Oxfordshire, 1947.

Kit Smallwood a második világháborúban nővérként dolgozott egy

londoni kórházban, s egy trauma után egy kedves barátjuk, Daisy
vidéki birtokán próbál édesanyjával újra talpra állni. Daisy éppen egy
jótékonysági szervezetet létrehozásán dolgozik, mely az Indiában lévő
Holdkő Szülőotthonba angol bábákat küld, a lány pedig segíti őt a
munkájában. Kit itt találkozik Antoval, az indiai származású orvossal,
aki Oxfordban járt egyetemre, s a birtokon töltött hónapok során
szenvedélyes szerelem alakul ki közöttük. Am a lány anyja, aki élete
nagy részét azzal töltötte, hogy fájdalmas múltját eltitkolja, eltökélten
ellenzi a kapcsolatukat. Anto hagyománytisztelő családja pedig
természetesen azt akarja, hogy fiuk indiai lányt vegyen feleségül.
Emiatt, mikor az ifjú pár Anto szülőhazájába költözik, Kit élete
feszültségekkel terhelt, de a szülőotthonban végzett munkája lefoglalja
és boldoggá teszi. Kit próbál élete minden területén helytállni, s
boldogan élni Antoval, azonban váratlanul minden összeomlik
körülötte, és hamarosan élete legnagyobb kihívásával kell
megküzdenie. Gyorsan változó világukban mindkettőjüknek szembe
kell nézniük az újonnan függetlenné vált, identitását kereső,
feszültségekkel teli, ám mélyen hagyománytisztelő indiai emberekkel.

Titkokkal terhelt, egzotikus történet az otthon fontosságáról, a

családi biztonságról, a frusztrációkról és arról, hogy milyen messzire
megyünk el azokért, akiket szeretünk.
 Copyright © Júlia Gregson 2016
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Monsoon Summer
First Touchstone Hardcover Edition, August 2016
Fordította: Simonyi Ágnes

ISSN 2061-4454
ISBN 978-963-635-657-6

Hungárián edition © by I.P.C. Könyvek Kft., 2018

www.ipck.hu
MIRROR Könyvek +36 20 912 4505

Hungárián translation © by Simonyi Ágnes

Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója
A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A.
Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó
A szerkesztő munkatársa: Padla Zsófia
A belívet szedte és a borítót tervezte: Popovics Ferenc
Borítóképek © istockphoto.com, shutterstock.com, freepik.com

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Tartalom
ELSŐ RESZ
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet

MÁSODIK RESZ
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet
35. fejezet
36. fejezet
37. fejezet
38. fejezet
39. fejezet
40. fejezet
41. fejezet
42. fejezet
43. fejezet
44. fejezet
45. fejezet
46. fejezet
47. fejezet
48. fejezet
49. fejezet
50. fejezet
51. fejezet
52. fejezet
53. fejezet
54. fejezet
55. fejezet
56. fejezet
57. fejezet
58. fejezet
59. fejezet
60. fejezet
61. fejezet
62. fejezet
63. fejezet
64. fejezet
Megjegyzések
Sarah-nak, Charlotte-nak,
Natashának és Poppynak
 ELSŐ RESZ

Wickam Farm, Oxfordshire

 1. fejezet
Gyerekkoromban, amikor nagyon egyedül voltunk, anyám mindent
megpróbált, hogy a világot szebb és szelídebb helynek tüntesse fel
előttem. Egyszer egy rémisztő égiháború alatt azt mondta, nem kell
megijednem, csak Isten tologatja a bútorait a mennyországban, amit
elképzelve egész éjjel mereven és álmatlanul feküdtem.
Egy másik alkalommal Norwichban, ahol anyám egy idős
özvegyembert gondozott, a moziból hazafelé menet láttam valamit,
amiről most már felnőtt fejjel tudom, hogy két ember erőteljes
mozdulatokkal szexeit egy sikátorban. „Vonatosat játszanak”, mondta
anyám, és mikor szóvá tettem, hogy ez egyáltalán nem hasonlít arra,
amikor mi játszunk vonatosat, nevetett, és talán meg is legyintett. Az
ember sosem tudhatta, hányadán áll vele.
Azon az esős novemberi estén azonban, amikor Eszak-Oxfordshire-
be autóztunk, éppen kifogyott a vidám mondanivalókból. A Wickam
Farmra igyekeztünk, a keresztanyám, Daisy Barker lakóhelyére, aki
anyám barátnője, és néha, amikor minden más csődöt mondott, a
munkaadója is volt. Daisy azt írta, hogy meghívásának „olyan okai
vannak, amelyeket akkor beszélünk meg, amikor már itt vagytok”,
aminek én roppant mód örültem, nemcsak azért, mert a lebombázott,
bedeszkázott ablakos, jegyrendszerrel élő London nagyon nyomasztó
volt, hanem mert imádtam a farmot. Számomra a menedéket
jelentette, érthetetlen okból anyám számára, előttem, azonban a
szégyen színterét.
Olyan sűrű esőfüggöny zúdult a taxink szélvédőjére, hogy az
ablaktörlők képtelenek voltak tartani vele a tempót; az út mindkét
oldalán a kisebb házmagasságúra megnőtt sövények az előttünk
húzódó vizes sávra és a fölöttünk borongó szürke égboltra szűkítették le
a világot. A bennünket körülvevő csöndet csak a víz sustorgása és az
elázott fácánok dürrögése törte meg.
 Egy, még a római korból megmaradt romos útkereszteződésnél,
jersey tehenekből álló, esőtől gőzölgő csorda állta utunkat. A
taxisofőrünk, egy udvarias középkorú férfi, aki az első pillanattól úgy
festett, mint aki akár boldogan meg is halna anyám bőröndjeinek súlya
alatt (ő ilyen hatással volt a férfiakra), izgatottan motyogott, és közben
igyekezett elkapni anyám tekintetét a visszapillantó tükörben. Az
utóbbi időben, mondta, mindenféle népséget fuvarozott Miss
Barkerhez: misszionáriusokat, tanítónőket, ápolónőket, sőt, még
néhány fekete is akadt köztük.
- Csak nem valamiféle indiai jótékonysági intézményt vezet ott? -
tudakolta.
Ereztem, hogy anyám megmerevedik mellettem.
- Fogalmam sincs - felelte modoros, társalgást lezáró hangján. - Ezer
éve nem találkoztam már vele.
Úgy, hogy a sofőr ne lássa, belevájta körmét a karomba, és a szemét
forgatta. A közember arcátlansága egyike volt a kedvenc témáinak a
háború óta, még az általa kezdeményezett beszélgetésekkor is. De hát
ez volt anyám: az ellentmondások embere.
Elérkeztünk a Wickam Farm határait jelző vaskerítésig, és amikor a
következő sarkon megláttam a hosszú kocsifelhajtót, a megnyesett
kőrisfákat és a mögöttük sötétlő erdőt, megdobbant a szívem.
Megérkeztünk: a Wickam Farm, az a hely, amely a legközelebb áll az
általam ismert otthon fogalmához. Itt lakik Daisy. A nagyfogú, széles
mosolyú, libagágogásra emlékeztető hangon nevető Daisy amolyan
anyafigurává vált számomra, noha neki magának nem születtek
gyerekei. És Daisy volt az is, aki bátorította az ápolónői ambícióimat:
„Az keresett és hasznos foglalkozás, amelyhez visszatérhetsz, amikor
véget ér a háború.” És Daisy volt az, aki - miután felvettek a St.
Thomas’ Kórházba - elvitt a Garrould’sba, hogy megvegyük a nővér-
egyenruhákat és a kötényeket, a tengerészkék kosztümöt és a kalapkát.
Daisy, aki a kedves lényével leginkább egy nagyra nőtt iskolás lány
benyomását keltette, a háború előtt egy árvaházat vezetett Bombayben,
könyveket és politikai röpiratokat írt, majd a háború alatt hazatért,
hogy igazgassa a korábban az MI6[1] által elrekvirált[2] farmot, amely
lármás otthona lett az ott lakó mindenféle művész, bohém és tudós
számára. Ahányszor csak tudtam, ott töltöttem a kórházi kimenőimet,
és amikor hallgattam, hogyan vitatkozik a konyhaasztalt körülülő okos
emberekkel, láttam, hogy egyenrangúak mind intelligencia, mind
bátorság tekintetében. Már alig vártam, hogy lássam őt.
Amikor befordultunk a kocsifelhajtóra, a verandán kigyulladt a
lámpa. A férfikabátot és kalucsnit viselő Daisy lefutott elénk, és a
sofőrhöz intézett régi vadászkiáltással:
- Ügyelj! Ügyelj! - figyelmeztetett bennünket a felhajtón újonnan
keletkezett jókora kátyúra. Mikor kiszálltunk, anyám nyakába borult. -
Glory, de csodálatos látni téged!
Ez boldoggá tett. Azt akartam, hogy mások szeressék anyámat, még
ha én nem is vagyok képes erre. Beletemettem az arcomat
vendéglátónk régi tweedkabátjába.
- Daisy!
Daisy szerint a kocsifelhajtó már annyira veszélyes állapotban van,
hogy az utolsó néhány száz métert biztonságosabb gyalog megtenni.
- Szörnyen megorrolna, ha megkérném, hogy hozza fel a
bőröndjeiket a házhoz? - kérdezte Daisy a sofőrtől negédesen. - Ó, hogy
ön milyen kedves!
A férfi boldogan elügetett. Daisy számos adottságának egyike volt,
hogy mindenkivel azt éreztette, hogy az éppen végzett feladatának
nélkülözhetetlen része. A Wickam Farm egy impozáns, nyeregtetős,
háromszintes, késő Viktória kori épület volt. A ma esti eső párából
dicsfényt vont köré, amitől kísérteties látványt nyújtott. Lepattogzott
festékű ablakait gubancos vadszőlő szőtte be, amelyen négy lámpa
halvány fénye szűrődött át. Egy ló vágtatott a kapuhoz, hogy üdvözölje
Daisyt. - Ó, itt a mi drága Bertünk, a háború után leszerelték. - Daisy
megvakargatta a két füle között. - A gazdája elesett, így fillérekért
vettük meg, igaz-e, Bert? Méghozzá egy lóvásáron, az Elephant and
Castle-ban, Londonban. Manapság szegény drágáknak a feléből lóhús
lesz. - A kezembe nyomott egy darab kenyeret, hogy adjam oda
Bertnek. Ereztem a kezemen a ló puha, bársonyos ajkát, láttam, hogy
sötét szeme ragyog a félhomályban, és vettem egy mély lélegzetet.
- Annyira örülök, hogy újra itt vagyok, Daisy! - mondtam
érzelmesebben, mint szándékoztam, mivel anyám, dideregve és
feszülten állt mellettem.
- Pillanatnyilag meglehetősen színes a kép a farmon - jelentette ki
Daisy, miközben végigballagtunk a csikorgó kavicson. - Olyan, mintha
valamiféle, a Raj[3] idejéből származó panziót vezetnék - hoppá,
nézzetek a lábatok elé! - Zseblámpájával egy újabb jókora lyukat
világított meg. - Ci Ci Mallinson visszatért Bombayből a lányával,
Flórával, ő bérelte ki az emeleti szobát, plusz van néhány orvosom, akik
jönnek-mennek Oxfordból, és persze itt van Tudor, a féltestvérem. -
Anyám még erősebben szorította a karomat. A vonaton szándékos
közömbösséggel mesélt nekem a negyvenéves - az én mércém szerint
öreg -, nőtlen Tudorról. A nyolchektáros farm felének tulajdonosa ez a
Tudor, akivel még sosem találkoztunk, és aki talán, de csak talán… Nos,
a többit már tudtam, mert anyám, a megrögzött házasságközvetítő,
sosem mulasztott el rámutatni, hogy a háború után a férfiak ritka
portékák, én pedig egyre közelítek a harmincéves kor végzetes
szakadéka felé, amely korban „Egy nő már elveszíti a hamvasságát.
Nem drágám… ne merészeld forgatni a szemed, amikor hozzád
beszélek! Én csak a te érdekedet nézem.” - Tudor az idő legnagyobb
részében bentlakásos iskolában volt, amíg én Indiában éltem - folytatta
Daisy -, úgyhogy újból meg kell ismerkednünk egymással. A
tiszteletetekre később vacsorázunk.
- Sajnálom, ha feltartottunk benneteket - szabadkozott anyám, máris
védekező állást véve fel. Majd hosszan fecsegett a tehenekről, az esőről
és az út botrányos állapotáról.
- Glory - tette a kezét Daisy megnyugtatólag anyám karjára. - Nagyon
örülök, hogy itt vagytok.
A homályos előtér olyan volt, mint emlékeimben. A lábunk alatt
oroszlánbőr terült el, s rókák, őzek és egy tigris trófeái bámultak ránk
hidegen a falról (Daisy édesapja, India Májszúr városában
köztisztviselőként dolgozott, mellette pedig szenvedélyes vadász volt.)
Szalonna, leves és a vizes esőkabátok édesen ismerős szaga lengte be a
házat.
- Először muszáj kimennünk a legkisebb helyiségbe - mondta anyám
Daisynek, és már hessegetett is befelé a földszinti mosdóba. - Egy
pillanat az egész. - Becsukta az ajtót, lerántotta a kalapomat, elővett egy
rúzst - egy mintát, amelynek nem volt rendes kupakja -, és megpróbált
egy kicsit rákenni belőle az arcomra.
- Anyu, az isten szerelmére - tiltakoztam. - Egyedül is meg tudom
csinálni, ha muszáj. - Elhúzódtam tőle, megmostam a kezem, és
igyekeztem uralkodni magamon.
- Bízz bennem, drágám - felelte. - Muszáj. Nagyon sápadt vagy,
hamarosan be kell szedned a kanalas orvosságot.
- Csak a kanalas orvosságot ne! - mondtam néma szájmozgással,
mert tudtam, hogy most nem veszhetünk össze.
Gyönyörű, fekete haja úgy sercegett, akár egy erdőtűz, miközben
fésülte, és nehezen szedte a levegőt. Hogy megnyugtassam, az arcomra
kentem egy kis rúzst.
- Tessék. - Lesimítgatta a ruhámat, és nagy, barna szemével
végignézett rajtam. - Ennyi volt az egész. Mekkora hűhót tudsz csapni a
semmiért!
Amikor besétáltunk az ebédlőbe, abbamaradt a beszélgetés. Négy
szempár fordult felénk, hogy nem túl barátságosan végigmérjenek.
- Tehát akkor… a bemutatások - Daisy szívélyes mosolya nem
hervadt le -, mielőtt lakmározni kezdenénk.
- Előbb csukd be az ajtót - szólalt meg egy türelmetlen férfihang. -
Pokoli huzat van.
- Tudor, édesem… - Daisy belökte a sarkával az ajtót - ő Kit! A
csodálatos ápolónő, akiről beszéltem neked. - Felcsavarta az olajlámpa
gombját, hogy láthassam Tudort. Vadászöltözetet, golfnadrágot és zöld
mellényt viselő, vékony férfi volt, azzal a nagyon rózsaszín angol
arcbőrrel, amely úgy fest, mintha tulajdonosa nedves időben le tudná
vedleni. Nagyon magas homloka volt, és vörösesszőke haja már
gyérülésnek indult. Egyáltalán nem hasonlított Daisyre, de hát csak
féltestvérek voltak. - Tudort - folytatta Daisy - rettentően érdekli a
régészet, és ismeri a környék összes római kori helyét.
Amikor Tudor ernyedten felém nyújtotta a kezét, anyám finoman
hátba bökött. Sziporkázz!, üzenték az ujjai. Légy simulékony!
- Kérem a levest! - mondta Tudor, miután üdvözölt, a jobbján ülő
hölgynek. - Még mielőtt kihűlne, aztán a vajat, amikor végzett.
 - És aki a vajat továbbadja, ő Ci Ci - folytatta a bemutatást Daisy. -
Avagy Mrs. Cecilia Mallinson, ha úgy jobban szereti. Nemrég tért haza
Bombayből.
Egy idős, talán a hatvanas évei vége felé járó, rikító színű kimonóba
öltözött hölgy integetett felénk bizonytalanul. A lábánál egy King
Charles spániel feküdt.
- Még nem végeztem vele teljesen, Tudor, de ahogy óhajtja.
- Kit és Glory - folytatta Daisy - voltak olyan szívesek és beleegyeztek,
hogy segítenek nekem a jótékonysági munkában. - Anyám szeme felém
rebbent. Daisy, aki az évek során időnként megmentett bennünket,
mindig jól értett hozzá, hogyan magyarázza meg itteni jelenlétünket
anélkül, hogy csorba esne a büszkeségünkön. - Kit ápolónő a St.
Thomas’ban - mosolygott rám -, úgyhogy megérdemel előbb egy kis
pihenést.
- Ó, ez derék dolog! Rémes lehetett - jelentette ki Ci Ci. - Glory, ön az
Indiában született angol? - fordult anyám felé, nekem pedig az jutott
eszembe a kérdésről, hogy Daisy tájékoztatta őket, mielőtt
megérkeztünk, hogy elkerüljük a társalgás lehetséges buktatóit. -
Nekem szörnyen fehérnek tűnik.
Éreztem, hogy anyám hátrahőköl. A bemutatás összes formája közül
ezt szerette a legkevésbé.
- Ő pedig Ci Ci lánya, Flóra - sorolta tovább Daisy zavartalanul.
Egy dundi, a harmincas évei elején járó lány a helyére oldalazott, és
leült.
- Már megint borsó van sonkával - közölte az anyja. - Megmostad a
kezed? - Kivett egy darabka sonkakérget a tányérjából, és a kutya
szájába tette.
- Flóra önkéntes mezőgazdasági munkát végzett Wiltshire-ben a
háború alatt - magyarázta Daisy. - Rettentően nehéz munka.
- Üdv mindkettőjüknek! - Flóra, akinek kedves, aranyos,
reménykedő arca volt (ütődött, ahogyan anyám később jellemezte),
kinyújtotta a kezét az asztal fölött, mindenki számára láthatóvá téve
piszkos ujjperceit. Baktériumoktól rettegő anyám óvatosan fogta meg,
majd mindketten leültünk az asztalhoz.
 - Még mindig ápolónősködsz? - kérdezte Flóra, miközben továbbadta
nekem a levest, melyet a régi, szép Royal Worcester levesestálban
szervíroztak, és ugyanaz az ütött-kopott, szőlőindamintás ezüst
merőkanál volt benne, melyet még mi is használtunk valamikor.
- Igen és nem - feleltem. - Újból tanulok, abban a reményben, hogy…
- Láttam, hogy anyám némán megrázza a fejét. A vonaton megígértem,
hogy nem hozom túl korán szóba a bábaképző tanfolyamot. - Hogy
hamarosan visszatérhetek Londonba. És te?
- Hát… én nem tudom biztosan. - A zsömléjét morzsolgatta. - Most,
hogy mami hazatért, egy ideig valószínűleg vele maradok, ami jó.
Tudod, a háború előtt, mialatt mami Indiában élt, én iskolás voltam,
úgyhogy rengeteg a megbeszélnivalónk. - Olyan volt a mosolya, mint
egy kígyó társaságában otthagyott mongúzé.
- Tetszik a cipője - nézett az öreg hölgy anyámra, aki igencsak
királynői módon ült, lábát ferdén tartva, akár egy modell, azt a kitűnő,
már-már kényes asztali illemet bemutatva, amelyet nekem is igyekezett
megtanítani.
- Köszönöm - felelte anyám a kígyóbőr körömcipőjére pillantva. -
Vicces, igaz? Már nem is emlékszem, hol vettem.
Ám én azt a cipőt utoljára annak az ügyvédfeleségnek a magas rüsztű
lábán láttam, akinél anyám Norwichban dolgozott.
Anyám szótlanul ette meg a második fogást, a sodós lekváros
tekercset, s amikor a többiek is végeztek a magukéval, és Daisy
elmesélte, hogy a szakácsnője szabadnapos, anyám és én
automatikusan felálltunk, hogy segítsünk neki.
- Maradjatok ott, ahol vagytok! - rendelkezett Daisy. - Házi szabály:
első este nincs munka. - A tálcán halomba rakta a piszkos edényeket.
- A háború óta képtelenség cselédeket szerezni - panaszolta Ci Ci. -
Mindenki azt hiszi, hogy túl jó ehhez a munkához.
Flóra bizonytalanul nézett az anyjára, és félig fölemelkedett a
székéről.
- Menjek?
- Ülj le, Flóra! - csattant fel az öregasszony amolyan „mi fizetünk
ezért” színezetű hangon. - A férjem - magyarázta Tudornak, miután
töltött magának még egy pohárral a damaszkuszi szilvaborból - húsz
évig dolgozott a jutaiparban, és imádta a munkáját. Flóra mindössze
kétszer találkozott vele, ami szomorú. Tudja, az ember sosem szűnik
meg anyának lenni. Gunyorosan anyhának ejtette, mintha attól tartott
volna, hogy esetleg érzelgősen hangzik.
Láttam, hogy Flóra arcát elönti a pír, és azt gondoltam: Szegény
pára. Nincs apja, szemlátomást férje sincs, nincs otthona, és most,
hogy a háború véget ért, munkája sincs - a jövője csupán szobákból áll
panziókban és olcsó szállodákban ezzel a furcsa, vén madárral, aki azon
címszóval, hogy az anyja, teljesen rátelepedik. De hát manapság
valamennyien éreztük a háború szörnyű következményeit, folyamatos
volt a feszültség és az éhezés, mivel a jegyrendszer még a harcok idején
elszenvedettnél is rosszabb volt.
Egy újabb pohár bor után Ci Ci megpróbálta fölemelni a kutyáját a
lámpafénybe, és ekkor megláttam, milyen furcsán kente föl a rúzsát.
Jócskán túlért a szája sarkain, és a félhomályban úgy nézett ki, mint
egy seb.
- No és hol fognak ezek az emberek aludni? - kérdezte a kutyától
drámaian, majd megpuszilta.
- Dadus régi szobájában a legfelső szinten - felelte a kávéval
visszaérkező Daisy. - Onnan ráláthattok a rétre és az erdőre. -
Barátságos mosolyával az összes fogát megvillantotta.
- Áldjon meg az isten, Daisy! - Anyám minden ízében legalább olyan
fensőbbséges modorban beszélt, mint a vén szipirtyó asztalszomszédja,
Ci Ci. - Odafent pompás nyugalom van.

- Remélem, nem zavar benneteket a padlástér - érdeklődött másnap

reggel Daisy, miközben keresztülballagtunk a tanyaudvaron. - Csak így
tudtam külön szobát adni nektek, a háború óta az összes többit ki
kellett adnom, és láttad a kocsifelhajtót! - Ezt arisztokratikus módon,
szégyenkezés nélkül adta elő: pénzügyekben Daisy sosem titkolózott.
- Hogyan ismerkedtél meg Ci Civel? - kérdeztem, és megkerültem
egy jókora pocsolyát.
 - Bombayben, egy partin. Akkoriban pompás háza volt, cselédei,
férje. A férj szívrohamban halt meg cipőfűzés közben, aztán a
függetlenné válás után persze minden döbbenetesen gyorsan véget ért.
Szegény drágám még egy tojást is alig tud megfőzni.
Négy liba totyogott át az udvaron, a távolban pedig, ameddig a szem
ellátott, végtelen mezők fürödtek a sápadt napsütésben. Az a szóbeszéd
járta, hogy az alattunk húzódó völgyben hét római kocsihajtó égett
halálra. Azt beszélték, hogy egy faszéntől szagló, fej nélküli férfi kísért a
házban.
- Én boldog vagyok a padlástérben, Daisy - jelentettem ki, és
komolyan is gondoltam. Nem hittem a kísértetekben, és tetszett a
szobám meszelt egyszerűsége a lejtős mennyezetével, a
mosdóállvánnyal és a kicsiny, puha ággyal, amely egykor Daisy szüleié
volt. De a legjobban a kinti, végtelenbe nyúló vidék tetszett, és a rajta
keresztülszaladó, ezüstösen csillogó folyó. A tanya csöndje (akkora volt
a csönd, hogy éjszaka hallani lehetett, amikor egy alma lepottyant egy
fáról) áldott luxus volt a londoni nővérszállásokon töltött négy év után.
A legutolsó hálóhelyem - a sercegő gázkályhával és a ruhaszárítókkal,
amelyeken a saját holmim mások csöpögő alsóneműjével zsúfolódott
össze - fullasztóan kicsi volt. Sehol sem akadt egy nyugodt hely, ahol az
ember kisírhatta magát, hiszen az ágyak legfeljebb fél méter távolságra
álltak egymástól.
Márpedig én sírtam, időnként fékezhetetlenül. Nem arról volt szó,
mondogattam magamnak nyugtalanul és elég gyakran, hogy valami
kiváltképp érdekes krízisen mentem volna keresztül. A háború volt az
oka. Ilyen az élet, és senkit sem lehetett hibáztatni azért, hogy a St.
Thomas’ban töltött tanulóévem után az osztályteremből egyenesen a
London elleni rajtaütésszerű légitámadásba csöppentem. A
kórtermekben ledolgozott első évemben, amikor Londont ötvenhét
borzalmas és tébolyult éjszakán keresztül egyfolytában bombázták, a
Parlamenttel szemben lévő kórház könnyű célpont volt. Egyik éjszaka
szinte az egész Temze láthatóvá vált - a lakóhajókkal, a
raktárépületekkel, a parkok padjaival, fáival -, mivel minden lángokban
állt.
Es most, hogy a háború véget ért, megnyílt ez a hatalmas, csöndes űr.
Nem én voltam az egyetlen ápolónő, aki mélyen a lábizmaimban, az
agyamban és a lelkemben még mindig rendkívüli fáradtságot éreztem,
mintha néhány röpke év alatt húszévesből hetvenévesre öregedtem
volna, vagy éjszaka hirtelen a sikolyok és mentőautók idegtépő
hangjára ébredtem, vagy úgy találtam, néha minden mentális erőmet
igénybe veszi, hogy ne adjam meg magam a tudatom mélyén összegyűlt
rettenetes pillanatképek sorozatának, mint például az égett szagot
árasztó, rothadó húsú, fiatal tűzoltó emlékének, akit egy srapnel a
nyelőcsövén sebesített meg, és akinek a torkából vér bugyogott, mielőtt
meghalt volna, és persze az a szegény lány…
Mindenki azt állítja, hogy ha ápolónő vagy orvos, a munkád során
előfordulnak hibák, hogy csupán emberek vagyunk, de annak a lánynak
az esete kiborított, és most még nem tudok írni róla, de még csak
rágondolni sem. Csak annyit mondhatok, hogy nehezen tudok
megbocsátani magamnak, és talán soha nem is sikerül majd.

Daisy sugárzó arccal nézett rám, miközben kinyitotta a pajta ajtaját. -

Már alig vártam, hogy megmutathassam neked ezt - mondta. Azonnal
megcsapott a por és a széna szaga, és emlékeztem, hogy rossz időben itt
szoktam etetni a bárányokat - emlékeztem, ahogy izmos nyelvükkel
szívták az üvegre erősített cumiból a tejet, és arra ahogy forgott a
szemük, amikor a táplálék bejutott a szájukba. - Eddig ez a legnagyobb
kihívásunk.
A pajtában jéghideg volt, majdhogynem hidegebb, mint odakint.
Daisy felkapcsolt egy pókhálóval beszőtt, csupasz égőt, és az első, amit
megláttam, egy jókora tábla volt a falon.

HOLDKŐ SZÜLŐOTTHON
FORT COCHIN

Krétával volt ráírva a szöveg, Daisy erőteljes betűivel, és mellette egy

számoszlop szerepelt. A tábla mellett két ütött-kopott iskolai pad állt,
rajtuk magas halmokban dossziék és három doboz, Gyógyászati
eszközök és Utazáskor nem szükséges felirattal. Az egyik hátsó falra
egy nagy táblázat volt felszögelve, amelyet felismertem: R. W.
Johnstone tankönyvéből származott, és a szülés előtt álló várandós nő
belső működéséről szólt.
- Ez nagyon… érdekes, Daisy - mondtam bizonytalanul.
- Jobban örülök annak, ha az iroda elkülönül a háztól. Szerinted? -
kérdezte Daisy, látva kétkedő pillantásomat. Ez az iroda pár szénabála
és egy halomnyi régi deszka között volt berendezve.
- Lényeges, hogy kiverd néha a fejedből a házat, és megszabadulj az
ottani nyüzsgéstől, legalábbis a nap egy részére - biztattam.
Tudtam, hogy Daisy gyakran már ötkor felkel, megeteti az állatokat,
vagy ragut főz, hogy ez az idő csak az övé legyen. Letérdelt, hogy
begyújtsa a sarokban gubbasztó kályhát, és lesöpört egy szunyókáló
macskát az íróasztalról.
- Az a tiéd - mutatott az övével szemközt álló székre, és a kezembe
nyomott egy pokrócot, hogy burkoljam bele magam. - De Kit - folytatta
kedvesen, állhatatos pillantással méregetve engem -, mielőtt teljesen
lefoglalnálak: őszintén, hogy vagy?
Volt idő, amikor ez a fajta felhívás életem legjobb és legőszintébb
beszélgetéseihez vezetett. Most azonban nem így éreztem.
- Sokkal jobban, Daisy - feleltem. - Nagyon jó itt lenni. - Már maga a
halvány gondolat is, hogy a bizalmamba avassam Daisyt, önmagam
kényeztetésének tűnt. Az sem volt kis teljesítmény, hogy meg kellett
osztania a házat nincstelen idegenekkel, és úgy véltem, fáradtnak
látszik és lefogyott, mióta nagyjából egy évvel ezelőtt utoljára láttam.
- Azon tűnődöm - magyarázkodott -, nem volt-e hiba, hogy olyan
röviddel a háború után fejest ugrottál a bábaképző tanfolyamba. Glory
mit szól hozzá?
- Nincs felvillanyozva tőle - válaszoltam. Az igazság az volt, hogy
miután elmondtam anyámnak, egy hétig nem szólt hozzám. Ő olyasmit
tervezett számomra, mint az egészségügyhöz kapcsolódó titkárnői
munka, például, hogy egy orvos recepciósa leszek, és ezáltal olyan
helyen dolgozom, ahol csinos ruhákat viselek, férfiakkal ismerkedem,
és diszkréten flörtölök velük.
- Hm, nem is gondoltam, hogy az lesz. - Daisy beszívta az ajkát.
 - De én élveztem a tanfolyamot. - Tétováztam. - Komolyan - tettem
hozzá dühösen, amiért remegett a szám. - Be akarom fejezni… de nem
az a baj. Azt hiszem, elfáradtam - tettem hozzá sután. - És ez a rémes
tél… tudod… mindennapos dolgok. - Szorosan becsuktam a szemem,
hogy kitöröljem az agyamból azt a borzalmas emléket, amely
mindenhová követett: annak a lánynak az emlékét… a sikoltó hangját.
- Nos, egyáltalán nem kell ezzel foglalkoznunk ma, ha nem akarod.
És ne hagyd, hogy ostromoljalak. - Annyi kedvesség ült a szemében,
hogy vennem kellett egy mély lélegzetet.
- Őszintén, Daisy - felálltam -, az agyam szétporlik, ha egyhamar nem
dolgozom újra, úgyhogy mondd!
Úgy nevetett, mintha valami remek viccet adtam volna elő, kinyitotta
az íróasztal fiókját, és így szólt:
- Csapjunk bele!

A következő egy órában Daisy lelkesen és komolyan felvázolt egy, az

én szememben veszélyesnek tűnő tervet.
- Emlékszel arra, amikor meséltem neked arról az árvaházról,
amelyet Bombayben vezettem a húszas évek végén? - kezdte.
- Persze! - Nagyon élveztem a Tamarind Streetről szóló történeteit.
- Csodálatos időszak volt. Egy csoportnyi entellektüel nővel
alapítottam, akiket Oxfordban ismertem meg, és indiai önkéntesek
segítségével működtettük. Valamennyien remekül kijöttünk egymással,
és én nagyon boldog voltam ott, és bár ez csak csepp volt az óceánban,
legalább csináltunk valamit. Bár messze nem eleget. - Daisy, aki sosem
kérkedett, szemlátomást szomorú volt emiatt.
- Augusztusban, India függetlenné válása után azt hittük, kirúgnak
bennünket, vagy talán még rosszabb történik, de szerencsére másképp
alakult. - Felcsillant a szeme. - Valami nagyon izgalmas. Egy nagyon
kedves dél-indiai barátnőm, Neeta Chacko megkért, folytassam a
munkát, és segítsek felállítani egy szülészeti klinikát egy kis Fort
Cochin-i kórházban. A terv az volt, hogy együtt dolgozunk az indiai
személyzetükkel, és tartunk egy rövid kurzust, amelyen megosztjuk a
nyugati tudást a helyi falusi bábaasszonyokkal, a vayattattikkal. Tehát
most angol bábákat keresünk, akik elmennének Indiába. A megfelelő
fajtát.
- A megfelelő fajtát? - kérdeztem vissza óvatosan. - Azaz…?
- Nos, nem a csökönyös mindentudókat. Rengeteget tanulhatunk a
helyi asszonyoktól.
- De hát ki menne oda? - kérdeztem. Az utóbbi hónapokban az
újságok tele voltak szörnyűséges beszámolókkal, amelyek a függetlenné
válást követő zűrzavarokról szóltak: a háromszázezer agyonvert
muzulmánról, égő vonatokban ártatlan utasok lemészárlásáról, arról,
hogy szomszéd gyilkol szomszédot, és így tovább. - Már nem gyűlölnek
bennünket az indiaiak?
- Hát, tudod, ez ostobaság - felelte Daisy. - Némelyek igen, a többiek
viszont, akikkel évekig együtt dolgoztunk, a barátaink voltak, és
különben is szükségük van mindarra a segítségre, amelyet
megkaphatnak.
- Nem akarják megszüntetni a túlzott befolyást? - Nemrég beszélt
nekem erről anyám keserűen.
- Nem teljesen. - Daisy feltett egy teáskannát a vaskályhára. -
Úristen, de hideg van itt! Főzök egy kis teát. Részben a mi hibánk is,
hogy Indiában még mindig megdöbbentően magas a
csecsemőhalandósági ráta. Az ezzel való megküzdés nem szerepelt fő
helyen a kormányunk fontossági listáján, amikor ott voltunk, és
észszerű módon az ő kormányuk külföldi bábákat akar alkalmazni
Amerikából és Nagy-Britanniából, hogy pótolják a hiányokat. -
Alighanem kétkedő arcot vághattam, mert egy teásbögrét a kezembe
nyomva így folytatta: - A helyzet, őszintén szólva súlyos, drágám. A
lázongások és az öldöklések rettentően megterhelték a helyi
kórházakat. Neeta könyörgött nekünk, hogy menjünk vissza, vigyünk
felszerelést, könyveket, pénzt - bármit, amit tudunk.
Felállt, és rádobott egy korhadt kapudarabot a tűzre.
- Visszamész? - Ereztem, hogy kiszárad a szám.
- Nem tudok. - Daisyn látszott, hogy le van sújtva. - Vezetnem kell a
farmot, különben összeomlik, és különben is fontos, hogy a Holdkőnek
saját indiai ügyintézője legyen. Nekik bábákra van szükségük. Vegyél
egy zabpelyhes kekszet! - Daisy zabpelyhes kekszei finomak voltak:
omlósak és lágyak, épp annyi nádcukorsziruppal, hogy kellőképpen
édesek legyenek.
- Még nem vagyok igazi bába. - Kivettem egy kekszet a
bádogdobozból. - Még le kell vezetnem két szülést ellenőrzés mellett,
mielőtt záróvizsgát tehetnék. - A szabály úgy szólt, hogy azoknak a
bábanövendékeknek, akik képesített ápolónők voltak, húsz nő szülését
kellett levezetniük a kórházban, és még tízet a páciensek otthonában,
tehát egy év alatt összesen harmincat. En huszonnyolc szülésen vettem
részt, és aztán… a történtek miatt, kimaradtam.
- Tehát már majdnem a célnál vagy. - Daisy begyűrte a pokrócot a
térde köré. - Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy voltál-e valaha
Indiában édesanyáddal - mondta ártatlanul, miközben én a kekszet
rágcsáltam.
- Daisy - szóltam rá figyelmeztetőleg. Sejtettem, hová akar
kilyukadni, és már elhatároztam, hogy nemet mondok. - Sosem jártam
ott, vagy ha mégis, túl kicsi voltam ahhoz, hogy emlékezzek rá.
Anyám Indiáról szóló történetei olyan különlegesek és változóak
voltak, hogy amikor a téma előkerült, mindig úgy éreztem magam, -
Daisy szavaival élve -, mint aki „tojáshéjon lépked”, mert nem akartam
véletlenül sem kikotyogni olyan dolgokat, melyeket anyám oly
gondosan titkolt mások előtt.
- Azt hiszem, anyu ott járt iskolába.
- Úgy van - felelte Daisy.
- Valami kormányzónál vagy ilyesminél dolgozott? Az jó állás.
- Talán. - Most Daisyn volt az óvatosság sora. - Ezt tőle kellene
megkérdezned. - Egy szélroham feltépte a pajta ajtaját. Három kacsa
totyogott keresztül a sáron, a szél lelapította a tollaikat. Daisy
bereteszelte az ajtót és egy újabb fahasábot tett a tűzrostélyra. - Szóval,
visszatérve a Holdkőre. - Felállt, és múmiaszerűen becsavarta magát a
takaróba. - Neetával egy egyszerű képzési programon dolgozunk, amely
nem ejti zavarba a helyi bábákat, akik közül néhányan írástudatlanok,
és nagy öröm, hogy sikerült megtalálnom a tűt a szénakazalban azzal,
hogy becserkésztem egy fiatal orvost Oxfordban, aki beszéli a Cochin
városában használt nyelvet, a malajálamot.[4] Ő fog nekem segíteni a
fordításoknál. Pillanatnyilag kicsit ingoványos terep az ottani, és
vigyáznunk kell, hogy az angol nők még burkoltan se
parancsolgassanak az indiai asszonyoknak. A legjobbakat és
legeszesebbeket akarjuk kiképezni, de tudod, ez szörnyen nehéz is
lehet: némelyik felsőbb kaszthoz tartozó hindu nőnek még akkor is
bonyolult megtisztulási rítusokon kell keresztülmennie, ha csak
hozzáér egy másik nő testéhez. Még ha gyógyításról is van szó.
- Daisy - mondtam ez őrülten nehéznek tűnik.
- Ezt mondja Tudor is - mosolygott bánatosan. - Ő teljes
értetlenséggel fogadja, hogy ezzel töltöm az időmet, és talán jobb, ha az
étkezéseknél nem is beszélünk róla. Indulatokat kelthet a téma.
- Szerintem anyám rámondaná az áment, s én tényleg nem fogadom
értetlenül, Daisy - feleltem, és ránéztem: nála jobb emberrel még nem
találkoztam, bár nem örült volna, ha ezt szóvá is teszem.
Rápillantott az órájára.
- Gyorsan a végére jutok a mondandómnak, fél óra múlva ebéd. A
legkeservesebb gondunk a pénz - mondta nyomatékosítva -, hogy
beindíthassuk a szülőotthont, és megmutathassuk, milyen csodákat
tudunk elérni. Ha erre képesek vagyunk, biztosra veszem, hogy idővel
az új kormány támogatni fog bennünket. Támogatást kérő levelet
küldök mindenkinek, aki csak eszembe jut. Tudsz segíteni?
- Hát persze, hogyne! - Szégyenletesen megkönnyebbültem, hogy
mindössze ennyit akar tőlem. - Percenként százhúsz szót tudok
legépelni - dicsekedtem. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy elvégezzem a
Balmoral gépíró iskolát az Oxford Streeten. - Mikor kezdjük?
- Ma. - Elvett egy halomnyi dossziét az üres íróasztalról. - Kezdjük
azzal, hogy listát írunk a beszerzendő dolgokról. Ez nem túl
megterhelő.
 2. fejezet
Így kezdődött. A következő hónapban minden délelőtt reggeli után
Daisy és én három pár zoknit, az összes fellelhető pulóvert, ujjatlan
kesztyűt és jégeralsót öltve, amilyen gyorsan csak tudtunk,
kiiramodtunk a pajtába. Tankönyveket olvastunk, bábanövendékeknek
írtunk, módszeresen átrágtuk magunkat a telefonkönyvön az esetleges
adományozók után kutatva, és adománygyűjtő leveleket gépeltünk.
Csomagokat állítottunk össze, amelyeket a posta, amikor szabaddá
válik már az út, elvisz első Indiába tartó útján.
A leveleinkre kapott válaszokat két régi Bath Oliver-kekszes
bádogdobozban tartottuk Daisy íróasztalán, az egyik címkéjére azt
írtuk: IGEN!, a másikra azt, hogy NEM. Három hét elteltével az „igen”
levelek még a tízkeksznyi magasságot sem érték el, de Daisy
szemlátomást vidáman mutatta meg nekem őket. Egy tízshillinges[5] és
egy „Ez derék, Daisy!” üzenet egy nagynénitől. Egy nehezen
megkeresett ötfontos egy valamikor Indiában dolgozó nővértől, aki a
gyomorproblémái miatt nyugdíjba ment, és most Brightonban él. Húsz
csomag tamponra vonatkozó ígéret egy helybéli patikustól, és némi
aszpirin. Effélék.
Az én íróasztalomon álló „nem” dobozban gyűlő levelek majd
szétrepedtek a bennük foglalt dühtől, amiért olyan ostobák vagyunk,
hogy továbbra is segítünk a hálátlan Indiának.
- Itt van egy szépség - mondtam Daisynek.
„Kedves Miss Barker! - írta Dewsbury ezredes (nyugalmazott)
Guildfordból. (Feltételezem, hogy Miss).
Válaszolva 1947. október 20-án kelt levelére, őszintén elképeszt,
hogy még mindig úgy tekinti Indiát, mint aminek jogában áll
továbbra is szipolyozni bennünket. Nem tudom, olvassa-e az
újságokat, de miután élvezték az általunk épített vasútvonalakat, az
általunk alapított iskolákat és az ezeregy más előnyt, amelyekért
harcoltunk és meghaltunk, KIEBRUDALTAK BENNÜNKETI” - Az
ezredes ezt olyan hévvel húzta alá, hogy átlyukasztotta a Basildon Bond
levélpapírt. „Csak az én családomnak két nemzedéke adta életét az
országért (apám az Inniskilling gyalogezredben), dédapámat a
lázongások során fogták el északon, ahol az indiaiak két napra
elbarikádoztak bennünket víz és élelem nélkül. Úgyhogy sajnálom.
Egyszer s mindenkorra NEM! A jótékonykodás otthon kezdődik.”
Szúrós aláírása újabb lyukat ütött a papírba.
- Szóval azt hiszem, bízvást feltételezhetjük, hogy az ezredes nem fog
belefoglalni minket a végrendeletébe. - Határozott mozdulattal
bezártam a „nem” dobozba. - Ezredes, hallom, hogy ordibál - a fülemet
a fedélre tapasztottam -, de nem jöhet ki onnan.
- Jaj, Kit - mondta Daisy egy kis diáklányos vihogás után -, ne menj
el innen túl hamar! - Nem is akartam. Imádtam Daisy-vel itt begubózva
dolgozni, miközben kint esett a hó, teljesen belemerültem ebbe az
izgalmas feladatba, és titokban rettegtem, hogy nemsokára
megtisztítják az utakat, és már nem lesz mentségem, miért nem térek
vissza a St. Andrew’sba, a magánklinikára, ahová azért mentem, hogy a
St. Thomas’-beli általános ápolónői képzésem után kitanuljam a
bábaságot. Nem a tanulástól féltem, azt élveztem, nem is a vizsgáktól;
belenyugodtam az átmeneti klausztrofóbiába, amelyet az okozott, hogy
ismét egy színtisztán női hálóteremben aludtam. A ló, amelynek a
hátára vissza kellett kapaszkodnom, az az elképzelés volt, hogy egyedül
segítsek világra egy újabb apró újszülöttet, amitől rosszul voltam és
szédültem - nem valami jó érzés egy bábanövendék számára. - Tőlem
akár örökre is itt maradhatsz. - Daisy megveregette a karomat. - Anyád
elfoglalt. Tudor pedig szereti, hogy itt vagy.
- Szóval nem szól le? - Igyekeztem nem meglátni azt a reménykedő
pillantást, amely mostanában Tudor nevének említését kísérte. Kínos
helyzet, de tényleg ellenemre volt az egész lénye: a bágyadt modora, a
kukacoskodás az étkezéseknél, amikor úgy tett, mintha az étel
valamiféle sértés volna, holott anyám nagyon keményen dolgozott vele,
és az, hogy úgy kezelte Daisyt, akár egy cselédet.
Daisy a faragatlan viselkedésére adott mentségekkel próbált a
szívemre hatni: „Tudor a hadsereg, és korábban Oxford meg egy angol
bentlakásos iskola után nincs hozzászokva, hogy ennyi nő legyen
körülötte. Tudornak nehezére esik beszélgetnie az asztalnál.” (Ennél
belső cenzorom engedett, és azt mondta: Ó, szegény incuri-pincuri
Tudor). Vagy: „Rémségesen okos, és nem szereti a bájcsevegést. Ennek
a farmnak felerészben ő a tulajdonosa.”
- Sosem szólna le - állította Daisy eltökélten. - Családtag vagy, nem
vendég.
- Ez jó nekünk - feleltem, és komolyan is gondoltam. - Anyám és én
útközben alig beszélgettünk, és az, hogy mindennap együtt vagyunk,
azt jelenti… - tétováztam, ahogy ezt kimondtam, mert máris hűtlennek
éreztem magam - legalább egy fedél alatt vagyunk, és nem aggódom
miatta annyira.
- Az jó. - Daisy tekintete állhatatosságot és kedvességet sugárzott. -
Nagyon szeret téged, tudod.
- Csak azt kívánom - mondtam végül -, bár találna valami olyan
elfoglaltságot, ami igazán kedvére való.
- Tudom, hogy ez itt nem ideális munka a számára - ezt még Daisy
sem tagadhatta de levett a vállamról rengeteg, a háztartás
megszervezésével járó feladatot, és persze csodálatos szakács.
A fellobbanó büszkeség régi izzását éreztem, ami indokolt is volt.
Daisy állandó szakácsnője, Maud a kiújult hörghurutja miatt nem járt
dolgozni, és amikor a hó azzal fenyegetett, hogy elfogynak az
élelmiszerkészleteink, anyu kisebb csodákat hajtott végre a pincében
talált baljós kinézetű üveges zöldborsók és zöldségek segítségével,
amelyekből krémleveseket készített egy csipet ezzel meg azzal, továbbá
ízletes ragukat a nem túl biztató báránymaradékokból és sáros
sárgarépákból, vagy abból a tyúkból, amelyik már nem tojt tojást.
Szégyen tehát, hogy anyám, aki gyakorlottan harapott bele abba a
kézbe, amely etette, szüntelenül panaszkodott Daisy reménytelenül
alkalmatlan konyhai eszközeire, a Rayburn tűzhelyre, a fűtésre, a
szürke égbolt kietlenségére, de én hozzá voltam szokva ehhez. És
legalább újból beszélgettünk.
Amikor megpróbáltam egy kicsit mesélni neki a jótékonysági
munkáról, ráncolni kezdte a homlokát, és azt válaszolta: „Ne most,
drágám”, ismét megmutatva, mennyire fanyalgó, de aztán hallottam,
amikor egy másik szobában azzal dicsekszik, milyen ügyes voltam az
iskolában, örömét lelve abban, hogy újból gépelek, ami diadalmas
igazolása a velem kapcsolatos eredeti terveinek.
Ha esténként nem voltam túlságosan fáradt, felvittem az írógépet a
szobámba, és Daisy ütött-kopott Remingtonján röpülő ujjakkal Josie-
nak, St. Thomas’-beli legkedvesebb barátnőmnek, egy gazda végtelenül
egyenes lányának írtam, akivel a háború alatt sokat nevettünk,
megosztottuk egymással a titkainkat, és amikor megengedhettük
magunknak, elmentük szórakozni. Josie volt velem azon az éjszakán,
amikor az megtörtént, és vég nélkül mondogatta, hogy nem az én
hibám volt.
Olykor a naplómba is írtam, és amikor végeztem, átmentem a folyosó
túloldalára anyám szobájába, hogy jóéjt-puszit adjak neki. Ha a
toalettasztalnál ült, néha kikeféltem gyönyörű, fekete haját, ő pedig
sóhajtozott elragadtatásában, amitől én igencsak elszomorodtam.
Anyám mindig is nagyon szép volt, mondtam már ezt? Az indiai
vérnek - amit oly erősen igyekezett titkolni - köszönhette gyönyörű,
sima, halvány karamellszínű bőrét és fényes haját. És hallatlanul jó
ízléssel öltözködött ahhoz képest, hogy mennyire el voltunk
szegényedve - távolról maga volt az angol hölgy tipikus példája, csak
éppen még annál is sokkal jobban nézett ki. Egykor az én elbűvölő
hercegnőm volt, zöld szaténruhában, gyémánt nyakékben (mely persze
utánzat volt). Ő volt a szakácsom, a mesemondóm és az egzotikus
útitársam is: vicces és babonás volt, hirtelen kitörő jókedvvel, ami egy
függönyön feliramodó macskára emlékeztetett. Ugyanakkor időnként
szintén egy macskára emlékeztető, fröcskölő dührohamok kapták el.
Némely estén, amikor a hosszú nap után átmentem a szobájába jó
éjszakát kívánni, rám emelte teknőspáncélszínű tekintetét, és
kislányhangon így szólt:
- Olvass fel nekem egy történetet! - Mindig hurcolt magával egy
romantikus könyvekből álló kisebb gyűjteményt, melyet most a farmra
is elhoztunk - a kedvence Georgette Heyertől A spanyol feleség volt.
Ilyenkor aztán összebújtunk a dunyha alatt, mint a régi szép időkben,
és én mindenkit a saját hangján szólaltattam meg: Juanát, Lord
Wellingtont meg Harry Smitht, és ő újra boldog volt. Néha megkísérelt
rábeszélni, hogy próbáljam fel egyik-másik csinos ruháját (némelyiket
gazdag munkaadók ajándékozták neki, másokkal - hogyan is
mondjam? - saját magát ajándékozta meg), mondván, hogy odalent az
mindenkit felvidítana - gondolom, ezen Tudort értette. Kérlelt, hadd
lakkozza ki a körmeimet: - Egy hölgyet mindig a keze alapján ítélnek
meg.
(Amikor még régebben elmeséltem Josie-nak, hogy anyám milyen
nagy jelentőséget tulajdonít a kezünk szépségének, azt válaszolta: „Na
és ez?” - mutatott a szolgálaton kívül zabolátlanul hagyott, vörös
hajára, „Vagy ez?” - húzta ki magát, hogy a világ megcsodálhassa a
keblét.)
Josie azonban most éjszakai műszakban dolgozott Londonban a
kórházban, és nem ért rá tréfálkozni anyámon, és tudva, hogy
hamarosan elutazom, türelmesen ültem (jókora erőfeszítést igényelt
tőlem), mialatt anyám a homlokát ráncolva nézte a körmöm körüli
bőrt, az elhalt részeket feltolta egy speciális kis éles eszközzel, amelyet a
cápabőr kozmetikai táskájából vett elő, és végül megfogta a kezem.
A köztünk felmerült nagyobb dolgokat ugyanúgy a szőnyeg alá
söpörtük, mint a megannyi kellemetlen levágott körömdarabkát.

- Kit, te még ébren vagy? - kérdezte egyik éjjel, amikor háromkor

besétált a szobámba, és ott talált tágra nyitott szemmel. - Nem tudtam
aludni, ismét az a lány járt a fejemben: a vörös haja, a sikoltozása, de
valami homályos magyarázatot adtam anyámnak a kórházi éjszakai
műszakokról, és hogy most nehéz visszaállnom a normális alvásra.
Megérezve a bánatomat furcsa, hamis nevetéssel szakított félbe, amely
ugyanolyan rossz volt, mintha pofon vágott volna, és azt mondta: - Jaj,
Kitty, ne legyünk morbidak! A háborúnak már vége.
Azon a napon, amikor a dolgok kezdtek megváltozni, odakint
megindult az olvadás. Maud, a szakácsnő a délelőtt közepén
megérkezett, az arca vöröslött, zihálva lélegzett és ugatva köhögött,
közölte, hogy noha odakint még mindig fenemód hideg van, a hó
olvadásnak indult a mellékutcákban, ami Daisyt is, és engem is
boldoggá tett. Egyfolytában csomagoltuk a szülészeti eszközöket,
könyveket és fali ábrákat, amelyek most már útnak indulhatnak
Indiába.
Amikor bementem ebédelni, Tudor és Flóra mint két sziluett ültek az
egyik fénylő ablak keretébe foglalva. Tudor a The Listener oldalai mögé
bújt, és fontoskodva zörgött az újsággal, Flóra pedig időnként ideges
pillantásokat vetett rá. Szegény Flóra, az anyja kitiltotta a konyhából.
(„Mi itt fizetünk, drágám. Vannak arra a feladatra emberek.”) Ci Ci
egyértelművé tette, hogy a lányának csupán egyetlen dolga van a
Wickam Farmon… Korábban láttam kirúzsozva és kiöltözve az anyjával
a folyosón, és hallottam, amint Ci Ci egy megafon kifinomultságával ezt
szónokolja:
„Jaj, Flóra, az isten szerelmére, ne csinálj belőle ilyen nagy ügyet,
csak menj be, és beszélgess VELE!”
Ebéd közben Ci Ci folyton ösztökélő pillantásokat vetett Flórára,
mert a lánya egy-két félénk megjegyzéstől eltekintve, amelyeket az
olvadásra tett, meg arra, hogy milyen szép újra zöldet látni, és hogy
milyen szépen mutatnak az esőcseppek az ablakon, nem sok zajt
csapott az asztalnál. Anyám pocsék kedvében volt: a tűzhely megint
rakoncátlankodott - aminek alighanem a rossz minőségű kokszhoz volt
köze -, és a tarlórépából és sárgarépából főzött leves mélyen az ő
szokott színvonala alatt sikerült. Ci Ci néhány kanálnyi után félre is
tolta.
Daisy késve érkezett, rózsás arca és ruganyos lépte energiát hozott a
helyiségbe. Az olvadó hó, mesélte, elöntötte az egyik istállót, és Bert, az
igásló teljesen elázott. Eddig szárogatta.
- Gondolom, a mi törülközőinkkel - reklamált Ci Ci.
Megszólalt a telefon.
- Felvennéd már? - Tudor aranyhaléra emlékeztető tekintettel
kinézett az újság mögül. - Szinte biztos, hogy téged keresnek.
- Ramsden ötvennyolc - hallatszott Daisy fuvolázó hangja a
folyosóról. - Milyen kedves! Ó, szent ég, igen! Persze, persze, persze,
pompás!, majd egy kis szünet után: - Remek! Remek! Nem, nem; nem,
egyáltalán nem. Teljes mértékben tökéletes.
- Úgy hangzik, mintha megnyertük volna a főnyereményt - szólt oda
nekem Tudor -, de alighanem csak egy újabb vendég. - Rémes
műmosolyra húzta a száját.
- Hozok egy tollat. Most betűzheti. Nem, nem, nem, nem, nem.
Mindjárt a könyvbe írtam be.
Anyám felsóhajtott és elernyedt, majd elgyötörten kiment a
konyhába a pásztorpitéért. Tudor félredobta az újságját, és távozott az
ebédlőből. Döngő léptekkel felvonult az emeletre, és valahol a távolban
bevágódott egy ajtó.
- Egyáltalán nem hibáztatom azért, hogy mogorva - törte meg Ci Ci a
beállt csöndet. - A legcsekélyebb mértékben sem. Daisy sosem mond
nemet.
Kortyolt egyet a mentalikőrből, melyet minden étkezés után ivott az
emésztése érdekében, és folytatta a hallgatózást.
- Es Travancore-ba való? - szűrődött be Daisy örvendező hangja a
folyosóról. - Igen, igen, persze hogy ismerem, csodálatos része a
világnak. Hány éjszakát tud vállalni?
Ci Ci feszülten figyelt, ajkán egy olajzöld folt éktelenkedett.
- Ó, isten a mennyben! - kiáltott fel. - Már indiaiakat is kapacitál,
hogy itt lakjanak. - Mélyeket sóhajtva megsimogatta a kutyáját. - Ruth
nénikéd Eastbourne-ban él - mondta Flórának. - Hozzá még mindig
odaköltözhetünk. - A lány arcán egy pillanatra pánik suhant át.
- Tudor azt ígérte, hogy nemsokára csöndesebb lesz a ház, mami.
Nem várhatnánk? - Flóra felém fordította könyörgő tekintetét. - És
hamarosan Kit is visszautazik Londonba, nem igaz?
- Hamarosan - feleltem, bár nem tudtam pontosan, hogy mikor.
- Pompás hírem van! - Daisy visszatért, kezében a pásztorpitét
tartalmazó tállal.
- Indiai barátnőm, Neeta Chacko talált számunkra egy orvost. A St.
Bartholomew’s Kórházban, azaz a Bart’sban gyakornokoskodott,
posztgraduális képzésre az Exeter College-ba járt, és abszolút
elragadónak tűnik. Jól beszél angolul és malajálamul, és boldogan
hozzánk költözik néhány hétre, s miközben a diplomamunkáján
dolgozik, segít nekünk a fordításban. Hát nem csodálatos? - Daisy
arcáról nem lehetett letörölni a mosolyt.
 - Juhé! - Ci Ci hangja elmosódottan csengett. - Még több hideg
fürdővíz.
- Mamiii - mormolta Flóra.
- Thekkeden. - Daisy kikanalazott egy kis adag pásztorpitét Ci Ci
tányérjára. - Ez a vezetékneve. Neeta azt mondja, nasrani,[6] vagyis
keresztény család, nagyon műveltek, valószínűleg kommunisták. Dél-
Indiában sokan azok.
Ci Ci összeszorította az ajkát.
- Indiaiak. Kommunisták. Ez egyre jobb.
- Mami! Kérlek!
- Tudornak kellemes lesz, hogy lesz férfitársasága a házban -
jelentette ki Daisy -, számunkra pedig nagyon fontos. - Felöltötte a
cselszövő arckifejezését. - Igaz, Kit?
- Igaz, Daisy. - Visszamosolyogtam rá, s remélve, hogy anyám
boldogul majd a plusz vendéggel járó többletmunkával.
- Jövő héten érkezik - folytatta Daisy -, ha elolvad a hó.
 3. fejezet
Daisy úgy döntött, hogy a fiatal orvost curryvel kellene üdvözölnünk.
Visszaszerelte az Austin Morris kerekeit, és beautózott Oxfordba, hogy
mangó csatnit hajtson föl. Felajánlottam anyámnak a segítségemet a
konyhában, mivel Maud az előző napon orvosi utasításra beadta a
felmondását.
Gyerekkoromban láttam anyámat, ahogy a jegyre kapható
alapanyagokból a szokásos nehéz, laktató ételeket készíti: zsírban sült
húspogácsát, főtt káposztát, marhafaggyús pudingot, de a curry
készítésben kellett lennie egy leheletnyi titoknak és különlegességnek,
mert kizárólag akkor csinált, amikor magunk voltunk. Olyankor anyám
elővett egy ütött-kopott, zöld bádogdobozt, kihúzta a benne rejlő
üvegcsék dugóját, és nagy gonddal, engem izgalommal eltöltő,
boszorkányos precizitással kimérte azt az öt-hat fűszert, amelyet
felhasznált. Nekem szigorúan meghagyta, hogy soha ne nyúljak a
dobozhoz, amelyet a bőröndje egyik oldalzsebében tartott, sem az
üvegekben lévő fűszerekhez, és ne is beszéljek róluk. Amikor a curry
elkészült, szinte transzban, félig lehunyt szemmel, nagyon nyugodtan
ette meg.
Ezen a délelőttön azonban nem működött a régi varázslat. Merev
gerinccel rángatta magára a kötényét, a két szemöldöke közötti ránc,
akár egy megélesített penge.
- Majd én megcsinálom, mama - ajánlottam fel a halomnyi hagyma
és a csepegtető tálcán kornyadozó sáros sárgarépák láttán. Fogtam egy
hagymát, és aprítani kezdtem, de kiragadta a kést a kezemből.
- Ne úgy, így! - Szinte nem is látszott, olyan gyorsan csapott le a keze
a hagymára. - így ni. - Fölnyalábolta az apró darabkákat, beledobta
őket a nagy serpenyőbe, hagyta, hogy sisteregjenek, az ég kékké vált, és
egy másodpercre megint ott volt: a varázslóm, a bűvészem.
 Daisy elhozta otthonról a saját indiai fűszeres dobozát, egy faragott
fadobozt, benne apró fiókok, mindegyik más-más fűszerrel megtöltve.
Anyám most kinyitotta és megszaglászta.
- Dohos - sóhajtotta bosszúsan.
- Mondd el, mik ezek - kértem, még mindig reménykedve, hogy egy
kicsit jól érezhetem magam vele.
- Ez csilipor, nagyon erős. Édeskömény-magvak, szárított csili és
koriander. Daisyét a csirke curryhez fogom felhasználni, a sajátomat a
zöldséghez. Tehát… - Egy pillanatra a gondolataiba merült, a hangja
éneklővé vált, és a serpenyőben a széleiken már barnulásnak indult
hagymák fölé hajolt. - Először a fűszereket teszem fel, jól átmelegítem
őket, most pedig a lencsét.
- Kifelé! Menj innen! - A hirtelen kiabálásától ugrottam egyet. Sid,
Daisy öreg fekete labradorja jött be; körözött kicsit, és épp készült
lezöttyenni szokott helyére, a tűzhely elé, amikor anyám belerúgott.
- Nem jöhet be kutya a konyhába! - kiabálta.
- Ne kapd fel a vizet, anyu! - Én lágyszívű voltam az állatokkal. - Ő
nem a Loch Ness-i szörny.
- A kutyák tele vannak baktériumokkal és bolhákkal - szögezte le,
miután kizártam Sidet a jéghideg folyosóra. - Gyere közelebb! -
Hozzáadott egy teáskanálnyi koriandert a lencséhez. - Ez az első -
suttogta -, és most jön a többi zöldség. - És csakhamar pompás volt ott
lenni: a konyhát furcsa, pikáns illatok töltötték meg, sercegett a zsír,
bepárásodtak az ablakok, mi belemerültünk a munkába, és újból jól
kijöttünk egymással. Ahhoz voltam szokva, hogy olyan nyugtalanul
figyelem anyámat, ahogy egy gazda kémleli az eget, látja-e jelét egy
közelgő viharnak, de most azt láttam, hogy - szinte akarata ellenére -
egész teste ellazul. - Az óramutató járásával egyező irányban keverd -
mondta, és megsimogatta a kezem. - Fordítva balszerencsét hoz.
Anyámnak számos ilyen furcsa hiedelme volt: csütörtökön ne moss
hajat, soha ne hétfőn borotváld ki a hónaljadat, és effélék, amelyekkel,
ha jó kedve volt, ugrathattam.
- Hm. - Lehunytam a szemem, és örültem, hogy érzem a keze
érintését. - Imádom ezeket az illatokat.
 - Tudor szereti a curryt? - kérdezte teljesen váratlanul, és olyan
ravasz arckifejezéssel, hogy hátrahőköltem.
- Honnan kellene tudnom?
- Feladatodnak kellene érezned, hogy tudd. - Elengedte a kezemet. -
Mert a férfiak értékelik az ilyesmit, továbbá estére ruhát kell felvenned,
és abba kellene hagynod ennek a rémes kesztyűnek a viselését,
amelyben úgy festesz, mint egy mezőgazdasági munkás, és meséltél
már neki a munkádról? - Gyanítottam, hogy ezek a szemrehányások
veszélyesen ott lappangtak már a háttérben, és most úgy törtek ki, akár
egy gejzírből a gőz.
- A munkámról?! - tettem le a kanalat, és leültem. - Miért beszélnék
neki róla?
- Nos, Daisy megtette, mivel Tudor megemlítette nekem, és mellesleg
az a véleménye, hogy Daisy jótékonykodása őrültség, amikor a farm így
le van pusztulva, de különben is… - Elmondta a mondandóját, amelyet
eddig fogalmazott magában, és most a mézesmázos hangján folytatta: -
Ne veszekedjünk ezen! - Kiemelt egy ványadt csirkét a forró vizes
lábasból. - Hűtsd le, nyesd le róla a húst, és vágd apróra!
Én azonban fel voltam háborodva.
- Miért szégyenkezel miatta annyira? - A bábaképző tanfolyamot
értettem ez alatt. - Miért utálod annyira?
- Mert… - Kezét a gőzölgő tetemen tartotta, a csirke farából víz áradt
ki. - A legtöbb férfi utálja az ilyesmit, szortyogós dolognak tartják. - Ha
jobb kedvem lett volna, talán el is nevetem magam. Bármennyire
dühítő tudott is lenni anyám, imádtam a furcsa szófordulatait: „tisztára
kanyargós lett”, mondta egy barátnőjére, aki nőies és csábos próbált
lenni; „ma villás vagyok”, mondta magáról, amikor rosszkedvű volt. Ma
azonban legszívesebben fejbe csaptam volna. - És annyira örülök -
folytatta anyám a megnyugtató, anyukás hangján, miközben
kavargatott és szagolgatott -, hogy a szép kislányomat
egészségesebbnek látom. Ez minden. Korábban rettenetesen aggódtam
miattad. Isten tudja, mi történt volna, ha a főnővér nem telefonált
volna.
Vagdostam a csirkét, és mosolyogni próbáltam. Az éjszakai
verejtékezéseimet, az álmatlanságot, a sírásrohamokat megpróbáltam a
hálótermünkön végigsöprő influenza utóhatásának feltüntetni, de
Smythe főnővér, gyakorlatias felettesem a St. Andrew’sban úgy írta le
az állapotomat, amikor egyik reggel képtelen voltam felkelni az ágyból,
hogy az „a sok túlórázás és a háború okozta idegi kimerültség
tökéletesen normális esete.” A tizennégy órás műszakok és az
álmatlanul töltött éjszakák jó néhány lányomat ledöntötte a lábáról,
mondta. Pár csepp eső koppant az ablakon. Anyám sötét szeme megtelt
könnyel. - Kérlek, drágám - mondta -, ne beszéljünk erről többet, csak
mindkettőnket elszomorít. Áztasd be a rizst, aztán leülünk egy csésze
teával, és megpróbálom kigondolni, mi a csudához kezdjünk ezután.
Nem maradhatunk itt a végtelenségig, és most őszintén - váltott át
hirtelen támadt méltatlankodásba -, valóban akkora bűn, ha szeretném
azt látni, hogy megállapodsz és boldog vagy?
Megittuk a teát, és amikor újból rendesen vette a levegőt, előhúzta a
Ló és kopó egy példányát a kötését tartalmazó szatyrából, és
mániákusan belekezdett a rutinba, amelyre emlékeztem
gyerekkoromból. Kilakkozott körme végigsiklott az ugratóversenyek
eredményein és a hirdetéseken, amelyek vidéki házakat kínáltak
eladásra - „manapság senki sem bírja anyagilag a kifűtésüket”, jegyezte
meg élvezettel -, hogy aztán a magazin utolsó oldalán, az
apróhirdetéseknél álljon meg - ez volt az ő munkaközvetítő irodája.
- „Hampshire-i földbirtokos házvezetőnőt keres otthona
irányítására és ügyek intézésére, kutyasétáltatásra satöbbi” - olvasta
föl hangosan.
- Nem jó - jelentettem ki -, mivel ott bolhazsákok vannak. - Mély
meggyőződése volt, hogy a kutyák piszkosak, és mindenféle betegséget
hordoznak. Ráadásul félt is tőlük, még azoktól is, amelyeket ismert.
- „Idősebb özvegyember Derbyshire-ben kétségbeesetten keres
mindenest, aki segít a ház körül, elvégzi a kis farm könyvelését, és
szórakoztatja. Háziállat nincs, kis külön bejáratú lakás biztosítva.
Időfecsérlők ne jelentkezzenek.”
Tett mellé egy kis jelet a ceruzájával. Fénykorában az indiai
uralkodóház valamelyik nagyhatalmú urának, valamelyik vidék
nábobjának az asszisztense volt. És ó, azok a bálok, azok a lovaspólók,
az a sok szórakozás!
 Szegény anyám. Elmúlt a rosszkedvem, látva, ahogy a magazinja fölé
görnyed, egyszerre reménykedő és cinikus arckifejezéssel. Épp
bekarikázott két hirdetést, amikor Ci Ci színpadiasan drámai képet
vágva bedugta a fejét az ajtón.
- Ó, az áldott curry! - Lehunyta a szemét. - Visszaröpíti az embert.
- Tartsa kívül a kutyát! - förmedt rá anyám kurtán. - Nyavalyás
kíváncsiskodó nőszemély - tette hozzá halkabban, amikor becsukódott
az ajtó. Elcsüggedtem. Szemlátomást már semmi sem működött: sem a
curryfőzés, sem az együtt töltött idő, és abban a sivár pillanatban úgy
tűnt, hogy csapdába estünk egy duettben, amely régen édesen csengett,
most azonban csak használhatatlan hangok szóltak benne. A
fűszeresdoboz visszavándorolt a bőröndjébe; én letisztítottam a
munkalapokat. Tehát nincs varázspálca, és lehet, hogy ő ugyanerre
gondolt. Amikor felpillantottam, láttam, hogy remeg a szája széle. - Ne
mondj semmit! - szólt rám ádázul.
- A hagymától?
- Igen, a hagymától.
Megtörölte a szemét a kötényével, és a mosogatóhoz lépett.
- Utálod ezt, igaz? - kérdeztem végül.
- Most egy kicsit ne beszélj! - Lehajtotta a fejét. - És ne sajnálj
engem!
Néztem, ahogy megnyomogatta a szemét, s az arcán kiütköző fehér
foltokat, ami biztos jele annak, hogy nagyon erős érzelmek dúlnak
benne, és hevesen utáltam magam.
- Ezt akarnád? - Vizet fröcskölt a szemére. - Ezt csinálni?
- Szeretem nézni, ahogy főzöl - feleltem, de csak azért, hogy
lecsillapítsam, mert abban a pillanatban teljes bizonyossággal tudtam,
hogy nekem nem szabad így végeznem: dühösen és elégedetlenül,
idegenek kedvességének kiszolgáltatva.
- Ó, a nyavalya törje ki (ez volt káromkodásai egyike), ez a nyavalyás
tűzhely már megint elaludt! - Anyám térdre rogyott. - Egy
örökkévalóságig fog tartani, amíg megfő a rizs, és vedd már le azt a
rémes kesztyűt!
- Jaj, az isten szerelmére, anyu! Hideg van idebent.
 - Akkor ne téblábolj a konyhában, ha fázol!
- Azt hittem, jó móka lesz együtt főzni veled. - Idegesebb voltam,
mint amennyire a helyzet indokolta volna, de nem tudtam fékezni
magam.
- Nos, nem jó móka - válaszolta vad pillantással a szemében. - És
szíves tájékoztatásodra közlöm, hogy utálok curryt készíteni. -
Visszament a mosogatóhoz, és úgy mosogatta a kezét, mint Lady
Macbeth. - Utálom a szagát, a babrálást vele, és most, hogy jön ez az új
vendég, ez a nigga, állandóan ezt kell majd főznöm.

A kellemetlen kifejezés egész délután ott visszhangzott az agyamban.

Összekeveredett a fűszerillattal, amely tantaluszi kínokat okozva
terjengett a házban még a teázásnál, amelyet szokás szerint a kopott
nappaliban ittunk meg.
Ci Ci a kandalló mellett álló roskatag kanapén ült behúzott nyakkal,
és az indiai orvos végzettségeit fitymálta.
- Tudják, vannak, akik csak kitalálják.
Egy falat lekváros szendviccsel a szájában azt taglalta Tudornak és
Flórának, hogy ő a maga részéről inkább meghalna, mint hogy betegye
a lábát egy indiai kórházba. Mélyen ülő, apró szemével, amelyet
„különleges teáscsészéje” fölött meresztett ránk, egy felborzolt tollú,
vén papagájra emlékeztetett, amely kénytelen osztozni az ülőrúdján.
- Tudja egyáltalán valaki, melyik mosdót fogja használni? - tudakolta
Ci Ci, mintha tucatjával lennének elszórva a vécék szerte a házban.
Valójában mindössze kettő volt, az egyik az ő emeletén, a másik a
miénken. - Némelyikük még azt sem tudja, hogyan kell a vécét
használni. Úgy kucorodnak a csésze fölé, mint a táborozók.
Flóra lehunyta a szemét.
- Anyu!
- Flóra, te nem éltél ott. Én igen. Huszonkét évig.
- Mi volt huszonkét évig? - Daisy felbukkant, de nem adta jelét, hogy
hallotta volna ezt a kellemetlen eszmecserét. - Akad még tea abban a
kannában?
 - Hogy Indiában éltem. Egyik-másik cselédünk egészen remek volt -
improvizált gyorsan Ci Ci. Daisy határozottan emlékeztetett bennünket
a reggelinél, hogy Anto Thekkeden egy kitűnő családból származó, okos
fiatalember. Hatalmas nyereség lesz a jótékonysági szülőotthon
számára, és nagyra értékelné, ha valamennyien nagyon szíves
fogadtatásban részesítenénk. - Pandit óramű pontossággal vezette a
házat - folytatta Ci Ci, és sunyin Flórára mosolygott.
- Mesélj nekik a Daimlerről, mami! - buzdította Flóra, aki hasznos
súgó volt, amikor a helyzet úgy kívánta.
- Ó, igen, a mi gyönyörűséges autónk - magyarázta Ci Ci Tudornak,
aki kifejezéstelen tekintettel nézett rá. - Pandit egyszerűen imádta.
Állandóan fényesítgette, pompás friss mentaleveleket tett a
kesztyűtartóba. En… - Az ajtó felől felhangzó kopogás félbeszakította.
Maud férje, Dave állt ott kifulladva és fontoskodva.
- Miss Barker, elnézést, hogy megzavarom, de egy fiatal, színes
úriember befordult az árokba. Motorbiciklin jött, megcsúszott, és
beleesett. Akarja, hogy bejöjjön a házába? Már errefelé tart.
- Maga otthagyta az árokban? - Daisy felpattant.
- Nem, asszonyom, én…
- A hóban?! - Daisy meg volt döbbenve.
- Nem, csak nem tudtam, akarja-e, hogy ilyen állapotban feljöjjön a
házba.
- Ó, az ég szerelmére, hát persze hogy akarjuk, hogy idejöjjön! -
csattant fel Daisy. - Hozzon egy zseblámpát, magával megyek!
- Glory - szólt oda anyámnak. - Szaladj fel gyorsan, és nézd meg,
szalonképes-e a fürdőszoba! Nyilván csuromvizes, és meg kell fürödnie
vacsora előtt. Még ilyet!
Engem kiküldött a pajtába, hogy fejezzem be a meghívók kiküldését
egy előadásra, amelyet a következő héten ő fog tartani A
csecsemőhalandóság Indiában címmel. Épp borítékokat nyaltam,
amikor meghallottam a felhajtón felkaptató motorkerékpár rekedt
bőgését, a fékek csúszó hangját, aztán kinyílt a bejárati ajtó, majd
becsukódott, ahogy a jövevény besétált.
 Besötétedett, mire végeztem a levelekkel. Levettem egy szénahálót
Bertnek, a leszerszámozott lónak, aztán a kocsifelhajtón
visszaballagtam a házba. Amikor visszaértem a szobámba, láttam, hogy
anyám kitett nekem egy kék ruhát az ágyra, és mellé egy pár gyöngy
fülbevalót. Épp a klipsszel bajlódtam, amikor kialudtak a lámpák.
Daisy figyelmeztetett bennünket, hogy ez minden évben elő szokott
fordulni, amikor a völgyben olvadásnak indul a hó. Miközben lépésről
lépésre kitapogattam az utamat lefelé a lépcsőn, fentről hallottam az
indiai orvos fürdővizének loccsanásait. A földszinten Daisy
négykézlábra állva olajmécseseket vett elő az előszobaszekrényből.
Nagyjából tízet meggyújtottunk, és elhelyeztük őket a ház
kulcsfontosságú pontjain. Aranyszínű fény vette körül a szalonkabátot
viselő ősök portréit a folyosón, és ettől meghökkentően meghitt
látvánnyá váltak. Visszapattant a kitömött rókák és a Pondicherry
közelében zsákmányolt sas üvegszeméről. Glory félt a sötétben, ezért
kimentem a konyhába, hogy segítsek neki. Mozdulatlanul állt a curry
mellé készített köretek garmadája mellett.
- Ó, anyám - sóhajtottam föl -, ennek ínycsiklandóan jó az illata.
A kettőnk vicce volt, hogy nyomban így kezdünk beszélni, amikor
elmegy az áram, és úgy teszünk, mintha úri népek volnánk egy
Georgette Heyer-regényben, nem cselcsik (ahogy az írónő a cselédeket
nevezte). Ma este azonban nem akart játszani.
- Minden félresikerült. - A szeme fehérje világított a félhomályban. -
Nincs reszelt kókusz, nincs friss mangó, nincs friss paradicsom: torkig
vagyok már a jegyrendszerrel.
Lecsapott egy adag teljesen kiszáradt mazsolát a tálra, és mellé az
önkéntes nőszervezet zöldalma csatniját, amelyet Daisy egy
mellényúlása következtében hozott Oxfordból, és most megtalált egy
szekrényben a mosogató alatt.
- Megjött? - kérdezte. - Láttad már?
- Pillanatnyilag fürdik - feleltem.
- Ci Ci fürdőszobájában?
- Igen.
- Jaj, istenem! - Lehunyta a szemét. - Ez szörnyű lesz.
 Fehér vászonszalvétával, az ép tányérokkal, és az Írország legrégebbi
városában gyártott híres Waterford-kristálypoharak megmaradt
darabjaival terítettük meg az asztalt. Említettem, hogy Daisy annak
idején vett egy gyönyörű cédrusfa asztalt Indiában, és hazaszállíttatta?
Rémesen nem praktikus, de aznap este szépen mutatott élénk
vadgesztenyeszínűre fényesített állapotában. Azt hiszem, Daisy mondta
nekem egyszer, hogy az ember sose bánja meg a tékozlásait - ez egyike
volt az övéinek, és a látványa mindig fölvidított.
Amikor beléptünk az ebédlőbe a tálcákkal, Ci Ci, Flóra, Daisy és
Tudor elmosódott alakok voltak a gyertyafényben. A vendég első
pillantásra csak halvány sziluettnek tűnt egy sötét ajtó előtt, és amikor
közelebb értem, egy karcsú férfit láttam túlméretezett zakóban, amely
furcsán festett rajta, mintha egy fiú az apja ruháit hordaná. Az arca
árnyékban maradt. Daisy odaszökkent hozzá.
- Figyelem! - Átnézett az asztal felénk eső részére. - Nagy örömömre
szolgál, hogy bemutathatok mindenkit. - Egymás után mindenkire
rámutatott, és elmondta a nevünket. - Ő pedig itt - folytatta olyan
hangon, mintha dobpergés kísérné a bejelentését - dr. Anto Thekkeden
Dél-Indiából.
- És a közelmúltban egy Whitney közelében lévő árokból - tette hozzá
az orvos. Művelt hangja volt, csipetnyi London környéki akcentussal,
épp csak egy leheletnyi lágy, kellemes felhanggal, csak a doromboló „r”
hangjai árulták el, hogy külföldi. Ez meglepett, arra az éneklő indiai
beszédre számítottam, amilyennel Tudor figurázta ki még az érkezése
előtt.
Udvariasan nevettünk.
- Az a kanyar brutális - jegyezte meg Daisy. - Milyen
motorkerékpárja van?
- Egy kéthengeres Norton. Nagyon öreg, és a kerekei már simára
koptak.
- De gondolom, a fogyasztása módfelett gazdaságos. - Flóra eltökélte,
hogy kedves lesz, vagy talán, hogy el tudja téríteni Ci Cit, aki már
megint szállodákról dünnyögött.
 Anto Tudor és Flóra között foglalt helyet. Én szemben ültem vele. A
gyertyák pislákoló fényében először nem láttam tisztán, de amikor
hirtelen felgyulladt a lámpa, megdöbbentem, mennyire jóképű: magas,
méltóságteljes arccsontjai voltak, széles, érzékenynek tűnő szája, és
halvány fahéjszínű bőre, amivel inkább spanyol grandnak látszott, mint
indiainak. A másik feltűnő dolog a szeme volt: távol ülő, mandulaalakú,
zöld, és pillanatnyilag udvarias, enyhén fürkésző, az események iránt
éber érdeklődést kifejező pillantás ült benne.
Daisy korábban megkért, hogy kezdjem el a társalgást.
- Kit vagyok - mondtam, mert zavaromban elfelejtettem, hogy
bemutattak bennünket egymásnak.
- Én meg Anto - válaszolta, mintha meg sem történt volna a
bemutatás. Átnyújtotta a kezét az asztal fölött, én pedig megráztam.
- Mrs. Mallinsont már ismeri - folytattam, hogy mutassam, nem
vagyok tökéletesen hülye.
- Örvendek - mondta Ci Ci a legfőúribb modorában elnyújtva a szót.
Rengeteg sminket kent magára, és selyemkabátkája hajtókáján egy
kicsi, cigaretta által kiégetett lyuk éktelenkedett.
- Számomra öröm, hogy mindnyájukat megismerhettem - felelte
Anto halkan.
Bizony, ő egy spanyol grand, gondoltam, jóllehet mindössze A
spanyol menyasszony lapjairól nyerhettem képet arról, hogyan is
nézhet ki egy grand. És zavarba ejtően jóképű, jártak tovább a
gondolataim, igazságtalan és fölösleges, hogy egy férfinak ilyen
arccsontja és ilyen szeme legyen. Josie-val volt egy elméletünk a
nagyon vonzó férfiakról, amely azon az egy-két „nőknek szánt isteni
ajándék” típusú orvoson alapult, akikkel a kórházban találkoztunk:
sekélyesek és megbízhatatlanok voltak, továbbá hiúak, és általában
nem is túl okosak. A jóképűség olyan, mintha valaki pénzzel akarná
megszerezni azt az érdeklődést, amelyre nem tett alapból szert.
- Ezt Glory készítette a maga tiszteletére. - Daisy letett elé egy tányér
gőzölgő zöldséges csirke curryt. - Sajnos nem sikerült mangó csatnit
készíteni, de ez is egész jó.
- Köszönöm. - Anto megfogta a tányért, és lehunyt szemmel beszívta
az illatát. - Évek óta nem ettem már. - Egy pillanatig annyira zavartnak
tűnt, hogy eltűnődtem, nem tévedtünk-e, és nem szigorúan
vegetáriánus-e, mint némely másik indiai, akikről olvastam.
Megjelent anyám, dacból könnyű, zöld szaténruhát és jáde fülbevalót
viselt. A család barátja, jelezte az öltözéke, nem cseléd. Rizst és lencsét
mert a tányérjába a maga szokásos, enyhén kényeskedő finomságával,
majd körülpillantott az asztalon, amely körül hirtelen kínos csönd
támadt.
- Nos, Thekkeden doktor - szólalt meg végül Ci Ci, fejét gunyorosan
félrehajtva -, mi szél hozta a mi partjainkra?
Anto letette az evőeszközeit, és ránézett.
- Már nagyon régóta itt élek - felelte halk, elegáns hangján. - Itt
jártam iskolába.
- A! Tehát ezért beszél ilyen jól angolul. - Ci Ci megint átment
bombayi háziasszonyba. - Vegyen még ebből a meglehetősen sajátos
csatniból!
- Melyikbe? - pillantott fel Tudor.
- A Downside-ba - hangzott a kurta válasz. - A szüleim katolikusok.
- Ó. - Tudor hangjából meglepetés csendült ki. - Nem szokatlan ez?
- Az iskola, vagy a vallás?
- Nos, mindkettő. - Tudor hangjába szúrósság költözött.
- De, módfelett szokatlan - ismerte el a fiatal orvos. - De apám
mindent imád, ami angol. - A hangja kissé szárazon csengett, ahogy ezt
mondta, volt benne némi gúnyos és magániskolás felhang. -
Golfnadrágot is hordana, ha Dél-Indiában nem volna akkora hőség.
- És mi a foglalkozása? - tudakolta Ci Ci.
- Ügyvéd. A Lincoln’s Innben avatták ügyvéddé.
- Jól gondolom, hogy Gandhi is folytatott Angliában ügyvédi
gyakorlatot? - kérdezte Tudor. - Mielőtt visszaállította a rokka
használatát és a jó cselekedetek mezejére lépett?
Hagyjátok már abba szegény ember faggatását!, gondoltam.
- Gandhit a Grey’s Innben avatták ügyvéddé - szólt közbe Daisy. - De
itt sosem folytatott ügyvédi gyakorlatot. Találkoztam vele egyszer
Bombayben, ahol egy gyermekotthont működtettünk. Nagyszerű
ember.
- Nagyszerű ember - helyeselt az indiai orvos halkan. - Olvastam róla
az újságokban. - Észrevettem, hogy a zakója mandzsettája
kirojtosodott.
- Kér még egy kis rizst? - kérdeztem.
- Kérek. - Átnézett rám az asztal túloldaláról. - Köszönöm.
Odamentem a tálalószekrényhez, amelyen a kis acéltálcára tett ételt
alulról három gyertya tartotta melegen.
- Ülj le! - Anyám most szólalt meg először. - Majd én megcsinálom. A
cselédünk influenzás - adott rövid magyarázatot Antonak. - Nagyon
unalmas feladat.
- Remek az étel - biztosította a férfi. - Köszönöm.
Láttam anyámon, hogy fontolgatja, most beszéljen-e neki az indiai
állásáról, vagy később. A kormányzóról, a piknikekről, a lovaspólókról.
Flóra azonban előbb megszólalt.
- Szóval itt ragadt a háború alatt? - kérdezte.
- Úgy valahogy - felelte Anto.
- Itt ragadt! - Visszafojtott harag csendült ki Ci Ci hangjából. Az
rendben volt, hogy ő utálja Angliát, egy indiaitól azonban
pimaszságnak tartotta.
- Apám nagyon azt akarta, hogy a Bart’s Kórházban töltsem a
rezidensi időmet, és aztán kitört a háború. Kilenc éve nem voltam
otthon.
- Tehát gyakorlatilag közénk tartozik - szögezte le Daisy.
A fiatalember nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott.
- Nem bánta? - kérdezte Flóra. Úgy elkerekedett a szeme, akár egy
gyereké.
A fiatal orvos letette a villáját.
- Ez egy nagy kérdés - felelte. - A háborúra egyikünk sem számított.
- Hamarosan haza akar menni? - tudakolta Daisy.
 - Ez a terv. - A férfi egyenesen ránézett hosszú szempillákkal
árnyékolt, zöld szemével, és már-már elmosolyodott. - Attól tartok, már
meg sem fognak ismerni. En is kérdezhetek önökről? - A kérdést az
asztalnál ülők mindegyikének címezte.
- Ó, mi… - Ci Ci ajka hátrahúzódott, felfedve apró, éles fogait. - Ó, mi
a birodalom hajléktalanjai vagyunk. - Nevetett, mutatva, hogy ez egy
elragadó, önironikus tréfa. - Addig itt bérelünk szobát, amíg újra
levegőhöz jutunk. - Miután kortyolt egyet Daisy meglepően erős
bodzaborából, hosszas fecsegésbe kezdett a Daimlerről és Godfrey
gyáráról. Arról, hogy India éveket vett el Godfrey életéből, és hogy
Gandhi mindent tönkretett azzal, hogy felbolydította az embereket. -
Sajnálom - vetett dacos pillantást az asztal körül ülőkre -, de a magam
részéről úgy véltem, hogy rémes emberke, aki a pelenkájában üldögélve
pörgeti a rokkát. - Daisy úgy csóválta a fejét, mintha azt mondaná:
Hagyd már végre abba!, de nem szólt, mert - gondolom - nem akart
viharfelhőket előidézni mindjárt az első napon, amelyet a doktor
nálunk töltött. - Csak még egy icipicit, drágám. - Amikor Ci Ci Tudor
felé nyújtotta a poharát, felálltam.
- Szeretné, ha megmutatnám a szobáját? - kérdeztem az orvostól. -
Az elsőn van.
Anyám gyűlölködő pillantást lövellt felém.
- Milyen pompás ötlet! - Daisyn látszott, hogy megkönnyebbült. -
Vacsora előtt csak egy fürdésre volt ideje.
- Köszönöm - felelte a fiatalember -, örülnék neki. - Aztán Daisyhez
és anyámhoz fordult. - Nagyon finom volt a vacsora. Nem is tudom
eléggé megköszönni. Örömmel várom a holnapi találkozást
mindnyájukkal.
Amikor kimentünk az ebédlőből, az ajtónál támadt jeges huzatban
még hallottuk, ahogy Ci Ci Mallinson meglehetősen hangosan
kinyilatkoztatja:
- Nos, az asztalnál egészen jól tud viselkedni - gondolom, már ez is
valami.
 4. fejezet
A Kit nevű lány megdöbbentő arcátlansággal pattant fel. Bizonyára
azt hitte, hogy meg kell őt menteni. Pedig nem kellett. Az összes ilyen
beszélgetésnek megvolt a fejében a dossziéja Indya címszó alatt: az
egyes gomb megnyomásakor köteteket hallhatsz a volt
gyarmatosítóktól a vasútról és a háládatlanságról; vagy pedig
ömlengéseket: azok a naplementék!, az a szellemiség!, azok az illatok! -
és ne feledkezzünk meg ezekről sem: ó, azok a hazatérő tehéncsordák,
és a tüzek, és a fűszerek! Ha hozzátesszük a puskaport is, már készen is
van a Válaszfal parfüm.
A folyosón a lány felkapta az aktatáskát.
- Ezt tudom hozni - mondta, meghagyva neki a nehezebbeket. Ő kis
híján elpirult, amikor a kevéske ingére, a cigarettái között szétszórt
óvszerekre és mellettük a katolikus misekönyvre gondolt, amelyet az
édesanyja csomagolt be neki, benne a figyelmeztetéssel: „Ne feledkezz
meg az imáidról!”
Az óvszerek megszokott darabjai voltak a férfias medikusok
kelléktárának, számára azonban inkább egy bonyodalmakkal teli táncra
való felhívást jelentettek.
Ahogy a lépcsőn mentek felfelé az izzó lámpafényben, igyekezett nem
odafigyelni a lány karcsú bokájára, a harisnyája nyílegyenes varrására
csinos vádliján, meg-meglibbenő selymes és dús hajára: a nők tilalmi
listán voltak nála most, hogy haza készül. Hogy ezt teljesen világossá
tegye a maga számára, előző héten elment a Downside-ba, és
mérhetetlenül zavartan beszélt a lelki tanácsadójával, Damien atyával:
egy drága, kövér, jókora humorérzékkel megáldott öregúrral, aki a négy
ott töltött éve alatt nagymértékben megkönnyítette az életét.
A könyvekkel teli polcokkal szegélyezett dolgozószobában egy pohár
portói mellett előbb a kisebb bűneit sorolta: túlságosan rabja lett a
moziba járásnak, és ez időt vont el a tudományos fokozata
megszerzésére való készüléstől.
- Nos - Damian atya ivott egy kortyot, és megfontoltan összevonta a
szemöldökét. - Pontosan hetente hány órát töltesz ezzel a
szórakozással?
- Néha egy teljes délutánt.
- És a hétnek mekkora hányadát szenteled a tanulmányaidnak?
Anto ezen elgondolkodott.
- Az attól függ, hogy vannak-e előadásaim vagy egyéni
konzultációim.
- Add hozzá mindkettőt az összeghez.
- Úgy hatvanat. Meg kell szereznem a doktorátusomat, mielőtt
hazamegyek.
- Azt hiszem, Isten megbocsát neked egy kevéske szabadidőt. -
Damian atya mosolya fanyar és szeretetteljes volt. - És tudod, az is bűn,
ha túl keményen dolgozol. De én remélem - tette hozzá a szerzetes
ravaszdi pillantással -, megvan benned az az intellektuális szigor, hogy
Eisenstein-filmeket nézel, és nem egy csomó régi zagyvaságot. Nagyon
aggódom a kulturális irányultságod miatt - emlékszel még arra az
esténkre az operában?
Anto képtelen volt megfeledkezni a Pillangókisasszony gyötrelmes
előadásáról az első félévben. Annyira hasogatta a dobhártyáját az
idegen rikoltozás, hogy kezét a fülére tapasztva ült, és legszívesebben
úgy vonyított volna, akár egy kutya.
A filmek azonban más lapra tartoztak. Olyanok voltak, mint valami
kábítószer - felejtett általuk, és képzeletben egyszer csak ott találta
magát a felnagyított arcok között a filmvásznon. A sötétben ülve
mohón figyelte a részleteket: a jóképű férfiak modorát, azt, ahogyan
cigarettáztak, üdvözölték a nőket, kimentek a szobákból, és később ez a
feszült figyelem oda vezetett, hogy ügyes utánzó lett, aki megnevettette
a többi fiút.
Ennek a kellemes találkozónak a vége felé Damian atya azon
tűnődött, vajon valami más is nyugtalanítja-e, és ha igen, akkor talán
fel kellene használnia az itt töltött idejét a gyónásra. Fél órával később
Anto ott térdelt az iskola kápolnájában, és miközben beszívta a tömjén
és a régi bársony illatát, kitört belőle gyónása és a fájdalma.
Az elmúlt két év során két nővel is lefeküdt, nem szerelemből, csak a
testi vágy hajtotta. Egyikük, egy nővértanuló a Bart’sban, egy kedves,
szőke hajú, éteri megjelenésű lány, aki bele is szeretett, és ő mélyen
megbántotta azzal, hogy nem tudta viszonozni az érzelmeit.
A másik egy gyakorlatias, a WAAF-nál, a Légierő Női
Segédszolgálatánál szolgáló lány, akinek már volt egy barátja
Franciaországban, aki őt sértette meg, amikor utána közölte vele:
„Mindig is le akartam feküdni egyszer egy külföldivel”, amitől ő úgy
érezte magát, mint egy egzotikus háziállat, amelyet egy pillanatra
beengedtek a nappaliba.
A rácshoz szorított szájjal előadta ezeknek az eseményeknek a
rövidített változatát, és az utána következő csöndben érezte a kápolna
padlójának ismerősen hideg leheletét.
A pap köhintett a függöny mögött. Azt mondta, bár Isten megérti,
hogy a háború sok férfit oly módokon tesz kéjsóvárrá, amelyeket ők
nem értenek, Antonak most, tekintettel élete sajátságos körülményeire,
plusz erőfeszítést kell tennie, hogy uralkodjon magán.
Téved-e, kérdezte a pap, ha azt hiszi, hogy egy menyasszony vár rá
Dél-Indiában? Nem menyasszony, felelte Anto, hanem egy fiatal lány, a
család egyik barátjának a lánya. Még nem találkozott vele, mondta,
vagy ha mégis, hát nem emlékszik rá: tizenhat évesen jött el Angliába.
Nos, Isten megbocsát neki, biztosította a pap erőteljesebben, de csak
akkor, ha most ünnepélyesen elkötelezi magát, hogy megváltozik. A
háború mindenkit kifordított önmagából, mondta; most már ideje
visszatérni a régi bizonyosságokhoz.
A régi bizonyosságok, gondolta Anto később, hazatérve oxfordi
albérletébe, miközben a hideg sajtos makarónit ette, amelyet a
házinénije hagyott ott neki egy tálcán, micsoda luxus volna tudni, hogy
mik azok. Az elképzelés egy szerető vagy másmilyen Istenről évekig
elsiklott tőle, akár egy kis, kikötetlen csónak, amely eltűnik a sötétlő
tengeren.
 - Nos, ez az. - A lány kinyitott egy faragott ajtót a folyosó végén, és
felemelte a gyertyáját. - A szobája.
Amikor a lámpa villogva és reszkető fénnyel felgyulladt, mindketten
ugrottak egyet.
- Hála istennek ezért - mondta a lány. Nagyon szép, kicsit talán
egzotikus arca és bájos mosolya volt. - Rémes itt az elektromosság. Ha
szeretné, hozhatok magának egy zseblámpát.
- Köszönöm - felelte. A sajátja összetört, amikor leesett a motorról.
Körülpillantott. Tetszett neki a szobája. Lejtős padlójával és
repedezett mennyezetével szakadt volt, az igaz, mégis sokkal
barátságosabbnak tűnt, mint az albérlete a Woodstock Roadon. A
falakat szép, régi, kék kínai tapéta borította, a mintáját, az indákat és
madarakat itt-ott vízfoltok tarkították, de ez egyfajta megkopott
pompával ruházta fel. A rézágy a kellemesnek látszó kék dunyhával az
ablak felé nézett, amelyen át látta a távolabb meghúzódó völgy sötét
alakzatait.
- Megfelel? - A lány őt nézte.
- Szép.
- Olvasólámpa. - Amikor odahajolt és meggyújtotta, a szoba
barátságos kuckóvá vált.
- Mosdóállvány - mutatott egy jókora kancsóra. - Lavór, törülköző.
Bizonyára fáradt.
- Nem - felelte a férfi -, nem vagyok. - Habozott. - Valójában a
délutánt az oxfordi Odeonban töltöttem. - Arról nem mesélt neki, hogy
reggel ötkor felkelt, hogy tanulmányozza a gyermekgyógyászat
bibliáját. A sok színlelés közül, amelyeket Downside-beli második
féléve alatt tanult meg, az egyik az volt, hogy úgy kell beténferegni a
vizsgákra, hogy az ember azt állítja, egy büdös szót sem tud, de aztán;
nézzenek oda!
- Mit látott a moziban? - Anto odaadta neki a jegyét. Amikor a lány a
lámpa alá vitte, hogy megnézze, Anto látta, hogy egy kendő van a
hajába kötve. Nagyon is csinos, és bájos is, suhant át rajta váratlanul a
nem túlzottan ide illő gondolat. - Celia Johnson. Késői találkozás.[7]
 - A fenébe! - tört ki a lányból. - Lemaradtam róla! Betemetett minket
a hó. - Visszaadta a jegyet. - De szerencsére már kétszer láttam.
- „Soha, de soha nem fogok beszélni rólunk senkinek” - idézte Anto,
igyekezve olyan méltósággal beszélni, mint Trevor Howard a filmben.
- „Mert csupán azt akarom tudni, hogy biztonságban vagy” - tette
hozzá a lány. - A nevetése bársonyos és mélyről jövő volt. Megmutatta
fehér fogait. - Mennyi szamárság! - mondta.
- Teljesen igénytelen - értett egyet Anto, jóllehet sajgó szívvel,
megbűvölten ült ott. - De kellemesen eltelt vele pár óra, és nem
akartam túl korán megérkezni.
- A legutolsó film, amelyet láttam - mondta a lány -, egy igazi
vacakság volt: Közép-Wales gőzösei. Azt hittem, meghalok az
unalomtól. Sokat jár moziba?
Ott állt, egyik kezével az ajtót fogta, egyenes pillantással nézett rá, és
Anto lelkének egyik fele megdöbbent. Miért hagyja az anyja, hogy
kíséret nélkül belépjen egy férfi szobájába? Hol vannak a többiek?
- Amikor a munka engedi - mondta hárító hangsúllyal. - Tudja, én…
- Kit! - Egy éles hang szakította félbe. - Kit, azonnal gyere le! - A
rikácsoló hang még hangosabb lett. - Hol az ördögben vagy?
- Huszonnyolc éves vagyok - mondta a lány összeesküvő vigyorral. -
De anyám úgy kezel, mintha kettő lennék.
- Azonnal le kell mennie. - A férfi arca szigorú volt a lámpafényben,
arckifejezése őszinte. - Az édesanyja hívja.
 5. fejezet
- Mama, hagyd ezt abba! - szóltam rá, mert gyakorlatilag a karomnál
fogva rángatott le a földszintre. - Mi az ördögöt művelsz?
- Kiviszlek, hogy tudjak veled beszélni - felelte anyám zordul.
- Nekem jó - hagytam rá, és komolyan is gondoltam. Amikor dühös
volt, kiabált, és nem állt szándékomban szórakoztatni a többi vendéget.
Atmasírozott velem az udvaron, és beterelt a pajtába.
- Hogy tehetted? - ordította, amikor az ajtó becsukódott mögöttünk.
Az arca ádáz és komisz volt a viharlámpa rávetülő fényében.
- Mit, hogy tehettem, Glory? - A nevén szólítottam, hogy
emlékeztessem, én is felnőtt vagyok.
- Fölvitted azt a férfit a szobájába, és ilyen hosszan ott maradtál vele.
Mindenki várta, mikor jössz már le.
A „mindenki” természetesen főként Tudort jelentette.
- Te a konyhában voltál. Daisy nem ért rá, csak segíteni akartam.
- Segíteni. Azzal, hogy kettesben maradsz egy férfival.
Nevettem volna ezen, ha nem lettem volna jómagam is roppant
mérges.
- Glory - mondtam, amilyen türelmesen csak tudtam. - A háború
alatt ápolónő voltam. - Mesélhettem volna neki arról, hogyan
törölgettem sebesült férfiak ajkát; hogyan tartottam a lábukat a
kezemben, ürítettem az ágy táljaikat, etettem őket, cseréltem a
pizsamájukat, és bizony időnként láttam a legintimebb testrészeiket is -
amelyeket anyám a zugaiknak nevezett -, de még a csatározás hevében
is meg kellett őt védenem.
- És nézd meg, hová jutottál az ápolónőségeddel. - A szeme lángolt a
haragtól. - Vissza ugyanide. - Körülpillantott a pajtában lévő pókháló
lepte kantárokon és penészedő szénakazlakon, és színpadiasan
összerázkódott, amikor a pillantása A nemzőszervek anatómiája című,
fél méter magas ábrára esett.
- Micsoda gusztustalanság! Van magyarázatod a viselkedésedre? -
kérdezte, amikor magához tért.
- Nekiesett az a ronda, vén szatyor - feleltem. - Tudod, milyen undok
tud lenni.
- A, tehát most már a világ megmentője is vagy, akárcsak Daisy -
jegyezte meg anyám szarkasztikusan. - Nézd csak meg, mire ment vele!
- Nem szerettem, amikor Daisyn gúnyolódott, tudtam, hogy az
értelmiségi nők, a „kékharisnyák” iránt tanúsított mélységes
bizalmatlansága a saját bizonytalanságából fakadt. - Vésd ezt jól az
eszedbe, Kit - tartotta fel egyik ujját. - Először is: te itt nem cseléd vagy,
neked az irodában van dolgod. Önkéntes segítő vagy, Daisy barátnője.
- Te semmi jót nem vagy képes meglátni ebben? - kérdeztem.
Próbáltam, legalábbis egyszer, beszélni neki a jótékonyságról, de
elengedte a füle mellett.
Egy másodpercre lepillantott.
- Ó, a fene egye meg! - Miközben átvágtunk az udvaron,
összesározódott az antilopcipője. Kikapott a szemétkosárból egy
írólapot, és dühödten tisztogatni kezdte vele.
- Másodszor - finom mozdulattal visszadobta a piszkos papírt a
szemetesbe. - Soha, de soha ne menj be kíséret nélkül egy indiai férfi
hálószobájába. Te nem ismered őket. Én igen. Abszolúte ragadozók, és
minden európai nőt lotyónak tartanak. Ne nézz ilyen döbbenten! Csak
az igazat mondom neked.
Megdörzsöltem a karomat, ahol olyan erősen szorította, és
elhúzódtam tőle. Egyszer dühében egy lámpát vágott a fejemhez,
amikor nem akartam azt a ruhát felvenni, amelyet kikészített, és most
ugyanolyan vad pillantás ült a szemében. Később aztán kimosta a
sebet, és „bocsánatkérő ajándékként” kaptam tőle egy babát, és azt
mondta, hogy a világon mindennél jobban szereti a kislányát, de néha
nagyon nehéz, ha egyedül vagyunk. Én pedig viszonoztam az ölelését,
elárasztott az édes megkönnyebbülés, hogy újból barátok vagyunk,
megtartottam a babát, és attól kezdve mindig láttam az üveg
gombszemében a magányosságot.
 - Felnőtt vagyok - közöltem.
- Pontosan ez a lényeg - vágott vissza. - Szeretném, ha találnál
magadnak egy kedves embert, megállapodnál, gyerekeid születnének és
rendes otthonod volna.
Miközben ezt mondta, az a szívszorító érzésem támadt, hogy az
üvegszemű baba ismét a karomban van.
- És a helyzet az - feleltem -, hogy nemsokára vissza akarok menni,
vissza kell mennem Londonba, hogy befejezzem a bábaképzőt.
(Időnként ki kellett mondanom a szót, mintha beoltanám vele.) - Már
nem sokáig maradok, én…
- Ó, igen. - Szorosan becsukta a szemét. - Kérlek, az isten szerelmére,
most ne beszélj erről!
Egy hirtelen támadt szélroham megrázta a pajta ajtaját, és
meglódította az olajlámpa lángját. Anyám, aki rettegett a kísértetektől,
őszinte rémülettel csimpaszkodott belém.
- Nincs semmi baj. - Átkaroltam. - Nincs itt semmi. - És ekkor - ó,
istenem, milyen gyorsan tudott változni a hangulata! - igazi ölelést
kaptam tőle, beszívtam a parfümje illatát, és hozzá a curryfőzésből rajta
maradt enyhe kardamomillatot.
- Ne haragudj - mondta fojtott hangon. - Túl sokan vannak itt, és
ettől kicsit zavarodott leszek. És én sem állhatom azt a vén szipirtyót.
Sosincs egy jó szava senkiről.
Halk, krákogó hangon fölnevetett, amit én nem tudtam viszonozni,
aztán nagy szemeket meresztve még egyszer körülnézett a pajtában.
- Elállt az eső. Menjünk vissza! Utálok idekint lenni.
- Várj egy percet, amíg bezárok! - mondtam, erősen uralkodva az
indulataimon.
- Tudom, hogy Daisy számára nagy segítség vagy - folytatta. Újból
rápillantott a bábaképzés rajzára. - Csak olyan furcsa foglalkozást
választottál: nem is tudom, hogy vagy képes végezni. - Megborzongott,
és még szorosabban markolta a karomat.
- Tudom - mondtam, és úgy éreztem, csalárd vagyok, hiszen én
magam is féltem tőle.
 6. fejezet
Anto nagyon korán fölébredt, odaállt az ablakhoz, és kinézett a
ködbe burkolódzó, szürke rétekre, az ott legelésző néhány,
szellemszerű tehénre, és a látóhatáron magasodó templomtoronyra.
Felidézte a Periyar folyó néma, zöld holtága fölött elterülő, ragyogó kék
égbolt látványát. Hamarosan ott lesz, oda kell irányítania a gondolatait,
és vigyáznia, hogy el ne tévedjen.
Hideg volt a szobában. Fölvette a pizsamája fölé a kabátját, úgy ült le
az ablaknál álló íróasztalhoz, hogy az őt két éve makacsul foglalkoztató
kórról írt PhD-dolgozata - Az encephalitis lethargica[8] gondozása és
kezelése - utolsó ötven oldalán dolgozzon. Különös figyelmet szentelt
az 1896 és 1906 között Ugandában és Kongóban kitört nagy
járványnak, amelyben csaknem negyedmillió ember vesztette életét, és
ahol a külföldi segítség hiányos és rosszul szervezett volt, ami a
gazdagabb országok közötti nem túl épületes perpatvarhoz vezetett.
Kijózanító téma volt ez, amellyel nap mint nap együtt élt, és titkon
remélte - mivel már nagyon szerette volna befejezni -, hogy a munka
Miss Barkerrel nem fogja túl sok idejét fölemészteni, jóllehet az ezzel
megkeresett pénzből tudja fizetni a lakbérét és a kosztját.
Olyan mélyen a gondolataiba merült, hogy még a reggelit is kihagyta,
de aztán az ajtaján felhangzó kopogás emlékeztette, hogy tíz
harminckor találkozója van.
- Előre is bocsánatot kell kérnem - Daisy mellette szökdécselt, ahogy
a pajta felé ballagtak -, amiért ideiglenesen maga az egyetlen férfi „a
nők hatalmas regimentjé”-ben.[9] Korántsem így terveztük. Valójában
nagyon is üdvözöljük a férfias nézőpontot, de tudja, errefelé nem sűrűn
fordulnak meg olyan indiai orvosok, akik beszélnek malajálamul, és
pillanatnyilag nyakig ülünk a pénzgyűjtésben meg a beszédek
megírásában és így tovább, és hát ez van.
 Kinyitotta a hatalmas ajtót, és együtt lestek be a tágas helyiségbe.
- A Holdkő főhadiszállása. Megtisztítottunk magának egy íróasztalt a
kályha közelében, érezze magát otthon mellette. A sarokban vannak
pokrócok arra az esetre, amikor már jéggé fagyunk - tette hozzá. Anto
máris megkedvelte, tetszett neki Daisy barátságos, nagyfogú mosolya
és a céltudatossága.
- Miss Barker - kezdte. Leült, de a kabátját magán hagyta. -
Remélem, nem keltettem téves látszatot: előfordulhat, a körülményeim
folytán a malajálam tudásom kissé berozsdásodott.
Daisy abbahagyta a papírok rakosgatását, és együttérzéssel nézett rá.
- Micsoda rohadt dolog, hogy a háború miatt így itt ragadt.
- Én még a szerencsésebbek közé tartoztam. - Évekig küzdött a
szegény indiai fiú szerepe ellen, különösen az iskolában, ahol az ember
páncélján támadt hasadékok könyörtelenül lelepleződtek. - De most a
fő célom, hogy befejezzem a doktori disszertációmat, mielőtt
hazamegyek.
- Megkérdezhetem, mi a témája?
- Az embereknél fellépő encephalitis lethargica. Alomkór - tette
hozzá segítőkészen. - Hallott a húszas években dúló járványról?
- Hallottam, szörnyű volt. Milyen figyelemreméltó témaválasztás! -
Őszinte csodálattal bámult a fiatalemberre. - Halványan emlékszem,
hogy számos külföldi hatalom megpróbált együttesen segíteni, és ez
aztán a szokásos bonyodalmakhoz vezetett.
- Boldogan megmutatnám önnek. - Elfogta a lelkesedés; manapság
ritkán akadt olyan ember, aki tudott egyáltalán a kórról.
- Es amikor befejezi, duplán doktor lesz. Ez igen! Mondja csak,
nagyon magolós, vagy természettől fogva okos?
- Létezik erre jó válasz? - kérdezte Anto zavart mosollyal.
- Nem tűnik ettől elbűvölően nagy koponyának? - Egymásra
mosolyogtak. - Alighanem mindkettő, de haladjunk! - nógatta Daisy. -
íme, a terv: a hetek. Ha délután tud egy-két órát a fordításra
tartalékolni, akkor délelőtt szabadon végezheti a saját munkáját.
Megfelel így?
 - Tökéletesen - felelte Anto. - A hajójegyem novemberre van
lefoglalva, így ez jó gyakorlat lesz nekem, hogy ismét az anyanyelvemen
szólaljak meg.
Könnyedén beszélt arról, amitől a legjobban rettegett: hogy
elfelejtette az anyanyelvét. Néhány hónapja verejtékben úszva ébredt
fel egy élénk rémálom után, amelyben káprázó szemmel, izgatottan állt
Fort Cochinban a rakparton. Az édesanyja futott felé: selymes, barna
bőrén puha, fehér ruha volt, a fülében vastag arany karikák csillogtak,
de amikor ő beszélni akart hozzá, kiderült, hogy a száját durva
keresztöltésekkel összevarrták, és verejtékezve, félelemmel eltelve
ébredt.
A pajtában három ütött-kopott íróasztal volt félkörben elrendezve a
kályha körül. Egy hátborzongatóan meztelen nő ábrája támaszkodott a
falhoz. Nem az a fajta meztelen nő, amilyenen villanyoltás után
kuncogtak az iskolában, a Bart’sban látott anatómiai rajzokhoz sem
hasonlított, hanem egy nő belsejét mutatta teljes részletességgel,
döbbenetesen láthatóvá téve az ereit, az artériáit és az intim zugait.
- Azokon még dolgozunk. Nem találja őket kissé felkavarónak?
Legyen őszinte!
- Kinek a szempontjából? Ne felejtse el, hogy orvos vagyok.
- Nos… - Erezte, hogy Daisy igyekszik nem leereszkedően bánni vele.
- Persze, természetesen nem magára értettem, de ez a dilemmánk
részét képezi. Néhányan az indiai bábák közül, akiket oktatni fogunk,
bizonyára nagyon tapasztaltak, technikai értelemben nagyon
gyakorlottak, de a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogy hogyan
néz ki egy nő belülről.
- Miss Barker - felelte némi kétségbeesett hallgatás után. - Zavarban
vagyok e téren. Tizenhat éves koromban hagytam el Indiát. - Ne vigy
minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, jártak buta konga-
táncot a fejében a szavak.
- Kapott oktatást a gyerekszülésről?
- Rendkívül keveset - válaszolta. Igazság szerint a háború jelentősen
szétzilálta és megnyirbálta a képzésüket - a Bart’s egyszer csak
sebesülteket fogadó központtá vált. Később elköltöztették őket
Cambridge-be, ahol - sok fülsértő röhögés kíséretében - egy hét alatt
végigszáguldottak a szaporodás és a szülés tematikáján.
- Mielőtt belekezdenék, megtenné, hogy Daisynek szólít? A Miss
Barker megszólítástól úgy érzem magam, mint egy hajadon nagynéni.
Kitnek, aki annál az asztalnál ül - mutatott az övé mellett álló asztalra -,
bűbájos, de meglehetősen zaklatott édesanyja van. Nem helyesli, hogy
a lánya ezt a fajta munkát végzi, ezért igyekszünk a házban nem szóba
hozni. Nagy ostobaságnak tűnik ez az ön számára?
- Egyáltalán nem. - Elképesztette, hogy Daisyben egyáltalán
felmerül, hogy ő efféle témákat megbeszélne egy vegyes társaságban. -
Egy szót sem fogok szólni.
- Szóval - fogott hozzá Daisy újra finoman. - Abból a feltételezésből
kell kiindulnom, hogy semmit sem tud az indiai bábák munkájáról.
- Semmit - vágta rá. - Semmit a világon. Csak annyit tudok, hogy
India egyes részein dazknak nevezik a bábákat.
- Így van.
- És, hogy amikor gyerek született a házunkban, a férfiak
félrevonultak, hogy ne legyenek útban.
- Ami bizonyos tekintetben nagy szégyen - mondta Daisy, okos
szemét ráfüggesztve. - Szomorúan kell közölnöm, hogy Indiában
nagyon siralmas a csecsemőhalandósági arány - az egyik legrosszabb a
világon. A briteknek sokkal többet kellett volna tenniük azért, hogy
megbirkózzanak ezzel, amíg ott voltak. De nem tették, és ez állandó folt
az adatainkon. - Tömören beszélt neki a cochini kórházról, és arról a
célkitűzésükről, hogy ötvözzék a nyugat és a kelet legjobb eredményeit
az intézmény gyakorlatában. - Némelyik falusi bábájuknak a kisujjában
több tudás van, mint amennyit a mi képzett nyugati bábáink egy élet
alatt összeszednek. Az őseik már évszázadokkal ezelőtt bábák voltak,
akik több ezer szülést vezettek le. Ha elidegenítjük őket, elveszítjük azt
a tengernyi tudást, amelyet hasznosíthatnánk. Néhányan azonban ezek
közül a nők közül - itt Daisy gyászos arcot vágott - ijesztő dolgokat
művelnek: rozsdás késsel vágják el a köldökzsinórt, ugrálnak a
kismama hasán, hogy siettessék a szülést, kicibálják a méhlepényt. Meg
kell nekik tanítanunk az olyan apróságokat, hogy az alapvető higiénia
és az orvosi eszközök rengeteget számítanak. Az a célunk, hogy egy
tágabb családdá váljunk, amelyben valamennyien tanulunk. Mi a
véleménye? - Reménykedő pillantást vetett rá.
- Felettébb érdekesen hangzik - válaszolt udvariasan, de közben a
vészcsengő csörömpölni kezdett a fejében. Olvasott az újságokban arról
a dühhullámról, amely szökőárszerűen szabadult el a britek távozása
után.
Daisy hosszan ránézett, majd odatartott elé egy üzleti főkönyvet.
- A mai napig kétszáz fontot sikerült összegyűjtenünk
oktatóeszközökre és gyógyszerekre, amelyeket terveink szerint három
hónapon belül útnak indítunk Indiába, hogy segítsük a szülőotthon
fenntartását. Kit csodálatos segítségem volt az adománykérő levelek
megírásában és szétküldésében, és az ön közreműködésével pedig
rendbe szedhetjük a képzés kézikönyvét. Van még valami, amit tudni
szeretne?
- Azt hiszem, nincs - válaszolta Anto. A pajta ajtaja megnyikordult,
amikor bejött a lány, gumicsizmát és előnytelen fejkendőt viselt. Az álla
esővíztől csillogott.
- Úristen, de förtelmes idő van! - Birkózott az ajtóval, hogy a szél
ellenére be tudja csukni. - Elnézést, hogy elkéstem. - Amikor lesöpörte
a fejéről a kendőt, fekete haja sötét felhőként omlott a vállára. Leült egy
támla nélküli székre a kályha mellé, és akaratlanul erotikus sztriptízt
mutatott be, amikor egyik csizmáját a másik sarkával letolva
megvillantotta karcsú alsó lábszárát. - Lemaradtam a reklámszövegről,
Daisy?
- Semmi olyanról nem maradtál le, amit ne hallottál volna már. Hogy
van anyád fejfájása? Készített végül reggelit?
- Nem jól. Valószínűleg korán vissza kell mennem. No és Thekkeden
doktor - fordult felé profi mosollyal -, hogy telt az éjszakája a Madaras
szobában? Remélem, jól.
- Antonak fogjuk szólítani - közölte Daisy.
- Anto - helyesbített a lány.
- Es Kit - mondta félszegen.
- Nem szokatlan név Indiában az Anto? - Kit kigombolta az
esőkabátját, és a kályha közelében lévő vasvillára akasztotta száradni,
majd néhány rántással kisimította a gyapjúruháját.
- Egy katolikus fiú esetében nem - felelte. - Legtöbbünknek
keresztény nevünk van. A családom Antonak szólít - tette hozzá, az első
szótagra helyezve a hangsúlyt.
- Annto. - A lány telt ajka körülölelte a hangot.
Ő mély lélegzetet vett, és kimérten azt kérdezte:
- Így indiaibbnak hangzik?
A lány egyenesen, zavar nélkül nézett rá.
- Nem tudom, de az biztos, hogy én így fogom szólítani.
- Ahogy óhajtja. - Röpke mosolyt vetett Kitre, és kinyitotta a magával
hozott dossziékat.
- Nos, Anto, miattam ne zavartassa magát - mondta a lány. Ha észre
is vette a csipkelődést, nem mutatta jelét. - Rengeteg levelet kell
megírnom.
Csöndben dolgoztak, amíg meg nem hallották a házból az ebédre
hívó harang hangját. A csönd nyugtatóan hatott rá, időt adott neki,
hogy magához térjen a könyvei között. A női társaság azért kellemes
is, töprengett, miután hónapokon keresztül egyedül volt a
könyvtárakban, vagy az albérletében, ahol gyakran nyirkos szagú
ágyneműben dolgozott az ágyban, hogy melegen tartsa magát. Biztosan
ez az oka a szokatlan elektromos izzásnak, amelyet érez.
Az ebédidő közeledtével a lány felállt.
- Az „Igen” dobozban lévő levelek legtöbbjét megválaszoltam, Daisy -
mondta. - A másik kupacban van egy nagyon haragos nővéré, ővele
majd ebéd után foglalkozom, ha nem baj. - Ásított egyet, és közben
sokszínű Fair-szigeti mintájú, kék pulóvere felcsúszott, felfedve egy
pillanatra karcsú derekát és pamuttrikóját. - Mindjárt éhen halok -
jelentette ki, és Antohoz fordult. - És maga?
 7. fejezet
Március elején kaptam egy levelet a St. Andrews’ból, amelyben
közölték, hogy a tanfolyamomat el kellett halasztaniuk a következő
tanévre. A nővérszállás teteje nem minősült biztonságosnak, és mivel
London nagy része még mindig romokban hevert, képtelenség volt
embereket találni, akik az új félév kezdetéig megjavították volna.
Amikor ezt felolvastam anyámnak, azt mondta:
- Szóval ismét együtt leszünk, mint a régi szép időkben. -
Megnyomogatta a szemét és szeretetteljes pillantással nézett rám, én
pedig a már régen kialakult rutinnal visszamosolyogtam rá, és
viszonoztam gyors ölelését. Az érzéseim azonban bonyolultak lettek, és
a veszekedésünk óta egyre titkolózóbbá váltam vele szemben.
Az igazság az volt, hogy bármennyire szerettem is a Wickam Farm
békéjét, a Holdkővel kapcsolatos munka és a Daisynek nyújtott segítség
jelentette kihívás nélkül már rég falra másztam volna, és volt valami,
ami még ennél is jobban zavart, mégpedig az indiai orvos.
Az első hetekben a lehető legudvariasabb módon bár, de reggelente
előnyben részesítette a saját munkáját, és a Madaras szobában
maradva kihagyta a reggelit. Nem tudtam biztosan, anyám hűvös
bánásmódja okozta-e, vagy így akarta elkerülni a találkozást Tudorral
és Ci Civel a reggelinél, de ez csak tovább táplálta anyám aggodalmát,
hogy ez a potenciális vadállat egy fedél alatt lakik a lányával.
Daisy megpróbálta rávenni, jöjjön le, amit meglehetősen
szégyenkezve azzal indokolt, hogy anyagi lehetőségei csak két kályha
begyújtását teszi lehetővé: az egyik az ebédlőé, a másik pedig a pajta
ősrégi, szilárd tüzelővel fűtő vaskályhája. Anto azonban nem tágított,
egészen februárig, amikor egy különösen zord héten az ablakát
keretező korhadt faléc egy darab vadszőlővel együtt letört és leesett, így
kénytelen volt kijönni a pajtába.
 Az első napokban úgy egyméternyire ültünk egymástól a
gyerekszobából lehozott, régi iskolai asztaloknál. Én jegyzeteltem és
vázlatokat rajzoltam Comyns Berkeley Képes szülészet című könyvéből,
és leveleket írtam. Anto az egyetemi tankönyveibe merülve ült, csak a
fénylő haját lehetett látni.
Valahányszor lopva ránéztem, elámultam a szorgalmán és a
koncentrációján, mert anyámtól évekig azt hallottam, hogy az indiaiak
lusták meg buták, emiatt hagyták, hogy a britek hatalmaskodhassanak
rajtuk. Ci Ci gyakorta ugyanezt a nótát fújta, amikor visszaemlékezett
arra, hogy a cselédek a turbánjaikon szűrték át a levest, vagy arra, hogy
jól a hátsójukba kellett rúgni, hogy egyáltalán megmozduljanak.
Időnként belém hasított az irigység is. A férfiak szerencsések ebből a
szempontból, gondoltam, felidézve, hogyan rángatott el anyám a
könyveim mellől, amikor az érettségire készültem, mondván, ha túl
sokat tanulok, az tönkre fogja tenni a külsőmet. A férfiakat,
figyelmeztetett, sokszor taszítják a kékharisnyák, ugyanakkor egy férfi
szorgalmát méltányolják, ételekkel és sok csésze teával táplálják, és
nem zavarják őket holmi csip-csup feladatokkal.
Mégis én voltam az, aki elkezdett neki teát készíteni; először azért,
mert sajnáltam, hogy lemarad a reggeliről, később pedig azért, mert
furcsa boldogsággal töltött el az érzés, hogy fölteszem miatta a vizet,
aztán azt beleöntöm a teáskannába, hozzáteszem a kanálnyi cukrot a
lekvároscsuporból, és odaviszem Antonak a kész teát.
Amikor odaadtam neki a bögrét, fölpillantott, és rám mosolygott - a
legédesebb hirtelen jövő mosoly ragyogta be az arcát -, aztán ismét a
könyveibe mélyedt. Ez az összmunka családiasnak tűnt és
elégedettséggel töltött el, noha néha mélységes tartózkodást éreztem a
részéről, nem igazán félénkségből fakadó, hanem szándékos
távolságtartást, és soha nem lehettem biztos abban, hogy melyik
változatával ajándékoz meg.
Egyik nap, amikor épp kimértem kétkanálnyi teát, elmondta, hogy a
nagybátyja teát termesztett a Travancore királyság fölött húzódó
dombokon. Homályos emlékei voltak a gyerekkorából az első
odalátogatásáról, és arról, hogy mennyire felnőttnek érezte magát,
amikor egyik nagynénje keresett neki egy különleges csészét, és abba
töltötte első kóstolóját a teából. Amikor utánozta egy gyerek
ünnepélyesen komoly arcát, megláttam benne, milyen aranyos kisfiú
lehetett azzal a hosszú szempillájú, zöld szemével. De amikor újból
ránéztem, félelmet keltőnek találtam a kiugró arccsontjával, és azzal a
komoly, sejtelmes, spanyol grandos kinézetével.
Árnyék és napsütés, gondoltam, amikor a következő napon a fejére
biggyesztette a teababát, és egy idős plébános affektáló hangján így
szólt: „Köszönöm, jóasszony, hat kockacukor elegendő lesz”, én pedig
megfékezhetetlenül nevettem, és kótyagosnak éreztem magam.
Nagyszerű utánzó volt. Gyanítottam, hogy ezért nem panaszkodott
soha arra, hogy terrorizálták vagy csúfolták volna a Downside-ban,
ahol állítása szerint, egy-két ostoba alakot leszámítva, jó barátokra tett
szert. Daisy mesélte, hogy benne volt a krikettcsapat kezdő
tizenegyesében, ami bizonyára ugyancsak segített.
A nevetgélésünk ijesztően indiszkrétnek érződött, mintha
áthatoltunk volna valamin, ami nagyon konzervatív, és utána azon
kaptam magam, hogy reszketek, és megkönnyebbültem, amikor Daisy
megjelent.
Elkezdtem hallgatózni, miközben Daisyvel dolgozott; szerettem
hallgatni, amikor az anyanyelvén beszélt. A hangja átváltott valami
lágyabb, telt és furcsa hangzásúba, ami mintha a gyomromban lüktetett
volna. Ereztem, hogy őt is zavarja: amikor egyszerű szavakba akadt
bele a nyelve, összerezzent, mint aki a megszokott sétájára indul, és azt
tapasztalja, hogy üveggel van beszórva a föld a lába alatt.
Daisy egyetértett azzal, hogy bizonyára különös lehet annyi év után
újból az anyanyelvén beszélni, és különösen, hogy gyerekszülésről,
szexuális érintkezésről, ovulációról és menstruációkról kell társalognia.
Azt is mondta, hogy elengedte neki az olyan szavak lefordítását, mint
a vagina és a mellbimbó.
- Szegény fiú olyan fiatalon jött el a hazájából, kétlem, hogy ismeri
egyáltalán ezeket. - Ezeket a hiányokat Neeta simán ki tudja tölteni,
mondta, aki majd hozzáteszi a jegyzetekhez a saját kiegészítéseit,
amikor megérkeznek Dél-Indiába.
Eddig minden a tervek szerint ment. Néhány hét közös munka után
kezdtük jó csapatnak érezni magunkat ott a pajtában. Olyasvalami volt
ez, ami elkülönített bennünket a háztól, valami új, ami megmentett
minket a jegyrendszer sivárságától és a februári szélviharoktól, meg a
furcsa csöndtől és még furcsább emlékektől, amelyeket a háború
hagyott maga után.
Hála Daisy előadásainak, egy jótékony célú vásárnak és a kunyeráló
leveleinknek, lassan kisebb összegek kezdtek el befolyni hozzánk. A
Holdkő Szülőotthon ősszel esedékes rendbehozatala egyre inkább
lehetségesnek látszott.
És akkor Tudor kellemetlen időközönként elkezdett be-beugrani a
pajtába, méghozzá olyan stílust felvéve, amelyet csak követelődzőként
tudok leírni.
Elterpeszkedett az asztalom szélén és kényszeredetten kérkedő
módon monologizált a dzsesszlemez-gyűjteményéről, a szocialista
elveiről vagy valami régészeti újságról, amelynek a kiadására készült.
Ha egyáltalán szólt Antohoz, az agancsakasztás volt a régi iskolákról,
a krikettben elért pontokról és egyetemi eredményekről, vagy zajosan
együtt érzett vele, amiért kénytelen elviselni „a lányokat”.
Ahogy teltek-múltak a napok, az asztalom sarkán tanyázó, tweedbe
öltöztetett, csontos fenekének látványától legszívesebben sikítottam
volna, vagy beleszúrtam volna egy gombostűt, de mind Daisy, mind
anyám érdekében igyekeztem ezt nem mutatni.
Biztosra vettem, hogy anyám bátorította ezeket a látogatásokat;
gondolatban ő már előreugrott a farm részét képező Szent Péter-
templomban tartandó esküvőhöz, a fogadáson felszolgálandó
ételekhez, a gyerekeink névadásához, a rendszeres manikűrökhöz,
kalapokhoz és kis zsúrszendvicsekhez. És miért is ne? Legalábbis ezzel
indokolná. A Wickam Farm szándékoltan osztály nélküli világában
akármi megtörténhet.
Volt azonban egy másik légy is a levesben: Ci Ci, aki, amikor
észrevette Tudor pajtalátogatásait, kieresztette a karmait. Szegény
Flóra, és szegény én: vonakodó gladiátorokká váltunk egy olyan díjért,
amelyet egyikünk sem akart. Illetve Flóra lehet, hogy akarta; annyira
tartott már az anyjától, hogy ezt szinte képtelenség volt megállapítani.
A vihar végül egy olyan estén tört ki, amikor Ci Ci egy forróvizes
palack és egy tálca társaságában ágynyugalomra kényszerült, mert
csúnyán megfázott. Anto a szobájában dolgozott, Daisy pedig
Cheltenhamben tartott előadást.
Azon a hideg, csapadékos napon Tudor félretette szocialista elveit, és
golfnadrágot öltve peckesen elvonult vadászni a közelünkben fekvő
Blenheim-birtokra. Döglött madarak füzérével tért vissza, amelyet egy
madzagon akasztott a nyakába. A vacsoránál, amikor anyám behozta a
szalonnába ágyazott, hagymás zsályaszósszal körített foglyokat, egy
olyan férfi önelégült büszkeségével szemrevételezte őket, aki épp az
imént csapott le egy bölényt a barlang padlójára.
- A shakenoaki erdő mögött ejtettem el őket - mondta szokásos
vontatott beszédmódjával. - Lord Clyde is eljött, de a kutyájának rossz
napja volt, ezért mind a ketten visszavonultak. Tessék, kóstolják meg
ezt! A pincében találtam, ez egy ‘35-ös évjáratú Pomerol, nagyon jó. -
Rám pillantott. - Az oktatásához tartozik - jegyezte még meg. A bor
meglepetés volt. Általában, ha ittunk egyáltalán, Daisy répa-,
damaszkuszi szilva-, vagy bodzabora került az asztalra, gyúlékony és
változó minőségű főzetek, amelyeknek a felszínén előfordult egy-egy
vékony, zöld penészréteg, és megesett, hogy a dugó bomba módjára
robbant ki belőlük az éléskamrában. Tudor elővette az egyre fogyatkozó
számú Waterford kristálypoharakat, egyet teletöltött magának, egyet
nekem, s egy gyűszűnyit adott Flórának, aki nem győzött hálálkodni.
Sejtelmem sem volt, mi a ‘35-ös évjáratú Pomerol jelentősége, de a bor
ízlett, és örültem, hogy átmelegíti a csontjaimat. - Amikor jó bort iszik -
oktatott Tudor -, így kell tartania a poharát. Ujjait finoman a pohár
szárára tette. - Sose az öblénél fogja meg, aztán egy pillanatra tartsa a
szájához. - Nedves szemével áthatóan az enyémbe nézett. - Most
forgassa meg a szájában. - Vékony ajka vonaglott. - És nyelje le. - Fel-le
mozgott az ádámcsutkája.
- Nem imádja, amikor új dolgokat tanulhat? - jegyezte meg a túlontúl
elragadtatott Flóra épp, amikor Daisy megjelent a vizes esőkabátjában.
- Mit ünneplünk?
- Madarakat - felelte Tudor kurtán. - Foglyokat. Ma lőttem őket.
- Az iskoláját, farkaséhes vagyok! - Kigombolta az esőkabátját. -
Pompás illata van. - Felemelte a tálalón álló ezüsttálcát. Kevéske
fogolypecsenye, néhány evőkanálnyi zsemlemártás, szalonna és három
összetöpörödött sárgarépa maradt csak.
- Anto kapott enni? - Daisy kezében megállt a kanál. - Még mindig a
pajtában van. Láttam, hogy ég a lámpa.
- Azt hittem, elment veled - szólaltam meg.
- Nem, túl sok a dolga. Szegény fiú, már bizonyára kopog a szeme az
éhségtől. Viszek neki egy kis ennivalót.
- Majd én, Daisy - mondtam. - Te csak ülj le, és egyél!
Rátettünk egy tányérra pár falat húst, némi krumplit, és ami a
zöldségekből megmaradt. Ráborítottam a tányérra egy acél fedőt, hogy
melegen tartsa. Amikor Daisy kiment, hogy felakassza az esőkabátját,
láttam, hogy maradt egy-két ujjnyi a borosüveg alján.
- Vihetek belőle Antonak? - kérdeztem.
- Ne fáradjon! - felelte Tudor. - Ellenkezik Tintás vallásával.
Rákapott, hogy a háta mögött Tintásnak nevezze Antot. Elöntött a
düh, amikor meghallottam, hogy Flóra kötelességtudóan kuncog.
- Ne nevezze így!
- Ez csak vicc - magyarázta Tudor türelmesen. Egy csepp bor
szennyezte az állát, úgy festett, mint egy anyajegy. - Billy Bunter[10]
nevezte így színes felebarátainkat.
- Ez nem vicces - mondtam. - És nagyon jól tudja, hogy iszik bort.
- Nos, akkor igya a magáét - vagy vigyen neki a másikból. - A tálaló
végében álló kancsó felé intett, amelyben a damaszkuszi szilvabor volt.
- Teszek rá!
A pohár megremegett a kezemben. Szerettem volna látni, ahogy a
bor végigcsorog azon az önelégült, gúnyos képén.
- Nagyon csinos, amikor dühös - mondta.
Szerencsére ebben a pillanatban belépett Daisy.
- Ó, te angyal! - mondta. A tálcát a kezemben tartottam. - Nem
bánod, hogy neked kell kivinned?
 Odakint köd volt és nagyon hideg, a hold egy felhőgomolyag mögött
bujkált. A pajta kulcsai a zsebemben lapultak. Nemrégiben történt
nálunk egy kisebb betörés: nem súlyos, csak egy régi írógépet és nyolc
font készpénzt vittek el. Amikor kinyitottam az ajtót, láttam, hogy Anto
egy sárga fénytócsában alszik az íróasztalánál. Fejét a kezén nyugtatta,
mint egy gyerek, fekete haja a kezére hullott. A jobb keze alatt egy
papírlap hevert, amelyre apró, takaros betűivel ezt írta: „Oxigéncserélő
rendszer”. Egy picike homokkő elefánt csücsült keresztbe rakott
lábakkal egy halom tankönyvön.
A tűz már kialudt, olyan hideg lett, hogy meglátszott a lehelet.
Hallottam, hogy a szomszédos istállóban Bert, a farm lova szénát
ropogtat.
Átosontam a pajtán, amilyen halkan csak tudtam, újraélesztettem a
tüzet a kályhában, és amikor pattogva izzani kezdett, letettem a tálcát
Anto íróasztala szélére, és azon töprengtem, felébresszem-e, hiszen
nagyon mélyen aludt. Úristen, de gyönyörű/ Még sosem jutott
eszembe, hogy egy férfi szép lehet. Azok az éles hajlatú arccsontok, az
a puha száj!
Rajta volt a tweed nagykabátja, a gallérja felhajtva. Lehajtottam, és
aztán megérintettem a haját. Lehelete úgy szállt fel az ajkáról, akár egy
füstgomolyag.
- Köszönöm - mondta halkan.
Hátraugrottam, a tányért még sikerült elkapnom, de a tálca hangos
csattanással a földre esett, a kések, villák szétszóródtak, a bor pedig úgy
fröccsent a kályhára, mintha vér lett volna.
- A francba! - Dühös voltam, és zavarba jöttem. - Nem volt
szándékos.
Visszatettem a tányért az asztalára, aztán négykézlábra
ereszkedtünk, hogy összeszedjük az evőeszközöket, és feltöröljük a
bort. És ekkor történt, hogy a keze közé fogta az arcomat, és
megcsókolt.
- Tudom - mondta. Újból megcsókolt.
Térden állva bámultunk egymásra, mint két kivégzésre váró ember,
amikor mindketten meghallottuk, hogy csizma koppan az ajtó előtt, és
a ló dobogni kezdett az istállóban.
 - Eresszenek be! - mondta egy összefolyó, mérges hang.
- Várjon! - kiáltottam ki az ajtón át.
Tudor volt az, vöröslő arccal, félrészegen, tulajdonosi
magabiztossággal.
- Miért zárták be?
- Nemrég betörtek ide.
- Én hülye! Azt hittem, egy kulcsnak az a célja, hogy kívül tartsa a
rablókat. - Barátságtalanul rámosolygott Antora, kivillantva sárga
fogait.
- Bumm, bumm, bumm, bumm! - kiáltotta hirtelen. Úgy tartotta az
esernyőjét, mint egy puskát, és az égre mutatott vele. - ízlettek a
madaraim?
Egészen közel állt Antohoz, fél méter sem volt köztük.
- Még nem kóstoltam őket - felelte Anto. Nagyon nyugodtan csengett
a hangja, de láttam, hogy az állán megrándul egy ideg.
- Nos, közölhetem, hogy piszok jók - mondta Tudor, majd hozzám
fordult: - Esik az eső, Kit. Megosztom magával az ernyőmet, amíg
visszajön a házba. - Az édesanyja szólt, hogy vigyem be.
- Köszönöm - válaszoltam annyi méltósággal, amennyit csak össze
bírtam kaparni; elgyengültem, és tudatában voltam annak a
kellemetlen ténynek is, hogy a hajam összekócolódott.
Ránéztem az asztalon álló, már kihűlt tányér fogolypecsenyére és
krumplira. Aztán odafordultam Tudorhoz, és a kezébe nyomtam a
tálcát.
- Tartaná ezt nekem? - Rátettem a tálcára az összes piszkos csészét és
evőeszközt, amelyeket Anto a nap során korábban használt.
Tízes találat, gondoltam. Kiszolgálod, te rémes fickó - ő százszor
annyit ér, mint te.
Apró, édes győzelem volt ez, de tartottam tőle, hogy nem tarthat
sokáig.
 8. fejezet
Egy nap még az is gondot jelent majd, hogy eszébe jusson a csinos
lány neve a Wickam Farmon, vagy a Madaras szoba, vagy a pajta. Le
fogja zárni életének ezt a szakaszát ugyanúgy, ahogy Indiát lezárta
idefelé jövet a hajón, legalábbis sikeresen betuszkolta az agya egy hátsó
rekeszébe.
Egyelőre azonban teljesen kitöltötte gondolatait a felette lévő szoba
meglazult padlódeszkáinak recsegése, Kit halk léptei a lépcsőn, az
üvegei csörrenése a fürdőszobában, a lány lehulló ruhájának a
suhogása. Hogy elterelje a figyelmét, kivett egy dobozt az ágy alól,
szétteregette a dunyhán a családtagjai fényképeit, és meggyújtotta a
lámpát.
A hajdani családja: Appan, az apja, Amma, az édesanyja, Máriámmá,
a nővére, és a nagymamája, Ponnamma. A nők, akik megcsipkedték az
arcát, finom ételekkel táplálták, esténként ágyba dugták, és szerették,
egészen addig a napig, amikor hirtelen elküldték. Igyekezett soha nem
túldramatizálni ezt, és elhinni, amit Damian atya sugallt: hogy talán
épp ennek köszönheti, hogy lett belőle valaki.
És alattuk még több fénykép, szétterítve, akár egy pakli kártya, a
tágabb családi csoportok, halvány emlékű kísértetek karácsonyokról,
keresztelőkről, Onam-ünnepekről,[11] esküvőkről. Annak a férfinak az
arckifejezésével vizsgálgatta őket, aki egy olyan vizsgára tanul, amelyen
nagy valószínűséggel meg fog bukni. Megfogott egy megfakult fotót,
amely az apjáról készült. Megfontoltan, szemüvegesen, komolyan áll,
fiatal angol férfiak egy csoportjától néhány méterre jobbra. A fénykép,
ahogy azt az apja számtalanszor mesélte neki, élete legnagyobb napján
készült: amikor a Lincoln’s Innben ügyvéddé avatták. Appan a Saville
Row-n készült sötét öltönyében, amelyet még mindig hord, soványan,
ijedt arccal áll valami előkelőnek kinéző lépcsőn, és egy összecsavart
kartonlapot tart.
 Anto tekintete elhomályosult, ahogy visszaemlékezett az apjára: a
jóképű, ellentmondást nem tűrő férfira, aki az asztalfőn ült. A család
porondmesterére, aki pusztán azzal képes volt megváltoztatni egy
szoba érzelmi hőmérsékletét, hogy belépett oda. Az apja autójára, egy
Bullnose Morrisra, amelyből csak kevés akadt a környéken. Appan,
amikor egy fontos bírósági tárgyalásra indult Pondicherrybe,
vadgesztenye színű aktatáskája felnőtt rejtélyektől dagadt ki, vagy
amikor kezet rázott vele egy tengeren túli konferenciára indulóban.
„Vigyázz édesanyádra!”
Mohó vágyát, hogy jó eredményekkel, jó krikettjátékkal és jó
magaviselettel tartsa meg apja szeretetét, most már a gyengeség
forrásának érezte. Amikor nem ütötte meg Appan magas mércéjét,
undort látott az arcán.
„A hetedik lépcsőfokon állsz, barátocskám, most majd
elgondolkodsz” - mondta, mielőtt előkerült az íróasztala felső fiókjából
a nádpálca.
Hideg szeptember volt, amikor Anto megérkezett Angliába. Napokig
nem sütött ki a nap, szürke volt az égbolt, szürkék az utcák és ő azon
tűnődött, vajon ez már a nyolcadik lépcsőfok-e: az a hely, ahol bele
lehet halni a boldogtalanságba. Ez az otthonról elűzetés olyan
váratlanul érte, és olyan teljes volt, hogy kis híján lerombolta a lelki
egyensúlyát. A boldog, szeretett lét - most már látta - a legrosszabb
előkészítés volt egy olyan élethez, amelyben senki sem ismerte.
Angliában egy teremtett lélek sem.
Az édesanyja leveleket küldözgetett a Downside-ba. Hétköznapi
dolgokról írt: Pathrose-ról, aki garnélarákot és gombot főz a
konyhában, a krikettmeccsről, amelyben az egész Thekkeden család
részt vett, és a pályán, írta, „egy Anto méretű lyuk” volt.
Az enyhén jázminillatú borítékokban érkezett, kifogástalan kézírással
írt levelekbe az első félévében kis híján belepusztult.
Mielőtt a többi fiú odaért volna, kikapta őket a kosárból az
ebédlőben, ahol tejet és kekszet szolgáltak fel nekik, és felkészülve az
emlékezés rettenetes nyomorúságára, bevitte őket a szobájába. Rikító
színű borítékaik csak később kezdték zavarni.
 Most, a lámpafénynél hunyorogva nézte az édesanyja fiatalkori
képét. Mindketten Mangalathban voltak, a kis, fából épített nyári lak
mellett, a kertben, ahol az édesanyja az orchideáit gondozta. Az az
egyszerű, fehér pamut chatta és mundu volt rajta, amelyet otthon is
viselt. Fekete szeme távoli, ugyanakkor fürkésző pillantással bámult a
fényképezőgépbe. Ő egy háromkerekű biciklin ült a lábánál, és tiszta,
bizalommal teli tekintettel nézett fel rá. Az édesanyja jelentette
számára az egész világot.
Egy-két pillanat után letörölte az arcáról a fényképezéshez felvett
kifejezést (mindig is utálta, ha fényképezik), felkapta, és azt suttogta a
fülébe: „Kis arany csuprom!” Az egyetlen fia sokévnyi próbálkozás
után. Szinte most is hallja, ahogy a konyhában parancsokat vakkant a
cselédeknek, és hallja az ütött-kopott serpenyők csörömpölését. Az
orrában érezte a fűszerek bizsergető illatát.
Vajon valóban szerette az édesanyja Appant? Most már kíváncsi lett
volna rá. Ez nem az a fajta kérdés volt, amelyet az a tizenhat éves, akit
hátrahagyott, feltett volna. Megfordította a fotót. Mangalath. Anto.
Hároméves.
Sóhajtott egyet, és felvette az édesanyja legutóbbi levelét.
1947. október 13-án kelt, a postabélyegző Fort Cochin-i.

