszett fejsze lett
számára, hogy Charles Budapest és Bécs között bumlizott, hogy
Nicky furamód elérhetetlen volt és a szokásosnál is jobban rázta őt
le magáról, és hogy még két hosszú óra volt addig, amikor Nádja
elkezd játszani, semmi jobb nem jutott eszébe. Az az igazság, hogy
kiéhezett a társaságra. Kirázta a kora őszi esőt pörgő esernyőjéből,
kopogtatott a közönyös ajtón, rázta a morcos kilincset, leste a
makacsul tükröző ablakokat, amikor egy nagydarab, szakállas
magyar bújt elő az egyik szomszéd lakásból. Idegen szavak
áradata – John kivette az ameríkai-t – kísérte a medveszerű jelenést.
John Mark lakására mutatott, és kijavította a szakállat, amely
közvetlenül a szeme szintje fölött lebegett: – Kanadai. – Újabb
magyar szófröccs. Végül a férfi összedörzsölte a jobb keze
hüvelykujját a többivel, és kétszer Mark ajtajára csapott: tehát
nincs kifizetve a lakbér. – Ahhh – mondta John. – Oké, oké. – Némi
jelbeszéddel rávette a fazont – valami tulaj- vagy gondnokféle
lehetett –, hogy nyissa ki Mark ajtaját, s aztán kettesben besétáltak,
ki-ki a másik engedélyével.
A gondnok megállt a falnak támasztott hatalmas fénykép előtt,
John közösülő torzójával a közepén. A szakállát harapdálva és
aggodalmas összpontosítással bámulva a műre, lassan bólintott.
John szobáról szobára ment, szekrényeket, fiókokat nyitott ki.
Mark ruhái eltűntek, a bőröndjei eltűntek, a tisztálkodó szerei
eltűntek. A mosást bent felejtette a gépben, mostanra kemény és
büdös csömböllék lett belőle, az óriási gramofon ott állt a sarokban.
A könyvei és a jegyzetei megvoltak, csak mind leszedve a polcokról
és akkurátus kupacokba rendezve a konyhaasztalon, legfelül egy
borítékkal, amelyre Nicky neve volt írva. John rémülten tépte fel, de
nem egy öngyilkos búcsúlevelét találta benne (rögtön pipa lett
magára, amiért így bepánikolt egy pillanatra), csak egy homályos
Polaroid-felvételt: a félig látszó Mark áll Nicky nagy művének
egyik oldalán, és ugyanazzal a büszke tulajdonosi érzéssel mutat
rá, mint az Erzsébet-kori udvaronc a sajátjára. Nicky képe fordítva
látszott a fényképen (a tanár a jobb, az udvaronc a bal oldalon), és
Mark arcának látható felét egy Polaroid-fényképezőgép takarta el:
a nem túl sikeres fényképet maga Mark készítette, tükröt
használva.
Bármi volt is ez az egész, John szemében először kicsit
irreálisnak tűnt, vagy épp csak a különös tudós legújabb
habókjának – nem is annyira az, hogy mit tett, hanem hogy mit
lehet képes megtenni… Mark nem ölte meg magát, és nem is
rabolták el: egyszerűen csak elment, nyilvánvalóan nem búcsúzva
el senkitől, és John most gyerekesen dühös volt e sértés miatt, és
elöntötte az önsajnálat. Felhívta Charlest: – Mondta neked Mark,
hogy elutazik? – Megkönnyebbült, hogy nem ő az egyetlen. –
Ebben az esetben van itt valaki, akivel beszélhetsz, ha még mindig
keresel lakást. És mondd meg neki, hogy hadd maradjak itt, amíg
ide nem érsz. – Azzal a háziúr kezébe nyomta a telefont (aki
képtelen volt levenni a szemét Nicky hatalmas és izgató
alkotásáról).
Mikor magára maradt, John tudta, hogy tennie kell valamit:
meg kell próbálnia megérteni ezt az egészet. Vizet melegített a cseh
eperteához, amit a fukar konyhában talált. Meghallgatta s aztán
kitörölte saját árva hangját az egyébként munkanélküli
üzenetrögzítőről; a három héten át hagyott üzeneteinek könyörgő
tónusa egyszerre volt megejtő és visszataszító. Leült Mark kis
asztalához, a Sarah Bernhardt-plakát és a két térképcsonk alá. Az
utolsó betűig elolvasta Mark jegyzetfüzeteit, készen rá, hogy
megértsen valamit, magyarázatra számítva minden egyes
lapozásnál, nyitottan minden üzenetre, amelyet Mark vagy a Sors
küld neki, még ha közben azt mondogatta is magában, hogy igen,
Mark elment, és még csak el sem búcsúzott, de ott egye meg a fene,
semmi komoly, ennek véletlenül sem lehet köze semmilyen
valóságos dologhoz…
A dátumozott naplóbejegyzések márciusban kezdődtek, hat
héttel John Budapestre érkezése előtt, és egy-két hónapon át csak a
kutatásának sűrű, hatékony, száraz leírásából álltak: számok,
idézetek, utalások, keresztutalások, fejezetvázlatok, félkész esszék,
régiségboltok leírása közbevetett könyvtári jelzetszámokkal. A
Budapest történetének ilyen-olyan epizódjairól és ezeknek az
epizódoknak a városképre gyakorolt hatásáról szóló esszék
elálmosították Johnt; újból telitöltötte a csészéjét teával, és kinyitotta
az ablakot. Kezdett kételkedni benne, hogy bármiféle üzenetet fog
találni, már nem is tudta, hogy igazából mire akar rábukkanni,
elképzelte magát – valamikor a meghatározatlan jövőben, egy jobb
helyen –, amint felfedezi, hogy egy barátja eltűnt, és feszülten
kutatja a megmaradt jegyzetfüzeteit, magyarázatot keresve.
…nincs se átérzés, se érdeklődés, a Parlament nem foglalkozik vele,
és a múlt iránti felelősség makacs kérdéseivel mit sem törődik a
lakosság, mely szeretné minél előbb (szelektíven) elfelejteni… utalás:
Pruth a kollektív nosztalgiáról az átalakító korokban…
…a hetven évvel ezelőtti szerződésről tudomással bíró és amiatt
dühös emberek százalékaránya rendkívül magas – összehasonlítva a
nyugati országok kulcsfontosságú dátumaival. Utánanézni: az
árulásközpontú nemzeti mítoszok és az árulás előtti magatartás iránti
szeretet mérhető mélységének kapcsolata stb…
…Mennyi idő telik el, amíg az ország vagy bizonyos részei (pl. az
idősek) vágyódni kezdenek a nemrég elvetett kommunista múlt
némely megfoghatatlan eleme iránt (stabilitás, biztonság stb.)?
Érdemes megmérni e „nostalgie de la misére” mélységét és
tartósságát, és összevetni a kommunizmus iránti ironikus
álnosztalgia mélységével és tartósságával (lásd pl. a fényképek A
Házamban, V. I. Lenin Pizza Kunyhó, egyetemisták mókás „novhét"-
parádéi stb.)…
…Gondoljuk át: egy tinédzser 1953-ban Magyarországon fellázad
az őt tanító bolondok meg az olyan kortársai ellen, akik álmatagon
követik a pártvonalat. Harminchat évvel később kiderül, hogy az a
rebellis tinédzser erkölcsös volt, a lelkiismeret hőse. Kérdés: vajon
akkor is mindenképp fellázadt volna, ha Kanadában nő fel, csak mert
tinédzser? Megvizsgálandó gondolat: magasabb-e a kamaszkor utáni
nosztalgia szintje az olyan embereknél, akikről, visszatekintve,
kiderül, hogy a későbbiek során erkölcstelennek minősült rendszerben
voltak kamaszok?
Ezek a kezdeti féltudományos feljegyzések hamarosan teljesen
eltávolodtak a száraz tudományosságtól. Már május végén
Marknak a kutatásával kapcsolatos érzései kezdtek dominálni a
kutatás helyett. Az írás introspektív lett, majdhogynem kamaszos:
a magány és a vágyódás érzékeltetései, melyek zavarba ejtették
Johnt, kérdések hosszú sorai az élet és a munka értelméről, tirádák
a családtagjai és ismerősei ellen, furcsa esszék: Mi az emlékezet: egy
anyag, egy folyadék, melyet a csuszamlós agyzselé összetekeredett
csomói választanak ki, s a szagokkal lehet előcsalogatni? A fejre mért
ütések vajon elmozdítják ezt az emlékezetlatyakot? Vagy az emlékezet
elektromos erő, melyet az alternatív gyógyászat sarlatán vagy bölcs
gyakorlói úgy csalogatnak elő, hogy megérintik a mnemo-nódákat, és
ezzel hirtelen áramlást idéznek elő? Vagy az emlékezet könyvtár,
koszos és minden logikán túl agyonzsúfolt, káosz, melyből semmilyen
taxonómus nem tudna rendet teremteni, egyre újabb könyvek
zúdulnak be, naponta ezer vastag kötet tölti meg a könyvtár
előcsarnokát, kúsznak felfelé a lépcsőkön, eltömítik a liftaknákat, a
vécéket, a mosdókagylókat, megroppantják a fémpolcokat, mintha
papírból volnának, kiömlenek a kitört ablakokon, nagy kupacokat
alkotva a járdán, és néhány ősrégi, szakadt példány, mely réges-rég
került be, hirtelen megint hozzáférhetővé válik, és öregemberek állnak
meg, lehajolnak, és kedvtelve lapozgatják a málló oldalakat, melyek
szinte elolvadnak az érintésüktől és a könnyeiktől, ahogy a gyerekkori
kutyájukról olvasnak meg a mama különleges receptjeiről, vagy
megmagyarázhatatlan módon félelmetes szomszédokról és az apjuk
arcának illatáról, miután borotválkozott…
Az ember harmadik alapvető késztetése. Eltérően Thanatosztól,
amely arra ösztönöz minket, hogy a vég felé nézzünk, és Érásztól,
melynek hatására egyenesen lefelé nézünk, Retrosz arra sarkall, hogy
hátrafelé tekintsünk.
Mark semmilyen munkát nem végzett néhány hónapon át,
talán egyáltalán semmi néven nevezhetőt a megérkezése utáni első
néhány hét után. Néha a tudós, a fentiekhez hasonló ömlengések
közepette, megpróbált összpontosítani, és egy vagy két napig
ugyanolyan komoly naplóbejegyzéseket produkált, mint
kezdetben, de nem sokáig tartott a buzgalma.
 Van egy régi kanadai irányzat, amely azt tartja: ha nem beszélünk
valamiről, akkor az eltűnik, és ebben van valami. Senki sem szereti a
bajt. Nézz a szemükbe, amikor megnyugszom – ők feszültté válnak.
Miért van ez így? Mert az ellentétük vagyok: ferde, fordított. Én
vagyok az akasztott ember. Hátrafelé megyek, és többé nem szabad
büszkének lennem rá. Nem helyes hátrafelé menni más emberek előtt.
A dolgok sokkal rosszabbak is lehetnének. Mások fájdalma rosszabb,
mint az enyém. A háborúban megholtaké, természetesen. Rengeteg
kanadait öltek meg Dieppe-nél, rengeteg kisfiút, akinek múltja volt,
rengeteg kedvenc szappant, rengeteg rádió mellett töltött éjszakát,
rengeteg egyéb emléket. Valahányszor arra kérem őket, hogy úgy
nézzék a világot, ahogy én, csak mosolyognak. És igazuk van: abba kell
hagynom. A vírusokat karanténba kell zárni. Kész vagyok rá, mondom
nektek, minden elvégeztetett, ledöngölve ledöngölve ledöngölve
minden, és taposok és döngölök és taposok, kész vagyok, jó leszek,
ígérem, vége annak, hogy mindig mindenkitől olyan távol vagyok,
annyira kész vagyok, kérlek, kérlek, kérlek benneteket, jó leszek.
A napló nem fejeződött be itt, a szánalmasság és a téboly e
kellemetlen koktéljával. Ehelyett – és ez jobban aggasztotta Johnt,
mint bármi más, jobban, mint a kutatás unalmassága, a kínos
bűntudat vagy az az egyre hihetőbbé váló, de valahogy mégis
hihetetlen gondolat, hogy Mark szó szerint „beteg” vagy
„veszélyben van” –, ehelyett az utolsó jegyzetfüzet azzal végződött,
hogy Mark rájött, milyen hatást kelthet ez az egész, és ezen
meghökkent. John látta, hogy Mark megundorodott, és ironikus
derűbe burkolózott.
Várj! Ez kezd egy olyan ember testamentuma lenni, aki „nincs
jól”. Milyen unalmas. Tényleg semmi sincs jól. Megértettem, hogy el
kell szakítanom magam a káros ösztönzésektől, olyan helyre kell
mennem, ahol a dolgok biztonságosan unalmasak. Egyetértesz? Oké,
rendben. És ez szerencsétlen dolog, mármint a kudarcom, mivel
természetszerűen elhomályosítja a lényeget; a betegség unalmas.
Einsteinben a legérdekesebb nem a tejallergiája volt. Az, hogy nem
vagyok tip-top, még nem jelenti azt, hogy tévedek. Lehetnék
tökéletesen egészséges, és ugyanakkor igazam lehetne minden másban.
Milliók vannak, akik egészségesek, és egyetértenek velem. Tudom,
hogy vannak; be tudom bizonyítani; olvassátok el a disszertációmat;
már be is bizonyítottam. Természetesen egyszerűen nem bírom
elviselni, hogy beszéljek velük, mint ahogy ti nem tudjátok elviselni,
hogy beszéljetek velem. És miért kellene elviselnetek? Az embernek
természetesen az eszében kell tartania ezt: a viszonzatlan szerelem
nem halálos, az csak ideiglenes emésztési zavar, mely nem hagy látható
nyomokat, csak egy újonnan szerzett, de örök képtelenséget arra, hogy
az ember valaha is bizonyos szükségtelen dolgokat egyen, anélkül hogy
szörnyen elrontaná a gyomrát. A rák püffeszt, úgyhogy nem eszem
rákot. Nem riadok fel éjszakánként, hogy a rák miatt sírjak, igaz?
Akkor meg rendben. Két aszpirin és egy nagy pohár víz, emlékszel?
Most már tényleg be kell fognom. Mi lett belőlem?! meg, ajaj, meg,
ah, értem „…Nesztek, gyönyörködjetek: íme, egy kövér kanadai buzi.
Így végződtek Mark Payton erőfeszítései, hogy doktori
disszertációját kibővítse népszerű nosztalgiatörténelemmé. És John
szomorúan arra gondolt, hogy soha nem mutatta be Markot
Nádjának, pedig Mark többször is kérte rá.
Nem tudta, merre nézzen, minden, amire csak rápillantott,
zavarba hozta, sőt szégyennel töltötte el: a két fehér cakkos
térképcsonk, a Sarah Bernhardt-plakát, amely elsárgult, ahol
érintkezett a fallal, és narancssárga-barna pöttyök fröcsögtek rá
valamikor egy serpenyőből, a spirálos jegyzetfüzetek és sűrű
szövegek kupaca: A dicsőség foszlányai, a büszkeség maradványai:
Hogyan halnak meg a birodalmak és hogyan emlékeznek rájuk;
Szadista volt-e Sade? Keresztény volt-e Krisztus? A karizmatikus
vezetőket körülvevő nómenklatúra-kérdések vizsgálata; Budapest
1900; Te vagy az én őrmesterem?: Háborús veteránok mnemo-
temporális zavarai. Egy légy materializálódott a legfelső szöveg
borítóján: Lysa R. Pruth, M. Phil: Századvégek: „Kilencvenes”
évekbeli kulturális átalakulások 1290-től 1899-ig. Mászott pár centit,
megpihent, megint sétára indult. Másodjára a vörös szövetbe
nyomott bemélyedő fekete címben pihent meg. Összedörzsölte a
lábát, és megvizsgálta Johnt száz aranyszemével. John
belepasszírozta a kulturális k-jába, és néhány percen át az új
alakját szemlélte az ablakon beszűrődő szürke, esőpettyes fényben.
Törött hajszálvékony lábak és áttetsző szárnyak álltak ki a trutyis
testből, modern szobrot formázva. Bármilyen erősen fújta John, a
szárny csak remegett, de nem vált le. Már egy óra sem volt addig,
hogy Nádja játszani kezdjen. Minden, ami komoly, ami igazán
számít, ott várta azon a zongoraszéken.
Charleson esőnek semmi nyoma nem látszott, amikor
megérkezett, és az ajtóban elkapta a gigászi gondnok magyarul
pergő szóáradata és csöppnyi, tetőtől talpig farmerba bújt
feleségének felkiáltójelként szolgáló egyszavasai. – Na, mi lett
madame Nosztalgiával? – kérdezte Charles.
– Azt hiszem, Marknak elege lett ebből a helyből.
– Abban igaza volt. Hagyott valamit enni? Farkaséhes vagyok.
John bedugta a jegyzetfüzeteket egy necczsákba, amit a
gondnok felesége hozott, aztán ott hagyta hármukat bezsúfolódva
az elhagyott lakásban, tárgyalásra készülve.
Az asszonykának földbe gyökerezett a lába, amint belépett, a
szája elé kapta a kezét, és felsikkantott a pikáns fotokollázs láttán.
John próbálta olyan szögben tartani az esernyőt, hogy
megvédje magát és a naplókat az eső nagyjától, de a bokája
gyorsan átázott; hirtelen sötét, göcsörtös cipő volt a lábán. Egy
ráncos pocsolya felszökkent és ágyékig átölelte; egy udvari bohóc
tarka, feszes nadrágjában ment tovább. Az elhaladó autók kétszer
megmasszírozták a forgalom felőli karját és kezét hideg barna
vízzel. Mire leért a folyóig – mely most heves versengésben lévő
koncentrikus körök káosza volt –, teljesen átfagyott. Átfutott a
Szabadság-hídon, aztán le a Korzón, és kifulladva, átázva ült le
Nádja mellé a majdnem üres teremben, hozva magával a
necczsákot meg egy gyerekes megvesztegetésnek szánt Rob Royt.
– Mesélj nekem egy történetet! – mondta követelődző hangon.
– Szent ég, John Price. Úgy nézel ki…
– Meséld el nekem az egyik történeted!
– Miről?
– Bármiről. Kérlek. Akármiről. Csak mesélj nekem egy szép
történetet!
 4. PRÁGA

