Tony

Park
Afrikai égbolt
Gold Book



Rhodesia, 1943
Paul Bryant egy Németország fölötti, tragikus kimenetelű bombázóbevetés óta képtelen
repülőgépre ülni, így a százada helyett egy kiképzőiskolát vezet a kumalói légi
támaszponton.
Pip Lovejoy önkéntes rendőrnő szintén fájdalmas emlékeket próbál elfelejteni. Amikor
holtan, megerőszakolva találják Felicity Langhamet, a Királyi Légierő Női
Segédszolgálata egyik előkelő tagját, Pip és Bryant útjai keresztezik egymást.
Pip a nyomozás során kapcsolatot talált a századparancsnok, Catherine De Beers, a
nehéz természetű örökösnő és a halott nő között, s ez új, nyugtalanító fordulatot hoz az
ügyben. Pip eleinte szerelmi gyilkosságra gyanakszik, ám hamarosan kiderül, hogy a
háttérben zajló események akár a háború kimenetelét is megváltoztathatják.

 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Tony Park: African Sky
Copyright © Tony Park, 2006
All rights reserved
Fordította: Békési József
Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.
ISBN 978 963 426 253 0
Magyarországon kiadja a Gold Book Kft.
Felelős kiadó a kft. vezetője


 1.
Tudta, hogy meg fog halni. Sírt, legalább annyira tehetetlen dühében, mint a rettegéstől.
Hallotta furcsa, csettegő beszédüket, ami csupa olyan hangból állt, mint amikor egy
kisgyerek a nyelvét a szájpadlásához szorítva cuppantgat. Hátrapillantott a válla fölött. A
két busman körülbelül száz yarddal lemaradva követte. Kicsik voltak, mégis halálosabbak,
mint bármelyik nagydarab ember, akivel valaha összeakaszkodott. Az egyik épp ráemelte
kicsi íját, és nevetve nézte, ahogy a fehér ember bukdácsolva menekül.
A száraz, fehér só rátapadt a kezére és csípte a térdén a korábbi elesése során szerzett
horzsolásokat. A légierő kincstári alsónadrágjától eltekintve meztelen volt. A háta, az arca
és a karja leégett a napon. Felnézett a sósivatag vakító fehérségére. A látóhatáron, ahol a
föld egybeolvadt az éggel, csillogva remegett a forró levegő, és beleszédült, akárhányszor
csak arra pillantott.
Sírt, mert tudta, hogy ezen a kopár, kihalt helyen fog meghalni. Felbődült, mint egy
haldokló állat, az ostobasága miatt érzett düh ősi kiáltásával. Kétségbeesett, hiábavaló
könyörgéssel a kegyelemért.
Fogalma sem volt, merre lehet a Harvardja, a repülőgépe. Néhány perce érinthetetlen,
kiváltságos égi istenből űzött vaddá vált a könyörtelen fehér homokon. Ettől rettegett, ezt
a félelmet ültették el benne az apja és a nagybátyja történetei – hat fivér közül csak ők
ketten élték túl az első háború lövészárkainak a poklát –, hogy ellenséges földön zuhan le,
és vadásznak rá. A levegőben, vadászpilóta-jelöltként úgy érezte, méltó ellenfele lenne
bármelyik német vagy japán repülősnek. Jó pilóta volt, átkozottul jó. A kiképzői nem
mérték túl bőkezűen a dicséretet, de látta a kis mosolyokban és ritka kacsintásokban a
kiképzés minden szakaszában.
Mindez most mit sem ért. Nem az elemében volt, hanem a földön, és vadásztak rá, mint
egy állatra.
Még csak halkan sem beszéltek, miközben követték, ahogy akkor tették volna, amikor
az óvatos antilopot vagy a gyors lábú impalát cserkészték be. Ez csak egy ember volt.
Nem elég gyors ahhoz, hogy elfusson előlük, és nem elég okos, hogy túljárjon az eszükön.
A vadászok azoknak a könnyed, ruganyos lépteivel jártak, akiknek rendszerint a lehető
legkisebb erőfeszítéssel kell a lehető legnagyobb távolságokat gyalog megtenniük.
Mindketten a feketehátú sakál bőréből készült, kurta karosst viseltek. Fel-felnevettek
beszélgetés közben. Ritkán láttak ilyen ügyetlen prédát, ha láttak valaha egyáltalán.
– Úgy fut, mint egy gyerek – mondta az egyik.
– Ebben a vadászatban nincs semmi dicsőség – panaszkodott a másik.
– A döntés megszületett. Nem mi hoztuk.
– Nem hoz bajt a fejünkre ez a vadászat? – hagyta abba a nevetést a másik.
– Ha rá is találnak a testére, nem gyanakodnak ránk.
Egy másik korból származtak. A san nép két vadásza, akiket a fehérek busmanoknak
neveztek és primitívnek tartottak, ugyanúgy élt, ahogy az apáik, a nagyapáik, és az azt
megelőző nemzedékek, emberemlékezet óta. A testük karcsú volt, csupa izom, a könnyű
élet hájának legapróbb nyoma nélkül. A Kalahári sivatag aranyvörös homokjában és a
Makgadikgadi sósivatag fehéren izzó síkján minden falat élelemért, minden csepp vízért
keményen kellett dolgozniuk. Mások néhány nap vagy óra alatt meghaltak volna ezeken a
helyeken. A fejük felől érkező zaj azonban egy másik világból származott. Álmélkodva
néztek fel, még mindig nem szoktak hozzá, hogy a repülő szerkezetek ilyen alacsonyan
szálljanak a talaj fölött.
A pilóta a nap felé fordította hólyagos-vörös arcát, és sóval borított kezével
beárnyékolta a szemét a bántó ragyogástól.
– Itt vagyok! Itt vagyok lent! – Erőtlen hangja elveszett az ürességben. Remélte, hogy a
másik a levegőben észrevette az integetését.
A Harvard alacsonyan repült, legfeljebb hét-nyolcszáz lábon, a pilótája mégis lejjebb
nyomta az orrát, míg a légcsavar alig húszlábnyira nem pörgött a ragyogó sósivatag fölött.
A két san ösztönösen lebukott, mintha a repülő gépezet le akarta volna vágni a fejüket.
Megfordultak, felemelték az íjaikat, és célba vették az áldozatukat. A fehér ember megállt
és integetni kezdett a repülő gépezetnek.
A pilóta hátrapillantott a majdnem meztelen vadászokra, meglátta az íjaikat, és megint
futásnak eredt, vadul lengetve a karjait a feje fölött, hogy a Harvard pilótája lássa, él.
Érezte a motor dübörgését a mellkasában. Fogalma sem volt, honnan jöhetett a gép, de
most a szerencséje miatt érzett hálája táplálta a könnyeit. Mégiscsak életben maradhat.
Az egymotoros oktatógép árnyéka elsuhant a síkságon, egy pillanatra sötétségbe borítva
az apró, barna alakokat.
A menekülő férfi felnézett a Harvardra, remélve, hogy láthatja, amint az kiereszti a
futóművét. Remélte, hogy a kormánynál ülő pilóta tudja, hogy a sósivatag tökéletes
leszállópálya. A kerekek azonban behúzva maradtak. Ismét megbotlott, és elesett. A hátára
fordult épp, amikor a repülőgép elhúzott fölötte. Még az oldalára festett betűket is ki tudta
venni.
– Nem! – üvöltötte. – Nem, nem, nem!
2.
Ezer láb magasból, ahol a vitézsas lebegett a forró fehér betonról és a csillogó fekete
aszfaltról felszálló meleg légáramlaton, Afrika felszíne olyan sebzettnek tűnt, amilyennek
még soha. Az elmúlt ötven évben a fehér ember utakat és vasutakat vágott a rhodesiai
őserdőben, városokat épített és bányákat nyitott, de az igazat megvallva a délről érkező
brit telepesek alig karcolták meg az őket tápláló fenevad bőrét. Egészen a háború
kitöréséig.
A nagy, száraz nyugati földeken, az aranyszínű füvükkel meg a satnya akácaikkal már
jó egy évszázada legeltetés folyt. A zulu impik akkor kezdtek északra húzódni, maguk
előtt terelve a többi törzset. A hódítók fiaiból és unokáiból lettek a matabelék – akiket
ugyanolyan félelem és tisztelet övezett, mint az őseiket. Harcoltak a fehérek ellen, ahogy a
zuluk is dacoltak az európaiakkal, és élt még néhány ráncos, ősz harcos, aki emlékezett az
1897-es felkelésre. Cecil John Rhodes sok emberének ontották a vérét, míg csak
családjaik el nem szenvedték a telepesek elleni háború elkerülhetetlen következményeit.
Rhodes magáról nevezte el a matabelék földjét, továbbá az ellenségeik, a sónák országát is
keleten.
A sónák és a matabelék most békében éltek, akárcsak a feketék és a fehérek,
Matabeleföld mégis lándzsa okozta sebnek látszott a levegőből, vörösen, felszaggatva az
új konfliktustól.
A sas hagyta, hogy a levegő kiáramoljon széttárt szárnyai alól és lebukott a gépezet elől.
Megtanulta kikerülni őket – muszáj volt, ha életben akart maradni. Mindenhol ott voltak
bűzös, forró füstjükkel, az ég békéjét megtörő dübörgésükkel. A fémmadarak lent
fészkeltek, a földön. Amikor nem repültek, bádogépítmények soraiban rejtőztek, vagy
teljesen természetellenes módon egymás mellett kuporogtak a betonkifutókon és utakon,
amelyek szánalmas elsősegélytapaszokként feszültek a Matabeleföldön ejtett friss, nyílt
sebeken.
A távolban ott volt a város, Bulawayo. A legyőzött matabele király, Lobengula
kraaljának egykori helyén épült. A király Gubulawayónak, a „halál helyének” nevezte a
települést – mert ott mészárolta le az ellenségeit. A mészárlás már véget ért, Lobengula is
rég meghalt, de soha ennyi fehér ember nem jött még Afrikába, hogy megtanulja a
harcosok és a sasok útját. Hogy megtanuljon ölni. És eközben néhányan meghaltak.
A sas megpillantott egy duikert. A kutya nagyságú kis szürke antilop kiszökkent a
búvóhelyéről, egy gyér bokor árnyékából, amelyet rögtön el is tiport egy buldózer
lánctalpa. A ragadozó madár behúzta szárnyait, és olyan sebességgel és pontossággal
zuhant a prédája felé, aminek az eléréséről a közelben köröző repülőgép pilótája még csak
nem is álmodhatott.
Paul Bryant századparancsnok a lecsapó sast figyelte, de a buldózer által felkavart
porfelhő eltakarta előle a ragadozót. Szerette nézni a madarakat. Irigyelte őket. Valaki
megköszörülte a torkát az ajtóban. Elfordult az ablaktól, és kelletlenül leült az íróasztala
mögé.
– Igen, Wilson?
– Úgy látszik, megint kikapta egy hülye pöcs, uram – mondta a fiatal alhadnagy.
Rhodesiában született, és az arcán pattanások nyomai piroslottak.
– Kicsoda? – kérdezte Bryant.
– Hm, Smith, azt hiszem. Nem, bocsánat, Smythe. Ez az. Az egyik brit. Valószínűleg
londoni. Alacsony pacák. A második szólója volt egy Harvardon. A műveleti tiszt kért
meg, hogy szóljak, uram. Azt mondta, ön bizonyára el akarja indítani a vizsgálatot.
Tegnap délután kellett volna visszajönnie, de azóta sem érkezett meg. Üzenetet sem
küldött.
Bryant lehunyta a szemét, és megpróbálta felidézni az eltűnt pilóta arcát. Nem volt
könnyű – az érkezése óta több százan végezték el a kiképzőiskolát, és ő ragaszkodott
hozzá, hogy mindenkivel személyesen is megismerkedjen. Aztán beugrott az arc, és
bólintott. Egy kicsit bosszantotta, hogy az alhadnagy, Wilson, hülye pöcsnek nevezte az
eltűnt újoncot. Alig kapta meg a szárnyait, és nem vett részt éles bevetésen. Nem
érdemelte még ki, hogy bárkit is hülyének nevezzen. – A francba! Két baleset két hét alatt.
Ez még a kiképzésen is rekord. Előbb az a kanadai…
– Cavendish, uram.
– Igen, Cavendish. – Bryant végighúzta a kezét az arcán. – Most meg ez.
– Megpróbáljuk felkutatni, uram? – nézett le a felettesére Wilson.
Bryant benyúlt az íróasztal felső fiókjába, és kivett egy mentolos cukorkát. Bedobta a
szájába, és keményen ráharapott. Tudta, hogy vannak, akik a háta mögött gyávának
nevezik, de ennek a fiúnak semmit sem kellett bizonyítani, és nem volt mit rejtegetnie
előle. Fiúnak? Az alhadnagy a maga huszonkét-huszonhárom évével csak öt évvel lehetett
fiatalabb nála, mégis olyan szakadék tátongott közöttük, mintha apa és fia lettek volna.
– Az első járőr ma ugyanazon az útvonalon fog repülni, mint az eltűnt pilóta – felelte
végül. – Talán meglátják a roncsot. Nem árt nekik egy kis alacsony repülés. A gond csak
az, hogy a fickó… Smythe… talán eltért a repülési tervtől.
– A szerencsétlen hülye eljött a világ másik feléről Afrikába, hogy aztán meghaljon,
mielőtt még beszállt volna a játékba.
Bryant rosszallóan rámeredt az alhadnagyra.
– Ez nem valami kibaszott játék, Wilson – mondta higgadtan, szinte társalgási
hangnemben. – Nem „beszállunk”. Azt sem tudjuk, hogy Smythe halott-e. – Egyébként
meg, gondolta Bryant, ha a fickónak meg kellett halnia, akkor jobb, hogy itt történt vele,
Afrikában, mint hogy valami esőáztatta angol leszállópályán nézze még néhány hónapig,
ahogy a bajtársait slaggal mossák ki a gépük maradványai közül egy-egy bevetés után.
Bryant lehunyta a szemét, hogy elhessegesse az emléket, és megtörje a szemkontaktust
a fiatal tiszttel. Hagyta, hogy az emlékezete ajtaja nyikorogva kitáruljon, és azt kívánta,
bár ne tette volna. Nem kért ezeknek a lelkes, csillogó szemű kölyköknek a szánalmából.
Még nem voltak ott. Nem akarta, hogy gúnyolódjanak rajta. Nem akart a tányérja fölött
síró bolond lenni a kantinban.
– Igen, uram – felelte Wilson, de nem indult el kifelé Bryant irodájából.
– Igen, Wilson? Van még valami?
– Izé, csak azon gondolkodtam, uram…
– Min? – nézett fel Bryant a toronymagas, már a látványával is ásításra késztető
papírmunkából. Egyre melegebb lett. Szeptember volt. Az ég felhőtlen volt odakint, még
egy hónapig nem számíthattak esőre. Remek afrikai repülőidő.
– Szóval, ma reggel megkaptam a beosztásomat, és gondoltam, megkérdem, milyen
odaát. Mármint igazából milyen.
Bryant látta, hogy Wilson alhadnagy arcáról lehervad a mosoly Ismét lehunyta a
szemét. Szerencsétlen kölyök. Ő is izgult annak idején.
– Hova megy?
– MKE 10, Buckinghamshire.
A betűszó a „műveleti kiképző egységet” jelölte, és a szóban forgó Westcott közelében
állomásozott. Bryant ismerte a helyet a lankás, zöld dombok között. Igazi vidéki kocsmák,
nádtetős házak és rózsaszín arcú lányok, akik napközben a szárazföldi hadseregnek húzták
az igát, esténként pedig a gyarmatokról érkezett pilótákkal flörtökkel. Olomszínű felhők
alatti temetések. Maratoni ivászatok minden bevetés után. A vijjogó légvédelmi szirénák
és a tűzoltókocsik éles hangú harangjai.
Ő is lehúzta a maga idejét az MKE-nél, amikor áthelyezték a Wellingtonokra, aztán a
második turnusa előtt még egyszer, megtanulva a négymotoros Halifaxok kezelését is –
véres halálcsapdák –, és végül amikor megkapta imádott Lancasterét. Wilson kedvéért
kipréselt magából egy mosolyt. Ő is pont ilyen volt, mint a fiatal pilóta – lelkes, hetyke,
magabiztos, éhes mindenre, amit az új élete kínált, és azon aggódott, hogy véget ér a
háború, mire visszakerül Angliába. Az első éles bevetése előtt alig várta, hogy vége
legyen a kiképzésnek és elmehessen Rhodesiából, de most már azt sem bánta volna, ha
soha többé nem látja Angliát. Az irodai munka minden unalma ellenére Afrika nagyon is
megfelelt Paul Bryantnek.
– Erre vágyott – mondta végül.
– Igen, uram.
– Vigyázzon, mire vágyik, Clive.
– Hogy érti ezt, uram?
– Nem olyan, mint itt, pajtás – vett elő a felső fiókból egy doboz Woodbinest Bryant. –
Dohányzik?
– Nem, uram, köszönöm.
Bryant megvonta a vállát.
– Nem akar leülni?
– Ha van ideje, uram – biccentett a fiatal tiszt.
Bryant mélyen beszívta a füstöt, és kinézett az ablakon a száraz, sárga fűre. Egy afrikai
munkás a déli napon izzadva kaszálta egy bembáwal, egy az egyik végén visszahajlított és
borotvaélesre fent vasrúddal. A karja nagy, széles ívekben mozgott. Úgy tűnt, mintha
erőfeszítés nélkül végezné a hátfájdító munkát.
Bryant nem tudta, mennyit mondjon el.
– Valószínűleg rögtön a Wimpeykre… a Wellingtonokra kerül. Tudja, miért teszik egy
Wellingtonra, Wilson?
– Gondolom, azért, hogy megismerjek egy kétmotoros gépet, mielőtt tovább engednek
egy négymotoros nagyfiúra, egy Halifaxra vagy Lancesterre.
– Igen, így van – mosolyodon el Bryant. – És megtudhatja, milyen csapatban dolgozni.
– A MKE igazából azért használta mostanság a Wellingtonokat, mert öregek voltak, az
életciklusuk vége felé jártak, és nem sokat számított, ha lelőtték őket vagy összeütköztek
egy másik géppel, miközben berepültek Németország fölé, vagy kirepültek onnan.
– De rendes bevetéseken fogunk repülni? – kérdezte Wilson lelkesen csillogó szemmel.
– Igen, persze. És más századok is lesznek az égen, tele olyanokkal, akik már a
turnusuk vége felé járnak. Elég nagy lesz odafent a forgalom.
– Uram?
– A régi századomból egy Lancester összeütközött az egyik MKE Wimpeyjével. A
másik gép több száz mérföldre járt a kijelölt útvonalától. A Lancester pilótája akkor volt itt
kiképzésen Rhodesiában, amikor én az alapkiképzést csináltam. Jimmy Robertsnek hívták.
Az utolsó bevetése volt, utána hazament volna. A Wimpey a felső-középső lőállás mögött
kapta el Jimmy gépét. Szabályosan kettévágta a Lancet. Mindenki meghalt. Összesen
tizenhárom ember, a két gépen. Úgyhogy óvatosan repüljön, Clive.
Wilson bólintott.
– A veszteségek… tényleg olyan szörnyűek, ahogy a britek mondják, uram?
Bryant vállat vont.
– A számok nem sokat jelentenek, Clive – felelte, és ismét beleszívott a cigarettájába. –
Élje az életét.
– Uram?
Nagyon igyekezett valami pozitívat kitalálni, de már elkésett, az ajtó szélesre nyílt. Vett
egy nagy levegőt, és felköhögött.
– Élje az életét, Wilson. Élvezze, amíg lehet. Menjen ki este a városba, és igya le magát.
Angliában pedig úgy éljen mindennap, mintha az lenne az utolsó.
– Kezd úgy hangzani, uram, mintha nem térnék vissza.
Bryant elmosolyodott és elnyomta a cigarettáját. Keményen ránézett a fiúra. Az eddig a
szolgálatban töltött ideje alatt rájött, hogy meg tudta állapítani, ki marad életben és ki fog
meghalni. És többször lett igaza, mint ahányszor tévedett. Wilson esetében teljesen biztos
volt. A kinézete, a hozzáállása, a vigyora, a fesztelensége. Még a csúcsos elejű sapkáját is
félrecsapva hordta – biztos azt hitte, ettől veteránnak látszik.
– Minden rendben lesz, Clive – hazudta.
– Hát, köszönöm, uram. Jobb lesz indulnom. Szívesen beszélgetnék még, ha lenne
ideje. Esetleg egy vagy tíz sör mellett este?
– Megpróbálok ott lenni. – A fiatal férfi szemét fürkészte, hogy vajon gúnyolódik-e
vele. Tudta, hogy túl sokat iszik, és gyanította, hogy az egész támaszpont is tisztában van
ezzel.
– Még egyszer köszönet, uram, a… a beszélgetésért.
– Maga jó pilóta. Tegye a dolgát, vigyázzon a legénységére, és egy darabban fog
hazatérni.
– Remélem, uram. Akkor este – Wilson kiment és becsukta maga mögött az ajtót.
Bryant egy hónapot adott a fiatal alhadnagynak, és nem többet. Talán még az MKE-ről
sem kerül ki élve.
Ránézett az órájára. Öt perc múlva tizenegy. Bassza meg! – gondolta. A kutatások
mentek maguktól, amint riasztották a műveleti szobát. Kihúzta a második fiókját, és
kivette az üres papírlapot, amellyel a Santy’s gin üvegét takarta el. Tizenegy előtt ritkán
ivott. A keze reszketve fonódott a palack sima nyaka köré. Csak Roberts meg a kettévágott
Lancester miatt, mondta magában.
Megemelte az üveget, és érezte, hogy összefut a nyál a szájában. Megcsörrent a telefon.
Letette a palackot, és visszatolta a fiókot.
– Bryant századparancsnok, adjutáns – szólt bele a kézibeszélőbe.
– Henderson őrmester a főkaputól, uram. Két rendőr van itt, uram.
– Istenem! Most vajon melyik kocsmát verték szét az újoncok?
– A részeg verekedések, rongálások és autóbalesetek általában a kiképzés utolsó
éjszakáján történtek, nem öt nappal a záróvizsga előtt. Amíg repülni tanultak, a
pilótajelöltek igyekeztek jól viselni magukat, nehogy kirúgják őket, és lövészként
végezzék – az orrlövészeknek a golyóik fagyhattak le, a faroklövészek pályafutása pedig
hamar véget ért.
– Nem hajlandók elárulni, miről van szó, uram. Adjak melléjük valakit, és küldjem be
őket önhöz, uram?
Ez lett volna a megszokott eljárás. Bryant még valószínűleg felhajthatott volna egy
korty italt, míg a rendőrökre vár. Nem, az nem lenne jó.
– Ne fáradjon, őrmester. Lemegyek értük. – Így távol tarthatja magát az üvegtől.
Annyira nem volt rossz állapotban, hogy ne vegye észre, egyre súlyosabb az
alkolholproblémája. Ez azért jó jel, mondta magában.
– Igenis, uram.
Bryant letette. Felállt, leakasztotta csúcsos sapkáját a falon lévő akasztóról, és kinyitotta
a sarokban álló fémszekrényt. Az ajtó belső oldalán egy kis tükör lógott. Véreres volt a
szeme. Megigazította a sapkáját, és reményei szerint megnyerően rámosolygott a
tükörképére.
– Örülj, hiszen élsz! – mondta fennhangon, aztán lehervadt az arcáról a mosoly, és
bezárta a szekrényajtót.
Az irodája a századirodából nyílt. Richards tizedes, a támaszpont mindennapos
papírmunkájáért felelős nem hivatásos tiszthelyettese felnézett az írógépéről.
– Rögtön jövök. Kimegyek a kapuhoz két rendőrért. A maga helyében most hívnám az
ügyvédemet, Richards.
– Igenis, uram – mosolyodon el a fiatal férfi. – A képeket, amin azzal a kecskével van,
elégessem, uram?
– Na folytassa a munkát, vagy megkorbácsoltatom!
Odakint újabb tökéletes rhodesiai repülőnap várta. Nem volt nehéz megérteni, miért ezt
az országot választották a pilóták kiképzéséhez. Ugyanazért, amiért Ausztráliát. A
birodalomnak egyre több repülősre volt szüksége az Európa fölött elvesztettek pótlására,
márpedig a kiképzésükhöz nyílt terekre, üres és lehetőleg ellenséges vadászgépektől
mentes égre volt szükség.
 Két hallgató tisztelgett neki, ahogy elmentek mellette. A Királyi Légierő trópusi
egyenruháját viselték: khakiinget és napégette térdükig érő khaki rövidnadrágot. Karjukat
a mellzsebük magasságáig lendítve meneteltek. Bryant kényelmes tempóban lépkedett.
Már nem is emlékezett, mikor menetelt utoljára. Elővette a zsebéből a cigarettáját, és
rágyújtott. Ó, igen, gondolta, legutóbb egy temetésen meneteltem. Arra már nem
emlékezett, hogy kinek a temetésén. Lassan haladtak, díszlépésben vitték a koporsót.
Rápillantott az órájára, és remélte, hogy a rendőrség miatt nem fog csúszni az ebédje. Az
ebédidő volt a rettenetes, íróasztalhoz kötött napok fénypontja. Két üveg Lion sör a
kantinban. Túl sok emléke kötődött valakinek a halálához - néha úgy érezte, az összes.
Felnézett az égre. Egy Oxford épp ráfordult a leszállópályára, imbolygó szárnyai
árulkodtak az újonc idegességéről és tapasztalatlanságáról. A sast sehol nem látta, és
eltöprengett, vajon elkapta-e a zsákmányát. A buldózer által felvert rozsdavörös porfelhő
jelezte, hol épül az új gurulóút. Az ikermotoros gyakorlógép megbillent, majd
leereszkedett a kifutóra. Ez legalább épségben leszállt.
– Örülj, hiszen élsz! – mondta magának ismét.
– Bryant századparancsnok! – kiáltotta mögötte egy mély hang.
Bryant azonnal felismerte, és elmosolyodott a férfi hivatalos megszólításán. Megfordult
és elvigyorodott.
– Most megint el kell mondanom, Kenneth, hogy szólíthat a keresztnevemen? Ember,
hiszen nem a légierőnél szolgál!
Kenneth Ngwenya halványan, fájdalmasan elmosolyodott.
– És nekem megint el kell mondanom – felelte halkan hogy abban az országban, ahol a
feketéknek félre kell állniuk az útból, ha egy fehér közeledik feléjük, milyen rosszat tenne
nekem, ha a keresztnevén szólítanám… és még rosszabbat magának?
– Rendben, jól van, akkor tűnjön erről a rohadt járdáról!
– Sawubona, Paul! – nevetett fel Ngwenya.
– Én is látlak, barátom.
– Egyre jobb a ndebeléd. Ideje lenne túllépned a hellón meg a viszláton.
– Olyan vagy, mint az összes tanár, akit valaha ismertem, Kenneth.
– Tényleg?
– Igen… tüske a seggemben. – Bryant rápillantott az órájára, és abbahagyta a nevetést.
– Hol voltál egész héten? Már hiányzott, hogy építőanyagért meg gyógyszerekért zaklass.
– Csak azért zaklatlak, mert soha nem mondasz nemet. A gyerekek meg örülnek neki.
Apámnál voltam; nincs jól.
– Ezt szomorúan hallom. Remélem, hamarosan jobban lesz. Szívesen csevegnék még
egy kicsit, Kenneth, de a főkapunál vár két rendőr.
– Ah, remélem, jól érzed majd magad a börtönben. Arról a nőről van szó, akit tegnap
éjjel öltek meg?
 Bryant fürkészve nézte Kenneth arcát. A fekete férfi ugyanolyan magas volt, mint ő,
csillogó, okos szemét felnagyította keret nélküli szemüvege, ami a legkevésbé sem illett
erős testalkatához. Mindig is úgy tűnt, hogy Ngwenyán bármelyik pillanatban
szétrepedhet a fekete öltöny, a vasalt fehér ing és a fekete nyakkendő, amit az időjárásira
való tekintet nélkül nap mint nap viselt. Bryant az Ausztráliában élő apjának küldött ritka
levelei egyikében azt írta, hogy Kenneth agya olyan, mint egy egyetemi professzoré, a
fizikuma pedig mint egy rögbijátékosé – bár az afrikaiaknak tilos volt rögbizniük.
– Miféle nőről?
Ngwenya arcáról a vidámság utolsó nyoma is eltűnt.
– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod. Azt hittem, már hallottál róla. Az egyik fehér
nő a támaszpontról, Paul. A légierőnél szolgált. Ma reggel beszélt róla az egyik aszkari
felesége. Rossz idők jönnek ránk, Paul.
– Ránk? – nyelt egy nagyot Bryant.
– A nyomornegyedben találták meg, Paul. Mzilikaziban.
– Ki volt az? Tudod a nevét?
– Nem, sajnos nem. De nagyon aggaszt.
– Engem is, haver. Most mennem kell, Kenneth.
– Persze. De később még szeretnék beszélni veled. Kellene egy kis építőanyag az
iskolához. Ezért kerestelek.
– Megpróbálok időt szakítani rá. Majd keress meg. – Megveregette az afrikai karját,
biccentett, aztán visszafordult a kapu felé.
Bryant tudta, hogy Kenneth Ngwenya nem egyszerűen a támaszpont afrikai iskolájának
egyetlen tanára. Elkötelezetten – minden más tanárnál elkötelezettebben, akit Bryant
valaha ismert – tanította a gyerekeket, akik nagyrészt az aszkarik, a fehér tisztek és
altisztek felügyelete alatt a támaszpontot felépítő rhodesiai afrikaiak leszármazottai voltak.
Ngwenya azt is bevallotta Bryantnek, hogy tagja a Dél-rhodesiai Afrikai Nemzeti
Kongresszusnak is. A politikai csoport azt tűzte ki maga elé célul, hogy javítsa a gyarmat
fekete lakosságának az életét, illetve egyéb magasztos, a valóságtól teljesen
elrugaszkodott célokat, például a választójogot és a többségi kormányzást.
Bryant érezte, hogy hevesebben ver a szíve, ahogy odaért az őrházhoz és a támaszpont
főbejáratát elzáró sorompóhoz. Megtörölte izzadó tenyerét a nadrágjában. Legalább lesz
egy kis ideje összeszedni magát, mielőtt találkozik a rendőrökkel.
– Viii-gyázz! – vakkantotta Henderson őrmester, amikor odaért az őrház elé. Henderson
lecsapta a bal talpát az aszfaltra, és előírásosan tisztelgett. Két, khaki egyenruhát,
bakancsot, lábszárvédőt és fezt viselő afrikai aszkari szintén feszes vigyázzba vágta
magát. Az aszkarik őrizték a támaszpontot.
Bryant hanyagul megérintette a sapkája ellenzőjét. Úgy látta, az őrmester szürke szeme
megvetően villan a hanyag tisztelgés láttán. Nem érdekelte.
– ‘Napot, uram! – harsogta Henderson.
 – Jó napot, Henderson. Maguknak is, emberek – felelte Bryant vontatottan.
Az őrmester szálegyenes tartása alig észrevehetően megereszkedett.
– Köszönöm, uram. Az őrházban várja egy bizonyos Hayes őrmester és Lovejoy rendőr,
uram. Ez utóbbi nő, uram.
– Köszönöm. Átveszem őket.
– Szabad egy pillanatra, uram?
– Tessék, mi az? – nézett Hendersonra Bryant.
– Az az afrikai, uram. Ngwenya. A tanító.
– Mi van vele?
– Hát, az egy civil, uram. Nem lenne szabad ki-be járkálnia a támaszpontról.
Beszélhetek vele, uram, ha gondolja. Hogy hagyjon fel az ön zaklatásával.
Bryant nézte a mosolygó őrmestert, és azon gondolkodott, hogy Henderson vajon
komolyan beszél, vagy csak gúnyolódik vele.
– Mister Ngwenyát mindig szívesen látom a támaszponton, őrmester. Esetleg szeretne
önként jelentkezni valamelyik brigádba, és segíteni az iskola felépítésénél?
– Sajnos nagyon sok dolgom van, uram.
Bryant kinyitotta az őrház ajtaját. Henderson már csak ilyen. Ha harcolt volna, ha nem
dicsőséges kapuőr lett volna, hanem mondjuk lövész vagy bombázótiszt egy repülőgépen,
akkor sok, vele azonos rangban szolgáló fekete arcot láthatott volna. A Királyi Légierő
örömmel engedte, hogy jamaicaiak meg nigériaiak repüljenek és haljanak meg az
angolokkal együtt, még ha Henderson őrmesternek baszta is a csőrét, hogy egy művelt
rhodesiai mászkáljon a támaszpont területén.
Bryant nem tartotta magát érzelgősnek, de büszke volt rá, hogy az embereket a tetteik
és nem a bőrszínük alapján ítélte meg. Dubbóban, Új-Dél-Wales legnyugatibb szegletében
nőtt fel, egy birkanyíró fiaként. Az apja egész életében a farmokat járta. Az anyja a
születésekor meghalt, őt egy bennszülött dajka, az apja húga és a férje nevelte fel. A
gyerekkori játszótársa a dajka fia, Alf volt. Úgy nőttek fel, mint a testvérek. Mire a
nagybátyja, egy ráncos kovács, aki a nagynénje elmondása szerint azóta haragudott az
egész világra, mióta egy lórúgás szétzúzta az állkapcsát, a fiú tízéves korában maga elé
ültette, és megpróbálta elmagyarázni, hogy kevesebb időt kellene Alffal töltenie és többet
a fehér gyerekekkel, már késő volt. Paul tiltakozni próbált, mire a nagybátyja olyan pofont
kevert le, amitől a földre zuhant – amivel csak azt bizonyította, hogy ha kellett egyáltalán
bizonyítani, hogy a világon mindössze kétféle ember él: a jó fejek meg a szemetek.
3.
Pip Lovejoy imádta a munkáját. Szemben a tehénfarmon töltött másik életével a rendőri
munka izgalmas volt, érdekes, kifizetődő és viszonylag biztonságos. Ugyanakkor néha
fárasztó is. Egész éjjel ébren volt. Miközben kinézett a Kumalo légi támaszpont őrházának
az ablakán, a kezét a szája elé emelve elfojtott egy ásítást, és visszagondolt az előző órák
eseményeire.
 – Gyilkosság történt. Tegye le a szendvicsét, Philippa, és fogja a kalapját meg a zakóját.
Nem szeretném, ha elhányná magát, amikor meglátja a holttestet. Néha úgy bűzlenek,
hogy meg merne esküdni rá, soha nem fogja lemosni magáról a szagot – mondta Hayes
őrmester, amikor valamivel hajnali három óra után berontott a bűnügyi nyomozórészleg
irodájába a Stops Campben, Bulawayo rendőrkapitányságán.
Harold Hayes őrmester nem szerette Pipet – a nő biztos volt ebben. A férfi minden
adandó alkalommal kifejezésre juttatta, menynyire utálja, hogy nőket is felvesznek a Brit
Dél-afrikai Rendőrség újonnan létrehozott Dél-rhodesiai Női Rendőrségi
Segédszolgálatához, így próbálva pótolni azt a sok fiatal fehér férfit, akik önkéntesként
beléptek a hadsereghez és a légierőhöz. Hayes a koránál fogva szolgálhatott volna az első
nagy háborúban, de inkább a rendőrséget választotta. Pip úgy véle, az ő jelenléte Stops
Campben, illetve az, hogy a háború elhúzódásával egyre több nő lépett be a DRNRS-hez,
egyfolytában arra emlékeztette Hayest, hogy ő nem szolgált háborúban. Arrogáns,
mocskos szájú alak volt, és utálta a feketéket meg a nőket. Pip azonban még így is imádta
a munkáját.
– Gyilkosság? – ismételte meg elkerekedett szemmel. Önkéntes rendőrként eddig csak
úgy találkozott a halállal, hogy egyszer a bámészkodókat tartotta távol egy halálos
kimenetelű autóbalesettől, vagy helyszíni jelentéseket gépelt a bűnügyi nyomozórészleg
nyomozóinak. – És mi van a nyomozórészleggel?
– Lent Esigodininben öngyilkosság történt, egy részeg sofőr meg feltekeredett egy fára
a családjával. A miénk az ügy, Lovejoy, és még akkor sem hagyom, hogy elvegyék tőlem,
ha magát is magammal kell vinnem!
Pip elengedte a füle mellett a sértést – őt is lelkesedéssel töltötte el, hogy gyilkossági
ügyön dolgozhat. Betömte a szájába a tojásos szendvicsét, feltette szürke kalapját, belebújt
szürke zakójába, és lesöpörte a morzsákat az egyeningéről meg a kék nyakkendőjéről. A
nyakkendő ugyanolyan színű volt, mint az egyenruhája mandzsettája és váll-lapja. Mindig
is sok morzsával evet, de igyekezett a legjobb formáját hozni, amikor egyenruhában
kellett nyilvánosan megjelennie.
– Nem, rúzsozásra nincs idő, Lovejoy! – vakkantotta Hayes, amikor a nő az ajtó
mögötti tükör felé pillantott.