Drága Fiam!

Küldöm a képeket, amelyeket az új Brownie Box

fényképezőgépemmel készítettem. Sajnos többször is levágtam
édesapád fejét róluk. Pedig tőle kaptam a masinát karácsonyra -
szóval nem túl hálás gesztus részemről. Szenteste ötvennégy
családtag volt nálunk Mangalathban, és szokás szerint
rettenetesen hiányoztál nekünk. Nem tudom, mit véthettem az
előző életemben, hogy ilyen sok éven át nélküled kell szenvednem,
de remélem, most már értelmet fog nyerni számomra.
Appan nagyon büszke rád, azt mondja, az új Indiának olyan
emberekre van szüksége, mint te, hogy megmutassuk, a britek
nélkül is tudunk boldogulni. Úgyhogy én is büszke vagyok rád, és
 az áldozatokra, amelyeket hoztál. Egy napon, remélem, jelentős
embere leszel a közösségünknek.
Bárcsak elküldhetném neked azt a friss ananászt, amelyet
reggelire ettünk, mert tudom, hogy ott még mindig szigorú
jegyrendszer működik. De csak anyai szeretetemet és imáimat
küldhetem. Apád nyakig ül egy újabb ügyben, ő majd külön ír
neked, és küld pénzt a kosztodra.

Szeretettel:
Amma

U.i.: Ma átjött Vidya az édesanyjával; kérte, hadd nézze meg

egy fényképedet, és küldi neked a magáét. Azt mondja, nagyon
jóképű vagy!

Ez a ravaszul elhelyezett, mintegy mellékes megjegyzés valami

fontosról, jellemző az édesanyjára. A karcsú lány a gondosan színezett
fényképen félénken áll egy újnak látszó száriban. Az édesanyja legjobb
barátnőjének a lánya, és gyönyörű, ahogy arra az édesanyja az előző
három levelében egyszer sem mulasztott el rámutatni. „Emlékszel rá,
hogy kisfiú korodban találkoztál vele?” A válasz: nem, vagy ha mégis,
csak egy nagy, barna szempárra, amely szégyenlősen lesett ki az anyja
szoknyája mögül. Az édesanyjára, Anura viszont emlékezett, aki
megsimogatta a fejét és selyempapírba gondosan becsomagolt, házi
készítésű édességeket hozott neki, és egyszer még egy új krikettütőt is.
Ettől a levéltől, amelyet jó néhányszor nyugtalanul elolvasott, Anto
feszítést érzett a fejbőrében, mintha az agya egyes részei bezárulnának.
Hálóba akarják fogni, és mégis, száműzetése hosszú, magányos évei
alatt, amikor sajgóan hiányozott neki a családja, amikor sírt utánuk,
várta a biztonságot, hogy majd elvesz egy kedves lányt, és nyugodtan
visszatér a meghitt fészekbe.
Most arcát a párnába temetve feküdt, mintha így akarná elfojtani a
zavarát és a pánikját. Már nem érezte indiainak magát, ez volt a dolog
lényege. Száműzetése hosszú évei alatt olyan szabadságokhoz szokott
hozzá, amelyeket a családja helytelenítene. Egyedül megy moziba,
amikor kedve tartja. Olyan nőkkel beszélget, akiket nem kísér
tapintatosan egy gardedám. Az egy éjszakára szóló szerelmeskedés a
légierő segédszolgálatosával hatalmas és merész kaland volt, mielőtt
rátört a szégyen; a nyugati ruhák viselete - nem állt szándékában újra
mundut hordani, számára az olyan, mint egy jelmez.
A legégetőbb problémája azonban most Kit, aki a fölötte lévő
szobában alszik, szinte illetlen közelségben. Olyan közelségben alszik és
lélegzik hozzá, hogy az már gyötrelmes, mivel minden egyébnél jobban
szerette volna újra megcsókolni.
Zörgés hallatszott fentről - elhúzta a függönyt. Korábban kócos
kontyba tűzte föl a haját, amíg dolgozott, egy ceruzát szúrt belé, de
Anto most úgy képzelte, hogy a mozdulat közben leomlik az a
hajzuhatag.
Megpróbálta viccel elütni a kínzó gondolatokat. Úristen, Miss Smith,
elájulok, hogy maga milyen gyönyörű!, mert a lánnyal kapcsolatban
semmi sem kerülte el a figyelmét: karcsú alakja, az álla görbülete, a
fekete szeme, hosszú nyaka, ahogy a munkája fölé hajol, haja sötét
zuhataga, a felvillanó mosolya, amikor megnevetteti. Most a haját
fésüli. Most a fogát mossa.
- Ó, az isten szerelmére! - Anto átfagyva és aggódva sóhajtott föl. -
Hagyd abba, te ostoba csirkefogó! Aludj!
 9. fejezet
Szemlátomást megriadva attól, ami köztünk történt, Anto visszatért
ahhoz a szokásához, hogy kora reggel a Madaras szobában dolgozik.
Amikor az ebédlőben összetalálkoztunk, láttam, hogy kimerült, és nem
néz a szemembe. Én továbbra is dolgoztam, beszélgettem, úgy téve,
mintha nem érdekelne, de nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak rá:
arca selymességére, az ajka puhaságára.
Az emlék nem hagyott aludni, és néha, amikor éjszaka kiosontam a
házból, hogy megnézzem, ő is ébren van-e, az ablakában még mindig
világos volt, és miközben hallottam a saját lélegzetvételemet, úgy
éreztem magam, mint egy öngyilkosjelölt, aki megpróbálja lebeszélni
magát az ugrásról.
Kívántam őt. A testem az agyam elé száguldott, akár egy rossz
gyerek, és ez megijesztett, mert ebben a helyzetben minden helytelen
volt. Ő néhány hónap múlva visszatér Indiába. Ott elvesz egy lányt,
legalábbis Daisy ezt mondta, egy olyan lányt, akit a szülei választottak
neki, azt pedig mondanom sem kell, hogy anyám elborzadna, ha
tudomására jutnia, ki után is vágyakozom.
Ám amikor április elején kaptam egy levelet a St. Andrew’sból,
amelyben közölték, hogy a tanfolyamomat tovább kell halasztaniuk a
következő tanévre - további gondok akadtak a tetővel -, nem voltam
csalódott.
Anyám megölelt, amikor elolvasta a levelet.
- Mint a régi szép időkben - mondta, és én megszokásból
viszonoztam szeretetteljes pillantását, holott az érzéseim jóval
bonyolultabbak és titokzatosabbak voltak annál, amit elárultam.
Leginkább újra rendesen szerettem volna beszélni Antoval, és úgy,
hogy ne kapjanak rajta.
 Elfogadhatatlan lenne, hogy ilyen gyorsan beleszerettem?
Számomra nem az. Nem igazán. A háború után veszélyesen készen
álltam a szerelemre, ő pedig rettentően jóképű és lenyűgözően okos
volt, megnevettetett, sőt még anyai érzéseket is előhozott belőlem, mert
egyszerre tűnt bátornak és elveszettnek. És volt még valami: azt
akartam, hogy rendesen, a jó klasszikus módon szeressen egy férfi, egy
fiatalember, aki elűz egy kellemetlen emléket, mert volt olyan idő, még
tizennyolc éves korom előtt, amikor annyira zöldfülű voltam, hogy
komolyan azt hittem, már attól is teherbe lehet esni, ha megcsókolok
egy férfit.
Anyám egyik munkaadója, Mr. Frank Jolly, egy megözvegyült
yorkshire-i optikus vetett ennek véget, amikor egy nap az autóban
gyengéden végighúzta a kezét az iskolai egyenruhámon. Tudom,
megszokott, hogy fiatal lányok azt mondják, megrémülnek az efféle
közeledésektől. Én nem rémültem meg.
Én úgy éreztem, legalábbis kezdetben Frank Jollyval, hogy ez valami
kísérlet. Nem nézett ki rosszul, ápolt, jól öltözött és aránylag fiatal volt.
Anyámnál mindenképpen fiatalabb. Mr. Jolly többször eljött értem az
iskolába, és a közeledései először olyan szelídek voltak, hogy simán
lehetett pusztán simogatásnak nevezni őket. De aztán egyik délután,
amikor anyám moziba ment, elszörnyedve láttam, hogy egy partra
vetett halhoz hasonlatos valami szökken elő a nadrágjából.
A nappaliban voltunk, a függönyök behúzva, és amikor hozzám
nyúlt, az arcán foltok ütöttek ki, és a vonásai szétcsúsztak, mint amikor
egy kirakóst elrontanak. Azt mondta, én okoztam ezt neki, és miközben
lefektetett a kanapéra tett törülközőre, azt mondta, hogy muszáj
végigcsinálnom, különben anyám elveszíti a munkáját, és botrány lesz.
Én hittem neki, és végigcsináltam, ám utána zokogva igyekeztem a
fürdőszobában lemosni a nyomait magamról.
Amikor később megpróbáltam elmesélni anyámnak, ő engem
hibáztatott, vagy lehet, hogy nem, de azt a benyomást keltette. Azt
mondta, nem olyan rossz dolog egy kicsit idősebb férfihoz hozzámenni,
aki megtesz nekem ezt-azt, és hogy Mr. Jolly különben is vonzó férfi,
úgyhogy mit szólnék hozzá, ha megállapodnék mellette? Én azt
kérdeztem: „És mi lesz a vizsgáimmal, az egyetemi felvételimmel? Az
életemmel?
 Azt felelte: „Jaj, ne legyél már ilyen komoly!” Ezután három napig
nem beszéltem vele, megdöbbentett anyám reakciója. Olyan üresnek és
céltalannak éreztem magam, mint egy papírpohár, amely egy patakban
hánykolódik egy olyan jövő felé, ami teljesen kicsúszott a kezemből.

Anto már tíz napja várta, hogy elfogadták-e ötvenezer szavas doktori
disszertációját, amikor levél érkezett, a borítékján egy exeteri egyetem
monogramjával. Daisy, aki valamikor a megye hokicsapatában játszott,
kiragadta a borítékot a postás kezéből, átvágtatott vele az udvaron, és
lecsapta Anto asztalára.
Anto annyira elsápadt, hogy Daisy megkérdezte tőle:
- Akarja, hogy kinyissam én?
- Nem - felelte Anto. Meredten bámulta, az ajka hangtalanul
mozgott.
- Készüljön fel a legrosszabbra, és remélje a legjobbakat -
bölcselkedett Daisy.
Anto kézbe vette a levelet, megérintette a homokkő elefántot, furcsa
pillantást vetett rám, aztán lehunyta a szemét. Néhány másodperc
múlva megszólalt:
- A fenébe, a fenébe, a fenébe!
Daisyvel összenéztünk a kezébe temetett feje fölött. Szívfacsaró volt,
borzalmas - kárba veszett az a sok óra, amikor késő éjszakáig dolgozott.
- Anto, nagyon sajnálom - mondtam. - Pedig nagyon keményen
dolgozott.
Szerettem volna megsimogatni a haját, próbáltam olyan vigasztaló
szavakat találni, amelyek nem hangzanak túl dühítőén.
Felsandított rám jobb szeme sarkából, és elvigyorodva azt mondta:
- Mostantól Doktor doktor Anto Thekkeden, ha kérhetem. Tetszett
nekik a disszertációm.
- Maga gazfickó! - Daisy a fejére csapott egy kartontekerccsel, én
pedig gondolkodás nélkül megöleltem, és ha Daisy észre is vette a gyors
csókot, amelyet Anto örömében a számra nyomott, semmit sem szólt. -
Most pedig, Anto - folytatta Daisy, amikor lenyugodtunk -, rendeznünk
kell egy partit. Ha keresgélünk a pincében, talán még egy kis pezsgőt is
találunk. Meghívhatnánk néhány embert a faluból is, hogy nagyobb
legyen a mulatság.
Anto újból az asztalánál ült, maga elé meredt, feltételeztem, hogy
sokkolta a jó hír. Megszokott indiai modora roppant udvarias volt, és
utált bármire is nemet mondani, most azonban felnézett, és így szólt:
- Én most leginkább egy oxfordi moziba szeretnék elmenni.
- Ez remekül hangzik - felelte Daisy. - Utána megvacsorázhatunk a
Cardamomban. Be akarom hízelegni magamat nála - mondta nekem,
meg sem kísérelve lehalkítani a hangját. - Nagy nyeresége lesz a
Holdkőnek, amikor hazaengedjük.
- Talán. - Anto hangjában tartózkodás bújt meg.
Mostanra már tudtam, hogy nyugtalanítja Daisy műve, a Jegyzetek
indiai bábák részére. Az előző héten folytattunk erről egy óvatos
beszélgetést.
„Daisy tisztában van azzal, hogy az indiaiak pillanatnyilag nem
szeretik túlzottan a briteket” - mondtam neki akkor.
„Ez jó és szép” - válaszolta halkan. „Tudom, hogy kedves hölgy, és jók
a szándékai, de félek, hogy ezzel kígyóverembe lép. Nagyon sok minden
megváltozott azóta, hogy ott élt.”

A Ritz a George Streeten egykor templom volt, most viszont egy

meleg, füstös, izgalmas mozi, tetején egy pattogzó festékű angyallal, és
a mozizongoristát egy megfakult, piros bársonyfüggöny rejtette.
Aznap este később követtük a jegyszedőnő zseblámpáját a középső
sorokhoz, és én leültem középre, egyik oldalamon Tudorral, a másikon
Antoval. Flóra, akinek merev, lila szaténruhája úgy pattogott, akár a
tűz, Tudor másik oldalán foglalt helyet.
A film, az ízlések és pofonok egy lányról szólt, aki beleszeret egy
jóképű pilótába, gyereke születik tőle, aztán egész hátralévő életét azzal
tölti, hogy gyászolja. Ahogy néztem a sötétben, mellettem Antoval,
már-már olyan elviselhetetlenül izgatott voltam, mintha ez a szakadt
kis mozi élettel és valami csodás ismeretlen ígéretével töltődött volna
fel, amit szinte a gyomorszájamban éreztem.
A film fele táján leejtettem a Daisytől kapott Black Magic csokoládé
dobozát. Anto és én lebuktunk a földre, hogy fölvegyük, és amikor
ránéztem, és megláttam a visszatükröződő fényt megvillanni a
szemében, nehezemre esett nem a kezeim közé fogni azt a gyönyörű
arcát, és esedezni neki valamiért, amiben nem is voltam biztos:
egyszerre voltam izgatott és boldogtalan, mert korábban, amikor Tudor
megkérdezte tőle, mikor megy haza, Anto egyetlen szóval válaszolt:
„Hamarosan.”
- Remélem, nem akarja azokat megenni - ráncolta a homlokát Tudor,
amikor Anto az egyik csokoládét a számba tette. Miután újból ültünk,
kifulladva és nevetésünket fékezve, Anto megfogta a kezem, és én
akkora örömet éreztem, mint még soha.
Amikor a film elérkezett a könnyfakasztó befejezéséhez, Flóra és én a
szemünket nyomogattuk a zsebkendőnkkel, és azon kaptam magam,
hogy úgy izzad a tenyerem, a hónaljam és a homlokom, mintha valami
erős megpróbáltatáson mentem volna keresztül.
Visszatekintve szerencse volt, hogy a Wickam Farm annyit nyög és
gurgulázik, akár egy öregember. A langyos radiátorok úgy kattogtak,
mint a reumás ízületek és az alagsori bojler időnként felbőgött, mintha
fájdalom gyötörte volna. Azért is szerencsések voltunk, mert Ci Ci
gyakran álomba itta magát, anyámnak pedig az volt a szokása, hogy a
mindenkori hálószobájából erődöt fabrikált: bereteszelte az ajtót, és
néha még egymásra rakott bútorokat is tolt elé.
Annál is inkább jól jöttek ezek a hangok és szokások, mert Anto
aznap éjjel bejött hozzám. Gyönyörű éjszaka volt, az ablakomon
besütött a hold, a csillagok pedig ragyogtak az égen. Még most sem
találok szavakat, hogy leírjam, mennyire elkerülhetetlennek tűnt a
dolog. Ott állt, lenézett rám, és amikor levette az ingét, láttam, micsoda
tökéletes fiatal férfi. A sokévnyi krikettezés a bentlakásos iskolában
megedzette, a redőnylécek között besütő hold fénye csíkokban esett
deltás vállára és erős izomzatú lábára, és őszintén mondhatom, hogy
szemernyi szégyent sem éreztem amiatt, ami ezután történt. Amikor
kinyújtottam érte a kezem a sötétben, úgy éreztem, az egész bensőm
dalra fakad. Nem volt más választásom. Teljes odaadásomat élvezhette.
 Tökéletesen tudatában voltam annak, mekkora hiba ez, hogy milyen
katasztrofális az időzítés és így tovább, de a testemnek nem tudtam
parancsolni, és amikor megérintettük egymást, már nem tudtuk
abbahagyni, és örültem, hogy már nem vagyok szűz, mert nem akartam
volna, hogy bármilyen félelem vagy a fájdalom elrontsa ezt a pillanatot.
Karja ölelésében egyszerre éreztem magam csintalannak és
diadalmasnak.
Később nagyszerű érzés volt mellette feküdni, boldogan szívtam be
puha bőrének fahéjillatát. Ő pedig csendesen a hajamat simogatta. A
hold fényesen ragyogva esett az indiai ágyterítőre. Csak akkor láttam
meg, amikor átnyúlt a fejem fölött, hogy behúzza a függönyt, hogy sír.
- Anto, mi a baj? - Ereztem, hogy a fejbőröm bizseregni kezd a
rémülettől. Azt szerettem volna, hogy ugyanúgy örüljön, ahogyan én.
Nem válaszolt, csak elfordult, és az arcát a párnába temette. Épp
mondani készültem valamit, amikor meghallottam, hogy a folyosó
másik oldalán megnyikordul anyám nyíló ajtaja, és megreccsennek a
lába alatt a padlódeszkák. Néhány másodperc múlva a vécélehúzó
zörgése hallatszott, majd Ci Ci reszelős köhögése. Megdermedtem, de
amikor meghallottam a csukódó ajtó kattanását, elvettem a kezem
Anto szájáról. Némán, ijedten nevettünk. - Ne szomorkodj, Anto -
suttogtam, amikor újból rendesen tudtam szedni a levegőt. - Ez egy
tökéletes nap volt - folytattam, értve ez alatt a diadalát, a mozit, és
most ezt.
- Tudom. - Szaggatottan felsóhajtott, majd egy kis idő után
hozzátette: - Azt hiszem, soha többé nem leszek ilyen boldog.
- Ne mondd ezt!
- Vigyázz! - suttogta hangtalanul, s most ő tette a kezét a számra, és
anyám szobája felé mutatott. Feltámaszkodott a könyökére, és kutató
pillantással nézett. Hátrasimította hajamat a halántékomból, és
homlokon csókolt. - Nem lett volna szabad ezt tennem - mondta
néhány másodperc múlva. - Helytelen volt.
- Nem - dacoskodtam. Olyan voltam, mint egy gyerek, akinek nem
engedik, hogy megegye a kedvenc édességét, vagy nem simogathat meg
egy veszélyes vadállatot. - Ne mondd ezt!
Felült, és hátat fordított nekem.
 - Hagyd abba! - mondta, amikor feléje nyújtottam a kezem. - Kérlek!
- Miért? - Alig hallottam. Ahogy ott feküdtem a félhomályban,
fantasztikusan és borzongatóan élőnek éreztem magam. A hátán
tartottam a kezem, és nem vettem tudomást a sóhajáról. A gondolataim
előreszáguldottak.
Szerezhetnék állást Indiában. Egyedül is tudnék boldogulni, ha
akarnék.
Úristen, milyen ostoba voltam!
 10. fejezet
Nem hagytuk abba. A következő hónapok során nappal
kötelességtudó dolgozókként éltünk, éjjel pedig, mint a pogányok.
Miután mindenki elvonult a szobájába, Anto beosont hozzám, és a
sötétben sosem érzett édességgel és fesztelenséggel szeretkeztünk, vagy
órákon át halkan suttogva beszélgettünk eddigi életünkről és a
családunkról, csaknem mindenről, kivéve a jövőnket, mert minden
felfokozottnak, vagy képtelenül boldognak, vagy éppen kétségbeejtően
szomorúnak tűnt.
Fogytán volt az időnk, készült a hazatérésére. Már a napját is tudtuk:
november tizenhatodika. Az édesanyja csalódott volt, hogy Anto
lemarad az Onam-ünnepről. Anto megmutatta a levelét, mintha ezzel
akarta volna mindkettőnk számára valóságossá tenni. Amikor
megkérdeztem, milyen ez az ünnep, azt felelte:
- Olyasmi, amit mindenki vár, mint a november 5-i örömtüzek
éjszakája, vagy a karácsony. Sokat játszunk, és nagy lakomákat
csapunk. - És ismét észrevettem, hogy melegebb és enyhén teltebb a
hangszíne, amikor Indiáról beszél, és hogy milyen puhán dorombolva
ejti az „r” betűket. Ez megijesztett.
- Azt hittem, katolikus a családod - mondtam, azt akarva, hogy
hétköznapibbnak tűnjenek.
- Katolikusok, de ugyanakkor indiaiak is - felelte. - Nasranik, akik
Szent Tamás apostoltól kapták a hitüket az első században. - Amikor
megkérdeztem, általában mivel foglalkoznak, azt felelte, hogy most
már a legtöbb férfi-családtagja ügyvéd, bankár vagy orvos, de régebben
kókuszültetvényeik voltak, és rizst vagy teát termesztettek.
Ezek a magániskolás hangján előadott információmorzsák
természetesen lázba hoztak. Az én zöld szemű indiaim. Az én spanyol
grandom. Az én egzotikus szeretőm. Te jó ég!
 - Hogy néz ki Travancore? - kérdeztem az egyik éjjelen. Szerettem
kimondani az egzotikus hangzású nevet. A szeretkezés után elpilledten
és kielégülten hevertem.
- Ahogy én emlékszem rá? Feküdj nyugodtan, asszony! Tartok neked
egy földrajzórát - mondta most azon az utánzós indiai hangján,
amellyel a fiúkat szórakoztatta az iskolában.
- Az országomat három hatalmas folyó szeli át. - Végighúzta a kezét a
mellemen, majd a bordáimon pihentette meg. - Mellettük buja
rizsföldek és pálmaligetek zöldellnek. - Az ujja az állam alól a
hasamhoz vándorolt, beleborzongtam az érintésébe.
- Ezt csak kitalálod.
- Nem. Szó sincs róla. Feküdj nyugodtan! Óra alatt nem beszélünk.
- Ezek a sötét árnyak itt a déli ghatok.[12]
- Mi az a ghat?
- Csitt! Majd később megmondom. Ne nevess, ki foglak kérdezni!
- A nyugati ghatok. - Körberajzolta a jobb mellemet.
- Úristen, Anto, te vagy a föld legérzelgősebb teremtménye!
- Es itt - folytatta egy filmhíradós bemondó hangján - van a forrás. -
Végigfuttatta a kezét a hasamon, én pedig kuncogva meghúztam a
haját, ám ekkor kinyílt az ajtó, és anyám viharzott be rajta, olyan
dühösen, hogy arról is megfeledkezett, hogy rajta van a hajhálója.
Zihálva állt meg az ajtóban, a szeme fényszóróként pásztázott végig
meztelen testünkön, a gyűrött ágyneműn és a csészealjra tett gyertyán,
amelyet azért gyújtottunk meg, hogy pislákoló fényében jobban
megcsodálhassuk egymás testét.
Arcomat a párnába nyomtam, a szívem úgy zakatolt, mint egy
generátor, aztán feléje fordultam és ránéztem.
- Megkérdezhetem - kezdte rövid halálos csönd után a leghalkabb és
legrémesebb hangján -, hogy mit keres a lányom ágyában?
Eszébe jutott a hajhálója, és egy rám vetett, éktelenül dühös pillantás
kíséretében lerántotta a fejéről.
Anto felült, és maga köré csavarta a takarót.
 - Mrs. Smallwood - felelte visszafogott, halk hangon, amely mintha
nagy távolságból szólt volna -, rettentően sajnálom ezt a helyzetet, és
nem így terveztem elmondani önnek, de szeretem a lányát, és most,
hogy már van perspektívám, engedelmével szeretném feleségül kérni.
Ha össze tudta volna csapni a bokáját a takaró alatt, megtette volna.
A levegő elnehezedett körülöttünk, olyanok voltunk, mint egy
csoportkép viaszfigurái. Lehunytam a szemem, nem tudtam biztosan,
hogy megdöbbentem-e, vagy örülök. Furcsa módja volt hallani, hogy
megkérték a kezem, de az ezt követő pillanatban azon kaptam magam,
hogy az egész bensőm mosolyog.
És még voltam annyira ostoba is, hogy azt gondoljam, talán anyám is
örül, hiszen Anto már kész orvos, ő pedig félig indiai. A csönd azonban
egyre hosszabbra nyúlt.
- Maga hülye szemétláda! - kiáltott fel végül anyám. Életemben
először hallottam nyilvánosan szitkozódni. - Ezért lecsukathatnám.
- Ne merészelj így beszélni vele! - keltem ki magamból. - Nem tett
semmi rosszat, és én is szeretem őt.
- Ó, szerelem! - A hajához kapott idegességében. - Ez valami vicc?
- Számodra talán. - Harcra készen felültem. - Ugyan mit tudsz te
erről? Nem is ismerem az apámat. - A szám olyan merev volt a
haragtól, hogy alig tudtam kipréselni rajta a szavakat.
- Nos, még szerencse - felelte. - Mert, ha tudomást szerezne erről,
fogna egy puskát, és lelőné ezt az alakot.
- Ó, tehát feltámadt halottaiból? - tudakoltam jeges gúnnyal.
- Legutóbb azt hallottam róla, hogy elvitte a láz Haidarádábban.
- Nem tudom, miről beszélsz - felelte bizonytalanul, amitől még
dühösebb lettem.
- Akkor hol van? - Egyre hangosabban beszéltem. - HOL VAN?!
Egyáltalán nem volt tudatos igyekezet részemről, hogy eltérítsem a
gondolatmenetétől, egyszerűen csak az agyam, amikor teljesen
összezavarodott, úgy működött, mint egy vakon repülő madár.
A szóváltás alatt Antonak sikerült valahogyan felöltöznie. Már ingben
és nadrágban lépett ki az árnyékból.
 - Kit - mondta szigorúan. - Hagyd abba! Ezt a beszélgetést nem most
kell lefolytatnunk, és édesanyádnak igaza van, hogy aggódik érted.
Mindnyájunkat sokk ért. Jobb lesz, ha most lefekszünk aludni,
hacsak… - itt anyámhoz fordult - nem akarja, hogy most azonnal
elmenjek Miss Barkerhez, és megmagyarázzak neki mindent.
Ez, jöttem rá később, briliáns húzás volt: egy lendülettel tolta vissza
anyámhoz a tekintélyt és a megaláztatást. Ez úgy hatott rá, ahogy a
bocsánatkérés soha.
Anyám szorosan összehúzta magán a szaténpongyoláját.
- Rosszul érzem magam. Lefekszem, és gondolkodom rajta. Veled
pedig kisasszony - mondta nekem -, reggel találkozunk.
- Azonnal mondd meg! - kértem Antot, mielőtt ő is kiment volna a
szobámból. - Nem foglak hibáztatni. Mondd meg, ha nem gondolod
komolyan! - Ez alatt a házasságot értettem, s hogy felvállal az élete
hátralévő részére.
- Komolyan gondolom - felelte nagyon halkan. - Szeretlek.
Ám Anto kimerültnek tűnt és sápadt volt, mintha lennének más
dolgok is, melyeket el kellene mondania, de most nem találná rá
alkalmasnak az időt. Végül úgy csókolóztunk, mint két alvajáró, és az
ezt követő álmatlan éjszakán végigjártam az emberi érzelmek teljes
skáláját: a zavarodottságot és valami őrült örömöt éreztem Anto
váratlan lánykérése miatt, szégyent, amiért anyám rajtakapott
bennünket, dühöt, amiért olyan meglepetésszerűen kihantolta apámat,
majd úgy tett, mintha ez nem számítana.
Ebben a kuszaságban egyetlen dolgot láttam világosan: azt, hogy
reggel még anyám előtt kell beszélnem Daisyvel. Daisy szereti Antot, ő
meg fogja érteni.

Másnap reggel Daisy az irodában volt, amikor bolondozva a lába elé

helyeztem az újságot, akár egy macska, ami behoz a házba egy döglött
egeret.
Kezeslábasban, és fagyos ujjai miatt kesztyűben éppen vesetálakat
csomagolt barna papírba. Fölegyenesedett, és ahogy rám nézett,
miközben az éjjel történteket meséltem neki, szokásos nyugodt,
örömteli pillantása előbb zavarttá, majd rémültté vált.
- Jaj, Kit, jaj, istenem! - kiáltott fel, amikor befejeztem a történetet. A
szája elé kapta a kezét, és izgatottan bámult rám. - Ne aggódj! - tette
gyorsan hozzá. - Még kimászhatsz ebből. Beszéltél vele ma reggel?
- Komolyan gondolta - mondtam. - Tudom.
Még mindig diadalt éreztem, és tovább fecsegtem arról, hogy Antoval
mennyire szeretjük egymást, és hogy Indiában majd dolgozhatnék a
szülőotthonban, amit végül is Daisy kezdettől fogva mindvégig sugallt.
- Sajnálom, de csak álmodozol. - Még be sem fejeztem, máris
csóválta a fejét. Az arca falfehérre sápadt. - Nem lehet. A családja nem
fogja engedni.
- De Daisy, ők nem indiai indiaiak - próbáltam elmagyarázni neki. -
Műveltek. Angolbarátok. Anto édesapja Angliában élt. Itt járt
egyetemre, itt avatták ügyvéddé.
Leült, arcát a kezébe temette, és felnyögött.
- Tudom. Jaj, édesem - pillantott fel rám -, belelépsz egy
medvecsapdába!
- Azt hittem, örülni fogsz. - Ez még a saját fülem számára is
gyerekesnek hangzott.
- Igaz, azt reméltem, talán fontolóra veszed, hogy ott dolgozz, persze
csak egy ideig, mondjuk, egy-két hónapig, egy csapat részeként, kis
fizetésért, de nem feleségként, nem indiai feleségként. És persze Tudor
is rettentően csalódott lesz. Ő olyan drága! - Feltette a szemüvegét, és
nagyon szomorúan nézett rám.
Dehogy az, gondoltam. Tudorral kapcsolatban Daisy egyértelműen
elfogult volt. Kizárt dolog!, zakatolta az agyam, de neki nem mondtam,
ahhoz túlságosan szerettem.
- És anyád is belepusztul - tette hozzá. Szokatlan volt Daisy részéről,
hogy érzelmi zsarolással próbálkozzon; ebből látszott, mennyire
odavan.
- Ki fogja heverni, Daisy.
- Nem fogja. - Daisy a fejét rázta, és még szomorúbbnak tűnt, mint
eddig.
 - Ezt te nem tudhatod.
- De tudom.
- Honnan?
Volt valami plusz hevesség a tekintetében, amely most
összekapcsolódott más, számomra érthetetlen dolgokkal: anyám
féligazságaival, meg Tudor és Ci Ci időnkénti alattomos beszólásaival.
És hirtelen elegem lett ebből: ebből a ki nem mondott dologból,
amely láthatóan úgy követ mindenhová, mint holmi csatornabűz.
- Daisy, miről beszélsz? - kérdeztem. - Ha tudsz valamit anyámról,
amit én nem, miért nem mondod meg?
- Neked magadnak kell megkérdezned tőle. - Egyszerre buzgón
zörgetni kezdte a papírjait és berakodta a tollait az íróasztalán tartott
régi Stilton-sajtos kerámiadobozba.
- Ezek szerint van valami szörnyűség, amiről nem tudok?
- Nem tudom… Nem tudom.
Még sosem láttam Daisyt ennyire titkolózónak és csapdába esettnek.

Besiettem a konyhába, ahol anyám a megszokott aprólékos

mozdulataival spenótot aprított. Két döglött fácán hevert az asztalon,
nyakuk lefittyedt, apró szemük már üresen nézett. Az ajtóból gyorsan
szemügyre vettem: csinos derekát, karcsú bokáját, gyönyörű fekete
haját, amelyet ma reggel egy markazitfésűvel fogott össze. A kötény
zavaróan hatott rajta: egy színésznő, aki nem a megfelelő darabban
kapott szerepet.
- Anyám, beszélnem kell veled.
- Nos, én nem akarok beszélni veled.
Annyira elborzadva és undorodva nézett rám, hogy akár azt is
hozzátehette volna: „te gusztustalan ribanc”. Némán folytatta az
aprítást.
- Anyám - kezdtem kimérten -, rettenetesen sajnálom, ami az éjjel
történt, de szerelmesek vagyunk egymásba, és hamarosan elmegyek
innen. Tudod jól, hogy elmegyek. - Tényleg elhittem vajon Anto
grandiózus szavait, s a konkrét utazási terveit? Nem hiszem, de
fontosnak éreztem, hogy állást foglaljak. Anyám abbahagyta az
aprítást, és letette a kést.
- Maradj csendben, Kit! - mondta. - Nem vagyok hajlandó itt beszélni
erről, ahol azok a nyavalyás minden lében kanál alakok fülelnek.
Csaknem felrobbant haragjában, miközben letette a kötényét,
fölvette a kabátját és a fejkendőjét, és együtt kisétáltunk a nyirkos őszi
reggelbe, hogy tisztázzuk az ügyet egymással.
- Na, te aztán nem jössz, az biztos! - mondta, amikor a szegény, öreg
labrador is ki akart nyomakodni utánunk. Felvonyított, amikor anyám
rácsapta a mellső lábára az ajtót.

A szilfa-fasoron át a shakenoaki erdőbe vezető ösvényen indultunk

el. Az őszi levelek csillogó, ázott halmokban hevertek a lábunk alatt, és
amikor két dámszarvas szökkent át előttünk, mintha repülnének, és
abban a pillanatban el is tűntek az erdőben, egyikünk sem tett rájuk
megjegyzést.
Az ösvény végén kinyitottam a vadászok kapuját, és amikor
beléptünk az erdőbe, olyan közel voltunk egymáshoz, hogy hallottam
rekedt és nehézkes légzését.
- Feleségül fogok menni hozzá - mondtam. - Próbáld meg nem
túlzottan ellenezni.
- Pedig ellenzem - felelte. A szeme nagyon fekete volt, a bőre pedig
rettenetesen sápadt. - Mert, ha hozzámész, számomra halott leszel -
jelentette ki könyörtelenül.
- Komolyan beszélsz? Annyira szörnyű, ha hozzámész ahhoz a
férfihoz, akit szeretsz?
- Ó, szerelem! - Ezt úgy mondta, mintha holmi kutyapiszok lenne,
amelybe belelépett. - Tökéletes katasztrófa lesz. Te semmit sem tudsz
erről.
Anyám sosem volt hajlandó kalucsnit vagy gumicsizmát viselni,
mondván, hogy azokban „elefántnak” érzi magát, és most, ahogy vakon
gyalogolt előttem, belelépett egy pocsolyába, és összefröcskölte sárral a
cipőjét és a harisnyáját is.
- Ne érj hozzám! - Összerázkódott, amikor megpróbáltam egy
szárazabb részre vezetni. - Nagyon szégyellem magam amiatt, amit
tettél. - Egy könnycsepp gördült le az arcán.
- Anyu - mondtam, miközben ő letörölte az arcát a kendője sarkával.
Fáztam, és eltökéltem, hogy olyan távolságtartó leszek vele, amilyenre
korábban még nem volt példa. - Van valami más, amit meg kell
kérdeznem tőled, mert folyton úgy érzem, hogy az emberek tudnak
rólam valamit, amivel én nem vagyok tisztában.
- Az emberek mindig kijelentenek dolgokat, lelkiismeretfurdalás
nélkül fecsegnek. - Köpött egyet; az arca olyan khakizöld színt öltött,
amilyet akkor szokott, amikor nagyon kiborul. - Rosszindulatúak.
- De mi az, amit nem mondanak el? - Most nekem támadt
sírhatnékom.
Vadul megrázta a fejét.
- Miről?
- Rólad? Apámról? Miért olyan rohadtul rejtélyes ez az egész?
- Miért kérdezed ezt folyton? Állandóan ezzel nyaggatsz. - Döfő
mozdulatot tett a kezével, mintha épp kibelezném.
- Mert elmegyek, és tudnom kell.
- Nem fog tetszeni neked.
- Miért nem?
- Mert nem kellemes. - Már az erdő sűrűjében sétáltunk, mikor
szemerkélni kezdett az eső. Ránéztem a selyem fejkendőre, amelyet
anyám újból megkötött az álla alatt. Förtelmes, de flancos, drága holmi
volt, barna és aranyszínű lópatkó-mintájával sajátságosan mutatott.
Csaknem biztosra vettem, hogy egykor Laura McCrum tulajdona volt,
annak az üzletembernek a feleségéé, akinél anyám Bromley közelében
dolgozott. Aggasztó módon ez és más darabok is feltűntek anyám
ruhatárában, miután eljöttünk arról a helyről, talán kisebbfajta
bosszúként, de én helyette is szégyelltem magam. - Hadd mondjak el
neked egy-két dolgot Indiáról! - folytatta. - Az a legbonyolultabb,
leginkább osztályokhoz kötött ország a világon. Az az európai, aki
beteszi oda a lábát, és azt hiszi, érti az országot, az teljesen hibbant.
- Ezt tudom - bólintottam. - Daisyvel beszélgettünk már erről.
Fújt egyet, badarságnak tartotta, amit mondtam, és amikor
tiltakoztam, hogy negyedrészben jómagam is indiai vagyok, felcsattant:
- Miért karattyolsz erről? A bőröd olyan halvány, hogy bárhol elmész
angolnak. - Az arca újra elsápadt a kendő alatt, kilátszottak a fogai,
majd egy újabb gondolat rémítette meg. - Fecsegtél erről Tudornak?
Mert, ha igen…
- Nem emlékszem - szakítottam félbe dühösen -, és fütyülök is rá.
Neki semmi köze ahhoz, amiről most beszélünk.
Felnyögött, mintha én volnék a legbutább lény a földön.
- Mesélj nekem apámról! - Ez hangosabban csúszott ki a számon,
mint akartam, és ennek hallatán egy fácán iramodott ki panaszosan
kotyogva a bozótos aljnövényzetből.
Anyám sóhajtozva járkálni kezdett. Felpillantottam a nedves őszi
leveleken keresztül a sötétedő égre, amelyen nyugat felé jókora felhők
kavarogtak.
- Kit. - Úgy hunyta le a szemét, mintha egy cellába zárta volna be
magát, és amikor kinyitotta, a szeme nagyon feketén fénylett.
- Ezt a történetet csak egyszer fogom elmondani, mert a világ
legostobább emberének érzem magam tőle, és ha gorombáskodsz
velem, azonnal abbahagyom.
- Ne haragudj, anyu, kérlek, mondd tovább!
Feszülten vártam, hogy anyám végre elmesélje ezt az eddig
elhallgatott történetet. Az eső egyre hevesebben zuhogott, és most már
arra is számítanom kellett, hogy bármelyik pillanatban visszafut a
házba.
- Úristen, de gyűlölöm ezt az éghajlatot! - Ismét megcsomózta az álla
alatt a kendőjét. - Amikor Tudor megnősül - mondta -, az övé lesz ez az
erdő, plusz negyven hektár elsőrendű oxfordshire-i földbirtok. Ezt
Daisy mondta, beszélt velem ma reggel, mielőtt felkeltél. Ugyanúgy fel
van dúlva, mint én.
 - Nocsak. - Nem tudtam megállni, hogy ne szarkasztikusan reagáljak.
- Nos, mindig jó, ha van, aki egyetért az emberrel. Továbbá, egyszer s
mindenkorra tisztázzuk, akkor sem mennék hozzá, ha ő volna az utolsó
férfi a földön. Még csak nem is kedvelem.
- Daisy ugyanúgy ismeri az indiai férfiakat, mint én - folytatta,
mintha meg sem szólaltam volna. Vett egy nagy levegőt, és folytatta: -
Először is, nem Wrexhamben születtem. - Ez nemigen ért nagyobb
sokként, már el is felejtettem, vagy kitöröltem az agyamból története
wrexhames verzióját. - Pondicherryben születtem, India délkeleti
partvidékén. - Átváltott arra a királynőién vontatott beszédmódjára,
amelyről azt hittem, hogy csak telefonáláskor használja. - Apám, a te
nagyapád ott élő angol volt, egy vezető beosztású vasúti mérnök. Nincs
róla fényképem, úgyhogy ne is kérdezd. - Egy pillanatra düh villant át
az arcán. - Anyám indiai nő volt. - Ezt már tudtam, de nem akartam
félbeszakítani. - Anyám belehalt annak a babának a szülésébe, aki a
húgom lett volna. Nem emlékszem rá, hogy valaha találkoztam volna
apámmal. Egy orissai árvaházba küldtek, egy angol zárdába. Nem
tudom, ki intézte el, de valaki egyszerűen csak elküldött oda. Efféle
információkra vagy kíváncsi?
Olyan elfojtott dühvel nézett rám, mintha csak egy pimasz újságíró
lennék, nem a gyereke.
- Anyu, sajnálom.
- Félvér gyerekek számára fenntartott otthon volt.
Félvér. Biztos voltam benne, hogy ezt a szót még sosem hallottam, és
most undokul koppant közöttünk az erdőben - akár egy döglött madár,
és most először azt akartam, hogy hagyja abba, mert gyűlöltem hallani,
hogy ez vele történt meg - bizonyos fokig ellenkezett a róla szőtt
álmommal, azzal, hogy elképzeltem anyámat Indiában, koktélpartikon
és tigrisvadászatokon, a rózsaszín és barackszínekben tündöklő égbolt
alatt. Most pedig eszembe jutott egy lány, akire évek óta nem
gondoltam: Dymphna Parry, egy szerencsétlen kis teremtés, aki a félév
közepén érkezett a derbyshire-i iskolába. A lelkész és a felesége
fogadták örökbe valahonnan Afrikából.
Újra magam előtt láttam Dymphna hidegtől zöldesszürke arcát, a
szörnyű tweed ruházatot, amelybe öltöztették, és copfba kötött, gyapjas
haját, amivel úgy festett, mint egy nyíratlan birka.
Nem bántották különösebben, de ő volt az egyetlen, akit soha nem
választottak be semmibe: nem játszhatott a métacsapatban,[13] és nem
ülhetett a kiváltságos ülésekre az iskolabuszban. Gyakran beszéltem
róla anyámmal sajnálkozó, leereszkedő hangnemben.
- Miért nem mondtad el ezt eddig? - Rosszul éreztem magam, mert
anyám szeme már lángolt, és olyan bizonytalanul nézett, mintha
elvágtam volna az őt biztosan megtartó kötelet.
- Nem tartozott másra, csak rám. - Dehogynem!, kiabáltam
magamban. - Az iskolánk zárda volt. - Anyám jeges hangon beszélt;
nem bocsátott meg nekem. - Az angol apácák igyekeztek az angol
oldalamat előtérbe hozni, ahogy én is nálad. - Keserű pillantást lövellt
felém. - Legalábbis megpróbáltam. Nyelvtant, Shakespeare-t és jó
modort tanultunk. Pásztorpitét és tésztában sült virslit ettünk. Igazuk
volt ezzel. A körülöttünk lévő indiai városok mocskos helyek voltak. -
Anyám megborzongott. - Az emberek nagyon szegények voltak, tele
mindenféle betegséggel. Egyszer himlőjárvány is dúlt ott.
- Hogyan ismerkedtél meg apámmal?
- Okos voltam, becsvágyó. Jól ment az írásjelek használata, úgyhogy
szereztem magamnak egy állást a brit kormánynál. Egy helybeli lakos,
egy elragadó férfi személyi asszisztense lettem. - Anyám hangja enyhén
felvágós színezetet öltött. - A nevét már elfelejtettem. Művelt volt,
kedves és jó ember. Rendes volt hozzám. Halvány bőröm és angol
nevem biztosította, hogy sosem foglalkoztak a hátteremmel. A tartalék
lányként, a dekoratív lányként jártam a partijaikra. Csinos voltam.
- És apám?
- Egy elefántvadászaton találkoztunk. Nézz rám, Kit, csupa víz
vagyok, fázom. Azt akarod, hogy tüdőgyulladást kapjak, mialatt ezt
elmesélem neked?
- Kérlek szépen, fejezd be legalább ezt a részét!
- Jól van, szóval egy elefántvadászaton ismertem meg. Borzalmas
dolog. Építettek egy ketrecet ennek a gyönyörű teremtménynek, aztán
kifüstölték, és halálra szurkálták. - Úgy nézett rám, mintha én
személyesen is belemártottam volna egy karót az elefánt szívébe. - Ez a
te indiaid… mindössze néhány lépés választja el attól, hogy vadember
legyen. Na, mindegy. Apád tiszt volt a hadseregben, egy kiváló
ezrednél. - Megint az a kérkedően vontatott beszéd. - Jó állást töltött
be: Smythe ezredes szárnysegédje volt. Azt hittem, ő a világ közepe.
Miért kellene beszélnem róla? Szörnyen viselkedett.
- Kérlek, anyu, nagyon rossz érzés, hogy mások tudják, én viszont
nem.
- Csak Daisy tudja - felelte. - És ő sem fogja elmondani, ne is fáradj
azzal, hogy megkéred!
- Szeretted?
- Az nem számít. Jéggé fagyok. Nem mondom tovább. - Olyan volt,
mint egy ló, amelyik eliramodik izgalmában.
Odaértünk egy padhoz az erdőben, az ülőrésze fénylett az esőtől és a
régi mohapamacsoktól. Tisztán látszottak az erdőn túl elnyúló dombok:
a kőhalom, amely egykor római erőd volt, egy békés tanyaház egy
ugyancsak békés mező ölelésében, és egy gazda a traktorján, melynek
nyomában egy juhászkutya loholt.
Amikor anyám jóformán leroskadt a padra, legszívesebben átöleltem
és megvigasztaltam volna. Nagyon zaklatott volt, és én mindig is
érzékeltem rajta ezt az űzöttséget: valamiféle törékenységet, amelyet
csak én, az egyetlen gyermeke tudnék orvosolni. Az árvasága sok
mindent megmagyarázott: a védekező fennhéjázását, a szép ruhák és a
tiszteletreméltóság külső jelei utáni vágyódását, az angolság iránti
dühös csodálatát, sőt, még enyhe kleptomániáját is.
Eredetileg szerettem volna még többet kérdezni apámról, különösen
azt, hogy meghalt-e már, vagy csak az ő számára halott. De aztán csak
annyit mondtam:
- Nagyon fázol, anyu. - Szörnyen reszketett. Azt kívántam, bár
vehetne egy fürdőt, amikor beérünk a házba, de tudtam, hogy nem
lehet - megint gondok voltak a harmincéves bojlerrel, de Daisy, tartva a
horribilis számlától, nem akart szerelőt hívni hozzá.
Ahogy együtt lépkedtünk visszafelé a házhoz, hirtelen rám tört,
mennyire utálom ezt a női tehetetlenség-érzést. Cselekvést akartam,
változást, tudást és pénzt, hogy könnyedén elintézhessek dolgokat, egy
új életet, még akkor is, ha kockázatos.
 - Nézd meg a cipőmet! - kesergett anyám, végre belém karolva. -
Teljesen tönkretette ez a sok felvert sár.
Megálltunk a kocsifelhajtó füves szélén. Daisy hajtott el mellettünk
az Austinnal. Láttam Anto homályos körvonalát - kalapban, és a sötét
felöltőjében -, ott ült mellette az első ülésen. Egymásra néztünk, de
egyikünk sem integetett.
- Szerinted hová mennek? - Figyeltem, ahogy az autó eltűnt a
szemünk elől.
- Remélem, a vasútállomásra - felelte anyám. Erősebben szorította a
karomat. - Egy darabig fájni fog, de nem sokáig. Ezen jómagam is
átmentem.
- Alighanem csak a postára mennek - véltem. Most már én is csontig
átfagytam, és nem tudtam biztosan, mit érzek, amikor a csillogó hátsó
sárhányó eltűnt a sarkon. - Ebédre itthon lesznek.
Anyám nekem támadt.
- Nem hiszel nekem, ugye? - vádaskodott. - Számomra meghalsz, ha
ezt megteszed. Pontosan ez az, amit nem akartam.
Kényszerítettem magam, hogy ránézzek.
- Semmit sem tudsz róla - mondtam, és éreztem, hogy eltávolodom
magamtól, egy hős vagyok, és nem állok messze attól, amilyen Olivia de
Havilland Az utolsó emberig című filmben. - Ő okos és kedves… - Még
hozzátehettem volna, hogy ráadásul szeretem, amikor keze erőteljes
mozdulatával félbeszakított.
- A kevert vér olyan, mint az olaj és a víz - jelentette ki nagyon sápadt
arccal. - Minden rossz, ami az életemben történt velem, ebből
származott. Ez fertőzöttség. - Vad volt a tekintete. Biztos voltam benne,
hogy ez a kijelentése összefügg apám emlékével is.
- Anyám - kérdeztem -, hány halottat engedhetsz meg magadnak az
életedben?
- Ahányra szükségem van a boldogulásomhoz - válaszolta.
 11. fejezet
- Tudok apámról - hazudtam Daisynek aznap délután. Éppen
ruhákat válogattunk a jótékony célú vásárra. - Anyám jóformán
mindent elmondott ma reggel. - Daisy úgy kapta föl a fejét, akár egy
megriadt ló. Tengernyi penészes lovaglóruha, teniszütő, trópusi sisak
és jónéhány rothadásnak indult festővászon közepette ücsörgött - az
édesapja sikeres festő volt a háború előtt, és mi gyakran viccelődtünk
azon, hogy találunk egyszer a padláson egy addig felfedezetlen Matisse
művet, mely megfordíthatja majd valamennyiünk szerencséjét.
- Az iskoláját! - mondta. Letette a kardigánt, amelyet
összehajtogatott, és rám nézett. - Micsoda időszakot éltek!
- Dühös Anto miatt - feleltem. - Csak úgy fröcsköl a méregtől.
Kitagadott. - Igyekeztem könnyednek tűnni, és nem sírni. Daisy
tekintete állhatatos és kedves volt, a mindenkori biztos támaszom.
- Ugyan már, Kit - vigasztalt -, tudod, milyen - nem fog sokáig
haragudni.
- Azt hiszem, ezúttal komolyan gondolja, de akkor is hozzámegyek
Antohoz. - Megpróbáltam ragaszkodni az Olivia de Havilland-érzethez:
hősies, méltóságteljes, csöndesen elszánt, de az elképzelés úgy
szétfolyt, mint egy színész színpadi arcfestéke a nagy melegben, bár
ahhoz túl büszke voltam, hogy ezt kimondjam. Összezavarodtam.
Apám és Anto valahogyan összekeveredtek a gondolataimban.
- Ismerted őt? - Ezt még sosem kérdeztem tőle.
- Futólag. - Egy mintás gyerekpulóver szétmállott a kezében, bedobta
a szemetesbe.
- Jó ember… volt?
- Tényleg alig ismertem. - Daisy aggódva nézett a szemembe, félt,
hogy fájdalmat okoz nekem. - Azt hiszem, igyekezett jóvátenni a
dolgokat.
- De mit? Hogyan?
- Kit, ha elmondhatnám, megtenném, de ezt a történetet nem nekem
kell elmesélnem.
- Szeretnék levelet írni neki. Tudod a címét?
- Sajnálom, Kit. - A karomra tette a kezét. - De miért pont most,
ennyi év után?
- Mert anyám ma reggel nem is egyszer, hanem kétszer elmondta,
hogy meghaltam számára… - Nehezen szedtem a levegőt. - És mert
feleségül fogok menni Antohoz.
Daisy megcsóválta a fejét, és felsóhajtott.
- Kit, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Pokoli nehéz dolgot
vállalsz.
- Igen… ha Anto még mindig akarja.
- Akarja. Beszéltem vele ma reggel. - Gyötrődő pillantást vetett rám,
és hallottam, hogy felnyög, ahogy megpróbál begyömöszölni egy
harangsátrat egy vászonzsákba.
- Bocsáss meg, Kit, amiért túl messzire megyek ezzel, de jól tudom,
milyen függőséget okozhat a testi vonzódás… - Hirtelen elpirult,
merésznek és ábrándosnak látszott, és dadogott, én pedig
megszégyenülten álltam, szerettem volna, ha abbahagyja. - Ez a
legcsodálatosabb dolog, mintha az ember kapcsolatba kerülne az
univerzummal, vagy ilyesmi. De ennél azért többnek kell lennie. Tehát
egészen biztos vagy benne? - A szemében könny csillogott a szemüvege
mögött.
- Igen, Daisy - feleltem, megdermedve zavaromban a gondolattól,
hogy azok az okos, szögletes kezek egy férfit érintettek. - Tudod róla a
többi dolgot - jelentettem ki megnyugtató hangon. Olyan volt, mintha
átmenetileg szerepet cseréltünk volna. - Hogy milyen okos és
szorgalmas.
- Na igen - nyögte ki feszengve. És akkor hirtelen belém hasított a
gondolat: A francba mindnyájukkal, szeretem őt, és nem kell
magyarázkodnom! Daisy ismét felsóhajtott, miközben takaros nyolcas
formába csavarta fel a merevítőköteleket. - Hát, ha a szülei liberálisak -
mondta hosszú, gondterhelt hallgatás után -, és ha dolgozhatsz a
szülőotthonban, gondolom, még mindig jobb az, ha… - Elhalt a hangja.
- És ki tudja? Az új India ismeretlen terület valamennyiünk számára, és
itt nem túl szórakoztató, igaz? - Láttam rajta, hogy küszködik, és
buzgón kaptam a szón.
- Ó, Daisy, köszönöm! Te vagy az első, aki talán legalább egy kicsit
örül nekünk. Anto boldognak tűnt, amikor elmondta neked?
Daisy habozott.
- Nem, Kit. Nem igazán. Oxfordig egész úton alig szólt egy szót.
Szerintem rettentően aggódik. Motorral akart menni, de túlságosan
csúszósak az utak. Azt mondta, majd taxival jön vissza. - Én pedig azon
tűnődtem, hogy nem a vonaton ül-e már és menekül, amíg tud; lelkem
egy része nem hibáztatta volna érte.
- Szeretem - erősködtem makacsul, aztán megkérdeztem: - Te nem
akartad ezt soha, Daisy? Férjet? Gyerekeket?
- Csak egyszer - válaszolta. Magához ölelte a kezében lévő
ruhaköteget. - Fiatalon meghalt… nagyszerű ember volt. -
Keresztülnézett rajtam a mögöttem álló fakó kísértetre. - Huszonöt
éves volt. Egy napon, miután megittam pár pohár whiskyt, majd
mesélek róla.
- Jaj, Daisy! - Elvettem tőle a ruhákat, és bután néztem, mert nem
tudtam, mit mondjak. - Én nem iszom whiskyt.
- Nem is fogsz többé - jelentette ki, gyorsan visszanyerve régi ugrató
énjét. - Szóba sem jöhet, ha indiai feleség lesz belőled.

Anto egyszer megpróbált értelmes beszélgetést folytatni velem,

mielőtt összeházasodtunk, amelynek során figyelmeztetett, mennyire
más lesz az életünk Travancore-ban, és hogy nem szabad kifogásolnom,
ha az édesanyjának majd eltart egy ideig, amíg felenged velem
szemben, és hogy Daisy lehet, hogy veszélyes vállalkozásba kezd a
Holdkő Szülőotthonnal, de közben egymás karjában feküdtünk, ő a
hajamat simogatta, az én kezem pedig a mellkasán pihent. Az a
szeretkezés utáni álmos bódulat, valahogy rövidzárlatot okozott
mindkettőnk agyának aggályközpontjában.
Összeházasodtunk. Olyan hamar és gyorsan, mint amikor két autó
átszáguld a zöld jelzésen, mielőtt pirosra váltana, hiányzott a… mi is?
Talán az átgondoltság, vagy egy hosszú, megfontolt udvarlás, amelynek
során gondosan mérlegeljük egymás előnyeit, ahogy akkor teszi az
ember, ha egy kocsit vagy egy házat vesz: az ár-érték arányt, a
tartósságot, a szakszerű kivitelezést, megvizsgálja, megfelel-e a célnak
és így tovább. Minket szemlátomást a saját megállíthatatlan
áramellátásunk működtetett, amit nem tudunk sem megmagyarázni,
sem tagadni. És Anto sokszor megnevettetett, említettem már ezt? Ez
mindig nagyszerű afrodiziákum, úgyhogy ez több volt az ifjonti
hevességnél, és igazat beszéltem, amikor azt mondtam Daisynek, hogy
tisztelem: a kitartását, amellyel dolgozott, a szelídségét, amellyel kitért
Ci Ci és Tudor sértései elől.
Most azonban, mivel ez amolyan gyónásféle, bevallom, hogy az énem
egy része virág módjára kinyílt a napsütés, a kék ég és az új élmények
gondolatától, hogy elmenekülhetek a jegyrendszertől, a lebombázott
helyektől, és attól a gondolattól, hogy vissza kell mennem Londonba, és
megint együtt kell laknom a többi nővérrel. Arra vágytam, hogy új
dolgok történjenek velem. Aznap este írtam Josie-nak és
megkérdeztem, van-e arra esély, hogy ő legyen a nyoszolyólányom.
Postafordultával válaszolt:
„Kedves Sötét Ló! Nagyon fogsz hiányozni. Amint tudod a dátumot,
értesíts. Majd erőszakkal kényszerítem a főnővért, hogy engedjen el
aznapra.”

A főnővér azonban nem hagyta magát, és végül Daisy volt az egyetlen

vendégünk. Az esküvőre egy hideg csütörtök délután került sor az
oxfordi anyakönyvi hivatalban. Egy font hat pennybe került a terembér,
plusz két shillinget számítottak fel egy vázányi sárga dália
használatáért, amelyet az előző násznép hagyott ott.
És az esküvőmön bizony bort ittam: egy ‘47-es évjáratú
Bodzavirágot, ahogy Daisy élcelődött, amikor felhozott a pincéből két
üveggel, hogy leöblítsünk vele a virslis tekercset és a gyümölcstortát.
Egyedül ő tartott velünk: anyám ágyban maradt, azt állítva, hogy szúr a
melle, alighanem tüdőgyulladása lesz. Ci Ci, aki zajosan együtt érzett
anyámmal, nem volt hajlandó eljönni, és megtiltotta Flórának is a
részvételt, ami nagy megkönnyebbülést jelentett. Tudor, aki, amikor
meghallotta a hírt, azt javasolta Daisynek, kérjen fel mindkettőnket,
hogy hagyjuk el a házat, aznap vadászni ment. A legutolsó képem róla,
hogy a folyosón áll, s a golfnadrágjában meg a csúcsos sapkájában úgy
néz ki, mint egy Viktória korabeli fiú prostituált, akit az apja döglött
állatai vesznek körül. Olyan dühös volt, hogy alig tudott megszólalni.
- Sok szerencsét - mondta mereven. Fölkapta a puskáját, és zörgött
egyet az övén lógó töltényekkel. - Azt hiszem, jócskán szükséged lesz rá.
- Köszönöm, Tudor. - Úgy tettem, mintha kedveskedett volna. - Már
alig várom. - A puskák és a vadászati kellékek dacára volt valami
furcsán fontoskodó és affektált a mozdulataiban, ahogy kiment a
várakozó autóhoz, amitől az a benyomásom támadt, hogy a ház
házasságközvetítő nőstényei talán amúgy is rossz helyen kereskednek
nála.

Az esküvő után furcsa, félszeg csöndben ülve az autóban, Antoval

elmentünk a Culford nevű panzióba, amelynek a tulajdonosai hullámos
papagájok tenyésztésével is foglalkoztak. Egy felszántott, de szétázott
mező szélén állt Burford közelében. Semmi különös: most már a
fogunkhoz vertünk minden pennyt.
Rögvest aggódni kezdtem, hogy a szállásadónőnk, egy vaskos
gazdafeleség ki fogja szúrni, hogy Anto indiai, és kellemetlenkedni fog,
de Anto előkelőnek látszott az egyetlen jó öltönyében és szürke
kalapjában, és a nap izgalmai következtében még a szokásosál is
sápadtabb volt. A tekervényes szőnyeggel díszített emeleti szobában,
melyben mindössze egy megereszkedett ágy és egy tükrös szekrény állt,
Anto megfogta a kezem, és megforgatta az ujjamon a jegygyűrűmet.
- Szeretlek, Kit - mondta ünnepélyesen. - Örökké gondodat fogom
viselni.
 - Igen, tudom - feleltem, de perverz módon akaratlanul is anyámra
gondoltam, aki most az ágyában fekszik, és szinte biztos, hogy
keservesen zokog. - Köszönöm. - Nem jutott eszembe más, amit
mondhattam volna. Hideg volt a szobában. Molyirtótól bűzlött, és
hallottam, ahogy az eső csapkodja az ablakot.
- Tegnap megérkezett a jegyed - folytatta Anto. - Édesanyám elküldte
egy levél kíséretében.
- A, nagyszerű. - De furcsának éreztem, hogy olyasvalaki küld nekem
jegyet, akit nem is ismerek, és ostoba módon azt reméltem, hogy még
mond valami mást is: hogy az édesanyja boldog, és alig várja, hogy
megismerhessen.
- Megnyugtattad, hogy visszafizetem neki, amikor majd újból
dolgozom? - A szülőotthon vagyonkezelői beleegyeztek, hogy havi
tizenhat font fizetést kapok, amikor dolgozni kezdek Indiában, de a
bankszámlámon pillanatnyilag nem volt annyi pénz, amennyi fedezte
volna a hetven fontos hajójegyet a Kampalára.
- Még nem. - A tükörben tartózkodónak tűnt az arca, a hangjába
zavar vegyült. - Ez most nem a megfelelő alkalom.
- November tizenhatodika - jelentette ki, mintha az indulás időpontja
nem égett volna már bele eddig is az agyamba.
- Igen. Szeretlek, Anto.
- Én is szeretlek.
- Rémült vagy - állapítottam meg, ahogy az arca kiúszott a
tükörképből. Az elmúlt órákban egyre jobban elcsöndesedett. - Nem
hibáztatlak. Minden nagyon gyorsan történt. - Miközben ezt mondtam,
nagy-nagy űrt éreztem, mintha egy darab szereplői volnánk, akik
nagyon rosszul játszanak. Anto nem szólt semmit, csak szorosan
magához ölelt, a kettőnk árnyéka találkozott és összefonódott a tükrös
szekrényajtón.
Korán ágyba bújtunk, és egymás karjában feküdtünk.
- Átléptük a Rubicont - mondta aztán a híradó bemondós hangján.
- Mi az a Rubicon, okostojás? - kérdeztem, igyekezve könnyed hangot
megütni.
 - Egy folyó Olaszországban - felelte. - Ahonnan nincs visszatérés.
Amikor Julius Caesar átkelt rajta, azt mondta a seregének: „Alea iacta
est.” „A kocka el van vetve.” Tudta, hogy ha nem győz, kivégzik.
- Kellemes egy mese - dünnyögtem félálomban, aztán hozzátettem: -
Mindig ilyen okos voltál?
- Nem vagyok okos. - Emlékszem, hogy ezt szomorúan mondta. -
Egyáltalán nem vagyok okos.
Másnap reggel arra ébredtünk, hogy több száz színpompás hullámos
papagáj csipog a kalitkákban.
MÁSODIK RESZ

Cochin, Dél-India
 12. fejezet
Új férj, új ország, új éghajlat, új anyós, és - juhé! - százhét új rokon,
akik mind egy számomra ismeretlen nyelven beszélnek.
Amikor kinyitottam a szemem a Fort Cochin-i Malabar Hotel négyes
szobájában, gyorsan be is csuktam újra. Hatalmas, bonyolult faragású
rózsafa ágyban feküdtem, és vakító fény világított a szemembe. A fejem
fölött a ventilátor tenger- és állott csatornaszagú levegőt keringtetett
körülöttem. Hosszú hánykolódás után, megérkeztünk Indiába, mégis
vágytam visszamenni a hajóra, arra az álomszerű helyre, ahol csak
Anto és én voltunk egymásnak.
Hallottam, hogy Anto a szobánk mellett lévő hatalmas, ósdi
fürdőszobában tisztálkodik. Néma bűvölettel képzeltem magam elé azt
a koncentrált figyelmet, amellyel gyönyörű, mézszínű teste minden
porcikáját megmossa. Fül, fog, hónalj, lábujj, semmi sem marad ki,
azután következik a körmök vad sikálása, és az ijesztő gargalizálás,
amikor a manduláit öblögeti.
Egyszer, még a hajóút első napjaiban, bekiabáltam neki a
fürdőszobaajtón: „Te rosszabb vagy, mint egy lány!” Kinyílt az ajtó, és
olyan furcsa, szinte félelmetes pillantással nézett rám, hogy
gondolatban azonnal följegyeztem, hogy ezzel többet ne vicceljek.
Az órámra pillantottam. Kilenc óra, és a bőröm máris ragad az
izzadságtól. Egy aprócska gyík iramodott föl a falon. A fürdőszobából
csobbanás, gargalizálás, torokköszörülés és törülközőcsapkodás
hallatszott. Az éjszaka során kétszer szeretkeztünk, Anto teljesen
elvarázsolt, ám most a rideg valósággal kell szembenéznem, és a
félelem drogként áradt szét az ereimben.
A hajón önmagunk lehettünk. Otthonról kiszabadulva, a háborútól, a
jegyrendszertől, az emberektől megszabadulva aprócska kabinunkból
titkos barlangot varázsoltunk, ahol egyes éjszakákon a vadság és az
egymással szembeni szabadosság olyan fokára jutottunk el, hogy utána
mindketten csak ziháltunk, nevettünk, szótlanná váltunk, talán egy
kicsit meg is ijedtünk. Valahol, mélyen tudtam, hogy soha többé nem
leszünk ennyire szabadok. Így mindezt elraktároztam magamban:
azokat a csodálatos órákat, amikor a tenger és az égbolt között
álmodozva a felső fedélzeti nyugágyakban hevertünk, a lángoló
naplementéket; az új városokat; az F fedélzeten lévő kicsiny
kabinunkat és az alattunk morajló, sóillatú tengert. A hosszú, suttogó
beszélgetéseket; a friss gyümölcsöket, a mangó, a banán és a dinnye új
ízét; a holdsütötte sétákat, amikor a csillagokkal teleszórt éjszakai ég
egészen közel került hozzánk, és a koktélokat a Napfény bárban.
Úgy éltünk, akár az uralkodók, és a hajón senkivel sem barátkoztunk
össze. Csak egymást akartuk; és most rémülten zihálni kezdtem a
gondolattól, hogy több tucatnyi kíváncsi idegennel kell osztoznom
Anton.
Ez egy kaland, győzködtem magam, de összeszorult a gyomrom.
Most, hogy már visszatértünk valamiféle realitásba, azon kaptam
magam, hogy ismét aggódom anyám miatt. Az esküvőnk óta
folyamatosan duzzogott, furcsa, reszelős hangon megígérte, hogy eljön
Tilburybe elbúcsúztatni bennünket. Az indulásunk napján a tweed
utazókosztümjét viselte egy gyönyörű selyemsállal. Halvány sminkje,
skarlátvörös rúzsa meghökkentő, már-már keleties kinézetet
kölcsönzött az arcának - olyan volt, mint egy kabuki színésznő egy
színdarabban. Reggelinél csak piszkálgatta az ételét, aztán később a
jéghideg előszobában bejelentette:
„Nem megyek el veletek a vasútállomásra. Nagyon sok itt a dolgom.”
- Vad, vádló pillantást vetett rám. Akár azt is hozzátehette volna:
Köszönöm, hogy tönkretetted az életemet, de aztán összeszedte magát,
megpuszilt, és színpadias, vontatott hangon azt mondta: „Hát, sok brit
szerencsét, drágám!”, valószínűleg a vén szipirtyó, Ci Ci kedvéért, aki
ott kandikált az ajtóban, tekintetében rosszindulattal és kárörömmel, a
szerinte mindkettőnkre váró borzalmak miatt. „Ne felejtsd majd el
tudatni velem, hogy milyen az élet arrafelé” - folytatta anyám, mintha
csak fogorvoshoz készülődnék.
Úristen, de dühös voltam!
„Rendben. Köszönöm, anyu” - feleltem.
 Elég jól ismertem anyámat ahhoz, hogy tudjam, amikor fél, angolabb
lesz az angoloknál, de ez már több volt, mint amit el tudtam viselni.
Teljes mértékben semmibe vette Antot, kezet sem fogott vele, és abban
a pillanatban, amikor leginkább szükségem lett volna rá, utáltam,
amiért ilyen hatásvadász módon játszik.
Ci Ci egy hasonlóan színpadias búcsút hozott össze:
„Drága cukorfalatom, isten veled!” - kiáltotta több melegséggel, mint
amennyit korábban mutatott irántam. Karomszerű keze, amellyel
átölelte a vállamat, nikotintól bűzlött, nagy gyűrűje pedig megkarcolta
az arcomat. Életében először arcon csókolt. „Szívasd meg őket!” - tette
hozzá. Ezt nyilván valami vadnyugati filmből idézte.
Daisy félreállva, óvatosan és szomorúan figyelt bennünket. Ismerte a
saját ölelkező kedve határait. De ő volt az, aki elvitt bennünket a
vasútállomásra. A Morris hátsó ülésén magas halomban állt a
poggyászunk, és a csomagtartó dugig volt tömve gyógyászati
eszközökkel a szülőotthon számára, rajtuk a cédulával: UTAZÁSKOR
NEM SZÜKSÉGES. Két hatalmas fa teásládát már előreküldtünk.
A mező az út mindkét oldalán fagyos volt, az ég színtelen. Daisy törte
meg a csendet:
„Hiányozni fogsz neki, Kit, tudom.”
„Szerinted fog írni?” - Nem tudtam többet kinyögni, túlságosan
megrendültem.
„Azt nem tudom, de én mindig tájékoztatlak majd, ígérem.”
Abban a pillanatban azt kívántam, bár Anto ne ülne ott velünk az
autóban, mert indulás előtt állandóan az az ostoba gondolat járt a
fejemben, hogy anyám az utolsó pillanatban megtörik és megölel, vagy
valamiféle áldással indít útnak, esetleg még apámról is szolgál
valamilyen információval, mert bár ez az utazás nem a halálba vezetett,
olyan mérföldkőnek érződött, amelynél az ember szeretne rendet
teremteni az agyában. De csak ült ott, és a gondolataiba merülve kifelé
bámult az ablakon.
Kapcsolatunk rövid ideje alatt tudatában voltam, hogy bár lelki
társként gondolunk egymásra, és rengeteg dologról beszélgettünk,
apróságokról és jelentősebb témákról egyaránt - kedvenc könyveinkről,
filmekről, a háborúról, az életről, amelyet élni akarunk -, ő nagyon
keveset kérdezett a hátteremről. Amikor felhoztam a témát, gondolva,
hogy bizonyára tudni akarna róla valamit, azt mondtam neki, hogy
apám meghalt az első világháborúban, bár ebben nem vagyok biztos,
mert anyám nem szeret beszélni róla. Anto nem követelt részleteket, és
a háború óta az emberek szeretteinek halála olyan közhelyesnek
számított, hogy szűkszavúságát tapintatként fogadtam, és hálás voltam
érte.
Később pedig, amikor újból megpróbálkoztam vele, és nyitottabb
akartam lenni, valami mindig megakadályozott benne: a szégyenérzet,
a bűntudat, az aggodalom, hogy a beismerésem esetleg kisebbíteni fog
Anto szemében, mert úgy fogja érezni, hogy becsaptam, és ráadásul
félvér is vagyok.
Hosszúnak tűnt az út a vasútállomásig. Én a párát törölgettem az
ablakról, Anto továbbra is némán nézte a fagyott legelőket és a pónikat,
amelyek a kirakott szénát eszegették, szájukból füstpászmákhoz
hasonlóan bukott elő a levegő. Arra gondoltam: Most már férjes
asszony vagy, fel kell hagynod azzal, hogy a szüléidén gondolkodsz,
különben örökké ebben a mókuskerékben foroghat az agyad, és
lehetséges, hogy sosem fogod megtudni az igazságot.
Levettem a kesztyűmet és letettem az ülésre a kezemet, azt remélve,
hogy Anto talán megfogja, de ő nem volt az a kézfogdosós típus.

Amikor beléptünk a Malabar tágas étkezőjébe, hogy

megreggelizzünk, három pincér kínált bennünket gyümölcsöstálakkal,
teával, kávéval és felsorolhatatlan mennyiségű étellel. Különös
feszélyezettség lett úrrá rajtunk, mert korábban még egyikünk sem
lakott szállodában, és az evőeszközök csörömpölése közepette
hallottam magam, ahogy mesterkélten társalgók a bútorzatról (masszív
és ronda), a gyümölcsökről (apró, ízletes banánok) és a hőségről: a
hőmérséklet már most, kora reggel elérte az ijesztő harminchárom
fokot.
Éhes voltam ugyan, de nem akartam túl sokat enni. Kettőnknek
összesen százhuszonhárom fontunk volt. Anto aznap reggel
megszámolta a matracunkra kiterített bankjegyeket, és tisztában
voltam azzal, hogy ha én nem lennék, őt már keblére ölelte volna
elragadtatott családja, és megspórolta volna ezeket a költségeket.
Anto nekem szalonnás tojást rendelt, magának pedig egy appam
nevű, vékony palacsintára hasonlító ételt.
- Örülsz, hogy újra ehetsz ilyet? - Néztem, ahogy gyakorlottan
falatnyi darabokra vágja, és belemártogatja valamibe, amiről azt
mondta, hogy kókusz csatni.
Anto válaszként, tele szájjal mosolyogva bólogatott.
Csendben reggeliztünk, s én közben körülpillantottam az étkezőben.
Négy másik indiai pár ült körülöttünk a pálmafák takarásában. Némán
fogyasztották a felszolgált ételeket, egyetlen szót sem szóltak
egymáshoz. Az a nyugtalanító gondolatom támadt, hogy mostantól
talán Anto sem fog beszélgetni velem.
Reggeli után azt mondta, le kellene ballagnunk a cochini kikötőbe
megnézni, lerakodták-e már a teásládáinkat a hajóról. Utána keresünk
egy bankot, nyitunk egy számlát és átváltjuk a százhuszonhárom
fontunkat rúpiára. Ereztem, hogy egyből jobb lett a kedvem, mintha
csak megfelelő foglalatosságra lett volna szükség ahhoz, hogy ez a
várakozásra szánt nyugtalanító nap, mielőtt a családdal találkoznánk,
kellemesebbé váljon. - Az óvárost is megmutatom neked. - Az arcára
kiült az a szívből jövő, őszinte mosoly, amelybe beleszerettem, a
mosoly, amelytől felragyog zöld teknőspáncélszínű szeme, és arcán
megjelennek a gödröcskék, amelytől újra tízévesnek látszik. - Utána
pedig megebédelünk és visszafekszünk az ágyba…
Bemutatta Groucho Marx, az amerikai komikus sokatmondó
szemöldökbillegetését, én pedig elnevettem magam, és vágytam rá,
hogy megcsókoljam, de abban a pillanatban eszembe jutott, hogy
mégse tegyem: már a hajó kifutásakor figyelmeztetett, hogy Indiában
egy férfinak és egy nőnek nem illik nyilvánosan kézen fogva járni. Még
akkor sem, ha házasok.

A nap vakítóan tűzött, amikor egy órával később Fort Cochin

tengerparti része felé gyalogoltunk. Egy fa alatt félmeztelen, öreg
koldus feküdt, az arcát ellepték a legyek, és a szeméttel teleszórt
kanálisokból szörnyen büdös halszag áradt.
Anto úgy festett, mint egy lelkes kisfiú, ahogy lépteit meggyorsítva a
káprázatos tenger felé sietett, ahol újabb hajók kötöttek ki, ám amikor
a partra értünk, felnyögött, és a kezét a szeme elé kapta.
- Gyönyörű - hallottam kábult mormolását. Nem tudtam, mit
mondjak. A pálmafák, a kékeszöld tenger, a felhőtlen kék ég -
számomra az egész olyan volt, mint egy színpadi díszlet, amihez a
halszag és a kellemetlen csatornaszag szolgált kiegészítésül. - Ez egy
szemernyit sem változott - mondta halk, szomorú hangon.
- Én mindig azt gondolom, hogy egy hely megváltozik, ha nem
vagyok ott - hallottam saját butuska érvelésemet. Tovább ballagtunk a
kikötő felé, és én nagyon szerettem volna Antot megölelni és azt
mondani: „Milyen csodálatos - hazaértél”, vagy valami ilyesmit, de
valamiért fölöslegesnek éreztem magam. „Utazáskor nem szükséges” -
akár ez is rám lehetett volna írva, mivel egyelőre még semmi olyat nem
mondott, ami nekem szólt volna.
- Apámnak ott volt az ügyvédi irodája - mutatta, amikor egy
töredezett betonsáv végére értünk. - Ott, az Angol Klub mögött.
- Egy, a parthoz közeli, pázsittal körülvett elegáns épület felé intett.
Átnéztem a sövény fölött a rendezett épületre, és körülötte a cserepes
növényekre meg a szépen metszett bokrokra. A verandán most India új
zöld-narancssárga-fehér zászlója lobogott.
- Nézd meg! - Anton látszott, hogy megdöbbent. - Gyerekkorunkban
azt hittük, hogy ez az elegancia netovábbja. Mi a nővéremmel az
autóban várakoztunk, míg odabent apám ádáz sakkpartikat játszott a
régi barátjával, Hugó Batemannel, az angol ügyvéddel. Általában apám
nyert. Erre nagyon büszkék voltunk.
- Szép hely a játékhoz - mindössze ennyi jutott eszembe.
- Nem igazán. - Anto a verandán elhelyezett hirdetmények egyikére
sandított. - Mr. Bateman engedélye nélkül apám be sem léphetett volna
a klubba. Ezt mindig egyértelműen a tudomásunkra hozták. - Különös,
féloldalas vigyor jelent meg az arcán.
- Mi áll rajtuk? A táblákon?
 - Ööö… lássuk csak… A malajálam nem jön elő olyan könnyen -
közölte egy újabb játékos mimika kíséretében. - Ööö… nos, elnézést
kérek ezért, de valami ilyesmi: „Távozzatok Indiából”, meg „India újra
a miénk”, de kegyed, gyönyörű hölgyem, kérlek ne vedd ezt magadra!
Te a feleségem vagy - tette hozzá lágyan -, téged itt nagyon szívesen
fogadnak. Eddig tetszik India?
- Igen - feleltem gyors, őszintétlen mosollyal. - Persze hogy tetszik. -
Egy csoport nagyon idős nő mellett haladtunk el, akik a sarkukon
guggoltak a jutazsákokon kínált halkupacok előtt. Hosszan
megbámultak.
- Azok ott a híres kínai halászhálók. - Anto két sovány öregemberre
mutatott, akik mintha valami kecses, begyakorolt táncot adtak volna
elő, miközben hatalmas köveket és csigákat húztak közelebb, amelyeket
egy csillogó, ugrándozó halakkal teli háló követett. - A fizikatanárunk
egyszer elhozott bennünket ide, hogy figyeljük őket - folytatta Anto. -
Azt mondta, hogy azok a hálók „a tervezés csodái.” Zseniálisan
használják ki az energiát és az ellensúlyokat. Amikor a kő lemegy, a
hálók feljönnek. Ilyen egyszerű. - Rámosolyogtam. Tetszett, hogy tudja,
hogyan működnek a dolgok, s hogy milyen jó a memóriája. Ezt nagyon
férfiasnak találtam. Miközben körbejártunk egy csatornát, amelyből
valami olajos trágyaszerűség szivárgott, azt mondta, hogy India egykor
híres volt a modern szennyvízcsatornái, szemétledobói, emésztőgödrei
és a szemétszállítást segítő ügyes szerkezetei miatt. Nagyon
belemelegedett a témába, ám amikor rám pillantott, láthatta
elkalandozó tekintetemet. - Jó téma ez a házastársak közötti intim
beszélgetéshez, ugye? -, amire kitört belőlünk a nevetés, és én
megkönnyebbültem, még ha csak egy röpke pillanatra is, hogy
visszakaptam a régi, okos, vicces Antomat. Visszafelé sétáltunk a
szállodába mikor elhaladtunk egy nyolc-tízfős indiai család mellett,
akik lassan, barátságos hangulatban sétáltak a part menti úton. A két
férfi nyugati öltönyt viselt, a feleségeik pedig élénk színekben pompázó
szárit, a karjukat végig karperecek borították. - Errefelé a legtöbb nő
nem hord szárit - magyarázta Anto, rámutatva egy másik, egyszerű,
hosszú, fehér szoknyát és blúzt viselő nőre. - Ezt viselik: a chattát és a
mundut - ami a szárival összehasonlítva meglehetősen unalmas.
 Az őket kísérő gyerekhad lemaradt, hogy megbámulhassanak: a fehér
ruhás és fehér kalapos fehér bőrű nőt.
Amikor az egyik gyerek dünnyögött valamit, amin a férfiak nevettek,
egy furcsa kis versrészlet (anyám egyik kedvence) jutott eszembe.

„Ó, miért sétálsz át a mezőn kesztyűben,

Elmulasztva oly sok mindent?
Ó, te kövér fehér nő, akit senki sem szeret.”[14]

Ezt azonban megtartottam magamnak (tudva, hogy Anto azon

nyomban biztosítana arról, hogy én karcsú vagyok, szeretett stb.), és
azért is, mert nagy léptekkel egy kicsit előttem haladt, örült ugyanis,
hogy eszébe jutott egy rövidebb út, át a kerítés egyik hasadékán, és
végig egy ösvényen, amely az Angol Klub mellett vezetett el bennünket.
A klub mellé érve láttam, hogy a veranda egy része megrongálódott,
és számos ablakot bedeszkáztak. Egy sovány macska spurizott ki a ház
alól, a szájában tartott valamit. Amikor megkérdeztem Antotól, hogy
errefelé súlyos méreteket öltött-e a lázadás, ránézett az épületre, és azt
válaszolta:
- Korántsem zajlottak olyan heves lázadások és öldöklések, mint
északon. De a családom nagyon takarékosan bánt az információkkal,
úgyhogy még nem tudom igazán. - Felvett a veranda padlójáról egy
üres petárdahüvelyt, amely nyilván a győzelmi ünnepségekről maradt
ott. - Valójában csak annyit tudok, amennyit a London Timesban
olvastam.

Egy nyüzsgő utcán törtünk magunknak utat a riksák és kóbor

kecskék, vödröket és csillogó édességeket kínáló utcai árusok és rikító
színű papírmasé istenek között, de akadt ott egy teljes birkafej is,
amelyen legyek nyüzsögtek. Izgalmas érzés volt, szerettem volna
felderíteni a környéket, de Antonak feltett szándéka volt, hogy
megmutatja nekem a Szent Ferenc-templomot, mert, mint mondta,
Vasco da Gama ott lett eltemetve, mielőtt a holttestét hazavitték
Portugáliába. Kötelességtudóan kullogtam utána, s beléptünk egy
hatalmas épületbe, amelynek az oldalfalait vitorla alakúra faragták.
Belemártotta a kezét az ajtó mellett elhelyezett szentelt vízbe és
keresztet vetett - ez meglepett, mivel korábban azt mondta, hogy
hitehagyott katolikus.
Úgy éreztem, hogy szívesebben lenne egyedül, ezért pár pillanat
múlva már némi távolságból szemléltem ezt a jóképű idegent - a
férjemet -, aki festett üvegablakokkal és kőszobrokkal körülvéve,
szorosan behunyt szemmel ült a lágy gyertyafényben, arca csillogott a
verítéktől, és nekem az jutott eszembe: Remélem, nem bánta meg
máris.
 13. fejezet
- Van nálad aszpirin? - kérdezte tőlem Anto másnap. Épp egy ütött-
kopott taxival, Fort Cochintól egyórányi autóútra lévő Mangalathba, az
otthonába igyekeztünk.
- Sajnos nincs - feleltem. - A fejed fáj? - Nagyon sápadtnak és
távolinak tűnt.
- Nem igazán.
Hallottam, hogy az éjszaka közepén nyögdécselt és forgolódott
álmában.
Anto arra számított, hogy elküldik értünk a családi autót a sofőrrel,
de azt az üzenetet hagyták nekünk a szállodában, hogy taxival kell
mennünk, ami szemlátomást zavarba hozta és bántotta. Kíváncsi
lettem volna, hogy ez álcázott visszautasítás-e, de megtartotta magának
a gondolatait.
A taxiban annyira meleg volt, hogy a ruhám az üléshez tapadt, és
émelyegve néztem, hogy a sofőrünk fél kézzel, hanyagul vezet a rozzant
falvakon és kátyús utakon keresztül. Aztán minden átmenet nélkül egy
fantasztikusan szép vidéken találtuk magunkat, ilyet még sosem
láttam: egy vízből, földből és égboltból szőtt álom volt, amelyben
mintha az élénkzöld szigetek és csodaszép színű fák tavakon és vízi
utakon, lagúnákon és holtágakon lebegtek volna, s a partokat törékeny
hidak kötötték össze. Anto kifejezéstelen arccal bámult ki az ablakon.
Aroorhoz közeledve éppen átkeltünk az egyik hídon, amikor hirtelen
odafordult hozzám, mintha akkor jutott volna eszébe, hogy én is ott
vagyok.
- Ideges vagy? - kérdezte, végre elismerve, hogy fontos nap áll
előttünk. - Nemsokára el fogsz tűnni a rokonok tömege alatt, és attól
tartok, valamennyien rendkívül kíváncsiak rád.
 - Nem ideges vagyok - hazudtam -, hanem izgatott. - Aztán
megkérdeztem: - Nagyon megváltozott a hazád?
- Én változtam meg - felelte halkan. Egy kis hajót nézett, amely a
vakító vízen sodródva a horizont felé tartott.
- Úgy néz ki, mint egy óriási képeslap - jegyeztem meg, és
eredetiségem elképesztő hiánya miatt szívélyes nagynéninek éreztem
magam. - Jó, hogy veled együtt láthatom.
Amikor megálltunk egy cigarettát és édességet is áruló teázónál, Anto
intézkedett, hogy a poggyászunkkal együtt átszállhassunk egy lovas
kocsira, és azzal folytassuk az utunkat. A ló a perzselő napsütésben
álldogált, a szemét ellepték a legyek. Mezítlábas tulajdonosa
lenyisszantotta egy machetével a kezében tartott kókuszdió tetejét, és
megkínálta vele Antot, amit ő elragadtatott arckifejezéssel hajtott le.
Nekem azt mondta, addig ne igyak ilyet, amíg meg nem erősödik a
gyomrom; nemsokára hazaérünk. Nem szóltam semmit. Túlságosan
melegem volt, és épp azért, mert már csaknem odaértünk, egyre
feszültebbé váltam. Körülbelül tíz perc elteltével, amikor egy
pálmafákkal szegélyezett, poros úton haladtunk, Anto megszorította a
kezem.
- Már csak alig egy mérföld - jelentette ki, amikor egy útelágazáshoz
érkeztünk. - Már csak párszáz méter. - Láthatóan most már csak
számokban tudta kifejezni magát.
Pár perc múlva egy kőből épült kapusbódé bukkant elő a fákból álló
buja háttérfüggöny előtt, rajta egy fatáblán a felirat: Mangalath.
Anto lassan kifújta a levegőt.
- Ez az. - Elengedte a kezem. A ló patája végigkopogott egy
csodálatos fasorral övezett úton, a fák a viaszos virágaikkal és furcsa
alakú leveleikkel olyan feltűnőek és mutatósak voltak, akár a
kánkántáncosnők.
A buja lombok között és mögött hatalmas, takarosan bevetett és
rendezett zöldségeskertre, majd egy baromfiudvarra láttam rá, utána
egy zafírszínű víztükör bukkant elő, amely szikrázóan ragyogott a
napfényben.
A veteményesben három asszony gyomlált. Amikor elhajtottunk
előttük, fölegyenesedtek, és alaposan végigmértek bennünket.
 - Fölismernek, Anto?
- Kétlem - felelte újabb döbbent hallgatás után. - Még alig kezdtem
borotválkozni, amikor elmentem.
- Anto - tört ki belőlem -, hogyan tudtad elviselni? - Oxfordra, a
szürkeségre, a száműzetésre értettem. - Itt minden annyira szép!
- Az - mondta mereven.
A kocsifelhajtó végén két jókora aranyoroszlán nézett le haragosan a
kapufélfákról, a mancsuk egy-egy pajzson nyugodott. A kapun
keresztül egy kaviccsal beszórt udvar látszott, alacsony falait muskátli
és hibiszkusz borította, és kettévágott kókuszhéjakba ültetett orchideák
virágoztak körülöttük. Az udvaron túl egy lépcsősor vezetett egy
nagyon szép házhoz - jóval nagyobb volt, mint amekkorát elképzeltem
-, amelynek élénkvörös, pagodaalakú teteje és széles, hűvösnek látszó
verandája volt. A teljes házat buja trópusi fák szegélyezték, fölötte
pedig annyira vakítóan kék volt az ég, hogy megfájdult a szemem,
amikor felpillantottam rá.
A ló megállt. Én alig kaptam levegőt az izgalomtól. Egy puha fehér
ruhába öltözött asszony a verandán állva nézett le ránk. Kezét a szája
elé kapta, mintha meg akarta volna fékezni magát, hogy ne sikoltson
fel.
- Amma - mormolta Anto. - Amma. - Az asszony lejött a lépcsőn, és
botladozva futni kezdett. Hallottam az elfojtott zokogását, amikor
kitárta a karját, és megállíthatatlan szóáradatban tört ki, amire Anto
ugyanazon az ismeretlen nyelven válaszolt. Rettentően akartam, hogy
Anto csókolja meg az édesanyját, ezzel mutatva ki az övéhez hasonlóan
túláradó érzelmeit. De ő csak mereven állt ott, akár egy karó, miközben
az édesanyja megölelte. Én pedig, Anto érdekében, azt kívántam,
bárcsak láthatatlan volnék.
Amikor Anto végül átkarolta, láttam, hogy az édesanyja megremeg.
Anto esetlenül megveregette a hátát. Rám pillantott, aggódó tekintete
nem örömöt közvetített, hanem döbbenetet.
- Amma - szólalt meg, elengedve az édesanyját. - Szeretném, ha
megismerkednél a feleségemmel, Kittel. Szerinte ez a hely nagyon szép.
- Valóban. - Elmosolyodtam, és kinyújtottam a kezem. - Örülök, hogy
végre megismerhetem. - Majd abszurd módon hozzátettem: -
Köszönjük, hogy vendégül lát bennünket -, és közben azt gondoltam:
Jaj, ne! Nem bennünket.” Antonak ez az otthona.
Mrs. Thekkeden, aki amúgy indiai asszony létére elég magas volt,
ekkor mintha megnőtt volna. Leengedte a vállát, megnyújtotta a
nyakát. Egy gyors, gyakorlott mozdulattal letörölte a könnyeit. Most
már láttam, hogy ugyanolyan szép, fahéjszínű bőre, és arisztokratikus
orra van, mint Antonak. Szívélyesen kezet nyújtott.
- Isten hozott Mangalathban. - A mosolya feszült volt, és
automatikusan jött. - Nagyon elfáradtál?
- A, nem, nem. - Úgy éreztem, meg kell nyugtatnom. - Egyáltalán
nem.
- A férjem nem tud ma itt lenni, hogy megismerkedjetek -
szabadkozott. - Egy jelentős bírósági ügyön dolgozik Trivandrumban.
Nem baj? - vetett egy gyors, aggódó pillantást Antora.
- Persze hogy nem - felelte Anto. - A munka az munka.
- Számára feltétlenül - mondta az édesanyja egy röpke,
háziasszonyos mosollyal.
- Nos, Kit, meg kell mutatnom neked a házunkat. - Odafordult
Antohoz. - Úgy döntöttem, hogy a vendégszobában helyezlek el
benneteket. A többiek később érkeznek. Nem akarjuk, hogy Kitet maga
alá temesse a rokonok hegye.
Anto korábban pontosan ugyanezeket a szavakat használta. Az
édesanyja ismét rám mosolygott, de a tekintetét mohón Anton
legeltette, miközben a verandán át bevezetett bennünket egy elegáns
nappaliba. A magas, fehér mennyezetű, és sötét, gazdagon faragott
rózsafa bútorokkal telepakolt helyiségben Thekkedenek gondos
munkával bekeretezett fényképei néztek ránk szigorúan a falakról:
komoly külsejű, sötét szemű és sűrű hajú emberek sötét öltönyben és
keménygalléros ingben, illetve néha a saját népviseletükben. Miközben
néztük a fotókat, meghallottam, hogy Anto szörcsögő hangot ad ki,
majd nagy levegőt vesz, mintha zokogás vagy egy kiáltás akarna feltörni
a torkából.
- Milyen gyönyörű ház! - mondtam, hogy elleplezzem ezt az érzékeny
pillanatot.
 - Köszönöm - válaszolta Mrs. Thekkeden közömbösen. Teljes
egészében Anto felé fordult, majd erősen magához ölelte, és további
szavakat mondott neki malajálam nyelven, amelyeket nem értettem.
- Mesélj Kitnek a házról! - Anto kibontakozott az ölelésből. -
Alighanem azt képzelte, hogy sárkunyhóban lakunk.
- Anto! Dehogy! - tiltakoztam, bár valóban meglepett, mennyire
impozáns a házuk.
- Mit szeretne tudni? - kérdezte Antotól, majd úgy folytatta, mint egy
udvarias idegenvezető. - Tehát, a ház és a gazdaság már nemzedékek
óta a családunk tulajdonában van. Van saját magtárunk, ahol a rizst
tároljuk, teniszpályánk, egy krikettpálya és egy tanulószoba, ahol a
fiúkat tanították… Később majd többet is mesélek - fejezte be enyhe
türelmetlenséggel a hangjában.
- Nem hiszem, hogy…
Egy szikár, fogatlan öregember rontott be az ajtón a csomagjainkkal.
Amikor meglátta Antot, összetette a két tenyerét, mélyen meghajolt, és
motyogott valamit.
- Az ő neve Pathrose - magyarázta Mrs. Thekkeden könnyes
szemmel. Azt mondja: „Kochu muthalay vannallo”, a fiatal gazda
hazatért. Anto kiskora óta nekünk dolgozik, és hála istennek most még
a halála előtt viszontlátja.
Ezután egy vékony, mezítlábas fiú jött be a bőröndöm súlya alatt
tántorogva.
- Kuttan Pathrose unokája, ő fog odavezetni benneteket a
hálószobátokhoz - tette hozzá Mrs. Thekkeden.
- Köszönjük - mondtam tartózkodóan: a hálószoba említésétől
furcsán zavarba jöttem, mintha újdonsült anyósom valamiképpen
meglátott volna bennünket anyaszült meztelenül, fesztelen módon
viselkedni.
- Megkérdezhetem, mit szeretne, hogyan szólítsam? - tudakoltam. -
Van valami különleges neve?
- Tulajdonképpen te is Ammának kell, hogy szólíts. Azt jelenti, hogy
anya - felelte Mrs. Thekkeden egykedvűen. Inkább hangzott
utasításnak, mint a bizalmasság felajánlásának. - Most már számodra
is az vagyok.
Egymásra néztünk.
- Rendben - mondtam, és a mosolyomat félénk fintornak éreztem. -
Köszönöm.

- Kiskorunkban ezt úgy hívtuk: a nászutas lakosztály.

Anto a hálószobánk ajtajában állt, és mintha még mindig enyhén
sokkos állapotban lett volna. Nagy, fehérre meszelt falú, gyéren
bútorozott helyiség volt, leszámítva egy pazar ágyat, melynek a
fejtámlájára gyümölcsöket és madarakat faragtak. A szoba közepén
helyezték el, és egy fehér takarót meg lapos párnákat helyeztek rá.
Fölötte a plafonon egy régimódi fa ventilátor zörgött, a levegő mégis
párásnak és súlyosnak érződött. A fa zsalugáterek csukva voltak, amitől
nyomban bezártság érzetem támadt.
- Még sosem aludtam itt - tette hozzá.
- Nyilván - mondtam erre, és megszorítottam a karját, de ő nem volt
vicces kedvében. - Hol volt a te szobád?
- Ott. - Kinyitotta az udvarra néző ablak zsalugáterét. - Ammáé
mellett. - Odabámult.
- Nagyon boldog, hogy lát - jegyeztem meg.
- Igen.
- Bánt, hogy édesapád nincs itt?
- Nem - felelte, aztán hozzátette: - Ez mindig így volt. Vagy a
bíróságon volt, vagy egyéb ügyek miatt volt távol. Nem zavar.
A nap szemkápráztató csíkokban sütött be a zsalugáter lécei között.
Leültünk egymás mellé az ágyra.
- Hát - mondta Anto -, itthon vagyok. A tékozló fiú hazatért. -
Beletúrt a hajamba, és maga felé fordította az arcomat. - Egy tékozló
feleséggel - tette hozzá engem nézve. - És hamarosan egy hatalmas
sereglet érkezik - folytatta. A hangja - vagy csak én képzeltem ezt? -
máris indiaibb lett. Átjárta az a telt hangszín.
 - Már várom, hogy megismerkedjem velük. - Ez szemen szedett
hazugság volt. Fáradt voltam és letaglózott, és gyerekesen úgy éreztem,
hogy mindjárt sírva fakadok. A családját vizsgának láttam, amelyen
biztosan elbukom. - Anto, amikor megérkeznek, először egyedül menj
le. Annak bizonyára jobban örülnének.
- Nem bánod? - Felragyogott az arca.
- Cseppet sem. Komolyan.
- Biztosan nem? - Aznap először ölelt meg rendesen.
- Tényleg nem, csak ne hagyj itt órákra, mint a torony hercegnőjét.
- Nem foglak - ígérte. Azt reméltem, hogy megcsókol.
Helyette megmutatta a fürdőszobát, hogy meg tudjak mosakodni,
amíg ő odalent van. Ennek a furcsa kinézetű helyiségnek a sarkában
állt egy jókora rézüst, benne a fürdőkádba szánt hűvös víz. A kád fölötti
polcon egy gallyakból kötött nyaláb volt és még valami, amiről Anto azt
mondta, hogy ájurvédikus olaj a hajra és a bőrre. Törülközőnek
egyáltalán nem kinéző törülközők - inkább csak pamutcsíkok - lógtak a
falra szerelt kampókon.
- Bánj óvatosan a vízzel - nyáron gyakran híján vagyunk -, és ne igyál
belőle. Később majd hozok föl forralt vizet. - A vécé, mondta, a házon
kívül van, egy rövid sétányira, a baromfiudvar mellett. Ha szeretném,
most meg tudja mutatni. Majd később, feleltem, már a gondolattól is
ledermedve, hogy most lemenjek.
Bement a fürdőszobába, hogy megmossa az arcát, és amikor nedves
hajjal kijött, én az ágyon fekve néztem, ahogy átöltözik. Levette az
ingét, a poros bakancsát, sötét londoni nadrágját, és mindent takarosan
összehajtogatott. Amikor letette őket egy halomban a székre, a ruhái
meg-meglebbentek a ventilátor alatt, akár a kísértetek. Az
alsóneműjétől eltekintve meztelenül odalépett a rózsafa szekrényhez,
és elővett egy fehér inget meg egy aranyszegélyű fehér vászoncsíkot.
- Itthoni ruhák. - Szégyenlős pillantást vetett rám. - Ez a dhoti
cochini változata… Hát, elég furcsa érzés - mormolta. A dereka köré
tekerte a fehér vásznat, mint egy szárongot. - Fölöttébb különös.
Nem tudtam eldönteni, hogy zavarba jött, vagy meghatódott attól,
hogy ismét olyan ruhadarabokat hord, mint gyerekkorában. Csupán azt
tudtam, hogy a csupasz lábszárú, félmeztelen Anto elképesztő módon
egyetlen pillanat alatt indiai férjjé változott.
- Hogy nézek ki? - tudakolta.
- Furcsán - feleltem. Nem tudtam, mit gondoljak. Végigsimítottam a
gerincén, és átkaroltam. Kongott a hangom, ahogy a hátába beszéltem.
- Más az illatod. Mi ez?
- Kókuszolaj, a saját fáink terméséből. Van belőle a fürdőszobában.
Te is használhatod a bőrödre és a hajadra.
- Ühüm. - Belecsimpaszkodtam: ő a horgonyom ebben a gyorsan
változó világban.
- Elég ebből, asszony - közölte, és kibontakozott az ölelésemből. -
Odalent várnak már. Ebéd előtt majd feljövök érted.
Arra számítottam, hogy fél-, legfeljebb egy órát mond.
Amikor elment, felvettem a hálóingemet, és mivel nem volt semmi
dolgom, lefeküdtem az ágyra és elaludtam, már-már azt kívánva,
bárcsak elaludnék örökre; megdöbbentett a naivitásom, hogy nem
gondoltam át ezt az új életet.
Néhány órával később egy autóduda riasztott fel. Talpra ugrottam, és
a bambusznád zsalugáter résein keresztül néztem új családtagjaim
érkezését. Egy csoportnyi nő szállt ki az autóból. Ruháik a szivárvány
minden színében tündököltek: cseresznyeszín, smaragdzöld,
okkersárga és aranyszín. Úgy rikoltoztak, akár a szajkók, és úgy
ugrándoztak, mintha alig tudnák féken tartani magukat. Imádják az én
Antomat, gondoltam gyerekesen elszoruló szívvel. Nem én vagyok az
egyetlen.
Néztem, ahogy a maga könnyed, atletikus módján elindul feléjük, és
megáll a bejáratnál őrködő két aranyoroszlán között. Munduba öltözött
férjem látványát még szoknom kellett, de neki legalább jó lába volt:
hosszú és izmos, nem olyan vékony, mint Gandhié, de úgy döntöttem,
ezt nem árulom el neki. A régi viccek itt nem működnének.
Egy barackszínű szárit viselő, fiatalos nő vált ki a tömegből, és futva
indult Anto felé, a kezét a vállára tette, aztán zokogni kezdett, stólája
csücskével törölgette a szemét.
Máriámmá, gondoltam. Az okos nővér.
 Utána egy dundi öreg hölgy - talán a nagymama? - totyogott át az
udvaron: a szája félig nyitva volt, miközben buzgón lépdelt Anto felé,
egy kicsit elvarázsoltnak tűnt. Ponnamma - Anto előre figyelmeztetett
-, Amma édesanyja kissé zavarodott, mindent kimond, amit gondol.
Azt is elmondta, hogy némelyik családtag Ponnae-ra rövidítette a
nevét, de amíg jobban meg nem ismerem, ez a megszólítás részemről
tiszteletlenség lenne.
Ezután három gyerek rontott ki az autóból, végigszökdécseltek az
udvaron, őket, némileg lemaradva, egy halványlila szárit viselő,
bizonytalannak tűnő, fiatal nő követte.
Fogalmam sincs, ki kicsoda, gondoltam, ilyen sok családtagot
képtelenség volt fejben tartani. Az idős hölgy megállt Anto előtt. Úgy
veregette meg az arcát, mint egy Braille-írást olvasó vak, és amikor
sírva fakadt, Amma adott neki egy zsebkendőt. Ezeknek a gyengéd
jeleneteknek a láttán összerándult a gyomrom. Angliában Anto néhány
színes, vagy megható anekdotára szűkítette le a családjára vonatkozó
információkat: csak a nagymamája döbbenetes szókimondásáról és
Máriámmá gyerekkori zsarnokoskodásáról mesélt. Néha, amikor
lassan ettem, magas fejhangon utánozva Ammát megdorgált, hogy
használjak zsebkendőt, vagy egyem már meg a rizst. Most, hogy
valamennyien valóságossá váltak, és a megszemlélésemre készültek, a
félig nyitott zsalugáter mögé húzódva, hevesen dobogó szívvel
hallgattam, ahogy a hangjuk erősödik és halkul, aztán puskalövésszerű
kiáltásokká duzzad. És e fölött a boldog zűrzavar fölött egyszer csak
tisztán hallatszott Anto felszabadult nevetése is. Hallottam már
korábban butácska filmeken és vicceken nevetni, de ez a kacagás új,
tiszta és gyerekes színezetet öltött.
Beszélgetésük gurgulázó hangja hangosabbá vált, ahogy közeledtek a
verandához. És akkor, akár egy halraj, egyszerre megálltak,
megfordultak és felpillantottak az ablakunkra. Elengedtem a
zsalugátert, és vérvörösre gyúlt az arcom.
Anto szájmozgással kivehetetlen szavakat suttogott, és bátorítóan
integetett.
- Gyere le, gyere! - kiáltotta fel, és én legszívesebben megöltem volna.
 Gyere fel, és kényszeríts rá, gondoltam. Ne akard, hogy ezt egyedül
kelljen végigcsinálnom! Anyámmal éveken keresztül volt ebben
részem, gondoltam dúlva-fúlva, még mindig vöröslő arccal.
Kívülállóként csodálni családokat, amelyeknek sosem leszel tagja. Azt
reméltem, hogy a házasságban már nem kell ilyet éreznem, ami
magától értetődően abszurd elvárás volt. És akkor heves utálatot
éreztem saját magam iránt. Elég legyen, Kit!, szóltam rá magamra. Te
akartad ezt.
A fürdőszobai tükörbe belenézve eszembe jutott Smythe nővér, a St.
Andrew’s legrettegettebb főnővére.
„Fésülködj meg, lányom! Igazítsd meg azt a ruhát! Mosolyogj!”
- Nőj fel! - mondtam ki hangosan. Készen álltam a szemlére.