I
Kilenc tiszta emlék 1990 őszéről:
1. Charles Gábor alsógatyával a fején nyitja ki az ajtaját (mely
azelőtt Mark Paytoné volt), orra gusztustalanul kandikál ki a
sliccen.
Charles olyan sok időt töltött újabban Horváth Imre
társaságában – a bevételek szerkezetét és a cégvezetés struktúráját
tervezgette vele, és végig kellett hallgatnia a kiadónak a magyar
történelemben játszott szerepéről és jövendőbeli morális fejlődéséről
tartott előadásokat és szenvedélyes prédikációkat –, hogy a
fiatalember különös módon gyermekded viselkedésre lett hajlamos,
amikor megszabadult partnerének fennkölt társaságától. Charles
tehát alsógatyával a fején nyitott ajtót; amellett fémkék kínai
selyemköntöst viselt, melyen arany flittersárkányok és -pagodák
voltak kivarrva. – Kezdem gyanítani, hogy az előző lakó nem
gyakorolta a legrigorózusabb heteroszexualitást. – Charles
meglengette Mark ott hagyott köntösének szárnyát, melyet egy
félreeső s ily módon elfelejtett fürdőszobai kampóról menekített
meg, és hosszú cigarettatárcát vett elő az egyik zsebéből.
John világa Charlesra, Nádjára és Nickyre zsugorodott, már
amikor ki tudta vívni az utóbbi figyelmét. Egy székbe roskadt. – Te
szeretted ezt a srácot, igaz? – kérdezte Charles, kicsit derülve ezen a
gondolaton. – Hogy őszinte legyek, nekem eléggé az agyamra
ment. Bírtam volna, csak valahogy rühelltem az erkölcsi
felsőbbrendűségét. Mintha az emberek nem is foglalkoztak volna
üzlettel a múltban vagy valami, mintha az egészet én találtam
volna ki a múlt hónapban.
 – Ja, kábé.
Charles végül levette a gatyát a fejéről. – Mondd csak… ööö…
mondott a bátyád neked bármit is a mai napról?
– Nem, már egy ideje nem beszéltem vele.
– Gondoltam.
2. És így, még aznap délután, közölve, hogy „én csak a
családotokon belüli kommunikációt szeretném javítani, bébi",
minden további magyarázat nélkül elvitte Johnt a Keleti-
pályaudvarra, és ott prezentálta őt Scottnak és Máriának, akik épp
készültek beszállni a vonatukba, hogy véglegesen Romániába
költözzenek – egész pontosan a magyar ajkú Erdélybe –, hogy
angolt, illetve zenét tanítsanak.
John tekintete ellenállhatatlanul siklott a hűvös levegőben a
pályaudvar tetejére: derékszögű csúcs, rozsdás fémgerendák
bordázata, nem egészen átlátszó, piszkosfehér, mint egy hatalmas,
rozzant pajta műanyag teteje. A két testvér lassan sétált a poros
üvegen átszivárgó fénytől megvilágított peronon, miközben
Charles és Mária elmentek újságokat és csokoládét venni az útra.
– Miért nem mondtad meg, hogy elmész?
– Jaj, kérlek.
– Milyen volt az esküvő?
– Benne volt az összes nemzetközi esküvőmagazinban.
– Ide hallgass! – állt meg John. – Tudod, mit gondolok?
Mindenki utálja a gyerekkorát, mindenki arról beszél, hogyan
tudna felülkerekedni rajta és hogy a szar családja hogyan formálta
a személyiségét. De hogy lehet ez? Ha mindenkinek szar családja
volt, akkor miért van mindannyiunknak másmilyen személyisége?
Szóval nem annyira döntő az, érted, amit mondok? Nem kell, hogy
az legyen…
– Pontosan ezért nem mondtam meg neked, hogy elmegyek. –
Scott nevetett, az órájára nézett. – Szóval, öcskös, most nehogy
utánam gyere. – Újabb nevetés. – Mert akkor kénytelen leszek
megölni téged, ami tökéletesen törvényes Erdélyben. – Nevetés. –
Komolyan – ehhez illően komoly képet vágott –, soha többet nem
akarlak látni. – Szünet, aztán nevetés.
– De hát mit ártottam én neked valaha is?
– Hogy érted?
– Bármi történt is veled, azt nem én tettem.
– Nem, persze, hogy nem te. Te tökéletes vagy. Nehogy
véletlenül megváltozz. – Szünet. – Egy kicsit jobban átadhatnád
magad az áramlásnak, öcskös. Baromi komolyan veszed a
dolgokat. – Szünet. – De komolyan – mosoly –, soha többé nem
akarlak látni. – Nevetés.
És aztán a vonat: egy foltos, ütött-kopott, füstölgő menekült egy
régi háborús filmből, gömbölyded, koromszürke oldalán már a
talpas betűk (BUDAPESTBUCURESTI NORD) puszta hajlása is
egy tipográfiai atavizmus – Marknak persze tetszett volna –, és az
ablakból kihajoló Scott, miközben a szörnyeteg egy rándulással
megindult, vonszolni kezdte magát a fényes, kék őszi napvilág felé,
amely a pályaudvar negyedik fala volt. Scott veszélyesen kihajolt
az ablakból, agresszíven hencegve életörömével; egyedül csak a
lába nem látszott belőle. Két kézzel integetett, mint egy szertelenül
búcsúzó szélmalom; arca széles mosolyra húzódott, villogtak a
fogai; az öccse szemébe nézett, aztán közelebbi keze az
egyezményes obszcén mozdulatba rándult, de épp csak egy
pillanatra, és megint jöttek a széles mosolyhullámok, majd megint
az obszcén mozdulat, bekapcs, kikapcs, amíg kanyarodni nem
kezdett a vonat. A hűvös őszi szél cukorkapapírokat és
cigarettahamut sodort a peronon; minden, ami jó volt az
évszakban, ott lebegett a levegőben e körül a formálódó, kétértelmű
emlék körül: Mária csöndes meghökkenése, hogy nem nyugat felé
mennek, amint beletörődőn mosolyog Scott válla mögött, és Scott,
tweedzakóban, fehér oxford ingben, nyakkendősen, ahogy kihajol
az antik vonatból, integet és mosolyog, ellenségesen vagy
viccesellenségesen mutatva az ujját az öccsének, miközben
lehetetlenül fehér felhők találkoztak a zsugorodó mozdonyból
pufogó első fekete pöffökkel, és lehetetlenül kék ég türemkedett be
a szomszédos épületek egyenetlen homlokzatai és a pályaudvartető
közé, és a magyarok a peronon más zsugorodó utasoknak
integettek, és a hatalmas, évtizedek óta le nem mosott, de úgy-
ahogy pontos időt mutató óra visszhangosan ketyegve illegette
magát, mit sem tudva a svájci kvarctechnológiáról, melyet az alatta
lévő óriásplakát reklámozott.
És minden egyes elmúló évvel, mikor a fényes szeptemberi
napok egy nyitott és párás fürdőszobai ablakon túl felidézték a
jelenetet Johnnak, vizsgálgatni kezdte a tükörben hunyorgó, lassan,
de letagadhatatlanul öregedő arcot, és bár sohasem hasonlított
különösebben Scottéra, a fiú a távolodó vonatban soha egyetlen
napot sem öregedett; csak a szentimentális gyengeség pillanataiban
lefirkantott és hébe-hóba, egyre keletebbről érkező levelei
jelentették a múló idő bármiféle bizonyítékát, de az arca mindig
ugyanaz volt és ugyanaz marad: szőke keretben nagy mosoly,
mögötte hozzásimuló szép magyar feleség, és mindig sugárzik róla
valami mély és alapvető tudás, mely John számára elérhetetlen,
mindig kék, nyár végi ég felé távolodik, melynek kora őszi a
hőmérséklete: olyan időjárásba, amely csak az emlékekben létezik.
„Most egy kis szórakozást, ha szabad kérnem!” – ez volt a
szezon rugalmas jelentésű csatakiáltása. John most hát ezt
dörmögte, miután Scott és Mária vonata maga mögött hagyta a
furcsán csöndes pályaudvart, és Charles megértette, hogy John azt
érti rajta: „ezt megúsztam”.
– Lefeküdtél vele, mi? – kérdezte.
– Úgy tűnt, azt kell tennem.
 – Ó, de még mennyire. Abszolút.
Kisétáltak a pályaudvarról a Baross tér fényes napsütésébe, épp
időben, hogy lássák, amint egy kávézó utcai asztalánál egy
nagydarab, kék széldzsekis férfi dühösen feláll, és feldönti az
asztalt, italokat és üvegeket borítva a rémült nőre, akivel együtt
volt. Nézték, ahogy a nő sikít, aztán kezével eltakarja az arcát és
sír. Nézték, ahogy a férfi kicipzározza a nadrágját, előveszi a
szerszámát, és nevetve levizeli a nő cipőjét, a feldöntött asztalt és a
szétszórt poharakat, üvegeket. Két vékonydongájú pincér
egymással konzultált, és úgy döntöttek, hogy nem avatkoznak
közbe (az egyik határozott léptekkel bement a kávézóba, de csak
azért, hogy felmosórongyot hozzon).
– Jó őszünk lesz – mondta Charles. – Nagyon pozitívak az
előjelek.
3. Az első kétségbevonhatatlanul őszi este (szeptemberben),
amikor egy szál pulóver már nem elég sötétedés után.
A fa, szinte egyik napról a másikra, lehullatta jellegzetes leveleit.
Erőlködve, hogy még egy percig lefoglalja a figyelmét, és hogy
imponáljon neki a bolondosságával, azt mondta, úgy néznek ki,
mint keleti legyezők. Nem, mondta Nicky, úgy néznek ki, mint
egy csapat tökéletes, motorizált félkagyló, melyek habos
hullámokat vetve kötöttek ki a parton, s épp egy sereg meztelen, de
szégyenlős újszülött Botticelli-Vénusz ugrott ki belőlük, s ballagnak
ki a homokra, hogy megszálljanak egy drága, kizárólag
szerelemistennőket fogadó szállodában, ahol majd heverészni
fognak és gyümölcsös koktélokat szopogatnak párás poharakból
(melyeket eunuch pincérek szolgálnak fel), miközben egyfolytában
finoman keresztbe téve tartják a lábukat és egyik karjukkal
ügyesen eltakarják pucér keblüket. Még hogy keleti legyezők!
Úgyhogy megcsókolta Nickyt, nekinyomta a korlátnak és
hevesen csókolta, összeszedve mindent, amit csak a szívében és
ágyékában talált, hagyma- és füstízt érzett, érezte Nicky mellét,
hevesen csókolta, abban a hiú reményben, hogy eltüntetheti azt a
távoli, ismerős arckifejezést, melyet egy órával azelőtt, vacsora
közben látott átsuhanni rajta (amikor azon vitatkoztak, vajon
szegény Mark szeretné-e, hogy megtalálják, vagy nem): nemsoká
azt fogja mondani, hogy különös ihletet érez, és alig várja, hogy
dolgozhasson, és nem engedi, hogy felmenjen hozzá, vagy nem
engedi hosszabb időre ott maradni, mint amennyi feltétlenül
szükséges bizonyos testgyakorlatok végrehajtásához. Azért
csókolta, hogy időt kunyeráljon. Szorosan összefogta Nicky két
karját az oldalán, aztán az arcát szorította. Nicky nyögött; ő
sóhajtott. – A francba, fiúka, nagyon forró vagy, de ki kell bírnod
vele holnapig, mert most már be vagyok sózva… – És hagyta, hogy
egyedül menjen haza – „a szabály az szabály, a játékidőnek vége”
–, de miután elváltak, ellenállhatatlanul megrohanta a kétely, hogy
vajon valóban hazament-e dolgozni, és eljátszott a gondolattal,
hogy követni fogja, hűvös fák mögött meglapulva, biztonságos
távolságból lesve, ahogy Nicky fénylő feje lefelé siklik a
Várhegyről, le a térre, át a hídon, aztán tovább a körúton a mállott
kis utcájába, és vajon dolgozni fog-e vagy várja valaki?
De nem nézte sokáig, ahogy megy lefelé, hanem sarkon fordult,
és visszament fel a Várhegyre, és mellékutcákon csellengett
céltalanul, aztán úgy döntött végül, hogy a kis alagsori bár felé
veszi az útját, amely bikaviadal-tartozékokkal volt díszítve, és egy
törékeny magyar házaspár vezette, akik, azon a nyáron, miután
John egy-két hónapon át rendszeresen betért hozzájuk, félszegen
bemutatkoztak, és megkóstoltatták vele az igazi abszintot, melyet
a pult mögött tartottak egy nevető, síró medve formájú fekete
üvegben.
4. Kristályt csókoló kristály visszhangos csengése. – Tudod, az
üzleti főiskolán ennek a kifejezésnek pontos jelentése volt: az, hogy
„elmegyek kiadónak", valami egészen meghatározott jelentéssel
bírt. Az ember például kijött egy vizsgáról, és valaki megkérdezte
tőle, hogy sikerült, és az illető tudta, hogy elcseszte, és csak annyit
mondott: „Úgy néz ki, elmegyek kiadónak.” Vagy felszólítja az
embert egy tanár, hogy beszéljen a dolgozatáról, amit meg sem írt,
jön a nyökögés, és hallani, ahogy a többi diák az osztályban azt
mondogatja: „Úgy néz ki, valaki elmegy kiadónak.” Ha most
látnának, nem győznének csesztetni e miatt az üzlet miatt.
Imre késve érkezett, és elfogadott egy pohár bordóit. – Károly
épp azt mesélte nekem, hogy gyakran beszélgettek a könyvkiadás
jövőjéről az üzleti főiskolán – mondta John.
– Ez csodálatos, és én pedig azt mondom neki, hogy pontosan
ezt a gondolkodásmódot kell magával hoznia az oktatásból, haza
kell hoznia az új gondolkodást, amelyet külföldön elsajátított. – A
két férfi koccintott, és mondott valamit magyarul.
És valami okból ez a pillanat tiszta emlékké párlódott, és hosszú
évekre megragadt Johnban, úgy lebegett benne, mint egy
szunnyadó vírus. Szinte hasonlítottak egymásra ebben a
pillanatban ők ketten, a két üzletember, és John hinni kezdett a
történetben, Imre sorsában és életében, elhitte, hogy egy réges-régi
intézmény Charles Gábor minden fiatalságával és energiájával fog
beledübörögni a jövőbe; bármennyire játssza is az agyát, hogy ez
neki kínos, ő lesz a motorja. Ebben a pillanatban a két férfi
középpontos tükröződést képzett, a két borospohár
összecsókolódzásával a középpontként: behajlított kar könnyű
gyapjú zakóujjban, pontöltéses ing ezüst mandzsettagombbal
lezárva, kicsit előredöntött váll, mint egy vívóé en garde állásban,
szigorú (enyhén ironikus) összpontosított tekintet, mozgékony
ráncok a szem körül, lendületes haj, intenzív, erős hit a másik
férfiban, aki közvetlenül a kristályhíd másik oldaláról néz a
szemébe. John oldalt ült, és arra a röpke időre, amíg a csilingelő
kristályvisszhang átpermetezett a levegőn, majd lehullott az
asztalra, az irigység forró lüktetését érezte a torka hátuljában, mint
egy hivatásos házasságközvetítő, amikor hirtelen belehasít a
gondolat – először egy hosszú, sikeres pálya során –, hogy a saját
boldogságát vajon nem hanyagolta-e el túl sokáig.
Hármasban sétáltak a hideg októberi estében a Deák téren át,
ahol az árok, amelyből majd a Kempinski Szálló földalatti
parkolója lesz, már elérte a legmélyebb pontját, és az
üvegszállodának ebből a mély guggolásból kellett a magasba
szökkennie. Imre vezetésével mentek a sugárúton, egy Leviticus
nevű férfiklub ajtajához. John udvariasan közölte, hogy ő inkább
hazamegy és korán lefekszik. Hagyta, hogy a két üzleti partner
eltűnjön a védőtető alatt, mely egy sivatagi kunyhó bejáratát
formázta: összeöltött bőrdarabok (valójában vásznak), fa (festett
fém) póznákra felaggatva, amelyek (látszólag) egészen
megfeszültek. Befordult a sugárútra, és áldotta magában a jó
szerencséjét, hangosan nevetett azon, hogy Charlesnak még milyen
talpnyaló mutatványokat kell végrehajtania – hogy kénytelen
elkísérni az öreget egy sztriptízbárba, az Isten szerelmére, hisz az a
világ legmagányosabb embereinek archetipikus törzshelye.
Marknak ez jó terepmunka lenne.
John csillagképeket azonosított a Blue Jazzbe menet, rézsút
nézte őket, hogy tisztán látszanak. Éppúgy, ahogy Imre, rézsút
nézve, elveszíti minden ragyogását, gondolta, és, őszintén szólva,
nevetséges, igen, pontosan, nevetséges emberré válik, Charles olyan
karrierre ítélte magát, hogy egy komolytalan vén bolond
szeszélyeit és sóvár vágyait kell kielégítenie. És rézsút nézve Charles
sem tűnt impozánsabbnak.
5. (Egy visszatérő álomkép a későbbi években, jó sok idővel
azután, hogy megdicsérte magát, amiért már gondolni sem gondol
rá, sőt már a nevét is elfelejtette: Emily Oliver meztelenül, egy szál
tollboában, zöld égen lebeg, pazar, bolyhos ezüstszárnyak emelték
a magasba, egyik kezével amerikai futball-labdát szorít a testéhez,
a másikat behajlított könyökkel kiteszi, egy futó bekk blokkoló
pozíciójában.)
Ez az örökkön viruló, tarka álomvirág az 1990-ben,
mindenszentek előestéjén ültetett magokból nőtt ki, amikor, más
vendégek feje fölött lebegve egy enyhén emelt pódiumon, Emily
valóban tömött vállú, zöld fufballmezt viselt (a philadelphiai
Sasokét), és feszes fehér nadrágja, bár meggyőzően keltette egy
igazi futballnadrág illúzióját, valójában a kedvenc hétköznapi
nacija volt. John fontolgatta, hogy odamenjen, Mark eltűnését és a
felkutatására tett (eredménytelen) erőfeszítéseit használva
ürügynek, hogy hónapok óta először beszélgethessen vele. De
minduntalan elszökkent előle az alkalmasnak tetsző pillanat. Most
épp egy olyan fazonnal beszélgetett Emily, akit John nem ismert, de
– a frizurájából és a termetéből ítélve – csakis egy
tengerészgyalogos lehetett a nagykövetségről, az igencsak hiányos
öltözéke ellenére, ugyanis nem viselt mást, mint leopárdmintás
bikinialsót, ágyékkötőt és vállpántot. Messze, a kibérelt szállodai
bálterem másik végében, észrevétlenül megbújva a tömegben, a
félhomályban és a jelmezében, John nézte, ahogy ott beszélgetnek
a transzparens alatt a két nyelven írt üdvözlettel: HAPPY
HALLOWEEN és ÜDVÖZÖLJÜK A MINDENSZENTEK
ELŐESTÉJE ALKALMÁBÓL RENDEZETT AMERIKAI STÍLUSÚ
JELMEZBÁLON. A dzsungelharcos tartotta Emily futballsisakját
(a festett ezüstszárnyak a két oldalán később bolyhosan s buján
megelevenedtek), és könnyedén forgatta két középső ujján; épp
csak finoman érintette az ujjai hegyével, melyek, gondolta John a
megfigyelő állásából, valami baljósat sugalltak a fejfedő ügyes
mozgatásával.
A Liszt Ferenc Zeneakadémia csontvázszerű oktettje, miután
nem egészen volt tisztában vele, hogy az ütött-kopott American
Popular Tunes című kottáskönyvükben szereplő élemedett korú
dalok közül melyikeket ismerhetik ténylegesen az amerikaiak,
belekezdett az „After-Breakfast GM” magyar szövegű változatába,
melyet latin ritmussal játszott, mire a tömeg csoszogni kezdett, és
öt rózsaszínű emberarcot viselő, vézna végtagokkal ellátott
buggyos óriáskártya – egy valószerűtlen royal flush – táncolt
egyfajta kongasorban: két lépés előre és egy lépés hátra, még egy
lépés hátra és két lépés előre. Végül az utolsó pompázatos téglalap
is eldöcögött előle, és megint láthatta Emilyt; Tarzan időközben egy
liánon tovasuhant. A lány háttal volt neki. Most távolabbra lebegett
tőle, a fényes fehér hetes büszkén virított az ismerős lófarok alatt, s
aztán egy fehér kesztyűs kéz és fekete ingujjas kar siklott a hátára,
a kéz ikertestvére pedig elölről a nyakára kanyarodott, befurakodva
a válla alá, hátradöntötte a fejét, s aztán egy száj volt a fülén, vagy
talán egy orr az arcán – John nem volt biztos benne, mert onnan,
ahol állt, csak egy hát látszott csuklyás köpenyben és egy híres
rajzfilmegér maszkja, a szignóként szolgáló hatalmas fülekkel, de a
mosolyát megváltoztatta a jelmezkészítő: egészen nagy és
fenyegető volt, négy borotvaéles tépőfoggal.
– Az újságíró! Nagy-nagy köszönettel tartozom neked! –
Váratlan betolakodó bicegett felé középtávolról: kendős kalóz,
egyik szeme letakarva, eleven papagáj a vállán, azaz Harvey, a
befektető nagyon meggyőző falábon, amely alighanem súlyosan
akadályozta a vérkeringést felkötött lábikrájában. John cikke Harv
kapitányról tagadhatatlanul jelentős figyelmet keltett a tárgya
iránt: jelentkezett nála néhány üzletember esetleges befektetések
ügyében, átvette a sztorit szülővárosának újságja és rádiója az
Államokban, érdekes ügyek és emberek fókuszpontjában találta
magát, úgyhogy nagyon meg van elégedve a sajtó munkájával és a
többi, és a többi. Johnnak nagy nehézséget okozott, hogy
átirányítsa féltékeny figyelmét a bizonytalan lábon álló, kopogó
férfira, s aztán meg sehogy sem tudta eldönteni, hogy Harvey
vajon csak hülyíti-e, sőt esetleg burkoltan fenyegeti; John végül is
olyan uránium-fertőzésesen ironikus cikket írt róla, hogy minden
normális ember szíve úgy felpörgött volna tőle, mint egy Geiger-
számláló. Egészen felfoghatatlan volt, hogy üzleteket és tiszteletet
fiadzott. Amennyiben számított rá, hogy valaha hall még felőle, azt
csakis a „Levelek a szerkesztőnek” rovat finoman egyenlőtlen
küzdelmében tartotta lehetségesnek, ahol élvezettel olvasná az eleve
elcseszett, nyelvtani hibáktól hemzsegő irományt, melyben
bizonyíthatatlan állítások sorakoznak Harvey tisztességét illetően, s
mindez persze csak megajándékozná Johnt azzal a kegyelemteljes
lehetőséggel, hogy még egy cikket írhat („Tudósítónk válaszol…”),
amelyben újabb horgokat próbálhat ki e halacska síkos
ezüstszáján. Vagy pedig félig-meddig azt várta néhány héten át,
hogy Harvey, miután még annyi bátorság sem szorult belé, hogy
megkockáztasson egy nyomtatásos szópárbajt, kifacsar magából
pár mézesmázos jogi nyelvezettel fogalmazott levelet, melyeket
nyugodtan bekeretezhet, annyira mulatságosak. De nem, ehelyett
itt most nem volt semmi, csak kipirult arcú halloweeni jókedv és
majdani nyereség, mely ebből a vigyorgó, locsogó kalózból áradt,
és most Harveynak, ha John jól értette, volt egy tippje, már ha
érdekli Johnt; történtek bizonyos vizsgálódások – már hogy ő,
Harvey is utánaérdeklődött, meg őnála is érdeklődtek –, és a lényeg
a lényeg: a Horváth Kiadó privatizálása valamicskével komolyabb
akadályba ütközött, mint ahogyan az eleddig a, mondjuk úgy?,
érdekes módon elfogult itteni sajtóban tükröződött, és vajon nem
érdekelné-e Johnt egy szindikátus, nem, nem szindikátus, nem az a
jó szó rá, hanem egy méretes vállalkozás, egy konszern, amely
olyan pozícióban lenne, hogy rajzszögeket szórhatna Gábor és az
öreg elé az útra, vagy, másfelől, alternatívaképpen, ahogy a
jogászok szeretik mondani (és ezt kacsintás kísérte, ámbátor, sajna,
észrevétlen, minthogy a letakart szemével kacsintott), az is benne
lehet a pakliban, hogy talán kicsinykét közelebb hozzák a
szivárvány végét, és egy boldog kincslelő napot csinálhatnak
mindenki számára, aki elég közel van az ügylethez, hogy
belemarkoljon a pénzes köcsögbe, és talán, ha John és Gábor azt
szeretné, ez a konszern, nevezzük Délszigetieknek (ez talán
amolyan kalózos viccnek volt szánva), Délszigetieknek (ismételte
meg önmagát vállon veregető kacajjal), azt hiszem, egyedül én
vagyok abban a pozícióban, hogy lebeszélhetném őket a
rajzszögdobálásról, cserébe egy kis szivárvány daradkáért, ha
érted, mire akarok kilyukadni…
Messze, Harvey vállán túl – és túl a papagáj vállán is – több volt
az, mint csupáncsak baráti suttogás. John természetesen nem
hallotta, mit sutyorogtak, és nem láthatta az egérábrázat födte
arcot, de az intimitást még ilyen távolból is bizton felismerte. Azt
látta már csak Emily mosolyában is. Hogy megszervezzen-e
Harvey valamifajta csúcstalálkozót?
Lenézett a kalózra, aztán vissza a távoli színpadra; Emily most
egy Robin Hood előtt állt, segített megigazítani ujjasának kötőit,
azaz megkötötte őket a mellén. Sherwood hőse, egy esetlen,
középkorú, jóval száznyolcvan fölötti férfi a kelleténél nagyobb
teknőckeretes szemüveget viselt, ősz, ritkuló haja volt, nem sűrűbb,
mint egy babáé, a pázsitzöld sapka alatt. Hosszú íja a lábikráját
verdeste, és pár helyen már leszalajtotta a szemet domborodó, zöld
harisnyáján. Láthatón boldogtalan volt, idegesen markolászta
tegezét, és újra meg újra megvakarta a halántékát a szemüvegszár
alatt. Emily leállította: elhúzta onnan a rossz szokásától szabadulni
képtelen kezet, és rámosolygott. Majd mondott is valamit, s szavai
hallatán levált a pasasról az aggodalom egy rétege, és láthatóan
valamivel jobban élvezte az estét.
 Hogy védelmezze Charles pályázatát (és benne a saját
részesedését), John megkérte a kalózt, hogy fogja vissza még egy
kicsit azokat a délszigetieket, nem mintha tudta volna, hogy
pontosan mit ért ezen. John jó darabig beszélt, bízva abban, hogy a
magabiztos és bizalmas hangú beszéd mindig hatásos. – Azt
hiszem, mindenkinek az lesz a hasznos, ha még néhány hétig
vissza tudod tartani azokat a délszigetieket, és csak aztán hozol
össze nekik egy találkozót a megfelelő emberekkel olyan
körülmények között, amelyek addigra… ööö… kezelhetőek
lesznek. Nem lesz hiány… lehetőségekben, amikor túlesünk állam
bácsi piszmogásán. A kormány még mindig képes kommunizmus
kori vánszorgássá lassítani a dolgokat, ha megneszeli az éhes
külföldieket, mint amilyen te vagy a szigetlakóiddal. Hagyjuk
Imrére, hogy ő beszélje le a kormányt a tulajdon megtartásáról, és
ugyan ki tudná megmondani, hogy utána mik a sanszok és
lehetőségek, hogy ki foghat egeret és ki nem. – John mindent
megígért, és semmit sem, a kalóz pedig jelentőségteljesen
bólogatott.
Elment mellette az egér, de ő csak akkor pillantotta meg,
amikor már majdnem késő volt, és előzőleg félig kiformált tervét –
letépni az egérfejet és nekiesni az alatta lévő patkánynak – már
nem lehetett működésbe hozni. Nem volt ideje megnézni, hogy a
siető egér bűntudatosnak tűnik-e vagy sem; azt is lehetetlen volt
megállapítani, hogy merrefelé néznek kis gyöngyszemei. Mivel az
egér csizmát viselt, még a magasságát is nehéz volt megítélni, és
ahogy csuklyás köpenye és gyűrűs, ritkásan szőrös farka belesiklott
a tömegbe, beindult John fantáziája: szinte bárki lehetett Emily
titkos féregbarátja. Küszködve találgatta, ki izzadhat és pállhat a
fekete egérmaszk alatt: Bryon lenne újra Budapesten? Hol lehet
Charles ma este? Vagy egy másik tengerészgyalogos van ott bent,
és Emily egyszerre csinálja kettővel, Tarzannal meg a rágcsálóval?
Valami ismeretlen, valami látogatóban lévő sportos öregdiák
Nebraskából, aki pár évvel ezelőtt megtiporta a liliomot, és most
azért jött Budapestre, hogy itt is terjessze vírusos gerjedelmét? Vagy,
ellentétben a tengerészgyalogosokkal, Emilynek szabad magyar
állampolgárokkal barátkozni, s ő ennek örvén titkos találkákat
bonyolít le valami Zsolt nevű magyar Rómeóval, aki szexin
turbékolva locsog neki magyarul a kerek füle alól?
Így aztán a mondat közepén ott hagyta Harveyt, és kisétált a
bálteremből, ki a szállodából, ki a sötét utcára, ahol egy köpenyes,
vámpírszerű egér épp befordult balra a taximegálló mögött. A
cigarettázó taxisofőrök a Mercedesüket támasztották, kis cikcakkos
köröket írtak le cigijük narancssárga végével, és motyogtak: – Taxi,
taxi, taxi, taxi, taxi, taxi –, míg John be nem fordult ugyanott, ahol
az egér, de a prédája eltűnt addigra. Futni kezdett, és az első
helyen, ahol lehetett, befordult, de egy zsákutcában kötött ki,
ahonnan semmilyen ajtó vagy kijárat nem nyílt. John bárgyún állt
ott, túlcsorduló kukák mellett, melyek körül a föld is meg volt
terítve szeméttel, néhány hunyorgó sárga lámpa alatt, miközben a
lábánál nagyon valóságos, nagyon éhes (de nem vámpírszerű)
patkányok szaladoztak és vinnyogtak, miután esti rutinjukban
megzavarta őket egy teljes tengerészgyalogos szerelést viselő férfi,
oldalán műanyag karddal.
6. – Zavarok, főnök?
– Csak bátran, cimbora. Mi az ábra? John nem túl nagy
lelkesedéssel adta elő az ötletét: egy cikksorozat november
hátralevő részére – azon magyar kormányhivatalnokok
bemutatása, egyenként, akikkel a nyugatiak a legnagyobb
valószínűséggel találkozhatnak a munkájuk során, kezdve,
mondjuk, valakivel az Állami Privatizációs Ügynökségtől vagy
ilyesmi.
És Főszerk redőnyének vízszintes lemezein át, a hangszigetelő
üveg másik oldalán Nicky és Karen hajolt Karen íróasztalára, és
Nicky egyik mappáját lapozták. John nem látta, hogy milyen
fényképeket néznek oly nagy élvezettel, és amikor belépett Főszerk
irodájába, Nicky odavolt a gyönyörtől az ő kielégítetlen
kíváncsiságát látva. Most a két nő, vagy fél tucat redőnylemeztől
csíkosan, hol nevetgélt, hol eltűnődött, és ujjaikkal ráböktek a
legjobbnak ítélt képekre. Nicky időről időre benézett az üvegen, és
gyönyörködve látta, hogy John még mindig őket figyeli.
Diszkréten csókra csücsörítette a száját neki, aztán átölelte a másik
nő vállát, és teátrálisan kiemelte számára a kompozíció valamely
részletét, amelyet John természetesen nem láthatott, pedig még oda
is ment Főszerk ablakához, és a gimiben, kosárlabdázás közben
eltört, örökre rosszul összeforrott, kicsit görbe ujjával lejjebb húzott
egy redőnylemezt, amely fémesen kattant, épp amikor a
fölcsigázott Főszerk áldását adta kiforratlan, alattomos javaslatára,
Charles Gábor elmeszüleményére.
7. Az érzés, hogy az éjszaka kellős közepén felébred egy olyan
szobában, ahol nem működik a fűtés: a huzat, amely úgy kél életre
a szoba közepén, mint egy sivatagi dzsinn; a sebesen közeledő tél
hangjai és illatai hajnali kettőkor; a padló fémes marása pucér
talpán; a száradó olajfesték és fényképrögzítő csiklandó, hűvös
szagai, és az utcáról egy törött ablakon át beszüremkedő
dieselolajbűz, meg az ismerős parfüm enyhe fuvallata, ahogy
félszegen kibúvik az érdes gyapjútakaró öleléséből, amely
melegítette annyira, hogy a lába izzadjon, miközben védtelen melle
és karja libabőrös lett az ezüstös, hasogató hidegtől; és a pillanat,
amikor megnézte az óráját a lomtalanításon begyűjtött
éjjeliszekrényen: meglepte a másodpercmutatót, amely egy hosszú
sóhajtásnyi ideig mozdulatlan volt, mígnem rájött, hogy figyelik, és
egy rándulással lezser döcögésbe kezdett, adva az ártatlant.
– Alszol? – kérdezte.
 – Nem.
– Gyönyörű a zúzmara az ablakodon.
– Hm. Mintha havas ágak lennének.
– Aha.
– Egy szélvédőn keresztül nézve.
– Ja, biztos.
– A fölött a kis ívelt negyed torta fölött, amit az ablaktörlő
csinál.
– Pontosan. Van azoknak nevük?
– És a kocsiban nem működik a fűtés.
– Pont, mint itt.
– Nem, az más. A kocsiban elektromos hiba okozza. Szabotázs.
– Szabotázs?
– Igen. Egy sötét úton megyünk, amikor leáll a fűtés, aztán a
fényszórók kezdenek villódzni, és hirtelen teljesen elsötétednek.
Aztán lefullad a kocsi, és kint nagyon nagy csönd van. Te
megkérdezed, hogy elfogyott-e a benzinünk.
– Elfogyott a benzinünk, Nicky?
– „Á, dehogy, nem hiszem, John, a kijelző szerint
háromnegyedig van", felelem. De a kocsi ott áll kinyiffanva az úton,
és előbb azt a kehes hangot adja ki, amikor elfordítom a
slusszkulcsot, utána meg már azt sem. Mérföldekre vagyunk
mindentől. Szabotázs. És nincs rajtunk más, csak tollboa és magas
sarkú cipő.
– Tényleg? Rajtam is?
– Igen. Most ki kell szállnod és elmenned segítségért.
– Egy szál boában?
– És magas sarkú cipőben; ne nyafogj. És nagyon hosszú
szempillákkal. És koromfekete parókával.
– De hát megfagyok, Nicky, ha ilyen öltözékben kimegyek a
hóba.
 – Mindketten megfagyunk, ha nem szerzünk segítséget, a
fenébe is, és senki sem fog csak úgy odasétálni hozzánk ezen az
elhagyatott úton. De igazad van, úgyhogy feláldozom a boámat.
Most tehát rajtad van mindkét boa. Kiszállsz a kocsiból, és
vágyakozva nézel vissza, miközben tűsarkad belesüpped a friss
hóba. A lehető legjobban meztelen testedre tekered a két boát,
megigazítod a parókádat, hosszú szempilláidon keresztül engem
nézel, és közben a leheletem már bepárásítja az ablakokat,
úgyhogy alig látsz, de tudod, hogy egyedül csak rád számíthatok,
egy nő, akin nincs más, csak egy tűsarkú cipő, és egy kocsiban
reszket egy elhagyatott és havas erdei úton minden idők
leghidegebb éjszakáján. Az életem függ tőled. Egy kicsi, felnyitható
tetejű szedánban az olasz autótervezés 1960-as évekbeli
fénykorából. Fekete. Ssssssszabotázs.
– Nicky?
– Igen?
– Azt akarod mondani, hogy menjek haza?
– Gyors a felfogásod, kispajtás.
– Látom, hogy visszatetted Mark képét. Kicsit félelmetes úgy
csinálni, hogy közben nézem egy felnagyított képen, ahogy
csináljuk.
– Én úgy látom, azért egész klasszul csinálod. Ha Mark valaha
visszajön, az övé lehet, én pedig megtartom a Polaroid-fényképet.
Hé, szeretnék megismerkedni valamikor az öreg zongorista
barátnőddel.
– Már meséltem neked róla?
– Persze hogy meséltél. Vagy valaki más mesélt, talán Mark.
Mindegy. Meg akarok ismerkedni vele, oké?
– Gondolsz néha arra, hogy merre tartunk, Nicky? Érted, mire
gondolok? Én sokszor úgy érzem, nem is tudom, hogy te meg én…
– Na, ezt rögtön hagyd abba! És nyomás haza!
 – Én csak úgy értem…
– Komolyan. Festenem kell.
– Tudom, de…
– Hé! Hé! Komolyan beszélek.
Felöltözött. Nicky megcsókolta a nyitott ajtóban, a küszöbön, és
odaadta neki a hátizsákját, benne Mark naplóival. Magára tekerte
a vastag kockás takarót, csupasz karját és vállát ezüstfehérre
sápasztotta a púpos hold fénye, mely elöntötte az udvart és az
ajtórést. És felvett még egy műtollas fejdíszt is, egy bolgár
gyártmányú „Amerikai rézbőrű indiánfőnök"-szerelés legfőbb
ékességét, amelyet egy kiköpötten magyar játékboltba tett
gyűjtőexpedíción szerzett. Nehéz volt bármit is túl komolyan venni
egy kopasz, félig meztelen amerikai rézbőrű indiánfőnök-lánnyal.
John azért mégis szeretett volna mondani valamit, és ezt Nicky is
látta rajta, úgyhogy megsimogatta az arcát és mosolygott, aztán
hátat fordított neki, belépett a lakásba, hagyta, hogy lecsússzon
róla a takaró, és uszályként leomló fejdísze legalsó műtollaival
meztelen csípőjének domborodását cirógassa, majd becsukta az
ajtót maga mögött.
8. John leadta Főszerknek az első cikkét, amelyet a
„Megismerendő, de (lehetőleg) nem lefizetendő magyarok” című
sorozatba szánt. Figyelemelterelő hadműveletként olyasvalakivel
indított, akinek semmi köze Charles Gábor üzletéhez: az idős őrrel,
aki az amerikai nagykövetség kapujában dolgozott, az volt a
feladata, hogy egy kézi fémdetektort lóbáljon a vízumkérők,
üzletemberek és látogató kormányhivatalnokok dunányi folyama
fölött. John cikke az öreg Péterről, az őrről készített meghökkentő
közelkép kíséretében jelent meg (PHOTO: N. MANKIEWILICZKI-
POBUDZIEJ), mely hangsúlyozta arcának mély kanyonjait,
préselt szájú, hunyorgó mosolyának lágyságát, a bolyhos
fonatokat, melyek az álláról fityegtek, és román pólóingének
nyitott gallérjára omlottak. Az aláírás: ÜDVÖZÖLJÜK A SZABAD
VILÁG VEZETŐJÉNEK NAGYKÖVETSÉGÉN, KÖSZÖNJÜK
SZÉPEN.
A szinkrontolmácsolással készített interjúra (Öreg Péter csak az
alkalmazottak nevét, rangját és az emeletszámokat tudta angolul)
munkaidő után került sor a nagykövetségen (mely valósággal
vibrált Emily váratlan megjelenésének szüntelen és szüntelenül
meghiúsuló ígéretétől), miközben egy kövér, pofaszakállas magyar
nő négykézláb sikálta az előcsarnok lépcsőjét. John megtudta Öreg
Pétertől, hogy hárman a tengerészgyalogosok közül, akikkel
júliusban megismerkedett (köztük „az az óriás néger gyerek”),
felcserélték a nagykövetségi kéket sivatagi khakire, és most valahol
a Perzsa-öbölben vannak, készülődnek, hogy harcoljának az arab
Hitler ellen. – Szaddam Husszein bumm! – szörcsögte Öreg Péter.
– U. S. Marines! – És körbefröcskölte a szobát géppisztolyropogást
utánzó hangeffektekkel. A takarítónő a füle botját sem mozdította,
csak megint beletunkolta rongyait a mellette lévő, gőzölgő vödörbe,
aztán két kézzel masszírozta velük a padlót.
Két nappal később John leadta a sorozat második cikkét „Pszt,
haver, akarsz venni egy paprikagyárat?” címmel. A bámulatosan
hízelgő cikkben egy igazgatóhelyettest mutatott be, aki a közepes
méretű vállalatok privatizációjának felelőse volt az Állami
Privatizációs Ügynökségnél. John ezt a bürokratát úgy ábrázolta,
mint „az új világ egyik legfőbb építészét", aki amellett
„Magyarország vállalkozói múltjának védelmezője”. John nem
győzte dicsérni a fickó válaszait az ismételt kérdéseire, amelyek
arra vonatkoztak, hogy mennyire fontos visszaadni a magyar
üzleti életet a magyar kezekbe: „a ragyogó huszonegyedik századi
gondolkodás” fantasztikus példáinak nevezte őket és „azon számos
ok egyikének, amelyek folytán ennek az embernek a neve
minduntalan az elsők közt kerül szóba a miniszteri poszt
várományosairól szóló beszélgetésekben”.
– Pontosan milyen beszélgetésekről is van szó? – kérdezte
Charles Johntól a cikk megjelenésének estéjén.
– Hát, például erről.
John büszkén hallgatta, ahogy Charles az egész írást felolvasta a
telefonban Imrének, időről időre nevetett, és folyékony
magyarsággal válaszolt az öreg kérdéseire.
– Célegyenesben vagyunk, Imre – mondta angolul.
– Célegyenesben.
„Valóságos botrány – jegyezte meg John az interjú folyamán –,
hogy a külföldiek úgy néznek a privatizációs folyamatra, mint
valami diszkont kiárusításra, és nem úgy – ahogy természetesen
kellene –, mint az igazság és a logika helyreállítására egy olyan
gazdaságban, amelyet tönkretett az igazságtalanság és a logikátlan
rendszer. Miért kellene egy amerikainak, vagy egy franciának,
vagy egy… egy… egy délszigetinek megvásárolnia egy magyar
céget, amikor vannak képzett magyarok, akik szíves örömest
irányítják őket? Miért jobb, ha egy külföldi – egy szerencselovag –
veszi meg, mint ha az állam kezében marad?”
A bürokrata válasza, bár kiegyensúlyozott volt, és igyekezett
figyelembe venni mindazokat az összetett tényezőket, amelyek
fölött a fiatal újságíró kérdése lazán átsiklott, mindazonáltal újabb
dicsérő szavakra adott alkalmat: annak megértése, hogy a munkája
nem egyszerűen egy birtokbecsüsé, hanem közelebb áll egy hatalmas
kert bölcs gondnokáéhoz: fel kell ruháznia a legalkalmasabb
honfitársait a megfelelő eszközökkel és tudással ahhoz, hogy újra
felvirágoztathassák hazájukat.
– Azt gondolod, úgy értette, hogy Gábor ajánlata győzött? –
kérdezte Harvey másnap reggel.
– Nem tudom. Nem akartam nagyon firtatni. De világosan
megmondta, hogy van egy olyan törekvés, éspedig a kormány
legmagasabb szintjén, hogy a nemzet történelmi öröksége a
megfelelő kezekben maradjon – legalábbis a szimbolikus
értékekben gazdag cuccok magánszektorba való átemelésének
ezen a kezdeti szakaszán. Utána aztán hadd intézze a piac úgy,
ahogy neki tetszik, de a kormány semmiképpen sem hagyja
figyelmen kívül a kockán forgó píárlehetőségeket.
Most Harvey felolvasta a cikket telefonon keresztül egy
ismeretlen embernek, kurtán válaszolt a kérdéseire, majd –
bennfentességet sugalló hangon (amiért John hálás volt neki) – azt
mondta: „Hogy hogyan? Hát úgy, hogy itt van velem a szobában
az újságíró.”
– Szóval ki tette a legjobb ajánlatot a Horváth Kiadóra? –
kérdezte John (csak kibújt belőle) a fémasztal mögött ülő,
tartózkodó embertől az interjú végén.
– Mr. Price – felelte a halk szavú, mindössze huszonkilenc éves
közgazdász. – Remélem, tisztában van vele, hogy nem beszélhetek
önnek erről. Maga újságíró, igaz? Ez a pályázati folyamat teljesen
ominózus. Maga ominózus információt kér tőlem. – És John éveken
át emlékezett a kellemetlen érzésre a gyomrában, hogy túl messzire
ment, míg rá nem jött, hogy a fickó csak eltévesztette a szót, és
valójában azt akarta mondani, hogy „anonim”.
9. Pénteken, harmincadikán, november utolsó óráiban valami
amerikai srác kidobta a taccsot egy lakóház tövében az utca másik
oldalán, és az új thai étteremnek a bár melletti nagy ablakából
sárga fényszelet vetült a sötét útra. Charles kinyitotta a bár nehéz
faajtaját a sápadt narancssárga hajólámpák alatt. – Jöjjön egy kis
móka, az istenért – szólott egyikük („Max tíz perc, ha szar”). John,
Charles és Harvey, aki valóságos kullancs lett, mióta John
bemutatta Charlesnak (az utóbbi később azt mondta róla: „lehet,
hogy aranybánya, lehet, hogy egy szarzsák”), mindannyian
lementek a fregattot formázó régi bárba. Minden azt sugallta ezen
a helyen ezeknek a tapasztalt bárjáróknak, hogy már csak néhány
hét maradt az elkerülhetetlen végig, mielőtt ez a régi törzshelyük
jóvátehetetlenül átbillen, és teljesen nyugativá válik, azaz
elfogadhatatlanná egy önmagára valamit is adó expatriált számára.
John kihallgatott két amerikai nőt, majd nagyon enyhe magyar
akcentussal megszólította a kevésbé csinosat. – Elnézést, hogy
közbeszólok – kezdte. – Tudom, hogy bizonyára mindig mondják
ezt magának. Igazán nem akarom háborgatni, de szeretném
mondani el magának, hogy nagyon szeretem filmjeit. Nagyon
nagy rajongója vagyok.
A nő előbb belement a játékba, de aztán elmagyarázta a
szegény magyar fiúnak, hogy összetévesztette valakivel. John úgy
tett, mintha zavarba jönne, a nőnek meg hízelgett a tévedése, és
néhány itallal meg pár tánccal később, közvetlenül azután, hogy a
nő elropogtatott és lenyelt egy jégkockát, mely édes vermutjának
utolsó maradékával volt bevonva, már csókolóztak, és a nő nyelve
holttesthűvös és emberien puha volt. A jég kis dudorokat növesztett
az ízlelőbimbóin, és édes-fűszeres aperitifize volt. John csodálkozott,
hogy így bejött a trükkje, de néhány itallal később, amikor a nő
lakása felé sétáltak (a magyar akcentusát ott felejtette a fregattban,
Charles és Harvey halk üzleti téte-á-téte-jével együtt), a nő mondott
valamit – nem tudta pontosan felidézni, hogy mit –, amiből John
megértette, hogy eleve nem ugrott be a szövegének, sőt egy
pillanatra sem hitte el még csak azt sem, hogy magyar, és, amikor
erre rájött, miközben a dívány az első panaszos nyögését hallatta,
arra gondolt, hogy nem kellett volna kishitűnek lennie, és eleve a
szebbik nőnek mondhatta volna azt a bókot. Másnap reggel egy
felületes, riadt kutatás feltárta, hogy az immár anonim nő nem
pénzt lopott el tőle, hanem a fogselymét, az egyetlen övét és a
hátizsákot, tele Mark Payton jegyzetfüzeteivel, s ez utóbbi
veszteséget nagyon, nagyon nehezen tudta megemészteni.
 II
A kiszivárogtatott hír december hatodikán, késő délután zúdult
be Charles jogászának irodájába: az Állami Privatizációs
Ügynökség elfogadta a Horváth Holdings ajánlatát (a készpénz és
a kárpótlási jegyek kombinációjával), és a cég most egyszerre
tulajdonosa a bécsi Horváth Verlagnak és a budapesti Horváth
Kiadó eladható (részben felújított, részben rozzant)
maradványainak: viszonylag modern nyomdai berendezéseknek;
roskatag teherautóknak és tűrhető raktáraknak; egy negyvennyolc
fős (a szükségesnél pontosan kétszer nagyobb) alkalmazotti
állománynak; egy tankönyvekből, alanyi költőkből és szovjet
írókból álló katalógusnak; két újsággal és két magazinnal kiépített
partneri viszonynak; és két emeletnek egy kietlen pesti külvárosban
lévő, rémisztően szégyentelen, tömzsi és randa irodaépületben.
Imre számára ez azt a jogot jelentette, hogy akadálytalanul
profitálhat a saját nevéből a szülőhazájában. Charles számára
pedig azt, hogy 49/51-es tulajdonmegosztás ide vagy oda,
lehetőséget kap valami valódi dolognak a vezetésére.
Másnap Charles azzal töltötte a délelőttjét, hogy ünnepséget
szervezett a diadala alkalmából, és este el is kezdődött a szertartás,
miután az utolsó vendég is megérkezett a meleg Gerbeaud-ba. John
még be sem fejezte a hó lesöprését a válláról, amikor Charles felállt,
és összefoglalta a közönség számára a Horváth Imre-történet
legfontosabb részleteit: a hagyomány örököse, a kommunizmus
áldozata és túlélője, a nép emlékezetének fáradhatatlan őrzője,
látnok, hős. Krisztina szünet nélkül mosolygott, miközben Imre
fenséges nyugalommal biggyesztette az ajkát és sütötte le a szemét,
de a fejét nem, hogy az asztalon előtte lévő kupica aranyszínű
likőrt vizsgálgassa. Charles „mentoromra, második apámra,
lelkiismeretemre, Magyarország hősére” emelte poharát. Az öreg,
aki most még impozánsabb volt, mint valaha, történelemtől
cserzetten és fölruházottan, felállt, hogy átölelje partnerét, a többi öt
jelenlévő pedig tapsolt és koccintott.
A Gerbeaud sarkánál, a puha, friss havon találtak két füstölő,
zümmögő limuzint, melyek türelmesen várakoztak, és az volt a
feladatuk, hogy átvigyék a társaságot a múltból a jövőbe. Mindkét
kocsi anyaméhszerű belsejében két hátsó ülés volt egymással
szemben, és mindkettő mellett félig teli kristályüvegek kollekciója
hevert puhán bevackolódva a formás fekete bársonytartóba. A
vezető autóban Charles ünnepélyesen rövid italokat töltött Imrének,
Krisztinának és magának, miközben a követő limuzinban Harvey,
a nála dolgozó szaxis, az angol jogász és John úgy vihogtak, mint
az iskolás gyerekek, miközben töltögettek a magas
kristálypoharakba: egy kicsi ezt, egy kicsi azt, egy kicsit a tisztából,
és – voilá – ezt Long Island-i jeges teának hívják, Neville. Ó,
tényleg?
A következő állomáson, amikor a két csoport újra egyesült, két
különböző hangulat találkozott és pattant el egymástól, mint két
egymásba reccsenő időjárási front. – Istenem, hisz ez… szentséges
Istenem, kulcsod is van hozzá – motyogta Imre halkan, magyarul,
miközben Harvey kiszállt a másik kocsiból, és épp azt bizonygatta,
hogy a legjobban az ágyban lehet megtanulni egy idegen nyelvet.
– Persze. Elvégre mi vagyunk a tulajdonosok. Egyszerűen csak
egy szép gesztus egy barátom részéről, hogy ma estére
kölcsönadott egy másolatot. – Charles bedugta a kulcsot a zárba,
de nem fordította el. Megvárta, míg a közönsége elcsitul a hóval
beszitált rakparton, majd angolul kezdett szónokolni: – Ez most,
természetesen, egy raktár, és egyike azon tulajdonoknak, melyeket
a Horváth Holdings tegnap megszerzett. De ami fontosabb, egy
darabka történelem színhelye, melyre ennek a nemzetnek büszkén
kellene emlékeznie. Kicsivel több, mint harmincnégy évvel ezelőtt,
amikor hazánk hasztalan harcolt szabadságáért, barátunk, Imre
ott állt a vihar közepén, és síkraszállt az igazságért. Erről a
rakodóhelyről, ahol most állunk, az igazság sortüzeit lőtte ki a
zsarnokság ellen, és tizenhárom napra visszaszerezte a Horváth
Kiadót elrablóitól. – Charles elfordította a kulcsot, aztán
nekiveselkedett, és kinyitotta a forgó fémajtót, és odabent
megnyomott egy gombot egy dobozon, amely vastag fekete
kábelen lógott a láthatatlan plafonról. Két meglepett, fluoreszkáló
sercegés után a nagyrészt üres, magas mennyezetű, repedezett
betonpadlójú terem minden részlete a helyére zúdult.
– Istenem, honnan tudtad? – kérdezte Imre a partnerétől, s a
hangja érdesebb és nedvesebb lett.
– Én csak azt mondtam el neki, amit az apám nekem mondott
– felelte Toldy Krisztina.
– Isten hozott itthon, Imre – suttogta Charles magyarul, és
megrázta a partnere kezét.
Krisztina és Imre messzire, hallótávolságnál messzebbre besétált
a könyörtelenül megvilágított, majdnem teljesen üres raktárba, és
az öreg finoman megérintette a fém csigalépcsőket és a
hullámlemez falakat, kis lámpákat kapcsolt be és ki, óvatosan
felvett és visszatett egy falnak döntött felmosófát, megbámulta a
plafont, mint valami valószerűtlen látomást. A csoport többi tagja
az ajtónál ácsorgott.
– Istenem, ez a legszebb raktár, amit valaha láttam – mondta
John Charlesnak. – Lehet a következő program egy hulladékégető
megtekintése?
– Úgy tűnik, az öregfiú szereti a raktárakat – tette hozzá
egyetértőleg Neville, Long Island-i jeges teájának maradékát
forgatva a poharában.
Harvey egy ládán ült, szótlan zenei asszisztense mellette
toporgott. – Jól van, Charles, hadd halljunk valami izgit. Az öregfiú
döngeti a Toldy csajt, he? Mit gondolsz?
A raktárból-a-vacsorára szakaszra Charles és John kocsit
cseréltek, és Johnnak a szeszmentes utazás alatt azt kellett
bámulnia, ahogy Imre és Krisztina suttogva, alig hallhatóan
magyarul beszélgetnek vele szemben. Pár perc után aztán
elhallgattak, és ki-ki nézett kifelé az ablakán, a füstüvegen át,
melyen keresztül a külső életből nemigen szűrődött be más, mint
ideges fényszórók, impresszionista folyami fények és az ezüstös hó
tökéletesen kerek torlaszai fölött derengő sápadt utcai lámpák. John
nézte, ahogy az öregember szeme előre-hátra rándulva követi előbb
az egyik fényt, aztán a következőt. Kis idő múlva lecsukódott a
szeme, és összefonta kezét az ölében.
– Mi történt abban a raktárban? – kérdezte John a nőtől halkan.
– Elképzelhetetlen bátorság. Elvek. Ritka erkölcsi tisztaság. –
Minden egyes szót lassan mondott ki, szemét a kinti barna, szürke
és fehér világra függesztve.
Ünnepélyesen komoly ábrázattal érkeztek meg a Szent Lajos
étterem elé, ahol a társaság többi tagja széles vigyorok és hangos
nevetések közepette szállt ki a másik autóból.
– Milyen volt a bűnbánati utad? – kérdezte Charles Johntól; ők
ketten tartották az étterem ajtaját, hogy utolsónak lépjenek be a
fin-de-siécle hangulatot árasztó magyaros étterembe.
– Nehogy még egyszer beültess abba a kocsiba!
– Hidd el, tudom, milyen érzés. Legalább kipróbáltad a
munkámat.
Míg Charles a finom konyhaművészetet választotta az előző
alkalmakra, ma este más színekkel festett, és az öreg szavai
igazolták a döntését. – Első alkalommal az apámmal, az
anyámmal és két fivéremmel vacsoráztam itt a névnapomon,
amikor, ohhh, tízéves voltam. Azokban a napokban nagyon sok
pincér volt itt, és úgy mozogtak, hogy olyat még maguk nem
láttak. Nagyon nagy dolog volt idejönni. Mint egy álom – a
pincérek, a tálak, a zene, a szivarfüst, a nők. Varázslatos hely volt,
és nem csak egy kisfiú számára.
Egy fáradt, idős férfi buggyos mellényben és kókadt csiptetős
csokornyakkendőben egy köteg ragacsos, réteges étlapot csapott az
asztalra, szóra sem méltatva őket. Egy fiatalabb pincér kelletlenül
vizet töltött a poharukba, és kiabált valamit idősebb kollégájának,
aki már a terem közepén járt. Az öregebb nem nézett vissza, csak
felemelte és leejtette a kezét a kimerültség és a csömör gesztusával,
miközben a felügyelet nélkül maradt pincér csordultig töltött két
poharat, mit sem törődve a két másikkal.
– A Szent Lajosban lenni! Tízévesen az ember mindent
gyönyörűnek láthat, mert még minden új neki. Nem vár valami
jobbra. Még el tudja kápráztatni az, ami ott van előtte. Egy elegáns
emberekkel teli terem egyszerűen csak csodálatos. Az ember
nagyon erősen érzi a szépséget. Sokkolja. Addig én még soha nem
láttam olyan eleven helyet, mint amilyen ez volt azon az estén.
Tudom, hogy a bátyáim próbáltak úgy viselkedni, mintha ők ide
tartoznának, de én tudtam, hogy még nem elég idősek hozzá. Azt
gondoltam, ez a terem tele van olyan emberekkel, akik
jelentőségteljes életet élnek. Igen, ez a terem tele volt zenével és a
napfényből kifaragott csillárokkal. A székek sötét fából voltak, a
legpuhább párnákkal. Aranyszínű és márványasztalok, csillogó
ezüst. A mennyezeten angyalokat és felhőket ábrázoló freskó.
A hatalmas étkezőterem majdnem üres volt. A több tucat
különböző, egymáshoz intim közelségben elhelyezett asztal közül
csak némelyiknél ültek, szétszórtan: harsány amerikai
üzletemberek, akik nevetve gúnyolódtak ezen a pocsék éttermen,
melyet a szállodájukban ajánlottak nekik; hazalátogató magyar
emigránsok, akik szótlan döbbenettel ültek, most, hogy tíz, húsz,
negyven év múltán jöttek el újra ide, és azzal, amit maguk körül
láttak, összevetették makacs emlékeiket; helyi bürokraták, amint
ugyanolyan étel fölé görnyedtek, amilyeneken évtizedeken át
rágódtak, és úgy megszokták ezt a környezetet, mint a kitaposott
cipőt; és az egyik asztalnál, mint Imre emlékének eltorzult, halk
visszhangja, egy család ünnepelte feszengve és boldogtalanul az
egyik gyerekük életének valamely mérföldkövét. A terem furcsa,
émelyítő fénye a hatvanas évek űrkorszakának műanyag
glóbuszaiból szivárgott, melyek narancssárga PVC-bevonatú
zsinórokon lógtak. A szorosan papírszalvétákba pólyázott acél
evőeszközök egyenetlen, reszkető piramist formáztak egy
műanyag vályúban egy kerekes asztalon. Egy fiú lassan gurigatta
az asztalt föl és alá az asztalok közti folyosókon, egy rongyot
húzott végig az üres asztalokon, nedves V-t írva rájuk, majd elszórt
maga mögött néhány evőeszköz-tekercset.
– Ohhh, és ott meg volt egy cink bárpult, a fal egész hosszában.
A bárosok erős emberek voltak és jóképűek, és egymásnak
dobálták a poharakat meg az acél keverő-palackokat. Folyton
összeütköztek, ahogy ott jöttek-mentek azon a kis helyen, az
ablakok alatt. És kint épp esett az első hó, és a lámpák fényétől
olyan volt, mintha ezüstmorzsák hullanának fekete és sárga
háttéren, és kint minden nagyon nyugodtnak látszott, itt bent meg
nagy volt a hangzavar, és csodálatosnak tűnt, hogy a kettőt csak
egy ablak választja el.
Két elmaradhatatlan cigány muzsikus ment most egyik
elutasító asztaltól a másikhoz, flitteres mellényt és feszes, foltosan
fényes nadrágot viseltek. Az egyik hol széthúzta, hol
medveölelésébe fogta a harmonikáját, és csak az ujjait vagy a
padlót nézte, míg a hegedűs hajbókolt és grimaszolt.
– Mr. Price, látom, hogy nevet, amikor most a cigányok
játszanak, és igaza van. Most ez egy vicc, a turistáknak, mint
ahogy annyi más dologból is az lett az állami irányítás alatt, egy
kicsit halott, egy kicsit hitványabb portéka. De akkor! Ohhh, akkor
mások voltak az emberek. Más volt élő zenét hallani. Nem üvöltött
egész nap sztereó magnó a fülünkbe, és nem voltak a maguk CD-i,
hogy foglyul ejtsenek mindenfajta zenét a világ történetében.
Akkor még, amikor nehezen lehetett hozzájutni, volt hatalma a
zenének. És a cigányok a tűz emberei voltak, rusztikus istenek,
akik elbűvöltek és mámorossá tettek. Az emberek pénzt hajigáltak
a zenészeknek – nemcsak aprót, hanem papírpénzt –, és késő
éjszaka tombolt a tánc, és szőrmét terítettek a nők vállára, olyan
gyönyörűek voltak, hogy el sem tudják képzelni, nyakuk, mint a
hattyúé, és táncoltak, amíg az ablakon ott fent derengeni nem
kezdett a hajnal.
Azon az ablakon át most a pincérüket látták odakint, egy
kollégájával nevetgélt, a csikkről gyújtott rá a következő
cigarettára, mit sem zavartatva bármiféle máshová szólító
kötelességtudattól. Valamivel később visszatért, és sárga ujjai közt
egy ceruzacsonkot tartva körmölt egy szakadt, rózsaszínű fecnire.
Nem szólt semmit, és nem nézett arra az emberre, akinek épp vette
fel a rendelését, de háromszor csak megrázta a fejét, amikor valaki
egy bizonyos ételt kért, és nem írt semmit. Semmi magyarázat:
szeme a semmibe révedt, mígnem Harvey asszisztense, Krisztina és
Neville mindannyian választottak valami mást, s a pincér, még
mindig másfele nézve, pár krikszkrakszot írt a fecnijére. Charles
rendelt még két üveg bort, amikor a pincér már elment, és a
konyhaajtóban kiabált.
– Ma vagyok itt harmadszor, köszönhetően a mi Károly
barátunknak. Másodjára egy nővel voltam húszéves koromban.
Tudtam, hogy egy színházat látok, de ettől csöppet sem volt
kevésbé gyönyörű. Mindannyian színészek voltunk ebben a
csodálatos színházban. És éreztem valami mást is akkor.
Budapestnek még tartott a jó szerencséje, de már folyt a háború. A
szépségbe, az izgalomba és a zenekar hangjaiba, amott ültek, ni,
belevegyült a kétségbeesésnek valami mellékíze. Mindenki tudta
talán, hogy holnap nem lesz Szent Lajos, vége lesz a bálnak. Érezni
lehet mindenben. A nők még gyönyörűek voltak, és nevettek, de a
kelleténél egy kicsivel hangosabb volt a nevetésük. Az ember
érezte, hogy rohanunk a vég felé, amikor eltűnik minden, ami szép,
és azt is, hogy mindannyian igyekszünk visszatartani ezt az
érzésünket, és azt mutatni mindenki másnak, hogy nem félünk.
Másnap még nem lett vége mindennek, de igen, hamar vége lett.
És, ohhh, milyen hirtelen!
Hét tányér dermedt csirkepaprikás, hét szottyos, hideg
konzervkukoricával jól megpakolt saláta, három komor palack bor
és öt félig töltött pohár langyos, zavaros víz szállingózott az
asztalra lusta csoportokban. John nevetett, aztán Neville is nevetett,
és Harvey is nevetett, és hamarosan mind a heten hangosan
nevettek, ahogy újabb és újabb tányér landolt az asztalon
csörömpölve, s mindegyiken ugyanaz a visszataszító étel volt.
Senki sem mert desszertet vagy kávét rendelni. Charles kifizette
az érintetlen ételeket. De amikor kiléptek a csípős szélbe és a
sofőrök toporogva kitárták nekik a limuzinok ajtaját, John, Neville,
sőt még Harvey is kezet fogott Imrével, és őszintén megköszönték
neki a vacsorát.
A karaván elindult a Hilton-kaszinó felé. A vezérkocsiban most
csak Charles és Imre volt, mivel a duhajabb elemek elrabolták az
egyetlen rendelkezésre álló nőt, megfogadva – ebben Neville volt a
kulturált szóvivőjük –, hogy „eljuttatják a kapatosság egészen
zavarba ejtő szintjére", s e terv éppoly félelmetesen csüggesztőnek
tűnt számukra, mint egy bolygóközi utazás. A vezérkocsi átment a
Margit-hídon Budára, de ahelyett, hogy fölkúszott volna a hegyre,
a rakparton gurult tovább, és megint átment a Dunán, vissza
Pestre, ezúttal a Lánchídon. A belvárosban kanyargott, aztán
megint átment Budára az Erzsébet-hídon. A második kocsi sofőrje
jámboran követte kollégáját, de férfi utasai egyre hangosabban
tiltakoztak, ahogy rendületlenül folyatódott a cikázás, ide-oda a
folyón át.
– Van két ember, akit mindenképpen meg kell keresnem
hamarosan – mondta Imre Charlesnak a vezérkocsi csöndjében. A
résnyire nyitott ablakon át Imre a folyót nézte, valahányszor
átmentek egy hídon, szenvedélyesen a folyót akarta látni, és
Charles magára terítette a kabátját. – Van, azt hiszem, ezt még
nem mondtam el neked, van két gyerekem valahol Budapesten.
Nem ismernek engem. De szeretném, ha most megismernének,
most már van mit megmutatnom nekik. Most, hogy lassan sikerre
visszük a tervünket.
Charles csöndben ült, összehúzta magát a hidegben, fekete
kabátját a nyakán szorosan begombolva hallgatta ezt a furcsa
vallomást, és érezte, ahogy felgyorsul a szívverése a gondolatra,
hogy ennyire elszámította magát. – Biztos vagyok benne, hogy
nagyon büszkék lesznek rád.
– Ohhh, ne túlozzuk el a helyzetet, barátom.
– Mi a csudáért mennek át annyiszor a folyón ott elöl?
– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Horváthnak és Mr. Gábornak
nagyon jó okuk van rá.
– Ő akarja, hogy Mr. Gábornak szólítsa? Ne hagyja magát.
Álljon a sarkára.
– Egyiket sem láttam tizennégy éves koruk óta.
– Ikrek?
– Nem, nem egészen.
– Szóval, jogász úr, titeket mind megerőszakolnak az angliai
internátusokban, igaz?
– Igaz bizony, Harvey. Valóságos beavatási szertartás ez a mi
népünknél. Egy rossz szót sem akarok hallani erről, öregfiú.
 – Azt se tudom, hogy a két anya él-e még.
– Akarja, hogy utánanézzek? Hogy megpróbáljam előkeríteni
őket?
– És a szüleitek nem bánják, az Isten szerelmére? Az összes
fiúgyereküket szétszodomizélik mennyi is… hat éven át? Te
engednéd, hogy a fiad keresztülmenjen ezen?
– Mint mondottam, ez egy beavatási rítus.
– Ohhh, még nem tudom. Most, hogy hangosan kimondtam,
kevésbé vagyok benne biztos. Most egyelőre ennyi, azt hiszem. De
köszönöm, barátom.
A Hiltonban a játékasztalok körül vibráló enyhén neurotikus
izgalom többször szétszakította a társaságot, és különböző
kombinációkban szervezte újjá. Johnnak az volt a benyomása,
hogy körülötte mindenhol roppant fontos dolgok pezsegnek,
miközben neki be kell érnie tökéletesen semmitmondó csevegéssel.
Imre és Charles egymás mellett ülve tették meg a tétjüket és
nyertek, és, bár ugyanabba az irányba néztek (szemük tandemben
emelkedett a forgó kerékről a krupiéra), enyhén megdöntötték a
fejüket egymás felé, és a szájuk sarkából beszélgettek. Harvey
kétszer félrevonta Charlest, és valamit széles gesztusokkal
magyarázott neki, míg Charles a szemébe nézett, és nagyon
enyhén bólogatott. Krisztina, akivel az elrablói tökéletes kudarcot
vallottak, és egyáltalán nem sikerült leitatniuk, mintha az egyik
pillanatban sugárzott volna a boldogságtól, a másikban meg –
azaz rendszerint akkor, amikor Charles és Imre kettesben volt –
mintha a legsötétebb gyanakvás ült volna a tekintetében. Charles és
Neville nagyon komoly képpel kortyolgatta az italát a bárpultnál,
de amikor John csatlakozott hozzájuk, kiderült, hogy a beszélgetés
teljes egészében a krikettről folyik. Később John azt nézte, ahogy
Harvey nagy nehezen visszafojtott dühvel korholja az asszisztensét
– de hogy mit mond neki, azt nem hallotta –, mígnem eltakarta
őket előle három széles magyar gengszterforma fazon, akik egy
huszonegyezős asztalhoz nyomultak masszív, hatmellű sorban.
– Miért kaptad a lecseszést? – kérdezte John, miközben nézték,
ahogy Harvey és Imre megteszi a tétjét a ruletten, majd Harvey
ráüvölt a golyóscsapágyra, amely nem vívta ki a tetszését.
– Nem számít – felelte a szaxis kifejezéstelen arccal (nemigen
kereste a szemkontaktust a dzsesszklubon kívül). – De tényleg,
kurvára nem számít, baszki.
Kint az előcsarnokban megbeszélték, hogy ki mennyit nyert, és
Charles felajánlotta, hogy mindenkit hazavisznek. – Ó, de hát mi
itt lakunk a szállodában – emlékeztette Krisztina.
– Persze. Sajnálom, teljesen kiment a fejemből. Akkor hát jó
éjszakát kívánunk önnek. De, Imre, te ugye elkísérsz, amíg
hazaviszem ezeket az úriembereket? Aztán visszahozlak ide. –
Úgyhogy a férfiak megpuszilták Krisztinát, kipörögtek a
forgóajtón a hóba, bezsúfolódtak ugyanabba a limuzinba, és
hallották, ahogy Charles megadja a Leviticus címét, miközben az
üres második kocsi szófogadóan követte őket.
Bent a sivatagi kunyhóban a hat férfi elhaladt két izmos
kidobóember árgus tekintete előtt, a két magyar óriás rövid
szoknyát, szandált, a homlokrészén kígyókat és keselyűket
ábrázoló domborművei díszített sisakot viselt, szakálluk spirálosan
tekeredő aranyfonállal csövekbe volt csavarva, és a pisztolyuk
ízlésesen bedugva az övükbe. – Ó, hát nem szexi?! – mondta John.
– Máris muy kanos vagyok. – Pálmafák ringtak a diszkócsillár
alatt, és az asztalokon fügével megrakott műanyag tálak
sorakoztak. Szék sehol, csak szőnyegek és díszpárnák: az urak
törökülésben elhelyezkedtek a padlón, majd nők szaladtak oda
hozzájuk, és lehúzták a cipőjüket – arany melltartót és áttetsző,
buggyos selyemnadrágot viseltek, amelyet lent bokaperec, saját
hamisköves farkát harapó kígyó fogott össze. A homokkal beszórt
színpad mindkét oldalán hatalmas videó-kivetítőkön a világ intim
filmművészetének csúcspillanataiból készített összeállítás ment, és
ötven perc múltán a déjá vu érzését már nem lehetett pusztán csak
azzal magyarázni, hogy azokat a csúcspillanatokat csak
korlátozott számú variációban lehet végrehajtani.
– Azannya, fő a hitelesség. Mert az emberek valóban így éltek a
bibliai időkben. Úgy értem, persze, tudjátok, hogy az igazán menő
emberek. – John hangját elnyelte a szájába tömött füge.
Enyhén közel-keleties zene visított a hangfalakból, miközben a
színpadon pantomim-bemutató kezdődött. Két egymáshoz
kötözött és egy csupasz felsőtestű, nem túlságosan arabos külsejű,
műanyag handzsáros férfi által őrzött háremhölgy játszotta meg a
gyötrődést és könyörgött szótlanul kíméletért a könyörtelen őrnek.
Hamarosan az egyik háremhölgynek mentő ötlete támadt, és
nagyon kevés idő kellett hozzá, hogy a handzsár félrehajíttassék, s
az őr levetkőztettessék, a két háremhölgy pedig a váltságdíj egy
nem túl meglepő (és meglepően érdektelen) formájával próbálta
elérni szabadulását, miközben a közönség cigarettázott, tizennyolc
dolláros ujjnyi whiskyket ivott, darás fügéken rágódott, és
aranymelltartós személyzet masszírozta a vállukat és borzolta a
hajukat. Ezt a drámát naponta kilencszer adta elő egyazon társulat
– két házaspár, mindannyian gyerekkori barátok.
Itt agresszíven tökéletes volt a kiszolgálás. Charles
aranykártyával fizetett az italokért, és gyorsan jött az utántöltés,
néha akár anélkül is, hogy rendeltek volna. – Rengeteg új
emberünk van, akiket jövő hétfőtől elkezdhetünk kirúgni, úgyhogy
ne izguljatok – mondta Charles, amikor köszöngették neki a
futószalagon érkező méregdrága italocskákat. Harvey képtelen volt
levenni a szemét a színpadról, próbált még csak nem is pislogni, és
a szája sarkából azt mondta az asszisztensének: – Hát nem
megmondtam, hogy csodálatos dolgokat mutatok neked, ha
hozzám jössz dolgozni? – Imre mellé mindkét oldalról
odakucorodott egy nő, ő pedig pénzeket dugdosott a ruhájuk spéci
erszényecskéjébe, melyet az ilyen adományok számára terveztek.
Neville irtóztatóan komoly képpel nézte a színpadot, mint valami
ügyvéd, aki a végzetes hibát lesi a keresztkérdéseknek alávetett
tanú válaszaiban.
– Jézusom, mit fogok csinálni veletek, srácok? – De John nem
kapott választ; Imre a partnere fülébe suttogott valamit, majd
Charles intett a főpincérnek, és egyszer csak egy nő ült John ölében.
Imre szótlanul Johnra emelte poharát, amit John feszülten derűs
fejrázással fogadott. A nő el is tűnt hamarosan.
Egy álteve caplatott át a kis színpadon, és lehajolt a homokba,
hogy egy újabb színész – egy emír? egy háremtulajdonos? egy
bandita? – leszállhasson róla, s odamehessen a vonagló trióhoz. A
lagymatag szenvedélyt tükröző arckifejezésen kívül ugyan a
felajzottság semmilyen látható fizikai jelét nem mutatta,
mindenesetre villámgyorsan pucér lett ő is és együtt vonaglott a
korábbi hárommal, akik a legcsekélyebb csodálkozás nélkül
fogadták a létszámnövekedést. John rámutatott, hogy szigorú
olvasatban az ember észlelheti az átütő erő hiányát az
alakításokban, és bizonyos puhaságot a férfi alakok
megformálásában: úgy tűnik, képtelenek elérni azt a határozott,
kemény bonheur-t, melyet a jelenet virgonc tónusa megkövetelne.
Scotch jelent meg előtte, és gyorsan el is tűnt, mint a füst, melyre az
íze hasonlított. Újabb elsuttogott parancsok sercegtek Imrétől
Charleshoz, majd Charlestól a pincérhez, és Charles elnézést kért
Imrétől valamiért. A terem másik végén egy kidobóember
ellenállhatatlanul megkért egy részeg németet, hogy hagyja el a
klubot, miközben egy bikinis pincérnő állt mellettük a megsértett
méltóság kifordított csípejű, ajakbiggyesztő pózában. A sivatagiak
karavánt formáltak. A német turista kísérletet tett a közéjük
vegyülésre, miközben a kijárat felé tartott. A hajánál fogva
felemelték és az ajtóhoz invitálták. A bárpult mögött eltört egy
üveg, és magyar káromkodások ömlöttek ki. A homok emberei úgy
pörögtek, mint két esetlen, négylábú dervis.
– A barátai karácsonyi ajándékot csinál magának – susogta
John fülébe egy párás, enyhén oroszos akcentusú hang.
Charles felnevetett, látva John arckifejezését, de Imre
ünnepélyesen biccentett Johnnak, nyugtázva a még ki sem fejezett
hálát. – Gyerekek, tízre otthon legyetek! – mondta Charles. – Hálás
köszönet a Horváth Holdingstól.
A kabátos lány a karjánál fogva vezette Johnt, aki az ajtóban
még visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen erre a
szklerotikus erotikára. Úgy tűnt, mindenki otthon érzi magát a
másodosztályú kéjt kínáló és harmadosztályúan berendezett
palotában. Az egyik nő az asztal szélén ült, pókszerű kecsességgel
függve Imre öle fölött, hosszú, szoláriumozott lába szögletesen
ívelve megformálta egy hatszög nagyját, és a lábujjai a padlót
érintették kétoldalt a kiadóvezér mellett. Két kezével az öreg
tarkóját fogta, megmarkolta ezüstös haját, és nyögött. Aztán
felhúzta a vállát, hátravetette a fejét, és a melle közé húzta Imre
fejét.
A limuzin John Andrássy úti lakása előtt tette ki őket, és John
még kuncogott, miközben elfordította a masszív sperhaknit a ház
ajtajában. A zsarnokság elleni harc hőse a nép emlékezete – egy
Claudia névre hallgató, macskaszemű kirgiz kurvára fizetett be
neki, akinek a gyümölcsillatú parfümje alatt érződött egy kis euro-
aroma. Megisznak egy csésze kávét, azzal jóccakát, és holnap úgy
állhat a többiek elé, mint aki érti a viccet, jó haver, és képes úgy
intézni az üzleti ügyeket, ahogy a jelek szerint errefelé szokás, s
ugyanakkor megőrizheti mind az önbecsülését, mind a nemi
egészségét.
 De aztán a lány olyan boszorkányos gyorsasággal szabadult
meg a ruháitól, hogy John megértette, mennyivel gyakorlottabbak
a sztriptíztáncosnők a vetkőzésben, mint az átlagember, és
meggondolta magát.
Később a lány azt mondta: – Most játszom meg neked élvezni,
oké? – John elsőre azt hitte, hogy a csaj egy bonyolult nyelvi
problémába ütközött, vagy talán valamilyen skandináv eredetű
különleges szolgáltatást kínál, de nem: egy fáradt, műszakvégi
pincérnő tekintetével nézett fel rá: – Most, mister? Oké? Most?
Oké?
– Igen, jól van, jézusom, csináld csak… – De akkor már John
képkeretei rázkódtak Claudia kiáltásaitól és nyögéseitől, és kirgiz
szavak áradata töltötte be a fülét, melyeket, hál'istennek, úgy
fordíthatott le magának, ahogy akart.
Sajna, meglehetősen hosszú idő telt el a csaj nagyjelenete után,
mire John felfogta, hogy tőle is hasonló finálét vár el; csak akkor
írhatja be a munkanaplóba, hogy végzett. – Még valamit, mister?
Még valamit? – John lecsukta a szemét. Ebben az új sötétségben,
miközben csapdosta magát a csajhoz, elképzelte, hogy csapdossa
magát… ugyanehhez a csajhoz, azzal az egyetlen különbséggel,
hogy élvezi. Elképzelte magát, ahogy férfias, nyers kéjtől üvölt, és
markolja a csajnak ugyanazokat a részeit, amiket ténylegesen
markol, de a tapintási érzék olyan sokkszerű intenzitásával, melyet
a valóságban sohasem ért el. Az elképzelt lány növekvő izgalomtól
kikerekedő szemmel nézte, és csukott szeme mögött John
elképzelte, ahogy a saját szeme is kitágul és még tovább kerekedik,
miközben hő és villamosság árasztja el, és tűz ömlik szét a
gerincéből és a farcsontjából. Látta, ahogy ez a két boldog ember
minden kétség és hátsó gondolat nélkül élvezi egymást, és
megszűnik számukra a világ, csak ez a nukleáris erejű ölelés
marad. Elképzelte, hogy kezük szorítja egymást, amíg bíbor vér
nem szivárog a perforáció körül, melyet a lány körmei vájnak a
kezébe. Elképzelte, ahogy a két test egyre jobban egymáshoz
simul, míg végül minden távolság megszűnik közöttük.
Hasztalan. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a lány szeme is
türelmetlenül nyitva van. Megmarkolta a párnát mögötte. – Még
valamit, mister? Még valamit?
– Fog' már be, bazmeg. Mondtam már, hogy nem, a picsába –
fröcsögte. Megint lecsukta a szemét, a nő mellébe fúrta a fejét,
megfeszítette a hátát, és egy hörgéssel viszonozta a szívességét: ő is
játszotta meg élvezni.