Pip elfintorodott a férfi háta mögött, és sietve követte a parkolóba. Meleg volt odakint.
Az esőre még legalább egy hónapot várni kellett, a nappalok egyre forróbbak, az éjszakák
egyre balzsamosabbak lettek.
– Hova megyünk, őrmester? – kérdezte Pip. Nem tudta leplezni az izgalmát, miközben
beültek a Dodge-ba.
– Hamarosan meglátja, ifjú hölgy. De fogadni mernék, hogy nem olyan helyre, ahol járt
volna a védett kis életében.
Pip nem reagált a leereszkedő megjegyzésre. A kövér, vörös fejű disznó semmit sem
tudott az életéről. Huszonkét évesen nem tartotta magát fiatalnak, és azt sem mondta
volna, hogy burokban élte le az életét. A szülei farmerek voltak, de nem a szerencsésebb
fajtából. Az apjának hihetetlen érzéke volt hozzá, hogy a legrosszabb növényeket ültesse
el a legrosszabb időben. Amikor felszökött a marhahús ára, marhákat kezdett tenyészteni.
Az anyja okos volt, okosabb, mint az apja, de túl alázatos ahhoz, hogy tanácsokat adjon az
öregnek. Ahogy egyre rosszabbul mentek a dolgaik, az apja egyre többet ivott és
kártyázott. Az anyja veszekedni kezdett vele, megjött a bátorsága, ahogy az öreg egyre
mélyebbre süllyedt a saját maga ásta gödörben. Pip egy nap arra ébredt, hogy az arca
egyik oldalán lila zúzódás van, a másikon pedig egy vágás. Nem sokkal ezután az apja a
maradék megtakarított pénzüket is elvesztette egy fogadáson, és szétlőtte a fejét egy
sörétes puskával. Ez Pip tizennégy éves korában, a nagy válság csúcsán történt. Az anyja
zöldséget kezdett termeszteni a bérelt ház udvarán, ahová költöztek – Fort Victoriában, az
ország keleti felében, és sikerült annyi baromfit tartania, ami elég volt neki, Pipnek és Pip
két húgának.
A három lány közül Pip volt a legokosabb, és elnyert egy ösztöndíjat egy jó salisburyi
bentlakásos iskolába. Kiválóan tanult, és nagyon szeretett oda járni. Rhodesia elitjének
gazdag leánygyermekei között megfeledkezett az otthoni traumákról és nélkülözésekről.
Az utolsó évében elnyert egy másik ösztöndíjat, és felvették a jogi egyetemre.
– Tartsa nyitva a szemét, Lovejoy! – szólt rá Hayes, kizökkentve a merengésből,
miközben a sötét utcákon haladtak.
Nem is volt ezzel semmi gond. Egyfelől tényleg észnél kellett lenni sötétedés után,
másfelől felesleges lett volna az egyetemi emlékein nosztalgiázni.
– Igenis, őrmi.
– Őrmester, Lovejoy, nem őrmi. Nem valami másodosztályú amerikai filmben vagyunk.
Pip kinézett az alvó város sötétségébe, és érezte, hogy fokozódik az izgatottsága, ahogy
Hayes végighajtott a 6. Avenue-n, ki Bulawayo belvárosából. Úgy tűnt, Mzilikaziba
mennek, a város határán álló egyik afrikai nyomornegyedbe. Hayesnek egyvalamiben
igaza volt – noha Pip Afrikában született, az élete nagy részét farmokon és
kollégiumokban töltötte, így soha nem látta közelről azokat a kaotikus, zsúfolt
településeket, ahol Rhodesia fekete lakosságának nagy része élt. Viszont szeretett új
helyeket felfedezni és rendőrszemmel figyelni az embereket. Alig két éve, az esküvője óta
költözött az országnak ebbe a felébe, a tehénfarmra, így nem ismerte olyan jól Bulawayót
vagy a környéket, mint mogorva társa.
A belváros széles, fákkal szegélyezett útjai poros földúttá szűkültek a régi, leromlott
téglaházak között. A kocsi zötykölődni kezdett a kátyús úton, és a téglaházak helyét előbb
bádogkunyhók, majd azbesztlapokból emelt kalyibák, végül minden elképzelhető
építőanyagból összetákolt hajlékok vették át.
A kunyhók némelyikében még ezen a kései órán is világos volt. A falak repedésein
megfeketedett petróleumlámpák fénye szűrődött ki. És zene. Milyen furcsa, gondolta Pip,
hogy ez a rothadó szeméttől és emberi ürüléktől bűzlő hely, amely nappal valószínűleg
még borzalmasabban néz ki, ilyen vidám, életteli zenétől lüktet. Vagy nem is olyan
meglepő? Talán az itt élőknek olyan szörnyű sors jutott, hogy a zene maradt az egyetlen
örömük? Pip soha nem gondolkodott el komolyabban a farmján dolgozó feketék
helyzetén. Úgy tűnt, minden reggel őszinte örömmel üdvözlik, örülnek, amikor
valamilyen különleges alkalomból levágatott egy mombét, örültek, amikor elhajtották a
teheneket a ház mellett a fejéshez. Kik lehettek a Mzilikaziban lakó afrikaiak? Milyen
életük lehetett azokban a földpadlós, azbesztlapokból összetákolt kalyibákban?
 Önkéntelenül dobolta a taktust a lábával a rendőrautó padlóján, átvéve a bádogfurulyák
és a gitárok ütemét. Egy kicsit az amerikai dzsesszre vagy szvingre, esetleg a kettő
keverékére emlékeztette. Úgy rémlett, kwelának nevezték. Vidéki zene. Fekete zene.
Beszélte annyira a ndebele nyelvet, hogy tudja, a szó azt jelenti, „felemelni”, „kiemelni”.
Talán ez a zene éltette bennük a reményt. De akárhogy is hívják, nem az a fajta zene volt,
amit a férje, Charlie feltett volna otthon, a farmon a gramofonra – jobban szerette a
klasszikus darabokat, amikről Pipnek mindig a temetések jutottak eszébe. Pip az ujjaival is
dobolni kezdett a kocsi ajtaján, ahol Hayes nem láthatta. Tetszett neki a ritmus, és
elhatározta, hogy a legközelebbi bevásárlóútján keres néhány dzsesszlemezt a városban.
Az éjszakai műszak alatt a helyi lapot, a Bulawayo Chronicle-t olvasta, amely tele volt az
olaszországi harcok híreivel és az olasz kormány megadásával. A németek és a japánok
viszont ádázul harcoltak, így nem kellett attól tartania, hogy Charlie hamar hazatér.
Rengeteg ideje lesz megszabadulni a lemezektől.
Hayes rámeredt, és Pip még a sötétben is érezte a helytelenítést a tekintetében.
Abbahagyta a dobolást a lábával és az ujjaival. Végül is szolgálatban volt.
Az emberek beugrottak a mellékutcákba és bezárták a kalyibák ajtajait a rendőrautó
láttán. Minél mélyebbre hatoltak Mzilikaziba, annál kevésbé hasonlított a környék a város
fehér negyedeire. A negyedet a helyi matabelék harcos királyáról nevezték el, akinek az
előző század végén kirobbantott felkelését a fehérek leverték, mégsem volt semmi büszke
vagy királyi a feketék lakóhelyén.
Az egyik szűk sikátor bejáratánál ötven-száz ember ácsorgott, csupa afrikai, főleg
férfiak.
– Ez lesz az – mondta Hayes. – A rohadt kafferjei nem bírják megállni, hogy ne
gyűljenek oda egy bűntény helyszínére. Ott lesz köztük a gyilkos is, Lovejoy, figyelje csak
meg! Nézze meg az arcukat. Tudja meg a holttesthez legközelebb állók nevét… azokét,
akik a legjobban bámulják a nőt.
Pip lenyelte a hirtelen szájába gyűlt nyálát, és megtörölte izzadt tenyerét az egyenruhája
szoknyájában. Hayes semmit sem mondott az áldozatról. Most már legalább annyit tudott,
hogy nő. Kíváncsi lett volna a körülményekre. A zene hangosabban szólt, tehát
valószínűleg egy shebeen közelébe értek. Illegális bár lehetett, ha ilyen későn is nyitva
tartott. Hayes megállította a kocsit.
– Gyerünk, Lovejoy! – mosolyodott el a férfi. – Essünk túl rajta! Próbáljon meg nem
elájulni itt nekem. Ne feledje, helyes vagy sem, maga most a Brit Dél-afrikai Rendőrség
tagja, úgyhogy igyekezzen ennek megfelelően viselkedni.
– Igenis, őrmester. – Pip kilépett a kocsiból, egyenesen egy pocsolyába. Hónapok óta
nem esett. Megborzongott és visszahőkölt az alkohol -, hányás- és füstszagtól. Egyenesen
előre nézett, és határozott léptekkel elindult Hayes után. A csoportosulás szélén afrikai
nők lézengtek rikító, virágmintás ruhákban, üres tekintettel. Pip tudta, hogy a prostituáltak
ugyanúgy hozzátartoznak a shebeenekhez, mint a helyi sötét sör, de soha nem látott még
egyet sem – legalábbis akiről tudta volna, hogy az.
– Álljanak félre! – parancsolta Hayes, és átnyomakodott két fiatal, öltönyös afrikai
között, akik elállták a sikátor elejét.
 Pip lelassított, és figyelte, hogyan reagál a két férfi Hayesre. Az első felemelte a kezét,
félrehúzódott, és szabadkozni kezdett. A másik megvetően nézett a rendőr után. Jól
öltözött, jobban, mint a tömeg nagy része: sötétkék öltönyt viselt hozzá illő árnyalatú
nyakkendővel, fehér inggel és fekete kalappal. Fogpiszkáló lógott ki a szájából. Pip érezte,
hogy már megtanulta gyűlölni a rendőrséget, ismeri a jogait, és sértette, hogy
fensőbbségesen félretolták, mint egy bosszantó faágat a vadonban. Úgy vélte, valami piti
szélhámos lehet.
– Mi a neve? – kérdezte Pip, és a hangja elcsuklott, amikor megszólalt. A férfi feléje
fordult, a szeme legalább egy lábbal a nőé fölött volt. Gúnyosan elvigyorodott. Pip nagy
levegőt vett, és elbődült: – Azt kérdeztem, mi a neve, ember!
A fickó hátrált egy lépést, és lehervadt az arcáról a vigyor. Kivette a szájából a
fogpiszkálót.
– Innocent. Innocent Nkomo, asszonyom.
– Mióta van itt, Innocent? – kérdezte Pip valamivel halkabban, felszegve a fejét és
elővéve a noteszét meg a ceruzáját.
– Egy órája, asszonyom. Amióta megtalálták.
A furulya tovább szólt egy másik épületben, lentebb, a törött sörösüvegekkel teleszórt
utcán. Nem messze egy öregember üldögélt, hátát egy bádogfalnak vetve. Egy kutya
szagolgatta. Az élet ment tovább, még egy gyilkosság helyszínén is.
– Mit csinált itt?
– Ittam, asszonyom. Meg táncoltam – felelte a férfi. Pip viszont nem érzett sörszagot a
leheletén, és teljesen józannak is tűnt. A szeme fehérje tisztán csillogott, nem volt
besárgulva, mint azoknak, akik egész éjjel a helyi sört vedelték. Kíváncsi lett volna, nem
készül-e valamire, nem azt próbálja-e leplezni.
– Az áldozat is ott volt a kocsmában, ahol maga ivott meg táncolt?
Az afrikai ismét elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Nem környékbeli volt.
– Lovejoy! – vakkantotta Hayes.
Pipet bosszantotta, hogy a társa így szól hozzá, miközben épp kihallgat valakit, és
eltűnődött, mi oka lehetett rá.
– Ne menjen sehova. Mindjárt visszajövök. Megjegyeztem a nevét, Nkomo – mondta
olyan fenyegetően, amilyen fenyegetően csak tudta, aztán könyökölve, tolakodva
átfurakodott harminc-negyven bámészkodó között. A többségük férfi volt, de egy erősen
kisminkelt, tarka ruhás nő is elállta az útját. Pip éppen csak öt láb három hüvelyk magas
volt, és az afrikaiak szinte mind fölé tornyosultak.
– Itt vagyok, őrmi… izé, őrmester – mondta Hayes hátának.
A rendőr megfordult, és közben fehér fényvillanás vetült komor arcára.
– A fényképész helyszínelők már itt van, készítenek néhány felvételt a holttestről.
Nézze meg! Körülbelül annyi idős, mint maga.
 Pip kikerülte nagydarab társát. Ismert néhány hasonló korú afrikai nőt, de közülük, a
farmon élő fiatal anyák és a városban megismert eladólányok közül egyik sem járna ilyen
későn ezen a környéken.
– Ó, Istenem! – szisszent fel, és a szájához kapta a kezét. – Hiszen…
– Fehér. Meglepődött, Lovejoy?
– Hát…
– Huszonhét év után már semmin sem fog meglepődni – legyintett Hayes. – Uralkodjon
magán, asszony. Szedje össze magát. Menjen, vizsgálja meg a holttestet, mielőtt jön az a
rohadt hullaszállító, és elviszi.
Pip döbbenten állt. A nő körülbelül annyi idős lehetett, mint ő, talán egy-két évvel
idősebb, és határozottan kaukázusi volt. Merev testének nagy részét lepel borította – a
rendőrségi fényképész csak az arcát hagyta szabadon az utolsó, közeli felvételekhez. Pip
nyelt egy nagyot. A holttestet körüllengte valami szag, amit nehezen tudott hova tenni.
Talán ürülék. A lány bőre furcsa lilás árnyalatban játszott, de úgy tűnt, még nem indult
oszlásnak.
– Nézze meg az ujjait meg a többi ízületét, hogy beállt-e már a hullamerevség! –
parancsolta Hayes.
Pip felnézett, magában imádkozva, hogy ez csak a férfi egyik újabb ízléstelen vicce
legyen, de az őrmester szenvtelen arccal, keresztbe font karral állt fölötte. Pip lehajolt,
megfogta a fehér lepel egyik sarkát, és lassan felhajtotta.
– Szinte teljesen meztelen! – akadt el a lélegzete.
– Hadd nézzem! – hajolt előre Hayes hirtelen támadt érdeklődéssel.
Pip hátán végigfutott a hideg, ahogy megérezte a férfi leheletét a hátán. A görény!
Mindazonáltal teljesítette a parancsot, és még jobban lehúzta a leplet.
Ismét megcsapta az orrát az a szag. Elfordította a fejét, lehunyta a szemét, és majdnem
fuldokolni kezdett, ahogy próbálta visszanyelni a szájába toluló epét. Nem fogom elhányni
magam előtte! – gondolta. Megtudom csinálni. Kinyitotta a szemét, és köhintett néhányat,
hogy kitisztítsa a torkát.
– Tüntesse el innen ezt a sok rohadékot! – üvöltött rá Hayes egy fiatal afrikai rendőrre.
A rendőr kitárt karral hátrébb terelte a bámészkodókat. – Takarja el a testével, Lovejoy! Ez
a kurva perverz népség a végén még törni-zúzni kezd, csak hogy láthasson egy halott
murungut – tette hozzá indulatosan, a fehéreket jelölő afrikai kifejezést használva.
– Össze vannak kötözve a kezei, őrmi. – Pip letörölt egy izzadságcseppet a felső
ajkáról. Örült, hogy térdelt, mert biztosra vette, hogy a lábai felmondanák a szolgálatot, ha
állna.
– Nézzük csak! Mi az, selyem?
– Harisnyának tűnik. A csuklóit kötözték össze vele. Valahogy ismerős az arca – felelte
Pip.
– Ismeri?
 – Nem vagyok biztos benne, őrmi. Nehéz megmondani ennyi sminkkel. – Pip
szemügyre vette a vastag festékréteget, az égővörös rúzst. – Olyan, mintha kurvának akart
volna látszani.
– Vigyázzon a szájára, Lovejoy, és halkabban beszéljen, az isten szerelmére! És
halottakról jót, vagy semmit.
Pip felnézett az őrmesterre. A férfi homlokán verejték gyöngyözött, és egyszerre csak
egy-két másodpercig pillantott a holttestre, aztán elkapta a tekintetét. Pip éppen látta,
ahogy rásandít a nő telt mellére, majd elvörösödve elfordítja a fejét. Kíváncsi lett volna,
hány gyilkossági ügyben nyomozott már. A BDAR nem csak nőket vett fel a háborúban
szolgáló férfiak pótlására, hogy megküzdjön a tisztek közötti emberhiánnyal, néha
olyanokat is előléptetett, akik nem lettek volna alkalmasak rá.
– Ellenőriznünk kell, hogy… hogy bántalmazták-e… szexuálisan. Nézze meg, Lovejoy!
– Hé, ember, nem azt a parancsot kapta, hogy tartsa távol ezt a rohadt csőcseléket? –
üvöltött rá Pip arra a közrendőrre, akire az előbb Hayes. A fiatal afrikai megint közelebb
engedte a bámészkodókat. – Csinálja már, az ég áldja meg!
A rendőr, talán meglepődve az apró nő hangjából áradó haragtól, megkettőzte
erőfeszítéseit, és a segítségére siető társával sikerült visszaszorítaniuk a bámészkodókat
egy kiégett üzletig. Pip látta egy lapát elszenesedett maradványait, és megfordult a
fejében, hogy talán jobb lenne, ha a negyed minden házát azbesztből építették volna.
Valószínűleg még vezetékes víz sem volt itt, amivel elolthatták volna a tüzet.
Pip felemelte a leplet. A nő nem viselt sem melltartót, sem bugyit, csak harisnyát és
harisnyatartót. Pip vett egy nagy levegőt, megacélozta magát, és alaposan szemügyre vette
a testet. A szeméremszőrzetet leborotválták. Furcsa, gondolta. A combok belső oldalán
sötét horzsolások és ujjnyomokra emlékeztető kis foltok voltak.
– Nem orvosnak kellene inkább megnéznie, őrmi? – kérdezte.
– Mi van vele? – köhintett Hayes. – Gondolja, hogy… erőszakoskodtak vele?
– Nem tudom. Magánál mi számít erőszakoskodásnak? Megkötözték és itt hagyták
holtan egy sikátorban, egy shebeen mögött.
– Ne okoskodjon nekem, Lovejoy! Maga a gyengébbik nemhez tartozik, de akkor is
csak segédszolgálatos közrendőr. Az ott nyilvánvalóan vér, nem?
– Sajnálom, őrmi – felelte Pip, bár egyáltalán nem sajnálta. Borzongva megfogta a
halott lány hideg jobbját, és megpróbálta behajlítani az egyik ujját. A körmeit is rikító
vörösre lakkozta. – Az ujjai kicsit merevek, de behajlíthatóak. Az ízületek még nem
merevedtek meg. Szerintem ez azt jelenti, hogy kettő-négy órája halott. Emlékszem, azt
olvastam, hogy az izmok a halál utáni hat-tizenkét órában a legmerevebbek. Maga szerint?
– Hm. Úgy lehet, ahogy mondja.
Pip rájött, egyikük sem tudja, hogyan kell levezetni egy gyilkossági nyomozást. A nő
hanyatt feküdt. Pip bedugta alá az egyik kezét, és óvatosan az oldalára fordította.
– A nyakán is horzsolások vannak.
– Rohadék kafferek!
 – Biztos benne, hogy afrikai tette? – kérdezte Pip.
– Nézzen körül! Errefelé nem sok fehéret látni, még nappal sem.
– Igen, persze, őrmi. De miért hagyták itt a holttestet? Miért dobná ki egy afrikai
gyilkos olyan sikátorba, ahol óhatatlanul hamar felfedezik? Szerintem vagy üzenni
akarnak vele, vagy a gyilkos akarja úgy beállítani, mintha afrikai lenne az elkövető.
– Higgyen nekem, a fekete veszedelem volt – csóválta a fejét Hayes. – Az afrikaiaknak
teljesen elmegy az eszük, ha bepiálnak.
Pip nem válaszolt. A fekete veszedelem kifejezést a fehér férfiak félelme szülte, és
azokat a fekete férfiakat jelölte, akik fehér nőket erőszakoltak meg – ám amennyire Pip
tudta, ilyesmi nagyon ritkán fordult elő. A törvény azonban tiltotta, hogy afrikai férfiak
európai nőkkel közösüljenek, akár a nő beleegyezésével is. Pip szerint a kormány jobban
tenné, ha a feleségüket verő fehér férfiakat büntetné, de hát erről a bűnről nem is beszéltek
abban a társadalmi rétegben, amihez ő is tartozott.
– Beszéljünk a bámészkodókkal! – javasolta Hayes. – Hátha láttak valami szokatlant az
elmúlt pár órában.
Pip visszaeresztette a holttestet az eredeti helyzetébe, és az álláig húzta a leplet. Megint
ránézett az arcára. A nő szőke haját bubifrizurára vágva viselte – inkább illett volna a
húszas, mint a negyvenes évekbe. Pip a vele egykorú nők többségéhez hasonlóan
megnövesztette a haját, bár most kontyba fogta a rendőrségi kalap alatt. A frizuráról
azonban eszébe jutott valami.
– Határozottan úgy érzem, valahol láttam már.
– Lehet, hogy színésznő volt, ilyen hajjal meg… szóval ilyen hajjal – vélte Hayes.
A lánynak valóban gyönyörű volt az arca, még holtában is, és a teste is.
– Olyan, mintha valami híresség lenne, akit egy újságban láttam, vagy valahol… Igen,
ez az! A Chronicle-ben láttam!
– És, ki ő? Iratok nyilván nincsenek nála.
– A légierőnél van. Az újoncok ejtőernyőit hajtogatja. Sőt ugrik is. A kumalói légi
támaszponton szolgál.
– Ah, igen! Szép munka, Lovejoy! Most már én is emlékszem a cikkre. Magát a
„Repülő Felicityt” találtuk holtan ebben a pöcegödörben.
Amikor a századparancsnok belépett az őrházba, Pip és Hayes felállt a kényelmetlen
fémszékekről. A nő a vele szemközti falon függő tucatnyi fényképet nézte. Fiatal,
mosolygó férfiak a légierő khaki egyenruhájában vadászgépek előtt, vállt vállnak vetve.
Azon töprengett, hol lehetnek most a frissen végzett pilóták, és vajon hányan élnek még
közülük.
– Üdvözlöm önöket Kumalóban, a Huszonegyes Repülő Kiképző Iskolában! Paul
Bryant századparancsnok vagyok. – A tiszt kezet fogott Hayesszel, és odabiccentett
Pipnek.
– Köszönjük, hogy időt szakított ránk, századparancsnok – mondta Pip.
 Gyűrött – ez jutott eszébe legelőször, amikor ránézett a férfire. A sapkája úgy nézett ki,
mintha valaki ráült volna, a sapka alól kilógó hajtincsekre pedig ráfért volna már egy
vágás. Az őrmesternek, aki a kapunál fogadta őket, annyi keményítő volt az
egyenruhájában, hogy Pip attól tartott, eltörik a szövet, ha túl nagyot hajol, a
századparancsnok egyenruhája viszont jó néhány napja nem láthatott vasalót. A hanyag
bemutatkozásból mégis olyan nyugodt, magabiztos tekintély áradt, ami azt sugallta, hogy
a századparancsnoknak nem kell kikenni-kifenni magát ahhoz, hogy bebizonyítsa, katona.
Pip nem tudta, mit jelentenek a mellkasán lévő hímzett szárnyak alatti színes sávok, de a
számuk alapján arra következtetett, hogy a férfi harcolt már a háborúban, és talán ki is
tüntették valamiért.
Hayes megköszörülte a torkát.
– Beszélhetnénk valahol, századparancsnok? Esetleg az irodájában? Elég kényes ügy
miatt érkeztünk.
– Természetesen – biccentett Bryant. – Jöjjenek velem.
Pipnek meg kellett nyújtania a lépteit, hogy ne maradjon le a két férfitól, de útközben
sikerült felzárkóznia Bryant mellé. Újnak látszó, bádogtetős téglaépületek, irodák és
körletek mellett mentek el, amelyeket gondosan nyírt, fehérre festett kövekkel
szegélyezett, füves térségek vettek körül. Bryant eddig semmit sem kérdezett tőlük, de
ropogós, hivatalos udvariassága mintha visszafogott idegességet leplezett volna – mintha
alig várta volna, hogy felrobbantsák a Felicity Langham nevű bombát.
– Maga ausztrál – szólalt meg Pip.
– A rendőrség figyelmét semmi sem kerüli el, igaz? Elég sokan vagyunk itt, kiképzők és
újoncok egyaránt. De vannak britek, kanadaiak, dél-afrikaiak, természetesen rhodesiaiak
és még sokan a brit birodalom többi távoli szegletéből. Sőt néhány görög is a Görög
Királyi Légierőtől.
– A városban találkoztam néhány pilótával és újonccal, de egyik támaszponton sem
jártam még – felelte Pip. Azt akarta, hogy Bryant megnyugodjon egy kicsit, mielőtt
rátérnek az ügyre. Bulawayóban nyüzsögtek az egyenruhások mostanság.
– Amíg odaérünk az irodámba, bemutatom a Birodalmi Légi Kiképzési Tervet. – A
fejük fölött alacsonyan elhúzott egy kétmotoros repülőgép. – Az egy Oxford. Azok, akik
ezen tanulnak, bombázókra kerülnek. Az egymotorosok, amelyeket látnak majd, amerikai
tervezésű AT-6 Harvardok. Akik azokon tanulnak repülni, vadászgépekre fognak kerülni,
ha túlélik a kiképzést.
– Ha túlélik? – szúrta közbe Hayes.
– Őrmester, a kumalói légi támaszpont kifutópályájának egyik végén szennyvíztisztító,
a másikon temető van. Ahogy az oktatók mondogatják, és elnézést a nyers fogalmazásért,
asszonyom, az ember jó eséllyel bekerül valamelyikbe, mielőtt véget ér a kiképzés.
Hayes elmosolyodott, Pip pedig elfintorodott. A férfi volt a támaszpont parancsnoka.
Valami lelkesítőbbet várt volna tőle, amikor bemutatja a bázist két, első alkalommal
odalátogató idegennek.
– A kiképzési tervet említette, századparancsnok.
 – Szólítson Paulnak, ha gondolja. A Birodalmi Kiképzési Terv célja az, hogy mintegy
húszezer pilótát és harmincezer lövészt képezzen ki egy év alatt tengerentúli szolgálatra.
– Jézusom! – döbbent meg Pip. – Az rengeteg ember!
– Az újságokból meg a filmhíradókból nem tudhatják, de rengeteg embert veszítünk el
ebben a háborúban – felelte Bryant fapofával.
Pip érezte, hogy elpirul. A háborúról csak annyit tudott, amennyit az újságokban
olvasott és a moziban, a filmhíradókban látott. Mindazonáltal elég okos volt ahhoz, hogy
tudja, a kormány cenzorai gondoskodtak róla, hogy a híradások kedvező színben tüntessék
fel a helyzetet.
– Egyébként meg – folytatta Bryant – Ausztráliában és Kanadában is vannak olyan
támaszpontok, mint a kumalói. Itt, Dél-Rhodesiában vannak repülőtereink Bulawayo
körül, Gwelónál és Cranborne-nál, Salisbury mellett Nortonnál és Belvedere-nél, hogy
csak néhányat említsek. Itt a Rhodesiái Légi Kiképző Csoport valósítja meg a Királyi
Légierő számára a tervet. Kanadában és Ausztráliában más név alatt fut, de a cél ugyanaz.
A pilóták mellett vannak más iskolák, ahol a lövészeket, a rádiósokat és a
bombázótiszteket képzik. Összességében körülbelül tizenhézeter ember szolgál a
kiképzőcsoportban, beleszámítva az ötezer afrikait is, akik aszkarikként dolgoznak… ők
adják például a támaszpont őrszolgálatát, de ők a szakácsok, a takarítók, a repülőgépek
földi személyzete és a karbantartók is.
– Nem felesleges Angliából és Ausztráliából ilyen messzire hozni az embereket
kiképzésre? – kérdezte Hayes.
– Az ausztrálok ideutaztatása kapcsán egyetértek önnel, őrmester – bólintott Bryant. –
Otthon is ugyanolyan jól ki tudnánk képezni őket. Az egész csak politika, gondolom, a
birodalom harci szelleméhez lehet valami köze. Mindenképpen fölöttem döntenek róla. De
jó hely ez a Királyi Légierő pilótáinak és repülőseinek a kiképzésére. Először is, nincs
hiány napsütésben és tiszta égboltban, és nincsenek német bombázók, amelyek
megzavarhatnák a kiképzési programot.
– Jó ideig eltarthat, mire egy pilóta mindent megtanul – jegyezte meg Pip.
– Huszonnyolc hét a pilótáknak, huszonegy a lövészeknek és a bombázótiszteknek.
Kemény évünk volt, és állandó rajtunk a nyomás, hogy több embert képezzünk ki. Néhány
nap múlva lesz az eddigi legnagyobb parádénk… a végzett pilóták avatása.
– Hányan lesznek? – kérdezte Hayes.
– Sokan – felelte Bryant. – Nem szeretünk pontos számokat mondani. Elég egy
elszólás, meg minden. Biztos vagyok benne, hogy megértik. Ha a németek valahogy
megtalálnák a módját, hogy szabotálják a Rhodesiában folyó kiképzést, vagy tömegesen
végezzenek az újoncokkal, a légierőnek egyszerűen nem lenne embere a bombázóira.
– Természetesen, de épp az előbb mondta, hogy azért választották Dél-Rhodesiát, mert
biztonságos – vágott vissza Hayes.
– A hírszerzési jelentések és az újságok alapján nem kevesen vannak Dél-Afrikában,
akik szívesen látnák, ha a németek nyernék meg a háborút – mondta Bryant.
 – Az Ossewa Brandwagra gondol?
Bryant bólintott. Nagy érdeklődéssel olvasta a szélsőséges jobboldali csoportosulásról
érkező jelentéseket, aminek a neve azt jelentette, hogy „az ökrös szekér őrzői” Az Ossewa
Brandwag – röviden az OB – az első voortrekkerek, a Dél-Afrikában új hazát alapító
holland afrikáner telepesek eszméinek önjelölt őrzője volt.
Az OB a brit győzelemmel véget érő, Dél-Afrika számára brit uralmat hozó búr háború
után alakult meg az elégedetlen afrikánerek körében. Tagjai gyűlölték a briteket, a
zsidókat és a feketéket. A mozgalom félkatonai szárnya – a stormjaerek – hátborzongató
hasonlóságot mutatott Hitler háború előtti náci rohamosztagával, és már több
szabotázsakciót is elkövetett Dél-Afrikában: elektromos vezetékeket rongált meg és
bankokat rabolt ki, hogy finanszírozza tevékenységét. Még a jelképe is a náci szimpátiáról
árulkodott: az OB sasa jobbra fordította a fejét, és karikát tartott a karmaiban, benne ekhós
szekérrel. A jelvény döbbenetesen hasonlított a német katonák, repülősök és tengerészek
egyenruhájának mellére varrt náci sasra.
– Néhány holdkóros afrikáner, akik újra meg akarják vívni a búr háborút – legyintett
Hayes. – Aligha tekinthetők a teljes lakosság képviselőinek, és nem jelentenek igazi
katonai veszélyt… a határnak ezen az oldalán biztosan nem, hiszen Rhodesiában
nincsenek támogatóik.
– Az irodám itt van, a századiroda végében – mutatta Bryant, mikor beléptek a
téglaépületbe. Az ajtó fölött a RAF gipszből öntött sasa díszelgett a rhodesiai oroszlán és a
dátum, 1940 alatt; ekkor adták át a repülőteret. A századirodában csak néhány bútordarab
volt, a falakat világosszürkére festették.
Egy közlegény vigyázzba vágta magát, de Bryant intett, hogy üljön vissza az írógépe
elé. Bevezette a látogatóit az irodájába, leült az íróasztala mögé, és az asztal előtt álló két
fémszékre mutatott.
Pip Lovejoy állva maradt, és egy fekete-fehér panorámaképet tanulmányozott a falon. A
képen egy nagy csapat férfi ült egy kétmotoros bombázó szárnyain.
– Bombázón szolgált?
– Igen, ott vagyok valahol a tömegben. De nem hiszem, hogy felismerne. Még az első
turnusom elején készült a kép. Tele voltam élettel, és nem volt egy ősz hajszálam sem. A
sárkány egy Wellington. A második turnusomat már Lancestereken szolgáltam le.
– Biztos jó sok sztorit tudna mesélni…
– Nézze, hölgyem… Lovejoy rendőr, igaz? Nem szeretnék udvariatlan lenni, de
valószínűleg nem azért jöttek ide, hogy a Birodalmi Légi Kiképzési Tervről vagy az én
katonai pályafutásomról beszélgessenek.
– Természetesen nem. Milyen igaza van! – köszörülte meg a torkát Hayes. – Lovejoy
rendőr jegyzetelni fog a beszélgetésünk során, ha nincs ellenére.
– Remélem, nem fognak vádolni semmivel. Akármi is az, nem én tettem – emelte fel a
kezét mosolyogva Bryant.
– Komoly dologról van szó, századparancsnok. Meggyilkoltak egy nőt, aki itt szolgált
Kumalóban. Mondhatni, gyanús körülmények között.
– Micsoda? – egyenesedett ki ültében Bryant. – Úgy érti, gyilkosság történt? Kit…?
– A Női Légi Segédszolgálat egyik rhodesiai tagját. A maguk egyik NLS-ét. Ha jól
tudom, így nevezik őket. Felicity Langham tizedest.
– Ó, édes Istenem! – hunyta le a szemét Bryant. – Felicityt nagyon szeretik… szerették.
Szörnyű veszteség ez a támaszpontnak.
– Kivett egy cigarettát a zsebéből. Megkínálta a csomagból Hayest és a nőt is, de
mindketten a fejüket rázták. Rágyújtott, és mélyen leszívta a füstöt.
– Szerették? – kérdezte Pip, felnézve a noteszéről. – Ez pontosan mit jelent?
– Épp ezt akartam kérdezni én is – pillantott rá bosszúsan Hayes.
– Jól van, századparancsnok? Nagyon elsápadt.
– Jól vagyok – köhögött fel Bryant. Megnyalta az ajkát, hirtelen kiszáradt a szája a
füsttől. – Nos, korábban is történtek már itt halálesetek, de ő az első nő. Az ejtőernyő-
hajtogatók között dolgozott. Ők nagyrészt helyi lányok. Emellett ő tartotta az első
eligazítást az újoncoknak arról, hogyan használják az ernyőt, ha bajba kerülnek. Elég
egyedi módon kezdte az előadásait, így a fiúk rögtön a szívükbe zárták.
– Hogy érti, hogy egyedi módon? – kérdezte Hayes.
– Egy Tiger Mothból kiugorva, ejtőernyővel érkezett.
– Igen, olvastam erről az újságban – bólintott Pip.
Hayes nem vett tudomást róla.
– Kiugrott egy teljesen jó, sértetlen repülőgépből? Azt hittem, azokat az ejtőizéket csak
vészhelyzetben szokás használni.
– Flicknek… Langham tizedesnek nagyon más elképzelései voltak az izgalomról, mint
az emberek többségének. Nem csupán az órái előtt ugrott, hanem amikor csak lehetősége
nyílott rá. Az ejtőernyőzés nagy utat tett meg az első háború óta. Mindkét oldal egyre több
helyen veti be az ejtőernyőseit, és Flick azt mondogatta, egy nap az emberek még fizetnek
azért, hogy puszta szórakozásból ugorhassanak.
– Nevetséges! – morogta Hayes.
– Ebben egyetértünk – helyeselt Bryant. – Egyszer nekem is majdnem ugranom kellett,
hogy mentsem az életem, de majd’ összeszartam magam. Már bocsánat, rendőrnő.
– Semmi gond – intett Pip. – „Flicknek” nevezte Miss Langhamet. Közeli barátok
voltak?
– Hogy érti ezt? – lazította meg az inge gallérját Bryant. Meleg volt az irodában,
legszívesebben kinyitotta volna az ablakot, de kényszerítette magát, hogy ülve maradjon.
– Mondja meg maga.
– Rendőrnő – szólt közbe Hayes –, eltérünk a tárgytól és…
– Nem, nem, semmi gond – rázta meg a fejét Bryant. – Flick az egyik kiképzőnk volt,
méghozzá az egyik legjobb. Az állandó személyzet néha együtt szórakozik, és a hivatalos
kapcsolaton túl ott is megismertem. Néha beszélgettünk egy-egy ital mellett.
– De Miss Langham tizedes volt… az egy sávot jelent, ha jól tudom – mondta Pip.
– Igen, az… volt. Altiszt. De a légierőnél légcsavar jár, nem sáv.
– Maga azonban hivatásos tiszt, méghozzá viszonylag magas rangú. Azt hittem, a
légierőnél sem nézik jó szemmel a tisztek és az állomány közötti… barátkozást – folytatta
Pip.
Bryant észrevette, hogy a nő szeme a cigarettát tartó kezére szegeződik. Rájött, hogy
nagyon gyorsan szívja a cigarettát. Talán annak a jeleit kereste, hogy ideges. Lassan,
óvatosan, a keze remegését leplezve letette a cigarettát a hamutartó szélére.