Amikor tétován mosolyogva beléptem az ebédlőbe, huszonnégy

Thekkeden-szempár fordult felém. Így, hogy együtt voltak, látszott,
hogy kivételesen csinos család: szép sötét szeműek, világosbarna
bőrűek, kiugró csontú arcuk finoman ötvözi a keletet és a nyugatot, jól
öltözöttek és műveltek. Most mindnyájan őszinte, de nem
barátságtalan kíváncsisággal engem vizsgálgattak.
Kényelmesen üldögéltek a négy méter hosszú rózsafa asztalnál. Erről
az asztalról Anto még Oxfordshire-ben (az ágyban) mesélt nekem.
Elmondta, hogy egy pompás hajó fedélzetének megmentett fájából
készítették. A hajó a család tulajdonában volt, amikor az ükapjuk a
malabári partvidék legfontosabb fűszerkereskedőinek egyikeként
koriandert, zöldborsot és pirospaprikát szállított Afrikába, Észak-
Indiába és Kínába. Az asztal sárgaréz csészékkel, vizeskancsókkal és
jelképes tányérokkal volt megterítve; mindegyik szék előtt a terítőn,
mindössze egy zöld banánlevél volt.
Amikor Anto meglátta, hogy az ajtóban tétovázom, felugrott.
- Kit - mondta -, bocsánat, hogy… figyelem, mindenki… Ssss, ssss,
ssss - szólt oda a nagymamájának, aki felharsant.
- Ez ő lenne?
- Ő Kit. A feleségem.
 A család ragyogó mosollyal és tökéletes udvariassággal üdvözölt.
Amikor elült az izgalom, a konyhaajtóban feszülten várakozó édesanyja
fölemelte a kezét, mire belépett két szolga, akik hatalmas tálcákat
cipeltek, melyek csirke curryvel, gyömbérillatú garnélarákokkal,
finoman fűszerezett rizzsel, fish molee-val, azaz a keralai specialitással,
a krémes kókusztejes hal curryvel és lencsés ételekkel teli tálakkal
voltak megpakolva. Az egész helyiséget ínycsiklandó illatok töltötték
be.
- Mindegyik Anto kedvence - jelentette ki az édesanyja. Antot az
asztalfőre ültették. A mellette lévő szék, az én helyem volt az egyetlen,
amelynél arany szegélyű csontporcelán tányérral, kristálypohárral,
késsel, villával és kanállal terítettek meg. - Neked kell áldást
mondanod, Anto - folytatta Amma mély érzelmektől lüktető hangon. -
Ma te vagy a családfő.
- Hol van Mathu? - harsogott az idős asszony.
Amma rosszallóan a szája elé tette a mutatóujját.
- Kezdj hozzá, Anto! - erősködött. - Rajta!
Anto rám pillantott.
- Nos… - Pislogott egyet, aztán behunyta a szemét. - Add, Uram, hogy
ezeket az ételeket, és minden ajándékodat hálatelt szívvel tudjuk
fogadni! Ámen - mormolta.
- És áldott légy, Istenem, amiért hazahoztad Antot! - fűzte hozzá
Amma. - És Kitet is - tette hozzá udvariasan. Hosszú í-vel ejtette a
nevemet. - Most pedig - pillantott rám épp csak egy picit megremegő
mosollyal - itt az ideje, hogy annak rendje és módja szerint
bemutassunk az új családodnak. Nem mindenkinek, persze, hiszen
Antonak száztíz unokatestvére van - jelentette ki szemlátomást
büszkén. - Tehát néhány embernek azt kellett mondanunk, hogy
maradjanak otthon, ami kissé kínos volt. A férjem családja és az enyém
együtt nőtt fel. Kisgyerekkorunk óta ismerjük egymást.
- Thresiamma nagyon duzzog - harsogta a nagymama, és mindenki
nevetett. - Amma kegyvesztett lett emiatt.
- Nem tudtunk mindenkit meghívni - csattant fel Amma, és sötét
pillantást vetett az anyjára.
 - Lehetetlen lett volna - szólt közbe Anto vigasztalóan. - A többiekkel
majd később is együtt lehetünk, nem igaz, Kit? Csodálatosan néznek ki
az ételek, Amma.
- Kóstold meg ezt, Kit, ennek meen molee a neve. - Szedett nekem
egy keveset az elénk tett finomságokból. - Ennél jobb hal curryt még
soha nem ettél, és nem is fogsz. - Elragadtatottan beleszagolt az egyik
tálba. - Ez pedig csupa krémes kókusz, benne sertéssült, zöldségek,
savanyúság, rizs és író - később majd elmondom neked az összes
különböző nevet. Mind a kedvencem - fordult Amma felé, aki annyira
meghatódott, hogy szólni sem bírt.
- Már napok óta főz - süvített Ponnamma. - Nincs is annál jobb, mint
etetni a gyerekeidet.
Nekem is meg kell tanulnom főzni, gondoltam. Egy tojást is alig
tudok elkészíteni. Antoval viccelődtünk is ezen korábban, de most nem
tűnt olyan mulatságosnak.
Amikor körbeadogatták a savanyúságot, a rizst és az appamot, a
csipkés, kókuszos palacsintát, meglepve láttam, hogy ezek a kitűnően
öltözött emberek kézzel esznek.
- Meg kell tanítanod erre engem is - súgtam oda Antonak. Úgy
értettem, majd később, de ő már ki is vette a kezemből a villát, és egy
vastag, zöld banánlevelet rakott elém.
- Így ni. - Bepréselte a jobb kezemet a banánlevél zsebébe.
- A jobb kezeddel eszel, úgyhogy tedd a könyöködet az asztalra. Így
szilárdan meg tudsz támaszkodni - okított. - Most pedig az ujjaid
segítségével tömörítsd össze a rizst, és a hüvelykujjaddal told be a
szádba. - Most teszem tönkre, amit az édesanyja huszonnyolc évig
tanított neki - mondta tréfásan Mariammának.
- Huszonnyolc éves? Öreg! - ordította Ponnamma. - Én tizennégy
évesen mentem férjhez - közölte velem bizalmasan, majd így folytatta: -
A bal kezed a popód kitörlésére való, úgyhogy azt ne használd evésre.
Láttam, hogy Amma elvörösödik a méregtől, és azon tűnődtem,
vajon Ponnamma hergelte fel, vagy a fia viselkedése, ahogy enni tanítja
a feleségét.
 - És csinálj a rizsedből egy takaros kis halmot, így. - Anto rázárta a
kezét az enyémre. - Most tedd be a szádba. Így jobb lesz az íze. Tehetsz
hozzá egy kis lencsét, egy darabka csirkehúst, így ni - mosolygott rám. -
Most próbáld meg egyedül is!
Bedugtam a kezem az élénk színű szószba és a ragacsos rizsbe, és
nyomban eszembe jutott hároméves énem, ahogy étellel összefröcskölt
kezemet finnyás anyám elé tartom, és mélységes undorral közlöm,
hogy „piszkos”.
- Így? - Az egész asztal elbűvölve figyelte, ahogy a színes szószt
rácsöpögtettem a blúzomra, a rizsből pedig egy maréknyit épp az új
szoknyámra szórok. A megalázó előadás felénél Anto felkelt, és
megmosta a kezét a sarokban álló mosdónál. Visszafelé jövet rám
pillantott, és mondott valamit malajálamul, aminek hallatán az egész
család dőlt a nevetéstől.
- Mit mondtál? - tudakoltam.
- Semmit - felelte. - Nem rajtad nevetünk - tette hozzá végül
kifulladva. - Higgy nekem!
Hittem neki. Túlságosan kedves volt ahhoz, hogy gúnyolódjon rajtam
egy ilyen szituációban, és különben is, szerettem nézni, ahogy nevet és
a szemét dörzsöli, miközben határozott vonásai ellazulnak.
- Hamarosan belejössz majd - huppant le mellém Máriámmá, az
újdonsült sógornőm a dundi, édesen illatozó testével. Felszedett pár
rizsszemet az ölemből, és hibátlan angolsággal közölte velem, nagyon
örül, hogy megismerkedhet valakivel Angliából, mert lelkes rajongója
az angol irodalomnak. - George Eliot az abszolút kedvencem, és Mr.
George Orwell hozzánk beszél, különösen a függetlenségi mozgalom
óta.
Az F betűs szó említésére többen is felkapták a fejüket, és felém
néztek. Ebéd közben senki nem szólt egy árva szót sem a függetlenségi
mozgalomról, sem a háborúról, sem az északon elkövetett
mészárlásokról, és habár én felkészültem erre a társalgási zátonyra,
hálás voltam a tapintatukért. Amikor azonban Amma visszatért a
konyhából, rászántam magam, hogy én hozom fel.
- Anto sajnálta, hogy lemaradt a függetlenné válásról - jegyeztem
meg. - Hatalmas pillanat lehetett.
 - Az volt - mondta Amma, és látszott az arcán, hogy nincs ínyére a
téma. - Beszéljünk erről később! Mutatta Angliában a honvágy jeleit? -
kérdezte nagyon fénylő, nagyon sebzett tekintettel.
- Nagyon bátran viselkedett - feleltem némi kínos hallgatás után. -
Bizonyára nagyon hiányolta magukat, de sosem menekült önsajnálatba
- egyszerűen leszegte a fejét, és dolgozott.
- Nem is volt más választása. - Amma egykedvű pillantást vetett rám.
- Nem igaz? - Egy darabig szótlanul evett, majd így folytatta: - Sok
szívet összetört, amíg távol volt.
Ezekre a szavakra belém hasított a pánik. Ha kicsit több bátorságom
lett volna, megkérdeztem volna: „Mármint itt, vagy Angliában?”
Homályosan éreztem azonban, hogy ez veszélyes terület, így inkább
hallgattam, ő pedig visszament a konyhába.

Később, amikor a verandán kávéztunk, nagyjából húszan ültünk

körül egy gyöngyházberakásos asztalt. Anto adott nekem egy
felszeletelt ananászt, majd mellé tett néhányat a csészealjról elvett
levelekből.
- Ezek bétellevelek - magyarázta -, jót tesznek az emésztésnek, és
tisztítják az ínyt. - Kinyitotta a mellettük lévő kis rézedényt. - Vegyél
egy keveset ebből a lime-ból, kend szét a leveleken, tegyél rá egy kis
aprított bétellevelet, pottyantsd a szádba, és rágd el - jobb, mint egy
Mars szelet - biztosított.
Kötelességtudóan elrágtam (förtelmes íze volt), és közben arra
gondoltam: Csodálatos! Köszönöm, Anto! Az élénkvörös fogak csak
fokozzák a megaláztatást.
Amikor már mindenki teletöltötte a csészéjét, a nagyi megszólalt:
- Meddig kell még várnom, hogy megtudjam, hogyan ismerkedett
meg ez a gerlepár?
- Kotnyeles. - Máriámmá rosszallóan megveregette a vállát.
Az asztalnál ülők várakozásteljesen elhallgattak, aki nem, azt
lepisszegték. Láttam, hogy Anto felkapja a fejét, akár egy ideges ló, és a
gondolataim visszaszálltak ahhoz az estéhez, amikor először
szeretkeztünk. A gyorsaság, amellyel letéptük egymásról a ruhát,
határozottan illetlennek hatott volna ebben a környezetben, és mivel
Anto utána sosem hozta szóba, néha elöntött az aggodalom, hogy talán
aggasztóan rámenősnek találta a viselkedésemet. Én magam sem
értettem magamat. A testem döntött, és az erkölcs mögötte kullogott.
- Nos… - Anto keresztbe tette a lábát.
- Gondolom, nagyon romantikus volt. Nem? - buzdította az
öregasszony. Félrehajtotta a fejét, a tekintete szemérmesen csillogott. -
Lehet, hogy szerelmi házasság? Rajta, ifjú hölgy, mesélje el, hogyan
ismerkedett meg ezzel a themmadival? - A többiek hangosan
felszisszentek, de senki sem állította le.
- Csúnya nagyi! - Máriámmá finoman a kezére csapott, de az ő
szemében is ott fénylett a kíváncsiság. - A themmadi csirkefogót jelent
- fordította le segítőkészen.
- Nos, mi másért hozta volna el ilyen messzire? - háborgott az
öregasszony.
- Igazából egyáltalán nem volt romantikus - mondta Anto. -
Rémisztő volt.
- Rémisztő? - Ammának felszaladt a szemöldöke.
- Igen, rémisztő. Eddig ezt nem meséltem el nektek, de a bombázás
éjszakáján mindketten a St. Thomas’ Kórházban voltunk. Valójában
már előtte is bombázták, az első alkalommal tizennégyen haltak meg.
- Úristen! - Amma keresztet vetett, és kezét az arca elé kapta.
- Annál az alkalomnál nem volt olyan szörnyű - folytatta Anto. -
Beszakadt a tető, nagy kiabálás és futkosás volt, én pedig
összetalálkoztam Kittel. Mindkettőnket korom borított, így fogalma
sem volt arról, hogy indiai vagyok.
Senki sem nevetett ezen a kis tréfáján.
- És te miért voltál ott? - kérdezte tőlem Amma. - Beteg voltál?
Vettem egy mély lélegzetet. Minden igaz volt, amit Anto mondott, de
ez egy furcsa változata volt a történteknek: tény, hogy egyszer mesélte,
hogy azon az éjszakán átmenetileg a Thomas’-ba helyezték, de nekem
abszolúte semmi emlékem nem maradt arról, hogy akkor találkoztam
volna vele, utána pedig sosem beszéltünk erről a véletlen egybeesésről,
még Daisyvel sem. A memóriám láthatóan leblokkolta annak a szörnyű
éjszakának az emlékét, én pedig nem szívesen beszéltem róla, főleg
amiatt, ami utána történt. Most, amikor Antora pillantottam, ő
megvonta a vállát és bólintott, mintha biztatott volna: „Mondd csak!”
- Ápolónő voltam. Ápolónő vagyok.
- Ápolónő. - Az öregasszony szájából kicsöppent egy csepp bétellé.
Egy óvatlan pillanatban fintorogva nézett a többiekre.
Daisy előre figyelmeztetett, hogy az volna a legjobb, ha „egészségügyi
kutató”-nak vagy ilyesminek nevezném magam, amíg nem ismerem
meg jobban a családot. Indiában az ápolónőket, mondta, alacsonyabb
rendű nőknek tekintik. Amikor tiltakoztam, hogy Anto családja művelt
katolikus család a haladóbb szellemű Dél-Indiából, ő csak annyit felelt:
„Higgy nekem, drágám, az ő családjukban soha egyetlen nő sem volt
ápolónő.”
De most, amikor elérkezett ez a pillanat, nem akartam hazudni.
- Angol típusú ápolónő - törte meg Anto a kijelentésemet követő
hitetlenkedő csöndet. - Kit a St. Thomas’-ban végezte el a hároméves
nővérképzést. A háború alatt is ápolónőként dolgozott. Van egy
háborús emlékérme ennek bizonyítására. - Észrevettem, hogy a
bábaképzőről nem beszélt.
- Ó - mondta Amma, némi kétkedéssel a hangjában.
- Tehát inkább olyasmi, mint egy orvos vagy egy misszionárius? -
szólt közbe Máriámmá segítőkészen.
- Nem igazán - feleltem. - Angliában az orvosok orvosok, mi ápoljuk
a betegeiket. - Amikor láttam, hogy Anto az „azonnal hagyd abba”
jelentésű rosszalló pillantását veti rám, és is rosszallóan néztem vissza
rá. Történetesen ő vezetett rá erre a taposóaknára, és a magam részéről
nevetségesnek találtam az ilyen mértékű meglepetést.
- A Temze lángokban állt azon az éjszakán, amikor találkoztunk -
folytatta Anto makacsul. - A teljes kórházat le kellett költöztetni az
alagsorba.
Erre a részre természetesen emlékeztem: a lángokra, a szirénákra, a
kórtermekben a vér húsos, rezes szagára. A sikoltozó lányra, aki
üvöltözött velem, s a légoltalmi sisakjába tett halott babájára is.
 - És súlyosan megsebesültél? - érdeklődött Máriámmá, a békéltető.
Meleg tenyerét a karomra tette.
- Csak a fejemet érte egy ütés.
Azon vettem észre magam, hogy nem tudok beszélni. Amikor Antora
pillantottam, üres tekintettel nézett vissza, mintha csak az imént
ismerkedtünk volna meg.
- Tehát… arra gondolsz, hogy itt is dolgozni fogsz? - Amma arca
udvariasan érdeklődő kifejezést öltött. - Mármint ápolónőként?
Szóval Anto nem mondta el nekik. Remek. Megdöbbentett ez az
árulás, aztán felötlött bennem a gyanú, hogy talán itt majd állandóan
hazudnom kell magamról, és ettől hirtelen dühös lettem Antora, aki a
tányérját bámulta.
Épp azon voltam, hogy beszélek nekik a Holdkőről, amikor
felpillantva azt láttam, hogy Anto a szemöldökét ráncolja, és megrázza
a fejét.
- Az jó, hogy van képzettséged - szólalt meg Máriámmá, kitöltve ezzel
az előbbinél is hosszabb és kínosabb csöndet. - Egyetemista korom volt
életem legboldogabb időszaka.
- Kiváló minősítésű angol és történelem szakos diplomája van -
mondta Yacob bácsi -, és magas színvonalon zongorázott.
- A család agytrösztje - süvítette Ponnamma nagymama.
- A gyerekek előtt… - emlékeztette őket Máriámmá, és beleharapott a
desszertjébe. És ahogy elnéztem ezt a telt, önelégülten mosolygó nőt, az
jutott eszembe: Nekem is ez lesz a jövőm?
 14. fejezet
- Te hoztad szóba a St. Thomas’-t - mondta Kit a csupasz hátának. -
Miért kellett volna hazudnom róla?
A nagy, régi ventilátor nyikorogva forgott Anto feje fölött. A hangja
még órákig ébren fogja tartani, pedig vágyott az alvásra.
- Felejtsd el! - nyújtotta hátra Anto a karját, de nem fordult meg. - Ez
a te életed, a te munkád. Én megértem.
Hazug, gondolta magában Kit. Legszívesebben sikoltozott volna a
kétségbeeséstől.
Mert Kitnek igaza volt. Az ő hibája, hogy szándékosan felhozta és
elferdítette a St. Thomas’ bombázását, mert arra gondolt, hogy ha
meghallják, hogy halálos veszélyben forgott, az majd mérsékeli a bűnét,
hogy egy angol lánnyal tért haza. Olcsó trükk. És nyomatékosabban
kellett volna figyelmeztetnie Kitet, milyen az ápolónők helyzete
Indiában, nem pedig Daisyre hagynia, hogy cukormázzal vonja be.
De azért, amikor elárulta az igazságot, Kit igazán segíthetett volna
azzal, hogy nem mutatkozik olyan eltökéltnek. Errefelé így működnek a
dolgok.
Halványan abban is reménykedett - amit még magának sem vallott
be, hát még neki -, hogy Indiába érve Kit meggondolja magát, és
mégsem akar a Holdkőben dolgozni, vagy túlságosan nyomasztónak
találja majd a munkát, vagy születik egy gyermekük, aki átrendezi a
fontossági sorrendjét.
Kit hánykolódott egy kicsit mellette, megfordította és felverte a
párnáját, aztán amikor hallotta, hogy egyenletessé válik a légzése,
gyengéden betakarta egy lepedővel, köréje gyömöszölte a szúnyoghálót,
majd odaült az ablakhoz, és megpróbálta kibogozni a gondolatait.
 Itthon vagyok. Itthon vagyok. Ez a nap, amelytől annyira félt,
amelyet olyan sóváran várt, rengeteg érzést zúdított rá: az örömöt,
hogy viszontláthatja Mariammát, a megkönnyebbülést, hogy
megölelheti Ammát és a nagynénjeit, a gyönyörűséget, hogy találkozhat
az időközben született gyerekekkel, hogy az otthona ételeit eheti és
belélegezheti ezt a párás, meleg, virágillatú levegőt. Olyan az egész,
mintha a hosszú, magányosan idegenben töltött évek után belemerülne
egy meleg fürdőbe. Az apja távolléte jelentette a nap egyetlen
csalódását. Máriámmá azt mondta, ő is alig várja, hogy lássa Antot, de
„tudod - forgatta viccesen a szemét -, az az ember képtelen abbahagyni
a munkát. Az a szenvedélye. Nem is tudom, Amma hogyan képes
elviselni.”
Jaj, Kit! Lepillantott alvó feleségére. Mihez kezdünk most? Hirtelen
óriásinak tűnt a kockázat - mintha egy hatalmas és kezelhetetlen állatot
hozott volna haza, azt gondolva, hogy itt jól megy majd a sora. Lehet,
hogy kelepcébe csalta?
Visszaemlékezett arra a napra, amikor az ujjával felrajzolta Kit
hasára Dél-India térképét. Mekkora szeretettel töltötte el, amikor a
gyermeke képét rajzolta, benne a robbanásszerű naplementék, az
egzotikus gyümölcsök és mosolygó arcok ígéretével - mindazzal, ami a
légitámadások sújtotta, kimerült Angliából hiányzott. Ott rettentő nagy
szüksége volt a lányra: a melegségére, a segítségére, a szókimondó
jópofaságára. Most megpróbált visszaemlékezni, eljutottak-e egyszer is
odáig, hogy értelmesen beszélgessenek arról, milyen nehéz lesz ez itt.
Odakint már besötétedett, a sűrű, illatos sötétséget csak néha szúrta
át egy-egy vadászó bagoly huhogása, vagy a tücskök ciripelése. Kit
szétvetett karral aludt, vizes tincsei az arcára tapadtak. Bátor lány,
gondolta Anto. Már nem tudom nem szeretni. Kit a gondját viselte
Angliában; itt ő fogja ugyanezt megtenni érte. Visszamászott az ágyba,
betűrte maguk körül a szúnyoghálót, és átkarolta Kitet.
Épp kezdett elbóbiskolni, amikor Kit megfordult, megérintette a
karját, és azt mondta:
- Anto, elborzadtak, igaz?
- Ühüm - motyogta Anto alvást színlelve.
 - És ugye, tudod, hogy valójában nem találkoztunk a kórházban azon
az éjszakán?
- Nos, nem kizárt - nagy volt a káosz.
- Túlságosan naiv voltam.
- Mivel kapcsolatban?
- Mindennel. - Cseppnyi kétségbeesés csendült ki a hangjából. - Mi is
volt a neve annak a másik lánynak - akiről úgy gondolták, hogy őt
kellene feleségül venned?
- Vidya - felelte Anto némi feszült csönd után.
- Mi lett vele?
- Fogalmam sincs. Tizenhat éves voltam, amikor elmentem innen, és
aztán Oxfordshire-ben megismerkedtem ezzel az őrült nőszeméllyel. -
Kit hasára csúsztatta a kezét. - Ezzel a gyönyörű, őrült nőszeméllyel, aki
ellopta a szívem.
- Zavarja őket? Úgy értem, szörnyen? - Kit hangja panaszossá vált. -
Ammát és a többieket?
Anto megcsókolta a vállát.
- Szeretlek - suttogta. - És ők is szeretni fognak, amikor jobban
megismernek.
Kit szótlanul fogadta az ölelését.
- Szomorú voltál, hogy nem találkoztál apáddal?
- Hamarosan találkozni fogunk vele. Kedvelni fogod. Mi
valamennyien felnézünk rá.
- Amma mesélt nekem róla… ijesztően tökéletesnek tűnik.
- Ő… - Anto agyán számos lehetőség futott át. - Azt fogja gondolni,
hogy klassz lány vagy - folytatta a Humphrey Bogartos hangján. - Most
pedig aludj! Nem tudok tovább beszélgetni. - Lesimította Kit átizzadt
hálóingét a combjára.
- Próbálok, próbálok, és ne merészeld, Anto, dög meleg van!
 15. fejezet
Már alig vártam, hogy elkezdjek dolgozni, de egyre-másra újabb
rokonok érkeztek, kimeríthetetlen számban, ló vontatta könnyű
futókocsival vagy riksával jöttek, hogy üdvözöljék itthon Antot, és hogy
titokban futó pillantást vessenek rám. Miután napokon keresztül
mosolyogtam számomra ismeretlen emberekre, már teljesen merevnek
éreztem a számat, társalgásitéma-tartalékaim vészesen fogytak, és
megértettem, hogyan lehet az, hogy egy ketrecben mutogatott állat
egyszerre érzi magát nyomasztóan bezártnak és túlpörgetettnek.
- Anto - mondtam a második hét vége felé -, hamarosan el kell
kezdenem dolgozni. - Azt nem tettem hozzá, hogy különben megőrülök,
de nem fért hozzá kétség, hogy mit értek ez alatt. Mivel pillanatnyilag
nagyon ijesztőnek találtam a babák világra segítését, megmondtam
Daisynek, mielőtt útnak indultam, hogy jelenleg csak az
adminisztrációs feladatok vagy az otthonban végzett kutatómunka
terén lehet rám számítani. Rettegtem, hogy firtatni fogja az
indokaimat, de nem tette, egyszerűen csak rám nézett, és halkan azt
mondta: „Adj magadnak időt, és majd meglátod, hogyan érzel.”
Aztán több szó nem esett erről.
Most a beállott csöndben hallottam a fölöttünk lévő padláson élő
denevércsalád kaparászását és Anto fölszisszenését.
- Kit, figyelj! - A hangja szigorú volt. - Holnap bemegyek Fort
Cochinba, hogy találkozzam egy bizonyos Kunju doktorral, apám egyik
régi barátjával, aki fejes az új Egészségügyi Igazgatóságnál. A
függetlenség kikiáltása óta rengeteg új állás van, úgyhogy az időzítés
épp jónak látszik. Nem bánod, Kit?
- Hogy nem bánom-e? - Hallottam, hogy fölcsattanok. - Mi az
ördögért bánnám? Ebben reménykedtünk. Ez izgalmas.
 - Attól függ, milyen szabad állások vannak - folytatta. - Lehet, hogy
egy ideig utazgatnom kell.
- Ezzel nincs gond, én…
Felemelte a kezét, hogy elhallgattasson.
- Még nem fejeztem be. - Maga felé fordította az arcomat. - Figyelj…
Amíg távol vagyok, szeretném, ha Mangalathban maradnál legalább
még néhány hétig, és lehetőséget adnál anyámnak, hogy jobban
megismerjen.
- Micsoda? - Felültem az ágyban. - Nem, Anto, ez nem megy. Már
csaknem két hete itt vagyunk. Megígértem Daisynek, hogy amint lehet,
belekezdek a munkába. - Azt most nem is említettem, hogy Anto is
megígérte, hogy amint lehet, szerez nekünk saját lakást.
- Gondolkodtam ezen. - Anto hangja nyugtalanná vált. - Szerintem
nekem kellene először elmennem az otthonba.
Rámeredtem.
- Miért?
- El kell magyaráznom?
- Ó, elnézést, elfelejtettem. Én fehér asszony ápolónő, te indiai férfi,
ilyesmi. - Most megszegtem a saját szabályaimat: Légy kedves! Légy
nyugodt! Adj időt a dolognak!
- Ez övön aluli volt, Kit. - Óvatosan elmosolyodott, remélve, hogy
csak vicceltem. - Kit. - Megsimogatta a vállamat. - Most már egy nagy
család tagjai vagyunk. Próbáld ebből a szemszögből nézni!
- Anto, nekem van egy munkám, amiért fizetnek. Nem tehetem meg,
hogy nem végzem el. - Amikor ismét felemeltem a hangom, a számra
tapasztotta a kezét, és a falak felé pillantott, amelyek mögött több
tucatnyi Thekkeden aludt. - Anto. - Elhúztam a kezét. - Mondd meg a
színtiszta igazat! A szüléidét zavarja, ha én dolgozom? Úgy értem,
nagyjából folyamatosan hazudnom kell majd erről?
Láttam, hogy vesz egy mély lélegzetet.
- Nem, nem, dehogy - felelte, de meggyőződés nélkül. - A templomon
keresztül ismernek néhány kedves misszionárius hölgyet, akik
segítenek az itteni szegény asszonyokon, és igazán tisztelik őket. A
helyzet azonban a következő: óvatosan kell kezelnünk a dolgot. -
Megfogta a kezem, és megsimogatta. - Ha azzal kezdem, hogy te egy
olyan brit szervezethez tartozol, amelyik a mi bábáinkat segíti, az
kényes helyzetet teremt. A britek nem a legnépszerűbb nép errefelé
mostanában… Ezt te is tudod.
- Anto… légy szíves, hagyd abba! - Most már úgy simogatta a kezem,
mintha egy lázas gyerek lennék, és ezt a leggaládabb zsarolásnak
éreztem. Kiszálltam az ágyból, és fölvettem a köntösömet. - Nem erről
volt szó. - Eltökéltem, hogy nem sírok. - Mind a ketten megígértük
Daisynek, hogy mihamarabb jelentkezem az otthonban. Nem
halogathatom hetekig.
- Én csak azt kérem, hogy még néhány hétig maradj itt. Ez minden.
- Kérlek, Anto… legalább egyetlen napra vigyél el az otthonba! -
Hallottam egy színt a hangomban, amely nem tetszett: a kunyeráló
feleség hangszínét. Nagy önuralmamba került, hogy ne tegyem hozzá:
„mielőtt átmegyek purdah-ba.”[15] - Hadd mutatkozzam be legalább
Neetának; megígértem Daisynek, hogy vele együtt pakolom ki a
dobozokat, és kipipálom a tételeket a listán.
- És mit mondjak Ammának? - Most már zsémbes volt a hangja.
Fütyülök rá!, kiabálta lázadó szívem.
- Nem tudom. Hogy városnézésre megyünk, mielőtt neked
elkezdődik a munka, néhány napig nem leszünk itt. Ez annyira
észszerűtlenül hangzana?
Fejét a két keze közé szorította.
- Ha városnézésre megyünk, azt akarja majd, hogy látogassuk meg a
családunk travancore-i ágát. Ebben biztos vagyok. - Erre egy vicces
félreszólásban még Londonban figyelmeztetett: hogy náluk a
nyaralások családi találkozókat jelentenek. Ha egy hétnél rövidebb
ideig maradsz, a rokonok zokon veszik.
- Akkor mondd meg neki egyenesen, hogy egy olyan szülőotthonba
járok dolgozni, amelyik bábákat képez. Hogy ezért pénzt kapok, és hogy
várják az érkezésemet.
Hitetlenkedve bámult rám, mintha fogalmam sem volna, mennyi
bonyodalmat rejt ez az egyszerű magyarázat. Megvakarta a fejét, és
olyan rideg pillantást vetett rám, hogy azt egy másik ember akár
gyűlölködőnek is tarthatta volna.
Vajon sértődötten vonult le a földszintre? Már nem tudtam
megállapítani, csak annyit tudtam, hogy a régi, szelíd Anto erősen
bevágta maga mögött a szobánk ajtaját, amikor kiment, és engem
otthagyott fuldokolni a hőségtől és a csalódottságtól. Lázas álomba
zuhantam, és amikor egy órával később fölébredtem, azon vettem észre
magam, hogy karnyújtásnyira fekszem egy visszataszító szörnyetegtől.
Egy denevér belegabalyodott az ágyunkat körülvevő szúnyoghálóba, és
úgy bámult le rám, mint egy dühös öregember. Fülsiketítőén magas
hangon rikoltott egyet - látszott a lila ínye és sárga fogazata -, én pedig
belesikítottam a nyitott szájába, és az undortól remegve lefeszegettem a
karmait a finom gézről, aztán kihajítottam az ablakpárkányra, ahonnan
nagy, rémült szemekkel meredt rám.
 16. fejezet
Amma hallotta a lány sikítását a szobájukból, figyelte, ahogy a fia
felvágtat a lépcsőn, hogy megnézze, mi történt, és hallotta az ezt követő
zokogást. Amikor Anto elmagyarázta, némiképp szégyenkezve, hogy
csak egy denevér volt, ő azt várta, hogy majd vele együtt nevet rajta.
Ehelyett azonban szigorúan ránézett, és így szólt:
- Amma, Kitnek szüksége van egy szabadnapra. Ez az egész nagyon
furcsa neki. Ezt meg kell értened.
Mintha ő valami szívtelen teremtés lenne. Szóval Kitnek
szabadnapra van szüksége, ismételte meg magában szarkasztikusan,
miközben nézte, hogy a család autója eltűnik egy porfelhőben. Nem így
vannak ezzel mindannyian? Talán jobb volna, ha Kit tájékozódna arról,
hogy mennyibe kerül Cochinban a benzin a függetlenség kikiáltása óta.
Nem is beszélve a plusz költségről, amelyet a sofőrjüknek kell
kifizetniük. Arról, hogy mekkora kiváltság az autó, hiszen mindössze
tízen-tizenegyen birtokolnak saját autót Travancore-ban. Eszébe jutott
Vidya, akinek egy napnál többre lesz szüksége ahhoz, hogy kiheverje a
tervei megváltoztatását.
Tudta, hogy nem tisztességes, de nem tehetett róla. Az aranyifjú
hazatérése eddig lesújtó csalódásnak bizonyult. A lány nehezen kézben
tartható - már az összes rokon és cseléd összesúg a háta mögött -, maga
Anto pedig szemlátomást állandóan röpköd, minden szíre-szóra
fölrohan, hogy megnézze, minden rendben van-e vele.
Az asztalon, amelynél ült, szét voltak szórva a reggelijük
maradványai. És hirtelen, miközben a tenyerébe söpörte a morzsákat,
megkönnyebbülés szivárgott be a csontjaiba, egy napfénynyaláb a
gondolatra, hogy megint csak az övé a ház, és aztán sírni vagy kiabálni
szeretett volna: megkönnyebbült, amiért távol van Antotól - el tudott
volna képzelni ilyesmit, amikor a fia Angliában élt, és mégis közelebb
érezte magához, mint most?
És hamarosan jön a következő nehézség, Mathu hazatérése. A
tékozló férj, gondolta, miközben kidobta a morzsákat a veranda
korlátja fölött a kertbe. Táviratozott ma reggel, tudatta, hogy az ügye
kielégítően befejeződött, és csütörtökre otthon lesz, hogy találkozzon a
boldog párral. Rendíthetetlenül nyugodt, mintha mi sem történt volna.
De annak nem örülne, hogy az autót ilyesmire használják.
Miközben megivott egy csésze chait anélkül, hogy érezte volna az
ízét, gondolatban rövid párbeszédet folytatott Mathuval. Ez az egész a
te hibád volt - a gondolat olyan gonoszul és kéretlenül zúdult rá, mint
egy alattomos ökölcsapás. Tönkretetted a legjobb dolgot az életemben.
Máriámmá születése után nem tudott újra megfoganni, és öt év
várakozás után azt mondták neki, hogy kétséges, hogy lesz-e még egy
gyermeke. Azon a napon azonban, amikor már biztosan tudta, hogy egy
újabb baba van a hasában, bement az imaszobába, óvatosan leborult
Szűz Mária elé, és fohászkodott: „Kérlek, segíts, hogy fiú legyen!
Kérlek, segíts, hogy fiú legyen!”, és utána valami okból, hogy biztos
legyen, kiment az egyik csónakkal a vízre. Érezte a napot a vállán, látta
a vízen sikló jégmadarakat, a nemes kócsagokat, a zöld mezőket, a
banánfákat, és teljes biztonsággal tudta, hogy az élete legboldogabb
napja. Az ő kis aranycsupra: ez a furcsa, őrjítő gyermek a
mandulavágású szemével, amelyre mindenki megjegyzést tett, az okos,
érdeklődő arcával, aki mindig nagyon figyelt mindenre, már egészen
kiskorában is, mintha megpróbálta volna kideríteni, mi áll amögött,
amit valaki mond.
Két-hároméves korában ott totyogott vele az udvaron, mialatt ő
ellenőrizte a rizscsépelő nőket, és utána végigmentek a kanyargós
ösvényen, amely a holtághoz vezetett. Amikor megmutogatta neki a
madarakat és a fákat, a kisfiú koncentrálva felöltötte drága, ünnepélyes
kis arckifejezését, és hibátlanul ismételte utána a neveket, először
angolul, aztán malajálamul, vagy énekeltek, felültek a hintára és
becsukták a szemüket, felolvadtak a napfényben és az édes illatokban.
Anto előtt a családjukban egyetlen gyereket sem küldtek el külföldre.
Soha, soha, soha. Elképzelhetetlen volt, mintha valaki eldobná élete
legdrágább ajándékát. Soha nem is történt volna meg, ha Mathu nem
találkozott volna Hugó Batemannal, a hízelgően szívélyes, nagyon
olvasott angol ügyvéd hősével. Bateman hetente kétszer sakkozott
Mathuval a klubban, és teletömte a fejét puccos álmokkal arról, hogy
egy Thekkeden az ő régi oxfordi egyetemére járhatna. Bateman
könnyed bája elcsavarta Mathu fejét („Drága öregem! Az egyetlen
ember, akit látni vágyom!”). Az ebédnél, náluk, nem is fáradt azzal,
hogy elrejtse fölényeskedő meglepetését a farm méretei, az ő orchideái,
és a farmon túl csillogó víztükör láttán, („Istenem, ez egy földi
paradicsom!”). Ő ajánlotta be Mathut, hogy szerepet kapjon India első
költségvetésének lázas előkészítésében, („A legélesebb eszű ügyvéd
Travancore-ban.”). Aztán egy hónappal a függetlenség kikiáltása után
Bateman felszámolta a házát - egy Tudor stílusban épült,
Vörösfenyőerdő névre keresztelt, rendetlen villát -, a cselédségét
otthagyta a csávában, és hazaiszkolt Dorsetbe, egy vidéki házba Prúval,
jó karban lévő teniszező feleségével, szegény, öreg Mathunak pedig rá
kellett ébrednie, hogy mindvégig a rossz csapatban krikettezett.
Ekkor történt, hogy a szégyenkező Mathu azt javasolta, hogy
változtassák vissza az otthonuk nevét, ahol a családjuk már százhúsz
éve élt, A Horgonyhelyről Mangalathra, ami boldogságot, sokat ígérőt
jelent. A Parappurathot is javasolta, ez a malajálam szó azt jelenti,
hogy szilárdan a sziklákra épült - egy újabb vicc most, amikor
szemlátomást elmerülnek az események szédítő örvényében: új
kormány van, új zászlók, új vezetők, új barátok, és mind között a
legkeserédesebb, ez az új fiú (vagy az, amelyiknek elment az esze) ezzel
az újdonsült feleséggel.
Erősen megdörzsölte a homlokát, mintha tábla volna, amelyről le
lehet törölni az elrugaszkodott gondolatokat. Ez a férje iránti
ellenszenv új és gyűlöletes volt számára.
Múlt hónapban ismét volt egy csúnya veszekedésük, amikor
könyörgött Mathunak, ne maradjon távol, amikor Anto hazajön. Mathu
türelmes mosollyal megkérdezte tőle, van-e arról fogalma, mennyibe
kerül ennek a helynek a fenntartása.
- Akkor menj csak Madrasba! - kiabálta, holott az ellenkezőjét
gondolta. Antot el fogja keseríteni, hogy nem találkozik vele. - Es ha a
szeretőd is ott van, remélem, vele is találkozol!
 Jayára utalt ezzel, aki valamikor Mathu jogi asszisztense volt, egy
művelt nő, a szerelemnek teljesen valószínűtlen tárgya, akit ő a
hosszúkás arca, rövid lába és magányos ragadozó stílusa miatt
magában mongúznak nevezett. Tizenkét évvel ezelőtt megtalálta a nő
Mathunak írt szerelmes levelét, amikor mosás előtt kiürítette a férje
zsebeit. Mathu mindent bevallott, orchideát vett és egy hosszú, édes,
bűnbánó szeretettel teli levelet küldött neki. Mivel ő tudta, hogy a férje
alapjában véve jó ember, megpróbált megbocsátani neki, de az emlék
olyan volt, mint egy tüske, amely utat tör a felszínre, kivált, amikor
nehéz időszakon mennek keresztül.

Anto és Kit szobája felé menet felfelé a lépcsőn, Ammából a jól

ismert, régi rettegéstől és önutálattól kísérve ismét előbújt a detektív.
Megállt a nászutas lakosztály ajtajában, és belesett. Korán volt, a
cselédek még nem takarítottak a szobában. Az ágy feldúlva, a párna a
földön; a lány barackszínű selyem hálóinge a székre hajítva.
A fürdőszobában kapkodva szedte a levegőt, miközben végigfuttatta
az ujjait a fia borotvapamacsán és gyötrődve az arcához tartotta -
nélküle nőtt föl. Ujjai most a lány még nedves fogkeféjét, a Pond’s
arckrémét, s a rúzsát tapogatták.
Miért nem tudtál várni?, kérdezte magában a fiától. Ez a
büntetésünk annyi év után? A lány három ruhája a szekrényben lógott:
egy kék, egy vékony, virágmintás anyagból készült és egy fekete
koktélruha, amely túl öregesnek látszott a lány korához képest.
Unalmas darabok, gondolta, de nem rendes dolog Ítélkezni,
Angliában háború volt. A lánynak nincs hozománya, erről már
megkérdezte Antot.
Vidya családja gazdag, és mivel nincsenek fiaik, egy napon ő és a két
húga fogják örökölni a nyolchektáros, gyönyörű rizsföldeket és az
Ernakulam közelében fekvő legelőt. Vidya, aki a madrasi Női
Keresztény Főiskolán tanul, hagyománytisztelő, nem visel ostoba
bubifrizurát, mint némelyik helyi lány, akik azt képzelik, modernek,
nem, ő derékig érő, sűrű fonatban hordja a haját. A szárijait az
ernakulami Broadwayn lévő új boltban vásárolja, és azokat az
ékszereket viseli, amelyeket a születése óta az édesanyja gyűjtött össze
számára. Nyersen fogalmazva, jó parti.
Amma keze elindult Anto tweedzakója felé, amikor a szemébe ötlött
egy kék dosszié, amely egy sor cipő mögött hevert a szekrény aljában.

Jegyzetek indiai bábák részére - állt a címkéjén, és alatta

macskakaparással: Neeta Chacko számára - Holdkő Szülőotthon, Fort
Cochin.
Egy oldal a padlóra hullott. Amma felvette, megfordította, és amikor
meglátta, mi az, émelyegve és a fülében dobogó szívvel fordult el.
Ennél gusztustalanabb dolgot még életében nem látott: közeli
felvétel egy széttárt combú nőről, közszemlére kitett jóni]án[16] egy
jókora, fél körte alakú dudorral. A képaláírás így szólt:

76. ÁBRA - A VULVA ÖDÉMÁJA.

Megelőzheti a szülést, és olyankor terhességi vérmérgezés,
krónikus Bright-féle vesebetegség vagy gonorrea jele. Szülés alatt
is előfordulhat azokban az esetekben, amikor a gyermek feje
beékelődik a medenceüregbe, vagy azért, mert a fej túl nagy,
vagy mert a medence többnyire össze van zsugorodva.

Azonban kíváncsisága legyőzte undorát, és remegő kézzel forgatta a

további meztelen nőket ábrázoló oldalakat, akik egy padon széttárt
lábbal ülve egy Walcher-féle lógó helyzetnek titulált valamit mutattak
be. Térdelő nők égnek emelt pucér hátsóval. Terhes nők, akiknek a
képén színes ceruzákkal körberajzolták a hasukban lévő babát; a
hátukon fekvő, fej nélküli nők, lábaik a levegőben, akár a rovaroké, az
egyik szörnyű állapotban, aminek visszeres vulva volt a neve, ez a
jegyzetek szerint megrepedhet a szülés során, és végzetes vérzést
okozhat.
Nem vagyok prűd, mondta magában dühösen újdonsült menyének,
miközben visszatette a jegyzeteket a szekrénybe. Melyik asszony lenne
az, miután megszült két gyereket? Élvezte a szerelmeskedést a férjével,
még mindig élvezi, dacára az évek során felgyülemlett
nézeteltéréseiknek. Ezeknek a gusztustalan holmiknak azonban nincs
helyük egy nászutas lakosztályban, ahol az álmokat és reményeket, az
örömöt és a tisztaságot kellene ünnepelni. Vajon Antonak is meg kellett
néznie ezeket a szörnyű képeket?
Visszadugta a dossziét oda, ahol találta, a szekrény fapadlójára, Anto
londoni bakancsa mögé. És most mi legyen? Először azt hallja, hogy a
lány egészségügyi kutató, utána azt, hogy ápolónő, mely foglalkozáshoz
egyetlen Thekkeden sem alacsonyodna le soha, most pedig az a még
elviselhetetlenebb lehetőség rohanta meg a gondolatait egy vadul
köröző, fekete denevér módjára, hogy a menye esetleg bába, de ezt a
következő másodpercben már ki is törölte onnan, mert - miközben
remegő kézzel becsukta a szekrényt - eldöntötte, hogy sem Mathunak,
sem másnak a családból nem szabad beszélnie a kék dosszié
tartalmáról. Mathu állítólagos liberális nézetei ellenére régimódi férfi:
undorodna, ellenszenvét erőszakosan juttatná kifejezésre, és akkor
Anto, aki láthatóan teljesen bele van bolondulva ebbe a teremtésbe,
esetleg örökre elmenne ebből a házból, ami neki még nagyobb
szívfájdalmat okozna. Egy röpke pillanatig azt fontolgatta, hogy
kérdőre vonja Antot, vagy a lányt, de a denevérek újból körözni
kezdtek: ha megtenné, akkor be kellene vallania, hogy kutakodott, vagy
rá kellene fognia valamelyik cselédre, akit utána el kellene bocsátania.
Ergo: a saját csapdájába esett bele.
 17. fejezet
Anto mellettem ült egy napfénytócsában, frissen borotválva, enyhe
lime illatot árasztva, és elegáns, állásinterjúkra tartogatott öltönyében
nevetségesen jóképűen.
Újra kollégák voltunk, éreztem, hogy barátok vagyunk, akik még
kibontakozóban lévő, de sokat ígérő kalandok előtt állnak. Halkan,
hogy a sofőrünk ne hallja, Anto bocsánatot kért, amiért szerinte az
utóbbi napokban arrogánsan viselkedett, és azt mondta, idehaza ő is
még csak óvatosan jár el. Azt mondtam, én is sajnálom, hogy olyan
ostobán viselkedtem és sírtam, pedig nemcsak a hálóba gabalyodott
denevér esete borított ki annyira, hanem általában mindennek a furcsa
volta.
Ismét úgy kacarásztunk, mint az ifjú szerelmesek, idétlenül
nevettünk, amikor denevérarcot vágott, és a kocsi hátsó ülésén lopva
megfogtuk egymás kezét.
- Ez a hely egy paradicsom. - Egy törpepapagáj-rajt figyeltem, amely
a lágyan hullámzó, zöld mezők fölött repült a változékony víz felé, és fel
a hatalmasan terpeszkedő kék égbe.
- Már alig várom, hogy mindent megmutathassak neked - mondta.
Arcát az enyémhez közel tolva halkan hozzátette, hogy Ammának
arcizma sem rándult, amikor megtudta, hogy ellátogatok a
szülőotthonba.
- Ellátogatok? Ezt hiszi róla? Tudja, hogy ez munka?
- Ammánál a legjobb módszer a csöpögtetés - hangzott a nem igazán
kielégítő válasza. - Majd megtudja, amikor megérik rá az idő. Nézz oda,
nézd! - Az elmosódó zöld horizontra mutatott. - Ott vannak a
teaültetvények. Nyolcéves koromban apám elvitt oda, csak engem,
hogy ritka élményben legyen részem. Egy csodaszép fogadóban laktunk
a Kardamom-hegységben. Az ott lent - mutatott délre - Trivandrum, a
főváros, ott érkezik meg Kerala államba a monszun. Ahhoz hasonlót
egész életedben nem fogsz látni: először egy masszív felhőtakaró jön,
aztán a bömbölő hang. Úgy falja fel a horizontot, akár egy vadállat. Az
ember nagyon kicsinek érzi magát olyankor, mellette az angol eső csak
olyan, mint a csapból csöpögő víz.
Úristen, milyen édesen felvillanyozódott ettől, lelkes kisfiúként
vágyott megmutatni nekem mindent, és az izgalma ragadós volt. Ahogy
áthajtottunk a festői tájakon, a keskeny öblökön és holtágakon, úgy
nevettünk, mint két gyerek, akikre számos kaland vár.
A külvárosban a madárdal és a partot nyaldosó víz őrült
összevisszaságban hangzó utcai zenének adta át a helyét. A
jelzőlámpánál egy csontsovány csecsemőt tartó öregasszony közeledett,
és ráncos tenyerét bedugta az ablakon. A baba arcát temérdek légy és
rászáradt takony lepte el. Amikor az autónk továbbsuhant, Anto érezte,
hogy megborzongok.
- Ezekkel az emberekkel fogsz találkozni a Holdkőben - mondta
halkan. - Nem szégyen, ha úgy döntesz, hogy neked ez túl sok.
Kényszerítettem magam, hogy magabiztos hangon szólaljak meg.
- Tulajdonképpen én… nagyon várom, úgy értem… szóval, persze…
egy kicsit ideges vagyok miatta, de… - Tisztában voltam vele, hogy nem
tudok jól érvelni az elhatározásom mellett, ezért inkább
megkérdeztem: - Nyilván te is ideges vagy, ugye?
Hitetlenkedve fújt egyet, de nem válaszolt egyenesen.
- Részedről nem szégyen, ha feladod. Velem más a helyzet. -
Megszorította a kezem. - És csak azért mondom ezt, mert szeretlek.
Olyan sok zavarba ejtő és ellentmondásos választ tudtam volna adni
erre a furcsa szerelmi vallomásra, hogy inkább hallgattam. Nemcsak
Daisy miatt akartam csinálni, ez annál kicsavartabb és mélyebb dolog
volt. Kísértett az elgyávulásom és a kétbalkezességem azon az éjszakán
a St. Thomas’-ban. Ha nem birtokoltam volna a finom motorikus
készségeket és azt a fajta gyors gondolkodásra való képességet, amely
szükséges ahhoz, hogy valaki bába legyen, akkor is meg akartam volna
próbálni valamennyit felhasználni a tanultakból, és újra hasznosnak
lenni.
 Azt is tudtam, hogy bármennyire értékelem Mangalath békéjét és
időtlen szépségét - a hosszú, sietség nélküli étkezéseket, a halkan
lépkedő lábakat, a kirobbanó naplementéket, mindent -, a bennem lévő
motor (előre, gyorsan, azonnal!) más sebességre volt beállítva, és az
máris világossá vált számomra, hogy sosem tudnék indiai feleséggé
válni, ha az azt a mosolygó, engedelmes létet jelenti, amelyet, mondjuk,
Mariammánál vagy Ammánál láttam.
- Nem vonhatom vissza a Daisynek tett ígéretemet - így tudtam
legegyszerűbben megmagyarázni. Aztán el kellett hallgatnom,
különben rosszul lettem volna, ahogy a sofőrünk, Chandy, hetvenkedve
utat tört a gyalogosok felhevült tömegében, ősrégi teherautók, ló
vontatta bérkocsik, szamarak között, miközben mellettünk egy riksa
egy asszonyt szállított, aki három apró gyermeket tartott a karjában.
Láttam, hogy a szárija szegélye a kerekekkel kacérkodik, szikrák
röpködnek, a kicsinyek tekergőznek, és képtelen voltam tovább
odanézni.

- Ez nem lehet az! - Ezek voltak az első szavaim, amikor tíz perccel
később megérkeztünk a Holdkőhöz. Egy málladozó járdaszegélynél
álltunk meg az autóval. A Szülőotthon, egykor egy fűszerkereskedő
irodája, legalábbis Daisy ezt mondta, egy düledező pagoda alakú
nyomortanya volt. Láttam egy veszélyesen megroggyant tetőt, amelyről
több cserép is hiányzott. A belőle kidudorodó és az utcán átívelő,
gubancos elektromos vezetékek úgy néztek ki, mint egy csúnya sérv. A
kopár előkertben egy sovány kutya hevert kimerülten.
Anto még egyszer megnézte a papírt, malajálamul elhadart egy
kérdést a sofőrnek, aki vállat vont, és a házra bökött.
- Ez az - tájékoztatott Anto kurtán. - A Holdkő. Na, figyelj ide, Kit!
Kérlek! - Megragadta a karomat. - Én nem mehetek be, mert akkor
lekésném a találkozómat, de ígérd meg nekem, hogy nem indulsz el az
otthonból, amíg érted nem jövök. Nem tudom biztosan, az mikor lesz -
olyan gyorsan jövök, ahogy csak tudok. Ígérd meg; meg kell ígérned!
- Semmi gond, Anto - feleltem. - Megértem. Megígérem. Sok
szerencsét! - És hogy mutassam, milyen tökéletesen rendben van
minden, vidáman integettem utána, amikor elhajtott.

***

Tényleg nem akartam, hogy ott legyen, amikor belépek az épületbe.

A sokkot nekem könnyebb volt egyedül feldolgozni. A kertben kecskék
rágcsálták a túl nagyra nőtt gazt és egy rozsdás biciklit, egy poros
pálmafán megkopott „oldkő” felirat lógott. A „H” betű már teljesen
eltűnt róla.
Ami igaz, az igaz, Daisy úgy írta le, hogy „szerény, de működőképes”,
én azonban bolond módon úgy képzeltem el, hogy rózsaszín téglából
épült és csupa fény (ezt a képet egy régi indiai nyomat táplálta, amely a
Wickam Farm vécéjében lógott), nem pedig egy lestrapált külsejű
kalyiba. Épp a házhoz vezető ösvényen gyalogoltam, amikor a verandán
fölállt egy karcsú alak, és intett, hogy menjek oda hozzá.
- Kit Smallwood vagyok - mutatkoztam be, amikor odaértem hozzá.
Úgy döntöttem, a lánynevemet használom, hogy ne hozzam kínos
helyzetbe a családot. - Az oxfordi jótékonysági intézménytől jöttem.
- Már vártuk - suttogta szégyenlősen a nő. Szanitécköpenyt viselt, és
egy söprűt tartott a kezében. - Én vagyok a recepciós. - Egy
gyöngydíszítéses függönyön át bevezetett a várónak használt
félhomályos zugba. A helyiség repedezett padlóját vasoxiddal színezett
vörös festékkel vonták be, falait különféle, vérszomjasnak tűnő
isteneket és istennőket ábrázoló, légyköpéses poszterek borították. Egy
festőállványra kezdetlegesen megrajzolt kartontáblát támasztottak,
amelynek angol felirata így szólt: „Boldog születésnapot, Egészséges
anya, egészséges baba, a Fort Cochin-i Matha Maria Holdkő Szülészeti
Klinikán!” A matha malajálamul anyát jelent.
A falak mellé állított alacsony padokon nagyjából tíz, a terhesség
különböző szakaszában lévő helyi asszony ült, arcukon fáradt
lemondással, körülöttük gyerekek, nagymamák, anyák. A beszélgetés
azonnal abbamaradt, amikor beléptem, ormótlannak és feltűnően
fehérnek érezve magam közöttük.
- Azért jöttem, hogy Neeta Chackóval beszéljek - mondtam a
lánynak. Egy pillanatig bámult rám, aztán energikusan megrázta a fejét
és egy ajtóra mutatott, amelyre egy kartontáblát akasztottak a névvel:
Dr. Annakutty.
- Neeta Chacko nincs itt - magyarázta.
- Biztos ebben? Azt hiszem, vár engem.
- Nem - mondta szelíden, de határozottan. - Nincs itt, egészen biztos.
Már más állása van.
A helyiség végében lévő rozzant ajtó mögül két hang hallatszott
tisztán kivehetően: az egyik erőszakos, mint a géppuskaropogás, a
másik halk, szomorú és alázatos, aztán megint a ra-ta-ta szólalt meg. A
vékony lány feszülten figyelt, majd lábujjhegyen odatipegett az ajtóhoz,
pár centire kinyitotta, beszólt, hogy megérkeztem, meghallgatta a
szózuhatagot, aztán gyorsan becsukta az ajtót, azt a benyomást keltve,
mintha egy veszélyes állatra zárta volna rá a ketrecét.
- Annakutty doktornő ma nagyon-nagyon elfoglalt - magyarázta. -
Azt mondja, várnia kell. Elnézést, asszonyom! - Vágott egy grimaszt.
Ennyit Daisy ígéretéről: „Drágám, tárt karokkal fognak várni.” Több
mint egy órát vártam a várandós nők karéjában, akik lopva vizslattak.
Lepillantva olcsó bőrszandálokat láttam, egyiket-másikat spárga
tartotta össze; egyik asszony ezüstgyűrűvel díszítette elcsigázott
lábujjait. A velem szemben ülő anya kicsomagolta a gyermekének a
tízórait, ami egy levélbe csomagolt parányi adag rizsből és zöldségből
állt.
A háború és London szürkesége után azonban leginkább színpompás
ruházatuk és gyönyörűen ápolt hajuk tűnt fel. Anyám egyik kedvenc
(gyakran dühös) kifejezésével élve: „vették hozzá a fáradságot”.
A balomon ülő lány lángvörös szárongszerű öltözéket viselt rövid,
szűk blúzzal, szemét gondosan kikészítette fekete szemfestékkel, a
hajába virágot tűzött. Szegényes, de a saját műalkotása. A mellette ülő
lány, aki nem látszott többnek tizenhárom évesnél, előrehaladott terhes
volt, és a szeme alatt hatalmas, lila karikák éktelenkedtek. A sápadtsága
vérszegénységre utalt, de a haja olyan gondosan volt befonva, akár egy
díjugrató pónié, és anyám (miért gondolok rá folyton?) megtapsolta
volna szálegyenes tartását.
Nehéz volt nem összehasonlítani ezeket a nőket a lompos, kimerült
teremtésekkel, akiket Londonban láttunk a szürke kötényükkel, az
elkopott cipőjükkel és a foszlott alsóneműjükkel.
Gondolatban azonban pofon vágtam magam: Csak semmi
romantizálás. Attól Anto is, és Daisy is óvott. Jelenleg végzetes volna
számomra, ha beleesnék abba a csapdába, hogy mindent rózsaszínnek
látok.
Ültem, figyeltem (puha léptek, halk hangok, valamelyik távoli
szobából egy újszülött nyűgös sírása), és kezdtem pánikba esni, ahogy a
falon lévő piszkos óra elütötte a fél tizenegyet, a tizenegyet, a fél
tizenkettőt. Értékes szabadságom órái erősen fogytak, és még mindig
nem hívtak be.
Türelmetlen sóhajomat hallva a bal oldalamon ülő nő megfordult és
rám mosolygott, és ha egy mosollyal meg lehetne veregetni a másik
karját, megmasszírozni a nyakát és valami megnyugtató ételt adni neki,
ezt ő mind elmosolyogta.
Verejtékező csalódottságkupac voltam, amikor Annakutty doktornő
végre megjelent, fehér orvosi köpenyben, a nyakában sztetoszkóppal -
egy vállas, rövid nyakú, férfias nő.
- Most tudok magával beszélni - közölte.
Lehajtotta a fejét, és összevonta a szemöldökét - az első indiai nő, aki
szúrós szemmel nézett rám.
- Kövessen - vetette oda kurtán.
Követtem jókora, rengő ülepét át a várón, végig egy curryszagú
folyosón, és be egy félhomályos iroda-raktár ötvözetbe.
- Helló - mondtam szívélyesen, amikor becsukta mögöttünk az ajtót.
- Kit Smallwood vagyok - folytattam, majd, mint valami buta liba,
hozzátettem: - Daisy üdvözletét küldi.
- Nem foghatok kezet magával, amíg meg nem mostam a sajátomat -
jelentette ki, amitől úgy éreztem magam, mintha szennyező anyag
volnék, holott valószínűleg csak be akarta tartani a higiéniai
szabályokat. Máris ez volt a problémám: hogy minden egyes helyzetet
sok különböző szinten próbáltam megítélni, és olyan szabályok szerint,
amelyeket nem értettem.
Az irodája aprócska volt: sehol egy ventilátor, egy zsalugáter, és a
padlót beborította az a három nagy csomagolóláda, amelyeket Daisy és
én olyan gondosan csomagoltunk össze a Wickam-ben, és ami mintha
egy emberöltővel ezelőtt történt volna.
A világítást egyetlen csupasz villanykörte szolgáltatta, ezt
meggyújtotta, majd az asztala mögé telepedett, és nagyokat sóhajtva
vizsgálgatott. Nagydarab nő, nagy, himlőhelyes orral, jókora
rosszallással és lehengerlő jelenléttel. Egy ilyet az ember nem akar
feldühíteni, márpedig én szemlátomást máris megtettem.
Először olyan gyorsan beszélt, mint a jégverés, és csak egy-egy
kifejezést értettem belőle: Bezárták, túl késő, nem örülök.
- Elnézést - mondtam megsemmisülve ettől a szólavinától. - Nem
tudom… tudtam… elmondaná lassabban, kérem? - Majd, meglehetősen
nevetségesen hozzátettem: - Valami balul ütött ki? - Ujabb sörétek
kezdtek pattogni.
- En… is… elnézést… kérek. - Most tagoltan beszélt, mintha teljesen
gyengeelméjű lennék. - Mert rengeteg bajunk van.
- Először is - mutatta föl vaskos ujját -, amikor kikiáltották a
függetlenséget, sok előzetes ígéretet kaptunk a maguk oxfordi
hölgyeitől, hogy nem vonulnak ki olyan gyorsan Indiából, mint a többi
brit. Aztán hónapokig nem hallottunk felőlük, és aztán egyszer csak
megérkezik ez. - A ládákra mutatott. - Es parancsokat kapok Angliából,
hogy egyetlen ládát sem nyithatok ki, amíg maga nem jön.
A szeme kidülledt a dühtől.
- Tehát úgy vagyunk, mint a kutya a polcon lévő étellel: látjuk, hogy
van, de nem érjük el. Az új kormány meg azt mondja, hogy szakítsuk
meg magukkal a kapcsolatot, úgyhogy most mit tegyünk? Zárjuk be ezt
a helyet, aminek a megépítése több évünkbe került? Mondjuk azt a
nőknek, hogy menjenek haza a falusi bábaasszonyaikhoz, és lesz, ahogy
lesz? Most már itt van, mondja meg maga!
Daisy figyelmeztetett, hogy számítsak néhány rázós pillanatra, de egy
dolog, ha mondják az embernek, és egy másik, ha átéli, és abban a
fülledt levegőjű szobában (ahol ez a nő egyértelműen túlbecsülte a
fontosságomat) sejteni kezdtem, hogy a doktornő nem úgy tekint a
pénzalapunkra, mint a Játékváros bankjára, hanem mint valami
szükséges és szégyenteljes rosszra. És én vagyok ennek a leereszkedő
képviselője: egy fehér maharáni, vagyis maharadzsafeleség, aki
eltökélte, hogy ő fogja kezelni a pénztárcát az új Indiában.
- Miért nincs itt magával Daisy Barker? - kérdezte hirtelen. - Nekem
vele kell beszélnem. - Elmagyaráztam, hogy Daisynek sürgős dolga
akadt otthon, lehetetlen volt eljönnie.
- Maga kicsoda?
- Okleveles angol ápolónő vagyok, a gyakorlatomat a londoni St.
Thomas’ Kórházban végeztem.
- Szülésznői képesítése van? - Szipákolva nézett rám.
- Nem egészen. Elvégeztem az első szakaszt és a másodiknak egy
részét, csak néhány szülés levezetése hiányzott a londoni St.
Andrew’sban. - Egyet elbuktam, tette hozzá bűntudatos szívem. - De
azt tervezem, hogy itt maradok, és szeretnék önnel dolgozni, dr.
Annakutty. (Ez vajon még most is igaz, miután megismertem?)
Amikor dadogva próbáltam kiejteni a nevét, fölcsattant:
- Szólítson dr. A.-nak! A többire nincs időm.
Az álla borostás hangot adott, amikor megdörzsölte. Az ujjaival
dobolt az asztalon.
- Elsősorban pénzre van szükségem, hogy működtetni tudjam ezt az
intézményt. Ezt érti?
- Igen. - Goromba ribanc. Kezdett ő földühíteni engem.
- Ha adunk magának munkát, az pénzelőteremtés és jelentések írása
lesz. - Dr. A. tekintélyes méretű orra megremegett. - Ápolónői munkát
csak azután végezhet, miután felmértem. Ha most akar segíteni - tette
hozzá -, nyissa ki a dobozokat. Jóformán semmink sem maradt.
- Természetesen - feleltem bűbájosán. - Szívesen segítek, de előbb
megkérdezhetem, hogy Neeta Chacko itt van-e? Azt hiszem, Miss
Barker azt gondolta… azt mondta…
- Neeta elment - vágott közbe, kidülledt szemében hideg pillantással.
- Más munkája akadt, nem tudom, hol.
Amikor megmondtam neki, hogy tudtommal ezt senki sem közölte
Miss Barkerrel, azt a bizonyos legkétértelműbb indiai mozdulatot
produkálta: a fejcsóválást, amely igent is jelenthet, meg nemet is - ezzel
időnként Anto is összezavar.
- Akkor ki? .. .Bocsásson meg… elnézést, de ön vette át Neeta Chacko
helyét?
- Már megmondtam magának - csattant fel. - A nevem dr.
Annakutty. Hivatalosan én vagyok az otthon vezetője, engem az új
állam helyezett ide. - Eldarált egy sor képesítést: szülészorvosi diploma
a madrasi egyetemen, szülésznői gyakorlat a trivandrumi kórházban,
hatszázötvenhat szülése levezetése - a teljes paletta. - Plusz most én
vagyok a rangidős előadó a falusi tanfolyamokon, amelyeket együtt
tartunk a vayat tátikkal - a helyi bábákkal.
További erőfitogtatás következett az asztal másik oldaláról:
elmondta, hogy karrierjének ezen a pontján akár teljes állású
professzor is lehetne Bombayben, ha nem volnának politikai
eszményképei, aztán kinyitotta az ajtót, és beleordított valamit
malajálamul a sötétbe.
- Kést kértem - magyarázta. - Mivel itt van - fürkésző pillántást vetett
rám kinyithatjuk a ládákat.
Elmotyogtam, hogy a bizottság szabályairól én nem tehetek, te nagy,
kövér, erőszakos lány. Kezdett melegem lenni, és bosszankodtam.
Egy fiú érkezett, és egy kés meg egy kalapács segítségével lefeszítette
a ládák tetejét. Dr. Annakutty leeresztette tekintélyes ülepét a földre.
- Én kiveszem a holmikat - vetette oda kurtán. - Maga írja - tette
hozzá, és a kezembe nyomott egy ceruzát és egy jegyzettömböt. - De
csak akkor, amikor már minden a földre került.
Egy darabig szótlanul dolgoztunk, csak a papír zizegése hallatszott és
az utcáról egy férfi hangja, aki azt kiabálta: parii, pani, pani, miközben
dr. A. kipakolta a Petri-csészéket, a gumi beöntőkészülékeket, az egy
csomag hőmérőt, a fogókat, a tamponokat, a tisztasági betéteket és a
köldökzsinórcsipeszeket, amelyeket a The Spectator régebbi számaiba
csomagoltunk.
Egy óra elteltével egész testemet csípte az izzadság, de a munka
elkészült: a ládák kiürültek, az általam felvett leltár öt oldalra rúgott, és
dr. A. meg én egy halom hálóing, babaruha, gyógyászati eszköz és
Comyns Berkeley Képes szülészetének három példánya között ültünk.
 A leltáram valamennyi oldalát jobbra dőlő betűkkel aláírta, a hóna
alatt nagy izzadságfolt terjengett.
- Ez kitart egy darabig? - kérdeztem.
Nagyot sóhajtott.
- Nem. Nem igazán. Múlt héten már utasítottam el asszonyokat. -
Együttérző hangokat mormoltam. - Északon olyan sok öldöklés folyt,
hogy az egészségügyre szánt pénzt és a személyzetet eltérítették, plusz
nehéz jó családból való nőket megnyerni, hogy tanuljanak nálunk.
Kettőt el kellett küldenünk. A családjuk nem járult hozzá. Egyik
megígérte, hogy visszajön, a másik, hát nem tudom. - Dr. A.
szemöldökráncolása egy nagy V betűt vésett a homlokára. - A férje nem
fogja engedni.
- Veszélyes a létszámhiány?
- Persze, és még nem tudom, hogy magát tudom-e használni.
Konzultálnom kell előbb a saját állami hivatalnokainkkal - felelte. - A
britek most már nem sétálhatnak be csak úgy, hogy itt dolgozzanak.
Visszarakott néhány eszközt a ládákba.
- Ezt ma éjszakára hazaviszem - jelentette ki. - Errefelé banditák
kószálnak az utcákon, és ez az épület nem biztonságos. Mondja ezt meg
a hölgyeknek a jótékonysági intézményüknél. Jobb lakatok kellenek az
ajtóinkra.
- Nézze, én most már itt lakom - mondtam. - Szükségem van egy
állásra. - Elhatároztam magam.
- Miért? - Hallottam, ahogy a combjai cuppognak, miközben felállt a
földről, és visszaült az asztala mögé. - Férjnél van? - Elgondolkodva
nézett rám.
Amikor elmondtam neki, hogy egy indiai férfihoz mentem feleségül,
egy nasranihoz, akinek a családja Mangalathban lakik, esküszöm,
mintha kisütött volna a nap.
- Thekkedenék - mondta látványosan földerülő arccal. - Közismert
család errefelé, habár személyesen nem ismerjük egymást.
- A férjemmel Angliában ismerkedtem meg. Ő orvos. Ott tanult és ott
végezte a gyakorlatát. - Ez a közöttünk beállt csekély enyhülés
felbátorított arra, hogy hozzátegyem: - A férjem tolmácsolt egy ideig
Daisy Barkernek Angliában, és mind a ketten úgy vélték, hogy ez a
szülőotthon nagyszerű munkát tud végezni.
Zord pillantást vetett rám, mintha azt akarná mondani: „Ugyan mit
tud Miss Barker a kenyér áráról?”
- A nagyszerű munka a célunk - szólalt meg némi töprengés után. -
Ám az előrehaladásunknak két nagy akadálya van. Először. - Méretes
mutatóujjával a levegőbe bökött. - Némelyik ember fejében az ápolónő
olyan, mint egy prostituált - már elnézést a szóért -, és egyes orvosok
úgy is használják őket - ez magának sem jó hír, de ha csatlakozni akar
hozzánk, jobb, ha ismeri a tényeket. - Megigazította terebélyes keblét.
- Másodszor. Ha itt egy lány ápolónő lesz, minden erőfeszítésünk
ellenére még most is erősen megcsappannak az esélyei a házasulandók
piacán. Még a férjezetteknek is akadnak nehézségeik, az egyik legjobb
bábánkat például múlt héten csúnyán megverte a férje. Annak ellenére,
hogy pénzt visz haza neki - tette hozzá sötét tekintettel.
- Pedig én azt hittem, hogy az itteni keresztény közösség máshogyan
áll hozzá. - Mindenáron bizonyítani akartam, hogy nem vagyok teljesen
újonc. - Es hogy a dél-indiai nők műveltek, és bátorítják őket, hogy
dolgozzanak.
- Eddig a pontig. - Dr. A. egy apró, és nem túl biztató jelet rajzolt az
íróasztalára. - Es csakis eddig.
- A hindu lányok alkalmazásának az a legnagyobb akadálya, hogy
nem szívesen nyúlnak hozzá egy másik nő testnedveihez, mert azt
hiszik, hogy beszennyezik őket, ezért jobban szeretjük, ha keresztények
dolgoznak nálunk. Néhány apa hajlandó elengedni a legidősebb lányát
hozzánk, hogy tanuljon, de a családok nem mindig örülnek ennek.
Forradalmat próbálunk kezdeményezni - tette hozzá fáradtan, és
megdörzsölte a szemét -, de nincs hozzá elég katonánk.
Abban a pillanatban úgy éreztem, meg tudom bocsátani a
morcosságát, és azt, hogy a dísztelen tényeken kívül képtelen mást is
mondani. A kellem, a viccek, a tréfás szavak kimerítik az embert,
amikor hosszú műszakokban dolgozik.
- Szóval - most mosolygott rám először - maga egy Thekkeden.
Elnézést a kezdeti zavarért. Most már meg tudom mutatni magának,
milyen munkát végzünk. Ha visszajön pénteken, Aleppiből hajóval
elmegyünk a falvakba, ahol a bábáinkat képezzük. A saját szemével
láthatja - mondta befejezésül, mintha ez mindvégig el lett volna már
döntve.
Úristen, gondoltam izgatottan és ijedten. Fogalmam sem volt, mit
szól majd ehhez Anto vagy Amma, aki mostanában kimérten udvarias
velem. Úgy látszik, énem egyik része máris indiai feleségként
gondolkodik, a másik viszont azonnal lelkesen válaszolt:
- Köszönöm, ez tökéletes lesz. Hányra jöjjek?

Már teljesen bealkonyodott, mire hazaértünk Mangalathba: tehenek

rágcsálták a szénát a naplementétől rózsásra színeződött holtág
szegélyén, az emberek esti tüzeket gyújtottak a Pookchakkal nevű falu
szélén. Amikor bevettük az utolsó kanyart az úton, a ház kiemelkedett a
fák közül, a verandán izzó olajmécsesekkel érezhetően hívogató
benyomást keltett.
Ekkor láttam meg az ősz hajú férfit, aki mozdulatlanul állt a lépcsőn,
amíg mi behajtottunk. Bennünket bámult. Kiszálltunk az autóból.
- Appan! - szólalt meg Anto, és földbe gyökerezett a lába. Láttam,
hogy megvonaglik az arca, ahogy az apja elindul felénk. Amikor
közelebb ért, láttam, hogy Mathu Thekkeden kísértetiesen és
nyugtalanítóan olyan, mint Anto idősebb és megviseltebb változata.
Ugyanaz a ruganyos, dús hajzat, bár az övé már ősz; ugyanaz az
ernyedt, enyhén arisztokratikus testtartás; ugyanazok a kiugró
arccsontok, ugyanaz a finom vonalú szempár, bár az övé ráncos és
mélyen ülő volt.
Egyenesen odament Antohoz, átölelte, és amikor meghallottam
tompa zokogását és a malajálamul elsuttogott félszavakat, nem akarva
zavarni őket, hátrahúzódtam. Elhangzott még néhány gyötrődőnek
hangzó szó és egy sírós hang Anto részéről, aztán Mathu felém
fordította könnyes arcát, és kis ziháló hallgatás után kedves, de
szertartásos hangon így szólt:
- Bocsáss meg, teljesen megfeledkeztem a jó modorról. Isten hozott
Mangalathban. Kit vagy, ugye?
 - Csodálatos itt lenni - feleltem, tudva, hogy nem szívesen látott
meglepetés vagyok. - Nagyon sokat hallottam már magáról.
Valójában meglepően keveset tudtam róla, csupán a puszta tényeket,
hogy egyike Dél-India kisszámú indiai bírójának, hogy okos férfi,
anglomán és bosszantóan sok figyelmet szentel a kártyajátékok iránt.
Négy cambridge-i egyetemi éve alatt bridzselt, és később meg akarta
tanítani Antot is, de ez a törekvése katasztrofális eredménnyel járt.
Azokban a ritka pillanatokban, amikor Anto az apjáról beszélt,
enyhén ironikus hangszínnel „a papa”-ként utalt rá, mintha holmi
kamáslis figura volna egy Wodehouse-regényből - az a fajta férfi, aki
tigrisvadászatra jár az úri cimboráival, és nyakkendőit a Bond Streetről
rendeli.
Nehéz volt ezeket a töredékeket összekötni ezzel a gyötrődő férfival,
aki most úgy szorítja magához a férjemet, mintha ő maradt volna
egyedül életben a földön. Ez a férfi mezítláb volt, egy pamutcsík volt a
dereka köré tekerve, és hátat fordított nekem.
 18. fejezet
Vacsora után a dolgozószobában Anto úgy érezte magát, mint aki
most ébredt fel egy hosszú álomból. Minden ugyanott volt: az apja
hajlított fából készült hajóparancsnoki széke, a pazar cédrusfa asztal, a
zöld lámpa, amely árnyékokat vet az apja által folyékonyan beszélt
összes nyelven: franciául, olaszul, malajálamul, angolul és hindiül írott
könyvek dülöngélő halmaira, és amelyekhez az édesanyjának nem
szabad hozzányúlnia; Shakespeare és Dickens összes művére és a
mezőgazdaságról szóló ősi szövegekre, amelyek hosszú évek óta a
család tulajdonában voltak.
És Appan: egy kicsit görnyedtebb, de még mindig jóképű, mellette
ott áll a szokásos metszett üveg whiskys kancsó. Nemsokára kitölti
majd szokásos esti egy adagját egy különleges Waterford
kristálypohárba, amelyet Mr. Batemantől kapott, elszív egyet a három
cigarettából, amelyeket a Player’s Number 3 feliratú bádogdobozból
vesz elő. Annak idején megengedte Antonak, hogy ő gyújtsa meg őket.
- Megkínálhatlak? - Odatolta a dobozt Anto elé.
- Köszönöm, nem kérek. - Egykor kevesebbért is verést kapott.
Appan a régi módszeres eljárásával rágyújtott: hosszú, barna ujjaival
pontosan a helyére tette a metszett üveg hamutartót, felkattintotta
ezüst Dunhill öngyújtóját - ugyancsak Bateman ajándéka -, és jött a
hosszú, lassú szippantás, amitől előreugrottak az arccsontjai.
A háta mögött lévő könyvespolcok zsúfolásig tele voltak annak a több
ezer ügynek a dossziéival, amelyekben az apja részt vett.
Gyerekkorukban Mariammával elbújtak, és Máriámmá
hátborzongatóan rekedt suttogással előadta neki a bangalore-i
sorozatgyilkosról szóló szörnyűséges részleteket, aki a felaprított
áldozatait a Gangeszbe dobta. Az újdonsült feleség ügye, akit a tulajdon
hajával fojtottak meg. Rex kontra Thorn ezredes, a hampshire-i
születésű indiai katona, aki megmérgezte egyik indiai szeretőjét.
Az általuk kínzókamrának nevezett tanulószoba egykor a szomszédos
helyiségben volt. Őt és Mariammát egy Ann McG- rath nevű skót nő
tanította, akit maguk között Huhogónak neveztek, és akit utánoztak. Ez
volt az a hely, ahol az akkor nádszálkarcsú, szarkasztikus Máriámmá
erőfeszítés nélkül jeleskedett.
Ritka hazatérései során Appan meg-megjelent a tanulószobában,
hogy vérfagyasztó komolysággal ellenőrizze, hogyan haladnak, vagy,
néha, hogy fölkurblizza a lemezjátszóját, és lejátssza nekik karcos
Shakespeare-lemezeit.
Sokfejű isten volt abban az időben, aki megcsipkedte az orcájukat,
sárkányt eregetett, de kiszámíthatatlan: ha átléptek egy határon, a
tekintete viharossá vált, és szíj került a kezébe.
Anto tizenhat éves volt, amikor az apja behívta a dolgozószobába, és
közölte vele, hogy elküldik iskolába. Még mindig szégyenkezett az
emléktől, hogyan sírt és könyörgött, hadd maradjon. Később hallotta,
hogy az édesanyja zokog és kiabál a hálószobájukban, és a
vacsoraasztalnál látta, hogy ki van sírva a szeme.
Egész éjjel ébren maradt, és próbált valami értelmet találni ebben a
katasztrófában: imádta a farmot az állatokkal, a lombházzal és a meleg
pajtákkal, a krikettpavilont, ahol a barátaival cigarettázott, odakint a
csillogó lagúnát, a szentélyt, a templomot, a falut, ahol mindenki
ismerte. Az élete rendszere stabil volt itt, és ezt nem bánta.
Még tizenhatéves korában sem riasztotta meg a halvány gondolat,
hogy egy napon esetleg feleségül veszi Vidyát. A fejében a lány
boldogan kapcsolódott össze a fejét megsimogató édesanyjával, Anuval,
akitől a nagy becsben tartott krikettütőjét kapta, és aki fényes
selyempapírba csomagolt édességeket hozott neki - minden olyasmit,
ami számított annak a félig kialakult teremtménynek, aki akkoriban
volt.

- Biztos, hogy nem kérsz egyet? - Szokatlan volt látni, hogy az apja
egy csikkről gyújt meg egy újabb cigarettát. A második whisky is
újdonság volt.
- Köszönöm, nem. - A lámpa fényében látta, mennyire megöregedett
az apja: a szemüvege tartós nyomát az orrán; a legyőzött megroskadást
a viselkedésében, vagy talán csak holtfáradt, gondolta. Amma azt
mondta, hogy állandóan dolgozik.
- Furcsa újra itthon lenni, Anto?
- Igen. - Egyikük sem mosolygott.
- Sok a pótolnivalónk.
- Igen.
Az apja az íróasztalán lévő jegyzetfüzetet babrálta.
- Hogy ment az állásinterjúd az öreg Kunjuval? - kérdezte némi
hallgatás után. - Már évek óta nem találkoztam vele, de azt hiszem, már
eléggé nagy koponyának számít az orvosok világában.
- Ő a tisztifőorvos: nagy íróasztal, nyolcvan fős személyzet, legalábbis
nekem ezt mondta. Reméli, hogy tud találni nekem valamit.
- Csak reméli? - kérdezte az apja élesen. - Nem mutattad meg neki a
képesítéseidet?
-De.
- Le volt nyűgözve?
- Nem tudom. - Úgy érezte, túl korai még mindent megmagyarázni,
így inkább kivett egy cigarettát, és közben azt gondolta: A fenébe, már
felnőtt férfi vagyok. Az apja remegő kézzel adta oda neki a Dunhillt.
- Jelenleg minden kézre szükségünk van a kormányrúdnál. A háború
óta jelentősen csökkent a birtok haszna.
- Tisztában vagyok ezzel, Appan. Én is dolgozni akarok. - Anto kifújta
a füstöt, és levett egy dohánydarabkát a nyelvéről. Az apja nyugtalanul
nézte a füstön keresztül. - Kunju doktornak nincs állása számomra.
Egyelőre. Kunju orvosprofesszor, gondolta magában, egy nagyképű
hólyag a rozmárbajuszával, az orvosi diplomáival kitapétázott
irodájával és az önvállveregető fényképeivel, amelyeken Gandhival
teázik, és ő határozottan úgy érezte, hogy most egyenlít valami régi
dolog miatt. - Mióta nem találkoztál vele?
 - Jó ég! - Appan benyúlt a szemüvege alá, és megdörzsölte a szemét. -
Lássuk csak, már jó ideje. Régebben együtt squasholtunk az Angol
Klubban. - Nem hiszem, hogy örülne, ha emlékeztetnéd erre.
- Nem. Most már teljes jogú indiai. - Félszeg pillantást váltottak. - És
amikor elmondtam neki, hol voltam, azt felelte, hogy azoké az
elsőbbség, akik itt maradtak, és harcoltak a jó ügyért.
- Értem. - Az apja sebesen megdörzsölte a homlokát. - Szóval semmi?
- Semmi azonnali - válaszolta Anto elcsigázottan. - Ebben van pár
dolog. - Odaadta az apjának a Hindu Times egy példányát.
Appan mereven bámulta a két bekarikázott hirdetést. Az első így
szólt: „Segédorvosi állás a tüdőszanatóriumban.”
- Az alatta lévőt nézd!
A második így szólt: „Sürgősen keresnek negyven orvost a kelet-
pandzsábi menekülttáborokba. A fizetés naptári hónaponként 300-400
rúpia, plusz ellátás a táborban.
- Kunju doktor rengeteg kérdést tett fel a függetlenséggel
kapcsolatban - folytatta Anto. - Egyfajta teszt volt: én személy szerint
mely politikusokat támogatom? Hány embert mészároltak le?
Elborzadt a tudatlanságomtól, és tudod, most úgy érzem, mintha egy
álomban éltem volna, mialatt ez mind megtörtént. Fogalmam sem volt
arról, hogy mekkora méreteket öltött.
- Kész vérfürdő volt - zihálta az apja. - Te nem olvasol újságokat? - A
szeme, mint két hatalmas, meghorzsolódott szilva, furcsán csillogott a
lámpafényben.
- Az angol újságok nem szolgáltak túl sok részlettel. - Mégis mire
számítottál?, gondolta Anto keserűen.
Appan úgy fogta két kezével a fejét, mintha egy luftballon volna,
amely bármelyik pillanatban szétdurranhat.
- Ne menj el megint, most ne! - kérlelte a fiát. - Biztosan akadnak
számodra helyben is állások.
- Nincs semmi, Appan, egyelőre nincs. Tudod, felmerült még egy
kínos kérdés a beszélgetésünk során. Vidya. Jól ismeri a családját, és
elmondta, milyen csodálatos lány: szép, okos, kedves. - A professzor ezt
a dicshimnuszt sajnálattól csöpögő hangon adta elő.
 Appan egy kopasz fejet rajzolt a jegyzettömbjére. Energikusan kifújta
az orrát, és ivott egy korty whiskyt.
- Nos, Kunju Vidya nagynénjének az unokatestvére. Nézd, Anto,
efelől nem hazudhatok neked: ez egy kínos helyzet, hogy nem… tudod…
nem egyedül jöttél haza.
- Mire számítottál, Appan? - Anto igyekezett nem fölemelni a
hangját. - Miután olyan hosszú ideig távol voltam.
- Nem ez volt a szándékunk, Anto. Édesanyádnak majdnem
összetörte a szívét. De reménykedtünk… reménykedtünk. - Appan
reszketett a felindultságtól.
- Miben reménykedtetek?
- Hogy lesz annyi önfegyelmed, hogy vársz egy feleségre. Olyan nehéz
lett volna ez?
- Kit a feleségem. - Tudta, hogy többet is kellene mondania: azt, hogy
milyen okos, hogy milyen kedves volt hozzá Angliában, hogy milyen
bátran eljött ide, de a szavak nem jöttek a szájára. Az apja könnyekkel
küszködött, úgy vicsorgott, akár egy halott állat, a szemét szorosan
összepréselte. - Appan. - Az üres whiskysüveg tompa puffanással
feldőlt az íróasztalon. - Tényleg ennyire szörnyű?
- Édesanyád annyira izgatott volt, tervezgette az esküvőtöket Anuval
és Vidyával, elmondta az összes barátnőjének, és aztán jött az
elkeseredés, és… ez túl sok volt.
Anto csak ült, és próbált lélegezni.
- Ez tényleg ennyire nehéz nektek?
- Az lesz, ha nem tudsz dolgozni. - Az apja vett egy mély lélegzetet. -
Felvettem egy nagyobb kölcsönt, hogy finanszírozni tudjam a
tengerentúlon töltött idődet. Bateman megígérte, hogy segít a
tandíjadnál. De tudod, amikor hazatért, más prioritásai lettek, és
persze ebben a családban túl sok a nő. Ezért dolgozom én éjt nappallá
téve.
- Találok majd munkát, megteszek mindent, amit csak tudok.
- Köszönöm, fiam. - Anto még sosem látta az apját ennyire
kiüresedettnek, ennyire engedelmesnek. - Ne meséld el a többieknek,
amit mondtam.
 Az ajtó előtt megzörrent egy tálca. Amma hozta a lefekvés előtti
italaikat: Appannak kamillateát, Antonak vetivergyökér teát, akárcsak
a régi szép időkben.
- Jó éjt, Antokutty, jó éjt Mathukutty![17] Lefekszem aludni, fiam. Ne
feledkezz meg az imáidról! - Amikor a bekiabálása felébresztett egy
varjút, amely károgni kezdett a ház előtt álló fán, Anto apja, aki
babonás volt, keresztet vetett.
- Neked is Ammakutty. Jó éjszakát! Isten áldjon! Hagyd csak kint a
tálcát, most nem érünk rá!
Anto vett egy mély lélegzetet.
- Apa, behívnád egy pillanatra? Van valami, amit mindkettőtöknek el
akarok mondani. Már halogatom egy ideje.
Amma bevitte a tálcát. Almosnak tűnt, de örült.
Anto ekkor elmondta nekik, hogy Kit hamarosan dolgozni kezd.
Olyan munkát fog végezni, amelyért pénzt kap.
- Hol? - Az apja hangja egyszerre élessé vált - nyoma sem volt benne
a könnyeknek és az érzelgősségnek.
- Egy várandós nők számára fenntartott otthonban, Fort Cochinban.
- Hogyan fog odajutni? - Appan arca megmerevedett a
meglepetéstől.
- Használnunk kell az autót, amíg nem veszünk magunknak egy saját
házat Fort Cochinban.
Az apja még erősebben ráncolta a homlokát. Amma lebámult az
érintetlenül maradt teákra.
- Ki fogja fizetni a benzint? - kérdezte az apja hosszú hallgatás után.
- Kit - improvizált Anto. - Havi tizenhat font lesz a fizetése.
- Ápolónőként fog dolgozni? - Az idős férfi hangjába komor szín
költözött.
- Nem… akarom mondani… azt hiszem, főleg adminisztratív
teendőket fog ellátni. Oxfordshire-ben is ezt csinálta. Fontos felmérést
készítenek az itteni csecsemőhalandóságról és arról, hogy hogyan
lehetne ezt csökkenteni. - Észrevette magán, hogy kerülgeti a bába
szót, sőt a bábaképzést is, és nem volt büszke rá. - Nézzétek, tudom,
hogy ti nem ezt szeretnétek, de neki ezt kell csinálnia.
- Mit értesz az alatt, hogy kell? Most már a feleséged. Engeded, hogy
ő diktáljon?
- Ez nem diktálás kérdése. Én is akarom, hogy ezt csinálja. - Ez még
saját maga számára sem hangzott meggyőzően.
Appan mélyet sóhajtott. Gyors pillantást vetett a feleségére, aki
remegve csóválta a fejét, de nem kérdezte meg, mire gondol.
- Mi történik, ha én nemet mondok? - Az apja mereven nézte a hideg
teát.
- Ne tedd föl ezt a kérdést! - felelte Anto zordan. - Még csak nemrég
jöttem haza. - Hallotta, hogy az édesanyja halkan felnyög.
- Ügyelj rá, hogy fizesse a benzint! - mondta az apja végül. Az arca
zöldesnek látszott a rávetülő lámpafényben, és amikor kimerült
tekintetét Antora emelte, abból annyi nyugtalanság és balsejtelem
sugárzott, hogy azt lehetett kiolvasni belőle: Ez a nőtönkre fogja tenni
az életedet.
 19. fejezet
Amikor aznap este bejött a szobánkba, fölhajtotta a hálóingemet, és
úgy szeretkezett velem, mintha az lett volna az utolsó éjszakánk a
földön.
- Szeretlek, Kit, szeretlek - hajtogatta egyre. A fejem az ágytámlához
szorult. - Ezt sose felejtsd el!
- Nem fogom. - Megijesztett a hangszíne. - En is szeretlek.
- Nehéz ez neked - mondta. - De nagyon bátor vagy. Megbízol
bennem?
- Persze hogy megbízom. Most pedig adj egy pohár vizet, és gyűrjük
be rendesen a szúnyoghálót! - Igyekeztem normális hangot megütni,
mert az övé nagyon más volt, és nem értettem, miért. Amikor nem
válaszolt, eloltottam az olajmécsest, szétspricceltem egy adag
szúnyogriasztót, és magunk köré gyömöszöltem a szúnyoghálót.
Meg sem fordulva, fojtott hangon csak annyit mondott:
- Most már alszom.
Nagyon gyorsan elnyomta az álom, én pedig éberen feküdtem, és
éreztem, hogy úgy borul rám a hőség, akár egy puha, átázott köpeny.
Egyre inkább zavarba ejtett a viselkedése. Amikor az éjszaka közepén
fölébredt, én még mindig ébren voltam. A vállára tettem a kezem.
- Anto, valami baj van, ugye?
Most sem fordult meg.
- Nincs semmi baj. - így, háttal nekem, a hangja mintha egy hordóból
jött volna. - Csak szólni akartam neked, hogy Appan azt mondta,
elkezdhetsz dolgozni, amikor neked megfelel. Szerinte jó dolog, ha a
nők dolgoznak. - Lehet, hogy egy riportban olvasta. Még inkább
összezavarodtam. - Anto. - Magam felé húztam a vállát. - Ennyire
könnyű volt? Mit mondtál?
 - Semmit. Csak arról van szó, hogy hamarosan nekem is utazgatnom
kell. Muszáj szereznem egy állást.
- Persze, így is terveztük, és akkor vehetünk egy saját házat.
- Megpróbáljuk.
Úgy éreztem, hogy az életem a hátam mögött szerveződik, és ez
nagyon nem tetszett.
- Anto - szólongattam újra -, valami baj van. Tudom. Érzem. - De ő
már újból elaludt, olyan gyorsan, mintha valaki egy kloroformos
maszkot szorított volna az arcára. Felkeltem, melléje térdeltem, és a
zsalugáter lécei között beszűrődő, ezüstös holdfényben tanulmányozni
kezdtem az arccsontjai ívét, az ajkát, a finom, puha bőrét. Egyszerűen
csak a kéjvágy hozott volna engem ide? Őelőtte nem ismertem a
szexuális vonzódás semmivel össze nem hasonlítható mámorát, azt,
hogy olyan energiával tölt fel, amely egyszerre megjósolhatatlan és
irányíthatatlan. Ha egy másik férfi kért meg volna, hogy jöjjek el erre az
utazásra, vajon józanabbul döntöttem volna, kevésbé lettem volna
idealista, és kevesebbet képzelegtem volna?

A következő napokban az volt az érzésem, hogy Anto elsodródik

tőlem. Korán elindult, mindegyik állásra jelentkezett, amit az újságban
talált, és aztán egy napon csak egy üzenetet hagyott, amelyben az állt,
hogy hirtelen el kellett utaznia északra, mert adódott ott egy
állásinterjú. Nem biztos benne, hogy megkapja, de meg kell próbálnia.
Sajnálja, hogy nem személyesen mondja el ezt, de volnék-e szíves
tartani magamat a megállapodásunkhoz, és még két hétig
Mangalathban maradni?
Máriámmá adta át a cédulát a reggelizőasztalnál, hozzátéve kedvesen
a szépítő szavakat:
- És azt mondta, hogy vigyázzunk rád, és mulassunk sokat.
- Milyen messzire ment északon? - Igyekeztem nem annyira
döbbentnek látszani, amilyennek éreztem magam. Eddig egyszer sem
került szóba az a lehetőség, hogy északon vállaljon állást, ráadásul
egyáltalán nem vallott rá, hogy egy szó, egy csók, valami kis
megnyugtatás nélkül menjen el.
Máriámmá megpaskolta a kezem, és azt felelte:
- Bombaybe, azt hiszem, de ne izgasd magad, a mi családunkban a
férfiak állandóan úton vannak. Délelőtt megmutatom neked, hogyan
kell megkötni egy szárit. - Ugyanolyan gyors és ellenállhatatlan mosolyt
villantott fel, amilyet Anto szokott. - Meglepetés lesz Antonak, amikor
hazajön.
Mivel az a veszély fenyegetett, hogy egy kialakulatlan nap áll előttem,
mindenféle tervért hálás voltam.
Reggeli után Máriámmá kislánya, Theresa, egy édesen komoly,
dundi gyerek nagy, barna szempárral és egy korai bajuszkezdeménnyel,
a verandán ülve szótlanul engem bámult, amíg Máriámmá, két karján
stólákkal és szárikkal, lejött az emeletről.
A száriknak nagyon finom illatuk volt. Máriámmá elmagyarázta,
hogy minden évszakban ő és Amma előveszik, és különféle
gyógynövényekkel újból összehajtogatják őket: tavasszal jázmint,
nyáron rózsaolajat és citromfüvet, a monszun idején pedig levendulát
tesznek közéjük. Kiterítette őket a fonott székekre, hogy
megnézhessem, elmagyarázta, hogy a chatta és a mundu, az egyszerű,
fehér blúz és a puha, fehér szoknya, amelyet ő és Amma mindennap
viselnek, „többé-kevésbé a nasrani nők egyenruhája.” A részletesebben
kimunkált, ékszerekkel díszített és sokszínű szárik általában esküvőkre
vagy a nők találkozóira valók, amikor a nők összejönnek, hogy együtt
jól érezzék magukat és pletykáljanak. Isten mentsen meg az ilyentől,
gondoltam rémülten.
- Hallottam, hogy hamarosan megkezded a hivatali munkát egy
jótékonysági intézménynél - vetette közbe lazán, amitől az az érzésem
támadt, hogy egy olyan családi beszélgetés részese volt, amelyben nem
vettem részt. - Ez lesz a legmegfelelőbb és klassz is. - Feltartotta a
nasrani ruhát: a fehér, hátul rakott, redőződő szoknyát és az egyszerű
pamutblúzt. A mosolya barátságos volt, miközben szorgalmasan
kiteregette, simogatta és újrahajtogatta a szárikat, néhányat
selyempapírba csomagolt, amelyről elmagyarázta, hogy savmentes, és
megvédi az öltözeteket a termeszhangyáktól és az izzadságtól.
Kedveltem Mariammát: vicces és gyengéd volt, és büszke a skót
mondásaira meg a könyvszeretetére. Ha volt is benne valamiféle
testvéri oltalmazó ösztön Anto iránt, azt jól titkolta.
Miközben ügyes és gyakorlott kézzel rám tekerte a szárit, énem egy
része arra gondolt, hogy ilyen lehet az, amikor valakinek van egy
nővére - akivel felvillanyozódunk, ha ruhákról van szó, együtt lehet a
szemünket forgatni a fiúk miatt, bizalmasan elmesélni egymásnak
dolgokat -, mert amikor korábban mesélt nekem Antoról, hozzátette:
„Kisfiúként mindig meglógott. Meglehetősen magának való lélek volt.”
- Tényleg? - kérdeztem, eszembe jutott ugyanis túlzottan rövidre
szabott udvarlási szakaszunk a Wickam Farmon, és hogy hogyan
terveztük és vágytuk, hogy több időt tölthessünk együtt.
- Nyomkövető játékokat játszottunk. - Szorosabbra csavarta a
kelmét. - Egy csomó nyomot hagytam a fákon, a virágcserepeken, a
mólón, egyszer a szamár füle mögött. Anto és a barátai néha
kilométereken keresztül követték a nyomokat kenuval vagy biciklin.
Remekül szórakoztak. Olyan szabadok voltak!
- Lefogadom, hogy te is imádtad ezt!
- Én otthon maradtam Ammával - mondta derűs nyugalommal. - Az
én feladatom a nyomok elhelyezése volt. Azt is élveztem - tette hozzá
kis védekezéssel a hangjában. - Itt kiskorunktól fogva arra képeznek
bennünket, hogy jó feleségek legyünk.
Csábított, hogy megkérdezzem, hogyan tudta ezt összeegyeztetni a
kétévnyi részegítő szabadsággal az egyetemen. Ő azonban
koncentrálva, komoly arccal kiemelt egy szárit a selyempapírjából, és
egyik végét a vállamra tette.
- Tehát sokat változott, amíg távol volt?
- Nagyon sokat.
- Mi módon?
- Komolyabb. Sokat viccelődik, de szomorúbb.
Lesújtott, hogy ezt hallottam, és ő, miután egy gyors pillantást vetett
rám, témát váltott: felemelt egy pókháló finomságú, selymes fehér
fátyolszövetből készült szárit, amelynek aranyszegélye úgy szikrázott,
akár a napfény a víztükrön.
 - Ez volt a menyasszonyi ruhám - mondta Máriámmá. - És be voltam
borítva arany ékszerekkel. - A szeme csillogott az emléktől. -
Csodálatos nap volt: esküvői lakomák, tűzijátékok, a násznép hajóval
érkezett, és a mólót meg a kertet lángoló fáklyák világították meg -
olyan gyönyörű volt, hogy sírni kellett tőle. A cselédeknek is nagyon
tetszett. Bárcsak itt lettél volna - tette hozzá udvariasan. - Te mit
viseltél az angol esküvőtökön? - Ettől a kérdéstől rettegtem.
- Semmi puccosat. - Eszembe jutott a jéghideg anyakönyvi hivatal, a
felpödrődő szendvicsek, anyám arckifejezése és Daisy lelkes
erőfeszítései, hogy kompenzáljon. - Tweedkosztümöt és kalapot. -
Máriámmá örömteli pillantása csalódottá, már-már helytelenítővé vált.
- Antot nem zavarta?
- Nem. - Közben azt gondoltam: Hazug. De már nem is tudtam. -
Ruhákkal még mindig nagyon rosszul vagyunk ellátva Angliában.
Hogy áthidalja a kínos csöndet, Máriámmá szétfújt egy kis
rózsavizet, és felpróbáltatott velem egy szárit. Általában utálom,
amikor öltöztetnek - eszembe jutott anyám, ahogy pofon vág, ráköp a
zsebkendőjére, és vezényel, hogy mellet ki, hasat be -, de Máriámmá
szelíd arccal megpaskolt, megforgatott, majd megigazított itt-ott egy-
egy hajtást.
- Kislány korodban milyen ruhákat hordtál Angliában? -
Átmosolygott a vállam fölött a feszülten figyelő Theresára. - A skót
nevelőnőnk hőségben is tweedkosztümben járt.
- Bármit, amit anyám választott - ezek általában gyapjúból készültek
- feleltem. - Igen, még a fürdőruhám is gyapjúból volt. Anyám kötötte,
elöl gombolódott, és amikor kimentünk a tengerpartra, és megtelt
vízzel, úgy néztem ki, mint egy két lábon járó lárva.
- Egy lárva! - Máriámmá elnevette magát, és amikor a karjával
csapkodva lefordította Theresának, mit mondtam, a kislány vihogott és
dobálta magát, mind a hárman jót nevettünk. Éhes voltam,
megéreztem a konyhából kiáradó fűszer- és gyógynövényillatot, s ekkor
arra gondoltam, hogy itt talán boldog lehetek.
- Igen - folytattam, most már főleg Theresa kedvéért -, nagyon szúrós
gyapjúsapkát, gyapjúbugyit és egy tweedszoknyát.
 - Az ételek is gyapjúból voltak? - Theresa végre-valahára angolul
szólalt meg. Ragyogott az arcocskája, és megmutatta apró, éles fogait.
- Természetesen, gyapjúételek voltak: gyapjúkolbász, gyapjúkrumpli.
- Szóáradat következett Theresa szájából.
- Azt szeretné, ha eljönnél a jövő heti hölgypartira - tolmácsolt
Máriámmá. - Azt mondja, te… - Elhallgatott, és beszívta az ajkát.
Amma lépett be a szobába, de olyan gyorsan, hogy azt feltételeztem,
valószínűleg mindvégig figyelt bennünket. - Természetesen előbb
Ammát kell megkérdeznünk - folytatta Máriámmá zavartalanul. -
Rengeteg imával kezdünk, amit te talán unalmasnak találsz, úgyhogy
jöhetnél később.
Amma egy szót sem szólt, csak hosszú, elismerő pillantást vetett rám,
ahogy ott álltam a félig felcsavart, halvány rózsaszín száriban, egy
másfajta lárvaként, mint amelyik vedleni készül, vagy újabb bőrt
fölvenni.
- Tudsz benne járni? - kérdezte végül, és közben igyekezett
mosolyogni.
Megpróbáltam, először esetlenül döcögve, de aztán eszembe jutott,
hogyan csinálja Máriámmá: kisebbeket lép, és jobban odafigyel a
tartására. Theresa összecsapta kicsi, tömzsi kezét.
- Milyen érzés? - Amma arca kifejezéstelen maradt.
- Egészen más - feleltem, ami igaz is volt: magasabbnak, nőiesebbnek
éreztem magam, és amikor már tudtam benne járni, már-már
méltóságteljesnek. Ezzel egy időben úgy éreztem, hogy befásliztak,
bepólyáltak, féken tartanak, mintha egy háromlábú versenyen vennék
részt. De jobbnak találtam, ha ennek nem adok hangot.
- Csinosan néz ki? - Theresa becsukta egyik szemét, és úgy ráncolta
mókás arcocskáját, mint egy párizsi varrónő. Amikor ránéztem,
elképzeltem, milyen gyerekeink lesznek Antoval - de kérlek, Istenem,
még ne!
- Nagyon csinos - felelte Amma bágyadtan.
- Arra gondoltunk, hogy Kit ezt viselhetné a munkahelyén - emelte
föl Máriámmá az egyszerű fehér öltözéket.
 - A munkahelyén, igen. - Amma mosolyfélét varázsolt az arcára, de a
szemöldökét is ráncolta. - Anto azt mondta, jövő héten kezdesz. Örülsz
neki?
- Igen. - Igyekeztem szerénynek tűnni, ugyanakkor magabiztosnak,
de nem visszataszító módon.
- Jól van - jelentette ki Amma szárazon. - Szóval végül csak
keresztülviszed az akaratodat. Ugye tudod, hogy én nem örülök neki?
- Többé-kevésbé sejtettem - feleltem. - És sajnálom.
Amma arca merev volt. Később, amikor visszafelé igyekeztem a
szobámba, megállított a folyosón, a karomba csípett és átható pillantást
vetve rám, ellenségesen méregetett.
- Sosem szabad beszélned a munkádról a családon belül - jelentette
ki. - Ehhez az egyhez muszáj ragaszkodnom. Megértetted?
Azt válaszoltam neki, hogy igen, pedig nem egészen értettem, még
nem.
 20. fejezet
Mivel féltem, hogy elalszom, vagy hogy Amma az utolsó pillanatban
megtiltja, első hivatalos munkanapom előtt alig aludtam egy
szemhunyásnyit. Hajnali négykor fölkeltem, olvastam egy darabig, és
egy órával korábban megérkeztem Aleppibe, ahol, reggel fél nyolc lévén
a fából épített móló nyüzsgött a halárusoktól, az utcai kókuszlé-
árusoktól, egy álmos gyerek burgonyaszirmot és fakígyókat árult.
Dr. A.-ra a jegypénztár előtt találtam rá, ott ült egy fonott székben,
nagyon előkelőnek és személytelennek látszott, és nem volt sokkal
barátságosabb, mint a megismerkedésünk napján. A mellette álló,
nyugtalannak tűnő, szemüveges nőt így mutatta be:
- Ő Maya, a teljes mértékben képesített bábánk.
Maya összeránduló arccal elmosolyodott, és amikor rám nézett,
láttam, hogy impozáns férfiszemüvege alatt egy halványuló zöldeslila
zúzódás húzódik.
A hajónk egy rozzant, öreg rizsszállító volt, oldalán kifakult piros
betűkkel állt a Holdkő felirat. Gyönyörű, romantikus látványt nyújtott
kecsesen ívelő vonalaival és bambusz tetejével, amely napfénymintákat
vetett a padlóra. Dr. A. unott, monoton hangon elmagyarázta nekem,
hogy a fedélzetét kesudióból és halolajból nyert gyantával borított
kötelek tartják össze, és hogy a hajóra égető szükség volt - az egyetlen
módja, hogy meglátogathassanak néhány falusit -, ugyanakkor
„súlyosan kimerítette a kasszát”, mivel „teljesen fel kellett újítani”.
Mialatt berakodták a hajóra a bedobozolt orvosi eszközöket és a
bábaképző tanfolyamokhoz szükséges kartontáblákat, Dr. A.
kényelmesen elhelyezkedett a székén, és visszavonult elméje pompás
citadellájába (vagy pedig elaludt), és Maya, akinek kedves, szégyenlős
gyermeki mosolya volt, egyre élénkebben ugrált föl-le a hajóról, hogy
körbevezessen.
 A kicsiny, nyomorúságos konyha végében rámutatott egy tűzhelyre:
- Azon főzheti meg a rizsét és a chayáját.[18] Aztán rámutatott egy
mellettünk ártatlanul elúszó kacsára, és mímelte, hogy megfojtja. - Az
lesz a vacsoránk. - Amikor megkérdeztem, mi a terv aznapra, Maya
ragyogva nézett rám stréber külsőt kölcsönző szemüvege mögül, és
előhúzott egy térképet a serpenyők alól. - Az első állomásunk - mondta
- Champakulam lesz, ahol elcsevegünk néhány helyi bábával, és
megpróbáljuk rábeszélni őket, hogy végezzék el a tanfolyamunkat.
Azután meglátogatunk egy frissen szült anyát, akinek nagyon nagy
gyereke született: öt és fél kilós, szegény teremtés. Az eddigi
legnagyobb baba a faluban. Felveti a cukorbaj gyanúját, gondoltam, de
nem szóltam semmit. - Egy mindenórás anyát is meglátogatunk.
Mostanra már kezdtem hozzászokni India lusta ritmusához - a chai,
a csevegés, a haiva khana, amiről Anto azt mondta nekem, hogy hindi
kifejezés, és azt jelenti: „levegőrágcsálás” -, de ez rettentően sok
munkának tűnt egyetlen napra, márpedig én megígértem, valójában
megesküdtem Ammának, hogy aznap estére egész biztosan otthon
leszek. Igyekeztem elrejteni a rám törő pánikot.
- Mennyi időt fog ez igénybe venni?
Amikor Maya azt válaszolta: „Ó, hát két napot biztosan”, a fejbőröm
viszketni kezdett a rémülettől, és mielőtt a hajó kifutott volna, partra
ugrottam, odaordítottam a család sofőrjének (amiért haragos pillantást
kaptam Dr. A.-tól, akit fölébresztettem), és lefirkáltam egy
megalázkodó üzenetet az anyósomnak, hogy valószínűleg késni fogok,
de senki sem foglalkozott velem. Amikor megszólalt a hajónk kürtje,
Maya meglepően erős karja fölrántott a fedélzetre. Dr. A. szemöldökét
ráncolva figyelt a hajó orrából, mint egy nap által keretbe foglalt nagy,
sötét árnyék. De csakhamar megfeledkeztem róla és az Antoval meg
Ammával kapcsolatos többi aggodalmamról, annyira csodálatos volt
kint csordogálni a folyón, és arra gondoltam: Itt vagyok és dolgozom.
Azon a délelőttön végig ez járt az eszemben, akár egy dal. Ráadásul
félénk barátság kezdett bimbózni köztem és Maya között, aki rendkívül
aranyosan és barátságosan viselkedett, s aki - sok más helyi lakoshoz
hasonlóan - kitűnően beszélt angolul.
 Ahogy a hajó keresztülpöfögött a keskeny vízi úton, éreztem, hogy
megkönnyebbülök: belépőben vagyok egy új és titkos világba, amely
független a Thekkedenektől, meg a szabályaiktól, az elvárásaiktól és a
velem kapcsolatos aggodalmaiktól. A folyó első kanyarulatában láttam
egy teljes családot - szülőket, gyerekeket, kutyákat és bivalyokat -, akik
a vízben mosakodtak, utána egy sor szivárványszínbe öltözött nőt, akik
vizeskorsókkal a fejükön libasorban gyalogoltak át a rizsföldeken -
távolabb pedig színpompás kalyibákat és apró, takarosan bevetett
kerteket, fészereket, egy zöldségeit ádázul pucoló öreg nénit, egy hindu
templomot, amely olyan közel volt, hogy a füstölőjének a szaga szúrta
az orromat, és a papja integetett nekünk a partról. Körülöttünk
rizsföldek és pálmafák tükröződtek a vízen, és arrébb lankás dombokat
láttam, amelyek felhőknek tűntek, és felhőket, amelyek domboknak, és
kacsacsaládokat, amelyek jóformán rá sem hederítettek a hajónk
keltette szelíd hullámokra. Egy jégmadár szárnyát és egy hal ugrását
láttam megvillanni. Eletemben nem voltam még így elbűvölve és
ennyire boldog.
Egy vihogó iskolás lányokkal megrakott, nagy kenu haladt el
mellettünk. A lányok befont haját fehér szalagokkal kötötték meg,
hosszú, kék szoknyájuk és fehér blúzuk eleganciájából ítélve egy puccos
magán leányiskolába járhattak.
- Mindet ismerem. - Maya visszaintegetett nekik. - Kettőt közülük én
segítettem a világra. Az egyiknél két napig tartott, és kis híján
belepusztultam.
A folyó másik partján egy szívfacsaróan csenevész kislány - nem
lehetett több hat-hétévesnél - abbahagyta a ruhák mosását, amikor
meglátott bennünket. Amikor sovány karocskájával integetett nekünk,
a kulcscsontjai úgy kiálltak, mint az orgonaregiszterek. Maya elmondta,
hogy errefelé a háború miatt, és mert tavaly rossz volt a rizstermés, a
szegények még az eddiginél is szegényebbek. Ez a kislány árva, de nem
kell aggódnom miatta, mert „Indiában a gyerekek mindenkihez
tartoznak: a nagymamákhoz, a nagynénikhez, barátokhoz.”
Akkor anyám vajon miért hullott át ezen a sajátságos hálón,
tűnődtem, és került árvaházba, és ezt követte az éles fájdalom,
ismerős, akár egy régi sérülés, ahogy azon töprengtem, vajon
hiányzom-e neki. A hajóutunk során két levelet is írtam neki, félig-
meddig azt remélve, hogy azt válaszolja, még mindig szeret, és hogy
megbocsátott nekem. Ezután írtam neki még egy levelet és két
levelezőlapot Mangalathból, de részéről fülsiketítő csönd volt a válasz,
és kezdtem elhinni a „számomra meghalsz” ultimátumát.
Borús gondolataimat megfékezendő Maya képzéséről érdeklődtem,
és megkérdeztem, nem zavarja-e, ha jegyzetelek. Azt felelte, hogy
miután hosszú éveken át hivatalos képzettség nélkül segítette világra a
babákat, Dr. A. rábeszélte, hogy végezze el Madrasban az általános
ápolónőképzőt, majd utána az egyéves bábaképzőt.
- A családom megengedte, mert a férjem beteg, szívbaja van, de most
már utálja a munkámat - ami teljesen nyilvánvaló volt a zöldeslila
monoklijából. - Errefelé a legtöbb nővér - tette hozzá a vállát megvonva
- rossz sorban él: özvegyek, árvák vagy elhagyott feleségek. A legutóbbi
időkig egyáltalán nem létezett hivatalos bábaképzés. Nagyon nagy
felbolydulást okoztunk. - Széles mosollyal még hozzátette: - De most
már nagyon nagy az igyekezet a kormány részéről ebben az irányban.
Csodáltam a nyugalmát és a vidámságát; ettől a problémától nekem
is felforrt a vérem. A világ valamennyi nyavalyás vallása úgy tesz,
mintha törődne az anyákkal, a gyerekekkel, a betegekkel és a sántákkal
- de korántsem gondolják komolyan.
Még beszélgettünk, amikor Dr. A. fölemelkedett a hajóorrban, akár
egy megtermett bálna. Egy csomó sárkunyhóra mutatott a parton, és
egy fehér templom csúcsos tornyára.
- Champakulam - közölte velem. Megigazította a száriját, és fölvette
jókora orvosi táskáját. - Két helyi bába vár ott bennünket. - Csak kettő!
Daisy elhitette velem, hogy egy tanterem zsúfolásig meg fog telni velük,
de jámboran követtem a hajóról leszálló doktornőt végig egy földúton -
mocskos kanálisok, rengeteg bűzlő szemét, egy halakat áruló, hályogos
szemű öregasszony mellett - egészen a falu végéig, egy kis, fehérre
meszelt kolostorhoz, ahol egy öreg francia apáca várt minket. Az apáca
a templom végében egy ablaktalan szobába vezetett bennünket, ahol
két nő várakozott. Az első bábaasszony, Amba Kannan egy aprócska,
inas, sértett arcot vágó, körülbelül harmincöt éves nő volt, két karját
olcsó aranyszínű karperecek borították. A másik eltakarta az arcát,
amikor meglátott minket, és vonakodva motyogta el, hogy Latikának
hívják. Amba egy udvarias namastéval üdvözölte Dr. A.-t, de aztán
szóáradatot zúdított rá. Dr. A. némán hallgatta, együttérzőn ingatta a
fejét, aztán odafordult hozzám: - A legnagyobb problémája az, hogy
néhányan ebben a faluban már nem fizetnek a helyi bábáknak a
munkájukért, mert úgy tudják, hogy már maguktól kapják a
fizetségüket. Azt mondja… - Meghallgatott egy újabb kirohanást. -
Bűnözőkként kezelik őket.
- Kérem, mondja meg nekik, hogy mi csak a képzést fizetjük -
válaszoltam Dr. A.-nak.
- Ezt már elmagyaráztam nekik, de dühösek, és már nem bíznak a
britekben. - Dr. A. nem foglalt állást, csak horkantott egyet.
- Most szeretne valamennyi pénzt, kárpótlásul azért, amit elvesztett.
- Megkérdezhetem, mennyit kérnek egy szülésért? - tudakoltam.
- Nagyon csekély összeget, általában tizenkét és tizenhat rúpia
között. - Angol pénzben ez egy-két fontot tett ki.
Írtam egy feljegyzést az új jegyzetfüzetembe, mintha tudnám, mit
csinálok.
- Amba átlagosan hány szülést vezet le havonta?
Ujabb szózuhatag következett.
- A múlt hónapban ötöt. Összesen háromezret.
- Háromezret! Te jó ég!
- Igen, háromezret - érkezett a határozott válasz. - De az is lehet,
hogy még többet.
Amba szúrósan nézett rám, ajkát büszkén biggyesztette.
Maya átvette a tolmácsolást.
- Dr. Annakutty büszkén jelenti ki, hogy most, miután elérkezett a
függetlenség, Travancore lesz a legjobb ország a világon a
gyerekszüléshez, és hogy mi csak azért jöttünk ide, hogy egyszerű
dolgokat mutassunk meg nekik. - Dr. A. úgy ingatta a fejét, hogy az is
híján leröpült a helyéről. - Higiénikusabb módszereket. - Maya úgy
dörgölte a kezét, mint Lady Macbeth. - Például: nem járunk
csecsemőről csecsemőre kézmosás nélkül, és nem hagyjuk ott a… -
Nem fejezte be a mondatot.
Dr. A. rám pillantva fenyegetően megrázta a fejét.
 - A méhlepényről beszélnek - motyogta végül. - Ezt majd később
megmagyarázom. - Tehát… - Dr. A. egy újabb méltóságteljes horkantás
után hangosan összecsapta a kezét. - Ideje hozzálátnunk.
A két bába törökülésben leült a földre, és Dr. A. roppant magas
hangon karattyolni kezdett. Elővarázsolt a táskájából egy műanyag női
medencét és egy piszkos fababát, és bemutatta a szülés különböző
szögeit.
Bestiálisán meleg volt, de jó érzéssel töltött el, hogy az agyam újra le
van kötve. Fél óra beszéd után Maya, mint holmi szülészeti Mikulás,
kipakolta a steril intimbetétekkel, cumisüvegekkel, egy üveg síkosítóval
és három pár gumikesztyűvel telerakott, barna papírba burkolt
csomagokat.
Mialatt kiteregették a modern orvostudomány csodálatos világából
származó felajánlásokat a kőpadlón, emlékeztettem magam, hogy
szóljak Daisynek, hogy az eszközök többi része Dr. A. házában van.
Maya éppen azt mutatta be, mennyi síkosítót használ egy
gumikesztyűn, amikor felpattant az ajtó, és megjelent az öreg francia
apáca. Közölte, hogy alighanem úton van egy baba.
Dr. A. odafordult hozzám.
- Mayával kell mennie, ő ismeri ezt a lányt, és tudni fogja, mit kell
tenni.
Miközben a perzselő melegben végigsiettünk a poros utcán,
verejtékeztem a rémülettől. A vöröslő fejű lány emléke mindig ott
bujkált az elmémben, ott feküdt egy átázott fekete függöny mögött, és
komolyan nem tudtam, képes leszek-e majd boldogulni.
- Miss Kit - szólalt meg Maya nem kell rohanni. - Az irányításával
megkerültünk egy öregembert, aki a járdán ült a varrógépével, és
elmondta, hogy a lány, akihez igyekszünk, tizenhat éves. A neve
Prasanna, és ez a második babája. Öt héttel a szülés előtt átköltözött az
anyósa házába. - A rokonai halat árulnak, mint ezek az emberek. - Egy
ősöreg párra mutatott, akik az utcácska másik oldalán ültek. Mellettük
egy bambuszszőnyeg, tele fénylő pikkelyű halakkal és csilikötegekkel. -
Amikor odaérünk - Maya belenyúlt a vászonszatyorba, amelyet
magával cipelt, és a kezembe nyomott egy sztetoszkópot -, tegye ezt a
nyakába, és én majd azt mondom nekik, hogy angol orvos. Azt fogják
hinni, hogy szerencsét hoz nekik. - Amikor megráztam a fejem,
visszatette a sztetoszkópot a szatyrába, és biztatóan megveregette a
karomat. - Akkor majd később - mondta. - Most elég lesz, ha csak
figyel.