III
John utolsó estéje 1990-ben: John és Nicky egy utcasarki,
lámpafényes csókban olvadt össze, míg köröttük ragacsos, sietős hó
esett (mely fehérből sárgára változott, majd megint fehérre, ahogy
rézsút átszelte a lámpafényt). Aztán lementek a zsúfolt Blue Jazzbe,
miközben az amerikai énekes az együttese utolsó dalát – „Georgia
on My Mind” címmel – Sztálin emlékének ajánlotta. Mire John
visszatért a bárpulttól három itallal, Nicky már leült és
bemutatkozott Nádjának, és a két nő egymáshoz hajolt az asztal
fölött, erőltetetten artikulálva beszéltek, hogy értsék egymást a
kelleténél valamicskével hangosabb zenében és zajban. – Drága
fiúcskám, máris sokkal jobban szeretem ezt a lányt, mint a nagy
állú bigét. Megérinthetem a fejedet, leányom?
– Nagy állú? – kérdezte Nicky a gavallérjától, miközben
lehajtotta a fejét, és engedte, hogy a vén ujjak a koponyáját
súrolják. – Nagy állú?
– Ne törődj vele. Hosszú.
– Olyan sokat hallottam magáról – hallotta John Nickyt.
Kicsit meg volt lepődve, hogy a nyíltság hencegő hercegnője
képes egy ennyire banális udvariasságot és alighanem hazugságot
kipréselni magából, miután ő aztán soha egy szót sem beszélt neki
Nádjáról.
Curukkoljunk egy csöppet: John szilveszteri szexpedíciója
néhány órával korábban kezdődött a BudapesToday
szerkesztőségében, ahol az emberek a saját íróasztaluk körül
tébláboltak, félszegen a munkatársaik között, akiket hónapokon át
naponta láttak. Most, hogy Charles és Harvey elmentek Svájcba
síelni („Szia, irány Helvécia puncija” – mondta Harvey a pillanat
hatására, miközben Charles, akit épp nem látott, a szemét
forgatta), John igazi gyötrelmeket élt át, és csak Nicky
felbukkanásában reménykedett. Rágondolni is szörnyű volt, hogy
valaki mással kelljen átlépnie 1991-be, akár Karen Whitleyvel is, aki
mostanában a megcsömörlött, kifinomult, ha-kell-kell-ha-nem-nem
féle csalódottság átlátszó pózát öltötte magára, kihímezve az
ironikus bűntudatkeltés aranyfonalával, és az egészet beszórva a
még-azért-itt-vagyok bódító vaníliaillatú testspréjével.
Miután egy unalmas órát töltött a szerkesztőségi buliban –
meghallgatva négy munkatársa hasonló filmtervét és Karen
szemrehányásokkal tarkított intim célzásait –, végül megpillantotta
Nickyt. Megadta neki a lehetőséget, hogy a saját orrával érezze,
milyen bűzös ennek az összejövetelnek az elgazosodott földje, majd
félrevonta, és megkérte, hogy utazzon át vele egy buja tengeren
1991 kies és kéjes partjaira – egy zöld, ígéretes országba, mely tele
van édes, narancssárga, rostos gyümölcsökkel és csöpp mellbimbó
formájú piros bogyókkal, egy felülmúlhatatlanul boldog szigetre,
ahol (ekkor megharapta Nicky fülét) egész komolyan arra számít,
hogy kinevezik királynak, és boldog, meztelen uralkodó lesz, akit
szeretnek bőkezűségéért, de kicsit azért félnek is tőle
kiszámíthatatlan étvágya miatt. Bevallotta Nickynek, amit annak
orra már amúgy is kiszagolt: ő máris nekiindult a mámoros
átkelésnek. Úgyhogy Nickynek kicsit úsznia kell, hogy utolérje, de
ő szíves örömest megvárja.
Mielőtt még elszökhettek volna, Főszerk felállt egy székre,
kezében olcsó magyar fehér borral teli műanyag poharat tartva, és
ausztrál akcentusát öblösen kieresztve „az olojtunk óló rotyogó
sikereket” ocsotolte, miközben a két tengerjáró egymás ágyékát
markolta a számítógépmonitorok alkotta paraván mögött, de a
fentebbi, látható régióban mély, ráncolt homlokú érdeklődést
mutattak főnökük szónoklata iránt. Nicky ráállt az utazásra;
körmével John ádámcsutkáját birizgálva suttogta fülébe a
beleegyezését. John rámosolygott. Nicky, mint most rájött,
alighanem a legközelebbi barátja az egész kontinensen. Miközben
makacsul nem kért tőle semmit, s újra meg újra elutasította az ő
összes próbálkozását, hogy bármiféle érzelmet vagy ragaszkodást
tanúsítson iránta, a lány lassacskán (látta be John egészen világosan
a zsúfolt szerkesztőség fluoreszkáló fényében) ellenállhatatlanul
fontos lett számára. (Már elég messze járt az érzelgősségbe vezető
aznap esti útján – de nem annyira messze, hogy ne lett volna
tudatában, és ne menthette volna azzal, hogy ez csupán 1990
homokórájának csillogva, susogva, gyorsulva zsugorodó homokja
által kiváltott elkerülhetetlen és elfogadható reagálás.)
Kacagó beleegyezése ellenére Nicky nem dobta el az agyát vele
együtt. Miközben John imbolygott, remegett és tengeribetegen
hányt a kis fatutaján, ő könnyedén átkelt a keskeny, sekély
szorosokon 1991-be az egymást követő expozíciók és
zárkattanások lapos gázlókövein keresztül: John a BudapesToday
szerkesztősége előtt a fehér hóba festi a nevét; John a Lánchídon,
keze a kabátzsebébe dugva, válla felhúzva a szélben,
meggyújtatlan cigaretta cserepes szája sarkában, mellette
tagbaszakadt, bajszos magyar rendőr harcias ábrázattal vitéz
pózba dermed, úgy téve, mintha kupán akarná vágni Johnt a
gumibotjával; Nádja és John a zongoraszéken ülve beszélgetnek;
egy nagyon kerek arcú nő finoman sír a bárpultnál, a felső ajka fele
meg van dagadva; a vézna magyar báros a pultra könyököl, és
kétkedve hallgat egy vendéget (akinek csak a háta látszik); egy
nyűgös pár egy kis asztalnál veszekszik egy harmadik személy, a
barátjuk előtt, és Nicky azt a pillanatot kapja el, amikor a dühös nő
itala horizontálisan röpül a poharából a fiúja felé; a fekete énekes
egy kézzel fogja a mikrofonállványt, a másik kezén lévő órájára
pillant, és elkezdi mondani a kínkeservesen megtanult magyar
szavakat, bejelentve az új évet; csókolózó párok hátulról
megvilágított füst spiráljaiba burkolózva; egy digitális óra, amely
piros számaival 2:22-t mutat közvetlenül a kerek arcú lány feje
fölött, aki most megint boldog, mohón – kicsit kikerekedett
szemmel és őrülten – beszél és gesztikulál három férfinak: a
szaxofonosnak, egy fiatal, kecskeszakállas amerikai piárvezetőnek,
aki egy József Attila kötetet tart a mellénél összefont karja alatt, és
az énekesnek, aki egy oroszlánásítás legszélesebb pontján lett
lekapva…
Curukkoljunk visszább: 11:42 – a zongoraszéken: – Nos, mire is
emlékezteti ez az embert: borotvált fejek és szilveszter? Ó, igen.
Untathatlak benneteket egy emlékemmel?
– Kérlek.
– Akkor hát 1938-ban vagyunk. Úgyszintén szilveszterkor.
Berlin nagyon szórakoztató város volt akkoriban, valami
elektromosság vibrált a levegőben, feltéve, hogy az ember, szóval,
tudjátok… Nem volt még minden világos, értitek, ugye?
Alighanem kicsit be lehettem csípve. Úgy gondoltam, jobban
játszom, ha kicsit be vagyok csípve. Szóval játszom. Milyen dalokat
is? Nagyrészt német dolgokat, jazz már nem kellett nekik akkor,
jó, ha az ember ismeri a közönségét. Egy privát partin vagyunk.
Egy barátom barátjának köszönhetően nagyon szép pénzt keresek
a partikon. Csodás szezon volt az: 1938 vége, 1939 eleje. Nem
tudom, mennyi ideig maradok még Berlinben. Talán jövő
hónapban el is utazom. Fiatal vagyok, minden lehetséges –
barátok, szerelem, kaland. Biztos vagyok benne, hogy ismeritek ezt
az érzést. És most egy katona – egy partivendég – ajánlatot tesz
nekem, nagyon hangosan. Azt javasolja, hogy mi ketten egy
bizonyos módon köszöntsük az új évet, amely már csak néhány
percre van. Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán meg tudom
fogalmazni angolul, mit is javasolt pontosan; egy olyan német szó
volt, amely csak nyúlik-nyúlik, és egyetlen szóban képes kifejezni
azt, ami angolul egy nagyon hosszú bekezdés lenne. Úgyhogy a
képzeletére bízom, Mr. Price. Azt hiszem, látva gyönyörű és
provokatív barátnőjét, aki annyira el van foglalva a
fényképezőgépével, nem sok minden van, amit ne tudna elképzelni.
Berlin: az én faragatlan pribékem lovaglónadrágot visel. Fiatal, de
tiszt. És a hegek: van egy kis vonulat az arcán és egy hosszabb a
koponyáján. Ezt a másodikat nem lehetne látni, de ő borotválja a
fejét, éppen úgy, mint a maga új barátnője. Nem mondok semmit,
csak kicsit hangosabban játszom, reménykedem, hogy elmegy. De
megismétli az ötletét, most még hangosabban, egészen hangosan.
Nagyon fiatal vagyok, nem tudom, mit tegyek. Úgyhogy
hazudok, azt mondom: „Köszönöm, de férjnél vagyok.” „Ach, a kis
fräulein férrrjnél fan? Hol fan esz a férj, aki arra kényszeríti, hogy
zongorista kurrfaként árulja magát?” Nincsenek barátaim ezen a
partin, késő van, egy szállodában lakom a város túlsó végén.
Kezdek mindenféle szörnyűséget elképzelni, hogy mi lesz ebből.
Még mindig játszom, úgy teszek, mintha muszáj lenne a
billentyűket néznem, bár ez egy kicsit megalázó számomra, hogy
meg kell játszanom ezt, és aztán, mielőtt még túlságosan
megrémiszteném magam vagy mondanék valami szellemeset, de
ostobát, ami szintén lehetséges volt, érkezik a megmentőm. Egy
másik tiszt jelenik meg a zongora másik oldalán. „A hölty a
barátom – hazudja. – Ha azt kífánja, hogy békén hattyák, akkor
azt tanácsolom, hogy hattya békén.” Ennek az újnak ugyanolyan a
rangja, gondolom, vagy talán még magasabb is. Ő is
lovaglónadrágot visel. Borotvált fej. Ugyanolyan heg az arcán.
Mintha a tükörképével vitatkozna. Rámosolygok a megmentőmre,
úgy verdesek a pilláimmal, mint egy igazi hölgy, és folytatom a
játékot. Természetesen az első katona is kicsit be van csípve, és nem
akar ilyen könnyen kiereszteni a markából. A félelem gyorsan
elszáll, és most, be kell vallanom, büszke vagyok: érek annyit, hogy
két fiatal tiszt is kitüntessen a figyelmével. Most biztonságban
vagyok, úgyhogy élvezhetem a helyzetet. És azt is bevallom, jól
szórakozom azon, ahogy az első tiszt inzultálja a másikat, a másik
meg viszonozza a sértést. Nagyon nyugodt hangon fenyegetik
egymást. Az első áthajol a zongora fölött, és pofon vágja a hősömet.
Folytatom a játékot, de most már nem akarok semmit sem
kihagyni amiatt, hogy ostobán a billentyűket bámulom. És
bevallom, mosolyogtam. Olyan élvezetes volt az egész, John Price.
A legjobb fénykép egy majdnem teljes tekercsből, amelyet
Nicky három perc alatt elkattogtatott: egymás mellett ülnek a
zongoraszéken, Nádja közelebb a falhoz, John közelebb a
közönséghez. Fentről megvilágítva az együttesekhez tervezett
spotlámpákkal, az arcuk fölül a legfényesebb, és árnyékosabb a
nyakuk és a törzsük felé. Nádja bal keze épp belecsap a
billentyűkbe, míg a másik fölöttük lebeg, várva, hogy egy sebes
csapással belekezdjen a következő melódiába. Az a vörös ruha van
rajta, amit a megismerkedésük estéjén viselt, és azóta is jó párszor.
John olyan szögben tartja a fejét, hogy bal fülét felkínálja a
történetnek, s ugyanakkor a cigarettája füstje a másik irányba
menjen, és ne zavarja Nádját. Kettejük fölött, a falra festve Dexter
Gordon tenorszaxofonos – angyalszárnyakkal, glóriával és egy
kicsit kókadtan, unatkozva – épp ugyanilyen szögben tartja a fejét,
és egy sugárnyi halványan színezett füstöt bocsát ki, mely épp
párhuzamos Johnéval.
– Aztán nagyon lassan elsétálnak onnan. Az első katona
nagyon komoly képpel rám pillant, kicsit fenyegetően, kicsit
fffészjóslóan. Ha netán egyedül tér vissza a csatából, bármi módon
vívják is meg, akkor egész biztosan nem számíthatok kesztyűs
bánásmódra. A hősöm azonban kedvesen mosolyog, szinte nevet,
ezzel adja tudtomra, hogy ez csak egy buta játék, és senkinek nem
esik bántódása. Leveti szürke zubbonyát. És hogy én ekkor milyen
boldog vagyok, John! Tudom, hogy a nőknek ma már nem szabad
bevallaniuk az ilyesmit. Természetesen nem vagyunk a
mütyürkéitek, hogy marakodjatok rajtunk, ti borzalmas férfiak. De
bevallom! Ítéljetek bűnösnek a nővéreimmel szemben elkövetett
gondolatbűnökben! Egy új hatalom tiszta érzése volt ez, mintha azt
mondanák nekem, hogy királynővé koronáznak éjfélkor. Azt
érzem ebben a pillanatban, hogy bármelyik férfit megszerezhetem
ebben a teremben, vagy egész Berlinben, és nem is sokkal ezután
ismerkedtem meg a férjemmel. De curukkoljunk csak vissza: épp
mennének ki a lakás ajtaján, de hirtelen nagyon udvariasak lettek
egymáshoz. Mindkettő tartani akarja az ajtót a másiknak;
úgyhogy időbe telik, amíg egyáltalán kimennek. Úgy hajladoznak
és úgy csattogtatják a bokájukat, mintha ez valami kabarétréfa
lenne. Nem néznek rám közben, de az egészet miattam csinálják.
Végül csak sikerül kimenniük: a hősöm beadja a derekát, elfogadva
ellenfele udvariasságát, és ő megy ki elsőnek. Halkan becsukódik
mögöttük az ajtó. A vendégek tömege – sokan részegek, sokan
táncolnak – betölti a teret. Folytatom a játékot, és odajön hozzám a
háziasszony valamilyen zenei kívánsággal.
Hónapokkal később 1991 tavasza megindította első támadását a
tél védművei ellen, és a fehér márciusi eső savas sziszegő hangokat
adott ki, miközben kis ezüstszürke lyukakat fúrt a régi hó kérges,
bama foltos kupacaiba, holdkráterekkel teli tájképet hagyva maga
után, és este, ahogy a határozatlan hőmérséklet megint a kritikus
szám alá süllyedt, melyet épp csak nemrég küzdött le nagy
nehezen, a hó, mely már megnyerni látszott a vízlét szabadságáért
vívott küzdelmét, megint visszaváltozott koszos, göröngyös jéggé
és homokká és a dermedten araszoló közlekedés meg a
kutyaszagok egész szezonjává. John, Nádja és Dexter Gordon
fényképe egy munkaasztalon hevert a fényképész rosszul fűtött
műtermében. Nicky állítható borotvapengéje lassan mozgott John
füle, haja, orra és füstsugara körül, mely utóbbi most éppúgy
hozzátartozott körülvágott, cserepes szájához, mint ahogy egy
üstökös elképzelhetetlen elvékonyodó csóvája nélkül, mert akkor
többé már nem üstökös. John megdöntött profilja és füstcsóvája
arra volt szánva, hogy betetőzzön egy montázst, mely (valamivel
fiatalabb) csupasz felsőtestéből meg egy (Nicky morvaországi
fotóexpedíciója során lekapott) kecske vágtató hátsó lábaiból állt.
John, a szatír, hűvös, szürke, forrását vesztett füstöt bocsátva ki
magából, hamarosan a Vörösmarty tér hatszögű tégláin fog
nyargalni egy kecske hasított patáin és szőrös, pucér combjain. Egy
héttel később, amikor elkészült a ragasztás, az újrafényképezés és
az előhívás, egy meztelen lányt kergetett a Vörösmarty lábainál
lévő fémsokadalom előtt, s a lány gúnyosan nevetve nézett vissza a
válla fölött mitikus, füstöt lehelő üldözőjére. Hosszú, szőke,
szélfútta fürtjei nem tudták álcázni Nicky arcát és enyhén hamis
mosolyát. Kezét előrenyújtva menekült a kecske elől, ujjai
félreérthetetlen sóvárgással nyúltak a költő talapzata mögött épp
eltűnő női tompor után, s a fotokollázs három szereplője állandó
körben kergetőzött a zsúfolt szobor körül.
De curukkoljunk vissza: ezen a márciusi éjszakán (amely
hidegebbnek tűnt a legmogorvább januári éjeknél, miután az
ember oly mohón vágyott már a tavaszra) a borotva sikeresen
nyisszantotta le az utolsó alkotórészt, leválasztva John kezét Nicky
csípőjéről és John függőleges törzsét mind grimaszoló fejéről, mind
láthatatlan alsóbb részeiről. Nicky szétrakta majdani művének
különböző pöndörödő alkotóelemeit, kezdte megvizsgálni a
méretarányok és fény-árnyékok különbségeit, amikor egy
szarkasztikus, panaszos hang szólt ki az ágyat betakaró árnyból. –
Szerintem ez azért túlzás, hogy ezt műveled a képeivel, miközben
én itt vagyok.
Nicky nem nézett fel, sőt kivárt annyi időt zavartalan
koncentrálás mellett, hogy a panaszos hang már majdnem újra
megszólalt, amikor végre a kivárással bársonyossá érlelt hangon
válaszra méltatta: – Nem emlékszem, hogy hívtalak volna.
Abszolút csoda, hogy egyáltalán tudok dolgozni így, hogy itt vagy.
– A vágy, hogy könnyekben törjön ki, unalmas: túl sok fejfájás oka
azon a tavaszon, felbuzgott, de visszafojtatott. A kiabálás is
unalmas volt, túl sok elvesztegetett óra okozója, miközben a
művészi ötletek elpárologtak, s csak valami poshadt vacak maradt
belőlük. Valami könnyű és derűs átalakult valami ostobává és
ragacsossá. Emily kezdeti vonzereje – az ártatlansága, tökéletes
átláthatósága, könnyű hajlíthatósága – valahogy belecsalta Nickyt
ebbe az egészbe, ebbe a középkorú házasságba, a civódás és
megbocsátás ördögi körébe, mely veszélyeztette a munkát, és
Nicky már kezdte megszokni a szemrehányásokat. – Jaj, ne
haragudj! – mondta végül, de nem tudott Emilyre nézni. – Kérlek,
ne csináld ezt. Kérlek, hagyj békén ma este. Annyira belefáradtam
a veszekedésbe. Csak feküdj ott. Csak aludj és hagyd, hogy
nézzelek. Szeretek úgy dolgozni, hogy közben hol elszenderedsz,
hol felébredsz. Csak hagyj dolgozni. Kérlek!
– Találkoztál vele a héten. Megígérted, hogy többé nem
találkozol vele, de tudom, hogy találkoztál.
 – Tudod, hogy találkoztam? – Hirtelen elpattant elvékonyodott
gyengédségének törékeny vége. Nicky letette a borotvát, és két
keze élén nyugtatta a homlokát. A munkaasztalára csavarozott
fényes lámpa a falra vetítette fejének és ujjainak sötét, különös
árnyait. – Az isten szerelmére, meghalt a barátja. Kérlek. Csak ma
éjszaka ne, oké?
– Ma éjszaka ne? Jó, és mit szólsz akkor ahhoz, hogy soha? Az
megfelel neked?
– Ó, uramisten, egészen eddig a pillanatig nem értettem, miért
szerette az apám annyira megverni a lányokat, de most… aha, a
soha nekem épp megfelel. Annyira elegem van mindkettőtökből.
Teljesen egyformák vagytok. Puhányok. Nektek együtt kellene
lennetek. Húzz is el innen, hogy végre tudjak egy kicsit dolgozni, a
kurva életbe. – De az utolsó mondat csak szájhősködés volt; Emily
addigra elment.
Curukkoljunk visszább: 1991 első pillanata. Az új évet, melyet
hunglishül jelentett be az énekes, csattanó csókok és ujjongás
fogadta, meg biggyesztett ajkak, felvont szemöldökök, egy kör ital
a ház kontójára és mókás csata a biliárddákókkal, kézfogások és
hirtelen nagylelkűség a dohányáruk minden formájával,
fegyverszünetek a makacs vitákban és régóta növő, földalatti
érzőkacsok különös, hirtelen, kalendárium kiváltotta tudatra
ébredése. John puhán arcon csókolta a zongoristát. – Csak ne vidd
túlzásba, Price. – Nicky hangja mögülük érkezett. – Nem
hagyhatom, hogy még egy nőre rátegye a kezét Budapesten,
Nádja. – A fényképész megcsókolta John pityókos száját, majd leült
Nádja másik oldalára, s most hármasban kucorogtak a
zongoraszéken. Nicky új filmet fűzött be, míg Nádja játékosan
eltúlozta a helyért vívott küzdelmet, úgy téve, mintha csak az
alkarját tudná mozgatni, hogy játsszon.
– Szóval a németjeim, John Price. Olyan negyed óra telhetett el,
amikor jöttek vissza. Az újév pillanata eljött és tovaszállt, épp, mint
itt, és most már 1939-ben járunk. Az előző évben mentek el, hogy
harcoljanak értem, és mire visszajöttek, sok minden megváltozott.
Harcoltak, annyi bizonyos. Az ellenségemnek és a hősömnek
egyaránt véres az inge és foltos az arca. A hősöm lovaglónadrágja
elszakadt a térdénél. A gazfickónak lassan kékül a szeme körül, de
ez olyan, mintha azt próbálnánk megfigyelni, ahogy az óra
kismutatója mozog. A hősömnek is van egy vágás az arcán,
közvetlenül a sebhelye fölött. De, higgyétek el, ezek olyan dolgok,
amiket elsőre észre sem lehetett venni. Hogy lehet ez? Hát úgy,
hogy az ember először azt látta rajtuk, hogy boldogok;
szemlátomást nagy barátok most, az új évben. Sok minden
megváltozott egyik évről a másikra. Először is azt látom, hogy
1939-ben egyiküknek sem vagyok annyira fontos, hogy akár csak
rám pillantson. Egymás vállát átölelve jönnek be a szobába.
Cseresznyepálinkát kérnek. Egymásra emelik poharukat, kezet
fognak, összeölelkeznek. Aztán megint a cseresznyepálinka,
megint az ölelés. Undorító az egész. Az egésznek semmi köze
hozzám. Talán a harc hatására kezdték tisztelni egymást, vagy
valami dajkamesétől, mint amilyen ez is, amit a férfiak néha
imádni kezdenek, amikor túl sok időt töltenek nőktől távol. Talán
barátok voltak előtte, talán gyakran művelik ezt partikon, keresnek
egy lányt, akivel játszhatnak, jól megijeszthetik, és utána
megalázzák. Talán olyan intim barátság van köztük, amely
megköveteli ezt a rituálét.
Évekkel később – John életkora és a város szabadon választható
– egy újabb szilveszteri buli kezdődik az új lakásában:
ismerősökkel, italokkal. Kérdezgetik a falain lógó képekről,
világutazásainak gondosan bekeretezett és szállított
emléktárgyairól, az első dolgokról, amiket kicsomagol és elhelyez
minden egyes új lakásában. És amikor az idegenek megállnak a
melankolikus fekete-fehér fénykép előtt, amely egy zongorát
ábrázol egy füstös teremben, és egy öreg nő meg egy fiú ül egymás
mellett, valaki megkérdezi, ki készítette a fotót, valaki más pedig
megkérdezi, hogy ki van rajta, és John (egyszerre válaszolva
mindkettőnek vagy egyiknek sem) azt mondja: „Egy régi
barátom.” Udvarias érdeklődés terelődik futólag a síró baba ódon
fényképére, és aztán egy másik vendég (egy ismerős újonnan
bemutatott férje, akinek a neve még nem ragadt meg John
emlékezetében; egy jazzrajongó, mindenfélét gyűjtő és
javíthatatlan okostóni, ő és John egyszer és mindenkorra
megutálják egymást, még mielőtt véget érne ez az éjszaka) azt
mondja: „Ha engem kérdeztek, azt mondanám, hogy az ott Dexter
Gordon", és a beszélgetés hamarosan már a huszadik század
közepének jazzcsillagairól folyik.
Curukkoljunk visszább: John már messze bent járt az óceánon,
sehol sem látva földet, nem mintha ez hangyányit is izgatta volna.
Nagyon részeg volt, ennélfogva hol morcos, hol csöpögős, hol
zavarodott, hol fecsegős. – Még a családnevét se tudom –
panaszkodott Nádjának, amikor Nicky a terem másik végében
fényképezett valamit. – Hát nem hihetetlen? Úgy értem, hogy
láttam már leírva, de soha nem hallottam, ahogy kimondja. Ki se
tudom ejteni. Van ebben valami szimbólum, ha te megtalálod, mert
én nem tudom… – A következő pillanatban mindkét nő ott ült
előtte és nevetett. Hogy mikor jött oda Nicky, arról fogalma sem
volt; az előbb még ott volt a terem másik végében, és különben is
mi olyan mulatságos?
– Ott az a szemét, aki leütött egy kővel – mondta John, és
hunyorogva nézett egy pasast a bárpultnál, aki szemlátomást
amerikai volt, és egy csúnyácska amerikai lánnyal beszélgetett. –
Ott az a szemét, Nic, aki leütött egy kővel. – A fickó gyakran
tüsszentett, és előtte a bárpult göröngyös volt az összegyűrt
szalvétáktól. – Ja, aki megütött. Gyere, menjünk, verjük ki a szart
belőle. – Nicky nevetett, miközben John megindult, és nagy
pislogva szövegelt, még mielőtt az ellensége egyáltalán észrevette
volna. Nicky gépe szaporán kattogott. – Meg akarsz ütni egy
kővel? Nem lehet engem csak úgy megütni egy kővel. Majd én
megmutatom, hogy kit üssél meg egy kővel.
A férfi a dühös részeg alak felé fordította a fejét, aki az útitársa
előtt imbolygott (gyerekkori ismerőse volt, aki egy nagyon rövid
házasság utáni zűrös válásáról mesélt éppen). – Elnézést, hogy
micsoda? – mondta a turista válaszul arra a kevésre, amit hallott
(„üzsé metykővel”). Halk, náthás, enyhén bocsánatkérő hangja
volt.
– Nem frankó, haver. Mosmá késő bocsánatot kérni. Mosmá
b'romira késő.
– Ismerjük magát?
– Ó, ja, gondolom, jó sokan vagyunk, nehéz lehet számon
tartani minket, fejbekúrtakat. – Azzal John rávetette volna magát
esküdt ellenségére, de nem tudta megtartani az egyensúlyát, és fél
térdre esett, megragadva a férfi karját zuhanás közben. Mikor az
egy rándítással nyomban kiszabadította a karját („Hé, haver, ne
fogdossál!”), John folytatta zuhanását, és beverte a nő lábába az
ajkát (az éles metszőfogak tökéletes metszőszögben voltak
mögötte), majd végül Nicky elvitte onnan.
– Tartogasd ezt nekem, drágám – vigasztalta. – Az én
lábamnak is szüksége van egy kis heves harapdálásra.
Nicky leültette egy bokszba, időről időre nekidöntött egy jéggel
teli poharat a szájának, és nézte, ahogy lassan zavaros pirossá
színeződik. – Az az igazság, hogy nem tudok most verekedni –
ismerte be John, mire feldőlt a pohár, és a jég meg a rózsaszínű víz
feketére változott az asztallapon. – Hé, figyelj csak! – Nem tudta
kinyitni a szemét, de ezt valami mechanizmus kompenzálta benne:
a szemöldöke, az ajka, az arcizmai mind őrületesen kifejezőek
lettek, úgyhogy egy nagyon izgatott, vak vámpírra hasonlított,
ahogy szivárgott a vér a szája sarkából. – Hé, figyelj csak! Asszem,
ezt el kell most mondanom. Én tényleg, én szeretlek téged, Emily.
Tudom, hogy nem akarod ezt hallani éppen most, de akkor is.
– Ez nagyon kedves. Köszönöm – mondta Nicky, és John elájult
egy időre. Később Emily alighanem elment, mert kinyúlva a
bokszban, pontosan ugyanolyan pózban, mint amikor aludt, csak
most félig nyitva volt a szeme, azt látta, hogy Nádja Nickyvel
beszélget. Nevettek és cigarettáztak pár asztalra tőle, összedugva a
fejüket, és John tudta, hogy biztosan csak álmodik, mert ők ketten
sohasem találkoztak. Nézte, ahogy meg-megérintik egymás kezét,
miközben beszélnek, nézte, ahogy Nicky közeli képeket készít az
öreg nő arcáról, kezéről és válláról, nézte, ahogy feléje mutatnak az
ujjukkal, és szánakozó arcot vágnak, és ez olyan elcsépelten filmbe
illő pillanat volt, hogy John tudatának egy részével elcsodálkozott
annak a képzelőerőnek a szegényességén, amelyet egy ilyen
búbánatos álom feltételez. Később ezt az aggodalmat lecsillapította
egy hosszú és lázasan forró REM-szakasz, amely mintha örökké
tartott volna, egyre lassuló sebességgel, és magányosan ébredt
1991-ben Nicky lakásának terpentingőzében, ruhástul és
ragacsosan, elfelejtett elhatározásokkal, alacsony felbontású
emlékekkel és azzal a pörgő, keringő vággyal, hogy azt érezze, ez
az év valami meghatározhatatlan módon az ő éve lesz.

