BRIAN

STAVELEY

——»•«——

A CSÁSZÁR PENGÉI
——»•«——
A CSISZOLATLAN TRÓN KRÓNIKÁJA
I. KÖNYV

GABO
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Brian Staveley: The Emperor ’s Blades
Tor Books, New York, 2014
Fordította: Sziklai István
Borítógrafika: Tikos Péter
Térkép: Isaac Stewart
Tördelés: Malum Kft.
Copyright © 2013 by Brian Staveley
Map copyright © 2014 by Isaac Stewart
Cover illustration copyright © Tikos Péter, 2015
Hungarian translation © Sziklai István, 2015
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015
Kiadja a GABO Könyvkiadó
www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla
ISBN 978-963-406-089-5
 ——»•«——
Szüleimnek, akik meséket olvastak nekem
——»•«——
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
——»•«——
Biztos vagyok benne, hogy vannak írók, akik teljesen egyedül írják könyveiket,
de nekem rengeteg segítségre volt szükségem. A lent felsoroltak fejezeteket
olvastak el, neveket dobtak fel, nevetség tárgyává tették szörnyű ötleteimet,
bátorították a jókat, klasszabb harcjeleneteket követeltek, galádabb gazfickók mellett
lobbiztak, ragaszkodtak ijesztőbb szörnyekhez, panaszkodtak a katonai természetű
dolgoktól a térképészetig terjedő skálán a pontatlanságok miatt, festményeket
készítettek a Csont-hegységről, és általánosságban bosszantó kérdésekkel
terelgettek a jobb alkotás felé. Nélkülük unalmas és sivár lett volna az írás: Suzanne
Baker, Oliver Snider, Tom Leith, Patrick Noyes, Colin Woods, John Muckle, Leda
Eizenberg, Heather Buckels, Kyle Weaver, Kenyon Weaver, Brook Detterman,
Sarah Parkinson, Becca Heymann, Katherine Pattillo, Matt Holmes, John Norton,
Mark Fidler, Andrika Donovan, Shelia Staveley, Skip Staveley, Kristin Nelson, Sara
Megibow, Anita Mumm, Ryan Derby, Morgan Faust, Adrian Van Young, Wes
Williams, Jean Klingler, Amanda Jones, Sharon Krauss, SusanWeaver, Bella Pagan,
Robert Hardage, Bili Lewis.
Külön köszönet ügynökömnek, Hannah Bowmannek és szerkesztőmnek, Marco
Palmierinek, amiért hittek a könyvben, éles szemmel figyeltek a részletekre, és mert
ismét bemutattak nekem olyan szereplőket és helyszíneket, amelyekről már azt
hittem, ismerem őket.
Köszönet Gavin Bakernek, a fáradhatatlan olvasónak és jó barátnak, aki az összes
legutolsó változat minden egyes betűjét elolvasta. Kritikus meglátásai
felbecsülhetetlenül fontosak voltak, de még fontosabb volt az a megdönthetetlen
hite, hogy meg tudom írni a könyvet, hogy meg fogom írni a könyvet, és hogy ez
egy jó könyv lesz. Gyakrabban folyamodtam meggyőződése tárházához, mint
ahogy azt ő tudja.
Végezetül köszönet Johanna Staveleynek. A csestriimben nincs szó a hálára vagy
szeretetre, de létezik rá írásban egy bevett kifejezés: ix acza – döntő fontosságú,
abszolút szükséges. Ez tökéletesen megragadja, hogy milyen kapcsolat fűzi Jót a
könyvhöz és annak írójához. Nélküle valahol egy barlangban élnék, magányosan,
anélkül, hogy ezt tudnám, értetlenül állva azelőtt, hogy valaki hiányzik, saját
lábujjaimat rágcsálnám, és valószínűleg még mindig az előszót írnám át újra.
 ELŐHANG
——»•«——
Romlás. A romlás volt az, merengett el Tan’is, ahogy belenézett lánya szemébe,
amely elemésztette a gyermeket.
Sikoltozás és átkozódás, könyörgés és zokogás rezgett a levegőben, ahogy a
foglyok hosszú sora megtöltötte a völgyet. A vér és a húgy szaga megsűrűsödött a
déli hőségben. Tan’is ügyet sem vetett egyikre sem, ehelyett lánya arcára
összpontosított, aki ott térdelt előtte, és a térdét szorongatta. Hit mára felnőtt nővé
érett: harminc évet és egy hónapot látott. A felületes szemlélő egészségesnek hihette
– ragyogó szürke szempár, szikár váll, erős tagok –, de a csestriimek nem hoztak a
világra egészséges gyermekeket, immár évszázadok óta.
– Atyám – esdekelt a nő, és könnyek csorogtak végig az arcán.
Ezek a könnyek is a romlás tünetei voltak.
Természetesen akadtak rá egyéb szavak is. A gyermekek, tudatlanságukban vagy
ártatlanságukban, a nyavalyát kornak nevezték, de ebben is, mint oly sok minden
másban, tévedtek. A kor nem volt egyenlő az elaggottsággal. Tan’is maga öreg volt,
több száz éves, de izmai mégis erősek maradtak, elméje fürge – ha kellett álló nap,
álló éjjel tudott futni, és még a rá következő nap java részében is. A csestriimek
zöme még öregebb volt, ezer meg ezer éves, de még mindig járták a földet, már
azok, akik nem estek el a nevariimokkal vívott hosszú háborúban. Nem; az idő
teltmúlt, a csillagok rótták néma pályaívüket, egyik évszak váltotta a másikat, és
önmagában ezek egyike sem okozott semmiféle bajt. Nem a kor, hanem a romlás
falta fel a gyermekeket, emésztette el zsigereiket és agyukat, csapolta meg erejüket,
fonnyasztotta el egykor birtokolt silány értelmüket. A romlás, majd a halál.
– Atyám – könyörgött Hit, és képtelen volt túllépni ezen az egyetlen szón.
– Leányom – mondta erre Tan’is.
– Ne tedd… – kapkodott levegő után Hit, és válla felett hátrapillantott az árokra,
ahol a doran’se végezte munkáját, és acél csillant a napsütésben. – Nem teheted…
Tan oldalra biccentette a fejét. Próbálta megérteni ezt a lányát, próbálta megérteni
az összes gyermekét. Noha nem volt gyógyító, katonaként már rég megtanult
helyretenni törött csontokat, kezelni felszakadt bőrt, meggyógyítani az elfertőződött
sebtől gennyedző húst vagy a túl sokáig harcoló emberek reszelős köhögését. Ám
most… éppúgy nem értette ennek a romlásnak a jellegét, mint ahogy meggyógyítani
sem tudta.
– Benned van, leányom. A romlás benned van.
Egyik ujját végighúzta Hit homlokának redőin, kirajzolta a szeme melletti finom
vonalak hálózatát, kiemelt egy vékony ezüstös hajszálat barna fürtjei közül. Már
néhány napnak és szélnek kitett évtized elég volt, hogy sima, olívabarna bőre
eldurvuljon. Mikor lánya szinte kirobbant anyja combjai közül, teli tüdőből üvöltve,
Tan’is eltöprengett, hogy talán a lány úgy nőhet fel, hogy nem érinti a kórság. A
kérdés kíváncsivá tette, és most választ kapott rá.
– Finoman simít végig rajtad – mutatott rá –, de aztán összezárul körülötted a
marka.
– És ezért kell ezt tenned? – tört ki a lányából, és fejét kétségbeesetten rántotta
hátra, a frissen kiásott árok felé. – Ez az, ami következik?
Tan’is erre megrázta a fejét.
– Nem én döntöttem így. A tanács szavazta meg.
– Miért? Miért gyűlöltök minket?
– Gyűlölni? – kérdezett vissza Tan’is. – Ez a te szavad, gyermek, nem a miénk.
– Ez nemcsak egy szó. Hanem leír egy érzést, egy valódi dolgot. Egy igazságot a
világról.
Tan’is bólintott. Hallott már korábban ilyen érvelést. Gyűlölet, bátorság, félelem.
Akik azt gondolták, hogy a romlás pusztán a testet érintő nyavalya, nem értettek
semmit. Mert az elmállasztotta az elmét is, a gondolkodás és az értelem puszta
alapját vonta be rozsdával.
– A te magodból nőttem ki – folytatta Hit, mintha ez logikusan következne az
előbb elhangzottakból. – Te tápláltál, mikor kicsi voltam!
– Így tesz számos élőlény: a farkasok, a sasok, a lovak. Amikor fiatalok, mástól
függnek, mindegyiküknek a nemzőjére kell támaszkodnia.
– A farkasok, a sasok és a lovak megvédik a gyermekeiket! – kapott levegő után a
nő, és most már nyíltan sírt, belecsimpaszkodott apja vádlijába. – Én láttam! Védik,
ápolják, etetik és táplálják őket. Felnevelik a kölykeiket. – Egyik remegő, könyörgő
kezét apja arca felé nyújtotta. – Ti miért nem neveltek fel minket?
– A farkasok – felelte Tan’is, és félresöpörte lánya kezét – arra nevelik
kölykeiket, hogy farkasokká legyenek. A sasok sasokká. Titeket – folytatta, és
közben a fejét csóválta –, titeket is felneveltünk, de megtörtetek. Bemocskolódtatok.
Engedékenyek lettetek. Magad is láthatod – intett a verem szélén várakozó
meggörbült, legyőzött alakok felé, ahol több százan álltak és vártak. – Még ha ez
nem lenne, akkor is meghalnátok magatoktól, méghozzá nemsokára.
– De mi emberek vagyunk. A gyermekeitek.
Tan’is törődötten rázta a fejét. Semmi értelme nem volt észérvekkel vitatkozni
olyasvalakivel, akinek az esze romlásnak indult.
– Sosem lehettek azok, amik mi vagyunk – mondta halkan, és kivonta kését.
A penge láttán Hit torka mélyéről elfojtott hang tört elő, és a nő elhúzódott tőle.
Tan’is elmélázott, vajon elmenekül-e. Néhányan megtették. Sosem jutottak messzire.
Ez a lánya azonban nem futott el. Ehelyett rövid tépelődés után fehér, remegő kezét
ökölbe szorította, majd jól láthatóan akaraterejére támaszkodva felállt térdeplő
helyzetéből. Így már egyenesen belenézhetett apja szemébe, és noha könnyek
tapasztották a haját az arcához, már nem sírt. Egyszerre, erre az egyetlen pillanatra,
kiszállt belőle az őt eltorzító rettegés. Majdnem épnek, egészségesnek tűnt.
– És nem szerethettek minket azért, amik mi vagyunk? – kérdezte lánya lassan, de
most először nem remegő hangon. – Még ha be is mocskolódtunk, még ha meg is
törtünk? Még ha romlás emészt is minket, akkor sem tudtok szeretni?
– A szeretet – felelte Tan’is, a különös szótagokat ízlelgetve, megforgatva a
nyelvén, ahogy előre és felfelé rántotta a kést, bele az izmokba, el a bordák között a
nő vadul dobogó szívébe –, akárcsak a gyűlölet, a ti szavatok, leányom, nem a
miénk.
 ELSŐ FEJEZET
——»•«——
A nap alig valamivel a csúcsok felett járt, néma, haragos zsarátnokként
vérvörösbe vonva a gránitszirteket, amikor Kaden rábukkant az összezúzódott
kecskedögre.
Órák óta követte a jószágot a fárasztó hegyi ösvényeken, a nyomát keresve ott,
ahol a talaj elég puha volt ehhez, találgatva, mikor puszta sziklákhoz ért, hogy aztán
visszaforduljon, ha rosszul tippelt. Lassú és fáradságos feladat volt ez, afféle
munka, amelyet az idősebb szerzetesek előszeretettel róttak ki diákjaikra. Ahogy a
nap lefelé hanyatlott, és a keleti eget egy csúf véraláfutás lilájába öltöztette, Kaden
már azon gondolkodott, vajon az éjszakát is a hegyi csúcsok között tölti-e, ahol
egyetlen menedéke durvaszövésű csuhája lesz. A tavasz már hetekkel ezelőtt
megérkezett az annur naptár szerint, de a szerzetesek fikarcnyit sem törődtek a
naptárral, sem az időjárással, ami továbbra is zord és ellenséges maradt. A hosszúra
nyúlt árnyékokban megmaradtak a koszos hófoltok, a kövekből hideg szivárgott, és
pár göcsörtös borókafenyő tűlevele még mindig inkább volt szürke, mint zöld.
– Gyerünk, te vén bitang! – dörmögte Kaden, ahogy egy újabb ösvényt járt végig.
– Te sem szeretnél jobban kint éjszakázni, mint én.
A hegyvidék vágatok és szurdokok, vízmosások és törmelékkel teleszórt
párkányok kusza útvesztője volt. Kaden eddig már három, az olvadástól
megduzzadt, az őket beszorító durva sziklafalak között tajtékozva zúgó patakon kelt
át, és a csuhája már tiszta nyirkos lett a vízpermettől. Ami majd megfagy, amint
lemegy a nap. Fogalma sem volt róla, hogy a kecske hogy tudott átjutni a robajló
patakokon.
– Ha még sokáig kell itt a hegyek között mászkálnom… – kezdett rá, de a szavak
elhaltak az ajkán, mikor végre meglátta zsákmányát: harminc lépésre, egy keskeny
hasadékban, és csak a hátsó fertálya látszott.
Bár nem tudta alaposabban szemügyre venni a jószágot – úgy tűnt, sikerült
beszorulnia egy nagy szikla meg a szurdok fala közé –, azt azonnal látta, hogy
valami nincs rendben. Az állat mozdulatlanul állt, túlságosan is, és valahogy
természetellenesen tartotta a combjait, a lábai nagyon merevnek tűntek.
– Gyerünk, te kecske! – dörmögte, ahogy közelebb óvakodott, remélve, hogy az
állat nem sebesült meg túlságosan. A shin szerzetesek nem voltak gazdagok, és a
tejet meg a húst az állataikból nyerték. Ha Kaden egy sérült, vagy ami még
rosszabb, halott jószággal térne haza, az umialja súlyos vezeklést róna rá.
– Gyerünk, öreg cimbora! – indult el lassan felfelé a szurdokban. A kecske
láthatóan beszorult, de ha még tudott futni, Kadennek nem állt szándékában
végighajkurászni az egész Csont-hegységen. – Jobb lesz odalent legelészni. Majd
együtt szépen visszamegyünk.
Az este árnyai egészen addig elrejtették a vért, amíg már majdnem belelépett: a
széles, sötét, megalvadt tócsát. Valami kibelezte az állatot, durva vágást ejtett a hátsó
combján és a gyomrán, felhasította az izmokat, és egészen a zsigerekig hatolt.
Kaden szeme láttára hulltak a földre az utolsónak maradt vércseppek, amitől a has
puha szőre nedvessé, csomóssá gubancolódott, hogy vizeletként csorogjon le a
merev lábakon.
– ’Shael vigye el! – szitkozódott, ás átlendült az utat elzáró sziklatömbön. Nem
volt szokatlan, hogy egy szirti macska elkapjon egy kecskét, de most a vállán kell
visszacipelnie a dögöt a kolostorba. – Kellett neked elkóborolnod. Kellett neked…
Szavai elhaltak, és a háta megfeszült, amikor első ízben vehette alaposabban is
szemügyre az állatot. Bőrén villámgyorsan jéghideg borzongás futott végig. Vett
egy nagy levegőt, aztán elfojtotta az érzést. A shin képzés nem sok mindenre volt jó,
de nyolc év elteltével igenis sikerült megzaboláznia érzelmeit: a félelmet, az
irigységet, a haragot, a kitörő örömöt – még mindig érezte ezeket, de már nem
hatoltak olyan mélyre, mint egykor. Viszont még a nyugalom erődjébe zárkózva is
tágra nyílt a szeme.
Mert bármi belezte is ki a kecskét, annyival nem érte be. Valami – Kaden
hiábavalóan törte a fejét, hogy mi – lecsapta az állat fejét a törzséről, brutális, éles
csapásokat mért az erős inakra és izmokra, egészen addig, amíg csak a nyakcsonk
maradt. A szirti macskák időnként elkapják a nyájtól elkóborolt jószágokat, de nem
így. Ezek a sebek feleslegesek, gyilkosak voltak, hiányzott belőlük a többi, a
vadonban előforduló ölés hétköznapi takarékossága. Az állatot egyszerűen nem
leölték, hanem elpusztították.
Kaden körbepillantott, a dög többi részét kereste. A kora tavaszi áradások köveket
és ágakat sodortak magukkal, és ezek elakadtak a hasadék összeszűkülő pontján,
ahol az iszapos hínár összegubancolódott a napszítta és nyúlkálni látszó faágak
csontvázujjaival. A szurdokban annyi törmelék akadt el, hogy beletelt egy időbe,
mire meglelte a kecske fejét, amely pár lépéssel odább, az oldalára dőlve hevert. A
szőre javát kitépték, és a koponyát felhasították. Az agya hiányzott, mintha kanállal
merték volna ki a csontüregből.
Kaden első gondolata a menekülés volt. A vér még mindig csöpögött a jószág
vörösre színeződött irhájából, és inkább feketének, mint pirosnak látszott a gyérülő
fényben. Bármi csonkította is meg, még mindig itt ólálkodhat a sziklák között,
őrizve zsákmányát. A helyi ragadozók közül valószínűleg egyik sem támadna
Kadenre – tizenhét évéhez képest magas volt, szikár és erős, köszönhetően annak,
hogy élete felét munkával töltötte –, de a helyi ragadozók egyike sem választaná el
egy kecske fejét a törzsétől, és nem enné meg az agyát sem.
A szurdok szája felé fordult. A nap már lenyugodott a puszta felett, és csak egy
égett foltot hagyott maga mögött nyugaton, a füves sztyeppvidéken. Az éj máris úgy
kezdte megtölteni a szurdokot, ahogy az olaj folyik bele egy tálba. Még ha azonnal
indul is, még ha leggyorsabb tempójában is halad, akkor is teljes sötétben fogja
megtenni a kolostorhoz vezető utolsó pár mérföldet. Bár úgy hitte, már kinőtte a
hegyek közti éjszakáktól való félelmét, nem lelte örömét a gondolatban, hogy egy
sziklás ösvényen botorkálhat hazafelé, miközben egy ismeretlen ragadozó követi a
sötétben.
Ellépett a lemészárolt jószágtól, aztán megrázta a fejét.
– Heng akar majd erről egy festményt – dünnyögte, és kényszerítette magát, hogy
visszaforduljon a döghöz.
Ecsettel és egy darab pergamennel bárki készíthetett festményt, de a shinek ennél
többet vártak a novíciusoktól és az akolitusoktól. A festmény annak eredménye, amit
látunk, és a szerzeteseknek megvolt a maguk látásmódja. Saama’annak nevezték: a
„faragott elmének”. Természetesen ez csak egy gyakorlat volt, egyetlen lépés a
vaniate végső felszabadításához vezető hosszú úton, de megvolt a maga haszna, lett
légyen bármilyen csekély is. Kaden a hegyekben töltött nyolc év alatt megtanult
látni, igazán olyannak látni a világot, amilyen: meglátni a pettyes medve nyomát, a
villáslevél szirmának fűrészes szélét, egy messzi hegycsúcs csipkézettségét.
Számtalan órát, hetet, évet töltött azzal, hogy nézzen, figyeljen, a fejébe véssen
dolgokat. Ezernyi növényt vagy állatot tudott volna lefesteni az utolsó apró
részletig, és pár szívdobbanás alatt el tudott tárolni magában egy új képet.
Vett két lassú, nagy levegőt, a fejében megtisztított egy zugot, teremtett egy üres
palatáblát, amelybe belevéshetett minden egyes lényeges percet. A félelem
megmaradt, de a félelem csak egy akadály volt, ő pedig legyalulta, és a rá váró
feladatra összpontosított. Most, hogy a palatábla készen állt, munkához látott. Csak
pár lélegzetvételnyi időbe telt, hogy kifaragja a levágott fejet, a sötétlő vértócsákat,
az állat megcsonkított tetemét. Magabiztos és határozott vonalakkal rajzolt,
finomabban, mint amire bármilyen ecset képes lett volna, és a hétköznapi
emlékezettől eltérően ez a folyamat éles, eleven képet hagyott hátra benne, éppen
olyan szilárdat, mint amilyenek a sziklák voltak, amelyeken állt, olyat, amelyet
tetszése szerint tud felidézni és szemügyre venni. Végzett a saama’annal, és hosszan,
óvatosan kifújta a levegőt.
– A félelem elvakít – dünnyögte, felidézve a régi shin aforizmát. – A nyugalom
láttat.
A szavak a véres jelenet ellenpontjaként egyfajta rideg megnyugvást kínáltak, de
most, hogy végzett a faragással, indulhatott. Hátranézett a válla felett, a sziklákat
fürkészte a ragadozó után, aztán a hasadék bejárata felé fordult. Ahogy az éjszaka
sötét köde átgomolygott a csúcsok felett, versenyre kelt a sötétséggel a lefelé
vezető, álnok ösvényeken, saruba bújtatott lába röpítette a lehullott faágak és a
bokatörő sziklák között. A kecskehajszával töltött sok-sok órától elmerevült és
fázós lába a mozgástól felmelegedett, míg szíve felvett egy egyenletes tempót.
 Nem menekülsz, mondogatta magában, csak hazafelé tartasz.
De azért megkönnyebbülten sóhajtott egy kicsit egy mérfölddel lejjebb az úton,
mikor megkerülte a sziklatornyot – a szerzetesek Karomnak hívták –, és a távolban
megpillantotta Ashk’lant. Több ezer lábbal alatta pár kőépület gubbasztott egy
keskeny párkányon, mintha csak rémítené őket a mélység. Néhány ablak hívogató,
meleg fényt árasztott. A tűz ilyenkor már ég a refektórium konyhájában, a lámpákat
meggyújtották a meditációs csarnokban, és a shinek halkan dúdolnak az esti
tisztálkodás és egyéb rítusok során. Biztonság. A szó kéretlenül szökkent elő
elméjéből. Odalent biztonságos volt, és legjobb szándéka ellenére is felgyorsította
lépteit: száguldott a néhány tompa fényforrás felé, menekült attól, ami mögötte az
ismeretlen sötétben ólálkodott.
 MÁSODIK FEJEZET
——»•«——
Kaden futva szelte át az Ashk’lan központi tere előtt elterülő lépcsőket, majd
lelassított, ahogy beért a kolostor udvarára. Riadalma, mely oly éles és tapintható
volt, mikor először meglátta a leölt kecskét, elmúlt, ahogy lefelé tartott a hegyi
csúcsokról, és egyre közelebb került a barátságos kolostor melegéhez. Most, ahogy
a fő épülettömbök felé vette útját, már ostobaságnak érezte, hogy olyan gyorsan
szaladt. Bármi ölte is meg az állatot, a kiléte rejtély maradt, annyi szent, de a hegyi
ösvények is tartogattak veszélyeket, főleg olyasvalaki számára, aki elég botor
ahhoz, hogy sötétben szaladgáljon rajtuk. Kaden lelassította lépteit, és összeszedte
gondolatait.
Éppen elég baj, hogy elvesztettem a kecskét, merengett el bánatosan. Heng véresre
korbácsolt volna, ha menet közben sikerül a saját lábamat is kitörnöm.
A kolostorhoz vezető út kavicsai csikorogtak a talpa alatt, és nem hallatszott más
nesz, csak a hol feltámadó, hol elülő szél jajongása, amely a göcsörtös ágak és a
fagyos sziklák között tekergőzött. A szerzetesek mostanra már mind odabent voltak,
raguval teli táljuk fölé görnyedtek vagy törökülésben elmélkedtek a meditációs
csarnokban, böjtölve, az ürességet keresve. Mikor Kaden odaért a refektóriumhoz, a
viharoktól és esőktől meggyötört hosszú, alacsony kőépülethez, amely már-már
magának a hegynek a részét képezte, megállt, és mert egy kanál vizet az ajtó melletti
fahordóból. Ahogy a korty lecsúszott a torkán, megragadta a pillanatot, hogy
lelassítsa szívverését, és ismét egyenletesen vegye a levegőt. Nem keresheti fel
umialját így, hogy gondolatai ennyire kuszák. A shinek mindennél többre becsülték
a nyugalmat, a világosságot. Kadent korbácsolták már meg azért, mert kapkodott,
mert kiabált, mert elhamarkodottan vagy gondolkodás nélkül cselekedett. Mellesleg
most már otthon volt. Bármi ölte is meg a kecskét, valószínűtlen, hogy a zord
épületek között lopakodna.
Közelről nézve Ashk’lan nem volt különösebben látványos, főleg nem éjszaka:
három hosszú kőcsarnok fatetővel – a hálóterem, a refektórium és a meditációs
csarnok – alkotta egy hozzávetőleges négyszög három oldalát, a fakó gránitfalakat
a holdfény mintha tejjel öntötte volna le. Az egész épületegyüttes egy keskeny
párkányon gubbasztott a szirthalmok egy nyiladékában, és a negyedik oldal egy
szakadékba torkollott, ahonnan napközben gond nélkül rá lehetett látni nyugat felé
az előhegyekre és a messzi pusztára. Messze alant a füves sztyepp már szinte virított
a burjánzó tavaszi virágoktól: kék csalenderek hullámzottak, apácavirágok nőttek
fürtökben, az apró, fehér hitcsomók csak úgy tobzódtak mindenfelé. Éjszaka
azonban a csillagok rideg, kifürkészhetetlen tekintete előtt a sztyepp láthatatlanságba
burkolózott. Kaden a lépcsőkön túlra emelte pillantását, és azon kapta magát, hogy a
roppant üresség, a hatalmas, sötét űr bámul vissza rá. Olyan érzés volt, mintha
Ashk’lan a világ végén gunnyasztott volna a szirtekbe kapaszkodva, virrasztva,
nehogy a semmi elnyelje a teremtést. A második korty víz után hátat fordított a
látványnak. Az éjszaka hidegre fordult, és most, hogy már nem futott, a
Csonthegység felől fújó szélrohamok jégszilánkokként döfték át izzadt csuháját.
Korgó gyomorral fordult a refektórium ablakain tompán kiszűrődő sárgás fény
és beszélgetés moraja felé. Ezen az órán, nem sokkal napnyugta után, de még az
éjszakai ima előtt, a legtöbb szerzetes sózott ürüből, fehérrépából és kemény, fekete
kenyérből álló szerény estebédjét költi éppen. Heng, Kaden umialja a többiekkel lesz
odabent, és ha kis szerencséje van, miután jelenti, hogy mit látott, majd gyorsan
lefesti a jelenetet, leülhet elfogyasztani saját meleg vacsoráját. A shinek kosztja
jóval szerényebb volt, mint azok az ínyencségek, amelyeket emlékei szerint még
kiskorában evett a Hajnalpalotában, mielőtt apja elküldte, de a szerzeteseknek erre
volt egy mondásuk: Az éhség a fűszer.
A shineknek nagyszerű mondásaik voltak, nemzedékről nemzedékre
hagyományozódtak, mintha ezzel próbálnák pótolni, hogy a rendnek nincs saját
szertartásrendje vagy hivatalos rituáléja. Az Üres Isten fikarcnyit sem törődött a
városi templomok pompájával és külsőségeivel. Míg a fiatalabb istenek
eltöltekeztek zenével, fohásszal és a díszes oltárokra helyezett felajánlásokkal,
addig az Üres Isten csak egyvalamit követelt a shinektől: áldozatot, de nem bor vagy
vagyon formájában, hanem az önfeladás áldozatát. Az elme egy láng, mondogatták a
szerzetesek. Fújd el!
Kaden még nyolc év elteltével sem tudta biztosan, hogy ez mit jelent, és jelenleg
nem is zavartatta magát, hogy ezen elmélkedjen. A gyomra türelmetlenül korgott,
így hát belökte a refektórium súlyos ajtaját, hadd járja át a beszélgetés tompa
moraja. A teremben mindenfelé szerzeteseket látott: egyesek a durván faragott
asztaloknál ültek, fejüket táljuk fölé hajtva, mások a terem túlsó végében elhelyezett
kandallóban vidáman ropogó tűz előtt álldogáltak. Megint mások köveket játszottak,
szemük üresen meredt, ahogy a táblán kibontakozó támadásokat és védelmi
vonalakat tanulmányozták.
A szerzetesek éppen annyira változatosak voltak, mint a vidékek, ahonnan jöttek –
magas, tagbaszakadt edishiek a messzi északról, ahol a tenger az év felében befagy;
inas hannanok, akiknek kezét és alkarját a Deréktól északra élő dzsungeltörzsek
mintázatai díszítették; és még pár mandzsar is, akiknek bőre barna, mint a koros fa.
Eltérő külsejük dacára azonban a szerzetesekben volt valami közös, egyfajta
keménység, olyan nyugalom, amelyet a rideg, csendes hegyekben élt élet szült, távol
annak a világnak a kényelmétől, ahol nevelkedtek.
A shinek rendje kicsi volt, alig kétszáz szerzetes élt Ashk’lanban. A fiatal istenek
– Eira, Heqet, Orella és a többiek – három kontinensről vonzották magukhoz
híveiket, és szinte minden kisebb-nagyobb városban álltak templomaik: palotaszerű
építmények selyembe és aranyba burkolva, egyik-másik még a leggazdagabb
miniszterek és atrepák lakóházaival is vetekedett. Egyedül Heqet több ezer papnak
parancsolt, és ennél tízszer többen járultak hódolni az oltáraihoz, amikor úgy
érezték, bátorságra van szükségük.
A kevésbé kellemes isteneknek is voltak híveik. Rengeteg történet keringett
Rassambur csarnokairól és Ananshael véres szolgáiról, mesék a koponyákból
kifaragott és velőtől csöpögő kelyhekről, az álmukban megfojtott csecsemőkről, a
sötét orgiákról, ahol a nemiség és a halál szörnyűséges nászban egyesült. Egyesek
szerint a kapukon belépők közül csak minden tizedik tért vissza. Elragadta őket a
Csontok Istene, suttogták a népek. Elragadta őket maga a Halál.
A világtól elzárkózó és az emberek ügyei iránt közömbös régebbi istenek
kevesebb hívet vonzottak magukhoz. De még nekik is volt nevük – Intarra, a főnix;
és párja, Hull, a denevér; Pta és Astar ’ren –, és szétszórtan a három kontinensen
ezrek imádták ezeket a neveket.
Csak az Üres Isten maradt névtelen és arctalan. A shinek úgy tartották, ő a
legősibb, a legrejtélyesebb, a leghatalmasabb. Ashk’lanon kívül az emberek úgy
vélték, hogy már meghalt, vagy talán soha nem is létezett. Egyesek szerint Ae vágta
le, amikor megteremtette a világot, a mennyboltot és a csillagokat. Kaden ezt
tökéletesen hihetőnek tartotta. Évek óta szaladgált le-fel a hegyen, és nyomát sem
látta az istennek.
Körbenézett a teremben akolitustársait keresve, és a fal melletti asztalnál tekintete
összeakadt Akiilével, Egy hosszú lócán ült Serkhannal és a kövér Phirum Prumm-
mal – az egyetlen akolitussal Ashk’lanban, akinek megmaradt a pocakja, hiába
lótott-futott, cipekedett, építkezett szüntelenül, az idősebb szerzetesek rendelkezései
szerint. Kaden válaszul biccentett, és már elindult volna feléjük, mikor
megpillantotta Henget a terem túloldalán. Elnyomott egy sóhajt – az umial biztosan
valami undok vezeklést rótt volna ki tanítványára, ha az úgy ül le vacsorázni, hogy
előtte nem tesz jelentést. Remélhetőleg nem fog sokáig tartani, míg elregéli a leölt
kecske történetét; azután Kaden csatlakozhat a többiekhez, és végre kezébe veheti
raguval teli tálját.
Huy Henget nehéz lett volna nem észrevenni. Sok tekintetben inkább illett
valamelyik remek annuri borozóba, mint a császárság határain túl több száz
mérföldre álló elszigetelt kolostorba. Míg a többi szerzetes csendes
mértékletességgel végezte a munkáját, Heng dudorászott, míg a kecskéket gondozta,
énekelt, ahogy agyaggal alaposan megpakolt zsákokat cipelt fel a partról, és
folyamatosan ontotta magából a tréfákat, míg a fehérrépákat vágta karikákra a
refektórium üstjeibe. Még akkor is tudott viccet mesélni, amikor véresre verte a
diákjait. Jelen pillanatban az asztalánál egy történettel szórakoztatta fivéreit, amit
élénk taglejtésekkel és madárfüttyel kísért. Mikor azonban meglátta, hogy Kaden
tart felé, leolvadt arcáról a vigyor.
 – Megtaláltam a kecskét – közölte Kaden mindenféle felvezetés nélkül.
Heng maga elé nyújtotta mindkét kezét, mintha így akarná útját állni a szavak
árjának.
– Már nem vagyok többé az umialod – csóválta a fejét.
Kaden erre a homlokát ráncolta. Scial Nin, az apát, nagyjából évente újraosztotta
az akolitusokat és az umialokat, de általában sosem meglepetésszerűen. Például nem
a vacsora közepén.
– Mi történt? – kérdezte óvatosan.
– Ideje továbblépned.
– Pont most?
– A jelen az jelen. A holnap is „most” lesz.
Kaden lenyelte csípős megjegyzését; még ha Heng már nem is az umialja többé,
attól még megkorbácsoltathatja.
– Kit kapok? – kérdezte inkább.
– Rampuri Tant – felelte Heng színtelen hangon, szokásos nevetése most
elmaradt.
Kaden erre nagy szemeket meresztett. Rampuri Tan nem fogadott tanítványokat,
időnként, kopott barna csuhája és borotvált feje dacára, és annak ellenére, hogy
egész napokat töltött törökülésben, szemét áhítatosan az Üres Istenre szegezve, Tan
egyáltalán nem tűnt szerzetesnek. Kaden nem tudott semmi kézzelfoghatót mondani,
hogy megindokolja, de a novíciusok is érezték, és vagy száz elméletet találtak ki rá,
egész sor valószínűtlennek tűnő múltat teremtve neki, ami felváltva volt hol dicső,
hol sötét: az arcán látható hegeket a Kanyar arénáiban vadállatokkal vívott
küzdelmek során szerezte; régebben gyilkos volt és tolvaj, aki megbánta bűneit és
az elmélkedő életet választotta inkább; valamilyen nagyúr vagy atrepa kisemmizett
fia volt, aki Ashk’lanban bújt el, de csak annyi időre, míg kiterveli bosszúját. Kaden
nem igazán adott hitelt egyik történetnek sem, de egy közös szálat mindegyikben
talált: ez pedig az erőszak volt. Az erőszak és a veszély. Bárki volt is Rampuri Tan,
mielőtt Ashk’lanba jött, Kaden nem lelkesedett a gondolatért, hogy ő legyen az
umialja.
– Már vár – folytatta Heng, és mintha sajnálat csendült volna ki a hangjából. –
Megígértem, hogy a cellájába küldelek, amint megérkezel.
Kaden a válla felett vetett egy pillantást az asztalra, ahol a barátai ültek, és
szürcsölték a ragut, élvezve a mindennap nekik kijutó pár percnyi, nem munkához
kötődő beszélgetést.
– Most azonnal – szakította szét gondolatai füzérét Heng.
A refektóriumból a hálóteremig vezető út nem volt sok – száz lépés át a téren,
aztán egy kurta ösvény két sor törpe borókafenyő között. Kaden gyorsan megtette a
távot, igyekezett mielőbb szélvédett helyre jutni, és belökte a nehéz faajtót. Az
összes szerzetes, beleértve Scial Nint, az apátot is, a hosszú, központi folyosóról
nyíló egyforma szobákban aludt. A cellák kicsik voltak, éppen csak akkorák, hogy
beférjen egy priccs, egy durva szövésű szőnyeg, meg pár polc, mivel a shinek
idejük nagy részét a szabadban, a műhelyekben vagy meditálással töltötték.
Az épületben, ahol már nem érte a metsző szél, Kaden lelassított, és felkészült a
találkozásra. Nem igazán tudta, mire számíthat – egyes mesterek azonnal próbáknak
vetették alá a diákokat, mások jobban szerettek várni és figyelni, felmérni egy
fiatalabb szerzetes erényeit és gyengeségeit, mielőtt döntöttek volna, milyen
mederben folyjon a tanítás.
Ő csak egy másik mester, győzködte magát Kaden. Heng is új volt egy évvel
ezelőtt, és őt is megszoktam.
A helyzetben azonban akadt valami furcsa, valami nyugtalanító. Először a leölt
kecske, majd ez a váratlan csere, pedig a hosszú lócán kellene már üldögélnie egy
gőzölgő tállal maga előtt, és a Akiillal meg a többi akolitussal vitatkoznia…
Megrázta a fejét. Az aggódásnak nem volt semmi haszna.
Most élj! – biztatta magát, felidézve a shinek egyik gyakori mondását. A jövendő
csak álom. Ám gondolatai egy darabja, egy hang, amely nem volt hajlandó
elhallgatni vagy megnyugodni, arra emlékeztette, hogy nem minden álom kellemes,
hogy időnként, nem számít, mennyire forgolódik és vergődik is az ember,
lehetetlen felébredni belőle.
 HARMADIK FEJEZET
——»•«——
Rampuri Tan a padlón ült kis cellájában, az ajtónak háttal, és egy széles, üres
pergamenív hevert előtte a kőlapon. Baljában ecsetet tartott, de bármilyen régóta ült
is ott, még mindig nem merítette azt bele a mellette álló, fekete tintával teli csészébe.
– Lépj be! – szólalt meg rövid szünet után, és szabad kezével intett, anélkül, hogy
megfordult volna.
Kaden átlépte a küszöböt, majd megállt. Az új umiallal töltött első pár pillanat az
egész kapcsolat jellegét meghatározhatja. A legtöbb szerzetes hamar szeretett volna
megfelelő benyomást tenni a tanítványára, Kaden pedig nem óhajtott valami
fárasztó vezeklést a saját nyakába venni egy meggondolatlan ballépés vagy
helytelen helyzetfelismerés miatt. Tan azonban láthatóan beérte annyival, hogy
csendben elmélkedjen az üres lap felett, így Kaden is türelemre intette magát, és
addig megnézte magának az új mesterét.
Nem volt nehéz észrevenni, hogy a novíciusok honnan merítették az ötletet, hogy
az idősebb szerzetes az arénában harcolt egykor. Noha Tan már az ötödik évtizede
derekán járt, még mindig úgy nézett ki, mint egy szikla: vaskos váll és nyak,
roppant izomzat. Leborotvált fején fehér hegek árkai futottak, mintha egy karmos
fenevad újra meg újra végigszántotta volna a koponyáját, egészen a csontig lehántva
a bőrt. Bármi okozta is a sebeket, iszonytató fájdalommal járhatott. Kaden
gondolatai a kecskedögre röppentek, mire megborzongott.
– Megtaláltad az állatot, amelyért Heng küldött – szólalt meg az idősebb szerzetes
váratlanul. Nem kérdés volt, és Kaden egy pillanatig habozott.
– Igen – mondta végül.
– Visszaterelted a nyájhoz?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert megölték. Lemészárolták.
Tan leengedte az ecsetet, könnyed mozdulattal talpra állt, és most először fordult
szembe a diákjával. Magas volt, majdnem annyira, mint Kaden, és hirtelen úgy tűnt,
mintha nagyon szűkös lenne ez a kis cella. Sötét és szúrós szeme mint két lereszelt
szög meredt Kadenre, akinek ettől földbe gyökerezett a lába. Annurban, annak is
nyugat-eridroai részén és messze délen élnek olyan állatidomárok, akik medvék és
jaguárok akaratát is megtörik pusztán a pillantásuk erejével. Kaden most úgy érezte
magát, mintha ő is egyike lenne ezeknek az állatoknak, és nehezére esett úgy
folytatnia, hogy közben az új umialja szemébe néz.
– Szirti macska tette? – kérdezte az idősebb szerzetes.
Kaden megrázta a fejét.
 – Valami átvágta a nyakát… teljesen leszelte a fejét. Aztán felfalta az agyát.
Tan erre összevonta a szemöldökét, és a földön heverő ecset, a tálka meg a
pergamen felé intett.
– Fesd meg!
Kaden megkönnyebbülten ült le. Bármilyen meglepetéseket is tartogasson az,
hogy Tan diákja lett, az öregebb szerzetesnek legalább volt pár olyan szokása, mint
Hengnek – ha valami szokatlanról értesült, képet akart róla. Hát, ezt elég könnyen
teljesítheti. Kaden vett két mély levegőt, összeszedte a gondolatait, majd felidézte a
saama’ant. A kép minden részletével együtt kitöltötte az elméjét – az átnedvesedett
szőr, a lógó húscafatok, a törött edényként félrehajított üres koponyaüreg –, majd
szinte azonnal belemerítette az ecsetet a tálkába, és festeni kezdett.
Gyorsan haladt – a szerzeteseknél folytatott tanulmányai során bőven volt ideje
csiszolgatnia ügyességét –, és amikor végzett, tartott egy kis szünetet, majd letette az
ecsetet. A pergamenen látható festmény olyan volt, mintha az elméjében létező kép
egy csendes víztócsából tükröződött volna vissza.
Mögötte csend honolt a szobában, olyan nagy és sűrű csend, mint amilyen nagy és
tömör egy szikla. Kaden legszívesebben hátranézett volna, de mivel arra utasították,
hogy üljön le és fessen, és nem másra, így a festés végeztével ülve maradt.
– Ezt láttad? – szólalt meg végül Tan.
Kaden bólintott.
– És volt annyi lélekjelenléted, hogy ott maradj, míg előhívod a saama’ant.
Elégedettség töltötte el Kadent. Talán egyáltalán nem is lesz olyan rossz Tan
diákjának lenni.
– Van még valami más is? – tudakolta a szerzetes.
– Semmi több.
Az ostor olyan erővel és váratlanul sújtott le Kadenre, hogy beharapta a nyelvét.
A fájdalom élénk színű, vastag vonalként bomlott ki a hátán, míg a száját elöntötte a
vér rezes íze. Egy pillanatra már nyúlt hátra a keze, hogy hárítsa a következő ütést,
de aztán elfojtotta magában az ösztönt. Tan immár az umialja volt, és jogában állt,
hogy tetszése szerint rójon ki rá vezeklést és büntetést. A váratlan támadás oka
rejtély maradt, de Kaden mostanra már tudta, hogyan viselje el a korbácsolást.
A shinek között leélt nyolc év megtanította arra, hogy a „fájdalom” túl általános
kifejezés annak a sokféle érzésnek a lefestésére, amit leírni hivatott. Megtanulta,
hogy milyen szörnyen tud fájni a láb, ha túl sokáig van jeges vízben, és hogy
ugyanez a láb milyen ijesztően szúr és viszket, amikor melegre kerül.
Tanulmányozta a kimerültségen túl dolgoztatott izmokban eluralkodó vonakodó
izomlázat, és a kín másnap kibomló virágait, mikor hüvelykujjával masszírozta a
puha húst. Ott volt a tiszta seb okozta gyors, éles fájdalom, amit a megcsúszó kés
ejt, meg az egy hétig tartó böjt utáni fejfájás tompa, doboló lüktetése. A shinek
komolyan hittek a fájdalomban. Úgy mondták, emlékeztet arra, hogy mennyire
erősen kötődünk saját testünkhöz. Emlékeztet a kudarcunkra…
– Fejezd be a festményt! – mondta Tan röpke szünet után.
Kaden fejben felidézte saama’ant, majd összevetette a pergamenen láthatóval. A
részleteket élethűen vitte át.
– Készen van – felelte némileg vonakodva.
Az ostor ismét lesújtott, de ezúttal felkészült rá. Elméje elnyelte a testét ért
megrázkódtatást, míg a teste kissé megingott a csapás erejétől.
– Fejezd be a festményt! – mondta Tan ismételten.
Kaden habozott. Egy umialtól kérdezni valamit egyenlő volt a vezekléshez vezető
gyors úttal, de mivel már úgyis megkapta a verést, valamivel több tisztánlátás nem
árthatott.
– Ez egy próba? – kérdezte habozva. A szerzetesek mindenféle próba elé állították
tanítványaikat, olyan próbák elé, amelyekben a novíciusok és az akolitusok
megpróbálták bizonyítani ismereteiket és rátermettségüket.
Az ostor ismét a vállát érte. Az első két ütéstől felhasadt a csuhája, és Kaden most
érezte, ahogy a suhogó belemar a csupasz bőrébe.
– Ez az, ami – felelte Tan. – Hívd próbának, ha tetszik, de nem a név a lényeg.
Kaden elfojtott egy nyögést. Bármilyen különc dolgai is vannak Tannak, ő is
ugyanolyan dühítő, gnómikus kijelentéseket használ, mint a többi shin.
– Semmi többre nem emlékszem – közölte Kaden. – Ez az egész saama’an.
– Nem elég – felelte Tan, de ezúttal nem sújtott le az ostorral.
– Ez az egész – tiltakozott Kaden. – A kecske, a fej, a vértócsa, még a sziklára
tapadt pár szőrszál is. Mindent lemásoltam, ami ott volt.
Tan ekkor megütötte az ostorral. Kétszer.
– Bármelyik bolond láthatja, ami ott van – felelte a szerzetes szárazon. – A
világba bámuló gyerek is megmondhatja neked, ami ott van az orra előtt. Neked azt
kell meglátnod, ami nincs ott. Azt kell nézned, ami nincs ott az orrod előtt.
Kaden ebből megpróbált valami értelmeset kihámozni.
– Bármi ölte is meg a kecskét, az nincs ott – kezdett bele lassan.
Újabb ostorcsapás.
– Persze hogy nincs. Mert elijesztetted. Vagy magától ment el. Bárhogy is, nem
várhatod, hogy egy vadállat a zsákmánya felett fog gubbasztani, ha meghallja vagy
megszimatolja, hogy egy ember közeledik.
– Ezért olyasmit keresek, aminek ott kellene lennie, de nincs.
– Magadban gondolkozz! A nyelvedet akkor használd, amikor van is mit
mondanod.
Tan szavait újabb három csípős ostorcsapás követte. A sebekből vér csordult.
Kaden érezte, amint végigfolyik a hátán, forrón, nedvesen, ragacsosan. Kapott már
rosszabb veréseket korábban, ám mindig valami súlyos vétségért, komoly
penitenciaként, egyszer sem egy hétköznapi párbeszéd során. Egyre nehezebb volt
figyelmen kívül hagyni a gyötrő kínt, és erőlködve próbálta a gondolatait a szóban
forgó témára összpontosítani. Tan irgalomból nem fogja abbahagyni a
korbácsolást, ennyi világossá vált.
Azt kell nézned, ami nincs ott.
A szokásos shin-féle badarság volt ez, de mint annyi ilyen badarság, erről is
valószínűleg kiderül majd, hogy igaz.
Kaden szemügyre vette a saama’ant. A kecske minden része szerepelt a
festményen, még a belei is, amelyek csatakos kékesfehér kötelekként tekergőztek
egy halomban a jószág hasa alatt. Az agya hiányzott, viszont a törött koponyát
világosan festette meg, megmutatva, honnan kanalazták ki. Mi mást vár még tőle,
hogy lásson? Nyomon követte a kecskét, egészen be a szurdokba, és…
– Nyomok. – A gondolat a szóval együtt született meg. – Hol vannak annak a
nyomai, ami megölte?
– Ez nagyon jó kérdés. Voltak nyomok?
Kaden megpróbálta felidézni.
– Nem vagyok benne biztos. A saama’anon nincsenek… de a kecskére
összpontosítottam.
– Úgy tűnik – felelte Tan –, hogy az aranyszínű szemeddel sem látsz jobban, mint
mások.
Kaden pislogott. Korábban egyetlen umial sem tett megjegyzést a szemére: az
már majdnem olyan lett volna, mintha az apjáról vagy a származásáról beszélnének.
A shinek pedig a végsőkig hittek az egyenlőségben. A novíciusok novíciusok; az
akolitusok akolitusok; a teljes jogú testvérek pedig mind egyenlőek az Üres Isten
előtt. Kadennek azonban egyedi szempár jutott. Tan aranyszínűnek nevezte, de az
igazat megvallva az írisze mintha lángolt volna. Gyerekként Kaden sokszor nézte
apja szemét – az összes annur császárnak ilyen volt –, és álmélkodva figyelte, ahogy
a színe mintha megváltozott és lángra kapott volna. Időnként olyan fényesen
lobogott, mint a tűz, amibe belekap az erős szél, míg máskor sötéten vöröslő
hőséget árasztva parázslott. Nővérének, Adarénak is ilyen volt a szeme, de az övé
mintha úgy lángolt volna, mintha zöld ágak roppannának és égnének el benne.
Adare, mint a császár legidősebb gyermeke, ritkán vetette fénylő tekintetét öccseire,
és amikor megtette, általában a bosszúság vibrált benne. A család szerint a lángoló
szempár magától Intarrától, a Fény Istennőjétől származott, aki évszázadokkal vagy
évezredekkel ezelőtt emberi alakot öltött – úgy tűnt, senki sem tudja biztosan –,
hogy elcsábítsa Kaden egyik ősét. Az a szempár megjelölte őt, mint a Csiszolatlan
Trón, mint Annur igaz örökösét, a birodalomét, amely két teljes kontinenst fogott át.
A shineket persze éppúgy nem érdekelték a birodalmak, mint ahogy Intarra sem.
A Fény Istennője egyike volt a régi isteneknek, öregebb, mint Meshkent és Maat,
öregebb még Ananshaelnél, a Sír Uránál is. Tőle függött, hogy milyen ívet ír le a
nap az égen, a nappali hőség, a hold istenektől eredő izzása. A szerzetesek szerint ő
mégis csak egy gyermek volt, egy karonülő, aki a tűzzel játszik az üresség roppant
palotájában, a végtelen és örökkévaló űrben, amely az Üres Isten otthona. Kaden egy
napon majd hazatér Annurba, hogy elfoglalja helyét a Csiszolatlan Trónon, de amíg
Ashk’lanban élt, addig ő is csak egy szerzetes volt, akitől kemény munkát és
engedelmességet vártak. A szeme egészen biztosan nem fogja megmenteni Tan
durva faggatózásától.
– Talán voltak nyomok – nyögte ki erőtlenül. – Nem tudom biztosan
megmondani.
Tan egy darabig hallgatott, és Kaden azon töprengett, hogy vajon folytatja-e a
verést.
– A szerzetesek túlságosan kesztyűs kézzel bántak veled – vonta le végül a
következtetést Tan higgadt, de kemény hangon. – Én nem követem el ezt a hibát.
Csak később, mikor Kaden már a priccsén hevert, és kicsiket lélegzett, hogy
megpróbálja eloszlatni a lángoló hátában érzett fájdalmat, jutott eszébe, hogy mit is
mondott az umialja: „a szerzetesek”. Mintha Rampuri Tan nem lett volna közülük
való.
 NEGYEDIK FEJEZET
——»•«——
Még a tenger felől fel-feltámadó csípős, sószagú szélben is bűzlőttek a testek.
Adaman Fane szárnya találta a hajót két nappal korábban szokásos járőrkörútján:
a vitorlák megtépve lifegtek a szélben, a korlátok véresek voltak, a legénységet
felszecskázták, és a fedélzeten hagyták, hadd rohadjanak el. Mire a hadapródok
megérkeztek, a perzselő tavaszi nap már munkához látott, felpuffasztotta a hasakat,
ellenben a koponyákra és az öklökre ráfeszítette a bőrt. Legyek mászkáltak ki-be a
halott tengerészek fülén, keresgéltek az ernyedt ajkak között, és meg-megálltak,
hogy csápjaikat megdörzsöljék a kiszikkadt szemgolyókon.
– Valami ötlet? – kérdezte Ha Lin, és a lábujjával megbökdöste a legközelebbi
tetemet.
Valyn vállat vont.
– Szerintem a lovasrohamot kihúzhatjuk.
– Ez sokat segít – vágott vissza a lány, és lebiggyesztve száját, kétkedve
összehúzta mandulaformájú szemét.
– Bárki tette is, értette a dolgát. Nézd meg ezt itt!
Valyn leguggolt, hogy visszahajtsa a negyedik borda alatti csúf szúrt sebről a
megkérgesedett szövetdarabot. Lin letérdelt mellé. Megnyalta a kisujját, aztán a
második ujjpercig benyomta a sebbe.
Ha egy idegen Ha Linnel az utcán találkozik, azt gondolhatta volna, hogy egy
kalmár nemtörődöm lánya, aki a nővé érés küszöbére érkezett: élénk volt és vidám,
bőrét bronzosra sütötte a szabadban töltött sok óra, fényes fekete haját hátrafésülte a
homlokából, és egy bőrszíjjal kötötte hátra. De a szeme egy katonáé. Mert az elmúlt
nyolc évben ugyanazon a kiképzésen esett át, mint Valyn, ugyanazon a kiképzésen,
mint a pórul járt hajó fedélzetén tartózkodó összes hadapród, és a Kettral már
réges-régen megedzette, hogy elviselje a halál látványát.
Valyn azonban önkéntelenül is azt a vonzó fiatal nőt látta benne, aki volt. A
katonák szinte szabálynak tekintették, hogy kerüljék a romantikus
összegabalyodásokat a Szigeteken. A mindkét nembeli szajhák olcsón kínálták
magukat a Kampón, és senki nem akarta, hogy szerelmi torzsalkodások
robbanjanak ki több tucat ölési módra kiképzett férfiak és nők között. Valyn
mindazonáltal időnként azt vette észre, hogy a tekintete az adott gyakorlatról Ha
Linre vándorol, a lány csípőjének vonalára, a harci fekete ruha alatt teste
domborulataira. Megpróbálta leplezni pillantásait – mert szakmailag oda nem illőek
és kínosak voltak –, de úgy vélte a lány arcán időnként felvillanó fanyar mosolyból,
hogy nem is egyszer rajtakapta ilyenkor.
Láthatóan nem bánta. Időnként még vissza is bámult rá azzal a dacos, lefegyverző
tekintettel. Könnyen ki lehetett találni, hogy mivé fajult volna kettejük között a
dolog, ha valahol máshol nőnek fel, valahol, ahol a kiképzés nem egy életen át tart.
Persze a „valahol máshol” Valyn hui’Malkeeniannak a Hajnalpalotát jelentette, a
maga szabályaival és tabuival; a császári család tagjaként sem szerethetett volna
csak úgy bárkit, ahogy katonaként sem.
Felejtsd el! – ripakodott magára mérgesen. Azért volt ott, hogy a gyakorlatra
összpontosítson, és ne mások életéről álmodozva töltse az egész délelőttöt.
– Értette a dolgát – jegyezte meg Lin elismerően, és nyilvánvalóan nem vette
észre, hogy a fiú gondolatai teljesen máshol jártak. Kihúzta az ujját, és fekete
ruhájába törölte a megalvadt vért. – Elég mély ahhoz, hogy szétrobbantsa a vesét, de
nem annyira mély, hogy a penge beszoruljon.
Valyn bólintott.
– Rengeteg ilyen van, több, mint amennyit műkedvelőktől várna az ember.
Még egy pillanatig elidőzött a tekintete a lilás zúzódáson, aztán felállt, és a
Vastenger loccsanó hullámai felé nézett. A rengeteg vér után jólesett egy percig a
makulátlan kékséget, a déli ég tágas kupoláját szemlélni.
– Elég a pihenésből! – bömbölte Adaman Fane, és tarkón csördítette Valynt,
ahogy átsétált a fedélzeten, úgy lépkedve át a szanaszét heverő tetemek felett, mintha
azok csak lezuhant vitorlarudak vagy kötéltekercsek lettek volna. – Vonszoljátok a
seggeteket a tatra! – A hatalmas termetű, kopasz kiképző már több mint húsz éve
szolgált a Kettralnál, és még mindig oda-vissza átúszta a Kampóhoz vezető szorost
minden áldott reggel, még pirkadat előtt. Nem sok türelemmel viseltetett az olyan
hadapródok iránt, akik csak álldogáltak valamelyik gyakorlata során.
Valyn is csatlakozott a többiekhez. Természetesen mindegyiküket ismerte; a
Kettral éppen annyira kis létszámú haderő volt, mint amennyire kiváló – az erős
madarak, amelyeket arra használtak, hogy az ellenséges vonalak mögött ledobják
őket, egyszerre öt-hat katonánál többet nem bírtak el. A császárság a Kettralt bízta
meg, ha a feladatot gyorsan és csendben kellett végrehajtani – minden mást
általában meg tudtak oldani az annur gyalogosok, lovasok, matrózok és
tengerészkatonák.
Valyn kiképzőcsapata huszonhat főt számlált, ebből heten repültek ki az
elhagyatott hajóhoz Fane-nel a délelőtti gyakorlatra. Különös legénységet alkottak:
Annick Frencha vékony volt, mint egy kisfiú, és hallgatag, mint egy kő; Balendin
vigyora kegyetlenséget sugallt, vállán ott ült elmaradhatatlan sólyma; a magas és
komoly Talal szénfekete arcában derűs szempár ült; a hihetetlenül vakmerő Gwenna
Sharpe javíthatatlan lobbanékonyságát még a kiképzés sem tudta kiölni belőle; Sami
Yurl a birodalom egyik leghatalmasabb atrepájának szőke fia önteltségével tűnt ki.
Nem sok közös volt bennük, leszámítva azt, hogy a parancsnokságon valaki úgy
vélte, egy napon nagyon, de nagyon jók lesznek, amikor embereket kell ölni.
Amennyiben addig más nem öli meg őket.
 Az összes kiképzés, az összes lecke, a nyolcévnyi nyelvtanulás, a tűzszerészet
elsajátítása, a tájékozódási gyakorlatok, a fegyverekkel vívás, az őrségben éberen
töltött éjszakák, a véget nem érő testi fenyítés, a testet és a lelket megedzeni
szándékozó erőszak, mind egyetlen célt szolgált: Hull Próbáját. Valyn úgy
emlékezett a Szigeteken töltött első napjára, mintha beleégették volna az agyába. Az
újoncok a hajóról leszállva egyenesen a sértések és ordibálások pergőtüzébe
kerültek, a veteránok ádáz, dühödt képe bámult rájuk, akik ezt a messzi
szigetcsoportot az otthonuknak nevezték, és akik láthatóan nehezteltek minden
betolakodóra, még azokra is, akik lelkesen szegődtek a nyomdokaikba. Még két
lépést sem tehetett, amikor valaki képen vágta, majd az arcát úgy belenyomták a
nedves, sós homokba, hogy alig kapott levegőt.
– Verjétek a fejetekbe! – rikoltotta valaki… talán az egyik parancsnok? – Csak
mert valami tehetetlen hivatalnok úgy látta jónak, hogy ideküldjön titeket, a mi
drágalátos Qirin-szigeteinkre, az nem jelenti azt, hogy valaha is Kettral lesz
belőletek. Közületek lesznek, akik irgalomért fognak esdekelni, pedig még ez a hét
sem telik el. Mások a kiképzés során törnek meg. Közületek sokan meg fognak
halni: leesnek a madarakról, megfulladnak a tavaszi viharokban, vagy szánalmasan
zokognak majd, amikor elküldik megrohadni valami nyomorúságos hannan
helyőrségbe a semmi közepére. És ez a könnyebbik fele! Ez a kibaszott vicces fele.
Mert azokra, akik közületek elég szerencsések vagy makacsok ahhoz, hogy túléljék
a kiképzést, még ott vár Hull Próbája.
Hull Próbája. Nyolcévnyi sugdolózó találgatás dacára sem Valyn, sem a többi
hadapród nem tudott róla semmivel sem többet, mint amikor először tették lábukat
Qarshra. Mindig olyan messzinek, olyan láthatatlannak tűnt, mint egy hajó a láthatár
peremén túl. Senki nem feledkezett meg róla, de egy darabig figyelmen kívül
lehetett hagyni; végtére is senki sem jutott el Hull Próbájára, ha nem élte túl a
kiképzés odavezető éveit. És mégis, ennyi év után, végül csak elkövetkezett, mint
egy már rég lejárt tartozás. Valyn és a többiek alig valamivel több, mint egy hónap
múlva teljes jogú Kettralok vagy halottak lesznek.
– Talán kezdhetnénk a délelőtti tökéletlenkedést – fogott bele Fane,
visszarángatva Valynt a jelenbe – Ha Lin értékelésével. – Lapátkezével intett a
lánynak, hogy kezdheti. Ez bevett gyakorlatnak számított. A Kettralok mindig
kirángatták a hadapródokat a friss csaták helyszínére, és ez a vizsgáztatás egyszerre
szoktatta őket hozzá a halál látványához, és csiszolta taktikai ismereteiket.
– Éjszaka történt a támadás – felelte Ha Lin pattogós és magabiztos hangon. –
Egyébként a tengerészek a fedélzeten látták volna a támadóikat. A csáklyázás
jobbról történt: tisztán lehet látni a csáklyák hagyta vájatokat az oldalpalánkon.
Amikor a…
– Magasságos ‘Shael az égben! – szakította félbe a fejét csóválva Fane. – Ennyit
egy elsőéves is tudna. Lenne olyan kedves valaki, és mondana valami olyasmit is,
ami nem ilyen durván egyértelmű? – Körbenézett, tekintete végül Valynon állapodott
meg. – Mondjuk a mi Legfényességesebb Fenségünk?
Valyn gyűlölte a titulust. Egyfelől még csak nem is volt pontos – annak dacára,
hogy apja volt a császár, ő soha nem fog a Csiszolatlan Trónra ülni –, másfelől
pedig nem számított, hogy milyen előkelő a származása. A Szigeteken nem léteztek
rangok, sem különleges előjogok vagy kiváltságok. Mi több, Valynt valószínűleg
kicsit keményebben is fogták, mint a többséget. De már réges-régen megtanulta,
hogy a panaszkodással csak még nagyobb szarba kerül, és jelen pillanatban nem
volt szüksége arra, hogy még több időt töltsön a szarban, így vett egy nagy levegőt,
és belekezdett.
– A legénység még csak fel sem fogta igazán, hogy bajban van…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Fane egy horkantással és egy kurta
kézmozdulattal félbeszakította.
– Tíz percet kaptatok, hogy körülnézzetek ezen a ‘Kent-csókolta kecskebaszáson,
és az egyetlen következtetés, amit levontok, hogy meglepetésszerű támadás volt?
Mit csináltatok eddig? Gyűrűket zabráltatok, meg a hullák zsebeit forgattátok ki?
– Még csak most kezdtem bele…
– És már be is fejezted. Te mit mondasz, Yurl? – bökött rá Fane a magas szőke
ifjúra. – Talán te képes leszel bizonyos mértékben kiegészíteni Legfényességesebb
Fenségünk kimerítő elemzését?
– Rengeteg mondanivalóm van – vetett Sami Yurl egy önelégült vigyort Valynra.
– A talpnyaló kurafi – sziszegte Lin, de olyan halkan, hogy csak Valyn hallhassa.
Noha az összes hadapród egyformán szűkölködött, és ugyanaz a cél lebegett
előttük, a csapatban nagy szakadékok tátongtak. A fiatalok zöme, akik felcsaptak
katonának, ezt vagy azért tették, mert élt bennük a vágy a birodalom védelmére,
vagy mert szerettek volna világot látni, és repülni azokon a hatalmas madarakon,
amelyeket csak a Kettralok ülhettek meg. Egy Sia-síkságról jött földműves fiának a
Kettral szinte elképzelhetetlen lehetőségeket kínált. Másokat azonban más okok
vezéreltek, mikor a szigetre jöttek: az esély, hogy harcoljanak, hogy fájdalmat
okozzanak, hogy életeket oltsanak ki – őket úgy vonzotta a Kettral, mint a
keselyűket a bomló hús. Sami Yurl lehetett bármennyire jóképű, durva és aljas
harcosként ismerték. A legtöbb hadapródtól eltérően ő láthatóan soha nem vetkőzte
le a múltját, és úgy járkált fel s alá a Szigeteken, mintha azt várná, hogy mindenki
hajlongjon előtte. Csábító lett volna az ifjút egy nagyúr páváskodó, felfuvalkodott
fiának tartani, aki csak pénzének és családja kapcsolatainak köszönheti, hogy a
soraikba került, de a szörnyű igazság az volt, hogy hatékony, veszedelmes harcos
lett belőle, aki minden alkalmat megragadott társai megalázására.
– A támadás – folytatta Yurl – három napja történt a hőmérsékletből, a legyek
számából és a rothadás mértékéből ítélve. Amint azt Lin is mondta – vetett a lányra
egy sanda oldalpillantást –, éjszakai támadás volt, egyébként a legénységből többen
viseltek volna fegyvert. Amikor a kalózok lecsaptak…
– Kalózok? – kérdezte a kiképző élesen.
Yurl vállat vont, és a legközelebbi hullához fordult, közönyösen belerúgott a
fejébe, és így láthatóvá vált a kulcscsonttól a mellig futó vágás.
– A sebek illenek azokhoz a fegyverekhez, amiket ez a fajta mocskos népség
kedvel. A rakteret kifosztották. Lecsaptak a hajóra, és elvitték a rakományt. Döngesd
meg a szajhát, és húzz el gyorsan… elég általános.
Balendin jót kuncogott az élcen. Lin dühbe gurult, de Valyn csitítóan rátette a
kezét a karjára.
– Szerencséjük – fűzte még hozzá Yurl –, hogy egyetlen hivatásos katona sem
volt a fedélzeten. – A hangja azt sugallta, hogy ha ő ott lett volna a fedélzeten, a
támadók egészen más fogadtatásban részesülnek.
Valyn ebben nem volt olyan biztos.
– Ez nem kalózok műve volt.
Fane erre felhúzta a szemöldökét.
– A Birodalom Fénye ismét megszólal! Látom, nem szeretnél üldögélni a
babérjaidon, miután oly okosan megállapítottad, hogy „a támadás meglepetésszerű”
volt. Kérlek, világosíts fel minket!
Valyn nem törődött a piszkálással. A Kettral kiképzői gyorsabban be tudtak
furakodni az ember bőre alá, mint a bársonylégy. Ez volt az egyik oka, amiért olyan
jó kiképzők lettek. A hadapród, aki nem képes megőrizni a hidegvérét, valószínűleg
nem lesz valami jó katona, amikor nyilak kezdenek röpködni, és Fane, ha máshoz
nem is, ahhoz értett, hogyan hozzon ki másokat a sodrából.
– Ez a legénység nem volt szokványos, ahol a hajósok mellett akad pár, a
rakományt őrző zsoldos tengerészkatona – kezdte Valyn. – Ezek hivatásosak voltak.
Yurl felhorkant.
– Hivatásosak! Hát persze. Ami megmagyarázza, miért szóródtak úgy szét a
fedélzeten, mint a riadt nyáj.
– Megvolt az esélyed, hogy jártasd a szádat, Yurl – szólalt meg Fane. – Most fogd
be, és lássuk, hogy az aranyifjú képes-e másra is, mint kínos helyzetbe sodorni
önmagát.
Valyn elnyomott egy mosolyt, és odabólintott a kiképzőnek, mielőtt folytatta.
– A legénység látszatra valóban elég mindennaposnak tűnik. Egy tucat ember –
olyanok, akiket bármilyen szlúpon talál az ember, Antherától a Derékig. De csak két
priccsen aludtak. Ami azt jelenti, hogy állandóan tízen voltak a fedélzeten. Készültek
a támadásra. – Szünetet tartott, hadd emésszék a többiek.
– És a fegyvereik. Nem tűnnek valami nagy számnak. – Kivette az egyik
hétköznapi hajóspengét a legközelebbi hulla kezéből, és feltartotta a fénybe. –
Csakhogy ez liri acél. Milyen kalmárhajó az, amelynek fedélzetén mindig tízen
vannak, és mindenkinek liri acélpengéje van?
 – Biztosra veszem – mondta vontatottan Fane –, hogy még azelőtt szándékodban
áll kibökni a lényeget, hogy lemenne a nap. – A hangja unottnak tűnt, de Valyn látta,
hogy megcsillan a szeme. Valamire tehát rátapintott.
– Én mindössze annyit mondok, hogy ha ez a csapat hivatásosakból állt, akkor
azok, akik megcsáklyázták a hajót és levágták őket, nem mezei kalózok voltak.
– Nocsak, nocsak – felelte a kiképző, és körülnézett az egybegyűlt hadapródokon,
hogy lássa, mindenki figyelt-e az érvelésre. – Időnként a vak tyúk is talál szemet.
A Sasfészekben megszokott megjegyzések mércéjével mérve ez a kijelentés
óriási dicséretnek számított. Valyn bólintott, de elrejtette, hogy mennyire elégedett.
Yurl haragosan harapta be ajkát.
– A fedélzeten töltött tíz perc után – nézett körbe villámló szemekkel Fane – csak
a császár üdvöskéje volt képes akár csak egy értelmes dolgot mondani erről a
‘Kent-csókolta roncsról. Nem azért kantároztam fel két madarat és röptettelek ide
titeket, hogy a délelőttöt azzal töltsétek, hogy egymás seggébe dugjátok az ujjatokat.
Még egyszer nézzetek szét! Használjátok a szemeteket! Találjatok valamit, aminek
haszna is van!
Nyolc évvel ezelőtt a dorgálás a lelke legmélyéig lesújtotta volna Valynt. De az
efféle szidalmak mindennaposnak számítottak a Szigeteken. Fürgén odabólintott
Fane-nek, majd Linhez fordult.
– Szétválunk? Tiéd a fedélzet, én meg ismét megnézem a fedélközt?
– Amit csak mondasz, ó, Birodalom Isteni Fénye – felelte a lány egy önelégült
vigyor kíséretében.
– Hadd emlékeztesselek – húzta össze a szemöldökét Valyn –, hogy te nem vagy
akkora, mint Fane.
A lány tölcsért képezett a kezéből, és a füléhez emelte.
– Ez meg mi volt? Úgy hangzott… mint egy fenyegetés.
– És te csak egy lány vagy.
Ez az élc a legkevésbé sem volt sértő a Qirin-szigeteken, ahol a katonák több
mint harmada nő volt. Más császári csapatok kinevették volna még a gondolatát is a
kevert nemű harci egységeknek, de a Kettralok szokatlan helyzeteket oldottak meg,
olyan helyzeteket, ahol a lopakodás, a színészkedés, a megtévesztés és a meglepetés
éppen olyan fontosnak számítottak, mint a nyers erő és a fürgeség. De ha Lin
piszkálni akarja őt a származása miatt, akkor Valyn sem akart adós maradni neki.
– Nem szeretném, ha a térdemre kellene fektesselek, hogy aztán elfenekeljelek –
fűzte még hozzá, és felhúzta a szemöldökét.
– Ugye tudod, hogy Shaleel megtanított minket arra, hogyan zúzzuk szét a
heréket, igaz? – vágott vissza Lin. – Az igazat megvallva elég könnyű, olyan, mintha
diót törne az ember. – Félkézzel be is mutatta, gyors, csavaró mozdulatot téve,
amitől Valyn összerezzent.
– Miért nem maradsz itt – lépett jó nagyot hátra a fiú míg én megnézem, nem
kerülte-e el valami a figyelmünket a raktérben?
Lin méricskélve sandított rá.
– Az igazat megvallva, lehet, hogy inkább csak mogyorót találnék ott…
Valyn felhajtotta a levezető csapóajtót, és még azelőtt eltűnt benne, hogy a lány
befejezhette volna a mondatot.
A hajó raktere öblös volt, és félhomály uralkodott benne. Néhány napsugárnyaláb
tűzött be a fedélzet be nem tömött résein át, de a helyet jobbára sűrű, sötét árnyék
ülte meg. Egy ilyen harcnál általában nem sok látnivaló akad a fedélközben, és a
többi hadapród közül csak páran jártak idelenn. Viszont kifizetődő volt olyan
helyekre is benézni, ahova mások nem.
Valyn megállt egy pillanatra, hogy a szeme megszokja a félhomályt, aztán ismét
elindult, óvatosan lépkedve az imitt-amott álló hordók és bálák között, míg a hajó
finoman ringatózott alatta, ahogy a hullámok nyaldosták a testét. Bárki csapott is le
a hajóra, biztosan elvitte magával a rakományt, már amennyiben volt egyáltalán. A
megmaradt hordókon látható pecsétek szerint azokban siai bor volt, bár akik
általában ezzel kereskedtek, inkább a rövidebb, szárazföldi úton szállították a
fővárosba. A választófalhoz még most is oda volt rögzítve pár láda. Valyn fel
feszítette az egyiket az övére szíjazott késével: szintén Siából származó gyapotbálák
voltak benne. Jó rakománynak számított, de nem olyasminek, amire általában
hivatásosak vigyáznak. Már éppen nekiállt a következő ládát felfeszíteni, mikor
mintha halk nyögés ütötte volna meg a fülét.
Gondolkodás nélkül vonta ki a hátára keresztbe szíjazott két szabványos
rövidkardja egyikét.
A hang a hajóorrból jött, egészen a legelső vízkieresztő résektől. Fane
Szárnyának már át kellett volna vizsgálnia a szlúpot, meg kellett volna
bizonyosodnia róla, hogy mindenki vagy halott, vagy meg van kötözve, mielőtt
Valyn és a többi hadapród egyáltalán a fedélzetre léphetett volna. Fane azonban a
Sasfészek egyik leglobbanékonyabb kiképzője volt, akit jobban érdekel a
kardsuhogtatás, mint hogy a fedélközben mászkáljon és nyaki ütőereket tapintson ki.
Annyi szent, hogy vethetett egy pillantást a raktérre, de egy súlyosan sebesült embert
felületes pillantással könnyen nézhetett halottnak.
Valyn először riasztani akart valakit. Mert ha tényleg élne még egy hajós, Fane
azonnal tudni akarna róla. Másfelől azonban a fiú nem volt biztos benne, hogy mit
is hallott, és nem volt oda az ötletért, hogy idecsődítse az egész csapatot, hogy
azután kiderüljön, csak valami elkóborolt lábasjószág őgyeleg a hajóorrban. Vetett
egy gyors pillantást hátra a válla felett, aztán nesztelenül előresuhant, a kését
alacsonyan, derékmagasságban tartva, míg rövidkardját szorosan maga elé emelte,
védekező tartásban – a zárt helyeken vívott harc szabályai szerint.
Az ember egészen elöl volt, ott, ahol maga a gerinc felfelé ível: saját vérének
tócsájában hevert. Valyn egy pillanatig azt hitte, hogy tényleg halott, hogy a
horgonylánc nyiszorgott a csörlőben, vagy csak a napsütéstől meghajlott fa nyögött
fel tiltakozva. Aztán a tengerész kinyitotta a szemét.
Az megcsillant a gyér fényben: értetlenség és gyötrő fájdalom tükröződött benne.
Valyn lépett egyet előre, aztán megállt. Ne tételezz fel semmit! Ez volt Hendran
taktikájának első fejezete, a fóliánsnak, amelyet lényegében minden Kettralnak szó
szerint be kellett magolnia. A férfi látszólag a halálán volt, de Valyn nem ment
közelebb.
– Hallasz? – kérdezte csendesen. – Mennyire súlyos a sebed?
A tengerész szeme ide-oda forgott az üregében, mintha csak a hang forrását
keresné, mire végül megállapodott Valynon.
– Te… – nyögte ki erőtlenül és rekedten.
Valyn nagy szemeket meresztett. Még sosem látta ezt az embert, és a Szigeteken
töltött évek során biztosan nem, de abban a láztól fénylő szempárban olyan
felismerés égett, amitől földbe gyökerezett a lába.
– Félrebeszélsz – mondta megfontoltan, és közelebb araszolt. Hacsak a férfi nem
egy hivatásos teátrista, akkor nem színészkedett. – Hol sebesültél meg?
– Olyan a szemed – rebegte a hajós elhalóan.
Valyn megdermedt. Amikor az emberek általában a „szemet” emlegették, akkor
apjáról, Sanlitunról, vagy fivéréről, Kadenről beszéltek: mindketten részesültek a
híres lángoló tekintet áldásából, a lángszerű íriszekből, amelyek megjelölték őket,
mint magának Intarrának az örököseit, mint Annur jogos császárait. Még
nővérének, Adarénak is ilyen szeme volt, bár ő sosem ülhet a Csiszolatlan Trónra,
lévén nő. Valyn kiskorában szörnyen féltékeny volt ezekre a szemekre, mi több,
egyszer majdnem meg is vakította önmagát egy égő gallyal, amikor megpróbálta
lángra lobbantani a sajátját. Az igazság viszont az volt, hogy Valyn pillantása sem
volt kevésbé nyugtalanító: a fekete pupillákat szénbarna írisz fogta körül. Lehet,
hogy Kaden szeme olyan, mint a tűz, mondta erre Ha Lin, Valyné viszont olyan,
mint ami azután marad, hogy a tüzet eloltották.
– Mi… érted jöttünk – közölte most a tengerész.
Valynra hirtelen szédülés tört, zavarba jött, mintha a hajót álnokabb hullámok
táncoltatnák.
– Miért? – kérdezte. – És kik azok a „mi”?
– Aedoliak – sikerült a férfinak kinyögnie. – A császár küldöttei vagyunk.
Az Aedoli Testőrség. Ez magyarázatot adott mind a hozzáértésre, mind a liri
acélra. A császár személyes testőrei mind jól képzett, jól felszerelt emberek voltak,
és leszámítva a Kettralt, ők voltak a birodalom legcsodálatosabb katonái: olyan
vasakaratú harcosok, akiknek az annur trónhoz fűződő hűségéről legendák
keringtek. Rendjük alapítója, Jarl Genner úgy rendelkezett, hogy nem vehetnek
maguk mellé feleséget, nem nemzhetnek gyermekeket, nem lehet tulajdonuk,
mindezt azért, hogy biztosítsa a császárhoz és a Testőrséghez fűződő hűségüket.
 Ám ezek egyike sem szolgált magyarázatul az ittlétükre, ami még egy klipperrel
is jó három hétre esik a fővárostól, és hogy mind halottak, vagy haldokolnak. Vagy
hogy ki csáklyázta meg ezt a hajót és végzett ezekkel az emberekkel, a világ egyik
legjobb katonáival. Valyn a háta fölött hátranézett a raktér sötét félhomályába, de
bárki okozta is ezt a felfordulást, a jelek szerint már rég elment.
A katona zihált a megerőltetéstől és a beszéd okozta fájdalomtól, de
összeszorította az állkapcsát, és folytatta.
– Összeesküvés. Összeesküvés folyik. Mi… el akartunk… vinni, hogy…
megvédjünk.
Valyn megpróbált valamit kihámozni ebből. Annurban rengeteg becstelen
politikai ügylet zajlott, de a Kettralok pontosan azért választották a Qirin-szigeteket
kiképzőközpontnak és otthonuknak, mert több száz mérföldre esett mindentől.
Mellesleg a Qirin-szigeteken a Kettralok laktak. Az Aedoli Testőrségről mondák
keringtek, de a Kettralokról legendák szóltak. Aki a Szigetek megtámadását tervezi,
az csak őrült lehet.
– Maradj itt! – mondta Valyn, bár fogalma sem volt, hova mehetne az ember. – Ezt
el kell mondanom valakinek. Fane-nek. A Sasfészek egyik parancsnoka.
– Ne! – sikerült kinyögnie az aedolinak, aki véres kezét felemelte zekéjéről, és
Valyn felé nyújtotta. Hangja meglepően erősen szólt most. – Van itt valaki… talán
egy fontos valaki… aki benne van…
A szavak felértek egy arculcsapással.
– Ki az? – dörögte Valyn. – Ki van benne?
A katona kimerülten rázta meg a fejét.
– Nem tudom…
A feje oldalra nyaklott. Élénkvörös vér fröcskölt elő valahonnan a zekéje alól,
egyre gyengülő sugárban beterítette Valynt és körülötte a fedélzetet. Egy átvágott
ütőér, jött rá a fiú… csakhogy egy átvágott ütőér percek, és nem napok alatt öl.
Ennek az embernek már akkor el kellett volna véreznie, mikor a támadók már
visszafelé másznak át a hajóperemen. Előrelépett, óvatosan széthúzta a katona
zekéjét, és a szörnyű vágásra meredt, aztán figyelme a vérmocskos kézre terelődött,
amely ernyedten feküdt az aedoli ölében.
– Ez lehetetlen… – dünnyögte. Ám a bizonyíték egyértelmű volt.
A férfi elszorította a saját ütőerét, átdugta az ujjait a húsába hasított résen,
megkereste az iszamós eret, és összecsippentette. Lehetséges volt – Ellen Finch az
orvosi kiképzésen ismertette a módszert –, de még Finch is elismerte, hogy csak
nagy szerencsével lehet átvészelni ilyen állapotban egy napot. Az aedoli pedig
majdnem három napig bírta így, várva valakire, fohászkodva bármelyik istenhez,
akiben hitt, egy istenhez, aki jól kibaszott vele, méghozzá örökre.
Valyn megérintette ujjaival a férfi nyakát. Az ütőér megrebbent, kihagyott, aztán
nem lüktetett tovább. Kinyújtotta a kezét, hogy lezárja a szemét, amikor Fane
fülrepesztő bömbölése hallatán felkapta a fejét.
– Hadapródok a fedélzetre! Madár közeleg!
Valyn éppen kilökte a fedélzetre vezető csapóajtót, mikor fülsértő rikoltás hasított
a délelőttbe. Égett a vágytól, hogy elmondja valakinek, amit az imént hallott, de a
katona figyelmeztetése ott visszhangzott a fülében: Van itt valaki, aki benne van.
Abban a pillanatban még azt sem tudta biztosan, hogy egyáltalán elmondhatta-e
volna bárkinek: mert minden szem az égre szegeződött, a fejük felett szárnyaló
kettralra, amelynek sötét szárnyai kitakarták a napot.
Még a Szigeteken töltött nyolc év után, még a hatalmas madarakon történő
repüléssel, a róluk való harccal, leszállással és felszállással töltött nyolcévnyi
tanulás után sem volt teljesen nyugodt a közelükben. Ha az évkönyvek helyesen
állították, a madarak öregebbek voltak az embereknél, öregebbek, mint a
csestriimek és a nevariimok, egyfajta emlékeztetői azoknak az időknek, amikor
még istenek és szörnyek járták a földet. Noha a Kettralok találtak rájuk, és látszólag
ők szelídítették meg őket, a madarak sötét, sima szemében Valyn soha nem látta
nyomát sem a szelídségnek, és most, ahogy ott állt a nyitott fedélzeten, és a feje
felett ott szárnyalt az óriási teremtmény, úgy gondolta, már érti, milyen rettegés
költözhet a frissen kaszált mezőn rekedt egér szívébe, amikor egy sólyom szárnyra
kap.
– Úgy fest, ez a Bolha madara – árnyékolta le Fane a szemét a kezével. – De hogy
mit keres ilyen messze idekint, arról ‘Kent-csókolta fogalmam sincs.
Szokványos esetben Valyn is kíváncsi lett volna. Bár a Bolha is kivette a részét a
hadapródok kiképzéséből, egyike volt a Sasfészek amúgy is halálos gyűjteményét
alkotó legveszedelmesebb katonáknak, és ideje java részében északkeleten végzett el
küldetéseket madárháton, a barbár Vérvárosokban, vagy az urghulok ellen, esetleg
délen, ahol a dzsungellakó törzsek szüntelenül nyomást fejtettek ki a Deréknál.
Szokatlan volt, hogy egy hétköznapi gyakorlat kellős közepén érkezzen, sőt, szinte
példa nélkül való. Megszokott esetben az efféle meglepetések segítettek életet
lehelni a kiképzésbe, de így, hogy Valyn megtalálta az aedolit, a fekete madarat
baljós előjelnek tekintette, és a válla fölött hátrapillantott, hogy új szemmel mérje
végig a fedélzeten álló hadapródokat. Ha az az ember nem hazudott, akkor sötét
erők működtek a Szigeteken, és ha Valyn egyvalamit megtanult a Kettralnál, akkor
az az volt, hogy az efféle meglepetések csak akkor kellemesek, ha azok nem őt érik.
A madár előzetes jel nélkül összezárta összesen hetvenlábnyi széles szárnyát,
szorosan a testéhez préselte, és mint az égből lehulló lándzsa, zuhanni kezdett a hajó
felé. Valyn és a többi hadapród szeme tágra meredt. Az összes Kettral meg tudta ülni
madarát és le tudott róla szállni; a teremtményeknek nem sok hasznát vehette az
ember, ha nem tudta megülni. Na de ilyet? Még soha nem látott senkit ilyen gyorsan
közeledni.
– Ez kizárt… – suttogta mellette Ha Lin, és rémülten rázta a fejét. – Egyszerűen
nem…
A madár egy szélroham és az általa felkavart törmelék örvényében érkezett, ami
majdnem ledöntötte Valynt a lábáról. Ahogy leárnyékolta a szemét, még elcsípte,
amint a teremtmény karmai a fedélzet felé nyúlnak, és egy Kettralok feketéjét viselő
alak kicsusszan hámjaiból, a fedélzetre ugrik, hogy egy gördülés után könnyedén
talpra szökkenjen. Még el sem ült a feltámadt szél, a madár már ott sem volt, hanem
alacsonyan szállt a hullámok felett észak felé, ellenben a Bolha már ott állt közöttük.
Nem tűnt valami félelmetes katonának. Míg Adaman Fane magas volt, és
felépítése olyan, akár egy bikáé, a Bolha alacsony volt, és viharvert, szénfekete
bőrét valami gyerekkori betegség himlőhelyei pöttyözték, fejét göndör ősz hajzat
borította, ami olyan volt, akár a füst. Az érkezése viszont mindenkit emlékeztetett
arra, hogy ez az ember és az általa vezetett szárny mire képes. Senki más nem
zuhant így alá az égből, sem a többi hadapród, sem a kiképzők, sem Adaman Fane,
és főleg nem egy mozgó hajóra! Ha Valyn próbálkozott volna ugyanezzel a vízen,
örülhetett volna, ha úgy távozik, hogy nem töri el az összes bordáját. Egy fel-le
mozgó fedélzetre pedig… hagyjuk! Mindig is úgy gondolta, hogy a többi Kettral
kicsit kiszínezi az igazságot, amikor azt állítják, hogy a Bolha több mint ezer
sikeres küldetést repült, de most ez…
– Ez szokatlanul felvágósra sikeredett – húzta fel a szemöldökét Fane.
A Bolha elfintorodott.
– Sajnálom. A parancsnokság küldött.
– Méghozzá ‘Kent-csókolta gyorsasággal.
Az alacsonyabb férfi bólintott. Ránézett az egybegyűlt hadapródokra, mintha egy
pillanatra elidőzött volna a tekintete Valynon, aztán szemügyre vette a csapat többi
tagját is, mielőtt figyelme ismét visszatért volna Fane-re.
– Te és a szárnyad mihamarabb szálljon fel! Még tegnap, ha ez lehetséges. Engem
követtek majd északra. Sendra szárnya már úton van.
– Három szárny? – vigyorodott el Fane. – Izgalmasnak hangzik. Hova megyünk?
– Annurba – felelte a Bolha. Láthatóan nem osztotta Fane lelkesedését. – Meghalt
a császár.
 ÖTÖDIK FEJEZET
——»•«——
Meghalt a császár.
A szavak szinte csontként fúródtak Valyn agyába, és még most, órákkal azután is,
hogy a Bolha szélroham és szárnycsapások közepette leszállt a hajón, könyörtelenül
szaggatták. Lehetetlennek tűnt, mintha azt hallaná az ember, hogy kiszáradt a tenger,
vagy hogy a föld kettérepedt. Sanlitun halála természetesen tragédia volt az egész
birodalomnak – több évtizedes higgadt, visszafogott uralkodás állt a háta mögött –,
de Valyn a Qirin-szigetekre tartó repülőút java részében csak az apró, látszólag
jelentéktelen emlékekre bírt gondolni: apja, amint a zablát fogja, ahogy fia első
lován lovagolni tanul; apja, amint rákacsint egy unalmas állami vacsorán, mikor azt
hiszi, hogy senki nem látja; apja, amint bal kézzel vív fiai ellen, hogy megcsillantsa
előttük a siker reményének múlékony délibábját. Ünnepélyes ceremóniát tartanak
majd a Qirin-szigeteken, mint ahogy máshol is, ahol meggyászolják az eltávozott
császárt, de Valynnak nem volt ott senkije, akivel együtt gyászolhatta volna meg az
ember elmúlását.
Még csak azt sem tudta biztosan, hogyan halt meg az apja. „Valamifajta árulás
történt”, ennyit tudott vagy akart mondani a Bolha mindössze. A szokásos Kettral-
marhaság volt ez; a kiképzők ragaszkodtak hozzá, hogy tanítványaik mindent
magoljanak be a birodalomról, kezdve azzal, hogy mennyibe kerül a búza a
Szabadkikötőben, azzal bezárólag, hogy milyen hosszú a Főpap pöcse, de amikor
folyamatban lévő hadműveletekre került a sor – akkor nem kaphattál egyenes
választ. Időről időre valamelyik veterán odavetett a hadapródoknak egy-egy
morzsát – egy nevet, egy helyet, valami szörnyű részletet –, épp csak annyit, hogy
felcsigázza az étvágyat, de ne csillapítsa. „A feladat biztonsága érdekében”, csak ezt
ismételgette a Sasfészek, de hogy miért volt szükség bármiféle biztonságra egy
olyan ‘Kent-csókolta szigeten, amely lényegében bebörtönözte az ott élőket, azt
Valyn nem tudta. Többé-kevésbé megbékélt már ezzel a szabállyal, de saját apja
halála és hogy nem tud róla semmit, úgy marcangolta, mintha egy kegyetlen tüske
fészkelte volna be magát a bőre alá. Az „árulás” alatt mérget értettek vajon? Vagy
egy kést a hátába? „Balesetet” a Hajnalpalotában? Azt hitte volna, hogy Sanlitun
fiának lenni számít valamennyit, de a Szigeteken Valyn nem a császár fia volt, csak
egy hadapród, éppen olyan, mint a többi. Annyit tudott ő is, mint a többiek, semmi
többet. Mikor a Bolha elmondta a hírt, arra gondolt, hogy a szárny azért jött, hogy
elvigye, hogy visszarepítse őt Annurba a temetési előkészületekre. De mielőtt még
rákérdezhetett volna, Adaman Fane hangja tört át zavarodottságán és rémületén.
– Te pedig, ó, Birodalom Fénye – mordult rá Fane, és durván vállon bökte –,
nehogy azt hidd, hogy valamiféle nyaralásban lesz részed. Mindig halnak meg
emberek. Az lesz a legjobb, ha ezt bevésed abba a makacs fejedbe. Ha azt akarod,
hogy Hull Próbáján legalább esélyed legyen a túlélésre, akkor azt ajánlom, ma éjjel
egy órát szentelj annak, hogy atyádra gondolsz, de aztán folytasd a gyakorlást.
Így hát a Bolha, Fane és vagy egy tucat másik Kettral északnyugatnak szárnyalt, át
a loccsanó hullámok felett Annur irányába, Valynt pedig egy maroknyi hadapród
társaságában egy másik madár karmára szíjazták: ez a jószág délnek repült, vissza a
Szigetekre. Szinte lehetetlen volt ilyenkor beszélgetni, ahogy a szél az arcába
csapott, és a lény hatalmas szárnycsapásai felette kavarták a levegőt. Valyn hálás volt
ezért a látszatmagányért. A Bolha gyorsan jött és már ment is tovább, szinte
felvezetés nélkül adta át a hírt, így Valyn akkor még nem érezte át, hogy mennyire
fontosak ezek a szavak, most azonban teljes erővel csapódtak be.
Meghalt a császár.
Újra megforgatta őket a szájában, mintha a torkában érezhetné az általuk
hordozott igazságot, mintha a nyelvével megízlelhetné őket. Az Aedoli
Testőrségnek kellett volna megóvnia az apját, de a Testőrség sem lehetett ott
mindenhol, nem védhette meg minden fenyegetéstől.
A legkiválóbb kardforgató – írta Hendran –, a tökéletes taktikus, a páratlan
hadvezér. Mindegyikük sérthetetlennek látszik, míg a szerencse ellenük nem fordul.
Ne legyenek kétségeid – tégy egy embert éppen elégszer a halál útjába, és a
szerencséje biztosan fordulni fog.
Sanlitun természetesen nem valami rosszul elsült harcban esett el. A Bolha
„árulást” emlegetett, ami azt jelentette, hogy valaki, valószínűleg egy csapatnyi
valaki, összeesküvést szőtt a császár elárulására és meggyilkolására. Valyn
gondolatai ekkor visszareppentek az alig egy órával ezelőtt a hajó rakterében talált
aedolira. Nem kellett kémfőnöknek vagy katonai zseninek lenni ahhoz, hogy
meglássa, a Valyn életét fenyegető veszély kapcsolódik a császár meggyilkolásához.
Sőt, nagyon úgy tűnt, mintha egy csendes palotaforradalom zajlana, az egész
Malkeenian-vérvonal módszeres megsemmisítése. Sanlitun nyilván rájöhetett erre
halála előtt, nyilván ezért indította útjára a hajót, tele aedoliakkal, hogy azok
mentsék és védjék meg a fiát, de a hajó pórul járt, Sanlitunt pedig ez a tudás sem
mentette meg. Valakik ki akarták irtani a Malkeenian-vérvonalat, és rémítő módon
jó úton haladtak. Valaki eljön majd Valynért is, és nemcsak érte, hanem Kadenért is.
Még Adare is veszélybe kerülhet, noha nő soha nem ülhetne a Csiszolatlan Trónra.
Ez az egyszerű tény, noha gyerekkorában dühítette a lányt, még megmentheti az
életét. Legalábbis Valyn remélte.
Szentséges Hull, gondolta komoran Valyn. Bármilyen ijesztőnek is találta a
gondolatot, hogy rejtőzködő orgyilkosok vadásznak rá a Qirin-szigeteken, Kaden
sokkal rosszabb helyzetben volt. Kadennek, és nem Valynnak volt aranyszeme, és
Kaden, nem pedig Valyn volt a trónörökös: most már ő volt a császár. És Kaden,
nem pedig Valyn élt egyedül valami messzi kolostorban, kiképzetlenül, védtelenül,
mit sem tudva a történtekről.
Odafent, bonyolult hámjában a kettral hátára szíjazva, Laith, a röptető meredek
fordulóba döntötte a madarat. Valyn oldalra nézett, és látta, hogy Gwenna őt bámulja
a másik karomról: vörös haja lángnyelvként röpködött a feje körül. Az összes
hadapród közül talán Gwenna volt a legvalószínűtlenebb jelenség. Inkább tűnt egy
serfőző lányának, mint kiváló katonának – a szeplőivel, a göndör hajával,
asszonyos domborulataival, amelyeket még a szokványos fekete öltözet sem tudott a
legkevésbé sem elrejteni. Egy serfőző lányának nézett ki, de a Szigeteken nem volt
talán nála rosszindulatúbb ember.
A szája lefelé görbült, vagy azért, mert haragudott valamiért, vagy mert ezzel a
szigorú tekintettel fejezte ki együttérzését – nála ezt nehéz volt megállapítani. Lehet,
hogy ő van benne?, töprengett Valyn. Nevetségesnek tűnt, hogy egy ilyen, a felsőbb
köröket érintő összeesküvés, amelynek célja a világ leghatalmasabb családjának
megdöntése, beavatna egy olyan hadapródot, aki még a Próbát sem állta ki. Ám
Gwenna zöld szeme olyan meredten figyelte, amit nehéz volt felfogni. Valynnak
elképzelése sem volt róla, hogy a lány mióta figyeli, de egy pillanattal később
Gwenna rámutatott a fiú csatjára, amely őt a madár óriási, pikkelyes lábához szíjazó
hevederhez kapcsolta. Mikor lenézett, Valyn riadtan vette észre, hogy nem jól
csatolta be a rögzítőszíjat. Ha a madár meredeken bedől, az akár le is tépheti őt a
karomról, és akkor ezerlépésnyi zuhanás vár rá a hullámokig, a halálba.
Te ‘Kent-csókolta tökfej! – korholta magát, és szorosabbra rántotta a bőrszíjat,
hogy aztán kurtán odabólintson Gwennának. Senkinek sem kell megölnie, ha
elintézed helyettük. Nagy nehezen elnyomta magában a nyugtalanságot. Bármilyen
összeesküvés folyt is, addig nem tudja meghiúsítani, amíg ebben a hámban
himbálódzik. Míg a madárhoz volt szíjazva, nem tehetett mást, mint hogy pihen, így
megpróbált ellazulni a hevederben, pihentetni kicsit fáradt izmait, keresni egy kis
nyugalmat, amit általában a hullámok felett repülve szokott meglelni.
A tenger felszínén mostanra már forró és párás lehet a levegő, az a fajta nap,
amikor az ember hátára tapad az ing, és a kardmarkolat csúszik az izzadságtól, de
Laith ezer lépés magasságban tartotta a madarat, ahol a nap anélkül sütött, hogy
perzselt volna, a kettral hatalmas szárnya pedig bőséges árnyékot nyújtott Valynnak,
Gwennának és a két másik, karmokra szíjazott hadapródnak – így tartva meg az
egyensúlyt. A fiú megpróbálta behunyni a szemét, de nem használt. Apja arcának
képei töltötték meg az elméjét. Vagy Kaden arca volt? Nem látott mást, csak azt az
arany íriszt, a fennen lobogó lángot, amely kialszik, mikor vér önti el a
szemgödröt.
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a képeket, kinyitotta a szemét, ismét
ellenőrizte, megvan-e az övre erősített kése, a rövidkardjai, zár-e rendesen a csat,
újra meg újra átpörgette a fejében a repüléskor használt rutinszerű listát. Ráébredt,
hogy Gwenna még mindig őt nézi, ezért abbahagyta a tapogatózást, és figyelmét az
alatta lassan tovaúszó szárazföldre és tengerre szegezte.
Most már a Qirin-szigetek nagy részét belátta, a vékony láncolatot, amely
szigetekből fűzött nyakláncként húzódott a hullámok között. Qarsh, a szigetcsoport
legnagyobb tagja, nem messze délre terült el, Valyn pedig már ki tudta venni a
homokos fövenyeket, a sűrű mangroveligeteket, a poros mészkőszirteket, és a
Sasfészek parancsnokság különféle épületeit – a barakkokat, az ebédlőt, a
kiképzőpályákat, a raktárakat – éppen olyan tisztán, mintha csak térképre rajzolták
volna őket tintával. Néhány hajó, kinézetre egy kétárbocos kereskedő ketch meg pár
szlúp hintázott a kikötő hullámain lehorgonyozva, és szinte közvetlenül alatta egy
karcsú törzsű kutter hasította a hullámokat a kikötő felé tartva.
Qarsh volt az otthona – nemcsak a hosszú, alacsony barakk, amelyet huszonöt
másik hadapródtársával osztott meg az elmúlt nyolc évben, vagy az ebédlő, ahol az
étkezések zajlottak, ahova kimerülten és zsibbadtan érkeztek az egész napos
kiképzés után, hanem az egész sziget, a sziklás földnyelvektől kezdve a mangrovék
között kanyargó vízi utakig, ismerős, mi több, megnyugtató hely volt, olyan,
amilyen a Hajnalpalota sosem. A Szigetekre sajátjaként tekintett. Mostanáig.
Az aedolitól kapott figyelmeztetés és apja halála után a kis szigetvilág most
valahogy másmilyennek tűnt: különösnek, álnoknak, veszélytől terhesnek. Lehet,
hogy a kikötőben horgonyzó hajók egyike hozza azokat, akik megcsáklyázták az
aedoliakat, és lemészárolták őket. Valaki a barakkokban vagy az ebédlőben, valaki,
aki mellett ezerszer ment már el a kiképzőarénában, vagy aki mellett számtalanszor
dolgozott a raktárban, lehet, hogy a megölését tervezgeti. Azok a tekervényes
sziklás csapások túlságosan elzártak voltak, túl sok kanyarral és fordulóval, ahol
úgy tűnhet el az ember, hogy senki még csak észre sem veszi, ráadásul a Kettralok
kiképzése is ezer lehetőséget kínált a „balesetekre” – elrontott leugrásokat,
megbütykölt robbanószereket, és bármerre nézett az ember, mindenütt éles acélt
látott. Az otthona egyetlen délelőtt alatt csapdává alakult.
A madár elsuhant a kikötőtől nyugatra nem messze kialakított széles, leszállásra
alkalmas mezőn, Valyn pedig leszökkent a karmáról. A mező szélén kis csoportba
verődve egy csapat társa várakozott, egyesek feszengve babrálták övre szíjazott
késüket, míg mások egyenesen őt figyelték, ahogy elindult feléjük. A hír gyorsan
terjedt a Kettralok között.
Gent Herren lépett előre elsőként, busa fejét csóválva.
– Balszerencse – dörmögte, és kinyújtotta pörölyszerű kezét. A hatalmas termetű
hadapród legalább egy fejjel magasodott Valyn fölé, és ehhez mérhető volt a válla
is. Úgy festett, akár egy medve, és általában olyan szelídnek is tűnt, mint az, noha
most visszafogta magát. – Atyád gondosan kormányozta a birodalom hajóját –
folytatta, mintha nem tudná biztosan, mit is mondjon.
– Nagy veszteség ez a birodalomnak – tette hozzá Talal. Talal egy megcsapoló
volt, és mint minden megcsapoló, ő is leginkább saját társaságát kereste. Az elmúlt
évek során azonban Valyn több kiképzőgyakorlaton dolgozott vele, és különös és
torz képességei dacára a fiú kialakított az irányába egyfajta óvatos bizalmat. Talal
fekete gúnyája mellett egy sor csillogó karkötőt, karpántot és gyűrűt viselt, fülébe
pedig karikákat és szegecseket fúratott. Máson az efféle díszek a hiúság és a léhaság
jelei lettek volna, de Talalon a fémek csillogása-villogása csak annyira volt
könnyelmű, mint amennyire egy orgyilkos megvillanó pengéje az. – Sejtik már,
hogy mi történt?
– Nem – felelte Valyn. – Én sem tudom. Árulás volt. Mindössze ennyit mondtak.
Gent ujjait taglószerű ökölbe szorította.
– Fane és a Bolha megtalálják a ‘Kent-csókolta fattyakat. Megtalálják, és szépen
elrendezik őket.
Valyn bizonytalanul bólintott. Csábító volt a kép – hogy a Kettralok szárnyai fényt
derítenek az összeesküvők kilétére, kiverik belőlük az igazságot, majd kivégzik
őket az annuri Istenek Útja közepén. Ez ugyan nem hozza vissza az apját, de a kirótt
igazságnak is megvan a maga hideg elégtétele, és Valyn is könnyebben venné a
levegőt, amint a gyilkosokat fellógatnák. Feltéve, ha ez ilyen egyszerűnek bizonyul,
gondolta magában komoran. Valahol benne azonban egy rideg, realistának tűnő
hang azt felelte, hogy nem lesz az.
– Akkor nem fog ártani, ha jobban ügyelsz a ‘Kent-csókolta csatokra – szólalt
meg Gwenna, így tolakodva be a beszélgetésbe. Zöld szeme haragosan villogott, és
az egyik ujját Valyn mellkasa közepébe nyomta, körmét belemélyesztve a
szegycsontba. – Majdnem bevégezted odafent a nagy víz felett.
– Tudom – felelte Valyn, és nem volt hajlandó hátralépni egyet.
– Csak az imént tudta meg, hogy meggyilkolták az apját – mutatott rá Gent.
– Ó, a szegény jószág – csattant fel Gwenna. – Talán ágyba kellene dugni, és egy
hétig meleg tejjel etetni.
– Gwenna – nyújtotta ki a kezét Talal, hogy lecsillapítsa a lányt –, felesleges…
– Kibaszottul és egyáltalán nem felesleges – vágott vissza az. – Azért követ el egy
hibát, mert a fellegekben jár, és megölethette volna magát. Vagy így megölethet
valaki mást.
– Higgadj le, Gwenna! – dörögte Gent, és hangja fenyegetően morajlott, akár egy
távoli lavina.
A lány fikarcnyit sem törődött a másik két hadapróddal, és zöld szemét Valynra
szegezte.
– Ha még egyszer rajtakaplak, hogy ilyesmit csinálsz, jelenteni fogom. Méghozzá
egyenesen Rallennek. Megértetted?
Valyn rezzenéstelenül állta a pillantását.
– Értékelem, hogy észrevetted a csatot. Lehet, hogy az életemet mentetted meg. De
az anyámat nyolc éve elhagytam, mikor a Szigetekre hajóztam, és nincs szükségem
arra, hogy te vedd át a szerepét.
 A lány erre lebiggyesztette az ajkát, és Valyn egy pillanatra azt hitte, vitába fog
vele szállni. Tett egy fél lépést hátrafelé, áthelyezte a testsúlyát, és kihúzta a kezét az
övéből. A Kettralok ingerlékeny népség hírében álltak, és a viták, még az aprócska
viták is gyakran torkolltak ütésváltásba. Fogalma sem volt, hogy Gwenna mitől
veszett meg így, de Valyn korábban látta már ölre menni más hadapródokkal, és
általában nem ő húzta a rövidebbet. A kontinensen rengeteg bolond akadt, aki csak
gúnyolódott volna azon, hogy ugyan milyen veszélyeket is rejthet egy női pofon, de
a kontinensen a nőket nem képezték ki arra, hogyan zúzzanak szét egy légcsövet
vagy toljanak ki egy szemet. Egyetlen feszült pillanat múlva azonban Gwenna
megcsóválta a fejét, dünnyögött valamit a „kibaszott alkalmatlanságról”, és elindult
a barakkok felé.
Egy darabig még csend uralkodott, amit Gent tört meg: hangja olyan volt, mint
amikor egy zsák szikla görög lefelé a dombon.
– Azt hiszem, beléd van esve.
Valyn erre köhögésszerű nevetést hallatott.
– Mondok neked valamit. Ha a Próba után az én szárnyamba osztják be,
mindkettőtöknek engedélyezem, hogy álmomban megfojtsatok.
– Lehet, jobb lenne őt megfojtani – csendült fel Ha Lin hangja. Ő a következő
madáron szállt le, és nyilván akkor érkezett, amikor Gwenna olyan drámaian
távozott. – Tudod, Val, ez a megszokott módi. Az ellenség meghal. Te meg élsz.
Rémlik valami ilyesmi? Talán az elmúlt pár évben nem nagyon figyeltél oda erre.
– Gwenna nem ellenség – tiltakozott Talal.
– Ó, nem is – csóválta a fejét Lin –, hanem egy kicseszett édes kis nő.
Valyn azon kapta magát, hogy vigyorog.
– Nekem tökéletesen megfelel így, amíg nem próbál meg valami kellemetlen
helyre dugni egy lobbanókanócot, és aztán meggyújtani a gyújtózsinórt.
– Egy férfi sértetlen tagokkal és méltósággal kíván meghalni – bólogatott Gent. –
Ha leszúrják, ha megmérgezik, ha vízbe fojtják, az mind rendben van… – A hangja
elhalt, ahogy hirtelen rádöbbent, mit is beszél. – Sajnálom, Val, igazi seggfej
vagyok…
Valyn intett, hogy nincs miért bocsánatot kérnie.
– Ne izgasd magad ezen! Azért még nem kell hallgatnod, mert meghalt az apám.
– Mi van az öcséddel? – kérdezte Talal, megválogatva a szavait. – Ő biztonságban
van?
Valyn éles pillantást vetett a megcsapolóra. Logikus kérdés volt, tekintettel a
körülményekre, de túlságosan is egybecsengett ahhoz Valyn saját aggodalmaival,
hogy feszélyezze. Vajon a megcsapoló így próbál meg értesüléseket kicsalni
belőle?
– Még szép, hogy biztonságban van – felelte Gent –, hiszen az ismert világ
legtávolabbi segglyukában üldögél. Ki ölné meg ott? Egy másik szerzetes?
 Talal erre megrázta a fejét.
– Valakik elárulták Sanlitunt. Ha meg tudtak ölni egy császárt, megölhetnek egy
másikat is.
– Bárkinek több mint fél évszakba telne, mire eljut a Csont-hegységbe, még akkor
is, ha tegnap indult volna útnak egy gyors lovon – szóit közbe Lin, és Valyn vállára
tette a kezét. – Kadennek, pontosabban a császárnak, nem lesz semmi baja.
– Kivéve, ha valaki már pár hónapja felszállt arra a gyors lóra – vetette oda
Valyn. Őrjítő volt, hogy nem tudja pontosan, mi történt az apjával. Csak most vette
észre, hogy ökölbe szorította a kezét, és nagy nehezen szétnyitotta az ujjait.
– Val – mondta most Lin –, úgy beszélsz erről az egészről, mint valami
nagyszabású összeesküvésről.
– Pedig valószínűleg csak egy elégedetlen tökfej, akinek halálvágya van – fűzte
hozzá Gent.
Nagyszabású összeesküvés. Az aedoli is pontosan ezt sugallta.
– Beszélnem kell Rallennel – közölte Valyn.
Lin erre felhúzta a szemöldökét.
– Azzal a szarzsákkal?
– Ő a hadapródok mestere.
– Ne is emlékeztess rá! – horkant fel a lány.
– Vagyis ő az, aki arról dönt, ki hagyhatja el a Szigeteket. És mikor. És milyen
célból.
– Nyaralni mész?
– Egy hét se telne bele, és a Csont-hegységben lennék. Valakinek tudatnia kell
Kadennel, mi történt.
Lin hitetlenkedve meredt rá, aztán megcsóválta a fejét.
– Hát, sok szerencsét a dologhoz!