***

A lányra egy döngölt padlós kalyibában találtunk rá, egy halom

összetapasztott homoknak látszó valamin feküdt, köréje pár piszkos
rongyot dobtak. A homok, magyarázta Maya, remekül beissza a vért.
Két asszony főzött egy füstös fatüzelésű tűzhelyen - az egyik hagymát
aprított, a másik egy fazékban rizskását kevergetett. Pániknak nyoma
sem volt.
A lány félálomban feküdt, amikor megérkeztünk, homlokán csillogó
izzadság gyöngyözött. Elmosolyodott, amikor a szemét kinyitva
megpillantotta Mayát. Már jönnek a fájások, mondta neki, „Vegan és
adupichu.” Sűrűn és erősen, fordította Maya.
- Nem azt mondta, hogy a falusi bába fogja levezetni ezt a szülést? -
kérdeztem.
- Lehet. - Maya megvonta a vállát. - Majd meglátjuk.
A mezítlábas anyós halkan bejött a szobába, kezében egy lábos nem
túl étvágygerjesztő lencseszerűséggel. A haja őszült; fáradtnak tűnt.
Amikor elővettem a jegyzetfüzetemet, láttam, hogy megremeg a keze.
Megkértem, erősítse meg Prasanna korát, de ő csak kifejezéstelen
tekintettel bámult rám, és a fejét vakarta.
- Nem tudja biztosan - mondta Maya, és hozzátette, hogy errefelé ez
nem szokatlan. Tovább kérdeztem, ami a listámon szerepelt: Hány
gyereke van már Prasannának? Egy. Mennyi ideig vajúdott? Tíz órán
keresztül.
Amikor fél órával később a lány hasa keményedni és feszülni kezdett,
Maya elhúzta a vékony lepedőt, és azt mondta, álljak be a sarokba.
- Ezt úgy hívjuk, hogy az ujjainkkal gondolkodunk. - Végighúzta az
ujjait Prasanna hasának lüktető domborulatán, egy helyen megbökte,
feszülten figyelt, és kutató kézzel kétoldalt megfogta a hasát. - A baba
jól fekszik - jelentette ki. - Nem kell nagy hűhót csapni. - Egy fiatal
kakas bekukorékolt a nyitott ablakon, egy csengő csilingelt, ahogy egy
bicikli zörögve végigment az utcán. Mindketten elmosolyodtunk,
amikor hirtelen egy picike láb kidudorodott a bőr alatt, mintha a baba
azt mondta volna: „Úgy van!” Maya felvette a gumikesztyűjét, síkosítót
kent az ujjaira, és elvégzett egy belső vizsgálatot. Nyugodt, takarékos
mozdulatai, higgadtsága az öreg Jackre, a lovak betörőjére
emlékeztetett, aki a Wickam Farmra járt, és a ravasz, már-már nem is
tudatos módra, amellyel be tudta csúsztatni a ló fejét az első
kantárjába, szinte úgy, hogy az állat észre sem vette. - Már közel
vagyunk - dünnyögte, és megveregette Prasanna karját. - Most
megtanul néhány új szót - fordult hozzám. - írja le őket! Velum kondu
ima, hozzon egy kis vizet! Choodu vellum, forró víz. A tulle azt jelenti,
nyomj! A mukkeh azt, hogy koncentrálj!
Azt kérte, lépjek ki pár percre a kalyibából, hogy több helye legyen
elvégezni egy masszázst. Már odakint jöttem rá, hogy addig szinte nem
is lélegeztem. Természetesen tudtam, hogy szinte biztosan újra végig
kell majd néznem a szüléseket, és erre föl is voltam készülve, de attól a
kalyibától, amelyben olyan vastagon megállt az áporodott levegő, hogy
késsel lehetett vágni, plusz az ehhez társuló többi szag - az izzadság, a
füst, az emberi testek, ősrégi ételek - kivert a veríték, és kis híján
öklendezni kezdtem.
Amikor Maya kijött hozzám, egy dósát, palacsintát eszegetett és
mosolygott. A lány méhnyaka kellőképpen kitágult. Kókuszolajjal
könnyedén megmasszírozta. Prasanna boldog volt.
Amikor egy órával később megjelent a baba feje búbja, szégyenkezve
azon kaptam magam, hogy mindjárt elájulok. Mintha az agyam
kitörölte volna azt a huszonnyolc szülést, amelyeken részt vettem, és
visszalökött volna csámpás kezdő koromba. De amikor a kalyiba már
nem billegett a szemem előtt, távolról láttam, hogy Maya tökéletesen
ura a helyzetnek. Egy hangos sikoltás, s hirtelen láthatóvá vált egy
sűrű, nedves, sötét hajú fej, azután Prasanna fújtatva, kiáltozva
nyomott még egy rettentő nagy utolsót, és kitolt egy új emberkét a
szobába. Az anyós felkiáltott: „Ente daivame aan kunju! Ó, istenem!
Fiú!”, és Maya feltartotta a babát, hogy a lány, aki sírva fakadt a
boldogságtól, láthassa.
 Arra az időre, amíg elvágták a köldökzsinórt és megszabadultak a
méhlepénytől, kiebrudaltak a szobából. Mire visszamentem, a baba
már meg volt mosdatva, és Maya megpuszilgatta, aztán izgő-mozgó
lábujjaitól a nedves, csimbókos hajáig lassan végignézte. Mondott
valamit, amin az összes nő nevetett.
- Miért nevetnek? - Még mindig rosszul voltam.
- Azt mondtam, hogy szép a haja, szép kövérek a lábai, és egy helyes
kis csomag van a combjai között. - Maya vidáman ingatta a fejét:
tetszett neki a saját tréfája.
- Nem számítottam rá ilyen hamar - mondtam, miközben remegő
térddel kimentem a kalyibából, és szinte azonnal rám tört egy
majdnem sírós érzelemhullám, amelyet nem tudtam nevén nevezni. A
mai nap megmutatta, hogy alighanem hamarosan, ha le tudom győzni
a gyengeségemet, lassan fölkészülhetek arra, hogy hasznos segítség
legyek a klinikán. Ez volt a kezdet. Az még kérdéses, hogy még mindig
lehet-e belőlem bába - maga a gondolat elég volt ahhoz, hogy a szívem
hevesebben kezdjen dobogni, ezért, hogy elkerüljem, hogy a
gondolataim a szokásos mókuskerékben forogjanak, megkérdeztem
Mayától, hogy Prasanna nagyon csalódott lett volna, ha kislánya
születik? Maya éles pillantást vetett rám.
- Hát persze - felelte. - A lányok túl sokba kerülnek: a hozományuk
tönkreteszi a családot. - Amikor neki megszületett a második lánya, az
anyósa hetekig nem volt hajlandó szóba állni vele, de aztán hála
istennek, egy fiú következett.
- Shivának hívják - mesélte büszkén. - Még csak tizennyolc éves, de
már ő az úr a háznál.

A büszke nagyszülők az ajtóban álltak, amikor megérkeztünk

következő megállónkhoz, hogy megnézzük az öt és fél kilós óriásbébit,
akiből helyi híresség lett. Békésen aludt egy, a mennyezetről lelógó
rúdra akasztott vászonbölcsőben - egy hatalmas, dundi, mosolygó,
kávészínű bébi Buddha, a csuklója és a nyaka körül mély ráncokkal.
A baba kókuszolajtól fénylett, a nyakába fakó körömvirágfüzért
tettek, és még valamit, ami egy elfertőződött köldökzsinórnak tűnt.
 - Így hozták haza a kórházból? - kérdeztem a köldökre mutatva
Devikától, a baba édesanyjától, amikor büszkén fölemelte kicsinyét.
Maya kikönyörögte, hogy ehhez a vizsgálathoz vegyem föl az orvosi
köpenyt, és mivel itt nem szülésről volt szó, és úgy véltem, hogy nem
ártok vele különösebben, eleget tettem a kérésének.
- Nem. - Maya elmagyarázta, hogy Devika, aki az első gyermekét
tizenöt évesen szülte, nem szereti a kórházakat. Egyszer elment, de
gorombáskodtak vele, és a hasán ugráltak, hogy siettessék a baba
születését. - így aztán a megszokott bábája jött el - folytatta Maya. -
Őbenne megbízik. Volt rengeteg vér és kiabálás - tolmácsolta, ahogy a
nő hangja drámaian a magasba csapott -, de Devika most már jól van.
Maya közelebbről is megszemlélte a baba köldökzsinórját, amely vörös
volt és nedvedzett. - Ez egy rozsdás kés műve - dünnyögte oda nekem,
de továbbra is semleges arcot vágott. - E tekintetben csökönyös. Most
vegye föl a sztetoszkópját, nézze meg a köldökzsinórt, és ráncolja a
homlokát.
Megszemléltem, és annyira gyulladtnak látszott, hogy azon
tűnődtem, hogy lehet az, hogy a baba nem ordít torkaszakadtából.
Miközben Maya kitisztította a sebet, a baba rugdalózott a sonkás
lábaival, és csak nézett rám hatalmas, barna szemével. De meg sem
nyikkant.
Amikor odaadtam az anyának egy kis üveg fertőtlenítőszert, akkora
buzgalommal köszönte meg, hogy elszégyelltem magam.
- Mit mondott neki rólam? - kérdeztem visszaúton a kolostorba.
- Azt, hogy kitűnő angol orvos.
- Jaj, istenem, nem lett volna szabad ezt mondania! Most ócska
csalónak érzem magam.
- Segíteni fog neki és a babájának - mondta Maya egyszerűen. - Az
elmének hatalmas az ereje.
Kisöpörtem a fejemből a gondolatot. Késésben voltunk az ebédről, és
mindketten éhesek voltunk.
- Az a gyerek egy elefántbébi. Szegény asszony!
Nevettünk, miközben végigfutottunk a vontatóúton.
 Halas curryt kaptunk ebédre, és utána Maya megmutatta a szobámat
- egy kis, meszelt falu helyiség volt a templom fölött, benne egy vaságy,
és a falon egy feszület. A levegőben halvány füstölőillat terjengett.
Amikor bemásztam a szúnyogháló alá, szédült a fejem mindattól, amit
láttam. Mielőtt elnyomott az álom, hallottam a madarak énekét és a
folyó vizének loccsanásait. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy azon
aggódjak, vajon Amma haragszik-e azért, hogy itt vagyok. Ami pedig
Antot illeti: micsoda rettenetes feleség vagyok - a nap során csupán
egyszer-kétszer jutott eszembe.
 21. fejezet
Reggeli előtt Amma azzal az elhatározással ment be a házban lévő
imaszobába, hogy megnyugvást keres, mivel dühös gondolatai egész
éjjel ébren tartották. Anto újdonsült felesége immár csaknem két
hónapja itt élt velük, és Amma kezdte meggyűlölni. Őt hibáztatta Anto
új keletű tartózkodó viselkedéséért, pedig régebben olyan nyílt és
vidám volt vele; őt hibáztatta azért is, hogy a fia olyan gyakran van
távol, hogy állást keressen. Biztos volt benne, hogy mostanra már rég
elárasztották volna állásajánlatokkal, ha nem követte volna el azt a
hibát, hogy egy angol feleséggel tér haza.
Az egyik fűszerkereskedő ősrégi hajójának fedélzetéből készített
cédrusoltár előtt térdelve belélegezte a méhviasz bútorápoló és a
tömjén egybevegyülő szagát, és agyát a fáradt zsibbadtság állapotába
kényszerítette. Ez a kedvenc időszakod a napban, emlékeztette magát:
ilyenkor nem kell rokonokkal beszélgetned és nem kell békitgetned
őket, semmi sem zavar, csak a madarak diszkrét csipogása hallatszik,
és a konyhából Pathrose bársonyos zajai, ahogy vizet szűr át egy
muszlindarabon, majd beleönti az agyagedényekbe, meg a forró
zsirba belekerülő fűszerek sistergése.
Hamarosan felhangzik a suhogás, ahogy Satya tehéntrágyával
tisztítja a lépcsőket. Később három másik nő az udvaron szedegeti ki a
köveket az udvar bal oldalán lévő magtárban tárolt rizsből. Úgy
hajladozik majd a derekuk, mint a balett-táncosnőké, munka közben
mormolnak, lehet, hogy a kuncogásukat is fogja hallani. Ha panaszok
halk zümmögését hallaná, kimenne megnézni, mi a baj. Ez a feladata:
gondoskodni arról, hogy a ház olajozott gépezetként működjön. Mathu,
tőle szokatlan észszerűtlenséggel, úgy tesz, mintha ezt minden bolond
el tudná végezni. Meg kellene egyszer próbálnia.
- Mennyei Atyám, tegyél engem műved eszközévé. Ne hagyd sem azt,
hogy büszke, sem azt, hogy kemény, sem azt, hogy barátságtalan
legyek. Segíts nekem, Istenem! Kérlek! - Mostanában gyakran
előfordul, hogy szertartásos imái kétségbeesett könyörgésbe torkollnak,
mert amikor itthon van, Anto szinte már egyáltalán nem beszél vele, és
ez felőrli. Szégyenkezve a gyengesége miatt megtörölte a szemét,
nehézkesen fölállt, és bement a konyhába, ahol Pathrose egy
napsugártócsában állva éppen hat csésze rizst, dhalt és and
fenugreek[19] -magvakat mért ki a dosa reggeli mellé. Aznap vacsorára
beef ularthiyathut, forró olajban hirtelen kisütött marhahúst tervezett,
hozzá spenótos thorant[20] és egy tüzes lazac curryt, amelyet a lány
olyan túlzóan dicsért a megérkezésük estéjén, mielőtt rátört volna a
köhögőroham. Antonak nagyon ízlett, földöntúli boldogságában még az
ujjait is lenyalogatta. Legalább ennyit tehetett érte. - Ne csináld túl
csípősre az angol lány miatt! - mondta Pathrose-nak. Váltottak egy
röpke gúnyos és bosszús pillantást, de aztán ő mesterkélten nyugodtra
mérsékelte a magáét. Pathrose túlságosan jól ismerte: tudta, hogyan
színlel időnként jókedvet, hogy a megszokott szinten tartsa ezt a házat,
mint ahogyan ő is tudta, hogy a férfi és Satya titokban a szemüket
forgatva utánozzák a mondásait: Aana karyam parayumbol aano
chena karyam. „Muszáj nektek a jamgyökérről beszélnetek, amikor
nekem az elefánttal kell foglalkoznom?”, vagy a letolásai miatt
panaszkodnak. Közös volt a szégyenük abban is, hogy amikor beléptek
a fiatalúr hálószobájába, látták a szemérmetlenül közszemlére tett
harisnyákat és a rattanszékre vetett selyemkombinét. Egyszerű
emberek, számukra a lány olyan volt, mint egy egzotikus szajha.

Reggeli után Amma belebújt a szandáljába, és kiment sétálni a

kertbe.
Bárki, aki nézi, ahogy higgadtan lépdel a nyári lak felé, azt
gondolhatná róla, hogy szerencsés asszony, aki tökéletesen az
irányítása alatt tartja kis világát, de ma úgy érezte, szeretne törni-zúzni,
vagy köpködni, vagy elhajítani valamit. Totálisan elege van már abból,
hogy ő a család kedvenc kaméleonja, aki derűsen alkalmazkodik Mathu
hangulataihoz és eltünedezéseihez, vagy újdonsült feleségek, fárasztó
rokonok, új babák és rosszul időzített betegségek érkezéséhez, holott az
igazság az, hogy - akárcsak az időjárásnak - neki is megvannak a maga
hangulatai.
Az ösvényt mindkét oldalon kókuszdióhéjakba ültetett orchideák
szegélyezték. Mathu hozta neki ezeket a gyönyörű, haszontalan
növényeket - a pártáskosborokat, a csónakorchideákat, és a kék
vandákat - India minden tájáról: ezekkel kért bocsánatot, amiért
sosincs itthon, ezek voltak a békepipái. Ő minden évben aprólékos
pontossággal választotta ki azt a helyet, ahová elültette őket, és
határozta meg a vízzel felhígított tehéntrágya mennyiségét, hogy
szépen virágozzanak.
Egykor ezeket a virágokat a férje gyenge pótlékainak érezte, de az
évek során talált valami erotikusát és felszabadítót céltalan, csitris
szépségükben: semmi mást nem tettek, csak virágoztak és
elkápráztatták, és vonzották a rovarokat; semmit sem adtak vissza.
A nyári lakból rálátott a hajnali fényben rózsaszínűre pirult lagúnára,
és hallotta a postás kiáltását, aki Ottappuramból jött át minden reggel a
csomagokkal és levelekkel. Az elmúlt hónapban minden reggel figyelte
az angol lányt, hogy lesétál a kocsifelhajtó végében álló postaládához,
és egyedül, üres kézzel jön vissza. És isten bocsássa meg, de ő jottányi
részvétet sem érzett iránta. A lány istencsapása volt, nyűg, és bűneinek
listája egyre gyarapodott. Mióta Anto elutazott, Kit minden reggel
elment a Morriszal a cochini szülőotthonba. Megbocsáthatatlan
szabadság. Igaz, Mathu és Anto elvben megegyeztek, de Amma arra
számított, hogy majd csak egyszer-egyszer látogat el oda, ugyanúgy,
ahogy ő a Thekkeden-klán képviselőjeként eljár a szomszéd faluba a
szegény gyerekek iskolájába.
Amikor a lány fölajánlotta, hogy - a megegyezés szerint - kifizeti a
benzint a saját pénzéből, Amma, aki úgy volt idomítva, hogy akkor is
mutasson vendégszeretetet, amikor távol áll tőle az érzés, ezért régi
keletű megszokásból elmosolyodott, és elhessentette a javaslatot,
mintha az egy szúnyog lett volna. Csakhogy - egy szertartás szerint,
amelyet gyűlölt - Amma volt az, akinek havonta egyszer be kellett
mennie a férje dolgozószobájába, s mosolyognia és bólogatnia kellett,
mialatt a férje elővette a bőrbe kötött háztartási könyvet, amelybe az
utolsó rúpiáig mindent be kellett írnia, amit költött, mialatt a ház ura
távol volt.
 Egyéb bűnök: a lány véleményt nyilvánított étkezések közben,
amikor a férfiak a világ dolgairól társalogtak. Végre már kézzel evett, de
csúnyán, nem az ujjhegyeit használta finoman villaként, mint ők,
hanem ragacsos masszaként a tenyerében tartotta az ételt. Amma látta,
hogy ennek láttán Antonak megvonaglott az arca, amikor legutóbb
itthon volt. Vajon miért nem mutatta meg neki, hogyan kell?
Rúzsozza magát, nem erősen, és nem mindig, de akkor is, és púdert
használ, és néhány nappal ezelőtt - engedély nélkül - megmutatta
Theresának, hogyan kell bánni vele. Igaz, csak egy babán gyakoroltak,
de Theresának, aki hamarosan eléri a serdülőkort, esetleg helytelen
gondolatai támadhatnak. Amikor Amma ért be a serdülőkorba, az
édesanyjától egy hosszú okító listát kapott. Szerette volna ezeket az
utasításokat érintetlenül továbbadni.
Azután Kit, válaszul a fagyos légkörre, Ammához fordult, és
megkérdezte, neki mi a megszokott szépségápolási szisztémája. Amikor
Amma tiltakozott, hogy neki nincs olyan, Theresa közbevágott:
„Dehogyis nincs, Ammamma!” És Theresa ecsetelte Kitnek hogyan
püföli Amma szobalánya nap mint nap a szappandiófa kérgét, amíg
megpuhul, hogy Amma le tudja dörzsölni magát vele, és eltávolítsa az
elhalt bőrt, mielőtt beolajozza magát. Személyes dolgok. Amma csak
állt ott, és bólogatott, mosolygott, bólogatott, mosolygott, rendes indiai
nő módjára. De a bensőjében tornádó tombolt.
A legszörnyűbb bűn azonban múlt héten esett meg, amikor látta,
hogy Máriámmá és Kit halkan beszélgetnek a verandán, és lopva feléje
pillantgatnak. Félrevonta Mariammát, és addig csípte a karját, amíg
Máriámmá elmotyogta, hogy Kit a menstruációval, a gyerekszüléssel és
a házassághoz való hozzáállással kapcsolatban tett föl kérdéseket.
Zavarba ejtő kérdések.
- Micsoda arcátlanság - méltatlankodott Amma, azt várva, hogy
Máriámmá majd egyetért, de a lánya kijelentette, hogy Kit nem
kíváncsiságból kérdezte, hanem egy beszámolót ír, és különben is,
ismernie kell a helyi szemléletet, arra az időre, amikor neki és Antonak
gyerekeik születnek.
A gyerekek egy újabb sérelmet jelentenek - az övéik félvérek lesznek,
míg azok, amelyek Vidyától születtek volna…
 Elég! Kitépkedett egy csomó gazt a lepkeorchideája körül, de olyan
hevesen, hogy összefröcskölte homokkal a papucsát. Minden erejével
azon kell lennie, hogy véget vessen ezeknek a rémes gondolatoknak,
egyelőre azonban Isten megmondhatná neki, mit vétett előző életében,
amivel ezt érdemelte ki.
A te hibád, szerette volna mondani a lánynak. Féken kellett volna
tartanod magad; nem lett volna szabad hozzámenned feleségül. Az
utolsó gondolata már-már istenkáromlásnak hatott: Mindnyájuknak
jobb lett volna, ha Anto Angliában marad.
Amikor Pathrose rátalált, fölvette átázott zsebkendőjét a padról, és
nem tett említést vöröslő szeméről. Amikor elküldte Pathrose-t, nézzen
utána, megjött-e a postás, a férfi lesújtott ábrázattal tért vissza.
- Asszonyom - mondta -, sajnálom. Nem jött levél.
 22. fejezet
Egyértelmű volt Kit számára, hogy a Chandy nevű sofőr torkig van
azzal, hogy minden munkanap reggelén ki kell tennie őt a Holdkőnél,
holott szívesebben töltené a napjait kényelmesen az autó fényesítésével
és Appan hazatértének várásával. Amikor elértük az első falut,
Karappuramot, a dudán tartott kézzel verekedte át magát rajta,
kanyargott, hogy kikerüljön egy gyümölcsös bódét vagy pár csirkét,
vagy egy férfit, akit éppen borotváltak. Rengeteget sóhajtozott, és
ellenséges pillantásokat vetett rám a visszapillantó tükörből. Engem
azonban nem zavart, mert ahogy elindultunk a tágas égbolt, a zöld
mezők és a gyöngyöző víz felé, éreztem, hogy újra kapok levegőt, és
mert minden rettegésem ellenére ez volt az első lépés. Újból dolgozni
fogok. Dolgozni fogok.
Korábban sosem értettem, milyen gyógyír ez a gondok idején. A
munka megakadályozta, hogy zavartassam magam Amma miatt,
különösen az étkezésekkor, amikor nagyon csöndes volt. Kevesebb időt
hagyott arra, hogy Anto miatt aggódjam, aki még mindig próbált állást
keresni, és ugyanannyi időt töltött távol, mint otthon.
Gondolom, valamennyiünkben vannak olyan részek, amelyek még
saját magunknak is idegen országoknak tűnnek, de állandóan eszembe
jut az első napunk Mangalathban, és az a furcsa, új, egyszerre zavart és
kihívó pillantás, amelyet Anto rám vetett, amikor ledobta az öltönyét a
földre és egy textilcsíkot tekert a dereka köré, mintha azt akarta volna
mondani: Most már ez vagyok, barátkozz meg vele, vagy viseld el.
És aztán eszembe jutott anyám, és hogy mennyire megbántottam.
Megpróbáltam visszaemlékezni a beszélgetéseinkre, amelyeket az
indulásom előtt folytattunk, de ezeket nem tudtam pontosan fölidézni,
csak a könnyeit és a csöndjeit, meg az én határtalan eltökéltségemet,
hogy elmegyek, és talán azt, hogy milyen kegyetlen voltam hozzá.
 Egyetlen kellemes időtöltésem volt, a haza írt leveleim régi
barátnőmnek, Josie-nak, aki időközben feleségül ment gyerekkori
szerelméhez, Archie-hoz, egy újságíróhoz, és már az első gyermekük is
megszületett. Josie küldött egy fényképet a kisfiáról, Jackről, és azt
írta, úgy néz ki, mint egy főtt tojás, de őrülten szerette, bár
reménykedett benne, hogy egy napon visszamehet ápolónőnek a
Thomas’-ba. „Bediliznék, ha arra kellene gondolnom, hogy nem
dolgozhatok többé, bár a nagy nevetéseink nélkül már nem lesz
ugyanaz.”
És persze havonta többször is írtam Daisynek, aki az első három
Indiában töltött hónapom után az egyik válaszában kért ,,a) egy
elszámolást és b) egy mindenre kiterjedő helyzetjelentést - minden
bibijével együtt.”
A válaszom elejére ezt írtam: „A bibik gyógymódja”, hogy
megnevettessem, de arra is figyelmeztettem, hogy a Holdkő
működtetése borotvaélen táncol. Szükségünk volna pénzre, hogy
megfoltoztassuk a lyukas tetőt és megjavíttassuk a termeszek miatt
rothadó verandát, amelynek egyes részei annyira szétmállottak, hogy a
fát szét tudtuk morzsolni az ujjaink között. Égető szükségünk lett volna
nagyobb létszámú személyzetre. A hivatalos leveleket, amelyeket a
Holdkő érdekében írtam, riksák, rozoga buszok, mezítlábas fiúk és
biciklik vitték mindazokhoz, akik Dr. A.-nak és nekem eszünkbe
jutottak: indiai üzletemberekhez, maharadzsákhoz, oktató-
kórházakhoz és jótékonysági alapokhoz. Az eddigi egyetlen jelentőst
választ egy bizonyos Mr. Namboothiritól, egy harsány és lobbanékony
festékgyártótól kaptuk, aki az itteni utakon járó, rikító színű teherautók
festéséhez szolgáltatta az anyagot. Miután egy második trimeszterben
bekövetkezett vetélés után kikezeltük a szobalányát az otthonban,
másnap megjelent, Dr. A. szavaival élve, „egy kisebb
készpénzadománnyal” (azt nem volt hajlandó elárulni, mennyivel), és
egy új táblára vonatkozó tervekkel, amely csillogó sárga, piros és lila
színekben hirdetné: MATHA MARIA HOLDKŐ SZÜLŐTT- HON,
ELSŐ OSZTÁLYÚ KEZELÉS VÁRANDÓS NŐK SZÁMÁRA. Hozott egy
doboz hibiszkuszt és muskátlit is, hogy szegélyezzük velük a veranda
lépcsőjét.
 A pénzgondoktól és a kunyeráló levelektől eltekintve, abban a biztos
tudatban, hogy itteni szerepem pusztán adminisztratív, kezdtem
élvezni a munka szigorúságát és kihívásait, az érzést, hogy valamelyest
megfontolatlanul bár, de bevettem magam Indiába, és életet
teremtettem magamnak itt.
A mangalathi szétfolyó napok után élveztem a rendszerességet.
Pontban fél kilenckor megérkezett Maya egy riksában a fia, Shiva
kíséretében. Nemrégiben bizalmasan elmesélte, hogy a férje és a fia új
fejezetet kezdtek, és már örülnek annak, hogy a keresetével támogatja a
családot. Ez volt az ő verziója. Reméltem, hogy igaz is. Nem láttam
rajta több zúzódást, de a szeme alatt a nagy, sötét, szilvaszínű karikák
állandóan kimerültnek mutatták.
A fia ugyanolyan hatalmas, stréberes szemüveget hordott, mint
Maya, de az ő arckifejezése teljességgel nélkülözte a kedvességet, mely
az édesanyjáéban csillogott. Sőt éppen olyan közömbösen tette ki
Mayát, mint egy postás a kihozott csomagot, és egy szó, egy
hátrapillantás nélkül hajtott el.
Rossz volt ezt nézni, mert Maya ékkő volt: rendkívül értelmes,
imádta a munkáját, és ami a legjobb, nyitottan gondolkodott arról,
hogy össze kell kötni a kelet és a nyugat legjobb szülészeti gyakorlatait
anélkül, hogy hagynánk, hogy a „tökfejek”, ahogyan ő nevezte őket,
utunkat állják. Csodálatos volt látni a kedvességét, a nyugodt,
hozzáértő viselkedését a betegekkel és az eleven élet minden formájával
szemben.
Reggelente Maya első dolga volt, hogy jókora szemüvegén keresztül
megszemlélte az új hibiszkuszokat és muskátlikat, gondosan kimérte a
vizet egy régi Petri-csészébe, és a kellő mennyiséggel megöntözte
valamennyit.

Pontban kilenckor megszólalt egy csengő, kinyíltak az ajtók, és a

kertben összevissza sorban álló nők nekilódultak. Mindenféle
elképzelhető és lehetséges női problémával érkeztek: az első és a
második trimeszterben bekövetkezett vetéléssel, terhességgel,
befejezetlen vetéléssel, gonorreával és szoptatási gondokkal. Az én
feladatom az volt, hogy amikor megérkeztek, a rendelők között
járkáltam, és jegyzeteket készítettem.
A számuk egyre nő, mondogatta Maya, mert az otthon minden
pénzügyi bajunk ellenére jó hírnévnek örvendett a tisztasága, s a
kedves bánásmód miatt, és - ami segítette a népszerűségét - mert
ingyenes volt. Néhány nőt a Holdkő önkéntesei gyűjtöttek össze a helyi
szegénynegyedekben és a gyárakban. Ez utóbbi csoporttal rendkívül
óvatosnak kellett lennünk, mivel ezeken a helyeken a férfiak általában
az ellenőrzésük alatt tartották a nőket, és némelyikük roppant
bizalmatlanul tekintett a munkánkra.
Voltak nők, akik kézen fogva, vagy egymás szárijának csücskébe
kapaszkodva érkeztek, akár a rémült gyerekek.
- Errefelé a nők nincsenek ahhoz szokva, hogy orvoshoz járjanak -
magyarázta Maya. - Kínosnak érzik, hogy meg kell mutatniuk az intim
testtájaikat. - Amikor ezt mondta, eszembe jutottak a hindu
templomok erotikus szobrai - a fedetlen keblek és ágaskodó péniszek és
arra gondoltam, hogy az életben nem fogom megérteni ezt az országot.
Nem látok közös vonást a dolgaik között, és valószínűleg soha nem is
fogok. Nagyon szerettem volna, ha megbeszélhetem az ilyen
ellentmondásokat Mariammával, vagy akár Ammával, de láttam,
milyen savanyú kifejezés jelent meg Amma arcán, valahányszor
feltettem neki valamilyen személyes jellegű kérdést.
Néha, mivel annyira szűkében voltunk a személyzetnek, a
pácienseknek órákat kellett várniuk, hogy bekerülhessenek a
rendelésre. Az idő itt a maga méltóságteljes tempójában telt, de senki
sem panaszkodott és senki sem mentegetőzött.
Az a délelőtt, amikor a szerepem minden előzetes figyelmeztetés
nélkül megváltozott, aránylag szabályszerűen indult.
- Chandramati Achari - vakkantotta Dr. A. az ajtóban állva, a
kezében tartott listáról szólítva az első páciensünket. Egy aprócska,
makulátlanul tiszta nő állt fel. A szandálját spárga tartotta össze, de
olyan felemelt fejjel és egyenes háttal indult el felénk, hogy az a Királyi
Balettintézet növendékének is dicséretére vált volna. Lehunyt szemmel,
poros szandálját a földre téve lefeküdt a rendelő díványára. Dr. A.
megmosta a kezét a mosdónál. Én a jegyeztfüzetemet készenlétben
tartva leültem a vizsgálóasztal mellé. Egy halvány fényű lámpa lógott a
vizsgálóasztal fölött. Amikor ez nem működött, egy rozoga generátorra
voltunk utalva. Dr. A. sóhajtott egyet, föltette a szemüvegét, és a fekvő
test fölött beszélt hozzám. - Ez a nő legutóbb eklampsziát kapott, és kis
híján meghalt. Görcsrohama volt és a vérnyomása száznyolcvan per
száztízre szökött fel. Ijesztő volt, nem igaz, Chandramati? - A lány a
szemét szorosan becsukva bólintott. - De amikor bement a kórházba,
ott nagyon durván bántak vele, aztán szinte a baba érkezéséig magára
hagyták a folyosón. Így volt, Chandramati?
- Így volt, asszonyom.
- Most megnézünk. - A doktornő felvette a gumikesztyűt, és síkosítót
tett rá. Figyeltem, ahogy Dr. A. bedugta két ujját a lány vaginájába, és
pár percig vizsgálgatta. Ellentmondást nem tűrő arca nyugodt volt. - Ez
a baba - jelentette ki végül - remekül érzi magát; gyönyörű lesz. - A nő
levegőért kapkodott és könnyek gördültek elő csukott szemhéja alól,
majd szenvedélyes szóáradat következett. - Azt mondja, hogy Isten jó -
tolmácsolt Dr. A. - Hogy ide szívesen jön. Hogy bátran meg fogja szülni
ezt a babát, és azt szeretné, ha maga segítené világra. - Ereztem, hogy a
hírtől émelygés önti el a gyomromat. Amikor a rendelő újból üres volt,
emlékeztettem Dr. A.-t, hogy még nincs meg a bábaasszonyi
végzettségem. Kifejezéstelen pillantást vetett rám, és a szokott alázatos
modorában azt mondta: - Majd figyelem magát, és amikor úgy látom,
hogy készen áll, akkor készen áll. Amikor eljön ez az idő, kérni fogom a
kómánytól (így ejtette a kormány szót) a teljes körű akkreditációt.
Visszatekintve, rengeteg gyötrelmet és megaláztatást
megspórolhattam volna magamnak, ha akkor mondtam volna erre
valamit, vagy később ragaszkodtam volna ahhoz, hogy megnézzem az
erre vonatkozó tanúsítványokat, de ehelyett megdermedtem. Ha Anto
otthon lett volna, szinte biztos, hogy megbeszéltem volna vele, de nem
volt. Úgy éreztem, egy szikláról kell lelépnem, és ettől rosszul aludtam
aznap éjjel. Ha lehet, még rémültebb voltam, mint korábban, mert a
páciensek mindennapi áradata megtanított arra, hogy milyen keveset
tudok erről az országról: a vallás elképesztő bonyolultságáról, a
kasztrendszerről, a tisztaságra és szennyezésre vonatkozó
elgondolásairól.
 Anto megpróbált figyelmeztetni, akárcsak Daisy. Ő egyszer azt
mondta nekem, hogy az indiaiak a legaranyosabb és legkedvesebb
emberek a föld kerekén mindaddig, amíg dühbe nem jönnek. Ha most
elhibázom, nem kétséges, hogy gyors lesz a bosszú.

***

Másnap, a délelőtti rendelés után Dr. A. egy újabb ijesztő nyulat

húzott elő a cilinderből. Előre trappolt, én mögötte, hogy
meglátogassuk a fekvő betegeket, akik a főépület mögött, egy düledező
téglaépületben, egy egykori pajtában voltak elszállásolva. Az épületben
hat sürgősségi ágy volt, a tetőben pedig egy patkányfészek.
Olyan érzés volt követni Dr. A. terebélyes ülepét, mintha egy királynő
nyoszolyólánya lettem volna - még a legbetegebb páciensek is
megkíséreltek mosolyogni vagy üdvözölni őt. Az egyik ágyban egy
vézna tizennégy éves gyerek a szeme fehérjét mutatta a
közeledtünkkor. Dr. A. elmondta, hogy a terhessége második
trimeszterében jár, és fenyegető vetélés gyanújával vették föl. Az anyja
mellette ült a földön és egy kis spirituszfőzőn kotyvasztott valamit.
A következő, egy kis rongyparavánnal elkülönített ágyon fekvő, a
méhlepény befejezetlen leválasztása miatt erősen vérző nőt Maya
éppen vérátömlesztésre készített elő.
Az utca túloldalán lévő utcai árustól átszállított, kevés rizsből,
lencséből és az elmaradhatatlan sült halból álló késői ebéd után éppen
átöltöztem a hazamenetelhez, amikor megjelent Dr. A., nagy orra
remegett a fontosságtól.
- Jöjjön be az irodámba, kérem! - mondta. - Ne nézzen olyan
rémülten! Jó hír érkezett. - Azon voltam, hogy megmondom neki, vár a
sofőröm - Amma csöndben dühöngött, ha az autó késett -, de amikor
szóra nyitottam a számat, Dr. A. mindkét tenyerét feltartotta. - Ne
beszéljen! - Kinyitotta az iroda ajtaját. Maya volt odabent, és két új
nővér, akik félénken mosolyogtak ránk. Senki sem mutatott be
bennünket. - Üljenek le! - Dr. A. leült az asztalához, és kinyitott egy
levelet. Arcára ritkán látható, örömteli kifejezés ült ki. - Két különleges
bejelentésem van - kezdte. - Az első, hogy Kit Thekkeden nővér
elkezdheti világra segíteni első indiai babáit. - Hallottam, hogy Maya
tapsikolva, halkan felnyög örömében; egy pillanatra felgyorsult a
szívverésem, de nem volt idő teljesen megemészteni az információt,
vagy megkérdezni, hogy hivatalosan is megkaptam-e az engedélyt,
mert Dr. A.-nak volt egy másik bejelentenivalója is. - Megcsináltuk -
közölte, és rám szegezte a tekintetét. - Egyéves pénzsegélyt kapunk az
új Cochini Egészségügyi Alapítványtól a munkánk támogatására.
Megmondtam maguknak, hogy a saját embereink támogatni fognak
bennünket - tette hozzá olyan hangon, mintha azt mondta volna: „Na,
ezt kapják ki!”
A két új nővér ragyogott és tapsikolt. Maya vicces hangot hallatott a
nyelvével. Én émelyegtem.
- Mennyit adnak? - kérdeztem, hogy húzzam az időt.
Dr. A. fenyegetően pillantott rám.
- Ez az információ a miniszter és köztem marad.
- De nekem tájékoztatnom kell Miss Barkert - feleltem. Daisy tételes
számlákat kérő leveleit eddig figyelmen kívül hagytam.
- Erre most nincs időm. - Dr. A. hangja jéghideg lett. A legfontosabb
dolgunk, mondta, az, hogy toborozzunk annyi falusi bábát, amennyit
csak tudunk, és hozzuk el őket a Holdkőbe egy tíznapos képzésre. Az
összes fontos országos újság, a Hindu, és a helyiek, a Malayala
Manorama és a Mathrubhumi képviselői eljönnek a
bizonyítványosztási ünnepségükre, és be tudjuk mutatni a szülészet
jövőjét az indiai nők számára. - Láttam, hogy Maya bólint, és
nyugodtan mosolyog, micsoda ragyogó ötlet, amíg Dr. A. hozzá nem
tette: - De van egy kikötés. Ha sikeresek leszünk, a kómány
meghosszabbítja a támogatást egy évvel. Ha viszont megbukunk, a
működési helyünket vissza kell adnunk más kormányzati célokra. -
Ettől mindenkinek elállt a lélegzete.
Föltettem a kezem.
- Bocsánat, de tudtommal ezt a helyszínt az oxfordi jótékonysági
intézmény vásárolta meg. - Láttam ugyanis az okiratokat a Wickam
Farmon.
- A függetlenség kikiáltása után az már nem érvényes - válaszolta Dr.
A. - Most már a kómány tulajdona.
 Mélységes bizalmatlansággal néztük egymást, és ez éppen jó alkalom
lett volna az itteni hivatalos pozícióm tisztázására, de Maya megtörte a
feszült csöndet.
- Megtudhatjuk, doktornő, kérem, mikor kezdődnek a tanfolyamok?
Dr. A. kinyitotta a határidőnaplóját, és rátette az ujját az oldalra.
- Másfél hónap múlva, már lefixáltam a dátumot.
- Jóságos ég! - kiáltottam fel döbbenten. Ez képtelen határidőnek
tűnt. Hol a bánatban fognak ezek a nők aludni? Honnan szerzünk
szakácsot? Lesznek megfelelő oktatóeszközök? No és a szállítás? - Elég
időnk lesz addig? - kérdeztem hangosan.
Dr. A. a szemöldökét ráncolta, és megdörzsölte borostás állát.
- Ez most már az én döntésem - jelentette ki. - A kómányunk és Isten
majd gondoskodik róla. - Becsukta a határidőnaplóját, és felállt. - Az
első kurzusunk április 3-án kezdődik, ahogy megbeszéltük, és tíz napig
fog tartani. És azt is fontos megjegyezni, hogy kapunk majd egy
hivatalos ellenőrzést, úgyhogy mindennek rendben kell lennie. Ha
nincs rendben, egyik napról a másikra bezárhatnak bennünket. Most
pedig ne tegyenek föl több kérdést, kérem!
A megbeszélés után Maya megállított a folyosón.
- Nagyon aggódom - suttogta. - Minek ez a nagy sietség? - Mondta
ezt Maya, aki soha nem szól egy rossz szót sem Dr. A.- ra.
- Nem tudom - súgtam vissza. Maya gondolkodás közben
összecsippentette az orrát. - Lehet, hogy a monszun miatt aggódik. Az
június elején köszönt be. Errefelé elárasztja az utcákat.
- Nem tudom.
- Be kell foltoznunk a lyukakat a tetőn, hogy megállítsuk a csöpögést.
- Es el kell pusztítanunk a patkányokat: épp most kölykeztek.
- Agyak a nőknek?
- Élelem és egy szakács.
- Egy tábla és egy hely, ahol leülhetnek.
Rettegő pillantást váltottunk.
- De gondolom, annak örülsz, hogy újra rendes bába lehetsz? -
kérdezte Maya, és megveregette a karomat. - És nem titkárnő.
 Nem voltak arra szavak, hogy elmondjam, mennyire rettegtem, mert
feltételezte, hogy mivel angol vagyok, jobb képzést kaptam, többet
tudok. De már a gondolattól is mintha csapdába esett madarak
verdestek volna a mellemben, amikor felidéződött bennem a kincstári
bádogsisakban fekvő csecsemő képe, ahogy egyre kékült az ajka,
miközben levegő után kapkodott. Tudtam, hogy újra meg akarom
próbálni.
 23. fejezet
Két héttel később Amma lehívott a földszintre. - Anto írt - jelentette
be színtelen hangon. Előhúzott egy levelet a szoknyája ráncai közül, és
odaadta.
- Ez fel van bontva - mondtam.
- Persze - válaszolta anyósom. - Mindnyájunknak írta. - Nem lehetett
nem észrevenni a diadalittas pillantást a szemében. A Madrasban
felbélyegzett levél olcsó, piros fodros szélű, barna borítékban jött,
amilyet a bazárokban lehet kapni. Amma előtt olvastam el, igyekezve,
hogy uralkodni tudjak az arckifejezésemen.

Kedves Appan, Amma, Kit és Máriámmá!

Elnézést kérek, amiért nem tudattam veletek korábban, hogy

néhány napra Madrasba utaztam, hogy megtudjam, kaphatnék-
e ott azonnal állást. Ott tartózkodásom idején megkérdeztek,
tudnék-e önkéntes munkát vállalni egy Madras közelében lévő
menekülttáborban (Chengalputban), ahol nem volt működő
telefonvonal. Nem akartam ilyen sokáig távol maradni, sem itt
maradni, és remélem, nem aggódtatok miattam túl sokat, de
akkora volt a szükség, hogy nehéz lett volna nem segíteni. Az
Egmore-ból Quilonba tartó vonattal fogok hazautazni, és taxival
megyek Trivandrumba, remélhetőleg 8- án, csütörtök körül. A
pontos időpontot majd később megtáviratozom. Ha Appannak és
Ammának megfelel, Kit esetleg eljöhetne értem a sofőrrel a
vasútállomásra.

Szerető fiatok,
Anto
 - Miért kellett Madrasba mennie? - kérdezte tőlem Amma
rosszindulatúvá váló tekintettel. - Mi elöl fut?
- Nem tudom - feleltem. Nem akartam sírni előtte, de teljesen
összezavarodtam attól, hogy Anto még egy levelezőlapot sem volt képes
küldeni nekem.
- Már attól féltél, hogy egyáltalán nem jön haza? - tette hozzá Amma.
Persze, szerettem volna felelni, piszokul féltem, te nem? Egymásra
meredtünk. - Csak mert nagyon bátran eltitkoltad. - Ammának furcsa
kemény mosolyra húzódott a szája. - Appan - folytatta - a házasságunk
legnagyobb részében utazgatott, de amikor távol volt, én itthon
maradtam, imádkoztam, és gondoskodtam róla, hogy a ház
különlegesen tiszta legyen. Te viszont futkosol, mint aki meghibbant,
és teljesen lefoglal a saját munkád. Nagyon sokat változtak a dolgok. -
Amma bedugta a levelet a blúzába. - Az én időmben már azt is
tiszteletlenségnek tartották, ha egy vegyes társaságban kimondtuk a
férjünk nevét.
Az emeletre visszamenve becsuktam az ajtót, letéptem magamról
poros blúzomat, levágtam magam az ágyra, és úgy sírtam, akár egy
gyerek. Vérig sértett Anto kurta-furcsa levele, és dühös voltam rá,
amiért mindenkinek írta, nem csak nekem. Torkig voltam Ammával is,
és a csodásan kifinomult prédikációival arról, hogy hogyan kellene egy
feleségnek viselkednie.
Amikor meghallottam a vacsorára szólító gongot, megmosakodtam,
tiszta blúzt vettem és lementem. Odakint az este gyönyörű volt a lila
éggel és a fénylő csillagokkal, de bennem sötétség honolt.
 24. fejezet
A vonaton, amely délre vitte Antot, erőszakosan szóba elegyedett vele
egy Mr. Patel nevű pamutgyáros Lahore-ból. Fényes, szűk öltönyt
viselő, kövér, két ülésen elterpeszkedő újsütetű barátja észrevette Anto
bőröndjén az angol szállítási címkéket. A férfi nagyvonalúan kibontott
néhány zsírfoltos csomagot és megkínálta az ebédjével, és mielőtt Anto
udvariasan elháríthatta volna, Patel már húsz perce beszélt
lélegzetvétel nélkül: a pamut számára botrányossá vált a piac. A
függetlenség, az északi éhínség, Gandhi meggyilkolása mindenkinek
felborította a terveit. Ő a maga részéről azt gondolja… És ez így ment
vég nélkül, miközben Anto igyekezett féken tartani egyre erősödő
szorongását.
Állandóan Habi járt az eszében, a kilences ágyon fekvő kétéves kis
árva a madrasi menekülttáborban, ahol az utóbbi három hetet töltötte.
A négykilós kisfiúra egy szeméttelepen bukkantak rá, nem messze a
vasúti vágánytól, amelyen a Bombay Expressz száguldott. Valaki a
mészárlás előtt vagy alatt kidobta a vonatból. Most szűk kiságyában
feküdt, üres tekintettel, ráncos, száraz bőre tipikusan alultápláltságra
utalt. A feje fölött egy táblán ez állt: „A nevem Habi, kérlek, vegyél fel!”,
mert, ahogy a nővér magyarázta, amikor először megpróbálták
felvenni, „nem tudta, hogyan kell átkarolni bennünket. Amikor aludt,
szorosan belekapaszkodott a saját fejébe”. Antot Habi mellé osztották
be, ő napjában kétszer meglátogatta, és néha hagyott a párnáján egy
kockacukrot. Amikor először megérintette a gyerek vállát, az
érezhetően összerándult, de tíz nappal ezelőtt Habi első alkalommal
megszorította a kezét. A nővérek ezt hatalmas győzelemként könyvelték
el. „Ez nagy előrehaladás - mondta egyikük most már nem fog
meghalni.”
Habi a lehető legnyersebb módon mutatta meg neki, milyen érzés a
magány, és erről eszébe jutott Kit, és hogy milyen volt, mielőtt
találkozott vele. Őelőtte számára normális volt, hogy önmagát átölelve
alszik el. Teljesen elrejtőzött a könnyed felszín alatt, Kit pedig
kicsalogatta onnan, de most mintha megint valamilyen érzelmi
jégkunyhóba készülne visszavonulni, ami rettentően tisztességtelen
Kittel szemben. Ezek a gondolatok összekeveredtek benne a Habival
kapcsolatos gyötrődéssel, aki várni fogja ma reggel, várni fogja az
érintését, a kockacukrot, ő pedig egy délfelé tartó vonaton ül, ismét két
világ között süvítve.
Vétkes. Erősen vétkesnek érezte magát. A tábort egyetlen orvos, két
ápolónő és néhány önkéntes vezette; addigra három orvos is meghalt.
A válság tetőpontján hétszáz beteget vettek föl a háromszáz ágyra, néha
kettő-három is jutott egyre.
- Nekem elhiheti - mondta Kanchana, a női orvosok egyike -, olyan
volt, mint a scutari hadikórházban, mielőtt a maga Florence
Nightingale-je beköltözött.
- Nem az én Florence Nightingale-em - felelte neki. - En indiai
vagyok.
- Ó, elnézést! - incselkedett vele a doktornő. - De gondolom, egy
nagyon előkelő indiai.
Ezen a helyen nem lehetett beismerni, hogy a háború teljes idejét
Angliában töltötte, ezt titkolnia kellett, ahogy Kitnek is. Bármerre
nézett, nyomorúság tárult elé: egy elgyötört gyereket a mellére szorító
asszony, száradni kiakasztott rongyok, egy gyéren megvilágított sátor,
amelyből négy ember bámult ki szájtátva. Egyik napról a másikra
mindenüket elvesztették.
Először óvatos zsibbadtság lett rajta úrrá, amely ismerős volt a
londoni kórtermekből, de amikor már hozzászokott, a táborban töltött
ideje a vizsgálatok, a gyógyszeradagolás, az összevarrás, beoltás, a szúrt
sebekkel, vérhassal, kolerával, alultápláltsággal, égési sérülésekkel és
tüdőgyulladással egymás után érkező betegek ellátásának szédítő
körforgásában zajlott. A tábor igazgatója könyörgött neki, hogy
maradjon, amit ő szívesen meg is tett volna, de haza kellett mennie a
feleségéhez, aki ezt nem biztos, hogy megértette volna. Miért is kellene
neki megértenie? Ő sem hitte volna el, ha nem a saját szemével látta
volna a borzalmakat.
 A vonat összegubancolódott elektromos vezetékek és lepusztult
kalyibák között haladt át egy város külterületén, amelynek a nevét nem
tudta kiolvasni. Amikor ismét szabad területre értek, a piszkos barna
horizont elmosódott és szertefoszlott, akár egy álom, a világ hirtelen
cseppfolyósnak és anyagtalannak tetszett. A lába cuppogott a
cipőjében, és a hátán szúrós fájdalmat okozó melegkiütések
keletkeztek. Már elfelejtette, milyen elviselhetetlenek tudnak lenni a
monszunt megelőző hetek: az elmúlt héten a hőmérő egymás után négy
napon át negyvenhárom fokig kúszott fel. Az a romantikus leírás,
amelyet Kitnek adott a monszunról, most újabb becsapásnak tűnt a
szemében. Szó sem esett benne az esőzés kezdetéig tartó fojtogató
éjszakákról, a haldokló madarakról, a lábgombásodásról és a rossz
hangulatról. Milyen gyenge idegenvezetőnek bizonyult!

Amikor a vonat bepöfögött az állomásra, látta, hogy Kit az egyes

vágánynál lévő chai-árus bódéja mellett ácsorog. Lelke egy része azt
remélte, hogy a változás jeléül indiai öltözékben látja, de ehelyett az a
kék ruha volt rajta, amely régebben annyira tetszett neki. A kalapja
karimája alatt látta nemes vonalú orrát. A kezét szorosan
összekulcsolta. Amikor feléje fordult, összehúzta a szemét, de azt, hogy
a szemét akarta ezzel védeni, vagy a szorongás tette, Anto nem tudta
megállapítani.
Lefoglalt egy szobát az Ambassador Hotelben, egy málló vakolatú,
kétemeletes épületben, az óceán partján.
- Kit. - Fájó tagokkal, verejtékezve beült mellé a családi autóba, olyan
közel hozzá, hogy láthatta a finom pihéket az arcán, és barna szemében
a lila villanásokat. Szerette volna megcsókolni, de Kit elfordult, és a
sofőrre óvatosan rámosolyogva azt mondta:
- Chandy azért jött le, hogy meglátogassa a családját.
És később, a második emeleten lévő szobájukban félszegen álltak
egymással szemben. Kit a hajára tette a kezét, és megjegyezte:
- Lefogytál. - Amikor hozzáért Anto csípőcsontjához, a férfi
önkéntelenül elhúzódott.
- Mi a baj? - kérdezte Kit.
 - Nem tudom - felelte Anto összezavarodva hirtelen fellobbanó
ellenséges érzületétől. Öt perccel ezelőtt még arra vágyott, hogy ágyba
vigye Kitet, most pedig dühítette, hogy lazán azt hiszi, akkor ér hozzá,
amikor akar. Az ablakhoz lépett, és meggyújtott egy cigarettát.
- Nagyon rendes tőled, hogy ilyen messzire elautóztál - mondta Anto.
- Ne butáskodj, így is terveztük. - Kit szemlátomást zavarba jött. -
Nem láttalak három és fél hete. Már kezdtem azt hinni, hogy többé
haza sem jössz.
- Nos… - Anto megpróbált visszamosolyogni. - Most már itt vagyok.
- Igen - felelte Kit hosszú hallgatás után. - Most már itt vagy. -
Haragos pillantást vetett rá. A hangja áttüzesedett. - És ennyi? Nem
kellene megmagyaráznod, hol voltál, vagy nem is tudom, valamit egy
állásról, vagy arról, hogy hová megyünk ezután?
Anto még sosem látta ilyen dühösnek.
- Jaj, Kit! - Anto leroskadt az ágyra. - Mit gondolsz, esetleg
megfürödhetnék előbb, és ehetnék valamit? Vagy ez túl nagy kívánság
volna?
- Nem, Anto, természetesen azt csinálsz, amit akarsz. - Leült az ágy
ellenkező oldalára, és megdörzsölte az orrát.
- Beszélhetek erről később?
- Jó.
- Kit, adj egy kis időt!
- Amit csak akarsz. - Kit hangosan kifújta a levegőt. - Biztosra
veszem, hogy nem fog zavarni, ha hetekre eltűnök, és nem értesítelek
róla.
- Kérlek, Kit! - Megpróbálta megfogni a lány kezét. - Sajnálom.
Nagyon fáradt vagyok. Szörnyen meleg volt az úton?
- Jaj, Anto, igazán! - Kit halványan elmosolyodott, ahogy rápillantott.
- „Szörnyen meleg volt az úton?” Úgy beszélsz, mint a király.
- Jesszusom, remélem, azt azért nem - vágott vissza Anto hirtelen
keletkezett vadsággal. Elnyomta a cigarettáját, és kidobta az ablakon.
- Anto. - Kit hangja feszült volt, és olyan fojtott, mint a levegő. - Mi a
fene folyik itt?
 Anto az ablakon keresztül látta, hogy a látóhatár szélén lilás fellegek
gyülekeznek. Napok kérdése, és ideér a monszun, és neki hirtelen az a
vad vágya támadt, hogy bár elárasztaná őket mind.
- Akarsz maradni? - kérdezte. - Úgy értem, itt.
- Persze hogy akarok. - Kit hangja elcsuklott. - Nem ez a nászutunk?
Anto elveszetten és szerencsétlenül meredt rá. Vajon a fény vagy az
idő játéka, hogy az az izzás, amelyet korábban Kit jelenlétében érzett,
mostanra eltűnt? Az emlékek a Wickam Farmról - a hosszú, suttogós
beszélgetések, a gyerekes tréfák, hogy kin van éppen a sor, hogy rátegye
a lábujjait a forróvizes palackra, amit kinevezett Indiának - most
tisztán önkényeztetésnek tűntek.
Gyűlölte ezt a szobát is: a megereszkedett ágy a foltos
szúnyoghálójával és a szőnyeg nélküli járólapok - ez minden, amire
futotta neki, egy nyomorúságos odú az egykor beígért, rendes nászút
helyett.
- Kit, sajnálom, de én szeretnék hazamenni - bukott ki belőle.
- A monszun pár napig még nem érkezik meg, még lesz időnk.
- Hová haza? - Kit fölszegte az állát, és dacosan nézett rá. -
Mangalathba? Vagy úgy, szóval már az az állandó otthonunk?
Köszönöm, hogy értesítesz róla.
- A saját házunkhoz pénzre van szükségem, Kit, egy rendes állásra.
- Azt hittem, az elmenetelednek az állásszerzés volt a célja. Túlzott
tolakodás részemről, ha erről kérdezlek?
- Sajnálom, Kit, később majd megmagyarázom. Bonyolult. - Hirtelen
irracionális vágyódás ébredt benne a Downside iránt, a takaros sorokba
rendezett ágyak, a férfitársaság, a heves érzelmek elfojtása iránt.
- Én is sajnálom. - Kit egy pillanatig szótlanul Antora szegezte az
ujját. - Mert a másik dolog… a másik dolog… - A szeme felcsillant, kék
ruháján foltokban kiütött az izzadság. - A másik dolog az, hogy nekem
is megvan a saját munkám, és lehet, hogy számomra hosszú idő óta ez
az egyetlen alkalom, hogy szabadságon legyek, úgyhogy, ha haza akarsz
menni, csak rajta; én majd később csatlakozom hozzád, a magam
erejéből, mert nem fogok jámboran… - kezdett kifogyni a szavakból -
hazakocogni utánad, mint egy… mint egy indiai feleség.
 - Mit értesz az alatt, hogy indiai feleség, Kit?
Ahogy a levegő egyre elektromosabbá és feszültebbé vált közöttük,
Anto érezte, hogy valami kienged benne. Ha Kit nem kész arra, hogy
visszafogja magát, akkor ő sem.
- Nos, először is, a várakozást; az öntudat feladását, hogy nem
hozhatsz döntéseket, hogy megmondják, mit tegyél, az egésznek a méla
unalma. - Kit mosolya gúnyosan ragyogott.
Anto hosszú ideig csak ült és a padlóra meredt.
- Kit, mondtam én neked valaha, hogy add föl a munkádat?
Mondtam? Ez olyan rohadtul nem fair… olyan… - Túl dühös volt, nem
tudta megformálni a megfelelő szavakat. - Engedtem, hogy dolgozz -
tört ki végül. - Mindössze annyit kértem, hogy maradj addig
Mangalathban, amíg én távol vagyok.
- Engedted, hogy dolgozzam - ismételte Kit. - Hogy én milyen
mázlista vagyok!
Anto a kezébe temette az arcát. Legszívesebben megütötte volna
Kitet.
- Mennyi ostoba beszéd! - jelentette ki végül. - Komolyan. Teljes
mértékben badarság. - A fejét csóválta. - De mivel most beszélünk róla:
mennyi ideig szándékozol itt maradni?
- Ameddig tudok. - Kit hangja keményen és dacosan csattant. -
Megígértem Daisynek, és bár ezt neked még nem mondtam, néhány
holmi azok közül, amiket az oxfordi hölgyek ideküldtek, eltűnt. Ennek
a végére kell járnom.
- Sötét vizekre akarsz evezni, Kit. - Anto megtörölte verejtékes arcát
egy zsebkendővel. - Azt tanácsolom neked, hogy maradj ki ebből.
- Nahát, köszönöm a tanácsot!
- Durva időket élünk - folytatta Anto halkan. - Az otthon
ellentmondásos hely. Ha eltünedeznek dolgok, szinte biztos, hogy
férfiak vannak benne, akiknek minden bizonnyal vannak fegyvereik:
puskák, kések, esztergapadok, gyufásdobozok, amire csak rá tudják
tenni a kezüket.
- Anto, az otthon újra megnyílik, jönnek a bábák.
 Anto kifújta a levegőt, és az ajkát rágcsálta. Fekete gomolyfelhő
örvénylett az égen, s egy szélroham rázta meg az ablakot. Anto
megfordult, és újból Kitre nézve megkérdezte:
- Szóval Mangalath annyira rémes? Egyáltalán nincs semmi, amit
szeretnél az ottlétben, a munkádat leszámítva?
- Semmi. - Most ő temette az arcát a kezébe. - A világon semmi,
most, hogy így belegondolok - mondta fojtott hangon. Végül aztán Anto
meghallotta szaggatott légzését. Kit fölemelte könnyáztatta arcát,
odament a szoba sarkában álló mosdóhoz, megengedte a rozsdás vizet,
és ráfröcskölt belőle az arcára.
- Kit. - Anto odaadott neki egy törülközőt. - Ez szörnyű időszak a
vitára. A monszun előtt mindenki ezt csinálja.
Kit megszárítgatta az arcát, és rápillantott. Hosszú csönd állt be.
- Igazad van - mondta halk, kifejezéstelen hangon. - Ne vitatkozzunk!
- Majd némi töprengés után hozzátette: - De nem csak a monszun a baj.
Mangalath gyönyörű, a gyerekek nagyon aranyosak, de ha az elmúlt
hónapban nem lett volna a munkám, belepusztultam volna az
unalomba. Az a munkám, amelyet te láthatóan szeretnél abbahagyatni
velem.
- Ez nem fair, Kit. - Anto odalépett hozzá, és megfogta a kezét. -
Kifejezetten övön aluli. En csupán azt kérem tőled, hogy tedd a magad
számára fontossá a családot.
- Mihez képest? - Kit hangja nagyon megviseltnek tűnt.
- A munkához, vagy a leendő gyerekeinkhez képest.
- Anto - mondta Kit ellágyult hangon. - Csinálhatjuk mind a kettőt,
de nem úgy, hogy te folyton elrohangálsz, és istenverte közös leveleket
írogatsz.
- Gyere ide. - Anto kinyújtotta feléje a karját. - Kérlek!
- Anto - mondta Kit, és átkarolta -, nagyon szörnyű volt a táborban?
Még nem is kérdeztem.
- Nekem nem volt szörnyű. Én eljöhettem onnan.
Kit lesimította a haját és megtörölte az arcát.
- Maradjunk itt! - mondta gyengéden. - Beszélgessünk!
 - Majd később - felelte Anto. - Ne most. - Gyűlölte a gondolatot, hogy
előtte sírjon.
Volt Kit feje fölött egy magas, kerek ablak, olyan alakú, mint egy
hajóablak. Odakint a lila felhők egyre sötétebbé váltak, egy madár
repült át az égen.
- Hamarosan nem lesz sok választásunk. - Anto nyelt egyet, és
szorosan magához ölelte Kitet. - Jön a monszun, asszonyom -
magyarázta az indiai hangján. - Az elemi csapás. És mellesleg - tette
hozzá szárazon -, amikor az előbb arról beszéltél, hogy a magad
erejéből jössz haza, mivel terveztél utazni: varázsszőnyeggel, a
futóáramlással? Kié az autó?
- Ezzel ne viccelődj, Anto! Még mindig utállak.
- Tudom. - Még szorosabbra fonta Kit körül a karját. - Ó, én szegény!
- Furcsa módon azt érezte, hogy Kit haragjának tisztasága feléleszti,
mintha altatásból ébredne. - Csókolj meg! - Egy csomóban hátrafogta
Kit haját.
Kit a kezébe zárta Anto arcát.
- Aztán miért?
- Mert szeretsz, mert gyönyörű vagy, és mert csodás az illatod. -
Megsimogatta a haját. - Ez rózsavíz?
- Igen - felelte Kit fojtott hangon. - De ne próbálj levenni a lábamról!
Annyira meleg van! - mormolta. - Fogd meg a ruhámat! - Rátapadt,
mint egy kék ragasztó. Kézen fogta a férjét, és bevezette a szobájuk
végében lévő régimódi fürdőszobába. Vasoxiddal befestett padlója volt,
és a sarokban egy nagy kanna víz állt. A mennyezetbe rakott színes
üvegtábla ékszerszerű mintákat vetett a padlóra. Kit ruhája cuppogó
hangot adott, amikor áthúzta a fején.
- Ülj le! - Odavezette Antot egy kis parafaüléses zsámolyhoz. Rövid
kombinéjában, mezítláb melléje állt, megmosta a hátát és a karját, és
megcsókolta a nyakszirtjét.
- Ez őrülten izgató - jelentette ki Anto. - Az esőzés beállta előtt
senkinek sem szabad beszélnie. Ez egy ősi szokás monszun idején. -
Fölemelte Kit kombinéját, és a szivaccsal megtörölgette a mellei közét.
 - Nyavalyás hazug - hajolt oda hozzá Kit, és behunyta a szemét. A lila
égbolt morajlott, amikor lefeküdtek, a fény pettyeződve, eltorzítva
érkezett. Anto arcán csíkban folyt végig az izzadság, amikor
megcsókolta Kitet, és utána, ahogy a hátán fekve a mennyezetet nézte,
csak homályosan érzékelte egy arra haladó felvonulás egyre erősödő
zajait: a dobok, a cintányérok, egy érdesen szóló trombita és
bugyborékoló emberi hangok elegyét.
- Indra ünnepe - mondta álmosan Kitnek. - Ő az az isten, aki előidézi
a monszunt. - Egy órával később már eső kopogott az
ablakpárkányokon.
- Ez már az? - kérdezte Kit. - Megérkezett?
- Még nem. - Anto vágyott a vihar kitörésének enyhítő hatására. - Az
újságok jóslata szerint két nap múlva kezdődik majd.
- Honnan fogjuk tudni?
- Az ég még jobban elsötétül, a madarak elhallgatnak, és a levegő
elektromossá válik.
- Bárcsak mi is ilyen kiszámíthatóak lennénk! - sóhajtott fel Kit.
Anto később némán elgondolkodott ezen. Bizonyos szemszögekből
nézve az emberi lények ugyanilyen kiszámíthatóak: a serdülőkor
zabolátlan változásai, a gyermekek utáni vágy, a kilenc hónapos
terhességi idő, öregkorban a haj és a fogak elvesztése.
- Amikor megérkeznek az esőzések… - kezdett álomba merülni - a
tengerpartok zsúfolásig megtelnek táncoló… kiabáló… ünneplő
emberekkel… Ez… ez… - A hangja elmosódottá vált, aztán elhalt.
Amikor egy óra múlva fölébredt, ismét szeretkeztek, de olyan
hevesen és felszabadultan, amilyet még soha nem tapasztalt. Amikor
vége lett, fölkelt, kiült az ágy szélére, és elszívott egy cigarettát.
Odalépett az ablakhoz, amelyen egy vékony muszlinfüggöny libegett.
Onnan rálátott a fekete égre és a még vadabb szárnycsapkodással
repülő madarakra. Erezte, hogy az óceán remegteti a padlót a lába
alatt. A monszun erőt gyűjtött.
 25. fejezet
Másnap a reggelinél a pincérünk alig titkolt izgalommal odahozta az
asztalunkhoz a Hindu egy példányát, így lépést tudtunk tartani a
monszunról szóló hírekkel, ami - ahogy azt a címlap magabiztosan
közölte - aznap délután három óra tíz körül fog megérkezni „teljes
erejével és pompájában”. A város, állt a cikkben, „pukkadásig megtelt”
turistákkal: az állami panziókban már talpalatnyi hely sincs. Este bulik,
örömtüzek és nagy ünnepségek lesznek.
Anto csillogó szemmel pillantott föl az újságból. Olyan jóképű volt
aznap reggel, akár egy filmsztár: a haja még vizes a fürdéstől, fehér
inget vett fel, és helyrebillent - legalábbis én úgy gondoltam - a
szeretkezésünktől. Egy darabig csak ültem, kellemesen elnehezült
tagokkal, és élveztem a látványát, de aztán, mivel vajmi keveset tudtam
arról, hogy mit csinált az elmúlt hetekben, újból megkérdeztem, milyen
volt a munka a menekülttáborban, aztán amikor láttam, hogy kihuny a
fény a szemében, nyomban meg is bántam. Rossz volt az időzítés.
Kedvetlenül piszkálgatta a megrendelt rántottáját, aztán félretolta a
tányérját.
- Persze csak akkor mesélj róla, ha akarsz. - Elővettem az interjúztató
hangomat, de amilyen merev lett az arca, nem sokra mentem vele.
Összegöngyölte a szalvétáját, majd újból kigöngyölte.
- Nem helyes erről beszélni, mialatt ezt a sok ételt esszük - mondta.
- Jaj, menj már, Anto! - Megint nyugtalankodni kezdtem, a
bosszankodás határán álltam. - Velem beszélgetsz, és azt hiszem,
tudnom kellene róla valamit.
Így hát elmondta, legalábbis egy részét, mintha egy rendőrségi
jelentést olvasna fel, hol rám nézett, hol nem, mintha egy üvegtábla lett
volna közöttünk.
 - Sejtelmem sem volt róla, hogy ennyire rossz a helyzet, és északon
még rosszabb: hajlék nélkül maradt emberek ezrei zsúfolódnak össze a
sátrakban. Lőtt sebek, kolera, tüdőbaj, himlő, gyerekszülés - minden
van. Naponta három rendelést tartottunk. A térdünkig ért a szar.
- Mi az ördögnek nem mondtad el nekem, hogy ott vagy? -
kérdeztem. Roppant haragosnak látszott. - Tényleg ennyire önzőnek
tartasz?
Ezt elengedte a füle mellett.
- Kit. - Eltolta a tányérját, és kettőnk közé tette a kezét az asztalra. -
Angliában boldog tudatlanságban éltünk, hallgattuk azt a sok
marhaságot a birodalom boldog végéről. Mészárlás volt. Ezeknek az
embereknek semmijük sem maradt.
- Az lehet, hogy tudatlanok voltunk - ellenkeztem -, de boldogok
nem. Volt az az apróság, a háború Angliában.
- Nem tettem fel elég kérdést.
- Itt senki sem kérdez bennünket az angliai háborúról, így próbálnak
az emberek elboldogulni - feleltem, hogy megvigasztaljam.
- Lehet. - Forgatta a kezét, nem volt meggyőzve.
- Vissza fogsz menni?
- Nem tudom, mert épp itt van a bökkenő - válaszolta, de még most
sem nézett rám. - Északon akadnak állások. Reméltem, hogy talán
eljössz velem.
És ekkor rám nézett, annyi reménykedéssel a szemében, hogy
tudtam, azt kellene válaszolnom, hogy ha kell, elmegyek vele a világ
végére is, de nem egy filmben voltunk.
- Mikorra gondoltad, hogy ez lehetséges?
- Amint tudsz. - Messzire tolta magától félig megevett reggelijét.
A pincér felénk iramodott egy újabb adag chaijal, de türelmetlen
kézmozdulattal elhessentettük.
- Nem mehetek - jelentettem ki. - A jövő hónapban indítjuk el az első
bábaképző csoportunkat a Holdkőben. Megígértem, hogy ott leszek.
- Aha. - Nem tudtam olvasni szándékosan kifejezéstelen
tekintetében, de hirtelen úgy éreztem magam, mint Maya - egy olyan
nő, aki visszataszító és népszerűtlen dolgot művel.
Anto nagyot sóhajtott, és állát a kezére támasztva nézett engem.
- Nahát, hogy ez milyen kellemes nyaralás! - mondta. - Két szív,
amikor egy ütemre ver. - Megdöbbentett a gyerekessége.
- Anto, légy fair! - fakadtam ki az egyik közeli asztalt feltűnően
törölgető pincér nem kis gyönyörűségére. - Megígértem Daisynek, hogy
ezt végigviszem. Megmondtam tegnap este.
- Tudom - felelte, és olyan zavart és boldogtalan pillantást vetett rám,
hogy úgy éreztem, én vagyok a legpocsékabb teremtés a földön.

Annyira szomorúak voltunk, és már megint annyira feszengtünk

egymás társaságában, hogy jó volt délután csatlakozni az enyhén
hisztérikus emberekhez a tengerparton.
A korlátba kapaszkodva lementünk a partra, ahol a zászlórudakba
befújó szél fütyült, és a sötét ég megtelt elektromossággal. Negyed négy
körül a tömegnek egyszerre akadt el a lélegzete, és Anto megragadta a
karomat, amikor feldübörögtek a dobok. Ilyen döbbenetes látványban
még sosem volt részem: a feketéllő felhőtölcsér elkezdett tornyosulni és
alakot váltani, és most úgy rontott a part felé, akár egy élő állat. A
madarak csigavonalban pörögtek, mint megannyi tollas pörgettyű; a
gyerekeket szorosan fogták, nehogy elfújja őket a szél. A ruhám alja
vitorlaként csapkodott, a lábam egy ütemre mozgott a dobok, a recsegő
trombiták, a partnak ütődő hullámok és az egyre hangosabban süvítő
szél hangjával, és a hangzás kiemelt önmagamból. Amikor Antora
pillantottam, láttam, hogy a szeme csukva, és az arca megrándul,
mintha beinná a lármát.
Szakadni kezdett az eső.
- Nem baj, ha megázol? - kiabálta Anto. A haja csuromvíz volt, az
arcán elragadtatás ült, az inge a melléhez tapadt. Nagy hullámokban
elöntött iránta a vágy.
- Egyáltalán nem! - kiabáltam vissza. - Imádom, imádom, imádom,
és téged is imádlak!
 Ott álltunk, két elnémult vadember, hallgattuk a szél bömbölését,
néztük, ahogy zuhog az eső, pörögnek lefelé a madarak és az óriási
hullámok nekicsapódnak a partnak. Bőrig ázva futottunk vissza a
szállodába, megtörölgettük egymást, és a délután hátralévő részét
ágyban töltöttük, miközben odakint továbbra is süvített a szél és
szakadt az eső. Tudtam, hogy még mindig feldúlt, és én is az voltam,
tehát a szeretkezésünk nem fegyverszünetnek vagy menekülésnek
érződött, hanem valami mélyebb, édesebb volt: annak a beismerése,
hogy az embereknek is megvan a maguk időjárása, amit nem mindig
tudnak irányítani. Vagy legalábbis valami hasonló.
Utána, amikor karjával átfogva a fejét, visszahanyatlott a párnára,
szinte láttam, ahogy a gondolatai meg sem rebbenő szeméből a
szájához utaznak.
- Ne kezdj megint gondolkodni, Anto - kérleltem, részben azért, hogy
mosolyt csaljak az arcára. - Nekem jobban tetszik így.
- Muszáj. - Megszorította a kezemet. - Bár ne kellene!
- Akkor beszélj!
Arcát félig elrejtve előlem, megkérdezte:
- Hiányzik az édesanyád?
- Igen - feleltem meglepődve. Egy picit elmerengtem. - Jobban, mint
gondoltam.
Átkarolt.
- Szoktál írni neki?
- Próbáltam, de nem válaszol.
- Próbálgasd tovább, nyilván csak a büszkeség tartja vissza.
- Komolyan ezt hiszed? - Felkönyökölve rápillantottam, és nagyon
szomorúnak éreztem magam.
- Igen. Tudod, Kit, ezt nem lehet megúszni. Én is megpróbáltam a
saját családommal, és most már tudom, mennyire mélyen belém
vannak ágyazódva.
Azzal folytatta, hogy a következő egy hónapra megint elmegy. A
táborban fog dolgozni. Ezért a munkáért fizetést fog kapni - nem sokat,
csak havi kétszázötven rúpiát, de azt teljes egészében meg tudja
spórolni, és hazaküldi mindnyájunk számára. Utána visszajön
Travancore-ba, és elvállal bármilyen állást, amelyet talál.
- Bizonyára akad itt számodra állás. - Igyekeztem nem elsírni
magam, mert éreztem, hogy menekül, és ez ellen semmit sem tudok
tenni. - És tudom, hogy nehéz, de miért hallgatsz el előlem dolgokat?
Angliában mindent elmondtál nekem, és annak örültem. Nem ez a
lényege - legalábbis részben - annak, ha az ember szerelmes: egyfajta
önleleplezés, hogy van valaki, akinek elmondhatod a titkaidat?
Rám nézett, és halványan elmosolyodott.
- Titkolsz előlem valamit? - kérdezte végül. - Szerintem igen.
- Igyekszem nem titkolni - ködösítettem. De ez nem volt teljesen
igaz.
Kitisztult a levegő körülöttünk és bennünk, és a következő édes
éjszakán szeretkeztünk, ígéreteket tettünk, és neveket találtunk ki
leendő gyermekeinknek. Nem tartott sokáig: másnap reggeli közben
Anto közölte velem, hogy a következő napon haza kell mennünk.
Meglepett pillantásomat látva magyarázattal is szolgált:
- Néhány utat máris elöntött az ár. Nem rekedhetünk itt. - Az
ellentmondást nem tűrő indiai férj, amint parancsokat osztogat.
- Két nap! - mondtam hosszú, füstölgő hallgatás után. - Egy nászútra!
Anto fölpillantott a dosájáról.
- Kit, már megpróbáltam elmagyarázni neked: Mangalathot anyagi
veszteségek érték és érik, és most mindenkinek spórolnia kell.
Sistergett közöttünk a levegő a ki nem mondott dolgoktól, és utáltam
türelmes arckifejezését. Feszült hangon azt válaszoltam, hogy nagyon
szívesen beleteszem a magamét a családi kasszába, de megérdemlünk
időnként egy kis szabadságot. Fújt egyet, kinézett az ablakon, és az
ajkát harapdálta. Szótlanul mentünk föl a szobánkba.

Aztán a helyzet még rosszabb lett. Egy órával később, amikor

csomagoltam, a pesszáriumommal a kezében jött ki a fürdőszobából.
Előzőleg kimostam, meghintettem púderrel, aztán az előző este
izgalmai miatt az egyik magas ablakpárkányon felejtettem a műanyag
dobozában.
- Miért nem mondtad el? - Letette a dobozt az éjjeliszekrényre.
- Várni akartam, amíg az otthonunkhoz közelebb találsz állást -
mondtam hosszú hallgatás után. - Nem tudtam, milyen mértékben
vagy katolikus. Gyáva voltam. Sajnálom.
Csalódottan vakkantott valamit, és gyorsan arrébb lépett. Meg fog
ütni, futott át az agyamon, annyira dühösnek tűnt. De csak fújt egy
nagyot, és arcát a kezébe temetve annyit mondott:
- És még te beszélsz, hogy titkaim vannak előtted!

Nem lehetett ez akkora titok, gondoltam hazafelé tartva az autó

hátsó ülésén ülve, és közben úgy éreztem magam, mint egy bűnöző -
egy dühös bűnöző. Amikor első mangalathi napjainkban szeretkeztünk,
néha hirtelen kihúzta magát belőlem, mintha megrémült volna az
esetleges következményektől, és én - tudva, hogy milyen zavarosak
közöttünk a dolgok - ezt meg is értettem. Továbbá, dühöngtem
magamban, amikor bennem maradt, hogyhogy sosem csodálkozott,
miért nem estem teherbe? Elvégre orvos, tudnia kellett volna. Mialatt
fortyogtam, az autó megfarolt, és zötyögve rátért egy hepehupás útra,
amelyet kétoldalt vizesen integető pálmafák szegélyeztek, igyekeztünk
az immár északnyugat felé haladó monszun előtt maradni. Chandy, aki
- legalábbis én úgy képzeltem - dühös volt, amiért megkurtítottuk a
szabadságát, a sarkára állt.
Az autó lefékezett. Chandy kiszállt vizelni. Anto, aki addig szinte egy
szót sem szólt, odafordult hozzám.
- És most mihez kezdünk? - mondta, és megdörgölte a szemét. Olyan
kimerültnek és zavarban lévőnek tűnt, hogy nyomban elpárolgott a
dühöm, és átéreztem a szomorúságát.
- Adj nekem egy-két hónapot - kértem. - Ez minden.
Sietve elmondtam neki - ami igaz is volt -, hogy szeretem, és nagyon
szeretnék gyerekeket tőle. Csupán egy kis időre van még szükségem.
Megfogta a kezem, és erősen megszorította.
 - Ha komolyan gondolod ezt, amit remélek - suttogta sürgetően -,
könyörögve kérlek, hogy ne maradj a szükségesnél tovább a
Holdkőben. Nem ismered jól az országot. Elég egyetlen csecsemőt
megölnöd, máris megölnek téged.
Elhallgatott. Chandy előtűnt a vizes bokrok közül, és az autó felé
kocogott. Amikor olyan közel ért, hogy látta az arcunkat, megállt, és az
esőben várakozott.
 26. fejezet
Amikor hazaértünk, egy levél várta Antot, amelyben egy kéthónapos
helyettesítést ajánlottak föl neki a quiloni menekülttábor közelében
lévő tuberkulózis-klinikán rendes, havi négyszáz rúpiás fizetéssel, plusz
szállással. Négy nap múlva kellett kezdenie.
Normál körülmények között egy állásajánlat ok az ünneplésre, de mi
óvatosan fogadtuk a hírt, mert még mind a ketten meg voltunk
rendülve a Trivandrumban kirobbant veszekedésünk miatt.
Két nappal azután, hogy elment, Appan behívott a mangalathi
dolgozószobájába, ahol macska-egér társalgásba kezdtünk Antoról.
Appan hangot adott a reményének, hogy támogatom a férjemet, „mivel
a család minden tevékenységünknek a magva.” Tudja, hogy nehéz „egy
fiatal feleségnek, ha ilyen sokat magára hagyják.” Annak idején
Ammának is nehéz volt, ezért lett olyan érzékeny.
Meggyújtott egy cigarettát, táskás szemével hosszan nézett rám, én
pedig azt válaszoltam, hogy szerencsés vagyok, mert olyan hivatást
találtam Dél-Indiában, amely élen jár annak támogatásában, hogy a
nők diplomát szerezhessenek. Ez a jövő, de mindenkinek fogékonynak
kell lennie a változásokra.
Végül az otthonról, az ottani munkámról és a képzésemről faggatott.
- Biztosra veszem, hogy ez olyan hely, amelyre a család büszke lehet -
jelentette ki, és közben híres nézésével fürkészett. - Es hogy az ottani
munkád főként adminisztratív jellegű. - Majd nyomban azzal folytatta,
hogy engedélyezik nekem, hogy két hétig a család egyik, Fort Cochin
Beach közelében álló házában lakjak. A házat, amely Appan
unokafivére, Josekutty, egy másik ügyvéd tulajdonában van, csak
nyaralónak szokták használni. A térképén megmutatta nekem a helyet,
és alig tudtam abbahagyni a mosolygást, amikor láttam, hogy a Rose
Streeten van, kétsaroknyira a Holdkőtől, és nem messze a kínai
halászhálóktól, ami a városnak egy nagyon szép része. A család két
megbízható cselédje fogja ott gondomat viselni. Amikor meglátta, hogy
mosolygok, szigorúvá vált. Van két feltétel, ami nem vitaindító: az egyik
(mutatóujj mereven föltartva), hogy minden hétvégén hazajövök
Mangalathba. A második (ujj rám szegezve), hogy új keletű
szabadságomról a családtagokon kívül senkinek sem beszélek. - Nem
akarok semmiféle pletykát veled kapcsolatban.
Az ijesztő sastekintetről eszembe jutottak Anto történetei az
íróasztalfiókban tartott szíjról és a viharos dühkitörésekről.
Bármennyire finom modorú és sármos tud lenni ez az ember, jobb nem
ellenkezni vele.

Amikor megláttam a házat a Rose Streeten, azonnal beleszerettem.

Épp egy ilyen tökéletes hely után vágyódtam, ahol Antoval élhetnénk és
mindent újrakezdhetnénk.
Egyáltalán nem volt elegáns. Lejtős, cserepes tetejével úgy festett,
mint egy apró, kissé rozoga kínai templom, öblös verandáján hinta állt
- egy vastag kókuszrostkötéllel a tetőhöz erősített deszka. Hűvös
folyosó vezetett a házon keresztül egy jázminoktól és mimózáktól
illatozó központi udvarba.
A két cseléd: Mani, a mindenes és a felesége, Kamalam, szakács és
szobalány és a hétéves fiuk, nagyon aranyosak voltak, és a házra
roppant büszkék. Megmutatták a primitív, de a célnak megfelelő
konyhát és a négy hálószobát, amelyek mindegyikében faragott faágy,
egyszerű bútorzat és járólappal fedett padló volt.
Most az egyszer az időzítés is jól sikerült. A beköltözésem másnapján
- és az asztrológiai táblázatok sűrű tanulmányozása után - megérkezett
Madhavan Thambi, az új egészségügyi és családi jóléti miniszter a
Cochini Egészségügyi Alapítvány által beígért egyéves pénzsegéllyel
(Dr. A. továbbra sem volt hajlandó elárulni az összeget), amelyet egy
rövid ceremónia után egy borítékban nyújtott át. Megajándékozott
bennünket továbbá egy fényes dísztáblával a várónk számára, és
fanyarul megjegyezte, hogy a keralai istennőt, Bhadrakalit ábrázoló kép
mellett lógott, akinek három szeme, tizenkét keze van, a fejéből lángok
csapnak elő, és a szájából egy kis agyar áll ki, azzal öli meg a
démonokat egy nagyrészt nőkből álló hadsereg segítségével.
- Nem akarom felbőszíteni - mondta hamiskásan, mi pedig mind
udvariasan nevettünk.
Frissen kapott pénzünknek köszönhetően most már tizenkét fős
személyzetünk volt: Annakutty doktornő, Maya, négy ápolónő, négy fő
a takarítási és főzési feladatokra, és egy félállást betöltő apáca, Patrícia
nővér, egy nagyjából negyven éves, csontos ír nő, aki hetente kétszer
jött át egy helyi zárdából.
A megnyitóra készülve Maya heves támadást indított a tetőben
fészkelő patkányok ellen, amelyeknek nagy része mostanra már
megdöglött; az otthon új lila, piros és sárga táblája fölkerült a falra, és
jól látszott az útról. És ami a legfontosabb, Mr. Namboothiri, a mi helyi
hősünk és fáradhatatlan festékadományozónk az éjszaka közepén
útnak indult a füstölgő, festékkel összefröcskölt busszal, amit a hiányzó
egyik fényszórója miatt Küklopsznak neveztünk, hogy összeszedje első
tíz bábánkat, akik öt órával később porosan és az ijedségtől
megkövülten meg is érkeztek. Legtöbbjük még sosem utazott busszal,
de főleg még soha nem hagyták el kis faluik hálózatát, ahol
praktizáltak. Az egyik apró termetű, himlőhelyes nő egy hatalmas
hálózsákkal birkózott; többen uzsonnás-dobozokat cipeltek, attól
tartva, hogy itt talán nem kapnak eleget enni.
Bevontunk néhány helyi muzsikust, hogy lendületet adjunk az
ünnepélynek, és a dobok meg a cikornyás hangú fuvolák játéka után
füstölőket gyújtottunk és virágszirmokat szórtunk szét. Mr. Thambi
hosszú és monoton hangon előadott beszéde alatt a bábák mezítláb, az
új kókuszrost gyékényeken ültek a lábánál, és őszinte csodálattal
bámulták.
Ezután Dr. A. ugrott föl, az orra fontoskodva remegett, és szokásos
pattogó stílusában felkavaró beszédet tartott, melyet Maya fordított
nekem.
- Maguk, nők India jövője - néhányuknak a kisujjában is több tudás
van, mint a kórházakban dolgozó férfi orvosoknak. - Ezt a nők részéről
bátortalan kuncogás, az egészségügyi miniszter részéről óriási
homlokráncolás fogadta. - De vannak újdonságok, amelyeket itt meg
kell tanítanunk maguknak: higiéniai eljárások, az élettan szélesebb
körű megértése. Válságenyhítés. Miután befejezik a tanfolyamot, ezt a
bizonyítvány fogják kapni - meglobogtatott egy zizegő kartonlapot -,
plusz egy saját, steril bábafelszerelést.
Maya kinyitott egy kis bádogdobozt, és egy szívfájdítóan rövid
pillanatra megmutatta a tartalmát: egy kis olló, tamponok, egy kis üveg
jód, szappan és egy tiszta törülköző.
Patrícia nővér ezt félrehajtott fejjel és arcán gyöngéd mosollyal
figyelte.
- Nézze az arcocskájukat! - súgta oda nekem. - Azt sem tudják, hová
legyenek örömükben, szegény drágák.
Nem sokkal ezután Mr. Thambi, aki az ünnepség kezdete óta lopva
az óráját nézegette, elsüvített kormányzati autójában. A bábák kaptak
egy párolt banánból álló könnyű reggelit és hozzá uppumát, egy
darakása jellegű ételt, és máris megkezdődött a nap tanítási része.
Mindegyik tanulónak meg kellett mondania a nevét és a korát, hogy
mennyi ideje praktizál, az általa világra segített babák számát, és a
családi állapotát.
Néhányan csökönyös gyanakvással néztek, és nem voltak erre
hajlandóak. Azonban egy alacsony, görnyedt nő, akinek por lepte
aprólékos gonddal tetovált, mezítelen lábát, felállt, és jó angolsággal
(micsoda megkönnyebbülés!) előadta, hogy a neve Subadra,
Nilamperurból érkezett, ahol rangidős bába. Az ottani missziós
iskolában tanult meg angolul. Eddig, mondta, ellenállt a kormány
kísérleteinek, hogy képzésre küldjék, mert, tette hozzá jelentős
büszkeséggel és némi kihívással a hangjában, „már annyi egészséges
babát segített világra, mint égen a csillag.”
- Mint égen a csillag? - Maya rápillantott méretes szemüvege fölött. -
A felmérésünk számára, mégis pontosan hányat?
- Fogalmam sincs - felelte a nő -, talán négyezret. - Nehézkesen leült,
és morgott valamit a bajsza alatt a mellette ülőnek, aki azonnal
igyekezett eltakarni az arcát.
- Maga? - Dr. A. rámutatott. - Álljon föl! Fölösleges
szégyenlősködnie.
 A nő ijedt pillantást vetett az ajtó felé, és amikor rájött, hogy sem
elszökni, sem beszélni nem tud, súgott valamit Subadrának, aki
fordított neki.
- A neve Bhaskari - mondta Subadra. - Egy dalit családból származik.
Egyetlen feladata a köldökzsinór elvágása és a méhlepénytől való
megszabadulás.
Ennek hallatán egy-két nő halkan zúgolódni kezdett. A dalit az
érinthetetlenek kasztja, és néhány közösségben - ezt már én is tudtam -
ezeket a nőket az alsóbbnál is alsóbb rendűnek tekintik.
- A maga munkája is fontos, Bhaskari - villantotta rá Dr. A. ritka
mosolyát. - Itt meg fogjuk tanítani arra, hogy hogyan csinálja ezt
kedvesen és tisztán. Mindnyájunknak meg kell tanulnunk együtt
dolgozni. - Az egyik nő, aki még mindig morgolódott, Dr. A. híres
baziliszkusz-pillantásában részesült, amitől szemlátomást
összezsugorodott. - Üljön le, Bhaskari! - folytatta Dr. A., mintha mi
sem történt volna. - Örülünk, hogy itt van velünk.
Egyenként végighallgattuk mindegyiknek az előéletét, a kövérét, a
soványét, a fiatalét, az öregét, az okosnak és a butának látszóét.
Patrícia nővér odasúgta nekem:
- Jó vegyes társaság!
Ezután mindegyik bába kapott egy papírlapot és egy ceruzát.
- Az első feladatuk - jelentette be Dr. A. -, hogy rajzolják le, maguk
szerint mi van egy nő testében. Nem kell sietniük. Ez nem vizsga, csak
a tudás megosztása a célja.
Láttam, hogy Bhaskari fogja a ceruzáját és a papírját, és kemény,
magabiztos mozdulatokkal nyomban egy sor kört rajzol. Egyikük
bedugta a ceruzáját a szárija hajtásaiba, és mogorva „miért kellene
megmondanom?” pillantást vetett rám.
Körülbelül húszpercnyi ceruzasercegés, sóhajtozás és felénk küldött
aggódó pillantások után Maya összeszedte a papírokat, és a hat
írástudatlan nőére ő írta rá a nevüket.
Rosamma, aki állítása szerint havonta harminc babát is világra segít,
méltatlankodva megszólalt:
 - Valójában senki sem tudja, mi van egy női testben - azt csak
elképzelni lehet.
- Hát, nem szeretném, ha ő húzná ki belőlem a babámat - súgta oda
nekem Patrícia nővér.
Kimerülten indultam haza, és azzal a tudattal, hogy egy hatalmas
hegy megmászása vár ránk.

***

Másnap reggel a nők sokkal oldottabb hangulatban tértek vissza az

osztályterembe. Rosamma, a túláradóan mosolygó, kövér hölgy
mindenkit megnevettetett, amikor kijelentette, hogy legszívesebben
egész nap táncolna, annyira örül, hogy pár napra elszabadult a férjétől.
Angoltudása és magabiztossága folytán ő lett a csoport vezetője és
tolmácsa.
Ma arra kértük a bábákat, írják le, milyen munkát végeznek a
falujukban. Lehetséges, hogy ezt eddig még soha senki nem kérdezte
meg tőlük, mert tátott szájjal, elbűvölten hallgatták egymást, én pedig
arra gondoltam, ha semmi mást nem érünk el itt, legalább arra
lehetőséget kaptak, hogy beszélgessenek egymással, mert az életük
bizony borzasztónak tűnt.
Először úgy sunyítottak, mint a bűnözők, de aztán a kényelmes
törökülésben ülő Rosamma megigazította terebélyes keblét, és
nekifogott.
Az ő falujában kétféle bába van, mondta, a láthatóak, a vayattattik,
és a láthatatlanok, akik a szülés után lemossák az anyát, és elégetik a
méhlepényt. Ennél bizalmasan lehalkította a hangját, és amikor a
többiek közül egy-kettő a homlokát ráncolta, enyhe daccal a hangjában
kijelentette:
- Azért vagyunk itt, hogy ezekről a dolgokról beszélgessünk. A
vayattattikat - folytatta mondandóját, hibáztatják mindenért. Sok
minden van, ami visszatart egy nőt a szüléstől - mondta
méltatlankodástól felhevült hangon. - Ha az anya nem tud rendesen
táplálkozni, és idén nagyon gyenge a rizstermésünk - fordult egyenesen
Patrícia nővér felé. - Ha nincs megfelelő hely, ahol megszülhetné a
babát. Az én falumban vannak, akiket kiküldenek a tehénistállóba. -
Rosamma jobb karján csilingeltek az arany karperecek, amikor
fölemelte, hogy eltakarja a szemét.
- Vissza tud emlékezni olyan esetre, amikor úgy érezte, hogy magát
hibáztatják, vagy amikor valóban hibáztatták is? - kérdezte tőle Maya
halkan.
Láttam, hogy a többieknek megváltozik az arckifejezése, amíg a
válaszára vártak, azon tűnődtem, nem követett-e el hibát Maya azzal,
hogy túl korán kérdezett rá egy ilyen intim dologra.
- Múlt hónapban - válaszolta Rosamma hosszú hallgatás után - egy
asszony a karjaim közt halt meg. Már csaknem tizennyolc órája
vajúdott - elakadt a baba. Nem volt ökrösszekér, hogy bevigye a
kórházba: az a falunk első emberéé, és neki szüksége volt rá aznap.
Most a család engem hibáztat. Nem hajlandóak kifizetni, és elkerülnek
az utcán. Ez nem igazságos, és azért jöttem el ide, hogy több
kormányzati védelmet kapjunk. - A nők együttérzőn mormogtak. - A
falumban - folytatta Rosamma - azért is gyanús szemmel néznek rám,
mert én szabadon utazgathatok.
- Vannak, akik sosem bocsátanak meg nekem - vette át a szót egy
másik -, ha a baba lány, vagy nyomorék, vagy halva születik; azt hiszik,
talán én hozok balszerencsét, és inkább egy másik vayattattihoz kellett
volna fordulniuk. Szegény asszony vagyok - tette hozzá, nehezen szedve
a levegőt. - De ezt nem pénzért csinálom, hanem azért, mert Isten ezt
rendelte nekem.
 27. fejezet
Ma reggel levél jött Antotól, amelyben azt írja, hogy a régi exeteri
tutora beajánlotta egy egyéves kutatóprogramba a kacheripadyi Szent
Család Kórházba. „Szinte túl jól hangzik ahhoz - írta hogy igaz legyen,
úgyhogy csak óvatos optimizmust engedek meg magamnak. De
milyen csodálatos volna, ha valóra válnál”
Könnyekben törtem ki, amikor megkaptam a levelet. Ez végre a
tökéletes állásnak tűnt számára, és nekem rettentően hiányzott: a
napjaim tele voltak zsúfolva különféle tevékenységekkel, de az éjszakák
a Rose Streeten hosszúak és magányosak voltak. Azonnal válaszoltam
neki, vidámabban, mint ahogy hetek óta éreztem magam, és a
bábaképzésünk eseményeit csak rövidített változatban osztottam meg
vele.
Nagyon vicces reggelünk volt, amikor Maya bejelentette:
- Ma világra hozzuk első Holdkő-babánkat. Ki lesz az anya?
Rosamma lezöttyentette a földre terebélyes testét, a hátára feküdt,
forgatta a szemét, és úgy nyögött, mint egy sérült borjú.
Maya Kartyanit, egy rosszalló arckifejezésű, sötét bőrű lányt
választotta ki a bába szerepére. Eddig egyetlen foglalkozáson sem volt
hajlandó részt venni, és tegnap, amikor megpróbáltam rábeszélni,
dühösen kifakadt:
- Szétpattan a fejem a sok új információtól. Ez egyáltalán nincs
segítségemre.
Maya úgy vélte, hogy egyszerűen csak honvágya van. Patrícia nővér
tompa agyúnak tartotta.
Maya ügyet sem vetett a homokráncolására.
- A páciensünk az első gyermekét hozza világra. Már tizennégy órája
vajúdik, és semmi sem történik. - Rosamma meggyőzően forgatta a
szemét a padlón, és a hasát markolászta.
- Aúúúú! Jaj, istenem! Nem jön a baba! - A csoport vihogott.
- Most mit fog tenni, hogy noszogassa a babát?
- Nem tudom - felelte Kartyani durcásan, és megrázta a fejét.
- Siessen már! - rendelkezett Rosamma a földről. - Nagy fájdalmaim
vannak!
Kartyani lázadó, monoton hanghordozással kezdett hozzá.
- Először is elmennék a házába.
- Még szép. - Rosammát bosszantotta ez a nyitott ajtókat döngetés.
- Kibontanám a haját és meglazítanám a karkötőit - mondta tovább
Kartyani ugyanazon a vonakodó, monoton hangon. - Aztán kinyitnám
az összes szekrényét és az ajtókat.
Maya fölpillantott rám méretes szemüvegén keresztül.
- Ez lélektanilag segíti a nőket… mindent megnyit.
- Aztán ez jönne.
Kartyani térdre ereszkedett, és szakértő módon végigdörzsölte
Rosamma hasának szélét.
- Most mit mond? - kérdeztem. Rosamma kéjesen forgatta a szemét
és tekergette a vállát.
- Ezt nem fordíthatom le. - Maya elvörösödött. - Túl közönséges. -
Még Kartyani sem tudta megállni, hogy halványan el ne mosolyodjon el
ezen.
Mielőtt az óra véget ért, hopsz! Rosamma elővarázsolt egy műanyag
babát a szárija redői közül, és mindenki éljenzett, kivéve Kartyanit, aki
kirohant a szobából.
- Nem boldog itt - suttogta Maya később a folyosón. - Azt mondja, a
tanítás túlságosan nyugati, ő pedig nem akarja megosztani a titkait sem
velünk, sem az alacsonyabb kasztbeli falusi emberekkel. Szerintem
kém, akit a kormány küldött. - Nevetett, hogy mutassa, csak viccel, de
engem nem lepett volna meg, ha így lett volna.
 Daisynek megírtam, mi történt ezután, de az Antonak szóló
levelemből kihagytam.
Kartyani nem volt hajlandó kijönni a szobájából. Újból azt
hajtogatta, hogy szétpattan a feje ettől a sok új információtól, és hogy
haza akar menni.
- Akkor maradj ott, te mundi, te hülye! - vágta oda neki Dr. A. - Nee
orikkalum nannavilla, sosem fogsz előbbre jutni!
- Ezt írd le! - utasított Maya. - Ez egy jó sértés.
Kartyani lemaradt az aznap délutáni élénk vitáról, amelyet a
menstruációról és a védekezésről folytattunk. Shanta, egy vidám, fiatal
nő, aki már kismillió babát segített világra, felállt, és félénk, sipító
hangján azt mondta:
- Én megosztom magukkal a tudásomat. A havi vérzést eredetileg a
férfiak kapták, de Isten úgy találta, hogy túl nehéz nekik, ezért adta
inkább a nőknek.
- Ezt mindenki így gondolja? - kérdezte Maya a többi nőtől. Ők az
indiai igen-nem módon ingatták a fejüket.
- Az, hogy valaki hogyan viselkedik a havibaja idején, attól függ, hogy
melyik kaszthoz tartozik - magyarázta Subadra, észrevéve a zavaromat.
- Egy brahminriak, vagyis a legfelső kaszthoz tartozó nőnek ez idő alatt
el kell vonulnia a családjától, többször meg kell mosakodnia, és nem
találkozhat a férjével. Az ünnepségeken sem vehet részt.
- Egy dalit, egy érinthetetlen élete a szokásos mederben folyik
tovább.
- A mi családunkban nagyon vigyázunk, hogy ne akasszuk meg a
menstruációt - zendített rá Shanta, nem akarva átadni a beszéd fonalát.
- Ha valaki ezt teszi, mérgezést kap, és elveszíti a látását.
Maya türelmesen hallgatta őket.
- Akkor most megmutatom maguknak, mi történik valójában -
mondta. Kinyitotta a szekrényt és kivett belőle egy egy méter magas fali
ábrát - egy meztelen nőt ábrázolt, akit mi Daisyvel Verának
kereszteltünk el.
Vera petevezetékei, méhe és a fő artériái világos pirossal voltak
jelölve; a gyomor, a szív, a máj és a vesék kékkel. Koncentrált és
elgondolkodó arcot vágott, mintha nehéz feladat lenne ennek a
bonyolult gépezetnek a működtetése.
- Ez egy angol nő? - kérdezte végül Kartyani, mintha ez magyarázná
Vera részletesen kimunkált szervrendszerét.
- Nem - felelte Maya. - Belül valamennyien így nézünk ki.
- Nem, dehogy - ellenkezett Kartyani azonnal. - Láttam ájurvédikus
orvosok rajzait, és azokon sokkal több véredény volt.
Egyik-másik bába dacosan felém pillantott, mintha én volnék itt a
csodaelixírt áruló kuruzsló. Amikor Maya levette a szemüvegét és
megtisztította, csupasz szeme alatt még mindig sötétlila táskák
húzódtak. Túl keményen dolgozott. Vett egy mély lélegzetet, és már öt
perce beszélt a menstruációról, amikor felpillantottam, és megláttam
az ajtóban Dr. A.-t. Intett, hogy menjek oda hozzá.

Ez nem ígért jót egy hosszú, forró nap végén. Az otthonomra, egy
fürdőre, egy korai vacsorára vágytam, és arra, hogy befejezhessem az
Antonak írt levelemet. Dr. A. intése azonban sürgető és izgatott volt.
A folyosón fahéjillatú széláramként vágtatva suttogott.
- Az egyik páciensünknél, Laksminál megindult a szülés. Maya most
nem ér rá, Patrícia pedig hazament.
Azt feltételeztem, hogy asszisztálnom kell majd neki. Laksmi a
vékony gyerektestével és a számos vetélésével minden volt, csak
egyszerű eset nem. Előző héten vettük föl az otthonba, nagyon
nyugtalan volt, és erősen vérzett. A férje egy helyi rendőr.
- Magát kérte ma reggel - suttogta Dr. A. miközben
végigszáguldottunk a folyosón. - Azt mondta, azt szeretné, ha az angol
doktor hölgy vezetné le a szülést.
Döbbenten megtorpantam.
- De hát én nem vagyok orvos!
- Én ezt nem fogom elárulni. - Dr. A. nyájas pillantással a kezembe
nyomott egy kikeményített fehér orvosi köpenyt. - És maga sem. De
Laksminak ezúttal jó kezekben kell szülnie. Ezzel elnyerjük a bizalmát.
- A nyakamba akasztott egy sztetoszkópot, és hátba veregetett. - Ne
nézzen már olyan rémülten!
Nemet kellett volna mondanom, ehelyett azonban remegő kézzel
begomboltam a köpenyt, és rogyadozó térddel siettem a szülőszoba
felé. Már az ajtóból hallottam Laksmi erőtlen kiáltásait.
Anto egyszer azt mondta, hiszi, hogy mindaz, ami vagyunk, annak az
eredménye, amit korábban gondoltunk, így tudtam, hogy bizonyos
értelemben magamat vezettem ide, erre a folyosóra, és ehhez a
vizsgához. Lelkem egy része mindvégig ezt akarta. Azt is tudtam, hogy
ha ez egy sima szülés, megvan hozzá a tudásom, hogy levezessem.
Elvégre a múltban ez tűzoltóknak és pánikba esett férjeknek is sikerült.
Errefelé nagyon ritka a császármetszés.
- Maya nemsokára befejezi az óráját - mondta Dr. A. az ajtóban. -
Majd jön, és átveszi.
- Én pedig szólok, ha komplikációk merülnének fel - feleltem,
reményeim szerint nyugodt hangon. De Dr. A. már a folyosón járt.
- Persze - szólt vissza, amikor a végére ért.
Az első, amit megláttam, Laksmi pici lába volt, kilógott a takaró alól,
és a fájdalomtól hol begörbült, hol kiengedett. Amikor fölemelte a fejét,
már jobban emlékeztem rá: kicsi, madárcsontú, alultáplált nő, a jobb
arcán ötcentis égésnyom. Eszembe jutott, hogy kórosan vérszegény,
ami nem volt ritkaság a helyi nők között. Kérlek, Istenem, engedd,
hogy ne kezdjen el újból vérezni!
Az anyja - egy özvegyi fehér száriba öltözött, töpörödött asszony -
mellette ült, és egy ájurvédikus növény, a neem levelével legyezgette,
azt gondolva, hogy az majd kordában tartja a haragos szellemeket.
Egyszer csak belépett Subadra.
- Dr. A. értem küldött - mondta. - Ismerem ezt a lányt, és beszélem a
tájszólását.
Subadra elvett egy benedvesített törlőt az asztalról, és megtörölgette
vele Laksmi verejtékben úszó homlokát. A lány meredten nézett a
szemembe, és kétségbeesettségét szavakba öntötte.
- Nagyon fél - tolmácsolt az egyik nővér. - Megköszöni Istennek,
hogy ön idejött hozzá.
 - Mondja meg neki, hogy szívesen jöttem - feleltem, igyekezve
magabiztosnak tűnni. - Most megvizsgálom, hogy lássam, hogy van a
babája.

Amikor visszahajtottam a takarót, láttam, hogy a hasa szürke

hamuval van behintve.
- Ne nyúljon hozzá! - szólt rám Subadra gyorsan. - Azért van ott a
hamu, hogy fiú legyen. - A lányból újra dőlni kezdett a szó, az anyja
pedig élénken bólogatott rá.
- Azt mondja, ezúttal megöli magát, ha nem fiú lesz. Eddig…
- Gyors kérdést intézett a lányhoz, aki könnyek között válaszolt.
- Hatszor fogant meg az utóbbi nyolc évben, de csak két gyermeke
maradt életben. Azt mondja, ha ez is lány lesz, az anyósa elviszi, és kárt
tesz benne.
A lány szeme úgy járt köztem és Subadra között, mintha egy
teniszmeccset nézne. Ömlöttek a könnyei, és újabb szóáradat
következett.
Subadra azt a szófüzért mormogta, amelyet Maya nekem is
megtanított.
- Saramilla pottey ellam sheriyakum, njaan illay. Nincs semmi baj,
rajta, ne aggódjon, minden rendben lesz. - A lány azonban megint sírva
fakadt.
Subadra kicsavarta a rongyot, és letörölgette a lány arcát és a karját.
- Azt mondja, az idejövetele előtt méregerős csilit kellett volna innia,
hogy megölje a magzatot és saját magát. Tudja, hogy ez is lány lesz.
Laksmi olyan nyögést hallatott, mint az a fa, amelyiknek a gyökere
kifordul a földből, és kidől. Hasa feszes, barna kupolája megfeszült, és
határozottan láttam egy rugdosó csecsemőláb alakját.
- El tudná hallgattatni? - Rémüldöztem, hogy bajt okozok neki. - Es
rá tudná venni, hogy lélegezzen egyenletesen?
Egy gyors vizsgálat után úgy becsültem, hogy kétujjnyira tágult ki.
Ha minden jól megy, néhány óra kérdése, és a baba megszületik.
 Hat óra ötkor rovarok örvénylettek zümmögve a lámpa körül, és a
bezárt ablakon túl egyre sötétebb lett az ég. Hallottam egy riksa guruló
kerekeit, egy teaárust, amint azt kiabálja, hogy chaya, chaya, de a kinti
világ távolinak és lényegtelennek tűnt. Leginkább azt éreztem, hogy
ebben a kis szobában felgyülemlik az energia és a koncentráció, és
hallottam a saját szívem kalapálását.
Húsz perccel később, amikor megvizsgáltam Laksmit, azt
tapasztaltam, hogy a kezem biztosabb, és a fejem kevésbé szédül. Már
csaknem nyolc centire tágult, és a nagyjából nyolcpercenként érkező
fájásai negyven-hatvan másodpercig tartottak. Gondolatban hét-fél
nyolcra módosítottam a szülése várható idejét.
Negyed kilenckor valamilyen zenebona zendített rá az utcán. Valahol
egy kutya ugatott. Subadra kiment, és egy falusi árustól vett étellel tért
vissza: egy kis papadamot[21] hozott zöldcitromos csatnival, fűszeres
íróval, és egy tekercs banánlevelet tányérnak. Tüntetően kezet mosott,
és miután lopva rám pillantott, a sarokban, a mosdó mellett evett.
Maya, aki a tegnapi délelőttöt a szülés idejére érvényes higiéniának
szentelte, ettől nagyon ideges lett volna, de Maya hazament, én pedig
annyira hálás voltam Subadra jelenlétéért, hogy nem szóltam semmit.
Tisztában voltam azzal, hogy óriási ostobaság volt Subadrát
alábecsülni. Subadra tudta, hogyan beszél és gondolkodik ez a lány,
ismerte a közösséget, amelyben él, tudta, mit eszik, ki ver kit, ki iszik.
Amikor odakint egy pillanat alatt besötétedett, Laksmi lélegzése két
fájás között nyugodtabbá vált, és úgy látszott, elaludt. Subadra
rákulcsolta az ujjait madárláb vékonyságú bokájára, és a szemöldökét
billegetve elmondta, hogy a lány anyósa nagyon keményszívű teremtés,
aki megvonja tőle az ételt.
- Miért? - kérdeztem megbotránkozva.
- Túl sok babát veszített el - felelte Subadra. Ide-oda ingatta a
mutatóujját. - Azt hitték, a gonosz lelkek okozták.
Ismét eszembe jutott a régi, St. Thomas’-beli főnővérem, aki
ugyanígy ingatta az ujját, mondván: „Soha ne pletykáljanak a
páciensekről a jelenlétükben.” Márpedig itt most épp ez történt.
- Lassú. - Subadra lepillantott a lányra, aki újból megmoccant, és
akinek a homloka most barázdált és izzadt volt.
 - Szeretném, ha hamarosan megszületne a baba. Ez majd
megnoszogatja.
Előhúzott a szárijából egy tintakék folyadékot tartalmazó üvegcsét.
- Ne! Ne, ne! - Előrevetődtem. - Ezt nem teheti!
Egy villanásra láttam magam előtt a holnapi újság főcímeit: Egy
angol bába megmérgezett egy helyi lányt, és épp kicsavartam a
kezéből az üveget, amikor Dr. A. olyan gyorsan lépett be a szobába,
hogy azon tűnődtem, nem volt-e ott mindvégig. Megviseltnek tűnt, és
általában takaros ősz fonata összekócolódott.
Kivette a kezemből az üveget.
- Ezzel nincs semmi baj. - Méretes orrával megszaglászta. - Ez
ricinusolaj, uborkagyökér, római kömény és ilyesmik. Szoktuk
használni. - Ez meglepett - korábban azt mondta, hogy a britek
betiltották a helyi ájurvédikus orvosságok használatát, és hogy
egyetértett ezzel.
Kicsoszogott, és álmos hangon közölte, hogy ha szükségünk van rá,
az irodájában lesz. Amikor kiment, a lány anyja letérdelt, és imádkozni
kezdett.
- Kéri az Anyaistennőt, hogy fiút adjon nekünk - mondta Subadra. -
Most már nincs sok hátra.
Letérdeltem a lány mellé, akinek már háromperces fájásai voltak.
Végül rekedten fölkiáltott, a homlokán kidudorodtak az izmok -
megjelent a baba feje búbja.
- Jön, Laksmi! - mondtam. - Hurrá!
Subadra szétkent egy kis olajat a tenyerében, és fürge, gyengéd
mozdulatokkal beledörzsölte a lány hasába, először az óramutató
járásának irányában, majd az ellenkező irányban, és végül
erélyesebben lefelé a dereka két oldalán.
Amikor ismét megvizsgáltam Laksmit, már teljesen kitágult, és olyan
erős koncentráció ült ki az arcára, amilyet más anyákon is láttam a
szülésnek ebben a szakaszában.
- Most nyomj! - mondta Subadra. - Tulleh pennay, nannayi
tullekkay, nyomj, lányom, most erősen nyomj! Mindjárt kint van a
baba.
 A lányból torokhangú üvöltés tört elő. A lábai erőteljes remegésbe
kezdtek. A szülőcsatornában megjelent a baba pelyhes hajú feje,
homloka, orra, szája és álla, és rengeteg vér kíséretében olyan gyorsan
tört elő egy tökéletes kisfiú, hogy kis híján elejtettük. Azonnal
rázendített a bömbölésre.
Az anyának a szülés közben elszakadt a gátja, de én ügyesen varrtam
- Smythe főnővér egyszer azt mondta nekem, hogy bármikor kapnék
állást egy kárpitosnál, ha ráuntam az ápolásra. Befűztem a tűbe, és úgy
ejtettem két-három öltést az anyán, hogy szinte észre sem vette.
A csókjaival borította a babát, és zokogott a megkönnyebbüléstől. A
kisfia élete megmentette az övét. Én is sírtam, amikor Laksmi anyja
szétkent egy kis kormot a pici arcán, hogy elhárítsa a szemmel verést,
és aztán a baba szopni kezdett.

Utána kiültem a lépcsőre, a boldogságtól teljesen kiürülve.

Megcsináltam! Megcsináltam! Pedig azt hittem, soha többé nem
leszek rá képes. A levegő olyan volt, mint a meleg tej, az égen milliónyi
csillag ragyogott. Subadra a boldogságtól ragyogva leült mellém,
hennázott lábát a lépcsőn nyugtatta. Amikor egy cseléd hozott nekünk
egy csésze chait és egy kis kókuszos édességet, farkaséhesen faltuk be.
A testemet át- meg átjárta a megkönnyebbülés, és annyira fáradt
voltam, hogy már nem cenzúráztam magam, és a következő húsz
percben többet meséltem Subadrának, mint bárki másnak a legutolsó
alkalomról, amikor gyereket segítettem a világra, arról, hogy úgy
éreztem, én fuseráltam el, és hogy milyen hosszú időbe telt, hogy
túljussak rajta.
Olyan csöndben hallgatott, hogy nem voltam benne biztos, hogy érti,
amit mondok, de mikor ivott egy korty teát és gyengéden megveregette
a karomat, rájöttem, hogy csak azt csinálja, amit olyan jól végzett a
szülőszobában is: figyel, magába foglalja a dolgokat, és semmit sem
akar siettetni.
- Gyönyörűek az öltéseid - mondta. - Remek orvos vagy. Észre sem
vette, amikor összeöltötted.
Subadra hosszú szünet után folytatta:
 - Az osztályban nem mondhattam el, de alig egy hónapja volt egy
anyám. Túlságosan gyenge volt, és meghalt. Senki sem hibáztatott
miatta, de én nagyon rosszul éreztem magam.
Elnyűtt keze a szárija szoknyarészét redőzgette, miközben beszélt.
- Ne mondd ezt el a többieknek - kérte, és én megígértem, hogy nem
fogom.
Voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, ennek a babának a világra
segítése varázspálcaként eltüntetni az összes félelmemet. Az a vöröslő
fejű lány velem élt, és alighanem egész életemben el fog kísérni, de ez
az este akkor is nagy jelentőségű volt számomra, és később, miközben
lefekvéshez vetkőztem, vágytam arra, hogy valakivel megoszthassam,
így aztán még az éjjel írtam egy ötoldalas levelet Daisynek, amelyben
beszámoltam neki Subadráról és a Holdkőről, tudva, hogy mennyire
fog örülni. Ez pontosan az a fajta együttműködés volt, amelyről nagyon
hosszú ideje álmodozott. Mialatt írtam, az ölemből leesett egy papírlap
a földre. Felvettem, és kisimítottam. Subadra rajza volt arról,
milyennek képzeli egy nő bensőjét - néhány összevissza tekergőző
vonal egy pipaszárlábú gyerek testében.
Azt terveztem, hogy olcsó poénként elküldöm egy levélben Josie-nak.
Most már több eszem volna.
 28. fejezet
Anto éppen csomagolt, hogy ismét északra utazzon, amikor Amma
behozott két kivasalt inget. Lepillantott az ágyra, amelyen szét voltak
szórva a fia holmijai - egy khaki színű nadrág, egy spirituszlámpa, egy
acéltálca, egy olló, fertőtlenítőszerek, fájdalomcsillapítók -, és azt
kérdezte:
- Mikor fogod már abbahagyni ezt a hazulról elfutkosást?
Anto sóhajtott egyet, és folytatta a pakolást.
- Amma - felelte -, három órám van arra, hogy összecsomagoljak,
elmenjek Cochinba, találkozzam Kittel, és elérjem a vonatot. - Az idegei
annyira tépázottak voltak, hogy nehezen tudott uralkodni a hangja
remegésén. Teljesen biztosra vette, hogy hírt kap a kacheripadyi
kutatói állásról, a szinte neki kitalált állásról, de nem érkezett tőlük
levél.
Amma a fejét csóválta.
- Akkor miért fáradsz egyáltalán azzal, hogy hazagyere?
- Hogy elvigyem a ruháimat.
- Nahát, ez jó. - Amma más irányban próbálkozott. - Tíz percet kapsz
tőle, ebédidőben. Szerencsés vagy.
- Ne hibáztasd érte, mama. - Utálta az anyja savanyú arckifejezését. -
Neki sem könnyű, és tudja, hogy nem tart sokáig.
- Belenéztem az újságokba. Palluruthyban még mindig keresnek
embereket; veled mehetne, vagy beszélhetnél újra Kunju doktorral.
Nem tudom elhinni, hogy itt semmi sincs. - A kezébe temette az arcát,
és furcsa, csalódott kaffantást hallatott.
- Mama, kérlek!
- Ha el akarnád hagyni - mondta az anyja halkan -, mi megértenénk.
 - Elhagyni őt! Mi a fészkes fenéről beszélsz?
Ez istenkáromlás volt, különösen az anyja részéről. A Thekkedenek
nem válnak el. Tudták, hogy a házasság néha nehéz munka: hogy
Josekutty túl sokat ivott, hogy Mathu, a család szentje a munkája miatt
elhanyagolta Ammát. De ilyen az élet, ilyen az ember karmája. A
fájdalom elfogadása része a felnőtté válásnak.
- Tudod, ugye, hogy rendesen össze vagyunk házasodva? - mondta,
arra gondolva, az anyja talán azt képzeli, hogy egy könnyűszerrel
fölbontható, hamis angol egyezséget kötöttek.
- Ezt te rendes házasságnak nevezed? Egy anyakönyvi hivatalban,
rokonok, ünnepségek nélkül? - Anto látta az anyja arcán a megvetést,
és valamiféle keserű élvezetet is, hogy végre kimondhatja.
- Nézz magadra! - Amma kikapott egy tükröt a fia borotválkozó
készletéből. - Sovány vagy, és szomorú - szörnyű így látni téged. - A
tükörképük megcsillant, és összeolvadt a tükörben - az anyja nagy,
barna szeme könnyben úszik, az ő arca feszült és csupa csont.
- Számára a munka a legfontosabb - köpte a szavakat Amma. - És az
a hely, ahol dolgozik… szerintem te semmit sem tudsz róla.
- Miről beszélsz? Párszor tolmácsoltam nekik, a jótékonysági
intézménynek Oxfordban.
- A, Oxford! - Amma elhessentette a helyet a kézmozdulatával. - Én
az ifiről beszélek. Az egy nagyon rossz hírű hely. Az emberek
pletykálnak róla.
- Milyen emberek? Milyen pletyka?
- Nem mondhatok neked neveket. Mit számít az?
Ez az éles, árulkodó hang új volt neki, vagy talán mindig is megvolt,
csak mielőtt megnősült sosem hallotta, de most kisebbítette az anyját,
őt pedig elszomorította.
- És tudod - Amma vetett rá egy pillantást -, Travancore-ban már
vannak jó, államilag képzett bábák. Ez a jótékony otthon csak piszkos,
írástudatlan, betegségeket hordozó nőkkel foglalkozik.
- Ez nem akármilyen feltételezés, Amma, pedig én azt hittem, te
liberális vagy. - Nagy igyekezetébe került, hogy ne emelje föl a hangját.
- Pártolod a haladást, az új utakat. Tévedtem volna?
 - Igen. - Amma remegett az elfojtott dühtől. - Mert az újfajta haladás,
amiről te beszélsz, az én fülemnek nagyon úgy hangzik, mint a nagyon
régi fajta: külföldi nők jönnek ide, hogy valami nagyon intim dologgal
kapcsolatban okítsanak bennünket. Hogy mernek így megsérteni
minket? Mit tudnak ők a mi dolgainkról? Lehet, hogy nekem meg
Angliába kellene mennem, és megmondanom a te Daisy Barkerednek,
hogyan szülje meg a gyerekét.
Anto tudta, hogy meg kellene védenie a Holdkő célkitűzéseit, vagy
legalábbis Kitet. De a pillanat elmúlt: egy újabb tányér, amely, mint egy
rossz zsonglőrnek, kicsúszik a kezéből, akárcsak a munkája, az élete, a
felesége, a hamarosan nélküle elinduló vonat.
- Van még valami, Anto - folytatta az anyja. Valamilyen felgyülemlett
gyűlölködést fejezett ki az arca. - Valami, amit nem akartam elmondani
neked róla.
- Csak tessék, mama - mondta elgyötörten. Az anyja panaszkodott
már Kit rendetlenségére, a késéseire, és a Mariammával folytatott nem
helyénvaló beszélgetéseire. - Ezúttal milyen bűntényről van szó? -
Nehézkesen leült az ágyra, és a cipőjét bámulta.
- Mialatt távol voltál, tartottunk egy hölgypartit. Mariammával úgy
gondoltuk, ez jó alkalom volna, hogy megismerkedhessen a
barátainkkal. - Anto tudta, hogy ez nem igaz: Máriámmá beszélte rá
Ammát, hogy szóljon Kitnek.
- Így aztán megkérdeztem Appant, el lehetne-e küldeni az autót
Kitért - folytatta Amma.
Anto az órájára pillantott. Nagyon szeretett volna találkozni Kittel,
mielőtt útnak indul.
- Elmondtuk az imáinkat, ahogyan szoktuk. Kitettük az összes
különleges ételt, de semmi olyat, ami túl fűszeres volna neki.
- Mama, nem kell ilyeneket mondanod, Kit szereti az ételeinket.
- Mindegy, mi csak vártunk, vártunk és vártunk. Amikor végre,
másfél órás késéssel megjött, falfehér volt az arca, a ruhája ujja meg
csupa vér. - Amma arca furcsán megvonaglott. - Máriámmá meg azt
mondta: „Csecsemőket segít világra az otthonban. Nem jelentéseket ír,
nem is szociális reformer. Csecsemőket rángat ki. - Borzadály ült ki az
arcára. - Ezt a nőt hoztad te a házunkba.
 Anto várt néhány pillanatot, és csak azután nézett föl.
- Amma, figyelj rám: Kit a jótékonysági intézményhez tartozik, és
ugyanakkor bába is. Próbáld megérteni, hogy Angliában emiatt a
munka miatt senkinek nem kell szégyenkeznie. Büszkének kellene
lennünk rá.
- Büszkének lenni rá! - Az anyja dühös hitetlenkedéssel bámult rá. -
Ez már túl sok. A helyzet kezd egyre rosszabbá válni.

***

A Fort Cochinba visszafelé vezető úton Anto érezte, hogy tompa

harag telepszik meg benne. Haragudott Ammára a kicsinyessége miatt,
Kitre, amiért fölhergelte az anyját, és Mariammára, mert gyanította,
hogy ő kavarta föl a dolgokat, részben azért, mert nincs elég dolga, és
dühödten csalódott volt, amiért nem jött értesítés az álláslehetőségről.
Hogy megvédje magát az éles napsütéstől, behúzta a hátsó ülés előtt
lévő függönyt, és a sötétben főtt a melegtől. Tudhatta volna, hogy nincs
az a Thekkeden, aki örömmel fogad el egy bábát menyének, ahhoz le
kellene cserélnie az agyát. Álszenten papolják ugyan az új India és a
ragyogó új elképzelések dicséretét - a kasztrendszer eltörlését, a jobb
életet a nők és az özvegyek számára -, de magukban azt szeretnék, ha
minden maradna úgy a család számára, ahogy mindig is volt: a
békesség, a kiváltságok, az elégedettség. Kit fel nem robbant
bombaként csapódott közéjük, legalábbis Amma gondolkodásmódjába.
Ő hozta ide Kitet, és most meg kell találnia a módját, hogyan szabhat
határt a károkozásnak.