IV
Január elején John meglepően éles szomorúsággal azt vette
észre, hogy az újságok tetején szereplő dátum egy bizonyos röpke
sci-fis érzést kelt benne. Markra gondolt, aki csak úgy egyszerűen
elment, egyszerűen tudta, hogy ez a hely nem jó neki, és hogy
valahol máshol jobb lesz, s ezért határozottan útra kelt egy olyan
pillanatban, amikor egyszer csak – s egész biztosan csak rövid
időre – érezte magában az erőt hozzá. John azon tűnődött,
bámulva a valószerűtlen, különös dátumot, amely a szálloda
újságospolcán vibrált, hogy neki vajon jó-e ez a hely, vagy jobban
tenné, ha ő is elmenne. Csakhogy neki túl sok dolga van itt, túl sok
köteléke.
Kint nagy pelyhes hó materializálódott közvetlenül a feje fölött
a monokróm szürkéből, mintha az alacsonyan függő eget egy
sajtreszelőnek dörzsölték volna. A Lánchídon állt, és arra gondolt,
hogyan csókolta meg itt Emily Olivert, hónapokkal ezelőtt. Több
hónapos volt immár ez a dédelgetett emlék, és persze egy
tizedmásodpercre rá Johnnak megrándult az arca a szégyentől,
hiszen az a dédelgetett emlék magfúzióba olvadt az azt követő
szörnyű pillanatok maró emlékével, és azzal, hogy milyen ostobán
viselkedett Emilyvel hónapokon át, meg Emily titkával, amelyet ő
még mindig büszkén, bambán őrzött. (És az a csók még csak nem
is ezen a hídon történt, jut eszébe.) Hónapok teltek el; s ő látni sem
látta Emilyt mindenszentek óta. Milyen jogon jár benne ki-be a
szelleme úgy, ahogy neki tetszik? És ha az a kudarcra ítélt hídi csók
nem lett volna az utolsó? Ha ma éjjel a melléhez szorítaná őt,
amikor alszik, olyan szorosan, hogy az orrából jövő lehelet a
szempilláit cirógatná? Vagy ha most itt állna, ő pedig odahajolna
hozzá, hogy megcsókolja, de Emily megint elutasítaná, s ezért
egyszerűen átlökné a korláton, és Emily halkan sikoltana zuhanás
közben, s eltűnne a vigasztaló ködben jóval azelőtt, hogy
meghallaná az örömteli, távoli csobbanást.
Változásra van szüksége, éppen úgy, ahogy Marknak, el kell
szakadnia ezektől a régi emberektől; bár a köre hónapról hónapra
zsugorodott azóta, hogy tavaly májusban megérkezett: akkor volt
a csúcson a társaság. Olyan helyre kell mennie, ahol a megfelelő
típusú barátok veszik körül. Neki Prágában a helye; már majdnem
egy éve tudta ezt. Ott vár rá az élet, ott várja egy elérhető, mégis
elegáns és izgalmas céllal.
Ehelyett aznap délután Főszerk megbízta egy munkával, amely
egy külvárosba vezérelte a másnapi fényes és fagyos hajnalon. Úgy
reszketett, hogy a végén már fájt az álla, és a gerince begörcsölt
sajgó lapockái között. Várt és egy szabadtéri edzőlétesítményt
bámult, melyet fagyott, ropogós rét és kerítések mögött
felhalmozott szemét vett körül.
– Láttalak, hogy fázol ma reggel a kis tolladdal és a kis
noteszoddal – zsutty –, és szeretsz volna bent lenni öltöző házban.
Nem bírtad a hideget.
– Az igaz.
– És – zsutty – néztem, hogy kérdezel edzőt nagyon fázva és
nagyon boldogtalan voltál. Akkor tudtam pontosan te
problémádat. Tudod, mi van a te problémád?
– A problémám?
– Figyelj – zsutty –, mondok neked egy történetet.
– Most?
– Igen, igen – zsutty – most.
John most már biztonságban volt a lakásán, felmelegedett,
annál is inkább, mivel egy meztelen gyorskorcsolyázónő csücsült
rajta, olimpiai kitartással és versenyszellemmel mozogva. Keze (és
súlyának nagy része) John vállát nyomta, gyakorlatilag lecövekelve
a törzsét és a karját; a fejét is csak pár centire tudta megemelni. A
lány combja heves, metronomikus ütemben lengett előre-hátra a
térdén.
– Tudod, fiú, amikor én megyek edzeni téli reggel és kint
vagyunk a jégen, rohadt hideg van. Te csináltad csak egyszer, és
már tudod. – Könnyedén lélegzett az atletikus tempó ellenére. – Az
edző akarja felmelegíteni minket, és azt mondja: „Csináltok
kétezer-ötszáz métert olyan gyorsan, ahogy bírtok.” Megcsináljuk
ezt, korcsolyázunk sokat-sokat És aztán – zsutty – megcsináljuk
még egyszer. A hetedik kétezer-ötszáz méter után már nagyon fáj,
és azt gondolom, még soha nem fájt ennyire a lábam, kell leállnom.
John felemelte a fejét annyira, amennyire csak tudta, és
megnézte azokat a lábakat. A háromszög alakú (majdnem
piramidális), szoborszerű lábikrák párhuzamosan voltak az ő
combjával, a lány combja pedig rendkívüli sebességgel mozgott le-
fel. A mozdulat csúcsán a comb majdnem kilencven fokos szögben
vált el a térdtől, és John látószögéből hatalmas, pulzáló
dugattyúnak tűnt, melyet valami fényesen megvilágított, 99999
százalékig porszemcsementes, lézeres és robotizált hamburgi
futószalagon gyártottak.
– De én átviselem a fájdalmat – zsutty –, mert így lesz az ember
nagy és mehet olimpiára és nyer aranyat. Tudom ezt. Úgyhogy
csak nem gondolok fájdalomra és korcsolyázok. Végül, még két
kétezer-ötszáz méter után azt mondom az edzőnek: „Miki bá, már
túl nagyon ég a lábam.” És Miki bá úgy néz rám – zsutty –
mintha, tudod, fingottam volna. És mondja: „Persze, hogy ég. Az a
jó. Sprintelj még kétezer-ötszáz métert. Ne állj meg, mert tudod, mi
jön az égés után?” Tudod, mi jön, John? Tudod – zsutty – mi jön az
égés után?
– Nem, azt hiszem, nem tudom.
– Én is azt mondtam, hogy nem tudom. „Miki bá, mi jön az
égés után?” – Zsutty. Épp csak annyi időre elengedte John vállát,
hogy eltűrhessen néhány csellengő, izzadt fürtöt a homlokából.
Keze visszatért korábbi pozíciójába; ujjai természetesen találtak rá
a fehér foltokra, amiket ott hagytak. – Azt mondta: „Az égés után
jön az agónia, oké? Most korcsolyázz!” És lő a pisztolyával. Mindig
van nála pisztoly az edzésen, azzal indítani a távot meg buzdítani.
Mindig használja – zsutty – igazi golyókat.
 – Mi? Azt meg honnan tudod?
– Egyszer – zsutty, zsutty – akarta, hogy korcsolyázzunk
gyorsabban, és felmutat levegőbe, lő, és egy madár leesett a jégre –
zsutty. Ez is neked jó tudni – zsutty –, John. Az égés után jön az
agónia. Az ember kell – zsutty, zsutty – eljutni egészen az agóniáig,
mert ki tudja – zsutty, zsutty, zsutty –, mi várja a bátorokat a másik
oldalon! – Még tovább gyorsult a mozgása, most már egészen
magával ragadó sebességekig. – Most, fiú! Most!
Ahogy legördül, hirtelen majdnem emberivé válik: az ajka kicsit
száraz; van valami fehér szöszmösz a szeme sarkában, amit John
szeretne kitörölni. Mikor a lány elfordul, leteszi a lábát az ágy
oldalán, felül, és felkapcsolja az éjjeli lámpát, a sárga fény
átszűrődik szálkás haján. Tenyerével összenyalábolja a nedves
fürtöket, gumiszalaggal összefogja őket, és a kézmozdulatai
emlékeztetik Johnt valakire, de sehogy sem jön rá, hogy kire. A
keze végül is nem túlfejlett, hanem olyan, mint egy… lányé. A háta
hajlásán, ahogy az ágy szélén ül, karnyújtásnyinál épp csak
kicsivel messzebb tőle, és a fején, melyet most a lámpa felé fordít, és
a vállán, mely fölött épp csak látszik a szeme sarka, és a két
összefont karján, meg a laposan a matracnak feszülő tenyerén John
látja, hogy a lány várja a közeledését. Már majdnem eszébe is jutna
a megfelelő szó, amivel közelebb kerülhetnének egymáshoz, és
aztán elkezdődhetne valami, de ekkor John elalszik.
Később a lány megint beszélt.
– De tényleg, komolyan. Amit mondtam. Te olyan vagy, mint
én, azt hiszem, de erősebben kell hajtanod előre. Láttam ezt,
amikor álltál fagyosodva a kis noteszoddal. És később is, amikor
mondasz dolgokat. Tudod, ő a legjobb edző a világon. Érted, most
beszélek nemcsak a korcsolyázásról?
John nézte, ahogy a lány öltözik, fél könyökkel megtámasztva
magát a túlságosan alkalmazkodó ágyon. A szoba másik feléből
meggyőzően emberinek tűnt, csak túlságosan távolinak, hogy
komolyan lehessen venni. Farmert viselt, többszörösen felhajtva a
bokáján, sőt fent ráhajtva még széles, fekete bőrövére is, egy
maszek készítésű lyukig megfeszítve, messze túl az utolsó gyári
lyukon. De hiába volt hosszú és derékban bő, így is az a veszély
fenyegetett, hogy szétreped a combjain. (Melyek aznap reggel az
ezüstszínű harisnyanadrágjában két barázdált, kemény
kézitáskára hasonlítottak.) Felvette áttetsző, rózsaszínű melltartóját,
melyet egy háromnapos úton Kelet-Franciaországban vásárolt,
ahol edzettek, versenyeztek, aludtak, mohón falták a tudományos
pontossággal porciózott kaját, és egyszer kaptak egy órát
városnézésre.
John remélte, hogy a lány nem fog keresztkérdéseket feltenni
neki mindarról, amit mondott, mivel semmire sem emlékezett
belőle, de tényleg, két szóra sem, leszámítva azt a részt a
szerencsétlen madárról, de érzett azért egy utolsó rebbenést, egy
ellobbanó kanóc gyengédségét a lány iránt, miközben az kevéske
sminket kent magára, és összeszedte a kabátját meg a táskáját;
félig-meddig azt kívánta, hogy maradjon éjszakára, és ne menjen
haza proteines turmixokat inni és régi versenyek lassított felvételeit
elemezni videón, és korán, magányosan elaludni.
Az MTV egy slágert játszott – azt a dalt, amely mintha
mindenütt ott lett volna abban a szezonban, azt a dalt, amely úgy
bebújt John bőre alá, hogy bár nemigen tudta volna eldúdolni,
valahányszor hallotta, a szeretett régi baráttal való váratlan
találkozás heves érzésével ismerte fel. Buja, romantikus kompozíció
volt, a szövegét nehezen lehetett érteni, de valami a veszteségről és a
megmentésről eljutott John agyáig és megragadt benne. Mintha
csak azért írták és vették volna lemezre ezt a zenét, hogy elérje
Johnt a boldogság vagy a szomorúság, a baráti együttlét vagy a
magány pillanataiban, mígnem mindent, ami kicsit is emlékezetes
volt az egész szezonban, már ezek a hangok kísértek, melyeket egy
tüzes, száznyolcvan centi magas grönlandi nő énekelt, arra
emlékeztetve Johnt, hogy a menekülés lehetséges – és közeli.
És ez a dal szólt másnap reggel a rádióból a szerkesztőségben,
miközben John egy ihlettelen első bekezdés unalmával és egy
gőgösen hunyorgó kurzorral küszködött…
Hogy is van az a régi vicc? „Ki volt az a nő, akivel tegnap este
láttalak? Az nem nő volt, hanem a kelet-német úszóválogatott tagja.”
Most már közelebbről is megvizsgálható azoknak a keleti-blokki
amazonoknak a tagbaszakadt szteroidos misztikuma, akik úgy
elfenekelték a mi csini atlétalánykáinkat az elmúlt negyven év
nemzetközi versenyein, és miután eleddig példátlan módon
hozzáférhetünk | | | |
…amikor Charles telefonált a kórházból.

V
25 (Q) (III). Ha e szerződés hatályának tartama alatt bármely
fél munkaképtelenné válik olyan értelemben, hogy nem tudja
folytatni és elvégezni szokásos tevékenységeit, és ennek
következtében, megfelelni kötelezettségeinek vagy közölni
másokkal az igényeit azon kötelezettségei elvégzése érdekében,
amelyek e szerződés szerint őrá hárulnak, akkor ilyen esetben
(„cselekvőképesség hiánya”) a másik, cselekvőképességét megőrző
partner, vagy bármely más képviselő, akit a cselekvőképtelenné vált
partner előzőleg írásban megbízott, jogosulttá válik teljes jogkörrel
eljárni a Társaság ügyeinek irányításában és kezelésében, minden
műveleti döntést meghozni a Társaság ügyeivel kapcsolatban,
anélkül hogy konzultálna a másik partnerral, amennyiben az ilyen
konzultáció a cselekvőképesség hiánya miatt lehetetlen. A
cselekvőképesség hiányát írásban igazolnia kell a vizsgálatot végző
orvosnak, mind a cselekvőképességét megőrző partner, mind a
Társaság alulírott, megbízott ügyvédje jelenlétében. A Társasággal
üzleti kapcsolatban álló harmadik felek bármely partner
cselekvőképességének hiánya idején jogosultak a nem
cselekvőképtelen partner vagy az egyértelműen kinevezett
képviselő aláírását elfogadni.

VI
Meghalt a január és megszületett a február egy kórházban,
amely minden elterpeszkedése ellenére lehetett volna csak egyetlen
visszhangos, majdnem ablaktalan folyosó meg egy félprivát,
fülledt, teljesen ablaktalan szoba; mindkettő piszkosfehérre volt
csempézve, és mindkettő erősen, aztán gyengén, aztán megint
erősen bűzlött a dermesztő fertőtlenítőszerektől és az alattuk
kiirthatatlanul, kárörvendve meghúzódó valamitől, ami makacsul
fertőzött.
– Szörnyű, hogy épp most kellett ennek történnie.
– Van ilyenre alkalmas idő, Mr. Gábor? – Toldy Krisztina nem
nézett a fiatalabb üzlettársra.
– Természetesen nem úgy értem…
– Igen, most egy darabig az ön dinamizmusára és tudására
fogunk támaszkodni.
– Én természetesen csak… – A folyosó egyenetlen
fluoreszkálásában Krisztina bőre holdfényszínű volt, a szeme
fehérje pedig baktériumsárga. Charles azt kívánta, bárcsak lenne
rajta egy kis smink, legalább a homlokát bekente volna bőrszínű
alapozóval.
Neville a szavába vágott:
– Úgy tudom, a legközelebbi rokona egy távoli unokatestvér
Kanadában. Igaz ez, Károly?
– Ms. Toldy ezt nálam jobban tudja.
 Krisztinát láthatóan nem érdekelte ez a kérdés, türelmetlen
mozdulatot tett a fejével és a lábával, szeretett volna minél előbb
visszamenni a beteg szobájába. – Egyáltalán nincs közvetlen
rokona. A végrendelete a jogásznál van Bécsben. Nincs kapcsolata a
kanadai unokatestvérrel.
– Nincs örökös – erősítette meg Charles. – Mindig Krisztináról
beszélt úgy, mint a legközelebbi hozzátartozójáról.
– Beszél, Mr. Gábor. Még nem halott meg.
– Nem akartam arra célozni, hogy…
Krisztina újból belépett Imre szobájába.
A kórházat az utcafrontnál beljebb építették, rozoga
téglapavilonok gyűrűjeként, amelyek egymáshoz bújtak melegedni
egy havas udvaron, letisztított, latyakos ösvényekkel, melyeken
tagbaszakadt, ingujjas betegápolók hordágyakat és tolószékeket
tologattak épülettől épületig. A komplexum egy tizenkilencedik
századi, példásan modern javítóintézetre hasonlított, amely, egy
évszázaddal később, rég felnőtté vált, és feladta tervezőinek
eszményeit, s már senkit sem akart megjavítani, csak őrizte
temérdek rabját. Amikor John már eleget mászkált, és elég sok
nyögvenyelősen kétnyelvű embertől kért útbaigazítást, és elég sok
útbaigazítást értett félre, hogy végül csak megérkezzen a megfelelő
épületbe, Charles megejtően üldögélt egy összecsukható faszéken a
hosszú folyosón, közvetlenül Imre szobája mellett. A fiatalabb
üzlettárs pénzügyi táblázatok kötegét vizsgálta egy bőrmappán.
Tollának kupakos végével ritmikusan böködte a papírokat, és ajka
enyhén mozgott, ahogy némán szemlézte a parancsnoksága alatt
felvonuló számseregeket. Mellette, a válla és Imre kórtermének
ajtókerete között egy felmosófa meredezett foltos fehér műanyag
vödörből, a csempének dőlve, közönyösen lesve ki Charles válla
fölött, s olykor kacéran rácsúszva a falon.
– Szóval, jól vagy? – kérdezte John, nemcsak tudva, hanem a
hangsúlyával is érzékeltetve, hogy ez ostoba kérdés.
– Mi? Ja, mondjuk. Úgy értem, persze, természetes, hogy ez
szörnyű.
– Hát igen.
– És a gondozás színvonala itt, uramisten! Szerintem az állati
jogok védelmezői már kiharcolták, hogy a laboratóriumi
patkányokat jobb higiénikus körülmények között tartsák. Én a
hajamat se vágatnám le ilyen körülmények között. Úgy érzem,
szívszélhűdést kaphatok csak attól, hogy itt ülök, ebben az
istenverte kórházban. Szegény emberek!
Középtájon a hosszú, egyenes folyosón (mely egy
képzőművészeti hallgató reneszánsz perspektívagyakorlatára
emlékeztetett), egy nővér egy asztal mögött halkan énekelte azt a
dalt – John dalát –, és a magyar akcentussal előadott szöveg
foszlányokban lebegett el a füléig: káncsú szí… der issz no ánn-szer
bácsú… vi kut bi in he-venn… szó löszt forr szó lang, tű menni… Az
„I walk all night long, and think only of being us” sort azonban
félrehallotta, és egy kulcsfontosságú mássalhangzó a feje tetejére
bucskázva surrant be John fülébe: Áj vők óll nájt láng, end tink onli
uff pennissz.
– Mi olyan vicces? – hunyorgott rá Charles. – Na, mindegy. Hát
igen, vicces, hogy milyen kis dolgokon függ az ember élete. Tudod?
– Charles végigszántott a haján a kezével, a fáradtság egzotikus
gesztusával, amit John még sohasem látott Charlestól.
– Tudom – mondta John. – Az ilyen dolgoktól rádöbben az
ember. De tényleg, jól vagy? – Az ülő férfi vállára tette a kezét.
– Úgy értem, uramisten… Elpattan egy irinyó-pirinyó
véredény, és egyszer csak ifjú munkanapjaimat a Boris Karloff
Emlékmúzeum vacak, csempézett gyomrában kell töltenem,
könnyesre unatkozva magam. – Megrángatta a száját. – Csak
hülyülök. – John egyik kezéből a másikba dobálta a felmosónyelet.
 Az agyvérzés már vagy két napja észrevétlen vagy legalábbis
bejelentés nélkül dühöngött és tombolt, mikor Imrét megtalálták. A
vizsgálatok azt mutatták, hogy előző pénteken látott komolyan
munkához. Krisztina rokonlátogatóban volt Győrben; Charles
Bécsben járt kiadói ügyekben; Imre, egyedül Budapesten,
alighanem egész hétvégén szenvedett különféle tünetektől, de nem
volt hajlandó komolyan venni őket. Mikor Charles átbukott rajta
hétfő reggel, a neurológiai károsodás megelőzésének lehetőségei
legalábbis részben már megszűntek. Az orvosok homályosan
beszéltek; Charles azt morogta, hogy az orvosegyetem első
évfolyamán kizavarták volna őket egy konzultációs
csoportfoglalkozásról, ha meghallják ezt a ravasz mismásolást.
Sietős, suttogó tanácskozásaikon az orvosok, hogy lelkesítsék
egymást, buzgón ecsetelték a „beszédkárosodás” valószínűségét,
szemben a „nyelviközpont-károsodással", mely különbségtétel
Charles számára még akkor is homályos lett volna, ha Imre nincs
kómában immár három napja. – Azt gondoljuk, akkor fog
felébredni, amikor készen lesz rá – kockáztatta meg az egyik orvos,
gyengéden Charles bicepszére helyezve vigasztaló tenyerét. – Hát
persze – turbékolta Charles, megpaskolva a karján lévő sápadt és
bolyhos mancsot. – Egy fejlődésben lévő szervezetnek sok alvásra
van szüksége.
– Szegény öregfiú – sóhajtotta Johnnak. – Micsoda istenverte
rohadt helyzet, de komolyan. Majdnem úgy érzem, hogy tudnom
kellett volna. Gondolod, hogy tudnom kellett volna? A minap
éjszaka mesélt nekem egy történetet az irodában, és nem
emlékezett rá, hogy egyszer már elmesélte, történetesen épp az
előző napon. – Charles besorozta Johnt, hogy elüldögéljen a
folyosói széken néhány délutánon át, amíg ő elirányítgatja a
kiadót. Johnnak rögtön hívnia kellett Gábort mobilon, ha bármi
változás történt. Az elkövetkezendő napok során John jó párszor fel
is hívta unalmában, hogy jelentést tegyen olyan dolgokról, mint az
égők kicserélése és az elhagyott felmosórongy szomorú sorsa.
Egyszer Harvey szólt bele, és bár rögtön átadta Charlesnak,
Johnnak ezután már nem volt többé kedve ehhez a tréfához.
Az összecsukható szék hátsó lábain egyensúlyozva John lassan
megértette: azt várják el tőle, hogy megmaradjon a tiszteletteljes
keringési pályáján, és ne merészkedjen túlságosan közel a pislákoló
naphoz. Mint Károly meghatalmazottja, ülhetett Károly faszékén a
folyosón, és gyámoltalanul hallgathatta, ahogy az orvosok
magyarul tanácskoznak. Toldy Krisztina azonban bent ült a
kórteremben Imre ágya mellett, aktívan konzultált az orvosokkal,
és keveset vagy (rendszerint) semmit sem mondott Johnnak,
amikor bement vagy kijött a beteg szobájából, és nagyon finoman
becsukta maga mögött az ajtót.
Olvasott. Jegyzetelt a cikkeihez. Elsétált a teleszkópszerű folyosó
legvégéig, hogy kinézzen az egyetlen koszos ablakon, a
közvetlenül az üveg mögött lévő védőrácson át az udvarra és a
bespalettázott, kéményes gyárra az utca másik oldalán. Minden
nap, amikor befordult a sarkon, és közeledett a kórház felé,
próbálta lentről kiszámolni, hol lehet az az ablak. Az épület nem
tűnt elég hosszúnak ahhoz, hogy elférjen benne az a folyosó; a
faszéktől az ablakhoz vezető sétához az kellett, hogy tudatosan
összeszedje az unalmában buzogni kezdő energiáját. Mikor
visszatért ezekről a búbánatos expedíciókról, az órájára nézett,
aztán lehunyta a szemét, és próbálta kitalálni, mikor múlik el
harminc másodperc vagy egy perc. Még csak a közelében is ritkán
járt; a belső időmérő szerkezete mintha rozsdás rugókból és
ragacsos, rozoga kerekekből állt volna, amelyek kocsonyás
fogaskerekeket forgatnak. Mennyi golflabda férne el ezen a folyosón?
És Toldy Krisztina kijött Imre szobájából, és John felvonta a
szemöldökét, hogy megkérdezze: Mi újság? És Krisztina úgy megy
el a folyosón, hogy nem veszi fel vele a szemkontaktust, John pedig
hirtelen úgy érzi, hogy sötét üzelmekkel vádolják, azt képzeli, hogy
Krisztina azt gondolja, semmi mást nem akar, csak Imre halálhírét
végre, mintha csakis ezért lenne ott, és semmi másért, és Charles
csakis arra várna, hogy minél előbb jelentsék neki mobil telefonon
az öregember kimúlását.
Teltek-múltak a napok, és az ötödik délutánon a felmosórongy
még mindig ugyanabban a pozícióban hevert ott, úgyhogy John
eltűnődött, vajon felmondott-e a kezelője, vagy a posztkommunista
betegektől elvárják, hogy olykor-olykor, mondjuk, a szeretteik
látogatásának idejére, nekidurálják magukat, és kicsinykét mossák
föl a folyosót. Végül az jutott eszébe, nézve a vödör vizet, amely
jócskán megsötétedett, mióta megfigyelés alatt tartotta, hogy
írhatna egy cikket a magyar rögvalóságnak erről a kis szegletéről,
ahová egyetlen expatriáltnak sincs oka ellátogatni, amíg jól van
dolga. Izzó leleplezése lenne egy botrányos helyzetnek, vagy ami
még jobb, szenvedélyes kérelem, hogy a Nyugat segítsen
újjáéleszteni a bátor, balsors sújtotta Magyarország hajdan oly
izmos közgyógyellátását. Ezzel venné kezdetét egy meglepő új
irány a munkásságában. A tiltakozás fehér lángjában megtisztulva,
érzelmektől sisteregve csatlakozik nemzedékéhez a világ
jobbításában. Kinyitotta noteszét, és a fogát kocogtatta a tollával.
Kicsivel később kijött Krisztina, és némán suhant végig a folyosón a
lift felé; láthatóan nem mosdó- vagy telefonkiruccanásról volt szó.
Odalesz egy darabig.
A hálóköpenyes Imre a takarókon feküdt, és egy szépen
összehajtott pokróc volt a lábára téve. Különféle folyadékok utaztak
különböző sebességgel a megbízható csövek hálózatán. Nem
csicsergett televízió, csak idős gépek hunyorogtak és pityegtek
tartózkodóan. John csodálkozott, hogy ugyanolyan összecsukható
faszéken ül, mint kint; azt hitte, itt bent nagyobb a kényelem. Egy
foltos fehér függöny túloldaláról más pityegések hallatszottak át, fél
szívverésnyivel lassabbak, mint Imréé. A két gép – Imréé és az
eltakart ismeretlené – kétszer uniszónóban pityegett, aztán a
függöny mögötti kicsit – de minden pityegéssel egyre jobban –
lemaradt (pittty…pitty-itty… pitty… pitty… pitty… pitty…
pitty… pitty… pitty… pi-pitty), s végül aztán összeütközött Imre
következő pittyével, és lassan megint ideiglenes uniszónóba
olvadtak össze.
John Imre lassan lélegző hasát nézte a homorú matracon a
hunyorgó képernyők és kusza csövek alatt. Az eltorzult szájra és a
gödröcskéssé vált arcra pillantott, aztán gyorsan elfordította a fejét.
A saját kezét nézte, és felidézett egy hajdan látott tévéfilmet,
amelyben egy kómában lévő öreg hölgy közönyös fülébe beszéltek
a szerettei, mert szívbéli buzgalmukban meg voltak győződve róla,
hogy „hall minket, a csudába is, tudom, hogy hall, és én mindent
megtennék, hallod?, mindent megtennék érte, nem fogok
lemondani róla, úgyhogy ti se merészeljetek lemondani róla…” És
így, mivel nem akarta, hogy hallja az, aki a függöny mögött
fekszik, bárki legyen is, John közelebb húzta a székét az ágy
fejéhez, a térdére támasztotta a könyökét, és akadozva beszélni
kezdett a barátja főnöke mellének.
– Na, szóval tényleg remélem, hogy meggyógyulsz, Imre.
Nagyon impozáns ember vagy, amikor, tudod, nem így kell,
hogy… Nem szeretek arra gondolni, ami történt. Olyan
ostobaságnak tűnik, hogy ez lehetséges, és hogy egy olyan
emberrel, aki végigcsinálta és látta mindazt, amit te végigcsináltál
és láttál… Az élet… az életed mint műalkotás… a csuda tudja.
Megérte? Gyakran gondolkodom ezen veled kapcsolatban: hogy
megérte-e? Igen? Harcolni a zsarnokok ellen? Mi mindent kellett
feladnod, hogy a jó oldalon állhass, amikor pedig úgy tűnt, hogy
az a vesztes oldal? Néha elképzelem, hogy valami hihetetlen
áldozatot vállalok valakiért vagy valamiért: ó, mondjuk, elveszítem
egy végtagomat, vagy megbénulok, vagy akár megőrülök valami
iszonyatos vallatás alatt… és aztán valaki megkérdezi tőlem – és
nyomorék vagyok vagy béna vagy félbolond –, szóval megkérdezik
tőlem, hogy megérte-e. És folyton azon gondolkodom, hogy mit
mondanék. Annyira szeretném hinni, hogy azt mondanám: „Ó,
igen. Megérte. Hát persze, hogy megérte.” Még úgy is, hogy ilyen
borzalmas nyomorékként ülök itt. Az az igazság, hogy tényleg
gyakran gondolok rád. Az jár a fejemben, hogy te tudsz valami
nagyon… ööö… nagyon… Persze, szörnyű lenne, tudod, ha,
nagyon rosszul érezném magam miatta… Az a helyzet… ööö…
hogy nagyon rosszul érzem magam, huh, az egész miatt…
John szégyellte, hogy összeszorul a torka. Addig dörzsölte a
szemét, amíg el nem múlt a bizsergető érzés. Úgy tűnt, nincs már
határa képtelen viselkedésének, s rögvest az a giccses tévéfilm jutott
eszébe, amikor Toldy Krisztina határozottan megütögette a vállát.
Feddően megigazította Imre takaróját és párnáját, pedig John
hozzá sem nyúlt semmihez.
– Ó, hello – mondta.
– Igen.
Furcsán áramlott az idő a kórházban. A folyosón pállott,
mozdulatlan pocsolyákba gyűlt, úgyhogy az óra alig-alig tudta
összeszedni az erejét, hogy jelezze a változást, mely arányos a
kényelmetlenséggel, melyet John a kemény kis széken érzett Imre
tiltott szobája mellett, ahogy csak ült és – talán örökre – nap mint
nap azt várta, hogy végre megjöjjön Charles vagy a professzor.
Aztán egyszer csak a naptár rohanvást kezdte hullatni a napokat,
mint egy pálmafa a szezonjában, és John döbbenten látta, hogy
már egy hét, tíz nap, két hét, majdnem három hét telt el a szélütés
óta, és Imre még mindig nem mozdult, még mindig nem reagált
semmire, és Charles még mindig fizette Johnt, hogy üljön őrt
helyette, amíg ő a kiadó ügyeit intézi, amelyek „hihetetlenül
lefoglalták” az ifjabb üzlettársat.
Két nappal később történt egy kis izgalom: a beteg egyik szeme
kinyílt, amikor ráfújtak, ahogy a szakorvos mindennap ráfújt
három héten át. Aztán megint lecsukódott, és az agyműködést
regisztráló műszer jelzett egy kis változást.
Másnap Charles és Krisztina elintézték, hogy átszállítsák Imrét
egy budai magánklinikára, amelyet svájci orvosok vezettek. – A
magyar orvosok minden bizonnyal zsenik – ismerte el Charles –,
de, tudják, meg kell tennünk érte mindent, ami csak lehetséges. Ez
egyértelműen jobb helynek látszik. – John most egy ergonomikus
acélszéken ült, egy kis hullámmal az ülőkéjén, úgyhogy a feneke
külön kucokban pihent. A rigótojáskék folyosófalnak dőlt,
miközben minden órában egész után öt perccel az orvosok
biccentettek neki, és bementek a fényes krómos-márványos
szobába, majd kijöttek, és feljegyeztek ezt-azt az áttetsző
rigótojáskék táblára, amely áttetsző plexiüveg-tartóban volt a
sóhajtozó hidraulikus ajtó fölött. Az ajtóra réztáblát csavaroztak a
beteg érkezésének napján, rajta a névvel, mintha Imre egy új
vezető lenne itt: ZIMMER 4 – HERR IMRE HORVÁTH. A
szőnyegezett folyosóról, egy orvos távolodó háta felől halkan úszott
John felé dalának fütyült melódiája.
– Az a helyzet, hogy nem halogathatom tovább. Tudom, hogy
nem ez a legtapintatosabb dolog, amit jelen pillanatban
mondhatok – mondta Charles két nappal később, miközben
Neville suttogva és akadozva németül beszélt az egyik orvossal –,
de nem úgy néz ki, hogy Imre egyszer csak kipattan az ágyból,
hogy vezesse ezt a céget, márpedig nem ez a legjobb idő egy kis
lustálkodásra.
– Micsoda naplopó – értett egyet vele John.
– Én nagyon megértem, ha valaki be akarja hozni az
alváslemaradását, de meglehetősen fontos dolog melegszik a tűzön
már egy ideje, és most könnyen kifuthat, úgyhogy tehetsz nekem
egy nagy szívességet. Van egy csoportom, amelyet éppenséggel te
is segítettél összehozni, és szükségem van egy meleg testre egy
vacsoraszékben jövő hétfőn, és őszintén szólva Imre nem nevezhető
annak. Tudsz vigyázni, hogy ne kapj szélütést hétfőig?
Neville megrázta a svájci orvos kezét, és csatlakozott a két
amerikaihoz. – Jelen körülmények között – mondta profi BBC-
bemondó hangján – a cselekvőképesség hiányának megállapítása
viszonylag egyszerű dolog. Meg is beszéltem az orvossal.
Aznap este A Házamnál álló tömeg megbotránkoztatta a
veteránokat. Bársonyzsinórok tartották kordában a potenciális
vendégeket minden irónia nélkül. Odabent a klubról szóló,
újságokból és útikönyvekből vett idézetek voltak bekeretezve a
falon az így látnak minket felirat alatt. Egy művészien rongyos
plakát A Házam 2 és A Házam 3 létrehozását ígérte Budapest más
kerületeiben, és a Prahá-zamet, mely még azoknál is hamarabb be
fog indulni Prágában. A folyamatban lévő beporzás (az összes
klubban ugyanazok az aláírt diktátorfényképek lesznek,
ugyanolyan ernyős lámpák, ugyanolyan szedett-vedett bútorok)
Charles régi cégének zászlóshajóként szolgáló befektetése volt.
Örökre kihúzva A Házamat a naptárukból, John és Charles helyette
a Baal Terem örömeit kóstolta meg, melyet nemrég nyitott három
fiatal ír vállalkozó, és a pokol motívumaival díszítették. John és
Gábor piros bársony bárszéken ült a hosszú bárpultnál, amely
mintha olvadt, göcsörtös sziklából lett volna, és a szarvas, meztelen
felsőtestű, piros harisnyás pultosok emberi koponyát mintázó
tartóban hozták nekik az Unicumot, s közben, mivel csak nemrég
kezdték ezt a munkát, idegesen figyeltek arra, nehogy leverjenek
valami üveget a hegyes végű, tekeredett habszivacs farkukkal. Az
üreges plafonról lógó ketrecekben férfiak és nők gondosan tépett
bőrbikiniben vörös, vibráló fényekkel teli műanyag üstök fölött
táncoltak, vonaglottak, miközben stilizált vasvillát lóbáló,
primitíven kifestett arcú tagbaszakadt kidobóemberek bolyongtak
a teremben, keresve a balhét. Egy nagy színpadon, forgó és
villódzó stroboszkópfények alatt emberi sikoltozással összekevert
brit popzenére táncolt a tömeg.
Néhány löttyös koponyától felbátorodva John bevetette a
színésznőnek-néztelek technika nyitó manővereit a tőle balra lévő
nőnél, miközben a jobbján lévő bárszékről Charles beszélt hozzá
bizalmas hangon: – Jó volt beszélgetni veled a kórházban aznap
délelőtt. Segített. Komolyan. Tudod? – Különös, úgy érezte, hogy
Charles ezt őszintén mondja, de sehogy sem tudta felidézni, hogy
milyen beszélgetésről beszélhet. Egy jó beszélgetés a kórházban
egyik délelőtt?
– Jól van, oké. Semmi probléma.
Visszafordult balra, de a becélzott színésznőjelölt eltűnt. El
kellett ismernie, hogy ez nem egy szívszaggató veszteség.
Véget ért a gyors ritmusú zene, és most csak egy iszonyatosan
szenvedő ember hosszú, fülhasogató sikítása hallatszott. Démoni
nevetés következett, miközben az ember fulladozva zokogott. Majd
John kedvenc dalának lágy, romantikus dob- és szintetizátor-
bevezetése csendült fel: majdnem egy óráig tartott, amíg a DJ
eljutott az ő kéréséig.