A helyet övező minden mítosz és mese dacára a Kettralok központi

parancsnokságának épülete – a Sasfészek – nem tűnt valami nagy számnak. Egyrészt
a neve dacára nem holmi festői és drámai sziklaszirt peremén gubbasztott – mi több,
egy sík földdarab közepén állt, pár száz lépésre a kikötőtől. Még csak nem is volt
erőd. Mindössze pár lépcsőfok vezetett fel egy hosszúkás, alacsony kőépülethez,
amely egy térre nézett. Lehetett volna akár egy vidéki földesúr istállója, vagy egy
kellően tehetős kalmár raktára is. Ám mégis ebben a jellegtelen épületben hozták
meg a Sasfészek katonái – férfiak és nők – azokat a döntéseket és adták ki azokat a
parancsokat, amelyek királyokat döntöttek meg és birodalmakat forgattak fel.
Valyn úgy lépdelt fel azon a pár lépcsőfokon, hogy oda sem figyelt, öklével
belökte az ajtót, és nagy léptekkel megindult a folyosón, csizmája csak úgy
csattogott a kőlapokon. Egyforma tíkfa ajtók szegélyezték a folyosót; nem
szerepeltek rajta sem nevek, sem jelek, amelyek útbaigazították volna a jövevényt.
Ha nem tudtad, hol találod azt, akit keresel, akkor semmi keresnivalód nem volt az
épületben. Valyn megállt Jakob Rallennek, a hadapródok mesterének irodája előtt.
Szokás volt kopogni, de Valyn nem volt olyan hangulatban, hogy szokásoknak
hódoljon.
Rallen egyike volt a Szigeteken azoknak a keveseknek, akik nem bírtak a
Kettralok gyilkos kinézetével. Sőt, igazából még katonának sem tűnt. Éles
gombszeme és verejtékező kopasz feje búbja látszatra inkább illett egy alantas
írnokhoz, mintsem egy harcoshoz, és Valyn úgy gondolta, hogy leszámítva a rövid
pengéjű kést, amelyet minden Kettral viselt az övén, más fegyvert tizenöt éve nem
fogott a kezébe. Természetesen ő is tetőtől talpig feketébe öltözött, mint a többiek,
de már a hájasság határát súrolóan kövér volt, és pocakja groteszkül rálógott az
övére, amikor felállt. Valószínűleg ezért nem áll fel, gondolta Valyn, miközben
vigyázzba vágta magát, és nagy nehezen kivárta, míg a férfi felpillant a
pergamenről.
Rallen felemelte egyik hurkás ujját.
– Egy létfontosságú ügyet szakítottál meg – zúgta a férfi, és szeme
visszavándorolt az előtte sorakozó számokra –, így várnod kell.
Az ügylet egyáltalán nem tűnt létfontosságúnak – néhány zsírpecsétes papír egy
félig üres tányér mellett, amelyen egy sült csirke maradványai hevertek –, de Rallen
szerette megváratni a legtöbb embert. Hatalma gyakorlása láthatóan közel akkora
örömet okozott neki, mint amikor étellel tömte magát.
Valyn vett egy nagy levegőt. Vagy ezredszer próbált meg némi együttérzést
táplálni a férfi iránt. Végtére is, nem Rallen döntött úgy, hogy egy felesleges
rokkant lesz belőle. Hiszen valahogy tényleg átment Hull Próbáján, egykor ő is
megbízásokat hajtott végre – vagy legalábbis egyet biztosan. Egy éjszakai
leugrásnál szilánkosra tört a lába, és azóta is csak bottal tudott közlekedni. Nem
lehetett könnyű elfogadni ezt olyasvalakinek, akinek ráment nyolc éve a kiképzésre,
és a férfi nem viselte jól. Láthatóan orrolt mindenkire, aki szerencsésebb volt nála,
és így Valyn, köszönhetően főrangú származásának és fényűzésben leélt
gyerekkorának, a lista élén találta magát.
Valyn már számát se tudta, hányszor kellett latrinaszolgálatra mennie, vagy a
harmadik őrséget állnia, vagy istállót takarítania valami jelentéktelen szabály
apróbb áthágásáért. Sokkal, de sokkal könnyebb lett volna sajnálnia Rallent, ha
valaki nem tette volna meg a hadapródok mesterévé. A fiú kezdetben értetlenül állt a
választás előtt – miért tenne meg bárki egy alkalmatlan, fegyelmezetlen, leszerepelt
alakot főnöknek, főleg egy olyat, aki nem rendelkezik harci tapasztalattal? A
Szigeteken töltött pár év során azonban úgy vélte, kezdte megérteni. A Kettralok
kiképzése nem csak a harcról szólt. Hanem arról is, hogyan bánjanak az
emberekkel, hogy megőrizzék a hidegvérüket nehéz helyzetekben. Persze ilyet senki
sem mondott, de Valyn kezdte gyanítani, hogy Rallen is a kiképzés része. Ismét vett
egy nagy levegőt, és várt.
– Á! – mondta végül a férfi, és felpillantott a pergamenről. – Valyn! Sajnálom a
téged ért veszteséget.
Úgy mondta ezt a sajnálomot, ahogy a hentes árulja a portékáját, de Valyn azért
bólintott.
– Köszönöm.
– Viszont remélem – biggyesztette le az ajkát a férfi –, nem azért vagy itt, hogy
valamiféle… engedékenységért könyörögj a kiképzésed során. A Kettral Kettral
marad, még akkor is, ha tragédia történik.
– Nem könyörögni jöttem, uram – felelte Valyn megfontoltan, és igyekezett
kordában tartani indulatait. – Hanem kérni.
– Ó, hát persze! Milyen ostoba is vagyok! Hiszen a nagy Valyn hui’Malkeenian
soha nem könyörög. Valószínűleg a rabszolgáid könyörögnek helyetted, igaz?
– Nincs több rabszolgám, mint neked, uram.
Rallen szeme összeszűkült.
– És most miről lenne szó? Nem fogok eltűrni semmiféle felelőtlenséget az
irodámban, bármilyen helyzetben legyél is…
– Nem felelőtlenségről van szó, uram. Csak egy kérésről.
– Igen? – intett a kezével a férfi, mintha egész végig arra várt volna, hogy Valyn
kinyögje végre. – Elmondod a kérésedet, vagy tovább pazarolod az én időmet és a
tiédet?
Valyn vett egy nagy levegőt.
– Szeretnék északra repülni egy madáron. El a Szigetekről. Ashk’lanba. Kaden
nem értesül egyhamar apánk haláláról. Lehet, hogy veszélyben van.
Rallen egy pillanatig csak bámult rá, szeme tágra meredt húsos képében. Aztán
kétrét görnyedt a nevetéstől, a dübörgő, örömtelen, cinikus hahotától.
– Szeretnél… – sikerült kinyögnie két nevetőgörcs között – elrepülni egy
madáron. Hát ez pompás! Igazán pompás. A Szigeteken az összes többi hadapród
Hull Próbájára készül, azért edzenek, hogy igazi Kettral legyen belőlük, te pedig
szeretnéd… egyszerűen csak kihagyni! Tényleg a császár fia vagy!
– Ez nem rólam szól, uram – préselte ki nagy nehezen a szavakat Valyn. – Az
öcsém miatt aggódom.
– Persze hogy rólad szól. És persze hogy te vagy a megfelelő ember a munkára,
mi? A császárnak ott van az egész Aedoli Testőrség, azok, akiket egyetlen feladatra
képeztek ki – hogy vigyázzanak rá –, de te mégis azt hiszed, hogy egy sima
hadapród, aki még át sem ment a Próbán, mindent el tud majd intézni, mi?
Valószínűleg az odaát, Annurban parancsnoklóknak ez a lehetőség meg sem fordult
a fejében, igaz? Hiszen még nem is döbbentek rá, hogy igazából mennyire jó is
vagy!
Valyn az igazat megvallva, nem számított arra, hogy kap egy madarat, de semmit
sem veszíthetett azzal, ha megpróbálja. Így legalább előkészíthette a terepet az igazi
kérésének.
– Akkor, ha én nem mehetek, menjen egy egész szárny. Egy veteránokból álló
szárny. Talán a Bolha…
Rallen máris csendre intette.
– A Bolha északnak tart Fane-nel és fél tucat másik szárnnyal, hogy megpróbálják
kibogozni, mi sült el ilyen rosszul, ‘Shael nevére. Emellett ez nem a Kettralok
dolga. Amint azt az imént mondtam, a császárt, legyenek derűsek élete napjai, az
Aedoli Testőrség hivatott védeni. Itt, a Szigeteken ti azt tanuljátok meg, már akit
meg lehet erre tanítani, hogy miként öljetek meg másokat, nem azt, hogyan óvjátok
meg őket. A császárnak nem lesz semmi baja. Ez nem a te dolgod, és nem is az
enyém, ami azt illeti.
– De uram… – kezdte Valyn.
– Nem – vágta rá Rallen.
– Talán ha beszélhetnék Daveen Shaleellel…
– Shaleel nem állna szóba veled.
– Talán ha szólna pár jó szót az érdekemben…
– Van nekem más dolgom is, mint hogy a császár elkényeztetett fiának a
kifutófiúját játsszam.
– Értem – tévedt Valyn tekintete a csirke maradványaira. – Az ebéd kiemelt
fontosságú.
Rallen ormótlan teste félig felemelkedett ültéből, és az asztal fölé tornyosult, a
férfi arca vörösre gyúlt haragjában.
– Most már elég, hadapród! – Ezt már lényegében ordította.
Valyn túl messzire ment. Abban a pillanatban tudta ezt, hogy a szavak elhagyták a
száját, mégsem tudta visszanyelni őket.
– Azt hiszed – fújtatott Rallen olyan hevesen, hogy a fiú azt hitte, bármikor
összeeshet –, hogy csak azért, mert a császár fia vagy, jogodban áll belibbenni ide,
és követelőzni? Ezt hiszed?
– Nem, uram – próbált meg témát váltani Valyn.
– Nem a te dolgod, nem a te feladatod ezt megítélni. Nem a te dolgod kérdéseket
feltenni. Engedelmesség, hadapród. Ezt várjuk el tőled.
Valyn összeszorított fogakkal bólintott. Ha lett volna rá esélye, a kérésével
egyenesen Shaleelhoz fordult volna. Ő volt az összes Északkelet-Vashban zajló
katonai tevékenység parancsnoka, ami azt jelentette, hogy ő hangolt össze mindent,
amit a Kettral folytatott a világ egyik legveszedelmesebb részén. Egyben ő volt a
Szigeteken élők közül az egyik legkeményebb és legokosabb katona is. Sajnos,
hiába engedett meg a Kettral jó pár furcsaságot, a parancsnoki láncolat éppen olyan
megkerülhetetlen volt, mint bármely másik annuri katonai alakulatban. Ha Valyn
megpróbálta volna megkerülni a hadapródok mesterét, és egyenesen berontani
Shaleel térképszobájába, hamarabb latrinasúroláson találta volna magát, mint ahogy
el tudta volna mondani a katonák hitvallását. Ekkor ismét felcsendültek fülében az
aedoli szavai: Van itt valaki… talán egy fontos valaki… aki benne van…
– Sajnálom, uram – mondta most, és megpróbálta elővenni legjobb békítő
modorát. – Az én dolgom szolgálni és engedelmeskedni. Átléptem ezt a határt, és
ezért szeretnék önként jelentkezni a harmadik őrségbe e hét minden második
éjszakájára.
Rallen hátradőlt a székében, és egy hosszú pillanatig rásandított, mielőtt
megfontoltan bólintott volna.
– Így történt. Átlépted a határt. Bele kell verned abba a kemény fejedbe, hogy itt
nem te vagy a parancsnok. Nem. Te. Vagy. A. Parancsnok. – Rallen szünetet tartott,
aztán elmosolyodott. – Azt hiszem, a harmadik őrség egy hónapig megfelelő lesz
arra, hogy megtanuld a leckét.
 HATODIK FEJEZET
——»•«——
– Meg fogjuk még bánni ezt a reggelt – meredt bele Valyn a kupájába.
– Rúgtunk már be korábban is – felelte Lin, és szabad kezével odaintett Saliának,
a felszolgálólánynak –, méghozzá kevesebb miatt is. Az apád csak most halt meg.
Senki sem várja, hogy körbeúszd a Szigeteket.
Az apád csak most halt meg. A szavak még egy hét elteltével is durva ökölként
csapták gyomorszájon. Lin nem kegyetlenségből mondta ezt; őt is, akárcsak a többit
Kettralt, már réges-régen megtanították arra, hogy a harchoz alkalmas világos,
egyértelmű mondatokban beszéljen. A körmondatoknak annyi értelme lett volna,
mint csipkeruhában menni csatába.
– Azt hiszem, Rallen örülne, ha látná, amint ezt művelem – csóválta a fejét Valyn.
Lin a homlokát ráncolta, eltolta magától megmaradt sörét, majd ismét ráncokat
gyűrt a homlokára.
– Rallen egy szarevő senkiházi. Modortalanság volt ilyen időben harmadik
őrséget sózni rád.
– Önként jelentkeztem. Csak így juthattam ki az irodájából anélkül, hogy valami
még rosszabbat kaptam volna.
– Kivéve, ha már eleve oda sem mész.
– Meg kellett próbálnom – fortyant fel Valyn. – Legalább két hónapba telik, mire
a császári küldöttség eljut Kadenhez: néhány hét a tengeren, majd kétszer ennyi
lóháton a Kanyartól. Egy Kettral szárnyat kellett volna küldeni.
A hangja epésebben csengett, mint ahogy eredetileg szándékában állt. A harmadik
őrségben eltöltött egy hét után, amikor nappal a Próbára edzett, éjszaka meg ügyelt,
hogy senki ne kerüljön a hátába, közben csendesen gyászolta apját, és állandó
aggodalom gyötörte Kaden miatt, megragadta az első szabad órát, és kerített egy
csónakot, amely átvitte a szoroson át a Kampóra, hogy a sikátorokban tett rövid séta
után ott álljon Manker kocsmája előtt, és öt kupa sört le is döntsön, mire Lin végül
belépett az ajtón. Éppen úgy volt, ahogy azt minden Kettral mondogatta: az ember
azért ment a Kampóra, hogy megszabaduljon a gondjaitól, és aztán egy tucatnyival
többel térjen vissza.
Noha a Sasfészek alaposan szemmel tartotta a Kampót, nem uralták úgy, mint a
többi szigetet. Sőt, időnként úgy tűnt, mintha senki sem uralná a helyet. Nem létezett
sem polgármester, sem városi őrség, sem kalmártanács, sem helyi előkelők
csoportja. Lin csak, „‘Shael-szülte kalózfészeknek” nevezte, Valyn pedig úgy
becsülte, nem is jár messze az igazságtól. Akik a szigeten rekedtek, mind
kétségbeesett emberek voltak – adóssághegyek, halálos ítéletek vagy valami
másfajta nyomorúság elől menekülők. A fiúnak mindig az volt a benyomása, hogy
futnának még tovább is, de már nincs hova.
Mint a szigeten a legtöbb hely, a Manker is a Keselyű-öböl fölé épült: az egész
létesítményt a kikötőmeder iszapjába süllyesztett, szurokkal bekent cölöpök
tartották. A kocsmát kívülről rikító vörösre mázolták, hogy versenyre keljen a
kétoldalt álló sárga és epezöld épületekkel; belül azonban alacsony és sötét volt,
rogyadozott; afféle hely, ahol az ember a keze ügyében tartja az erszényét, lehalkítja
a hangját, és a falnak háttal ül. Remekül illett Valyn mostani hangulatához.
– Kadennel minden rendben lesz – nyújtotta ki Lin habozva a kezét, és tette rá
Valynéra.
– Nincs rá okom, hogy ezt higgyem – mordult fel a fiú. – A Bolha szerint az
apámat meggyilkolták. Több tucatnyi aedoli, meg a ‘Shael-szülte Palotaőrség
vigyázta, de valakinek mégis sikerült megölnie. Kaden meg valami ‘Kent-csókolta
kolostorban él. Mi tartana vissza bárkit is, hogy elkapja őt?
– A tény az, hogy ott van abban a kolostorban – felelte Lin higgadtan. – Jobban el
van dugva a világ elől, mint bárhol másutt a császárságban. Valószínűleg eleve ezért
küldték oda. Még csak azt sem tudja senki, hogy az merre van.
Valyn ivott egy korty sört, és tétovázott. Az elmúlt héten sokat viaskodott
magával, hogy meséljen-e Linnek a meggyilkolt aedoliról, az összeesküvésről,
amelyről a férfi beszélt. Nem a lány hűségét kérdőjelezte meg – a Szigeteken az
összes hadapród közül Lint ismerte a legjobban. Több tucat kiképző küldetésen
fedezte a hátát, legalább egy tucatszor óvta meg attól, hogy csontját törje, mint
ahogy Valyn is kirángatta már őt szorult helyzetekből. Ha volt valaki, akiben
megbízhatott, az Ha Lin volt, de Hendran szerint a titoktartás nem érte be
félmegoldásokkal. Minél kevesebben tudtak valamiről, az annál nagyobb
biztonságban volt.
– Mi az? – döntötte oldalra a fejét a lány.
– Semmi.
– Hazudj csak, ha akarsz, de látom, hogy emészt valami.
– Mindenkit emészt valami.
– Akkor miért nem adsz belőle egy kis kóstolót?
Valyn oda se figyelve ütögette meg kupája falát. Lin kedves szeme szinte nógatta,
és olyan őszinte aggódást látott benne, hogy inkább elkapta a pillantását. A
titkolózás szép és jó dolog, de mindig fennállt annak a lehetősége, hogy az ellene
irányuló összeesküvés sikerrel jár. Ha ő lenne az egyetlen, aki tud róla, és valaki
megöli, akkor vele hal a tudás is. És, ha őszinte akart lenni önmagához, jó érzés lett
volna elmondani valakinek. Áthajolt az asztal felett.
– Ugye, emlékszel még a hajóra… – kezdett bele.
Nem tartott túl sokáig elmondani a történetet, és a végén Lin hátradőlt, hosszan
ivott a söréből, és halkan füttyentett egyet.
– Meshkentre, Ananshaelre és egy nagy vödör szarra! – káromkodott halkan. – És
hiszel neki?
Valyn vállat vont.
– A halálukon lévők általában nem hazudnak.
– Na de ki lehet?
A fiú a fejét rázta.
– Lehetetlen kideríteni. Már vagy tucatszor átvettem minden nevet. Bárki lehet.
– Rallen magas posztot tölt be a parancsnokságon. És nem kedvel – mutatott rá
Lin.
– Rallen ‘Kent-csókolta lusta még ahhoz is, hogy kivonszolja a hájas seggét a
székéből, nemhogy a birodalom megdöntésére irányuló összeesküvést szőjön.
A lány ivott egy újabb korty sört, aztán lebiggyesztette az ajkát.
– Térjünk vissza apád meggyilkolásához! Ha ki tudnád deríteni, ki ölte meg, az
talán nyom lenne ahhoz, hogy kit keress itt a Szigeteken.
Valyn ismét a fejét rázta.
– Ezen is gondolkoztam, már amikor a kiképzők hagytak egy fél szusszanásnyi
időt. A Bolha nem sokat árult el, aztán rögtön távozott is, és azóta senki nem
mondott nekem szart se.
– Kik voltak apád ellenségei?
Valyn felhorkant.
– Választék van bőven. Tisztelték mint császárt, de még a jó császárok is fel
tudják dühíteni az embereket. Valahányszor ítéletet mondott egy adóvitában, vitatott
határ vagy elorzott örökség kérdésében, az érintetteknek legalább a fele megorrolt
rá. A nemességből senki sem tartotta nagyra a katonai sorozást – szerették volna a
parasztokra hagyni a hadakozást. A parasztok meg nem nagyon rajongtak a
robotért, még úgy sem, hogy kaptak érte fizetséget. A Fekete Parti Hajózási Céh
mindig mérges valamiért, annak dacára, hogy lényegében császári monopóliumuk
van. És persze ott vannak az állandó határvillongások az antheránokkal, az
urghulokkal, a hannanokkal, az állandóan felbukkanó vérkultuszokkal, amelyek
mindegyike ellenáll az „idegen elnyomóknak”, fittyet hányva arra, hogy a mi
elnyomásunk bíróságokat, külhonnal folytatott kereskedelmet, katonai védelmet és
műszaki fejlődést hoz magával. Még mintha a mandzsarok is nyugtalankodnának
mostanában, már ha lehet következtetni az odaküldött szárnyakból. Rengetegen
vannak, akik holtan akarnák látni az annur császárt. A fenébe is, akár még a
csestriimeket is idevehetjük a többiekhez – lehet, hogy egyáltalán nem mindet
irtották ki háromezer éve.
– Jól van, értem, mit akarsz mondani. A lista hosszú.
– Végtelen. Amíg a Bolha vagy Fane vagy valaki más vissza nem jön Annurból,
lehetetlen kideríteni, hol kezdjem. Nem szabad bíznom senkiben.
Lin oldalra döntötte a fejét.
– Akkor miért bízol bennem? – kérdezte rövid szünet után.
 Valyn tétovázott, mert hirtelen ráébredt, hogy a lány keze az övére nehezedik,
beszívta hajának finom, sós illatát. Lin fogva tartotta tekintetét távol ülő,
mandulaformájú szemével, és a fiú látta, hogy a lány ajka finoman szétválik.
Vett egy nagy levegőt.
– Magam sem tudom. – Természetesen hazudott. Igenis tudta, de mit mondjon?
Hiszen katona volt. Mint ahogy a lány is. Ha ennél bármi többet sugallna, a lány
nevetésébe beleremegnének a Szigetek, de az is lehet, hogy pengét döfne a hasába. –
Szükségem volt még egy szempárra – mondta végül sután.
Lin szeme rejtélyesen megcsillant, de a villanás olyan gyorsan el is tűnt, hogy
Valyn abban sem volt biztos, hogy egyáltalán látta-e.
– És most mihez kezdünk? – kérdezte a lány.
Valyn önkéntelenül is elvigyorodott. Jó érzés volt valakit a saját oldalán tudnia.
– Arra gondoltam, hogy te fedeznéd a hátamat minden ébren töltött percedben, és
a testeddel fognád fel a tőrdöféseket, ha felforrósodna a helyzet. Mit szólsz ehhez?
– Én Kettralnak csaptam fel, nem az Aedoli Testőrségbe léptem be – vágott vissza
Lin.
– Azt mondod, nem dobnád el örömmel az életedet, csak hogy megóvj a bajtól?
Tréfának szánta, de Lin váratlanul elkomolyodott.
– Óvatosnak kell lenned.
– Amit nekem tennem kellett volna – felelte Valyn, és a hangulata a lányéhoz
mérhetően elromlott –, hogy eltűnök erről a ‘Shael-szülte szigetről. Kevesebb mint
egy hét alatt Ashk’lanban lehetnék, de ehelyett itt sörözöm Manker kocsmájában.
– Már csak egy hónap – mondta Lin. – Kiálljuk a Próbát, és teljes jogú Kettralok
leszünk. Egy hónappal azután pedig már saját küldetésekre repülsz, a saját
szárnyadnak fogsz parancsolni. Te magad mondtad: ha valaki a szárazföldön
igyekszik Kadenhez, annak úgyis legalább ennyi időbe telik az út. Két hónap, Val,
mindössze két hónap.
A fiú megrázta a fejét.
– Már így is elkéstem.
A lány kérdően felhúzta a szemöldökét.
Valyn nagyot fújtatott, eltolta magát az asztaltól, és úgy meredt bele a kupájába,
mintha ott keresgélné a szavakat.
– A fél életünket itt töltöttük, Lin, hogy megtanuljunk repülni, harcolni, több tucat
módon embereket ölni, mindezt azért, hogy megvédjük a császárságot. – Vállat
vont. – És amikor a császárságnak védelemre volt szüksége, amikor a császárnak
védelemre volt szüksége, nem voltam ott, hogy legalább valami ‘Kent-csókolta
dolgot tegyek.
A lány erre megrázta a fejét.
– Nem a te hibád, Valyn.
– Tudom – felelte a fiú, és ismét a söréért nyúlt.
 Lin megfogta a kezét, megállította a mozdulatot, arra kényszerítette a másikat,
hogy az ránézzen.
– Nem a te hibád. Nem védhetted volna meg.
– Tudom – felelte a fiú, és megpróbált hinni neki. – Tudom, de Kadent talán
megvédhetem.
– Két hónap – ismételte a lány, és úgy hajolt előre, mintha saját türelmét akarná
erőszakolni rá. – Csak tarts ki addig!
Valyn kiszabadította a kezét, nagyot húzott a kupájából, majd bólintott.
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, az ajtó kicsapódott, és Sami Yurl lépett be
rajta. Az ifjú undorral elegy derűvel pillantott végig az alacsony helyiségen. Majd
tíz éve hagyta ott apja aranyozott csarnokait, de láthatóan még mindig méltóságán
alulinak tartotta a Kampó és a többi sziget kétkezi munkásoknak emelt épületeit, és
úgy lépte át küszöbüket, mintha leereszkedne közéjük.
– Némber! – csettintett oda Saliának. – Bort! Bármi megteszi, ami nincs rémesen
agyonvizezve. És ezúttal tiszta poharat kérek, vagy ízelítőt kapsz, milyen az, amikor
elégedetlen vagyok.
Salia összerezzent, és meggörnyedve indult a konyha felé, miközben alázatosan
bólogatott.
Lin torka mélyéről morgás tört elő, és Yurl, mintha csak meghallotta volna a
hangot, a sarokasztal felé fordult, ahol a lány és Valyn ült. Salia máris sietve
érkezett vissza egy teli pohár borral, az ifjú pedig anélkül vette át, hogy ránézett
volna a felszolgálólányra, majd önelégülten vigyorogva Valynra emelte.
– Gratulálok! Egy lépéssel közelebb a trónhoz!
Valyn lassan oldalra tolta saját kupáját, és megmarkolta övkése nyelét. Lin az
asztal alatt kapta el a csuklóját: meglepően erős volt a szorítása.
– Ne most! – sziszegte.
A vér dübörögve áramlott Valyn fülében, az arcában. Részben a sör hatása volt –
ezt tompán érzékelte –, de csak Lin keze tartotta vissza attól, hogy kést rántson.
– Ne most! – ismételte a lány. – Ha most összeverekszel vele, még a végén a
tömlöcből nézheted majd a Próbát. Ezt akarod?
Yurl az egész jelenetet pár lépésről nézte, szórakozott mosollyal kortyolgatva
borát. Akárcsak Valyn és Ha Lin, ő is hátrahagyta kardjait, és csak övkésére és a
fekete Kettral ruhára hagyatkozott, hogy elriassza a Kampó vállalkozó szellemű
aljanépét. Valyn keze megfeszült az asztal lapja alatt. Yurl jól, sőt, kitűnően bánt a
késsel, de nem annyira, mint a karddal. Késharcban Valynnak talán lenne esélye
ellene. Nem azért, hogy megölje – akkor őt is fellógatnák –, hanem hogy némi
alázatra tanítsa… de akkor, ahogy arra Lin is felhívta figyelmét, elveszítené esélyét
a próbára. Kimérten visszatette az asztalra a kezét.
Yurl még szélesebben vigyorgott.
– Ne mondd, hogy nem vágysz a Csiszolatlan Trónusra! – tűnődött, és felhúzta az
egyik szemöldökét.
– Az öcsémnek van Intarra-szeme – csikorgatta a fogait Valyn. – Az öcsém fog a
trónon ülni.
– Milyen testvéries! – Yurl figyelme Ha Linre terelődött. – És mi van veled? Úgy
gondolod, hogy ha Ő Királyi Felsége elégszer megbasz itt, akkor aranyozott pöcsén
lovagolva vagyon és dicsőség vár rád?
Alaptalan gúnyolódás volt. Noha Valyn zavaros érzésekkel viseltetett Lin iránt,
soha még csak nem is csókolóztak. Ha időnként osztoztak is egy takarón valamelyik
szörnyű járőrgyakorlaton, ezt az összes Kettral megtette – egyszerűen az életben
maradásról szólt, ahogy egymáshoz bújva vacogtak a gyapjúszövet alatt, próbálva
egy kevés meleget megőrizni, míg kemény talaj nyomódott a testüknek, a levegő
pedig dermesztően hideg volt. Az igazság az volt, hogy Valyn nagyon igyekezett
kerülni az ilyen helyzeteket, vigyázott, nehogy a lány rájöjjön, hogy többként tekint
rá, mint katonatársára. Yurlt azonban soha nem izgatta különösebben az igazság.
– Ne légy ilyen igazságtalan magaddal – vigyorgott rá gúnyosan Lin –, csak mert
nem felelsz meg az elvárásoknak.
Az ifjú jót kuncogott, mintha jól szórakozna, de Valyn látta rajta, hogy az élc
célba talált. A Szigeteken élők közül láthatóan csak Yurl sóvárgott Valyn rangjára.
Yurl most megvetően elmosolyodott, és a söntés felé fordult.
– Ez nem bor, hanem lőre – mondta Saliának, és elejtette a poharát, mire az
széttört, szilánkjai fényesen csillogtak a pislákoló lámpafényben. – Kifizetheted a
saját keresményedből.
Hűvös pillantást vetett Jurenre, a tagbaszakadt verőlegényre, akit Manker azért
vett fel, hogy fenntartson valami rendhez hasonlót. Juren nem volt éppen lángelme,
de nem fog összekülönbözni egy Kettrallal egyetlen eltört borospohár miatt. A férfi
összevont szemöldökkel meredt a padlóra, de nem moccant, amikor Salia sietett
oda, hogy felszedje a szilánkokat. Yurl megvetően kuncogott, aztán az ajtó felé
indult, és kiment.
Valyn lassan szétnyitotta ujjait, és ekkor Lin is elengedte a csuklóját.
– Majd egy napon – szólalt meg a lány feszült, haragos hangon. – De nem ma.
Valyn bólintott, megemelte kupáját, és alaposan meghúzta.
– Nem ma – bólintott.
Néhány lépéssel odébb Salia csendesen sírdogált, ahogy a törött pohár szilánkjait
egy serpenyőbe söpörte.
– Salia – intette magához a lányt Valyn.
A lány megingott, ahogy felállt, és odasétált.
– Mennyibe került a bor?
– Nyolc lángba – szipákolta. – Manker saját készletéből adtam neki.
Nyolc láng. Valószínűleg ennyit kapott szegény lány egész hétre. Legalábbis
akkor, ha nem számoljuk azt, amit a hátán fekve keresett az emeleten.
 – Tessék! – halászott elő Valyn annyi érmét, amennyi fedezte a sört és a kiöntött
bort. A Sasfészek nem fizette túl a katonáit, főleg nem a hadapródokat, de a fiú
többet költhetett, mint amennyit Salia. Emellett már az ihatnékja is elmúlt. –
Ennyinek elégnek kell lennie.
– Én nem… – kezdte a felszolgáló, bár sóvár tekintettel méregette az érméket.
– Vedd csak el! – felelte Valyn. – Valakinek fel kell takarítania Yurl mocskát.
– Köszönöm, uram – hajolt előre Salia, és vette át a rezeket. – Nagyon köszönöm.
A Mankerben mindig szívesen látunk, uram, és ha valaha is szükséged lesz… bármi
egyébre… – Hirtelen támadt bátorsággal megrezegtette a pilláit. – Csak szólnod
kell.
– Ez gáláns volt – húzta fel a szemöldökét Lin, miután a lány távozott.
– Nehéz az élete.
– Kié nem?
Valyn felhorkant.
– Jó meglátás. És ha már nehéz életekről beszélünk, visszamegyek a barakkba…
állítólag körbe kell futnunk a tábort holnap hajnalban, és ez a sok sör nem fog
használni a fejemnek.
Lin kuncogott. Aztán tőle telhetően utánozva Adaman Fane reszelős hangját,
rákezdte:
– Az igazi Kettral keblére öleli a kedvezőtlen körülményeket. Az igazi Kettral
sóvárog a szenvedésre.
Valyn bánatosan bólogatott.
– Hat kupa sör éhgyomorra… mindez része a kiképzésnek.
Mikor kiléptek a kocsmából, megálltak, hogy szemügyre vegyék a nyugatra
elterülő szoros felett lenyugvó napot. Arrafelé, több ezer mérfölddel odébb, túl a
Vas-tenger széltől űzött hullámain, a Tört-öböl karsztcsúcsain, több tucatnyi
szigeten, amelyek között olyan kicsik is akadtak, hogy még nevük sem volt,
tündökölt Annur cseréptetőivel, fenséges palotáival, szartól bűzlő kunyhóival, és
mindez Intarra Lándzsáját, a Hajnalpalota szívében magasodó hatalmas, ragyogó
tornyot vette körül. A hajósok már kétnapi távolságból láthatták a Lándzsát – ezt is
szokták használni tájékozódásra, mikor a császárság szívébe tartottak. A tornyot
bevehetetlennek mondták, egyike volt a csestriimek utolsó erődjeinek, és mégsem
védte meg az uralkodót.
Az apám halott, gondolta Valyn, és most először tűntek valóságosnak a szavak.
Linre nézett, szeretett volna mondani neki valamit, megköszönni, hogy ott van,
hogy osztozik a sörén és a gyászában, hogy visszatartotta, mikor a haragja arra
sarkallta, hogy sújtson le. A lány pedig csak nézte őt azzal a ragyogó, óvó
tekintettel, ajkát csücsörítette, mintha mondani akarna valamit. De mielőtt
bármelyikük megtörhette volna a csendet, egy szörnyű csattanás zúzta szét a
hallgatag estét.
 Valyn megpördült, keze övkéséhez kapott, míg Lin úgy fordult, hogy a hátának
vesse a hátát, és felvette azt a mély, ugrásra kész védekező testtartást, amely a
Kettralok szokványos defenzív póza volt. A fiú tekintete gyorsan végigcikázott az
utcán, a sikátorokon, a háztetőkön, végigpásztázva a környezetet, és felmérve a
veszélyeket. A rozoga építmények rikító homlokzata bámult vissza rá vörösen,
zölden és kéken, az ablakok és nyitott ajtók foghíjkánt tátongtak. Vagy egy tucat
méterrel odébb egy kutya hegyezte a fülét a furcsa hang hallatán, egy időre még a
csontjáról is elfeledkezett. Az enyhe szél kopott függönyfoszlányokat lebbentett
meg. A sikátorba vezető egyik ajtó zsanérja lustán csikorgott. Ezt leszámítva –
semmi érdemleges. A hang valószínűleg a kikötő felől jött – pár részeg tökfilkó
biztos elfelejtette rátolni a csörlőre a reteszt, és most a rakomány nagy robajjal a
fedélzetre zúdult. Csak árnyék után kapkodunk, gondolta Valyn. A cselszövésekről
és gyilkosságokról folytatott beszélgetés mindkettejük idegeit kikezdte.
Aztán, mikor már éppen felegyenesedett volna, Manker kocsmája tompa, rémes
nyögést hallatott. A széthasadó fa recsegése hallatán a kutya eliszkolt, a sörház teteje
pedig beszakadt, úgy gyűrődött össze, akár a vizes papír, palacserepeit halálos
esőként zúdítva az utcára. Az egész alkotmány dőlni kezdett az öböl felé, rémesen
ingott cölöpéin. A bent lévők ordibálásban törtek ki.
– Az ajtó! – kiáltotta Lin, de Valyn már mozdult is. Mindketten elég időt töltöttek
lerombolt épületek tanulmányozásával ahhoz, hogy tudják, mi történik az odabent
rekedtekkel, amikor a kocsma összedől. Összezúzza őket a sörház, vagy ami még
rosszabb, megfulladnak, amikor az építmény végül belecsusszan az öbölbe, és a
romok alatt heverőket is magával rántja a hullámsírba.
Az egész épület kezdett elválni a sikátortól, több lábnyi rés nyílt a porrá omló
földút és megdőlő ajtó között. Valyn lenézett – nagyjából huszonöt lábbal lejjeb
hullámzott a tenger –, ami nem nagy távolság, ha nem lettek volna a szétzúzódott
cölöpök pikaként felmeredő, fűrészes élű csúcsai. Aki beleveti magát ebbe a résbe,
azt kockáztatja, hogy felnyársalják azok a szilánkos karók, vagy a zavaros vízbe
döngöli a végül összerogyó épület. Az ajtónyílásban megjelent egy kéz,
kétségbeesetten nyúlkált kifelé a benti sötétség mélyéről. Valyn káromkodott egyet,
és átugrotta a rést.
Fél kézzel elkapta az ajtó alacsony szemöldökfáját, megtámasztotta magát, majd a
másik kezével benyúlt a nyíláson, és megragadott egy csuklót. Megrántotta, és máris
felbukkant a köhögő és káromkodó Juren. Kopasz fején egy csúnya vágásból ömlött
a vér, bokája pedig émelyítően kifordult, mikor ráhelyezte a testsúlyát, de ezeket
leszámítva sértetlennek tűnt.
– Maradj ott! – közölte Valyn. – Kiadogatom neked a többieket. Segíts nekik
megtámaszkodni, mielőtt átugranak Linhez. – Állával társa felé bökött, aki éberen
várakozott a pár lépéssel odébb húzódó úton.
A férfi tekintete a kocsma belseje felé villant. Valami megállította a lassú,
elkerülhetetlen összeomlást, de a sérültek üvöltésén túl Valyn még így is hallotta a
tűrőképességüket meghaladóan meghajló oszlopok és gerendák recsegését.
– Baszd meg! – köpte Juren, és ajka kétségbeesett vicsorra húzódott. Súlyát az ép
lábára helyezte, és elrugaszkodott a biztonság felé.
– Te gyáva szarevő… – rántotta durván talpra Lin a férfit a fülénél fogva, amint
az földet ért az ő oldalán.
– Hagyd, Lin! – bődült rá Valyn. – Szükségem van itt rád.
Ha Lin a fogát vicsorgatva adott egy visszakezes pofont Jurennek, egy
pillantással felmérte a rést, majd ugrott, vigyázva, hogy a másik ajtófélfához
érkezzen, ne oda, ahol Valyn állt.
– Te vagy én? – kérdezte, és bekukucskált a nyíláson.
– Én erősebb vagyok – felelte Valyn. – Majd én kihozom, te meg átjuttatod őket.
Lin ismét szemügyre vette a rést, és felhorkant.
– Rendben. – Egy pillanatra összeakadt a tekintete a fiúéval. – Siess!
Az bólintott, és belépett a kocsmába.
Rosszabb volt a helyzet, mint várta. A Manker már addig is egy homályos zug
volt, míg össze nem omlott, de most a berogyó mennyezet és a roskadozó falak
szinte teljesen eltömték azt a pár ablaknyílást is. Törmelék hevert mindenütt – a
plafon rönkjei, felborult asztalok, az omladozó falakról lezuhant vakolat és lécek.
Vagy fél tucat kisebb tűz – amelyek nem kétséges, hogy akkor gyúltak, amikor
lámpák nekicsapódtak a száraz fának – nyaldosta a törött gerendák káoszát, ezernyi
szétszóródott üvegszilánkon csillanva meg. Valyn egy pillanatot várt, megpróbálta
felmérni, mi merre van, talpával megnézte, megbírja-e a ‘Kent-csókolta padló,
amely olyan meredeken lejtett, mint egy teljes vitorlázattal haladó klipper fedélzete.
Emberek ordítottak, nyögtek, kiabáltak segítségért, de először nem is látta őket a
szórványos félhomályban.
– ’Shael vigye el! – szitkozódott, és fél kézzel odébb lökött egy deszkát, közben
igyekezett óvni a szemét a portól és a törmeléktől.
Majdnem átesett az első testen – egy sovány, sápadt képű férfin, akinek a
mellkasát az egyik beomló rönk zúzta be. Valyn fél térdre ereszkedett, ujjait az
ember nyakához nyomta, lüktető eret keresve, bár tudta, mit fog találni. Mikor
felállt, meghallotta, hogy a közelben egy nő zokog. Salia volt – a felszolgálólány.
Egy lezuhant szarufa ejtette csapdába, de látszólag sértetlenül megúszta és
öntudatánál volt, noha halálra rémült. A fiú tett felé egy lépést, mire az egész
építmény csikorogva csúszott pár lábnyit az öböl felé.
– Val! – kiáltotta Lin az ajtóból. – Ideje jönnöd! Az egész le fog zuhanni!
A fiú fittyet hányt a figyelmeztetésre, és megtette a még hátralevő pár lépést a
csapdába esett lányig.
– Megsérültél? – ereszkedett fél térdre, és végighúzta kezét a gerendán,
megpróbálva kideríteni, hogy melyik része nehezedik Saliára.
 A lány rámeredt, sötét szeme tágra nyílt a rémülettől, és megcsillantak benne a
mostanra már mindenfelé lobogó tüzek, arcát és ruháját fenyegetve.
– A lábam – zihálta. – Nem ereszt.
– Valyn! – harsogta Lin. – Azonnal ki onnan! Nincs időd.
– Jövök! – kiáltotta vissza a fiú, kezével a lány hónalja alá nyúlt, és megrántotta.
Az felsikoltott a fájdalomtól, a csapdába szorult állat metsző kiáltását hallatva,
beharapta az ajkát, és elájult.
– A rohadt életbe! – szitkozódott Valyn. Valami nem engedte a lányt, de a poros
félhomályban nem látta, hogy mi lehet az. Valahol tőle balra egy gerenda zuhant le
az emeletről, és az egész kocsma még tovább dőlt pár foknyit. A fiú ismét
végigtapogatta Saliát, azt keresve, ami miatt nem mozdul. – Lassan – intette magát. –
Lassan. – Ha valamit megtanult hadapródként, akkor az az volt, hogy megfontoltan
cselekedjen, még akkor is, ha nagy a tét. – Főleg akkor, amikor nagy a tét, te bolond
– dörmögte.
Ahogy az ujjait végighúzta a derekán, megtalálta, mi a gond – a lány ruhája
beakadt egy széles, szilánkos fadarabba. Megrántotta, de a ruha erősen tartott.
– Valyn, te ostoba kurafi! – üvöltötte Lin. Most már félelem csendült ki a
hangjából, félelem és harag. – Tűnj onnan a picsába!
– Már megyek! – kiáltotta vissza, kihúzta övkését a tokjából, és nekiállt szabdalni
az amúgy is szakadozott ruházatot.
A lány egy erős rántással, hirtelen kiszabadult. Valyn elejtette a kését, megragadta
Salia ruháját és haját, és annál fogva vonszolni kezdte a padlón az ajtó homályos
körvonala felé, ahol már ki tudta venni a haragosan integető Lint.
– Gyerünk! – kiáltotta a fiú. – Ugorj át! Én majd átdobom neked a lányt.
Lin erre csak vicsorított egyet, őrlődve a fejét rázta, aztán bólintott, és eltűnt.
Mikor Valyn átvonszolta az ájult lányt az ajtónyíláson, elszörnyedve tapasztalta,
hogy a rés majd tucatnyi lábra nőtt. Ő át tudna ugrani, de Salia még mindig
eszméletlenül, ernyedten hevert a vállán.
Lin egy pillantással felmérte a helyzetet, megrázta a fejét, aztán a tátongó
szakadék szélére lépett.
– Dobd! – mondta, és intett.
Valyn döbbenten meredt a résre. Salia feleannyit sem nyomhatott, mint ő, de
kizárt volt, hogy ilyen messzire el tudja dobni. Lepillantott. A fűrészes élű cölöpök
karókként meredeztek alant.
– Nem megy! – kiabált vissza.
– Muszáj lesz! – ordibált vissza Lin. – Basszus, dobd már ide! Majd én elkapom a
csuklóját.
Lehetetlen volt, amit mondott. És ezt Lin éppen olyan jól tudta, mint ő. Ezért
akarja, hogy megtegyem, döbbent rá Valyn hirtelen. Egyedül át tudna ugrani, bár
éppen csak. Amíg nála van az ájult lány, addig csapdába esett a rés rossz oldalán,
nem tud menekülni a lángoló, összedőlő váztól, amely magával rántja a halálba. Ezt
olyan tisztán látta, mint a nap, de mit tehetett? Dobja le az ájult lányt, és hagyja
meghalni? Ez volt a helyes döntés, a küldetés érdekében hozott felelős döntés,
csakhogy ez nem egy ‘Kent-csókolta küldetés volt. Egyszerűen képtelen volt…
– Együtt ugrom vele – kiáltotta, és nekiállt átvetni a hátán Saliát. – Szerintem
menni fog.
Lin szeme tágra nyílt a rémülettől. Aztán hideg lett, mint a jég.
Mielőtt Valyn felfoghatta volna, mi történik, már elő is rántotta övkését, célzott,
aztán elhajította. A fiú döbbenten nézte, ahogy a fénylő penge pörögve szeli át a
levegőt, meg-megcsillanva a napsütésben, hogy aztán hirtelen gejzírként előtörő,
ragyogó vérszökőkút kíséretében Salia nyakába csapódjon. A lány ajka szétvált,
mintha kiáltani vagy nyögni akart volna, de a rajta kibuggyanó még több vér
belefojtotta a szót.
– Most már halott! – ordított át Lin. – Nem mentheted meg, Valyn. Kibaszottul
halott! És most ugorj!
Valyn egy pillanatra Saliára meredt, a kés nyakához simuló nyelére. Meghalt.
Alatta az épület megremegett, és felnyögött. Haragosan elbődült, ledobta a holttestet,
és ugrott. A talpa a szétmálló peremen ért talajt, Lin pedig mindkét csuklójánál
fogva kapta el és rántotta biztonságba.
A fiú lerázta magáról társát, és megpördült, hogy lássa a kocsmát. Salia már
eltűnt, alázuhant a résbe. Lángok csaptak ki a nyitott ajtón. Az odabent rekedtek még
mindig üvöltöttek, csapdába esve, ahogy a tűz a szurkos rönköket nyaldosta. Egy
kéz jelent meg a küszöbön, egy véres és megégett kéz. Egy pillanatig a levegőt
markolászta, aztán visszahullott. Végül az egész épület megremegett, lecsúszott a
partról, és akkor, mintha kimerült volna a küzdelemben, összerogyott önnön súlya
alatt, beomlott, és elmerült az öbölben.
 HETEDIK FEJEZET
——»•«——
Adare hui’Malkeenian törekedett, hogy az arca meg se rezzenjen, ahogy a teljes
vértben pompázó katonák félrehúzták a meggyilkolt apja kriptájába vezető hatalmas
cédruskapu szárnyait.
Ha azt reméled, hogy szerepet kapsz ebben a birodalomban, mondta el neki
Sanlitun időről időre, meg kell tanulnod az arcodról eltüntetni, hogy mit érzel. A
világ azt látja, amit láttatni engedsz, és az alapján ítél meg, amit feltársz neki.
A „világ” láthatóan találó kifejezésnek bizonyult azokra, akik most figyelték –
Annur több tízezer polgára gyűlt össze az Örök Nyugalom Völgyében, hogy lássák,
amint a nagy ember pihenni tér ebben a szűk, fátlan völgyben, amelyet a lány
őseinek sírjai szegélyeztek. Nem fog sírni előttük, bármekkora legyen is a gyásza.
Már így is kirítt innen: egy fiatalasszony, amint korosodó főminiszterek – csupa
férfi – gyűrűjében ül.
A megemelt emelvényen elfoglalt hely kétszeresen is kijárt neki – egyszer királyi
származásánál fogva, másrészt pedig mert nemrégiben emelték a pénzügyminiszteri
pozícióba, ahogy azt atyja végakaratában meghagyta. Ez fontos tisztség volt,
majdnem olyan fontos, mint a kenarang vagy a mizran tanácsos, emellett olyan,
amire élete nagyobbik részében készült. Készen állok rá, mondta magában, és
eszébe jutott a több ezer oldal, amelyet elolvasott, a számtalan küldöttség, amelyet
apja nevében üdvözölt, a főkönyvek, amelyeket késő éjszakáig tanulmányozott.
Jobban értett Annur pénzügyeihez, mint a leköszönő miniszter, mégis biztos volt
benne, hogy a Völgyben összegyűltek szemében nem tűnt úgy, mint aki készen áll
rá.
A rajta megpihenő tízezrek szemében olyan nőnek tűnik, aki túl régóta van férj és
gyerekek nélkül, noha elég vonzó, hogy házasságra kérjék (még császári címei
nélkül is), noha talán túl sovány és túl magas egy olyan városban és olyan korban,
ahol az alacsony, érzéki nők voltak a divatosak. Adare tökéletesen tisztában volt
vele, hogy egyenes haja kihangsúlyozza szögletes arcát, ami kissé szigorú kinézetet
kölcsönöz neki. Gyerekkorában kísérletezett más stílusokkal is. Mára a szigorúság
azonban illett a céljaihoz; azt akarta, hogy amikor az egybegyűlt tömeg ránéz az
emelvényen, egy minisztert lásson, ne egy kényeskedő kislányt.
Persze a közelben állók nem valószínű, hogy bármi másra is emlékeznek majd,
mint a szemére, a szénként parázsló szembogarára. Mindenki azt szokta
mondogatni, hogy Adare szeme még Kadenénál is fényesebben lobog, nem mintha
az számított volna. Noha két évvel idősebb volt öccsénél, noha apja gondos
képzésben részesítette, noha tisztában volt az Annur Birodalom elveivel és
politikájával, Adare sosem fog a Csiszolatlan Trónon ülni. Gyerekkorában egyszer
ártatlanul megkérdezte anyjától, hogy miért nem. Mert az a férfiak trónja, felelte az
asszony, és ezzel vége is szakadt a beszélgetésnek, még mielőtt igazán elkezdődött
volna.
Adare csak most értette meg ennek a kijelentésnek a teljes súlyát, ahogy itt ült e
férfiak között, várva, hogy a halott apját kísérő menet megtegye az idevezető utat a
hosszú völgyben. Bár ő is, mint a férfiak, sötét miniszteri öltözékét viselte a fekete
derékszalaggal, bár hivatala aranylánca ugyanúgy ott lógott a nyakában, mint az
övék, bár ő is ott foglalt helyett a kevesek között, akik a császár árnyékában
kormányozták a civilizált világot, mégsem tartozott közéjük, és érezte ki nem
mondott kételyeiket, illedelmesen palástolt neheztelésüket, amely csendes és fagyos
volt, akár a hó.
– Erre a helyre a történelem súlya nehezedik – szólalt meg Baxter Pane. Pane volt
a főcenzor és a vámminiszter. Noha tisztsége kevésbé volt fontos, mint Adaréé
(vagy talán éppen ezért), ő is azok közé tartozott, akik a legnyíltabban támadták a
lány új kinevezését. – A történelemé és a hagyományé. – Ez az utolsó szó az ő
szájából úgy hangzott, mint egy vád, de közben tekintetét az Örök Nyugalom
Völgyére szegezte. Adare nem cáfolhatta a kijelentés igazságát. Nagy Alial
kőoroszlánjaitól saját apja kriptájának homlokzatáig, a sötétségbe vezető kapu
feletti, felkelő napot ábrázoló domborműig lehetett végigkövetni a biztos kezű
Malkeenian-vérvonalat.
– A hagyománnyal az a gond – vélekedett Ran il Tornja –, hogy rengeteg ‘Kent-
csókolta időt vesz igénybe. – Il Tornja volt a császárság parancsnokló hadvezére,
egyben nyilvánvalóan egyfajta katonai lángelme lehetett; mindenesetre a
Miniszterek Tanácsa annyira tisztelte, hogy megtette régensnek, míg Annur Kaden
visszatérésére vár.
– Bizonyára te is eltemettetted a csatában elesett katonákat, nem? – kérdezte Adare
élesen. Il Tornja volt őt leszámítva a legfiatalabb az emelvényen ülők között,
harmincas évei közepén járhatott. Még fontosabbnak tűnt, hogy láthatóan egyedül ő
fogadta el Adare pénzügyminiszteri kinevezését. Magától értetődő szövetségese
lehetett, a lány mégsem tudta visszafogni magát. – Bizonyára egy hadvezér is
gondoskodik az elesett embereiről.
A férfi egy vállrándítással rázta le magáról a szavakban rejlő kihívást.
– Ha van rá lehetőség, akkor igen. De én inkább azokat rohanom le, akik
megölték őket.
Adare nagy levegőt vett.
– Lesz még arra idő, méghozzá hamarosan. Uinian egy hónapon belül halott lesz,
vagy akár egy héten belül, ha rajtam múlik.
– Én odavagyok az azonnali kivégzésért, de nem kellene valamiféle tárgyalás? Ez
az ember mégiscsak Intarra főpapja. Úgy gondolom, hogy a felekezete rossz néven
veheti, ha egyszerűen csak fellógatjuk a legmagasabb fára.
 – Atyám a Fény Templomába ment – felelte Adare, és az ujjain számlálta a
tényeket. – Ott titokban találkozott IV. Uiniannal. A második találkozó alatt
gyilkolták meg. – Sokat fizetett volna azért, hogy tudja, apja miért találkozott
többször is a pappal, hogy miért hagyta hátra az őt védelmező Aedoli Testőrséget,
de a merénylet körvonalai ettől még világosak maradtak. – Uinian megkapja a
tárgyalását, és utána meghal.
A dobok basszushangú mély dübörgése szakította félbe a beszélgetést. Ezek a
dobok újra meg újra megszólaltak, ünnepélyesen és impozánsan, mintha maga a
föld dobogott volna. A temetési menet még nem látszott a szurdok kanyarja miatt, de
közeledett.
– Ötszáz fehér bikát áldoztak fel II. Santun temetésén – közölte Bilkun Hellel. Az
azran tanácsos szörnyen elhízott alak volt, és legfinomabb kelméből varrt köntöse
rémesen állt rajta. Apró, ravasz szeme azonban mindent észrevett, főleg a politika
birodalmában. – Milyen kár, hogy mi nem tudtunk hasonló látványossággal
szolgálni atyádnak.
Adare megrázta a fejét.
– Ötszáz bika darabonként tíz napkorongért összesen ötezer napkorongba kerül.
Erre a summára máshol van szükség.
Mosoly vont ráncokat a tanácsos szája sarkába.
– Noha csodálom számtani képességeidet, nem tudom biztosan, tisztában vagy-e
azzal, hogy egy ilyen látványosság milyen hatással van az emberek elméjére.
Dicsőíti atyádat, és ezzel házadat is.
– Az apám utálta volna ezt az egészet. A hivalkodást, a cicomát.
– Éppen atyád – jegyezte meg Baxter Pane ravaszkás mosollyal – rendelte el
eredetileg.
Adare már nyitotta a száját, hogy feleljen, de inkább becsukta. Azért jött, hogy
gyászoljon, nem azért, hogy vénemberekkel szurkálódjon, akik amúgy sem fogják
soha igazán meghallgatni.
Csend borult a völgyre, ahogy az annur gyalogosok első oszlopa felbukkant:
katonák sorai érkeztek egymás után, lándzsáikat egyforma, meredek szögben tartva,
azok villódzó hegye verte vissza a délutáni napsugarakat. Minden egyes sor
közepén egy zászlótartó haladt, magasra emelve Annur bátor, felkelő napját a
hófehér selymen, tőle jobbra és balra pedig dobosok verték a menet ritmusát a
fadongákra feszített hatalmas bőrökön.
A zászlók kivételével a légiósok ugyanolyan acélpáncélt, ugyanolyan, nem
teljesen zárt sisakot viseltek, mindegyikük jobb keze ugyanolyan hosszú lándzsát
markolt, mindegyikük csípőjén ugyanaz a rövidkard függött. Csak a szélben lobogó
zászlókról lehetett megkülönböztetni őket: ott jött a huszonhetedik, más néven
Sakálok, az ötvenegyedik, vagyis a Szikla Észak-Ancazból, a Távolbalátók a
Szakadékfaltól, a Vörös Sas, meg a Feketék, a harminckettesek, akik magukat csak
Éji Fattyaknak hívták, de még a legendás negyedik légió is – a Holtak –, a Derék
mélyéről, ahol soha nem ért véget igazán a dzsungellakó törzsek leigázásáért
folytatott harc.
Ezután jöttek az egyes tájegységek polgárőrségei – katonailag jelentéktelen, ám
annál változatosabb és színesebb csapatok. A raaltánok hatalmas pallosokat és saját
súlyukkal megegyező csillogó lemezvértet viseltek, lobogójuk pedig egy
szélmalom volt, ahol a lapátok helyére kardok kerültek. A viharok a mi erőnk,
ékeskedett jelmondatuk a címer alatt Majd következett négyszer húsz ember, mind
kifőzött fekete bőrruhában, és mindegyikük egy vasvillát hordozott.
– Bolondok – fortyant fel Pane. – Felkapaszkodott parasztok tanyasi
szerszámokkal.
– Kétszáztizenkét évvel ezelőtt – mutatott rá Adare – Marten Henke egy független
királyságot hasított ki magának ezekkel a tanyasi szerszámokkal. Ötvennégy évig
dacolt hatékonyan az annur uralommal, lényegében vasvillákkal.
– Jó fegyver a vasvilla – jegyezte meg szárazon il Tornja. – Hosszú. Van
átütőereje.
– Henkét leverték – közölte Hellel. – Egy újabb elvetélt lázadás volt csak.
– Ám az az ember mégsem volt bolond – makacskodott Adare, akit bosszantott,
hogy láthatóan semmibe veszik az álláspontját.
Ahogy a következő csapat felbukkant, összerándult a gyomra.
– A Láng Fiai – dünnyögte, és megrázta a fejét. – Azután, amit Uinian tett, nem
lenne szabad itt lenniük. Nem lenne szabad létezniük sem.
– Bár történetesen egyetértek – mondta Hellel, és végigsimított gyérülő haján –,
mit tehetnénk? Az emberek szeretik Intarrát. A mi nagyra becsült régensünk –
bólintott oda il Tornjának – már börtönbe vetette a főpapot. Vedd el a légiójukat is,
és lehet, hogy lázongás tör ki.
– Ez egy bonyolult ügy, Adare – fűzte hozzá Pane a fejét rázva. – Egy kényes ügy.
– Értem, hogy bonyolult – vágott vissza a nő –, de a bonyolultság nem mentség a
cselekvésképtelenségre. Uinian tárgyalása elég hatalmat adhat nekünk az
elkövetkező hetekre, hogy feloszlassuk a milíciáját.
A legtöbb császári történetíró bölcs lépésnek tartotta, hogy a provinciáknak
lehessenek kis, helyi seregei – ezekkel a seregekkel az ott élők kimutathatták
büszkeségüket, és nem jelentettek valós fenyegetést a császárság egységére.
Ugyanezek a történetírók azonban teljesen más véleménnyel voltak Sanlitunnak
arról a rendeletéről, amely engedélyezte vallási katonai rendek felállítását.
„Meggondolatlan és oktalan”, írta Alther. Hethen egy lépéssel még továbbment, és
azt állította, hogy a döntésből „hiányzik mind a józan ész, mind a történelmi
távlatok belátása”. „Egyszerűen ostoba”, vélekedett Idősebb Jerrick. A raaltánok
soha nem fognak politikailag egy követ fújni a siaiakkal, de mindkét atrepiában
éltek olyanok, akik Heqet és Meshkent, Ae és Intarra hívei voltak. Santunban
láthatóan fel sem merült, hogy ezek a polgárok nagyon is egyesülhetnek vallási
okokból, és ezzel versenyre kelhetnek a Csiszolatlan Trón hatalmával. Csodálatos
módon a legrosszabbat eddig még sikerült elkerülni. A legtöbb vallási rend
kimondottan ragaszkodott ahhoz, hogy hétköznapi polgárok alkotta csoportok
őrizzék templomaikat és oltáraikat.
IV. Uinian viszont, Intarra főpapja, az elmúlt egy évtizedben fokozatosan
gyarapította erőit. Nehezen lehetett pontos becslésre hagyatkozni, de Adare úgy
vélte, hogy a két kontinensen több tízezer emberre rúghatnak ezek az egységek.
Ennél is rosszabb volt, hogy Intarra magának a Malkeenian-vérvonalnak a
védőistensége volt – a lángoló szemű királyi család pontosan ezen isteni kegy
letéteményeseként formált jogot a trónra. Intarra templomának és főpapjának egyre
erősödő hatalma aláaknázhatta a császári mandátumot. Ha valaki azon töprengett,
hogy Uinian miért is akarná meggyilkolni az uralkodót, nem kellett nagyon
megerőltetnie magát.
Ezek a csapatok szinte ugyanolyan öltözéket viseltek, mint az annur légiók, és a
légiókhoz hasonlatosan a harci pompát ők is inkább hasznos fegyverekre és
páncélzatra cserélték. Az első ezred laposíjjal volt felszerelve, mögöttük pedig
rövid lándzsák alkotta valóságos erdő következett, amelyek végét a földhöz ütve
verték a menetelés ritmusát. Akárcsak az annurokét, az ő lobogójukat is a nap
díszítette, de a császári katonáktól eltérően a teljes dicsőségében ragyogó
napkorong volt rajta.
Csak a katonai pompa hosszú folyama legvégén érkezett Sanlitun ravatala.
Tizenkét aedoli hozta a vállán – ugyanaz a tizenkettő, akinek a császár őrzése volt a
feladata azon a napon, amikor Uinian a hátába mélyesztette a pengéjét. Mikor
közelebb értek, Adare már ki tudta venni a gondos kötéseket, amelyekben a
csuklójuk végződött. Micijah Ut, aki az Aedoliak Első Pajzsa volt Chrenchan Xaw
halála óta, személyesen vágta le kardforgató kezüket. „Minek nektek kard, mordult
rájuk, és szavaiból csak úgy sütött a harag, mikor egyikőtök sem vonta ki a sajátját a
császár védelmében?”
Adare ismerte mind a tizenkét embert – még a legfiatalabb is több mint négy éve
szolgált a Hajnalpalotában. Harag és szomorúság öntötte el a láttukra. Nem
teljesítették a kötelességüket, és kudarcuk miatt halt meg az apja. Csakhogy éppen az
apja hagyta őket hátra, mikor a Templomba ment, és nehéz egy olyan embert
védelmezni, aki nem kér a védelemből.
Ha az aedoliak érezték is a levágott kéz okozta fájdalmat, nem látszott rajtuk, mint
ahogy a császár ravatalának hordozása jelentette megerőltetés sem. Mintha
mindegyikük arcát kőből faragták volna, annyi érzelem látszott csak rajtuk, és noha
verejték gyöngyözött a homlokukon, hibátlan díszlépésben haladtak.
Mikor a ravatal megérkezett a kripta bejáratához, az egész oszlop váratlanul
megtorpant. A katonák vigyázzba vágták magukat, a dobok elhallgattak, Adare és a
többiek pedig lesétáltak a falépcsőkön az emelvényről.
A kripta előtt mondott szavak éppen úgy hosszúra lére voltak eresztve, mint
amennyire semmitmondónak bizonyultak, Adare pedig hagyta, hogy úgy
söpörjenek végig rajta, mint a dermesztő eső: kötelesség, becsület, hatalom, vízió.
Minden császárról elmondták minden császári temetésen. Tökéletesen képtelenek
voltak arra, hogy visszaadják azt az apát, akit ő ismert. Mikor befejeződött, egy
hatalmas termetű kreshkán megkondította a masszív gongot, a nő pedig követte a
ravatalt a kripta sötétjébe.
A sírbolt a kő és a nyirkosság szagát árasztotta, és bár fáklyák lobogtak
tartóikban, Adare szeme csak nehezen szokott hozzá a benti félhomályhoz. Mikor
sikerült, önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy döntötték az érzelmek. A kripta
szigorú, külső fenségével szemben a belseje kicsi volt, alig több sötétségből kivájt
természetes barlangnál, amelynek közepén egy kőemelvény állt. Nem látott
faragásokat, a falakon nem lógtak függönyök, nem álltak halomban kincsek.
– Ennél valamivel többre számítottam… – kezdte Ran il Tornja, és kezével intett,
ahogy a megfelelő szót kereste. – Nem is tudom… több dologra.
Adare lenyelte a csípős visszavágást. A többi, a kriptába belépő főminiszter azért
jött, hogy lerója végső tiszteletét. Bármilyen nyers is volt il Tornja, ő volt a
császárság legmagasabb rangú embere. A többiek előtt nem lenne okos
összekülönböznie vele, főleg azért nem, mert láthatóan ő hajlandó volt elfogadni a
nő friss kinevezését.
– De nem az én atyámtól – mondta inkább egyszerűen. – Kifelé megadta a népnek
azt a látványosságot, amire szükség volt, de idebent… Itt elég a kő. Nem vesztegetett
volna soha semmit a halottakra, aminek az élők hasznát látnák.
Az aedoliak a helyére emelték a ravatalt, terhüktől megszabadulva
felegyenesedtek, tisztelegtek a császárnak bekötözött kezükkel, aztán csendben
kisorjáztak a teremből. Az egyes miniszterek mondtak pár szót, és ők is távoztak,
míg végül csak Adare és il Tornja maradt bent. Mondd, amit mondanod kell,
gondolta a nő, és hagyj magamra, hogy még utoljára pár pillanatot együtt tölthessek
az apámmal! De il Tornja nem távozott, és a holttesthez sem szólott.
Ehelyett Adaréhoz fordult.
– Kedveltem atyádat – biccentett mintegy mellékesen a ravatal felé. – Remek
katona volt. Értett a taktikához.
A nőt sértette ez a fesztelen hangnem.
– Több volt egyszerű katonánál.
A kenarang erre vállat vont. Il Tornja alig pár éve viselte a kenarang tisztségét, és
természetesen a régensi posztot még ennél is kevesebb ideje töltötte be, mégsem tűnt
úgy, mintha eltöltené az az ámulat, ami annyira jellemezte a fővárosba újonnan
érkezetteket. Láthatóan Adarétól sem volt különösebben elájulva. A legtöbben
meghunyászkodtak a nő tüzes tekintete láttán, de a férfi mintha észre sem vette
volna. Úgy beszélt, mintha egy kocsmában ülne, feltett lábbal, Adare pedig egy
kocsmatündér lenne. Ha jobban belegondolt az ember, il Tornja többé-kevésbé úgy
is öltözött, mintha kocsmában lenne.
Tiszta volt ugyan, de eltérően a sötét köntösbe burkolt miniszterektől vagy a
gyűretlen egyenruhát viselő katonáktól, il Tornja ruházata a legkevésbé sem volt
temetésinek mondható. Kék zekéje felett aranycsattal összefogott kék köpönyeget
viselt, az egész öltözék pompás szabással dicsekedhetett. Jobb vállán átvetve
aranyszínű vállszalag futott keresztbe a mellén, a fémberakás szikrázó drágakövei
akár gyémántok is lehettek. Ha Adare nem tudta volna, hogy ez az ember több tucat
csatát nyert meg, jó párat ráadásul úgy, hogy a lehetetlennel dacolt, könnyen
összekeverhette volna egy teátristával, aki véletlenül keveredett a kriptába, mialatt a
színpadra vezető utat kereste.
A kenarang egyenruhája drága volt, de a kelme maga egyértelműen csak
ürügyként szolgált arra, hogy kiemelje viselője testalkatát. A szabó értette a dolgát,
úgy vágta a szövetet, hogy szorosan rásimuljon az izmokra, főleg akkor, ha il
Tornja megmozdult. Noha alig volt magasabb Adarénál, teste olyan volt, mint az
Istenek Útját szegélyező szobroké. A nő megpróbálta ezt figyelmen kívül hagyni, és
inkább apjára szegezte pillantását.
– Sajnálom, ha megsértettelek – hajolt meg kissé a férfi. – Biztosra veszem, hogy
atyád nagyszerűen teljesített az összes dologban: az adók, az útépítések, az
áldozások, meg az összes többi fáradság terén, ami egy császár vállára nehezedik.
De attól még odavolt egy jó paripáért és egy jó kardért.
Az utolsó mondatot úgy mondta, mint egy legvégső bókot.
– Bárcsak lóhátról és karddal lehetne kormányozni egy birodalmat! – felelte
Adare, és ügyelt rá, hogy a hangja rideg maradjon.
– Van, akinek sikerült. Mint annak az Urghulnak – így hívták? Annak a Fennernek.
Volt egy birodalma, és állítólag szinte sosem szállt le a lóról.
– Fannar húsz éven át rendezett vérfürdőt. Halála után pedig a törzsek heteken
belül ismét visszatértek ősi viszályaikhoz, és a „birodalma” letűnt.
Il Tornja a homlokát ráncolta.
– Nem volt egy fia?
– Három is volt. A két legidősebb apjukkal együtt került a temetési máglyára, a
legkisebbet pedig, amennyire tudni lehet, kiherélték, és eladták a Csont-hegységtől
keletre élő rabszolga-kereskedőknek. Láncra verve halt meg Antherában.
– Egy jó birodalom nem ilyen – bólintott il Tornja, és vállat vont. Fannar kudarca
láthatóan a legkevésbé sem izgatta. – Majd az eszembe vésem, legalábbis addig, míg
az öcséd vissza nem tér. – Rezzenéstelen arccal nézett most Adaréra. – Tudod, nem
én akartam. Ezt a régens izét.
A régens izét. Mintha a császárság leghatalmasabb tisztségére emelkedése nem
lenne több valami bosszantó tehernél, ami miatt nem vedelhet, járhat a szajhák után
vagy csinálhatja azt, amit akkor csinál, amikor éppen nem seregeket vezet.
– Akkor miért fogadtad el?
A férfi nemtörődömsége fájt neki, részben azért, mert noha tudta, hogy Annur
soha nem fogadna el egy nőt ebben a tisztségben, titokban azt remélte, hogy a
Miniszterek Tanácsa esetleg mégis őt nevezi ki, legalább arra a pár röpke hónapra,
míg Kaden visszatér. Bármilyen csatákat nyert is, il Tornját olyannak látta, mint
akihez nem illik ez a politikai szerepvállalás.
– Egyáltalán miért téged választottak?
Ha a férfi meg is sértődött a kérdésen, nem mutatta.
– Hát, valakit kellett választaniuk.
– Választhattak volna valaki mást.
– Az igazság az – kacsintott rá il Tornja –, hogy szerintem megpróbálták.
Szavaztak, szavaztak és újra szavaztak. Tudod, hogy addig bezárják őket abba a
‘Shael-szülte csarnokba, míg meg nem állapodnak egy névben? – Megcsóválta a
fejét. – És mindezt sör nélkül. Komolyan mondom. Ha volna sör, nem lenne olyan
rossz.
Ezt az embert választották a miniszterek régensnek, ezt, aki azért panaszkodik,
mert a gyűlés idején nem ihatott sört?
– Mindenesetre – folytatta a kenarang, ügyet se vetve Adare elszörnyedésére –,
nem hiszem, hogy közülük sokan szerettek volna engem. Végül azonban úgy vélem,
azért engem választottak, mert nekem nincs semmilyen tervem arra, hogyan
kormányozzuk ezt a csodálatos birodalmat. – Bocsánatkérően ráncolta a homlokát.
– Nem azt mondom, hogy visszariadnék a kötelességemtől. Megteszem, amit a
szükség megkövetel, de ismerem a határaimat. Katona vagyok, és egy katonának
nem lenne szabad túl sokat markolnia, amikor nem a csatatéren van.
Adare lassan bólintott. Volt egyfajta kifacsart logika a döntésben. A különböző
minisztériumok szüntelenül versengtek egymással a jobb helyekért: a pénzügy az
etikaival, a mezőgazdasági a kereskedelmivel. Egyetlen régens sem próbálná meg
ténylegesen magához ragadni a hatalmat, de a hónapok során, amíg Kaden távol
lesz, valószínűleg bőségesen lenne idejük a roppant finom egyensúlyt felborítani. Il
Tornja viszont megnyerő férfi volt, háborús hős, és – ami talán a legdöntőbb –
közömbös a politikai manőverek iránt.
– Nos – folytatta a nő –, a küldöttség nem sokkal atyám halála után útnak indult
Kadenhez. Ha jó szelet kapnak a Kanyarig, akkor alig pár hónap alatt vissza is
térhetnek vele.
– Pár hónap? – nyögött fel il Tornja. – De legalább nem évekről van szó. Milyen
Kaden?
– Alig ismerem az öcsémet – felelte Adare. – Élete felét Ashk’lanban töltötte.
– És megtanulta irányítani ezt az egészet? – intett il Tornja tétován, feltehetően a
kripta falain túl elterülő roppant birodalomra célozva.
 – Határozottan remélem, hogy igen. A kisfiú, akit ismertem, imádott a palotában
szaladgálni egy bottal kard gyanánt. Remélhetőleg olyan ragyogó elme lesz, mint az
atyám.
Il Tornja bólintott, Sanlitun holttestére pillantott, majd vissza Adaréra.
– Szóval – tárta szét a kezét –, Uinian. Magad tervezed fogni a kést?
Adare felhúzta a szemöldökét.
– Tessék?
– A pap meggyilkolta atyádat. Amint túlesel a tárgyalásként előadott
bohóckodáson, őt elítélik. Én csak azon töprengek, vajon magad fogod-e megölni.
A nő megrázta a fejét.
– Még csak fel sem merült bennem ez a kérdés. Van hóhér…
– Öltél már valaha? – szakította félbe a férfi.
– Nem volt rá túl sok alkalmam.
Il Tornja bólintott, és a ravatal felé intett.
– Ez a te gyászod, és nem áll szándékomban megmondani, hogyan kezeld. Atyád
immár Ananshaelnál van, Ananshael pedig nem fogja visszaadni. Ám amikor eljön
az idő, rájössz, hogy segít, ha saját kezűleg végzed ki a fattyút. – Még egy pillanatig
fogva tartotta a tekintetét, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy a nő
megértette, aztán sarkon fordult, és távozott.
Csak ekkor, amikor végre magára maradt, fordult Adare apja ravatala felé.
Sanlitun hui’Malkeenian testét lecsutakolták, szárazra törölték, és felöltöztették
Ananshael Nővérei, száját és orrát kellemes illatú gyógyfüvekkel tömték tele, hogy
ne lehessen érezni a rothadás bűzét. Még Intarra kegyelme sem tudja távol tartani a
Sír Urát. A császárra legszebb díszruháját adták, erős kezét keresztben
összekulcsolták a mellén, ujjait összefűzték. Noha arcán sápadtság honolt, szinte
ugyanolyannak tűnt, mint az apja, akit ismert. Ha fel is kiáltott vagy vergődött is
volna utolsó pillanataiban, a Nővérek addig simogatták vonásait, míg azok
halálában ismét olyan sztoikussá és komorrá nem lettek, mint amilyenek életében
voltak…
A szemét azonban, azt a lángoló szemet, lezárták. Sosem láttam aludni, döbbent rá
Adare. Pedig nyilván látta, biztosan látta, talán csak akkor, amikor ő még nagyon
kicsi volt, de ha így is történt, az emlék már elenyészett. Minden, apjáról szóló
emlékéhez kötődött az a lángoló tekintet. Nélküle valahogy csekélyebbnek,
csendesebbnek tűnt.
Könnyek csorogtak végig az arcán, ahogy megfogta apja kezét. Remélte, hogy
lesz valamiféle üzenet a végrendeletben, amelyet egy héttel korábban olvastak fel,
valami utolsó szerető vagy vigasztaló megjegyzés. Sanlitunt azonban sosem lehetett
ömlengőnek nevezni. Lányára nem hagyott mást, csak Yententől Az atmanok
történetét, hátha „ezáltal talán többre becsüli a történelmünket.” Remek könyv volt,
de mégis csak egy könyv. Az igazi ajándéka az volt, hogy kinevezte Adarét a
pénzügyminisztérium élére, hogy hitt abban, hogy a lánya alkalmas a feladatra.
– Köszönöm, apa – dünnyögte. – Büszke leszel rám. Ha Valyn és Kaden is
megbirkóznak a sorsukkal, akkor én is.
Ekkor fellobbant benne a harag, és kivonta az övén viselt kést.
– És amikor eljön Uinian halálának ideje, én magam fogom majd a pengét.
 NYOLCADIK FEJEZET
——»•«——
– Azt hiszem, Tan megpróbál megölni – egyenesedett fel Kaden, miután lerakta
azt a nagy halom cserepet, amelyet az imént húzott fel a hálótermek tetejére, és
letörölte a verítéket a homlokáról.
Odalent Phirum Prumm zihált az erőfeszítéstől, ahogy a következő rakományt
felpakolta, és ráakasztotta a kötelet. Kaden háta és keze sajgott a monoton munkától,
de Rampuri Tan kérlelhetetlen kiképzéséhez képest a tél jegét megsínylett tető
újracserepezése olyan volt, akár egy nyaralás. Itt legalább időnként akadt egy-egy
pillanat, amikor felegyenesedhetett munka közben, és megmasszírozhatta sajgó
izmait anélkül, hogy megkorbácsolták volna.
– Hagyd abba a nyavalygást! – torkolta le Akiil, és leguggolt, hogy jó fogást
találjon a cserepeken, aztán az egész ládát felemelte egy nyögés kíséretében.
Kadennek fogalma sem volt, hogyan képes a barátja úgy dolgozni, hogy fekete
fürtjei a szemébe lógnak – a hagyomány értelmében neki is tövig le kellett volna
borotválnia a fejét, mint a többi szerzetesnek, de a hagyomány nem volt azonos a
szabállyal, Akiil pedig kimondottan ügyesen egyensúlyozott a kettő közti vékony
vonalon. – Mindig az új umiallal töltött első hónap a legrosszabb. Emlékszel,
amikor Robert azokat a köveket a Hollók Körétől hordatta le velem az új
kecskeakolhoz? – Felnyögött az emlék hatására.
– Nem hiszem el, hogy ez olyan rossz lenne – tiltakozott Pater, ahogy Akiil a lába
elé ejtette a ládát. A fiú a tetőgerincen kuporgott, mint valami apró vízköpő,
mögötte az égre rajzolódtak a barátságtalan havas hegycsúcsok. Még csak
nyolcéves volt, éppen csak novícius, és még nem volt tapasztalata igazán durva
umiallal.
– Persze hogy nem tudod – bökött feddően a fiúra. – Mert amíg mi itt cipekedünk
meg felvonszoljuk ide a cserepet, addig neked semmi dolgod nincs, csak üldögélni!
– Én rakom fel őket – tiltakozott Pater, akinek barna szeme tágra nyílt
sértődöttségében. Nyomatékosan fölemelt egy cserepet.
– Ó, te rakod fel őket! – forgatta a szemét Akiil. – Milyen megerőltető munka!
Bocsáss meg!
– Ez csak munka – mutatott rá Kaden, ahogy mindkét kezével megmarkolta a
vaskos kötelet, és nekiállt húzni. – Amióta Tanhoz kerültem, egyetlen nap sem múlt
el verés nélkül. Kezd kifogyni a sértetlen bőrfelületből.
– Csak munka? – kérdezte Akiil, és hitetlenkedve szegezte rá tekintetét Kadenre. –
Csak munka? A munka csapás, barátom, amelyben benne rejlik a végzetes csapás
lehetősége.
A sebei okozta fájdalom dacára Kaden elnyomott egy mosolyt. Sziklákat cipelni
és cserepeket emelgetni valószínűleg tényleg egy gyilkossággal ért fel Akiil
számára. Az ifjú akolitus éppen olyan régóta volt Ashk’lanban, mint Kaden, de a
shin etika és életmód nem csiszolta őt olyan gyorsan, mint ahogy azt számos
idősebb testvér szerette volna. Scial Nin, az apát, és több umial azonban még nem
adták fel a reményt az ifjú esetében, ám a legtöbb vonatkozásban Akiil nem sokban
különbözött attól a kilencéves tolvajtól, aki oly sok évvel ezelőtt ideérkezett Annur
kemény Illatos Negyedéből.
Kaden még csak pár hónapja élt Ashk’lanban, amikor Blerim Panno, a Fájós
Lábú Szerzetes, ahogy hívták, becammogott a nagyudvarba tépett szegélyű barna
csuhájában, de egyébként láthatóan nem viselte meg különösebben a Kanyartól idáig
megtett hosszú gyalogút. A mögötte beoldalgó három fiú azonban, a három legény
ellenben, akikből hamarosan novícius lesz, elgyötörtnek és bizonytalannak tűnt.
Mind csúnya vízhólyagokkal sántikáltak be, és mind rogyadoztak a hátukon cipelt
vászonzsákok súlya alatt, de hármuk közül csak Akiil vette a fáradságot, hogy
körülnézzen, és az a méricskélő barna szempár, amely számba vette Ashk’lan rideg
kőépületeit, az az eszes pillantás Kadent Edur Uriartéra, atyja pénzügyminiszterére
emlékeztette. Amikor azonban az a tekintet rajta pihent meg, az új fiú megdermedt,
mintha csak egy láthatatlan tőr hegyével csiklandozták volna meg.
– Ő meg ki? – kérdezte Akiil Pannót gyanakodva, hosszan ejtve a
magánhangzókat, ami már-már az érthetetlenség határát súrolta Kadennél, aki a
császári udvar mézédes, arisztokratikus dialektusán nőtt fel.
– Kadennek hívják – felelte Panno. – Ő is novícius.
Akiil erre megcsóválta a fejét.
– Ismerem ezt a szempárt. Ő valamiféle herceg vagy úr, vagy ilyesmi. Senki nem
mondta nekem, hogy itt urak meg hercegek lesznek. – A címeket mérgesen köpte,
mintha szitkok lettek volna.
Panno csitítóan a vállára tette a kezét.
– Ez azért van, mert itt nincsenek sem hercegek, sem urak. Csak shinek. Kaden
lehet, hogy a Malkeenian-vérvonalba tartozik, és egy napon lehet, hogy visszatér
hozzájuk, de most és itt ő is csak egy novícius, éppúgy, mint te.
Akiil úgy méregette Pannót, mintha azt mérlegelné, igazat mond-e.
– Vagyis egyáltalán nem basáskodhat felettem?
Kaden pusztán a feltételezéstől dühbe gurult. Tiltakozni akart, hogy akkor sem
basáskodott, amikor még nem élt a kolostorban, de Panno megelőzte, még mielőtt
megfelelően visszavághatott volna.
– Azért van itt, hogy engedelmességet tanuljon, nem azért, hogy parancsolást. –
Kadenhez fordult, mintha csak szavait akarná alátámasztani. – Kaden, kérlek, szaladj
le a Fehér-tóhoz, és hozz hideg édesvizet a fivéreinknek! Hajnal óta jókora távot
tettek meg, és nyilván szomjasak. – Kaden mogorva képet vágott az igazságtalan
parancs hallatán, Akiil pedig, látva ezt a mogorvaságot, felvillantotta széles, csúf
mosolyát. Nem éppen fényesen indult a barátságuk.
Nyolc év elteltével azonban meglepő bajtársiasság szövődött a császár fia és az
Illatos Negyed tolvaja között. Ahogy azt Blerim Panno ígérte, a shinek nem voltak
tekintettel sem rangokra, sem neveltetésekre, és az idők során még az is
lehetségessé vált, hogy megfeledkezzenek arról, miszerint Akiil szüleit, akiket ő
maga nem ismert, Kaden apjának törvénye alapján akasztották fel, és hogy egy
napon, ha visszatérnek korábbi életükhöz, Akiilt akár halálra is ítélhetik egy olyan
tekercsre írt parancs alapján, amelyen Kaden saját pecsétje díszeleg.
– Amúgy meg – folytatta Akiil, és megtornásztatta a nyakát, majd megdörzsölte
sajgó alkarját –, az elzokogott meséid csak egy halom pácolt disznótrágya. Nem
látom, hogy Tan most éppen a nyomodban járna.
– Ez a csoportos munka előnye – felelte Kaden, és továbbította a következő láda
cserepet a barátjának. – Amíg a kolostori munka leköt, Tan megengedi, hogy
szüneteljen a képzésem.
– Hát – felelte Akiil, Pater felé tolva a rakományt, hogy aztán elégedett sóhajjal
rogyjon le a tetőre. – Úgy sejtem, mi addig szeretnénk elnyújtani ezt a munkát,
ameddig csak lehet.
Kaden lenézett az udvarra. A késő délutáni napsütés beragyogta a kőépületeket és
a göcsörtös fákat, és meleget hozott, annak dacára, hogy a sarkokban még mindig
piszkos hófoltok rejtőzködtek. Pár szerzetes rótta a murvás örvényeket, fejüket
elmélkedve hajtották le, és két kósza kecske legelészte a meditációs csarnok
árnyékában növekvő zsenge tavaszi hajtásokat, de Scial Nin, aki rájuk bízta a
tetőfedést, sehol sem látszott.
– Ez az utolsó – kiabált fel lentről Phirum. – Akarjátok, hogy felmenjek?
– Elintézzük – kiabált vissza Akiil. – Már majdnem végeztünk.
– Mármint hogy mi? – mérte végig Kaden szkeptikusan a megmaradt ládákat,
aztán lepillantott az udvarra. A shinek szigorú vezeklést róttak ki a munkakerülőkre,
bár Akiilnak láthatóan soha nem sikerült megtanulnia ezt a leckét, Pater pedig
kezdte felvenni a nála idősebb ifjú rossz szokásait.
– Ne nézegess örökké hátra! – nyújtózott el Akiil a sötét cserepeken. – Ide senki
nem jön fel, hogy ránk vadásszon.
– Elég biztos vagy ebben, hogy megkockáztass egy korbácsolást?
– Hát persze! – felelte az ifjú, és ujjait összefonva a tarkóján lehunyta a szemét.
– Ez volt az első dolog, amit megtanultam a Negyedben… az emberek sosem
néznek felfelé.
Pater szökdécselt le hozzájuk a tetőgerincről, megfeledkezve a cseréphalomról.
– Ez a Tolvajok Bölcsessége? – kérdezte, tágra nyílt szemmel. – Ez az, Akiil?
Kaden felnyögött.
– Pater, már korábban is mondtam, hogy a „Tolvajok Bölcsessége” csak egy
tetszetős név, amit Akiil adott saját kijelentéseinek. És amelyek mellesleg általában
tévesek.
Akiil félig kinyitotta egyik szemét, és úgy meredt Kadenre.
– Ez a Tolvajok Bölcsessége, Pater. Kaden még sosem hallott róla, mert ő
kiskorában a palota pompáját élvezte. Légy hálás, amiért van itt valaki, aki hajlandó
foglalkozni a taníttatásoddal! Mellesleg – tette hozzá sietve, mielőtt a herceg
tiltakozhatott volna –, Tan annyira lefoglalja Kadent, hogy még nem is nyílt
esélyünk beszélgetni vele a kecskéről, amit veszni hagyott.
Akiil szavai nyomán Kaden elméjébe kéretlenül is betolakodott a leölt kecskéről
alkotott saama’an, és vele együtt jött a dermesztő, borzongató félelem, amitől
libabőrös lett a háta a lapockái között. Ez a hanyag gondolkodás jele volt, amikor
hagyja, hogy másvalaki szavai diktálják, hogy mit tartalmaznak a gondolatai, így
törölte mind a képet, mind az érzelmet. De a délutáni nap melegen sütött, a szél a
borókafenyők csípős illatát hozta, és nem fog ártani pihenni még pár percet, mielőtt
ismét felkeresi az umialját. Vetett még egy pillantást az udvarra, aztán barátai mellé
telepedett a cserepekre.
– Mit szeretnél tudni?
– Te mesélj nekem! – kérte Akiil, aki felkönyökölt. – Tudom, hogy a kecskét
leölték. Tudom, hogy nem találtál nyomokat…
– És hogy az agyát… – vágott közbe Pater. – Hogy valami megette az agyát.
Kaden bólintott. Többször végiggondolta a történteket, mint szívesen beismerte
volna, de nem sok mindennel tudta kiegészíteni.
– Ennyi az egész.
– Egy megcsapoló – furakodott a két ifjú közé Pater, és közben féktelenül
gesztikulált kicsi, de vadul mozgó kezével. – Egy megcsapoló is tehette!
Akiil az abszurd gondolatot egy lusta legyintéssel elvetette.
– Pater, miért bolyongana egy megcsapoló a Csont-hegységben a tél derekán?
– Talán bujkál. Talán a szomszédai rájöttek, hogy ki ő, és egy éjszaka menekülnie
kellett. Talán használta valakin a bűvhatalmát – folytatta a fiú, és a szeme egyre
nagyobbra tágult. – Valami igazán gonosz dolgot művelt, és…
Akiil kuncogott.
– És aztán feljött ide, hogy leöljön pár kecskét?
– Igenis csinálnak ilyesmiket – erősködött a fiú. – Agyat esznek, vért isznak, meg
hasonlók.
Kaden megrázta a fejét.
– Nem csinálnak, Pater. Éppen olyan férfiak és nők, mint mi, csak valahogy
eltorzultak.
– Gonoszak! – buggyant ki a kisfiúból. – Ezért akasztják fel vagy fejezik le őket.
– Gonoszak – bólintott Kaden. – Ezért kell felakasztanunk őket. De nem azért,
mert vért isznak.
– Lehet, hogy isznak vért – vetette fel Akiil a legkevésbé sem segítőkészen, és
bordán öklözte Patert, hogy még jobban feltüzelje.
Kaden erre csak a fejét csóválta.
– Azért kell felakasztanunk a megcsapolókat, mert túl nagy a hatalmuk. Senkinek
nem lenne szabad a valóság szövetét saját céljaira kicsavarni. – Több száz évvel
korábban az atmán megcsapoló urak megőrültek, és majdnem elpusztították a
világot. Amikor Kaden eltöprengett azon, hogy vajon rászolgálnak-e a
megcsapolók a közutálatra és a rájuk zúduló szidalmakra, elég volt csak felidéznie
a történetüket. – Csak az isteneknek lenne szabad ilyen hatalommal bírniuk.
– Túl nagy hatalom! – rikácsolta Akiil. – Túl nagy hatalom! És ezt olyasvalaki
mondja, aki egy napon a ‘Kent-csókolta annur császár lesz.
Kaden felhorkant.
– Tan szerint nekem annyi ész sem szorult a fejembe, amennyi egy egyszerű
szerzetesnek kell.
– Neked nem is kell szerzetesnek lenned. Hiszen a fél világot te fogod uralni.
– Talán – mondta Kaden kétkedve. A Hajnalpalota és a Csiszolatlan Trón most
lehetetlenül távolinak tűnt, ködös gyerekkori álomnak. Amennyire ő tudta, apja akár
még harminc évig is uralkodhat, és ezeket az éveket Kaden Ashk’lanban azzal tölti
majd, hogy vizet húz, tetőt cserepez újra, ó, és igen, az umialja jól elpáholja. –
Engem nem zavar sem a munka, sem a korbácsolás, amikor úgy érzem, hogy ez
valami nagyobb terv része. Tan viszont… Tőle aztán akár lehetnék egy rovar is.
– Inkább örülnöd kellene – gördült a hátára Akiil, és felbámult az odafent
száguldó felhőkre. – Egész életemben pontosan azért robotoltam annyit, mint egy
ökör, hogy alacsonyan tartsam a velem szemben támasztott elvárásokat. Az alacsony
elvárások adják a siker kulcsát. – Már fordult Pater felé, de Kaden félbeszakította.
– Ez nem újabb gyöngyszem a Tolvajok Bölcsességéből – mondta a kisfiúnak,
majd visszafordult Akiilhoz. – Tudod, hogy mit kellett csinálnom Tannak a múlt
héten? Számolnom. Meg kellett számolnom az összes követ Ashk’lan épületeiben.
– És emiatt panaszkodsz? – csóválta a fejét Akiil. – Tízévesen nehezebb
feladatokat kaptam.
Kaden a szemét forgatta.
– Mindig is koraérett voltál.
– Nem kell ám dobálózni a nagy szavakkal! Nem mindegyikünk nőtt fel úgy,
hogy mandzsar tanítója volt.
– Hát nem te vagy, aki szerint egy embernek nem kell más iskola, csak amennyit
tanulni tud egy hentestől, egy tengerésztől és egy szajhától?
Akiil erre vállat vont.
– A hentes és a tengerész nem kötelező.
Pater megpróbálta követni a beszélgetés fonalát, és tágra nyílt szemmel kapkodta
ide-oda a fejét az eszmecsere során.
– Mi az a szajha? – kérdezte, majd, ahogy eszébe jutott korábbi okfejtése,
megkérdezte: – Ha nem egy megcsapoló végzett a kecskével, akkor mi?
Kaden ismét maga előtt látta az egészet: a betört, kikanalazott koponyát.
– Már mondtam, hogy nem tudom. – Az udvar túlsó felére nézett, túl a
kőépületeken és a gránitteraszokon, ahol a nap süllyedni kezdett a végtelen füves
sztyepp felé. – De hamarosan besötétedik, és ha nem tisztálkodom meg, és találok rá
Tanra vacsora előtt, akkor hamarosan irigyelni fogom a kecskét.
Az Ámbra-tó nem igazi tó volt, inkább egy sziklák közé zárt tengerszem fél
mérföldre a kolostortól, ahol a Fehér-folyó egy pillanatra megpihent, és lent a
mély, néma csendben erőt gyűjtött, mielőtt egy szédítően magas vízesésben lezúdult
a sziklapárkányról, hogy több száz lábat zuhanva hulljon egy mély vízmosásba, és
ott folytassa tekergőző útját a messze alant elterülő sztyepp felé. Kaden, aki egész
gyerekkorában a palotaszolgák által gőzölgő vízzel megtöltött rézkádakban fürdött,
döbbenten fogadta, mikor kiderült, hogy Ashk’lanban mindenki a szabadban fürdik,
egész pontosan az Ámbrában. Az évek során azonban megszokta. A víz alattomosan
hideg volt, még nyáron is; aki elég sztoikus volt ahhoz, hogy télen is
belemerészkedjen, annak előbb léket kellett vágnia a jegén azzal a rozsdás,
hosszúnyelű baltával, amelyet pontosan erre a célra hagytak a sziklák között. Ám az
egész napos robot után, amit a tűző hegyi nap sugarai alatt görnyedezett végig, a víz
valóságos felüdülés lesz.
Elidőzött kicsit, mielőtt beleereszkedett volna a tóba. Remek volt, hogy kicsit
egymaga lehetett, távol Tan fegyelmezésétől, távol Pater kérdéseitől és Akiil
csipkelődésétől. Lehajolt, hogy tenyerébe merjen egy kis vizet, aztán
felegyenesedett, és mikor a jeges víz lecsordult a torkán, lepillantott a kanyargó
csapára, amely a hegyek lábáig, onnan pedig a lenti pusztára vezetett.
Utoljára nyolc évvel ezelőtt járt ezen az ösvényen, vézna kis nyakát nyújtogatva
próbálta szemügyre venni új otthonát, az otthonát, amely olyan magas hegyek
között gunnyasztott, hogy azoknak a csúcsai már szinte a felhőket karcolták. Rémült
volt akkor, megrémisztetté ez a hideg, csupa kő hely, és félt kimutatni a rettegését.
– Miért? – fordult könyörögve apjához, mielőtt elhagyta volna Annurt. – Miért
nem tudsz te megtanítani arra, hogyan uralkodjak egy birodalmon? – Sanlitun
komor arca ellágyult, ahogy válaszolt: – Egy napon megteszem, Kaden. Tanítani
foglak, ahogy apám engem is tanított, hogy meg tudjam különböztetni az
igazságosságot a kegyetlenségtől, a vakmerőséget az ostobaságtól, a barátokat a
hízelgő talpnyalóktól. Mikor visszatérsz, megtanítalak rá, hogyan hozz olyan nehéz
döntéseket, amelyek révén egy fiúból férfi lesz. Ám vannak előtte más leckék,
amelyeket el kell sajátítanod, végtelenül fontos leckék, és ezekre nem tudlak
megtanítani. Ezeket a shinektől kell megtanulnod.
– De miért? – esdekelt Kaden. – Ők nem egy birodalom felett uralkodnak. Még
csak nem is egy királyság felett. Ők semmi felett nem uralkodnak!
Apja talányosan elmosolyodott, mintha a fiú valami remek élcet talált volna
mondani, Aztán a mosoly eltűnt, és a császár megragadta fia csuklóját, azzal a fajta
erős fogással, amit a harcosok kézszorításának hívnak. Kaden igyekezett tőle
telhetően viszonozni a mozdulatot, bár az ujjai túl kicsik voltak ahhoz, hogy igazán
fogást találjanak apja erős alkarján.
– Tíz év – mondta altkor a férfi, és a szülő arca helyére a császáré költözött. –
Nem hosszú idő az ember életében.
Nyolc már eltelt, gondolta Kaden, ahogy nekidőlt egy ferde sziklatömbnek. Nyolc
év eltelt, és az, amit megtanul, éppen olyan kevés volt, mint amennyire haszontalan.
Tudott edényeket, kupákat, kannákat, vázákat és bögréket megformálni a folyó
gázlójának agyagából, tudott mozdulatlanul ülni, mint a kő, vagy órákon át szünet
nélkül hegynek fel rohanni. Tudott kecskéket gondozni. Tökéletesen le tudott
rajzolni bármilyen növényt, négylábú állatot vagy madarat emlékezetből.
Legalábbis addig, amíg valaki véresre nem ver, javította ki magát fanyarul. Noha
megkedvelte Ashk’lant, nem maradhatott itt örökre, és a teljesítménye nyolc év
viszonylatában szánalmasnak tűnt, semmi olyat nem tanult, ami segítené, hogyan
irányítson egy birodalmat. Most pedig Tan köveket számoltat vele. Remélem, Valyn
okosabban használja fel az ő idejét, merengett el. Lefogadom, hogy ő legalább
átmegy a próbáin.
A próbák gondolata felidézte benne a hátába hasító fájdalmat ott, ahol a
fűzfavessző felhasította a húsát, jobb lesz most már kimosni a sebeket, gondolta, és
szemügyre vette a hideg vizet. Semmi haszna nem lenne, ha elfertőződnének. A fején
át lehúzta magáról a csuhát, és összerándult, hogy a durva szövet nekisúrlódott a
véres sebeknek, majd az öltözéket csak úgy lehajította a földre. A tó nem volt sem
elég széles, sem elég mély ahhoz, hogy fejest ugorjon bele, de a folyásiránnyal
ellentétes végén egy keskeny párkányról bele lehetett ugrani, és itt azonnal mellig
merült az ember, így könnyebb volt – olyan, mint letépni egy vart. Kaden vett három
nagy levegőt, elcsitította hangosan dobogó szívét, felkészítette testét a rá váró
megrázkódtatásra, aztán ugrott.
Mint általában, a jeges borzongás késként döfött belé. Viszont kilencéves kora óta
fürdött a tóban, és már rég megtanulta irányítani testének hőjét. Kényszerítette
magát, hogy vegyen egy nagy, megnyugtató levegőt, tartsa benn egy pillanatra,
majd ezt a kevéske meleget továbbítsa remegő tagjaiba. Ez a szerzetesek egyik
trükkje volt. Scial Nin, az apát, órákat tudott csendben ücsörögni a téli hóban,
mezítelen hátát kitéve az elemeknek, és a hópelyhek apró gőzfelhőcskékben
oszlottak szét, mikor a bőréhez értek. Kadennek még nem sikerült idáig jutnia, de
arra képes volt, hogy ne harapja ketté a nyelvét, mikor a válla felett átnyúlva
lemosta a megalvadt vért a sebhelyeiről. Pár percnyi alapos sikálás után
visszafordult a part felé. Mielőtt azonban kikászálódhatott volna, egy hang törte
meg a csendet.
– Maradj a vízben!
 Kaden megdermedt, és beszívta a levegőt. Rampuri Tan. Megfordult, umialját
kereste, és aztán meg is találta, ahogy alig pár lépésre tőle üldögél egy, a víz fölé
ugró gránitszál árnyékában, törökülésben, egyenes háttal. Nyilván egész végig ott
ülhetett, őt figyelve, méricskélve.
– Nem csoda, hogy nem tudsz festeni – közölte Tan. – Hisz’ vak vagy.
Kaden komoran szorította össze a fogait, leküzdötte az egyre erősödő vacogást,
és hallgatott.
Tan nem moccant. Az igazat megvallva, úgy tűnt, mintha talán soha nem
mozogna. Viszont olyan figyelemmel méregette, amit az ember egy kövek tábláján
felbukkanó bosszantó problémának szentelhet.
– Miért nem láttál meg? – kérdezte végül.
– Beleolvadtál a sziklába.
– Beleolvadtam – kuncogta Tan. A hangból hiányzott a Hengtől megszokott
vidámság. – Beleolvadtam a sziklákba. Vajon mit jelenthet ez? – Felnézett a sötétedő
égre, mintha a választ csak a messze felettük keringő vándorsólymok röpte rajzolná
oda. – Az ember vízben oldja fel a tealeveleket. A pék lisztben oldja fel a tojást. De
húst kőben feloldani? – Úgy csóválta a fejét, mintha a fogalom meghaladná a
tudását.
Kaden remegni kezdett a jeges vízben. A délutáni, a cserepek felhúzkodásából
származó hő mostanra nem volt sokkal több múló emléknél, ahogy a párkányon
átcsapott a dermesztő áramlás.
– Tudod, miért vagy itt? – kérdezte a szerzetes.
– Hogy fegyelmet tanuljak – felelte Kaden, és igyekezett elkerülni, hogy a nyelve
vacogó fogai közé kerüljön. – Engedelmességet.
Tan vállat vont.
– Fontos mindkettő, de fegyelmet és engedelmességet tanulhatsz egy gazdától,
egy kőművestől is. A shinek ennél többre is megtaníthatnak.
– Összpontosításra – sikerült kinyögnie Kadennek.
– Összpontosításra? Mit akarna az Üres Isten a te összpontosításodtól? Mit számít
az neki, hogy egy akolitus egy félhomályos kőépületben fel tudja-e idézni egy levél
alakját? – Tan a fejét ingatta. – A te összpontosításod sértő istenedre nézve. A
jelenléted is az, ahogy te magad is sértő vagy az istenedre nézve.
– De a képzés…
– …egy eszköz. Egy kalapács nem ház. Egy kés nem a halál. Összezagyválod a
módszert a céllal.
– A vaniate – nyögte ki Kaden, és igyekezett úrra lenni a vacogásán.
– A vaniate – bólintott Tan, és szünetet tartott, mintha csak a furcsa szótagokat
ízlelgetné. – Tudod, mit jelent?
– Ürességet – vacogta Kaden. – A semmit.
Minden, amit a szerzetesek tanulmányoztak, az összes gyakorlat, amelyet az
umialok kiróttak a tanítványaikra, a festészettel, futással, ásással és böjtöléssel töltött
végtelen órák egyetlen változatlan célt szolgáltak: a vaniate ürességét. Két évvel
ezelőtt, egy csalódott pillanatában, Kaden volt annyira ostoba, hogy megkérdezze,
mi haszna az ürességnek. Heng kinevette kihívó szavait, majd kedélyesen
mosolyogva kicserélte tanítványa tálját és bögréjét két kőre. Kaden minden áldott
nap beállt a refektóriumban a sorba, hogy az ételt felszolgáló szerzetes az alaktalan
gránitdarabra merje ki a levesét. Időnként csodamód egy bárány- vagy répadarab
került a tetejére, és egyensúlyozott rajta. Leggyakrabban azonban csak az éhségtől
elgyötörten nézte, ahogy a sűrű húsleves lefolyik a kövön, vissza az üstbe, amiből
kimerték. Mikor pedig a szerzetesek megtöltötték bögréiket a kút mélyéről húzott
hideg vízzel, Kaden csak a kőre locsolhatta, hogy onnan nyalogassa le, míg a kvarc
érdesen súrolta a nyelvét.
Két hét elteltével Heng mosolyogva hozta vissza Kaden tálját és bögréjét. Mielőtt
azonban visszaadta volna, felkapta a követ, amelyikről Kaden inni próbált.
– Az elméd olyan, akár ez a kő: tömör, szilárd. Semmi más nem fér bele.
Telepakolod gondolatokkal és érzelmekkel, azután azt mondod, hogy ez a teljesség
olyasmi, amire büszke lehetsz. – Felnevetett az abszurd gondolat hallatán. –
Mennyire hiányozhatott a régi, üres tálkád!
A következő évek során Kaden szorgalmasan csiszolgatta ezt a képességét,
megtanulta, hogyan változtasson magában egy zugot üressé. Természetesen nem lett
mestere a dolognak – a legtöbb szerzetes csak harmadik vagy negyedik évtizedére
érte el a vaniatét –, de azért fejlődött. A memorizálás és a felelevenítés, a saama’an
központi szerepet játszott a gyakorlatban, ezek voltak a csákányok és emelők,
amelyekkel a shinek lefeszegették magukról az ént. Heng megtanította arra, hogy a
zsúfolt elme ellenáll az új benyomásoknak, hogy hajlamos ráerőltetni magát a
környező világra ahelyett, hogy eltelne ezzel a világgal. Ha például képtelenek
vagyunk felidézni egy rigó szárnyának alakját, az azt jelzi, hogy az elmét saját
lényegtelen, múlékony dolgai hipnotizálják.
De nem az elme jelentette az egyetlen akadályt. A test is tele volt zsúfolva
fájdalommal, sajgással, viszketéssel és kicsinyes vágyakkal. Amikor egy szerzetes
kiürítette elméjéből a gondolatokat és érzelmeket, a test hangja túlságosan is
készségesnek mutatkozott az űr kitöltésére. Hogy elhallgattassák a hangját, a shinek
meztelenül álltak a tűző napon, mezítláb futottak a hóban, napokon át mozdulatlanul,
törökülésben gunnyasztottak, míg végül az izmaik begörcsöltek és gyomruk
csomóba rânduit. Amíg a test hatott az elmére, a vaniate elérhetetlennek bizonyult,
így a shinek szépen sorban, egymás után küzdötték le a test követeléseit, majd
miután legyőzték őket, félredobták azokat.
Ennek gyakorlása nem volt éppen egyszerű. Kaden az év elején segített felhozni
az egyik akolitus holttestét egy szurdok mélyéről. A mindössze tizenegyes éves fiú
akkor zuhant a szakadékba, amikor éjszaka megpróbált elszökni. Ilyen tragédiák
azonban ritkán fordultak elő. Az umialok ismerték diákjaik határait, és a szerzetesre,
akinek az akolitusa lezuhant, súlyos vezeklés várt. Ám a próbákat kiróvók a
felhasadt talpakat, fagymarta kezeket és törött csontokat elkerülhetetlennek tartották
a fiúk kolostorban leélt első öt évében.
A vaniate keresése természetesen sosem ért véget, és még a legidősebb
szerzetesek is elismerték, hogy akadnak nehézségeik. Az elme olyan volt, akár az
esőbe kitett agyagedény. A szerzetes akár mindennap kiüríthette, de a régi remények
és aggodalmak, a test gyatra ereje és szüntelen fájdalmai attól még tovább kopogtak
az edény alján, lecsorogtak annak oldalain, és ismét megtöltötték. A shinek élete a
szüntelen éberségről szólt.
Az igazat megvallva a szerzetesek nem voltak kegyetlenek, de nem tettek
semmiféle engedményt a szeszélyes emberi érzelmek kedvéért. Szerelem vagy
gyűlölet, szomorúság vagy öröm, ezek olyan kötelékek voltak, amelyek az embert
az én illúziójához láncolták, és az én a shinek szótárában szitokszónak számított.
Mindenfelé szétterjedt, elhomályosította az elmét, elködösítette a világ tisztaságát.
Míg a szerzetesek azért küszködtek, hogy elérjék az ürességet, az én szüntelenül
beszivárgott hideg vízként egy mély kút mélyén.
Kaden ólomsúlyúnak érezte a tagjait. Az Ámbra-tóban a dermesztően hideg
hólétől elzsibbadtak a kéz- és lábujjai, benseje mélyéig átfagyott, míg végül már az
is nehezére esett, hogy levegőt vegyen ziháló tüdejébe. Soha nem volt még ilyen
sokáig a tóban az évnek ebben a szakában, de Tan nem mutatta jelét, hogy
megszánta volna.
– Üresség – elmélkedett a szerzetes. – Fordíthatod így a szót, de a nyelvünk nem
igazán tudja megragadni ezt az idegen fogalmat. Tudod, honnan ered a szó?
Kaden nyomorúságában megrázta a fejét. Jelen pillanatban semmi sem érdekelte
kevésbé, mint a különös shin fogalom eredete. Két téllel ezelőtt az egyik fiatalabb
szerzetes, Fallon Jorgun megfagyott, mikor lábát törte, ahogy a Hollók Körén
futott, és a víz sokkal gyorsabban megdermesztette a testet, mint a levegő.
– A csestriimektől – felelte Tan hosszú hallgatás után. – Ez egy csestriim szó.
Kaden bármikor a fülét hegyezte, és figyelt volna. A csestriimek a dajkamesékben
szerepeltek – a romlott, letűnt faj, akik akkor rótták a földet, amikor az még ifjú
volt, akik még az emberek eljövetele előtt uralkodtak a világon, hogy azután
könyörtelenül küzdjenek ugyanezeknek az embereknek a kiirtásáért. Kaden még
sosem hallotta őket a vaniatéval összefüggésben emlegetni. Hogy miért akarnák a
shinek elsajátítani egy régi kihalt, gonosz faj praktikáját, arról fogalma sem volt, és
jelen pillanatban nem is tudta rávenni magát, hogy érdekelje. A csestriimek
évezredekkel ezelőtt kihaltak, már ha éltek egyáltalán, és úgy érezte, hogy ha Tan
nem engedi kiszállni a vízből, hamarosan ő is követni fogja őket.
– A csestriimeknek – folytatta az idősebb szerzetes – a vaniate nem valami
misztikus, elsajátítandó képesség volt. Ők a vaniatéban éltek. Az érzelmek éppen
annyira idegenek voltak számukra, mint számunkra az üresség.
– Miért szeretnéd, hogy én elsajátítsam? – nyögte ki Kaden erőtlenül. Nehezen
kapott csak levegőt, és beszélnie már-már lehetetlen volt.
– A tanulás – ingatta a fejét Tan. – Túl sokat foglalkozol a tanulással. A
tanulmányaiddal. A fejlődéssel. A gyarapodással. – Csak úgy köpte e szavakat. – Az
énnel. Talán ha nem járna örökké az eszed a tanulmányaidon, észrevennéd a világot
magad körül. Észrevettél volna engem, amint az árnyékban ülök.
Kaden csendben maradt. Amúgy sem tudta biztosan, meg tudott volna-e szólalni
úgy, hogy közben nem harapja le a nyelve végét. Elmondta, amit akart, gondolta,
most már kiszállhatok ebből a ‘Shael-szülte vízből. Egyáltalán nem volt biztos
abban, hogy karjai segítségével ki tudná magát húzni a tóból, de Tan bizonyára
segítene kivonszolni. Az idősebb szerzetes azonban nem intett, hogy jöjjön ki.
– Fázol? – kérdezte ehelyett, mintha a gondolat csak most fészkelte volna be
magát az agyába.
Kaden hevesen bólogatott.
Tan azzal a szenvtelen kíváncsisággal szemlélte, amit a szerzetesek egy sebesült
állat tanulmányozására tartogathatnak.
– Mid fázik?
– A l-l-lábam – nyögte ki Kaden. – A ka-karom.
Tan összeráncolta a homlokát.
– De te fázol?
Ahogy a szavakat hajlította, kicsit változtatott rajtuk, de Kaden nem tudta mire
vélni. A világ mintha besötétedett volna. Ilyen gyorsan lement a nap? Megpróbálta
felidézni, mennyire későre járt már, amikor elindult a tóhoz, de képtelen volt másra
gondolni tagjai ólomsúlyú merevségén kívül. Kényszerítette magát, hogy levegőt
vegyen. Elhangzott egy kérdés. Tan feltett neki egy kérdést.
– Te fázol? – kérdezte ismét a szerzetes.
Kaden értetlenül meredt rá. Már nem érezte a lábfejét. Nem nagyon érzett semmit.
A hideg valahogy eltűnt. A hideg eltűnt, és már nem vacogott. A víz olyan volt,
mint… nem volt semmilyen, mint a levegő, mint a légüres tér. Talán ha csak egy
pillanatra lehunyná a szemét…
– Fázol? – kérdezte Tan újra.
Kaden fáradtan megrázta a fejét. A hideg eltűnt. Hagyta, hogy a szeme
becsukódjon. A semmi szelíd ölelésbe rántotta.
Ekkor mögötte valaki a hónaljánál fogva kirángatta a vízből. Tiltakozni akart,
hogy túl fáradt, hogy megmoccanjon, hogy csak aludni szeretne, de ez az ember
addig rángatta, amíg el nem terült a földön. Erős kezek bugyolálták be valamibe,
ami nyilván egy csuha vagy egy takaró lehetett, de bőre túlságosan elzsibbadt, hogy
érezze a szövet anyagát. Ekkor valaki pofon vágta, ami felrázta a kábultságból.
Kinyitotta a szemét, hogy tiltakozzon, és Tan ekkor ismét megpofozta, méghozzá
erősen.
– Fáj – motyogta Kaden fásultan.
Tan rövid szünet után kérdezett:
– Mi fáj?
– Az arcom.
– Neked fáj?
Kaden megpróbált a kérdésre összpontosítani, de nem volt semmi értelme. A
világ ködbe burkolózott. A fájdalom vörös vonalakat húzgált a semmibe.
– Az arcom fáj.
– És neked fáj? – firtatta tovább Tan.
Kaden fáradtan rázta meg a fejét.
– Én nem… – motyogta. Mit akart vajon a szerzetes? Csak a fájdalom és a
sötétség létezett. Ez volt minden. – Én nem… – kezdte, aztán elengedte a szavakat, és
megrázta a fejét.
Umialja egy darabig megint hallgatott, sötét szeme fényesen, erősen csillogott.
– Jó – mondta aztán határozottan. – Ez a kezdet.
 KILENCEDIK FEJEZET
——»•«——
A Hullnak, a Sötétség Urának, az árnyékban tevékenykedők védőistenének emelt
szentély egyáltalán nem szentély volt, hanem egy hatalmas komorló tölgy,
amelynek göcsörtös ágai egy teljes negyed hektárt fedtek le ég felé nyújtózó csúzos
ujjaikkal. Minden ágról és gallyról – méghozzá olyan sűrűn, hogy amikor Valyn
először látta a fát, azt hitte, vaskos fekete levelek – denevérek lógtak, több tízezer
denevér, szárnyukat szorosan összehajtva, az éjszakát várva. Mikor leszáll a
sötétség, egyszerre röppennek fel, kanyargó, süvítő, csendes rajként száguldva fel
az égbe, kopáran hagyva maguk mögött az ágakat, mint lecsupaszított csontokat. A
komorló tölgynek még nyáron sem nőttek leveleik – a denevérek voltak a leveleik.
Mikor nem sokkal pirkadat előtt visszatértek a fészkükbe, a szemfogaikról
lecsöpögő vér beszivárog a gyökereket ölelő sűrű földbe, így táplálván az óriási fát.
Rokonaitól eltérően a komorlóknak nem volt szükségek napfényre.
Valyn a képzése során látott már más komorlókat is – ritkák voltak ugyan, de
mindenfelé nőttek imitt-amott Eridroa kontinensén. Ez a fa viszont egy alacsony
dombon gunnyasztott a Sasfészek gyakorlótere felett, és messze a legnagyobb volt,
amellyel valaha is találkozott. Odalent, a tárolócsűrök, a barakkok és a
kiképzőpályák között a Kettralok kis szentélyeket emeltek több fiatal isten
tiszteletére: Heqetnek, a Bátorság Urának, Meshkentnek, a Kínok Istenének, sőt, egy
aprócska szentélyt még Kaveraa-nak is állítottak, abban a reményben, hogy a
Félelem Úrnője nem simít végig a hívein. Azonban itt, a gigantikus komorló lábánál
imádkoztak a Kettralok a legelszántabban. A bátorság és a fájdalom szép volt és jó,
de a sötétség borította be a katonákat, mikor azok madaraik alatt szárnyra keltek, a
sötétség borult föléjük, amikor öltek, és a sötétség ölelte őket köpenyként, mikor
visszahúzódtak, hogy beleolvadjanak az éjszakába.
Minden egyes küldetés előtt és után a katonák felmennek a dombra, hogy ott
hagyjanak valamilyen áldozatot. A gyökerek között nem hevertek sem pénzérmék,
sem drágakövek, sem gyertyák vagy drága selymek. A Kettralok tudták, hogyan
maradnak életben a fák. Valyn éveken át figyelte őket, amint felfelé kaptatnak a
domboldalba taposott keskeny ösvényen, figyelte őket, amint letérdelnek, és
kivonják pengéiket, figyelte, ahogy végighúzzák az acélt meleg húsukon, hogy
aztán a vért az éhes gyökerek közé csepegtessék. Hogy Hull tudott-e erről, vagy
érdekelte-e, azt mindenki csak találgathatta. A régi istenek kifürkészhetetleneknek
számítottak.
Mikor Valyn először érkezett a Szigetekre, legjobb esetben is ijesztőnek találta a
fát és alatta a ragacsos földet. Valyn vérvonala, a Malkeenianok azt állították, hogy
Intarra leszármazottai, és a Hajnalpalota, ahol gyerekkorát töltötte, csupa fény volt
és tágas, légies. Jelen pillanatban viszont ez a sötét, komor fa remekül illett a
hangulatához. Noha a Manker közel egy hete omlott az öbölbe, még mindig nem
tudta kiverni a fejéből Salia vérző arcát. Mikor elaludt, ismét az égő kocsmában
találta magát, hallotta a lány könyörgését, hogy ne hagyja ott. Mikor felébredt,
szinte azt várta, hogy a lány vére még mindig rátapad a bőrére, ott, ahova
ráfröcskölt.
Dühös volt Ha Linre, és ostobának érezte magát, amiért dühös. A lány a helyes
döntést hozta egy nehéz helyzetben. Ahogy Hendran írta: „Vagy az eszményeid
halnak meg, vagy te.” Ha Valyn megkísérelte volna az ugrást a hátán átvetett ájult
Saliával, felnyársalva végezte volna valamelyik fűrészes élű cölöpön. De ezt a
döntést nekem kellett volna meghoznom, gondolta, és ökölbe szorította a kezét. Az
alapvető utasításokon túl minden Kettral hadapródot kiképeztek valamilyen
különleges feladatra: voltak mesterlövészek, robbantók, röptetők, megcsapolók. A
parancsnokságon valaki úgy döntött korábban, hogy Valynban meglehetnek a
képességek, hogy egy szárnyat vezessen; amennyiben átmegy a Próbán, úgy
katonákat kap, akiknek ő parancsol, és a parancsoláshoz döntések kellenek.
Vér permetezett felülről. Ügyet sem vetett rá. Linnel a kocsmával történtek óta
nem beszélt, és nem tudta, mit mondjon. Legalább itt, a komorló tölgy homályos
árnyékában volt ideje gondolkodni, feldolgozni az érzéseit anélkül, hogy olyasmit
mondott vagy tett volna, amit azután már nem vonhatott vissza. De ahogy lepillantott
a dombtetőről a gyülekezőtér felé, egy karcsú alakot pillantott meg, aki egyenesen
felé tartott az ösvényen.
Ha Lin a fa ágai vetette árnyék szélén torpant meg, és megvető pillantással
méregette a néma denevéreket. Valyn nem kételkedett benne, hogy amikor eljön az
ideje, a lány éppúgy lerója tiszteletét az isten előtt, mint mindenki más, de Lin sosem
tudta legyűrni undorát ettől a helytől. Ez volt az egyik oka, amiért a fiú idejött – úgy
vélte, hogy a sötét ágak és a mocorgó denevérek halk motozása esetleg távol
tarthatja a másikat. Nem járt szerencsével.
Lin lebiggyesztette ajkát, és általában meleg fénnyel csillogó, nagy szeme most
résnyire szűkülve meredt Valynra. Nyilván egyenesen egy kiképzőgyakorlatról
jöhetett, mert sáros volt fekete öltözéke, és a bal arcán egy kis vágásból vér
szivárgott. De még így, viharverten és piszkosan is sikerült összeszedettnek tűnnie,
mi több, gyönyörűnek. Ami szintén része a ‘Shael-szülte gondoknak, gondolta Valyn
savanyúan. Korántsem okozott volna ekkora fejtörést, hogy mit mondjon Laithnek,
Gentnek vagy akár Talalnak.
– Még meddig fogsz duzzogni? – húzta fel a szemöldökét Lin, végül megtörve a
csendet.
Valyn összeszorította a fogait.
– Helytelen volt megölni.
Lin erre felhorkant.
 – A helyes és a helytelen fogalma fényűzés.
– Ezek kényszerűségek.
– Másoknak talán. De nem nekünk.
– Főleg nekünk azok – kardoskodott Valyn. – Ha mi nem érzékeljük, hogy mi a jó
és mi a rossz, nem vagyunk jobbak a Koponyára Esküdteknél, akik csak a gyilkolás
kedvéért ölnek, azért gyilkolnak, hogy örömet szerezzenek Ananshaelnek.
– Nem vagyunk Koponyára Esküdtek – rázta meg a fejét Lin –, de Heqet-lovagok
sem. Nem nyargalászunk hófehér paripákon és lengetünk bolond módjára súlyos
kardokat, és intézünk nemes kihívásokat ellenfeleinkhez. Vagy lehet, hogy ez eddig
nem tűnt fel neked. Mi Kettralok vagyunk, Valyn. Embereket ölünk. Ha van rá mód,
megmérgezzük vagy hátba szúrjuk őket. Talán akkor lőjük le őket, amikor nem
figyelnek, és ha lehetséges, mindezt éjszaka műveljük. Lehet, hogy ezek nem nemes
tettek, viszont szükségesek. Erre képeznek minket ki.
– De nem felszolgálólányok ellen – vágott vissza a fiú. – Nem polgárok ellen.
– De igen, felszolgálólányok ellen. Igenis polgárok ellen. Ha muszáj. Ha azok a
küldetésünk útjában állnak.
– Itt nem volt semmiféle ‘Kent-csókolta küldetés. Csak megpróbáltunk embereket
élve kijuttatni abból a kocsmából.
– Lehet, hogy te azt tetted, én viszont téged próbáltalak meg életben tartani –
köpte a szavakat Lin haragtól fénylő szemmel. – A lány csak holtsúly volt. Megölt
volna. Azt tettem, amit tennem kellett.
– Lehetett volna más mód is. – Mostanra már vagy százszor végiggondolta. Talán
valamelyik ablakon kimászhatott volna. Talán átugorhatott volna az egyik
szomszédos épületre. Mostanra mindez elméleti vita volt csupán. A Manker
elmerült, és vele együtt Salia is.
– Persze hogy lehetett volna más mód is. És meg is halhattál volna. Ez az egész az
esélyekről szól, Valyn. Te ezt éppen olyan jól tudod, ahogy én. – Lin nagyot
sóhajtott, és megrogyott a válla, mintha a harag hirtelen kiszállt volna belőle ezzel a
sóhajjal, ő pedig ott maradt volna bizonytalanul és erőtlenül. – Mindig úgy
gondoltam, erre majd egy csatában kerül sor – mondta aztán hosszú szünet után. –
Vagy legalábbis harc közben.
Valyn megrázta a fejét, úgy érezte, kibillent az egyensúlyából.
– Mármint mire gondoltál?
Lin belenézett a szemébe.
– Salia volt az első. Az első gyilkosságom.
A Szigeteken a legtöbb férfi és nő úgy ünnepelte az első gyilkosságát, ahogy a
polgárok ünnepelhetnek egy eljegyzést vagy egy születésnapot. Mint ahogy Hull
Próbájának teljesítése vagy az első küldetésre indulás, úgy az ölés is egy beavatási
rítus volt, egy szükséges lépés. Függetlenül a kiképzéstől és a tanulmányaitól, míg
nem ölt valaki, nem számított igazi Kettralnak. Linnek viszont igaza volt. Nem
számíthatott arra, hogy az első egy ájult felszolgálólány lesz. Nem ezt akarta.
Valyn hallgatott. Haragjától és a bűntudattól űzve még csak végig sem gondolta,
hogy Salia halála miként hathatott a barátjára. És noha az ő karjában halt meg a lány,
Lin hajította el a kést. Lin vállalta fel a terhet, és nem saját magáért tette, hanem
hogy megvédelmezze őt. A fiú elméjének egy elfeledett zugából apja határozott és
megalkuvást nem tűrő szavai szüremlettek elő. Te és Kaden egy napon vezérek
lesztek, és amikor azok lesztek, emlékezz majd erre: a vezérség nem csak a parancsok
kiadásáról szól. Egy bolond is tud parancsolgatni. De egy vezér meg is hallgat.
Meggondolja magát. Elismeri, ha téved. Valyn összeszorította hát a fogát.
– Köszönöm – nyögte ki. A szavak nyersebben buktak ki belőle, mint ahogy
szerette volna, de mégis kimondta.
Lin feljebb emelte tekintetét, arca óvatosságról árulkodott, mintha csapdát
gyanítana.
– Igazad volt – préselte ki Valyn szótagonként a szavakat. – Én tévedtem.
– Ó, Ananshael szerelmére, Valyn! – nyögött fel Lin. – Olyan hihetetlenül büszke
vagy. Fogalmam sincs, hogy én miért… – Dühös fejcsóválás közepette szakította
félbe magát. – Nem azért jöttem ide, hogy megmondjam, igazam volt. Azért jöttem,
mert aggódom.
– Aggódsz?
– A Manker miatt – intett a lány az öböl túlsó fele, Kampó irányába. – Nem
magától omlott össze.
Valyn a homlokát ráncolta. Őt is ugyanez a gondolat emésztette, de nem lehetett
biztos benne, hogy balsejtelmeit vajon üldözési mániája vagy valós aggodalom
szülte-e.
– Az épületek időnként összedőlnek – felelte. – Főleg a régiek. Főleg a Kampón.
– Egy aedoli figyelmeztet, hogy összeesküvés zajlik, majd egy héttel később egy
évtizedek óta álló épület egyszerűen csak összeomlik, alig egy perccel azután, hogy
kilépsz az ajtaján?
Valyn erre csak a vállát vonogatta, igyekezett a benne gyűlő nyugtalanságot
elcsitítani.
– Ha elég erősen hunyorítasz, minden kezd gyanúsnak tűnni.
– A gyanakvás tartja életben az embert – kötötte az ebet a karóhoz Lin.
– És a gyanakvás őrjít is meg – vágott vissza Valyn. – Ha valaki holtan akarna
látni, vannak elegánsabb módjai is, mint leomlasztani egy egész épületet.
– Vannak? – húzta fel Lin a szemöldökét. – Ez számomra elég elegánsnak tűnik.
Egy baleset: a Kampón összedől még egy kalyiba, és megöl vagy egy tucat embert.
Nincs benne semmi rendkívüli. Semmi sem sugallja, hogy a császári családot
támadás érte. Hullra mondom, biztosan elegánsabb, mintha átvágják a torkodat.
Valyn erre elfintorodott. A lánynak igaza volt. Megint. Tudta, hogy igaza van, de
attól még a Szigeteken előfordultak balesetek. Alig egy héttel korábban Lem Hellen
eltörte a lábát, mikor ráesett egy nagy szikla az egyik kiképzőgyakorlaton Qarnon.
Ha Valyn állandóan elkezdene hátrafelé pillogni a válla felett, soha egy
szemhunyásnyit sem alhatna, nem bízhatna senkiben.
– Nincs rá mód, hogy megtudjuk – nézett el a szoros felé. Kampó színes
bérházainak és viskóinak összevissza halmaza tisztán látszott a keskeny vízsáv
túloldalán. – Akár egy hétig is kotorászhatnék a romok között, és még mindig nem
lennék okosabb.
– Lehet – kezdett bele Lin óvatosan –, hogy nem neked kellene a romok között
kotorásznod. Téged arra képeztek ki az elmúlt nyolc évben, hogy egy szárnyat
vezess, én pedig az íjazás nemes művészetét tanultam. Viszont fél tucat fivérünk és
nővérünk azt sajátította el, hogyan romboljon le hidakat és robbantson fel
épületeket.
– A robbantók – bólintott Valyn.
– Egyiküknek meg kell tudni mondania, hogy Manker kocsmájával babráltak-e.
Valyn eltöprengett az ötleten.
– De ezzel felfedném a titkomat. El kellene árulnom, hogy gyanakszom.
– És ez olyan rossz? Még az is lehet, hogy akik az életedre törnek, ezután kétszer
is meggondolják a dolgot.
– Nem akarom, hogy kétszer is meggondolják – forgatta a szemét Valyn. – Azt
akarom, hogy csak egyszer gondolják meg, és ha lehetséges, azt is részegen.
– A lényeg, hogy valószínűleg nem lesz tőle rosszabb.
Ez valószínűnek tűnt. Valyn lepillantott az alant takarosan sorakozó épületekre – a
raktárakra, az ebédlőre, a barakkokra, a parancsnokságra. Vajon legközelebb
melyik omlik a fejére? Melyikben lapul az áruló, vagy lapulnak, ha többen vannak?
Kivárhat, minden második szívdobbanásnál hátra-hátranézve a válla felett, várva a
következő támadást, vagy tehet valamit.
– Nagyon úgy fest, hogy igencsak formán kívül vagyok – ismerte el. – Kire
gondolsz?
– Kétszer találgathatsz – felelte Lin önelégülten vigyorogva –, de csak egyre lesz
szükséged.
– Gwenna – sóhajtott nagyot a fiú. – Hull segéljen minket!
Láthatóan Lint sem lelkesítette a lehetőség, de mielőtt még felelhetett volna, egy
sötét árnyék suhant át felettük nesztelenül és sebesen. Valyn felpillantva egy kettralt
pillantott meg, amint kitárt szárnyakkal siklik a lenti mező felé, hogy ott utasa
leugorhasson róla.
– Érkező madár – mondta Lin, és arrafelé nézett a szigeten, amerről jött: az
északnyugati alacsony szirtek felé. – Úgy tűnik, nem máshonnan jött, mint…
– Annurból – fejezte be Valyn a mondatot. – Fane visszatért…

A Kettralok ebédlője, egy alacsony, földszintes épület telezsúfolva lócákkal és

alacsony faasztalokkal, igen távol állt Manker kocsmájától vagy bármelyik, a
Kampón található sörháztól. Egyfelől nem szolgáltak fel benne sört – ha az ember
fekete teánál erősebb italra vágyott, ahhoz át kellett kelni a szoroson. Másfelől nem
akadtak benne szajhák, sem bárki, aki nem volt katona, csak és kizárólag Kettralok,
ugyanúgy, mint mindenhol másutt Qarshon – a küldetések előtt kétszersültből és
szárított gyümölcsből felpakoló férfiak és nők, akiket visszatérésük után forró ragu
várt. A rabszolgák a konyhában éjt nappallá téve robotoltak – a katonák a
legfurcsább órákban éheztek meg. Általában mindenkit annyira lefoglalt az étele,
hogy csak halk és szaggatott beszélgetések folytak. Mikor azonban Lin és Valyn
berobogtak az ajtón, mintha egy kocsmába toppantak volna, ami ráadásul nagy
forgalmat bonyolít éppen.
Mintha Qarsh lakóinak fele zsúfolódott volna az ebédlőbe, akik olyan szorosan
állták körül az asztalokat, hogy Valyn azon töprengett, talán ő vette észre utolsónak
az északról érkező madarat. Az emberek kis csoportokba verődtek – egy pár szárny
itt, néhány hadapród ott –, de mindenki egyszerre beszélt.
Valahol a tolongásban elvesztette Lint, de a fiú tekintete egyetlen, a terem egy
távoli sarkában álló férfira tapadt. Adaman Fane a konyhába vezető ajtó mellett ült.
Láthatóan jobban érdekelte egy marhaoldalas szétszaggatása, mint a beszélgetés, de
Valyn felfigyelt rá, hogy két harapás között azért felelget a körülötte ülő veteránok
kérdéseire. Acélos egy csapat volt – Fejszés Gird, Plenchen Zee, Raalte-i Werren –,
és a fiú csak némi tétovázás után tört magának utat a belső körbe, bármennyire
türelmetlen is volt.
– Várj még, Val! – kapta el valaki a kabátujját. – Én nem zavarnám meg a kis
csevegésüket, hacsak nem akarod, hogy beverjék a fejed.
Mikor Valyn megfordult, Laithot látta, aki fesztelenül mosolygott, és arrafelé
intett, amerről a fiú éppen jött. A röptető egy tenyérrel volt alacsonyabb a fiúnál, és
ehhez illően szikár, viszont könnyed, hányaveti fickó volt, akinek jól forgott a
nyelve, így minden beszélgetésben központi szerepet kapott, és sikerült nagyobbnak
láttatnia magát, mint ami volt. A Szigeteken a legtöbb hadapród hajlott a felvágásra
– jó véleménnyel kellett lenned magadról, hogy elhidd, képes vagy kiverekedni
magadnak egy helyet a császárság leghalálosabb női és férfiai között. Laith, a tény
dacára, hogy éppen olyan hadapród volt, mint Valyn, új szintre emelte ezt a fajta
magabiztosságot. Még egyes veterán röptetőknél is nagyobb sebességre ösztökélte
madarát, olyan manővereket hajtott vele végre, amelyektől Valynnak még a földről
nézve is felkavarodott a gyomra, és soha nem felejtett el hencegni velük, amikor
leszállt. A kiképzők felét feldühítette, a másik felét viszont szórakoztatta, és szentül
meg voltak róla győződve, hogy Laith még a Próbatétel előtt a nyakát fogja szegni.
Minden hősködése dacára azonban a fiú vidám volt és könnyed – jobban, mint amit
egyik-másik hadapródról el lehetett mondani –, és Valynnal jól kijöttek.
– Gyere már! – karolta át Valyn vállát, hogy kikormányozza a tolongásból. – Van
egy asztalunk ott a sarokban.
– Fane hírt hozott apámról.
– Jó érzéked van ahhoz, hogy felfogd, ami nyilvánvaló – felelte Laith –, mint
vagy még vagy nyolc tucatnyi másik embernek is. Fane egész éjjel és a nappal java
részében repült. Nem akar majd beszélni veled.
– Nem érdekel, hogy mit akar… – fogott bele Valyn, de aztán látta, hogy Lin
integet a terem túlsó feléből. Annál az asztalnál ült, amelyre Laith célzott, néhány
másik hadapród társaságában.
– Gyere már! – mondta Laith újra, kellően barátságosan. – Már egy órája itt
vagyunk. Majd mi mesélünk.
Öten zsúfolódtak össze az alacsony lócákon: Laith és Ha Lin, Gent, Talal, meg
egy csendes ifjú, akit Ferronnak hívtak, és akiről mindenki úgy vélte, nem teszi le a
Próbát. Fane váratlan érkezése kisöpörte a fáradtságot Valyn fejéből, és a vállával
türelmetlenül tört magának utat a csapathoz.
– Szóval? – futott át a tekintete az arcokon, nyomok után keresve.
– A papság – felelte Gent bevezetés nélkül. – Valami ‘Kent-csókolta pap, aki több
hatalmat csikart volna ki magának.
– Negyedik Uinian – tette hozzá Laith, és helyet csinált Valynnak a lócán. –
Kétlem, hogy a jövőben lesz olyan pap, feltéve, ha lesznek még a jövőben papok,
aki alig várja, hogy magát Ötödik Uiniannak nevezze.
– Kinek a papja? – ingatta a fejét hitetlenkedve Valyn. Azt el tudta volna hinni, ha
Sanlitunt csatában ölik meg, vagy egy külhoni orgyilkos végez vele, de hogy egy
puhány prelátus gyilkolja meg?
– Intarráé – felelte Laith.
Valyn zsibbadtan bólintott. Még csak nem is Koponyára Esküdt.
– Hogyan történt?
– Ódivatúan – felelte Gent, aztán eljátszva a mozdulatot, még hozzátette: – Kés a
hátba.
– Gent – szólt közbe Talal halkan, és Valynra pillantott, majd megcsóválta a fejét.
– Mi az? – nyílt tágra Gent szeme, és egy pillanatra értetlenül nézett, mire leesett
neki. – Ó, sajnálom, Val. Mint általában, most is olyan tapintatos vagyok, mint egy
bika megduzzadt pöcse.
– Igen messze vagy te attól – mondta erre Laith, és együtt érzően vállon veregette
Valynt. – A lényeg, hogy az egész történet igen egyértelműnek tűnik. Fennhéjázó
gőg. Hatalomvágy. A szokásos, mindennapi szarság.
Valyn gyors pillantást váltott Linnel. Egy elégedetlen pap egyetlen késsel nem
hangzott valami komoly összeesküvésnek, de Intarra egyháza az egyik
legnagyobbnak számított a császárságban. Ha Uinian egy nagyobb cselszövés részét
alkotta, ki tudja, hova vezethetnek a szálak?
– Hogyan sikerült ilyen közel jutnia? – kérdezte Valyn. – Apámat állandóan fél
tucat aedoli vette körül saját termein kívül.
– Úgy tűnik, rossz fél tucatot választott – csóválta Laith a fejét.
– Időnként mindenki hibázik – fűzte hozzá Lin. – Hallottunk valami olyasmit,
hogy atyád esetleg hátrahagyta a testőrségét.
Valyn megpróbálta összeegyeztetni a felvetést azzal, amire gyerekkorából
emlékezett, de a gondolat, hogy apja nem viszi magával a testőreit, értelmetlennek
tűnt.
– A parancsnokság láthatóan még mindig pezseg – játszadozott Talal
szórakozottan az egyik vas karperecével. – Éjjel-nappal szárnyak jönnek-mennek
azóta, hogy hírt kaptunk a gyilkosságról. Talán valaki úgy gondolja, ennél többről
van szó. – A megcsapolóra jellemző volt, hogy átgondoltan, körültekintően,
visszafogottan nyilvánítsa ki véleményét. A megcsapolók már korán megtanulták
megőrizni titkaikat: vagy megtanulták, vagy nyakukon kötéllel végezték, a bitón
himbálózva. Talal sem volt kivétel, és óvatosabban közelített a világhoz, mint Laith
vagy Gent.
– Mit akarsz még? – vonta vállat Gent. – Uinianra tárgyalás vár, aztán meghal.
– Ahogy Hendran mondja – bólintott Laith. – „A halál a nagy tisztázó.”
– És a nővérem? – tudakolta Valyn. – Ő jól van? Ki irányítja most a császárságot?
– Lassíts! – mondta Laith. – Lassíts! Adare remekül van. A pénzügyminisztérium
élére került. Ran il Tornját nevezték ki régensnek.
– És ez jó dolog – fűzte hozzá Gent. – El tudod képzelni, hogy valami
közhivatalnok próbáljon meg rendet tartani a seregben?
Valyn megrázta a fejét. Apja haláláról semmivel sem tudott meg többet, és ezek az
újabb értesülések Uinianról és papságáról, a régensnek kinevezett kenarangról meg
a közelgő tárgyalásról csak még jobban összekuszálták a dolgokat.
Hirtelen a terem egészen kicsire összement. A bezsúfolódott emberektől, a
lármától, a sülő hús és zsír bűzétől Valyn gyomra felfordult, és szédülés tört rá. A
többi hadapród csak segíteni próbált, csak azokat az értesüléseket mondták el neki,
amiket ő kért, ám volt valami abban a közönyben, ahogy az apja haláláról
beszélgettek, amitől legszívesebben megütött volna valakit.
– Köszönet – kászálódott talpra Valyn. – Köszönet a hírekért. Csak egy órám van,
hogy ledőljek a második harangszóig, úgyhogy jobb lesz kihasználnom.
– Éhen akarsz halni? – dörögte Gent, és egy tál aludttejet lökött felé az asztalon.
– Nem vagyok éhes – felelte, és a vállával utat tört magának az ajtó felé.
Csak mikor kiért és már félúton járt a barakkokhoz, vette észre, hogy Ha Lin a
nyomába szegődött. Nem tudta volna megmondani, hogy örül neki, vagy dühíti a
dolog.
– Kemény lehetett odabent – szólalt meg a lány, megválogatva a szavait, miután
pár gyors lépéssel beérte, és felzárkózott mellé. – Sajnálom.
– Nem a te hibád. Senkinek sem a hibája. A halál mindennapos dolog. Hát nem
erre tanítottak minket az elmúlt nyolc évben? Ananshael eljön mindnyájunkért.
– A halál mindennapos – bólintott a lány. – De a gyilkosság nem.
Valyn kényszeredetten rántotta meg a vállát.
– Sokféle módon meg lehet halni – üszkösödéstől, öregkortól, hátba döfött késtől
–, és mindegyik ugyanoda juttat.
 TIZEDIK FEJEZET
——»•«——
A robbantók pajtája nem volt más, mint hulladékfából összetákolt pajta, olyan
tetővel, amely láthatóan nem tartotta odakint az esőt. Nem sok értelme volt ennél
szilárdabbat építeni, tekintettel arra, hogy a helyet nagyjából minden második évben
a levegőbe repítették vagy felgyújtották. Valyn némileg nyugtalanul közelítette meg.
Járt már itt kiképzőgyakorlaton, megtanult készíteni és telepíteni nagyerejű
robbanóanyagokat – csillagzúzót, lobbanókanócot, vakondokot és lándzsát –,
amelyekhez csak a Kettralok férhettek hozzá, de ez a hely a legtöbb embert egy
kicsit nyugtalanította. A lapos medence, amelyben állt, úgy festett, mint valamiféle
meghasadt sivatag vagy egy kiszáradt tó feneke: a szabdalt talajból néhány növény
megfeketedett maradványa meredt ki, a kőzetaljból kirobbantott néma
mészkődarabokat fehérre szívta a tűző nap, míg a salétrom csípős szaga mindenre
rátelepedett. A hadapródokat és azokat a Kettralokat leszámítva, akiknek a kiképzése
a robbanószerekre összpontosult, a legtöbben elkerülték még a környékét is.
Valyn Ha Linre pillantott, megvonta a vállát, és belökte a rozoga ajtót. Az
felnyikordult zsanérjain, ahogy belépett. Odabent félhomály, de nem teljes sötétség
fogadta. A nap sugarai áttűztek a falból nyíló vagy tucatnyi repedésen, és az
ablakokat borító vékony vitorlavászon még több világosságot engedett be. Egy sor
rozzant munkapad húzódott a terem közepén – helyenként üresen, máshol magasra
tornyozva álltak benne a szerszámok és eszközök: lombikok, retorták, fiolák,
gondosan bedugaszolt korsók. Mint a Kettraloknál általában, semmilyen
szabványosság nem érvényesült, mivel mindegyik szárny robbantómestere a saját
igényei és vágyai szerint készítette el robbanószereit. Természetesen léteztek
alapszintű receptek, de a többség szívesebben rögtönzött, újított, bütykölt. Valyn
látott ibolyaszínű lángokkal felrobbanó csillagzúzókat, vagy a sziklaaljzatból csűr
méretű lyukakat kitépő vakondokot. Természetesen az efféle kísérletezés nem volt
kockázatmentes.
A pajtában töltött gyakorlat során Valyn szemtanúja volt, mikor egy fiatalabb
hadapród, bizonyos Halter Fremmen meggyújtott valamit, ami egy ártalmatlan
gyertyának tűnt. Egy váratlan szélroham belekapott a lángba, az pedig átterjedt a fiú
fekete öltözékére, ahol gyorsan átégette a szövetet, és már a bőrét kezdte
felemészteni. Haltert a barátai odavonszolták az egyik közelben álló hatalmas
fakádhoz és belenyomták a vízbe, de a láng még a felszín alatt is élénk színű, vad
izzással falta a kölyök húsát. Valyn megdelejezve állt. Arra képezték ki, hogy
gyorsan és határozottan cselekedjen vész esetén, de… senki nem mondott egy szót
sem arról, hogy mihez kezdjen egy kiolthatatlan lánggal. Végül Gőte, a
robbantómester, akit mindenki csak Aforizmagyártónak hívott, kivonszolta a fiút és
homokot szórt rá. A homok kioltotta a természetellenes lángot, de addigra Halter
testének feléről leégett a bőr, és az egyik szeme is belesült az arcába. Három napra
rá meg is halt.
Valyn először azt hitte, a pajta üres, de aztán a távolabbi végében megpillantotta
Gwennát, akinek vörös haja az arcába hullt, míg ő szobormereven hajolt előre,
hogy valamit egy hosszú csőbe szuszakoljon egy nagyon keskeny fogónak tűnő
eszközzel. Gwenna nem üdvözölte őket, még csak fel sem nézett. Nem mintha Valyn
erre igazából számított volna. Azóta nem beszél vele, hogy értesült az apja
haláláról, azóta, hogy a lány kis híján leharapta a fejét a becsatolatlan hám miatt, és
a fiúnak fogalma sem volt róla, hogy a másik orrol-e még rá. Gwennát ismerve,
valószínűleg orrolt.
Nem mintha Gwenna Sharpe rossz katona lett volna. Sőt, valószínűleg többet
tudott a robbanóanyagokról, mint bármely másik hadapród a Szigeteken. A gondot a
modora jelentette. Időről időre odaát a Kampón valamelyik hencegő aranyifjút
hatalmába kerítette a fénylő zöld szempár és a lángvörös haj, meg a ruganyos,
kellően domborodó test jelentette csábítás, hiába próbálta azt a lány tőle telhetően a
Kettralok fekete gúnyája alá rejteni. A fickóknak soha semmi jó nem sült ki a
dologból: Gwenna az utolsó reménybeli kérőjét a dokk egyik cölöpjéhez kötötte, és
otthagyta, hadd vigye el a dagály. Mikor a barátai végre rátaláltak, a fickó
csecsemőként zokogott, a hullámok pedig már az arcát nyaldosták. Még Gwenna
kiképzői is azzal tréfálkoztak, hogy ilyen vérmérséklettel igazából nincs is szüksége
semmi ‘Kent-csókolta robbanószerre.
– Sajnálom, hogy zavarunk – fogott bele Valyn, mikor odaért az asztal
Gwennával átellenes végébe.
– Akkor ne tegyétek! – felelte a lány, és szeme a munkájára szegződött, ahogy a
keskeny fogót becsúsztatta az öreges hengerbe. Valyn lenyelt egy csípős
visszavágást, a háta mögött összekulcsolta a kezét, és türelemre intette magát. Nem
volt benne biztos, hogy Gwenna egyáltalán hajlandó-e segíteni, és nem szerette
volna még inkább megnehezíteni a dolgot azzal, hogy rögtön kezdéskor
felbosszantja. Így inkább ő is arra összpontosított, ami lekötötte a lány figyelmét,
arra a tárgyra, amely leginkább egy átalakított csillagzúzóra hasonlított.
A henger egy üreges acélcső volt, kétszer olyan széles, mint a fiú hüvelykujja. A
belsejére szurokszerű anyagot kentek, amit nem ismert fel. Gwenna visszahúzta a
fogót, felemelt vele egy kis sziklarögöt, és nekiállt belecsúsztatni a csőbe. Ha Lin
élesen felszisszent.
– Ne. Csináld. Ezt! – szólalt meg Gwenna, egy pillanatra szünetet tartva, majd
beljebb nyomta a fogót.
– Az ott klaranth, nem igaz? – kérdezte Lin feszült hangon. – Klaranth és
salétrom?
– Még szép! – felelte Gwenna kurtán.
 Valyn csak bámult. Az első dolgok egyike, amelyet Aforizmagyártó megtanított a
hadapródjainak, úgy szólt, hogy a kettőt mindig, de mindig tartsák egymástól távol.
„Szeretünk errefelé robbantgatni”, viccelődött a férfi, „de szeretjük kordában is
tartani ezeket a robbanásokat.” Hacsak Valyn nem értett valamit teljesen félre, akkor,
ha Gwenna csak hozzáérinti a fogó pofái közé szorított anyagot a cső oldalához,
kelleni fog majd valaki, aki szétválogatja a végtagokat a törmelék között. Már szóra
nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán meggondolta magát, és inkább
visszafojtotta a lélegzetét.
– Ezért – recsegte Gwenna, és még beljebb nyomta a fogót, majd egy pillanatra
megállt a keze, hogy azután egy könnyed, precíz mozdulattal kihúzta a fogót – nem
szabad zavarnotok.
– Kész? – firtatta Lin.
Gwenna felhorkant.
– Nem, nincs kész. Ha egy fél hüvelykkel odébb mozdítom, leviszi a pajta tetejét.
És most hallgassatok!
Lin elhallgatott, és mindketten feszülten és lenyűgözve figyelték, ahogy Gwenna
két kesztyűs ujja közé fog egy bugyborgó viasszal teli fiolát, és beleönti a tartalmát
a hengerbe. Tompa szisszenés hallatszott, csípős gőz pöffent elő, majd hosszú csend
támadt.
– Tessék! – szólalt meg végül Gwenna, és lefektette a hengert a munkapadra, ő
pedig felegyenesedett. – Most van kész.
– Mi ez? – vette óvatosan szemügyre az izét Valyn.
– Csillagzúzó – felelte a lány egy vállrándítás kíséretében.
– Nem úgy néz ki, mint egy hétköznapi csillagzúzó.
– Észre sem vettem, hogy robbantómesterré képezted magad akkor, mikor nem
voltam itt.
Valyn beleharapott a nyelvébe. Végtére is azért jött, hogy szívességet kérjen
Gwennától. Lin, elismerésre méltó módon, nem jártatta a száját, és ha a lány képes
civilizáltan viselkedni, akkor ő is.
– Nem hosszabb és vékonyabb valamivel, mint a szokásos hengerek? – kérdezte,
és megpróbált érdeklődőnek tűnni.
– Egy hajszálnyival – felelte Gwenna, rápillantva a fegyverre, majd a körmével
lekapargatott róla egy kósza viaszpöttyöt.
– Miért?
– Nagyobb. Hangosabb. Forróbb. – Próbált közönyösnek tűnni, de volt valami a
hangjában, valami, amire Valyn nem számított. Beletelt egy pillanatba, mire el tudta
helyezni, mi az: büszkeség volt. Gwenna gyakran annyira epés volt, annyira
zárkózott, hogy nehezen lehetett róla elképzelni, hogy bármi mást is érezhet a
haragon vagy az ingerlékenységen kívül. A hirtelen felismerés, hogy a lány
ténylegesen örömet lelhet a világ valamelyik elemében, felkészületlenül érte a fiút,
de éppen amikor nekilátott volna átértékelni a róla kialakított véleményét, az rögtön
mogorván letorkolta. – El is mondjátok, hogy mit akartok itt, vagy mi lesz?
Most, hogy eljutottak idáig, Valyn hirtelen habozni kezdett. Félelmei, amelyeket
Lin igyekezett tőle telhetően erősíteni, bizarrnak és tébolyultnak tűntek, amikor
hangosan ki kellett őket mondania.
Gwenna türelmetlenségében széttárta a karját.
– Felteszem, hallottál Manker kocsmájáról – fogott bele végül Valyn. – Ami a
Kampón áll.
– Tudom, melyik a Manker – fortyant fel rögtön Gwenna. – A fizetésem felét
hagytam ott annál a fattyúnál azért a vizezett löttyért, amit ő sörnek csúfol.
– Nos, akkor felteszem, azt is tudod, hogy összedőlt – folytatta Valyn, és
igyekezett fékezni magát. – Én is ott voltam, iszogattam, és pont azután rogyott
össze, hogy kiléptem az ajtón.
– Milyen szerencse!
– A legtöbb vendég, aki odabent volt, meghalt. Agyonnyomta őket a kocsma.
– Milyen szomorú!
Lin vállával odébb lökte Valynt, ahogy a türelme nyilvánvalóan kezdett elfogyni.
– Lehet, hogy nem baleset volt.
Erre Gwenna nem mondott semmit, csak a tekintete Valynról Linre, majd
visszavillant. A fiú arra számított, hogy felnevet, hogy elsüt valami tréfát a császár
öntelt fiáról, aki azt hiszi, hogy az egész világ körülötte forog. A Szigeteken
mindenki más piszkálta a származása miatt, még a barátai is, Gwenna pedig sosem
tartozott a barátai közé. De a lány nem nevetett.
– És azt hiszed, hogy köze van apád halálához. – Lehet, hogy Gwenna egy igazi
rohadék volt, de nem ostoba.
Valyn bólintott.
– Nem sok haszna van leszúrni a császárt, ha a fia pár nappal később már a
trónon mereszti a seggét.
– Nem én vagyok az örökös…
– Kímélj meg a kibaszott politikától – felelte Gwenna, elhessegetve a másik
tiltakozását. – Megvan az átfogó kép.
– És a Manker… – Lin nem tágított.
– Azt akarjátok, hogy nézzem meg – törölte meg Gwenna a kezét fekete
ruhájában. – Azt szeretnétek, ha leellenőrizném.
Valyn visszafogottan bólintott.
– Nem értek olyan jól a robbanószerekhez, mint te. Nem tudom biztosan, hogy
használhatók-e egy ilyen épület romba döntéséhez.
– Még szép, hogy le lehet velük rombolni egy épületet. Pont ez a lényege ezeknek
a ‘Kent-csókolta izéknek.
– Azt tudom, de ilyen lassan is lehet? Látható robbanás nélkül?
 Gwenna a szemét forgatta.
– Állítólag egy napon egy szárnyat fogsz vezetni, és még csak a robbanószerek
alapjaihoz sem értesz?
– Nézd! – szakította félbe Lin, akinek egészen elkeskenyedett a szája. – Nem
fogjuk az egész napot ebben a kis pajtában azzal tölteni, hogy kanócokkal meg
ásványokkal babrálunk…
– Te többet tudsz nálunk erről – vágott Valyn a barátja szavába, még mielőtt az
egész beszélgetés szópárbajjá fajult volna. – Ebben jobb vagy nálam. Jobb vagy
Linnel is. Jobb vagy, mint a legtöbb ‘Shael-szülte Kettral a Szigeteken. Mi is
megnézhetjük, de lehet, hogy valami lényeges elkerüli a figyelmünket. – Ha
Gwenna azt akarta, hogy dicsérjék, Valyn ki tudott préselni magából pár bókot,
noha a tény, hogy az igazat mondta, egyáltalán nem könnyítette meg a
kimondásukat.
Gwenna mogorván meredt rá, aztán elkapta a pillantását, és a pajta falait kezdte
tanulmányozni. Valyn már azon morfondírozott, hogy vajon nem visszafelé sült-e el
a stratégiája? Ki tudja, hogyan működött Gwenna elméje? – Gondolod, hogy lesz rá
időd? – firtatta a kérdést. – Örömmel adnék…
– Pénzt? – förmedt rá Gwenna, és zöld szeme csak úgy lángolt. – Császári
kegyet? – kérdezte gúnyosan.
Valyn szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a másik félbeszakította.
– Nem kell tőled semmi. Azért teszem meg, mert érdekel, mert tudni akarom.
Érted?
Valyn lassan bólintott.
– Értem.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
——»•«——
Gwenna a délelőtt felét azzal töltötte, hogy lemerült a Mankerből megmaradt
kusza törmelékhez. Nyilván félig hal lehetett, abból ítélve, ahogy vissza tudta tartani
a lélegzetét, és párszor olyan sokáig maradt lent, hogy Valyn már arra gondolt,
beszorult az összedőlt gerendák és dúcok alkotta alattomos víz alatti útvesztőbe.
Egyszer még a tunikájából is kibújt, hogy utánavesse magát, de épp akkor, mikor a
víz szélére sétált, a lány felbukkant a felszínen, húsz lépésre onnan, ahol lemerült,
hogy mogorva képet vágva megcsóválja a fejét.
Az a néhány járókelő férfi és nő, akiket bármilyen kétes ügy is szólított arra a
környékre, mind megálltak, hogy komoran, de kíváncsian megszemléljék a
jelenetet. Egy vénember, aki megviselt tengerészkabátot viselt, addig merészkedett,
hogy megkérdezze, vajon Gwenna és Valyn ékszereket keresnek-e a hullákon, majd
jót vihogott saját felvetésén, feltárva a világnak rothadó fogakkal teli száját. Valyn
sebezhetőnek érezte itt magát. Ő azt javasolta, hogy éjszaka jöjjenek, de Gwenna
csípősen rámutatott, hogy éppen elég nehéz lesz látni bármit az iszapos öbölben
még a déli verőfényben is, nemhogy éjjel. Ha Manker kocsmájával tényleg
babráltak, és ha az, aki babrált vele, történetesen ekkor sétál arra, akkor több mint
egyértelmű lesz, hogy Valyn gyanakszik. Mégsem tehetett sokat azon kívül, hogy
összeszorította a fogát, míg Gwenna dolgozott. Ez egész délelőtt tartott, és mire
végül a lány kimászott a vízből, az ajka kék volt, és egész testében reszketett.
– Nos – döntötte oldalra a fejét a hadapród, és olyan mozdulattal csavarta ki a
vizet a hajából, mintha egy csirke nyakát tekerné ki –, ha valaki babrált is ezzel a
‘Shael-szülte hellyel, akkor olyan robbanóanyagot használt, amilyenről még sosem
hallottam.
– Ez mennyire valószínű? – tudakolta Valyn, körültekintően fogalmazva.
Gwenna felhorkant.
– Mennyire valószínű, hogy holnap reggel összekevered a pöcsödet a
golyóiddal?
Valyn lebámult a zavaros vízbe. Néhány elszenesedett gerenda meredt ki a
tengerből, míg a cölöpök körül némi törmelék sodródott ide-oda, az összedőlt
kocsma uszadékfája, amit a dagály még nem sodort ki a nyílt vízre. A helybeliek
közül senki még csak meg sem próbálta eltakarítani a romhalmazt, de hát a Kampón
már csak így mentek a dolgok. Néhány évvel korábban a tűzvész egy egész házsort
belezett ki pár utcával odébb. Miután a sziget lakói átkutatták a kiégett házak
megmaradt vázát értékek után, otthagyták azokat, hadd végezzen velük az idő.
– Mit találtál odalent? – kérdezte Valyn.
– Tetemeket – felelte Gwenna kurtán. – Több mint egy tucatot.
 Valyn megrázta a fejét, ahogy elképzelte az égő gerendák alá szorultak rettegését,
amint a kocsma a víz alá rántja őket, ahol aztán megfulladnak.
– Rossz így elmenni.
A lány rántott egyet a vállán.
– Rossz emberek voltak.
Valyn hallgatott egy sort. A Kampót kemény fickók lakták, efelől semmi kétség:
zsebmetszők, akik túl sokáig kísértették a szerencséjüket a kontinensen, kalózok,
akik túl fáradtak vagy megtörtek voltak ahhoz, hogy horgonyokat húzzanak fel
vagy vitorlákat kurtítsanak, hazardőrök, akik az adósságaik elől menekültek,
szajhák és szélhámosok, akik azt keresték, hogyan szerezhetnék meg másoktól azt a
kevéske pénzüket, ami még megmaradt. Kétségbeesett, veszélyes emberek, szinte
mind egy szálig, de kétségbeesettnek lenni valahogy nem tűnt ugyanannak, mint
rossznak lenni.
– Megnézted a hullákat? – érdeklődött a fiú.
– Csak egyet – vont vállat Gwenna. – Aki pénzzel tartozott nekem. Neki már
amúgy sem volt hasznára.
– Mi van az építménnyel? – lépett eggyel közelebb Valyn, és lehalkította a hangját.
A földes utca jelenleg ugyan üresen ásított, de túl sok zsalu lógott körülöttük a
zsanérjain. Túl sok ajtó nyikorgott a tengeri szélben.
– Semmi.
– Biztos?
A lány rámeredt.
– Az épületet negyvennyolc cölöp tartotta. Mindegyiket megnéztem. Nem
perzselődtek meg, nincs nyoma becsapódásnak, sem a robbanóanyagok utáni
maradványoknak. Ha valaki babrált is ezzel az épülettel, akkor szeretném megtalálni
a nyavalyást, és kiverni belőle a titkait.
Valyn nem tudta biztosan, hogy megkönnyebbüljön-e vagy sem. Egyfelől a tény,
hogy a vén sörház önnön súlya alatt rogyott össze, azt jelentette, hogy senki sem
próbálta őt megölni, legalábbis még nem. Másfelől azonban volt valami furcsán
megnyugtató azt hinni, hogy a támadásra már sor került. Arra képezték ki, hogy
valódi fenyegetésekkel és kézzel fogható veszélyekkel bánjon el; annál nem nagyon
lehetett valóságosabb valami, mint valakire rádönteni egy tetőt. Értett a
robbanószerekhez és össze tudott rakni robbanóanyagokat, majdnem olyan
ügyesen, mint ahogy a pengéket forgatta és puszta kézzel küzdött. Viszont ködös
cselszövényeken, formálódó intrikákon és arctalan orgyilkosokon lehetetlen volt
fogást találni. Ha választhatna, szemtől szemben, nyíltan, pengével a kézben küzdene
meg a támadóival. Csakhogy nem volt semmi ‘Kent-csókolta választása. Nem sok
egyebet tehetett, mint hogy összeszorítja a fogát és folyton maga mögé les, míg
megpróbál újra a kiképzésére összpontosítani.
 Míg apján és az őt üldöző fantomokon merengett, Hull Próbája apránként
közeledett, és ahogy arra a barakkok előtti Elesettek Kövébe vésett nevek komor
listája emlékeztette, egy hadapród igen könnyen meghalhatott a Szigeteken anélkül
is, hogy ehhez szükség lett volna bármiféle ármányos összeesküvésre. Visszatért a
hosszú, hajnal előtti úszásokhoz, megduplázta esti futótávját a parton, és elszántan
vetette bele magát a taktikáról és a stratégiáról szóló tanulmányaiba. A kora tavaszi
derűs napokat felváltották a heves zivatarok, amelyek abban a pillanatban átáztatták
fekete gúnyáját, amint kilépett az ajtón. Nyolcévnyi kiképzés után az idő hirtelen
veszélyesen rövidnek tűnt. Térképeket kellett bebifláznia, nyelveket gyakorolnia,
flották és erődök ábráiban elmerülnie, és természetesen mindig kellett harcolnia is.
Qarshban számos kiképzőpálya akadt, ahol a hadapródok és a veteránok egyaránt
alaposan megizzadhattak, ahogy a bábuk ellen gyakoroltak vagy egymást döngölték
a porba tompa pengékkel küzdve. A legegyszerűbbek olyan négyszögletes
földdarabok voltak, amelyeket csak úgy tessék-lássék jelöltek ki néhány, a talajba
vert karóval, amelyek közé köteleket feszítettek ki. A gyakorlótér nyugati végén túl
azonban, nem messze onnan, ahol a Sasfészek fő leszállópályája húzódott, a tenger
felé nyújtózó sziklakiszögellésen állt a Szigetek egyetlen igazi arénája – egy lapos,
széles kör, nagyjából egy lépés mélyen a földbe döngölve, amit kövek szegélyeztek.
Valyn nem sokkal a hetedik kongatás előtt érkezett félmeztelenül, és izzadt, mint
egy ló a sziget szélén tett futástól. Egy teljes hét telt el azóta, hogy Gwenna
megvizsgálta a Manker roncsait, és bár a fiú nem felejtette el az aedoli
figyelmeztetését, mint ahogy az apja meggyilkolása miatti gyásza sem enyhült, a
kiképzés követelményei némileg elterelték a figyelmét a baljós fenyegetésről –
ideje volt befogni és nekifogni, ahogy a Kettralok szokták mondani –, és semmi sem
segíti úgy az összpontosítást, mint amikor egy három láb hosszú acél süvít az ember
homloka felé.
Mindennap késő délután, a hetedik és a nyolcadik harangszó közötti időben zajlott
az a tevékenység, amit a Sasfészek csak „egyéni kézitusának” nevezett. A
hadapródok más néven illették, egyszerűen csak Véridőnek becézték. Ha valahogy
sikerült átvészelned a délelőttöt a komolyabb zúzódások és sebek tárházának
bővítése nélkül, a Véridő gondoskodott arról, hogy biztosan sajogjon mindened,
mire ágyba kerülsz. A rendszer egyszerűen működött: két hadapród áll a széles,
mélyített küzdőtéren a fegyvertártól és a kovácsműhelytől nyugatra. Aki először kér
kegyelmet, veszít. A küzdelem időnként tompa pengékkel folyt, máskor
husángokkal és késekkel, időnként pedig puszta ököllel. Az egyik kiképző mindig
jelen volt, elméletileg azért, hogy gondoskodjon arról, hogy mindenki betartja azt a
pár szabályt. A gyakorlatban viszont az öregebb katonák hajlamosak voltak olajat
ontani a tűzre, sértéseket kiabáltak a küzdőtér széléről, meg élcelődtek. Időnként
még fogadásokat is kötöttek a legjobban várt összecsapásokra.
Negyven-ötven Kettral állta körül a ringet, veteránok és hadapródok egyaránt:
egyesek sajgó izmaikat tornásztatták, mások nagy hurkokat rajzoltak a levegőbe
karkörzéssel, hogy a vért a tagjaikba juttassák, mások halkan csevegtek kis
csoportokba verődve. Valyn hamarosan észrevette Ha Lint, Gentet, Laithot és Talalt
a küzdőtér másik felén, és arra indult, hogy csatlakozzon hozzájuk. Mire odaért,
már nem kapkodva szedte a levegőt.
– A lényege a mondandómnak – mondta éppen Laith, és széttárta a karját, mintha
így akarná meggyőzni Gentet –, hogy a pöröly nevetséges fegyver.
Hasznavehetetlen.
– Hasznavehetetlen, ha nem tudod megemelni – vágott vissza Gent, és kétkedve
pillantott a röptető vézna karjára.
– ’Shael szerelmére, az egy kovácsszerszám! Okkal hord minden Kettral két
kardot a hátára szíjazva, nem pedig két kalapácsot. Val – fordult oda Laith az új
érkezőt kérlelve –, verj már némi értelmet ebbe a tulokba!
– Ne is törődj vele! – szólt közbe Lin a fejét ingatva. – A hatodik kongatás óta
vitáznak, és a józan észt rég maguk mögött hagyták már.
– Ma pöröllyel fogunk küzdeni? – pillantott Valyn nyugtalanul az aréna felé. A
kiképzők semmit sem imádtak jobban, mint váratlan csavarokat vinni a
mindennapos kiképzésbe, és kalapáccsal küzdeni veszélyes dolog volt.
– Amennyire én tudom, nem – felelte Lin, és megvillant a szeme. – De ne aggódj!
Ha mégis, gyengéd leszek veled.
– Állandóan ezt mondják nekem is a Kampón a szajhák – szúrt oda Laith egy
kacsintással. – Ne higgy neki, Val! Vagy – fűzte hozzá, és egyikről a másikra nézett,
szeme pedig összeszűkült, ahogy huncutul végigmérte őket – lehet, nem is akarod,
hogy egy olyan csinos lány, mint amilyen Ha Lin, szelíden bánjon veled…
Lin mintegy mellékesen a röptető felé vágott az övkésével, de Valyn látta, hogy
orcájára kiül a pír. Szerette volna, ha eszébe jut valami, amit mondhatna, valami
gyors és szellemes, amire a lány felfigyel, és ami megnevetteti, de hát kettejük
közül Laith bánt jól a szavakkal, és mielőtt Valyn kirukkolhatott volna a megfelelő
riposzttal, érdes hangú nevetés hasított a levegőbe a ring túlsó feléről. Lin a hang
felé fordult, arcára mogorva kifejezés telepedett.
Sami Yurl hahotázott kis csapatával együtt. Rengeteg erős és aljas hadapród volt –
bizonyos mértékig mindkettőre szükség volt, hogy az ember életben maradjon a
Szigeteken –, de Yurl bandája volt a legrosszabb, egy maroknyi brutális ifjú, akik
nem a császárság iránt érzett nagy szeretettől hajtva csaptak fel Kettralnak, hanem
hogy így elégítsék ki a nyughatatlanságukat, a fájdalom okozás, a hatalom és a
gyilkolás keltette kegyetlen örömüket. Meshkent Csatlósainak hívták magukat, noha
Meshkent legelszántabb hívei Annur határain kívül éltek. Ettől függetlenül a név
remekül illett rájuk; Valynnak nem sok kétsége volt afelől, hogy ha teljes rangú
Kettralok lesznek, elég nyomorúságot okoznak majd, hogy még maga a Kínok
Istene is büszke lehessen rájuk. Abban is biztos volt, hogy a többségük egy
maroknyi érméért is eladná a többieket a mandzsar rabszolga-kereskedőknek, de a
Szigeteken mindenkinek szüksége volt valakire, aki vigyázta a hátát, így az évek
során a hadapródok laza szövetségekbe tömörültek.
Valyn a homlokát ráncolva fordult vissza Linhez.
– Próbálj meg távol maradni ma Yurltól! Már csak három hét a Próbáig, és ha
valami balul sül el…
– Semmi nem fog balul elsülni – csattant fel a lány.
A szőke ifjú észrevette, hogy őt nézik, és oldalba bökte az egyik társát. Erre
mindketten nyersen felnevettek, majd Yurl tekintete visszatért Linhez, és megnyalta
az ajkát.
– Nevess csak, te fattyú! – dünnyögte Lin olyan halkan, hogy még Valyn is alig
hallotta. – Nevess csak!
A délután első harca egy csúnya verekedés volt két fiatalabb hadapród között. A
porban is meghemperegtek, és a vége az lett, hogy a nagyobbik fiú a szemét fogva
mászott ki az aréna szélén. Ezután két pengeforgató kölyök járt fárasztó, tapogatózó
táncot, ami mintha fél délután eltartott volna. Az idősebb ifjak és a kiképzők a
küzdőtér mellől gúnyolták őket és osztogattak nekik tanácsot, míg Valyn
türelmetlenül várta az igazán számító küzdelmeket, azokat, amelyeket
tanulmányoznia kellett. Végül az egyik kölyök bevitt egy szerencsés ütést, a másik
összegörnyedt, és Jordan Arbert, a rangidős kiképző úgy döntött, eljött az igazi
harc ideje.
– Valaki vonszolja ki azt a ‘Shael-szülte tökfilkót az arénámból – mordult fel. –
Vigyétek a gyengélkedőbe! Egy csomó leendő katona vár itt, akik azt hiszik, készen
állnak Hull Próbájára. Látni akarok pár Összecsapást, mielőtt fogadnék, hogy ki éli
túl. Nos, kit is akarjak? – mélázott el hangosan, és szemügyre vette a tömeget.
Valyn a válla felett átnyúlva lazította meg gyakorlópengéit a hüvelyükben, és
oldalra csavarta a fejét, hogy ellazítson egy izomcsomót a nyakán.
– Oly sok a választási lehetőség! Mit szólnátok ahhoz, ha ma kicsit megkevernénk
a dolgokat? Kettő a kettő ellen – lássuk, hogy ti gyilkos fattyak, képesek vagytok-e
tényleg együttműködni. – A kiképző felvillantott egy gonosz mosolyt. – Az egyik
oldalra Yurl és Ainhoa kerül. Igazán csúf pár.
Valynnak egyet kellett értenie. Noha Balendin Ainhoa Yurl köréhez tartozott, nem
is különbözhettek volna külsőre jobban. Míg Yurl igen izmos és jóvágású volt, a
jómódú annur nemes szép példánya, addig Ainhoa úgy festett, mint egy vadember,
egyenesen a hannan dzsungelból. Tengeri madarak tollait fűzte hosszú, sötét
hajfonataiba, fülét elefántcsont- és vaskarikák fúrták át, karjain kék tetoválások
vonalai kígyóztak. A szóbeszéd szerint Balendin azután került a Szigetekre, hogy
városának népe – egy kis település Basc nyugati partjainál – felfedezte, hogy
megcsapoló. Mikor érte mentek, megölte a tömeg felét és elmenekült, szökés
közben lopott és gyilkolt, míg végül Kettralokat hívtak, hogy oldják meg a dolgot.
Meg is oldották, eljátszva az ifjú halálát, aztán a Szigetekre hozták, hogy
kiképezzék.
Az Annur Birodalom bármely más részén egy megcsapolót fellógattak, leszúrtak
vagy megfojtottak volna, amint meglátják. Valyn abban a hitben nevelkedett, hogy
az ilyen nők és férfiak szörnyetegek, hogy hatalmuk szentségtelen és gonosz.
Eszébe jutott az öreg Crenchan Xaw, az Aedoli Testőrség parancsnoka, amint
késével hadonászva nyomatékosig a mondanivalóját. „A körülöttük lévő világból
lopnak, egyenesen a földnek az erejét csapolják meg. Egyetlen embernek sem lenne
szabad kifacsarnia és összekuszálnia a természet törvényeit saját kénye-kedvére.”
Mindenki gyűlölte a megcsapolókat. Mindenki vadászott rájuk. Mindenki, kivéve a
Kettralokat.
A Sasfészek mindig is a szélsőségeket kereste. Nem volt elég, hogy rendelkeznek
óriási madarakkal, nem volt elég, hogy ők ellenőrzik azt a pár bányát, ahonnan a
Kettralok mesés robbanóanyagai kikerülnek. Nem volt elég, hogy katonáik jobb
kiképzést és jobb felszerelést kaptak, mint a világ bármely másik hadereje. A
Sasfészek parancsnoksága megcsapolókat is akart, mi több, olyan gyilkosokat, mint
Balendin. Főleg gyilkosokat.
Valyn elszörnyedt, miután a Qirin-szigetekre érkezve kiderült, hogy a természet
ezen ferdüléseinek oldalán fog harcolni. Hónapokba telt, mire legyűrte a legelemibb
undorát és évekbe, mire megszokta a közelében ezeket a különös férfiakat és nőket.
Mint kiderült, mind a hatalmukról, mind a gonoszságukról szóló beszámolók
erősen túloztak. Egyfelől nem motyogtak varázsigéket, és nem itták csecsemők
vérét. Taktikai nézőpontból szemlélve sokkal fontosabb volt, hogy minden
megcsapoló bírt egy külön kúttal, egy külön forrással, ahonnan a hatalmát merítette
– gránitból, vízből, vérből, akármiből és ennek titkát szinte úgy védelmezte, mint az
életét. A kút nélkül nem volt hatalmasabb, mint egy közember, és ez a tény
jelentősen kiegyenlíthette az esélyeket. A gondot az jelentette, hogy ha az ember
nem tudta, milyen kútból merít a megcsapoló, azt sem tudta, mikor kell óvatosnak
lennie.
Balendin csendre intette két iker farkaskutyáját – ijesztő, nyáladzó jószágokat,
amelyek mindenhová követték –, majd belépett a küzdőtérre. Azok a köveken túl
őrszemekként ültek, pofájukat kitátva, jól hallhatóan lihegve a délutáni hőségben. A
megcsapoló felnézett az égre, ahol idomított sólyma keringett. A madár élesen
felvijjogott, mintha csak tudná, hogy nézik.
– Az a ‘Kent-csókolta izé egy keselyűre emlékeztet – dünnyögte Lin.
– Csak egy madár – felelte Valyn.
– Lehet – fordult Laith Talalhoz. – Felteszem, nem sikerült rájönnöd, mit használ
a fattyú kútként.
Talal komoran megrázta a fejét.
– Hetente legalább kétszer van vele kiképzésed. Hogy lehet ilyen nehéz? Nincs
olyan sok minden a világban!
– Nehezebb, mint gondolod – mondta erre Talal. – Egymás közelében még
óvatosabbak vagyunk, mint veletek, többiekkel. Mindenkinek megvannak a maga
álcái – intett a saját sötét csuklóján díszelgő karperecekre.
– Azt mondod, hogy a te kutad nem a réz és az arany? – firtatta a röptető.
– Nem mondok én neked semmit – de nézz csak Balendinre! A tollak, a karikák, a
tetoválások… És ez csak az, amit rajta látsz. Lehet olyasmi is, ami itt van
körülöttünk – a pára vagy a só. A kő vagy a homok.
– Lehetnek azok a ‘Kent-csókolta bestiák is – fűzte hozzá Valyn, és gondosan
végigmérte a farkaskutyákat. – Mindenhová magával viszi őket.
– Lehetnek – ismerte el Talal. – A megcsapolóknak a múltban voltak állatok a
kútjaik. Rennon Pierce-nek, a holló megcsapolónak egy egész rajnyi madara
gubbasztott az ereszén vagy repült felette, mikor ment valahová.
– És még csodálkozol, hogy miért akarja mindenki fellógatni a fattyakat –
mordult fel Gent. – Nem sértésnek szánom, Talal, de ez az egész beteges, és
messziről bűzlik.
Talal tekintete elidőzött a nagyobb termetű hadapródon, szeme kifürkészhetetlen
volt, árnyékban maradt. Majd ismét Valynra nézett.
– Azóta folynak a találgatások Balendin sólymáról és kutyáiról, hogy ideérkezett.
Talán szolgálnak valami célt. Talán csak szórakozik velünk. Szinte lehetetlen
kideríteni.
– Emellett – közölte Laith egy fanyar horkantással – nem mintha az arénában ez
különösebben számítana.
A szabályok szerint, míg a ringben volt, Balendin csak a testét és a pengéit
használhatta, mint bárki más; a Sasfészek a „teljes értékű katona” kiképzésében hitt,
és nem állt szándékában olyan férfiak és nők csapatát létrehoznia, akik
hasznavehetetlenné válnak a csatatéren abban a pillanatban, amint a kútjuk kiszárad.
A valóság azonban egy kissé mégis más volt. Amíg egy megcsapoló képes volt
finoman dolgozni, úgy eltorzítani a világot maga körül, hogy azt senki nem vette
észre, akkor jogában állt azt megváltoztatni. A Kettral parancsnokok kiszúrhatták
volna ezt a fajta belebabrálást, ha megpróbálják, de sosem próbálták meg – a
hadapródoknak mindenfajta helyzetben meg kellett tanulniuk harcolni, hozzá kellett
szokniuk, hogy akármilyen ellenféllel szembekerülhetnek.
– Ez az egyik páros – merengett hangosan Arbert. – Van ötlet, hogy kiket küldjék
ellenük?
A hadapródok javaslatok egész kórusát zengték. A kiképzés fáradalmai és a
kimerítő tanulmányok között nem sok idő jutott a szórakozásra a Szigeteken, és a
Véridőt mindennap úgy várták az összesereglett katonák, ahogy anno Annurban a
férfiak és a nők várták esténként a jól megrakott asztalokat.
Arbert felemelte a kezét, hogy csendet kérjen, de mielőtt megszólalhatott volna,
Lin lépett a körbe.
– ’Shael az égben! – dünnyögte Valyn szinte alig hallhatóan.
– Én megharcolok velük – közölte a lány kereken, és le nem vette a szemét arról
a kettőről.
Sami Yurl gúnyosan elmosolyodott.
Arbert felvihogott.
– Egymagad? Ez aligha tűnik tisztességesnek. – A tömeghez fordult. – Szeretne
valaki csatlakozni hozzá?
A csoport kelletlenül fészkelődött, volt, aki a barakkok felé nézett, mások a nyílt
tengert kémlelték. Sami Yurl egy önelégült fattyú volt, viszont fürgén forgatta a
pengéit is, és brutálisnak bizonyult a küzdőtéren. És akkor még a megcsapolóról
szó sem esett.
– Természetellenes – dörmögte Gent, és gondosan szemügyre vette Balendint. A
tagbaszakadt nem sok mindentől félt, de a megcsapolóktól való rettegésével csak az
irántuk érzett megvetése vetekedett.
– Én kiállnék – vigyorgott Laith Valynra –, de nem akarlak megfosztani a
lovagiasság lehetőségétől.
Valyn felsóhajtott. Úgy tűnt, hogy visszatérése a küzdőtérre valamivel
izgalmasabb lesz, mint ahogy azt várta. Nem hagyhatta magára Lint, és a Manker
kocsmájában történtek óta égett a vágytól, hogy orrba vágja Sami Yurlt.
– Én leszek az – közölte, és átlépett az alacsony kötél felett.
A harc rosszul kezdődött. Valyn szívesebben állt volna ki Yurllal, míg Linre
maradt volna Balendin, de a megcsapolónak sikerült elvágnia az útját, így Lin
védekezésre kényszerült. A lány egy jó fejjel alacsonyabb volt ellenfelénél, és
egészen biztosan gyengébb is, viszont megvolt a magához való esze. Ahogy Yurl
pengéi ide-oda kígyóztak, tapogatózva szelték a levegőt, Lin közvetlenül Valyn
mellett maradt, nem hagyta, hogy egy sor ravasz csel lebontsa a védelmét.
Mikor Valyn először lépett a Szigetekre, azt hitte, hogy a pengeforgatás nem szól
másról, mint az erőről, a fogásokról és a bátorságról. A valóság ennél jóval
hétköznapibbnak bizonyult. Noha ezek a tulajdonságok is számítottak, mindet
háttérbe szorította a fegyelem szükségessége, a kivárás, a megfigyelés, és a hibák
elkerülésének képessége. „A győzelem első lépése, írta Hendran, a vereség
elkerülése.” Míg Valyn visszaverte a megcsapoló támadásait, Lin végig mellette
maradt, fegyelmezetten, óvatosan űzve a játszmát – hangosan, de egyenletesen
zihált. Valyn érezte, hogy elmosolyodik. Jobban bánt a pengével, mint Balendin, ezt
mostanra már tudta. Ha Lin képes még egy kicsit feltartóztatni Yurlt, megtalálja a
rést ellenfele védelmén, és akkor ketten lesznek egy ellen.
Ekkor a megcsapoló beszélni kezdett.
– Sosem értettem – kezdte színtelen hangon, mintegy cáfolva, hogy a homlokáról
csepeg az izzadság –, hogy a Kettralok miért engedik harcolni a nőket.
 Valyn félreütött egy szúrást, és pár lépésnyit hátraszorította a másikat, de az ifjú
folytatta a gúnyolódást.
– Persze ismerem az összes elhangzott indoklást: hogy a nők észrevétlenül át
tudnak jutni ott is, ahol a férfiak figyelmet keltenek, hogy az ellenfelük gyakran
alábecsüli őket, de ennek semmi értelme. Egyrészt – állapította meg – kicsik és
gyengék. Másrészt elvonják a figyelmet. Itt vagyok például én a küzdőtéren. A
pengém forgatására kellene összpontosítanom, ehelyett csak azon jár az eszem,
hogy letépem a szajháról a bugyiját.
Lin felmordult Valyn mellett, ahogy hárított egy alulról felfelé süvítő csapást.
– Ne is törődj vele! – dörmögte Valyn. – Csak megpróbál beférkőzni a fejedbe.
– Az igazat megvallva – vágott vissza Balendin egy kihívó pillantás kíséretében –
engem jobban érdekel, hogy valahova máshova férkőzzek be. Mit szólsz ehhez,
szuka? – dörögte. – Most gyengéd leszek veled, amennyiben később nyögésre
bírhatlak…
Sami Yurl, halk, ocsmány hangon felvihogott, és hátrált egy lépést, látványosan
leengedve a védelmét.
– Hagyd… – kezdte Valyn, de Lin nem Yurlra vetette magát, hanem a rést
kihasználva Balendinra ugrott, keresztül Valyn támadási sávján, és megtörte az
alakzatot, hogy hátraszorítsa a megcsapolót.
Valyn egy pillanatig azt hitte, hogy a lány a földbe döngöli ellenfelét, olyan
hatalmas dühvel zápoztak a csapásai, de ahogy előretört, a lába kifordult a
keményre döngölt homokon, ő pedig haragos és csalódott sikoly kíséretében elesett.
Balendin elvigyorodott, és macskaügyességgel átlendült a földre omlott test
felett, hogy ismét összecsapjon Valynnal. A megcsapoló messze nem a legjobb
pengeforgató volt, de ahhoz értett, hogyan kössön le egy ellenfelet, a fiú pedig azon
kapta magát, hogy hiába tör előre, nem tudja visszaszorítani az ellenfelét.
Az így eltakart Sami Yurl lépett egyet Lin felé. A lány az egyik pengéjével felé
sújtott, de az ifjú könnyedén hárította a csapást, majd villámgyorsan rávetette magát,
és a porba nyomta a felsikoltó Lin arcát. Valyn igyekezett saját harcára
összpontosítani – úgy nem segíthetett társán, ha ő is a földön elterülve végzi, de
nehéz volt kizárni a lány dühös sikolyait, és ő is érezte, ahogy forrón és elsöprően
feltolul benne a harag. Yurl terpeszülésben volt már Linen, és ahelyett, hogy a
tarkójára mért ütéssel befejezte volna a harcot, inkább a lába közé nyúlkált, és
igyekezett széthúzni a vergődő és csapkodó lány combjait.
Ez csapda, ismerte fel Valyn komoran. Yurl azt akarja, hogy rohanj rá. A
felismerés éppen olyan világos volt, mint amennyire lényegtelen. Nem válthatott
hatástalan csapásokat Balendinnel, míg Lin sikoltozik. ‘Shael vigye el, dörmögte
magában. Elbődült, és előrevetette magát, egy sor vad támadással egyre hátrébb és
hátrébb szorítva a megcsapolót. Egy pillanatig azt hitte, beválik. Balendin teret
engedett, riadt arccal hátrált, így megnyílt az út Sami Yurl felé. Valyn belépett ebbe a
résbe, de siettében valahogy megbotlott a simának tűnő földön, és már zuhant is.
Volt még ideje megperdülni és megpróbálni védekezni, de a megcsapoló túl gyors
volt. Tompa pengéje lesújtott a homlokára, és mindenre éjféli sötétség borult.

– Az a kurafi – szitkozódott Lin, és közben vadul dörzsölte a vért az arcáról.

Ahelyett, hogy jelentkeztek volna a gyengélkedőn, ahogy azt az előírás diktálta,
Valynnal lesétáltak a kikötőbe, távol a központi gyülekezőtér zsivajától és a bámész
tekintetektől, hogy kitisztítsák sebeiket. – Az a ‘Shael-szülte, ‘Kent-csókolta fattyú!
– Balendin műve volt – nyomkodta meg Valyn homlokán a vágást. Heg marad
utána, de hát abból már amúgy is akadt jócskán.
– Tudom, hogy Balendin műve volt – csattant fel Lin. – Mikor nekimentem, a
bokám úgy kicsavarodott, mintha sárba léptem volna. Sárba. Pedig itt napok óta
nem esett.
Valym bólintott.
– Ugyanez volt nálam is. Valamibe beleakadt a lábam. Még mielőtt
ráeszmélhettem volna, mi történik, már a földön hevertem.
– Gentnek igaza van – dünnyögte Lin. – Valakinek fel kéne lógatnia őket.
Mindegyik ‘Kent-csókolta megcsapolót a két kontinensen.
Valyn alaposan szemügyre vette a másikat.
– Még Talalt is?
– Tőlem ‘Shaelé lehetne Talal – köpte a szót a lány. – Ó, persze elég rendes –
folytatta a tirádát, még mielőtt Valyn közbeszólhatott volna –, de hogyan bízhatsz
meg benne? Hogyan bízhatsz meg bármelyikükben? Nem érdekel, hogy a Sasfészek
újabb előnyt akar magának szerezni.
Valyn nem tudta biztosan, hogy egyetért-e vele, de a délutáni megpróbáltatás után
nem volt kedve tovább vitázni ezen.
– Az a feneség az egészben – mondta tovább Lin –, hogy aki csak látta a harcot,
úgy láthatta, minta tényleg győztek volna.
– Mert tényleg győztek – mutatott rá Valyn.
– De csaltak.
– Az nem számít. Attól még mi vagyunk azok, akik arccal lefelé hevertek a
porban. Én is éppen annyira szeretném kiverni Yurl fogait, mint te, de mint egészet
kell a dolgot néznünk. Nem lesznek szabályok, amelyek mögé elbújhatunk, amint
elrepülünk az első küldetésekre.
– Kímélj meg minket a ‘Kent-csókolta leckéztetéstől! – köpött a lány egy kis
vérrögöt a hullámok közé, majd a nyelvével megtapogatta a fogát. – Éppen elég
rossz veszíteni Yurl és Ainhoa ellen anélkül is, hogy a szenteskedő szövegeddel sót
hintenél a sebbe.
Valyn éppen a másik vállára akarta tenni a kezét, de erre inkább hátrahőkölt, úgy
beleszúrtak Lin keserű szavai.
 – Ne engem hibáztass! Nem én törtem meg az alakzatot.
A lány rámeredt, aztán mérgesen megrázta a fejét.
– Sajnálom, Val. Egyszerűen csak ég a képem, mert biztos, hogy a küzdőtér
mellől úgy látszott, mintha megcsúsztam, mintha összerogytam volna. Valószínűleg
még mindenki rajtam röhög.
Volt valami a szavaiban, ami zavarta Valynt, és elnézett a tenger felé, magában
visszapörgetve a hallottakat. A feje még mindig sajgott az ütéstől, és beletelt egy
pillanatba, mire összeszedte a gondolatait.
– Mit is mondtál?
– Úgy látszott, mintha összerogytam volna! Senki sem vette észre, hogy mi történt.
Összerogyott.
– Pont, mint a Manker – szólt a fiú halkan.
– Szeretem azt gondolni, hogy valamivel kecsesebb vagyok, mint egy
termeszrágta sörház.
– Nem rólad vagy a sörházról beszélek. Hanem arról, ami mindkettőket ledöntött.
Lin erre felkapta a fejét, és a fiúra meredt fénylő és haragos szemmel.
– Szentséges Hull – lehelte csendesen. – Egy kicseszett megcsapoló volt.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
——»•«——
– Gyerünk, Kaden! – kiabálta Pater, és megrángatta a fiú övét, hogy így sarkallja
nagyobb sebességre az ösvényen. – Mindjárt kezdik. Siess már!
– Mit kezdenek? – kérdezte Kaden immár harmadszor.
Időnként úgy tűnt, mintha a kölyök nem állna másból, csak a ragyogó kék
szempárból és csontos könyökökből. Pater lelkesedése általában mosolyra
fakasztotta Kadent, de ma túlságosan ingerült volt és túlságosan izzadt, hogy
türelme legyen a csuháját rángató és fogdosó gyerekhez.
A fél délelőttöt egy kis kőkunyhó szétszedésével töltötte, és mostanra a shinektől
nyert összeszedettsége kezdett foszladozni. A munka a legjobb körülmények között
is fárasztó és időrabló lett volna: a kemény gránittömbök hajlamosak voltak
felhasogatni a kezét és odacsípni az ujját, míg végül már tiszta kék-zöld lett. És nem
éppen a legjobb körülmények uralkodtak. Végtére is csak alig egy nappal korábban
fejezte be annak a ‘Shael-szülte izének az építését. Mindez természetesen Tan
„oktatásának” a részét képezte. Közel két hete, a tóban lezajlott események óta
Kaden a szerzetes parancsára köveket hordott össze szerte a hegyről, aki szépen
egymásra rakatta őket, majd ellenőrizte, hogy a falak függőlegesek-e és rendben
vannak-e, majd még több követ hozatott a fiúval. Tan egy szóval sem árulta el, hogy
mire kell az épület, de Kaden feltételezte, hogy valamire csak kell. Alighogy
befejezte, és felegyenesedett, miután az utolsó darabot is a helyére rakta, Tan
szenvtelen arccal bólintott.
– Jó – közölte a szerzetes. – És most bontsd le! – Ezzel megfordult, mintha
távozni akarna, de megtorpant, visszanézett a válla felett. – És nem akarok itt egy
nagy halom követ látni. Úgyhogy mindegyik követ pontosan ugyanoda vidd vissza,
ahol találtad!
Kaden még éppen csak beletörődött abba, hogy a következő másfél hétben a
köveket fogja visszacipelni a meredek lejtőn, hogy a lenyomatuk hagyta kockákba
pakolja őket vissza, mikor megérkezett a vadul lihegő Pater, és kis kezével integetve
hívta magához. Mint kiderült, Tan küldte – a refektóriumban valamiféle gyűlés lesz,
olyan gyűlés, amelyen ott lesz az összes szerzetes. Az apát ritkán hívott össze ilyen
találkozót, és Kaden érezte, hogy a kíváncsisága erősödik.
– Miért akarja Nin ezt a gyűlést? – kérdezte mindazonáltal türelmesen.
Pater a szemét forgatta.
– Nem tudom. Nekem semmit sem mondanak el. Valahogy ahhoz a kecskéhez
kapcsolódik, amit találtál.
Kaden gyomra erre fordult egyet, és nem volt kellemes érzés. Közel egy hónap
telt el azóta, hogy ráakadt a szétmarcangolt tetemre, és tőle telhetően igyekezett
kiverni a fejéből. Miután értesítette Nint és a többieket, nem sok mindent tehetett,
Tan pedig amúgy is lefoglalta. Időnként azonban, ahogy a köveket hurcolta lefelé a
hegyi hágóból, érezte, hogy nyakán bizseregni kezd a bőr, és ilyenkor átnézett a
válla felett. Soha nem látott semmit. Most azonban, ha Nin egy gyűlést hív össze…
– Történt valami? – kérdezte.
Pater erre csak erősebben kezdte rángatni.
– Nem tudom. Gyere már!
Világosan látszott, hogy semmit nem fog kihúzni a kisfiúból, így Kaden
lecsillapította légzését, és elcsendesítette türelmetlenségét. Nem volt messze a
kolostor főépülete.
Egy átlagos délelőttön az egyenetlen talajú tér csendes és zsúfolt lett volna, ahogy
a szerzetesek a dolgukra igyekeznek: a novíciusok vizet húznak nagy
vascsöbrökben a délutáni étkezéshez, akolitusok sietnek umialjaik megbízását
teljesíteni, míg az idősebb szerzetesek az ösvényeken sétálgatnak vagy a
borókafenyők alá telepednek, borotvált fejüket lehajtva a csuklya védelmében,
ahogy leróják személyes hódolatukat az Üres Isten előtt. Egy átlagos délelőttön a
meditációs csarnokból halkan kiszűrődő tompa kántálást sodorná magával a szél,
basszus hangú morajként festve alá a dobpergésszerűen lecsapó fejszéket, ahogy az
akolitusok tűzifát hasogatnak. Noha a kolostorban ritkaság volt a nagy elevenség,
mégis mindig élőnek hatott. Ma azonban Ashk’lan üresen és némán terült el a
tavaszi nap égető sugaraiban.
A refektóriumban már más volt a helyzet. Közel kétszáz test zsúfolódott a helyre,
a legidősebb és legtiszteletreméltóbb szerzetesek a csarnokban legelöl a padokon
ültek, míg a novíciusok lábujjhegyre állva nézelődtek leghátul. A gyapjú, a füst és a
veríték szaga sűrűn ülte meg a levegőt. A shinek diktálta fegyelem elejét vette
mindenféle valódi lármának – a szerzetesek, akiket arra tanítottak, hogy némán és
törökülésben elmélkedjenek a hóban órákon át, aligha fognak lármázni –, de a bent
lévők olyan izgatottak voltak, amilyet Kaden még nem látott. Egyszerre több
tucatnyi csendes társalgás zajlott, és mindenki egyszerre tűnt kíváncsinak és
óvatosnak. Paterrel együtt ő a csarnok legvégébe szorult, és fészkelődnie kellett,
hogy be tudja csukni maguk mögött a fa kapuszárnyakat.
Akiil pár lépésre állt tőle, Kaden pedig elkapta barátja pillantását, ahogy
átnyomakodott a tömegen, Paterrel a nyomában.
– Hogy halad a palota, amit építesz? – érdeklődött Akiil.
– Mesésen – felelte Kaden. – Lehet, hogy átköltöztetem a fővárost, mikor végre
trónra lépek.
– És lemondasz arról a csillogó toronyról, amiért Annurban annyira odavan a
családod?
– Nincs semmi baj egy kis valódi kőművesmunkával – válaszolta Kaden, majd a
csarnok belseje felé intett. – Mi folyik itt?
 Akiil a vállát vonogatta.
– Nem tudom biztosan. De Altaf talált valamit.
– Valamit?
– Kímélj meg a sajátosságok fontosságáról szóló leckétől. Senki nem árul el
semmit. Mindössze annyit tudok, hogy Altaf, Tan és Nin a délelőtt java részét az apát
dolgozószobájába zárkózva töltötték.
– Tan? – húzta fel a szemöldökét Kaden. Ez megmagyarázta, hogy az umialja
miért nem volt a közelben, hogy valamiért megrója. – Neki meg mi dolga velük?
Akiil a sokat szenvedettek pillantását vetette rá.
– Amint az imént mondtam, senki nem mond szart se.
Kaden már éppen meg akarta szorongatni, hogy kiszedjen belőle valamit, mikor
Scial Nin lépett az egybegyűlt szerzetesek elé.
– Nem látok – suttogta Pater.
Kaden a vállára kapta a fiút.
– Három héttel ezelőtt – kezdte az apát mindenféle felvezetés nélkül – Kaden
rábukkant valami… szokatlanra. – Pillanatnyi szünetet tartott, hogy a csend
ráterülhessen a refektóriumra. Kaden az öregemberre nézett, és megpróbálta
kitalálni, mi járhat a fejében. Scial Nin olyan hatvan körül lehetett, vékony, mint egy
karó és szikár, mint a vén birkahús. Már nem kellett borotválnia a fejét, amely
természetes úton kopaszodott meg, és a szeme sarkába mély szarkalábak gyűltek,
ahogy hunyorítva próbálta kivenni a messzebb lévő tárgyakat. Mikor Kaden a
kolostorba érkezett, már akkor is azt gondolta, hogy az apát vénember, mi több,
törékeny. Azonban a sokórányi küszködés az öreg nyomában, végig a felfelé vezető
ösvényeken szétrombolta ezt a gondolatot. Nin korával és vézna alkatával dacolva
olyan életerőről tett tanúbizonyságot, ami megmutatkozott lépteiben, mikor futásnak
eredt, és a hangjában rezgett, amikor megszólalt, szavai pedig tisztán és áthatóan
jutottak el a csarnok végébe is.
– Egy ismeretlen teremtmény lemészárolta kecskére bukkant. Két testvéremmel
együtt megvizsgáltuk a dolgot, de nem sikerült eredményre jutnunk. Azóta újabb
három kecskénk tűnt el. Rampuri és Altaf ebből kettőt megtalált, mindegyiket
messze a megszokott legelőterülettől, és mindkettőt lefejezték. Mindkettő
koponyáját széthasították, és mindkettőnek hiányzott az agya. Nemrégiben pedig egy
szirti macskára akadtunk, hasonló állapotban.
Mindenki hallgatott, de a csarnokban szinte sziszegés támadt, ahogy mindenki
egyszerre szívta be a levegőt. A hír újdonságként hatott Kadenre, és a többi
szerzetes arcán honoló kifejezésből ítélve ők is most először értesültek erről. A fiú
a barátjára nézett. Akiil fintorgott, és a fejét csóválta. Egy dolog volt leteríteni egy
kecskét, még ha barbár módon is, viszont a szirti macskák született ragadozók
voltak. Még egy pettyes medvének is meggyűlne vele a baja, ha el akarná kapni.
– Az első állatot innen nyolc mérföldre ölték meg, de ezután minden egyes
tetemet egyre közelebb találtak meg. Kezdetben azt reméltük, hogy bármi bukkant is
rá a kecskékre, az egy vándorló ragadozó, amely öl, aztán továbbáll. Azonban úgy
fest, hogy ez a valami azért jött ide, hogy itt is maradjon.
Nin pillanatnyi szünetet tartott, hogy a gondolat leülepedhessen, majd folytatta:
– Nem nehéz belátni, hogy miért teszi. A Csont-hegység nem sok vadat kínál,
főleg nem télen. A nyájunk viszonylag könnyű prédának számít. Sajnos nekünk is
kellenek ezek a kecskék a túléléshez. A legjobb, előttünk nyíló megoldásnak az
tűnik, ha felkutatjuk ezt a ragadozót, és megöljük.
Akiil erre felhúzta a szemöldökét. A vadászattal a szerzetesek meg tudtak
birkózni, de az ölés nem tartozott a shin tanításokhoz. Természetesen minden évben
levágtak pár tucat kecskét, amelyek a refektórium kondérjaiba kerültek, de ez aligha
jelentette, hogy felkészültek arra, ami a kolostor lábasjószágait szaggatja szét,
legyen az bármi. Kaden még abban sem volt biztos, hogy Nin mire számít, mivel
fogják megölni a lényt. Mindegyik szerzetes csuhájának övéről lógott ugyan egy
egyszerű kés – egy rövid pengéjű, mindenféle célra alkalmas szerszám, amellyel
meg lehetett nyesni a zúzbogyókat vagy fel lehetett szelni az esti raguban egy-egy
nagyobb darab bárányhúst –, de nem tűnt valószínűnek, hogy sok hasznát vennék
egy ilyenfajta ragadozó ellen. Kaden megpróbálta elképzelni, amint rátámad egy
szirti macskára egy ilyen szánalmas pengével, és megborzongott.
– Az első lépés – folytatta Nin – megtalálni ezt a valamit. Nekünk az elmúlt két hét
nagyobbik részét igénybe vette, hogy a nyomára leljünk, ami arról árulkodik, hogy
a teremtmény szívesebben időzik a sziklák között, de végül Rampuri talált egyet.
Több másolatot is festett.
– Vagyis nem voltak nyomok, amelyekre emlékezhettem – dörmögte Kaden alig
hallhatóan, ahogy eszébe jutott az első durva lecke, amit az umialtól kapott, és
emiatt egyszerre érzett neheztelést, és vélte úgy, hogy a kijelentés tisztázza őt.
– Akkor végeredményben nem vagy tökéletes kudarc – vigyorgott át önelégülten
Akiil.
– Csss! – sziszegte Pater Kaden válláról, és közben a fejét püfölte apró, zsarnoki
praclijával.
Nin éppen pár tekercset nyújtott át az első sorban ülő szerzeteseknek.
– Először azt szeretném tudni, hogy látott-e már bárki korábban ilyen nyomokat.
Türelmesen kivárta, míg a tekercsek lassan elérnek a terem végébe. Kaden látta,
hogy a szerzetesek rápillantanak a papírra, memorizálják, aztán továbbadják a
szomszédjuknak. A novíciusoknak ez kicsivel tovább tartott, ügyeltek arra, hogy
biztosan a megfelelő részleteket véssék az emlékezetükbe, és így beletelt pár percbe,
mire a festmények eljutottak hátra is. Az egyik ifjú szerzetes átadta Akiilnak a
pergament, aki kinyújtotta, hogy a körülötte állók szemügyre vehessék.
Kaden nem tudta biztosan, mire számított: talán a szirti macska lábnyomának egy
változatára, vagy olyasmire, aminek széles mancsa van, és karmai a földbe
mélyednek, mint egy medvének. Amit azonban nézett, eltért minden olyan állat
nyomától, amivel valaha is találkozott. Nem mancs vagy talp hagyta – ez tisztán
látszott. Még csak azt sem tudta megmondani, hány lába van ennek a valaminek.
– ’Shael nevére, mi ez? – dörmögte Akiil, és elfordította a pergament, hátha úgy
több értelme lesz.
A festményen tucatnyi bemélyedés látszott, afféle nyomok, melyeket egy közepes
bot hagyhat, ha egymás után többször leszúrják a földbe – méghozzá egy éles bot.
Egyik sem volt két hüvelyknél szélesebb, de kiterjedéséből ítélve a lény nagyjából
akkora lehetett, mint egy jókora kutya. Kaden alaposabban szemügyre vette. A
nyomok felét a jelek szerint egy vékony vonal vágta ketté, mintha a láb, vagy bármi
legyen is az, hasított volna.
– Hasadt a lába – állapította meg Akiil. – Talán valamiféle pata.
Kaden a fejét rázta. Egy hasadás szélesebb lenne, szétválasztaná a két lábujjat – a
hasított patának pont az volt a lényege, hogy az állat szilárdabban álljon a lábán; ez
tette lehetővé, hogy a kecskék még egyenetlen terepen is talpon maradjanak.
Emellett a nyomok formája sem volt rendben. Nem annyira patáknak tűntek, mint
inkább mancsoknak, rajtuk összepréselt ollókkal. Habozva, de felidézte magában a
megcsonkított kecsketetem saama’anját, és megszemlélte az átvágott nyakat, a
bezúzott koponyát. Mancsok okozhattak efféle sebeket – legalábbis nagy mancsok,
ideges borzongás csiklandozta a gerincét. Miféle kecskeméretű lénynek van tizenkét
ollószerű lába?
– Most, hogy már láttátok a festményeket – folytatta Nin –, találkozott már valaki
korábban ehhez fogható nyomokkal?
– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezek valóban nyomok – szólalt meg
Serkhan Kundashi, és ellépett a faltól. – Olyan, mintha egy bottal karcolták volna
össze a földet.
– Nem volt ott semmiféle bot – ingatta a fejét az apát.
– Harminc éve élek ezekben a hegyekben – szólalt meg Rebbin, a refektórium
felügyelője. – Főztem már mindent, amit itt csak főzni lehet, de még soha nem
láttam ehhez foghatót.
Az apát komoran bólintott, mintha ő maga is csak ennyit várt volna. Már szóra
nyitotta a száját, hogy folytassa, mikor valaki elölről beszélni kezdett.
Kaden nem látott el a tömeg felett, de a lassú, szelíd hanghordozásból ítélve
Yerrin, a remete kellett hogy legyen a felszólaló. Bár Yerrin a shinek köntösét
viselte és a shin tanításokat követte, távolmaradt a többiektől, és egy barlangban élt,
amely innen félútra volt a Hollók Köréig, hogy havonta kétszer-háromszor
váratlanul megjelenjen, és ételt potyázzon a refektóriumból, vagy egy darabka
fonalat a raktárból. A fickó koszos volt, de kedves. Nevet adott minden fának és az
állatok felének a hegy magasabb részén, és Kaden időnként összefutott vele
valamelyik párkányon vagy keskeny hasadékban, ahol éppen – ahogy ő nevezte – a
„barátait” látogatta meg, vagy éppen a jégesőben letört ágakat tette sínbe, netán
lehullott leveleket gyűjtött derékalj gyanánt. Kaden nem számított rá, hogy itt találja.
– Én ismerem ezeket a nyomokat – közölte Yerrin. A teremre tökéletes némaság
telepedett, ahogy mindenki a fülét hegyezte, hogy hallja, mit mond az a halk hang. –
Vagy legalábbis ismerek nagyon hasonló nyomokat. – Egy pillanatra szünetet
tartott, mintha összeszedné a gondolatait, majd folytatta: – A barátaim hagynak ilyen
nyomokat a barlangom körül.
– Kik ezek a barátaid? – kérdezte Nin türelmes, de erős hangon.
– Hát a dérpókok természetesen – felelte Yerrin. – A nagy földbuckában élő
hangyákat keresik.
Kaden megpróbált valami értelmeset kihámozni ebből. Természetesen
tanulmányozta a pókokat, méghozzá mindenféle pókot, beleértve a dérpókokat is.
Eddig azonban azt sem tudta, hogy azok nyomokat hagynak.
– De ezek nem egészen olyan lábnyomok, mint amiket a barátaim hagynak –
folytatta Yerrin barátságosan. – Ezeknek több lába van.
– És ez a valami akkora, mint egy nagy kutya – vágott közbe Serkhan, rámutatva
arra, amiről Kaden úgy vélte, hogy egyértelmű ellentmondás. – Márpedig pókok
nem nőnek ekkorára.
– Ez igaz – bólintott a remete. – Igaz. De a világ ettől még tágas. Sok barátom
van, de sokkal több, akiket még nem ismerek.
Kaden Rampuri Tanra nézett. A férfi a csarnok távoli végében állt árnyékba
burkolózva. Nehezen lehetett kivenni, hogy mi honol az arcán, de a szeme fényesen
ragyogott a homályban.
– Nos – szólalt meg Scial Nin rövid szünet után. – Nem hagyhatjuk, hogy ez a
lény folytassa a nyájunk leölését. Nem sok esélyünk van arra, hogy kövessük. Ami
azt jelenti, hogy ide kell csalnunk. Rampuri azt javasolta, hogy a kolostortól fél
mérföldre kössünk ki egy kecskét. A sziklák között szerzetesek fognak elbújni, a
lény feltűnésére várva. Ami titeket, többieket illet, egyedül senki nem hagyhatja el a
központi teret. A novíciusoknak és az akolitusoknak egyáltalán nem szabad
elhagyniuk a kolostort az őket felügyelő umialjuk nélkül.
Erre már érkezett válasz. Chamer Oleki, Kaden régi tanára felállt az első sorban
elfoglalt helyéről. Ő volt a legöregebb shin, másfélszer olyan idős, mint az apát, és
cérnavékony hangon szólalt meg.
– Ez a valami kecskéket öldös, rendben. Ez gondot jelent nekünk, rendben. De azt
hiszed, hogy felnőtt emberekre is rátámadna?
Scial Nin szóra nyitotta a száját, de Tan felelt, és ekkor kilépett az árnyékból.
Kaden mindig is fenyegetőnek találta az umialját, már azelőtt is, hogy kénytelen lett
az ő irányítása alatt tanulni. A múltban azonban valami kordában tartotta ezt a
fenyegető érzést. Tan egy roppant, néma, havas lejtőre emlékeztette, fent a magas
csúcsok között, amely készen áll lavinát indítani az első mennydörgés hallatán, vagy
egy kardra, amely mozdulatlanul áll, elérve íve legmagasabb pontját, ahol valami
titokzatos erő fogja vissza a végtelenségig. Semmi különös nem volt most sem Tan
mozdulatában, semmi több, hiszen csak egyet lépett előre, de Kaden mégis
megborzongott, mintha ez az apró mozdulat egy változást jelzett volna, mintha egy
régóta fennálló egyensúly megbillent volna.
– Amikor semmit sem tudsz egy lényről – csikorogta a szerzetes, és hangja olyan
volt, mint egy sziklaomlás –, számíts rá, hogy azért jött, hogy megöljön.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
——»•«——
Amint tényleg újfent a romba dőlt taverna előtt állt, Valyn nem is tudta biztosan,
hogy miben reménykedett, mit fog észrevenni. A hely zöme szem számára
láthatatlanul terült el a zavaros víz alatt, törött gerendák és vízzel átitatódott falak
kusza halmában, és még ha lett is volna valami látnivaló, a nap, a baljós, vörös
gömb, mostanra már a látóhatár felé ereszkedett, és túl kevés fény szüremlett ide,
hogy sok mindent láthasson a vázak körvonalain kívül.
A küzdőtéren folytatott viadalt követően rögtön rátörő bizonyosság úgy oszlott
szét, ahogy az estében a fény. Lehetséges, hogy egy megcsapoló állt Manker
kocsmájának megsemmisítése mögött – valószínűleg több megcsapoló élt a
Szigeteken, mint bárhol máshol a császárságban. Lehetséges volt az is, hogy az
egész egy ellene, a családja ellen irányuló összeesküvés, egy közelgő puccs része.
Az igazán pocsék az volt, hogy szinte bármit elképzelhetett. Szüksége volt valami
kézzelfoghatóra, szilárdra, amit felderíthet, és egy megcsapoló bűvhatalma még
kevesebb nyomot hagyna, mint a Kettralok robbanóanyagai. Így maradtak az
emberek, azok az emberek, akiknek feltűnhetett valami szokatlan, akik olyasmit
láttak, amire nem számítottak.
– Csak négyen jutottak ki – mondta ki hangosan, a homlokát ráncolva.
Természetesen Juren, és három másik, akiknek sikerült kimászniuk az összeomló
épületből.
– Négyen a tizenkettőből – vont vállat Lin. – Nem is rossz, tekintettel arra, hogy
az egész alkotmány egyenesen az öbölbe dőlt. Ezek jobb esélyek, mint ami a
legtöbb csatában a vesztes félnek jut. – Az arcára kapott vágás már varasodott, de az
arénában elszenvedett vereség miatti méltatlankodása láthatóan még durva és cakkos
sebet hagyott a lelkén. A Kettralok számtalan órát szenteltek az érszorítóknak, a
síneknek, a gyógynövényeknek és a különféle kötéseknek. Senki nem beszélt
azonban sokat arról a megaláztatásról, amikor az ember képét a porba nyomják,
míg egy katonatársa durván a lába közé nyúlkál néhány tucat másik szeme láttára.
Valyn nem hibáztatta a lányt, amiért az mérges, de önző módon azt kívánta, bárcsak
Lin letudná már magában az ügyet. Éppen elég baj volt, hogy pár percenként a háta
mögé pislogott, nincsenek-e ott orgyilkosok, nem hiányzott, hogy Lin közelében
még a szavait is meg kellett válogatnia.
– Ez nem egy csata volt – röppentek vissza Valyn gondolatai Saliára és a
nyaksebéből csorgó forró, csillogó vérre. – Odabent csak iszogattak. Nem csaptak
fel katonának.
– Hogy valaki meghaljon, nem kell felcsapnia.
– Tudod, hogy értem.
 Lin szúrós pillantása állapodott meg rajta.
– Úgy érted, bűntudatod van.
Valyn vállat vont.
– Még szép! Valaki az én nyomomban koslat, és ezek a szerencsétlen
nyomorultak lapulnak szét? Azt hittem, állítólag Annur polgárainak védelme a
dolgunk.
Lin széttárta a kezét.
– Én aligha hívnám a Manker söpredékét „polgároknak”. A többségüket egy
napon belül fellógatnák vagy levágnák, ha a kontinensre tolnák a képüket.
– Ez nem jelenti, hogy megérdemlik a halált.
– Kímélj meg a bűntudatodtól, Valyn! Csak magadat kényezteted vele. És
időpazarlás. Nem te ölted meg őket. Te megpróbáltad őket megmenteni. Ezt
szeretnéd hallani? Egy kicseszett herceg vagy.
Lin arca kipirult, a szeme lángolt. A fiú lenyelte a heves visszavágást, és emelte a
kezét, hogy a vállára tegye. A lány elrántotta.
– Találjuk meg a fattyakat, akik ezt csinálták! – mondta kurtán, és nem volt
hajlandó Valyn szemébe nézni. – Csak találjuk meg őket!
Valyn mondani akart valamit, aztán inkább megpróbálta lecsillapítani a lány
szavai miatt érzett fellobbanó haragját, és félrekapta a tekintetét. A sáros utca fölé
roskatag épületek hajoltak: a festésük hámlott, a tetejük berogyott, a küszöbök
belerohadtak a földbe a megvetemedett ajtók alatt. Az élénk színek dacára
mindegyik úgy festett, mintha bármelyik pillanatban megadhatná magát, és bedőlhet
az öbölbe a Manker mellé. Talán ő és Lin csak képzelik ezt az egészet. Végül minden
szétesik, villant az eszébe, ahogy újra a barátjára nézett. Talán a taverna egyszerűen
csak megadta magát.
Másfelől viszont az apját megölték. Talán az összeesküvés csak egyetlen,
elégedetlen papra terjedt ki, ám Valyn még nem állt készen, hogy ezt elhiggye. Ha a
Szigeteken voltak olyanok, akik ezért felelősek, akkor tudni akarta, kik azok. Holtan
akarta őket tudni.
– Juren volt az egyik, aki kijutott – törte meg a csendet. – Laith szerint a Fekete
Hajóban időzik, és egyenesen ‘Shael színe elé issza magát, míg arra vár, hogy a
lába meggyógyuljon.
– Ki az a Juren?
– A verőlegény, akit Manker azért fizetett, hogy felügyeljen a helyre.
Lin arca rideggé vált.
– Aki elsőként ugrott ki. Aki nem volt hajlandó segíteni.
Valyn bólintott.
– Jelenleg senki nem veszi különösebb hasznát, így nem, hogy szétroncsolódott a
lába.
– Akkor nyilván bőséges ideje van beszélgetni.
 A Fekete Hajó ivója barlangszerűen tátongott a gyér megvilágításban, túl nagy
volt az összevissza a padlón álló székekhez és asztalokhoz. Mikor Valyn
megérkezett a Szigetekre, a Hajó a Kampó legvirágzóbb sörháza volt, ahova még
Siából is került bor, ahol loncsos szajhák támasztották az erkélyeket, és minden éjjel
szólt a zene. Az eltelt évek során azonban a tulajdonos meghalt, egyik fia leszúrta a
másikat az ingatlan miatt kitört vitában, és a hely fokozatosan zülleni kezdett. Most
is csak olyan fél tucat vendég ült az asztaloknál, akik, miután unalomtól elnehezült
fejjel felnéztek az italukból, máris visszatértek fojtott hangú társalgásukhoz és a
kockázáshoz.
Juren a söntéspultnál ült, sínbe tett lábát feltéve egy székre, és egy félig üres
boros pohár állt mellette, amellett pedig egy félig kiürült korsó.
– Nem gond, ha csatlakozunk? – húzott oda Valyn egy széket.
A férfi véreres tekintete végigcikázott rajtuk. Kinyitotta a száját, mintha azt akarná
mondani, hogy igenis bánja, aztán vetett még egy pillantást a fekete gúnyákra, és az
övükön lógó, Kettrallok kovácsolta fegyverekre, és átgondolta a dolgot.
– Tegyetek, amit jólesik! – dörmögte.
– Juren, igaz? – kérdezte Lin derűsen, és zord mosollyal az arcán leült az egyik
székre.
A férfi mordult egyet.
– Régebben Manker kocsmájában dolgoztál, ugye? – firtatta a lány. – Azon a
napon is ott voltál, mikor összedőlt.
– Így ment szét a lábam – felelte, és a nevezett végtag felé intett. – Manker azzal
az odúval együtt odalett. A fattyú kétheti béremmel tartozott.
Valyn együtt érzően csóválta a fejét.
– Balszerencse, barátom. Balszerencse. Figyelj, mi most kaptunk zsoldot –
megengeded, hogy helyetted álljuk azt a kancsót?
Juren egy pillanatra felderült, aztán a szeme összeszűkült.
– Miért akarnátok velem inni? Elég gyakran láttalak titeket. Még aznap is láttalak
titeket, mikor a Manker összedőlt. Ti, Kettralok általában túl jók vagytok ahhoz,
hogy a hozzám hasonlókkal cimboráljatok.
Valyn elnyomott egy grimaszt.
– Ez nem a mi döntésünk, barátom. A parancsnokságnak vannak szabályai.
Biztonság, meg minden.
Juren felhorkant.
– Jól van. Biztonság, meg minden. – Noha Manker kocsmájában mint fizetett
verőlegény dolgozott, nem úgy nézett ki, mint aki sokat törődik a biztonsággal.
Lin fogta a frissen telitöltött boroskancsót, és színültig töltötte a férfi poharát,
mielőtt öntött volna magának és Valynnak.
– Most már emlékszem rád – bólogatott a lány, mintha csak az emlékeiben
kotorászna. – Te jutottál el először az ajtóhoz.
 A férfi kissé hátrább csúszott a székén, hogy nagyobb legyen közöttük a távolság.
– Eljutottál az ajtóhoz – folytatta Lin megtévesztően higgadtan –, majd ahelyett,
hogy segítettél volna bárkinek is kijutni… átugrottál.
– Kik vagytok ti, városi rendőrzők? – nyalta meg lopva az ajkát a férfi. – Azért
jöttem a Kampóra, hogy messze kerüljek az ilyen szarságoktól.
– Az „ilyen szarságok” alatt – hajolt közelebb Valyn annyira, hogy már érezte a
savanyú lőre szagát a férfi leheletében – csak arra gondolhatok, hogy olyasmit
értesz, mint bátorság és emberi tisztesség.
– Te csak ne oktass ki! – csattant fel Juren, és hátralökte a fiút húsos kezével. –
Nem fizetnek nekem asztagnyi aranyat azért, hogy az én életemet kockáztassam. Azt
tettem, amit tennem kellett. Ezért élek még.
– Ó, nem! – mondta Lin fesztelenül. – Nem fogunk kioktatni. Csak felteszünk pár
kérdést.
– Csesszétek meg a kérdéseiteket!
A lány erre lebiggyesztett ajakkal vetett egy pillantást Valynra, akit hamar
kifárasztott a férfi viselkedése. Léteztek gyorsabb módszerek is, hogy válaszokat
szedjenek ki egy részeg verekedőből, mint borral traktálni, ő pedig Linnel együtt
éveket töltött azzal, hogy szinte mindet elsajátítsák.
– Nézd, barátom! – fogott bele, és jól láthatóan megveregette övkését. – Egyszerű
kérdéseket fogunk feltenni, hát ne bonyolítsd őket túl!
– Az igazat megvallva – vette át a szót Lin alattomos mosollyal –, én nem bánom,
ha túlbonyolítod.
Juren mogorva képet vágott, aztán a válla felett a padlóra köpött.
– Miféle kérdéseket?
– Láttál-e aznap a tavernában más Kettralokat? – tudakolta Valyn. – Talán délelőtt,
vagy nem sokkal azelőtt, hogy odaértünk?
– Csak ti ketten voltatok – morogta Juren. – Ti ketten, meg az a dörzsölt,
aranyhajú fattyú. Aki eltörte a borospoharat.
Valyn elmerengett egy pillanatra az állításon. Sami Yurl tökéletesen alkalmas volt
bármiféle összeesküvésre, gyilkosságra, és ő ott járt a sörházban. Másfelől viszont
Yurl nem volt megcsapoló. Talán valahogy benne volt a dologban, de az nem tűnt
elképzelhetőnek, hogy egymaga döntötte volna romba Manker kocsmáját.
– Senki nem járt ott délelőtt? – erősködött Lin. – Egyetlen más Kettral sem?
A verőlegény a homlokát ráncolta, mintha a borgőzön át küzdött volna a
gondolataival.
– De bizony. Bezony, volt ott még valaki más… egy alacsony, rövidre nyírt hajú
lány. Aki ugyanolyan fekete gúnyát viselt, mint ti, többiek. A szeme olyan, mint a
szeg. Nem maradt sokáig.
– Olyan tizenöt esztendősnek látszott?
– Hull nevére, honnan tudhatnám? – csattan fel a férfi. – Alig szólt pár szót.
 – Annick – nézett Valyn Linre.
A lány fintort vágott, és bólintott. Annick Frencha volt a hadapródok között a
legjobb mesterlövész, a Szigetek egyik legjobb mesterlövésze, annak ellenére, hogy
még nem tette le Hull Próbáját. A lány igazi rejtélynek számított. Mintha nem
vágyott volna emberi kapcsolatokra, és termete ellenére minden ízében olyan
brutális volt, mint Yurl vagy Balendin. Valyn egyszer látta a gyülekezőtértől északra
elterülő mezőn íjazni. Száz lépésről átlőtte egy nyúl lábát, a jószág pedig felsírt –
rémült, hátborzongató hangon –, ahogy megpróbálta magát biztonságos helyre
vonszolni. Annick oldalra döntötte a fejét, mielőtt kilőtte volna második nyilát. Ez a
nyúl hátsó lábát fúrta át. Ebből a távolságból lenyűgöző volt már csak eltalálni is az
állatot, de Valyn ekkor kezdte gyanítani, hogy a lány szándékosan hibázta el a szívét.
„Miért nem ölöd meg?”, kérdezte. Annick ekkor ránézett azzal a jeges
szempárral. „Mozgó célt akarok”, felelte, és újabb vesszőt illesztett a húrra. – „Ha
meghal, nem mozog.” Valynnak nem okozott különösebb gondot, hogy elhiggye,
Annick egy fogadót és a benne levőket is elpusztítaná, csak hogy elérje célját.
Csakhogy ő is, akárcsak Yurl, nem volt megcsapoló.
– És mit tudsz egy magas fickóról, akinek tetoválások vannak a karján és tollak a
hajában? – érdeklődött Lin.
– Semmit – felelte Juren, és egy kézlegyintéssel elsöpörte a felvetést. – Senki ilyet
nem láttam.
– Mindig van vele két farkaskutya – erősködött a lány.
– Már megmondtam. Senki ilyen nem járt arra.
Valyn éppen meg akarta kérdezni, hogy Annick mit keresett Manker
kocsmájában, amikor kivágódott az ajtót. Keze övkésére tapadt. Az ajtókat
kivagdosók általában nem csendes esti kártyázásra vágynak, így felkészült pár
tengerészre, akik rumtól félrészegen törött palackokat lengetnek. Ehelyett egy fiatal
nő támolygott be a helyiségbe. Szutykos, piros, mélyen kivágott, néhány számmal
nagyobb ruhája lötyögött vékonyka testén, és egérszürke haját egy olcsó szalag
fogta hátra. Beesett arcán könnyek csorogtak végig, és tágra nyílt barna szeme
csillogott a gyér lámpafényben.
– Amie halott – zokogta. – Elvitték, szétszabdalták, és mostanra már halott!
Valyn tekintete körbesiklott a teremben. Fogalma sem volt, hogy ki ez a lány, ki
az az Amie, vagy hogy ‘Shael nevére, mi folyik itt, de nem hangzott valami jól. A
helyieknek általában elég eszük volt, hogy a Kettralokat kihagyják a vérbosszúikból
és a bandaháborúikból, de ha az ember megtanult egyvalamit a Szigeteken, akkor az
úgy szólt, hogy a félelem és a harag kiszámíthatatlanná tesz mindenkit. Bármiről
beszélt is a lány, rosszul hangzott. Linre nézett. Nem úgy tűnt, mintha sokkal többet
kihúzhatnának Jurenből. Ott volt még az néhány másik túlélő, akit fel akart
felkutatni, és sem ideje, sem kedve nem volt ahhoz, hogy belekeveredjen valami
ostoba, helyi verekedésbe a Fekete Hajóban…
 A barátja azonban nem moccant. Csak bámulta a lányt, szája elnyílt, de nem szólt.
– Ismered? – kérdezte Valyn.
Lin bólintott.
– Ő Rianne. Szajha. Többnyire a dokkoknál dolgozik, de neki és a húgának van
egy kis kertje a város feletti dombon. Tőlük szoktam tűzgyümölcsöt venni tavasszal.
– És ki az az Amie? – érdeklődött Valyn megfontoltan, a helyiségben üldögélő
vendégeken tartva a szemét. Mindenki Rianne-t nézte. Senki nem állt fel, de pár
asztalnál halkan dörmögni kezdtek, és a férfiak hátracsúsztak a székeken,
meglazítva az övükbe szúrt késeket és tengerészkardokat, miközben óvatosan
méregették egymást. Egyik vendég sem volt Kettral, de az nyilvánvalónak tűnt, hogy
ők is a rázós leckékből tanulták meg, hogy ne bízzanak a meglepetésekben. Valyn
felmérte a távolságot az ajtóig, az őt a többi asztaltól elválasztó távolságot, és fél
tucat taktikai válaszlépés suhant át az agyán arra az estre, ha a dolgok gyorsan
csúnya fordulatot vennének.
– Amie volt a húga – felelte Lin. A tekintete továbbra is Rianne-ra tapadt.
Láthatóan fel sem figyelt, hogy milyen feszültség uralkodott el a teremben.
Rianne lépett párat előre, csontos kezét könyörögve nyújtotta maga elé, mintha
egy láthatatlan testet vinne benne. A legközelebbi asztalnál ülők hátradőltek
ültükben, hogy messzebb kerüljenek tőle. A lány gyámoltalanul nézett egyik arcról a
másikra, mintha keresne valamit, aminek a milyenségét már réges-régen elfelejtette.
Ekkor látta meg Lint.
– Ha Lin – suttogta, és térdre rogyott a durva fapadlón. – Segítened kell nekem. –
Valyn nem tudta biztosan megmondani, hogy ez a testtartás a könyörgés részét
képezte-e, vagy egyszerűen nem maradt elég ereje, hogy álljon. – Te katona vagy.
Kettral. Te meg tudod találni őket! Kérlek! – Egyik kezével beletúrt kócos hajába.
Sötét csíkok húzódtak az arcán, a könnyei elmázolták a szenet, amivel a szeme
környékét sötétítette be. – Segítened kell.
Minden tekintete a két katonára szegeződött.
– Nem a mi dolgunk – dünnyögte Valyn a barátjának, egy pár érmét lökött a
pultra, és felkészült, hogy elsétáljon a térdeplő nő mellett.
Lin haragos tekintettel mérte végig.
– Akkor kinek a dolga ez?
– Az apjáé – felelte Valyn, és igyekezett halkan beszélni, igyekezett elterelni
Linről a fürkész tekinteteket. – A fivéréé.
– Nincs apja. Sem fivére. Ő és Amie egyedül voltak.
– Hullra, hogy kerültek a Kampóra?
– Számít ez? – fortyant fel Lin.
Valyn nagy levegőt vett.
– Nem tehetünk ilyesmit – csikorogta. Rianne helyzete szörnyűnek, tragikusnak
hangzott, de sehogy sem vehettek üldözőbe minden egyes gyilkost a Kampón,
sehogy sem védhettek meg egy rakparti szajhát. Emellett még ha meg is találják a
felelőst, a Sasfészek egyértelműen megtiltotta a polgárok elleni felhatalmazás
nélküli erőszakot. Ezer ok volt, hogy elhaladjon a lány mellett, udvariasan kifejezze
részvétét, és visszatérjen Qarshra. – Nem ezért vagyunk itt.
Lin odalépett hozzá, elég közel, hogy a fiú érezze barátja hajában a tenger sós
illatát, és szóra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán átnézett a válla
felett, mintha most először venné észre a többi vendéget. A szája megfeszült, és
megcsóválta a fejét.
– Ennyit Annur ártatlan népének védelmezéséről.
Valyn visszanyelte egy káromkodást. Mostanra minden szem rászegeződött: vad
tekintetek kémlelték lopva a kupák pereme fölött, számító tekintetek meredtek rá a
terem túlsó végéből. Az egész ügy egy nagy marhaság volt. Azért jöttek a Hajóba,
hogy válaszokat szedjenek ki Jurenből, hogy megtudjanak valamit a megölésére
irányuló összeesküvésről, hogy megpróbálják meggátolni az egész kicseszett
császárság megdöntésére törekvő cselszövést. És jól láthatóan ahhoz, hogy hagyják
kihűlni a forró nyomot, nem kellett más, mint egy tengerészringyó meg a
szívszaggató meséje. Mi több, ha az ember már nekiállt összeesküvéseken törni a
fejét, akkor Rianne váratlan, hirtelen feltűnése is elég gyanúsnak tűnt. A fiú már
nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de aztán ismét becsukta.
Vitázz, ha muszáj, írta Elendran, de ezt ne mások előtt tedd! A nyílt viszály csak
felbátorítja az ellent.
Valynnak fogalma sem volt, hogy mire vélje a lány váratlan megjelenését, de
erről vitázni Ha Linnal egy kocsma közepén rossz megoldásnak tűnt. Juren nem
megy sehova a szétzúzott lábával. A Manker összeomlását övező titok még mindig
megoldásra vár majd egy nappal, egy héttel később is. Van még idő, gondolta a fiú.
Emellett Lin egyvalamit jól látott. Feltéve, ha Rianne az igazat mondta, akkor
Valynhoz hasonlóan ő is elvesztette a családját. Ő is, akárcsak Valyn, válaszokat
akart. Valyntól eltérően azonban a lány nem volt Kettral. Hiányoztak az eszközei
saját rejtélyének megoldásához, hiányzott a kiképzés, hogy helyrehozza a rosszat. A
Manker hulláinak emléke ötlött fel a fiúban, a megtört, víztől felpuffadt testek.
Bármi más folyik is itt, a Kettralok állítólag a népet védték, a polgárokat óvták, és a
gyámoltalanokat oltalmazták. Valyn legalább ennyire ezért, mint a kardok és a
madarak miatt szállt hajóra nyolc évvel korábban.
– Mit szeretnél tőlünk, mit tegyünk? – kérdezte óvatosan.
A helyiség a kikötő mellett álló magas, keskeny épület harmadik emeletének szűk
padlásszobája volt. Rozoga lépcső vezetett fel szűk csigavonalban, a mennyezet
annyira alacsony volt, hogy Valynnak le kellett hajolnia, a deszkák annyira
megvetemedtek és megcsavarodtak, hogy valahányszor felnyögtek a súlya alatt,
azon töprengett, hogy az egész tákolmány össze fog omlani, és ő a pincéig zuhan.
Ha valaki meg akarna ölni, gondolta komoran, ez a megfelelő hely rá. A nap már
akkor lement, amikor a Fekete Hajóban időztek, és itt, az épületben az egyetlen fényt
Rianne kis viharlámpája adta, az erőtlen, pislákoló láng pedig leginkább csak
remegő, lopott árnyékokat vájt ki sötétből.
Valynnak nem volt ínyére ez a sötétség. Bármennyire is Hull volt a Kettralok
védőistene, bármennyire is éjfélkor indultak gyakorlóküldetésekre, bármennyire is
bekötött szemmel raktak össze és szedtek szét számszeríjakat és robbanóeszközöket,
a lépcsőház szűk, zárt sötétéjét idegennek és barátságtalannak érezte. Az árnyékok
állítólag a katonák barátai voltak, de ez a tintafeketeség baljós volt és tapintható –
köpönyeg bármely orgyilkosjelöltnek.
A válla felett Rianne-ra nézett. A lány gyakorlottan vezette őket végig a poros
utcán, de ahogy közelebb értek az épülethez, hirtelen egyre tétovább lett, mintha
hatalmába kerítette volna a rettegés attól a gondolattól, hogy mi várhat rá odafent.
– Mi ez a hely? – kérdezte Valyn, és igyekezett gyengéd lenni, igyekezett
tompítani rossz előérzetét.
A lány letörölt egy könnycseppet, és megrázta a fejét.
– Semmi.
– És kié?
– Senkié. Régebben tengerészszállásként működött, de már több mint négy éve
elhagyatottan áll.
– És a húgod itt volt? – kérdezte értetlenül a fiú. – Mit keresett itt?
Rianne lesütötte kivörösödött szemét.
– Időnként ide szoktuk hozni őket – motyogta. – A férfiakat.
Valyn erre a homlokát ráncolta.
– Miért nem vittétek őket inkább haza?
Rianne megtorpant előtte a lépcsőn, és megfordult, míg a lámpás egyenesen a fiú
szemébe nem világított. Valyn orrát megcsapta olcsó parfümjének a szaga, alatta
pedig a félelem, az éhség, a kimerültség áthatóbb, kétségbeesettebb bűze.
– Te azt tennéd? – kérdezte tompán.
Néma csendben tették meg a hátralevő utat a lépcsőkön. Ahogy közeledtek a
padlásszobához, Valyn orrát megütötte egy újfajta szag. Ugyanolyan volt, mint a
hajón, ugyanolyan, mint minden csatatéren, amit valaha is látott, csak ott a testek
mind a szabadban hevertek, ahol lemosta őket az eső, és kiszívta őket a nap, még
mielőtt szemügyre vehették őket. Mikor Lin belökte a rozzant ajtót, a halál és a
rothadás fojtogató, felgyülemlett bűze azzal fenyegetett, hogy megfojtja Valynt, így
egy időre megállt, hogy visszanyomja a torkába gyűlt epét. Rianne ismét
zokogásban tört ki.
– Jól van – mondta a fiú. – Nem kell velünk jönnöd. Miért nem vársz a
földszinten?
A lány erőtlenül bólintott, kezébe nyomta a lámpást, és visszaindult a sötétbe.
Amint Valyn belépett a szűk, málló falú padlásszobába, már örült, hogy elküldte
Rianne-t. Csak egy testet látott, de annak látványa felért bármilyen csatatéri
mészárláséval. Valaki levetkőztette a meggyilkolt lányt – ruhái rendetlen halomban
hevertek a sarokban –, majd a csuklóinál fogva felkötötte az alacsony tetőgerendára.
A hulla felpuffadt, és a bomlás már jócskán előrehaladott, de Amie még így is
fiatalabbnak látszott a nővérénél – talán tizenhat lehetett, szőke, és valószínűleg
egykor bájos. Levedző vörös vágások futottak végig karcsú törzsén, karján, lábán,
elég mélyen ahhoz, hogy bőrén vérpatakok fussanak végig, de egyik sem volt elég
mély ahhoz, hogy gyorsan megölje. A sebszélektől megmerevedő hús pöndörödött
vissza. A kötél felnyögött, ahogy a lány teste megcsavarodott, mikor enyhe,
láthatatlan szellő lökte meg.
Valyn dühösen szívta be a levegőt, kezét ökölbe szorította, és hátat fordított a
látványnak. A keskeny ablakon kívül nyugodt és hűs éjszaka terült a városra. A
kikötő túloldalán látta a Fekete Hajó és a többi sörház fényeit, valamint azt a sötéten
tátongó lyukat, ahol egykor a Manker állt. Emberek járkáltak a Kampó utcáin,
nevettek, vitatkoztak, élték az életüket, mit sem tudva a lányról, akit fellógattak,
meggyilkoltak és hagytak elrohadni egy üresen álló padláson.
– Kurafiak – lehelte mögötte Lin. Mérges volt. Valyn ezt tisztán kihallotta a
hangjából, de haragja mögött halványan ott lebegett valami más is: félelem és
értetlenség.
A fiú visszafordult a szoba felé, és megpróbált találni valami kézzelfoghatót,
valami sajátos részletet, amire ráirányíthatta a kiképzése során tanultakat. Nem sok
látnivaló akadt. Egy vékony, náddal tömött, huzattal bevont matrac hevert a
sarokban, nyilvánvalóan a támadás során rúgták odébb. Az ablak alatt egy
háromlábú sámli állt, az egyik falon pedig egy fapolcon pár csonkig égett gyertya
búslakodott: a megvetemedett padló tele volt fröcskölve faggyúval. Ezeken elidőzött
egy darabig a pillantása. A gyertyák viszonylag sokba kerültek – a zsírt ki kellett
vágni, kisütni, majd egy kanóc mentén kiönteni. Természetesen szükség volt rájuk
az éjjel dolgozóknak, de a szegények és takarékosak sosem hagynák, hogy a
lecsöpögő viasz pocsékba menjen. Rianne lámpását, akárcsak a legtöbb lámpást a
Kampón, olcsó halolaj táplálta, így fénye is szeszélyes volt, ráadásul legalább
annyira füstölt, mint amilyen bűzt árasztott. Valyn elmerengett, hogy vajon Amie-é
voltak-e a gyertyák, hogy később fel akarta-e kaparni a faggyút a padlóról, vagy a
gyilkosa hozta ezeket ide, előre kitervelve, hogy nagy világosságot csinál majd
szörnyű művének végrehajtásához.
Valyn némi habozás után visszafordult a hullához. A bokáit összekötözték, nem
kétséges, azért, hogy ne rúgkapáljon. A fiú szeme megakadt a csomón: különös
kettős tengerészcsomó egy pár plusz hurokkal. Tanulmányozni kezdte, de aztán
eltépte róla a pillantását: Azért nézed a csomót, hogy ne kelljen a lányra figyelned,
ébredt rá, és erővel rávette magát, hogy immár a csuklók helyett a halott arcába
bámuljon.
 – Jól van – mondta aztán nyersen, és nagy nehezen, de nekiállt hasznosítani az
elmúlt nyolc évben folyamatosan tökéletesített kiképzését. – Hogyan halt meg?
Ha Lin nem felelt. A szoba közepén állt, mindkét karját leengedte maga mellett,
némán és lassan ingatta a fejét, ahogy a lassan forgó hullára meredt.
– Lin – szólt Valyn, és hangjába becsempészte azt, ami reményei szerint
valamennyire visszaadta Adaman Fane jellegzetes morgását. – Mi ölte meg a lányt?
Mióta halott?
Ha Lin üres tekintettel bámult rá. Egy pillanatra a fiú azt hitte, egyáltalán nem is
fog felelni, de hosszú szünet után a tekintete ismét fókuszált, és megrázta magát,
mintha csak hosszú álomból ébredne. Ajkát vékony vonallá préselte, és váratlanul
bólintott egyet, mielőtt odalépett volna a lengedező hullához. Odahajolt, hogy
megszaglássza a sebeit, egyik ujját végighúzta a nagyobb vágásokon, és
megnyomkodta a húst.
– Nem érzek mérget. Egyik főütőeret sem vágták át. – Megcsóválta a fejét. – Úgy
tűnik, tisztán és egyszerűen a vérveszteség végzett vele.
– Fájdalmas halál – jegyezte meg Valyn komoran. – És lassú. – Átnyúlt a halott
feje fölött, és elvágta az őt a levegőben tartó kötelet, mielőtt a földre eresztette
volna a testet. – Ezt nézd meg! – nyújtotta Linnek az átmetszett kötelet.
Barátja hunyorogva meredt rá a sötétében.
– Ez a kötél Liből való – mondta rövid hallgatás sután, meglepetten. Li a világ
másik felén volt, hajóval hónapokig tartott az út. Ott készítették a világ legjobb
köteleit és kovácsolták a legjobb acélt, de ilyesmi akkor sem került a Kampón
megforduló hajósok kezébe. Másfelől viszont Kettralokéba… a Kettralok időnként
használtak Liből származó köteleket. A legtöbb katona ízlésének túl sima volt,
viszont könnyű és erős, és akadtak, akik erre esküdtek.
Valyn és Lin zord pillantást váltottak.
– Mikor halt meg? – törte meg végül a fiú a csendet.
Lin a test fölé hajolt, és ismét megszaglászta a sebeket.
– Nehéz megmondani. A bomlás szerintem olyan két hete kezdődhetett, plusz-
mínusz pár nap, attól függ.
– Nappal idefent szörnyű meleg lehet – bólintott Valyn. – A test ilyenkor
gyorsabban bomlik.
Lin bólintott, majd ujjait az egyik sebbe nyomta, és egy percig kutatott benne,
mielőtt kihúzott volna valami fehéret és csillogót.
– A bőre hazudhat, de a férgek nem fognak. – Feltartotta a vergődő lényeket,
hogy Valyn is szemügyre vehesse őket.
– Vérférgek, még mindig lárvaállapotban.
Valyn fogta az egyik kukacot, egy émelyítően csigaszerű lényt, és feltartotta az
ablakon át halványan beszűrődő fénybe.
– Még csak most fejlődtek ki a szemei.
 – De még nincsenek szelvényei. Ami azt jelenti, hogy tizenegy napnál fiatalabb.
A fiú bólintott.
– Hat napig tart a bábozódás. Egy nap a kikelés. Négy nap alatt nőnek ki a szemei.
– Vagyis a lány tíz napja halott, szinte pontosan tíz napja.
Valyn bólintott.
– Ami azt jelenti, hogy a halála… – Visszaszámolt, aztán elhallgatott, és előbb a
tetemre, majd Linre meredt, aki visszabámult rá, barna szeme óriásinak hatott a
lámpás fényében.
– Ami azt jelenti, hogy ugyanazon a napon halt meg, mint amikor a Manker a
kikötővízbe dőlt.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
——»•«——
A Kampó talaja olyan volt, mint a Qirin-szigetsor többi tagjáé: sziklás és
kérlelhetetlen, így Valynnak és Linnek majd két órájába került, hogy egymás váltva
elég mély lyukat ássanak a szánalmas viskó mögött, ahol Rianne és Amie élt, és
eltemethessék benne a meggyilkolt lányt. Ez volt a könnyebbik fele. Utána vissza
kellett térniük a rémesen bűzlő padlásszobába, hogy a hullát belegöngyöljék a
dokkoknál vett vitorlavászonba, és elcaplassanak vele a sírhoz. Amikor a köveket és
a vékony földréteget végül kis buckába formázták a gödör felett, rászórtak pár
szánalmas szirmot, amelyeket Rianne tépett a ház mögötti aggófűről. Eddigre a hold
már a láthatár felé bukott, és a Pta drágaköveinek nevezett fénylő csillagok
egyenesen a fejük felett ragyogtak hidegen, elérhetetlenül és részvéttelenül.
Valyn teste sajgott, mire letette az ásót. A Kettral-kiképzés szinte bármiféle fizikai
megpróbáltatásra felkészítette, de volt valami a sírásásban, valami többletsúly:
mintha a gödörből kiszórt föld nemcsak föld lett volna, hanem valami annál
súlyosabb, keményebb. Rengeteg holttestet látott már, évek óta arra képezték ki,
hogy embereket öljön, de a csatatereken látott felnőtt férfiak hullái, akik páncélba
öltözve indultak háborúba és haragtól, dühtől fűtve vágták le őket mások, teljesen
mások voltak, mint a sápadt, lenhajú teremtésé, akit megcsonkítva találtak meg az
apró padlásszobában.
Míg Lin azzal küzdött, hogy a durva sírkövet a helyére vonszolja, Rianne
egyfolytában sírt, halkan, csendesen, mint ahogy egész éjjel tette. Valyn a lányra
nézett. Szeretett volna valami okosat mondani, valami vigasztalót, de nem sok
vigaszt mondhatott. Az ilyen helyzetekben előcitált szokványos közhelyek
nevetségesnek és elcsépeltnek hatottak. Részvétem a veszteségedért? Rianne húga
nem elveszett, hanem fellógatták és összeszabdalták, mint egy marhaszegyet a
vágóhídon, szörnyen megkínozták és otthagyták meghalni. Eltávozott egy jobb
világba? Milyen világba? Már ha volt egyáltalán másik világ a halál után, hiszen
eddig senki sem jött vissza, hogy meséljen róla. Nem, egyetlen ‘Shael-szülte dolgot
sem mondhatott, de mégsem állhatott ott csak úgy, szemét meregetve.
– Mit szólnál egy italhoz? – szólalt meg végül feszengve. A katonák fogadják így
a halált, de jobbal nem tudott szolgálni. – Poharunk emeljük a húgod emlékére.
– J… j… jól van – sikerült a lánynak kinyögnie az elfojtott zokogás közepette. –
Van bent körteborom. Nem valami finom, de Amie és én már megszoktuk… –
Húgának emléke belefojtotta a szót, és míg Valyn tehetetlenül figyelt, Lin átölelte
Rianne keskeny vállát.
– A húgod most már jól van – mondta halkan. – Ami vele történt, az rettenetes, de
már vége van. – Míg Rianne belezokogott a Kettral vállába, Ha Lin Valynra nézett. –
Miért nem hozod azt a bort? Amie emlékére megosztozunk rajta. Onts belőle a sírra
is!
Valyn bólintott, és a ház felé fordult, hálásan a pillanatnyi pihenőért. A Kettralok
éveken át képezik ki a katonákat arra, hogy hozzászokjanak a halálhoz; nem sokat
beszéltek viszont arról, mihez kezdjenek az élőkkel.
A csorba körteboros kancsót nem volt nehéz megtalálni. A két nővérnek nem sok
ingósága akadt: egy szalmával tömött matrac, szépen leterítve egy rongyos
paplannal, egy utazóláda, amelynek hiányzott az egyik fiókja. Az öblös bádoglavór
mellett két tál és két kanál. Elképzelte, ahogy együtt ülnek az ágyon, igazából még
csak fel sem nőtt gyerekek, húslevest kanalaznak és meséket mondanak egymásnak,
hogy kívül rekesszék az életüket. Megrázta a fejét és kilökte az ajtót, ismét kilépve a
kinti sötétbe.
Körbeadták a palackot, egy kortyot öntöttek a sírra, majd ismét körbeadogatták.
Lin megkérdezte Rianne-t, hogy szeretne-e pár szót mondani a húgáról.
– Ő vigyázott rám – ennyit sikerült a lánynak kinyögnie. – Fiatalabb volt nálam,
mégis ő ügyelt rám.
– Most már minden rendben van – mondta erre Lin halkan.
Valyn szerette volna megkérdezni, hogy pontosan mi az, ami annyira rendben van
az Amie-vel történtek közül, de inkább csendben maradt. Rianne élete éppen elég
komorra fordult anélkül is, hogy kioltaná azt a kis fényt, ami még megmaradt.
– Gondolod, hogy Ananshael kedves a holtakhoz? – suttogta a lány rövid
hallgatás után.
Lin Valynra nézett. Az emberek nemigen gondolták, hogy a Sír Ura „kedves”
lenne. Nehéz volt mást tartani egy olyan istenről, aki kitépi az élők lelkét a
testükből, aki szülőket választott el gyermekeiktől és ifjú párokat egymástól, mint
hogy szeszélyes és rosszindulatú. A Koponyára Esküdtekről, Ananshael
vérpapjairól számtalan szörnyű történet keringett: férfiakról és nőkről, akik
kehelyből itták a vért és bölcsőikben fojtották meg a csecsemőket. A Koponyára
Esküdtek képzett orgyilkosok, könyörtelen gyilkosok voltak, és a Kettralokat
leszámítva valószínűleg a két kontinens leghalálosabb csoportosulása. A választott
papjait alapul véve határozottan nem úgy tűnt, mintha Ananshael kedves lenne.
Másfelől Hendran azt írta, hogy a végső ajándék, amit egy szenvedő katonának
adhatunk, nem más, mint a halál. Valynnak erről eszébe jutott Amie teteme, ahogy
csuklójánál fogva himbálózik a padlásszobában, és a koponyájából kiguvadó, tágra
nyílt szeme. Talán a legvégén Ananshael mégis kedves volt hozzá. Talán nem volt
gonoszabb ő sem, mint a fáit metsző kertész, az őszi aratást elvégző gazda.
– „Csak a holtak” – idézte Valyn halkan a passzust – „ismerik a békét”.
Rianne bólintott. Valószínűtlennek tűnt, hogy a lány időnként Hendrant
olvasgasson, de a mondat mégis értelemmel bírt számára. Amikor Valyn
végiggondolta, hogy Rianne milyen életet él, nem esett nehezére megérteni, hogy
miért. Ajkához emelte a kancsót, ivott még egy kortyot, majd továbbadta. Egy
darabig ők hárman csendben, a hideg földön ücsörögve iszogattak, és a rideg
kőbuckát nézték, amely egy élet elmúltát jelezte.
– Van róla elképzelésed, ki tette? – szólalt meg végül Valyn. Utálta, hogy meg kell
törnie a csendet, a nyugalom illúzióját, de a kérdés már a zsigereit mardosta.
– Nincs – felelte Rianne, és csüggedten ingatta a fejét. – Nem hittem, hogy bárki
képes… – A hangja elhalt, de nem fakadt sírva újra.
Kemény lány, gondolta Valyn, hogy képes összeszedni magát egyetlen éjszaka
leforgása alatt. Látott olyan Kettral hadapródokat, akiknek több időbe telt túljutni az
első csataterük meglátogatása okozta megrázkódtatáson.
– Nem mondta Amie, hogy találkozni fog valakivel? – faggatózott Lin. – Egy…
férfival?
Rianne az ajkába harapott, és hunyorogva meredt a sötétébe.
– Azt mondta… Igen… Azt mondta, hogy egy katonát keres majd fel, de az még
korábban volt aznap.
Valyn és Lin egymásra pillantottak.
– Egy Kettralt? – fogalmazott Valyn óvatosan, bár a válasz nyilvánvaló volt. A
Kettralok nem házasodhattak; egy férj vagy feleség csak teher, amely eltereli a
figyelmet, egy fogódzó, akit az ellenség manipulálhat, vagy akivel zsarolhat.
Henderson Jakes, a Sasfészek alapítója úgy álmodta meg a legkiválóbb katonák
csapatát, mint akik az önmegtartóztatásnak, a császárságnak és a hadművészetnek
szentelik magukat. A háromból be kellett érnie kettővel. Fiatal férfiak és nők
hajlandóak óriásmadarak hátáról égő épületekbe ugrálni egy parancsnokló tiszt
egyetlen fejbiccentésére, de vad lázongásba kezdenek, amikor azt követelik tőlük,
hogy tartózkodjanak a testi érintkezéstől. Miután hat-hét katonát bitóra küldtek, mert
éjszakai őrségben töcsköltek, felderítőúton töcsköltek, sőt, töcsköltek az egyik
‘Kent-csókolta madárra szíjazva is (Valyn ezt egyszerre találta valószínűtlennek és
lenyűgözőnek), a csapatok körében forrongó harag már azzal fenyegetett, hogy
Jakes akár erőszakos és idő előtti véget is érhet a renddel együtt, amelyet
megalapítani szándékozott. Mint minden jó taktikus, Jakes is tudta, mikor kell
meghátrálnia. A házassági tilalom maradt, de a testi érintkezésre vonatkozó tiltást
feloldották.
Több száz évvel később a Kampón már bőségesen akadtak szajhák és
bordélyházak – egyszerű megoldásként az ősi gondra. Valyn maga is felkeresett
párat, általában Laith vagy Gent vonszolta magával, amikor becsíptek. Mindig egy
kicsit mocskosnak érezte magát utána, és mindig tudta, hogy újra el fog menni, ha
noszogatják. Alapjában ártalmatlan dolognak tűnt, és végtére is senki nem
kényszerítette erre erőszakkal a nőket. Amie halála viszont…
– Úgy volt, hogy egy Kettrallal találkozik? – kérdezte új fent, a szándékoltnál
nyersebben, Rianne bólintott.
 – Elmondta, hogy kivel?
– Nem – felelte a lány átgondolva a választ. – Csak annyit, hogy Manker
kocsmájában találkoznak. Izgatottnak tűnt, ami furcsa volt. Ugyan szajha volt, és bár
vannak ennél rosszabb munkák is, Amie nem élvezte a dolgot. Nem várta
örömmel… a férfiakkal való találkozást.
Valyn szíve vadul dobogott a mellkasában. Volt ennek egyfajta beteg értelme; ha
akadt valaki, aki tudta, hogyan kötözzön meg egy lányt, hogyan némítsa el,
gyilkolja meg, és aztán tűnjön el nyom nélkül, akkor az egy Kettral volt. A
Sasfészek erre képezte őket ki. És természetesen ott volt még az elgondolkodtató Li-
beli kötél. A következő kérdés kéretlenül szökkent az ajkára, de mielőtt feltehette
volna, a sikátorból, ahol a viskó állt, lármát hallott, ami elejét vette a szavainak.
Valakik, a zajokból ítélve két férfi, két részeg a ház felé tartott, és menet közben
elmosódó hangon egy dalt énekeltek.