– A barátkozásunk nem azt jelentette, hogy viszonyunk lett volna, ha erre akart utalni,
rendőrnő. A támaszponton külön kantinjuk van a tiszteknek, az altiszteknek és az
újoncoknak, de néha, például egy-egy kurzus végén együtt bemegyünk a városba néhány
italra. Akkor minden rang ott van. Nem adunk túl sokat a ceremóniákra. Lehet, hogy a
Királyi Légierő kiképzői vagyunk, de azért itt sem áll minden elvágólag.
– Értjük, századparancsnok – szólt közbe Hayes. – A támaszponton lakott Miss
Langham?
– Nem is tudom. Utána kell néznem. Szerintem a városban volt lakása, vagy háza.
Amikor itt végeztünk, előkeresem önöknek az aktáját – felelte Bryant. Megkönnyebbült,
hogy a férfi visszavette a szót.
– Hogyan jellemezné Miss Langhamet? – kérdezte Hayes.
– Jó munkaerő volt. Kiváló oktató, még ha kissé szokatlanok is a módszerei. Úgy tűnt,
szereti az egyenruhás életet. – Ránézett a rendőrnőre, és látta, hogy az kerüli a tekintetét.
Eddigi, viszonylag korlátozott tapasztalatai alapján a nők általában jól be tudtak
illeszkedni a szolgálatba. Néhány férfi előítéleteivel és olykor nyílt megvetésével szembe
kellett nézniük, de ennek ellenére, vagy talán épp ezért, gyakran lekörözték az azonos
rangban és beosztásban dolgozó férfiakat. Angliában is ezt látta. A nők olyan állásokat
tölthettek be, amikről a háború előtt nem is álmodhattak.
– Mit tud a magánéletéről?
– Szinte semmit, őrmester. Mint mondtam, nem voltunk közeli barátok. – Bryantre
hirtelen rátört a forróság, és megdörzsölte a nyakát a gallér alatt. Látta, hogy a rendőrnő
még mindig figyeli minden mozdulatát, és ettől még kényelmetlenebbül érezte magát. A
hónalja alól patakokban csörgött a verejték a két oldalán, és csak remélni tudta, hogy nem
látszik.
– Ugyan már, századparancsnok, felnőtt emberek vagyunk! Vonzó fiatal nő volt, akit
több száz férfi vett körül, többségük igen távol az otthonától. Igencsak a figyelmük
középpontjában lehetett – mondta Hayes.
– Ehhez semmi közöm. Mondják, hogyan halt meg Miss Langham? – kérdezte Bryant.
– A holttestét Bulawayo egyik, hogy is mondjam, kevésbé előkelő részén találták meg –
felelte Hayes. – Hiányos öltözékben. Lehet, hogy holtan vitték oda, de az is, hogy ott halt
meg.
– Megerőszakolták? – kérdezte Bryant. Kíváncsi lett volna, árulkodik-e az arca az
érzelmeiről.
– Az igazat megvallva még nem tudjuk – szólt közbe Pip.
– Gondolják, hogy valaki a támaszpontról tehette? – nyomta el a cigarettáját Bryant.
– Korai lenne még bármit feltételezni – felelte Hayes. – Miss Langhamet egy főleg
afrikaiak által látogatott környéken találták meg. Lehetséges, hogy elrabolták, aztán
elfajultak a dolgok.
Rohadnál meg az óvatos fogalmazásoddal! – gondolta Bryant.
– Szegény Flick! Mindenesetre akár fehér a tettes, akár fekete, ronda ügy lehet belőle,
amint híre megy.
– Voltak barátnői? Esetleg a többi segédszolgálatos között? – kérdezte Pip.
– Ennek utánanézhetek – vakarta meg a tarkóját Bryant. – Körbekérdezősködök, és
értesítem magukat, ha gondolják.
– Merre lesz dolga a következő néhány napban? – kérdezte Hayes.
– El kell mennem egy helyre, a Wankie Vadrezervátumtól északra. Az egyik kanadai
újoncunk, egy Cavendish nevű fickó lezuhant a múlt héten a Harvardjával, és le kell
folytatnom a vizsgálatot, mielőtt visszaszállítják a roncsot. Valószínűleg az éjszakát is ott
fogom tölteni. De hagyhatnak nekem üzenetet a századirodán, a tizedesnél. – Azt csak az
Isten tudhatta, hol fogják megtalálni Smythe Harvardját, arról nem is beszélve, hogy él-e
még az angol.
– Őrmi, időt nyernénk, ha kettéválnánk. Én itt maradnék, és beszélnék a
segédszolgálatosokkal, ha a századparancsnok is beleegyezik – javasolta Pip.
– Részemről rendben. Kezdheti az ejtőernyőhangárban, ahol Felicity dolgozott – felelte
Bryant.
– Beszélnék magával odakint, Lovejoy rendőr. Bryant századparancsnok, azt hiszem,
egyelőre végeztünk, de biztos, hogy még felkeressük a napokban.
– Bármiben segítek, amiben tudok, csak szóljanak – biztosította Bryant.
Kinyitotta az irodája ajtaját, és a tizedes ott állt a küszöbön.
– Nem tartom fel önöket. Richards tizedes visszakíséri önöket a kapuhoz, ha mindketten
távoznak, de Lovejoy rendőrnőt elvezetem az ejtőernyőhangárba, ha gondolja – mondta
Hayesnek.
– Hadd beszéljük meg a továbbiakat, századparancsnok – biccentett Hayes, és kimentek
a századirodából.
Bryant hallotta, hogy emelt hangon szót váltanak, de nem értette, miről beszélnek.
– Richards, maga meg mit keresett az ajtóm előtt? – vetett lesújtó pillantást a fiatal
londonira.
 – Épp kopogni akartam, uram. Üzentek önnek az őrházból. Még tegnap, késő éjjel
keresték telefonon, de a lusta dögök csak most jutottak el odáig, hogy továbbítsák –
nyújtott át Richards egy papírlapot.
– Kösz – biccentett Bryant. Elolvasta az üzenetet, aztán nyelt egy nagyot. – Kihallgatta
a beszélgetésünket, Richards?
– Nem, uram, természetesen nem.
– Ha rajtakapom, hogy hallgatózik, áthelyeztetem Grönlandra. Világos voltam?
– Igen, uram – mosolyodon el félénken Richards. – Megkérdezhetem, uram, hogy
Felicity Langham meggyilkolása miatt voltak-e itt a rendőrök?
– Ki beszélt erről magának? – förmedt rá Bryant.
– A támaszponton terjed a híre. Két fekete beszélt róla a konyhában, és reggelinél
hallotta két srác.
– Ma hajnalban találták meg a holttestét, de gyilkosságról nem tudok. Tegyen nekem
egy szívességet: tudja meg, mit beszélnek egymás közt a fiúk.
– Ha a kafferek megerőszakolták, uram, itt vér fog folyni.
Bryant jóformán csak egy dolgot nem szeretett fiatal asszisztensében: azt, ahogy az
afrikaiakhoz viszonyult. Természetesen sokszor hallotta, hogy a fehérek sértő jelzőkkel
illetik a feketéket, de az ő rendszerében ettől még nem vált elfogadhatóvá a dolog. A régi
századában szolgált két fekete nyugat-indiai lövész és egy szikh pilóta. Mind jól végezték
a munkájukat, és neki csak ez számított a harcban. Egy nagypofájú skót rendszeresen
megalázta, niggernek szólította az egyik jamaicait a kantinban. A sértett csak nevetett
rajta, de a bajtársai, akikkel egy gépen szolgált, elkapták a bajkeverőt, ami után a skót
engedély nélkül eltávozott a támaszpontról, és azóta sem látta senki.
– Tartsa meg magának a véleményét, Richards. És tudja, mit gondolok az efféle
beszédről, úgyhogy hanyagolja a jelenlétemben. Azt kértem, tájékoztasson, miket
beszélnek az emberek. Nem szeretném, ha lázadás törne ki.
– Igenis, uram.
A századiroda ajtaja ismét kinyílt, majd Pip Lovejoy rendőrnő lépett be.
– Visszajöttem – mondta.
– Látom. Mi van az őrmesterével? Úgy hallottam, elég heves beszélgetést folytattak.
A nő önkéntelenül is elmosolyodott.
– Csak egy kis nézeteltérés, hogy kinek mi a dolga. Az őrmester a halottkémhez megy.
Bryant el tudta képzelni, hogy a csinos, fiatal rendőrnő és a felettese nem most először
csapott össze.
– Richards, kísérje vissza Hayes őrmestert a főkapuhoz.
– Igenis, uram. – Richards feltette a sapkáját, és magára hagyta Pipet meg Bryantet.
4.
 A hatalmas, fémtetejű hangárban tucatnyi hosszú sorban álltak a kecskelábú asztalok, az
építmény egyik végétől a másikig. Négy soron ejtőernyők hevertek, különböző fokig
összehajtva. A fiatal nők cseverészve hajtogatták a helyükre a zsinórokat és a hullámzó
selymet.
Pip körülnézett. Megfigyelte, hogy sok mindent meg lehet állapítani az ember
otthonáról vagy munkahelyéről, arról, ahogy a dolgok el voltak rendezve, vagy éppen
arról, hogy mik hiányoztak. Az ajtó melletti asztalon egy Bakelite rádió állt, Glenn Miller
„American Patrolját” harsogta. Az asztalon koszos teáscsészék sorakoztak egy
cukrosbödön, egy doboz tejpor és egy karcos, zománcozott teafőző mellett. A
hamutartóból szinte kifolytak a csikkek. Pip úgy vélte, a drága selyemből készült
ejtőernyők közelében bizonyára tilos dohányozni.
Bryant kikapcsolta a rádiót, és elindult a dolgozó nők felé. Pip egy pillanatra tétován
megállt a bejáratnál. Az asztal mögötti bádogfalat újságkivágások, fényképek,
magazinokból kitépett oldalak borították. A fényképek egyenruhás férfiakat – talán
férjeket és barátokat filmsztárokat és repülőgépeket ábrázoltak. Volt néhány cikk a
Bulawayo Cbronicle-ből a nők munkájáról a támaszponton, meg különböző előkelőségek
látogatásairól. Az egyik képen fél tucat nő állt overallban és buggyos khaki egyenruhában,
de Pip egyiket sem ismerte fel.
– ’Reggelt, uram! – kiáltotta egy vörös hajú lány az egyik sorból.
– Jó reggelt, Susannah! – intett oda Bryant.
Pip felzárkózott a férfihoz. A Susannah-nak szólított fehér bőrű, zöld szemű, szeplős nő
sokkal magasabb volt, mint ő. Körülbelül egyidősek lehettek, overallja ujját egészen a
válláig feltűrte. A karján tisztán kivehetőek voltak az izmai az állandó ejtőernyő-
hajtogatástól és rakodástól.
– Lovejoy rendőrnő, a hölgy Susannah Beattie tizedes. Ő ennek az ejtőernyő-hajtogató
csoportnak a vezetője. Susannah, Miss Lovejoy…
A nő kézfogása erős volt, mint egy férfié.
– Igazából Missis, de a rendőrnő tökéletesen megfelel.
– Bocsánat. Lovejoy rendőrnő fel szeretne tenni néhány kérdést a lányoknak Felicity
Langhamről. Attól tartok, nem jó híreket hozott.
– Ezek szerint igaz, amit beszélnek? – kérdezte a nő enyhe skót akcentussal.
Pip látta, hogy hátrapillant a többi lányra, akik a munkát abbahagyva a beszélgetésre
figyeltek.
– Miss Langham sajnos elhunyt – közölte Pip. – Századparancsnok, megkérhetném,
hogy hagyjon magunkra minket?
– Természetesen – biccentett Bryant.
Pip érezte, hogy nem szívesen megy el – nyilván szerette volna hallani a beszélgetést. A
századparancsnok végül sarkon fordult, kiment a hangárból, és ismét rágyújtott. Pip
elindult a vörös hajúval a teázóasztal felé.
– Szólíthatom Susannah-nak? – kérdezte, amikor kettesben maradtak.
 – Természetesen. Pip, igaz? Charley Lovejoy felesége?
Pip megdöbbent. Ahhoz már hozzászokott, hogy az emberek kicsit idegesek lettek,
amikor önkéntes rendőrnői minőségében elkezdte faggatni őket, de most hirtelen változott
a felállás: nem azért ment ki a légi támaszpontra, hogy a férjéről beszéljen.
– Igen. Ismeri?
– A bátyám egy iskolába járt vele. A mi Johnnynk gyakorlatilag még a lába nyomát is
megcsókolta volna. A legjobb rögbijátékos, az éltanuló… és ha megengedi, a legjobb
fickó. Emlékszem, hallottam, hogy megnősült. Tengerentúl szolgál, igaz?
Pip nem szívesen beszélgetett Charlie-ról ezzel a nővel, bár minden, amit eddig hallott,
igaz volt. Charlie népszerű volt, sikeres, és olyan jóképű, mint a filmsztárok a hangár
falára kiragasztott képeken.
– Igen. A hadseregben szolgál. Észak-Afrikában harcolt, most valahol Olaszországban
van. Közülük valaki magához tartozik? – kérdezte a fényképekre mutatva.
Susannah rámutatott egy férfi képére – igazából alig nőtt még ki a gyerekkorból. Szőke,
kócos haja volt, és a RAF egyenruháját viselte, a zubbony ujján őrmesteri sávokkal.
– A barátom. Lövész a légierőnél. Dean Geary. Angliában van.
Pip megnézte magának a fiatal férfi arcát, majd a többi hasonló korúét is. Mind
magabiztosan mosolyogtak. Eltöprengett, vajon véget ér-e valaha a férfiak folyamatos
kiáramlása Rhodesiából, visszatérnek-e a nők a háztartásba.
– És mondja, mi történt Flickkel?
Pip bosszúsan nyugtázta, hogy elkalandoztak a gondolatai, és a másik nőnek kellett
visszaterelnie a figyelmét az ügyre. Észrevette, hogy Susannah és Felicity Langham többi
munkatársa szinte teljesen érzelemmentesen fogadta a halálhírt.
– Ma éjjel egy sikátorban találták meg a holttestét. Hiányos öltözékben.
Susannah homlokráncolva töltött magának egy teát.
– Bocsásson meg – folytatta Pip de úgy látom, nem rázza meg túl mélyen a kollégája
halála.
– Ha színlelt bánatot akar, Pip, akkor attól tartok, rossz helyre jött. Flick velünk
dolgozott, de soha nem tartozott közénk. És elhiheti, nem rajtunk múlott. Mi a lányokkal
mindent megtettünk, hogy befogadjuk a csapatba, de Felicity Langhamet csak egyetlen
ember érdekelte ebben az életben… Felicity Langham. Jó családból származott, sok pénze
volt, és azt hitte, felettünk áll. Ami azért volt hülyeség, mert itt milliomoslányok meg
parasztlányok egymás mellett dolgoznak az asztaloknál. Beilleszkedhetett volna közénk,
ha akar.
Pip még egyszer az újságkivágásokra nézett a falon. Már első pillantásra észrevette,
hogy Felicity Langhamről semmi sincs kitéve, pedig tudta, hogy a nő többször is szerepelt
a Bulawayo Chronicle-ben. Azt hitte, talál majd valamit az ejtőernyő-hajtogatók sztárjáról
a hangárban is. Susannah szavai megerősítették az első következtetését.
– Mit tud mondani a magánéletéről?
 – Flick imádott szórakozni. Népszerű volt a férfiak körében, de nem volt állandó
barátja, ha érti, mire gondolok. És amennyire tudom, nem csak a támaszponton dolgozó
férfiakkal tartott kapcsolatot.
– Mit tud azokról, akiket a városból ismert? – kérdezte Pip.
– Az egyik lány együtt járt iskolába Flickkel, mielőtt a szülei el nem küldték Angliába,
hogy ott fejezze be a tanulmányait. O azt mondta, Felicitynek érzéke volt hozzá, hogy
rossz pasikat válasszon. Csórókat, piti bűnözőket, olyanokat, akik aztán rosszul bántak
vele.
– Van olyan nő a támaszponton, akinek oka lehetett ártani Miss Langhamnek?
Susannah felvonta a szemöldökét.
– Bocsásson meg, Pip, de akár el is kezdheti írni a neveket. Gyakorlatilag a
támaszponton élő összes nőnek lett volna rá oka, hogy kikaparja valamiért Flick szemét.
De hogy válaszoljak a kérdésére: nem, az itteniek közül senki sem akarta volna a halálát.
Sokan örültek volna, ha eltűnik innen, ha nem állandóan vele foglalkoznak az újságok, ha
nem mindig csak ő van reflektorfényben, de senki sem szerette volna holtan látni.
– Bryant századparancsnok említette, hogy a kiképzők és az állandó személyzet néha
rangokra való tekintet nélkül együtt ment el szórakozni. Azt mondta, onnan ismeri
Felicityt is.
Susannah felhajtotta a teáját, és Piptől elfordulva letette a csészéjét az asztalra.
– Hmm – biggyesztette le az ajkát. – Ezt mondta volna?
– Az alapján, amit maga mondott, Felicity nem olyannak tűnik, mint aki az itt szolgálók
társaságát kereste.
– A lányokét biztos nem, ha érti, mire gondolok. Nem emlékszem, hogy bármelyik ilyen
közös ivászaton láttam volna, de az igazat megvallva Bryant századparancsnokra sem
nagyon emlékszem.
– Azt akarja mondani, hogy a századparancsnok nem ismerhette meg ezeken az
alkalmakon Miss Langhamet? – nézett rá Pip. Most már a kezében tartotta a noteszét, és
sebesen jegyzetelni kezdett.
– Azt akarom mondani, hogy nem az én dolgom kommentálni a támaszpont második
legmagasabb rangú tisztjének a szavait. Ismerte Felicityt, az már biztos, de hogy honnan,
arról fogalmam sincs.
Pip eltöprengett Susannah kihangsúlyozott „az már biztos”-án.
– Látta őket együtt? Mármint Felicityt és Mr. Bryantet?
– Meg kell értenie, hogy Felicity az a fajta volt, aki szívesen hízelgett a férfiaknak,
különösen a magasabb rangúaknak, ha úgy gondolta, hogy ezzel elérheti, amit akar.
– És maga szerint mit akart?
– Azt hallottam, színésznőnek képzelte magát. Szeretett volna a vászonra kerülni. Az
ugrásaival bekerült az újságokba. Talán csak idő kérdése lett volna, hogy valamelyik
híradóba is bekerüljön. A támaszpont parancsnokának a támogatása azt jelentette, hogy
folytathatta a kis kétszereplős show-műsorait a katonák előtt.
– Tehát néha találkozott Bryant századparancsnokkal?
– Igen, a századparancsnok járt itt párszor a múlt héten, és váltottak néhány szót. De ide
hallgasson, Pip, nehogy most rosszat gondoljon Bryantről! Lehet, hogy úgy néz ki, mint
akit most dobtak ki egy kocsmából zárás után, de jó ember. Nem úgy bánik velünk, mintha
a föld mocska lennénk, ahogy néhány férfi teszi, és értékeli a munkánkat. Nem azt akarom
sugallni, hogy bármi is lett volna közötte meg Flick között, inkább csak azt, nem meglepő,
hogy Flick a kegyeit kereste.
– Értem – bólintott Pip. – Bocsánat – tette hozzá, átfutva a jegyzeteit. – Mintha azt
mondta volna az előbb, hogy „kétszereplős show-műsor”.
Susannah elmagyarázta, hogy Felicity mindig egy civil repülőgépből, egy
magántulajdonban lévő Tiger Mothból ugrott ki ejtőernyővel. Bryant, mondta, mereven
ragaszkodott a légiszabályzathoz, és nem engedte, hogy Felicity akár oktatási célzattal is a
légierő valamelyik gépéből ugorjon ki, úgyhogy a nőnek szereznie kellett egy civil gépet.
– A pilóta Flick egyik jómódú barátnője volt, bizonyos Catherine De Beers. Egy nagy
házban él a semmi közepén, a Wankie Vadrezervátum határán. Nem a gyémántkereskedő
De Beers család leszármazottja, de amennyire tudom, majdnem olyan gazdag.
Pip felírta a nő nevét. Hallott már a családról, sőt ismerte a nő néhai férjét is. A dél-
afrikai születésű Hugo De Beers hivatásos vadász volt, és a háború előtt nagy név a kenyai
és tanganyikai szafariüzletben. Rhodesiát is keresztül-kasul bejárta, főleg problémás, azaz
emberevő vagy a termést tönkretevő állatokra vadászva. Jó néhány éve Pip apjának a
farmján is lelőtt egy oroszlánt. Rhodesiában, Afrika többi részével ellentétben nem jött
divatba a trófeavadászat, bár az a környék, ahol Hugo De Beers lakott a vadrezervátum
közelében, jó hely lett volna a szafarikra – ha Hugot érdekelte volna ez a lehetőség. Pip
felnézett a hangár fémgerendázatára, ahol két galamb burukkolt, és megpróbálta felidézni,
mikor halt meg De Beers. Egy vagy két éve történhetett – a saját birtokán ölte meg egy
eltévedt golyó.
Pip tudott lőni, de nem értette, miért vonz bárkit is a vadászat. A kertjükben lelőtt
néhány kobrát kétcsövű sörétes puskájukkal, kiérdemelve a szolgáik és a gyerekeik
vijjogó elismerését, és végzett egy veszett kutyával is, amely a személyzeti szállások körül
őgyelgett. Charlie más volt. A házát trófeák tömkelege díszítette – oroszlán-, leopárd- és
gepárdbőrök, különféle antilopok fejei és egy nagy, vén bivaly feje, amelyet vagy a
farmján, vagy a közelben ejtett el. Pipnek a hideg futkározott a hátán az elpusztult
állatoktól.
– Szóval Catherine alacsonyan elhúzott az újoncok feje fölött – rántotta vissza a jelenbe
Susannah –, felhúzózkodott kétezer lábra, – akkor a „Repülő Felicity” kiugrott és
bemutatta a műsorát a fiúknak. Utána pedig ittak egyet Cathrine-nel és a tisztekkel a
kantinban.
Pip gondolatai visszatértek az ejtőernyőzésről Felicity pilóta barátnőjéhez. Az öreg
Hugo De Beers hatvanéves lehetett, amikor meghalt.
– Meg tudná mondani, hány éves lehet Catherine De Beers?
 – Olyan huszonnégy, legfeljebb huszonöt. Sokkal fiatalabb, mint a néhai férje – felelte
Susannah homlokráncolva. – Nézze, Pip, szívesen segítek, ha kell, de hamarosan új kurzus
indul, és rengeteg ejtőernyőt kell még összehajtogatnunk. Tudja, az előírások szerint
azokat is ki kell csomagolni és újrahajtogatni, amelyeket nem is használtak.
– Semmi gond, Susannah. Nagyon sokat segített. Nem is kell beszélnem a többi lánnyal,
ha úgy véli, hogy ők is ugyanezeket mondanák.
– Nos, kétlem, hogy mást hallana tőlük.
Pip elköszönt, és kiment a hűvös, félhomályos hangárból a vakító napsütésbe.
Paul Bryant a kifutópályára meredt, de nem a leszállást gyakoroló három Oxfordot
figyelte.
Az ejtőernyő-hajtogatóknál tett látogatás felkavarta az emlékeit Flick Langhamről.
Lehunyta a szemét, és élvezte, hogy a nap melegíti a karjait és az arcát. Három nappal
korábban kereste a nőt a hangárban. Susannah Beattie és még néhány lány beszélgettek,
miközben kezük gyakorlottan siklott a dagadó selymen, gondos sorrendben behajtogatva
az egyes négyzeteket, majd begyömöszölve az ernyőket a vászonzsákjukba. Ezután jöttek
az összefogott, összehajtott zsinórok. Lélekölő munka lehetett, de úgy tűnt, a női
segédszolgálatosoknak mindig van valami vidám pletykájuk.
Flick iránt érdeklődött, mire Susannah Beattie dühösen közölte, hogy épp szünetet tart.
Bryant már korábban rájött, hogy Flick minimális időt tölt az ejtőernyők hajtogatásával.
Végigment a nagy, hűvös épületen, átbújt a kísérteties, fehér leplek alkotta függönyön,
és megkereste a hátsó ajtót. Flick egy zsámolyon ült odakint, fejét a rozsdás falnak vetve.
Mellette, a betonjárdán egy fél csésze tea és egy divatmagazin. A szeme csukva volt.
– Helló, Paul! – mondta.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
– A szagodról – nyitotta fel a szemét Flick. Kék volt, mint a Földközi-tenger. – Finom.
Dohány, borotvaszappan, pia. Férfias szag.
Bryant próbálta megőrizni a komolyságát, de a nőnek hihetetlen érzéke volt ahhoz,
hogy kibillentse az egyensúlyából, és szinte alig kapott levegőt, amikor vele volt. És neki
is megvolt a maga saját illata. Hipnotikus illat.
Ami köztük zajlott, az finoman szólva is bonyolult volt, és Bryant épp azért ment el a
hangárba, hogy megpróbálja legalább valamennyire megérteni.
– Lehet, hogy kicsit régimódi vagyok… – kezdte.
– Nem te voltál az első, Paul.
– Nem is hittem, hogy az lennék, de nem teljesen értem, mi folyik itt, Flick.
– Bármi lehet, amit csak akarsz.
– Olyan… – kereste a szavakat a férfi.
– Bizony ám, olyan nagyon – mosolyodott el most először a nő. Hogyan magyarázhatta
volna el neki, hogy akármennyire is akarta, ott volt a munkájuk és a rangkülönbségük?
Igazából azonban semmi köze nem volt a katonai élet hagyományaihoz a történtek és a
lehetséges következmények miatt érzett zavarának.
– Istenem, te tényleg régimódi vagy! Pedig azt hittem, azok után, amiken a
bombázóknál átmentél, semmi sem rázhat meg – ugratta Flick.
Ám Bryantet túl sok minden rázta meg és túl könnyen mostanság. Az ital segített. Ami
Flickkel történt, az is segített ott és akkor, de most úgy tűnt, csak tovább bonyolította a
dolgokat.
– Jól van, Paul – komolyodott el a nő. – Mit akartál mondani? Tegyünk úgy, mintha
semmi sem történt volna? Legyenek úgy a dolgok, mint azelőtt? Vagy még egyszer
szeretnéd? Itt és most, Paul? Ezért jöttél ide?
– Nem tudom – rázta meg a fejét a férfi, és ez volt az igazság. A nő olyan hihetetlenül
gyönyörű volt, és épp ez jelentette a problémát.
– Századparancsnok?
Bryant kinyitotta a szemét, és eldobta a csikkét.
– Hogy ment? – kérdezte Pip Lovejoyt.
Pip tömören beszámolt, mit hallott Susannah Beattie-től. Kíváncsi lett volna, min
töprengett a férfi, amikor megzavarta. Nyugodtnak tűnt, ahogy nekitámaszkodott a falnak,
de szemmel láthatólag mélyen elmerült a gondolataiban.
– Maga azt mondta, Felicity Langhamet kedvelték a támaszponton – jegyezte meg
vádlón a nő.
– Tudom, hogy talán durván hangzik, rendőrnő, de az ejtőernyőhangár tisztán női hely.
Flick ki akart lógni a többiek közül, más akart lenni, mint ők. Valószínűleg nem titok,
hogy többre tartotta magát náluk. Ne mondja, hogy meglepte, mert nem volt túl népszerű
odabent.
Pipet nem lepte meg, de nem akarta hagyni, hogy a férfi elterelje a beszélgetést.
– Lenne még néhány kérdésem önhöz, századparancsnok. Beszéljen például Catherine
De Beersről.
Bryant bólintott, mint aki már várta a kérdést, és Pip kíváncsi lett volna, miért nem
említette eddig a másik nőt.
– Ő volt Flick bűntársa az ejtőernyős show-kban. Catherine özvegy és nagyon gazdag.
Azt hittem, ismeri a nevét.
– Ismerem is. – Elindultak beszélgetés közben. Két gépolajos overallt és a légierő
csúcsos sapkáját viselő nő közeledett feléjük. Az egyikük tisztelgésre emelte fekete
maszatos kezét, és Bryant viszonozta az üdvözlést. Pip észrevette, hogy a nők megnézték
maguknak. Már biztos elterjedt a hír a támaszponton, hogy a rendőrség nyomoz. Pip
szeretett volna többet megtudni Catherine De Beersről. Ha Felicity Langhamet annyira
nem kedvelték a támaszponton dolgozó nők, amennyire Susannah szavai sejteni engedték,
akkor mindenképpen beszélnie kellett az egyetlen emberrel, aki a barátjának tűnt. – Azt
akarom tudni, mi köze volt a támaszponthoz.
 Bryant elmagyarázta, hogy Catherine az ejtőernyős bemutató csapat másik tagjaként a
saját Tiger Mothjával repült, és abból ugrott ki Flick. Jót tett a morálnak, mondta, remek
szemléltetési lehetőség volt, és jó sajtót hozott a női segédszolgálatosoknak, a
kiképzőcsoportnak és a légierőnek.
– Én örültem a show-juknak, de csupán azzal a feltétellel, hogy Catherine a saját
gépével repül. A légierő nem szereti, ha civilek vezetik a gépeit.
– Mikorra tervezték a következő ugrást?
– Régebben úgy kéthetente rendszeresen ugrott. Néha elmentek a Bulawayo környékén
lévő többi támaszpontra is. De két hete leállt a dolog.
– Miért? – kérdezte Pip.
– Catherine összetörte a Tiger Mothot, amikor leszállt a birtokán. Megsérült a futóműve
és eltört a légcsavarja. Egy ideig biztos nem fog felszállni.
– Mrs. De Beers a Wankie mellett él, egy ranchon, igaz? – kérdezte Pip, bár tudta a
választ.
– Pontosan. Holnap magam is odamegyek.
– Valóban? Megkérdezhetem, hogy miért?
– Maga a rendőr, hölgyem. Gondolom, bármit megkérdezhet.
Miközben egymás mellett lépkedtek, Pip megfigyelte, hogy a férfiból nyugalom és
valami megfoghatatlan, borostás sárm árad. Ugyanakkor valamilyen nyughatatlanságot is
érzékelt. Talán ilyenek az íróasztal mögé kényszerült pilóták. Nyugodtabbnak tűnt mozgás
közben. Az irodájában olyan volt, mint akit sarokba szorítottak, vagy mint egy nyúl az
autó reflektora előtt: csak áll zavartan, és nem tudja, merre fusson.
– Ebben teljesen igaza van, századparancsnok – mosolygott a nő.
– Le kell folytatnom egy repülőgép lezuhanásának a kivizsgálását, és intézkednem a
roncs visszaszállításáról… ahogyan azt már Hayes őrmesternek is elmondtam.
– Ezt nem értem. Catherine De Beers gépéről van szó?
– Nem, az egyik újoncunk zuhant le a birtokán a Harvardjával úgy egy hete… Mrs. De
Beers kifutópályáján.
– Milyen szerencsétlen véletlen. Miért akart az egyik kiképzőgépük ott leszállni?
– Átkozottul jó kérdés. A pilóta az egyik kanadaink volt. Azt állította,
hajtóműproblémája van, meglátta a kifutópályát a levegőből, és megpróbálta letenni a
gépet. Azt mondta, az egyik kereke biztos beleakadt egy lyukba, amit egy hangyász vagy
valami más állat fúrt. Elég rosszul alakult az elmúlt két hetünk. Catherine balesete miatt
szüneteltek az ejtőernyős show-k; a kanadaira büntetés vár; és ma reggel Felicity
halálának hírén kívül azt is jelentették, hogy egy másik Harvardunk sem tért vissza a
navigációs gyakorlatról.
– Elég veszélyes üzemnek tűnik – bólintott Pip. Azon töprengett, szokatlan-e két hét
alatt két katonai repülőgépet elveszíteni. Ha igen, akkor borzalmasak lehetnek a
veszteségek.
 – Egyszer majd megmutatom a temetőnket, ha gondolja. – A férfi elfordította a fejét, és
elnézett a kifutópálya felé, ahol egy kétmotoros repülőgép alól épp kékes füstpamacsok
szálltak fel, ahogy a kerekei leértek a betonra.
– Javaslom Hayes őrmesternek, hogy a nyomozás részeként beszéljünk Mrs. De
Beersszel – mondta Pip, azon töprengve, nem idézett-e fel valamilyen szörnyű emléket az
ausztrálban a temető és a veszteségek említése. Újabb gép írt le egy kört és kezdett
ereszkedni a fejük fölött. Pip a testében érezte a motorja dübörgését, és miután elhúzott,
megcsapta a kipufogógáza olajos szaga. Idegen világban járt, noha sok hasonló korú
nőnek ez jelentette a munkahelyet – valószínűleg életük első munkahelyét.
– De miért? Nem gondolják, hogy Felicityt feltehetőleg egy idegen ölte meg? Maguk
mégis azokkal kezdik, akik a legközelebb álltak hozzá.
– Elárulom az igazságot, Mr. Bryant. Tudnom kell, hogy került Felicity Langham
félmeztelenül, megkötözve, holtan Bulawayo egyik legrosszabb környékére. Ha a halálát
valamilyen rosszul sikerült szexuális kaland okozta, akkor köze lehetett hozzá
olyasvalakinek is, aki kifejezetten közel állt hozzá… mondhatni intim kapcsolatban állt
vele… és ezért kell találkoznom mindenkivel, aki ismerte, a szó minden értelmében.
– Megkötözve? – ismételte meg Bryant.
Pip némán elkáromkodta magát. Információt adott ki annak, akit kihallgatott. Nem vagy
képzett nyomozó, Pip! – feddte meg magát. Óvatosabban kell játszanod. Vissza kellett
szereznie az irányítást.
– Miért hazudott nekem, századparancsnok?
– Hogy érti ezt? – vonta fel a férfi a szemöldökét.
– Azt mondta, az egyik kurzuszáró ivászat alkalmával ismerkedett meg Felicity
Langhammel.
– Igen.
– Úgy hallottam, nem az a legénységgel együtt mulatozó tiszt, inkább kifejezetten
kerüli az ilyen alkalmakat.
– Szerintem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy visszaemlékezzek, hogyan
ismerkedtem meg valakivel.
Gyenge, üres kifogás, gondolta Pip. Tudta, hogy a férfi hazudik.
– Mikor volt a legutóbbi össznépi ivászat, amin részt vett, századparancsnok? Egy
dátumot kérnék.
– Nem értem, mit számít, hogyan ismertem meg Langham tizedest.
Pip látta, hogy a férfi kerüli a tekintetét, nem tud a szemébe nézni.
– Azt hittem, „Flick”-nek szólította. A múlt héten hányszor járt az ejtőernyőhangárban
kifejezetten Felicity Langhamet keresve?
Mielőtt Bryant válaszolhatott volna, bakancsdobogás hangzott fel a hátuk mögött. Pip
megfordult, és egy fiatal, egyenruhás tisztet látott feléjük futni, a kezében a sapkájával. A
tiszt odakiáltott Bryantnek, hogy álljon meg.
 Bevárták a fiatal férfit.
– Bocsásson meg – szólt oda Bryant Pipnek. – Mi az, Wilson?
A fiatal rhodesiai odafutott hozzájuk, és lihegve így szólt:
– Megtalálták!
– Kit? – kérdezte Bryant. – Vegyen már levegőt!
– Smythe-ot. Az angol fiút, aki eltűnt a Harvardjával.
– Élve vagy holtan?
– Attól tartok, holtan, uram. Bennszülöttek ölték meg a határ túloldalán,
Bechuanalandben, a sósivatagban.
– A rohadt életbe! – Bryant gyorsan elmagyarázta Pipnek, hogy Smythe volt a pilótája
annak a gépnek, amely a navigációs gyakorlat során tűnt el. Nyilvánvalóan nagyon letért
az előírt útvonalról. A sósivatag a szomszédos országban volt, több mint százhúsz
mérföldre nyugatra Bulawayótól.
Ha Pip jól értette, Bryantnek már három repülőgép-balesettel kellett foglalkoznia –
ezzel a legutóbbival, a kanadaival, aki Catherine De Beers ranchán zuhant le a
Harvardjával, és az özvegy sérült Tiger Mothjával, ami hiába volt civil gép, pótolhatatlan
szerepet játszott az ejtőernyős bemutatókon. Pip némán elkáromkodta magát. Hajszál
választotta el, hogy kiderítsen valamit Bryantről és Langhamről, de ez a tiszt megzavarta
őket. így csak találgathatott, mi lehet az a valami.
Rászórta az utolsó lapát fehér, sós homokot a busman vadász eltorzult, ráncos arcára. A
másikat már eltemette.
A lapátot felkötözte a nyergére, a kezét megtörölte a lova oldalán.
– Nyughass, minden rendben! – A ló még mindig rémült volt a síkságon visszhangzó
két lövés hangjától. – Nyugi, nyugi, ne félj, fiú!
Kiköpött a földre. A busmanok elvégezték, amire felbérelte őket, és meghaltak, ahogy
tervezte. Jól végezték a munkájukat, mint az engedelmes, jól képzett kutyák, gondolta.