VII
–Az a helyzet, Károly, hogy a világ tetején ülsz, és mintha
nem…
– Charles.
– …tudnád, hogy mit kezdj vele. Mi van?
– Charles.
 – Ja, persze.
Hétfő este volt, az ígért délszigetiek késtek, és így John nagy
távolságból, az öt személyre megterített kerek kis asztal másik
oldaláról, a reszkető fekete Unicum-korongja fölül nézte, ahogy
Charles és Harvey a koktélját masszírozza, és elbeszélnek egymás
mellett. Észrevette Charles idegességének apró kis jelét: arcának
sima, egymáshoz illeszkedő síkjai meg-meggörbültek, és Harveyval
szembeni ellenszenve kibújt a védőburka alól (bár a saját
idegességébe süppedt Harvey ezt nem vette észre). –
Itt lesznek. Itt lesznek – biztatta őket Harvey, nem mintha
kétségüket fejezték volna ki, és megpróbálta életre kelteni a döglött
hangulatot elektromosan izzó elméjével: – Szóval, de most őszintén,
mondd meg kerek perec, szerinted Imre döngeti a Toldy csajt?
– Ejnye-bejnye, hogy mindig a huncutságon jár az eszed! –
Charles az órájára nézett, és visszakattintott két mandzsettagombot
a rendes állásába. – Ha különben döngetné is, most akkor sem
lenne olyan állapotban, hogy megtegye.
– Ó, sose tudhassa azt az ember, Károly…
– Charles. Charles. Angolul van. A te anyanyelveden.
– Ja, de nem azt mondtad, hogy baromira rajta tartja a szemét a
privát kórtermében? Lehet, hogy egy olyan fajta agyvérzés volt,
ami felkavarja a vért, ha érted, mire gondolok. Hallottam már
ilyesmiről.
– Charles, el tudnád hallgattatni ezt az idiótát? – Harvey és
Charles meglepetten nézett fel, és John elvörösödve döbbent rá,
hogy ki is mondta, amit gondolt. Charles azonban profin eltalálta a
legjobb tónusú nevetést; Harvey azonnal vette a lapot.
– Oké, csak vicc, nem kell mellre szívni.
A privát étkező vastag barna függönye, mely három oldalról
körülvette az asztalt, némán szétvált, és egy szmokingos pincér
tartotta a sötét bársonyt két délszigetinek. Az elöl álló, téliesen
sápadt férfi volt a fiatalabb; csak pár évvel lehetett idősebb
Charlesnál, de minden tekintetben idő előtt megőszültnek tűnt
álantik könyvelőszemüvegében, ugyanakkor szoborszerűen jóképű
volt, és látszott rajta, hogy hetente jár fodrászhoz. Oldalra lépett,
halkan köhentett, és hagyta, hogy a főnöke lépjen be elsőnek a
szűk luxushelyiségbe. Itt volt hát a meglepetés, melyet Johnnak
ígértek, és a meghökkent idő pillanatnyi buboréka, amelyben meg
lehetett szemlélni: egy híres tévés és újságarc háromdimenziós
szimulációja, egy talk-show-kból és hírműsorokból ismert ausztrál
akcentus, egy rideg vagy enyhén önelégült arckifejezés (csak ez a
két változat létezik), amely évente tucatnyi üzleti magazin borítóját
díszíti. Harvey masszív tisztelettel üdvözölte és mutatta be. Mielőtt
azonban leült vagy valamiképpen reagált volna a bemutatásra, a
látomás a pincérhez fordult, és rendelt egy obskúrus, világvégi
koktélt, mintha csak valóban ő lenne az – a tévéből ismert alak –, s
így John most már nem igazán tudott hitelt érdemlő kételyt érezni.
Az elmaradhatatlan cowboykalap, az orr délkeleti partja mellett
dudorodó agyagszín szemölcs-sziget, a dzsungelszerű szemöldök,
amelyen a tévésminkesek alighanem hosszú órákat dolgoztak,
hogy hellyel-közzel normális emberi vonásokat varázsoljanak rá:
minden kellék ismerős volt. Furcsábbak voltak a furcsaságok: az
elfüggönyözött területen belülre érve az ausztrálnak rögtön
kiütköztek azok az idegesítő rossz szokásai, amelyeket
nyilvánvalóan csak egy tudósítás idejére tudott elfojtani. Míg a
tévéarc mindig egy hamisítatlan nagyfőnök intenzitásával függött
a kamera által nem mutatott interjúkészítőn, a háromdimenziós
Melchior sohasem vette fel a szemkontaktust, és így John majdnem
megint meg tudta győzni magát, hogy egy csaló csatlakozott
hozzájuk a Hun Király étteremnek ennél a privát asztalánál. A
tompa fényben, az egyetlen igazi fal cirkalmasan keretezett
metszetreprodukciói alatt, amelyek királyi vadászkompániákat
ábrázoltak, John különös, de fizikailag is érzékelhető
megkönnyebbülést érzett, hogy itt lát maga előtt még egy nagy
embert, aki valójában egyáltalán nem olyan nagy, sőt sokkal
kisebb, mint ahogy azt a világgal elhitették.
Nem Hubert Melchioré volt a világ legnagyobb
médiabirodalma. Volt egy ember Atlantában és volt egy másik
ausztrál, és feltehetően voltak hatalmasságok Hollywoodban és
Frankfurtban és Manhattan üveg felhőkarcolós negyedeiben,
akiknek a neve nem bugyborgott fel a világ tudatának felszínére,
de mindegyiküknek hosszabbak voltak a tapogatói, nagyobb a
befolyása, és több tévéállomás, könyv és újság közvetítette a
véleményeit. De azért persze Hubert Melchiornak is volt mit a tejbe
aprítania, és azok közé a nevek közé tartozott, amelyek – még ha
az ember nem kísérte is figyelemmel az üzleti és pénzügyi élet
eseményeit – mindig ismerősnek tűnnek. („Ő az, aki azt a trükköt
csinálta, azt az izét azokkal a nyavalyás kengurukkal?”)
– Ezek azok a fazonok, akik annyira megijesztettek, Kyle? –
morogta Melchior, miközben halk nyögés kíséretében leült. Ősz
asszisztense végszóra kaccantott és biccentett. A gúnyos mondat
hátborzongatóan humortalan, monoton hangon, majdnem
motyogva hangzott el, nem azzal a duhaj részvénytársasági
áljókedvvel, amire John számított. Melchior nem nézett az
asszisztensére, és Johnra vagy Charlesra sem nagyon nézett annyi
ideig, hogy megállapíthassa, vajon valóban kellőképp félelmetesek-
e ahhoz, hogy olyan csúnyán megijeszthessék Kyle-t. Ehelyett a
saját kezét nézte, amely tenyérrel lefelé siklott a faasztalon lassú,
összevissza ákombákomokban.
– Hogy megijesztettek? Nem, nem, mondjuk csak úgy, Mr.
Melchior, hogy finoman ráléptem a fékre miattuk – mondta a
fiatalabb ember a világ agyoncsesztetett, reményvesztett, a
nagyfőnökeiknél kétszerte gyorsabban öregedő nagyfőnök-
csicskásainak félemberi hanghordozásával. Rámosolygott a három
amerikaira, részint a maga, részint Melchior nevében, a cég
üdvözletét tolmácsolva az extra szemkontaktussal.
Melchior finnyás volt, mint egy macska. Kapargatni kezdett
egy faggyúcsöppből képződött csenevész tengeri csillagot az
asztalon. A bal hüvelykujja körme hatszor vagy hétszer
megkaparta gyors egymásutánban, majd elsöpörte a
faggyúmorzsákat jobb kisujjának sebes mozdulataival, így
váltogatta a mozdulatait – kaparó hüvelykujj, sepregető kisujj,
kaparó hüvelykujj, sepregető kisujj – jóval azután is, hogy bárki
más bármi kis maradék faggyút látott volna az asztalon, jóval
azután is, hogy szemét és figyelmét már más kötötte le, a keze még
mindig gépiesen tisztogatott.
– Mistah G'bore – motyogta, kibontva szalvétáját és gondosan
egyenként kisimítva rajta a hajtásokat. – Egy héten át mindenütt a
maga arcát láttam. Na ja, nem árt egy fiatalembernek, ha itt-ott
vannak beetetett újságírói. Meg kell mondjam, ügyesen kiismeri
magát ebben a játékban.
Charles udvariasan nevetett, hallgatva az autisztikus beszédet,
amely az alig leplezett unalom hangján szólt.
– És látva, hogy maga meg a főnöke, az a bizonyos Horváth
benne vannak az újságban, valahányszor megvillan a
szemöldökük, szegény Kyle pelenkája egyfolytában nedves volt.
Egyre csak azt mondogatta: „Nem megfelelő az idő, nem
megfelelő az idő, Mr. Melchior.” Mondtad, vagy nem mondtad,
Kyle fiú? „Nem megfelelő az idő…”
– Mr. Horváth, bár rangidős, éppen… azt hiszem, világosan
közöltem, hogy Károly úgy van itt mint teljes hatáskörű képviselője
a…
– …„nem megfelelő az idő, nem megfelelő az idő", csak mert
valami butaság… – Melchior hallotta Harvey közbeszólását, de
nem nézett fel a láthatatlan mintákról, melyeket merev
mutatóujjával rajzolt az asztalon, nem vesztegette az idejét Harvey
rendreutasítására, egyszerűen csak beszélt tovább, és a világ
semmilyen néven nevezhető zaja nem tudta volna kizökkenteni. –
Pár cikk az újságban, és Kyle picsog, mint egy fruska, hogy
„alkalmatlan” pályáznunk a magyar privatizációs folyamatban.
„Alkalmatlan", mindazok után, amiket építettem. – Hallva
Melchior színtelen hangon előadott, de őszinte beismerését, hogy
sok millió dolláros médiabirodalmának nyomulását ideiglenesen
megakasztották, éspedig nem más, mint Charles és ő, a büszkeség
hulláma öntötte el Johnt. – Jézusmáriám, hallgatnom kellett a sok
sületlenséget, hogy nem kellene beleártanunk magunkat a
privatizációs folyamatba, hagynunk kellene, hogy előbb a
mogyorók vajazzák le a dolgokat a saját kormányukkal.
Baromság. És most itt ül maga, és nem több, mint egy kisfiú,
ráadásul nem mogyoróbb, mint én. – Charlesra mutatott, de nem
nézett rá. – Ide figyeljen! Az igazat megvallva, kicsit későn vettük
észre a médiaszükségleteket a világnak ebben a zugában. De most
aztán nincs vacakolás. Három napra jöttem a városba, és hat
újsággal, hat kiadóval, két tévécsatornával és egy szervezés alatt
lévő kábelcsatornával kell tárgyalnom, úgyhogy ne pocsékoljuk az
időt azzal, hogy udvarolunk a birkának, rendben? Vagy béget
nekünk, vagy megyünk tovább. – Még ezt az ízes ausztrál
mondást is ugyanazon az enyhén unott, kicsit szociopata hangon
adta elő, majd vett egy darabkát a salátájából, talált benne valami
ellenszenvest, félretolta. – A maga kis kiadója csinos darab, és én
meg akarom szerezni, de nem foglalkozhatok vele a végtelenségig.
Szerzek még másik tizenkettő és felet, hogy a magyarok, a csehek
meg a lengyelek jelentsenek is valamit a Medián számára.
Úgyhogy csapjunk bele! Harvey azt mondja, nincs szükségünk a
főnökére ehhez a beszélgetéshez. Hogy is van ez?
 – Ő, sajnos… – kezdte Harvey.
– Ja. Sajnálattal hallom – mondta Melchior.
– Úgy vélem, központi kérdés, illetőleg esetleges bökkenő,
melynek tisztázásában talán segíteni vagyok képes, s ily módon
javaslom is a prevenciós… preventatív… preventív…
megtárgyalását: egyszóval Medián Kiadó lesz a neve? – kérdezte
Harvey, a lehető leggyorsabban kezdve a közvetítést, még mielőtt
az események a közreműködése nélkül bontakoznának ki.
Melchior most végre ránézett valakire: Charlesra, aki jóformán
egyetlen szót sem szólt az ausztrál érkezése óta. – Kétségkívül a
Median-család büszke, új tagja lesz, s a márkanév viselőjeként
megfelelő támogatásban részesül, sokkal nagyobb támogatásban,
mint amekkorát maga képes lenne biztosítani abból, ami a kis
privát alapjából maradt, Mistah G'bore. – Miután megmutatta
személyes ismereteinek feneketlen mélységeit, visszatért a
használatlan ezüst evőeszközök újrarendezésének munkájához. –
Különben maga valami rokona azoknak a nővéreknek? A
színésznőknek? Szóval mondja meg nekem: számít bárkinek is
ebben az országban a kiadó neve?
Az egész olyan gyorsan történt, hogy John jóformán fel se fogta,
mi folyik itt: miközben az utolsó salátástányér testetlen kezeken
elhagyta az asztalt, végre megértette, hogy nem egyszerűen arról
van szó, hogy a Horváth Kiadó eladó, hanem hogy a sors kereke
már olyan részletekhez jutott a forgásban, hogy mi legyen a neve,
amikor elevenen lenyelettetik a multinacionális Medián
Corporation kígyógyomrába, ahol aztán gyorsan feldaraboltatik
elemi alkotórészeire.
Charles lassan felfújta az arcát, és ingatni kezdte a fejét.
– Csak nagyon távolról – vallotta be. – Az ükapámon keresztül,
azt mondják, valamiféle unokatestvérek vagyunk. Persze, én
sohasem találkoztam velük. Magyarországon ez viszonylag
gyakori név.
– Azt hiszem, Károly bizonyos… ööö… értelemben nehéz
helyzetben, vagy mondjuk úgy, hogy… ööö… ööö…
helyzetféleségben van – szólalt meg Harvey. – Fontos, hogy
érzékenyen kezeljük mindkét oldal, mondjuk úgy, igényeit, vagy
nem is oldal, hanem érdekcsoport, egyszóval az érdekcsoportok
természetes szükségleteit.
– Charles – javította ki Charles élesen.
– Igen. – Harvey értetlenül nézett rá. – Mi van?
Charles figyelmen kívül hagyta Melchior általános kérdését, és
ehelyett a részletek vegyes felvágottjával szolgált. Azzal kezdte,
hogy felsorolta a Horváth Holdings egyes kiadványait és terveit, a
katalógusainak és háttérlistáinak tartalmát. Úgy bűvészkedett a
címekkel, szerzőkkel és kiadványokkal, ahogy egy Las Vegas-i
kártyasvindler hajigálja a paklit a levegőben. – A mi Forintunk –
mondta –, és csak azért állok meg itt, hogy példát hozzak az
olyasfajta kérdésekre, amelyekkel szembekerülhetünk, tehát A mi
Forintunk a nemzedékek sora alatt fölgyűlt hagyományt képviseli
és olyan fogyasztói érzések állnak mögötte…
– Ja, az az üzleti újságjuk. – Melchior hangja enyhe érdeklődést
fejezett ki, de a hangsúlya nem kérdő volt, és nem vette le a szemét
a Charles válla fölött lévő metszetről, és John megértette, hogy az
ausztrál hogyan szimulálhatta a szenvedélyes érdeklődés
arckifejezését a tévéinterjúk alatt: váll fölötti fókuszpont, oldalról
fényképezve. – A mi Forintunk, he? – Kinyújtotta a kezét, és egy
visszhangos csattanással elkapta az egész paklit, ahogy ívesen
zúdult a levegőben. – Nem. Lehet, hogy egy darabig megmarad a
neve, de ön is tudja, hogy mi a helyzet. Maga nem ostoba, Mistah
G'bore. Jó okkal választotta ki épp ezt a kiadványt, és értékelem a
nyitottságát az üggyel kapcsolatban. Ön is tudja, hogy hatalmas
forrásokat fordítottunk a Mmmmmoney beindítására. Azt akarjuk,
hogy a Mmmmmoney világszerte terjesztett kiadvány legyen,
globálisan uniform, de helyileg szerkesztett mellékletekkel, melyek,
a helyi igényeket kielégítve, varratmentesen illeszkednek az újság
egészéhez. Az ilyen mellékletek feltehetően viselhetnének helyi
nevet. Én és Kyle nem látjuk okát, hogy miért ne nevezhetnénk a
magyart A mi Forintunk-nak, ha meg tud győzni róla, hogy ez
tényleg fontos.
– Azt hiszem, ez minden bizonnyal ésszerű kiindulási pont. –
Harvey ide-oda forgatta a fejét az asztalnál ülő két izgalmas férfi
között.
Melchior Charles szemébe nézett, és – már-már emberien –
elmosolyodott. Felkínálta Charlesnak egy engedmény nyilvános
látszatát, szót ejtett az egésznek egy kis eleméről, és elvárta, hogy a
teljes válaszát ennek alapján extrapolálják, úgyhogy az ausztrál
hátratolta a székét és felállt; fölösleges lett volna még egy fogásra
maradnia. Foltos kezének a plüsskesztyűbe való bedugására
koncentrált, jóllehet épp megérkezett a főétele, amely így arra
ítéltetett, hogy a mosogató kutyáját boldogítsa. Az asszisztense
készenlétbe helyezkedett, szalvétával a kezében, de Melchior
egyedül távozott; Kyle-nak be kellett fejeznie az étkezést a három
amerikaival. Melchior gyakorlott mozdulatokkal kisimította
cowboykalapjának bolyhos belsejét, felváltva használva a tenyerét
és a kézfejét. – A Harvey által adott tájékoztatás, az ön ajánlatának
összege és a bécsi cég értéke alapján megállapítottunk egy összeget,
amely le van írva egy borítékban Kyle-nál. Elegendő kell hogy
legyen önök számára. Nem tárgyalási pozícióról van szó. Végleges
az ajánlat. Semennyivel sem mehetek följebb, úgyhogy vagy
csatlakozik a Median-családhoz a maguk kis tétele, vagy egyedül
marad Median-országban, és az itteni első hónapunkat azzal
töltjük, hogy eltávolítjuk az utunkból. Kyle egy napig a Hiltonban
fogja várni az üzenetet, hogy érdekli-e a dolog. Örülök, hogy
megismerhettem önöket, uraim. – Semmi szemkontaktus. Semmi
kézfogás. És a cowboykalapot, a szemölcsöt meg az abnormális,
aszociális beszédmodort elnyelték a vörösesbarna függönyök.
Volt bizonyos jégkék élvezet Melchior társaságában,
tudatosodott Johnban, miközben a bársony abbahagyta a
hullámzást, és függőleges vörös tengerré csitult. A legcsekélyebb
mértékben sem tűnt úgy, hogy élvezné a munkáját, ugyanakkor
mintha teljesen hiányzott volna belőle minden mesterkedés. Azt
mondta, „akarom ezt” meg „ekkora összeget fizetek érte” meg
„nem, nem fogom a kómás főnöke után elnevezni", és slussz, passz.
– Finom a szarvas – mondta Kyle igazi érzéssel, szomorkásan
mohó csillogással az arcán. Most, hogy pár percre többé-kevésbé
vele egykorú férfiak között találta magát, sietett a lehető legtöbbet
kihozni a helyzetből. – Vannak itt jó szórakozóhelyek, ahová el
lehetne menni vacsora után? Klubok, tánc, ilyesmi?
– Nézzük azt a borítékot, Kyle!
– Rendben.
Charles a halántékához tartotta a leragasztott borítékot.
– Élvezze a szarvasát, Kyle. – Kinyitatlanul a zsebébe dugta a
borítékot, és mindenki azzal töltötte az est hátralevő részét, hogy
találgatta magában, mikor fog végre belenézni. Kyle, aki mindig
azonnal megérezte, ha leintették, egyetlen szót sem szólt többé. Ő
és Harvey kegyesen állták a cechet.
Kint az utcán az étterem előtt Charles célzatosan két taxira
mutatott, és Harvey próbált bizalmasan szót váltani vele, mivel
látta, hogy szándékos szétválásuknak stratégiai oka lesz, és Charles
nyilvánvalóan azt akarja, hogy bizonyos összetett, ravasz tárgyalási
manővereket hajtson végre, amint egyedül marad Kyle-lal. –
Charles, Charles, figyelj csak! – mondta, és karja Gábor vállára
siklott, haverkodón elnavigálta őt a többiektől. Charles lehajolt,
hogy bekösse a cipőjét, a másik irányba nézve állt fel, nagy
léptekkel a taxihoz ment, belökte Johnt, és megrázott két kezet. –
Károly – helyesbítette Harveyt.
Charles nem nyitotta ki a borítékot, mintha teljesen kiment
volna a fejéből a létezése, amíg el nem szökött Johnnal, ott hagyva a
másik kettőt a hideg, február végi éjszakában, s az ifjú ausztrál
láthatóan el volt kámpicsorodva, hogy magára maradt egy másik
unalmas középkorú alak társaságában; már annyi más városban,
ahol annyi más üzletet kötöttek, történt meg ugyanez: mindenki,
aki kicsit is szórakoztatónak látszott, mindig a másik irányba
tűzött el, egy másik taxiban.
A taxi már több háztömb mellett elzötyögött, amikor Charles,
nem veszítve el a fonalat az öbölháborúról szóló begyakorolt, de
még friss eszmefuttatásában, elővette a borítékot a zakózsebéből.
De rá sem pillantott, s egy darabig csak fogdosta a Hilton-
emblémás borítékot, és közben Szaddam Huszein homályos
vonzerejéről beszélt, majd végre-valahára lassan, kimért
érdeklődéssel kinyitotta: letépte a rövidebb oldal szélét, miközben a
sivatagi háború forró politikai magyarázatai mögött rejlő hideg
gazdasági számításokat taglalta. Egy lezser fújással hengerré
puffasztotta a borítékot, és lassan kicsúsztatott belőle egy lapot, de
egyelőre esze ágában sem volt széthajtani. John, hálás
közönségként, kellőképp csodálta Charles közönyét és hidegvérét,
vagy legalábbis csillapíthatatlan imponálni akarását. Miután
kianalizálta a háborús indítékokat („Az ember lehet egyszerre
humanitárius és pénzsóvár, csak nem könnyen”), Charles
széthajtotta a géppel írt lapot, de nem nézett rá („Tényleg azt
hiszem, hogy lehet embereket, akár ártatlan embereket is
humanitárius okokból lelőni, lehet ilyen megfontolásból éheztetni,
elevenen eltemetni, megégetni és megbombázni őket, de nagy adag
érzelmi érettség kell hozzá”). Az elsuhanó utcai lámpák ritmikusan
átsikló világossárga fényben fürdették meg az arcát, s minden ilyen
fényfoltot egyforma mintájúra pettyeztek a piszkos taxiablak
áttetsző szürke foltjai.
– Oké, le vagyok nyűgözve. Most már nézd meg azt az izét!
Charles hálásan biccentett, végre elolvasta, mi van a lapon, s
aztán rögtön engedélyezett magának egy laza huhhantást is. –
Huh! Kábé erre számítottam… – nevetni kezdett és a fejét rázta –
…volna, hogyha be vagyok lőve.
John átprogramozta a sofőrt, és most először elvitte Charlest a
Blue Jazzbe. Barátja növekvő, visszafojthatatlan izgatottsága és a
vallomása, hogy Melchior ajánlata meglepte, olyan meleg érzést
ébresztett Johnban Charles iránt, amilyet még nem nagyon
tapasztalt, és ez arra ösztökélte, hogy megossza kedvenc
törzshelyét az ünneplő üzlettárssal.
Ám a bajtársi melegség elillant már közvetlenül azelőtt, hogy
levetették a kabátjukat és leültek: Nádja, John bánatára, nem volt
ott, és helyette a termet egy avantgárd free-jazz féle szextett
borsózöld hangjai maszatolták össze. – Imádom ezt a dalt! – kiáltott
fel Charles, és John azonnal megbánta, hogy nem mentek mégis
inkább a Baal Terembe. – A jazz olyan fantasztikus. Egy klassz
kombó, egy fülbemászó standard, egy dögös improvizáció, nincs is
szebb annál.
A beszélgetés legalább szolgált izgalmakkal. John számára
végighallgatni Charles értelmezését a vacsora eseményeiről, melyen
épp részt vettek, olyan volt, mint elmenni egy egészen új vacsorára,
mivel nyilvánvalóan egy egész estényi esemény történt meg úgy,
hogy ő észre sem vette őket. Charles kifejtette, hogy milyen
őszintén csodálta és milyen tisztán élvezte Melchior „rutinját”. A
fura kis tikek, az őszinte beismerése annak, hogy becsapták, Kyle
lezser, mesterkéletlen csesztetése, a nyers igen-nem/most-vagy-
soha/tárgyalás-nuku/ennyi-vagy-semennyi stílus imponált
Charlesnak, és elismeréssel adózott annak, hogy „mennyi munka
kellett a kidolgozásához”. John állítása, hogy Melchiornak ez a
természetes személyisége, annyira mulattatta Charlest, hogy
majdnem fulladozni kezdett a nevetéstől. – Az egészet baromi jól
csinálta – kötötte az ebet a karóhoz –, de semmi értelme nem lenne,
ha Melchior nem tudná kedve szerint be- vagy kikapcsolni. Ha ez
egyszerűen csak ő – magyarázta türelmesen –, akkor ez a fickó
nem több, mint egy cowboykalapos pszichopata. Sőt, még
rosszabb, nem egy jó üzletember, hanem csak egy rohadt mázlista.
Nem, komoly ember ez, a mi Hubertünk. Nagyon jól meg volt ez
csinálva, úgyhogy ne érezd rosszul magad. De – és ezt a
legteljesebb szakmai bizonyossággal mondom – az egész csak
felvett póz, még ha most már soha nem veti is le, még ha az
álmában is csinálja, és ebben a pózban fog meghalni.
Charles természetesen kíváncsi volt rá, várta, hogy
találkozhasson vele, de semmiképpen sem számított olyan
ajánlatra, amelyet komolyan vehet – talán egy kisebbségi
befektetési ajánlatban, talán a negyvenkilenc százalékának épp
csak hajszállal az értéke fölötti kivásárlási ajánlatában
reménykedett félig-meddig decemberben, amikor először kezdett
úgy tűnni, hogy Harv komolyan beszél, és valóban összehozza
őket. De ez… ez „pazarul, kápráztatóan magas, ilyen magas
ajánlatról álmodni sem mertem volna”.
Johnnak nagyon hiányzott Nádja; úgy érezte, jobban tudna
figyelni Charlesra, ha ő lenne a színpadon, ha tudhatná, hogy azzal
fog végződni az este, hogy ő kettesben marad Nádjával, és
hazakíséri. Még soha nem kísérte haza, és ezt most bánta.
Élvezettel képzelte el ezt az új éjenti tradíciót: Nádja dolgos
éjszakájának szürke, csöndes zárásakor ő hazakíséri, és megisznak
egy teát vagy egy pohár sherryt, és szépen elbeszélgetnek Nádja
kandal-lótűztől megvilágított nappalijában, mielőtt aztán megy
tovább… bárhová. És Nádja lakása oly gyönyörű, oly gazdag, oly
lenyűgöző életének valóságos kincsestára: ott az a valószerűtlenül
lekörmölt könyv- és lemezkatalógus – gyűrötten, megsárgulva, de
ott van a kicit-kacatok közt; fényképek mindenféle emberekről és
helyekről; különleges kézírással írt levelek, olyan korokból, amikor
naponta háromszor járt a posta; őt ábrázoló rajzok, amelyeket
gondosan őriz, de nem áhítattal, legalábbis ahhoz képest nem,
hogy nagy emberek keze skiccelte őket, olyan kezek, melyeknek
egyéb, befejezettebb munkáiért a múzeumok úgy harcolnak
egymással, mint marakodó gyerekek. Egy polcon rejtélyes
szuvenírek: egy töltényhüvely, egy réges-régi, megpöndörödött
igazolvány, melyet egy réges-rég feloszlatott szervezet állított ki
valami fiatalembernek, aki azóta réges-rég megőszült vagy
meghalt; egy összetekert és átkötött kitüntetés egy kormánytól,
mely eltűnt a föld színéről. „Jó éjszakát, John Price", mondaná azon
az inas, külföldi-filmsztár hangján, vagy, jó reggelt", a
körülményektől függően, és megpuszilják egymást az ajtóban, ő
pedig kimegy a friss hajnalba, és úgy érzi, épp a megfelelő helyen
van, készen rá, hogy menjen és találkozzon… bárkivel.
– De az ajánlat nagysága valamiképp visszamenőlegesen új
értelmet ad mindennek, ami a vacsoránál történt. Látod, hogy
sietnek, igaz? Megvárakoztattuk őket, hála Imrének. Úgyhogy
most ajánlj sokat, nyeld le a veszteséget, mert most kell sietni, most
megy a földfoglalás. – John látta, hogy a barátjának egészen
kikerekedik a szeme az izgalomtól, minden hűvös nyugalma
elpárolgott a meleg alkoholtól meg talán a színpadról pattogó
panaszos rikoltásoktól.
– Itt nincsenek sztriptíztáncosnők? Minek jársz ide olyan sokat?
Persze, erőszakosan megvenni a médiát veszélyes játék. Egy
újságot nem ugyanaz megvenni, mint egy konzervgyárat. Az újság
beszél: kényszerítsd rá az eladásra („…eltávolítjuk az
utunkból…”), és könnyen a nyakadba kaphatsz kéthétnyi csúnya
piszkoskodást épp a vágyad tárgyától, mire képes vagy nyélbe ütni
az üzletet, és befogni a pofáját. Így tehát, hajtott tovább Charles
fáradhatatlanul, itt egy érdekes részlet: a Medián előbb rástartolt a
Horváth Kiadóra, mint hogy tárgyalt volna azzal a többi tétellel,
amiket Melchior felsorolt. – És miért akarja elsőnek épp a Horváth
Kiadót? – Melchior megdicsérte Charlest, amiért jó sajtót kap, és
érti ennek a jelentőségét. – Érted már? Azért akarja elsőnek a
Horváthot, mert…
– Igen, igen, miattad.
– Nem, gyermekem. Melchior azért akarja elsőnek a Horváthot,
mert – Charles megcsípte John arcát, olyan erősen, hogy John
felszisszent – téged akar, aranyom. – Így vagy úgy mindenképpen
jön a Medián, de Melchiornak ideje is, pénze is van rá, hogy most a
lehető legjobb sorrendben próbálja intézni az ügyet. A Medián
azért döntött úgy, hogy nem terjeszt be privatizációs ajánlatot a
Horváth Kiadóra, mert John meggyőzte Harveyt, aki meggyőzte
Kyle-t, aki meggyőzte Melchiort, hogy egy ennyire szimbolikus
dolgot, mint ez a kiadó, nem kaphat meg külföldi. És Melchior
most tiszteli azt az embert, aki sakkban tartotta. És meg akarja
szerezni a segítségüket: a Medián első vásárlása Magyarországon,
és Ausztriában, a nyájas tudósítások puha, hízelgő fényében fog
végbemenni, köszönhetően a Charles Csapatnak, nem pedig olyan
haszontalanul hisztérikus stroboszkópvillódzásban, mint ami
Melchior első csehszlovákiai vásárlását fogadta, ahol néhány
szemforgató, apokaliptikus vezércikk tényleges tiltakozásokat
szított, „egy csapatnyi igazán ostoba ember lefeküdt a földre
valami punkos underground újság szerkesztősége előtt, amelynek a
szentimentális szerkesztői fel se fogták, hogy épp megütötték a
lottófőnyereményt”. Ha eladjuk magunkat, ha eladjuk a
történelmünket arctalan pénzembereknek akkor miért lázadtunk,
miért fogadtuk meg, hogy kimondjuk az igazat, bármilyen
következményekkel jár is? Mit jelenthet ez, amikor ez az újság úgy
dönt, odaadja magát az első agyatlan milliomosnak, aki egy kis
kemény valutát ígér nekünk? Most, hogy szabad ország és szegény
ország vagyunk, van-e valami, amit nem akarunk eladni? Csak azt
remélem, hogy cseh honfitársaim bölcsebbek, mint azok az emberek,
akik engem alkalmaznak és akik…
A terem másik végén az együttes vezetője, óriási kezében
csöppnyi trombitát dédelgetve, morgott valami köszönetfélét
magyarul a mikrofonba, és Thelonious Monk „April in Paris"-e
ömlött ki a hangfalakból. A két barát átevickélt egy nagyon suta
biliárdmeccsen, és John szinte a bőrén érezte az asztal mellett
várakozó jobb játékosok vigyorgását. – Aki ilyen magas szinten
játszik – Charles a dákójára támaszkodott és beszélt, míg John
lökött –, nem pazarolja az idejét olyan aprómunkára, mint a
vagyontárgyanként! értékbecslés. Az ilyet hagyják az olyan
szikrázó egyéniségeknek, mint Kyle. A legfelső szinten lévő
srácoknak egyszerűen jók az ösztöneik, és ami nem jön össze
elsőre, azt egyszerű akaraterőből csinálják meg. Lenyomják
izomból. Csak gyönyörködni lehet benne. Gyorsabban
nyereségessé teszi a Horváth Kiadót, mint én tudnám, csak mert a
Medián olyan nagy. Azt éreztetni az emberekkel, hogy ők kérnek
rá, hogy cselekedj. Gyönyörű! – Charles a biliárdasztal szélére ült.
Lógatta a lábát, és az álla alatt tartotta a dákót, kis kék krétafolt
volt az orra hegyén. Olyan volt az arca, mint egy kisfiúé, aki alig
várja egy baseballmeccs kezdetét. – De komolyan, John, én nem
vagyok egy szentimentális alak, igaz? De ez ritka dolog, nem?
Látni valamit, ami ennyire gyönyörű. Ennyire elegáns. – A lényeg,
amire Charles kétórás szövegeléssel lyukadt ki, az volt, hogy
megint szüksége lesz Johnra, részint az írógépe miatt, részint azért,
hogy beszéljen pár újságíró haverral azok közül, akikkel
összeismerkedett, amikor az egész Horváth-ügy kezdődött. –
Hubie későn lépett, mert hitt neked. Te ritka tehetség vagy. Ez egy
komoly karrier kezdete számodra. Megvan benned a képesség,
hogy a szavaidra mozgásba jöjjenek a dolgok. Ez a tömegek fölé
emel téged. Olyannak látod a dolgokat, amilyenek a valóságban.
Az emberek azt gondolják, a világ és az újságok egyszerűen csak
tele vannak mindenféle elkerülhetetlen eseményekkel. De te érted
az események igazi jelentését. Bebizonyítottad, hogy képes vagy
irányítani annak a mechanizmusát, amit mások természeti erőknek
gondolnak.
Johnnak majdnem három óra és jó pár ital kellett hozzá, hogy
végül, a bárpultnál eszébe jusson megkérdezni: „És mi lesz
Imrével?” De addigra Charles már egy taxival ment fel a
Gellérthegyre.
Egyedül üldögélt a bárpult jobb szélén, még Charles szavai
zümmögtek benne („ahogy az öbölháborús srácok mondogatják:
»Ne menj be, ha nem tudod, hogy fogsz kijönni«”), és a régimódi
telefonautomatát nézte, amely háromnyelvű, fekete tintával rajzolt
graffitivel volt befonva. Spicces könnyedséggel száguldoztak a
gondolatai: Ezt a telefont használta Emily amikor bemutattam
Nádjának bárcsak Nádja sohase mondta volna meg nekem hogy mit
látott benne. És megkérdezte a bárostól, hol van a zongorista.
– Meghalt, haver. Nagy kár, klassz öregcsaj volt.
John dermedten ült, várta, hogy a hülye vicc után jöjjön a
komoly válasz; „Tényleg?", kérdezte rekedten, „Hát igen", bólintott
a báros, és John rágni kezdte hirtelen csuszamlóssá vált, engedetlen
ajkát, és lassan elsétált a pulttól. Szép lassan akart kimenni a
mosdóba, de még félúton sem járt, amikor futni kezdett.

VIII
Kicsit nehezen vette a levegőt: ez nem kerülte el a svájci orvos
figyelmét. De nem tágított: a beteg, igenis, megszorította a kezét,
amikor a nevét mondta.
– Rendkívül valószerűtlen, fräulein, a progresszálás ezen
pontján egy ilyen fordulat, és noha tudom, mennyire lehet nehéz
hallani ezt, azokat, akik nem orvosok, gyakran megtévesztik a… –
Toldy Krisztina összeszorította a szemét, megrázta a fejét, nagyon
enyhén megrázkódott, mintha csak lerázná a nyakáról és a válláról
az orvos havas, alpesi modorát, egyszerűen nem volt hajlandó még
egy szót meghallgatni tőle. Nincs ideje a megátalkodott
hitetlenségre. Imre nevét mondta, és Imre végre válaszolt: ilyen
egyszerű az igazság.
De most az orvos mégiscsak elmosolyodott azzal az
egyenmosolyával, amely feszes és mozdulatlan volt akkurátusan
nyírt, háromszögletű fekete szakálla fölött. A magasból úgy nézett
le a felajzott kis asszonyra, mint egy kislányra, aki a mikulásról
fantáziál, és hagyta, hogy bevezesse a beteg kórtermébe, aztán
megfogta a páciens petyhüdt kezét, miközben az egyre izgatottabb
Krisztina pisszegett, majd – egyre lassabban – Imre nevét kántálta.
Az orvos az ágy másik oldalán állt, enyhén meggörnyedve, áttetsző
táblájával a hóna alatt, az óra ketyegését hallgatva, keze nedves
volt már, miközben a kómás emberét szorongatta, és a türelmébe
kezdett kevéske kimért düh vegyülni, apró cseppenként, minden
egyes ismétlésre, hogy Imre… Imre… – Kérem, most hallgasson
rám, fräulein. Nyomatékosan kérem. Minden tekintetben együtt
érzek önnel, de Herr Horváthnak nincs… – mein Gott. – És aztán,
most már különleges figyelemmel, némán várt még néhány percig
(melyek most suhantak, míg az előzőek csak cammogni tudtak), s
végül ráírta a táblájára németül a kétségbevonhatatlan tényeket:
22:20-22:35: páciens verbális közeledésre gyenge kézszorítással reagált,
3x/.25 óra, minden esetben közvetlenül a nevének kiejtése után, csak
jobb kézzel. Krisztina lehajolt, és gyengéden megcsókolta az alvó
homlokot, megsimogatta az eltorzult, ezüst szakállas arcot.
 – Ez csodálatos, Krisztina, ez csodálatos. Borzasztóan örülök
neki. Kérem, hívjon, amint bármi más jelenteni való is lesz. Bent
leszek ma este. És persze itt mindenkinek elmondom a jó hírt. –
Letette a kagylót. Krisztina lelkesedése ragályos volt. – Ezek a listák
itt – mondta a fiatal ausztrálnak; mindketten későig dolgoztak,
nyakkendőjüket laza y-ra húzva – a magyar klasszikusok idegen
nyelvű eladásai, országonként. Nyilvánvalóan nem egy
aranybánya, de alacsony költségű és megbízhatóan megújítható…
– Az embernek mindazonáltal meg kell őriznie az események
realista szemléletét – mondta az orvos, a pesszimizmus gyógyító
dózisát befecskendezve. Azzal az éleslátással, melyért kollégái
régóta tisztelték, észlelte, hogy ez a kiegyensúlyozatlan ifjú hölgy
könnyen hiperemocionális reakciókat produkálhat, amennyiben a
páciens nem ugrik ki azonnal az ágyból, és nem kezd el táncolni
neki. Ez a kép mulattatta, és elmosolyodott, részint saját
jókedvéből, részint azért, hogy hűtse vele a hölgy túlzott izgalmát.
John egyfolytában utazgatott pár napon át, amíg megírta a
„Vigyázz, Világ Gonosza, mer' itt jön Magyarország!” című
kétrészes opuszát arról, hogy Magyarország miképpen járul hozzá
az öbölháborús koalícióhoz. Azért még nem fogytak ki teljesen
zsugorodó iróniatartalékai; képes volt érzékelni a kontrasztot a
környezete és az ő belső monológjai között, melyeket csak
időlegesen és nagy nehézségek árán tudott kikapcsolni. Az például,
hogy „Egy szánalmas, szentimentális idióta vagyok", olyan
hangosan harsogott, miközben a friss posztra frissen kinevezett
honvédségi szóvivő várójában ücsörgött, mintha hangszórókból jött
volna. Az „Azon kevesek egyike volt, akik tudják, hogyan kell élni”
egy nappal később egy katonai táborban zendített rá giccses
librettójára, miközben egy sajtóreferens kalauzolta egyik alulfűtött
helyiségből a másikba. A „Micsoda őrült az, aki egy órán át
bömböl egy magyar vécéfülkében?” a több előadása közül az elsőt
egy tüzérségi gyakorlat ritmikus súúú-potty-bumm-ja kíséretében
tartotta egy behavazott, szélfútta síkon, félúton Pápa és Sopron
között. A „Vigyázz, Világ Gonosza…” első részének gépelését a
BudapesToday szerkesztőségében jó időre megakasztotta az „Egy
szánalmas stb.” téma különlegesen makacs s némiképp cikornyás
felújítása. Másnap délben türelmetlenül, részben angolul, részben
törtnek sem nevezhető magyarsággal kifaggatta a Blue Jazz három
alkalmazottját, mire talált egy olyat, aki meg tudta adni neki Nádja
címét. Az „Egyike volt azoknak stb.” téma zümmögött a fejében
tompán, miközben föl-alá járkált Nádja háza előtt aznap délután,
másnap délelőtt, majd délután is, röhejes módon egyszerűen nem
volt mersze bemenni vagy kopogni a hatalmas régi hintókapuba
vágott kis ajtó hámló festékén. Szörnyülködve magán, hogy
ennyire nincs benne kurázsi, végül is Nickyhez ment el. Ő volt az
egyetlen ember, akiről el tudta képzelni, hogy elkíséri, még ha jó
pár hete nem találkoztak is.
Hajlított műanyag kaparó kaparta meg Imre talpát, majd
visszatért a filctasakjába az orvos zakózsebében. Ellenőrzött
kísérleteket végeztek erős hangok sorozatával és különböző
hangerővel mondott különböző szavakkal. Pörköltszagú leheletek
lebegtek hosszan az orrába. Tűvel szurkálták a lábujjait, először
csak finoman, aztán bőszen, miután az orvos kiment a szobából,
Krisztina olyan erővel döfködte a tűt, hogy kis piros vérgyöngyök
jelentek meg Imre sápadt, sárga lábának vastag, mintázott
felszínén. Mikor magára maradt, Krisztina egyre csak fogta Imre
kezét és kántálta a nevét, valamivel több modulációval, mint egy
rendszeres templomba járó, akinek elméjében ennek az egésznek
az értelme már kezd egy kicsit elhomályosulni. Egy speciális
gépezet feltámasztotta Imre szemhéját, majd már-már engesztelő
zsongással engedte, hogy lecsukódjon és megpihenjen. Egy
specialista elmondta, hogy a legújabb kutatások szerint bizonyos
esetekben, amelyek némely tekintetben hasonlítanak Herr… Herr
(zavart pillantás a táblára)… Herr Hortháéra, elképzelhető, hogy
esetleg van némi esély arra, hogy egy jól pozícionált és nagyon
enyhe elektromos serkentés járhatna némi gyógyító hatással.
Krisztina azonban elutasította, hogy ilyen bizonytalan
bizonyítékok alapján elektrosokknak tegyék ki a hősét. Egy
nagyon kedves angol nővér felvetette, hogy ha olyan zene szólna a
szobában, amelyet különösen kedvelt az úr, amíg még magánál
volt, az nagy valószínűséggel felgyorsíthatná kicsit az eseményeket;
már máskor is tapasztalta, hogy ez a módszer ragyogóan bevált.
Úgyhogy gyorsan hozattak is egy kis CD-lejátszót és egy CD-t
valamilyen hagyományos cigányzenével (Charles mindkettőt
boldogan kifizette), és Krisztina árgus tekintete előtt ez valóban
kiváltotta a jobb arcfél szórványos és enyhe rándulásait, valamint a
jobb kéz legalább két kettes fokozatú szorítását, de aztán semmi
többet. És aztán egyik este, már nagyon-nagyon későn, miközben
hangosan szólt a televízió (egy büszke és homályos magyarázat
arról, hogy mit végeztek az Egyesült Államok különleges
alakulatai az iraki vonalak mögött), Krisztina pofon vágta Imrét.
Január vége óta gyakorlatilag Imre kórtermében lakott, és most, a
kézszorítás okozta röpke izgalom után, akármilyen hangosan,
édesen, csábítóan mondta, Imre neve többé már hozott semmilyen
eredményt. Ivott egy kicsit aznap este, és egy kevéske önsajnálat
szivárgott a vérébe az alkohollal együtt. Rendszerint egynemű
érzései enyhén megcsomósodtak, és zavarodottan vette észre, hogy
haragszik Imrére. Kétszer pofon vágta aznap éjjel, miközben kicsit
zagyván rimánkodott neki. Dühében és csalódottságában ütötte
meg, de azért is, mert úgy gondolta, ez a kétségbeesett, csöppet
sem hagyományos, de biztosabb és mélyebb érzések vezérelte
taktika sikeresebb lehet, mint az önelégült svájci gyógyászat. De
Imre nem nyitotta ki a szemét, és Krisztina, miután felhangosította
a televíziót („ezek a fiúk mindannyian magukkal vitték azt, amit
mi »forró golyónak« nevezünk, és erről minél kevesebbet
mondunk, annál jobb”), leroskadt az ágy mellett álló rétegvonalas
székre, és engedélyezett magának egy kis halk, nagy önuralommal
végrehajtott sírást.
– Hát ezt sajnálattal hallom. Én is nagyon bíztam a zenében.
Kérem, mindenről értesítsen. Nem, nem, természetesen nem,
minden rendben. Mindenképpen maradjon ott. Itt egyelőre
elboldogulunk maga nélkül. Ó, dehogy, csak egész nyugodtan. –
Charles letette a kagylót. – Az a helyzet, hogy Krisztina valóban
nagy értéke a szervezetnek. Meg kellene tartaniuk, nem mintha én
akarnám megszabni a maguk taktikáját. Biztos vagyok benne,
hogy rengeteg megfelelő emberük van, de ő helybéli, és az tényleg
hasznos lehet. – Visszautasított egy ausztrál cigarettát.
Tudom, hogy én csak egyike vagyok a parazitáknak, de néha
nekünk van a legjobb rálátásunk a gazdaállatra. Őszintén szólva,
onnan nézve, ahová rácsimpaszkodtam, az a gondolat, hogy
Magyarország és posztkommunista cimborái egyszeriben kvázi
NATO-tagokká válnak, olyan érzést kelt, mint amikor bemutatnak az
apád új felesége kölykeinek, a nyavalyás mostohabratyóidnak, akik
csak úgy beköltöznek, és elkezdenek játszani a játékaiddal, és
„apunak” szólítják az apádat. De ugyan kinek a szíve nem esik meg a
magyarokon, az új srácon egy nagy iskolában? Mint az utolsó kisfiú,
akit a kidobós játékban választanak, Magyarország félénken állt az
oldalvonalon, amíg Bush elnök végül azt nem mondta: „Na, jól van,
Zsoltika, gyere! Jól jön majd a bátorságod.” Vagy ahogy Pál hadnagy,
házigazdám a tüzérségi gyakorlaton mondotta volt oly ékesszólóan:
„Nem vagyok egészen véve teljesen biztos benne, hogy a lövegeink
nagyon hatékonyak lennének sivatagi körülmények között. Úgyhogy
nagyobb örömmel és nyugalommal dönthettünk úgy, hogy inkább
leszünk hasznosak azzal, ha orvosi személyzetet küldünk.” Nos,
gyorsabban folyik a víz a híd alatt, mint azelőtt, és úgy tűnik, ez a
korszakos háború emlékké változott, még mielőtt lehetőséget kaptunk
volna rá, hogy jegyre vegyük az élelmiszert, vagy éjszakai
polgárőrszolgálatot teljesítsünk, vagy lefeküdjünk az egyedül maradt
katonafeleségekkel. Nehéz nyomon követni mostanság az elsuhanó
korszakokat, ahogyan azt egyszer egy barátom megfogalmazta.
Március eleje van, úgyhogy akkor most a háború utáni korszak
mámorát éljük. Természetesen egy olyan háború, amely a vér, verejték
és könnyek churchilli felhívásával kezdődik, azzal, hogy bármi áron, de
megszerezzük a győzelmet és megmentjük a szabad világot, és aztán
annak a katonai megfelelőjével fejeződik be, mint amikor egy
erőszakos, retardált gyerek hirtelen elfelejti, hogy miért is fojtogatja a
kezében lévő egeret, és aztán elhajítja, amikor még épp van benne egy
kis szufla…
„Hé, hívj fel, amikor beérsz. Épp megint itt voltak a
délszigetiek. Ezek a srácok tényleg csipkedik magukat. Szeretem
nézni a hatékony embereket akció közben. Már elfelejtettem, hogy
fest az, olyan régóta élek itt. Ja, különben tetszett az öbölháborús
opuszod. Hívj fel, ha lesz egy perced, hogy igazi munkáról
beszélhessünk, oké?”
– Hejhó, 1991 királya! Rég volt szerencsém a jogarához, fenség.
Hogy ityeg a fityegöje? – John arcába csípett, és kézen fogva a
szárítókötélhez vezette, amely a sötétkamráját leválasztó fekete
függöny előtt volt lazán kifeszítve. Ott függött, még enyhén
nedvesen, ruhacsipesszel fölrakva, tíz fénykép, melyeket most
nagyított ki – kecskék egy réten, Vörösmarty szobra, különböző
pózokban lévő meztelen istennőket ábrázoló klasszikus francia
festmények, az egyik fara bujább, mint a másiké. Voltak olyan
eseményeket ábrázoló képek is, még csíkosan a tükröző és párolgó
folyadéktól, melyeknek John volt a sztárja, ennek ellenére soha még
csak a rövid távú emlékezetébe vezető kurta utat sem tették meg.
Döbbenten nézte őket, arra gondolt, hogy talán kollázsok, de
túlságosan normálisnak tűntek ahhoz, hogy Nicky vette volna a
fáradságot az elkészítésükhöz, és ha csak nagyon enyhén is,
mégiscsak megbizsergettek benne ha nem is kifejezetten valami
emléket, de legalábbis az elképzelhetőség bizonyos érzését: egy
zongoraszék, rajta ő és Nádja, Dexter Gordon közvetlenül
mögöttük fújja a füstöt a falon; egy bárszék, amelynek mintha a
lábát csókolná, fölötte két értetlen arc; az arca fentről élesen
megvilágítva, a Blue Jazz színpadán, kezében mikrofon, szeme
álmatagon félig lehunyva, szája csibészes, kéjvágyó félmosolyra
kanyarodik; a felsőteste a Blue Jazz egyik bokszában, fejét
érzelgősen két kezére támasztja, egy nyálcsíkon kék fény csillog: az
egyetlen színes izzószál a fekete-fehér kompozíción. – Eljössz
velem? – nyögte ki végül John, és még hízelgett is kicsit, hogy
elmállassza Nicky nem várt, konkretizálatlan ellenállását. – A
művészet kedvéért. Tudod, lehet, hogy artisztikusnak fogod találni.
Kellesz, hogy ne legyek egyedül. Három napja sétálgatok előtte.
Arra gondoltam, hogy te, tudod, már csak kíváncsiságból is… –
Lényének egy nagyon kicsiny része szelíden reménykedett: hátha
ez lesz az a régóta közeledő pillanat, amikor Nicky fogja magát, és
összeköltözik vele.