Feketében támadunk,
Ez a gúnya éjjelünk és nappalunk,
Éj – s halálfekete,
Míg el nem ér a vég lehelete.
Ananshael velünk tart
Özvegyek jaja sírja a bajt.
Azt kérded, ki küldi ezt ott fenn?
A Kínok Nagyura: Meshkent.

– Kettralok – nézett Valyn Linre.

Az mereven biccentett, elvette a karját Rianne válláról, hogy szabaddá tegye a
jobbját.
– Rianne! – bömbölte valaki vidáman, és bedörömbölt a kunyhó rozoga ajtaján. –
Amie! Hoztunk pénzt és pöcsöt!
– Meg virágot! – tódította egy másik, mélyebb hang.
– Méghozzá gyö-nyö-rű virágot!
– Ezt majd én intézem – lépett be Valyn a ház hátsó ajtaján. Néhány lépéssel
átszelte a viskót, menet közben ellenőrizte ikerpengéit, majd szélesre tárta a bejárati
ajtót, és szemtől szemben találta magát Laith-tal és Genttel. Laith mindkét kezében
egy borospalackot szorongatott, és nagyúri testtartásban álldogált az ajtó előtt, fejét
hátravetve, csípőjét kitolva, mindkét karját szélesen üdvözlésre tárva. Gent egy fél
lépéssel állt mögötte, ujjasa félig kifűzve a mellén, egyik óriási öklében a sziget
virágaiból összerakott összevissza csokor.
A két hadapród hátrahőkölt, a szemöldöküket összevonták, ahogy megpróbálták
megfejteni, hogyan jelenhetett meg Valyn ilyen váratlanul az ajtóban. Aztán Laith
nevetésben tört ki.
 – Szép kis színjáték! Bizony szép! És még azt hittük, hogy az egész estét azzal
töltöd, hogy Linről ábrándozol!
– Mit kerestek itt? – dörögte Valyn, de már akkor ostobának érezte magát, amint e
szavak elhagyták az ajkát. Amie és Rianne szajhák voltak. Nem kellett túl sok ész
annak kitalálásához, hogy mi vonzhatta ide a két hadapródot, hogy miért
dörömböltek be az éjszaka közepén.
Gent felvillantott egy részeg mosolyt, Laith pedig az összeesküvők vigyorával a
hajolt előre.
– Időnként felkeressük a kiváló könyvtárat, időnként a politikáról szóló művelt
társalgásra vágyunk, de ma éjjel – itt kacsintott egyet –, azt hiszem, inkább egy kis
mulatságra fáj a fogunk, ha tudod, hogy értem, feltéve, ha nem fárasztottad még ki
mind a kettőt. Amie! – bődült el, de olyan hangosan, hogy Valyn füle csengeni
kezdett. – Rianne! Pénzt és pöcsöt hozunk!
– Fogjátok be, ti ‘Kent-csókolta tökfilkók! – sziszegte Valyn, és megragadta
mindkettő fekete gúnyáját, és berángatta őket a viskóba.
Laith nyerte vissza hamarabb az egyensúlyát, és zavaros tekintettel bámult rá.
– Mi ütött beléd? Hol van Amie? Hol Van Rianne?
– Amie meghalt – csattant fel Valyn, és tartott egy röpke szünetet, hogy lássa,
szavai áthatoltak-e az alkoholgőzön. – Valaki fellógatta egy tetőgerendára, és
csíkokra szabdalta.
A két hadapród láthatóan alaposan felöntött a garatra, de figyelemreméltóan
gyorsan józanodtak is ki. Gent még mindig dülöngélt, és Laith szeme is meg-
megrándult még, de mire Valyn befejezte mondandóját, Gent már eldobta a csokrot,
és mindketten a késükért nyúltak.
– Hol van? – dörögte Laith, és megpördült, hogy háttal legyen Valynnak és
Gentnek, míg tekintete körülvillant a házikó kicsi, sötét belsejében.
– Nem itt történt – felelte a fiú. – A lányt… – Elhallgatott, ahogy eszébe jutottak
Rianne szavai: Azt mondta, hogy egy katonát keres majd fel. Hirtelen támadt
éberséggel vette szemügyre Gentet és Laithot. Mindkettőt ismerte már jó ideje,
életének felét velük töltötte. Laith túl gyorsan repült és túl sokat ivott, Gent pedig
veszett bikaként rontott a többi katonára a kiképzőgyakorlatokon, de egyikük sem
tűnt képesnek olyan erőszakra, mint amit a halott lánnyal műveltek. Emellett Amie
már több mint egy hete halott volt. Ha ők ölték volna meg, nem valószínű, hogy
feltűnnek az éjszaka közepén, egy kis ágytornára vágyva. – Nem itt történt – mondta
végül.
– És mikor? – kérdezte Laith.
– Mi van Rianne-nal? – mordult fel Gent ridegen.
– Közel két hete – felelte Valyn. – De a nővére csak ma este talált rá felkötözött és
összeszabdalt testére egy padlásszobában a kikötőnél. Rianne jól van. Vagyis
annyira jól, amennyire ez elvárható, miután az ember rábukkan a saját húgának a
holttestére. Épp az imént hantoltuk el Amie-t.
– ’Shael seggére! – dörmögte Laith, tokjába lökve kését, és a fejét ingatta. – Hol
van?
Valyn a hátsó ajtó felé intett.
Laith lépett egyet arra, aztán suta mozdulattal felkapta a Gent által a padlóra
dobott virágot, és ismét egy féloldalas csokrot varázsolt belőle.
Rianne ismét sírva fakadt, amikor meglátta a két hadapródot. Gent tekintete a sírra
villant, majd erőltetett, katonás mozdulattal fordította fejét a lány felé.
– Valyn elmesélte, mi történt. Ha megtalálod a fattyút, mi kicsináljuk. – Merev
biccentéssel fejezte be a mondatot, mintha ez mindent megoldana.
Laith átölelte Rianne-t. A lány egy pillanatig ellenállt, aztán belerogyott a másik
karjaiba, hozzábújt. Más ember esetleg feszengett volna, hogy vigasztalnia kell egy
szajhát, miután azért kelt át a szoroson, hogy ágyba bújjon vele, de Laith nem
igazán érezte magát sután. Úgy csókolta meg a lány haját, mintha saját húga lenne,
és egy szót sem szólva ringatta előre-hátra.
Lin összevont szemöldökkel nézte kettejüket.
– Mit kerestek ti itt?
– Számít? – kérdezett vissza halkan Laith.
Egy pillanatra farkasszemet néztek, tekintetük összeakadt Rianne kobakja fölött.
Aztán Rianne megrázta a fejét.
– Azt hiszem, nem.
A következő órában ők öten megitták a bort, amit Laith hozott. Mint kiderült, a két
hadapród időről időre lefeküdt a nővérekkel, már azóta, hogy elég idősek lettek
ahhoz, hogy a gatyájukból ki tudják szabadítani a fütykösüket. Valynt meglepte,
hogy milyen sokféle történetet tudnak felidézni a meggyilkolt lányról, és mindegyik
szaftosabb volt, mint az előző. Először úgy vélte, hogy ezek a durva mesék sérthetik
vagy idegesíthetik Rianne-t, de az igazság az volt, hogy láthatóan furcsamód
meghatotta, hogy talált másokat, akik emlékeznek valamire a húgáról, így velük
nevetett a tréfáikon, és a szavai egyre jobban összemosódtak, ahogy telt-múlt az éj.
A korsók kézről kézre jártak, és végül a szerencsétlen lány részeg álomba
hanyatlott, fejére Laith combjára hajtva.
A hadapród végigsimított egyik ujjával az arcán, kimondta a nevét, majd újra,
ezúttal hangosabban. Mikor világossá vált, hogy Rianne nem ébred fel, Valynra
nézett.
– ’Kent nevére, mi történt?
Nem tartott sokáig elmesélni, és azután csend telepedett rájuk, ahogy mind a
négyen az alacsony földhalomra meredtek.
– Szóval egy Kettral? – szólalt meg végül Laith, tőle szokatlanul fojtott hangon.
– Nem okvetlenül – felelte Lin, némi éllel. – Rianne szerint Amie aznap délelőtt
egy katonával találkozott, de ez nem azt jelenti, hogy az a katona ölte meg. A
szajhákat egyfolytában ütik-verik. Amikor egy férfi megvesz egy lányt, mint egy
marhát, nem szabad csodálkozni azon, hogy úgy is bánik vele, mint egy marhával.
Valyn erre vágott egy fintort.
– Felcipelni végig azon a lépcsőn, kikötni úgy, ahogy mi rátaláltunk, közben
ügyelni, hogy ne kiálthasson…
– Nem mintha a Kampó egy ‘Kent-csókolta kolostor lenne – vágott a szavába Lin.
– Ez a hely egy őrültekháza. Mialatt tengerészek verekszenek a dokkoknál és a
város többi része lerészegedik, akár délben is levághatsz egy ökröt az utcán úgy,
hogy senkinek fel sem tűnik.
– Én csak azt mondom – felelte Valyn –, hogy ez nem arról árulkodik, hogy egy
„műkedvelő” tette…
– Ez arról árulkodik, hogy itt valami el van cseszve – mordult fel Gent.
– Még szép, hogy el van cseszve – csattant fel Lin, akinek hangjából csak úgy
csöpögött a méreg. – Az egész dolog el van cseszve. Évek óta… atyáskodtatok Amie
felett? Tizenhárom éves kora óta?
– Hagyd már ezt, Lin! – ingatta a fejét Laith. – Nem mi öltük meg. Emellett te
hány éves voltál, mikor először hancúroztál? Tizenkettő? A szajhák és a katonák is
gyorsan felnőnek.
– Ő nem nőtt fel – vicsorogta Lin. – Ő meghalt.
– És most azt próbáljuk meg kideríteni, hogy ki ölte meg – próbálta lecsitítatni
kettejüket Valyn, még mielőtt Rianne arra riadna, hogy kitört egy nagy verekedés.
– Ez valami beteg fattyú, aki szereti felvagdosni a szajhákat, mielőtt a kedvét
töltené velük – vetette fel Gent.
Lin tekintete az alvó lányra villant.
– Kiütötte magát – szólalt meg Laith, de a hangja kedvesen csengett. – Úgy
véltem, jó okom van arra, hogy hullarészegre igyam magam, na de ez… –
Megrázta a fejét.
– Na de ki volt? – tért vissza a témára Valyn. – Lin és én aznap, mikor a lány
meghalt, itt voltunk a Kampón. Aznap omlott össze a Manker. Sami Yurl is ott volt.
– Yurlra rávall – mordult fel Gent. – Hogy erőszakkal kényszerít egy lányt. Hogy
bántja.
Linen látszott, hogy akar mondani valamit csípősét, de aztán beharapta az ajkát és
megcsóválta a fejét.
– Ő nem. Erőszakkal kényszerítene egy lányt. Talán még meg is ölné. És
bizonyára élvezné is. De a látvány, ami minket fogadott… a gyertyák… a kötél… a
sebek… túlságosan is…
– Túlságosan is magánjellegű volt – bólintott Valyn egy pillanatnyi gondolkodás
után. – Yurl szeret bántani másokat, szereti megalázni őket, de szereti azt is, ha van
közönsége.
– Hát – ráncolta a homlokát Laith –, nem mintha ő lenne az egyetlen nagybecsű
fegyvertársaink közül, aki élvezi, ha fájdalmat okoz.
Félvállról tett megjegyzés volt, de Valynban felidézte az előző este folytatott
beszélgetést. Mintha egy hét, és nem egyetlen éjszaka telt volna el azóta, hogy
értesüléseket csikart ki Jurenből a Fekete Hajóban.
– Annick aznap a Kampón járt, amikor Amie-t megölték – közölte váratlanul. – A
fickó, aki Manker kocsmájára felügyelt, látta aznap délelőtt.
– Na, ő aztán egy igazi gyilkos szuka – felelte Laith töprengve.
– A Manker – vágott közbe Lin, és tágra nyílt a szeme. – Amie aznap délelőtt
Manker kocsmájához indult. Ezt mondta Rianne.
– Minek? – tudakolta Laith.
– Hogy találkozzon egy katonával.
Egymásra néztek.
– Hát – szólalt meg végül Gent –, én nem sokat tudok Annickról, de azt igen,
hogy nem férfi.
Valyn egy legyintéssel elhessegette az ellenérvet.
– Nem tudjuk, hogy férfi ölte-e meg Amie-t – csak azt tudjuk, hogy katona volt.
Enyhe szél támadt a kikötő felől, a só és az apály sűrű illatát hozva magával.
Valahol a közelben egy férfi és egy nő ordibált egymással, vagy az utcán, vagy
valamelyik szánalmas kunyhóban, mint amilyenben Amie és Rianne is élt. Egy
darabig folytatódott még a kiabálás, aztán a nő hangos fájdalomkiáltást hallatott, és
csend lett.
– Egy nő nem tenne ilyet egy másik nővel – jelentette ki végül Lin.
– A Kettralok nem olyanok, mint mások – vetette ellen Valyn. – A Kettral nők
pedig biztosan nem olyanok, mint más nők. – Próbálta tompítani utolsó
megjegyzésének élét, de nem sok vidámságot érzett.
– Na de miért? – kérdezte most Gent, akinek nyers vonásait ráncba gyűrte az
összpontosítás. – Miért akarná Annick megölni a lányt? Miért tenné vele… ezt?
– Miért tesz az a szuka bármit is? – ingatta Laith a fejét. – Veszett, mint egy vak
róka egy zárt tyúkólban.
Noha Annick csak tizenöt éves volt, a harcedzett Kettral-kiképzők így is azzal
tréfálkoztak, hogy a szíve helyén kő, a gyomra helyén acél van. Egyedül evett az
ebédlőben, egymagában edzett az íjászpályán, és ha a híresztelések igazak voltak,
akkor a priccsén az íjával az oldalán aludt. A gondolat, hogy netán felkeresi Manker
kocsmáját egy kupa söréért és egy kis semmitmondó csevegésért, annyira tűnt
valószínűnek, mint hogy egy cápa az uszonyán kisétál a tengerből, és kér egy tál
levest.
– Lehet, hogy Annick őrült – mondta Valyn halkan –, viszont céltudatos. Ő képes
lehet ilyesmire.
– Még mindig fogalmunk sincs, hogy miért tették – mutatott rá Lin. – Annick
elment egy kocsmába, és máris ő a gyilkos?
 – Csak mert nő, nem is tehette? – vágott vissza Laith.
Lin kinyitotta a száját, de mielőtt riposztozhatott volna, Valyn felemelte a kezét.
– „Ne tételezz fel semmit!” – A Taktika első fejezetéből idézett. – Ha azzal
számolunk, hogy mindenki lehet gyilkos, valószínűleg kevésbé fogunk csalódni.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
——»•«——
– Az igazi Kettral – süvítette Adaman Fane olyan hangerővel, hogy még az ezer
lépésre fekvő parton is hallani lehetett – nem fél a víztől.
Tucatnyi hadapród állt Az Ej Pereme fedélzetén, ahogy az lágyan ringatózott a
hullámokon. Gwenna mogorva képet vágott a felvezető beszéd hallatán, és nem
lehetett kétséges, hogy komor és bosszús, amiért elrángatták a bombáitól. Yurl
arcán szokásos sunyi, fölényes mosolya játszadozott, mintha Fane és a többiek csak
az ő kegyeit leső szolgák lennének. Balendin nekidőlt az egyik korlátnak, szeme
összeszűkült. Az egyik gyűrűjét csavargatta az ujján, míg a magasban sólyma
keringett. Különös gyakorlat várt rájuk, és Valyn tudta, hogy jobban tenné, ha a
kiképzőre figyelne, de nem tudta megállni, hogy ne vessen lopott pillantásokat
Annickra.
A mesterlövész sovány volt és hórihorgas, korához képest magas, noha nem
annyira, mint Valyn. Vékony karján nem látszott, hogy van benne annyi erő, hogy
megfeszítsen egy hosszúíjat, de amikor mozdult, akkor izomkötegek moccantak a
bőre alatt, Valyn pedig látta már háromszáz lépésről keresztüllőni egy citromot. A
Szigeteken egyetlen másik hadapród sem volt képes rá. Mint ahogy a legtöbb igazi
Kettral mesterlövész sem, ami az illeti. Feketetoll Finn szerint a lány bánt a
legjobban az íjjal azok közül, akiket valaha is látott, legalábbis az ő korában.
Pedig Annick nem tűnt egy kőszívű gyilkosnak. Első pillantásra sokkal inkább
látszott egy gazda lányának, mint katonának: porbarna haja a homlokába lógott és a
füle mögé simította, mindenütt kellően rövidre volt nyírva ahhoz, nehogy az íjhúr
beleakadjon. Éles vonalú orra és ajka volt, mindkettő kicsit kicsi az arcához képest,
de nem annyira, hogy feltűnő legyen, ha az ember nem szentelt neki külön
figyelmet. Hétköznapinak és ártalmatlannak tűnt. Egészen addig, míg meg nem látta
az ember a szemét. Míg Valyn vizslatta, a lány hirtelen rápillantott, mintha csak
megérezte volna, hogy nézi. Kék szeme olyan hideg volt, akár egy hal pikkelye.
– Az igazi Kettral – folytatta Fane – keblére öleli a vizet. Az az otthona, ahogy a
levegő is az. Ma nem mást derítünk ki, mint hogy vajon ti otthon érzitek-e
magatokat a vízben. Vagy a rettegés kerít hatalmába, amikor a hullámok lenyomnak.
– Szünetet tartva nézett végig az összeseregletteken. – Ki szeretné először szégyenbe
hozni magát? Mind átestek rajta. A kérdés csak az, mikor.
Valyn eltépte tekintetét Annickétől, habozott egy sort, majd kilépett.
– Én kezdem.
– Á, a Birodalom Fénye előlép, hogy példát mutasson gyarló alattvalóinak
bátorságával.
Valyn elengedte füle mellett az élcelődést.
 – Mit akar, mit tegyek?
– Hogy te? – húzta fel a szemöldökét Fane. – Nem akarom, hogy te bármit is
tegyél. – Tekintete végigfutott a hadapródokon. – Annick, gyere ide!
Ahogy a mesterlövész előrelépett, a kiképző elővett egy ólomsúlyt, amely kétszer
akkora volt, mint Valyn feje, meg egy darab erős kötelet. Fane ledobta a súlyt a
fedélzetre, amit jól hallható puffanás kísért, és a kötelet Annick kezébe nyomta.
Valyn érezte, hogy az izmai megfeszülnek, és nyugalomra intette magát. Ez csak egy
gyakorlat, mondta magában. Bármi történt is a padlás szobában, ez csak a kiképzés
része.
– Ti, tökfejek, csináltátok már ezt a gyakorlatot – dörögte Fane –, de mindig a
kikötő sekély vizében. Ma kiderül, hogy készen álltok-e úszni a cápákkal. Gyerünk!
– fordult Annickhoz, aki addigra már el is indult.
A lány gyors, magabiztos mozdulatokkal hurkolta a kötelet Valyn bokája köré
egyszer, kétszer, háromszor, és mindegyik alkalommal olyan szorosan meghúzta,
hogy a fiú már azelőtt sem érezte igazán a lábát, hogy végzett volna. Annick munka
közben felnézett rá, jégkék szeme szinte lyukat fúrt belé, de egy szót sem szólt, csak
folytatta a feladatát, és áthúzta a kötelet a nagy horgonygyűrűn, majd újra meg újra
áthurkolta rajta, aztán vissza önmagába. Valyn megpróbálta meglesni a szeme
sarkából, hogy milyen csomót köt rá, de Fane pofon vágta.
– Amikor azt akarom, hogy csalj, majd szólok – közölte kurtán.
Valyn felemelte a tekintetét, és látta, hogy pár lépésről Balendin figyeli.
– Sok szerencsét odalent, ó, nemes herceg – vigyorgott rá gúnyosan az ifjú. –
Remélem, a mai gyakorlat jobban alakul számodra, mint a múlt heti kis tusánk.
Valyn érezte, hogy a fejébe szökik a vér, és tett egy lépést előre, mire eszébe
jutott, hogy Annick már összekötötte a bokáit. Egy pillanatra megingott,
megfeszítette izmait, de aztán a mesterlövész nagy erővel beleöklözött a
térdhajlatába, amitől elterült a fedélzeten.
– Kész – fordult a lány Fane-hez, és felegyenesedett.
– Ez gyorsan ment – felelte a kiképző. – Remélem, nem bántál vele túlságosan is
kesztyűs kézzel.
– Kész – ismételte a lány, és anélkül, hogy újabb pillantást vesztegetett volna
Valynra, ellépett tőle.
Fane erre vállat vont.
– Hallottátok. Úgyhogy át vele a korláton!
Tucatnyi kéz ragadta meg Valynt, és emelték a levegőbe. Ő megpróbálta álló
helyzetbe tornászni magát, hogy tájékozódni tudjon, mielőtt ledobják a hajóról, de
Sami Yurl fogta a fejét, és a szőke fiú előbb rávigyorgott, aztán olyan erősen
megcsavarta, hogy Valyn azt hitte, eltörik a nyaka. Egy halk, dühös szitkot sikerült
még kinyögnie, aztán már szabad volt, szabad, és zuhant, vadul kapálózott a kezével,
mielőtt belecsapódott a vízbe.
 Sikerült még gyorsan beszívnia a levegőt, egy pillantást vethetett még a hajó sötét
törzsére, aztán a bokájára csavart kötél lehúzta a hullámok alá. Szorosan
összepréselte a száját. Furcsa szögben ért vizet, de az ólomsúly majd egyenesbe
hozza. És most ideje volt elkerülni, hogy megfulladjon.
A víz, ami kellemesen hűsített a tenger felszínén, egyre hidegebb lett, ahogy lefelé
süllyedt. Hátravetette a fejét, erőlködve próbálta kivenni, merre lehet a nap, de
fölötte a több tucat lábnyi zavaros víz a ragyogó napkorongot szeszélyesen világító,
baljós izzássá torzította. Már itt is, alig negyed mérföldre a parttól a tenger elég
mély volt ahhoz, hogy elnyeljen egy vitorlást árbocostul, mindenestül. A víz súlya
addig nyomta lefelé, míg a füle hasogatni nem kezdett, a szemét befelé tuszkolta a
koponyájába, és egy teljes tonnányi tengervíz préselte össze a mellében zakatoló
szívét, összepréselve, behódolásra késztetve. És még mindig merült.
A késztetés, hogy kiszabadítsa magát és a felszínre ússzon, erősen munkált benne,
de leküzdötte. Ne légy már ekkora segg! – szólt rá magára nyersen. Még egy perce
sem vagy ide lent, és máris fészkelődsz. Nagyon is jól tudta, hogy mire számítson
ennek a gyakorlatnak a sekély vízben történő válfaja alapján. A bokáit a horgonyhoz
kötő csomókat bonyolult és nehéz lenne kioldani a legjobb körülmények között is,
viszont egyenesen lehetetlen kibogozni az őket még mindig lefelé rántó fém súlya
miatt. Meg kell várnia, míg a lába feneket ér, valahogy szilárd testhelyzetbe kell
kerülnie, ahol a kötelek már elég lazák lesznek ahhoz, hogy kioldja a csomókat. Ha
most küzd meg velük, azzal csak a levegőjét pocsékolja, és nem engedhette meg
magának, hogy elpazarolja.
Így inkább a szívdobbanásait számolta, és próbálta lelassítani a szívverését,
ahogy arra kiképezték. A hevesebb szívdobogás kevesebb levegőt jelentett, és ha
sikerül lecsendesítenie a kalapálást a mellében, azzal plusz másodperceket nyerhet,
ami ahhoz kell, hogy túlélje ezt a próbatételt. Huszonegy, huszonkettő,
huszonhárom… Amúgy mintha gyorsabban vert volna, de Valyn folytatta a
számolást. Nem mintha sok minden mást tehetnék idelent, ötlött fel benne komoran.
Huszonkilencnél érezte, hogy a lábát szorító kötelek meglazulnak egy pillanatra,
majd ismét megfeszülnek, de már erőtlenebbül. Elérte hát a tenger fenekét. Nem volt
valami látványos – ilyen messze a felszíntől semmi nem volt az, csak kékesfekete
formák és zavaros árnyak alkotta világ –, de ki tudta venni pár fűrészes élű nagy
szikla alakját. Gyakorlott mozdulattal hajolt előre derékból, megragadta a bokáira
hurkolt kötelet, és szépen megfordulva tette meg az utolsó pár lábat az iszapos
fenékig. Nem okozott nehézséget beékelnie a csípőjét a sziklák közé, és máris
munkához látott a csomókkal.
A kötél olyan vastag volt, mint az öregujja, rugalmas, az a fajta, amelyik
könnyedén tekeredik a fedélzeten, és jó érzés az ujjak közé fogni. Annick viszont a
lehető legfeszesebbre húzta a csomókat, azok pedig megduzzadtak a víztől a fenékig
tartó hosszú és lassú merülés során. Valyn ügyelt rá, hogy lassan dolgozzon, hogy
az ujjaival tapogassa ki a kötelet, hogy végighaladjon a különféle hurkokon és
csavarokon. A legtöbb ember ott követte a hibát, hogy rögtön nekilátta rángatni és
húzkodni a csomót, még mielőtt felmérte volna. Ez remek módszer volt arra, hogy
ne tudjon kiszabadulni, remek módszer, hogy megfulladjon.
Dupla tengerészcsomó, döbbent rá egy pillanattal később, és a szíve valamivel
gyorsabban vert a várakozás izgalmától. A tengerészcsomókat könnyű volt kioldani,
még ha meg is szívták magukat vízzel és szorosra is húzták őket. Talán Annick
kesztyűs kézzel bánt vele. Képesnek kell lennie arra, hogy… nem. Valyn a fogát
csikorgatta. Persze hogy nem volt könnyű. Az átkozott izé igaz, hogy
tengerészcsomó volt, de a legvégét egy olyan rohadt lezárással kötötték meg, amit
Valyn nem ismert. Ha megpróbálná a szokott módon meglazítani, az egészet annyira
összegabalyítaná, hogy onnan reménytelen lenne visszafejteni. Rohadt nagy
szerencséd van, hogy észrevetted, gondolta, bár nem érezte magát szerencsésnek. –
Több mint egy perce volt idelent, a tüdeje kezdett égni, és a félelem most először
vájta belé hegyes karmait. Annick rideg, kovakövet idéző szeme töltötte ki a
gondolatait: az a szempár, és a padlásszobában lemészárolt lány emléke.
Csak lassan! – intette magát, ahogy a hüvelyk- és a mutatóujja közé vette, és
kitapogatta az ördögi hurkot. Csak egyszer csináld, és akkor jól! A kötél
visszakanyarodott önmagába, egyszer, kétszer, aztán eltűnt a hurokban, míg ismét
elő nem bukkant… Érezte, hogy a gyomrában fagyos émelygés ömlik szét. Még a
sötétségben, még a több tonnányi víz alatt is tudta, miféle csomóval van dolga: egy
dupla tengerészcsomóval, hozzá plusz hurkok, pontosan ugyanaz a fajta, mint
amivel Amie-t halála előtt megkötözték. Ez a kirakós egy újabb darabja volt, de
most kiverte a fejéből. Ha meghal itt, az öböl fenekén, vele hal a felfedezése is.
A sokölnyi víz üllőként nehezedett rá. A tüdejében érzett tompa, égő érzés
lángolóvá erősödött. Van még idő, biztatta magát, hogy leküzdje az állati páni
félelmet. Majd később gondolkozz azon, mit jelent mindez! Most csak szabadítsd ki
magad!
A gyomra lüktetni kezdett, mell- és hasizmai megpróbálták felülbírálni az agyát,
hogy több levegőt szívjon be ott, ahol nem is volt levegő. Valyn behunyta a szemét –
idelent amúgy sem vette semmi hasznát, és megpróbált a csomóra összpontosítani.
Az első hurok egy vonakodó rántás után engedett, de még így is maradt kettő.
Csillagok kezdtek feltünedezni a szeme előtt, csillagok, amelyeknek semmi
keresnivalójuk sem volt a tenger fenekén. Érezte, hogy a tüdeje ismét megrándul,
mint egy rémült ló egy égő pajtában. Már dolgozott a csomón, de túl lassan.
Amikor a csillagok megjelentek, már nem maradt sok idő, csak vagy egy tucatnyi
szívdobbanás. Ennyi időbe telne, mire visszaérne a felszínre. Agyát kezdték
megtölteni a gondolatok, hogy jeges víz tódul a tüdejébe, és egy pillanatra
kicsúszott markából a kötél legvége. Árnyalakok jelentek meg körülötte, sötét
alakok köröztek és kerültek egyre közelebb hozzá. Cápák, döbbent rá Valyn, és
vadul rávetette magát a csomóra. Hibás megoldásnak bizonyult. Még ha maradt is
volna ideje – ami pedig már nem volt –, az effajta kétségbeesett lépéstől csak
megszorulna a bokájába vágó kötél. Te tökfej, szidta magát, és ismét megpróbálta
megkeresni a hurkokat, hogy kitapintsa alakjukat, ahogy a gondolatai egyre
ködösebbek lettek, és vére zubogva forrt az ereiben, a szívében. Te ostoba, ‘Kent-
csókolta tökfilkó.
A sötétség fagyosan és feketén zárult köré, oly végtelenül, mint maga a tenger.
Az Ej Pereme fedélzetén tért magához, sós víz és kétszersült ocsmány keverékét
okádva a vízlefolyóba. Az újabb öklendezés egy második adag sós szennylét hozott
fel a tüdőből, majd egy újabbat, és még egyet. Úgy érezte, mintha valaki puszta
ököllel sorozná a bordáit. A feje lüktetett, és minden egyes légvétel iszapos vizet
szűrt át a tüdején. Vagyis a tenger feneke fölött köröző fekete alakok nem is cápák
voltak, hanem kiképzők. Valaki várta, arra az esetre, ha elájul, hogy aztán elvágja a
kötelet. Hagyniuk kellett volna megfulladni, gondolta, ahogy labdává gömbölyödött
a száraz fedélzeten. A nehezebbik részén már úgyis túl voltam.
Ahogy vacogva kapkodott levegő után, Valyn ráébredt, hogy valaki fölé
magasodik, és kitakarja előle a fényt. Fane. Egy része arra gondolt, hogy esetleg
Annick lehet az. A hatalmas kiképző elbődült.
– ’Shael magasságos nevére, mi a fene volt ez, katona? Mióta vagy már a
Szigeteken?
Valyn küszködött, hogy válaszoljon, de csak még több vizet sikerült a fedélzetre
öklendeznie.
– Sajnálom – bőgte Fane. – Nem hallok semmit.
– Nem sikerült… nem sikerült kioldanom a csomót, uram.
Fane felhorkant.
– Ezt saját magamtól is kikövetkeztettem, amikor nem bukkant ki a vízből. Nem
tudott kibogozni egy alapszintű dupla tengerészcsomót? Úgy fest, hogy a
Birodalom Fénye némileg elhalványult.
Sami Yurl erre hálásan felvihogott.
– Nem… nem egyszerű tengerészcsomó volt, uram – sikerült Valynnak
kinyögnie. Nem akarta, hogy úgy hasson, mintha mentegetőzne, de nem akarta azt
sem, hogy Fane alkalmatlannak tartsa. Annak a plusz csavarnak az emléke, meg
Amie megkötözött, megfeketedett és karommá görbült kezéé valósággal belemart
az agyába. Vajon a lány is úgy küzdött az utolsó pillanatokban, mint ő,
kétségbeesetten próbálva meglelni a kiutat a fogságból, széttépni a kötelet és
elszökni?
– Ó, biztosra veszem, hogy odalent nem tűnt egy egyszerű tengerészcsomónak,
úgy nem, hogy víz kezdte eltömni a szádat, a szar meg a gatyádat, de biztosíthatlak –
tartott fel Fane egy levágott, víztől csöpögő kötelet, rajta a csomóval –, hogy ez
pontosan ugyanolyan tengerészcsomónak tűnik, mint amilyennek én ismerem.
 – Volt még ott más is.
– Annick – fordult Fane a mesterlövészhez. – Ezt a csomót kötötted?
A lány bólintott, szeme, mint a kő.
– Ez az egész csomó? – firtatta Fane. – Nem tettél hozzá valami különlegeset, ami
összezavarhatja Legfényességesebb Fenségünket? Őt ugyanis könnyű összezavarni.
A lány a fejét rázta.
Valyn megpróbált valami érzelmet felfedezni abban a kifürkészhetetlen
szempárban. Annick hazudott. Ilyen egyszerű volt az egész.
– Nem valami fényes így kezdeni a reggelt – vonta le a tanulságot Fane, és
megvetően a fedélzetre dobta a csomót. – Egyáltalán nem jó így kezdeni. Annick, te
vagy a következő. Sharpe, Ainhoa, dobjátok át félelmet nem ismerő vezérünket a
palánkon, hadd ússzon vissza a szigetre!
 TIZENHATODIK FEJEZET
——»•«——
Kaden kipillantott a fazekasműhely szűk ablakán. A kőépületben honoló nyirkos
hideg dacára, amivel durva csuhája a jelek szerint hiába próbált megbirkózni, a nap
keleten Oroszlánfő fölé hágott, megvilágítva Ashk’lan ösvényeit és épületeit.
Kellemes nap lesz a mai odakint, rügyező bimbók zöldellnek az ég mélykék háttere
előtt, üde tavaszi szélrohamok zúdulnak le a hegycsúcsokról, a borókák csípős illata
elkeveredik a meleg sáréval. Sajnos a lemészárolt kecske és kolostoron kívül lelt
különös nyomok változást hoztak a mindennapokban, és Scial Nin tilalmának
következményeként, miután eltiltotta az akolitusokat attól, hogy elhagyják a
központi teret, Tan beköltöztette Kadent a műhelybe, félbeszakítva szabadtéri
robotolását.
– Később még befejezheted a várad szétszedését – közölte az idősebb szerzetes,
egy kézmozdulattal lemondva az építményről, amelyet Kaden olyan feleslegesen
emelt. – Most azt akarom, hogy széles és öblös fazekakat égess ki.
– Mennyit? – tudakolta.
– Annyit, amennyit kell. – Bármit is jelentsen ez.
Kaden elnyomott egy sóhajt, ahogy szétnézett a műhelyben, és tekintete
végigsiklott a kancsók, edények, bögrék, tálak, kannák és kupák polcokon gondosan
elrendezett sorain. Szívesebben lett volna odakint azokkal a szerzetesekkel, akik
megpróbálták felkutatni a titokzatos lényt, nem pedig ide bezárva fazekakat
korongozni, de hogy ő mit szeretett volna, az senkit nem érdekelt.
Kaden természetesen jól értett a fazekassághoz. A shinek mézzel és lekvárral
egyetemben agyagedényeikkel is kereskedtek tavasszal és ősszel a nomád
urghulokkal, azzal a barbár néppel, amelyikből hiányzott mind a tehetség, mind az
érdeklődés, hogy ilyesmiket gyártsanak maguknak. Általában élvezte a műhelyben
töltött időt, a tenyerével dagasztani a hűvös agyagot, életre kelteni egy kecses
formájú kupát vagy kancsót az ujjai segítségével, míg a lábával hajtotta a korongot.
Tekintettel azonban a történtekre, az agyagműhelyben napkeltétől napnyugtáig
végzett munka kicsit olyan volt, mint börtönben ülni, ő pedig azon kapta magát,
hogy elkalandoznak a gondolatai, amiért jókora verésben részesült volna, ha Tan
beugrik hozzá látogatóba. Még olyan hibákat is elkövetett, mint a novíciusok, és
több edényt ki kellett dobnia, pedig ilyenre hat éve nem volt példa.
Már éppen szünetet akart tartani, hogy megegye a reggelinél a csuhájába tuszkolt
kemény kenyérhéjat, amikor valami miatt elsötétült fölötte az ablak. Mielőtt
megfordulhatott volna, elméjébe betolakodott a lemészárolt kecske saama’anja, a
koponyájából kikanalazott agyvelő, és az övkéséért nyúlt, mielőtt felállt volna.
Nevetséges fegyver volt ugyan, de… nem volt rá szüksége. Akiil gubbasztott
ugyanis az ablakban, fekete fürtjeit hátulról világította meg a nap, és arcán önelégült
mosoly honolt.
– A félelem el vakít – intonálta az ifjú komolyan, ujjával feddően integetve. – A
nyugalom láttat.
Kaden kifújt egy nagy levegőt.
– Köszönet a bölcsességedért, mester. Végeztél akolitusi feladataiddal abban a két
napban, mióta én ide vagyok zárva?
Akiil erre csak vállat vont, és az ablakpárkányról beugrott a szobába.
– Bámulatos haladásra vagyok képes, ha nem vagy ott, hogy visszafogj. A vaniate
olyan, mint a zsebmetszés… csak addig tűnik nehéznek, míg rá nem érzel az ízére.
– És milyen, ó, megvilágosodott?
– A vaniate? – Akiil a homlokát ráncolta, mintha töprengene. – Igazi rejtély –
mondta végül, és elutasítóan legyintett. – Egy olyan fejletlen kukac, mint te, sosem
értheti meg.
– Tudod – telepedett vissza Kaden a zsámolyra, melyen dolgozott –, Tan azt
mondta, hogy a csestriimek gyakorolták a vaniatét. – Rengeteg ideje jutott arra,
hogy elmélkedjen ezen a különös kijelentésen, de Akiil meg napok óta a konyhába
volt zárva, ahol Yen Harval hatalmas vasüstjeiben sűrítette a zúzbogyókat, és ők
ketten nem tudtak beszélgetni. A kecskéket öldöső lény körüli zűrzavar miatt Kaden
végül félretette a vaniatéról szóló értesülést egészen addig, míg meg nem oszthatta
barátjával.
Akiil erre összevonta a szemöldökét.
– A csestriimek? Nem képzeltem volna, hogy Tan felül légből kapott mondáknak
és gyerekmeséknek.
– Léteznek feljegyzések. Azok elég valóságosak. – Ők ketten diskuráltak már
erről korábban. Kaden látott fóliánsokat a császári könyvtárban: olvashatatlan
írással lekörmölt tekercseket és kódexeket, amelyek apja írnokai szerint egy régi
kihalt fajéi voltak. Egész termeket töltöttek meg a csestriim iratok: polcok polcok
hátán, kódexek kódexek hátán, és két kontinens tudósai látogatták őket, sőt még
messzebbről is jöttek (Liből, de még a Mandzsar Birodalomból is), hogy
tanulmányozzák a gyűjteményt. Akiil viszont csak azt volt hajlamos elhinni, amit
látott vagy el tudott lopni, és Annur Illatos Negyedében nem bóklásztak csestriimek.
– Talán a cseestriimek ölik a kecskéket – vetette fel Akiil gúnyos komolysággal. –
Talán agyakat esznek. Úgy rémlik, hallottam is egy ilyen történetet.
Kaden elengedte füle mellett a gúnyolódást.
– Bármit hallhatsz a regékben. Azok nem megbízhatóak.
– Éppen te vagy az, aki hiszel a regékben! – tiltakozott Akiil.
– Én abban hiszek, hogy a csestriimek léteztek – mondta Kaden. – Abban hiszek,
hogy évtizedekig, talán évszázadokig tartó háborút vívtunk ellenük. – Megcsóválta a
fejét. – Ezen túl nehéz tudni, mit is gondoljon az ember.
 – Elhiszed a regéket. Nem hiszed el a regéket. – Akiil sajnálkozva ingatta a fejét. –
Igen slendrián gondolkodásmód.
– Inkább nézd így a dolgot: a tény, hogy a róla szóló mesék fele hazugság, nem
jelenti azt, hogy Annur Illatos Negyede nem létezik.
– Az én meséim! – hadarta Akiil. – Hazugságok lennének? Tiltakozom!
– Ez része a beszédnek, amivel a magisztrátus elé álltál?
Akiil vállat vont, és most nem színlelt.
– Nem vált be – felelte, és a billogra, a felkelő napra mutatott, amelyet a jobb
keze fejébe égettek. Minden annuri tolvajt így jelöltek meg: ez volt a büntetésük az
első lopás után. Ha Akiil történeteinek csak fele is igaz volt a zsebmetszésekről és a
házak kifosztásáról, akkor hihetetlenül szerencsésnek mondhatta magát. A második
büntetéskor hasonló billogot égettek a homlokra. A második billogot viselők csak
nehezen találtak munkát úgy, hogy gaztettük jele csúfította el a homlokukat. A
legtöbben le sem tértek a bűn útjáról. Harmadik alkalommal az annuri
magisztrátusok halálra ítélték a bűnösöket.
– Felejtsd el, hogy mit gondolsz a csestriimekről – erősködött Kaden –, és akkor
be kell látod, hogy különös, hogy a shinek egy ősi faj nyelvére és gondolataira
épülő eszmét terjesztenek. Az igazat megvallva, még furcsább lenne, ha a
csestriimek nem is léteztek volna.
– Én szinte mindent furcsának találok a shinekről – vágott vissza Akiil –, de
naponta kétszer kapok tőlük enni, van tető a fejem felett, és senki nem égetett
semmit forró vassal a bőrömbe, ami több, mint amennyit elmondhatok az apádról.
– Nem az én apám…
– Persze hogy nem ő! – csattant fel Akiil. – Annur császára túlságosan elfoglalt
ahhoz, hogy személyesen végezze el egy kis tolvaj megbüntetését.
Az Ashk’lanban töltött évek tompítottak Akiil keserűségén, amit Annur társadalmi
egyenlőtlensége felett érzett, de időnként, amikor Kaden mondott valamit a
rabszolgákról vagy az adókról, az igazságról vagy a büntetésről, Akiil nem hagyta
szó nélkül.
– Mi hír odakintről? – kérdezte Kaden, remélve, hogy témát válthatnak. – Vannak
újabb döglött kecskék?
Akiil úgy festett, mint aki elengedi füle mellett a kérdést, és inkább a vitát
folytatja, Kaden várt. Kisvártatva barátja vett egy korty levegőt, majd egy újabbat.
Sötét szemének pupillája kitágult, majd összehúzódott. Egy nyugtató gyakorlatot
végzett. Akiil éppen olyan annyira jártas volt a shinek tudományában, mint bármely
másik akolitus – sőt, jobban, mint a többség –, feltéve, ha úgy döntött, alkalmazza is.
– Kettő – felelte hosszas hallgatás után. – Két másikkal is végeztek. De egyik sem
a csalinak kikötött volt.
Kaden bólintott: felkavarta a hírt, de meg is könnyebbült, hogy elkerülték a
harcot.
 – Szóval bármi legyen is ez, de ravasz.
– Ravasz vagy szerencsés.
– Hogyan fogadja a többi szerzetes ezt a dolgot?
– Nagyjából ugyanúgy, ahogy a shinek fogadnak minden mást – horkant fel Akiil.
– A Nin által összehívott gyűlés után, leszámítva az akolitusokra és a novíciusokra
kirótt tilalmat, miszerint nem hagyhatják el a főépületeket, az emberek továbbra is
vizet hordanak, továbbra is festegetnek, továbbra is meditálnak. ‘Shaelre esküszöm,
hogy ha ezek a te csestriimeid gyilkos hordaként megérkeznének egy felhőn ülve,
és nekiállnának fejeket levagdosni és lándzsára tűzni őket, a szerzetesek fele
megpróbálná lefesteni őket, a másik fele meg nem is figyelne rájuk.
– Az idősebb szerzetesek közül senki nem mond valami mást erről? Nin, Altaf
vagy Tan?
Akiil mogorva képet vágott.
– Tudod, hogy van ez. Annyit mondanak nekünk, mint amennyit én mondanék egy
levágni kívánt disznónak. Ha szeretnél megtudni valamit, magadnak kell
utánajárnod.
– De te persze lelkiismeretesen engedelmeskedtél az apát azon parancsának, hogy
maradj a kolostorban…
Akiil szeme felcsillant.
– Természetesen. Lehet, hogy időről időre eltévedtem – hiszen Ashk’lan olyan
hatalmas és bonyolult hely de magamtól soha nem dacolnék nagytiszteletű
apátunkkal!
– És amikor eltévedtél, megtudtál valamit?
– Nem – felelte az ifjú, és a fejét rázta csalódottságában. – Ha Altaf és Nin nem
találják ennek a ‘Kent-csókolta valaminek a nyomát, akkor nekem esélyem sincs. De
mégis úgy véltem… időnként az ember szerencsével járhat.
– Időnként pedig balszerencsével. – Kadennek eszébe jutott a felkoncolt
kecsketetem, a csöpögő vér. – Nem tudjuk, mi ez, Akiil. Úgyhogy légy óvatos!

Másnap este Tan visszatért a műhelybe. Kaden abbahagyta a munkát, és

várakozóan nézett fel, abban a reményben, hogy leolvashat valamit a kint
történtekről az umial viharvert arcából. Tan többet tudott a többi szerzetesnél, ebben
Kaden biztos volt. Viszont kiszedni belőle, hogy mit tud, sőt, akár csak megpróbálni
is lehetetlen volt. A szörnyen megcsonkított hullák váratlan felbukkanása láthatóan
nem gyakorolt rá nagyobb hatást, mint egy új kék harangvirágtelep felfedezése. Tan
behúzta maga mögött az ajtót, és bíráló tekintettel nézett végig a Kaden által
megformázott és kiégetett tucatnyi edényen.
– Sikerült haladást elérnetek? – kérdezte végül Kaden.
– Haladást – mondta Tan, úgy ízlelgetve a szót, mintha most hallaná először.
– Igen. Megtaláltátok, hogy mi öli a kecskéket?
 Tan a körmével megkocogtatta az egyik edényt kívülről, majd végighúzta az ujját
a szája belső peremén.
– Az haladás lenne? – kérdezte, anélkül, hogy felnézett volna a vizsgálódásból.
Kaden elnyomott egy sóhajt, és nagy erőfeszítés árán lecsillapította légzését és
szívének dobogását. Ha Tan talányos akar lenni, akkor Kaden nem hagyja, hogy
felpiszkálja, ő meg mint valami tágra nyílt szemű novícius nyaggassa. Umialja áttért
a következő edényre, öklének bütykeivel kocogtatta a peremet, aztán megdörzsölt
egy kis tökéletlenséget a felületén.
– És mi van veled? – kérdezte Tan, miután átnézte az edények felét. – Te haladtál
valamennyit?
Kaden összevonta a szemöldökét, ahogy megpróbálta meglelni a kérdésben
elrejtett csapdát.
– Elkészítettem ezeket – felelte védekezve, és az agyagedények néma sorára
mutatott.
Tan bólintott.
– Vagyis haladtál. – Felkapta az egyiket, és beleszagolt. – Ez miből készült?
Kaden elnyomott egy mosolyt. Ha az umialja arra számított, hogy az agyagról
szóló kérdéseivel megfogja, akkor nagy csalódásban lesz része. Kaden a
kolostorban élő akolitusok mindegyikénél jobban ismerte a különböző folyami
agyagfajtákat.
– Abban fekete iszapot kevertem el parti vörössel, egy a három arányban.
– Még valamit?
– Egy kis gyantát, hogy ilyen színe legyen.
A szerzetes a következő alkotáshoz lépett.
– És mi van ezzel?
– Fehér agyag a gázlótól – felelte Kaden felkészülten –, közepes szemcséjű. Menj
át ezen a próbán, súgta magának, és még a tél előtt ismét meglátod a napot!
Tan végigment az edények során, mind a tucaton, mindannyiszor ugyanazokat a
kérdéseket téve fel. Ez miből készült? Még valami? A sor végére érve ráncba futott a
homloka, első ízben nézett Kadenre, és megcsóválta a fejét.
– Nem haladtál semmit – közölte végül.
Kaden csak bámult. Nem követett el hibát, ebben biztos volt.
– Tudod, miért küldtelek ide?
– Hogy edényeket égessek ki.
– Egy fazekas is megtaníthat téged edények kiégetésére.
Kaden habozott. Lehet, hogy Tan megkorbácsolja a ostobaságáért, de még
rosszabb lenne, ha azért kapna verést, mert megpróbálna blöffölni.
– Nem tudom, miért küldtél ide.
– Találgass!
– Hogy távol tarts a hegyektől?
 A szerzetes szeme szinte lyukat ütött belé.
– Scial Nin tiltó parancsa nem elég?
Kaden végiggondolta az Akiillal folytatott beszélgetést, és mozdulatlanságra
késztette az arcát. A legtöbb shin umial úgy ki tudta szimatolni a csalásokat vagy a
mulasztásokat, ahogy a vadászeb a rókát. Kaden ugyan nem hagyta el a
fazekasműhelyt, de nem lelkesedett az ötletért, hogy barátja nyakába valami
komolyabb vezeklést zúdítson.
– Az engedelmesség a kés, amely átvágja a szolgaság kötelékét – felelte, egy ősi
shin mondás elejét idézve.
Tan rámeredt egy pillanatra – némán, kifürkészhetetlenül.
– Folytasd! – mondta végül.
Kadennek novíciuskora óra nem kellett felmondania az egész idézetet, de a
szavak így is könnyen villantak az eszébe.

Az engedelmesség a kés, amely átvágja a szolgaság kötelékét.

A csend a pöröly, amely szétzúzza a beszéd falait.
A nyugalom erő, a kín puha ágy.
Tedd félre a tálat, az üresség az egyetlen edény!

Ahogy kiejtette az utolsó szótagokat, ráébredt a hibájára.

– Az üresség – mondta halkan, és az agyagedények néma sorára intett. – Amikor
azt kérdezted, hogy miből készültek, nekem azt kellett volna mondanom, hogy az
„ürességből”.
Tan komoran csóválta a fejét.
– Ismered a szavakat, de még senki nem éreztette veled azokat. Ma ezt kijavítjuk.
Jöjj velem!
Kaden ösztönösen felállt a zsámolyról, megacélozva magát valami újfajta durva
büntetésre, valami szörnyű vezeklésre, ami után ott maradt összezúzva, vérezve
vagy a felismerhetetlenségig kékre-zöldre verve, mindezt a vaniate, annak a
fogalomnak a nevében, amelyről eddig senki nem vette a fáradságot, hogy a
lényegét elmagyarázza neki. Felállt, aztán megtorpant. Nyolc éven át futott, amikor
a szerzetesek is futottak, festett, amikor azt mondták neki, hogy fessen, robotolt,
amikor arra utasították, hogy robotoljon, és böjtölt, amikor nem adtak neki enni. És
mindez miért? Hirtelen felcsendültek a fejében Akiil előző nap mondott szavai.
Annyit mondanak nekünk, mint amennyit én mondanék egy levágni kívánt
disznónak… A képzés és a tanulás mind szép és jó, de Kaden még azt sem tudta
biztosan, hogy mire képzik őt.
– Gyere! – mondta Tan rideg és ellentmondást nem tűrő hangon.
Bár Kaden izmai sóvárogtak az engedelmességre, kényszerítette magát, hogy ne
moccanjon.
 – Miért?
Az idősebb szerzetes ökle már azelőtt lesújtott az arcára, hogy egyáltalán
felfogta, megmozdul: az ütéstől felhasadt a bőre, és elterült a padlón. Tan lépett
egyet előre, és fölé magasodott.
– Kelj fel!
Kaden imbolyogva talpra állt. A fájdalom egy dolog volt – elbírt a fájdalommal
–, de a gondolatai kavarogtak, elkábult az ütéstől.
– Indulás! – mutatott Tan az ajtóra.
Kaden tétovázott, majd hátrált egy lépést. Arcán a felszakadt bőr alól vér
csörgedezett, de kényszerítette magát, hogy ne emelje oda a kezét, ismét megrázta a
fejét.
– Tudni akarom, hogy miért. Megteszem, amit mondasz, de érteni akarom a
lényegét. Miért kell megtanulnom a vaniatét?.
Lehetetlen volt bármilyen érzelmet kiolvasni az idősebb szerzetes szeméből. Akár
egy kecskedögöt vagy egy elhaladó felhőt is nézhetett volna. Lehetett akár a sebesült
zsákmány fölé magasodó vadász, aki felkészül az ölésre. Kaden elmélázott, hogy
vajon megüti-e őt újra, hogy folytatja-e az ütlegelését. Még sosem hallott olyanról,
hogy egy akolitust meggyilkolt az oktatója, de ha Tan halálra akarja verni a
tanítványát, ki állítaná meg? Scial Nin? Chalmer Oleki? Ashk’lan több mint száz
mérföldre feküdt az Annur Birodalom határától, túl minden civilizált határon. Itt
nem léteztek törvények, nem voltak magisztrátusok, sem bíróságok. Kaden éberen
figyelte umialját, igyekezett lecsillapítani mellkasában dübörgő szívét.
– A tudatlanságod egy gát – mondta végül a szerzetes. Még egy pillanatig
mozdulatlanul állt, mielőtt az ajtó felé fordult volna. – Talán a képzésed
hatékonyabb lesz, amint megérted, miért olyan sürgős.

Scial Nin dolgozószobája néhány száz lépésre a fő gyülekezőtértől tapadt a

sziklaszirthez. Az épület úgy festett, mintha a hegy része lenne – a habarcs nélküli
kövekre egy kókadt, vézna fenyő vetett árnyékot, amely egyformán hullajtotta barna
tűleveleit a tetőre és a talajra. Kaden és Akiil általában kerülték a helyet – egy
akolitust vagy novíciust csak akkor volt szokás az apát elé citálni, amikor valami
szélsőséges kihágás szélsőséges vezeklést kívánt –, és noha Rampuri Tan arra utalt,
hogy Scial Nin válaszokkal szolgálhat a kérdéseire, Kaden most némileg zaklatottan
közeledett felé, umialja nyomában haladva. Tan mindenféle felvezetés nélkül belökte
a faajtót, és egy pillanattal később Kaden is átlépett utána a küszöbön.
A helyiség belsejében félhomály uralkodott, és a fiú nem is látta meg rögtön Scial
Nint, aki egy alacsony asztal mögött ült, amelynek lapja üresen ásítozott, kivéve
egyetlen pergament – mint Kaden rádöbbent, ez volt a festmény, amely a kecskéket
öldöső lény nyomait ábrázolta. Ha az apátot meg is lepte vagy fel is bosszantotta a
hirtelen látogatás, nem mutatta. Felpillantott a lapról, felhúzta az egyik szemöldökét,
és várt.
– A fiú válaszokat akar – közölte Tan nyersen, és oldalra lépett.
– Akárcsak a legtöbben – felelte Nin, akinek hangja olyan bársonyosan és
szilárdan csengett, mint a gyalulatlan tölgy. Egy pillanatra végigmérte az idősebb
szerzetest, majd figyelme Kadenre irányult. – Beszélhetsz!
Most, hogy a fiú az apát előtt állt, már nem is tudta teljesen biztosan, mit
mondjon. Hirtelen ostobának érezte magát, mint egy kisgyerek, aki bajt kevert. Tan
azonban elég engedékenynek bizonyult, hogy az apát elé járulhasson, így kár lenne
elfecsérelni a lehetőséget.
– Tudni szeretném, hogy miért küldtek ide – fogott bele óvatosan. – Értem, hogy
mi a shinek célja: az üresség, a vaniate. De mi az én célom? Miért van erre szükség
egy birodalom igazgatásához?
– Nincs rá szükség – felelte Nin. – Az Ancaz-hegységen túl a mandzsar császárok
nem hódolnak az Üres Istennek. A birodalmad határain élő vademberek Meshkentet
tisztelik. A föld túloldalán a liri királyok egyáltalán nem hajlandóak semmilyen
istent követni – ők az őseik előtt hódolnak.
Kaden az umialjára pillantott, de Tan némán állt, arca, mint a kő.
– Akkor miért vagyok itt? – kérdezte, és a tekintetét ismét az apátra szegezte. – Az
apám azt mondta, éppen az indulásom előtt, hogy a shinek olyan dolgokat tudnak
tanítani, amilyeneket ő nem.
– Atyád tehetséges diák volt – felelte Nin, és bólogatott az emlék hatására –, de
nem szerzett tapasztalatot umialként. Komoly nehézséget okozott volna neki a te
képzésed, még akkor is, ha nem igényli a figyelmét egy birodalom.
– Miféle képzés? – kérdezte Kaden, és törekedett rá, hogy a hangja minden élt
nélkülözzön. – A festészet? A futás?
Az apát egy pillanatra oldalra hajtotta a fejét, és úgy méregette Kadent, ahogy a
vörösbegy méregethet tavasszal egy földigilisztát.
– A császárnak számos címe van – szólalt meg végül. – Az egyik legrégebbi és
legkevésbé értett „A Kapuk Őrzője”. Tudod, mit jelent ez?
Kaden vállat vont.
– Annurnak négy kapuja van: a Vízi Kapu, az Acélkapu, az Idegenek Kapuja és a
Hamis Kapu. A császár őrzi és óvja őket. Védelmezi a várost az ellenségeitől.
– A legtöbben így hiszik – felelte Nin –, részben azért, mert igaz: a császár
valóban őrzi Annur kapuit, méghozzá évszázadok óta, azóta, hogy Olannon
Malkeenian fából és gyékényből megépítette a város első hevenyészett falait.
Léteznek azonban más kapuk is. Veszedelmesebbek. És a cím ezekre utal.
Kaden érezte, amint az izgalom lángja fellobban benne. Elfojtotta. Ha az apát
meglátná az érzelem felvillanását, akár vissza is küldhetné Kadent a
fazekasműhelybe, de az is lehet, hogy folytatná a történetet.
– Négyezer éve – szőtte tovább a szót Nin –, talán régebben, talán nem is olyan
régen… a levéltárak zavarosak ezen a ponton… egy új lény jelent meg a földön.
Nem csestriim volt, nem is nevariim, nem is isten vagy istennő – azok mind
évezredekig éltek. Az új lény az ember volt.
– A tudósok és a papok még mindig vitatkoznak az eredetünkön. Egyesek szerint
Ouma, az első anyánk egy óriástojásból kelt ki, és kilencszáz fiút és lányt szült, és
mi tőlük származunk. Mások azt állítják, hogy Bedisa teremtett minket, hogy így
alkosson meg egy soha ki nem fogyó játékszert nagy szerelmének, Ananshaelnek,
amit az elpusztíthat. A Sötét Rokonság hite szerint a csillagokból érkeztünk, és
lángvitorlájú hajókon szeltük át a feketeséget. Az elméletek száma végtelen.
– Az elődöm ebben a tisztségben viszont úgy vélte, hogy a szüleink a csestriimek
voltak. Úgy vélekedett, hogy miután a csestriimek évezredeken át uralkodtak a
földön, ismeretlen okokból olyan gyerekeket nemzettek, akik… furcsák voltak.
Kaden az umialjára pillantott, de Tan arca kifürkészhetetlen álarc maradt.
– Furcsák? – kérdezte megfontoltan. Mindig is úgy hallotta, hogy a csestriimek és
az emberek kibékíthetetlen ellenségek. A gondolat, hogy esetleg rokonok lehetnek,
hogy az emberek az ellenségeiktől származnak – nos, ez az érthetetlenségig bizarr
volt.
– A csestriimek halhatatlanok voltak – felelte az apát. – A gyermekeik nem. A
csestriimek, minden ragyogó logikájuk dacára nem éreztek több érzelmet, mint a
bogarak vagy a kígyók. Az általuk nemzett gyermekek, az emberi gyermekek sokkal
jobban ki voltak szolgáltatva Meshkentnek és Cienának. A csestriimek éreztek
fájdalmat és vágyat, az emberek azonban törődtek is önnön szenvedéseikkel és
gyönyörükkel. Talán ennek köszönhetően ők lettek az elsők, akiknek érzelmeik
lettek: szeretet és gyűlölet, félelem, bátorság. Az is elképzelhető, hogy a fiatal
istenek megszületése okozta az emberi érzelmek kialakulását. Bárhogy is, a
csetriimek az érzelmeket átoknak tartották, nyavalyának. Van egy történet, miszerint
amikor meglátták, hogy az első emberi ikerpár mennyire szereti egymást,
megpróbálták megfojtani őket a bölcsőjükben. Az elődöm szerint Eira, ennek a
szeretetnek az istennője elrejtette az ikreket a szüleik elől, és elmenekítette őket
nyugatra a Nagy Hasadéktól, ahol az emberi fajt nemzették.
– Valószínűtlennek hangzik – mondta Kaden. A shinek évek óta arra oktatták,
hogy csak azt higgye el, amit meg tud figyelni, hogy csak abban bízzon, amit lát,
szagol vagy hall. És most, hirtelen az apát olyan meséket sző, mint egy teátrista
Annur valamelyik nagy színpadán. – Honnan tudja, hogy ez történt?
Scial Nin vállat vont.
– Nem tudom. Lehetetlen elválasztani a mítoszt az emlékezettől, a történelmet a
mondáktól, de egyvalami biztos: előttünk a csestriimek uralkodtak a világ felett, a
sarktól sarkig terjedő birodalom vitathatatlan mestereiként.
– És mi van a nevariimokkal? – kérdezte Kaden, akit mindennek dacára
beszippantott a rege. Az összes régi mesében a nevariimok a csestriimek hősies
ellenségei voltak, elképesztő, tragikus szépségű lények, akik a gonosz fajjal
évszázadokon át viaskodtak, mielőtt végül behódoltak volna a könyörtelen és álnok
csestriimeknek. A Kaden és Valyn által gyerekkorukban bújt mesekönyvek
aprólékosan megalkotott festményein a nevariimok mindig hercegnek és
hercegnőknek tűntek, a szemük csak úgy villogott, ahogy pengéiket forgatták a
csestriimek komor, szürke árnyai ellen. Ha Nin szerint a mesekönyvek a valóságot
mondják, gondolta Kaden, akár meg is hallgathatom a teljes történetet.
De nem Nin válaszolt. Hanem Tan csóválta meg kissé a fejét.
– A nevariimok csak mítosz. Az emberek által kitalált mesék, amivel magukat
vigasztalták halálukban.
Az apát ismét vállat vont.
– Ha valóban léteztek is, a csestriimek jóval a mi érkezésünk előtt elpusztították
őket. A nevariimokról csak kevés, szórványos és ellentmondásos feljegyzés maradt
fenn. Ezzel szemben a Hajnalpalota tele van évkönyvekkel, amelyek a
csestriimekkel vívott harcunk történetét mesélik el. A bebörtönzés hosszú éveinek
regéjét mondják el, amikor úgy tartottak fogva és tenyésztettek minket, mint a
vadállatokat Ai istállóiban. Mesélnek Arim Huáról, a Nap Megcsapolójáról, aki
negyven évszakon át rejtegette hatalmát, várva a napviharokra, amelyeket csak ő
érzett, hogy aztán szétrobbantsa a zárt kapukat, és elvezesse népét a szabadságba.
Ezek a szűkölködés szívfacsaró esztendei voltak, mikor a legmagasabb fenyőnél is
magasabbra tornyozódott a hó a hegyi hágókban, és a gyermekek szüleik húsát
ették, hogy életben maradjanak. Ezek voltak a Hagonine-tisztogatás évei, amikor
ellenségeink állatokként vadásztak ránk a hóban.
– Az apát költői képei mögött egy tény szilárdan megáll – szólalt meg Tan. – A
csestriimek megpróbáltak elpusztítani minket. És mi a túlélésért harcoltunk.
Scial Nin bólintott.
– A férfiak és a nők akkoriban mind valóságos, mind képzelt istenekhez
fohászkodtak.
– Az Üres Istenhez is? – kérdezte Kaden.
Az apát megrázta a fejét.
– Az Üres Istent nem érdeklik sem az emberek, sem a csestriimek, sem a háború,
sem a béke. Az ő birodalma ennél sokkal nagyobb. Őseink gyakorlatiasabb
istenekhez imádkoztak kétségbeesésükben, és nem a győzelemért, hanem egy kis
pihenőért, akár csak pillanatnyi menedékért. És akkor valami bámulatos dolog
történt: az istenek meghallgatták imáinkat. Persze nem a régi istenek, akik
kifürkészhetetlen útjaikat járták továbbra is, ősi játszmáik szerint törve szét és
alkotva újra a világokat, a fény és a sötétség, az őrület és a törvény hálóit szőtték.
– Viszont voltak új istenek, akikről a csestriimek nem tudtak, akik elhagyták
otthonukat, hogy emberi formában idejöjjenek, és dacolva a kockázattal a mi
oldalunkon harcoljanak. Természetesen ismered a nevüket: Heqet és Kaveraa,
Orella és Orilon, Eira és Maat. Még Ciena és Meshkent is eljöttek. Harcoltak, és
lassan a menekülésből feltartóztató harcok lettek, a feltartóztató harcokból
ütközetek, az ütközetekből háború.
– Nem volt ez ilyen egyszerű – szólt közbe Tan. – Még az istenek segítsége
mellett is vereségre voltunk ítélve. A csestriimek voltak maga a régmúlt:
halhatatlanok, engesztelhetetlenek. Mivel a vaniatéban éltek, nem ismertek sem
könyörületet, sem fáradtságot, sem fájdalmat, sem halált.
– A maguk módján – fűzte hozzá Nin – hatalmasabbak voltak az isteneknél. Az
isteneket persze nem lehetett megölni, de egy csestriim pengéje szétzúzhatta emberi
alakját, az elkövetkezendő korokon át megnyirbálva hatalmát, így azok inkább az
árnyékban maradtak, hatalmukat titokban szövögették, finom mozdulatokkal, és
Heqetet kivéve egyikük sem szállt soha harcba.
Kaden megpróbálta felfogni a hallottakat. Természetesen ennek a mesének az
összes változatát hallotta már, hogy a bátorság és a félelem, a szeretet és a gyűlölet
fiatal istenei milyen részt vállaltak az emberiség sorsában, de sosem gyanította,
hogy azok többek lennének egyszerű mondáknál. De most, ahogy ismét hallotta az
apát és az umialja szájából, váratlan igézet lett rajta úrrá.
– Csakhogy életben maradtunk – mondta. – Erőre kaptunk, és elpusztítottuk a
csestriimeket.
– Erőre kaptunk! – horkant fel Tan. – Meghaltunk. Ezrével és tízezrével haltunk.
Nin bólintott.
– Nem a ravaszságunk, nem is a bátorságunk, hanem a lélekszámunk mentett meg
minket, Kaden. Ahogy a fiatal istenek ereje nőtt, a csestriimek, akik már eleve kevés
gyermeket hoztak a világra, később már egyáltalán nem tudtak újabbakat szülni. Ó,
persze az asszonyaik teherbe estek, és kisdedeket hoztak a világra, de ezek emberi
kisdedek voltak, akik születésüktől fogva Ciena, Meshkent és a tőlük leszármazott
többi fiatal isten markába kerültek, és osztották a félelmeinket, a szenvedélyeinket, a
gyűlöletünket és a reménykedésünket.
– Rövid életet éltünk, ami ellenségeinknek, akikkel harcoltunk, csak egy
szemvillanás volt, de termékenyek voltunk. Az apák vívták a csatáinkat, de anyáink
nyerték meg a háborút. Ahogy a csestriimek száma fogyatkozott és a miénk nőtt, a
győzelem biztosnak tűnt.
– És akkor – szólalt meg ismét Tan – jött a kenta.
Kaden umialjáról az apátra pillantott, majd vissza. Még sosem hallotta ezt a szót.
– „Ajándék”, ezt jelenti a csestriimek nyelvén – közölte Nin –, de a kenta nem volt
ajándék az emberek számára. A csestriim megcsapolók ezer napon és ezer éjen át
küzdöttek olyan erőkkel, amelyekkel még az öreg istenek sem mertek
szembeszállni, és belehaltak ebbe a harcba, de megalkották azt, amit őseink csak úgy
ismertek: A Halál Kapui.
– A háború, ahogy az emberek akkoriban ismerték és amilyennek ma ismerjük,
szétszórtan folyt. A csestriimek a kapukon át bárhol, bármikor megjelenhettek, egy
szemvillanás alatt több ezer mérföldet téve meg. Még mindig túlerőben voltunk, de
a létszám semmit sem ért, mivel nem volt egységes arcvonal. Az emberi seregek
időről időre azt hitték, hogy csapdába ejtettek egy csestriim hadat, hogy aztán
ellenségeik elpárologjanak valamelyik rejtekkapun át. Míg az emberi légiók a
hegyekben vadásztak rájuk, több száz mérföldre a családjuktól és az otthonuktól, a
csestriimek városaik szívében bukkantak fel. És irgalmat nem ismerve öldököltek.
– Felgyújtották a terményeket, városokat romboltak porig. A veszélytől több száz
mérföldre élő, magukat biztonságban gondoló nőket és gyerekeket a templomokba
terelték, ahol élve elégették őket. Az a kevés korlát, ami az elején visszafogta a
csestriimket, ekkorra teljesen elpárolgott, mert kétségtelenül tudták, hogy fajuk
puszta fennmaradásáért harcolnak.
– Miért nem pusztítottuk el a kapukat? – kérdezte Kaden.
– Megpróbáltuk. Eredménytelenül. Végül az emberek erődöket építettek azok
köré, amelyeket megtaláltak, sokat pedig kő- és téglabörtönbe zártak. De még
ezeket is őrizni kellett, nehogy a csestriimek áttörjenek rajtuk, hogy aztán
öldököljenek.
– Miért nem használtuk mi is egyszerűen a kapukat? Hogy saját fegyverükkel
vágjunk vissza?
– Az efféle ostobaságok – felelte Tan – ezrek halálát okozták.
– Megpróbálták – folytatta Nin. – Emberek, egész légiók léptek át a kentán, hogy
egyszerűen eltűnjenek. Mivel a kapubejárók átlátszatlanak voltak, senki nem döbbent
rá, hogy odavesztek. Amikor a felderítőcsapatok nem jelentkeztek, feltételezték,
hogy a csestriimek rajtuk ütöttek. Az emberek hadvezérei egyre több és még több
embert küldtek át rajtuk, hogy megmentsék a többieket. Hetekbe telt, mire rájöttünk,
hogy hibáztunk.
– És hova lettek? – kérdezte Kaden elszörnyedve. – Az emberek nem tűnnek el
csak úgy.
– Ez a te bizonyosságod – felelte a fejét ingatva Tan – egy napon ezrek életébe
kerülhet.
– Csak később tudták meg az emberek – magyarázta Nin –, hogy a kapuk még a
csestriimeknél is ősibb hataloméi. Az Üres Istenéi. Ő vette magához az embereket.
Kaden megborzongott. Ananshaeltől vagy Meshkenttől eltérően a régebbi istenek
nem ártották magukat az emberi világ dolgaiba, és az Üres Isten volt az öregek
közül a legöregebb. A tény dacára, hogy Kaden az elmúlt nyolc évet az ősi istenség
szolgálatában töltötte, eddig nem igazán gondolkodott el a hatalmán. A szerzetesek
zöme láthatóan inkább úgy gondolt és utalt rá, mint egy elvont fogalomra, nem
pedig egy vágyakkal rendelkező tevékeny természetfeletti hatalomra. A gondolat,
hogy az Üres Isten megérintheti a világot, hogy egész légiókat emészthet el,
finoman szólva is nyugtalanítóan hangzott.
 Az apát folytatta.
– Ez nem olyan meglepő. Amikor valaki használja a kaput, a tér, ami elválaszt
minket innen indulva mondjuk Annurtól, nemcsak lerövidül, de meg is szűnik
létezni. Az ember a szó szoros értelmében a semmin halad át, és a semmi a mi
urunk birodalma. És a jelek szerint nem rajong azért, ha valaki behatol a birtokára.
Az apát elhallgatott, és a két idősebb szerzetes hosszú pillanatokig csak nézte
Kadent, mintha azt várnák, hogy fejezze be a történetet.
– Van rá mód – szólalt meg végül, az ötletet ízlelgetve, míg megfogalmazta. – A
csestriimek is használták a kapukat, vagyis nyilvánvalóan van rá mód.
Egyik szerzetes sem felelt. Kaden lecsillapította dobogó szívét, és rendezte a
gondolatait.
– A vaniate – mondta végül. – A kapunak van valami köze a vaniatéhoz. Ha mi
uraljuk, olyanok leszünk, mint a csestriimek, és a csestriimek tudták használni a
kapukat.
Nin végre bólintott.
– Az ember nem lehet semmivé, tökéletesen nem. Viszont képes kialakítani
magában a semmit. Úgy tűnik, hogy az istenség pedig megengedi, hogy a kapuin
átlépjenek azok, akik az ürességet hordozzák.
– A Kapuk Őrzője – villant Kaden eszébe beszélgetésük kezdete. – Ezért küldtek
engem ide. Hogy kezdjek valamit ezekkel a kapukkal.
Nin bólintott, de Tan szólalt meg.
– A csestriimek nem mindig öldösték le a foglyaikat. Az érzelmeink felkeltették a
kíváncsiságukat, így néhányat közülünk tanulmányoztak.
A szavak furcsán hatottak Rampuri Tan szájából. Ashk’lan összes szerzetese
közül éppen róla lehetett legkevésbé elképzelni, hogy bármire is tartja az emberi
érzéseket.
– A rabok közül egyesek – folytatta Tan komoran – titokban maguk is
tanulmányozták fogvatartóikat: figyelték, hallgatták őket, megtudtak róluk, amit
csak lehetett. Elsőként ők jöttek rá a kapuk, és ezzel a vaniate titkára. Megesküdtek
egymásnak, hogy megszöknek, továbbfejlesztik új ismereteiket, és a csestriimek
elpusztítására fogják használni.
– Ők voltak az első shinek – mormolta Kaden lassan, ahogy megértette a
következményeket.
Tan bólintott.
– „Ishien” a régi nyelven azt jelenti: akik bosszút állnak.
– De mi köze ennek a császársághoz vagy hozzám?
Az apát felsóhajtott.
– Türelem, Kaden. Már közelítünk felé. Amikor az emberek végül legyőzték a
csestriimeket, a végső győzelem nagy részben az ishieneknek volt köszönhető.
Noha a háború véget ért, az ishienek továbbra is figyelték a kapukat, mert meg
voltak győződve róla, hogy az ellenség nem semmisült meg, csak szunnyad.
– Volt benne logika – szólt közbe Tan ridegen. – Népünk még a háború lezárulta
után is évszázadokon át kereste a csestriimeket. Azután felejteni kezdtünk.
Nin aprót biccentve erősítette meg.
– Ahogy az évekből évszázadok lettek, a feladat már nem volt olyan sürgős.
Egyesek már magukat a csestriimeket is kezdték elfeledni. Eközben pedig az ishien
nemzedékek felfedezték az élet csendes örömeit a vaniatéra törekvés közben. Az
Üres Istent önmagáért kezdték tisztelni, nem egy rég halott ellenség miatti
bosszúból. Félretették páncéljukat, pengéiket, és kevésbé… harcias elfoglaltságokat
kerestek maguknak.
– Nem mindannyian – mondta Tan.
– Még te, öreg barátom is itt kötöttél ki a végén. Nem vadászhatunk örökké
szellemekre.
Tan ajka megfeszült, de hallgatott.
– A mi utunk nem könnyű – folytatta az apát –, és ahogy a küldetés parancsoló
jellege gyengült, úgy lépett be a rendbe egyre kevesebb és kevesebb ifjú. Akadtak
azonban olyanok, akik nem felejtették el, hogy milyen kétségbeesett harcot vívtunk
a túlélésért, és ahogy a shinek gyengültek, ahogy egyik kapu a másik után vált
elhagyatottá, ezek a szerzetesek félni kezdtek, nehogy visszatérjenek a csestriimek.
– Ekkor történt, hogy ősöd, Terial került egy belháborútól sújtott, ingatag
királyság trónjára…
– …és a shinek ekkor hagyták ott a feladatukat – fűzte hozzá Tan.
– Nem hagytuk el. Csak átadtuk. Az annur állam túl nagyra nőtt, hogy egy ember
irányíthassa. Lázadók és trónkövetelők szabdalták szét az országot. Terial hallott a
kapukról, és felismerte, hogy azok milyen erőt rejtenek politikai céljait tekintve.
Császárként azonnal ellátogathatna birodalma bármelyik szegletébe anélkül, hogy
félnie kellene távoli parancsnokok pártütésétől vagy a tartományi miniszterek
félrevezető beszámolóitól. A császár, aki képes használni a kapukat, egész
kontinensekre egységet és stabilitást hozhatna.
– Ezért alkut kötött a shinekkel – mondta Kaden, ahogy a darabok a helyükre
kerültek.
Scial Nin bólintott.
– Ha azok megtanítják őt a kapuk titkára, a vaniatéra, császári erőforrásait arra
fordítja, hogy őrizze ezeket a kapukat, nehogy a csestriimek visszatérjenek. A
shinek, akik már réges-régen elvesztették mind az eredeti feladatuk végrehajtásához
szükséges képességüket, mind az akaratukat, beleegyeztek. Attól kezdve a
Malkeenian-vérvonal minden örökösét itt képzik, nálunk. Nem véletlen az sem,
hogy az utódlási sor töretlen maradt.
– A Kapuk Őrzője – ismételte meg Kaden a régi titulust, most először értve meg.
– Mi a csestriimektől védjük őket.
 – Így kellene tennetek – felelte Tan kurtán. – Ám az emlékezet rövid.
– Léteznek olyanok – intett a fejével Nin Kaden umialja felé –, akik szerint a
shineknek sosem lett volna szabad átadniuk ezt a feladatot, akik szerint a császárok
elhanyagolják a kötelességüket.
Kaden ismét Rampuri Tanra nézett. A férfi az árnyékban állt, kezét karba fonva a
mellén, szeme sötétlett a dolgozószoba halvány fényében. Nem moccant, nem
beszélt, le nem vette a szemét a tanítványáról.
– Nem hiszed, hogy kihaltak, igaz? – kérdezte Kaden halkan. – Nem arra képezel
ki, hogy szerzetes legyek vagy egy birodalom ura. Arra képezel ki, hogyan
harcoljak a csestriimekkel.
Tan néhány szívdobbanásig nem szólt semmit. Az a kérlelhetetlen tekintet úgy
fúrta be magát Kadenbe, mintha a szíve rejtett titkait keresné.
– Úgy fest, a csestriimek halottak – mondta végül a szerzetes.
– Akkor miért meséltétek ezt el nekem?
– Arra az esetre, ha mégsem azok.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
——»•«——
– Hazudott – erősködött Valyn, és öklével lecsapott az asztalra. – Az a ‘Kent-
csókolta ribanc hazudott.
– Csodás – mondta erre Lin. – Hazudott. Ha újra meg újra elismételed, az nem
segít.
– Bár így jó, hogy szilárd tényekre építhetünk – fűzte hozzá Laith túl komolyan
ahhoz, hogy viccelődjön.
Későre járt – a legtöbb katona már a priccsén aludt, vagy éjszakai kiképzésen vett
részt odakint valahol –, és ők hárman egyedül voltak a hosszú, üres ebédlőben. A
hely java része árnyékba burkolózott – semmi értelme a jó olajat egy olyan terem
megvilágítására pazarolni, ahol nincs senki –, de a helyiség legvégében, a konyhába
vezető nyitott ajtón túl Valyn pislákoló lámpafényt látott, és hallotta, ahogy Jared, az
öreg éjszakai szakács dudorászik, miközben a munkáját végzi, és disznót süt
másnap ebédre, valamint egy kanna teát tart forrón azoknak a katonáknak, akik csak
későn térnek vissza a kiképzésről. Laith a saját asztaluk feletti lámpást gyújtotta
meg, bár csak olyan hosszú kanócot használt, hogy Valyn éppen csak ki tudta venni
barátai arcvonásait. A röptető széke hátsó lábain egyensúlyozott, és a tetőgerendákat
bámulta. Lin haja csillogott a lámpafényben, még mindig nedves volt a hosszú
úszástól.
A lány most békítően felemelte a kezét.
– Nem azt mondom, hogy tévedsz Annickot illetően, de biztos vagy benne? Azt
mesélted, hogy utána Fane felemelte a csomót, és az egy sima tengerészcsomó volt.
Valyn teste megfeszült, aztán kényszerítette magát, hogy vegyen egy nagy
levegőt. A lány csak segíteni próbált, megpróbálta vele együtt átvenni a tényeket.
– Mielőtt elájultam, egy részét sikerült kibogoznom – magyarázta. – A végén rám
tört a páni félelem, de azért eléggé emlékszem arra a csomóra. Olyannak tűnt, mint
egy sima tengerészcsomó, de nem az volt. Rajta volt az a plusz két hurok… az a
fajta, amit az Amie-t felkötő csomónál is használtak.
– Hát – mutatott rá Laith, és leengedte a padlóra a szék két első lábát, majd
lebiggyesztette az ajkát –, nincs olyan szabály, hogy Annicknak könnyű csomót kell
kötnie. Annickra vallana, ha elvből próbálna meg vízbe fojtani.
– Lehet – ismerte el Lin. – De miért hazudna róla?
Lin még mindig nem volt meggyőződve róla, hogy Annick áll Amie halála
mögött, és a valós helyzet elfogadásának elutasításával kezdett Valyn idegeire
menni. Lin szokványos esetben tárgyilagos volt, tisztán látta a dolgokat, de Amie
meggyilkolásában akadt valami, amin nem tudott túllépni: azon, hogy az erőszak
jellegéből következően azt csakis egy férfi követhette el.
 – Mert tudja! – csattant fel a fiú. – Ez az egyetlen magyarázat rá. Tudja, hogy
megtaláltuk Amie-t… mint ahogy mostanra valószínűleg mindenki tudja a Kampón
is. És ha van egy kis sütnivalója, akkor rájöhet, hogy kérdezősködtünk a Fekete
Hajóban.
– És… akkor mi van? – érdeklődött Lin. – Úgy dönt, hogy megöl mind a
négyünket? És Rianne-t is, biztos, ami biztos? Még ha tényleg ő ölte is meg Amie-t,
akkor is őrültség ilyen módon lepleznie.
– Mármint Annicknak? – húzta fel a szemöldökét Laith. – Ez igazából még kissé
visszafogott ellenlépés is lenne tőle.
– Nem állítom, hogy mindent megfejtettem – folytatta Valyn. – Én csak annyit
mondok, hogy túl sok itt a véletlen egybeesés, amit figyelmen kívül hagyhatunk.
Még az is lehet, hogy Annicknak van valami köze…
Lin éles pillantást vetett rá, mire elhallgatott. Azt akarta mondani, hogy a
mesterlövésznek lehet valami köze az életére törő merénylethez, ami azt jelentette,
hogy Annick tudhat valamit az apja haláláról, a Kadent érintő veszélyekről. Csak
éppen eddig nem beszélt a haldokló aedoli szavairól senkinek Linen kívül. A
fáradtság számlájára volt írható, hogy majdnem elszólta magát Laith előtt.
– Mihez van valami köze? – kérdezte a röptető.
– Az íjamhoz – válaszolt Kaden helyett Lin könnyedén. – Az utolsó
mesterlövészpróba kellős közepén eltört. Valyn szerint valaki megbabrálta.
Laith előbb az egyikre, majd a másikra nézett, végül vállat vont.
– Közeleg a nagy próba. Inkább emberek, mintsem íjak fognak megtörni, mielőtt
ez az egész véget ér.
– Feltéve, ha megérjük ezt a ‘Kent-csókolta Próbát – tette hozzá Valyn, és Linre
nézett. – Mindössze annyit mondok, hogy kerüljön fel a listára. Azután mondhatod,
ha nem hiszed, hogy Annick olyan sárosnak tűnik, mint aki egész nap a pocsolyában
dagonyázott.
– Jól van – mondta Lin, és szeme megcsillant a lámpafényben. – Kerüljön fel a
listára!
A Kettralok erősen hittek a listákban. A katonák listákat vezettek mindenről –
repülés előtt ellenőrizendő dolgok a madáron, robbanótöltetek kiélesítése, hajók
megcsáklyázása mindenről. Valyn hallotta, amint a vén Cserző Georg hangja azt
döngi az oktatóteremben: „Az emberek hibákat követnek el. A katonák is hibákat
követnek el. Mindenki más ezeken a ‘Shael-szülte Szigeteken gondolatokkal tölti meg
a kis kobakotokat a rögtönzésről, az alkalmazkodásról, a pillanat szülte
gondolkozásról.” Kiköpött. „A pillanat szülte gondolkozás remek módszer arra, hogy
hibákat kövessetek el. A listák nem követnek el hibákat.” Georg hangjától egy
teremnyi hadapród tudott álomba szenderülni alig pár szívdobbanás alatt, de a
hatvanas éveit taposó férfi még most is küldetésekre repült, és Valyn megpróbált
odafigyelni arra, amit el akart mondani. „Ti bolondok, tudni akarjátok, hogyan kerül
fel valami a listára? Úgy, hogy egy katona meghal. Ezután kiderítjük, miért halt meg.
Majd változtatunk a listán. Úgyhogy tanuljátok meg a kicseszett listát!”
Sajnos arra nem létezett lista, nem voltak bevett lépések, hogyan kell kifürkészni
egy árulót és egy gyilkost, de egy jottányi logikus gondolkodás nem árthatott.
– Először is – kezdte Valyn és felemelte az ujját – tudjuk, hogy Amienek a
meggyilkolása reggelén találkozója volt egy Kettrallal. Másodszor, ezzel az
emberrel Manker kocsmájában találkozott. Harmadszor, Juren szerint aznap délelőtt
egyetlen Kettral volt ott. Annick. Negyedszer, Annick egy hidegvérű ribanc.
– A negyedik észrevételed inkább érzelmi alapú, mintsem elemző – mutatott rá
Lin.
– Ötödször, Annick megölésének módja egyszerre utal mind a Kettralokra
jellemző hozzáértésre, mind az erkölcsi felfogás teljes hiányára. Hatodszor, az a
különös tengerészcsomó felbukkan mind a padlásszobában, ahol Amie-t megölték,
mind a hajón, amikor ma onnan bedobtak a vízbe. És hetedszer, Annick másfél
nappal azután megpróbál vízbe fojtani, hogy megtaláljuk a testet, és elkezdünk
kérdezősködni.
Ó, gondolta Valyn, és végül ott van az egész családom megölésére és a trón
átvételére irányuló összeesküvés.
– Amikor ezt így tálalod, Annickot nem éppen Eira egyik papnőjeként tünteted fel
– állapította meg Laith.
– Jól van – bólintott rá Lin fáradtan. – Egyetértek. Ez nem fest jó képet Annickról.
De még sincs semmi értelme. Miért akarná megölni Amie-t? És miért ilyen
rettenetes módon?
– Erre nem tudok válaszolni.
– Felteszem, hogy a puszta, korlátlan kegyetlenség nem elég ok? – kérdezte Laith.
Valyn erre a homlokát ráncolta. Talán túlbonyolította. Még ha Annick is ölte meg
Amie-t, talán a gyilkosságnak semmi köze nem volt az ellene irányuló
cselszövéshez. Elképzelhetőnek tűnt, hogy a mesterlövész csak keresett valakit, akit
felkötözhet és megölhet, pusztán a gyakorlás kedvéért. Csak éppen megölni egy
szajhát, aki nemrég nőtt ki a kislánykorból, nem lenne valami nagy gyakorlás. És
még mindig nem adott magyarázatot a csomóra, amely reggel majdnem a halálát
okozta.
– Egyszerűen azt hiszem, több értesülésre van szükségünk – közölte Lin.
Valyn megfontoltan bólintott.
– És tudom is, hol kezdjük keresni.

Elméletben könnyű volt átkutatni valakinek a ládáját. Mind az öt barakk egyetlen

hosszú teremből állt, és a hadapródok nem szerelhettek fel lakatot. A gond csak az
volt, hogy valaki mindig bent tartózkodott a barakkokban, amint éppen visszajött
egy éjszakai futásról vagy csak szendergett egyet gyorsan a Véridő előtt. Lin
felhúzott szemöldököket és felé forduló fejeket látott volna, ha egyszerűen nekiáll
turkálni a mesterlövész holmijai között, így Valyn pár napig inkább hagyta, hadd
mardossa őt belülről az aggodalom, miközben próbált összepontosítani a
kiképzésre, a tanulmányaira, a közeledő Próbára. Mindennap késő éjjel találkozott
Laith-tal, Genttel és Linnel az ebédlőnek abban a sarkában, ahol ülni szoktak, és
értelmetlen meglátásokat meg gyanúkat osztottak meg egymással, hogy elüssék az
időt addig, amíg Lin módot nem lel Annick ládájának kinyitására.
Ezen a bizonyos éjszakán azonban Lin késett. Valyn az ablakon át kilesett a
holdra, felbecsülte távolságát a látóhatártól, és megrázta a fejét.
– Nyugodj meg! – mondta Laith. – Linnel minden rendben lesz.
– Tudom – felelte a fiú, de képtelen volt megállni, hogy ne doboljon az ujjaival
az asztallapon. Ha Lin nehezebb volt, mint Annick, és jobb harcos, ha ökölről vagy
késről volt szó. Másfelől azonban a legtöbb összecsapást egyetlen, egyszerű szabály
döntötte el: aki elsőnek csapott le, az távozott győztesként, és Valyn aggódott, hogy
a döntő pillanatban Lin esetleg habozik a pillanat törtrészéig. Annick nem tenné.
– Magad miatt kéne aggódnod – tette hozzá Laith a poharával hadonászva. Csak
víz volt benne, de úgy lengette, mintha söröskupa volna, és ők egy sörházban
üldögélnének. – Te vagy az, akit kijelöltek arra, hogy holnap összemérje erejét
Annickkal a mesterlövészpróbán.
– Köszönet a vidám emlékeztetőért – felelte Valyn.
– Ráfaragtál.
– És a derűlátásért is.
– Csak igyekszem egészséges realizmust csempészni a beszélgetésbe.
Valyn megrázta a fejét. Nem segített a dolgon, hogy többé-kevésbé egyetértett
Laith véleményével. Ugyan ügyes mesterlövésznek számított és elfogadhatóan bánt
a laposíjjal még a Kettralok mércéjéhez képest is, Annick viszont egy ‘Shael-szülte
kísértet volt. Egyetlen lövészversenyt vesztett, mindenki közül éppen Balendin ellen,
és Valyn elég biztos volt abban, hogy a megcsapoló talált valami módot arra, hogy
csaljon.
Hogy a dolgot még rosszabbá tegye, ha Annick ellen kellett az embernek kiállnia,
akkor általában monoklival, feldagadt állal vagy letört foggal ért véget a délelőtt.
Egyik sem volt része a versenynek – elviekben elég volt csak olyan közel lopózni
egy haranghoz, hogy egy lövéssel megszólaltassa a versenyző a másik előtt, és
ennyi –, de Annick büszkeségi kérdést csinált abból, hogy előbb meglője a
harangot, majd a távollátókkal a terepet pásztázó kiképzőket, végül az ellenfelét. A
lány tompa kiképzőnyilakat használt – a Kettralok kábítóknak hívták őket –, de attól
még kitörhetett egy fogat, vagy akár ki is üthette az embert. Egy évvel korábban a
hadapródok közül páran panaszt emeltek a parancsnokságon. Azzal érveltek, hogy
ha Annick elég jó ahhoz, hogy célba vegye áldozatait, akkor ahhoz is elég jó, hogy
inkább mellbe lője azokat, és ne képen. Annick erre azt válaszolta – amit a kiképzők
némileg szadista kéjjel el is fogadtak –, hogy ha a panaszt emelők nem akarják,
hogy képen lője őket, akkor jobb lenne, ha megtanulnák elrejteni az arcukat.
– Már közel a Próba – mondta Laith a fejét ingatva. – Én keresnék valami módot,
hogy kibújjak alóla.
– Nincs mód a kibújásra.
– Mindig van mód. Az elmúlt öt évet azzal töltöttem, hogy kerülgettem a
legnagyobb szarkupacokat. Ezért lettem röptető.
– Azért lettél röptető, mert szeretsz gyorsan haladni, de utálsz futni.
– Ahogy mondtam: kerülgetem a szart. – Laith arcáról leolvadt a mosoly. – De
őszintén, Val. Ha tényleg Annick az, aki megpróbál megölni amiatt, amit Amie-ről
tudsz, akkor nem lenne szabad a mesterlövészpálya egymérföldes körzetébe sem
menned akkor, mikor ő is ott van.
Valyn ugyanezt gondolta, de kerüljön inkább ‘Shael színe elé, mintsem hagyja,
hogy egy tizenöt éves lány, akár gyilkos, akár nem, elriassza őt a gyakorlattól.
– Két kiképző fogja figyelni a próbát távollátókkal – emlékeztette a barátját. –
Annick őrült lenne, ha ott lőne rám.
– Tégy, amit jólesik! – vont vállat Laith. – Majd öntök egy kis sört a sírodra.
Tréfának szánta, de még túl közel volt annak az éjszakának az emléke, amikor
eltemették Amie-t. Laith hosszan ivott, és mogorva képet vágott, mintha azt kívánná,
bárcsak valami erősebb lenne, és mindketten komor hallgatásba merültek. Lin
ugyanebben a testtartásban találta őket, amikor végre berobogott a csarnokba.
– Találtam valamit – kezdte ádáz tekintettel.
Valyn intett neki, hogy üljön le, majd átpillantott a válla felett, hogy
megbizonyosodjon róla, csak ők vannak a helyiségben.
– Tudjátok, mit tart a lány a ‘Kent-csókolta ládájában? – kérdezte Lin, ahogy
lesiklott a padra Laith mellé.
– Egy viszonzatlan szerelem levelezését? – vetette fel a röptető.
Lin köhögésszerű nevetést hallatott.
– Találgass még!
– Egy árván maradt kisdedet, akit titokban, de gyengéden ápolgat?
– Nyilakat – felelte Lin.
– Csak nyilakat? – kérdezte Valyn értetlenül. Ez nem hangzott valami nagy
felfedezésnek.
– Több mint ezer darab kell hogy ott legyen – folytatta Lin. – Ő maga faragja
őket. Lehántolja a vesszőt, a kovácsműhelyben magának kalapálja ki a hegyeket,
még ő maga is tollazza fel valami furcsa fajtájú tollal… északi fekete hattyúkéval,
vagy mi a szar. Eleget tart benne ahhoz, hogy többször is végezzen mindenkivel a
Szigeteken. Már-már nem is vesződtem azzal, hogy mindet áttúrjam.
– Hát, aligha meglepő, hogy a hadapródok között a legjobb mesterlövész rajong
a nyilakért – állapította meg Laith, megrántva a vállát.
 – Csakhogy volt ott valami más is – mondta Valyn, kiolvasva az igazságot Lin
szeméből.
A lány komoran bólintott, míg fekete gúnyájának zsebében kotorászott, hogy
aztán előhúzzon valami aranyszínűt. Az asztal felett odadobta Valynnak.
Aki elkapta, és rámeredt. Egy hajfürt volt, könnyű, puha és lenszínü, szalaggal
átkötve.
– Ez a… – kezdte, de már tudta rá a választ. Mikor megtalálták Amie-t, a teste már
csak egy rémes, bomló roncs volt. A húsa kezdett megereszkedni a csontjain, legyek
telepedtek meg a nyelvén, a szeme máris bomlani kezdett a szemgödrében. A lány
haja viszont, az a puha, lenszínű haj gyakorlatilag világított a sápadt holdfényben.
– Hát, szentséges Hull – lehelte Laith. – Vakuljak meg menten!
Kínzó felfedezés volt, de rájöttek, ahogy a lehetséges magyarázatokat egymás
után hozták fel, hogy valójában nem bír döntő jelentőséggel. Annik ismerte Amie-t.
És akkor?
– Lehetett trófea is – mutatott rá Laith.
– Annick szerinted olyasfélének tűnik, aki trófeákat gyűjt? – kérdezte Lin.
– Talán ez valamiféle bizonyíték – vetette fel Valyn. – Bizonyíték, hogy ő ölte
meg Amie-t.
– Elég vacak bizonyíték – felelte Laith. – A fejek jó bizonyítékok. Ha valakinek a
fejét hordozod, akkor van rá esély, hogy te ölted meg a tulajdonosát. A kezek is elég
jó bizonyítékok. De a haj? – Vállat vont.
– Emellett – tette hozzá Lin, felkapva és ismét megszemlélve a tincset –, mit
bizonyít bárkinek is, amikor Annick ládájának aljára van gyömködve?
Minél többet beszélgettek a lehetséges magyarázatokról, Valyn annál mérgesebb
lett. Mint Lin rámutatott, Annicknak nem kellett okvetlenül magától Amie-től
elvennie a hajat; valaki oda is adhatta neki, hogy így jelölje meg a célpontot. Juren
állítását leszámítva nem lehettek biztosak abban sem, hogy a mesterlövész
egyáltalán ott, a Kampón tartózkodott aznap, amikor Amie meghalt. Mire a
lámpásban a kanóc egy elszenesedett csonkká égett, Valyn készen állt rátörni
Annickra a barakkjában, szembesíteni a hajjal, és válaszokat követelni.
– Ez remek tervnek tűnik – jegyezte meg Laith szárazon. – Biztosra veszem, hogy
boldogan együttműködik majd.
Valyn erre csak egyszerre fáradtan és bosszúsan legyintett.
– Igazad van. Igazad van. ‘Shael verjen meg engem, de igazad van!
– Ez egy előrelépés – tette Lin a kezét Valyn vállára, és szorítása egyszerre
érződött erősnek és megnyugtatónak a kelmén át. Tekintetük találkozott. – „Senki
nem futhat ezer mérföldet – idézte Hendrant – „de bárki léphet egyet, aztán még
egyet.”
– A következő lépés, amit teszek, az ágyam felé visz majd – nyögött fel Laith, és
ültében nyújtózkodott, mint egy macska. – Pár harangozás múlva hajnal előtti
repülőgyakorlatra megyek.
Valyn odabólintott a röptetőnek.
– Eloltjuk a lámpást, és megyünk utánad.
Laith Linről Valynra nézett ravaszkás, önelégült mosollyal.
– Sosincs túl késő egy kis nadrág alatti mulatsághoz.
– Cseszd meg magad! – mordult rá csípősen Lin. Mindnyájan kimerültek voltak,
de a Lin hangjából kiérződő feszültség meglepte Valynt.
– Felteszem, nincs más lehetőség – pillantott rá a jobbjára a röptető, és vállat
vont.
– Úgy érted, most, hogy a szajhád halott? – vágott vissza a lány.
A mosoly ráfagyott Laith arcára.
– Ő nem az én szajhám volt.
– Persze hogy nem. Ez a szép a kölcsönvett cuccban… ha tönkremegy, nem neked
fáj. Ha Amie a tiéd lett volna, talán jobban törődtél volna vele.
Valyn felemelte a kezét, hogy elhallgattassa, de Laith addigra már ott is termett,
mielőtt szóra nyithatta volna a száját. A röptető szokásos derűje úgy olvadt le róla,
ahogy az olaj fogyott ki a pislákoló lámpából.
– Nem tudom, hogyan lettem én a gonosz ebben a te kis mesédben – szólalt meg
fénylő tekintettel, és lágyan –, de engem ne keverj bele a bűntudatodba!
– Az én bűntudatomba? – hebegte Lin.
– Ó, igen! – vágott vissza a röptető. – El is felejtettem. Te csak gyümölcsöt vettél
tőle. A testét sosem vásároltad meg. – Eltúlozva vállat vont. – Mennyit fizettél neki?
Néhány rézlángot? Eleget ahhoz, hogy rendes ételt tehessen az asztalára? Eleget
ahhoz, hogy abbahagyhassa a kurválkodást?
Lin nem volt hajlandó válaszolni, arca, mint egy csukott könyv.
– Mielőtt még elkezdesz ujjal mutogatni rám, miért nem kérdezed meg magadtól,
hogy te mit tettél azért, hogy Amie-nek jobb élete legyen? – folytatta Laith lángoló
tekintettel. Mielőtt Valyn bármit mondhatott volna, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, a
röptető sarkon fordult, és az ajtó felé indult.
Még hosszú idővel azután is, hogy az ajtó becsapódott, ők ketten csak ültek a
haldokló lámpás vetette meg-megrezzenő árnyékok között. Egy idő múlva a lány
kinyújtotta kezét az asztal felett, és az ujjaik összefonódtak. Valyn nem látta az arcát
a sötétben, de erősebben szorította a kezét.
– Én egyszerűen nem tudom… – kezdte a lány, de aztán elhallgatott.
Valyn nem tudta biztosan, hogy Lin mit akar mondani, de érezte a szavak mögött
megbúvó érzelmeket, és a mélységes, lesújtó tehetetlenséget. Lehetetlennek tűnt,
hogy valaki meggyilkolhat egy ártatlan lányt, hogy felkötözheti, mint valami leölt,
kivéreztetendő disznót a Sasfészek szeme előtt. És a Kettralok nemcsak hogy nem
tudták megmenteni, de nagyon úgy tűnt, hogy éppen Valyn egyik feketeruhás fivére
vagy nővére volt a felelős a gyilkosságért.
 – Rá fogunk jönni – mondta halkan, és magát legalább annyira igyekezett
meggyőzni, mint Ha Lint. – Rájövünk.
A lány odasiklott mellé a padra, és egy ideig ők ketten ott ültek egymás mellett,
kezük összefonódott, de testük nem. Valyn érezte a lányból áradó meleget, de távol
maradtak egymástól, mereven ültek a sötétségben.
– Van még valami más is – szólalt meg végül Lin. – A barakk előtt összeakadtam
Balendinnel. Vagy… inkább ő akadt össze velem.
Valyn megfeszült, de Lin folytatta, még mielőtt mondhatott volna bármit.
– Furcsa volt. Idegesnek tűnt, már-már rémültnek. Azt mondta, hogy szeretne
mondani valamit Sami Yurlról.
– Yurlról? – kérdezte Valyn meghökkenve. – És mi volt az?
– Épp ez a lényeg. Hogy nem mondja meg. Azt mondta, hogy ezt a valamit látnom
kell, és hogy az fontos.
Valyn a homlokát ráncolta.
– Nem tetszik ez nekem.
– Már mi tetszene? De ha tud valamit Yurlról, valami terhelőt… Bárki ölte is meg
Amie-t, nem okvetlenül egyedül tette.
– Yurl és Annick? – Valyn összevonta a szemöldökét, és megpróbált valami
logikát találni a különös párban. Sami Yurlnak a hadapródok között megvolt a saját
komisz hívei alkotta bandája, de a mesterlövész sosem tartozott közéjük.
– Ha Balendin valami ilyesmire jött rá – kötötte az ebet a karóhoz Lin –, mondjuk
egy gyilkosságra…
– Egyenesen a parancsnokságra menne.
– Kivéve, ha valami ok miatt nem teheti.
Valyn hosszan kifújta a levegőt. Mint ráébredt, fáradt volt, fáradtsága már
meghaladta az egyszerű, igazi kimerültséget, ami a hosszú hónapok óta tartó
kiképzéssel járt. Az állandó keresgélés, találgatás és újratalálgatás, az állandó háta
mögé pislogás, a kételyek és a bizalmatlanság eltompították, mint egy kardot. Ha az
egyik alma megrohadt, joggal feltételezted, hogy az összes többi is, de így remekül
éhen lehetett halni.
– Jól van – mondta végül, és megdörgölte a szemét –, de miért keresne fel téged?
– Talán tudja, hogy mi találtuk meg Amie testét. És tudja azt is, hogy én nagyobb
eséllyel meghallgatom, mint te.
Valyn felhorkant.
– Ez vitatható. Te lobbanékonyabb vagy nálam, amikor vérmérsékletről
beszélünk.
– Akkor talán csak engem kevésbé utál. Te hajlamos vagy másokat… feldühíteni.
Valyn megrázta a fejét.
– Szóval ily sok év után, amit Yurl csatlósaként töltött, szeretne kedveskedni?
Szeretné otthagyni az atrepa fiát, és velünk akar barátkozni?
 – Lehet – felelte Lin. – Hadapródokat a földbe döngölni az arénában egy dolog.
Egy szajhára vadászni és összeszabdalni egy padlásszobában megint más. Talán
Balendinbe szorult némi tisztesség. – A hangja elárulta, hogy ezt nem találja
valószínűnek.
Tisztesség. Csapdákat rejtő szó volt ez olyan férfiak és nők esetében, akiket
mások hátba szúrására okítottak.
– Akkor mindketten megyünk, és megnézzük, mi mutatnivalója van – zárta le a
beszélgetést Valyn. – Ha meg tudja mutatni egyvalakinek, akkor megmutathatja
kettőnek is. Ígérem, hogy végighallgatom.
Lin megrázta a fejét.
– Ez holnap délelőtt lesz. A mesterlövészpróbád alatt.
Valyn káromkodott egyet.
– Megmondhatjuk, hogy délelőtt nem érünk rá megnézni.
– Nem hiszem, hogy ez egy dolog lenne. Szerintem ez egy esemény. Azt akarja,
hogy lássam, amint Yurl tesz valamit.
Valyn előbb ökölbe szorította a kezét, aztán szétnyitotta.
– És hol lesz? – kérdezte, és keserűen csengett a hangja. Nem bízott Balendinben,
nem bízott ebben a hirtelen támadt lelkiismereti válságban. A megcsapoló nyolc
éven át csalt lépre és vert össze szinte minden hadapródot a Szigeteken Sami Yurlt
és kotériáját kivéve. Ahol csak lehetősége volt csalni, ott csalt. Ahol csak lehetősége
volt hazudni, hazudott. A gondolattól, hogy Lin elmegy vele valahova, hogy
meglessen valami titkos eseményt, görcsbe rándult a gyomra. Persze a pengének
mindig két éle van. Ha Balendin árulásra készült, éppen olyan könnyen elárulhatta
Yurlt is, mint bárki mást.
– Hol lesz? – kérdezte újra.
– A Nyugati-hegyfoknál.
A Nyugati-hegyfok azt a száraz, szegdelt vidéket jelentette, amely a sziget
északnyugati csücskét foglalta el: bozótos, cserjés terület, ahonnan jó kilátás nyílt
Qarsh közepére. A tenger felőli oldalon néhány tengeri madár fészkelt, a szirteken
pedig a sirályok elejtette érdekes kagylókat lehetett találni. Ennyi volt, és nem több.
– Ugyan mit tudna ott mutatni neked?
– Ez az – kúszott ingerültség Lin hangjába –, amire megpróbálok rájönni. Ne
aggódj, Val – tette még hozzá, és a hangja ellágyult, majd kinyújtotta kezét és a
másikéra tette. – A valódi pengéimet viszem magammal, és óvatos leszek.
Valyn lassan kifújta a levegőt.
– Odafent csak jó egy mérföldre leszel a mesterlövészpróbától. – A gondolat
kissé megnyugtatta, és rájött, hogy félig-meddig arra számított, hogy Lin azt
mondja majd, a találkozóra egy elhagyatott házban kerül sor a Kampón. Persze
igazából nem volt különbség. Éppen olyan rosszul sülhetnek el a dolgok a
hegyfokon is, mint egy szűk padlásszobában, de valahogy a tény, hogy Lin mégis
Qarshon lesz, mi több, mindössze pár perc gyors futásra magától a
mesterlövészpályától, segített, hogy a gyomrára nehezedő nyomás enyhüljön.
– Jól van – mondta végül. – ‘Shael tudja, hogy nem bízom abban a fattyúban, de te
meg nem vagy gyerek. – Lin nem vette el a kezét az övéről, és a fiú hirtelen
ráébredt, hogy az még mindig ott van, és érezte kérges ujjainak gyengéd szorítását,
egyedül voltak a csarnokban azóta, hogy I.aith elment, és azóta, hogy a lány
csatlakozott hozzá a parton, most először nézett rá a másikra, és fürkészte a sötétben
arcának nyúlánk vonásait. – Csak féltelek – fejezte be halkan. Lett volna még mit
mondania, sokkal több, de nem lelte a szavakat.
Lin egy hosszú pillanatig méregette, majd figyelmeztetés nélkül odahajolt, hogy
ajkát a fiúéra nyomja. Csókja meleg volt és durva, de ugyanakkor lágy is. Valyn hált
már nőkkel korábban, de csak szajhákkal a Kampón, és az élmény valamelyest
lehangolónak bizonyult. Ez… ez valami teljesen más volt. Nagyon hosszúnak tűnő
idő után Lin elhúzódott.
– Sajnálom, nem… nem lett volna szabad ezt tennem.
– Nem lett volna szabad – felelte Valyn megzavarodva, de hirtelen mégis
boldogan, ahogy a fáradtságát mintha elfújták volna, legalábbis átmenetileg. –
Nekem kellett volna megtennem már régen.
Lin elvigyorodott, majd felállt, és finoman képen legyintette.
– Megnézem, mi mutogatnivalója van Balendinnek. Te meg próbáld meg
elkerülni, hogy Annick ne csúfítsa túlságosan azt a csinos kis pofikádat a holnapi
próbán!
Mielőtt Valyn felelhetett volna, a lány máris sarkon perdült. A fiú még mindig
mosolygott, amikor az ajtó becsukódott Lin mögött. Persze nem lehetett az övé, a
hagyományos értelemben nem. A Kettralok sosem házasodtak meg, és a Szigeteken
lezajlott pár titkos románcot gondosan rejtegették, elég mélyre temetve ahhoz, hogy
még véletlenül se gátolja sem a kiképzést, sem a háborúzást. Mindamellett létezett
egy lehetséges élet, egy jövő, amelyben ők ugyanabban a szárnyban repültek, együtt
dolgoztak minden áldott nap, együtt öregedtek meg, feltéve, ha egyikük sem kap
addig nyilat a hátába. Nem volt valami sok, de Valyn egy kicsit hagyta szárnyalni a
képzeletét.
Aztán a harang elkongatta a harmadik őrséget, ami felrázta a gondolataiból, mire
ismét sötétség és csend borult rá, olyan súlyos, mint a víz, amely majdnem a végzete
lett alig pár nappal korábban.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
——»•«——
A nap magasan és derűsen állt az égen, ami rosszat jelentett. Ennél jobb esélye
nem is lehetett a figyelőknek arra, hogy kiszúrják. Szélcsendes nap volt, ami szintén
rosszat jelentett; az enyhe tengeri szellő már elfedne minden véletlenül ütött neszt,
minden kis kavicscsikordulást, ahogy a fölön kúszik. A tavaszhoz képest a nap
melegebb volt az átlagosnál, ami szintén rosszat jelentett. Veríték csöpögött a
homlokáról, szúrta a szemét, és elhomályosította a látását. Szívesen letörölte volna,
de a pazarló mozdulatok tiltottak voltak a mesterlövészeknek. Így inkább kettőt
pislogott, hunyorított, és lassan előrearaszolt a sekély árokban. Az árok is rossz
volt.
Mesterlövészversenyt bárhol rendezhettek a Szigeteken, de a kiképzők
előszeretettel használták a Qarsh északi partja melletti területrészt, ahol a talaj
hirtelen emelkedett, hogy abban a mészkőszirtben érjen véget, amely meredeken
zuhant alá a hullámok közé. A sok száz vetődéstől a talajt apró hasadékok és
vízmosások szabdalták, mintha Pta, a Káosz Ura az egész szigetet óriási markába
fogta volna, hogy aztán összemorzsolja a tenger színén.
Magának a szirtnek a tetején gubbasztott a figyelőemelvény, az a megemelt
faépítmény, amely az emberfej méretű bronzharangot is tartotta. A gyakorlat célja
egyértelmű volt: lopózz elég közel, hogy egy lövéssel megszólaltasd a harangot,
majd kússz el onnan! Gyakorlatilag szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. Az
emelvényen a Sasfészek kiképzői álltak, és a környező tájat fürkészték
távollátóikkal, arra várva, hogy a hadapródok hibát kövessenek el, hogy egy
pillanatra nyílt terepre tévedjenek.
A sűrű, őshonos bozótos és a szegdelt, redőzött talaj kínáltak csak fedezéket, és
Valynnak első három éve során még fél mérföldre sem sikerült megközelítenie az
emelvényt, nemhogy elég közel jutott volna ahhoz, hogy rálőjön a harangra.
Mostanában viszont több sikert aratott.
Természetesen a siker kétélű fegyvernek számított a Kettraloknál. A siker azt
jelentette, hogy a kiképzőgyakorlatok kezdtek túl könnyen menni, ami viszont azzal
járt, hogy a gyakorlatok ezután sokkal nehezebbé váltak. Egy dolog volt egyedül
átlopózni a bozótoson, annyi időt szánva rá, amennyi csak szükséges, hogy a harang
közelébe jusson az ember. És teljesen más dolog volt ezt egy időben csinálni valaki
mással is, ügyelve arra, hogy ő éppen úgy ne vegyen észre, mint a figyelő, és
eközben folyamatosan valamivel gyorsabban is csinálni, hogy az ember először
érjen a haranghoz. Mind közül a legrosszabb pedig nem más volt, mint Annickkal
összekerülni. Az ifjú mesterlövész olyan jó volt, hogy a múlt évben már idősebb
hadapródok ellen küldték. Most azonban Valyn csapata állt Hull Próbája előtt, így
hát nem voltak idősebb hadapródok.
A balszerencse legyűrhet egy életen át tartó kiképzést is, gondolta Valyn, és a fejét
forgatta, anélkül hogy felemelte volna a kemény földről, ahogy igyekezett elnézni
nyugat felé.
Kövek nyomódtak a vállába és a mellébe, éles kavicsok szakították fel fekete
gúnyáját, és a szánalmas árok, ahol vonszolta magát, túl keskenynek bizonyult a
számszeríj íves fejének, amely beleakadt az egyik kanyarba és belenyomódott a
gyomrába. A Kettralokat mindenféle távolsági fegyver használatára kiképezték, de
semmi sem ért fel a nyílpuskával, ha mesterlövészetről volt szó. Eltérően a
hagyományos nyíltól, fekvő helyzetből is lehetett vele lőni, és csupán egy
ujjmozdulat kellett hozzá, miután felcsörlőzte. Persze ez azt jelentette, hogy
magaddal kellett hurcolnod ezt a ‘Kent-csókolta izét.
Gondjait tetézte, hogy fogalma sem volt róla, merre lehet Annick. Persze erre
nem is számított. Éppen elég baja akadt azzal is, hogy meglapuljon, és ne kerüljön a
figyelők szeme elé, azt már nem is várta, hogy kiszúrja, merre van a versenytársa.
Bármilyen más versenyen magasan tett volna arra, hogy merre bujkál a másik
mesterlövész, csakhogy ez nem egy másik verseny volt. Annick is idekint járt, és ő
éppen annyira vadászik rá, mint amennyire a harangra. Bármit is mondott előző
éjjel Valyn Laithnak, a gondolattól viszketni kezdett a lapockája. Egyedül csak az
vigasztalta, hogy a napsütés, a hőség és a talaj éppen olyan kemény ellenfele lesz a
lánynak is, mint neki.
Akkor a legjobb lesz haladni.
Úgy számolta, hogy az aprócska szurdokban lőtávolon belülre kerülhet, így a
délelőtt felében abban haladt, viszonylag jól haladva – pár percenként egy-két
lépésnyit. Sajnos az árok egyre sekélyebb és sekélyebb lett, ahogy felfelé
kapaszkodott, míg végül már semmilyen valódi fedezéket nem kínált. Csak az arasz
töredékére kellett felemelnie a fejét, hogy láthassa a figyelőtorony faépítményét és a
ráakasztott harang fénylő foltját – jó ötszáz lépésnyire lehetett. Még mindig túl
messze ahhoz, hogy rálőjön, túl nagy volt a távolság.
Egy pillanatra fontolgatta, hogy visszaindul. Ez volt a helyes döntés, ha az összes
többi tényező egyenlő, csakhogy az összes többi tényező egyértelműen nem volt
egyenlő. Nem volt elég csendesen elfoglalni a lőállást, még gyorsan is kellett
mozognia. Előtte vagy nyolclépésnyi gyér fedezék húzódott – némi laza bozótos és
egy dűnefű-csomó –, de ha sikerülne átjutnia rajta anélkül, hogy meglátnák,
lekuporodhatna egy sziklasor mögé, sőt, talán még hozzátapadva haladhatna is
annak mentén. Kockázatos volt, de hát minden, amit a Kettralok tettek, kockázattal
járt, már eleve kockázatos volt Kettralnak lenni is. A Szigeteken senki sem arra
tanította őket, hogy kerüljék a kockázatot, hanem arra, hogyan mérjék fel a
lehetőségeket, hogyan birkózzanak meg a bizonytalannal.
Abban a pillanatban Valynnak nem nagyon volt kedve becsülgetni meg a
lehetőségeket felmérni. Annick valahol odakint lapult, és hacsak nincs nagy
szerencséje, a lány nem azzal tölti az idejét, hogy a lehetőségeken morfondírozik.
– ’Shael az égben – dünnyögte, és könyökére meg térdére lökte magát, majd
eszeveszetten kúszni kezdett a köveken, igyekezve a lehető legalacsonyabban
maradni, de egyben gyorsan is mozogni. Vagy tizenöt szívdobbanásába került, hogy
átfúrja magát a földön és a kavicsokon, és noha a szíve vadul kalapált, mintha
mindegyik dobbanás a végtelenbe nyúlt volna. Végül aztán nekidőlt egy szép nagy
mészkőszikla hátának, aztán a jobbjára hengeredve egy dús leveles kakastaréjt
húzgált maga és a tőle délre elterülő terület közé. Csak amint sikerült kellő
fedezéket kialakítania, állt meg, hogy kifújja magát. A figyelők nem fújták meg a
sípjukat. Annick nem lőtt rá. Elvigyorodott magában. Időnként megéri hazardírozni.
A következő pár órában egyre közelebb és közelebb kúszott a
megfigyelőemelvényhez, a bozótosból az alacsony fűbe, a szegdelt terepről a
kavicsos földpadkára jutva. A harang innen már tisztán látszott, mikor elég magasra
emelte a fejét, hogy megnézze, mint ahogy a két oldalán álló oktatók is, akik
távollátóikkal kémlelték a terepet. Gyerünk, Hull! – fohászkodott, ahogy a porban
araszolt előre. Még egy kicsit közelebb! A magával cipelt számszeríj ormótlan
ugyan, de erős. Szélcsendben még száz lépésnél messzebbről is képes eltalálni a
célt. Csak még egy kicsit kösd le Annickot!
Előrekúszott egy megdőlt földpadka takarásába, amikor valaki hangosan
elkáromkodta magát a megfigyelőemelvényen. Megkockáztatott egy pillantást. A két
kiképző egyike, Anders Saan volt az a hangjából ítélve, aki a mellére szorította a
kezét, és úgy káromkodott, mint egy matróz.
– ’Shael vigye el! – vicsorogta Valyn, és kúszni kezdett előre. Annick hatótávon
belülre ért, és máris munkához látott. Kisvártatva az emelvényen álló másik kiképző
kétrét görnyedt, feketegúnyás körvonala összerándult, mintha megszúrták volna. A
kábítónyilak nem ölik meg az embert, Annick pedig tisztelete jeleként nem a fejükre
célzott, hanem a törzsükre. Ettől még a tompa vesszők fájdalmas ütést mértek rájuk.
Valyn a fogát csikorgatta. Annicknak újra kell töltenie a számszeríját, mielőtt a
harangra menne. Vagyis ehhez hátra kell csörlőznie az íjrészt, újabb vesszőt kell
illeszteni a vájatba, és el kell foglalnia a lőállását. Az elenyésző és a csekély közé
került az esély, hogy addig ő, ebben a közbeeső időben leadhat egy lövést, főleg
most, hogy a kiképzők lényegében kiestek a gyakorlatból. Legalább negyven
másodpercre van szüksége a lánynak, hogy…
Egy nyíl csapódott a kőbe alig pár hüvelykre a fejétől, hogy aztán törött
madárként hulljon a kavicsra. Valyn csak bámult. Annick nem tölthette meg a
számszeríját ilyen gyorsan. Az ideget be kellett akasztani, a peckeket megcsavarni.
Senki nem tudott ilyen gyorsan megtölteni egy nyíl puskát.
– Hát ő megcsinálta, te ‘Kent-csókolta bolond – morogta magában, és gyorsan a
bal oldalára hengeredett, hogy némi fedezék legyen közte és nagyjából az irány
között, amerre a lövészt sejtette. Lebucskázott egy apró szurdokba, éppen akkor,
amint újabb nyíl csapódott fölötte a talajba.
Egy nyíl.
A számszeríj nem nyilakat lő ki, hanem számszeríjvesszőt. Annick azért tudott
olyan gyorsan újratölteni, mert egy hétköznapi íjat használt, bár hogy így miként
tudott fekve maradni, arról Valynnak fogalma sem volt. De nem számított. A lány
odaszegezte őt, és most minden kétséget kizáróan új helyet keres, ahol ráláthat a
pontra, ahol éppen fekszik, és egy percen belül jönni fog az újabb lövés. Ekkor a
logika azt diktálta, hogy adja fel. A mesterlövésznő egyértelműen megnyerte a
próbát, akkor kongathatja meg azt a ‘Kent-csókolta harangot, amikor csak akarja,
de Valynban valami felhorgadt a feladás gondolata ellen. Mert Annick számára a
játszma addig nem ért véget, míg le nem lőtt mindenkit a pályán, és ha a játszma
még nem ért véget, akkor ő még mindig nyerhetett. A kezén és a térdén csúszott
előre a szurdokban. Csak addig kell eljutnia, amíg…
Újabb nyílvessző fúródott a talajba tőle jobbra. A lány gyors volt ugyan, de
szokásos pontossága most cserbenhagyta. Valyn mosolyogni kezdett – úgy tűnt,
hogy még Annicknak is van rossz napja –, de ahogy elmászott a kilőtt vessző
mellett, a lélegzete megfagyott a mellében. Egy borotvaéles hegy csillogott
fényesen és gonoszan a porban. A nyilat nem tompították. Ha Annick eltalálja a célt,
egy ilyen fej átfúrja a mellét, és a túloldalon jön ki.
A haragtól és a félelemtől bömbölve pattant talpra. Ez már nem játék volt. Nem
bújócska. Nem sziklák mögé kuporodás és bozótosban lopózás. Fogalma sem volt
róla, hogyan lehetséges az, hogy noha két kiképző is figyeli az egész gyakorlatot,
Annick mégis megpróbálja megölni, és amennyiben lőtávolon belül van és a
megfelelő szögben, már valószínűleg célba is vette.
Előrelendült, jobbra-balra cikázott a tekergőző ösvényen. Ha eljuthatna ahhoz a
tizenöt lépésnyire lévő, alacsony kavicsos földpadkához, ott megfelelő lőállásban
lenne, de tizenöt lépés egy örökkévalósággal ért fel egy jól képzett
mesterlövésznek. A szíve vadul kalapált a mellében, a tüdeje majd szétrobbant.
Gyerünk! – vicsorogta. Gyorsabban! Futás közben a félelemmel birkózott,
beleszorította a lábába, a tüdejébe, arra használta, hogy erőt adjon neki. Még öt
lépés. Ha el tudná érni a földnyúlványt…
A lövés a vállát érte, egyenesen a tüdeje felett, és rálökte a kavicsos kaptatóra.
Először csak a becsapódás okozta megrázkódtatást érezte meg. Aztán jött a
fájdalom, a vad, szaggató tűz. Az oldalára gördült, és zekéje mellrészére meredt. A
nyíl tisztán átütötte a testét, a mellén jött ki. Vér borította mind a hegyet, mind a
szárat. A rohadt életbe, ez egy igazi, ‘Kent-csókolta nyíl, gondolta kábán.
Megpróbálta megmozdítani a kezét, megpróbált feltérdelni, de sikertelenül. Köd
homályosította el a látását, de még éppen ki tudta venni a vagy száz lépésnyire a
földről felemelkedő karcsú alakot. Annick lazán egyik kezében fogta rövidíját, és
egy újabb vesszőt illesztett a húrra. Látták őt, gondolta Valyn kábán. Hát nem tudja,
hogy a kiképzők figyelik? A lány könnyedén, szinte hányavetin megfeszítette a húrt,
és aztán egy mozdulattal már el is engedte. Egy pillanattal később Valyn fülét
megütötte a bronzharang kondulása, tompán és bádoghangon, mintha víz alatt
hallaná.
Csak miután leengedte az íját, pillantott felé Annick, fejét a madarak kurta, gyors
mozdulatával fordítva el. Valyn a látását elhomályosító véres ködön át még látta,
hogy a lány szeme kerekre tágul, de sem öröm, sem ujjongás nem ült ki arra a
rideg, gyermeki arcra.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
——»•«——
IV. Uinian nem úgy nézett ki, mint aki képes bárkit is meggyilkolni, főleg nem
egy olyan öreg katonát, mint amilyen Sanlitun hui’Malkeenian volt. Míg Adare apja
sudár volt és erős, izmos karú-lábú volt, addig Intarra főpapja már-már albínó,
alacsony és sápadt, ajka vékony, válla csapott, feje olyan, mint egy torz ivótök.
Éppen elég fájdalmas volt az is, hogy az apja holtan hever egy fagyos kriptában, de
attól, hogy Ananshael színe elé ez a szánalmas nyomorult küldte, Adare egyszerre
tudott volna ordítani és zokogni. Ha Sanlitunnak meg kellett halnia, akkor csatában
kellett volna elesnie, vagy a háborgó tengernek elnyelnie. A háború káosza, a
mélység haragja: ezek méltó ellenfelei voltak apjának. Uiniant tisztsége dacára is
csak egy apró, alattomos teremtménynek látta.
De akkor miért nem látszik rajta a félelem? – kérdezte magától idegesen.
A Hajnalpalotát úgy tervezték, hogy még a vagyontól legjobban megcsömörlött
hatalmasságok is elámuljanak a láttán. A szívében álló Intarra Lándzsája az egész
város fölé magasodott: a hihetetlenül magas tornyot egészen az alapkőzet mélyéig
lenyúlva vájták ki ismeretlen kezek a történelmet megelőző időkben. A Lándzsa
tövében állt az Ezer Fa Csarnoka. A palota leghosszabb és legmagasabb csarnoka
egyben az elsők egyike is volt, vörösfenyőből és cédrusból faragott óriási
építmény, amelynek irdatlan oszlopait tízezer rabszolga cipelte egy tucat éven át
Eridroán keresztül az Ancaz lejtőiről. Csiszolt és olajozott aranyszín törzsek
nyújtóztak felfelé sor sor után, ágak terültek szét, mint egykor életükben, aládúcolva
a mennyezetet. Olyan léptéket használtak az építésekor, ami mellett még a
Csiszolatlan Trónuson ülő császár is eltörpült, ám Uiniant láthatóan ez a legkevésbé
sem érdekelte, unottnak, sőt önelégültnek tűnt.
Kicsi, sötét szeme a falak mellett felsorakozott aedoliakról a padokra röppent,
ahol az ülnökök hallgatják majd meg az ellene felhozott vádakat és bizonyítékokat,
amit majd követ saját védőbeszéde. A főpap megnyalta az ajkát, bár a mozdulatot
Adare inkább várakozónak, mintsem idegesnek látta, majd a tekintete rászegeződött.
A lány tisztában volt saját pillantásának erejével, hogy a lángoló írisz milyen ijesztő
hatást gyakorol azokra, akik megpróbálják állni, de a főpapot láthatóan ez sem
nyugtalanította jobban, mint maga a csarnok. Egy hűvös pillanat erejéig méregette
Adarét, ahogy a lány elsétált mellette, hogy elfoglalja a helyét, a szája sarkában
éppen csak észrevehető önelégült mosoly jelent meg, majd biccentett.
– Úrnőm – szólalt meg a férfi. – Vagy mondjak inkább minisztert? Lehet
egyszerre valaki úrnő és miniszter?
– Lehet egyszerre valaki pap és gyilkos? – kérdezett vissza a lány, és a harag
tűzként áradt szét a bőre alatt.
 – Miniszter úrnőm – felelte a főpap, és kezét reszketve a melléhez kapta színlelt
rémületében – attól tartok, rám célzol.
Adare nem volt hajlandó felelni. Nem beszéltek hangosan, de a tárgyalásra
odagyűltek közül páran már így is felfigyeltek a szóváltásra. Itt egy jogi eljárásra
kerül sor, és abban nem szerepelt a vádlottal vívott szócsata. Az efféle szócsata nem
volt méltó egy császári miniszterhez, ráadásul apja gyilkosa hamarosan a sokkal
engesztelhetetlenebb igazságszolgáltatással néz majd szembe, mint amilyenek Adare
szurkálódásai. Megrágcsálta az egyik körmét, aztán eszébe jutott a tisztsége, hogy
százak figyelik, és a kezét visszaengedte az ölébe. Világosan látta, hogy ennek az
Uiniannak még azelőtt lakolnia kellene bűneiért, hogy a nap lemegy, de Adare
éppen eleget tanulmányozta a történelmet ahhoz, hogy tudja, az annuri
igazságszolgáltatás minden kiválósága dacára időnként megbicsaklik.
Az ülnökök kiválasztása volt a legfontosabb. Véletlenszerűen választották őket
naponta az erre a feladatra külön kiképzett hivatalnokok, több tucatnyi hétfős
csoport ült a több tucatnyi zajló tárgyaláson, és mindegyik csoport, ahogy azt maga
Terial elrendelte, a Hetekből állt: egy anyából, egy kalmárból, egy koldusból, egy
prelátusból, egy katonából, egy fiúból és egy haldoklóból. Terial hite szerint az így
összeállított csoport alkalmas arra, hogy igazságot szolgáltasson még a birodalom
legmagasztosabb polgárainak is, ám mégis lehetséges volt csalás és megvesztegetés
révén beleszólni a csoport összeállításába.
Én magam néztem át az összes szóba jöhető ülnököt, gondolta a lány. Mit hagytam
ki? Mi az, amit Uinian tud?
A két nagy gong visszhangzó döndülése törte meg a csendet, amitől még Adare
foga is összekoccant. Apja halála óta először hallotta ezt a hangot, ami a császár
érkezését jelezte, és egy pillanatra arra számított, hogy maga Sanlitun lép át a húsz
láb magas ajtón a terembe, egyszerű díszköntösében. Amikor helyette Ran il Tornja
bukkant fel, ismét azt érezte, hogy minden oda, a veszteség durván csavart egyet a
szívén. Lehetetlennek tűnt, hogy az apja tényleg meghalt, hogy soha többé nem fog
vele szemben ülni a táblánál, köveket játszva, hogy soha többet nem lovagol az
oldalán. A filozófusok és a papok azon alkudoztak, hogy vajon mi történik, amikor
Ananshael magához vesz egy lelket, de minden teológiai és dogmatikai
szőrszálhasogatásuk dacára ez jottányit sem számított. Az apja meghalt, és a
kenarang a súlyát aranyban érő lovaglóköpenyben parádézva uralkodott jelenleg
Annurban, legalábbis addig, míg Kaden vissza nem tér.
Felségárulás esetén maga a császár alakította a vádló magisztrátus szerepét, így,
mivel Sanlitun halott volt, ez a szerep a régensre hárult. Ami aggasztotta Adarét. Il
Tornja minden kétséget kizáróan ragyogó hadvezér volt, ám saját bevallása szerint
nem érdekelték a kifinomultabb politikai manőverek, és nem volt hozzá tehetsége
sem. Természetesen ez inkább jogi, mint politikai ügy volt, és láthatóan il Tornjának
őszintén érdekében állt gondoskodni arról, hogy Uinian feje elválasztassék a
testétől, de a lány nyugodtabb lett volna, ha egy körmönfontabb, az annuri
törvénykódex finomságaiban jártasabb valaki lett volna a vádló.
– Tudom, hogy aggódsz – mondta a férfi előző éjjel, mikor egy kupányi tát
kortyolgattak az írisz Pavilonban, és a tárgyalásról beszélgettek.
– Katona vagy – felelte kertelés nélkül a lány –, nem jogtudós.
A másik bólintott.
– És egyvalamit megtanultam katonaként: hogy mikor hallgassak az
alárendeltjeimre. Vagy tucatszor átvettük ezt az egészet Jesserrel és azzal a
szőrszálhasogató fattyúval, Yuellel. ‘Shael nevére, amúgy mi a munkája?
– Az igazságszolgáltatás krónikása. Ez a legmagasabb jogi titulus a
császárságban.
– Nos, immár napok óta kalapáccsal és fogóval dolgozik rajtam. Oda-vissza el
tudom ismételni az ülnököknek tartandó beszédemet, valószínűleg még urghulra is
le tudom fordítani, ha kívánod. Nem is álmodtam róla, hogy régensként töltött első
napjaimban olyan kiképzést kapok, mint egy zöldfülű újonc.
Ettől meg kellett volna nyugodnia. Annur nem ismert kiválóbb jogászokat
Jessernél és Yuelnél, és az Uinain elleni ügy viszonylag egyértelműnek tűnt – a
császárt a Fény Templomának szívében gyilkolták meg, ahol titokban találkozott a
főpappal. Ha il Tornjának van annyi józan esze, hogy szó szerint kövesse a kapott
tanácsokat, akkor Adare még napnyugta előtt szemtanúja lesz, amint Uiniant
megfosztják hivatalától, megvakítják és kivégzik.
Még mielőtt il Tornja helyet foglalt volna fából ácsolt székében, tisztelettudóan
térdet hajtott a mögötte, az árnyékban felmagasodó Csiszolatlan Trónus előtt. A trón
Kaden visszatértéig üres marad, de még így, üresen is vonzotta a tekintetet, és miatta
suttogóra fogták, mintha csak egy alvó, veszedelmes fenevad lenne. Vénebb volt,
mint a körülötte emelt csarnok, vénebb, mint maga a Hajnalpalota, vénebb, mint az
emlékezet: fekükőzetből kimeredő fekete kőtömb, háromszor akkora, mint a
legmagasabb ember. A legtetejétől nem messze, a szelek és az időjárás addig
faragták korokon át, míg egy emberi alaknak tökéletesen megfelelő ülőhelyet nem
vájtak bele. Maga a szikla nem könnyítette meg a feljutást az ülőhelyhez, és Adare
egyik elődje megrendelt egy aranyozott lépcsőt, amely megkönnyítette a császár
útját. Ám a lépcső előtt, már ha hitelt lehetett adni Tar Ussleton írásainak, a
császárok előtt, magának Annurnak a léte előtt, a Nyaknál élő primitív törzsek
egykor úgy döntöttek, véres tusában választják meg főnökeiket, így több száz férfi
küzdött azért, hogy megmássza a követ és foglaljon helyet rajta, míg ellenlábasaikat
fényes bronzpengékkel aprították. Adare a villódzó fáklyafényben láthatta a fekete
kőfelszín alatt a vörösséget, amely a nemzedékeknek a közömbös kőbe beivódott
vérére emlékeztetett.
Ha il Tornja megilletődött, nem mutatta. Miután lerótta tiszteletét, megfordult,
hogy végighordozza tekintetét az egybegyűlt tömegen – több száz miniszter és
hivatalnok, kíváncsi kalmár és főnemes jött el, hogy lássák, amint igazságot
szolgáltatnak, és amint a város egyik hatalmasságát megalázzák –, majd helyet
foglalt fából ácsolt székében, mielőtt intett volna, hogy csendesítsék el a még
mindig visszhangzó gongokat.
– Azért gyűltünk egybe – kezdte, és hangja bezengte az egész csarnokot –, hogy
kiderítsük az igazságot. Így szólítjuk az isteneket, legfőképpen Astar ’rent, a Rend
Anyját, és Intarrát, akinek isteni fénye a legsötétebb árnyékba is eljut, hogy
vezessenek minket, és övezzenek fel erővel. – Ez volt az előírt szöveg, minden
bírósági tárgyalás így kezdődött a Deréktól a Kanyarig, de il Tornja határozottan és
erélyesen adta elő.
A hanga egy harctéri parancsnokhoz illő, döbbent rá Adare, és most először
támadt fel benne a remény. Úgy festett, hogy a férfi, ha nem is kimondottan királyi
jelenség, de tehetséges és magabiztos, és elvégzi a rábízott munkát. A lány egy
pillanatot engedélyezett magának, hogy a jelent elhagyva eltöprengjen a jövendőn.
A főpap elítélése és kivégzése felforduláshoz vezet a Fény Templomában. És ő
nemcsak apja halálát fogja megbosszulni, de a káoszt kihasználva gondoskodik
arról, hogy a rivális rend kifosztassék és megaláztassék. Persze nem fogjuk
megsemmisíteni. Az embereknek szüksége van a vallásra, de azoknak a légióknak el
kell indulniuk…
– Uinian – folytatta il Tornja, félbeszakítva a gondolatait –, negyedik ezen a
néven, Intarra főpapja, a Fény Templomának Őrzője, jelen gyűlés előtt mint vádlott
áll, kétszeresen is vádolva: legnagyobb fokú hazaárulással és egy
kormányhivatalnok meggyilkolásával, mindkettő főbenjáró bűn. Mint régens, én
tárom elő az ismert tényeket, míg maga Uinian fog szólni saját maga védelmében. A
hét ülnök, akiket önnön értelmük és az istenek fénye vezérel, döntik el, hogy ez az
ember ártatlan-e vagy bűnös.
Uinianhoz fordult.
– Van kérdésed, mit most akarsz feltenni?
Uinian mosolyra húzta vékony ajkát.
– Nincs. Folytasd!
Adare idegesen beharapta az ajkát. A pap aligha volt olyan helyzetben, hogy ő
mondja meg a kormányzó magisztrátusnak, hogy mikor folytathatja a tárgyalást
vagy mikor nem.
Il Tornja a maga részéről csak vállat vont. Ha nyugtalanította vagy kizökkentette
Uinian viselkedése, nem mutatta.
– Kiválaszthatod az ülnökeidet.
Ez is a megszokott módon zajlott. A lenti termekben több tucatnyi ülnöki testület
várakozott, mindegyik kapott egy számot. Uinian most választ egy számot egy és
húsz között, és a számhoz tartozó ülnököket fogják behívni a terembe, hogy
ítéljenek felette.
 Csakhogy a főpap nem mondott számot. Ehelyett az ajkai között ide-oda cikázott
a nyelve, és előbb Adaréra nézett, majd fel a tetőgerendák árnyékos zugába.
– Amint azt ez a tárgyalás máris bizonyította – szólalt meg a régensnél halkabban,
de hangja ravaszul mégis végigkígyózott a csarnokon –, a férfiak és a nők egyaránt
hajlamosak az ostobaságra. Ők nem fognak ítélni felettem.
Il Tornja most először összeráncolta a homlokát, Adare gyomra pedig
megfeszült.
– Ha nem ítélnek felette – kezdte Adare, és félig már fel is állt –, akkor
küldessünk azonnal a bakóért. Annur, ha más nem is, de a törvény birodalma. Ez a
törvény választ el minket a dzsungelben és a sztyeppéken véráldozattal hódoló
vadaktól. Ha ez az úgynevezett pap fittyet hány a törvényre, akkor nincs is több
dolgunk vele.
Több száz szempár fordult felé. Il Tornja is ránézett, békítően felemelte a kezét,
és úgy bólogatott, mintha máris értené tiltakozásának lényegét. Adare magába
fojtotta további mondandóját, és olyan méltósággal ült ismét vissza, amennyit csak
sikerült összekaparnia. A régens mellett helyet foglaló miniszterek úgy festettek,
mint fekete köntösű keselyűk. Nem éreztek ugyan együtt Uiniannal, de Adaréban
sem szűntek meg keresni a gyengeség jeleit. „Nem akarlak megsérteni, közölte
Baxter Pane, és rámeredt azzal a váladékozó szemével –, de nem való nőknek a
miniszterség. Ők túlságosan is… szeszélyesek, túl könnyen elragadják őket az
érzelmeik.”
Adare visszanyelt egy szitkot. És most szépen hagytam, hogy elragadjanak az
érzelmeim.
A pap rövid ideig hallgatott, megvárta, míg a kirohanást követő hirtelen nyüzsgés
lecsendesiil: láthatóan élvezte a tömeg zavarát és Adare feszengését. A lányt apja
megpróbálta megtanítani érzelmei uralására, de ezen a téren nem sok adottsággal
rendelkezett.
– Ha megtagadod a tárgyalást… – kezdte il Tornja, de Uinian félbeszakította.
– Nem a tárgyalást tagadom meg. Ezt a tárgyalást tagadom meg. Intarra főpapja,
az istennő e világi kiválasztottja nem lehet alanya kicsinyes elméknek, valamint
férfiak és nők nyilvánvaló tévedéseinek. – Szélesre tárta karját, mintha minden
egybegyűltet arra invitálna, hogy vegyék szemügyre magának a lelkének a tartalmát.
– Elutasítom a hét ülnök ítéletét, és helyette magához az istennőhöz folyamodom,
hogy mondja ki ő az ítéletet. Ősi jussomnál fogva követelem a lángpróbát.
Adare ismét félig-meddig felemelkedett ültéből.
A Csarnokban mindenfelé kiáltások és felzúdulások hallatszottak, több tucatnyi
helyen futótűzként lobbantak fel viták és kérdések. A lány Uinian képéből már tudta,
hogy a főpap azt remélte, hogy valamilyen módon eltérítheti medréből a tárgyalást,
na de ez… a lángpróba valóban minden polgárt megilletett, azóta, hogy Kegyes
Anlatun fellépett fivére temetési máglyájára, hogy így bizonyítsa ártatlanságát,
ahonnan aztán sértetlenül lépdelt le, és foglalta el helyét a Csiszolatlan Trónon.
Anlatun azt állította, hogy a tűz azért nem égette meg, mert maga Intarra
nyilvánította ki ezáltal az ártatlanságát. Az ezt követő esztendőkben a bűnösök egész
áradata követelte, hogy Intarra ítéljen felettük. Kivétel nélkül mind elégtek. Üvöltve
égtek szénné. A lángpróba gyorsan elveszítette vonzerejét, kiment a gyakorlatból,
kiveszett az emlékezetből, és csak a jogtudományi kézikönyvekben maradt fenn
lábjegyzetként.
Mostanáig.
– Ítéljen az istennő! – folytatta Uinian, és dacos hangja túlsüvítette a tömeg
morajlását. – Ítéljen az istennő – ismételte újra, és felemelte egyik kezét, hogy
magára vonja mindenki figyelmét. – A Fény és Láng Istennője. Az én istennőm.
Adare körmeit a tenyerébe vájta, de nem volt hajlandó ismét megszólalni, ehelyett
tekintetét il Tornjára fordította, hogy lássa, az hogyan fogadja ezt az új kihívást.
A kenarang felállt, és úgy festett, mint aki mindjárt kivonja az oldalán lógó
hosszúkardot. Ám ehelyett ismét intett a gongnál álló rabszolgának, és az öblös
visszhangok elnémították a termet. Amint a tömeg elcsendesedett, a régens ismét
helyet foglalt, majd odapillantott, ahol Jessel és Yuel ült: az egyik magas, a másik
alacsony, mindkettő csontsoványnak látszott miniszteri köntösében, és hevesen, de
nem hallhatóan vitáztak, tintafoltos kezükkel hadonászva. Ők ketten vitatkoztak még
egy pillanatig, majd Yuel felállt, hogy valamit il Tornja fülébe súgjon. A régens
hallgatta egy darabig, majd türelmetlenül bólintott, és intett a kezével, hogy
távozzon.
– Nos, ez jelentősen lerövidíti az időt – szólalt meg végül, és hangja túlságosan
vidáman csengett Adare ízlésének. – Nem lesz hét ülnök, nem olvassák fel a
tényeket, ezeket a vádlott nem vitatja. Ehelyett a törvény értelmében a főpap mindkét
csupasz karját könyékig tűzbe dugja, és ott is tartja ötven gongütésig. Ha a húsa nem
ég meg ez idő alatt, akkor Intarra, aki egész Annurra ügyel, kinyilvánítja akaratát,
miszerint a főpap nem bűnös. És szabadon távozhat.
– Ha viszont – folytatta il Tornja ravaszdi mosollyal az arcán – a húsa vagy akár
csak a szőrszála is megperzselődik vagy megég… – itt vállat vont –, akkor egész
teste tisztíttatik meg Intarra szent lángjában és tüzében.
Uinianra nézett.
– Világos, te pap?
Uinian mosolyogva felelt.
– Talán világosabb, mint bármely ma itt megjelentnek.
– Úgy fest hát, hogy szükségünk lesz egy lángra. Ez a parázstartó – folytatta a
régens, és rámutatott egy fémrostélyra, amelyen akár egy kecskét is meg lehetett
volna sütni – remekül ellátja ezt a feladatot.
– Nem – felelte Uinian, és felszegte az állát.
Megkaptad a ‘Shael-szülte lángpróbádat, gondolta Adare dühösen. A parázstartót
nem te választod ki. A vér dübörögve száguldott a fülében, de arca rezzenetlen
maradt, és nem szólalt meg.
Il Tornja felhúzta az egyik szemöldökét.
– Nem? – Világosan látszott, hogy nincs szokva ehhez a szóhoz.
– Engem nem valami aprócska lánggal tesznek próbára, mint egy közönséges
bűnözőt. Én Intarra főpapja vagyok, az ő képviselője e tudatlan világban, és az én
szent felelősségemhez méltó módon és helyen tétetek próbára.
Adare visszafojtotta a lélegzetét.
– És nem máshol tétetek próbára – folytatta Uinian, és Adaréra nézett –, mint a
Fény Templomában.
A lány anélkül termett talpon, hogy ennek tudatában lett volna.
– Nem! – fordult il Tornjához és az egybegyűlt miniszterekhez. – A legkevésbé
sem! Ennek a féregnek joga van az annuri törvényben őt megillető tárgyaláshoz,
aminek sajnos része ez az elavult mutatvány, de nem ő diktálja a feltételeket. A
Templomban fegyveresei vannak, ha nem rémlene. Gyakorlatilag egy egész serege!
Uinian Adaréra mosolygott.
– Mutatvány? Szent folyamodvánnyal fordulok az istennőhöz, akinek hitét te is
vallod, és te ezt mutatványnak nevezed?
– Ez egy csel – csattant fel Adare. – Egy trükk. Nem úszod meg a lángot, és ezt te
is tudod.
– Akkor hát senkinek nem árt, ha próbára tétetek – felelte Uinian. Az összegyűlt
tömeghez fordult, és kitárta karját. – Minden jelenlévőt szívesen látok. Mind, aki
Intarra fényében jár, mind, ki lángjai révén lát és tüzénél főz, mind, ki ragyogó
holdja alatt szeret, mind, ki e világon dolgozik vagy déli napja alatt szeli a
hullámokat! Jertek! Jertek! Nincs semmi rejtegetnivalóm sem honfitársaim, sem
istennőm előtt. Lássátok, ahogy engedem, hogy a Láng próbára tegyen, és ítéljétek
meg magatok, hogy kinek tiszta és igaz a szíve, és kiét tölti meg csalásé.
Ez meg is pecsételte a dolgot. A pap alig pár szóval az udvarnál, magánál a
trónnál is nagyobb hatalomhoz folyamodott: egyenesen a nép vallásos érzületéhez
szólott. Annurban természetesen nem mindenki volt Intarra őszinte híve – más
isteneknek is voltak templomaik és papjaik, köztük gazdagok és népszerűek –, de a
város népe elég jámbor volt ahhoz, hogy engedélyezze ezt a próbatételt. Sanlitunt
kedvelték mint császárt, és nem kétséges, hogy sokan szerették volna látni, amint
Uinian megég, de meg fogják engedni, hogy ennek idejét és helyét ő szabja meg. Il
Tornja mondhatott volna nemet, de az ügy már túlságosan elfajult. Mert ha a régens
nemet mond, azzal egyszerre vonja magára a zsarnokság és az istentelenség vádját,
azokat a vádakat, amelyeket a Csiszolatlan Trón nem engedhetett meg magának egy
kényes hatalomátadás idején. A pap nemhogy védekezett, de egyenesen támadott,
kifinomultabb támadást indítva, mint amikor megölte az apját, de ezzel az egész
Malkeenian-vérvonal szívét vette célba.
 Mindvégig tudta, gondolta Adare, és émelygett a gyomra. Álmában le kellett
volna szúrnom még a cellájában. Megpróbált kiagyalni valami harmadik utat, más
megoldást, mint hogy végigvonuljanak az Istenek Útján egész Annur szeme láttára.
Apa talált volna rá módot… De az apja sem talált rá módot. Uinian hazudott
Sanlitunnak, becsapta és meggyilkolta, és most láthatóan ugyanerre készült
Adarénál is. A lány legszívesebben ordított volna, de ordítással nem sokra menne.
Gondolkodj! – köpte magában a szót, de a gondolkodás cserbenhagyta. Nem tehetett
mást, mint sodródhatott az árral, és nézhette, mi következik, mint egy rémálomban.