Viszont a kutyákkal ellentétben tudtak beszélni, és valószínűleg beszéltek is volna, ha a
rendőrség elkapja őket. A halál volt az egyetlen megoldás. Nem jelentettek semmit.
Lesznek még sokan mások, ahogy bekövetkezik a változás a hatalomban. Az új világban
újra elfoglalhatják az őket megillető helyüket az olyanok, mint ő. Az állam ellenségeit és
azokat a bennszülötteket, akiknek nincs hasznos szerepe, elüldözik vagy örökre
eltávolítják. Látta már a fényt külföldön, és épp ideje, hogy Afrikának ebbe a sötét sarkába
is elérjen.
Magas volt és sudár. Az arcát széles karimájú kalap védte a napsütéstől, a szemét pedig
fémkeretes, kerek napszemüveg. Nem volt idegen Bechuanaland sósivatagjában és a
Kalahári sivatagban, de túl sokáig járt távol az afrikai naptól. A havas északi telek
kifakították bronzszínű bőrét.
Már gyerekkorában itt vadászott az apjával, ezeken a tágas síkságokon. A tábortüzeknél
hallgatta népe történeteit, miközben az oroszlánok egymást hívogatták az éjszakában.
„Egy nap, fiam – mondta az apja a saját nyelvükön, nem angolul – visszavesszük az
országunkat a rooinektől. Bosszút állunk anyádért és a sok ezer ártatlanért, akiket a britek
lemészároltak. Jegyezd meg, neked is meglesz a magad szerepe benne.”
És meg is lett. Az apja büszke lett volna rá. Katona volt a népe ellenségei elleni
háborúban. Nem viselt egyenruhát, nem úgy, mint Spanyolországban vagy Krétán. Sokat
tanulmányozta választott hivatását, és ami még fontosabb, az új világrend látomását.
Afrikában is működni fog, ahogy Európában már működött. Ám vasakaratú férfiak
kellettek a megteremtéséhez. Olyan férfiak, akik elviselték a nehézségeket, és szükség
esetén ölni is képesek voltak az eszméikért.
Látta a magasban köröző keselyűket. Talán megtalálják az angol holttestét, talán nem.
Nem számít. Felült a lovára és elindult kelet felé. Még lóháton is legalább két nap a határ.
Rápillantott a nyeregtokban pihenő Mauser puskára. Csőre volt töltve és ki volt biztosítva.
Mielőtt találkozik az ellenségeivel, más veszélyek is leselkednek rá az úton – oroszlánok,
leopárdok, elefántok, amelyek féltek az agyaraikra még mindig vadászó embertől, fekete
orrszarvúk, amelyek szintén kerülték az embereket. Nem félt a vadontól, de tisztelte. A
másik ló mögötte poroszkált a hátán az értékes, az álma szempontjából oly fontos
rakománnyal. A fél világot megkerülte vele.
Legnagyobb megkönnyebbülésére a repülőgép már rég elment. Úgy becsülte, estére
kijut a sósivatagból és beér a Bechuanaland és Dél-Rhodesia határán növő mopanierdőbe.
Ha újabb repülők érkeznek az angol után kutatva, a fák elrejtik majd előlük. A sósivatag
néma ürességét élvezve tovább lovagolt, küldetése beteljesítése felé.
5.
Bryant utálta a kórházakat. A fertőtlenítőszerek által éppen csak elnyomott
vizeletszagtól végigfutott a hátán a hideg. Emlékezett még a zuhanás utáni fájdalomra és
rémálmokra. Elfojtotta az emlékeit, miközben követte Hayest és Lovejoyt egy hosszú
folyosón, amelyről a hullaház irányát mutató nyílnál balra fordultak.
Az anyja azért halt meg, mert a szülei birtoka ötvenmérföldes körzetében nem volt
orvos vagy kórház. Rhodesia meg is lepte ebből a szempontból: az orvosi ellátás még
Afrikának ebben az isten háta mögötti sarkában is jobb volt, mint otthon. A légi kiképzési
program egyes területeken kifejezetten lendületet adott a fejlődésnek, de ettől eltekintve is
meglehetősen színvonalas szolgáltatások álltak a feketék és a fehérek rendelkezésére.
Néha, amikor hunyorogva elhomályosította kicsit a látását, és hagyta, hogy a por és a
hőség elöntse a bőrét, a legyek zümmögése betöltse a fülét, majdnem úgy érezte magát,
mint otthon, Ausztráliában.
Nem mintha túl sok fekete arcot látott volna Bulawayóban – legalábbis a
városközpontban. Amikor ideérkezett, a százada azzal viccelődött, hogy lándzsát rázó
zuluk és félmeztelen afrikai lányok várnak rájuk, aztán gyakorlatilag semmit sem láttak a
hagyományos afrikai kultúrából és szokásokból. Amit tudott róla, azt Kenneth
Ngwenyától tudta meg. A városban a boltosok és a hivatalnokok, a kórházban pedig az
orvosok és a nővérek mind britek voltak. A legtöbb civil afrikai, akit látott, egyenruhás
küldönc, szobalány, takarító vagy kertész volt, mint az a fickó is, akit az ablakon át látott a
kórház udvarának a sarkában, foltozott overallban. Egy virágágyást öntözött,
kétségbeesetten próbálva valami színt adni a rozsdavörös földnek. Bryantet fájón
emlékeztette arra, hogy valójában milyen messze van az otthonától.
 Furcsa hely ez a Rhodesia, gondolta. Bizonyos szempontból annyira brit, mégis egy
világ választja el Nagy-Britanniától, akárcsak Ausztráliát. Rhodesia még mindig gyarmat
volt, míg Ausztrália önálló szövetségi állam. Különös, töprengett, hogy az az ország
amelynek a lakossága bűnözőktől származott, előkelőbb helyre került, mint ez, amelynek
a fehér lakói üzletemberektől és földbirtokos nemesektől. Még a nevét is egy kereskedőről
kapta – Cecil John Rhodesről. Rhodesiának saját parlamentje volt, és 1923 óta
miniszterelnöke, és míg a nép körömszakadtáig hű volt Nagy-Britanniához – a gyarmat
huszonötezer fehér lakosának körülbelül ötöde öltött egyenruhát tudta, hogy hamarosan
eljön a nap, amikor ugyanúgy önálló nemzetet akarnak majd alkotni, mint annak idején
Ausztrália.
Angliában bezárva érezte magát, akárhová nézett, embereket látott. Nem voltak nagy,
nyílt térségek, mint Ausztráliában vagy Afrikában. Ki nem állhatta az esőt meg a hideget.
Az időjárás a veszteségek nélkül is lerombolta a fiúk morálját. De a halál elől még itt,
ebben a zsakarandáktól illatozó városban sem bújhatott el. Mindenhol ott leselkedett rá.
– Gyűlölöm ezeket a helyeket – morogta.
– Nem hiszem, hogy bárki is szívesen járna a hullaházba – felelte Pip.
– Nem, a kórházra gondoltam. Néha nehezebb a megégett vagy megrokkant emberekkel
szembenézni. Tudja, elküldhettem volna magam helyett Wilsont.
– Mindenképpen el kellett volna jönnie – mondta Hayes –, ugyanis szükségünk van
valakire, aki hivatalosan azonosítja Miss Langhamet.
Bryant meglepődött, feszélyezte a lehetőség.
– Azt hittem, Smythe őrmestert kell azonosítanom. – Igazából nem tudta, képes-e
azonosítani az eltűnt pilótát. Alig emlékezett az arcára. Elhozta magával az újonc személyi
anyagát, abban volt egy kis fekete-fehér fénykép is. Flick holttestét viszont a legkevésbé
sem akarta látni.
– Miss Langham egyedüli gyermek. Az anyja meghalt, az apja a tengeren túl szolgál.
Még nem sikerült kapcsolatba lépnünk vele. Addig is szükségünk van valakire, aki elég jól
ismerte ahhoz, hogy azonosítsa.
– Rendben – acélozta meg magát Bryant. Már megszámolni sem tudta, hány halottat
látott az elmúlt két évben, de egy nő, ráadásul akit ismert, más lehet.
Amikor Wilson tizedes lihegve közölte, hogy megtalálták Smythe holttestét a
Bulawayótól nyugatra lévő sósivatagban, félbeszakította Pip Lovejoy egyre
kellemetlenebb kérdéseit, ám Bryant tudta, hogy hamarosan újra hallja. Kíváncsi lett
volna, milyen kérdéseket szegeznek majd neki itt, a hullaházban, ahol nyilván látszani fog
rajta, hogy nem teljesen ura önmagának.
Hayes bekopogott egy ajtón, amit szinte azonnal kinyitott egy görnyedt, idős fehér férfi,
az orra hegyén szarukeretes szemüveggel.
– Jó napot, őrmester, kisasszony! – fogadta őket a férfi.
– Az úr dr. Lewis Strachan, a kórház patológus professzora, ő végzi a rendőrségi
boncolásokat – mutatta be az orvost Bryantnak Hayes.
 – Isten hozta, már ha ez a megfelelő kifejezés – mosolyodott el halványan az orvos. –
Századparancsnok, tudom, milyen nehéz feladat ez, de szükséges. Egyik elhunyton sem
végeztem még el a teljes boncolást, bár felületesen már mindkettőt megvizsgáltam.
Figyelmeztetnem kell, hogy a fiatal férfi holttestét bizonyos mértékig megcsonkították,
feltehetőleg a keselyűk.
– Értem – felelte Bryant. – Akkor talán essünk túl rajta, ha nem bánja.
Az orvos bólintott. Beléptek a helyiségbe, ahol két asztal állt, rajtuk egy-egy fehér
lepedővel letakart test feküdt. Strachan felhajtotta az egyik leplet.
Bryant megfogadta, hogy nem mutatja ki az érzelmeit, mégis felszisszent, amikor
meglátta Felicity kísérteties, fehér arcát. Nem volt felkészülve rá, hogy így lássa a lányt.
Gyönyörű volt, mint mindig, sőt halálában valahogy ártatlanabbnak tűnt, mint élve, de a
szeméből eltűnt az a pajkos szikra, a szájáról a mosoly, amit akkor öltött fel, amikor a
felettesével beszélt, és soha többé nem nyújtogatja a nyelvét Susannah Beattie háta
mögött. Bryant tudta, hogy a nő nem volt angyal, de remélte, hogy békében nyugodhat.
– Ő az – mondta, és beharapta az ajkát, amikor meglátta a sötét horzsolásnyomokat a
nyaka puha bőrén.
– Csak a jegyzőkönyv kedvéért, századparancsnok: felismeri Felicity Langhamet? –
kérdezte Hayes.
– Igen.
Pip nem Hayest figyelte, nem is az orvost, és nem is a holttestet. Az asztal fölött
egyenesen Bryant szemébe nézett. Ha nem is volt szerelmes a halott nőbe, biztos, hogy
lefeküdtek, gondolta. Nem egy közömbös felettes szemével meredt a beosztottja
holttestére. Bryant emlékeket élt újra – de hogy pontosan milyen emlékeket, azt Pip nem
tudhatta. Ha rajta múlott volna, addig tanulmányozza a férfi arckifejezését, amíg az
bámulta a halottat és emlékezett.
Hayes azonban megtörte a pillanatot.
– Nos, akkor ezzel meg is lennénk. A másikat, ha lenne szíves, doktor.
Pipet egyrészt felháborította, hogy Hayes az együttérzés szikráját sem tanúsítja,
másrészt bosszantotta, hogy az őrmester esélyt adott Bryantnek, hogy összeszedje magát
és újra a feladatára koncentráljon. Gyanította, hogy a pilóta holttestére másképpen fog
reagálni.
Bryant kinyitotta a kezében lévő irattartót. Pip látta, hogy meg sem rezzent, amikor az
orvos felhajtotta a leplet és feltárta Smythe arcának gyomorforgató maradványait. A
szemei eltűntek, csak az üres, rászáradt vérrel borított üregek maradtak. A dögevők
kampós csőrei az arcát is több helyen felszakították.
– Az aktájában az áll, van egy „különös ismertetőjegye”, egy nagy barna anyajegy a
hátán, a jobb lapockáján. Át tudná fordítani, doktor? – kérdezte Bryant.
– Természetesen – felelte az orvos.
Pip öklendezve elfordult. A helyiséget oszló hús szaga ülte meg, amikor beléptek, és azt
még valahogy el is viselte, de a fehér lepel lehúzásától és a holttest megmozdításától
hihetetlenül felerősödött a bűz. Felicity Langhamen kívül mindössze egy holttestet látott
féléves önkéntes rendőri pályafutása során: egy autóbalesetben meghalt férfit. Elég véres
ügy volt, de egy farmer feleségeként hozzászokott már a vér látványához. Olyat azonban
még sohasem érzett, mint ennek a hullának a szaga. Miközben az orvos átfordította a
testet, a bomlás gázai sziszegve távoztak.
Pip érezte, hogy kifut az arcából a vér. Az egyik kezét a szája és az orra elé kapta, hogy
kizárja a szagot és visszatartsa a gyomrából feltörő epét, aztán elátkozta magában a
gyengeségét, amikor észrevette, hogy Hayes vigyorogva nézi.
– Próbálja meg a száján át venni a levegőt – tanácsolta Bryant.
– Ő az, doki. James Gerald Smythe őrmester, Királyi Légierő, tizenkilenc éves.
– Köszönöm, századparancsnok – írta le a részleteket a noteszébe Hayes. – A vizsgálat
jelenlegi fázisában tud mondani valamit, dr. Strachan?
Pip nyelt egy nagyot, és rápillantott Bryantre. Jól sejtette az előbb, bár ez elég sovány
vigasznak tűnt azután, hogy szégyenbe hozta magát a három férfi előtt. Hányinger kínozta,
de valahogy úrrá lett rajta. Bryant visszavette a szokásos kemény, melankolikus modorát.
Teljesen hivatásszerűvé vált, amikor arra került a sor, hogy egy újabb pilótája holttestét
azonosítsa. Hayes ismét csak tanúbizonyságot tett az ostobaságáról, arra kérve az orvost,
hogy olyasvalaki előtt beszéljen, akit szemmel láthatólag egyre jobban érdekelt a Felicity
Langham halála ügyében folytatott nyomozás.
– Kezdjük a nővel, Miss Langhammel, mint már tudjuk. Öt megfojtották.
– Mit használt a gyilkos? A puszta kezét? – kérdezte Hayes.
– A zúzódások alapján valamit rátekertek a nyakára… feltehetőleg egy selyemharisnyát,
mint amivel a kezét és a lábát is összekötözték. A horzsolások alapján viszont azt
mondanám, a gyilkos a kezét is használta.
Pip feszülten figyelte Bryantet, de nem mondott semmit.
– Még valami – folytatta – az orvos. – Azt hiszem, erről a századparancsnoknak is
tudnia kell. Úgy tűnik, Miss Langhamet megerőszakolták.
Pip úgy gondolta, Bryantnek éppen hogy nem kellene tudnia ezekről részletekről.
Ránézett Hayesre, arra számítva, hogy az őrmester rövidre zárja a beszélgetést.
– Valóban? – hümmögött a férfi.
– Igen. A nemi szerveken és belül a combokon horzsolásnyomokat találtam. További
zúzódások alapján úgy tűnik, hogy szorosan megmarkolták a csuklóit és a bokáit,
valószínűleg leszorítva azokat a földre. Feltehetőleg nemi erőszak történt, de a férfi, vagy
férfiak, akik elkövették, hm… védekeztek.
– Ne aggódjon, doktor – szólalt meg Pip, látva, hogy Strachan zavarban van előtte. –
Tudom, mire gondol. Feltételezem, századparancsnok, az összes újoncukat tájékoztatják a
nemi betegségek veszélyeiről.
– Amikor megérkeznek és az első eltávozásuk előtt – bólintott Bryant.
– És óvszerrel is ellátják őket? – kérdezte Pip.
 Hayes felköhögött.
– Igen – felelte Bryant.
– De azért elég szokatlan, hogy egy erőszaktevő óvszert használjon, nem gondolja,
doktor? – szólt közbe Hayes.
– Talán. Talán nem. Attól tartok, a vizsgálat jelenlegi fázisában nem mondhatok többet.
A boncolás után esetleg. Na mármost, ami a pilótát illeti…
Istenem, végre! – gondolta Pip. Figyelte Bryantet, miközben a nő megerőszakolásáról
beszélgettek, de semmi mást nem látott az arcán, csak megrökönyödést.
– Vele két mérgezett nyíl végzett – folytatta dr. Strachan.
– Hallottam, hogy bennszülöttek támadták meg – mondta Bryant.
– Ezeket találták a testében – emelt fel az orvos két rövid fapálcikát.
– Nyilak? – kérdezte Bryant.
– Igen. Az a fajta, amit a san nép használ. Tanulmányoztam a kultúrájukat. Figyelemre
méltó nép, kiváló vadászok és nagyon kevés élelmen meg vízen is meg tudnak élni.
Könnyű íjat használnak, és a nyilaik hegyét a Diamphidia nigroornata bogár lárvájából
készített méregbe mártják. A méreg halálos, de viszonylag lassan hat. A busmanok
általában nem a szívre vagy a tüdőre céloznak, mint a nyugati vadászok, hanem a méregre
bízzák a dolgot. Ez egy kis állat, például egy impala esetében néhány óra lehet, de egy
zsiráfnál akár négy-öt napig is eltarthat. A busmanok olyan türelmesek, amiről a fehér
ember csak álmodhat.
– Tehát ön szerint órákon át követték Smythe-ot a sivatagban, míg hatni nem kezdett a
méreg?
– Nem. Azt mondtam, mérgezett nyilakkal ölték meg, de az ő esetében nem a méreg a
felelős a haláláért. Az egyik nyílvessző Smythe őrmester szívébe hatolt. Nagyon hamar
elvérzett. A seb mélysége arra utal, közvetlen közelről lőtték ki rá a nyilat. A gyilkosa a
létfontosságú szerveket vette célba, és elég közel volt, hogy az egyiket el is találja.
Bryant bólintott.
– Ha tanulmányozta ezeket az embereket, akkor meg tudná mondani, hogy miért öltek
meg egy angol pilótát, aki feltehetőleg eltévedve bolyongott a sivatagban? Nemigen
jelenthetett veszélyt senkire.
– A pilótáiknak nincs fegyverük, egy pisztoly, vagy valami? – kérdezte dr. Strachan.
– Semmi – rázta meg a fejét Bryant. – Ráadásul a fiú Harvardjának a géppuskái sem
voltak megtöltve. Navigációs gyakorlatra indult, még csak nem is lövészetre, tehát még
véletlenül sem lőhetett a helyi lakosokra vagy vadállatokra.
– Elismerem, nagyon furcsa a dolog – mondta az orvos. – Bár lenne okuk gyűlölni a
fehéreket… nem is olyan rég még úgy vadásztak rájuk, mint a patkányokra, vagy mint a
vadkutyákra… még soha nem hallottam, hogy busmanok megöltek volna egy eltévedt
fehér európait. Sőt inkább arról szólnak a történetek, hogy megmentették a Kalaháriban
vagy a sósivatagban eltévedteket, és visszavezették őket a biztonságba.
 – Engem az aggaszt, hogyan fognak reagálni erre az emberei, ha híre megy – fordult
Hayes Bryant felé.
– Ha rajtam múlik, nem fog híre menni.
Pip észrevette, hogy Hayes feszeng, miközben beletúr ritkuló hajába.
– Hát, annak alapján, amit hallottam – mondta az őrmester –, úgy tűnik, a helyi lap már
rajta van a sztorin. Holnap ki is nyomják. Nagy hír az errefelé, ha egy fekete megöl egy
fehéret. És nem nagyon szeretik az emberek az ilyesmit.
– Micsoda! – horkant fel Bryant. – Melyik hülye beszélt a sajtónak?
Hayes zavart hallgatása mindent elárult.
Bryant megrázta a fejét, és visszanézett a holttestre.
– Igaz az, doki, hogy így találták meg, egy szál alsónadrágban?
– Mindössze ennyi ruházat volt a holttesten, amikor átvettem.
– Két vadász bukkant rá – bólintott Hayes. – Azt mondták, nyomát sem látták sem a
ruháinak, sem a gépének a környéken. Túlélőkiképzést nem kapnak az újoncai?
– Dehogynem! – csattant fel Bryant. Szemmel láthatólag dühös volt a rendőrre. – Azt
tanítjuk, maradjanak a gépük mellett. Mindegyik Harvardon van élelem és víz, úgyhogy
elég különös, hogy Smythe a lezuhanása után nekivágott a sivatagnak.
– A hőség és a fehér, végtelen sósivatag különös dolgokat tesz az ember elméjével,
méghozzá elég rövid idő alatt – jegyezte meg az orvos.
– Megkeresik a repülőgépet? – kérdezte Hayes.
– Igen. Értesítem a bechuanalandi hatóságokat, és a gyakorlórepülések egy részét arra
fogjuk irányítani.
– Nem gondoltam volna, hogy a gépeik átléphetik a határt – hümmögte Hayes.
– Nem is léphetik át. Smythe kétségtelenül nagyon letért az előírt útvonaláról. Északra
kellett volna repülnie, nem nyugatra. A maguk nyomozásán kívül a légierő is teljes
kivizsgálást fog elrendelni.
– A holttestet Bechuanalandben találták meg… a határon túl, így nem az én hatásköröm
– felelte Hayes. – Gondoskodom róla, hogy a doktor jelentése eljusson a francistowni
rendőrséghez, de a gyilkosság kivizsgálása az ő dolguk.
Valószínűleg jobb is így, gondolta Pip. Rájött, hogy Hayes képességeit egy gyilkosság
kivizsgálása is meghaladja, nemhogy kettőé.
– Ha végeztünk, folytatnám a munkámat – mondta az orvos. – Remélem, megértik.
Sajnálom, hogy két embert is elveszített, századparancsnok.
– Igen, köszönöm, doki. Én is sajnálom. Most, ha megbocsátanak, muszáj rágyújtanom.
Pip elköszönt dr. Strachantől, és elindult Bryant után. Odakint találta meg.
– Bryant századparancsnok, fel kell tennem még néhány kérdést önnek.
– Nézze, rendőrnő, tudom, hogy végeznie kell a munkáját, de nekem is. Írnom kell
Smythe családjának és Flick apjának, akárhol legyen is. Ezenkívül ki kell vizsgálnom
annak a Harvardnak a balesetét, ami Mrs. De Beers birtokán, a Wankie közelében zuhant
le, és meg kell szerveznem a kutatást Smythe gépe után, ami több száz négyzetmérföldnyi
sivatag berepülését jelenti Bechuanalandben. Most visszamegyek Kumalóba, elutazom, és
csak néhány nap múlva jövök vissza. Kérjen időpontot a századirodán.
– Akár most is letartóztathatnám – meredt rá a nő.
A férfi sarkon fordult és bedobta a cigarettáját egy csatornarácsba.
– Ugyan miért?
Pip igyekezett úrrá lenni a haragján. Már rájött, hogy sokat kell még tanulnia arról,
miként leplezze az érzéseit egy nyomozás során.
– Hol volt tegnap éjjel?
– A kantinban ittam, aztán lefeküdtem és aludtam.
– Hazudik.
– Micsoda? Nem tudtam, hogy a sértegetést ajánlja a rendőrség szabályzata. Maga
túllépi a hatáskörét, Lovejoy rendőrnő. Menjen vissza forgalmat irányítani, vagy aktákat
rendezni. Nekem dolgom van – fordult el ismét a férfi.
– Nem is a kantinban szokott inni, igaz? Hanem egyedül. Ismerem a fajtáját. Susannah
Beattie mondta, hogy sohasem keresi a társaságot. Látom az arcán, hogy iszik. Fogadni
mernék, az asztalfiókjában is dugdos egy üveget. Ha most kimegyek Kumalóba, és
minden tisztet végigkérdezek, aki tegnap a kantinban ivott, egyik sem fogja azt mondani,
hogy ott volt, igaz?
Bryant elindult.
– Ideje, hogy őszintén beszéljen velem, századparancsnok! Kezdetnek elmondhatná az
igazat Felicity Langhamről.
Bryant megállt és visszafordult.
– Valószínűleg jobban ki akarom deríteni, ki ölte meg Flicket, mint maga – felelte
halkan. – Ez az igazság. De előbb el kell mondanom valakinek a szörnyű hírt.
– Catherine De Beersnek?
– Igen.
– Legalább nem kell egyedül megtennie.
– Hogy érti ezt?
– Magával megyek.
– Valóban?
– Nos, nem a szó szoros értelmében. Rendőrségi kocsival. De holnap ki akarom
hallgatni Catherine De Beerst. Tájékoztathatom Felicity Langham haláláról, ha maga nem
akarja.
– Csábító ajánlat, de talán jobb, ha egy baráttól tudja meg.
 – Ó, nem tudtam, hogy Mrs. De Beers is a barátja – Pip próbált úgy tenni, mintha csak
egy ártatlan észrevétel lenne. Az ügy percről percre érdekesebb lett.
Paul Bryant a Salisbury Roadon hajtott ki Bulawayóból Kumalo felé. A fejében a nap
eseményei kavarogtak. Mindössze néhány autó mellett ment el – a rendszeres
üzemanyaghiány miatt a legtöbb fehér kerékpárral indult útnak, ha a városban akadt dolga.
A feketék gyalog jártak. Erős kísértést érzett, hogy megálljon egy palackozott italokat
árusító üzletnél – a kantinban nem illett egész palackkal venni –, de erőt vett magán és
folytatta útját a támaszpont felé.
Az úton egy csapat pávián kelt át, és a vezér huhogva siettette a társait, ahogy Bryant
autója közeledett feléjük. Ezek tudják, hogyan vigyázzanak egymásra, gondolta. Kíváncsi
lett volna, hogy az emberi életet uraló mély érzések és kicsinyes féltékenység
felfedezhetőek-e az emberiség e távoli rokonainak egyszerű létében is. Az ő érdekükben
remélte, hogy nem.
Mire visszaért az irodájába, öt óra is elmúlt. A lenyugvó afrikai nap olvasztott arany
fénye pokolian felforrósította az épületet. Richards már elment, Bryant egyedül maradt a
századirodában és a saját irodájában. Kihúzta az íróasztala második fiókját, elővette az
üveg Santy’st, és háromnegyedig töltötte ginnel a kávéscsészéjét. Ivás közben átlapozta az
asztalán halmozódó papírokat. Megcsörrent a telefon.
Sóhajtva emelte fel a kézibeszélőt.
– Bryant századparancsnok.
– Lovejoy rendőrnő vagyok. Elnézést, hogy ismét zavarom.
Csak ne legyen több kérdés! – fohászkodott magában Bryant, azonnal feszültté válva.
– Semmi gond. Mit tehetek önért?
– A holnapi napról lenne szó. Az utazásáról Mrs. De Beers ranchára.
– Mi van vele?
– Izé… holnapra nagy rendőrségi akciót készítettek elő, amihez az összes kocsira
szükség lesz – magyarázta a nő. – Az őrmesterem viszont mindenképpen szeretné, ha
kihallgatnám Catherine De Beerst, és megengedte, hogy megkérjem önt, hogy vigyen el.
Bryant biztosra vette, hogy a nő nem mond igazat.
– Azt akarja, hogy én, azaz a Rhodesiái Légi Kiképző Csoport vigye oda?
– Előbb-utóbb úgyis odajutok, magával vagy maga nélkül, századparancsnok – felelte
Lovejoy.
A fenébe! – gondolta Bryant. Jobb, ha ő is ott van, miközben kikérdezi Catherine-t, és
még jobb, ha ő beszél először az özveggyel.
– Rendben van. A légierő egyik kocsiját viszem. A többiek teherautón jönnek.
– Nem repül? – kérdezte a nő.
– Nem. És nehogy azt higgye, hogy velem jöhetne, ha repülnék. A szabályzat szigorúan
tiltja, hogy civileket szállítsunk, és ez a rendőrökre is vonatkozik.
 – Találkozhatnánk a… – kezdte Lovejoy.
– Nulla-öt-nulla-nullakor indulok Kumalóból, Lovejoy rendőrnő… azaz hajnali ötkor.
Legyen a főkapunál, ha velem akar jönni.
– Azzal letette, mielőtt a nő ismét felülkerekedett volna.
Kenneth Ngwenya látta a fényt Bryant irodájában, és tudta, hogy így késő délután a
barátja egyedül van. A többiek, köztük az írnok, egy angol, aki minden feketével úgy bánt,
mintha mocskok lennének, már elmentek vacsorázni vagy a kantin bárjába. Tartott tőle,
hogy Paul vacsorája folyékony lesz.
A nappali hőség lassan enyhült. Az ég mély rózsaszínben játszott, ahogy a nap
leereszkedett a száraz vidék fölött lebegő porfelhők mögött. Tanítványai aszkari apái
elindultak a városban lévő söröző felé. Néhányan valószínűleg félre is léptek, Kenneth
számára azonban csak egy beszélgetést ígért az este az ausztrállal, meg néhány órányi
dolgozatjavítást a petróleumlámpa fényénél. Valahol felugatott egy pávián, éjszakai
fészkükbe hívva családját. A támaszpont körül burjánzó nyomornegyed mélyebbre
kényszerítette a vadállatokat az erdőbe, de a páviánok maradtak – amíg a külföldi
repülősök olyan ostobák, hogy kidobálják nekik az ételmaradékokat.
Kenneth nem bánta a szövetséges pilóták és újoncok jelenlétét, de miután beszélt
néhányukkal, meglepte, hogy mennyivel tud többet az ő világukról, mint ők az övéről.
Volt olyan jó hazafi, mint bárki más – elég újságot olvasott ahhoz, hogy tudja, Hitler és
Mussolini gonosz –, ennek ellenére ő maga és a pártja is csendben háborgott azok miatt az
igazságtalanságok miatt, amik még mindig sújtották a népét, hiába hangoztatták büszkén a
rhodesiai fehérek, mennyivel jobban bánnak a „feketéikkel”, mint a kontinens többi
gyarmata.
A legjobban mégis az bosszantotta – és a felismeréstől megdöbbent –, hogy ha
Nigériában vagy Barbadosban születik, akkor lehetett volna belőle lövész, ha pedig
szikhnek vagy hindunak, akár pilóta is. Mindannyian a király alattvalói voltak, egyes
színes bőrűeket mégis alacsonyabb rendűként kezeltek, mint másokat. Milyen különös,
gondolta, hogy a függetlenséget és többségi kormányzást követelő pártot támogatja, és
közben azon sajnálkozik, hogy nincs joga meghalni azért az ideológiáért és rezsimért, ami
másodrendű emberként bánik vele. Elmosolyodott, miközben bekopogott a századiroda
ajtaján. Ezen csak mosolyogni lehetett.
– Szabad! – kiáltotta Bryant.
Kenneth átvágott az üres külső irodán, és benyitott Paul ajtaján. Még épp látta, ahogy
eltűnik egy palack az íróasztal fiókjában. Felköhögött.
– Ilyen korán? Még van egy órád.
– Mi vagy te, a lelkiismeretem? – mosolygott Bryant.
Lehet, gondolta Kenneth, miközben vállat vont.
– Semmi közöm hozzá, ha tönkre akarod tenni az életed, Paul.
– Kímélj meg a misszionárius buzgalomtól.
Kenneth felnevetett.
 – Ez nem tőlük van. A jezsuitáknál tanultam, Paul. Ádáz ír ivóknál. Láttam, mire képes
egy pap egy szíjjal néhány ital után, és ez elég volt ahhoz, hogy örökre elmenjen a kedvem
az ivástól. Mellesleg, a fizetésemből nem is telne. Hogy ment ma a rendőrséggel?
– Nem tudom. Felicity Langhamet találták meg holtan a városban. Tudni akarták,
milyen volt, kikkel barátkozott… ilyenek.
– Ah! – kerekedett el meglepetten Kenneth szeme. – És?
– Nem sok mindent tudtam mondani nekik – vont vállat Bryant.
Kenneth érezte, hogy a barátja ködösít, de csak annyit tudott biztosan, hogy Bryant
mostanában megemlítette néhányszor a nő nevét. Nem mondott semmi konkrétat, de
Kenneth gyanította, hogy valami van az ausztrál és az ejtőernyő-hajtogató között, akit
csinosnak tartott, még ha az ízlésének kicsit túl sovány is volt.
– Szerinted afrikaiak ölték meg, Paul?
– Ha igen – vont vállat ismét Bryant –, a rendőrség feleslegesen szaglászott itt két
napot. Ketten voltak, egy férfi meg egy nő. A fickó szerint fekete tette. A nő szerintem
mindenhol összeesküvést sejt.
– Ne becsüld le a nőket, Paul. Nem úgy gondolkodnak, mint mi.
Bryant felnevetett, és felemelte a csészéjét.
– Biztos nem kérsz egyet… gin?
– Köszönöm, nem. Jól vagyok. Komolyan aggódom, mi lesz, ha a rendőrség azt deríti
ki, hogy afrikai követte el ezt a szörnyűséget. Attól tartok, vannak néhányan a
támaszponton, akik csak az ürügyet keresik, hogy bajt keverhessenek.
Bryant összepréselte az ajkát, aztán ivott még egy kortyot.
– A holnapi újságban más rossz hírt is olvashatsz. Úgy tűnik, az egyik újoncunkat
busmanok ölték meg, miután kényszerleszállást végzett a sósivatagban. De ne aggódj,
Kenneth, kordában fogom tartani az embereimet. Különben viselhetik a
következményeket.
– Remélem is. Paul, jól vagy, testvérem?
– Igen, remekül. Miért kérded? – Hátradőlt a székében, láthatólag meglepődve a kérdés
egyenességén.
– Bocsáss meg, hogy beleszólok, de az a benyomásom támadt, hogy te meg Miss
Langham mintha… közel lettetek volna egymáshoz.
Bryant nem válaszolt azonnal.
– Miss Langham nem hivatásos katona volt, Ken, tizedes. A felettese vagyok… illetve
voltam… Egyébként meg nemigen vagy abban a helyzetben, hogy tanácsokkal láss el a
nőket illetően. A korodbeli férfiak többségének már legalább két felesége és egy egész
marhacsordája van.
Kenneth mosolyogva tűrte az ugratást.
– Elsősorban a karrieremre kell gondolnom, Paul. És még tanulni akarok. Ez az én
mentségem. Neked viszont keresned kellene már egy nőt. – Őszintén hitt benne, hogy
Bryant lelke jobban megsérült a háborúban, mint a teste, és csak egy nő szeretete
gyógyíthatta meg.
Eszébe jutott a nap, amikor megismerkedtek – nem sokkal azután, hogy Bryant
megérkezett Kumalóba, az adjutánsi posztra. Kenneth épp átvett két értékes deszkát a
támaszpont asztalosműhelyétől – a bázis akkori parancsnokának, egy idősödő fehér
rhodesiai hadnagynak a szerény ajándékát, aki asztalos szakipari tanár volt a háború előtt.
Az Angliában töltött nehéz hónapoktól még mindig komor és sápadt Bryant megállította
Kennethet, aki a kerítés mellett egyensúlyozta a fején a két deszkát. Paul szigorúan
kérdőre vonta, nyilván azt hitte, hogy lopta a fát, de Kenneth állta a sarat, és elmondta,
hogy a támaszpont személyzete gyerekeinek az iskoláját akarja bővíteni, mert eddig
súlyosan elhanyagolták a képzésüket. Emlékezett, hogy Bryant, akit nem sikerült teljesen
meggyőznie, felajánlotta, hogy elviszi a kocsiján az iskolához. A deszkákat a hátsó
ablakon dugták ki. Amikor megérkeztek, Bryant fejcsóválva nézte az iskolaként használt
hevenyészett kunyhókat, és másnapra szervezett egy találkozót a támaszpont
műhelyvezetőivel, az utászok parancsnokával és egy felsőbb éves egyetemistával az
újoncok közül. Tudta, hogy a kezdő pilóták mind különböző háttérrel érkeznek, és egy hét
múlva nyomatékosan javasolta, hogy egy korábbi földmérő, egy építészhallgató és egy
építőmérnök áldozzon fel néhány drága hétvégét és tervezze meg az új iskolát. Önkéntes
munkáscsapatokat szerveztek, és Bryant meg Kenneth egyaránt meglepődött, milyen
lelkesen láttak munkához az otthonuktól távol került, a feszes kiképzés közepette csak
néhány részeg éjszaka szabadságát élvező emberek. A közös munka közelebb hozta
egymáshoz a támaszponton dolgozó feketéket és fehéreket, és az idő múltával egyre
szorosabb barátságot kovácsolt Kenneth és Paul között.
Kenneth tanácsát hallva Bryant mégis a fejét rázta.
– Körülbelül egy az ezerhez az esélye, hogy itt, a támaszponton barátnőt találjak. Ha
nem vetted volna észre, nyomasztó többségben vannak a férfiak. Neked viszont kevesebb
időt kellene a könyvek fölé görnyedve töltened, és többet a shebeenekben, ha találni
akarsz egy nőt. Volt már komoly barátnőd?