Krisztina végül is hajnali háromkor elaludt a rétegvonalas

széken, karja összefonva, cipősarka beakasztva a szék
keresztvasába, feje súlyosan lelógott majdnem az öléig. A nyaka
még álmában is fájt, és fél szendergésében érezte a csigolyák közti
minden egyes sajgó rést, mindegyik görcsös volt, forró és szinte
hallhatóan meszes. Jobbra-balra rángatta a fejét, párnát keresve,
melyről hetek óta csak álmodott, és szeme kinyílt egy pillanatra, és
azt látta, hogy Imre őt nézi. De újra lecsukódott a szeme, mielőtt ez
a tény tudatosodott volna benne, s aztán több másodperc kellett
hozzá, hogy küszködve kinyissa, hogy áttörje a meglepően sűrű
felszínt, és kiemelkedjen a teljes éberség állapotába. És még akkor
is veszített további két-három másodpercet, amíg próbálta
fókuszálni a tekintetét. Imre szeme csukva volt. Lehet, hogy csak
álmodta. Megfogta a kezét, megsimogatta a homlokát és
elgyötörten kántálni kezdte a nevét.
– Lényegében változatlan – felelte Charles. – Köszönöm az
érdeklődését. Mindig reménykedünk, hogy hírt kapunk a
javulásáról.
– Tehát az álláspontja ezzel a megállapodással kapcsolatban?
– Változatlan – felelte Neville.

Nádja házának gondnoka – egy bajszos, fényes piros melegítőt

viselő, atletikus felépítésű férfi – szélesen mosolygott, amint
meglátta Johnt és Nickyt a lakásajtaja csipkefüggönyén át: épp
beléptek az udvarra vezető boltíves átjáróba. Rögtön látta, hogy
külföldiek, és amint nyitotta az ajtót, már mentegetőzött is: – Nem*
English, nem* Deutsch.
John csak annyit mondott, „Nádja", és gyászos arckifejezésével
jelezte: nem számít arra, hogy egy élő nő ajtajához vezessék. Csak
akkor hasított belé, hogy nem is tudja Nádja családnevét.
– Igen.* – A férfi együtt érzőn bólintott.
John egy kulcs elfordítását utánozta. – Igen?” – kérdezte. A férfi
látványosan vállat vont, és lenézett a padlóra, miközben a
szemöldöke felszökkent, a habozás bilingvis jelzéseként. – A
nagymamám – mondta John angolul, majd magyarul is
próbálkozott: – Anya anyáé. – A magyar zavartan megérintette
hátrasimított haját, úgyhogy John két kezét laposan egymásra
tette, érzékeltetendő a családi kapcsolatot. – Anyám – mondta
angolul, és elvette az alul lévő kezét. – És az anyám – mondta, és
elvette a felül lévő kezét. – Nádja. – A gondnok vállat vont, bezárta
az ajtót maga mögött, és felkísérte őket négy lépcsőfordulón,
atletikus szandálja ritmikusan csattogott. John elképzelte szegény
idős barátnéját, amint nap mint nap föl és le caplat ezeken a
lépcsőkön.
 – Amerikai?* – kérdezte tőlük a férfi, amikor fent megálltak
kifújni magukat. – Júesszé?
– Igen.*
A gondnok csodálattal, jelentőségteljesen, felszegett fejjel
bólintott. – Igen, igen, júesszé, júesszé, nagyon jó.* – Egy rövid, sötét
folyosóra fordultak a főfolyosóról. A férfi megállt a folyosó
kivilágítatlan végén lévő utolsó ajtónál, és szórakozottan
megcsörgette a kulcsokat. – Jó.* New York City – jegyezte meg
kezdeményezőleg.
– Igen, New York City – egyezett bele John.
– Ah! Kalifornia – vetette fel a férfi bólogatva.
– Igen, igen – osztotta a véleményét John. – Kalifornia.
Végül csak kinyitotta az ajtót, és tartotta a két amerikainak. –
Oké – mondta kicsit szomorúan, talán remélve, hogy beinvitálják.
– Oké. – Végül elballagott, magukra hagyva az elhunyt nő
rokonait a lakásban. Egy kattanó zár hangja egy pillanatra
megállította.

– Kérlek, kérlek, Imre. Kérlek, Imre. Kérlek, Imre. Láttalak,

Imre, láttalak, igaz? Kérlek, csináld még egyszer, Imre!

Neville kiosztott négy példányt, és a sajátját kinyitotta a hatodik

lapon. – Van még két pont, amit meg kell beszélnünk. Szörnyen
sajnálom, hogy fel kell most hoznom őket, de talán sikerül gyorsan
megegyezésre jutnunk, és szignálhatjuk a szerződéseket. Azt
hiszem, négy órára mindenki szabad lehet. Mikor is indul a
repülője?

Két szoba – egy keskeny téglalap alakú, amely belefut egy kis
négyzet alakú egyik oldalába – egy fáraósír legelső, izgató kamráit
sugallta, bár nem volt olyan jól megvilágítva. John lámpa után
matatott. Nicky eljutott a négyzet alakú szoba túlsó végéig, és
elhúzta az egyetlen ablak elől a foltos, vékony, borsózöld függönyt.
John lassan járta körül a szobák kerületét; orrába beleszúrt a
lakatlan lakások rögtön felismerhető szaga. Egy forgatható,
meggörbült, színehagyott fémrúd állt ki a falból közvetlenül a
csöppnyi ágy lába fölött, és azon lógott Nádja piros ruhája egy
vállfán. Nem volt bevetve az ágy; a lepedők foltokban el voltak
vékonyodva. Az éjjeliszekrényen papír kötésű szerelmes regény
hevert lefelé fordítva, a közepén kicsit túl kinyitva. A fejjel lefelé
látható borítón, az angol cím és a szerző neve alatt egy izmos,
meztelen felsőtestű férfi, kezében párbajtőrrel, egy nő karját
szorította, aki hátravetette a fejét, és felemelte a lábát. A könyv
mellett ütött-kopott angol-magyar szótár volt és egy jegyzetfüzet,
tele sűrűn írt magyar szöveggel, a szerelmes regény még
befejezetlen fordításával. Kis kazettás magnó hevert a padlón, rajta
két jelöletlen kazettával. Egy kampón a csöpp tűzhely fölött
hegyes, száraz pirospaprikák füzére lógott: ördögi hawaii
virágfüzér. Nádja csöpp fürdőszobájában (az előszoba
téglalapjából nyíló fülke) John parfümös üvegek buja kertjét találta,
minden, akár a napi használattal, akár holmi homályos befektetési
szándékkal kapcsolatos logikát nélkülöző kollekciót, üvegek
tucatjait, a mosdókagylón egyensúlyoztak, meg egy rozoga
vesszőasztalon, meg a szórványosan csempézett padlón, s a legtöbb
üveg gyomrában már csak néhány utolsó bugyborékos csepp
maradt, aranyszínű és színtelen és világoskék folyadékok, épp csak
olyan rétegben, hogy beburkolják a sprayeső porzószálának végét.
Vén, fájdalmasan, vénségesen vén alsónemű tapadt rá a repedezett,
fityegő dugójú kád szélére.
Nicky még mindig az ablak mellett állt, a fénynek emelve egy
bekeretezett fényképet. – Nézd, mit tartott meg – mondta
boldogan. – Nem mondanám, hogy egyetértek a kerettel. –
Megmutatta Johnnak az újévi zongorás fényképet, rajta a
freskósított, füstölő Dexter Gordonnal – ez volt az egyetlen kép a
lakásban. Nem voltak poszterek a falakon, nem voltak levelek, se
ilyen-olyan cetlik, nem voltak érmek, nem voltak bizonyítékok.
John az ágyra roskadt. – Nincs itt semmi. Semmi – motyogta
döbbenten, miután nem került elő semmi érdemleges a törpe fiókos
szekrényből, csak néhány ruha, forintaprópénz, fésű és kefe. – Ez
nem az élete – mondta szomorúan. Talán valaki már járt itt, és
elvitte a személyes holmit, amíg John ott reszketett az utcán a
márciusi szélben és szeszélyes napsütésben. – Mondom, hogy jó ez
a kép – mondta Nicky. – Annyira boldog volt, amikor hoztam neki
egy halommal, hogy válasszon belőlük. Nagyon hízelgő volt. És
édes. Nagyon mókásan beszélt rólad. – John, ahogy megnyalogatta
őket a halódó napfény, észrevette, mennyire finom és gyönyörű
Nicky keze. A festékfoltok ellenére, a lerágott körmök és a
körmökre ránőtt cikcakkos bőr ellenére. Hosszú ujjai kecsesen
íveltek, és olyan gyengéden tartotta a fényképet az ablakon bejövő
fénybe, hogy John ezt meghatónak találta, még ha Nicky önmaga
iránti szeretete fejeződött is ki benne. Ő is lehetne zongorista
azokkal az ujjakkal. Lehúzta a hártyaszerű, foltos függönyt az
ütött-kopott pecekről, s így az megint a kis ablak elé lebbent.
Elképzelte kettejüket ebben a kis lakásban, egy háborús elsötétítés
alatt, vagy egy válság, egy puccs, egy ellentámadás fenyegetően
bizonytalan energiaellátása mellett. Harckocsik gördültek lent az
utcán, az ő utcáján, ahol mindig is békében élt az asszonyával.
Letette a fényképet a kis asztalra, letakarta vele a szerelmes
regényt, megfogta Nicky kezét.

– Hát ide figyeljen, Mr. Howard. Biztos vagyok benne, hogy Mr.
Melchior nem azért fáradt el ide, hogy megtudja, miszerint ön
jelentős változtatásokat akar eszközölni a szerződésen most, ebben
a késői időpontban.
– Hagyd, Kyle! – Megint ugyanaz a monoton hang, a tekintet
bárhol járhat, csak nem egy másik emberi arcon.
– Mint említettem, ezek nem jelentős változások, de nem
javasolhatom jó lelkiismerettel Charlesnak, hogy…
– Ne hasogassuk a szőrszálat, Nev! Hubert messziről jött ide,
hogy ezt nyélbe üsse.

– Ó, Imrém, köszönöm, köszönöm. Hallasz engem? Képes vagy

jelezni, hogy hallasz? Olyan gyönyörű szemed van, olyan jó, hogy
megmutatod őket nekem! Köszönöm. Meg tudod szorítani a
kezem? Igen? Ó, nagyon jó! Azért csak vigyázz, ki ne fáraszd
magad. Annyira jó vagy, annyira jó. Most ide akarom hozni az
orvost. Ó, te nem tudod, hol vagy, szegénykém. Jól van, nagyon
ügyes vagy. Egy perc, és jövök vissza. Ne ijedj meg, itt vagyok,
soha nem mentem el mellőled. Nem érted, amit mondok, ugye? Ó,
annyira elveszettnek tűnsz, kérlek, csak higgy nekem, meg fogod
érteni, hamarosan megint olyan leszel, mint azelőtt… Horváth úr.

És ha jönnek érte, akkor így akarja, hogy elvigyék, az ő karjai

közül, erről a keskeny kis ágyról, amely alig bírja el kettejüket.
Másszanak csak ki mindannyian a tankjukból, üljenek,
bámuljanak, tapsoljanak, miközben ők ketten mit sem törődnek
velük. Nőjének keze ott van mindenütt, a szája ott van mindenütt,
ruhájuk haszontalan kupacba omlott – hadd legyen az oroszoké.
Bár sohasem hagyták el kedves kis lakásukat, mégis sikeresen
elmenekültek, ő meg a felesége a gyönyörű zongorista ujjakkal és a
rekedt hanggal és a puha egynapos borostával a fején és azzal a
hatalmas állal, amit idővel annyira megszeret az ember. Az ő
gyönyörű, bátor felesége: ha választhatna, akkor is csak ezt tenné,
itt lenne vele és szeretkeznének; inkább lenne egy ostromlott
városban ővele, mint bármely biztonságos paradicsomban –
nélküle. És a lista, amelyet annyi órán át írtak, kit érdekel, hadd
égessék el az oroszok, vagy egyék meg, vagy adják oda a vállukat
vonogató, tanácstalan rejtjelfejtőknek. Nincs határ, amelyen ne
tudnának átjutni itt és most, ahogy testük összeolvad – az övé és a
feleségéé –, ahogy olyan szorosan kapcsolódnak össze, hogy többé
nem látni, hol kezdődik az egyik, és hol van vége a másiknak;
megtörtént az összeolvadás, mint minden alkalommal, amikor
együtt vannak; egyes részeik kicserélődnek, és egyikük sem marad
pontosan ugyanolyan, mint amikor kezdték. Úgyhogy vigyék csak
el a zongorát, a festőállványokat, a vásznakat és a sötétkamrát, a
felesége minden titkos papírját a nagykövetségről – a pokolba az
egésszel.

– Tud pislogni? Tud? Pislogott, doktor úr? Ez egy pislogás volt

nekünk, ugye? Ó, Imre… Horváth úr, bocsássa meg, hogy Imrének
szólítom. Nagyon hosszú ideig aludt…
– Fräulein, talán hagynunk kellene, hogy lassan
alkalmazkodjék. Nem szeretnénk sokkolni…
– Igen, persze, de eresszen el. Horváth úr, ha hall engem, csak
pislogjon kétszer egymás után. Meg tudja ezt tenni ne… hé! Igen!
Maga annyira bátor! Hé, svájciak, látták? Látták? Nem akartak
hinni nekem, de most láthatják! Hall, és tudja azt mondani, hogy
igen. Két pislogás mostantól igent jelent, rendben, Imre? És az egy
jelenti a nemet. Amíg el nem kezd beszélni, ezt csináljuk… Ó,
annyi mindent kell elmondanom. Eresszen el, svájci! Na jó, most
akkor kimegyek magával, de hamarosan visszajövök, Horváth úr.
Most pihenjen, Imre, és majd mindent elmesélek neked, amikor
erősebbnek érzed magad. Kérem, svájci, hagyjon már békén!

– Elképesztő. Egy hete vettem ezt az átkozottat Tokióban, és

máris kipurcant. Egy rohadt vonalat nem lehet húzni vele. Ötszáz
dollárt fizettem, hogy monogramos aranyfóliám legyen.
– Tessék, itt az enyém.
Kopogtatás az ajtón, először halk, aztán rögtön hangosabb. –
Amerikai?* Hé! Amerikai! Mit csinálnak? Nyissák ki az ajtót!* – A
katonák hangja – John egy pillanatig még szorította a nőjét –, a
katonák hangja, akik tudják, hogy itt van. Törjék csak be az ajtót
és rontsanak be, szegény idióták, retardált kegyetlen gyermekek;
lőjenek csak agyon így, ahogy vagyok, és kimerülten roskadok rá
nőm testére, a karjaiba – utolszor.
Új volt az érzés: valami vibrálás a gumiszerűen ruganyos
izmokon át. Csodálkozva vette észre, hogy gondolatai sokkal
gyorsabban mozognak, mint az események. Különös és csodálatos
érzés volt: mintha magához tért volna egy hihetetlenül hosszú és
mély álomból. Rendkívüli volt a dokumentumokon mozgó tollak
látványa: olyan lassan mozogtak, hogy Charles látta, amint a tinta
fekete folyókban ömlik ki a tollvégekben lévő csöpp golyók körül:
hallotta a golyók sercegését, amint csatornákat vájtak a papírba,
hallotta a tinta surrogását, ahogy szaladt bele azokba a
csatornákba, majd a pattogást, ahogy száradt. Egyetlen aláírás
alatt volt elég ideje, hogy szegény, öreg Mark Paytonra gondoljon,
aki (meglepő módon!) mégsem volt egy totális bolond: igen,
valóban vannak pillanatok, amelyek nagyon sokat számítanak,
pillanatok, amelyek magukra és magukba húzzák mindhárom
időzónát – múltat, jelent és jövőt –, és furcsa hibrideket kovácsolnak
belőlük: jövő-múltat, jelen-jövőt, múlt-jelent. Miközben tolla saját
aláírásának gyönyörű íveit és lendületes kacskaringóit vájta és
öntötte, tudta, hogy milyen érzésekkel gondol majd vissza erre a
pillanatra negyven év múlva, hogy egyre nagyobb szeretet tölti
majd el e pillanat iránt. Hallotta a szépséget nem csupán abban a
hangban, ahogy most sercegett a tolla a papíron, hanem
ugyanennek a hangnak a fokozódó szépségét is minden egyes
elmúló évvel, mintha egy hang egyre erősebb lehetne minden
visszhanggal, s talán leghangosabban az évfordulókon szól majd
(1992. március 12.; 1999. március 12.; 2031. március 12.), de elég
hangos lesz az ehhez semmilyen módon nem kötődő napokon is,
amikor előhívja valami apróság: egy elromlott aranytoll, egy férfi,
akinek az orra alatt nagy szemölcs van, egy fémszagú kölni, mint
szegény Kyle-é, egy olyan nyakkendő, amilyet Neville visel (mintha
az összes britnek fura ízlése lenne – hol a csudában találta ezt a
mintát?). De mindenekelőtt itt volt ez a jelen – az aláírás látványa és
a benne rejlő óriási bizonyíték: sokkal nagyobb pénzért adott el
valamit, mint amennyiért megvette. Egyértelműen bebizonyította
aranycsináló tehetségét. Mi más lenne a pénzügyi zsenialitás, mint
az a képesség, hogy az ember hamarabb meglátja a jövőt, mint
bárki más? Ez az aláírás – mely e pillanatokban ömlik ki a
csöppnyi fémgömb körül – bebizonyította, hogy képes megragadni
a vagyontárgyak lelkét, képes mindenki másnál gyorsabban
felbecsülni lényegi értéküket, s aztán képes összekeverni azokkal a
vagyontárgyakkal a maga varázsos, potens magvát. Paytonnak
igaza volt, és egy pillanatra igaz volt: őszintén irigyelte a kutatót
szenvedélyes tudományos munkájáért (…a játék egyik legszebb
tulajdonsága…). Szíve a fülében dobogott, és hirtelen attól félt, hogy
elvörösödik vagy kacagni kezd vagy bármi más módon elárulja
magát ezeknek a férfiaknak.
– A kollégája nagyon lojális önnek, és volt magával itt minden
egyes napon már nagyon hosszú ideje. – Imre nem tudta irányítani
az arcizmait, hogy mosolyogjon vagy sírjon, de a hír, melyet a
hűvös orvos tört magyarságával közölt vele, hogy a partnere nem
ment el az ágya mellől (mindvégig itt volt vele ez alatt, bármit
jelentsen is ez az ez) átjutott ciklikus féléberségének felhőzetén, és
remélte, hogy Krisztina vagy az orvos a lehető leghamarabb
behozza a kollégáját. Felfogta, hogy kórházban van, és hogy
nagyon fáradt, és hogy a szeme mozog, de semmi mása, és hogy a
torka borzalmasan száraz. De hogy Károly nem ment el az ágya
mellől, hogy itt volt vele minden egyes nap nagyon hosszú időn át
ez alatt az… Imre szeme megint lecsukódott, és az orvos letörölte a
nyálcsíkot páciense szája sarkából.

– Hé, amerikai! New York! Kalifornia! Hé, hé! Tor! Porte!

– Ó, az isten szerelmére, hogy lehet valaki ilyen kibaszottul
fafejű?! – Nicky lemászott, meztelenül végigtrappolt a keskeny
téglalapon, és kinyitotta a zörgő ajtót. Szembekerülve ezzel a
meztelen kopaszsággal, ezzel a magyarázatra nem szoruló,
féktelen dühvel, a piros melegítős meghátrált, védekező, bágyadtan
mentegetőző buja vigyorral a képén a meztelen látomástól, majd
megfordult, és fenyegetően hadart valamit magyarul. Mikor Nicky
visszaért, készen rá, hogy ott folytassa, ahol abbahagyták,
könnyek közt találta a partnerét. – Ez meg mi? – kérdezte, még
mindig dühösen a félbeszakítás miatt, és most elborzadva a
háziszabályok ilyen durva megsértése miatt is. De nem volt
kegyetlen; rá tudta venni magát, hogy félig nekidőljön a krétafehér
és sárga falnak, és az ölében tartsa a zokogó fiú fejét, és cirógassa
nedves, göndör haját, és elmotyogja azokat a bosszantó kis
értelmetlenségeket, amiket az emberek, úgy látszik, szeretnek
hallani ilyen esetekben, még ha korholta is magát közben, hogy
mennyit dolgozhatott volna ez alatt.

IX
Március. Egy sor újságcikk és tévéműsor, egy tucat
koncentrikus kör, melyeknek Budapesten volt az epicentrumuk
(John asztalán, hogy szeizmikailag pontosak legyünk), és
óceánokon gyűrűztek keresztül: ígérem, hogy ez az utolsó cikkem
erről az ügyről, de mégiscsak érdemes szemmel tartani a fordulatait,
miközben egy kényelmes széken lógázzák a lábukat a Forum
előcsarnokában, és bosszúsan kérdezik közönyös pincérnőjüktől, hogy
miért nem képes rendes kávét készíteni. Mert most, a Mediannal, az
új Demokratikus-Kapitalista Magyarország™ megszerezte egy igazi,
eleven multinacionális vállalat zajos, vulgáris bizalmát, és nem
létezhet jobb ajánlólevél egy elárvult, nemrég még vörös nemzet
számára, amely szeretne csatlakozni a nemzetek családjához, mint az
olyan emberek hűvös tekintetű áldása, akiknek a pénze oly sokat
jelent…
…Ha emlékeznek néhány hónappal ezelőtti történetünkre a mi
kies városunkból elszármazott fiúról, arról az ifjú clevelandiról a
messzi Kelet-Európában, akinek a bátorsága és határozottsága…

Végre résnyire ki lehetett nyitni délben az ablakokat. Krisztina

most épp kinyitotta az egyiket. – Ünnepeljünk egy kis friss
levegővel – mondta halkan, mert ügyetlenkedve és sokat
kicsorgatva ugyan, de Imre szívószálat használt: cseppnyi
narancslé habzott két ajka közt, és csak egyszer pislogott, mikor
Krisztina megkérdezte, kér-e még. Szeretne egy kis friss levegőt?
Szüksége van még egy párnára? Szeretne hallgatni egy kis
cigányzenét? Arra még nem tudta rávenni magát Krisztina, hogy
kiadós ügyeket beszéljen meg a pislogásaival. Úgy döntött, jobb
lesz, ha Imre egyelőre nem izgatja magát velük, jóllehet tudta
magáról, hogy egyszerűen nem tudná elviselni, hogy ő legyen az,
aki elmondja neki, vagy, ami talán még rosszabb, hogy ő legyen az
utolsó, aki megtudja, hogy Imre mindig is tudta, csak egyszerűen
soha nem vette a fáradságot, hogy elmondja neki, és jóváhagyását
adta rá már jóval azelőtt, hogy beteg lett. De akárhogyan is, alig
bírt ránézni, annyira émelygett és szédült a bűntudat és a düh
szirupjától, mely benne fortyogott. Mivel visítani vagy zokogni
nem tudott, próbálta kényszeríteni magát, hogy élvezze szerepét
mint valamiféle huszonnégy órás nővér, egy fárasztóan vidám
hang mesterséges mosollyal és kimerült szemmel, aki annyit
engedélyezett csak magának, hogy naponta egyszer hazamenjen
zuhanyozni és átöltözni, és aki, döbbent rá mostanában letaglózó
szomorúsággal, még a kora tavasz szokásos örömeit sem tudja
élvezni. Nemrég vette észre, hogy Budapesten beköszöntött az az
időszak, melyet az anyukája mindig „türelmetlen időnek”
nevezett, amikor a gyerekek azt követelik, legyen már vége a
télnek, és utálják a házak közti sötét tereket, amelyek őrzik az
elmúlt évszak havát, azokat a makacs és szörnyű kis
maradványokat, melyek pontosan őrangyal-árnyékuk formáját
másolják.
Neville Howard jogi cége egy olaszos stílusú villa első emeletét
foglalta el az Andrássy út vége felé; a földszint korábbi idők
haloványrózsaszín maradványa volt, vörös időké, amikor a villa a
Népköztársaság útján állt, sőt még vörösebbeké, amikor a Sztálin
sugárút végén trónolt. A cég kuncogó bosszúságára a villa
fölszintjét még mindig a Magyar-Szovjet Baráti Társaság bitorolta,
amely újabban végignézhette, ahogy eszményei és céljai
elenyésznek az egymást követő, zavarba ejtő események folytán,
mígnem maga a szovjet nagykövet is más munka után nézett, és
soha többé meg sem fordultak a fejében régi Barátai. A társaság
tagjai úgy tapadtak a villa belsejéhez, mint a megzavarodott
borostyán, és lenyelték dühüket és kétségeiket, hallották új
szomszédjaik – a tőzsdei ügyekre szakosodott jogászok – fölényes
köszönéseit, és ma megmaradt ablakaikon át az Andrássy út díszes
padjait nézték. Ott, az egyszer csak melegen sütő nap alatt és a
gyorsan halódó havon túl, egy fiatal kliens (újsütetű pénzügyi
géniusz) és egy fiatal jogtanácsos (kinek csillaga gyorsan emelkedik
a cégnél) konzultált ebéd után, mindketten hátradőltek és
kinyújtották lábukat, mindketten kigombolták kabátjukat, s
hagyták, hogy átmelegítse őket a nap lehunyt szemhéjukon át. –
Kicsit jobban van – mondta a fiatal kliens. – Úgy tűnt, örül nekem,
már amennyire meg lehet állapítani nála. Szomorú.
Elmagyaráztam neki az üzletet, a részvényei értékét, az ellátását
érintő megállapodást. Azt hiszem, megkönnyebbült, hogy
mindenről gondoskodtam, már amennyire képes volt követni.
Ohhh, persze alighanem elkerülhetetlen, hogy vegyes érzésekkel
viszonyuljon a dologhoz. Szóval, ide figyelj! Te leszel megbízva
azzal, hogy elintézd neki az apró-cseprő elintéznivalókat, nekem
ugyanis más terveim vannak.
– Hát persze, természetesen – mondta a jogtanácsos.