A város egyetlen épülete sem lehetett elég messze Intarra Lándzsájától ahhoz,
hogy onnan ne látszódjék az elképesztő monolit, de IV. Uinian elődei elég ravaszak
voltak ahhoz, hogy a vallási hatalom helyét a Hajnalpalotán kívülre költöztessék,
ezzel eltávolodva a császári családtól, és megszilárdítva a város feletti egyházi
uralmukat. A Fény Temploma, egy kőből és színes üvegből készített szárnyaló
építmény az Istenek Útjának középtáján helyezkedett el, elég közel Annur
központjához ahhoz, hogy gond nélkül tudjon kereskedni a palotával, de nem
annyira közel, hogy annak az égbeszökő vörös falai vetette árnyék rávetülhessen.
A Lándzsától eltérően a Fény Templomát egyértelműen emberi kéz alkotta, na de
milyen kéz! Többszintű boltívek, egyik a másik felett kapaszkodtak az ég felé, és
mindegyiket hatalmas ablak töltött ki. Adare konyított valamennyit az üveggel
folytatott kereskedelemhez. Egyetlen olyan ablaktábla egy virágzó kereskedő több
mint egyévi keresetét emésztette fel – és akkor még nem szóltunk sem a
kivágásáról, sem a szállításáról –, és több ezer volt belőlük, olyan sok, hogy úgy
tűnt, a templom inkább üvegből van, mintsem kőből, hogy egy óriási, csillogó,
soklapú drágakő, amely elhomályosítja a környező épületeket.
Adarét gyerekkorában elbűvölte a mérete és a színe, de most, ahogy
hordszékében ülve szemlélte a templomot, amely köré mintha fél Annur odagyűlt
volna, a falakon és a magas ajtók mellett kétoldalt álló fegyveres katonák látványa
vonta magára tekintetét, és ez felszította félelmeit. Il Tornja ragaszkodott hozzá,
hogy ezer testőr kísérje el a palotából a templomba tartó furcsa menetet, ami kétszer
annyi embert jelentett, mint amennyit a Láng Fiai számláltak, és ami valószínűleg
elegendő ahhoz, hogy legyűrjék őket, ha nyílt csatára kerülne sor. Természetesen,
ha vérontásra kerülne sor, akkor a csődületet, a tömeget is figyelembe kellett venni.
A tárgyaláson hivatalosan megjelent százak mellett további ezrek gyűltek össze:
egyeseket a kíváncsiság vezérelt, másokat a méltatlankodás, és a nyugtalan
tömegben máris elharapóztak a szóbeszédek és terjengeni kezdett a harag.
Csata az Istenek Útján, gondolta Adare. Magasságos ‘Shael, az apám alig hűlt ki
még a kriptájában, és a császárság máris fesleni kezd a varrásnál.
Ha il Tornja aggódott is, nem mutatta. A kenarang hányavetin, majdnem oldalvást
ült a nyeregben, és egyértelműen jobban érezte magát, mint a palotában. Mintha csak
kilovagolt volna a városból, csak éppen Adare olyasmit látott a szemében, amit
addig nem: volt abban valami ragadozószerű, ahogy éberen fürkészte a tömeget.
Uinian a maga részéről diadalittasnak tűnt. Megláncolt kezét a csődület felé
emelte, vagy dacból, vagy áldást osztva. Elég néhány rossz szó, és itt helyben
lázongást robbanthatna ki. Ám – örökkévalóságnak tűnő idő után – a főpap
megfordult, hogy belépjen a templomba.
A Fény Temploma belülről, amennyiben ez egyáltalán lehetséges, még
impozánsabb volt, mint kívülről. Az óriási ablakokon beáradó fény táncot járt a
hatalmas, tükröző medencék felszínén, fénylő formákat firkált a falakra és az
oszlopokra. A hívek pénzérméket dobáltak azokba a medencékbe: rézlángokat,
ezüstholdakat, és a leggazdagabbak még arany annuri napkorongokat is. Újabb
bevételi forrás Uiniannak, gondolta Adare, aki csak most ébredt rá teljesen, hogy
milyen messzire is ér el a pap keze és befolyása, és még valaki, amit nem adóztatunk
meg. Mindegyik napkorongból fent lehetett volna tartani egy páncélos katonát az év
nagyobb részében, egy katonát, aki lehet, hogy úgy dönt, inkább a Csiszolatlan Trón
ellen harcol.
A menetet kísérő aedoliak elkerítettek egy kis részt a templom közepén, és
visszatartották azokat, akik azért tolongtak, hogy láthassák vagy a főpap halálát,
vagy a csodát, és Adare most erre a területre lépett be il Tornjával, a többi
miniszterrel és magával Uiniannal együtt.
– Itt – szólalt meg a főpap, és dacos mosolyt villantott a tömegre – tétetek
próbára.
Hát persze. A templom teljes boltozata a fénynek szóló üveg- és kristályhimnusz
volt – az ablaktáblák és felületek ezernyi színt tükröztek vissza és törtek meg –, de
mind közül a legbámulatosabb látványt a közvetlenül a főhajó fölötti mennyezetbe
foglalt gigászi lencse nyújtotta.
A vén Semptis Hodd elmagyarázta Adarénak kislánykorában a lencsék működési
elvét, megmutatta, hogyan használhat egy gondosan lecsiszolt üvegkört arra, hogy
aprócska tüzet gyújtson a palota udvarán. Adare látni szerette volna, hogy a hangyák
mennyire bírják ezt a fajta bánásmódot, de az oktatója nemet mondott, és biztosította
afelől, hogy azok ugyanúgy lángra lobbannának, mint a fű, ám ragaszkodott hozzá,
hogy egy hercegnőhöz nem illik ilyen otromba időtöltés. Adare most már örült,
hogy a hangyák megmenekültek, ellenben azt kívánta, bárcsak jobban figyelt volna
Hoddnak a lencsékről szóló előadására.
A főhajó közepén egy négyzetlábnyi kő világlott baljósán, vörösen, és fölötte
reszketett a levegő ott, ahol a lencse a déli nap sugarait összegyűjtötte. A hatás nem
tart sokáig; a nap eléri csúcspontját, majd megkezdi lassú ereszkedését, és a kő
kihűl. Viszont tíz percen át az a folyékony fénysugár felforralja a vizet, megpörköli
a fát vagy feketére festi a húst egy szemvillanás alatt, és a papok évszázadok óta itt
áldoztak Intarrának.
 – Íme – intett Uinian a sistergő kőre –, itt állok istennőm színe elé.
A tömeg egyszerre kapott levegő után.
Ezt nem fogja túlélni, gondolta Adare. Képtelenség.
Il Tornja kétkedő arcot vágott.
– Ez nem láng.
Uinian rosszallóan ingatta a fejét.
– Ez Intarra színtiszta csókja. Ha kételkedsz az erejében – folytatta, és a válláról
egyetlen sima mozdulattal ledobta vállkendőjét, és a fénybe hajította –, akkor hát jól
figyelj! – A kelme még a levegőben lángra gyúlt, hogy aztán hamukupacként
hulljon a kőre. A csődület izgatottan mocorgott. Adare arra gondolt, hogy mindjárt
elájul.
– Nem! – kiáltotta, és előrelépett. – A régensnek igaza van. Ez nem láng. Ez az
ember lángpróbát akart. Legyen hát láng!
– Mily kevéssé érti a hercegnő – ingatta fejét bánatosan Uinian – az istennő
természetét. A sok alakot, amelyet ölthet. Amikor izzó tekintete elé lépek, és nem
égek meg, a világ tudni fogja, hogy ki Intarra valódi szolgája. A családod az
istennőtől származik, de az ő útjai kifürkészhetetlenek. A kegye másra szállott már.
És mik vagytok ti az ő kegye nélkül? Nem isteni rendelésű védelmezők, hanem
közönséges zsarnokok!
A hőség Adare arcát nyaldosta, és a verítéktől síkos lett köntöse alatt a bőre.
– Zsarnoknak merészelsz hívni minket – köpte vissza a szót. – Éppen te? A
törvényes császár gyilkosa?
Uinian elmosolyodott.
– A próba majd eldönti.
Elbukik, ismételte magában Adare újra és újra a mantrát. Elbukik. Ám eddig a
férfi gúnyt űzött az egész eljárásból, és kedve szerint manipulálta. Ez a perzselő
hőség nem láng volt, és a mosoly nem hervadt le az ajkáról.
– Nem fogadom el – makacskodott Adare, és hangja túlharsogta a tömeg erősödő
moraját. – Ezt a próbatételt nem fogadom el.
– Elfelejted, te nő – mondta erre Uinian gúnyos és csípős hangon –, hogy nem te
vagy az istennő. Családod oly régóta uralkodik, hogy túl sokat követelsz.
– Én csak azt követelem, hogy vesd alá magad a törvénynek – dühöngött Adare,
de valaki szelíden, ám határozottan vállon ragadta és hátrahúzta. A lány megpróbált
ellenállni, de nem mérkőzhetett az őt lefogó kezek ellen. Dührohamában nekitámadt
a kezek tulajdonosának. – Engedj el! Én Malkeenian hercegnő vagyok, és a fő
pénzügyminiszter…
– …egyben bolond, ha azt hiszed, itt bármin is változtathatsz – dörmögte oda il
Tornja halk, de rideg hangon. Mintha acélujjakkal tartotta volna vissza. – Nem most
van itt ennek az ideje, Adare.
– Nincs másik idő – köpte a szót a lány. – Ennek most kell meglennie. – Vergődött
a kenarang szorításában, de nem tudta kiszabadítani magát, így végül visszafordult a
paphoz. Ezer tekintett szegeződött rá: az emberek kiabáltak és ordítoztak, de a lány
mit sem törődött velük. – Az életedet akarom – üvöltött rá Uinianra. – Az életedet
akarom atyám életéért cserébe.
– Hogy mit akarsz, az számomra nem jelent semmit – felelte az. – Itt nem
uralkodsz. – Ezzel megfordult, és belépett a fénysugárba.
IV. Uinian, íntarra főpapja, az ember, aki meggyilkolta a császárt és elvette tőle az
apját, nem gyulladt meg. Maga a levegő is folyékonnyá vált a ragyogó hőségben,
ám a pap csak széttárta karját, és úgy emelte arcát a ragyogás felé, mintha az csak
melengető eső lenne, hagyta, hadd zúduljon át rajta. Egy örökkévalóságig állt ott,
aztán végül kilépett a napsugarak alól.
Ez lehetetlen, gondolta Adare, és megrogyott il Tornja markában. Ez egyszerűen
képtelenség.
– Valaki megölte Sanlitun hui’Malkeeniant – jelentette ki Uinian, és a diadal szinte
sütött a képéről –, de nem én tettem. Intarra istennő kinyilvánította, hogy nem engem
terhel e bűn, mint ahogy egykor kinyilvánította Kegyes Anlatunnál, míg azokat, akik
a rontásomra törtek – itt sokatmondóan il Tornjára, majd Adaréra nézett –,
megfékezte és megalázta. Csak imádkozhatok A Fény Úrnőjéhez, hogy ne
feledkezzenek meg eme megaláztatásról az eljövendő sötét napokban.
 HUSZADIK FEJEZET
——»•«——
A reggeli nap betűzött az ablakon – derűsen és kérlelhetetlenül. Valyn felmordult,
és a szeme elé kapta a kezét, hogy így óvja a fénytől. Az egész szoba fehér volt:
fehérek a falak, fehér a mennyezet, még a padló széles fenyődeszkáit is annyiszor
súrolták fel, szórták be homokkal és mosták tisztára, hogy minden szín kifakult
belőlük. A hely bűzlött attól az erős szesztől, amelyet a Kettralok szoktak használni a
sebek kipucolására, és azoktól a gyógynövényes kenőcsöktől, amelyeket ezután
szoktak rájuk kenni. Valyn szívesebben áttolta volna az ágyát a szoba túloldalán a
hűs árnyékba, de Wilton Ren, az ügyeletes orvos szigorúan arra utasította, hogy
maradjon fekve és nyugodtan: ezeket az utasításokat örömmel elengedte volna a
füle mellett, ha nem járja át a mellét kíndárda, valahányszor akár csak megmoccan.
Ren szerint idecipelték, kihúzták belőle a nyilat, bevarrták a sebet, bekötözték,
mindezt úgy, hogy ő eszméletlen volt. Mikor Valyn végre felébredt, egy nap és egy
éj elteltével, először nem a vállába nyilalló kínra gondolt, nem is, arra, hogy ki lőtte
ki a nyilat, hanem Ha Linre. Bármi sült is el balul a mesterlövészpályán, ő túlélte. A
Balendinnel való találkozóról már nem rendelkezett ilyen biztos értesülésekkel.
Vagy fél tucatszor megpróbálta kivonszolni magát az ágyból, és az ajtóig el is
jutott, ahol hiába volt minden, végül összeesett, itt talált rá Ren.
– Nézd – zsörtölődött a férfi, mikor felkapta és visszacipelte a priccsre –, itt én
vagyok az orvos. Amikor valakinek eltörik a karja, hozzám jön. Amikor kiverik a
szemüket, hozzám jönnek. Betörik az ostoba fejüket a hordóugrásokon: hozzám
jönnek. Ha valami baja esett volna a barátodnak, hallottam volna róla. Na most –
mérte végig Valynt – vagy megmaradsz abban a ‘Shael-szülte ágyban, vagy megyek
és kerítek egy jó hosszú, erős kötelet, és odakötözlek. – Noha Ren már jócskán az
ötödik évtizedét taposta, és ennek az időnek a felét sem töltötte a gyengélkedőn
kívül, a nyaka olyan volt, mint egy bikáé, a karja vastagabb, mint Valyn lába, és
sebhelyes arca azt sugallta, hogy egyforma örömmel veri ájultra és gyógyítja meg
a betegét. A férfi gorombasága dacára Valynt megnyugtatták a szavai. Qarsh kis
sziget volt. Ha Linnek baja esne, a hír gyorsan elterjedne.
Tudta, hogy hálásnak kellene lennie saját sérüléséért. A nyíl tisztán átütötte,
elkerülte az összes főbb ütő- és verőeret, a tüdejét mindössze egy ujjnyival. Az
orvosok elég gyorsan odaérték, hogy ki tudják tisztítni a sebet valamilyen
folyadékkal, ami úgy égetett, akár a sav, de ami láthatóan megakadályozott
mindenféle üszkösödést. Ren azt mondta, hogy egy kis pihenés után teljesen fel fog
gyógyulni. Az efféle szerencse nem számított túl gyakorinak, és egy katonától
elvárták, hogy értékelje, amikor így hozta a sors, de Valyn nem volt éppen hálás
kedvében. Amint túltette magát az őt elsősorban Ha Lin miatt gyötrő aggodalmán, a
valóság égből hullott sziklaként csapott le rá: Annick lőtt rá, ő rántotta elő az íját
fényes nappal két kiképző szeme láttára, és küldött át egy nyilat a mellén.
Mikor Ren behozta a tál húslevest, Valyn magához intette. A hangja túl erőtlen
volt, hogy suttogáson kívül másra is képes legyen, de a szavak durván és ridegen
törtek elő belőle.
– Elkapták a lányt?
– Hogy elkapták-e? – tette le a tálat Ren az ágy melletti asztalkára. – Kit kaptak el?
– Annickot! – recsegte Valyn. – A lányt, aki cseszettül lelőtt!
Az orvos vállat vont.
– Nem nagyon kellett elkapni. Ő éppen olyan meglepettnek tűnt, mint mindenki
más, látva, hogy a nyíl nem kábító.
Valyn erre nagy szemeket meresztett.
– Hogyan lepődhetett meg? Hiszen ő lőtt rám! Háromszor!
– De csak annak volt vésett hegye, amelyik eltalált. A másik kettő kábító volt.
– Nem – ingatta a fejét Valyn, és eszébe jutott a nyíl, amelyik felszántotta mellette
a földet. Éppen amiatt pattant fel és eredt futásnak, hogy meglátta a második nyílon a
hegyet. – Nem. Legalább kettőnek volt igazi hegye, – Ezt majd elmesélheted
Rallennek – vonta meg a vállát Ren. – A hadapródok mestere vizsgálatot indított.
Úgy fest, hogy a lányt vétkesnek találják harctéri hanyagságban. Megvizsgálják,
hogy mit is tett, és felfüggesztik egészen Hull Próbájáig.
A szavak úgy érték Valynt, mint a pörölycsapások.
– Harctéri hanyagság – sikerült kinyögnie. – És közben szabadon járhat-kelhet?
– Hol szeretnéd őt látni?
Valyn szája tátva maradt.
– Hogyan magyarázta meg, hogy akár egyetlen valódi hegyet is magával vitt egy
kiképzőversenyre?
– Azt mondta, hogy történt valami a heggyel. Azt mondta, hogy a nyíl, ami téged
eltalált, kábító kellett volna, hogy legyen, de nyilván valahogy összecserélte őket.
– Majd én megmondom, mi történt azzal a ‘Kent-csókolta fejjel – robbant ki
Valyn. Megpróbált felülni, de a fájdalom fellángolt a sebében, és egy pillanat múlva
ernyedten rogyott vissza a priccsre, összeszorított fogai között fújva ki a levegőt. –
Az történt a heggyel, hogy a kábítót kicserélte egy borotvaélesre.
– Nézd! – rázta meg a fiú felé a kanalat Ren. – Nem ismerem az összes részletet,
de a Szigeteken vagyunk. A Kettralok között. Ez nem egy varroda. Adj férfiaknak és
nőknek íjakat meg kardokat, mondd nekik, hogy ugráljanak le madarakról és
robbantsanak fel dolgokat, és időről időre előfordul, hogy valaki kap egy
egészségtelen adag acélt oda, ahova nem való. Már itt vagyok egy ideje, és láttam
már ilyet korábban. Egy kábító és egy vésett nem különbözik annyira látszatra,
főleg akkor nem, ha benne vagy a harc sűrűjében.
– És Rallen ezt beveszi? – kérdezte Valyn a belenyugvással határos ámulattal.
 – Rallen is látott már ilyet. Kiképzőbaleset. Nem éri meg feláldozni érte az
osztály legjobb mesterlövészét.
Valyn csak a fejét csóválta, képtelen volt mit felelni.
Ren vállon veregette kemény, kérges kezével.
– Figyelj ide, kölyök! Tudom, hogy érzel. Nyilat kaptál a melledbe. Haragszol.
De létezik olyasmi is, mint a jó öreg balszerencse. Lehet, hogy a császár fia vagy,
de nem mindenki tör az életedre.
Az orvos ezzel kidübörgött az ajtón, Valyn pedig ottmaradt, és szavai ott
pörögtek a fejében. Nem mindenki tör az életedre. Csábító volt elhinni, hogy az
egész dolog csak egy meglepően szerencsés kimenetelű, szörnyű tévedés volt, de
nem hagyhatta figyelmen kívül az aedolit. A hajót, amelyik azért jött, hogy elvigye a
szigetről. Hogy megóvja őt. A meggyilkolt ember szerint bárki benne lehetett az
összeesküvésben, az égvilágon bárki.

Annick nem sokkal az esti étkezés előtt érkezett. Valyn az ablakon bámult kifelé,
azt próbálta meg eldönteni, hogy a közepesen messze lévő jármű egy császári szlúp
vagy egy kereskedőhajó-e, amikor hangtalanul feltárult az ajtó. Mikor odanézett, az
ajtóban némán és mozdulatlanul álló mesterlövészt pillantotta meg, kezében
elmaradhatatlan íjával. Rátört a félelem, mikor ráeszmélt, hogy a fegyver fel van
ajzva.
– Valyn – szólalt meg a lány, és kurtán bólintott. Szeme, mely kék volt, akár a
sarki jég, egy pillanatra sem nézett másfelé.
A fiú teste megfeszült. Szokványos esetben ő lett volna fölényben egy
kézitusában, de most még a felülés is nagy erőfeszítéssel járt: ilyen állapotban nem
fogja tudni Annickot a földre szorítani. Eszébe jutott, hogy Ren után kiált, de az
orvos az ebédlőben vacsorázott éppen, és újabb tál ragut töltetett meg Valynnak.
Akkor hát marad az övkése.
A kés egy almacsutka mellett hevert az ágy melletti faasztalon. Arra gondolt,
hogy olyan fele-fele lehet annak az esélye, hogy megfogja és elhajítsa, még mielőtt
Annick kihalászik egy nyilat a tegzéből, és emiatt még szerencsésnek is tartotta
magát. Úgy tűnt, nagyon régen volt utoljára esélye egy tisztességes küzdelemre.
– Mit akarsz? – kérdezte, és lassan araszolni kezdett az asztal felé, menet közben
kiszabadítva jobbját a takaró alól.
– Nem akartalak megölni – közölte kertelés nélkül a lány.
Valyn kaffogva felnevetett, amitől éles fájdalom döfött a mellébe.
– Azért jöttél, hogy bocsánatot kérj?
Annick oldalra billentette a fejét, eltöprengve a kérdésen.
– Nem – felelte kisvártatva. – Azért jöttem, hogy elmondjam, nem akartalak
megölni.
Valyn a késért nyúlt. Lassabb volt, mint számított rá, lassabb, mint remélte, de az a
‘Kent-csókolta izé alig egy lábnyira hevert tőle. Ha csak képes lenne… De még
mielőtt kinyújthatta volna a karját, Annick vesszőt illesztett a húrra, megfeszítette, és
elengedte. A kés csattogva siklott végig a padlón, helyén egy becsapódástól még
mindig rezgő nyíl meredezett. Valyn egy pillanatig csak bámulta, aztán leejtette a
kezét. Ennyi volt hát. A mesterlövész markában volt, és semmit sem tehetett.
A lány nyugodtan mérte végig, és máris újabb vesszőt illesztett a húrra.
Szánalmasnak tűnt így meghalni – legyilkolják a gyengélkedő priccsén fekve –, de
Valyn úgy vélte, hogy a haldoklónak minden mód elég szánalmasnak tűnhet.
– Szóval te vagy benne – mondta törődötten. Enyhe megkönnyebbülés öntötte el,
hogy az összeesküvő végre alakot öltött, még akkor is, ha nem erre az alakra
számított.
Annick várt egy kicsit, mielőtt felelt volna.
– Miben vagyok benne?
– Bármi is ez a szar – intett erőtlenül Valyn. – Ami az apámról szól. Rólam.
Kadenről. – Behunyta a szemét, ahogy az öccsére gondolt, akit nem figyelmeztettek,
nem tudott felkészülni, és aki éli azt a különös, egyszerű életet, amit elrendeltek a
számára, egészen addig a pillanatig, míg valaki tőrt nem márt a hátába. Nem lesz
majd nehéz ott, a császárság végvidékén.
Annick egyik ujjával megpendítette íja húrját.
– Badarságokat beszélsz. Az orvos adott neked valamit a fájdalom csillapítására?
Valyn felelni akart, de aztán erőt vett magán. Lehet, hogy a lány csak játszadozott,
csak gúnyolódott vele utolsó pillanataiban. Másrészt viszont Annick nem szokott
játszadozni. Láthatóan csak két cél éltette: a kiképzés és az ölés, és ha tényleg meg
akarná ölni őt, akkor az előbb a nyakát lőtte volna át, nem a kését.
– Miért jöttél ide? – kérdezte a fiú óvatosan, és egyfajta beteges remény éledezett
benne.
– Hogy megmondjam, nem próbáltalak megölni – mondta Annick már
harmadszor, és a szeme olyan rideg volt, mint egy üvegdarab. – Ha meg akarnálak
ölni, jobb módszerek is léteznek, mint egy verseny alatt megtenni a nap derekán.
– Hát, akkor ‘Kent-csókolta szerencse, hogy tegnap nem lőttél ilyen jól – intett
Valyn az asztalba fúródott nyílra. – Mert azzal a vésett heggyel a tarkómat is
átlőhetted volna a vállam helyett.
Annick szeme rényire szűkült. Ha nem lett volna őrültség a gondolat, Valynban az
merült volna fel, hogy most megsértette a szakmai büszkeségét.
– A heggyel volt a baj – mondta végül a lány. – Eltérítették a lövéseket.
Valyn végiggondolta.
– Úgy érted, azt hitted, hogy kábítókkal lősz, nem pedig vésett hegyűekkel. –
Hirtelen értelme lett a dolognak. A nyílhegy súlya és alakja okozhatta, hogy a
lövések nem találtak, főleg ekkora távolságból.
– Úgy értem – javította ki Annick –, hogy a heggyel volt a baj. – Az állával az ágy
melletti asztalból kiálló nyíl felé intett. – Ez ment át rajtad. Amikor bejöttem, a
másik szobában találtam. Ez a másik oka, amiért idejöttem.
Valyn előbb rámeredt, majd a nyílra. A szárán látszódó barnás folt vér, döbbent
rá, méghozzá az ő vére. Sután, ügyetlenkedve rángatta ki az érdes asztallapból.
– Ez egy szokványos vésett hegy – emelte fel, hogy a lány is láthassa.
– Pontosan – felelte Annick, és nem volt hajlandó ezt jobban kifejteni.
Valyn tekintete visszatért a nyílra. Nem volt benne semmi szokatlan, leszámítva a
foltot. Valószínűleg ő maga is több ezer ilyet kilőtt már a kiképzés során. Csak
éppen…
– Te nem használod a szokványos hegyet – mondta, ahogy belévillant a
felismerés. – Te magad kovácsolod őket.
A mesterlövész bólintott.
– Hogyan lőttél ki egy szabvány vésetthegyűt a saját kábítód helyett úgy, hogy
nem tűnt fel a különbség? – kérdezte Valyn, aki legalább annyira nem értette a
dolgot, mint amennyire éberen figyelt. – Egyáltalán hogy került a tegezedbe?
– Nem tudom – felelte a lány színtelen, tárgyilagos, semmitmondó hangon. A
lány egész ‘Kent-csókolta teste nem árult el semmit. A Kettralokat már kiskoruktól
fogva arra képezték ki, hogy az ellenség szándékát előre meglássák abból, ahogy
áll, ahogy a fegyverét hordja, ahogy a fejét tartja. Vagy száz dologra kellett figyelni
– a kardmarkolaton elfehéredő ökölre, a felhúzott vállra, a kiszáradt ajakon
végigsuhanó nyelvre. A szem legkisebb rezdülése jelezheti az azonnali támadást,
vagy egy csel lehetőségét. Annick azonban mintha csak sorban állt volna egy
hentesboltban vagy egy szobrot nézegetett volna az annuri Istenek Útján. Ha izgatta
is, hogy kis híján megölte a császár bátyját, hát nem mutatta. Nem mozdult az
ajtóból, ahol íját az oldala mellé eresztve állt laza, de ugrásra kész testtartásban, és
sovány, gyerekszerű arca éppen olyan kifürkészhetetlennek bizonyult, mint a
csupasz fehér falak.
Valyn fáradtan az oldalára gördült. A feje már sajgott attól, hogy megpróbált
értelmet lelni ebben az egészben, és a teste is belesajdult. Míg szánalmasan
erőlködött, a sebe felszakadt, vér csepegett le a mellén, és most minden
lélegzetvételnél beledöfött a kín. Többé nem tűnt valószínűnek, hogy Annick meg
akarná ölni őt, vagy legalábbis nem most rögtön.
– És mi van a csomóval? – kérdezte elgyötörten. – Amelyet a fulladáspróba során
kötöttél?
– Dupla tengerészcsomó volt. Nehéz ilyen körülmények között kibogozni, de
nem lehetetlen.
Valyn a lány arcát nézte. Még mindig semmi.
– Te tényleg így hiszed, igaz? – kérdezte hosszú hallgatás után.
– Ez az igazság.
– Az igazság – ismételte Valyn. – És mit gondolsz, mit találtam én odalent,
amikor majdnem megfulladtam?
– Egy dupla tengerészcsomót találtál – felelte a lány. – Amikor nem sikerült
kibogoznod, szerettél volna valami mentséget találni rá Fane-nél. Ezért hazudtál a
plusz hurkokról. – Annick hangja mentes volt az érzelmektől, mintha egy
feljebbvalónak hazudni és egy másik hadapródot megvádolni éppen olyan taktika
lenne, mint bármely másik, amit csak a sikeressége vagy a sikertelensége alapján
ítélünk meg. Semmi sem hozta ki a sodrából. Semmi sem lepte meg.
– És mi van Amie-vel? – kérdezte Valyn, mikor egy váratlan megérzésre
hallgatva úgy döntött, hazardírozik. – Te ölted meg?
Ez végre kiváltott némi érzelmet. Valami sötét és szörnyű suhant át Annick
szemén, a düh és pusztítás árnyéka.
– Tudod, mi találtunk rá – folytatta Valyn a támadást. – Bájos lány volt, de azután
már nem, hogy a gyilkosa végzett vele.
– Ő… – kezdte Annick, és most először nem találta a szavakat, vékony vonásai
pedig eltorzultak. – Ő…
– Ő mi? Könyörgött neked, hogy hagyd abba? Nem kellett volna meghalnia?
Vagy rászolgált? – Mindegyik szó nagy erőfeszítésébe került, mindegyik szótag a
mellsebét szaggatta, de csak folytatta, úgy hajigálta őket a mesterlövészre, mint a
késeket, igyekezett védekezésre kényszeríteni, igyekezett rávenni, hogy
visszavonuljon, így hátha elszólja magát. – Tudom, hogy aznap délelőtt láttak ott –
folytatta Valyn. – Az egész napot a megölésének szentelted?
Annick félig felemelte az íját, és a fiú egy pillanatig arra gondolt, hogy végül
mégiscsak meggyilkolja. A lány hirtelen levegő után kezdett kapkodni, az ujjai
szinte remegtek. Valyn csak meredten bámulta, a félelme szinte teljesen elenyészett
az ámulattól, míg aztán a mesterlövész teste meg nem dermedt. Ekkor Annick szó
nélkül sarkon fordult, és kilépett az ajtón. A fiú még hosszú ideig nézte az üresen
maradt ajtónyílást, és hiábavalóan próbálta felidézni a lány arckifejezését.
Mikor Ha Lin egy órával később megérkezett, azt látta, hogy Valyn még mindig
meredten bámul.
A fiú nem foglalkozott azzal, hogy meggyújtsa az ágya melletti kis lámpást, és a
közelgő szürkületben először csak a lány körvonalait vette ki, csípője szűk ívét,
duzzadó keblét, ahogy megállt a fehérre meszelt falnál. Érezte az illatát, a só és
veríték enyhe szagát, amelyet több mint száz kiképzőküldetésen volt alkalma
felismerni.
– Lin – szólalt meg, és kiverte fejéből Annick emlékét –, nem fogod elhinni, hogy
mi…
A szavak elhaltak az ajkán, mikor a lány odalépett az ágyhoz, az ablakból
beszűrődő gyérülő fénybe. A szája felhasadva, és a homlokán csúnya vágás futott
keresztül. A sebei egynaposak voltak, viszont igen durvák még így is.
– ’Shael nevére, mi… – nyújtotta ki Valyn a kezét.
 A lány erre vadul visszarándult, elhúzódott.
– Ne érj hozzám! – mondta rideg, de távoli hangon, mintha csak alvás közben
beszélne.
Valyn tágra nyílt szemmel hanyatlott vissza a párnájára, szíve vadul zakatolt a
mellében.
– Kérdeztem Rent – sikerült végre kinyögnie. – Azt mondta, jól vagy.
– Jól? – kérdezett vissza a lány, és úgy bámulta a saját kezét, mintha most látná
először. – Igen, azt hiszem, jól vagyok.
– Mi történt veled? – nyújtotta ki ismét a kezét Valyn.
A lány az ablak felé fordult, lepiszkált egy vart az ökléről, és az éjszakába
pöccintette.
– Óvatlan voltam – mondta végül Lin.
– Lószart, Lin! – csattant fel Valyn. – Azokat a kék-zöld foltokat nem egy
ösvényen felbukva szerezted. Hull nevére, mi a fene történt odafent?
A fiú hangjából áradó tűz végül felemésztette Lin apátiáját, és a másik haragjával
a sajátját szegezte szembe.
– Sami Yurl és Balendin Ainhoa történt – morogta, és a szája legörbült: vagy
dühösen, vagy zokogásra készen. – Mindketten fent voltak a Nyugati-hegyfoknál.
– És ők tették… – intett erőtlenül a másik arca felé – ezt? – Dühösen megrázta a
fejét. – Azok a fattyak! Azok a ‘Shael-szülte, ‘Kent-csókolta fattyak! Tudtam, hogy
nem lett volna szabad hagynom…
A lány ekkor nevetni kezdett, mély, csúf kacagással.
– Mit nem lett volna szabad hagynod? Nem hagyhatod, hogy egyedül mászkáljak
a Szigeteken? Nem hagyhatod, hogy sötétedés után kimenjek? – Megrázta a fejét. –
Talán azt sem lenne szabad hagynod, hogy éles tárgyakkal játszadozzam?
– Nem így értettem… – kezdte, majd egy émelyítő gondolat merült fel benne. –
De ők csak nem… – Nem tudta, hogyan fogalmazza meg. – Ók ugye nem…
– Hogy megerőszakoltak-e? – húzta fel a lány egyik szemöldökét, amely körül
már lilult a bőr. – Ezt akarod kérdezni? Hogy meggyaláztak-e?
A fiú némán bólintott, a lehetőség megbénította.
A lány elfordult, és kiköpött a keskeny ablakon.
– Nem, Valyn. Kicseszettül nem erőszakoltak meg.
A fiút elöntötte a megkönnyebbülés.
– Hát ez…
– Hát ez mi? – vicsorgott rá Lin. – Ez jó? Jó, hogy nem szaggatták le a fekete
gúnyámat, és kúrtak meg? Micsoda megnyugvás! – A lámpa fénye úgy villódzott a
szemében, minta lángra kapott volna. – Az arcomat a porba döngölték, a bordáim
felett összehasogattak, eltörték az orromat, és valószínűleg az egyik bordámat is, de
legalább a drágalátos puncim sértetlen maradt.
– Lin… – kezdte Valyn.
 – Ó, cseszd meg, Valyn, te idióta! – köpte a szót Lin. A fiú ráeszmélt, hogy a
másik sír, de szavai mégis gyorsan és élesen törtek elő belőle. – A lényeg, hogy azt
tehettek volna, amit csak akarnak. Akár meg is gyalázhattak vagy ölhettek volna,
hullámat az óceánba dobva. Bármit. Semmit nem tehettem volna, hogy megállítsam
őket. – A lány vett egy hosszú, reszketeg levegőt, majd kézfejével letörölte a
könnyeit.
– Miért? – kezdte Valyn. – Miért tették?
– Azt mondták, ez a visszavágó – folytatta a lány, és hangja élettelenül, fakón
szólt az ágyban fekvő fölött. – Azt mondták, ez majd emlékeztetni fog arra, hogy mi
történik azokkal, akik kiállnak ellenük a küzdőtéren.
– De hát ők nyerték a harcot – mondta Valyn, és rátört a szédülés.
– Ők nyertek, úgy bizony – bólogatott elgyötörten Lin. – Ők nyertek, és csak
nyertek, csak nyertek.
– Ott kellett volna lennem – küzdötte fel magát ülőhelyzetbe a fiú.
– Mi bajod van? – dörögte Lin. – Figyelsz te rám egyáltalán? – Lassan
szembefordult Valynnal. – Hullra mondom, bizonyos mértékig éppen olyan szörnyű
vagy, mint az a két fattyú.
A szavak jobban fájtak neki, mint a vállsebe.
– Hogy mi? De hát azt mondom, hogy segíteni szerettem volna neked, fedezni a
hátadat.
A lány vett egy újabb nagy levegőt, aztán lassan beszélni kezdett, mintha csak egy
hülye gyerekhez szólna.
– Azért támadtak meg, mert átléptem az általuk szabott határokat, mert nem úgy
viselkedtem. – Ismét elgyötörten megrázta a fejét. – És most te ugyanazt csinálod,
megmondod, hogy mit nem lenne szabad csinálnom, azt mondod, hogy mielőtt
befűzöm azt a ‘Kent-csókolta nadrágomat, előtte egyeztessek veled.
– Jól van. Rendben. Értem már. És sajnálom.
– Nem – felelte a lány. – Nem érted. Nem követhetsz mindenhová. Nem
őrködhetsz minden éjjel felettem, míg én alszom.
– De segíthetnék – makacskodott Valyn.
– Cseszd meg! Katona vagyok, akárcsak te. Mint az a két fattyú. – Míg Lin beszélt,
lekapargatott egy újabb vart, és most remegve azt nézte. Ökölbe szorított kezéből
egymás után engedte ki az ujjait, és a szivárgó vért nézte. – Mindössze óvatlan
voltam – mondta végül. – Többet nem fordul elő.
Valyn úgy érezte, mintha fagyos kő ülne a gyomrában. A válla lüktetett, de most a
legkevésbé sem érdekelte a válla.
– Bármit, amit csak akarsz – mondta óvatosan. – Bármit, amit csak kell. Csak
mondd meg!
– Én nem… Azt hittem, beszélnem kell veled. Azt hittem, segíteni fog. – Lin
lerázta a vért az ujjairól. – Milyen ostoba voltam! Hogyan is segíthetett volna?
Hiszen ennek az egésznek vége, mindennek vége. Lehet, hogy a császár fia vagy, de
a homokórába te sem tudott visszatölteni a homokot. – A másik felé fordította a
fejét, és végre találkozott a tekintetük. – Nincs visszaút: csak előre. Csak egy kis
időre van szükségem.
– Ne! – felelte a fiú ösztönösen. – Lin…
Ismét a kezét nyújtotta felé, de a lány távolabb lépett.
– Egyedül kell lennem egy időre, Valyn. Egyelőre ez minden, amit tehetsz. És ne
gondolj arra, hogy megvédj, csak azért, mert egyszer csókolóztunk az ebédlőben.
Nem tartozom ehhez a két kurafihoz, és határozottan nem tartozom hozzád.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
——»•«——
Megbocsátható, gondolta Kaden, ha valaki azt hiszi, hogy Tan esetleg
finomabban bánik majd vele most, hogy az egész kenta rejtélyt felfedték előtte.
Végtére is az idősebb szerzetesek végre a bizalmukba avatták, olyan titkokat tártak
fel előtte, amelyeket csak néhányan ismertek a császárságban, csak néhányan az
egész világon. Megbocsátható, ha valaki azt gondolja, hogy az apát
dolgozószobájában lezajlott beszélgetés egyfajta beavatás volt, annak elismerése,
hogy elmozdult az akolitusságtól… valami több felé. Megbocsátható, gondolta
mosolytalanul, de ez a valaki tévedne.
Alig léptek ki a kis kőkunyhóból, mikor Tan megfordult, és elállta a keskeny
ösvényt. Kaden magas volt ugyan, de az idősebb szerzetes még nála is magasabb
egy fél fejjel, és komoly akaraterőre volt szüksége, hogy ne hátráljon egy lépést.
– A vaniate nem olyasmi, amit megtanulhatsz, mint a matematikát vagy a fák
neveit – kezdte Tan, és hangja alig volt több morgásnál. – Nem megtanulható. Nem
vésheted az emlékezetedbe. Nem imádkozhatsz azért, hogy valamelyik isten
álmodban adja át ezt a bölcsességet.
Kaden bólintott, bizonytalanul, hogy mire is akar kilyukadni a másik. Az umialja
zordan elmosolyodott.
– Túl hamar egyetértettéi. Még nem fogod fel, hogy az üresség nem egyszerűen
kihajt benned, mint valami növény. Gondolj a nemrégiben elkészített tálak üregére.
Ehhez az agyagba kellett fúrnod az ujjadat. Bele kellett kényszerítened az
üregességet.
– Inkább tűnik egyfajta irányításnak, mintsem kényszerítésnek – kockáztatta meg
Kaden, akit vakmerővé tett az apát bizalma és frissen lelt tudása. – Ha túl erősen
nyomod, a tál tönkremegy.
Tan egy hosszú, feszült pillanatig méregette, tekintete úgy szúrt, mint egy szög.
– Ha megtanulsz valamit a tanítóskodásom alatt – közölte az idősebb szerzetes
lassan – akkor ez lesz az: üresség csak akkor létezik, amikor valami mást kivésnek a
helyéről.
Így hát Kaden azon a kopár földsávon találta magát, amely a refektórium hátsó
fala és egy alacsony sziklacsoport közé ékelődött: egyik kezében ásót fogott, előtte
egy félig kiásott gödör tátongott. Néhány lábbal odébb Tan foglalt helyet
törökülésben egy boróka árnyékában. A szemét lehunyta, egyenletesen szedte a
levegőt, mintha aludna, de Kaden ennél jobban ismerte. Nem tett volna pénzt rá,
hogy az umialja valaha is aludt igazából.
A szerzetes utasította, hogy ásson egy gödröt, egyenesen lefelé, egy két láb
széleset, és olyan mélyet, mint amilyen magas Kaden. A szél a főtt hagyma és az
ízletes barna kenyér illatát sodorta feléjük, és a refektórium ablakain át a fiú hallotta
a több szerzetes dörmögő beszélgetését, a padlón csikorduló lócák hangját, az
agyaghoz koccanó fa neszét, mikor megtöltötték a táljaikat. A gyomra korgott, de
kiverte az éhséget a fejéből, és figyelmét ismét a feladatra fordította. Bármi várt is
rá, csak rosszabb lenne, ha Tan azt gondolná, hogy a tanítványa ellazsálja a munkát.
A föld kemény volt és sziklás, kiszáradt, mint a több napos kenyér, inkább sóder,
mint talaj. Kadennek újra meg újra le kellett guggolnia a gödörben, hogy puszta
kézzel ásson ki egy-egy nagyobb követ, és addig tisztogatta a felületét, míg pár ujját
nem sikerült alácsúsztatnia, majd kifeszegetnie a sziklát a helyéről. A folyamat
lassan haladt. Két körme is kiszakadt az ágyából, a kezét összevagdosta és vérzett,
de mire megszólalt az esti harang, nagyjából kiásta a földből a megfelelő méretű
gödröt.
Tan felállt, mikor a fiú végzett a munkával, a kis verem szélére sétált, egyszer
bólintott, és a gödörre mutatott.
– Befelé!
Kaden habozott.
– Befelé! – ismételte az idősebb szerzetes.
Kaden óvatosan leereszkedett a gödörbe. Amint sikerült megvetnie a lábát az
egyenetlen talajon, éppen csak át tudott kukucskálni a gödör peremén. A fiatalabb
szerzetesek közül páran kilestek a refektórium nyitott ablakán. A vezeklés
mindennaposnak számított Ashk’lanban, de Tannak korábban még sosem volt
tanítványa, és a jelek szerint ezeket a szerzeteseket érdekelte, mi lesz Kaden sorsa.
Nem kellett sokáig várniuk, hogy kielégítsék a kíváncsiságukat. A szerzetes
megragadta az ásót, és nem törődve sem Kaden szemével, sem fülével, nekiállt
visszahányni a földet a gödörbe.
Tizedannyi idejébe sem került megtölteni a lyukat, mint amennyi idő alatt
Kadennek sikerült kiásnia. Amikor a fiú felemelte a kezét, hogy kisöpörje a földet a
szeméből, Tan megrázta a fejét.
– Tartsd mindkét karodat az oldalad mellett! – mondta, anélkül, hogy megtörte
volna az egyenletes ritmust: az ásó a földbe mélyedt, aztán jött a lapátoló mozdulat.
Mikor a föld már csak pár araszra volt Kaden állától, a fiú tiltakozni kezdett. A
következő ásónyi egyenesen a nyitott szájában landolt, és mielőtt még befejezhette
volna a köhögést és a köpködést, Tan ledöngölte a talajt, pont az orra alatt. A húsába
tucatnyi helyen éles szélű kavicsok mélyedtek. A súlyos föld akárha ólom lett volna,
és egy pillanatra érezte, amint eluralkodik benne a páni félelem amiatt, hogy nem
tudja mozgatni a karját vagy a lábát, és hogy még levegőt sem tud venni úgy, mint
szokott, az orrán és a száján át. Akár meg is halhat itt, döbbent rá. Ha az umialja
még pár ásónyi talajt dob a fejére, meg fog fulladni a kavicsos föld alatt, ahol nem
kap levegőt, nem tud mozogni, nem tud ordítani.
Lehunyta a szemét, és szárnyára bocsátotta az elméjét. A félelem álom, gondolta. A
fájdalom álom. A benne feltámadó páni félelem áradata mérséklődött. Az orrán át
vett egy kevés levegőt, és erre összpontosított, amint az a tüdejébe áramlott. Még
mindig lehunyt szemmel hét szívdobbanásig visszatartotta a lélegzetét, majd lassan
kifújta, és közben ellazította a testét, ahogy a levegő kiszökött belőle. A félelem a
lábán át szivárgott el, át az ujjbegyein, beleivódva az őt körülfogó talajba, míg
ismét meg nem nyugodott. Az elme a testtől tanult, és ha mozdulatlanul tartja a
testét, ha nem hajlandó harcolni, akkor éppen ilyen mozdulatlanságra képes bírni az
elméjét is.
Mikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Tan higgadt tekintettel, félig lehunyt
pillái alól figyeli. Kaden egy ideig azt hitte, hogy umialja mond valamit, még ha
csak egy gúnyos megjegyzést tesz is rá, vagy kiad valami utolsó, bölcs parancsot.
Ehelyett a szerzetes a vállára lendítette az ásót, és egy szó nélkül megfordult,
magára hagyva a felsőajkáig eltemetett tanítványát a kemény és kérlelhetetlen
földben.
Kaden egy időre magára maradt. A refektórium zajai felerősödtek, majd
elhalkultak, ahogy a szerzetesek elhagyták az esti étkezés végeztével, és útjukat a
meditációs csarnok vagy cellájuk magánya felé vették. A nagy kőépület kitakarta a
lenyugvó napot, az ég kékből lilásba fordult, és feltámadt a hideg és csípős éjszakai
szél, a hegyről lefelé robogva port és kődarát vágva az arcába.
Kaden hosszú ideig nem tudott semmi másra gondolni, csak a nyomásra, a
testének feszülő súly szüntelen, körülfogó érzésére, amely összepréselte a
mellkasát, ahányszor csak megpróbált levegőt venni. Lehetetlennek bizonyult, hogy
megmozduljon vagy akár csak megmoccanjon, és lábának, valamint derekának
izmai hamarosan görcsölni kezdtek, tiltakozva börtönük ellen. Ahogy hűlt a levegő
és a föld, azt vette észre, hogy képtelen úrrá lenni reszketésén.
Nyugalom, intette magát, és vett egy korty levegőt. Ez nem egy gyomorba döfött
kés, vagy a nyakadon megszoruló hurok. Ez nem kínzás. Ez csak föld. Valyn
feltehetően ennél sokkal rosszabb dolgokat is kibír nap mint nap a kiképzése során.
Amikor végre sikerült elcsendesítenie reszkető testét, érkezett a félelem. Jó ideje
már nem igazán gondolt a megcsonkított kecskére. Bármi öldöste is a nyájat, még
mindig mérföldekre járt a kolostortól, de mégis… a szétzúzott koponya
saama’anja, kéretlenül merült fel a gondolataiban. Itt, mozgásképtelenül, ajkáig a
földbe temetve Kaden könnyebb préda lenne még a legelaggottabb kecskénél is. A
lény eddig nem támadt emberre, de Tan és Scial Nin is azt állították, hogy veszélyes
lehet, és ragaszkodtak hozzá, hogy az akolitusok és a novíciusok kettesével járjanak.
Már majdnem leszállt a teljes sötétség, amikor Kaden maga mögül meghallotta a
csendesen roppanó kavicsok hangját. Képtelenség volt megfordulni. Mindösszesen a
fejét sikerült kicsit megmozdítania, és az erőfeszítéstől szúró fájdalom döfött a
nyakába és a hátába. Lehet, hogy Tan, gondolta, és megpróbálta elhinni, hogy az
umialja tért vissza, hogy kiássa, ám valószínűtlennek tűnt, hogy az idősebb szerzetes
még az éji harangszó előtt kiszabadítsa. Kaden kinyitotta a száját, hogy kiáltson,
hogy azt kiabálja, tudni akarja, ki közeledik, de a föld eltömte a száját, vastagon
megtült a nyelvén, és azzal fenyegetett, hogy megfullad tőle. A szíve vadul
tusakodott a föld súlyával, és hiába próbálta lecsillapítani a dobogását.
A léptek közelebb értek, aztán megálltak mögötte. Kadennek sikerült köhögnie,
megtisztítania a száját a belekerült földtől, de még mindig nem tudott beszélni. Egy
kéz ragadta meg a kobakját, és hátrahúzta a fejét, egyre csak hátra, míg már az
éjszakai égre bámult. Valaki guggolt felette, egy bodorodó hajfürtöt látott…
Akiil.
Kaden érezte, amint a tagjai elernyednek és ellazulnak a megkönnyebbüléstől. Hát
persze. A barátja nyilván hallott róla, miként vezekel. Azért jött, hogy kárörvendjen
egy sort.
– Szörnyen nézel ki – jelentette ki a fiú, miután egy hosszú pillanatig nézte
Kadent.
Barátja válaszolni próbált, de erőfeszítésének jutalma csak egy újabb adag,
szájába toluló föld volt.
Akiil elengedte a fejét és megkerülte Kadent, hogy szemben legyen vele, és ott
leült a talajra.
– Kiásnálak egy kicsit – intett a gödröt teljesen megtöltő földre –, de Tan azt
mondta, ha akár csak egy kavicsot is elmozdítok, egyenesen melléd ás be, csak én
tovább maradok ott. Valószínűleg az lenne a hősies, ha így is kiásnálak… tudod, a
barátok közti hűség, meg minden. – Akiil vállat vont a holdfényben. – Én
megtanultam ódzkodni a hősiességtől.
Hunyorított, mintha így próbálna meg olvasni Kaden arcából.
– Te most dühös vagy? – kérdezte aztán végül. – Mert olyan, mintha dühösen
bámulnál, de azzal a lángoló szemeddel nehéz megmondani, hogy most bámulsz,
vagy csak nézel. Az is lehet, hogy vizelned kell. Amúgy, ha már szóba került,
hogyan tudsz vizelni, amíg ott vagy?
Kaden magában elátkozta a barátját, amiért emlékeztette a hólyagjában erősödő
nyomásra. Úgy tűnt, hogy az egyik rész, amit Tan a diákjából ki szeretett volna
metszeni, annak a méltósága volt.
– Sajnálom, hogy felhoztam – mondta Akiil kisvártatva. – És ne légy mérges!
Biztos vagyok benne, hogy jó oka van ennek. Csak gondolj bele… egy ilyen
gondoskodó umiallal a képzésed valósággal szárnyakat kap. – Bátorítóan bólintott.
– Amúgy meg boldog leszel, mikor megtudod, hogy a sorsunk összeköttetik. Mert
amíg te ide vagy temetve, addig Tan azt akarja, hogy üljek mögötted… arra az
esetre, ha egy madár a fejedre akarna szarni vagy ilyesmi. – Akiil a homlokát
ráncolta. – Az igazat megvallva nem adott külön utasításokat arra nézve, hogy mit
csináljak, ha egy madár leszarja a fejedet, de Tan azt akarja, hogy itt legyek és
vigyázzak rád.
 Mikor felállt, előtte még megveregette Kaden fejét.
– Biztosra veszem, hogy ez majd megvigasztal. És ne feledd – bármin mész is
keresztül, én itt leszek veled.
– Akiil – hasított a sötétségbe Tan hangja –, azért vagy itt, hogy vigyázz rá, nem
azért, hogy beszélj hozzá. Ha még egy szót szólsz a tanítványomhoz, mellékerülsz a
földbe.
Akiil ezután egy szót sem mondott.
Kaden hét napig maradt a gödörben: a déli nap hevében főtt, a föld börtönébe
zárva pedig vacogott, mikor a nap lenyugodott a nyugati puszták felett, és a
csillagok hideg, távoli fénye íves kupolaként borult fölé. Megkönnyebbült, mikor
megtudta, hogy nem lesz magára hagyatva, de Akiil társasága, már ha ezt lehetett
annak nevezni, csekély vigaszt nyújtott.
Tan utasításának engedelmeskedve némán ült ott, ahol Kaden nem láthatta, és a fiú
az első nap elteltével szinte el is felejtette, hogy ott van.
Helyette ezernyi apró kis próbatétel töltötte meg az elméjét, aprócska gondok,
amelyekkel nem tudott mit kezdeni, így azok őrjítő arányokat öltöttek. Például
viszkető combja, amelyet egykor oda sem figyelve vakart volna meg, és ezzel le is
tudta volna, két napon át gyötörte. A mozdulatlanságra kárhoztatott karjába álló
görcs a fájdalom lándzsáját döfte a vállába és a nyakába. A Tan elrendelte ásás
felzavart egy közeli hangyabolyt, a rovarok pedig az arcán mászkáltak, bemásztak a
fülébe és az orrába, rá a szemére, míg végül a kis lények már ott voltak mindenhol,
a talajba fúrva magukat kaparásztak a bőrén.
Kétnaponta jött valaki, aki kisöpörte a szája elől a földet, és egy kupa vizet öntött
az ajkai közé. Kaden mohón kortyolta, még azt sem restellte, hogy beszippantsa a
szájába az átnedvesedett talajt, mikor a víz már elfogyott, bár ezt a döntését keserűen
megbánta, amikor órákkal később ráébredt, hogy a szája tele van kiköphetetlen
dercével. Mindennap késő éjjel sikerült pár órára elszundítania, mikor a szerzetesek
már visszatértek celláikba, és a központi tér elcsendesedett, de még álmát is a
fogság és a fojtogató börtön képei gyötörték, hogy aztán minden reggel nyúzottan
és kimerülten arra ébredjen, hogy a rémálmai valódiak.
Az első nap végére azt hitte, megőrül. A negyediken azon kapta magát, hogy
vízről és szabadságról hallucinál – élénk, ébren megélt látomásokban, amikor is az
egyik hűsvizű hegyi patakban táncolt és ugrándozott, eszelősként lóbálva a karját és
ki-kirúgva a lábaival, nagy kortyokban nyelve a vizet, és a végtelenségig szívta
magába a tiszta, háborítatlan levegőt. Mikor a szerzetesek hozták a vizét, már
nehezen tudta megállapítani, hogy társai igaziak vagy sem, és úgy bámult rájuk,
mintha azok jelenések vagy kísértetek lennének.
Az ötödik napon hideg hajnalra ébredt, az ég palaszürkén borult fölé, a nap fénye
tompán és elkenődve sütött a keleti csúcsok felett. A szerzetesek közül többen már
ébren voltak, és éppen reggeli mosdásukat intézték, vagy éppen a téren haladtak át;
az egyetlen zajt az ösvények kavicsán megcsikorduló meztelen talpuk okozta. Kaden
gondolatai pár pillanatig kristálytiszták voltak, pedig ezekről úgy vélte, hogy már
napokkal ezelőtt a semmibe vesztek. Tan itt fog hagyni, villant belé. Itt hagy az
örökkévalóságig, ha nem tanulom meg, amit meg akar tanítani. A gondolat
kétségbeeséssel kellett volna, hogy eltöltse, de mostanra a gondolatai elvesztették
minden sürgetésüket. Úgy érezte, mintha a valóság kisiklana az ujjai közül, és mivel
a valóságot a kemény szikla és a nem eresztő föld börtöne jelentette, ő örömmel
engedte kicsúszni. Végeredményben Kaden szenvedhetett ugyan, de ha Kaden nem
volt ott, akkor szenvedni sem szenvedhetett.
Egy ideig egy szinte áttetsző fehér felhőt figyelt, mely könnyű volt, akár a levegő,
és hihetetlenül messze tőle. Mikor kisiklott a látómezejéből, inkább a tágas és üres
szürke eget kezdte bámulni. Az üres ég, gondolta lustán. A semmi égboltja. Ha nincs
ez a tér, akkor a felhő sem tudott volna tovavitorlázni. Nélküle a csillagok nem
tudnák megfutni pályájukat. E nagy üresség nélkül a fák kiszáradnának, a fény
eltompulna, míg a földön járó és kúszó emberek és fenevadak gondtalanul rónák az
égbolt hatalmas űrjét, fulladozva felfoghatatlan súlya alatt, úgy, ahogy ő most,
lassan fuldokolva. Kaden addig meredt az égre, mígnem már úgy érezte, lehet, hogy
felfelé zuhan, elszakadva a földtől bucskázik fel a feneketlen szürkeségbe, előbb
tűhegynyire zsugorodva, majd semmivé foszolva.
Két nappal később Tan ébresztette fel kábulatából. Kaden azóta nem látta umialját,
hogy vezeklése kezdetét vette, és értetlenül meredt fel rá, megpróbálta valahová
tenni a fölé tornyosuló csuhás alakot.
– Hogy érzed magad? – kérdezte a szerzetes hosszas hallgatás után, majd
leguggolt, hogy félresöpörje a földet Kaden szája elől.
A fiú mérlegelte, hogy mit is feleljen, úgy forgatta az elméjében, mintha valami
különös, sima kő lenne. Érez. Tudta, mit jelent a szó, de már elfelejtette önmagához
kapcsolni.
– Nem tudom – felelte végül.
– Dühös vagy?
Kaden kissé oldalra mozdította fejét, jelezve, hogy nem. Felmerült benne, hogy
lenne oka arra, hogy dühös legyen, de bebörtönzése tény volt. Körülötte a föld
szintén tény volt. Ahogy a szomjúság is. Értelmetlen volt tényekre haragudni.
– Egészen az új holdig itt hagyhatlak.
Új hold. Kaden minden éjjel nézte a holdat, figyelte, ahogy az idő múlásával az
egyik ragyogó karéj a másik után halványul el. Most éppen dagadt, alig lépett túl
még a felén. Az újhold még hetekre van. Napokkal ezelőtt a gondolat rémülettel
töltötte volna el, de már nem maradt elég ereje, hogy rettegjen. Már ahhoz sem
maradt elég ereje, hogy feleljen.
– Készen állsz rá, hogy kiássalak? – faggatta Tan.
Kaden rámeredt, a fejbőre két oldalán végigfutó redőzött hegekre. Hol szerezte
ezeket a hegeket? – mélázott el lustán. A szerzetest csupa rejtély lengte körül.
Értelmetlen volt megpróbálni kitalálni, mi a helyes válasz a kérdésre. Tan elengedi
vagy nem, aszerint, hogy milyen misztikus gondolatok uralják a hangulatát.
– Nem tudom – felelte Kaden nyers és érdes torokhangon.
Az idősebb szerzetes még egy pillanatig nézte, aztán bólintott.
– Jó – mondta, majd intett Akiilnak. – Áss! – tette még hozzá, és a földre mutatott
Kaden körül.
Az érzés először furcsa és nyugtalanító volt. Ahogy a préselő súly, ami tartotta,
ami összenyomta oly sok napja, kezdett eltűnni, úgy érezte, mintha zuhanna,
végtelenül zuhanna. Ahogy a kavics ropogott az acél alatt, Kaden érezte, amint
valami lassan csordogálni kezd ismét belé: gondolatok, döbbent rá. Érzelmek.
– Kiengedsz?
– Jobb lett volna, ha még maradhatsz egy hetet – felelte Tan –, de a körülmények
megváltoztak.
Kaden hunyorított, próbált némi értelmet lelni a szavakban.
– A körülmények? – A föld körülfogta. Feje felett szétterült az ég. A nap
tévedhetetlenül rótta útját a kék égbolton. Ezek voltak a körülmények. Ugyan mi
változhatott?
Egy felhő haladt el a nap előtt, amitől a szerzetes arcára sötét árnyék vetült.
– Hagynálak még itt, de már nem biztonságos.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
——»•«——
Hull Próbájának első reggele tiszta és hűvös időre virradt. Valyn
megkönnyebbült, mikor az erőtlen fény végre átszivárgott a láthatáron. Az éjszaka
felét forgolódással töltötte, az elmúlt hétben a Ha Lin miatt gyötrő, émelyítő
aggodalom és a rá váró iszonyatos erőpróba, az életét meghatározó próba miatti
ködös félelem között hánykolódott. Szép és jó volt, hogy gyerekként a Kettralok
kiválasztottak, szép és jó volt, hogy élete felét a Szigeteken töltötte kiképzéssel. De
ha elbukik Hull Próbáján, mindennek vége, évek munkája tűnik el úgy, mint a
tegnapi szellő.
Csak éld túl a hetet! – egyfolytában ezt mondogatta magának. Nem segíthetsz
senkin… sem Linen, sem Kadenen, senkin… ha nem vészeled át a hetet.
A nap a Qirin-szigetek mércéjével mérve hideg volt, és ahogy a hadapródok
összegyűltek az óriási komorló tölgy alatt egy sziklás földnyelven, észak felől
gyorsan közeledett egy baljós fekete fellegtömb, elsötétítve alatta a hullámokat, és
taréjukat habzó hullámveréssé korbácsolta fel. A vihar, ha kitör, komor kezdés
lenne a Próbán, nem mintha a Sasfészek parancsnokai többet törődnének a viharral,
mint az elkerülhetetlen sérülésekkel. Amikor az ember felcsapott Kettralnak, tudta,
mibe vág bele: időnként esett, időnként voltak, akik megsebesültek. A sebeket
bekötözte az ember, felcsatolta a vízálló köpenyt, és folytatta a feladatát.
Körülnézett a csoportban, Lint keresve, de a lány a másik oldalon állt, olyan
messze tőle, amennyire csak lehetett, és nem volt hajlandó a szemébe nézni.
Balendin és Yurl viszont teljesen más ügy volt. Yurl alig pár lábra állt tőle, és egyik
csatlósával alig hallhatóan vihogtak valamin. Találkozott a tekintete Valynéval, és
rákacsintott. A fiú kényszerítette magát, hogy egyenletesen vegye a levegőt, mindkét
kezét mozdulatlanul az oldala mellett tartotta, hogy leküzdje a fejébe áradatként
toluló vért. Rögtön azután, hogy egy héttel korábban Lin otthagyta a gyengélkedőn,
majdnem a két alak után ment, majdnem kivonszolta magát az ágyból, szétzúzott
váll ide vagy oda, hogy odakússzon, legyenek bárhol is, és eltörje azt a ‘Kent-
csókolta térdüket.
Furcsamód éppen pont Yurl és Balendin győzték meg arról, hogy ne tegye.
Ahogy kifelé mászott a gyengélkedőn az ágyból, szitkozódva, hogy így nyomja el a
gyomrában az égető émelygést, eszébe jutott a küzdőtéren vívott harc, ahol
Balendin addig hergelte Lint, míg az ráharapott a csalira, Yurl pedig rávetette
magát, amivel azután rászedte Valynt, aki elkövette a döntő hibát. Mint rádöbbent,
ezek ketten most ismét ezt a stratégiát alkalmazták, noha nagyobb, szörnyűbb
léptékben. Tudták, hogy utánuk fog menni. Hogy is ne ment volna utánuk, azok után,
amit Linnel tettek? És mint a küzdőtéren, most is előre megtervezték. Készen várták.
 Valynnak fogalma sem volt róla, hogy milyen beteges játszmát játszanak, mert
fogalma sem volt sem annak szabályairól, sem annak céljáról, de egyvalami biztos
volt: ha a kezükre játszik, az a leggyorsabb módja annak, hogy veszítsen, és ezúttal
nem állt szándékában veszíteni. Ahogy a viharfelhő meghasadt felettük, egy hosszú
pillanatig fogva tartotta Yurl tekintetét, és visszakacsintott rá. A nyugtalanság
szikrája suhant át az ifjú arcán, aztán mogorva képet vágott, és elfordult.
Az első esőcseppek koppantak a földön, mikor Daveen Shaleel, az északkelet-
vashi hadműveletek parancsnoka fellépett a kis emelvényre. Bevezető nélkül a
dolgok közepébe vágott.
– Ma kezdetét veszi a Próbátok. Már ha úgy döntötök. – Itt szünetet tartott,
tekintete lassan végigsiklott a hadapródokon, egyiken a másik után. Shaleel karcsú
nő volt, és már alaposan benne járt a hatodik évtizedében, de Valynnak erővel kellett
rávennie magát, hogy állja azt a rezzenetlen tekintetet. – Azért vagyok itt – folytatta
végül –, hogy meggyőzzelek titeket, lépjetek vissza a próbatételtől.
A szavak meglepett morajlást váltottak ki a hadapródok között, akik értetlenül
pillogtak egymásra. Nyolc éve készültek erre a pillanatra, és most ez a nő arra
biztatja őket, hogy adják fel? Valyn tekintete végigsuhant az arcokon. Talal
óvatosnak, megfontoltnak tűnt. Laith mintha azt gondolta volna, ez csak egy újabb jó
móka. Annick lehet, hogy már annak a kis csónaknak a bonyolult vitorlázatán törte a
fejét, amelyen a parancs szerint meg kell kerülnie a földnyelvet. Gwenna valamit
éppen lepöckölt fekete gúnyájáról, és mogorva képet vágott. Egyedül Lin arcán nem
tükröződtek érzelmek. Szeme üres volt, élettelen. Ez a szempár jobban megijesztette
Valynt, mint a közelgő próbatétel.
– A Próba – folytatta Shaleel, amint szavainak hatása leülepedett –, mint azt jól
tudjátok, Hull, a Sötétség Istene, a Bagolykirály, az Éjszaka Ura után kapta a nevét.
Míg itt minden katona abban hisz, akiben akar, Hull az, aki kioltja a lángot, Hull az,
aki köpenyként teríti az égboltra a sötétséget, és Hull pörgeti úgy az árnyakat és az
árnyékokat, hogy elég közel kerülhessetek, és bordák közé döfhessétek a
pengéteket.
Valyn meglepve hallgatta az asszony hosszú, elegáns mondatait. A legtöbb
parancsnok általában ugyanolyan kurta kifejezéseket használt, mint amit katonaként
megtanultak a harctéren alkalmazni. Shaleel sem volt kivétel, de ma valamilyen
okból inkább szónokolt, mintsem beszélt, mintha egy istentiszteletet tartott volna,
nem pedig a csapatainak tart eligazítást. Talán ezt is tette – a Próba, akárcsak az
összes többi szertartás, a meghozott áldozaton múlik.
– A Kettralok az összes többi istennél előbbre valónak tartják Hullt – folytatta az
asszony, és a mögötte álló fa felé intett. Az ott csüngő denevérek minden egyes
feltámadó széllökésre halk surrogással ide-oda lengtek. – De ne essetek tévedésbe,
katonák! Hull nem szeret titeket.
Valyn tekintete ismét a többieket kémlelte. Ha Lin a félkör másik felén állt, szinte
közvetlenül szemközt vele. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, de a lány gyorsan
félrenézett.
– Hallottatok már híreszteléseket a Próbáról – folytatta Shaleel –, de még nem
hallottátok az igazságot. Az igazság pedig az, hogy a rátok váró zord hétben vérezni
fogtok, ez a hét összezúz benneteket, talán meg is tör, de ez csak a kezdet. A Próba,
az igazi Próba mostantól számítva egy hét múlva kezdődik azoknak, akik elég
ostobák ahhoz, hogy kitartsanak.
Ez új volt Valynnak. Minden, amit eddig Hull Próbájáról hallott, arra utalt, hogy
Hull Próbája csak egy hosszú kiképzőgyakorlat, igaz, hogy sokkal durvább
bármelyiknél, de olyan, ami alapvetően nem különbözik semmi mástól, amivel
eddig dolga akadt. Néhány lépéssel odább Gwenna motyogott valamit a „titokzatos
lószarról”, és ráköpött egy kőre. A többi hadapród láthatóan ugyanúgy
meglepődött, bár ők ezt másként fogadták. Annick úgy fogta felajzott íját, mintha
arra számítana, hogy azonnal lőnie kell valamire, és úgy meredt a parancsnokra,
ahogy a sólyom az egérre. Sami Yurl elsütött valami tréfát, amit Valyn nem hallott,
és amire Balendin bólintott. Nyugtalanság lengte be a csapatot.
– A Próba részletei – folytatta Shaleel – azokra tartoznak, akik sikeresen
átevickélnek a első héten, de egyvalamit elmondhatok: lesznek közületek olyanok,
akiket megtör, szörnyen megtör, ráadásul egy egész életre. – Szünetet tartott, hogy a
szavai leülepedjenek. – Nyolc év elteltével senki sem kételkedik a bátorságotokban.
Lépjetek előre most, és szenvedéseiteknek vége. Arin innen alig egynapi hajóútra
vár titeket.
Arin. A kudarcok szigete. A Sasfészeknek esze ágában sem volt visszaengednie a
kinti világba a Kettral-kiképzést kapott katonákat, hogy ott kémekként vagy
zsoldosokként találjanak maguknak munkát, így azokat, akik nem tudták vagy nem
akarták teljesíteni Hull Próbáját, átvitték Arinra, a Qirin szigetlánc északnyugati
csücskéhez közel. Ez volt a Szigetek között a legfényűzőbb, a többinél mérsékeltebb
éghajlattal és bujább növényzettel, a tengerből kiemelkedett harsány zöldje és kékje.
A császárság nagy gondot fordított azokra a férfiakra és nőkre, akik nem
teljesítették a Próbát: remek házakat kaptak életük végéig, gondoskodtak az
ennivalójukról Annur jóravaló, adófizető polgárainak jóvoltából. Kényelmes élet
várt rájuk, olyan élet, amiért a kontinensen élők tízezrei öltek volna, de amiért az
elbukott katonák a szabadságukkal fizettek. Arinon éltek, a trópusi paradicsomban,
egészen halálukig.
Senki nem lépett előre.
Shaleel bólintott, mintha éppen erre számított volna.
– Az ajánlat áll – mondta. – Emlékezzetek erre az elkövetkező napokban!
Emlékezzetek rá, amikor a fövenyen robotoltok, amikor a homokban vonszoljátok
magatokat, amikor már majdnem megfulladtok a nyílt tengeren. És emlékezzetek
arra is, hogy az elkövetkező hét lesz a könnyű rész, a szelíd felvezetés. Bármikor,
egészen a legvégéig kiléphettek, dönthettek úgy, hogy a Kettralok élete nem az az
élet, amire vágytok.
A hadapródok még mindig olyan mozdulatlanul álltak, mint a kő, egyik sem
merte megkockáztatni, hogy a másik szemébe nézzen.
– Jól van – ingatta a fejét Shaleel, mintegy lemondóan. – A Próba felvezetése
most kezdődik. – Balra fordult. – Fane! Sigrid! Mind a tiétek a következő hétre.
Adaman Fane lépett ki.
– Van valami, amit ti, kukacok, jobb, ha tudtok – kezdte, és alattomos mosoly
terült szét az arcán. – Mégpedig az, hogy szerintem egy férfi addig nem áll készen a
Kettralságra, míg vért nem hány.
– És mi van a nőkkel? – vágott vissza Gwenna.
Fane elvigyorodott.
– Nos, a nők jobban bírják a fájdalmat, így rájuk keményebb feladatokat kell
osztanunk.

A következő hat nap a kínszenvedés és a kimerültség ködébe veszett. Valyn a többi

hadapróddal együtt addig futott, míg a beígért vér nem kezdett folyni a
vízhólyagokból és a nyílt sebekből, addig úszott, míg úgy nem érezte, hogy
mindjárt lesüllyed a szoros fenekére, hogy aztán kivonszolja sajgó testét a vízből,
és újra futhasson. A hasán kúszott több mérfölden át tollvirágon és hegyes köveken,
egy egész fatörzset cipelt át a szigeten, majd vissza, addig birkózott Talallal, míg
mindketten le nem rogytak az aréna porába, ahol pár pillanatig reménytelenül zihált,
hogy aztán egy csizma a bordáiba rúgjon, és egy hang közölje vele, újabb futás vár
rá. A part mellett hajózott a szivárgó kis csónakkal: evező gyanánt egy deszkát
kapott. Aztán elvették tőle a deszkát, és közölték vele, hogy csinálja meg újra, és a
fél éjszakája ráment, hogy a kezével hajtsa magát előre a hullámok között,
megpróbálva előrejuttatni a kis faalkotmányt.
Mindennap déltájban a szakácsok pár tucat, a patkányölő kondérokba fulladt, még
síkos és fénylő testű döglött patkányt zúdítottak a küzdőtér mellé. Ez volt az egyetlen
ennivalójuk. Valyn megpróbálta leerőszakolni a húst, kitépve annak máját és szívét,
összetörte a vékony csontokat, hogy kiszopogassa belőle a velőt, mialatt vér és
zsigerek tapadtak már amúgy is mocskos ujjaihoz. Az első napon az egészet
kiokádta. Egész éjjel átkozta magát, amikor a gyomra dühösen, tehetetlenül próbálta
emészteni a semmit. Másnap mindent megevett, még a szemet és a puha, ragacsos
agyat is, és lent is tartotta.
A kiképzők, mint a szellemek vagy a kísértetek, mindenütt ott voltak, a hason
csúszó hadapródok fölé magasodtak, és felváltva hol kinevették erőlködésüket, hol
álnokul nyújtották ki segítőkész kezüket.
– Nem kell ezt csinálnod – mormolta a Bolha Valynnak, valamikor a negyedik
nap során, és odahajolt hozzá, mikor a fiú éppen egy hatalmas, homokkal teli
hordót próbált kigörgetni a hullámverésből. – Én mondom neked, kölyök… azt
hiszed, ez rossz? Hidd el, ennél csak rosszabb jön!
Valyn haragosan dörmögött valami érthetetlent, amiről még ő sem tudta volna
megmondani, mi az, és görgette tovább a hordót.
– A császár fia – mélázott el a Bolha. – Rengeteg választási lehetőség áll előtted.
Talán nem is kell Arinra menned. Kivételt tehetnénk veled. Miért nem hagyod abba
mára? Szépen lecsutakolnánk, és feltennénk egy gyors, hazafelé tartó hajóra. Ebben
nincs semmi szégyen.
– Tűnj! El! – vicsorgott rá Valyn, és minden erejét összeszedve taszigálta a
vonakodó hordót, kiszabadítva a vizes, cuppogó homokból, majd nekifeszült, hogy
felgörgesse a dűnéken. A Bolha kuncogott, de legalább otthagyta.
Nem minden hadapród tartott ki. A fájdalom és a kimerültség napról napra,
óráról órára, percről percre fokozódott, míg úgy nem tűnt, mintha a nap csikorogva
megállt volna égi pályáján, de az elviselhetetlen szenvedés folytatódna az
örökkévalóságig, sőt, még az örökkévalóságon túl is, és hogy ez nem más, mint
maga a Meshkent kiagyalta, örökké tartó nyomorúság. Arin zöldellő partjai
hívogattak, a kényelem és pihenés paradicsoma ott várt, amihez nem kell mást tenni,
csak… megállni, feladni. Valyn végre megértette az ajánlat igazi zsenialitását.
Szoríts egy embert a falhoz, és nem lesz más választása, mint harcolni; kínáld fel
neki a gondtalan visszavonulás lehetőségét, pedig még be sem töltötte a húszat, és
máris látni fogod, ki az, aki elkötelezett az ügy iránt. Valyn a kimerültség szülte,
belenyilalló irigységgel figyelte, ahogy előbb egy, majd kettő, végül hat hadapród
hagy fel a Próbával, és enged a kiképzők csendes rábeszélésének.
Még csak ne is gondolj rá! – dörmögte magában, és erejét megfeszítve kezdett
kifelé görgetni egy újabb homokkal teli hordót a tengerből. Bármit mondott is a
Bolha, a kudarc Arint jelentette, Arin pedig azt, hogy sosem hagyhatja el a
Szigeteket, ami pedig azzal járt, hogy Kaden és Adare sebezhető marad, Ha Lint és
Amie-t sosem bosszulja meg. Még csak ne is gondolj rá!
Az ötödik napon Gwenna mellett találta magát: mindkettőjüket egy kis sziklákkal
megrakott nagy kordé hámjába fogták, mint az ökröket. Jacob Rallen, a hadapródok
mestere ült a kőhalom tetején, jobbjában ostorral.
– Előre, öszvérek! – kiáltotta furcsán magas hangján, és elég közel cserdítette
meg ostorát Valyn füléhez, hogy vért fakasszon. – Előre!
Gwenna a fiúra nézett. Arcának egyik fele egy csúf horzsolástól lilás színben
játszott, de zöld szemében nyoma sem volt a megadásnak.
– Háromra? – lihegte, és előrehajolt, hogy nekifeszüljön a hámnak.
– Mi lenne, ha megfojtanánk az ostorával, és befejezettnek nyilvánítanánk a
napot? – kérdezett vissza Valyn, és súlyát beleadva feszült neki a gallérnak, addig
taposva a lábával, míg az egész szekér nyikorogva, vonakodva mozgásba nem
lendült. Az ostor ismét lesújtott, ezúttal Gwenna arcát csipkézve ki.
 – A fojtogatás nem a stílusom – felelte a lány. Egy fejjel volt alacsonyabb
Valynnál, de ettől függetlenül erős, és ahogy ők ketten húzni kezdték a kordét, az
lassan kezdett felgyorsulni, és csak zötykölődött a sziklás talajon.
– Mit szólnál ahhoz, ha lobbanókanócot dugnánk az ágyába? – zihálta a fiú,
ahogy mohón szívta a levegőt megviselt tüdejébe, mialatt testével a hámnak feszült.
– Túl gyors. Ráadásul annyira hájas, hogy még a plafonról is kapargatnánk a
zsírcafatokat.
Valyn fájdalmai dacára elvigyorodott.
– Akkor mi lenne, ha lelöknénk a kordéról, és áttolnánk rajta?
– Követem a példádat, ó, hercegem – felelte Gwenna, mielőtt egy újabb
ostorcsapás el nem némította mindkettőjüket.
A fiú időnként látta egy-egy pillanatra Ha Lint. A harmadik napon sikerült egy
ideig néznie, amint a kikötőben úszik, és egy dereglyét húz maga után, arcát
görcsbe rántotta az elszántság. Szeretett volna odakiáltani neki, valami bátorítót
odakurjantani, de nem tehetett mást, csak állhatott ott, mert a lány biztosan nem
hallott semmi mást, csak a füle mellett loccsanó hullámok zaját. Valyn próbált még
egy kicsit ott időzni, megvárni, míg barátja eléri a hullámtörőt, de az egyik kiképző
öklével keményen vesén vágta, amitől lebucskázott a sziklákon, és várt rá egy újabb
gyötrelmes kör a parton.
Minden este a korábban perzselő déli nap beleolvadt a láthatárba, de Valyn tovább
küzdött a sötétben, vacogó fogakkal reszketve a hullámok között, elméje egy tompa
röggé kopott, teste pedig annyira kimerült, hogy túl volt már minden fájdalmon,
minden gyötrelmen, és halotti, ólomsúlyú zsibbadás vett rajta erőt.
Valamikor, ami sejtése szerint a hatodik napon lehetett, a fövenyen megpillantotta
maga mellett Laithot: ők ketten egy megfeneklett kis csónakot próbáltak kivonszolni
a hullámokból.
– Húzd! – nógatta a másikat Valyn, és nekifeszült a kötélnek, de annyira, hogy a
végén már azt hitte, minden ina szétszakad tőle. – Húzd!
– Ha még egyszer azt mondod, hogy húzzam – felelte Laith kifulladva, és úgy
vonszolta a csónakot, ahogy csak tőle telt –, leteszem ezt a kötelet, és beverem az
orrodat azon a királyi képeden.
Valynnak fogalma sem volt róla, hogy a másik tréfál-e vagy sem. Hadapródtársa
egészen biztosan úgy beszélt, mint aki komolyan gondolja, de hatnapnyi, döglött
patkányon élés és a kínok szüntelen árja után már nem is érdekelte. – Húzd! –
kiáltotta újra, és önkéntelenül is nevetésben tört ki. Valami homályos, elfeledett
része felismerte a hangban az őrületet, de képtelen volt gátat vetni neki. – Húzd, te
balfácán! – rikoltotta.
Laith visszaordított valamit, az ő szavai éppen olyan tébolyodottak és
kétségbeesettek voltak, mint a sajátja, és együtt kivonszolták a csónakot a
tengerpartra, ahol rögtön közölték is velük, hogy fordítsák fel, javítsák meg, majd
úszva vigyék ki a parttól egy mérföldre a horgonyán ringatózó hajóhoz.
Valyn meg volt róla győződve, hogy az úszásba belehal. A szíve még sosem
zakatolt ilyen erősen a mellében. Úgy érezte, mintha minden légvétellel vért és
tüdődarabkákat szívna fel, és amikor a hullámok közé köpött, látta, hogy a tajték
rózsásra színeződik. Tudta, hogy lehetséges, hogy a test egyszer csak feladja. Haltak
meg már korábban hadapródok attól, hogy szétrobbant a szívük: testüket a fizikai
erőfeszítés előbb meggyötörte, aztán megtörte. Ez jó, zihálta gondolatban, ahogy a
vonakodó csónakot vonszolta a hullámok között a hajó felé, ami mintha sehogy sem
akart volna közelebb kerülni. Ez jó hely a halálra.
Mikor végre felvonszolta magát a fedélzetre, a Bolha és Adaman Fane vártak rá,
mogorva képpel és valamit üvöltözve, amit Valyn nem értett. Mit is mondtak?
Zavaros tekintettel nézelődött, keresve valamit, amit húzni kell, ütni kell, aminek
ártani kell, de nem látott semmit, csak a széles, felsúrolt fedélzetet. Ahogy kábán
bámészkodott, a szavak kezdtek eljutni hozzá, mint ahogy a víz csöpög át a rossz
zsúptetőn.
– …hallasz, te tökfilkó? – ordította Fane, és egyik vaskos ujjával fenyegette, alig
pár lábnyira tőle. – Végeztél, legalábbis egyelőre. Azt javaslom, feküdj le a
fedélzetre, és aludj pár órát!
Valyn leesett állal csak bámult. Aztán a lába összecsuklott alatta, ő pedig belehullt
a kába, csüggedt sötétségbe.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
——»•«——
Három óra nem számított sok alvásnak, még a Kettralok mércéjével mérve sem,
de hét könyörtelen nappal és éjjel után, ahol mindegyik nap durvább volt, mint az
előző, Valyn úgy rogyott le a hajó kemény fedélzetére, amely majd Irskre, a Qirin-
szigetek legtávolabbi pontjára viszi őket, mintha a deszkázat tollal tömött matrac
lenne, és elmerült az álomtalan, kába alvásba, és csak arra ébredt, amikor egy
csizma nem túl finoman a bordái közé rúgott. Talpra szökkent, értetlenül és
zavarodottan, de máris övkése után kapkodott, kétségbeesetten próbálta felidézni,
hova tette, ugyanakkor igyekezett megvetnie a lábát az imbolygó fedélzeten, hogy
felkészüljön a gyötrelem folytatására, ami mostanra az élete lett.
– Egy órád van, mielőtt partot érünk. – Chent Rali mondta ezt, az alacsony
veterán, aki úgy nézett ki, mint egy buldog, és személyisége is ehhez hasonlított. –
Azt javaslom, ezt használd arra, hogy lemenj és tömj magadba némi étket.
– Étket? – ismételte Valyn ostobán, és megpróbálta kiverni a fejében hömpölygő
ködöt. Körülötte a kiképzők alárendeltjeiket ébresztgették ott, ahol azok úgy
rogytak le a fedélzetre, mintha meghaltak volna. A hajó szelíden ringott a
hullámokon, árbocai csendesen nyikorogtak, amikor a kellemes déli széltől űzve
balra fordult.
– Bizony, étket – ismételte Rali. – A cuccot, amit a szádba tömsz. A jó hír: nem
kell több patkányt enned. A rossz hír, hogy ezután lehet, hogy nem is eszel többet
egy ideig. Nem sok rágcsálnivaló akad az Üregben.
Valyn nem tudta, miről beszél a másik, de az utolsó szónak súlya volt, fenyegetés
rezgett benne.
– Mi az az üreg?
– Hamarosan megtudod. Enni akarsz, vagy inkább csevegni?
Valyn gyomra haragosan megkordult, mire bólintott. Fogalma sem volt, hogy mi
vár rá, de ahogy Hendran írta: Választani taktika és étel között egyáltalán nem
választás. Egy katona nem élhet a taktikán. Nem tud ételt rögtönözni.
A hajó apró konyhája a kapdosó kezek, felemelt hangok és mosdatlan testek
bűzének tébolydája volt, ahogy a huszonegy, az éhhalál szélén tántorgó hadapród
egymást lökdösve tömte szájába a gőzölgő ennivalót. Nem volt semmi különös –
babragu, benne pár húsvágó-deszkányi felkockázott hússal –, de meleg volt, és ami
még fontosabb, nem patkány. Valyn, mint mindenki más, két kézzel markolt bele és
a szájába tömte, attól tartva, hogy ez a látszólagos kedvesség, mint oly sok a hét
folyamán, csapdának bizonyul majd.
Valaki megérintette a vállát, mire magasba emelve öklét megpördült, és azon
kapta magát, hogy Ha Lin szemébe bámul. A lány mindig is karcsú volt, de az elmúlt
napok gyötrelmeitől szinte már csontsoványra fogyott. Az egyik szeme bedagadt, és
körülötte a bőre a lilásról mostanra beteges sárgára fakult. Valaki vagy valami
újabb vágást ejtett a homlokán, elég mélyet ahhoz, hogy csúf heget hagyjon hátra.
– Eira kegyelmére, Lin! – kapott levegő után a fiú, és majd megfulladt az imént
lenyelt létől.
A lány vágott egy grimaszt.
– Tartogasd azt még! Mind megviseltek vagyunk.
Ami bizony igaz volt. Míg Valyn hozzájutott a maga szűkös adag ennivalójához,
csak ez idő alatt számos törött ujjat, bevert orrot és frissen kivert fogak helyét látta.
Harmadik bordája minden egyes lélegzetvételnél szúrt, és gyanította, hogy eltört, de
fogalma sem volt róla, hogyan vagy mikor. Mindig azt hitte, hogy a veteránok
sebeiket a valódi küldetéseikre indulva szerezték, de mostanra már elgondolkozott,
hogy vajon a legrosszabbakra nem a Próba során tettek-e szert.
– Milyen volt? – kérdezte Valyn, és erőlködve kereste a megfelelő szavakat. –
Mármint a múlt hét.
– Szörnyű – felelte határozottan Lin –, pont olyan, amilyennek tervezték.
– És jól vagy?
– Itt vagyok, nem? Nem az Arinra induló hajón látsz. – Hangjában csendült
valami a régi acélosságból, noha szörnyen el volt rozsdállva.
– Persze hogy nem. De úgy nézel ki… – tette Valyn a lány karjára a kezét. Vékony
volt, mint egy bot. – Hogy bírod?
– Jól!
– Figyelj… – kezdte a fiú, és közelebb hajolt, így próbálva némi bensőségességet
találni a testek és hangok reménytelen kakofóniájában.
– Ne most, Valyn! Nem azért jutottam idáig, hogy anyáskodjanak felettem, és
sürögjenek-forogjanak körülöttem. Azt akartam mondani, hogy vigyázz magadra,
bármi is jöjjön! Vigyázz Yurllal!
– Többet is teszek, nem csak vigyázok vele, ha lesz rá lehetőségem. – A szavai
hencegésnek hatottak, de Valyn komolyan gondolt minden egyes szót. A kiképzés
jellegénél fogva veszélyes volt, és a Próba még inkább az. Balesetek pedig
előfordulhatnak, és megoldható, hogy előforduljanak.
Lin rámeredt, mosolya halvány árnyéka derengett fel az ajkán egy pillanatra,
hogy aztán elenyésszen.
– Ez kétélű dolog – sziszegte. – Ő is keresni fog téged odakint, és jóval kevesebb
skrupulusa van. – Lehalkította a hangját, a válla felett hátrasandított, mielőtt folytatta
volna. – Van valami, amit el kell mondanom. Még a hegyfokon, amikor a szart is
kiverték belőlem, nekem is sikerült bevinnem pár ütést. Ha netán megint
szembekerülnél Yurllal, a bal bokája… – Megrázta a fejét, hirtelen habozni kezdett.
– Nem tudhatom biztosan… mert az elmúlt héten látszólag minden rendben volt
vele… de azt hiszem, megrántotta valamelyik szalagját. Emlékszel arra, amikor
Gent négy évvel ezelőtt megrántotta a bokáját a küzdőtéren? Senki még csak észre
sem vette. Tudott futni és harcolni, de aztán a mocsári kimenekítésnél rosszul lépett,
és… eltörte.
Valyn bólintott. Gentet bőszítette a sérülés, és hónapokig nem volt hajlandó a
szükséges pihenést megadni a lábának, váltig állította, hogy minden „kibaszottul
rendben van”.
– Lehet, hogy Yurl bokája is meggyengült – folytatta Lin, és bizonytalan grimaszt
vágott. – Nem tudom. Talán lassult az oldalirányú mozgása. Talán bizonyos
szögeknél gyengébb… bárhogy is, talán ennek még hasznát veheted, ha szorult
helyzetbe kerülsz.
Valyn végigmérte barátját. Ahogy Hendran írta a harci kedvről szóló fejezetben:
Hatalmas rés tátong a megvert és a megtört között. Yurl és Balendin megfoszthatták
ugyan valamitől Ha Lint a Nyugati-hegyfokon – a büszkeségétől, a
magabiztosságától –, de harci szelleme még megvolt. Jóval több kellene ahhoz,
hogy elsöpörje ezt a keménységet.
– Ezt nem fogja megúszni, Lin – mondta a fiú a fejét csóválva.
– Nem – bólintott a lány, és megszorította Valyn karját, majd rávillantotta
mosolyát. – Nem fogja. – Majd mielőtt a fiú kinyöghetett volna bármit is, a lány
megfordult, és elnyelte a lökdöső testek tengere.
Valyn még sosem járt Irsken; a sziget tiltott volt a hadapródok számára. A hajók
fedélzetéről azonban már látták, mint ahogy a levegőből is a repülős kiképzések, a
hordóugrások és hasonlók során. A szigetlánc többi szigetétől eltérően, amelyek
mindegyike dicsekedhetett némi növényzettel és édes folyóvízzel, Irsk komor hely
volt, csupa fekete mészkőszirt és fűrészes partvidék, amely olyan hirtelen
emelkedett ki a tengerből, mint egy kemény sziklából faragott ököl. Alig fél
mérföld széles volt, túl kicsi, hogy bármilyen élet fennmaradhasson rajta a szirteken
fészkelő sirályokat és cséreket kivéve. Valynnak korábban fogalma sem volt róla,
hogy a sziget bármilyen szerepet is játszik a Próbán, és amint kikászálódott a kis
csónakból a természetes mólóként szolgáló sziklás földnyelvre, körülnézett, és
halvány, szűnni nem akaró aggodalom kezdte marcangolni, ahogy a sziget belseje
felé indult.
Keskeny ösvény kanyargott a kiugró sziklába vájva, egyre magasabbra törve,
míg végül meredeken vezetett lefelé egy nagyjából tál formájú medencébe, amely
talán harminc lépés széles lehetett, és amelyről Valyn úgy vélte, az a sziget közepe.
Körülöttük körben szirtek emelkedtek, meredekek, mint egy amfiteátrum falai.
Felettük sirályok köröztek, és haragosan vijjogtak, amiért felzavarták őket
fészkükről. Valyn azonban, akárcsak a hadapródok többsége, a medence közepén
látható erős acélketrecet bámulta, amelynek vastalapzatát magába a sziklába fúrták.
Mellette egy vénember állt, ősz és vékonyszálú hajjal, a teste remegett a
kimerültségtől vagy a fáradtságtól. Vagy a félelemtől. Rengeteg oka volt rá, hogy
rémüldözzön. A ketrecbe, amely alig négy lábra volt attól a helytől, ahol állt, két
olyan lény volt bezárva, akiket Valyn csak szörnyekként tudott leírni.
– Ezek szlarnok – kezdte Daveen Shaleel, és azonnal előrelépett, amint mindenki
összegyűlt, és intett a ketrecbe zárt bestiák felé. – Mindkettő hajadon. Olyan
hatévesek, és felnőtt súlyuk harmadát nyomják.
Valyn csak bámult. Ahogy mindenki más.
A lényeket hajadonokként bemutatni valamiféle torz tréfának tűnt. Inkább tűntek
megelevenedett rémálmoknak: öt láb magas inas, hüllőszerű hús és pikkelyek
tömbje, amelynek egyik vége borotvaéles fogakkal teli szájban végződött. Bőrük a
feltört tojások vagy a bomló halak hasának beteges, áttetsző fehér színében fénylett,
a felszín alatt kékeslilás erek kígyóztak. Azokra a megnyúzott hullákra
hasonlítottak, amelyeket Valyn évekkel ezelőtt vizsgált a Szigeteken, csak éppen
ezek a teremtmények nagyon is éltek, durva kinézetű karmokban végződő kurta,
erős lábukon járva fel s alá a ketrecben.
– Nyilván rosszul hallottam – szólalt meg Laith. Mindössze néhány lábnyira állt
Valyntól, és Shaleel felé fordította a fülét, mintha jobban szeretne figyelni a
szavaira. – Mintha azt mondtad volna, hogy ezek csak kölykök.
– Azok is – felelte az asszony. – Sokkal könnyebben kezelhetők, mint a teljes jogú
feleségek és az ágyasok.
– Éppen olyan könnyen kezelhetőnek tűnnek – mondta Laith, és döbbent
homlokráncolással meredt a ketrecre –, mint a márványpadlóra kifolyt olajos
angolnaszar.
– Ők is meghalnak, mint bármi más – rántott elő Gwenna egy rövid pengét –, ha
elég keményen sújtunk le rájuk.
– Hajadonok – szólalt meg Annick határozott hangja, és beszéd közben az íját
babrálta. – Ágyasok. Feleségek. Mi van a hímekkel?
Shaleel megrázta a fejét.
– Nincsenek hímek. Vagyis hogy pontosabb legyek, csak egy van. Mint ahogy
több ezer hangyaharcos szolgál egyetlen királynőt, itt több ezer feleség, hajadon és
ágyas szolgál egyetlen szlarn királyt.
– Ezek után át kell gondolnom a háremeket támogató véleményemet – méregette
Laith a körbe-körbejáró teremtményeket undorral vegyes érdeklődéssel. – A király
nyilván egy nagy, vén rusnya fattyú, ha képes rendet tartani egy ilyen seregben.
– Nem tudjuk – felelte Shaleel. – Még soha egyetlen Kettral sem találkozott a
királlyal.
– Honnan valók? – kérdezte Valyn, és körülnézett. A sziget nem úgy festett, mint
ami képes lenne akár egyetlen szlarnt is ellátni, nemhogy több ezret.
– Innen – nyújtotta ki Shaleel a föld felé a kezét. – Irsk alatt barlangok hálózata
húzódik, több tucat mérföldnyi barlang. A szlarnok odalent élnek. Ott kerül sor Hull
Próbájára.
 A hadapródok egyszerre kaptak levegő után. Mind jártak már barlangokban – a
Kettralok kiképzése szinte minden elképzelhető terepfajtára kiterjedt. Idejük döntő
többségét azonban a tengeren, a levegőben töltötték, a mangrovék között küzdötték
magukat előre vagy Qarsh tengerpartján kínozták magukat. A gondolat, hogy
leereszkedjenek az alagutak útvesztőjébe, amely felett több százezer tonna kő és
tenger húzódik, az alagutakba, ahol a szlarnokhoz hasonló szörnyetegek
hemzsegnek, nem kicsit volt ijesztő.
– Nincs szemük – jegyezte meg Annick.
Valyn hunyorogva erőltette a szemét. A lények éppen háttal voltak neki, amikor
megérkezett a medencéhez, de most már látta, hogy a mesterlövésznőnek igaza van.
A pofájukon elöl, ahol a szemüknek kellett volna lenniük, csak egy áttetsző bőrsáv
húzódott, fehér, mint az aludttej.
– A sötétben nincs szükség szemekre – döbbent rá Valyn, és hangosan ki is
mondta a szavakat, ahogy az eszébe villantak.
– Feltűnő viszont, hogy annál több a foguk – jegyezte meg gúnyosan Laith, és
felhúzta egyik szemöldökét. – Azok meg olyan hosszúak, mint az övkésem.
– És mérgezőek is – szólt közbe Shaleel. – Bénítanak.
– Halálos a méreg? – kérdezte Annick, anélkül, hogy levette volna tekintetét a
szlarnokról.
– Emberre nem. A szlarnok főleg kisebb állatokra vadásznak, a barlangokba
betévedő tengeri madarakra, más, föld alatt élő lényekre.
– Mennyi idő múlva múlik el a hatása?
Shaleel komoran megrázta a fejét.
– Soha nem múlik el.
– Carl! – intett a nő a ketrec mellett reszkető ősz hajú embernek, akiről szinte
meg is feledkeztek a szlarnokról szóló kérdések pergőtüzében. – Kérlek, lépj előre!
A férfi csoszogva megtett egy lépést, és imbolyogva megállt, tagjai görcsösen
rángtak.
– Carl egykor ott állt, ahol ma ti álltok.
Nehezen lehetett eldönteni, hogy Carl bólintott-e vagy sem, mert annyira
reszketett a feje. Sárgás, vizenyős szeme ide-oda járt üregében. A szája körül a bőr
ernyedten lógott, kilátszottak hosszú, rothadó fogai. Ajka felfelé görbült, ami
lehetett volna akár vigyor is, de jól láthatóan erőltetett és akaratlan mosoly volt ez,
mintha az arca fellázadt volna az agya ellen.
– Emlékszel arra a napra, Carl? – kérdezte Shaleel szelíden.
– Em… em… lékszem – hebegte a férfi, és úgy harapta el a szó végét, mintha az
engedetlen szótagok összeragadtak volna a szájában.
– Carl jó hadapród volt. Gyors. Erős. Okos. Épp olyan, mint ti mindannyian. –
Shaleel végighordozta rajtuk rezzenetlen, higgadt tekintetét.
– Nem tűnik valami okosnak – tréfálkozott Yurl. Előrelépett, és úgy tett, mintha
hasba akarná bokszolni a férfit. Carl bizonytalanul hátrált egy lépést, megbotlott, és
majdnem elesett.
Yurl megvetően a fejét ingatta, de ekkor megpillantotta maga előtt Bolhát, aki
nesztelenül suhant át a tömegen. A kiképző egy fejjel alacsonyabb volt Yurlnál, és
legalább húsz évvel öregebb, csupa bütyök és himlőhely, szemben az ifjúval, akinek
épek voltak a tagjai, és jóvágású a képe.
Nem mintha ez a legkisebb mértékben is zavarta volna a Bolhát. Fél kézzel
megragadta Yurl könyökét, és a többiek felé rántotta.
– Tiszteletet fogsz mutatni – jegyezte meg halkan, de nem annyira halkan, hogy
az egybegyűlt hadapródok ne hallják –, vagy egész életedben irigyelni fogod Carlt.
Yurl kirántotta a karját a másik szorításából. A Bolha a maga részéről úgy meredt
rá, ahogy egy fáradt földműves bámulhatja a tűzhelyét, kifürkészhetetlen és
szenvtelen képpel. Külsőleg nem volt rajta sok látnivaló, nem úgy festett, mint egy
vaskemény, rideg gyilkos, de a Szigeteken, ahol mindenki olyan szívós volt, akár
egy szög, és ahol a félelemmel vegyes tisztelet éppen olyan gyakori vendég volt,
mint az alkalmatlanság, az összes katona, de még a veteránok is, láthatóan félve
tisztelték a Bolhát. Yurl egy feszült pillanatot követően összeszorította a száját,
sarkon fordult, és visszalépett a többiekhez.
Shaleel enyhe homlokráncolással nézte végig a kibontakozó jelenetet, majd
bólintott.
– Éppen azt akartam megkérdezni Carltól, hogy hány éves. – Visszafordult az
egykori hadapródhoz. – Hány éves vagy, Carl?
– Har… har… harmincnyolc – hebegte a férfi, és beszéd közben görcsösen
bólogatott.
Valyn résnyire húzta a szemét. Carl olyan volt, akár egy ember külső héja, csupa
ín és hámló bőr. Ráncok redőzték az arcát, és vékonyszálú ősz haja éppen csak
elfedte fejbőrét. Alaposabban megnézve inkább tűnt nyolcvannak, mint negyvennek.
– Harmincnyolc éves – ismételte Shaleel, és hangja tisztán, ridegen csengett,
szemben Carl dadogásával. – Harmincnyolc évesen még az összes, Qarshon élő
Kettral fél tucatszor körül tudja futni a szigetet, majd az éjszakát végig tudja úszni. A
legtöbb kiképzőtök öregebb ennél. Carlnak azonban egy lépcsőn felmenni is
nehézséget okoz. Természetesen gondoskodunk róla. Gyönyörű, öbölre néző háza
van Arinon, és éjjel-nappal egy rabszolga látja el. Amiben hiányt szenved, az az
egészség. Ettől évekkel ezelőtt megfosztották, és ezért van itt ma. Nem mi kérjük
arra, hogy jöjjön ide, és figyelmeztessen titeket, hanem ő kér erre minket. – Az
asszony tekintete visszatért Carlhoz. – Folytasd! Meséld el a hadapródoknak, mi
történt veled!
A férfi úgy meredt a kis csoportra, mintha összezavarodott volna, állkapcsa fel-
alá mozgott, de hang nem jött ki a torkán, szája sarkából egy nyálcsík indult lefelé.
Valyn egy pillanatig elmerengett, hogy vajon a férfi hallotta-e, mit mondott Shaleel,
de ekkor Carl megfordult, és egyik görbe ujjával egyenesen a ketrec rácsaira
mutatott.
– A sz… sz… a szlarnok tör… történtek.
Dermedt csend telepedett a csapatra.
– Szóval lemegyünk a barlangokba – szólalt meg végül Annick, olyan
érzelemmentes hangon, mintha csak a vacsoráról beszélne. – Meg kell küzdenünk
ezekkel a lényekkel. És ha megharapnak minket, így végezzük.
– Csak az a lényeg, hogy ne harapjanak meg minket – söpörte ki Yurl szőke haját
a szeméből kérkedően. – Nem hiszem, hogy ez túl nagy kihívás bárkinek, aki
kellően képzett.
Shaleel örömtelenül felnevetett.
– Ó, de bizony, hogy meg fognak harapni titeket – felelte. – Fane és a Bolha ezért
fáradoztak annyit, hogy ezt a kettőt kivonszolják Hull Üregéből. Gondoskodunk
róla, hogy megharapjanak titeket. Megmérgeznek benneteket, még mielőtt
bemennétek az Üregbe. Ezért mentek be az Üregbe.
A hadapródok hosszú ideig csak bámultak.
– Ott az ellenszer – szólalt meg végül Valyn. Nyilván van valami a barlangokban,
ami a méreg ellenszereként hat.
Shaleel bólintott.
– A szlarn feleségek almai szanaszét vannak elszórva a barlangokban.
Egyesekben akadnak tojások, ököl nagyságú tejfehér dolgok. Bármi van is a
tojásban, megvédi a kicsinyeket anyjuk mérgétől. Kerestek egy tojást, megeszitek,
kijuttok… meggyógyultatok, és Kettralok vagytok.
– Ha pedig nem – vonta le a következtetést Laith, és ujjával az ősz hajú
emberroncsra bökött –, Carlok vagyunk.
– Így igaz. Lesznek közületek olyanok, akik így is, úgy is Arinra kerülnek.
Rajtatok áll, hogy fogjátok magatokat, visszamentek a hajóra, és ép testtel és ép
elmével távoztok, vagy lementek oda, az Üregbe, ahonnan esetleg megtörve
kerültök elő.
Az asszony szünetet tartott, és a csoportra nézett. Néhány hadapród egy helyben
csoszogott idegesen. Balendin kinyitotta a száját, mintha kérdezni akarna, de aztán
megrázta a fejét, és ismét becsukta a száját. Annick máris ügyködött: az íját ajzotta
fel, bár hogy mi hasznát veszi a tekergőző barlangfolyosókban, arról Valynnak
fogalma sem volt. Talal mintha halkan fohászkodott volna. Senki sem lépett ki. A
jelek szerint az elmúlt hét megpróbáltatásai kirostálták azokat, akiknek elszántsága
elmaradt a szükséges kívánalomtól.
Shaleel végül bólintott.
– Nagyjából egy napotok lesz, mielőtt a harapás okozta sérülés gyógyíthatatlanná
válik. Ez idő alatt keressetek egy tojást, és találjátok meg a felszínre visszavezető
utat! Ennyi éppen elég is lenne nektek, de egyesek könnyebben találnak majd tojást,
mint mások. Dolgozhattok párban, csapatokban vagy egyedül. Akár egymás ellen is
ügyködhettek, bár az Üreg természetét ismerve ezt nem javaslom. Fane-től mindenki
kap egy fáklyát. Tízórányi fényt biztosít.
– Tíz óra nem egy nap – tiltakozott Yurl.
– Roppant jó megfigyelő vagy. De ez végtére is Hull Próbája.
A hadapródok egy darabig emésztették ezt az értesülést.
– Van még bármi más, amit tudnunk kéne ezekről a ‘Kent-csókolta barlangokról?
– tette fel a kérdést végül Gwenna. Inkább tűnt mérgesnek, mint rémüknek.
Shaleel szájának legvége felfelé görbült.
– Azt, hogy sötétek.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
——»•«——
A „sötét” messze elmaradt a valóságtól. Az éjszaka sötét. A pincék sötétek. A
hajófenék sötét. Az Irsk alatti barlangok viszont mindent olyan tökéletes, olyan
abszolút tintafeketeségbe burkoltak, hogy Valyn akár azt is elhitte volna, hogy maga
a világ enyészett el, és hogy az óriási, végtelen űrben kúszik előre, ahol nincs sem
lent, sem fent, sem kezdet, sem vég. Nem csoda hát, hogy Hull Próbájára itt került
sor. Ha maga a Sötétség Ura kiválasztaná palotáját, vaksötét birodalmának
székhelyét, az Üreg tekergőző kanyarulatai és fordulói tökéletesen megfeleltek
volna rá.
A sötétséghez társult a kín. Az előző hét száznyi vágása, horzsolása és zúzódása
apró, láthatatlan tüzek gyanánt égette, míg a kimerültségen túl hajszolt sajgó izmai
minden lépésénél gyötörték. A szeme mögött lángolt a fájdalom, bordáiba kín
hasított, valahányszor levegőt vett, és mindezeken túl ott volt a szlarn okozta lüktető
seb, az alkarja húsát marcangoló fagyos sav, amely a bőrét perzselte, és átrágta
magát az alatta húzódó szövetekbe. A kiképzők egyesével hívták magukhoz
alárendeltjeiket, elvakkantva a nevüket, majd kurtán intettek a ketrec felé. A
hadapródokra várt a feladat, hogy átdugják karjukat a rácsok között, és hogy addig
tartsák ott, míg az egyik szlarn szélesre tátotta a pofáját, majd maguknak kellett
kiszabadulniuk, míg a teremtmény a végtagot marcangolta, szörnyű, szemnélküli
fejét előre-hátra rángatva. Shaleel szerint a bőre alatt áramló tűz erősödni fog,
egyre jobban és jobban szétterjed, egyre forróbban és forróbban lángol, míg végül
eléri a szívét. Akkorra azonban már túl késő lesz.
Már az első órában eltévedt a labirintusszerű kanyarulatokban és fordulókban. A
földfelszínen jól tudott tájékozódni, de hát a föld felett tucatnyi apró jel létezett: a
szemébe sütő nap iránya, a hajába túró szél, talpa alatt a fű érintése. Itt nem létezett
más, csak éles sarkok, csúszós sziklák és sötétség. Már vagy századszor gondolt
arra, hogy meggyújtja a fáklyát, és századszor küzdötte le a késztetést. Már így is
eltévedt, és emellett fényre lesz szüksége ahhoz, hogy megtalálja a tojásokat. A
szlarnok messze a földfelszín alatt raktak almot, és jobb ötletnek tűnt, hogy fáklya
nélkül nyomuljon egyre lejjebb és később használja a fényt, amikor igazán
szüksége lesz rá.
Persze a „később” zavarba ejtő kifejezés volt, ha az Üregről van szó. Mivel nem
látszott sem a nap, sem a csillagok fénye, nem lehetett az apály-dagály váltakozását
nyomon követni, lehetetlenség volt mérni az idő múlását. Valyn megpróbálta a
lépteit számolni, de az előző hét okozta kimerültség ismét erőt vett rajta; mindössze
százig tudott elszámolni anélkül, hogy elvesztette volna a fonalat, ezért gyorsan
felhagyott a százasok számlálásával. Az egyetlen dolog, ami változott és amit
követni tudott, az a karján a mostanra a könyöke fölé kúszott szlarn harapás okozta
sajgás volt, az ereit elöntő sav és jég. Mint rájött, ez így volt rendjén. Végtére is a
nap már nem számított többé. Az apály-dagály sem számított többé. Az emberi
szokások és rítusok, amelyek alapján az életét szervezte, éppen olyan távolivá és
haszontalanná váltak, mint a láthatatlan csillagok. Nem számított más, csak a
fájdalom, és a fájdalom terjedése. A sajgás volt az egyetlen homokórája.
Talán ezt akarják megtanítani nekünk, merengett el egy kis ideig. Hogy két világ
van, az életé az egyik, a sötétségé a másik, és nem élhetünk mindkettőben. Jó
leckének tűnt ez egy Kettral számára, olyan leckének, amelyet lehetetlenség volt
elsajátítani a földfelszínen, még ezer napon át tartó kardvívással és
hordóugrásokkal sem, olyasféle leckének, aminek bele kellett ivódnia a csontokba.
– Az élet világa és a sötétség világa – dörmögte Valyn magában, és halványan
tudatában volt, hogy kezd félrebeszélni. Semmit nem tehetett ellene, semmit, csak
mehetett tovább a föld gyomrába, lefelé, egyre csak lefelé, a végtelenségig lefelé,
elágazások és oldaljáratok mellett elhaladva, derékig gázolva föld alatti folyókban,
párkányokra és peremekre kapaszkodva fel, néhol két lábon, néhol négykézláb
kúszva egészen addig, míg már a tenyere ragadt a vértől.
Megvárta, míg a szlarn ejtette sebből sugárzó kín a válla felé araszol, és
elzsibbad tőle az egész karja, majd megállt, egy pillanatra küszködött a
tűzszerszámmal, és meggyújtotta a fáklyát. A táncoló láng égette a szemét, és jó
sokáig szorosan összezárta, majd lassan kinyitotta, és óvatosan kikukucskált lehunyt
szemhéja alól.
Egy keskeny folyosón állt, amelynek padlata egyenetlen volt, mennyezete
alacsony és fűrészes. Mindkét irányba alagutak kígyóztak, pofájukat kitátva a föld
mélyén. Először azt hitte, hogy a falak nyálkásságát a barlang tetejéről csöpögő víz
okozza, de aztán undorodva borzongott meg, mikor ráeszmélt, hogy az valamiféle
nyálka, fehér, akár a nyers tojás, fakó és nyúlós. A sötétség ijesztő volt, de most,
hogy ténylegesen látta, hol van, olyan érzést keltett benne, mintha arra ébredt volna,
hogy míg aludt, köré egy börtönt emeltek. Ki gondolta volna, merengett el
elgyötörten, hogy a sötétség volt a jobbik rész?
Nyomát sem látta más hadapródoknak. A rengeteg elágazás és keresztút miatt
tökéletesen elképzelhetőnek tűnt, hogy akár napokig is bolyonghatna ezekben a
katakombákban anélkül, hogy másik emberi lényt látna. Amivel nem is volt gond
mindaddig, míg sikerül találnia egy almot.
– Úgy nem fog menni, hogy csak állsz itt és a falat bámulod – dünnyögte
félhangosan, és ismét mozgásra ösztökélte lábát.
Majdnem átcsörtetett az első fészken anélkül, hogy észrevette volna. Az összetört,
nyálkás kövek kusza halmaza nem is tűnt volna alomnak, ha ezzel a fenti világban
találkozik, de hát a szlarnoknak nem állt rendelkezésükre más, csak a körülöttük
emelkedő sziklák. Valynnak halványan rémlett, hogy él egy olyan madár, amelyik a
fészkét saját köpetéből vagy abból rakja, amit felöklendezik. Már nem emlékezett,
milyen madár ez. De valahogy helyénvaló volt a gondolat, hogy egy lény magából
öklendezzen fel dolgokat, hogy így óvja a kicsinyeit. Egyszerre volt helyénvaló és
szörnyű.
A fáklyát az alom közepébe döfte, az izgatottság, a kimerültség és az ereiben
keringő méreg keverékétől reszketve. Először azt hitte, hogy talált egy tojást, és
aztán hangosan felnevetett, mikor rájött, hogy csak egy feltört héjat lát. Valaki már
megelőzte. Vagy ha a lény már kikelt belőle, most több ezer társával együtt kúszik a
sötétben, és növekszik, vadászik, és az alagutakat rója préda után.
A fáklyát széles, lángoló ívben lendítette meg maga mögött. Egyetlen szlarnt sem
látott, de ez nem jelentette, hogy nem is voltak ott. Fogalma sem volt róla, hogy
ezek a lények hogyan vadásznak. Olyanok lehettek, mint a farkasok, amelyek addig
űzik a zsákmányt, míg az össze nem rogy? Vagy olyanok, mint az Ancaz-hegység
nagymacskái: csendesek, láthatatlanok, kivárják a megfelelő pillanatot, mielőtt
bevinnék a végzetes csapást? Magasra emelte a fényt, és szabad kezével meglazította
a hátán keresztbe vetett egyik tokban pihenő pengéjét. Ahogy Gwenna mondta,
minden meghal, ha elég keményen sújtunk le rá.
A következő négy fészek ugyanilyen volt: üres fakófehér tojáshéjak hevertek
benne szétszórva. Valynban mindegyiknél felszikrázott a remény, hogy aztán kioltsa
a keserű kiábrándultság árja, amit vastagon átjárt a félelem tintafekete íze. A
perzselő méreg már a lapockájában kúszott, és megpróbálta kiszámítani, hogy ez
mit jelent. Shaleel azt mondta, hogy a méregnek egy nap kell, mire az alkarjára
kapott sebtől eléri a szívét. Feltéve, ha egyenletes iramban haladt, akkor nagyjából
egy nap háromnegyed részét tölthette eddig a föld alatt. Pedig nem tűnt többnek
egyetlen óránál. Viszont éveknek érezte.
A szlarnok az ötödik fészek után bukkantak rá. A fiú annyira el volt foglalva
azzal, hogy a tojásokat ellenőrizze, hogy a három lény majdnem meglepte, ahogy
nesztelenül és fürgén előtörtek a sötétből. Valyn a szeme sarkából látta meg őket, és
megperdült, teste ösztönösen is egy alacsony, nyeső mozdulatra kényszerítette, ami
az élen haladó teremtmény fejét érte. A lény átható üvöltést hallatott, összerándult,
mint a megsózott csiga, vakon harapdálta a semmit szörnyű fogaival, hogy aztán
visszahúzódjon a sötétbe. A másik kettő egy pillanatra visszahőkölt, oldalra
billentették a fejüket, láthatón tétováztak. Aztán kettéváltak, és oldalról lopakodtak
felé, hogy egyszerre két irányból ronthassanak rá.
Valyn semmiféle ‘Kent-csókolta ismeretekkel nem rendelkezett a szlarnokról, de
elég időt öltött a küzdőtéren ahhoz, hogy gyűlölje azt, amit éppen csináltak. Brutális,
eszetlen fenevadaknak tűntek, de mégis összehangoltan dolgoztak, támadásuk
irányát együttműködve találták ki. Az egyik felé kinyújtotta a fáklyáját, a másik felé
pedig a kardját. Tudta, hogyan bánjon el két támadóval, de ettől még nem kellett,
hogy szeresse is. Apró, óvatos léptekkel a kis barlang fala felé hátrált. Amíg sikerül
mindkettőt távol tartania…
A bal oldali villogó fogakkal és tépésre emelt karmokkal rontott rá, míg a másik
egy negyed szívdobbanással később követte: szinte mindketten túl gyorsan
mozogtak ahhoz, hogy követni lehessen őket. Valyn több éves kiképzésére
hagyatkozott, teljesen lemondott arról, hogy gondolkozzon vagy tervezgessen,
hagyta, hogy a teste kövesse a küzdőtér porában eltöltött ezernyi óra során belévert
mozdulatokat. Jobbra vetődött, áthengeredett a felé ugró lény alatt, és közben vakon
felfelé vágott. A penge mélyen belehasított a hasba, ott beragadt, és a lendület
kicsavarta a kezét. Elengedte a fegyvert, két kézzel megmarkolta a fáklyát, míg
talpra szökkent, és maga elé tartotta, mint valami pallost.
A sebesült szlarn szörnyű, átható rikoltást hallatott, és céltalanul, körbe-
körbeforgott, míg a zsigereinek hurkai a hosszú, mély sebből türemkedtek kifelé. A
másik lény ellene fordult, és vadul csattogtatva állkapcsát, egyenesen átharapta a
nyakát, amivel egyszerre vetett véget a körbeforgásnak és rikoltozásnak. Fejét
megrázva szabadult meg a pofájába gyűlt vértől és méregtől, majd rettenetes, szem
nélküli pofáját Valyn felé fordította.
– Szóval te vagy az okos – szólalt meg halkan a fiú. – A túlélő.
A szlarn jobbra döntötte a fejét szokatlanul hosszú nyakán, majd vissza balra:
egyszerre volt ragadozó és kígyószerű. Egy ember már megtört és elfutott volna, ha
azt látja, hogy két társát alig pár perc alatt levágják, de nehéz volt elképzelni bármit,
ami kevésbé emberszerű, mint egy szlarn. A lény nyelve elővillant, a levegőt
ízlelgette, és a teremtmény lassan balra mozdult. Várt valamire, gondosan
megválasztotta a pillanatot. Valyn fikarcnyit sem törődött ezzel.
– Nem te vagy az egyetlen, aki tudja, hogyan támadjon – köpte a szót, és a
fáklyáját egyenesen a fenevad fejéhez vágta. Fogalma sem volt róla, hogy a vak
rémség hogyan láthatta a felé süvítő tárgyat, még kevésbé, hogy miként
cselekedhetett ilyen gyorsan, de a szlarn egyetlen könnyed mozdulattal elkapta a
fahasábot, és oldalra hajította. Valyn erre nem számított, de a Kettralok viszonylag
kevés gondolatot pazaroltak az elvárásokra. Ha megtervezed, hogy mit szeretnél,
mondogatta a Bolha, jó úton haladsz afelé, hogy holtan végezd. A rövidke idő alatt,
míg a szlarn oldalra hajította a fáklyát, a fiú máris előrelendült, és kitépte a leterített
bestia hasába szorult kardját. Mire a megmaradt lény felé fordult, hogy szemközt
legyen vele, addigra ő már keményen lefelé döfött a fénylő pengével, egy
mandzsari szúrással, és tisztán áthasította a koponyát, egymáshoz szögezve a két
szájpadlást, mire az egész fej nekivágódott a sziklának.
A szlarn pár szívdobbanásig még rángott, de olyan erővel, hogy Valyn azt hitte,
még mindig él, aztán egyszer csak elernyedt a teste. Az ujjongás szülte
borzongással tépte ki pengéjét a lény koponyájából, majd gondosan megtörölgette a
tejfehér hullában. Mint harc után mindig, a vér vadul lüktetett a fülében, és úgy
érezte, mintha valaki homokkal súrolta volna fel a tüdejét. Fogalma sem volt róla,
hogy meddig tartott az összecsapás, de mostanra már a melle is sajgott a méregtől,
és miután felkapta a fáklyát, a barlangüreg még így homályosnak tetszett.
Megnyerte a csatát, döbbent rá komoran, de vesztésre állt a Próbán. Nem számított,
mennyi szlarnt öl meg, ha nem sikerül megtalálnia a tojásokat. Mennyi ideje
maradt? Egy óra? Esetleg kettő? Magasra emelve a fáklyát, kardját előrenyújtva,
beljebb indult a sötétbe.
A teljes vadászcsapat egy óriási üregben érte be, amelyet egy mély, gyors sodrású
folyó határolt. Egy fűrészes, kiálló szikla mögött keresgélt, és amikor megfordult,
azt látta, hogy a helyet hárman, öten, legalább tucatnyian özönlik el: szájukat
eltátották, fakó, szem nélküli pofájuk fénylett az árnyékban. Három is éppen eléggé
megizzasztotta, na de tizenkettő… még legjobb formájában is túl sokan lettek volna,
és most messze volt legjobb formájától. A keze remegni kezdett, és túl gyengének
érezte a lábát ahhoz, hogy megtartsa. Jelen állapotában még egy ellen is szerencsére
lenne szüksége.
Imbolyogva hátrált a sötét, rohanó víz felé. Sehol sem vethette meg a hátát,
sehova sem menekülhetett. Megkockáztatott egy pillantást a háta mögé. A folyó
gyorsan, vadul hömpölygött, vagy száz lépésen át határolta a barlang falát, mielőtt
belezúdult volna egy sötét kőtorokba. Ez az út semmi mást nem tartogatott, csak
sötétséget és halált, az üreget viszont elözönlötték a szlarnok. Amikor a biztos
megsemmisülés vár rád, írta Hendran, késleltesd! A megpecsételt sorsú ember
számára bármilyen jövendő jó barát.
– Jól van, Hull – vicsorogta Valyn, és kardját a tokjába csúsztatta, fáklyáját pedig
erősebben markolta. – Legyen akkor ez egy igazi Próba! – Teleszívta a tüdejét
levegővel, és beleugrott a folyóba.
Az áramlat megragadta erős, jeges ujjaival, és lefelé rántotta, kioltva a fényt,
beletaszítva a víz sötétjébe. A fiú egy pillanatig azért küzdött, hogy legalább irányt
ne tévesszen, de aztán ráébredt, hogy már úgyis mindegy, és két kézzel tartva a
fáklyát az arca elé kapta, hogy így óvja. A folyó még annál is erősebb volt,
amilyennek tűnt. A fülében dübörgött, végigvonszolta a simára csiszolt sziklák
mentén, azzal fenyegette, hogy nekivágja egy láthatatlan kőtömbnek, és eközben
egyre mélyebbre és mélyebbre rántotta a föld zsigereibe.
Csillagok kezdtek a szeme előtt ugrálni, fény támadt ott, ahol nem lehetett fény.
Valyn egyfajta különös nyugalommal ismerte fel, hogy rosszul döntött, hogy a
fagyos, sötét halált választotta mérföldekre mindenkitől, akit ismert. A gondolat
egyszerre kellett volna, hogy dühítse és megrémítse, de a testét körülfogó víz
lehűtötte égő tüdejét, és a sötétség szinte gyengéden zárult köré. Szerette volna még
egyszer, utoljára látni Ha Lint, megmondani neki, hogy sajnálja, megmondani, hogy
a lány állandó jelenléte milyen erőt és támogatást jelentett neki, de Lin egy másik
folyosót választott. Nekem is másikat kellett volna választanom, gondolta mintegy
mellékesen.
 Már majdnem elfogyott a levegője, mikor az alagút mennyezete megkönyörült
rajta. A felszínre bukott, és nagy, ziháló kortyokban szívta tüdejébe a levegőt. A
döbbenet, hogy még él, szinte pofon csapta, és egy pillanatot követően, amikor azt
sem tudta, ki ő, amikor semmi mást nem tudott csinálni, mint csapkodni a vízben és
nagy kortyokban nyelni a finom, nyirkos levegőt, visszazuhant a hátára, és
kimerülten lebegve felfelé meredt a sötétben. Itt sem látott semmivel sem többet,
mint a föld alatti folyosó túloldalán, de az áramlás megszűnt, és ahogy kétoldalt
falak után tapogatózott, rájött, hogy már nem egy csatornában lebeg.
Több karcsapásba, majd még többe tellett, mire a térde nekiütközött egy víz alatti
sziklapadnak. Csuromvizes fekete gúnyájának súlya lefelé rántotta, vissza a halálba,
ahonnan épp az imént menekült meg, de valahogy kikecmergett a tóból egy széles
kőpárkányra.
Alighogy ismét kapott levegőt, ráébredt, hogy valami nincs rendjén. Érezte,
ahogy a méreg a szívét szaggatja vékony, láthatatlan tűzkarmaival.
– Ne! – nyögött fel, az oldalára gördült, és remegő kézzel keresgélte a fáklyát. –
Még ne!
Vagy tucatnyi próbálkozás után gyulladt meg. A karját ólomsúlyúnak érezte, a
tüdeje zihált a mellében, és képtelen volt arra az egyszerű feladatra összpontosítani,
hogy a kovakővel rácsapjon az acélra. A fáklyát szurokkal vonták be, és a kova
szikrát csiholt volna, még nedvesen is, de úgy tűnt, nem tud a feladatára
koncentrálni.
– Gyerünk, Hull! – vicsorogta, mikor a fáklya végül fellobbant, és vibráló fénye
fakó kövekre és csillogó kvarcra esett. – Csak még pár percet adj!
Óriási erőfeszítés árán feltérdelt, miközben vadul zihált, majd valahogy talpra
kecmergett. A barlang hatalmas volt, kétszer akkorra, mint bármelyik másik, amit
eddig látott, olyan magas, akár a Fény Temploma Annurban. Nagy kőfogak
meredtek ki a talajból és lógtak a mennyezetről, némelyik olyan gigantikus
oszlopban egyesült, amelyet karjával át sem ért volna. Olyan érzése volt, mintha egy
irdatlan, súlyos fenevad nyelőcsövében lenne, és nemcsak a kövek felfoghatatlan
súlya nyomasztotta, hanem valami fagyos, sötét rosszindulat is.
Valyn elmosódott tekintettel nézett körül, megtett pár lépést egy alacsony párkány
felé, megbotlott, majd nagy nehezen ismét kihúzta magát. Volt ott valami, valami…
egy fészek! Nagyobb volt a többinél, sokkal nagyobb, de a kövek és a
megkövesedett nyálka egyvelege ugyanolyan volt itt is, mint bárhol másutt. Korgó
gyomorral, remegő kézzel, szédelegve vonszolta magát előre, a fáklyát lehajította a
csupasz kőre, ő pedig térdre rogyott az alom előtt. Kérlek, Hull, gondolta az a része,
amelyik még képes volt gondolkodni, ne engedd, hogy túl késő legyen!
Vakon nyúlkált a fészekbe, és érezte, hogy a keze összezárul egy tojáson, egy
nagy tojáson, és kirántotta. Rámeredt. Eltérően a többi szlarn tojástól, ez fekete volt,
fekete, mint a szurok, és majdnem akkora, mint a feje.
 – Mi ez? – dünnyögte, és úgy szorongatta, ahogy az éhező markolhat egy darab
rothadó húscafatot. – Nem fehér…
Egyáltalán szlarntojás volt? Az üreg falai mintha megnyúltak volna körülötte.
Halk, reszelős hang ütötte meg a fülét. Mintha egy másik világból jött volna, egy
másik életből, amelyet a napfényben élt, amikor a teste még engedelmeskedett, és
ebben az életben az emberek törődtek vele, megpróbáltak segíteni neki, és most a
Bolha hangja töltötte ki az elméjét: Amikor csak egy választásod van, nyavalyoghatsz
és panaszkodhatsz, vagy kivonhatod a pengédet, és elkezdheted suhogtatni.
– Jól van, Hull – vicsorogta Valyn, és valahogy kiszabadította övkését a tokjából,
majd beledöfte a tojáshéjba. A fehérje kibuggyant az ujjai között, sűrűn, mint a
szurok, és olyan szagot árasztott, mint az epe. – Azt hiszem, ideje, hogy igyunk
egyet, te és én.
Mindkét kezével a feje fölé emelte a héjat, akár egy kelyhet, majd az ajkához
vonta, és megdöntötte, a gégéje fel-alá járt, ahogy ledöntötte a bűzös, ragacsos
folyadékot, nyelte és kortyolta, addig döntve meg a tojást, míg a fekete nyálka
lefolyt az állán, végig az ingén, le a torkán, sűrűn, mint az olaj, megtöltve a
gyomrát. Levegő után kapkodva állt aztán ott, vadul birkózva a hányingerrel, a
késztetéssel, hogy kiokádja gyomra tartalmát, majd ismét kényszerítette magát,
hogy a héjat a szájához emelje, és eközben zokogott, mint egy kisgyerek, de
szürcsölte és lefelé erőltette a tartalmát a torkán, a sűrű nyálkát, ami olyan volt, mint
a velő.
Mikor már nem maradt mit inni, a hátára hanyatlott, fejét a fészeknek hajtotta, a
szíve azért küzdött, hogy kiugorhasson a mellkasából, a bőre lángolt, az elméjébe
mintha egy fényes kínkarót döftek volna. Fülébe nyögés hasított, egy szörnyű,
sebzett hang. Megpróbálta elhallgattatni, míg rá nem jött, hogy saját ajkáról
származik. Labdává gömbölyödött, térdét felhúzta a melléhez, a gyomra pedig
háborgott és görcsölt. Ez a halál, döbbent rá, ilyen lehet meghalni, és szorosan
behunyta a szemét, és azt kívánta, gyorsan legyen vége.
Egy idő elteltével – fogalma sem volt róla, mennyi volt ez az idő – ráeszmélt,
hogy már nem nyöszörög. A gyomra még mindig tiltakozott, de már ki tudott
egyenesedni, fel tudott ülni. Hátát a falnak vetette, majd felemelte az egyik kezét,
amelyet foltokban összemocskolt a tojás fekete maradványa. A fáklyát még
korábban elejtette. Pár lábnyira feküdt tőle a hideg kövön, és még mindig égett.
Megpróbálta felidézni, hogy Shaleel mit mondott, mielőtt leküldte őket az üregbe,
megpróbálta megbecsülni, hogy mennyi ideig botorkált a sötétben, mielőtt rátalált
volna a tojásra. A kín még mindig mardosta az alkarját, de ez már a rendes seb
okozta éles fájdalom volt, nem a korábbi beteges, a húsát felfaló lángoló érzés.
Tétovázva beszívta a levegőt, majd vett egy nagyobbat. A szíve mintha saját magától
nyugodott volna meg. Ismét rámeredt fekete, ragacsos kezére. A gyenge fáklyafény
kinyújtott karján és ujjain táncolt, villódzva, rejtélyesen. A fény ugrált ugyan, de a
keze rezzenetlen volt. Mintha életében először tenné, elmosolyodott.
– Hull – szólalt meg, és tisztelgett a barlangcsarnok árnyékainak. – Ha hallasz,
akkor a következő kör az enyém.
És akkor, mintha csak maga a sötétség meghallgatta volna, a barlang felbődült.
Valyn talpra kecmergett, felmarkolta a gyorsan fogyatkozó fáklyát, és kirántotta a
tokjából egyik rövid pengéjét. Szlarnok nem adtak ki efféle hangot, legalábbis azok
a szlarnok nem, akikkel találkozott. Semmi nem adott ki efféle hangot. A bömbölés
megismétlődött, a rémséges düh és éhség szülte üvöltést visszaverték a kemény
kőfalak, a hang megtöltötte Valyn elméjét, és a koponyájában rezgett ide-oda.
Mozgásra bírta a lábát, a tucatnyi lépésre nyíló legközelebbi folyosó felé tántorgott.
Újra jött az üvöltés. Ezúttal közelebbről. Valyn megkockáztatott egy pillantást a
válla felett, és az üreg egyik távoli zugában, a fáklya vetette szeszélyes
félhomályban észrevett egy szörnyeteget, amelyet egyenesen a rémálmok véres
sötétjéből faragtak ki: pikkelyeket, karmokat, fogakat látott, mind fekete volt, mint a
füstös acél, tucatnyi természetellenes ízesülés hajlott meg az árnyékok között. És
ami a méretét illeti… Emellett azok a szlarnok, akikkel a fenti alagutakban küzdött
meg, kutyakölyöknek tűntek.
A király, eszmélt rá, és a rettegéstől fordult egyet a gyomra. A föld alatti folyó a
‘Kent-csókolta király tanyájára ragadta. Anélkül, hogy újabb gondolatot vesztegetett
volna rá, az alagút felé fordult, és buzgón fohászkodva, hogy túl kicsi legyen ahhoz,
hogy a szörnyeteg követni tudja, vakon bemenekült a labirintusba.