– Nem, nem igazán. – Néhány éve, amikor Dél-Afrikában tanult, volt egy lány. A Fort
Hare Egyetemre járt, az első felsőfokú intézménybe a kontinens déli részén, amely
megnyitotta kapuit a fekete afrikaiak előtt is. Egy skót misszionárius alapította,
közvetlenül az I. világháború előtt. A lány a Dél-afrikai Kommunista Párt lelkes tagja volt,
és arról suttogott, hogy csak fegyveres forradalommal lehet megváltoztatni a világot.
Akármennyire is szerette a testét és az eszét, Kenneth nem tudott egyetérteni, hogy
bombákkal és puskagolyókkal többet lehet elérni, mint szavakkal. A lány végül elhagyta
egy fiatal elvtársáért. A pártfegyelem erősebbnek bizonyult a szerelemnél, és Kenneth
csendesen végigszenvedte az utolsó évét, majd visszatért a szülőföldjére, Dél-Rhodesiába,
és tanítani kezdett – ez volt a legmagasabb szintű állás, amire a diplomájával pályázhatott.
– Egyszer, talán.
– Szóval, Ken, mit szeretnél ma kérni? Megint a könyveket? Vagy építőanyagot az
iskolához?
– Holnap kijön egy csapat az iskolához, hogy segítsen felépíteni az új termet. Tanítási
szünet van, tehát ideális időpont a kezdéshez. Csak azt akartam megkérdezni, ki tudnál-e
jönni valamikor megnézni, hogy haladunk. Rég nem jártál már felénk.
– Megpróbálok. Mostanában kissé kaotikusak a dolgok, és megint közeledik a kurzus
vége is.
– Az is megfordult a fejemben, talán szeretnél beszélni… a nőről, aki meghalt.
Bryant felemelt egy halom manilaborítékot az íróasztala sarkáról.
– Rengeteg papírmunkán kell még átrágnom magam, haver.
– Értem – bólintott Kenneth. Kíváncsi lett volna, mi jár Bryant fejében. Odakint viszont
egyre sötétebb lett, és gyalog elég messze volt az egyszobás bádogkunyhó, amelyet az
otthonának tudhatott.
– Néhány nap múlva, amikor visszajössz a Wankie mellől, megint megkereslek. Akkor
majd beszélgethetünk, ha akarsz.
– Sajnálom, pajtás. Nem lerázni akartalak, de tudod, hogy a munka az munka. Honnan
tudod, hogy a Wankie-hoz megyek?
– Én vagyok a tanító, Paul. Mindent tudnom kell. – Kenneth lehajolt és felvette ütött-
kopott bőrtáskáját. Használtan vette, egy teljes heti béréért. Mindenhová magával vitte.
Kivett belőle egy kicsi, barna papírba burkolt csomagot. – És lenne még egy kérésem. Ez
gyógyszer, az apámnak. Mellhártyagyulladása van. Biztonsági őr a De Beers ranchon. Azt
mondtam, megveszem a gyógyszert Bulawayóban, és megpróbálom eljuttatni. Nagyon
sokat jelentene, ha…
– Természetesen, Ken – vette el a csomagot Bryant. – Remélem, nem gondolod, hogy
meg akarok szabadulni tőled, pajtás, de pokoli napom volt, hidd el.
Kenneth felállt és becsatolta a táskáját.
– Értem. Az iskola tetejére majd legközelebb kérek hullámlemezt. – Erőltetetten
felnevettek, de Kenneth azzal a nem múló rossz érzéssel indult el a kunyhója felé, hogy a
barátja valamilyen bajba keveredett.
6.
A hajnali szürkületben Bryant majdnem elhajtott Pip Lovejoy mellett.
Miközben a szolgálatban lévő afrikai aszkari felemelte a vörös-fehér csíkos sorompót,
hogy kiengedje a konvojt, Pip lelépett az őrház melletti járdáról. Öt óra öt perc volt, és a
nap még ködös félkörként derengett a látóhatár fölött. Odaintett a Humber szedánnak,
amelyet egy Dodge teherautó és egy Bedford traktor követett egy hosszú, üres Queen
Mary repülőgép-szállítót húzva maga után.
Bryant rátaposott a fékre, mire a Dodge álmos sofőrje majdnem belehajtott hátulról.
– Nem ismertem meg – mondta a századparancsnok, és ez volt a igazság. Felhívta az
őrházat, és megkérdezte, hogy várja-e egy rendőrnő. A szolgálatos altiszt azt felelte, hogy
nem.
– Otthon hagytam az egyenruhámat. Úgy gondoltam, Mrs. De Beersnek is könnyebb
lesz, ha nem vagyok annyira hivatalos.
 És akkor még finoman fogalmazott. Bryant észrevette a fiatal nőt, amikor felemelkedett
a sorompó, de az félig elfordulva állt. Igaz, akkor sem ismerte volna fel, ha tisztán látja az
arcát. Kiengedett, hullámos szőke fürtjei meglágyították a vonásait. A rendőrségi sapka
alatt Bryant azt sem látta, milyen színű a haja. És most a férfias szabású egyenruha sem
rejtette el az alakját. Bőszárú bézs nadrágot viselt és rövid, piros blézert, aminek a szabása
úgy kihangsúlyozta a vonalait, hogy azt nehéz lett volna nem észrevenni. Bryant suttogást
és elismerő füttyentést hallott a háta mögül, és amikor odafordult, tíz férfiszempárt látott
kimeredni a Dodge vezetőfülkéjéből és platójáról. Mind kíváncsiak voltak, ki az a csinos,
fiatal nő, akivel a századparancsnok beszélget. A blézer alatt lévő fehér blúz felső két
gombja ki volt gombolva.
– Szálljon be a kocsiba, mielőtt még balesetet okoz!
– Köszönöm – mosolyodott el a nő. – Ezt bóknak veszem.
Bryant egy régi, kék, foszladozó gallérú egyeninget viselt, és mivel hűvös volt a reggel,
felvette kék repülős kabátját is, amely derékig ért, és normális esetben övvel lehetett
összefogni. Az övet azonban nem csatolta be, és a kabáton látszott, hogy megért már jobb
napokat is. Olaj- és vérfoltok tarkították – a saját vére, és másoké. A bal mellére hímzett
pilótaszárnyakból szinte már csak kifakult, szétfoszlott cérnaszálak maradtak. Az
öltözékét régi khakinadrág és hasított bőr sivatagi bakancs egészítette ki. Észrevette, hogy
a nő a foltos kabátot bámulja.
– Egy roncs összeszedése piszkos munka – morogta, majd hátrafordult a konvoj felé, és
elkiáltotta magát: – Rendben van, emberek! Húzzák be a fejüket, és kezdhetnek integetni!
– Szép kis konvoj! Vissza is hozza magával a repülőgépet?
– Miután végeztünk a vizsgálattal, a szerelők leszerelik a szárnyakat, meg amit még
esetleg kell, és felteszik a darabokat a Bedfordra. Az aszkarik azért jönnek, hogy
segítsenek emelni, ha kell.
– Úgy láttam, van, aki fegyvert is hozott magával.
– Nem akarom, hogy bármelyik emberemet elragadja egy oroszlán, miközben
megpróbál szétszedni egy lezuhant gépet. És talán belebotlunk valamibe, amit érdemes
lelőni a fazékba.
– Szeretem a vadont – nézett félre a nő. – Jó lesz egy időre elmenni a városból.
Bryant átvezette a konvojt Bulawayo belvárosán. Csak a város legkorábban kelő lakói
kezdtek mozgolódni vagy dolgozni – fekete afrikai utcaseprők támaszkodtak a seprűikre,
ló vontatta tejeskocsik zörögtek az utcákon, egy fehér rendőr járőrözött gyalogosan, egy
egyenes hátú matabele nő szobalányruhában, a fején egy zsák kukoricával lépkedett a
járdán. A zsák legalább húsz fontot nyomhatott. Néhányan a széles, zsakarandákkal
szegélyezett utcán dübörgő járművek után néztek – már rég megkopott a gyarmati
helyőrség háborús szerepének az újdonsága. A Victoria Falls felé mutató táblánál jobbra
fordultak. A tágas gyarmati épületek és a fehér járdaszegélyes sugárutak helyét hamarosan
átvette a durva aszfalt és a csenevész akácok szomjas, barna sora, majd a mopanierdő. A
száraz évszak végéhez ilyen közel minden szomjazott, csak lépésnyire volt a haláltól. A
felkelő nap egyre erősebben tűzött az ausztrál arcának jobb felére.
 A városból kiérve az összefüggő aszfaltút két párhuzamos, tizennyolc hüvelyk széles
sávvá fogyatkozott. Ezek a két háború között épült „keréknyomutak” keresztül-kasul
behálózták egész Rhodesiát. A megépítésük munkát adott az I. világháborúból hazatérő
katonáknak, és közel sem kerültek annyiba, mint a teljesen kiépített autóutak.
– Ha jól értem, Mrs. De Beers tud róla, hogy jövünk – jegyezte meg Pip.
– Tudja, hogy ki kell vizsgálnunk a balesetet. A múlt héten egyeztettem vele az
időpontot. Ha arra kíváncsi, hogy felhívtam-e, hogy maga is jön, a válaszom nem. Tegnap
este megpróbáltam elérni, de nem sikerült. Az elefántok rendszeresen kidöntik a
telefonpóznáit.
– Ez is hozzátartozik az afrikai élethez.
– Rosszabb helyeken is át lehet vészelni egy háborút.
– Maga hogy került ide?
Hol kezdje? Nem szívesen beszélt magáról.
– A hosszú vagy a rövid változatot kéri?
– Ötórás út áll előttünk.
– Ezerkilencszázharminckilenc októberében jelentkeztem önkéntesnek. Alig vártam,
hogy beszállhassak a játékba.
Visszaemlékezett az izgalom és idegesség naiv keverékére, ahogy egy napos tavaszi
reggelen megállt a sydneyi központi pályaudvar közelében lévő toborzóiroda előtt. Jól
tanult az iskolában, elég jó jegyeket szerzett ahhoz, hogy gépészmérnöknek tanuljon a
Sydneyi Egyetemen. A gépek sokkal jobban érdekelték, mint a földművelés. Az apja
meggörnyedt az egész életen át végzett birkanyírástól, és nem sok mindent ért el a kemény
munkával. A nagybátyjáék farmjának csendes élete már a tinédzserévei vége felé untatta
Bryantet. Falta a könyveket, és alig várta, hogy felfedezhesse a világot. Az egyetem
eleinte nehéz volt – az évfolyamtársai többsége az övénél sokkal gazdagabb családból
származott. Ám jó rögbijátékos volt, és hamar szerzett barátokat a pályán és azon kívül is.
Alighogy végzett, Európa problémái fél évszázad alatt másodszor is Ausztrália problémái
is lettek.
Vállat vont.
– Mérnökként dolgoztam egy gyárban, ahol traktoralkatrészeket gyártottak.
– Jól hangzik. Miért hagyta ott?
– Ugye csak viccel? – mosolyodon el Bryant. – A légierőhöz jelentkeztem. Már az
egyetemen elkezdtem repülni, és vadászpilótának képzeltem magam.
– Félre ne értsen, de nem tűnik annak az Errol Flynn alkatnak.
Bryant felnevetett.
– Hát hízelegni még tanulnia kell, az biztos! Az orrom a futball miatt ilyen.
– Úgy értettem, hogy bonyolultabb jellemnek tűnik, mint azok, akiket a
toborzóplakátokon lehet látni.
 Bryant elhallgatott, rápillantott a nőre, és látta, hogy elpirult. Úgy vélte, bóknak szánta a
szavait, a maga nyakatekert módján. Kíváncsi lett volna, csak azért próbálja biztonságba
ringatni, hogy utána ismét lecsaphasson rá a kérdéseivel. Akármire is készült a rendőrnő,
Bryant vonakodva mesélni kezdett – legalább addig sem Flick haláláról kell
beszélgetniük.
– A RAAF, az Ausztrál Királyi Légierő felvett, és az alapkiképzés után úgy egy évig
nem csináltam semmit. Végül… egy örökkévalóságnak tűnt… feltettek egy hajóra, amely
Egyiptomon, a Szuezi-csatornán és Mombasán keresztül ide hozott. Ez ’41 elején történt.
Azelőtt soha nem jártam még külföldön… és mondhatom, azon az úton igencsak felnyílt a
szemem.
– Milyen benyomást tett magára Afrika? – kérdezte Pip.
– Imádtam. Akkor sem panaszkodtam, amikor ide küldtek vissza. Szóval megint
végigcsináltam az alapkiképzést, csak most Bulawayóban. Ugyanaz az unalmas rutin, mint
otthon… alaki gyakorlatok, tisztelgés, cipőpucolás. DH-82-eseken, Tiger Mothokon
tanultunk repülni Cranborne-ben, Salisbury mellett.
– Csodálatos lehet repülni. Szerette?
– Akkor még igen. Úgy éreztem, elég jól megy, de a kiképzők végül nem javasoltak
vadászpilótának. Ökrös szekerekre… Oxfordokra… kerültem a Guinea Fowl légi
támaszponton, Gwelo mellett.
– Bulawayóhoz hasonlóan a Rhodesia középső részét uraló fennsíkon található
kisvárost is óriási katonai táborrá változtatták. – Nem panaszkodhattam. Azért fizettek,
hogy repüljek, és akkor úgy tűnt, csak a bombázókkal üthetünk a fritzeken. A Csendes-
óceánon és Észak-Afrikában épp elpáholtak minket, és Hitler lerohanta Oroszországot.
Sokan gondoltuk úgy az újonc bombázópilóták közül, hogy az angliai csata óta a vadászok
ideje elmúlt, és nekünk kell majd megnyerni a háborút.
– Ha hihetünk a filmhíradóknak és a Bulawayo Cbronicle-nek, tényleg a bombázók
nyerik meg ezt a háborút – vetette közbe a nő.
– Persze! – nevetett fel Bryant. – De ha ezt elhiszi, akkor van egy hidam Sydneyben,
amit szívesen eladok magának.
– Ezek szerint nem megy minden olyan simán odafent?
Bryant elgondolkodott, mennyit mondhat el neki.
– A támaszponton nem nagyon szoktam erről beszélni. Az újoncok majd megtanulják a
saját bőrükön, amikor Angliába kerülnek. Ha el is mondja az ember a fiúknak, hogy
milyen ez valójában, a többség vagy nem hiszi el, vagy azt gondolja, hogy csak ijesztgetni
próbálja őket.
– Én szeretném tudni.
– Kérdezni azt jól tud.
– Jogásznak… ügyvédnek tanultam, mielőtt férjhez mentem. De most magáról
beszélünk.
– Ügyvédnek! Mi a fene! Hát, ha komolyan kérdi… – Bryant nem tudta, hol kezdje.
 Pip némán ült.
– Innen, vagy Kanadából, vagy Ausztráliából, ahol szintén képeznek repülősöket, egy
úgynevezett Műveleti Kiképző Egységhez, egy MKE-hez küldik az embereket. Kapnak
egy bombázót, általában egy kétmotorosat, és azt hiszik, megütötték a főnyereményt. Úgy
érzik, készek lebombázni a Führert, Göringet, az összes nácit, és fél kézzel megnyerik a
háborút. Az MKE-ket néha valódi támadásokon is bevetik, Németország fölött, amikor
valami nagy dolog készül, de alapvetően csak gyakorló küldetéseken repülnek,
gyakorolják a navigációt meg füstbombákkal a bombázást. Időnként röplapokat szórnak a
megszállt városokra.
– Jó módszernek tűnik, hogy az újoncok hozzászokjanak az igazi harchoz.
– Azt viszont nem mondják el, de az ember hamar megtapasztalja a saját bőrén, hogy a
kiképző egységek veszteségei majdnem olyan súlyosak, mint a harcoló századokéi. A
kiképzés során körülbelül minden negyedik gépet elveszítjük.
– Huszonöt százalékos veszteség, mielőtt egyáltalán berepülnének Németország fölé? –
kerekedett el meglepetten a nő kék szeme.
A férfi bólintott.
– Amikor engem áthelyeztek a Wellingtonokra, négy gép, huszonnégy fiú nem jött
vissza a gyakorlórepülésekről. Ez talán nem tűnik soknak, de nap mint nap előfordul.
Voltak balesetek a fel- és leszálláskor, néhányan pedig eltűntek és soha többé nem kerültek
elő. Gondolom, az Északi-tengerbe zuhantak.
– A veszteségek szempontjából jobb a helyzet a harcoló századoknál?
– Rosszabb. Ott is vannak balesetek, ráadásul légelhárító ágyúk és vadászgépek tüzében
kell repülni. Az első pillanattól fogva ellenünk dolgozik minden. Az első turnusom alatt, a
Wellingtonokon, százszázalékos volt a veszteségarányunk. Nyilván nem halt meg
mindenki, de folyamatosan pótolták az elesetteket, és a turnus végére összességében több
embert veszítettünk, mint ahányan eredetileg a században voltunk.
– De maga túlélte – mondta a nő. Nem vád volt, és nem is arra vonatkozó kérdés,
hogyan vagy miért, csak megállapítás.
– Az már egyszer biztos. Én is és a legénységem is, mindenki. Harminc küldetés egy
karcolás nélkül.
– Az előbb elmondottak alapján ez szinte csoda.
Bryant lassított és visszakapcsolt, ahogy a két aszfaltcsík eltűnt egy szakaszon, és
áthajtottak egy kátyún. Gyanította, hogy az út két oldalán lévő homokos patakmederben
dühöngő áradat tombolhatott a legutóbbi esős évszak végén, az moshatta el az aszfaltot.
– Egy kibaszott csoda – felelte végül. – És azt hiszi, nagyra voltunk magunkkal? Hát
mérget vehet rá! A végén három napig egyfolytában csak ittunk. Mind kaptunk
plecsniket… kitüntetéseket… és hat hónap szabadságot. De egyikünk sem vette ki.
– Miért nem? – kérdezte Pip meglepetten. – Fityiszt mutattak a halálnak,
megérdemelték a szabadságot.
– Tudtuk, hogy mindannyiunknak kell majd repülnie még egy turnust a szabadság után,
és együtt úgy döntöttünk… még szavaztunk is… hogy rögtön elkezdjük, megcsináljuk a
másik harminc berepülést is, kihagyás nélkül.
– Férfiak – csóválta a fejét Pip.
– Értse meg, legyőzhetetlenek voltunk, legalábbis annak hittük magunkat. Meg aztán át
is helyeztek minket a Lancesterekre. Négymotoros bombázók, gyönyörű, hatalmas
fenevadak. Azt hittük, biztonságban leszünk bennük. – Kinézett az ablakon a végtelen
afrikai szavannára, amely mérföldeken át terült el minden irányban. – Tévedtünk.
– Nem kell folytania, ha nem akarja – vetette fel a nő.
Bryant egyenesen előremeredt, nem nézett rá, sem a rongyos afrikai gyerekekre, akik az
út mellett integettek nekik, ahogy áthajtottak egy kis falun. Ez már az az Afrika volt,
amire számított. Sárga fűtetővel borított sárkunyhók. Ha az ember megkapargatta a fehér,
gyarmati Bulawayo felszínét, még mindig előbukkantak a törzsi területek. Át kellett
repülni az ország fölött ahhoz, hogy látni lehessen, mennyi minden létezik még a
kőépületek és az aszfaltutak mellett. Olyan volt, mint Pip kérdezősködése. Ha valaki
tényleg kérdezni akar, tisztában kell lennie azzal, hogy az igazság nagyobb, kegyetlenebb
és csúnyább, mint a látszat.
– Maga kérdezte – bökte ki végül.
– Tudom, de…
– Az embereknek tudniuk kell az igazat.
– Hogy érti ezt?
– Hogy a háború nem olyan, mint a híradókban.
– Tudjuk.
– Persze. – Egy dombtetőhöz közeledve sötét színű állatokat pillantott meg az úton, és
lelassított. Azt hitte, marhák, de közelebb érve rájött, hogy bivalyok. – Úgy hallottam,
veszélyesek – mutatott rájuk.
– Nagyon – felelte a nő. Bryant nem mondott mást, pedig Pip érezte, hogy sok
mondanivalója lenne, és szüksége lett volna valakire, akinek elmondhatja. Nyilvánvalóan
nem ő az.
– Férjnél van – szólalt meg a férfi valamivel később, rápillantva a Pip ujján lévő
egyszerű jegygyűrűre.
– Igen.
– Hol van a férje? A tengeren túl?
– Nem egészen. A sivatagi hadseregcsoportnál. Valahol Olaszországban.
Bryant bólintott.
– Mit csinált a háború előtt?
Pip utálta, hogy az emberek először mindig a férjéről kérdezték, mintha a férfi lett volna
a házasságuk sarokköve, és semmi jelentősége nem lett volna annak, hogy a nővel mi
történt a házasság előtt, alatt vagy után.
 – Van egy tejgazdaságunk. Bulawayo mellett, a Plumtree felé vezető úton.
– Ideális vidék az ilyesmihez.
– Igyekszünk.
– Nehéz lehet magának, igazgatni a farmot és rendőrként dolgozni, harcolni a bűn ellen.
– Valahogy elboldogulok. Van egy kiváló matebe munkavezetőm, gyakorlatilag ő vezeti
a tehenészetet.
– Említette, hogy ügyvédnek készült.
– Igen.
– Jézusom! – mordult fel Bryant. – Mintha a fogát húznák.
– Magát sem lehetne azzal vádolni, hogy lyukat beszél az ember hasába – mosolyodott
el Pip.
– Hát, büszke lehet a férjére. A sivatagi hadseregcsoportba a legjobbak kerültek. –
Elmesélte, hogy az egyik kumalói kiképző Kittyhawkokon repült a RAF sivatagi
légierejénél. Áradozott arról, ahogy a szárazföldiek a németek ellen harcoltak. A
csoportok kis konvojokban tevékenykedtek, több száz mérfölddel az ellenséges vonalak
mögött. Gyorsan mozogtak és kegyetlenül odacsaptak. Kemény embereknek való feladat
volt, akik a sivatagban is meg tudtak élni – mint az ausztrálok és a rhodesiaiak. – Kemény
fickó lehet.
– Az – harapta be az alsó ajkát Pip.
– Mi a neve?
– Charlie.
Bryant elhallgatott, és Pip tudta, hogy azt reméli, majd ő kitölti az űrt, és tovább beszél.
Ugyanezt a kihallgatási technikát alkalmazta ő is korábban. Gyorsan tanult a fickó. Ám ő
nem fog bedőlni neki.
– Oké – szólalt meg végül Bryant. – Akkor ennyit Charlie-ról. Megértettem, nem akar
beszélni róla.
– Csak… nehéz. Hogy távol van. Maga nős?
– Én? Dehogyis! Volt egy lány Sydneyben, de a kiképzés felénél kaptam tőle egy
levelet, amiben megírta, hogy megismerkedett valakivel. Feleségül akartam venni. Még
csak néhány éve történt, mégis olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el. Csak most
látom, hogy alig ismertem.
– De azért meg fog nősülni valamikor? – kérdezte Pip.
– Nem akarok melodramatikusnak tűnni, de amikor Angliába kerültem, nem hittem
volna, hogy túlélem a háborút. Még most sem tudom elképzelni magam egy házban,
udvarral, kerítéssel, gyerekekkel. Valahogy nem tűnik természetesnek. Magának vannak
gyerekei?
– Nincsenek. – Hála Istennek! – tette hozzá magában Pip.
 – Majd a háború után, gondolom.
– Igen, azt hiszem.
Bryant ránézett a nőre, de az nem folytatta.
– Szóval miért nem lett ügyvéd?
– Férjhez mentem és egy farmer felesége lettem.
A férfi bólintott.
– Gondolom, most tanulhatna a rendőrség helyett.
– Nem tudom, maga hogy van vele, századparancsnok…
– Paul.
– Tekintettel a körülményekre…
– Paul, vagy egy szót sem húz ki belőlem többet, és hátraül a Dodge platójára, a fiúk
közé.
Pip felnevetett.
– Jól van, Paul. Nem tudom, maga hogy van vele, de szerintem egyelőre elég az
élettörténeteinkből.
– Egyetértek…
– Ó! Philippa. De szinte mindenki Pipnek szólít.
– Nem én öltem meg, Pip. Ugye ezt maga is tudja?
A nő látta, hogy Bryant még mindig az utat figyeli, nem akar, vagy nem tud a szemébe
nézni.
– Nem tudom, mit gondoljak, Paul. Egyelőre nincs okom, hogy magát gyanúsítsam.
A férfi most ránézett, és Pip arra gondolt, soha nem látott még szempárt, amely ennyire
tele lett volna szomorúsággal, veszteséggel, fáradtsággal és rossz emlékekkel.
– Képtelen lennék ilyesmire – mondta Bryant.
Pip úgy érezte, hihet neki.
– Mennyire állt közel egymáshoz Feliciy és Catherine De Beers?
– Majd meglátja, amikor közli vele a hírt. Most kicsit megállunk pihenni.
Bryant megállította a konvojt az út melletti hosszú, fehérre meszelt, nádtetős homokkő
épület előtt.
– A régi nyaraim jutnak eszembe erről a helyről – hümmögte Pip.
Bryant kiszállt a kocsiból, és a karjait a feje fölé emelve nyújtózott egy nagyot.
– Húsz perc, fiúk! – kiáltott oda a Dodge-on ülő embereknek. – Igyunk egy csésze teát!
Tehát járt már itt?
– Csak néhányszor, még gyerekkoromban. A nászutunkat Victoria Fallsban töltöttük,
egy nagy szállodában.
– A boldog szép napok? – jegyezte meg a férfi, aztán rögtön megbánta, ahogy
kicsúsztak a száján a szavak. – Sajnálom. Semmi közöm hozzá.
Pip elengedte a füle mellett a megjegyzést, bár hirtelen rájött, hogy a házasságával
kapcsolatos kérdésekre adott kurta, rosszkedvű válaszaival elárulta magát. A fene essen
bele! Nem azért jöttek, hogy a magánéletét boncolgassák. Leültek egy fehér kovácsoltvas
asztalhoz a ház előtt, a vadszőlővel befuttatott tornác alatt, és teát rendeltek az afrikai
pincértől.
Némán ültek az asztalnál. A nap az arcukba sütött, és mindketten elmerültek az
emlékeikben.
Egyre több vadat láttak, miután lekanyarodtak az aszfaltcsíkokról a matetsi és a
bechuanalandi határon lévő Pandamatenga felé vezető földútra. A kereszteződésnél álló
ütött-kopott tábla szerint hatvanmérföldnyire voltak az ország északnyugati sarkában lévő
Victoria Fallstól. Bryant a rhodesiai kiképzés alatt átrepült a fenséges vízesés fölött, és
megcsodálta a füstoszlopként gomolygó finom vízpermetet. Itt azonban a növényzet
csontszáraz volt a vízhiánytól.
– Mik ezek? – kérdezte, miközben lelassított egy fekete-fehér, csodálatos, ívelt szarvú
antilopcsorda mellett.
– Fekete lóantilopok. Gyönyörűek, igaz? Ezek szerint valahol a közelben van víz. Az
évnek ebben a szakában a vadállatok a maradék természetes víztározók közelébe
húzódnak.
– Bárcsak gyakrabban kijöhetnék a vadonba! – sóhajtott fel Bryant.
– Tudom, mire gondol. Én is szívesen élnék itt, távol a várostól meg a rengeteg
embertől.
– Én is. Catherine azt mondja, hatalmas bivalycsordák meg elefántok élnek erre, meg
oroszlánok, gepárdok, leopárdok.
– Csodálatos hely. Az ember szinte elhiszi, hogy van Isten.
Furcsa, gondolta Bryant, mert épp ugyanezt akarta mondani.
Angliában vagy Németország fölött semmit sem látott, ami meggyőzte volna, hogy
létezik egy könyörületes felsőbbrendű lény, vagy ha létezik, az ő oldalukon áll. Kíváncsi
lett volna, a nő miért ábrándult ki a vallásból – mert kiábrándult, az látszott. Időnként úgy
tűnt, ő is fájdalmas emlékeket dédelget, amik ott hagyták a nyomaikat egyébként angyali
arcán.
A konvoj tovább döcögött az alig karbantartott földúton. A hatalmas mopanierdőt
kiszáradt folyóágyak és elsárgult, száraz fűvel borított ártéri síkságok tagolták. A kocsi
belsejét és a Dodge platóján ülőket belepte a por. Bryant érezte a fogai között csikorgó
homokszemcséket. Egy hatalmas elefántbika lépett ki előttük az útra. Rátaposott a fékre.
– Szent szar! – mondta. – Hogy menjek hátra?
– Halkan! – suttogta Pip. – A hangja jobban felbosszantja, mint a motorok zúgása.
 Az állat lassan rázogatta nagy, dudoros fejét. A fülei szürke zászlókként lobogtak.
Felemelte az ormányát, aztán beleszimatolt a levegőbe.
– Ne mozduljon! – sziszegte Pip.
– Nem is akartam! – sziszegte vissza Bryant.
Az elefánt elfordult hatalmas bal mellső lába körül, és leeresztette az ormányát.
– Elmegy – suttogta Bryant.
– Nem hiszem.
Az ormány figyelmeztetés nélkül felemelkedett, és az elefánt előrelendítette a füleit.
Futásnak eredt a Humber felé, és közben harsányan trombitálni kezdett.
– A szarba!
– Várjon! – szólt rá Pip a férfira. – Ez nem igazi roham. Csak megpróbált elijeszteni
minket.
– Elég meggyőzően csinálja – felelte Bryant hevesen dobogó szívvel.
Az elefánt néhány yarddal a kocsi előtt megállt, ismét megrázta a fejét, majd megfordult
és elballagott a fűben.
– Látja? – kérdezte Pip. – Csak figyelni kell a jeleket. Tudni kell, mikor blöfföl valaki
és mikor akarja tényleg bántani.
– Maga jól ismeri a jeleket, igaz?
– Majd meglátjuk – felelte a nő.
7.
Catherine De Beers keményen a lova oldalába mélyesztette a sarkantyúját, és az állat
vágtatni kezdett a kiszáradt tó fűvel benőtt medrében. A nyereg mögé kötözött
impalatetem minden lépésnél zökkent egyet.
– Ott jön – mutatott a sárgásbarna tájban gyorsan mozgó sötét foltra Bryant, miközben
áthajtott a De Beers-birtok, az Isilwane Ranch díszes, náddal fedett kapuján, és
rákanyarodott a fél mérföld hosszú kocsifelhajtóra.
Catherine integetett vágta közben. Hosszú, fekete fürtjei lobogtak a szélben, miközben
elszáguldott a birtok személyzetének szerény, fűtetős sárkunyhói mellett, aztán két kézre
fogta a kantárszárat, ahogy a lova könnyedén átugrott a főépület udvarát körülvevő
alacsony kőkerítés fölött. Lépésre lassított, előrehajolt és megpaskolta az állat nyakát.
– Paul! – kiáltotta. – De örülök, hogy látlak!
A fáról leszökkenő leopárd kecsességével csusszant le a nyeregből, és a kantárszárat a
kezében tartva odament a kocsihoz. Egy khakiinget és sortot viselő afrikai szolga várta,
hogy elvezesse a lovat. Catherine De Beers uralkodói mozdulattal odavetette neki a
kantárt, de egyébként nem vett tudomást a jelenlétéről.
– Látom, társaságot is hoztál. Remek! Egy örökkévalóság óta senyvedek itt, emberi
társaságra éhezve!
 Pip Lovejoy tetőtől talpig végigmérte Catherine De Beerst, mielőtt kiszállt a kocsiból.
Ha Felicity Langham úgy nézett ki, mint egy szőke hollywoodi sztár, Catherine úgy, mint
egy klasszikus szépség, mintha csak egy görög amforáról vagy egy egyiptomi
domborműről lépett volna le. Fényes fekete haj, szem és szempilla, telt kebel, széles csípő
és vékony derék – épp ahogy az amerikai magazinok igyekeztek világszerte elhitetni a
férfiakkal, hogy ez a női szépség netovábbja. A ruházata pedig csak ráerősített erre.
Fényesen csillogó barna lovaglócsizma, feszes lovaglónadrág és egyszerű, de elegáns
szabású, égkék ing. Pip két első foga között volt egy kis rés, és emiatt rögtön megirigyelte
a másik nő tökéletes, szabályos, hófehér fogsorát.
– Üdvözlöm! Catherine vagyok. Még nem találkoztunk – fogadta a házigazdájuk.
Az akcentusa inkább brit volt, mint rhodesiai. Talán csak affektált.
– Helló! Philippa Lovejoy rendőr vagyok, a bulawayói rendőrségtől. Örülök, hogy
megismerhetem.
– A rendőrségtől? Álruhában, ha jól látom – vonta fel a szemöldökét Catherine.
– Pip hivatalos ügyben érkezett, Catherine – kezdte Bryant.
Catherine értetlenül, kérdő tekintettel nézett az ausztrálra.
– Gyertek be egy teára, és közben elmondhatjátok, miről van szó, Paul.
– Várj, Catherine. Komoly a dolog. És nem jó hír. Valami szörnyűség történt Flickkel.
– Mondja el! – nézett egyenesen Pip szemébe Catherine.
– Mrs. De Beers – vett egy nagy levegőt Pip –, sajnálattal közlöm, hogy Felicity
Langhamet tegnapelőtt éjjel holtan találták Bulawayóban. Bűncselekményre gyanakszunk.
Catherine elájult.
A francba! – gondolta Pip. Bryant odakiáltott a Dodge-on ülő katonáknak, hogy
segítsenek. Rendőrként a feladatai közé tartozott, hogy a tragikus halálhíreket közölje a
hozzátartozókkal. Eddig négyszer csinált ilyet, Hayesszel. Háromszor a szülőket és az
özvegyet kellett értesíteniük halálos autóbalesetekről, a negyedik alkalommal pedig egy
eltűnt gyermeket találtak meg holtan, egy elhagyatott tárna mélyén. A maga módján
mindegyik eset borzalmas volt, és sokféle érzelmi reakciót látott a lesújtott családtagoktól.
Egyesek sírva fakadtak, mások nem akarták elhinni a hírt, megint mások csendes
közönnyel fogadták, legalábbis az első néhány percben. Ám olyat most először látott,
hogy valaki elájuljon. Kicsit színpadiasnak tűnt – bár tulajdonképpen illett a gazdag
özvegyről szerzett első benyomásokhoz. A vágta, a leugrás a lóról, a dagályosság, amivel
Bryantet üdvözölte, és most ez az összerogyás.
– Vigyük be! – mondta Bryant, felemelve Catherine-t a földről. – Nyissa ki az ajtót! –
parancsolta egy overallos őrmesternek.
– A többiek a teherautóknál várjanak.
– Paul… te vagy az? – nézett fel egyenesen a férfi szemébe Catherine.
– Én vagyok az, Catherine. Sokkot kaptál.
– Mondd, hogy nem igaz!
 – Attól tartok, az.
Pip követte őket a főbejáraton át a házba. Catherine egyik szolgája, egy vasalt
szobalányruhát viselő, kövérkés nő kirohant a konyhába és hideg vízzel teli
kristálykancsóval tért vissza.
– Szerintem le kellene feküdnöd – tanácsolta Bryant.
– Igen, köszönöm, Paul. Most szörnyen szégyellem magam – felelte a nő.
Bryant tétovázás nélkül végigment egy hosszú folyosón. A bakancsa gumitalpa
hangosan csikorgott a lakkozott fapadlón. Pip nézte, ahogy a jobb lábával betaszította az
egyik ajtót, majd belépett a szobába. Követte az ajtóig, és benézett. Úgy tűnt, az a ház
úrnőjének a hálószobája. A közepén baldachinos ágy állt, moszkitóhálóval körülvéve. A
berendezés drágának tűnt. Mindenfelé angol csipketerítők és afrikai műtárgyak voltak. A
széles öltözőasztalon lévő két nagy, íves elefántagyarba parányi, egymás mögött vonuló
elefántokat faragtak. Az asztal előtt álló zsámoly egy elefánt lábából készült.
A parfümillat és a szekrényeken álló színes illatszeres üvegcsék tömkelege arra utalt,
hogy ez Catherine hálószobája, de látni lehetett benne az öreg Hugo De Beers örökségét
is. Az agyarakon és a zsámolyon kívül volt egy leopárdbőr a padlón, és egy régi
vadászpuska – egy Martini Henry, gondolta Pip – a falon egy asszegai, egy zulu lándzsa
fölött. Ehhez képest az ágy fölött egy impresszionista olajfestmény függött, ami mintha
két, ölelkező meztelen nőt ábrázolt volna.
Bryant a könyökével széthúzta a moszkitóhálót, és lefektette Catherine-t az ágyra.
– Patience mindjárt hoz egy kis vizet. Addig próbálj megnyugodni.
Pip rájuk nézett. Mint egy házaspár, gondolta. Bryant nyilván járt már a házban. Tudta,
merre van a hálószoba, és tudta, hogy hívják a szobalányt. Ha találgatnia kellett volna, azt
feltételezve, hogy az ausztrál nem mondott el neki mindent, azt mondta volna, hogy
romantikus viszonyt ápolt Felicity Langhammel – és talán szégyellte, hogy ilyesmibe
keveredett az egyik alárendeltjével, vagy félt, hogy valahogyan belekeveredhet a
gyilkosságba. Pip gyanította, hogy Catherine De Beerst is a Felicityvel való kapcsolata
révén ismerte meg. Az, hogy ilyen jól kiismerte magát a De Beers-villában – mert Pip
csak így tudott gondolni a házra –, arra utalt, hogy Catherine is közeli barátja.