Az Ammával folytatott vitája miatt nem maradt ideje, hogy elmenjen

a Rose Streetre. Helyette most egymással szemben ültek a pályaudvar
éttermében.
Kit sápadt volt, és óvatosnak tűnt.
- Anto - kezdte. - Meddig fogod még ezt csinálni?
- Amíg nem találok itt állást - felelte.
 - Biztos vagyok benne, hogy hamarosan kapsz róla hírt. Azt az állást
mintha rád szabták volna - biztatta Kit. - Ezúttal mennyi ideig leszel
távol?
- Még két hétig, aztán hazajövök - felelte Anto a sírás határán állva. -
Ne haragudj ezért. Valamiért sokkal nehezebb, mint gondoltam. - Nem
volt szíve elmondani neki, hány jelentkezést adott már be.
- Itt most minden változóban van - mondta Kit. - Nem a te hibád.
Anto hálás volt neki, amiért ezt mondja, mivel a nyirkos bűntudat
már gyökeret vert a fejében.
- Szeretlek, és van egy tervem. Kérdezzük meg a bácsikádat,
kibérelhetnénk-e a Rose Streeti házat, amikor visszajössz. Tökéletes
számunkra. Végül úgyis kapsz majd állást Cochinban, tudom, hogy
kapsz, és ott rendes öreg házaspárként élhetünk.
- Tetszik az ötlet - felelte Anto, tudva, hogy Amma ellene lesz. -
Nagyon. Én is szeretlek. Ez egyfajta ámokfutás, tudod, hogy
hazajöttem, de… nem is tudom… idegennek érzem magam, aztán
rájövök, mennyit mulasztottam. Annyira sajnálom!
- Én nem. - Kit közelebb húzódott hozzá, és a fülébe súgta: -
Szeretnélek megcsókolni, de ne izgulj, nem foglak.
A többi utas nyíltan bámulta őket.
- Na és hogy mennek mostanában a dolgok a Holdkőben? - kérdezte
Anto közömbös hangon. Kit először rápillantott, aztán a csészéjére.
- Jól - felelte. - Ami azt illeti, több mint jól. Jövő hónapban jön
hozzánk újabb tíz bába, és… és… képzelj dobpergést a bejelentéshez -
Kit gyors pillantást vetett rá -, világra segítettem az első itteni babámat.
Hatalmas lépésnek éreztem.
- Hallottam. - Remélte, hogy öröm sugárzik a hangjából, de az
elcsigázottan és élettelenül szólt.
- Kitől hallottad? - Kit mosolya lehervadt.
- Amma mondta.
- Amma! Szent ég! Mit tud erről? - Elhúzódott Antotól.
- Komolyan azt hitted, hogy nem jönnek rá?
 - Nem - felelte Kit feszült hangon. - Gondoltam, hogy rájönnek, ezért
akartam őszintén beszélni velük mindjárt az elején, emlékszel?
Kit hallotta, hogy Anto fölsóhajt. A férfi pillantása a szomszéd
asztalra siklott, ahol egy jó húsban lévő férfi ült a nála jóval fiatalabb
feleségével, és egy fészekalja hosszú szempillájú, gyönyörű gyerekkel. A
család együttesen tanulmányozott egy útikönyvet.
- Szegény Anto - mondta Kit -, nem is tudom, miért számítottam
arra, hogy örülni fogsz. Most semmi sem könnyű. - Boldogtalanul
mosolyogtak egymásra, és Anto a szíve egy áruló szegletében
egyetértett vele.
- Nem szegény Anto - jelentette ki. - Sok közös van bennünk - mind a
ketten szeretünk téged.
Kit éles pillantást vetett rá.
- Ez nem jó vicc egy ilyen időszakban.
- Elnézést.
Anto nézte, ahogy a család kimegy, aztán az órájára pillantott.
- Már csak tíz percem maradt, Kit, úgyhogy gyorsan el kell
mondanom még valamit. - Vett egy mély lélegzetet. - Nagyon örülök,
igazán örülök, hogy jól megy a munka, de állandóan aggódom miattad.
Ha valami balul üt ki, az számodra rettenetes következményekkel
járhat.
- Miféle következményekkel? - nézett rá Kit vádlón.
- Dühös emberek, nacionalisták, azok, akik szerint most már ki
kellene dobnunk innen a brit jótékonysági intézményeket.
- Velük nem tudok mit kezdeni, Anto, mert nem is találkozom velük.
Azok a nők, akikkel találkozom, inkább megfojtanak a kedvességükkel.
- Mindaddig, amíg valami balul nem üt ki. - Egy vonat süvített
keresztül az állomáson, a zakatolás erejétől megcsörrentek a
csészealjak.
- Es meddig akarsz még dolgozni? - kérdezte Anto, amikor újból
hallották egymást. - Amikor legutóbb beszéltünk erről, egy-két hónapot
mondtál.
 - Nem tudom pontosan megmondani… amennyi kell ahhoz, hogy
beinduljanak a dolgok. Imádom csinálni - fejezte be tehetetlenül.
Egy újabb vonat gördült be az állomásra, majd sivítva eltűnt a sűrű
füstben. Amikor Anto köhögni kezdett, Kit megveregette a hátát. A férfi
elhessentette a kezét, és addig köhögött, amíg könnybe lábadt a szeme.
- Mennyi ideig? - kérdezte, amikor abbamaradt a köhögés.
- Nem tudom! - Kitnek fel kellett emelnie a hangját, hogy túl tudja
kiabálni a vonatból kirajzó emberek locsogását. - Muszáj megadnom
neked egy dátumot?
- Tehát nem lesznek saját gyerekeink? - Anto hirtelen ismét dühbe
gurult. - Ez is az egyik parancsod?
- A parancsom, Anto? - Kiten látszott, hogy megdöbbent. - Ne legyél
már ilyen rohadtul undok, tudod jól, hogy nem így értettem! Mind a
kettőt meg tudom csinálni.
- Te tudod a legjobban - felelte Anto. - Most már te hozod a
szabályokat. - Ez volt az utolsó szava, mielőtt a vonata sivítva elindult
egy füstfelhőben.
 29. fejezet
A veszekedésünk csúnyán fölkavart. Aznap este ezen morfondírozva
üldögéltem a verandán, és ezen gondolkodtam egész másnap,
miközben a tanfolyamot tartottuk a Holdkőben. A szokásos imák után
a bábák leültek a kókuszrost gyékényekre, és Maya föltette a kérdést:
- Ki birtokolja a tested?
- Kezdd te - kapacitálta Rosamma Kartyanit, aki két napja alig szólalt
meg.
Kartyani gyönyörű mintázatú lábfejére meredt.
- Nem akarok mások előtt ilyesmikről beszélni.
- Akkor majd kezdem én. - Rosamma sugárzott; képtelenség volt
megsérteni, és szivacs módjára itta be a tudást. - Rengeteg
mondanivalóm van. Az én falumban a férfiak birtokolják a testünket.
Lánykorunkban odaadnak bennünket fiatal, de inkább öreg férfiaknak,
hogy ők szexuális örömüket leljék bennünk, vagy szakácsnőnek kell
állnunk, és igavonó baromként használnak.
- Minek panaszkodni? - Kartyani dacosan piszkálgatta a szoknyája
hajtásait. - A férfiak élete sem sétagalopp.
- Nem. - Rosamma némi hallgatás után folytatta. - De hadd
kérdezzem meg a következőt: a házatokban ki eszik előbb, a férjed vagy
te?
- Természetesen ő, de ez az én döntésem.
- Valóban? És ki kapja a legfinomabb falatot?
Senki sem fáradt a válaszolással.
- Kik a legiskolázottabbak? A fiúgyermekek vagy a lánygyermekek? -
Rosamma felöltötte héjaként lecsapó jogászi arckifejezését.
 - Természetesen a fiúk - felelte Kartyani. - Nekik kell majd
működtetniük a háztartást. Mit akarsz ezzel mondani?
- Megmondom. - Rosamma fenyegetően megbillegette az ujját. -
Olyan lánygyermeket akarok, aki tanul, hogy a kalitkán kívül élhessen,
mint ez a teremtés - mutatott rám. - Hogy művelt legyen, és ne kelljen
szemérmességet, túlzott szerénységet és másodrendűséget tettetnie.
Jesszusom, úgy éreztem magam, mint egy huszonegy karátos csaló.
Rengetegszer tettettem magam Mangalathban, és pillanatnyilag az volt
az érzésem, hogy semmi mást nem csinálok, csak Antot békítgetem.
- Egy nőnek szemérmesnek kell lennie. - Kartyani ökölbe szorította
két apró kezét. - Szemérmesnek és engedelmesnek, ez a világ rendje.
- Te aztán nem vagy sem szemérmes, sem engedelmes. Állandóan
ellent mondasz.
Kartyani vonakodva együtt nevetett a többiekkel.
- Szóval Miss Kit - fordult hozzám Rosamma -, ki birtokolja a testét?
- Elhűltem a kérdéstől.
- Gyerekkoromban - mondtam végül -, azt hiszem, elmondhatom,
hogy anyám birtokolta. - Gyarmatosította, gondoltam, mint a kis
hűbérbirtokát, akit etetett, felpofozott, mosdatott és öltöztetett.
- De most már férjes asszony, igaz?
- Igen. - Megmutattam nekik az olcsó aranygyűrűt, amelyet Anto
Oxfordban vett. - Ezzel mutatjuk meg, hogy házasok vagyunk. Olyan ez,
mint maguknál a bindi - utaltam a piros pöttyre, amelyet a férjezett
asszonyok a két szemük közé tesznek.
- Vannak gyerekei?
- Nincsenek, de amikor lesznek, a testem az övék lesz. - Botladozó
válaszom összezavarta a nők némelyikét.
- Szerintem egy nőnek… - futottam neki még egyszer. - Hogy… egy
nő életében vannak olyan időszakok, amikor bátornak kell lennie. A
bátorság nagyon fontos.
- Mert különben mások használják. - Rosamma, aki eddig a
jegygyűrűmet vizsgálgatta, elengedte az ujjamat. - Az én anyám
harminchat évesen meghalt, mert kimerült abban, hogy mindig
igyekezett másoknak a kedvére tenni. Ezek voltak az utolsó szavai:
„Köszönöm Istennek a pihenést.”
Ezen valamennyien nevettünk, kivéve Kartyanit, aki még mindig
savanyúnak és zavartnak tűnt, de ezt ugyanakkor fájdalmasnak is
találtam. Úgy éreztem, elveszítettem az Anto szerelméből és
támogatásából fakadó, könnyed magabiztosságot, és ez nagyon nem
tetszett. Hiányoztak a közös viccelődéseink, bármennyire gyerekesek is
voltak, és hiányzott az az érzés, hogy mennyire szerencsések vagyunk,
hogy egymásra találtunk, és vissza akartam őt kapni.
Levél Daisy Barkertől Kitnek.

Wickam Farm, április 11.

Drágaságom!

Óriási örömöt okozott a leveled. Világra segítetted az első

indiai babádat! Az iskoláját, le vagyok nyűgözve, és a te
örömödnek is nagyon örülök: semmi sem fogható ahhoz, ha az
ember fél valamitől, de rájön, hogy meg tudja tenni. Úgy látom,
Subadra csodálatos kiegészítője volt az eseményeknek. Nagyon
sokat kell még tanulnunk.
Nem írsz sokat indiai életed többi részéről. Amikor ott éltem,
tudtam, hogy előbb-utóbb letelik az időm, de te egy nyugati életet
cseréltél föl egy indiaira - ami sokkal nehezebb, de remélem,
megvan a jutalma is. Ne mondd meg, ha nem tartozik rám, de
szerintem ezt még soha senki nem oldotta meg: az érzést, hogy az
ember sohasem teljesen biztos abban, hogy hová tartozik; a szive
és az elméje mintha ezeknek a különböző dolgoknak az elegye
volna.
Itt nincs semmi nagy jelentőségű ügy, amelyről
beszámolhatnék. Tudor talált egy helyi gazdát, aki igazgatja a
birtokot. Ő Londonba költözött, és kitűnő munkát végez egy
tanulmányon a római kori romjaink régészetéről, amelyet kifog
adni. A ház tele van lelencgyerekekkel. Ci Ci, a mindenkori
nagyasszony, betelepült a Madaras Szobába. Flóra Londonba
költözött, albérletben lakik, és gépiró tanfolyamra jár. Szent
anyád újból itt van, miután egy darabig egy warminsteri
családnál dolgozott. Örülök neki, mivel van két új lakónk.
Sajnálattal hallom, hogy már nem leveleztek. Most nagyon
sietek, a szeder- és az almalekvár a tűzhelyen fő, és mindjárt
rotyogni kezdenek, később majd hosszabban írok…

Sok szeretettel:
Daisy
 30. fejezet
Tartottam magam az Appannal kötött egyezségemhez, és minden
hétvégét Mangalathban töltöttem. Egyik délután, mialatt a cselédek
aludtak, Máriámmá bevitt Amma makulátlanul tiszta konyhájába, és
megmutatta, hogyan kell elkészíteni a karimeen mappast, Anto
kedvenc halas curryjét. Épp a fokhagymát, a gyömbért és a zöld csilit
aprítottuk, amikor odafordult hozzám, és csúfondáros, éneklő hangján
azt mondta:
- Ne legyél vaskalapos, Kit, mesélj néhány szaftos történetet az
otthonról. Milyenek ezek a nők? Buja részleteket kérek! - Mostanra
már úgy ugratott, mintha a húga volnék. Már nem udvarias idegen
voltam, és amikor Amma akadékoskodott valami miatt, amit még egy
olyan ártatlannak látszó dolog miatt is képes volt megtenni, mint az,
hogy együtt főzünk (az ő fogalmai szerint a cselédek azok cselédek, és a
gazdáknak távolságot kell tartaniuk az olyan alantas feladatoktól, mint
a főzés, takarítás stb.), Máriámmá a szemét forgatta, suttogóra fogta a
hangját, ingatta a fejét, és Ammát tökéletesen utánozva kijelentette: -
„Fölösleges lealacsonyodni.” Rajta! - bökött felém a késével. - Ne
vacakolj már! Információkat kérek!
- Hogy milyenek? Feltételezem, a bábákról beszélsz… - ugrattam én
is. - Nos, meg fogsz lepődni: mind más. Van, aki rendkívül intelligens,
nagyon nagy a gyakorlata, szóval ragyogó, és van, aki… hogyan is
fogalmazzak…
- Buta, mint a tök - sietett a segítségemre Máriámmá.
- Ezt nem mondtam. - Igyekeztem nem elnevetni magam, mert
sokkal jobban szerettem, amikor ledobta az udvariasság fátylát, az nagy
megkönnyebbülést jelentett. - Inkább úgy mondanám, hogy van, aki
zavarba jön attól, amiről beszélünk, és persze van egy-két alkalmatlan
résztvevőnk is, aki csípőből elutasít minden változtatást. Múlt héten
volt egy mulatságos eszmecserénk. - Elmeséltem neki Shanta elméletét
arról, hogy először a férfiak menstruáltak, és Isten azért vette el tőlük,
mert állandóan nyafogtak. Máriámmá nevetett, és azt mondta, örül,
hogy nem brahmin nő, akit minden hónapban bezárnak egy sötét
szobába a ház végében, mert tisztátalannak tartják. Egyik barátnője
ezért nem tudott egyetemre járni.
- Szerinted boldogabbá teszitek azokat a nőket, akiket taníttok? - A
szemében ülő ártatlan csúfondáros kifejezés kihívóbbra változott. -
Vagy csak családi problémákat idéztetek elő?
- Fogalmam sincs. Attól függ, mit értesz boldogabb alatt. - Most,
hogy a beszélgetés komolyabb fordulatot vett, azon tűnődtem, ez nem-e
egy nem túl finom szurkálódás ellenem és furcsán távollevő férjem
ellen. - Vannak, akik annyira élvezik a tanítást és a társaságot, hogy
rettegnek visszamenni a falujukba, ahol elszigeteltnek érzik magukat,
mások meg már alig várják, hogy megszabaduljanak tőlünk. -
Meséltem neki Kartyaniról, a sóhajtozásairól, a duzzogásairól és a
részvételtől való elzárkózásától.
- Milyen faragatlan! - mondta Máriámmá a nevelőnőjétől tanult skót
hanglejtésével. - Nagyon ronda viselkedés. - Aprítani kezdett, a
fokhagymát takaros halomba rendezte, aztán meghámozta a gyömbért,
és pergamen vékonyságúra szelte. - És te tanultál tőlük valamit? -
Letörölgette a kést.
- Rengeteget - feleltem. Rápillantottam az Amma által írt
receptkönyvben felsorolt hozzávalók hosszú listájára, remélve, hogy el
tudom terelni magamról a beszélgetést. - Megfuttatjuk az olajban a
fokhagymát és a gyömbért, és aztán?
- Mit tanultál? - erősködött sógornőm.
Gondolkodtam egy darabig, aztán egy új érzés bugyogott fel bennem
a semmiből: valami, ami hasonlított a felvillanyozottságra, vagy a
büszkeségre, vagy talán csak a valakihez tartozás érzése volt, amely
megoldotta a nyelvemet.
- Hát, nem is tudom… rengeteget: hogy hogyan gondolkodjam az
ujjaimmal, hogyan figyeljek, hogyan várjak. Még mindig félek, de már
korántsem annyira, mint korábban. Hogy hogyan hallgassak. - Hirtelen
elhallgattam. Most pontosan ezt kell tennem. Kedveltem Mariammát,
de nem bíztam abban, hogy nem fecseg ki a többieknek.
- Mutass valamit, amit tanultál! - kérte Máriámmá felcsillanó
szemmel. Az ilyen pillanatokban megértettem, miért nevezi őt Anto a
család hoppmesterének. A gondolataim több lehetőségen is
végigszáguldottak. Az egyik, hogy a megfigyelői szerepemet
hangsúlyozom. Olyat nem mondhatok, ami elijeszti.
- Hát, múlt héten bejött egy lány, akinél nagyon lassan zajlott a
vajúdás, és egyikük, Rosamma, megtanított a körkörös masszázsra.
Máriámmá beletette a gyöngyhalat a rotyogó lébe. Megmosta a kezét,
és lefeküdt a földre.
- Senki sem lát meg minket, a cselédek alszanak, Amma nincs itthon.
Tétováztam kicsit, aztán becsuktam az ajtót.
- A nyomás ilyen. - Gyengéden megnyomtam az alhasát. - A
mozdulatok az óramutató járásának irányába haladnak. - Végighúztam
a kezem jobbra, majd a másik irányba. - Ez ellazítja az anyát, és segít a
bábának megérezni a babát. „A kéz az enyém, de Isten cselekszik”,
magyarázta nekem Rosamma.
Hirtelen jó ötletnek tűnt vallásos elemet is belevinni a társalgásba.
- A kéz az enyém, de Isten cselekszik - mormolta Máriámmá. Kerek,
telt arca ragyogott, de aztán elgondolkodóvá vált, mintha a kirakós egy
újabb darabkája is a helyére került volna.
- Nyilván a te bábád is csinált ilyesmit - mondtam, kissé ostobának
érezve magam.
- Igen - ismerte el -, de nekünk ősidők óta csak egy bábánk volt.
Megfelelően képzett, mindnyájan bízunk benne, de jó tudni ezekről a
dolgokról is - fejezte be bizonytalanul.
Fölállt, megmosta a kezét, és a tűzhelyhez lépett, hogy megkeverje a
forrásban lévő curryt.
- És muszáj hozzájuk nyúlnod? - kérdezte, háttal nekem. - Úgy
értem… tudod… a nemi szervükhöz? Az annyira intim! - Sót szórt az
ételbe. - Szóval… - Behúzott nyakkal keresgélte a szót, amely leírja a
dolog mocskosságát. - Nagyon furcsa.
 Egy pillanatra elfogott a türelmetlenség. Mi most az életről
beszélgetünk. Miért kell az eredetét tabuként kezelni?
- Izgalmas figyelni, ahogy egy gyerek megszületik - mondtam.
- Megszülni még izgalmasabb - vágta rá csípősen. - Pathrose és
Kuttan mentettek meg. Ha észre is vették a különös légkört, nem
mutatták, miközben mosolyogva, elismerően szagolgatták a halas
curryt. Máriámmá, miután elvakkantotta az utasításait, hogy mikor
vegyék le a tűzről, és mivel tálalják, védelmezőn átkarolt. Kivezetett a
kertbe az egyik banánfa alatt álló padhoz. - Szeretem hallgatni, amikor
a munkádról mesélsz - jelentette ki, miután leültünk, és biztatóan
megveregette a karomat. - Szerintem bátor vagy.
- Dehogy - feleltem -, egyáltalán nem vagyok bátor.
- Hmm. - Még mindig volt valami éber tartózkodás Mariamma
arckifejezésében. - Nagyon örülök az örömödnek, de muszáj adnom
neked egy komoly tanácsot. - Tekintete a ház felé rebbent. - Több mint
egy éve férjnél vagy. Ne várj túl sokáig a saját babáid világra
hozatalával; valamennyien nagyon aggódunk miattad.

Amikor a következő pénteken megérkeztem Mangalathba, Amma

úgy futott felém az udvaron át, mint egy kis gőzmozdony. Azt hittem,
mérges, de amikor megállt, láttam, hogy ragyog.
- Kittykutty, Kittykutty - mondta, most először téve hozzá ezt a
becézést a nevemhez -, táviratot kaptunk Antotól. Hamarosan hazajön,
ha Isten is úgy akarja. - A hangja remegett, a szeme megtelt könnyel. -
Neked is szól. - Nézett, miközben elolvastam a szamárfüles táviratot:
„Állásajánlat egyetemről. Hamarosan otthon, szeretettel Anto.”, most
először rendesen megölelt, azt motyogva közben: - Hála istennek, hála
istennek!
Én is sírtam, elárasztott a megkönnyebbülés, mintha helyreállt volna
valami alapvető fontosságú stabilitás, nemcsak az én számomra,
hanem a ház számára is. Most majd Amma felhagy azzal, hogy engem
okoljon a fia távollétéért, lesz rendes állása, lesz rendes közös
otthonunk, és újra boldogok leszünk. Az élet persze sosem ilyen
egyszerű, de azon az estén így éreztem.
 Ünnepi lakomát ettünk, és Appan, aki éppen otthon volt, a
szokásosnál is több whiskyt ivott meg vacsora előtt - az egész ház a
megkönnyebbülés és az öröm felhőjén úszkált.
- Partit fogunk rendezni, hogy megünnepeljük - döntötte el Amma,
amikor a verandán ittuk a teát. Megveregette a karomat. Eltűnt a
zsémbes függőleges vonal a két szeme közül, és tíz évvel fiatalabbnak
látszott. - Szólunk Thresiammának, Ammammának, Sadjinak, Abynek.
- Amma listába szedte a neveket. Appan műnyögést hallatott. A héten
Delhiben volt - egy újabb konferencián, ahol India új törvényeit
öntötték formába -, és egy halom elvégzendő munkával tért haza.
Vacsora után, amikor megérkezett Christopher atya, hogy különleges
hálamisét tartson, a kápolnában térdeltem, és hosszú idő óta most
először mérhetetlenül boldognak éreztem magam, egész bensőm
bizsergett. Ezt nem Isten hozta el nekem - vagy ha mégis, nem tudtam
róla. Az töltött el megelégedéssel, hogy Anto hazatér, hogy van
munkám, és furcsa módon az, hogy egyik oldalamon Amma térdel, a
másikon Máriámmá, őmellette Theresa, és hallom, amint Appan erős
férfihangján mondja, hogy „én igen nagy vétkem”, miközben a mellére
üt. Megváltozott a nézőpontom, ahogy körülnéztem, és a hímzésmintán
láttam Amma öltéseit, az ősük fűszerszállító hajójának fedélzetéből
készített oltárt, éreztem a tömjén illatát, hallottam, ahogy odakint a
lagúnában a víz nyaldossa a partot, és a jákafán ülő koyal, a kakukk
dallamos ku… ku… hívó szavát. Mindez már nem olyan volt, mintha
egy külföldi képeslapot nézegettem volna. Ma este olyan
lehorgonyozottság-érzésem volt, amilyenhez nem voltam hozzászokva,
és megértettem, hogy az otthon végül is nem egy hely vagy egy ország,
hanem egy sokkal mélyebb és maradandóbb valami.
 31. fejezet
Egy ideig úgy tűnt, hogy a régi Anto tért haza: aki megnevettet, aki
bízik bennem, akinek gyönyörű teknőspáncélzöld szeme összeszűkül,
amikor nevet, és huncutul csillogva nyílik nagyra, nem a két utazás
között lévő, zaklatott és ingerlékeny Anto, aki mellett az utóbbi időben
úgy éreztem magam, mint egy veszélyes háziállat.
Újkeletű állásában tisztességes, havi négyszázötven rúpiás fizetést
kapott. A beosztása: alorvos az Ernakulam Kacheripady kerületében
lévő Szent Család Kórházban. Továbbá együtt kell majd dolgoznia a
kerületi tisztiorvos-helyettessel, Sastry doktorral egy újonnan
finanszírozott kutatási kísérletben is, a részleteket később tudja meg.
Annak a hétnek a második felében Josekutty bácsi, a disztingvált
külsejű Thekkeden, a házunk tulajdonosa megkérdezte,
meglátogathatna-e bennünket. A vele kötött megállapodásunk nem
volt rendesen véglegesítve, ezért mind a ketten rettentő idegesek
voltunk, mert azt gondoltunk, hogy vége a szerencsénknek, de aztán
amikor a ráérős beszélgetésünk végén Anto megkérdezte, köthetnénk-e
egy egyéves bérleti szerződést, a nemrégiben megözvegyült és
gyermektelen Josekutty bácsi azt felelte:
„Éppen azért jöttem, hogy ezt megbeszéljük. Úgy vélem, jelképes
áron meg kellene vennetek a házamat.”
Amikor Anto udvariasan tiltakozott, Josekutty bácsi megveregette a
karját.
„Elég! - mondta. - Én abban hiszek, hogy az ajándékokat még
életemben kell odaadnom, nem akkor, amikor már a föld alatt vagyok.”
Miután elment, körbetáncoltuk a konyhát. Alig akartuk elhinni. Nem
sokkal azután, hogy átvettük az iratokat és a házat megáldotta a pap, az
egész család akcióba lendült, nem fukarkodva sem a jó tanácsokkal,
sem a segítséggel. Amma egy teljes napot töltött a mangalathi csűr
mögött lévő tárolóhelyiségben, ahová rózsafa és tikfa bútorok,
fehérneműs szekrények, szúnyoghálók, régi mángorlók és Anto első
krikettfelszerelése voltak bezsúfolva. Talált egy gyönyörű, régi rózsafa
asztalt a nappalinkba, egy faragott baldachinos ágyat a vendégszobába,
amely csak kis javításra szorult, hogy használható legyen, és egy lámpát
az előszobába.
Elképesztően sokat parancsolgatott, hogy mit hová tegyünk, és olyan
boldog volt, hogy anyám jutott róla eszembe a szőnyegtisztítással, a
megfelelő vállfákkal, a molyirtókkal és a matracforgatással kapcsolatos,
ádázul magas mércéjével. Hirtelen rá emlékeztetett, ahogy parancsokat
vakkantott arra vonatkozóan, hogy mennyi levegőt kell a bútorok körül
hagyni, és közölte velünk, hogy az egészségünk és a szerencsénk
érdekében az ágyunknak dél vagy nyugat felé kell néznie. Josekutty
bácsi mesterembere eljött, hogy megjavítson néhány meglazult
támasztó oszlopot a verandán, ahol aztán a férfiak elszívták a
cigarettájukat. Thresiamma hozott nekünk egy vízzel megtöltött
kindyt, egy kifolyóval ellátott sárgaréz edényt, amelyben a házba
belépők megmoshatták a lábukat. Pathrose friss földdel és
tehéntrágyával érkezett, és beültette hibiszkusszal, jázminnal és
frangipánival a kis udvart, az ankanamot.
Amikor mindenki elment, kimerülve a tanácsok és az emberek
forgószelétől, beültünk a verandán lévő hintába. Anto átkarolt.
- Végre kettesben! Hála istennek! - Amikor felálltunk, lassan
körbesétáltunk a házban, megcsodáltuk az illatosított ágyneművel
frissen megvetett ágyunkat; az Amma házából kapott, szikrázóan
kifényesített fazekakkal és serpenyőkkel telerakott, fehérre meszelt
konyhánkat; a saját belső udvarunkat a hintaággyal, a vendégszobánkat
és a verandánkat, rajta frissen megöntözött növényekkel és egy
Mangalathból származó, tehéntrágyával teli edénnyel. Anto csillogó
szemmel fordult hozzám: - El tudod hinni, hogy ez a miénk?
Az ő fizetése és az én Holdkőben kapott járandóságom bőven fedezte
a ház fenntartását és Josekutty két cselédjének bérét, így Anto szinte a
föld fölött lebegve jött haza a második kórházi interjújáról. Sastry
doktor, mesélte, fiatal, haladó szellemű és egyáltalán nem
szemellenzős. Egyaránt nagyon érdekli az ájurvédikus és a nyugati
gyógyítás, és arra készül, hogy elindít egy finanszírozott hároméves
programot, amelynek során mindkettőnek a hatásosságát akarja
kutatni - éppen ez izgatja Antot is. Azonnal kezdenie kell. Amikor
kértem Dr. A.-tól egy hét szabadságot, hogy kicsomagolhassak és
berendezkedhessek, hatalmas sóhajjal leszögezte, hogy számára ez
nagy kárt és kényelmetlenséget jelent.
Az interjúról hazafelé tartva Anto megpróbált venni egy üveg
pezsgőt, hogy ünnepeljünk, de csupán egy poros üveg német bort
sikerült levadásznia a Malabar Hotelben - azt mondta, játékosan ment
anélkül, hogy szemtelen lett volna. Éjszakára kimenőt adtunk a
cselédeknek, együtt vacsoráztunk, és megittuk az összes bort. Utána
fölhúztuk a gramofont, és lejátszottuk a Louis Armstrong- és Chic
Chocolate-lemezeket, amelyeket Máriámmá adott nekem. Neki volt a
legjobb zenei ízlése a családban.
Miközben táncoltunk, Anto megérintette a rajtam lévő sahvar
kameezt.[22]
- Tetszel ebben.
Viccesen azt válaszoltam, hogy néha egész napokra elfelejtettem,
hogy angol vagyok.
- Javarészt angol - emlékeztetett.
- Jó, rendben, háromnegyed részben angol, Mr. Pedáns - hagytam rá.
- De azért furcsa. Tegnap kimentem a vásárba, és majdnem vettem
magamnak egy körömvirágszínű kendőt, de amikor a tükör előtt az
arcomhoz tartottam, azt gondoltam: „A mindenit, fehér vagyok, ez nem
fog jól állni.” Nagyon furcsa érzés volt.
- Én akkor éreztem magam hasonlóan, amikor golfnadrágot akartam
venni a Harrodsban - mondta. - Néztem ezt a pimaszul barna arcot a
tükörben, és azt gondoltam: „Ööö, talán mégsem.”
- Hazug! - szóltam rá. Mindketten becsiccsentettünk kicsit - hosszú
ideje nem ittunk már bort. - Soha életedben nem vettél volna fel
golfnadrágot!
Amikor már túlságosan izzadtunk a táncoláshoz, Anto azt mondta:
- Menjünk le a vízpartra! Szeretném látni a kivilágított házunkat az
útról, és arra gondolni: „Vajon miféle szerencsés gazembereké ez a
palota?”
 Csodás volt odalent: félhold világított, színes fények táncoltak a
vízen; néhány még nyitva tartó bódéban gyümölcsöt, zöldséget és halat
árultak. Két halász integetett nekünk, amikor elmentünk mellettük,
arcukon visszatükröződött petróleumlámpáik fénye táncolt.
Beültünk egy kis kávézóba, és miközben onnan néztük mindezt,
csaknem fájdalmas hevességgel voltam tudatában Anto jelenlétének: a
fényes hajának, az asztalon nyugvó karjának, a pohárra kulcsolódó
ujjainak.
Amikor hazaértünk, megfürdött. A távollétünkben Mani bejött, és
megtöltötte a kádat. Olyanok voltunk, mint a gyerekek, akik sok
ajándékot kaptak, ahogy megcsodáltuk a majd két méter hosszú,
gyönyörű sárgaréz csapokkal ellátott, karmos lábú kádat - Josekutty
bácsi egy újabb ajándékát. Megmostam Anto hátát, és később, a nyugat
felé néző ágyunkban fekve úgy élveztük egymást, mint még soha.
- Ez sosem hagyott el bennünket, igaz, KK? - kérdezte utána Anto
álmos, kielégült hangon. KK. Kittykutty, Kitty drágám.
- Most nem tudok beszélni - feleltem -, túl boldog vagyok, és nincs
agyam. - A karja hajlatában feküdtem, és a függönyön keresztül néztem
az eget, amelyre egyszerre jött fel milliónyi csillag.
- Nem akarok kíváncsiskodni, de nem bánod, hogy csak mi ketten
vagyunk itt? - kérdeztem tőle álmosan. - Nem fog hiányozni neked
Mangalath?
Olyan hosszú időbe telt, amíg válaszolt, hogy azt hittem, elaludt.
- Nem tudnék újra úgy élni - felelte végül kicsit szomorúan.
Megsimogatta a karomat. - Különben is - tette hozzá a mellemet
cirógatva -, egy kis szerencsével nemsokára társaságot kapunk, igaz?
 32. fejezet
MELL: sthanam (egyes szám), sthanamgal (többes szám), MÉH:
udaram/garba paatram. HAS: vayar.
Malajálam füzetem kezdett betelni, és nőttön nőtt az önbizalmam, de
amikor a következő hétfőn visszamentem dolgozni, Dr. A. olyan pocsék
hangulatban volt, hogy úgy éreztem, újból a kezdeteknél tartok. Tíz
szülésünk volt a múlt héten, mondta, ennyi még soha egyetlen hét alatt
sem volt. A bába, akit a vészhelyzet miatt ide kellett hívniuk a Victoria
Gosha Kórházból, sokba került, és mivel további három képzésre
lehetett számítani, „az otthonnak deficitje van”. Azonnal írnom kell
Daisynek, követelte, és megkérdeznem tőle, hogy a jótékonysági
intézményi hölgyek át tudnának-e segíteni bennünket ezen az
időszakon. Anyagi fedezet nélkül a Holdkő már megint borotvaélen
táncol.
Ezúttal összeszedtem a bátorságomat, és egyenesen megmondtam
Dr. A.-nak, hogy sajnálom, de nem hiszem, hogy ez lehetséges volna
anélkül, hogy átadnánk a Holdkő üzleti könyvét. Daisy már háromszor
kérte az elköltött pénz könyvelését, amit eddig még nem küldtem el
nekik, így kétlem, hogy e nélkül jönne még pénz.
Dr. A. orrlyuka kitágult, szája kezdődő gúnymosolyra húzódott ennek
hallatán, és amikor betuszkolt a dolgozószobájába és becsukta az ajtót,
nem lettem volna meglepve, ha engem is pofon vág, mint ahogy láttam,
hogy egy-két nővérrel tette.
- Arra kényszerít, hogy elmondjak egy roppant kellemetlen dolgot -
közölte, és közben az ujjával felém bökdösött. - Valamit, amit
tekintettel a személyzet lelkesedésére és a kómány támogatására, eddig
elhallgattam.
- Mi az?
- Valaki dézsmálja az otthon pénzét, és nem tudom, ki.
 - Ez borzasztó - feleltem. - Azonnal értesítenünk kell a rendőrséget.
Miért nem szólt róla eddig?
- Mert nem akarok erről pletykát sem az otthonban, sem a maga
családja felé. Az tönkretehet minket, pedig sok elvégzendő jó munka
vár még ránk.
- Maya tud róla?
- Persze. - Lehunyta sötét szemét.
- Meg kell írnom Daisynek - jelentettem ki.
Megvonta a vállát.
- Meg fog döbbenni, úgyhogy azt is írja meg neki, hogy milyen
nagyszerű munkát végzünk.
- Több lesz ez a döbbenetnél. - Azon kaptam magam, hogy remegek a
dühtől a már-már blazírt arckifejezés miatt, amellyel rám nézett. -
Rengeteg munkaórát fektetett a pénz előteremtésébe. Maga
valószínűleg úgy gondol rá, mint valami gazdag fehér nőre. Hát nem az.
- Ide figyeljen! - Most már szikrát szórt a szeme. - Éjjelente két órát
alszom, mert próbálom valahogy vezetni ezt a helyet, és mindent
elkövetek, amit csak tudok, hogy megtaláljam azt a gazembert, ezt
mondja meg neki!
Amikor felajánlottam, hogy segítek megtalálni a számlákat, még
rondábban nézett rám. Azt mondta, ne lovagoljak már folyton rajtuk -
őt sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatják. Majd ő maga ír Daisynek.

Nem hittem neki, ezért még aznap este írtam Daisynek a Dr. A.- val
folytatott furcsa beszélgetésemről, és a tanácsát kértem. Néhány hét
múlva megkönnyebbülten láttam a folyosón lévő sárgaréz tálcán Daisy
ismerős, jobbra dőlő kézírását egy pasztellkék Basildon Bond
borítékon. A leveleink keresztezhették egymást a nyílt tengeren, mivel
az övé egyetlen kérdésemre sem adott választ. Helyette rá nem jellemző
módon rossz hírekkel volt tele. Sürgős és költséges javítások nélkül a
Wickam Farm a végét járja: az erős szelek lefújták az északi pajta
tetejének tetemes részét, és a víz elöntötte az irodát; a házban az egyik
mennyezet nem messze Ci Ci szobájától beszakadt.
 „ Továbbá - írta -, már hosszú ideje hallottam valami furcsa,
rágcsáló hangot, nem is sejtettem, hogy egy szú az. Tudtad, hogy
olyan erőteljes kis szájuk van, hogy valóban hallani lehet őket?”
Érzékeltem némi pánikot az élcelődő hangnem mögött, de arra, ami
ez után következett, semmi sem készített föl.
„Szóval, Kit, nagyon sajnálom, de a javítás idejére ki kell
költöztetnünk az összes lakónkat, és dilemmában vagyok édesanyádat
illetően, aki egy nagyon csúnya influenzán esett át, és aki - attól félek -
már nem sokáig tud dolgozni ezen az éghajlaton.”
Kis híján levegőt is elfelejtettem venni, amikor elolvastam a
következő bekezdést.
„Most azt tervezi, hogy Indiába utazik a spórolt pénzén. Nem
tudom, te hogy fogadod ezt, de a napsütés, nyersen fogalmazva, az
életét mentheti meg. Az istenért, Kit, el ne áruld neki, hogy
figyelmeztettelek! - zárta sorait Daisy. - Tudod, mennyire büszke!”
Daisy borítékjában egy másik levél is volt, lepecsételt borítékban,
rajta a nevem gyönyörű, dőlt betűs kézírással, amelyet nyomban
felismertem. De most az írás, amelyet Pondicherryben tanítottak
anyámnak az apácák, kicsit reszketeg volt, mintha egy enyhe földrengés
idején vetette volna papírra a betűket.

Wickam Farm, május 5.

Kedves Kit!

Jelen levelemmel tudatom veled, hogy váratlanul rám szakadt

egy kisebb összeg - a részleteket majd később. Azt tervezem, hogy
egy részéből elutazom, hogy meglátogassalak, és esetleg néhány
régi pajtásomat is fölkeressem, és egy kis NAPSÜTÉSben
részesüljek. Itt borzalmas volt a tél. Hol a Wickam Farmon
laktam, hol nem, ahol az eltört vízcsövek és persze a pajtatető
szokásos drámáiban volt részünk.
Daisy, aki évről évre egyre dilisebb, igyekszik mindezen
nevetni, pedig nem vicces, kivált három szállóvendéggel - Ci Ci,
 plusz Flóra, egy felbontott eljegyzés után újra.
Daisytől tudom, hogy jól vagy és jó cselekedeteket hajtasz
végre, és megemelem előtted a kalapom. Influenzás voltam, de
annyira hideg volt, hogy nem maradtam ágyban, ahogy Daisy
elrendelte. Ha ír, és nagy felhajtást csap ekörül, ne hallgass rá. A
többi hírt majd később írom meg, amikor hallok felőled.

Anyád, Glory

Nem tudtam, sikoltozzak, vagy nevessek, vagy sírjak, amikor ezt

elolvastam. Egy árva sort sem írt, amióta eljöttem otthonról: egyetlen
levelemre sem válaszolt, Daisyvel sem üzent, táviratot sem küldött. Egy
nagy nulla, amit kaptam, most meg ez a furcsa levél, amelynek olyan
blazírt és sajátságos a stílusa, hogy azon tűnődtem, nem Ci Ci segített-e
neki megírni, úgy állítva őt be, mint aki meghívást szeretne kapni egy
koktélpartira, és nem mint egy olyan anyát, aki közölte a lányával, hogy
számára meghalt.
Azt is tudtam azonban, hogy mindig nagyon furcsa és irreális,
amikor beteg, annál az egyszerű oknál fogva, hogy gyűlöli, ha olyan
állapotban látom.
Döbbenten álltam a levéllel a kezemben. Már úton van, és az időzítés
nagyon kegyetlen, mivel a Holdkővel kapcsolatos aggodalmaim
ellenére állandóan tanultam, és végre Antoval is lenyugodtak köztünk a
dolgok. Imádta a munkáját, szorgalmasan írt egy tanulmányt a
kutatásukról, s bár ez komiszság, be kell vallanom, hogy az, hogy
anyám számára halott voltam, egyfajta szabadságot jelentett nekem.
A nap hátralévő részében száguldoztak a gondolataim. Miből
finanszírozza az indiai utazását, tűnődtem hirtelen támadt rémülettel,
tudva, hogy előszeretettel szolgálja ki magát mások házából származó
„ajándékokkal”. A cipők és sálak, az alkalmanként elcsent övek egy
dolog, de az, hogy váratlanul akkora összeghez jutott, amely elröpíti
Indiába, eléggé valószínűtlennek tűnt. Édes istenem, remélem, nem
Daisytől kapta, aki a legkevésbé engedhette ezt meg magának. És mi
van, ha az influenzája valami súlyosabb betegséget rejt? Ezek
motoszkáltak állandóan a fejemben.
 - Rettegek - mondtam Antonak, amikor estefelé csatlakoztunk a
lassú, békés tömeghez, amely a legtöbb estén végigsétált a vízparton. A
kövér barackként olvadozó nap lebukóban volt a horizont mögött és az
esti szellő lágyan, selymesen fújdogált, csakhogy előttem túl élénken élt
a kép, hogy anyám velünk sétál, és csak arra figyel föl, ami rossz: a park
közelében a törött csatornára, amelynek rácsai közé beszorul néhány
förtelmesen bűzlő halfej, a csontsovány kutyákra, a koldusokra. Eszébe
fog jutni, alapvetően mit is utált annak idején annyira Indiában - a
piszkosságát, a rendetlenségét, az indiaiságát -, és nyugtalan lesz, és
azon fog tűnődni, vajon hol vannak a szórakoztató emberek.
Bármennyire is igyekeztem ennek ellenállni, tudtam, hogy érezni
fogom az ő összevisszaságát is, és felelősnek érzem majd magam érte,
mert - a fenébe is - még mindig szerettem volna rendbe hozni számára
a dolgokat.
Amikor leültünk egy padra beszélgetni, Anto az enyém mellé tette a
kezét.
- Most van először lehetőségünk rendesen együtt lenni - sóhajtottam.
- És biztosra veszem, hogy ő ezt utálni fogja, és szerencsétlenné fog
tenni bennünket. - Egy darabig nem válaszolt.
- Szerencsétlenné fog tenni bennünket - ismételtem meg, hátha nem
hallotta.
- Ugyan már, Kit! - A férjem szinte meglepetten nézett rám. - Ő az
anyád. Megvan hozzá a képességed, hogy boldoggá tedd.
- Komolyan?
- Komolyan.
Gyanakodva néztem rá, hátha csak ugrat, de nem. Arca, amelyre a
lenyugvó nap színeket varázsolt, kimerültnek látszott a kórházban
töltött hosszú nap után, kimerültnek, és számomra végtelenül
drágának.
- Pokolian érzem magam - jelentettem ki, megkönnyebbülve, hogy
ilyen jól fogadja a hírt. - Egyszerűen rémes az időzítés, és soha
életemben nem hallottam tőle egyetlen jó szót sem Indiáról - szörnyű
hely - mondtam az ő hangján, amin mindketten felkacagtunk. - A
kisfiút, akinek a karja tele volt rakva karperecekkel, és aki minden este
föl-le futkosott a tengerparton, megörvendeztette a nevetésünk, és ő is
hangos kacagásra fakadt. - Anto, én belül nem nevetek -
figyelmeztettem, amikor abbahagytuk. - Halálra vagyok rémülve, és bár
ne lennék. Csak az a baj, hogy rengeteg olyasmi van, amit nem tudok
róla.
 33. fejezet
Az otthonunk falán lógó naptár elején egy narancssárga szárit viselő,
sugárzó nő lebeg a Gangesz vizén, és Horlick’sot[23] hirdet. Amikor
rápillantottam (A Horlick’s jót tesz önnek!), meghűlt bennem a vér.
Már csak három hét volt hátra, hogy anyám beússzon a képbe a
Bombayből induló Strathdene fedélzetén. Röpke idillünknek vége, bár
önző dögnek éreztem magam, amiért ez nem tetszett nekem, de ez volt
az igazság.
Új keletű szabadságaim egyike, amelyet különösen szerettem, a napi
ingázásom volt a Rose Street és a Holdkő között. Élveztem a karomat
sütő napot, hogy odaköszöntem a sarki vaskereskedés előtt ülő
késélezőnek, majd a következő sarkon a gyümölcsárus Muraiinak, aki
előszeretettel tanítgatott, hogy mit egyek, és azt, hogyan készítsem el az
ételeket, és aki néha utánam futott az utcán, kezében egy érett
mangóval vagy maracujával, és azt kiáltozta: „Asszonyom, lédiséged,
álljon meg! Különleges csemege magának!” A mangóknak rózsa-, méz
és nyárízük volt.
Szerettem a tengerpartról nyíló kilátást; a Kínából, Európából és
Afrikából érkező, cédrusfával, fűszerekkel és olajjal megrakott hajókat;
a kínai halászhálók látványát, ahogy őskori lények módjára
emelkedtek-süllyedtek, hátterükben az égbolttal; szerettem köszönni az
idős hölgynek, aki a halászokra főzött, és most rám ragyogtatta fogatlan
mosolyát, amikor elmentem előtte.
Igaz, persze, hogy néha még mindig kíváncsiság tárgyát képeztem, és
időnként túlbuzgó kereskedők szegődtek a nyomomba, akik inkább
csak bosszantóak voltak, nem ijesztőek, így azon a reggelen sem
aggódtam, amikor észrevettem, hogy három fiatalember
nemtörődömséget színlelve baktat mögöttem. Ahogy leléptem a
járdáról az útra, hallottam a szandáljuk csattogását.
 Amikor megálltam a Fort Street sarkán lévő kis bódénál, hogy vegyek
azokból az édességekből, amelyeket Anto szeret, az egyik fiú is megállt.
Olcsó inget viselt, vékony bajusza volt, és furcsa, érzelemmentes
pillantásával mintha keresztülnézett volna rajtam.
- Vigyázzon magára, Mrs. Királynő - mindössze ennyit mondott, de
egy pillanatra elöntött tőle a félelem.
De a Holdkő-beli munka áldásai közé tartozott, hogy olyan intenzív
volt, hogy amint átléptem a poros szandálok halmán az ajtóban,
nyomban meg is feledkeztem az egészről.
Öt mindenórás anyánk feküdt a kórtermekben, és nyolc új bába vett
részt a képzésben. Aznap reggel, miközben belebújtam az overallomba,
hallottam, ahogy minket megszégyenítő buzgalommal és örömmel
énekeltek.
Dr. A. bátorította a csoportot, hogy táncoljanak, és amikor beléptem
a terembe, azt láttam, hogy új tanulóink karjukat pazar mozdulattal
összefonják a fejük fölött, és elnyűtt, hennázott lábuk - hangszerük
nem lévén - az öröm ritmusára mozog. Addigra tudtam már, hogy
Achamma - aki elragadtatottan, becsukott szemmel keringett és
dobbantott - általában a földön alszik egy zsúfolt kunyhóban, amelyet
tíz másik emberrel oszt meg az egyik közeli halászfaluban. Sovány
barátnője, Suleka, aki a képzés ideje alatt egyetlen szót sem szólt,
korábban kimerítő fizikai munkát végzett a rizsföldeken. A Quilonból
érkezett Rama, aki most gyönyörű kígyózó mozdulatokat végzett a
csuklójával és az ujjaival, öt gyereket szült gyors egymásutánban. A
táncukat nézni olyan volt, mintha a titkos énjüket láttam volna életre
kelni, és ez mindig megindított.
Ezen a délelőttön a puha rizstésztából, naan kenyérből és kókusz
csatniból álló tízórai után ezt a kérdést kapták:
- Melyik volt életük leggyorsabb szülése?
- Két perccel a magzatvíz elfolyása után - válaszolta Rama, aki már
több száz babát segített a világra. - A leglassabb pedig három és fél nap.
Ezt halk, együttérző sóhajok fogadták.
- Bevitték a kórházba?
- Nem.
 - Miért nem?
- Ott az orvosok mindjárt letámadják az embert.
Fülsértő nevetés néhányuk részéről, félénk csitítás Rama részéről,
aki szemlátomást óvatos, nehogy felmérgesítsenek - az angol
memsahib jegyzetelget.
- Több komolyságot kérek! - Maya szigorú pillantást vetett rájuk
stréber szemüvegén át. - Ha az anya már több mint huszonnégy órája
vajúdik, mit tesznek?
- Én gyömbért raknék a c/m/jába - mondta Rama. - Fölkelteném és
sétáltatnám. A pulzusait mérve megfigyelném az életjeleit. (Némelyik
bába azt az ájurvédikus elvet követi, hogy egy embernek hetvenhét
pulzuspontja van, valamennyi létfontosságú az egészséghez.)
Ez a kórházakkal kapcsolatos aggodalom újra meg újra előkerült,
valószínűleg ezért becsüli úgy Dr. A., hogy az indiai szülések
kilencvenkilenc százaléka otthon zajlik.
Ezután rövid, de heves vita következett a fogamzásgátlásról.
Madhavi, egy kövérkés asszony, aki az orrgyűrűjével úgy nézett ki,
mint egy makacs, öreg bika, az ujjain számlálta: egy kő a vaginába
helyezve, szivacsok, és - sok asszony számára - az anális szex.
Achamma is megszólalt: szerinte a fogamzásgátlás a városi embereknél
rendben van, de nem gondolná, hogy a vidékieknek szükségük volna rá.
Erre dühös vitával reagáltak, sokat mutogattak, és villogtak a
szemek. Az ebédszünetben Maya eligazított. Achamma, mondta,
természetesen badarságokat beszél, ezek körül a nők közül soknak „egy
nagy homály” a fogamzásgátlás.
- Előtte mi dühítette fel őket annyira? - kérdeztem.
- Az abortuszok - felelte. - A vidéki területeken sokuknak végezniük
kell, és néhányan nagyon primitíven csinálják: a méhbe szúrt botokkal,
kövekkel, mérgező kotyvalékokkal. Muszáj megállítanunk őket - tette
hozzá egyszerűen. - Rossz a lelkiismeretüknek, és még rosszabb az
anyáknak.
 Az óra után Maya és én leroskadtunk a kezelőben, és chait ittunk.
Amikor levette a szemüvegét, hogy megtisztítsa, hatalmas kék
karikákat láttam a szeme alatt.
- Fáradtnak látszik, Maya - állapítottam meg. - Odahaza minden
rendben van?
- Igen, köszönöm, asszonyom - felelte udvariasan. Mostanában már
nemigen szólított asszonyomnak.
- A fiam gyengélkedett, de már jobban van.
- Reggelente még mindig ő hozza be dolgozni?
- Nem, asszonyom. - A földet nézte.
- Akkor hogyan jut be a munkába?
- Csónakkal, busszal és gyalog.
- De nem mérföldekre lakik innen? - Csak igen ködös emlékem volt
arról a faluról, ahol Maya lakott. - Nem kérhetnénk egy kis pénzt a
közös kasszából az útiköltségére?
- Nem. - Maya mindig nagyon félt megbolygatni a dolgokat. Számára
az, hogy kiválasztották az oktatásra, a képzésre, már önmagában olyan
volt, mint az utazás egy olyan varázsszőnyegen, amelyet Dr. A. hajtott. -
Ne tegyen ilyet! Ha elveszítem ezt az állást, semmim sem marad.
Lehunyta a szemét; nem akart tovább beszélgetni. Odavittem a
csészéinket a mosogatóhoz. Megindítottam a csapot, hogy vizet
engedjek a régi Ascot vízmelegítőből, amikor felpillantva két fiatal férfi
hátát láttam, akik éppen a telkünket az utcára vezető köztől elválasztó
falon másztak át.
A kiáltásomat meghallotta Dr. A. Rohanva jött be az éjjeliőrrel, aki
meggyőzően vicsorgatta a fogait.
- Mi történt? - Dr. A. egy hokiütőnek látszó tárgyat szorongatott a
kezében.
- Két férfit láttam átmászni a falon. De csak a hátukat láttam.
- Megsérült valaki?
- Nem, doktornő. - Maya remegve ugrott fel a székéről.
- Nincs krízishelyzet - szólt oda nekem Dr. A. -, csak helyi fiúk voltak.
- De nem kellene kihívnunk a rendőrséget? - kérdeztem.
 - Nem! - csattant fel, arcán a „vita lezárva” kifejezéssel. - Folytassák a
munkájukat! Majd később még több szögesdrótot teszünk fel.
Jobban megértettem már Dr. A. vonakodását, mint néhány hónappal
ezelőtt. A rendőrség kihívása megvesztegetést is jelenthetett, amire
nemigen volt keretünk, vagy hosszú tárgyalásokat az új Egészségügyi
Minisztérium hivatalnokaival, akik amúgy is karvalyokként figyeltek
bennünket. Es számomra egy újabb félelmet okozott, amitől kivert a
hideg veríték, amikor rágondoltam. Hivatalosan azért voltam itt, hogy
jelentéseket írjak, és nem azért, hogy babákat segítsek a világra. Már
csak két szüléslevezetés hiányzott ahhoz, hogy megkaphassam a
bábaasszonyi bizonyítványt. Dr. A. biztosított róla, hogy írni fog a
megfelelő angliai vizsgabizottságnak, hogy megtudjuk, az Indiában
levezetett szüléseket is elfogadják-e, de még egyszer sem kértem meg,
hogy megnézhessem a papírokat. Most azon tűnődtem, hogy elküldte-e
egyáltalán azt a levelet, vagy a létszámhiány és új keletű tisztelete a
szép öltéseim iránt azt eredményezte, hogy inkább hanyagolta az ügyet.
Ha a hivatalos jóváhagyók megneszelik a helyzetet, elveszíthetem az
állásomat és a jó híremet, a Holdkő Szülőotthont pedig bezárhatják.

Felvettem azt a szokást, hogy titkolózom, így amikor hazaértem, nem

tettem említést Antonak a betolakodókról, pedig sovány hátuk
látványa, és a sebesség, amellyel átugrottak a falon, többször is
visszatért a gondolataimba.
Ahogyan végigballagtam az ösvényen a kora esti enyhe, barackillatú
levegőben, láttam, hogy Anto a verandán sakkozik Josekutty bácsival,
és a látványuk - a whiskyjük, a csupasz lábuk és összehajló fekete fejük
- megnyugtatóan hatott. Később, miután Josekutty bácsi hazament,
Antoval kiültünk a ház mögött lévő udvarba, és élveztük a lágy
jázminillatot, amelyet a falunkat már teljesen benövő növény felől fújt
a szellő. Imádtam ezt a napszakot vele: a saját házunk borzongató
izgalmát, nyugalmát, a beszélgetést, ahogy a cigarettát tartotta hosszú
ujjai között, amelyek később engem fognak mindenhol érinteni.
- Nem zavar, hogy a munkahelyeden te vagy az új fiú? - kérdeztem
tőle.
 - Nem - felelte. - Néhány kolléga szemében még próbaidőn vagyok.
Azt hiszik, én választottam azt, hogy Angliában éljek, így velük dolgozni
nagy minőségi romlás, de nagyon igyekszem.
Anto ilyen erős volt: megtanulta, hogyan legyen a maga kedves
módján túlélő, és ezt rettentően csodáltam benne. Lelkesen beszélt
tovább a munkájáról az új főnökével, Sastry doktorral, akit nagyra
tartott.
- Remekül tudok vele dolgozni és eredményeket elérni - mesélte.
Aznap hosszan beszélgettek az álomkórról, és Anto megígérte, hogy
előkeresi a doktori disszertációját, és megmutatja neki.
Amikor ő kérdezett a napomról, a csoportos megbeszélések egyes
mozzanatairól meséltem neki. Azt mondta, meglepi, milyen nyíltak
velünk ezek a nők. Szívtam egy slukkot a cigarettájából, de nyomban le
is tettem, annyira rosszul lettem tőle.
- Vannak területek, amelyeket határozottan jobb nem érinteni -
mondtam, miután kimentem egy pohár vízért. - Például ma, amikor a
falvaikban a fiúk és lányok közötti egyenlőtlenségről próbáltunk
beszélgetni velük, úgy bezárultak, akár a kagyló.
- Ez nem lep meg - jelentette ki Anto. - A törvények állandóan
változnak, és ezek a nők hasznos bűnbakok: némelyiket még
gyilkosságért is be lehet perelni.
Megsimogatta a hajamat. Hosszú, töprengő csönd állt be.
- Engem egyáltalán nem zavarna, ha lenne egy kislányom. - A hangja
ellágyult a sötétben. - Vagy akár egy kisfiam, ha az születne. Az volna a
legnagyszerűbb dolog a világon.
Én pedig úgy éreztem magam, mint a leggyalázatosabb,
legalattomosabb feleség a világon.
Még mindig használtam a pesszáriumomat, bár nem mindig. Én is
vágyódtam gyerekek után. De nem most, még nem, amikor a dolgok
ilyen érdekesek az otthonban.
Négy nappal ez után a beszélgetés után reggel rosszul lettem.
Kamalam friss banánokat, egy mangót és néhány dósát hozott be.
Ahelyett, hogy megettem volna ezeket, éreztem, hogy verejték ütközik
ki a homlokomon a hajam tövénél, és enyhe pánik fogott el. Öt perccel
később a vécé mellett ziháltam. Végeztem némi fejszámolást, és ha nem
éreztem volna magam olyan pocsékul, nevettem vagy sírtam volna.
Gyerekem lesz!
Mikor lenyugodtam egy kicsit, beültem a verandán a hintába, és rám
tört a boldogság, hogy ebben a bennem lévő káprázatos
tudatosságpöttyből nemsokára megszületik az első gyerekem.
A munkába vezető úton mélyen a gondolataimba merülve
eldöntöttem, hogy egy-két nap múlva elmondom Antonak. Időt
akartam, hogy összeszedjem magam, hogy olyan feldobott legyek,
amilyen ő lesz, mert most minden meg fog változni.
Amma már figyelmeztetett, hogy a Thekkeden család nőtagjai az
utolsó hat hetet visszavonultan szokták tölteni Mangalathban. Attól
biztosan becsavarodnék. Ki birtokolja a tested? Nem én. Most nem.
Izgatott voltam, de azon a délelőttön inkább ideges feszültség sistergett
bennem.

Ebben a furcsa érzelmi zűrzavarban érkeztem meg a Holdkőbe. Még

ki sem reteszeltem a kaput, Maya máris futott elém, a napfény táncolt a
szemüvegén.
- Gyorsan! - kiáltotta. - Jöjjön! Itt van Mrs. Saraswati Nair, a
magzatvize már elfolyt, és nagyon ideges. Magát kéreti.
- Engem?
- Azt mondja, az angol nőt akarja.
- Biztos benne?
- Száz százalékig.
Összeszorult a szívem. Mindnyájan féltünk kicsit Mrs. Saraswati
Nairtől, aki már megjárt két terhesgondozót. Az alacsony,
szenvedélyesen politizáló és lobbanékony természetű asszonyt más
fából faragták, mint a pácienseink többségét. Egy felsőbb kasztbeli
brahmin család sarja volt, de feministának vallotta magát, a
függetlenség kikiáltása előtt kampányokban vett részt, és szerelemből
ment férjhez egy kiváló helyi ügyvédhez.
 Az egyik korábbi vizsgálat során meglehetősen ingerülten
megkérdezte Dr. A.-tól, hogy én, egy angol nő, mit keresek itt. Dr. A.
akkor egyszer felnagyította a fontosságomat.
- Egy világméretű kómányzati kezdeményezés résztvevője, amelynek
az a célja, hogy javítsa a színvonalat a falusi asszonyok számára, és
magasan képzett bába.
- Egészen biztos benne, hogy engem akar? - kérdeztem Dr. A.-tól,
mielőtt elviharzott volna egy másik pácienshez.
Miközben magamra kaptam a fehér köpenyemet, erősen igyekeztem
leküzdeni a rám törő pánikhullámot. Mrs. Saraswati Nair az okos,
ravasz tekintetével és a jogi képzettségével képes volt megemelni a
pulzusszámomat, rágondolnom sem kellett. Tudtam, hogy hozzám
vágja a szabálykönyvet, ha valami balul üt ki.
Az ágyánál lévő széken ülve találtam rá, egy kis bőrönd volt mellette.
Leszámítva a homlokán fénylő enyhe verítéket, összeszedettnek tűnt.
Anusha, az új nővér bejött, és együtt segítettünk Mrs. Nairnek
fölvennie egy kórházi hálóinget. Miközben megkötöttem a hátán,
mindketten elnevettük magunkat, hogy milyen élénken mocorog a
hasában a baba.
- Tehát ezúttal biztosan fiú lesz - tréfálkozott Mrs. Nair.
Volt már egy sokkal idősebb lánya, aki más városban járt egyetemre.
A férje, mint mondta, szeretne egy fiút.
Még csak másfél ujjnyira tágult, ezért azt mondtam neki, hogy le is
fekhet, vagy sétálgathat is, ahogy akarja. A következő órában a
sétálgatás közben rendszertelenül jelentkeztek a fájásai, és amikor
tehettük, kart karba öltve járkáltunk körbe a szobában, és
beszélgettünk.
- Először eszem ágában sem volt, hogy ügyvéd legyek - mondta. -
Apám ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak, de most már szeretem. -
Megállt, kifújta a levegőt, és elmosolyodva tovább beszélt. - Nagyra
tartom, amit maguk, nők itt csinálnak - levegő kifúj, nyögés, kifúj -, de
nagyon óvatosnak kell lenniük. - Nehézkesen leült, az arca csillogott a
verítéktől. - Az nem megy, hogy fogják a hagyományos formát, és
rásóznak egy kalapáccsal. Az nagyon veszélyes, különösen most.
 - Bejön valaki a családtagjai közül? - kérdeztem, amikor már
kétujjnyira tágult.
- Nem - felelte legörbülő szájjal. - A családom most nem beszél
velem.
- Miért nem? - Mrs. Nair halkan zihálni kezdett, akár egy maratoni
futó, aki tudja, hogy még hosszú út áll előtte. Én kicsit megnyugodtam,
kellemes páciens volt.
- Nagyon tradicionális felsőbb kasztbeliek, rengeteg szabállyal… -
Megtörölte az arcát egy törülközővel. - Mielőtt a lányom megszületett,
három hónapig az anyósomnál kellett laknom. Rettentően unalmas
volt, és sötétedés után már ki sem mehettem. A baba megszületése után
negyven napig a házban kellett maradnom. Anyósomék sok gyereket
szerettek volna, így ez a dolog hónapokat, éveket vett el az életemből, és
lehetetlenné tette számomra, hogy dolgozhassak.
- A férjem is, és én is szakítottunk a múlttal - folytatta kis szünet
után. - Megrendeztük a saját esküvőnket, és ő támogatta a jogi
tanulmányaimat. Most már a jog a nyelvem - tette hozzá ádázul, majd
egy összerándulás után: - És ez lesz az utolsó gyerekem.
Tizenegy huszonötre Mrs. Nairnél, aki a maga harminckilenc évével
az indiai mérce szerint ősöreg anyának számított, még mindig nem
indult meg a szülés. Tágra nyílt szemmel, sápadtan és verejtékezve
feküdt az ágyon. Miután kihagytam a reggelit, magam is szédelegni
kezdtem, és egy csigavonalban pörgő, rémült pillanatban kiürült az
elmém, mintha semmit sem tudnék. De aztán összeszedtem magam:
kényszerítettem magam, hogy lélegezzek és várjak.
- Hogy megy? - Maya dugta be a fejét az ajtón.
- Lassan - suttogtam. - A fájások tíz-tizenkét percesek, és körülbelül
ötven másodpercig tartanak. Dr. A. mikor jön vissza?
- Nem tudom. Kér valamit enni? Nagyon sápadt.
- Nem, köszönöm, nem vagyok éhes. Egy pohár vizet kérek csak.
Maya azonban mégis elküldte az egyik nővért tízóraiért.
- Elüldögélek vele tíz percig - ajánlotta föl -, ha szeretne pihenni egy
kicsit.
 Még korainak tartottam, hogy megmondjam neki vagy bárki másnak
az otthonban, hogy alighanem én is babát várok, de Maya aggódva
nézett rám.
- Nagyon meleg van itt. Nővér, egy legyezőt! - szólt oda Maya
Anushának. Dr. A.-hoz hasonlóan ő sem pazarolta a kedvességét az
alárendeltekre. - És további törülközőket is!
Tartottam egy rövid szünetet. Amikor visszamentem, Mrs. Nair az
ágy mellett kuporgott, fejét a karján nyugtatta, és úgy vonyított, akár
egy kutya.
- Egy szóra, kérem! - vetette oda Maya kurtán. Az ágy végéhez
mentünk, hallótávolságon kívülre.
- A baba megfordult. Van egy anya és a lánya a csoportomban -
suttogta. - Charu és Ammini a nevük, és nagyon tapasztaltak a
masszázsban. Idehozom őket.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Mrs. Nairhez fordultam.
Megfogtam nyirkos kezét, és hallottam a saját szívem dobogását.
- Hogy érzi magát?
- Borzalmasan - zihálta. - Ez rosszabb, mint legutóbb.
- Figyeljen rám! - A szívem bukfencet vetett. - Minden rendben lesz,
de a baba popsija fog először kijönni, hacsak nem próbáljuk meg
megfordítani. - Fújtattam kettőt.
Amikor Charu és Ammini hangtalanul bejöttek, összetették a
kezüket, mélyen meghajoltak, bemosakodtak a csapnál, majd teljes
nyugalommal Mrs. Nairhez léptek, akinek most már forgott a szeme a
kíntól. A két nő kókuszolajat öntött a tenyerébe, én pedig csodálattal
néztem, ahogy magabiztosan masszíroztak, mint két összeszokott
zongorista, akik már évek óta együtt duetteznek. Gyönyörű látvány
volt, de Mrs. Nair kisvártatva eltolta a kezüket.
- Ki kell szállnom az ágyból - mondta, vicsorogva a fájdalomtól.
Miután kisegítettük, letérdelt, átfogta magát, és üvöltött.
- Próbálja ezt nem csinálni - kértem, és lefejtettem a karját az
oldaláról. - Hagyja szabadon a hasát! - Ezt az instrukciót a Holdkő-beli
bábáktól tanultam. Vad nemtetszéssel pillantott rám, és telehányta a
padlót.
 - Nézze meg, van-e elég kész eszköz a sterilizálóban - mondtam
Mayának néhány pillanat múlva.
Amikor Mrs. Nair félig ismét az ágyon feküdt, kínlódó zihálásokkal
szedve a levegőt, láttam, hogy Charu még egyszer utoljára erősen
meglöki a babát, és - micsoda öröm! - az anya hasán keresztül éreztem
a gerinc göbjeit. A baba megfordult, mint egy angolna a kosárban.
Nem egészen húsz perccel később Mrs. Nair torokhangon felordított.
A lábai remegni kezdtek.
- Csodálatosan csinálja - megdörzsöltem a lábait.
- Ippo varum - derék lány, mindjárt kint van - biztatta Maya.
Mrs. Nair lehunyta a szemét; azt hittem, feladja, de aztán kitört
belőle egy szófüzér, amely kétségbeesett könyörgésnek hangzott az
istenekhez, akiket állítása szerint elhagyott. Eletem leghosszabb
három-négy pillanata telt el, mielőtt hevesen nyomni kezdett.
- Lassítson! - mondta neki Maya. - Tartsa egy pillanatig, aztán
nyomjon! - Majd pár másodperc múlva: - Tulleh umm! tulleh onnuml
Loodi ippo varuml Nyomjon még egyet, mindjárt kint van!
Három további összehúzódás után megjelent a baba feje, majd az
orra, a vállai, egy apró kéz - egy tökéletes fiúcsecsemő, rengeteg fekete
hajjal.
Kiszívtam a baba száját, kitapogattam a nyakán a köldökzsinórt,
elvágtam, és aztán, mivel nem sírt fel, Maya fölemelte a két sarkánál
fogva, fürgén rácsapott a fenekére, és ettől bömbölni kezdett. A
gyönyörű hang mindenkit megnevettetett. Ezután bekenték arannyal és
mézzel. Maya elmondta, hogy ha a saját brahmin otthonában született
volna, egy citromot dobtak volna ki az ablakon.
Mrs. Nair kimerülten, de elragadtatottan feküdt az ágyon, a babát
meztelen mellére szorította.
- Kisfiam, kisbabám! - turbékolta.

Későre járt már, amikor eljöttem a Holdkőből. Feltöltődtem

energiával: nehéz körülmények között világra segítettem egy tökéletes
kisbabát, és én magam is várandós vagyok!
 A lábaim azonban ólomnehezek voltak és fájtak, ezért levágtam a
hazautat, és az Angol Klubhoz vezető kapun át mentem ki a St. Francis
Streetre. A kapunál ülő őrök általában egy halk „Jó éjt, asszonyom”
köszönéssel engedtek át, de ma este senki sem volt ott. Megnyúltak az
árnyékok, és a kert elhagyatottnak tűnt.
Az egykor gondosan nyírt pázsit szélén csimbókosan nőtt fűben egy
halom rozsdás krokettkaput, egy régi fa teniszütőprést és egy
színehagyott sapkát láttam. A veranda korlátjából pár lécet letörtek,
vélhetően tűzifának. Siralmas látványt nyújtott, mint egy nyár végi
csendélet, de én egyáltalán nem éreztem magam siralmasan. Félig-
meddig eksztázisban ballagtam, az újszülött babára gondoltam,
érzékeltem a körülöttem a földből kibújt rengeteg sokfajta fát - a
pálmafákat, az indiai fügefát, a kövér, viaszos levelű indiai babfát -, és
arra gondoltam, milyen gyönyörű ez az ország, és hogy mennyi változás
állt be az életemben.
Amikor a klubházhoz értem, leültem elé egy padra, hogy kiélvezzem
a pillanatot. Ekkor megéreztem, hogy megváltozik mögöttem a fény, és
hallottam, hogy nyílik egy ajtó.
- Asszonyom. - Az a bajuszos fiú magasodott fölém, aki Mrs.
Királynőnek nevezett, amikor a minap reggel édességet vásároltam
Antonak. Felpillantottam gyűrött nadrágba bújtatott, sovány combjára,
és mosolygó arcában ülő hideg, számító szemére. - Ne féljen! - mondta,
látva, hogy ugrom egyet. - Vártam, mikor jön vissza. - A kezembe
nyomta azt a könnyű muszlinkendőt, amellyel gyakran védtem a
fejemet a hőségtől. - Ma reggel ejtette el. - Mosolygott, amikor
elvettem. Nem riadtam meg különösképpen, hozzászoktam, hogy
Indiában mindig követ valaki. Alig egy hete csekket váltottam be a
bankban, amikor a hátam mögött felvakkantott egy hang: „Rossz az
időpont, asszonyom.” Vicces történet, amit Daisy számára tartogattam,
de ez most nem volt vicces.
- Igazán kedves - mondtam azon a hangomon, amelyet Anto
fensőbbségesnek nevez. - Nagyon köszönöm. - Betettem a kendőt a
retikülömbe, és felálltam, hogy arrébb álljak.
- Gyakran sétál erre, hölgyem? - A szandálja minden lépésénél ott
csattogott mögöttem.
 - Nem - feleltem, és kissé megszaporáztam a lépteimet. - A férjem
indiai férfi. Nagyon szigorú.
- Az jó. - Mellém lépett, és az enyémekhez igazította a lépteit, és egy
pillantást vetett rám. - Maga túl csinos hölgy ahhoz, hogy egyedül
mászkáljon. Kérem, ne szaladjon, csak beszélgetni akarok magával.
- Vár a férjem.
- Hölgyem, lassítson már! - Megemelte a hangját. - Velem
biztonságban van. Vannak az utcán rossz emberek, akik bánthatják.
- Az őr a kapunál ismer. - Igyekeztem nyugodtnak tűnni. - Ő itt van -
tettettem magam. Amikor a klub felé kapta a fejét, a nyakán nőtt
mérges pattanások fiatalabbnak mutatták, mint amennyinek először
gondoltam: tizenhét, legfeljebb tizennyolc éves lehetett.
- Nincs ott senki - búgta éneklő hangon.
- Nézze. - A pénztárcámat keresve a táskámban kotorásztam. -
Borzasztóan kedves volt, hogy megtalálta a kendőmet, ezért szeretnék…
- Tegye csak el, asszonyom - mondta roppant sértődötten.
Mosolygott, és lepillantott a nadrágjában egyre növekvő dudorra.
Megragadta a karomat és a nagy fügefa felé húzott, amelynek vastag
levelei és áthatolhatatlan gyökerei kis, sötét kuckót alkottak, ahol néha
elüldögéltem a padon egy könyvet olvasva, vagy hogy menedéket
találjak a tűző nap elől.
- Én ezt szeretem az angol lányoktól. - Lelökött a padra, leült mellém,
és egy olyan kutya ravasz mosolyával, amelyik ellopni készül a
marhasültet, átkarolt. Azt gondoltam, az lesz a legjobb, ha udvariasan
lebeszélem erről, ám ő a szabad kezével felhajtotta a szoknyámat, és
rángatni kezdte a bugyimat. Az ezt követő dulakodásban a retikülöm
tartalma szétszóródott a porban: a pénztárcám, a tükröm, a Daisynek
szánt feljegyzések.
Maya figyelmeztetett a szexuális zaklatásnak arra a formájára,
amikor a nőket fogdossák az utcán. „Ha ez történik - tanácsolta vágja
pofon a gazembert, de jó erősen!” Be is mutatta a tenyerére mért éles
ütéssel.
„Ez nem ront még tovább a helyzeten?” - kérdeztem.
 „Nem. - Még egyet rásózott a tenyerére, csak úgy csattant. - Ha
meghátrál, bántani fogják.”
Amikor erősen megütöttem a fiú arcát, a hangról őrült módon egy
képregény ugrott be, ott volt ilyen hangjuk az ütéseknek. A legcsúnyább
szavakkal szitkozódtam, amik csak eszembe jutottak, márpedig a
hajdani kórtermi munkám után bőséges tárházzal rendelkeztem.
Amikor a kezem nyoma ott maradt az arcán, megdöbbentem. Az utca
felé pillantott, tétovázott, ingatta a fejét, aztán visszaütött, csak úgy
puffantak az ütései a karomon és a fejemen.
- Ne! - ordítottam rá. - Hagyja abba! Gyereket várok! - Fölemelte az
öklét, de amikor a gyomrom felé közelített vele, megragadtam a kezét,
és tovább ordítottam: - Rohadt gazember! Ne merészelje! - Lerázta
magáról a kezemet, és behúzott egyet, épp a bordáim alá.
- Tudom, kicsoda maga - mondta gúnyos mosollyal. - Maga az a
külföldi hölgy, aki rossz dolgokra tanítja a mi indiai lányainkat. Nem
akarjuk, hogy itt legyen. Menjen haza! - Ekkor meglátta a pénztárcámat
a porban. Térdre esett, és rák módjára mászni kezdett feléje.
- Vigye el! - Odarúgtam neki az erszényt. Kirántotta a benne lévő
néhány rúpiát, elfutott a vaskapun át a város felé, és én ott maradtam
reszketve.
 34. fejezet
Sokkal jobb lett volna, ha aznap este elmesélem Antonak a
történteket, de nem tettem: túlságosan belém ivódott az a szokás, hogy
a nehéz és esetleg szégyenteljes dolgokat megtartom magamnak. Ez
nem mentség, de az az egy-két alkalom, amikor anyámat a bizalmamba
avattam, nem járt kirobbanó sikerrel.
Egyszer hetekig gyötörtek egy új iskolában Edinburghban, ahol
anyám társalkodónőként dolgozott egy hölgynél, aki áldozatul esett a
gyermekbénulás-járványnak. Egy Celia Mclntyre nevű, égővörös hajú,
csapott állú lány a második ott töltött napomon húzgálta a hajamat és
angol disznónak nevezett. Rákapott, hogy lesből rám támad iskola
után, lelökött a biciklimről, vagy bedobta a házi feladatomat a bokrok
közé. Amikor végül összeszedtem a bátorságomat, hogy elmondjam
anyámnak, aki aggódott lehorzsolt térdem és az időnként előforduló
hiányzó hajcsomók miatt, először komoran figyelt, majd berohant a
fürdőszobába, erős vízsugárral megengedte a csapokat, hogy elfojtsák a
hangot, de én a becsukott ajtón keresztül is hallottam a kiabálását: „Ó,
istenem! Miért üt ki nekem minden balul?”, vagy valami hasonlót.
Amikor kisírt szemmel, szomorúan kijött, tompán kongó hangon azt
mondta: „Ne aggódj, Kit, fütyülj arra a szemét lányra!”
Én pedig azt válaszoltam: „Semmi baj, anyu, engem nem zavar”,
mert egyre inkább úgy éreztem, a női tehetetlenség és düh lefolyójában
pörgünk lefelé, és ez a hang rémisztett meg leginkább. Kavarog,
kavarog, eltűnik.
Megtanultam tehát a leckét: a megosztott gondból gyakorta a
lefekvésig, sőt néha még tovább elhúzódó gond lesz, a későbbi években
pedig anyám a maga módján átdolgozta az egész történetet.
„Emlékszel arra a gonosz lányra, aki utált? Az, amelyik úgy nézett ki,
mint egy rögbis? Jól megadtuk neki, ugye?” Nem említette sem a
„Fütyülj arra a szemét lányra!” mondatot, sem a kiabálást.
Így aztán aznap éjszaka csak feküdtem az ágyban, nyitott szemmel,
és azon a fiún gondolkodtam: a fogain ülő nyálcseppeken, vékony
Douglas Fairbanks stílusú bajszán, és szorosan magamhoz öleltem
Antot.

Amikor este meglátta a horzsolásaimat, a lábai közé ültetett egy

zsámolyra, és meleg vízzel lemosta az arcomat.
Tudtam, hogy el kellene mondanom neki, de inkább eljátszottam a
kelekótya asszonyt.
- Amilyen buta vagyok, rövidítettem a klub kertjén keresztül.
Elestem a lépcsőn, és levertem egy muskátlis cserepet. Semmi komoly.
Es valóban nem volt az, leszámítva azt az új keletű félelmemet, hogy
esetleg baja esett a babánknak, és Anto jogosan fog engem hibáztatni,
ha történik vele valami.
- Szegény Kittykutty. - Azzal a mozdulattal simogatta meg a hajamat,
amelyet imádok, és ettől legszívesebben macska módjára odadörgöltem
volna a fejemet a kezéhez. - Riksával kellene járnod, nem szeretnék
összetört feleséget.
- Csak egy tízperces séta - tiltakoztam, de még mindig
megmegborzongtam, és rosszul éreztem magam. - Szeretek gyalogolni.
- Tedd meg a kedvemért! - A fülem mögé tűrt egy hajfürtöt. - A te
gyáva nyúl férjed belehalna a bánatba nélküled.
Nevettünk és összebújtunk, és aztán levetkőztetett, és kis híján
mindent elmeséltem neki, miközben gyengéden végigfuttatta az ujjait a
mellemen és a hasamon, de ehelyett inkább tágra nyitottam a szemem,
és a válla fölött néztem az ablakokat meg az ajtókat, és a fiúra
gondoltam, a gúnyos mosolyára és a nyakán lévő pattanásaira.
Később a garnélarákból és rizsből álló vacsoránk mellett újabb
történeteket mesélt a kórházi állásáról, az inspiráló főnökéről, aki azt
mondta, hogy meg van elégedve azzal a munkával, amelyet Anto a
kutatási feladattal kapcsolatban végzett. Hamarosan megkapják az
anyagi támogatást, hogy Anto elutazhasson azokra a területekre, ahol
az orvosok újból beépítik a munkájukba az ájurvédikus alapelveket. Dr.
Sastry elolvasta a doktori disszertációját is, és úgy véli, hogy Antonak ki
kellene adnia könyv formában.
- Úgy érzem magam, mintha egy utazáson volnék - mondta Anto. -
Haladok, boldog vagyok, elmondhatom, hogy… - Lehunyta a szemét, és
elgondolkodott. - Elmondhatom, hogy életemben először érzem
teljesnek magam.
Kisfiúsnak és boldognak tűnt. Az irónia és elkülönülés plusz
bőrrétege, amelyet Angliában növeszteni kényszerült, szemlátomást
lefoszlott róla. Amikor ő kérdezett a napomról, meséltem neki Mrs.
Nairről és az újszülöttjéről, és arról, amiket mondott nekem az együtt
töltött időben: hogy hogyan hagyott fel a saját kasztja követésével és
égette el a száriját, amikor találkozott Gandhival, és átitatta a politika.
- Ijesztő vén boszorkány a nő?
- Anto! - szóltam rá. - Mi a csodáért feltételezed ezt?
- Mert Appan épp a minap beszélt nekem róla - felelte. - Azt mondta,
együtt voltak a tárgyalóteremben, és nagyon megfogta a nő éles esze.
Kemény ellenfél lenne, ha valami félresiklana. - Szemlátomást
zavarban volt. - Már ne haragudj, de mi a csudának ment az otthonba?
Rengeteg pénze van.
- Ennek semmi köze a pénzhez. Eljött hazulról, és a kórháznak még a
gondolatát is utálja. Ilyen egyszerű.
- Ne haragudj, Kittykutty, de Appan szerint egy méregzsák. Csak
miattad aggódom, ha valami balul ütne ki.
- Nos, semmi sem üt ki balul. - Hatalmasat ásítottam. - Minden jól
megy. Le kell feküdnöm.
Ám mielőtt aludni mentem, ellenőriztettem Antoval minden
zsalugátert, ajtót és ablakot. A gondolataim visszaszálltak ahhoz az
orrfacsaróan bűzös kézhez, amellyel a fiú befogta a számat és a
szoknyámat karmolászta. És ehhez jött a plusz rettegés, hogy az ütése
ártott a gyermekünknek, és hogy az egész az én hibám, amiért ostoba
módon rövidíteni akartam az utamon.
 35. fejezet
Miután megírtam Daisynek és anyámnak, hogy várandós vagyok,
erősen megkönnyebbültem, amikor anyám - aki még mindig a Wickam
Farmon lakott -, lemondta tervezett utazását azzal a homályos
magyarázattal, hogy „nem bírja” a csecsemőket, és „békén hagy
bennünket”, amíg a miénk egy kicsit nagyobb lesz.
Igen, a megkönnyebbülés a helyes kifejezés, de ha őszinte akarok
lenni, sértett és csalódott is voltam - lelkem valamelyik elzárt zugában
bizonyára vártam már, hogy találkozzam vele.
Terhességem nyolc hónapját végigdolgoztam az otthonban, és azt
mondták, a baba születése után bármikor visszamehetek. Dr. A.
biztosított, hogy az újszülötthöz rengeteg készséges és tapasztalt
segítségre számíthatok ott.
A munka jó dolog volt: sok bábához hasonlóan, akik első babájukkal
várandósak, az első hónapokban rengeteg aggódni valóra bukkantam,
és meg kellett fékeznem magam, hogy ne keressek elszórtan előforduló
tüneteket a régi tankönyvekben és forduljak vigaszért Antohoz, aki
sugárzott a boldogságtól, és közölte velem, hogy olyan erős vagyok,
akár egy ökör, és cseppet sem kell aggódnom.
És igaza is volt - csaknem. A terhességem felénél fizikailag
ugyanolyan erősnek éreztem magam, mint mindig, de annak a fiúnak
az ütése ott maradt a gondolataimban, mint egy halványulni nem
akaró, csúnya zúzódás.
Amikor Mangalathban a verandán megéreztem az első fájásokat,
ugyanolyan nyugtalan lettem, mint bármely, első babáját világra hozó
asszony, és hatalmas kő esett le a szívemről, amikor Rema, a család
Madrasban tanult és bámulatosan hatékony bábája végigbiciklizett a
kocsifelhajtón, és belépett a szobámba. Sejtelme sem volt róla, hogy
magam is bába vagyok, de nem érdekelt. Csupán a megnyugtatására és
az irányítására vágytam, mert amint rendesen megindult a szülés, akár
nevethettem is volna, ha nem görnyedek kétrét a fájdalomtól, hogy
engem, a majdnem teljesen képzett szakmabelit is elsodortak olyan
erők, amelyeket sem szabályozni, sem megérteni nem tudtam. Olyan
volt ez, mint a különbség, mondjuk aközött, hogy valaki megérti a hó
kémiai összetételét, vagy nyaktörő sebességgel száguld le egy szánkóval
egy meredek hegyoldalon. Megdöbbentett a szülés nyers ereje: a
méhem úgy szorult össze és engedett ki, mint egy nagy állkapocs, és
aztán következett a minden eddigi tapasztaltnál nagyobb, jobb és
mélyebb öröm, a szárnyaló győzelemérzés, hogy egy új emberkével
gazdagítottam a szobát, aki addig nem volt ott. Ez hétköznapi esemény,
de számomra ez jelentette az első csodát.
Amikor hajnali két óra három perckor, tizenkét órás vajúdás után
megszületett az első fiam, Raffael, bába énem idegesen nézte végig - két
rugdalózó lábacska, kerek pocakocska, tökéletes lábujjacskák és egy
arcocska, amely először dühösen vöröslött, mint egy kis paradicsom -,
míg anyai énem ragyogott a boldogságtól. A feltétlen szeretetnek, a
sebezhetőségnek, az örömnek, és furcsa módon az erőnek erről az
érzéséről semmit sem tudtam. Ha ezt véghez tudtam vinni, bármire
képes vagyok.

Miután kisfiunk világra jövetelét követően visszaköltöztünk a Rose

Streetre, Anto minden este rohant haza, hogy lássa a babát. Raffael
olyan volt, mint egy kis folyton égő tűz a házban, és ez nagyon boldog
időszak volt. Készítettem róla egy fényképet, és elküldtem Josie-nak a
kérdéssel, lenne-e a keresztanyja, amire ő azt írta vissza, hogy micsoda
remek emberke, és igen, büszkén fogja távol tartani a kárhozattól.
Az egyetlen szépséghiba hat hónappal később következett be, amikor
távirat érkezett anyámtól a Rose Streetre, amelyben tudatta, hogy
megvette a jegyét a Strathdene-re, és két hónap múlva Bombaybe
érkezik.
- Milyen érzés, hogy anyukád eljön végre? - érdeklődött Máriámmá,
édeskésen meghangsúlyozva az anyukád szót. Mangalathban voltunk a
hétvégére, együtt ültünk a nyári lak verandáján a tarkálló napsütésben.
A távirat a retikülömben lapult, és még mindig éreztem a sokkhatást,
amelyet keltett.
- Ijesztő, most, hogy így kérded - feleltem. - Nem tudom, mit
gondoljak. - A tejem apadóban volt, ezért Raffael az ölemben ülve
ügyesen szopott az új cumisüvegéből. Amikor meglátta, hogy figyeljük,
elrántotta a szájától az üveget, és sértetten kidüllesztette a szemét.
- Add ide ezt a fiatalembert! - Máriámmá kivette az üveget a kezéből,
és megbüfiztette. - Nem hibáztatlak érte. - Visszatette Raffie-t az
ölembe, ahol ő elfeküdve, ujjain keresztül az eget nézegette. - Az anyák
ijesztőek - túl nagy a hatalmuk, az a baj.
Ujjaimmal végigszántottam Raff puha, sűrű haján.
- Szörnyű ezt beismerni, de már-már örültem, amikor nem akart
eljönni. Nem arról van szó, hogy ne szeretném, csak… Jaj, istenem,
olyan bonyolult!
- A fenébe! - Ereztem, hogy Raffael pisije lassú, vékony sugárban
végigcsorog a szoknyámon. Nem hordott pelenkát, mert Amma abban
hitt, hogy a csecsemőkre nem kell nadrágot adni, amíg meg nem
tanulják a szobatisztaságot. Raffie esetében - nem kis meglepetésemre -
ez tízből nagyjából nyolcszor működött is, én pedig tanultam, hogyan
rugdalózik és nyújtogatja felém a karját, amikor a bilire kívánkozik.
Máriámmá szólt Theresának, hogy vigye be a házba. Az előző héten
tizedik évét betöltő Theresa egyike volt unokaöccse számos készséges
rabszolgájának. Belőlük Mangalathban sem volt hiány. Amma órákig
sétált vele a kertben, megmutatta neki az új leghorn csirkéket, és együtt
szedték össze a tojásokat, lucernát dobtak a szamárnak, és feltöltötték
vízzel Appan új tibeti masztiffjának ivóedényét.
Miközben néztük Theresát, aki fontoskodva cipelte a karjában
Raffaelt a ház felé, elmondtam Mariammának, hogy tizennyolc éves
koromig nekem nem volt élő baba a kezemben.
- Ne butáskodj! - Egyszerűen nem akart hinni nekem. - Kellett
lenniük olyan rokonaidnak, akiknek már voltak gyerekeik -
nővéreknek, bátyoknak.
- Az az igazság - magyaráztam -, hogy egyetlen gyerek voltam, anyám
dolgozott, hogy megéljünk, és sokat utaztunk.
 Eddig szinte semmit sem meséltem Mariammának különös
gyerekkoromról, mert, ha őszinte akarok lenni, még mindig fura rossz
érzés kavarodott föl bennem, ha arra a „számomra meghalsz” mottójú
veszekedésre gondoltam, amelyet anyámmal folytattam, amikor
feleségül mentem Antohoz. A család halálosan megbántódna, és ezt
nem akartam, ráadásul az tűnt tisztességes hozzáállásnak, ha hagyom,
hogy anyám tiszta lappal érkezzen meg.
Most, hogy már volt saját gyerekem, sok olyasmit, ami annak idején
megőrjített anyámban - az aggodalmas védelmező hajlamát, az
ingadozásait, az igazság elmaszatolását sok mindennel kapcsolatban -
már megértettem, és gyötrődtem emiatt. Kedvesebbnek kellett volna
lennem vele.
Lecseréltem elázott szoknyámat. Theresa visszajött Raffie-val, aki
egy ágyékkötőre emlékeztető vászondarabot viselt, amelynek mindkét
vége a derekát átfogó ezüstláncba volt bedugva. Theresa leterített a
mangófa alá egy pokrócot, Raffie pedig az árnyékban fekve próbálgatta,
mennyire tudja kinyújtani pufók lábacskáit. Egyik lábujját
elgondolkodva a szájába tette, aztán újból kivette, hogy utánozni tudja
az egyik madár hangját. „Brrrr brrr, csip csí.”
Huncutul kuncogó, tökéletesen elégedett gyerek volt. Mindennél
jobban szeretett Mangalathban lenni, ahol valaki mindig az ölében
tartotta. A születése napján Amma könnyekkel a szemében nézte:
„Entey kochu rajakumaran! Kicsi hercegem!, mondta. Ezután Anto
megkérte Appant, hogy rakjon aranyat és mézet a nyelvére, mondván,
reméli, hogy a baba örökölni fogja apja briliáns eszét, állhatatosságát,
nagylelkűségét. A huszonnyolcadik napon a derekára csatolták az
ezüstláncot, hogy abba lehessen betűrni az ágyékkötőt.
Boldog napok voltak, de a leghálásabb Mariammának voltam.
Ragaszkodott hozzá, hogy ébren maradjon velem az első elmosódó és
ijesztő éjszakákon, amikor már ott volt a saját gyerekem, akit életben
kellett tartani. Teát és apró harapnivalókat hozott nekem. Amikor meg
kellett fürdenem, Theresa üldögélt a pici mellett. Amikor Anto a
kórházi munkától kimerülten hazajött, órákig szabadon fekhettünk az
ágyban, közöttünk a kisfiúnkkal, és úsztunk az édes jelenléte okozta
boldogságban. Tápláló ételek érkeztek, és állandóan jött segítség.
Amikor eszembe jutott anyám a maga elszigeteltségében, elszégyelltem
magam.
- Mesélj még anyukádról! - kezdte rá újra Máriámmá csendesen, de
kitartóan. - India melyik részéről származik?
Ezt még az elején megosztottam vele, de szinte semmi mást nem
mondtam. Félvérnek lenni, ahogy azt mostanra már pontosan tudtam,
nem a legszerencsésebb névjegy Indiában.
- Nos… - Belemártottam az ujjamat a kókuszvizembe, és Raff szájába
dugtam.
- Hosszú évek óta Angliában él, de azt hiszem, Pondicherryben járt
iskolába, és ott házasodott össze apámmal. Kicsit kusza az egész.
- Kicsit kusza - búgta Máriámmá. Ujjaival végigszántott Raffie
bozontján, úgy téve, mintha az ő hajáról beszélne.
- De majd megkérdezzük a nagyit, amikor megjön - mondta neki.
Lesimította a kicsi haját, és megpuszilta a tarkóját.
Ettől féltem. Nagyon is könnyen el tudtam képzelni anyám sarokba
szorított pillantását, és gőgösnek ható, furcsa válaszait.
- Körbeviszed majd a Holdkőben? - kérdezte Máriámmá egy újabb
gyors pillantás kíséretében.
- Talán - feleltem. Anyám beleegyezett, hogy elhoz néhány szülészeti
eszközt az otthon számára. Nem nagy holmikat: ollókat, csipeszeket,
Petri-csészéket a csomagtérben. - De az is lehet, hogy nem. Sosem
barátkozott meg azzal, hogy ápolónő vagyok.
- Még a háború alatt sem?
- Még akkor sem.
- Zavarni fogja, hogy itt is dolgozol?
- Valószínűleg.
- Azt akarta, hogy úrinő legyen belőled?
- Anyám pontosan ezeket a szavakat használta - feleltem. A beállt
csöndben rájöttem, hogy olyan foglalkozást választottam, amelyben a
legkevésbé kell hasonlítanom anyámra.
- Hiányzik a munka? - Ereztem, hogy Máriámmá engem néz.
 - Nem - mondtam -, ugyanis hamarosan visszamegyek dolgozni, ez
már biztos. - Az előző héten döntöttem úgy, hogy itt az ideje, amikor
bent jártam Dr. A.-nál. - Heti két, talán három műszakot fogok vállalni.
Kevés az emberük, és egy kormányzati vizsgálatnak néznek elébe. Ha
akarom, magammal vihetem Raffie-t is - Kamalam egész nap otthon
van, és olyan számára, mint egy második anya.
- Szent ég! - Nem tudta elrejteni a megdöbbenését. - Amma és Anto
tudják ezt?
- Amma még nem, Anto igen, persze! Örül neki. - Ez nem volt
teljesen igaz, de legalább ő megértette. - Azt mondta, csak rajta!
- Es anyukád, amikor majd megérkezik… ő sem fogja bánni?
- Nem tudom - feleltem valamivel hitelesebben. - Majd meglátjuk.
 36. fejezet
Mindössze heti két műszakkal kezdtem. Raffie, aki gyakran velem
jött, élvezte, hogy a csodáló nők karéjában ő a középpont. Maya örült,
hogy látott, mert a klinikán megnőtt a páciensek száma, és a férje
haragudott rá, amiért ismét gyakran későn ért haza, és a férfi anyjának
kellett átjönnie, hogy megfőzze a rizsét. Néha annyira kimerültnek és
összetörtnek tűnt, hogy azon tűnődtem, nem veri-e megint a férje.
Ezzel a mércével mérve Anto a férjek gyöngye volt, bár az új rendünk
harmadik napján olyan hirtelen kerekedett egy megdöbbentő
veszekedésünk, mint derült égből a villámcsapás.
Anto az ágyon feküdt, Raffie a mellén, és Raff kedvenc énekes
mondókáját játszották, ami így végződik: „Hapci! Hapci! Mind
kidőlünk.” Anto, aki még mindig imádott tanítgatni engem,
elmagyarázta, hogy a gyermekdal abból az időből származik, amikor az
emberek úgy hullottak a pestistől, mint a legyek. Raffie, aki utálta, ha
valaki nem hozzá beszél, Anto nyaka köré fonta a karját, és puszikkal
borította az arcát, így terelve el a figyelmét rólam.
- Imádom a kisfiamat - turbékolta Anto -, de kezd elkényeztetetté
válni, kellene neki hat öcsiké és egy-két hugica.
- Miért nem mindjárt tizenkettő - mondtam -, az elég egy
krikettcsapathoz.
Anto magasan a feje fölé emelte Raffie-t, és azt válaszolta:
- Komolyan beszélek, Kit. Az életünknek most már egy másik
fázisába értünk.
Ezt már korábban is elmagyarázta nekem: a hindu hit azt tartja, hogy
egy férfi életének négy világosan elkülöníthető fázisra kell oszlania: az
első a Kaumaram, ami a Dél-Indiában használt szó a fiatalkorra. A
következő a Brahmacharyam, avagy a nőtlen diákfázis - nos, Anto
esetében ez a csónak már elment -, aztán jön a Grihasthashramam, a
családfői szakasz, amelyben a férfi a pénzkeresetnek és a
gyermeknemzésnek szenteli magát, és végül a Vanaprastham, a remete
fázis, amikor az illető elhagyja az e világi kötelékeket és örömöket, és
aszketikus bölcsként él a vadonban. Élettervként ez érdekesen
rendezettnek és céltudatosnak tűnt, ám egy nyugati feleség
szempontjából - hogy is mondjam? -, fullasztó volt.
- Szóval a következő állomás a zsákvászon és a hamvak - állapítottam
meg.
- Ne csinálj mindenből viccet, Kit! - Elengedte a kezem. Raffie
elaludt, ezért halkan beszélt.
- Nem csinálok - vitatkoztam. Nem volt meglepetés számomra, hogy
sok gyereket akar. A Thekkedenek az élet egyik legnagyszerűbb
ajándékának tekintették a gyerekeket. Ez tetszett bennük, és egyet is
értettem velük. Egy bizonyos pontig.
Amikor hozzátette, hogy „Annyit szeretnék, amennyit csak lehet”,
vajon téves volt részemről, hogy hirtelenjében nagy tenyésztehénnek
éreztem magam? Az ezt követő vita hangosra sikeredett, és amikor
Raffie bömbölni kezdett, dühösen suttogva folytattuk az ágyban.
Én: - Persze hogy szeretem, és persze hogy szeretlek - de egyáltalán
nem lehet semmilyen más életem?
Ő: - Túldramatizálod a dolgot, most is van más életed. Ezt nem is
bánom, de nem tudsz megváltozni?
Én: - Miért kellene megváltoznom? Számodra az élet most is
ugyanolyan, hogy megvan Raffie, mégis jobb.
Ő, kis torokköszörülés után: - Ne szórakozz velem, Kit, te vagy a nő,
én nem szülhetem meg a gyerekeinket.
Én: - Nem különbözöm olyan nagyon tőled, legalábbis nem annyira,
mint hinni szeretnéd: szeretem a kihívásokat, szeretem az izgalmat,
szeretek egyre jobban csinálni dolgokat, szeretem látni a fejlődést.
Büszke vagyok arra, amit a Holdkőben végzünk.
Az igaz is volt, amit a Holdkőről mondtam. Ez az elhanyagolt,
frusztráló, életet adó hely a maga elégtelen ellátottságával és zavarba
ejtő napjaival számomra is érthetetlen módokon kötött Indiához.
Részese akartam maradni, látni akartam a fejlődését.
 Ő, most már ordítva: - Mi lehet annál jobb, mint a saját gyerekeink
fejlődését nézni?
És így tovább, és a veszekedés mindkettőnknek fájdalmat okozott.
Azt kellett volna hangosan és egyértelműen kimondanom, hogy láttam
anyámon a képzetlen nő dühét és sorsát, hogy egyik szolgai munkától a
másikig lézeng, és gyűlöli valamennyit.
Amire Anto azt felelte volna:
„De te nem anyád vagy, és szeretlek, és nem foglak elhagyni.”
Nem hittem volna neki, mert nagyon mélyen bennem gyökerezett az
érzés, hogy a férfiak cserben hagyó fajta. Az apa, aki elhagyott engem,
és akiről tilos volt beszélnem, de még rágondolnom is, egész életemben
követett, akár egy rossz szag. Megpróbáltam mindent, hogy ne vegyek
róla tudomást, hiszen mi értelme hiányolni valakit, akivel soha nem
találkoztál, de attól még létezik.

Éppen egy Valli nevű falusi asszonyt vizsgáltam, akinek idő előtt
elfolyt a magzatvize, amikor akkora csattanást hallottam az utcáról,
mintha valaki ötven tálcát ejtett volna el egyszerre. Megremegtek az
ablakok, amire Valii felvisított, és eltűnt a takaró alatt.
Amikor kifutottam a folyosóra, Ajala, az egyik bába azt kiabálta:
- Asszonyom! Kivágják az egyik fát!
Az utcán azt láttam, hogy Maya az öklét rázza három férfira, akik
derékig nekivetkőzve ülnek a faágak között. Maya fehér volt, mint a fal,
és nagyon ijedtnek tűnt.
- Ez a neem-fa, annak az ágait vagdossák. Reggel váratlanul
megjelentek a minisztériumtól. Senki sem szólt nekünk, hogy jönnek.
Azt mondták, beteg a fa, és nem biztonságos.
- Szólniuk kellene? - A fa, ha szigorúan vesszük, a mi telkünk és a
szomszédos üres házhely határán állt.
- Mindenképpen tudnunk kellene róla.
Engem nem kavart fel különösebben, hogy a fa elveszíti egykét ágát.
Élveztem, amikor a gubói ropogtak a lábam alatt, mert frissítő illatot
árasztottak, és szép fa volt, amely alatt jólesett ebédidőben üldögélni,
Maya számára ez készülőben lévő katasztrófát jelentett. A neem, más
nevén miatyánkcserje, ahogyan már korábban elmagyarázta nekem, az
isten a fák között: árnyat ad, olajából kenőcsöket készítenek, és az
olajával átitatott rongyokat fogamzásgátlóként használják. Most, a sírás
határán állva azt mondta, hogy a munkások létfontosságú rítusokra
hánytak fittyet. Ha az egész fát ki kell vágni, a favágóknak ghee-t, indiai
bivalytejből készült kisütött vajat kell a csonkokra önteniük, e szavak
kíséretében: „Nőj ki ezer hajtással”, különben megsértik a fában élő
hatalmas szellemeket és isteneket.
- De mi van, ha csak egy ágat metszenek le? - kérdeztem ostobán,
mert nem tudtam, hogyan vigasztaljam meg.
- Akkor bocsánatért kell könyörögni a sérülései miatt - felelte. - Ezt
tettem meg most.
Ahogy ott álltunk, és a vakító fényben felnéztünk a fára, a szemem
jobbra tévedt, és furcsa csilingelés indult be az agyamban.
Egy kíváncsi nézőkből álló kisebb tömeg verődött össze, akik a
favágókat figyelték. Tőlük elkülönülve ott állt a vékony bajuszú fiú. Ő
nem a fát nézte, hanem engem.
Mondtam Mayának, hogy bemegyek, de nem is hallotta. Olyan
zaklatottan imádkozott, mintha máris történt volna valami szörnyűség.
 37. fejezet
Aztán megérkezett anyám. Szokás szerint kiszámíthatóan
kiszámíthatatlanul egy nappal korábban, egy táviratot okolva, amelyet
nem kaptunk meg, tele panasszal az óceánjáró, a Strathdene fedélzetén
tapasztalt szörnyű kiszolgálásra. Az étel borzalmas volt, a személyzet
faragatlan senkiházikból állt, a kabinja az alsó fedélzeten, egy
házaspáré mellett, akik megállás nélkül veszekedtek. Egész úton egy
szemhunyásnyit sem aludt.
Amikor megmutatta a szeme alatti táskákat, szinte úgy, mint valami
érdemrendet, arra gondoltam: Igen… igen, már megint minden balul
üt ki számodra, és elszomorított azonnali undokságom.
Első, kábítóan parfümillatú, óvatos ölelése egy újszülöttet büfiztető,
ideges anyára emlékeztetett, és őszintén állíthatom, hogy a világon
semmit sem éreztem.
- Drágám, ez fantasztikusan aranyos! - állapította meg a házunkba
belépve.
- Nagyon szeretjük. Jól nézel ki, anyu - mondtam neki a lehető
legbiztonságosabb és a legőszintétlenebb dolgot. Ugyanolyan gondosan
volt felöltözve, mint mindig: kék selyemkosztüm, tollas kalap, harisnya,
noha negyvenfokos hőség volt, tükörfényesre kisuvickolt krokodilbőr
cipő, de megdöbbentett, mennyivel öregebbnek látszik, és mintha
összement volna. A hangja is magasabb volt, mint ahogy emlékeztem,
és gyengébb, mintha nehezére esne a beszéd.
Már alig vártam, hogy megmutathassam neki Raffie-t, és amikor
fölébredt, Anto behozta a karjában a kócos, pislogó kisfiút.
- A perakuttyja - mondta. - Mr. Raffael Thekkeden.
Anyám, aki a hajón elszenvedett viszontagságairól szóló beszámolója
közepén tartott, elhallgatott.
 - Az unokám - helyeselt. Lehunyta a szemét, és eltartotta magától
Raffie-t, mintha egy vizes macska volna. Raffie, akinek épp nőtt a foga,
halk, nyafogó hangot hallatott, és nyújtogatni kezdte felém a karját.
- Ó, ó, ó! - Anyám gyakorlatilag visszadobta a kicsit. - Nem tudok
kisgyerekekkel bánni - jelentette ki.
- Aha - nyugtáztam. Összenéztünk. Anto sietett a segítségünkre.
- Alvás után mindig morcos a kisöreg. - A karjába vette Raffot, és
cuppanós puszit adott a hasára, ami megnevettette a fiunkat. - Adjon
neki egy kis időt.

Minthogy anyám mindenféle rendetlenséget utált, az érkezése előtt

tavaszi nagytakarítást tartottunk. Aggódva készítettünk leltárt az Anto
által anyu-kajának nevezett ételekről: aszalt szilva és zabliszt a jó
emésztés érdekében, ami a vegyeskereskedés tulajdonosát, Bábut
fejvakarásra késztette; citromok a kora reggeli forró limondés
étrendhez, amelyet anyám szigorúan követett; a kemencéből frissen
kivett kenyér az utcában lévő régimódi péktől, aki egykor a brit uralmat
is ellátta. Angol reggeli tea egy Amma által ismert Fort Cochin-i
beszállítótól.
Átköltöztünk a hálószobánkból a vendégszobába, hogy az övé
lehessen a ház elejében lévő nagyobbik szoba. Mostanra már bájos,
fehérre meszelt helyiség lett, kicsit szűkös az Ammától kapott jókora
faragott rózsafa ággyal és egy hosszú karfájú, és a fejtámláján finom
gyöngyházberakásos rózsafa karosszékkel, amely a mangalathi
pajtában porosodott, mielőtt Amma kitisztíttatta és a nádfonatait
felújíttatta.

Anyám a megérkezése után tizenkét órát aludt. Lopakodtam a

házban, máris megkönnyebbülve, hogy nem kell vele foglalkozni, a
következő két-három napban pedig táncoltunk egymás körül, mint két
udvarias, feszélyezett idegen. Óvatosan kerültük az Anto miatt
folytatott veszekedéseink témáját, és nem ejtettünk szót sem a
„számomra halott vagy” döntésről, sem Daisyről, sem a Holdkőben
végzett munkámról.
Mindennap korán reggel megetettem Raffie-t és játszottam vele,
gyakran kivittem a parkba, ahol zajonghatott, és nem bosszantotta
anyámat. Ő tizenegy körül kelt föl, kábultnak kinézve ült az ablakkal
szemközt lévő széken, és nyájas dicséreteket mondott a házról, az
utcáról, az égboltról és a fákról. Miközben fogadtam a bókokat, és
hasonlóan lapos dolgokról társalogtam vele, azokra az apácákra
gondoltam, akiknek az étkezések idején kizárólag madarakról, fákról
vagy virágokról szabad beszélniük, hogy elkerüljék az ellentmondásos
témákat.
Napközben roppant kecsesen szódás zöldcitrom-levet kortyolgatott,
és nagyon keveset evett. Este, miután megfürdettem Raffie-t és mesét
mondtam neki, kettesben megittunk egy gyenge szódás whiskyt, vagy ő
egy gin-koktélt, és vártuk, hogy Anto hazaérjen. Rendes körülmények
között a napnak ezt a szakát szoktam leginkább várni vele: ilyenkor
megbeszéljük a napunkat, meghallgatom a kórházi pletykákat, mesélek
neki a Holdkőről, és meghallgatom, hol tart a kutatásával. Azokon az
első, anyámmal töltött estéken úgy szemléltem Antot, akár egy idegent.
Mindig megmosakodott és átöltözött, amikor hazaért, én pedig néztem,
milyen jóképű megborotválva, beolajozott hajjal, a vászonnadrágjában
és a fehér ingében. Csinos külsejétől még mindig elállt a lélegzetem, de
most leginkább a kedvességén ámultam. Anyám felé fordította a székét,
és olyan együttérzéssel és tisztelettel hallgatta, mintha kiváltság volna
számára, hogy beszélgethet vele, anyám pedig vidáman csevegett vele,
mintha sosem mondta volna azokat a szörnyű dolgokat róla.
Egyes estéken Kamalam mosolyogva megjelent, és büszkén hozta be
a „perakutty”-t, Raffie-t jóéjt-puszira. Gyakran előfordult, hogy anyám
csak rápillantott az unokájára és beszélt tovább, és ilyenkor úgy
éreztem, hogy gyűlölöm.
Az egyik ilyen este után a vendégszobai ágyban Anto megismételte a
tanácsát, ezúttal nekem:
- Adj neki időt. Nagyon sokkoló élmény neki újból Indiában lenni, és
ne felejtsd el, hogy a sírból beszélsz hozzá. - Ezt viccnek szánta, de én
pontosan így éreztem magam anyámmal szemben - fagyosan és
hidegen.
 A következő rémületem Amma meghívásának képében érkezett meg.
Azt akarta, hogy a család jöjjön össze egy ünnepi ebédre, amelyen
üdvözölhetik anyámat.
Amikor Anto átadta ezt anyámnak, ő halk, fojtott hangon annyit
felelt:
- Milyen kedves! -, majd, mintha Anto ott sem lenne, hozzám
fordulva panaszkodni kezdett. - Pedig azt reméltem, hogy pár napig
meghúzhatom magam - hetek óta idegenekkel beszélgetek. - Es én
újból éreztem, hogy úgy szúr belém a nemtesztés, akár egy növekvő
tüske, és szerettem volna, ha eltűnik onnan, de tudtam, hogy nem fog,
hacsak ki nem húzzuk.
Anto, aki kivett egy hét szabadságot, hogy mutassa, szívesen látja, azt
válaszolta, hogy nem kell elkapkodnia, majd akkor fogadja el a
meghívást, amikor kedve tartja. A férjem szentként viselkedett, de
tudtam, hogy ez nem fog soká tartani - neki is megvannak a korlátai.
Azon a délelőttön, amikor elindultunk a mangalathi ebédre, Glory az
újabb tizenkét óra alvás ellenére még mindig fáradtnak látszott, és
mintha normál mérete felére zsugorodott volna össze. Első ízben
éreztem iránta őszinte sajnálatot, és egy kicsit meg is rémültem. Egy új
és nagyon elegáns fekete-fehér pöttyös selyemruhát és kis kalapot vett
föl, és összerezzent a vakító napsütéstől, amikor kiléptünk a házból.
Ereztem, milyen gally vékonyságú és törékeny a karja, miközben
besegítettem az autóba, ahol pár pillanatig levegő után kapkodva ült.
Mostanra már voltam annyira indiai feleség, hogy az autóban utazást
élvezetesnek találjam - a kocsit Appan adta kölcsön nekünk arra a
napra -, és megszerettem a Fort Cochinból Mangalathba vezető utat: a
lármás piacokat, a zöldellő rizsföldeket, az égbolt hatalmas vásznát, a
napsütötte tavakat, amelyeken mintha lebegtek volna a házak és a
hidak. Ma azonban émelyegtem, és feszült voltam az előttünk álló nap
miatt.
Anyám csukott szemmel ült a hátsó ülésen, én mellette, Raffie-val a
térdemen. Anto törte meg a csöndet.
- Gondolom, nem járt még Indiának ezen a részén, ugye, anya? -
Anyám azt szerette volna, ha Glorynak hívja, de Anto erre képtelen
volt. Az ő családjában kimondhatatlan faragatlanságnak számított egy
idősebb személyt a keresztnevén szólítani.
- Nem - válaszolta anyám azon a kongó hangon, amely felért egy
„Tilos az átjárás” táblával. - Csak északabbra. - Amikor Anto szeme
beúszott a visszapillantó tükörbe, finoman megráztam a fejem. - De
rettentően szép. - Anyám kis időre kinyitotta a szemét, és ismét átment
tökéletes vendégbe. - Rengeteg pompás víz és madár van itt - tette
hozzá, amikor egy szürkegémcsapat repült át kusza csíkban a tavon,
felborzolva maguk mögött a víztükröt. Raffie, aki mindent megfigyelt,
felrikoltott, de aztán gyorsan visszafordult anyám ruhájának
mintájához. Párnás ujjacskájával pöttyről pöttyre haladva olyan
alapossággal vizsgálgatta mindegyiket, mintha egy bonyolult
logaritmust látna, amelyet meg kell oldania.
- Nem zavar? - kérdeztem.
- Nem. - Rátette a kezét Raffie fejére, és ott hagyta egy darabig.
- Biztos nagyon furcsa ez neked, anyu - kockáztattam meg.
Már alig öt kilométerre voltunk a háztól. Láttam, hogy mozog az
ajka, és mindkét kezével megragadja az autó bőr kapaszkodóját.
- Nem nagyon furcsa - felelte. - Remekül vagyok. - Majd egy kis
szünet után hozzátette: - Nem akarom, hogy aggódj miattam.