Mire a fáklya sercegni és pislákolni kezdett, majd végleg kialudt, Valyn már
tudta, hogy közeledik a felszínhez. Mintha órák óta mászott volna, szüntelenül
felfelé tartó utakat követve, ahol csak módja nyílt rá. A levegőben is érezte a szagot,
a tengeri só nagyon halvány illatát. Mikor lefelé haladt, fel sem figyelt rá, de most,
ahogy a napfény, az ég és a szabadság felé tört, kinyújtotta a nyelvét, és megízlelte.
A fáklya nélkül a sötétség ismét magába nyelte, pontosan úgy, ahogy attól
rettegett. Meglepetésére azonban a teljes feketeség már nem tűnt olyan rémisztőnek.
A végtelen űr helyett, ahol mintha az lett volna a végzete, hogy örökkön-örökké
bolyongjon, inkább érezte egyfajta takarónak, egy mozdulatlan, puha, ismerős
takarónak. Megállt egy kicsit, igyekezett tájékozódni, és rájött, hogy a rezzenetlen
levegőben valami aprócska mozgást mégis észlel, egy lengedező szellő
visszhangját, a szélről szőtt álom emlékét, amitől bizseregni kezdtek a szőrszálak a
nyakán és a karján. Ahogy a folyosón haladt, arra lett figyelmes, hogy számít az
oldaljáratokra, hogy szinte látja őket a fejében, a láthatatlan, huzatos alagutakat,
amint a sötétben kígyóznak.
– Maradj idelent kellően sokáig – dörmögte félhangosan –, és még az is lehet,
hogy megkedveled a helyet!
Ahogy felfelé kaptatott, a só szaga egyre erősebben csapta meg az orrát. Időnként
még a hullámverés visszhangzó dübörgését is hallani vélte, noha ez lehetetlen volt.
Szentséges Hull, döbbent rá, és a mosolytól ráncba szaladtak a vonásai,
megcsináltad. Immár Kettral vagy. Na persze, még el kell kerülnie a többi szlarnt.
Elkerülnie vagy megölnie őket. Ez a lehetőség azonban, hogy az ereiből kitisztult a
lüktető méreg, kevésbé tűnt vészterhesnek most, hogy egyenletes léptekkel haladt az
Üreg felszíne felé, nem pedig befelé tartott, egyre lejjebb a sötétébe. Hát nem ölt
meg így is hármat a fattyakból? És akkor alig voltam szinte eszemnél.
A halványan megrebbenő huzattól megtorpant. Mint rádöbbent, valami hevert az
alagútban, valami, ami elzárta a levegő természetes áramlását. Óvatosan letérdelt, és
kinyújtotta a kezét. Ilyen közel a végéhez, ilyen közel a győzelemhez, nem szerette
volna kitörni a karját amiatt, mert megbotlik egy törmelékhalomban. Elképzelte,
ahogy Lin rávigyorog, meg Laith és Gent. A fenébe, azok után, amin keresztülment,
még annak is örülne, ha Gwennát látná. Biztos, hogy ők is megcsinálták. Biztos,
hogy meglelték a módját, hogy életben maradjanak.
Ujjai valami puhához értek, valamihez, ami engedett. Ez kelme, ébredt rá, és
végighúzta rajta a kezét. Aztán növekvő nyugtalansággal felismerte: Ez egy test.
Néhány pillanat alatt megtalálta a nyakat, és az ütőérhez nyomta az ujjait. A bőr
hideg volt és nyirkos. Nem vert a szíve. A félelem hirtelen felágaskodott benne,
Valyn pedig kitapintotta a szájat, arcát a test ajkához nyomta, és várt, a szíve vadul
kalapált. Érezte a bőrén a tenger felől érkező erősebb huzatot, érezte a tucatnyi
lépéssel odább kezdődő átjáróból érkező enyhe, keresztező légáramlatot, de az
ajkak közül semmi nem tört elő.
– A fenébe! – káromkodott, és rámászott a halottra, próbált olyan testhelyzetet
felvenni, ahol a fülé odanyomhatta a szíve fölé. – ‘Shael vigye el!
De Ananshael már elvitte, ébredt rá, és jeges szomorúság öntötte el. Míg ő
odalent küzdött az életéért a katakombákban, a Halál Ura jött, és elvitte egy másik
hadapród lelkét, itt, oly közel a felszínhez. A kegyetlenségen túlmenő
kegyetlenségnek tűnt, de sem Ananshael, sem Hull nem ígért kedvességet, még a
híveiknek sem.
Óvatos, remegő ujjakkal tapogatta végig a testet, megpróbált nevet találni a
végtagok formája, a bőr tapintása alapján. A fekete gúnyák természetesen
egyformák voltak, mindenki feketét hordott, de a kelme alatti test egy nőhöz
tartozott. Annick volna? Vagy Gwenna? A szövetet tucatnyi helyen felszaggatták, és
átáztatta a vér. Bárki volt is a nő, harcolva esett el. Méghozzá kemény harcban. A
halott feje irányába tapogatózott. Gwennának göndör haja volt, de a holttest haja
finom, egyenes szálú volt. Fekete haj, döbbent rá, noha tökéletes sötétség honolt.
Ezerszer látta, százezerszer, látta a sós víztől nedvesen, látta, ahogy a szélben lobog,
míg a madár karmához szíjazva repültek.
Sírni kezdett, hatalmas, néma kortyokban zokogott. Ujjaival megérintette a lány
arcát, végigkövette arcának lágy vonalát.
 – Hull legyen kegyes hozzád! – mondta fulladozva, és magához húzta, de Hull
nem ismerte a kegyelmet. A kegyelmet ismerő istenek kevésbé kemény
próbatételeket róttak volna ki.
– Sajnálom – nyögte, és magához ölelte. – Sajnálom, Lin. Sajnálom. Sajnálom.
Később elmesélték neki, hogy amikor előbukkant az üregből, az első dolog,
amire az emberek felfigyeltek, Ha Lin ernyedt és élettelen, összeszabdalt és vérző
teste volt, amelyet remegő karjában cipelt. Mint mondták, Valyn sírt,
megállíthatatlanul zokogott, egész teste reszketett, ahogy csorogtak a könnyei. De a
Kettralok tanúi voltak már korábban is a halálnak, láttak már gyászt. A szeme volt
az, amire mindenki emlékezett, a szeme, amely mindig a megégett fa
sötétbarnájában ragyogott, de valahogy, a sziget és a tenger alatt, sok-sok öl
mélyen, eltemetve a Bagolykirály saját templomában, elégett, de jobban, mint a
megszenesedett fa, jobban, mint a hamu, feketébben, mint a legfeketébb szurok vagy
kátrány, egészen addig, míg már egyszerű, sötét lyukká lett, két tökéletes körré,
amelyeket magába az éjszakába fúrtak.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
——»•«——
– Hát, nem egészen úgy alakult, hogy reméltük – mondta il Tornja, és hátradőlt
székében, csillogó csizmáját felrakva az előtte álló asztalra.
Hetek teltek el Uinian tárgyalása óta, de a kenarang új feladatai miatt mostanáig
nem volt lehetőségük találkozni. Adare az asztal túloldalán ült atyja egykori
személyes könyvtárában, egy magas mennyezetű teremben Intarra Lándzsájának
tizedik emeletén. A hely éppen olyan furcsa volt, mint amennyire látványos – az
átlátszó külső fal, magának a Lándzsának a kristályossága, a Hajnalpalota többi
részére néző kilátás: ott volt a Lebegő Csarnok, az ikertornyok: Yvonne és a Daru,
az Istenek Kapujához vezető nagy központi udvar, és a Kapun túl az Istenek Útja,
amint hatalmas folyóként vág magának rendet az azon túli város káoszába. Olyan
hely volt, ahol az ember a világ urának érezheti magát, elzárkózva a lenti boltokban
és hajóépítő műhelyekben, a sörházakban és a templomokban robotoló halandók
megpróbáltatásaitól.
Adare mindennek érezte magát, de zárkózottnak semmiképp.
– Katasztrofális volt – közölte kerek perec. – Rosszabb, mint katasztrofális.
Uinian nemcsak hogy nem bűnhődött meg apám meggyilkolásáért, de
csodatételének híre mostanra már valószínűleg félúton jár a Kanyar felé. – A Nap
Fiainak Sanlitun temetési menetén felvonuló sűrű, tömött sorairól szóló emlék
hirtelen minden eddiginél veszélyesebbnek láttatta őket. – Intarra mindig is népszerű
istennő volt, Uiniannak pedig van egy magánserege, és most egyetlen nap leforgása
alatt sikerült Annur minden polgárának áhítatát és képzeletét megragadni. Jámbor
Anlatun ismét eljön, kiabálják az emberek, mit sem törődve azzal, hogy Anlatun egy
Malkeenian volt.
– Fenemód ügyes trükk volt – felelte a kenarang, lebiggyesztve az ajkát.
– Ez a trükk talán már véget is vetett a Malkeenian-vérvonalnak – csattant fel
Adare, akit egyszerre bosszantott és töltött el ámulattal a férfi nemtörődömsége.
Il Tornja közönyösen legyintett.
– Ennyire messzire azért nem mennék. Sanlitun meggyilkolása óta jönnek-
mennek a Sasfészekből a madarak, és biztosítanak róla, hogy Valyn ép és
egészséges.
– Nem Valyn az örökös.
– Nincs okunk feltételezni, hogy Kadennel történt valami.
– Nincs okunk feltételezni, hogy nem történt. Ashk’lan a birodalom túlsó felén
van, gyakorlatilag Antherában. Uinian küldhetett valakit, hogy gyilkolja meg
Kadent. Kaden akár le is zuhanhatott egy ‘Kent-csókolta szirtről, és mi nem fogunk
tudni róla. Semmit nem hallottunk az érte indult küldöttségről.
 – Az utazás időt vesz igénybe. Addig is, itt vagy te.
– Én nő vagyok, ha esetleg nem tűnt volna fel.
Il Tornja a lány mellére nézett, aztán kihívóan felhúzta a szemöldökét.
– Valóban az vagy.
Adare elpirult, de hogy a pírt a haragja, vagy az szülte, hogy zavarba jött, azt ő
maga sem tudta biztosan megmondani.
– A lényeg, hogy én nem ülhetek a Csiszolatlan Trónusra. A régens te vagy, te
viszont nem vagy Malkeenian. Uinian előtt ott a lehetőség, a rés, és állíthatja
magáról, hogy ő a családom hagyományának méltó örököse.
– Akkor ölesd meg!
Adare kinyitotta a száját, majd becsukta; bizonytalanság öntötte el, hogy erre mit
mondjon. Il Tornja úgy ejtette ki ezeket a szavakat, ahogy mások azt mondják,
vegyen egy kis szilvát. Az élet természetesen olcsóbb volt a határvidéken, és a férfi
egész pályafutását azzal töltötte, hogy nézte, amint emberek halnak meg – az övéi és
az ellenségéi. Sajnos most nem a határvidéken voltak.
– Léteznek törvények – felelte a lány –, követendő jogi kódexek.
– Ezek ugyanazok a jogi kódexek, amelyeknek olyan jó hasznát vettük a
tárgyaláson? – kérdezte a férfi. – A jogi kódexek szépek és jók, de lakozik egyfajta
egyértelműség abban, amikor levágjuk valakinek a fejét. Téged nem ismerlek, de én
azt a tárgyalást személyes sértésnek tekintem. A sunyi pap győzött, ami azt jelenti,
hogy én veszítettem. És én nem szeretek veszíteni.
– Nem kezdhetek el csak úgy leöldösni embereket.
– Nem?
– Én pénzügyminiszter vagyok, nem hóhér.
– A császár lánya vagy. Van ötszáz aedolid, akiknek egyetlen feladata, hogy érted
harcoljanak.
– A feladatuk az, hogy megvédjenek.
– Mondd nekik, hogy úgy tudnak megvédeni, ha acélt döfnek Uinianba.
A lány megrázta a fejét. Il Tornja nem értette a lényeget.
– A Malkeenianok nem despoták.
A férfi erre felnevetett, hosszan és derűsen.
– Dehogynem azok. Csak éppen különösen jó despoták vagytok. Felvilágosultak.
Megpróbáltok a nép javára tenni. Meg minden efféle.
– Pontosan.
– De attól még despoták vagytok. Vagy jobban szeretnéd, ha inkább zsarnokot
mondanék? A lényeg, hogy senki nem választott meg téged arra, hogy Annur felett
uralkodj.
– Én nem uralkodom Annur felett – tiltakozott a lány, de a férfi egy legyintéssel
félresöpörte az ellenkezését.
– Hercegnő vagy és miniszter, apád lánya és fivéred nővére, és jelenleg az
egyetlen Malkeenian az egész kontinensen, a városról már nem is szólva.
– A Miniszterek Tanácsa mégis téged választott régensnek – felelte Adare, és
igyekezett, hogy a bosszúság ne tűnjön ki a hangjából.
– Csakhogy én engedek neked. Ami eléggé árulkodik arról, hogy milyen
hatalommal bírsz. – A férfi leengedte a lábát a padlóra, és előredőlt a székében,
tekintetével szinte odaszögezte Adarét, és most először merült bele igazán a
beszélgetésbe. – Figyelemreméltó nő vagy, Adare. Kenarangként részem van abban
a kellemetlenségben, hogy olyan férfiakkal kell időt töltenem, akik szeretik azt
hinni, hogy össze tudják tartani Annurt, és bátran mondhatom, hogy a többségüknél
okosabb vagy, még ha összeállnak, akkor is. Tisztán és gyorsan átlátod a helyzetet,
és nem félsz kimondani, mit gondolsz. – A lány elpirult a váratlan dicséret hallatán,
de il Tornja még nem végzett. – A kérdés csak az, hogy képes vagy cselekedni is?
Ismertem vagy tucatnyi embert, akik kellő katonai tudással rendelkeztek ahhoz,
hogy olyan rangba emelkedjenek, mint én. Értettek a stratégiához. Lehetetlen
taktikai helyzetekből is ki tudták vágni magukat. Tudták, hogy milyen fontossággal
bír az unalmas része: a szállítás, a hadtáp, és a többi. A gyengéjük az volt, hogy
képtelenek voltak cselekedni. Minden csatában eljön a pillanat, amikor világos,
hogy mi a követendő lépés, legalábbis azoknak, akik eleve tudják, miről szól egy
csata. A legtöbb embert azonban kételyek gyötrik. Mi van akkor, ha rosszul
értelmezem? Mi van akkor, ha van valami, amit nem vettem fontolóra? Talán
várnom kellene még egy percet, még egy órát.
Hideg ragadozómosollyal elmosolyodott.
– Egész végig ilyen emberek ellen harcolok, és megölöm őket.
– Ölessük meg Uiniant? – kérdezte a lány, és megpróbálta felmérni az ötlet összes
következményét. Az egész helyzet roppant megterhelő volt, és nemcsak az Uinian
jelentette gond, de il Tornja dicsérete és bírálata is. Soha senki nem beszélt még így
vele, még az apja sem, aki eléggé bízott lánya ítélőképességében ahhoz, hogy a
pénzügyminiszteri rangra emelje. A tisztség több volt, mint amire az élete során
valaha is számított, de il Tornja úgy beszélt vele – minden bírálata dacára –, mintha
meglenne benne a képesség valami többre, valami igazán nagyra.
– Miért ne? Meggyilkolta az apádat, becsmérelte a családodat, és úgy tűnik, kész
jelentős erőként beszállni a császári hatalomért vívott játszmába.
Adare szemügyre vette a vele szemközt ülőt. Mikor először találkoztak, hiúnak és
kérkedőnek tartotta, egy páváskodó bolondnak, aki többet foglalkozik a ruhatárával,
mint a fontos államügyekkel. Tévedett, és ezt mostanra magában már beismerte.
Ennél is nehezebb volt elismerni, hogy szerette volna lenyűgözni a férfit.
Nevetséges volt a gondolat is, kislányos. De miért ne? – szegezte magának a kérdést
dühösen. Itt ez a férfi, aki a legmagasabb katonai tisztségre emelkedett, akinek
parancsától százezrek élete függött, és aki nem úgy beszélt vele, mint egy
nyavalygó kislánnyal vagy egy széltől is óvott hercegnővel, hanem mint vele
egyenrangúval. Egy pillanatra elképzelte, hogy milyen párt alkothatnának: a
hercegnő, aki egyben miniszter is, és a régenssé lett kenarang, de ezt a gondolatot
gyorsan száműzte a fejéből. A férfi higgadtan figyelte az asztal túloldaláról, szeme
mély volt, akár egy kút.
– Miért segítesz nekem? – kérdezte Adare.
– A császárságnak segítek.
– Annak is – ismerte el a lány –, de nekem is.
Il Tornja elmosolyodott, és ezúttal mosolya meleg volt és emberi.
– Olyan rossz az, hogy egy férfi szövetkezni óhajt egy ragyogó, szép nővel? Az
már igaz, hogy egy hadjárat is izgalmas, de a katonák bombasztikus és szüntelen
pózolása fárasztóvá válik tíz év után.
Adare lesütötte a szemét, és hiába próbálta csitítani kalapáló szívét. Uinian! –
förmedt magára. Azért vagytok itt, hogy kitaláljátok, hogyan bánjatok el Uiniannal.
– A főpap megölése nem lesz olyan könnyű, ahogy azt gondolod – mondta Adare
megfontoltan, gondolatait a szóban forgó témára terelve.
Il Tornja még egy pillanatig az eddigi összpontosítással figyelte, majd hátradőlt a
székén. Adaréra egyszerre tört rá a megkönnyebbülés és a vágyódás, ahogy a férfi
távolabb került tőle.
– Az emberek hajlamosak meghalni, amikor acél csusszan a bőrük alá, és ott
tekergőzik kicsit. Még a papok is.
Adare megrázta a fejét.
– Meg vagy róla győződve, hogy meg kell halnia, de még mindig katonaként
gondolkodsz. A katonáknak lehet, hogy pillájuk sem rezdül, amikor a bajtársaik
elhullanak az urghul határon, de Annur nem egy csatatér. A császárság törvényen
kívül helyezte a véráldozatokat. Az egész város felocsúdna és felfigyelne arra, ha
valaki meggyilkolná Uiniant, főleg a tárgyalás után. Ő már korábban is népszerű
volt… és ha bárki megtudja, ha bárki csak meg is orrontja, hogy én adtam parancsot
a megölésére, lázongások lesznek az utcákon. – Most először vette szemügyre a
helyzetet a főpap szemszögéből. – Ha Uinian helyében lennék, én remélném, hogy
valami hasonlóval próbálkozunk.
– Vagyis visszatérünk az óvatoskodáshoz, és várjuk Kadent? – csóválta a fejét a
férfi.
– Nem – felelte Adare határozottan. – Kigondolunk egy harmadik utat. Térjünk
most vissza a tárgyalásra! Hogyan úszta meg Uinian, hogy meggyulladjon?
– Remélem, nem azt fogod mondani, hogy ő tényleg valami mitikus istennő
ágyasa.
Adare rövid szünet után kérdezett:
– Te nem hiszel Intarrában?
– Te igen? – tárta szét a karját il Tornja. – Én abban hiszek, amit a szememmel
látok és a fülemmel hallok. Az emberek ezer okból nyertek meg és vesztettek el
csatákat, de amiatt még soha, mert egy isten leszállt az égből, hogy részt vegyen a
harcban.
– A történetírók nem ezt mondják. A csestriim háborúkban…
– A csestriimek a mesékbe valók, akárcsak az istenek. Gondolj arra, hogy mi
látszott Uinian képén a tárgyalás során!
Adare lassan bólintott.
– Tudta, hogy túl fogja élni. Egy pillanatig sem kételkedett benne.
– És ha te egy olyan istennő kegyére számítasz, akiről ezer éve nem hallott senki,
és azóta nem látta senki, még ha úgy gondolod is, hogy jót fog állni érted, szerinted
nem lennél azért egy kicsit ideges?
Adare felállt, mert a rátörő izgatottság valamiféle fizikai tevékenységet követelt
tőle. Elsétált a könyvtár távolabbi faláig, és megpróbálta kirostálni és elrendezni a
tényeket és a gyanúkat. Az áttetsző köveken túl a nap lenyugodni készült a város
felett, és érezte, amint sugarai melengetik az arcát és az ajkát. Mire megfordult, Ran
már ott állt mellette, noha a lány nem hallotta a lépteit.
– Uinian egy megcsapoló – szólalt meg végül a lány. Ez volt az egyetlen
magyarázat.
A kenarang ajkát lebiggyesztve mérlegelte a felvetést.
– Olvastam az összes történeti munkát – erősködött Adare. – Linnae-t és Varrent,
még Hengel végtelen kommentárjait is. Ez olyasmi, amire egy megcsapoló képes
lehet, ha a kútja erős és a közelben van.
– Van értelme – adta be a derekát végül Ran, és lassan bólogatott a gondolatot
ízlelgetve. – Ha rá tudnád venni a népet, hogy ezt elhiggyék, ők maguk tépnék
ízekre a főpapot.
– De hogyan tegyem? – kérdezte Adare, és körmei a tenyerébe vájtak. – Az
emberek azt hiszik, hogy Intarra kegyében áll. Hogyan tegyek különbséget az isteni
kegy és egy megcsapoló bűvhatalma között?
– Minden csak bűvhatalom. Nem létezik olyan, hogy isteni kegy.
– Te ezt hiszed, de ők nem. Az az ember gyakorlatilag egyetlen éjszaka leforgása
alatt hőssé vált. Nem ölhetjük meg, előtte kegyvesztetté kell tennünk, úgy kell
felfednünk a titkát, hogy abban senki se kételkedjék, azt senki se tagadja. Amikor
bebizonyítottuk, hogy hazug és megcsapoló, utána már nem számít, mit csinálunk.
Mert addigra már vége lesz.
– Amint arra már rámutattál – felelte Ran, és kezét a lány vállára tette, mintha
csak így akarná lelassítani szavainak áradatát –, Intarra áldását bosszantóan nehéz
megkülönböztetni egy megcsapoló bűvhatalmától.
– Tudom – harapta be Adare az ajkát. – Tudom.
A nap a láthatár mögé bukott, vérszínre festve az eget, de a lány arca még mindig
lángolt az utolsó napsugaraktól vagy a saját magában izzó hőtől. Kell lennie
valamilyen módnak. Az apja megtalálta volna. Ha sikerülne a megfelelő szögből
megközelítenie a témát, akkor a helyes irányból támadhat. Minden gondra létezik
megoldás, csak az kell hozzá, hogy ő…
– Hagyd ezt most! – tört meg végül Ran a csendet, és megpróbálta Adarét
visszakormányozni a terembe. – Aludj rá egyet! Az ötletek időnként csak akkor
jönnek, amikor az elme pihenni tér. Teret kell hagynod nekik.
Adare megfordult, rámeredt a férfira, a finoman vésett arcra, a mélyen ülő
szempárra. Volt abban valami, amit mondott, valami…
– Igen – felelte, és borzongás futott végig rajta, egy magától körvonalazódó terv.
– Igen! Pontosan így fogjuk csinálni. – Megeresztett egy széles mosolyt. – De kell
hozzá valaki, aki jól ért a mérgekhez.
Ran a homlokát ráncolta.
– Épp az imént közölted velem, hogy nem ölhetjük meg csak úgy.
– Ó! – mondta erre Adare, akit először töltött el a remény apja halála óta. –
Sokkal többet fogok tenni annál, mint hogy megölöm.
És aztán, a kenarang jól látható meghökkenésére, odahajolt a férfihoz, hogy
erősen és határozottan szájon csókolja; ettől a testében égő tűz csak még forróbban
lobogott, és egyre terjedt.
 HUSZONHATODIK FEJEZET
——»•«——
Valyn korán kelt, megfürdött a barakkok előtti csatorna hideg vizében,
megborotválkozott övkésével, majd felöltötte legjobb fekete Kettral gúnyáját. Az
éjszaka folyamán a teste kissé megmerevedett, merev és sajgó izmait
tűrőképességük határán túl megdolgoztatta, majd elindult, hadd legyenek feszesek:
lába tiltakozott, ahogy végigsántikált az épületek között, elhagyta az ebédlőt, el a
parancsnokságot, átvágott a gyülekezőtér közepén elterülő nagy és üres szemlézőn,
és nekiindult a kikötőre néző kis rézsűre felvezető ösvénynek. Néhány száz lépéssel
odébb keletnek, egy dombtetőn a terebélyes komorló tölgy nyújtózott az ég felé
göcsörtös tagjaival, de ma a Kettralok elkerülik patrónusuk szentélyét, és egy másik
istennél teszik tiszteletüket. A katonák a kis rézsű tetején húzódó kőpárkányt
Ananshael Asztalának nevezték, és itt emlékeztek meg a halottaikról.
Mások is csatlakoztak Valynhoz útja során, most már mind Kettralok: apró, fekete
szalag kígyózott felfelé a dombra. Gent pár lépéssel előtte haladt, erősen a bal
lábára támaszkodva. Gwenna jó fél tucat méterrel mögötte baktatott, jobb karja
felkötve. Senki sem szólt semmit. A Próba gyötrelmei után a szavaknak túl nagy volt
a súlya, céljuk pedig túlságosan erőtlen.
Valyn nyolc éven át álmodozott erről a napról, elképzelte az ünneplést, a nevetést,
a hátcsapkodást, és mindennek betetőzéseként az odaát a Kampón elfogyasztott
egyik korsó sört a másik után. Ezen a napon lettek végleg Kettralok; nyolc év után
ez volt az a nap, amikor bebizonyították, hogy méltó utódai a vasból kovácsolt
férfiak és nők sorának.
Mostanában – a haldokló aedolitól kapott titokzatos figyelmeztetés óta – még
sürgősebbnek érezte, hogy teljesítse a próbatételt. Akik túlélték a Próbát, azokat az
egyes szárnyakhoz rendelték, olyan feladatokra, amelyekre kiképezték őket, ami azt
jelentette, hogy egy rövid próbaidőszak után saját kis csapatnak fog parancsolni, és
végre szabadon elhagyhatja a Szigeteket. Feltéve, hogy sikerül engedélyt szereznie,
de végre Kaden után mehetne és figyelmeztethetné. Nem sok minden egyéb járt a
fejében az előző öt hétben, és bizonyosan jobban aggódott Kaden, mint Ha Lin
miatt. Legrosszabb előérzete sem figyelmeztette arra, hogy a lánynak a Próba jelenti
a véget.
Ó, az talán igen, hogy megviseli. Hogy őt magát is megviseli. Ez mind része volt
az ábrándjainak – amikor majd megmutogatják egymásnak csúf, de ártalmatlan
sebeiket, amelyekkel elhencegnek és eldicsekednek, amikor elmesélik egymásnak a
teljesített próbákról, a kiállt megpróbáltatásokról, a legyőzött ellenfelekről szóló
történeteket. Mint kiderült, a Kettralok élete nem igazán felelt meg a meséknek. A
mesékben a katonák egymással élcelődtek, és csak úgy mellékesen tréfálkoztak,
miközben könnyedén, gond nélkül vágták le az ellent. A mesékben a katonák
kibaszottul éltek.
Felért az alacsony dombtetőre, és rámeredt a ravatalra. A Qirin-szigetek kavicsos
mészkövét nem igazán temetésre találták ki, és bár a Kettralok számtalan órát
töltöttek a víz alatt a kiképzés és a küldetések során, senki nem szeretett volna a
tenger jeges, kékesfekete mélyén pihenni. Ezért elégették halottaikat, már akiknek a
teste visszakerült, méghozzá ezen a hegyfokon, az éles mészkőkiszögellésén, amely
úgy meredt ki a földből, mint a húsból kiálló csont.
Valaki nyilván az éjszaka folyamán állította fel a ravatalt, míg ő és többi társa
halálhoz hasonló álomba merült; a deszkákat egy ács gondosságával szögelték
össze, noha az egész alkotmány a tűz martaléka lesz. Akárcsak mi, gondolta Valyn.
Kiképeznek, csiszolnak, gyakorlatoztatnak, aztán… megsemmisítenek.
Erővel vette rá magát, hogy tekintetét a famunkáról a rajta heverő testre emelje.
Valaki ugyanolyan gondossággal bánt Ha Linnal, mint ahogy magával a ravatallal.
A lány fekete öltözékét viselte, kezét szépen keresztezték a mellén, szemét lecsukták
– olyan volt, mintha aludna. A testét felszaggató csúf vágásokat, amelyek végül
megölték, már nem lehetett látni, a sötét szövet elrejtette. Haját kifésülték a
homlokából, úgy, ahogy hordani szokta, mikor egy-egy hosszú úszás után kijött a
hullámok közül, Valyn pedig szeretett volna előrelépni, szerette volna megérinteni
az arcát.
De ez nem volt a szokás. Még most is létezett egy követendő előírás, így mereven
állt az egybegyűltek szélén, szemét Ha Lin sima arcára szegezte, és arra várt, hogy
Daveen Shaleel elvégezze a feladatát, és belekezdjen beszédébe. Míg a lányt nézte,
egy kéz érintette meg gyengéden a vállát: Talal volt az, aki szintén megviseltebben
bukkant ki az Üregből, mint ahogy oda bement. Arca komoran meredt a fiúra.
– Jó katona lett volna – mondta halkan.
A harag azonnal, forrón, élesen és váratlanul tört rá Valynra.
– Jó katona volt! – csattant fel. – Jobb, mint ez a kicseszett banda! – Intésével
többé-kevésbé a körülöttük álló hadapródokra célzott.
Talal bólintott, szóra nyitotta a száját, majd ismét becsukta.
– Mi az? – dörögte Valyn, és szavakkal támadt a megcsapolóra. – Mi az? Van még
pár ízetlen vigasz a tarsolyodban? – A Sasfészek elnézése dacára Ha Lin sosem bírta
rávenni magát, hogy megbízzon egy megcsapolóban, még Talalban sem, és a tény,
hogy az ifjú most ott állt Valyn előtt, alig pár vágással és sebbel tarkítottan, míg a
lány holtan hevert a kemény, fából ácsolt ravatalon, a fiút egyfajta nyers, végső
arculcsapásként érte. – Te az Üregbe a kutaddal és a bűvhatalmaddal ereszkedtél alá
– folytatta Valyn, egyre gyorsabban és terjengősebben. – Bármilyen nyomorult,
titkos erő is védelmez benneteket. Mintha tucatnyi őröd lett volna. Akár egyenesen
oda is adhattuk volna neked azt a kibaszott tojást a szigeten, és kihagyhattad volna
azt a ‘Kent-csókolta színjátékot. De Lin úgy ment oda, hogy nem volt semmije.
Semmije.
Talal arca semmit nem árult el.
Gwenna Valyn karjára tette a kezét, de az lerázta magáról.
– El innen! Mind! Csak maradjatok távol tőlem, a picsába! – Ellépett tőlük, még
mielőtt megütött volna valakit, némi teret hagyva a csoporttól, hogy kapjon egy kis
levegőt, amit aztán mohón, nagy kortyokban szívott be. A szíve vadul dobogott, és
beletelt egy pillanatba, mire szétnyitotta ökölbe szorított kezét.
A déli láthatáron pár esőfelhő száguldott, sötét foltok a párás levegőben. Időről
időre elágazó villámok csaptak le a hullámok közé, amit hosszú szívdobbanásokkal
később tompa mennydörgés követett. Végül Shaleel a ravatal elé lépett. Hosszú
ideig nézte Ha Lint, majd az egybegyűlt Kettralokhoz fordult.
– A mai napon soraink három fővel megfogyatkoztak.
Valynnak újra és újra emlékeztetnie kellett magát, hogy nem Ha Lin volt az
egyetlen áldozat. Aacha és Quinn, egy megcsapoló és egy leendő röptető
egyszerűen eltűntek a barlangok sötétjében. Azt suttogták, hogy Fane, Sigrid és a
Bolha lementek megkeresni őket, amint a Próbának vége lett, de valami – a
szlarnok, vagy egy sziklaomlás, vagy – a végtelenül kígyózó sötétség maga –
egyszerűen szőrőstül-bórőstül elnyelte a két hadapródot. Mások szerencsésebbek
voltak, de nem eléggé. Ferron talált tojást, de az egyik karját elvesztette, mikor
kiverekedte magát egy falka szlarn közül. Ennel a sötétben lezuhant egy párkányról,
és szétment a térde. A Sasfészek természetesen talál majd munkát nekik, de egyikük
sem fog soha küldetésre indulni.
– Amikor megérkezünk ezekre a szigetekre – folytatta Shaleel lemondunk az
életünkről, amit élhettünk volna. Lemondunk az otthon kényelméről, a béke és a
virágzás örömeiről, a birodalom kebelén biztonságban élt zavartalan életről.
Cserébe elfogadjuk a fájdalmat és a szigort, és mint ez az eset is emlékeztet rá, a
halált. Lemondunk a családunkról, apáinkról és anyáinkról, fivéreinkről és
nővéreinkről, vérünk véreiről, akiket talán sosem látunk viszont. Az itteni férfiak és
nők lesznek a családunk.
Valyn az egybesereglett katonákra nézett. Annick, most az egyszer az íja nélkül, a
kikötőt nézte, a jelek szerint jobban érdekelte a közelgő vihar, mint a temetés.
Gwenna mérgesen piszkálgatott egy hosszú, vöröses vart, amely a könyökétől a
csuklójáig futott. Balendin, aki újabb vágásokat szerzett az arcára és a kezére,
kifürkészhetetlen arccal meredt Lin testére, míg Yurlnak úgy is sikerült önelégült és
öntelt képet vágnia, hogy fél homlokát beterítette egy kék-zöld folt. Micsoda ‘Kent-
csókolta család ez, gondolta Valyn komoran. A többségükben nem bízott meg, és
volt kettő, akit meg akart ölni. A Lin elleni támadás megbosszulása most már
értelmetlennek tűnt, de hát az egész ‘Shael-szülte vállalkozás kezdett kissé
értelmetlennek tűnni. Minden erőfeszítése dacára sem került közelebb annak
megfejtéséhez, hogy kik voltak a Kettral-összeesküvők, mint amit aznap tudott,
amikor a Manker beledőlt az öbölbe. Egyesével vette szemügyre az arcokat –
Annickét, Rallenét, Yurlét, Talalét –, és mindegyik kifürkészhetetlenebb volt, mint az
előző. Állítólag ő harcos volt, a birodalom polgárai és azok ellenségei között
kivont csupasz penge, de körülötte mégis emberek haltak meg, emberek, akiket
szeretett, és olyanok, akiket alig ismert. A gyomrát mintha csomóra kötötték volna,
úgy hánykolódott az arctalan ellenség iránti haragja és önnön kudarcai miatti
megvetés között.
Az ember, aki még mindig az elmúlt hét csatáját vívja, mindig veszíteni fog a már a
holnapét vívóval szemben, emlékeztette magát. Még mindig várt rá pár hét kiképzés
azután, hogy megkapja az új szárnyát, még pár hét, mielőtt Kadenhez indulhatna.
Ezalatt Yurl és Balendin megölése kézzelfogható valami volt, olyasvalami, amibe
belekapaszkodhatott.
– Bár soha nem tudjuk meg, mi történt Aacha Rantinnal és Quinn Lenggel, azt
tudjuk, hogy Ha Lin Csa, aki most itt hever előttünk, teljesítette a Próbát.
Lemerészkedett a sötétbe, és megtalálta, amit keresett, így Kettral lett belőle.
A szavaknak számítaniuk kellett volna. A címnek számítania kellett volna. Még ha
csak rövid időre is, de Ha Lin elérte célját, kiállta a Próbát. Egy hónappal ezelőtt
Valyn azt mondta volna, hogy jobb Kettralként meghalni, mint egyszerű
hadapródként, de most már nem volt ebben annyira biztos. A halott az halott. A lány
most már Ananshaelnál van, és a Sír Ura nem valószínű, hogy gyengédebben bánik
vele attól, hogy Daveen Shaleel úgy döntött, Ha Lin kiérdemelte különleges címét.
– Mind a három elesett katonát Kettralként tiszteljük – folytatta Shaleel.
– Volt Kettralként – vetette közbe Yurl gúnyosan vigyorogva. – Mikor utoljára
utánanéztem, halott lányok nem indultak küldetésekre.
Valyn tekintete az ifjúra szegeződött. Az ereiben forró harag lángolt, ujjait
ökölbe gyűrte, de erőnek erejével vette rá magát, hogy meg se rezzenjen, és öklét
annyira összeszorította, hogy körmei már a tenyerébe fúródtak, izmait
megfeszítette, hogy elcsitítsa remegésüket, kényszerítette magát, hogy egyenletesen
lélegezzen, pedig a szíve bosszúért kalapált a mellében. Hosszú ideig úgy érezte,
hogy mindjárt felrobban, mint Gwenna valamelyik csillagzúzója, de aztán éppen
olyan gyorsan, ahogy a roham jött, el is múlt. A tomboló forróság lelohadt, és csak
fagyos, engesztelhetetlen gyűlölet maradt a helyén.
A Próba gyötrelmeinek sem sikerült letörölnie az önelégültséget Yurl jóképű
vonásairól, de mosolya megecetesedett, amikor észrevette, hogy Valyn őt nézi.
Megpróbálta állni a tekintetét, de aztán alig hallhatóan káromkodott egyet, és
elfordította a fejét. A szemem miatt, döbbent rá Valyn. Aznap reggel látta azt a
szempárt a tükörben, de túlságosan ki volt facsarva ahhoz, hogy bármit is érezzen a
változás miatt. Korábban barna volt a szeme, most fekete lett. Egyszerű ügy volt.
Mások azonban láthatóan nyugtalanítónak találták. A megfigyelést eltárolta, mint
olyasmit, ami még hasznára lehet valamikor.
 – Mielőtt meggyújtjuk a máglyát – mondta Shaleel –, közületek azok, akik
kívánják, odamehetnek a testhez.
Valyn megvárta, amíg a sor kialakul, majd beállt a végére. Akadtak katonák, akik
csak egy pillanatig álltak ott, csak megérintették Lin kezét, vagy szóltak pár szót:
imádkoztak vagy elbúcsúztak, de ezt a fiú nem hallhatta. Mikor Sami Yurlra került
sor, az ifjú megállt a ravatalnál, elvigyorodott, majd játékosan megpaskolta a lány
álla alatti részt. Valyn lassan kiengedte ökölbe szorított kezét. Lin halott volt. Yurl
nem árthatott neki többé. Hamarosan eljön az ő ideje is.
Gwenna valamit belenyomott Lin sápadt kezébe, Laith arcán szomorú mosollyal
néhány mondatot súgott a fülébe, Gent pedig a kedvenc kését tuszkolta a lány övébe.
Amikor Balendinre. került a sor, ő megállt farkaskutyáival a sarkában, és csak
sokáig nézte a halottat, éppen olyan némán, mint amilyen Lin volt, aztán sarkon
fordult.
És Valyn egyszer csak ott találta magát a ravatal előtt. Hátranézett a válla felett,
mintha valakit keresne, aki megmondhatná neki, hogy mit mondjon, de az
összesereglettek arca hűvös volt és hallgatag, sápadt és kísérteties fekete
egyenruhájuk felett. Visszafordult a testhez. A sebeket, amelyek végeztek a
barátjával – a gyomrát és a mellét felhasító fél tucat vágást – mostanra tiszta, fekete
ujjas fedte. Mikor Valyn kicipelte a lányt a barlangból, rámeredt ezekre a vágásokra,
és megpróbálta megérteni, hogyan szivároghatott el Lin élete azon a pár hasítékon
át. Csúf, ronda szakadások voltak, de biztos nem ezek ölték meg. Biztos, hogy egy
nagy lyukat kellett tépni a testbe, több zsigert kellett kiontani, több csontot kellett
összetörni ahhoz, hogy az élet elszálljon valakiből.
Megrázta a fejét. A jelek szerint nem. Lin arca viaszsárga volt és beesett. Másfél
napja halott, gondolta, majd elátkozta magát, amiért itt számolgat, mint egy orvos.
Ez nem egy gyakorlat volt, nem a hadapródok csatatéri kiképzése. Állítólag ez volt
a lehetőség, hogy végső búcsút mondjon, de nem létezett ilyen lehetőség. Napokkal
ezelőtt kellett volna búcsút intenie, minden év minden napján el kellett volna
búcsúznia. Ahogy a kihűlt tetemet nézte, belehasított, ahogy ott állt mellette, hogy a
Kettralok nem azért viselnek feketét, hogy beolvadjanak a sötétbe, hanem azért,
hogy mindig készen álljanak a temetésre.
Nem úgy tűnt, hogy sok értelme lenne bármit is mondani, de azért gyengéden
megfogta a lány kezét, és lehunyta a szemét, míg két tenyere között tartotta a
halottét. Most jött el az ideje, hogy imádkozzon, de melyik istenhez fohászkodna?
Hullhoz, akinek a próbáját igyekezett Lin teljesíteni, amelybe belehalt?
Ananshaelhez, aki megölte? Talán Meshkent volt a legmegfelelőbb, de a Kínok
Istene már kiengedte a lányt a karmai közül. Valyn kinyitotta a szemét, és rámeredt
az ernyedt kézre, majd egymás után végighúzta kezét az ujjain, a kézfején, a
csuklóján…
Itt megállt. Bárki is csutakolta le a lányt, jó munkát végzett – a vért lemosták, a
sebeket finom cérnával varrták össze. A csuklóján azonban, pont a kiugró csont
alatt, egy haragosvörös, kidörzsölt vonal futott. Rámeredt. Lin többi, súlyosabb sebe
között ez könnyen elkerülhette az ember figyelmét, mint egy szinte jelentéktelen
horzsolás, de most, hogy látta, nem tudta róla levenni a szemét: a húsba mélyedő
halszálkamintás lenyomatok tompa vonaláról, a hasonló lenyomatokról,
amilyeneket a liri kötél hagy, arról a lenyomatról, amely hasonlított ahhoz, ami
Amie csuklójába mélyedt, amikor hetekkel ezelőtt levágták a lányt a
tetőgerendákról.
A levegő a torkán akadt. Valahol a kikötő felett egy sirály vijjogott. A fiú hallotta
a homokra szörcsögve kiszaladó hullámokat, amint azok ugyanazokat a
rosszindulatú szótagokat selypegik újra meg újra. A tekintete visszavillant Lin
csuklójára, vissza a halvány horzsolásra, és megpróbált valami értelmes
magyarázatot találni. Szeretett volna odahajolni, közelebbről is szemügyre venni, de
körülötte álltak, minden tekintet rászegeződött. Mennyi ideje állhatott ott és foghatta
a lány kezét? Fogalma sem volt. Még meddig maradhatott anélkül, hogy ne
legyenek felhúzott szemöldökök, hogy ne keltsen gyanút? Amilyen óvatosan csak
tudta, felhúzta Lin tunikájának ujját. Korábban azt feltételezte, hogy a sebeket a
szlarnok okozták, és gyászában eszébe sem jutott megvizsgálni őket. Most azonban,
ahogy rámeredt a húsba mélyedő egyik vágásra, már látta, hogy a seb széle tiszta,
nem szaggatott. A szíve megfagyott a mellében. Valami, ami lehetett félelem vagy
harag, vonaglani kezdett a bőr alatt. Acél hasította fel Ha Lin bőrét, méghozzá
remek acél. Lehet, hogy a lány küzdött szlarnokkal a sötétben, de a gyilkosa az
egyik frissen született Kettral volt.
És nem volt könnyű dolguk vele, jegyezte meg egyik része komor elégedettséggel.
Tekintve a sebek számát és elhelyezkedését, egyértelműen látszott, hogy Lin
visszavágott, keményen harcolt.
– Harcos voltál – mormogta a fiú, olyan halkan, hogy senki más nem hallhatta. A
szavak egyszerre tűntek odaillőnek és jelentéktelennek.
Megfontoltan és gondosan helyezte vissza a lány kezét a mellére. Lin nem
egyszerűen csak meghalt. Valahol a barlangban, valahol oly messze a föld alatt, ahol
a tettet homályba vonta a sötétség, valaki addig harcolt vele, míg le nem győzte,
majd megkötözte a csuklójánál fogva. Ugyanez a valaki, aki megkínozta Amie-t az
apró padlásszobában, és otthagyta lógva a legyeknek, Lint is elkapta és
meggyilkolta, alig negyed mérföldre onnan, ahol a Próba véget ért.
Valyn erőnek erejével fordított hátat, és eltávolodott pár lépésnyit a máglyától,
hogy elfoglalja helyét a többi katona között. Közületek valaki, gondolta, és tekintete
végigvándorolt az arcokon. Valaki közülietek tette. A pillantása Annickra villant. A
gyengélkedő óta nem beszéltek, de a fiú nem felejtette el, hogy milyen haragos és
halált ígérő kifejezés suhant át az arcán, amikor Amie-ről kérdezett. Ha benne volt a
keze a lány halálában, akkor abból az következett, hogy Ha Linében is.
 A tűz gyorsan fellobbant, az égő fa ősi illata elkeveredett a lángra kapott hús
émelyítő bűzével, ahogy a lángnyelvek mohón felfelé törtek, átrágva magukat mind
a ravatalon, mind a testen. Valyn az ide-oda ugráló lángokat és árnyékokat nézte, a
vöröses szikrákra meredt, majd tekintete rátévedt a Lin kezéből hirtelen fellobbanó
ragyogó sárga lánggejzírre – a különleges csillagzúzót Gwenna tuszkolta oda
tisztelete bizarr jeleként. Addig nézte, míg a szeme a füsttől könnybe lábadt, amíg
már égni kezdett, de ekkor sem volt hajlandó becsukni, vagy hátrébb lépni a
lángoktól.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
——»•«——
– Meghalt – közölte Kaden kertelés nélkül, és megpróbálta felfogni, mit is jelent
a szó.
– Lemészárolták – javította ki Akiil, és sűrű sötét hajába túrt.
– Mint a kecskéket.
Kaden eltűnődött ezen. Serkhan Khandashit magának valónak ismerték, aki a
kolostoron túli ösvényeket járta, és a fákat tanulmányozta. Mindig arról beszélt,
hogy egy értekezést ír Kelet-Vash flórájáról, de soha senki nem látta, hogy bármit
pergamenre vetett volna ecsetjével. Kaden nem ismerte jól, de a gondolat, hogy
egyszerűen megszűnt, hogy a világ kíváncsi, csendes szemlélőjéből egy
szétszaggatott, bomló húskupac lett, kissé nyugtalanította.
– Azt hittem, a szerzetesek csapatosan őrzik a kecskéket – tette le kanalát a durva
asztalra. Az előtte álló répaleves már nem tűnt olyan ínycsiklandónak, és a nagy
refektóriumot, amely általában olyan hívogató volt, most hidegnek és zordnak
érezte. Fagyos tavaszi szél vágott be a nyitott ablakokon, megzörgetve csuhája ujját,
és megcibálta a tűzhelyen pislákoló gyenge lángocskákat, még azt a kis meleget is
ellopva, amit esetleg adhattak.
– Csapatosan is őrizték – felelte Akiil.
– Akkor mi történt?
– Senki nem tudja. A szerzetesek mind elbújtak, emlékszel? Mikor eljött az
őrségváltás ideje, Allen talált rá arra, ami Serkhanból megmaradt, és az félig
beterítette a keleti lejtőt.
– És a többi szerzetes nem hallott semmit.
Akiil úgy sandított barátjára, mintha annak elment volna az esze.
– Tudod, tavasszal hogy fúj a szél a hegyekben. Általában még a saját lépteidet
sem lehet hallani.
Kaden bólintott, és tompa tekintettel kibámult az egyik lapos, kis ablakon. A nap
már nyugat felé süllyedt, és Pta drágakövei, az északi ég legfényesebb csillagai már
látszottak, csillogó nyakláncként függve a hegycsúcsok felett. Összébb vonta magán
a csuháját, hogy így védekezzen az ablakszárnyak résein besüvítő szélrohamok
ellen.
Több mint egy hét telt el azóta, hogy Tan kiásatta Akiillal őt a gödörből, és noha
az étvágya már kezdett visszatérni, még mindig sajgó kelések borították a könyökét
és a csípőjét, és még mindig csak nehezen tudott elbicegni a refektóriumból a
meditációs csarnokig és az ágyáig, meg vissza. Ennél is rosszabb volt, hogy úgy
érezte, mintha az elméje… valahogy megvakult volna, mintha túl sokáig nézett
volna ragyogó fénybe. Még mindig nem tudta biztosan, mi történt vele abban a
gödörben – főleg az utolsó napok tűntek olyannak, mint egy álom, vagy egy poros
fóliánsból felolvasott mese –, de örült, hogy kiszabadult. Volt egy olyan érzése,
hogy ha Tan még tovább hagyta volna beásva, az elméje lehet, hogy éppen úgy
elsodródott volna, mint azok a felhők. Mint azt nyugtalankodva gyanította, talán
éppen ez volt a lényeg.
Mint kiderült, Tan nem azért szakította félbe a vezeklést, mert aggódott Kaden
elmeállapotáért. Ellenben úgy tűnt, hogy Serkhan halála után túl kockázatosnak ítélte
meg, hogy tanítványát nyakig a homokba ásva hagyja. A jelek szerint ha Kadennek
meg kell halnia, akkor Tan magának akarta ezt az élvezetet.
Akiil a maga részéről majd kiugrott a bőréből izgalmában. Hol felkapta, hol
letette a kanalat, azzal gesztikulált Kadenre és a külvilágra mutogatva, ujjával az
asztalon dobolt, hogy nyomatékot adjon mondandójának, és általában ügyet sem
vetett a gyorsan hűlő tál ragura. Mindig arról panaszkodott, hogy soha semmi nem
történik Ashk’lanban, és most, hogy az izgalom betette a lábát, láthatóan úgy
fogadta Serkhan halálát, mint annak szükséges árát.
– De miért most? Az első kecskét több mint egy hónapja találtam, és a szerzetesek
azóta is járják az ösvényeket. Bárkit megtámadhatott volna.
Akiil bólintott, mintha már várta volna a kérdést.
– Én valahogy úgy képzelem, hogy ez az izé soha nem akart megölni egy embert
sem. Beérte a kecskékkel, amíg hagytuk, de aztán karámba zártuk a kecskéket,
kivéve azokat, amelyeket kitettünk csalinak. Azokhoz nem férhetett hozzá, így nem
maradt választása, és Serkhan lett a vacsorája.
Kaden összerezzent az élc hallatán.
– Az az ember meghalt, Akiil. Mutass némi tiszteletet!
Barátja csak legyintett a megjegyzés hallatán.
– Szörnyű egy szerzetes vagy, tudod? Hát semmire sem figyelsz oda, amit
tanítanak neked? Serkhan megszűnt Serkhan lenni, amikor az az akármi széttépte. A
mondatnak, hogy „Serkhan meghalt”, még csak nincs is értelme. Serkhan létezett.
Most már nincs. Nem tisztelhetsz valamit, ami nincs.
Kaden megcsóválta a fejét. Inkább Akiilra hagyta a dolgot, aki egészen addig
mellőzte a shinek tanításait, amíg az nem volt a kedvére való. A dologban csak az
volt a feneség, hogy a barátja az igazat mondta. A szerzeteseket igazából nem
lehetett kérges lelkűnek nevezni, de a gyásznak sem hagytak több teret, mint a többi
érzelemnek – mind közül a zűrzavar volt a vaniate legnagyobb gátja. Amikor
valamelyik testvér meghalt, nem rendeztek temetést, nem vonultak fel a gyászolók,
nem szórták szét a hamvakat, nem zengtek dicshimnuszokat. Pár szerzetes elvitte a
holttestet az egyik magas csúcsra, és otthagyták, prédául az esőnek és a varjaknak.
Kaden mindezt a nehezebbik módon tanulta meg. Az eltelt évek dacára is kínzó
részletességgel tudta feleleveníteni a pillanatot. A délelőttöt a fazekas műhelyben
töltötte, a hátsó sarokban ücsörgött az egyik háromlábú sámlin, figyelmét a kezében
forgatott vizeskancsó szájára fordította. Négyszer rontotta el az edényt, amiért
umialja csípős szavakkal és még csípősebb ütésekkel jutalmazta. Annyira elszántan
dolgozott, hogy észre sem vette Mon Adát, az egyik fiatal szerzetest, csak akkor,
amikor az már ott áll előtte, kezében egy keskeny hengerrel, amelyről bőrszíjak
fityegtek ott, ahol levágták a madár lábáról. A galambok nem tudtak nagy súlyt
szállítani, így a levél tömören fogalmazott. „Anyád meghalt. Tüdővészben. Gyorsan
távozott. Légy erős! Apád.”
Kaden ügyelt rá, hogy arcizma se rezdüljön, félretette a papirost, és valahogy
befejezte a vizeskancsó száját. Csak amikor Oleki elbocsátotta, akkor mászott fel a
Karom tetejére, hogy sírjon egyet egyedül. Korábban látta, ahogy a kolostor egyik
szerzetesét elviszi a tüdővész, és emlékezett a lázra, a borzongásra, a tejfehér bőrre,
és az élénkvörös színre, ahogy a férfi darabonként köhögte fel a tüdejét egy
gyolcsba. Nem halt meg gyorsan.
Miután Kaden az éjszakát a Karmon töltötte, egyenesen Scial Nin szállására ment,
hogy engedélyt kérjen anyja sírjának meglátogatására. Az apát nemet mondott.
Kaden másnap lett tízéves.
Akaratát megfeszítve terelte vissza gondolatait a jelenre. Az anyja meghalt, és
most Serkhan is.
– Tisztelet ide vagy oda – szólalt meg –, de úgy viselkedsz, mintha ez az egész
csak egy játék része lenne. Egy szemernyit sem ijeszt meg?
– A félelem elvakít – intonálta Akiil, megrovóan felemelte az egyik ujját, és
felhúzta az egyik szemöldökét. – A nyugalom láttat.
– Elhagyhatod a mondásokat… ugyanabban az évben tanultam meg őket, mint te.
– A jelek szerint nem elég jól.
– Egy embert szétszaggattak – kötötte az ebet a karóhoz Kaden. Még mindig
szédelgett, és úgy érezte, mintha egy kicsit elszakadt volna a világtól a gödörben
töltött megpróbáltatás után. A tény, hogy Akiil nem volt hajlandó komolyan venni
Serkhan halálát, csak még jobban összezavarta. – Nem azt állítom, hogy rettegve
kellene körbe-körbeszaladgálnunk, de a helyzet láthatóan többet kíván annál, mint
hogy… izgatott légy – Akiil egy darabig csak meredt rá.
– Tudod, mi a különbség kettőnk között?
Kaden fáradtan rázta meg a fejét. A szerzetesek között töltött évek jobbára
enyhítettek barátja keserűségén, aki gyerekkorát azzal töltötte, hogy szemetet
guberált az Illatos Negyedben. Jobbára.
– A különbség – folytatta Akiil, aki teljesen megfeledkezett a raguról – az, hogy
én minden hónapban láttam vagy egy tucat embert, akit széttéptek a Negyedben.
Közülük párat a Törzsek kaptak el. Volt, aki rossz sikátorba tévedt be egy rossz
éjszakán. Voltak köztük szajhák, akiket azért vagdostak össze és löktek az utcára,
mert egyes férfiak ezt szeretik művelni, és voltak köztük férfiak, akiket a szajhák
csaltak el, hogy azután megfojtsák vagy leszúrják, majd a szemétdombra hajítsák
őket, természetesen a pénzes erszényük nélkül.
– Ettől még a dolog nem válik helyessé – ingatta Kaden a fejét.
– Ettől még nem válik semmilyenné – vágott vissza Akiil. – Ez az, ami. Az
emberek meghalnak. Mindenki meghal. Ananshael mindig elfoglalt. Gondolod,
hogy a shinek tanítottak arra, hogy kigúnyoljam a halált? – Mogorva képet vágott. –
Én ezt a leckét szeretett császárságunk utcáin tanultam meg.
Egyenesen Kaden szemébe nézett.
– Nem akarok meghalni. Nem akarom, hogy te meghalj. De nem fogok elkezdeni
zokogni, valahányszor valaki belebotlik egy holttestbe.
– Jól van – mondta Kaden –, értem. Te ügyelsz az én hátamra, én a tiédre, és a
többiekből lakmározzanak a varjak! Csakhogy odakint valami szerzeteseket öldös,
és arra az esetre, ha nem figyeltél volna erre fel, mi is szerzetesek vagyunk.
– Majd vigyázunk.
– Téged ismerve ez valószínűtlennek tűnik. Scial Ninnak mi a terve, mihez kezd
most? – Idegesítő volt minden hírt másodkézből kapnia Akiiltól, de túl gyenge volt
még ahhoz, hogy önerőből járja végig a kolostort.
– Fogalmam sincs – felelte a barátja. – Nin ismét bezárkózott a dolgozószobájába
Altaffal és Tannal, és ezek hárman rosszabbak, mint egy csapat vén lotyó.
Kaden nem foglalkozott a mellékes megjegyzéssel.
– És a többi szerzetes mit csinál? – A shinek tartózkodása dacára felfigyelt arra,
hogy a kolostort enyhe nyugtalanság lengi be.
– Nin még mindig engedi, hogy kijárjunk a kolostorból, de már csak négyes
csoportokban.
– Ez nem tartható fenn sokáig. Hogyan fognak a kecskék legelni? Ki fog agyagot
vagy vizet hozni?
– Nézd a dolog jó oldalát! – vigyorgott rá válaszul Akiil. – Nem kell felrohanni a
Venarthoz, nem kell sziklákat lecipelni a hegyoldalban valamelyik umialnak, nem
kell mókusnyomokra vadászni a ‘Shael-szülte csúcsok között. Ha lenne egy korsó
sörünk meg egypár csiklandani való lány, majdnem olyan jó lenne itt, mint amilyen
egy hét a Negyedben.
– Csak éppen odakint van valami, ami megpróbál megölni minket – mutatott rá
Kaden, akit felbőszített barátja nemtörődömsége.
– Hát nem figyeltél arra, amit egy perce mondtam? – kérdezte Akiil, és arca most
ismét komoly lett. – Valami állandóan megpróbál megölni téged. És most nem csak
a Negyedről beszélek. Ananshael mindenütt ott van, még a drágalátos
Hajnalpalotádban is.
Kaden nem felelt. A palota, ahol nevelkedett, egy erődített paradicsom volt:
bálványfákkal, cseresznyevirágokkal és terebélyes cédrusokkal teli kert, amelyet
áthatolhatatlan aranyfalak öveztek. De még így sem fordulhatott elő, hogy akár
szaladgálás közben ne kísérjék pár lépéssel lemaradva aedoli testőrei. A férfiak úgy
néztek ki, mintha a barátai vagy a bácsikái lettek volna, csakhogy nem voltak a
bácsikái. Azért voltak ott, mert ott kellett, hogy legyenek, és azért kellettek, mert
Akiilnak igaza volt: még a Hajnalpalota csarnokaiba is bejutott a halál.
Újabb szélroham tört be, amikor egy csuhás alak kinyitotta az ajtót, hogy aztán
fürgén be is húzza maga után. Rampuri Tan az, döbbent rá Kaden, és testébe a rossz
előérzet fűrészes pengéje karmolt. Talán csak az esti étkezés miatt jött, gondolta.
Biztos, hogy túl korai lenne még egy újabb vezeklés. Biztos, hogy a férfi nem azért
jött, hogy visszavigye és ismét élve eltemesse. Tan nem törődött a többi, asztalnál
ülő szerzetes biccentésével, hanem öles, néma lépteivel egyre csak haladt a padló
kőlapjain, míg Kaden asztala fölé nem tornyosult. Egy pillanatra végigmérte
tanítványát.
– Hogy érzed magad? – kérdezte végül.
Kaden elégszer hallotta már a kérdést, hogy ne essen bele a csapdába.
– A testem sajog és gyenge, de képes lélegezni és mozogni is.
Tan felmordult.
– Remek! Holnap hajnalban folytatjuk a képzésedet. Találkozunk az alsó rétre
vezető ösvényen!
Kaden hunyorgott, és megpróbált valami értelmet felfedezni ebben az utasításban.
– Azt hittem, az apát ragaszkodik a négyes csoportokhoz.
– Akiil is jön – mondta erre Tan habozás nélkül.
Az, hogy a férfi még csak arra sem vette a fáradságot, hogy Akiilra nézzen,
ahogy közölte a hírt, láthatóan mellbe vágta Kaden barátját, aki tüntető tiszteletadás
közepette felállt ültéből, és könyörgést színlelve széttárta a kezét.
– Szívesen veletek tartanék, Tan fivérem, de apátunk elég világossá tette, hogy az
a szám négy legyen, és biztosra veszem, hogy az lehetetlen lenne, hogy én ne
engedelmeskedjek…
Tan nagy marka egyenesen képen találta, és nekitaszította az asztalnak, ahol
kiborult a raguval teli tál. Akiil arcán előbb a döbbenet, aztán a harag villant át,
ahogy a lé szétfolyt az asztalon, majd csöpögve apró tócsába kezdett gyűlni a
padlón. Az idősebb szerzetesnek arcizma sem rezdült.
– Három tökéletesen elég lesz. Találkozunk holnap hajnalban.
– Ez… – kezdte Akiil, miután Tan behúzta az ajtót maga mögött. A ragu
ráfröccsent a csuhájára, és kurta, mérges mozdulatokkal söprögette le magáról.
– Ki fog kötni egy szurkosfenyőhöz, és otthagy a varjaknak – jegyezte meg
Kaden. – Ha azt hiszed, hogy Yen Harval egy kemény umial, akkor gondold át! Nézz
rám! – folytatta, és rámutatott beesett arcára és csontsovány karjára. – Velem ez
történt, pedig én mindent megtettem, ami csak Ae hatalmában áll, hogy
engedelmeskedjek neki. Most pedig ülj le, és ne tegyél semmit, ami csak rontana
rajta!
Akiil bólintott, leült, de valami új, metsző és dacos kifejezés jelent meg a
szemében, ami aggasztotta Kadent.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
——»•«——
Derűs és hideg reggelre virradtak. Dér telepedett a borókafenyők tűleveleire, és
vékony jéghártya vonta be a refektórium bejárata előtt álló vödörben a víz felszínét.
Kaden megkocogtatta, és közben megkarcolta kézfeje bőrét, emiatt vékony
skarlátszín csík csöpögött a vödörbe, mikor vizet mert belőle, hogy megmossa
haját és arcát. A jeges víz becsorgott a csuhája alá, végig a hátán, de ő örült az
érzésnek – felébredt tőle, és szeretett volna nagyon éber lenni, bármit is készített elő
neki Rampuri Tan.
– Miért nem emlékeztetsz rá engem soha, hogy a „korai nyár” idefent nem
okvetlenül jelenti azt, hogy „meleg”? – lépett a vödörhöz Akiil. Ő is beledugta a
kezét, aztán beletúrt durvaszálú hajába, majd két tenyeréből tölcsért formált, és
belefújt.
A nap még nem bukkant ki a csúcsok mögül keleten, de az égen már világosság
terjengett, áttetsző és egyre terebélyesebb. Nem Kaden és Akiil volt az egyetlen, aki
már felébredt; a meditációs csarnokból halk mormogás szűrődött ki – a reggeli
imádságukat végző idősebb szerzetesek hangja –, míg novíciusok és akolitusok
vízzel teli csebreket cipeltek az udvaron átvezető úton.
– Délre már éppen elég meleg lesz – felelte Kaden, bár érezte, hogy a csuhája
alatt lúdbőrzik. – Gyerünk! Tan nem szereti, ha megváratják.
Áthaladtak a kis téren, saruba bújtatott lábuk alatt ropogott a murva, leheletük
előttük bodorodott. Kaden általában kedvelte ezt a napszakot, legalábbis azután,
hogy sikerült rendesen felébrednie. A reggel neszei valahogy élesebbnek hatottak, a
reggeli fény szelídebben világlott. Ma azonban valamitől égnek meredt a tarkóján
minden szőrszál. Ahogy Akiillal a kolostor határát átlépve rátértek az egyenetlen
ösvényre, a szeme ide-oda cikázott a kanyarokat és a mélyedéseket figyelve,
ahonnan az alacsonyan járó nap még nem űzte ki az éjszaka hosszúra nyúlt
árnyait…
Tan az egyik ilyen árnyékban várt rájuk, némán álldogált egy nagy szikla
tövében, amely a lenti rétre vezető ösvényt jelezte, csuklyáját az arcába húzta, hogy
így védje a reggeli hidegtől. Úgy tűnt, Akiil mindjárt elsétál mellette, de Kaden
megállította, feltűnés nélkül megrántva a csuháját.
Mikor mindketten megálltak, az idősebb szerzetes kilépett a kiugró sziklatömb
rejtekéből. Kaden csak ekkor vette észre a teste mellett tartott hosszú botot. Nem is,
jött rá meglepetten összerándulva, ez nem bot, hanem lándzsa. A fegyver kicsit
hasonlított az annuri Palotaőrség viselte szálfegyverekre, de azoktól eltérően Tan
lándzsája mindkét végén levél alakú pengébe torkollott. Az egész készség úgy
festett, mintha egyetlen acéldarabból kovácsolták volna, bár ennyi acélt nehéz volna
bárkinek hatékonyan forgatnia, még akkor is, ha valaki olyan erős, mint Tan.
Ahogy az idősebb szerzetes odalépett a két akolitushoz, a kétvégű lándzsát olyan
könnyedén lendítette meg az oldala mellett, mintha nem nyomna többet száraz
cédruságnál. A hátán felajzatlan hosszúíj lógott, de az íjak elég gyakorinak
számítottak Ashk’lanban. Valakinek étellel kellett megtöltenie a refektórium üstjeit.
A furcsa lándzsa viszont…
– Ez meg mi? – kérdezte Akiil, és hangjában az izgatottság viaskodott az
óvatossággal. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy Tan nem tűzi a fegyver
végére egyszerűen csak azért, mert megkérdezte, de hajlandó volt vállalni a
kockázatot.
Kaden umialja úgy nézett a lándzsára, mintha először látná.
– Ez egy naczal – szólalt meg végül, és a furcsa szót valahogy sziszegve ejtette.
Akiil kétkedve pillantott a fegyvernek annak a végére, amelyik a tompábbik
kellett volna, hogy legyen, és szemügyre vette a talajba mélyedő kecses pengét.
– Úgy néz ki, mint amivel az ember könnyen levághatja a lábujját. Tudod, hogyan
kell forgatni?
– Annyira nem, mint akik kovácsolták – felelte Tan.
– És kik kovácsolták? – érdeklődött Kaden.
Tan átgondolta a kérdést.
– Ez egy csestriim fegyver – közölte végül.
Akiil tökéletesen hitetlenkedve meredt a naczalra.
– Azt várod, hogy elhiggyük, hogy egy háromezer éves lándzsát cipelsz
magaddal?
– Hogy mit hisztek, az számomra közömbös.
Kaden végignézett a naczalon. Gyerekként Valynnal együtt csodálták a Kettralok
pengéjének sötét, füstös acélját, ami nem volt hajlandó engedni a fénynek, hogy
megtörjön rajta. Első pillantásra Tan lándzsája is hasonlóan festett, de míg úgy tűnt,
mintha a Kettralok acélját sűrű füstben kovácsolták volna, hogy hamuba és örvénylő
levegőbe forgassák, addig a naczal úgy festett, mintha magából a füstből készült
volna. Mindamellett elég szilárdnak tetszett, keménynek, mint bármilyen
acélfegyver, de valahol a nyél mélyén, a pengék felszínén sodródva mintha az anyag
felkavarodott és izzott volna, mintha kioltott tűz hamuját és hőjét dermesztették
volna meg a levegőn, hogy aztán formára kovácsolják.
– Honnan szerezted? – kérdezte Kaden megfontoltan.
– Magammal hoztam.
– De miért? – érdeklődött Akiil. – Túlságosan erősnek tűnik ez ahhoz, hogy
kecskéket öljenek le vele.
– Ha addig vársz, amíg fegyverre lesz szükséged – felelte Tan –, gyakran már túl
késő lesz szerezni.
– És mi a helyzet velünk? – kérdezte Akiil. – Mi mit kapunk?
 – Az én védelmemet.
– Jobb szeretnék inkább egy ilyet.
– Akkor bolond vagy – mondta erre Tan. – A Déli-rétre megyünk. Futás!
A Déli-rét egyáltalán nem is volt rét, legalábbis a császárság belsejében élők
fogalmai szerint, ahol gazdag tanyák álltak, körülöttük pedig puha föld háborítatlan
hektárjai. Viszont egyike volt annak a néhány helynek a hegyekben, ahol az
összevissza növő fűcsomók egyetlen töretlen takarót alkottak, és ha nem is volt az a
takaró olyan buja, de mégis puhább, mint az Ashk’lan közvetlen környezetében
található föld és kavics. A Fehérfolyó, amely a fenti és lenti kanyonokban zúgva és
szökellve tört előre, itt lelassult, vízből szőtt fonalakká szaladt szét, ahol békák,
virágok és zümmögő legyek telepedtek meg. Kolostoralapításra csábítóbb hely lett
volna, mint a mérföldekkel feljebb, a sziklákból kivájt komor fennsík. Kaden
feltételezte, hogy a shinek pont ezért nem voltak hajlandóak itt építkezni.
A rét északi végében a hegy visszafoglalta birodalmát, és felfelé emelkedett
gránitrámpáin és sziklaszilánkjain. A kolostorhoz vezető ösvény a kőtömbök között
haladt át, ezer lábnyit emelkedve felfelé alig fél mérföld alatt: a széthasadt
sziklahalmok és a borókafenyők kapaszkodó gyökerei között tartott felfelé a
gyötrelmes út. Az ösvény egyik legmeredekebb szakasza volt ez, és Kadennek
valami azt súgta, hogy tudja, mit tervez Tan.
– A mai tananyag – szólalt meg az umial, amint elérték a puha füvet – a kinla’an.
A „hús elméje”.
Akiil szája már nyílt, mintha valami elmés élcet készülne elsütni.
Tan a fiú felé fordult, és az egykori tolvaj arcára visszaköltözött az óvatos
szenvtelenség. Akiil meggondolatlan volt ugyan, de nem ostoba.
A kolostorban leélt évek során Kaden számtalan napot töltött azzal, hogy
gyakorolja a saama’an és a beshra’ant. Az utóbbinak – a kivetett elmének –
köszönhette, hogy oly sok héttel korábban követni tudta a kecske nyomát egészen
annak végzetéig. A kinla’anról azonban még sosem hallott.
– Minden shin tanulmányozza a hús elméjét? – kérdezte óvatosan.
Tan megrázta a fejét.
– A szerzetesek olyan képzéseket vesznek fel és választanak, ami illik hozzájuk.
Nem felejtették még el teljesen a kinla’ant, de csak kevés umial fektet rá hangsúlyt.
– Hadd találgassak! – mondta erre Akiil. – Te egyike vagy a keveseknek.
– Felszaladtok az ösvényen – fogott bele Tan mit sem törődve az élccel, és intett a
furcsa lándzsa pengéjével –, egészen az éles kanyarig. Utána vissza.
Kaden szemügyre vette a terepet. Meredeken emelkedett, de alig volt több negyed
mérföldnél. Ennél csak többet futott, amióta a kolostorba érkezett. A mozdulatlanul
töltött hét miatt még sántikált ugyan, de a feladat így is gyanúsan visszafogottnak
hangzott. És ez aggasztotta. Tan arcára nézett, de az idősebb szerzetesről semmit
sem lehetett leolvasni. Ehelyett levette az íját, vesszőt illesztett a húrra, és felajzotta.
 – Míg futunk, lőni fogsz ránk? – kérdezte Akiil. Csak tréfának szánta, de Kaden
ebben nem volt olyan biztos. Umialja már éppen elégszer került közel ahhoz, hogy
megölje, és így minden fenyegetést komolyan vett.
– Felmegyek félútig az ösvényen – mondta erre Tan. – Ha bármi… fenyegetne
titeket, hasznát vesszük az íjnak.
– Azon töprengek – kezdte Kaden habozva –, hogy vajon nem kellene-e valami…
mást csinálnunk. Bármi ölte is le azokat a kecskéket, végzett Serkhannal, és nekünk
különösnek tűnik, hogy az oktatás ugyanúgy folyik tovább, mintha mi sem történt
volna.
Tan rámeredt.
– Meglepődtél, hogy az oktatás folytatódik.
– Nos – felelte Kaden egy pillanatnyi szünet után, mert elbizonytalanodott, hogy
milyen kibúvót keressen –, igen.
– És az oktatás helyett szerinted mit kellene csinálnotok?
Kaden tanácstalanul tárta szét a karját.
– Nem tudom biztosan. Csak éppen úgy tűnik, hogy senki nem tudja, mi történik
itt. Nem vagyunk biztosak a dolgok állását illetően.
Tan száraz, kongó hangon kuncogott egy sort.
– Nem vagyunk biztosak a dolgok állását illetően – ismételte lassan, mintha csak
ízlelgetné a szavakat. – Ennyi világos. Ami pedig az oktatást illeti… – folytatta, és
majd felnyársalta Kadent a tekintetével –, kihasználjuk a rendelkezésünkre álló időt.
Lévén nincs másik.
A válasz legjobb esetben is talányos volt, és Kaden még többet várt. De ahelyett,
hogy a szerzetes jobban kifejtette volna, felemelte a lándzsáját, és az egyik pengével
rámutatott az ösvényre. – Indulás!
Közepes sebességgel lódultak neki a hegynek, elég gyorsan ahhoz, hogy ne
zúdítsák a fejükre Tan haragját, de nem olyan gyorsan, hogy merev izmaik görcsöt
kapjanak vagy elszakadjanak. Nem sok olyan hely létezett Ashk’lan közelében, ahol
az embernek nem kellett azzal törődnie, hogy hova lép, de az ösvénynek ez a
bizonyos szakasza a legnagyobb figyelmet követelte, és Kaden egyszer csak azt
vette észre, hogy belehullott abba az ellazult koncentrációba, ami oly gyakori
vendég volt nála a hegycsúcsok közti testgyakorlások során. Merev és még be nem
melegedett térde kezdetben tiltakozott, vádlija azonnal égni kezdett, de a kaptatón
felfelé tartva teste már félúton rálelt a saját ritmusára, és mire megtette az előírt utat,
érezte, hogy bemelegedett, és készen áll, jobban, mint azóta bármikor, hogy Tan
bedugta abba a gödörbe. Mélyen beszívta a hűvös levegőt, élvezte, ahogy megtölti
tüdejét.
– Hát – szólalt meg Akiil, amikor elérték az útkanyart –, szerinted végeztünk?
Míg futottak, Tan félútig felkaptatott az ösvényen, letelepedett egy nagy
sziklatömbre, lándzsáját maga mellé támasztva, íjjal a kezében. Kaden feltételezte,
hogy umialja jelenlétét megnyugtatónak kellene tartania, de a szerzetes mintha
nagyon messze lett volna, távolinak és aprónak látszott. Egy hosszúíjjal el lehetett
lőni idáig, de bárki lő, annak igencsak értenie kellene az íjhoz, hogy eltaláljon
bármit is. Szép és jó volt, hogy folytatták a képzést, de ennek a képzésnek nem sok
hasznát veszi a két akolitus, ha a végén a fejüket elválasztják a testüktől.
– Mit gondolsz, honnan szerezhette azt a lándzsát? – meredt Akiil hunyorogva a
lenti rét felé.
– Jó kérdés – felelte Kaden. Eszébe jutott az apát dolgozószobájában folytatott
beszélgetés, és már vagy századszor töprengett el, hogy vajon mennyit osszon meg
abból Akiillal. Később, gondolta. Könnyebb visszahívni egy elengedett sólymot, mint
egy kiejtett szót. Még mindig megbeszélheti barátjával Nin meséit, miután
elrendezte azokat magában. – Tan nem először említi a csestriimeket – mondta
végül óvatosan. – Szerintem többet tud róluk, mint amennyit elárul.
Akiil felhorkant.
– Nem olyannak képzeltem, mint aki odavan a legendákért.
– Talán ezek nem is legendák.
– Láttál Annurban csestriimeket szabadon rohangálni? – húzta fel az ifjú egyik
szemöldökét. – Ha a csestriimek valaha is valódiak voltak, mostanra annyira
halottak, mint a múlt heti vacsoránk.
Mikor Kaden nem felelt, bólintott, mintha ezzel rendezték is volna a kérdést.
– Mindenesetre csúf egy acéldarab. Szerinted ért a forgatásához?
Serkhan véres arca jelent meg Kaden gondolatai között.
– Remélem, igen.
A két fiú a következő órát azzal töltötte, hogy fel-le szaladgált a negyedmérföldes
szakaszon. Ami könnyed reggeli gyakorlatnak indult, fokozatosan lett egyre
megterhelőbb. Tan nem hagyott nekik pihenőt, mindannyiszor alig észrevehetően
tovább intette őket, mikor odaértek hozzá. A meredek kaptatótól Kaden
lesoványodott vádlija szinte égett, a lejtő pedig annyira igénybe vette a combját,
hogy a lába megroggyant, amikor egy pillanatra mozdulatlanná merevedett. A
levegő, ami olyan hideg volt, amikor ébredés után megmosta az arcát a vödörben,
felmelegedett, ahogy a nap felkelt, és mostanra már perzselte a tüdejét.
Természetesen futott ennél hosszabb távot is, sokkal hosszabbat, de úgy még sosem,
hogy az umialja figyelte közben.
– Figyeljétek, hova léptek! – mondta Tan mindannyiszor, valahányszor elhaladtak
mellette. – Tanuljátok meg a csapást!
Akiil bölcsen megvárta, míg elérik a felső vagy az alsó kanyart, és csak akkor
kezdett panaszkodni, viszont ezt minden alkalommal megtette.
– Nem érdekel, hogy Tan milyen cifra szóval illeti ezt itt… ez csak fel-le
futkorászás egy ‘Kent-csókolta hegyen, ennyi, és nem több.
– Amiért hálás lehetsz – felelte Kaden. – Általában, amikor Tan megpróbál
megtanítani valamire, az sokkal jobban szokott fájni.
– Nem is tudom, hogyan keveredtem ebbe bele! – csattant fel Akiil. – Ő a te
umialod!
– Valaki nyilván felfigyelt a benned rejlő különleges lehetőségekre.
Kaden azon kezdte törni a fejét, hogy vajon egész nap ezt fogják-e csinálni. Tan
egyfolytában azt mondogatta, hogy figyeljék az ösvényt, Akiil zúgolódott, a saját
lába protestált, és a tüdeje lángolt végig az úton, felfelé is, lefelé is. Kemény munka
volt, de sokkal inkább ez, mint ájultra fagyni az Ámbra-tóban, vagy arra várni, hogy
Tan élve eltemeti. Kezdte már megszokni, hogy mindene sajog, örömmel fogadta a
fájdalmat, ahogy azt hosszú évek alatt megtanulta Ashk’lanban, ám ekkor Tan
megállította mindkettejüket.
– És most – közölte a szerzetes kurtán – kezdődik a tanulás.
Valahonnan a csuhája mélyéről előhalászott két fekete gyolcsdarabot – lehetett
akár egy régi szerzetesi csuha csíkokra hasogatott szegélye is. Könnyed mozdulattal
ugrott le a szikla tetejéről, és termete ellenére még könnyedebben ért földet, mint
amire Kaden számított.
– Ezeket felveszitek – mondta, és bekötötte a kelmével Kaden szemét, egyben orra
jókora részét is, és a szövetcsíkra egy csomót kötött a fiú fején hátul. Ezután
hallgatásba merült, míg ugyanezt megtette Akiil-lal is.
– Folytassátok! – közölte, amikor felkerültek a szemkötők.
Kaden a homlokát ráncolta.
– Mit folytassunk? – kérdezte Akiil.
– A futást – válaszolta Tan határozottan. – Fel a kanyarig, aztán vissza, mint előtte.
Képtelenséget kért. Kaden még nyitott szemmel is alig bírt megállni az egyenetlen
ösvényen. Bekötött szemmel még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megtalálja
a csapást, nemhogy végig tud menni rajta.
– Nyilván csak tréfálsz – mondta erre Akiil.
Kaden összerezzent a húson csattanó tenyér metsző hangjától.
– Nem tréfálok.
Az egész abszurdnak hangzott, de Kaden nem óhajtott Akiiléval összemérhető
kék-zöld foltot szerezni. Legalább elindulhat. Nem telik majd sok időbe, hogy az
umialja észrevegye, nevetséges feladatot adott.
Az első út felfelé közel egy óráig tartott. Kaden nem lehetett biztos benne, mivel
sehogy sem tudta követni a nap útját az égen. Minden harmadik lépésnél elesett, és
mire eljutott a kanyarig, érezte, hogy vér csorog végig a lábszárán a mindkét
térdére szerzett csúnya vágásokból, ami a lábujjai között úgy ragadt, mint a gyanta.
Vagy tucatszor meggyőzte már magát, hogy rég letért a csapásról, Akiil pedig
ragaszkodott hozzá, hogy kövessenek valamit, amiről aztán kiderült, hogy egy
kiszáradt patakmeder: vagy tucatnyi fáradságos lépésen át haladtak rajta, míg bele
nem ütköztek egy érdes szirtbe, ahonnan kénytelen voltak visszafordulni.
 Kaden megpróbálta felidézni az ösvény saama’anja, de rá kellett jönnie, hogy
csak foltokra és szeletekre emlékszik: itt egy gyökérre, ott egy éles kőre, a délelőtti
megpróbáltatás során az elméjében megragadt képek szilánkjaira. A faragott elme
hatékony eszköz volt, de korábban mindig csak egy kicsi és mozdulatlan kép
rögzítésére használta: egy vércse szárnyának, egy vérfa levelének képére. Mikor
megpróbálta felidézni a gyors futás közben látott negyed mérföld hosszú sziklás
utat, az olyan volt, mintha húsz liter vizet próbált volna a karjában tartani.
– Nem látom – mondta, mikor végül verejtékezve, lehorzsolt testtel, vérezve
visszaértek Tan sziklatömbjéhez. – Meg kellett volna jegyeznem a terepet, de nem
tettem.
Csak a csend felelt, és Kaden hirtelen azon kezdte törni a fejét, hogy Tan vajon
otthagyta-e őket, elhagyta-e a kőtömbön elfoglalt őrhelyét, és visszatért-e a
kolostorba. A gondolattól, hogy Akiillal együtt az elmúlt órában bekötött szemmel
botorkáltak az ösvényen, míg a hegyeket olyasmi rója, ami képes kitépni egy
szerzetes gyomrát, levegő után kapott, és egy pillanatra rátört a kísértés, hogy
levegye a szemkötőt.
Umialja végül válaszolt.
– Ha korábban nem jegyezted meg, akkor most kell megtenned.
– Hogyan jegyezhetnénk meg, ha nem látjuk? – érdeklődött Akiil.
– A lábaddal láss! – válaszolta Tan. – A húsoddal jegyezd meg!
– Kinla’an – vonta le Kaden fáradtan a következtetést. A hús elméje. Az egész
dolog kezdett értelmet nyerni. Legalábbis annyira, mint amennyire bármi, amit Tan
megpróbált neki megtanítani.
– Kinla’an – helyeselt az idősebb szerzetes, mintha ez meg is oldaná a dolgot.
A második út felfelé még fárasztóbb volt, mint az első, már ha ez lehetséges
egyáltalán. Kövek nyomódtak a már amúgy is felhorzsolt bőrfelületekbe, a nap
forrón és láthatatlanul tűzött, Kaden pedig kétszer annyira beverte a lábujját, hogy
már arra gondolt, talán el is tört. Ahhoz szokott, hogy a szemét használja tanulásra.
Több tucatnyi stratégiát és trükköt dolgozott ki az évek során a saama’an
elsajátítására. Viszont ezt a szüntelen tapogatózást a semmiben mintha arra találták
volna ki, hogy megőrjítse.
Először megpróbálkozott valamiféle feltérképezéssel, minden kiugró kanyart,
minden tekergőző gyökeret úgy képzelt el, mintha egy pergamenre rajzolt ábra
lenne. Ez logikus módszernek tűnt, korábbi tanulmányaival is többé-kevésbé
összhangban volt, de szinte megvalósíthatatlannak bizonyult. A látás adta előzetes
lenyomat nélkül a képek egyszerűen nem maradtak meg. Olyanok voltak, akár az
árnyak vagy a sötét felhők – illékonyak és folyton váltakoztak. Fel tudta vázolni az
elméjében az út egy darabkáját, de aztán rá kellett ébrednie, hogy hiányzik belőle
egy kő, vagy kétszer olyan közel van, mint várta. Nem tudta számon tartani, hogy tíz
vagy húsz lépést tett meg. Nem tudta megkülönböztetni az egyik tekergőző gyökeret
a következőtől. Időről időre hallotta, hogy Akiil átkozódik vagy elmormol egy
szitkot, de a tolvaj lemaradt mögötte, Kaden pedig egyedül vergődött tovább saját
lebegő világában.
Mire leért a rétre, majd ismét felkapaszkodott a sziklatömbig, már négykézláb
mászott, a tenyere véres volt attól, hogy a köveket tapogatta vele, a térdét
felhasogatták a kavicsok.
– Mit művelsz? – tudakolta Tan.
Kaden elfojtott egy kissé eszelős nevetést.
– Megpróbálom megjegyezni az utat.
– A kezeddel?
– Arra gondoltam, hogy ha a tenyeremmel sikerülne kitapogatnom, készíthetnék
valamiféle térképet, valamit, amit megjegyezhetnék a következő útra.
– A kezeden szoktál futni? – kérdezte Tan.
A kérdés egyértelműen szónoki volt, így Kaden nem is válaszolt.
– A szemeddel iszol? A lábaddal lélegzet? – Az idősebb szerzetes rövid szünetet
tartott, és Kaden elképzelte, amint a fejét csóválja. – Állj fel!
A fiú tántorogva feltápászkodott.
– Indulj el az ösvényen! – közölte a szerzetes ellentmondást nem tűrően.
– De hát nem látom – felelte Kaden –, még az elmémmel sem.
– Az elméddel – köpte a szót Tan. – Még mindig megszállottja vagy annak a
finom, elegáns elmédnek. Felejtsd el az elmét! Az elméd itt haszontalan. A tested
ismeri az utat. Hallgass rá!
Kaden tiltakozni kezdett, de hirtelen elhallgatott, amikor megérezte a lándzsa
hideg, éles acélhegyének bökését, amitől befogta a száját.
– Ne beszélj! Ne gondolkozz! Csak kövesd az utat!
Kaden nagy levegőt vett, és a sötétségből elfordult a sötétség felé, úgy forogva a
kietlen űrben, mint ahogy a csillag kering a csillagtalan éjben, és felkészült, hogy
ismét nekivágjon az útnak.
A következő két tucat lépést egyfajta különös lelkiállapotban tette meg.
Folyamatosan lépkedett, botladozott, érezte, hogy a bokája megbicsaklik alatta,
amikor oda lépett, ahol másvalamit várt, de imitt-amott, egyszerre csak pár lépés
erejéig azon kapta magát, hogy szinte a megszokott módon képes járni. Ekkor
előtörtek a gondolatai, mint a palota dokkjait ostromló mohó dagály hullámai. Ez az
a rövid éles kanyar! Csak balra kell fordulnom, átlépni a kidőlt cédrust, és… és
lelépett az ösvényről, belebukfencezett egy alacsony árokba, vagy beverte a fejét
egy hegyes, az út fölé nyúló ágba. Tan rendelkezése dacára mégiscsak készített egy
hevenyészett térképet az útról, de ez gyakrabban vezette tévútra, mint amennyit
segített, így bizonyosan nem számíthatott rá, már ami az olyan részleteket illette,
mint hogy hova léphet, vagy hogy hol kell kisebb irányváltást eszközölnie. A teste
azonban láthatóan tényleg megjegyzett ezekből egyet s mást, és egyre gyakrabban
vette azt észre, hogy öntudatlanul cselekszik: egy kavicsos földdarab miatt egy
kicsivel feljebb emelte a lábát, s átlépett egy kis sziklapárkányt. Egy enyhén lankás
rész arra ösztönözte, hogy tegyen pár határozott lépést. Ettől még fájdalmas volt az
út, és megborzongott, amikor arra gondolt, hogy fog majd kinézni az arca, a keze
és a térde, amikor Tan majd végre megengedi, hogy levegye a szemkötőt,
ugyanakkor úgy érezte, hogy sikerült valami halvány fogalmat kialakítani magában
arról, hogy mi is az a kinla’an.
– Tudod, hogy éjjel van? – dünnyögte Akiil, amikor összefutottak az ösvény
tetején.
Kaden megállt, és felemelte a fejét. A barátjának igaza van, döbbent rá. A fárasztó
kapaszkodástól és a rengeteg esésétől kimelegedett, de a levegő hűvös volt, és a
madarak nappali csiripelését felváltotta a denevérek nesztelen röpte.
– A ‘Kent-csókolta umialod az egész ‘Kent-csókolta napra itt fogott minket –
folytatta Akiil.
– Kezded már kapiskálni? – kérdezte Kaden. Furcsa érzés volt beszélgetni valaki
mással oly sok órányi némaság és vakon tapogatózás után; mintha szellemek
találkoztak volna, vagy elméjének egy szilánkjához szólt volna.
– Hogy kezdem-e már kapiskálni? – kérdezett vissza Akiil, és hangjába
hitetlenkedés vegyült. – Az egyetlen dolog, amit kezdek kapiskálni, az te vagy. Vagy
esetleg a szadista, aki szerzetesnek hívja magát. Vagy talán mindkettő.
Kaden elvigyorodott, de nemsokára ismét visszatért az útra, és lebegni kezdett az
alaktalan formáknak azon a furcsa, óriási vidékén, ahol az elméje sodródott, míg a
test botladozott és elesett. Kapaszkodás és ereszkedés. Fel és le.
Mikor elérte a sziklát – legalább századszorra már –, Tan, aki órák óta hallgatott,
behatolt ebbe az űrbe.
– Állj! Vegyétek le a szemkötőt!
Kadennek sokáig tartott, míg kibogozta a csomót felhasogatott és véres ujjaival.
Amikor a kelme végre lejött, ő hunyorogva nézett szét a világosságban, de nem
tudott kivenni semmit, csak umialja sötét alakját, meg a szirtek és csúcsok halvány
formáit.
– Ez már a másnap – közölte ostobán.
– Reggel van – felelte Tan. – A nap alig egy órája kelt fel. Érezhetted volna, ha
figyelsz rá.
Akiilnak is sikerült leszednie a saját szemkötőjét, és ő is hunyorogva nézett szét,
mintha megpróbálna értelmezni a környezetét.
– A beshra’ant értem – mondta Kaden. – És a saama‘ant is. Az egyik a
nyomkövetésben hasznos, a másik az emlékezésben.
Akiil kétkedve mordult fel.
– De mi értelme van – firtatta Kaden – ennek? A kinla’annak?
Tan végigmérte, mielőtt felelt volna.
 – Három oka van – mondta végül. – Az első, hogy a testedre hagyatkozással
elengeded az elmédet, ami egy lépéssel közelebb visz a vaniatéhoz. A második,
hogy a shinek értik, mi az a vaniate, de sosem használják. Elődeink nem egyszerűen
azért sajátították el az ürességet, hogy sütkérezzenek a fényében. Ők eszközként
használták. Futásra vagy harcra: a tested gyorsabban mozog, ha nincs jelen a
ránehezedő gondolatok súlya.
Akiil úgy festett, mint aki tiltakozni akar, de aztán megrázta a fejét és elkapta a
pillantását. A véraláfutás, amelyet Tan pofonja okozott még tegnap, látványosan
belilult, az arca feldagadt tőle, és az egyik szemét csak résnyire tudta nyitva tartani.
– És mi a harmadik oka? – kérdezte Kaden vigyázva.
Tan rövid szünet után válaszolt.
– Mert jó csali.
– Csali? – visszhangozta Kaden, és megpróbált valami értelmet találni benne. –
Úgy érted, hogy…
– Egyedül voltatok. Bekötött szemmel. Fegyvertelenül. Reméltem, hogy bármi
ölte is meg Serkhant, eljön értetek.
– Szentséges Hull! – robbant ki Akiilból, és kezét ökölbe szorítva förmedt rá a
szerzetesre: – És mi van, ha eljön?
– Lelőttem volna – felelte Tan.
– Hát, én kicseszettül örülök, hogy nem bukkant fel!
– Ne örülj!
Kaden értetlenül rázta a fejét.
– Miért ne?
– Mozdulatlanul álltam azon a sziklán. Egy állat észre sem vett volna. Megragadta
volna a lehetőséget, hogy támadjon.
– Talán ez a valami egyszerűen csak nem járt errefelé. Talán fenn van a
hegyekben.
– És talán – felelte Tan komoran – okosabb, mint gondoltuk. Talán meglátta a
lándzsát és az íjat. Ölni bármelyik fenevad képes. Ez a valami viszont tervezni is tud.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
——»•«——
A szárnyak kiválasztása olyan volt, mint egy ünnepi bál és egy kivégzés torz
szerelemgyereke. Az idősebb Kettralok zöme egészen biztosan ünnepnek élte meg.
Egyesek begörgettek pár söröshordót a nagy gyakorlótérre – a Sasfészek az
esemény alkalmából enyhített a szigorú alkoholtilalmon, ami Qarshra vonatkozott
és az ősz veteránok magukkal hozták korsóikat. Többségük már a délelőtt közepe
óta szívvel-lélekkel vedelt a teret övező kőfalakon ülve, csak úgy röpködtek a
sértések és gúnyolódások, azoknak a férfiaknak és nőknek a vidám
közvetlenségével, akik nap mint nap éppen csak hajszál híján úszták meg a halált, de
akik pár órára megengedhették maguknak, hogy lazítsanak, és kiélvezzék mások
feszengését.
– Hé, Sharpe! – bődült oda az egyik férfi Gwennának. Plenchen Zee volt az:
vaskos, mint egy hordó, de szinte lehetetlen megölni, már ha a történetek igazak.
Valaki kivájta az egyik szemét, mire az üregbe mindenféle nyugtalanító dolgokat
pakolt: köveket, tojásokat, retket. Ma a szemgödörből egy rubin dülledt kifelé
hetykén. – A szárnyamban van egy üres hely a hozzád hasonló hölgyeknek. – Míg
felhúzta a szemöldökét, a nyelve csak úgy fickándozott.
Gwenna a lócán ülve odafordult a férfihoz, és rászegezte tekintetét. – Ha szajhát
keresel, Sami Yurlt ajánlom. Én a robbantóknál vagyok. – Nem ártana, ha vigyáznál
a nyelvedre! – csattant fel Yurl pár sorral odébb. A Próbatételen nem szerzett látható
sebeket, szőke haja most is gondosan fésült volt, de a szeméből csak úgy sütött a
harag, mogorva lett a nem várt sértéstől. – Ha az én szárnyamba kerülsz, lehet, hogy
kénytelen leszek kivágni.
Zee harsogva hahotázott a szópárbajon, észre sem véve a szavak mögött
megbúvó kézzel fogható gyűlöletet – vagy csak egyszerűen nem törődött vele. A
szárnyak kiválasztásának ez a része olyan volt, mint egy kivégzés. Azután, hogy a
hadapródok elhagyták Hull Üregét, de még a mai, két nappal később bekövetkező
esemény előtt, a parancsnokok és a kiképzők egy csapata összedugta a fejét, hogy
eldöntsék, melyik hadapród hova kerül. Döntésük végleges volt, ami ellen nem
lehetett fellebbezni. A frissen született Kettralok között lesznek, akik valamelyik
veterán szárnyhoz kerülnek, velük töltik fel a küldetések során megöltek sorait,
megint mások pedig saját szárnyat hoznak létre. A sörrel színükig telt hordók, a
szélben lobogó annuri lobogók, az aréna szélén felállított, báránycomboktól, párolt
tőkehaltól vagy tucatnyi fajta gyümölcstől roskadozó asztalok dacára a mai
kinevezések közül jó pár halálos ítélettel fog felérni.
– ’Shael az égben! – dörmögte hátra a válla felett Gent –, remélem, hogy nem
Zee-hez kerülök.
 – Szerintem csak Gwennára vetett szemet – vonta meg a vállát Laith.
– Remek! Az ő szárnyában szolgáló katonák nem élnek sokáig.
– Lehetne rosszabb is – felelte Laith. – Zee legalább veterán. Járt már odakint.
Kipróbált. Valyn meg kap négy hadapródot, pedig olyan éretlen, mint a nyári fű.
Szóval, ha már egy igazán vacak sorshúzásról akarsz beszélni…
– Én is itt ülök, te seggfej! – csattant fel Valyn. Ő is ugyanazt az izgatottságot és
szorongást érezte, mint a barátai, de az ő esetében mindkettőt csillapította a mellébe
fészkelt haragos fájdalom. Linnek is itt kellett volna lennie, ugyanígy tréfálkoznia
és élcelődnie, sötét szeme csillogott volna, míg arra vár, hogy hova osztják be. Nem
is olyan régen a fiú még azt gondolta, a lánynak jó esélye van arra, hogy az ő
szárnyába kerüljön. Logikus is lett volna…
Megszakította a gondolatsort. Lin meghalt. Valaki, aki ma itt ül az arénában, volt a
gyilkosa, valaki, aki csak az imént lett teljes jogú Kettral, valaki, aki lehet, hogy a
végén az ő szárnyába kerül.
Laith, megérezve barátja hangulatváltását, kezét Valyn vállára tette.
– Nem kaphatod őt vissza, Val – mondta, és hangja szokatlanul komolyan
csengett. – De ez nem jelenti, hogy nem léphetsz tovább. Mind meg fogunk halni
valamikor… ő legalább gyorsan halt meg, még fiatalon és erősen.
Valyn megrázta a fejét. Emlékeztetnie kellett magát, hogy nem csak ő bánatos.
Laith és Gent, meg a fél ‘Kent-csókolta osztály kedvelte és csodálta Lint. Nem
kizárólag neki volt joga a gyászhoz. Másfelől viszont nem az osztály fele
csókolózott a lánnyal a Próba előtt egy héttel. Nem az osztály fele hagyta, hogy
kékre-zöldre verjék a Nyugati-hegyfokon. Az osztály fele nem tudta, hogy Lint
meggyilkolták az Üregben. Ezt a tudást egyedül hordozta. Nem volt benne biztos,
hogy jobban érezné magát, ha a lány becsületesen, a próbatétel szokványos
gyötrelmeibe hal bele, de akkor legalább nem kínozná a bűntudat, a tudás lelket
préselő terhe. Laith és Gent elbúcsúztak a lánytól, könnyet ontottak érte, és
elengedték Lint. Valyn azonban képtelen volt abbahagyni az események újra- és
újraboncolását, hogy gyanakodva nézzen mindenkire, akivel csak találkozott, hogy
ne tervezgesse bimbózó bosszúját.
Tekintete végigsiklott az arcokon. Yurl és Balendin alig tucatnyi lépésre voltak
tőle, a megcsapoló farkaskutyái a nyálukat csorgatták a délelőtti hőségben. Valyn
eltervezte, hogy valamikor, ezen a héten vagy tán ebben az évben ártson nekik, hogy
nagyon ártson nekik azért, amit Ha Linnel műveltek a Nyugati-hegyfokon,
függetlenül attól, hogy közük volt-e a halálához az Üregben. Most már csak a
többiek miatt kellett aggódnia, azokkal, akikkel még nem számolt. A tekintete
Annickra tévedt.
A lány a padsor távolabbi végén üldögélt, íját vékony térdén átfektetve. Ebből a
távolságból, ahonnan nem láthatta a szemét, majdnem gyereknek tűnt, egy elveszett
és magányos gyereknek. Míg a hadapródok többsége kis csoportokba verődött,
Annick elkülönült tőlük – senki sem ment pár lépésnél közelebb hozzá, bár a
veteránok közül néhányan láthatóan a szemöldökük alól vizslatták a mesterlövészt.
Ígéretes jelöltnek mutatkozott valamelyik kipróbált szárnyban – a lány ugyanolyan
halálos volt az íjával, mint bármelyik, nála kétszer idősebb katona, és egészen
biztosan nem állt kapcsolatban egyetlen osztálytársával sem.
Visszagondolva, a tény, hogy Annick élve hagyta el az Üreget, némileg
rejtélyesnek bizonyult. A föld alatt, a sötétben az íja nem sokat segített rajta.
Tekintettel a tekergőző alagutakra, csodaszámba ment volna, ha egyáltalán meg
tudja feszíteni azt az izét, mielőtt egy szlarn ráront. Ez gondot okozhatott volna
minden mesterlövésznek, de a többségük a lánynál jobban forgatta a pengét. Valyn
résnyire húzta a szemét, de nem volt mit látnia – csak egy rövidre nyírt hajú lányt,
aki tekintetét a kezében tartott fegyverére szegezi.
Most Talalra nézett. A megcsapoló is kicsit elkülönülten ült, bár ő láthatóan jól
érezte magát ettől. Egy szlarn mancsa végighasította az arcát, és bár a sebek első
pillantásra nem voltak szembeszökőek sötét bőrén, az egyik karom csak egy
hajszállal vétette el a szemét. Valyn tekintete a csuklóján hordott bronz, acél, vas,
jáde karperecekre tévedt, meg a fülébe fúrt karikákra és köznapi meg drágakövekre.
Egy megcsapoló ezek közül bármelyikből meríthette hatalmát – vagy egyikből sem.
– Vajon mi az ő kútja? – dörmögte Valyn, félig önmagának.
Laith erre felhúzta az egyik szemöldökét.
– Már megint azt a találgatósdit akarod játszani? Jó szórakozást! Biztosra
veszem, hogy az elmúlt nyolc évben olyan ezer lehetőségre szűkítetted a
számukat… feltéve, hogy rendesen figyeltél és jegyzeteltél.
– Ez nem tűnik igazán tisztességesnek, nem? – szólt közbe Gent, busa fejét
ingatva.
– Micsoda? – vigyorgott Laith. – Hogy mi két pengével és egy fáklyával
megyünk le az Üregbe, míg Talal azzal a képességével, hogy a természetet az
akaratához hajlítsa?
Valyn következő kérdését alaposan megfontolta. Laithban és Gentben
mindenkinél jobban bízott a Szigeteken, de még nem állt készen arra, hogy feltárja a
lapjait – még nem.
– De mit vittek le oda igazából az emberek? – tudakolta. – Az első hét után
annyira kivoltam, hogy én csak a fekete gúnyámban meg a hátamra szíjazott
pengékkel támolyogtam be.
Laith vállat vont.
– A mesterlövészek zöme magával vitte az íját. Szerintem Gwenna magával vitt
némi robbanószert – megesküdtem volna, hogy robbanást hallottam odalent.
Másrészt viszont ezt okozhatta a fülemben dübörgő méreg is, ahogy a józan eszem
lassan elhagyott.
– Ennivalót – felelte Gent. – Még a hajó elhagyása előtt teletömtem velük a
zsebeimet. Elegem volt már a kicseszett nyers patkányból. – Na persze! A fiú még
most is egy jókora pulykaszárnyat tartott jókora mancsában, és úgy hadonászott
vele, ahogy egy marsall lengetheti a botját. Gent kedvenc fejezete a Taktikából a
nyolcadik volt, ami így kezdődött: „Egy hosszú küldetés során az élelem éppen
olyan fontos, mint a harc…”
– Még valami? – kérdezősködött tovább Valyn. – Vitt le bárki… nem is tudom,
málhát vagy kötelet, vagy bármi ilyesmit?
– Te mit csomagolnál? – kérdezte Laith kétkedve. – Ez palack raalti vöröset, meg
egy hímzett ujjast a bálra?
Valyn megadóan tárta szét a karját. Ha a barátai olyanok voltak, mint ő, akkor
nagyobb figyelmet szenteltek a szlarnoknak és a sziklában tátongó nyílásnak, mint
annak, hogy mit cipelnek magukkal a körülöttük lévők. Bárki magával vihette a liri
kötelet, amit Lin csuklójára hurkoltak. Elég könnyű és rugalmas volt ahhoz, hogy
zsebre lehessen tenni, be lehessen zsúfolni egy kis málhába, vagy akár a
hadapródok nadrágján lévő övhurkokba is be lehetett fűzni.
A katonák pfujolása és füttyögése felerősödött, és amikor Valyn körülnézett, látta,
hogy Jacob Rallen sántikál be az arénába, súlyos testével a pálcájára támaszkodva.
Noha a Kettralok voltak az egyetlen olyan katonai egység, amelyik nem hordott
hivatalos egyenruhát, Rallen az alkalomra ropogós fekete ruházatot öltött, és haját
gondosan ráfésülte verítékező feje búbjára. Mint a hadapródok mestere, ő fog
elnökölni a ceremónián – Valyn erre emlékezett az elmúlt évekből –, és megtett
mindent; hogy ezt a szerepét messze az azt megilletőnél több pompával és
fényűzéssel töltse be. Az aréna közepén egy alacsony asztal meg egy magas támlájú
szék állt ott, ahova jó rálátás nyílt az elhelyezett padokról, Rallen pedig láthatóan
örömmel foglalt helyet a lobogó annuri zászló előtt: a napkorong fényesen
ragyogott a fehér kelmén.
– A zászló – morogta Gent hússal teli szájjal. – Először látom itt a Szigeteken.
– Rallen valószínűleg azt gondolja, több komolyságot kölcsönöz neki, ha valami
nagy és impozáns előtt ülhet – mutatott rá Laith.
– Legyen csak meg az öröme! – zsörtölődött Valyn. – Utoljára fogunk hallani
erről a dagadt disznóról.
Miután az egyes szárnyakhoz kerülnek, a hadapródok megszűnnek hadapródok
lenni. Azután közvetlenül a területi parancsnokoknak fognak jelenteni. Rallen
figyelme pedig az utánuk következő szerencsétlen osztályokra irányul majd, azokra
az ifjú katonákra, akik még nem tették le a Próbát. Valynt ezt boldoggá kellett volna,
hogy tegye, de ehelyett bizalmatlansággal vegyes nyugtalansággal fürkészte a
Mestert. Rallennek önelégült és öntelt mosoly ült ki az arcára, ahogy szemügyre
vette az egybegyűlteket. Amíg a szárnyak kérdése nem került elrendezésre, addig
még nem játszotta ki utolsó lapját, márpedig Rallen nem rajongott a császár fiáért.
– A mai napon – kezdte, miután nehézkesen leült, orrhangja dölyfösen csengett –
azok, akik az elmúlt nyolc évben a fennhatóságom alá tartoztak, továbblépnek, noha
nem fontosabb dolgok felé, mert a kiképzésnél, amiben a hadapródok részesülnek,
nincs fontosabb, továbblépnek életük következő szakaszába, immár Kettralként.
A veteránok elhallgattak. Hajlandóak voltak bizonyos mértékig megadni a
tiszteletet ennek az embernek, noha mindennek tűntek, csak elragadtatottnak nem. A
Bolha egy hosszú késsel a körmét reszelgette, Adaman Fane pedig türelmetlenül
bólogatott, mintha azt szeretné, hogy Rallen haladjon a felvezetéssel, és térjen már
rá a történet velejére. Sigrid sa Karnya, a Bolha elképesztően szép megcsapolója
félig nekitámaszkodott az egyik kőfalnak, lehunyta szemét, és fejét a napsütés felé
fordította. Az egybegyűltek többségétől eltérően ő nem feketét viselt. Sőt, még csak
nem is katonai öltözék volt rajta, hanem telt kebleit kihangsúlyozó csodálatos vörös
ruha tapadt a testére. Csak Hull volt a tudója, hogy honnan tett szert rá, de Valyn
elkapta róla a pillantását. A nő hírneve alapján kegyetlenségben túltett a legtöbb
katonán, aki Qarshon szolgált. Nem díjazná, ha észrevenné, hogy bámulja.
– A kinevezések eldöntése során – folytatta Rallen – fontolóra vettük
erősségeiteket és hiányosságaitokat éppúgy, mint a különböző szárnyak igényeit. Ha
egy olyan csoporthoz kerültök, ami… nincs ínyetekre, akkor emlékeztetnélek
titeket, hogy a tiéteknél átgondoltabb és körültekintőbb elmék olyan változókat is
mérlegeltek, amelyekről nektek fogalmatok sincs.
Valyn hunyorogva meredt rá. A férfi tényleg önelégülten rámosolygott, mikor a
nemkívánatos kinevezésekről beszélt? Az enyhe szellő is elült, és az odafent sütő
nap hirtelen forrón kezdett tűzni, majd megfőtt fekete gúnyájában. Még itt is hallotta
a negyed mérföldre elterülő homokos partot csapkodó hullámokat, az odafent
keringő, majd a halakra lecsapó csérek vijjogását. A nyitott öböl magányára és
hűsére vágyott, hogy elmenekülhessen a Rallen kinyilatkoztatására váró, tömött
sorokban ülő testek tömegéből. Vajon csak képzelte, vagy valóban hallotta a
kikötőben a horgonykötelek nyikorgását?
– Azokkal a Kettralokkal kezdjük, akik már létező szárnyakhoz kerülnek –
mondta éppen Rallen.
– Nem bánnám, ha a Bolhához kerülnék – dörögte Gent halkan.
– Ahhoz előbb meg kell halnia valakinek a szárnyában – jegyezte meg Laith –,
ami nem valószínű.
Valyn hátranézett a válla felett. A Bolha még mindig a körmét reszelgette. Sigrid
még mindig napfürdőzött. Gőte, a kicsi, csúf robbantómester előrehajolt, és közben
oda sem figyelve kipiszkált valamit borzas szakállából, míg a döntésre várt. Chi
Hoai Mit, a szárny röptetőjét és Feketetollú Finnt semerre sem látta. Amikor az
ember látott már pár tucat szárnykiválasztást, valószínűleg lanyhult az érdeklődése.
– Plenchen Zee vezetésével fog repülni – kezdte Rallen, és drámai hatásszünetet
tartott, kiélvezve, hogy ő lehet most a színpadon – robbantási szakértőként…
– Ha én leszek az, Rallen, esküszöm, hogy a saját golyóiddal etetlek meg –
dünnyögte Gwenna olyan hangosan, hogy mindenki hallja.
A hadapródok mestere mérgesen ráncolta a homlokát, de a tömeg odavolt.
– Tüzes a kicsike! – bőgte Zee, aki felállt, és kövér ujját felemelve folytatta. – Pár
nap alatt meg fog szeretni!
– Sajnálom, de csalódást kell okoznom – mondta erre Rallen savanyúan. –
Plenchen Zee irányítása alatt robbantási szakértő lesz… Gent Herren.
Valyn és Laith egyszerre meredtek a barátjukra.
– Hát, vakuljak meg menten! – dörmögte Gent. Valószínűleg ő volt a legrosszabb
robbantó az osztályában, de a Szigeteken az a hír járta, hogy Zee nem sokat törődik
azzal, hogy a robbantások kifinomultak legyenek, a számítások pedig gondosak.
Amíg volt elég füst és még annál is több tűz, a férfi bőségesen beérte ennyivel, hogy
azután begázoljon a harcba, és a pengéjével fejezzen be mindent. Megtiszteltetés
volt hozzákerülni, de Gentet láthatóan nem pezsdítette fel a dolog.
Ami azt illeti, Zee, aki már eddig is állt, most felháborodást színlelve tárta szét a
karját, a rubin vérfénnyel csillant meg szemgödrében.
– Nekem adhattad volna azt a Sharpe lányt, ehelyett megkapom ezt… ezt a…
tulkot? Már mondtam, hogy csöcsöket akarok! – A kezével kifejezően mutatta is. –
Csöcsöket!
– Még egy pár év – bömbölte a pár székkel odébb ülő Fane –, és elég kövér leszel
ahhoz, hogy neked is legyenek csöcseid.
– Szentséges Hull! – rázta a fejét Gent nyomorultul. – Magasságos és szentséges
Hull!
Laith vidáman hátba veregette.
– Ez jó hír nekünk! Legalább Val és én már tudjuk, hogy nem kell majd a tohonya
testedet két kontinens zömén át cipelnünk. Esküszöm, ha te lógsz a madaram
karmáról, akkor az csak feleolyan gyorsan repül.
Gent csak vállat vont az élc hallatán, és bizonytalanul feltápászkodott, hogy
találkozzon új társaival a szárnyban. Azok már meg is töltöttek egy óriási
ivószarvat sörrel, és lelkesen nyújtották felé.
Valyn némileg zaklatottan figyelte barátja távozását. Laith tréfája dacára kemény
csapás volt, hogy elvesztette Gentet, aki az egyik veterán szárnyhoz került. Egyike
volt annak a néhány hadapródnak, akikben megbízott, egyike a keveseknek, akikről
azt remélte, hogy együtt szolgálhat. Ezzel azoknak a katonáknak a száma, akik az ő
szárnyába kerülnek, jelentősen csökkent, a lehetőségek pedig valamivel baljósabbak
lettek.
Rallen két újabb hadapródot küldött a veteránokhoz – Jenna Lannert és Quick Halt
–, akik jó katonák voltak, de a Kettralok mércéjével mérve jelentéktelenek. Ekkor
vette kezdetét az igazi móka. Az osztályukban három szárnyparancsnok volt: Valyn,
Sami Yurl és Essa, egy alacsony raalti lány, akinek akkora karja volt, mint a combja.
Mire a délelőtt lepereg, mindhárman a legfrissebb Kettraloknak fognak parancsolni.
 – Sami Yurl – kezdte a hadapródok mestere, és gőgösen egy pontra mutatott az
asztala előtt.
Yurl felállt, gyors vigyort villantott a tömegre, néhány cimboráját hátba
veregette, és odasétált az asztalához. Hogy miképpen sikerült olyan királyinak
tűnnie, noha ugyanazt a ruhát viselte, mint mindenki más, arról Valynnak fogalma
sem volt – valószínűleg a páváskodáshoz lehetett köze.
– Na lássuk, ki elég szerencsés – kezdte Yurl, és felszegte az állát, majd hűvösen
végigmérte az egybegyűlteket – ahhoz, hogy a következő legendás Kettralnál
szolgálhasson!
A veteránok ezt pfujolással és bekiabálásokkal fogadták, de Yurl csak öntelten
mosolygott.
– Akik esetleg szeretnék Rallen mestert lefizetni – fűzte még hozzá –, azok
szerintem még most sem késtek el.
– Elég legyen belőled, Yurl! – csattant fel Rallen. – A te dolgod a hallgatás, nem a
beszéd.
– Az én dolgom a vezérség – felelte az ifjú. Még csak a szeme sem rebbent,
ahogy a neveket felolvasták.
Valynnak fogalma sem volt arról, hogy a Sasfészek miképpen állította össze a
különböző csapatokat, de Yurl szárnyát végül majdnem ugyanazok alkották, mint
akikből összeállt a hétköznapi verőlegény-társasága: a szakállas Remmel Star lett a
robbantómestere, a keszeg Hern Emmandrake a mesterlövésze, aki előszeretettel
lövöldözött a Sasfészek körül kószáló vadmacskákra, Anna Renka a röptetője, az
egyetlen nő a szárnyban, aki valószínűleg Yurl szeretője is volt egyben. Az a hír
járta, hogy amikor a fiú átment a Kampóra a szajhákhoz, Renka szerette közben
nézni, szerette… ösztönözni a lányokat. Elég csinosnak számított – rövid szőke haj,
ruganyos tagok –, de a szája könyörtelen íve miatt Valynt a hideg rázta tőle. És
persze ott volt még Balendin Ainhoa, a hosszú varkocsaiba font tollakkal és
elefántcsontfüggőkkel, arca unott maszk, ahogy elfoglalta helyét a többi gyilkos
között, lába mellett kutyáival, és a vállán gubbasztó sólyommal.
– Hát – szívta be élesen a levegőt Laith a fogai között –, ennél aljasabb csapatot
aligha állíthattak volna össze.
Yurl minden egyes név hallatán úgy bólintott, mintha erre számított volna, és
amikor a szárnya felsorakozott mellette, önelégült pillantást vetett Valynra, és
előrelépett.
– Mint azt mondtam, mindannyian abban a kiváltságban részesültetek, hogy
láthattátok, amint a Sasfészek legjobb szárnya megalakul. Fane, állj félre! Bolha, te
meg vigyázz!
Adamane Fane felhorkant. A Bolha még csak fel sem nézett a
körömreszelgetésből.
– Ti, mindannyian végeztetek – közölte Rallen. Húsos ajka ekkor vigyorra
húzódott. – Helyet kell adnotok a Birodalom Fényének, Valyn hui’Malkeeniannak.
Valyn megfontoltan felállt, aztán az aréna közepére lépdelt. Ahogy elhaladt Sami
Yurl mellett, az finoman a bordáiba könyökölt.
– Jó szórakozást odafenn! Milyen kár, hogy Ha Lin nevét már nem mondhatja.
Valyn ellenállt a késztetésnek, hogy megragadja azt a könyököt, és szétmorzsolja.
Bizonyos értelemben áldásosnak volt mondható, hogy Rallen a legszadistább
katonákat Yurl szárnyába osztotta be – a másik két parancsnoknak kezelhetőbb, még
ha kevésbé halálos emberek is maradtak. Valyn tekintete végigsuhant az arcokon.
Fekete Peter és Szőke Peter: az előző magas, az utóbbi alacsony, masszív párosítás.
Vagy Aacha, a hannan megcsapoló – Valyn legszívesebben semmilyen megcsapolót
nem látott volna szívesen, de Aacha erősebb volt, mint Talal, aki a leggyengébb
mind közül. Még mindig össze lehetett állítani egy tehetséges katonák alkotta
csapatot, már amennyiben Rallen úgy látná jónak, hogy hozzáirányítja őket.
– Valyn vezérsége alatt szolgál röptetőként… Laith Atenkor.
Az új szárnyparancsnok azon kapta magát, hogy mosoly terül szét az arcán, Lin
halála óta az első, döbbent rá. Laith forrófejű volt, de egyben merész röptető és a
barátja. Talán végül a kiválasztást mégsem babrálták meg úgy, hogy azzal neki
okozzanak fejfájást. A röptető felállt a helyéről, széttárt karral fogadta az ujjongást
és a pfujolást, lassan körbefordult, majd az aréna közepére sétált.
– Remélem, szeretsz gyorsan utazni – dörmögte, ahogy odaállt Valyn mellé. –
Gyorsan, és nagyon, de nagyon alacsonyan a föld felett.
– Csak el ne felejtsd, hogy nekünk, többieknek a ‘Kent-csókolta madár alatt kell
utaznunk. – Nem szeretném, ha fákról vagy kéményekről kellene engem
levakargatni.
– Nem ígérek semmit – felelte a röptető vigyorogva.
– Megcsapolóként szolgál – folytatta Rallen – Talal M’hirith.
Hát így. Végül is Talal lett. Valyn belenézett a közeledő ifjú szemébe, de szinte
lehetetlen volt bármit is kiolvasni abból a komoly, barna szempárból. „Nem azoktól
a harcosoktól kell félned, akik megijesztenek.” Ismét Hendran szavai. „Akit szinte
észre sem veszel, az fog hátba döfni.” Valyn mereven kezet nyújtott.
– Üdv! – mondta. Együtt repül a megcsapolóval, de attól még nem kell kedvelnie.
– Robbantómestere – folytatta Rallen, és vigyora gúnyos mosolyba ment át –
Gwenna Sharpe.
Valyn elfojtott egy nyögést. Gwenna ugyan segített neki, mikor lemerült a Manker
roncsaihoz, de ha Laith forrófejűnek volt nevezhető, a lány maga volt a testet öltött
tűz. Osztályának bármely másik hadapródtársánál többet töltött harmadik őrségben,
főleg azért, mert képtelen volt elfogadni bármit, ami parancsnak hangzott.
– Ez lesz aztán a móka! – dörmögte mellette a röptetője.
– Fogd be! – sziszegte Valyn. Legkevésbé sem vágyott arra, hogy már azelőtt
egymásnak essenek az emberei, mikor még a szárnya meg sem alakult. Amíg
sikerül kordában tartania Gwennát, amíg rá tudja venni, hogy figyeljen rá…
– Végül, a szárny mesterlövészének kinevezzük… Annick Frenchát.
Valyn gyomra összerándult. Annick, aki nyilat lőtt a mellébe, aki találkozott
Amie-vel annak halála napján, aki valami olyan sötét titkot rejtegetett, amiért az
elmúlt két hónapban embereket is hajlandó lehetett ölni, csak hogy titokban tartsa,
aki talán a liri kötelet vitte le az Üregbe, ahol meggyilkolta Ha Lint. A mesterlövész
szeme olyan üres volt, akár az égbolt, mikor odasétált a csapathoz, arca kőmerev.
Semmivel sem árulta el, hogy éppen boldog vagy szomorú-e, semmivel sem árulta
el, hogy egyáltalán képes-e efféle érzelmekre.
Valyn ismét kezet nyújtott.
– Üdv! – mondta, és úgy érezte, mintha fűrészpor lenne a nyelve helyén.
Annick egy pillanatig méregette Valyn kezét, aztán vállat vont, majd elfoglalta
helyét a sor végén.
– A Sasfészek parancsnokság nevében – mondta Jacob Rallen, aki látható
elégedettséggel használta a formulát – Hull óvja a lépteiteket, és borítsa fátylát
küldetéseitekre!
A szavak inkább ítéletnek hatottak, mintsem áldásnak.

– Egy órátok van – közölte Fane, és egy térképet dobott a padra, ahol Valyn ült,
még mindig kissé kábultan, frissen létrehozott szárnyával egyetemben.
– Egy óránk, de mire? – kérdezte Gwenna, és vörös haját hátrasimította a vállára.
– Találd ki! – mondta Fane, azzal otthagyta őket.
– Jól van, vezér! – intett Laith vigyorogva a térképre. – Vezess!
Valyn a fejét csóválva emelte fel a földabroszt. Remélte, hogy lesz rá lehetősége
átbeszélnie a dolgokat a csapattal, néhány alapszabályt lefektetni, de a jelek szerint a
Sasfészek továbbra is úgy gondolta, hogy a váratlanra készülni kell, és ezen az sem
változtat, ha az ember saját szárnyat kap. Nagyjából egy hónap múlva letudják a
próbaidőt, és önálló feladatokat kapnak. Addig viszont… Valyn széthajtotta a
papírlapot, és addig forgatta, míg az északi fele északra nem nézett.
– Ez egy sziget – pillantott rá a körvonalakra, és már a lap alján keresgélte a
távolságot jelző méretarányt.
– Jó parancsnok lesz – forgatta Gwenna a szemét. – Felismer egy szigetet, ha
látja.
– Kíméld magad! – intette Valyn. – Ez Sharn: nagyjából tizenkét mérföldre délre
innen.
– Ami azt jelenti, hogy szükségünk lesz Suant’rára – fordított máris hátat a
csapatnak Laith, és az óriási madártelep felé indult, ahova a jószágokat pányvázták
ki.
– Várj! – kiáltotta Valyn. Még azt sem tudta biztosan, hogy mit várnak tőlük, mit
csináljanak, de a röptető csak legyintett.
 – Mire kitaláljátok, már vissza is értem.
– ’Shaelhez vele! – dörmögte Valyn, és figyelme visszaterelődött a térképre.
Gwenna az egyik válla felett kukucskált, Talal a másik felett, Annick pedig láthatóan
fejjel lefelé nézte az egészet onnan, ahol ült. – Mindenki egy lépést hátra! Majd
tudatom, ha végeztem az átnézésével!
– Ó, igenis, Fényességes Felség! – hőkölt hátra Gwenna színlelt rémülettel a
képén. – Nem állt szándékunkban akadályozni Kegyelmességed. – Megrázta a fejét.
– Sajnálom, de nem emlékszem a megfelelő titulusra. Melyiket címet szeretnéd: az
„uramat”, a „parancsnokot” vagy a „Legnemesebb és Legbecsesebb Nagyuramat”?
Valyn igyekezett megőrizni a hidegvérét. Lehet, hogy Gwenna csak próbára teszi,
de az is lehet, hogy egyszerűen nem tetszik neki a gondolat, hogy parancsokat
fogadjon el a vele egykorú szárnyparancsnokától. Bárhogy is, az valószínűleg nem
javítja a siker esélyét, ha már a szárny kiválasztásának napján összevész a
robbantómesterrel, bármilyen ‘Shael-szülte feladatot zúdított is a nyakukba Fane.
– A „parancsnok” kiválóan megteszi – morogta. – Megvan a felszerelésed? Nem
tudhatjuk, hogy mire lehet odakint szükség. Talán vakondokokra, talán
csillagzúzókra.
Gwenna zöld szeme fellángolt.
– Hát hogyne! Te talán elfelejtetted, hogy az új szárnyakra rögtön próbafeladat
vár a kiválasztás után.
Valyn némán leszidta magát. Amíg Lin gyilkosát próbálta kifürkészni és közben
az Üreg okozta kimerültségből lábadozott, erről valóban elfeledkezett. Azt viszont
nem hagyhatta, hogy erre a többiek is rájöjjenek.
– Jó! – mondta mogorván. – Annick, te hozod az íjadat!
– Csak az időnket vesztegetjük – felelte a mesterlövésznő kurtán. Felhúzta az
egyik szemöldökét, és a térkép felé intett.
Valyn visszafojtott egy éles hangú visszavágást, és a figyelmét ismét a tintával
kihúzott vonalaknak szentelte.
– Ez egy kapd-el-és-vidd feladat – mondta rövid szünet után. – A térkép közepén
van a célpont… de azt nem írja, hogy mi az. Bemegyünk, megszerezzük, elhúzunk.
Alapfeladat.
– És mi van a többi szárnnyal? – kérdezte Talal. A megcsapoló nem annyira az
előttük heverő papírlapra figyelt, hanem sokkal inkább a közelükben álldogáló,
csoportokba gyűlt katonákra. Náluk is térképek vannak, döbbent rá Valyn. Sami Yurl
a sajátja fölé görnyedt, és az embereinek magyarázott, majd visszafordult a
papiroshoz. Ugyanazt a térképet kapták ők is, és máris nekiláttak a terv
kidolgozásának.
– Csodás – mondta, és igyekezett lelassítani mind száguldozó gondolatait, mind
vadul lüktető pulzusát, de egyik sem sikerült. – Észak felől közelítünk…
Annick megrázta a fejét, a maga kurta, nyesett mozdulatával.
 – Nem jó.
– Miért nem? – kérdezte Talal, aki ismét a pergament fürkészte.
– Sharn délen van – mutatott rá Valyn türelmetlenül. – A belseje csupa dzsungel,
túl sűrű az erdő, hogy ott ugorjunk le, vagyis a parton kell leszállítunk. Az északi
part van hozzánk a legközelebb, és a szárazföldön a célponthoz vezető út is
rövidebb.
– Csakhogy az szárazföld – nézett farkasszemet a fiúval Annick. – Ha keletről
mennénk, az ugyan valamivel nagyobb táv, viszont használhatjuk ezt a vízmosást…
– bökött rá a térképen egy görbe vonalra –, egészen a célig. Nem lehet benne
eltévedni. És a vízben mennénk. Nem kellene gyökerek között botorkálnunk, sem
átvágni magunkat a bozótoson.
Valyn megnézte a vízmosást. Nem tetszett neki a gondolat, hogy egy mélyedésben
haladjanak, de a mesterlövésznek igaza volt – gyorsabban kijutnának a dzsungelből.
Egy jó parancsnok nemcsak parancsol, hanem oda is figyel. Valyn vett egy nagy
levegőt, és lenyelte a büszkeségét.
– Köszönöm, Annick. Azt hiszem, igazad van. Legyen hát a keleti irány. Talal –
fordult ezután a megcsapolóhoz. – Mi a kút, amiből merítesz?
Az ifjú hátrahőkölt, sötét szemét résnyire húzta.
– Én nem… ezt nem mondom el senkinek.
Gwenna felhorkant.
– Ő nem senki. Ő a parancsnokod, és tudni akarja, hogy milyen kútból merítesz.
– Gwenna – emelte fel Valyn a kezét. – Kérlek! – Tekintetét ismét Talalra
szegezte. – Tudnom kell – mondta, és megpróbált ésszerűen érvelni. Yurl szárnya
már elindult a kikötő felé. Essa pedig hevesen mutogatott a térképre meg a
katonáinak, nyilvánvalóan valamiféle támadási tervet fabrikálva. – Most már
szárnytársak vagyunk. Az efféle dolgokat megoszthatod velünk.
A megcsapoló megrázta a fejét.
– Annyit elmondhatok, hogy a szigeten hozzá tudok férni a forrásomhoz, de nem
lesz túlságosan erős.
– De mi az? – dörögte Valyn, hevesebben, mint szándékában állt.
Talal ismét a fejét rázta.
– Nem fogom elárulni.
Annick a megcsapolóról előbb Valynra, majd ismét Talalra nézett.
– Úgy viselkedsz, mint egy bolond – közölte kerek perec. – Ártasz a szárnynak.
– Elmondtam neki, amit tudnia kell – makacskodott Talal, halk, de rideg hangon.
– Csak az időnket pazaroljuk, hogy ezen vitatkozunk, ahelyett, hogy haladnánk a
tervezéssel.
Valyn farkasszemet nézett a megcsapolóval. Talal ezzel közvetlen kihívást intézett
bimbózó tekintélyéhez, de a többi szárny hamarosan felszáll, és még rosszabbul is
alakulhatnak a dolgok, mint hogy a szárny parancsnokaként rögtön kudarcot vall az
első gyakorlaton.
– Majd később megbeszéljük – vetette oda kurtán, és tekintetét ismét a térképre
szegezte. – Talal, te leszel az ék csúcsa; remélhetőleg amire képes lehetsz, az elég
lesz, ha meglepnek minket. Gwenna egy tucat lépéssel hátrébb halad. Én a pataktól
jobbra, a fák között megyek. Laith lesz a bal parton. Annick, tiéd a víz, ami elég
sekély, hogy attól még lőhess. Ha valakit felzavarunk, lelövöd egy kábítóval.
A mesterlövész kurtán bólintott.
– Itt a madár – intett a válla felett Gwenna, és aztán Suant’ra már fölöttük is volt
suhogó szárnyakkal és szélvihart kavarva.
A gyakorlat nem alakult jól. A folyó mélyebb volt, mint várták, az áramlat
erősebb. Valyn szárnya így kénytelen volt elhagyni a vizet, és a parton haladni a sűrű
bozótosban, s noha kardjukkal vágtak maguknak utat, még így is szörnyen lassan
haladtak, és akkora zajt csaptak, hogy bárkinek, aki meghallotta őket, bőségesen
jutott ideje, hogy elmeneküljön vagy támadjon, attól függően, ahogy jónak látta.
Yurl szárnya a támadás mellett döntött.
Szabvány patkányfogós rajtaütés volt: három ember fent a fák között a jobb
parton, kettő egyenesen előttük a vízben. Laith már azelőtt rohamra lendült, hogy
Valyn parancsot adhatott volna a helyzetük megszilárdítására, és Hern egyik
kábítója megállította. Valyn füstölgőket kért a visszavonulás fedezésére, de a szél
rossz irányból fújt, amire Gwenna egy sor pergő trágársággal rá is mutatott. Bármi
volt is Talal kútja, látható hasznát nem vették, és miután Annick kilőtte első nyilát,
valami keményen és láthatatlanul oldalról fejbe találta, és a zavaros vízbe taszította.
Végül Valyn megpróbálkozott egy szánalmas, felesleges rohammal a meder
közepén, elesett egy vakító-kábító botlócsapdában, és aztán a hátára zuhant, majd
mikor felnézett, Sami Yurl vigyorgó arcát látta maga előtt, míg megpróbálta
kidörgölni a szeméből az előtte táncoló csillagokat, és megszabadulni a fülében
hallott csilingeléstől.
– Ez csúnya baklövés, Malkeenian – mondta lassan az ifjú, és szájából csak úgy
fröcsögött a nyál Valyn arcára. – Meg kell mondjam, nem vagyok meglepve, hogy
sikerült elbarmolnod a támadást, de az még engem is lenyűgöz, hogy ennyire
tehetségesen szúrtad el. Tudod, az évek során, amíg Linnel dolgoztál együtt, mindig
azt hittem, hogy te vagy az eszesebb. – Kuncogott egy sort. – Vicces. És most
kiderül, hogy amellett, hogy a lánynak volt a legédesebb segge a Szigeteken, de
egyben ő volt az agy is. – Részvétet színlelve ingatta a fejét. – De neked sosem
sikerült bejutnod, igaz? És most a lány halott. Milyen kár!
A harag savként égette Valynt, és a válla felett a második pengéjéért kapott. Yurl
csizmájával rátiport a csuklójára, és addig taposott rajta, míg a fiú úgy nem érezte,
hogy mindjárt eltörnek a csontjai.
– Ne tedd! – mondta Yurl, és az arca elkomolyodott. – Nem mintha nem ölnélek
meg, de foltot hagyna a minősítésemen. Végtére is egy szárnyparancsnok vagy,
legalábbis addig, míg meg nem öleted magad.
Valyn valamilyen válasz után kutatott, valami után, amivel esetleg időt nyerhetne,
de Yurl esélyt sem adott rá. Pengéjének lapja széles ívben suhogva csapott le, Valyn
koponyájában fájdalom robbant, és az ég elsötétült.
 HARMINCADIK FEJEZET
——»•«——
Kaden a késő tavasz egyre hosszabbodó nappalait nyomkövetéssel, futással – éjjel
és nappal, bekötött szemmel és anélkül –, a fazekasműhelyben edényformázással és
festéssel töltötte, mindezt Rampuri Tan árgus szeme előtt. Azóta, hogy rábukkantak
Serkhan tetemére, nem történt újabb iszonyatos haláleset, de az idősebb szerzetes
így is ragaszkodott ahhoz, hogy a tanítványával tartson, amikor az elhagyta a
kolostor központi gyülekezőterét, és némi vigaszt jelentett, hogy Tan mindig
magával vitte a furcsa naczal lándzsát. Legalábbis vigaszt jelentett volna, ha nem
azzal tölti az idő felét, hogy kékre-zöldre verje a lapjával Kadent.
Az amúgy is durván induló kiképzés csak rosszabbodott; az ütések
fájdalmasabbak lettek, a robotolás hosszabb, a pihenők egyre rövidebbek. Különös
volt, de Kaden kezdett ráébredni, hogy sok tekintetben jobban ismerte őt, mint ő
önmagát – tudta, hogy mennyi ideig tarthatja a hegyi patakok felszíne alatt, mielőtt
megfulladna, hogy mennyi ideig képes futni, mielőtt összeesne, és hogy milyen
közel képes tartani a kezét a lánghoz anélkül, hogy leégne róla a húsa – és ahogy
teltek-múltak a napok, Kaden arra eszmélt, hogy noha a teste ódzkodik a fizikai
gyötrelmektől, az elméje egyre fokozódó egykedvűséggel fogadja. De azért így is
megkönnyebbült, amikor pár röpke órára egymagában lehetett.
A kőcella, ahol aludt, kicsi volt, éppen csak elegendő ahhoz, hogy elférjen benne
vékony sásgyékénye, egy egyszerű asztal, meg néhány kampó, amelyre a csuháját
akaszthatta. A gránitfal és a padló hideg volt és durva. Viszont az övé volt, és
amikor becsukta a folyosóra nyíló ajtót, elöntötte az egyedüllét és a magány
illúziója. Letelepedett az asztalhoz, a keskeny ablakon kipillantott az udvarra,
kidugaszolta a tintástégelyt, és felkapta a tollát. Apa – írta a lap tetejére. A levél
hónapok alatt jut el a Hajnalpalotába, még akkor is, ha sikerül Blerim Pannóval
elküldenie, amikor az elindul a Kanyarba. Onnan hajón jut el Annurba. Bármilyen
értesülést is kívánt megosztani Kaden, az reménytelenül elavult lesz, mire
megérkezik, mégis fontosnak érezte, hogy írjon, annak dacára, hogy nem volt
semmi mondanivalója. Talán a tanítványkodás volt az oka Tan keze alatt, vagy a
kolostor környékén történt halálesetek, de Kaden úgy érezte, mintha lényének egy
fontos része, az az emberi kötelék, ami őt a múltjához, a családjához, az otthonához
fűzte, most megfeszülne, és ha még túl sokáig mellőzi, akkor egyszer csak
váratlanul el fog pattanni. Egy pillanatnyi szünetet tartott, de aztán eszébe jutott,
hogy nővére nevét is hozzáadja a kezdősorokhoz.

Apa és Adare…
Sajnálom, hogy olyan régen nem írtam. Itt nem sok mindent csinálunk, de a
 napok azért eseménydúsak. Nemrégiben…

Mielőtt befejezhette volna a mondatot, az ajtó nagy csattanással kinyílt. Kaden
megpördült ültében valamilyen fegyvert keresve, de csak Pater jött verejtékezve és
kifulladva. A kisfiú arca kipirult, szeme tágra nyílt izgalmában.
– Kaden! – kiabálta, és igyekezett lassítani, ahogy berobbant a cellába. – Kaden!
Emberek vannak odakint! Idegenek!
Kaden letette a tollat. A kolostorba ritkán jöttek látogatók, nagyon-nagyon ritkán.
Természetesen minden évben megérkezett az akolitusok új csapata, de azok együtt
jöttek, ugyanazon a napon, Blerim Panno vezetésével, aki a Kanyartól kalauzolta el
őket a hegyekbe. Időnként Panno nyugatról jött, de az az út hosszú volt és fárasztó:
át a kopár sztyeppén, amit időnként sivatag szakított meg, és csak a nomád urghulok
jelentették az egyedüli társaságot. Bárhogy is, de a fájós lábú szerzetes érkezésére
még legalább egy hónapig nem számítottak; Kaden idejekorán nekilátott a levél
megírásának.
– Miféle idegenek?
– Kalmárok! – csivitelte a kisfiú. – Ketten, meg egy málhás öszvér!
Kaden felült. A shinek szinte mindent maguk termesztettek vagy készítettek, amire
szükségük volt, a többit pedig ősszel szerezték be az urghuloktól. De azért időről
időre mindig akadt egy hiszékeny kereskedő, aki a messzi északi kolostorban
elrejtett mesés gazdagságról szóló mendemondák csábításának engedve megtette a
több száz mérföldnyi utat. Mikor rájöttek, hogy a shinek milyen egyszerűen élnek,
csalódásuk annyira tapintható volt, hogy Kaden kis híján megsajnálta őket.
Valószínűtlennek tűnt, hogy az évnek ebben a korai szakában bárki is megtegye ezt
az utat, de Pater úgy beszélt, mintha tényleg látta volna őket.
– Hol vannak? – kérdezte.
– Most még mosakodnak, de vacsorára ott lesznek a refektóriumban. Az összes
szerzetes ott lesz, és kérdezhetünk is! Még Nin is azt mondta!
A kisfiú majd kibújt a bőréből, míg Kaden felállt.
– Fuss előre – mondta a császár fia. – Nézd meg, hátha sikerül megpillantanod
őket! Én pár perc múlva megyek utánad.
Pater bólintott, és azonnal kirohant a szobából, magára hagyta Kadent a
levélkezdeménnyel. Kalmárok. A gondolat több izgalommal töltötte el, mint várta
volna. Mintha teljesen elfelejtette volna, hogy milyen az igazi izgalom. Ezek az
emberek híreket hoznak a világból, híreket a családjáról – erre Kaden akkor
döbbent rá, ahogy levetette sárfoltos csuháját, és nekilátott belebújni egy tisztába.
Nem gyakran akadtak a szerzeteseknek látogatói, Nin pedig szeretne kedvező
benyomást kelteni, bárkik legyenek is azok, akik vették a fáradságot, hogy átszeljék
egész Vasht.
– Ne is törődj a dologgal! – szólalt meg Rampuri Tan. Anélkül lépett a szobába,
hogy kopogott volna, és megállt a küszöbön. Sötét szeme ridegen meredt a fiúra. A
naczalt, mint mindig, most is a kezében tartotta, bár hogy miért vitte magával a
hálóterembe, azt csak találgatni lehetett. Bármi is ölte meg Serkhant, biztosan nem
lenne olyan vakmerő, hogy behatoljon Ashk’lan legnagyobb épületébe.
Kaden várt.
– Nem veszel részt az esti étkezésen – folytatta Tan. – Nem fogsz beszélni a
kalmárokkal. A közelükbe sem mész. A színük elé sem kerülsz, és addig a
fazekasműhelyben maradsz, míg el nem mennek.
A szavai egy pofonvágással értek fel.
– Akár egy hétig is itt lehetnek – mutatott rá Kaden törődötten. – Vagy tovább.
– Akkor egy hétig a fazekasműhelyben maradsz. Vagy tovább.
Az idősebb szerzetes egy pillanatra rámeredt, aztán ugyanolyan váratlanul
távozott, mint ahogy jött, magára hagyva Kadent félig megkötött kötélövével és az
arcára kiülő hitetlenkedéssel.
A kolostorba olyan elvétve érkeztek látogatók, hogy az ritka szórakozásnak
számított, és ilyenkor mindig nagy vacsorát rendeztek – levágtak két-három kecskét,
a fatányérokra bőven került fehér- és sárgarépa, krumpli, és mindenki ehetett kérges
héjú meleg cipót. Az étkezésnél is csábítóbb volt azonban a beszélgetés. Az összes
szerzetesnek esélye lesz feltenni egy-két kérdést, hogy megtudjanak valamit a
világról, ami továbbra is élte odakint az életét Ashk’lan falain kívül. Bohumir
Novalk persze a politikáról szeretne majd beszélgetni, akárcsak Scial Nin. Nem
kétséges, hogy a hájas Phirun Prumm Channary híreiről érdeklődne, amivel a
kalmárok bőséggel szolgálhatnak, és az anyjáról, amiről viszont nem. Kaden nem
emlékezett arra, hogy valaha is eltiltottak volna egy akolitust olyan étkezéstől,
amelyen idegenek is jelen voltak.
– Csak Ae tudja, hogy mivel érdemeltem ezt ki – motyogta magának –, de
remélem, hogy Tan Akiillal meg az árnyékszéket pucoltatja ki.
A tiszta csuhát áthúzta a fején, és ledobta a priccsre. Semmi értelme bekoszolni az
agyaggal. Gyorsan felöltözött, és már éppen indulni készült, így egyenesen
belesétált a körül sem nézve berohanó Paterbe.
– Kaden! – kiabálta a fiú, és megpróbált kibontakozni és közben magával rángatni
Kadent a folyosón. – A refektóriumba már gyülekeznek a szerzetesek. Sietnünk kell!
Kaden a fiú hóna alá nyúlt, talpra állította, és leporolta.
– Tudom – mondta, és igyekezett nem mutatni keserűségét. – De én nem mehetek.
Te majd megjegyzed, hogy elmeséld, mit mondtak, hogy néztek ki. Mindent
megjegyzel, rendben?
Pater rámeredt, tátva maradt a szája.
– Nem mehetsz? Kaden, ki tudja egyáltalán, hogy kik ők? Muszáj mennünk!
Annyira Paterra vallott, ahogy az „én”-ről áttért a „mi”-re, Kaden pedig
önkéntelenül is elmosolyodott.
 – Tan a fazekasműhelybe küldött tálakat fényesíteni. Azonnal észrevenné, ha a
refektóriumnak csak a közelébe mennék is. Te viszont szaladj!
Pater olyan vadul rázta a fejét, hogy úgy tűnt, mindjárt lerepül a nyakáról.
– Nem a refektóriumba fogunk menni.
– Na de a kalmárok ott vannak.
A fiú arca felderült, láthatóan örült, hogy van esélye segíteni.
– A galambdúchoz megyünk.
Kaden lassan elmosolyodott. A galambdúc. Az is Paterra vallott, hogy emlékezett
erre a régi búvóhelyre.
A hegycsúcsok gránitja hideg volt és kemény, lehetetlenség fejteni vagy
bányászni. A shinek így kénytelenek voltak az épületeikhez a követ mindenfelől
összehordani – lehasadt sziklarétegekből, kicsi, egyenetlen felületű tömbökből.
Tekintettel az ehhez szükséges munkára, a szerzetesek a legtöbbet hozták ki a
meglévő épületekből, és így, számtalan évvel korábban, amikor egy azóta rég halott
testvér úgy döntött, galambdúcot épít, azt a refektórium hátához tapasztva építette
meg, hogy megkímélje magát egy negyedik fal létrehozásának fáradalmaitól. Kaden
és Akiil a kolostorban töltött első éveik alatt felfedezték, hogy mi a galambdúc igazi
előnye: olyan rejtekhely, ahová el lehet szökni az umialok szigorú tekintete elől.
Amikor kinőtték gyerekkori búvóhelyüket, a titkot továbbadták Paternak, Kadennek
pedig most mosolyt csalt az arcára az a gondolat, hogy a fiatalabb fiú emlékezteti őt
saját titkára.
– Van ott hátul valaki? – kérdezte elővigyázatosan. – Bárki, aki megláthat minket?
Pater erősen rázta a fejét.
– Mindenki elöl van, és abban reménykedik, hogy feltehetnek pár kérdést a
kalmároknak, még az étkezés megkezdése előtt.
– És Tan?
– Ő is ott van! Közvetlenül Scial Nin mellett!
Ezzel a kérdés el is dőlt. Ahogy ők ketten elindultak a refektórium háta mögé,
Pater előreszaladt, Kaden pedig az arcába húzta csuklyáját, és igyekezett a lehető
legjelentéktelenebbnek tűnni. A válla felett még vetett egy pillantást hátra, mielőtt
besurrant volna a keskeny ajtón, aztán nekivágott a felfelé vezető létrának, ami az
apró emeletre vezetett, ahol a galambok voltak elszállásolva szűk odúikban. Hallotta
halk burukkolásukat, azt a szelíd, finom hangot, amit üreges begyük mélyén
keltettek. Még a szalma és az ürülék pézsmaszaga is megnyugtató volt, gyerekkori
emlék, amikor Akiillal megbújtak idefent a félhomályban, feladataik és umialjaik
elől bujkálva. Ez azonban még Rampuri Tan előtt történt. Jóval előtte.
– Íme! – suttogta Pater, és megrángatta csuhája ujját. A kisfiú egy olyan helyre
mutatott, ahol a szikla repedéseibe tömött kócot már réges-régen kifeszegették a
novíciusok ujjai. Kaden, aki ismét tilosban járó gyereknek érezte magát, szemét a
réshez nyomta, és magában elvigyorodott, ahogy bekukucskált a refektóriumba.
 A hosszú termet teljes egészében, kőpadlójától csúcsos mennyezetének
gerendáiig azok a széles, közös asztalok uralták, ahol a szerzetesek ettek. Közülük a
legtöbben már leültek, noha egyikük sem lát addig evéshez, míg a látogatók meg
nem érkeznek. Halkan beszélgettek, a fiatalabb novíciusok némelyike pedig lopva
kérdő pillantásokat vetett a konyha irányába: nyilvánvalóan éhesek voltak, és
nyilvánvalóan ügyeltek arra, nehogy umialjaik felfigyeljenek erre a
fegyelmezetlenségre. Kaden pillantása azonban csakis az ajtóra tapadt, így abban a
pillanatban meglátta a két idegent, ahogy azok beléptek.
Egy zömök, szőke, középkorú férfi lépte át elsőként a küszöböt. A hideg dacára
élénkvörös bőrből készült ujjatlan tunikát viselt, és Kaden még leshelyéről is látta a
karján és nyakán dudorodó izomkötegeket. Távolról sem lehetett jóképűnek
mondani, bőre cserzett volt a napon töltött hosszú óráktól, közel ülő szeme akár a
sólyomé, de így is nyers magabiztossággal mozgott. Társa pár lépéssel lemaradva
követte, Kaden pedig örült, hogy a kőfal elrejti bámuló tekintetét. Pater egy szót sem
szólt a nőről.
A második látogató soványnak és elegánsnak hatott gondosan szabott
lovaglóköpenyében, ujjainak felén gyűrűk villogtak. Felületes pillantásra fiatalnak
tetszhetett, de az évek rajtahagyták apró nyomaikat – a szeme sarkából pár halvány
szarkaláb futott szét, hosszú, sötét hajába éppen csak látható ősz szálak vegyültek.
Kaden úgy vélte, hogy néhány évvel lehetett több negyvennél, és a jobb lábára
nehezedett, mintha valami régi sérülés még mindig gyötörné a csípőjét vagy a térdét
– az Ashk’lanba vezető út komoly próbatétel lehetett neki.
Kaden Rampuri Tant kezdte keresni a tekintetével, de aztán visszatért a
jövevények vizslatásához, és résnyire húzta a szemét. Az elmúlt nyolc esztendőben
nem sok kalmárral találkozott, de volt valami furcsa ebben a kettőben, valami oda
nem illő, mint amikor hullámok gyűrűznek a tavon egy szélcsendes napon.
– Hadd lássam őket! – sürgette Pater suttogva. – Gyerünk! Most én jövök.
Kaden átengedte a helyét, és ahogy Pater átkecmergett mellette, behunyta a
szemét, és megpróbálta kitalálni, hogy mi villant belé. Felidézte elméjében a
samaa’ant. Nem volt tökéletes, a peremén homályos, mivel nem volt elég ideje a
megfelelő faragás elkészítésére, de középen a részletek éppen elég élesen látszottak
– a férfi és a nő, ahogy megdermednek a nagycsarnokba lépés pillanatában.
Szemügyre vette arckifejezésüket, testtartásukat, ruházatukat, megpróbálta
kideríteni, hogy mi váltotta ki balsejtelmét. Vajon a homlokukat ráncolták? Ijedtek
voltak? Furcsán mozogtak? Megrázta a fejét. Nem volt ott mit látni.
– Látod, Kaden? Nem kell aggódnod – suttogta Pater. – Tan itt van. Éppen ő
beszél ezzel a kettővel.
Umialja nevének említése úgy hatott Kadenre, mintha egy vödör jeges vízzel
öntötték volna le, és gondolatai visszaugrottak a két hónappal korábban, a férfi
cellájában lezajlott jelenetre, amikor Tan véresre korbácsolta Kadent a lemészárolt
kecskét ábrázoló festmény miatt. Bármelyik bolond láthatja, ami ott van. Neked azt
kell meglátnod, ami nincs ott. Elképzelhetőnek tűnt, hogy ami őt zavarta a
kalmárokban, az nem olyasmi volt, amit látott, hanem valami olyasmi, amit látnia
kellett volna. Kaden ismét felidézte a saama’ant, és ismét rámeredt.
– Most már az apáttal beszélgetnek – jelentette Pater levegő után kapkodva. – Még
csak azt sem tudtam, hogy csinálnak ilyen színű ruhát.
Az apát. Kaden a képre meredt. A két kalmár több száz mérföldet tett meg, hogy
eladjon valamit, és ha tudniuk kellett valamit a kolostorról, akkor tudhatták, hogy
Scial Nin az egyetlen, aki meghatározza, hogy vállalkozásuk sikeres lesz-e vagy
kudarcot vall. És ő ott állt, közvetlenül az ajtó előtt, egyenesen előttük, azok pedig,
ahogy átlépték a küszöböt, az első pár pillanatban rá sem néztek. A nő mintha a
szerzetesek feje felett hordozta volna végig a tekintetét, mintha csak a
tetőgerendákra lenne kíváncsi, a férfi pedig élesen balra rántotta a fejét, a nyitott
ajtó elzárta térség felé. Kaden hagyta, hogy a kép megmozduljon, és a két jövevény
figyelme szinte azonnal az apátra terelődött, mosolyogva léptek oda hozzá.
– Hadd vessek rájuk még egy pillantást! – bökött Kaden Pater bordái közé a
könyökével.
A kisfiú rámeredt, majd egy hajszálnyit odébb húzódott.
– Tessék! Így mindketten láthatunk. – Kadennek meg kellett barátkoznia a
bordáiba fúródó csontos könyékkel, ahogy átkukucskált a repedésen.
Scial Nin egyszerűen, szertartásosan mutatkozott be, a kalmárok pedig követték a
példáját: a férfi mindössze megbiccentette a fejét, a nő pedig pukedlizés helyett egy
kecses bólintást produkált. Kék szeme ragyogóan csillogott, ami mintha tükörképe
lett volna az ujjain megvillanó gyűrűknek. A legtöbb embert kimerítette volna a
hegyek között tett fárasztó út, de a nő kíváncsian nézett körül, teljesen lekötötték
figyelmét az előtte állók. A jövevények neve, a Pyrre és Jakin Lakatur különösnek
hatott Kaden fülének, és a szavakat lassan ejtő, sziszegő akcentusuk alapján biztosan
nem annuriak voltak.
– Hosszú séta vezet a kis dombocskátokra – jegyezte meg Pyrre, a nő fanyarul, a
térdét dörzsölgetve. – Talán érdemes lenne fontolóra vennetek, hogy beszerezzetek
egy olyan kettralt, amiről annyi történet kering.
– Sokra tartjuk, hogy itt elszigetelten élhetünk – felelte Nin barátságosan.
A kalmár elvigyorodott, és útitársához fordult.
– Vagyis – mondta bánatosan csóválva a fejét – hogy jobb lett volna, ha
megkíméljük magunkat ettől az úttól.
– Egyáltalán nem – intett Nin a hosszú asztal felé. – Most már itt vagytok. Bár
nem ígérhetem, hogy bármit is vennénk, szívesen megosztjuk veletek az étkeinket.
Az apát a vacsora alatt csalódást keltően semmitmondó csevejt folytatott, udvarias
megjegyzéseket tett az időjárásról és nyája állapotáról, hogy vendégei így
figyelmüket az ételre fordíthassák. Amikor Phirum megköszörülte a torkát, hogy
feltegyen egy kérdést, Nin rászegezte nyugodt, rendíthetetlen tekintetét, mire a
kövér akolitus visszarogyott a lócájára. Csak amikor az utolsó morzsák is eltűntek
az utolsó tányérról, tolta hátra Scial Nin a székét az asztaltól, és tette kezét
keresztben az ölében.
– Nos – mondta végül –, mi hír a nagyvilágban?
Pyrre elvigyorodott, láthatóan a két jövevény közül messze ő volt a bőbeszédűbb.
– Tengerészek kalózokkal harcolnak, katonák az urghulokkal harcolnak, a Derék
még mindig forró, és a Szabadkikötő még mindig annyira hideg, hogy bundában
kell dugnod. – Annak a nőnek a hangján darálta végig ezt a litániát, aki valami
mókásat talál az egész világban, mintha az csak az ő szórakoztatására lenne
teremtve. – Az anyák Bedesiához, a szajhák Cienához imádkoznak, a sörfőző
mesterek vízzel keverik a malátát, és egy becsületes nő még mindig nincstelenül
száll a sírba.
– És te? – kérdezte az apát egy derűs fejbiccentés kíséretében. – Te becsületes nő
vagy?
– Hogy az én feleségem? Becsületes? – horkant fel Jakin, és az asszony ujjain a
gyertyafényben csillogó gyűrűk, gömbölyded drágakövek és metszett ékkövek felé
intett. – Az ízlése túl költséges ahhoz, hogy becsületes lehessen.
– Drágám – felelte a kalmárnő, és sértett pillantással az arcán nézett a férjére –,
még azt a hitet kelted a jó testvérekben, hogy egy farkas jött közéjük, hogy ellopja a
juhaikat.
A szavak célba találtak, Nin pedig letette a teáscsészéjét, mielőtt feltette a
következő kérdést.
– Nem találkoztatok semmi szokatlannal a kolostorba tartó úton, ugye?
– Szokatlannal? – ráncolta a homlokát a Pyrre. – Azt leszámítva, hogy több törött
kerékküllőt láttunk, mint máskor egy hónap alatt, nem. Úgyhogy kénytelenek
voltunk a szekerünket félúton otthagyni azon a nevetséges kecskecsapán, amit ti
ösvénynek hívtok. – A szemét fürkészően résnyire húzta. – Mit értettél a szokatlan
alatt?
– Egy lényt, mondjuk? – felelte Nin. – Valamiféle ragadozót?
Pyrre a férjére pillantott, de megrázta a fejét.
– Semmit – felelte. – Aggódnunk kellene? Azt hallottam, hogy itt a hegyekben
póni nagyságúra nőnek a szirti macskák.
– Ez nem egy szirti macska. Ebben biztosak vagyunk. Bármi is ez, mostanában
rájár a nyájunkra. Néhány héttel ezelőtt pedig megölte egyik fivérünket.
Néhány szerzetes erre mocorogni kezdett ültében. A hosszú kandallóban egy
fatönk parazsakat szórva omlott össze. Pyrre hátralökte a székét, és nagy levegőt
vett. Kaden megdermesztette ezt a képet, és alaposabban is megnézte. A nőt meg
kellett volna rémítenie a hírnek, de legalábbis össze kellett volna zavarnia és
megriasztania. Végeredményben a férjével együtt a nap nagyobbik részét – vagy
még többet, ha szekérrel jöttek, mint mondta – ugyanazon az ösvényen felfelé
kapaszkodva töltötték, ahol Serkhant megölték. Még ha a nő képes is volt
megvédenie magát és portékáját a rablóktól és az útonállóktól – és ez a lehetőség
valószínűtlennek tűnt, kora és csípője alapján ítélve –, akkor is valamiféle
aggodalommal kellett volna fogadnia, hogy egy ismeretlen ragadozó járja a
hegyeket, és éppen úgy öl embert, mint állatokat.
Bizonyos, hogy megpróbált úgy tenni, mintha aggódna: az ajkát összeszorította,
homlokán összefutottak a rácok. De itt sem volt rendjén valami. Hol volt a kerekre
táguló szem, az önkéntelen pillantás a férjére, ami igazi félelemről árulkodott
volna? Hol maradt a meglepődés?
– Milyen szörnyű! – mondta egy pillanattal később Pyrre. – Sajnálom a titeket ért
veszteséget.
– Mi, akik az Üres Isten kezének űrjében élünk, nem félünk Ananshaeltől.
Pyrre lebiggyesztette az ajkát, és kétkedő pillantást vetett a férjére.
– Ha jól sejtem, ez megmagyarázza, miért nem lett belőlem sosem szerzetes.
– Azért nem lett belőled sosem szerzetes – felelte Jakin –, mert melled van, és
mert szereted, ha a férfiak megbámulják.
– Ezer bocsánat – szakította félbe Pyrre, és elszörnyedt arckifejezéssel fordult
vissza az apáthoz. – Miután hónapokon át utaztunk és én voltam az egyetlen
társasága, a férjem időnként megfeledkezik féket tenni a nyelvére.
– Nincs szükség bocsánatkérésre – felelte Nin, noha vonásai kissé ridegebbé
váltak.
– Az igazat megvallva – folytatta Pyrre – én túlságosan ragaszkodom ehhez a
vacak kis életemhez. Az igazat megvallva nehéz megmondani, miért. Hiszen főleg
fárasztó gyaloglásból, esténként túlfőzött rizsből, esőben alvásból, reggelenként
félig nyersre főzött rizsből, és még több hosszú gyaloglásból áll. – Eltűnődve
biggyesztette le az ajkát. – Időnként a térdem megadja magát. Időnként az epekövek
gyötörnek.
– És mégsem adod fel – fejezte Nin a gondolatsort.
– Még a hombárotokban elrejtett aranyatokért sem.
– Szép csel – felelte Nin. – De hombárunk sincs, nemhogy aranyunk.
Pyrre a férjére nézett.
– Ez rosszabb, mint gondoltuk. – Tekintetét ismét Scial Ninre szegezte. – Ez a
valami, ami megölte a fivéreteket… veszélyt jelent ránk?
Nin megnyugtatóan emelte fel a kezét.
– Eljutottatok ide… és ez döntő jelentőséggel bír. Az épületekben és a központi
téren nem eshet bajotok. És amikor lefelé indultok a hegyről, adunk mellétek
kíséretet.
– Köszönjük – felelte a nő. – És újfent sajnáljuk a titeket ért veszteséget.
Balszerencse elveszíteni egy barátot… még a halál iránt közömbös sztoikus
szerzeteseknek is. Talán el tudjuk terelni róla a figyelmeteket a külvilág híreivel.
Alig egy-két lépés választ el titeket a fő kereskedelmi utaktól.
Ez megnyitotta a zsilipkapukat, és egy ideig a csuhások visszafogottságát legyűrte
a lelkesültség. Nin megtett minden tőle telhetőt, hogy fenntartsa a rendet, de
nemegyszer előfordult, hogy egyszerre két, sőt három szerzetes kezdett beszélni, és
mindegyik egy kicsivel hangosabb próbált lenni, mint a többi.
– Idén O’Mara Havast hány sorhajóval szállt vízre? – kérdezte Altaf, a Kovács. A
férfi, mielőtt csatlakozott volna a shinekhez, a Kanyarban űzte szakmáját, és
megőrizte élénk érdeklődését az annuri flotta iránt.
Chalmer Oleki azt szerette volna tudni, hogy a lázongó hannan törzsek fokozták-
e támadásukat a birodalom ellen. Phirum Prumm, hű maradva önmagához, idegesen
arról érdeklődött, hogy mostanában nem dühöngött-e pestis Channaryban.
– Tudjátok, az anyám miatt – fűzte hozzá bocsánatkérően. – Ő még ott él, vagy
legalábbis ott élt, mikor eljöttem.
– Nincs hírem az anyádról – felelte Pyrre –, nagy bánatomra. Viszont azt
elmondhatom, hogy Channary atrepája megduplázta erőfeszítéseit, hogy tisztán
tartsa a város utcáit, és azóta nem dühöngött arra a pestis.
– És mi van az urghulokkal? – Ezt Rebbin szerette volna tudni. – Idén háborút
emlegettek, mikor lementünk kereskedni velük a téli legelőikre. Egy új törzsfőről
beszéltek, aki egyesíti a törzseket.
– Az urghulok – felelte a nő, és mindkét tenyerét tehetetlenségét kifejezve felfelé
fordította – már csak urghulok. Az egyik napon mintha azért gyűlnének össze, hogy
átkeljenek a Fehér-folyón és támadjanak, követve ezt az új sámánt vagy főnököt,
vagy bárki legyen is. Másnap aztán foglyokat áldoznak vagy jávorszarvasokat
tolnak seggbe, vagy csinálják azt, ami náluk időtöltésnek számít.
Amikor a kérdezés sora Akiilra esett, Kaden barátja vette a bátorságot, és arra
kérte a kereskedőket, hogy „a részletekre gondosan ügyelve”, írják le, milyen Ciena
új főpapnőjének a teste. Pyrre ezen jót nevetett, hosszú, dallamos kacajjal, míg az
apát pillantása másnapi vezeklést ígért az ifjúnak.
Kaden már olyan régóta élt Ashk’lanban, hogy a legtöbb nevet és helyet nem is
ismerte, amiről a fivérei kérdezősködtek. Legjobb esetben is halványan felderengő
visszhangok voltak gyerekkora távolából, ami mintha egy másik életben történt
volna. Bizonyos esetekben tisztán a képzelet szüleményei voltak, és ilyenkor hagyta,
hogy a különös szótagok elragadják, elbűvöljék. Egy időre el is feledkezett az
elméjét piszkáló kérdésekről, a kalmárt és a férjét érintő, őt gyötrő és formát nem
öltő gyanakvásról. Beérte annyival, hogy figyelt.
Pyrre a kérdésekre hosszú, cirkalmas válaszokat adott, míg Jakin lényegre törő
és nyers volt. Úgy tűnt, hogy egy magát a Megégett Királynak nevező alak
megpróbálta egyesíteni Délkelet-Vash Vérvárosait. Még mindig Tsavein
Kar ’amalan volt a Derék ura, éppen olyan könyörtelen és kiszámíthatatlan, mint
mindig. Rabiból az a különös híresztelés kapott szárnyra, hogy a Darvi-sivatagban
élő törzsek megpróbáltak erővel átjutni az Ancaz egyik hágóján, bár az nem volt
világos, hogy miként remélték megvetni lábukat az annuri légiók védte annuri
területen. És ez így ment tovább egészen addig, míg végül Halva Sjold fel nem tette
a kérdést, amelyre Kaden eddig várt:
– És a császár? Sanlitun még mindig az az erős, makacs tölgy, mint aki húsz éve
volt?
Pyrre továbbra is úgy mosolygott, ahogy az este zömében: könnyed, hányaveti
vigyora bizalmat és bajtársiasságot keltett. Ahogy azonban bólintott, Kaden bőre
bizseregni kezdett.
– Az írnokok azt mondják, hogy a Sanlitun azt jelenti az ősi nyelven, hogy „kő”.
Ha ez így van, akkor a név illik a császárra. Egy hurrikán kellene ahhoz, hogy
elmozdítsa.
A szavaknak meg kellett volna nyugtatniuk. Egy hurrikán kellene ahhoz, hogy
elmozdítsa. Meg kellett volna nyugtatniuk, de a nő hazudott. Kaden biztos volt
benne. Vagy legalábbis leplezett valamit. A fiú azért a nyugalomért nyúlt, amelyet az
étkezés kezdetén idézett fel, kétségbeesetten próbálta kiüríteni az elméjét, és
megtölteni a mosolygó és bólogató kalmár képével. A saama’an azonban elkerülte.
Csak arra tudott gondolni, ahogy apja az ő kis alkarját szorongatja. Megtanítalak,
hogyan hozz hideg, rideg döntéseket, amelyek révén a fiú férfivá érik…
A beszélgetés folytatódott, de Kaden már elhagyta leshelyét, átengedte Paternak az
egész zugot. Míg a fiú lenyűgözve kukucskált le a terembe, Kaden hátával nekidőlt a
galambdúc érdes kőfalának. Bármelyik bolond láthatja, ami ott van. Neked azt kell
meglátnod, ami nincs ott. Míg a sötétségbe meredt, megpróbálta kitalálni, hogy mi
az, amit Pyrre nem mondott el a birodalomról, amit nem mondott el az apjáról.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET
——»•«——
– Tudni akarom, hogy milyen kútból merítesz – kezdte Valyn, és igyekezett
egyszerre határozottnak és ésszerűnek mutatkozni.
Több mint egy hét telt el a mocsári katasztrófa óta, és szinte semmit sem haladt a
szárny összekovácsolásban. Gwenna még mindig engedetlen volt, Laith még mindig
felelőtlen, Annick még mindig… Annick, Talal pedig továbbra sem volt hajlandó
megosztani a többiekkel, hogy szerény misztikus hatalmának mi a titkos forrása…
Mi több, Valynt továbbra is kételyek gyötörték a mesterlövészt és a megcsapolót
illetően; mindketten titkolóztak, ő pedig gyorsan megtanulta, hogy ne bízzon
senkiben, akinek titkai vannak. Lehetetlen volt mindennel egyszerre megbirkózni, de
ha megtudja, mi Talal kútja, az segítene, hogy jobban vezesse a szárnyat, és esetleg
eggyel több darabbal gazdagíthatja az Amie és Lin halálát övező nagyobb kirakóst.
Talal tartózkodóan bólintott.
– Gondolkoztam már rajta, hogy mikor kerül erre sor.
Ők ketten szemközt ültek egymással egy összehasogatott lapu faasztalnál. Már
megkapták saját barakkjukat, egy keskeny faépítményt, ahol hátul helyezkedtek el a
priccsek, volt egy nagy terem oldalt a fegyvereknek és a felszerelésnek, a
homlokzati oldalon pedig az „eligazító szoba” – egy kis zug, benne egy
kovácsoltvas kályha, öt szék, meg egy nagy faasztal, amely köré odagyűlhetett az
egész szárny, hogy elrendezze a felszerelést, átböngészhesse a térképeket, vagy
megtervezhesse a következő küldetést. Nem volt valami fényűző, de a barlangszerű
hadapródbarakkok után biztonságosnak és a nyilvánosságtól elzártnak érződött.
Még jobban érezném magam, gondolta Valyn komoran, ha olyasvalakivel
oszthatnám meg, akiben bízom is.
A szárny másik három tagja az ebédlőben tartózkodott, de a fiú arra kérte Talalt,
hogy maradjon.
– Én vagyok ennek a szárnynak a parancsnoka – kezdte, vigyázva, hogy
csillapítsa hangja hevességét. – Én döntök a stratégiáról és a taktikáról, méghozzá
az erősségeink és a lehetőségeink alapján. Eddig tiszteletben tartottam a titkodat, de
odakint ez a végzetünk lesz.
Az első pár napban úgy gondolta, hogy kifürkészheti a megcsapoló kútját, ha
kellően óvatosan figyeli. Pofonegyszerűnek tűnt az egész: csak nézz körül alaposan,
amikor Talal használja a bűvhatalmát, készíts listát a lehetséges kutakról, majd
szűkítsd le a listát minden ezután következő bűvhatalom-használatkor, míg végül
csak egy lehetőség marad. A gondot az jelentette, hogy Talal nem támaszkodott
annyira furcsa képességeire, mint ahogy azt Valyn várta. Eltérően a legtöbb
megcsapolótól, több mint ügyesen forgatta a pengét, jobban, mint bárki a
szárnyban, annak parancsnoka kivételével, és láthatóan szívesebben folyamodott a
hagyományos taktikákhoz, mint az egzotikusabb megoldásokhoz. Mi több, még
amikor ténylegesen használta is a bűverejét, akkor is túl sok lehetséges kút jöhetett
szóba, hogy le lehessen azokat szűkíteni. Valyn az egyik nap kihúzhatta ugyan a
tollvirágot és a vért, de még így is tömérdek lehetőség maradt: a tenger, a só, a kő, a
fény, az árnyék, a vas… Egy főkönyvvel felszerelt hivatalnok egy évi vizsgálódás
után talán sikerrel járhatott volna, de Valyn nem, főleg úgy nem, hogy közben
megpróbálta megakadályozni a szárny széthullását.
– Ha azt akarod, hogy megőrizzem a titkot a csapat többi tagja előtt – noszogatta
Valyn –, azt megtehetem.
Talal már-már habozva ingatta a fejét.
– A küldetések előtt elárulhatom, hogy hozzá fogok-e férni a kutamhoz, vagy
sem, sőt, valószínűleg még azt is meg tudom mondani, hogy az mennyire lesz erős.
– Annyi nem elég! – csattant fel Valyn. – Nekem szükségem van tartaléktervekre,
fel kell készülnöm előre nem látott eshetőségekre. Szükségem van minden
ismeretre, amivel csak bírunk, hogy útközben rögtönözhessek. – És tudnom kell, ha
te romboltad le Manker kocsmáját, gondolta zordan. Tudnom kell, ha te ölted meg
Amie-t és Ha Lint. Még mindig semmi nem kapcsolta össze a sörház pusztulását a
két lány halálával, semmi, csak Amie meggyilkolásának időpontja, de Valyn nem
tudott szabadulni a gyanútól, hogy mindez egy nagyobb, szövevényesebb
összeesküvés része volt.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudod, mit kérsz tőlem – mondta Talal halkan.
– Egy értesülést – tárta szét Valyn a kezét. – Ez minden. Csak értesülést.
Talal megrázta a fejét.
– Te ezt nem érted.
– Akkor világosíts fel!
A megcsapoló vett egy nagy levegőt.
– Én úgy nőttem fel, hogy éppen annyira féltem a megcsapolóktól, mint bárki
más. A bácsikám szeretett átjárni hozzánk és az atmanokról szóló történetekkel
riogatni minket… vérfagyasztó mesékkel. Apám egyszer háromnapos útra
vállalkozott, csak hogy megnézze egy megcsapoló akasztását. Mosolyogva tért
haza. – Talal megcsóválta a fejét. – Mi… a fivéreim és én… nagyon mérgesek
voltunk amiatt, hogy nem vitt magával minket is. A részletekről faggattuk. Villás
nyelve volt? Vérkönnyeket sírt? Összevizelte magát, mikor meghalt?
– Egy héttel később történt az első csapolásom. – A megcsapoló tekintete a
távolba révedt, arca szenvtelen volt, ahogy folytatta. – Sokáig dolgoztam apám
boltjában. Rosszul mértem meg egy eresztéket, az egész esti erőfeszítésem pocsékba
ment. Szidtam az eresztéket, szidtam magamat, szidtam a széket, amikor váratlanul a
szék támlája széthasadt. Az első dolgom az volt, hogy sürgősen kiszedegessem a
szilánkokat a testemből. Csak ekkor döbbentem rá, hogy mi történt. Hogy ez mit
jelent.
– Senki sem látta – mert ha látják, akkor felakasztanak, megégetnek vagy halálra
köveznek az utcán, még mielőtt a nap felkelne –, de ettől még rám tört a bűntudat, az
undor. Nem számított, hogy nem én próbáltam használni. Ismertem a történeteket.
Amikor az embernek van egy kútja, akkor az fokozatosan a hatalmába keríti,
eltorzítja. Mindent, ami jó benne, a visszájára fordít, míg végül már semmi sem
állítja meg abban, hogy ne csavarja a világot az akarata köré.
Szünetet tartott, majd megrázta a fejét.
– Találtam egy kötelet a csűrben, gondosan rákötöttem egy hurkot, szorosra
rántottam a nyakamon, és egyszerűen leléptem a szekérderékről.
Elhallgatott, és a maszatos ablakon kibámulva nézte a lilás napnyugtát.
– És? – kérdezte Valyn, akit önkéntelenül is magával ragadott a történet.
Talal megvonta a vállát.
– Az apám talált meg. Levágott. Sosem tudta meg, miért tettem. Három héttel
később aztán jött pár ember a Sasfészekből.
– Honnan tudták?
– Volt idejük megtanulni, hogy mit keressenek – felelte Talal. – Váratlan
kirohanásokat, biztonságos városokból eltűnő gyereket, értelmetlen
öngyilkosságokat. – A megcsapoló rezzenetlen pillantása megállapodott Valynon. –
Nem volt ebben semmi szokatlan. Senki nem szeret arról értesülni, hogy egy
szörnyeteg.
– És a családod? – kérdezte Valyn töprengve.
– Ők azt hiszik, katona vagyok. Ez ugyan hazugság, de őket büszkeséggel tölti el.
Csend ereszkedett közéjük, olyan súlyos és rideg, mint az ólom. Valyn hallotta,
hogy a szomszédos barakkban nevetnek és kitört a balhé, a távolból pedig még a
kanálcsörgés is megütötte a fülét, ahogy a Kettralok tömték magukba az ételt az
ebédlőben. A szoba viszont, ahol ültek, csendes volt, és már-már sötét.
– Én nem vagyok a családod – mondta végül Valyn. – A fél életemet itt éltem le, a
Szigeteken. Én nem… így érzek a megcsapolók iránt.
Talal farkasszemet nézett vele, aztán barátságtalanul elmosolyodott.
– Egy szaros hazudozó vagy, Valyn. Lehet, hogy egy napon jó szárnyvezér leszel,
de most csak egy szaros hazudozó vagy.
Valyn nagy levegőt vett.
– Nehéz azt tudni, hogy van valaki, aki olyan dolgokra képes, amire te nem, olyan
dolgokra, amit te még felfogni sem igazán tudsz. Ezt nem tagadom, viszont most
már egy szárnyban vagyunk. Ez pedig a vérnél is erősebb kötelék kell hogy legyen.
El kell kezdenünk bízni egymásban.
Talal higgadtan végigmérte.
– És te mikor kezdesz el bízni bennem?
Valyn úgy érezte, mintha egy párbajban akkor érné támadás, mikor éppen kibillen
az egyensúlyából, pedig neki kellene a másikat védekezésre szorítani.
– De én bízom – tiltakozott erőtlenül. – Én bízom benned.
– Nem – felelte a megcsapoló kimérten. – Laithban bízol egy kicsit, Gwennában
már kevésbé, bennem és Annickban pedig egyáltalán nem.
Valyn hátradőlt a székén. Azt hitte, sikerült elrejtenie az érzéseit, azt hitte, hogy a
viselkedése távolságtartó és szakmai, amilyennek egy szárnyparancsnoknak lennie
illik.
– Te ezt…?
– Hogy a bűvhatalmamat használtam-e? – kérdezte Talal, és a szája fanyarul
legörbült. – Hogy belenéztem-e az elmédbe?
Ostobaságnak hangzott, amint hangosan kimondta a szavakat, de Valynnak
fogalma sem volt róla, hogy mire lehet képes a megcsapoló, és mire nem.
– Nem – felelte Talal. – Nézek. Figyelek. Elég világos, hogy szívesebben döfnél
kést a gyomromba, mint hogy velem dolgozz. – Megcsóválta a fejét. – Tudod, én
nem Balendin vagyok. Ő jóval erősebb nálam. A kútja, bármi legyen is az,
elképesztően mély, de nem ez az egyetlen különbség.
Valyntól erre csak egy néma bólintás futotta.
– Hadd tegyek fel most én neked egy kérdést – szólalt meg a megcsapoló hosszú
hallgatás után ha már ennyire odavagy a titkok megosztásáért!
Valyn csak a vállát vonta meg beleegyezése jeléül.
– Mi történt veled? A Próba alatt? Mi történt a szemeddel?
Tudhattam volna, hogy nem lesz könnyű kérdés, villant Valyn eszébe a gondolat.
Az Üreget élve elhagyó hadapródok egyike-másika szinte elárasztotta a többieket
történetével, szinte kétségbeesetten számolt be minden apró részletről, ami megesett
vele a sötétben. Talal nem tartozott közéjük. Sem Valyn. Senkivel sem osztotta meg a
fekete tojás történetét, sem a szlarn királlyal való találkozást. Elég volt annyit
tudniuk, hogy megmérgezve ment le a barlangba, és gyógyultan távozott. Senkinek
sem kellett az orrára kötni a részleteket, és végképp nem egy megcsapolónak.
Viszont szüksége volt arra, hogy ez a bizonyos megcsapoló megbízzon benne.
Valyn bármennyire gyűlölte is beismerni, az ifjúnak egyvalamiben igaza volt – nem
volt oka megosztani a titkait olyasvalakivel, aki nem hajlandó feltárni a sajátjait.
„Hogy teret nyerj, írta Hendran, időnként át kell engedned a teret.”
– Én egy másfajta tojásra bukkantam.
– Másfajtára?
– Nagyobbra. Sokkal nagyobbra. És feketére.
Talal szeme kerekre tágult a lámpás fényében.
– Szlarntojás volt?
Valyn tétován bólintott. Mostanra már elhatározta, az igazat mondja, akár jó, akár
rossz sül ki belőle.
– Azt hiszem. A fészek ugyanolyan volt.
 – Egy fekete szlarntojás – tűnődött a megcsapoló, lebiggyesztve ajkát, majd
hosszú szünet után azt mondta: – Tudod, hogy megváltoztattak minket, ugye?
– Megváltoztattak? – kérdezett vissza Valyn. Másodszor támadt az a érzése, hogy
a beszélgetés kicsúszik a kezei közül. – Mit értesz azalatt, hogy „megváltoztattak”?
Kik?
– A tojások. Kigyógyítottak a méregből, viszont volt… másodlagos hatásuk is.
Valyn nagy szemeket meresztett. Erről most először hallott.
– Először azt hittem, csak a kimerültség teszi – folytatta a megcsapoló. – Azt
hittem, csak képzelem.
– De mit? – tudakolta Valyn, és igyekezett higgadtan beszélni, mialatt a barlang
emlékei kezdték megtölteni a gondolatait, ismét érezte, ahogy a fekete nyálka
lecsorog a torkán, ahogy a feltört tojás tartalmát a szájába önti.
Talal a vállát vonogatta.
– A szédelgést. Ami nagyjából egy nap alatt elmúlt. Aztán ott van az éjszakai látás.
A hallás.
Valyn értetlenül rázta a fejét.
– Figyeld csak! – emelte fel Talal az ujját.
És Valyn figyelt. A szomszédos barakkból kiszűrődő hangok elhallgattak, de
felváltották más neszek: a sziklás partot nyaldosó hullámoké, távolabb a Szürke-
zátonyon megtörőké. Hallotta ezeket korábban is? Szét tudta választani a fövenyre
sustorogva kifutó víz hangját a zátonynak csapódó hosszú hullámok
dobpergésszerűbb zajától? Behunyta a szemét. Fának feszülő kötél nyikorgását
hallotta. Ez egy hajó kötélzete, döbbent rá, az öbölben horgonyzó egyik hajóé. És
ennél is mélyebben hallotta a hajó palánkjának lassú nyögéseit, ahogy azok
nekifeszültek a gördülő hullámversének.
Kinyitotta a szemét, de nem találta a szavakat.
– Jobb lett a hallásod? – húzta fel a szemöldökét Talal. – Pontosabb? Élesebb?
Valyn bólintott.
– Szentséges Hull! Szerinted ezt a szlarntojások műve? – Elhallgatott, hogy ismét
füleljen egy sort. A távolban egy ajtó recsegve kinyílt, és meghallott egy magas
hangot, amint ránevet valakire odabent: szerinte Chi Hoai Mi nevethetett.
A megcsapoló bólintott.
– Van értelme. A tojás élelemként szolgál a szlarnoknak, még mielőtt kikelne.
Ettől lesznek azok, amik… a sötétben élő lények, a sötétben remekül boldoguló
lények. Ehhez jobb fülre van szükségük, érzékenyebb tapintásra. Még olyan
érzékeik is lehetnek, amelyekről mi nem is tudunk. És az ered valahonnan. Miért ne
lehetne ez a forrás a táplálékuk?
– És mi is ettünk ebből a táplálékból – fejezte be Valyn a mondatot. És közülünk
egyesek többet, mint mások, tette hozzá magában, és a gyomrába kúszott a félelem.
Ha a tojások hatása állandó, akkor veszélyekkel is járhat. Veszély pedig mindig van.
 – Nem csak azért küldtek le oda minket, hogy próbára tegyenek – folytatta Valyn,
és ámuldozva csóválta a fejét. – Egy olyan próba, ahol az osztály fele meghal, a
másik fele pedig egész életére megnyomorodik, még a Kettralok mércéjével mérve
is kicsit kemény. De muszáj volt leküldeniük minket az Üregbe. Mert azok a tojások
nem csak a gyógyulásunkhoz kellettek.
– Hanem meg is változtattak minket – bólintott Talal. – Nem nagyon, csak egy
kicsit.
– És ez megmagyarázza, hogy a ‘Kent-csókolta oktatóink miért jártak előttünk
mindig egy lépéssel – döbbent rá Valyn, és a gerince is beleborzongott a
méltatlankodásba. – Mindig tudták, hogy jövünk. A Hull-kúrta fattyak fél mérföldről
is meghallhattak minket.
Talal ismét bólintott. Több ideje volt rá, hogy megbarátkozzon ezekkel a
dolgokkal, és a szája sarka halvány vigyorfélére görbült.
– Igazi fattyak – helyeselt –, de okos fattyak.
– Ki más tud még erről?
A megcsapoló megrázta a fejét.
– Nehéz megmondani. Daven Shaleel nem igazán kürtölte szét a hírt. Úgy
gondolom, hogy a legtöbb, hozzánk hasonló szárnyból… talán páran észrevették.
Lehet, hogy többen is. Az is lehet, hogy egyesek soha nem fogják.
– De te mégis rájöttél.
Talal arcára ismét óvatosság telepedett.
– Azt hiszem, ennek valami köze lehet ahhoz, hogy megcsapoló vagyok. Amikor
olyan régóta dolgozik az ember a kútjával, mint én, akkor… felfigyel dolgokra.
Felfigyelsz az apró változásokra.
Valyn megrázta a fejét, és elnevette magát.
– Hát, én örülök, hogy sikerült elmagyaráznod nekem. Magamtól valószínűleg
soha eszembe sem jutott volna más annak a ‘Kent-csókolta dolognak az ocsmány
ízén kívül… – A nevetés a torkán akadt. – Viszont a tojás, amit találtam…
– …másmilyen volt – fejezte be Talal bólogatva.
– Nem azt a tojást kellett volna megennem. A Sasfészekben senki sem tervezte el
előre. Senki sem tudja, hogy milyen hatása van.
– Hát, megölni nem ölt meg.
– Még nem.
– A pengéimbe fogadom, hogy attól változott meg a szemed.
Valyn bólintott, egyszerre öntötte el a felismerés és a nyugtalanság.
– És vannak más dolgok is… – dörmögte, de aztán elhallgatott, mikor eszébe
jutott, kivel beszélget.
– …de erről nem akarsz beszélni nekem – vonta le Talal a következtetést, és arcán
látszott, hogy nem lepődött meg, de szomorúsággal tölti el a dolog.
Valyn vett egy nagy levegőt. A lehető legkeskenyebb vonalon táncolt: ha túl
messzire lép az egyik irányba, a megcsapoló sosem fogja leengedni a védelmét. Ha
túl messzire lép a másikba, akkor több értesülést oszt meg, mint amennyit szerez.
– Megérzek dolgokat – ismerte be habozva.
Talal közelebb hajolt.
– Amikor rábukkantam Ha Linre – folytatta Valyn –, tudtam, hogy valami fekszik
a padlón több méterrel előttem, még mielőtt odaértem volna. – Behunyta a szemét,
és hagyta, hogy az emlék elöntse: a bőrén suttogva végigsimító légáramlatok, a lány
hajának halványnál is halványabb illata, amint az orrába csap. Amióta kijött a
barlangból, semmi hasonlót nem tapasztalt, de mióta elhagyta a barlangot, ennél
hétköznapi érzések zúdultak a nyakába: az új szárny, a gyakorlófutások, a viták
Gwennával. Most azonban, lehunyta a szemét, lassan kifújta a levegőt és csak… várt.
A falban van egy repedés, ébredt rá, néhány lábbal a feje felett, valamivel balra;
érezte a huzatot tarkója szőrszálain. Hallotta a lámpásban sisteregni a kanócot.
Képes volt… még szorosabban zárta össze a szemét… nem tudta biztosan, hogy
látja-e vagy csak érzi, de pontosan tudta, hol ül Talal, sőt, még valamennyire a
testtartását is érzékelte.
A megcsapoló hallgatott, mozdulatlanul ült.
– Tudtam, hogy ő az – folytatta Valyn csendesen, a szemét még mindig lehunyva.
– Akkor nem hittem el. Nem akartam elhinni, képtelen voltam elhinni. – Megrázta a
fejét. – Tudtam. Még holtan, még a szuroksötétben is megismertem őt.
Mikor kinyitotta a szemét, könnyek csillogtak benne, de dacosan, csak azért is
állta a megcsapoló pillantását. A barátom volt, gondolta. Nem szégyen megsiratni.
Most először engedett szabad folyást a könnyeinek azóta, hogy rátalált a lányra, és
azok hosszú ideig csorogtak lefelé az orcáján, nesztelenül tócsákba gyűlve az asztal
vájataiban. Egy idő múltán elapadtak. A tenyerével durván megtörölte az arcát.
– Ha erről egy szót is szólsz – mondta rekedtes hangon – bárkinek is a szárnyban,
kitépem a torkod, és megcsapoló nélkül is boldogulunk.
– Vas – felelte Talal, halk, de határozott hangon.
– Te meg mi a francról beszélsz?
– Vas – ismételte a megcsapoló újra, és az övébe dugott kés felé meg a csuklóján
viselt durva karperecekre intett. – Ez a kutam. Na persze nem hordunk magunkkal
sok vasat, de az acélban bőven van elég, hogy elvégezze a munkát.
Valyn tenyerével az asztallapra támaszkodott, és igyekezett elrejteni az érzelmeit,
valamint felfogni az állítást. Minden esély megvolt rá, hogy a megcsapoló hazudik,
és ő sehogy sem mehetett biztosra. Belenézett abba a sötét, rezzenetlen szempárba.
– Miért nem valami erősebb?
Talal vállat vont.
– Legtöbbször nincs túl sok vas körülöttünk – pár penge, pár nyílhegy. Ahhoz
általában elég, hogy dolgozzak vele, de ahhoz ritkán elég, hogy bármi lenyűgözőt
tudjak művelni.
 – Ha egy erődített állás ellen mennénk – kérdezte Valyn, átgondolva a kérdést –,
azt le tudnád rombolni?
– Kizárt.
– És mi van azzal, ami nem kőből épült? Olyasvalamivel, ami kevésbé szilárd…
mint mondjuk egy fasánc? – Vagy egy cölöpökön álló sörház, gondolta. Mi van
Manker kocsmájával?
Talal eltűnődött a kérdés hallatán.
– Ha rengeteg acél van a közelben – mint lenne, mondjuk, egy zsúfolásig
megtöltött csatatéren –, talán. És ha az építményben már van egy döntő repedés. – –
Tehetetlenségében a fejét rázta. – Akkor esetleg képes lennék rá. – Bánatosan
csóválta a fejét. – Sajnálom, Valyn. Biztos vagyok benne, hogy többet reméltél a
szárnyad megcsapolójától. Aacha le tudott volna dönteni egy kő kapuházat, amikor
a kútja ereje teljében van. Akárcsak a legtöbb megcsapoló. – A homlokát ráncolta. –
Balszerencsés ez. Elég hatalmam van ahhoz, hogy fellógassanak, de ahhoz nem,
hogy megvédjem magam. Ezért kellett annyira ügyesen elsajátítanom a
pengeforgatást – mondta, és a válla felett a hátán keresztbe csatolt ikerkardok felé
intett.
Ez a tény mindennél jobb választ adott Valyn kérdésére. A katonák az erősségeiket
helyezték előtérbe, bármennyire is igyekeztek a kiképzőik ezt a hajlamukat kiverni
belőlük. Annick mindenhová magával cipelte az íját, Laith legszívesebben a madara
hátán ült, Gwenna pedig sosem tűnt boldognak, kivéve, ha felrobbanthatott valamit.
Akár hazugság volt, akár nem, nehezen volt hihető, hogy Talal annyi időt szentelne
a pengéinek, ha lenne egy erős, titkos kútja, amiből meríthet. Persze bármi
lehetséges volt, de időnként érdemes volt a nyerőre fogadni.
– És mi van Balendinnel? – érdeklődött óvatosan Valyn. – Ő le tudna rombolni
egy épületet?
Talal lassan bólintott.
– Elég ügyesen rejtegeti teljes hatalmát, de láttam pár dolgot művelni… –
Tekintete tükrözte, hogy most emlékezik, de aztán ismét visszatért a jelenbe. –
Veszedelmes alak, és nem csak a kegyetlensége miatt.
– Tudod, hogy mi a kútja?
– Természetesen nem. Egymás elől még kitartóbban próbáljuk meg elrejteni,
mint előletek.
– És van valami sejtésed? – erősködött Valyn, aki egyszerre volt türelmetlen és
körültekintő.
– Van vagy ezer.
– Mindig a közelében vannak a kutyái…
– Ami kézenfekvő lenne – bólintott Talal –, de általában sosem a kézenfekvő az
igaz. Mind maszkokat és álcákat hordunk. – A nyakában lógó kőamulettre, a fülébe
fúrt aranykarikákra bökött. – És akkor ott van még a szándékos átverés komoly
ügylete. Mielőtt repülni kezdtem volna veled, véletlenszerű napokon kerültem volna
a kutam használatát, még ha ezzel el is vesztettünk volna egy gyakorlatot vagy
versenyt, csak hogy így tévesszem meg a többieket. – Grimaszt vágott. – Rossz így
élni. Folyton hazudozni. Folyton próbálni félrevezetni az embereket…
Valyn ezt még sosem gondolta így végig. A mesékben a megcsapolók mindig
gonosztevők voltak, a háttérben fondorkodó alávaló bajkeverők, akik a szálakat
mozgatták, és a világ úgy táncolt, ahogy ők a maguk torz módján fütyültek. Sosem
gondolt bele, hogy éppen a hatalmuk kényszerítheti őket arra, hogy táncoljanak.
– Köszönöm, hogy elmondtad – mondta végül sután.
– Mindig úgy voltam vele, hogy végül elmondom valakinek – felelte Talal. – Ha
ilyesmit túl sokáig titokban tartasz… – ingatta lassan a fejét –, nincs senki, aki
megmondhatná, hogy az mit művelhet veled, nincs senki, aki megmondhatná, hogy
mivé válhatsz.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
——»•«——
Az ajtón nem volt zár, de három napig, a Pyrrével és Jakinnal elköltött vacsorától
kezdve Kaden a fazekasműhely foglya volt. Éppen időben osont vissza, lopózott ki a
galambdúcból Paterral, rohant végig az ösvényen és vágódott be a műhelybe, hogy
még legyen ideje meggyújtani a lámpást, lelassítani a szívdobogását, lehűteni a
bőrét, és rendezni az arcvonásait, mielőtt Tan megérkezett volna, hogy ellenőrizze.
– Milyen volt a vacsora? – kérdezte Kaden óvatosan. Nagyon szerette volna
megkérdezni hogy mit gondol Pyrre különös viselkedéséről: ha bárki más
észrevette, akkor az Tan lehetett volna, de persze ha elárulja, hogy a galambdúcban
bújt el, csak Ae tudja, hogy a szerzetes milyen vezeklést róna ki rá.
– Semmi különös – pillantott Tan a Kaden által elvégzett munkára. – Nem sokat
haladtál.
– A folyamat maga a cél – felelte Kaden ártatlanul, és igyekezett kerülni az
önelégültséget. Ideje volt már, hogy az egyik shin mondás a hasznára legyen.
– Majd holnap folytatod a folyamatot.
– És ma este? – kérdezte Kaden vigyázva. – Térjek vissza a hálóterembe?
Tan megrázta a fejét.
– Itt alszol. Ha vizelned kell, használd valamelyik bödönt. Valaki majd érte jön
reggel.
Mielőtt Kaden feltehetett volna egy olyan kérdést, amivel visszakanyarodhatott
volna Pyrréhez, Jakinhoz és az esti étkezéshez, Tan már távozott is, magára hagyva
őt a korsók és tálak néma formái között a keskeny, kőfalú szobában. A fiú azért
dolgozott még egy darabig – azzal, hogy lefoglalta a kezét, elnémította elméjében
az aggódó hangokat –, majd csuhástul összegömbölyödött a kemény kőpadlón,
hogy aludjon egyet. Éjszaka felébredt, és annyira reszketett a hidegtől, hogy még a
foga is vacogott, és felköltözött a kemény falócára. Az keskeny volt és
kényelmetlen, de legalább nem sütött belőle a hideg.
Arra számított, hogy Akiil aznap éjjel felkeresi. Még mielőtt a vacsora
befejeződött volna, amikor a szerzetesek még kezükben dajkálták a teájukból
megmaradt sötét seprőt, Kaden üzenetet küldött Paterral a barátjának: Keress fel az
éjféli harangszó után! A harangozás ideje eljött, majd elmúlt, ünnepélyesen kondult
a sötétben, de az ifjú szerzetesnek nyoma sem akadt.
A következő két napban bögréket és fazekakat korongozott, Tan pedig a
fáradságot se vette, hogy megnézze őket, a következő két éjszakát pedig a kis lócán
fekve töltötte, kényelmetlen testtartásban, és közben igyekezett minél jobban
befészkelni magát a csuhájába, védelmül az éji hideg ellen. Rémálmok gyötörték –
befejezetlen látomások valódi történet nélkül, amelyekben apja egy sereg
ellenséggel szemben hadakozott, míg Pyrre úgy figyelte, mintha semmi gond nem
lenne. Hosszú ideje nem voltak már rémálmai – igazából évek óta. A shinek úgy
hitték, hogy a zavaros álmok a zavaros elmék termékei. A legidősebb testvérek azt
mondták, hogy ők egyáltalán nem álmodnak. Kaden boldogan csatlakozott volna a
köreikhez, de a látomások egyre csak jöttek, egyik éjjel a másik után, amint
lehunyta a szemét. Végül a harmadik éjszakán megérkezett Akiil, nem sokkal az
éjféli kongatás után osont be a faajtón.
– Szép köcsög – pillantott Kaden legújabb alkotására, a nagy, kétfülű, vörös
folyami agyagból formázott kancsóra. – Milyen kár, hogy nincs borunk, amit
beletölthetnénk!
– ’Shael vigye el a korsót! – mondta Kaden gorombábban, mint szánta. – Két nap
telt el. Mi történik odakint? Rájött valaki, hogy mi öldösi a kecskéket? És mi a
helyzet a két kalmárral?
Akiil fáradtan roskadt le a lócára, és széttárta a kezét. Unottnak tűnt. Unottnak és
csalódottnak. Csuhájára, mely már eleve nem volt valami tiszta, most föld tapadt,
biztos jeleként annak, hogy ő is, akárcsak Kaden, az elmúlt napok zömét valamifajta
kétkezi munkával töltötte ahelyett, hogy az idegenekkel lófrált volna. Kisimított a
szeméből egy rakoncátlan hajfürtöt.
– A kalmárokkal az a helyzet, ami mindig lenni szokott a kalmárokkal. Sok a
zene. Sok a tánc.
– Ami mit jelent?
Akiil vállat vont.
– Pyrre és Jakin mindenféle vackot akar ránk sózni. Nin meg azt mondja, nekünk
nem kell. Pyrre azt mondja: „De biztos, hogy örömeteket lelnétek ebben a finom
selyemköntösben.” Amire az apát azt feleli, hogy ő jobban szereti a durva szőttest.
Nem sok mindenről maradsz le.
Kaden erre csalódottan ingatta a fejét.
– Van valami furcsa ebben a kettőben, valami… nincs rendjén velük.
– Az már biztos, hogy vacak kalmárok. – Akiil szeme résnyire szűkült. – Várj!
Honnan tudod? Tan egész végig bezárva tartott itt.
– Felmentem a galambdúcba – vallotta be Kaden. Gyorsan végigdarálta az egész
történetet: a kereskedők furcsa érkezését, az elhatalmasodó érzést, hogy Pyrre nem
mond el valamit, hiába csiszolt és barátságos, a halvány gyanút, amelyet Kaden
annyira erősen érzett, de mégis alig tudott szavakba önteni. – Van valami… valami,
amit nem mondanak el az apámról – fejezte be erőtlenül.
Akiil erre a homlokát ráncolta.
– Úgy hangzik, mintha a képzeleted átugrott volna a karámja kerítésén.
– Nem képzelődtem.
– Halva megállás nélkül azt szajkózza nekem, hogy azt látjuk, amit látni akarunk.
Ez történhetett veled is. Na persze, ha én is azt látnám, amit látni akarnék, akkor
Pyrre melle jóval nagyobb volna.
– Miért akarnám azt látni, hogy valami baj van az apámmal?
– Nem arról van szó, hogy rossz hírt akarsz kapni, de természetes, hogy az ember
aggódik a szülei miatt – feltéve, ha tudja, hogy kik azok. Ettől a csapástól engem
megkímélt a sors.
– Most is magam előtt látom Pyrre arcát – felelte Kaden, és a fejét ingatta, ahogy
a saama’an képei megtöltötték az elméjét. Vagy századszor próbálta megállapítani,
hogy mi volt az, ami a nő arckifejezésében zavarta. – Van… valami. – Felsóhajtott. –
Van itt valami furcsa, de képtelen vagyok meglátni, mi az.
– Úgy beszélsz, mint aki túl sok időt töltött az orráig beásva, vagy túl sokáig
rohangászott bekötött szemmel. Ez sok mindent művelhet egy emberrel, sok
mindent művelhet a fejével…
– Nincs semmi baja a fejemnek.
– Ez vita tárgya – vágott vissza Akiil. Majd látva, hogy Kaden szeme felizzik,
megadóan felemelte a kezét. – Tegyük fel, hogy igazad van. De akkor ezt nem szúrta
volna ki Nin vagy Tan, vagy valamelyik éltes gyámunk? Úgy értem, hogy jól bánsz
a saama’annal, ők azonban évtizedek óta kitartóan dolgoznak rajta kalapáccsal.
Kaden széttárta a kezét.
– Na persze – folytatta a barátja, és hamiskás vigyor kúszott az arcára –, a régi
shin trükkök mind szépek és jók, de van rá mód, hogy szerezzünk némileg…
gyakorlatiasabb értesülést is.
Kaden a barátjára nézett. Az a vigyor arról árulkodott, hogy Akiil olyan tervet
dolgozott ki, amiért mindkettejüket félholtra verik, ha Nin vagy Tan rájön. Ami csak
eggyel több ok volt arra, hogy úgy intézzék, ne jöjjenek rá.
– Folytasd!
Akiil előredőlt, mint egy összeesküvő, tenyerét összedörzsölte, érkezése óta most
először lendült bele úgy igazán.
– Figyeltem azt a nőt, ezt a Pyrrét. – Elismerően biggyesztette le az ajkát. – Nem
valami nagy szám, legalábbis azokhoz a szajhákhoz képest, akik között felnőttem,
de idefent a hegyekben azt hiszem, azzal kell beérned, ami van.
– Kémkedtél utána.
– Nevezzük inkább „ellenőrzésnek”. Bárhogy is, néhányszor kisurrant a
kolostorból, általában alkonyatkor, amikor Jakin Ninnel alkudozott.
– Talán csak körülnéz ilyenkor – felelte Kaden. Szerette volna, ha Akiilnak van
valami ötlete, de ez eddig elég soványkának tűnt.
– Mindig keletre megy. Vagyis nem a lenyugvó nap érdekli. Távolodik a szép
látványtól. Emellett Nin az első éjszaka mesélt neki arról, hogy valami öldösi a
kecskéinket. Sok olyan nőt ismersz, aki szívesen sétálgat éjféltájban egy szirt
peremen álló különös hegyi kolostor környékén, mikor nem sokkal korábban
megtudta, hogy egy ismeretlen ragadozó kecskék és emberek fejét tépi le, és
megeszi az agyukat?
Kaden bólintott, kezdett neki tetszeni a gondolatmenet.
– Ez tényleg különös. És hova megy?
– Fogalmam sincs – felelte Akiil. – Nem volt esélyem követni. Az elmúlt három
napban a Fehér-folyó egyik ágának ástam egy új csatornát. Ma éjjel viszont… –
Elvigyorodott. – Arra gondoltam, hogy talán munkára foghatnánk shin
nyomkövetői képességünket.
A beshra’an, a kivetített elmét eredetileg azért találták ki, hogy követni tudják az
eltűnt lábasjószágokat vagy felkutassák a ragadozókat; az igazat megvallva Kaden is
így bukkant rá a leölt kecskére két hónappal ezelőtt. A talajon szép és jó követni a
nyomokat, de Ashk’lan környéke csupa szikla, ahol kevés a föld. Amikor a nyomok
eltűntek, ahogy az előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkezett a kolostor körüli
gránitlabirintusban, a szerzeteseknek újabb módszert kellett kieszelniük.
A beshra’an célja nem más, mint hogy az ember kilép önnön elméjéből, kivetíti
az elméjét egy másik lényre, hogy ne úgy gondolkozzon, mint a kecskét követő
ember, hanem úgy, mint maga a kecske. A szerzetesek hátborzongató ügyességgel
tudtak állatokat követni a kopár sziklán is, mikor ember mivoltukat levetkőzve
kiszimatolták a friss fű illatát, rátértek arra a finom kavicsos ösvényre, amelyet a
kecskék annyira kedveltek, vagy behúzódtak egy hatalmas szikla szélvédett
árnyékába, mikor kitört a vihar. Kadennek némileg szerencséje volt, még akkor is,
ha párszor úgy érezte, mintha tényleg sikerült volna „kivetítenie” az elméjét
zsákmánya fejébe. Sajnos embert eddig még sosem próbált meg követni.
– Jól van – súgta oda Akiil, amint kislisszoltak a kolostor területéről, és
nekivágtak a keletre vezető átszegdelt vidéknek. A dagadó hold alacsonyan ült az
égen, és amint a szemük megszokta, elég fényt adott, hogy lássanak. Sziklatömbök
és kőtáblák dőltek egymásnak, sötét árnyékot vetve az ezüstös fényű hold alatt.
Széltől megdőlt borókafenyők görbe ágai nyúltak feléjük, azzal fenyegetve, hogy
beleakadnak a csuhájukba, vagy a szemükbe csapódnak. A kolostor esti hangjait már
alig-alig hallották az enyhe szélben.
– Míg odabent voltunk, ez jobb ötletnek tűnt – szólalt meg Akiil. Hangja
gunyorosan csengett, de a szeme tágra meredt. Kadent nem kellett emlékeztetni arra,
hogy bármi is ölte meg Serkhant, az még mindig idekint jár, idekint vár.
Reménykedniük kellett, hogy a birkakarámból kihúzgált karók és az övükbe tűzött
kések elegendőek lesznek ahhoz, hogy elriasszák. Végtére is, okoskodott Kaden
magában, Pyrre is minden éjjel erre ólálkodik, és mégsem ölték még meg.
– Gyorsak leszünk – mondta, és ezzel legalább annyira magát igyekezett
megnyugtatni, mint a barátját.
– Én is ezt mondtam magamnak, mielőtt lemetszettem volna azt az erszényt. És
annak jutalma lett ez – felelte Akiil, és a billogjára bökött. – Gondolom, semmi
módon nem tudsz tompítani a szemed lángján. Klassz dolog, hogy egy istennő
kefélt az ükapáddal, de egy kicsit túlságosan látványos ez a szempár.
– Talán elriasztja, bármi legyen is az, amit el kell riasztania.
Akiil felhorkant.
– Jól van – mondta most Kaden, aki vacogott a csuhájában, – te vagy Pyrre, egy
kalmárnő a császárságból. Elhagyod tökéletes és csodás celládat, hogy kilopózz a
sziklák közé. Miért?
Akiil elvigyorodott.
– Azt remélem, hogy megcsiklandozhatom valamelyik daliás ifjú szerzetest a
csuhája alatt.
Kaden végiggondolta a dolgot. Nők sosem látogattak a kolostorba, és
valószínűleg akadt pár szerzetes, aki nem bánna pár percet Pyrrével, közülük is
Akiil volt az első.
– Jól van – bólintott végül –, legyen mondjuk egy találka! Te hova mennél?
– Nem idevalósi vagyok. Oda megyek, ahova mondják.
– Jól van, bújjunk akkor ennek a képzeletbeli szerzetesnek az elméjébe!
Találkozni akarsz Pyrrével. Mit mondasz neki, hova menjen?
– Az egyik üresen álló déli épületbe. Az alsó rétre, bár az kicsit messze van. Talán
a galambdúcba. – Akiil rákacsintott. – Annak a helynek van egy kis romantikus
jellege. Ott illően bánhatsz egy hölggyel.
– Biztos hízelgőnek találná, hogy lefekhet veled egy halom szaró galamb között.
Mi van kelettel? – intett az előttük magasodó sziklák felé. – Azt mondtad, te abba az
irányba láttad menni. Mondanád neki, hogy találkozzatok ott?
Akiil tétovázott, majd megrázta a fejét.
– Nincs ott semmi, csak vízmosások és hasadékok. Nem szeretnék kavicsokat
szedegetni a seggemből.
– Vagyis akkor a nő egyedül van – vonta le Kaden a következtetést. – Egy
szerzetes máshova küldené.
– Logikusnak tűnik – felelte Akiil –, de ez nem segít rajtunk. – Az előttük elterülő
baljós sziklalabirintus felé intett. – Te vagy a nő. Te hova mennél?
Kaden fontolóra vette lehetőségeit a gyér holdfénynél. Vagy fél tucat kecskecsapa
vezetett fel a szegdelt hegyre, amelyek közül a nő bármelyiket követhette. A
többségük tisztán látszott – a hegyekben élőknek olyanok voltak ezek az ösvények,
mintha országutak lettek volna –, de Pyrre nem a hegyekből származott, legalábbis
nem ezekből a hegyekből. A fiú megpróbálta úgy látni a csapákat, mintha most látná
őket először.
– A patakmeder – jelentette ki végül. – A nő a patakmederben menne.
Akiil elutasítóan intett a meder felé.
– Miért akarná kifordítani a bokáját a patakmederben, mikor rengeteg jó
csapáson is haladhatna? Ennek semmi értelme.
– Mert – felelte Kaden – a patakmeder nem tűnik patakmedernek, ilyenkor, késő
tavasszal már kiszáradt. Széles. Viszonylag lapos. Annak, aki nem itt nőtt fel, a
legkézenfekvőbb út a sziklák között. A nő nem fogja észrevenni, hogy a lecsiszolt
köveken a kecskéknek szinte lehetetlen megvetnie a lábukat, az állatok hagyta
csapákat pedig valószínűleg még csak észre sem vette. Nem igazán látszanak annak,
ha az ember még sosem próbálta követni őket.
Akiil elismerő pillantást vetett rá.
– Az elmúlt években nőket cserkésztél be nélkülem? Titkolózunk?
– Ugyan miért mondanám el a titkaimat neked? Hiszen tolvaj vagy.
– Megsebeztél, testvér. Megsebeztél. Én egy alázatos szerzetes vagyok, az
istenemnek szentelem magam.
– Akkor most pár órára inkább ennek a feladatnak szenteld magad – intett Kaden
a patak felé.
Alig pár tucat lépést tettek meg a hegy belseje felé, mikor a nő első nyomaira
bukkantak – egy felfordított kőre. A puha sárban egy csizmanyom látszódott. Majd
egy újabb, a tőzegből kirúgott kőre. Még negyed mérföldön át sem követték a
nyomokat, mikor Akiil megpillantott egy alacsony kőrakást. Nem volt nagyon
feltűnő, alig pár kavics ebben a sziklavilágban, semmi olyan, ami magára vonzaná
az avatatlan szemet. De a patak kövei nem tornyosulnak fel így. A tavaszi áradás
elmosta volna a törmelékkel együtt.
– No, nézzük csak ezt meg! – emelt le Akiil egy követ a kupac tetejéről. – Lássuk,
mi rejtegetnivalójuk van a jó kalmároknak!
Vigyorgott, a szeme fényesen csillogott a holdfényben. Kaden nem osztotta a
lelkesedését. A patakmeder nem volt valami széles, de így is sebezhetőnek érezte
magát a ragyogó holdfényben, és a hűvös éjszaka dacára a verejték csak úgy
patakzott a hátán. Megmarkolta a kezében tartott karót, és emlékeztette magát, hogy
Serkhant akkor támadták meg, amikor egyedül volt, és igyekezett elhinni, hogy két
ifjú együttes erővel, karókkal és késekkel felfegyverezve elég lenne a valami
elriasztására. Amikor ez az okoskodás nem járt sikerrel, rászánt egy kis időt, hogy
végigvegyen egy shin gyakorlatot, amivel lelassíthatta a szívverését, és csak akkor
hajolt le a kőhalomhoz, mikor már ismét lassan és egyenletesen vette a levegőt.
Pyrre két vízhatlan szövetbe bugyolált csomagot rejtett el a kupac alatt, Kaden
pedig óvatosan felemelte mindkettőt, majd az egyiket Akiil kezébe nyomta. Barátja
egy kicsit ügyetlenkedett a csomagra hurkolt csomókkal, megpróbálta felmérni,
hogy vissza tudja-e kötni őket, ha a nő megjelenne. Az ujjai ügyetlenek voltak
amiatt, hogy sokáig jöttek a hidegben, és mire kinyitotta a zsákot, addigra már
tartalmának a felét ki is terítette egy lapos kőre. Kaden rápillantott a tárgyakra, míg
barátja suttogva vette őket számba.
– Tiszta ujjas. Tiszta harisnya. Lehangolóan könnyű erszény – dobált a levegőbe
egy apró szöveterszényt, ami csilingelő hangot hallatott, mikor elkapta.
Kaden összerezzent.
 – Kalap – folytatta Akiil. – Vagy húsz méter kötél… – A számbavétel idegőrlő
volt, de az eredménye nem. Semmi olyan nem volt benne, amit egy hétköznapi
kalmár ne vinne magával egy hosszú útra. Semmi olyan, ami tápot adhatna Kaden
homályos sejtéseken alapuló gyanújának.
Aztán Akiil megtalálta a késeket.
Persze mindenki hord magával kést, és egy kalmárnak a legtöbb embernél
nagyobb szüksége is lehet rá. Útközben hámokat kell megreparálni, kavicsokat
kimetszeni az öszvér patájából, elfoszlott köteleket átvágni és újrakötni, szárított
húst felvágni vacsorára. Kaden ezer okot tudott volna mondani, hogy egy kereskedő
miért hord magánál kést. Egy kalmárnak viszont nem lenne belőle fél tucat. Akiil
egymás után fektette őket a kőre: hat egyforma, nyolc hüvelyk hosszú pengét,
olyasformákat, mint amilyenekkel Annur gyilokvermeiben ölik egymást a népek,
amelyek kifent és csiszolt éle csak úgy csillogott a hideg holdfényben.
– Azért hozták őket, hogy kereskedjenek velük? – vetette fel. A hangja elvesztette
kisfiús lelkesedését.
– Egy kolostorba? – kérdezett vissza Kaden.
Egy darabig még nézték a fegyvereket, majd Akiil intett a vízhatlan vászonba
göngyölt másik csomag felé, amely még mindig a barátja kezében volt.
– És abban mi van?
Kadennek sikerült kioldania az utolsó csomót is, majd benyúlt a zsákba. Ujjai
fához és acélhoz értek. Mikor végre kiráncigálta a tárgyat a csomagból, látta, hogy
egy számszeríjat tart a kezében.
– Ez lehet, hogy mind csak védelemre kell – mutatott rá Akiil. – Veszélyes az út a
sztyeppén át. Az urghulok általában nem háborgatják a kalmárokat, de sosem
tudhatod, hogy mikor végzed egy emberáldozat rosszabbik felén.
– Ha mindez védelemre kell – felelte Kaden –, akkor miért rejtik el a sziklák
közé?
Még pár szívdobbanásig méregették a fegyvereket, aztán, mintha csak egy néma
parancsnak engedelmeskednének, nekiláttak mindent visszacsomagolni úgy, ahogy
azokat találták. Akiil arcáról eltűnt az eddigi derűs, mókázó arckifejezés. Mérgesnek
tűnt, ahogy a különböző tárgyakat dugdosta vissza a zsákba. Kisvártatva a fegyverek
visszakerültek a csomagokba, a csomagok pedig a kövek alatti rejtekhelyre. Akiil
éppen az utolsó köveket pakolta vissza a halomra, amikor valami megzörrent a
patakmederben: kő koccant kőnek.
Kaden megperdült, és a sötétbe meredt.
– Hallottad ezt? – sziszegte, és a gyér fényben megpróbálta meglátni, mi árnyék,
és mi valami másnak az alakja.
Akiil bólintott, és maga elé kapta a karót. Kaden egyik kezét az övkésére
csúsztatta, de aztán meggondolta magát. Nem tudott túl sokat a harcról, de nem
tetszett neki, hogy milyen esélyei lennének, ha ez az akármi elég közel jut ahhoz,
hogy használhassa a kését.
Felhő haladt át a hold előtt, amitől a vízmosásra csak még sötétebb árnyék borult.
Kaden alig tudta kivenni Akiilt, aki pedig csak pár lépésre álldogált. Mögötte a
szirtek és a csipkézett bércek magasodtak, amit inkább érzett, mintsem látott. Lassan
körbefordult, botját vízszintesen tartva, fényforrást, mozgást, bármit keresve, ami
esetleg figyelmeztetheti őt a veszélyre, mielőtt az lecsapna.
– Látsz valamit? – sziszegte.
Akiil válaszul csak annyit nyögött, hogy umf: mintha köhögött volna, de ez a
köhögés sosem hagyta el a mellét. Kaden még éppen időben pördült meg, hogy
lássa, amint a barátja összerogy a patakmederben. Mielőtt felkiálthatott volna, egy
erős és kérlelhetetlen tenyér tapadt a szájára.
Kaden nem volt puhány legény. A nyolcévnyi kemény fizikai munka magasan a
hegyek között gondoskodott róla. A súlya negyedét el tudta cipelni, amikor vizet
hordott a pataktól, méghozzá több száz lépésen át, vagy képes volt egész éjjel futni a
sziklás ösvényeken. Valami harchoz foghatót illett volna produkálnia, de mintha az
őt fogva tartó kezet gránitból faragták volna. Míg küszködött, ellenfele a másik
karját a nyaka köré fonta, összepréselve a légcsövét. Ez a rossz döntések
következménye, villant át agyának azon a részén, amelyik még képes volt
gondolkodni. Kaden kétségbeesésében hátracsapott a könyökével, abban a
reményben, hogy így ellenfele hátha elengedi. A férfi hasfala éppen olyan erős volt,
mint a marka. A fiú némán felordított, ahogy elvesztette az eszméletét.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET
——»•«——
Mikor magához tért, kőfalak vették körül, és ő egy kemény, fából faragott széken
ült. Valaki meggyújtott pár gyertyát, és amikor először próbálta kinyitni a szemét, a
fény egyenesen az agyába küldte fájdalomlándzsáját. Ismét becsukta, és halkan
felnyögött. Nem tudta, hol van, de amikor a támadás emléke felrémlett előtte,
megfeszítette izmait, készen, hogy harcoljon vagy fusson. Senki sem kötözte össze
sem kezét, sem lábát, és résnyire nyitott szemhéja alól ki tudott venni egy ajtót. Nem
vihették messzire. Még mindig Ashk’lanban volt – a durva gránitfalak elegendő
bizonyítékul szolgáltak. Ha képes lenne csak…
– Némi fáradságunkba került, hogy csendben hozzunk ide. Kérlek, ne rontsd most
el lármázással!
Ismerte ezt a hangot, ami száraz volt és rideg, mint a nyersbőr, bár vagy fél
szívdobbanásig nem tudta hova tenni.
– Miért esik az ifjaknak oly nehezükre engedelmeskedni? – folytatta a hang.
Az apát, döbbent rá riadtan, és a fájdalom ellenére ismét kinyitotta a szemét. Scial
Nin dolgozószobájának közepén ült, a szerény, egyszobás lakhelyen, ahol Nin és
Tan pár héttel korábban felfedték előtte a kenta titkát. Nin a hálóterem celláiban
aludt, akárcsak a többi szerzetes, de köztudott volt, hogy későig marad a
dolgozószobájában, amikor fontos ügyek kötik le a figyelmét. Az apát szobájába tett
látogatások általában nem sok jóval kecsegtettek, és ez a mostani történés a
szokásosnál eleve sokkal rosszabbul is indult, bár Kaden feje még mindig
túlságosan fájt ahhoz, hogy túl sok mindent felfogjon abból, mi is történik itt…
A kandallóban éppen csak égett a tűz, de ez volt az egyetlen szívderítő dolog a
szobában. Nin üres íróasztala mögött ült, ujjaival sátorszerűen megtámasztotta az
állát, sötét szemét a fiúra szegezte, mintha Kaden egy újfajta mókus lenne, amelyre
az egyik kelepcében bukkant. Néhány lábnyira az asztaltól Rampuri Tan állt, és a kis
ablakon át az éjszakába bámult. Egyetlen szót sem szólt, még csak nem is nézett a
tanítványára, Kaden azonban érezte, hogy a gyomra megrándul, ami kellemetlen
érzés volt, tekintettel arra, hogy a feje már eddig is lüktetett, lába pedig mintha
kocsonyából lett volna. Már-már felnyögött, aztán elnyomta a megszokásból fakadó
hangot – az idősebb szerzetesekből amúgy sem váltott volna ki együttérzést.
– Akiil? – kérdezte erőtlenül, mert úgy érezte, mintha valaki nyersgyapjúval
sikálta volna ki a száját. A barátját nem látta a dolgozószobában. – Hol van Akiil?
– Nincs itt – felelte az apát higgadtan. Szokványos esetben Kaden a fogát
csikorgatta volna hangtalan dühében a válasz hallatán, de ekkor eszébe jutottak a
megtalált kések, meg a szájára tapadó tenyér, ami miatt nem kapott levegőt…
– A kalmárok – sikerült kinyögnie. – Ők… – Ők mi? – kérdezte magában. Késeket
hordanak? Hogyan fogja elmagyarázni, hogy Akiillal együtt átkutatták a kereskedők
holmiját? – Ki próbált megölni minket? – kérdezte inkább. – Sikerült elfogni őket?
Az apát elkapta a tekintetét, Kaden bal válla felett egy meghatározatlan pontra
meredt. Rampuri Tan a fejét csóválta, de nem fordított hátat az ablaknak. A fiú
egyikről a másikra nézett, de láthatóan egyiküknek sem akarózott megszólalni.
– De ugye elfogtátok őket, igaz? – kérdezte. Megpróbált felállni, de a lábai hallani
sem akartak róla, így visszahuppant a székre. A csend hosszúra nyúlt, hideg és sivár
volt, akár az éjszakai ég.
Mikor az apát végre megszólalt, akkor sem a fiúhoz szólt.
– Azt mondtad, hogy fejlődik.
Tan felmorrant.
– Nem látok semmiféle fejlődést – folytatta Nin. – Csak egy vak, lobbanékony fiút
látok, aki annyira önmagához van láncolva, hogy szinte mozdulni sem tud.
A sértés szokványos esetben fájt volna, amit csak fokozott volna a színtelen hang,
a hanyagul ejtett szavak. De támadója emléke és az Akiil iránti aggodalma most nem
hagyott teret a sértett büszkeségnek, és míg lecsillapította az ereiben keringő vér
lüktetését, Kaden igyekezett logikusan, érzelemmentesen érvelni.
– Apát uram – kezdte halkan, és csodálkozva figyelt fel rá, hogy a hangja
mennyire higgadt, pedig úgy érezte, egyszerre remeg belül, és tudna üvölteni. –
Mostanra nyilván már tudod, mivel megmentettél, hogy a kalmárok nem azok,
akiknek tűnnek. Az egyikük vagy mindketten elkapták Akiilt és engem…
– Mióta – szakította félbe az apát felemelve a kezét – az umialod Tan?
– Mi köze van Tannak…
Az apát anélkül szakította félbe, hogy felemelte volna a hangját.
– Mióta?
– Két hónapja – felelte Kaden, összeszedve minden önuralmát.
– És két hónap elteltével még mindig nem ismered fel a saját mesteredet, mikor
már elég közel jut ahhoz, hogy megöljön?
Kaden értetlenül meredt az apátról Tanra, aki ekkor elfordult az ablaktól, de
tekintete kifürkészhetetlen volt, mint mindig.
– Elmentem a műhelybe, hogy megnézzem, ott vagy-e – kezdte a szerzetes. –
Mikor nem találtalak, követtelek, és idehoztalak. Akiilnak semmi baja.
Kaden szája tátva maradt.
– Te hoztál ide! De hogy találtad meg a nyomainkat?
– Beshra’an. Az elméd egyszerű alkotás, noha a tiéd túl szűk ahhoz, hogy bármi
lakozzon benne.
A fiú elengedte füle mellett a sértést.
– És mi van a kalmárokkal? Miért nem kértél meg egyszerűen, hogy menjek
veled? Miért támadtál rám?
– Vitatkoztál volna – felelte Tan egyszerűen. – És a nő már közeledett. Nem volt
rá idő.
Kaden megzabolázta a rátörő érzelmeket. Most már percek óta magánál volt, de a
dolgok semmivel sem lettek világosabbak. Elszántan, hogy nem csinál ismét hülyét
magából, hallgatott egy sort, hogy megeméssze ezt az új értesülést. Tan visszatért az
ablakhoz, mintha nem lenne miről beszélgetni, de az apát továbbra sem vette le a
fiúról a tekintetét.
– Nem azért küldtél a fazekasműhelybe, hogy így vezekeljek valamiért – vonta le
végül a következtetést.
– Még megtehetem – felelte Tan –, tekintettel arra, hogy milyen szánalmas
munkát végeztél.
– De nem azért küldtél – makacskodott Kaden. – Ha azért küldtél volna, nem lett
volna szükség arra, hogy leüss az éjszakában, nem lenne szükség erre az éjjeli
összejövetelre. Amikor rám bukkantál a patakmederben, egyszerűen elküldhettél
volna egész éjjel vizet hordani, vagy hogy hajnalig üljek a Karmon. De akkor
összefutottunk volna a kalmárokkal. Nem azt próbáltad megakadályozni, hogy én
lássam meg őket – folytatta a fiú, ahogy lassan rátört a felismerés. – Azt akartad
meggátolni, hogy ők lássanak meg engem.
Megborzongott a csuhája alatt. Az Ashk’lanban töltött évek során a császári trónt
övező manőverezések és mesterkedések távoli emlékké fakultak. Mi több, Kaden
gyakran töprengett azon, hogy vajon nem azért küldték-e a kolostorba, hogy így
óvják meg a bajtól, míg idősebb nem lesz, és nem azért került ide, hogy tanuljon.
Lehetséges volna, hogy az annuri politika még itt is rátalált?
– Ez az apámról szól – mondta, és alighogy a szavak elhagyták az ajkát, már
tudta, hogy amit mondott, az igaz.
– Miért – kérdezte az apát lassan – gondolod, hogy bármi baj lenne az apáddal?
Pyrre Lakatur azt mondta, hogy a császár éppen olyan erős, mint valaha. Jakin pedig
helyeselt.
– Tudom – felelte Kaden. Lassan beszívta a levegőt. Amit elárulni készült, azért
még súlyosabb vezeklés vár rá, de körülötte már így is forrt a víz. Tudnia kellett az
igazságot. – Valami nincs rendben Pyrrével, egyikőjükkel sem. Nyilvánvaló, hogy ti
már tudtok a késekről és a számszeríjról, de ez nem minden. Az első estén, a
refektóriumban töltött estén én a galambdúcban leskelődtem.
Tan arca még egy fokkal ridegebb lett, de egy szót sem szólt. Az apát felhúzta az
egyik szemöldökét.
– Pyrre nem rád nézett, amikor belépett az ajtón – folytatta Kaden. – Majd, amikor
felelt az apámról feltett kérdésre, ott valami… – Elhallgatott, a jelenet ismét tisztán
megjelent a gondolatai között. Századszor vizslatta végig az arcokat: a nő könnyed
mosolyát, a hányaveti legyintést, a fej tartását, ahogy az asztal felett az összegyűlt
szerzetesekre néz. Minden szokványosnak tűnt. Kaden kifújta az eddig bent tartott
levegőt. – Ott valami… nem volt rendben – fejezte be sután.
 Az apát szúrósan meredt rá még egy két-pillanatig, aztán Fanhoz intézte a szavait.
– Visszavonom, barátom. A fiú igencsak hosszú utat tett meg.
– De nem eleget – felelte Tan anélkül, hogy megfordult volna.
Az apát csontos ujját Kadenre szegezte.
– A világon hányan vették volna észre azt, amit ő, még akkor is, ha nem tudja
megmondani, mi az? Néhány tucatnyian?
– Ennél azért többen – felelte Tan elutasítóan. – Meshkent főpapjai. A legtöbb
érzelemcsapoló. Bármelyik csestriim…
Az apát szelíden felnevetett.
– Én emberekről beszélek, barátom. Tudom, hogy ismét elkezdted fenni a régi
pengéidet, de a helyzet az, hogy csestriimeket ezer éve nem láttak ezen a világon. –
Az apát hosszan, fürkészően nézett Fanra, amitől Kaden fészkelődni kezdett ültében.
Umialja azonban csak a vállát vonta meg. – Lehet, hogy akad még egy maroknyi
érzelemcsapoló szétszórva Annurban – folytatta Nin de tényleg csak egy maroknyi.
És kétlem, hogy közülük akármelyik észrevette volna, amit a fiú meglátott.
Tan szóra nyitotta a száját, de az apát folytatta, csírájában elfojtva bármilyen
tiltakozást.
– A shineket attól a pillanattól fogva, hogy megérkeznek, arra képzik, hogy
alaposan, körültekintően figyeljenek meg mindent, de mégis, ki figyelt fel az
itteniek közül Pyrre Lakatur nyelvbotlására? Te és én. Talán egy vagy két idősebb
szerzetes még. – Szinte sajnálkozva meredt Kadenre. – A fiúból remek szerzetes vált
volna.
– Mit vettem észre? – kérdezte Kaden. – Mi volt az?
– Szerzetesnek lenni többről szól, mint sejtésekről és megérzésekről – felelte
Tan.
– Nem találgatott. Hanem megfigyelt.
– Mit figyeltem meg? – kérdezte Kaden újra.
Tan ridegen megrázta a fejét.
– Veszélyes helyzetben van. Eleget lát ahhoz, hogy kérdezősködjön, de nem tud
eleget, hogy mikor fogja vissza a kérdéseit.
– Értem, hogy most azt mondod, fejezzem be a kérdezősködést – mondta erre
Kaden, legyűrve csalódottságát –, de nem fogom abbahagyni. Mit láttam?
– Egy töredéknyi szünetet – felelte az apát, mintha meg se hallotta volna a
kifakadást. – A szokványosnál valamivel több pislogást. A száj enyhén megfeszülő
sarkát. – Elutasítóan legyintett. – Egyenként ezek a jelek nem jelentenek semmit.
– Összerakva sem jelentenek okvetlenül valamit – tette hozzá Tan.
– De ti nem így gondoljátok – szakította félbe Kaden, és émelyítő rettegés gyűlt a
torkába. – Azt gondoljátok, hogy Pyrre eltitkol valamit. Miért nem szembesítjük
vele? Hogy tudni akarunk a fegyverekről. Hogy tudni akarunk az apámról.
Elhallgatott, mikor Tan visszafordult az ablaktól.
 – Ha nem talállak meg, mostanra lehet, hogy halott lennél, ahelyett, hogy itt
nyüszítesz az apát dolgozószobájában, mint egy gyerek.
Kaden hitetlenkedve meredt rá.
– Hazugság – folytatta az umialja. – Átverés. Ezek nem rendkívüli dolgok sem
férfinál, sem nőnél. Még kevésbé rendkívüliek olyanoknál, akik abból élnek, hogy
adnak-vesznek. Pyrre Lakaturban az a rendkívüli, hogy milyen jól hazudik. Hogy
milyen tehetségesen ver át. – A nagydarab szerzetes tett pár lépést, míg végül a
tanítványa fölé tornyosult. – A selyem értékének felbecslése és a szekérhajtás a
legkevesebb, amit ez a nő tud. Valahol megtanulta elfojtani a hús legelemibb
parancsait. Lehet, hogy meg akarod kérdezni magadtól, amikor már befejezted,
hogy a lobbanékony herceget játszd, hogy egy ilyen páratlan kiképzést kapott nő
ugyan miért is jön ide, a világ végére egy kalmár ruhájában. Míg az elkövetkező
napokban a meditációs csarnok pincéjét ásod ki, lehet, hogy el akarsz majd
töprengeni egy ilyen nő céljain. Hogy miért jött ide? Hogy kiért jött ide?
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
——»•«——
Bármilyen törékeny bizalmat is sikerült Valynnak kialakítania Talallal, a napi
kiképzés menete nem változott. A szárny a próbaidőszak felénél járt, félúton tartott
afelé, hogy első valódi küldetésére repüljön, de még mindig nem sikerült egyetlen
versenyt sem nyerni. Meglepődnék, ha a parancsnokság akár egy zöldséges bódé
őrzését is ránk bízná, gondolta Valyn komoran, ahogy a priccsén forgolódott,
nyugtalanul a hajnal előtti sötétben, nemhogy engedélyezné, hogy egyedül
elrepülhessünk Északkelet-Vashba, és felkutassuk Kadent.
Nem arról volt szó, hogy a szárny tagjai egyenként nem értették a dolgukat. Mi
több, amikor egymástól függetlenül dolgoztak, mindegyiküknek akadtak zseniális
pillanataik: Gwenna kevesebb mint egy óra alatt holdfényben aláaknázott és
felrobbantott egy hidat; Talal víz alatt átúszta az Akeen-csatornát székében; Annick
pedig természetesen egyetlen célpontot sem vétett el, bármekkora is legyen a
távolság, bármilyen az idő, vagy bármelyik szaka a napnak.
A sikerek dacára azonban a szárnynak csak nem sikerült túlnőnie önmagán.
Gwenna akkor robbantotta fel a hidat, amikor Laith és Valyn még rajta voltak,
amitől ruhájuk fele leperzselődött róluk, és ők a vízbe zuhantak; mikor Talal
felmerült a csatorna mélyéről, Annick egyik kábítónyila tarkón találta; Annick
tökéletes íjásztudása pedig csak arra volt jó, hogy egyre gúnyosabban és
gúnyosabban viselkedett a szárny többi tagjával, mintha ő lenne az egyetlen
hozzáértő egy csapat gyerek között.
Valyn a hátára gördült. Odakint még mindig szuroksötét volt, és még a hajnali
harangot sem kongatták el, de pár órányi nyugtalan szendergés után ébren hevert, és
a feje feletti priccset bámulta. Elemezgethette a hibákat és kárhoztathatta
szárnytársait, míg belekékült, de a szörnyű valóság az volt, hogy ő hagyta cserben a
többieket. Az ő felelőssége volt minden egyes küldetés tervének kidolgozása, az ő
munkájához tartozott, hogy gondoskodjon róla, minden katonája megértette, mi a
szerepe, és az ő feladata volt, hogy elhárítsa a személyi kérdéseket, még mielőtt
azok fenyegetést jelentenének a csapategységre. Eddig minden téren szörnyen
gyengén teljesített.
Gondolatai Ha Linről szóló emlékeire terelődtek – az ugratásokra, az elmesélt
tréfákra, a fesztelen bajtársiasságra, a csendes, szilárd megnyugvásra, amit akkor
érzett, amikor a lányt maga mellett tudta, vagy amikor szemközt ült vele az
asztalnál. Az évek során valahogy észre sem vette, hogy milyen sok erőt merített
belőle, hogy mennyire erősen hitt abban, hogy mindig ott lesz mellette és támogatja.
Mikor elképzelte magát saját szárnyának parancsnokaként, odaképzelte Lint is, aki
szőrszálhasogatóan áll majd az apró-cseprő döntéseihez, de valójában sosem fog
kételkedni benne. Öntudatlanul is számított a lány támogatására. Persze, amikor
igazán lényeges lett volna, éppen ő hagyta cserben Ha Lint.
A reggeli kongatás mély hangja tört át sivár gondolatain, és talpa már a padlón
döndült, még mielőtt a zaj elült volna. Ha az elmúlt pár hétből következtetni lehet,
akkor a mai nap újabb kudarcot hoz, de minden jobb volt, mint a priccsen feküdni és
a félelmetes sötétbe meredni, azon aggódni, hogy nem jól teszi a dolgát, azon
emészteni magát, hogy míg ő ügyetlenül látja el parancsnoki teendőit, addig a
veszély sebesen egyre közelebb és közelebb ér a mit sem sejtő Kadenhez, öccséhez,
a császárhoz.
– Ébresztő fel! – kiáltotta, és belebújt a csizmájába, talpát jól a padlóhoz
verdesve, mielőtt kihalászott volna egy még parázsló zsarátnokot a tűzből, hogy
meggyújtsa a lámpást.
Gwenna a felső priccsről egy káromkodással felelt, de meg sem próbált
felébredni, nemhogy felkelni.
Valyn belebújt az ujjasába, és átsétált a homlokzat felőli terembe, ahol azt látta,
hogy Annick már felkelt, és a nagy asztalnál ül. Teljesen fel volt öltözve, és az íját
olajozta hosszú, sima mozdulatokkal. Valyn vagy századszor töprengett el azon,
hogy mi játszódhat le a jéghideg szempár mögötti elmében. A Próba óta nem volt
esélye rá, hogy négyszemközt beszéljen vele, azóta nem, hogy eljött a
gyengélkedőre. Amikor a fiú szót akart váltani vele, mindig voltak mások is a
közelben, vagy a mesterlövésznő párolgott el titokzatos módon. A lány meggyőzte
róla, hogy nem ő akarta megölni a mesterlövészversenyen, de ettől még talány
maradt, és minden talány veszélyesnek számított. Megborzongott, mikor rájött,
hogy Annicknak úgy sikerült felkelnie, felöltöznie és az íját ápolnia alig pár
lábnyira tőle, hogy egyetlen hangot sem adott, ráadásul a teljes sötétben. Miért akart
Amie találkozni veled?, töprengett el Valyn századszor is. Mi az, amit titkolsz?
Talal kiszökkent az ágyból, és felöltötte fekete gúnyáját, míg Gwenna
zsörtölődve félúton járt, hogy elhagyja a priccsét. Laith még megmoccanni sem volt
hajlandó.
– Eligazítás tíz perc múlva – közölte Valyn, és az ajtón ismét belépve belerúgott a
röptető priccsébe, hogy életre keltse.
– ’Shael édes szoptató szajháira! – káromkodott egyet, és odébb gördült, ahol a
fény érte. – Miért nem versz inkább itt véresre, és gyújtod meg a hajamat? Hogy
megkíméld a szárnyat az újabb bajtól?
– Én örömmel meggyújtom a hajadat – morogta Gwenna. Priccse szélén ült, és
ujjaival kócos sörényébe túrt. A könnyű ing, amelyben aludt, a legkevésbé sem
rejtette el melle körvonalát, mire Valyn feszengve elkapta a tekintetét. Nem mintha a
női testet bármiféle misztikum lengte volna körül, főleg nem a Kettraloknál. Hiszen
nyolc éve evett, aludt, úszott és szart az osztálytársaival. Jobb, ha hozzászoktok,
mondogatta Fane. Nem sok hasznotokat vesszük a harcban, ha a mellettetek álló
seggét bámuljátok. Valyn igenis hozzászokott már, viszont azóta, hogy a Szigetekre
érkezett, csak férfiakkal lakott egy barakkban, és egy kicsit zavarta, amikor arra
lépett be az alvóhelyiségbe, hogy Gwenna vagy Annick csupasz seggel vagy
félmeztelenül álldogálnak odabent. Behunyta a szemét, és a homlokára tette a kezét,
remélve, hogy Gwenna nem vette észre, mit tett. A melleinek bámulása nem segítene
a szárnyon, ezenkívül úgy érezte, ezzel elárulja Ha Lint.
Te tökfej! – korholta magát. Semmi említésre méltó nem történt közted és Lin
között, Gwenna pedig előbb belezne ki, mint hogy megcsókoljon. Mindez igaz volt,
de mégis rátört a bűntudat.
Gwenna még mindig Laithot zaklatta.
– Lehet, hogy királyi vezérünk azt szeretné, hogy ma éjjel aknázzam alá az
ágyadat. Biztosra veszem, hogy meg tudnám oldani úgy, hogy legyen, ami holnap
reggel felébreszt.
– Alattomos egy némber vagy – nyögött fel Laith, és a hátára gördült. – Hogy
Rallen miért nem Gentet jelölte ki ehhez a szárnyhoz?
– Mert Gent csak arra jó, mint egy bujakóros szajha. Ha felrobbantalak, akkor
legalább tudni fogod, hogy szándékosan csináltam.
– Hogy? – vágott vissza a röptető. – Mint a múltkor?
– Nem kellett volna a hídon lenned, te tökfilkó!
– Ez nem segít – jegyezte meg Talal csendesen. A megcsapoló a priccsén
üldögélt, és a csizmáját fűzte éppen.
– És min segít? – dörögte Laith. – Azon határozottan segített, hogy ne tudjak
aludni.
– Jól van – lépett közbe Valyn, mielőtt a vita elmérgesedhetett volna. – Rengeteg
tennivalónk van ma, és nem sok időnk. – Szorosan véve ez az értesülés már az
eligazításhoz tartozott, de hát semmi mást sem az előírtak szerint csináltak. Miért
kezdenénk el most? – gondolta a fiú.
– Mi az? – szólalt meg Annick. Már korábban lerakta az íját, és most a vesszők
tollazását nézte át. A fáradságot sem vette, hogy felnézzen, amikor Valyn
hozzáfordult.
– Hordóugrás – felelte.
– Ó, ‘Shael szerelmére! – nyögött fel Gwenna. – Már megint?
– Nocsak, nocsak – kelt fel végre Laith, és a körmével oda sem figyelve
piszkálgatni kezdte a fogait –, lehet, hogy még megúszok úgy egy napot, hogy nem
leszek kék-zöld.
– Csak a magad nevében beszélj! – vágott vissza Gwenna. – Nem olyan egyszerű
ám, amikor téged dobnak le, és nem te dobsz le másokat.
– A többi szárny már egy héttel ezelőtt abbahagyta a hordóugrásokat – mondta
Annick kertelés nélkül.
– Hát – felelte Valyn hevesebben, mint ahogy szándékában állt –, mi még nem
hagytuk abba.
– Ki lesz a kiképzés vezetője? – kérdezte Talal halkan.
– Ne Fane legyen! – nyögött fel Laith a priccsén. – Csak ne Fane legyen megint!
– A Bolha fogja felügyelni a mai kiképzést – felelte Valyn, és igyekezett higgadt
hanghordozással beszélni.
A szobába egy pillanatra csend támadt, ahogy a katonák óvatosan egymásra
néztek.
– Hát – horkant fel végül Gwenna, és miután leugrott a priccséről, zöld szemét
Valynra szegezte. – A mai nap, dicsőséges parancsnok urunk, jó kezdet lenne arra,
hogy helyrehozzuk a dolgokat.