– Köszönöm, drágám – mondta Catherine.
Vagy talán annál is több? – vonta fel a szemöldökét Pip Bryant háta mögött.
Catherine De Beers felnézett az ágyról, és látta a meglepetést Pip arcán.
– Bocsásson meg, rendőrnő. Össze vagyok zavarodva. Egyébként mindenkit
„drágámnak” szólítok.
– Fel kell tennem néhány kérdést önnek, Mrs. De Beers…
– Kérem, szólítson Catherine-nek!
– Ha készen áll rá. Most megfelel?
– Attól tartok, még forog velem a világ – felelte Catherine, miközben megérkezett a
szobalány és letett egy ezüsttálcát, rajta vizeskancsóval és egy metszett kristálypohárral az
ágy melletti mahagóni éjjeliszekrényre.
– Hát persze – bólintott Pip. – Talán később?
– Olyan rettenetesen sajnálom ezt az egészet. Flick, Felicity nagyon jó barátom volt.
Iskolába is együtt jártunk, és gondolom, Paul beszélt már a show-nkról.
– Igen. Szörnyű csapás lehet ez.
– Pip, hagyjuk ezt most – vágott a szavába Bryant –, ha nem gond. Eljöhetne velem
meg a fiúkkal a repülőgéphez. Később majd visszajövünk Catherine-hez.
– Patience készít egy teát. Kérlek, Paul, mutasd meg a rendőrnőnek…
– Lovejoy a nevem – mondta Pip. Úgy érezte, mindenki udvariasan és hatékonyan
félretolja az útból.
– Patience, vezesd át Lovejoy rendőrnőt a nappaliba, és készíts neki egy teát! –
parancsolta Catherine.
– Igenis, asszonyom! – bólintott a szobalány. – Erre legyen szíves.
– Egy pillanat, és jövök én is – nézett rá Bryant. – Csak meggyőződök róla, hogy
minden rendben van.
Pip bólintott, aztán vonakodva követte a szobalányt a nappali felé.
– Ó, Istenem, Paul, mondd, hogy nem igaz! – ismételte Catherine. Az ausztrál úgy
vélte, könnyeket lát a szemében.
– Nem tudják, hogy történt. A város egyik durva negyedében találták meg, hiányos
öltözékben.
– Pedig figyelmeztettem néhány férfiismerőse kapcsán. A jelenlévők természetesen
kivételek.
– Erről… – kezdte Bryant fájdalmas és szégyenkező arccal.
– Nem beszéltél a rendőrségnek?
A férfi megrázta a fejét.
– Ne aggódj – suttogta Catherine. – Anyu majd segít. Nem fogok kitálalni Miss
Fontoskodónak. Ugye nem vesztetek össze Flickkel?
– Hogy érted ezt? Jézusom, Cath, épp elég, hogy a rendőrök azt hiszik, rejtegetek
valamit!
– Nem, Paul, természetesen nem gondolom, hogy bántottad volna Flicket. De kíváncsi
lennék, kivel rúgta össze már megint a port.
– Ezzel szinte azt mondod, hogy ő tehet a haláláról. Lehet, hogy egyszerűen csak
megtámadták az utcán.
– Te sem tudtál róla mindent, Paul – emelte a szeméhez a kezét Catherine. – Még nem
túl régóta ismersz minket.
– És egyre kevésbé értek bármit.
 – Mondtak még valamit a halála körülményeiről?
– Annyit, hogy Flicket megkötözték. A törvényszéki orvos szerint megerőszakolták,
aztán megfojtották.
– Paul – fordította el a fejét a nő úgy érzem, mintha a lényem egy része halt volna meg.
Ha nem törtem volna össze az átkozott gépemet, lent lettem volna Bulawayóban.
Vigyázhattam volna rá.
– Ne kínozd magad, Cath – ingatta a fejét a férfi, bár őt is hasonló bűntudat gyötörte.
Nem tudta rászánni magát, hogy elmondja Catherine-nek, Flick kereste a halála estéjén. És
attól csak még rosszabbul érezte magát, hogy gyanította, ha az üzenete eljutott volna
hozzá, nem ment volna el a támaszpontról, hogy találkozzanak. Zavarba ejtő volt, ami
köztük történt, és a hangárban tett látogatásai sem tették egyértelműbbé a dolgokat.
– Ne haragudj – gördült le egy könnycsepp a nő arcán –, de tényleg azt hiszem, hogy
szükségem lenne egy kis egyedüllétre.
Csak most kezdi igazán felfogni, gondolta a férfi.
– Hát persze. – Bryant lehajolt, megcsókolta a nő arcát, és félresimított egy hajfürtöt a
homlokából.
– Olyan kedves vagy! Mondd meg a rendőrnőnek, hogy beszélünk, amikor visszajöttök
az összetört géptől. Nem fogok neki semmi olyat mondani, amit ne értene meg. Egyébként
inkább tűnik szorgos háziasszonynak, mint nyomozónak.
– Most csak pihenj – felelte a férfi, majd kiment a szobából. Úgy vélte, Catherine utolsó
megjegyzése szükségtelenül csípős volt. Eltöprengett, elmondja-e Pip Lovejoynak az
egész történetet, megértené-e a nő. Ő maga is alig értette. Ha viszont mást mond, mint
amit Catherine fog, csak tovább bonyolítja a helyzetet. Megrázta a fejét, és benyúlt a
zsebébe egy cigarettáért.
Pip megköszönte a szobalánynak a teát, majd megkérdezte:
– Patience, van Mrs. De Beersnek automobilja?
– Igen, asszonyom.
– Gyakran jár vele Bulawayóba?
– Ó, nem! – nevetett fel kurtán a szobalány. – Az asszonyom inkább repülni szokott.
– Igen, tudom, de mióta összetört a repülőgépe, elment autóval Bulawayóba?
– Nem, asszonyom.
– Hová szokott autóval menni?
– Néha Victoria Fallsba bevásárolni, meg az ismerőseihez.
– Értem – bólintott Pip. – Maga ismerte Miss Felicity Langhamet, Patience?
Patience körülnézett a szobában.
– Minden rendben – mondta Pip, érezve a lány elbizonytalanodását. – Lehet, hogy nem
látszom annak, de rendőr vagyok.
 A szobalány bólintott.
– Miss Felicity néha járt itt.
– Jó barátok voltak Mrs. De Beersszel?
– Ó, igen.
– És Bryant századparancsnok?
– Itt áll maga mögött – mondta Bryant mosolyogva.
Patience megragadta az alkalmat, és eltűnt a konyhában.
– A kérdések várhatnak – folytatta a férfi. – Catherine nemsokára beszél magával.
Nagyon megrázta az eset, de ne tulajdonítson túl nagy jelentőséget az amatőr
színjátszásának. Idegenek jelenlétében hajlamos túlzásokba esni, bár amit ma hallott, az
tényleg nagyon felkavarta.
– Értem – felelte Pip. Nem tetszett neki, ahogy a férfi átvette az irányítást a házban,
mintha csak az övé lett volna, de tartotta a száját.
– Jöjjön, hadd mutassam meg, mi történik, amikor hagyjuk, hogy egy kanadai kamasz
játszadozzon egy drága repülőgéppel.
Visszaültek a kocsiba, a várakozó szerelők meg aszkarik pedig elnyomták a
cigarettáikat, és felmásztak a két teherautóra. Az Isilwane Ranch magánrepülőtere
mindössze fél mérföldre volt a főépülettől, de Bryantnak és Pipnek még ezen a rövid úton
is igazi miniszafariban lehetett része.
– Fakó lóantilopok – mutatta Pip, miközben átkelt előttük az úton körülbelül húsz
rozsdabarna, fekete-fehér pofájú, ívelt szarvú állat, megállásra kényszerítve a konvojt. A
ló nagyságú antilopok combig gázoltak az aranysárga fűben, alig vetve futó pillantást az
emberekre.
– Soha nem láttam még ilyet – rázta a fejét a férfi.
– Azok ott oroszlánnyomok! – dugta ki a fejét a nő az utasoldali ablakon, hogy alaposan
szemügyre vegyen néhány nagy mancsnyomot a porban.
– Még jó, hogy a fiúk fegyvert is hoztak magukkal.
– Hová lett a nagy, bátor bombázópilóta? – nevetett fel Pip.
Bryant elengedte a füle mellett az élcet, és tovább indult az úton.
– Azok mik? Szarvasok?
– Afrikában nincsenek szarvasok. Víziantilopok. A farukon lévő fehér foltról lehet
megismerni őket. Olyan, mintha ráültek volna egy vécére, amit valaki tréfából fehérre
festett.
– Régi csíny a RAF-nál. Rossz belegondolni, ha van isten, akkor brit repülőtiszt. –
Elhaladtak a csapzott, szürke állatok mellett, és áthajtottak a kiszáradt folyómedren, a
kővel kirakott gázlóhelyen. – Mindjárt odaérünk a repülőtérre.
– Ismeri a környéket – állapította meg a nő.
 – Jártam már itt néhányszor, de a vadakat soha nem néztem meg igazán – felelte a férfi,
elfordítva a fejét és kinézve az ablakán. – Kellett néhány megbeszélés meg egy csomó
papírmunka, hogy engedélyezhessem Catherine és Felicity ejtőernyős-bemutatóját.
– Bocsásson meg a kérdésért, de honnan tudta, merre van Catherine hálószobája?
– Az első látogatásomkor végigvezetett az egész házon. Mi jár a fejében, rendőrnő?
– Ó, semmi. Nézze csak, zebrák legelnek a leszállópályán.
Bryant végighajtott a kifutón, amelynek a füvét zebrák, gnúk és antilopok legelték
rövidre.
– Catherine mesélte, hogy nemrégiben négyszer kellett egész alacsonyan végigrepülnie
a leszállópálya fölött, hogy elijesszen egy éhes oroszláncsapatot, amely a kellős közepén
ejtett el egy zebrát.
– Vad vidék ez, az már biztos – bólogatott Pip.
– Ott van a mi törött szárnyú madarunk – mutatott Bryant a lezuhant Harvardra.
– Nem úgy néz ki, mint ami fel tudna szállni. Mi történt? – kérdezte Pip, miközben
kiszálltak a kocsiból, és elindultak a roncs felé. Megborzongott a meggörbült fém és a
repedezett szélvédő láttán.
– A pilóta… bár valószínűleg soha többé nem repülhet… azt állítja, valami gond támadt
az egyik motorral, és megpróbált kényszerleszállást végrehajtani itt, a De Beers-birtok
leszállópályáján. Amikor leért, a futóműve beakadt egy gödörbe, amit talán egy földi
malac ásott, és leszakadt.
Megálltak mögöttük a teherautók. A szerelők és az aszkarik leszálltak, aztán elindultak
a roncs felé.
– Én azt mondanám, a sztori második fele hihető, tényleg belement egy gödörbe, de a
szárnyaimba mernék fogadni, ha kipróbálnánk a motorjait, semmi gond nem lenne velük.
– De hát épp most veszített el egy másik Harvardot valahol a sósivatagban,
Bechuanalandben. Lehet, hogy miután megtalálják, kiderül, hogy mindkét gépnél ugyanaz
a hiba fordult elő a motorral. Miért nem adja meg az ártatlanság vélelmét addig a
pilótának? – kérdezte Pip.
– Addig nem tudhatjuk, mi történt Smythe gépével, amíg meg nem találjuk. Ennek a
fickónak, Cavendishnek azonban lőgyakorlaton kellett volna lennie aznap, amikor
lezuhant.
– És?
– A miasi lőtér úgy százötven mérföldnyire van innen légvonalban.
– Szóval maga szerint szándékosan szállt le itt? Minek? Talán azért, hogy meglátogassa
Catherine-t?
– Ez is megfordult a fejemben, de Catherine azt állítja, még csak nem is utalt rá
Cavendishnek, hogy szívesen látná.
– De magát nem győzte meg? – nógatta a nő, látva a férfi megkeményedő tekintetét.
Kíváncsi lett volna, vajon a féltékenység-e az oka. A fiatal kanadai talán egy olyan nőnél
próbálkozott, akivel Bryant vagy már most viszonyt folytat, vagy viszonyt tervez?
– Catherine rendszeresen felbukkant a kantinban, és sok újonccal megismerkedett. Ő is
repül, mint tudja, és rajong a repülőgépeinkért, különösen a Harvardokért, amelyek a
legközelebb állnak Rhodesiában a vadászgépekhez.
– A szegény ember Spitfire-ei?
– Igen, azt hiszem. Sokszor kérte már, hogy repülhessen valamelyikkel. Természetesen
nem engedtem.
– Akkor talán rávette Cavendisht, hogy engedje fel egy körre? – vetette fel Pip.
– Én is erre gondoltam, de Cavendish állítja, hogy nem beszélte meg Catherine-nel,
hogy leszáll a Harvarddal nála és felveszi. Ragaszkodik a sztorijához, hogy
kényszerleszállást kellett végrehajtania. És mint mondtam, Catherine is tagadja, hogy a fiú
hozzá jött volna Isilwane-be.
Bryant körülnézett a baleset helyszínén.
– Úgy látom, amikor a kerék belefutott a gödörbe, a Harvard hirtelen balra fordult,
feltéve, hogy a történetnek ez a fele igaz. Látja, ott vannak a nyomok a fűben, ahol a
propeller szárnyai belemélyedtek, és aztán visszahajoltak a motorburkolatra.
Pip bólintott, és követte a férfit, miközben az sorra vette a nyomokat és levonta a
következtetéseit. Ugyanolyan volt, mint egy közlekedési baleset helyszínelése, vagy akár a
jelenlegi gyilkossági ügye. Volt egy testük – ez esetben a repülőgép –, néhány nyomuk, és
egyik esetben sem találtak egyértelmű indítékot.
– A gép valószínűleg orra bukott – folytatta Bryant –, ettől tört össze a szélvédője.
Aztán visszazökkent a farkára. – Rátette a kezét a meleg fémre, és benézett a hátsó
vezérsíkok alá. – A farokkormány is letört. A bal oldali vezérsík hegye beleakadt a földbe,
amikor beakadt a futómű. – Visszament a gép elejéhez, és körülnézett a motor burkolata
körül. – Nincs nyoma olaj- vagy üzemanyag-szivárgásnak. Oké, őrmester – kiáltott oda a
szerelők főnökének –, szereljék le a szárnyakat és készítsék fel a gépet a szállításra!
– Igenis, uram. Rajta, lusta dögök, kezdődjön a móka!
Bryant a gép leszállásának a nyomait követve végigment a kifutón. Pip követte.
– És itt vannak a futómű maradványai – mutatta.
A nő csípőre tett kézzel megállt mellette.
– Szerintem ezt egy földi malac ásta. Vagy bármi más, de a pilóta nem kerülhette ki.
– Követhette volna az eredeti repülési tervét – morogta Bryant a fejét csóválva. – Ezek
az ostoba kölyök! Nem elég, hogy nem hiszik, milyenek lesznek az esélyeik az éles
bevetéseken, már itt megtesznek mindent, hogy ilyen hülye mutatványokkal megöljék
magukat.
– Lehet, hogy igazat mondott.
– Mindig motorhibára vagy az elromlott kompaszra hivatkoznak. Még egy eredeti
kifogást sem tudnak felhozni a kis szórakozásaikra.
 – Na ne mondja, hogy maga mereven követte a szabályzatot kiképzés közben! Maga
talán nem tett néhány engedély nélküli kiruccanást, hogy villogjon a lányok előtt az új
gépével? – kérdezte Pip mosolyogva.
Bryant elfordult tőle.
– Aha! Egy repedés a merev álarcon, ha jól látom – makacskodott a nő. A férfi ránézett
és elmosolyodott. Pip rájött, most először lát ilyen mosolyt szétterülni a ráncos arcon.
Olyan volt, mintha hirtelen valaki más lett volna, ha csak egy pillanatra is. Abban a
pillanatban a szégyellős vigyortól és a szemében megcsillanó szikrától évekkel közelebb
került az igazi korához, és a nő legnagyobb meglepetésére nagyon vonzónak tűnt.
– Az igazat megvallva épp egy ilyen ostoba csíny miatt kerültem a bombázókhoz.
– Gyerünk, ki vele! Vagy vigyem be a rendőrségre, és tegyem fel a hüvelykszorítót?
– Igaza van, rendőrnő. Maga kiváló nyomozó. Egy lányhoz volt köze.
– Tudtam! Csinos volt?
– Nagyon.
– Helyes. Az ember ne kockáztassa a karrierjét valami öreg farmer egyszerű lányáért.
– Nem farmon élt, hanem Salisburyben. A közelben, Norton mellett volt a
támaszpontunk. Megsturcoltam a házukat… egészen alacsonyan elrepültem felette.
– Nem hittem volna, hogy ez főbenjáró bűn.
– Ötször egymás után.
– Ó, Istenem! – kapta a szája elé a kezét Pip, hogy elrejtse a vigyorát.
– És mint kiderült, négy házzal arrébb egy repülő dandárparancsnok lakott. És
bőségesen volt ideje leírni a Harvardom oldalán lévő azonosítót.
– Akkor szerencséje volt, hogy nem vécéket kell pucolnia a háború végéig.
– Talán igen, talán nem – vont vállat Bryant. – A dandárparancsnok mindenesetre
őrjöngve követelte, hogy soha többé ne szállhassak fel. De a kiképzőm végül csak annyit
mondott, túl felelőtlen vagyok ahhoz, hogy rám bízzanak egy vadászgépet. Áttettek az
Oxfordokra, és bombázópilóta lettem.
– Mi lett a lánnyal?
Bryant vállat vont.
– Megígértem neki, hogy majd írok, de szakított velem, mielőtt még elmentem volna.
Pip hirtelen megsajnálta.
– Nehéz lehetett.
– Okosabb volt, mint én. Szerintem többet tudott, mint én meg a barátaim akkor…
arról, hogy mi vár ránk Angliában. A háború nem tesz jót a tartós kapcsolatoknak.
Pip nem akarta, hogy megint búskomor legyen.
– De gondolom, az angol lányok házait már nem tudta megsturcolni a Lancesterekkel?
 – Meglepődne! – nevetett fel a férfi. A rövid, éles nevetés olyan idegennek hatott tőle,
hogy Pip kíváncsi lett volna, nevetett-e egyáltalán az elmúlt egy évben.
– Nem hiányzik? Mármint a repülés? – kérdezte, miközben elindultak vissza, a
repülőgép felé.
– Azt sem bánom, ha soha többé nem repülhetek – felelte a férfi halkan, szinte csak
magának.
Pip ránézett, és megint azt az öreg, ráncos, komor, fáradt arcot látta. Nem mondott
semmit. Ez az arc nem volt vonzó, és legalább tíz évvel idősebbnek tűnt a valódi koránál.
A háború, mindaz, amit átélt, megfosztotta Bryantet a fiatalságától, a humorától, és
amennyire látta, az életkedvétől. Úgy látszott, már csak az élteti, hogy minden tőle telhetőt
megtegyen azért, hogy a rábízott fiatalok legalább a kiképzést túléljék.
– Hogy halad a másik lezuhant Harvard ügyének a vizsgálata?
A férfi megint vállat vont.
– Felhívtam a Bechualand határa melletti rendőrőrsöt, ott azt mondták, kiküldenek egy
csapatot oda, ahol Smythe holttestét megtalálták, és utánanéznek a gépnek is.
Átirányítottunk néhány gyakorlórepülést is a sósivatag felett, hogy keressék a roncsot.
– Elég nagy területet kell átfésülniük – jegyezte meg Pip.
– Igaz, de azt tudjuk, hol találták meg Smythe holttestét. Egy nap alatt nem juthatott túl
messze a gépétől.
Ismét megálltak a repülőgép mellett.
– Hogy haladnak? – kérdezte Bryant az őrmestertől.
A nagy termetű férfi overallján verejtékfoltok sötétlettek. Két fiatalabb szerelő állt
mellette, miközben próbált meglazítani egy csavart a félig leszakadt szárny tövénél. Az
őrmester szemmel láthatólag úgy vélte, bizonyos feladatokat csak ő tud rendesen
elvégezni.
– Elgörbült ez a szar. Tovább fog tartani, mint hittem.
– A géppuskákból kivették a muníciót? – kérdezte Bryant.
– Igen, uram. A kurva életbe! Ó, elnézést, hölgyem – tette hozzá az őrmester, amikor
észrevette Pipet. A hangjából egyértelműen hallatszott, hogy bosszús a makacs szárny és a
századparancsnok kérdésében rejlő feltételezés miatt. Még hogy ő elfelejtsen valamit!
– Jól van, őrmester – mondta Bryant. – Fel ne robbanjon nekem. Már itt sem vagyunk.
– Igenis, uram. Vigyétek azt a rohadt lőszert a Dodge-ba! – förmedt rá az őrmester az
egyik pirospozsgás szerelőre.
– A házban leszünk. Szóljon, ha végeztek – intett búcsút Bryant.
– Úgy lesz, uram. Hölgyem.
Bryant és Pip elindultak a kocsi felé, de az őrmester utánuk szólt:
– Még valami, uram!
 – Igen, őrmester? – nézett vissza Bryant.
A szerelő megtörölte izzadó homlokát húsos, rózsaszín alkarjával.
– Mondta, hogy figyeljünk, hátha találunk valami szokatlant. És ha már a lőszert
kérdezte…
– Igen?
– Nincsenek tele a tárak. Közel sem, pedig a géppuskák tiszták.
Bryant odalépett a Harvard két .303-as Browning géppuskájához, amelyeket már
leszereltek és letettek a fűbe. Az egyiket a jobb szárnyból vették ki, a másikat a repülőgép
orrának jobb oldaláról. Bedugta a kisujját az egyik cső végébe, és körbehúzta a belsején.
Amikor kihúzta, csak egy kis olajmaszat sötétlett rajta.
– Igaza van. Nincs lőporüledék. Nem lőttek velük. De ez egybevág azzal, amit a pilóta
mondott. Hamarabb jelentette a motorhibát, mint hogy odaért volna a lőtérre.
– Elég messze van innen a lőtér, uram – jegyezte meg az őrmester.
– Igen, ez is része a vizsgálatnak. De mi van a lőszerrel?
– Ahogy mondtam, uram, nagyon könnyűek a tárak. Csak ötven lőszer maradt
géppuskánként.
– Azt hittem, ennél sokkal több van egy repülőgépen – jegyezte meg Pip.
– Bizony, sokkal több, hölgyem – felelte az őrmester.
Bryant próbált visszaemlékezni arra a rövid időre, amit a Harvardokon töltött, mielőtt
áthelyezték volna a bombázókra.
– Azaz hatszáz lőszer hiányzik… géppuskánként háromszáz. Fel fogom tüntetni a
jelentésben, és kikérdezem róla a pilótát.
– Fogadni mernék, hogy egy ilyen vadásztanyán sok .303-as puska akad.
– A vizsgálatot hagyja csak rám, őrmester. Szép munka, hogy észrevette a lőszer
eltűnését… már ha az történt. De akár a földi személyzet is elábrándozhatott munka
közben a támaszponton.
– Kiderítem, ki volt aznap szolgálatban, és lesz egy-két szavam hozzá, uram – ráncolta
a homlokát az őrmester.
Bryant és Pip magára hagyta a szerelőket, és beült a Humberbe.
– Elég aggasztó ez a lőszerdolog – jegyezte meg Pip.
– Igen. De ez a légierő ügye. Emlékezzen a megállapodásunkra… én nem szólok bele a
maga munkájába, ha maga sem az enyémbe.
Csakhogy még te is a munkámhoz tartozol, gondolta a nő. Érdekes volt bejárni a baleset
helyszínét, jó volt látni a komor tiszt mosolyát, ha csak egyszer is, de neki még akkor is
meg kellett oldania egy nagyon komoly ügyet.
– Nos, akárhonnan is nézzük, mindkettőnknek van néhány kérdése Catherine De
Beershez.
 Közeledett a száraz évszak vége, és por lebegett a levegőben, ahogy a parányi szemcsék
felszálltak a felforrósodott földről meg a kiszáradt fűről és fákról. A növényeknek és az
állatoknak évről évre szembe kellett nézniük azzal a veszéllyel, hogy túl későn jön az
életet adó esőzés.
Elérkezett a ragadozók ideje. Naplementekor felüvöltöttek az oroszlánok, és összeálltak
a vadászcsapatok; várakozásteljesen csaholtak a hiénák, a lakomák maradványaira
várakozó koldusok. Az éhes növényevők az éjszaka leple alatt megkockáztatták az ivást az
egyre apadó víztározókból és folyókból, a leopárdok némán, láthatatlanul lapultak a magas
fűben.
A nap pedig vérvörös korongként emelkedett fel és ereszkedett le minden reggel és
minden este, mintha csak a gyilkolás idejének eljöttét jelentené be.
– Még mindig elvarázsolnak ezek a naplementék – jegyezte meg Bryant.
– Engem is, pedig én itt születtem, Afrikában. Imádom szürkületkor hallgatni az
oroszlánokat.
– Furcsa altatódal.
– Furcsa, engem mégis megnyugtat. Apám, amikor még megvolt a farmja, azt
mondogatta, ha hallja őket az ember, tudhatja, hol vannak, és biztos lehet benne, hogy
nem a hátsó ajtó előtt ülve várják, hogy kimenjen az éjszaka közepén hugyozni.
Bryant elmosolyodott.
– Jó illata van ennek a braainak – mondta, a braaivleis, a sült hús afrikáner
megfelelőjének rövid alakját használva, ami Dél-Afrikából szivárgott át Rhodesiába.
– Még mindig nem örülök, hogy itt töltjük az éjszakát, Paul – ráncolta a homlokát Pip. –
Pokolian sok elmaradásom lesz holnapra. Remélem, Catherine hamarosan előkerül.
Amikor délután visszatértek a kifutópályáról, Bryant halkan bekopogott a hálószoba
ajtaján, majd benyitott. Megdöbbentette, amit látott. Catherine meztelenül, felhúzott
térddel ült a szőnyegen, a jobb kezében félig üres ginesüveggel. A szeme duzzadt volt és
vörös, az arcán maszatosra száradtak a könnycseppek. Zokogott, miközben a férfi feltette
az ágyra.
– Szóltam a szakácsnak, hogy süssön meg egy impalát – motyogta félig öntudatlanul.
– Jól van, Catherine. Aludj egyet. Később majd beszélünk.
Elvette az üveget és betakargatta. Szerencsére azonnal elaludt.
Odakint besötétedett, de még így is elég meleg volt, hogy Pip és Paul ingujjra
vetkőzzön. A szerelők parázzsal teli tűzgödör körül álldogáltak, miközben Catherine
afrikai szakácsa lassan forgatta a nyárson a kis antilopot. Az aszkarik és a fehérek
elkülönülve, maguk között beszélgettek.
Bryant beszámolt Pipnek Catherine állapotáról.
– Én is kések miatta, de legalább a fiúk lazíthatnak egy kicsit – mondta, miközben újabb
nevetés harsant fel a braai mellől, és a levegőt egyre jobban betöltötte a sülő hús illata.
Mielőtt felbontotta volna a gint, Catherine-nek még volt annyi lélekjelenléte, hogy
meghagyja a személyzetnek, hozzanak jeget, két láda sört, és a tartalék matracokból
készítsenek hálóhelyet a ház melletti műhelyben. Bryantet és Pipet egy-egy újonnan
épített vendégszobába vezette a szobalány, a Catherine hálószobájához vezető folyosó
másik végén. Bryant bizonyos szempontból örült a késedelemnek. Kumalóban két temetés
előkészületeit kellett volna intéznie, nem is beszélve a feje búbjáig tornyosuló
papírmunkáról, meg a jelenlegi vizsgálatokkal kapcsolatos adminisztrációról. Igaz,
másnap úgyis ez várja majd. Egyelőre azonban örült, hogy ott állhat Pip Lovejoy mellett,
és kiélvezheti, ahogy a jól ismert zsibbadás szétterjed az ereiben, ahogy hatni kezdett a
harmadik üveg Lion Lager.
– Nézze, felkelt a házigazdánk – intett a ház felé a gin-tonikos poharat tartó kezével Pip.
Bryant észrevette, hogy Pip szinte bele sem kortyolt az italba, amióta csak megkapta. A
nő, vele ellentétben, nyilván tiszta fejjel akart beszélni Catherine-nel. Amikor beszámolt
róla, hogy Catherine gyakorlatilag eszméletlenre itta magát, egy kellemes délutánt
töltöttek együtt, autón bejárva az Isilwane Ranch környékét. Láttak zsiráfot, gnút és három
görbe szarvú kudut, és még egy csodálatos, fekete sörényű oroszlánt is, nem messze a
háztól – valószínűleg ugyanaz hívta most az üvöltésével a csapata többi tagját. A
vadállatokról beszélgettek, és mintha csak ideiglenes fegyverszünetet kötöttek volna,
egyikük sem hozta szóba a nyomozásokat.
– Rendőrnő, Paul, meg tudnak bocsátani? – kérdezte Catherine, miközben odament
hozzájuk, két kézre fogva egy gőzölgő kávéscsészét.
– Nincs mit megbocsátani, Mrs. De Beers – felelte Pip.
– Köszönöm a megértését. Kérem, szólítson Catherine-nek, én pedig Philippának
fogom, ha nem ellenkezik a rendőrségi szabályzattal.
– Pip – biccentett mosolyogva a nő.
– Hogy vagy, Cath? – kérdezte Paul.
– Kezdek magamhoz térni. Persze nem megy ki a fejemből szegény Flick, de azt
hiszem, most már kénytelen leszek beletörődni.
– Részvétem. Bizonyára nagyon jó barátok voltak – kezdte Pip.
Paul észrevette, hogy Catherine összeszedte magát. A korábban látott lesújtott roncsból
összeszedett, határozott, kifogástalan megjelenésű nő lett. A szeme még duzzadt volt egy
kicsit, de megfésülködött és kifestette magát. Egyszerű, a derekán övvel megkötött fekete
ruhát viselt, bőrsarut és egy parányi gyöngyökből fűzött nyakláncot. Úgy tűnt, Catherine-
nek minden alkalomra ki kellett öltöznie, legyen szó gyászolásról vagy vadászatról.
– El sem tudja képzelni – felelte Catherine.
Pip kíváncsi lett volna, hogy érti ezt.
– Együtt jártak iskolába?
– Igen, itt is és a tengeren túl is. Az utolsó két évre mindkettőnket Angliába küldtek, azt
remélve, hogy a britek majd igazi rendes ifjú hölgyeket faragnak belőlünk.
– Nem érte kultúrsokk magukat? – érdeklődött Pip.
 – Dehogynem! Én egy farmon nőttem fel, és a fél életemet az apámmal vadászva
töltöttem. Flick apja kereskedő volt, rettenetesen gazdag, és Flick akkor már egyik partiról
a másikra járt. Mindkettőnket a felnőttek világából rángattak ki és dobtak be egy
bentlakásos iskolába tele pedáns, rendes kislányokkal, akik a légynek sem tudtak volna
ártani. Ketten voltunk az egész világ ellen.
– És utána is barátok maradtak.
– Igen. Amikor kitört a háború, Flick belépett a női segédszolgálathoz. Ejtőernyő-
hajtogatónak képezték ki, és megőrült érte, hogy kipróbálhassa az ejtőernyőzést. Egyszer
aztán felvittem a Tiger Mothommal, és egyszerűen megtette: kiugrott. Hihetetlen
nőszemély volt – halkult el Catherine hangja, ahogy elöntötték az emlékek.
– Meg kell kérdeznem Miss Langham többi barátjáról is, Catherine.
– Természetesen – bólintott Catherine.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az, ahogyan Miss Langham holttestét találtuk,
valamint egyéb bizonyítékok arra utalnak, hogy szexuális bűncselekmény áldozata
lehetett.
Catherine lehunyta a szemét és bólintott.
– Paul már mondta. De még most sem tudom elképzelni, miért tett volna bárki is ilyet
vele.
– Ezek az esetek néha véletlenszerűen fordulnak elő, de az áldozat sokszor ismeri a
támadóját. Tudnom kell, találkozgatott-e valakivel Felicity, vagy említette-e esetleg, hogy
zaklatja egy vagy több férfi.
– Több száz.
– Elnézést? – vonta fel a szemöldökét Pip.
– Talán több ezer. Egyszerűen hemzsegtek körülötte a szerelemre éhes, honvágytól
szenvedő férfiak, akiknek a nagy része még a húsz évet sem töltötte be. Alig múlt el nap,
hogy ne hívták volna el moziba, vacsorázni vagy valamilyen kevésbé illedelmes
tevékenységre. Nem tudom, észrevette-e, de gyönyörű fiatal nő volt.
Pip bólintott.
– És hogyan fogadta ezeket a közeledéseket?
– Mondhatnám, hogy mindet visszautasította, de ez hazugság lenne. Vidám lány volt,
szeretett élni. A háború fellazítja valamennyire a társadalmi korlátokat, ahogy gondolom,
maga is észrevette. Két afférjáról tudok az újonc pilótákkal. Már mindkettő elment innen,
és a legjobb tudomásom szerint meghaltak. Az utolsó két hónappal ezelőtt.
– Mostanában nem volt senki?
– A kumalói támaszpontról senki, akiről tudnék – pillantott mintegy megerősítésért
Bryantre Catherine.
Pip belekortyolt az italába.
– Gyakran jár Bulawayóba?
 – Mióta összetörtem a gépem, nem. Utoljára egy rendezvényen voltam a tiszti
kantinban. Azóta szó szerint itt ragadtam.
– Nincs autója?
– De van. Ha a vadászathoz használt teherautókat is számoljuk, több is. Nem hiszem,
hogy a rendőrségre vonatkozna az üzemanyagjegyrendszer, de mi egyszerű halandók
vagyunk, és errefelé elég nehezen jutunk üzemanyaghoz. Időnként, amikor sikerül eleget
összegyűjteni, elmegyek Victoria Fallsba a barátaimhoz meg feltölteni a készleteinket.
– Mikor látta utoljára Felicityt?
Catherine az állát simogatva nézett fel a csillagos égre.
– Aznap reggel, amikor összetörtem a gépem. Megcsináltuk a szokásos műsort Kumalo
fölött, ittunk egy teát néhány kiképzővel a kantinban, aztán hazarepültem. Akkor láttam
utoljára. Két hete. Bocsásson meg – morzsolt el egy könnycseppet Catherine, próbálva
kímélni a sminkjét.
– Őszintén sajnálom. Nagyon nehéz lehet ez önnek – mondta Pip.
– Remélem, megtalálják azt a rohadékot, aki bántotta! – felelte Catherine.
– Én is remélem – bólintott Pip. – Csodálatos az otthona – váltott témát.
– Csodálatos volt, amíg Hugo élt. Most csak egy nagy, kihalt ház, tele szép tárgyakkal.
Nem ugyanaz.
– Egyszer találkoztam a férjével. Eljött a farmunkra, hogy lelőjön egy oroszlánt. Szinte
emberfelettinek tűnt.
– Sok szempontból az is volt. Apám barátja volt. Gyerekkorom óta ismertem.
– Valóban?
– Te jó ég, ne gondoljon semmi rosszra! Hugo maga volt a megtestesült kedvesség és
udvariasság. Gyerekkoromban csodáltam, amikor pedig hazajöttem Angliából, rájöttem,
hogy férfiként is szeretem. Kétségtelen azt hallotta, hogy szégyentelen hozományvadász
vagyok, aki azért ment hozzá egy harminc évvel idősebb férfihoz, hogy rátegye a kezét
erre – intett körbe a házon és a hatalmas birtokon.
– Igyekszem nem meghallani a pletykákat.
– Semmi gond, Pip. Nem maga lenne az első, aki rosszat gondol rólam. De őszintén
mondom, az egészről lemondanék és inkább élnék meztelenül a vadonban, csak
visszakaphatnám Hugot.
– Vadászbeleset volt, igaz? – kérdezte Pip. – Emlékszem, volt róla valami a Chronicle-
ben.
– Egy ostoba dél-afrikai vadász. Szörnyű volt látni.
– Maga is ott volt?
– Igen. Egy bivalyt cserkésztek be. A dél-afrikai rálőtt, de csak megsebesítette, és Hugo
elindult a magas fűben, hogy véget vessen a szenvedésének.
 – Ijesztően hangzik – mondta Pip.
– A dél-afrikai mögötte ment, én pedig leghátul. Először nagyon izgalmasnak tűnt.
Láttam az egészet. Az afrikáner megbotlott, mire elsült a puskája. Hugo hátát találta el, és
a golyó egyenesen a szívébe fúródott. Legalább gyorsan halt meg.
– Borzalmas lehetett.
– Az volt, és ne haragudjon, Pip, de csak még rosszabb lett utána, amikor faggatózni
kezdett a rendőrség. Úgy, mint most.
– Tudom, hogy nehéz. Még egy kérdés.
– Mondja! – bólintott Catherine.
– Találkozott Felicity a támaszponton kívül más férfiakkal… civilekkel?