Amikor Mangalath előtűnt az út vörös porából, anyám nyomban

felélénkült, barátságos és szórakoztató lett. Meg kell mondanom, hogy
a ház pompásan mutatott. Útközben rövid ideig esett, és az esőcseppek
kövér gyémántokként hunyorogtak a kocsifelhajtót szegélyező
papagájfák levelein. A mögöttük lévő tó ezüstösen csillogott.
A háznál Amma az arany oroszlánok között állva várta, hogy
üdvözölhessen bennünket.
- Pompás, hogy végre megismerhetjük - mondta a legédesebb
mosolyával, Glory kezét a magáéba fogva. - Már értem, honnan
örökölte a lánya a szépségét.
Láttam, hogy egy éles pillantással fölméri anyám ruházatát és
ékszereit: az ő agya így működött, ez a hozomány iránti rögeszme itt a
legtöbb anyában működött. Ammát meglátva Raffie vágyakozón
felkiáltott, és nyújtogatta felé a karját. Amikor Amma átvette, Raffie a
vállába temette az arcát.
- No és mit szól ehhez a kis lókötőhöz? - tudakolta Amma, miközben
a ház felé ballagtunk. - Kit elmondta, hogy önnek ő a legelső unokája.
- Igen - hagyta rá anyám. Kopogó magas sarkú cipőjében kifulladva
igyekezett lépést tartani vele az ösvényen. - Az első… szörnyen aranyos.
Csak hat plusz rokont hívtak meg az ebédre, hogy Gloryt ne árasszák
el, magyarázta Amma, miközben helyet foglaltunk az ebédlőben. Appan
az asztalfőn, mellette Anto, Máriámmá és a többiek a szokott helyükön,
aztán két idősebb nagynéni, akiknek a nevét elfelejtettem, és
Ponnamma. Én anyám mellett ültem, aki a legelragadóbb formáját
hozta, mindenre lelkesen felkiáltott és mindenen mosolygott. Kiálló
csontjaihoz hozzáérve csak remélni tudtam, hogy megbirkózik a sok
étellel, mivel nagyon gyenge volt az étvágya.
A tiszteletére pompás ebédet tálaltak nagyon finom, csontporcelán
tányérokon: a vidék ínyencségét, gyöngyszemen pöttyös karimeent,
azaz gyöngyházas indiai tarkasügért, porhanyós birkapörköltet,
pergősre főtt rizst csirke curryvel, és a szokásos thorant és pirított
gombot, ropogósra sült lepényt és pácolt zöldcitromot. Elfelejtettem
reggelizni, és láttukra összefutott a nyál a számban.
Glory kapott egy kést meg egy villát, ahogy én is az első itt töltött
napomon. Éreztem, hogy megmerevedik mellettem, látva, hogy én
kézzel eszem. A beszélgetés hangzavarában halkan azt kérdezte:
- Nem találod ezt borzasztóan maszatosnak?
- Most már szeretem. - Adtam egy kis írót a rizshez, belemorzsoltam
egy lepényt és belepottyantottam a számba, hogy megmutassam,
milyen elegánsan tudom csinálni, aztán nevettem magamon. Vajon
soha nem szűnünk meg kérkedni anyánk előtt?
Appan odahúzott mellénk egy széket, és a szemüvegén keresztül
szemügyre vette Gloryt.
- Annyira örülünk, hogy itt van! - mondta nyilvánvaló őszinteséggel.
- Olyan, mintha egy álom vált volna valóra.
Anyám zavartan nevetett.
 - Roppant kedves - mondta, erősen emlékeztetve az ezredes
feleségére a Maugham-elbeszélésből, amikor úgy kezdte szórni a
bókokat, akár a színes cukorreszeléket.
- Te jó ég, Kitnek igaza volt, hogy nagyon okos - mormolta
döbbenten, amikor Appan előadta neki, hogy Delhiben járt, és részt
vett az új kormány törvényeinek megfogalmazásában. Az alapjában
véve szerény Appan kitért a bók elől.
- Én a fiamra vagyok a legbüszkébb, aki agyondolgozza magát a
kórházban. Nagy öröm számunkra, hogy újra itthon van.
Egy darabig folytatódott ez az illedelmes tánc: az ételek körbeadása,
az óvatos kérdések és válaszok, a csupa lyuk takaró összehúzása,
amilyennek anyám mostanra alighanem új családját látta. Miközben
elbűvölte Appant, Ponnamma helyet cserélt Mariammával, hogy
könnyebben tudja követni az eszmecseréjüket.
Megveregette anyám karját.
- Gyerünk! - buzdította. - Egye meg! - Egy kevés birka curryt tett
anyám tányérjára, és melléje kanalazott egy kis dhalt. - Fel kell magát
hizlalni.
Néztem, ahogy anyám a szájába vesz egy kis falatot, és belém hasított
a szomorúság. Amennyire vissza tudtam emlékezni, életében először
állt a figyelem középpontjában. És ezt alighanem ő is érezte, mert
amikor Ponnamma egyszer csak kifakadt: „Miért halogatta eddig az
ideutazást?”, meglepő sztorit adott elő.
- Nos - kezdte. Hátratolta a székét, és kényesen ivott egy korty vizet. -
Ez egy igazán csodálatos történet: van egy nagyon kedves barátnőm
Oxfordban. Daisynek hívják. Egy pompás, de meglehetősen lepusztult
házban lakik - tudják, a háború -, amelyet reménytelen vállalkozás
rendbe hoznia, ezért néha segítek neki.
Ez anyám, gondoltam, még mindig ügyesen harap bele a kézbe,
amely táplálja.
- Anto nála ismerte meg Kitet - folytatta anyám. - Egyébként… -
megtörölte a szája szélét a szalvétával, nehogy egy kóbor darabka
spenótos thoran elrontsa a kinézetét. - El kell mesélnem, mi történt
ott… - A hajszálnyi izgatottság a hangjában, a szándékosan hosszúra
nyújtott szünet eszembe juttatta, kiskoromban milyen remek mesélő
volt. Most már minden szempár őrá irányult. Ponnamma még a száját
is eltátotta.
- Nem sokkal karácsony előtt történt egy sötét és erősen esős
éjszakán - az a fajta eső volt, amelyiket mintha dézsából öntenének. A
varrószobában ültem, segítettem Daisynek új függönyöket varrni a
nappaliba. Imádok varrni. - Itt rámosolyogott a megigézett Appanra. -
Hallgattam, hogyan kopog az eső az ablakon, és akkor hirtelen
leejtettem az egyik gombostűt, és amikor letérdeltem, hogy felvegyem,
láttam, hogy a padlódeszkákon keresztül valami fényes ragyog föl rám.
Egy fénynyaláb. - Glory finom mozdulatokkal fölvázolta a levegőbe.
- Az alsó szobából? - Appannak működésbe lépett a jogász agya. -
Melyikből?
- Nahát, maga aztán résen van! Épp ez a lényeg - magyarázta Glory. -
Nincs alsó szoba. Csak az, amit mi mindig egy masszív lépcsőnek
véltünk.
Keze intésével hallgatóságába fojtotta a további kérdéseket.
- Odakiáltottam Daisynek - folytatta Glory ugyanazon az izgalomtól
remegő hangon. - Kerítettünk egy elemlámpát, és együtt lementünk.
- Te jó ég! - Ponnamma a torkához kapott. - Nagyon bátrak voltak.
Glory ezt elengedte a füle mellett.
- Lent, ennek a lépcsőnek az oldalában találtunk egy kis ajtót.
Amikor kinyitottuk, ott volt… - a pillantása végigsöpört az asztalnál
ülőkön - egy szoba, aminek a létezéséről nem is tudtunk. Egy teljesen új
szoba.
- Mi volt benne? - tudakolta Amma.
- Nos, ez a csodálatos dolog - folytatta Glory, ujját fölemelve. - És a
félelmetes. A háború előtt Daisy édesapja festőművész volt. A Slade
Művészeti Főiskolán tanult, aztán Párizsba ment, ahol bejáratos volt a
műtermekbe, találkozott a festőkkel. Szóval… - Ujabb hosszú szünet. -
Egy halom festményt találtunk abban a módfelett poros szobában. A
falnak voltak támasztva. Mond maguknak valamit a Picasso név? -
Appanra sandított.
- Persze - felelte apósom kissé ingerülten. - Kerek fejű, négyszögletes
nők, meg ilyesmik. A világ egyik leghíresebb festőművésze -
magyarázta a nagynéniknek.
- Nos, két teljesen hétköznapi tengeri tájkép mögött az ő egyik
festményére bukkantunk. - Az asztalnál ülők egy emberként
sziszszentek föl.
- Aztán amikor fölemeltük, szétmállott a kezünkben. Szívet tépő
látvány volt - fatetű vagy szú rágta meg, ki tudja? Mint mondtam, Daisy
nem a világ legjobb házvezetőnője. Összeszedtem a darabokat, és
elvittem őket egy cirencesteri restaurátorhoz.
- Ő rájuk nézett, és azt mondta: „Rettentően sajnálom, de ezek
reménytelenek.” Könyörögtem neki, hogy próbáljon csinálni velük
valamit, de csak kéz- és lábdarabkákat, egy féloldalas mosoly töredékét,
és - szívfájdító módon - a gyönyörűen megmaradt Picasso nevet
sikerült megmentenünk. - Halkan fölsóhajtott, aztán összeszedte
magát.
- Hogyan oldódott meg a helyzet, hogy végül mégis el tudott jönni? -
tudakolta a gyakorlatias Appan. Anyám egy pillanatra mintha zavarba
jött volna.
- Ó, hát magammal vittem a restaurátort a házba, ahol találtunk még
pár darabkát és festményt. Jelentéktelenebb festőktől, semmi
különöset. Ezeket elvittük egy aukcióra, kaptunk értük egy kis pénzt,
nagyon izgalmas volt az egész - anyám mosolya napsugárként ragyogta
be az asztal körül ülőket -, de hátráltatta az utazásomat. Viszont annak
a pénznek egy része tette lehetővé, hogy eljöhessek.
- Kedves volt a barátnőjétől, hogy adott a pénzből - jelentette ki
Ponnamma. - Elvégre az övé a ház. Nagyon jó barátnő lehet.
- Ez igaz - felelte anyám. - De ne felejtse el, hogy én találtam rá a
plusz szobára.
Az elbeszélését taps követte, én pedig csodáltam a lendületét és a
merészségét. Az is jó volt, hogy újra mosolyogni láttam, és hogy az
arcán elsimultak a megviselt, űzött ráncok - legalábbis ennek az
ebédnek az idejére.
Vajon igaz volt a történet? Fogalmam sincs. Őszintén. Sosem árulta
el nekem a „váratlan rászakadt kisebb összeg” eredetét, amely Indiába
hozta, és soha nem is mertem megkérdezni. Másfelől viszont, ha
kiszínezte az igazságot, szerintem Picasso tévedés volt - túl nyilvánvaló,
túl valószínűtlen -, de ha tényleg ez volt az igazság, Daisy, aki
részletesen beszámolt nekem anyám tüdőgyulladásáról, erről miért
nem írt egy árva szót sem?
 38. fejezet
Amikor Anto látta, hogy Amma ebéd után kimegy a kertbe, követte
az ösvényen a kerti tárolóhoz. Eléggé jól ismerte ahhoz, hogy tudja, az
ebéd Gloryval megpróbáltatást jelentett számára - a nő egy egzotikus
keverék, aki a semmiből bukkant fel, és akinek kés, villa és különleges
beszélgetés kell. Ehhez társul még a gondolat, hogy mennyivel
egyszerűbb, vidámabb és hasznosabb lett volna, ha a helyén Anu ül,
őmellette pedig Vidya.
- Szervusz, idegen! - mondta neki Amma, amikor meglátta. A földön
térdelve egy orchideát ültetett el éppen.
- Szervusz, Amma! - felelte ő. Leült a padra. - Köszönet az ebédért.
Tudom, hogy az ilyesmi nem könnyű neked.
- Ennyire kimutattam?
- Nem, nagyon kedves voltál.
- Kedves. - ízlelgette a szót, miközben betette az új növényt
fakéreggel bélelt földágyába, és terrakottaszínű kancsójából kevéske
vizet csorgatott rá.
- Ezt papucsorchideának hívják - mondta végül feszült hangon. -
Appan küldte nekem Madrasból. Mr. Xaviernél, a
kertészspecialistámnál vette, aki azt üzente: „Ha valaki virágot tud
bűvölni a bimbókból, az ön, asszonyom.”
- Nos, ez igaz. - Amikor Anto megérintette az édesanyja kezét, látta,
hogy a szeme megtelik könnyel. - Itt az emberek is kivirágzanak, és ez
nélküled nem menne végbe.
Amma gyors, határozott mozdulattal letörölte a könnyeit.
- Mi más lehetnék, mint udvarias? - kérdezte kicsit zihálva. - Az élet
megtörténik az emberrel, nincs beleszólása.
 Eltette az ültetőkanalát, és együtt elsétáltak a vízzel szemközt álló
padhoz. Nézték, ahogy a tüzesen izzó nap ragyogó fénynyalábokkal
bearanyozza a vizet, és lassan lebukik a fák mögött. A tó túlsó partján
kora esti tüzeket gyújtottak az elszórtan álló kunyhók előtt. A hindu
templomból puffanó dobütések és esti imákat éneklő hangok
hallatszottak.
- Akárcsak a régi szép időkben - mondta Anto.
- Igen - felelte Amma, arcán aranylott a visszatükröződő fény -, de
mégsem egészen olyan. - Ő szeretett volna hozzátenni valami
vigasztalót, de az édesanyja arcán egyszerre látszott szomorúság és
büszkeség.
Tudta, hogy most összezavarja: a viccekkel, a távolságtartással, a
nyugtalan pillantással, amelyet vet rá, mielőtt egyszerű kérdéseket
megválaszol, mintha megpróbálná kiszűrni azt, amivel megbántaná.
Ebéd közben Anto az anyja szemével nézett Gloryra, és tudta, mit
gondol az édesanyja - hogy fura egy teremtés: nagyon magabiztos, túl
élénk, enyhén kacér. Sovány is - bizonyára beteg - és nagyon… mi is az
a kifejezés? Nem szavahihető, amikor a múltjáról beszél. Mégis hová
való? Eddig miért nem jött el? Hol van a családja? Amma elbűvölt
tekintete mögött ezek a kérdések kavarogtak.
- Apád láthatóan kedveli - mondta.
- Igen.
- De hát a férfiak e tekintetben olyanok, mint a kisgyerekek: ha a
hízelgés cukrával eteted őket, ők is kivirágzanak. - Mosolygott, hogy
kimutassa, cseppet sem érdekli.
- Bánt, hogy olyan sokat van távol?
- Természetesen az a véleményem, hogy halálra dolgozza magát, de
mit tehetek? - Antonak erre nem volt válasza. - Egyvalamit azonban
megmondok - törte meg Amma a hosszúra nyúlt hallgatást: - Egy
fontos dologban egyetértünk, és egyébként ezzel Kit édesanyja is
egyetért. Azt szeretnénk, ha Kit további gyerekeket szülne, és kevesebb
időt töltene a munkájával.
Zavart érzések sokasága támadt föl benne ennek hallatán: hogyan
magyarázza meg az édesanyjának, hogy neki is ez minden kívánsága,
anélkül, hogy elárulná Kitet? Hogyan magyarázza meg saját magának
azt a neheztelést, amelyet ezek iránt a fontoskodó öregasszonyok iránt
érez, amiért beleütik az orrukat Kit gyermekvállalási dolgába?
- Mikor került sor ennek megvitatására az anyjával? - kérdezte.
- Ebéd után kettesben maradtunk, mialatt te és Kit az emeleten
voltatok Raffie-val.
- Mit mondtál neki?
- Nos… - fogott bele Amma a válaszba, ártatlanul szelíd arcot vágva. -
Azzal kezdtem: „A lánya csodálatos anya. Remélem, még több
gyermeket is terveznek.” - Mire ő: „Ámen. Szeretném, ha lenne egy
csomó gyereke, és felhagyna a jelenlegi munkájával. Szerintem
borzalmas foglalkozás.” - Amma láthatatlan morzsákat söpört le az
öléből. - Azt mondta, a háborút hibáztatja azért, hogy belekerült ebbe.
Szerinte a háború megváltoztatta a lányokat, és nem a jó irányba:
csaknem függővé tette őket a veszélytől és a felelősségtől. Amikor véget
ért, ő könyörgött neki, hogy hagyja abba. Ne nézz így rám!
Megkérdezted, mit mondott, én csak továbbadom.
Amikor az édesanyja a száját összeszorítva befejezte a kifakadását, ő
egy pillanatra tompa dühöt érzett, Kit pártján állt: még hogy függője a
veszélynek! A felelősségnek! Micsoda sértő, üres szólam, és micsoda
leegyszerűsítése a szellemének, a bátorságának és az
elkötelezettségének, és a többi ápolónőének is! De nem szólt semmit:
két nagymama beszélgetett, találtak közös pontokat - mindenki
érdekében ez a fegyverszünet megköttetett, legalábbis egyelőre.
- Szóval sok közös témátok volt. - Arrébb húzódott Ammától.
- Nem mondhatnám. Alighanem ez volt az egyetlen, amiben
egyetértettünk. - Keserűen elmosolyodott, és betette az ültetőkanalat a
kertészköténye zsebébe. - Elfáradtam. Ma korán lefekszem.
 39. fejezet
- Van valami, amit különösen szeretnél csinálni, amíg itt vagy, anyu?
- kérdeztem tőle, amikor megérkezett, arra gondolva, hogy bizonyára
van egy régi iskola, egy falu, egy kerület, ahová szeretne ellátogatni; egy
olyan hely, amely esetleg életre kelti múltja nagy, üres foltját, és
nemcsak számára, hanem az én számomra is.
- Nem igazán, drágám - érkezett a csalódást keltő válasz. - Dönts
helyettem te - tette hozzá -, hacsak nincsenek errefelé olyan
szórakoztató emberek, akikkel szeretnél összeismertetni.
Amikor ezt mondta, éreztem, hogy belesüllyedek tehetetlensége,
csalódottsága és a konkrét tervek hiányának mocsarába, amelytől
gyerekkoromban annyira rettegtem. De aztán elszégyelltem magam az
undokságom miatt: a szeme alatt egyre nőttek az árnyékok, és
reggelente, amikor kinyitottam a hálószobája ajtaját, gyakran olyan
mozdulatlannak és élettelennek látszott, akár egy viaszbábu. Aztán
meghallottam nehézkes légzését vagy a hosszan elhúzódó
köhögőrohamokat, amelyek ijesztően hatottak. Az első együtt töltött
napjaink egyikén Anto szabadnapot vett ki és kölcsönkérte a családi
autót Appantól, hogy körülfurikázhassunk Fort Cochinban. Anyám
tökéletes udvariassággal nyilatkozott a város templomairól, a
műemlékekről, a fedett piacról, a kínai halászhálókról, de amikor
megálltunk a kikötőre néző egyik helyen limonádéért, és amikor Anto
hallótávolon kívülre került, megjegyezte:
- Meglehetősen korlátolt kisváros ez, nem? Es ez a bűz! Miért nem
csinál ezzel valamit az új kormányuk?
Tíz nap után már nem bírtam elviselni ezeket a tovasodródó napokat,
és egyik délután közöltem vele, hogy vissza kell térnem heti két napra a
Holdkőbe dolgozni.
 A ház most már olajozottan működött, és Kamalam készségesen
fogja készíteni a teát és a pirítóst - az egyetlen ételt, amelyet Glory
reggel megevett. Ebédre hazajövök, és délutánonként együtt leszünk.
Legnagyobb meglepetésemre nem tiltakozott. Helyette
megsimogatta az ujjaimat, és azt mondta:
- Jó megint együtt lenni, igaz? - És én teljes szívemből kívántam, bár
azt mondhatnám: „Igen, jó”, és úgy is gondolnám.

Visszatérésem első napján harminc asszony várakozott a szülőotthon

előtt, sok közülük új páciens volt. A rendelés után Dr. A. félrevont, hogy
közölje, veszélyesen lecsökkent a személyzet száma, és felszólított, írjak
egy levelet az oxfordi csoportnak, amelyben pénzt kérek egy új
gyakornok bába és két ápolónő felvételére. Elkedvetlenedtem: most
már bábaként akartam működni, nem pumpolóként.
Megírtam a levelet, hazarohantam a tengerparti úton, de amikor
kifulladva megérkeztem, azt láttam, hogy anyám békésen kötöget
(kötöget!) a kert egy napsütötte részén, Raffie pedig Kamalam
felügyelete alatt a közelében játszik a színes építőkockáival.
Anyám nem kérdezett az otthonról, és én sem beszéltem róla.
Helyette megmutatta nekem az általa előszeretettel lenézett Army &
Navy Áruház egy elavult katalógusát.
- Brr, ezt nézd meg! - bökött gyönyörűen ápolt körmével egy tweed
vadászszoknyára. - Fizetned kellene azért, hogy ezt fölvegyem.
- Nem kapnál sokat - ugrattam. - A függetlenség kikiáltása óta nincs
nagy kereslet a tweedre.
- Ostoba fajankók - zúgolódott halkan kirúgtak bennünket. - Néma
elképedéssel néztem rá. Már teljesen megfeledkezett félvér voltáról?
- Ó, drágám, el is felejtettem szólni neked. - Homlokát ráncolva
felpillantott. - Egy fura kis hölgy járt itt délelőtt, amíg te dolgozni
voltál. Veled akart beszélni. Kissé idegesnek tűnt. - Ismét fölvette a
katalógust.
- Tudod, hogy hívták?
- Hadd gondolkozzam! - Megállt az ujja.
 - Sajnálom, drágám, kiment a fejemből… Ó, várj csak! - Szinte
láttam, hogy egy gondolat formálódik a fejében. - Leírtam. - Fölkapott
egy papírfecnit, és odaadta.
- Neeta Chacko! - A nő, akit Daisy nagyra becsült bábaként; a nő,
akiről Daisy azt mondta, hogy tárt karokkal fog várni - csakhogy
kámforrá vált, mire ideértem. - Neeta Chacko! Milyen különös! Biztos
vagy benne?
- Igen, legalábbis azt hiszem.
- Mit mondtál neki?
- Azt, hogy elfoglalt vagy. Azt mondta, visszajön.
- Van valami elképzelésed arról, hogy hová ment?
- Sajnos nincs - felelte, majd az arckifejezésem láttán hozzátette: -
Drágám, Indiában az ember nem hív be akárkit az utcáról, mostanra
ezt már nyilván te is tudod.

Neeta Chacko egy lakatlan ház előtt ült egy lépcsőn a tűző napon,
amikor rátaláltam. Két rongycsomó hevert a lábánál a porban. Láttam
róla egy fényképet a Wickam Farmon, de nem ismertem volna föl, ha
nem ugrott volna fel, amikor meglátott.
- Asszonyom, kérem, beszélnem kell magával - mondta eszelős
tekintettel. - De valami nyugodt helyen, nem itt.
- Neeta! Micsoda meglepetés! - Csak dicsérő szavakat hallottam erről
a nőről: az energiájáról, a tapintatáról, a szakértelméről. Nehéz volt a
leírást összekapcsolni ezzel az előttem álló bánatos teremtéssel.
Úgy festett, mint akire ráfér egy kis ennivaló. Egy szerény
halvendéglő mellett döntöttem, amely a kikötőben volt, távol anyám és
mások kíváncsi fülétől. Sötét bejáratát színes gyöngyfüzérek borították,
külső falán a Bovril marhahúslé-sűrítmény hirdetése lógott.
Amikor leültünk a billegő asztalhoz, Neeta, arcát a szárijával félig
eltakarva, ijedten pillantott a szomszéd asztalnál sört és csilis
fűszerpástétomot fogyasztó férfitársaságra.
 Amikor lehajoltam, hogy kiékeljem egy papírdarabbal az asztal lábát,
láttam, hogy a lábujjai lekoptak és véreznek.
- Hosszú utat tett meg gyalog? - kérdeztem.
- Igen, asszonyom, találkoznom kellett magával. - Chait rendeltem
mindkettőnknek, és amikor megkérdeztem, éhes-e, kétségbeesett
pillantást vetett rám, amely egyszerre fejezett ki szégyenkezést és
vágyakozást.
- Igen, asszonyom - suttogta.
- Kérem, ne nevezzen asszonyomnak - mondtam. - A nevem Kit, és
kollégák vagyunk. - De ő nem tudott a szemembe nézni. Szerényen
rendelt: rizst valami lencsés étellel, és amikor én kértem még két
fogást, hirtelen támadt hálával ismét elsuttogta, hogy „elnézést”.
- Ne kérjen elnézést, kérem - mondtam. - Örülök, hogy
megismerhetem - Daisy nagy elismeréssel beszélt magáról. Csalódott
voltam, amikor az ideérkezésemkor nem találkoztunk. - Hallottam,
hogy nagyot sóhajt.
Amikor a férfiak elmentek és a vendéglő kiürült, könnyben úszó
szemmel rám nézett a pohár vize fölött, és arról beszélt, hogy mennyire
szerette azt az időszakot, amelyet a Holdkőben töltött.
- Mindennap úgy éreztem, fejlődöm. - Megtörölte a szemét a
kendőjével. - Hogy tanulom a hivatásomat, és részese vagyok új
országunknak.
Azt feleltem, hogy én ugyanezt érzem.
- Ez nagyon különleges hely. - Aztán meg kellett kérdeznem: - Beteg,
Neeta? -, mert arra gondoltam, az is hozzájárulhat a szomorúságához.
- Nem, asszonyom. - Megrázta a fejét. - Most hazajöttem, mert a
családom azt akarta, hogy költözzem el. A fiam csúnyán megsérült.
- Hol van az otthona?
- A közelben. Nem messze - felelte egy erőtlen legyintés kíséretében.
- Nem akarom pontosan megmondani.
- A fia jobban van?
Neeta körülpillantott a vendéglőben, aztán átsúgta az asztal fölött:
- Igen, asszonyom.
 - Tehát vissza akarja kapni az állását?
Visszahúzódott, és megrázta a fejét.
- Nem, asszonyom. Nem tudok fizetni a férfiaknak.
- Milyen férfiaknak?
- Mindjárt elmondom.
Reményvesztett arca felragyogott egy pillanatra, amikor közelített a
két tányér rizs, a tetején rendetlenül elszórt currys kecskehússal. Egy
kisfiú zöldségeket és csatnikat helyezett melléjük az asztalra. Neeta egy
darabig kiéhezetten evett, majd kecsesen megtörölte a száját, és rám
pillantott.
- A fiamat néhány rosszfiú verte meg. Múlt héten jöttek el hozzá. Azt
hiszik, többet tud, mint amennyit valójában, mert régebben ott
dolgozott. Azzal fenyegetőztek, hogy az otthon hamarosan nagy bajba
fog kerülni.
- Milyen fiúk? Milyen bajba? - A rizs kőként ülte meg a gyomromat. -
Nem tudom, miről beszél.
- Nem akarják, hogy maga ott legyen. A pénzüket akarják. Amikor a
fiam azt mondta, hogy nem tud fizetni nekik, újból megverték. Nem
biztonságos.
Eltartott egy darabig, amíg felfogtam a szavait.
- Hogy érti azt, hogy nem biztonságos? Az otthonról beszél
általánosságban, vagy kifejezetten rólam?
- Mindenről - suttogta.
- Es ki fizeti ki ezt a pénzt? - kérdeztem. - Es mennyit? Es miért
háborgatják a fiát?
Hevesen megrázta a fejét.
- Nem tudom. Nem hisznek neki. Nem mondhatok többet. Rossz
emberek, nagyon rossz emberek. - Eltolta a tányérját.
- Akkor szólnunk kell a rendőrségnek - jelentettem ki.
- Nem fogja érdekelni őket, ők is benne vannak.
Gondolkodtam egy kicsit. Nagyon nagy volt a forróság a bádogtetejű
vendéglőben. Úgy éreztem, felforr az agyam.
 - Az apósom ügyvéd, roppant tiszteletreméltó ember - mondtam
végül. - Lehet, hogy ő tud segíteni nekünk.
Neetán látszott, hogy kételkedik ebben.
- Asszonyom, ha elmondja ezeket a dolgokat, bezárják az otthont.
- Meg kell mondania nekem, ki adja a pénzt a férfiaknak - kérleltem.
- Nem kérdezősködhetek róla, ha nem tudom, honnan hová megy.
- Nem mondhatom meg, különben bántani fognak, és ha elmondja
Miss Barkernek, nem fogják tovább küldeni nekem a pénzt. - Neeta
szaggatottan fölsóhajtott. - írt nekem, de tudtam, hogy nem szabad
válaszolnom.
Hátratolta a székét, és rám emelte a tekintetét. A jobb lábáról egy
vércsepp hullott a padlóra.
- Maga mit tenne, Neeta? Segítsen nekem! Mondja meg őszintén!
- Nem tudom, asszonyom, magának kell megmondania. - Egy meleg,
halszagú szélroham bevágta a vendéglő ajtaját, és Neeta úgy
összerándult, mintha meglőtték volna. - Nem maradhatok - jelentette
ki. Némi matatás után előhúzott a táskájából egy négybe hajtott
papírdarabot.
- A címem - mondta. - Ne mutassa meg senkinek, és kérem, ne hozza
összefüggésbe a nevemet a tőlem kapott információval. - Ahogy felállt,
a lába véres nyomot hagyott a padlón.
- Megsérült - mutattam rá. - Jöjjön el hozzám, bekötözöm.
- Nem lehet - felelte. - Haza kell mennem.
Odaadtam neki, ami az erszényemben volt - csak pár rúpia maradt a
számla kifizetése után, de reméltem, arra elég, hogy vegyen magának
egy kis ennivalót, esetleg riksával vagy busszal utazzon haza.
- Azért imádkozom - mondta, mielőtt elváltunk -, hogy Isten engedje
meg, hogy egy napon újra végezhessem azt a munkát, amelyre
felkészítettek.
Legszívesebben rákiabáltam volna: Nem Isten akadályozza benne,
de inkább azt feleltem:
- Támogatni fogom, ha úgy dönt, hogy elmegy a rendőrségre. Már
tudja, hol lakom.
 Megrázta a fejét.
- Nem tehetem meg. Isten áldja Miss Daisy Barkert, és magát is! -
Két kezét összetéve fejet hajtott, aztán eltűnt.

Később, jóval később, amikor megpróbáltam összerakni magamban

ezt a beszélgetést, elámultam, hogyan lehettem olyan ostoba, hogy nem
figyeltem oda arra a sok tűzjelzésre. Neeta világosan a számba rágta a
veszélyeket, de az alatt a kétsaroknyi távolság alatt, amíg hazaértem,
eldöntöttem, elfogadom a tervét, hogy ne tegyünk semmit. Ezt
próbálom most megfejteni. Miért csináltam ezt? Egy dolog - bár ez nem
mentség -, hogy Neeta figyelmeztetésétől újból külföldinek éreztem
magam, tehetetlennek és bizonytalannak egy olyan országban, amely
erőteljes változásokon esik át, egy olyan városban, amelynek mélyebb
mesterkedéseit talán soha nem fogom megérteni.
Ráadásul - és talán ez foglalkoztatott leginkább - már része voltam
egy családnak, amelynek a megbecsülését meg kell őriznem.
Bármilyen, az otthonnal kapcsolatos nyilvánosság az én nevemmel
társítva, számukra társadalmi rémálmot jelentene. Azonkívül alig két
hetünk maradt a kormányzati ellenőrzésig, amelyre Dr. A.
figyelmeztetett bennünket, addig a vizsgálatig, amely azonnali hatállyal
bezárathatja az otthont. Nem, ez a kifogás nem áll meg a lábán, nem
igazán. Oda kellett volna figyelnem. Cselekednem kellett volna.
Annyira mélyen a gondolataimba merültem, hogy megriadtam,
amikor egy fiú elém ugrott. Sovány karját egy sor karperec díszítette:
közönséges faholmik, kígyókat formáztak, a szemük helyén olcsó
tükörcserepek csillogtak.
- Asszonyom, asszonyom, álljon meg! - kiabálta. - Kérem, ne fusson
el!
En azonban futottam, végig az ösvényen, el a fügefa alatt és ki a
napsütésbe, cipőm vékony bőrtalpán keresztül égetett az aszfalt.
Aznap éjjel állandóan Neeta meglepetésszerű felbukkanása járt a
fejemben, és másnap megemlíthettem volna Mayának, de az otthonban
újabb válság készülődött, amely engem is érintett. Mindössze két héttel
a kormányzati ellenőrzés előtt két bába közölte, hogy haza akarnak
menni.
Suleka és Madhavi Trivandrumtól északra fekvő kis falvakból
érkeztek. Madhavi apró termetű, ádáz, inas, távol ülő szemű,
himlőhelyes arcú asszony volt. Maya szerint kezdettől fogva
boldogtalannak tűnt, nem volt hajlandó táncolni, sem olyan
történeteket mesélni a szülésekről, amelyek szórakoztatták volna a
többieket. Ma reggel az ima alatt rajtakaptam, hogy kemény,
kifejezéstelen tekintettel engem bámul.
A délelőtti, születésszabályozásról szóló foglalkozás alatt Madhavi
dühösen felpattant, malajálam szavak sortüze hagyta el a száját, és rám
szegezte az ujját.
- Mit mond?
Maya feltartotta a kezét, hogy megállítsa az áradatot.
- Haragszik.
- Azt én is látom. De mit mondott? Szépítés nélkül.
- Semmiség, Kit. - Maya rám pislogott a szemüvege mögül.
- Rajta, kérem! - A Neetával folytatott beszélgetésem még idegesebbé
tett.
- Az a véleménye - kezdte Maya vonakodva -, hogy haza kellene
mennie a saját hazájába, és ott a saját asszonyaikat sterilizálnia kellene.
Azt mondja, ez az oktatás a maga hazájából származó kormányzati
cselszövés, és hogy maga kém. - Maya arckifejezése ingadozott a vidám
és a zavart között, de egy röpke paranoid pillanatig eltűnődtem, vajon
nem olyan gondolatot tolmácsol-e, amelyet ő maga is oszt.
- Mit mondjak erre? - A többi nő rám szegezte a tekintetét, egy-kettő
úgy dünnyögött, hogy merengésre késztetett, milyen gyorsan képes
változni az emberek hangulata errefelé.
Maya, továbbra is derűsen mosolyogva odasúgta:
- Mondja azt, hogy ez badarság. - Imádta ezt a szót, és a lehető
leggyakrabban használta is. Vettem egy mély lélegzetet, és
szembefordultam az asszonyokkal.
- Egyikünk sem kém, ez szörnyű gondolat, és semmi nem fog
történni, ha nem tanulunk meg bízni egymásban. Az egymás elleni
harcot hagyjuk a férfiakra! - Maya bátorítóan mosolygott. - Azonkívül a
férjem indiai férfi, orvos.
Még most sem voltak meggyőzve. A Vaikkomból érkezett Suleka, egy
vaskos, önelégült asszony felállt, rám szegezte az ujját, és metszően
hangos, hosszas szónoklatba kezdett. Maya fel-felmordult, amikor néha
szóhoz jutott.
Nagyon meleg volt. A fogadóhelyiség ventilátora elromlott, és
hirtelen primitív késztetést éreztem, hogy fejbe vágjam Sulekát, és
szabadon engedjem a dühömet. Rohadt, hálátlan banda, pedig mit
meg nem tettem már értetek! De ez olyan volna, mintha farkast
eresztenék a bárányok közé - vagy itt én vagyok a bárány?
- Ez egy hülye. Ne is törődjön vele! - Maya szeme rosszindulatúan
résnyire szűkült. Odaballagott, ahol Suleka állt, odatolta az arcát az
övéhez, és mondott neki valamit, ami dühös letolásnak hangzott. - Ez a
nő egy senki - közölte velem Maya végül. - Nem érdemes szóba állni
vele.
- Mondja el, mit mondott, Maya! - kértem. - Különben nem fogom
tudni, és a beszámolóim értelmetlenek lesznek.
- Nincs mit elmondanom. Közölte, hogy pénzt akar az itt
elvesztegetett napjaiért és útiköltséget haza. Magával viszi a dagadt
barátnőjét, azt állítja, ő is rémesen érezte itt magát. - így aztán
feloszlott a csoport. Öt perccel később, visszaútban a kórtermekbe,
idegesen vihogtunk, amikor Maya megvallotta: - Legszívesebben én is
megütöttem volna. Ilyen modortalan, hálátlan nőszemélyt! Majd
jönnek sokan mások a hülyéje helyett.
- Én azért valamelyest értem az álláspontját - mondtam. - Ha egy
csoport indiai orvos állítana be Angliába, akik a sterilizálásról
beszélnének, az lehet, hogy jókora felzúdulást okozna.
Maya, hozzám hasonlóan, unta már, hogy mindig méltányos legyen.
- Ez egy modortalan némber - ismételte meg. - Legyen szíves,
sterilizáltassa, mielőtt modortalan gyerekeket szülne.
 40. fejezet
Anto rosszkedvűen tért haza a munkából. Hosszú, terméketlen nap
állt mögötte, amelynek során megkísérelt rétegről rétegre áthatolni a
kormányzati bürokrácián, hogy egy egyszerű választ kapjon a kutatása
finanszírozásával kapcsolatban. Nem jutott ideje még ebédelni sem. Kit
későn fog hazajönni a Holdkőből. Amikor belépett az ajtón, az anyósa
felugrott, matróztisztelgést mutatott be, és azzal az ostoba vontatott
hanghordozással így üdvözölte:
- A, a tengerész visszatért. - Az asszony az ő kedvenc székében
üldögélt a verandán.
Amikor Raffie betotyogott, és fogatlan szájával gondtalanul
elmosolyodva a karjába szaladt, Antonak minden vágya az volt, hogy
lefeküdjön a földre, úgy tegyen, mintha birkózna vele, amit Raffie
imádott, és beszívja bőre édes illatát.
Ám a kiöltözött és kirúzsozott Glory vígan bejelentette, ez volt „a
chottapeg pillanat”. Egy gin-koktél neki, egy a vejének. Anto egyszer
kipróbálta a gint Oxfordban, és utálta az állottparfüm-illatát, de Glory
erősködött:
- Nem akarom úgy érezni magam, mint valami rémes, vén szajha.
Mialatt ittak, Anto alaposan szemügyre vette. A maga idejében
lélegzetelállítóan szép lehetett, de kiugró arccsontjai hangsúlyosabbá
váltak, és a szeme alatti karikák mintha zúzódások lettek volna.
- Hogy érzi magát, Glory? - Anyósa ragaszkodott hozzá, hogy a
keresztnevén szólítsa, de néha nyelvbotlásból anyának nevezte. - Aludt
délután egy jót?
- Remekül vagyok. - Az ujjával kevergette a jeget. - Már nem lézengek
itt sokáig. - Lehajtotta a fejét, és gyorsan hörpintett egyet az italából.
- Hogy érti ezt? - Anto őszintén zavarba jött.
 - Nem leszek tovább az útjában. Szállodába költözöm, hazamegyek…
valami.
- Glory - felelte Anto szelíden -, nincs utamban. Most már nekem is
anyám, és mindig szívesen látom.
- Gondolkodtam viszont - folytatta gyorsan, mert Glory álla erősen
megfeszült, és húzogatni kezdte a szoknyáját. - Mindenképpen ki
kellene vizsgáltatnia a köhögését - jó lenne talán megröntgeneztetni. A
családunkban igazán nincs hiány orvosokból.
- Szörnyen aranyos magától. - Ivott egy újabb kortyot, gyorsan
összeszedte magát, és fensőbbséges pillantást vetett a vejére. - De
tudja, amikor az ember megöregszik, számítania kell rá, hogy ez meg az
hanyatlásnak indul. Nos, meséljen valami mulatságosat a napjáról!
Uramatyám, gondolta, ez az angolosság! A tutora „nyugati
keletiekének nevezte az ilyeneket. Néha nagyon fárasztó elfojtani a
nevetést, a könnyeket. Nagyon is megértette ezt a viselkedést, mára
már az ő rutinjának is részét képezte, és mialatt erősen törte a fejét,
hogyan enyhítsen kicsit a helyzeten, Glory vígan karattyolt az öregekről
és a nyavalyáikról, és hogy milyen elképesztően unalmasak tudnak
lenni, és közölte vele, hogy Oscar Wilde csupán fél négy és négy között
engedélyezett magának félórás önsajnálatot. Anto udvariasan nevetett,
és nézte. Glory meghalni jött ide, tudta jól: napról napra egyre
sápadtabb lett, és éjszakánként ott volt az a reszelős köhögés. Néhány
napja éjszaka Kit mereven feküdt mellette, és hallgatta az anyja
zihálását és köhögését.
- Nem mehetek át hozzá - mondta, az arca fehéren világított a
holdfényben. - Azt akarja, tegyek úgy, mintha nem hallottam volna.
Es mivel a haldoklás feljogosítja az embert a titkaira, Anto töltött
neki még egy gint, rácsöppentett egy kis Angostura keserű likőrt,
ahogyan Glory szerette, mesélt neki Arjunan Asanról, az elviselhetetlen
köztisztviselőről, aki ma betoppant, hogy ellenőrizze az osztályukat, és
szakmai büszkeségtől felfújódva közölte Antoval, hogy a következő
hetekben annyira el lesz foglalva, hogy reggelente csak köszönni lesz
ideje, egyéb társalgást nem fog eltűrni.
- Ó, az a pöffeszkedő hülye! - mondta élvezettel az anyósa. - Az az
ullu ka patta. - Glory elnevette magát.
 Bagolyivadék. Ez volt az első indiai kifejezés, amelyet Glory előtte
használt, és ugyanúgy meglepődött, mint ő. Több mint meglepődött.
Raffie szokott ilyen arcot vágni, amikor azt hiszi, hogy valami
rosszaságot követett el, például kezével az édességes bödönben csípik
rajta.
 41. fejezet
A következő nagy dráma estéjén későn értem haza. Épp az utcánk
végében lévő kis maidanon, a téren futottam át, pánikba esve a
gondolattól, hogy anyám és Raffie várják a vacsorát (Anto Bombayben
volt), amikor egy férfi rohant mögém kiabálva:
- Asszonyom! Álljon meg! - Murali volt az, a zöldséges.
Eddig csak úgy láttam, hogy szívélyesen mosolyogva odaint nekem,
vagy becsomagolja, amit vettem, ma este azonban a szeme rémülten
kidülledt, az ingét átáztatta a verejték, és nekem azonnal az a szörnyű
gondolatom támadt, hogy valami történt Raffie-val, és őt küldték a
keresésemre.
Ehelyett azonban azt mondta, nagyokat nyelve, hogy fiatal
feleségének, Kamalakshinak nagy fájdalmai vannak. Az asszony a
terhessége hetedik hónapjában járt, és már két babát elveszített.
- Megszakad a szívünk, ha ezt is elveszítjük!
Kamalakshiból eddig csak egy sötét szempárt láttam, amely egy
fátyol fölött kémlelt ki a bolt végében lévő, homályba vesző szobából.
Amikor meglátott, visszahúzódott, ahogy egy bogár tűnik el a
repedésekben.
- Be tudja vinni a Holdkő Szülőotthonba? - kérdeztem. - Ott
dolgozom a helyi orvosokkal.
Szorosan becsukta a szemét, hogy ne potyogjanak a könnyei.
- Kérem, asszonyom, segítsen bevinni! - Összekulcsolta a kezét,
mintha imádkozna. - A fiamnak van egy riksája.
A következő pillanatban az járt a fejemben, hogy kihűl a vacsora, és
Raffie a jóéjt-puszijáért bömböl. Az ágyam után vágyakoztam, szóval
egymillió mérföldre voltam attól a szenttől, akinek engem képzelt.
 - Van bent egy éjszakai ügyeletes orvos, ügyes nővérekkel. Ők majd
gondoskodnak magukról. Igyekezzen nem túl sokat aggódni!
Megragadta a ruhám ujját.
- Kérem!
Kamalakshi a raktár végében feküdt egy nagy halom üres jutazsákon,
amikor rátaláltunk. Reszketett, sírt, a hasát fogta. A helyiség végében
főzőolajos kannák támasztottak meg egy rikító színű istennőszobrot.
Amikor megkérdeztem, megvizsgálhatom-e, jajgatni kezdett, de miután
Murali mérgesen rászólt, őt bámulva elnyögdécselte a beleegyezését.
Néhány pillanat múlva már be is szálltam vele a riksába, Murali
hátraült, és elszáguldottunk az otthonba.
Amikor megérkezve erősen megvertük az ajtót, az egyik bába, Parvati
engedett be bennünket.
A rendelőben Dr. A. gumikesztyűben, köpenyben, fürgén és
megnyugatóan parancsolgatva elvégezte az előzetes vizsgálatokat, és
eltávolította a felkötőt, amelyet az itteni nők a mensesük idején
hordanak. Kezét Kamalakshi hasán tartva közölte a jó hírt:
- Minden rendben, a baba még bent van. Keressenek neki egy ágyat
éjszakára! Ez a baba már türelmetlenül várja, hogy megszülethessen.
Murali azt mondta, nem akarja, hogy a felesége itt maradjon
éjszakára, de Dr. A. puffogó vipera módjára felfújva magát ráförmedt,
hogy ezt nem vitaindítónak szánta. Parvati majd vigyáz rá, akárcsak ő
maga. Ennél jobb bánásmódban nem is részesülhetne.
Murali egy ágyba parancsolt fáradt gyerek megkönnyebbülésével
adta meg magát. Kibuggyant belőle a hálája.
- Nunni valarey, valarey nunni! Köszönöm nagyon, nagyon
köszönöm! - Ragaszkodott hozzá, hogy hazavisz a riksáján, de még így
is jóval elmúlt éjfél, mire hazaértem. Az anyám szobájából kiszűrődő
halvány fénytől eltekintve a ház kékes sötétbe burkolózott. A távolból
egy gőzhajó kürtjét hallottam.
Amikor felmásztam a lépcsőn, bementem Raffie szobájába és
megsimogattam a haját, éreztem a kezemen kilégzése apró pöffenéseit,
és abban a pillanatban pusztán az, hogy él, hatalmas ajándéknak tűnt.
Megpusziltam, és megigazítottam a hálóingét. Ő valamilyen kellemes
álomban járt, mert csak egy kicsit rezdült meg, de kidugta a takaró alól
egyik duci, mézszínű lábát.
- Szeretlek, Raffie - suttogtam. - Nagyon szeretem a kicsi fiamat.

***

Ezt követően úgy aludtam, mint akit fejbe vágtak, amíg el nem jutott
a tudatomig a hang: Míszkvít, míszkvít… Miután fölöttébb vonakodva
az alvás különböző szintjein át a felszínre küzdöttem magam, először
azt hittem, madarak csiripelnek, és aztán meghallottam a nevem.
Amikor kinyitottam a szemem, a kora hajnali fény kéklett és tele volt
árnyékkal. Hangok összevisszaságát hallottam az utcáról, ehhez
hozzávegyült az a nyöszörgő hang, amelyet Raffie ad ki, amikor hirtelen
ébred fel.
- Miss Kit! - A kintről érkező vékony hang pánikról tanúskodott.
Odarohantam az ablakhoz - lentről Maya elszürkült arca nézett föl rám.
- Siessen, Miss Kit, siessen! - kiabálta föl. - Az otthon lángokban áll,
és sehol sem találom Annakutty doktornőt.
A döbbenettől teljesen tompán gomboltam be a ruhámat és vettem
fel a cipőmet, mintha minden összetörne körülöttem, ha nem maradok
tökéletesen higgadt. Akkor is higgadt maradtam, amikor Kamalamnak
utasításokat adtam, mit készítsen reggelire Raffie-nak és anyámnak. A
St. Andrew’sban töltött gyakorlatom során rengeteg tűzriadót tartottak,
és számos hamis riasztást éltünk át, a Holdkőben azonban nem voltak
gyakorlatok és nem voltak riasztások. Gondolnom kellett volna erre.
Az utcára érve láttam, hogy megérkezett Babu, a vegyeskereskedés
tulajdonosa borotválatlanul, az álmosságtól szédelegve, az éjszakai
lunghi]ában. A bokrok mellett guggoló Maya sírt és könyörgött, és
teljesen értelmetlen szaggatott mondatokat mondott. Kerek perec
megtagadta, hogy beszálljon Babu riksájába, így kézen fogva
száguldottunk az otthon felé.
Az utca még sötétbe burkolózott, az égen még megannyi csillag
ragyogott. Amikor a sarkam beleakadt egy törött járdarészbe és orra
estem, Maya durván felrántott.
- Siessünk, asszonyom, jöjjön!
 A Main Street és a Tower Street sarkán megtorpantunk. Szörnyű
sokk volt látni, hogy az otthon ropogva ég, és fölötte a rózsásra
színeződött égbolton a reszketeg izzásban megfeketedett tárgyak úsztak
és kavarogtak.
- Jaj, istenem! Jaj, istenem! - jajveszékelt Maya, és megragadta a
karomat. Útközben igyekezett megnyugtatni, hogy a tűzoltók már
előttünk ide fognak érni.
Ereztem, hogy jéggé dermedek. A kormányzati ellenőrzés előtt
megpróbáltuk alacsonyan tartani a páciensek számát, hogy ki tudjuk
takarítani és meszelni a kórtermeket, de most a legszörnyűbb
rémálmunk vált valósággá - öt páciensünk volt odabent: Murali
felesége, vélhetően az újszülöttjével, két mindenórás asszony, kettő
megfigyelésre feküdt be, egyikük az eklampsziája miatt súlyos betegen.
A kapunál két fiatal rendőr állított meg lathival, vasalt bottal a
kezükben.
- Ne menjen be oda! - szólt rám az egyik. - Halálra ég. - Nem túlzott.
Még ötven méter távolságból is éreztem a tűz iszonyatos forróságát. A
lángok felcsaptak, majd kialudtak, majd ismét felcsaptak, és amikor
felcsaptak, a kapunál összeverődött kis tömeg felhördülve húzódott
hátra, egy-kettő még nevetgélt is, mintha ez gyerekek játéka volna.
- Mit művelnek? Mit művelnek? - ordítottam. Láttam, hogy három-
négy fiú fut ki az épületből, és asztalokat, székeket és egy iratszekrényt
pakolnak fel egy várakozó ökrös szekérre. Maya visítva rohant feléjük,
és feketére kormozódott arccal jött vissza.
- Hol vannak a páciensek? - kiabáltam oda neki.
- Kettő idekint, kettő még bent - ordította vissza. - Most hozzák ki
őket. A tűz nem ért el a hátsó kórteremig. - Térdre rogyott, és a kezébe
temette az arcát.
- Hol vannak a tűzoltóautók? Miért nincsenek itt?
Maya fekete hamut köpött a kezébe, és zokogni kezdett.
- Itt voltak, de elmentek. Elfogyott a vizük. Azt mondták,
visszajönnek.
A kapunál egyre nőtt a tömeg. Nézték a tetőből és a verandáról dőlő
füstöt. Amikor Mr. Namboothiri szép sárga-lila cégtáblája
felhólyagosodott és lefolyt, valaki a tömegben halkan éljenzett egyet, és
én legszívesebben behúztam volna az illetőnek.
Már világosodott, és a muskátlik, amelyeket mi ültettünk, élesen
kirajzolódtak a vörös ködgomolyagban, és csaknem szürreálisán
fénylettek a hajnali derengésben. Murali tűnt föl, zokogva a
megkönnyebbüléstől. A feleségét a háromórás kisfiúkkal együtt
kimentették. Már haza is vitte őket. Ekkor Maya rohant oda hozzám,
méretes szemüvegét korom szegélyezte. Hirtelen a szája elé kapta a
kezét.
- Úristen, Miss Kit! - rémüldözött. - Van még egy páciens a
kezelőben! Nem tudom, kihozták-e, és a tűzoltók még nem jöttek
vissza.
- Náluk van a kulcs?
- Nem, nálam van - felelte Maya. - Be kell mennünk.

A kapunál álló rendőr átengedett bennünket, de nem óhajtott velünk

jönni. A füstön átvágva láttam, hogy a tető legfontosabb része
beomlott, a fa támasztógerendák összevissza álló bordákként
meredeztek a kora hajnali fényben. Hallottam a tömeg mormolását a
hátunk mögül, amikor Maya és én az arcunkat a kendőnkkel eltakarva
végigrohantunk az ösvényen a kezelő felé.
Miközben futottunk, a szél iránya megváltozott, és ahogy felénk fújta
a füstöt, köhögni kezdtünk. A lábaim rogyadoztak, és az elmém azt
üvöltötte: Ne kényszeríts erre! Nem akarok meghalni!, de futottam
tovább. Rápillantottam Mayára, ő imádkozott.
- Gyorsan be - kiabálta egy kulcscsomót lóbálva -, aztán gyorsan ki!
Meg tudjuk csinálni! - Amikor már csak alig húsz méterre voltunk a
kezelő ajtajától, felbukkant két rendőr, egy magas és egy alacsony,
arcukat a korom és az izzadság együtteséből összeálló, fekete nyálka
borította. Először megpróbáltak visszalökni minket, és kikapták a
kulcsokat Maya kezéből. Aztán mind a négyen megtorpantunk.
Odabent egy újszülött sírt magas, nyöszörgő hangon. Maya kiabálni
kezdett, és az ajtót püfölte.
 A bádogtetővel és olcsó ajtóval ellátott kezelőt ideiglenes
helyiségként tapasztották az épülethez, hogy ott is el tudjunk helyezni
néhány pácienst, amíg a főépületen végrehajtják a szükséges
javításokat. Ajtaja a legutóbbi monszun idején bedagadt, ezért most a
magasabbak rendőr sem boldogult vele, csak ordibálva rugdosta, és
eredménytelenül forgatta a kulcsot a zárban.
Maya visszaragadta tőle a kulcscsomót. A kisbaba visításán túl most
már egy félelmében sikoltozó asszony hangját is hallottuk. Maya
szitkozódva és nagyokat nyögve birkózott a kulccsal. De nem járt
sikerrel.
- Próbálja meg maga! - Átadta a kulcsokat. A szemem könnyben
úszott, az ujjaimat duzzadtnak és hasznavehetetlennek éreztem.
Zokogva, átkozódva próbálgattam egyik kulcsot a másik után:
- Gyerünk, te rohadék, nyisd már ki! Nyisd már!
Egy emberöltőnek tűnő néhány másodperc után éreztem, hogy
elfordul a kulcs, egy kattanás, és a zár engedett. Maya egy hatalmasat
rúgott az ajtóba, és végre bejutottunk.
A szobában vágni lehetett a füstöt. Először nem láttunk semmit, csak
a sikoltozás és egy elhúzódó köhögőroham hangja felé botorkáltunk. A
baba abbahagyta a sírást. Megtorpantam egy pillanatra, amikor
meghallottam az épület egy másik részében lezuhanó mennyezet
robaját, aztán egy-két pillanatnyi tovább botorkálás után éreztem, hogy
egy kéz csimpaszkodik belém. Egy eszelős tekintetű, kibomlott hajú,
verejtékező arcú asszony vált homályosan láthatóvá. Egyik kezével az
ágyba kapaszkodott, a másikban a babát tartotta. Monoton hangon
jajveszékelt:
- Ayyoo daivamey… Rekshikkaney -, segítségért kiáltozott Istenhez,
akivel már én is ismeretségbe kerültem.
Az újszülött újból rázendített. Maya beburkolta a kendőjével a kicsi
lila arcát és apró testét, amely hirtelen rángatózni kezdett.
- Vigye ki a gyereket! - kiabálta. - Hátul, ne elöl! - Ott még mindig
tombolt a tűz. A rendőr, aki kissé hátramaradt, kituszkolt bennünket az
ajtón, amely a kezelő végéből egy keskeny betoncsíkon az
ingatlanunkat határoló két méter magas falhoz vezetett. A legutóbbi
betörést követően üveget és szögesdrótot tettek a tetejére.
 Mindnyájan megálltunk egy pillanatra a vibráló vörös fényben.
Három asszony, egyikük szülés után, kétrét görnyedve, két férfi, és a
baba, akinek a szája sötétpiros lyukként tiltakozásra nyílt.
- Nem fog menni. - Felpillantottam a falra, a fölötte vöröslő égre és a
felfelé kígyózó fekete pernyére. - Vissza kell rohannunk az ösvényen. -
Megpróbáltam elvenni a babát, de az anya satuként szorította. Maya
vadul ordítva szétfeszítette az anya karját, az enyémbe hajította a puha,
könnyű, visítozó kis bugyrot.
- Maga menjen először! Nyissa ki a kaput, és vigye ki a gyereket!
Isten áldja!
Ereztem a baba súlyát a karomban. Olyan könnyű, olyan egyszerűen
meg lehetne szabadulni tőle. Emlékszem, hogy behunytam a szemem,
és emlékszem az érzésre, hogy rohanok. Gyorsan átfutott az agyamon:
Anto, Raffie, anyám. Amma. Végül a földön ülve találtam magam,
éreztem magam alatt a szemcsés homokot; fájdalom hasított a
karomba, vészcsengők szóltak, aztán kihunytak a fények.
 42. fejezet
Az égési sérülések - ezt tudtam a tanulmányaimból - nem úgy fájnak,
ahogyan talán elképzeljük. Az elsőfokú égési sérülések pokolian
sajognak, mert elérik az idegvégződések csúcsát. A súlyosabb
másodfokú égések gyakran kevésbé fájdalmasak, mert nagyobb
területen rongálnak, és a hő átégeti az ideget meg a verejtékmirigyeket.
A legsúlyosabbak, a harmadfokú égések kómára emlékeztető sokkos
állapotot idézhetnek elő a beteg testében.
A két karomon és alsó lábszáramon lévő másodfokú égési sebek úgy
szúrtak, mint ezernyi méhcsípés, de annyira nem voltak súlyosak, hogy
két napnál tovább bent tartsanak az Ernakulami Közkórházban. Ennél
sokkal nagyobb fájdalmat jelentett számomra - miközben harmadik
emeleti szobámban fekve figyeltem, miként fakul krétafehérre a bőröm
- a tudat, hogy mennyire ostoba voltam.
Állandóan elképzeltem a beszélgetésemet Daisyvel, akinek ki kellene
fordulnia magából, hogy ne engem hibáztasson.
„Szóval Neeta még a tűz előtt szólt neked, hogy a pénzt egész
biztosan elsikkasztják?”
„Igen.”
„Hogy az otthonnak egyértelműen vannak ellenségei?
„Igen.”
„Hogy gyújtogatással, vagy másmilyen támadással fenyegetőztek?”
„Igen.”
„És te úgy döntöttél, hogy semmit sem teszel.”
„Igen. Vagy nem, vagy talán?”
A tényeket annyira átszőtték a lyukak és a bizonytalanságok, hogy az
elmém egy ablaktalan szobában csapdába esett madárként futkosott
körbe mentségeket keresve. Igaz, elejtettem célzásokat, óvatosan
megpróbáltam javaslatokat tenni Dr. A.-nak, és számtalanszor kértem,
hogy mutassa meg a könyvelést. Egyértelműbbnek, bátrabbnak kellett
volna lennem, nem kellett volna annyira akarnom, hogy én legyek a
mindentudó memsahib, és noha senki sem halt meg, az otthon most
parázsló rom, és ez részben az én hibám. Gyáván viselkedtem.

Kórházi tartózkodásom harmadik napján, legnagyobb rémületemre

és elképedésemre, Glory állított be, hogy hazafuvarozzon. Sápadt és
sovány volt a vakító napfényben, egy zöld selyemruhát és horgolt fehér
autós kesztyűt viselt, és amikor megláttam Appan autójának kormánya
mögött, először azt hittem, hallucinálok.
- Nem is tudtam, hogy ehhez is értesz - jegyeztem meg idegesen,
miközben kezét a dudán tartva keresztülhajtott egy utcai vásáron, és
rákiáltott egy óvatlan riksakulira: „Kazhuthal”, azaz „Szamár!”
- Nos, elég sok mindent nem tudsz rólam - mondta hetyke
pillantással. - Állandóan ezt csináltam, amikor Ootyban Willoughby
vezérőrnagynál és a feleségénél dolgoztam. - Egy újabb, a múltja
ködéből előlibbenő munkaadó. - Utált hegynek fölfelé vezetni, engem
viszont meglehetősen kedvelt.
Ámulva néztem: néhány hete még önmaga sápadt árnyéka volt, most
pedig a kereszteződésekben kinyomta a dupla kuplungot és indexelt. Az
anya, akiről azt hittem, hogy csak képzeltem, újból életre kelt.
- Biztos, hogy Anto és Raffie jól vannak? - kérdeztem, amikor
megálltunk, hogy elengedjünk egy ökrös szekeret. Megszállottan
aggódtam miattuk a kórházban, de beláttam, hogy Raffie még túl kicsi
ahhoz, hogy meglátogasson. Az égési osztály ijesztő hely.
- Pompásan. - Ellenőrizte a rúzsát a visszapillantó tükörben. - Raffie-
val tegnap vonatosat játszottunk. Azt hiszem, most már egészen
megszerette az öreg nagyiját.
- Es Anto? - Megragadtam az ajtó kilincsét.
- Tegnap megint telefonált valami isten háta mögötti helyről. Tipikus
férfi, rohadtul nincsenek ott sosem, amikor az embernek szüksége van
rájuk - tette hozzá, megvillantva egy pillanatra régi keserűségét.
 ***

Rábírt, hogy egész délután pihenjek a kanapén, és viccelődött, hogy

ismét „a babácskája” vagyok. Játszott Raffie-val, és ráparancsolt
Kamalamra, hogy mivel én fáradt vagyok, ő vigye el sétálni. Aztán
fölment, hogy keressen nekem egy rendes hálóruhát. A hálóing,
amelyet, mint valami szent ereklyét, selyempapírban őrizgetett, egy
Christian Dior darab volt. Ajándék valamelyik hódolójától? Vagy
valami, amit kölcsönkért, és elfelejtett visszaadni? Nehéz volt
megmondani. Azt állította, sosem hordta, a temetésére tartogatta.
Amikor felemeltem a selyempapírt, édes, halvány levendulaillat
libbent ki alóla.
- Óh, Wickam - mondtam, és szinte hallottam Daisy metszőollójának
csattogását, ahogy megkopasztottuk a növényeket, és a virágokat kis
muszlinzacskókba öntöttük. Sírva fakadtam.
- Most meg mi a baj? - kérdezte anyám.
- A Holdkő - feleltem. - El kell mondanom Daisynek, mi történt.
- Nos, Daisy nem fog hibáztatni miatta.
- Pedig kellene.
- Ez abszolút badarság - torkolt le. Furcsa volt a karját magam körül
érezni. - Hogy a csudába lehetne a te hibád? Nem te gyújtottad fel. -
Ismét az anyatigris, a szeme lángolt a méltatlankodástól.
- Többet is tehettem volna. Az odaérkezésem pillanatától kezdve
hallottam szóbeszédeket.
- Jaj, hagyd már ezt abba! - Megigazította a szalagot a hálóingemen,
és haragosan nézett rám. - Azonnal hagyd abba! Szóbeszédek mindig
vannak. Nem terjeszthetsz pánikot. Ráadásul az indiaiak imádják a
drámát.
Efölött elsiklottam. Rég elmúlt már az az idő, amikor egy puszival
meg tudta gyógyítani a bibit.
- Egészen biztos, hogy senki sem halt meg? - Ezt már vagy ezredszer
kérdeztem aznap.
- Senki sem halt meg. - Anyám ezt határozott hangon jelentette ki.
Egyik kezét a szemére tette, ami sosem volt jó jel. - Es már akartam is
mondani neked: ma reggel táviratot kaptam Daisytől. Mindent tud, és
azt mondja, az a fő, hogy te nem forogsz veszélyben, és hogy nem kell
aggódnod.
- Őszintén?
- Őszintén.
- Megnézhetem a táviratot?
Letette a csészéjét, és sértett pillantást vetett rám. Azt, amelyiktől
éveken át rettegtem.
- Soha nem hiszed egy szavamat sem, igaz? - szegezte nekem a
kérdést. - Tudod, ez igencsak kiborító.
Óvatosan válogattam meg a szavaimat, tudva, hogy ha rosszat szólok,
akkor mindketten lebukdácsolunk egy sötét, ijesztő helyre.
- De, elhiszem… Csak azt hiszem, néha megpróbálod szebbnek
láttatni a világot, mint amilyen.
- Ó, valóban? - Összeszűkült a szeme. - Tudnál erre egy példát
mondani?
Gondolkodtam egy pillanatig.
- Nos, emlékszem egy olyan esetre, amikor láttunk egy döglött nyulat
az úton, és amikor megkérdeztelek, mi történt, azt felelted, hogy egy
partira igyekszik, és alszik egy kicsit útközben. Ez lehet az egyik példa.
Úgy éreztem magam, mintha egy trambulinról ugrottam volna a
mélybe, de Glory hátravetette a fejét és nevetett - hosszú ideje nem
láttam már ezt tőle.
- Emlékszem erre. Kilapítva feküdt az úton, mint egy palacsinta, és te
kis buta, kisírtad miatta a szemedet. Northumberlandbe utaztunk,
ahhoz a volt tengerészgyalogos özvegyemberhez, aki hat hónap alatt
sem tudta megjegyezni a nevemet. A modortalan fatökűje. Az autó
kétszer robbant le. Az utolsó két kilométert gyalog kellett megtennünk
a kofferjeinkkel.
- Erre a részre nem is emlékszem - szóltam közbe.
- Nem - mondta halkan. - Persze hogy nem emlékszel.
- Nem volt könnyű neked, mama - törtem meg a beállott csöndet. -
Most már látom.
 - Az én hibám - felelte már-már nyersen. - És légy szíves, ne nevezz
mamának, az olyan közönséges.
- Mi a te hibád? - kérdeztem. Belekapaszkodott a gyöngysorába, és
csavargatta a gyöngyöket.
- Tényleg gyönge voltam.
- Gyönge? Ezt én sosem mondtam rád!
- Pedig az voltam. - Megvakarta a fejét. - Az egész életemet egyfajta
álomban éltem. De te legalább bátor voltál.
Verejték ütközött ki a hajam tövénél és a fejbőrömön.
Elviselhetetlennek éreztem, hogy anyám valamiféle mártírt akar
csinálni belőlem.
- Nem.
- Úgy értem, eléggé bátor ahhoz, hogy elkövess hibákat, hogy dacolj
velem.
- Vagy úgy. - Óvatosan egymásra mosolyogtunk. - Hát, talán. De nem
sűrűn.
Újabb hosszú csönd ereszkedett közénk.
- Anto nem a hibáim egyike volt, anyu - szólaltam meg végül. - Ezt te
is tudod, igaz? Szeretem.
- Ó, a szerelem! - mondta bizonytalanul. Levette a gyöngysorát, és
megvizsgálta az arany kapcsát. - Majd meglátjuk - tette hozzá, és
lerakta a nyakláncot. - A vonzerejét határozottan látom. Roppant
jóképű. - Kemény, dacos mosolya azt sugallta: Nehogy azt hidd, hogy
te találtad fel a szexet!
Ráhagytam. Ma eljutottunk addig, ameddig egymás súlyos
megbántása nélkül lehetett. Reméltem, hogy most már elmegy és
lepihen, én pedig eltölthetek egy kis időt Raffie-val, aki, hallottam,
odafönt játszott - Kamalammal vonatoztak -, ehelyett azonban,
rémületemre, lerúgta a cipőjét, és lefeküdt mellém.
- Még valami. - Megint úgy hallatszott, hogy kifulladt. - Emlékszel
arra a történetre, amelyet az ebédnél meséltem arról, hogy megtaláltam
a plusz szobát a Wickamben? Amelyikről nem tudtunk? Ha jól sejtem,
abból sem hittél el egy szót sem.
 - Jó történet volt - mondtam olyan hangsúllyal, hogy értse:
túlságosan fáradt vagyok, ne kelljen ezen gondolkodnom. A keze
görcsös szorítása, a kétségbeesett tekintete több érzelemről árulkodott,
mint amennyivel meg tudtam birkózni.
- Az emberek erről álmodoznak - folytatta. - Hát nem? Hogy
fölfedeznek egy csodás plusz szobát a házukban - egy olyan helyet,
amelyről addig semmit sem tudtak, egy helyet, amelytől minden
tágasabbá válik.
Valójában még sosem hallottam erről, de ezt is annyiban hagytam.
- Milyen volt? Úgy értem, tényleg volt ott egy rejtett alagsor? -
kérdeztem, de inkább csak udvariasságból. - Daisy nem is említette.
- Nos, van, és borzalmas - felelte. - A mennyezetben mókusok
fészkeltek, és a pisijük átcsöpögött a padlódeszkákon, amitől bűzlött az
egész, és először mindössze néhány kupac ruhát és egy döglött
patkányt találtunk. De a helyzet az - most már szorongatta a karomat -,
hogy amikor a szemem hozzászokott a félhomályhoz, három képet
láttam a falhoz támasztva. Ahogy az ebédnél mondtam, a háború előtt
Daisy édesapja festőnövendék volt a Slade-ben. Valóban vicceltem
Daisyvel, hogy ha lenne ott egy Picasso, minden gondunk megoldódna.
És akkor egyszer csak előbukkant egy kicsiny vászon, sarkában az ő
aláírásával. A fény felé tartottuk, hogy megbizonyosodjunk róla, nem
ment el az eszünk, és valóban úgy morzsolódott szét Daisy kezében,
akár a fűrészpor, és én legszívesebben sikoltoztam volna. - Mocorgott
az ágyon, hegyes csípőcsontja az enyémbe szúrt. - Szörnyen dühös
voltam Daisyre a gondatlansága miatt. Gondolom, magasabb rendű
dolgokon járt az esze, de akkor is micsoda egy bolond!
- Rettentően sok mindenen kell gondolkodnia - vetettem közbe
mereven. Rosszul esett hallanom, hogy így beszél Daisyről.
- Az okos nők gyakran nagyon ostobák. - Ez anyám egyik kedvenc
témája. - Mindenre telt volna az árából: a tetőre, a pajtára, az új
kerítésekre. És persze állandóan arra vágyik, hogy visszajöhessen
Indiába.
- A Wickam nekem mindig olyan volt, mint az egyetlen igazi
otthonunk - jegyeztem meg. - Nyilván te is így érezted.
 - Tudom, hogy őt jobban szereted, mint engem - jelentette ki Glory
hirtelen. - Nem is hibáztatlak - ő jobb nálam.
- Anyu, dehogy! - Ennyit tudtam csak kinyögni, és boldogtalanul
meredtünk egymásra.
- Nem ez a lényeg. Hagyd, hogy befejezzem, amit mondani akartam. -
Felhúzódzkodott a párnákra, és újból megszorította a kezem. - Azon a
napon Daisy adott nekem valami mást, ami talán érdekelni fog. -
Leszállt az ágyról, leült egy székre, és szembefordult velem. - Egy
dobozt, tele levelekkel. - A bejelentést drámai szünet követte.
- Szerelmeslevelek, számlák, vagy mi? - Ismét ragadtam az
izzadságtól, ő pedig fárasztott.
- Nem szerelmeslevelek, nem is számlák. - Ujabb jelentőségteljes
hallgatás. - Levelek apádtól.
Megnyalta az ajkát, és rám nézett.
- Es melléjük pénz neked.
- Pénz nekem?
- Igen. - Most már alig hallottam a hangját.
- Amióta megszülettél, háromhavonta küldött annyit, amennyi elég
volt a költségeidre. Megeskettem Daisyt, hogy nem árulja el neked,
ezért a béremként adta oda nekem.
Egy pillanatra kihagyott az agyam.
- De miért nem szólhatott nekem erről Daisy? Es miért bérként adta
oda? Nem értem.
- Azért, mert apád egy szarházi volt. - Szinte köpte a szót. - Jaj, ne
nézz már így rám! Csúnyán cserbenhagyott, úgyhogy elzavartam. Azt
mondtam neki, hogy…
- Ne mondd ki! Hadd találgassak… - Még mindig meglepően
nyugodtnak éreztem magam. - Hogy számodra meghalt.
Megpróbáltam fölkelni, de fájdalom hasított a kezembe, és
megszédültem.
- Miért mondod el ezt most nekem? - kérdeztem egy rendkívül
hosszúra nyúlt hallgatás után. - Mi a fene értelme van ennek? Úristen,
bár szólt volna Daisy legalább róla, vagy legalább a leveleket mutatta
volna meg nekem!
- Megmondtam neki, hogy elmegyünk, ha megteszi, de nem ez a
lényeg. A lényeg az… - Fakó hangon beszélt. Fölemelte a fejét, és rám
nézett. - Apád Ootyban lakik. Nem messze innen. Hallottál már a
városról?
Persze hogy hallottam. Mindenki tud Ootcatamundról - a sznob
Ootyról -, a megannyi gin fizzről, lovaspólóról, dandártábornokról és
nyugdíjas utazó ügynökről szóló vicc céltáblájáról.
- Biztos vagy ebben? - Mereven bámultam rá, de nem éreztem
semmit: sem izgalmat, sem hálát, sem megkönnyebbülést. Csak a nagy
semmit. - Nem értem.
- Ő itt maradt. Ez egy hosszú történet, és már ezer évvel ezelőtt
abbahagyta a pénzküldést. - Szinte éreztem rajta, hogy leereszt, és
máris megbánta, hogy elmondta. - Es ne várj holmi tündérmesét -
folytatta, úgy préselve ki magából a szavakat. - Nyilván öreg és fáradt,
akárcsak én. Daisy, aki néha-néha hírt kap felőle, azt mondja, egy vasa
sincs.
- Nos, ez csodás újság. - Rég nem voltam már ennyire dühös. Mintha
csak egy távoli barát elveszett kutyájáról beszélt volna. - Még valami,
amiről tudnom kellene? Nem is tudom, egy ikertestvér, akivel még nem
találkoztam, vagy ilyesmi?
- Semmi más - felelte dacos pillantással. - Es fölösleges ilyen hangon
beszélned velem. Megyek, és alszom egyet. Elegem van a mai napból.
Csak gondoltam, tudni szeretnéd - tette hozzá durcásan kifelé menet,
mintha kettőnk közül én lennék az, aki észszerűtlenül viselkedik.
Miután kiment, annyira zavarodottnak éreztem magam, hogy
legszívesebben sikítottam volna. De csak ültem, és tágra nyílt szemmel
bámultam bele a sötétbe, aztán a fejemre húztam a párnámat, és
különös álomba merültem, olyan volt, mintha egy mély lyukba
zuhantam volna bele. Nem voltak pompás reményeim és álmaim, csak
rettegés, döbbenet és gyanakvás, és heves szégyent éreztem, aztán
rövidzárlat állt be az agyamban.
 Ajtócsapódás ébresztett föl. Anto lépkedett fölfelé a lépcsőn. Amikor
berontott a szobánkba, az ép kezemet a szájára tettem.
- Beszéltél anyámmal? - Nem tudtam rávenni magam, hogy meséljek
neki a lehetséges apámról, hátha az a döglöttnyúl-történet egy újabb
variációját eredményezné - képtelen voltam megkockáztatni a
fájdalmat.
- Nem találkoztam vele - buktak ki belőle a szavak. - Előbb téged
akartalak látni. Hogy van a kezed? Annyira sajnálom, hogy nem voltam
itt. Többet nem teszek ilyet.
- A karom rendben van. - Felemeltem bekötött bal karomat, hogy
megmutassam neki. - Nincs fertőzés, szépen gyógyul. Jaj, istenem! -
Szorosan becsuktam a szemem, mert éreztem, hogy ha elkezdek sírni,
nem tudom abbahagyni. - Kérlek, ne legyél kedves velem! Nem mintha
nem figyelmeztettek volna.
Lerúgta a cipőjét, levette poros ingét, és lefeküdt az ágyra. Közben
engem nézett.
- Az én hibám.
- Hogyhogy?
- Mert egyedül hagytalak. - Beletúrt a hajamba. - Nem tudom, mit
gondoltam, amikor van itthon egy feleségem és egy gyermekem.
- Nem - feleltem. - Ez nem igaz. Végezned kell a munkádat, én
viszont akkora idióta voltam, már régen el kellett volna mondanom
neked. Láttad a kárt?
A számra tette a kezét, hogy elhallgattasson.
- Hazafelé jövet elmentem oda.
-És?
- Rémes állapotban van. Ott lebzselt néhány helybéli, némelyikük
éppen fosztogatta. A függetlenség kikiáltása után az otthon mindig is
ellentmondásos megítélés alá esett. Így vagy úgy, egyszer
mindenképpen bekövetkezett volna. De a helyzet a következő, Kit. -
Kezét a fejem búbjára tette, és hallottam, hogy sóhajt egyet. -
Beszéltem Appannal. Vizsgálat lesz, és azt hiszem, tanúskodnod kell.
- Nekem?
 - Igen, és a személyzet többi tagjának is, de te természetes módon
magadra vontál némi figyelmet.
A gondolataim száguldozni kezdtek.
- Mi lesz, ha rájönnek, hogy babákat segítettem világra, holott nincs
meg a teljes képesítésem? - Anto erősen gondolkodva nézett rám.
- Nem hazudtam Dr. A.-nak - folytattam. - Egyszerűen csak rengeteg
lett a dolgunk. Azt állította, ír az illetékeseknek, és megszerzi
számomra a minősítést. Sosem kértem, hogy mutassa meg a papírokat,
és gyanítom, hogy nem csinált semmit, mert ha intézkedett volna,
megmutatta volna, ami érkezett.
- Kittykutty, nem bíróság előtt állsz, és én nem vagyok bíró, és a
vizsgálat sokkal inkább arra fog koncentrálni, hogy ki gyújtotta a tüzet.
- Tudom, de én azok nélkül a biztosítékok nélkül álltam kötélnek, és
ez nagy ostobaság volt. Nemet kellett volna mondanom.
- Nos, nem tetted. - Megsimogatta a hajamat. - És ha valamennyi
képesítetlen indiai nőt, aki csecsemőket segít a világra, bíróság elé
állítanák, zsúfolásig megtelnének a börtönök.
- Igen, de az ő szemükben én külföldi vagyok. Lehet, hogy velem
akarnak majd példát statuálni.
- Lehet - válaszolta Anto nyugodtan. - És ha így lesz, tanácsot kérünk
Appantól. Ő pontosan fogja tudni, mit kell tenni.
- A plafonon lesz, ha megtudja, hogy engedély nélkül dolgozom.
- Appan realista, azt fogja tenni, amit kell. Most hagyjuk a beszédet,
és mutasd a karodat! - Letekerte a kötésemet, és alaposan megvizsgálta
a már varasodó és gyógyuló hólyagokat. Megkérdezte, milyen kenőcsöt
tettem rájuk. Rákent a karomra egy újabb adag fertőtlenítőszert,
szépen bekötözte, és ahogy a karom fölé hajló fejét és fényes haját
néztem, hálásan arra gondoltam: Mivel érdemeltelek ki téged?

Két nappal később, miután lefektettük Raffie-t, Anto és én vacsora

után a tengerparton sétálgattunk. Délután egy-két órán át szakadt az
eső, és az ég szürkén, ködösen borult a környékre.
 A vízen egy arab feliratú, rozsdás, öreg teherhajó himbálózott
lehorgonyozva. Sokáig találgattuk, vajon mit szállíthat, majd hirtelen
kibukott belőlem:
- Anto, amíg nem voltál itthon, anyám roppant furcsa dolgot mesélt
nekem. - Igyekeztem könnyed hangot megütni, pedig szorongtam, mert
még azt is fenyegetőnek éreztem, hogy hangosan kimondtam. Nem
tudom biztosan, mi ijesztett meg jobban, a vágyódásom vagy a
haragom, de a családi hátterem, akár hamis, akár igaz, nagyon
sekélyesnek, nagyon kopottnak tűnt az okos, méltóságteljes és erős
gyökerekkel rendelkező Thekkedenékéhez képest.
Amikor mondandóm végére értem, Anto leült egy padra. Láttam
rajta, hogy töpreng, és egy szörnyű, sötét és bizonytalan pillanatig arra
gondoltam: Most vettem el magamtól a kedvét. Nem vagyok elég jó, és
soha nem is leszek.
Végül megszólalt:
- Haragszol Daisyre, amiért nem mondta el neked?
- Nem. Azt hiszem, tudta, hogy akkor Glory esetleg elmegy, és soha
nem jön vissza, és az elkeserítette volna: Daisy tudta, hogy imádom őt,
és az érzés kölcsönös volt - egyszer azt mondta, olyan vagyok neki,
mintha a meg nem született lánya lennék.
- Nos, szerintem bátor dolog volt Glory részéről, hogy ennyi idő után
elmesélte neked - folytatta Anto.
- Tényleg?
- Tényleg. Rengeteg vesztenivalója volt, nyerni valója pedig semmi.
- Hát, lehet. - Nem győzött meg. - Es te amúgy is mindig az ő pártját
fogod. - Gyenge poén volt, mert még mindig reszkettem és veszélyben
éreztem magam.
- Nos, én hiszek az anyákban - jelentette ki Anto. - Még a nem
egészen tökéletesekben is. Ne felejtsd el, hogy sok évig anya nélkül
éltem.
- De a tiéd nem dilis. Szerinted nem furcsa az időzítés? - Még mindig
szükségem volt rá, hogy kicsit méltatlankodhassak. - Évekig
nyaggattam, hogy mondja el, és erre megvárja vele, amíg leég az
otthon.
 - Nem olyan furcsa. Tudta, hogy meghalhattál volna a tűzben. Ezért
száguldott úgy Appan autójával. - Korábban megnevettettem, amikor
ecseteltem az autós kesztyűt és a kuplungozást. - Szerintem az az
igazság pillanata volt.
- Amiből nála nincs sok. - Még mindig dühöngtem. - És még valami:
honnan az ördögből tudjam, hogy igaz-e?
Hosszú, töprengő pillantást vetett rám, amelyben a saját sérelmemet
és zavarodottságomat láttam visszatükröződni, és arra gondoltam: így
néz ki a szerelem.
- Mit éreztél, amikor meghallottad, hogy apád létezhet egyáltalán? -
kérdezte végül.
- Semmit - feleltem. - Semmit a világon.
Ezen elgondolkodott kicsit.
- Ezt megértem - jelentette ki. - Aznap, amikor megérkeztünk
Mangalathba, ugyanez volt az érzésem. Túl nagy lárma, túl sok rám
irányuló figyelem. Arra gondoltam, nem bánnám, ha soha többé nem
látnám őket. Annyira hozzászoktam már, hogy nélkülük élek.
- De legalább te ismerted őket.
- Kit. - Átkarolt. - Mitől félsz leginkább?
- Mindentől. Tényleg.
- Hogy egy baltás gyilkos, egy reménytelen iszákos, vagy egy színes
bőrűeket gyűlölő teaültetvényes?
- Ez mind. - A nevetésem krákogásnak hatott.
- Ooty nincs messze. Egy nap alatt megfordulhatunk. Elmegyek
veled, vagy vidd anyádat, ha ő azt szeretné.
- Vannak ennél fontosabb elintéznivalók is. - Aznap reggel egy riksás
fiú egy Dr. A. által aláírt üzenetet dobott be az ajtónkon. „Sürgős
munkaértekezlet. Holdkő. Csütörtök két óra” volt a tömör üzenet, és
mivel eléggé jól éreztem magam - most, hogy fénylő, rózsaszínes
bőrréteg jelent meg az égési seb fölött, már szabadon tudtam mozgatni
a karomat -, mindenképpen el akartam menni. Úgy éreztem, egy
túlélőnek szüksége van arra, hogy beszélhessen arról, ami történt, és rá
akartam kérdezni Dr. A.- nál, hogy megkaptam-e a hivatalos
minősítést. Ha kormányzati vizsgálatnak nézünk elébe, arra fel kell
készülnöm.
-És utána? - kérdezte halkan, de állhatatosan. - Az értekezlet nem fog
sokáig tartani, ez pedig állandóan emészteni fog, ha nem cselekszel.
Azt feleltem, hogy ne sürgessen. Azt mondtam, hogy gondolkodnom
kell rajta. Arra kértem, hogy ne vitassa meg anyámmal. Az a gondolat,
hogy ennyi idő után találkozzam apámmal, sistergő pánikkal töltött el.
Időre volt szükségem, hogy gondolkodhassak.

Döbbenetes volt viszontlátni a Holdkőt. Minden részlete a végét

jósolta. Pompás lila és sárga cégtáblája elszenesedett csonk; a
ponyvákkal befedett főépület faszéntől bűzlött; a régi akvárium,
amelyet úgy alakítottunk át, hogy koraszülötteket tarthassunk benne,
összetörve, hasznavehetetlenül hevert a földön felborult ágyak és
darabokra tört Petri-csészék szomszédságában. Dr. A. a pillanatnyilag
egyetlen használható helyiségben tartotta az értekezletet, a kertben
lévő bádogkalyibában, ahol valaha a kerti szerszámokat tároltuk. Maya,
én és két ápolónő kapott meghívást.
Dr. A., egy rozoga széken trónolva, a legelőkelőbb és
legrendíthetetlenebb formájában tartotta az értekezletet. Amikor
elhelyezkedtünk, kinyitott egy jókora, bőrbe kötött, szakadt és
kifehéredett borítójú könyvet, és színtelen hangon így szólt:
- Szerencsére a számlakönyvünk átvészelte a tűzvészt.
Ez meglepett, tekintve korábbi megfoghatatlan voltát.
- Nos - örömtelenül elmosolyodott -, ne vesztegessük az időt az
utólagos kesergésre. A személyzetünk gyors cselekvésének
köszönhetően senki sem halt meg, de komoly válsággal kell
szembenéznünk. - Nem tudtam megállapítani, hogy imádkozik vagy
számol, mert mozgott az ajka, és az ujjait egy számoszlopon csúsztatta
végig.
- Úgy becsülöm - mondta végül -, hogy az otthon új berendezése -
székek, ágyak, kazán, padlóburkolatok - önmagában közel… -
kifejezéstelenné vált szemmel gyors számításokat végzett - hatezer
rúpiába fog kerülni. - Mélyet sóhajtott. - Az oktatóberendezések
nagyjából ezer rúpiába. A kórtermek újjáépítése, isten tudja, várom az
építési vállalkozónk árajánlatát. De nem lesz olcsó. - Maya halkan
felnyögött. - A kert újbóli beültetése ötszáz rúpia. Új cégtábla - a hangja
alig hallható suttogássá halkult -, ventilátorok, padok. Tehát
valójában… - Becsukta a könyvet. - Muszáj szembenéznünk a
tényekkel: valamennyi tervünk és valamennyi reményünk meghiúsult.
Öt év munkája ment füstbe. - Egyenesen rám nézett, és bevitte a végső
rúgást: - Es vannak, akik nem örülnek annak, hogy maga itt van. -
Borzongató csönd és nyugalom telepedett a helyiségre. Maya levette a
szemüvegét, és megdörzsölte a szemét. Dr. A. ismét a számlakönyvet
fürkészte, mintha a pénz valahol a lapok között rejtőzne. Az ápolónők
lehajtották a fejüket, és felsóhajtottak. Verejték ütközött ki a hajam
vonalán, a fejbőrömön és a gerincemen; nagyon meleg volt abban a
pajtában, és valakinek a hónaljából átható, gyümölcsös szag áradt. - A
kormány nem fogja megadni nekünk ezt a pénzt - szólt ismét hozzám. -
Tehát egyetlenegy megoldás maradt: újból Miss Daisy Barkerhez és a
bizottságához kell fordulnunk. - Hallottam, hogy Maya egyetértőleg
mormol.
Gyors fejszámolást végeztem. Huszonegyezer rúpia, hogy talpra
állítsuk az otthont. Az durván háromezer font, ami rettentően sok üveg
lekvárt, pácolt hagymát és zsibvásárt jelent.
- Nincs ennyi pénze - jelentettem ki végül. - Valójában ő
meglehetősen szegény.
Vékony, gunyoros hangon, Maya szólalt meg, olyan stílusban,
amilyet eddig még nem hallottam tőle.
- Amikor itt járt, egy fotóalbumban láttam egy képet a házáról és az
autójáról. Szeretnék én is olyan szegény lenni.
- Ebben nem vagyok olyan biztos. - Belém mart a hangneme. - Az a
ház csak púp a hátán: beázik, jéghideg, tavaly télen a hótorlasz az
ablakáig ért. A reggeli mosakodáshoz a házon belül is törni kell a jéggé
fagyott vizet. És azt az autót amúgy ragtapasz tartja össze.
Dr. A. kifejezéstelen tekintettel meredt rám.
- Az új kormányuk egyáltalán nem hajlandó segíteni? - kérdeztem. -
Adtak már nekünk pénzsegélyt.
 - Nem. - Dr. A. szemlátomást teljesen biztos volt ebben. - Bennünket
fognak hibáztatni a tűz miatt.
- Miért hibáztatnának bennünket? - tudakoltam.
Dr. A. lehunyta a szemét. Amikor újból kinyitotta, figyelmeztető
pillantást lövellt felém. - Ezt a rendőrség dolga eldönteni, nem a miénk.
A megbeszélésnek vége. Maga maradjon itt - szólt oda nekem.

Az ápolónők olyan gyászosan néztek a megbeszélés alatt, hogy

meglepett a hirtelen fölcsattanó nevetésük, amikor kiléptek a ragyogó
napsütésbe, és ez kihangsúlyozni látszott a köztünk hirtelen keletkezett
szakadékot. Az ő világukban a szenvedést, az élet kaotikus voltát
normálisnak fogadták el, s bár csodáltam az
alkalmazkodóképességüket, és értettem, hogy a passzivitásuk ezek
között a körülmények között erő is lehet, mégis dühített. Maya
fellobbanó ellenségessége is bántott - a megbeszélés alatt alig nézett a
szemembe.
A kalyibában Dr. A. a szemöldökét ráncolva töprengő pillantást
vetett rám.
- Kérdezni akartam magától valamit - mondta. - De nem a többiek
előtt. A rendőrök paraffinnal átitatott rongyokat találtak a kertben. Az
egyik rongyot egy ruhából tépték le. A ruha gallérján lévő címkén a
Tuttles név áll. Ez angol cég?
- !gen.
- Magának van onnan ruhája?
- Van. - Éreztem, hogy kiszárad a szám. - Egy kék ruha. De nem én
tettem, ezt tudnia kell.
- Az nem számít, hogy én mit gondolok - szakított félbe. - És van még
valami. Amikor a máglya kialudt, valaki egy üzentet hagyott mellette.
Az állt rajta: „Az angol nő kém.” Vannak itt ellenségei?
Zúgott a fejem.
- Nem tudom. Nem hiszem - feleltem. - De csak nem gondolja azt,
hogy én tettem? Miért tettem volna? Ennek semmi értelme.
 - A rendőrség hamarosan ki fogja hallgatni, úgyhogy a megfelelő
sztorit kell előadnia. - Fejét a kezére támasztva nézett rám, és láttam,
hogy a vonalakat meghúzták, a csapatokat kiválasztották, és én nem az
övében vagyok.
- Kinyithatnánk az ajtót, kérem? - kérdeztem. Már szédültem az
elviselhetetlen hőségtől. A kalyibában kókuszolaj, női veríték, és a
fűnyíró benzinjének szaga terjengett.
- Nem. Akkor mások is bejönnek, és ez csak ránk tartozik. - Az arcán
verejték csorgott le. - Nincs valami más, amit el akar mondani?
- Lehet, hogy idetartozik, lehet, hogy nem - fogtam hozzá végül -, de
körülbelül egy évvel ezelőtt egy fiú követett a Holdkőtől hazáig. Le
akartam rövidíteni az utat, ezért átvágtam az egykori Angol Klub
kertjén. Fogdosni akart. Amikor szembeszálltam vele, dühös szavakkal
beszélt a munkánkról.
Dr. A. mozdulatlan maradt. Furcsán dülledt szeme kiguvadt, ahogy
rám meredt.
- Hogy nézett ki?
Húztam egy vonalat az ajkam fölé.
- Vékony bajusz, szerintem tizennyolc év körüli. Nagyon sovány.
- Milyen dühös dolgokat mondott? - Fölvett egy tollat, és jegyzetelni
kezdett.
- Ó, hát a szokásosakat. Hogy én külföldi vagyok, aki rossz dolgokra
tanítja az indiai nőket, már nincs jogom itt lenni, és így tovább.
- Miért nem szólt nekünk erről korábban?
- Kellett volna, de nem akartam, hogy a férjem megtudja, és eltiltson
az itteni munkától. Azt hittem, magát úgysem érdekli, talán még… -
Megfékeztem magam, nehogy kimondjam: talán még egyet is ért vele.
- De igenis érdekel - közölte szárazon, és tovább írt a füzetébe.
Átfutott az agyamon, hogy most kellene beszélnem a Neeta Chackóval
való találkozásomról is, de dilemma előtt álltam: Chacko könnyekkel a
szemében kérlelt, ne fedjem föl, hogy ő az információ forrása, ráadásul
Dr. A. megtiltotta nekem, hogy még egyszer szóba hozzam őt. Ez olyan
egércsapdának bizonyulhatna, amelyben nincs sajt.
 - De van itt még egy fontos kérdés, amelyet fel kell tennem. Amikor
idejött, nekem azt mondták, hogy maga teljes körűen képzett angol
bába. Ha kihallgatják, a rendőrök látni akarják majd a képesítését
igazoló papírokat. Ezek a birtokában vannak?
Ereztem, hogy az egész testemet elönti a forróság.
- Tudja jól, Dr. Annakutty, hogy nincsenek. Képesített ápolónő
vagyok, de a teljes körű szülésznői képesítés eléréséhez két
szüléslevezetés még hiányzik. Ezt már az első napon megmondtam,
amikor idejöttem. Azt válaszolta, hogy amikor eljön az ideje, kéri a
kormánytól a teljes akkreditációmat. Szólnom kellett volna miatta, de
nem tettem. Viszont, ha nincs képesítésem, akkor miért engedte, hogy
babákat segítsek a világra?
Baziliszkusz-pillantásával nézett rám. Akár meg sem szólaltam volna.
- Nincs róla feljegyzésem. - Kinyitotta a bőrkötésű számlakönyvet, és
sajnálkozva rázta a fejét. - Jóhiszeműen vettem föl ide. Nem állítom,
hogy ellenőrizni fogják, de nem lehetetlen: a kómány most nagyon
akadékoskodik a precíz papírmunkát illetően.
- Ez nem tisztességes - szögeztem le. - Es ezt maga is tudja.
- Éppen ezért - siklott át a válaszomon - igyekeztem korábban
rámutatni, hogy a Daisy Barkertől érkező pénz jobb megoldás volna,
mint a már amúgy is megszorongatott kómányból próbálni pénzt
kicsikarni. Érti?
Értettem hát. Zsarolás: ronda szó, ronda érzés.

Fél órával később a kikötői védőgáton egymagamban üldögélve

emésztgettem a délután döbbenetét, amikor egyszer csak Maya ült le
mellém. A lábához tette a kis vászonzsákot, amelyben a könnyű ebédjét
szokta hozni, és engesztelő oldalpillantást vetett rám, mint aki békülni
akar.
- Mit mondott? - tudakolta. Tekintete idegesen cikázott a váltam
fölött.
- Azt hiszem, Maya, bajban vagyok - feleltem. - De nem igazán
akarok beszélni róla. - Szerettem volna beszélni neki a kék ruhából
leszakított darabra és a benzinről. Szerettem volna beszélni neki a
fiúról a parkban, de már nem tudtam, kiben bízhatok, és azt sem
tudtam, mit mondjak.
- Dr. Annakutty nem mindig tudja jól szavakba önteni a
mondandóját - mondta végül. - De nincs családja, aki támogatná, és
nincsenek gyerekei. Mindent feladott ezért, és jó orvos.
- Tudom. - Túlságosan rossz kedvem volt a beszédhez.
- Látnia kellene az otthonát. - Maya mereven bámult rám.
- Kétlem, hogy erre sor fog kerülni.
- Szerettem magával dolgozni - tette hozzá halkan. - Jó nővér volt.
Rengeteget tanultunk. - A múlt idő kimondhatatlanul elszomorított.
- Tehát azt hiszi, be is fog zárni?
- Igen. - Maya a táskájában kotorászott. - Elnézést. - Megnyomogatta
a szemét egy zsebkendővel.
Miközben belegondoltam, milyen árat fizetett Maya azért, hogy a
Holdkőben dolgozhasson - az éjszakába nyúló tanulás az utcai lámpák
alatt Madrasban, a zsúfolt hálótermek, a szörnyű koszt, a verések a
férjétől, a bátorsága, amellyel mindezt túlélte -, a jobb lábam
megrándult az idegességtől, és véletlenül felrúgtam Maya zsákját. Egy
tekercs kötszer bomlott szét, és egy üveg fertőtlenítőszer tört össze a
földön.
- Ne csinálja ezt! - szóltam rá. A porban térdelve próbált összekotorni
valamennyi kenőcsöt egy üvegcserépre. - Van nekem belőle otthon.
Adok magának egy új üveggel.
- Ne aggódjon, asszonyom! - Maya óvatosan belegöngyölte az
üvegdarabot a zsebkendőjébe. - Ezt is tudom használni. A
nagynénémnek lesz. Megsérült a lába.
- Holnapra elhozom - mondtam. - Vigyázzon, meg ne vágja magát!
- Holnap nem leszek itt - felelte. - Jövő héten bejövök a takarításra. -
Ebben megegyeztünk, mielőtt véget ért a megbeszélés.
- Utána mit fog csinálni? - kérdeztem.
- Nem tudom. - Rám pillantott. - Otthon maradok a férjemmel -
folytatta sivár hangon. - Nem akarja, hogy tovább dolgozzak. Örülni
fog.
Ahogy néztem apró, egyenes hátú alakját, amint a komp felé ballag,
amely hazaviszi, legszívesebben sikítottam volna. Nem feltételeztem,
hogy értem, milyen gondolatok járnak a fejében, de tudtam, az a
vezérfonaluk, hogy ez része Isten rá vonatkozó tervének, hogy ez a
büntetése, amiért magasabbra emelkedett a szintjénél, vagy egy előző
életében elkövetett bűnei miatt.
Csodáltam a sztoikus nyugalmát. Es gyűlöltem is a sok tanulás,
remény és energia ilyen jámbor feladását. Remek bába, Indiának
szüksége van rá. Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie?
 43. fejezet
A takarítás napján búcsúpuszit adtam Raffie-nak, és megmondtam
Kamalamnak, mit adjon neki ebédre. Épp indulni készültem a
Holdkőbe, amikor anyám egy hosszan tartó köhögőroham és egy „A
fene egye meg!” felkiáltás után azt kérdezte:
- Gondolkodtál azon, amit mondtam?
- Miről?
- Ootyról. - Anyám a veranda korlátjába kapaszkodva vett néhány
rémisztő hangzású lélegzetet. Mostanában szédülős időszakai is voltak.
- Jaj, Glory! - csattantam fel. - Nem túl sok ez? - Már a puszta
gondolatra is leblokkoltam a rémületről.
- Csak arra gondoltam, talán kellemes kikapcsolódás lenne neked,
drágám - felelte derűsen. - Ronda időszakod volt mostanában, arrafelé
pedig finom hűvös van.
Munka után, miközben a parkban tologattam Raffie-t a
babakocsijában, gondolatban folytattam a keserű párbeszédet
anyámmal. Valóban kellemes kikapcsolódás lenne találkozni egy
apával, akit még sosem láttam, akit anyám mostanáig sikeresen
eltemetett? Bűbájos kis program felkutatni és kitölteni távolléte fekete
lyukját - mivel is? Megdöbbenéssel? Feszengéssel? Bűntudattal? Vagy
valami még rosszabbak keserű dühvel, amiért oly eredményesen fütyült
ránk ennyi éven át?
Énem másik része azonban életre kelt a gondolattól, hogy
találkozhatom vele, és ahogy ballagtam, lejátszottam róla egy filmet a
fejemben.
Tweedzakót viselt, magas, előkelő volt, a mosolya kedves. A
hasonmásom volt, épp csak idősebb és férfi. Megölelt, apás dolgokat
mondott nekem: Istenem, kicsi lányom! Drágám, végre, ennyi év
után! Sírt, amiért elpazaroltuk ezeket az éveket, és Raffie-t is
megölelte. A fiúunokáját, akinek a létezéséről sem tudott.
Az ábrándozásomat Raffie bömbölése szakította félbe. Kivettem a
babakocsiból és magamhoz öleltem. Ismét jött egy foga, és ez
szokatlanul nyűgössé és követelőzővé tette. Ilyenkor minden normális
nagypapa azonmód visszaadta volna. Ezt mondtam magamnak, hogy
megint rendes mederbe tereljem a dolgokat. A térdemre ültettem
Raffie-t, hálát éreztem dundi kis teste masszív realitásáért. Most az
ajkamat ütögette, aztán tekergőzött, hogy engedjem el, és arra
gondoltam: Most már ez az életem, és ha találkoznék apámmal, és
balul ütne ki a dolog, az föltenné a koronát életem egyik legrémesebb
hónapjára. De mégis… de mégis…
Ezek a gondolatok keringtek és bukfenceztek a fejemben, amikor
hallottam, hogy valaki mögém fut. Ijedtemben ugrottam egyet.
- Miss Kit! Miss Kit! - Neeta Chacko volt az, kifulladva és izgatottan.
- Könyörögve kérem, segítsen! Elfogták Pavitrant, a fiamat. Bevitték
a rendőrőrsre, kegyetlenül megverték, és most a Tower Road-i
börtönben van. Ma reggel jöttek el hozzánk.
- Neeta! - Annyira halálra váltnak tűnt, amikor legutóbb
találkoztunk, hogy azt hittem, vissza akar menekülni a rejtekhelyére.
Most szürke volt a félelemtől, és remegett.
- Mit követett el?
- Azt állítják, ő gyújtotta fel az otthont. De én tudom, hogy nem ő
tette. Biztosan belőle akarnak bűnkecskét csinálni.
- Bűnkecskét?
- Bűnbakot. - Láttam, hogy az összeesés határán áll. Odavezettem
egy padhoz, és mindketten leültünk rá. A fogzásban kimerült Raffie
elaludt a babakocsiban. Neeta folytatta a történetét. - A férjem azt
mondja, hagyjuk ott a fiamat, de akkor meg fog halni. Ártalmatlan fiú,
aki szereti az állatokat és a családját.
- Ki állítja, hogy ő tette?
Neeta vadul megrázta a fejét; vagy nem tudta, vagy nem akarta
megmondani.
- Tudom, hogy nem ő volt, Miss Kit.
 Már zokogott, és a zihálások és sóhajtások közben kibontakozott a
teljes történet. Azt mondta, azért tudja, hogy nem a fia a tettes, mert a
héten megint rátört a rontás, és az mindig nagyon legyengíti.
- Mit ért rontás alatt?
Neeta körülpillantott, aztán kimondta a rettegett szót: epilepszia.
Mayától tudtam, hogy erről az állapotról errefelé néha tévesen azt
hiszik, hogy gonosz lelkek szállták meg az illetőt.
- Utána a férjem odakötözte az ágyhoz. Nem akartam, hogy ezt
csinálja, de azt mondta, muszáj, és én engedelmeskedtem neki.
Neeta rám nézett, és imára tette össze a két kezét.
- Kérem, asszonyom, segítsen! Nincs senki más, akihez fordulhatnék,
és pénzre van szükségem, hogy kihozhassam a börtönből. Vissza fogom
fizetni. Utána újból elmegyek.
Ránéztem, azután Raffie-ra, aki ismét mocorgott. Kinyitottam a
táskámat, összeszedtem a benne lévő pár rúpiámat, és odaadtam neki.
- Csak ennyim van. Később, ha hazajön a férjem, megkérdezem
mennyit tudunk még adni. Megtesszük, amit tudunk, de mi sem
vagyunk gazdagok.
Kikapta a kezemből a maréknyi bankjegyet.
- Most odamegyek - mondta. - Nagy segítség lenne, ha velem jönne.
Ha meglátnak egy angol nőt, szégyellni fogják magukat a gonoszságuk
miatt.
Ebben erősen kételkedtem, és mivel tudtam, hogy én is gyanúsított
vagyok, nem akartam odamenni. Mégis, miután hazavittem és
lefektettem Raffie-t, utána mentem.

A Tower Street-en lévő börtön - egy nagy, szürke, kétszintes,

berácsozott ablakú, málló vakolatú épület - húszperces gyalogúira volt
a házunktól. Ahogy az előtte elterülő, szeméttel teleszórt kertből
felnéztem, láttam, hogy csillogó szemek kukucskálnak ki a rácsos
ablakok mögül. A tömlöcre emlékeztető fogadóteret egyetlen csupasz
égő világította meg. Fullasztóan meleg volt benne, és vizelettől bűzlött.
 A bejárattól balra egy nagydarab férfi ült homlokát ráncolva egy
fülkeféleségben. Láttam, hogy Neeta eltűnik a fülkében, és hallottam a
zokogó könyörgését. Nagyjából öt perccel később kijött, az arca
hamuszürke volt, de reszketeg mosoly ült rajta.
- Sikerült - jelentette ki, és megpaskolta üres erszényét. - Tévedésből
történt személycseréről van szó.
De az is lehet, ismerte be később, hogy a fia betegsége megijesztette
őket. A sötét folyosón eltűnő lépteket hallottam, egy ajtózár csörrenését
és egy férfi ordítozását. Amikor Pavitran borotválatlanul és hunyorogva
kijött, az anyja nyakába vetette magát, és sírva, motyogva, erősen
magához szorította. Rendkívül boldog volt, akárcsak az édesanyja.
Amikor fölpillantott, láttam, hogy egyik szeme be van dagadva, a jobb
szeme fölött van egy kis vágás, de ettől eltekintve láthatóan jól volt.
Neeta elmondta, hogy a börtönben is volt egy rohama - a nadrágja
nedves volt elöl, ő maga zavartnak látszott.
Az ezt követő végeérhetetlen papírmunkát és pecsételést a fiú olyan
békésen nézte végig, akár egy nagy, jól betanított háziállat, és
mindvégig fogta az anyja kezét. Az érkezésünk után két órával ismét az
utcán voltunk a tűző déli napfényben.
- Jó az Isten - mondta Neeta ragyogva. Én nem voltam ebben annyira
biztos. Megkért, ne mondjam el soha senkinek, aminek aznap délelőtt
tanúja voltam a börtönben.
Este ennek ellenére beszéltem Antonak Neeta fiáról, a Dr. A.-val
kapcsolatos aggodalmaimról és a nekem címzett homályos
fenyegetéseiről. De kár volt.
- Nem akarom, hogy visszamenj oda, amikor újra megnyit - szögezte
le Anto. - Túlságosan veszélyes. Ha nem akarod megtenni az én
kedvemért, tedd meg Raffie kedvéért.
- Nem akarok kilépni - feleltem. - Rólad sem tudom elképzelni, hogy
a gond első jelére otthagynád a munkádat.
- Én nem magamról beszélek. A feleségem vagy.
Nem bajlódott azzal, hogy csendesen beszéljen, miközben
elmérgesedett a vitánk, és végül ugyanott tartottunk, mint
Trivandrumban a monszun idején, mint két idegen, akik összeütköztek
egy váratlan balesetben.
 - Legalább egyvalamit tegyél meg értem, ha nem is magadért. -
mondta a kezemet fogva, amikor mindketten lecsillapodtunk.
- Menj szabadságra édesanyáddal. Látogassátok meg apádat. Tudom,
hogy valójában ezt szeretnéd, és lehet, hogy örökké bánni fogod, ha
nem teszed meg.
- Szabadságra?! - szinte sikítottam. - Aligha. - A szavaitól hirtelen
összeszorult a torkom, de nem akartam sírva fakadni. - Az igaz, hogy
sokat gondolok apámra. - Gyerekesen hálás voltam, amiért fogta a
kezem. - De mi van, ha nem is igaz? Mi van, ha nincs is ott?
Anto megsimogatta a hajamat.
- Szerintem most őszinte: Kamalam mesélte, hogy Glory hisztériás
rohamot kapott, amikor téged kórházba vittek. Azt hitte, meghaltál.
- Ezt nem mesélte el nekem.
- Nos, nem is fogja. Ő Glory, de mi van, ha megváltozott? Mi van, ha
ezt tényleg miattad akarja megtenni?
Ezen nem gondolkodtam el igazán, mert hosszú ideje úgy véltem,
hogy az én feladatom megvédeni őt.
 44. fejezet
1950. SZEPTEMBER 27.
Megjelöltem az Ootyba indulásunk napját a naptáramban, arra
gondolva, hogy ha valóban megtaláljuk, emlékezni akarok rá, majd
odaírtam: „Csekély remény”, és kétszer aláhúztam, nehogy
elragadtassam magam.
- Hát, drágám, akkor rajta! - mondta anyám élénken, miközben a
mettupalayami vasútállomás peronján a hét óra tízes vonatra vártunk.
Ugyanezeket a szavakat mondta mindig gyerekkoromban, ugyanezzel a
felfelé kunkorodó intonációval a megannyi állás felé tartó megannyi
utazásunk elején, mintha valami pompás és izgalmas kaland állna
előttünk.
És jött az utazással járó nehézségek szokásos elkenése, mert kiderült,
hogy Ootacamund sokkal messzebb van Cochintól, mint Glory mondta.
Kezdődött egy hátsanyargató, fülledt meleg nyolcórás autóúttal
Mettapalayamba, hogy elérjük a Nilgiri Blue Mountain vonatot.
Amikor megérkeztünk a vasútállomásra, Glory sápadtan, zihálva ült a
nők várótermében, és olyan betegnek tűnt, hogy kalapálni kezdett a
szívem.
- Biztos vagy benne, hogy végig akarod ezt csinálni? - kérdeztem. -
Simán hazamehetünk.
- Ne butáskodj! - nézett rám híresen fagyos pillantásával. - Már
megvettük a jegyeket; el kell mennünk.
Élénkkék vonatunk pici volt és szűk, akár egy játékvonat,
kényelmetlenül egyenes hátú ülésekkel, de ahogy egyre magasabban
jártunk, gyakran gyötrelmes lassúsággal cammogva, anyám
szemlátomást magához tért. Amikor zihálva sorolni kezdte a tényeket
és adatokat a tizenhat alagútról és tizenkilenc hídról, amelyeken át
fogunk haladni, eszembe jutottak a végeérhetetlen szókitaláló játékok,
amelyeket azért játszottunk, hogy eltereljék a figyelmemet a
hátrahagyott barátnőimről, vagy egy imádott kiscicáról, egy házról,
valami másik, ködbe vesző helyszínről.
Fullasztó meleg uralkodott a vasúti kocsiban; ha az arcomat az
ablakhoz nyomtam, odaragadt és égett. Amikor anyám egyszer csak
abbahagyta a beszédet, és elaludt, az utazás rémálom jelleget öltött
számomra: az alagutak sötétje, a hőség, anyám gurgulázó köhögése, a
vonat kerekeinek csikorgása és visítása, meg a szerelvények
dülöngélése, amitől a látkép beledől a meredek szakadékokba. Minden
bizonytalan volt, kaotikus, és pokolian meleg.
Amikor egy domboldalon lévő apró állomáson megálltunk
frissítőkért, fel kellett ébresztenem. Összeszorult a szívem, amikor
lepillantottam rá: olyan vészesen törékenynek tűnt, csupa éles szög és
finom felszín. Kezével teljes erőből szorongatta a retiküljét.
Az állomás peronján, amelyet csaknem elrejtettek a ködbe vesző fák,
gyümölcstortát és teát szolgált fel nekünk egy elbűvölő, turbános férfi,
aki odakiáltott anyámnak: „Üdv, Mrs. Shakespeare!”, ami
megnevettetett bennünket. Olyan éhes voltam, hogy legszívesebben
megettem volna az egyik curryt, amelyet egy másik kereskedő kínált, de
Glory kérlelt, hogy ne tegyem, mondván, hogy nyüzsögnek rajtuk a
baktériumok.
- Nem hiszem, mami - válaszoltam, az általam adott tréfás néven
szólítva. - Én úgy látom, hogy a legtöbb indiai kényesen tiszta, sokkal
tisztábbak, mint a britek.
Miután visszaszálltunk a vonatra, egyre hallgatagabb lett, és ahogy a
vonat egyre magasabbra kapaszkodott, egyre többet izgett-mozgott.
Elővette a táskájából az erszényét, és nagyon lassan megszámolta a
fémpénzeit. Meggyújtott egy cigarettát, aztán elnyomta. Nyújtózkodott,
hogy kilásson az ablakon a dombokra, ahol gyenge eső hullott egy
kávéültetvényre, amely úgy zöldellt, mintha víz alatt lett volna.
Lepillantott a cipőjére, és több szögből is megvizsgálta. A majdnem
egyórásra nyúlt hallgatás után megfogtam a kezét.
- Jól vagy, anyu?
- Jól - felelte bátor, fiatalkori hangja visszhangján. - Ez eléggé
mulatságos, nem? - Gondolkodtam ezen egy darabig, de nem mertem
megszólalni. Valóban azt mondta, hogy mulatságos?
A vonat sivítva átsüvített egy újabb alagúton a tizenhatból, és amikor
előbukkant belőle, a lehető leggyengédebben megkérdeztem:
- Nos… mondanál róla még valamit, mielőtt találkozom vele? - Ha
érzelmi kitörésre készülne, mindkettőnk érdekében reméltem, hogy
négyszemközt fog történni.
Az újabb sötét alagútban anyám arca felvillant, eltűnt.
- Neked magadnak kell majd megkérdezned tőle - felelte. - Nagyon
régen volt.
Úgy éreztem, hogy az ereimben vízzé válik a vér a rémülettől. Nem
lett volna szabad eljönnöm. Ismét kaptunk teát, ezúttal a vonaton,
méghozzá nagyon finomat.
- Orange Pekoe - magyarázta büszkén a teaárus. - Helyi
különlegesség.
- Szépen begyógyult a sebed, drágám - jegyezte meg anyám a
karomra pillantva. - Nagyon ronda ügy volt, igaz?
Belekortyolt a teájába.
- Tudod, gondolkodtam, és bocsáss meg, de… - Elegánsan a
csészealjra helyezte a csészéjét. - Ha előkerül közted és apád között a
munkád témája, talán okosabb lenne azt mondanod, hogy nem
dolgozol.
- Okosabb?
- Bölcsebb. Jobb. - A hanghordozása olyan volt, mintha egy
félkegyeiműhöz beszélne.
- De miért?
- Komolyan meg kell indokolnom? Ha van valamennyi pénze,
akkor…
- Jaj, Glory! Az isten szerelmére, ne! - Ismét dühbe jöttem. - Ezért
vagyunk itt?
- Ssss! - Körülpillantott a kocsiban. Az ő világában kémek
hemzsegtek mindenütt. A velünk szemben alvó idős férfi meg sem
moccant, a többi útitársunk pedig, egy békésnek látszó indiai család
tagjai tovább adogatták egymásnak az olajos küllemű harapnivalókat. -
Ne légy nevetséges - torkolt le -, persze hogy nem ezért vagyunk itt, de
van még valami, amit el kell neked mondanom. Ne kezdj dühöngeni, de
meg kell mondanom, nem lehetetlen, hogy zavarja az, amit csinálsz. A
helyi asszonyok szülésének levezetése még nagyon új dolog. Nekem
muszáj… - lesöpört egy morzsát a melléről - elfogadnom, ha tetszik, ha
nem, de mások máshogy láthatják ezt - szögezte le határozottabban. -
Őt bizonyára sokként érné.
Szóval mindjárt egy hazugsággal kezdünk, gondoltam keserűen, de
nem mondtam ki. Ujabb gyanú ébredezett bennem a szónoklata alatt.
- Értesítetted egyáltalán arról, hogy jövök?
- Persze - felelte, amikor megkérdeztem tőle. - Mindent
előkészítettem, úgyhogy most már ne beszéljünk róla többet. - Remegni
kezdett a szája. - Tudod jól, hogy ez nekem sem könnyű.
Már csaknem odaértünk. Most már alig mertem megszólalni,
annyira eltöltött egy érzelem, amelyet sem megnevezni, sem megérteni
nem tudtam. Félelem és vágyódás, egyfajta lázas várakozás, honvágy
valami iránt, amim sosem volt meg. A vonatablakon keresztül a fákat
átölelő páragomolyokat és felcsillanó, majd eltűnő, békésen zöldellő
réteket láttam.
- Nézd! - mutatott anyám erőtlen kézzel egy hirtelen előtűnő
templomtoronyra, egy mesterséges tóra, egy sor családi házra -
mindent ködfátyolba vont a szemerkélő eső. „Sznob Ooty - élcelődött
Anto - félelmetesen hasonlít Surrey egyes részeire.”
Egy egyenruhás kalauz futott végig a vonaton.
- Ootacamund, Ootacamund! A vonat megáll itt.
- Ne rohanj annyira! - Glory enyhén zihálva lehunyta a szemét. -
Kifulladtam egy kicsit. Remélem, öreg tüdőm bírni fogja ezt a
tengerszint fölötti magasságot.
 45. fejezet
A Victoria Hotel, egy szerény ál-Tudor ház volt, s egy meredek
kocsifelhajtó végén állt. Megérkezésünkkor külön szobákat kértem, és
azt mondtam, mindkettőt kifizetem a keresményemből. Kellemetlen
oldalvágás a korábbi elképzelésére gondolva, hogy afféle alkualapként
akart itt használni, de az igazság az volt, hogy nem bíztam magamban
annyira, hogy osztozzak vele egy szobán - túl sérülékenyek, túl
lobbanékonyak voltunk.
Az én kicsi, meszelt falú, tiszta szobám berendezése egy szép
gyöngyház szék és egy egyszerű, fehér ágy volt. Semmi flancos, arra
nem telt volna nekünk, és nem is az anyám állítása szerinti puccos
városrészben.
Amikor elállt az eső, kinéztem az ablakon a szakadt kis sorházakra, a
tehenekre, a picinyke előkertekre. A meredek domboldalak, a fákat
körbevevő ködfátyol azt a furcsa, szédülő érzést keltette bennem,
mintha két élet között lebegnék.
Az éjjeliszekrényen volt egy biblia, egy kancsó víz és egy példány az
Ooty-beli golfklub szabálykönyvéből, amelyet egy előző vendég hagyott
ott. A biblia tetejére kitettem egy fényképet Antoról és Raffie-ról, és egy
darabig bámultam őket. Őket legalább biztosnak és valóságosnak
éreztem: nem olyanok, mint egy hely, amelyet egy hirtelen ötlettől
vezérelve meg lehet változtatni, nem olyanok, mint egy úti cél, és
olyanok sem, mint egy remény, hanem olyan reálisak, mint a tüdőm
vagy a lélegzetvételem.
Hallottam a szomszéd szobában lévő anyámat: a pohara csörrenését,
a víz csordogálását egy csapból, az ágyrugók pengését, ahogy leült. A
köhögését. Nagyon is jól ismertem a szokásait: a miniatűr
tevékenységvihart, amellyel este elrendezte a ruháit: „Gyorsan akaszd
föl őket, mielőtt összegyűrődnek, nem számít, mennyire vagy fáradt.”
Az arca vízzel locsolgatását „minimum tizenöt percig, hogy a legkisebb
piszokszemcsét is eltávolítsd”. A szemmaszkot, amely sosem működik
az álmatlanság elleni küzdelemben. Az Ali Bran zabpelyhet reggelire
„épp csak egy kicsike tejjel”. A kiáltásait este hatkor: „Gin-koktél!”
Gyerekkoromban teljesen elbűvölve figyeltem ezeket a
szertartásokat. Azt, ahogy föltette a fülbevalóját, szeletelte a szalonnát,
és becsukta a retiküljét a szépen manikűrözött körmeivel. Még mindig
hatalmas vonzereje volt, amely örökre hozzá láncolt, hiába harcoltam
ellene. A közös pillanatok, a kedvességei, a kegyetlenségei és az általa
okozott csalódások mélyen rögzültek bennem.
Holnap pedig - a gyomrom már a puszta gondolattól is összeszorult -
találkozni fogok apámmal. Legalábbis anyám ezt mondta.

- Azt ígérte, hogy holnap délután négyre itt lesz - közölte anyám,
mielőtt aludni tértünk, ugyanazon a fölényes hangon, amelyen,
mondjuk, a fodrásszal egyeztet időpontot. A Victoria
fogadóhelyiségében ült, s a szobája kulcsát szorongatta. - Ez megfelel
neked? Lefoglaltam ezt a kócerájt - folytatta választ sem várva -,
szerintem ez a legjobb hely a vele való találkozásra.
- Ez a nyirkos társalgó a földszinten a begyújtatlan kandallójával és
össze nem illő székeivel egy fogorvosi váró hangulatát árasztotta. Én
azt képzeltem, hogy elmegyünk hozzá, és ennek hangot is adtam.
Féltem attól, hogy bolondot csinálok magamból egy nyilvános helyen,
de ezt nem árultam el anyámnak. - A, azt nem lehet, nős. Nem
mondtam? Egészen biztos, hogy mondtam - válaszolta anyám, mintha
csupán egy apró tervmódosítást jelentene be.
- Egy szóval sem mondtad, pedig hasznos kis segítség lett volna
számomra. - Annyira dühös voltam, hogy legszívesebben megütöttem
volna. Dühített, hogy ilyen nemtörődöm módon lenget be
információkat, és nekem úgy kell ezeket a morzsákat elkapkodnom, és
úgy kell marakodnom értük, mint egy menekültnek egy
élelmiszercsomagért. - Figyelj, anyu, azt hiszem, én ma korán
lefekszem - mondtam. Nem bíztam magamban eléggé ahhoz, hogy ott
maradjak. - Majd felküldetek valamit a szobámba. Holnap nagy nap
lesz.
- Kit! - mondta nyafogó hangon. Együttérzésért és megértésért
könyörgött, ahogy egymás szemébe néztünk. - Ne!
Ne, mit? Ne csinálj hűhót apró részletek miatt? Ne gyűlölj? Ne
rontsd el ezt a teljesen hétköznapi napot? Egy kedvesebb leánygyermek
talán hozzátette volna: de azért én szeretlek, mielőtt leoltotta a
lámpáját, de azon az estén gyűlöltem - gyűlöltem a zagyválásait, a
hazugságait, az előkelőségre tett kísérleteit, és azt, hogy sosem
hajlandó egyenesen beszélni velem.

Khm, khm, csörr, csörr. Másnap délután három óra körül hallottam,
hogy anyám felrakja az „arcát”. Vadul a tükörbe bámul, aztán jön az
arckrém, a púder, a rúzs, az illat, a ruhák többszöri változtatgatása -
mintha most rendesen kapna levegőt.
A lábam elgyengült, ahogy felhúztam a harisnyámat, megmostam az
arcom, megfésülködtem és begomboltam a legjobb zöld ruhámat.
Időről időre kipillantottam a függöny hasadékán, és láttam a dombot,
amelyen talán apám éppen áthajt. A félelemtől kemény csomó nőtt a
gyomromban, és aztán - nehéz leírni, mivel ilyen eddig még sosem
történt velem -, a félelemcsomó kezdett letekeredni, akár egy élőlény,
és éppen csak odaértem a mosdóhoz, ahol aztán kiadtam, ami bennem
volt. Semmi kétség, meg voltam rémülve, és még mindig kellett várnom
egy órát.

Amire leértem, hideg lett a fogadóhelyiségben. Annyira hideg, hogy

látszott a leheletem, és mivel egész délelőtt hol esett az eső, hol elállt,
nyirkos is volt. Miután elaludt a tűz, nem akadt elég fahasáb a sárgaréz
vödörben a felélesztéséhez.
Amikor beléptem, apám, egy betegesen sovány, hajlott hátú figura, a
kandalló mellett ült. Ahogy meglátott, nagy nehézségek árán
feltápászkodott a székéből. Sokkal fiatalabbnak képzeltem, magasnak
és jóképűnek, mint mondjuk Ronald Colemant[24], bajusszal és
kellemes hanggal. Ez a férfi idősebbnek látszott a hatvanöt événél - a
kora egy olyan információmorzsa volt, amelyet anyám kegyeskedett
elárulni. Kopott tweedzakót viselt és egy rá túl nagy inget, amelyben a
nyaka összeaszottnak és ráncosnak látszott. Sűrű, fehér haja volt és
zöldesbarna szeme, ugyanolyan színű, mint az enyém. Milyen különös:
egy szobában vagyok apámmal, és mind a ketten úgy nézzük egymást
és úgy remegünk, mint a verekedni készülő kiskutyák.
- Hol van Glory? - kérdezte.
- Nem tudom - feleltem, holott biztos voltam benne, hogy a
szobájában fekszik. - Kit vagyok. - Amikor kinyújtottam a kezem,
szórakozottan megrázta, és néhányszor hunyorogva rám nézett.
- Ez valaminek a rövidítése? - kérdezte végül.
- A Kathrynnek - feleltem. - De senki sem hív így. - Közben azt
gondoltam: Csak tudod a nevem!, vagy csak a babaként vagy a
gyerekként utaltak rám?
- Sokára fog jönni? - Az ajtó felé pillantott.
- Nem tudom. - Amikor visszanézett rám, annyi vágyódás, annyi
félelem ült a szemében, hogy belém villant a felismerés: nem is engem
akart leginkább látni. Leültünk egymással szemben a gyatrán égő tűz
két oldalán. Eső verte az ablakpárkányt. Lenéztem az ölemben
összekulcsolt kezemre, mert elöntött a szégyen, mintha nem lett volna
jogom ott lenni.
Megtapogatta a felső zsebét, kivett belőle egy pipát, és karját a szék
karfájára helyezte.
- Szabad itt?
- Nem tudom. - Felugrottam, hálásan, hogy van ürügyem kimenni. -
Megkérdezem a panziósnőt. Szükséged lesz hamutartóra.
- Nem érdekes - mondta. - Ne menj el! Nem lesz rá szükség.
- Mi az igazi neved? - kérdeztem, amikor a pipa visszatért a zsebébe.
- Úgy értem, a teljes neved.
Óvatos pillantást vetett rám.
 - William - felelte remegő hangon. - William Villiers. Villiers őrnagy
volt, amikor az ezredben szolgáltam.
Kit Villiers. Mindent figyelembe véve, egész szép név, de én még
mindig furcsán megrendült állapotban voltam, ahogy ezt kimondtam
magamban. Nyoma sem volt bennem örömnek vagy
megkönnyebbülésnek, csak még mindig mélységes zavart éreztem és
valami csalódottság-féleséget, mert annyira nyilvánvalóan nem örült
annak, hogy lát.
- Glory beteg? - kérdezte nyugtalanul. - Jönni fog?
- Nem tudom. - A hangom mereven és furcsán csengett. - Akarod,
hogy… - Felálltam.
- Nem, nem, nem - mondta, vizenyős szemét továbbra is az ajtóra
függesztve. Én… Csak… ha ő akarja.
Szemlátomást nem akarta. Anyámnak sok hibája volt, de a
pontatlanság nem tartozott közéjük. Az emeletről nem szűrődött le
életnek jele.
Így hát ott ültünk a mesterkedése csapdájában, teltek-múltak a
percek, és mostanra már a tűz is kialudt. Végül apám halk, szelíd
hangon megszólalt: - Nos, mit akarsz tudni?
 46. fejezet
A feladat hirtelen irdatlannak tűnt. Kinéztem az ablakon a szürke
ködfátyolba burkolózó fákra, és azt kívántam, bár lennék akárhol, csak
itt ne.
- Muszáj rágyújtanom - mondta apám. - Nincs ellene kifogásod?
Néztem, ahogy szinte kábultan kotorászik a pipája, a dohányzacskója
és a gyufaskatulyája után, majd mind a hármat sikerül egyenként
leejtenie.
- A helyzet az - szólaltam meg, miközben összeszedte a holmiját -,
hogy semmit sem tudok rólad.
Megtömködte a pipáját egyik foltos ujjával.
- Csak mondott valamit? - Szemlátomást megbántódott.
- Nem… nem igazán. Két hete azt mesélte, hogy küldtél némi pénzt
Daisy Barker címére, ez minden.
- A leveleket nem? - Megállt az ujja. - Rengeteget írtam.
- Nekem?
- Nem neked, neki. - Az ujjai rákulcsolódtak a pipára.
- Annyit mondott, hogy pénz volt a levelekben, ez minden.
- Ejha! - Szorosan becsukta a szemét, és a fejét csóválta. Egy cseléd
jött be, teát hozott. Apám feketén kérte, remegő kézzel nyúlt érte.
Hosszú hallgatás után szólalt meg újra: - Azt hittem, elmondta neked.
Ittam egy korty teát. Nem akartam erőszakoskodni vele, de az volt az
érzésem, hogy gyorsan fárad, és jól kell megválasztanom a kérdéseimet,
mielőtt annyira izgatottá vagy kimerültté válik, hogy nem tud
válaszolni rájuk.
- Hogyan ismerkedtél meg vele? - kérdeztem.
 Újabb hosszú szünet. A teáscsésze zörgött a kezében, és amikor rám
pillantott, a szeme könnyektől fénylett.
- Szerinted le fog jönni? Úgy értem, ma. Nagyon hosszú ideig tartott
eljönnöm ide.
- Fogalmam sincs - feleltem, és a szívem kalapálni kezdett. Újból
megpróbálkoztam. - Hol ismerkedtél meg vele?
Reszketeg sóhajjal összeszedte magát, és újból becsukta a szemét,
mintha leengedett szemhéja mögött maga elé képzelte volna az egykori
jelenetet.
- Lovassági tiszt voltam. A harmadik ezredben - kezdte. - A családom
Somersetből származik. Azt megelőzően még sosem jártam Anglián
kívül. - Hirtelen elhallgatott, ismét szorosan becsukta a szemét, és
kicsit lejjebb csúszott a székén.
- Folytasd! - kértem. - Ne aludj el, kérlek!
- Nem alszom. - Energikusan pöfékelt a pipájával, hogy bizonyítsa. -
Félek.
- Mitől?
- Hogy túl sokat mondok. Legutóbb is szörnyű zűrbe keveredtem
emiatt.
- Kérlek!
- Baleset ért gyakorlatozás közben. - Újabb gyötrelmes csönd. -
Leestem a lóról, és eltörött a lábam.
- Nem zavar, ha jegyzetelek? - kérdeztem. Könnyebbnek tűnt
kórelőzményként tekinteni a történetére, mint elviselni a bennem egyre
növekvő szorongást (vagy lehet, hogy inkább haragot?), vagy a szemébe
nézni.
- Bombayben ismerkedtünk meg. Abbahagynád ezt, kérlek? - A
ceruzámra nézett. - Szeretnék a szemedbe nézni, amikor ezt
elmondom.
- Persze, abbahagyom. Megértem. - Letettem a ceruzát.
- Muszáj ezen azonnal végigmennünk? - fogta hirtelen könyörgőre. -
Alig ismerlek.
 - Igen, muszáj. - Ereztem, hogy jéghideg vagyok. - Holnap elutazunk,
és… - Éppenséggel azt is hozzátehettem volna: és te megfogsz halni,
nekem pedig tovább kell élnem. Ezt éreztem.
- Meg kell értened, hogyan mentek akkoriban a dolgok - motyogta,
összehúzva magán a zakóját. - Rengeteg lány érkezett Angliából,
rengeteg partira jártunk, és ő… - Kibuggyantak a könnyei. Egy darabig
nem szólt. - Gyönyörű volt. Mi is az a szó? - Megkocogtatta a fejét a
pipájával. - Sugárzóan szép: éjfekete haj, az a vidámsággal teli, macskás
szempár, és nagyon kedves volt. - Megszorította az állát. - Ó, istenem,
nem kellene így ömlengenem, de mindennap eszembe jut.
- Szóval Bombayben találkoztatok?
- Az ezrednek Poonában volt a főhadiszállása. Tartottak ott egy bált.
Félig már fölértem a lépcsőn, amikor visszanéztem, és megláttam…
A zsebkendője után kotorászott. Odaadtam neki az enyémet.
- Folytasd!
- Te jó ég! - eszmélt föl. - Szóval ezért hozott ide!
- Nem tudom, mire gondolsz.
- Szerettem - mondta végül elakadó lélegzettel. Újból az ajtóra
pillantott. - Mennyi is volt… - Göcsörtös, öreg ujjain számolt. - Négy,
öt, hat hónapnyi tökéletes boldogságban volt részünk együtt.
Egyébként nagyon csinos vagy, emlékeztetsz rá. A helytartónál
dolgozott, valami titkárnőféle volt. Amikor meggyógyult a lábam,
reggelente együtt lovagoltunk ki. Mindenki odavolt érte, úgyhogy
sikerként könyvelhettem el a kapcsolatunkat. Kirándulgattunk a
motoromon. Imádtam őt. Nem mondta el neked a többit? - Aggódva
nézett rám.
- Nem!
Tágra nyílt a szeme. Nem akartam kiabálni, de pánikba estem, hogy
esetleg abbahagyja.
- Ezt nem kellene elmondanom neked, de egy tengerparton kértem
meg a kezét, Bombaytől északra. Tudtam, hogy nem leszek még egyszer
olyan boldog. Ezt ne mondd meg a feleségemnek! - Már-már huncut
pillantást vetett rám. - Nem volt rendes gyűrű, úgyhogy egy hínárt
tekertem az ujjára, ő pedig megcsókolta. - Ismét becsukta a szemét, és
grimaszba rándult az arca.
Nehogy sírj!, gondoltam. Elképedve hallottam, hogy anyám valaha
ilyen romantikus lélek volt.
- A többit bizonyára hallottad - esedezett. - Szörnyű. Rettenetes.
- Nem! Mondd tovább! - Tudtam, hogy nyaggatnom kell, különben
abbahagyja.
A két keze az arcához röppent.
- Ha ezt elmesélem, meg kell esküdnöd, hogy sosem mondod vissza a
feleségemnek.
- Egy szót sem fogok szólni. - Nehezemre esett, hogy ne vágjak
hitetlenkedő arcot, hiszen nem is ismertem azt a nyavalyás teremtést.
- Utálok erre gondolni - folytatta, szemét a padlóra szegezve. -
Felbőszít. Glory annyira izgatott volt - a ruha, az esküvői ebéd, minden
miatt, hónapokig másról sem beszélt.
- Nem tudom, miről van szó.
- Az esküvőnkről - felelte szinte sírva. - Elmondta valamennyi
barátjának a helytartóságon. Nagy népszerűségnek örvendett ott, mivel
roppant vicces volt, a nők ugyanúgy szerették, mint a férfiak. Kitűztük
az időpontot - október 17-e, a Szent György-székesegyházban -,
elmondtam az ezredesemnek, kihirdettek bennünket a templomban,
és… - Elhalt a hangja. - Annyira izgatott volt.
- Tudnál hangosabban beszélni?
- Ne haragudj - nyüszítette. Újból megnyomogatta a szemét a
zsebkendővel. - Nem tudok… Nem…
- Mi történt aztán? - Mindenki, akibe szorult egy szemernyi
emberség, alighanem megállt volna ennyinél, de én nem tehettem,
tudva, hogy nagy valószínűséggel soha többé nem találkozom vele.
- Korábban odaért a székesegyházba, mint én. A barátaink már bent
ültek, felöltötték a díszkardjukat, minden készen állt. Tudod, az a
szokás, hogy utána a menyasszony átszalad köztük. Gloryval együtt
elpróbáltuk. - Ismét elhallgatott, magába roskadt, és szemlátomást
nehezen tudott csak nyelni.
 - És aztán?
- Nem volt esküvő. - Alig lehetett hallani a hangját.
- Hogyhogy?
- Megérkezett az ezredesem, és közölte a sekrestyében várakozó
Gloryval, hogy az esküvő le van fújva. Egy másik fickó az ezredben, aki
szemmel tartotta Gloryt, rájött arra, amit én nem tudtam: hogy chi chi
lány.
- Hogy mi?
- Félvér. Az apja egy angol vasúti munkás volt, az anyja egy helyi
lány. Nem is gyanítottam. A halvány bőr, rajta a púderrel, megtévesztő
volt.
- Az ezredes közölte, hogy szóba sem jöhet egy bennszülöttel kötendő
házasság. Ha nekem megengednék, mások is követnék a példámat, és
ki tudja, hová vezetne ez. Amilyen ostoba voltam, egyetértettem ezzel.
Ezt biztosan elmesélte neked. Az ezredes már írt is a szüleimnek, és
közölte velük, mi történne. Tudta, hogy egyet fognak érteni vele, és így
is lett.
Úgy nézett rám, mint egy megvert kutya.
- Ez volt a legrosszabb, amit valaha tettem - motyogta. Felpillantott. -
Biztosan tudtál róla.
- Csak töredékeket tudtam - feleltem. - Ebből semmit.
- Üdvözölhetném? - kérdezte. - Kérlek! Szeretnék tőle bocsánatot
kérni.
- Nem tudom, de kétlem. Nagyon makacs.
- Tudom. - Mosolyba rándult az arca.
- Mikor tudtad meg, hogy létezem? - tudakoltam.
- Kétéves korodban. Daisy megírta. - Glory tüdőgyulladást kapott, és
nagyon rossz állapotban volt.
- Megrémültél?
William Villiers rám nézett. Öreg, rémült ember. Sírva fakadt.
- Micsoda veszteség! Micsoda veszteség! - ismételgette, amikor meg
bírt szólalni. - Szerettelek volna megismerni.
 - Vannak másik gyerekeid?
- A feleségem nem tudott teherbe esni. Figyelj! - Kábultan az órájára
pillantott. - Nagyon hálás lennék, ha fölmennél, és megkérdeznéd
Gloryt, lejönne-e. Már nem maradhatok sokáig.
Felálltam, és az ajtóhoz léptem.
- Bezárt bennünket - mondtam, amikor az ajtó nem moccant.
Ő is felállt és megpróbálkozott a kilinccsel.
- Milyen rohadtul jellemző! - jegyezte meg, és egy örömtelen
horkantással egyformán fölnevettünk.
- Le fog jönni - jelentettem ki, színpadiasságát ismerve biztosan
abban, hogy akkor, amikor neki jólesik. Visszaültünk az aprócska
kandalló két oldalán álló, megfakult nyomott mintás huzatú székekre.
- Van valami, amit te akarsz tudni rólam? - kérdeztem végül. - Te
még semmit sem kérdeztél.
- Ne haragudj! - Hunyorogva rám nézett. - Kiszámoltam: most
harminckét éves vagy, igaz?
- Igen. - Eltakartam a szemem.
- Férjnél vagy?
- Igen. Egy indiai orvoshoz mentem feleségül. Angliában ismertem
meg a háború alatt. Posztgraduális hallgató volt Oxfordban. - Felizzott
bennem az Anto iránt érzett büszkeségem. - Jó állása van itt.
- Szereted?
- Igen. - Abban a pillanatban ez ilyen egyszerűnek tűnt.
- Gyerekek?
- Egy. Raffael, tizenhét hónapos.
Ezen sóhajtozva és a fejét csóválva, elgondolkodott egy darabig.
- Glory nem szörnyedt el? - kérdezte végül, viseltes bakancsát
bámulva. - Hogy egy indiaihoz mentél feleségül?
- De igen. Nyilván a veled történtek sem segítettek.
- Van fényképed a kisfiádról? - kérdezte halkan. Mutattam neki
egyet, amelyen Raffie mellettem fekszik egy hintaágyon. Éppen gurul a
nevetéstől, éppen elcsente a gyöngysoromat, és a saját nyakába
akasztotta. Apám sokáig nézte.
- Milyen elcseszett egy dolog ez - mondta végül.