Legalább süt a nap, gondolta Valyn, és egy pillanatra behunyva a szemét hátradőlt
a bőrhámban. Szél tépett a hajába és a ruházatába, azzal fenyegetve, hogy leszakítja
Suant’ra óriási karmáról, míg a hátát a nagy madár lassú, erőteljes szárnycsapásai
miatt keltett huzat ostromolta felülről.
Valyn hiába élt már nyolc éve a Szigeteken, még mindig megcsodálta a kettral
erejét és kecsességét. A kettralok nélkül nem lennének Kettralok. A teremtmények
gyorsabban tették meg a távot bármilyen lónál, gyorsabban egy háromszáz evezős
gályánál, úgy repültek át bevehetetlen falak felett, mintha csak azok porba rajzolt
vékony vonalak lennének, tornyokra szálltak le, és pár perc alatt lehagytak minden
üldözőt.
Ha kellett, még maga a madár is képes volt harcolni: karmával és csőrével úgy
tépte a húst és a vértet, mintha az szövetből volna.
Vash- és Eridroa-szerte a kocsmákban mesék keringtek a madarakról, arról
suttogtak, hogy emberhússal etetik őket. A legtöbb ember persze sosem látott egyet
sem – alig néhány tucat élt az egész világon, és a császárság gondosan óvta őket –,
de ha valaki alaposabban szemügyre vette Suant’rát, nem sok olyat látott, amitől
megnyugodhatott volna. Egyértelműnek tűnt, hogy ragadozó madár, felvértezve
mindazokkal a jellemzőkkel, mint kisebb rokonai: a horgas kampós csőrrel, a
szaggató karmokkal, a hosszú, szénfekete és hófehér farktollakkal, amelyek
segítették abban, hogy meglovagolja a meleg légáramlatokat, vagy hogy olyan
sebesen zuhanjon lefelé, amitől lovasának szeme a tarkóján kukucskált ki. Bizony,
igazi ragadozó volt, és egy hetvenlábnyi szárnyfesztávú madár félelmetes állat.
Csak úgy röpködni és élvezni a repülést szép volt és jó, de nem sok hasznát vették
volna, ha a Kettralok nem tudnak gyorsan leszállni a madár karmáról, és feljutni rá.
Gyakran ereszkedtek le olyan helyeken, ahol gyakoriak voltak az őrjáratok, és a
szíjakkal meg a csatokkal való babrálás néhány másodperce jelenthette akár a
különbséget az élet és a halál között. A hordóugrás gyakorlásával a szárny azt
tanulta meg, hogyan érjenek vizet. A feladat elég könnyűnek hangzott: alacsonyan
kell repülni, az ember kioldja a biztosítószíjat, lecsatolja a fegyverekkel és
felszereléssel teli hordót (a gyakorlat erről kapta a nevét), és beleugrik a vízbe. A
gyakorlatban azonban a hordóugrás valahol a rémisztő és a halálos között
helyezkedett el.
Egyrészt egy kettral gyorsabban tudott repülni, mint ahogy egy ló vágtat. Amikor
az ember ilyen sebességgel ér vizet, inkább olyan érzése támad, mintha téglafalnak
csapódott volna. Másrészt itt négy testről van szó és vagy egy tucat csatról és
szíjról; ha bármelyiknek nekiütődik az ember, abba könnyen belesajdul a bordája
vagy felszakad az arca. És persze ott van még maga a hordó. Egyes helyzetekben
nem volt szükség külön felszerelésre, így a szárny tagjai csak a magukra csatolt
fegyvereikkel és a ruházatukban ugrottak. Azonban rengeteg olyan bonyolult
küldetés létezett, ahol álcázásra volt szükség, további robbanóanyagra (amit
szárazon kellett tartani), sőt, még élelemre is, ha a csapatnak pár napnál tovább
kellett életben maradnia a terepen. Mindez a hordóba került, amely akár huszonöt
kilót is nyomhatott, és ez úgy zuhant a vízbe, ahogy a sziklák gördülnek le a
meredek hegyoldalról. Korábban is előfordult már, hogy katonák haltak bele a
hordóugrásba, és Valyn kezdte azt gondolni, hogy a szárnya tagjai közül kerül ki a
következő.
A fő gondot Laith jelentette. Eltérően a szárny másik négy tagjától, akik a repülés
idején a madár karmain gubbasztanak, a röptető egy átalakított hámban ül a kettral
hátán, nem sokkal a feje mögött. Innen jobb a kilátás, és Laith sokkal könnyebben
tudta iránytani Suant’rát, mint bármelyik lenti helyről. Ennek köszönhetően a
röptető úgy érezte, mintha éppen annyira ura lenne hátasának, mint egy lovas. A
szárny többi tagja ellenben úgy érezte magát, mint valami rakomány. Laith
hadapródi évei során rettenthetetlen röptetőként szerzett magának hírnevet, aki
magát és a madarát is képességei határáig feszíti, sőt, azon túl is. Suant’ra az ő
madara volt: ő nevelte fel, ő idomította, és időnként mintha kettejüknek egy elméje
lett volna. A földről nézve a jószág elképesztő akrobatamutatványokra volt képes –
hihetetlen hurkokra, kanyarokra és csavarokra. Sajnos egyikük sem szokott hozzá,
hogy utasaik is vannak. A kettralokat úgy idomították, hogy karmaikat lefelé tartva
repüljenek, Suant’ra pedig elég ügyes is volt ebben, csak éppen mintha Laithot nem
érdekelte volna soha egy cseppet sem, hogy történetesen van-e bárki azokon a
karmokon.
Valyn gyomra a mellébe lódult, ahogy a röptető zuhanásba vitte át a madarat.
Gwennára nézett, aki mogorva képet vágva, testét megfeszítve kapaszkodott a
magasan a madár karmához kötött bőrhurokba. Talán a mai napon rendbe hozzuk a
dolgokat, gondolta a fiú, ahogy Suant’ra felgyorsult, és irányt váltva megkezdte a
zuhanó leereszkedést. A csillogóan kék tenger száguldva rohant felé, kitöltötte a
látképet. Vagy, helyesbített magában, ahogy a szél már-már letépte róla a ruhát, talán
nem.
Minden röptető igyekezett gyorsan végrehajtani a hordóugrást – a gyors be- és
kirepülés csökkentette az ellenség támadási lehetőségeit –, de mint minden másnál,
itt is volt egy szokványos eljárás, egy támadási szög – amelyet az évek során
finomítottak és továbbadtak a fiatalabb szárnyaknak –, amit azzal a céllal terveztek,
hogy a legkedvezőbb arányt teremtsék meg a gyorsaság és a biztonság között.
Laithot nem különösebben érdekelte ez az eljárás, és magasan tett a legkedvezőbb
arányra. Mi több, úgy tűnt, elhatározta, hogy szanaszét zúzza a szárnyát a gyorsan
közeledő hullámokon. Ahogy a madár zuhant, Valyn érezte, hogy a lába lecsúszik a
karomról. Kisvártatva a semmiben kalimpált, és csak a hámja meg a biztonsági
hurokba kapaszkodó egyik keze tartotta. Ordítását magával ragadta a füle mellett
süvítő szél, és ‘Ra átható vijjogása.
Talal figyelt fel először Valyn szorongatott helyzetére, és kinyújtotta a kezét,
hogy megpróbálja felrántani. Ennél a sebességnél azonban, ahogy a szél
korbácsként csattogott körülöttük, az óceán vakító kékje pedig egyre robogott
feléjük, a mozdulat hiábavaló volt.
– Oldjátok el magatokat! – üvöltötte Valyn a fejét rázva. A válla majd kiszakadt a
helyéből, de ezzel most nem tudott mit kezdeni. Ha a többieknek sikerül
végrehajtaniuk a terv rájuk eső részét, még Valyn is kiszabadíthatja magát. –
Gyerünk, ugorjatok!
Gwenna ekkor már eloldotta a hordót, amely szabadon lengett ‘Ra karmán, majd
egy erőteljes rántással kioldotta az utolsó hurkot, amitől a hordó egyenesen Valyn
vállára zuhant. Felordított, ahogy felkarjának izmai szétszakadtak a becsapódástól,
majd a saját nyelvébe harapott, amikor Laith alig egy lábnyira a csapkodó
hullámoktól egyenesbe hozta a madarat.
Annick ért vizet először, egyet pattant a felszínén, aztán szántani kezdte a
hullámokat. Talal volt a következő, majd Gwenna, akit a jelek szerint összezavart a
hordó ledobása körüli ügyetlenkedése, mert túl hamar követte. Ők ketten
kibogozhatatlanul összegabalyodott végtagokkal zuhantak a végbe.
Már csak Valyn maradt. Laith annyira alacsonyan repült, hogy Valyn csizmája
nekicsapódott a hullámtarajnak, és mindegyik ütődéstől új, tüzes villám hasított a
vállába. Most, hogy a madár vízszintesen repült, már ismét meg tudott volna a
lábával támaszkodni a karmon, de a bal karja nem működött rendesen, a tenger
pedig folyamatosan csapkodta a csizmáját. Szabad kezével megpróbálta kioldani
derékövének csatját, de a ‘Shael-szülte vacak szorosan megfeszült, amikor a súlya
ráterhelődött, és bármennyire erőlködött is, képtelen volt kinyitni. Valyn a fogát
csikorgatta. Az ugrás már így is kész katasztrófa volt. Talal és Gwenna valószínűleg
kék-zöldek attól, hogy a leugrásnál összeütköztek, csak Ae tudja, hova lett a hordó,
Valyn pedig, a szárny parancsnoka, minden egyes másodperccel messzebbre került
a csapatától. Közben pedig a tenger kezdett távolodni tőle. Laith lassú, egyenletes
emelkedőbe vitte a madarat, mit sem tudva róla, hogy a barátja belegabalyodott lent
a szíjakba.
 Ismét kudarcot vallottak. Ő vallott kudarcot. Semmi mást nem tehetett, mint hogy
elengedi a csuklóhurkot, hogy a vállát tehermentesítse a pokoli súlytól, visszaül a
hámba, és megvárja, míg Laith megfordul, hogy felszedje a csapat többi tagját. Más
logikus lépés szóba sem jöhetett.
Csak éppen most állítólag valódi küldetésekre gyakoroltak, és ha egy igazi
küldetésen repülne, akkor ismét csatlakoznia kellene a szárnyához, bármilyenek is a
körülmények. Lenézett a lába között, és nagyot nyelt. ‘Ra nem olyan gyorsan
emelkedett, mint ahogy zuhant, de már így is jó negyven lépés magasan jártak, és
minden szívdobbanással egyre magasabbra kerültek. Valyn meglazította kését a
tokjában, de megállt. Shar a felszerelésboltban a sárga földig lehordaná, amiért
elvágta a hámot, és ha a madár nem irányított bukórepülésben közelít, akkor úgy
csapódik a vízbe, mint egy kődarab. A becsapódás akár még le is tépheti a már
amúgy is megviselt karját.
– ’Shael vigye el! – dörmögte, mielőtt pengéje egyetlen nyisszantásával átvágta
volna a vastag vásznat, és bukfencezni kezdett a lenti brutális hullámok irányába. –
Ha belehalok, legalább nem kell többé csinálnom.

– Hát, ez elbaszott egy gyakorlat volt – mondta a Bolha.

Valyn mereven bólintott, és a mozdulattól a kín cöveket vert a nyakába és a
karjába. Hat másik ugrást hajtott végre még a szárnyával, kétségbeesetten kitartott a
vállsérülése ellenére is, de mindegyik rosszabbul ment, mint az előző. Megpróbálta
rávenni Laithot, hogy lassítson, hogy ne ilyen meredeken vágjon be, de a röptető
láthatóan nem ismerte az olyan szavakat, mint „lassabban” vagy „óvatosan”. Nyolc
éve repült úgy, hogy a madara hasa a földet súrolta, a határokon táncolva, és a
kiképzés két hetének kudarcai nem sokat szelídítettek régi, vakmerő szokásain. A
utolsó berepüléskor Valyn, Gwenna, Annick és Talal annyira szétszóródtak a
vízben, hogy gyorsabb volt a partra úszniuk, mint megvárni, míg Laith felszedi
őket.
A Bolha a teljes délelőtti fiaskót végignézte az öbölbe vezető alacsony
földnyelvről. Mikor végül Valyn kikászálódott a tengerből, majd megmászta a szirt
tetejére vezető rövid utat csuromvizesen és fél tucat horzsolástól meg vágástól
vérezve, az idősebb katona először egy szót sem szólt, csak végigmérte azzal a
méregető, szenvtelen tekintetével. Ez, gondolta Valyn, nem lesz valami kellemes.
A Bolhának a saját szárnyával nem voltak ilyen jellegű gondjai. Az ő csapata
legendásnak számított: Feketetoll Finn, a világ legkiválóbb versenyíjásza; Chi Hoai
Mai, a rettenthetetlen röptető, aki egy apró ezüstkupát hordott magával, és abból itta
megölt ellenségei vérét; Aforizmagyártó Gőte, meg Sigrid sa’Karyna; a
robbantómester éppen annyira csúf volt, mint amennyire a megcsapoló gyönyörű,
és egyedül ők ketten menekültek meg a Toronyból és Meshkent kegyetlen papjaitól;
és persze maga a Bolha.
 Mikor Valyn megérkezett ezekre a szigetekre, nyolcévesen, akkora szemeket
meresztve, mint egy csészealj, megkérdezte az alacsony, széles, kicsit csapott vállú
katonától, hogy miért hívják őt „Bolhá”-nak. A férfi erre görbe vigyorral felelt.
„Mert kicsi vagyok, fekete és bosszantó.” Ez meglepte és feszélyezte Valynt. Csak
nagyjából egy héttel később ismerte meg a valódi történetet.
A császárság keleti határa, az a rész, amely nem olvad bele az urghulok
sztyeppéjébe, a Vérvárosokkal ér véget – több tucatnyi független városállam
pöttyözi Délkelet-Vasht. Általában ezek a városok azzal töltik idejüket, hogy
egymással háborúznak és elárulják egymást, ennélfogva csekély fenyegetést
jelentenek Annurra. Mindez megváltozott, amikor Casimir Damek került uralomra.
Damek ragyogó hadvezér volt, mesteri politikus, és istenségre törekvő
megcsapoló. Az annuriak nevetségesnek találták még a gondolatot is, de egy sor
elképesztő győzelem után a Vérvárosok lakói hittek neki, így évszázadok óta
először a birodalom egy egyesített sereggel találta magát szemben, amelyet olyan
férfi vezetett, akinek hatalma bevallottan isteninek tűnt – egy mérföldről kilőtt
nyilak terítettek le hadvezéreket, földgejzírek vertek szét lovasságokat, egész folyók
tértek ki a medrükből, hogy belefulladjanak a vértjeikben hasztalanul rúgkapáló
ellenséges katonák. Egyetlen évszak leforgása alatt Damek megsemmisítette a keleti
császári sereget, és ötvenezer katona élén a Kanyarhoz vonult.
Ekkor hívták a Kettralokat.
A Kettralok pedig, megdöbbentő módon, kudarcot vallottak.
Damek gyors egymásutánban három szárnyat fogott el: elfogta, kiherélte,
megcsonkította, majd lefejezte őket. Ez volt a legrosszabb vereségsorozat a
Sasfészek történelmében. A hadvezér a Kanyartól keletre felvert táborában azzal
hencegett, hogy nem szentel több figyelmet a Kettraloknak, mint a nagy szürke
szelindekjeiben tanyázó bolháknak.
Négy nappal később halott volt.
A Qirin-szigeteken a küldetések részletei titkosak voltak. Senki sem
kérdezősködött és senki sem hencegett. Ám pár napon belül Anjin Serrata, a
csendes, tehetséges szárnyparancsnok, aki egyedül arról volt híres, hogy kerüli a
feltűnést és nyitva tartja a szemét, új becenevet kapott: ő lett a Bolha.
És ez még csak a kezdete volt a legendának, emlékeztette magát Valyn, és
felkészült a korholásra.
A Bolha viszont egy szót sem szólt. Némán megvárta, míg az egész szárny
felsorakozik, aztán egy kurta kézlegyintéssel elbocsátotta őket. Valyn várt, kissé
bizonytalanul, majd megfordult a többiekkel együtt. A férfi hangja azonban
megállította.
– Te nem.
Na, gondolta Valyn. Most kerül rá sor. De legalább a parancsnok nem a saját
emberei előtt fogja letolni.
 – Alaposan és rendesen elbaszott gyakorlat volt – mondta a Bolha halkan, ahogy
a többiek távoztak.
– Igen, uram – felelte Valyn törődötten. – Káosz volt az egész.
– Mi sült el balul? – kérdezte a férfi. Inkább tűnt kíváncsinak, mint mérgesnek.
– Mi nem sült el balul? – robbant ki Valynból. Megrázta a fejét. – Az egy dolog,
hogy nem sikerült azokat a ‘Kent-csókolta szíjakat elég gyorsan kicsatolni. A
támadás teljesen rossz szögből történt: egymásnak csapódtunk, a hordó pedig
majdnem levitte Talal fejét, két egymást követő ugrásnál is. Ami azt illeti, össze kell
varratnia a sebét a gyengélkedőn. Ha az ember félrehúzza a fejbőrét, lehet látni a
koponyája egy kis szeletét. – Elfintorodott. – Amiatt van, ahogy Laith repül – vonta
le végül vonakodva a következtetést. – Ez minden gondunk gyökere.
A Bolha homlokát ráncolva meredt a hullámokra, mintha valami ismeretlen
formát pillantott volna meg a távolban.
– Tudom, hogy én vagyok a parancsnok – mondta erre Valyn, és megadóan
felemelte a kezét. – Tudom, hogy ez az én felelősségem, és vállalom is érte a
felelősséget. Vagy tucatszor elmagyaráztam már Laithnak, hogy mi a bevett eljárás,
és megvizsgáltam, hogy mi indokolja. De ő egyszerűen nem képes… nem lesz
képes… nem tudom, hogyan, de a lényeg, hogy túl gyorsan és túl meredeken repül
be. Minden más ebből fakad.
A Bolha homlokráncolva meredt a hullámokra, mintha valami felismerhetetlen
alakzaton törné a fejét, ami a távolban látszik.
– Csalódtál a szárnyadban – mondta végül.
Valyn elfojtotta magában a késztetést, hogy egyetértsen.
– Ők az én szárnyam, uram. Majd egyenesbe hozzuk a dolgokat.
A Bolha bólintott, de nem vette le szemét a láthatárról.
– A rossz szárnynak parancsolsz – mondta némi hallgatás után.
Valyn szeme kerekre nyílt. Fogalma sem volt róla, hogy a szárnyak kiválasztása
hogyan zajlott, de a Bolha a jelek szerint tudta.
– Nem én választottam őket – felelte óvatosan.
– Nem így értettem. Annak a szárnynak próbálsz parancsolni, amelyiket vártál,
amelyiket akartad.
– Uram? – csóválta a fejét értetlenül Valyn.
A Bolha felhorkant.
– Szabálykövető, a könyv szerint eljáró hivatásosakat akartál. De nem ezt kaptad.
– Nem én mondtam!
– Akkor ne annak a szárnynak parancsolj, amit akartál! Hanem annak a
szárnynak, amit kaptál!
Valyn ezen meghökkent egy pillanatra. Az egész napot arra áldozta, hogy
megértesse Laith-tal, hogyan megy a hordóugrás, és kudarcot vallott. Sőt, a röptető
csak még gyorsabban és meredekebben repült be az utolsó kísérletnél, annyira
bőszítették a sorozatos kudarcok. Minden a sebességtől és a repülési szögtől
függött: a kicsatolási parancs, a hordó elrendezése, az ugrások időzítése. Ha
egyszerűen hagyja, hogy Laith az ösztönére hallgatva repüljön, akkor mindent meg
kell változtatniuk, az alapoktól kell átdolgozniuk a hordóugrást. Márpedig oka volt
annak, amiért a Kettralok eredetileg ezt az eljárást találták ki.
– Én is benne voltam abban a csapatban, amelyik kiválasztotta a szárnyakat –
szakította meg a Bolha Valyn töprengését.
A fiú elszörnyedve meredt rá.
– Te segítettél a csapat összeválogatásában? – nyögte ki végül, és nagyon
igyekezett, hogy ne érződjön ki a keserűség a hangjából.
A Bolha erre csak vállat vont. Himlőhelyes arca továbbra is közönyről
árulkodott.
– Nem én válogattam össze őket, de én hagytam jóvá a listát.
– Miért?
– Úgy gondoltam, jó szárny lesznek – felelte a parancsnok egyszerűen.
Valyn kinyitotta a száját, hogy egy gyors választ adjon, de aztán be is csukta. A
férfi most vagy gúnyolódott vele, vagy valamiféle leckét adott neki. „Annak a
szárnynak parancsolj, amit kaptál, ne annak a szárnynak, amit akartál!” Ami azt
jelenti, hogy dobhatja ki az egész eljárást, és teljesen elölről át kell dolgoznia a
hordóugrást.
– Vagyis azt mondod, uram… – kezdte Valyn, aki igyekezett felfogni, hogy ez
milyen következményekkel jár.
A Bolha félbeszakította.
– Most nem érek rá tovább cseverészni. Mennem kell.
Valyn erre értetlenül nézett körbe.
– Hova mész?
– Hordóugrásra – morogta a Bolha, és a válla felett hátraintett a messzeségben
feltűnő halvány, madár alakú folt felé.
– Olyan hordóugrásra, mint amilyen a miénk volt?
– Remélhetőleg messze jobbra a tiétekénél. Ezek voltak a legvacakabb
hordóugrások, amelyeket hadapród korom óta láttam.
Valyn hallgatott egy sort, igyekezett munkára bírni fáradt elméjét.
– Miért csináljátok még mindig? Mi benne a csavar?
– Nincs benne csavar – felelte a Bolha, és mintegy mellékesen a bőrkeményedést
piszkálgatta a hüvelykujján. Láthatóan mit sem törődött a gyorsan közeledő
madárral.
– Na de ez a kezdőknek való gyakorlat – tiltakozott Valyn. Hallott már meséket
arról, hogy a veterán szárnyak milyen kiképzéseken esnek át: bújtatott veszélyekkel
járó gyakorlatokról, lehetetlen pontokon leszállásról, villámgyorsan végrehajtott
sebesültmentésről… – Egyetlen veterán szárny sem hajt végre hordóugrást.
 A Bolha erre megvonta a vállát.
– Mi igen.
Ennek semmi értelme nem volt. A Bolha hivatásos katona volt, mint ahogy a
szárnya is azokból állt. Gyakorlatilag isteneknek számítottak. Olyan volt ezt hallani,
mintha egy mesteri pengeforgató még mindig zöldségeket vagdosna vacsorára.
– Milyen gyakran csináljátok? – lépett egyet hátra Valyn, ahogy az óriási madár
egyre közelebb került. Chi Hoai Mi, a Bolha röptetője gyorsan és meredeken
csapott le, még gyorsabban, mint Laith, és látszólag elég alacsonyan ahhoz, hogy
letaszítsa a szárny parancsnokát a szirtről. A Bolha még csak hátra sem nézett a
válla felett a rohamosan közelítő madárra. Csak felemelte az egyik kezét, és mintha
a fiú kérdésén tűnődött volna.
– Majd mindennap – felelte elrévedő tekintettel, mintha csak a napokat és heteket,
az éveket számlálná. – Bezony – mondta végezetül, és úgy bólogatott, mintha döntött
volna a kérdésről. – Majd mindennap.
A madár ekkor már ott is volt, olyan szélrohamot kavarva, amitől Valyn
hátrahőkölt. A Bolha azonban csak kissé előrehajolt, az utolsó pillanatban elkapta a
szinte a semmiből előtte termő bőrhurkot, és a legcsekélyebb megerőltetés nélkül
felrántotta magát az egyik karomra. Mielőtt a fiú felfoghatta volna, hogy mi történt,
Chi Hoai máris meredeken bedöntötte a madarat, és az egész szárny eltűnt a szirt
mögött.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
——»•«——
Kaden két napot töltött a meditációs csarnok pincéjében, ahol ásóval és
csákánnyal dolgozta meg a sziklás talajt. Tan közölte, hogy ki akarja mélyíteni a
pincét, de azt nem részletezte, hogy mennyire. A fiú ennek a részletnek az
elhallgatását úgy értelmezte, hogy rengeteg munka vár rá. Félregörgette az útból az
óriási, ecettel és gyenge sörrel teli nagyhordókat, a távolabbi sarokba állította
azokat, majd nekilátott a feladatnak. A talaj köves volt, és nehezen engedett. Kaden
gyakran órákon keresgélte egy-egy szikla szélét, majd további órákat töltött azzal,
hogy kiemelje a földből különféle csákányok és emelőrudak segítségével. A
magányos, egyhangú munka igénybe vette a hátát és a kezét, de a gondolatai
szabadon keringhettek az elmúlt hét történései körül.
Pyrre és Jakin Lakatur nem kalmárok voltak; ez világosan kiderült, mint ahogy
az is, hogy jövetelüknek valami köze volt Kadenhez. Bármilyen valószínűtlennek
tűnt is, mégis az volt a helyzet, a császári udvar intrikái valahogyan utat találtak
Ashk’lanba, és ebbe a gondolatba Kaden beleborzongott, bármennyire szakadt is
róla a verejték. A Hajnalpalota selyemfüggönyös folyosói az évszázadok során
láttak már kémeket és orgyilkosokat, és itt, ezer mérföldnyire apja udvarától Kadent
nem védte meg az Aedoli Testőrség.
Arról azonban fogalma sem volt, hogy egy kém milyen értesülést remélt
kicsikarni belőle. Annak dacára, hogy ő volt a Csiszolatlan Trónus kijelölt örököse,
az Ashk’lanban töltött nyolc év után kevesebbet tudott a politikáról, mint a legutolsó
szolga. Nem tűnt valószínűnek, hogy Pyrre és Jakin csak azért utazzanak ezer
mérföldet, hogy nézzék, mint szaladgál fel a Venart-csúcsig meg vissza, és hogy
milyen ügyesen korongoz tálakat a fazekasműhelyben.
Az orgyilkosság már jobban számba vehető eshetőségnek látszott, bármennyire is
zavarta. Valami történt odahaza, Annurban, valami az apjával, és nem ez lenne az
első alkalom, hogy rivális párt a gyermekein keresztül kísérel meg lesújtani a
császárra. Kaden és Valyn még kisgyerekek voltak, mikor a Hajnalpalotából
elrabolta őket Armel Herve, Breatia zúgolódó atrepája. Heteken át vacogtak a férfi
fagyos toronyszobájában, minden éjjel attól rettegve, hogy a napkelte az ő
kivégzésüket is elhozza. Aztán megjöttek a Kettralok.
Az akkor négyéves Kadennek csak homályos emlékei voltak az esetről: ordítozás,
vér, tűz rémlett neki, és hogy a káosz közepén feltűnt három, feketébe öltözött
ember, árnyékok az árnyékok között, akik kezében füstacél penge villogott, ahogy
kivágták a lelkeket a testekből. A fiú még most is érezte, ahogy egy erős kar átfogja
a derekát, mikor a legközelebbi katona felnyalábolta, és erősen magához szorította,
ahogy a nagy madár szárnyra kapott, a levegőbe emelte őket, hogy aztán maga
mögött hagyja a sötét, büdös szobát.
Attól fogva, hogy elég nagyok lettek hozzá, Kaden és Valyn is megfogadták,
hogy mikor felnőnek, belépnek oda, ahol hőseik is szolgáltak. A palota
faliszőnyeggel borított csarnokaiban rohangásztak, a Kettralok rövidkardjainak fa
másolatát lengették, és elvonták a palota szegény személyzetének figyelmét. Valyn
jó úton haladt, hogy valóra váltsa az álmát: ugyanazon a napon szállt hajóra a
titokzatos Qirin-szigetek felé, amikor öccse is útra kelt a kolostorba. Valynnak, akit
nyolc éve képeztek ki a Kettralok között, semmi félnivalója nem lenne Pyrrétől és
Jakintól.
– Te viszont nem vagy Valyn, igaz-e? – dörmögte Kaden magában, ahogy az ásót
a földbe nyomta, és hunyorgott a lámpa tompa fényében. – Mint ahogy Kettral sem
vagy. – A felismerés, hogy milyen tehetetlen, bosszantotta, de úgy tűnt, erre nincs
gyógyír. Őt arra képezték ki, hogy festegessen, hogy türelmes legyen: az egyiknek
eddig semmi hasznát nem látta, a másikból meg jóval többre volt szüksége annál,
mint amit most birtokolt. Lehetetlen volt megmondani, hogy Tan meddig
szándékozik még őt a pincébe dugni – nem kétséges, hogy egészen addig, míg a
veszély minden jele el nem múlik.
A harmadik reggelen, éppen, amikor végre sikerült kifordítani egy akkora követ
a földből, mint a felsőteste, Tan kereste fel.
– Hagyd azt most!
Kaden felegyenesedett, és ellenállt a késztetésnek, hogy megmasszírozza sajgó
derekát. Ha meglátja, a végén még úgy dönt, hogy az év hátralevő részében sziklákat
kell cipelnem, és pincéket kell kiásnom.
Tan azonban nem törődött sem a kövekkel, sem a hátával. Tekintetét Kaden arcára
szegezte.
– Menjünk! – mondta hosszú hallgatás után. – Nem csak kalmárok jöttek, hogy
meglátogassanak.
Az idősebb szerzetes mögött ballagva Kaden kisétált a csarnok hátsó ajtaján, ahol
az épületek közti keskeny folyosóra jutottak. A pincében töltött napok után a fiúnak
hunyorognia kellett a verőfényes délutánban, és csak miután a szeme megszokta,
vette észre a kőlépcsőre tett csöbör vizet és mellette a tiszta csuhát. Tan feléjük intett.
– Biztos szeretnél megmosakodni – mondta, és arca olyan szenvtelen volt, akár
egy szikla.
– Ki jött? – tudakolta Kaden.
Tan ismét a csöbörre mutatott. Mikor a fiú rájött, hogy úgysem fog választ kapni,
belenyomta fejét a hideg vízbe, aztán nekilátott lemosni ujjairól a piszkot. Jó pár
percbe telt, mire a mélyen a körme alá beivódott kosz javát kisúrolta azzal a durva
kaviccsal, amelyet a földről kapott fel, és egészen addig csinálta, míg a végén már
úgy érezte, a kosszal együtt a húsa is lejön. Tannak láthatóan addig nem állt
szándékában sehova sem engedni, míg nem végez, ezért aztán olyan gyorsan
csinálta, ahogy csak tudta. Mikor a piszok nagyját kipucolta, belebújt a tiszta
csuhába.
– Jól van – mondta. – Hova megyünk?
– Még sehova – felelte Tan. – Előbb vetünk egy pillantást a látogatóidra a csarnok
ablakából.
– Miért nem fogadjuk őket csak úgy egyszerűen? – kérdezte Kaden, akinek
kíváncsisága felülkerekedett belenyugvásán.
A szerzetes hangja ridegen csengett, mint a vas, mikor megszólalt.
– A csarnokból anélkül láthatjuk őket, hogy ők észrevennének. Lehet, hogy itt az
ideje, hogy máson is töprengj, ne csak edényeken és a vaniatén.
Kaden ettől majd hanyatt vágódott. Amióta Tan lett az umialja, ő semmi mást nem
sulykolt belé fáradhatatlanul, hogy semmi más nem fontos, csak a vaniate. Mindent,
amit Kaden tett, a reggeli imától kezdve a délutáni munkán át a csupasz kőtömbig,
amelyen álomra hajtotta a fejét éjszaka, mindent ennek a célnak rendelt alá.
Természetesen akadtak egyéb, csekélyebb kihívások – a saama’an, az ivvate, a
beshra’an, a kinla’an –, de ezek csak a hágcsó fokai voltak. Megrökönyödve meredt
az umialjára, de Tan határozottan visszakormányozta őt a meditációs csarnok
központi udvarra néző ablakáig.
Láthatóan két ember vitatkozott az apáttal, tőlük pedig tiszteletteljes távolságban
szerzetesek kisebb csapata gyűlt egybe. Kadennek a lélegzete is elakadt a
pompázatos alakok láttán. A shinek között töltött nyolc év során hozzászokott már a
borotvált fejekhez és a szerény, barna csuhákhoz. A bőröv már különcködésnek
számított, a bőrsaru pedig esztelen fényűzésnek. A jövevények viszont mintha
egyenesen gyerekkora pompájából léptek volna ki.
A magasabbik alak teljes lemezvértet viselt, és a fényesre csiszolt acél olyan
csillogóan ragyogott, hogy Kaden legszívesebben lekapta volna róla a tekintetét. A
császári trón arany napkorongja csillogott a mellvérten, valamint a férfi lábához tett
hatalmas pajzson is. A fiú által valaha is látott legnagyobb pallos markolata és
kardgombja a férfi feje fölé nyúlt. Sisakját a hóna alá dugta, csak ennyi engedményt
tett a hőségben, Kaden még innen is ki tudta venni a mélyen ülő mélykék szempárt,
amit mintha egy üllőn kovácsoltak volna ki: az arc nem volt ugyan jóvágásúnak
mondható, viszont ismerősnek igen. Ez Micijah Ut, döbbent rá, és halvány mosolyra
húzódott a szája.
– Aedoli – szólalt meg Tan halkan.
Kaden a szerzetesre nézett, és vagy ezredszer töprengett el az életen, amelyet
azelőtt élt, hogy a kolostorba jött. Ut vállán az aranyszínű csomókról természetesen
rögtön lehetett látni, hogy ő a császár személyes testőrségnek tagja, de az Aedoli
Testőrség csak ritkán hagyta el a fővárost. De akkor Tan honnan ismerte fel a
csapatjelvényt?
– Ő a parancsnok – fűzte hozzá Tan.
 Kaden ismét a csomókra nézett. Négy darab, döbbent rá riadtan. Mikor ő elhagyta
a Hajnalpalotát, Crenchan Xaw volt az Első Pajzs, és bár Xaw majdnem olyan
öregnek tűnt, mint maga a császárság, a testőrséget hibátlanul és hozzáértően vezette
már jóval Kaden születése előtt is. Amikor Kaden és Valyn megpróbáltak kiosonni
egyik gyermeki kalandjukra, Xaw csípte fülön őket, Xaw, aki arról szónokolt nekik,
hogy milyen kötelesség fűzi őket a birodalomhoz, Xaw, aki egy székre fektette és
nádpálcával elfenekelte őket, ügyet sem vetve követeléseikre, hogy azonnal engedje
el őket, sem tiltakozásukra, hogy ők hercegek, hogy engedelmeskednie kell nekik.
Egyszer, amikor a két fivér még nagyon kicsi volt, ostobán bepanaszolták apjuknál
az Első Pajzsot, amiért az így bánt velük. Sanlitun csak nevetett ezen, és úgy döntött,
hogy Crenchen Xaw kapjon többletfizetséget, amiért „nemcsak őrzi, de okítja is a
fiait”. Az öreg mostanra tehát halott; semmi mást nem jelenthetett, hogy Micijah Ut
viselte az Első Pajzs négy aranycsomóját. Noha Kaden szinte egész gyerekkorát
végighadakozta az agg parancsnokkal, most úgy érezte, mintha űr tátongana a
gyomra mélyén, egy tompa sajgás, amit a shinek elutasítanának, mint képzelgést, de
amiben ő még mindig felismerte a szomorúságot.
Amikor Kaden elhagyta a fővárost, Micijah Ut egyike volt a közvetlenül
Crenchen Xaw alatt szolgáló négy parancsnoknak. Mint a Sötét Testőrség
vezérének, az volt a feladata, hogy az éjféli és a hajnali harangszó közötti időben
vigyázzon a császári családra. Kaden jól emlékezett rá: merev, szabálykövető alak,
akiből hiányzott a számos aedolira oly jellemző kellem. Teljes vértben rótta az
éjszakai köröket még a Hajnalpalotában is, arcára örökös rosszallás ült ki, Fejét
szinte mindig lehajtotta, vonásait alig érte a lámpások fénye. Valyn és Kaden mindig
is ijesztőnek tartották, noha azért volt ott, hogy megvédje őket.
Az Ashk’lanban töltött nyolc év után azonban Kaden már nem volt gyerek, és ez
idő alatt Micijah Ut volt az első, akit viszontlátott régi életéből. Tan intése dacára,
hogy várjon és figyeljen, a fiúban feltámadt a vágy, hogy kilépjen az ajtón, és
rázúdítsa kérdéseit erre az emberi kőkockára. Ami azt illeti, kérni sem kérhetett
volna jobb követet apja Első Pajzsánál, hogy tisztázza, mi történik a
Hajnalpalotában. Bármilyen titkokat rejtegetett is Pyrre Lakatur, azok már nem
sokáig maradnak azok most, hogy megérkezett Ut. Kaden a csarnok ajtaja felé
fordult, de Tan visszatartotta, és figyelmét a kinti jelenetre irányította.
Az aedoli szabad kezével határozottan rámutatott az apátra, majdnem mellbe
bökte az ujjával. Mikor a szél elült egy pillanatra, Kaden ki tudta venni a férfi
hangját, azt a vaskemény, monoton hanghordozást, ami úgy csengett, mint ami
jobban hozzá van szokva a parancsoláshoz, mint az alkudozáshoz.
– …lényegtelen. A fiú a Csiszolatlan Trón kívánságára van itt, és most a
Csiszolatlan Trón… – Egy szélroham elkapkodta a mondat végét.
Kaden erre a homlokát ráncolta. Az az Ut, akit ő ismert, zárkózott volt és nehezen
kiismerhető, meggyőződése kemény, mint a kovácsoltvas, de sosem goromba,
sosem zsarnokoskodó. Bármi hozta is ide, egyszerre feszítette és keményítette meg.
A másik ember láthatóan beérte annyival, hogy társára hagyja a társalgást. Kaden
nem látta innen az arcát, de vörös selyemszalaggal lazán megkötött hosszú sötét
haja a hátára hullott. A fárasztó utazás és kiszámíthatatlan hegyi időjárás dacára a
férfi finom szövésű vörös selyemkabátot viselt, amelynek közepén gombok futottak
végig a legmagasabb rangú császári miniszterek stílusában, nyakát alacsony gallér
futotta körbe. A napfény megcsillant a férfi arany kézelőjén, mire Kaden csak
pislogott. Egyedül a mizran tanácsos, a legmagasabb, nem katonai rangú miniszter
viselt aranyat mind a gallérján, mind a kézelőjén. Ez a férfi egyike volt annak a fél
tucat embernek az egész birodalomban, akinek magasabb rangja volt, mint a
mellette álló aedolinak.
A tanácsos váratlanul oldalra fordította a fejét, Kaden pedig meglepetésében
beszívta a levegőt. Az a selyemszalag, amelyről azt hitte, hogy a férfi a haját fogja
hátra, valójában egy vastag szemkötőhöz tartozott, amely teljesen elfedte a tanácsos
mindkét szemét. Ennek dacára egyenesen arra az ablakra nézett, ahol a fiú állt, majd
kezét a katona karjára tette, mintha csak le akarná csillapítani. Uttól eltérően a
mizran egy vadidegen volt – hihetetlenül tehetségesnek kellett lennie, hogy ilyen
magasra jusson a császári közigazgatás érthetetlen rangsorában a nyolc röpke év
alatt, amíg Kaden távol volt Annurtól. Amint a szél ismét elült, a fiú meghallotta a
tanácsos hangját, amely sima volt, mint a selyem, amit viselt.
– Türelem, barátom. El fog jönni. Mondd csak – fordult az apáthoz, és immár
neki címezte szavait –, milyen régi a kolostor?
– Közel háromezer éves – felelte Nin. Ha feszélyezte is, hogy a világ
leghatalmasabb emberei közül kettő érkezett hozzá vendégségbe, nem mutatta. Sőt,
ugyanolyan kimérten, türelmesen beszélt, mint amit a dolgozószobájába rendelt
novíciusokkal használt.
– Mégis – tűnődött el a férfi – a császári könyvtárban olyan térképek találhatóak,
amelyeket még, azt hiszem, a csestriimektől szereztek, ahol ezen a helyen már jóval
korábban egy erődöt tüntetnek fel. Na persze, az efféle térképek gyakran csak a
híresztelések és a mítoszok megbízhatatlan gyermekei.
– Ezt a helyet többek között – felelte az apát – a már korábban itt álló alapok miatt
választották. Valaki jóval előttünk építkezett már ide. Nem tudom megmondani,
hogy a csestriimek voltak-e. Nem volt valami nagy építmény: amint azt ti is
láthatjátok, kevés a hely, de az alapzatból ítélve a falak vastagok és erősek voltak.
– A nevariimok lettek volna? – találgatott a tanácsos, és oldalra döntötte a fejét.
Az apát a fejét ingatta.
– Az általam olvasottak szerint a nevariimok sosem emeltek erődöket. Egyáltalán
nem építkeztek… ez volt az egyik oka, amiért a cseestriimek el tudták őket
pusztítani.
A selyemruhás férfi hanyagul legyintett.
 – Ó, ezek a történetek! Ki a megmondhatója, melyiknek lehet hinni? A fővárosban
rengetegen vannak olyanok, akik szerint a nevariimok soha nem is léteztek.
– Elismerem – felelte az apát –, hogy itt nem sokat tudunk az ilyesmikről.
Feltámadt a szél, és elsodorta a két férfi hangját, Tan pedig Kadenre nézett.
– Ismered őket?
– Az aedolit Micijah Utnak hívják – felelte a fiú. – Egykor a Sötét Testőrség
parancsnoka volt, mostanra viszont a jelek szerint az Első Pajzs rangjára
emelkedett. – Tekintete visszatért a másik alakra, és lassan megcsóválta a fejét. – De
a selyemruhás… nem. Őt nem ismerem.
A pár perc alatt, míg a beszélgetést figyelték, Kaden izgatottsága mérséklődött,
lehűlt, mint a túl sokáig állni hagyott fürdővíz. Micijah Ut másnak tűnt, valahogy
átalakult, a másik pedig egy vadidegen volt. Mi több, egyre növekvő nyugtalanságot
érzett a két férfi rangja láttán. Az apja nem küldte volna el személyes testőrsége
parancsnokát és a legmagasabb rangú miniszterét a Vash túlsó felére egy
udvariassági látogatás kedvéért. Valami félresiklott itt, valami szörnyen félresiklott
itt.
– Jól van – jelentette ki végül Tan. – Lássuk, mit akar az Aedoli Testőrség Első
Pajzsa és a császár mizran tanácsosa egy fiútól, aki még festeni sem tanult meg.
 HARMINCHATODIK FEJEZET
——»•«——
Valyn szárnya három nap zömét azzal töltötte, hogy minden szabad órájukban a
felszereléseket tároló műhelyben igyekeztek átalakítani a Suant’ra karmaira szabott
hám- és csatrendszert. Nem ment simán. Láthatóan szinte mindenki elfogadta az
alapkiindulást – hogy gyorsabban és hatékonyabban kell leválniuk a madárról, ha a
Laith diktálta sebességnél akarnak leugrani –, viszont a csapat mindegyik tagjának
más elképzelése volt arról, hogy az új rendszernek milyen alakot kell is öltenie.
Gwenna az egyszerű kézihurkok mellett kardoskodott, pótövek nélkül.
– És ha nem tudsz kapaszkodni abba a ‘Kent-csókolta dologba – érvelt, és közben
az ujjával Valynra mutatott –, akkor talán bele is kell esned a vízbe.
Talal erre a fejét rázta.
– Ez rövidebb repüléseknél remekül beválna, de egész nap kézihurkokról akarsz
lógni? És mi van akkor, ha vissza kell vonulnunk, és valaki megsebesül közülünk?
Annick még ennél is egyértelműbben fogalmazott.
– Ez nem jó. Nekem két kéz kell ahhoz, hogy lőni tudjak.
Az asztalon előttünk szétszórva csatok, szíjak, hurkok, kapaszkodók, hámok
elképesztő sokasága sorakozott, de még egy régi bőrnyereg is, bár hogy azzal mit
szándékoztak kezdeni, azt csak találgatni lehetett. Elég felszerelést halmoztak fel a
műhelyben ahhoz, hogy tucatnyi hámrendszert ki lehessen alakítani, de valahogy
egyikük sem talált rá módot, hogy minden a helyére kerüljön, hogy úgy rakják
össze az egyes darabokat, hogy annak ténylegesen hasznát vegyék. Gwenna
egyfolytában csomókat és dobóhurkokat kötött bőrszíjakra, míg Talal egyesével
felemelt minden darabot, és mindegyiket alaposan szemügyre vette. Egyikkel sem
jutottak előrébb tapodtat sem.
Laith kezdetben csak elterpeszkedett a székén, hintázott vele, és alig leplezett
vigyorral figyelte az egész beszélgetést. Az ebédlőből magával hozott egy
tűzgyümölcsöt, és mintha jobban érdekelte volna, hogyan köpje a magokat a
szemetesvödörbe, mint a meghiúsulni látszó tervezgetés.
– Te vagy az, aki az elmúlt évtizedben ezen a ‘Shael-szülte madáron repült –
mondta Valyn. – Van bármi hozzáfűznivalód?
– Vigyázz, hogy beszélsz a madaramról! – köpött egy újabb magot Laith a vödör
felé. Mellétrafált. – Nők jönnek-mennek, de Suant’ra évek óta hűséges hozzám.
– Milyen romantikus! Van valami ötleted, ami segíthetne?
A röptető vállat vont.
– Én odafönt ülök a hátán. A legjobbakat kívánom nektek, de én úgy látom, hogy
ami odalent történik a karmon, az a ti gondotok.
– Ez azért a mi kicseszett gondunk – fortyant fel Gwenna mert soha nem tanultad
meg rendesen röptetni a madaradat.
– Rendesen? – tűnődött Laith. – Jobb szeretek úgy gondolkodni, hogy nincs
rendes meg nem rendes, hanem inkább a választások széles tárháza áll előttünk
nyitva, ahol mindegyik…
– Ó, Hull szerelmére! – vágott közbe Valyn. – Egy fél pillanatra hagyd már ezt a
lószart! – Alaposan végigmérte barátját. Laithnak vágott az esze, de amíg úgy
gondolja, hogy ez az egész kísérletezgetés nem érinti az ő szerepét, feltehetően nem
sok hasznát fogják venni. Persze, ha lenne valami, ami rá is vonatkozna…
– Mi lenne – javasolta Valyn ártatlanul –, ha két katonát ültetnénk a madár
nyakába? Ahogy arra Laith rámutatott, fent könnyebb megülni.
Talal már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de amikor felfogta, hogy mi Valyn
szándéka, szépen becsukta.
– Kettőt? – hebegte Laith, és nagy csattanással a szék másik két lába is
visszakerült a padlóra. – És hova ülne a másik?
– Arra gondoltam, hogy közvetlenül mögéd. És kapaszkodhatna a derekadba.
– Ha valami tökfilkó a derekamba kapaszkodik a repülő manőverek közben, még
a végén leránt magával!
– Még szerencse – szúrta közbe Talal –, hogy mi nem vagyunk tökfilkók.
Annick erre csak a szemét forgatta.
– Mindössze annyit mondok – folytatta Valyn, kiaknázva sikerét –, hogy minden
lehetőséget ki kell terítenünk az asztalra. Ha nem találunk módot arra, hogy lentről
mind a négyen le tudjunk ugrani, akkor talán még egy embert fentre kell tenni.
Laith ekkor már a szemetesbe dobta a tűzgyümölcs maradékát, és ténylegesen
törni kezdte a fejét a dolgon.
A gond lényegét a sebesség és a biztonság közti egyensúly megteremtése
jelentette. Egy gyors ugrást könnyű volt végrehajtani – ez viszont azzal járt, hogy
nem sok minden tartotta az embert a helyén az ugráshoz vezető gyomorfelkavaró
manőverek során. Másfelől viszont a hagyományos rendszer csatjait és csomóit a
nagyobb biztonság érdekében tervezték – akár el is szunyókálhatott az ember a
madár karmán lógva –, de ez kevésbé hatékony és gyors ugrásokhoz vezetett.
– Nekünk arra van szükségünk – tört ki Laithból, miután körbe-körbejártak közel
egy órán át –, hogy ne vacakoljatok annyit a csatokkal. Miért nem tudnak azok a
vackok egyszerűen lerobbanni?
Gwenna lebiggyesztette az ajkát, majd lassan bólintott.
– Nem – szólalt meg Valyn, és még azelőtt leállította a lányt, hogy az rákezdhetett
volna. – Nem fogunk tölteteket magunkra vagy a csatokra kötni.
– Egy aprócska töltet – vetette fel Gwenna, és zöld szeme felragyogott –, ha
gondosan el van készítve, elvégezheti a feladatot. Csak egy lassan égő kanócot kell
rákötnünk a…
– Semmi robbanószer – tette le ökölbe szorított kezét Valyn az asztalra. – Lehet,
hogy mi vagyunk legrosszabb ‘Kent-csókolta szárny a Szigeteken, de legalább még
megvan az összes ujjunk.
– Egyelőre – fűzte hozzá Laith.
– Sajnálom, legtökéletesebb és legmagasztosabb parancsnokom – vágott vissza
Gwenna –, igyekszem a jövőben nem megszólalni soron kívül. Talán, nagyuram
lenne olyan szíves, és egy rongyot tömne a számba?
Valyn semmi másra nem vágyott ennél jobban, de ő együtt próbálta tartani a
szárnyat, nem pedig az akaratához akarta hajlítani őket.
– Nálam van valami, amit a szádba tömhetek – vetette fel Laith, és sikerült
egyszerre ártatlan és züllött képet vágnia. – Ami mindkettőnket kiránthat a bajból.
Gwenna kedvesen visszamosolygott, de a szavainak éle volt.
– Örülnék neki, mert mindig szerettem a zsenge és puha husikát. Azt könnyebb
megrágni.
Annick felhorkant, de hogy megvetően, vagy mert jól szórakozott, arról
Valynnak fogalma sem volt.
– Igazán megpróbálhatnánk lassabban repülni – vetette fel Talal halkan. – A többi
szárny is ezt teszi.
Laith a szemét forgatta.
– Úgy beszélsz, mint a nagyanyám, ‘Shael nyugtassa a lelkét! Voltak lovaink, de ő
mindig ragaszkodott ahhoz, hogy gyalog menjünk, mert azt mondta, ha Bedisa arra
szánt volna minket, hogy körbevágtassunk ezen a sárgolyón, akkor négy lábat és
patát adott volna nekünk. Mellesleg, ha lassabban mennék, akkor mindenki, akinél íj
van, lőhetne rátok. Ennyi erővel nyers húst is lógathatnánk ‘Ra karmairól.
– A többi szárny is ezt teszi – mutatott rá Annick. – Ez az előírás.
– Nem pont te vagy az, aki saját maga kovácsolja a nyílhegyeit? – vágott vissza
Laith. – Mikor törődtél te az előírással csak annyit is, mint egy szajha szívével?
– Várjatok csak! – vágott közbe Valyn, és igyekezett az imént hallott szavakra
összpontosítani. – Várjatok egy pillanatot!
A csapat többi tagja hosszú másodperceken át meredt rá.
– Van valami ötleted? – kérdezte végül Laith. – Vagy csak szarnod kell?
– Kampók – felelte Valyn, mikor végre döntésre jutott. – Húskampók.
Gyerekkorában morbid kíváncsisággal leste a Hajnalpalota pincéinek mélyén az
éléskamrában egymás után sorba fellógatott, levágott malacokat, teheneket,
birkákat, amelyeket megnyúzva akasztottak fel azokra az ijesztő acélkampókra.
Kadennel együtt lopóztak oda le, egymást biztatva oltották el a lámpást, hogy azután
a sötétben botorkáljanak, és maguk elé nyújtott kézzel lökjék félre a tetemeket.
Először itt látott szívet, agyat és májat, először itt értette meg, hogy ha megvágnak
és kivéreztetnek egy testet, akkor az állat meghal. Nem olyan helynek tűnt, ahol
remek ötletei támadnak az embernek a harcról, de hát akkor még nem sok dolguk
akadt.
 – A csatok helyett kampókat használunk.
Annick hunyorított, oldalra döntötte a fejét, mintha számolgatna, aztán egyet
biccentett.
– Jó. – A mesterlövész csak tüske volt Valyn oldalában, de legalább gyorsan járt
az agya.
A szárny többi tagja lassabb volt.
– És hol lesznek a kampók? – érdeklődött Gwenna.
– Magasan – felelte Valyn, aki kezdett belemelegedni a dologba. – Magasan ‘Ra
karmán, valamivel a fejünk felett. Az övünkből egy kötélhurkot vezetünk át a
kampón, és a saját súlyunk tart minket a helyünkön.
Laith a fejét rázta.
– Ugyanaz lesz a gondotok, mint a csatokkal – addig nem tudjátok leoldani a
hurkot a kampóról, míg ránehezedik a súlyotok.
Valyn elmosolyodott.
– Ez gond lenne… ha téged érdekelne, hogy kövesd az ugrásnál megszokott
előírást.
– Á! – szólt közbe Talal, és a megértés fénye ragyogta be az arcát. – Mivel az
ereszkedésünk szöge egyre meredekebb és meredekebb lesz, a hurok egyre
közelebb kerül a kampó végéhez.
Valyn bólintott.
– Mikor majdnem függőlegesen zuhanunk, a hurok magától lesiklik. Akkor
ugrunk. Még csak hozzá sem kell nyúlnunk.
– Okos – mondta erre Gwenna a homlokát ráncolva –, de így mindannyian
egyszerre ugrunk.
– Akkor nem, ha kicsit változtatunk a kampók szögén – felelte Laith. – Először a
leglaposabb szögű kampóról siklik le a hurok, és a végén a leghegyesebbről.
Ahogy ‘Ra egyre meredekebben zuhan, ti úgy potyogtok le egymás után.
Talal bólintott.
– Annyira egyértelmű – csodálkozott. – De akkor miért nem csinálja egyetlen
veterán szárny sem?
– Mert az ő röptetőik parancsokat követnek – felelte Valyn, és elismerően mérte
végig Laithot. – A kampók nem működnének laposabb támadási szögnél. Azoknál a
támadási szögeknél, amelyekhez állítólag ragaszkodnunk kell.
– Vagyis így meg kell szegnünk a kapott parancsot? – mosolyodon el Gwenna
önelégülten.
Valyn most először kapta azon magát, hogy visszamosolyog. Igazából aprócska
lépést tettek csak, a kisebbnél is kisebbet. Még a rendszer mintadarabját sem
készítették el, a közelében sem jártak annak, hogy kipróbálják, de mégis, most
először megértette, mire célzott a Bolha: Annak a szárnynak parancsolj, amit kaptál,
ne annak, amit akartál! Most először bizonyították, hogy képesek összehangoltan
dolgozni egy közös ügyért. Ki tudja, gondolta félmosollyal, még a végén egyenesbe
fordulnak a dolgok.
Ekkor kicsapódott a műhely ajtaja.
Daveen Shaleel lépett a helyiségbe, nyomában Adaman Fane-nel és szárnya négy
másik tagjával. Mindannyian teljes harci díszbe öltözve érkeztek.
– Ne is szóljanak egy szót sem! – nyögött fel Laith. – Azt akarják, hogy víz alatt
ússzuk körül Qarsht.
Valyn kuncogni kezdett, de a hang a torkán akadt. Az ajtóban állók nem nevettek.
Még csak el sem mosolyodtak. Mi több, döbbent rá a fiú, és ettől a gyomra hirtelen
görcsbe rándult, a szobába lépve a szabvány szerinti támadóalakzatba rendeződtek,
mintha csak egy ellenséges épületet akarnának megtisztítani. Lépett egyet előre,
Shaleel felé, és igyekezett megfogalmazni a megfelelő kérdést. Fane pengéje
torpantotta meg, ahogy süvítve kiszökkent tokjából, és egyenesen Valyn torkának
szegeződött.
– Kevesebb mozgást! – szólalt meg a férfi komoran. – És több figyelmet!
Shaleel egy pillantással felmérte a benti helyzetet, majd Valynhoz fordult. Olyan
nyugodtnak tűnt, mint egy háziasszony, aki éppen a napi teendői elvégzésére készül,
de a hangja acélosan csengett, mikor megszólalt.
– Valyn hui’Malkeenian – kezdte, és fogva tartotta a fiút hipnotikus tekintetével –,
a szárnyad mostantól fogva fel van függesztve, el van tiltva minden gyakorló és
harci küldetéstől. Qarshon szabadon mozoghattok, de a szigetet tilos elhagynotok,
tilos fegyvert viselnetek, és tilos minden érdemi kapcsolat más szárnyakkal,
parancsnokokkal vagy hadapródokkal, míg a vizsgálat be nem fejeződik.
Valyn még sosem hallotta korábban ezeket a szavakat, de úgy csengtek, mint
valamiféle jogi formula.
– Miféle vizsgálat? – dörögte, és hiába szegezte neki Fane a pengéjét, nem tudta
leplezni haragját. – Te meg miről beszélsz?
– Amint azt te és a szárnyad nagyon jól tudjátok – folytatta Shaleel –, a Kettralok
tiltják a polgári lakosok elleni, felhatalmazás nélküli támadásokat, legyenek azok
császári alattvalók, vagy mások. Az elmúlt órában tudomásomra jutott, hogy
szárnyad egyik tagja belekeveredhetett egy ilyen támadásba.
– Hogy mi? – kérdezte Valyn, és kétségbeesetten igyekezett követni a beszélgetést,
hogy némi kapaszkodót találjon. – És ki volt az? És hogy „jutott ez a tudomásodra”?
– Sami Yurl révén – felelte Shaleel. – Szerinte a Kampón néhány héttel ezelőtt
meggyilkoltak egy fiatal lányt: egy Amie nevezetű szajhát, akinek vezetékneve nem
ismert. Yurl meggyőző bizonyítékot tárt elénk, ami szerint a mesterlövészed –
Annick felé biccentett – is részt vett benne.
– Sami Yurl mondta? Az a pácolt disznószar? – tört ki Gwenna, és felállt a
székből. – Miért hallgatna rá bármiben is?
– Fékezd az embereidet, parancsnok – közölte Shaleel, és le nem vette a szemét
Valyn arcáról vagy még meg találnak sérülni!
– Tudod, hozzám is beszélhetsz – lépett egyet előre Gwenna. – Mert itt vagyok.
– Gwenna! – csattant fel Valyn, és ő is meglepődött a hangjából kiérződő
parancsoló éltől. – Ne most!
Egy pillanatra azt hitte, a lány dacolni fog vele, de Talal a robbantó vállára tette a
kezét, mire Gwenna még egy utolsó dühkitörést produkálva káromkodott egyet, és
hátravetette magát, vissza a székébe.
Mintha Valyn gyomrába egy lyukat ütöttek volna. Legszívesebben felordított
volna, hogy ez lehetetlen, hogy Yurl kijátszotta őt, kijátszotta Shaleelt, kijátszotta az
egész ‘Kent-csókolta Kettralt. El akart bődülni, hogy Annick ártatlan, de nem tehette.
Mert amennyire tudta, Yurlnak igaza volt.
– És hol van Yurl? – sikerült végre kinyögnie. – Négyszemközt akarok beszélni
vele.
Shaleel megcsóválta a fejét.
– Ma reggel elküldtem Yurl szárnyát az első küldetésükre. Emellett a kódex tiltja
az efféle érintkezést a vizsgálat lezárultáig.
– Miért mindannyian? – kérdezte Laith. Legalább eddig ülve tudott maradni, de
most éhesen hajolt előre, kezét övkésén nyugtatva. – Ha Annick miatt aggódtok,
miért nem csak őt zárjátok be, és hagytok ki minket ebből?
– Pimasz kérdésedet döbbeneted számlájára írom, katona – felelte Shaleel
higgadtan. – A Sasfészek úgy találta… megfelelőnek, hogy az egész szárnyat
vegyék őrizetbe, amennyiben annak egyik tagja ellen vizsgálat indul. Nem akarunk
sem rosszul értelmezett „megmentéseket”, sem „végső hadállásokat”. A szárnyban a
hűség igen erős habarcs. – Végigmérte mindegyikőjüket. – Bár a ti esetetekben úgy
tűnik, ez nem lenne gond.
– Pengéket és íjakat elő! – szólalt meg Fane. – Mindet magunkkal visszük.
– Bármilyen fegyver birtoklása az övkésen kívül mostantól fogva a vizsgálat
végéig – tette hozzá Shaleel – árulásnak minősül. Amíg ezt a dolgot el nem
rendezzük, mind az öten polgári személyeknek minősültök.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET
——»•«——
Ahogy kiléptek a belső udvarra, Micijah Ut sötét tekintete máris Kadenre
szegeződött: a szeme valahogy sötétebbnek és fagyosabbnak tűnt, mint amire
emlékezett. A férfi nem mosolygott, még csak nem is bólintott. Egyszerűen csak
odafordult az apáthoz, és azt mondta:
– Szerencséd, hogy a fiú sértetlen. – Bármiről vitatkoztak is, Kadent lenyűgözte,
hogy Nin állta a sarat. Tudta, hogy a vén szerzetes nem gyenge, de Ut tekintetéhez
képest a jég melegnek, az acél puhának tűnt.
Az apát válaszra nyitotta a száját, de Ut már vissza is fordult Kadenhez, fél térdre
rogyott, és páncélos kezét a homlokához emelte. Társa utánozta a mozdulatot, és
mindketten egyszerre szólaltak meg, hangjuk összeolvadt, mintha csak sokat
gyakorolták volna.
– Éljen a Fény Sarja, a Világ Hosszú Emlékezete, a Mérleg Kézbentartója, a
Kapuk Őrzője. – A szavak visszhangot vertek Kaden gyerekkorának ünnepi
csarnokaiból. Ezek ősi szavak voltak, régiek, mint a birodalom, kemények és
változatlanok, mint a Hajnalpalota kövei. Ezerszer hallotta már a formulát, mikor
apja elfoglalta helyét a Csiszolatlan Trónon, amikor apja elhagyta a palotát, hogy az
Istenek Útjára lépjen, mikor megjelent a díszvacsorákon. Gyerekként megnyugtató
litániának tartotta, de most, ahogy meghallotta, a szavak nyomán mintha egy hideg
vastűt döftek volna a gerincébe. Tudta, mi következik, tudta, hogyan kell
befejeződnie, és bár szeretett volna könyörögni a két embernek, hogy hagyják abba,
azok kérlelhetetlenül folytatták: – Éljen az, aki feltartóztatja a sötétséget! Éljen a
császár!
Kaden úgy érezte, mintha irdatlan magasságból zuhanna. A gondolatai egyre csak
bukfenceztek és bukfenceztek, igyekeztek valami szilárd, valami ismerős felületet
keresni, amiben megkapaszkodhatnának. Az apát, az annuriak, önmaga és Tan
alkotta kis körön kívül a szerzetesek folytatták mindennapi tevékenységüket,
csuklyás fejüket lehajtva, kezüket csuhájuk ujjába dugva, kimért és céltudatos
léptekkel haladva, mintha semmi nem változott volna az égvilágon. Tévedtek:
minden megváltozott. Az imént hallott formulát bárki előtt kiejteni, aki nem Kaden
atyja volt, a legszörnyűbb felségárulásnak számított, aminek a büntetése egy ősi és
rettentő rítus volt: megvakítás és élve eltemettetés. Hogy a miniszter és az aedoli
használták, csak egyvalamit jelenthetett. Hogy az apja meghalt.
Elméjét kéretlenül is képek árasztották el. Apja, amint türelmesen újra és újra
megfeszíti íját, míg Kaden és Valyn azon küszködnek, hogy utánozzák a könnyed
mozdulatot saját, sokkal kisebb fegyverükkel. Apja komor arca, ahogy nézi, amint
felakasztják a fiait elrablókat. Apja, amint felölti aranyszín lábvértjét, mielőtt hadba
indulna, hogy megütközzön a Szövetkezett Városok seregeivel. Lehetetlennek tűnt,
hogy Ananshael magához vette ezt az életerős és lendületes embert az ötvenedik
életéve előtt. Lehetetlennek, csak éppen Ut és a tanácsos mégis itt voltak, és
kimondták a visszavonhatatlan szavakat.
Kaden nem tudta volna megmondani, mennyi ideje állt ott, de végül az apát rázta
fel kábulatából.
– Kaden – mondta halkan, és a két jövevény felé intett. Azok még mindig
térdeltek, kezüket a homlokukra tapasztva. A fiú eltűnődött rajta, hogy miért
maradtak még mindig így, aztán riadtan döbbent rá, hogy rá várnak, mint ahogy oly
sok ezren tették már, akik apjára vártak, mikor letérdeltek előtte. A császárra vártak.
Legszívesebben felnyögött volna.
– Kérlek – rebegte erőtlenül. – Kérlek, keljetek fel!
Felálltak. Ut lassabban a súlyos vért miatt. Ahogy Kaden igyekezett felocsúdni a
döbbenetből, hogy gondolatait értelmes kérdésekké alakítsa, a vendégszállás ajtaja
zörögve kinyílt, és Pyrre Lakatur sétált ki az udvarra; férje pár lépéssel lemaradva
követte.
A kalmárnő ujjasának három felső fűzőlyuka nem volt bekötve, mintha csak
délutáni szunyókálásból ébredt volna, és mintegy mellékesen megvakarta a füle
tövét, míg arra várt, hogy a férje beérje. Mikor azonban megpillantotta a csoportot,
megtorpant, majd miután láthatóan felmérte a helyzetet, nagy léptekkel megindult,
széles mosollyal az arcán. Mintha csak egy vidéki vásárba csörtetett volna be: úgy
méregette Utot és a minisztert, mintha azok pufók gazdafeleségek vagy sörtől
pityókás kovácsok lennének, esetleg halárusok vagy rőfösök, akikre rásózhatja a
portékáit. Jakin egyelőre lemaradva követte, és önkéntelenül is megveregette
mellényét kétfelől, mintha csak le akarná simítani. Pyrre az aedolit szólította meg,
többször meghajtotta a fejét, nemtörődöm módon nyilvánítva ki tiszteletét.
– Minden dicsőség Sanlituné, éljen örökké!
Az aedoli szenvtelen arccal meredt rá, és a miniszter felelt.
– Sanlitun, bármily ragyogóak voltak is élte napjai, meghalt. Ott állsz, ahol
térdelned kellene, mert Kaden i’Sanlitun hui’Malkeenian áll előtted, tizennegyedik a
sorban.
– Mármint ez a kölyök? – nevetett fel kétkedve Pyrre, és szemügyre vette Kadent.
A nő most először látta, és a fesztelen vidámság mögött abban a tekintetben
óvatosság és méricskélés bújt meg.
Ut pallosa már azelőtt kiröppent a hüvelyéből, hogy Kaden akár csak levegőt
vehetett volna, és félelmetes ívet írt le. Pyrre egy parányit sem mozdult, még csak
össze sem rezzent, Micijah Ut hideg pengéje pedig a nyakánál állapodott meg,
vékony, véres csíkot húzva rá. A kalmár szeme tágra nyílt a rátörő döbbenettől.
Emelni kezdte kezét, hogy eltolja vele a pengét, de aztán észhez tért.
Ut anélkül szólt Kadenhez, hogy levette volna tekintetét Pyrréről.
 – Lemessem a fejét a nyakáról, Fényességed, vagy csak a nyelvét vágjam ki a
szájából?
A fiú egyikről a másikra meredt. Mi történt azzal a Micijah Uttal, akit ismert, a
Sötét Testőrség kapitányával, az emberrel, aki számtalanszor bekukkantott hozzá
éjfélkor hozzá és a bátyjához, hogy megbizonyosodjon róla, biztonságban
fekszenek az ágyukban? Vajon a változást a császár távozása váltotta ki? Az
aedoliak az életükre esküdtek, hogy megvédik Kaden apját. Ha Ut valamiképpen
felelősnek érezte magát Sanlitun haláláért… Az megváltoztathat egy embert, még
egy olyan erős embert is, mint az a katona volt, akire Kaden emlékezett.
A gondolatok örvénylettek az elméjében, duzzadó áradatban keveredtek az apja
miatti gyászával és az értetlenséggel, a minden miatt érzett értetlenséggel. Csak egy
kis idő elteltével ébredt rá, hogy Ut pengéje még mindig a kalmár nyakának
szegeződik. Pyrre tökéletesen mozdulatlanul állt, szeme kerekre nyílt. Úgy festett,
mintha szeretné a kezét a palloshoz emelni, de moccanni sem mert. Tíz perccel
korábban Kaden még csak egy pinceásó akolitus volt, most pedig egy nő élete
függött a következő pár szótagtól. Bizonytalanul megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – Egyik sem. Hagyd őt!
Az aedoli kardja az acélon súrlódó acél reszelős csengése közepette siklott vissza
a tokjába. Ut arcán nem tükröződött sem megkönnyebbülés, sem csalódottság,
Kaden pedig roppant nyugtalan lett, mikor ráeszmélt, hogy a férfi nem gondol
magára másként, mint a császár, vagyis az ő akaratának beteljesítőjére. Ha ő azt
mondja, akkor Pyrre feje most ott gurulna előtte a kavicsokon. A kalmár mintha
ugyanerre a következtetésre jutott volna, mert előbb óvatosan megdörgölte a torkán
ejtett véres csíkot, majd bizonytalanul térdre ereszkedett. Jaken, néhány lépéssel
mögötte, követte a példáját.
– Nem vagy jártas sem abban, hogy a császári hatalom milyen kiváltságokkal jár,
sem abban, hogy az mekkora méltóság – jegyezte meg a miniszter könnyedén, és
halványan rámosolygott Kadenre a szemkötője alatt. – Éppen ezért jöttem én ezzel a
küldöttséggel. A nevem Tarik Adiv. Az elmúlt öt esztendőben atyád mizran
tanácsosa voltam, és ha úgy kívánod, téged is szolgálni foglak.
Kaden gondolatai még mindig kavarogtak. Igyekezett a férfi szavaira
összpontosítani, az arcára, de az egész világ úgy vibrált, mintha egy háborgó
víztükrön át nézné.
– Ezt az embert – folytatta Adiv, és az aedoli felé intett –, úgy hiszem, már
ismered. Micijah Ut két évvel ezelőtt a Sötét Testőrség kapitányából az Első Pajzs
rangjára emeltetett Crenchan Xaw szomorú, de nem teljesen váratlan halála után. –
Ut ismét szálegyenesen állt, akár egy lándzsa, a szemét előreszegezte, semmi látható
jelét nem adva annak, hogy nem sokkal ezelőtt képes lett volna ölni. Adiv olyan
nemtörődömséggel beszélt, mintha csak a cékla árához fűzne valami megjegyzést. –
Ő a személyi testőrséged parancsnoka – folytatta a miniszter –, és azért van itt, hogy
szavatolja biztos hazautadat Annurba.
Míg Kaden bambán bámult, Adiv folytatta.
– Természetesen nem csak mi ketten jöttünk. A kíséreted zöme odalent vár a
sztyeppén. Úgy véltük… suta dolog lenne száz embert és kétszer ennyi lovat
felhozni ezen a keskeny ösvényen. Nemsokára érkezni fog még pár szolgád az
ajándékokkal. Mi a nagy sietségben lehagytuk őket.
– Ha szabad, Fényességed, azt javasolnám, hogy vacsorázzunk meg és
éjszakázzunk itt. Így elrendezheted az ügyeidet, és holnap reggel indulhatunk. A
Kanyarban egy hajó horgonyoz minket várva, teljesen felszerelve és útra készen
Annur felé. Minél hamarabb indulunk, annál hamarabb léphetünk a fedélzetére. Ez
természetesen csak javaslat, Fényességed, de az óvatosság sietséget diktál. A
birodalom lázadozni kezd, ha a császár sokáig távol van. Noha fáj ezt kimondanom,
vannak olyanok, akik a romlásodra törnek.
– Jól van – mondta erre Kaden, aki nem bízott abban, hogy ennél hosszabban
képes lenne bármit mondani. A csend elnyúlt, és erről eszébe jutott, hogy Pyrre még
mindig a kőlapokon térdel. – Kérlek! – mondta feszengve. – Kelj fel!
A nő talpra kászálódott ép lábára támaszkodva, de a szemét továbbra is lesütötte.
A kolostorba érkezése óta őt jellemző hányaveti modor egy csapásra tovatűnt.
– Ha szólhatok, Fényességed – szólalt meg habozva. Ujjai újra meg újra
visszatértek a nyakán ejtett karcoláshoz, mintha csak vonzaná a vér.
Kaden várt, de az asszony csak akkor folytatta, amikor azt mondta:
– Folytasd!
– Scial Nin a tudomásunkra hozta, hogy a kolostor körül veszélyes a vidék…
hogy valami öldösi a kecskéket, de még a testvéreiteket is. Ha a kíséreteddel
tarthatnék délre, örökre hálás lennék érte.
Kadennek erről eszébe jutott, hogy a nő miként habozott a lakomán, és ezt most
más szemmel látta. Pyrre azt állította, hogy kalmár, és a kereskedők hírekkel éppúgy
üzleteltek, mint árukkal. A Ghanban kitört felkelés vagy a Szabadkikötőben tomboló
torokgyík híre éppen úgy kihatott arra, hogy milyen portéka mellett döntöttek, mint
arra, hogy merre utaznak – és éppen ilyen biztosan az ezüst változó árára is. A nő
nyilván hallott pletykákat a császár haláláról, de úgy döntött, megtartja magának.
Kaden hirtelen úgy érezte, maga alá temeti ez az udvari audiencia. A feje felett a nap
erősen tűzött, és izzadtságerecskék csorogtak le a hátán a csuhája alatt.
– Fontolóra… veszem – mondta bizonytalanul, mert még mindig szédült. – Most
azonban szeretnék gyászolni. – Az apáthoz fordult. – Beszélhetnénk a
dolgozószobádban?
– Természetesen – felelte a vén szerzetes.
– Szomorú idők járnak mindnyájunkra, de rád mindenkinél jobban – jegyezte
meg Adiv csendesen. – Kérlek, ne habozz valamelyikünket hívatni, ha szükség lenne
a szolgálatainkra vagy a vigasztalásunkra. A hamarosan érkező rabszolgák
felállítják a sátradat, és elkészítik a vacsorádat. És talán, amíg végére jársz
ügyeidnek, az apát lesz olyan kedves, és megkéri valamelyik testvéreteket, hogy
vezessen minket körbe a kolostorban.
– Ez csak természetes – felelte Scial Nin. – Chalmer Olekit a szállásotokra
küldetem. Ő mindenkinél többet tud Ashk’lan történelméről.
– Hálásak vagyunk érte – felelte Adiv meghajtva a fejét. – Akkor hát ma este,
Fényességed. – Ismét letérdelt, és lehajtotta a fejét. Ut követte a példáját.
– Keljetek fel! – mondta Kaden, aki csak most értette meg, hogy milyen fárasztó
lesz majd ezt az egyszerű szót újra meg újra kimondani mindenféle rendű és rangú
férfiaknak és nőknek élete hátralevő részében.
Amikor a küldöttek visszavonultak a szállásukra, és ismét csend telepedett az
udvarra, Kaden csak ekkor eszmélt rá, hogy nem tudja, hogyan halt meg az apja.
Furcsamód arra nem gondolt, hogy megkérdezze.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
——»•«——
Nem állok készen.
A gondolat úgy kísértette Kadent, mint egy ostoba kis dallamtöredék, amely ott
bolyongott a fejében. Nem állok készen. Ugyanabban a székben ült, mint már
korábban is, és mint azokon az éjszakákon, az apát most is némán foglalt helyet az
íróasztala mögött. A kandallóban épp csak lobogott a tűz, de így is füst- és
borókafenyőszag töltötte meg a szobát, kívül tartva a hegyek hidegét. Kaden kintről,
az ablakokon át hallotta a kecskék mekegését, ahogy Phirum Prumm és Henter Leng
a karámok felé terelték őket, hogy megfejjék a jószágokat. Semmi sem változott,
mégis minden más volt. A vén szerzetes nem hullt hirtelen előtte térdre, és kezdte el
Fényességednek, nevezni, amiért Kaden végtelenül hálás volt neki, de Nin kéklő
tekintetében megjelent egy újfajta távolságtartás, mintha az öreg apát máris
elengedte volna.
– Úgy sejtem, végül nem lesz belőlem valami jó szerzetes – szólalt meg végül a
fiú, és erőtlenül felnevetett.
– Az élet hosszú – felelte az apát –, és rajta számos ösvény vezet át. Kaden a fejét
csóválta az elmúlt egy óra abszurditására gondolva.
– Nem állok készen.
Tessék! Kimondta, és ahogy kimondta, a többi szó is özönleni kezdett, mintha
amikor kiverik a dugót a nagyhordó aljából.
– Nem tanultam semmit. Nem tudok semmit. Szerzetesnek képeztetek, nem
császárnak.
A vénember felhúzta a szemöldökét a kirohanás hallatán, de ez volt minden. Egy
héttel korábban egy ilyen hőzöngés Kadennek öt körébe került volna a Hollók
Körén, vagy egy éjszakába a Karmon, és most azon kapta magát, hogy azt kívánja,
az apát korholja meg érte, ahogy a múltban tette, közölje, hogy ne viselkedjen úgy,
mint egy gyerek, uralkodjon az érzelmein, aztán küldje el, hogy hozzon vizet a
fekete tóból. Csakhogy egy császárt nem küldesz el vízért, gondolta Kaden, és Nin
válasza valóban nyugodt és kimért volt.
– Mint azt már elmagyaráztam, téged nem azért küldtek ide, hogy szerzetes légy.
Kaden szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán becsukta, amikor rájött,
hogy nincs mit mondania.
– Kétszeresen is sajnálom a téged ért veszteséget – szólalt meg az idős szerzetes
egy idő múlva. – Először is azért, mert minden fiúnak illő lenne, hogy megadasson
az esély, hogy megismerje az apját; de nem gyermekként, mint védelmezőjét,
hanem férfi a férfit. Viszont jóval nagyobb aggodalom gyötör a császárság miatt.
Amint arra rámutattál, Sanlitun azelőtt halt meg, hogy befejezhette volna a
taníttatásodat. Megtaníthatott volna a politikai intrikákra, azokra az intrikákra,
amelyekről mi itt semmit sem tudunk. Annur a legerősebb birodalom az atmanok
bukása óta. Ezrek, százezrek sorsa függ a tudásodtól.
– És a kapuké – tette hozzá Kaden, és kinézett az ablakon, mintha lenne menekvés
a fűrészes hegycsúcsok között. – Még mindig nem sajátítottam el a vaniatét. Nem
tudom használni a kapukat.
Az apát komoran bólintott.
– Közel vagy, nagyon közel, de ez a közelség lényegtelen. Ha anélkül próbálsz
átlépni a kentán, hogy elsajátítottad volna a vaniatét… – Megrázta a fejét, és foltos
kezével körbeintett a szobában.
– Ott az Üres Isten – fejezte be Kaden.
– A Üres Isten.
Kaden habozott, mielőtt feltette a kérdést.
– Itt is van egy? Egy kenta? Láthatnám?
Az apát megrázta a fejét.
– Az ishienek általában a kapuknál húzták fel erődjeiket, hogy így őrizzék őket,
de Ashk’lan… nem tudjuk, ki rakta le az alapjait, de itt nincs kenta. Ha lett volna,
atyád kénye-kedve szerint látogathatott volna téged. Sok elveszett, de legjobb
tudomásom szerint száz mérföldön belül nem áll csestriim kapu.
– Akkor viszont… mi lesz? – tudakolta Kaden. – Vissza kell térnem Annurba, és
az hónapokba telik, még ha a Kanyartól hajóval utazom is, Adiv viszont azt mondja,
nincsenek hónapjaim.
– Szokatlan a helyzet – felelte Nin. – Mind atyád, mind az ő apja itt fejezte be a
képzését. Talán meggyőzhetnénk Rampuri Tant, hogy tartson veled.
Kaden elfojtotta kétségbeesett kacaját, de Scial Nin olvasott az arcáról.
– Zavarónak találod a gondolatot?
– Csak megpróbálom elképzelni, hogyan tartok udvart orrig a földbe ásva –
felelte Kaden, és a fejét ingatta. – Van egy olyan gyanúm, hogy az alattvalóimnak
nehezükre esik majd felnézni rám, ha szüntelenül az árnyékszéket súrolom.
– Nehéz lesz – helyeselt az apát, és bólogatott hozzá kopasz fejével –, de mégsem
látok más kiutat.
– Mi van Akiillal? – kérdezte Kaden, akinek most jutott először eszébe a barátja.
Nin felhúzta a szemöldökét.
– Mi lenne vele?
– Nem lehetne… – Kaden hangja elhalt. Egy dolog volt, hogy Rampuri Tan a
küldöttséggel tart, és teljesen más elvárni, hogy Akiil csak úgy itt hagyja a
kolostort. A szerzetesek kényük-kedvük szerint jöhettek-mehettek, de a fiú még csak
akolitus volt. Amíg nem fejezi be a képzést, a Csont-hegységhez van kötve. –
Hagyjuk!
– Ne kapaszkodj olyan erősen bizonyos dolgokba! – javasolta az apát, és hangja a
szokványosnál egy árnyalattal gyengédebb volt. – Fel kell készülnöd arra, hogy
elengedd az otthonodat, a barátaidat, a családodat, még magadat is! Csak akkor
leszel szabad.
– A vaniate révén – mondta Kaden törődötten.
Az apát bólintott.
– Árulj el valamit – folytatta Kaden hosszú hallgatás után. – Valóban azt hiszed,
hogy csestriimek lennének odakint, cselt szőve és az árnyékban osonva?
– Én abban hiszek – felelte az apát –, amit megtapasztalok. Én pedig azt
tapasztalatom, hogy a világot az emberek uralják: jók és rosszak, kétségbeesettek, és
elvekkel bírók. Lehet, hogy tévedek, és Ae a megmondhatója, hogy nem ez lenne az
első eset, de csestriimeket nem látok.
– Na de Tan…
Mielőtt Kaden befejezhette volna a mondatot, az ajtó felcsapódott, és mintha csak
neve idézte volna meg, Rampuri Tan sétált be a szobába, pergamennel az egyik
kezében, a különös naczallal a másikban. Verejték gyöngyözött a homlokán, az álla
megfeszült.
Az apát a jövevényre nézett.
– Kaden és én magánbeszélgetést folytatunk, fivérem – kezdte, és a hangja
szigorúan csengett.
– Annak várnia kell – felelte Tan kurtán. – Altaf egy pillanatra látta azt a valamit,
ami a kecskéket gyilkolja. Lent az alsó réten. Lefestette.
A szerzetes az asztalra csapta a pergament, és kiterítette. Kaden nagyon
igyekezett, hogy a kép valami értelmet nyerjen a számára – a lapot fekete vonalak
szelték át végtagok és karmok kuszaságát hozva magával. A kovács egy pókszerű
valamit rajzolt – nyolc lába volt, erős kitinpáncélja, szelvényezett teste –, csak éppen
ami a kecskéket öldöste, túl nagy volt ahhoz, hogy pók legyen.
– Mekkora ez a lény? – kérdezte az apát.
– Mint egy nagyobb kutya – felelte Tan komoran.
És a mérete volt még a legkevésbé különös. Mert a lény úgy nézett ki, mintha egy
rémálom mélyéről lépett volna elő, lábai olyanok voltak, akár a kardok vagy az
olló pengéi, durva kaszaboló végtagok, melyeket vágásra és zúzásra talált ki valami
kegyetlen isten. Még riasztóbb volt, hogy több tucatnyi szem, a kiontott vér színében
játszó üvegszerű gömbök meredtek elő mindenhonnan, még a tagjairól is, mintha
csak valami szentségtelen bűverővel ragasztották volna rájuk őket. Kaden
Ashk’lanban töltött ideje alatt ezernyi fajt tanulmányozott, köztük olyan furcsákat is,
mint az albínó folyami rák és a lánglepke, olyan növényeket, amelyeket akkor sem
tudott volna kitalálni, ha egy évig álmodik. Groteszkek voltak, de nem
természetellenesek. Ha Altaf festményének bármi köze van a valósághoz, akkor
ezzel a lénnyel valami nem volt rendjén. Volt benne valami torz.
– Még soha életemben nem találkoztam ilyesmivel – szólalt meg az apát hosszú
hallgatás után, sátorként illesztve össze ujjait, és tekintetét ismét a másik szerzetesre
szegezte.
– Azért mert több ezer évvel ezelőtt ki kellett volna halnia – felelte Tan.
– Felteszem, te tudod, mi ez? – kérdezte Nin.
– Ha nem tévedek – felelte a másik szerzetes zordan –, és remélem, hogy nem, ez
egy förtelem. Egy förtelem, ami egyben lehetetlenség is.
Kaden a homlokát ráncolta. A förtelem szó nem szerepelt a shinek szótárában.
Gyűlöletet, érzelmeket feltételezett.
Tan elfintorodott, ahogy a festményre nézett, mintha csak megpróbálná
elfogadni, amit ott lát, aztán folytatta.
– Amit Altaf rajzolt, az egy ak’hanathra hasonlít. – Szünetet tartott. – A
csestriimek egyik teremtménye.
Kaden élesen beszívta a levegőt.
– Vagyis még akad belőlük errefelé – szólalt meg. Majd, amikor senki nem
válaszolt, hozzátette: – De hiszen győztünk. Vasszívű Remmick ölte meg az utolsó
csestriimet Ai mezején.
– Lehetséges – mondta erre Tan kurtán.
– Lehetséges – ismerte el Nin is egy fáradt fejbólintással.
– De most, hogy Altaf látta ezt a valamit – szólalt meg ismét Kaden –, ezt az
ak’hanathot, azt gondoljátok, a csestriimek visszatértek. – Ez lehetetlen volt, mintha
valaki azt mondaná, hogy az ifjú istenek ismét a földön járnának.
– Ezt nehéz megmondani – felelte Nin. Most először már-már látszott rajta valódi
kora, szeme fáradtságot tükrözött viharvert homloka alatt. – Én abban hiszek, amit
megtapasztalok, és eddig még nem tapasztaltam semmi ilyesmit. Talán az umialod
téved. Talán igaza van, de még ekkor sem jelenti azt egyetlen csestriim teremtmény,
hogy maguk a csestriimek ismét ezt a földet tapodják. És nehéz bizonyosságot
szerezni.
– Bizonyosság nem létezik – fűzte hozzá Tan, és szemében szúrós, tompa láng
égett. – A világ egy változó, veszedelmes hely. Akik bizonyosságra várnak, mielőtt
cselekednének, szinte mindig túl sokáig várnak.
– Na de mi ez az izé? – röppent vissza Kaden tekintete a festményre, ami
egyszerre nyűgözte le, és rémítette halálra.
– A csestriimek alkották őket – felelte Tan. – Senki sem tudja biztosan, hogyan.
Bedisa fonja minden élőlény lelkét, születésükkor ő szövi azokat életre, de az
ak’hanathok nem születnek. Őket készítik. – Rövid szünetet tartott. – Ami eleve
lehetetlenség kellene hogy legyen.
– Készítik? – kérdezte Kaden. – De mi célból?
– Hogy fürkésszenek – felelte Tan, és a szeme kőmerev lett. – Hogy nyomra
bukkanjanak. Hogy felhajtsák a prédát, hogy vadásszanak rá.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
——»•«——
Kaden alig ismert rá a refektóriumra, mikor belépett. Adiv „szerény, nem
hivatalos vacsoraként” említette az étkezést, és a mizran tanácsos csak fél tucat
szolgát hozott a hegyek közé, de azok nyilván egész délután lélekszakadva
sürgölődtek. A tetőgerendákról hosszú, elefántcsontszín lobogók lógtak, rajtuk
aranyöltéssel a Malkeenian-ház felkelő napja. Valaki egy óriási, csupa minta és
erezet átszőtte siai szőnyeget terített le a durva kőlapokra. A falakba ékelt egyszerű
fáklyatartókat ezüstlámpások váltották fel, díszes ezüst gyertyatartók sorakoztak a
csipkeabroszon, amelyen a hat basc porcelán étkészletet elhelyezték.
Kaden elgondolkodva pillantott a tőle balra, üresen álló székre – azon tűnődött, ki
foglalja majd el. Egy nappal ezelőtt a kérdés izgalommal töltötte volna el, de a
kolostorba furcsamód sorban érkező látogatók eddig nem sok jót hoztak, ő pedig
nem rajongott a gondolatért, hogy újabb ismeretlennel találkozhat. Az Ashk’lanon
túli világ, mely alig pár napja még oly ragyogónak tűnt, mostanra sötét, komor
hellyé vált, teli árulással és zűrzavarral, halállal és csalódással.
Tarik Adiv tőle jobbra, az asztal sarkánál ült, és kissé előredőlt magas támlájú,
fából faragott székén. A mizran tanácsos még mindig viselte vérvörös szemkötőjét,
bár jelen pillanatban úgy tűnt, mintha egyenesen Kadent nézné, mintha képes lenne
átlátni a kelmén. Micijah Ut az asztal túlsó felén álló két szék közül az egyiken
helyezkedett el, és olyan szálegyenesen ült, mint amilyen egyenes volt a pallosa,
amelyet székének támasztott, alig karnyújtásnyira. Kaden tudomása szerint Nin és
Tan senkinek nem szóltak az ak’hanathról, de az aedoli feladata végül is az volt,
hogy éber legyen, függetlenül minden helyzettől.
Természetesen Scial Nin is csatlakozott; Adiv aligha hagyhatta ki az apátot a
meghívottak közül, bár a vén szerzetes régi csuhájában aprónak és szegénynek tűnt
a mellette ülő óriási aedolihoz képest. Kaden ragaszkodott Rampuri Tan
jelenlétéhez is, és ezt a ragaszkodást Adiv sokkal nagyobb jóindulattal fogadta, mint
maga Tan. „Tanulnod kellene”, közölte a szerzetes, „nem lakomáznod”.
A többi shint udvariasan arra kérték, hogy az estét töltsék böjtöléssel, és Kaden
biztosra vette, hogy ez a kérés még megtorlást von maga után Akiil részéről. A fiú
évek óta nem látta a barátját ilyen ingerlékenynek; bizonyára a császári küldöttség
érkezése hozta a felszínre mindazt a régi ellenségességet, amelyet az Ashk’lanban
töltött idő jórészt eltemetett. Nem nagyon tudta elképzelni, hogyan beszélje meg
Akiillal hirtelen jött felemelkedését, és Kaden emiatt legalább annyira aggódott,
mint amiatt, hogy elhagyja a kolostort és visszatérjen Annurba.
Most azonban arra kellett összpontosítania, hogy eljátssza a császárt anélkül,
hogy hülyét csinálna magából, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy készen áll
erre a feladatra. Ismét az üres székre pillantott.
– Még valaki más is csatlakozik? – kérdezte, és igyekezett fesztelennek tűnni.
Adiv arcán ravaszkás mosoly terült szét a szemkötője alatt.
– Mint már mondtam, Fényességed, hoztunk ajándékokat is.
Kadennek emlékeztetnie kellett magát, hogy noha apja halála még friss sebként
tátongott a lelkén, Adivnak és Utnak, meg mindenki másnak Annurban, hónapjai
voltak arra, hogy megszokják a helyzetet. Nem kétséges, hogy ők már régóta
levetették a gyászt, de így sem volt könnyű úgy leülni az ünnepi asztalhoz a
többiekkel, hogy gyásza – vagy az érzés, ami megmaradt, és amit képzésének évei
nem töröltek ki teljesen – még mindig ennyire friss volt.
Mindegyik szék mögött egy szolga állt, és a Kaden széke mögött álló férfi
lesütötte a szemét, ahogy hátrahúzta az ülőalkalmatosságot. A fiú kissé
kényelmetlenül érezte magát, ahogy helyet foglalt. Miután nyolc éven át ücsörgött
kemény lócákon, és saját magának hozta a konyhából a ragut és a kenyeret, a
császári udvar szokásait idegennek és feleslegesnek érezte. Viszont immár ő volt a
császár, és egy császártól elvárnak bizonyos dolgokat.
Adiv figyelmét a szemkötője ellenére láthatóan nem sok minden kerülte el, és
szája sarkában apró mosoly játszadozott. Kadenben felmerült a gyanú, hogy a férfi
nemcsak hogy észrevette feszengését, de egyenesen élvezi is. Ahogy a csend elnyúlt,
a miniszter mosolya úgy lett egyre szélesebb.
– Helytelen lenne, ha a császár egyedül étkezne – szólalt meg végül, és hívogató
mozdulattal széttárta a kezét, mielőtt határozottan tapsolt volna egyet. A refektórium
végében a kétszárnyú kapu feltárult.
Kaden szeme tágra nyílt. A nyílásban, félig a sötétbe olvadva, félig a csarnokban
égő lámpások vetette fényben egyetlen fiatal nő állt. Már ez is elég ok lett volna
arra, hogy megbámulja. Végeredményben Ashk’lan egy szerzetesi közösség volt, és
Kaden nyolc éve nem is hagyta el. Pyrre már így is rengeteg pillantást begyűjtött az
akolitusoktól, akik egymás között is szóba hozták, de ha Akiil látta volna ezt…
Míg a kalmárnőben akadt valami nyers elegancia, addig az ajtóban álló leány úgy
festett, mintha egyenesen egy pazar látomásból lépett volna elő, mintha ő maga lett
volna a testet öltött álom. Hosszú sia selyemruhát viselt, a szövet vörös volt, mint az
emberi vér, és sima, mint a víz. A szabó értette a mesterségét, és úgy szabta a ruhát,
hogy az kiemelje a lány telt keblét, csípőjének ívét, míg nyakát egy különálló kelme
hurkolta körbe, amelyet az álla alatt bonyolult masniba kötöttek.
A tálalásnál már csak maga a lány volt a lehengerlőbb: a Hajnalpalota tömve volt
vonzó nőkkel – tucatszám nyüzsögtek benne az atrepák feleségei, közismert
kurtizánok, papnők és hercegnők –, de Kaden biztosra vette, hogy még sosem látott
ennél szebbet. Éjfekete haja a válla mögé omlott, és telt ajkú, magas járomcsontú
sápadt arcot keretezett. Lehetett volna akár egyike azoknak a nevariimoknak is,
akikről gyerekként hallott – egy lehetetlenül szép, végtelenül kecses teremtmény,
akiről a mesék szóltak. Persze a nevariimok régen kihaltak, már ha éltek valaha is,
de ez a lány nagyon is valóságosnak tűnt. Kaden megrázta a fejét, hogy kiverje
belőle gyerekkorának regéit.
Adiv oldalra döntötte a fejét, mintha csak a döbbent csendet hallgatná. Kisvártatva
aztán elvigyorodott, a jelek szerint elégedetten az eredménnyel, és így szólt:
– A neve Triste, és a nyaka köré font masni megoldása rád vár. Bár – fűzte hozzá,
és Kaden felé fordult azzal a zavarba ejtő szemkötővel –, én az étkezés végéig
várnék azzal, hogy teljesen kicsomagoljam. A shinek híresek az aszkézisükről, de
attól tartok, hogy a beszélgetésünk még a végén megsínylené, ha úgy ülne itt, ahogy
Bedisa megteremtette. Triste – szólt, és sürgetően intett –, jöjj közelebb, hogy a
császár megcsodálhasson!
A fiatal nő szemét a durva kőpadlón tartva indult el feléjük, de lépteiben nem volt
semmi félénkség, csípője vágykeltően ringott, ami teljesen lekötötte Kaden
figyelmét. A fiú sietve felállt, a széket is majd fellökte közben, és meg kellett
ragadnia az egyik kezével, nehogy felboruljon, miközben némán szidta magát, hogy
lehet ekkora tökfilkó. A csarnok túlsó végéről nézve Triste telt teste miatt
öregebbnek gondolta a lányt, felnőtt nőnek vélte. De amikor közelebb ért, már látta,
hogy mennyire fiatal – legfeljebb tizenhat éves. Mintegy mellékesen az járt a
fejében, hogy vajon begyújtott-e valaki a kandallóba. Mert a csuhája alatt szakadt
róla a víz, mintha több órát futott volna.
– Illő lenne üdvözölnöd a császárt, Triste – jegyezte meg Adiv. – Légy hálás
azért, hogy egy nagy embernek adtak.
A lány lassan felemelte a fejét, és Kaden látta, hogy tágra nyílt ibolyaszín
szemében félelem ül.
– Megtiszteltetés ez számomra, Fényességed – mondta, éppen csak hallható
remegéssel a hangjában, és Kadent hirtelen elöntötte a szégyenkezéssel kevert vágy,
a szégyen amiatt, amiért szinte issza magába a lány látványát, és a szégyen amiatt,
hogy azt gondolja, a lány az övé lehet, a lány, akit úgy csomagoltak be és
szállítottak oda, mint egy új rend ruhát. A fiú előredőlt, hogy kioldja Triste nyakán a
masnit, és a lány illatszerétől, a szantálfa és jázmin keverékétől egészen megszédült.
Úgy tűnt, hosszú percekig ügyetlenkedik az egyszerű csomóval: feszengve ébredt
tudatára, hogy a kézfeje hozzányomódik a lány ruganyos testének, és feszélyezte a
tudat, hogy a háta mögött a vacsorára gyűltek szeme figyeli minden mozdulatát.
Nem mert ismét Triste arcába nézni, tekintetét inkább a nyakát láncként körbefonó
apró, tekervényes tetoválásra szegezte.
– Csak rajta! – biztatta Adiv. Még a pokoli szemkötős alak is érezte, hogy
mennyire feszeng! Csak Ae a megmondhatója, hogy Tan és Nin mire gondoltak. –
Nem fogja megköszönni, ha még tovább kell álldogálnia.
Kaden arca lángolt, és minden gyakorlat, amelyet az elmúlt nyolc évben azért
tanult, hogy lecsitítsa elméjét és lelassítsa szívverését, nyomtalanul elillant. A
fájdalom egy dolog volt, na de ez… ez valami teljesen más. Arra gondolt, hogy
talán soha többé nem lesz képes Tan szemébe nézi. Végül lehullt a selyem.
Hátralépett, hogy kihúzza a lány székét, de látta, hogy az egyik rabszolga már
megtette. Suta mozdulattal intett Tristének, hogy foglaljon helyet. Adiv jókedvűen
ismét tapsolt egyet.
– A csendből leszűröm, hogy a császár nincs szokva az efféle… érzéki
ajándékokhoz. Hamarosan azonban megszokod a magas ranggal együtt járó
apróságokat, Fényességed.
Kaden megkockáztatott egy pillantást a többi vendégre. Micijah Ut szálegyenesen
ült, karját összefonva a mellén. A két szerzetes szenvtelen arccal meredt Kadenre,
aki elkapta a pillantását, és kétségbeesetten nézett Tristére, miközben azon törte a
fejét, hogy mit mondjon neki. A kolostorban megszokott beszélgetések témái, azok
a dolgok, amelyekről nap mint nap, vagy az egymást követő estéken eldiskuráltak
immár évek óta, hirtelen lényegtelennek és köznapinak tűntek. A lányt nem
érdekelte, hogy mennyire olvad a hó a Triuri-gleccseren, vagy hogy szirti macskát
láttak a Hollók Körén. Megpróbálta elképzelni apját vagy anyját, amint vendégeiket
szórakoztatják a Gyöngycsarnok fényűző kényelmében, könnyed modorukat, míg a
szolgák bort töltögetnek, és felszolgálják a fogásokat.
– Triste, honnan származol? – kérdezte végül. A szavak a fejében még teljesen jól
csengtek, de ahogy kiejtette őket, már nevetségesnek találta. A kérdés egyszerre volt
suta és prózai, olyasmi, amit az ember feltehet egy tengerésznek vagy kalmárnak, de
nem olyasmi, amit feltehet egy gyönyörű nőnek, nem sokkal azután, hogy az leült
mellé az asztalhoz. Triste szeme tágra nyílt, és már válaszra nyitotta a száját, de
mielőtt megszólalhatott volna, Adiv közbevágott.
– Hogy honnan származik? – A tanácsos mintha jót mulatott volna a kérdésen. –
Talán ma éjjel elmondja majd, a párnák között. Most azonban ideje enni.
Triste összezárta tökéletes ajkát, és Kaden egy pillanatra meglátott felvillanni
valamit a szemében. Rémület, gondolta először, de nem rémület volt. Bármit is
érzett a lány, annál ridegebb, régibb érzés volt. Szerette volna alaposabban is
szemügyre venni, de Triste lesütötte a szemét, Adiv pedig máris parancsokat
osztogatott a szolgáknak, akik rögvest távoztak, miután mindenki helyet foglalt, és
most már az oldalajtón sorjáztak befelé a művészien elrendezett étkekkel megrakott
törékeny tányérokkal.
Miután a mizran emberei feldíszítették a refektóriumot, átvették az uralmat a
konyha felett, és munkához láttak az annuri piacokról idáig hozott hozzávalókkal.
Kaden a legtöbb illatot és ízt fel sem ismerte. Volt itt bundázott sáska és
szilvaszósszal töltött kacsa, ínycsiklandozó krémleves, ami őt a délen töltött
nyarakra emlékeztette, olyan csípős kolbásszal készült metélt, amitől gyöngyözni
kezdett a homloka. Mindegyik fogáshoz másféle kenyér vagy sós keksz járt, és a
fogások között a szolgák mentával vagy citromízű jéggel vagy rizsre hintett
fenyőpárlattal megtöltött ezüsttálkákat hoztak, hogy a vendégek felfrissíthessék
szájpadlásukat az új ízekre várva.
Minden egyes tányérhoz illő bor is érkezett, könnyű fehér a Szabadkikötő
vidékéről, és testes, bódító vörös a Nyaktól északra elterülő síkságokról. Kaden
mindegyikből csak egy-két kortyot ivott, de mivel évek óta csak teát és a hegyi
patakok vizét itta, a szesztől hamar úrrá lett rajta a bódultság. Triste viszont minden
poharat felhajtott, amelyet a szolgák elé raktak, és a fiú már aggódni kezdett, hogy a
végén még rosszul lesz. Adiv egy idő után aztán egy kurta kézmozdulattal intett a
szolgának, hogy a lánynak már ne töltsön.
Mikor az első pár fogás forgataga elült és nyugalom telepedett az asztalra, Kaden
pedig nagy levegőt vett, hogy megacélozza magát annak a kérdésnek a feltevésére,
ami azóta nem hagyta nyugodni, hogy a jövevények először hullottak előtte térdre
és felidézték az ősi megszólítást – a kérdést, amelyet valahogy elfelejtett
megkérdezni.
– Tanácsos – kezdte lassan, de aztán belemelegedett –, hogyan halt meg az apám?
Adiv letette a villáját, és felemelte a fejét, de úgy, mintha egy olyan hangot
hallana, amit rajta kívül senki más. Ahogy a csend egyre hosszabbra nyúlt, Kaden
úgy érezte, mintha valami örvény kapta volna el és pörgetné meg, mintha egy
roppant szirt szélén állna, és onnan bámulna le a számtalan öl mélyen a lenti
sziklákat csapdosó hullámokra. Tekintetét elkapta Adiv arcáról, az előtte álló
tányérra összpontosított, és a miniszter csak ekkor felelt.
– Árulás ölte meg – mondta végül a mizran, és hangjába harag vegyült.
Kaden bólintott, tekintetét még mindig maga elé, az asztal lapjára szegezte, és
hirtelen roppantul érdekesnek találta a fa erezetét, a bonyolult csavarodásokat és a
szálakra bomlást. Természetesen elképzelhető volt az is, hogy Sanlitunnak torkán
akadt a vacsorája, vagy leesett a lováról, vagy egyszerűen csak az ágyában érte a
halál, de Kaden valahogy tudta – talán Ut komor átalakulásából, vagy abból, hogy
Adiv milyen sietve akart visszaindulni Annurba –, tudta, hogy apja nem természetes
körülmények között halt meg.
– Egy pap tette – folytatta Adiv –, mi több, Intarra főpapja, aki IV. Uiniannak
nevezteti magát. Mi a tárgyalása előtt indultunk útnak, de nem kétlem, hogy
mostanra a fejét már elválasztották a törzsétől.
Kaden felemelte a tányérjáról a galambszárnyat, majd érintetlenül vissza is tette.
Élt benne valami homályos emlékkép Intarra pompás templomáról, de erről a
papról nem tudott semmit.
– Miért tette? – sikerült végül kinyögnie hosszú hallgatás után.
Adiv vállat vont.
– Ki tudhatja, mi bujkál egy gyilkos szívében? A legvalószínűbb, hogy
sérelmezte, amiért a családodat olyan ősi kapcsolat fűzi az istennőhöz. Az a férfi
egy felkapaszkodott földműves volt, aki saját fontosságáról szőtt illúziókat. Nyíltan
hirdette, hogy Annurt a császárok helyett inkább a papoknak kellene igazgatniuk, ha
ugyan egyenesen nem uralkodni felette.
Atyád beleegyezett, hogy titokban találkozik vele, ami a mocsoknak lehetőséget
adott az árulásra.
Kaden fejébe fájdalom hasított, ahogy erre gondolt, legszívesebben a tenyere
mögé rejtette volna az arcát. Azonban most nem volt idő kisfiús gyengeségre.
Egyetlen sivár pillanat erejéig felvillant benne, hogy talán soha többé nem lesz ideje
sem kisfiúnak, sem gyengének lenni.
– Hogyan fogadta a császárság a halálhírt?
– Nyugtalanul – felelte Adiv. – Amíg nem ülsz a Csiszolatlan Trónuson, addig
aggódni fognak az utódlás miatt. Az urghulok közben kihasználták a lehetőséget,
hogy nyomást gyakoroljanak az északkeleti határra.
Ez az utolsó megjegyzés most először arra késztette Utot, hogy bekapcsolódjon a
beszélgetésbe.
– Nomád csürhe – recsegte. – Szétszórjuk őket, mint a pelyvát.
– Vagyis Annur háborúba lépett az urghulokkal? – futott össze Nin szemöldöke.
– A háború elkerülhetetlen – tárta szét a karját Adiv. – Sajnálatos, de
elkerülhetetlen. Valami felkavarta őket. Valami törzsfő vagy sámán, aki elkezdte
egyesíteni a törzseket. Mesék szólnak a hatalmáról. Talán egy megcsapoló.
– A megcsapolók ugyanúgy meghalnak, mint a többi ember – szúrt közbe Ut, és
megfeszült az álla. – Éppen olyan gyorsan leverjük az urghulokat, ahogy felkeltek.
– Úgy beszélsz, mintha könnyű lenne őket legyőzni – mondta Tan. Kaden
umialjának ezek voltak aznap este az első szavai, és ahogy az aedolira nézett,
Kadenba belehasított, hogy mennyire hasonlít egymásra a két ember, és mégis
mennyire különbözik. Mindkettő rideg volt, de Utban a megmunkált és az adott
célra kovácsolt és megedzett fém ridegsége lakozott, Tan viszont a kőre
emlékeztette, maguknak a szirteknek és a bérceknek a szenvtelen, kérlelhetetlen
szilárdságára.
– Az Északi Sereg gyorsan elintézi őket – felelte Ut.
Tan szeme résnyire szűkült, és elgondolkodva meredt a katonára. Ha meg is
félemlítette Ut viselkedése vagy termete, nem mutatta.
– Én találkoztam már urghulokkal – kezdte a szerzetes. – A gyerekek hamarabb
tanulnak meg lovagolni, mint járni, és közülük a legkevésbé rátermettek is képesek
egy vágtató ló hátáról akár ötven lépésről is nyilat küldeni bárki szívébe.
Ut egy horkantással és egy kézlegyintéssel letudta az ellenvetést.
– Egyénileg valóban erősek, de fegyelmezetlenek, nincs vezérük. Az annuri
katonát viszont attól a naptól kezdve, hogy beáll a seregbe, arra képzik, hogy
csapatban harcoljon. Másokkal gyakorlatozik, velük eszik, velük alszik. Ha szarnia
kell, a bajtársa fogja addig a lándzsáját. Ha nőt akar, a többiek állnak őrt az ajtó
előtt. Nem láttad még, milyen az, amikor az annuri gyalogság felvonul. Több ezren,
több tízezren menetelnek úgy, mintha egyetlen kéz irányítaná őket. Az urghulok –
vonta meg a vállát – ebek. Harapós ebek, vérengző ebek, de attól még ebek.
Adiv bánatosan csóválta a fejét.
– Sanlitun, bármily ragyogóak voltak is élte napjai, soha nem akart megütközni
velük. Mi több, békekötést tervezgetett. Nincs semmi a sztyeppén, ami igazolhatna
egy nagyobb katonai hadműveletet. Az urghuloknak nincsenek városaik, sem
kincseik, sem megadóztatható, művelhető földjeik. Nomád, lótartó csőcselék.
– De állítólag a császár mégis azt tervezte, hogy csapataival benyomul a Fehér-
folyón túlra – jegyezte meg halkan Scial Nin.
Az aedoli az apátra nézett, szúrós, kutató pillantást vetve rá.
– Jól értesültek vagytok ti itt, a világ végén ülve egy hegy tetején.
Nin erre vállat vont.
– Az urghulok vannak hozzánk a legközelebb. Amikor a téli legelőikre vonulnak,
időről időre kereskedünk velük.
Adiv hangja sima volt, mint a selyem, ahogy megszólalt:
– Mint mondtam, a birodalom legszívesebben békén hagyta volna őket. Csakhogy
az elmúlt tíz évben ők kitartóan támadták határvárainkat.
– Az erődöket, amelyeket a folyó túlpartján, az ő földjükön emeltetek – vágott
vissza Tan.
Adiv békéltető mozdulattal tárta szét a kezét.
– Itt az annuri erődöknél több okoz gondot. Népüket valami különös jövendölés
keríti hatalmába, a szokásos őrültség, hogy felemelkedik valami megmentő, hogy
lerázzák magukról az igát. Minden leigázott népnek vannak ilyen legendáik és
mondáik – maguknak az annuriaknak is voltak a kreshkán királyok korában.
Általában az efféle regék ártalmatlanok, de az urghulokat most valami felzavarta, új
életet lehelt a rég kihunyt parázsba, és hirtelen megvesztek, háborúzni akarnak.
Sajnos le kell őket verni. Ez lázadás – még akkor is, ha nem tartoznak a
császársághoz –, és a lázadás lázadásra biztat. Az Annurtól ezer mérföldnyire a
határ elleni szórványos portyák eltűrhetőek. De mi van akkor, ha Szabadkikötőnek
is felrémlik ősi történelme, és a Köntösösök a fejükbe veszik, hogy a Romsdal-
hegységtől délre fordítják tekintetüket, Aergadra vagy Erensára? Mi van, ha Basc
úgy dönt, hogy a Vas-tenger ismét megvédi őket az annuri flottától? Ez nem
történhet meg, úgy nem, hogy a mindig elillanó Tsa’vein Karamalannal és a Derék
dzsungellakó törzseivel szüntelenül háborúzunk. Nem – ingatta a fejét a tanácsos –,
az ellenállást le kell verni, még akkor is, ha másként szeretnénk. – Kadenra nézett. –
Részben ez az oka, hogy ilyen sürgősen vissza kell térnünk Annurba, hogy ott
átvehesd atyád helyét a Csiszolatlan Trónuson.
Kaden szédelgett, részben a bortól, részben a frissen az ölébe hullott felelősség
kábító nagyságától. Tsa’vein Karamalan? A Köntösösök? Amiről Adiv beszélt,
annak a feléről csak halvány gyerekkori emlékképei voltak, a másik feléről pedig
még soha nem is hallott. Hónapokba, évekbe telik, mire behozza a lemaradást, mire
csupán a töredékét megszerzi annak, amit tudnia kell ahhoz, hogy hatékonyan
kormányozza a császárságot.
– És most? – kérdezte. – Ki kormányozza Annurt apám halála óta? Ki viseli
gondját a nővéremnek, és ki látja el a város szükségleteit?
Adiv úgy bólintott, mintha számított volna a kérdésre.
– A nővérednek már nem kell gondját viselni. Eszes fiatal nővé érett, és atyád
végrendelete a pénzügyminiszteri székbe emelte. Ami pedig Annur kormányzását
illeti, az Ran il Tornja vállát nyomja – felelte a tanácsos. Kaden megrázta a fejét.
Egy újabb ismeretlen név, amelyet még sosem hallott.
– Il Tornja akkor lett a raalte-i helyőrség tartományi parancsnoka, amikor te
idejöttél. Ezért nem ismerős számodra a neve – mondta Adiv. – Én akkor
találkoztam vele először, mikor az Északi Sereg parancsnokává nevezték ki, majd
szorosan együttműködtem vele, mikor atyád megtette kenarangnak, és visszahívta őt
Annurba.
Kenarang. Ősi titulus volt, egészen az aranykorig nyúlt vissza, amikor még az
atmanok uralták Eridroát messze délen álló fővárosukból. Az annurok
kölcsönvettek pár ősi atman kifejezést, annak reményében, hogy a régi nevek és
címek egyfajta ősi jelleget kölcsönöznek az uralmuknak, amiben hiányt szenvedtek,
amikor Terial hui’Malkeenian először tákolta össze a birodalmat a köztársaság
romjain mindössze a kardjára és az akaraterejére támaszkodva. A kenarang volt a
császárság legmagasabb katonai rangja, a négy mezei sereg hadvezérei fölött állt.
Furcsa, gondolta Kaden, hogy két olyan ember, Tarik Adiv és ez a Ran il Tornja
foglalta el a császár után a két legmagasabb tisztséget, akikkel soha nem találkozott.
– Hogyan lett a raalte-i tartományi parancsnokból alig nyolc év leforgása alatt
kenarang? – kérdezte. Az elméje még mindig kavargott, még mindig megpróbált
értelmet lelni az egészben, és most rámeredt a tenyerére, mintha oda lennének írva a
válaszok.
– Micijah nálam jobban meg tudja válaszolni ezt a kérdést – felelte Adiv. – Én
csak annyit értek a hadi dolgokhoz, mint bármelyik közhivatalnok.
Kaden egy pillanatig azt hitte, hogy Ut nem fog mondani semmit. Aztán az óriás
megmoccant ültében, vértjének acéllemezei egymáson csikordultak, de úgy, hogy a
hangtól Kaden összerezzent.
– Míg Nishtől Channaryig a katonák politikai játszmákat űztek, addig il Tornja
csatákat nyert, méghozzá fontosakat – mondta végül az Első Pajzs. – Az urghul
kutyák nyugtalankodni kezdtek, és nem telt sok időbe, hogy Sanlitun, kinek
ragyogóak voltak élte napjai, ráébredjen, mi is lakozik a tartomány
parancsnokában. Il Tornját az Északi Sereg élére állította, és éppen időben. Alig egy
hónappal a kinevezése után a csürhe több hullámban támadott meg minket, először
keltek át nagy erőkkel a Fehér-folyón. A breatai és nishi cohorsok még ezer
mérföldre jártak nyugatra, és azt nyüszítették, hogy a felbátorodott Szabadkikötőtől
védenek minket. – Ut szája megvetően legörbült. – Ha atyád rám bízta volna a
dolgot, én mindegyik kapitány fejét karóra tűzettem volna. – A tagbaszakadt alaknak
egy pillanatra elakadt a szava, saját haragja kötötte gúzsba. A szerzetesekkel töltött
évek során Kaden már szinte el is felejtette, hogy a harag mennyire eltorzíthatja az
embert; az Ut arcán tükröződő érzelem még rútabb is volt az emlékeiben élőnél. Az
aedoli végül ismét meglelte a hangját, csak úgy pattogtak szájából a kurta szavak. –
Raalte ötezernél több gyalogost nem tudott kiállítani, lovast pedig egyet sem. Il
Tornja csapatai fáradtak voltak, és emberhiányban szenvedtek, amikor a csürhe
támadott. A legtöbb hadvezér összeomlott volna, de a kenarang nem olyan, mint a
többi hadvezér. Erőit négy részre osztotta, négyre, és lemészárolta az urghulokat, és
közülük minden tizedik fejét – legyen az férfi vagy fiú – karóra tűzette a folyó
nyugati partján. – Ut komoran kuncogott egyet, mintha felvidítaná az emlék. – A
keleti törzsek jó ideig nem fognak minket háborgatni. A győzelem után nevezte ki
atyád il Tornját hadvezérré. Még Ewart Falknak sem lehetett ellenvetése. Legalább
annyi józan esze maradt, hogy végezzen magával.
Messze ez volt a leghosszabb beszéd, amit Kaden eddig Uttól hallott azóta, hogy
az aedoli Ashk’lanba érkezett.
– Ran il Tornja remek ember – fűzte hozzá Adiv kisvártatva. – Atyád bízott benne,
és jól is tette. Jelenleg ő a régens, és gondoskodni fog a nővéredről és a
császárságról is, míg vissza nem térsz.
Kadenre hirtelen szörnyű fáradtság tört, mintha tucatszor futott volna végig a
Hollók Körén Paterral a hátán. Ismeretlen emberek irányították apja birodalmát –
emlékeztetnie kellett magát, hogy ez már az ő birodalma ők hoztak olyan
elöntéseket és adtak ki olyan parancsokat, amelyeket még éppen csak kezdett
felfogni. Nyolcévnyi történelmet és politikát kellett behoznia egy alig több mint két
hónapos út során, és több száz, netán több ezer új nevet megtanulnia: atrepákét és
miniszterekét, követekét és határőrkapitányokét. Ha lehetett hinni Utnak és Adivnak,
a császárságra szörnyű megpróbáltatás vár, és – Intarra segíts! – az ő kezébe kerül a
gyeplő, amint helyet foglal azon a hideg kőtrónuson.
Az üres nyugalmat kereste, amelyet a shinek az itt töltött nyolc év alatt igyekeztek
megtanítani neki, azt a csendességet, ahol tiszta szemmel képes szemlélni a világot,
és ténylegesen megítélni. De az elkerülte. Érezte, ahogy a szíve lanyhán dobog a
mellében, nyomon tudta követni a fejében egymást vadmacskaként kergető
gondolatokat, de jelenleg egyiket sem tudta kordában tartani. Scial Nin szerint közel
állt a vaniatéhoz, de ahogy ott ült, és próbált valamit kihámozni a múltból,
igyekezett felfogni a jövőt, már-már annak az elveszett kisfiúnak érezte magát, aki
annak idején, oly sok éve elhagyta Annurt, hogy egy ismeretlen kolostorba
költözzön.
 NEGYVENEDIK FEJEZET
——»•«——
– Mi – dörögte Gwenna, és Annickkal szemben, az asztal túloldalán megállt,
egyik kezét övkésén nyugtatva, a másikkal pedig vádlón a mesterlövészre mutatva –
a fasz ez?
A tény, hogy megvárta, amíg az egész szárny visszatér a szállására, és az ajtót
gondosan becsukják, kisebbfajta csodával ért fel, de Valyn nem igazán
reménykedett, hogy most már meg tudja fékezni a lány kirohanását. Mi több, abban
sem volt biztos, hogy akarja-e. Több heti lopakodás, tűnődés, találgatás és
átgondolás után már csak a ‘Kent-csókolta igazságot akarta. Ha valóban Annick volt
az, aki meggyilkolta Amie-t, akkor szinte biztosan köze volt Lin halálához is. Ha
meg nem, hát akkor legalább a mesterlövész elmondhatja neki, hogy mit keresett a
Kampón azon a napon, amikor meghalt a lány. Feldühítette Yurl mesterkedése –
lehetetlen volt megmondani, hogy meddig ragadnak a Szigeteken –, de egyfajta
különös megkönnyebbüléssel töltötte el a tudat, hogy minden a tetőpontjára ér.
– Lassíts! – mordult fel. – Mindenki lassítson! – Intett az asztal körül sorakozó
székek felé. – Üljetek le! Yurl célja, hogy kicsesszen velünk valahogy… mind elég
jól ismerjük ahhoz, hogy ezzel tisztában legyünk. Viszont fel kell tennünk
magunknak pár nehéz kérdést, olyan kérdéseket, amelyekre én válaszokat akarok,
de nem fogjuk egymást fogainkat vicsorítva darabokra tépni, mint holmi kutyák.
– Már csak a fogainkat hagyták meg – jegyezte meg Laith mogorván, fejével a
hátán függő üres kardhüvelyek felé intve.
– Nekem nem is kell más a fogaimon kívül, ha kiderül, hogy Yurl hazudik –
mondta Gwenna, és szája vicsorra húzódott, mintha csak arra készülne, hogy máris
valóra váltja a fenyegetését.
– Yurl várhat – vágott közbe Talal. – Először egymás között kell ezt
megbeszélnünk.
– Egyetértek – bólintott Valyn. – Mindnyájunknak vannak kérdései, és egyesével
fel is fogjuk azokat tenni. És a válaszok mélyére hatolunk. – Ezt az utolsó
megjegyzést Annicknak szánta, és hosszú pillantást vetett rá. A Próba előtt a lány
tekintete idegesítette, de most, miután sokáig farkasszemet néztek, a mesterlövésznő
kapta félre a tekintetét. Kisebb volt, mint ahogy Valyn emlékezett, ahogy
összeroskadva ült a székén, mintha az íja nélkül ismét visszavedlett volna egy
mérges, de elveszett gyerekké.
– Először is – kezdte Valyn –, ami egyben a legfontosabb…
– Te ölted meg azt a kicseszett lányt? – vágott a szavába Gwenna, szinte nekiesve
Annicknak, és olyan közel hajolt hozzá, hogy a mesterlövész nyilván érezhette a
leheletét is az arcán. – Ez minden, amit tudnunk kell.
 Annick ujjai megremegetek, de nem nézett fel.
– Nem – felelte kurtán. – Nem én öltem meg.
Bárcsak ilyen könnyű lenne! – gondolta Valyn rosszkedvűen. Bárcsak őszinte
kérdéseket tehetne fel az ember, amire őszinte válaszokat kapna!
– De találkoztál vele – mondta Laith, akinek mostanra elpárolgott a jókedve.
Dühösen, válaszra szomjazva hajolt előre. Talán, gondolta Valyn, Amie végül
mégiscsak többet jelentett neki egy rakparti szajhánál. Laith vagy tucatnyi lányt
patronált az évek során a Kampón, de ez nem jelentette azt, hogy egyikük iránt sem
érzett semmit. – Rianne elmondta nekünk, hogy a húga egy katonával találkozott
Manker kocsmájában annak a napnak a reggelén, amikor az összedőlt – folytatta a
röptető. – Aznap reggel, amikor meggyilkolták. És te voltál ott az egyetlen Kettral.
– Találkoztam vele – felelte Annick láthatóan kelletlenül, habozva –, de nem én
öltem meg.
– Miért? – kérdezte most Valyn, fékezve türelmetlenségét és haragját. – Miért
találkoztál vele?
A mesterlövész az ablakra nézett, mintha ott várná a menekülés a vékony
üvegtáblán túl. Olyan gyorsan cikáztak át az érzelmek az arcán, mint ahogy a felhők
rohannak a vihar kitörése előtt. A szárnyparancsnok ekkor jött rá, hogy a lány
csapdába esett, és a csapdába esett lények veszedelmesek, kiszámíthatatlanok voltak.
Keze az övkésére siklott, és a szeme sarkából látta, hogy Talal úgy helyezkedik,
hogy az asztal közte és Annick között legyen. A mesterlövész félelmetesen bánt az
íjjal, de most sebezhetőnek, szinte csupasznak tűnt. Tekintete egyik arcról a másikra
röppent, ajkát összeszorította.
– Miért? – dörögte Valyn újfent.
A lány szóra nyitotta a száját, becsukta, majd a tekintete visszatért az ablakhoz.
– Ugyanazért, amiért mindenki más is találkozott vele. Ugyanazért, amiért Laith
is ment.
– Na de… – rázta a fejét értetlenül Gwenna. – De te… Á!
A mesterlövész felszegte az állát, és nem volt hajlandó többet mondani.
Talal széttárta a kezét.
– Jól van – közölte tárgyilagosan. – A lány egy szajha volt. És te fizettél a
szolgálataiért.
Valyn Laithra nézett.
– Te… ismerted Amie-t. Hallottál erről valamit? Arról, hogy egy másik nővel
találkozgat?
A röptető lassan ingatta a fejét.
– Látszólag mindig boldogan beérte a pöccsel…
Annick egy szemvillanás alatt rajta termett, kését gyorsabban rántotta elő és
szegezte a torkának, mint hogy a többiek a kisujjukat mozdíthatták volna. A röptető
lassan felemelte mindkét kezét. Tökfilkó, korholta magát Valyn. A mesterlövész
fegyvertől függetlenül gyors maradt.
– Jól van – tagolta megfontoltan. – Minden rendben. Annick… higgadj le!
– Nem érte be vele boldogan – sziszegte a mesterlövész Laith döbbent képébe. –
Sem a pénzeddel, sem a ‘Kent-csókolta pöcsöddel. De szegény volt, így elfogadta
mindkettőt, és jó képet vágott hozzá. – Valyn még sosem hallotta ennyit beszélni
Annickot. A lány arca kipirult haragjában, és bőre alatt megfeszültek a nyakizmai.
– Jól van – mondta lassan Laith, és aprókat bólintott mellé. – Sajnálom. Nem
voltam tisztában…
– Nem voltál vele tisztában, mert nem érdekelt. Amikor berúgtál, és kellett egy
lyuk, ahova bedughasd a farkad, átkompoztál hozzá. Nem számított, ki az. Legalább
annyiszor megdugtad a nővérét is, ahányszor Amie-t.
A röptető nagy levegőt vett, majd lassan megcsóválta a fejét, de kimért
mozdulattal, vigyázva, nehogy megkarcolja bőrét a késsel.
– Nagyon is érdekelt – felelte –, de talán nem a megfelelő módon. Rengetegféle
törődés létezik. Nem szerettem őt, de ez nem azt jelenti, hogy nem is kedveltem.
Fizettem neki az együttlétért, de ez nem azt jelenti, hogy nem voltam hozzá gyengéd.
Most már látom, hogy te többet törődtél vele. De hidd el, amikor azt mondom, hogy
éppen annyira meg akarom találni a gyilkosát, mint te.
A mesterlövész még egyetlen feszült pillanatig rámeredt, aztán kurtán bólintott,
övkését visszacsúsztatta a tokjába, és visszarogyott a székébe. Talal hangosan,
szaggatottan kifújta a levegőt.
– ’Shael abban a kibaszott égben! – dünnyögte Gwenna. – Ti mindannyian
megveszekedett őrültek vagytok.
Egy darabig csak ültek ott: Annick kifejezéstelen arccal meredt ki az ablakon,
Gwenna elveszettnek tűnt, most, hogy már nem maradt senki, akire rázúdíthatta
volna a dühét, Valyn próbálta felfogni és értelmezni ezt az új értesülést,
beleilleszteni mindabba, amit már eddig is tudott vagy gyanított. Vagy századszor
kívánta, hogy bárcsak átbeszélhetné a dolgokat Linnel, de Lin halott volt. A
szobában ülő négy katona alkotta immár a szárnyát. Nem tudta biztosan, megbízhat-
e bennük, de abban biztos volt, hogy senki másban nem bízhat.
A megcsapoló vette fel elsőként a gyorsan szálakra bomló beszélgetés fonalát.
– Van némi tapasztalatom a titkolózásban, és én a magam részéről hiszek
Annicknak. Nem gyaníthatta előre sem Shaleel érkezését, sem Yurl vádaskodását. Az
imént látott érzelemkitörést nehéz színlelni.
– És ki vagy te – érdeklődött Gwenna –, csak nem egy hivatásos teátrista? – Most
az egyszer a hangja inkább fásultan csendült, és nem kihívóan.
– Megcsapoló vagyok, és a megcsapolók korán megtanulnak hazudni. Vagy
megtanulnak, vagy meghalnak. Lehet, hogy tévedek, de én elhiszem, amit Annick
mond. – Szemügyre vette a többieket, mintha csak vitára buzdítaná őket. Mikor senki
sem szólalt meg, halk, de határozott hangon folytatta. – De attól még el kell
rendeznünk ezt a kérdést, és gyorsabban el fogjuk rendezni, ha együtt csináljuk.
A mesterlövész habozott egy pillanatig, majd visszafordult a szoba belseje felé.
– Jól van – mondta ridegen. – Csináljuk!
Valyn elkapta Talal pillantását, köszönetképpen bólintott, majd ismét Annickra
nézett.
– Találkoztál aznap reggel Amie-vel?
– Egy órát voltam vele – jött a válasz. – A szokásos szobánkat vettük ki egy
fogadóban, nem messze Manker kocsmájától. – A nem is olyan régen még arcára
kiülő értetlenség és kétségbeesés eltűnt, ahogy a téli jég alatt is megfagy az erős
sodrás. Lehet, hogy nem ölte meg Amie-t, gondolta Valyn, de attól még veszélyes.
– Nem abban az épületben voltatok, ahol Linnel rábukkantunk? – kérdezte gondos
megfontolás után.
– Nem. Az a kikötőnek a szemközti részén áll.
– Mit mondott, hogy mit fog csinálni, miután te elmész? – faggatózott tovább.
– Elmegy pénzt keresni – felelte Annick komoran. – Lent a dokkoknál.
– Kurválkodásból.
– Igen, kurválkodásból. Ekkor láttam őt utoljára.
– Nos – szólalt meg Laith hosszú hallgatás után –, kihúztunk egyvalakit, aki nem
ölte meg a lányt, de még mindig vannak pár százan, akik megtehették. Egyelőre
annyit tudunk, hogy nem Annick tette, de még azt sem tudjuk biztosan, hogy a tettes
katona volt-e.
Valyn magában a fogát csikorgatta. A történet még nem ért véget – ott voltak
például a nyomok Amie csuklóján, ugyanaz a lenyomat, mint Ha Lin testén. A
szárnya azonban nem tudott erről, ő pedig nem tudta biztosan, kész-e megosztani
velük. Lin halála után nem bízott meg senkiben, gyanakvását féltve óvott
hallgatással palástolta. Megfogadta, hogy egyedül dolgozik egészen addig, míg fel
nem kutatja és meg nem öli Lin és az apja gyilkosait. Ha egyedül dolgozik, ha csak
saját magára hallgat, nem valószínű, hogy bárki hátba döfheti. És ugyanigy nem
valószínű, hogy bármi újabbat megtudhatok. Ha Lin halála óta magánháborút vívott.
Magánháborút vívott, és vesztésre állt.
Erről eszébe jutott Hendran Taktikájának utolsó fejezete: „Tervezz, ahogy jónak
látod, de ne feledd, hogy a háború káosz, és van egy olyan pont, amikor minden
katonának gurítnia kell a kockával!” Az egykori szárnyparancsnok nyilván tudhatott
valamit – állítólag nyolcvannégy évesen, ágyban lelte a halálát. Na persze, neki senki
meg sem próbálta leradírozni a föld színéről az egész ‘Shael-szülte családját. De
nem számított. Ha Valyn nem oldja meg az előtte álló rejtélyt, fogolyként élhet és
halhat meg azon a szigeten, ahol egy életre katonának képezték ki, tehetetlenül
üldögélhet, míg valami titkos társaság előbb nem végez szépen a öccsével, majd a
nővérével, és ha még elég fontosnak tartják őt ehhez, hogy foglalkozzanak vele,
saját magával. Valószínűleg a szárnya is vele hal – ez a gondolat eddig eszébe sem
jutott. Ha valaki elég alapos ahhoz, hogy kitervelje a Malkeenian-dinasztia
meggyilkolását, az nem riad vissza még pár hullától, főleg akkor, ha azok a hullák
olyasmiket tudhatnak, amiket nem lenne szabad tudniuk. Talal és Annick, Gwenna és
Laith mind veszélyben voltak, csak mert a Sasfészek parancsnoksága az ő szárnyába
osztotta be őket. Halálos veszély leskelt rájuk, és még csak nem is tudtak róla.
– Én azt hiszem, hogy Amie-t egy Kettral gyilkolta meg – szólalt meg végül
Valyn. – És azt hiszem, ugyanez az ember ejtette foglyul Lint a Próba közepén:
foglyul ejtette és megölte.
Egy darabig mind csak bámultak rá. Laith és Gwenna hitetlenkedve, Talal
értetlenül, Annick kifürkészhetetlen arccal.
– A szlarnok tették – törte meg aztán Laith a csendet. – Te is láttad a sebeit. Miután
kihoztad.
– Valami nagyon nincs itt rendjén – bólintott Gwenna –, de Ha Lin odalent
becsületes halált halt, katonához illő halált.
– A szlarnok okozhatták a sebei egy részét – bólintott Valyn, és igyekezett fékezni
haragját –, de a legtöbb vágást finom acél ejtette. És nemcsak ennyi van: a csuklóján
nyomok látszottak, egy kötél lenyomata.
– Egy kötélé? – kérdezte Talal. – Mintha megkötözték volna?
Valyn komoran bólintott.
– Méghozzá liri kötéllel… tudjátok, hogy a szövése milyen sűrű nyomot hagy.
Másmilyen, mint amit a többi kötélen lehet látni.
– De mi köze ennek Amie-hez? – kérdezte Annick tömören.
– Amie-t ugyanezzel a fajta kötéllel lógatták fel. Ha Linnel találtunk rá. Mi vágtuk
le. Ez volt az egyik oka, amiért azt gondoltuk, hogy a gyilkosa egy Kettral.
A beszélgetés egy időre megakadt, ahogy mindenki megpróbálta értelmezni ezt
az új értesülést, és az asztalon álló lámpába meredtek, mintha a pislákoló, villódzó
fény bármilyen választ kínált volna.
– Mások is hozzájuthatnak liri kötélhez – mutatott rá Laith nemsokára.
– De nem olyan sokan – felelte Gwenna. – A sima kikötői verőlegények nem
pazarolnának el egy ilyen kötelet arra, hogy fellógassanak vele egy szajhát. –
Ahogy a szavak elhagyták a száját, láthatóan leesett neki, hogy ki is a hallgatósága.
Annickra pillantott, és az arca rózsásan kipirult. – Csak azt mondom ezzel – folytatta
rendületlenül –, hogy Valynnak igaza van. Furcsa ez a dolog.
– De ami Lint illeti – firtatta Talal, döbbenten csóválva a fejét –, biztos vagy a
nyomokban? Hiszen mind annyira megviseltek voltunk a Próba után… – A karjára,
az arcára mutatott. – Rajtam is több tucatnyi vágás, horzsolás, seb éktelenkedett.
– Nem is beszélve arról, ahol a szlarn karon harapott – helyeselt Laith. – Nagyon
durva volt odalent. Lin jó volt, a jónál is jobb, de közülünk bárki, ha egy kicsit
balszerencsésebb… – Vágott egy fintort. – Megtörténhetett volna, Val. Lehettek
volna csak a szlarnok is.
 – Lehettek volna – felelte Valyn, megőrizve higgadtságát –, de nem ők voltak. A
Próba után rengeteg szlarn ejtette sebet láttam, és láttam Lin testén is a vágásokat.
Különböztek. Mielőtt elégették volna, megnéztem Lin csuklóját. Mindkét csuklóját.
Talán csak hátborzongató egybeesés, hogy Amie-n ugyanolyan nyomokat láttam, de
egyvalamit biztosan tudunk: csak hadapródok mentek le az Üregbe. És a hadapródok
egyike végzett Ha Linnel, és felteszem a pengéimet egy vödör húgy ellenében, hogy
aki megölte őt, az volt Amie gyilkosa is.
– Szentséges Hull! – dörmögte Laith. – Az egyik saját kicseszett hadapródunk
volt. De ki?
– Nem tudom – felelte Valyn –, de van még más is.
Ha már elmondta nekik az igazságot Lin haláláról, logikusnak tűnt, hogy az
egészet a nyakukba zúdítsa, az aedolit a hajón, az ellene irányuló cselszövést,
mindent. Ők pedig tágra nyílt szemmel meredtek rá, szemük fénylett a
lámpafényben, vonásaik hol előtűntek az árnyakból, hol beolvadtak abba, ahogy a
történetet szőtte. Lehetetlen volt elhinni, már beszéd közben is ezt érezte. Félig-
meddig arra számított, hogy kinevetik, mikor befejezi. De nem nevettek. Még Laith
sem sütött el egyetlen tréfát sem.
– Hát ezért akartad, hogy megnézzem a Manker romjait – ingatta a fejét
csodálkozva Gwenna. – Nem csak az üldözési mániában szenvedő kicseszett
herceget játszottad. Hanem tényleg meg akart ölni téged valaki.
– A Manker romjait? – kérdezte Talal. Valyn sosem látta a megcsapolót odaát a
Kampón. Az is lehet, hogy sosem hallott a kocsma összedőléséről.
– Egy sörház – felelte Annick.
– Egy luk – javította ki Laith –, de én kedveltem.
– Az aedoli figyelmeztetése miatt gondolkoztatott el a Manker összedőlése –
bólintott Valyn. – Emiatt gyanakodtam arra, hogy Annick megpróbált vízbe fojtani a
merülőpróba során: emiatt és az általa kötött különös csomó miatt.
– Egy dupla tengerészcsomó volt – vetette közbe a mesterlövész kurtán. – Már
mondtam. – Kék szemét fagyosan és dacosan fúrta a fiú tekintetébe.
– Na jó, tisztázzunk ezt! – ingatta Gwenna a fejét. – Valami szerencsétlen fattyú
egy hajó fedélzetén azt mondja, hogy a Kettralok megpróbálnak megölni téged.
Aztán összeomlik Manker kocsmája. Majd úgy tűnik, mintha Annick megpróbálna
vízbe fojtani. Azután Annick vállon lő.
– Annick rengetegszer előkerül ebben a történetben – tette hozzá Laith. –
Lefogadom, hogy odavagy a gondolattól, hogy a szárnyadban tudhatod.
– Én nem próbáltam megölni – közölte a mesterlövésznő kerek perec.
– Nem azt mondom, hogy megpróbáltad – emelte fel Laith mindkét kezét. – De
valaki ‘Kent-csókolta jó munkát végzett, hogy úgy tűnjön.
– Yurl – mordult fel Valyn a fejét csóválva. – Yurlnak kell lennie. Ne felejtsük el,
hogy ő az oka, amiért idezártak minket egyetlen penge vagy íj nélkül.
 – Yurl egy himlőhelyes seggfej – válaszolta Laith –, de ez egy kicsit meghaladná
kisfiús kobakjának a képességét.
Talal a homlokát ráncolta.
– Éppen ő az, aki Shaleelnek beszélt Annickról és Amie-ről. Talán egy időre ki
akar minket iktatni a játszmából.
– Az már igaz, hogy kikerültünk a játszmából – bólintott Valyn. – De ennek még
sincs értelme. Mi köze van Ha Linnek és Amie-nek az összes többihez, az aedolihoz,
az egész ‘Kent-csókolta összeesküvéshez?
– A Manker – felelte Annick határozottan. – Az a kapocs.
Valyn bosszúsan, hosszan kifújta a levegőt.
– A hely ugyanakkor omlott össze, amikor Amie-t meggyilkolták, de ez nem még
nem túl erős kapocs. Hiszen ahogy te már mondtad, a padlásszoba, ahol a lányra
bukkantunk, az öböl túloldalán van.
– Mostanáig hányszor haltál már meg majdnem? – kérdezte Gwenna ingerülten.
Valyn eltűnődött.
– Ott volt a Manker. A vízbefulladás. A mesterlövészverseny. – Vállat vont. –
Négy, ha a Próbát is beleszámítjuk.
– Jól van – mondta most Talal, felvéve a beszélgetés fonalát. – Van köztük
kapcsolat: kétszer nőket támadtak és öltek meg. Először Amie-t. Utoljára Ha Lint.
– A fele-fele aránnyal az a gond – állapította meg Laith –, hogy fele-fele arány.
Valyn hátán borzongás futott végig.
– Az arány háromnegyed – közölte komoran.
Miután mindent elárult a többieknek, úgy tervezte, hogy titokban tartja, hogy Lint
összeverték. Ostobaság volt, oktalanság. A lány meghalt, elégették; ha elmondja ezt
a történetet, már nem árt vele neki. De a hegyfokon a lány ellen intézett támadás
miatt mégis Lin szégyenkezett, ez a szégyen lelke legmélyéig hatolt, és Valyn úgy
érezte, ha megosztja a többiekkel ezt a történetet, azzal valahogy áthágja a kettejük
közt kialakult bizalmat, hogy lemezteleníti a lány titkait, közszemlére teszi mindenki
előtt. Mellesleg lényegtelennek tűnt egészen addig, míg neki nem álltak összefűzni a
történet szálait.
– Mert Yurl és Balendin megtámadták Ha Lint a mesterlövészpróba során, akkor,
amikor Annick lelőtt. Becsapták, átverték, aztán legyűrték, véresre verték,
megpróbálták megtörni. Akkor szerezte a próba előtti sebeit – és nem valamelyik
kiképző gyakorlaton, ahogy mondta. Azt mondták, ezzel törlesztenek azért, mert Lin
önként kiállt ellenük a küzdőtérén.
Négy szempár fordult felé.
– Azok a szarevő fattyak, azok a kurafik – szitkozódott Gwenna, és hol ökölbe
zárta ujjait, hol szétnyitotta, mintha legszívesebben egy kardot kapna a kezébe.
– Hol történt ez? – kérdezte Annick nyugodt, rideg hangon.
– A Nyugati-hegyfoknál.
 – Ahonnan rálátni a mesterlövészpróbára – vonta le a következtetést Talal
csendesen.
– Van itt valami – rázta a fejét ingerülten Valyn. Érezte, hogy közel járnak az
igazsághoz, de az még mindig karnyújtásnyinál messzebb volt: mintha egy ismerős
dallam szólna éppen a hallótávolság határán. – Csak nem tudom, mi.
– De mi köze Lin megverésének ahhoz, hogy onnan egy mérföldre Annick vésett
nyilakat lődözött? – ingatta a fejét értetlenül Laith.
– Nem lődöztem vésett nyilakat – felelte a mesterlövész. – Azok az én nyilaim
voltak, de a hegyük megváltozott.
Talal megriadt.
– Megváltozott?
– Megváltozott – közölte Annick. – Most magyarázom negyedjére Valynnak. Nem
az én nyílhegyeim voltak. Én nem azokat a nyilakat lőttem ki.
– Talán csak hibáztál – vetette fel Laith.
A mesterlövész dermesztő pillantást vetett rá.
– Nem hibáztam.
– Akkor Hull nevére, hogyan változtak át repülés közben?
– Nem tudom.
A megcsapoló vett egy nagy levegőt, aztán lassan kifújta.
– Talán én igen. – Az asztal lapjára meredt, ahogy összeszedte a gondolatait, majd
így szólt: – Szentséges Hull, azt hiszem, én értem.
– Csak nem valamiféle bűverő játszott itt szerepet? – igyekezett tartani a lépést
Valyn.
Talal komoran bólintott.
– Nem Yurl az. Hanem Balendin.
– Most már mindannyian rébuszokban fogtok beszélni – dörrent Gwenna hangja
–, vagy minket, többieket is bevesztek? Próbáljatok meg egész mondatokat
mondani!
– Az én kutam a vas – emelte fel a tekintetét Talal, és egymás után végignézett a
társain. – Napokkal ezelőtt elárultam Valynnak, de mivel egy szárny vagyunk, mind
megérdemlitek, hogy tudjátok. A vas és az acél.
– A vas? – ütögette meg az állát Laith egyik ujjával. – Nem valami izgalmas,
nem? Azt hittem, hogy a kutak mind olyasmik, mint csecsemők vére, felforralt
húgy, vagy valami hasonló gusztustalanság.
Talal erre vállat vont.
– Ha megcsapoló vagy, akkor a vas egy közepes erejű kút. Egyfelől soha nincs túl
sok belőle egy helyen. Másfelől viszont a kutam szinte sosem szárad ki. Főleg akkor
nem, ha katona vagyok, mert akkor elég mindennapos a vas jelenléte. – Vett egy
nagy levegőt. – Más megcsapolóknak azonban… bonyolultabb kútjaik vannak.
– Tudtam – dőlt hátra Laith a székén, és elégedett képet vágott. – Csecsemővér.
 Talal ügyet sem vetett rá.
– Mint Arim Huának? – tudakolta Valyn. – A Nap Urának, aki annyi mondában
szerepel?
Talal bólintott.
– Ha a legendák igazak, Arim Hua kútja a napfény volt. A mesékben nappal
félelmetes volt – városokat tarolt le, seregeket pusztított el –, de szinte semmi
hatalma nem volt éjjelente. Így is ölték meg.
– De mi köze ennek a nyilakhoz? – kérdezte Gwenna. – Manker kocsmájához?
– Nem minden szól városokról és seregekről – felelte Talal. – Évek óta töröm a
fejem, hogy mi lehet Balendin kútja. Láttam, hogy miket művel… rémisztő
dolgokat. Olyanokat, amire én sosem lennék képes, talán csak akkor, ha tengernyi
vas van körülöttem. Máskor meg… – megcsóválta a fejét. – Máskor meg semmi.
– Át tudna változtatni egy nyílhegyet? – firtatta Valyn. – Egy repülő nyilat? Egy
mérföldről?
A megcsapoló bólintott.
– Megvan hozzá a kellő ügyessége, és ha a kútja elég mély éppen akkor, abban az
esetben a kellő hatalma is.
– Az ügyesség és a hatalom két külön dolog? – kérdezte Gwenna, és meghökkent
képet vágott.
– Persze! A megcsapoló ereje olyan, mint a fizikai erő: egy áldás – vagy átok
amit Bedisától kap. Akinek mély a kútja, az olyan, mintha egy nagydarab, roppant
izmos ember lenne. Gondoljatok csak Gentre!
– Inkább nem – kontrázott Gwenna.
– A lényeg, hogy Gent ereje csak bizonyos mértékig hasznos, ha nem kap
kiképzést, nem tanulja meg, hogyan használja ezt az erőt. Egy kisebb férfi – vagy
nő – le tudná teríteni, ha ügyesebb. Léteznek hihetetlen hatalmú megcsapolók, akik
képtelenek felfogni, hogy mire lehetnének képesek a hatalmukkal. Ők valószínűleg
éppen annyira fognak ártani maguknak, mint amennyire valószínű, hogy bármi
hasznosat elérnek.
– De neked nincs hihetetlen hatalmad – szúrta közbe Valyn.
Talal bólintott.
– Az összes Kettral megcsapoló tanul és gyakorol persze, de nekem a
többségüknél keményebben kellett dolgoznom. Biztosan keményebben, mint
Balendinnek.
– És mikor térünk rá arra a részre – érdeklődött Laith eltúlzott türelemmel –, ahol
elárulod nekünk, hogy mi ennek a ‘Shael-szülte seggfejnek valójában a kútja?
Talal hallgatott egy sor, aztán bánatosan széttárta a kezét.
– Azért nem jöttem rá korábban, mert vannak, akik szerint ilyen megcsapolók
nem léteznek. Majdnem biztosra veszem, hogy a Sasfészeknek korábban még sosem
volt dolga ilyennel, de szerintem Balendin egy érzelemcsapoló.
 A bejelentés drámaian hangzott, de Valyn csak értetlenkedve rázta a fejét.
– És ez pontosan mit jelent? – kérdezte Annick.
– Hogy a hatalmát nem a vasból vagy a vízből vagy a napfényből vagy valami
ilyesmiből nyeri. Az ő kútja az érzelem, az emberi érzelem.
Egy darabig mind az öten csendben ültek, igyekeztek felfogni a gondolatot.
– Ez úgy hangzik – szólalt meg végül Gwenna, és arcára haragos kifejezés
telepedett –, mint valami egetverő marhaság.
– Sajnos nem az – közölte Talal. – Az érzelemcsapolók rettenetesen erősek, és
rettenetesen kiszámíthatatlanok. Olvastam pár ősi kódexet, azokat, amelyekben
felsorolják az Annur történelmében és korábban létezett, ismert megcsapolókat. A
gond az, hogy az érzelemcsapolók nem egyszerűen csak egy már meglévő kútból
merítik a hatalmukat, hanem maguknak kell létrehozniuk ezt a kutat. Manipulálniuk
kell az embereket, hogy bármiféle hatalmuk legyen.
– De hol illik a képbe Amie és Ha Lin? – tette fel a kérdést Valyn.
– Nem csak ők illenek bele – felelte Talal. – Hanem mindenki, akivel Balendin
valaha is kapcsolatba került. Ő az érzelmekből csapolja a hatalmát, mások
érzelmeiből. Pontosabban a rá irányuló érzelmekből.
– Ezért – vonta le a következtetést fejcsóválva Gwenna – viselkedett mindvégig
olyan ‘Kent-csókolta rohadék módjára.
Talal bólintott.
– A megcsapoló kútja rémisztően át tudja formálni a gazdáját. Amint az ember
hozzászokik a hatalmához, egyre inkább kell is neki ez a hatalom, egyre többet és
többet megtesz azért, hogy hozzájusson. Amikor megfosztanak a vastól, úgy érzem
magam… ideges leszek, olyan, mintha csupasz lennék. Csak elképzelni tudom,
hogyan érezhet Balendin, ha nem jut hozzá érzelmekhez.
– De miért nem a nyájasabb utat választja? – biggyesztette le ajkát Laith. – Miért
nem köt egy csomó barátságot? Talán párszor még szerelmes is lehetne… minden
kikötőben vár rá egy lány, meg ilyesmi…
– Gyűlöletet sokkal könnyebb ébreszteni másokban, mint szeretetet – felelte
Annick. – Gyorsabban megy. És megbízhatóbb.
Erre mind a lányra néztek, de az elfordította arcát a lámpafénytől, és láthatóan
nem volt több mondandója.
– Annicknak igaza van – folytatta Talal kisvártatva. – Úgy nem tudsz parancsra
szeretetet kiváltani, ahogy gyűlöletet igen, és a kút nélküli megcsapoló sebezhető.
Valyn ámultan rázta a fejét.
– Amikor a küzdőtéren voltunk, ahol Balendin és Yurl legyőzött Lint és engem…
ő végig a lányt gúnyolta, azt akarta, hogy gyűlölje.
Talal komoran bólintott.
– Gyűlöletre volt szüksége ahhoz, ha győzni akartak.
A dolog rettenete ökölként vágta hasba Valynt.
 – Ezért kínozta meg Amie-t – ejtette ki lassan a szavakat. – Szüksége volt a
félelmére, a rettegésére, hogy így rombolja le Manker kocsmáját. Ezért voltak hát a
padlásszobában – ahonnan tisztán rá lehetett látni a kocsmára az öblön át.
– Te képes lennél erre? – firtatta Gwenna. – Le tudnál rombolni egy ekkora
épületet?
– Gondold végig, hogy mennyire retteghetett Amie! – felelte a megcsapoló
tompán. – Balendin az egészet kitervelte: a sötét szobát, a mennyezetről lelógó
köteleket, a hosszan ejtett vágásokat a bőrén: mindezt azért, hogy rettegése minden
egyes unciáját előcsalogassa belőle.
– És ott van a Lin elleni támadás – mondta Laith megvetően. – Míg Yurl Ha Lint
verte és gúnyolta, Balendin megcsapolhatta a lányban maradt haragot,
felhasználhatta arra, hogy átváltoztassa a nyílhegyet.
– Ha babrált velük, az megmagyarázná, miért ment félre az első két lövésem –
erősítette meg a vádat Annick, és vonallá préselte a száját. – Nem vétettem volna el a
célt, de ha a nyílhegy más, másként is kell célozni vele.
– És ott vannak a csomók – mondta Valyn, és már szédült. – Balendin is a hajón
volt aznap. Egyike volt azoknak, akik ledobtak a fedélzetről, és egész végig
gúnyolódott velem.
– Annyi elég is lenne – bólintott erre Talal. – Egy egyszerű csomó
összegabalyításához bőven elegendő egy gyors dühkitörés.
Egy ideig csak meredtek egymásra – elszörnyedve és álmélkodva.
– És mi a helyzet a Próbával? – kérdezte végül Valyn. – Mi a helyzet Ha Linnel? –
Hallotta, hogy a hangjából kiérződik a fájdalom és a düh. – Miért kellett meghalnia?
Talal tehetetlenül tárta szét a karját.
– Lefogadom, hogy neki semmi köze nem volt hozzád. Emlékezzetek csak,
milyen volt odalent! Én is a határaimat feszegettem, pedig én jobban bánok a
pengével, mint Balendin. És nekem ott volt a kutam, még akkor is, ha csak egy
sekély kút. Ahhoz, hogy ő életben maradjon, hatalomra volt szüksége, amihez pedig
érzelmek kellettek. Lehet, hogy éppen úgy kitervelte, mint a támadást a hegyfokon –
elkapja Ha Lint, felhecceli, megcsapolja, majd megöli.
– Szentséges Hull! – diinnyögte Gwenna. – Meshkent, Ananshael és magasságos,
szentséges Hull! Most pedig elhagyta a Szigeteket.
A felismerés úgy érte Valynt, mintha egy vödör jeget zúdítottak volna rá. Annyira
lekötötte, hogy visszafelé nézzen, hogy megpróbálja megérteni az elmúlt
hónapokat, hogy majdnem elfelejtette, eredetileg miért is kezdtek ebbe az egészbe.
Balendin nemcsak hogy szabad volt, de távol is járt.
– Ki mondta Shaleelnak, hogy jelölje ki őket a küldetésre? – dörrent a hangja, és
nagyot csapott az asztalra.
– Ugyan, mit számít az? – ingatta a fejét Laith.
– Ki mondta?
 – Ő maga jelölte ki őket – felelte Annick ridegen.
Valyn bőre bizseregni kezdett, a hányinger és a hidegrázás hullámai söpörtek
végig rajta erős, szédítő hullámokban.
– Mennünk kell – szólalt meg. – Fel kell szerelkeznünk, kerítenünk kell egy
madarat, és mennünk kell.
Talal a fejét rázta.
– Hallottad, mit mondott Shaleel. Nem szállhatunk fel. Nem hagyhatjuk el a
Szigeteket. Ha csak kézbe veszünk egy laposíjat, már mind árulóknak minősülünk.
– Éppen ez a lényeg! – tört ki Valynból. – Balendin pontosan ezt akarta. Hiszen
Shaleel a parancsnoka az Északkelet-Vashban zajló tevékenységeknek.
– És? – igyekezett Laith felfogni a hallottakat. – Mi van Északkelet-Vashban?
– Ashk’lan – mordult fel Valyn. – Az öcsém, Kaden. A császár.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
——»•«——
Szép és jó volt, hogy Adiv azzal tréfálkozott, hogy Kaden majd a „párnák között”
elbeszélget Tristével, de most, hogy a vacsora befejeződött, a fiún hirtelen nagyfokú
idegesség vett erőt. Az sem segített, hogy a feje elnehezült a bortól, az pedig egész
biztosan nem segített, hogy miután kiléptek a refektórium ajtaján, mind a négy
ember várakozóan rámeredt.
– Vár a sátrad – közölt Adiv, és nagy ívű mozdulatot tett a karjával, mintha Kaden
nem látta volna tökéletesen jól a ‘Kent-csókolta dolgot. Már attól a ténytől, hogy a
szolgák egyenesen a főtér közepén húzták fel, összerezzent. Ha nem lett volna elég,
hogy az ő különleges vacsorája miatt a szerzetesektől megvonták a sajátjukat, most
még szerény cellájuk ablakán sem pillanthattak ki anélkül, hogy ne akadjon meg a
tekintetük a palotába illő, túlméretezett díszes sátron. A fehér vászonfalak, amelyek
olyan makulátlanok voltak, mintha előző nap szőtték volna őket, lényegében
ragyogtak a lenyugvó nap fényében. A központi rúdon kis zászlócskák lebegtek,
még Ashk’lan legnagyobb épületének, a hálóteremnek a tetejénél is magasabban.
Akiilnál soha nem fogom tudni kiköszörülni ezt a csorbát, gondolta búsan Kaden.
– A császárhoz és bájos hitveséhez illő pavilonsátor – mondta Adiv, és ajkán egy
gúnyos vigyor árnyéka játszott.
Kaden természetesen tudta, hogy minek kellene történnie. Noha nyolc éve távol
volt a Hajnalpalotától, még mindig emlékezett apja ágyasaira, a nagyjából tucatnyi
csendes, kecses nőre, akik nesztelenül suhantak végig a márványcsarnokokon szatén
saruikban, lesütött pillákkal, szemérmes arccal. Még nagyon kicsi volt, mikor anyját
faggatni kezdte ezekről a nőkről. Édesanyja letette a gondosan megvajazott szelet
kenyeret, és egy darabig csak nézte a fiát, lebiggyesztett, vékonyra húzott szájjal.
– Ők az ágyasok – mondta végül.
– Mi az az ágyas? – kérdezte Kaden értetlenül.
– Olyan nő… aki vigaszt nyújt a férfinak, amikor a felesége nem tud.
Kaden egy darabig emésztette a dolgot. Nem tűnt valami rossz dolognak, noha
anyja tartásában volt valami, amitől nem érezte jól magát.
– Neked is vannak ágyasaid – kérdezte végül, mikor átgondolta a dolgot –, akik
vigaszt nyújtanak, amikor apa távol van?
Anyja ekkor felnevetett, de csak kurtán, keserűen, és megcsóválta a fejét.
– Ez csak a férfiak előjoga.
Kaden eltűnődött ezen.
– Nekem is lesznek valamikor ágyasaim? – tette fel végül a kérdést.
Anyja pillantása nem eresztette.
– Igen. Azt hiszem, hogy lesznek, Kaden.
 Hát, gondolta a fiú, ahogy Tristére nézett, a jelek szerint ma jött el ez a nap. –
Amire az anyja nem tanította meg a témában, azt Akiil bőségesen pótolta, szinte
minden este traktálta Kadent az Illatos Negyed zamatos, mocskos szajháiról szóló
meséivel. Triste azonban nem volt szajha, Akiil történeteiből pedig hiányoztak a
romantika etikettjének finomságai.
Az apát, aki mintha csak megérezte volna, hogy mennyire feszeng Kaden, halkan
így szólt:
– Természetesen nem haragszunk meg, ha az utolsó éjszakádat a saját celládban
akarod tölteni, hogy elrendezd a holmijaidat.
Adiv szívből jövően felnevetett.
– Miféle holmijait? A pár csuhára gondolsz? Szégyenbe hozná a szolgákat, ha
nem a sátorban aludna, amelyet oly sok munkával állítottak fel. – Kadenre nézett, és
alázatosabb hangon folytatta: – Fényességed, te vagy a császár. Ma vagy holnap, de
el kell fogadnod a címedet éppúgy, mint az azzal járó külsőségeket.
Kaden a durva csuhákba öltözött két szerzetesről a tanácsosra nézett, aki az
elkövetkezendő hónapokban a jobbkeze lesz. Szerette volna, ha Nin is vele tarthat a
fővárosba – noha a vén szerzetes híján volt a „gyakorlati” tudásnak, és a politikához
sem értett, Kaden örömmel fogadta volna higgadt, ismerős bölcsességét –, de ez
gyermeteg kívánalom volt, és ki is verte a fejéből. Nem tehetett mást, mint vett egy
nagy levegőt, és bólintott. Adiv és Ut a jelek szerint ezt úgy tekintették, hogy
elbocsátották őket, mélyen meghajoltak, tenyerüket a homlokukhoz emelve.
– Találkozunk reggel, Fényességed – mondta Adiv. – Micijah addig itt őrködik a
téren.
Kaden kétkedve csóválta a fejét.
– Nyolc éve élek itt mindenféle védelem nélkül.
Adiv kimértebb hangra váltott.
– Most már te vagy a császár, Fényességed, és az Aedoli Testőrség nem vállal
kockázatot, ha a császárról van szó. – Kaden azon kapta magát, hogy eltűnődik,
vajon a férfinak a szemkötője alatt megbújik-e szem, vagy kivágták. A kelme alatt
vért levedző nyers szemgödör gondolatába beleborzongott.
Kaden egy bólintással nyugtázta a szavait. Hiszen ott volt még Pyrre és Jakin
Lakatur ügye. Tan váltig állította, hogy ők ketten nem kalmárok, hogy sötét
szándékkal érkeztek. Most, hogy már tudták, kicsoda Kaden és hol alszik, végül is
nem olyan rossz ötlet, ha valaki vigyázza a pavilonsátrat. Émelyegve eszmélt rá,
hogy névtelen akolitusként élt napjai a végéhez értek. Minél hamarabb elfogadja új
hivatalának terheit, annál könnyebb lesz mindenkinek.
És persze ott volt még az ak’hanath. Az annuriak érkezése miatt érzett
meglepetés, az apja halálhíre kiváltotta gyász, a vacsoránál elköltött bor elméje
hátsó zugába száműzték a lényt. Nehéz volt persze aggódni egy olyan szörny miatt,
amit sosem látott, egy olyan valami miatt, amelynek Tan saját bevallása szerint is
évezredekkel ezelőtt el kellett volna tűnnie a föld színéről. Mégis, ahogy a hideg
éjszakai szél a bőrét csipkedte, a rémület borzongása vett rajta erőt. Valami
ólálkodott odakint, valami, ami képes embert ölni. A kolostor falain belül eddig
még nem támadott, de ez nem jelentette, hogy nem is képes rá. Talán jobban fog
aludni úgy, hogy az aedoli kint őrködik.
Ahogy Adiv hajlongva elhagyta a teret, az apát lépett oda hozzá.
– Reggel beszélünk, Kaden. Addig pihenj, és próbáld megtisztítani az elmédet!
Tan a kissé dülöngélő Tristére nézett, majd szó nélkül elfordult.
– Reggel találkozunk – búcsúzott az apát barátságosan, és a két szerzetes elindult
a hálóteremhez vezető kavicsos úton.
Kaden, aki mindent megtett, hogy késleltesse a belépést új szállására, a hegyek
alakját kémlelte, ahogy sötéten szenderegtek a holdfényben. Hallotta a lenti
kanyonban rohanó Fehér-folyó hangját, a távolban a sziklák moraját és ropogását,
ahogy kiszabadulnak a tél fagyos markából, és a szirtekről letörve darabokra
zúzódnak alant. A Csont-hegység kemény hely volt, és az elmúlt nyolc évben
vágyódva gondolt vissza Annurra, azt kívánva, bárcsak történne valami, ami véget
vet a száműzetésének, és ami miatt hazatérhet. A kolostor lapos, huzatos épületei
olyan világot alkottak, amit csak el kellett viselnie, és el is viselte, noha a neheztelés
szikrája egy pillanatra sem hunyt ki benne. Most azonban, hogy eljött a távozás
ideje, ráébredt, hogy több szállal kapcsolódik Ashk’lanhoz, mint aminek eddig
tudatában volt. Mikor eszébe jutott a zsúfolt Annur vibráló káosza, az árusokkal
tömött terek, az ezernyi embertől nyüzsgő utcák, ráeszmélt, hogy hiányozni fognak
neki a hideg, tiszta éjszakák, ahogy a nap keleten az Oroszlánfő fölé hág. Halkan jót
nevetett magán. Még az is lehet, hogy a Hollók Köre és a futás is hiányozni fog, bár
erre azért nem fogadott volna.
Megfordult, szembe a kolostor főterével. Néhány szerzetes fejét lehajtva ment a
dolgára, sötét csuháikban csendesen suhantak, mint az árnyék. Nem fordítottak több
figyelmet az óriási sátorra, amely egyszer csak mintha a földből nőtt volna ki, mint
a kavicsok között keresgélő szirti ökörszemre. Kadenbe ekkor villant bele, hogy
csodálja ezeket az embereket, hogy nagyra tartja nyugodt és rendíthetetlen
eltökéltségüket.
A mélyülő árnyak között pislákoló fény vonta magára a figyelmét. Ut körbejárta
a sátrat, egyik kezét kardgombján nyugtatva, a másikkal magasra emelte a fáklyát.
Egy hirtelen szélrohamtól a tűz fellángolt, megvilágítva az udvar déli épületeit, és
Kaden riadtan konstatálta, hogy Pyrre Lakatur áll a vendégszállás ablakában, és őt
nézi. A nő tekintetében nyoma sem volt az érkezésekor mutatott derűnek, sem annak
az alázatnak, ami azóta jellemezte, hogy az aedoli kis híján a fejét vette. A szeme
olyan volt, akár egy macskáé: rezzenetlen, összpontosításról árulkodó, mint amikor
az állat egy tavacska partján áll lesben. Igen, talán végeredményben mégiscsak jó
lesz, ha Ut őrködik. Kaden elmélázott, hogy vajon az aedoli szokott-e aludni, aztán
arra jutott, hogy ez az aedoli dolga. A mellette némán didergő Tristére nézett. Volt
éppen elég megoldandó baja enélkül is.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
——»•«——
Ahogy hátralökte a sátor ajtajául szolgáló vászonlapot, megcsapta orrát a
füstölők finom illata. A szolgák éppen olyan gondos munkát végeztek odabent, mint
odakint, és most a lakhely úgy ragyogott, mintha valamelyik gyerekkori emlékéből
lépett volna ki. Tucatnyi papírlámpás – piros, arany, zöld – vetett játékos árnyat a
földre. Finom mo’iri faliszőnyegek borították a falakat, a ledöngölt talajra pedig
bonyolult szövésű szőnyegeket terítettek.
Tekintete éppen csak átvillant rajtuk, szeme máris arra az óriási ágyra tapadt,
amely a lakhelyet uralta: a selyemmel bevont és jókora párnákkal megpakolt
kerevetre. Szék vagy lóca után kutatva körülnézett, de az egész hóbelevancot a
hegyekbe felcipelő szolgák a jelek szerint fontosabbnak tartották a világítást, mint
hogy legyen hova leülni. Nem tehetett mást, nem telepedhetett le máshova, csak az
irdatlan nagy ágyra. Triste a nyíláson belépve azonnal megdermedt, de Kaden
minden tőle telhetőt elkövetett, hogy közönyösnek tűnjön, és odalépve a
derékaljhoz, tenyerével finoman végigsimított a kasmírtakarókon.
– Hát – szólalt meg –, legalább nagy…
Triste nem felelt.
Kaden megfordult, és arra gondolt, elsüti Heng egyik tréfáját, hogy oldja a
feszültséget, de amikor tekintete a lányra vetült, a tréfálkozás gondolata egy
csapásra kiment a fejéből.
Triste remegve állt a bejáratnál, ruhája halomba gyűlt a lába előtt. Alatta nem
viselt semmit. Kaden szeme szinte ösztönösen itta be a látványát: karcsú láb,
szaténsima bőr, telt ívű keblek. Annurban, Ciena temploma előtt állt az istennő
márványszobra, a fizikai tökéletesség megtestesüléseként, az emberi vágy
csúcspontjaként. Hallotta, ahogy férfiak tréfálkoznak a szobron, hogy mihez
kezdenének az istennővel, ha kettesben maradhatnának vele, és az egyik
kirándulásuk alkalmával Kaden és Valyn egy darabig lopva fel-felpislogtak a
bálványra: lenyűgözte őket a még éppen csak kapiskált szépség. Tristéhez képest
azonban a márványba öntött vonalak és az elegáns arányok is sutának, már-már
torznak hatottak.
Az oly sokévnyi tanulással elsajátított shin gyakorlatok után nyúlt, amelyekkel
lehűthette testét, és értelmet vihetett a fejében dühöngő káoszba. Nem használt. Triste
karcsú, már-már törékeny teremtés volt, de ez a törékenység nagyobb erővel húzta,
mint egy csomózott kötél, és pár szívdobbanás erejéig megrémült önmagától,
megrémült attól, hogy mit tehetne a lánnyal. Próbálta lesütni a szemét, de ahogy
saját szívét sem állíthatta meg, úgy félrenézni sem volt képes.
Hirtelen, a torka mélyéről előtörő apró sikollyal, Triste rávetette magát, Kaden
pedig megértette, hogy sokkal inkább a rettegés és a bor hajtja, mint a vágy. Sután
zuhant a mellkasának, hátrataszította, mire mindketten összegabalyodott tagokkal az
ágyra huppantak. A fiú megpróbált elhúzódni, de a lány belecsimpaszkodott,
kétségbeesetten rángatta a csuháját.
– Várj! – kérlelte Kaden, és igyekezett lecsitítani Tristét, anélkül, hogy felkeltené
a sátor szinte anyagtalan vászonfalain kívül tartózkodók figyelmét. – Állj!
A szavak azonban csak még inkább felszították a lány kétségbeesését. Kaden
minden évben segített megkötni a kecskéket, hogy lenyírhassák és levághassák őket,
és minden évben mindig meglepődött azon, hogy milyen erő lakozik a páni
félelemtől űzött állatokban. Ugyanez a páni félelem lett úrrá Tristén, akinek több
szívdobbanásra sikerült fölébe kerekednie, lenyomva őt az ágyra, hiába volt a fiú
magasabb és súlyosabb. A lánynak a csuklójára fonódó ujjai bilincsként szorították.
Erősebb, mint én, gondolta ámulattal, még a birkózás közben is. Aztán egyszer csak
valami elpattant a lányban. Továbbra is küzdött, de ez a képtelen erő tovatűnt belőle,
és Kadennek végre sikerült legyűrnie. Mikor végre sikerült kikeverednie alóla,
mikor Triste szemébe nézett, látta, hogy ibolyaszín szeme könnyes.
– Muszáj – zokogta a lány. – Muszáj. Muszáj!
– Mit muszáj? – kérdezte Kaden, bár elég jó ötletei voltak rá. – Nem kell semmit
sem csinálnunk – tette hozzá sietve.
Triste olyan hevesen rázta a fejét, hogy a fiú már arra gondolt, még belesérül.
– Megmondták nekem – zokogta. – Megmondták, hogy muszáj.
Kaden gyorsan felállt, megigazgatta magán a csuháját, és nekiállt vizsgálgatni az
egyik falról lelógó, felbecsülhetetlen értékű faliszőnyeget. Az egy csatát ábrázol,
döbbent rá fokozatosan, valamiféle összecsapást szépséges férfiak és nők között,
akik ugyan félmeztelenek voltak, de hosszú lándzsákkal küzdöttek szürkésbarna
vértet viselő ellenfelek sorai ellen. Minden idegszálával a szőttes tanulmányozására
koncentrált, a színek és minták váltakozására, ezt használva fókuszként szívverése
elcsendesítésére, hogy lelassítsa kapkodó légvételét, hogy megnyugtassa…
mindenét, majd egy hosszú, kínos perc elteltével már ismét rá tudott nézni Tristére,
aki csendesen sírdogált.
– Lehet, hogy azt mondták, hogy muszáj – kezdte, és igyekezett határozottabb
hangot megütni, mint amit egyébként érzett –, de nekem meg azt mondták, hogy én
vagyok a császár, és mint a császárod azt parancsolom, hogy öltözz fel!
Nevetséges volt császári előjogainak első alkalommal ily módon érvényt
szerezni, de valamikor el kellett kezdenie. Megkockáztatott egy pillantást a válla
felett, és látta, hogy a lány fittyet hány rá, ehelyett anyaszült meztelenül labdává
gömbölyödik. Akkor hát ennyit arról, hogy a császári rendeleteknek nem lehet
ellenszegülni, gondolta.
– Azt mondta, hogy akarod majd – nyöszörögte a lány, és a térdét a melléhez
szorította, amivel ugyan eltakarta a keblét, viszont kihangsúlyozott… egyebeket.
Kaden gyorsan félrekapta a tekintetét. – Azt mondta, ha nem akarod, akkor az az én
hibám. És most meg fogják ölni azt, akit szeretek – zokogta. – Mert ha elküldik a
templomból, abba belehal.
Kaden önkéntelenül is visszafordult a lányhoz, kíváncsian és értetlenül.
– Kik fognak megölni? – kérdezte óvatosan. – Ki fenyegetőzik kinek a
megölésével? – Míg beszélt, felkapta az ágy lábánál összehajtogatott egyik takarót,
és sietve ráterítette a vacogó Tristére. A szövet alatt kucorgó, könnyektől csíkos
arcú lányból egy csapásra az a rémült gyermek lett, aki valójában volt. – Nekem
elmondhatod – tette hozzá a fiú szelíden.
Triste szánnivalóan rázta a fejét, de most először nézett Kaden szemébe, és
pillantása ürességet, belenyugvást tükrözött. – Az anyámat – mondta végül, amikor a
zokogása annyira szelídült, hogy már meg tudott szólalni. – Tarik azt mondta, ha
nem hálok veled, akkor gondoskodik róla, hogy az anyámat elzavarják a
templomból, és arra kényszerítik, hogy közönséges lotyóként keresse a kenyerét.
– Milyen templomból? – kérdezte Kaden, és lassan harag költözött az eddig
értetlenség helyére. – Ki a te anyád? – Erről eszébe jutott Adiv gúnyos mosolya a
vacsorán, az önelégült vigyor, amivel átadta Tristét, mint egy ajándékot Kadennek.
Lehet, hogy Sanlitun nevezte ki ezt az embert mizranná, de Kadennek esze ágában
sem volt sokáig meghagyni a tisztségében, ha így bánik ártatlan leányokkal.
– Louette-nek hívják – felelte Triste. Az eddigi fogvacogtató félelem kiszállt
belőle, és mélységes, mérhetetlen bánat váltotta fel. – Így hívják az anyámat. Ő egy
leina.
Kaden erre nagy szemeket meresztett. A leinák Ciena főpapnői voltak, olyan nők,
akiket gyerekkoruktól kezdve a gyönyörök művészetére oktattak: mindenféle
gyönyör művészetére, „Beképzelt, nagyképű ringyók”, Akiil csak így hívta őket, de
csak félig volt igaza. A leinák ugyan pénzért űzték mesterségüket, de annyira sem
hasonlítottak Akiil Illatos Negyedének szajháira, mint egy szegény halárus a
Szabadkikötő kalmáraira, a Köntösösökre.
A leinák egy vallási rendet alkottak. Akárcsak a shinek, az idejüket ők is
tanulásra, gyakorlásra és imádkozásra fordították, de a szerzetesektől eltérően
kinevették volna a vaniate megkövetelte, soha véget nem érő szigort. Ciena papnői a
gyönyörnek szentelték magukat. Éjjel-nappal tanulmányozták a táncokat, a finom
borokat… és egyéb, csábítóbb művészeteket. A leggazdagabbak fejedelmi summákat
költöttek arra, hogy egy leina társaságát élvezhessék, akár csak egyetlen éjszakára
is, méghozzá olyan fejedelmi summákat, hogy Ciena annuri temploma közel annyi
arannyal, márvánnyal és selyemmel büszkélkedhetett, mint maga a Hajnalpalota.
A rájuk záporozó vagyon dacára azonban a nők inkább az istennőjüket imádták,
mintsem azokat a férfiakat szolgálták, akik oly busásan megfizették a rájuk fordított
figyelmet. A leinák viselkedését szabályok korlátozták, rítusokat kellett betartaniuk,
ünnepeket megülniük, hagyományokat tisztelniük. Szó sem lehetett olyasmiről,
hogy egy férfi csak úgy besétál a templomba, rádob a pultra egy zsák csilingelő
annuri napkorongot, és fennhangon követeli, hogy szolgálják ki. Ez nem így
működött, legalábbis a Kaden által hallott történetek szerint nem. Még a császárok is
tisztelettel tartoztak adózni az istennő komornáinak.
– Adiv ezt nem teheti – közölte. – Lehet, hogy ő a mizran tanácsos, de nem ő
irányítja Ciena templomát.
– De megteheti – erősködött Triste, és vadul bólogatott. – Nem ismered őt. Képes
rá. – Felült az ágyon, a takarót szorosan a melléhez ölelte.
– Hát, akkor majd én gondoskodom róla, hogy ne tegye – közölte Kaden
erélyesen. – Ilyen egyszerű az egész. Gondoskodom róla, hogy ennek a Louette-nek,
hogy az anyádnak ne essen bántódása. – A szavakat magabiztosan ejtette ki a száján,
és erősen remélte, hogy igazak is.
Triste most először mérte végig őt olyan tekintettel, amit reménykedőnek lehetett
nevezni. Mélyen eltemetődött ugyan a félelem, a gyanakvás és a kétely alatt, de azért
ott volt. Kaden szívét megmelengette a látvány.
– Adiv hogyan… talált meg téged? – kérdezte óvatosan.
Felhő suhant át Triste arcán, de azért viszonylag készségesen felelt.
– A templomban nőttem fel. Egész életemet ott éltem le. – Egyetlen mozdulattal
hátrasöpörte fekete haját, feltárva a nyakláncszerű tetoválást. Legalábbis
tetoválásnak tűnt, de Kaden még sosem látott ilyen finom munkát.
– Mi az? – kérdezte.
– Ez az Istennő Gyermekének jele – érkezett a válasz.
Kaden csak a fejét rázta a soha nem hallott kifejezésre.
Triste folytatta.
– Az anyám mindig azt mondja: „A férfiak teher nélküli gyönyörre várnak”. A
templomba csak gazdagok jönnek, akik jól is fizetnek, de van nevük, vannak
birtokaik. Vannak saját, valódi gyerekeik, akikről gondoskodnak.
Kaden mintha egy csipetnyi keserűséget vélt volna kihallani, de a lány beszélt
tovább, és nem sütötte le a szemét.
– A leinák óvatosak: anyám megtanított az összes főzet és gyógynövény
ismeretére… – Elpirult, majd hadarva folytatta. – Bár nem volt szükségem rájuk, de
megtanította őket használni, biztos, ami biztos. De még ha az ember óvatos is,
időnként előfordul, hogy valamelyik leina teherbe esik. Ekkor a nő választhat, hogy
vagy megöli a csecsemőt, vagy megjelöli, mint az Istennő Gyermekét. – Ismét
megérintette a nyak tövénél körbefutó nyakláncot, mintha csak magát győzködné,
hogy ott van még.
Kadennek volt némi elképzelése róla, hogy hova fog a lány kilyukadni;
tökéletesen logikusnak is tűnt, miután az ember végiggondolta.
– Az Istennő Gyermekei Cienát illetik. Soha nem lehet semmink, soha nem
örökölhetünk semmit, soha nem tarthatunk igényt apánk nevére. A többségünk még
azt sem tudja, hogy egyáltalán ki az apánk.
Vállat vont, mérges, kislányos mozdulattal, ami valahogy elütött attól, ahogy
tárgyilagosan ecsetelte a helyzete mögött megbúvó politikai valóságot.
– Vagyis – firtatta Kaden, gondosan megválogatva szavait – Adiv azért ment a
templomba, hogy keressen egy… – Már majdnem kimondta, hogy „ajándékot”, de
az utolsó pillanatban meggondolta magát. – …leinát, és téged választott.
Triste a fejét rázta.
– Nem. Vagyis igen. – Beharapta az ajkát. – Csakhogy én nem vagyok leina.
Anyám soha nem akarta, hogy az istennő szolgálatába lépjek.
– De a templomban nevelkedtél – mondta erre Kaden, aki most összezavarodott.
– Anyám a templomban nevelt fel, mert nem tudott volna máshol, de mindig azt
mondta, hogy ha keményen tanulok, és igazi hölgy válik belőlem… – Itt szünetet
tartott, és ránézett a testét beburkoló takaróra, mintha csak most jutna eszébe
először, hogy meztelen. – Ha igazi hölgy válik belőlem – folytatta, és hangja éppen
csak megbicsaklott –, akkor lehet, hogy az apám magához vesz. Nem a lányaként –
hadarta sietve, mintha megijedt volna attól, hogy esetleg Kaden ráripakodik, amiért
ilyenek jutnak az eszébe –, mert ő soha nem ismerhet el engem annak, hanem mint
egyik udvarhölgyeként, talán egy komornaként vagy ilyesmiként.
Kaden ezt igen valószínűtlen eshetőségnek találta. A fattyúgyerekek sok veszéllyel
jártak, még úgy is, ha lányok voltak, még úgy is, ha tetovált lányok voltak. Egy
olyan szép fiatal nő, mint Triste, több tucatnyi kérőből válogathatott volna, és ha
egyikük feleségül veszi, hogy aztán rájöjjön, hogy az valami nagyhatalmú potentát
lánya…
– Tanulmányoztam a templomban az alsóbbrendű művészeteket – folytatta Triste,
aki mit sem tudott arról, mire gondol a fiú –, de anyám nem volt hajlandó beavatni a
magas misztériumokba.
– A magas misztériumokba? – kérdezte Kaden kíváncsian.
Triste ismét elpirult.
– A testi örömök művészetébe – felelte lesütött szemmel. – A templomban minden
lány ismeri az alsóbbrendű művészeteket… tudnak táncolni, énekelni, meg minden
ilyesmi… de leina csak úgy lehet az emberből, ha éveken át tanulmányozza a magas
misztériumokat. Az anyám azt mondja, hogy nem baj, ha hamisan énekelsz, mert a
férfiak nem azért fizetnek.
– Vagyis még soha nem csináltad… azt… korábban? – tudakolta Kaden, és
magában szitkozódott, amiért ilyen sután sikerült fogalmaznia.
Triste a fejét rázta.
– Nem. Az anyám soha nem akarta, hogy… – A hangja elhalt, és úgy meredt a
kezére, mintha még soha nem látta volna. – Nem.
A sátor mögött valami megzörrent, és ez félbeszakította, mielőtt többet
mondhatott volna. Tágra nyílt szemmel emelte az ajkához az ujját. Kaden bólintott.
Talán csak a szél zörgette a sátorlapot, de Pyrre Lakatur és az ak’hanath még
élénken élt az emlékeztében. Ut ugyan aedoli volt, de akkor is csak egyetlen ember –
nem őrizhette egyszerre a pavilonsátor összes oldalát.
Kaden sürgetően Triste földre dobott ruhája felé intett – a lány meztelensége
mintha mindkettejüket sebezhetőbbé tette volna és míg az igyekezett gyorsan
belebújni, addig a fiú valami fegyverként használható tárgy után kutatott. Csuhája
övén még mindig viselte kurta kését, de az elég gyengécske védelemnek tetszett. A
sátrat tartó támrudakkal ugyan visszaverhetné a betolakodót, de azokat nem lehetett
kiszedni a ponyvából. A tekintete ekkor megakadt egy súlyos, aranyozott
gyertyatartón – kétszer olyan vastag volt, mint a hüvelykujja, és két láb hosszú.
Ismét meghallotta a zörgést, amit ezúttal egy rövid, szakadó hang is kísért. Kaden
sietve elfújta a lángot, a viaszgyertyát kirántotta a tartóból, és a rögtönzött fegyvert
habozva, próbaképpen meglendítette. Nem volt ugyan kard, de elég egy erős ütés,
hogy kifektessen vele egy embert. Akarata ellenére megindult a zörgés felé.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET
——»•«——
Csillogó acél tört át a vászonfalon, majd megjelent egy övkés, amint a lámpás
fényében villódzva nyiszatolta a sátorlapot, áthasítva a nehéz szövetet. Kaden
gondolatai azonnal azokra a hosszú pengékre terelődtek, amelyeket Pyrre
málhájában talált, és erősebben markolta a gyertyatartót, igyekezett jó fogást
keresni rajta verítéktől csúszós tenyerének. Bárkik is azok, előbb a fejüket kell
átdugniuk a résen, és amint félig belépnek a sátorba, ő lesújthat a tarkójukra a
gyertyatartóval. Óvatosan az egyre nagyobb szakadás egyik oldalára lépett, és
felemelte a fegyverét.
Egy apró, borotvált fej tűnt fel a résben, egy pillanatra visszakozott, majd újra
felbukkant, és máris követte egy befelé furakodó test.
Kaden meglendítette a gyertyatartót, aztán megállította a mozdulatot. – Kaden –
hadarta suttogva a behatoló. – Kaden, meg kell hallgatnod! – Pater – fújtatott nagyot
a fiú. – Mit keresel itt? – A kisfiú Tristére nézett, és úgy tűnt, mintha egy csapásra
minden, ami eddig járt a fejében, szertefoszlott volna. Tágra nyílt szemével aztán
megint Kaden re nézett, és aztán egy pillanat alatt a sietség ismét felülkerekedett
rajta.
– Kaden, páncélos emberek vannak odakint.
A fiú erre csak a fejét csóválta, Triste pedig lassan megnyugodott. Kadennek
feltűnt, hogy a lány korábban felkapta a másik gyertyatartót, de most leeresztette,
elbizonytalanodva, hogy mit akarhat az aprócska betolakodó.
– Csak valószínűleg az Aedoli Testőrség pár tagja. Azért jöttek, hogy
megvédjenek engem, Pater.
– Nem! – ellenkezett a kisfiú. – Azok a hegyekben vannak. Mindenfelé a
hegyekben. A Karmon voltam éppen, mert Heng rajtakapott, hogy répát eszem,
mikor böjtölnöm kellett volna, de csak azért kellett böjtölnünk, mert az egész
refektóriumot lefoglaltad… – Vádlón meredt Kadenre, de aztán eszébe jött, hogy
miért jött. – Szóval a Karmon voltam, ott hallottam, mit beszélnek, és megtudtam,
hogy most már te vagy a császár, és én is azt gondoltam, amit te, hogy ezek katonák,
de kihallgattam őket, és kiderült, hogy tényleg katonák, de hallottam, miről
beszélnek, kihallgattam őket, és pontosan meg is jegyeztem mindent, pontosan úgy,
mint azokon az unalmas gyakorlatokon, amelyeket mindig muszáj csinálni. Az
egyikük azt mondta: „Gondoskodjatok róla, hogy a terület határai le legyenek
zárva, mielőtt elindultok.” Aztán egy másik így szólt: „Nem értem, miért nem öljük
meg egyszerűen a fiút, és azzal kész is.” Akkor megrémültem, mert nem tudtam,
milyen fiúról beszélnek, de hallgatóztam tovább, és az elsőnek beszélő a másodikat
tökfejnek nevezte, és azt mondta: „Ha az lenne az egyetlen parancs, amit kaptunk,
akkor a téren a fejét vettük volna.”
Kaden érezte, hogy a tarkóján égnek merednek a szőrszálak. Tristére pillantott. A
lány szeme akkorára tágult, mint egy csészealj, és értetlenül rázta a fejét, miközben
átölelte magát.
– És utána mit mondtak? – kérdezte Kaden rekedten suttogva.
– Azt mondta… az első hang mondta, hogy ha nem zárják le a terület határát a
támadás előtt, akkor pár szerzetes megúszhatja. „Amint a terület határai lezárulnak,
gondoskodjatok róla, hogy mind meghaljanak, de csak azután, miután végeztek a
fiúval.” – Kaden érezte, ahogy mellében vadul zakatol a szíve, és beletelt egy
pillanatba, mire lelassította a szívverését. Gondolkodnia kellett. Triste Patert nézte
meredten, és szorosabbra vonta magán pillekönnyű ruházatát.
– Azt mondta, hogy azért cipelték fel a pavilonsátrat idáig a hegyekben, hogy
pontosan tudják, hol van a fiú, és hogy nem akarják, hogy elszökjön, mikor kitör a
káosz – zúdultak elő Paterből a szavak, aki még mindig levegő után kapkodott:
részben azért, mert a Karomtól idáig futott, részben azért, mert mielőbb át akarta
adni a hírt. – Ekkor jöttem rá, hogy te vagy az a fiú! Annyira megrémültem, hogy
majdnem leestem a Karomról. Lemásztam, és egészen idáig rohantam, de a bejárat
előtt egy kardos óriás áll, így hátra kellett lopóznom. El kell menned, Kaden! –
fejezte be hadarva. – Most azonnal indulnod kell!
– El kell mondanunk Utnak – indult el Kaden a bejárat felé.
Pater utánaugrott, és átkarolta a lábát, noha a teste vadul remegett.
– Ne, Kaden! – kérlelte. – Az ő oldalukon áll! Mondták a nevét, azok az emberek
ott a hegyen, és én ügyeltem, hogy el ne felejtsem. „Ut ezt akarja…”, „Jelentsétek
Utnak…” Az ő oldalukon áll – ismételte Pater. – Ezért kellett a sátor mögé
lopóznom.
Kaden igyekezett összeszedni a gondolatait. A császári küldöttség hirtelen
érkezése, amihez hozzáadódott az apja halála miatti döbbenet, összezavarták és
megviselték, de megtett minden tőle telhetőt, hogy elfojtsa érzelmeit, hogy
elnyomja őket, és eljátssza az ifjú császárt. Micijah Ut, bármennyire is megváltozott,
ebben az elképesztő eseményforgatagban ismerős támaszként magasodott,
olyasmiként, amibe bele lehetett kapaszkodni, míg Kaden hazafelé tart a császári
székvárosba. Most azonban úgy tetszett, azért küldték, hogy megölje őt. Az éveken
át szorgalmasan gyakorolt önfegyelem azzal fenyegetett, hogy éppen olyan gyorsan
szertefoszlik, mint a hó késő tavasszal, és kétségbeesésében azokhoz a
novíciusoknak szánt gyakorlatokhoz folyamodott, amelyeket már a shinek között
töltött első évében elsajátított.
Minden egyes lélegzetvétel egy hullám, mondta magában, és maga elé képzelte az
Annur melletti öbölben megtörő hosszú, loccsanó hullámokat. A félelem homok.
Ahogy kiszakadt belőle a levegő, hagyta, hogy a félelem és a homok eltűnjön az
elméjéből, a hosszú fövenyen lesodródjon a tenger feneketlen gyomrába. Lassan
ismét uralma alá vonta a légzését és a szívverését.
– Jól van – szólalt meg végül. – Jól van. Figyelmeztetnünk kell a többi szerzetest.
Először az apátnak mondjuk el…
Triste félbeszakította.
– Előbb ki kell jutnunk a sátorból! Figyelj arra, amit a fiú mondott… idejönnek
elsőnek! – Hangjába félelem költözött, de a félelem alatt lapult valami más is,
valami, ami meglepően erős volt. Elszántság, döbbent rá Kaden. Elhatározás. Triste
egyik tulajdonságot sem mutatta fel sem az éjszaka folyamán, sem a vacsoránál,
sem akkor, amikor visszatértek a pavilonsátorhoz. A felismeréstől a császár
elhallgatott, de Pater buzgón bólogatott egyetértése jeléül, Kaden csuháját rángatta,
és a réshez húzta, amelyet ő vágott hátul a vászonfalba. A kisfiú már kezdett is
átbújni az apró szakadáson, de Kaden visszatartotta.
– Hadd menjek először én! Amint látom, hogy biztonságos, intek, hogy jöhettek.
A Pater vágta lyuk nem volt elég nagy, hogy Kaden széles válla átférjen rajta.
Ezért letette a gyertyatartót, és finoman megrántotta a szövetet. Az könnyen hasadt,
de a hangos reccsenéstől összerezzent. Pater azt mondta, hogy Ut elöl van – mennyit
hallhatott meg vajon belőle?
Kaden várt, a fülét hegyezte, nem hallja-e a kavicsokon csikorduló csizmák
neszét, vagy a páncél tompa csörgését. Nem hallott semmit, csak a fülében zubogó
vér hangját. Lassan átdugta a kezét a résen.
Az udvar üresen állt, az éjszaka nyugodt volt, a hold némán emelkedett felfelé az
égbolt csillagai irányába, fénye árnyékokat rajzolt a borókák alá. Kaden várt egy
keveset, majd nyelt egy nagyot, és áttekergőzött a nyíláson. Néhány szörnyű
pillanatra a vászon megszorult a felsőteste körül, és már azt hitte, beszorult, de egy
erős rántással kitépte magát, és már kint is állt remegve a hűvös éjszakában.
Elöntötte a szégyen. Pater egész idáig rohant, egyet sem gondolva a saját
biztonságával, ő pedig, Kaden i’Sanlitun hui’Malkeenian, Annur tizennegyedik
császára, nem volt képes másra, csak hogy haszontalanul bámulja a csillagokat.
Könyörtelenül és módszeresen felmérte, hogy fél, ezt a félelmet aztán részekre
tagolta, és félrerakta. A félelem homok, emlékeztette magát. Semmi több. Kicsit
kihúzta magát, és visszadugta a fejét a résen át.
Triste és Pater odabent guggoltak, egészen a falnál, és tágra meredt szemmel
bámulták. Kaden sürgetően bólintott oda nekik, mire a lány megragadta a kisfiú
csuhájának hátát, és meglepő erővel keresztültuszkolta a nyíláson. Pater egy
szemvillanás alatt átvergődött, és összekuporodott a császár mellett a sötétben.
Kaden már emelte a kezét, hogy intsen a lánynak, kövesse a gyerek példáját, de
aztán megdermedt. A pavilonsátorral átellenben, a hálóterem falához lapulva,
valami mozgott az árnyékok között.
Visszadugta kezét a résen át, és vadul tapogatózott Triste után. Ujjai rátapadtak a
lány sima bőrű keblére, mire Triste megtorpant. A fiú érezte a bordák alatt vadul
dobogó szívet, amely az övéhez képest ellenpontként vadul zakatolt, de a lány
mozdulatlanná dermedt, Kaden pedig a sötétséget kezdte kémlelni.
A pavilonsátor hátánál egy vékony árnyékszegély nyújtózott, ő pedig igyekezett a
mélyére látni. Pater mozdulatlanul kucorgott mellette. Elfuthatnának. Pater is, ő is,
évek óta futottak ezeken az ösvényeken – egyetlen páncélba öltözött katona sem
tudna lépést tartani velük. De ha futnak, akkor hátrahagyják Tristét, és Kaden egy
pillanat alatt megértette a cselszövésbe rejtett eleganciát. Triste volt a csali, egyben a
figyelemelterelés eszköze is. Ő volt az ürügy, amellyel Kadent eltávolították a
szerzetesek közül, az adu ász, amely biztosította, hogy nem fog a hálóteremben
aludni, egyben ő szavatolta, hogy amikor megérkeznek a gyilkosok, a fiú figyelme
egészen máshol jár majd.
Lehet, hogy a lány még most is a cselszövés része, döbbent rá egy pillanattal
később Kaden. Sietve felidézte a lány arcáról készített saama’ant, ahogy Triste
elmesélte a történetét. Rettegést látott ott, bánatot, talán még haragot is, de
habozásnak vagy titkolózásnak nyomát sem. Hacsak nem számította el magát
szörnyen, a lány éppúgy áldozata volt Adiv mesterkedéseinek, mint ő maga, és nem
szívesen tűnődött volna el azon, hogy mit csinálnak a lánnyal, ha itt hagyják.
Ahogy újabb lehetőségek után kutatott a fejében, a szemközti árnyékban lapuló
ismeretlen alakot öltött. Kaden teste megfeszült, aztán megkönnyebbülten ellazult,
mikor felismerte a masszív Tant. Umialja egy pillanatra lépett csak ki az
holdfénybe, és sürgető mozdulattal intette őket magához, majd máris ismét elnyelte
a sötétség. Kaden megmarkolta Triste ruháját, és átrángatta a lányt. Amint sikerült
megvetnie a lábát, együtt átrohantak a holdsütötte térségen, kétrét görnyedve, mintha
csak attól rettegnének, hogy egyszer csak lesújt rájuk egy hatalmas pöröly. A
hálóterem árnyékát abban a pillanatban érték el, mikor kiáltás harsan a kőépületben
– az értetlen kiáltás hirtelen rettegő üvöltésbe ment át, aztán csend támadt.
Kaden visszapillantott Paterra, de a kisfiú, aki már így is fáradt volt attól, hogy a
Karomtól idáig rohant, és kurtább lábai miatt lassabban haladt, még csak a tér
közepénél járt. Amint elhangzott a fejük felett a rettegő kiáltás, a gyerek a földhöz
lapult, sötét kupacként kushadt az ezüstös holdfény roppant tengerében. Kaden
némán átkozta magát, amiért nem fogta kézen a kisfiút is, mikor elfutottak.
A szörnyű csendet szinte azonnal a hálóteremből felhallatszó, az elsőt követő
újabb kiáltások törték meg, amit kisvártatva menekülő léptek és tusakodás hangjai
váltottak fel. Egymásnak kiabáló katonák durva, érdes hangja hallatszott, amint
áldozataikat szidják, aztán emberek özönlöttek ki a térre és sorakoztak fel sátor
előtt, kivont kardjuk jegesen, baljósan villódzott a kezükben.
Ahogy a férfiak eltűntek a pavilonsátorban, Pater vágyódva meredt az őt a
többiektől elválasztó térségre, majd visszapillantott a sátor vetette árnyékra. Kaden
gyomrában egy sötét üreg kezdett nyílni.
– Ne – sziszegte –, ide gyere! – Pater azonban eddigre már visszaiszkolt a
pavilonsátor nyújtotta kétes biztonságba. Kaden hallotta, hogy Ut a sátorban
szitkozódik, aztán parancsokat kezd osztogatni. – Pater! – sziszegte a fiú, és most
először elengedte Triste kezét, készen arra, hogy visszafusson a gyerekért. Tan
vaskézzel éppen akkor markolta meg a csuklóját, mikor Ut pallosa hatalmas rést
nyitott a vászonfalon, aztán a férfi átlépett rajta.
Az aedoli jobbra, majd balra nézett, és Kaden röpke fohászt rebegett, hátha nem
látja meg a szinte a lábánál kuporgó kisfiút. Az őzgidáknál beválik, győzködte
magát, ahogy az éveken át haszontalanul gyűjtögetett tudás egy darabja gondolatai
felszínére bukott. Az őzgidáknak nincs szaga. Amíg nem moccannak, a szirti macskák
elmennek mellettük. Már majdnem sikerült meggyőznie magát, amikor az aedoli
lenézett, felhorkant, aztán vergődő zsákmányát egyik kezével a levegőbe lökte –
iszonyatos volt nézni, hogy mennyire meg sem erőlteti magát. Pater abbahagyta a
ficánkolást, amikor Ut a fiú hasának nyomta kardja hegyét.
– Hol a császár? – csikorogta.
Pater dacosan megrázta a fejét.
– Azért vagyok itt, hogy megvédjem, te bolond – bizonygatta a férfi, és lejjebb
engedte a gyereket, de a hangja nem lett szelídebb.
– Nem, nem azért vagy itt! – dacolt vele Pater. – Bántani akarod.
Hallottam!
Kaden megpróbálta magát kitépni Tan satuszerű markából, hogy kilépjen a
holdfénybe. Bármit akartak is ezek az emberek tőle, bárkik voltak is, semmi dolguk
nem volt Paterral. Mielőtt azonban megmoccanhatott volna, az aedoli egy könnyed
mozdulattal a kisfiú testébe döfte a kardját, egészen addig, míg vértől síkosan és
csöpögve ki nem bukkant Pater lapockája alatt. Kaden megbabonázva nézte a
jelenetet.
– Fuss, Kaden! – próbálta kiáltani Pater, de a hangja szörnyen erőtlen volt, a
haldoklók elfúló zihálása. Alighogy a szavak elhagyták az ajkát, rárogyott a
pengére.
Kaden képtelen volt megmoccanni – úgy érezte, egy örökkévalóság telik így el.
Elméje újra meg újra lejátszotta a fejében a rettenetes jelenetet, egészen addig, míg
azt nem gondolta, hogy a kép minden mást kitörölt az agyából.
Ut közönyösen, szinte elutasítóan lefelé fordította a kardját, amelyről az ernyedt
test a földre csúszott. Az apró, véres rongykupac nem volt nagyobb egy kutyánál.
Lehetséges, hogy Pater ilyen kicsi volt, ennyire anyagtalan? A hangjától tűnt
nagyobbnak, ébredt rá Kaden. Hiszen be nem állt a szája.
A gondolattól elroppant benne valami, az óvatosság, a félelem és az önuralom
eddig szorosan összegöngyölt málhája, és elbődülve kirontott a térre. Hallotta,
hogy Tan követni próbálja, de mindig is gyorsabb volt az umialjánál, és mindössze
egy féllépésnyi előnyre volt szüksége.
Ut a hang forrása felé fordult, és Kaden látta, amint kegyetlen, hideg mosoly terül
szét az aedoli arcán.
– Amúgy is leszúrtuk volna a kölyköt – rázta le kardjáról a vért lassú ívet leírva
vele. – Senkit nem hagyunk élve.
Nem kell megölnöm, gondolta Kaden. Csak el kell terelnem a figyelmét, Tan pedig
befejezi a munkát. Elméjében egy apró hangfoszlány azt súgta, hogy
összefüggéstelenül gondolkozik. Fogalma sem volt, hogy az idősebb szerzetes
követi-e egyáltalán, fogalma sem volt róla, hogy nála van-e a naczal, fogalma sem
volt arról, hogy egyáltalán konyít-e a harchoz.
Kaden azonban már nem törődött ezzel. Csak halvány bosszúságot érzett, mikor
két katona robbant ki a vászonfalon vágott nyíláson, és újabb fél tucat jelent meg a
pavilonsátor fala mellett. Mikor megpillantották az udvar kőlapjain feléjük rohanó
alakot, megtorpantak, aztán szétváltak, parancsnokuk két oldalán sorakozva fel.
Bármelyiket támadja is meg, a többiek oldalról fognak lecsapni rá. A legközelebbi
máris csapásra emelte pengéjét, míg Kaden suta mozdulattal felemelte a
gyertyatartót, hogy védje magát.
Aztán húst szaggató fém ütötte lucskos zaj hallatszott, és a férfi összerogyott,
nyakából számszeríj vessző állt ki.
Kadennek még arra sem maradt ideje, hogy eltátsa a száját, és két újabb ember
zuhant el, torkukból hörgés és vér tört elő. Ut káromkodva fordította tekintetét
Kadenről a környező sötétség felé, és a láthatatlan támadókat próbálta megtalálni.
Mindketten nagy szemeket meresztettek, amikor Pyrre Lakatur sétált ki a térre.
Kaden rögtön felismerte a késeket, ugyanazokat, amelyeket a kalmár málhájában
látott három éjszakával korábban, a hosszú, beolajozott, gyilkos késeket. Lakatur
mindkét kezében egyet-egyet fogott, lazán, mintha nem is igazán akarná őket a
markába szorítani. A hetyke kalmárnő eltűnt, mint ahogy a könnyed vigyor és a
közlékeny viselkedés is. De odalett a reszketés és a határozatlanság is, ami akkor
látszott rajta, mikor Ut az előző napon a nyakához érintette kardját. Ha Pyrrét
aggasztotta is az aedoli hatalmas pallosa, vagy az előtte gyülekező katonák, vagy a
süvítő számszeríjvesszők, amelyek mint a jégeső, úgy kopogtak mindenfelé, nem
mutatta. Úgy lépdelt át a csatatéren, mint a saját báltermemében sétafikáló atrepa,
úgy bólintott oda az értetlen képet vágó katonáknak, mintha azok tágra nyílt szemű
ifjú gavallérok lennének, akiket idegessé tesz első táncuk gondolata.
– Ananshael örülni fog – nézett szét a mészárláson nyugodt tekintettel.
Kadennek eszébe jutottak Tan intő szavai. Valahol megtanulta elfojtani a hús
legelemibb parancsait. Odafent még mindig sütött a hold, de az éjszaka mintha
sötétebbé, sűrűbbé változott volna.
Ut kurtán intett, mire két aedoli tett egy lépést előre. Az első számszeríjvesszővel
a szemében rogyott össze. A másik, látva, hogy társa összerogyott, felordított,
csapásra emelte kardját, és rohamra lendült. Bár a férfi egy fejjel magasabb volt
Pyrre Lakaturnál, és ő acélvértet viselt, míg a nő csak bőrt, az asszony meg sem
törte léptei ütemét. Könnyedén besiklott a férfi felemelt karja alá, és ahogy mozdult,
az egyik kést a katona hónaljába döfte. Ahogy ellenfele gyenge, reszelős
köhécselést halÍatva összeesett, Pyrre már odébb is pördült, és tekintete Utra tapadt.
Az útját állni akaró többi katonára annyi pillantást sem vesztegetett, mintha csak
learatni való búzamezőre tévedt volna.
Míg ezek a váratlan események zajlottak, Tan beérte Kadent, és megragadta az
alkarjánál fogva.
– Azonnal mennünk kell – vakkantotta –, még akkor is, ha ehhez le kell üsselek, és
a hátamon kell cipeljelek. – A döbbent és értetlen fiú hagyta, hogy elhúzza onnan, de
közben még hátrapillantott Pyrrére a válla felett.
Ekkorra már a többi katona is a földön hevert, vagy a kalmárnő pengéje vagy a
láthatatlan támadó számszeríj vesszői végeztek velük. Ut egy morranással széles
ívben meglendítette rettentő kardját – ugyanazt a pengét, amellyel egy nappal
korábban majdnem lefejezte Pyrrét. Kaden megbotlott, és képtelen volt levenni a
szemét az elkerülhetetlenről. A különös nő megvédte őt, megmentette, és most meg
fog halni. A kard átszelte a levegőt, Pyrre pedig… egyszerűen már nem volt ott.
Ahogy Ut megfeszítette a testét, várva a becsapódást, a kalmárnő az ütés alatt
elbukfencezett, az aedoli fegyvere pedig ártalmatlanul hasította a levegőt az éjben.
Most Uton volt a megdöbbenés sora, és Pyrre csak egyetlen pillanatnyi időt
engedélyezett neki.
A kalmárnő kései megvillantak, előbb magasan, aztán alacsonyan, tapogatóztak,
rést kerestek, de olyan gyorsan, mintha ötöt-hatot forgatott volna az ujjai között,
nem pedig azt a kettőt, amelyet Kaden is látott, amikor Pyrre olyan nyugodtan
nekilátott az öldöklésnek. Ut viszont gyorsabb volt az embereinél, és nehezebb
vértet viselt.
Ahogy ők ketten egymás körül köröztek az udvar közepén, egy sziszegő
férfihang hallatszott az árnyékból. Mikor Kaden odafordult, Jakint pillantotta meg,
számszeríjjal a jobbjában, míg baljával Triste karját szorította erősen. Szokásos
ujjasát és nadrágját viselte, mintha le sem feküdt volna, ám annál inkább számított
volna a hirtelen kirobbanó erőszakos eseményekre.
– Magatok miatt aggódjatok! – förmedt rájuk a férfi. – Pyrre Lakatur jó ideje él
már Ananshael árnyékában. Később majd megtalál minket, ha az isten is úgy akarja.
Kaden érezte, hogy mellette Tan teste megfeszül. A szerzetesre nézett, és
meglepve látta, hogy annak szája valamiféle érzelemre görbül. Tan beszélni kezdett,
de alig nyitotta ki a száját, máris katonák özönlötték el a teret, és csak egy pillanatra
lassította le őket a párharcot vívó parancsnokuk látványa.
– Meg kell találnom Akiilt – sziszegte Kaden. – A hálóteremben van.
– A hálóteremben nyüzsögni az aedoliak – felelte erre a férfi.
– Akkor öld meg őket! – intett a fiú Jakin számszeríjára mutatva.
– Ennek odabent nem sok hasznát vesszük – köpte amaz a szót. – A barátod halott,
vagy hamarosan az lesz. Engem azért fizettek meg busásan, hogy ne hagyjam, hogy
te is csatlakozz hozzájuk.
Kaden habozott, de Tan kérlelhetetlen szorításba kapta a karját.
– Gyerünk! – mordult rá. Kaden némán felordított dühében, megfordult, és mind
a négyen elviharzottak a kő hálóterem mellett, maguk mögött hagyva az üvöltéseket
és elharsogott parancsszavakat, maguk mögött hagyva a meditációcsarnokot
nyaldosó lángokat, és belevetették magukat az éji sötétbe.
A Hollók Köréhez vezető ösvényen rohantak felfelé: Tan masszív alkata dacára
tartotta a lépést, Triste és Jakin pedig újra meg újra megbotlottak a kövekben az
ismeretlen terepen. Kaden megpróbálta kizárni elméjéből a háta mögül visszhangzó
hangokat: a sötétben elvakkantott nyers parancsokat, az acélon csattogó acél zaját,
az ordításokat. Pater halálának képei megállás nélkül villództak a fejében, és
émelyegve döbbent rá, hogy nem a fiú lesz az egyetlen, akit meggyilkolnak ma
éjjel. Eszébe jutottak a kisfiú szavai: „Kihallgattam őket, Kaden. Gondoskodjatok
róla, hogy mind meghaljanak… ” Jakin váltig állította, hogy a hálóteremben
minden szerzetessel végeztek már, de Akiil nem volt hétköznapi szerzetes. Gyors
volt és eszes. Már azelőtt megtanult életben maradni Annur sikátoraiban, hogy
Ashk’lanba hozták volna. Lehet, hogy a többiekkel együtt a hálóteremben aludt, de
biztos, hogy meghallott valamit. Ha sikerül kimenekülnie a most is tomboló
mészárlásból, napokig képes bujkálni a sziklák között. Vajon sikerült megszöknie?
Vagy Kaden már hallotta is halálsikolyát? Rátört a hányinger.
A hegygerinc vonalának már majdnem a tetejénél jártak, a hegynyergen, és onnan
egy sekély horpadásba vezető szurdok alá értek éppen, mikor Jaken hirtelen
lefékezett. Kaden már éppen meg akarta kérdezni, hogy mi a baj, de a férfi tekintete
nyomán inkább hallgatott, aztán a kalmár nagyon lassan átkukucskált a szurdok
peremén. Mindössze egyetlen pillanattal később már vissza is húzta a fejét halk
szitkozódás kíséretében.
– Mi az? – súgta oda Kaden elszoruló torokkal.
– Emberek.
– Veletek vannak?
– Nincs velünk senki – sziszegte a férfi. – Mikor ideküldtek minket, hogy védjünk
meg az orgyilkosoktól, elfelejtették megemlíteni, hogy az orgyilkosok a császár
saját ‘Kent-csókolta Aedoli Testőrségének egy egész ezredét jelentik.
– És mi van ezzel? – mutatott Triste a számszeríjra.
Jakin megvetően emelte meg a fegyvert. – Már csak egy vesszőm maradt. Nem
számítottam arra, hogy odalent ennyit el kell használnom. – Míg beszélt, Kaden
émelyegve döbbent rá, hogy hátuk mögött az öldöklés hangjai megszűntek. A
gondolattól felfordult a gyomra. Kormos, vörös lángnyelvek nyaldosták az éjszakai
eget, izgő-mozgó árnyékokat vetve körülöttük a sziklákra. Vagyis végeztek a
szerzetesekkel, és feltehetően saját rabszolgáikkal is. Nem telt sok időbe megölni
kétszáz embert, gondolta Kaden tompán, és a válla felett hátrafelé bámult, egészen
addig, míg Tan ki nem rángatta a kábultságból.
– Mögöttünk már jönnek is felfelé az ösvényen. Hányan vannak előttünk?
– Négyen – felelte Jakin.
– A számszeríj egyet elintéz, így maradnak hárman – mondta Tan. – És ha te is
úgy bánsz a késsel, mint a barátod…
– Én nem bánok vele úgy – köpte a szót Jakin, és a szerzetesre meredt. – Ez az
oka, amiért csapatban dolgozunk. Övé minden kartávolságon belüli feladat, míg én
a tetőről oldom meg a nem várt gondokat.
Tan szitkozódott egyet, aztán megemelte a naczalt.
– Négyen vannak előttünk. Mögöttünk talán százan. Te lősz, és együtt megyünk.
Kaden, te vigyázz a lányra! És maradjatok itt!
Jakin egy pillanatra szúrós szemmel meredt a szerzetesre, aztán bólintott.
Mintha a támadásuk csak pár pillanatig tartott volna. Jakin átlőtte az egyik katona
szemét, aztán Tannal együtt rávetették magukat a megmaradt háromra. A szerzetes
lándzsája meglendült, és a legközelebbit nyakon találta, míg Jakin levágta a másikat,
meglelve a gyenge pontot, ahol a férfi sisakja találkozott a páncél gallérjával.
Szóval tudja forgatni azt a lándzsát, gondolta Kaden mintegy mellékesen. Ő maga
vajmi keveset értett a harchoz: apja testőrei őt és Valynt csak az alapokra tanították
meg, mielőtt elkerültek volna a palotából –, de Tan olyan magabiztosan és halálos
fürgeséggel mozgott, amit nem lehetett színlelni.
A megmaradt aedoli ahelyett, hogy erőltette volna a támadást, inkább hátralépett –
bajtársai halála megrémítette. Láthatóan nem fűlött a foga egy halálos párviadalhoz,
inkább a mögötte lefelé induló ösvényre pillantott. És Jakin ebben a pillanatban
ugrott.
Gyors volt, majdnem olyan gyors, mint Pyrre, elég gyors, hogy megtegye a
szükséges távolságot, és bedöfje kését a sisak és a koponya közti résbe, de Kaden
rémülten konstatálta, hogy nem elég gyors ahhoz, hogy a katona ne tudja felrántani
a pengéjét. Mindketten a földre zuhantak: az aedoli holtan maradt lent, még mindig
markolva a Jakin gyomrába fúródott kardot. A fiú oda akart rohanni, de Tan a
karjára tette a kezét, és kurtán megrázta a fejét.
A szerzetes nem vesztegette az idejét arra, hogy kifújja magát.
– Pár perc, és halott lesz – mondta úgy, mintha ezzel le is tudná a témát.
Kaden kirántotta a karját, és az elesetthez futott.
Kihúzta a kardot a testéből, és a hátára gördítette: a mély szúrásból bugyogott a
vér. Jakin arcára ráncokat gyűrt a fájdalom, és amikor megszólalt, hangja erőtlen
volt, ajka vértől és nyáltól habos.
– A Karom tövében – sikerült elhaló hangon kinyögnie. – Pyrre ott vár rátok, a
tövében… – Elhallgatott, ahogy egy köhögésroham rázta meg a testét, mire
szorosan lehunyta a szemét, hogy kirekessze a fájdalmat. Kaden az ölébe akarta
venni a fejét, de Triste megállította.
A lány ruhája csúnyán elszakadt több helyen, az álla remegett, vadul zihált, de
nem esett pánikba. Ha nem is rendelkezett ugyan Tan sziklaszerű eltökéltségével,
láthatóan legalább önmagán képes volt uralkodni, így finoman, de határozottan
félretolta Kadent az útból, majd megfogta a haldokló kezét, másik tenyerét pedig a
férfi homlokára tapasztotta.
– Köszönöm, amiért megmentetted az életünket – mondta egyszerűen. Ők ketten
egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek, mintha csak a hegyből kifaragott szobrok
lennének. Majd először azóta, hogy a két kalmár a kolostorba érkezett, Kaden
észrevette, hogy Jakin elmosolyodik, ahogy a testét rázó reszketés enyhül.
– Menjetek! – mondta erőtlenül, és lehunyta a szemét. – Én itt várom be az istent. –
Triste még egyszer, utoljára megszorította a kezét, aztán felállt, szemében a ki nem
ontott könnyekkel.
– Semmi többet nem tehetünk érte – közölte Tan. – Gyertek!
Még éppen csak futni kezdtek ismét, mikor Kadennek eszébe jutott a gyertyatartó
– az egyetlen fegyvere. Csak egy pár lépéssel odébb hevert, így a fiú zakatoló
szívvel fordult vissza érte. A különös fegyver eddig még nem bizonyította
hasznosságát, de ostobaság lenne hátrahagyni pár másodperc nyereségért, olyan
másodpercekért, amelyek feltehetően aligha számítanak. Éppen lehajolt, hogy
megragadja véres ezüst nyelénél fogva, mikor zihálást és csosszanó léptek neszét
hallotta. Valaki közeledett, a kis rézsű túloldalán kaptatott felfelé, egy kurta
kőhajításnyira. Kaden gondolatban lehordta magát, hogy lehetett ekkora bolond,
megragadta a gyertyatartót, és megperdült, hogy társai után rohanjon. Ekkor egy
hang azonban megállásra késztette.
– Kaden! Segíts!
Nagy szemeket meresztett, mikor Phirum Prumm tornázta fel termetes alakját a
rézsűn. A szerzetes remegett és izzadt, csuhája elszakadt az egyik vállán, homlokán
egy vágásból vér csörgött le reszkető tokáján. Mellkasa fel-alá hullámzott az
erőfeszítéstől, amit az ösvényen való felfelé futás okozott. Kadennek fogalma sem
volt, hogy miként úszhatta meg éppen ő a lenti mészárlást. Nem tudott másra
gondolni, csak arra, hogy Phirum miatta van veszélyben, hogy a katonákat ő hozta a
társai nyakára, és most módot kell találnia, hogy segíthessen.
– Tudsz futni? – kérdezte Kaden.
Phirum szeme még kerekebbre tágult, mintha a puszta kérdés is megrettentené, de
aztán hátrapillantott, oda, ahol az égő kolostor rőtszínű lángjai már a felhők alján
villództak, a tűz moraját időnként szitkok és ordítások ellenpontozták. Visszanézett
Kadenre, és bólintott.
– Jól van – vett nagy levegőt a fiú. – Ragadd meg a csuhám övét! Továbbra is
futnod kell, de segíthetek téged húzni, főleg a kaptatókon.
– Köszönöm, Kaden – lihegte az ifjú.
 Kaden csak bólintott.
– Gyerünk már! – sziszegte Tan. Az idősebb szerzetes visszafelé indult volna, de
Kaden intett neki, hogy menjen tovább.
– Jövünk már! – felelte.
Aztán minden további szó nélkül ők négyen hátat fordítottak a holtak árnyainak és
az élők kiáltásainak, hogy elrohanjanak az üres éjszakába.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
——»•«——
Eljő a hajnal.
Kaden egész éjjel ezt mantrázta magában, ahogy szaladtak a sötétben a hold alatt,
amely olyan sápadt volt, akár egy hal hasa. Tan alattomos patakmedrekben, keskeny
mélyutakon és egy lépés széles párkányokon vezette őket, ahol a szirtfal azzal a
veszéllyel fenyegetett, hogy bármikor letaszíthatja őket a szakadékba. Pyrrét a
kolostortól pár mérföldre pillantották meg – ígéretéhez híven a Karom néven
ismert tornyosuló gránitoszlop tövében. Egykor divatos kabátja egyik oldala
teljesen leégett, bal karját pedig könyékig ráfröccsent, mostanra megfeketedett és
csillogó vér borította.
– Ti szerzetesek aztán tudjátok, hogyan fussatok – zihálta, ahogy felzárkózott
mögéjük.
Kaden eltűnődött, hogy a nő hogyan képes még egyáltalán járni, nemhogy futni,
de aztán rádöbbent, hogy a vér java része a lenti lejtőkön holtan heverő katonáké.
Amikor három aedoli robbant elő az árnyékból, és az a veszély fenyegetett, hogy
elállják az útjukat, Pyrre úgy ölt meg kettőt, hogy le sem lassította a lépteit, míg Tan
a harmadikat a naczallal taszította le a sziklapárkányról – a férfi üvöltve hullt alá.
Az öreg szerzetes olyan erősnek tűnt, mint a bika, a kalmár pedig – nem igazi
kalmár, emlékeztette magát Kaden – olyan könnyedén és nesztelenül mozgott, mint a
hold vetette árnyék.
Eljő a hajnal mondogatta magában Kaden, ahogy felfelé küzdötte magát egy
y