Catherine felsóhajtott.
– Pip, megértem, hogy fel kell tennie ezeket a kérdéseket, ám egy egész hadsereget kell
ma este megetetnem, és egyébként is szörnyen érzem magam.
– Sajnálom. A támaszponton lévő csodálóiról már beszélt. Mi van a többi férfival?
– Nem tudom, és ez az igazság. Lehettek mások is, de soha nem beszélt róluk. Paul
említette, hogy az egyik fekete negyedben találták meg.
Pip rápillantott Bryantre.
– Igen, a Mzilikazi negyedben.
– Nos – mondta Catherine –, nem tartom magam rasszistának, viszont úgy vélem, ezen
a nyomon már elindulhatnának. Nem hiszem, hogy a pilóták közül bárki elvitte volna a
támaszpontról a városnak arra a részére, hogy ott szórakozzanak. Lehet, hogy találomra
választotta ki magának egy afrikai.
– Több szálon is folyik a nyomozás az ügyben – felelte Pip.
– Önkéntes létére jól elsajátította a rendőrségi zsargont. Bárcsak többet segíthetnék, Pip,
de el kell látnom ezt a tömeget, és remélem, megérti, hogy a hírt is meg kell még
emésztenem.
– Köszönöm a türelmét. Tökéletesen megértem – bólintott Pip.
Bryant megkönnyebbülten felsóhajtott, és elsétált, hogy megnézze a braait és szerezzen
egy másik italt.
Pip hálószobája ablakán elég holdfény szűrődött be, hogy lássa a karórája számlapját.
Majdnem éjfél volt, körülbelül egy órája itták meg az utolsó sört. Egy padlódeszka
nyikorgása ébresztette fel. A deszka ismét megnyikordult.
Talán Catherine vagy Paul ment ki a mosdóba. Neki is ki kellett mennie – nem igazán
volt kedve az ágya alatt talált éjjeliedényt használni. Amikor elkészült a vacsora, rájött,
hogy nem lesz módja kikérdezni a másik kettőt, úgyhogy elengedte magát és ivott még
három gin-tonikot. Az utolsót már bánta. Felült, felvette a nadrágját és a blúzát, és
lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodott. Kinyitotta, majd gyorsan visszahúzta, és csak a résen
kukucskált ki.
 Catherine fehér selyemköntöst viselt, sötét haja a hátára omlott. A szövet csillogott telt
csípőjén, ahogy végigment a folyosón. Paul hálószobája előtt megállt, benyitott, bement és
bezárta maga mögött az ajtót.
Pip nekitámaszkodott az ajtajának a hátával. Pár percig még kénytelen lesz uralkodni a
hólyagján.
Bryant éberen aludt, és összerezzenve ébredt a nő érintésére.
– Te meg mit keresel itt? Megőrültél? – suttogta.
– Nem vagyok őrültebb, Paul, mint te, amikor idehoztad azt a zsarut szaglászni a
házamba.
– Már órák óta úton lehetnénk…
– Bánod, hogy maradnod kell?
– Előre eltervezted, igaz?
– Flick halálát? Nem. És csak a jegyzőkönyv kedvéért, szerintem te sem. Lesújtott,
Paul, mélyebben, mint hinnéd. El sem tudom hinni, hogy nincs itt.
– Én sem – felelte a férfi. Meztelen bőrén érezte a selyem hűvösségét, ahogy a nő
becsússzam mellé az ágyba. A rugók megnyikordultak kettejük súlya alatt. A francba!,
gondolta. Nem csak a rendőrnőt fogják felébreszteni, de a műhelyben alvó katonákat is, ha
belekezdenek valamibe. Tudta, hogy Catherine nem csak kivételes az ágyban, hanem
rendkívül hangos is.
– Csak azt szeretném, ha átölelnél, Paul. Semmi mást.
– Hát persze – felelte Bryant, és amikor lehunyta a szemét, érezte az arcán a nő
könnyeit.
8.
Használhatom a telefont, Catherine? – kérdezte Pip. Az üdvözlésen kívül ez volt az első
dolog, ami elhangzott hármójuk között, mióta leültek reggelizni a ház előtti napsütötte
teraszon. A szakács a konyhában sürgölődött, baconös szendvicset készített a katonáknak
és az aszkariknak.
– Természetesen, Pip. De nem ígérhetem, hogy működni is fog az az ostoba szerkezet.
Néha napokra elnémul.
– Fel szeretném hívni a rendőrőrsöt, hogy megmagyarázzam a hiányzásomat.
– Nyugodtan próbálja csak meg – biztatta Catherine. – A nappaliban találja, a nagy
szekrényen.
Pip már végzett a szalonnás tojásával, úgyhogy elnézést kért és felállt. Örült, hogy
elmehet az asztaltól. Amint meglátták egymást, érzékelte, hogy Paul is és Catherine is
tudja, hogy rajtakapta őket. Megkereste a telefont és felemelte a kézibeszélőt. Szerencséje
volt: megszólalt a tárcsahang.
– Bulawayói rendőrség – vette fel a központosnő két kicsöngés után.
– Shirley, Pip vagyok…
 – Ördög és pokol, hol vagy? Hayes meg van őrülve ma reggel. Örülhetsz, ha
megtarthatod az állásod ezek után, kislány. Remélem, ki tudod magyarázni magad.
Shirley is önkéntes volt, nemrég lépett be a rendőrséghez. A férjével egy évvel a háború
kitörése előtt telepedtek le Rhodesiában, s még nem kopott le róla a londoni East End
akcentusa és szókimondása. Pip tudta, hogy Shirley hajlamos túldramatizálni a dolgokat,
de még ezzel együtt sem számított rá, hogy ilyen hamar ilyen nagy bajba kerül. Alig
félórája kellett volna szolgálatba állnia.
– Kapcsold Hayest, légy szíves, Shirley.
– Lovejoy! Hol a fenében van? Ki kellene rúgnom, úgyhogy hallgatom! – vakkantotta
Hayes a telefonba.
– Nyugalom, őrmi…
– Őrmester! És ne nyugtatgasson engem, kislány. Le kellene gépelnie tucatnyi
tanúvallomást is iktatnia néhány bírságot. Szükségem lenne a segítségére. Néha nem
tudom, hogy maguk, nők, komolyan veszik-e ezt a munkát, vagy csak a csinos egyenruha
miatt lépnek be!
Pip továbbra is értetlenül elengedte a füle mellett a sértéseket.
– Mi történt? – kérdezte.
– Végre nyugalom van – mondta Catherine, amikor Pip elment megkeresni a telefont.
– Nem volt túl bőbeszédű ma reggel – jegyezte meg Paul ugyanabban az ironikus
hangnemben, mint Catherine.
– Az éjszaka jár a fejedben, igaz, Paul?
Bryant a nő szemébe nézett az asztal fölött, próbálva kifürkészni a hangulatát.
– Talált. – Elfintorodott, és megrázta a fejét. Úgy egy órával napkelte előtt arra ébredt,
hogy erekciója van. A nő a kezében tartotta a péniszét.
– Nem tudtam aludni – suttogta Catherine az ágyban. – Túl hangosan horkoltál.
Magányosnak éreztem magam, Paul.
A férfi az oldalára fordult, és megsimogatta az arcát.
– A gyász sohasem könnyű, akárhányszor is éli meg az ember. – Ez nem teljesen igaz,
gondolta. Tudta, ha az ember igyekszik nem túl közel kerülni másokhoz, szinte észre sem
veszi a halálukat. így csinálták a vén rókák a századában, így csinálta maga is;
gyakorlatilag átnéztek az újakon.
– Örülök, hogy itt vagy, örülök, hogy tőled tudtam meg – mondta Catherine a sötétben.
– Szükségem van rád.
– Itt vagyok.
– Teljesen szükségem van rád.
– Fel fogjuk ébreszteni.
Catherine kicsússzam az ágyból, odament az öltözőasztalhoz, meggyújtott egy gyertyát,
visszalépett az ágy mellé, és megállt a fél könyökére feltámaszkodó férfi előtt. Kikötötte a
köntöse övét, és hagyta, hogy a selyem lecsússzon a padlóra. A sápadt holdfény és a
gyertya rebegő lángja buja fehér-arany fénybe vonta a testét. Bryant hihetetlenül felizgult.
A telt keblek, a hasa alatti sötét szőrzet látványától, a nő szemében csillogó vágytól elállt a
szava. Catherine szótlanul letérdelt és kihúzta a selyemövet a köntöséből. Látta a férfi
szemében a tétovázást, amikor odanyújtotta neki, és így szólt:
– Vidíts fel. Szépen és erősen, Paul.
Bryant elvette az övét, félrehajtotta a takarót, és odacsusszant az ágy végéhez. Catherine
a két csuklóját összetéve előrenyújtotta a kezeit, és a férfi odakötözte az ágy végéhez.
– Jól vagy? – kérdezte, áthajolva a reggelizőasztal fölött, hogy kávét töltsön a törékeny
porceláncsészébe.
– Nem, Paul, nem vagyok jól. Flick meghalt, vagy elfelejtetted?
– Nem erre gondoltam.
– Tudom. És igen, jól vagyok.
Bryant nem ismerte ki magát a nő hangulatain. Nehéz volt kitalálni, mi jár a fejében,
mit akar tőle. Hirtelen úgy érezte, belefáradt a találgatásba.
– Most, Flick halála után akarsz még találkozni velem? – törte meg a kínos csendet a
nő. – Az ejtőernyős bemutatóknak vége… nem találok még egy olyan bátor vagy hülye
nőt, mint Flick volt. Bemehetek még a támaszpontra?
– Mindig szívesen látlak – felelte a férfi. – Ami kettőnket illeti, nem tudom.
– Ugye nem most akarsz lerázni, Paul?
– Nem. De ez az egész olyan… zűrzavaros.
– Zűrzavaros? Szégyelled, ami tegnap éjjel történt? Amit tettél?
Igen és nem, gondolta Bryant.
– Semmi tapasztalatom nincs az ilyesmiben, Catherine. A korábbi alkalmak…
– Unalmasak voltak?
– Mondjuk úgy, hogy mások.
– Nem a szerelmet keresed, ugye, Paul? Remélem, nem nősülni akarsz.
– Nem. Jó ideig még nem. Legalább addig, amíg a háború tart.
– Akkor jó, mert én nem akarok férjhez menni. Isten a megmondhatója, van épp elég
kérőm. A városiaknak volt képük hozományvadásznak nevezni, amikor hozzámentem
Hugohoz, de látnod kellene azokat a nyálkás férgeket, akik megpróbálták rátenni a
kezüket erre a vagyonra – intett körbe uralkodói mozdulattal a tájon.
– Csípős vagy ma reggel, Catherine.
– Mondjuk, hogy így birkózom a gyásszal. Elvesztettem egy barátot. Nem szeretnék
még egyet elveszíteni. De egy zavarodott férfira sincs szükségem.
– A temetés szombaton lesz – váltott témát Bryant, nem akart a kapcsolatukról beszélni.
– Most már lesz elég üzemanyagod?
– Igen, köszönöm. A városi házban fogok aludni.
Catherine-nek volt egy háza a Hillside-on, ahol Felicity is lakott.
Bryant Pip Lovejoynak szemrebbenés nélkül azt hazudta, hogy nem tudja, Flick a
támaszponton lakott-e vagy a városban. Akkor az volt az első reakciója, hogy megvédje
Catherine-t.
Megjelent a szobalány, hogy leszedje az asztalt. Abbahagyták a beszélgetést, és Paul
rágyújtott egy cigarettára.
– Ott leszel a hétfői parádén? – kérdezte Catherine, amikor a szobalány elment.
– Igen. Miért?
– Azon gondolkodtam, hogy halad a nyomozás Flick halála meg az eltűnt Harvard
ügyében. Azt hittem, más dolgok fognak lekötni.
– Nem. Ott leszek. Adjutánsként valószínűleg valami politikust vagy magas rangú
tisztet fogok kísérni. Honnan tudsz az eltűnt repülőgépről?
A nő belekortyolt a teájába.
– Két katona beszélgetett róla tegnap este a braai mellett. Jól hallottam, hogy a határ
túloldalán zuhant le?
– A mai bulawayói újságban benne lesz az egész. Nem nagy titok. Még nem találtuk
meg a Harvardot, csak a pilóta holttestére bukkant rá egy vadász.
– Ó, Istenem! Szomjan halt?
– Úgy tűnik, busmanok ölték meg.
– Ronda ügy – rázta meg a fejét a nő. – Hogy van szegény Andy Cavendish? Kiraktátok
a szűrét a légierőtől a hadsereghez, vagy valami más szörnyű sors vár rá?
– Nem beszélhetek egy folyamatban lévő vizsgálatról, különösen veled nem, Cath.
– Ne titkolózz előttem, Paul. Figyelj, már a múlt héten is mondtam, rettentően hízelgő,
hogy az én kifutópályámat választotta a kényszerleszálláshoz, de én egy szóval sem
kértem, hogy ide repüljön.
– Tudom. Elég egyértelműen megmondtad, ahogy ő is. Ragaszkodik a sztorijához a
motorhibáról. De lenne még egy kérdésem hozzád Cavendish gépével kapcsolatban.
– Te jó ég, úgy érzem magam, mintha a spanyol inkvizíció költözött volna a házamba!
Előbb az a zsebnyomozó, most meg te sütögetsz a tüzes vassal. Ha válaszokat akar tőlem,
századparancsnok, akkor meg kell kínoznia!
– Ez megoldható – vonta fel a szemöldökét mosolyogva Bryant.
– Mocskos disznó! Rendben. Ki vele, mit csináltam már megint?
– Hogy állsz munícióval itt a házban, Cath?
– Mivel? Lőszerrel?
 – Konkrétan a háromszázhármasokkal.
– Paul, drágám, mint tudod, Hugó vadász volt, és ez a hely a háború kitöréséig
vadászranch volt. Van tucatnyi .303-as puskám, és annyi lőszerem, hogy az egész
Wehrmachtot meg tudnám állítani. Ha a légierőnek kevés a lőszere, szívesen adok
kölcsön.
A férfi elengedte a füle mellett a gúnyolódást.
– Körülbelül hatszáz lőszer hiányzik a lezuhant Harvard két Browningjából – intett a
hüvelykujjával a szétszerelt, vontatóra rakott repülőgép felé.
– Jöjjön, századparancsnok, most azonnal megmutatom a fegyvertárat. Nincs
szükségem a mocskos lőszerére, és őszintén szólva sért a feltételezés, hogy bármit is
ellopnék az ostoba repülőgépeikről.
– Catherine a homlokát ráncolta, összefont karral hátradőlt a székén.
– Sajnálom, de meg kellett kérdeznem. Van valami ötleted?
– Gondolom, az afrikaiak voltak. A saját embereimért kezeskedem, de éjszaka
odalopózhatott néhány kurafi a szomszédos törzsi területekről. Ha így történt, engem is
érintenek a következmények… megszaporodnak az orvvadászok a birtokomon.
Bryant elnyomta a cigarettáját a hamutartóban. Hitt Catherinenek, és rosszul érezte
magát a kérdezősködéstől. Azt azonban továbbra sem értette, miért hagyott ott a tolvaj
egy-egy hevedert. Ha már sikerült felfeszítenie a szárny szerelőpaneljét, miért nem vitte el
az összes lőszert? A töprengését a ház belseje felől közeledő léptek koppanása szakította
félbe.
Pip Lovejoy visszament a teraszra, és így szólt:
– Jó hír, fogjuk rá, bár én nagy bajba kerültem, amiért nem mentem vissza tegnap este.
– Mi az? – kérdezte Catherine, kihúzva magát ültében.
– A rendőrség letartóztatott egy afrikai férfit Felicity Langham meggyilkolásának a
vádjával.
Catherine lehunyta a szemét és megrázta a fejét.
– A rohadék!
– Most már tényleg vissza kell mennem a rendőrségre – folytatta Pip. – Úgy tűnik, ma
mindenkire szükség van bent.
– Természetesen – állt fel a székből Bryant. – Catherine, még egyszer köszönjük a
vendéglátást.
Pip rájuk nézett, és magában elvigyorodott. Úgy tesznek, mintha semmi sem lenne
közöttük, kíváncsi lett volna, miért igyekeznek ennyire elrejteni az egymás iránti
érzéseiket.
– Catherine, fogadja még egyszer a részvétemet a barátja halála miatt. És köszönöm a
tegnapi türelmét.
– Megértem. Maguknak kötelességük minden szálat kivizsgálni a nyomozás során. Ettől
eltekintve örülök, hogy megismertem, és remélem, fel fogják akasztani a szemetet, aki
elvette tőlem a barátomat – felelte Catherine. Kezet nyújtott, és közben felcsúszott fehér
blúzának az ujja.
Pip megfogta a kezét, és azonnal észrevette a másik nő karcsú csuklóját körülölelő
élénkvörös sávot.
– Ó, kedvesem, ez elég csúnyán fest!
Catherine visszahúzta a kezét és leengedte a karját.
– Semmi komoly. Tegnap rátekertem a kantárszárat, és megrántotta a ló. Csak kicsit
felhorzsolódott, ez minden.
Pip visszagondolt az első találkozásukra. Catherine akkor rövid ujjú blúzt viselt, és
amikor kezet fogtak, meg is jegyezte magában, milyen gyönyörűen manikűrözött a gazdag
nő keze. Biztos volt benne, hogy észrevette volna a sérülést.
– A viszontlátásra! – mondta mosolyogva. Paul Bryant már felállt az asztaltól, és
odakiáltott a katonáknak, hogy egyék meg a szendvicseiket, aztán másszanak fel a
teherautókra.
Bryant ezután távolabb ment, és Catherine istállószolgájával kezdett beszélgetni, aki
egy szénfekete kancát csutakolt éppen. A férfi elmutatott az út mentén az Isilwane Ranch
kapuja felé. Pip beült a kocsiba, és hamarosan Bryant is csatlakozott hozzá. Amikor
megálltak a nádfedeles kapusház előtt, a férfi hátranyúlt a hátsó ülésre, és kivett a
vászonzsákjából egy barna papírzacskót.
– Enoch Ngwenya? – kiáltott oda a kapu mellett álló, ősz hajú afrikainak.
A férfi lassan kihúzta magát és tisztelgett.
– Igen, uram? – köhögte.
Bryant üdvözölte és az egészsége felől érdeklődött – ndebele nyelven, szinte
folyékonyan. Pip álmélkodva figyelte. Az ausztrál odaadta az öregnek a zacskót, aki a
markába szorította, és kétszer összeütötte a kezeit, a köszönetnyilvánítás hagyományos
jeleként.
– Mi volt ez? – kérdezte Pip, amikor tovább hajtottak.
– A fia a barátom. Ő a tanító a kumalói afrikai iskolában. Az öregnek
mellhártyagyulladása van. Gyógyszert hoztam neki.
Miközben a konvoj dél felé haladt, és átkeltek a Gwaai folyón, Pip a selyemharisnyán
gondolkodott, amellyel Felicity Langhamot megkötözték.
– Még nem fejezte be az élettörténetét – szólalt meg Bryant.
– Igaz – bólintott a nő. A lehető leghamarabb vissza akart érni a rendőrségre, hogy
kiderítse, kit tartóztattak le. Nem tudta, hányadán áll Paul Bryanttel, és nem volt teljesen
biztos benne, hogy szeretne még többet elárulni neki magáról. Reggel a legnagyobb
meglepetésére és aggodalmára azon kapta magát, hogy kicsit féltékeny Catherine De
Beersre. Meg akarta kérdezni a férfit a Catherine csuklóján látott horzsolásról, de nem
tudta, hogyan hozhatná szóba tapintatosan a dolgot. – Mondjuk nincs túl sok
mesélnivalóm.
– Azt mondta, ügyvédnek tanult.
– Igen. Salisburyben, az egyetemen ismerkedtem meg a férjemmel. Néhány évvel
idősebb volt mint én, már az utolsó évét végezte. Megszerezte a diplomát, és
összeházasodtunk.
– Megbánta? Mármint azt, hogy nem fejezte be a tanulmányait?
Pip semmi okát nem látta, hogy megmondja a férfinak az igazságot.
– A legkevésbé sem. Nagyon boldog vagyok – felelte inkább.
Bryantet bosszantotta, különösen most, hogy valakit letartóztattak Flick meggyilkolása
miatt, hogy olyan kimért volt a rendőrnővel az elején. Pip nyilván nem hitt neki, és ennek
eredményeképpen nem is volt őszinte hozzá. Nem bízunk egymásban, gondolta.
Nem mintha számított volna – akármilyen csinos volt is Pip, férjes asszonyként
érinthetetlennek számított a szemében. Úgy gondolta, amikor kiteszi a rendőrség előtt,
végleg eltűnik az életéből. Szótlanul mentek tovább. Pip most már szemmel láthatólag
nem akarta szóra bírni, amiből Paul arra következtetett, hogy az előző napi barátságos
viselkedése jól begyakorolt színjáték volt, amit a kihallgatások során szokott előadni, hogy
elaltassa a kihallgatottak – vagy gyanúsítottak éberségét.
Amikor beértek Bulawayo külvárosába, a nap oldalról tűzött be a Humberbe,
elviselhetetlen forróságot teremtve a kocsiban.
– Úgy látszik, tűz van – húzódott le az út szélére Bryant, és az égre emelkedő, sötét
füstoszlopra mutatott.
– Lehetséges – bólintott a nő. – A város nyugati részén. A Mzilikazi negyed környékén.
Bryant kiszállt a kocsiból, és leintette a Dodge-ot.
– Menjenek tovább a támaszpontra, őrmester – mondta. – Én visszaviszem Lovejoy
rendőrnőt a rendőrségre. Amikor visszaérnek, küldje el az embereket pihenni. Holnap
majd lepakolják a gépet.
– Igenis, uram. – A teherautók eldübörögtek mellettük, Paul pedig visszaült a Humberbe
és elindult a belváros felé.
– Nos, azt hiszem, megérkeztünk – állt meg a rendőrség előtt. – Gondolom, felhív, ha
további információkra lesz szüksége.
Gumicsikorgás hallatszott, ahogy egy rendőrautó sofőrje beletaposott a gázba és
szirénázva kiszáguldott a rendőrség udvaráról.
– Igen, természetesen – nézett a kocsi után Pip. – Még egyszer köszönöm a segítségét és
a fuvart.
– Szívesen.
Pip becsapta a kocsi ajtaját, aztán bement a kapun a készülődő viharba.
– Mi ez a felfordulás, Henderson? – kérdezte Bryant a légierő rendőrségének
őrmesterét, amikor megállt a kumalói támaszpont kapuja előtt.
 – Zavargások vannak a városban, uram. Az ezredes tegnapra várta magát. Lángokat
okád.
– Miféle zavargások? – engedte el az őrmester burkolt korholását a füle mellett Paul.
– Siessen már, fel arra a rohadt platóra! – vakkantott rá Henderson egy katonára, aki
egy puskát vitt a vállán. Bedugta a pisztolyát fehér pisztolytáskájába, és így szólt
Bryanthez: – A helyi rendőrök letartóztattak egy fekete fickót Felicity Langham
meggyilkolásának vádjával.
– Igen, ezt hallottam. De mi köze ennek a zavargáshoz, és miért van felfegyverkezve?
– Volt egy kis gond a letartóztatáskor. Ahogy hallottam, a rendőrség kicsit keményen
lépett fel. A fickó, akit el akartak kapni, menekülőre fogta, és néhány pajtija a törvény
útjába állt.
– Mi közünk nekünk ehhez az egészhez?
– Néhány fiú meg egy csomó újonc épp a városban volt. Hírét vették a történteknek, és
megpróbáltak segíteni a rendőrségnek. Reggel óta folynak az összecsapások az utcákon.
Úgy tűnik, néhány emberünk bosszút akart állni Langham és Smythe haláláért.
– Szóval már híre ment az eltűnt pilótának?
Henderson benyúlt a teherautó fülkéjébe, amelyre az emberei felmásztak.
– Éppen csak címlapon van, uram.
Bryant kikapta Henderson kezéből az újságot. Elég volt egy pillantást vetnie a főcímre.
FEKETÉK ÖLTÉK MEG A LÉGIERŐ PILÓTÁJÁT ÉS NŐI SEGÉDSZOLGÁLATOSÁT.
– Ördög és pokol!
– Azt mondják, az van a városban: pokol. Az ezredes azonnal látni akarja. A rendőrség
kérte, hogy küldjünk erősítést és gyűjtsük be az embereinket.
– Magával megyek – döntötte el Bryant. Ismerte Henderson stílusát. Az őrmester
erőszakos fickó volt, így valószínűleg alig várta, hogy kivehesse a részét az
összecsapásokból. Úgy érezte, ott kell lennie, hogy kézben tartsa a dolgokat. Biztosra
vette, hogy az ezredes is ki akarta küldeni. A magyarázkodás várhat.
– Jones! – vakkantotta Henderson. – Hozzon a századparancsnoknak egy pisztolyt meg
lőszert a fegyvertárból! Siessen, ember!
A katona néhány perc múlva egy Webley revolvert, egy doboz lőszert, egy vászon
pisztolytáskát és egy fegyverövet nyomott Bryant kezébe. Bryant felmászott a nyitott
platóra a nyolc aszkari, a három fehér altiszt és két fehér szerelő mellé, akiket Henderson
osztott be a sietve összeállított rendfenntartó osztagba. Az ausztrál rádöbbent, hogy
egyiküket sem képezték ki a feladatra. Vonakodva megveregette a fülke tetejét.
– Rendben van, Henderson őrmester, kezdődjék a tánc!
A teherautó egy rándulással megindult. Bryant elvesztette az egyensúlyát, és ráesett egy
elkerekedő szemű aszkarira. A plató oldalába kapaszkodva felegyenesedett, majd betöltött
hat golyót a revolverbe.
 – Figyeljenek, emberek! – csattintotta be a tárat. – Senki, még egyszer mondom, senki
nem süti el a fegyverét, amíg nem kap rá közvetlen és egyértelmű parancsot tőlem, és
csakis tőlem. Megértették?
Néhányan bólintottak.
– Megértették? – bődült el Bryant a legjobb gyakorlótéri hangján.
– Igen, uram! – üvöltötték a katonák egyszerre.
– Na, így már jobb. Szóval, ha kardcsörtetve vonulunk oda, csak rontunk a helyzeten. A
feladatunk az, hogy összeszedjük a bajtársainkat… ha nem megy szép szóval, akkor akár
bilincsbe verve is… aztán hagyjuk, hogy a rendőrség elvégezze a többi munkát.
Megértették?
– Igen, uram!
A teherautó a Salisbury Roadon robogott be a városba, majd kanyarogni kezdett a
szokásosnál néptelenebb utcákon. Bryant sejtette, hogy az okosabb lakosok bezárkóztak
az otthonaikba. Amikor ráfordultak a 6. Avenue folytatására, és megérkeztek Mzilikazi
határára, a legrosszabb félelmei váltak valóra.
Az utat rendőrsorfal zárta le, vállt vállnak vetve. Néhányuknál kis pajzsok voltak, és
mind kézben tartották a gumibotjukat. A kordont alkotó húsz ember mögött másik tucat
állt Lee-Enfield .303 puskákkal. A fegyvereket lövésre készen, a vállukhoz tartva.
A rendőrségi sorfal előtt körülbelül hatvan fiatal férfi verekedett, felerészt fehérek,
felerészt feketék. Néhányan letört széklábakkal és más hevenyészett fegyverekkel
küzdöttek. Bryant látta, hogy egy európai megtörli véres arcát az alkarjával. Két másik
fehér egy fekvő feketét ütött lécekkel. Arrébb egy afrikai hátrafogta egy repülős karjait,
miközben a másik a hasát öklözte.
Egy kóbor kutya őrjöngve ugatta a verekedőket. A járdán egy afrikai nő jajongott,
túlvisítva a káromkodásokat, a lábdobogását és az öklök puffanását. Egy másik nő
felkapott egy kisfiút, aki szájtátva bámulta a verekedést, és elrohant vele. A füst, amit
Bryant a városba érve látott, egy égő autóról szállt fel. A Studebaker körül feketére égett
az aszfalt, és a járműből nem maradt más, csak elszenesedett váz.
Néhány rendőr is vérzett, Bryantnek úgy tűnt, épp most rendezték a soraikat, és újabb
rohamra készülnek. Henderson elővett egy hangosbeszélőt a teherautó fülkéjéből.
– Adja ide! – parancsolta Bryant. Henderson lemondóan átnyújtotta az eszközt, Bryant
pedig odasietett a rendőrök sorfalához.
– Ki a parancsnok? – vakkantotta.
– Én, századparancsnok.
Bryant megfordult, és a kivörösödött arcú Harold Hayest pillantotta meg maga mögött,
a kezében gumibottal.
– Elfoglalt lehet mostanában. Hallottam, letartóztatott egy gyanúsítottat – jegyezte meg
Bryant.
– Igen. Sorakoztassa fel az embereit az enyémek mögött. Szükség lesz rájuk, ha esetleg
tüzet nyitunk. Én fogom kiadni a parancsot, amikor kell.
– A fenéket! – horkant fel Bryant. – Csak hatvan kölyök püföli egymást. Előbb-utóbb
elfáradnak. Nekünk csak itt kell tartanunk őket, ráérünk akkor beavatkozni, amikor
kiadták a gőzt.
– Nekem akarja megmondani, hogy végezzem a munkámat? A maga fiatal bolondjai
okozták ezt a zavargást.
– Én úgy hallottam, őrmester, hogy az embereim a maguk segítségére siettek, amikor
elcseszték a letartóztatást.
– Hát most pedig velük nem lehet bírni! – morgott Hayes. – A rohadt külföldiek
önbíráskodnak a területemen. Letartóztatom mindegyiket.
– Az előbb még rájuk akart lőni. – Bryant végignézett a rendőrsorfalon, és csak most
vette észre, hogy a második sorban két nő is áll, a gumibotosok és a puskások között.
Vöröskeresztes karszalagot húztak a karjukra, és tömött elsősegélyzsákok lógtak az
oldalukon. Az egyik Pip Lovejoy volt. Rávillantott egy mosolyt, amikor a nő felé nézett,
de Pip gyorsan elfordította a fejét, és elszántan a verekedőkre szegezte a tekintetét.
Hangos üvegcsörömpölés hallatszott, mire mindenki a hang forrása felé nézett. Két
repülős bekergetett egy afrikait egy borbélyüzletbe, és az bezárta maga mögött az ajtót. Az
egyik fehér bedobott egy kukát a kirakaton keresztül. A fekete egy nyeles borotvával a
kezében bukkant fel a kirakatban. Az európaiak megtorpantak és rámeredtek.
– Kezd elfajulni a dolog – jegyezte meg Hayes. Felemelte a saját hangosbeszélőjét, és
beleszólt: – Itt a rendőrség! Maga ott, a borbélyüzletben! Dobja el a borotvát, vagy tüzet
nyitunk!
A fehérek odapillantottak a rendőrökre, de nem mozdultak.
– Lőjék le a rohadékot! – kiáltotta az egyik vaskos ausztrál akcentussal.
– Grant rendőr, három lépést előre! – adta ki a parancsot Hayes. Egy fiatal egyenruhás
rendőr előrelépett a második sorból a kordonhoz.
Pip Lovejoy félreállt az útjából, Grant pedig átnyomakodott az első sort alkotó rendőrök
között, és célzásra emelte a puskáját.
– Ó, Istenem! – mondta a nő.
– Csőre tölts! – kiáltotta Hayes. – Dobja el a borotvát, vagy lövünk!
Az afrikai hátrapillantott a válla fölött, nyilvánvalóan menekülési útvonalat keresve.
Nem talált. Bryant szinte hallotta a gondolatait. Ha eldobja a borotvát, a két fehér elkapja,
mielőtt a rendőrök odaérnének. Ha nem dobja el, lelövik.
– Grant, a parancsomra két lövés a borotvásra! Célra tarts!
– A szarba! – mordult fel Bryant. Elnyomakodott Hayes mellett, belépett két puskás
rendőr közé, és mielőtt Hayes rájött volna, mire készül, odaszólt Pip Lovejoynak: –
Elnézést, rendőrnő.
– Állítsák meg! – üvöltötte vörös fejjel Hayes. Néhány rendőr hátranézett rá, miközben
Bryant áttört az első soron, amely rögtön össze is zárt mögötte. Ha kiléptek volna, hogy
megállítsák a repülős tisztet, meggyengítették volna a kordont, és rést nyitottak volna a
zavargók számára. Ráadásul a századparancsnoknál is fegyver volt, ugyanis elővette
szolgálati revolverét.
– Óvatosan! – kiáltott utána Pip. – Tudja, mit csinál?
Bryant megfordult, és vigyorogva rákacsintott.
– Rohadtul nem.
Az ausztrál átsietett a rendőröket és a zavargókat elválasztó ötvenyardnyi távolságon.
Néhányan, fehérek és feketék, akik épp nem verekedtek, megfordultak és ránéztek.
Húszlábnyira egy fehértől, aki egy fekvő feketét rugdosott, megállt.
– Carmichael, igaz? – kérdezte éppen csak olyan hangosan, hogy a férfi meghallja.
A nagydarab ír, egy újonc pilóta, megállt két rúgás között és ránézett. A pupillája
kitágult a verekedés dühében.
– Ezek a rohadékok megölték a bajtársainkat.
– Uram – tette hozzá Bryant halkan, de határozottan.
– Carmichael elfordult a fekvő afrikaitól, kicsit tétovázott, de aztán Bryant szemébe
nézett.
– Uram – bökte ki végül.
– Így már jobb. A rendőrség már letartóztatott egy embert Langham meggyilkolása
miatt. Smythe halálának a körülményeit még vizsgáljuk. Menjen vissza a rendőrsorfal
mögé, vagy szavamra mondom, Arábia legforróbb, legszárazabb részén takaríthatja a
latrinákat a háború végéig. Mármint ha túléli a Németország fölötti bevetéseket,
faroklövészként.
Az ír lenézett a félájult afrikai fiúra, aztán vissza a felettesére. Egy pillanatra dac villant
a szemében, és ökölbe szorította a kezét.
Bryant ekkor meghúzta a ravaszt. Kétszer lőtt a levegőbe. A rendőrsorfal ösztönösen
tett egy lépést előre.
A verekedők megdermedtek, néhányan ütés közben. Pár afrikai megragadta az alkalmat,
és futásnak eredt. A borotvát szorongató férfi látta, hogy két ellenfele a pisztollyal
hadonászó őrült felé fordult, kiugrott a kirakatüveg helyén, és berohant a legközelebbi
sikátorba.
– A Rhodesiai Légi Kiképzési Csoport katonái és újoncai azonnal sorakozzanak fel a
rendőrség mögött! Gyerünk! – üvöltötte Bryant.
Az utcán álló újoncok és repülősök a haragtól elvakulva is tudták, hogy Paul Bryant
sokkal többet árthat nekik, mint bármelyik rendőr. Egy szavába kerül, mire örökre
megváltozik az életük, mégpedig nem az előnyére. Ennek ellenére néhány ütés még
elcsattant, de az afrikaiak sorra futásnak eredtek.
– Henderson! – kiáltotta Bryant, nem véve le a tekintetét a nagydarab írről.
– Uram!
 – Kísérje vissza ezt a csőcseléket a teherautóhoz!
– Igenis, uram. Kíséret, kettős oszlopban előre! Hallották a századparancsnokot! –
Henderson átvezette az embereit a rendőrök között, és mindegyik katona megállt egy
verekedő mellett.
Bryant megfordult és elindult vissza, a rendőrkordon felé. Eltette a revolverét, aztán az
oldalához szorította a kezeit, remélve, hogy nem látszik majd, mennyire remegnek.
– Szép munka – szólt oda Pip Lovejoy, amikor ellépett mellette.
Bryant megállt és ránézett a nőre. Csak most vette észre a horzsolást az arcán.
– Ezt ki tette magával?
– A maga egyik embere. Érdekes módja egy nő megbosszulásának, hogy megüt egy
másikat.
– Melyik volt az? – követelte Bryant.
– Nem tudom. Nekem ezek a britek mind egyformák – mosolyodott el fájdalmasan a
nő.
– Szóljon, ha felismeri. Nem fogja többet látni.
– Ne kezdjen önbíráskodni, csak mert valami forrófejű kölyök bepancsolt nekem.
Rosszabbat is kaptam már, és egyébként is a munkámmal jár. A mi dolgunk, hogy elfogjuk
a törvénysértőket, de pillanatnyilag jobban aggaszt azoknak a szerencsétlen afrikai fiúknak
a sorsa, akiket csak a bőrük színe miatt vertek meg. – Elhallgatott, majd halkan hozzátette:
– Hihetetlen tekintélyt sugárzott az előbb, Paul.
A férfi nem tudta, hogyan reagáljon a bókra.
– Katonák. Megszokták, hogy a parancsokat teljesíteni kell. Ezért gyakorlatkoztatjuk
őket annyit. Ugye szól majd, hogy le akarják-e tartóztatni valamelyiket?
– Nem, századparancsnok, majd én szólok, hogy letartóztatunk-e valakit! – csörtetett
oda hozzájuk Hayes. – Álljon vissza a sorba, Lovejoy! Átfésüljük a környéket, hátha
maradtak még valahol bajkeverők.