A tavasz nem jelent feltétlenül meleget Kanadának ezen a

részén, de a kövér, vörös hajú fiatalember, akit enyhén tunyává
tettek a tabletták, elégedetten várta a kirándulást a szemcsípő
hidegbe. Az elmúlt hónapokban megszerette a kintlétet; Budapest
után az itteni falusias környezetnek volt valami ártatlan időtlensége
(a játékterem panorámaablakán át hajnalban látható látványt
leszámítva, mely fájdalmasan emlékeztetett egy Thomas Cole-
festményre, Az utolsó mohikán-ra). A bőröndjén ült, nem szólt
semmit a kedves pszichológushoz, aki vele együtt várt. Amikor
megjött érte a szülei kombija, elfogadott még egy névkártyát az
orvostól, meghallgatta, hogy ne felejtse az emlékezetgyakorlatot,
amely biztosítja a napi lelki békéjét, és megrázta jóakarója kezét.
Fogadta szülei gyengéd ölelését, akik már második évtizede
szomorkodtak és értetlenkedtek miatta, és besüppedt a hátsó ülésre
az idős csokoládébarna labradorral, amelyet I. Károly egyik
kutyájáról nevezett el valaha. Nézte a zsugorodó kórházat az autó
ablakában, és észrevette, hogy még nem hiányzik neki
fájdalmasan az ott töltött idő, és ha kelletlenül is, be kellett ismernie,
hogy azok a tabletták alapvetően jót tettek neki, többé-kevésbé.
 Március utolsó estéjén még egy hetet kellett várni arra, hogy az
ember kísértést érezzen az esti italának egy utcai asztalnál való
elfogyasztására, és még kettőt, hogy átadhassa magát e
kísértésnek, és ne bánja meg kisvártatva, menekülve befelé, a
csészékkel, csészealjakkal vacakolva. De márciusnak ezen az utolsó
estéjén, bent a meleg Gerbeaud-ban, az ablak nyújtotta emlékidéző
látványok mellett, de távol az ajtóból jövő huzattól, csilingelő
edények zajában és réztartókba vagy réztartókból öntött
kávészemek csörgésében, lazítva a lámpás tükrök és a tükrös
lámpák alatt, nézve a mostanra megszokott és kedvessé vált rojtos
műanyag csizmát viselő nyűgös pincérnőket, tetszőleges és kellő
hosszúságú időt eltöltve visszafele jövet egy munkáról, amely nem
izgatott, a következő helyre menet, bármi legyen is az,
mindenesetre nem számít, hogy késel-e vagy sem, nagyon kevés
helyet találhatnál, ahol kellemesebb egyedül elüldögélni, és
meginni egy kávét, mint itt, a Gerbeaud-ban, hacsak nem zavar a
zajos amerikaiak szembeötlő túlsúlya, akik efféle beszélgetéseket
folytatnak:
– Na, ez tényleg vicces. Találd ki, ki jelent meg a lakásomon
tegnap este! Becsiccsentve. Na, nem megy? Toldy Krisztina. Rám
vetette magát. De szó szerint vetette. Olyan „Hé, jó estét, ugorjuk át
az italokat, csak tegyél magadévá!” stílusban. A klasszikus modell.
Várj, még sokkal viccesebb is lesz. Szóval azt mondom: „Nem,
sajnálom, öreg, gonosz varázslónő, inkább passzolok", mire
bedühödik. De piszkosul. Fenyeget, hogy megöl. Ja, úgy mint
meggyilkol. Van egy pisztolya, aszondja, és hogy mindjárt lelő.
„Mi, hogy lelő? Amiért nem szexelek magával?” És, tudod, ez a
része azért már nem vicces. És mit csinál erre? Nem megy? Nincs
semmi ötlete, Mr. Price? Na jó: csókolni kezdi a nyakam. Kicsit
olyan majszolósan, száraz szájjal. Mint egy rágcsáló, amelyik
kicsiket harap, hogy lássa, elég sós vagyok-e a télire való tároláshoz.
Szóval, leküzdve férfiasan energikus vágyamat, hogy elokádjam
magam, azt mondom: „Ne, komolyan, pisztoly ide vagy oda, nem
fogok szexelni magával.” De mit mondott mindig az anyukánk,
hogy mi kell mondanunk, John? „Kérlek", mondja. „Kérlek,
kérlek.” És ezt már szeretem hallani minden nimfomániás és
erőszakos csodálómtól. Úgyhogy azt mondtam: „Értékelem az
ajánlatot és az udvariasságát, a modora kifogástalan, de komolyan,
nem fogok…", és erre csiribú-csiribá! A pisztoly igazi. Tudod, egy
pisztoly egészen rémisztő bír lenni, még egy kicsi pisztoly is, mert,
azt hiszem, a tisztesség okán be kell vallanom, hogy ez lenne a
legpontosabb leírása a szóban forgó fegyvernek. „Amit mondtam a
modoráról, Miss Toldy… emlékszik arra a megjegyzésemre? Nos, a
megváltozott körülmények között, azt kell mondanom…” – de erre
ő azt mondja – és most lazán, közvetlenül angol köznyelvre
fordítom –, hogy „fogd be a mocskos szádat, különben lelőlek",
mármint hogy ő engem. – Megöl? De hát mit tettem?
– Nem, sajnálom, John, de ez rossz fordítás volt. Majd én. Az a
lényeg, hogy most befogtam a szám, úgyhogy nem tudom
megkérdezni, mik az egyéb lehetőségeim, és mi a tárgyalási célja,
ahogy a fősulin szoktuk mondani, nem tudtam tervet készíteni arra
vonatkozólag, milyen lépésekben jussak el az igenig, úgyhogy csak
nagyot nyelek. Tudom, mit kell tennem. Filozofikusan bólintok,
felmérve helyzetemet, és elkezdem kigombolni az ingemet,
mondván, „Oké, oké, szexelünk egyet, és nem kell senkit se lelőni",
és bevallom, átfut az agyamon a gondolat, hogy a) rosszabb is
lehetne, mivelhogy kétségtelenül el lehet képzelni csúnyább nőt
nála, b) hogy ennyire kívánatos vagyok, az egy kereszt, melyet
hordoznom kell, és c) nincs teljesen kizárva, hogy a szenvedély
hevében esetleg le tudom majd fegyverezni. Úgyhogy kezdem
kigombolni az ingem, és rávetek egy olyan „Oké, bár egy rám
szegezett pisztoly hatására csinálom, azért nem akarom teljesen
elrontani az örömét, úgyhogy gyere, bébi"-féle pillantást. És erre ő
mit csinál?
– Lelő, mint a szart.
– Nem, de majdnem. Leereszti a pisztolyt, és sírni kezd.
– Hazudsz.
– Nem. A te meggyötört, kellemetlen néped piszkos Istenére
esküszöm. Egyszerűen csak elkezd bőgni. Ami kicsit túl sok
nekem, mert, hé, már úgy voltam vele, hogy gyerünk. Mos' meg
zokog. Rí, mint az állat. Úgyhogy begombolom az ingem, és olyan
igazán finoman próbálom elvenni a pisztolyt, hogy aszondja, „Hé,
láthatóan nagyon felzaklatott valami, bébi, tegyük el ezt szépen,
amíg jól kisírod magad, és megvárjuk, hogy jobban érzed magad,
mielőtt kihívjuk az országod korrupt és rendetlen rendőreit, és
meglátjuk, ki engedheti meg magának, hogy jobban lefizesse
őket”. De, meglepő módon, ő ezt nem akarja, és megint erőtlenül
rám szegezi a pisztolyt. Erőtlenül vagy sem, nekem egyre megy,
úgyhogy leülök a díványra, és várom a verdiktjét, hogy milyen
irányban bontakozik ki az este. Mint mondottam, az a fajta ember
vagyok, aki inkább kész szexelni egy csúnya, középkorú banyával,
mint hogy golyót eresszenek belé.
– Mindenki tudja ezt rólad. Csodálunk is érte.
– Azt kívánom hinni, hogy ezen a ponton kicsit meggyengült
az időérzékem. Úgyhogy azt gondolom, eltarthatott úgy, mondjuk,
tizenkét percig, amíg csak ültem ott a díványon, és néztem, ahogy
zokog ez a nő, és olykor felém lendíti a pisztolyt. Zokog, zokog,
szipog, megrázkódik, rám szegezi a reszkető pisztolyt, leereszti a
karját, zokog, zokog, zokog, és a többi. Szóval eltarthatott vagy
egy negyed óráig. És minek? Lelőtt végül? Nem. Rávett, hogy
szexeljek vele? Nem. Sírt, célzott, és elkezdte mondani, hogy akar
valamit tőlem, mire megint kezdem kigombolni az ingemet, ő meg
erre, hogy „Nem, nem azt, nem azt", és megint bőg, aztán egy idő
után fogja magát, és elmegy. Nézek ki az ablakon, és látom, hogy
egész idő alatt várt rá a taxi. Ez volt a szombat estém. Ez, utána
meg német pornó kábelen.
– De miért?
– Mert mind úgy néznek ki, mint az a bögyös csaj a St. Pauli
sörön.
– Hadd fogalmazzam meg máshogy: De miért?
– Hát, a franc tudja, John. De tényleg, gőzöm sincs. Fontoljuk
meg a lehetőségeket. Nagyon rossz napja volt? Arra a fickóra
emlékeztetem, aki megölte a kutyáját? Lélektipró, szeretettelen
szegénységben nőtt fel? Hmm, ez egész egyszerűen egy
kibogozhatatlan rejtély, mely el fog kísérni a sírig. Ja, jut eszembe,
pár hét múlva ki tudsz majd vinni kocsival a reptérre? Bérelek majd
egy teherautót a cuccomnak. Vicces híreket kaptam ezen a héten.
– De mondd csak, szakítottál rá időt valamikor is, hogy
elmondd a csajnak a dolgot?
– Én? Nem. Szerintem te elmondtad, a cikkeidben. Én Imrének
mondtam el.
– Hívtad a rendőrséget?
– Ja, naná! Pontosan így akarom tölteni az utolsó heteimet
ebben a szarfészekben. Jaj, ne vágj már olyan elkámpicsorodott
képet! Végül is nem puffantott le, a pozitívumokra koncentrálj! Ezt
egy vicces történetnek szántam. Bosszúálló egy népség vagytok ti,
emberek. Szegény nő kieresztett egy kis gőzt. Végül is senkinek
sem esett bántódása, és senkinek sem kellett szexelnie semmilyen
vén banyával. Meg, tudod, már elintéztem, hogy ő is kapjon egy
kis pénzt. Nagyon igyekeztem. Rendkívüli osztalékot tettem bele
neki a szerződésbe. Megérdemli. Mint ahogy egyébként te is.
Neville majd keres ez ügyben.
A dadogó, félig megformált, életlen kérdések, melyeket Charles
különben is csak kigúnyolt és válasz nélkül hagyott volna,
elkerülték megalázó sorsukat, amikor kopogás hallatszott az
ablakon a tükörképük mögül, és egy kopasz fej és egy mappa
integetett be. Annyi idő alatt, amíg Nicky az ajtóhoz ment, majd
balra, az asztalukhoz, John és Charles nem tudott előállni egy
meggyőző hazugsággal vagy tervvel. – Hello, kisfiú. – Szájon
csókolta Johnt, akinek alkoholszaga volt. – Hé, Nicky vagyok –
mondta az öltönyös férfinak
– Nyáron már megismertelek, ha jól emlékszem – felelte
Charles.
– Ó, tényleg, A Házamban, úgy van. – Kezet fogott Charlesszal
és pukedlizett, lehajította a cuccát egy üres székre közöttük, és
kölcsönkért egy ötöst, hogy kifizethesse a beugrót a mosdót őrző
sárkánynak. – Te beszélsz magyarul, igaz? Rendelj nekem valami
jót!
– Hát, kisfiú – mondta Charles, amikor megcsörrent a fehér
csészealj, és a bársonyszéken ülő koros pincérnő komoran
biccentett Nickynek, hogy mehet –, ez nem valami ígéretes kezdet
egy gyöngéd udvarlásra szánt estéhez. Ha el akarsz szökni, én
fedezlek.
– Késő. Kezdődjék a gyöngéd udvarlás. – Néhány pillanattal
később John felállt, és Emily ereszkedett a két férfi közt lévő másik
üres székre.
– Hello, uraim. Nagy örömmel látom, hogy őrzik a régi szép
hagyományokat.
John egy reggelen néhány nappal ezelőtt megérezte a tavaszi
illatokkal kevert dieselbűzt, és úgy döntött, hogy ő és Emily végre
egyenrangúak; az, hogy őrizte a titkát a hosszú, eseményekkel teli
télen át, bebizonyított valamit. Mielőtt még lehervadhatott volna az
önbizalma, felhívta Emilyt, mint derült égből a villámcsapás, és
meginvitálta egy à trois-ra. (egy szerény vasárnapra, az ég
szerelmére). És Emily, szó se róla, ezt oly lelkesen fogadta, hogy
John röpke időre föl is buzdult, letette a telefont, visszafeküdt, és
némi megifjodott és már-már meggyőző látomásai támadtak a
majdani Emily-s örömökről. Ám most a látványa, ahogy
beleroskadt a székbe, és újrakötötte a lófarkát, tagadhatatlanul
káprázatmentes volt. Téli és tavaszi felbukkanásai John
álomvilágában ragyogóak és lüktetőek voltak; különféle Emilyk,
Emily hatványai voltak vele, egy alig formába önthető, fortyogó,
univerzális, hindu típusú női eszencia. Így hús-vér formájában
azonban nem tudott alakot váltani, nem ragyogott, és
szemlátomást fáradt volt. Olyan sápadt volt, mint minden nő – a
sztriptíztáncosnőket leszámítva –, aki épp túl van egy télen a
közép-európai síkságon. Fehér oxford inge lankadtan, legyőzötten,
vasalatlanul lógott rajta.
Visszajött Nicky, és megint szájon csókolta Johnt, ami egészen
fölösleges gesztus volt: elvégre John nem találkozott vele a Nádja
lakásában történtek óta, vagyis három hete, s amellett pár perccel
ezelőtt egyszer már megcsókolta. Úgyhogy John egy pillanatra azt
gondolta, hogy Nicky veszélyeztetve érzi magát az ismeretlen lány
érkezése miatt, és azon nyomban tisztázni akarja a helyzetet az
idegen előtt, de aztán be kellett ismernie, hogy ilyesmi nem történik
a valóságban. Bemutatta egymásnak a két nőt. Charles arcára
nyájasság ült ki.
– Örvendek – mondta Emily, és John észlelt a hangjában egy kis
hűvösséget, vagy (helyesbítette magát nyomban) csak remélte,
hogy érzett. Eljátszott az előző folyományaként született
gondolattal, hogy talán Emily féltékeny, és ezúttal minden másként
és jobban alakulhat.
– Hát, hogy egész pontosak legyünk, nyáron már
összeismerkedtünk. A Házamban. – Nicky bizonyos fojtott
ingerültséggel tisztázta a tisztázandót.
 – Tényleg? – John látta Emily pillanatnyi zavarát. – Ja, persze.
Emlékszem. – John értékelte Emilynek ezt a tulajdonságát: hogy
mindig meg akarja könnyíteni mások helyzetét.
Csönd állt be, majd Charles megkérdezte Nickytől, hogy
megnézheti-e a mappáját, mire az elővett a fekete kartonlapok
közül egy fotokollázst. – Az a címe, hogy Béke – mondta, és
odaadta Emilynek, aki tartotta a két odahajoló férfinak.
Négytagú, piknikező család egy parkban. Égszínkék pokrócon,
a pokróckék ég alatt körülülnek egy benne fényes étkekkel:
mosolygó anya és apa, mosolygó fiatal lány és mosolygó öccse.
Mindenki mosolygott. Az anya mosolyogva rakta szét az ennivalót.
A kisfiú éhesen mosolygott a finomságokra. Az apa mosolyogva
nyugtatta kezét az anya vállán. A kislányruhás kislány a hasán
feküdt, a tenyerén támasztva mosolygó fejét, és térdben behajlítva
lóbálta pucér lábát. Az anyának hiányzott egy foga. Akisfiúnak
csorgott a nyála a szája túlsó sarkából, az innenső füle meg enyhén
vérzett; vörösesbarna nadrágja elképesztően mocskos volt. Az apa
nem nézett éhesen az ételre; kövessük a tekintetét: máshová néz ő
az éhes tekintetével. A kislánynak három párhuzamos kötés volt
mindkét csupasz talpán. Egy fa mögött, részben eltakarva, egy férfi
– pucéran az esőkabátja alatt, puhakalapban, napszemüvegben –
guggolt és kakált, miközben rejtett megfigyelőhelyéről fényképezte
a családot. – Az ott te vagy, Johnny – magyarázta Nicky, gyorsan
és nyugodtan, nem kívánva részletezni a nyilvánvalót. A bal felső
sarokban épp valami bogarak – „sáskaszezon", szolgált
felvilágosítással Nicky – csatlakoztak a jelenethez; sűrű csapatuk
azt jelezte, hogy hatalmas raj érkezik zsizsegve a kereten kívülről.
Végül, a távoli háttérben, egy parki tavon egy csónak látszott,
benne bizonytalanul álló alakkal. Az alak – olyan messze volt,
hogy a nemét sem lehetett megállapítani – a feje fölé tartott egy
evezőt, abban a pillanatban lett lekapva, hogy meglódította, mielőtt
lecsap vele valamit vagy valakit a csónakban vagy a vízben.
– Ez alapvetően egy nagy húzz-a-picsába az apámnak –
mondta Nicky nyeglén, majd hozzátette: – Vagy bárkinek, aki
megpróbál birtokolni.
– Nagyon felkavaró, mint ahogy nyilván annak is szántad –
mondta Emily kicsit tudálékosan. Továbbadta a képet Johnnak. –
Látszik, hogy nagyon erős a fantáziád – ütött egyet fonákkal is.
John zavarban volt. Mint rendszerint, halvány gőze sem volt,
hogy mit mondjon Nicky rejtélyes alkotásairól, és gyanította, hogy
Nicky próbált az értésére adni valamit az olyan emberek
említésével, akik birtokolni akarják, de Emily meg tagadhatatlanul
ellenséges volt. Még nem látott ilyet: hogy két nő ilyen gyorsan
gyűlölni kezdje egymást, és nem merte megengedni magának,
hogy azt higgye, amit oly kétségbeesetten hinni akart. Az ajkába
kellett harapnia, hogy ne beszéljen; most végre hatalma van fölötte.
– Na és mivel érdemelt ki az apád egy nagy… szóval tudod? –
kérdezte Emily: egy nagyvilági hölgy, aki kénytelen beszélgetésbe
elegyedni a partira bepofátlankodott strihhessel.
– Ez nagyon édes – dorombolta Nicky. – Nem vagy hajlandó
kimondani, hogy „húzz a picsába”. Ez kibaszottul édes. Ez a
legkibaszottabbul aranyos dolog, amit a fasz tudja milyen
kibaszott rég hallottam. Mindjárt összepisilem magam a
gyönyörtől. Hű, a kurva életbe!
– Sajnálom. Gondolom, viccesnek találsz. Engem egyszerűen
nem arra neveltek, hogy állandóan szentségeljek.
– Hogy szentségeljél! Nem arra neveltek, hogy szentségeljél! A
kurva anyját, ez cuki. Johnny, hol találtad ezt az angyalt? Na
mindegy. Az apám a szokásos uncsi szarral érdemelte ki a nagy
szóval tudod-ot: pia, érzelmi és fizikai bántalmazás, incesztus, bla
bla bla.
– Hát, szörnyű nehéz életed lehetett – mondta Emily a
legédesebb hangján. – Ez borzasztóan szomorú. – John és Charles,
a két fejét forgató teniszrajongó, egymásra nézett, ellenőrzendő,
hogy még léteznek. – Másfelől – mondta Emily, bátran és
nyugodtan lépegetve tovább, annak ellenére, hogy Nicky kopasz
feje kezdett vörösödni –, lehet, hogy ez tett erőssé.
– Ez tett erőssé! Mi vagy te, valami Nietzsche-buzi?
– Csak arra gondoltam, hogy talán a különleges adottságaid, a
művészi tehetséged, a nyilvánvalóan nagyon színes egyéniséged
mind a vele való zavaros élményeidből fakad, és ő tett téged azzá,
aki vagy.
– Mi? – Nicky kezdett felállni, de John megfogta a karját. – Ne
nyúlj hozzám! – fröcsögte Nicky, és ökölbe szorítva elrántotta a
kezét. De azért visszaült, bár egy csepp nyál Emily ingére röppent
a szájából. – Szóval ő csinált meg engem? Na húzz a picsába,
farmerlány! Én csináltam meg magam. Egyáltalán képes vagy
felfogni, hogy mit jelent ez, aranyom? Én csináltam magam. ÉN.
CSINÁLTAM. MAGAM. Ladislau lófaszt se csinált. Az ő
hozzájárulása véget ért a spermájával, köszönöm szépen, bassza
meg.
Minél dühösebb lett Nicky, annál jobban megnyugodott Emily,
és John mintha az öröm csillogását fedezte volna fel az arcán, most,
hogy az évődésével a földühödött művésznő fölé kerekedett.
– Nos, akkor ki jön vacsorázni? – kérdezte Charles.
– Én nem. Hazafelé indultam. A picsába. – Nicky felállt, és
összeszedte a holmiját. – Tudod, hol találsz meg, ha rád jön a
bizsergés – mondta Johnnak, közvetlenül mögötte állva. Lehajolt a
feje fölött, és föntről lefelé megcsókolta, jó mélyen, bár
természetszerűleg kissé sután. – Mikor elhúzta a fejét, egy nyálcsík
kötötte össze a szájukat, mint a csók visszhangja. Suttogott valami
csípőset és ragacsosat az ablak felőli fülébe, majd a többiekhez
fordult: – Hát akkor szia, Charlie. Viszlát, Mary Catherine nővér. –
És ott hagyta őket a csendben, melyet Charlie nevetése
központozott.
John tervezett triója kisétált a Vörösmarty tér hideg sötétségébe,
elhúzott a Kempinski állványzata mellett a Deák téren, majd az
Andrássy úton ment fölfelé, vacsorázóhelyet keresve. John
gondolatai összegabalyodtak, szétzilálódtak a szélben: Emily hűvös
és elevenbe vágó provokációi, Nicky méregtől csepegő suttogott
búcsúmondata: „Dobd a farmkirálynőt és gyere el hozzám ma
este!”. Élvezte a látványt, ahogy a két nő harcolt érte, és élvezte
nézni, ahogy Charles nézi. De harci nyugalmában Emily mintha
őszintétlenséggel vádolta volna, mert hogyan lehet Nickyvel, egy
olyan emberrel, aki minden tekintetben ennyire különbözik tőle?
Emily ebben a nyomasztó, vádló szótlanságában ballagott
(pontosabban csak Charlesszal beszélgetett). Megszemléltek egy
étlapot egy rozsdás vasállványon egy étterem előtt, de Charles
megvétózta a létesítményt. Emily nyilván azt gondolta, hogy
Nicky féltékenységből támadott, vagy mert John kérte rá, és
kifejezetten egy ilyen gyerekes kelepcébe csalta bele Emilyt. (És
most itt próbálnak választani egy éttermet az Andrássy úton,
mintha mi sem történt volna.) De Emily tényleg harcolt; igenis,
féltékeny volt! És így egymás mellett nézve őket, milyen
csodálatosnak tűnt Emily: energikusnak, nyugodtnak, komolynak,
jelentékenynek, míg Nicky maga volt a zűrzavar, sötét, megrögzött
félelmek és visszafoghatatlan vágyak tüskés gubanca. És ma este
Emily kockára tette a nyugalmát azzal, hogy harcolt érte,
megbillentette a szívét épp csak annyira, hogy megcsillanhasson
rajta a fény. Mondott annyit, amennyit mondhatott, hogy John
tudtára adja: ő készen áll. (Emily és Charles épp nevetett valamin
egy pusztulásra ítélt, poros kirakatban.)
Néhány esőcsepp nyitánya dobolt a járdán, majd az egész
elhangolt zenekar ormótlanul átgázolt a felhőkön. Charles kiabált
valamit a szent nadrágéléről, és berohant az első útba eső
étterembe. Emily ment volna utána, de John megfogta a kezét,
miközben Charles eltűnt a homályosan fénylő ajtóban, és ott
maradtak kettesben félig egy utcai lámpa alatt, a hideg zápor
védtelen prédáiként. – Mit csinálsz? – üvöltötte Emily a zuhogó
esőben, és John arca egyik felét az árnyékban látta, a másikat a
gyöngyöző fényben, és megértette, miért van ez így. Két tenyerébe
fogta hideg, nedves arcát, és megcsókolta. – Mit csinálsz? –
ismételte Emily (ugyanazzal a hangerővel, de más hangsúlyokkal),
és ellökte: a második nő tizenöt percen belül.
– Teljesen összezavarsz – morogta John.
– Naná.
– De többé nem kell, hogy így legyen. Azt hiszem, csapdába
kerültél…
Emily bólintott.
– Menjünk be és együnk valamit – fejezte be a mondatot John
helyett.
– Gyere el hozzám – mondta John, és megfogta a kezét. – Gyere
el hozzám. Tudom, hogy te is…
– Mi van? John. Elég! Kérlek. – De a keze még mindig ott volt
John kezében, és ez több volt a semminél.
– Nem – mondta. – Most én beszélek. Hallgass meg. Még soha
nem gondoltam semmit ennyire komolyan. Hinned kell nekem.
Emily elhúzta a kezét, mondott valamit, amit nem lehetett
hallani a kövezeten ropogó eső zajában, majd az étterem felé
fordult, és John tudta, hogy ez most egyike azoknak a nagy, bátor
pillanatoknak, melyekre a férfiak egész életükben várnak. – Emily,
várj! Elmondom. Miért ne mondanám el, hogy tudom? Réges-
régóta. Újságíró vagyok. Az egész világnak elmondhattam volna,
hogy ki is vagy igazából, de nem tettem. Megértelek.
– Hogy ki vagyok igazából? Mit mondott neked az az idióta?
Miért hallgatsz rá? Hiszen tisztára perverz, egy őrült. – Nedves
fürtöket tűrt el a homlokából, mélyeket lélegzett, még mosolygott is
egy kicsit. – De jó, ki vele! Kíváncsian hallgatom, hogy mit
mondott.
– Szótagoljam? Hát jó. Mindkettőnk helyett fogok beszélni. Bújj
el, ha akarsz, de tudnod kell, hogy előlem nem kell elbújnod.
Előlem nem tudsz elbújni. Nekem csak te vagy fontos. Nem
érdekel, hogy kém vagy.
Emily dermedten állt egy pillanatig, tekintete mintha a
semmibe révedt volna, és John látta, hogy végre elért hozzá. Még
egy másodperc telt el, s aztán Emily olyan halkan beszélt, hogy
Johnnak közelebb kellett hajolnia, hogy hallja: – Menj a picsába,
John, te kis hülye fasz!
 X
Az egész esetet lehetett pozitívan értékelni: megtört a jég, hála
Istennek, kinyílt egy szelep. Még egy kis lökés, és túl lesznek az
egészen, s akkor elkezdhetik végre. Másnap reggel: már nem esik
(szimbólum!), kék ég, sárga kőhíd, madárcsicsergés autócsicsergés
fölött, fáradhatatlanul hömpölygő folyó, a felhőfoszlányok mint
édes hitvesi álom után épp szétváló szempillák. (Ám valami
formátlan gyanú bizsergette a belső fülét, ott zümmögött a
közelben, de láthatatlanul, és komiszan grimaszolt akkor is, amikor
John nem nézett kifejezetten másfelé.) Megkomponálta az
Emilynek szánt beszédét, és hallani lehetett a Duna moraját és
csobogását e minden hidak legjobbikáról, üstdob-pergéssel
szolgálva a madároboákhoz és az Közvetlenül előtte idős,
narancssárga mellényes köztisztasági dolgozók görnyedtek, és
söpörték a járdákat merev gallysöprűvel: tündérmesék kellékeivel.
Mikor John elhaladt mellettük, egyik utcaseprő rátámaszkodott a
söprűjére, és kifejezéstelen arccal elkapta John tekintetét. John
magyarul jó napot kívánt neki. Az öreg utcaseprő morgott valami
válaszfélét, és folytatta a munkát: apró, kék és fehér égdarabkákat
söpört egy kupacba – a járdán szerteszórt tükörszilánkokat.
Előtte a járdán, a Parlament árnyékában fiatal nő térdelt, háttal
neki, fejét lelógatva. Elsétált mellette, és lassítás nélkül hátranézett a
válla fölött: a nő egy macskát simogatott, amely a járdán feküdt,
feje a nő ölében. A fiatal nő halkan sírt, a macska zsigerei nedvesen
kiomoltak a kövezetre. Félig nyitott, narancssárga szeme
bágyadtan követte Johnt, de szegény teremtésnek már nem volt
annyi ereje, hogy megmozdítsa a fejét vagy a mancsát. A nő az
állat mozdulatlan, puha fejét cirógatta. John úgy látta, nem fél, bár
könnyezni könnyezett, tehetetlenül: hisz nem hívhatta a csodás
macskasebészek helikopteres csapatát. Sírt és simogatta az állatot,
és Johnnak nem voltak szavai, hogy megkérdezhesse, mi történt, s
hogy bármi módon segítsen neki vagy vigasztalja. Megrendülten
ment tovább, és próbált az Emilynek írandó levélre koncentrálni
(tartalékterv arra az esetre, ha Emily nem akar lejönni az
előcsarnokba és meghallgatni a beszédét).
Újból megfontolt egy-egy fordulatot (Soha nem tennék semmi
olyat, amivel…). Főpróbát tartott, és apró változtatásokat eszközölt,
miközben egy ismeretlen tengerészgyalogos felszólt (Csak azért
mondtam, amit mondtam, hogy megmutassam neked…). –
Szabadságon van – szűrődött át a golyóálló plexiüvegen az
alabamai akcentusú, mikrofon torzította hang… Aha, mától. Nem,
nem mondták, mennyi időre. Csak annyit, hogy „tervezett
szabadság”. Akar üzenetet hagyni, uram? – Miközben sétált vissza
a folyóhoz, tovább csiszolta a beszédet, amelyet így most majd
Emily lakásán kell elmondania (Egyszerűen szükségem van rád,
hogy megértsem…). Közben benézett a szerkesztőségbe, és nyájasan
elpróbálta Emily válaszait Emily helyett (Hát persze, hogy nem
haragszom rád, gyere ide, előfordul az ilyen, mmm, őrületes vagy…).
– Rotyogó. Váratlan látogatás Proyce-tól. Ha szabad egy percet
kérnem öntől, szőr. – Főszerk újabban egy dickensi
iskolaigazgatóéról mintázta a modorát, és John elnevette magát az
invitáláson, a morc szemöldök, a görbe invitáló mutatóujj lassan
hajlott be és ki, mintha Főszerk megfontoltan csiklandozná egy
láthatatlan, rémült gyerek állát. Főszerk becsukta az ajtót,
könnyedén leült, és erőteljes mozdulatokkal kezdett javítgatni
valami irományt. – Nagyon jó. Price. Ki van rúgva. Mindent
lepakol az asztaláról és eltűnik innen, legyünk sportszerűek, tizenöt
perc alatt. És nem: nem kap semmiféle ajánlást.
John leroskadt a plusz székbe, és megdörzsölte a szemét, amely
még száraz volt és viszketett egy viszonylag álmatlan éjszaka után
(Valóban azt akartad volna, hogy egy gyötrődő szűz legyek?). – Főnök,
ki vagyok purcanva. Ezer éve nem aludtam rendesen. Ja, mielőtt
elfelejtem, asszem, a sztriptízbáros anyaghoz kell még egy nap.
Már majdnem kész vagyok vele.
– Nem szükséges – morogta Főszerk, és vadul kihúzott egy sort.
– Jaj, ne izéijen már. Komolyan, csak egy nap. Ma délután
találkozóm van ezzel a kvartettel, amelyik a sivatagi orgiát csinálja.
Ígérem, holnapra kész.
Főszerk felnézett a firkálásból.
– Még itt van? Hallotta, amit mondtam. A tizenöt perc akkor
kezdődött, amikor mondtam, hogy tizenöt perce van.
– Meg egy másik ötletem is van. Mit szólna egy nagykövetes
sorozathoz? A társasági életre koncentrálva? Teniszezés az amcsival.
Reménytelen étteremvadászat a franciával. Szexklubok a dánnal.
Szomorú, szegény kirakatnézés a bolgárral és az észak-koreaival.
– Maga teljesen megőrült? Ez egy nagyon egyszerű utasítás.
Vigye el innen a holmiját! Az enyémet hagyja itt! Menjen el! Soha
többé ne kerüljön a szemem elé!
– Haragszik valami miatt?
– Mr. Price. Ha így akarja tölteni – a mandzsettagomb drámai
kikapcsolása, a fekete műanyag óraszámlap megszemlélése,
fejszámolás, a mandzsettagomb visszahelyezése, az ujjak
összetűzése az asztalon – a tizenhárom percét, ám legyen. Azt hitte,
a nagykövetség nem fog panaszkodni? Azt hitte, meg fogom
védeni? Vagy hogy a szabad sajtó jelképévé válik? Bűncselekmény
kinyomtatni a nagykövetségi alkalmazottak nevét, és azt mondani,
hogy kémek, és ezzel fenyegetőzni is bűncselekmény. A
nagykövetség dühbe gurul, akár igaza van, akár nincs. És engem
vonnak felelősségre.
– Azt mondták, hogy én azt mondtam, hogy… én nem
mondtam, hogy… – John egy hosszú pillanatig csak bámulta a
pislogás nélkül rámeredő arcot. Annak a nagyon homályos
lehetősége, hogy Emily tökéletesen félreértette, hogy aztán jelentést
tett valami felettesének, s hogy erre ők felhívták Főszerket…
– Még itt van? Maga kétségtelenül bolond, de remélem, nem
kezd el untatni a szabad sajtóról tartott előadással. Annál azért
több esze van. Csak menjen.
John nagyon mereven ült, és gondolkodni próbált.
– Akarja, hogy felhívjak valakit, aki megmagyarázza vagy
valami?
– Nem. Azt akarom, hogy menjen el. Most.
– Ki akar rúgni ezért? Ez nevetséges. Veszekedtem a
barátnőmmel, és maga kirúg hazaárulás miatt? Ez abszurd.
– Még itt van? Rendben, Mr. Price. Maga nyilván majomnak
néz engem. Elismerem, hogy ez nem a rohadt Times vagy a Prague
Post, de azért nem vagyunk velejéig korruptak, kis köcsög. Írt vagy
nem írt cikkeket az újságom számára, a cikk tárgyától kapott
fizetségért cserébe?
– Ez teljesen hamis beállítás. Nagy tévedésben van, akárki is a
forrása. Ilyen színben beállítani, ez csöppet sem volt annyira
komoly dolog, mint ahogy most maga gondolja.
Főszerk fokozta az iramot, és az orrcimpái saját virgonc életet
kezdtek élni. – Még mindig itt van? Hát jó. Mr. Reilly, az
alulképzett, szószátyár nagykövetségi biztonsági ember, aki mély
álmomból ébresztett tegnap este, arról is tájékoztatott, hogy az
illető nem a barátnője, Mr. Price, hanem, és most idézem azt a
szerencsétlent, maga „ragadozó módjára cserkészte a szóban forgó
ifjú hölgyet egészen mostanáig”. Úgyhogy meg kell bocsátania,
Mr. Price, ha ismételten megkérdezem, még mindig itt van, a kurva
életbe?
– Ez száz százalékig képtelenség. Szemenszedett hazugságok.
– Aranyos. Végre egy vérpezsdítő tagadás. Szexuális zsarolás?
Kábé. Az újság bizalmával való visszaélés? Igen, de nem volt
komoly, inkább csak színbeállítás kérdése.
Cserkészés? Határozott nem. Mistah Proyce, még mindig itt
van?
Végül: nem. John már nem volt ott. A szerkesztőségben függő
nagyóra komótosan, egy döndülő kattanással ráhelyezte
percmutatóját a hármas számra – épp negyedóra telt el az érkezése
óta, és John kisétált az ajtón azzal a három tárggyal, amelyet
jogosan vallhatott a magáénak. Kint az ajtó előtt Karen Whitley
megállította, megcsókolta, a fülébe súgta: „Ha bármit tehetek
érted…", és szaladt vissza a szerkesztőségbe.
Több órán át tartó jó pár próbálkozása ellenére senki sem
nyitott ajtót Emily különös módon üres kéglijében, és így álombéli
gyorsasággal változik a szín, sőt már sötét is van, és John a folyó
másik oldalán, Pesten kopogtat egy ajtón. (Visszafele más utat
választott; nem merte megkockáztatni, hogy látnia kelljen a
macskát.) Rájött – azzal a tünékeny világossággal, amelyet egy
percre rá el is felejthet az ember –, hogy osztályozási hibát követett
el: Emily nem komoly ember, hanem kicsit kiegyensúlyozatlan.
Kopogott az egyetlen komoly embernek az ajtaján, akit ismert. Ő
majd érzelemmentesen, higgadtan és egyenesen fog beszélni, hideg
realitást zúdít a nap ragacsos irrealitására.
Nicky kinyitotta az ajtót és nyitva hagyta. Egy szó nélkül
visszament a szobán át a munkájához. Egy festékfoltos faszékre
telepedett, felvett egy ecsetet, de azon nyomban le is tette. A csípője
egy csavarásával megpördítette a széket, hogy szembenézzen
Johnnal.
– Na, mi történt múlt éjszaka? Megdugtad a farmerlányt?
Megdugtad?
– Te miért vagy dühös?
– Megdugtad. Nem hiszem el.
 – Hagyd abba! Azért jöttem ide, mert… mert muszáj beszélnem
valakivel. Épp kirúgtak, és egy kicsit…
– Kérlek. Állj! Állj le! Legyünk úrrá azon a kis remegésen, amit
hallok, oké? Magyarázz el nekem valamit: hogy lettem én az az
ember, akihez eljössz sírni? Egyszer, rendben van, de az egy bizarr
kis kivétel volt. Én vagyok a legkevésbé alkalmas a világon erre a
munkára. Nem hiszem, hogy létezhet olyan, akit ez kevésbé
érdekel, oké? Pontosan ezért vannak háziszabályaink. – Megint
csavarintott egyet a csípőjén, és felvette az ecsetjét.
– Féltékeny vagy?
Nicky elhajította az ecsetet, át a szobán, s az egy bágyadt tikk-
klikk-tikk-kel nekicsapódott egy piszkos, egész alakos tükörnek,
két kék foltot hagyva az üvegen. – Uramisten! Kikészülök tőletek.
Teljesen kikészülök tőletek, bazmeg. Ha féltékeny vagyok, hidd el,
erre neked egyáltalán nem kell büszkének lenned, csődörkém. Úgy
viszolygok mindőnktől, hogy azt el nem tudom mondani.
– Kérlek, beszélj hozzám. Úgy érzem…
– Komolyan, John, bármit érzel, hát, ilyen az élet, de korántsem
ez a legérdekesebb része. Úgyhogy kímélj meg tőle.
John háttal rázuhant Nicky ágyára, és a plafonnak hajított egy
kemény, festékmaszatos teniszlabdát, majd közvetlenül az arca
fölött kapta el. – Ha már megkérdezted, nem, nem „dugtam meg a
farmerlányt", bár hogy ez pont téged miért izgat annyira, azt fel
nem bírom fogni. Régebb óta ismerem, mint téged. Mindig úgy
éreztem vele kapcsolatban, nem is tudom, mint…
– Szentséges jézusmáriámkivagyaamennyekbenbazmeg! – A
festőállvány egy csattanással a padlóra bukott, és a hátán csúszott
gyorsan közeledő tükörképe felé. John elkapta a lehulló
teniszlabdát, és úgy maradt dermedten, úgy szorítva kezében a
sárga szörpamatot, mint egy gombolyagot paskoló macska, mely
egyszer csak kővé vált. – Ide hallgass, tökfej, mi mindannyian
valaki másba vagyunk szerelmesek, világos? Mindenki. Minden
utolsó idióta, akit csak ismerek. Kicsit már unalmas is. Ha
mindannyian beszélnénk a titkos kis fájdalmainkról, akkor többé
nem lennének titkosak, és mindannyian annyira hasonlítanánk
egymásra, hogy alighanem megölnénk magunkat. – Johnra
meredt, és nagy levegőt vett. Aztán halkabban, erőltetett
kedvességgel hozzátette: – Kérlek, kérlek, kérlek, húzz innen a
sunyiba és hagyj dolgozni.
A saját ágyán feküdt. Emily kéglije makacsul hirdette ürességét,
a telefonja pedig a tétlenségre kárhoztatott magányát. A saját
üzenetrögzítője nem kevesebb, mint tizenöt kattanó kagylóletételt
játszott le, valamint egy hosszú, fenyegető üzenetet Lee Reillytól:
„Itt Lee Reilly, beszélni akarok magával bizonyos panaszokról a
nagykövetségi személyzet nagyszámúan számos nőnemű tagja
részéről, az a helyzet, uram, hogy több panasz érkezett, számos
hölgy alkalmazottunk részéről, s a kifogásolt cselekményeket nem
lehet máshogy minősíteni…” Elhallgattatta a rögzítőt. Feküdt az
ágyán, és annak a kedvenc dalának a szavai zakatoltak az
agyában, de egy magyar akcentusú hangon, amelyet nem ismert
fel. Hol elmerült az álomban, hol felbukkant belőle, mint egy
gyerek, aki hideg tengerben küszködik. Nádja az erkélyajtón át jött
be, és magával hozta a holdfényt.
– Akaraterő kérdése, John Price – mondta érdes
mozisztárhangján. – Mert az erős emberek egyszerűen nem teszik.
– Mit? – kérdezte John. – Nem érzik, vagy nem beszélnek róla?
– Pontosan – mondta Nádja, és a mellére ült; halk roppanást
lehetett hallani nagyon tisztán. Lassan, cirógatva végighúzta fiatal,
áttetsző, holdfénytől csillogó ujját John csukott száján. Lassan,
gyengéden befúrta az ujját a szájába; először áttetsző, holdfénytől
csillogó körmét, aztán vén, aszott ujjpercét, s eleinte finom érzéki
játék volt az egész. John hirtelen félni kezdett, de nem tudta, mit
csináljon az arcizmaival, hogy megakadályozza a behatolást.
Nádja reccsenő hang kíséretében becsúsztatta a körmét a torkába,
majd a legfinomabb sikló mozdulattal összetörte a fogait. Átszúrt,
rángó nyelve le volt szorítva, s így a fogak lebucskáztak tátongó
torkán, kivéve egy túlméretezett zápfogat két ívelt
rozmáragyarszerű gyökéren, melyet Nádja kivett a szájából, és a
hüvelyk- és mutatóujja között John kikerekedett, síró szeme elé
tartotta. – Még valami a jelentéshez – suttogta, és vén kezével
végigsimított az ágyékán, majd kiment ugyanott, ahol jött, a
csukott erkélyajtón át, és elvitte magával a holdfényt.
Sokat aludt, gyakran, de nem kizárólag éjszaka. Lee Reilly több
üzenetet hagyott neki, mint ahogy Karen Whitley is. Lee Reilly
reszelős déli hangjából és díszes katonai szófűzéséből megpróbálta
rekonstruálni magát az embert: egy kopasz, pocakos, kancsal,
bajuszos volt tengerészgyalogost eszkábált össze (aki hasonlított
egy tévés magánnyomozóra, mostanában szinkronizálva lehetett
látni német kábelcsatornákon). Budapest utcáin látott néhány
embert, akik hasonlítottak részekből összeállított szkeccsére, és
ilyenkor, mindig túl későn, próbálta elkerülni a szemkontaktust.
Nehéz lesz előkerítenie Emilyt, anélkül hogy belefutna Reillyba
vagy az embereibe. Vajon hogy viselné a verést? A támadói forró
fenyegetéseket súgnának a fülébe, vagy a nyomokat nem hagyó
szótlanság ellenállhatatlan erejében bíznának? Magyar
keményfiúknak állítanák be magukat, vagy benarkózott
diszkócsávóknak, vagy cigányoknak? Fekete szemek. Törött orr.
Rúgások a bordákba vagy az ágyékba. Aztán elvinnék a Boris
Karloff Emlékmúzeumba, ahol egy büdös, cigiző nővér összevarrja
valami gyanús – használtnak tűnő – cérnával.
Emily még mindig nem ment haza. Mikor a kégliajtaja
fájdalmasan hosszú bezártság után kinyílt, és John felpattant az
utca másik oldalán lévő padról, csak a távozó Julie-t kapta el. – Ó,
hello! Ezer éve nem láttunk – turbékolta, mintha mi sem történt
volna. – Hogy megy a sorod? Nem, ő szabadságon van. Hát,
általában két hét szokott lenni, de nem igazán tudom. Nem
mondta. De majd megmondom neki, hogy itt jártál. De eljöhetnél
velünk valamikor, úgy is, hogy ő nem lesz ott, hmm? Ó, sajnálom,
szivi, ez csúnya volt, ugye? Maradjon köztünk, szerintem ti ketten
nagyon jól mutatnátok együtt. Hát persze hogy beszélünk róla,
buta. De, tudod, Emilynek említeni sem szabad semmi ilyet.
Biztosan te is tudod. Ő, tudod… na mindegy. Szóval eljöhetnél.
Julie és én ma este elmegyünk az új…
A Gerbeaud-ban ült – ha nem ugyanazon a napon, akkor egy
nagyon hasonlón. Bőven volt elütni való ideje, s az engedelmesen
sorakozott az elüttetésre. A napok lustán megtagadták, hogy
megkülönböztessék magukat. Lehet, hogy eljön a Gerbeaud-ba,
őrizve a régi szép hagyományokat.
Reilly már nem hagyott neki üzeneteket, s így, felhajtva a
gallérját, John megint bemerészkedett a nagykövetség
előcsarnokába. Egy másik tengerészgyalogos (vagy ugyanaz a
tengerészgyalogos másik maszkban) azt mondta: – Miss-
Oliverszabadságonvan szeretneüzenetethagynineki? – John
megrázta a fejét a fém hangszórónak. Mikor kilépett az épületből,
egy diszkrét limuzin épp kitette utasát a járdára. John felismerte a
nagykövetet, Robin Hoodot a Halloween-partiról, emlékezett rá,
ahogy Emily keze megszorította a zsinórokat világoszöld zekéjén.
– Ssszabadsá-gon van, fiam – dadogta John váratlan kérdésére,
miközben géppisztolyos magyar rendőrök vették őket körül, kifelé
nézve, az esetleges támadóktól védve a nagykövetet, s a kék
műanyag hátak gubója váratlanul zavarba ejtő szabad ég alatti
intimitást biztosított a rögtönzött interjúnak. – Hova ment? –
kérdezte John. – M-m-m-maga úgy beszél, m-m-mint a francia
nagykövet f-f-felesége. „H-h-hol fan a mi drága Emilie-nk, heirí!
Szeretnénk meghifni facsora.” De, fiam, ahogy m-m-meg-
mondtam neki is, a ssza-szabadság magánügy. – Egy John
számára észleihetetlenül finom jelzés nyomán a rendőrök páncélja
megnyílt az egyik végén, és a nagykövetet magába nyelte az
épület. John nézte, ahogy a fekete kovácsoltvas rács becsukódik, s a
diplomata kegyesen fogadja az öreg Péter roskatag, de előírásos
meghajlását. A rendőrök felszívódtak keskeny bódéikba és a sarkok
mögé. Az andesi banda valahol a közelben volt, gitárok és sípok,
hegyek és kondorkeselyűk, szerelem és bosszú, eladó kazetták.
Csengettek, becsengettek, kicsengettek, felcsengettek – igekötők
zápora zúdult álmára, míg végül vizenyős szemmel kibotorkált az
ajtóhoz. – Nincs egy ébresztőórád, fafej? – Charles tornacipőt,
szakadt farmert és egy rég levitézlett rockbandát hirdető pólót
viselt. – Ébredj, haver! Hazafelé jövet aludhatsz a teherautóban és
összetörheted. Akkor az már nem az én gondom.
A narancssárga teherautó, két oldalán MEDIÁN HUNGÁRIA
felirattal, Charles holmiját rejtette a gyomrában. Charles vezetett,
előrehajolva, állát a volánt markoló kezén nyugtatva, miközben
recsegve szólt a rádió. – Úgy nézel ki, mint aki élvezi a diadalt –
mondta John, miközben besoroltak egy főútra, mely semmiben
sem különbözött az ohiói, kaliforniai, ontariói, nebraskai főutaktól.
– Csak azért nézek úgy ki, mert élvezem a diadalt.
Charles volt az első ember, akinek kisebbfajta hírességgé válását
John végignézhette (sőt segített benne). Az ifjú nagymenő, aki a
Vadkeleten szerzett nevet magának, egy zsíros állásba ment haza
valami New York-i kockázati tőketársasághoz vagy befektetési
bankhoz vagy ellentranzakciós alaphoz vagy a franc tudja, milyen
pénzügyi francnyavalyához, melynek részleteire Johnnak esze
ágában sem volt koncentrálni. Charlest úgy emlegették – még
olyan cikkekben is, melyeket nem John írt, helyezett el vagy
inspirált –, mint régi cégének egyetlen túlélőjét, miután az a saját
hibájából villámgyorsan eltűnt a süllyesztőben. És most ment haza
a saját világába, Zürichen keresztül, mint egy keresztes lovag (fehér
kereszttel a függőleges vezérsík vörösében) a meghódított
Szentföldről, jött, hogy megerősítse népét hitében: evangéliumuk
igaz és hatalmas, a vörös ördögök könnyűszerrel megtérnek. –
Imrétől elbúcsúztál?
– Igen, anyuci, elbúcsúztam tőle. Tudod, az agyondicsért
kommunikációs készségei” – Charles elengedte a volánt, hogy
idézőjelet rajzoljon a levegőbe, mire a teherautó átsiklott a lassú
sávba – igencsak el vannak túlozva. Felteszek neki például egy
ilyen laza kis kérdést: „Imre, igaz-e, hogy, feltéve, hogy a forint
értékében nem történnek nagy ingadozások, és szakíts félbe, ha ez
neked valószínűbbnek vagy valószínűtlenebbnek tűnik, mint ahogy
azt én feltételezem, akkor a kiadó bécsi holdingjainak értéke a
magyar holdingjainak viszonylatában idővel rendületlenül
emelkedik, feltételezve akár azt is, hogy Magyarország az
elkövetkezendő tíz évben beléphet az Európai Unióba? Vagy
nem?” És képzeld el, John, kettőt pislogott, ami állítólag igent jelent
nála.
Pest utolsó házai közeledtek, aztán elmaradtak, átadták a
terepet a villanykábelek és kerítések makacs suhanásának,
melyeket mohó smaragdzöld táblák szakítottak meg, mindegyik
helyesbítette az előzőt a tekintetben, hogy milyen messzire lapul a
repülőtér.
– Hiányozni fog Budapest, azok után, hogy milyen nagy
diadalt arattál itt?
– Nem.
– Ne, de komolyan. Hiányozni fog?
– Komolyan? Nem.
– Charles, kérlek. Nem vagy szomorú, hogy el kell menned?
Kell hogy legyenek valamilyen érzéseid mindazzal kapcsolatban,
hogy… – Johnnak elcsuklott a hangja, Charles pedig dudált, és
ékes szavakkal ecsetelte egy másik sofőr bűneit.
– Be kell vallanom, hogy kicsit csalódtam benned, JP. Amikor
összeismerkedtünk, nagy reményeket fűztem hozzád, de most
szörnyű téged hallgatni is. Hagytad, hogy egy olyan unalmas kis
koldus váljon belőled, aki mindenkihez odamegy, hogy
osztozzanak az érzésein. Te egy szörnyű kis érzéskoldus vagy,
ahogy csörgeted a konzervdobozodat. A világnak nincs szüksége
több szövegelésre az érzéseinkről. Az nem jó út; nem működik.
Higgy nekem. Megvizsgáltam a kérdést. Nagy összpontosítással
végiggondoltam ezt a dolgot. Azok az emberek, akik az érzéseikről
beszélnek, nyomorultak. Nem az elfojtást hirdetem, de komolyan,
az ember nem veheti túl komolyan az érzéseket. Higgy nekem, ez
a legjobb tanács, amit adhatok mint jó barát. – Tűnődve dobolt a
volánon az AM-recsegésen átszűrődő brit pop ritmusára. – Tudod,
te nagyon hasonlítasz rám, legalább annyira, mint bárki, akivel itt
Magyarországon találkoztam. Csak az összpontosítás hiányzik
belőled meg… meg nem vagy hajlandó elfogadni, hogy mindennek
van ára. Meg persze a karizma. Az a helyzet – és ez tudományos
tény, John –, hogy minél kevesebbet beszélsz róluk, annál kevésbé
fogod egyáltalán észrevenni őket, míg végül igazi ember válhat
belőled, és nem valami pattogó érzásgubanc, amelyik állandóan a
saját seggét bámulja. – Átnézett Johnra, és a teherautó jobbra
kanyarodott. – De jól van, kis koldusom, jól van, tessék, itt vannak
az én drágalátos érzéseim: utálok itt lenni, utálom ezt a koszos kis
várost, utálom a magyarokat, haver, és az összes szaros kis
hebehurgya korrupciójukat és a lustaságukat és a szemléletüket,
amit születésüktől fogva csöpögtetnek a gyerekeikbe, hogy a
világnak kutya kötelessége megsegíteni őket, mert olyan csúnyán
ütötte-vágta őket a történelem, és mindig csak elárulták őket és a
többi. Egyszerűen kifekszem ezeknek az embereknek a folytonos
nyafogásától. A magyarok egytől egyig egy nagy határ…
– Te magyar vagy. Te. Magyar. Vagy.
– Ez nem szép tőled, John. Miután épp segíteni próbáltam
neked.
John beszíjazva maradt a teherautóban, amikor megálltak a
Swissair rakományozási területén, és Charles kiugrott, hogy a
sajátos módszerével nekifogjon a munkásokkal folytatandó
tárgyalásnak: egymás után helyezte a tízdollárosokat a kötényes
rakodómunkások egyikének nyitott tenyerébe, ridegen sorolva az
utasításait, miközben fizetett. Miután megfelelő mennyiségű
készpénz gyűlt össze a munkás kezében (aki még mozgatta is a
tenyerét le-fel, mintha próbálná megbecsülni a súlyát), ideiglenesen
fel lett függesztve minden egyéb munka a területen; a négy
tagbaszakadt rakodómunkásból álló csapat (vörös kötényt viseltek,
fehér kereszttel a mellükön) kinyitotta a teherautó platóját, és
gyengéden elhelyezte Charles holmiját egy taligán. Gyengéden
fölragaszttattak a címkék, és gyorsan elvégeztetett a papírmunka.
Kézfogások sorozata. Még néhány tízdolláros.
– Tudod, mire fogok szeretettel visszagondolni? – kérdezte
Charles, miközben a jócskán megkönnyebbedett narancssárga
teherautó csikorogva megfordult, és a homlokzat előtti úton
lehajtott az utasterminálhoz. – Mert igazad van. Lesz egy tartós
emlékem az itt töltött időről. Egy emlék, amely mindent felölel
számomra, minden személyes tapasztalatomat, s ugyanakkor
szimbolikusan kifejezi azt is, hogy min ment keresztül ez az
ország, amíg itt voltam. Sőt, ez egy egész korszaknak a képe a
nemzedékem számára. Egy pillanat, amely mindezt összefoglalta –
ezt egy impozáns, homályos kézmozdulat kísérte –, és amiről
mesélni fogok a gyerekeimnek, ha egyáltalán meg tudom
fogalmazni. Úgy értem, tudom, hogy nem vagyok egy nagy
kommunikátor. Én csak egy üzletember vagyok. De tudod, hogy
melyik volt ez a pillanat számomra, John? Vicces látni, ahogy
megtörténik, és tudni, hogy ez az a pillanat, amelyet örökre őrizni
fogsz a szívedben. Tudod, hogy mi volt ez számomra? Amikor az a
két hihetetlenül csúnya lány úgy marakodott érted, mint két
macska. Még soha nem láttam csúnya nőket marakodni. Nagy
élmény volt.
John a rádió gombját csavargatta, abban a hiú reményben,
hogy tiszta vételt talál. Egy osztrák DJ hangja tört át a ködön, s
mögötte egy dal szólt. Charles ritmusra verte a volánt, miközben a
teherautó lassított, és berregő motorral elfoglalta helyét a sorban. –
Gondolkoztam rajta, hogy esetleg nem mondom meg a
szüleimnek, hogy visszaköltözők New Yorkba. Arra gondoltam,
fizetek neked, hogy írj nekik leveleket innen a nevemben, és meséld
el, milyen jól érzem magam. Hogy úgy döntöttem, kérvényezni
fogom az állampolgárságot. Feleségül veszek egy helyes magyar
nőt. Beköltözöm apám gyerekkori lakásába az első kerületben.
Hamis fényképeket küldenél nekik, amiket a kopasz barátnőd
csinálhatna rólam és a magyar gyerekeimről, amint a
Margitszigeten piknikezünk. És én közben végig otthon lennék,
sorban állnék a Zabar's csemegénél, mint egy normális ember. De,
sajnos, neked köszönhetően híres lettem, és most ott fognak ülni a
díványomon, és arról szövegelnek, milyen csodálatos volt Budapest
1938-ban. – A teherautó haladt pár métert, Charles elvette a
parkolójegyet, bedugta a napellenző alá. Furcsán, szomorúan
nevetett. – Mondtam már neked, hogy a második gyerekük
voltam? Az után születtem, hogy meghalt egy fiuk. Mátyás.
Négyéves volt, amikor meghalt leukémiában, ami hosszú és
utálatos betegség. Még mindig vannak képek róla mindenfelé a
házban. Ezzel nőttem fel. Mindig úgy éreztem, nem is tudom…
mintha azt várnák tőlem, hogy… – Charles beszívta a száját, és
behúzott egy parkolóhelyre, két Trabant közé. Mozdulatlanul ült,
kibámult a szélvédőn.
– Hazudsz – mondta John.
– Ja, igen, hazudok. De akkor is. – Az épület felé ballagtak. –
Iker voltam, és a másik, egy fiú, halva született, ez már tényleg
igaz.
– Nem igaz.
– Hát, jó, nem igaz.
Reklámplakátokkal voltak kitapétázva a repülőtér falai:
tanácsadó cégek, könyvelő cégek, píárcégek, számítógépes
hálózatokat telepítő cégek, kétnyelvű tőzsdei befektető cégek,
német óvszerek. A hangszórók magyar szövegeket zúdítottak értő
és értetlen fejekre egyaránt. A két amerikai leroskadt egy-egy
műanyag székbe. Charles beszállókártyája tollas farokként
verdesett egy extravagáns, monogramos fekete bőr aktatáska hátsó
rekeszéből – maga a táska annak ravasz jelzésére is szolgált, hogy
ne ítéljenek elhamarkodottan a pólós-farmeros utasról. A kávéjukat
kavargatták a habszivacs pohárban, és Charles tűnődve megszólalt:
– Tudod, azt is lehet mondani, hogy Imre járt a legjobban ezzel az
üzlettel.
– Hát persze. Amennyiben majdnem teljesen lebénult.
– Vicces, de tényleg. Vannak, akik azt mondanák, többet
kapott, mint amit érdemelt.
– Ez meg mit jelent?
– Ó, semmit. Felejtsd el. Különben sem értek egyet azzal a régi
célzással, azzal a rágalommal, úgyhogy nem akarom terjeszteni. Jó
ember a mi Imrénk. De tényleg. És nagy lehetőséget adott nekem.
Örülök, hogy sikerült kihoznom belőle valamit, mindkettőnk
számára. Meg a befektetőimnek is.
– Ő ezt akarta? – kérdezte John halkan, épp csak kicsit
bosszúsan.
– Hogy agyvérzést kapjon? Aha, azt hiszem.
 – Ő ezt akarta?
– Tisztában vagy vele, hogy ő volt a legnagyobb részvényes,
nem? Több pénzt hoztam össze neki, mint amennyiről valaha
álmodott. Multimilliomost csináltam Horváth Imréből, miután már
a saját cégét sem tudta vezetni. Remélem, felfogod ezt, ugye?
Már hallótávolságon túl Charles mondott valamit, amin a két
Swissair-es nő nevetett, mielőtt elvették a jegyét. Megfordult, és
intett Johnnak, de olyan mozdulattal amely hangsúlyozta a
repülőtéri búcsúintegetések ostobaságát. Belépett a kis faalagútba,
amely New Yorkba vezetett. És ennyi. Nem voltak ablakok,
ahonnan nézni lehetett volna, ahogy a repülőgép gurul vagy
felszáll. Az egész mintha egy sebtében épített filmstúdióban történt
volna. John kicsoszogott, elment a goromba taxisok mellett, fizetett
a parkolásért a pénzből, amit Charles dugott a kezébe beszállás
előtt. Ennyi az egész? Így ér véget egy korszak?
Lekanyarodott az épület mellett húzódó útról, és megint látta
Charlest, ahogy a beszálló alagúthoz lépked, megint mutatja a
beszállókártyáját a kapuban álló helyes svájci stewardessnek, de
ezúttal John értelmet és rendes befejezést adott a jelenetnek: zaj
hallatszik, dübörgő szakadás az égen, egy istenség haragja, aki
nem tűri, hogy értelem nélkül hamvadjanak el az események. És
Toldy Krisztina – a bosszú ragyogó, lüktető, nemnélküli angyala –
a nevét kiáltja, csak a családnevét, mintha megidézné vele összes
ősét, a nemzetét, dunai törzsét: Gábor! Charles hátranéz, miközben
folyik a beszállási procedúra. Bal keze monogramos fekete
aktatáskáját tartja; jobb kezében ott a beszállókártyás papír, amiről
a stewardess épp letépi a beszállókártyát, de most a stewardess
háttal nekicsapódik a beszállókapu piszkos faajtajának, és fehér,
zsabós blúza villámgyorsan piros virágba borul, mint egy
rajzfilmrózsa körvonala, melyet ügyesen kiszínez a rajzoló. Mikor
feje az ajtónak csapódik, kis kalapja a szemére csúszik. A kalap
komikusan támaszkodik az orrán, miközben a nő vonagló teste a
padlóra zuhan, és melle, melyet John épp megcsodált, furcsán,
sebesen emelkedik és süllyed. Egy dühös Isten dörgő, recsegő
villámai közepette megint felhangzik a név, az üvegtörő sikoly a
vért gurgulázó hárpia szájából, és most Charles pólóján ömlik szét
a vérfolt a vállánál, eltörölve egy gitár fallikus hegyét, és végül egy
tiszta, iróniamentes érzés villan fel Charles Gábor arcán, több tucat
ember szeme láttára. Az emberek sikoltoznak és műanyag székek
alá bújnak, és örökre emlékezni fognak a belső szervnek tetsző
száraz, régi rágógumira, amelyet megláttak abban a pillanatban,
amikor a valóság áttört a mindennapok és az apró-cseprő dolgok
furfangján és jelentéktelenségén. Charles Gábor maradványának
nincs ideje könyörögni vagy akár csak változtatni a testhelyzetén: a
következő lövés leszakítja az arcát. Elzuhan, és utolsó látványa
ebben az életben az, ahogy Toldy Krisztina áll fölötte. Kétszer belelő
Charles nyakába, majd zokogva magára szegezi a pisztolyt.
John behúzott a Median-raktár mögötti parkolóba, ahol
Horváth Imre sepregetett 1956. október 23. estéjén. Megvárta, hogy
befejeződjön a dala a rádióban, amelyet végül átkapcsolt FM-re. A
Ferenc nevű szerkesztőségi asszisztens után érdeklődött az ajtóban,
és odahajította neki a kulcsokat. Metróval ment haza. Furcsán
kimerült volt. Az álom egyetlen percet sem várt tovább. Feje
nekicsapódott a műanyag üléstámlának.