meredek lejtőn, míg Phirum az övébe csimpaszkodott, és egész végig vadul fújtatott
a kimerültségtől és a rémülettől. A szerzetes lelassította, ehhez kétség sem férhetett,
az viszont szóba sem jöhetett, hogy hátrahagyja. Már eddig is túl sokan haltak meg.
Kaden könyörtelenül kiverte fejéből a Paterről szóló képeket, elfojtotta magában a
celláikban leölt shinekről felmerülő gondolatait, vagy azt, hogy Akiil rejtőzködik
valahol, esetleg lassan elvérzik; mindezt kizárta elméjéből, míg már nem maradt
más, csak egyenletesen hullámzó mellkasa, a lángoló érzés a lábában, és a talpa alatt
a szürkén összefolyó sziklás talaj.
Eljő a hajnal.
De amikor a nap végül tényleg felkelt, és az eget rózsásra és vörösesre színezte
sápadt ujjaival, a rémálom folytatódott.
Tan kelet felé vezette őket, egyre csak keletnek és felfelé, behatolva a csúcsok
szívének mélyére. A döntés logikusnak tűnt – a fegyverekkel és páncélokkal nem
terhelt menekülők gyorsabban képesek itt mozogni, mint az aedoliak. A gondot csak
az jelentette, hogy Phirumnak nehézséget okozott tartani a lépést, már az is, hogy a
szegdelt csapáson felfelé vonszolja termetes alakját. Tan és Kaden felváltotta
vonszolták maguk után az éjszaka folyamán. (Triste túl kicsi volt ahhoz, hogy
segíthessen, Pyrre pedig egyenesen kinevette a felvetést.) A kövér akolitus ekkor
már rengetegszer megbotlott, kétszer még Kadent is magával rántotta. A helyzet
tarthatatlan volt, de nem lévén más választás, Kaden összeszorította a fogát, és futott
tovább.
A nap feljebb hágott az égen, felmelegedett az idő. A fiú most már izzadt a
csuhája alatt. Váratlanul a mélyút egy kis medencébe torkollott, ahol Pyrre megállt.
Kaden egy pillanatra arra gondolt, hogy az aedoliaknak valahogy sikerült elébük
kerülniük, hogy elvágták őket, és nyakát nyújtogatta, lélekben felkészült a kivont
karddal várakozó sisakos férfiak látványára. Csakhogy katonáknak nyoma sem volt
– mindössze egy csillogó vizű hegyi tavat látott, amely annyira kicsi volt, hogy egy
követ könnyedén át lehetett hajítani a túlpartjára, meg pár szirti fűcsomót. Az
ösvény, már amennyiben annak lehetett nevezni, megkerülte a tavacskát, hogy aztán
egy szörnyen meredek vízmosásba menjen át.
– Ismét felfelé megyünk? – kérdezte Kaden fáradtan.
– Csak egy pillanatot várjunk! – kérte Pyrre. – A katonák zömét a kolostor
felszámolására küldték, de tudni akarom, hogy mennyien követnek. Azt hiszem,
innen beláthatom a mögöttünk hagyott út egy szakaszát.
– Nem fogsz látni semmit – felelte Tan kurtán, de Kaden és Phirum már
megfordultak, hogy megnézzék.
Míg Kaden a nagyjából félúton magasodó papfenyők egy csoportján igyekezett
valahogy átlátni, a mellette álló hájas szerzetes halkan felsóhajtott, és térdre rogyott.
A fiú elfojtott egy nyögést. Ha Phirum már állni sem tud, szinte lehetetlen lesz
felvonszolni a rájuk váró meredek kaptatón.
– Gyerünk! – nógatta társát, és megragadta a csuhájánál fogva. – Csak nehezebb
lesz újra elindulni, ha most leülsz.
A szerzetes nem felelt.
Kaden odafordult hozzá, és már valami csípősét akart mondani, de mikor
megrángatta a csuháját, Phirum feje oldalra dőlt, és a fiú döbbenten eszmélt rá,
hogy vér szivárog a szájából, és húsos állán vérvörös patakként csordogál lefelé.
– Tan! – kiáltott fel. – Valami…
A szavak elhaltak az ajkán, mikor észrevette, hogy Pyrre higgadtan megtörli
pengéjét a nadrágszárában, aztán visszadugja a tokjába.
Egy pillanatig senki sem csinált semmit. Kaden Pyrrére meredt, Triste Phirumot
nézte, a kövér szerzetes pedig a semmibe bámult megüvegesedő tekintetével. Aztán
Tan Kaden és a kalmárnő közé siklott, és mindkét kezével megmarkolta a naczalt.
– Vissza! – szólalt meg az idősebb szerzetes szenvtelen, rideg hangon.
Pyrre kérdően tárta szét a karját..
– Ti, shinek, állítólag remek megfigyelők vagytok, nemde? Az elmúlt fél napban
vagy négyszer mentettem meg Kaden életét… azt gondolnám, mostanra a jó
szándékom már nyilvánvaló kell hogy legyen.
– A jó szándékod? – kiáltott fel Triste, és a hangja remegett dühében és a
hitetlenkedéstől. – Meggyilkoltad Kaden barátját, és még te akarsz jó szándékról
beszélni?
Pyrre úgy ingatta a fejét, mintha már vagy százszor részese lett volna ilyen
beszélgetéseknek, de hiába.
– Miért ölted meg? – kérdezte végül Kaden, és kihallotta saját hangjából az
ürességet.
– Mert megölt volna – felelte Pyrre. – Lelassított, elszívta az erődet, fokozta
annak az esélyét, hogy az aedoliak beérnek. – Nagyot fújt. – Tudom, hogy úgy tűnik,
mintha könnyű szívvel tettem volna, de az életed megmentése már eddig is sokkal…
érdekesebbnek bizonyult, mint azt vártam.
– Órák óta nem hallottunk az aedoliak felől – replikázott Kaden. – Talán már fel
is adták.
Pyrre szeme óriásira tágult az ámulattól.
– Azt hiszed, hogy Ut és Adiv azért tettek meg ezer mérföldet, hogy egyetlen
éjszaka után feladják? Még mindig üldöznek, és Phirum, Ananshael vigyázzon arra
a kövér lelkére, éppen eléggé lelassított, hogy utolérhessenek. És akkor megöltek
volna téged is, és megölték volna őt is. – Tűnődve ráncolta a homlokát. – És amúgy
mellesleg, minket, többieket is. Én gyors halálban részesítettem: se fájdalom, se
félelem. Bárcsak mind ilyen szerencsések lennénk!
– Ki vagy te? – zúdult el Triste Tan mellett, és csak alig pár araszra állt meg a
nőtől, és bámult a képébe. Pyrre idősebb és magasabb volt nála, kések voltak nála,
de nem úgy tűnt, mintha ez megrémisztené a lányt. – Ki vagy te, hogy eldöntsd, ki
az, aki él, és ki az, aki meghal?
Pyrre úgy tűnt, mintha elmélázna a kérdésen, de Tan felelt helyette.
– Ő egy Koponyára Esküdt – közölte az idősebb szerzetes. Kaden érezte, ahogy
hát- és vállizmai megfeszülnek a szavak hallatán. – Ananshael papnője – folytatta
Tan, és hangja olyan volt, mint a kövön súrlódó ráspolyé. – Az ő istene a halál
istene.
Triste hirtelen hátrált egy lépést, Kaden pedig a fejét rázta.
– Nem – tagolta lassan, ahogy igyekezett feldolgozni az elhangzottakat, úgy,
ahogy arra tanították. – Nem. Ennek semmi értelme. A Koponyára Esküdtek csak
ölnek. Ő pedig megmentette az életemet.
– Ha meg is mentett – csikorogta a szerzetes –, akkor jól megfizették érte. – A
nőre nézett. – Mondd, ha tévednék, orgyilkos!
– Nem – felelte Pyrre nyugodtan. – Nem tévedsz. És bármikor örömmel töltenék
el egy napsütéses tavaszi délelőttöt ezen az ösvényen, hogy jobban megismerjem
útitársaimat, de Ut még életben van. – Elfintorodott, mintha a puszta tény is
bosszantaná. – Hosszú ideje nem öltem már teljes vértet viselő embert, és attól
tartok, hogy a képességeim megkoptak. Ha nem akartok úgy járni, mint Phirum,
akkor javaslom, hogy induljunk.
– Nem jössz velünk – közölte Tan szokásos szenvtelen, rideg hangján.
Pyrre erre felhúzta a szemöldökét.
– Az egyetlen kérdés – felelte –, hogy vajon te jössz-e velünk. Engem azért
fizettek, hogy védjem meg a császárt. A pénz nem egy középkorú szerzetes vagy
egy alulöltözött lotyó életéért cserélt gazdát. – Tristére nézett, és még hozzáfűzte: –
Természetesen a bocsánatodért esedezem.
– Ki fizetett érte? – követelte Kaden a választ.
– Fogalmam sincs – felelte a nő egy vállrándítás kíséretében. – A kuncsaftok
Rassamburnak fizetnek, Rassambur pedig küld valakit. Így takarosabb a dolog. Nos,
akkor ki jön, és ki hal meg?
Tan erősebben szorította a naczalt, és bár Pyrre mintha észre sem vette volna,
Kadennek hirtelen az a mindent lebíró rossz előérzete támadt, hogy hamarosan
erőszakba torkollik a beszélgetés – durva, végzetes erőszakba.
– Mind együtt megyünk – közölte határozottan, és előbb Pyrre, aztán Tan
szemébe nézett. – Lehet, hogy Ananshael papnője, de a mi oldalunkon áll. –
Kényszerítette magát, hogy véletlenül se pillantson az összerogyott Phirumra, hogy
ne gondoljon a fiú puha húsát átjáró sötét acélra. A gyomra háborgott a bűntudattól
és a félelemtől, de ha nem sikerül meggyőznie az umialját, hogy tartson velük,
valaki más is meg fog halni. Talán mi mind meg fogunk halni.
– Néhány órával ezelőtt a császári küldött is a mi oldalunkon állt még – mordult
fel Tan. – Úgyhogy ne kapkodd el, mikor azt nézed, hogy egy férfi a barátod-e!
– Vagy egy nő – fűzte hozzá Pyrre.
– Nem azt mondom, hogy a barátom – felelte Kaden, és igyekezett megőrizni a
hidegvérét. – Én csak azt mondom, hogy egyelőre vele tarthatunk. Amint
megmenekülünk, majd eldöntjük, mihez kezdünk.
– Én sehova sem megyek vele – jelentette ki Triste. Amióta Tan felfedte, hogy ki
is valójában Pyrre, a lány úgy meredt rá, mintha egy marni készülő vipera lenne,
Kaden pedig csak most vette észre, hogy Triste kézfeje egészen elfehéredett, olyan
erővel markolta a gyertyatartó nyelét. – Inkább megyek egyedül, mint egy
Koponyára Esküdttel!
Pyrre erre meglengette felé egyik kését.
– A jelek szerint nem fogalmaztam olyan világosan, ahogy azt reméltem. Szóba
sem jöhet, hogy egyedül folytasd az utad. Ha itt hagysz minket, akkor elkapnak
majd, és elárulod, hogy ki vagyok, ami csökkenti a menekülési esélyünket.
Úgyhogy még egyszer elmondom. Kérlek, ezúttal próbálj figyelni: vagy velünk
jössz vagy elküldelek az istenemhez.
Kaden megragadta a csuklójánál fogva Tristét, attól tartva, hogy a lány esetleg
megpróbálna elszelelni.
 – És ha mind veled megyünk – kérdezte megfontoltan –, nem bántod őket?
Az orgyilkos jámboran széttárta a karját.
– Ezt már megmondtam, nem? Mellesleg én sosem bántok senkit, én csak
megölöm őket.
Tan a fejét rázta.
– Nem alkudozhatsz vele. Nem tárgyalhatsz vele. Ananshael papjai nem hűek
senkihez, csak vérmocskos istenükhöz. Megmentőd nem ismeri sem a részvétet, sem
a sajnálatot.
– Úgy beszélsz, mintha éppen azt a homályos kilétű szerzetesi közösséget
jellemeznéd, amibe nemrégiben volt balszerencsém belefutni – felelte az orgyilkos,
és szemöldöke ívbe görbült.
– Itt nem az érzelmeken van a hangsúly – mondta erre Tan –, hanem a hűségen. –
Kadenra nézett. – Láttad ezt a nőt habozni, mikor elmondtuk neki, hogy megölték a
férjét?
Pyrre erre azt felelte:
– Jakin nem a férjem volt – ezt csak kitaláltuk –, de sokszor dolgoztunk együtt.
Őszinte és kedves volt a maga nyers módján, és halálos a számszeríjjal. Hiányozni
fog nekem, szerzetes, de nem siratom meg. Az isten eljön mindannyiunkért.
Kaden vett egy nagy levegőt.
– A szerződésed arra utasít, hogy védj meg engem. Vagyis nem ölöd meg sem
Tristét, sem Tant, míg mást nem mondok.
Pyrre láthatóan jól mulatott az ötleten.
– Engem azért fizettek meg, hogy életben tartsalak, nem azért, hogy
parancsolgass nekem. Császár, hentes, házaló: minden ember ugyanúgy hal meg, és
az isten szolgái általában egyenlően bánnak minddel. – Rövid szünetet tartott. – A
szerzetes viszont láthatóan ismeri a hegyeket, a lány pedig… még a lánynak is
hasznát láthatjuk. Nem vitatkozom, ha velünk tartanak, legalábbis egyelőre.
Kaden Tanra nézett.
– Mit is mondott mindig Nin? Az igazság a legegyenesebb vonal két pont között.
És most a legegyenesebb vonal az, ha mind együtt elindulunk felfelé abban a
vízmosásban.
Tan ezen eltűnődött, sötét szeme szúrósan és kifürkészhetetlenül csillogott.
– Rajta, fel! – mondta végül, és az ösvény felé indult.
– Fel – csóválta a fejét Pyrre értetlenül. – Miért mindig felfelé kell menni?
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
——»•«——
Valyn képzése során akadt pár tiltott terület – a Szabadkikötőtől délre elterülő
jeges Romsdal-csúcsok, a Seghir-sivatag perzselő homokja, a Deréktól északra a
hannan dzsungelek –, de egyik sem volt olyan hatalmas és ijesztő, mint a Csont-
hegység. A csúcsokat találóan nevezték el: fehér gránitszilánkok döftek a felhőkbe,
mintha magának a földnek a csontjai lettek volna, amint törötten szúrják át a vékony
talajt. Ahol a fehér sziklák véget értek, ott vette kezdetét a fehér hó és jég, a
gleccserek és gleccseroszlopok, a legmagasabb hegygerinceket szegélyező éles
hópárkányok és a fortyogó, habtól fehér folyókba szivárgó mocskos hóval borított
medencék birodalma. A csúcsok pedig vég nélkül folytatódtak, egyik fűrészes sor
után jött a másik, a fagyosan kéklő égbe maratva.
Négy napba telt – csak időnként álltak meg egy-egy órára, hogy a madár
pihenhessen –, mire eljutottak a déli előhegyekig. A fáradtságot leszámítva, ami
megszokott volt egy Kettral számára, a repülés simábban ment, mint bármikor a
kiképzés során. Ha Valyn el tudott volna feledkezni arról, hogy mi indította útnak,
ha el tudta volna felejteni, hogy mi várt rájuk, akkor akár egy kellemes
kiképzőgyakorlat is lehetett volna a világ egy eldugott zugában. Csak éppen ez nem
gyakorlat volt. Amit tettek, azután már nem lesz több gyakorlat.
Árulók. Ezekké lettek immár. Ezek lettek attól a pillanattól kezdve, hogy
kifosztották a fegyvertárat, és kiszabadították Suant’rát a pihenőhelyéről. Valynt
megdöbbentette, hogy a szárnya milyen egyöntetűen követte őt északra, a
törvénytelenségbe és a kegyvesztésbe. Végtére is, ha maradtak volna Qarshon, ha
engedelmeskedtek volna Shaleel parancsainak, és jámboran alávetették volna
magukat a Kettral igazságszolgáltatásnak, jó eséllyel tisztázhatták volna Annickot.
Vagy legalább a másik négy tisztázhatta volna a nevét, és miután találtak egy új
mesterlövészt, folytathatták volna a kötelességüket.
Másfelől viszont sem a „jámbor”, sem az „engedelmes” nem tartozott azon jelzők
közé, amelyek elsőként az eszébe jutottak volna, ha jellemeznie kell a szárnyat.
Komor mosollyal ébredt rá, hogy ugyanaz a makacsság, amivel éjjel-nappal
megkérdőjelezték a tekintélyét, eredményezte valószínűleg azt, hogy fellázadtak
Shaleel igazságtalan vizsgálódása ellen. A Bolha nyugodt és magabiztos szavai
jutottak erről az eszébe: Úgy gondoltam, jó szárny lesznek.
Csak mostanra pont a Bolha ellenségei lettek. Ez a gondolat kijózanította és
rögtön le is törölte a mosolyt a képéről. A Sasfészek történelmében csak két szárny
volt mindeddig köpönyegforgató – minden hadapród ismerte a történetüket –, és
mindkettőt az utolsó emberig könyörtelenül levadászták. A Csendes Lecsapás
parancsnoka a saját torkát vágta el, míg a Sötétség szárny vezérét elfogták,
megkínozták, majd kivégezték a qarshi gyülekezőtéren. Míg Valyn és szárnya
északnak repül Yurl nyomában, mások utánuk erednek majd: veteránok,
hivatásosok. Talán Fane. Vagy éppen a Bolha. Nem sokat számított. Ha bármelyikük
is beéri Valynt még azelőtt, hogy eljutnának Kadenhez, a harc valószínűleg gyorsan
és rettentően egyoldalúan zajlik le.
Már majdnem ott vagyunk, gondolta Valyn, és az északra elterülő csúcsokat
fürkészte. Már majdnem Ashk’lanban vagyunk, bárhol legyen is.
A Sasfészek rendelkezett egész Annur legátfogóbb térképgyűjteményével, olyan
részletes térképekkel, ahol még két különböző kontinens több tucat városa szerepelt
sikátorokig és csatornákig lebontva. Sajnos nem volt rá ok, hogy a császárság
északkeleti peremsávján elterülő hatalmas hegyláncot is feltérképezzék. Leszámítva
néhány bányásztábort meg pár szívós kecskepásztort, a Csontok túl magasan
feküdtek ahhoz, hogy bárki is falvakat hozzon itt létre. Stratégiai szempontból a
hegység lehetett volna akár egy áthatolhatatlan fal is, vagy egy roppant vízsivatag –
nem létezett olyan sereg, amely akár a legalacsonyabb hágón át tudott kelni, és
abból, amit Valyn madárháton ülve látott, még a jól felszerelt gyalogság is
megszenvedett volna a legmagasabb csúcsok közti terepen. A hegylánc túl széles és
túl szegdelt volt mindenkinek – az annuroknak, az antheraiaknak, az urghuloknak –,
hogy akár csak felmerüljön bennük a gondolat, hogy átkeljenek rajta, és leszámítva
a pergamenekre rajzolt pár jelzésértékű krikszkrakszot meg az Ashk’lan körülbelüli
elhelyezkedését jelölő pacát, nem sok segítséget kapott, hogy hol találja meg az
öccsét.
Ahogy Suant’ra közelebb ért a csúcsokhoz, Laith alig pár száz lépésre ereszkedett
vele a fűrészes élű hegyormoktól, valamivel a gyülekező gomolyfelhők alá,
követve azt a módszeres tervet, amelyet az utolsó megállónál kidolgoztak a
repülésre. Laith lassú, lusta körözésbe kezd majd a felszálló meleg légáramlatokon,
felemelve a madarat, ezzel is kisebb erőkifejtésre késztetve a jószágot, tesz pár kört,
hogy szemügyre vehessék alant a hegyet, aztán a szakasz túlvégén lesiklik – a
dermesztő szél ilyenkor a fejük mellett fütyült, elzsibbasztotta az ujjaikat, és azzal
fenyegetett, hogy mindjárt letépi Valynt a madár karmáról.
A vidék mély utak, szurdokok, zsákutcába torkolló kanyonok és tajtékhabos
folyók útvesztőjének bizonyult – olyan kietlen és sivár volt, amilyet még sosem
látott. A hegység nagyobbik részét négyzetekre osztották, és a szabvány rácsos
keresési mintázatot követve egyik négyzetet a másik után kutatták át aprólékosan, de
semmi nagyobb dologra nem bukkantak, mint egy igazán impozáns kinézetű szirti
macskára. Kaden néhány levele alapján Ashk’lan nem sokban különbözött egy
tábortól – alig pár kőépület lapult a sziklafalhoz –, Valyn pedig aggódni kezdett,
hogy úgy repülnek el felette, hogy észre sem veszik. Odalent egyik ‘Kent-csókolta
kőhalom váltogatta a másikat. Egyik-másik omladék- vagy kőtörmelék-kupac úgy
nézett ki, mint valami düledező viskó, így egyáltalán nem találta
elképzelhetetlennek, hogy összetévesszen egy tényleges épületet egy kőomlással. A
szeme már szúrt, annyira erőltette, hátha meglát valamit odalent, de nem volt
hajlandó levenni a szemét a vidékről.
Gwenna egy karmon utazott vele, élénkvörös haját az arcába csapta a szél, ahogy
a lenti tájat vizslatta. Kisvártatva előredőlt, hogy beleordítson a fiú fülébe.
– Milyen magasan van a csúcsok között?
Valyn a fejét rázta.
– Hány épület van?
Erre ismét csak a fejét rázta, mire Gwenna a szemét forgatta.
Vagy századszor kapta magát azon, hogy azt kívánja, bárcsak az öccse
részletesebben írt volna a shinek között töltött életéről. Kapott ugyan tőle leveleket –
rövid feljegyzések érkeztek hajón Annuron át, időnként évek múltán –, de az a
kevés, amit Kaden írt a „kiképzéséről”, éppen annyira különösnek tetszett, mint
amennyire értelmetlennek. A jelek szerint a szerzetesek edények készítésével vagy
festegetéssel töltötték az idejüket, vagy egyszerűen csak üldögéltek, és a hegyeket
bámulták. Ahogy Valyn tekintete egy újabb, sziklatömbökkel teleszórt völgyre
tévedt, ráébredt, hogy minden szorongása dacára, nem igazán ismeri már az öccsét.
Gyerekkorukban sülve-főve együtt voltak, de ahogy apjuk szokta mondogatni, más
talaj más gyümölcsöt terem, és nehéz lett volna elképzelni a Qirin-szigetek talajától
ennyire elütőt, mint amit ezek a rideg, könyörtelen csúcsok jelentettek. Kadennek
kisfiúkorában hamar nevetésre állt a szája, imádott felfedezőset játszani, de Kaden, a
kisfiú, már majdnem egy évtizede nem létezett. Amennyit Valyn róla tudott, az
alapján lehet, hogy azért dobta el a kiképzését, talán még az életét is, hogy most egy
féleszűt vagy éppen egy zsarnokot mentsen meg.
Gwenna oldalba vágta a könyökével, amitől felrezzent gondolataiból. Közeledett
az alkony, a nap a nyugati sztyeppe felé hanyatlott, de robbantómestere északkeletre
mutogatott: az innen egy újabb fognak tűnt a csúcsok egy újabb sorában. Valyn ilyen
messziről nem sok mindent tudott kivenni, a sziklák hátterében beolvadó
kőkunyhókat a legkevésbé, de már majdnem elfordította a fejét, mikor egy fényes
villanásra lett figyelmes. A lenyugvó nap acélon csillan meg, eszmélt rá, és sietve
integetni kezdett Talalnak. A megcsapoló egy darabig hunyorgott, aztán bólintott, és
láthatatlan bűvhatalma révén továbbította az üzenetet a röptetőnek.
Laith a legmagasabb csúcsok fölé emelte a madarat, az alacsonyan száguldó
felhők fölé, olyan magasra, hogy a híg levegő kaparta Valyn tüdejét, és arra
gondolt, hogy az ujjai lehet, hogy ráfagynak majd a ‘Ra karmaira erősített
hurkokra. A Kettralok nem dolgoztak ki előírásokat más Kettralok elleni harcra, de
Valyn szárnya ezt már korábban megvitatta. Yurl alacsonyan fog repülni, és éppen
úgy a vidéket pásztázzák, mint ők. A fiú szemügyre vette az irányokat. Délre jártak a
villanástól, és pár mérföldre nyugatra – elképzelhető volt, hogy a másik szárny is
felfigyelt egy hasonló fényfelvillanásra, de ez valószínűtlennek tűnt, főleg akkor, ha
a lenti tájra összpontosították a figyelmüket.
Az emberek olyanok, mint a szarvasok, írta Hendran. Sosem néznek fel.
Laith egyre magasabbra és magasabbra emelte a madarat, míg végül már a
sötétlő égen szárnyaltak, ezer lépéssel a legmagasabb hegycsúcs felett. Ha sikerülne
fentről lecsapnia ‘Rával, elképzelhetőnek tűnt, hogy Yurl egész szárnyát
elpusztíthatják Gwenna egyetlen, nyíllal kilőtt csillagzúzójával – Annicknak csak
annyi a dolga, hogy azt az izét a másik madár faroktollai közé lövi, és megvárják,
míg leég a kanóc. Valyn a mesterlövésznőre pillantott, és látta, hogy az máris
vesszőt illesztett íja húrjára, és messze kihajol a hámjából, a karom peremén túlra,
és zsákmányát keresve az alant elterülő eget pásztázza.
Még arra is van esély, hogy mi érjünk oda előbb, derengett fel Valynban, amitől
feltámadt benne a remény. Az a valami, amit Gwenna látott, lehetett akár maga
Ashk’lan is: mondjuk egy mezőről hazatérő szerzetes, vállán átvetett kapával.
Ahogy azonban közelebb értek a villódzó fényhez, Valyn már tudta, hogy bármit
láttak is, az nem Ashk’lan volt. Nem látott épületeket, még kicsiket sem. Senki sem
építkezne ilyen magasan, még ezek a ‘Sbael-szülte szerzetesek sem. Az egész életed
arra menne rá, hogy vizet cipelj fel. Na de akkor mit látott Gwenna? A szívverése
felgyorsult, ahogy odafent szárnyaltak.
Ekkor felismerte: ezek katonák, talán tucatnyian, amint egy hevenyészett
táborféleségnél sürögnek-forognak. Yurl, gondolta először. Csak Yurl nem
parancsolt ennyi embernek. Vagy Shaleel nem csak egyetlen szárnyat küldött!
Gwenna hevesen integetett, de ő csak legyintett, ám ekkor a lány már szükségét
érezte annak, hogy ismét a bordái közé fúrja könyökét.
– Látom őket!
Most, hogy már akadt valami, amire összpontosíthatott, a málhájából kihalászta a
távollátót, és a csapatra irányította. Az alakok szabad szemmel csak hangyáknak
tűntek, de most megdöbbentő részletességgel és pontossággal rajzolódtak ki,
páncéljukon a felkelő nap képe olyan éles volt, hogy szinte meg tudta érinteni.
Aedoliak, jött rá ádáz mosollyal. Sanlitun nyilván két csapatot küldött, amikor
értesült az összeesküvésről. A Valyn megmentésére indultakat leölték a hajójukon,
még mielőtt megérkezhettek volna, de úgy tűnt, hogy a Kaden védelmére küldött
csapattestnek sikerült átjutnia. A fiúnak fogalma sem volt róla, hogy Ae nevére, mit
művelnek odalent, fogalma sem volt, hogy merre lehet Ashk’lan, de egyvalami
világosan látszott – hogy nem egyedül fog megküzdeni Yurl szárnyával. A
küldöttség biztosan tudja, merre található Ashk’lan – valószínűleg a közelében
járhatnak már. Valyn és szárnya előrerepülhet, védelme alá veheti Kadent, és
bevárhatja a testőrség érkezését.
Ekkor pillantotta meg a madarat – Yurl madarát. Az óriási teremtmény egy kis
hegyi legelőn pihent negyed mérföldre a fő csapattesttől.
– Az a ‘Kent-csókolta fattyú már itt van! – ordított a fülébe Gwenna, és előrefelé
mutogatott.
Valyn komoran bólintott.
Yurl nyilván észrevette a levegőből az aedoliakat, vagy éppen azok szúrták ki őt.
Bárhogy is, elég gyorsan rájöhetett, hogy a játszmának vége, és a gyors leszállás
mellett döntött. Hiszen a hónapokkal ezelőtt a Qarshra tartó hajón lemészárolt
aedoliak sem tudták pontosan, hogy ki áll a cselszövés mögött. Feltehetően az
itteniek sem rendelkeztek pontosabb ismeretekkel. Valószínűleg úgy vélhették, hogy
Yurl a Sasfészek szentesítette küldetésen jár, nyilván azt gondolhatták, hogy a kurafi
segíteni jött. Az ifjú nemes pedig bármilyen kézenfekvő hazugsággal megetethette
őket, akár még segédkezhetett is egy „megmentés” megszervezésében, ami nem
kétséges, tragikus balesettel és Kaden halálával végződik majd.
Kivéve persze akkor, ha Yurí azt hiszi, hogy Valyn szárnya még a Szigeteken van.
De ahogy Hendran írta: A meglepetésnél nincs élesebb penge.
A hegynyereg két fű részes csúcs között húzódott, átjárót kínálva köztük, és egy
pillanatra megszakította a környező táj szakadatlan meredek kaptatóit. A
legtarjagosabb részűek árnyékában mély hóbuckák halmozódtak fel, de a széles
szoros közepe hómentes volt. Még néhány csenevész fűfolt is átküzdötte magát a
sziklák között. Keleten a táj hirtelen meredek lejtőbe ment át – olyan meredekbe,
hogy Valyn eltűnődött, arról egyáltalán meg lehet-e mászni –, de nyugat felé
fokozatosabban lejtett, és negyed mérfölddel odább ismét vagy száz lépés hosszan
sík volt a talaj. Ott, ahol a szél javától védve volt, a fű is sűrűbben nőtt, és Yurl itt
pányvázta ki a madarát.
Az aedoliak egy tessék-lássék védelmi állást alakítottak ki a szorosban: három
sziklakupac jelölte az egyenlőtlen oldalú négyszög külső sávját. A hágó közepén
néhányan egy főzőtűz köré kucorodtak, bár hogy honnan szedték a gyújtósnak
valót, azt Valyn még csak nem is sejtette. Mások éppen pár alacsony vászonsátrat
vertek fel, sziklakiszögellések takarásába vagy kisebb vízmosásokba – mindenütt,
ahol nem érte őket a szél. Összevissza egy tábor volt, de az aedoliak aligha
számíthattak támadásra itt, a vadon sűrűjében, és még ha valóban fel is bukkanna
ellenség, az állás, amely mindkét irányba kifelé haladva lejtett, szinte áttörhetetlen
volt. Még csak fegyverekre sem lett volna szükségük; elég lett volna legurítani pár
olyan közepes méretű kősziklát a meredek lejtőkön, és már el is múlt a fenyegetés.
Yurl ugyancsak minimális óvintézkedéseket foganatosított. Valynnak beletelt egy
kis időbe, mire észrevette a szárny vezérét a jó húsz fegyveres között, de amint
meglátta, már el sem téveszthette a hegyi szélben vadul csapkodó sárgás hajzatot.
Már az is, ahogy állt, önteltségről árulkodott. Balendin ácsorgott mellette a tábor
közepén. A megcsapoló nyilván kénytelen volt hátrahagyni a kutyáit Qarshon, de
sólyma ott gubbasztott a vállán. De nem ez a kútja, emlékeztette magát Valyn. Csak
egy madár.
A megcsapoló és a szárny vezére egy csapat aedolival beszélgetett éppen. Yurl
széles, átkaroló mozdulatokat tett, míg Balendin mereven, mint egy szálfa állt
mellette. Valyn eltűnődött, hogy a fattyú vajon milyen mesét szövöget éppen. Annát a
madara mellett látta, Remmel Star és Hern Emmandrake pedig a hágó túlsó felén
foglalta el az állását. Ők azért éberebbnek tűntek, mint az aedoliak. Emmendrake
még vesszőt is illesztett íja húrjára. Az ifjú nem volt ugyan olyan jó, mint Annick,
de azért tudott célozni. Nem mintha számítana. Lefelé néznek, a völgyekbe. Minden
egyes ‘Shael-szülte kurafi lefelé néz.
Valyn ádázul elvigyorodott, aztán intett Talalnak.
– Ideje rendezni néhány számlát!

Laith madara nagy szárnycsapkodás és szélkavarás közepette ért földet, Valyn

pedig egy gurulással tompította a leugrást, hogy mikor talpra szökken, egy szinte
teljes vértet viselő komor aedolival találja magát szemközt. Beletelt egy pillanatba,
mire rájött, ki ez az ember. Ismerte az arcát, de az persze mostanra már idősebb lett,
és ridegebb… Ez Micijah Ut, jött rá, és szája sarkába mosoly költözött. Ez a dolog
egyre jobb és jobb lesz. Kisgyerekként szinte bálványozta a Sötét Testőrség
parancsnokát, azt az aedoli csapatot, amelyik a császári családot védelmezte éjféltől
hajnalig, és Ut a maga részéről szintén kedves volt Valynnal. A fiú jobban kihúzta
magát, tisztában lévén azzal, hogy az aedoli most látja először viszont felnőtt
férfiként.
– Ut parancsnok – mondta Valyn, és előrelépett, kezet nyújtva.
A tagbaszakadt aedoli, ahelyett, hogy elfogadta volna a kezet, a távolságot
megtartva lépett egyet hátra, és közben kivonta a hátán keresztbevetve viselt óriási
pallost. Ha meg is hökkent azon, hogy itt találja Valynt, másfél kontinensnyire mind
Annurtól, mind a Qirin-szigetektől, nem mutatta. És láthatóan nem örült neki.
– Egy lépést se tovább, Malkeenian! Tartsd magad mellett mindkét kezed, és
mondd meg az embereidnek, hogy le a fegyverrel!
Valyn a homlokát ráncolta. Tudta, hogy az utolsó pár pillanatban Yurl észreveszi
az érkezésüket – nem sokat tehetett, hogy ezt megakadályozza. Arra is számított,
hogy a másik szárny parancsnoka elhintett pár hazugságot kétségbeesésében. Arra
azonban nem számított, hogy ezek a hazugságok ilyen hamar szárba szökkennek.
Laith, aki már éppen kezdett lekászálódni a madaráról, most gyanakodva
hunyorgott, aztán visszaült a hámba. Az eddig a sátrak felverésével és a tábor
szélének őrzésével elfoglalt aedoliak lassan oldalogni kezdtek parancsnokuk felé,
kezüket a fegyverükön nyugtatva. Annick és Talal jobbra és balra léptek, hogy senki
ne támadhassa őket oldalba.
– Le a fegyverrel? – kérdezte Valyn, és bár kihallotta saját hangjából a dermesztő
fagyot, meg sem próbálta leplezni. – A szárnyam egyetlen tagja sem rántott eleddig
fegyvert. Csak a te kezedben csillog meztelen acél. Aligha illő, hogy egy aedoli így
köszöntse a császár fivérét.
 – Én a császárt szolgálom.
– Mikor utoljára ezzel foglalkoztam, még az egész császári család védelmére
esküdtél fel.
– Csak azokéra, akik megőrzik a hűségüket.
Valyn felhorkant.
– Szóval Sami Yurl már beszélt veled. Az a Micijah Ut, akire én emlékszem, nem
ült volna fel ilyen könnyen egy áruló hazugságainak.
– Dobjátok a földre a pengéiteket – morogta a férfi –, és majd mi eldöntjük, ki
hazudik.
Mielőtt a beszélgetés folytatódhatott volna, Gwenna törtetett előre, félrelökte
Valynt, és arcát a harag torzította el.
– Fogalmam sincs, ki vagy, aedoli – bökött rá az ujjával –, de nyilván belezápult
az agyad abba, hogy egész nap azt a súlyos tökfödőt hordod rajta. Hol van Sami
Yurl és ölebe, a megcsapoló? Tudjuk, hogy itt vannak: láttuk őket leszállás előtt.
Tudjuk, hogy ők beszélték tele azt a kőfejedet mindenféle ostobasággal, te meg
hagyod őket őrizet nélkül kóricálni! Várj még egy kicsit, hogy legyen idejük
felpattanni a madarukra, és elszelelni.
A lány úgy nézett ki, mint aki mindjárt kardot ránt, és utat vág magának az
aedoliak között, de Ut egyenesen a nyakát vette célba óriási pallosával.
– Még egy lépés – dühöngött –, és leváglak.
Gwenna mogorván rásandított, de nem hátrált meg. Valyn pedig hirtelen ráébredt,
hogy a Kettral-kiképzésben az egyik gondot az jelentette, hogy a katonái nem
mutattak egészséges tiszteletet a csupasz acél és a létszámfölény iránt, amit pedig az
ember elvárna egy átlagosan tizenhét évesekből álló zöldfülű szárnytól. A Kettralok
szemében mindenki, még az aedoliak is csak műkedvelők voltak. Uton és a tőle
jobbra és balra álló egy-egy katonáján kívül még fél tucat íjász szóródott szét a
kőtömbök között, akik máris íj húrjukra illesztették vesszőiket. Mind egy oldalon
álltak – ha kap elég időt, ezt Uttal is beláttatja –, de mindenki kimerült volt és feszült.
Lehetetlenség volt megmondani, hogy Yurl milyen hazugságot hintett el az
érkezésük előtt. Túlságosan könnyen hibát követhet el valaki, és itt most minden
hiba gyorsan végzetessé válhat.
– Lépj vissza! – mordult fel Valyn.
– De…
– Lépj. Vissza.
A lány haragos képet vágott, de engedelmeskedett.
– A fegyvereiteket – szólalt meg Ut. – Mindet dobjátok a földre!
Valyn habozott. Egy katona sosem mond le önként a fegyveréről, de most
szokatlan helyzetbe kerültek. Amíg a két fél között patthelyzet áll fenn, addig nem
találják meg Kadent, és Yurlt sem kaphatják el. Valakinek gesztust kell tennie, egy
bizalomról árulkodó gesztust, és Valyn nem látott semmi engedékenységet Ut
szúrós, sötét szemében.
– Gyorsan és egyszerűen járjunk a végére ennek a kitalálósdinak! – mondta
végül, és a válla felett szárnya többi tagjára nézett. – Tegyétek, amit mond!
– Nem tetszik ez nekem – közölte Annick. Mintha csak arról beszélt volna, hogy
nagyon elsózták a levest.
– Nekem sem – mondta Valyn –, de ez Ut parancsa. Minél hamarabb tesszük azt,
amit mond, annál hamarabb kezdhetünk neki annak, amiért jöttünk: hogy
megkeressük és biztonságba helyezzük Kadent. Mellesleg – folytatta, és igyekezett
némi könnyedséget csempészni a hangjába –, nincs sok választásunk, nemde?
– Meg tudnám ölni – felelte Annick. Eddig még az íját sem emelte fel, de a
sziklák között álló katonák éberen figyelték. Többen félig már fel is ajzották az
íjukat… ami hiba, tekintve, hogy a mesterlövész már akkor meg tudja feszíteni a
húrt és lőni tud, mikor ők még a távolságot méricskélik. Annick mintha észre sem
vette volna őket. – Egy lövés a szemébe. Csak szólnod kell.
– A mesterlövészednek mintha némi gondot jelentene az engedelmesség –
morogta Ut.
– Így van – pillantott hátra a válla felett Valyn. – De kezd megkedvelni.
– Mondd meg neki, hogy dobja el az íját, vagy belőle fognak nyilak kiállni.
Annickot ez láthatóan nem hatotta meg.
– Még mindig várom a parancsodat, parancsnok.
– Csak tedd le azt a ‘Kent-csókolta íjat! – fortyant fel Valyn. – Ti mind, váljatok
meg a fegyvereitektől! Mind csak vesztegetjük itt az időnket.
A mesterlövésznő vállat vont, aztán a földre fektette az íjat. A többiek követték a
példáját, de Valyn észrevette, hogy az övkéseiket megtartották.
– A röptető is – csikorogta Ut. – Szálljon le a madárról, és aztán beszélünk.
– Nem is tudom – felelte Laith. – Nem úgy tűnik, mintha jól indulnának a dolgok
idelenn a földön.
– Le a madárról, Laith! – horkant fel Valyn. – Most!
Nem haragudott a szárnyra. Az előírások szerint jártak el, a biztonságra építettek,
de semmi haszna nem volt egy értelmetlen patthelyzetet fenntartani vagy egy tucat
aedolival. A legjobb esetben is csak a drága időt pocsékolják. A legrosszabb esetben
még a végén meghal valaki. Ha Annick megöli Utot, megjósolhatatlan, hogy az
emberei mit lépnek majd. Legkevésbé sem volt szükségük egy ádáz összecsapásra
itt, a világ segglyukában, amit Yurl, Balendin meg hasonszőrű társaik a sziklák
közül néznek végig vigyorogva.
– Tessék! – mondta, mikor Ut pár embere előreóvakodott, hogy összeszedje a
ledobált fegyvereket. – Most, hogy már nem kell aggódnod azon, hogy Annick
vésett nyilat lő át a vérteden, talán végre rám figyelhetnél. – Nem ez volt a
legdiplomatikusabb kezdés, de Ut sem fogadta őket éppen a legszívélyesebben.
– Beszélj! – mondta az aedoli.
 Valyn kis szünetet tartott, míg a szavakat kereste.
– Sami Yurl és szárnya az életemre tört, egyben Kaden életére is. Bármit is
mondtak neked, azért jöttek, hogy megöljék.
– Ők is ezt mondták – felelte Ut. – Nem tudtam biztosan, hogy higgyek-e nekik,
de most már megerősítetted.
Valyn csak bámult.
– Elmondták neked?
Öblös és kaján hahota töltötte meg az estét, ahogy maga Yurl lépett elő az egyik
alacsony szikla mögül.
– Úgy sejtem, túl sokra tartottalak, Malkeenian – vihogta a szárnyparancsnok. –
Persze sosem gondoltam, hogy túl értelmes lennél, de arra nem számítottam, hogy
még segíteni is fogsz nekem.
Gwenna felhorkant, valahol a torka mélyén. Anélkül, hogy levette volna a szemét
Yurlról, Valyn satuként szorította meg a lány csuklóját. Fogalma sem volt, hogy mi
folyik itt, de nem fogja hagyni, hogy Gwenna megölesse magát. Tekintete Utra
szegeződött.
– Ha elmondta, hogy azért van itt, hogy megölje Kadent – recsegte –, akkor miért
van még szabadlábon?
Fel kellette tennie a kérdést, bár a gyomrában érzett émelygés azt súgta neki,
hogy már tudja a választ.
– Mert nekünk fog segíteni – felelte Ut. – Mi azért jöttünk, hogy megöljük az
öcsédet. Én magam felügyeltem a kolostor lerombolását. A legtöbb emberem most
is ott van, és éppen takarítanak, meg a még élő szerzeteseket hajkurásszák. Holnap
pedig, a hajnal első lényénél, megkeressük a „császárt”, és elválasztjuk a fejét a
törzsétől.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET
——»•«——
A Fény Temploma előtti térség inkább tűnt gyülekezőtérnek, mint szent helynek. A
fattyú nyilván újabb ötszáz katonával növelte erőit, gondolta Adare, és tekintete
végigpásztázott az őrhelyükön állókon, a Láng Fiain. Senki sem állította meg a
hordszékét, még csak arra sem néztek, de az összes csillogó vért, az összes tizenkét
láb hosszú szálfegyver üzenete egyértelmű volt: Intarra temploma úgy viselkedett,
mintha ellenség került volna Annur városának falai közé, és készen állt önmaga
megvédésére.
A katonákon kívül szép számú tömeg gyűlt össze a templom előtt, akik a déli
szertartásra álltak sorba. Ahogy Adare kiszállt a gyaloghintóból, a várakozók
dühösen mozgolódni kezdtek. Az Uinian tárgyalásában játszott szerepe éppen olyan
gyorsan terjedt, mint a főpap „csodatétele – a történet a féltékeny hercegnőről, aki
megpróbált elítéltetni egy ártatlant, egy szent embert –, és az aedoliak kénytelenek
voltak erővel átnyomakodni a tömegen. A legközelebb állók közül páran fél térdre
ereszkedtek, a homlokukat érintve ökölbe szorított kezükkel, de sokak lassan, szinte
utálkozva hajtották végre a mozdulatsort, a hátsó pár sorban pedig az emberek
Adarén gúnyolódtak vagy nyíltan, dacosan kiabáltak.
A terve túlságosan sokféleképpen vallhatott kudarcot, de a gondolat, hogy még a
templom kapujáig sem jut el, eddig fel sem merült a lányban. El kellett volna
fogadnom Ran ajánlatát, hogy több katonát ad mellém.
A kenarang hajthatatlannak bizonyult.
– Nem akarom azt látni, amint a dühös csőcselék levág – erősködött –, főleg most
nem, hogy már tudom, milyen jól csókolsz.
A lány ellökte magától, egyszerre töltötte el bosszúság és jóleső érzés a hízelgés
miatt.
– Ebben nem vehetsz részt.
– Én vagyok a régens. Nem állíthatsz meg. Emellett, a józan ésszel is dacolva,
úgy érzem, elcsavartad a fejem.
– Hallgass rám – kérlelte a lány – ebbe nem keveredhetsz bele! Először is, nem
tűnhet úgy, mintha erőltetnénk a dolgot, nem rohanhatjuk le a templomot egy annuri
légióval. Ettől csak még jobban meggyűlölnék a Hajnalpalotát, és még többen
állnának Uinian mellé. Ami viszont még fontosabb – folytatta, és ujját a kenarang
ajkára tette, hogy így fojtsa el tiltakozását –, ez csak rám és Uinianra tartozik. Ő
személyes támadást intézett a Malkeenianok hatalma ellen, és ha a családom
továbbra is a trónon akar maradni, akkor nekem magamnak kell őt megaláznom, és
ezt nem valami erődemonstrációval kell elérnem.
Ez az érv akkor még értelmesnek tűnt, de ahogy a zúgolódó tömeg egyre
közelebb nyomult az aedoliak kis csapatához, Adare azon kapta magát, azt kívánja,
bárcsak lenne valamivel több segítsége. Sanlitun egyszer elmagyarázta neki, hogy
az emberek az érzelmek rabigájában a legszeszélyesebbek, és hogy a tömeg
felerősíti az érzelmeket. Ha a csődület a csúfabb arcát kezdi mutatni, a lányt
körülvevő tucatnyi aedolit egyszerűen letapossák, még mielőtt kardot ránthatnának.
Csak lépkedj tovább! Rejtsd el a félelmedet! Rejtsd el a kétségeidet!
Adarénak sikerült valahogy felszegnie a fejét, és rezzenetlen képet öltenie, de
azért megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor végre áthaladtak a kapun.