Amikor megzörrent az ajtó, mind a ketten felugrottunk. A cseléd, aki

kinyitotta, annyit mondott:
- Madam egy óra múlva lejön -, majd nesztelenül távozott.
- Kezd sötétedni. - Apám csikorgó tagokkal felállt, pipát és gyufákat
szétszórva. - Nem tudok addig maradni. Sajnálom, szerettem volna
még többet is kérdezni tőled.
Megnyugtathattam volna, de az anyám üzenete fölött érzett
megdöbbenésemet éktelen düh követte.
- Tudja a feleséged, hogy itt vagy? - kérdeztem.
- Azt hiszi, golfozom.
Visszariadtam a beismerést követő bűnbánó arckifejezésétől. Énem
valamilyen titkos, ostoba részében még mindig a Ronald Coleman-
szerű, erős, legyőzhetetlen apát akartam, esetleg egyenruhában, nem
holmi puhányt, aki úgy tesz, mintha a golfpályára menne, mert be van
tojva a feleségétől.
- Tud rólunk egyáltalán?
- Nem. A halálomat jelentené, ha rájönne.
- Úgy érted, megölne? - Nehéz volt kiszűrni a megvetést a
hangomból.
- Roppant ideges, idősebb nálam. Most már nem tehetem meg vele -
mondta a padlónak.
- Akkor már nincs mit mondanunk egymásnak - jelentettem ki,
remélve, hogy véget vethetek a beszélgetésnek.
- Nincs.
Gondolatban lefényképeztem, igyekezve eltávolítani a képről a
rojtosra hordott tweedzakót és az őt körüllengő legyőzöttséget, és
olyannak látni, amilyennek anyám láthatta, bár hajdani énjéből nem
sok maradt. Észrevettem, hogy a kilincs után tapogatózó kezén
hosszúak az ujjak, akárcsak az enyémek. Mielőtt kiment a szobából,
visszafordult.
- Kérlek, próbáld meg rávenni, hogy találkozzon velem. Holnap
kettőre el tudnék jönni.
Megadtam neki a hotel telefonszámát: Ooty 75.
- Semmit sem ígérhetek - mondtam. - De ha ma este idetelefonálsz,
tudatom veled a döntését.
Nem adtunk puszit egymásnak. Még csak kezet sem fogtunk. Az
utolsó pillanatban mintha szoborrá meredtünk volna.
- Ápolónő voltam a háborúban - vetettem még oda neki gyorsan,
olyan haraggal eltelve, amelyet nem tudtam megnevezni. -
Amennyiben érdekel.
- Ápolónő a háborúban - ismételte meg. - Az félelmetes lehetett.
Akkor bátor lány vagy.
- Nem igazán - feleltem. - Korántsem. Most bábának tanulok.
Nem változott az arckifejezése.
- Ez derék - nyugtázta, és ezzel véget ért a beszélgetésünk. Lefoglalta,
hogy megkeresse a taxit, amely hamarosan elviszi.
 47. fejezet
Aznap este újból telefonált, de Glory nem volt hajlandó választ adni.
Egyedül reggelizett, és miközben a vonatunk zakatolva vánszorgott
lefelé a domboldalon, úgy tett, mintha aludna.
Amikor nem sokkal az indulásunk előtt újból telefonált, nekem
kellett magamra vállalnom, hogy közöljem vele, anyám nem elérhető,
amire William (hogyan is nevezhetném apámnak?) jó néhány szótlan
sóhajtozás és zihálás után azt felelte:
- Van számára egy üzenetem, ami a következő: Ő semmi rosszat nem
tett. Ő… - hallottam, hogy levegő után kapkod - nagyszerű ember volt,
akit egy gyenge és bűnös alak faképnél hagyott.
Anyám azonban semmit sem kérdezett tőlem, én pedig saját
sértettségem és zavarom közepette féltem bármit is szóba hozni.
Miközben a vonat dél felé tartott, néztem, ahogy aludt mellettem, s a
bánat és a sértettség bonyolult elegyét éreztem.
Gyötrelmes volt elképzelni tizennyolc évesen, ahogy ártatlanul és
reménnyel telve áll a sekrestyében, karjában egy csokor liliommal.
Amikor megérkezik az ezredes, karcsú nyakát feléje hajtja. Hallgatja a
hírt. Ó, elviselhetetlen belegondolni, mennyi fájdalmat kellett
elviselnie, és ez sok mindent megmagyaráz: a gyökértelenségét, a
tüskésségét, a szép cipők és manikűrök fontos külső páncélját. „A
kezéről mindig meg tudod állapítani, hogy hölgy-e az illető.” Az
alapvető képtelenségét, hogy utat találjon egy olyan életben, amelyben
nem tud teljes szívvel hinni. Soha sehol nem érezte magát igazán
biztonságban vagy otthon, és most már alighanem túl késő.
- No és mi volt róla a véleményed? - kérdezte, amikor a vonat Coonor
felé közeledett. - Igazi szar alak, ugye? - Amennyire vissza tudtam
emlékezni, most szitkozódott másodízben előttem.
 - Örülök, hogy tudom - egyelőre mindössze ennyit tudtam
összehozni. - Csupa megbánás volt - tettem hozzá aztán. - Azt mondta,
gyönyörű voltál, hogy idősebb volt nálad, és hogy több esze kellett
volna, hogy legyen. - Anyám levegő után kapkodott, és úgy harapta be a
száját, mint egy fogatlan. Mindig is utált előttem sírni. - Látni akart.
Egy könnycsepp vágott magának utat a púderjében.
- Nos, az nem megy - jelentette ki, és ahogy a szemét nyomogatta,
maga volt a megtestesült gyerekes dac. - Igaz? Erre sokkal régebben
kellett volna gondolnia. - Amikor az ablakhoz kuporodva ismét elaludt,
magam elé képzeltem az esküvőre várakozó gyülekezetet, az aggódó
mormolásukat, ahogy teltek a percek, és ahogy a nyakukat nyújtogatva
keresték, hol van a menyasszony. Vajon taxival rohant el a
sekrestyéből?, tűnődtem, vagy az ezredes házába vitték, hogy ott
vegye le a ruháját, és alsóneműben üljön valami idegen ágyon, és az
élete hátralévő részén töprengjen?

Amikor anyám köhögve felébredt, adtam neki egy szemet a kedvenc

mentolos cukorkájából, amelyet a táskámban tartottam. Általában
helytelenítette a nyilvános helyen evést, de ezt most aránylag boldogan
szopogatta el mellettem. Gondolatban lófarkasan láttam a félvér
kislányok számára fenntartott orissai árvaházban.
- Nem boldogultunk túl rosszul egymagunk, igaz? - kérdezte, miután
diszkréten lenyelte a cukrot.
- Nem - feleltem -, egyáltalán nem csináltuk rosszul. - Aztán, mivel
úgy is gondoltam, hozzátettem: - Nagyon sajnálom, ami történt. Nagy
bátorság volt részedről, hogy tudattad velem. - Szerettem volna
megfogni a kezét, de az valahogy álságosnak tűnt.
- Azt mondta… - Aggódva fürkésztem az arcát; olyan volt ez, mintha
egy szakadék mentén araszoltam volna. - Tényleg szeretne…
- Ne mondj semmi többet. Kérlek. Ne. - Egy újabb köhögőroham
szakította félbe. - Nem akarom tudni - szögezte le, amikor abbamaradt.
 Amikor a vonatunk megérkezett Mettapalayamba, Anto várt
bennünket a peronon. A karjában tartotta Raffie-t, aki rám villantotta
gondtalan, háromfogú mosolyát, pufók karocskáját felém nyújtogatta,
és adott a nagymamájának egy puszit. A puszitól anyám mintha
felélénkült volna. Az autóban, úton Mangalathba, ahol családi
vendégség zajlott, Raffie hátul ült anyám ölében. Anyám adott neki a
mentolos cukrából, és megengedte neki, hogy átrendezze a holmikat
azon a rendes körülmények között szent helyen, a retiküljében, és
szemlátomást még élvezte is, bár aggasztóan fáradtnak látszott.
Amma elénk jött az ösvényen. Kézen fogta anyámat, és bevezette a
házba.
- Alig állsz a lábadon, Glory - mondta. - Szundíts egy kicsit ebéd
előtt!
Anyám hátrafordult, és vad, vádló pillantást vetett rám.
- Tudja? - suttogta.
Megráztam a fejem.
- Nem. - Antot kiokítottam, mondja neki azt, hogy csak egy rövid
szabadságra megyünk, de istenem, mennyire belefáradtam már ebbe a
sok titokba!
Meglepett, ezúttal mennyire örültem, hogy ismét Mangalathban
vagyok. Az ismerős szagok, a bútorfény, a kardamom és a citromfű
illata megnyugtatóan hatottak rám. Ez nem bérelt ház, nem
ragadhatják el a családtól, hanem nemzedékről nemzedékre öröklődik,
és úgy gondozzák, mint egy igényes, de nagyon szeretett rokont, akinek
a lénye talán megfakult már kissé, de még mindig gyönyörű.

Az emeleti szobában, amelyet Amma most már „Glory-szobá”- nak

nevezett, besegítettem anyámat az ágyba, és az Amma által adott
kanalas orvosságot az éjjeliszekrényére tettem. Miközben kisimítottam
a lepedőjét, hangokat hallottam az alattunk lévő szobából, és
mérhetetlen megnyugvással töltött el a tudat, hogy más emberi lények
is vannak körülöttem, és hogy ők az együttérzésükkel és a
megbecsülésükkel segíteni fognak. Mert ennek a családnak a
vendégszeretet alkalmat jelentett a szeretetük kimutatására,
függetlenül a privát érzelmeiktől és az esetleges múló
bosszankodásaiktól. Több volt ez, mint egyszerűen a jó modor, vagy a
viselkedési kódex szabályainak szigorú betartása, és ezt - talán most
először - roppant mód méltányoltam.
- Elaludt - suttogtam, amikor Anto belépett. Megtöröltem a szemem,
és amikor átölelt, az olyan érzés volt, mint egy vérátömlesztés.
Lepillantottunk anyámra. Az arca viaszszerűen halvány volt, a légzése
egyenetlen.
- Haldoklik, ugye? - mondtam ki hangosan most először, amikor
hallótávolon kívülre kerültünk.
- Gondját fogjuk viselni - felelte Anto. - Lehet, hogy hónapokig is el
fog tartani, szívós öreglány. - Ő is sírt.
- Remélem, hiányoztam - mondtam, mikor kiléptünk a szobából.
- Őrülten. Raffie nem olyan mulatságos, mint te vagy. Olyanok
voltunk, mint két vén, zsémbes agglegény.
- Mostanában én sem vagyok túlzottan mulatságos - jegyeztem meg.
- Minden okod megvan rá. - Visszafogottnak tűnt.
- Ha már itt tartunk, jött valami hír az otthonról, amíg távol voltam?
Nem keresett Dr. A.?
- Kittykutty, ma foglalkozzunk egyszerre csak egy dologgal - felelte. -
Édesanyád nincs jól. Az imént jöttél csak haza. Inkább gyere be ide!
Bevezetett egy sötét, csukott zsalugáteres vendégszobába a folyosó
végén. Bezárta az ajtót, kigombolta a blúzomat, és lefeküdtünk az
ágyra, és olyan sebességgel szeretkeztünk, hogy utána mindketten
levegő után kapkodtunk. Egy pillanatig színtiszta állatiasan ösztönös
vigasz volt ez, mélyebb, mint bármilyen szavak, amelyeket mondhatott
volna.
- Napok óta ez a legjobb dolog, ami velem történt - mondtam neki,
miközben a blúzomat gombolgattam. Egész testem finom fahéj- és
izzadságillatú lett tőle.
- No és milyen volt Ooty? - kérdezte egyik karján támaszkodva, ismét
komolyan.
- Szükségszerű - feleltem nagysokára.
 - Ez rosszul hangzik.
- Nem annyira rossz. Mindent elmesélek majd róla, amikor
hazaérünk. Hacsak anyám nincs túl rosszul az utazáshoz. Abban az
esetben itt maradok pár napig.
- Jó terv - felelte. És az egyik vicces hangján, amivel mindig
megnevettetett, hozzátette: - Itt az életem. A régi kedvesem. - Aztán
sóhajtott egyet. - Ne haragudj, vissza kell mennem dolgozni. Szerdára
meg kell írnom egy tanulmányt. Dr. Sustry pénzt akar kérni egy
járványokkal foglalkozó, szélesebb körű programra.
- Semmi baj - suttogtam, és komolyan is gondoltam. - Amíg tudom,
hogy nem utazol el.
 48. fejezet
Az ebéd megnyugtatóan normális mederben zajlott. Ponnamma
harsányan szónokolt arról, hogy képtelenség rendes piláfot készíteni,
ha nem csöpögtetnek a rizsre sáfrányos tejet, és utána nem lassan
párolják. Amma felcsattant, hogy ez egyszerűen badarság, ő, Amma,
évek óta sáfrányos tej nélküli piláfot tálal, és még soha senki nem
panaszkodott. Raffie Máriámmá ölében ült, és saját lábujjait
csiklandozta. Appan, aki Bombayből tért haza egy gyilkossági ügy
tárgyalásáról, amely három napon és három éjszakán át ott tartotta,
holtfáradtnak tűnt.
Amma felém tolta a salátás tálakat, a datolya csatnit és a papadara
ot.
- Edd meg!
Amikor végeztem, Appan gyengéden megkérdezte:
- Hogy van anyukád?
- Kimerült - feleltem. - Hosszú volt az út.
- De a szabadság jól telt, ugye? - érdeklődött tovább Appan.
Raffie vidám sikongatásai szakították félbe a beszélgetésünket,
ugyanis Máriámmá a lábujjait számlálta:
- Onneh, randeh, mooneh, naaleh, unche.
Amikor Raffie feje kókadozni kezdett, kiemeltem Máriámmá
karjából, és már indultam vele az emeletre, amikor Amma megállított.
- Sétálj velem egyet a kertben! - kérte. - Anyukád alszik. Máriámmá
vigyáz majd Raffie-ra.
Végigmentünk az ösvényen a nyári lakhoz, száraz levelek ropogtak a
lábunk alatt, egy gyíkocska iramodott el biztonságos távolságba.
 - Az én férjem sosem pihen - jegyezte meg Amma, amikor
elhaladtunk a dolgozószoba mellett, ahol Appan lehajtott fejjel ült. -
Mindkét férfim túl sokat dolgozik. Apropó, Appan beszélni akar veled
később. Tudod, miről?
- Nem. - Hirtelen rám tört a nyugtalanság.
- Valamiről, ami a munkáddal kapcsolatos, azt hiszem, de nem volt
hajlandó elárulni. - Lecsippentett egy döglött rovart a blúzomról. -
Néha túl nagy hűhót csinál. - Az arca olyan egykedvű volt, akár egy tó
sima felszíne.
Tőlünk jobbra két mezőgazdasági munkás egy nagy fürt apró, zöld
banánt vágott éppen le. Ahogy elsétáltunk mellettük, abbahagyták a
munkát, és tisztelettel fejet hajtottak. Amikor megálltunk a nyári lak
mögött egy megemelt virágágyás mellett, Amma kókuszhéjakba frissen
ültetett két összeszáradt orchideára mutatott.
- Appan hozott nekem két újabb rokkantat Delhiből: egy
pókorchideát és egy csónakorchideát. A bőröndjébe tette őket, és két
napra teljesen megfeledkezett róluk. Roppant szórakozott, de kedves
tőle, hogy igyekszik - tette hozzá sietve. Nem ildomos a férjünket
kritizálni a menyünk előtt. - Az orchideák nem olyanok, mint a többi
virág. - Amma gyengéden megbökdöste a mutatóujjával a földet. - Belül
egyszerre van bennük férfi és nő, létrehozzák a saját gyerekeiket, és
mindegyik más.
- Erre itt - fordult egy rózsaszín és zöld orchidea felé, amely úgy
remegett a közeledtére, akár egy pillangó - naponta kétszer fröcskölök
vizet, különben úgy ájuldozik, mint egy hölgy a krinolinban. Ez - felvett
egy gyönyörű, rózsaszínnel árnyalt sárga virágot - szomorúan
összezsugorodott, amikor megérkezett. Es most nézz rá! Mindegyiknek
más a természete is. Hosszú időbe telt, mire ezt megértettem. Ez a
levegőt szereti, ez a sok táplálást és az árnyékot.
- Anyám haldoklik - mondtam. - Es nem tudom, mit tegyek.
- Tudom. - Amma letette az orchideát, és rám nézett. - Es
szomorkodom emiatt.
- En félek. A háború és a többi miatt hozzá kellett volna szoknom a
halálhoz, de nem sikerült.
 - Erre semmi sem készíti fel az embert - bólogatott. - De ne félj!
Mindent meg fogunk tenni, amit csak tudunk, hogy édesanyád békésen
mehessen el.
Szorosan behunytam a szemem, és amikor újra kinyitottam, azt
láttam, hogy egy jókora dongó repül be a sárga orchidea kelyhébe, és
szorgos kereséshez lát.
- Örülök, hogy elmentetek Ootyba - mondta Amma.
Hátraléptem egy lépést - túlságosan bizonytalan voltam ahhoz, hogy
beszélgessek róla, kiváltképp Ammával, aki többnyire helytelenítette az
olyan családi nyaralásokat, amelyeknek a célja nem más Thekkedenek
meglátogatása volt.
- Miért örül? - kérdeztem.
Felpillantott rám.
- Az én ötletem volt. Néhány héttel ezelőtt ugyanerről a helyről
figyeltem édesanyádat. Azt hitte, egyedül van. Így járkált fel és alá. -
Amma utánozta a saját magát átölelő Gloryt. - „Gyere, beszélgessünk!”
- mondtam neki. - Nagyon szomorú volt. Beszélgettünk, és a végén azt
kérdezte: „Hogyan lehetnék megint a lányom barátja?”
- Ezt kérdezte? - Igyekeztem nem elárulni, mennyire megdöbbentem.
Amma ide-oda billentette a fejét.
- Azt mondta, csapnivaló anya volt. Azt feleltem neki, hogy néha
valamennyien így érzünk, és hogy én néha kijövök ide, és azt kívánom,
bár én lennék ő.
- Nahát!
- Igen. Ő annyira szabadnak látszik. Én itt rekedtem, és időnként
teljesen láthatatlan vagyok.
- Ön, láthatatlan?! - horkantam fel. - Soha! Ön sokaknak az otthona.
Amma ciccegett, akkor szokott ilyen hangot kiadni, amikor szerény
akar lenni.
- Szóval, kikérdeztem egy kicsit jobban rólad. - Amma megbökdöste
a csónakorchidea körül a földet. - Panaszoltam, hogy sosem beszélsz
sem a családodról, sem az apádról, semmi ilyesmiről, és amikor
megvallotta, hogy semmit nem tudsz apádról, megdöbbentem. Amikor
elmondta, hogy Ootyban él, még rosszabbul éreztem magam. Szörnyű,
amikor egy családban titkok vannak. - Abbahagyta a növény
bökdösését, és átható pillantást vetett rám.
- No, mesélj! Hogy mentek ott a dolgok?
- Rémesen - feleltem. - Még soha életemben nem éreztem magam
ennyire összezavarodva.
- De legalább találkoztál vele. Ez jó, nem? - Kétkedve nézett rám.
- Nem tudom. Az volna? Anyám egyáltalán nem volt hajlandó
találkozni vele, és ez szomorú.
- Miért nem? - Amma megrökönyödött.
- Hagynom kellene, hogy ő mondja el a történetét… Az sokat
megmagyaráz.
Amikor ezt kimondtam, a régi szégyenkezés lett rajtam úrrá, hogy
némileg selejtes portéka vagyok. Egy csalás része.
Amma mélyet sóhajtott. Mögötte egy szürke gém mártogatta a csőrét
a vízbe.
- Szigorúan bántam veled, amikor idejöttél. - Ezt nem engesztelő
hangsúllyal mondta. Valójában már mialatt kedvesen beszélt anyámról,
akkor is hagyta, hogy a régi bosszús felhang visszatérjen a hangjába. -
Sok mindent nem értettem, és nagyon izgultam amiatt, hogy Anto
hazajön.
- Egy angol korccsal - ezért nem hibáztatom. - Mind a ketten
feszélyezetten elmosolyodtunk. - Ráadásul az időzítésünk sem volt
kifogástalan.
- Kiskorában teljesen olyan volt, mint Raffie - mondta egyszerre
szomorkásán vágyakozva és megbántva.
- Milyen szempontból?
- Vidám volt. Állandóan beszélt hozzám. - Fintorgott, majd hirtelen
megragadta a karórámat.
- Te jó ég, el fogsz késni Appantól! Fuss, szaladj, ne haragítsd
magadra, és ne szólj neki erről a beszélgetésről!
 Amikor beléptem a szobába, Appan a zöld lámpája alatt ült, az
asztalán halomban álltak a barna dossziék. Magasan ülő arccsontjai
előreugrottak, amikor rám mosolygott, és az orrára biggyesztett egy
aranykeretes szemüveget.
- Ülj le! - mondta. - Nem fog sokáig tartani.
Először megszokott halk hangján bizalmas közlendőket duruzsolt.
Holnap ismét elmegy, mondta, hogy egy csirkefogót képviseljen
Bangalore-ban, aki sikkasztott a munkaadója pénzéből. Bonyolult ügy,
de a fontos alapelv az, hogy rendbe kell szedned a rendelkezésedre álló
tényeket, és a lehető legegyszerűbb módon össze kell sűrítened őket.
- De van itt valamim - tette hozzá, és kihúzott egy dossziét. - Ez
mostanában okozott nekem néhány álmatlan éjszakát. Téged érint.
Ereztem, hogy a tenyerem nyirkossá válik, és a szívem kalapálni
kezd. A szoba túlsó végében egy falióra ütötte el lassan az egész órát.
- Nagyon lármás holmi. - Appan türelmesen megvárta, amíg
abbamaradt a harangjáték. - Hatton Gardenben vettem jó sok évvel
ezelőtt… Tehát. - Visszatolta a szemüvegét, előhúzott egy tiszta
papírlapot, és felsóhajtott.
- Mialatt távol voltál, levelet kaptam egy régi barátomtól, Kunju
tisztifőorvostól. Nála járt Anto állásinterjún, amikor hazajöttetek. Most
nagykutya az új kormányban, egy nagyképű alak, aki nevet akar
szerezni magának. Azonkívül szőrszálhasogató is. Azt akarja tudni… -
Appan szája némán mozgott, miközben a tolla lefelé vándorolt a
papíron. - Egy: Kinek a fennhatósága alatt dolgoztál a Matha Maria
Holdkő Szülőotthonban? Kettő: Ki finanszírozza az otthont? Tagja
vagy-e a brit kormánynak? Es szeretné megkapni három példányban az
ápolónői okleveled, és hozzá a szülésznői okleveled másolatát. Biztosra
veszem, hogy ezeket a kérdéseket könnyűszerrel tudod kezelni. - Appan
rám meredt, a tolla a levélen maradt. - Ami ezután következik, az már
súlyosabb: azt állítja, hogy ez év február 7-én világra segítetted egy
bizonyos Mrs. Nair babáját. A baba ezt követően meghalt, és az anya,
aki magasan képzett ügyvéd, mégpedig nagyon ügyes, hivatalos panaszt
nyújtott be a kormányhoz azzal a szöveggel, hogy… - Appan lesandított,
hogy a pontos szöveget olvassa fel - „színvonaltalan ellátásban részesült
a Holdkő Szülőotthonban.” Dr. Kunju tudni akarja, igaz-e, hogy te
voltál jelen bábaként, és mint ilyen, közvetlenül téged lehet felelőssé
tenni.
- Mrs. Nair? De hát ő meg a babája egészségesen hagyták el az
otthont! Biztos benne, hogy róla van szó?
- Miért találnám ezt ki? - Ismét rám meredt. Furcsa sivítást
hallottam a fülemben. - Mint a családom tagját, én természetesen nem
képviselhetlek - gördültek tovább Appan szavai -, és lehet, hogy ez
csupán intő jel, de most már magam is aggódom. Elhallgattátok
előlem, mi is a valódi munkád az otthonban. - Acélos tekintély lopózott
a hangjába, és most először összevonta a szemöldökét. - Senki sem
árulta el nekem, hogy valójában bába vagy. Sem te, sem Anto, sem
Amma. Ő magyarázott nekem valamit missziókról, egy jótékonysági
intézményről, amelyet elmentél megnézni, egy apácáról és egy
felmérésről, amelyet a helyi bábák körében végzel. Miért mondta
nekem mindenki ezeket a dolgokat, ha nem igazak?
Vettem egy mély lélegzetet, és ránéztem. Mondták nekem, nem is
egyszer, hogy aki egy indiaival lép házasságra, egy egész családdal
házasodik össze, és úgy festett, hogy én épp mindannyiukat készülök
szégyenbe hozni.
- Hol kezdjem?
- Ahol óhajtod. - Harag lobbant a hangjában.
- Okleveles ápolónő vagyok. Hároméves képzésen vettem részt a
londoni St. Thomas’ Kórházban. A háború alatt is ott dolgoztam, aztán
bábának tanultam az ugyancsak londoni St. Andrew’sban.
- Úgy tudom, jótékonysági munkákat végeztél.
- Úgy tudom, nem helyesli. Hogy véleménye szerint az alacsonyabb
kaszthoz tartozó nőknek való munka.
- Tehát szégyenkezel miatta?
- Egyáltalán nem. Büszke vagyok rá. Ezt már a legelején is
megmondhattam volna.
Appan lehunyt szemmel gondolkodott egy kicsit.
- Az ápolónőségről tudtam, de a többiről nem. Anto tudja, hogy bába
vagy?
- Természetesen.
 - Ez módfelett szokatlan foglalkozás a családunkban. - Haragos
pillantást vetett rám. - Még sosem hallottam ilyesmiről. De ha ide
tudod adni nekem a megfelelő bizonyítványokat, a nyomozásnak erre a
részére rákerülhet a pecsét. - Ingerülten megvakarta a fejét.
- Nem tudom - mondtam végül szemlesütve. - Nem egészen. Az
ápolónői oklevelemet oda tudom adni, de nem vagyok okleveles bába,
és soha nem is tettem úgy, mintha az volnék. Nem sokkal a vége előtt
ott kellett hagynom a képzést.
- Miért? - Ostorként csattant a kérdés. Lehunytam a szemem, és
éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom.
- A tanulóidőmben egy szülésnél súlyos komplikációk léptek fel…
Nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok újból hozzáfogni. Még
Londonban történt, a háború legvégén, aztán anyám megbetegedett, és
hazahívtak.
- Vagyis, képletesen szólva, nem volt rá esély, hogy visszaszáll]’ arra a
lóra. - Halványan elmosolyodott. - Mindaddig, amíg ez a lehetőség nem
jött, hogy indiai csecsemőkön gyakorolj?
- Ez nagyon tisztességtelen megközelítés. Nem volt elég ember a
Holdkőben. Megkértek, hogy segítsek, és apránként egyre
felelősségteljesebb feladatokat bíztak rám. Semmit sem titkoltam el az
otthon igazgatója, Annakutty doktornő elől, bár meglehet, hogy ő ezt
most tagadni fogja.
Appan szorgalmasan jegyzetelt.
- Es így történt, hogy levezetted Mrs. Nair szülését, annak ellenére,
hogy nincs meg hozzá a végzettséged.
- Kifejezetten engem kért. Dr. Annakutty is az épületben volt a
szülése idején.
- Az eszedbe sem jutott, hogy Dr. Annakutty tisztában volt azzal,
hogy milyen veszélyekkel jár segíteni egy ilyen nőnek, ha netán balul
ütne ki valami? Egy olyan ügyvédnek, aki szoros kapcsolatban áll az új
kormánnyal.
- Ő kitűnő és tapasztalt szülészorvos.
- Mégis hagyta, hogy te csináld. - Az arcára zavar és elképedés ült ki
naivitásom hallatán. - Merthogy ezek a tények, elferdítve, pontosan egy
gyarmatosítói elbizakodottság klasszikus esetének fognak hangzani.
- Appan - kérdeztem kétségbeesetten -, mit gondol, mi fog történni?
- Nem tudom megjósolni. - Appan becsukta a dossziét, és rám nézett.
- Túl sok minden változik mostanában, és aggódom: találkoztam ezzel a
nővel egyszer-kétszer a bíróságon, nagyon vág az esze. A rövid távú
tervem az, hogy felhívom egy régi barátomat, Suresh Patelt, és
megkérdezem, tudna-e képviselni. Eléggé jó ügyvéd. Azonkívül muszáj
megtiltanom neked, hogy bárkivel beszélj az ügyről ebben a házban:
sem Ammával, sem édesanyáddal, sem Mariammával. Fölösleges
tudniuk róla. - Ami pedig téged illet - egy kicsit ellágyult a tekintete -,
várnunk és imádkoznunk kell.
 49. fejezet
A következő két éjszakán alig aludtam, mert folyton a cochini börtön
járt az eszemben - a nem működő lámpáival, s a vizelettől és
fertőtlenítőtől bűzlő, repedezett betonfalaival.
Ha Appannak igaza van, és velem akarnak példát statuálni, mindent
el fogok veszíteni: a munkámat, a jó híremet, Antot, Raffie-t, a család
megbecsülését.
Az a gondolat is összezavart és elborzasztott, hogy Mrs. Nair
kisbabája meghalt, hiszen, amikor végtelenül boldog édesanyjával
elhagyta az otthont, kicsattant az egészségtől. Ráadásul ezek a nyirkos,
izzadt, álmatlan éjszakák szembesítettek mindazzal, ami rossz volt
bennem: a gőgömmel, az ostobaságommal, a gyávaságommal, amiért
otthagytam a bábaképző tanfolyamot, holott már csak egy hónap
maradt belőle hátra. Miért tettem ezt?
A bíró és az esküdtszék egyértelmű tényeket akar majd az otthonról -
számokat, számlakönyveket, hivatalos jóváhagyásokat -, márpedig az
enyémeket lyukak és következetlenségek szőtték át. Megpróbáltam
visszaemlékezni a beszélgetésekre, amelyeket Daisyvel folytattunk a
Wickam Farmon, de annyira elzsibbadt az agyam a túlerőltetésben,
hogy egyiket sem tudtam pontosan felidézni. Az otthont a függetlenség
kikiáltása előtti időszakban hozták létre, amikor az angolság
bizonyítása még bőven elég volt ahhoz, hogy jótét léleknek tartsanak
ebben az országban, és meg is dicsértek érte. Most viszont a törvény
félig képzett, alkalmatlan, minden lében kanálnak fog tekinteni, és a
tűz csak tovább bonyolítja a dolgokat.

Aznap este kiöntöttem a szívemet Antonak. Újra Fort Cochinban

voltunk, sokáig fennmaradtunk, és hosszasan beszélgettünk, miután
Raffie-t lefektettük. Emlékeztettem, hogy a Trivandrumban folytatott
szörnyű veszekedésünk során figyelmeztetett: „Elég egyetlen csecsemőt
megölnöd, máris megölnek téged.”
- Reménykedjünk, hogy nem volt igazad - mondtam. - De te tudod,
hogy nem hazudtam a képesítésemről. Azt hittem, soha többé nem lesz
bátorságom levezetni még egy szülést. - Anto még erősebben
megszorította a kezemet, és várt egy kicsit, hátha van még
mondanivalóm.
Mocorgott a hintán, és közelebb húzódott hozzám.
- Tudod-e, hogy sosem mesélted el nekem, mi történt azon az
éjszakán.
- Nem tudom, képes vagyok-e rá.
- Nem muszáj. - Hosszú hallgatás után lehámozta az arcomról a
rátapasztott kezemet, és kétkedve nézett rám, mint aki maga sem
biztos benne, hogy hallani akarja. Néhány perc múlva lassan, a bennem
felkúszó szégyenérzettel kezdtem bele, de amikor végül kiszakadt
belőlem, azt hiszem, az volt az a gyónás, amely addig hiányzott.
- Nyári este volt a háború végén. Repestem a boldogságtól, mert
minden vizsgánk lezajlott, és én jól szerepeltem rajtuk, és már csupán
egyetlen hónap volt hátra, hogy kézhez kapjam az oklevelemet. Daisyn
kívül nem volt kinek elújságolnom a jó hírt, mert, tudod, anyámtól
aligha volt várható, hogy a kalapját a levegőbe dobálja örömében. Így
hát átbicikliztem a Westminster hídon, a zsebemben egy üveg ginnel és
a kezemben egy tortával, hogy ünnepelhessek egyet Josie-val, aki a
Thomas’-ban dolgozott.
Josie becsempészett a szobájába. Előtte hosszú órákig szolgálatban
volt. Én is ki voltam nyiffanva, úgyhogy végignyúltunk az ágyán, ittunk
egy kis gint, nem sokat, egy-két pohárral, és kis híján elszenderedtünk,
amikor jött egy légitámadás, a kórház egyszerre megtelt sebesültekkel,
és aztán…
- Kitty, te reszketsz. - Anto még szorosabban magához ölelt.
- Éjféltájban dörömböltek az ajtón. Egy fiatal lányt találtak egy
buszmegállóban a Lambeth Roadon, közvetlenül a kórház mögött.
Megindult nála a szülés és a bomba meg a tüzek láttán kővé dermedt
ijedtében, úgyhogy behozták. Sehol nem akadt hely, így a folyosón
állítottak fel neki gyorsan egy ágyat. Josie egyik barátnője, aki tudta,
hogy bábának tanulok, megkért, hogy segítsek. A többi nővér mind el
volt foglalva; senki sem kérdőjelezte meg a döntést. Csak annyit
mondtak, hogy vegyem át. Ilyen volt a háború: rendőrök és tűzoltók is
segítettek világra babákat. Így hát én is. Nagyon ijesztő volt, mert
közben remegett a tető, a lámpák kialudtak, de eléggé sima szülés volt,
és nagyon meg voltam elégedve magammal. Beletettük a babát - kisfiú
volt - egy légoltalmi sisakba, mert még mindig nagy volt a hőség, és
aztán nem tudom, mi történt, komolyan nem tudom. - Már a
gondolatára is verejtékezni és remegni kezdtem. - A baba kiadott egy
szörnyű hangot - olyat, mint a varjúkárogás -, aztán görcsbe rándult, én
pedig nem tudtam, mihez kezdjek. Tudod, azt tartják, hogy az a jó
bába, aki nagyon gyorsan tud reagálni és változtatni, ugyanakkor
megőrzi a hidegvérét, de én egyszerűen képtelen voltam erre. Sosem
fogom pontosan megtudni, mit csináltam rosszul: talán nem
tisztítottam ki rendesen a tüdejét, vagy ha nem ittam volna meg azt a
gint, talán éberebb lettem volna, de a babának hab buggyant ki a
száján, azután elkékült, és fuldokolt a nyelvétől, az anya meg ordított:
„Csináljon valamit! Csináljon már valamit!” Félőrültté tette a pánik. És
én semmit sem tettem, illetve próbáltam ugyan, de nem azt, amit
kellett volna. Ahelyett, hogy helyesen cselekedtem volna, elrohantam,
hogy kerítsek valakit. De nem is tudtam, mi lett volna a helyes.
Eltévedtem a folyosókon, miközben segítséget kerestem. Mire
visszaértem, a baba meghalt. - Miközben ezt mondtam, megjelent a
szokásos tiszta emlék: az anya üvölt, s a karjában fekszik a sisakban az
elkékült ajkú babája.
- Jaj, Kittykutty - mondta Anto, amikor befejeztem. - Miért nem
mondtad el ezt eddig? - Megsimogatta a hajamat. - Miért vagy benne
olyan biztos, hogy a te hibád volt? Lehetett egy veleszületett
szívrendellenesség, bármi.
- Nem voltam rá képes, annyira felháborítóan ostobának éreztem
magam. Sosem bocsátottam meg magamnak igazán, hogy elmentem
bulizni, és végül megöltem egy csecsemőt. Ne mondd nekem azt, hogy
nem az én hibám volt! Ott voltam, és pánikba estem, és talán, ha nem
ittam volna meg azt a gint, eszembe jutott volna, hogy igaz, addigra
már sok szülést levezettem, de mindig felügyelet alatt. Egy
vészhelyzetben hasznavehetetlenné váltam - az elméleti tudásom
megvolt, de tapasztalatlan voltam, és épp az ellenkezőjét tettem annak,
amire bennünket, bábákat tanítanak. Alighanem bármelyikük tudta
volna, mi a teendő.
Minden felidéződött a fejemben: a zöld fénypászma, a
sötétítőfüggöny, a lány elfojtott kiáltása, ahogy próbálta visszahozni az
életbe a gyerekét.
- Es most újból elkövettem ugyanezt - vallottam meg Antonak. -
Appan azt mondta, hogy az ügyvédnő kisbabája meghalt. Nagyon nehéz
elhinni, mert mindkettőnk számára remekül ment a szülés, de talán
valamit rosszul csináltam.
- Kitty. - Anto mindkét kezemet a magáéba fogta. - Az első dolog,
hogy menj el, és beszélj Dr. Annakuttyval. A te munkádnak hála most
már megvannak a rendes nyilvántartásaitok.
- Nem, nincsenek! Épp ez a lényeg. A nyilvántartások elégtek a
tűzben.
Az ajkába harapott.
- Nos, Dr. A. köztiszteletnek örvend. Ő majd jótáll érted.
- Hát épp ez az! - Rámeredtem. - Amikor legutóbb beszéltem vele,
megesküdött, hogy fogalma sem volt arról, hogy nincs oklevelem.
- Micsoda? - Anto még erősebben szorította a kezemet. - Ezt nem
teheti meg.
- Te nem ismered őt, Anto, én ismerem. Nagyon gonosz tud lenni. Ha
ez az ügy bíróság elé kerül, nagy valószínűséggel engem fog
felhasználni bűnbakként: egy csecsemő meghalt, és az anya ügyvéd.
Nincsenek meg a megfelelő papírjaim. Én vagyok számára a kiváló
alany, aki megmenti a börtöntől.
- És a többi nővér?
- Rájuk nem számíthatok. Valamennyien újak még, és rettegnek tőle.
- Maya?
- A! Ő mindig úgy táncol, ahogy Dr. A. fütyül, nem mintha
hibáztatnám ezért.
 - Ki fogunk találni valamit. - Egy kicsit Anto hangja is
kétségbeesetten csengett. - Kitty - tette hozzá aztán hosszú, töprengő
hallgatás után -, menjünk vissza ahhoz, amit korábban mondtál.
Valóban azt képzeled, hogy létezik csak egy ápolónő vagy orvos is a
világon, aki nem érzi úgy, hogy vér tapad a kezéhez? Emberek vagyunk,
elkövetünk hibákat. Te megtettél minden tőled telhetőt. Mi lett volna a
másik variáció azon az estén? Hogy azt mondod a vajúdó lánynak:
„Bocs, kedvesem, nem segíthetek: majd csak egy hónap múlva végzek,
szülje meg egyedül a babáját”? Lelkiismeret feloldozva, a lány ott
marad sikoltozva. Véleményem szerint az nagyobb bűn lett volna.
- Ó, a bűn, Anto - sóhajtottam, mert eszembe jutott, amikor
bebugyolálták a babát egy törülközőbe, és elvitték. - Néha azt kívánom,
bár rendes katolikus volnék, és kiüríthetném az egészet. - Mint a
szemetet hétfőnként, gondoltam.
- Ez nem így működik - felelte. - Bár így volna!
Ekkor Raffie sírva felébredt. Mindig bizonytalanul érezte magát,
amikor hazajöttünk Mangalathból, ahol a világon legjobban szeretett
lenni.
Anto felszaladt, és lehozta. Raffie az ölében ülve dörgölte a szemét az
öklével, és ködös tekintettel nézett körül.
- Jaj, Anto! - Hirtelen belém hasított, milyen elmondhatatlanul
drágák számomra mind a ketten. - Mi lesz, ha börtönbe kerülök?
- Nem kerülsz - jelentette ki, de láttam az arcán a feszültséget. - Fogd
a kis rózsafüzéredet, és öleld magadhoz! - Átadta nekem Raffie-t.
Igyekeztem, hogy ne szorítsam túl erősen, miközben imádkoztam
Istenhez, akiben nem tudtam biztosan, hogy hiszek-e.
 50. fejezet
Amikor a következő héten beköszöntött a monszun, szinte
megkönnyebbülés volt bezárva lenni a házban. Ám amikor elállt az eső,
nem tudtam nyugton megülni. Raffie-t Kamalamra hagytam, taxival
elmentem Allappey-be, és felszálltam a holtágban járó kompra, amely
elvitt Champakulamba, Maya falujába - oda, ahová csaknem két évvel
ezelőtt olyan nagy izgalommal indultam.
Nagyon szép utazás lett volna, ha nincs a gyomromban az az óriási
csomó. Egy korábbi zápor finom gyémánthálót hagyott a
hibiszkuszcserjéken és a pálmafákon; a rizsföldek a hajónk mindkét
oldalán élénken zöldelltek.
Amikor megérkeztünk a faluba, elmentem a St. Mary’sbe, a katolikus
templomba, ahol az első bábaképző óránkat tartottuk. Az odavezető
utcák sárosak voltak, tele kátyúval, és a falu még elhanyagoltabb
látványt nyújtott, mint amire emlékeztem, miután a monszun a partra
sodorta az utána maradt törmelékeket.
A templom üres volt. Leültem egy élethű fakígyó mellé, amely Szűz
Mária szobra körül tekergőzött. A rosszindulatúnak tetsző hüllő mintha
azt mondta volna: Bármikor lecsaphatok rád, és te észre sem veszed.
Nem Istenhez imádkoztam, hanem Dr. A.-hoz és Mayához. Kérem,
segítsenek! Maguk az egyetlen reményem.
A templom előtt egy öregember leveleket söprögetett. Megmutattam
neki a papírlapot Maya nevével és címével. Letette a söprűjét, és
nagyon precízen balra mutatott, az elszórtan álló kis házak irányába.
Gondoltam, követem az útmutatását, de az utcácskák egyre szűkebbé
váltak, és egyik poros sikátor a kint lógó mosott ruhával ugyanolyan
volt, mint a másik. Idegességemben folyt rólam a víz, mire elértem egy
biciklibolthoz, ahol ismét megmutattam a papíromat. Egy
tengelyzsírral borított férfi egy utcával arrébb vezetett egy keskeny
ajtóhoz, amely kinyílt, amikor bekopogtam rajta.
Ha nem láttam volna ismerős foghíjas mosolyát, nem ismertem
volna meg Mayát, annyira kicsinek és nyúzottnak tűnt.
- Maya - szólítottam meg -, elnézést, hogy az otthonában zavarom, de
bajban vagyok. Szükségem van a segítségére.
- Nem maradhat itt, asszonyom - felelte, és rémülten pillantott hátra
a válla fölött. - A férjem hamarosan hazajön, a pálmaborosnál van.
De azért beengedett. Megdöbbentett, milyen kicsi és koszos a ház,
holott Maya a munkájában nagyon pedáns volt. A nappalinak, ahol egy
törött szék és a sarokban két pecsétes ágy állt, olyan alacsony volt a
mennyezete, hogy alig tudtam kiegyenesedni benne. Minden currytől
bűzlött.
- Itt van a fiam - nézett rám Maya aggódva. A zord ábrázatú fiú, aki
régebben elfuvarozta az otthonba, felállt az egyik charpoiról[25]. Bal
karját jókora gézpólya borította. Odamorgott valamit Mayának, és
kivágtatott a szobából.
- Félénk a látogatókkal - magyarázta Maya, és összetörve,
szégyenkezve nézett rám.
- Nem maradok sokáig - biztosítottam -, de kérem, Maya, hallgasson
meg! - Sietősen beszéltem neki az ügyvédnőről és a lehetséges bírósági
tárgyalásról. Hallottam, hogy mélyeket sóhajt, mialatt beszélek. Kétszer
is odament az ajtóhoz, és kikémlelt az utcára.
- Én mit tehetnék? - kérdezte, amikor befejeztem. Ez nem segítség
felajánlása volt, inkább annak passzív beismerése, hogy a
világegyetemet nem úgy tervezték, hogy megadja nekünk, amit
szeretnénk. - Már nincs meg a munkám. Számomra is véget ért
minden.
- Hiányzik, Maya? - tudakoltam.
- Nem. - A felém fordított elcsigázott szempáron zúzódások
húzódtak. - Túlságosan nehéz. A férjemnek és a fiamnak nem tetszik. -
Az utcáról kiáltást hallottam, és tovagördülő biciklikerekek surrogását.
Maya felugrott, és az ajtóhoz állt, alig várta, hogy elmenjek.
- Sajnálom, Miss Kit. - Felálltam, hogy megnyugtassam.
 - Maya - mondtam -, ha döntőbíróság elé kerül az ügy, szót emel az
érdekemben?
- Mi az a döntőbíróság, asszonyom?
- Három kormányzati ember fog feltenni nekünk kérdéseket az
otthonról és az ott végzett munkánkról. Semmi olyat nem kell
mondania, ami nem igaz. - Mayán látszott, hogy kételkedik.
- Az volt a célunk, hogy javítsunk a dolgokon, ezt maga mondta. -
Nem tetszett a nyafogós önigazoló szín a hangomban, de mit tehettem
volna? Maya a kezét tördelve megrázta a fejét. A fiú kiáltozni kezdett a
ház végéből, a monoton ordítás úgy hangzott, mint egy csapdába esett
borjú bőgése, de egy cseppnyi fenyegetés is keveredett bele. A
tűzhelyen fővő rizs habja kifutott, és lecsöpögött a lábas oldalán.
- Sajnálom, asszonyom. - Maya már nem tudta elrejteni a riadalmát.
- Nem segíthetek.
Mielőtt becsukta mögöttem az ajtót, szomorúan intett egy aprót.
Olyan volt, mintha végső búcsút intett volna annak a vidám,
gyakorlatias, jó humorú munkatársnak, akivé a Holdkőben vált.
Féltettem őt is, és magamat is. Elveszítettem az első számú
szövetségesemet.

Elmentem a Lily Streeten lévő könyvtárba, hátha találok jogi

könyveket arról, hogy mik Indiában a minimum törvényi előírások a
bábák számára. Azt is meg akartam nézni, van-e valami írott anyag a
Holdkő eredetéről, azt remélve, hogy talán megemlítik benne az
együttműködést Daisy Barkerrel, a jótékonysági intézményi hölgyekkel
és azokkal az indiai bábákkal, akikkel együtt dolgoztak.
Egyre növekvő kétségbeeséssel olvastam a Hindu régebbi számait,
abban a reményben, hogy találok egy kósza bejelentést, de a társasági
rovatokban csak azt láttam, hogy memsahibok szalagokat vágnak át,
vagy virágkiállításokat, rég lejátszott póló- és krikettmeccseket nyitnak
meg, egyéb híreket azonban egy darabot sem. A könyvtár, hasonlóan
sok más indiai intézményhez, a lázas megújulás állapotában volt.
 Ezt követően összeszedtem a bátorságomat, és meglátogattam Dr.
Annakuttyt. Három hét telt el a legutóbbi találkozásunk óta, és neki
máris lett új állása: helyettesített egy kis városszéli, a kormány által
támogatott klinikán. A szokásosan előkelő és személytelen Dr. A.
betessékelt egy gyéren bútorozott fülkébe a modernnek látszó,
lapostetős kórház első emeletén. Azt mondta, hogy ez az új állása
logikus előmenetel a Holdkő után. A múltban azt hangsúlyozta, hogy az
indiai asszonyok azért kedvelik a nőnemű bábákat, mert a férjeik nem
akarják, hogy más férfi is lássa őket, most azonban más húrokat
pengetett:
- Huszonöt ágyunk van itt, kizárólag női páciensek számára, és a
kómányzattól kapott pénzből csekély jutalmat fizetünk nekik, ha a mi
létesítményünket használják. Az orvosok itt nagyon kedvesek a nőkkel,
nem akarják, hogy féljenek tőlük. Fontos számunkra, hogy leszoktassuk
magunkat az amerikai és angol szemléletű orvosi vizsgálatokról. -
Amikor elmondtam neki a problémámat, azonnal rávágta: - Sajnálom,
nem segíthetek. Miss Barker elmondásából arra következtettem, hogy
megvan az oklevele, és itt most sok a dolgunk. - Alig várta, hogy
megszabaduljon tőlem, erről árulkodott arcának minden idegszála és a
testtartása is. Az ügy lezárva, és nem volt mit tennem.
Ahogy a hőséggel dacolva hazafelé tartottam, és próbáltam
összerakni ennek a kirakósnak a darabkáit, ráébredtem, hogy a lelkem
mélyén nem is hibáztatom őket különösebben. Maya szegény és
kétségbeesett - miért tenné kockára az életét egy angol nő miatt, akit az
ő szemében máris pazarul megjutalmazott a világ?
Ami pedig Dr. A.-t illeti, ő becsvágyó, és már megfizette a magas árat
a munkához való jogáért. Miért kockáztatná ezt egy félig-meddig
képzett külföldiért? Egyedül kell szembenéznem a következményekkel.
Hogy felvidítsam magam, vettem egy kis édességet a barfis embertől,
aki a tengerparthoz közel, a halpiacnál árulta a tejkaramellát. Egy élénk
színű csavartat Raffie-nak, és egy szezámmagos golyót magamnak.
Az utolsó néhány sarkot lassan tettem meg hazafelé. A
nyalánkságokat tartalmazó zacskót a bal kezembe tettem, és
kinyitottam az ajtót.
- Anto - mondtam meglepve, hogy ott találom. - Korán megjöttél.
 - Igen. - Mosolyogni próbált.
Egy, a sarkán kormányzati bélyegzővel lepecsételt, barna borítékot
tartott a kezében.
- Ez neked jött - mondta. A hangja szokatlanul remegett. -
Kinyitottam - kitűzték az időpontot.

A bírósági meghallgatás reggelén az jelentette az egyetlen

megkönnyebbülést, hogy Glory, aki túlságosan beteg volt az utazáshoz,
még Mangalathban lábadozott. Egy kis szerencsével nem fog tudomást
szerezni róla, és Ammának meg a család többi tagjának sem kellett
megtudnia.
Amikor felébredtem, olyan erős rettegés fogott el, hogy enni sem
tudtam. Elgyalogoltam a Holdkőhöz, ahol azt láttam, hogy a régi épület
legnagyobb részét lerombolták, és a fák még mindig feketéllettek.
Megpróbáltam összeszedni a kellemes emlékeket: a reggeli imákat és
táncokat, a feltörő nevetést, amikor Rosamma elővarázsolta a
szárijából a műanyag babát, az újszülöttek sírását a kórteremben, de
ahogy a tönkrement kertben álltam, csak sivárságot éreztem.
Épp indulni készültem, amikor a bádogkalyiba mögül hangokat
hallottam: halk kaparászást és dünnyögő beszédet. A hibiszkuszcserje
mögött két helyi nőt pillantottam meg, akik a földön kuporogva egy sor
poros muskátlit gondoztak, amelyek valahogyan megúszták a tüzet.
Egyiküket felismertem, bejött egyszer a rendelőbe: egy durva
közösülés áldozata volt, amely után vérzett. Olyan rendesen és
gyengéden varrtam össze, amennyire csak tudtam, de szegény
végigsírta az egy órán át tartó kezelést. A nővérek hoztak neki chait és
ennivalót. Amikor most meglátott, szégyenlősen eltakarta az arcát a
szárija csücskével. A lábánál egy lekvárosüvegben víz volt. A barátnője
egy rozsdás ültetőkanalat hozott. A hibiszkusztól jobbra egy picike
szentélyt emeltek, amelyhez a téglát a romok közül guberálták össze, és
egy műanyag istennőt állítottak bele. A nő, akit kezeltünk, felugrott,
amikor meglátott, és el akart szaladni, de a barátnője megállította.
- Azért vagyunk itt, hogy megmaradjon a kert - jelentette ki bátran. -
Ez egy szép hely.
 Ennyi volt, de azon a rettegéssel teli reggelen rengeteget jelentett
nekem.

***

Délelőtt tizenegy óra.

Anto sápadt volt és alig szólt, mialatt elvitt a Fort Streeten lévő
Kormányzati Kórházba. Amikor elváltunk, azt mondta, ne aggódjak -
akármi is történik ma, ez a meghallgatás szinte biztosan csak
erőfitogtatás, és nem vagyok egyedül. Alig hallottam belőle egy szót is,
annyira ideges voltam. Bent a kórházban egy zörgő lifttel felvittek a
negyedik emeletre egy steril szobába.
Három, homlokát rosszallóan ráncoló férfi pillantott fel, amikor
beléptem. Egy hosszú asztal mögött ültek a szoba közepén. A velük
szemben lévő üres szék rám várt. Egyikük, egy fiatalos küllemű,
turbánt és sötét, nyugati stílusú öltönyt viselő férfi felállt. Éber, kemény
tekintete volt.
- Asszonyom - kezdte -, azért hívott össze bennünket mára India
Orvosi Tanácsa, hogy vizsgálatot folytassunk a Matha Holdkő
Szülőotthon és az ön ott betöltött szerepe ügyében. Az én nevem Dr.
Diwan, ők pedig a másik két beszélgetőtársa. A jobb oldalamon (a
szorgalmasan körmölő férfi felpillantott) Dr. Vijay Masudi ül. A bal
oldalamon Dr. Mohanty. Mind a hárman az új indiai kormány
választott tisztségviselői vagyunk. Magas színvonalú szaktudással és
tapasztalattal rendelkezünk.
A fejem fölött lévő lámpa olyan élesen fluoreszkált, hogy elmosódott
tőle az arca.
Dr. Diwan kinyitott egy hasas, zöld dossziét, amelyben legfölül egy
tiszta papírlap volt.
- A keresztnevét, legyen szíves.
- Kathryn. - Kathryn, a büntetésnek szánt nevem, amelyet csak
anyám, vagy egy iskolaigazgatónő használt, amikor gond volt velem.
- Vezetékneve? - A toll tovább sercegett a papírlapon.
- Smallwood. - Jobbnak láttam a leánykori nevemet megadni.
- Melyik országból származik?
 - Angliából.
- Lakcíme?
Erre a Wickam Farm tűnt a logikus válasznak, a többire nem is igen
emlékeztem.
- Láthatnánk a gyógyításra feljogosító bizonyítványát?
- Tessék. - Igyekeztem magabiztosan mosolyogni, miközben
átadtam, de az ajkam furcsán remegett, és kiszáradt a szám. Dr. Diwan
átvette az oklevelet, egy törvényszéki szakértő alaposságával
végigolvasta, a fény felé tartotta, mintha egy hamis bankjegy volna,
továbbadta a kollégáinak, majd vissza nekem.
- Szülésznői bizonyítvány? - Dr. Diwan arckifejezése rezzenéstelen
maradt.
- Az nincs.
Összehúzta a szemét, nyelvével kinyomta az arcát.
- Az nincs? Az hogyan lehet? - Aggályos pillantást vetett a kollégáira.
Újból átolvasta a papírjait.
- Nézze - mondta a homlokát vakarva -, itt az áll, hogy maga
csecsemőket segített világra a Matha Maria Holdkő Szülőotthonban.
- Így van.
- Felügyelet alatt?
- Csaknem mindig. - Hallottam, hogy a fejem fölött egy guruló ágy
kerekei dübörögnek, és valaki sír. Vettem egy mély lélegzetet. - Egy-két
olyan alkalom volt, amikor nagyon sok lett a dolgunk, és egyedül
maradtam.
- Dr. Annakutty volt az otthon igazgatója. - Dr. Diwan egy levelet
forgatott a kezében, rajta Dr. A. kézírásával. - Ő tudott a képesítései
hiányos voltáról? - A válaszomat meg sem várva kézbe vett egy levelet,
és hangosan felolvasta, a hangja hasogatta a dobhártyámat. - „1948
novemberében Miss Daisy Barker, az Oxfordshire-ben működő
jótékonysági intézmény egyik kurátora arról tájékoztatott, hogy egy
kiváló nővért küld hozzánk, akivel én jóhiszeműen együtt is
dolgoztam. Egyszer sem ellenőriztem a bizonyítványait, mert biztosra
vettem, hogy a brit kormány már megtette.” Ezt nemigen lehetett
lelkes támogatásnak nevezni. - Ezzel el is érkeztünk a dolog lényegéhez.
- Dr. Diwan szemhéja leereszkedett. Összekulcsolta az ujjait, és
egyenesen rám nézett. - Ki vezeti ezt a jótékonysági intézményt, és
kinek a fennhatósága alatt? Erről nincsenek nálunk megfelelő
feljegyzések. Vannak közöttük érvényes engedélyek - mutatott a
papírjaira - a Dufferin Alapítvány hölgyei és jó néhány tengerentúli
katolikus jótékonysági egylet részére. Maguk nem szerepelnek
közöttük.
Igyekeztem olyan nyugodt hangon megszólalni, amennyire csak
tudtam.
- Biztos benne, hogy nincs feljegyzés? Az alapítónk, Daisy Barker, a
függetlenség kikiáltása előtt évekig dolgozott Indiában: először egy
bombayi árvaházban, aztán megalapította ezt a szülőotthont.
Széttárta a kezét.
- Miss Smallwood, én nem tudok tényeket elővarázsolni a semmiből.
Ez a Miss Barker diplomás orvos?
Rámeredtem.
- Nem.
- Kinek a fennhatósága alatt volt itt?
- Nem tudom.
A három férfi kétkedő pillantásokat váltott. Dr. Masudi a fejét
csóválta és a fogait szívogatta.
- Asszonyom - szólalt meg végül Dr. Diwan. - Nem találja
mérhetetlen tapintatlanságnak, hogy idejön az országunkba két angol
nő, akik nem is értik pontosan a vallásainkat, és megfelelő orvosi
papírok nélkül szülni tanítják az asszonyainkat? Hogyan érezné magát
fordított helyzetben?
- Nem erről volt szó. - A hangom egércincogásnak hangzott a
kétségbeeséstől. - Az volt a célunk, hogy együtt dolgozunk az indiai
bábákkal, és mi is tanulunk tőlük.
- Es a bábák örültek ennek? - dörrent rám a Dr. Diwan balján ülő
férfi.
- Némelyikük igen - feleltem. - Mások szívesebben maradtak a régi
módszereknél.
 - Ki gyújtotta fel az épületet? - kérdezte az eddig hallgató Dr. Masudi,
átható pillantás kíséretében.
- Nem tudom - válaszoltam, megdöbbenve ettől a hirtelen
témaváltástól.
- De maga ért oda elsőnek. - Dr. Masudi zajosan megköszörülte a
torkát.
- Én lettem volna? Komolyan nem tudom.
- Az egyik nővér azt állította, hogy magának volt kulcsa. - Egy
lecsapni készülő macska fagyos pillantását láttam a szemében. - Mi volt
a tűz célja? - kérdezte halkan.
- Nem értem a kérdést.
- Pénz? Hogy elleplezze a hamis feljegyzéseket, és véget vessen egy
máris kényes ügynek, mégpedig Mrs. Nair kisbabája halála ügyének?
- Ez őrültség! - mondtam ki hangosan. - Ennek semmi értelme.
- Akárcsak oly sok másnak abból, ami ma itt mondott nekünk. - Dr.
Diwan harsányan kifújta az orrát.
- Ne akarjon megfélemlíteni! - Hirtelen dühös lettem Dr. Diwanre és
összevont szemöldökű barátaira. - Igen sok nő hal itt borzalmas halált,
mert senki sem törődik velük.
- Vigyázzon a szájára, asszonyom! - szólt rám Dr. Diwan csaknem
kiabálva. - És ne mutogasson rám!
- A maguk bábái meséltek nekünk nőkről, akiknek a méhnyakába
botokat szúrtak, hogy elvetéljenek, és tizenhárom éves kislányokról,
akiket darabokra szakított a szülés. Ezeket nem én találtam ki. -
Eltökéltem, hogy nem fakadok sírva. - Tehát megpróbáltuk felfedezni
egymásban azt, ami a legjobb, és ennek most vége.
Csönd borult a szobára. Na, ezt megcsináltam, gondoltam. Ehelyett
azonban Dr. Diwanre mintha hirtelen nagyfokú unalom tört volna.
Megnyalta az ujja hegyét, és zörögve végiglapozta a dossziét. Mélyet
sóhajtott.
- A szülésznői bizonyítványa nincs itt - ismételte meg, akár egy
automata. - Úgyhogy ne tegyen előkészületeket az ország elhagyására.
Tudjuk, hol lakik, és ismerjük a férje családját. Ha azt hitte, ezt
elhallgathatja, tévedett.
 - Nem fogok elutazni. Szeretem ezt az országot.
Ismét horkantva szipákolt - nem nyűgöztem le.
- Csak azt tudom megismételni, hogy addig ne utazzon el, amíg mi
nem döntünk. Addig is az a határozott véleményem, hogy az otthont
végleg be kell zárni.
 51. fejezet
- Hogy mit mondtál? - A földön ültem Anto előtt, aki a tarkómat
masszírozta, amelyből úgy meredeztek ki az izmok, akár az
orgonaregiszterek.
- Ostoba voltam. Dühbe jöttem - ez volt a lehető legostobább dolog. -
Áttoltam a kezét a legfájdalmasabb pontra. - Isten tudja, mi lesz most.
- Szerintem megpróbálnak megfélemlíteni. Hamarosan egy másik
dráma válik a rögeszméjükké. Megvesztegetéssel el lehet intézni.
- Anto, el sem hiszem, hogy ezt te mondtad.
- Számodra a legnagyobb veszélyt az ügyvédnő jelenti. - Erősen törte
a fejét. - Ha ő úgy dönt, hogy bíróság elé állít, arról az újságok értesülni
fognak, és akkor tenniük kell valamit.
Természetesen igaza volt. A nő magasan képzett volt, dühös és
sértett, börtönbe küldhetett, és a következő két éjszakán nem hagyott
aludni a gondolat, hogy ha belenyúlok ebbe a darázsfészekbe, még
jobban elronthatok mindent, és megpecsételhetem vele a sorsomat. De
ha én rontottam el, és a kisbaba az én hibámból halt meg, talán jobb is,
ha véget ér szülésznői pályafutásom, mert ez a végső bizonyítéka, hogy
alkalmatlan vagyok rá.

Nem volt nehéz felkutatni Mrs. Nairt, Fort Cochinban nincs sok női
ügyvéd. A Quiros Streeten lakott, csak néhány sarokra tőlünk.
Földszinti lakása, az egyik a ház három lakása közül, annyira kicsi volt,
hogy a verandáját használta tárolónak, ahol magas halmokban álltak a
főzőedények és bőröndök, valamint ott árválkodott még egy kiságy és
egy babakád is.
 Ha meg is lepődött, hogy az ajtajában lát, nem mutatta. Ott állt,
nagyon aprón, nagyon higgadtan, nagyon takarosan, fekete haját
beolajozta, és egy bő szárú, kék nadrágot viselt.
- Nagyon sajnálom, Mrs. Nair - mondtam. - Csak most hallottam.
- Szóval nem felejtett el? - kérdezte, amikor meg tudott szólalni.
- Persze hogy nem.
- Sajnálom! - bukott ki belőle.
Intett, hogy lépjek be egy kicsi, gyéren megvilágított nappaliba,
amely az íróasztalon álló jókora írógéppel és a jogi könyvekkel
megrakott könyvespolcokkal úgy festett, mint egy iroda.
- Üljön le, kérem! - Elvett egy barna borítékot a rozoga kanapéról. -
Meglep, hogy itt látom.
- Azért jöttem, mert hallottam a kisbabájáról. Nem bánja, ha
beszélgetünk róla? - kérdeztem nagyon óvatosan.
- Nem - felelte Mrs. Nair. - És kérem, szólítson Saraswatinak! -
Előredőlt, barna homloka ráncba szaladt a koncentrálástól. - Találkozni
akartam magával - mondta végül erőtlenül -, hogy beszélgessünk
Sanjéról.
- Gyönyörű volt. - Eszembe jutott a fekete haja és két, a levegőt
püfölő öklöcskéje. - Kifejezetten. - Aggódva pillantottam rá. Vajon
mennyit képes elviselni?
- Senki sem ismerte igazán, csak maga meg a férjem - mondta. - És
most már a férjem is elment. - Közelről láttam, hogy sírt az érkezésem
előtt.
- Elment a férje? - Még mindig óvatosan beszéltem, de tudtam, hogy
hamarosan elfog a düh.
- Hazament az anyósomhoz.
- Vissza fog jönni?
- Nem. Elmesélhetem magának a történetet? - Ezt olyan buzgón,
olyan reménykedve kérdezte, mintha várta volna, hogy eljövök.
- Persze.
- Nos… - Nagyot nyelt. - Hosszú ideig próbálkoztunk, hogy teherbe
essek. Húsz évvel ezelőtt megfogantam a lányommal, de azóta semmi.
Mindenki nagyon örült, amikor Sanje megszületett, most viszont a
családja a szememre hányja, hogy túl öreg vagyok, és hogy túl sokat
dolgoztam a szülés előtt. - Vad, bánatos pillantást vetett rám, és a
zsebkendőjét szorongatta. - Rengeteg volt a munka a függetlenség
kikiáltása óta, túlóráztam, szóval mondja meg őszintén: az én hibám
volt?
- Az roppant valószínűtlen - feleltem, amilyen gyengéden csak
tudtam. - Jönnek hozzánk nők, akik előtte elképesztő sokat dolgoztak a
rizsföldeken, vagy téglákat vontattak. Mondja el, ön szerint mi történt?
Vett egy mély szaggatott lélegzetet, aztán kisvártatva belekezdett.
- Meg voltam rémülve, amikor magukhoz mentem, de a Holdkő jó
hírnévnek örvendett, és tudtam, hogy ott angol orvosok vannak. - Ezt
hallva összerándultam. - Valamennyien nagyon kedvesek voltak velem,
és úgy gondoltam, hogy rendben ment a szülés.
- Rendben is ment - nyugtattam meg. - Higgadt volt, nagyon. .. - Az
izgatott most túlságosan kegyetlenül hatott. - Felkészült volt, a teste
erős. Cseppet sem tűnt fáradtnak. A legtöbb nő, aki megfordul nálunk,
sokkal fáradtabb utána, néhányan erősen alultápláltak is. - Megragadta
a kezemet. Tovább mondtam: - Láttam Sanje fejét, a gyönyörű, fekete
haját, és ön a karjában tartotta. Azt mondta: „Jó az Isten.” - Nem
tudtam folytatni. Nincsenek szavak, amelyek vigaszt tudnának nyújtani
ekkora veszteségnél.
- Két héttel azután halt meg, hogy hazahoztam - suttogta, és a
veranda felé pillantott, mintha Sanje hirtelen, csodával határos módon
felbukkanhatna. - Jól evett, este is minden rendben volt, amikor
letettem aludni, és egyszer csak meghalt. - Szélesre tárta a karját. -
Ilyen fehér volt - mutatott az írógép alatt lévő terítőre. És hideg. - A szó
úgy visszhangzott, mint egy csengő zengése. - Az anyósom azt mondja,
ez Isten büntetése.
- Mi a csudáért büntetné Isten?
- Ő nagyon szigorú brahman. Amikor megismerkedtünk,
megpróbáltam követni a nőkre vonatkozó összes szabályt, de
túlságosan korlátozónak találtam őket. - Elcsigázottan a könyvek és az
írógép felé intett. Lehajtotta a fejét, aztán felpillantva egyenesen rám
nézett. - A férjemmel egyre inkább elszigetelődtünk a vallástól, de
mindketten igyekeztünk ezt titkolni. Imádtam a munkámat. Imádtam,
hogy szabad vagyok. De bizonyára tettem valami rosszat.
- Semmit - szögeztem le, odahajolva hozzá. - Semmit a világon.
Szerettem volna megszorítani a kezét, de csak a szavak voltak, és
tudtam, ha rosszul választom meg őket, egy életre megsebezhetik.
- A csecsemők és a kisgyerekek mindig sérülékenyek - mondtam. -
Különösen a születésük utáni első néhány hétben. Nem akarjuk, hogy
így legyen, mégis így van. Nehéz még számukra az önálló élet.
- Igen. - Diszkréten megtörölgette a szemét, a szája hevesen mozgott.
- De a maga országában nem halnak meg így - tette hozzá mérgesen.
- De igen. A mi országunkban is sokszor előfordul ez, erős,
egészséges, és gyenge nőkkel egyaránt. Senki sem tudja igazán, hogy
miért: ez is a szörnyű rejtélyek közül való.
A sóhajtása fölött hallottam a templomból az Úrangyala imádságra
szólító Angelus-harang csengés-bongását. El fogok késni otthonról,
ahol az életben lévő kisfiam vár rám.
- Saraswati - mondtam sürgető hangon. - Rettentően sajnálom, de
most már mennem kell. Ha szeretné, szívesen visszajövök, de mielőtt
elindulok, meg kell kérdeznem egy nagyon fontos dolgot: engem
hibáztat Sanje haláláért?
Felemelte a fejét.
- Nem. - Az arcán zavar tükröződött. - Miért?
- Azt mondták nekem, hogy valószínűleg ön jelentett fel.
- Dehogyis! - Még jobban zavarba jött. - Miért tennék ilyet?
- Azt mondta, hogy sajnálja, amikor beléptem az ajtón -
emlékeztettem a lehető legszelídebben. - Miért mondta ezt?
- Mert elveszítettem a kisbabánkat - felelte. - Maga annyira boldog
volt, amikor megszületett!
- De bocsásson meg. - Haboztam egy kicsit. - Múlt héten egy orvosi
döntőbíróság elé kellett állnom, és előzőleg azt mondták, hogy ebben az
ön keze van.
- Az enyém ? - Szemlátomást elborzadt.
 - Azt mondták, hogy elégedetlen volt azzal, ahogy az otthonban
kezeltük, és úgy gondolja, az vezetett Sanje halálához.
- Ki állította ezt? - Most rajta volt az elképedés sora.
- Nem tudom. - Egyszeriben hittem neki; a világ legjobb színésznője
sem tudná így megjátszani magát.
- Saraswati, mi történt azután, hogy holtan találta Sanjét a
kiságyában?
- A férjem kihívott egy orvost, akit ismert: a helyi kórházban
dolgozik, a család régi barátja. Reggel fél hét volt. Megvizsgálta Sanjét,
és megerősítette, amit már amúgy is tudtunk. Később ő volt az, aki azt
mondta az anyósomnak, hogy túl sokat dolgoztam, és ezért volt kevés a
tejem. De az az ember nagyon a hagyományok szerint él, nem kedvel
engem, és nem helyesli, hogy a nők dolgozzanak. - Elsötétült az arca,
amikor ezt mondta.
- Tudott róla, hogy hol hozta világra a babát?
- Igen - felelte, és láttam rajta, hogy ugyanaz jár a fejében. - Mondta
is, hogy ne menjek oda. - Tágra nyílt szemmel gondolkodott egy
darabig. - Tehát az otthon leégett - mondta végül elrévedve. - Olvastam
róla az újságokban. Rettenetes.
- Szörnyű volt. - Újra beleborzongtam. - A világ legrosszabb érzése.
Azt hiszem, valaki felgyújtotta.
Elgondolkodva nézett rám, de látszott, hogy nem lát, inkább a
távolba bámul. A körmével a fogát kocogtatta.
- Ne felejtse el, hogy ügyvéd vagyok - mondta végül. - Kitüntetéssel
végeztem. Ha tudok segíteni, fogok.

Három héttel később egy esős novemberi délutánon beállított

hozzám - vékonyabbnak, magasabbnak tűnt, fényes hajából
bubifrizurát vágatott, és elegáns, bő szárú nadrágja fölött esőkabátot
viselt. Ha nem mondta volna meg a nevét, nem ismertem volna meg.
Egy pénteki nap volt, és épp csomagoltam Raffienek meg magamnak.
Mangalathba készültünk meglátogatni Gloryt, aki még most sem volt
elég jól az utazáshoz.
 Saraswati megkérdezte, van-e hírem a döntőbíróságtól. Mondtam
neki, hogy nincs, de állandóan aggódom miatta.
- Várnunk és imádkoznunk kell - felelte. - Ne felejtse el, hogy a
személyemben most már van egy barátja.
A verandán ültünk le, teát ittunk, és hosszan beszélgettünk.
- Voltak dolgok, amelyeket múltkor nem mondhattam el magának -
jelentette ki -, de most már készen állok rá. - Kiderült, hogy a férjének
van egy nője Delhiben. - Tíz évvel fiatalabb nálam - mondta. -
Megfelelőbb, hagyománytisztelőbb. A férjem még Sanje születése előtt
szeretett bele. Amikor meghallottam, napokig sírtam, de most már
felszárítottam a könnyeimet, és felhagytam azzal, hogy mindenkinek a
kedvére akarjak tenni. Újból készen állok a munkára. A rendelkezésére
állok. - Megremegett a mosolya. - Jó döntés. Eddig még nem voltunk
igazán barátok. - Hallottam, hogy Raffie kacag a másik szobában.
Hallottam, ahogy szökdécsel. Anto hozott neki egy új favonatot, és
Raffie a megszállottja lett: beszélt hozzá, este magával vitte az ágyába.
Amikor Saraswati meglátta aggodalmas pillantásomat, megrázta a
fejét, mintha azt mondaná: Ne aggódjon! - Most már van egy saját
lakásom - folytatta. - Újból jól keresek. (Számomra ez fájó pont volt. A
Bank of Indiától kapott legutóbbi számlakivonatom huszonegy font
ötvenet mutatott. Nemsokára teljesen Antotól fogok függeni.) - „Isten
áldja a gyermeket, aki megadatik” - idézte Saraswati, és feltett egy
szarukeretes szemüveget, amellyel nagyjából tíz évvel idősebbnek
látszott. - Egy néger rabszolga írta. Hallotta már esetleg? - A
válaszomat nem várva meg, beletúrt a magával hozott jókora, impozáns
aktatáskájába. Kitett az asztalra néhány tollat és egy nagy
jegyzetfüzetet, és közben egyfolytában beszélt. Elmesélte, hogy miután
elült a férje elpártolása fölött érzett sokk, meglepve tapasztalta, hogy
szinte szárnyal a szabadság érzésétől. Mivel nincs férje és anyósa,
akiket ki kell engesztelnie, nincs család, amelyet le kell nyűgöznie a
szerénységével vagy a főztjével, nincs „etyepetye” a hálószobában,
ahogy érdekesen nevezte, most már módjában áll tényleges szerepet
vállalni a független Indiában, és nem is érti, miért nem jutott ez előbb
eszébe? A Matha Maria Holdkő Szülőotthon tökéletes lesz első
feladatnak. - Tudom, hogy a döntőbírósággal a sarkában nem tud
igazán segíteni - mondta -, én azonban tudakozódhatok az ügyben, és
mostantól időtakarékosságból MMH-nak fogom nevezni, ha nincs
ellene kifogása.
- A színfalak mögött tudok segíteni - ajánlottam fel, és már hosszú
ideje nem éreztem magam ennyire boldognak.
- Akkor rajta! - Odaadott nekem egy üres jegyzetfüzetet és egy
ceruzát. - Kérem, kezdje egy komplett listával mindazokról, akik valaha
az otthonban dolgoztak, a címükkel, és ha lehet, a kasztjukkal együtt.
Írja bele a képzésben részvevő összes bábát is. Ha ki akarjuk emelni az
otthont a hamuból, először a hírnevét kell megmentenünk.
- Egyik-másik falusi bába címével bajban leszek - mondtam. -
Néhányan kalyibákban laktak, mások titkolóztak a lakhelyüket illetően,
nehogy a pácienseik panaszkodhassanak.
- Akkor annyit, amennyit csak tud - felelte. - Semmit és senkit nem
szabad kizárnunk. - Raffie bóklászott be a szobába, a vonatát egy
madzagon húzva maga mögött. Belefáradt a játékba, és ezt jelző,
vonathangokat hallatott. Felmászott az ölembe, fejét a mellemnek
támasztotta, a hajamat az ujja köré csavarta, és álmosan mormolt.
- Gyönyörű kisfiú vagy. - Saraswati gyengéden megfogta az egyik
lábujját, és nézte, amint elalszik.
- Nem zavarja, hogy itt van?
- Dehogy - méltatlankodott Saraswati. - Örülök neki. - Kezét Raffie
lábán tartotta. - Tudja, sokat gondolkodtam ezen, és lehet, hogy
furcsán hangzik, de a vajúdásom Sanjéval arra emlékeztetett, hogy
milyen, amikor a testem fizikai és érzelmi energiájának minden
cseppjét kihasználom. Most, hogy tudom, hogy ez az energia itt van -
átható pillantást vetett rám félelmetes szemüvegén keresztül -, a
szóban forgó feladatra fogom fordítani. - Ez úgy hangzott, mintha ezt a
kis beszédet elpróbálta volna, mielőtt nekem elmondta, de ez mit sem
vont le a bátorságából.
Saraswati csaknem minden délelőtt átjött, és egyszerűen lenyűgöző
volt. Azt hittem, hónapokba fog telni, mire megszerezzük az összes
szükséges információt. Nem számítottam forgószélre.
Az első feladatunk, mondta, hogy bérelünk egy riksát, és
meglátogatjuk a helyi asszonyokat, hogy le tudják írni vagy diktálni az
elismerő szavaikat a Holdkő-beli tapasztalataikról. Elállt az eső, a
levegő melegebbé és szárazabbá vált. Felállítottam egy íróasztalt a
veranda végében, a ház leghűvösebb pontján, ahol enyhe tengeri szellő
járt, és amikor beérkeztek a dicséretek, három példányban legépeltem
őket: egyet a hivatal számára, egyet mi tettünk el, és egyet Daisynek
küldtünk el. Megtépázott szívemnek jót tett olvasni ezeket.
„A férjem korábban sosem engedte, hogy kórházba menjek, ezért
nagyon féltem - írta Bachi egy helyi szegénynegyedből. „De a hölgyek
az otthonban kedvesek és nagyon gyengédek voltak velem, úgyhogy,
ha tudok, legközelebb is elmegyek.”
„Tetszett ez a hely: jó ételeket kaptunk, és nagyon tiszta volt” -
hangzott egy másik jellemző válasz Parvatitól.
Persze nem mindenki volt ilyen lelkes. „Azok ott mind a kormány
kémei, jó is, hogy leégett” - írta „Egy barát” (sic).
Ezután Saraswati jelentős eredményt ért el a Küklopsszal, a rozzant,
öreg teherautóval, amelyet Mr. Namboothiri időnként kölcsönadott
nekünk. Amikor először keltünk vele útra a tűz után, kék füstöt
okádott, köpködött és lefulladt, ezért Saraswati rávette egyik
unokafivérét, „egy gépekhez értő embert”, hogy nézze meg. Az
unokafivér megolajozva, felpumpált kerekekkel és kifényesített
karosszériával hozta vissza, és a visszapillantó tükrére akasztott egy
körömvirágból font koszorút, valamint egy majomistenfigurát, egy
Hanumánt. Néhány nappal később elfuvarozott bennünket a
Nilamperur nevű faluba, ahol meglátogattuk Subadrát, az első
tanfolyamunk egyik résztvevőjét.
Az azóta még kövérebbre hízott Subradra felrikkantott örömében,
amikor meglátott bennünket. Beinvitált a kunyhójába, és elhalmozott
minket teával, ragacsos süteményekkel és valami, a viszketésre
használt rázófolyadék színéhez hasonló, élénken rózsálló barfival.
Megható volt az a büszkeség, amellyel Subadra elővette a Holdkőben
kapott oklevelét, és amikor Saraswati a jegyzetfüzetét előhúzva
kérdéseket tett fel neki, azt felelte:
- A Holdkő tanfolyama óta több, mint harminc babát segítettem a
világra, és a képzés határozott változást hozott a praxisomban. Két
baba között fertőtlenítővel kezet mosok, és steril eszközzel vágom el a
köldökzsinórt.
 A tőlünk kapott ollók, tamponok és tűk egy lekváros csuporban álltak
a polcon, szemlátomást használatlanul.
- Azt szeretnénk, ha állandóan használná ezeket - mondtam neki. -
Amikor elöregszenek, adunk újakat.
Kétkedve nézett rám, mintha azt feltételezné, hogy elviszem az
eszközeit.
- Úgy szeretem őket, ha újak - vitatkozott.
- És akkor mit használ helyettük?
Előhalászott egy viharvert kést, egy ollót és egy fazékra való
gyógynövényt.
- De két asszony között mindent felforralok, hogy szép tisztán
tartsam az eszközöket. - A látogatásunk végén Subadra azt mondta: -
Jó volt ott lennünk. Még mindig beszélünk róla. Mi is tanítottunk
maguknak a módszereinkből, de mi is tanultunk.
Subadra szavai emlékeztettek arra, hogy az általunk megismert
asszonyok közül milyen sokban megvolt az alapvető jóság - csak a
felszín alatt lappangott, akár egy földalatti folyó, ez a kedvesség, amely
mélyebb, mint a faji vagy nemzetiségi hovatartozás. De ezt a gondolatot
inkább nem osztottam meg a realista Saraswatival, nehogy ugrasson
ezzel, és különben is, miközben a Küklopsz hazafelé zötyögött velünk,
panaszkodott:
- Néhányan ezek közül a nők közül ezentúl is ugyanúgy fogják
levezetni a szüléseket, mint mindig, a rozsdás késsel és a szegények
tudatlanságával. Lezárták az elméjüket. - De aztán azt elismerte, hogy
Subadra legalább már vizet forral, és nagyon elítélően nyilatkozik egy
másik bábáról, aki napokig hagyja a lányokat a saját mocskukban
feküdni. A teherautónk egy kis falun haladt át, ahol félmeztelen fiúk
mosakodtak a falu fúrt kútjánál. Kiabálva és nevetgélve futottak
mellettünk, felugrottak a kocsi fellépőjére, és élénk mozdulatokkal
beintegettek az ablakon. Láttam, hogy Saraswati hátrahőköl, ahogy
rájuk néz, de aztán csak legyintett: - Ostoba kölykök - és lehunyta a
szemét.
 52. fejezet
- Ne vedd túl komolyan ezt a ráknak nevezett csínyt! - Ez volt anyám
könnyed üzenete számomra, amikor közölte a hírt. Az orvos
megerősítette, hogy tüdőrákja van, de ő elszántan igyekezett ezt
pusztán átmeneti bosszúságnak beállítani: egy újabb nyuszi az úttesten.
Engem azonban gyerekes rettegés, sötét félelem rohant meg, és már
nem tudtam jól játszani ezt a játékot. Ne hagyj itt!, szerettem volna
mondani neki. Még ne. Maradj velem! Milyen erőtlenek vagyunk a
végén mindannyian!
Mivel Glory ennyire beteg volt, Amma azt javasolta, hogy menjek el
Mangalathba néhány hétre, hogy vele legyek. Ottlétem első délutánján
Glory és én az ágya két oldalán feküdtünk a hűvös, nyugalmas, magas
mennyezetű szobában, amelyet nagyon szeretett. Néztük, ahogy egy
apró gyík átszaladt a mennyezeten.
- Aranyos kis fickó - mormolta.
Az arca csupa csont és szem volt, és halálosan sápadt. Szerettem
volna örökre megőrizni az emlékezetemben. A fejét nézve a fogai
mintha megnőttek volna. De még mindig ott ült az arcán a szépség és a
nemesség, és a visszafogott báj, amelyet csodáltam, és amikor
lecsillapodott a félelmem, a megvilágosodás különös pillanatában
megértettem, ami a végén teljesen egyértelmű lett: hogy szeretem, és
mindig is szeretni fogom.
- Mikor tudta meg, hogy ilyen súlyos beteg? - kérdeztem Ammától
egyik délután, amikor anyám aludt. Amma letett egy tányér mesterien
felszeletelt mangót az éjjeliszekrényére egy csésze kávé mellé, amelyet
Glory különleges csészéjébe töltött - a zöld-fehér Royal Worcester
porcelánba.
- Kint sétáltunk a kertben - suttogta elfúlva. - Glory nem volt
hajlandó használni a botot, azt mondta, úgy nézne ki vele, mint egy
öreg nagyi. Én az egyik csirkémet kerestem. Mire visszafordultam,
összeroskadva feküdt a papagájfa alatt. Amikor magához tért, azt
mondta: „Egy rakás szerencsétlenség vagyok, egy nyavalyás púp a
hátatokon.” Aztán hozzátette: „Ne mondd el Kitnek!” Mire én: „Miért
ne, hiszen a lányod!” Amma szeme még most is elkerekedett a
döbbenettől. „Kötelessége segíteni neked, és boldogan meg is fogja
tenni.” Amma megérintette a kezem, de még mindig kihallottam egy
csepp kihívást a hangjából.

Tisztában voltam azzal, hogy Amma fel van dúlva. Úgy vettem észre,
egyre jobban megszerette Gloryt, oly módon, ahogyan két, a legelőre
együtt kicsapott ló vagy szétrúgja egymást, vagy végül megszaglásszák
és elfogadják egymást, és örülnek, ha egymás társaságában lehetnek.
Kihallgattam véletlenül a kisebb csatározásaikat arról, hogy hogyan
lehet a legjobban kitisztítani egy perzsaszőnyeget, vagy hogy hová
legjobb a parfümöt helyezni (Glory: a csukló belső felére. Amma: a
ruhánk hajtásaiba). Méltányolták egymásban az igényességet, a sok
apró és észrevétlen cselekedetet, amellyel elérték, hogy egy ház olyan
szép legyen, hogy mások gondtalanul élvezhessék. Egyik délután,
amikor együtt üldögéltünk, Amma ránézett alvó anyámra, és azt
mondta: „Édesanyáddal mi mindketten az élet magányos végét éljük. A
gyermekeink nagyrészt kirepültek, a férjeink elfoglaltak vagy
meghaltak. Könnyen megfordul az ember fejében: »Minek vagyok én
itt?«”
Már épp tiltakozni akartam, de ő sietve hozzátette: „Ne mondj
semmit! Mindig szeretni fogom az én kis csirkefogómat, de már nem
ismerem. Nagyon nyugatiassá vált.”

Anyám öt napig lebegett élet és halál közt. A negyedik napon, amikor

letettem a különleges csészét az éjjeliszekrényre, kinyitotta a szemét, és
így szólt:
- Ó, te angyal! Nincs jobb reggel a kávéillatnál. - Néztem, ahogy ivott
egy kortyot, és láttam a keze szinte áttetsző vékonyságát, a kék és fehér
ereket, amelyek úgy kiemelkedtek, mint egy rajz egy orvosi könyvben.
Éjszakánként a köhögésétől megzörrent a ház.
- Még csaknem éjszaka van, anyu - suttogtam. A zsalugáter egyik
hasadékán türkizkék és rózsaszín csíkokban szűrődött be az ég, és egy
kakas kukorékolt.
Kiitta a csésze tartalmát, finoman megtörölte a száját egy fehér
szalvétával, és azonmód elaludt. Rendszertelen és rekedt légzése már
hatalmas erőfeszítést igényelt tőle.
- Feküdj ide mellém - veregette meg az üres helyet maga mellett
félálomban. Mialatt aludt, végigondoltam, mi mindenért kritizáltam: az
apa hiányáért, azért, hogy lenézte a munkámat, az állandó
költözködésért, az egyre inkább triviálisnak tűnő tanácsaiért arra
nézve, hogy hogyan kell a férfiakat állandóan boldoggá tenni, vagy hogy
hogyan kell elegánsnak kinézni, vagy hogy hogyan kell flancosnak
lenni. Most már jobban megértettem, hogy a ruhák, a megfelelő
levélpapír, a tréfák mind a háború fegyverei voltak egy olyan világban,
amely rosszul bánt vele. Megértettem, hogy az élete különbözött és
elkülönült az enyémtől. Magam előtt láttam az alkalmazkodni képtelen,
fellengzős figurát, aki az árvaházban lehetett, és később az elbájolóan
szép lányt egy kormányzati bálon: szép frizurájú, szórakoztató, egy
picikét fanyar, kihívás. Vagy még később, amikor az élet már erősen
nyomot hagyott rajta, egymaga, egy londoni kávézóban, férj nélkül,
nincstelenül, amint az álláshirdetéseket böngészi. Magamat mellette.
Család és otthon nélkül, amelyekre nem csoda, hogy szüksége lett
volna, vagy legalábbis így érezte, láttam minden maszkját, amit csak
talált, hogy fennmaradhasson, én pedig megvetettem miattuk. - Mi jár
a fejedben, drágám? - hallatszott egy gyenge hang a párnáról. Figyelt,
ahogyan tette éveken át, aggódón mérve fel a lelkiállapotomat.
- Nem érdekes - feleltem. Sajnálatra volt most a legkevésbé szüksége.
- Csak az, hogy… - De már ismét - ahogyan ő mondta volna - visszadőlt
Morpheus karjába, és mialatt aludt, a bocsánatára vágytam.

Másnap még rosszabbra fordult az állapota. Nehezen, hörögve

lélegzett, keskeny bordái rázkódtak, amikor köhögött, pirosra lakkozott
körmű lábujjai görcsbe álltak-kiengedtek. Amikor eszméletén volt,
fintorgott, verejtékezett, olykor üvöltött a fájdalomtól vagy a
frusztrációtól, de úristen, mennyire kapaszkodott az életbe!
Napnyugtakor eljött a család papja, Christopher atya, és felolvasott
egy imádságot.
- Édes Istenem, Te túlságosan szeretsz ahhoz, hogy szenvedni hagyj,
hacsak az nem a javamat szolgálja. Ezért, ó, Uram, Rád bízom magam;
tégy velem, ahogy jónak látod. Betegségben és egészségben, mindig
Téged vágyom szeretni.
Néztem Glory arcát, miközben a pap ezt felolvasta, félig-meddig arra
számítva, hogy kinyitja a szemét, és szkeptikusan azt mondja: „Ha így
képzeli el a szerető Istent, felejtse el!” De már túlságosan beteg volt a
csipkelődéshez.
Sosem maradt egyedül. Jött az orvos a gyógyszerekkel, és mi hosszú
órákon át ültünk mellette. Anto, Máriámmá és Amma, és Appan,
amikor otthon volt, és még Ponnamma is kivette a részét a
betegápolásból. Magával hozott valami bizonytalan kinézetű
varrnivalót, és az öregek vidám szívtelenségével tudakolta: „Mennyi
ideig húzhatja még? Nem kapkodja el, mi?” Glory élvezte az efféle
tapintatlanságot, és velem együtt nevetett, amikor levegőhöz jutott.
Időről időre Raffie is beszaladt, hogy megmutasson neki ezt-azt: a
vonatát, egy plüssmackót. Elmesélte neki, mit csinál. Nem félt,
legalábbis nem látszott rajta. De egyik nap Glory úgy köhögött, hogy
majd megfulladt, amikor kijöttünk a szobából, és akkor a lépcsőn lefelé
menet Raffie megfogta a kezem, és okos kis hangján azt magyarázta
nekem: „Glory nagyi most már nagyon öreg”, és ugyanolyan
aggodalmasan nézett rám, mint Glory szokott, hogy vajon
megértettem-e, és hogy mit szólok hozzá.
Es aztán - egyik vasárnap reggel -, anélkül, hogy kinyitotta volna a
szemét, hirtelen azt mondta: „Nincs ott senki”, de olyan rémült
hangon, mintha máris a másik oldalon volna, és úgy találná, hogy nem
az ő ízlése szerint való. Ezen is muszáj volt nevetnem.
Négy óra tájban egy autó hajtott fel zötyögve a kavicson, csikorgott a
fékje, ahogy megállt. Az ablakhoz léptem, kinéztem, és megdermedtem.
Apám volt az. Ammával az oldalán lassan bandukolt a ház felé.
 Már túl késő, gondoltam, ahogy elnéztem merev, fájós lábú járását.
Te pedig túl öreg vagy. Mindössze ennyit éreztem: semmi örömöt,
semmi megkönnyebbülést. Most már olyan ádázul védelmeztem
Gloryt, ahogy egy anya a kisbabáját, és aggódtam, hogy az apám
látványa okozta sokk a végét jelentheti.
Amikor apám bejött, egyenesen az ágyhoz lépett, göcsörtös kezét
anyám homlokára tette, és furcsa hangot hallatott, valahol a zokogás és
a nyögés között. Szörnyű volt.
- Glory - szólongatta. - Én vagyok az, William. - Majd ugyanazon a
rekedt hangon hozzátette: - Szeretlek, Glory, azért jöttem, hogy ezt
megmondjam. Szeretlek, és rettentően sajnálom.
Patakzott a könny a szeméből, úgyhogy odaadtam neki a
zsebkendőmet. Amma elfordult tőle, láttam, hogy imádkozik.
- Ezt rád hagyom - mondta, és megszorította a kezem. - Majd később
megmagyarázom.
Amikor kiment, apámhoz fordultam:
- Mit keresel itt? Kérlek, ne csináld ezt! - Bugyborékoló hangot
hallatott.
- Sajnálom… Annyira sajnálom! - nyögte, le nem véve a szemét
Gloryról. - Nem tudtam… tudod… - Tátogott, de a száján nem jött ki
hang, és amikor megfogta a kezét, minden akaraterőmre szükségem
volt, hogy ne rántsam el. - írt nekem. Kért, hogy jöjjek el. Nem
okozhattam neki megint csalódást. - Leült anyám mellé az ágyra,
homlokát az övének támasztotta, olyanok voltak, mint két összeaszott
és összeroskadt bábu - a látvány csaknem elviselhetetlen volt. - Hall
engem - jelentette ki. - Megszorította a kezemet. - Rápillantottam.
Anyámra pillantottam.
„Sose küldj el egy idegent az ajtóból, nehogy véletlenül egy angyalt
küldj el.”
Ez Amma egyik gyakran emlegetett mondása. Nos, Isten a tudója, ő
nem angyal, és a találkozásunk óta többször is azt kívántam, bár a
pokolban rohadna meg, de azt még nekem is el kellett ismernem, hogy
bár anyám szeme továbbra is csukva maradt, az arcán megjelent egy
furcsa, új, bensőséges kifejezés. Láttam, hogy ujjai rákulcsolódnak
apáméira, arcán a feszült vonalak ellazulnak, már-már elégedettség ült
ki rá, mintha visszatért volna egy olyan időszakba, amikor apám
jelenléte boldogságot jelentett.
Amikor leszállt az este, az ablakon beáradó fény színe lilásfeketévé
mélyült. Bejött Pathrose, „hogy friss vizet adjon a maminak”, és
meggyújtotta a petróleumlámpákat, amelyek izzó fényt szórtak maguk
köré. Mindkettőnknek hozott egy-egy szódás whiskyt, néhány
szendvicset, kekszet, és az angol látogatónak sajtot. Szótlanul ettünk, a
kettőnk között lógó csöndet csak a lámpák pukkanása és anyám
lélegzése törte meg. Ez is furcsa volt, és még most is fájdalmas leírnom:
abban a három órában, amikor együtt ültünk ott, voltunk először és
egyben utoljára család, és aztán ennek vége szakadt.
- Anto - mondtam -, amikor hajnali háromkor bejött -, ő az apám. -
Az összeomlott és kisírt szemű William keservesen feltápászkodott, és
megpróbálta kihúzni magát a katonás tartás valamiféle romjába,
legalábbis én ezt feltételeztem.
Anto rámosolygott.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, uram, de sajnálom, hogy
ilyen körülmények között. - Letérdelt anyám mellé. - Glory - szólt
hozzá. - Anto vagyok. Szeretném tudni, hogy van. - Megfordította
anyám vékony csuklóját, kitapintotta a pulzusát, kezét a fejére tette. -
Remélem, nem haragszik, ha megkérem, hogy menjen ki egy pillanatra.
- Pillantása megállt Williamen, aztán rám nézett. - El kell végeznem egy
további vizsgálatot.
Kis híján azt írtam, hogy az előadás klasszikusan antói volt, de épp az
a lényeg, hogy ez nem előadás volt, hanem mindannak a
megnyilvánulása, amit most már annyira értékelek a férjemben: a
kedvességé, a drámaiságot nélkülöző jóságé, a hozzáértésé. Ellenkezett
volna a természetével, hogy megsértse ennek a váratlan vendégnek az
érzéseit.

Anyám egyetlen utolsó reszelős lélegzettel lehelte ki a lelkét.

Halálhörgés nélkül, aminek abszurd módon örültem, mert azt utálta
volna. Az nem úrinőhöz méltó! Véget ért.
 Bejött Amma és Máriámmá, vizet, vászoncsíkokat és egy tiszta, fehér
halotti ruhát hoztak. Felkötötték az állát. Amikor megmosdattuk,
megdöbbentett, mennyire lefogyott, erei térképként rajzolódtak ki a
bőréből. Felöltöztettük a Christian Dior hálóingbe, amelyet a
temetésére tartogatott, aztán a nasrani szokást követve a holttestét
arccal kelet felé fordítottuk, a lábait pedig nyugat felé, holott Glory
szerintem jobban szerette volna fordítva.
Meggyújtottunk egy sor gyertyát az ágy mellett, amelyen bizonyára
Thekkedenek tucatjait terítették már ki. Furcsa a szóhasználat, de
abban a pillanatban szinte eufória töltött el a megkönnyebbüléstől és a
hálától. Minden nagyon nyugodtan, nagyon kedvesen, nagyon
természetesen zajlott, azzal a méltósággal, amelyet ez a szertartás
megkíván. Nem volt kórházi futkosás, nem volt dráma, anyám csak
csendben elillant egy olyan helyen, ahol nagyon szerették.
Ami apámat illette, amikor kicsit csillapodott a megrendülésem,
olyan dühös lettem, hogy legszívesebben belerúgtam volna. Látod?
Túlélte, szerettem volna mondani neki. Túljutott rajtad. Elte az életét.
Nem volt szükségünk rád. Ő azonban sietve elsomfordált.
 53. fejezet
Amikor mindennel elkészültek, Amma bevitt egy sajtár forró vizet a
fürdőházba, és negyven percen át tetőtől talpig lesikálta magát. Először
a haját a maga készítette kókuszolajos szappannal, majd az arcát, a
körmeit, a lábait, a két karját egy puha kefével. Egy ágacskával
megmosta a fogát, felvett egy tiszta chattát és mundut, és amikor
sugározva és beolajozva kijött, elhadart egy sor utasítást Pathrose-nak
az ágy és a matrac eltávolításával, és a ház több napot igénybe vevő
megtisztításával kapcsolatban. Christopher atya este jön, hogy
megáldja és megszentelje a házat.
Ahogy a nyári lak felé ballagott, a fáradtságtól ólomsúlyúnak érezte a
lábát. A család egész éjjel virrasztott Glory mellett, többször
végigmondták a rózsafüzért és dicsőítő énekeket énekeltek, és közben
végtelen számú csésze feketekávét és teát ittak. Most agya keresztény
fele imákat mormolt Glory biztonságos útnak indulásáért, a pogány
része azonban örvendezett, hogy megszabadult a betegszoba súlyos,
áporodott levegőjétől, az ágyban fekvő beteg lemosdatásától, az
ágytálazástól a következőig, aki valószínűleg Ponnamma lesz.
- Tíz nap várakozás hosszú idő, Glory - mormolta az elhunytnak.
A szomorú, öreg férj megérkezése plusz igénybevételt jelentett
számukra.
Szép volt odakint. Egy kora reggeli zápor teleszórta az ösvényt a
magnóliafa illatos, aranyszínű virágaival, és a halál jelentőséggel
töltötte meg az estét. Amma a hajába tűzött egy virágot, és azon
tűnődött, neki vajon hány éve van még hátra. Bepárásodott a szeme,
ahogy eltervezte a saját temetését a zokogó unokákkal és a
vigasztalhatatlan Mariammával és Appannal, aztán a fantáziakép
szertefoszlott, és átadta helyét a sürgető aggálynak, hogy milyen ételt
adjanak Glory temetésekor. A hagyományos fogásokat: a zöldségeket, a
rizskását, az írós curryt és a papadamot könnyű elkészíteni, de hány
embert hívjanak meg? Kik fognak itt is aludni?
Ekkor megállt, és kényszerítette magát, hogy kiürítse az elméjét.
„Vegyél egy nagy lélegzetet!” - szokta mondogatni neki az apja,
amikor túlságosan kapkodott. „Rágj meg egy kevéske levegőt!”
Lassan körülpillantott. A kert mindig napnyugta előtt volt a legszebb:
mint egy erősen fénylő víz alatti táj, amely megvilágítja a pálmafák
leveleinek csipkézett szélét, a virágokat, az ezüstösen csillogó kis öblöt,
és mielőtt leereszkedik a sötétség, a fény előbb elmélyül, majd
elhalványul. A nyári lak mellett lehajolt a pillangó orchideához, és
megérintette a leveleit. A hegyén elszórt lila foltok olyan kedvesek és
finomak voltak, mint egy gyerek orrán a szeplők. Aznap először érezve
magát nyugalomban. A földet döfködte körülötte, amikor meghallotta,
hogy a fészerből előbb egy halk, reszelős hang, majd egy hosszú,
elnyújtott üvöltés hallatszik. Felkapott egy ásót, készen arra, hogy
hozzávágja a kóbor kutyákhoz, amelyek rendszeresen odajártak a
szemétben guberálni, és az ablakon bekukucskálva William Villierst
pillantotta meg, aki a padon ült, és két karjával szorosan átfogta magát.
Úgy hintázott zokogva, akár egy elhagyott gyermek.
Néhány pillanatig dermedten állt, kezében az ásóval. Egy ilyen férfit
síráson kapni rosszabb, mint a vécén ülve meglátni.
Appan, aki évekig figyelte meg az angolokat azzal az aggódó
szeretettel, amelyet egy skót juhászkutya érez a gazdája iránt, beszélt
neki egyszer arról a jellegzetességükről, hogy arcizmuk sem rezdül, ő
pedig nevetett, mert azt hitte, Appan találta ki ezt a kifejezést. Tett még
egy lépést előre, megérintette az ablak üvegtábláját, és feszülten figyelt.
Amikor a zokogás egy hosszan elnyújtott, kétségbeesett „óóóóhhhh”
kiáltásba fulladt, Amma vett egy mély lélegzetet, kihúzta magát, és
belökte az ajtót.
- Mr. Villiers, én is itt vagyok. - Letette az ásót, mintha mindössze
egy kis fészertakarítás szerepelt volna a tervei között.
- Uramisten! - William a meglepetéstől kissé ütődötten pillantott fel.
A szája heves mozgásba kezdett, mint egy gyereké, aki eltökélte, hogy
nem fog sírni. - Jaj, istenem! - Előhúzott egy foltos zsebkendőt a
zsebéből, és beletemette az arcát. - Elnézést - mondta fojtott hangon. -
Nem mehetek így haza.
Amma megérintette a karját.
- Ne rohanjon el! - mondta halkan. - Ráér. Ma este imádkozunk a
lelkéért.
- Nem kellett volna eljönnöm - jelentette ki William. - Ettől csak még
rosszabb lett minden.
- Glory kívánsága volt.
- Saját maga miatt? A lány miatt?
- Nem tudom. - Ez igaz volt. Azon a hosszú éjszakán, amikor Glory
összefüggéstelenül hadart erről a férfiról, azt mondta Ammának, hogy
el kell jönnie, hogy bizonyos dolgokat el kell neki mondania, és Amma
a kedvében akart járni. Ami Kitet illeti, hát, isten tudja: meglehetősen
szűkszavúan nyilatkozott az apjáról. - Ez volt Glory kedvenc helye, ahol
megitta a gin-tonikját - mutatott egy padra, ahonnan rá lehetett látni a
vízre. Felvette a férfi átázott zsebkendőjét, és visszaadta neki. - Szerette
nézni a vizet és a fákat.
Ahogy William felállt, bánat és pipadohány érett szaga lebbent
Amma felé.
- Hatalmas a sokk, tudja. - Begyömöszölte a zsebkendőt a zsebébe. -
Evekig nem láttam, és aztán ez.
- Megértem - felelte Amma, jóllehet elszörnyedt az ügy zűrös
voltától. Hogy a férfinak ideje legyen lecsillapodni, felajánlotta, hogy
megmutatja neki az orchideakertjét.
- Ezek az én rokkantjaim. - Odavezette egy sor, kókuszdióhéjba
ültetett, sérült növényhez. - A férjem hozza nekem őket India minden
részéből. Eltart egy darabig, amíg egyenesbe jönnek. Ez itt - mutatott
az orchideafára, amely ragyogott a sötétedő égbolttal a háttérben - egy
csodatevő. A virágok szárát lepra és fekélyek gyógyítására használják, a
leveleiből készített masszát fejfájásokra. Zöldségként meg is lehet enni.
Ez pedig a pillangó orchidea - magyarázta a következő növény mellett
megállva. - Glory nagyon szerette. Rendkívül rossz állapotban volt,
amikor megérkezett Bangalore-ból, és most nézze meg - nyolc új bimbó
bújt elő a szárán.
 William recsegő-ropogó térddel engedelmesen letérdelt, és
megérintette a virágot. A mozdulat közben megvillant az ezrede
pecsétgyűrűje, és leesett a földre.
- Nagy nekem ez a nyavalyás holmi - morogta, amikor Amma
visszaadta neki. - Egyszer még el fogom veszíteni. - Bedugta a zsebébe,
felhúzta magát guggoló helyzetbe, és zavart arckifejezéssel szemlélte a
kertet. - Nem gondoltam volna, hogy valaha visszajön - mondta.
- Nem volt mód felvenni vele a kapcsolatot? - kérdezte Amma
savanyú ábrázattal. Már így is erősen elvetette a sulykot.
- Próbáltam. Evekig írogattam neki. Egyszer sem kaptam választ.
Csak a barátnőjétől, Miss Barkertől. - Amma hallotta, hogy
megbicsaklik a hangja. - Sajnálom - zihálta végül. Ismét letaglózta a
megállíthatatlanul rátörő bánat. - Sajnálom.
Amma várt, hogy újból meg tudjon szólalni.
- Most mit szeretne csinálni? - kérdezte gyengéden.
- Haza akarok menni - felelte William. - A sofőröm a faluban vár.
- Visszajön még?
- Nem hiszem. - William lepillantott porlepte bakancsára. - Van egy
kis… komplikáció.
- Tudom. - Glory beszélt neki a feleségről Ootyban. - Azért sem, hogy
Kittel találkozzon? - A szemébe nézett. - Es az unokájával?
- Nem tudom. - Kérdés és bocsánatkérés ült a szemében. - Gondolja,
hogy kellene?
- Ezt magának kell eldöntenie. - Begyakorolt mosolyával nézett rá, és
azt gondolta: Micsoda tökkelütött bolond! - ezt a kifejezést is Appan
tanította neki. Légy férfi, és találd ki magad!
 54. fejezet
A tegnapi napot Mangalathban töltöttem Ammával, aki rendet
csinált az ágy- és asztalneműs szekrényében, és nekem akart adni
néhány új lepedőt meg abroszt, továbbá - enyhe célzásként - pár
babaruhát, amelyeknek hasznát vehetem a jövőben. Ez pont az a fajta
feladat volt, amit Glory élvezett volna: a hajtogatást, az illatosítást,
hogy együtt csináljanak valamit, ami nem túl megerőltető, mégis
praktikus, és a gondolattól, hogy az elmúlt években megtagadtam tőle
ezeket az apró örömöket, mintha kést forgattak volna a szívemben.
Később, a nap során Saraswati érkezése felvidított, bár Amma
szemlátomást bosszankodott.
- A nasraniknál az a szokás -, emlékeztetett feszült hangon -, hogy
kilenc napig gyászolják az elhunytat, és az alatt az idő alatt senki nem
jön a házba. Ez nem szabályos.
Nos, Saraswatival kapcsolatban semmi sem szabályos. Sugárzó,
bűbájos mosolyával elnézést kért Ammától, letett a földre egy
pukkadásig megtömött aktatáskát, és amint Amma kiment a szobából,
rám zúdította a terveit.
- Nyomást gyakorolok több helyi üzletemberre. Az ügynöki szövegem
egyértelmű: „Ébredjen fel! Nézze a helyzetet egyszerűen!” - adta elő
villogó szemmel. „Túl sok csecsemő hal meg India-szerte; éljen ön is az
oktatóközpontjainkban összegyűjtött tudással!” Csak egy-kettő
akadékoskodott. „Miért kellene változtatni a régi módszereken?”,
kérdezték, vagy: „Maga feminista?”, „Férfigyűlölő?” Amire azt
válaszoltam: „Azért vagyunk itt, hogy a fiúcsecsemőiket is megvédjük,
ha már itt tartunk. A maguk közömbössége fogja megölni őket.” - A
következő, kalapból előhúzott nyula egy tervsorozat volt, amelyet egy
ismerős építészmérnök adott neki. A rajzok egy salakbeton elemekből
felépítendő tizenöt szobás építményt ábrázoltak megfelelően
cserepezett tetővel és elegendő hellyel három rendelő, egy
gyógyszertári laboratórium, egy fogadótér és egy jókora veranda
számára. Annak biztosítására, hogy „ne legyen machináció” a Holdkő
tulajdonjoga körül az egyhektáros telket illetően, amelyen áll,
kutatásba kezdett a helyi földhivatalban. Csaknem teljesen biztosra
vette, hogy az okiratok eltűntek a tűzben, de azért megkért, írjak
Daisynek, hátha a Wickam Farmon vannak. A kaotikus padlásnak már
a gondolatába is beleborzongtam. Saraswati szeme alatt több lett a
sötét karika. Amikor megkérdeztem, alszik-e eleget, azt felelte, hogy
mivel nincs ott a férje és az anyósa, akiknek a kedvét kellett keresnie,
„jóval több időm van egy nap, és azt ki is használom.” Ám a legnagyobb
bökkenő, amelynek a megbeszélését halogattuk, ameddig csak lehetett,
az volt, hogy gyakorlatilag egy fillérünk sem volt. Saraswati úgy
becsülte, hogy az új otthon, plusz a berendezése, a felszerelés, a
gyógyszerkészlet feltöltése körülbelül százharmincezer rúpiába fog
kerülni, ami angol pénzben tízezer fontot tesz ki. Ez képtelen összeg -
csak vágyálom. Saraswati, aki szorgosan lefirkálta az összegeket,
amikor meglátta az arckifejezésemet, letette a ceruzáját, és felemelte a
mutatóujját. - Először lehetetlennek tűnt. Aztán nehéz volt. Végül
meglett - mondta, majd mosolytalanul, és ijesztő hévvel hozzátette: -
Működnie kell, különben rávetem magam a halotti máglyára.

Négy hónappal anyám temetése után nagy ijedség ért, amikor

kaptam egy khakiszínű, hivatalosnak látszó borítékot, rajta ismeretlen
kézírással. Saraswati korábban azt mondta, ne aggódjak túlzottan az
orvosi döntőbíróság miatt, mivel több hónapos lemaradásban vannak
az ügyekkel, és valószínűleg meg is feledkeztek rólam. Ám abban a
pánikoló pillanatban börtönt vagy deportálást láttam a lelki szemeim
előtt, vagy legalábbis egy olyan tetemes büntetést, amelyet aligha
tudunk kifizetni.
Kiderült, hogy a nagy borítékban lévő rövid levél apámtól jött. A
hosszúkás kézírás arról tájékoztatott, hogy visszatért Ootyba, és oda
akarja adni nekem „Glory egy-két holmiját, amiknek talán örülnél.
Semmi értékes, csak emlékek.” A válaszomat az Ootacamund Club 36-
os postafiókjába kellett küldenem.
 Amikor elolvastam a levelet, felhorgadt bennem a düh, és azt
gondoltam: Maradj ott, ahol vagy, te minden hájjal megkent, vén
csaló, az álneveiddel és a postafiókjaiddal. Nem akartam, hogy
fantomapám újból belibegjen az életembe, és felkavarja a dolgokat.
Amikor Anto elolvasta a levelet, láttam, hogy az arckifejezése a
homlokráncolós koncentrálóból együttérzőbe vált át.
- Szegény öregúr - mondta. - Hagyd, hadd jöjjön el, vagy legalábbis
hadd küldje el, akármi is az. Lehet, hogy a Hope-gyémántról van szó.
- Még hogy szegény ember! - kiáltottam fel. - Az a khakiszínű boríték
halálra ijesztett, és különben is, mi van szegény Gloryval és szegény
velem? Szörnyen viselkedett.
- Azt kérdezted, mi a véleményem. - Anto rám szegezte zöld szemét. -
Azt mondom, amit gondolok.
- Elegem van abból, hogy te kedvesebb vagy, mint én - mondtam
némi hallgatás után.
- Nekem is - felelte. - Nagy teher ez rajtam.
Meghúztam a haját.
- Az ősz szálakat, légy szíves! - kérte, és közelebb húzott magához. -
Mikor lesz másik babánk? - suttogta.
- Hamarosan - feleltem, és összeborzoltam a haját. - Nem bánod, ha
lány lesz?
- Nem - felelte. Sértettnek tűnt, mert én néha félreértem, és
olyasmiket feltételezek róla, amik durván megközelítve csak azon
alapulnak, amit én tudni vélek az indiai férfiakról. Ezek azok a
pillanatok, amikor idegenekként kezeljük egymást, és mélyen fájlalom,
hogy akadnak ilyenek.
- Én is szeretnék egyet - suttogtam, miközben ő a hasamat simogatta.
- Imádom az én buta férjemet - tettem hozzá, ő pedig úgy pillantott
körül, mint egy bűntudatos iskolás fiú, mert az édesanyja házában
voltunk.
- Anto - mondtam évődve, és megsimogattam a haját -, hány éves is
vagy? Pontosan tudta, mire gondolok.
- Amikor itt vagyok, hat - válaszolta.
 ***

A következő feladat a Mangalath vendégszobájában Glory után

maradt hajókoffer átnézése volt. Amikor felnyitottuk a fedelét,
egyszerre fűszeres és édes illat szökött ki egy félig tele üveg Shalimar
kölniből, ami Glory egyik „kis pazarlása” volt a komor években, az a
fajta holmi (a Baccarat kristályüveg, a kis bársonyszalag, Glory sznob
arckifejezése, ahogy ide-oda pöttyintett belőle egy kicsit), amelytől a
szememben egykor oly képtelenül elbűvölőnek tűnt.
A ruhái végül szánalmasan kicsiny halmot alkottak. Két
tweedszoknya (Donegal tweed, ahogy előszeretettel hangsúlyozta, a
durhami lelkész feleségének ajándéka - vagy nem), a kifakult
kardigánok és a vastag vállasingek, amelyeket Daisynél hordott, „hogy
ne fagyjon halálra”. Néhány könnyű pamutruha, és alattuk, gondosan
összehajtogatva és illatosított selyempapírba csomagolva a jó ruhák:
maradványok egy életből, amelyet egyetlen csillogó óráig élt, aztán
soha többé.
Ammával az ágyra terítettünk mindent: egy csúszós anyagú, zöld
szaténruhát, egy Swan and Edgár címkéjű selyemkosztümöt, egy
csorba nyelű Shagreen kefe- és fésűszettet, rúzsmintákat, egy
lovaglónadrágot, egy Aertex blúzt, egy doboz Coty hintőport, rajta egy
ragyogó fogsorú, gondtalanul nevető nő képével, egy pár gyönyörű,
arany bőrszandált (Charles of Lewes), még az eredeti dobozában, és egy
meghívót ingyenes arckezelésre a chelmsfordi Belle Rose
szépségszalonba.
A zöld szaténruha övszalagja apró, szív alakú gyöngyház gombokkal
volt kivarrva. Elképzeltem, amint egy helyőrségi partin viseli, és előtte
a mozgalmas előkészületeket. A fegyverzete a csipeszekből, a fésűből és
a gyantacsíkból állt. Nagyon számított, hogy minden rendben legyen
rajta.
Egy színehagyott virágmintás dobozban megtaláltam a rózsaszínű
selyempapírba elcsomagolt menyasszonyi fátylát. Törékeny anyagát
ibolya alakú, málló, elszáradt virágok szegélyezték - megaláztatásának
végső jelképei.
Eltűnődtem, vajon hová mehetett, miután az ezredes kivezette a
templomból. Ennek az egész borzalmas zűrzavarnak vajon melyik
pontján jött rá, hogy én úton vagyok? Vágytam rá, hogy többet
megtudjak, de most már sosem kerül rá sor.
- Ezeket eldobjam?
Amma néhány megfakult barna meghívót tartott a kezében: egy
pantomim előadásra, egy kerti partira valamilyen őrnagy - a név
olvashatatlanná halványodott - Pálmafa nevű házába a Malabar Hillen,
június hetedikére, az Angliába való hazatérése alkalmából, egy hölgyek
kávédélelőttjére a Bombayi Jachtklubba, öt nappal a lefújt esküvő után.
Micsoda húsos pletykacsontot dobhatott Glory a klubbeli
hölgyeknek, amin csámcsoghattak:
„Egy félvér lány, el tudod ezt képzelni, drágám?”
„Az a szegény ember egyáltalán nem is sejtette, olyan halvány a
bőre.” Gyűlöltem valamennyiüket.
A koffer mélyén egy könyv lapult, A jó katona Ford Madox Fordtól.
Az előzéklapon egy beírás: „Drága menyasszonyomnak, Glorynak
hálás köszönettel örökös vidámságáért. Szeretettel: William.”
És apróságok tőlem is: egy rózsaszín, darázsolt játszóruha, egy ló
alakú csörgő, egy bizonytalan betűkkel írt levél: „Ha te meghalsz, anyu,
én is veled halok.” A színpadias gyermek!, és végül, a legalján egy
fénykép rólam, amint tizenkilenc évesen, ápolónői egyenruhámban
pózolok az oklevelem átvételének napján. A fotó félig be volt rejtve a
bélés alá. Nem ezt álmodta nekem, soha nem is tudott megbékélni vele.