XI
A díványán feküdt. Szellő táncolt a megvilágított levelekkel
odakint, aztán vékony függönyét is felkérte. Autók berregtek. A
távkapcsoló tökéletesen, ergonomikusan passzolt karja és csuklója
vonalához: akaratának kiterjesztése.
Ha elmagyarázhatna neki a valóságos időben mindent, ami vele
történt – minden egyes érzést és félreértett cselekedetet és eltorzult,
groteszk módon félremagyarázott szándékot –, akkor a
szenvedélyben, könnyekben és bocsánatkérésekben, amelyek egész
biztosan következnének, végre megtörténne az egyesülésük, és
Emily az övé lenne, és létrejönne a mi. i walk all night long and
think only of being us. Utána Emily a karjában aludna el, ő pedig
simogatná a puha bőrt az álla alatt és a csont íves vonalát, amelytől
olyan csodálatos az álla. Szétterítené mögötte a haját a vakítóan
fehér, homorú párnán. Lassan leejtene egy ejtőernyősen hullámzó,
hűvös lepedőt a testére, minden végtagja ellazult, de tökéletesen
egyenes, és teste a lepelnek nyomódna, sejtelmes-finoman
körvonalazná magát. Most az oldalára fordult: a mellkasa aljától
csípője tetejéig vezető vonal úgy hajolna a három dimenzióban,
mint egy eleven erő, az álombéli vonal, mely a rajzfilmkészítők, az
autómérnökök, a konyhaieszköz-tervezők, a kétségbeesetten
magányos csellisták gyötrött, felkavaró álmait kísérti.
Öt évvel ezelőtti divat szerint öltözött fiatal amerikai férfiak
beszéltek egymáshoz németül suta szájmozgással, és harsogó
nevetés volt a jutalmuk. Felismerte az amerikai komédiasorozatot,
a középiskolai és egyetemi évei alatt volt népszerű, most német
kábelcsatornán adták szinkronizálva. Könnyedén felidézte az
alakok nevét: Mitch, Chuck, Jake és Clam. A négy férfi – most
Fritz, Klaus, Jakob és Klamm – auf Hochdeutsch szellemeskedett
egy TriBeCa-i tetőlakásban, egy SoHó-i bárban, kafkai hangulatú
manhattani irodaházakban, brooklyni parkokban, míg végül John
felismerte magát az epizódot is. Homályosan emlékezett egy
díványra az elsőéves kori szobájában, emlékezett rá, ahogy ott ült
kiterülve három kiterült barátjával együtt (az egyiknek a neve már
teljesen kiment a fejéből). Épp ezt a részt nézték. A négy srác
fogadást kötött, idézte fel: az első, akinek sikerül összejönni egy
lánnyal és úgy alakítani az eseményeket, hogy a lány meghívja a
lakására, hogy készítsen neki valami „igazi jó házi kosztot", száz
dollárt nyer a másik háromtól koponyánként.
Öt évvel később, németül nézve ugyanezt, John alig tudta
elhinni, hogy mennyire elavult a fiúk ruhája és frizurája.
Ezerkilencszáz-kilencvenhat nem volt olyan régen, és tessék –
miközben a szájuk egészen más szavakat formál, mint amik a tévé
hangszórójából jönnek – olyan ódonnak néznek ki, mint a hippik, a
motoros rockerek, a második világháború amerikai katonái, a
szüfrazsettek, az első világháborús bakák, az Edward-kori
emberek, az Erzsébet-koriak. Néhány perccel azelőtt, hogy az
következett, már eszébe jutott az epizód utolsó jelenete, emlékezett
rá, ahogy ott ült a díványon három haverjával, sorolva és csúfolva a
film abszurditásait és képtelen ostobaságait: a négy hoppon maradt
alak ott ült egy lottyadt díványon, nézték a tévéjüket, és morcosan,
de szellemesen cikiztek egy harmincas évekbeli sziruposan
romantikus filmet, amelyben a nő igazi jó házi kosztot készít átlag-
Joe szintű gavallérjának.
John a megfelelő gumidudoron tartotta a hüvelykujját, és a
csatornák felvillantottak előtte egy-két képkockát, kétségbeesetten
könyörögve a figyelméért – egy versenyautó sávot vá, egy
biliárdgolyó visszapatt, egy zárt front közeledik az Atla, Hungar,
Magyaro, agyarorsz, Ném, éme, émet, Néme, Fran, nem
konvencionális hadvisel –, mígnem egy sor, a gondolatnál gyorsabb
elektromos inger elrántotta ujját a gumidudorról, és négy begyes,
gyönyörű, szőke német nő nyöszörgött és tett boldoggá egy
nagyon kövér, középkorú férfit, zsíros, szürke haj bozontos
patkójával és ruha nélkül, leszámítva a monokliját.
A távirányító a padlóra szökött, és John túl elfoglalt volt hozzá,
hogy felvegye. Szeme összeszűkült, és gondolatai szétestek, ahogy
a vér evakuált az agyából. Egy autó állt meg odakint, és dudálva
hívta utasát, és ahogy kinyílt az ajtaja, olyan hangosan szólt benne
a rádió, hogy még ide, a második emeletre is felúsztak annak a
dalnak a hangjai. A négy nő felváltva, udvariasan és hatékonyan
tette a dolgát, és John elképzelte magát a körükben, arcokat képzelt
szőke hajuk alá, Emily Oliver és Nicky M. arcát, Karen Whitleyét
és a gyorskorcsolyázónőét, és a két lányét, akik azt hitték, hogy ő
egy filmsztár, és – gondolatai kiszabadultak minden cenzúra alól –
még Nádjáét és Toldy Krisztináét is; és zsongtak a szinapszisok, és
még Charles Gábor arca is felbukkant egy pillanatra, aztán
gyorsan felváltotta Emily Oliver egy másik arca, aztán megint egy
másik Emily, négyszer egymás után, minden oldalról, plusz
kezekkel és lábakkal, négy fejjel és arccal, egy Emily-hidra, amely
minden irányból mosolygott és vicsorgott rá, és olyan módokon
szolgálta ki, amiket a földi gravitáció sohasem engedne.
Lelassult a légzése, és a két fénykép – a feleségéé és gyerekéé –
ott volt megszokott hely… azokat ne felejtsem el elvinni. Elaludt,
miközben az autó és a rádiója halkulva távolodott az Andrássy
úton, és (hüvelykujjának egy utolsó, bágyadt erőkifejtésére) a tévé
időjárás-jelentést mormogott a világ minden tájáról, újabban
ugyanis úgy találta, hogy nehezen tud aludni, ha nem szól valami
halkan a szobában. Álmodott, felébredt, kapcsolgatta a
csatornákat, megint elszundított, megint felébredt, megint
szundított, és így váltogatta egymást álom és ébrenlét. Charles
Gábor volt a tévében, nyájasan alávetve magát a vallatásnak. Ő és
az interjúkészítő forgó bőrszékben ült lelógó, ragyogó felirat alatt:
PÉNZ BESZÉL. Az interjúkészítő agresszív kérdéseknek álcázott
könnyű kérdéseket tett fel neki: „Egy olyan ember, aki így
ránézésre, Charlie, olyan fiatalnak tűnik, hogy még büszke rá,
hogy borotválkozik, hogyan tudott ilyen bravúros tranzakciót
végrehajtani?”

XII
 Szerény poggyásza kielégítő szimmetriával bepaszentozva a
helyén, mint valami játék poggyász, amelyet kifejezetten egy játék
vonat csomagtartójába szántak. A nyitott ablaknál ül, és a peront
bámulja; már maga a szó is lehetőségeket, új kilátásokat sugall.
Az állomásperon, ahol az érkezések és távozások mindent
megváltoztatnak, és… Kijön vajon valaki búcsúzni? Ó… Akárhogy
is, van valami izgalmas abban… A böhöm sperhakni nagyszerű
beszélgetési téma lesz ott, már ha nem használnak ugyanilyet. A
macskaköves utcákon, a csoportommal, vagy fejemmel a párnán,
szemben épp a megfelelő arc… Ő lenne az, megtudta,
kiengesztelődött, jön értem, hogy… Hát, a haja ugyanolyan,
nagyjából. Ezt nézzétek, ez volt a kulcsom a… Peron. Mint valami
film kezdete: a fiatalember a vasútállomáson, mindjárt elindul, nem
tudni, hová, ismeretlen helyekre, épp idejében távozva, hogy…
A vonat meglódul, s vele együtt a szíve. A szíve messzire suhan
a sínek kilométerein, sokkal gyorsabban, mint maga a vonat,
határokon át, új életekhez, már majdnem elér a céljához, de aztán
ruganyosan visszapattan. Épp csak kiértek a pályaudvartető alól,
elsuhannak a síneket két oldalról övező épületek, mint
csatornaparti házak, egyenetlen rándulásokkal gyorsulva. Május
elsejei ködben hagyja maga mögött a várost: arrafelé néz, amerre
megy – nem arra, amit elhagy –, jöhet bármi és bárki, ő készen áll.
Zöld mezők, olykor egy gyár, családi házak, kunyhók,
kizsigerelt hegyoldal (zöld glazúr szürke tortán) mozdulatlan
darukkal és elhagyott teherautókkal, a hullámzó fekete vonalak
varázsos csábtánca az ablakban.
Az a szegény öregember, egy műalkotás, úgy élni, mint egy
mű… Az egész csak játék, ne feledd, és a győztesek azok, akik meg
tudják különböztetni a komolyat a komolytalantól. Végül is nincs
háború, zsarnokság, szegénység, kínzás, nincsenek nácik vagy
szovjetek. Végül is nem történt semmi végzetes, csak egy kis
emésztési zavar, bizonyos ételeket kerülni kell, ő pedig mégiscsak
multimilliomos lett, igen, képes vagyok felfogni. Csak tisztán kell
látni, hogy mi a komoly és… Ezek a dolgok, amik történtek, nem
igazán… ezek csak…
A külvárosok a legrosszabbak. Órákon át egy helyben ülve
élvezed, hogy nem érzel semmit. Szabad vagy a múlttól és a
jövőtől, a magzatlét még-minden-lehetjének vizében lebegsz, de
aztán jön a külváros, és az utolsó húsz perc egy örökkévalóságig
tart, irdatlanná növekszik, könyörtelenül akadályozza egyre
sürgetőbb megérkezésedet.
Ott fog kezdődni az élet, ennek az utazásnak a végén. Lelépek
a vonatról a peronra. De ott az valóban Európa lesz, érintetlen a
háborútól; nincsenek újjáépített „óvárosok” az illúziókat kergető
turisták számára. Becsületesség mindenben. És ez a becsületesség
más típusú embereket vonz. Ott megtalálom azokat az embereket,
akik… Budapesten töltöttem egy születésnapomat. Nem, ez
képtelenség. Nem vettem volna észre? Tavaly májusban érkeztem,
ma május van, szóval mit is csináltam akkor? Nem számít. Ez az év
más lesz, csupa komolyság. Az igazi élet vár, születésnapok, egy
megvál…
A vonat köröz és köröz. Miután az egész bolygót átszelte
suhanva, egyenes vonalban, hirtelen lelassul, és észrevétlenül
kisebbedő köröket tesz a célállomása körül, és John elképzeli, hogy
arra van ítélve, hogy örökkön-örökké a végeérhetetlen külvárosokat
rója, a majdnem-ottlét szürke limbusát. A vonat folytatja útját a
komor külvároson át, a célállomás még mindig láthatatlan;
valahogy ott rejtőzik a végtelen spirál belsejében, egyre odázva a
pillanatot. Elbóbiskol.
Az ablak hőmérséklete megváltozik az arcán, hirtelen forró lesz.
Felébred, és ott van végre, saját áttetsző, nedves arca halványan
rávetül, mint egy vízjel. Ott van, bár még messze, furcsán messze,
azok után, hogy annyi gyötrelmes perc lobbant el, míg közeledett.
Tökéletesen egységes egész, egyetlen pillantással exponált kép:
templomtornyok, játékpaloták, aranyszínűre festett kapuk és
hidak, melyekről szomorú szemű szobrok lesnek a ködös, fekete
víz fölött, macskaköves utcák és festett üvegablakok, melyeket nem
nyaldostak ágyúgolyók, és fölötte ott az a mesebeli vár, úgy lebeg
ott, hogy a világon semmi sem tartja: egy város, ahol egész
biztosan bármi megtörténhet.

Kös zönetnyi l vá nítá s

Azért, hogy a Prá ga l ega l á bb ennyi re koherens l ett (és hogy egyá l ta l á n be va n kötve)
a következő – fi zetett va gy i ngyen munká t végző – embereknek ta rtozom
kös zönettel : Lee Boudrea ux s zupers ztá r s zerkes ztő, Tony Denni nger, Phebe Ha ns on,
Erwi n Kel en, Péter Ma gya r, Mi ke Ma tti s on, ASP, DSP, FMP, MMP, Ma rl y Rus off, a
pá ra tl a n ügynök, Toby Tompki ns , John Luká cs (a Buda pes t 1900 című könyve) és ,
termés zetes en, Ja n.

A s zerzőről
ARTHUR PHILLIPS Mi nnea pol i s ba n s zül etett és a Ha rva rd Egyetemen végzett. Vol t
gyereks zínés z, ja zz-zenés z, bes zédíró, gyá s zos a n megbukott vá l l a l kozó és öt
a l ka l omma l a Jeopa rdy! ba jnoka . 1990-től 1992-i g Buda pes ten él t, jel enl eg
Pá ri zs ba n él fel es égével és fi á va l .

Európa Könyvki a dó Buda pes t, 2003

Ra ndom Hous e, New York, 2002
Fel el ős ki a dó Os ztovi ts Levente i ga zga tó
Tördel te a Kopf Bt.
Nyomta és kötötte a z Al föl di Nyomda Rt.
Fel el ős vezető György Géza vezéri ga zga tó
Kés zül t Debrecenben, 2003-ba n
Fel el ős s zerkes ztő Gy. Horvá th Lá s zl ó
A kötetet Ká l l a y Judi t tervezte
{1}
Cs i l l a gga l jel öl jük a zoka t a s za va ka t, ki fejezés eket, a mel yek ma gya rul
s zerepel nek a z eredeti a ngol s zövegben, s ez a kontextus ból nem nyi l vá nva l ó.
{2}
Az i tt következő ol da l a kon a z ol va s ót s a já tos fa ntá zi a torná ra kénys zeríti a
s zöveg: el kel l képzel ni e, hogy a bes zél getés a ngol ul fol yi k, s a ma gya rul
termés zetes en hi bá tl a nul bes zél ő régi s égkeres kedő tört a ngol s á gá t vol tunk
kénytel enek tört ma gya rs á gra fordíta ni . Ha s onl ó bi za rr nyel vi s zi tuá ci ók a
s zövegben kés őbb i s el őfordul na k. (A fordító.)
{3}
Az a ngol nyel vű s zöveg egy a ngol órá n ha ngzi k el , ezért fordítá s á t – ma jd a z ezt
követő bes zél getés ét i s – l á bjegyzetben a djuk meg:
Ki nyerte meg a hidegháborút? Mi! A mi nemzedékünk. A mi áldozataink törték meg a
kommunista behemótot. Igen, persze, oké: a szüleink élték át a kubai rakétaválság és
Vietnam vibráló fekete-fehér-tudósításos napjait. De mi, akik Johnson, Nixon és Ford alatt
születtünk – mi vagyunk a diadalmas nemzedék. Mi a születésünktől szembenéztünk
Armageddonnal; mi sohasem ismertünk mást, csak a kölcsönösen biztos megsemmisítést, és
a szemünk se rebbent. Úgy lettünk nagykorúak, hogy farkasszemet néztünk Brezsnyevvel,
Andropovval, Csernyenkóval, Usztyinovval. Hozzáedződtünk makacs némaságukhoz, ráncos
arcukhoz és rövid uralmukhoz. Amikor Gorbacsov kilesett kremli bunkeréből, mit látott? Azt
látta, ahogy egyetemre megyünk, és zokszó nélkül beérjük valamivel kisebb diákhitellel annak
érdekében, hogy finanszírozni lehessen a csillagok háborúját, hogy megtesszük, amit tennünk
kell, és Reaganre szavazunk.
Mi vettük fel fő szaknak a szovjetológiát; végignyálaztuk a kommunizmus szakirodalmát, és
soha egy pillanatra sem kételkedtünk ennek a sivár doktrínának az értéktelenségében. A mi
sorainkban nem voltak cambridge-i kémcsoportok és rózsaszínű útitársak. Kinevettük azokat,
akik elmentek melózni a sandinistákhoz, és úgy kullogtak vissza megcsalatva. Olvastuk a CIA-
s technothrillereket – mi ndet. Vidáman feliratkoztunk az eszmei sorozásra, olyan nagy
számban, hogy beleremegett a Kreml. És soha ne felejtsék el, hogy mi voltunk az a
nemzedék, amelyik az MTV-t és a CNN-t létrehozta; semmilyen berlini fal nem tudta távol
tartani őket és nem volt belevaló keletnémet, aki a választékot látva – Madonna vagy
Honecker, Miami Vice vagy a Stasi – ne gondolt volna arra, hogy itt az ideje a változásnak.
Istenem, micsoda idő, micsoda érzés volt az! Az ember tudta, hogy hol áll. Kart karba öltve
álltál a barátaiddal nyári szakmai gyakorlatokon Washingtonban, vagy hátizsákosan túráztál
Franciaországban, taknyos dán kölykökkel vitatkozva, akik meg voltak győződve róla, hogy a
hidegháború másról sem szól, csak az USA birodalmi konokságáról.
„Hol voltál, amikor felszabadultak a szatelitországok, nagypapa? Hol voltál azon a napon,
amikor megnyertük a hidegháborút?” Ezeket a kérdéseket fogják feltenni nekünk az unokáink,
és ami engem illet, átkozottul büszkén fogok válaszolni neki: „Én és a cimboráim ott voltunk,
Timmy – egész idő alatt. Ott voltunk a szállásunkon és néztük az egészet, olyan nagy
képernyőn és olyan erős Surround Sound hangfalakkal, hogy az ember szinte érezte, ahogy a
kalapácsok a kőre sújtanak. Az volt a szabadság, Timmy. És mindezt tiértetek csináltuk.
Ki döntötte le a berlini falat? Te és én, Jack, te és én.
De mégis, mégis: milyen áron? Ki mondhatja azt közülünk, hogy sértetlenül vészelte át? Ki az
közülünk, aki nem úgy néz vissza a fiatalságára, mint amit jórészt elloptak tőle? Derűs napok,
de nem azoknak közülünk, akik a fronton voltak. Igen, tűzben edzett barátságokat
kovácsoltunk. És férfiak vagyunk, bár talán túlontúl hamar lettünk azzá. Lelkünk látta a
szakadékot. Áldás? Átok? Egyszerűen csak tény, barátaim.
És most mi vagyunk a jóindulatú megszálló hadsereg, mely kezét nyújtja legyőzött
ősellenségének, és új kezdetet ígér: remek befektetési lehetőségeket, első osztályú
nyelvtanítást és egy neo-retro-hippikböl, rossz művészekből és dizsikölykökből álló egész
nemzedéket. Pontosan úgy, ahogy MacArthur Japánban.
Új kezdet nekik, de nekünk? Félek válaszolni erre a kérdésre. Egyszerűen ápoljuk sebeinket és
reménykedjünk, hogy a gyermekeink és gyermekeink gyermekei és volt ellenségeink
gyermekei és volt ellenségeink gyermekeinek gyermekei tökéletesen kibontakozhatnak ebben
az új Árkádiába?}, melynek az árát mi fizettük meg az áldozatainkkal. Gondozzuk kertjeinket.
Pénteken este találkozunk A Házamban.
{4}
Rendben. El ős zör nézzük a z i s meretl en s za va ka t. Igen, Zs ol t?
{5}
Árká di a ? Ol ya n, mi nt a pa ra di cs om. Éden. Mi tol ógi a i uta l á s egy mi nden
a ggoda l omtól mentes , zöl d hel yre. Ka ti ?
{6}
Ta knyos orrú?
{7}
Ta knyos orrú. Ez egy s zl engs zó. Szó s zeri nt: fol yi k a z orruk. A ta kony vul gá ri s
ki fejezés a z orrvá l a dékra . Átvi tt értel emben a zt jel enti , hogy éretl en és ugya na kkor
a rrogá ns , nega tív értel emben gyerekes .
{8}
És ez a s zó, ez a ta kony orrú…
{9}
Ta knyos orrú (…) Ott a mel l éknévi végződés .
{10}
Az ön ha js zíne ugya nol ya n gya kra n vá l tozi k, mi nt a fel es égemé/Ön ol ya n
gya kra n vá l tozta tja a ha js zínét, a mi l yen gya kra n én fel es éget cs erél ek. Os tobá bb
törvény/a l á nyom nevetés e. Köhögés . Durva . Eke. Al a pos . Át. (A pél dá k kül önfél e
nyel vta ni és ki ejtés bel i bukta tóka t ta rta l ma zna k.)
{11}
Igen, oké, ez a ta knyos orrú, ez cs a k a dá nokra vona tkozi k?
{12}
Hogy cs a k a dá nok ta knyos a k-e? Nem, de ez egy jó kérdés . A s zerző i tt va l óba n a
dá noka t eml íti , de ta l á n nem s zó s zeri nti értel emben. Ta l á n a nyol cva na s évek
közepén ol y gya kori ös ztönös en ba l os nyuga t-európa i fi a ta l ok egy jel l egzetes
típus á ra cél oz. Azt hi s zem, a s zerző ugya ni l yen erővel írha tott vol na norvégot i s . Azt
monda ná m, ez egy jó pél da a s zi nekdochéra , a hogy a zt tegna p megbes zél tük.
{13}
Ki a s zerző?
{14}
Ez egy ol ya n nézet, a mel y… (…) Nem tudom a s zót. Az a meri ka i k hi s zi k ezt? Ami t
ő i tt ír?
{15}
Hogy a z a meri ka i a k va l óba n így gondol já k-e? Nem tudom. Gondol om, egyes ek
ta l á n i gen.
{16}
És te?
{17}
Hogy én? (…) Há t, mi t s zól tok i nká bb ehhez? Mi t gondol tok, a szerző így
gondol ja ?
{18}
Mi ért írja l e a z újs á gra ?…
{19}
Az újságban, Il di kó.
{20}
Igen Mi ért írja l e a z újs á gba n, ha nem hi s zi …
{21}
A „hi nni ” l el ki á l l a potot ki fejező i ge, Il di , ne fel ejts d el . (Va gyi s a z Il di kó á l ta l
ha s zná l t i gea l a k hel ytel en vol t.)
{22}
Oké. Igen. Mi ért írja l e a z újs á gba n, ha nem hi s zi ?
{23}
Mi ért írja l e a z újs á gba n, ha nem hi s zi ? Nem mondom a zt, hogy nem hi s zi , a mi t
ír, Il di . Nem tudom, hogy hi s zi -e va gy s em. Mi l yen tá mpontoka t ta l á l unk ma gá ba n a
szövegben! Mi va n a s za va k mögött? Iga zá ból ez a z egyetl en dol og, a mi s zá mít.
Nézzünk cs a k mögéjük. Mi t ta l á l unk? Ez a kérdés em hozzá tok, s rá cok.
{24}
Azt gondol om, hogy ez ta l á n nem jó kérdés , Scott.
{25}
A gondol ni : tuda ti á l l a potot ki fejező i ge. (…) A tudomá ny vi l á gá ba n l ehet, hogy
i ga za d va n, Zs ófi . De mi t i s s zokta m monda ni a z a ngol nyel vről ? Ti bor?
{26}
Az a ngol éppen a nnyi ra a tti tűdöt, mi nt s zóki ncs et jel ent, mondod te, Scott.
Tudom, hogy ezt mondod. Va l óba n úgy tűni k, hogy ez i ga za bb rá , mi nt a ma gya rra
va gy a németre. A ti s zl engetek vá l tozi k gyors a bb, és a kul túrá tok típus a ös ztönzi ,
mmmm, na gyobb törés t. A nyel v törés ét bes zél ők cs oportja i ra .
{27}
Igen, s zubkul túrá kra töredezi k, és mi ndegyi knek megva n a ma ga s a já t nyel ve.
Igen. Pontos a n.
{28}
Én azt hiszem, hogy az irónia a kreatív csúcs időszakok közt lévő kultúrák eszköze. Ez a
kultúra szükséges trágyája, amikor, hogyan is…
{29}
Az amerikai kultúra most parlagon hever. Nincs semmi eleven, csak várakozó dolgok. És
a föld csak szagot bocsát ki. Ez a szag, ami nem kellemes, ez az irónia. Mint ez az újságíró.
Nagyon öntudós. – Öntudatos (melléknév, pszich.). – Igen. Ez az öntudatos újságíró helye a
világban, ezt gondolom. Ez az íróitok és gondolkodóitok szerepe a kultúrátokban, hogy
magukba szívják, ami előtte volt, hogy szűrjék meg az utolsó jó termést, és dobják el… rossz
búzát. – Ocsú (fh., mg.) – Hogy dobják el az ocsút. Hogy tisztítsák meg a földet. Tegyenek
bele trágyát. Hogy tegyék a jó magot a magas pajtába. – Siló (fn., mg.) – A silóba. Hogy
eldobják az ocsút, tegyék a jó magot a silóba, tegyék a rossz szagú iróniát mindenhova, és
várják az új évszakokat.
{30}
– Nos. Ki ért egyet…
– Ja, és még valami Scott, bocsánat…
– Igen, Tibor?
– Árkádia nem egy mitológiai paradicsom, mint az Éden. Hanem valódi része Görögföldnek. –
Görögország (ország). – Valódi része Görögországnak. Először szimbolizálta, ahogy mondod,
egy zöld és tökéletes vidéki életet, de aztán megtudjuk, hogy az árkádiaiak voltak nagyon
tudatlan és erőszak és kegyetlen. Ezért okos emberek számára utána Árkádia a szimbóluma
az értelmiségi rossz próbálkozásának, hogy lássa a boldogságot a vademberekben.
{31}
– Oké, remek. Köszönöm, Tibor.
– Ez nem jó (…) Ez egy egyszerű kérdés, igen? Gondolja ő, hogy igaz, hogy ő mentett meg
minket az oroszoktól azzal, hogy szerette nézni az MTV-t?
{32}
– Ez Marx a feje tetején, és azt hiszem, igen, lehet, hogy igaza van. A kapitalizmus
jobban gondoskodott az emberekről, mint a kommunizmus, és ezt mindenki tudott, akinek
volt jó tévéantennája.
– Tudta.
– Igen, mindenki tudta. [Az eredetiben természetesen más nyelvtani hibáról van szó: István
helytelenül képzi a „to know” ige múlt idejét]
{33}
Az ördög, a ki t i s mers z: á l l a m, tá rs a da l om és s zorongá s , 1899-1901. Térkép
nél kül , féks zá rny nél kül és bol dogta l a nul : a z a vi á ci óról ki a l a kul t el s ő közkel etű
képzetek. Téves gondol a tok: a di s zkredi tá l t tudomá ny kompendi uma . Ott kel l ett
vol na l enned: a humor megközel ítés ei , 1415-1914. Li s a R. Pruth, M. Phi l : Dühös nek
l enni Da ri enben: érzel emki fejezés ek a fehér-a ngol s zá s z-protes tá ns kul túrá ba n,
1973-1979. [Va n néhá ny megol dha ta tl a n probl éma e címek fordítá s á ba n: a z
utol s óba n pél dá ul a „Pi qued i n Da ri en” – „Dühös nek l enni Da ri enben” – John Kea ts
Amikor először pillantottam Chapman Homéroszába című köl teményének utol s ó s orá t
i dézi – ma gya rul , Sza bó Lőri nc fordítá s á ba n: „s zótl a nul egy s zi rteden, Da ri a ” –,
jól l ehet i tt termés zetes en nem „Da ri á ról ” va n s zó, ha nem a connecti cuti Da ri enről ,
a mel y ti pi kus fehér-a ngol s zá s z-protes tá ns vá ros .]
{34}
A na gy rés zét végi g, egy rés zét na gyrés zt.
{35}
Mi nda nnyi a n a ka l a pá cs a l a tt él ünk, / Mel yet a Vogue, a Mademoiselle és a
Glamour s uhogta t.
{36}
Kb. kl a s s z bébi , kl a s s z s rá c.