Szerencsére a császári család fenntartott egy kis páholyt a templomban, ahonnan

a Malkeenianok anélkül szemlélhették a szertartást, hogy a köznéppel kellett volna
érintkezniük. A fülke fából ácsolt falai nem tartanák vissza a dühös csőcseléket, de
Adare így egy kis levegőhöz jutott, főleg azután, hogy az aedoliak elfoglalták
őrhelyüket a páholy körül, a lány pedig elhelyezkedett az egyik párnázott székben,
hogy elrejtse, mennyire remeg a lába. Akadt olyan hívő, aki felé pillantott, és
dühösen motyogva, mogorva képpel mutogatott rá. Ő azonban ügyet sem vetett
rájuk, tekintetét a lencsék alatti, megperzselődött kőre szegezte. A nap mostanra már
majdnem delelőre hágott, és a lencsék alatti levegőoszlop máris villódzni kezdett a
perzselő hőségtől.
Csak amikor a tömeg elcsendesedett, lépett be IV. Uinian egy aranyozott ajtón át a
déli templomhajóba. Ha letépnék rólad azt az agyondíszített vállkendőt és karinget,
gondolta Adare, bárki összetéveszthetne egy szőnyegárussal vagy bognárral. A pap
kísérete gondoskodott azonban arról, hogy efféle veszély ne fenyegesse. Előtte és
mögötte két oszlopban novíciusok vonultak, lányok és fiúk vegyesen, mindannyian
Intarra aranyfehér ruhájában, és mindegyikük aranyszínű láncra fűzött kristályt
lóbált.
A köveken megcsillant a fény, és azok vakítóan szórták szét a falakon és a padlón,
de Adare tekintete nem eresztette Uiniant.
A férfi dacossága és becsvágya csak növekedett a próbatétel óta eltelt hetekben.
Amellett, hogy felduzzasztotta a Láng Fiainak sorait, nyíltan hirdette az emberi és az
isteni uralom közti különbséget, és ezt a korábbi, elvont teológiai kérdést olyan
vitává formálta át, ami felforgathatta az egész császárságot. Il Tornja szerint az
emberek a Szürkepiacon és a hajóépítő műhelyekben máris az isteni megbízatás és
az isteni jog közti különbségről vitatkoztak, és ez a vita már a Malkeenianok
uralmának törvényességét is érintette. Mi több, Uinian rákapott arra, hogy a déli
istentisztelet idején megismételje „csodatételét”. A padsorokban összegyűlt férfiak
és nők szemében ő nemcsak a főpap volt, hanem magának az istennőnek a felkentje
is.
És ezért kell nekem itt lennem, emlékeztette magát Adare. És megtennem ezt.
Hosszú ideig úgy tűnt, mintha Uinian észre sem venné, hogy megjelent, de ahogy
elhaladt a császári fülke mellett, megállt, a menetet egyetlen kézmozdulatával
megtorpanásra késztette, és a lányhoz fordult. Mikor megszólalt, tekintete Adarén
nyugodott, de szavait a gyülekezethez intézte.
– Mily szokatlan ez! A hercegnő megtisztel minket a jelenlétével. – A tömegen
mormogás és pisszegés hullámzott át, de Uinian felemelt kézzel intette őket csendre,
arcán sunyi mosoly játszadozott. – Nagyon régen nem láttunk a hitnek e szent
helyén, úrnőm.
Adare nagy levegőt vett. Ha már áttörte a gátat, eljött az ideje, hogy megtudja, az
áradat magával sodorja-e vagy vízbe fojtja.
– A családom az istennőt, aki életet adott nekünk, a régi helyen, Intarra
Lándzsájának tetején imádja minden napfordulókor.
– Hát persze – bólintott Uinian, és ajka előtt összeillesztette az ujjait. – Hát persze.
Ősi és szent hely az. Ám a napforduló szertartására csak évente kétszer kerül sor.
– Különös lenne – vágott vissza Adare –, ha több napfordulós szertartás lenne,
mint napforduló.
Alig hagyták el ajkát e szavak, már tudta, hogy hibázott, hogy területet engedett
abban a veszélyes játszmában, amelyet ők ketten űztek. Az aznap déli szertartásra
érkezett hívek istenfélő népek voltak, az istennő elkötelezett hívei. Nem kétséges,
hogy akadtak köztük olyanok, akik mindennap elzarándokoltak ide, akár még a
hajóépítő műhelyektől is, Szürkepiacról vagy az Istenek Útjának déli részéből.
Nyegleségével csak a hitüket csorbította.
Uinian erre csak még szélesebben mosolygott.
– Mindannyian a magunk módján szolgáljuk az istennőt – vallotta be. – Biztosra
veszem, hogy vannak egyéb… közhivatali teendők, amelyek megkövetelik a
figyelmedet. De áruld el, ma miért csatlakoztál mégis hozzánk? Lehetek oly
vakmerő, hogy megkérdezzem, netán vezekelni jöttél nemrégiben elkövetett…
tévedéseidért?
A férfi valóban vakmerő volt, hogy sértegetni merte szemtől szemben Annur
egybegyűlt polgárai előtt. Ran szavai jutottak eszébe: Minden csatában eljön a
pillanat, amikor cselekedned kell. Most már nem érhette be félmegoldásokkal.
– Azért jöttem, hogy felvilágosítsam a népem, hogy elhozzam számukra az
igazságot.
Uinian szeme résnyire szűkült. Hazai terepen tartózkodott, saját hívei vették körül,
győzelme még a frissnél is frissebb volt. Nem volt hát semmi félnivalója a lánytól,
ám tisztán látszott, erre a támadásra nem számított.
– Hogy felvilágosítsd? Lehet, hogy a szemed parázslik, de túl nagy fényt nem
sugároz.
Adare elengedte füle mellett az élcet, ehelyett inkább a gyülekezethez fordult, és
felemelte a hangját.
– A papotok azt állítja, hogy ő maga is isten félig-meddig.
 – Nem – mondta erre határozottan Uinian. – Én csak az istennő hű szolgája
vagyok.
– Azt állítja – folytatta Adare, de úgy, mintha a férfi meg sem szólalt volna –,
hogy maga Intarra védi meg őt a lángoktól. De hazudik.
A vád hallatán dühös hangorkán csapott fel. Akik a déli istentiszteletre jöttek, a
legelkötelezettebb hívők voltak, a hit magvát alkották. Adare nagyon ingoványos
terepre tévedt. Azonban maga Uinian emelte fel a kezét, hogy csendre intse a
gyülekezetet.
– Akik látták, ismerik az igazságot – mondta –, míg akik ma jöttek el, és
megkérdőjelezik, azok előtt hamarosan feltárul. – A felette húzódó lencsék felé
fordulva mutatott fel rájuk. – Az istennő hamarosan elönt minket fényével ma
délben, és én ismét kiállom a lángpróbát, ezúton is bizonyítván hitemet.
– A hited nem más, mint merő hamisság.
A főpap ismét a tömeghez fordult.
– Most tanúi vagytok a császári ház szánandó és kétségbeesett vádjainak, amelyik
hazudni, sőt, ölni fog azért, hogy megtartsa hatalmát. Egy zsarnok semmitmondó
nyavalygását halljátok, aki oly messze került a hitétől, hogy szemenszedett
hazugságokkal illett minket e legszentebb szentélyben.
Uinian ekkor közelebb hajolt a lányhoz, szavait csak az ő fülének szánta.
– Apád tüske volt az oldalamban – dörmögte. – Örömöt okozott a halála. De te
magad vagy az, aki megpecsételte családja sorsát.
A lány abban a pillanatban kis híján átvetődött a fa válaszfalon, hogy körmével
tépje le az önelégült vigyort a főpap képéről. Apja hangjának emléke tartotta vissza:
Ahhoz, hogy másokon uralkodhass, Adare, előbb meg kell tanulnod önmagadon
uralkodnod. Szinte hallotta a hangját, mintha ott állna a vállánál, és szavai arra
késztették, hogy ne mozduljon, egyben erőt öntöttek belé.
– El fogsz bukni – felelte Adare mindenféle kertelés nélkül.
A főpap a fejét ingatva fordult az oltár felé.
– Lássátok hát – emelte mindkét kezét a nagy lencsék felé, mintha csak a
forróságot hívná – az istennő kegyelmét!
Aztán, ahogy a gyülekezet egyként nagy levegőt vett, belépett a fémet is
megolvasztó fénysugárba.
Talpa alatt a kő úgy füstölgött, mint a próbatétel alatt, és akárcsak a próbatétel
idején, Uinian most is diadalittasan fordult oda az egybegyűlt sokadalomhoz.
– Most – dünnyögte Adare.
Ebben a pillanatban az orgyilkos, akit il Tornja talált a lánynak, előlépett: a férfi
úgy öltözött, mint a többi aedoli, de volt nála egy vékony fahenger, amit fúvócsőnek
hívott. Az ajkához emelte a fegyvert, és egy dobónyíl süvített elő belőle,
gyorsabban, hogy látni lehessen, és nyakon találta Uiniant.
– Megbéníttattam a papotokat – közölte Adare –, hogy láthassátok az igazságot. –
Most már nem volt visszaút. Csak pillanatai maradtak, mielőtt a tömeg ráébredne,
hogy mi történt, mielőtt nekik esnének és megölnék, de mégis tisztán és nyugodtan
kellett beszélnie, hogy megértsék. – Hogy láthassátok, hogy egyáltalán nem is pap,
nem Intarra kegyeltje, hanem egy sarlatán, mi több, egy förtelem. Az ember, akit ti
Uinianként ismertek, egy mocskos megcsapoló, aki bűvhatalmát adná el nektek
isteni kegyként.
Ekkor már több tucatnyian ugrottak talpra, néhányan már kiabáltak is, de a tömeg
még mindig bizonytalanul, értetlenül állt. Van még időm, gondolta a lány. Van még
időm.
– De hogyan különböztessük meg egy megcsapoló bűvhatalmát Intarra
szeretetétől, a csodát a szörnyűségtől? Hosszú ideje emésztette már e kérdés a
szívemet. Honnan tudjuk, melyik az igaz, és melyik az álnok?
Uinianhoz fordult, hogy végigmérje. A férfi ott állt a hőségben, karját oldalra
tárva, mint korábban, mintha magába nyelné az elképesztő fényt és hőséget, de most
valami másképp zajlott: homlokán verítékcsepp gyöngyözött, szemében megcsillant
a félelem.
– Tegnap – folytatta a lány – felsétáltam Intarra Lándzsájának tetejére, családom
régi áldozati oltárához, hogy olyan közel kerüljek a naphoz, amennyire csak tudok,
hogy eltöprengjek ezen a kérdésen, és Intarra szavát hallottam a szívemből. Az
istennő emlékeztetett arra, hogy van erre mód.
Átlépett a fa mellvéden, és olyan közel sétált a folyékony fényoszlopban álló
Uinianhoz, amennyire csak mert. Még fél tucat lépésről is megérezte a húsába égő
köpeny szövetének bűzét, megütötte orrát a megperzselődött selyem illata.
Tekintetét a főpapra szegezte. Annak arca rángott, ajka vonaglott, ahogy erőlködve
beszélni akart, de ma már nem fog többet szólni – a bénító méreg gondoskodott
róla. Most már szakadt róla a veríték. Adare megtisztelte egy zord mosollyal.
– Ezt az apámért – dünnyögte, mielőtt visszafordult volna a gyülekezethez.
– A szent ember csodatétele és a megcsapoló bűvhatalma között a különbség az,
hogy míg a szent ember az istennőjébe veti bizalmát, addig a megcsapoló csak
önmagában bízik. A megcsapoló, önnön ocsmány mesterkedésein keresztül,
kicsavarja a világot önmaga körül, és ő maga végzi el a feladatot. Ezzel szemben a
szent ember a kisujját sem mozdítja. – Adare egymás után belenézett a hozzá
legközelebb állók szemébe, mert azt akarta, hogy lássák és megértsék a
különbséget. – Erre emlékeztetett az istennő. Kegye záporként hullhat alá, óvó
lepelként borulva akár a zaklatott emberre is. Sőt, akár az alvóra is. Jelen
pillanatban a főpap csak mozdulni nem képes, a bűvhatalma még mindig megvan.
A legelső padsorban egy férfi talpra szökkent, szemében gyilkos lánggal, de az
egyik aedoli egy gyors, fejre mért ütéssel leterítette.
Most pedig gyorsan! Már majdnem megtörtek.
– Mindjárt – folytatta a lány – megszúrom egy másfajta dobónyíllal, amely
álomtalan, pihentető álmot bocsát a szemére. Ha Intarra szereti ezt az embert, akkor
óvni fogja őt, és azt tehettek velem, amit csak akartok, amiért ilyen helyzetnek
tettem ki ezt a szent helyet és ennek az embernek a szentségét. Ha azonban, ha ő egy
megcsapoló… – A szavakat kimondatlanul hagyta, a fejét ingatta. – Ha ő egy
megcsapoló, alvás közben nem tud bűvhatalmához folyamodni. Az istennő tüze
elsöpri. Elemészti.
Uinian keze, amelyet a jóindulatú elfogadás jeleként tárt szét, mostanra karmokká
görbült. Nyakán az inak megfeszültek a bőre alatt, szeme kiguvadt üregében. Retteg,
döbbent rá Adare, és az elégedettség erős borként száguldott végig az ereiben. Az
ember, aki meggyilkolta az apámat, retteg, és hamarosan halott lesz.
Felemelte az ujját, és az orgyilkos második dobónyila süvítve szelte át a levegőt,
és fúródott a pap nyakába.
Aki, nyilván kétségbeesésében, egy végső, hatalmas erőfeszítéssel résnyire
nyitotta a száját, de szavak helyett csak a nyelve bukott ki a szájából, habtól
tajtékosan, vörösen. Mellén rángás futott végig, amibe beleremegett a nyaka is, a
szeme fennakadt. Ahogy lassan térdre rogyott, eddig fehér és makulátlan öltözéke
előbb füstölögni, majd szenesedni kezdett. Aztán egész teste lángra lobbant, ahogy
előrebukott a fényoszlopban.
Az üvöltő tömeg tengerként zárult össze körülöttük.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET
——»•«——
A nap hátralevő részében kelet felé törtek tovább, elhaladtak a Torony, el Buri
Szökkenője és a Hárpiák mellett, el a Fekete-Arany Kések mellett, völgyekbe
ereszkedtek alá, és vállszélességü szorosokon vergődtek át, míg el nem értek
azoknak a csúcsoknak a birodalmába, ahol Kaden még sosem járt. Kora délelőtt
Pyrre keményen meghajtotta őket, de ahogy telt-múlt a nap, az orgyilkos kezdett
fáradni, míg a szerzetesek hegyek között leélt hosszú éveinek értéke kezdett
megmutatkozni. Tan tartotta a lépést, sosem lassított, még akkor sem, amikor a
többiek csak botladoztak, vagy megálltak, hogy levegőért kapkodjanak. Hogy Triste
hogy bírta tartani a lépést, arról Kadennek fogalma sem volt. A meredekebb
szakaszokon Tan a derekánál fogva nyomta felfelé a lányt, segített neki feljutni a
kőtörmelékeken és az omladékos részeken, de többnyire Triste saját erejéből
mászott és futott, az erőfeszítéstől nyúzott arccal, keble hullámzott, ahogy próbált
minél többet beszívni a híg levegőből, de mégis futott tovább. Senki sem felejtette
el, mi történt Phirummal, amikor kezdett lemaradozni.
Addig meg sem álltak, míg a nap a nyugati csúcsok fölé nem hágott, elkenődött
vörös foltként a sötétedő égen. Éppen akkor keltek át az addigi legmeredekebb
gerincen, egy nagy gránitfalon, amely addig futott északra és délre, ameddig a szem
ellátott, és ekkor Tan végre megálljt kiáltott. Triste rongycsomóként rogyott a
sziklákra, remegve a kimerültségtől, és szinte azonnal elaludt. Egy folyón keltek át,
amikor második könnyű saruját is elvesztette, talpa vízhólyagok, vér, vágások és
véraláfutások szörnyű egyvelegévé változott. Kaden már attól összerezzent, hogy
ránézett. Valóságos csodának tűnt, hogy a lány egyáltalán talpon maradt, arról már
nem is szólva, hogy végig futott.
Kaden fáradtan nézett el a gerinc felett kelet felé. A terep láttán szívét marokra
kapta a csüggedés: hegyek és hegygerincek sora húzódott a láthatár felé. Már szóra
akarta nyitni a száját, rá akart mutatni, hogy mindet lehetetlenség megmászniuk, de
Pyrre és Tan is nyugatra meredt, azt a hegynyerget vizslatták, amelyen talán egy
órája keltek át. Kőkemény volt megmászni és még kőkeményebb lejutni róla, csak
időnként szakították meg pár lépésen át tartó vízszintes felületek, ahol Kaden semmi
többet nem akart, mint elterülni a földön, és átadni magát az alvásnak. Azt javasolta,
hogy ott pihenjenek meg éjszakára, de Tan hallani sem akart róla.
– Igazad volt, szerzetes – szólalt meg Pyrre, és arrafelé intett.
Kaden szeme tágra meredt. Emberek állnak a hegynyergen, döbbent rá, és addig
nézte őket hunyorogva, míg bele nem sajdult a szeme. Aedoliak.
– Be kell valljam, le vagyok nyűgözve – folytatta az orgyilkos, és tenyerét a
térdére támasztva előredőlt, hogy visszanyerje lélegzetét. – El is csüggeszt ugyan,
de azért lenyűgöző. Mert nem gondoltam, hogy a nyomunkra tudnak akadni.
– De hogyan akadtak a nyomunkra? – kérdezte Kaden hitetlenkedve. Ő maga is
elég ügyes nyomolvasónak számított, akárcsak az összes többi szerzetes. Lehetséges
volt ugyan követni mások csapáját a hegyekben is, hiszen Pyrre bőrcsizmái itt-ott
lehorzsolnak egy-egy követ, Triste pedig Ashk’lan óta hagyott maga után
vércseppeket –, de az fáradságos, sok időt felemésztő tevékenység lenne, olyan
tevékenység, ami vánszorgásig lassítaná üldözőiket. – Nem lenne szabad ilyen
gyorsan haladniuk.
Értelmetlen megjegyzés volt, egy gyakorlati tény ostoba tagadása, de most az
egyszer Tan szó nélkül hagyta. Az idősebb szerzetes szája komor vonallá
préselődött, ahogy nyugat felé nézett.
– Az ak’hanath – szólalt meg végül.
Az orgyilkos felhúzta egyik szemöldökét.
– Ez a szerzetesek egyik titkos szava?
– Ez az, ami minket követ – felelte Tan, és tekintete átvándorolt Kadenre. – Sőt,
mi több, feltehetően őt követi.
A kolostorban lezajlott eszelős mészárlás és a hegyeken át tartó kimerítő
menekülés során Kaden teljesen megfeledkezett arról a szörnyűséges
teremtményről, amelyet Tan mutatott meg neki a pergamenen pár éjszakával ezelőtt.
– De miért? – kérdezte elgyötörten. – Mi köze van az ak’hanathnak mindehhez?
A szerzetes a fejét rázta.
– Lehetetlen biztosat mondani, de úgy fest, az aedoliak ráakadtak egyre… vagy
kitenyésztették. Arra használták, hogy szemmel tartson téged, míg ők felkészülnek a
támadásra.
– Nem szeretnék tudatlannak tűnni – kérdezte Pyrre –, de mi lenne ez az izé?
– Az elmúlt hónapok során – tagolta Kaden lassan – ez a valami csak azért volt itt,
hogy engem figyeljen?
– Nehéz erről biztosat mondani. Ha az annalesek pontosak, ezek a teremtmények
félelmetes harcosok, de nem harcra alkották őket. A csestriimek nyomkövetésre,
vadászatra tenyésztették ki.
– De hát megölte azokat a kecskéket! Könnyedén feltépte Serkhan torkát. Miért
nem jött el értem?
– Nem tudom – felelte Tan. – Talán megpróbálta, de nem lelt rést a védelmünkön.
Talán Ut és Adiv nem akartak kísérletezni a megöléseddel, nem akartak kockáztatni
azzal, hogy egy olyan teremtményre bízzák ezt a feladatot, amelyet illetően
bizonytalanok voltak. De mindez csak találgatás, annyit ér, mint a szélfúvás.
– Nem szeretek az istenemnek könnyelmű ígéreteket tenni – emelte fel Pyrre a
kezét, hogy lelassítsa a beszélgetés folyamát –, de egyre csábítóbbnak tűnik, hogy
egyikőtöket addig szurkáljam nyakon, míg a másik el nem magyarázza, hogy miről
társalogtok.
 – A csestriimek egyik teremtményéről – felelte Tan, és ügyet sem vetett a
szkeptikus képet vágó orgyilkosra. – Egy vadászatra kitenyésztett lényről.
Pyrre felkacagott.
– Nem vagyok ugyan történetíró, de azt hiszem, az utolsó csestriim is kihalt
évezredekkel ezelőtt.
– Az ak’hanath nem csestriim – felelte Tan, és a nő felé fordult. – Hanem a
csestriimek egyik alkotása.
– Beutaztam két kontinenst, a Deréktól a Szabadkikötőig, nyugaton eljutottam az
Ancaz-hegységen túl is, de még sosem hallottam ilyen lényről.
– Most már igen.
Az orgyilkos lebiggyesztette ajkát, és bólintott.
– Jól van. Egyelőre fogadjuk el ezt a feltevést. De miért gyűlöli ez a lény ennyire
Kadent? – A fiúra nézett. – Belepiszkítottál a fészkébe, vagy ilyesmi?
– Az ak’hanath parancsoknak engedelmeskedik – felelte Tan. – A nyúlra eresztett
kutya sem gyűlöli a nyulat, de attól még felzavarja és széttépi.
– Akkor gondoskodnunk kell róla, hogy ez a kopó ne találja meg a nyulacskánkat
– veregette vállon Pyrre tréfálkozva Kadent. – Vagy tucatnyi módon leplezhetjük el
a szagát. Amikor legközelebb átkelünk egy rohanó patakon…
Tan lassan ingatta a fejét.
– Nem szag után megy.
– Akkor mit használ? – kérdezte Kaden, aki próbált valami értelmet lelni az
egészben.
A szerzetes a fejét csóválta.
– Nincs rá szó, legalábbis ma használatos semmiképpen. A történetírók atmának
hívják. Amit a legjobban talán úgy lehetne fordítani: „én”. A ak’hanath az
önmagadról alkotott képet követi.
Kaden nagy szemeket meresztett.
– Ez – húzta fel az egyik szemöldökét Pyrre – rendre egyre érdekesebbé,
értelmetlenebbé és szörnyen kellemetlenné válik.
– Mondj, amit csak akarsz! – közölte erre Tan komoran. – De az odakint jár, és az
egyik szerzetesünk látta is Ash’klan közelében, és Kaden atmáját követi. Felrakhatod
egy hajóra, amely a Mandzsar Birodalomba tart, és ha elég időt adsz neki, vissza
fog találni a fiúhoz.
Kaden megborzongott, ahogy azokra a szörnyű, természetellenes szemekre,
azokra a kopogó karmokra gondolt, amelyeket egyetlen cél vezérelt – hogy rá
vadásszanak!
– És most várom a jó hírt – szólalt meg Pyrre, – Olyan nincs… Le a földre! –
mordult fel Tan, és Kadent az egyik kiugró sziklapárkány alá rántotta. – Fogd a
lányt, és keressetek fedezéket!
Pyrre most az egyszer nem vesztegette az idő szócséplésre, hanem megfordult,
felnyalábolta Tristét, és ő is lebukott a sziklapárkány alá. Amint elrejtőztek, az
orgyilkos a szerzeteshez fordult.
– Mit keresünk a sziklatömb alatt? – kérdezte, és a hangja inkább kíváncsian, mint
bosszúsan csengett.
Tan az ég felé intett, az aedoliak felett.
– Nem csak az ak’hanath miatt kell aggódnunk. Most már madaruk is van.
Azt az egy alkalmat leszámítva, még gyerekként, Kaden még sosem látott kettralt,
és most csak ámultan nézett, lenyűgözte a fenséges teremtmény látványa. Szóval
ilyenen röpködött Valyn az elmúlt években, gondolta, és egy pillanatra az irigység
majdnem a döbbenet fölé kerekedett, ahogy szemügyre vette a hatalmas szárnyakat,
az irdatlan tépőkarmokat, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy egy-egy lábán
két kicsi, fekete ruhás alak elférjen. Nézte, amint a madár leír egy kört, majd
kecsesen leszáll az aedoliak között. Az orgyilkos nem volt ennyire lelkes.
– Semmit nem tudok erről a csestriim rémségről – szólalt meg –, de ez a madár
komoly akadály a terveinkben. Gyalogosan a katonák egy órányira járnak. De
madárháton… – A fejét csóválta.
– Azonnal jönni fognak? – kérdezte Triste. Felébredt, amikor az orgyilkos
berángatta a kiszögellés alá, és most a könyökére támaszkodva meredt az erősödő
szürkületbe: hangjában a félelem és a dac vívta csatáját.
Pyrre a málhájából előhalászott egy távollátót, egy darabig nézelődött rajta
keresztül, majd lassan megcsóválta a fejét.
– Nem úgy fest – felelte. – A nap nemrég ment le, Adiv pedig ravasz. Tudja, hogy
azzal, hogy van egy madaruk, nem valószínű, hogy le tudjuk őket hagyni. Megvárja
a reggelt, mikor teljes erővel ragyog a nap. És akkor jönnek el értünk.
Kaden Tanról a Koponyára Esküdtre nézett, majd ismét vissza a szerzetesre.
– Vagyis van egy éjszakánk – közölte végül. – Mit tegyünk?
Pyrre vállat vont.
– Nem fuldoklunk a lehetőségekben. Szokványos esetben azt javasolnám, költsd
az utolsó érméidet kedvenc étkedre vagy egy jó kis szajhára, de nem hiszem, hogy a
szerzetesek túl sok pénzt hordanának magukkal, és úgy fest, a szajhákból is
kifogytatok. Vagy legalábbis majdnem. – Utolsó megjegyzésével egy időben
célzatosan Tristére nézett.
– Nem vagyok szajha! – csattant fel a lány.
Az orgyilkos megadóan emelte fel mindkét kezét.
– A kimerültség mondatta velem. Úgyhogy ideje egy jót szunyálni!
Kaden Pyrre Lakaturra nézett, aki a hátára gördült, a tarkóján összefűzte az ujjait,
és lehunyta a szemét.
– Ennyi? – kérdezte ámultan. – Átkelsz egy egész kontinensen, hogy megments,
és aztán egyszerűen feladod?
– Mindenki azt gondolja, hogy Rassamburban semmi mást nem tanul az ember,
csak hogy miként döfjön kést mások hasába és mérgezze meg a levesüket – felelte
az orgyilkos, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – De amit igazából
megtanulsz, az egy nagyon alapvető lecke: a halál elkerülhetetlen. Az isten eljön
mindnyájunkért.
– És mi a helyzet Ashk’lannal? Amikor megvívtál Uttal? Akkor mintha nem tűntél
volna ilyen beletörődőnek.
– Akkor volt esélyünk. De most… – Pyrre vállat vont. – Egy álló nap és éjszaka
futottam. Mint mindannyian. A nyomunkban lévő árulók hétszer annyian vannak,
valamint van egy Kettral szárnyuk, és akkor nem is beszéltem arról, hogy mogorva
mestered hite szerint egy ősi és halhatatlan faj gonosz kis ölebe üldöz minket, amely
képes téged még holdvilágnál a vízen is követni. Holnap harcolni fogunk, és párat
az istenhez küldünk, de győzni nem fogunk. Így hát egyelőre kihasználom a
párórányi zavartalan alvást.
Kaden az umialjára pillantott.
– Felteszem, te nem éred be annyival, hogy lefeküdj és meghalj, igaz?
Az idősebb szerzetes megrázta a fejét.
– Nem, de az út nem tiszta. Gondolkodnom kell.
És ekkor, mintha csak Ashk’lan valamelyik sziklapárkányán lettek volna,
Rampuri Tan keresztbe tett lábbal leült, tekintetét nyugatra szegezte, a völgy
túloldalára, és melle olyan lassan emelkedett és süllyedt, hogy szinte észre sem
lehetett venni. A szeme nyitva maradt, de a bennük rejlő éles összpontosítás eltűnt
belőle, mintha csak álmodozna. Vagy halott lenne, mélázott el Kaden komoran.
Még egy darabig figyelte Tant, majd felemelte a Pyrre mellett heverő távollátót,
és ismét az ellenséges katonákra szegezte.
– Kell hogy legyen valami kiút – dünnyögte, és a Kettralokat tanulmányozta,
ahogy azok kezet ráztak az aedoliakkal. A vezérük egy szőke ifjú volt, magas és
erős testfelépítésű; ő is feketét viselte, mint szárnyának többi tagja. A rövid Kettral
kardok keresztbe vetve pihentek a hátán. Valynnal ilyen fakardokkal játszottunk. Azt
képzelték, hogy nagy harcosok, de amikor másnap reggel azok az emberek értük
jönnek, amikor Pyrre „egypárat az istenhez küld”, ő kételkedett benne, hogy akár
egyetlen ütést is be fog tudni vinni. A keserűség forrón és epeízűen bugyogott fel
benne. Hagyta, hogy ez érzelem kiáradjon, aztán félretolta. A keserűséggel sem
menne többre, mint a bánattal.
Nézd az embereket! – mondta magában. Keress megoldást!
A frissen érkezettek a szokásos, öt férfiből álló szárnyat alkottak, csak éppen…
Kaden ismét belebámult a távolbalátóba. Egyikük – úgy tűnt, a röptető az – egy nő
volt: középmagas, rövid szőke hajú. A másik Kettral, akit rajta kívül rendesen meg
tudott nézni, egy langaléta alak volt, tollakkal hosszú hajában, és mindkét karján
tetoválás futott végig. Különös kinézet volt ez egy harcosnak, de azok után, amit
Kaden átélt az elmúlt héten, már érzéketlenné vált a furcsaságokra.
 Míg a két katona élénk beszélgetésbe merült Uttal és Adivval, Kaden leengedte a
látüveget, és az egyre sötétebb eget kémlelte. Talán az orgyilkosnak volt igaza.
Talán eljött az idő, hogy elfogadja az elkerülhetetlent. Beshra’an, saama’an,
kinla’an, de még a vaniate is – mindezek dőre és lényegtelen elfoglaltságoknak
tűntek, mikor szembekerültek ezzel a rengeteg acéllal.
– Az mi? – kérdezte Triste, és a távolba mutatott.
Kaden résnyire húzott szemmel hunyorgott. Egy fekete paca mozgott az egyre
mélyülő szürkületben, magasan a hegycsúcsok felett. Ismét a szeméhez emelte a
látüveget, és azonnal egy második madár robbant a képbe, amint gyors és erős
szárnycsapásokkal haladt.
– ’Shael vigye el! – káromkodott.
– Vigyázz! – dünnyögte Pyrre, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Az én
istenemet szólítod. – A nő suta mozdulattal a háta alá nyúlt, kilökött onnan egy éles
követ, majd ismét leheveredett.
– Jött egy második madár – közölte Kaden. – Akarod látni?
– Nem igazán.
– Nem tudjuk, kik ezek a jövevények.
– Egyiküket sem ismerjük, Adivot kivéve, aki egy fattyú, meg Utot, aki egy még
nagyobb fattyú egy óriási karddal. A nevük lényegtelen. Ami lényeges, hogy meg
akarnak téged ölni, és hogy nagyon alaposan felkészültek rá.
– Lehet, hogy megtudunk valamit.
– Azt fogjuk megtudni, hogy öten vannak, fejenként két karddal. Ami tíz kard, ha
összeadod őket. Továbbá van övkésük, és legalább kettőnek íja is, de talán mind az
ötnek. Az én számításaim szerint ez nagyjából tizenöttel több fegyver, mint amennyi
nekünk van, persze nem számolva a magukkal hozott robbanószereket.
– Tanulmányoztad a Kettralokat.
– Mindenkit tanulmányoztam, akit esetleg meg kell ölnöm – felelte Pyrre –, és
őket a többségnél nehezebb megölni. Nem kell látnom őket ahhoz, hogy ezt tudjam.
– Hát, én meg akarom nézni – kúszott előre Triste a könyökére támaszkodva, utat
törve magának az elszenderedő orgyilkos mellett.
Felemelte a látüveget, összeráncolta a homlokát, majd lassan mozgatni kezdte,
követve a közeledő madár röptét. Kaden puszta szemmel figyelt, és hunyorogva
nézte, ahogy az leszáll. Ki tudta venni a madárról lekászálódó katonákat, mint az
egyre mélyülő alkonyban mozgó árnyékokat, de semmi többet.
– Az újonnan jött katonák mintha nem jönnének ki jól a korábban érkezettekkel –
szólalt meg kisvártatva a lány.
– Ezt hogy érted? – firtatta Kaden.
– Nem tudom biztosan megmondani. Mintha valamiféle patthelyzet alakulna ki.
Tessék!
Kaden átvette a távolbalátót, és a messzi hágóra irányozta. Beletelt vagy egy
percbe, mire megtalálta a frissen érkezett Kettralokat a már korábban leszálltak
között.
– Ebben a szárnyban is van egy nő, hosszú, vörös hajjal. És… két nő van, bár a
második nem tűnik sokkal többnek egy kislánynál.
– Fekete gúnyát visel? – kérdezte Pyrre.
Kaden bólintott.
– És íj van nála. Ami lényegében akkora, mint ő maga.
– Ne tévesszen meg a termete! – intette az orgyilkos. – Egy gyilkos nem mindig
tűnik gyilkosnak. Lehet, hogy a lány fiatal, de ha küldetéseket teljesít a
Sasfészeknek, akkor valószínűleg háromszáz lépésről képes lenne nyilat röpíteni a
szemed közé. Tudod, a Kettralok egyszer megpróbálták kifüstölni Rassamburt –
valamelyik tisztelt ősöd úgy döntött, nem tetszik neki az ötlet, hogy egy Ananshael-
templom áll Ancazban. Tíz szárnyat küldtek, tíz veterán szárnyat…
Az orgyilkos folytatta az elbeszélést, de Kaden már nem hallotta, mit mond. A
távollátót a második szárny parancsnokára irányította – a magas, napbarnította
ifjúra, aki rövidre vágatta a haját, kinek a szája komor vonallá préselődött, és szeme
sötét volt, akár a szurok. Először annak szentelt nagyobb figyelmet, ahogy az ifjú
Micijah Uttal pörlekedik. Ők ketten valamin összevitatkoztak, az aedoli még kardot
is húzott, a többi katona pedig a parancsnokuk felé kezdett oldalogni, mintha csak
harcra számítanának. Kaden már éppen egy újabb pillantást akart vetni a madárra,
amikor valami ismét magára vonta a figyelmét az új parancsnok arcán. A nap már
szinte teljesen lebukott a hegyek mögött, és a fény egyre gyérült, így először azt
hitte, csak az árnyékok űznek tréfát vele, de ekkor az ifjú lefelé csapott a kezével,
kurta, dühös mozdulattal, és Kaden ekkor felismerte. A szeme sötétebb volt ugyan,
és valahogy üresebb is. A tágra nyílt szemű kisfiúból felnőtt férfi lett, egy férfi
magasságával és egy katona testalkatával, de Kaden jól ismerte ezt a mozdulatot, és
felismerte az arcot, még nyolc év elteltével is. Erőlködve próbált rájönni, hogy mi
történhet ott, a távoli szorosban, de ahogy nézte, már közben úgy érezte, mintha az
árulás fagyos pengéje járná át a gyomrát. Leengedte a látüveget.
– Ez Valyn – mondta kongó hangon. – A bátyám. – Törődötten leengedte a
távolbalátót, és leheveredett az egyik érdes sziklára. Hirtelen úgy tűnt, mintha az
orgyilkosnak lenne igaza: a legjobb lefeküdni és pihenni egyet a vég előtt, mert ez
volt minden, amiben reménykedhettek. – Legalább már tudjuk, ki áll az egész
felfordulás mögött.
– A bátyád az? – kérdezte Pyrre, akit hirtelen érdekelni kezdett a dolog, és
feltámaszkodott az egyik könyökére. – Biztos?
Kaden fáradtan bólintott.
– Fél életemet azzal töltöttem, hogy vele szaladgáltam a Hajnalpalotában.
Mostanra nagyobb lett, és körüllengi valami… veszély, de ő az.
Az orgyilkos felvette a távolbalátót, és egy darabig azon keresztül nézelődött,
közben lebiggyesztve az ajkát.
– Hát – mondta végül, és vigyor terült szét az arcán –, ha a most kapott
fogadtatásra hagyatkozhatunk, akkor úgy fest, ő a mi oldalunkon áll.
Kaden a fejét rázta.
– Ezt miért mondod?
– Ismét csak úgy érzem, hogy maga alá temet a shinek megfigyelőképessége.
Micijah Ut, hogy Ananshael rágja le a húst azokról a túlméretezett csontjairól, épp
az imént fosztotta meg a bátyád szárnyát a fegyvereitől. Az emberei épp most
kötözik őket össze. A vörös hajú és csábos testű nő épp az imént harapott ki egy
darabot az egyikük füléből, és ha a bátyád arcából lehet ítélni, akkor ő nem állna
meg a fülüknél.
Hirtelen vad remény gyulladt Kaden mellében.
– Harcolnak?
– Hát, megpróbálták, de elég egyoldalú küzdelem volt. Fogakkal a kardok ellen
nem sokra megy az ember.
– De nincsenek együtt a többiekkel – mondta Kaden. – Nem vesznek részt a
dologban.
– A jó hír az – folytatta Pyrre, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést –, hogy
egy ilyen madár ki tudna röptetni minket innen.
– A madár ott van – szólalt meg Rampuri Tan. Szeme ismét visszanyerte régi
szúrósságát, ismét összpontosított. Bármilyen transzba esett is, már messze maga
mögött hagyta. – Mi pedig itt. Egy völgy és több mint egy tucat fegyveres választ el
minket.
– Hát – mondta erre Pyrre –, én még mindig a jó hírnek örülök. Te máris áttértél
a rosszra.
– Ez akkor hát a vége? – kérdezte Triste, és a harag ráncokat gyűrt a homlokára. –
Ez minden, amit mondani tudtok?
Az orgyilkos a fejét rázta.
– Van még egy jó hír. Van egy tervem.
Kaden résnyire húzta a szemét. A csali magába rejtette a horgot – csak még nem
látta.
– Mi a terved? – csikorogta Tan.
– Akkor most térjünk rá a rossz hírre. – Pyrre letette a látüveget, kivonta egyik
hosszú, kegyetlen kinézetű kését, és Tristére nézett. – A rossz hír, hogy a tervhez
szükség van egy áldozatra, és ebben az igazságtalan világban közülünk egyeseknek
nagyobb áldozatot kell hozniuk, mint másoknak.
Kaden az utolsó pillanatban a nő csuklója után kapott, kétségbeesetten próbálta
megállítani a kést, de ő csak egy szerzetes volt, sőt, még csak szerzetes sem, míg
Pyrre Lakatur Ananshael papnője, orgyilkos, Koponyára Esküdt, akit arra képeztek
ki, hogy véres istene módszereit gyakorolja Rassambur csarnokaiban, és olyan
gyorsan és pontosan sújtott le, hogy Tristének még szinte sikoltani sem maradt
ideje.
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
——»•«——
Valyn véresre dörzsölte a csuklóját, és majdnem kificamította a vállát, amikor
megkísérelte az egyik kezét kirántani a háta mögött csuklójánál meghurkolt
kötélből. Ismert minden trükköt, amivel kiszabadulhatott egy hentescsomóból, de
így voltak ezzel azok is, akik megkötözték – ez volt a legfőbb gond, amikor az
ember más Kettralokkal harcolt.
A teste sajgott az erőlködéstől, de a fizikai fájdalom eltörpült a perzselő,
marcangoló bűntudat mellett. Sietségében, hogy megmentse fivérét, szárnyát
egyenesen a bajba vezette: nem ügyelt a jelekre, elhanyagolta az értelem szülte
óvatosságot, így most, hacsak nem talál valami módot arra, hogy kiszabadítsa
mindnyájukat, itt fognak meghalni a világ végén, egy névtelen hegy árnyékában.
Éppen elég rossz lett volna meghalni úgy is, hogy mindegyik kezében egy-egy
pengét tart, nyelve hegyén pedig ott várakozik egy szitok, na de így… megkötözve,
mint egy levágásra szánt disznó? A szégyen sokkal, sokkal rosszabb volt, mint a
kín.
Csináld, tovább! – biztatta magát. Gondolkozz! Míg élsz, addig a harcnak nincs
vége.
A szökés azonban lehetetlennek tetszett. Az aedoliak egy hosszú, fűrészes
gerincen átvezető szorosban éjszakáztak, ahonnan több száz lépésre elláttak minden
irányban. Remek hely volt, kitűnő kilátással, mindkét irányból jól védhető, bár
nehezen lehetett visszavonulni, ha rosszabbra fordulnának a dolgok. Ami ismét csak
valószínűtlennek tetszett. Vagy száz mérfölden belül, bármilyen irányban csak a
szerzetesek éltek, és ha Micijah Utnak hinni lehetett, akkor az emberei már minddel
végeztek. Kaden pedig valahol odakint járt, a sötétben botladozva, csak éppen
menekül. Így maradt Valyn és a szárnya, őket pedig teljesen harcképtelenné tették,
megkötözték, majd ráhajították a szoros közepén emelkedő érdes törmelékhalomra.
Még ha sikerülne is kiszabadulniuk, továbbra is csapdában lennének, az északról és
délről határoló sziklafalak meg a hágó nyugati és keleti végét őrző emberek között.
Néhány sziklatömb kínált ugyan némi silány fedezéket, de azokat is könnyű lenne
megkerülni, és…
De mielőtt a taktikán járna az eszed, még ki kellene jutnod ezekből a ‘Kent-
csókolta kötelekből.
A feladat a lehetetlenséggel határosnak tűnt. Yurl és Ut is értette a dolgát. Valyn
embereit a szabályok szerint kapták el, és először Talalról gondoskodtak. Noha
egyikük sem tudta, mi a megcsapoló kútja, nem kockáztattak. Yurl kést nyomott a
torkának, majd Hern Emmandrake, a robbantómestere, átadott neki egy adamanth-
tal átitatott gyolcsot. Talal megpróbálta elrántani a fejét, amikor a lucskos kelmét az
orrához és a szájához nyomták, de kisvártatva kócbabaként rogyott össze az arcára
tapadó gyolcstól, mire Yurl önelégülten vigyorogva nézett fel.
– És most – közölte –, gondoskodhatunk a ti kényelmetekről is.
Nem tartott sokáig, mire a szárnyat úgy megkötözték, mint a levágásra szánt
lábasjószágot: kezükre-lábukra hurkot vetettek, még a torkukra is jutott, hogy
véletlenül se vergődjenek. Gwennának így is sikerült kiharapni egy darabot az egyik
aedoli füléből, de cserébe akkora pofont kapott, hogy felszakadt tőle az ajka és
bedagadt az egyik szeme. A fájdalom persze a legkevésbé sem szelídítette meg, de
amikor egy mocskos rongyot tömtek a szájába, nem tudott már sem szitkozódni,
sem harapni, és pár percnyi hiábavaló küszködés után visszarogyott a földre, csak
zöld szeme izzott a néma dühtől. Helyzetük kilátástalansága dacára azonban Valynt
egy pillanatra elöntötte a megkönnyebbülés, amikor lelökték őket a szoros érdes
kavicsos talajára, ahelyett, hogy azon nyomban megölték volna őket. Ez hiba.
Yurlnak nincs más oka arra, hogy életben tartson minket, csak a kárörvendés. De
aztán hirtelen émelyítő harag és megvetés tört rá, ahogy megértette, miért kímélik
meg őket.
Balendin.
A megcsapoló közeledett, és úgy lejtett be a tűz fénykörébe, mintha csak valami
tartományi nemes lenne, aki éppen a gondosan nyírt gyepen tesz egy sétát. Megállt
egy pillanatra, hogy meglepetést tettetve mérje végig a foglyokat, és helytelenítően
cöcögjön, miközben egyik ujját megrovóan rázta meg feléjük, majd pár lépésre
tőlük leguggolt, és az elégedettség csak úgy sütött a szeméből. A kutyái sehol sem
látszottak, de a sólyma a vállán gubbasztott; oldalra billentette a fejét, és éhes
pillantással méregette Valynt.
– Olyan hízelgő – kezdte Balendin, és közben rákacsintott Valynra –, hogy
mindannyian ennyire törődtök velem.
– Meg foglak ölni, megcsapoló – szólalt meg Annick. A fenyegetés nem tűnt
kivitelezhetőnek. Valyn egész szárnyát ártalmatlanná tették, de Annick különösen
sebezhetőnek tűnt a tűz villódzó fényében. A durva kötelek kiemelték, hogy
mennyire vékony a karja, milyen gyermeki a teste; lehetett volna akár egy eltévedt
kislány, akit egy rabszolgahajóra szánnak, azért kötözték meg, ha nincs sötéten és
baljósan csillogó szeme. – Két nyilat lövök a gyomrodba – folytatta a lány, akit nem
zavart, hogy vér csorog a homlokára kapott vágásból –, és egy harmadikat abba a
bűzlő, hazug szádba. – A fenyegetésnek hiteltelenül kellett volna csengenie, ha
olyasvalaki mondja, aki abban a helyzetben van, mint a lány, Balendint mégis
elnémította.
A megcsapoló láthatóan fontolóra vette az ígéret kockázatát, aztán megrázta a
fejét.
– Nem hiszem, bár fogalmad sincs, milyen sokra tartom a kijelentésedet. –
Lehunyta a szemét és hátradöntötte a fejét, mintha csak langyos eső öntözné az arcát.
– Ez a rengeteg harag, ez a gyűlölet, ez csodálatos… érzés! – Megnyalta az ajkát, és
elmosolyodott. – Tudjátok, ez egy adomány… az ember képessége arra, hogy
érezzen. Bizonyos állatok is képesek rá, de csak halványan, nagyon halványan. Az
csak az árnyék árnyéka. De a ti ízletes gyűlöletetek… – Megnyalta az ajkát. – Mint
mondtam, fogalmad sincs, hogy mit jelent ez nekem.
Segítünk neki, döbbent rá Valyn komoran. Minden haragunk csak még erősebbé
teszi. Vett egy nagy levegőt, lassan kifújta, és igyekezett elcsitítani az érzéseit. Kút
nélkül Balendin ugyanolyan volt, mint bármelyikük, csak egy másik, Kettralok
kiképezte katona, aki jelentősen gyengébben bánik az íjjal vagy a karddal, mint a
többség. Ha Valynnak sikerülne némi nyugalmat erőltetnie magára…
– Tudod, meg sem próbált sikoltozni – folytatta a megcsapoló közömbös hangon,
mintha csak társalogna, bár a szája sarka enyhe vigyorra görbült felfelé, ahogy
Valynra nézett. – Mármint a barátod, Ha Lin. Akinek a seggét egy szajha is
megirigyelhetné. – Halkan, elismerően füttyentett, és a fejét rázta. – Bárcsak több
időt tölthettem volna vele aznap a Nyugati-hegyfokon, de hát ismered Yurlt – tette
hozzá, és fejével intett arrafelé, ahol a szárnyparancsnok állt, jó tucatnyi lépésre,
beszélgetésbe merülve Micijah Uttal. – Magának akarta fenntartani a verés zömét. Jó
félórán át térdelt a torkán, és az övkése hegyével bökdöste. Nekem alig jutott pár
ökölcsapás. – Szomorúan csóválta a fejét. – Nyilván ahhoz van valami köze, ha az
ember kiváltságosnak születik.
– Te ‘Shael-szülte kurafi – csikorogta Valyn, és tehetetlenül ficánkolt a
kötelékeiben. – Te kicseszett disznó, jobb, ha reménykedsz, hogy Annick még
előttem elkap.
– Aaah – hunyta le a szemét elégedetten Balendin. – Ez már jobban tetszik. –
Közelebb hajolt Valynhoz. – Tudod – folytatta ez igazán csodálatos. Azt hiszem, te
erősebb érzéseket táplálsz a barátod szenvedései iránt, mint ő maga tette.
– Balendin – vakkantott oda Yurl, és hátat fordított az aedolinak, hogy sürgető
mozdulatot tegyen. – Gyere ide, mert van valami… – Hunyorogva meredt a sötétbe.
– Jön valaki.
A megcsapoló felegyenesedett, és egy pillanatra bosszúság villant át az arcán.
– Ki az?
Yurl a fejét rázta.
– Honnan a pöcsből tudjam? A nap egy órája lement. Csak egyetlen ember, de azt
akarom, hogy legyél itt, készenlétben.
Valyn nekifeszült a köteleinek. A hevenyészett tábort jól verték fel, de nem volt
sebezhetetlen: egyetlen Kettral szárny és vagy húsz aedoli védte Ut parancsnoksága
alatt. Egy kisebb csapat – mondjuk ötven ember – valószínűleg lerohanhatná. Ötven
ember vagy egyetlen veterán Kettral szárny. Valyn fejében egy tucatnyi eshetőség
gomolygott – a Bolha és Adaman Fane végre utolérték őket, egy osztagnyi hűséges
aedoli követte nyomaikat a hegyekben, egy másik helybeli szerzetesrend tagjai értek
ide… Bolond, pisszegte le magát. Fejezd be az álmodozást, és arra összpontosíts,
ami itt van, ami a valóság! A közeledő alak nagy valószínűséggel Ut egy másik
embere lesz, nem pedig bárki más: egy visszatérő felderítő vagy a főerőtől érkező
hírnök.
Az aedoli parancsnok azonban láthatóan nem így vélekedett. Néhány elvakkantott
parancsára az emberei felsorakoztak a hágó két oldalán, íjaikkal a lenti sötétséget
vették célba, míg Balendin és Yurl egyenesen a közeledő alak útjába állt, legyen az
bárki is. Yurl kivonta két pengéje közül az egyiket, és félig-meddig védekező állást
vett fel. Balendin a tőrét pörgette az ujjai között, nyugalmat színlelve. Valynt
azonban nem tudta megtéveszteni – a legtöbben úgy megfeszültek, mint az íjhúr,
úgy készülődtek, mintha maga Ananshael látogatna el a táborukba.
A sötétből kiváló alak azonban nem Ananshael volt, nem is egy aedoli, nem is
szerzetes, és nem is csupasz pengével berontó Kettral. Hanem egy látomás, a
tökéletességről szóló álom – valamiféle istennő, aki eltévedt a mennyekben, hogy a
pislákoló tűz kínálta gyér útjelzés vezesse őt ide. Pókháló finomságú köntöse
foszlányokban lógott, de még ez is csak a szépségét erősítette, mert a szétszakadt
kelme imitt-amott feltárta csípőjét, combjának selymes vonalát. Valyn nagy
szemeket meresztett. Balendinre kellett volna gondolnia, a szárnyára, hogyan
használja ki ezt az aprócska figyelemelterelést a szökésre, de hosszú-hosszú
pillanatokig mégsem volt képes másra, csak álmélkodni, annyira rabul ejtette az
ibolyaszínű szempár varázsa, a leomló fekete haj, a friss vérrel keveredett
jázminillat.
Megsérült, eszmélt rá, és a gondolat mélységes, váratlan haragot lobbantott
benne. – Valaki egy hosszú, keskeny vágást ejtett az arcán, amely éppen csak
elhibázta a szemét. A seb majd szépen begyógyul – rosszabbat is látott már a
mindennapos kiképzéseken –, de volt valami a lányban, amitől minden, őt ért
sérülés mintha szentségtöréssel ért volna fel, a szentség meggyalázásával, mintha
valaki egy barázdát vésne egy felbecsülhetetlen értékes szoborba.
Ut egy szemvillanás alatt rántotta elő pallosát, Yurl pedig kivonta másik kardját.
Hogy mire kellettek nekik a fegyvereik, arról Valynnak fogalma sem volt. A fiatal
nő egy fejjel alacsonyabb volt a legkisebb aedolinál is, és karcsú, akár a fűz.
Fegyvertelenül érkezett, kezét esdekelve nyújtotta előre, és könnyek csorogtak le az
arcán.
– Kegyelem! – zokogta. – Kegyelem! Sajnálom!
– Egy lépést se! – dörögte Ut, és a lány mögött elterülő sötétséget fürkészte
éberen. A lány kelet felől érkezett, arról az irdatlan nagy vidékről, ahol Kaden
feltehetően eltűnt egy nappal ezelőtt. – Térdre!
A lány lerogyott, ügyet sem vetve a durva kövekre.
– Sajnálom! – nyögte. – Kényszerítettek, hogy velük menjek. Nem akartam.
Sajnálom!
 – Nocsak – szólalt meg egy új, telt hang, és már-már vidáman csengett. – Triste,
Triste, Triste. Az elveszett kislányunk végre visszatér. – Valyn meredten nézte,
ahogy a vérvörös szemkötőt viselő férfi besétál a fénykörbe.
– Adiv – kapott levegő után a lány. – Megtettem! Megtettem, amit mondtál. Ágyba
vittem, simogattam, levetkőztettem, és utána… – Tehetetlenül rázta a fejét. – De
aztán kezdetét vette az egész, a gyilkolás, tüzek gyúltak, ő pedig magával vonszolt:
ő meg az a másik szerzetes.
A szemkötős férfi – valamiféle annuri tanácsos, ha Valyn jól emlékezett még a
rangokra –, odaballagott a lányhoz, és már-már szelíden felemelte az állát.
– És két napig vele tartottál – ingatta a fejét a férfi. – Bájos teremtmény vagy,
drágám. Semmi sem okozna nagyobb örömet, mintha elhihetném ezt… a meséd, de
igencsak feszegeti a hihetőség határait.
A lány összerándult, mintha pofon vágták volna. Rémültnek tűnt, de Valyn
halványan megérzett benne valamit… rádöbbent, hogy ez dac, mire a szeme tágra
nyílt a meglepetéstől. Fogalma sem volt, honnan tudta – gyanította, hogy ennek
ahhoz lehetett köze, ami odalent történt vele az Üregben, de felismerte a dac illatát,
mint ahogy felismerné a rettegését vagy a vágyét is. A lány rémült volt, ezt még
erősebben érezte, de a félelem leple alatt az elszántság hideg áradata zubogott.
– Nem tudtam, hogy mit tegyek – zokogta a lány, és szavai rácáfoltak az illatra. –
Láttam, ahogy megölik a katonákat, az aedoliakat. Az a szörnyű nő, az a kalmár,
lecsapott rájuk a késeivel, és ők meghaltak. Azt mondta, hogy fussak, így hát
futottam. Sajnálom. Sajnálom! – Összegörnyedt a férfi lábai előtt, erőtlenül ölelte át
annak térdét.
– És hogy lehet az – kérdezte Adiv –, hogy mégis visszatértél hozzánk?
– Mert meg akart… – A lány keble hullámzott a felindultságtól és a rettegéstől –,
mert meg akart ölni!
– Kicsoda?
– Pyrre! A kalmár! Leszúrta azt a szegény, kedves kövér szerzetest is, amikor már
nem tudott lépést tartani velünk, és azt mondta, van egy terve, de engem is megölt
volna. – Erőtlen mozdulattal saját lábára mutatott, és Valyn döbbenten eszmélt rá,
hogy az olyan véres, és úgy összevissza van szabdalva, hogy már szinte a hihetetlen
határát súrolja. Elképesztő volt már az is, hogy Triste egyáltalán állni tudott,
nemhogy futni.
– Megtaláltuk a szerzetes testét – vágott közbe Ut kurtán. – Egyetlen szúrt sebet
kapott.
Adiv egyik ujját az állához nyomta, egy pillanatra elmerengett, és mintha teljesen
megfeledkezett volna a térdét ölelő, könyörgő alaktól.
– Ki ez a nő, akiről beszélsz? – kérdezte aztán. – Pyrrének hívják?
– Egy Koponyára Esküdt – zihálta Triste. – Azt mondta, hogy papnő… hogy
Ananshael papnője.
 Ut felmordult.
– Ez némi magyarázatot ad.
– Mondjuk arra, hogy nem sikerült megölnöd? – érdeklődött Adiv.
– Holnap reggel gondoskodunk erről – szólalt meg Yurl is. Mostanra mindkét
fegyverét a tokjába csúsztatta, mikor látta, hogy Triste nem jelent fenyegetést, és
önelégült fensőbbségességgel lépett be a körbe. – A hajnal első fényénél felküldjük
a madarat. Még ha egész nap futnak is, ráadásul ilyen terepen, akkor sem tudnak hol
elbújni.
– Nem – sikerült kinyögnie Tristének, és vadul gesztikulált. – Nem, nem
várhattok! Azonnal utánuk kell mennetek!
A szárnyvezér most rávillantotta egyik sunyi mosolyát.
– Ne aggódj, drágaságom! Nem szöknek el. Addig is viszont tehetek valamit, ami
kicsit talán… felvidít. – Tetőtől talpig elismerően végigmérte. – Világos, hogy azok,
akikkel voltál, nem tudták, hogyan kell bánni egy nővel.
A miniszter egy kurta mozdulattal elhallgattatta.
– Miért kell most azonnal utánuk mennünk? – kérdezte nyugodt, de kimért
hangon.
– Az öreg szerzetes miatt – magyarázta Triste, és most először emelte fel a
pillantását. – Ismeri a hegynek ezt a részét. Azt mondta, tele van barlangokkal,
hatalmas barlangokkal. És most odatartanak.
Ut éles pillantást vetett Adivra.
– Ez igaz?
A miniszter türelmetlenül rázta a fejét.
– Honnan tudhatnám? Egy pillanatig sem számítottunk arra, hogy idáig jutnak. A
térképeink még a nagyobb csúcsokat sem jelzik.
– Mifélék ezek a barlangok? – dörögte Ut, és hajánál fogva megragadta a lányt,
majd talpra rántotta.
– Nem tudom! – kiáltotta Triste, és háta ívbe görbült, ahogy lábujjhegyre
emelkedett, arcát eltorzította a fájdalom. – Nem tudom! Csak azt, hogy nagyok. A
szerzetes egyszer azt mondta, hogy amint odaérnek, napokig haladhatnak bennük, és
tucatnyi helyen jöhetnek ki.
– ’Shael vigye el! – szitkozódott Ut.
– A madaramnak nem sok hasznát vesszük, ha hagyjuk, hogy bevegyék magukat
egy barlangba. – Yurl úgy vihogott, mintha csak a körülötte állók tehetetlenségén
álmélkodna.
Valynban hirtelen vad remény éledt. Ha Kaden eléri a barlangokat, Yurlnak és az
aedoliaknak napokba telik, mire egyáltalán meglelik a bejáratot, vagy akár hetekbe!
Persze Triste mindent elrontott. A jelek szerint épp oly álnok volt, mint amennyire
gyönyörű.
– Örökké csak a váratlan – ingatta a fejét a miniszter. – És merre vannak ezek a
barlangok? Milyen messze van Kaden?
– Nem tudom – felelte a lány. – Pár mérföldre? A szerzetes azt mondta, hajnalra
odaérhetnek.
Adiv lassan bólintott, majd Yurlra nézett.
– Jól van hát. Megtalálod őket hajnalig?
A dagadó hold bőséges fényt adott ugyan, de bárki is indul ilyenkor keresésre,
annak alacsonyan kell röptetnie a madarat. Ha Kadennek és társainak sikerül
árnyékban maradniuk, nehéz lesz a nyomukra bukkanni. Másfelől, ha hajnalig
sikerül pár mérföldet megtenniük ezen a különösen nehéz terepen, akkor nem
engedhetik meg maguknak a fényűzést, hogy a legbiztonságosabb úton menjenek.
Lesznek olyan szakaszok, ahol a gyorsaság miatt kénytelenek lesznek nyílt terepen
haladni. Valyn a fogát csikorgatta. A végkimenetel nem volt biztos ugyan, de nem
voltak ínyére öccse esélyei.
– Két perc múlva a levegőben tudunk lenni az embereimmel – felelte közben Yurl
– de ez egy hatalmas terület, és sötét van. Ha Kaden irányt váltott, hogy a barlangok
felé induljon, akár a fél éjszakánk is rámehet, ha egy rossz völgy felett keringünk.
Ut Adivra pillantott, és a miniszter, mintha csak megérezte volna, hogy a másik őt
nézi, felpillantott, nyugtalanul feszesebbre húzta a szemkötőjét, oldalra billentette a
fejét, majd bólintott.
– Kaden jelenleg nem mozog. Ha elindul, nagyjából meg tudom mondani, merre
tart.
Yurl felhúzta az egyik szemöldökét.
– Roppant lenyűgöző trükk, hogy egy vak ember képes a sötétben látni. Szeretnéd
elmondani, hogyan csinálod?
– Nem különösebben – felelte Adiv higgadtan.
– Hát, ha kiteszem a szárnyam annak a kockázatnak, hogy a te szavadra küldöm
fel őket a levegőbe, miért nem mész inkább te, és teszel egy próbát?
– Azt mondod, hogy feszélyez, hogy egy fegyvertelen csapat, három kimerült
ember után kell repülnöd?
– Az egyik egy Koponyára Esküdt!
Adiv elutasítóan legyintett.
– Ti öten vagytok. Kettralok. Van egy madaratok. Pyrre Lakatur, Tan és Kaden
napok óta menekülnek. Ha azt az érzetet kelted, hogy ezt az aprócska feladatot sem
vagytok képesek megoldani, akkor el kell gondolkozzam, nem volt-e hiba, hogy
egyáltalán bevettelek a dologba?
Yurl erre elfordult és kiköpött, de a miniszter már megfogta.
– Amint felszállunk, hogyan jut el hozzánk ez a titkos tudásod?
– Egyszerűen – felelte Adiv, és a tűz felé intett. – Két láng északot jelent, három
delet, négy keletet. Csak időnként nézz erre… ezt a hágót még ötven mérföldről is
látni fogjátok.
 – Remek! Ti csak itt várjatok, amíg én megpróbálom eltakarítani a kicseszett
káoszt, amit okoztatok – vicsorogta Yurl.
Ut most a Kettralra nézett. Az aedoli még akkor kivonta hatalmas pengéjét,
amikor Triste megjelent, és most úgy festett, mint aki kész azonnal használni is.
Adiv viszont kettejük közé lépett.
– Ha már káoszról beszélünk – intett a fejével arra, ahol Valyn és szárnya hevert
megkötözve –, mintha neked magadnak is lenne mit eltakarítanod.
Yurl elfintorodott.
– Az egyik emberem szerint még hasznukat vehetjük. Begyűjtjük Kadent, és utána
meghalnak.
– Ebben az esetben – felelte Adiv – lehet, hogy a te feladatod lesz megtalálni a
császárt, és megölni. Mert utálom az elvarratlan szálakat.
Yurl megfordult, hogy magához intse szárnyát, de ekkor Ut lépett előre.
– Én is jövök.
A szárnyparancsnok rámeredt, aztán megrázta a fejét.
– Sosem repültél még madáron. Még a legalapvetőbb dolgokat sem tudod egy
kettralról.
– Majd megtanulom – felelte az aedoli.
Yurl most Adivhoz fordult, széttárta a kezét, de a miniszter csak száraz,
kígyószerű mosolyával felelt.
– Úgy fest – jegyezte meg –, hogy nem bíznak meg maradéktalanul benned és az
„embereidben”. Ut veled megy, te pedig itt hagyod… – tekintetét végighordozta a
szárnyon, aztán vékony ujjával Balendinre bökött – …a parancsnokhelyettesed.
– A Kettral szárnyaknak nincsenek parancsnokhelyetteseik – csattant fel Yurl.
Adiv erre csak vállat vont.
– Akkor nem fog hiányozni. – Yurl tiltakozni kezdett, de miniszter felemelt ujjal
szakította félbe. – Ez nem vita tárgya. És csak az idődet fecsérled.
A fiatal lányt, Tristét minden könyörgése és tiltakozása dacára megkötözték, majd
a lehajították a földre Valyn és szárnya többi tagja mellé.
– Később még benézek, hogy elszórakoztassalak – szólt oda Yurl, és ismét
elismerően mérte végig a lányt. – Tetszik az a nyakadra csavart kötél. –
Elvigyorodott, mikor Triste nem felelt, aztán intett a szárnyának, és a nyugati lejtőn
elindultak lefelé, a sötétbe, ahol a madarak pihentek.
Triste összehúzta magát, ruhája felcsúszott a combján, és addig nyöszörgött és
reszketett, míg Gwenna úgy nem helyezkedett, hogy kíméletlenül fejbe rúghassa.
– Fejezd be! – fortyant fel a robbantómester. – Éppen elég az is, hogy az imént
árultad el a császárodat. A legkevesebb, amit tehetsz, hogy abbahagyod ezt a
kicseszett vinnyogást.
Valyn hajlott rá, hogy egyetértsen, de érzett valami Tristében… a dacot, amelyet
kiszagolt, most pedig… egyfajta elégedettséget. Gondolkodnia kellett. Yurl váratlan
távozása nyomán maradtak az aedoliak, a miniszter és Balendin, hogy őket őrizzék.
Ha meg akarnak valahogy szökni, most jött el az ideje, és legkevésbé sem hiányzott,
hogy egy áruló lány zokogása megzavarja a gondolatait. Meglepetten látta viszont,
hogy a lány felemeli a fejét, és ibolyaszínű szeméből inkább harag sugárzik,
mintsem félelem. Triste Valyn mögé nézett, de Balendin és a többiek vagy egy tucat
lépésre onnan egy kis lámpás köré gyűltek, onnan figyelték, ahogy a nagy sötét árny
– Yurl madara – a levegőbe szökken.
– Nem árultam el – sziszegte. – Mert ez a terv. Mindez a terv része.

– Nos – mondta Pyrre, ahogy a keskeny völgy túloldalára nézett, ahol az óriási
madárárny nesztelenül szelte a levegőt, kitakarva a csillagokat. – Szokványos
esetben a bonyolult tervekről úgy gondolom, hogy a legcsekélyebb mértékben is
tarthatatlanok, de meg kell mondjam, ez látszólag elég szépen alakul. Na persze,
még nem tartunk ott, ahol egy egész Kettral szárny engem kerget a borotvaéles
sziklák útvesztőjében.
– Megcsinálta – rázta a fejét Kaden. – Nem voltam benne biztos, hogy képes rá.
– Úgy fest, az „észt” is hozzáadhatjuk kedvesed lenyűgöző… képességeinek
lajstromához – bólintott az orgyilkos.
Tan azonban nem volt éppen ünnepi hangulatban.
– A lány megtette a maga dolgát – nézett Kadenre. – A tiéd már jóval nehezebb
lesz.
Kaden bólintott, elcsitította lelkesedését, egyszersmind rossz előérzetét is. Az
umialjának igaza volt. Ha kudarcot vall, mindaz, amit Tristének sikerült elérnie,
csak siettetni fogja elfogásukat és kivégzésüket.
– Nem tudom, hogy az ak’hanath miképpen tartja a kapcsolatot gazdáival –
vallotta be az idősebb szerzetes de valahogy tartja. Nappal lehet, hogy a madárra
bízták a felkutatásunkat, de éjjel az a csestriim teremtmény lesz a vezetőjük. Ha nem
sikerül elkerülnünk, az egész csel értelmét veszti.
– Már alig várom – szakította félbe Pyrre hogy halljam, miként akartok elkerülni
egy olyan lényt, amelyik az önmagadról alkotott képet követi.
– Úgy, hogy elpusztítod önmagad – felelte Tan.
Ezt hosszú csend követte. A csillagok néma szikrákként ragyogtak a sötétség
roppant leplén.
– Visszavonom, mikor azt mondtam, hogy tetszik a terv – szólalt meg végül
Pyrre.
– A vaniate – lehelte Kaden.
Tan bólintott.
– A vaniate.
– Ez roppant lenyűgözően hangzik – vágott közbe ismét az orgyilkos. – És
remélem, legalább ugyanilyen gyors is, mert a madár már csak fél mérföldre jár.
Ha azt a csestriim izét követik, akkor nemsokára itt lesznek.
Kaden érezte, hogy szaporábban ver a szíve, de aztán lecsillapította. Korábban
még sosem idézte fel a shinek érzelemmentes transzállapotát, és fogalma sem volt,
hogy most sikerül-e neki, de Tan azt állította, készen áll. Mellesleg nem nagyon
akadt más választásuk, ha el akarják kerülni az ak’hanathoz és az őket üldözőket.
– Tisztítsd meg az elméd! – utasította a szerzetes. – Aztán idézd fel egy madár
saama’anját, a szívrigóét!
Kaden lehunyta a szemét, majd tette, amire kérték: az állat képe olyan élesen és
tisztán ugrott elő gondolatai közül, mint ahogy az ezer képen, amelyet rajzoltattak
róla.
– Nézd az alsó tollazatát – folytatta Tan –, a farktollát, az evezőtollait… nézz meg
minden részletet… érezd lábának durva pikkelyeit, sima csőrét, begyének puha
tollait!
Valahol délen a kettral fülsiketítő rikoltást hallatott. Kaden testén végigfutott az
aggodalom, és a rigó képe megremegett, míg le nem küzdötte szorongását. A
madarat nézd! – mondta magának. Csak a madarat!
– Hagyd a kezedet a begyén! – mondta Tan. – Érzed a szívverését?
Kaden hallgatott. Ez valami új volt. A saama’an olyan gyakorlat volt, ami a
látásról szólt. Soha senki nem kérte meg arra, hogy kösse össze a tapintás
élményével. Vett egy nagy levegőt.
– A rigó meg van ijedve – mondta Tan –, mert csapdába esett a tenyeredben.
Tisztában vagy azzal, hogy fél. Érezd át ezt a félelmet!
Kaden bólintott. Olyan ez, mint a beshra’an, döbbent rá, mint amikor egy élőlény
elméjébe lép az ember, csak ezúttal ez a teremtmény a fejében létezett. Mélyebbre
süllyedt a látomásban, a madár szíve fölé tette a tenyerét, és érezte annak dobogását.
– Hallod a szívverését? – kérdezte Tan.
Kaden várt. A hegyi szél ott süvített a fülében. Valahol lent, az együk lejtőn valaki
elindított egy kisebb kőomlást. Azon túl viszont, mögötte a madár szíve vert,
gyorsan és könnyen, egyre csak dobogva és dobogva, míg már kitöltötte a hallását,
az elméjét. A kezében fogta a teremtényt, mely olyan törékeny volt, hogy csak azzal
kiszoríthatta volna belőle a szuszt, ha összenyomja az ujjait. A rigó meg van ijedve,
ébredt rá. Ő rémisztette meg.
– És most engedd el! – szólt Tan. – Nyisd ki a tenyered, és hagyd elrepülni!
Kaden lassan szétnyitotta ujjait, csak habozva hagyta, hogy a rigó kiszökjön a
markából Fontosnak tűnt, hogy ott tartsa, hogy a markába szoríthassa… de Tan azt
mondta, engedje el, így hát hagyta, hogy az könnyedén kisuhanjon a kezéből.
– Most már repül – suttogta.
– Figyeld! – utasította Tan.
Kaden lehunyt szemhéján át nézte, ahogy a madár egyre kisebb és kisebb lesz
elméjének roppant kék egű háttere előtt, egyre kisebb és kisebb, míg végül már csak
egy paca látszott belőle, egy pötty, egy tűfejnyi pont az óriási és üres égbolton. És
aztán eltűnt. Elméjét pedig üresség töltötte ki.
Kinyitotta a szemét.
Majdnem a feje felett, a kettral ismét rikoltott. Közel járnak, eszmélt rá, de már túl
késő.
Ekkor látta meg a szemeket. Először nem volt benne biztos, hogy azok: izzó
vérvörös gömbök, legalább egy tucat, némelyik akkora, mint egy alma, mások nem
nagyobbak egy annuri érménél, ahogy ott lebegnek a lenti lejtőn. Ahogy közelebb
értek, már ki tudta venni a szembogarakat, ahogy azokban lüktetnek a kacskaringós
erek, ahogy kitágulnak és összehúzódnak, és ekkor megértette. Az ak’hanath
közelgett.
Meg kellett volna rémülnie, de a felismerés mégsem járt együtt a félelemmel. A
teremtmény csak egy tény volt – nem több, nem kevesebb –, ugyanolyan tény, mint
hogy leszállt az éj, vagy hogy Pyrre a szemét meresztve állt mellette. Mint az a tény,
hogy ma éjjel emberek fognak meghalni. Különös, döbbent rá, hogy nem érez
semmit. Megszokta, hogy mindig érez valamit. Alig pár perccel ezelőtt, mielőtt
szabadjára engedte volna magában a madarat, az elméjében csak úgy hömpölyögtek
az érzelmek: félelem, zűrzavar, remény. Odabent azonban mostanra csak a vaniate
maradt: a nagy, üres nyugalom.
A lény nagyobb volt a vártnál, majdnem akkora, mint egy nőstény feketemedve,
de gyorsabban siklott felfelé a sziklás kaptatón, mint bármilyen medve, karmai a
köveken kopogtattak, kitines lábait megfeszítette és ellazította, amitől az
ízesülésekben nyugvó szemek kidudorodtak az erőfeszítéstől. Vagy tucat lépés
megtétele után megállt, ide-oda fordult a sötétben, mintha csak ki akarna szimatolni
valamit, aztán halk, de éles rikoltást hallatott, még éppen a hallhatóság határán. A
teremtmény még kétszer adott ki ilyen természetellenes sivítást, mikor a kaptató
alsó részéről válasz érkezett rá.
– Ketten vannak – állapította meg Tan, ahogy a második rémség is közeledett.
Ahogy az közelebb ért, az első ak’hanath felemelte csúf, vágásra alkalmas ollóit,
mintha csak a levegő milyenségét ellenőrizte, és rendszertelen időközönként
csattogtatva szétnyitotta-összezárta. Az egyik lény hasíthatta szét a kecskék
koponyáját. Ők végeztek Serkhnnal a kolostornál. Ezek tények. Újabb tények.
Kaden Tanra nézett.
– Elkéstünk?
– Akkor nem, ha megölöm őket.
– Ha már itt tartunk – szólt közbe Pyrre, aki felkapott egy kis követ, és az egyik
lény felé hajította. Az célba ért, és émelyítő, pukkanó hang kíséretében telibe találta
az egyik szemet. Az ak’hanath egy pillanatra megrázkódott, újabb magas hangú
visítást hallatott, majd tovább oldalazott felfelé a kaptatón. Kaden még azt is ki tudta
venni, hogy a szája körüli kis csápok lázasan remegnek. – Van valami jó tanácsod?
– Úgy beszélt, mintha csak a környék legjobb boráról érdeklődne.
– Hagyjátok őket rám! – felelte a szerzetes. – Nektek is megvan a saját szerepetek.
– Nem kell segítség?
– Az ak’hanathok nyomkeresők, nem gyilkosok, bár ezek… – A szerzetes a
homlokát ráncolta. – Különböznek az általam tanulmányozottaktól.
– Pedig úgy tűnt, hogy elég sokat gyilkolásztak még Ashk’lanban – mutatott rá az
orgyilkos, és két újabb szemet ütött ki két újabb elhajított kővel. A pókok mostanra
izgatottak lettek, vadul kaszáltak végtagjaikkal, és folytatták útjukat.
– Ashk’lanban nem kerültek szembe olyannal, aki tudta, hogyan kell harcolni –
felelte a szerzetes, és előrelépett, hogy szembeszálljon az ellenséggel.
Még a vaniate burkában is úgy tűnt, mintha minden egyszerre történne. A
legközelebbi lény, amelyik még mindig pár lépésre járt, összegömbölyödött, aztán
ugrott. Kaden látott már szirti macskát támadni – ők voltak a hegyen a leggyorsabb
állatok, elég gyorsak, hogy utolérjenek egy vágtató szarvast, de még a leggyorsabb
pillanatukban is volt valami ellazultság, már-már bágyadtság a macskák
mozgásában. Az ak’hanath viszont egy, a tűréshatárt meghaladóan túlhúzott gépi
szerkezet erőszakosságával mozdult, csattogó karmok és saraboló karok
robbanásában.
Tan naczaljának valahogy sikerült fogadnia a támadást, és oldalra taszította a
lényt, míg a szerzetes egyszerre gördült tova a csapással, hogy harci állásban
pattanjon ismét talpra: Kaden ezt még sosem látta tőle. A furcsa csestriim lándzsát
gyors, hurkokat leíró ívben lengette a feje felett.
– Maradj mögöttem! – mordult Kadenre, de egy pillanatra sem vette le a szemét a
lényről.
Pyrre tovább támadta a teremtményt a kövekkel – előbb fogyott volna ki a
késeiből, mint az ak’hanath a szemeiből –, de láthatóan ez a fajta tevékenység még
csak meg sem izzasztotta.
– Sosem vártam volna, hogy egy shin szerzetestől látom a dharasala stílust –
szólalt meg, és hangjában új keletű tisztelet csengett. – Méghozzá a régi formákkal.
– Nem mindig voltam szerzetes – felelte Tan, és most rajta volt a támadás sora.
Átrohant a két pók között, a lándzsát nagy, fej fölötti ívben lengetve. Kaden egy
pillanatra azt hitte, hogy elvétette a célpontot, de a csapás mögötti szándékot csak
azután ismerte fel, hogy a naczal mindkét vége elérte a két ak’hanathox.. A vaniate
nyugtató csendjében Kaden elmerengett, hogy vajon Tannak mennyi ideig kellett
tanulmányoznia a fegyvert, hogy milyen gondos kiképzést kaphatott. Vajon ezeket
az ismereteket az ishienektől tanulta, vagy még náluk is régebbiek voltak, egy olyan
korábbi életből, amelyet ő el sem tudott képzelni?
Tan mostanra már majdnem a két pók között állt, ami lehetetlenül rossz
helyzetnek tűnt, túl közel voltak hozzá, hogy manőverezhessen, és bizonyosan túl
közel ahhoz, hogy kárt okozzon hosszú lándzsájával. Ám Tan rövid, erős
mozdulatokkal mégis lecsapott rájuk, és minden ütése duplán számított, ahogy az
előtte és mögötte álló lényeken csattant. Mi több, amikor a teremtmények lesújtottak
a pengéjére, fém csikordult kitinen és fröccsentett testnedvet, a szerzetes az egyik
ak’hanath erejét a másik ellen tudta fordítani, a kezében tartott naczalt használva
tengelyként. A teremtmények saját csapásaikkal válaszoltak, lendületes vágásokkal
és csattogó ollókkal, de Tannak sikerült távol tartani őket a fejétől és a mellétől,
míg egyre vadabbul és vadabbul támadott, egészen addig, míg egy nagy ívű döfő
mozdulattal sikerült a lándzsát az első ak’hanath kalimpáló végtagjai közé és annak
nyelőcsövébe döfnie. Ahogy a lény megrázkódott és felsivított, kitépte belőle a
pengét, a feje fölé rántotta, és ívben sújtott le vele: a hatalmas ütéstől megmaradt
ellenfele megingott, mire Tan odaszökkent, hogy végezzen vele.
Egy szívdobbanásig a hegyoldalban senki nem mozdult, és olyan csend támadt,
hogy hallani lehetett a szerzetes reszelős, ziháló lélegzetvételét.
– Megsebesültél – lépett előre Pyrre, de Tan felemelt keze megállította.
– Semmi végzetes. – Lepillantott a csuhájára. – Bár ezeknek a teremtményeknek
nem lenne szabad sem ilyen nagynak, sem ilyen erősnek lenniük.
– Amikor ennek az egésznek vége – szólalt meg a nő, és szúrós, de elismerő
pillantást vetett a szerzetesre –, el fogod árulni, hol tanultál meg így harcolni.
– Nem – felelte Tan. – Nem fogom.
Mielőtt az orgyilkos bármit mondhatott volna, a kis körön kívülről kattogás és
sivítás törte meg a csöndet. Kaden először azt hitte, Tannak nem sikerült megölnie
valamelyik lényt, de mindkét pók mozdulatlanul hevert, szörnyű szemeik fényét
elhomályosította a halál. Odalent a lejtőn viszont, egyelőre ötven lépésre, de újabb
szemek lebegtek testetlenül az éjszakában: több tucat, többször húsz szem, és
közeledtek.
– Újabbakat hoztak magukkal – állapította meg Tan, árnyalatnyi fáradtsággal a
hangjában.
– Mennyien vannak? – kérdezte Kaden, és megpróbálta az izzó vörös
golyóbisokat pókokhoz társítani.
– Úgy fest, tízen lehetnek, vagy talán egy tucatnyian. Az elmúlt hónapokban nem
voltak ennyien a kolostor körül. Mert akkor láttuk volna őket. Nyilván az
aedoliakkal érkeztek.
– Nem harcolhatsz meg egy tucat ilyennel – mondta Pyrre.
– Akár igen, akár nem – felelte Tan –, ezt kell tennem. – Kadenhez fordult. – Még
mindig elmenekülhettek mindketten, ha sikerül kitörnötök. Ezek a többieket követték
idáig, de téged nem tudnak meglelni a vaniatéban.
– Itt fogsz meghalni, szerzetes – állapította meg Pyrre.
– Akkor az istened örülni fog – válaszolta Tan. – De most induljatok, mindketten!
Eljött az ideje, hogy beváltsuk az ígéretünket.
Ezzel a szerzetes megindult előre, a naczalt a feje felett pörgetve. Kaden egy
darabja tudta, hogy félnie, hogy rettegnie kellene. De a félelem és a rettegés most
olyan távoli vidékek voltak, amelyekről hallott ugyan, de ahol még sosem járt. Tan
élni fog vagy meghal. Bárhogy is, világos volt, mi Kaden teendője. Futnia kell. Míg
az umialja lebukott és szúrt, vágott és sújtott, ahogy a bűzös áradat átcsapott felette,
míg Rampuri Tan az életéért harcolt valami sötéttel és természetellenessel szemben,
valamivel, amit évezredekkel ezelőtt el kellett volna söpörni a föld színéről, míg az
öreg szerzetes tanítványa puszta életben maradásért küzdött, Kaden megfordult, és
berohant a sötétségbe.

A terep nem kedvezett a szökésnek. A szél és a hideg mindent eltüntetett a

szorosból, leszámítva pár szanaszét heverő sziklatömböt, amelyek úgy feküdtek ott,
mint egy ledőlt torony maradványai. Az aedoliak lámpásai nem vetettek túl sok
fényt, de a hold még mindig fent járt. Bárki is akarta őket kiszabadítani, jókora nyílt
térségen kellett átvágnia, ahol csak az álnok árnyékok óvták őket a fürkésző
szemektől.
A jó hír az volt, hogy Balendin, Adiv és az aedoliak többsége inkább a szoros
keleti végébe gyűlt, jó tizenöt lépésre tőlük, és az éjszaka roppant szakadékát
kémlelték. Úgy tűnt, akad némi értetlenkedés a jelzőtüzeket illetően, ami Kaden
menekülésének irányát hivatott jelezni. Balendin Adivval vitatkozott, és eközben
felváltva mutatgatott az ujjával hol a lángokra, hol a távoli, az éjszaka leplébe
burkolózó csúcsokra. A szél elkapdosta a hangjukat, így Valynhoz csak pár
szófoszlány jutott el, de mintha valami nem jól alakult volna a tervekhez képest, és
ez a feltevés némi reményt ébresztett benne. Két ember még mindig Valynt és
szárnyát őrizte, de láthatóan nem is figyeltek rájuk, nyugtalankodtak, mintha inkább
lettek volna a többiekkel, a lámpás fénye vetette fénykör kényelmében. Kardjukat
derekukra kötve viselték, tokjukba dugva, de egy tapasztalt harcosnak nem okozna
nehézséget elég közel lopóznia ahhoz, hogy leadjon pár lövést, vagy ha ez nem
jöhet szóba, akkor átvágnia kettejük torkát…
Csakhogy Kaden nem tapasztalt harcos, emlékeztette magát Valyn komoran. Az
aedoliak lehet, hogy nem jelentettek komoly fenyegetést egy Kettral szárnyra, de
ettől még a világ legkitűnőbb harcosai közé tartoztak. Elég egy hiba, és riadót
fújnak, és amint erre sor kerül, már nem lesz idő kiszabadítani egyetlen foglyot
sem. Valynt dühítette a kiszolgáltatottsága. Ő jött megmenteni az öccsét, most
viszont itt hevert, mint egy megkötözött bárány. Vagy tucatnyi kérdése lett volna
Tristéhez, de Gwenna kurta kifakadása és lány elsuttogott figyelmeztetése után a két
aedoli pár rúgással mindenkit csendre intett. Csak szabadíts ki minket, Kaden! –
gondolta a fiú zordan. Csak szabadíts ki minket, és onnantól én átveszem!
Még azelőtt megérezte az öccsét, hogy meghallotta volna: éppen csak érezhető
veríték és kecskegyapjú illata ütötte meg az orrát észak felől. Még éppen időben
csavarta arra a fejét, hogy lássa, amint egy árnyék suhan le a szoros meredeknek
tűnő északi falán. Még napfénynél is nehéznek látszott ott mászni, de Kaden fél életét
a hegyek között töltötte. Talán mást is tanult a festegetésen és a fazekasságon kívül.
Valyn átnézett a válla felett, mert aggódott, hogy az őrök esetleg megpillanthatják a
fivérét, de azokon nem látszott, hogy észrevették volna. Mert nem láthatják, döbbent
rá Valyn. Nem látnak úgy a sötétben, ahogy én.
Hirtelen legördülő kövek csattogása törte meg a csendet a keleti lejtőn, Adivon és
Balendinen túl, jó száz lépésre onnan, ahol Kaden közben már leereszkedett a
veszélyes sziklafalon, és most megindult előre, úgy suhanva a sziklák között, akár
egy szellem. A miniszter a sötétség felé fordította a fülét, hallgatózva, és ajka
rosszallása jeleként enyhén lebiggyedt.
– Eln, Tremmel! – intett oda két katonának. – Nézzetek gyorsan szét a keleti
lejtőn!
– Nincs ott senki – jelentette ki Balendin magabiztos, nyugodt hangon.
Adiv odafordult a megcsapolóhoz, és mintha az arcát a hátborzongató szemkötő
alól vette volna szemügyre.
– Honnan tudod?
Az ifjú vállat vont.
– Azért vagyok a szárny tagja, mert ilyeneket tudok. Bízz bennem! Nincs ott
senki.
Érzi az érzelmeket, villant Valynba hirtelen a félelem, akár egy késszúrás. Talal
váltig állította, hogy Baledin az őrá irányuló érzelmeket használja, de talán mások
érzéseinek maradványait is képes érzékelni. Lehetetlen volt megmondani, hogy
miféle torz erőkút táplál egy ilyen embert, és ha képes az érzelmeket érezni, az azt
jelentette, hogy képes érzékelni Kaden jelenlétét is. Bármilyen bátran próbálta is az
öccse nyélbe ütni ezt a szöktetést, a félelem és az izgalom nyilván úgy zubog az
ereiben, mint a mérgezett bor. Ha Balendin akár csak egy leheletnyit is megszimatol
belőle, vége a játszmának.
Siess, Kaden! – fohászkodott magában Valyn. Siess!
A miniszter még egy pillanatig méregette az ifjút, aztán ismét intett az
embereinek.
– Azért csak nézzétek meg!
A foglyokra felügyelő két őr tett pár lépést a csapat többi tagja felé, a kíváncsiság
a fény felé csalogatta őket.
Most! – gondolta Valyn. Eljött az idő.
És ekkor, mintha csak hívták volna, az árny kitört a sötétségből. Valyn szeme
tágra meredt.
Nyolc év telt el azóta, hogy utoljára látta az öccsét, azóta, hogy utoljára
kergetőztek együtt a Hajnalpalota folyosóin és kertjeiben, hogy azt játszották,
Kettralok. Azonnal felismerte a fivérét: apjuk állát, anyjuk orrát, szája jellegzetes
vonalát, de mégis, aki ott állt előtte, már nem egy fiú volt. Szikár volt, már-már
vézna: kiálltak a járomcsontjai, vékony karjának domborodó izmai kirajzolódtak
naptól sötét bőre alatt. Kaden jól meg is nőtt, talán pár hüvelykkel még nála is
magasabb volt. Na persze, a Csont-hegység igen messze állt Annur fényűzésétől, a
gyerekkornak azoktól a kényelmes reggeljeitől, mikor tát iszogattak és zabkását
szürcsölgettek a meleg konyhában. Valyn a gyors kutatás során eleget talált ahhoz,
hogy tudja, a hegyek között zord az élet, és a hegyek Kadent is megacélozták. Úgy
tartotta övkését, mintha használni akarná, de a kés volt a legkevésbé érdekes. Valyn
tekintetét mágnesként vonzotta öccse szeme.
Az a tekintet mindig is ijesztő volt, a Palotába frissen érkezett szolgálók még
féltek is tőle, de Valyn hozzászokott az évek során. Emlékezett rá, hogy Kaden
szeme olyan fényes és nyugodt volt, mint egy lámpás lángja a téli estén, olyan
meleg, mint a vacsorához gyújtott gyertyák. Az a szempár még most is parázslott,
de már nem ismerte meg a tüzét. Fénye távoli lett, mintha két ikermáglya lobogna a
messzeségben, hideg, akár a csillagok fénye holdtalan éjszakákon: hideg, rideg és
fénylő.
A körülmények ellenére Valyn azért számított valamiféle mosolyra, egy
bólintásra, a felismerés valamiféle jelére. De Kaden semmi ilyet nem mutatott.
Felemelte övkését, és Valyn, ahogy belenézett abba a könyörtelen szempárba, egy
pillanatig azt hitte, hogy az öccse meg akarja ölni. Aztán, még mielőtt felismerte
volna, mi történik, a csuklóját összefogó kötelek lehulltak, és kiszabadult. A fivére
megállás nélkül, egy szívdobbanást sem szánva az ünneplésre vagy a viszontlátásra
már odébb is lépett, és nekiállt kiszabadítani a szárny többi tagját.
Az egész alig tartott vagy tucatnyi lélegzetvételig. Valyn jól látta, hogy a szárnyat
meglepték és megdöbbentették a fejlemények, viszont rengeteg időt fordítottak a
Szigeteken arra, hogy megtanulják kezelni az efféle megdöbbenéseket és
meglepetéseket. Valyn intett Annicknak, és halomba hordott fegyvereikre bökött, a
pár lépéssel odább az egyik sziklához támasztott pengékre és íjakra. Majd a két őrre
pillantott. Azok még mindig a meredély felé bámultak, de bármikor
visszafordulhattak. Míg Gwenna és Annick felfegyverkezett, ő odasuhant Talalhoz,
elvette az adamanth-tal átitatott gyolcsot a megcsapoló szájáról, és kezével
hessegette el a bűzős pára maradékát. Barátja egy pillanatig fulladozva kapott
levegő után, aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő után kinyitotta fátyolos szemét.
Ütötték már ki korábban adamanth-tal – a Szigeteken az összes megcsapoló átesett
efféle kiképzésen és csak az idő orvosolhatja ennek hatását. Nagyjából egy perc
múlva már talán képes lesz futni, de még sokáig fog tartani, mielőtt ismét
használhatja a kútját, és addigra a harcnak vége lesz, vagy így, vagy úgy.
Valyn először arra gondolt, hogy a madárhoz rohan. Yurl szárnya Suant’rát alig
negyed mérföldre kötözte ki egy kis horpadásban, a nyugati lejtőn. De ez bolondság
lett volna. Képtelenség volt megmondani, milyen káosz törne ki a sötétben, a hátuk
mögött loholó aedoliakkal és a kútját használó Balendinnel. Most kell cselekedni,
gondolta Valyn. Gyorsan és könyörtelenül, amíg nálunk az előny.
Annick máris az íját húrozta fel. Valyn a katonákra nézett. A jelzőtüzek miatt
kitört vita egyre hevesebb lett, ami lekötötte Balendint és pár aedolit is. Laith közben
azzal foglalta el magát, hogy szétosztotta a pengéket a szárny többi tagja között,
míg Gwenna csendben a robbanószerek között matatott, és kiválogatott párat,
amelyeket Valyn nem ismert fel, miközben mérgesen rázta a fejét, ahogy dolgozott.
A parancsnok egy pillanatig eltűnődött azon, hogy végrehajtat vele egy menekülést
fedező robbantást a füstölgőivel – így lenne esélyük még akár Suant’rát is elérni –,
de még Gwennának is szüksége lenne pár percre a töltetek elhelyezéséhez, és a
józan ész azt súgta neki, hogy nincs pár percük. Valyn intett Annicknak, hogy hozza
oda a kis laposíját. A mesterlövész mindenkinél ügyesebben bánt ugyan vele, de
egyszerre két fegyverrel nem lőhetett, Kadennek meg csak egy övkése volt. Valyn
ugyan kételkedett benne, hogy az öccse valaha is lőtt volna ilyen fegyverrel, de
ártani nem fog, ha több acél lesz a kezükben, mikor kitört a káosz, ő pedig mindig
is jobban értett a pengékhez. Kaden egy pillanatra szemügyre vette a fegyvert, majd
bátyjára meredt, aki eljátszotta, hogyan működik, végül eddig jeges nyugalmát
továbbra sem feladva átvette. Ez a fagyosság zavarta Valynt: mintha csak azért tett
volna meg ekkora utat, hogy megmentsen egy két lábon járó hullát vagy egy
kísértetet, de most igazán nem jutott idő arra, hogy emiatt aggódjon.
Nem maradt idő másra, mint kezdeni, gondolta Valyn, és intett Annicknak.
Az egyik őrük a fejét ingatta. Kiköpött a sötétbe, aztán megfordult, vissza a
foglyaik felé, Annick nyila egyenesen torkon találta. Még csak fel sem nyögött, úgy
rogyott össze, de páncélja nagyot csattant a köveken, és a második őr egyenesen a
következő nyílba fordult bele, amely pontosan a szemén találta el és fúródott az
agyába.
Két szívdobbanás, és kettőt már elintéztek: kettőt a tucatból. Csakhogy nem őket
kell megölnünk, gondolta Valyn, és határozott mozdulattal Balendinre bökött.
Mintha Annick és Balendin egyszerre hallották volna meg a gondolatát. A
megcsapoló megpördült, arcán harag és félelem csatázott, pontosan akkor, mikor
Annick kilőtt egy, majd egy második, aztán egy harmadik nyilat is: a karja olyan
gyorsan mozgott, a másodperc egy törtrészéig mindhárom egyszerre süvített a
levegőben, egymást követve, mint a rajban szálló vadludak, és mindegyik a
megcsapoló felé száguldott. Ezzel vége is volt. Senki sem védekezhetett ez ellen –
egyszerűen túl sok nyíl volt egyszerre a levegőben, túl rövid idő alatt –, de az utolsó
pillanatban, amikor Valyn már azt várta, hogy a megcsapoló arcát örökre
megmerevíti egy belecsapódó, remegő favessző, a nyilak széles ívben
elkanyarodtak, mintha csak egy láthatatlan tenyér ütötte volna őket félre, hogy
kopogva hulljanak alá a sötétbe. Balendin úgy nézett hátra a válla felett, mintha őt
magát is meglepné a fejlemény, de aztán tekintete visszafordult Valyn csapatához, és
mosoly terült szét az arcán.
 – Szóval így – fogott bele kényelmesen. – Látom, mind úgy döntöttetek, tesztek
még egy kísérletet, hogy bosszút álljatok. – A fejét ingatta, mintha csak
csodálkozna, de még csak a pengéiért sem nyúlt. A vállán ülő sólyom fülhasogatóan
felrikoltott, mire a megmaradt aedoliak is Valynék felé fordultak. Fém csikordult
fémen, ahogy előhúzták kardjukat a tokjukból. Balendin mintha észre sem vette
volna őket. – Ki hinné, hogy az embereket ennyire felzaklatja egy kis kínzás, meg
időnként egy kis könyörtelen gyilkosság?
A még élő aedoliaknak és Tarik Adivnak bőven volt ideje, hogy felfogják, mi
történik. Mostanra már mind szembefordultak Valynnal és szárnyával, szemük
éberen figyelt, de Annickot ez sem állította meg, és a páncélos alakokra zúdította
nyilait, akik úgy hullottak, mint a ledobott kövek: még csak egyet sem léphettek,
hogy közelebb kerüljenek hozzájuk. Négy, öt, hat. A mesterlövész felmérte, hogy
Balendin sebezhetetlen, legalábbis egyelőre, így inkább a csatatér többi
résztvevőjére zúdította áldását. Hét, nyolc. A megcsapoló a maga részéről láthatóan
jól szórakozott ezen, és hagyta őket meghalni. Valyn a fogát csikorgatta. Balendin,
akinek a kútja mély volt és erős, egymaga is képes volt elbánni egy egész szárnnyal.
Adiv az utolsó pillanatban vetette bele magát a sötétségbe: Annick nyila már csak
arról a sziklatömbről pattant le, ahol az előbb még állt. Ha Balendint aggasztotta is
utolsó szövetségesének eltűnése, nem mutatta. Mi több, a megcsapoló vigyorgott.
– A szövetségesekkel az a gond – ingatta a fejét, és a földön heverő tetemek felé
intett –, hogy soha nem tudhatod egészen, mennyire bízhatsz meg bennük. – A
lábával megbökdöste az egyik halott aedolit. – Noha nem esik jól, hogy kétségeket
tápláljak a nemes Micijah Ut iránt, de félig-meddig azt gyanítom, hogy a
meggyilkolásunkat tervezte, amint az egész ügylet lezárul. Láthatóan nem igazán
élvezte a feladatát, legalábbis nem úgy, mint mi.
Annick kilőtt még egy nyilat, de Balendin csak megvetően csettintett, és az
elröppent az éjszakába. Kaden még mindig a kezében fogta a laposíjat, ujját a
ravaszon tartva, de annak a vesszője sem bizonyulna hasznosabbnak, mint a
mesterlövész nyilai. Talal, gondolta Valyn mérgesen. Talalra van szükségünk. De a
megcsapoló még éppen csak magához tért az adamanth hatása alól, és éppen
erőtlenül a hasára hengeredett, majd megpróbált valahogy feltérdelni.
Balendin tekintete egy pillanatra elidőzött a látványon.
– Remélem, tisztában vagy vele – címezte szavait Talalhoz –, hogy mint
megcsapoló társad, a legnagyobb becsben tartalak. Minket, boldog keveseket, akiket
annyira megvet a világ, mégiscsak az istenek áldottak meg, így össze kell tartanunk.
Szóval értsd meg, hogy fáj nekem, amikor ezt kell tennem…
Egy kő, akkora, mint Valyn ökle, zúgott át az éjen, egy láthatatlan erő akaratából,
és egyenesen a két szeme között találta Talalt, a földre döntve.
– Most pedig – fordult Balendin önelégült mosollyal Annick felé –, csak mert
már unom, hogy félreütögessem a nyilaidat, tessék! – Újabb kő röppent a levegőbe
a földről, ott lebegett egy pillanatig, a megcsapoló előtt körözve, majd átsüvített az
éjszakán, hogy jól hallható csattanással csapódjon Annickba, recés szélű sebet vágva
a homlokára. A lány térdre rogyott, ahogy a térde megbicsaklott alatta.
– Balendin – recsegte Valyn, és próbált időt nyerni –, nem győzhetsz.
A megcsapoló felnevetett, a hangot vidámság és maró gúny hatotta át.
– Soha senki nem állította, hogy ne lennél bátor – csóválta a fejét –, mint ahogy
nem vagy túl okos sem.
Három újabb kő úgy terítette le Laithot, Gwennát és Tristét, mintha csak
vágóhídra szánt marhák lennének: szemük üvegessé vált, fegyvert tartó kezük
elernyedt. Valynnak fogalma sem volt, hogy vajon közülük lélegzik-e még
bármelyikük is, fogalma sem volt róla, hogy élnek-e még.
– El sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom, amiért elveszítek ilyen ízletes
érzelmeket – ingatta a fejét Balendin. – De valamikor el kell távozniuk, és a belőled
áradó gyűlölettől, úgy érzem, akár ennek a hegynek a csúcsát is képes lennék
letépni.
– Mit műveltél velük? – dörögte Valyn, aki rosszul lett attól, hogy milyenek a
kilátásaik.
A megcsapoló vállat vont.
– Semmi maradandót. Még nem. Szeretem azt a látszatot kelteni, mintha Yurl
vezetné ezt a szárnyat, és időnként van is pár… szokatlan ötlete a katonai előírások
terén. Főleg, ha női foglyokról van szó. Nehéz megmondani, hogy mi okozza neki a
legnagyobb örömet. Ez az örvendetesen fondorlatos kis szuka – bökött fejével
Triste irányába – egyértelműen az eddigi legjobb fogás, de mindig van valami
kielégítő abban, amikor addig dug az ember egy mérges nőt, míg az zokogva be
nem hódol.
Kaden tett egy fél lépést előre, a laposíjjal egyenesen Balendin mellkasát vette
célba.
– Ki vagy te? – kérdezte. Az éjszaka folyamán most először szólalt meg.
Valyn csak bámult. Ha az öccsét meg is ijesztette, hogy egy Kettralok kiképezte
megcsapolóval áll szemben, nem mutatta. Úgy meredt Balendinre, ahogy a hentes
méreget elgondolkozva egy szelet húst, mintha csak azon töprengene, hol is kezdje
a feldarabolást. A Szigeteken a veteránok voltak ilyen hűvösek, összeszedettek, de…
úgy tűnt, mintha Kaden még hírből sem hallott volna a félelemről.
– Én – felelte a megcsapoló, és láthatóan kiélvezte a pillanatot – Balendin Ainhoa
vagyok, egy bizonyos Sami Yurl szárnyának megcsapolója, aki Annur császárát,
Kaden hui’Malkeeniant szolgálja. – Kacsintott. – Aki, azt hiszem, te vagy. Vagy
legalábbis egy kis ideig még. Úgy hiszem, némi gondot jelent majd annak
eldöntése, hogy inkább te nézd-e végig a bátyád halálát, vagy inkább ő nézze végig
a tiédet, de ahogy a mondás tartja, végül minden elrendeződik.
Ha a fenyegetés aggasztotta is Kadent, jelét nem mutatta. Az a fénylő, nyugodt
szempár szinte lyukat ütött a megcsapolóba, és a leszámolás kezdete óta Valyn most
először látta, hogy Balendin önbizalma meginog.
– Biztos vagyok benne, hogy a bátyád majd elmeséli – folytatta a megcsapoló –,
hogy szert tettem némi hírnévre, mint olyasvalaki, aki lassan öli meg az embereket,
szépen, ízekre szabdalva őket.
– Mindenkinek van valami időtöltése – felelte Kaden. Mintha csak a gazdálkodás
különféle módjairól diskuráltak volna.
Balendin elfintorodott.
Nála nem működik, döbbent rá Valyn. Kaden nem érez. Nem érez sem félelmet, sem
haragot. Nem tudta, ez miként lehetséges, de az öccse láthatóan nem érzett semmit.
Aztán egy szemvillanás alatt megértette, hogy minek kell következnie.
– Kaden – kezdett bele a mondatba –, muszáj… – De a fivére máris felé pördült,
kirántotta kurta kését, és egy villámgyors mozdulattal már emelte is, ahogy
Balendin kiáltásra nyitotta a száját. Valyn az öccse szemébe nézett, abba a jeges,
távoli ikerlángba, ahogy testvére rávetette magát. Nem érez szeretetet sem, eszmélt
rá, ahogy Kaden nagy lendülettel lecsapott a fejére a késsel, sem szomorúságot, sem
bánatot…

Kaden felnézett bátyja testéről, amely véresen, egy kupacban hevert a lábánál.
Mélyen elmerülve a vaniatéban, minden, amit a shinek tanítottak neki, sokkal
könnyebbnek, természetesebbnek tűnt, mintha ez az utolsó ismeret felszabadította
volna az összes előzőt. Meg akarta ismerni a megcsapoló kútját, ezért gondolatait
már korábban kivetítette annak fejébe, és átadta magát a beshra’annak, de közben
hallgatta a körülötte zajló beszélgetést. Nem volt hát nehéz megfejtenie, hogy az
érzelmekből nyeri hatalmát. Már-már kézenfekvőnek tűnt. Aztán már csak annyi volt
a dolga, hogy ártalmatlanná tegye Valynt. Elméjének egy távoli zugában remélte,
hogy nem ölte meg, de ez is csak a célt szolgálta volna.
Kaden ismét a megcsapolóra nézett.
– Meg foglak gyilkolni – zihálta Balendin, és a tekintete kétségbeesetten cikázott
ide-oda.
Kaden emlékezett rá, milyen érzés volt félni, de csak halványan, csak úgy, ahogy
az ember felidézi a gyerekkorát, az oly távoli eseményeket, amelyek talán meg sem
történtek igazából.
– Ez valószínűtlen – felelte, megfogta a laposíjat, és célba vette vele Balendin
mellkasát. Korábban még sosem használt ilyen fegyvert, de Valyn eljátszott
utasításának saama’anja, egy pillanat alatt a fejében termett: kioldotta a kallantyút, és
ujja rászorult a ravaszra.
– Még a kutam nélkül is Kettral vagyok. Te meg csak egy kicseszett szerzetes.
Szart sem tudsz…
Kaden hunyorítva célzott, és meghúzta a ravaszt. A mechanizmus pont úgy
működött, ahogy várta. A vessző belecsapódott a megcsapoló mellébe, Balendin
Ainhoa pedig a fájdalomtól és a haragtól ordítva lebucskázott az alacsony
párkányról az éjszaka végtelen sötétjébe.
Kaden visszafordult bátyja ernyedt alakjához, letérdelt, és egyik ujját erősen a
nyakához nyomta. Nem tudta, milyen erősen kell megütnie – még soha senkit nem
csapott le korábban kése nyelével –, ezért inkább az óvatosság győzött, és olyan
erővel sújtott le, ahogy csak tudott.
– Valyn – szólalt meg, és saját hangját fagyosnak és távolinak érezte. Erősen
pofon vágta a bátyját. – Valyn, térj magadhoz!
Tovább tartott, mint várta, de harminc légvétellel később Valyn szeme felpattant.
Előrelendült, csuklón ragadta Kadent, és hátrataszította, neki a törmelékdombnak.
Kaden teste elernyedt. Nem harcolhatott egy Kettrallal, szemtől szemben legalábbis
semmiképpen, és csak remélhette, hogy bátyja felfogja, mi a helyzet, még mielőtt
megöli. A fivére a fogát vicsorgatta, és lefelé nyomta, majd övkéséért nyúlt. Szemük
alig pár arasznyira volt egymástól.
A szeme! – villant Kadenbe, és ettől tágra nyílt a sajátja. Valaki kiégetett minden
színt a szeméből. Korábban nem vette észre, a sötétben nem tűnt fel neki, akkor nem,
amikor Balendinre és a közeledő aedoliakra összpontosított, de Valyn szeme, amely
mindig furcsán sötét volt, mostanra még sötétebbé vált. Mintha a semmibe fúródó
lyukak lettek volna.
– Balendin eltűnt – szólalt meg Kaden, és hangja nyugodtan csengett a váratlanul
a torkának szegezett penge dacára is.
– Kaden – zihálta Valyn, a sötétségbe meredt, és az egyik pengéjét keresve a
földet tapogatta. – Hol van? Hova tűnt!
Kaden a laposíj felé intett.
– Mellbe lőttem. Leesett a párkányról.
Valyn egy pillanatig meredten nézte, majd bólintott, végül felnevetett.
– Szentséges Hull! – lehelte, és hátradőlt a sarkára, így Kaden kiszabadulhatott.
Hangosan felkurjantott. – Magasságos ‘Shael az égben! Hogy csináltad?
– Céloztam, aztán meghúztam a ravaszt.
Valyn erre megrázta a fejét.
– Nem azt, hanem az érzelem dolgot. Engem évek óta képeznek ki harcra, mégis
elöntött a harag, a félelem, meg efféle szarságok, de Kaden… te még most is úgy
nézel ki, mintha csak egy unalmas könyvet olvasnál.
– A shinek. Megtanítottak… pár dologra.
– Azt hiszem, kicseszettül jól megtanítottak! – tört ki Valynból, és erős ölelésbe
rántotta öccsét. Kaden nem viszonozta a mozdulatot.
– Nem kellene indulnunk? – kérdezte inkább. – Nem vagyok tisztában, hogy
milyen taktikát kell követni, de a gyorsaság lényegesnek tűnik.
Valyn elengedte.
 – Hát, azért ennyire nem kell elérzékenyülni – dörmögte.
A következő pár percben villámgyorsan zajlottak az események: Valyn életre
pofozta a többieket, akik a fejüket fogva próbálták valahogy megkeresni elejtett
fegyvereiket, és árnyakként cikáztak a sötétben.
– Kaden – intett oda öccsének Valyn –, te velem leszel a madáron. Most ott a
legbiztonságosabb, főleg akkor, ha Yurl visszafordul. Talal, fel tudnád kutatni újra?
A megcsapoló szeme még üveges volt, de azért bizonytalanul talpra kecmergett.
– Megpróbálhatom. De nem tudom… Nem tudom, van-e elég bűverőm. De
megpróbálhatom.
Valyn Talalról a sötétbe nézett, majd ismét vissza, mintha csak tépelődne, hogyan
döntsön. Mikor azonban megszólalt, a hangja már magabiztosan csengett.
– Itt maradsz! Triste is. És Gwenna is.
– Ez nagy lószart! – csattant fel a vörös hajú nő, és előrelépett.
– Ne most, Gwenna! – mondta Valyn. – Talalt jobban kiütötték, mint ahogy
gondolja, és nem hagyom itt egyedül. Úgyhogy maradsz.
Gwenna szóra nyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de aztán Talalra nézett, aki
bizonytalanul egy sziklatömbnek dőlt.
– Ha megöletted magad – sziszegte, visszafordulva Valynhoz –, lemegyek oda, és
a szart is kirugdosom a hulládból.
– Rendben – bólintott a fiú.
És aztán már futottak is lefelé a rövidke lejtőn, a kettral felé.
– Ebbe lépj bele! – kiáltotta Valyn, és a hámra mutatott. Kaden engedelmeskedett,
és nagy szemeket meresztett, amikor a madár hatalmas erőfeszítés árán a levegőbe
szökkent. Más körülmények között a repülés egyszerre lett volna izgalmas és
rémisztő, de a vaniate mélyén Kaden csak nyugalmat és tartózkodást érzett, mintha
nem lenne több, mint a csuháját rángató szél, nem lenne több, mint a hó a
csúcsokon, vagy az égen gomolygó felhők.
– Pyrre ott lesz lent – harsogta, és délkelet felé mutogatott. – Azt mondta, hogy
ameddig csak tudja, leköti a többieket.
– Mi dolgod egy Koponyára Esküdttel? – kiabálta vissza Valyn.
Kaden széttárta a kezét, nem tudta, hogyan magyarázza el.
– Nem is tudom. De a mi oldalunkon áll.
Valyn furcsálló pillantást vetett rá, de végül bólintott.
Nem tartott sokáig megtalálni az orgyilkost. Az ellenséges szárny beszorította
egy zsákkanyonba, jó másfél mérföldre az aedoliak táborhelyétől. Az egyik támadó
Kettral meggyújtott egy pár hosszú csövet, amelyek botoknak tűntek, de fényesen
izzottak, és megvilágították az egész tájat. A szőke ifjú, akit Kaden a szárny
parancsnokának vélt, embereivel körülzárta Pyrrét, laza félkörben rendezve el őket,
elzárva minden menekülési útvonalat. Egyelőre azonban senki nem mert még
belépni a nő kezében pörgetett acélkések halálos körébe.
 – Miért nem kapták még el? – üvöltött bele Valyn Kaden fülébe. – Nem számít,
mennyire jó: elég egy nyíl, és vége!
Kaden megrázta a fejét.
– Azt hiszik, hogy Tan és én eljutottunk egy barlangig. Élve akarják elfogni
Pyrrét, hogy kikérdezzék.
Kaden csak a szaván fogta az orgyilkost, mikor a nő váltig állította, hogy sokkal
nehezebb élve elfogni valakit, mint megölni. Végtére is Pyrre lesz az, akit vagy
elfognak, vagy megölnek. Valyn bólintott, mintha így már értené az egészet.
Néhány gyors kézmozdulattal jelzett a másik karmon ülő sötétbőrű ifjúnak, és
kisvártatva a madár meredek ereszkedésbe kezdett. Az íjas lány, aki nem lehetett
sokkal több tizenötnél, kihajolt a sötétbe – amióta Kaden kiszabadította, mintha csak
egyfolytában célba vett volna valamit vagy lőtt volna valamire –, és ahogy fentről
rázúdultak az odalent állók körére, csak hátravonta a húrt és lőtt, hátravonta a húrt
és lőtt, gyors egymásutánban három lövést eresztve meg, amitől hárman rogytak a
porba, de olyan gyorsan, hogy még arra sem volt idejük, hogy a nyakukhoz
kapjanak. Az elmúlt éjjel láttam először meghalni egy embert, döbbent rá Kaden.
Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű.
Ut az utolsó pillanatban fordult meg, még időben ahhoz, hogy a nyíl lepattanjon a
mellvértjéről, és elrepüljön a sötétbe. A másik túlélő, a szárnyparancsnok, bevetette
magát a sötétségbe, és aztán a madár már fülsiketítő vijjogással rajtuk is volt, Valyn
pedig leszökkent a karomról, és bukfencet vetett. Amint földet ért, egyik kezében
pedig már ott volt a kése, másikban a rövidkardja.

Nem volt túl sok idő bonyolult tervek kidolgozására, de a terv jónak tűnt Valyn
számára: először leterítik a szárny mesterlövészét, röptetőjét és robbantóját, aztán
már el tudnak bánni az Ut és Yurl jelentette, hétköznapibb fenyegetéssel. Valyn saját
szárnya is leugorhatott volna persze a madárról. Remek lett volna a hátában tudni
Laithot és Annickot, de szívesebben vette, ha a levegőben maradnak, mivel a
magasság több területet biztosított Annicknak a támadásra. De alighogy leugrott a
földre, máris felismerte, hol hibázott: Ut és Yurl kimenekültek a jelzőfények lobogó
tüzének köréből, egyenesen a sötétbe. A levegőből kapott segítségnek semmi
hasznát nem vehette, ha szárnyának tagjai nem látják, hogy mi történik odalent.
Magára maradt.
– Nektek – szólalt meg mögötte egy hang – különösen nagy madaratok van.
Mikor Valyn megpördült, szemtől szembe találta magát egy kést tartó nővel –
Pyrre, így hívta Kaden. A Koponyára Esküdt. Valyn szemügyre vette és gyorsan
végigmérte. A nő vadul zihált, és a ruhája tucatnyi helyen elszakadt – hogy a
mostani harctól vagy a korábbi meneküléstől, azt nehéz volt megmondani –, de
furcsamód ellazultnak tűnt. A tény, hogy Yurl embereinek nem sikerült elkapniuk,
sokat elárult a képességeiből: ez, és a pengéjét borító vér.
 – Arra mentek – mutatta az irányt egyik hosszú késével. – Van egy rendezetlen
számlám azzal a páncélba bújtatott úrral, de szívesen veszem, ha megölöd a másikat.
Valyn fontolóra vette az ajánlatot. Pyrre segített Kadennek, de így sem tetszett
neki a gondolat, hogy egy olyan orgyilkosra bízza a háta védelmét, akivel korábban
még csak nem is találkozott. Na persze, nem sok minden lehetett az ínyére, de
minden pillanattal, amíg késlekedik, Yurl egyre messzebbre juthat, vagy
megtervezheti kelepcéjét.
– Jól van – bólintott megfontoltan Valyn. – Ut a tiéd. Yurl az enyém. Csak el ne
cseszd!
Pyrre felvillantott egy könnyed mosolyt. Nem úgy nézett ki, mint aki embereket
öl.
– Pár nappal ezelőtt nagy hasznát láttam volna ennek a tanácsnak, még azelőtt,
hogy végigkergettek volna ezen a nyomorult hegyen.
– Sok szerencsét! – mondta.
– Neked is! – felelte Pyrre. – Légy óvatos! Mert ügyes a rohadék.
Valyn komoran bólintott. Hetek, hónapok óta várt türelmesen, várt erre a
lehetőségre, hogy szemtől szembe kerülhessen Yurllal. Az csak javított a dolgon,
hogy a császárság határain túlra repültek, túl az annuri törvény és
igazságszolgáltatás kiterjedésén és körén, ide, ezek közé a névtelen csúcsok közé,
ahol nem voltak sem kiképzők, sem szabályok, sem tompított pengék, sem harci
előírások, ahol senki sem kiáltott megálljt vagy csalást. Ez volt az, amire Valyn
vágyott, de még így is maradt egy rideg tény: hogy Yurl jobban bánt a pengével.
Gyorsabb volt és erősebb. Amikor sor kerül a végső leszámolásra, a földet minden
bizonnyal Valyn vére szennyezi be. Ostobaság volt a nyomába eredni, és a fiú egy
pillanatig tétovázott. Még visszamehetne a szárnyához. Hiszen a másik egyedül volt,
gyalogosan az ellenséges terepen, minimális ellátmánnyal. Az ostobaság és a
büszkeség mondatta vele, hogy vegye űzőbe. „Bölcsesség rejlik”, írta Hendran, „a
várakozásban”.
Valynnak azonban elege volt a várakozásból. Az ember, aki összeverte Ha Lint,
aki megpróbálta meggyilkolni a szárnyát, megölni az öccsét, és véget vetni a
Malkeenian-dinasztiának, alig pár lépésre járt csak tőle. Valyn megpróbált a
szabályok szerint játszani. Amennyire csak fel tudta idézni, mindig igyekezett
mérlegelni a lehetőségeit, gondolkodni, mielőtt cselekszik, hogy bölcsen válasszon.
És minden hamvába hullt: Lin meghalt, ő és szárnya száműzött árulók lettek. Lehet,
hogy Yurl megöli, de mit számított? Végül úgyis meghal, vagy egy penge végez
vele, vagy az aggkor, de most valami felkavarodott benne, elméjének egy része,
mely vénebb volt a tudatos gondolkodásnál, fürgébb és vadabb is, és ez most
ugyanazokat a baljós szótagokat suttogta újra meg újra: halál, halál, halál. Hogy ez
az ő halála vagy Sami Yurlé, többé mintha már nem is számított volna.
 A kard nagy erővel sújtott le a fejére – olyan gyorsan, hogy éppen csak sikerült
félreütnie. Ha nem lett volna a mögötte villódzó jelzőfények vetette világosság,
Valyn észre sem vette volna, és ahogy hátrafelé tántorodott és megpróbálta
visszanyerni az egyensúlyát, Yurl kilépett egy sziklakiszögellés mögül.
A másik szárnyparancsnok vigyora mostanra lehervadt.
– Megölted az embereimet, Malkeenian.
– Mintha érdekelne – felelte Valyn, és igyekezett időt nyerni, hogy átlássa a másik
ember védelmét.
– Ez sértés – mondta erre Yurl, és míg beszélt, kardjai megvillantak, és az egyik
lent, a másik fent, próbálgatva Valyn védelmét, előretört. A fiú hárított, és elindított
egy gyors riposztot, de Yurl megvetően félreütötte. – Te magad vagy a sértés –
folytatta, és közben körözni kezdett. – Valyn hui’Malkeenian, a császár fia, Kettral
szárnyparancsnok. – Gúnyosan elvigyorodott. – Bármelyik, tetszés szerinti napon
levághattalak volna, ahogy az ember a füvet nyírja.
A kardok ismét süvítve csaptak le Valynra, a kettős szárnytámadás az utolsó
pillanatban alakult át valami egészen mássá. A fiú hátradőlt, és igyekezett elég teret
nyerni a hárításhoz, de ekkor a bordái alatt acél harapott a testébe. A seb nem volt
mély, de vére csordult.
– Erről beszélek – közölte Yurl, és fent tartott pengéjét leeresztette, hogy unottan
a sebre mutasson.
Valyn már majdnem rávetette magát az így keletkezett résre, de aztán visszafogta
magát. Ez csapda volt, ugyanúgy, mint a küzdőtéren, ugyanúgy, mint a Nyugati-
hegyfokon. Ahelyett, hogy megrohanta volna a gyengének tűnő védelmet, lépett
egyet hátra, és igyekezett tudomást sem venni az oldalán lecsorgó vérről,
megpróbált gondolkozni. Lehet, hogy a pengék vágnak, de mint minden igazi
kardpárbajban, az igazi küzdelem fejben dől el. Yurl szavai éppen úgy részét
képezték a harcnak, mint a lábmunkája, gúnyolódásai éppen úgy a taktikához
tartoztak, mint a cselei vagy a színlelt testtartás. A Szigeteken Valyn mindig a fogát
csikorgatva próbált ügyet sem vetni ezekről a figyelemelterelésekről, és makacsul
csendben harcolt, nem engedett a csábításnak. Még hogy nem engedett a csábításnak!
Majdnem felnevetett. Még a gondolat is nevetséges volt. Hiszen elmenekült a
Sasfészekből, otthagyta a kiképzést, lemondott az életéről, hogy idejöjjön,
megkeresse Yurlt, és megállítsa, hogy megvívja ezt a harcot. Nemhogy engedett a
csábításnak, hanem egyenesen belevetette magát annak ölelő karjai közé.
– Rácsesztél, ugye tudod – szólalt meg, és fejével a válla felett a jelzőtüzek felé
intett. – A szárnyad halott. Az aedoliak halottak. Még ha meg is ölsz, akkor is
rácsesztél.
Yurl arcát fintor torzította el.
– Akkor hát be kell érnem azzal az örömmel, hogy kibelezlek – mondta, és
összezáruló legyező támadásba ment át: a cselező pengével magasan és keresztbe
vágott, míg a valódi szúrás alulról érkezett. Valyn félreütötte, de Yurl máris belépett
a résbe és előretört, egyre csak előre, a csapások csak záporoztak fentről, oldalról,
olyan homályos mandzsar vívóformákon átszűrve, amelyeket a fiú éppen csak
ismert, és alig-alig tudott hárítani. A támadás mintha órák óta tartott volna, és
amikor vége lett, Valyn érezte, hogy a levegő megszorul a mellkasában. A vállára
kapott újabb sebből vér szivárgott.
– Meg foglak ölni – köpött Yurl a földre –, mint ahogy megöltem lent az Üregben
azt a kurvát is, miután Balendin végzett vele.
– Te voltál – mondta Valyn, és a szíve helyére került jégtömbtől majdnem
megfulladt.
Yurl vállat vont.
– Én és a megcsapoló.
A másik megint csak a szavak fegyverét használta, újabb taktikát húzva elő, de
Valyn érezte, amint harag tombolni kezd benne. Kivicsorította a fogát, mintha csak
azt tervezné, hogy ráveti magát a másikra, és kitépi a torkát. A szeme mögött forró
vér lüktetett, pergő, gyilkos dobogással.
– Milyen kár, hogy nincs itt a lány, hogy most segíthessen rajtad – folytatta Yurl,
és megvonta a vállát. – Akkor talán ez a mostani elmenne egy tűrhetően érdekes
összecsapásnak.
Ó! – döbbent rá Valyn, és az emlék arculcsapásként érte. Ó!
Fájdalom mart a vállába és az oldalába, ahogy balra siklott. Vért vesztett, és azzal
együtt a gyorsaságát is. Yurl következő támadása gyors lesz és erős, ami azt
jelentette, hogy Valynnak egyetlen dobása maradt, és hirtelen tudta is, hogy annak
minek kell lennie. Ha Lin mosolyának emléke derengett fel a gondolatai között.
Csak tízéves volt, amikor a lány először mentette meg a valagát: kihúzta a partra
egy hosszú úszás után, amikor görcsöt kapott a lába, és ő tartotta a fejét a csapkodó
hullámok fölé, felváltva átkozva és biztatva Valynt, és Ha Lin elgyötört arcára akkor
kiült a harag, a konokság és az elszántság. Ez volt az első alkalom, hogy kimentette
szorult helyzetéből, de nem az utolsó. És a lány most, még holtában sem hagyja
cserben.
Nagy bömböléssel vetette bele magát a bikaszarv-rohamba. Kétségbeesett
hazardírozás volt ez, egy eszeveszett támadás, ami lehetőséget adott az összes létező
riposztra. De ahhoz, hogy Yurl riposztozhasson, hátra kellene csusszannia, és
megvetnie a lábát, a bal lábát. Ahogy Valyn előretört az éjben mindkét pengéjét
kinyújtva, hallotta, amint Ha Lin hangja lágyan belesúgja a fülébe: „Nekem is
sikerült bevinnem pár ütést… a bal bokájára… talán ennek még hasznát veheted.”
Yurl arca eltorzult az értetlenségtől, annyira váratlanul érte a roham. Alapvető
reflexnek engedelmeskedve lépett hátra, ezt a fajta védekezést minden Kettralba
beleverték a küzdőtéren töltött több ezer nap során, a mozdulatot addig sulykolták,
sulykolták és sulykolták, míg már beivódott a húsba és a csontba egyaránt. Teste
hibátlanul engedelmeskedett a kiképzésnek, egyetlen sima mozdulattal siklott teste
hátra- és lefelé, hogy felvegye a szabályos, középen védtelen guggolást, míg
oldalra ütötte Valyn támadásának két szarvát, a szarvakat, amelyeknek igazából nem
is a támadás volt a célja.
Valyn bukfencezett egyet, figyelmen kívül hagyva a sebeit felhorzsoló köveket, és
talpával a lecövekelt bokát vette célba. Gyenge rúgás volt, egyensúlyából kibillentett
rúgás, rosszul időzített, de pont akkor ért célt, amikor Yurl áthelyezte a testsúlyát
arra a lábára, már az ellentámadásra készülve. A bokája megroggyant, az ifjú
megingott, saját pengéje elsuhant Valyn nyaka mellett, méghozzá jócskán, és arcát
eltorzította a harag és a düh, alattuk azonban kivirágzott egy újabb érzelem, valami
új: a félelem édes-rémes virága.
– Lin elmondta, hogy nem te voltál az egyetlen, aki ütéseket vitt be a hegyfokon –
kászálódott talpra Valyn.
Yurl egy hang nélkül rávicsorgott, térdre rogyott, majd bizonytalanul talpra
kecmergett, ismét felemelte a pengéit, habozott egy sort, majd megfordult, és
betámolygott a jelzőtüzek fénykorén túli sűrű sötétségbe.
A sötétség, gondolta Valyn zordan, az én birodalmam. Az Üregben töltött időtől
fogva a sötétség az otthonom.
Lehunyta szemét, és hagyta, hogy a dermesztő éjszaka illatai és hangjai átjárják.
Yurl odakint járt – nem is messze. Valyn érezte a szagát – a verítékét, a vérét, az
acélét, és mindezek mögött az állatias félelem csípősségét. Szája sarka vad
mosolyra rándult. Hendran sosem helyeselné, hogy berohan a sötétbe, de hát
Hendran sosem nyelt le fekete tojást, és annak epeízű, kátrányszerű tartalmát. A fiú
halkan felmordult, hátat fordított a fénynek, és besurrant az árnyékok végtelen
birodalmába.
Száz szagot érzett: a kőét, a koszos hóét, és a fenti fellegekből susogva érkező
esőét. Ezernyi légfuvallat rángatta a bőrét, cibálta karján, nyakán a szőrt. Akadt
olyan érzékszerve, amelynek működését nem is értette, de homályosan mégis ki
tudott venni vagy egy tucatnyi körvonalat, a lejtők és kaptatok alakját. Talpa alatt
érezte a csikorgó köveket a csizmáján át. Maga előtt tartva meztelen pengéit,
nesztelenül körbefordult az éjben, lassan, nagyon lassan… Érezte, hogy valami
sugárzik felé, alig pár lépésre tőle – hőt érzett ott, ahol nem lett volna szabad lennie.
Valaki lélegzett. Ugyanaz az émelyítő félelem döfte át a hegyből áradó rideg illatot.
Yurl félelme.
Inkább érezte, mintsem hallotta a sötétségen átsuhanó penge hangját, érezte,
ahogy a levegő megmoccan, szétválik, és gondolkodás nélkül előrevetette magát
egy bukfencbe, mikor egy acélpenge írt le hatalmas ívet a levegőben a feje felett,
szikrákat pattintva az egyik kőtömbből. Mögötte Yurl elkáromkodta magát, Valyn
pedig némán szembefordult ellenfelével.
A szárnyparancsnok mindkét pengéjét kivonta már, és maga előtt tartotta, abban a
félig-meddig védekező tartásban, ahogy azt a Kettralok a vakon vívott harcnál
tanították. Nem lát engem, döbbent rá Valyn. Tudja, hogy itt vagyok, de nem lát. A
jelek szerint Talalnak igaza volt. Minden szlarntojás járt valamilyen előnnyel, de
egyik sem olyan naggyal, mint az az óriási fekete szörnyűség, amelyet Valyn ivott
ki.
Száz lépéssel odébb a jelzőfények még mindig parázslottak, és attól valamivel
balra Pyrre és Ut egymást kaszabolták, az acélon csikorduló acél metsző hangja
újra meg újra széttörte az éjszaka csendjét. Valyn hallotta, ahogy az aedoli
szitkozódik és zihál, de hallotta a Koponyára Esküdt halkabb, gyors lélegzetvételét
is. Nem mintha számított volna. Hiszen Yurl itt állt előtte, és vakon botladozott.
– Vége van – közölte Valyn.
Yurl talpa alatt a kavicsok megcsikordultak, ahogy odébb moccant. Ismét
felkavarodott a levegő, egy halk kilégzést hallott, egy csipetnyi félelmet érzett, és
Valyn félreütötte a támadó kardot. Ráeszmélt, hogy otthon érzi magát itt, a sűrű
sötétségben, és lehunyta a szemét, hagyta, hogy a világ hangjai és zajai átjárják. A
nyelve kivillant, ahogy megízlelte az éjszakát.
Hull, mit tettél velem? – kérdezte, de már túl késő volt az efféle kérdésekhez. Már
jó ideje túl késő volt, döbbent rá, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. És
nem csak a vérébe került furcsa anyag volt az egyetlen. Valami a szívében
meghasadt, mikor megtalálta Ha Lin ernyedten heverő testét a barlang padlatán,
mert akkor az a része, amely szerette a fényt, és reménykedett a reggelben, megtört.
Végtére is, amikor kivitte barátját a napfényre, attól sem támadt fel. Jobb hát a
sötétségben maradni. Könnyek csorogtak le arca két felén, elhomályosítva a látását,
de nem volt szüksége a látására.
– Nem győzhetsz – szólalt meg Valyn, és követte a Yurl testéből kiáradó hő
lenyomatát. – Dobd el most a pengéidet, mondd el, amit tudsz, és gyors halálod lesz.
Gyors halál. Alig mondta ki a szavakat, máris érezte, hogy hazudott. Le akarta
vágni az ifjút, darabokra akarta metélni. Ártani akart Yurlnak, azt akarta, hogy
üvöltsön a sötétben, és csak saját fájdalma válaszoljon neki.
– Menj te ‘Shaelbe! – vicsorogta a szárnyvezér, és mindkét kardjával egyszerre
sújtott le azzal a támadásformával, amelyet Qarshon az oktatók csak úgy neveztek,
hogy a „szélmalom lapátjai”. Vagy mélységesen öntelt mozdulatsor volt, vagy
szörnyen kétségbeesett. Valyn könnyedén oldalra gördült előle, kitérve a csapás
elől. Még két lépés távolságról is érezte a ziháló légzést, az ellenfeléből gőzölögve
távozó, páni félelemtől átjárt meleget, szinte tapintani tudta rettegését.
Ez jó érzés, villant Valynba, és elméje egy része visszahőkölt ugyan a
gondolattól, de közben vicsorra húzta a száját, és előrelépett.
– Ki áll az összeesküvés mögött? – dörögte.
– Ha megmondom, akkor is megölsz – felelte Yurl, és visszahúzódott a sötétben.
Hangja feszülten, csüggedten csendült.
 Valyn egyetlen, tiszta mozdulattal sújtott le. Érezte, hogy az acél testbe mar,
átvágja a húst, az inakat, majd a csontot is, és egy fél szívdobbanással később Yurl
felüvöltött, és kardja nagyot csattant a sziklás talajon. A csuklója, gondolta Valyn, és
magában bólintott. Most már vérszag is úszik a levegőben, eszmélt rá, és mélyen
beszívta – a vér rezes, csípős szaga lengte körül.
– Így is, úgy is megöllek – közölte, és lépett egyet előre.
– Jól van – zihálta Yurl. Másik pengéje a sziklára hullt. – Jól van. Te győztél.
Megadom magam.
– Nem akarom, hogy megadd magad – felelte Valyn. – Az akarom, hogy mondd
el, ki áll az összeesküvés mögött.
Beleszimatolt a levegőbe, arcát a sötétség felé fordította, hogy érezze a bőrén
végigsimító szellőt, majd ismét lesújtott a kardjával, és tisztán átmetszette az ifjú
másik csuklóját. Valahol mélyen elméje hátsó zugában Hendran a higgadt
taktikusságról és a hasznos foglyokról prédikált, de még mélyebben más hangok –
apjáé, anyjáé – olyan szavakat suttogtak, mint kegyelem és tisztesség. Valyn
elnémította őket. A szülei már halottak voltak, akárcsak Hendran. Ha Lin a
szabályok szerint játszott, és megalázták, megverték és meggyilkolták, hiába
vesződött a szabályokkal. A kegyelem és a tisztesség szép szavak voltak, de nem volt
semmi keresnivalójuk itt, a sötétben, ahol egyedül maradt sarokba szorított
prédájával.
Yurl hosszú, elkínzott fájdalomüvöltést hallatott, a csapdába esett és kétségbeesett
állat metsző sikolyát.
– Nem ölhetsz meg! – zokogta. – Nem ölhetsz meg. Akkor nem, ha tudni akarod,
ki áll az itt történtek miatt. Életben kell hagynod!
– Majd életben hagyjuk Utot – morogta Valyn, de alighogy a szavak elhagyták az
ajkát, rájött, hogy a háta mögött a csatazaj megszűnt. Míg korábban acél csattant
acélon, onnan most csak a hó és a szél fölött susogó szél motozását hallotta. Valaki
tehát halott volt. Valyn beleszimatolt a levegőbe. Pyrre közeledett felé, hajának illata
halványan érződött az éjszakai szellőben. Balendin, Adiv, és most Ut is odalett.
Valyn az utolsó foglyára nézett, és bár tudta, hogy logikus, amit Yurl mond, vére
mégis fagyosan és sötéten hömpölygött az ereiben. Nem akart foglyot ejteni.
– Rajtam kívül senki sem ismeri az egészet – nyögte Yurl. Most már térdelt, és
kétségbeesetten zokogott. – Könyörgöm! Életben kell hagynod!
– Mondd el, amit tudsz – szólt Valyn –, és visszaviszlek a Sasfészekbe, hogy ott
mondjanak ítéletet feletted. – Az újabb hazugság szinte dalként hagyta el az ajkát.
– Jól van. Ez egy összeesküvés… egy…
– Tudom, hogy összeesküvés – felelte Valyn. – Ki áll mögötte?
– Nem tudom. Nem tudom a nevét. Csak azt, hogy egy csestriim. Azt tudom. Hogy
egy csestriim.
Valyn hallgatott. A csestriimek a régmúlt homályába vesztek, az utolsót is több
mint ezer éve ölték meg. Yurl őrültséget állított, de mégis… ahogy ott fetrengett a
porban, mindkét keze csuklójánál átmetszve, képtelenség volt, hogy hazudjon.
– Mi mást tudsz még? – faggatta Valyn.
– Semmi mást nem tudok – nyöszörögte Yurl. – Csak ennyit. Ez minden, amit
tudok. Kérlek, Valyn! Könyörögve kérlek!
A fiú még mindig lehunyt szemmel közelebb lépett, elég közel, hogy lehajolva a
kése hegyét Yurl gyomrának nyomja. Az ifjú bevizelt, és a vér meg a húgy szaga
összekeveredett, csípősen, élesen szaglott a hűvös éjszakában.
– Könyörögsz? – kérdezte Valyn, és hangja alig volt több suttogásnál.
– Könyörgöm – zokogta Yurl.
– És mi van Ha Linnel? Ő is könyörgött?
– Sajnálom Lint. Nem úgy van, ahogy gondolod. Soha nem is volt úgy, ahogy
gondolod.
– Könyörgött neked? – dörögte Valyn, és kését addig nyomta előre, míg át nem
döfte vele a bőrt.
– Nem tudom. Nem emlékszem! – Yurl rácsapott Valynra mindkét véres
csonkjával, de Valyn félreütötte őket.
– Ez nem elég – csikorogta, és kését egy hajszálnyival beljebb döfte. – Lent az
Üregben… segítettél Balendinnek megölni?
– Nem – zagyválta Yurl. – Nem akartam. Nem az volt…
Valyn egy kicsit még beljebb nyomta a kést.
– Ez még mindig nem elég jó.
– A magasságos Eira kegyelmére, Valyn – zihálta Yurl, és mindkét megcsonkított
karját előrenyújtotta –, mi elég hát neked? Mi az, ami elég jó, csessze meg?
Valyn elmélázott a kérdésen. Mi az, ami már elég jó? Egykor tudta volna a választ.
Még mielőtt az apját megölték. Mielőtt megmászta volna a levegőtlen
padlásszobába vezető lépcsőket, ahol Amie teste lógott. Mielőtt kicipelte volna Lint
Hull Üregének sötét száján. Az igazság! A bosszú! Megrázta a fejét. De most…
– Nem tudom – felelte, és a pengét markolatig döfte Yurl zsigerei közé, és érezte,
amint az izmok önkéntelenül is összezárulnak körülötte, aztán megcsavarta, és
kitépte. – Talán már semmi sem elég jó többé.
Yurl hangos, reszelős nyögést hallatott, aztán a földre hanyatlott. Valyn kihúzta
magát, és megtörölte tőrét fekete ruhájában. Az éj felhőfátyolos leple alatt nem látta
ugyan a hullát, a művét, de nem is kellett. Pengéit visszacsúszatta a hüvelyükbe.
Beborította őt az éjszaka levegője – a vér és az ürülék, a csüggedés és a halál szaga.
Érezte az illatát, döbbent rá, és megborzongott, részben félelmében, részben
elégedetten. Képes volt megízlelni.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
——»•«——
Az éjfélt jelző gong egyszer, kétszer, háromszor szólalt meg, megreszketve a hűs
tavaszi éjt, és Adare felrezzent Ran mellett, akihez az előbb még álmosan bújt.
– Későre jár – dünnyögte, és szorosabban ölelte a férfi derekát.
– Vagy éppenséggel korán van még – felelte Ran, és viszonozta a lány ölelését,
amit megtoldott egy könnyed csókkal.
– Csak nem nehezítettem meg az életedet? – érdeklődött Adare aggodalmat
tettetve, és feltámaszkodott az egyik könyökére. – Mert sajnálom. Hogyan
vezekelhetnék érte? – És megrezegtette a szempilláit.
Ran elvigyorodott, és még közelebb vonta magához.
– Tudok rá egy-két módot.
A lány vad önfeledtséggel vetette bele magát a csókba, bár egy kicsiny része
rácsodálkozott a helyzetre. Nem akart együtt hálni il Tornjával, mikor berobbant a
termeibe sikere hírével, még csak meg sem fordult fejében a gondolat. Adare
hui’Malkeenian egész életét abban a tudatban élte le, hogy a legnagyobb mértékben
azzal járul hozzá a császárság ügyeihez, ha frigyre lép valakivel. A császári frigyek
akár egy háborút is elháríthattak, megpecsételhettek egy fontos kereskedelmi
megállapodást, vagy megerősíthettek egy hatalmas főnemesi házzal kötött
szövetséget. „A választás joga nem téged illet”, közölte vele apja szelíden, de
határozottan időről időre, „nem jobban, mint ahogy én megválaszthatom, hogy mikor
vonuljak háborúba, vagy fogadjak egy mandzsar küldöttet.”
A lány úgy vélte, hogy már réges-régen elfogadta a rangjával járó kötöttségeket,
de ahogy felidézte az Uiniannal történt leszámolást egy pohár siai vörösbor mellett,
megpillantotta a csodálatot, majd az éhséget Ran szemében, és akkor hirtelen
semmiségnek, még a semminél is jelentéktelenebbnek tűnt, hogy karjába omoljon.
Csak azután, mikor egymás mellett hevertek, és testük szorosan egymásnak
nyomódott az összegubancolódott lepedők között, csak akkor töprengett el rajta,
hogy milyen látványos ostobaságot is követett el. Mert egyértelműen ostobaság volt,
annyi szent, mégsem érezte magát tőle rosszul. Ő mégsem egy istállófiú,
emlékeztette magát Adare. Ha nem ő a kenarang, a ‘Kent-csókolta régens.
Amennyiben összeházasodnának, senki sem vádolhatná őt azzal, hogy rangon alul
házasodott.
Így hát maradt, miközben telt-múlt az éjszaka, míg végül már értelmetlennek tűnt
visszatérni saját termeibe.
– Ma éjjel itt alszom – dünnyögte, és arcát a férfi izmos vállába fúrta –,
méghozzá veled.
– Szívesen látlak az ágyamban – felelte il Tornja –, de te leszel az egyetlen, aki
aludni fog.
A férfi ismét homlokon csókolta, majd felnyögött, és kipattant az ágból.
– Hová mész? – kérdezte a lány álmosan.
– A régenséggel járó lószarnak sosincs vége – felelte a férfi. – Minél hamarabb
megérkezik az öcséd, annál jobb lesz nekem.
– Most fogsz dolgozni?
– Nem megyek messzire – intett a fejével il Tornja a szoba szemközti felén
terpeszkedő súlyos fa íróasztal felé. – Ha játszadozni vágysz, egy pillanat alatt itt
termek.
Adare elvigyorodott, és feje visszahanyatlott a párnára, a fáradtság és az
elégedettség hatalmas, puha hullámokban öntötte el. Jól érezte magát. Jó volt Ran
ágyában feküdni. Jó volt bosszút állni az apjáért. Jó volt megsemmisíteni a
Malkeenian-dinasztiára leső veszélyt. Életében először érezte úgy, hogy igazán
próbára tétetett, és átment a próbán. Sajnálom, ami Rannal történt, apa, gondolta, de
jól kitanítottál. Csak a szerepemet játszom.
Ahogy apjára gondolt, arról eszébe jutott annak utolsó kérése, a végrendeletében
említett ajándék: Yententől Az atmanok története. Még egy darabig hánykolódott az
ágyban, de az alvás már nem tért vissza, így végül felült.
– Elküldenéd az egyik szolgádat a termeimbe egy könyvért? – szólalt meg.
– Miattam nem alszol? – intett a férfi a lámpás felé. – Tompábbra vehetem kicsit a
fényét, ha akarod. Nem tűrhetjük, hogy a császári hercegnő kényelme csorbát
szenvedjen.
– A császári hercegnő remekül érzi magát, köszönöm. A császári hercegnő
olvasnivalóra vágyik. Yenten Történetére.. Az apám hagyta rám.
A férfi felhúzta az egyik szemöldökét.
– Könnyed kis olvasmány.
– Én nemcsak hercegnő vagyok – lökte előre dölyfösen az állát Adare. – Hanem
pénzügyminiszter is.
– Tudod – fogalmazott körültekintően a férfi –, az a gong már az éjfelet ütötte el.
Pletykálni fognak arról, hogy milyen sokáig időzöl a kenaranggal…
A lány megdermedt.
– Azt akarod, hogy elmenjek?
Il Tornja békítően emelte fel a kezét.
– Azt akarom, hogy itt maradj. Ma éjjel. Holnap éjjel. És az összes azt követő
éjjel. Én csak azt kérdezem, bölcs dolog-e.
A lány visszahanyatlott az ágyba.
– Egy bizonyos hadvezér egyszer azt mondta nekem – mosolyodon el –, hogy az
embernek tudnia kell, mikor tervezzen, és mikor cselekedjen. Nos, én végre
cselekszem, és kezdek ráérezni az ízére.
– Akkor hát legyen! – felelte a férfi, mielőtt áthaladt volna a szobán, hogy fejét
kidugja az ajtón, és odadörmögjön valamit a kint várakozó rabszolgának.
Néhány perc múlva a férfi visszatért, és benyújtott egy vastag, bőrkötéses kódexet
a résnyire nyitott ajtón. Ran megmarkolta, átpörgetett benne pár lapot, majd vállat
vont, és az ágyra dobta, a lány mellé. A könyv tompa puffanással érkezett le.
– Egy fejezet elég lesz, hogy álomba ringasson. Rosszabb, mint ezek a ‘Shael-
szülte kérelmek.
– Csak mert egy tudatlan katona vagy, ez nem jelenti, hogy mi, többiek nem
értékelünk időről időre egy-egy magasröptű gondolatot.
– Szívesen maradtam volna inkább tudatlan katona – ereszkedett vissza az
íróasztalnál álló székébe il Tornja egy nyögés közepette, és visszafordult a
pergamenhalomhoz. – Ut és az a kurafi Adiv jobb lesz, ha sietve meghozzák a
fivéredet, különben még sötétségbe taszítom a császárságot az érkezése előtt.
Adare nem törődött a panaszkodással, és addig fészkelődött az ágyban, míg hátát
sikerült nekivetnie a falnak, és a nagy könyvet megtámasztania a térdén. Egy
darabig csak a borítót nézegette. Apja rengeteg mindenre megtanította, és egyfajta
módon ez a könyv lesz az utolsó lecke. Kinyitotta, az első oldalra lapozott, majd
átpörgette a lapokat, igyekezett felmérni annak terjedelmét. Akadtak benne térképek,
táblázatok – olyasféle olvasmány volt, amit a Ranhoz hasonlatos emberek ki nem
állhatnak, ellenben őt lenyűgözték. Újabb térkép, újabb lajstrom. Már éppen
visszalapozott volna, hogy a legelejéről kezdje az olvasást, de amikor lapozott
egyet, észrevette, hogy egy különálló papírlapot dugtak az oldalak közé.
Kíváncsian kivette, majd széthajtotta, és aztán megdermedt. Felismerte apja
kézírását.
Lopva felpillantott, de Ran még mindig az íróasztalnál ült, háttal neki, és tolla az
egyik papírlapon sercegett. A lány megfordította a lapot, de csak az egyik oldalon
látott írást.

Adare!

Ha ezt olvasod, akkor én halott vagyok, és a cselem bevált. Ezt a lapot nem
helyezhettem el a végrendeletembe, mert az ellenfeleim biztosan előbb
elolvasták volna, mint te, hogy megváltoztassák, ha kell.
Hónapokkal ezelőtt értesültem arról, hogy összeesküvést szőnek ellenem, a
Malkeenian-dinasztia ellen, és roppant valószínű, hogy egyben Annur ellen.
Amikor ezt írom, már túl vagyok négy, ellenem irányuló merényleten. Mind
finom, tapogatózó és sikertelen kísérlet volt, de nem tudtam a barlangjukig
követni a fenevadakat, ők pedig mindennap puhatolóznak, kísérleteznek.
Nemsokára sikerrel járnak, én pedig meghalok.
Ahelyett, hogy hagynám, hogy támadóim határozzák meg az időt és a helyet, az
a tervem, hogy az életemet úgy használom, mint a táblán kijátszott követ, azt a
 követ, amely megfordíthatja ennek a néma csatának a menetét. Amíg nem tudom,
kik az ellenségeink, csak elméleteim és gyanúim vannak. Titkos találkozókat
beszéltem meg azokkal, akikben nem bízom, olyan találkozókat, ahol az
aedolijaim nélkül jelenek meg, vagy úgy, hogy azokról nem tudnak a
tanácsnokaim. Így a cselszövőknek lehetőséget kínálok arra, hogy arcátlanul
lecsapjanak rám, és ezeknek a találkozóknak a feljegyzéseit rád hagyom, hogy
tudd, kiktől kell félned, és kikkel kell harcolnod, miután eltávoztam.

Adare szédülni kezdett. Következett egy lajstrom, jó tucatnyi megbeszélés

időpontja és helyszíne. Apja találkozott Baxter Pane-nel és Tarik Adivval, Jennel
Firth-szel és Siai D’Naerával. A kikötőben álló hajókra és a Fehér-piac melletti
sörházakba ment, a Hajnalpalota titkos termeibe, de még a városhatáron túlra is
elmerészkedett. Vagy egy tucat név szerepelt a listán, nagyhatalmú férfiaké, és
néhány nőé is, de a szeme a lapon az egyetlenre tévedt, ami számított.

Az újhold estéjén találkozóm lesz a kenaranggal, Ran il Romjával, családunk

magánkápolnájában a Fény Templomában.

Az újhold estéjén. A Fény Templomában. A lány biztos volt benne, hogy Uinian a
felelős apja haláláért, és gondoskodott róla, hogy a férfi elhamvadjon bűnéért, és
kedvét lelte a pusztulásában. Most csak bámult: előbb a papírlapra, majd a kenarang,
szeretője meztelen hátára, ahogy az a papírjai fölé görnyedt. Magasságos ‘Shael,
gondolta, és borzongás futott végig csupasz bőrén. Magasságos, szentséges Intarra,
mit tettem?
Amikor a rettegés legbénítóbb részét leküzdötte, tekintete visszatért a lapra.

Nem áll szándékomban harc nélkül meghalni, Adare. Talán győzök, bár ezt
valószínűtlennek gondolom. Az ellenségünk egyszerre erős és fortélyos, minden
számításomat keresztülhúzza. Karddal érkezem ezekre a találkozókra, de te vagy
az utolsó pengém. Te, Kaden és Valyn. Ha úgy érzed, ha bármelyikőtök úgy érzi,
hogy keményre lettetek edzve, akkor az azért volt, hogy erősebb legyen az
életek.
Figyelj arra, amit írok, Adare! Figyelj rá, még akkor is, ha olyasvalakit kever
gyanúba, akit már régóta ismersz, olyasvalakit, akiben megbízol. Nem köthetsz
alkut ezzel az ellenféllel, nem érthetsz szót vele érvekkel, nem várhatsz tőle
megalkuvást. Bárki is ez, mindenáron meg kell állítanod. Embereket küldtem ki,
hogy figyelmeztessék és védelmezzék Kadent és Valynt, de egyedül csak te tudsz
erről az utolsó levélről.

Az utolsó sorok sem szeretetkinyilvánításról vagy a közelgő halál miatt érzett

bánatról szóltak. Egyik sem vallott volna Sanlitunra. Utolsó szavai ridegen és
gyakorlatiasan csengtek.

Állj ellen a hitnek! Állj ellen a bizalomnak! Csak azt hidd el, amit meg tudsz
érinteni a kezeddel! A többi csak üres levegő és tévedés.

Adare eltépte tekintetét a lapról. A vér dübörögve áramlott a fülében, perzselte

testét a bőre alatt. Lélegzete szaggatottan tört elő mellkasa mélyéről. A papírlapot
gondosan összehajtogatta a hajtások mentén, és visszadugta a könyvbe, pár oldalt
átlapozva, hogy elrejtse. Ran még mindig az íróasztalnál ült, és zsörtölődött az
előtte heverő feladatok miatt. A lány még mindig érezte a férfi meleg magját a
combján.
A hadvezér megmoccant ültében, majd megfordult.
Adare mosolyt erőltetett az arcára.
– Máris ráuntál a könyvre? – húzta fel egyik szemöldökét a férfi. – Valamivel…
vonzóbb elfoglaltságra vágysz? – kacsintott rá.
Adare legszívesebben felsikoltott, elrohant volna, a fejére húzta volna a takarót,
eltemetkezett volna az ágyban, a puszta földben. Legszívesebben kirohant volna a
szobából, hogy visszaszaladjon a Daruban elhelyezkedő terembe, ahol aedoliak
álltak őrt az ajtaja előtt. Egy csapásra ismét kislánynak érezte magát, elveszett,
rémült, értetlen kislánynak. Csakhogy nem kislány volt. Hanem hercegnő, miniszter,
és talán az utolsó élő Malkeenian.
Penge vagyok, gondolta magában.
Az előtte ülő férfi gyilkolta meg az apját, őt manipulálta, és kijátszotta az
igazságszolgáltatást. Erőnek erejével nézett bele a szemébe, a takaró lecsúszott a
válláról, és felfedte csupasz mellét.
– Csak ha úgy gondolod, hogy képes vagy rá.
 ÖTVENEDIK FEJEZET
——»•«——
Kaden keresztbe tett lábbal ült az aedoli tábor feletti fűrészes élű rézsűn, fittyet
hányva a csípős szélre és a lábában meg a vállában érzett, a kimerültség okozta
sajgásra, tekintetével az égen köröző két kettralt követve. Ekkora távolságból nehéz
volt megítélni a méretüket, lehettek volna akár a hőhullámok hátán keringő hollók
vagy sólymok is, olyasféle madarak, mint amilyeneket számtalan órán át figyelt az
Ashk’lan feletti sziklapárkányokról. Mi több, ha nem pillantott a válla felett az áruló
testőrök halomba hordott hulláira, ha gondolatait távol tartotta emlékezetének véres
peremétől, akár lehetett volna a kolostorban, az egyik tarjagos sziklapárkányon
ülve, és arra várva, hogy Pater vagy Akiil felrázzák elmélyült gondolataiból, és
visszatereljék az esti étkezésre. Kellemes illúzió volt ez, és egy darabig el is időzött
fölötte, elmerülve a hazugságban, míg az acélon megcsillanó napfényen meg nem
akadt a szeme: a madarak visszatérőben voltak, és ahogy közeledtek, már ki tudta
venni a karmaikon gubbasztó apró alakokat, ami lehetetlenné tette, hogy azt higgye,
ezek csak hétköznapi ragadozó madarak.
Valyn saját kettralját – Suant’rát, emlékeztette magát Kaden – és a legyőzött
szárny madarát küldte fel, hogy keressék meg Balendint és Adivot, akik közül
egyiknek a tetemét sem találták meg. A madarak a nap java részét a levegőben
töltötték, egyre messzebb és messzebb körözve a tábortól, míg végül Kaden már
biztosra vette, hogy zsákmányuk megszökött. Ami lehetetlen kellett volna hogy
legyen, hiszen mindketten megsebesültek, ha máshogy nem is, könnyebben, nem
volt ennivalójuk, sem vizük, és gyalogolni kényszerültek az álnok terepen. De
ahogy a shinek mondják: „nincs kellene, csak a van létezik”. A két áruló már
bizonyította, hogy éppen olyan kiszámíthatatlanok, mint amilyen veszélyesek, és ki
volt Kaden, hogy azt mondhassa, nincsenek további erők a tarsolyukban, eddig fel
nem fedett erők? Sem a megcsapoló, sem a tanácsos nem ijesztette meg Kadent, míg
a vaniatéban volt, de most, hogy elengedte a transzállapotot, a gondolat, hogy
valahol odakint járnak, hogy a hegyeket róják, nyugtalansággal töltötte el.
Nézte, ahogy a két madár közeledik a gerinchez, figyelte a fekete gúnyás
alakokat, ahogy azok leszökkenek a karmokról, jó egy tucat láb magasból ugorva le
a kőtörmelékre, hogy aztán sértetlenül szökkenjenek talpra. Fiatalokból állt Valyn
szárnya, fiatalabbak voltak az emberei, mint azok a Kettralok, akikre Kaden
emlékezett gyerekkorából – vagy csak az emlékezete tréfálta meg? A Valyn
parancsnoksága alatt álló négy katona olyan magabiztosan és erejét kímélve
mozgott, amit csakis hosszú évek gyakorlatozása eredményezhetett; fegyvereiket és
felszereléseiket szinte öntudatlanul ellenőrizték, kezükkel megérintve azok
markolatát, és ugyanígy fürkészték a vidéket, meg követtek vagy száz szokást, ami
az évek során kialakult. Még közülük a legfiatalabb, a szárny mesterlövésze is
higgadtabbnak és halálosabbnak tűnt, mint bármelyik aedoli, aki között Kaden
felnőtt. És ott volt még Valyn.
Miután a fivére intett Laithnak, hogy pányvázza ki a madarat, körülnézett a
táborban, megpillantotta a párkányon üldögélő Kadent, és elindult az odavezető
kaptatón. Már nem az a kisfiú volt, akire öccse emlékezett a Hajnalpalotában vívott
gyerekkori párbajokról. Magasra nőtt és szélesebb lett, vállai úgy duzzadtak az
erőtől, ahogy Kadenél sosem fognak, úgy viselte hátán a pengéit, mintha csak a
részét képeznék, és az idő nagy részében összeszorított állkapoccsal járt-kelt, a
kezén és karján lévő hegeket pedig úgy simogatta, mintha azok jó szerencsét
hoznának. A legtöbbet azonban a szeme változott. Kadentől, Sanlituntól vagy
Adarétól eltérően Valynnak mindig is sötét szeme volt, de korántsem ilyen, mint
most. Ezek mintha a tökéletes sötétségbe fúrt lyukak lettek volna, olyan kutak,
ahonnan nem szökhet ki fény. Nem a hegek és nem is a kardok miatt tűnt Valyn
veszedelmesnek; hanem a szemében rejlő mélység miatt.
Csizmája alatt megcsikordultak a kavicsok, és amikor odaért Kadenhez, megállt,
vetett egy pillantást a távoli csúcsokra, majd elfintorodott.
– Fogalmam sincs, hova mehetett az a két fattyú. Kell lennie valaminek,
valamiféle ösvénynek… – A hangja elhalt. Az alsó ajkán egy csúf vágás szétnyílt,
mire vért köpött át a sziklaszirt szélén. A szél felkapta, és elröpítette, lerántva a
szakadékba.
– Ülj le! – intett Kaden az egyik szikla felé. – Egész nap madárháton repkedtél.
– ’Kent csókolja meg, de semmi haszna sem volt! – felelte Valyn, de kisvártatva
egy nyögés kíséretében azért letelepedett a párkányra.
– Úgy érzem, mintha valaki az elmúlt héten egy tompa deszkalappal püfölt volna
megállás nélkül – közölte, és elcsavarta a nyakát, megtornáztatva nyakizmait.
Ökölbe szorította a kezét, megropogtatta a bütykeit, majd összeráncolt homlokkal
úgy meredt a tenyerére, mintha még sosem látta volna. – Minden porcikám sajog.
Kaden fáradtan elmosolyodott.
– Azt hittem, hogy ti, Kettralok, éltek-haltok az ilyesmiért. Harci bátorság,
istenekkel vetekedő állóképesség, Ananshael kijátszása nap mint nap…
– Ugyan – felelte Valyn, és megrángatta szakadozott, verítéktől átitatott fekete
gúnyáját. – Én főleg a ruha miatt csináltam.
– Szerzetesnek kellett volna állnod. Egy jó gyapjúcsuhán nem sok minden tesz túl.
Valyn kuncogott, és mindketten a hegyeket és völgyeket nézték, egymás mellett
ülve, az őszinteség csendjébe burkolózott útitársakként. Kaden egész nap így maradt
volna, ha megteheti, sőt, egész évben, élvezve a patak halk csobogását, a hágók
között késként hasító szél neszezését, a lehűlt testét melengető nap sugarait. Ismerte
ezeket a dolgokat, úgy értette őket, ahogy többé már nem értette saját bátyját, ahogy
többé már nem értette önmagát.
 – Nos – szólalt meg Valyn hosszú hallgatás után –, mostantól hogyan nevezzelek?
Kaden a messzi hegyekre szegezte tekintetét, ahogy a kérdésen töprengett. A
kolostortól induló hosszú menekülés során esélye sem volt megsiratnia az apját
vagy elgondolkoznia azon, hogy milyen új rangra is emeltetett. A shineknél töltött
nyolc esztendő múltán még abban sem volt biztos, hogy tudja, hogyan kell bárkit is
megsiratni. A tény, hogy ő lett Annur császára, két kontinens egyeduralkodója,
milliók vezére, pontosan ennek érződött: egy ténynek. Az igazság nem tudott
áthatolni egyetlen olyan érzékszervén sem, amely képes volt ténylegesen érezni.
Egy része szerette volna tréfával elütni a dolgot, valami fanyar megjegyzéssel
kinevetni, de ez a késztetés helytelennek érződött, valahogy igazságtalannak a
szerzetesekkel szemben, akik meghaltak, Valyn szárnyával szemben, akik egészen
idáig menekültek, hogy megmentsék őt, az apjával szemben, aki szintén hosszú
éveken át volt akolitus a Csont-hegységben, és most kihűlve fekszik a kriptájában.
– Azt hiszem, jelenleg „Fényességed” a megszólításod – ingatta a fejét Valyn. –
Ez az előírás, nem?
Kaden a lenyugvó nap lángoló korongjára emelte tekintetét. Azon tűnődött, vajon
a szeme is így néz-e ki.
– Így van – mondta végül, majd Valynra nézett. – De amikor nincsenek mások a
közelünkben… Amikor csak mi ketten vagyunk… úgy értem, valakinek a nevemen
is szólítania kell, nem igaz?
Valyn erre vállat vont.
– Ez csak tőled függ, Fényességed.
Kaden lehunyta szemét a cím hallatán, majd kényszerítette magát, hogy ismét
kinyissa.
– Mi történt a másik szárnyvezérrel? Yurllal?
Látta a holttestet – pontosabban a hullát –, akit kibeleztek, összekaszaboltak, és
akinek a szeme úgy dülledt kifelé, hogy azt nem lehetett rettegésen kívül másnak
betudni. Barbár gyilkosság áldozata lett, a céltalan erőszaké.
Valyn elfintorodott, belenézett öccse szemébe, és Kaden egy pillanatra elcsípte a
gyereket, akit egy évtizeddel korábban ismert – a bizonytalan, de ezt mindenáron
leplezni akaró gyerkőcöt, aki zavarát azzal leplezi, hogy bátornak mutatkozik.
– Volt egy lány, Ha Lin… – kezdte, de a hangja elhalt, és babrálni kezdett egy csúf
vart a kézfején, amit le is tépett, ettől vér csordult le rajta, de még csak rá sem
pillantott. Mikor ismét Kadenra nézett, szeme ismét kifürkészhetetlen volt, árnyék
mögé rejtőzött. Úgy festett, mint egy katona. Többnek látszik katonánál, gondolta
Kaden. Olyan, mint egy gyilkos.
– Semmi más nem járt a fejemben, csak ez: soha többé! Hogy nem hagyom, hogy
bárkinek is árthasson. Soha többé. – Ökölbe szorította a kezét, és a sebből vér
szivárgott, tócsába gyűlve a sziklán.
– De a kezei… – tagolta lassan Kaden. – Szükség volt erre?
 – Kicseszettül szükség – felelte Valyn, és hangja olyan ridegen és törékenyen
csengett, mint a túl sokáig kalapált acél.
Kaden sokáig figyelte a bátyját, megpróbált olvasni a bőre alatt futó megfeszülő
izmokból, az öntudatlan fintorból, az arcát és kezét csúfító hegekből és
karcolásokból. Mintha egy rég elfeledett nyelven íródott tekercset tanulmányozott
volna. Harag, emlékeztette magát. Ez harag, fájdalom és zavar. Felismerte az
érzelmeket, de a shinek között töltött sok-sok év múltán már elfelejtette, hogy azok
mennyire nyersek tudnak lenni.
Végül kinyújtotta a kezét, és rátette Valyn öklére. A szerzetesek nem sokat
törődtek a testi érintéssel, és ez az élmény különös volt, valami, ami rémlett egy oly
messzi gyerekkorból, ami akár álom is lehetett. Kaden először azt hitte, hogy a
bátyja elhúzza a kezét, de vagy tucatnyi szívdobbanás elteltével érezte, hogy először
ellazul.
– Mi történt? – kérdezte. – Mi történt veled?
Valyn felhorkant.
– Van egy heted?
– Mit szólnál a rövidebb változathoz?
– Megtanultam embert ölni, láttam pár embert meghalni, megvívtam csúf
fenevadakkal, megittam valami rémes löttyöt, hogy aztán fekete szemmel és olyan
képességekkel keveredjek ki közülük, amelyeket nem értek, és elég dühvel ahhoz,
hogy porig égessek egy várost. És mi van veled? – kérdezett vissza, bár ez inkább
hangzott kihívásnak, mint kérdésnek. – Nem egészen az a könyvet bújó szerzetes
vagy, akire számítottam. Azt hittem, hogy múlt éjjel megölsz.
Kaden lassan bólintott. Ha Valyn megváltoztatták az eltelt évek – nos, akkor őt is
meg kellett.
– A rövid változatot akarod?
– Később még vájkálhatunk a részletekben.
– Megvertek, megsebesítettek, majd megfagytam, élve eltemettek. Olyan
emberek, akikben bíztam, megöltek mindenkit, akit ismertem, majd pár percig
képes voltam arra, hogy ne törődjek semmivel.
Valyn az öccsére meredt, Kaden pedig állta a tekintetét. A csend hosszúra nyúlt,
egészen addig, míg Valyn mindenféle előzmény nélkül nevetni nem kezdett, először
csak lassan, már-már morbid humorral, aztán önfeledten, és teste csak úgy
rázkódott a nevetéstől a keskeny párkányon, míg végül már a könnyeit kezdte
törölgetni. Kaden egy darabig értetlenül, távolságtartóan nézte, de aztán a benne
megbúvó gyermeki rész, amelyet már régen eltemetett elméjében, felébredt, és
válaszolt. Ő is nevetni kezdett, és nagy kortyokban nyeldeste a levegőt, de úgy, hogy
abba a hasa is belefájdult.
– Szentséges Hull – ingatta a fejét Valyn, levegő után kapkodva. – Szentséges,
kibaszott Hull! A palotában kellett volna maradnunk, és tovább játszanunk a
fakardokkal.
Kaden erre csak bólintani tudott.

– Még nincs vége – közölte Tan.

Kaden a szerzetesre nézett, aki a rövid, de meredek kaptatón tartott oda, ahol
ültek. Pyrre alig egy lépéssel lemaradva követte. Néhány kellemes percig a két fivér
egymás mellett ücsöröghetett, kinevetve a rémségeket, megpróbálva felidézni
valamit a múltjukból, de ez a múlt véget ért, befejeződött, és a jövő föléjük
tornyosult. Száz lépéssel odább, a szoros nyújtotta kétes menedékben a csapat többi
tagja már megkezdte az előkészületeket az indulásra; Laith ellenőrizte a madarat,
míg a mesterlövésznő és a vörös hajú lány átválogatták a halott aedoliak fegyvereit.
Triste ennivalónak tűnő dolgokat pakolt egy nagy zsákba.
Alighogy Tan odaért, benyúlt a csuhájába, majd valamit kipakolt a párkányra. A
valami Kadenhez gurult, és nekikoccant a lábának, mielőtt megállapodott volna.
Valyn felpillantott a szerzetesre, majd felkapta az apró vörös gömböt, és addig
szorította az ujjai között, amitől az úgy kidudorodott, akár egy szőlőszem.
– Ez meg mi?
– Egy szem. – Kaden jókedve olyan gyorsan enyészett el, ahogy jött. Az egyre
szorosabb és szorosabb kört alkotó ak’hanathok gyűrűjének, a holdfényben
villódzó vérvörös szemeknek emléke megborzongatta. Hogy Tan miként keveredett
ki élve abból a harcból, annak csak ő volt a megmondhatója, bár a csatának megvolt
az ára: a szerzetes csuhája foszlányokban lógott rajta, testét véraláfutások
tarkították. Fejbőrén hosszú vágás futott végig egészen az állkapcsáig, és Triste a
nap java részét azzal töltötte, hogy kimossa a testét szabdaló hosszúkás sebeket, és
bekötözze őket a halott aedoliak egyenruhájából kivágott gyolcsokkal.
– Igen ronda egy rohadék lehetett – időzött el Valyn tekintete egy pillanatra a
szemen, hogy aztán Kadennak dobja –, de legalább volt szeme.
Az ő szemén átcikázott valami: sötét és elkínzott volt.
Kaden elkapta a gömböt, és addig forgatta, míg meg nem látta a szembogarat a
gyérülő fényben – egy sötét, cikcakkos vágást, mintha csak késsel hasították volna
bele.
– Hogy vannak a sebeid? – nézett fel Tanra.
A szerzetes mereven mozgott, de az arca nem árulkodott fájdalomról, és úgy
legyintett, mintha a kérdés válaszra sem lenne méltó. Kaden egy pillanatra
eltöprengett, hogy vajon a férfi nem találta-e meg a módját, hogy a vaniate
burkában éljen.
– A csestriimek visszatértek – közölte.
– A csestriimek – szívta be hangosan a levegőt a fogai közt Valyn. – Yurl is ezt
állította. De nehéz elhinni.
– Muszáj elhinni – felelte Tan. – Néhányan pontosan azért maradtak életben ilyen
sokáig, mert az emberek nem voltak hajlandóak elhinni.
– Adiv az? – kérdezte Kaden, megfogalmazva a kérdést, ami egész nap ott
motoszkált a fejében, ahogy a köröző, kutató kettralokat nézte. – Szerinted ő
csestriim?
Tan nyílt rosszallással meredt rá.
– Ez találgatás.
Valyn az idősebb szerzetesről a tanítványára nézett, majd vissza. Ha érzett is némi
tiszteletet Tan iránt, akkor azt Kaden nem láthatta.
– Nem igazán tudom, hogy mi a baj a találgatással, és semmi ‘Kent-csókolta
ötletem nincs arra, hogy végül hova lett ez a két ‘Kent-csókolta fattyú, de
egyvalamit mondhatok… ők már nem a mi gondunk többé.
Kaden erre összeráncolta a homlokát.
– Egyikük lehet, hogy egy csestriim, a másik meg egy Kettralok kiképezte
érzelemmegcsapoló, aki kis híján egymaga elpusztította a szárnyadat.
– De mégis nekünk van most két madarunk – vágott vissza Valyn. – Balendin és a
miniszter gyalog vannak, nincs sem élelmük, sem vizük, sem említésre méltó
felszerelésük. Mire leszáll az éj, felszállhatunk, és eltűnhetünk ebből a nyomorult
hegyi útvesztőből, amelyet ma reggel még az otthonodnak hívtál. Na persze – fűzte
hozzá komoran –, ezzel el is jutunk a valódi gondunkhoz: a Bolhához.
Kaden Tanra és Pyrrére nézett. A Koponyára Esküdt a vállát vonogatta, Tan
viszont még ennyit sem felelt.
– Mi – szólalt meg végül Kaden, és Valynra nézett – ez a bolha?
– A Bolha a Sasfészek legjobb szárnyparancsnoka. Aki mellett Yurl és én is csak
kisgyereknek tűnünk, és a szárnya ugyanolyan jó, mint amilyen ő maga.
– És ő is összeesküvő? – kérdezte Pyrre. Ut egy kisebb vágást ejtett a vállán, de
egyébként láthatóan ennél súlyosabb sérülést nem szenvedett. – Miért nem lehetnek
egy darabig a mi oldalunkon is igazán veszélyes játékosok?
– Fogalmam sincs, hogy összeesküvő-e vagy sem – felelte Valyn zord képpel –,
de azt megmondhatom, hogy eljön értünk, és ez halálbiztos. Valószínűleg egynapos
hátrányban van, de azonnal kiküldték, amint a szárnyam szökése kitudódott. Yurl és
Balendin összeesküvők voltak, de nem tudjuk, milyen kiterjedtek a szálak.
Pyrre megvonta a vállát.
– Ha nem összeesküvő, akkor gondot sem jelent. Kaden – a fiú felé fordulva
bemutatott egy eltúlzott pukedlit –, legyenek fényesek éltének napjai, jelenleg a
császárság ura, ami azt jelenti, csak int a kisujjával, mire ennek a Bolhának
hajlongania kell, a földet csókolgatnia, vagy azt tennie, amit ti, annuriak tenni
szoktatok.
– Nem ismered igazán a Bolhát – felelte erre Valyn –, sem a Kettralokat. Csak a
küldetés számít. A szárnyam nem engedelmeskedett a parancsoknak, amikor
utánatok jött. Vagyis a Sasfészek szemében mi árulók vagyunk.
 – A Kettralok a császárságot szolgálják – mondta Pyrre –, ami azt jelenti, hogy a
császárt szolgálják, vagyis őt. – És egyik ujjával Kadenre bökött. – És Kadent
szolgálni az én értelmezésem szerint nem árulás.
– Ez nem ilyen egyszerű – közölte az újdonsült császár, aki most először
gondolta át a dolgot ebből a szemszögből. – A császárság története időnként
igencsak összevissza volt: fivér harcolt fivérrel, fiúk ölték meg az apjukat.
Balszerencsés Atlatun a türelmetlenségtől vezérelve meggyilkolta saját apját. Mikor
is történt ez, Valyn, négyszáz éve?
Valyn csak a fejét rázta erre.
– Ha csatát nem vívtak, akkor nem tanultam róla.
– Nem vívtak csatát. Atlatun uralkodni akart, de apja túl egészségesnek tűnt az ő
ízléséhez képest, ezért a vacsoraasztalnál átdöfte a szemét. A lényeg, hogy noha
Atlatun volt az örökös, és Intarra szemét is örökölte, mégis kivégezték
felségárulásért. A Csiszolatlan Trónus az unokafivérére szállt.
– De te nem ölted meg az apádat – mutatott rá Pyrre. Aztán a összeráncolta a
homlokát. – Nem ölted meg, ugye?
– Nem – felelte Kaden –, de ezt Annurban senki sem tudja. Bárki áll is az
összeesküvés mögött, olyan híreszteléseket indíthat útjára, amilyeneket csak akar.
Állíthatják, hogy Valynnal együtt főztük ki a tervet apánk ellen, hogy mi fizettük le a
papot, hogy ölje meg, míg mi távol voltunk a székvárostól.
– Amíg nem vagyunk meggyőződve az ellenkezőjéről – közölte Valyn –, addig
azzal kell számolnunk, hogy a Sasfészek árulónak tart minket.
– És hogy bánik a Sasfészek az árulókkal? – érdeklődött Kaden.
– Elküldik hozzájuk az embereiket – válaszolta Valyn.
– A Bolhát.
– A szárnya talán máris a hegyekben jár.
– Ezek a hegyek végtelenek – mondta erre Pyrre. – Az elmúlt héten itt
szaladgáltam e ‘Kent-csókolta csúcsok között. Mi, kilencen akár felvonulást is
tarthatnánk dobokkal meg zászlókkal, akkor sem találna ránk senki.
– Nem tudod, mire képesek – vette szemügyre Valyn az alkonyi eget. – Én velük
gyakorlatoztam, és én sem tudom, hogy mire képesek. – Kaden követte bátyja
tekintetét, a havas csúcsok felett az égboltot pásztázva, látja-e mozgás nyomát, látja-
e nyomát a sötét szárnyakon érkező halálnak.
– Nem tudok mást, csak azt, hogy jönnek – közölte Valyn. – Nem tudom, hogyan
fogják csinálni, azt sem tudom biztosan, mikor, de eljönnek.
– Akkor el kell bánnunk vele – mondta erre Tan.
Kaden nézte, ahogy Valyn az umialja felé fordul, és arca hitetlenkedést tükrözött –
Elbánni vele? Amúgy meg, Hull nevére, ki vagy te, vénember? Csuhád van ugyan,
de még sosem hallottam arról, hogy szerzetesek ilyen dolgokkal a kezükben
szaladgáljanak – intett a Tan bal kezében tartott naczalja.
 A szerzetes állta a pillantását, de a kérdésre nem felelt.
– Jól van – tárta szét Pyrre a kezét –, akkor fogjuk ezeket a madarakat, repüljünk
vissza Annurba, és hozzuk rendbe a dolgokat! Nem lesz gond, hogy felismerjenek,
és így legalább némi hasznát látod annak a nevetséges szemednek.
– Ki rántott bele ebbe az egészbe, orgyilkos? – tudakolta Tan komoran.
Pyrre oldalra döntötte a fejét.
– Miután megmentettem a császárt, és végeztem azzal a tulok aedolival, most arra
számítasz, hogy csak úgy elsétálok?
– Ő is jön – szólalt meg Kaden, és magát is meglepte a hangjából kicsendülő
bizonyosság. – Két madarunk van. És az elég kell legyen, hogy mindenkit
elvigyenek. – Valynra nézett.
Bátyja bólintott.
– Egy hét alatt Annurban lehetünk, ha gyorsan repülünk. És ha a Bolha előtt
maradunk. Talán valamivel több lesz, mint egy hét.
Kaden nyugatra nézett, ahol a nap csak az imént nyugodott le a jeges hegycsúcsok
mögött. Annur. A Hajnalpalota. Otthon. Csábító volt arra gondolni, hogy csak
egyszerűen felülnek egy kettralra, maguk mögött hagyják a mészárlás színhelyét,
visszatérnek a székvárosba, és megbosszulják az apját. Csábító volt arra gondolni,
hogy olyan könnyű lesz helyrehozni a dolgokat, de valahonnan eszébe ötlött egy
régi shin mondás: „Annak higgy, amit a szemeddel látsz, abban bízz, amit a füleddel
hallasz, azt tudd, amit a testeddel érzel! A többi csak álom és délibáb.”
– És maradjatok messze északon, a végtelen sztyepp felett! – mondta éppen Tan.
– Nem.
Három szempár meredt Kadenre, és fúrta belé a tekintetét.
– Nem gondolod, hogy a sztyepp a legjobb út? – kérdezte Valyn. – Mert azzal
távol maradnánk a Fehér-folyótól délre elterülő annuri vidékektől…
– Én nem megyek nyugatra. Még nem.
Pyrre hunyorgott.
– Hát, északon csak egy nagy halom jég van, meg a befagyott óceán, délen
egyenesen a minket üldöző Sasfészek karjaiba futnánk, úgyhogy…
– Keletre pedig nem mehetünk – szakította félbe Valyn. – Nem mintha bármi
okunk lenne rá. A hegyeken túl csak Anthera fekszik, és ott azonnal megölnének
minket, amint meglátnák, hogy leszállunk. Il Tornja néhány igencsak csúf
haditevékenységet engedélyezett a határ felett az elmúlt pár évben. Nyugatnak kell
mennünk, hogy visszajussunk a fővárosba, Pyrre is bólogatott.
– Mit gondolsz, milyen messzire kell északnak repülnünk a Fehértől ahhoz, hogy
elkerüljük ezeket a kellemetlen barátaidat?
Kaden lassan ingatta a fejét, ahogy valami megedződött benne. Nem tudta, hogy
mi folyik Annurban, mint ahogy senki más sem. Csábító volt a visszatérés
gondolata, a hit, hogy az emberek megéljenzik majd érkezését, de ez csak álom volt
és délibáb. Ellenségei megölték az apját, kis híján elpusztították az egész családját,
és csak egyvalami maradt biztos. Hogy valaki a nyomában jár, a lépéseit találgatja, a
nyomát kutatja.
Eszébe jutott a kora tavasz, az a hosszú és hideg nap, amit azzal töltött, hogy
megkeresse az elkóborolt kecskét a csúcsok között, ahogy az állat fejével
gondolkodott, ahogy átérezte tetteit, ahogy követte döntéseit, míg utol nem érte. Én
nem leszek olyan, mint az a kecske. Rám nem fognak vadászni. Ha a shinek
megtanították valamire, akkor az a türelem volt.
– Nektek, többieknek, nyugatra kellene repülnötök. Menjetek Annurba, hogy
kiderítsétek, mi történik ott, méghozzá a lehető leggyorsabban!
– Nektek, többieknek? – húzta fel Pyrre az egyik szemöldökét.
Kaden nagy levegőt vett.
– Én felkeresem az ishieneket. Tannal együtt.
Az idősebb szerzetes arca megmerevedett, de Valyn szólalt meg.
– És ‘Shael nevére, kik ezek a kicseszett ishienek?
– A shinek egyik ága – felelte Kaden. – Akik a csestriimeket tanulmányozzák.
Akik a csestriimekre vadásznak. Ha a csestriimek is benne vannak ebben, lehet,
hogy tudnak valamit.
– Nem – szólalt meg végre Tan is. – Az ishienek és a shinek útjai hosszú évekkel
ezelőtt szétváltak. Csendes szerzetesekre és elmélkedéssel töltött órákra számítasz,
de az ishienek rendje ennél zordabb. És sokkal veszélyesebb.
– Veszélyesebb az ak’hanathoknál is? – kérdezte Kaden. – Veszélyesebbek egy
osztag aedoli testőrnél, akik azért jöttek, hogy álmomban legyilkoljanak? – Szünetet
tartott. Veszélyesebbek a csestriimeknél?
– Én szart sem tudok az ishienekről – vágott közbe Valyn –, de nem hagyom,
hogy védelem nélkül mászkálj. Keményebb vagy annál, mint ahogy vártam, de attól
még szükséged van a szárnyamra, hogy megvédjelek.
Tan a fejt csóválta.
– Nem tudod, mit kérsz.
– Én nem kérek – vált rideggé Kaden hangja. – Valyn, szükségem van rá, hogy a
szárnyad minél hamarabb a fővárosba érjen, hogy kiderítsd, mi történik ott, még
mielőtt a nyomok kihűlnek.
– Akkor előbb keressük fel az ishieneket, és utána menjünk mind a fővárosba.
Kaden szóra nyitotta a száját, hogy még egyszer elmagyarázza, de aztán be is
csukta. Talán meggyőzhetné az umialját és a többieket, talán nem – de ez mellékes
volt. Soha nem kérte, hogy ilyen szeme legyen, de attól még az ugyanúgy parázslott.
– Tan és én megyek – közölte még egyszer. – Ti, többiek visszatértek Annurba. Ez
többé nem vita tárgya, hacsak nem mondotok ellent a császárotoknak.
Pyrre kuncogott, és szóra nyitotta a száját. Kaden egy pillanatra arra gondolt,
bolondot csinált magából. Hiszen több ezer mérföldre voltak a Hajnalpalotától,
elveszve a hegyek labirintusában, ahol olyanok üldözték őket, akiknek születése
jogán ő kellett volna, hogy parancsoljon. Ugyan miért is hallgatna rá egy
Koponyára Esküdt, egy renegát szerzetes meg egy Kettral szárnyvezér, rá, a fiúra,
aki a nevén felül csak egy csuhával bír?
Ekkor Valyn egyetlen sima mozdulattal talpra szökkent. Kaden merev tagokkal
szintén felállt, épp időben, hogy lássa, amint bátyja megérinti a pengéit, mielőtt
letérdelne előtte, és öklét a homlokához emelné.
– Úgy lesz, ahogy parancsolod, Fényességed. Máris felkészítem az útra a
madarakat.
Mikor Valyn végül ráemelte a tekintetét, Kaden nem látott benne semmit, még
saját tükörképét sem.
 ISTENEK ÉS FAJOK, AHOGY AZOKAT ANNUR POLGÁRAI
ISMERIK

FAJOK

Nevariimok – Halhatatlan, gyönyörű, idilli nép. A csestriimek ellenségei.

Évezredekkel az emberek megjelenése előtt kihaltak. Valószínűleg kitalált faj.
Csestriimek – Halhatatlan, romlott, érzelemmentes nép. A civilizáció, a tudomány
és az orvoslás megteremtői. Az emberek irtották ki őket. Évezredekkel ezelőtt
kihaltak.
Emberek – Kinézetükben hasonlítanak a csestriimekre, de halandók, érzelmekre
képesek.

A RÉGI ISTENEK, ŐSISÉGÜK SORRENDJÉBEN:

Az Üres Isten – A legrégibb, a teremtés előttről való. A shin szerzetesek a hívei.

Ae – Az Üres Isten hitvese, a Teremtés Istennője, a mindenségéért felelős.
Astar’ren – A Törvény Istennője, a Rend és a Szerkezet Anyja. Egyesek Póknak is
hívják, bár Kaveraa hívei is igényt tartanak erre a címre istennőjük kapcsán.
Pta – A Káosz Ura, egyben a rendezetlenségé és a véletlené is. Egyesek pusztán
szemfényvesztőnek tarják, míg mások pusztító és közömbös erőnek.
Intarra – a Fény Úrnője, a Tűz Istennője, valamint a csillagfényé és a napé is.
Egyben az annuri Malkeenian császárok védőistene, akit távoli ősüknek tartanak.
Hull – A Bagolykirály, a Denevér, a Sötétség Ura, az Éjszaka Ura, a Kettralok
védelmezője, a tolvajok védőistene.
Bedisa – A Születés Istennője, aki minden élőlény lelkét szövi.
Ananshael – A Halál Istene, a Csontok ura, aki szétbontja azt, amit hitvese, Bedisa
szőtt, átadva minden élőlényt a feledésnek. Rassamburban a Koponyára Esküdtek a
hívei.
Ciena – Az Örömök Istennője, egyesek szerint az ifjú istenek anyja.
Meshkent – A Macska, a Fájdalom és Sikolyok Ura, Ciena hitvese, egyesek szerint
az ifjú istenek atyja. Hívei az urghulok, a dzsungellakó törzsek, és egyes
mandzsarok.

AZ IFJÚ ISTENEK, MIND EGYIDŐSEK AZ EMBERISÉGGEL

Eira – A Szerelem Istennője, egyben a kegyelemé is.

Maat – A Harag Ura, egyben a gyűlöleté is.
Kaveraa – A Rettegés Hölgye, a Félelem Úrnője.
Heqet – A Bátorság Istene, egyben a csatáké is.
Orella – A Remény Istennője
Orilon – A Csüggedés Istene
 Table of Contents
CÍMOLDAL
IMPRESSZUM
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
ELŐHANG
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
NEGYVENEDIK FEJEZET
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
NEGYVENHARMADIK FEJEZET
NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
NEGYVENHATODIK FEJEZET
NEGYVENHETEDIK FEJEZET
NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
ÖTVENEDIK FEJEZET
ISTENEK ÉS FAJOK, AHOGY AZOKAT ANNUR POLGÁRAI ISMERIK