Apám a hét második felében jelent meg Mangalathban bejelentés

nélkül, hívatlanul, és egy igencsak átlátszó ürüggyel. Azt mondta,
kapott egy doboz teát egy ültetvényes barátjától, aki történetesen
feléjük autózott, és szeretné Ammának adni, amiért olyan kedves volt
hozzá. Kicsípte magát erre a kirándulásra: kifényesített bakancsot, egy
viseltes, de tiszta öltönyt és kasmírmintás nyakkendőt vett fel.
Miközben átadta Ammának a dobozt, bűnbánó pillantást vetett rám, de
én alig bírtam ránézni. Amma volt az, aki frissítővel, hellyel és
éjszakára ággyal kínálta. Én biztosan ajtót mutattam volna neki.
 Miután megitta a teáját, megkérdeztem, szeretné-e megnézni anyám
holmiját. Nem hiszem, hogy szándékosan lettem volna kegyetlen hozzá,
de csengett a fülem a haragtól, ahogy felvittem az emeletre. Azt
akartam, hogy lássa, milyen kevéssel végezte - hogy a tettének voltak
következményei.
A vendégszobába belépve egy darabig némán nézte anyám ruháit,
cipőit és apró mütyürjeit. Kézbe vette a lovaglónadrágot.
- Megígértem neki, hogy megtanítom lovagolni - mondta. Amikor a
zöld ruhát kezdte tapogatni, legszívesebben sikítva elragadtam volna
előle.
- Ma rengeteg a dolgom - jelentettem ki.
Apám újból szipogni kezdett. Úgy pislogott rám, mint valamiféle
erdei állat, amelyik egy lyukból jön épp kifelé.
- Annyira sajnálom! - mondta. - Hagynom kell, hogy folytassátok az
életeteket. Már meg akartam kérdezni, hogy van-e több gyereketek is?
- Nincs, de lesz. - Belém mart, hogy irántam milyen kevés
érdeklődést tanúsított, és szerettem volna, hogy az ostoba, vén bolond
menjen el végre.
- De ha valóban lesznek lányaink - folytattam -, az általunk
megfizethető legjobb iskolákba fogjuk őket járatni. - A szavak úgy
törtek ki belőlem, akár egy gejzírből a forró víz.
- Jó ötlet - felelte. Összehajtogatta az Aertex blúzt, és az arcához
szorította.
- Azt akarom, hogy majd jó munkájuk legyen. Valami, ami biztos és
tiszta. A védtelenség a madaraknak való.
Óvatos pillantást vetett rám.
- Azt hittem, Glorynak elég jó munkái voltak. A barátok mindig
nagyon kedvesek voltak és a többi…
- Te jó isten! - Most már valóban legszívesebben megütöttem volna.
Szinte éreztem, hogy az ütés elektromos áramként fut végig az
ujjaimon. De ő nem figyelt. Ujjhegyeit ábrándos arckifejezéssel húzta
végig anyám zöld ruháján.
Miért dobtad, ha így éreztél iránta?, tettem fel már-már a kérdést,
de annyira megijesztett a haragom, hogy inkább vettem egy mély
lélegzetet, közöltem vele, hogy fáradt vagyok, és szeretnék enni. Vigyen
el egy emléket, ha akar, a többit odaadjuk egy jótékonysági
szervezetnek, vagy kihajítjuk. Ettől összerezzent, de ezt is akartam.
Felvette A jó katonát.
- Ezt szeretném. - Furcsán vette a levegőt, és azt gondoltam: Az isten
szerelmére csak ne itt kapjon szívrohamot, és ha mégis, akkor nekem
kell megmondanom a feleségének és elszállítanom, és mindenféle
egyéb kellemetlen gondolatom támadt, mert nem akartam, hogy az
életem része legyen. Most nem. - Ez volt a legelső ajándék, amelyet
adtam neki.
- Elolvastam, amit beleírtál - mondtam. - Kedves. - Most már én is
nehezen szedtem a levegőt, és úgy éreztem, bármelyik pillanatban
kitörhet belőlem a sírás.
Újból megérintette a ruhát.
- Ezt viselte, amikor megismertem. Rengeteg fejet elcsavart, nekem
elhiheted.
És az sokat használt is neki.
- „Ennél szomorúbb történetet még sosem írtam” - mondta távolba
révedő hangon. - Ez a könyv első sora. Magam csak tavaly olvastam el.
Azért adtam neki, hogy lenyűgözzem. Kiderült, hogy egyáltalán nem is
egy katonáról szól.
- Tudom - bólintottam -, hanem az árulásról.
A közénk telepedő csöndben hallottam az edények zörgését a
konyhából, ahol Pathrose főzött. Nemsokára elmegy, gondoltam, és
soha többet nem kell gondolnod rá, mert nem akar ismerni, nem
igazán.
Mielőtt útnak indult, elővett egy kis dobozt a zsebéből, és így szólt:
- Hoztam neked valamit. - Remegő ujjai küszködtek a zárral, de
aztán feltartott egy jellegtelen aranygyűrűt, belefoglalt apró
gyöngyökkel, és néhány darabkát egy gránátkőnek kinéző valamiből.
Egyik oldala behorpadt. - Csak ennyire telt a kapitányi fizetésből. Az
egyik kő kilazult, egy másik eltűnt - magyarázta. - Gondolom, odavágta
valamihez, mielőtt visszaküldte. - Már megint az a bűntudatos tekintet.
- És ezt. - Előhúzott egy ezüstláncot, a végén egy opálos színű kővel,
amely akkora volt, mint a kisujjam körme. - Ez egy holdkő. Annyi van
belőle errefelé, mint a pelyva, de nagyon csinos.
- Bizonyára szerencsések errefelé - jegyeztem meg.
- Ebből nem lehet meggazdagodni. - A tenyerembe ejtette. - De majd
odaadhatod a lányodnak.
- Nem vagyok biztos benne, hogy megtarthatom ezeket, ha ő mindet
visszaküldte.
- Kérlek, fogadd el! - mondta halkan.
Énem egy része árulónak érezte magát, amikor zsebre tettem őket.
Nem tudtam rászánni magam, hogy megköszönjem neki. Igencsak
csekély ajándéknak éreztem ezeket ahhoz képest, hogy együtt
tölthettünk volna egy életet.
 55. fejezet
Aztán hamarosan letartóztattak, ami akkor módfelett hirtelennek és
irritálónak tűnt. A Rose Streeten ültem a verandán, épp valami
papírmunkában igyekeztem behozni a lemaradásomat, amikor
megláttam a szemem sarkából, hogy egy poros fekete autó áll meg a
ház előtt. Két férfi szállt ki belőle magabiztosan. Eltartott egy ideig,
amíg észrevettem, hogy rendőregyenruhát viselnek és lathi van az
övükbe dugva. Elindultak a házunk felé.
De még akkor sem aggódtam különösebben. Történt egy
rablássorozat az utcában, ők barátságosan mosolyogtak rám, így
feltételeztem, hogy házról házra járnak kikérdezni a lakókat.
A magasabbik rendőr előhúzott a zsebéből egy papírdarabot.
- Az ön neve Miss Kit Smallwood?
- Igen. - Ereztem, hogy kiszárad a szám.
- Azt a parancsot kaptuk, hogy tartóztassuk le. Bevisszük a cochini
rendőrőrsre kihallgatásra. Figyelmeztetnünk kell, hogy mindazt, amit
mond, leírjuk, és bizonyítékként fogjuk felhasználni. Tanácsos volna,
ha hozna magával egy bőröndöt.
- Egy bőröndöt? - Megdöbbentem. - Minek?
- Valószínűleg ott fog maradni.
- Azt nem lehet! Itt van velem a gyerekem! - Azt leszámítva, hogy egy
szörnyű időzítés következtében éppen nem volt ott. Előző délután
Raffie, a plüssmackóját és egy kis táskát szorongatva nagy izgalommal
és csekély idegességgel elballagott velem, hogy néhány utcával arrébb,
Cochinban éjszakázzon az unokatestvéreinél. Ez volt az első éjszakája,
amelyet tőlem távol töltött. Az unokatestvérek azt ígérték, hogy ma
délelőtt visszahozzák, és most elképzeltem, hogy felrohan a lépcsőn,
már meséli is új, fontos kalandjait, és én nem vagyok ott.
 Anto sem volt otthon: előadást tartott egy konferencián Quilonban.
Szakmailag ez fontos lépés volt számára, és az a gondolat is rémes volt,
hogy hazajön, én pedig eltűntem.
- Nem várhatnám meg, amíg a férjem hazaér? - kérdeztem. Az
alacsonyabbik rendőr olyan közel hajolt hozzám, hogy láttam az ajkától
az álláig húzódó, csúf, sötét árkokat.
- Van itt cselédségük?
- Igen, ketten. - Láttam, hogy Kamalam ijedten kukucskál be az
ajtón.
- Akkor hagyja rájuk a gyermekét, és ők meg tudják majd mondani a
férjének, hol van - mondta a rendőr. - Várja magát egy szoba. -
Megborzongtam, ahogy arra a sötét, húgyszagú rendőrőrsre
gondoltam, ahol Neetával jártam.
Sebesen elláttam instrukciókkal Kamalamot. Meg kell etetnie Raffie-
t, és meg kell nyugtatnia, hogy hamarosan hazajövök. A kedvencét,
kesudiós barfit vettem neki a hazatérése megünneplésére, azt
feltétlenül kapja meg, és mondja meg neki, hogy a mami szereti.
Kamalamnak sem kell aggódnia, nemsokára itthon leszek.
A kocsi hátsó ülésén az alacsonyabbik rendőr elővett a zsebéből egy
bilincset. Egyik felét a bal csuklómra kattintotta rá, a másikat a saját
jobbjára.
Egy kis rendőrségi alállomásra vittek a dokkok mellé, és bezártak egy
kihallgató cellába - egy magas falú helyiségbe, amelynek egy kis ablaka
volt csak a tetőhöz közel, azon keresztül nagyjából egy négyzetméternyi
égboltra lehetett rálátni. Egy szék, egy éjjeliedény, ennyi volt a
berendezés. Hallgattam, ahogy a lépteik visszhangot verve távolodtak;
valaki egy közeli cellában ordibált és sírt.
Több órás várakozás után nyirkosán verejtékes álomba merültem a
cellában, és az este kinti hangjaira ébredtem föl: a piaci árusok
összecsukták az asztalukat, riksakulik kiáltoztak, és akkor hirtelen egy
fiatalos, foghíjas mosolyú rendőr jelent meg a cellámban. Olcsó arany
jegygyűrűt viselt, és egy barna borítékot tartott a kezében. Leállított egy
széket fél méterre tőlem, és barátságos morrantással letelepedett rá.
- Elnézést a korábbi zajongásért - mondta, nagy, szomorú szemét
rám szegezve. - Volt itt egy férfi, aki túl sok puncsot ivott, és az anyja
után kiáltozott.
Megpróbáltam mosolyogni, nagy szükségem volt rá, hogy magam
mellé állítsam.
- Tehát akkor. - A jegygyűrű megvillant, amikor kinyitotta a dossziét.
- A nevem Pillay felügyelő. Ön Miss Kit Smallwood, a Fort Cochin-i
Holdkő Szülőotthonból?
- Úgy van. - Te nyavalyás hülye, gondoltam. A dosszié vastagságából
ítélve világos volt, hogy hónapok óta rajtam tartják a szemüket, talán
már az érkezésem pillanatától fogva.
- És dr. Anto Thekkeden felesége. - Ennyit a család nevének
védelmezéséről.
- Beszélhetnék az ügyvédemmel? - Milyen elcsépelten hangzott ez!
Szörnyű helyzetben voltam, remegett tőle a hangom, és a végtagjaim
erőtlenné váltak.
- Az ügyvéd neve? - Ezen már gondolkodtam korábban, de mindig
ugyanabba az akadályba ütköztem. Saraswati nem fogja vállalni.
Amikor még az elején megkérdeztem tőle, hogy ha az ügy bíróság elé
kerülne, képviselne-e, azt felelte, hogy az lehetetlen. „Mert be fognak
idézni tanúként, és a törvény kimondja, hogy valaki nem lehet
egyszerre tanú és ügyvéd.” Egyetlen csekélyke reményünk az volt, hogy
az egészségügyi hatóságok nem akarják majd, hogy tanúskodjon,
hiszen hazudtak, amikor azt állították, hogy ő vádolt be, és nem fogják
akarni, hogy kinyíljon ez a Pandora szelencéje. Appan sem jó, mivel az
apósom. Halványan emlékeztem arra, hogy Appan említett egy másik
ügyvédet, aki esetleg segíthet, de elfelejtettem a nevét, és Pillay
türelmetlenül folytatta: - Úgy látom, nincs ügyvédje, és különben is, az
késleltetné a ma esti eljárásunkat, márpedig, ha jól tudom, önnek van
otthon egy ellátandó gyermeke. - A kedves mosoly barátságtalanná, és
enyhén hitetlenkedővé vált. - Nem erre kellene elsősorban gondolnia? -
Nem tett föl több kérdést. Amikor kiment, sejtettem, hogy odakint már
besötétedhetett. Cellaajtók csapódását, ordibálást, elfojtott nyöszörgést
hallottam, és aztán halotti csönd lett. Egy szárit viselő öreg nő jött be,
adott egy tálat, egy kis vizet és egy négyszögletes pamutdarabot,
amellyel megmosakodhattam.
 Ne merészelj pánikba esni, intettem magamat. Soha, de soha nem
kell erről beszélned senkinek. Anto nemsokára idejön, Appan okos
jogászagya kisüt majd valamit, és hamarosan otthon leszel.
Megfürösztöd Raffie-t, bedugod új, „nagyfiús ágyába”, amelyre olyan
büszke, megszagolod a haját, megpuszilod és elköszönsz tőle: Aludj
jól, álmodj szépeket, a bolhacsípést elkerüljed!, megiszol egy szódás
whiskyt Antoval a verandán, és nevettek azon, hogy épp hogy csak, de
megúsztad ezt.
Amikor leszállt az éj, kialudtak a lámpák. A szomszédos raktárban
állandóan csöpögött egy csap: csöp-csöp-csöp. A hangok
megduzzadtak, fölnagyítódtak, és rémálomszerű kísérői lettek egy
éjszakának, amelyen hevesen utáltam magam. Szinte már láttam is
magam előtt a harsogó főcímeket: „Képesítés nélküli angol bába öldökli
az indiai csecsemőket.” Negatív következményként Anto elveszítheti az
állását. Az én hibám: a lustaságom, a büszkeségem, a fölényeskedésem,
csöp-csöp-csöp, és ami a legrosszabb, félelmet és boldogtalanságot
okozok egy gyereknek, aki még túl kicsi ahhoz, hogy megértse, mi
történik körülötte.
Amikor reggel lett, megjelent az az öreg nő, aki a ruha nélküli
motozásomat végezte. Letett a támla nélküli székre egy vékony szelet
kenyeret és egy kis tál rizst.
Amikor Anto két órával később, sápadtan és a döbbenettől tágra nyílt
szemmel megérkezett, a látogatói szobában találkoztam vele, ami egy
kopár helyiség volt, a sarkában egy homokkal teli köpőcsészével.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy van Raffie, azt felelte:
- Reméltem, hogy talán még ma elengednek, és akkor hallgathatok
erről. - Aztán hosszú, feszült csönd után hozzátette: - Ma este
megmondom neki.
Az arckifejezése arra engedett következtetni, hogy átkényszerítettem
azon a határon, amely a szerelmet és a támogatást elválasztja a teljes
elkeseredéstől, sőt, netán megvetéstől.
- Haragszol? - kérdeztem.
- Nem - válaszolta nagy sokára az igen-nem mozdulat kíséretében. -
Csak magamra.
- Nem a te hibád volt.
 Nem felelt.
- Nem mondtak semmit?
- Nem. Csak azt, hogy bíróság elé kerül az ügy. Attól félek, hogy veled
akarnak példát statuálni. - A kezébe temette az arcát.
- Anto - mondtam -, ha bíróság elé kerül az ügy, meg kell mondanod
Ammának. - A gondolattól beleborzongtam a szégyenbe. - Segíteni fog
Raffie körül.
- Nem lehet. Már beszéltem Appannal, és ő nem akarja, hogy tudjon
róla.
- Ennek semmi értelme - előbb-utóbb rájön.
Anto állán megrándult az ideg, ami sosem jó jel.
- Appan hajthatatlan, de holnap újból beszélek vele. Es ha ő nem
segít, kölcsönkérem Saraswati jogi könyveit, és végignézem az
akaratlagos és a gondatlanságból elkövetett emberölés valamennyi
precedensét, mert Saraswati szerint azzal fognak vádolni, ha
megvádolnak egyáltalán. Bizakodik, hogy ez csak egy erőfitogtatási
gyakorlat. Az ügy annyira tele van lyukakkal, hogy az már bohózatba
illő. - A mosolya nem érte el a szemét, ami olyan karikás volt, mintha
egész éjjel nem aludt volna.
- Milyen volt a konferencia? - kérdeztem nem sokkal az indulása
előtt. - Jól sikerült az előadásod?
- Nem tartottam meg. Amint meghallottam a hírt, hazajöttem.
- Annyira sajnálom! - Hónapokig írta az előadását a járványok
kezeléséről, különös tekintettel az encephalitis lethargicára. Együtt
próbáltuk el.
Félrefordította a fejét.
- Felejtsd el, de ha tényleg itt kell maradnod, nem hagyhatom abba a
munkát.
Egymásra meredtünk.
- Várjuk ki a végét, lehet, hogy az egész helyzet gyorsan megoldódik
magától is - mondtam, bár Saraswatitól tudtam, hogy a jogrendszer
dugig van ügyekkel. - Mi lesz Raffie-val? Nem kellene Mangalathba
mennie?
 - Amint lehet, Appan elviszi Ammát, mert elképzelhető, hogy az
újságok rászállnak az ügyre.
- Azt hittem, pénzszűkében vannak mostanában.
- Valóban - Appan nem is örül ennek túlzottan.
- Rémesek lesznek? Mármint az újságok.
- A kutyaugatás nem hallatszik az égig - felelte kimerülten. - Kit
érdekel?
- Anto, rettentően sajnálom. Oda kellett volna figyelnem.
- Ne mondogasd ezt! - pirított rám ferde mosollyal. - És próbálj meg
nem túl sokat aggódni! Holnap újból beszélek Appannal. Ha
belepusztulok is, kihozlak innen.
 56. fejezet
Hazudott. Az újságok egy kicsontozott hússzeletre leső kutya
sebességével csaptak le a sztorira.
„Angol bába tartható felelősnek az újabb csecsemőhalálokért” -
virított a napilap, a Malayala Manorama címoldalán. A Hindu járt az
élen a Holdkő Szülőotthon üszkös romjairól közölt fényképpel.
„Először gyújtogatás, most pedig csecsemőgyilkosság. Mi jöhet még?” -
hangzott a képaláírás.
Amikor Anto másnap bement dolgozni, a főnöke, dr. Sastry zord
ábrázattal fogadta. A konferencia szervezői dühöngenek, amiért nem
tartotta meg az előadását. Soha többé nem fogják felkérni a
kutatócsoportjukat.
- Ez sem segít - bökött Sastry a Hindu nála lévő példányára. -
Kisvártatva összekötik a nevét a tiéddel. Hány angol bába van Fort
Cochinban? - Ugyanaz a dr. Sastry, aki oly őszinte kedvességgel
fogadta, most szemlátomást félt, hogy a hír ragályként fog terjedni, és
Anto meg is értette az okát: az új Indiában egyik napról a másikra
lefaraghatták a kutatásoknak nyújtott támogatást.
Amikor Anto három nap szabadságot kért, Sastry kelletlenül
beleegyezett, és becsapta mögötte az ajtót. Anto taxiba ült, és nyaktörő
sebességgel Mangalathba hajtatott, hogy beszéljen Appannal. Ahogy az
autó ráfordult a felhajtóra, látta, hogy fekete füstfátyol kúszik a ház
fölé, pernyével és korommal csúfítva el a tiszta, kék eget.
- Korán felkeltem, és elégettem az összes újságot, amit csak találtam
- suttogta neki dühösen Appan a dolgozószobájában, ahol csukva
voltak az ablakok. - Ha édesanyád meglátná őket, belehalna a
szégyenbe.
- Azok hazugságok, Appan! - magyarázta Anto. - Csakugyan meg kell,
hogy győzzelek erről? Most az a fontos, hogy kihozzuk a börtönből.
 - Én csak annyit tudok - felelte az apja, sápadtan a haragtól -, hogy
egészen mostanáig nekem mindenki módszeresen hazudott a feleséged
valódi foglalkozásáról, és nehezemre esik nem hibáztatnom téged,
amiért nem tartottad szorosabb ellenőrzés alatt. - Anto semmit sem
szólt, csak az apjára meredve ingatta a fejét. A végső árulás.
- Azt akarod mondani, hogy nem segítesz? - kérdezte végül.
Appan hatalmasat sóhajtott.
- Íme, a két lehetőség: az egyik, hogy perbe foghatják
gondatlanságból elkövetett emberölés miatt, ami súlyos bűn.
- Utánanéztem - felelte Anto -, de az itt nem alkalmazható: a
gondatlanságból elkövetett emberölés azt jelenti, hogy az illető
érzéketlenül semmibe vette az emberi életet, ugyanaz az eset, mint
amikor megvádolhatnak valakit, ha ittasan vezetett autót, vagy egy
öreget egyedül hagyott egy veszett kutyával.
- Á, szóval most már ügyvéd is vagy? - Appan hangja úgy csattant,
akár egy pofon. - Némelyik bábát ezzel vádolják, amikor balul ütnek ki
a dolgok, de a másik lehetőség az erős felindulásban elkövetett
emberölés és vétkes hanyagság vádja. Ez tízéves börtönbüntetéssel
járhat, ha a feleségednek nincs engedélye a praktizáláshoz. Mégis mit
képzelt? - Kidülledt a szeme a hitetlenkedéstől. Anto lehajtotta a fejét. -
Tehát a gondatlanság is terítéken van - folytatta Appan, egyik kezével
türelmetlenül ütögetve az íróasztalt. - És te azt akarod, hogy tegyem
kockára ezért az egész karrieremet? Nos, nem fogom. Mindössze annyit
tehetek, hogy hálát adok Istennek, amiért az újságok Smallwoodként
említik, nem Thekkedenként.
- Nahát, milyen csodálatos megkönnyebbülés! - Anto talpra ugrott. -
A lényeg, hogy minket ne érjen gáncs.
- Mégis mit képzelsz, kivel beszélsz? - Anto látta, hogy Appan
homlokán kidagad két kék ér, és elnyílik a szája, ami biztos jele annak,
hogy kezd kijönni a sodrából, de már nem érdekelte. Menjen a pokolba
az erőszakos, vén fráter.
- Veled beszélek, Appan - válaszolta -, és a mondandóm a következő:
a feleségem ártatlan, de te fütyülsz erre, aggódjunk csak a te
hírnevedért és a nemes Thekkeden névért! - Az arcáról ráhullott egy
izzadságcsöpp az apja itatóspapírjára.
 - Hagyd el a házamat! - szólította fel végül Appan halkan. - Es vissza
se gyere, ha ilyen akarsz lenni! Egész életemet a jog szolgálatában
éltem le. Ezt nem fogom eldobni. - Elővett a fiókból egy zsebkendőt, és
megtörölgette az arcát.
- Kit ártatlan. Megkérték, hogy segítsen.
- Az ártatlansága veszélyes és naiv volt. Hány figyelmeztetésre lett
volna még szükséged?
Anto felkapta a kabátját.
- Azt hiszem, ezt a beszélgetést most itt be kell fejeznünk. Addig nem
jövök vissza, amíg nem kerül ki onnan.
- Csinálj, amit akarsz! - Appan megvonta a vállát. - Nekem most
édesanyád a legfőbb gondom. Eljön velem, hogy elkerüljük a botrányt.
Ha a feleségedet vád alá helyezik, azt fogom mondani a családnak, hogy
Madrasba ment továbbtanulni. Akkor nem kell beszélnünk a dologról.
- Ha ezt akarod!
- Ezt akarom - jelentette ki az apja, előreszegezve a tekintetét.
Anto becsukta maga mögött az ajtót, és elment.
 57. fejezet
Az ügyemet 1951. május 5-én, pénteken délelőtt 11-kor tárgyalták az
Ernakulamban székelő Travancore-Cochini Legfelsőbb Bíróságon. A
dátum és az időpont bevésődött az elmémbe. A bűnöm: szakmai
etikába ütköző súlyos vétség miatt gondatlanságból elkövetett
emberölés. Saraswatit, aki az utolsó pillanatig várta, hogy
meghallgatják tanúként, nem idézték be. Az ítélet: három hónap a
viyyuri női büntetés-végrehajtási intézetben, egy Fort Cochintól
százhúsz kilométerre lévő börtönben. A bíró azt mondta, örüljek, hogy
ennyivel megúszom, mert a szakmai etikába ütköző cselekedet súlyos
vétség.
A tárgyalásom napján tizenöt centiméter eső esett. A kikötőből
odahallatszott a pocsolyákon áthajtó biciklik kerekeinek surrogása, az
ablakok zörögtek; pocsolyák formálódtak az ajtó mellett csöpögő
tucatnyi esernyő alatt, a testek gőzölögtek - ezekre a részletekre
emlékszem, de abból, ami elhangzott, meglepően kevésre. Csak a
bíróság kék mennyezetét láttam és a fonott székeket, amelyek egyikén
Anto ült, igyekezett bátorítóan nézni, de látszott rajta, hogy kétségbe
van esve; mellette Saraswati Nair, aki erősen koncentrált, és össze-
összerezzent az ügyvéd tökéletlenségein. Ő volt az egyetlen, akit ilyen
rövid határidővel szerezni tudtunk, egy bizonyos Mr. Kurup, egy hideg
tekintetű férfi, akin lógott fényes öltönye, aki rosszul mondta ki a
nevemet, és olyan gyorsan beszélt, hogy jóformán egy szót sem
értettem belőle.
Jóval azelőtt, hogy a bíró - Appan régi ellensége - elítélt, rám tört az
érzés, hogy elindultam önmagam megsemmisítésének útján. Az ítélet
felolvasása közben kótyagosan hallgattam: úgy éreztem, ez valaki
mással történik meg.
Amikor utána Anto bejött a cellámba, megegyeztünk, hogy aznap
este meg kell mondania Raffie-nak.
 - De azt nem kötöm az orrára, hogy mennyi időre. - Mosolyogni
próbált. - Saraswati azt mondja, lehet, hogy sokkal hamarabb
kiengednek. Szerinte ez enyhe büntetés. - A mosolya még bánatosabbra
sikeredett.
Mielőtt elment, megkérdeztem:
- Be tudnád hozni hozzám Raffie-t?
Szinte kurtán vetette oda, hogy majd meglátja, mit tehet.
- Lehet, hogy csak még jobban felzaklatná. - Ennyi. Vágyódtam
Raffie érintése után, hogy mondjon valamit, de ettől a hihetetlen ügytől
mindketten megdöbbentünk és összezavarodtunk.
- Nos, jobb lesz, ha most hazamegyek - mondta, holott az őr még fel
sem szólította erre.
- Igen, menj csak - feleltem. - Puszilom Raffie-t. Mondd meg neki,
hogy szeretem.
Még megpróbált erőt adni nekem: azt mondta, lassacskán már
ugyanannyira érti a gondatlanságból elkövetett emberölésre vonatkozó
törvényt, mint egy hivatásos ügyvéd. Hogy elkerülhetetlen az
újratárgyalás, és talán csak napok vagy hetek kérdése, és szabadon
engednek. Olyan volt, mintha egy vastag üvegtáblán keresztül
hallottam volna a szavait. Bizonyára valaki másról beszélt.
Aztán megcsókolt: a karunk és a fejünk kétségbeesetten fonódott
össze szerelmesen és bánatosan.
- Holnap újból eljövök - mondta.

Rabszállítóval vittek át a Fort Cochintól hozzávetőleg háromórányi

autóútra fekvő Viyyurba, amelynek során a sokktól még mindig nem
tudtam rendesen gondolkodni. Korábban azt hittem, hogy Appan a
befolyásos barátai segítségével kifizet valamilyen büntetést, megmozgat
néhány szálat, vagy hogy Saraswati a hivatali ügyekben mutatott
zsenialitásával intéz valamit, sőt legvadabb álmaimban még Annakutty
doktornő is megjelent, és bevallotta, hogy ő kért meg a szülések
levezetésére, és hogy valamennyit jól végeztük. Most viszont a valaha
élt leghiszékenyebb idiótának éreztem magam.
 Végiggondoltam az összes jelentéktelen dolgot, amelyek rendes
körülmények között a munkanapjaim részét szokták képezni. Felkelés,
mosakodás, játék Raffie-vel, házimunka, az étkezések, a tanulás, a
levélírás, a séták Antoval, az összes látszólag érdektelen tevékenység,
amelyekből az élet áll. Most mind megszűnt. Most a fegyintézet
tulajdonában vagyok - a testem is, és az időm is. Borzalmas gondolat.
Amikor Thrissurtól délre megálltunk tankolni, a kocsiban ülő őr
rátette a kezét a naplómra, amelybe időnként írtam valamit.
- Mit írogat?
- Semmit - feleltem. - Naplót. - Majd a tőlem telhető legmegnyerőbb
mosollyal hozzátettem: - Elolvashatja, ha akarja.
Abban a néhány másodpercben, amíg a keze tétovázott a lapok fölött,
szinte levegőt sem vettem. Aztán szipákolt egyet, és megvető arccal
elfordult. Miért akarna egy olyan fontos ember, mint ő, elolvasni egy
ostoba naplót?
- Lehet, hogy a börtönben el fogják venni - figyelmeztetett, amikor a
motor köhögve életre kelt, és ismét mozgásba lendültünk. Akkor és ott
eldöntöttem, hogy gondosan elrejtem. Ha már ráléptem az
önmegsemmisítésnek erre az ösvényére, szükségem van egy kivezető
útra, és jelen pillanatban ennek kellett betöltenie ezt a szerepet.

A börtön első látásra: kimerült földterület, kifáradt épületek,

szögesdrót, madarak, kék ég, a fákból csak a csúcsuk látszódik.
Miközben végighajtottunk a közepén húzódó, hosszú úton, az őr
ellátott pár információmorzsával. Ez itt a főleg gyilkosságért, rablásért
és lopásért elítélt férfi rabok fegyintézete. A női börtön két blokkban
működött, a fegyház közepén lévő „F” és az „E” blokkokban. Volt benne
két gyárépület, ahol a nők alacsony hetibérért kosarakat és ruhákat
készítettek, valamint a börtönhöz tartozott egy kert is.
Miután a furgon megállt, végigvezettek egy hosszú folyosón, és be
egy apró, ablaktalan helyiségbe, amelyben egyetlen csupasz körte
világított. A cellában volt egy charpoy, rajta egy díványpárna-szerű,
vékony vánkos és egy szürke, „A viyyuri börtön tulajdona” feliratú
szabványtakaró. A sarokban egy vödör.
Megjelent egy pecsétes overallt viselő, idősebb férfi egy tál vízzel és
egy ronggyal. Rám szólt, hogy vegyem le a ruháimat. Leoltotta a
mennyezetről lelógó lámpakörtét, és bezárta az ajtót. Amikor közöltem
vele, hogy ezt inkább egy nőnek kellene végeznie, megrázta a fejét, mint
aki nem érti, amit mondok. Rám sem nézve végigfuttatta a kezét a
combomon, a hasamon, a mellemen, és végül a lábam közén. Hála
istennek roppant gépies mozdulatokkal csinálta, valójában némi
utálattal kezelt engem, a szennyező fehér nőt. Elvette a ruhámat és a
cipőmet, és adott egy durva anyagú, fehér szárit, meg egy bő, fehér
blúzt, hogy azokat vegyem föl. Amikor megkérdeztem, hogy magamnál
tarthatom-e a naplómat, fontoskodva végigpörgette a lapjait,
megszaglászta, és legnagyobb meglepetésemre, visszaadta.
Mialatt átöltöztem, a falat bámulta, majd magas, szaggatott hangon
közölte velem, hogy egy-két éjszakát ebben a cellában fogok tölteni,
azután áthelyeznek. Azt mondta, ez a cella szabványméretű, és
„elégségesen levegős”. Az ott tartásom indokától, azaz, hogy a
hivatalosan ajánlott levegőt kell belélegeznem, sisteregni kezdett a vér
az ereimben.

Másnap egy új, fiatal, himlőhelyes arcú őr jött be a cellámba,

megbilincselt, és végigvezetett a folyosón, majd onnan átvitt egy téren
az „F” blokkban helyet kapó női börtönbe. Az ajtóban álltam, pislogva
és rendkívül ijedten, miközben egy másik férfi elhúzott egy sor reteszt,
és bevezetett egy nagy, körülbelül hatszor hat méteres, magas, pecsétes
falú, kókuszrost gyékénnyel borított padlójú, közös cellába. A tetőbe
vágott négy-öt maszatos ablakon narancsszínű fény szűrődött be.
Amikor a szemem hozzászokott a félhomályhoz, nagyjából ötven nőt
pillantottam meg, némelyik a földön ült, egy-kettő üres tekintettel
nézett maga elé, mások a földre terített, vékony matracokon aludtak.
Mint később megtudtam, legtöbbjük hosszas börtönbüntetésre volt
ítélve olyan bűnökért, mint az illegális szeszfőzés, a koldulás, a
prostitúció és a gyilkosság. A helyiségben volt három kisbaba és öt tíz
év alatti kislány is.
Az őr mondott rólam valamit, amit nem értettem, de aminek
hatására néhány nő morogni kezdett, gyanakodva nézett rám, én pedig
még jobban tartottam az előttem álló éjszakától.
Amikor kiment, egy féloldalas járású nő, akinek olyan rövidre volt
nyírva a haja, akár egy katonának, leült velem szemben egy matracra,
és gúnyosan mosolygott. Később megtudtam, hogy ez az extanárnő
tagja volt a nők egy csoportjának, akiket a lázadások idején
összegyűjtöttek, bevittek a tiszti étkezdébe, és többször
megerőszakoltak. Beleőrült a megerőszakolása fölött érzett szégyenébe
és abba, hogy utána a családja kitagadta. Neki nem itt kellett volna
lennie.
Amint az őr kitette a lábát, a levegő megtelt zajokkal, és egy
törpepapagáj idegtépően rikácsolt. Egyik nő sem beszélt angolul, vagy
ha netán mégis, hát nem velem.
A helyiségben hőség volt, és rettenetes bűz. Az őrült nő engem
bámult, de aztán odalépett hozzám egy tekintélyt sugárzó, idősebb
asszony, megérintette a karomat, és átvezetett a helyiség másik
oldalára egy ágyhoz. Fölemelte a mutatóujját, jelezve, hogy várjak, és
néhány pillanat múlva egy bögre vizet hozott nekem. Nem mosolygott,
amikor meg akartam köszönni, mindazonáltal hálás voltam neki.
Éhes voltam, mivel előző nap jóformán semmit sem ettem, de
amikor megérkezett a börtönreggeli, a gothambu unda, ez a búzából -
valami avas, homokszemen csikorgó búzából - készített nagy, kerek
gombóc, nem tudtam megenni. Elképzeltem, reméltem, hogy reggeli
után kapunk valami munkát a gyárban, például kosárfonást, de a
következő két órában csak ültünk valamennyien a levesszerűen forró
levegőben. Képtelenség volt időtöltésül aludni, de azért feküdtem az
ágyamon, és rettegtem, hogy a verejtékező, szivárgó és köhögő
testeknek ebben a sűrű, áporodott levegőjében elkapok valamit és
meghalok, és nem látom többé sem Antot, sem Raffie-t.
 A harmadik ott töltött napomon a kanjiból, a legrosszabb minőségű
rizsből főzött rizskásából álló reggeli után felsorakoztattak és
átmasíroztattak bennünket egy betonudvaron, ahol betereltek egy
kosarakkal telerakott helyiségbe. Egy kemény, fáradt arcú és hiányos
fogazatú, sovány nő a kezembe nyomott egy köteg szúrós nádat, és
pattogva instrukciókat hadart malajálam nyelven. Ugyanolyan
ostobának éreztem magam, ahogyan a Holdkőben érezhette magát
egyik-másik bába, amikor engem hallgatott. Nagyon igyekeztem, de
miután három órán át ültem a földön törökülésben, a hátam és a
reménytelenül lassú ujjaim remegtek a fáradtságtól. Amikor a fogatlan
meglátta rémesen megfont kosaramat, gúnyos vigyorral felmutatta,
amire a többi nő kotkodácsolva vihogni kezdett.
Hat napja fontam a kosarakat, és amikor a hetediken hirtelen
megjelent egy őr, és közölte: „Itt van a férje”, azt sem tudtam, hogy
sírjak-e vagy nevessek. Napok óta nem aludtam, és állandóan sajgott az
hátam. Azonkívül piszkosnak éreztem magam. Amikor megkérdeztem
az őrt, megmosakodhatnék-e előbb, felcsattant: „A nők egész testes
lemosdása pénteken van.” De aztán megenyhült, és hozott nekem egy
lavór vizet, és egy kis edényben ragacsos, fekete szappant.
Amikor beléptem a látogatói szobába Anto sápadtan és
mozdulatlanul ült ott. Raffie is vele volt - hatalmas hiba. Kisfiam rám
vetette magát és puszikkal borította az arcomat, majd lefeküdt a földre,
és olyan hisztérikus zokogásba kezdett, hogy az őr figyelmeztetett
bennünket: ki kell mennie, ha nem bírja abbahagyni. Anto letérdelt
mellé.
- A bácsi azt mondja, el kell mennünk, ha sírsz - magyarázta. A
karjában dajkálta Raffie-t, de megszakadt a szívem, látva, hogyan
küszködik bátor arcocskával a fiunk, hogy összeszedje magát.
- A maminak furcsa szaga van - jelentette ki Raffie, amikor meg
tudott szólalni. Amikor kivette a hüvelykujját a szájából és megérintette
a hajam végét, éreztem, hogyan zakatol a szíve a mellében.
- Hogy a fenébe jutottunk ide? - kérdezte Anto, minket nézve.
- Nem tudom - feleltem. Valójában azt akartam volna mondani
Antonak, hogy „Szeretlek, hiányzol, hamarosan otthon leszek”, de
annyira lealacsonyodottnak éreztem magam és annyira szégyenkeztem,
hogy nem jöttek a számra a szavak. Helyette közöltem vele, hogy hiba
volt elhoznia Raffie-t, amire halkan azt sziszegte:
- Nem te laksz vele.
Raffie letekergőzött az ölemből, és a félhomályban leült a földre.
- Nagyon jó kisfiú vagy, drágám - mondtam. - Amint tudok,
hazamegyek.
Amikor újból sírva fakadt, Anto megjegyezte, hogy sápadt vagyok és
lefogytam. Aggódott miattam. Meséltem neki a kosárfonásról,
igyekeztem megmosolyogtatni, aztán megkértem, hogy amikor
legközelebb jön, hozzon nekem egy malajálam szótárt.
- Most már nem tarthat sokáig, tudod, ugye? - A két kezébe fogta az
arcomat.
Az érkezése óta most néztem rá először rendesen.
- Ne haragudj, hogy letoltalak Raffie miatt - suttogtam. - Alszik?
- Nem sokat… ne aggódj… nem igazán - mondta némi hallgatás után.
- Hiányzol neki.
- Amma nem tudná egy-két napra magához venni?
- Nem. Ő… Appan elvitte nyaralni.
- Tényleg? - Ez nagyon valószínűtlenül hangzott. Amma annyira
Mangalath tartozéka volt, mint a kövek vagy a fák, de nem volt idő
magyarázkodásra, és nemigen maradt sok más mondanivaló, ami nem
tűnt vagy jelentéktelennek, vagy kimerítőnek, vagy ki nem mondott
dolgokkal megterheltnek. Közös életünknek már megváltozott a
ritmusa: nem voltak nevetések, nem beszélgettünk, nem voltak együtt
végzett feladatok, nem volt egymás ugratása, csak ez a közös
megaláztatás.
- Saraswatival biztosra vesszük, hogy hamarosan ki tudunk juttatni
innen - mondta, mielőtt elmentek. - Legközelebb majd többet tudok
mondani. - Átható pillantást vetett rám. - Nem vagy egyedül - tette
hozzá. - Nem vagy egyedül - ismételte meg. - Elhiszed?
Zsibbadtan bólintottam. Amikor megölelt, szerettem volna, ha
minden részének rajtam maradna a lenyomata: a mellkasáé, a karjáé, a
fás-citromos illatáé, de az éjszaka során később, amikor álmatlanul és
tűzforrón hánykolódtam a priccsemen, úgy éreztem egy sivatag
növekszik bennem. A rossz ügyvéd kifizetése után nagyon kevés
pénzünk maradt, és gyanítottam, hogy a börtönön belül csekély
támogatásban volt részünk, így hát reálisan nézve, mit tehetne?
 58. fejezet
A második hetem végén egyszer arra ébredtem, hogy az ősz
tüskehajú extanárnő sárga fogaival vicsorogva ritmikusan püföli az
arcomat. Kora reggel volt, még félig aludtam. A sikolyaimat meghallva
berohant két őr, és elrángatták tőlem, de előtte a nő még keményen
fejbe rúgott. Amikor magamhoz tértem, a börtönudvar szélén álló
hullámbádog barakkban elhelyezett börtönkórházban feküdtem.
Émelyegtem, a halántékom sajgott, és a szám meg a jobb orcám
felhorzsolódott.
Az eszméletre térés olyan volt, mintha koszos szeméttel teli fejjel egy
tajtékos tó felszínére úsztam volna fel. Amikor felpillantottam, a rám
lenéző Saraswati Nair néhány bizarr pillanatra az álmom részévé vált,
akár egy fordított déjá vu. Az arca mozdulatlan volt, és nem
mosolygott.
- Raffie jól van? - kérdeztem. A nyálamnak sárgaréz íze volt.
- Ne aggódj! - Letérdelt mellém. - Kamalam és Anto rendesen
gondját viselik. És most figyelj jól - Saraswati szemüvegének csillogása
bántotta a szememet -, mert csak tíz percet kaptam, hogy beszélhessek
veled, és ez fontos.
Közel hajolt hozzám, és lassan, határozottan beszélt.
- Újratárgyalás lesz. Száznyolcvanhárom Holdkő-pácienstől
szereztem aláírást egy petícióra. Elmegyek a kormányhivatalokba, és
nyomást gyakorolok rájuk. Ragaszkodni fogok ahhoz, hogy legközelebb
beidézzenek tanúként, mert az előző tárgyaláson súlyos bírói tévedés
történt. Figyelsz rám?
- Köszönöm, Saraswati - mondtam erőtlenül, biztosra véve, hogy az
egészet csak kitalálja.
- Miféle beszéd az, hogy köszönöm? - heveskedett.
 - Nem kellett volna megtennem… - Szerettem volna megfékezni a
dübörgést a fejemben, és nem látni csillogó szemüvegét.
- Figyelj - suttogta egészen közel hajolva. - A férjed ott áll a
hadiösvényen, akárcsak a közösségünk számos oroszlánszívű asszonya,
és én is velük üvöltök. És azt se feledd el: te nem hazudtál dr.
Annakuttynak a képesítésedről. Ő tekintett alkalmasnak, de ezzel ne is
foglalkozz, most a pénz a lényeges, arra van szükségünk.
- Ami nekünk nincs - feleltem. - Anto a teljes megtakarításunkat az
ügyvédre költötte, bár az illető nem sokat ért. Bárcsak te lehettél volna
az ügyvédem, Saraswati!
- Én ízekre szedtem volna a vádat - ismerte el szerényen. - De térjünk
vissza a pénzhez: a családod gazdag, fizessenek ők.
- Ők nem lesznek hajlandók fizetni.
- Nem hajlandók fizetni? - Saraswati alig tudta fékezni a
csalódottságát.
- Nem hajlandók megvesztegetni senkit - tudod, nem minden indiai
korrumpálható. - Ügyet sem vetve erre a gyenge élcelődési kísérletre,
hátrarántotta a mandzsettáját, és megnézte a csuklóján hordott férfi
karórát.
- Még van öt percem, és fontos, hogy megértsd, ez most nem jó
alkalom eljátszani a börtönbe vetett angol asszonyt: az az őrült nő újra
lecsaphat. - Hirtelen elhallgatott. - Ez meg mi? - Megragadta a jobb
kezemet, és elborzadva nézte. Keresztül-kasul alvadt vérfoltok és apró
vágások borították.
- A nádtól vannak. - Szégyenkeztem; úgy éreztem magam, mint egy
lábbilincsével kérkedő gyermek koldus. - Kosarakat fonunk, horribilis
egyrúpiás hetibérért.
- Azok az ostobák! Micsoda pocsékolás! - Saraswati a fejére csapva
körülpillantott. - Beszélek a szolgálatban lévő orvossal. - Kiviharzott a
kórteremből, és egy középkorú, merev mosolyú, táskás, kimerült
szemű, a nyakában sztetoszkópot hordó férfival tért vissza.
- Zaheer doktor - mutatta be Saraswati. - Ő itt a főorvos. - Egy
darabig a fejem fölött beszélgettek, Saraswati tolmácsolt. - Azt mondja,
hogy a börtön is, és a kórház is dugig tele van. Még sosem tapasztalt itt
ekkora tömeget. A kertben felállítottak egy sátrat, ott látják el a plusz
betegeket, és kezdenek kifogyni a gyógyászati eszközökből. - Az
orvoshoz visszafordulva ismét szavak sortüzét záporozta rá.
- Mutasd meg neki a kezedet! Megkérdezem tőle, van-e arra mód,
hogy állami nyilvántartásba vett ápolónőként kezeljenek. Hol tanultál?
Florence Nightingale is a St. Thomas’ Kórházban dolgozott, vagy
tévedek? Nem. Az Anglia egyik legjobb kórháza. Igaz?
- Kétségkívül…
- Most elmesélem neki, hogy sok gyereket segítettél biztonságosan
világra. - A fejemet ráztam, még mielőtt befejezte volna.
- Saraswati, állj le! Állj le! Hagyd abba! Kérlek! Pontosan mondd el
neki, miért vagyok itt. - Hatalmasnak éreztem az ajkamat, mintha egy
bennem lévő csövön keresztül beszéltem volna. - Nem kell a fondorlat!
Miközben Saraswati tovább hadart, láttam, hogy halvány világosság
gyúl az orvos fáradt szemében. Végigsimított borostás állán, és
percekig lélegzetvétel nélkül beszélt.
- A helyzet a következő - fordított Saraswati. - Szeretné, ha
megértenéd, hogy ez a kórház valaha nagyon nagy megbecsülésnek
örvendett, és szeretné, ha visszanyerné régi fényét. Elmondtam neki,
hogy pontosan így érzünk a Holdkővel kapcsolatban, hogy roppant
büszkék voltunk rá, hogy minden tőlünk telhetőt elkövettünk, hogy
működtethessük. Olykor kijátszottuk az előírásokat, de nem azért, mert
ostobák vagy kegyetlenek lettünk volna, hanem mert muszáj volt, és
ennek most megfizetjük az árát. Különösen te.
- Ez kedves - mondtam elcsigázottan. Semmi mást nem éreztem,
mint fájdalmat a fejemben és a számban. Mire legközelebb
felébredtem, Saraswati már eltűnt.

Kiderült, hogy Zaheer doktor kitűnően beszél angolul.

- Miss Smallwood, van ápolónői végzettségről szóló oklevele? -
kérdezte négy nappal később ugyanazzal az enyhén nyugtalanító,
merev mosolyával. - Igen vagy nem?
- Igen, a St. Thomas’-ból, csak a bábaképzőben nem volt meg a…
 - Elég ennyit tudnom. - Elővett egy jegyzettömböt, és serényen írni
kezdett. - Három napra betegállományba veszem, utána pedig minden
reggel hat óra harminckor jelentkeznie kell itt. Égető szükségünk van
további segítségre a női klinikán általános nőgyógyászati problémák
ellátásában, plusz havonta néhány szülésnél is. Meg fogom kérni erre
az engedélyt a börtönigazgatótól. A maga számára ezennel vége a
kosárfonásnak… - Ezúttal a mosolya elért a szeméig, és én is
megpróbáltam mosolyogni, de nagyon fájt, és különben is, átláttam,
hogy ha túlságosan hasznosnak bizonyulok, még a végén egy másfajta
csapdában találhatom magam.
 59. fejezet
A börtönkórházban nyolctól délig tartott a rendelési idő. Ezt senki
sem tartotta be szigorúan. A páciensek áradata mindenféle
elképzelhető panasszal érkezett hozzánk, a kelésektől a
gyomorrontáson át a másodlagos szifiliszig és a csonttörésekig. Az első
ott töltött hetem alatt egy nőt vaginarepedésekkel kezeltem, ami durva
megerőszakolás következménye lehetett. Zaheer doktor nyíltan
megmondta, hogy kétszer is erőszakot követtek el rajta: ezúttal az egyik
börtönőr, aki kemény büntetést kapott, előtte pedig, egy héttel a
függetlenség kikiáltása előtt, egy brit katona. Fogalmam sem volt róla,
hogy ez igaz-e vagy sem.
Zaheer doktor, akinek örömtelen mosolya nap mint nap leginkább
egy halálfej vigyorára emlékeztetett, elmondta, hogy a létesítmény az
összeomlás határán áll. A fő kórtermünkben húsz fő fért el
kényelmesen, de gyakran kétszer ennyien feküdtek benne, ami erősen
megnehezítette az ágyak között való közlekedést.
De tiszteltem ezt a lelkiismeretes embert, aki az igen nehéz
körülmények között is megtett mindent, amit tudott. Aránylag kedves
volt hozzám - még a vaginarepedés összevarrását is megdicsérte, amely
egy órámba telt -, de teljesen világossá tette, hogy nincs más
választásom, mint hogy itt legyek, különösen most, mivel a helyi
nővérek közül ketten is megbetegedtek. Ahhoz is ragaszkodott, hogy a
betegekkel malajálamul beszéljek. „Elvégre az az államunk nyelve, nem
igaz?”, kérdezte tőlem szarkasztikusan.
Pár hét után már teljes mondatokat tudtam mondani anélkül, hogy
gondolkodnom kellett volna rajtuk, bár nem feltétlenül olyan
kifejezéseket, amelyeket az ember egy udvariasan csevegő társaságban
használna: „Próbálta már korábban is megfojtani saját magát?” „Hány
férfival hált?”, de örültem annak, hogy már folyékonyabban tudok
beszélni.
 Biztos voltam benne, hogy az osztályos nővér, egy Kali nevű, csinos,
kemény arcú nő le szokott feküdni Zaheer doktorral, amolyan földesúri
jogból fakadó megegyezés alapján, amely nem volt szokatlan az indiai
kórházakban - úgy képzeltem, ez egy újabb ok, amiért a Thekkeden
család annyira visszataszítónak találta a foglalkozásomat.
Amikor egyszer véletlenül beléjük botlottam a gyógyszertári
laboratóriumban, szétrebbentek, és utána, amikor nem értettem Kali
utasításait, olyan dühösen meregette a szemét, mint a gonosz
boszorkány egy pantomimban.
A harmadik ott töltött hetem során az egyik, szülés előtt álló új rab
gyakorlatilag teljesen kitágulva érkezett hozzánk, ezért utasítottak,
hogy segítsek egy Chinna nevű helyi bábának, aki olyankor jött be a
kórházba, amikor szükség volt rá. Idő hiányában kihagytuk a hivatalos
bemutatkozást, és sietve bevittük a sikoltozó nőt egy félreeső
kórterembe, ahol együtt levezettünk - ahogy Tutor nővér nevezte volna
- egy tankönyv szerinti hüvelyi szülést. A Holdkőnek hála az összes szót
megértettem, és jó csapatot alkottunk, és amikor a baba kiröppent,
Chinna a felemelt hüvelykujjával jelezte, hogy ügyesen és szakszerűen
dolgoztam. Az a szegény baba élete legnagyobb részét fogságban fogja
tölteni, mivel az anyja megölte az őt terrorizáló anyósát, és még
szerencséje volt, mesélte nekem Zaheer doktor, hogy nem lincselték
meg a falujában.
Mire visszaértem az „F” blokkba, már csaknem tíz órája volt, hogy
elindultam, és szédelegtem a kimerültségtől. Amikor megjelent az őr,
és közölte, hogy egy látogató vár rám a fogadótérben, nem éreztem
mást, csak elkeseredettséget.

Amikor Anto meglátott, nem tudta elrejteni a megdöbbenését. -

Eszel te rendesen? - Megragadta a kezemet. - Rengeteget fogytál. Mit
adnak neked enni?
Elmondtam neki, hogy az ápolónők étele lényegesen jobb, mint a
közönséges rabkoszt. Reggelire két dósát kaptunk és friss gyümölcsöt,
de reggelente én sosem voltam éhes.
 - Kit. - Amikor Anto gyengéden végighúzta a hüvelykujját a fejemen,
az őr odaugrott - állandóan teljes készültségben voltak, nehogy valami
„erkölcstelenség” történjen a látogatások idején. - Légy szíves, edd meg
a reggelit!
Nem válaszoltam. Azon töprengtem, most rögtön elmondjam-e neki,
hogy az a gyanúm, más lehetséges oka is van a sápadtságomnak. Az
elítélésem előtti napokban többször is olyan kétségbeesett hevességgel
szeretkeztünk, ami szerelmünk kezdetére emlékeztetett a Wickam
Farmon, és már két egymás utáni reggel is hánytam, és a mellem
érzékennyé vált. A menstruációm háromhetes késését az izgalomnak
tulajdonítottam, legalábbis reméltem, hogy ez az oka. Elképzelni sem
tudtam volna rosszabb időt és helyet egy esetleges új élet ünneplésére.
Hamis reményeket sem akartam kelteni benne, így inkább Raffie-ról
kérdeztem.
- Szomorú - mondta Anto némi hallgatás után. Láttam rajta, hogy
forgatja magában ezt a gondolatot, igyekszik becsületes megoldást
találni arra, hogy hazugság nélkül válaszoljon. Ez az egyik, amit mindig
is szerettem benne: hogy akkor is igazat akar mondani, ha az igazság
fáj. - Hiányzol neki.
- Még most sem alszik?
- De, csak nem valami fényesen. - Anto olyan hosszan sóhajtott, hogy
beleborzongott.
- Amma semmit sem segít?
- Még nem. - Amikor fölpillantott, láttam, hogy lilásfekete karikák
húzódnak a szeme alatt. - Még nyaralnak Appannal, de ne aggódj,
Saraswati és én teljes gőzzel haladunk előre, és már nem tart sokáig,
megígérem.
- Engem most az aggaszt - mondtam -, hogy esetleg túl hasznosnak
bizonyulok. Rettentően nagy a munkaerőhiány. - Ezt gondolkodás
nélkül böktem ki, mert félig-meddig a terhességi teszten járt a fejem,
amihez másnap ragaszkodni akartam. Amikor megláttam a szemében a
gyötrődést, legszívesebben vállon ragadtam volna azt a mihaszna
asszonyt, akivé váltam, és rárivalltam volna: Ne mondd el ezeket neki!
Ne tetézd még tovább a szenvedését annak az egyetlen embernek,
akinek nagy szüksége van a támogatásodra! Hosszú szünet telepedett
közénk, Anto a kezébe temette az arcát. - Neked, hogy megy a munka? -
kérdeztem. Ostoba kérdés.
- Egész jól - felelte. - Leadtam a tanulmányomat.
- Van hír az előléptetésedről?
Felnézett.
- Nem kaptam meg.
Ez egyértelműen az én hibám volt. Az elítélésem előtt dr. Sastry azt
mondta, hogy eldöntött kérdés.
- Van értelme azt mondanom, hogy sajnálom?
- Nincs, mindig van egy másik vonat.
- Neked nem másik vonatra van szükséged, hanem egy másik
feleségre.
Megpróbálkozott egy grimaszoló mosollyal. Fekete haja a homlokába
hullott. Hátrasimítottam.
Hogy kitöltsem az újabb szünetet, elmeséltem neki, hogy két
szülésnél segédkeztem a börtönkórházban.
- Jót tesz az önbizalmadnak, de megbízol bennük? - kérdezte.
- Igen… nem… nem tudom. Zaheer doktor rendes ember, nem
hiszem, hogy ki akarná forgatni. Megkérdeztem, felhasználhatom-e ezt
a két szüléslevezetést a végbizonyítványom megszerzéséhez.
- De még most sem vagy fedezve.
- De igen. Ragaszkodtam hozzá, hogy fektesse le írásban, hogy nem
én vagyok a vezető szülésznő. Azt mondta, ír a Királyi
Bábakollégiumnak, és megkéri őket, hogy engedélyezzék.
Anto szemlátomást nem volt meggyőzve, és jómagam sem teljesen,
de tudtam, hogy bíznom kell Zaheerben, különben megőrülök a
szorongástól. Anto épp szóra nyitotta a száját, amikor olyan hangosan
harsant fel a csengő, hogy kis híján szívrohamot kaptunk; fontoskodó
kulcsrázogatás következett, az őrök ordítottak. A látogatási idő véget
ért.
„Az a legjobb a házasságban - mondta egyszer -, hogy nem kell az
utcasarkokon befejezni a beszélgetéseket.” Most be kellett, és amikor
később megpróbáltam összerakni a szavainkat, törékenyeknek, rosszul
megfogalmazottaknak és nehezen megfoghatóaknak tűntek, és azt
kívántam, bár kínálkozott volna valamilyen mód, hogy beszélhettem
volna neki a lehetséges babánkról. Valami újnak az ígéretéről, mert
amikor felállt, láttam, hogy megöregítettem. Mereven mozgott, a haja
tele volt szórva ősz szálakkal, amelyeket eddig nem vettem észre.
Nagyon gyengéden megsimogatta az arcomat.
- Szeretlek - mondta. - Ezt soha ne felejtsd el! - Emlékeztettem
magam, hogy mosolyognom kell, pedig csak egy nagy űrt éreztem.
 60. fejezet
Ebből elegem van, döntötte el Anto, amikor kilépett a börtön
kapuján. Két nappal később, egy gyors mangalathi utazást és a
cselédség körében végzett kis nyomozómunkát követően, röviddel ebéd
előtt megérkezett a madrasi Crown Hotelbe. Az apja egy konferencián
vett ott részt, amelynek az új alkotmány volt a témája. A két
egyenruhás lakáj által őrzött kapuban zavartan megállt: a hotel - sötét
rózsaszínű falak, járólappal borított udvar és virágzó, illatozó kert -
szokatlanul pazarló választás volt rendszerint takarékos apja részéről.
Elvezették egy kertre néző szobába, ahol megfürdött, és lassan,
gondosan felöltözött a várható összecsapásra. A recepción ülő
alkalmazott, egy cseresznyepiros, vállpaszományos egyenruhát viselő,
alázatosan mosolygó fickó azt mondta, hogy Mr. Thekkeden, „az a
nagyszerű ember” mindennap elmegy, de az édesanyját szinte
bizonyosan megtalálja a kertben, ahol délutánonként üldögélni szokott.
Amikor távolról megpillantotta Ammát, összeszorult a szíve. Egy
mimózafa alatt ült egy zöld padon, egy apró, magányos folt, és annyira
mélyen a gondolataiba merült, hogy csak akkor nézett fel, amikor leült
mellé.
- Mit keresel te itt? - Amma talpra szökkent, amikor meglátta. - Mi a
baj?
- Amma - Anto letérdelt mellé, és mindkét kezét a magáéba fogta -,
beszélnem kell veled.
- Beteg vagy?
Anto abban reménykedett, hogy lesz egy kis ideje ráhangolni a
beszélgetésre - futnak pár udvariassági kört de az édesanyja azonnal
kizárta a köntörfalazást.
- Amma - mondta gyorsan sok-sok hónapja hazudozunk neked, és én
már nem tudom tovább folytatni ezt. Kit egyáltalán nem tanul, hanem
most már csaknem hat hete a viyyuri börtönben van.
Amma barna szeme elkerekedett.
- Ez valami vicc?
- Nem. - A dolog elmesélése nem hozott megkönnyebbülést, csak az
általa okozott sokkot elevenítette fel.
- Miért?
- Gondatlanságból elkövetett emberölésért. Egy koholt vád alapján,
egy később meghalt baba megszülésének levezetése miatt. - Most már
nem volt értelme a további mellébeszélésnek. - A részleteket
elmondhatom később.
- Úristen! Ne mondd el nekem a részleteket! - Az arca összegyűrődött
az undortól. - Tudtam, hogy ez fog történni.
Anto rápillantott, és megcsóválta a fejét.
- Ha látnád most az arcodat, megértenéd, miért szoktunk hazudni
neked.
Amma úgy rándult össze, mintha pofon vágta volna.
- Ki szokott hazudni nekem? - Csaknem kiabált. - Ki tud még erről?
- Benne volt az újságokban.
- Milyen újságokban?
- Appan utasítására nem láttad őket, de azért mondom most el
neked, mert te vagy az egyetlen, aki segíteni tud nekem Raffie körül.
Rémes időszakot él át.
- Tudtam, hogy valami baj van - mérgelődött Amma. - Számtalanszor
megpróbáltam megbeszélni Appannal. Azt mondtam: „Szerintem a
fiunk házassága zátonyra futott.” Mire ő: „Hányszor kell még
elismételnem? Kit tanul. Modern házaspár, a dolgaikat is modernül
intézik”, és most öröm megtudnom, hogy mindenki rajtam nevet.
- Nem futott zátonyra a házasságom - felelte Anto, üres tekintettel
bámulva az őt körülvevő, lépcsőzetesen kialakított, tökéletesen ápolt
kertet: a narancsfákat, a mimózafát, amely alá a kertészek művészi
pontossággal lótrágyakupacokat helyeztek el. - De szükségem van a
segítségedre. - A lábával meglökött egy mimózavirágot.
Amma arcát a nap elől beárnyékolva meredt rá.
 - Appan nem segít?
- Nem tud, vagy nem akar, és számomra ezzel telt be a pohár, mert
elegem van már abból, hogy a család nevét kelljen minden áron
védelmeznem.
- Antokutty, ne mondj nekem ilyeneket! - kérlelte Amma esedező
tekintettel. - Megszakad tőle a szívem. Kis híján meghaltam azon a
napon, amikor elküldtek téged.
- Nem magunkról beszélek, Amma. A feleségemről, a saját
családomról beszélek.
- Amikor kicsi voltál, ami pillanatot csak tudtunk, együtt töltöttük.
Soha senkit nem szerettem ennyire.
- Már felnőtt vagyok, mama. Rengeteg időt töltöttem egyedül.
- Es most mit tehetek?
- Segítségre van szükségem Raffie körül, mindenütt ott nyüzsög.
Szükségem van pénzre, hogy felfogadhassak egy tisztességes ügyvédet…
Úristen, de utálom ezt…
- Akkor adj nekem egy kis időt! - Amma Anto karjára tette a kezét. -
Ki fogok találni valamit. Nem akarlak újból elveszíteni.
 61. fejezet
Amikor Anto elindult, Amma felment az emeletre, bezárta a
hálószoba ajtaját, és pillanatnyi színtiszta dühében teljes erejéből
belerúgott Appan Hugó Batemantől ajándékba kapott barna
bőrkofferébe. Becsukta a zsalugátert, szorosan átölelte magát, és sírva,
kiabálva, nagy léptekkel rótta a szobát.
Ez volt a legrémesebb nyilvános szégyen, amellyel a családnak valaha
szembe kellett néznie, és legjobban az fájt neki, hogy rajta kívül
mindenki tudott róla, mintha ő valami gyengeelméjű, túlzottan
konvencionális, teljesen visszamaradt egyén volna, akinek semmit sem
lehet elmondani.
A megaláztatás egy másik forrása az volt, hogy megszabadulva a
családi kötelezettségektől és Mangalathtól ez a váratlan nyaralás
Mathuval a sokéves aszály után valami meglepőhöz vezetett: ismét
elkezdtek szeretkezni.
„Túl öreg vagyok már - szerette volna mondani neki azon az első
bombayi éjszakán a Willoughbyban. - Es már túl késő.” Először csak
zavart érzett, de aztán engedett a lába merevsége, felgyorsult a
lélegzése, és olyasmit érzett, mintha egy gleccser indult volna
olvadásnak a bensőjében.
„Ne sírj, ostoba asszony”, mondta Mathu gyengéden, amikor ő a
karjában feküdt.
„Ne haragudj - felelte. - Boldog vagyok.”
Most becsapottnak, ostobának és piszkosnak érezte magát, és a
következő két álmatlan éjszakán a gondolatai ide-oda hánykolódtak a
lány iránt érzett undora, a fia iránti szeretete, az Appan iránti hűsége és
a most iránta érzett jeges dühe között, amiért ekkora hülyét csinált
belőle, és egészében véve ekkora semminek tekintette.
 A harmadik napon leült az ágyra, és nyugalmat kényszerített magára.
A sírás és nyafogás ideje elmúlt, már döntött: volt egy terve.
Felhúzta Appan bőröndjét az ágyra, és miután a manikűrollójával
fölfeszítette a zárját, kirángatta belőle és az ágyra hajította a ruhákat, és
a selyembélés zsebéből előkotorta a borítékot, amelyről tudta, hogy a
férje abban tartja a pénzét. Annyira vad, bosszúszomjas hangulatba
került, hogy miközben módszeresen végignézett minden papírfecnit,
félig-meddig abban reménykedett, hogy további bizonyítékokat talál
valamely bűnére - egy kútba esett ügyletre, egy szeretőre, akiről nem
tudott.
Kivett egy köteg rúpiát a borítékból, és zsebre tette. A földszinten
megkérdezte az elegáns külsejű recepcióst, hogy mikor mennek aznap
vonatok Cochinba, gondosan leírta az időpontokat, és hagyott
Appannak egy üzenetet az ágyon.
„Elvettem a borítékbeli pénzből. Hazamegyek vigyázni a gyerekekre.
Tudok Kitről.”
A dühe megijesztette, és miközben gondosan összehajtotta az
üzenetet, azon tűnődött, vajon meg tud-e valaha bocsátani a férjének.
Ez az egész édelgő második nászút-szöveg hazugság volt, ő pedig, a
hiszékeny bolond, olyan lihegve és hálásan feküdt ott, mint egy
kiéheztetett kutya.
Bepakolt a vadonatúj bőröndbe, amelyre eleinte oly büszke volt,
aztán győzött a régi beidegződés: összehajtogatta a férje ruháit és
lesimította az ágytakarót, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót. Útnak
indult. Elment.

Higgadj le, asszonyi, intette magát Kunjamma Thekkeden,

miközben aznap délelőtt kilenc ötvenkor végigment a vasútállomás
peronján. Első önálló vonatútja fölemésztette minden bátorságát és
erejét. Arcát az ablaknak szorítva elaludt a nők részére fenntartott
kocsiban, és arra ébredt, hogy hevesen kikel Kit ellen.
Szennyező anyag vagy! Némán mozgatta az ajkát, miközben Madras
utcái elsuhantak mellette. Mindenki tudja, hogy az ápolónőknek
gyenge az erkölcsük. Több ezer kilométerre az otthonától Anto
nyilván könnyű préda volt. Rendben van, lefeküdtél vele, erkölcstelen
nőszemély, de nem kellett volna idejönnöd vele, csak bajt és bánatot
hozva magaddal.
Szorosan becsukta a szemét. Micsoda gyötrelem elképzelni, hogy az
összes barátnője olvasta az újságokat, pletykáltak és vihogtak azon,
hogy a gőgös Thekkedenek elbuktak, ráadásul a lehető legmocskosabb
és legnyilvánosabb módon.
- Jól van, asszonyom? - kérdezte tőle a mellette ülő fiatalasszony,
amikor hangosan felnyögött.
- Tökéletesen jól, köszönöm. - Amma kibámult az ablakon egy
szeméttel teleszórt átereszre. - Köszönöm - mondta még egyszer, hogy
egyértelmű legyen.
„Tökéletesen jól.” A szavai keserű ízt hagytak a szájában. Valóban
ilyen az élet: hazugság hazugság hátán? Felidézte magában, hogyan
indult el Kit felé a találkozásuk napján, kinyújtott kézzel, mosolyogva,
felkiáltva; és később milyen szívesen fogadta be a labilis Gloryt a
nyájba; és ahogy a nyári lakban ült, miközben a vén szerelmes telesírta
a zsebkendőjét. Ez a sok nyájaskodás, a sok udvariaskodás - lám, mire
jutott vele most, amikor lecsapott a nagymacska.
Mire a vonat csikorgó kerekekkel megállt, hatalmas fáradtság fogta
el. Amit Anto kér tőle, az nem csupán egyszerű véleményváltást jelent,
hanem azoknak a meggyőződéseknek a megváltoztatását, amelyek
eddig vezérelték az életét.
Miért muszáj ezt csinálnom?, motyogta magában, miközben a
fáradtságtól félholtan leemelte a bőröndjét. Most az a terve, hogy leint
egy taxit, és egyenesen Saraswati Nair irodájába viteti magát, a Fort
Cochin-i Holdkő Szülőotthonba. „Ha a barátnőinek valaha jogi
tanácsra volna szükségük - mondta Mrs. Nair hónapokkal ezelőtt,
átnyújtva egy névjegyet -, tudja, hol talál.” Tolakodó teremtés, gondolta
akkor Amma, és tiszteletlen is, amikor ő egy fedél alatt él egy első
osztályú jogász koponyával.

Meglepve látta, hogy Anto pókerarccal áll a peronon, rá várva.

 - Miért vagy itt? - kérdezte tőle.
- Appan küldött - felelte a fia. - A szállodaigazgató megmondta neki,
melyik vonattal jössz. Felhívta a kórházat. El van szörnyedve.
Ammát elöntötte a harag.
- Semmi joga elszörnyedni. Ő állandóan utazik.
- Azt hitte, elhagytad - rettenetes lelkiállapotban van.
- Anto - felelte -, nem érdekel. Nincs vesztegetni való időm. El akarok
menni arra a helyre, ahol Kit dolgozott. Látni akarok mindent.
Amikor megérkeztek a Holdkőbe, arra kérte Antot, hogy egy óra
múlva jöjjön érte. Négyszemközt kellett beszélnie Saraswati Nairrel.
Néhány pillanattal később szemben állt az ügyvédnővel az irodájában -
egy elszenesedett fa alatt álló, átalakított hullámbádog barakkban.
- Tudok Kitről - közölte -, tudok a börtönről, és tudok a fiamról.
Azért mondom ezt, hogy ne kelljen fáradnia, ugyanis most én fogok
kérdezni.
- Foglaljon helyet, kérem, Mrs. Thekkeden - válaszolta Saraswati,
amikor valamelyest csillapult Amma dühe. - Nemsokára jön hozzám
egy ügyfél, de tudunk beszélgetni… - az órájára pillantott - úgy húsz
percet. Miért van itt?
- Azért, mert a családom rengeteg hazugsággal etetett. - Mélységesen
elszomorította, hogy ezt kell mondania, de ez volt az igazság. - Már
nem bízom meg bennük.
- De azért még gondoskodik róluk? - Saraswati higgadt pillantást
vetett rá.
- Nem tudom. - Amma felszisszent. - Az őrület határára juttattak.
- Megértem - sóhajtott egy nagyot Saraswati. - De ügyvédként és
barátként dilemma elé kerültem - szóltak nekem, hogy semmit se
mondjak magának.
- Nem lépünk át semmilyen határt - szögezte le Kunjamma. - Azért
jöttem magához, hogy megtudjam az igazságot.
Saraswati lepattintotta a gumiszalagot egy dossziéról, és szemét
Kunjammára szegezte.
 - Rendben van - bólintott végül. - De az én módszeremmel csináljuk,
mert maga szemlátomást rálépett a hadiösvényre, és úgy nem fog
menni.
- Meglepi? Ez a lány csak a szégyenére van a családunknak.
Saraswati becsukta a dossziét.
- Itt máris meg kell állítanom. Drága az időm, nem vagyok hajlandó
elfecsérelni, ahhoz túl sok a tennivaló. - Amma összeszorította az ajkát.
- Kezdje újra!
Amma összekulcsolta a kezét az ölében, és szemét Saraswatira
szegezte.
- Sajnálom… kérem…
- És hogy tovább tudjunk lépni - folytatta Saraswati ugyanazon a
színtelen ügyvédhangon -, meg kell értenie bizonyos dolgokat. - Vegye
fel ezt! - Odaadott Kunjammának egy pár kalucsnit. - És jöjjön ki! -
Kiléptek a barakkból. - Erre. - Odakint vakító nap sütött le
könyörtelenül az elszenesedett gerendákra, a szétzúzódott téglákra, az
átázott matracokra és az összetört akváriumra, amelyben hajdan a
koraszülött babák feküdtek. - A Holdkő pillanatnyilag nem a legjobb
formáját mutatja - ismerte el Saraswati, miközben megkerülték a
miatyánkcserje csonkját -, de próbálja elképzelni, milyen volt, mielőtt
leégett: reményekkel teli, gyönyörű hely. - A szülészet ott volt -
mutatott egy elégett vezetékre és egy elázott kanapéra. - A fogadótér
arra. Ott volt a mangófa, de mindenekelőtt… - Elhallgatott, és
szembefordult Kunjammával. - Itt voltak azok, akik ezt létrehozták. Jó
emberek voltak. Nemcsak Kit, hanem a másik bába, Maya, és a
nővérek. Gyengédek voltak és kedvesek. Mondom, kedvesek - ismételte
meg Saraswati mérgesen. - Ezt igencsak alulértékelik, különösen az
erősen hagyományos gondolkodású emberek. Amikor idejöttem -
folytatta, ahogy ráléptek a talpuk alatt csikorgó, törött járólapokra -,
tele voltam félelemmel. Összevesztem a családommal, akiknek nem
tetszett, hogy ügyvédi gyakorlatot folytatok. Nehéz volt a szülésem:
tizennégy órán keresztül vajúdtam, de ez alatt a hosszú idő alatt Kittől
csak kedvességet kaptam. Minden kellemes és tiszta volt itt. Kisfiam
született, és amikor utána Kit összevarrt, olyan gyengéden csinálta,
hogy semmit sem éreztem.
 - Összevarrta?! - Kunjamma a szája elé kapta a kezét.
- Ha még egyszer ilyen arcot vág, abbahagyom. Szülésznő, akinek az
a dolga, amikor az anyák véreznek: vagy vállalják a felelősséget, vagy
nem válnak be, ilyen egyszerű ez - jelentette ki Saraswati haragos
tekintettel.
- Elnézést! Folytassa… Igaza van, valóban ez a dolguk. - Kunjamma
szemlátomást erősen igyekezett uralkodni magán. Gondolatai
visszaszökkentek azokhoz a szörnyű orvosi rajzokhoz, amelyeket Kit
szekrényében látott az égnek emelt ülepű, csupasz nőkről és a vulva
visszereiről.
- Szóval. - Saraswati akkorát sóhajtott, hogy beleremegett. - A
kisbabám ott született meg. - Egy halom törött üveg és kiégett
támasztógerenda felé intett. - Es aztán, néhány héttel ezután… - a
hangja megkeményedett és magasabbra csapott - meghalt. Bölcsőhalál.
Semmi köze nem volt a kórházhoz. Nem kapott fertőzést, nem sérült
meg. Mégis ez volt az az egyetlen eset, amely beindította ezt a
boszorkányüldözést. Azt mondták, beidéznek tanúnak, de nem tették,
és ezért tartok ki és harcolok ezért a helyért és a maga menyéért az
utolsó leheletemig, és ezért dolgozik velem együtt éjt nappallá téve a fia
is, hogy kiszabadítsuk.
- En nem vagyok ügyvéd - mondta Amma halkan -, a férjem az.
- A fia nagyon jó eszű, alkalmasint már a jogi szakvizsgát is le tudná
tenni, de padlón van a kimerültségtől. Felkerestünk helyi asszonyokat,
a támogatásukat kérve. Már kétszázhatvanöten aláírták a petíciónkat.
Amma leroskadt egy padra, és a kezébe temette az arcát.
- Sajnálom, ami a fiával történt - mondta végül halkan. - Egyszer volt
egy vetélésem, ő is fiú lett volna.
A földet nézte. Olyan sikeresen eltemette ezt az emléket - a
fájdalmat, a vetélést követő napok totális kietlenségét -, hogy utána
soha senkinek nem beszélt róla.
- Nos, maga szerencsés - jegyezte meg Saraswati némi hallgatás után.
- Van egy élő fia, de el fogja veszíteni, ha képtelen elfogadni a feleségét.
Anto imádja Kitet, és most éppen megjárja a poklot.
Amma a szája elé kapta a kezét.
 - Beszélek vele - motyogta végül.
- Nem így. Ez nem fog működni.
- Nem? - Amma felpillantott, a tekintete tele volt fájdalommal és
bánattal.
Saraswati feltette a szemüvegét és felsóhajtott.
- Ha árad magából az előítélet, a dolgok még rosszabbra fordulnak.
- Akkor mit mondjak? - suttogta Amma alig hallhatóan.
- Jöjjön! - Karon fogta Kunjammát, és átsegítette egy kisebb kupac
elszenesedett kőtörmeléken. Tőlük jobbra egy készülő máglya volt, a
tetején két ajtó és egy fababa. - Nézze! - mutatta Saraswati. A máglyán
túl egy takarosan fölgereblyézett és spárgával kijelölt, nagy
négyszögletes földdarab húzódott. - Egy napon ez lesz az új klinikánk.
Már megfestettük a cégtáblát, hogy biztassuk magunkat. Néhány helyi
asszony mindennap eljön ide imádkozni. Azokat ők ültették - intett a
fejével egy sor körömvirág felé, amelyeket egy kardját forgató,
vérszomjas gipsz istennőszobor mellé telepítettek. - Mrs. Thekkeden? -
Saraswati látta, hogy megbotlik, és elkapta a karját. - Elfáradt?
- Tényekre van szükségem. - Az éhségtől szédülő Amma hallotta,
hogy kásássá válik a hangja.
- Nos, a tények a következők: a falusi bábáinkat az alacsonynál is
alacsonyabb rendűként kezeljük. Ha a férfiak végeznék ezt, rendkívül
bátor tettnek tekintenék.
- Ne mutogasson rám - tiltakozott Kunjamma -, én sosem kezeltem
így a bábámat. Ő megfelelőképpen képzett, és tiszta.
- Maga gazdag és befolyásos. A szegény asszonyok esetében más a
helyzet. - Saraswati följebb emelte a hangját. - Az ő életüket gyakran
tönkreteszi a gyerekszülés.
Kunjamma szeme vibrálni kezdett.
- Fáradt vagyok - mondta. - Gondolkodnom kell, de egyvalamit máris
megmondhatok: ne higgye azt, hogy ostoba és kegyetlen nő vagyok.
- Nem hiszem - felelte Saraswati halkan. - Kit elmesélte nekem,
milyen kedvesen bánt a családjával, de most őszintén: volna mersze
ahhoz, hogy bába legyen? Nem! Nekem sem. Hála istennek, hogy akad
olyan, akinek van.
 Mielőtt elindult volna, Kunjamma megkérte Saraswatit, hadd olvassa
el az újságokat. Először a Vantage-et, az egyik helyi nagyalakú újságot
nyitotta ki. Kisimította, és miközben olvasta, az arca fehérből vörösre
váltott, majd ismét fehérre.
- Nem közölték a nevünket - mondta hosszú hallgatás után. - Ez is
valami, bár a pletykák már bizonyára elterjedtek. - Tovább olvasott. -
Ez gusztustalan - jegyezte meg végül. - Szegény Anto!
- Szegény Anto? - csattan föl Saraswati hitetlenkedve. - Es mi van
Kittel? Most olvassa el ezeket is! - Saraswati feléje tolta a piros dossziét.
- Ezt mondták róla a helyi asszonyok. Döntse el maga!
 62. fejezet
Anto látogatása után két nappal Chinna, a bába megvizsgált, és
közölte velem, amit én már tudtam: állapotos vagyok. Szinte biztosra
vettem, hogy emlékszem az éjszakára, amikor történt: magasan állt a
hold, rekkenő hőség volt, és az utolsó pillanatig kétségbeesetten
kapaszkodtunk egymásba - az egész mintha egy emberöltővel ezelőtt
lett volna. Miután Chinna kiment a fülkéből, egy darabig feküdtem, és
azon töprengtem, mit fog jelenteni ez most. Ezen a helyen a terhesség
nem vonja maga után az elengedést: meglehetős rendszerességgel
születnek és nevelődnek itt gyerekek. Leginkább az aggasztott, hogy
nélkülözhetetlenné váltam a rettentően túlterhelt Zaheer doktor
számára, főleg most, hogy már malajálamul is jobban tudtam. Amikor
aznap délután emlékeztettem őt, hogy már csak hat hét van hátra a
büntetésemből, felcsattant: „Ez nem korrekt. Beszélnie kell a
börtönigazgatóval.”
Pánikba esve írtam egy levelet az igazgatónak, kérve, hogy erősítse
meg a szabadulásom időpontját, de ismerve a börtön nehézkes
ügyintézését, nem számítottam gyors válaszra.
Néhány nappal később, még mindig szenvedve a reggeli
rosszullétektől, úgy éreztem, hogy túl beteg vagyok a munkához, és
kértem egy óra szabadidőt.
„A kérés elutasítva”, kaffogta Zaheer doktor. Továbbra is az az
engesztelhetetlen mosoly ült az arcán, ami semmi mást nem jelentett,
csak a túlterheltséget, de azon az estén áthelyeztek a női hálóteremből
egy kicsi, saját cellába. Jókora megkönnyebbülés volt. Egy drogfüggő
hevességével vágyódtam az alvás után, és amikor nem szállt álom a
szememre, vagy kora hajnalban fölébredtem, úgy éreztem, hogy a
pokolban vagyok, és néha hang nélkül sírtam, ahogy a bohócok. Az egy
dolog, hogy rávezettem magam az önmegsemmisítés ösvényére, de
egészen más itt várandósnak lenni. A szabadulásomról még senki nem
szólt egy szót sem.
Minél fáradtabb lettem, annál jobban féltem, olyan voltam, mint egy
foszladozó rongydarab, amely minden nappal egyre vékonyabbá válik.
Mindenféle szóbeszéd keringett itt: férfiak és nők bandáiról, akik
fegyvereket halmoztak fel, és készen álltak a lázadásra, és őrökről, akik
megerőszakolták felpeckelt szájú áldozataikat. Szeptember közepén
egyik este, amikor munka után visszakísértek a cellámba, fájt a lábam
az osztályon eltöltött tíz órától, és zúgott a fejem a fáradtságtól. Amikor
beléptem, egy lefátyolozott nő sziluettjét láttam, mozdulatlanul ült a
cella sarkában. Először azt hittem, Govinda az, a kedves arcú ápolónő,
aki néha segített nekem a kórtermekben.
A fényt a mennyezetről lelógó egyetlen villanyégő szolgáltatta, ezért
nehéz volt bármit is látni, de amikor közelebb léptem a nőhöz, és
láttam, hogy nem ő az, eszembe jutott a támadóm, és megdermedtem.
- Nee endha cheyyanae? Mit csinál itt? - kérdeztem. - Kicsoda maga?
- A sötét figura felállt, félrehúzta a fátylát, és szembefordult velem.
Amma volt az.
Annyira sápadt volt, hogy először meg sem ismertem. A szeme, mint
két üreg bámult ki a fátyla redői közül. Amikor körülpillantottam a
cellán, az ő finnyás szemével láttam: a magas, mocskos ablakot, az
éjjeliedényt, a vaságyat, „A viyyuri börtön tulajdona” feliratú szürke
takarót, és legszívesebben meghaltam volna szégyenemben.
- Miért jött ide? - kérdeztem, amikor az őr bezárta mögöttünk az
ajtót. Mind a ketten remegni kezdtünk, mint két kiskutya, amelyek
harcra készen támadóállásba helyezkednek, de aztán nekem valami
még ijesztőbb jutott eszembe. - Baleset történt odahaza?
- Nem, nem, dehogy! - Kicsit ellágyult az arca. - Semmi sem történt.
Azért vagyok itt, mert látni akartalak. Nagyon sokat fogytál.
- Gyomorrontásom volt. - Hátrébb húzódtam. - Nem akarom, hogy
elkapja.
- Örülök, hogy itt vagyok.
Ezt persze nem hittem el: láttam a kifogástalanul rendben tartott
házát, a kifényesített padlókat, az apró gyógyszeres szekrényt, benne a
címkék szerint felsorakoztatott gyógyszerekkel, sőt, még azt a
nyomorult orchidea-kórházát is, az isten szerelmére.
Csak, amikor erősebben kezdett világítani az égő, vettem észre, hogy
ő is sokat fogyott. Egykor dundi arcán a bőr, amely sima és fényes volt,
akár a vadgesztenye, most az őszi levelekhez hasonlatosan
papírszerűnek tűnt.
- Amma - mondtam, még most sem tudtam biztosan, szólíthatom-e
mamának. - Rettentően sajnálom… Nagyon elfuseráltam a dolgokat.
Elfordult, az ajka vadul mozgott.
- Hatalmas sokk… - mondta végül. - Mindenki tudta, csak én nem. -
Hallottam, hogy levegő után kapkod. - Es amikor az ember nem ismeri
a tényeket, mindenféle őrültség jut eszébe.
- Tudom.
- Nem lett volna szabad tudatlanságban hagynod. - Megtörölte a
szemét a kendője sarkával. - Legalább neked a tudomásomra kellett
volna hoznod. Hát nem láttad, mit tett a hazudozás a saját
családoddal? Csak fájdalmat okozott. De te sem bíztál meg bennem.
Gloryra gondoltam, arra, hogyan kapaszkodtam belé azon az
éjszakán, mielőtt meghalt, és a mentőcsónak apró darabokra tört.
- Nem tudtam biztosan, hogy megtehetem-e - feleltem. - Nem
egészen ilyen menyről álmodott, mint én.
Fanyarul mulatságos kifejezés ült ki mindkettőnk arcára.
Kimondtam - kifakadt, akár egy kelés.
Lehunyta a szemét.
- Nos…
- És ettől ez még sokkal rosszabb.
- Ezen nem tudunk változtatni, de figyelj rám, kérlek, mert nincs sok
időnk. - Az arca merev és mosolytalan volt. - Anto és Saraswati azt
akarják, hogy változzak meg egyik napról a másikra. Erre képtelen
vagyok - az egy újabb hazugság volna -, de Saraswati megmutatta
nekem a Holdkőt. Azt mondja, ha össze tudják gyűjteni a pénzt, újra fel
fog épülni. Még hosszú út áll előttük. - Amma beletörődőnek tűnt, és
távolról sem boldognak, és én sem voltam az: most már az egész helyet
kudarcokkal megterheltnek éreztem.
 - Appan kérte meg, hogy jöjjön el ide? - törtem meg a beállott
csöndet.
- Nem. - Lebámult az ölébe. - Nem áll velem szóba. Loptam tőle,
hogy ki tudjam fizetni a vesztegetési pénzt.
- A vesztegetési pénzt?
- Miként ülnék itt különben?
Elképedtem.
- Kinek fizetett?
- Azt nem mondom meg - szögezte le, és összeszorította a száját.
- Te jó ég! - A kár egyre nagyobbra nőtt, és ez az én lelkemen száradt.
- Amma, nagyon sajnálom - mondtam. Rettentően összetörtnek,
rettentően öregnek látszott. - Sosem akartam azt, hogy összevesszen
Appannal.
- Ráfért a dolgokra, hogy felrázódjanak. Vissza fog jönni.
- Beszélt Antoval?
- Néhány napja, este - felelte Amma színtelen hangon. - Sokáig
fennmaradtunk, hogy kibogozzuk a dolgokat kettőnk között. Feltett egy
kérdést:
„Emlékszel az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédre?”
Azt feleltem, hogy persze, arra mindenki emlékszik.
„Igaz, vagy hazugság?” - kérdezett tovább.
„Ne gyere nekem ezzel az okoskodó downside-os beszédeddel -
torkoltam le. - Keresztény vagyok, tudom, mit jelent.”
„Rendben van - mondta. - Hadd fogalmazzam meg másképpen! Ha
ma este, amikor elmész tőlem, látsz az út mellett egy gyereket, aki
éppen elvérzik, átmész a túloldalra, hogy elkerüld az ezzel járó
zűrzavart? Azt mondod magadnak: „Ehhez nincs képesítésem, nem is
nézek oda?”, vagy egy emberi élet mindenek fölött való értékét nézed,
és megteszed, amit csak tudsz?”
„Nem vagyok ostoba - feleltem. Tudtam, hová akar kilyukadni. -
Vannak törvények, és mivel a feleséged megszegte az egyiket, a börtön
a következő lépés.” Szigorú volt hozzám. „Ide figyelj! - mondta. -
Hónapokat töltöttem már azzal, hogy végignéztem a gondatlanságból
elkövetett emberölésre és a bűnös hanyagságra vonatkozó
jogszabályokat, és zavarosak, nem világosak, és ezt valamennyi ügyvéd
tudja. Példának okáért, ha én egy hajó kapitánya volnék, és a
legénységem egyik tagja megbetegedne, vádat emelhetnének ellenem
azért, ha nem tennék semmit. A jog ezt a segítségnyújtás
elmulasztásának nevezi. Új egészségügyi rendszer van, egy új ország, új
törvényekkel - mindnyájan a tengeren vagyunk” - magyarázta. - Amma
felemelte a tekintetét, és rám nézett. Cseppet sem élvezte a helyzetet. -
Azt mondta, te azt választottad, hogy segítettél egy nehéz helyzetben,
hogy meglehet, ostobán ártatlan és optimista voltál, de legalább bátran
viselkedtél, és ezért nagy árat fizettél.
- Ezt mondta? - Alig tudtam megszólalni.
- Szóról szóra. - Halkan beszélt.
- De maga nem ért vele egyet, igaz?
- Nem tudom. - Ismét rám nézett. - Sosem fog tetszeni, hogy ezzel
foglalkozol.
Ugyanolyan fanyarul mosolyogtunk, mint az imént. De legalább
őszinte volt.
- Anto azt mondja, amint kikerülsz innen, eleget teszel az
egészségügyi előírásoknak.
- Már nem sok van hátra - válaszoltam. - Ez a dolog iróniája. Még két
szülés ellenőrzött levezetése hiányzott a követelmények teljesítéséhez.
A Holdkőben kellett volna összehoznom, de mindig túl sok volt a
dolgunk.
- Es mi lesz ezután? - Úgy figyelt, akár egy karvaly.
- Nem tudom… Megszerzem az oklevelemet, visszamegyek a
Holdkőbe… talán… ha visszavesznek… és ha összegyűlik a pénz az
újraépítésére… Nem várom már annyira, de úgy tűnik, elengedni sem
tudom. Nyilván nem ezt akarja hallani.
- Nem, valóban nem. - Meglehetősen boldogtalannak tűnt. - De ez a
te életed.
A végére jutottunk annak, ami egyelőre lehetséges volt, és amikor
meghallottam az őr lépteit és a kulcszörgést, hihetetlen kimerültség
fogott el: a hőség úgy nehezedett rám, mint egy forró, nedves takaró -
hosszú éjszaka állt előttem.
- Nézze, Amma - mondtam -, már nem az én kezemben van az
irányítás… Inkább nem kovácsolok terveket.
Olyan közel tolta az arcát az enyémhez, hogy egy furcsa pillanatig azt
hittem, meg akar puszilni. De helyette ezt súgta a fülembe:
- Tévedsz. Be fog következni, méghozzá hamarosan. Majd meglátod!
 63. fejezet
Amma lenne a megmentőm?, gondoltam barátságtalanul, miután
elment, és leszállt a sötétség. Túl öregnek és törékenynek látszott
ahhoz, hogy bármilyen fizetőeszköze legyen egy olyan helyen, mint a
Viyyur.
Ám egy hét múlva, nem sokkal reggeli után, egy csomag került be a
cellámba. Az a kék ruha volt benne, amelyben nyolc héttel ezelőtt
ideérkeztem, a börtön mosodája által szépen kimosva és kivasalva, úgy
feküdt benne egy pár harisnya és a cipőm, mint egy másik életből való
üzenet: egyszerre volt csodálatosan ismerős és szörnyen különös.
Az őr átvitt az „F” blokknak helyet adó téren egy betonhelyiségbe,
amelynek az ajtaján a „Női mosdók” felirat állt. Adott egy nagy adag
ragacsos, fekete szappant és egy pamutcsíkot, hogy azzal töröljem meg
magam. Megtöltöttem a sárgaréz vödröt, és tetőtől talpig
megmosakodtam.
Zakatolt a szívem, mialatt felöltöztem, megfésülködtem, és
nemsokára beléptem Zaheer doktor szűk irodájába, mely a fő kórterem
oldalából nyílt.
Ez valami becsapás, gondoltam, miközben az odakint rikácsoló
madarakat hallgattam. Ez nem fog bekövetkezni, bámultam a börtön
falait, és azokon túl a ragyogó kék eget.
De aztán Zaheer doktor a szutykos laborköpenyében, fekete
karikákkal a szeme alatt így szólt hozzám azon a sírból-beszélek-
magához hangján:
- Ma elmegy innen. Nem én döntöttem így. - Most semmilyen mosoly
sem ült az arcán. Elárult ember látszatát keltette. - Ehhez - mondta -
két fontos kikötés társul: az elkövetkező hat hónapban vissza kell járnia
a kórházba, és heti két napot a rendelőben kell dolgoznia. Ez a
megállapodás azt is tartalmazza, hogy segítenie kell az állandó
szülésznőnek.
- Ha ez is benne van, akkor végezhetném hivatalos felügyelet alatt? -
kérdeztem. - Szeretném megszerezni az oklevelemet.
Figyeltem, ahogy gondolkodás közben meg-megrebbent a szeme,
mialatt vártam, hogy leessen neki, aztán azt kaffantotta:
- A rabok rehabilitációja a munkánk lényege. Van egy
börtönkönyvtárunk, megrendelek bármilyen könyvet. Maga lehet az
első diplomás szülésznőnk.

Amikor megpillantottam Antot a börtön falain kívül, először meg

sem tudtam szólalni. Beszálltam az autóba, és egymásba
kapaszkodtunk. Soha nem akartam már elengedni.
- Hagyd ezt abba! - mondta Anto, és az inge ujjával törölgette a
könnyeit. - Tisztára idióták vagyunk! Szabad vagy.
Es akkor meséltem neki az új babánkról, és újból zokogni és nevetni
kezdtünk, és teljes erőnkből, mint két túlélő, újra összeölelkeztünk.
- Ami azt illeti, nem vagyok teljesen szabad - jelentettem ki. Miután
elindultunk haza, elmondtam neki, milyen egyezséget kötöttem Zaheer
doktorral.
- Es nem bánod? - Rám pillantott, és megfogta a kezem.
- Nem - feleltem, aztán hozzátettem, hogy eldicsekedjem a
malajálam tudásommal: - Athu nalla ka-chavadam tannae.
Tisztességes cserének tűnik. - Es furcsa módon az is volt.

Eltartott egy ideig, mire úgy éreztem, hogy helyrerázódtak a dolgok.

Az első otthon töltött reggelemen a tányéromon elrendezett,
gyönyörűen fölszeletelt, érett Alphonso mangó és a frissen főtt kávé
úgy festett, mintha egy másik bolygóról csöppentek volna oda.
Mellettük egy üzenet Antotól:
„Jó reggelt, drága feleségem! Remélem, jól aludtál!”
 A ház átrendeződött a távollétemben. Raffie egyfolytában azt
kérdezte, alhat-e Kamalam ágyában. Hagytuk egy darabig, hogy
elkerüljük a zokogást, amely az első estén kirobbant a gondolatra, hogy
vissza kell mennie a régi szobájába.
A hazatérésem utáni első hétvégén, mikor a verandán üldögéltem
Raffie-val, ahol kedvetlenül játszott, éppen ki-be ugrált egy
kartondobozból. Amikor én is részt akartam venni a játékban,
összefont karral a doboz elé állt, akár egy őrszem.
„Ezt csak Kamalammal játszom!” - jelentette ki.
- Adj neki időt - mondta Anto, amikor később elmeséltem neki. Anto,
aki először viselt szemüveget, lefogyott, és kezdett Appanra hasonlítani.
A távollétemben a hálószobánk papírokkal és jogi könyvekkel borított,
rendetlen dolgozószobává alakult át. Azt szerettem volna, hogy
távolítsa el ezeket a rossz emlékeket, de addig nem mertem megkérni
erre, amíg még ennyire idegennek éreztem itt magam.
Tudtam, hogy a dolgok majd elkezdenek jobbra fordulni, de olyan
sokáig és erősen hajtott az adrenalin és az aggódás, hogy képtelen
voltam irányítani a gondolataimat. Egyik éjszaka, amikor fölébredtem,
és megéreztem Anto kezét a fejemen, olyan hangosan kiabáltam, hogy
fölébresztettem vele Raffie-t:
„Sajnálom! - kiáltottam. - Sajnálom…”
Aztán egyik este Anto, amikor hazajött a munkából, ágyba dugott.
Amikor levette új, drótkeretes szemüvegét, újból tudatára ébredtem,
milyen szép a szeme, milyen szépen simul benne egymásba a
teknőspáncélszín és a zöld. Ráfért volna egy hajvágás, a haja puha és
selymes tapintású volt, amikor hozzáértem. Egy magas pohárban
frissen facsart citromlevet hozott nekem.
Megkérdezte, volna-e kedvem elmenni vele néhány napra
Mangalathba. Még nem, mondtam neki, még nem állok készen a
rokonokkal való szembenézésre. A nemtetszésükre, az udvarias
mosolyukra. Még nem.
 Egy ideig senkit sem akartam látni, Saraswati azonban mégis eljött.
Kibérelt egy különleges riksát, és elvitt a Holdkőhöz. Hatalmas sokk
volt újra látnom: a felásott földet, a lerakott alapokat, de ezektől
eltekintve mindenütt csak törött üvegek és elszenesedett gerendák
hevertek. Saraswati karon fogott, és átsegített egy kupac törött téglán.
Meg akarta mutatni nekem Durga istennő új szobrát abban a foltnyi
növényzetben, amely átvészelte a tüzet. Ezt a hatalmas, rózsaszín
Durgát a mindenkor csupa szív Mr. Namboothiritől, a festékgyártótól
kapott adományokból fizették ki. Egy oroszlánon ült, és az én
szememben irreális pazarlásnak tűnt abból a kevéske pénzből, amink
még megmaradt, erre költeni.
- Tudod, mit jelképez?
- Nem. - Lehunytam a szemem, és azt gondoltam: Helyben vagyunk.
- Három szeme van - magyarázta Saraswati olyan lelkesen, mintha
egy csodálatos barátnőt írna le. - A bal szeme a holdat, vagyis a vágyat
jelképezi, a jobb a napot, azaz a cselekvést, a középső a tudást. Az
oroszlán pedig - fejezte be Saraswati széles mozdulat kíséretében - az
elszántságot. Az akaraterőt.
- Olyanom nekem is volt valaha - élcelődtem.
- Még most is van - szögezte le Saraswati. - Elmúlik majd a sokk, és
újra a régi leszel. A három fegyver Durga kezében egy villám, egy kard,
és - anyósod kedvence - egy rügyező, de még nem teljesen virágzó
lótusz. Az a siker bizonyosságát, de nem a véglegességét szimbolizálja.
Mialatt beszélt, két óriási patkányt láttam mellettünk elrohanni.
- Elkelne nekem valamennyi az erődből - mondtam neki.
- Adj neki időt - felelte.

Legközelebb Máriámmá jött, bejelentés nélkül, váratlanul, kezében

egy zacskó friss süteménnyel. A napfény által keretbe foglalva egy
pillanatig mozdulatlanul állt az ajtómban, mintha megmérné a szoba
hőmérsékletét, mielőtt belép, aztán odajött hozzám, térdre ereszkedett
és átölelt.
 - Isten hozott itthon, nővérem! - mondta. - Nagyon boldog vagyok,
hogy látlak.
Nálunk maradt ebédre, délután pedig megmosta és befonta a
hajamat; körüllengett a kókuszolaj csodás illata. Amikor elmondtam
neki, hogy babát várok, a szeme megtelt könnyel, és megölelt.
- Te vagy az első, aki tudsz róla - mondtam -, de még ne szólj róla
másnak, még túl korai volna. - Bábaként különösen babonás voltam
ebben a kérdésben.
- Raffie miatt is nagyon örülök. - Megtörölte a szemét. - Nagyon
boldogtalan volt, amíg távol voltál.
Kitárgyaltuk a családi pletykákat, amit Máriámmá vayadinak, szó
szerint szájjártatásnak nevez. Theresa, mesélte, osztályelsőként végzett,
és kezd kész kis hölgy válni belőle. Ponnamma egyre gyagyásabb.
Nemrégiben odaordította Ammának az asztal fölött: „Neked nem
hiányzik a szex, lányom? Mert nekem igen!”, amitől Appan kis híján
félrenyelte a thoran]át. - Tudod, milyen - folytatta Máriámmá, élvezve
a nevetésemet. - Azt mondja: „Most, hogy már megöregedtem, nem
mentegetőzöm amiatt, hogy elviselhetetlen vagyok, én tényleg
elviselhetetlen vagyok!
Szerettem volna Appanról kérdezni, és arról, hogy haragszik-e, de
még nem találtam meg ehhez a szavakat, és hálás voltam
Mariammának, hogy csupa könnyed dologról beszélget velem.
Aznap este színpompás volt a naplemente: őszibarackszínű és
cinóbervörös lángok virítottak az égen, én az udvarban ültem (már nem
használtam a verandát), és elnémulva néztem, mindarra gondolva,
amit természetesnek vettem. Amikor Anto hazaért, készítettem neki
egy gin-tonikot úgy, ahogyan szereti, egy szelet lime-mal.
Miután Kamalam megfürösztötte Raffie-t, bejött a kisfiam, és
önszántából az ölembe ült. A bőre meleg volt, a haja nedves.
- Rossz kislány voltál, mami, hogy olyan sokáig távol voltál - mondta.
A karomban aludt el.
 Máriámmá két nap múlva ismét eljött. Kibújt a papucsából, leült
mellém, és teljesen hétköznapi dolgokról beszélgettünk.
Nyakig ült az Onam-ünnep, Dél-Indiában és Mangalathban az év
legnagyobb ünnepe előkészületeiben. Tavaly magam is élveztem, de
idén, amikor negyvennégy közeli rokont hívtak meg, legszívesebben a
hegyekbe menekültem volna.
- Te jó ég, nézd, mi mindent kell megcsinálnom! - Máriámmá
méltatlankodva és boldogan húzta elő az összesítő listát a
kézitáskájából. - Banánlevelek, csirkék, ötven kókusz, rizs,
gyöngygurámi hal, joghurt, lencse. Új krikett- és pingpongütők a
gyerekeknek, új párnahuzat, új poharak. Kész őrület.
A hüvelykujját szopó Raffie-t, aki épp a térdemnek támaszkodott,
máris izgalomba hozta az Onam-ünnep. Amikor Anto hazaért a
munkából, vidáman hadartak az unokatestvérekkel játszandó
krikettmeccsekről, a tigrisnek öltözésről, és a szokásos családi
csónakversenyről.
- Mit gondolsz, el tudsz jönni? - mosolygott rám Anto szelíden.
- Nem biztos - feleltem. - Majd gondolkodom rajta, de nektek
mindenképpen el kell mennetek - tettem hozzá, az arcomra tapasztva
egy mosolyt, holott még mindig megrémültem, valahányszor kopogtak
az ajtón.
- Tudjátok, miért ünnepeljük meg Onamot minden évben? - kérdezte
Anto. Raffie most az ő ölében ült. - Az ókori Mahabali király
visszatérését ünnepeljük vele, aki Pataiából, az alvilágból jött vissza.
Úgy szól a történet, hogy annyira szerette Cochint, hogy muszáj volt
visszajönnie.
Raffie kivette a hüvelykujját a szájából.
- Én tigris leszek! - És vicsorított a tejfogaival.
- Neeee! - Anto tettetett rémülettel hátrált, aztán visszaültette az
ölébe. - De azt azért tudjátok, miért megyünk Mangalathba?
- Az édességek miatt! - kiabálta Raffie. - A krikett miatt!
- Az aratás, az otthon és a családi kötelékek miatt. - Anto gyors
pillantást vetett rám.
 - A szentlecke véget ért - mondtam, és a hangom még a magam
számára is gonoszkodónak hangzott. Kimentem a szobából, leültem az
udvaron egy padra, és igyekeztem nem sírni.

Appan és Amma múlt héten kicsit összekülönböztek az Onam-ünnep

ennivalóit illetően. Máriámmá újból eljött, és további mangalathi
pletykákat szállított.
- Mint tudod, a vegetáriánus ételek a tradicionálisak, Appan azonban
csirkéből és garnélarákból készült fogásokat is szeretne kínálni. Azt
mondta: „Menj már, asszony!” - Máriámmá mély hangon utánozta
Appant. „Változnak az idők, az emberek nem akarják azt enni, mint a
marhák a legelőn.” Amma nagyon morcos lett - folytatta Máriámmá
ugyanazon a félig-meddig elragadtatott, suttogó hangon. „Mundan!
Féleszű!”, mondta Amma jó hangosan. Appan kirohant a
dolgozószobájából. „Elnézést, mondtál valamit?”, Amma csak
mosolygott - Máriámmá utánozta az anyja vicsorgó mosolyát és azt
válaszolta: „Nem, férjem, a világon semmit.” Aztán hozzátette, hogy
kimegy a kertbe, és lehet, hogy kint is marad egy darabig.
Máriámmá még mindig kuncogva bekapott egy falat süteményt.
- Kedves tőled, hogy mindennap eljössz - mondtam némi hallgatás
után.
- A nővérem vagy. - Lesöpörte a morzsákat a szoknyájáról. - Nagyon
hiányoztál, amíg távol voltál. Minden áldott nap gondoltam rád, és
megszakadt érted a szívem.
Letérdelt, és átkarolta a térdemet.
- Gyere el az ünnepségre! Kérlek! Appan és Amma nagyon szeretné.
- Valóban? - Nemigen tudtam elrejteni a meglepődésemet. - Azt
hittem, kevésbé lesz kínos, ha itthon maradok.
Azon az estén a börtönben, mielőtt magamra hagyott, Amma rám
szegezte az ujját, és legádázabb pillantásával rám förmedt:
„Erről soha senkinek nem beszélhetsz!”
Mármint a megvesztegetésről és a közbeavatkozásáról. A szabadon
bocsátásom óta úgy képzeltem, hogy én lettem a bűnös titka.
 - Dehogy! - vágta rá Máriámmá, barna szemét rám szegezve. -
Szeretnék, ha hazatérnél. - Máriámmá egy csomagot dobott az ölembe.
- Ezt viselheted, ha úgy döntesz, hogy eljössz - hízelgett félrebillentett
fejjel.
Később kinyitottam a csomagot: egy gyönyörű, vadonatúj, fehér és
aranyszínű szárit rejtett. A makulátlan indiai feleség tökéletes jelképe.
Miközben hosszasan néztem, nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy
sírjak.
 64. fejezet
Végül, vonakodva bár, de mégis elmentem az ünnepségre, elsősorban
azért, hogy Anto kedvére tegyek, de titokban rettegtem az előttem álló
tíznapos erőltetett vidámságtól. Néhány próbálkozás után Kamalam
segítségével sikerült felvennem az új szárit, amellyel Máriámmá oly
figyelmesen ellátott, belül azonban úgy éreztem, hogy a zsákvászon és a
hamu megfelelőbb volna.
Mire megérkeztünk, Mangalath már ünnepi díszt öltött: az ég már-
már mesterségesen kék volt, az udvart pookalum, gyönyörű virágdísz
borította: egy óriási, színpompás, rózsákból és körömvirágokból,
orchideákból és lótuszokból szőtt szőnyeg - a mindennapi csodák,
amelyeket még nem tudtam értékelni, ahhoz még túlságosan megtört
voltam.
Amikor megpillantottuk a rengeteg virágot, Raffie felrikkantott:
- Hipp, hipp, hurrá! - ami a legújabb kedvenc kifejezése volt.
Kimászott az autóból, és futásnak eredt a ház irányába.
- Minden rendben? - érintette meg Anto a kezemet.
- Igen - feleltem, és vettem egy mély lélegzetet. - A börtöntöltelék
visszatér.
- Hagyd ezt abba! - A fülem mögé tűrt egy hajtincset. - Az itt lévők
fele nem is tud róla, a másik fele a nagyszerű anglomán hagyomány
szellemében nem fogja előhozni, úgyhogy ne tágíts mellőlem, gyermek!
Egyébként gyönyörű vagy. Kifejezetten gyönyörű. Hogy érzed magad?
- Fizikailag jól - feleltem. Az elmúlt hetekben éreztem, hogy a félidős
terhesség energiája kezd beáramlani a csontjaimba, a hajamba és a
sápadtságát vesztett bőrömbe. - Szellemileg egy kicsit úgy, mint a
tékozló leány egy nem megfelelő variációja.
- Minden rendben lesz - suttogta. - Ez a kisbabánk első útja ide.
 Ahogy a ház felé bandukoltunk, megláttam Ammát, aki ugyanott állt,
mint a megismerkedésünk napján, az arany oroszlánok között, az
enyémhez nagyon hasonló fehér és aranyszínű száriban. A szívem
heves kalapálásba kezdett. Ha meggondoljuk, mi mindent tudtunk
egymásról, merész dolog majdnem egyforma ruhát viselnünk.
Megfogta mindkét kezemet, néhány feszült pillanatig nézett, aztán
Antohoz szólt a fejem fölött, ahogyan alkalmasint máskor is szokott.
- Nagyon örülök, hogy eljöttetek - mondta. - Aggódtunk, hogy nem
fogtok. - Miközben a virágszirmokkal teleszórt ösvényen ballagtunk,
kezét a derekamon pihentette.
- Kell beszélnem Appannal, mielőtt csatlakozom a társasághoz? -
tudakoltam. A legkevesebb, hogy jelentkeznem kell az igazgatói
irodában.
- Csak ha ő akar beszélni veled - suttogta gyorsan. Kisgyerekek hada
rohant le a lépcsőn legfiatalabb unokatestvérük üdvözlésére. - És ne
aggodalmaskodj túl sokat! Már megbocsátotta nekem, hogy elvettem
azt a pénzt. Ma egy gyönyörű csokor orchidea érkezett a részemre. -
Megszorította a karomat. - Azt tettük, amit kellett; most már vége -
tette hozzá határozottan.

Antonak igaza volt; az első napon senki nem szólt egy szót sem a
börtönről, jóllehet én egész nap készenlétben álltam, és a nap végére
már merev voltam az ideges feszültségtől, és nagyon is tudatában
voltam Appan jelenlétének: elegánsan, szívélyesen parancsolgatott,
körbejárt, ellenőrizte az italokat, megsimogatta a gyerekek fejét, és
harsogva nevetett a vicceken. Amikor megpillantott, biccentve
üdvözölt:
- Isten hozott!
A negyedik napon azonban ziláltnak és boldogtalannak érezve
magam, nem tudtam elaludni, ezért fölkeltem az éjszaka közepén.
Mivel nem akartam fölébreszteni Antot, mezítláb surrantam le a
földszintre, és bementem a családi imaszobába, ahol egy rózsaszín
üvegcsuporban égő gyertya vetett halvány, meleg fényt Szűz Máriára.
Amikor a szemem hozzászokott a félhomályhoz, láttam, hogy egy férfi
görnyed a szoba sarkában, és imádkozik. Laza pizsamát viselt, és
mezítláb volt.
- Appan! - kezdtem nyomban visszahúzódni. - Nagyon sajnálom…
én…
- Kit. - Rám nézett. - Jól vagy?
- Nem akartam megzavarni; visszamegyek az ágyamba.
- Ne menj el! - Némi nehézség árán felvonszolta magát a padra. -
Egész nap rajtad gondolkodtam.
- Valóban? - Feszülten ültem a pad végén, várva, hogy sorolni kezdi a
bűneimet, mert biztosra vettem, hogy ez következik. Mereven bámult.
- Bátorságra vall részedről, hogy visszajöttél. Úgy értem,
Mangalathba, amikor itt van a teljes klán.
A gyertya pislákoló lángját néztem.
- Ez Anto ötlete volt - mondtam neki.
- Es te mindig azt teszed, amit a férjed akar?
- Ebben az esetben igen. Ő csodálatra méltó.
Hallottam, hogy szomorúan felhorkan.
- Milyen tekintetben? - Helyet változtatott a padon, amely úgy
nyikorgott, akár egy hajó orra.
- Hűséges - mondtam kis hallgatás után. - Kedves. Vele mutatom a
legőszintébb formámat.
Láttam, hogy lehorgad a feje.
- Cserben hagytam - motyogta. Gyors pillantást vetett rám. - Mit
gondolsz, meg fog nekem bocsátani valaha?
Olyan nagy csönd támadt a kápolnában, hogy hallottam az égő
gyertya halk sistergését, és ahogy Appan csupasz lába a követ súrolja.
- Nagyon szereti a családját - adtam kitérő választ, mert nem
szívesen beszéltem Anto nevében. - Es - tettem hozzá hosszú hallgatás
után - szerintem, különbözőképpen bár, de valamennyien hibáztunk.
Nézzen csak rám!
Feszült, töprengő pillantást vetett rám. El tudtam képzelni, mekkora
rettegésben tartott ez a pillantás sok foglyot, akik a vádlottak padján
ültek.
- Te a segíteni akarás oldalán hibáztál - szólalt meg végül. - Amma
elmagyarázta, mi a munkád. Elmesélte azt a sok jót, amelyet a
pácienseid mondtak rólad. Azt állítja, hogy meg akarod szerezni az
okleveledet. Amikor végzel, küldök majd némi pénzt az otthonnak.
Esetleg vezeklésképpen.
- Vezetésképpen? - Tátott szájjal bámultam rá, és a fejemet
csóváltam. - Én még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán
visszajöhetek-e ide.
- Kemény büntetést kaptál - jelentette ki. - Mindvégig tudtam ezt, és
amit adok, az csak pár rúpia, és azt is alighanem már későn. Ha
másfajta ügyvéd lettem volna, kihoztalak volna, de képtelen voltam rá.
Az egész életemet szigorú szabályok szerint éltem, és úgy ítéltem meg,
hogy nem tudom megszegni őket, ezért úgy döntöttem, ugyanannyi
pénzt adományozok, amennyi a megvesztegetés volt, és soha többé
nem beszélünk róla. - Megborzongott, mintha valami hosszú
megpróbáltatásnak ért volna a végére, aztán felpillantott az ablakra. -
Hátborzongató része ez az éjszakának, nem? - Maga köré csavarta a
nála lévő kendőt. - A leplek teljesen elvékonyodnak, és már-már el
tudom képzelni, ahogy Mahabali király elővánszorog az alvilágból. -
Eltartott egy darabig, mire megemésztettem a szavait, mert még
mindig elárasztott a megkönnyebbülés. - Micsoda felfedezés lehetett a
világ! - mormolta Appan. Szememmel követtem az ablak felé röppenő
pillantását. A gyertya már elaludt, de egy gyenge fénycsík bevilágította
a festettüveg-ablakot, és hallottam a madarak csicsergését.
- Köszönöm, hogy beszélgetett velem - mondtam. - Nagyon féltem
visszajönni ide.
- A családok ijesztőek. Túl sokat jelentenek. Fáradtnak látszol,
leányom. Pihenned kell.
- Az is vagyok - feleltem. - Felmegyek, és alszom egy keveset.

Tizenkét órát aludtam egyhuzamban. Úgy éreztem magam, mintha

lekerült volna a fejemről egy szoros kalap. Később pedig, amikor
leszállt az este és a garnélarákok meg a csirkék ínycsiklandó üzeneteket
küldtek a konyhából, a Thekkeden család negyvenhárom tagja
krikettezett a ház mögött húzódó gyepen. A hangzavaron át is
hallottam Raffie izgatott hangocskáját. Hosszan tartott a játék, és a
végén annyira besötétedett, hogy már nem lehetett látni, de akkor a
fejükre erősített bányászlámpák fényénél játszottak tovább. A sötétben
szentjánosbogarak villantak meg, és fel-felharsant a kiabálás és a
nevetés. Appan (aki felhajtott két whiskyt) kiszámíthatatlan
mezőnyjátékos volt, tibeti masztiffja ugatott, és az elgurult labdák után
vetette magát. Máriámmá szívósan szaladgált a fák között. Anto
atlétikus tartással gurított, Sunil Gavaskarra[26] vette a figurát. Én a
pálya sötét peremén maradtam, ahol a gyep beolvadt a sötétbe boruló
fák közé, és láttam, hogy messzebb madarak siklanak végig az ezüstös
holtágon.
Amikor már mindenképpen túl sötét volt a játékhoz, Amma büszkén
és csúfondáros arccal megállt a veranda fényének keretébe fogva, és
onnan nézett bennünket. Aztán megkondította a harangot.
- Vacsora, mindenki! Ne hagyjátok kihűlni!
Vacsora után a legifjabb unokatestvérek pizsamába bújtak, és
egymás hegyén-hátán feküdtek a verandán lévő charpoyokon.
Kicsomagolták egy régi mozifilm dobozait. Máriámmá, a parancsolgató
nővér szólt Antonak, hogy segítsen felállítani a vásznat.
- Ne oda! Magasabbra! Annál lejjebb ne! - Itt az ideje, mondta,
gyengén utánozva egy cirkuszi kikiáltót, hogy elkezdődjön A
Thekkeden-féle mozielőadáááás !
A film azzal kezdődött, hogy néhány kisgyerek mámorosan
betotyogott a vászonra, egy roppant vidám mama terelgette őket, aki
integetett a kamerának.
- Ez én vagyok! - süvítette Ponnamma, aki jóval többet ivott a
gyömbérborból a kelleténél, és akit én egész nap kerültem. - Micsoda
huncut lány voltam!
Aztán Appan következett, bajuszosan és fessen a golfnadrágjában,
mellette sugárzó felesége, Amma, a nászútjukon Madrasban.
- Ne merészelj elaludni! - rázta fel Máriámmá Raffie-t. - Várd meg,
amíg apukád jön!
 Raffie haja még nedves volt a fürdés után. Körém fonta a karját.
Anto, aki bement a konyhába italokért, visszajött, és letelepedett
mellém. Mezítláb volt, és hozott egy tál aranybanánszirmot. A kezembe
nyomott egy gyenge szódás whiskyt.
Néhány másodperccel később egy róla készült, ugráló, feketefehér
kép kelt életre a vásznon. Körülbelül tizenöt éves lehetett, bohóckodott
a kamera előtt, és úgy tett, mintha krikettezne. A következő felvételen
ugyanazt a tweedzakót viselte, amelyikben megismertem, a bőr
foltokkal a könyökén, és olyan fiatalnak, aranyosnak, soványnak és
védtelennek látszott, hogy megszakadt érte a szívem. Mögötte ott
horgonyzott az óceánjáró, amely kisvártatva elvitte innen, és csak a
vadul háborgó tenger várt rá.
Füttyögetések hallatszottak. Ponnamma belecsípett.
- Te jóképű ördög!
- Micsoda elegáns öltöny, mi, Anto bácsi? - szólalt meg Thaddeus, a
fiatalabb unokatestvérek egyike. - A nyugati világ playboya.
Miközben a többiekkel nevettem, arra gondoltam, milyen sokra vitte:
mennyire alkalmazkodóképes és bátor volt. Ereztem, hogy az új baba
mocorog a hasamban. Beszélni kezdtem hozzá, hogy biztos legyek
benne, ver a kis szíve. Elhatároztam, hogy másnap elmondom
Ammának, ami persze mindenkit jelent - hacsak Máriámmá nem
kotyogta már el. „Természetesen csak szigorúan bizalmasan!”
A vászonra meredő Appan felnyögött, és belesüllyedt a székébe.
Amma megpaskolta a kezét. És aztán, legnagyobb meglepetésemre, ott
voltam én. Akkor nem voltam tudatában, hogy filmeznek. Én, ahogy a
kék ruhámban mosolygok és kezet fogok Ammával, olyan rémülten,
mintha máris szembesülnék az ellentmondások, borzalmak és csodák
nagy, zavaros masszájával.
A film után Mariammával segítettünk feltuszkolni a gyerekeket az
emeletre. Az egyik kis totyogós már elaludt, úgy terült el Máriámmá
vállán, akár egy kendő. Raffie közölte, hogy az unokatestvérek
szobájában akar aludni, különben fekete pókokkal fog álmodni.
Késő volt, mire otthagytuk az egy kupacban duruzsoló
unokatestvéreket a vendégszobában.
 - Sétáljunk egyet a kertben! - indítványozta Anto.
A lépcsőn lemenve a nyári lak felé vettük az irányt, és leültünk az
egyik vízre néző padra. A levegő melegen cirógatta az arcomat. A
virágokból édes, fűszeres illat áradt. Elmeséltem Antonak a
beszélgetésemet Appannal, és ahogy néztem, hogyan változik az arca,
hogyan válik reménykedővé a hír hallatán, újból fellobbant bennem az
iránta érzett színtiszta szerelmem lángja.
A feketén fodrozódó vízre lágyan vetült a csaknem kiteljesedett hold
aranyló fénye. Hallottuk a tó túloldalán álló templomból kiszűrődő
dobütéseket. Ott is, és a közel s távol lévő falvak tucatjaiban is Onamot
ünnepelték. A papok örömtüzet gyújtottak, a lángok nyújtóztak, és
millió apró szikrában oszlottak szét az égen a bőséges termés egész
éjszaka tartó ünnepén.
 Megjegyzések
[1] Military Inteligence Section 6, Kormányügynökség, székhely
London, Egyesült Királyság.
[2] Hatósági úton, térítés ellenében a hadsereg számára igénybe
vesz.
[3] Uralom hindi nyelven, a brit gyarmatosítás idejére utal.
[4] A malajálam nyelvet elsősorban a dél-indiai Kerala államban
beszélik, vida nyelvcsalád tagja. Egyike India 22 hivatalos nyelvének.
[5] 1971-ig használt fizetőeszköz, egy font húsz shillinget ért.
[6] A nasranik, más néven nazarénusok Dél-India kerala államában
élő keresztény népcsoport.
[7] 1945-ben bemutatott romantikus angol filmdráma. Eredeti címe:
Brief Encounter.
[8] Járványszerű előfordulást mutató atípusos agyvelőgyulladás,
amely mozgásképtelenné teszi a benne megbetegedőket. A betegséget
hívják álomkórnak is (angolul: sleeping sickness), mely nem azonos a
cecelegyek által terjesztett fertőző betegséggel, az afrikai álomkórral.
[9] Utalás John Knox kálvinista teológus, a skót presbiteriánus
egyház alapítója 1558-ban megjelentetett nőgyűlölő röpiratának
címére.
[10] Kitalált iskolásfiú-figura.
[11] Hálaadó és egyben szüreti ünnep a dél-indiai Kerala államban,
amelyen legendás királyukra, Mahabalira is emlékeznek.
[12] Folyóhoz vagy tóhoz vezető lépcső Indiában.
[13] Ütőkkel játszott labdajáték. Két csapat játssza egy háromszögű
játékmezőben.
 [14] Részlet Frances Darwin Cornford angol költőnő To a Fat Lady
Sem from the Train című verséből (1910).
[15] Lefátyolozott indiai nő.
[16] A női nemi szerv (szanszkrit).
[17] A „kutty” kicsinyítés, becézés a malajálam nyelvben.
[18] Faspenót - nevét onnan kapta, hogy nem a földön terem, hanem
magasra nő.
[19] Dhal: indiai vöröslencsefőzelék, fenugreek: görögszéna.
[20] Száraz étel apróra vágott zöldségekkel és reszelt kókuszhússal
összekeverve.
[21] Csilivel, fokhagymával és köménnyel ízesített, ropogós
lepénykenyér.
[22] A salzuar egy lenge, pizsamaszerű, a lábszárán bő, lefelé
szűkülő nadrág, a kameez hosszú ing vagy tunika.
[23] Forró tejjel elkeverendő instant maláta italpor.
[24] Angol származású amerikai színész (1891-1958).
[25] Könnyű, fonott indiai ágy.
[26] Az 1970-80-as években válogatott indiai krikettjátékos volt.