Bryant sarkon fordult és elindult a teherautó felé. Amikor hátrapillantott a válla fölött,
hogy meggyőződjön, megvannak az emberei, látta, amint Pip Lovejoy gyorsan elkapja a
tekintetét. Vajon utána nézett? Elmosolyodott magában.
Kenneth Ngwenya egy indiai szabóság bádogtetejéről, az épület építésének évét (1914)
megörökítő oromzat mögül figyelte, ahogy barátja, Paul Bryant átnyomakodik a
rendőrkordonon és visszamegy a légierő teherautójához.
A többiekkel először azt hitték, hogy a rendőrség rájuk vadászik, de hamar kiderült,
hogy a rendőrök csak egy bizonyos embert keresnek, Innocent Nkomót, nem pedig az
Afrikai Nemzeti Kongresszus és a Vasúti Munkások Szakszervezete összegyűlt tagjait.
A háború alatt nem voltak politikai összetűzések a feketék és a fehérek között
Bulawayóban, és Kenneth remélte, hogy ez így is marad. Ugyanakkor a szakszervezet
szélsőbaloldali tagjai sztrájkról és fegyveres küzdelemről pusmogtak minden gyűlésen. Ki
voltak éhezve a cselekvésre és a haladásra, és Kenneth még is értette őket, még ha nem is
értett egyet velük. Azzal érveltek, hogy nem lesz ennél kedvezőbb alkalom a munkások
számára, hogy megfeszítsék kollektív izmaikat, hiszen rengeteg fehér ember ment el a
háborúba. Kenneth veszélyesen hibásnak találta az érvelésüket, miszerint egy általános
sztrájkkal megbéníthatnák a vasutat – és ezzel az egész országot –, így jobb
munkakörülményeket harcolhatnának ki, és megszerezhetnék a választójogot a rhodesiai
afrikaiaknak. A szakszervezetek úgy gondolták, övék a helyzeti előny. Kenneth
szenvedélyesen kiállt abbeli meggyőződése mellett, hogy egy hadviselő ország habozás
nélkül bevetné a rendőrséget és a hadsereget a bennszülöttek sztrájkjának letörésére.
Egy köpcös matabele asztalost, Kenneth pártjának egyik tagját, aki famegmunkálást
tanított a kumalói iskolában, amikor a városban tartózkodott, megingattak a
szakszervezetisek az aznapi gyűlésen. „Ha fegyverrel jönnek ellenünk, fegyverrel
fogadjuk őket! – hőbörgött. – Harcoltunk már ellenük, és megint harcolni fogunk, ha kell.
De most győzni fogunk!” Kenneth rendszeresen elbiciklizett a Maint Streeten álló
emlékmű mellett, amelyet annak a kétszázötvenkilenc fehér pionírnak állítottak, akiket a
népe ölt meg ötven évvel azelőtt, a később matabelelázadásnak elnevezett felkelés során.
Az emlékoszlop tetején lévő régi Gardner géppuska nem csak a Joshua ősei által kiontott
európai vérre emlékeztette, hanem arra is, milyen sok afrikaival végeztek Rhodes emberei
és a puskáik. Kennethet nagyon nehéz lett volna meggyőzni, hogy az erőszak és a halál
jobb alternatíva, mint az oktatás, a passzív rezisztencia és a háború után a szervezett
sztrájkok.
Maga Rhodes szobra is lenézett Bulawayóra a Main Streeten. Az ország alapítójának
szobra Kenneth szemében állandó emlékeztető volt az elnyomásra, ami alatt a népe nap
mint nap szenvedett. Ugyanakkor azonban sok minden megváltozott, mióta ötven évvel
azelőtt az első pionírok megérkeztek a sónák és a matabelék földjére. Rhodesia a
nemzetközösség tagja lett, és választott parlamentje volt – bár csupán fehér képviselők
ültek benne –, nem pedig csak a Brit Dél-afrikai Társaság egyik pénztermelő gyarmata.
Afrikának ebben a szegletében már lerakták a demokrácia alapjai. Kennethnek semmi
kifogása nem volt a brit kormányzati rendszer ellen, amit a gyarmat megörökölt – csak
szeretett volna részt kapni belőle.
A rendőrségi sípok sivítása visszaterelte a figyelmét az utcára. A harci düh elpárolgott,
és a létfenntartás ösztöne felülkerekedett a harciasságon. Joshua besurrant egy sikátorba
két hasonlóan bátor vasúti munkással. Isten segítsen bármelyik elkóborolt fehérnek, aki az
útjukba kerül! Kenneth igyekezett az agyával, és nem a szívével felmérni a helyzetet. A
rendőrség valószínűleg már az épület mögé is küldött embereket. Az előbb Joshua
nyomában ment ki a hátsó ajtón, felborítva közben egy próbababát, aztán felugrott egy
kukára, megkapaszkodott a csatornában és felmászott a bádogtetőre.
A zavargás véget ért. A rendőrség végigvonult a néptelen utcán, de Kenneth szíve
továbbra is hevesen vert. Noha aznap nem őt és az elvtársait üldözték, pusztán attól
bűnözőnek minősültek, hogy összegyűltek és politizáltak. Innocent Nkomót viszont
elfogták. Kennethet vegyes érzések töltötték el ezzel kapcsolatban. A fickó bűnöző volt –
hírhedt bűnöző a külvárosban –, de meglepte, hogy a kikent-kifent szemét után az egész
rendőrség hajtóvadászatot rendezett. Ebből a hajtóvadászatból lett aztán a
tömegverekedés, amikor a kumalói repülősök is bekapcsolódtak az üldözésbe. A fehér
pilótaújoncok hevessége és a rendőrség erőszakos fellépése láttán csak feltételezni tudta,
hogy Nkomót a fehér nő meggyilkolása miatt tartóztatták le.
Kenneth felsóhajtott, és a szívére tette a kezét, hogy lecsillapítsa a félelmét. Ártatlan
vagy bűnös, valószínűleg újabb fekete kerül az akasztófára.
9.
Bryant vett egy nagy levegőt, és bekopogott az ajtón az aranyozott névtábla alatt, amire
a Rogers repülőezredes, DFC – parancsnok feliratot gravírozták.
– Szabad!
– ’Reggelt, uram – köszönt Bryant.
– Örülök, hogy a „jót” elhagyta, Bryant.
Bryant némán sóhajtott. Olyannak ígérkezett a megbeszélés, mint az utolsó alkalom a
fogorvosnál: hosszúnak, fájdalmasnak és véresnek. Az ezredes mindig is keselyűre
emlékeztette – kopasz volt, horgas orrú, görnyedt és rosszindulatú. Hírhedten rosszul tűrte
a bonyodalmakat, márpedig az elmúlt két hét másból sem állt ki.
– Meséljen a legutóbbi veszteségünkről… – pillantott bele Rogers egy aktába. – Hogy
is hívják… ah, igen, Smythe. Mi van a busmanokkal, akik megölték? Elfogták őket?
– A bechuanalandi rendőrség hatásköre. Járőröket küldtek ki a törzsi területekre.
– Semmi esélyük elkapni azokat a rohadt busmanokat – jelentette ki Rogers.
– Tegnap két, három gépből álló járőr is elrepült a hely fölött, ahol Smythe-ot
megtalálták, de a gépének nyomát sem látták. Még mindig nem tudjuk, miért nem maradt
mellette.
– A sósivatag hatalmas. Ennek ellenére úgy vélem, ha tudjuk, hol találták meg Smythe
holttestét, a gépnek is valahol a közelben kellene lennie.
– Egyetértek, uram. A vadászok, akik megtalálták, ismerik a környéket, és pontos
helymeghatározást adtak. – Bryant belenézett a mappába, amit magával vitt, és
megkereste a keresőcsapat jelentését.
– Wilson alhadnagy jelenti, hogy látták a levegőből a vadászok járműveinek
keréknyomait. Más nyom nem is látszott a felszínen, úgyhogy biztos, hogy a megfelelő
helyen jártak.
– Lehet, hogy valami problémája támadt, ezért kiugrott? A gépe meg tovább repült, és
távolabb zuhant le?
– Megmondtam a keresőcsapatnak, hogy figyeljenek az ejtőernyőre meg a
ruhadarabokra, de nem találtak semmit.
– Lehet, hogy azok a rohadt busmanok ellopták a ruháit meg az ejtőernyőjét. Nem
szeretem, amikor eltűnik egy gép, Bryant. Épp elég rossz, amikor lezuhan, de hogy el is
tűnjön, az tűrhetetlen.
– Igen, uram.
– Folytassák a keresést.
 – Igen, uram.
– Akkor lássuk a másik ügyet. – Az ezredes rákönyökölt az íróasztalra, és
összeillesztette az ujjhegyeit. – Langham meggyilkolása… mi hír a rendőrségtől?
– Ma reggel beszéltem velük – felelte Bryant, felidézve a Pip Lovejoyjal folytatott
beszélgetést. – Mint tudja, tegnap letartóztattak egy afrikai férfit. Úgy tűnik, névtelen
bejelentés vezette nyomra őket. Valaki látta a fickót egy fehér nővel Langham halálának
az estéjén. Emellett a feketepiacon is ténykedik az illető… főleg üzemanyaggal üzletel.
Próbált elmenekülni, amikor meglátta a rendőröket. Egy rendőrautó megkerülte a
háztömböt, hogy elé vágjon, és közben elütött egy tizenegy éves fekete kislányt. Életben
maradt, de eltört a lába. A baleset helyszínére odagyűlt a tömeg, és néhány forrófejű alak
akadályozta a letartóztatásra érkező rendőröket… emiatt tört ki az utcán a verekedés,
amibe a mi embereink is beszálltak. Amikor a rendőrség átkutatta a gyanúsított kocsiját,
megtalálták Langham néhány iratát és holmiját.
– Elég meggyőző bizonyíték.
– Úgy tűnik – bólintott Bryant.
– Akkor most azt mondja meg, miért kellett majdnem két nap a Wankie melletti baleset
kivizsgálásához, és ami még fontosabb, miért kellett személyesen odamennie, különösen
az utóbbi napok eseményeinek a fényében?
Bryant rápillantott a rhodesiai születésű egykori vadászpilóta mellén sorakozó
kitüntetésekre. Az első nagy háború veteránja volt, tizenkét légi harcban aratott
győzelmet. Bryant kíváncsi lett volna, mikor lett a hajdani merész, hetyke gyarmati
repülősből felfuvalkodott aktatologató.
– Már napokkal korábban megszerveztem a vizsgálatot és a gép elszállítását, uram. Mrs.
De Beers várt minket.
– Telefonálhatott volna neki.
– Nem működött a telefonja. És mint kiderült, Felicity Langham haláláról is tájékoztatni
kellett. Ugye tudja, hogy egy rendőr is velünk jött?
– Mmm. És egyáltalán nem örülök neki. A légierő tevékenységét nem nők szeszélyei
határozzák meg, Bryant, legyenek bár rendőrnők vagy csinos özvegyek. Világos?
– Igen, uram – felelte Bryant fáradtan.
– Mit állapított meg a De Beers-birtokon folytatott vizsgálat?
– Cavendish… a kanadai pilóta… azt mondta, belement egy gödörbe kényszerleszállás
közben, és ez igaz is.
– Egyáltalán mit keresett ott? Nem lőgyakorlaton kellett volna lennie?
– De igen, uram. Azt állítja, motorhibája volt, eltévedt, és kénytelen volt
kényszerleszállást végezni az első leszállópályán, amit talált.
– Egyik hiba a másik után. Valószínűbb, hogy a De Beers özvegy felvillantotta előtte a
mosolyát… vagy valami mást… a kantinban, és meghívta egy teára, vagy valamire, nem?
Bryant hasonló gyanút táplált Cavendishsel kapcsolatban, de felbosszantotta az ezredes
rosszindulattól csöpögő summázata.
– Cavendish ragaszkodik a sztorijához, és az özvegy is azt állítja, hogy nem hívta meg
magához.
– Ha az ostoba kölyök az igazat mondaná, talán még elnéző is lennék vele, de a
hazugságot gyűlölöm, Bryant, még a hülye, kanos pilótáknál is jobban. Közölje ezt vele,
és tartóztassa le.
Bryant úgy döntött, addig nem tesz említést a Cavendish gépéből hiányzó lőszerről,
amíg ki nem kérdezi a leendő expilótát.
– Itt van még a tegnapi zavargás ügye, uram.
– Hány emberünk érintett benne?
– Huszonnégy, uram. Tizenegy megsebesült a verekedésben. Egy rakás idióta.
– Mindazonáltal érthető a viselkedésük. Nem engedhetjük, hogy a feketék
szembeforduljanak a rendőrséggel, Bryant. Nem hibáztatom a fiainkat, amiért a törvény
mellé álltak.
– Tisztelettel, uram, az embereink akkor is tovább verekedtek, amikor a rendőrséget
fenyegető veszély már rég elhárult. Feldühödtek Smythe és Langham miatt, és a feketéken
adták ki a dühüket. Ez nem a törvény mellé állás.
– Nem érdekel, mit gondol az én országom törvényeiről, Bryant. Vádolja meg őket a
közrend zavarásáért. Súlyos megrovást fognak kapni tőlem. Majd beszélek a rendőrséggel,
hogy semmiféle bűnvádi eljárás ne induljon ellenük.
– Igenis, uram – felelte Bryant. Úgy gondolta, ez szánalmas büntetés a katonák
túlkapásaiért. Ő is megértette a két társuk meggyilkolása miatt támadt dühüket, bár
szerinte a verekedés inkább szólt a lappangó fajgyűlöletről, mint a rendfenntartás
magasztos elvéről.
– Van itt még valami, Bryant.
– Igen, uram? – nézett az ezredesre megkönnyebbülten a századparancsnok. A
kihallgatás nem is ment olyan rosszul, mint amitől tartott.
– Az Ossewa Brandwag. Megint szerepelnek a híradásokban. A főhadiszállás egy
üzenetben arra figyelmeztet minket, hogy „legyünk résen”. Lehetséges, hogy valahogyan
megpróbálják szabotálni a Birodalmi Légi Kiképzési Tervet.
– Tegnap olvastam az újságban, hogy a dél-afrikaiak letartóztattak egy afrikáner OB-
ügynököt, akit a németek képeztek ki. Említettem is a lehetséges veszélyt a Langham-
nyomozást végző rendőrnek. Csak nevetett rajta, és azt mondta, Rhodesiában nincsenek
támogatóik.
– Itt, Rhodesiában is épp elég afrikáner él. A búrok jó emberek, de jó harcosok is. Arra
a fickóra, akiről az újságban olvasott, Willem Siewertre akasztófa vár Dél-Afrikában. A
főhadiszállás szerint elárulta a hatóságoknak, hogy még egy embert küldtek vele. – Rogers
belepillantott az asztalán heverő hírszerző jelentésbe. – A Csontvázparton, Délnyugat-
Afrikában tette őket ki egy tengeralattjáró. Az egyik délre indult, Capetownba… ez volt
Siewert, akit elfogtak. Azt mondja, a másik északkeletre ment, a Namib-sivatagba, de azt
állítja, nem tudja, mi az úti célja és a feladata.
– Hihetőnek tűnik, hogy nem tudnak mindent a másik küldetéséről – vélte Bryant.
– Viszont van egy nevünk, ami alapján már el lehet indulni. – Az ezredes áttolt egy
lapot a mahagóni íróasztal bőrborítású lapján.
Bryant tekintete átsiklott az asztalon heverő zsiráffarok légycsapóról – felettese egyik
gyarmati hóbortjáról –, és felvette a lapot.
– Hendrick Reitz. Született 1901-ben, Barbertonban, Kelet-Transvaalban, Dél-
Afrikában. Egy kiemelkedő búr parancsnok fia. Az anyja német volt. Érdekes. A
Stellenbosch Egyetemen tanult. Kémiából szerzett diplomát. 1927-től a Dél-afrikai
Mezőgazdasági Minisztériumnál dolgozott. Nem úgy tűnik, mintha képzett gyilkos lenne.
– Olvassa csak tovább – intett Rogers.
– Aha, 1934-35-ben Berlinben folytatott posztgraduális tanulmányokat. Azóta nem
tudni róla.
– Egy szélsőjobboldali fanatikusnál csak egy okos szélsőjobboldali fanatikus rosszabb –
jelentette ki Rogers.
Bryant ebben egyetértett a felettesével.
– Ha északkelet felé indult el, lehet, hogy erre tart. – Bryant tovább olvasta a hírszerzési
jelentést. – Ez érdekes. Miután otthagyta a minisztériumot, és még mielőtt először
Németországba utazott volna, Rhodesiában dolgozott, egy salisburyi mezőgazdasági
vegyianyaggyárban.
– Ismeri az országot – bólintott Rogers. – Ha átjut Délnyugat-Afrikán és
Bechuanalanden, akkor Victoria Falls és Beitbridge között bárhol beléphet Rhodesiába.
Bryant látta, mire akar kilyukadni Rogers. Felnézett a falon függő térképre, majd felállt,
és odalépett elé.
– Victoria Falls északon van, Beitbridge pedig délen. Katonai szempontból egyik
városnak sincs jelentősége, viszont Bulawayo…
– Az ujját lehúzta a városig, a Birodalmi Légi Kiképzési Terv repülőtereinek és
kiképzőtáborainak központjáig. Ha Reitz a programban akar fennakadást okozni, lecsaphat
néhány támaszpontra Bulawayo környékén, hogy aztán a határon átlépve eltűnjön
Bechuanaland hatalmas sivatagaiban.
– Pontosan. Az OB kezd megint pimaszkodni lent délen. Bankokat rabolnak,
lőfegyvereket és robbanóanyagokat lopnak, vasútvonalakat rongálnak mg. Szembe kell
néznünk azzal, hogy talán mi leszünk a következő célpontjuk. Jött még valami a
hírszerzési jelentéssel, amiről tudnia kell – nyújtott át Rogers egy másik lapot Bryantnek.
Bryant átfutotta a jelentést. A Királyi Légierő egyik őrmesterétől, aki a Bulawayo másik
oldalán lévő induanai légi támaszponton szolgált, ellopták az egyenruháját, miközben
Pretoriában töltötte a szabadságát. A tolvajok fehér dél-afrikaiak voltak.
– Tudom, hogy a kapunál lévő embereink jól végzik a dolgukat, de egy egyenruhás
fehér a megfelelő iratokkal gond nélkül besétálhat mellettük.
 – További intézkedésig tájékoztatom az aszkari parancsnokokat és megkettőzöm a
mozgó őrjáratok számát, uram – felelte Bryant.
– Helyes. Leléphet.
Pip Lovejoy a rendőrség egyik fehérre meszelt kihallgatószobájának a sarkában ült.
Jegyzetelt és igyekezett a száján át venni a levegőt, hogy ne érezze a vizelet és az izzadság
bűzét.
Az asztalnál Hayesszel szemben ülő férfi szörnyű állapotban volt. A jobb szeme annyira
feldagadt, hogy biztos nem látott vele. Felhasadt ajkát alvadt vér borította. Amikor
kinyitotta a száját, hogy beszéljen, Pip meglátott egy vöröslő lyukat az egyik kivert foga
helyén. Kigombolt nyakú fehér ingét sötétvörös foltok borították, és miközben
megbilincselve bevezették, észrevette a szégyenteljes sötét foltot a nadrágján. Pip alig
ismerte fel a jól öltözött, hetyke férfit, akit Felicity Langham holtteste mellett kifaggatott.
Megdöbbentette az állapota, de aztán emlékeztette magát, hogy a rendelkezésre álló
bizonyítékok alapján a fickó brutálisan megerőszakolt és megölt egy ártatlan fiatal nőt.
– Nézz rám, amikor hozzám beszélsz, te hazug fekete rohadék! – förmedt rá Hayes.
Pip összerezzent, ahogy az őrmester a parancsot nyomatékosítandó rácsapott az
asztalra.
– Még egyszer mondom: azzal vádolunk, hogy hétfőn éjjel vagy kedd hajnalban
elraboltad, megerőszakoltad és meggyilkoltad Miss Felicity Langhamet.
– Nem – krákogta a férfi.
– Te is tudod, hogy ezért felakasztanak. Azt, hogy addig hogyan telik el az időd,
nagymértékben befolyásolhatja, mennyire működsz együtt velünk. Könnyű is lehet…
vagy olyan is, mint az este – mondta Hayes.
Pip azt hitte, hogy az ironikus módon az Innocent, „ártatlan” keresztnevet viselő
gyanúsított a zűrzavaros letartóztatás során szerezte a sérüléseit. Hayes utolsó
megjegyzése és a kihallgatás során tett többi homályos utalása azonban felnyitotta a
szemét, hogy Nkomót már a cellájában verték meg. Felkavarodott a gyomra a gondolattól.
Egyetértett a halálbüntetéssel, és semmiképpen sem gondolta, hogy a nemi
erőszaktevőkkel kesztyűs kézzel kellene bánni, de hitt a törvényes eljárásban is: abban,
hogy a gyanúsítottak ártatlanok, míg be nem bizonyosodik a bűnösségük. Ha ő lett volna
Nkomo ügyvédje, bíróság elé vitte volna Hayest ezért a bánásmódért.
– Soha életemben nem láttam azt a nőt! – tiltakozott Nkomo.
– Hazudsz! Tudjuk, hogy ott voltál a bűntény helyszínén. Lovejoy rendőr még beszélt is
veled, nem emlékszel?
A fogoly félrehajtotta a fejét és a jó szemével hunyorogva Pipre nézett.
– Igen. Nem tagadom, hogy ott voltam.
Pip elfordította a fejét. Korábban, amikor megtudta a gyanúsított nevét és benézett a
cellájába, elmondta Hayesnek, hogy váltott néhány szót Nkomóval Felicity holtteste
közelében.
– Köztudott, hogy a gyilkosok… a szexuális gyilkosok… néha ott maradnak a
tetthelyen a beteges izgalomért, ami az áldozat megtalálásakor tölti el őket. Ez lennél te,
igaz, Nkomo? Egy rohadt… beteges… perverz.
Pip megborzongott. Amióta a rendőrségnél dolgozott, kezdte megszokni a trágár
beszédet, de úgy tűnt, Hayes most nemcsak a gyanúsítottat akarja megalázni vele, de őt is
meg akarja döbbenteni.
– Miért nem élveztél el benne, Nkomo? Ahhoz már nem voltál elég férfi?
Pip vett egy nagy levegőt, és lenézett a noteszére. Nem tudta, mindebből mennyi fog
bekerülni a kihallgatás hivatalos jegyzőkönyvébe, de olyan ostoba sem volt, hogy
félbeszakítsa Hayest. Ránézett Nkomo arcára. A férfi a sebei rettenetes maszkja alatt
őszintén meglepettnek tűnt az utolsó kérdés hallatán.
– Tessék?
– Megerőszakoltad, de nem tudtál elmenni, igaz? Gyenge vagy, mi? Már az csoda, hogy
egyáltalán felállt.
– Sajnálom – köhögte Nkomo, és esdeklően nézett Hayesre. – Kérem, őrmester, sah,
nem tudom, mi ez az egész.
– Ezeket a kocsidban találtuk – emelt fel két iratot Hayes. – Rendőrnő, rögzítse a
jegyzőkönyvben, hogy megmutattam a gyanúsítottnak Miss Felicity Langham légierős
igazolványát és jogosítványát.
Pip ezt leírta, megkönnyebbülve, hogy végre valami legépelhetőt is rögzíthet.
Értetlenkedhet és hangoztathatja az ártatlanságát Innocent Nkomo amennyit csak akarja,
mit sem változtat a tényen, hogy a kocsijában ott voltak Felicity iratai. És valami más is.
Valami sokkal rosszabb.
– És, rendőrnő, vegye jegyzőkönyvbe, hogy azonosítás céljából bemutatok egy női
fehérneműt is. Kié ez, Nkomo?
– Nem… tudom… fogalmam… sincs.
Hayes megmarkolta az asztal peremét, felállt, és egyetlen heves mozdulattal Nkomo
arcába borította az asztalt. Az afrikai hanyatt esett a székével és elterült a hátán. Az ajtónál
álló rendőr elindult felé.
– Maradjon, ahol van, rendőr! – vakkantotta Hayes. Megállt Nkomo fölött, és
keményen belerúgott a férfi bordáiba. Nkomo felnyögött és vért köhögött.
– Őrmester! – állt fel és tette csípőre a kezét Pip. Rájött, hogy Hayest elvakítja a dühe.
Nkomo vagy nagyon jó színész, vagy tényleg fogalma sincs, miről beszél az őrmester. Ha
Hayes így folytatja, a végén a gyanúsított még meghal a kihallgatás közben.
Az őrmester dühösen és megvetően nézett rá.
– Ha nem bírja a gyomra a kihallgatást, Lovejoy rendőrnő, megértem, ha ki akar menni,
hogy bepúderezze az orrát.
Pipnek ezzel betelt a pohár. Odacsörtetett a fekvő Nkomóhoz. A gyanúsított magas volt,
izmos, talán harmincéves. Pip lehajolt és megmarkolta a bilincse láncát. Felegyenesedett
és talpra rántotta Nkomót. Hayes tátott szájjal állt, szemmel láthatólag annyira
meglepődött, hogy mozdulni sem tudott.
– Hogy került Miss Langham holmija a kocsijába, Mr. Nkomo? – kérdezte Pip.
– Már megmondtam az előbb. Nem tudom, hogy kerültek azok a dolgok a kocsimba, és
ez az igazság. Istenre esküszöm! Valaki odatette őket. Nem én öltem meg azt a nőt!
– El tudja képzelni, milyen lehet az, amikor megerőszakolják az embert, Mr. Nkomo? –
kérdezte Pip halkan. Hayes szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, és
csendben nézte, ahogy Pip felállította az asztalt meg a széket, és intett Nkomónak, hogy
üljön le. Az afrikai leült és megrázta a fejét.
Pip megállt a fogoly mögött.
– A fájdalmat és a megaláztatást, hogy valaki a beleegyezése nélkül használja a testét?
– Én nem…
– A bizonyítékok mást mondanak, Mr. Nkomo. Tudta, hogy egy férfit is meg lehet
erőszakolni? – Nkomo elfordította a fejét és felnézett rá. – Nem volt még börtönben, igaz?
– Nem. Ártatlan vagyok. Mint a nevem.
– Igen, nagyon szép név. Biztos vagyok benne, hogy az édesanyja remek emberismerő.
Tudja, maga is rá fog jönni, milyen az, amikor megerőszakolják – mondta Pip
tárgyilagosan.
– Nem én öltem meg azt a nőt! – kiáltotta Nkomo.
Pip lehajolt, míg az arca mindössze néhány hüvelyknyire nem volt a gyanúsítottétól.
– Nehogy azt higgye, hogy felemelheti a hangját, csak mert nő vagyok! Legalább annyit
tudok ártani magának, mint Hayes őrmester, csak másképp.
Hayes a kihallgatószobát megvilágító egyetlen izzó fénykörén kívül, az árnyékban állt,
összefont karral.
– Nem arról beszélek, Nkomo, hogy bűnös-e vagy sem Felicity Langham
megerőszakolásában vagy meggyilkolásában.
A férfi hátranézett a válla fölött. Fájdalmasan ki kellett tekernie a nyakát, hogy fel
tudjon nézni Pipre.
– Hogy érti ezt?
– Amikor letartóztatták, száz font, egy kisebb vagyon volt a zsebében. Új öltöny, új
cipő, autó. A legtöbbünk alig bír fenntartani manapság egy autót, az üzemanyaghiányról
nem is beszélve. Mégis, a feljegyzéseim szerint a maga házában, Mr. Nkomo,
háromszáznegyvennégy gallon benzint találtak.
– Azt mind törvényesen vettem… – kezdte a férfi.
– Fogja be, Mr. Nkomo. Tudja, háború van. Sok mindent jegyre adnak, például a
benzint is. Vannak olyan bírók, akik a háború idején folytatott feketepiaci üzérkedést úgy
büntetnék, mint a gyilkosságot. Börtönbe fog menni, Mr. Nkomo, lopott javak
birtoklásáért.
 – Ezt nem tudja bizonyítani.
– Ó, dehogynem! És ezt maga is tudja. Maga szerint meddig tartana rávennem
valamelyik szomszédját, hogy maga ellen valljon? Tudja, egy kis kérdezősködés a
környéken, néhány jól elhelyezett fenyegetés… és az emberek irigyek a gazdagságra, Mr.
Nkomo, akár törvényesen, akár törvénytelenül szerzett. Vagy beülünk a házába, és
kivárjuk, amíg valaki bekopog egy kis benzinért, vagy bármiért, amivel még üzletelt.
Maga pedig, Mr. Nkomo, börtönbe kerül.
– Mi köze ennek az ellenem felhozott vádakhoz? – vont vállat a férfi.
– Nagyon is sok. Ha gyilkosságért nem tudjuk bíróság elé vinni… bár valószínűleg elég
bizonyítékunk van ahhoz, hogy akár itt helyben elítéljék – mutatott Pip az iratokra és a
fehérneműre, amiket visszatett az asztalra –, akkor elítélik majd más illegális
tevékenységekért, és ez biztos.
– Ártatlan vagyok! Innocent Nkomo!
– Mondja maga. És miután elítélik feketepiaci üzérkedésért, és börtönbe kerül, majd
súgunk valamit a börtönőrök fülébe.
– Hogy érti ezt?
– Biztos vagyok benne, hogy a többi elítéltet érdekelni fogja, hogyan működött együtt a
rendőrséggel, hogyan adta ki több tucat kapcsolatát, hogyan dolgozott már évek óta
fizetett rendőrségi besúgóként.
– De ez nem igaz! – suhant át a rémület az összetört arcon.
– Úgy hallottam, az ember nagyon egyedül van a börtönben – jegyezte meg Pip.
– Miért csinálják ezt velem? Ártatlan vagyok! – Nkomo szinte már zokogott.
– Bizonyára maga is tisztában van vele, hogy a férfiaknak vannak bizonyos
szükségleteik. Egy börtönben nagyon sok formát ölthet az erőszak. Lesznek, akik az
élvezet kedvéért akarják majd magát, de valószínűbb, hogy azzal akarják majd büntetni,
mert besúgó volt.
Pip Nkomo háta mögül rápillantott a félhomályban álló Hayesre, és látta a férfi foga
fehérjét, ahogy vigyorgott, majd a biccentését. Istenem, gondolta, szinte büszke rám. Így
kell viselkednem, hogy elfogadjon rendőrnek? Elszégyellte magát. Utálta, hogy ilyen
undorító taktikával kell szóra bírnia valakit – az erkölcsi érzéke már az ellen is tiltakozott,
hogy hazudjon egy gyanúsítottnak. Ugyanakkor úgy tűnt, Hayes kihallgatási kézikönyve
szerint csak ököllel lehetett vallomásra kényszeríteni egy gyanúsítottat.
Nkomo felköhögött, aztán megköszörülte a torkát.
– Nem vagyok besúgó, de mi lesz velem, ha elmondom, hogy mit csináltam aznap este?
Akkor is börtönbe küldenek, ha valami illegálisát tettem.
– Ez attól függ, pontosan mit csinált – felelte Pip.
– Tényleg börtönbe kerülök azért, mert benzint árultam a feketepiacon?
– Ha csak ennyi a bűne, akkor van rá esély, hogy megússza pénzbüntetéssel.
 – Nem csak afrikaiak vesznek tőlem benzint.
– Nem meglepő. Kevés afrikait látok saját autóval járni – mondta Pip. – Mit akar
elmondani, Mr. Nkomo?
– Az őrmester azt kérdezte, mit csináltam éjfél és hajnali fél három között azon az
éjszakán, amikor a nő meghalt.
– Igen, így van – bólintott Pip. Két rendőr már megtalálta a házat, ahol Felicity lakott és
kikérdezte a szomszédokat; mint kiderült, a barátnőjéé, Catherine De Beersé. Az egyik,
egy idős, fontoskodó hölgy látta, hogy Felicity Langham éjfélkor ment el otthonról.
Hallotta, hogy elhajt egy autó, de nem látta. Felicity holttestét egy shebeen csaposa találta
meg hajnali fél háromkor, amikor kivitte a szemetet. Ezzel eléggé leszűkült a gyilkosság
elkövetésének az időintervalluma. – Korábban azt mondta Hayes őrmesternek, hogy
otthon volt, míg nem találkoztunk a tetthelyen, de arra nem adott elfogadható
magyarázatot, hogy miért indult el inni az éjszaka közepén. Most valami mást akar
mondani, Mr. Nkomo?
– Nem bántottam azt a nőt. De nem voltam otthon aznap éjjel.
– A rohadék egész éjjel hazudott nekünk. Most miért mondana igazat? – mordult fel
Hayes az árnyékban.
Pip bosszúsan rápillantott a felettesére, mire az vállat vont, és hagyta, hogy folytassa.
– Nekünk… magának, Mr. Nkomo, az a legfontosabb, hogy ki tudja alátámasztani az
állítását.
Nkomo felemelte összebilincselt kezeit, és rákönyökölt az asztalra. Lehajtotta a fejét,
majd megtörölte a homlokát.
– Vannak, akik láttak aznap éjjel, de nem tudom, hogy el fogják-e mondani.
– Ezt a részét ránk hagyhatja. Neveket akarunk, mindenkinek a nevét, akivel találkozott
azon az éjjelen. Mondjuk napnyugtától napkeltéig – mondta Pip.
Nkomo felnézett rá könnybe lábadt, feldagadt szemekkel.
– Nem mindnek tudom a nevét.
– És mi van a kérdéses időszakkal, éjféltől fél háromig?
Nkomo lehunyta a szemét, és elgondolkodott.
– Azzal nem lesz gond. Azoknak a nevét tudom, akikkel akkor találkoztam. Három volt.
Azért tudom, mert rendszeres vevőim.
– Vevők, a seggemet! A bűntársai nevét fogja megadni, azok meg majd azt mondják,
amit akar – háborgott Hayes.
Nkomo ránézett.
– Azt hiszem, meg fog lepődni, őrmester, hogy kikkel szoktam üzletelni az éjszaka
közepén.
„Isten óvja a királyt!”, játszották a Királyi Légierő kumalói dudásai a gyakorlótéren. A
dudásokat és a dobosokat alig lehetett látni a forró aszfaltról felszálló levegő remegésében.
 Szerencsétlenek, gondolta Bryant az irodája ablaka előtt állva. A zenekar mellett a
hamarosan végző három pilótaosztály gyakorolta a fel- és a levonulást. Ugyanolyan jól
kellett menetelniük – ha nem jobban mint repülniük, mert több nagykutyát is vártak a
parádéra. Izzadni fognak, mint a disznók, de nem azért, mint az irodájában álló társuk.
Bryant hátat fordított az ablaknak és végigmérte az illetőt, aki szálegyenesen,
előreszegezett tekintettel állt, de látszott rajta, hogy ideges.
– Nyugalom, Cavendish. Nem fogom megütni. Cigarettát? – kínálta oda a csomagját a
kanadainak.
– Persze. Azaz igen, köszönöm, uram. – A fiatal férfi kivett egy szálat a csomagból.
Bryant tüzet adott, aztán visszament az asztal mögé. Miközben leült, ő is rágyújtott.
– Olvastam a vallomását, Andy.
– Igen, uram.
– És tudja, mit?
– Nem, uram. Mit? – kérdezte dacosan a pilóta.
– Szerintem süket duma.
– Motorhibám volt, uram, és…
– A fiúk ma reggel szétszedték a gépét. Az elgörbült légcsavaron kívül semmi baja
nincs a motornak. Az őrmester azt mondta, beszereli egy másik Harvardba, és felszáll a
pilótával egy próbaútra. Erről mi a véleménye?
– Tudom, mit láttam.
– Ó, igen – nézett le Bryant a gépelt jelentésre. – Alacsony olajnyomás.
– Talán a műszer volt rossz?
– Szép próbálkozás, Andy. A szerelők az összes műszerét ellenőrizték. Mindegyik jó.
Miért hazudik nekem?
– Uram, nem hazudok.
– Fiam… de igen, hazudik. Elárulok magának valamit… a maga érdekében. Az ezredes
azt mondta, jobban utálja a hazugokat, mint az ostoba pilótákat. Ő maga mondta, Andy,
nem én találtam ki.
– Én csak azt tudom, hogy motorhibára utaló jeleket láttam…
– Jeleket, Andy? – Bryant hangja higgadt volt, sőt szelíd. – Engem próbál átverni,
pajtás? Egy ehhez hasonló csíny miatt raktak át bombázókra. De én legalább elég tökös
voltam, és bevallottam, hogy csak egy lánynak akartam imponálni.
– Szó sem volt semmiféle nőről, uram – jelentette ki Cavendish, mereven előre nézve.
– Catherine De Beers nagyon csinos nő, Andy. Igen vagy nem?
– Nős vagyok, uram. Mielőtt eljöttem Vancouverből, feleségül vettem a középiskolai
szerelmemet. Azóta nem is néztem más nőre, és nem is szándékozom.
 – Ja, persze, haver. Nézze, Andy, férfiak vagyunk… – kezdte Bryant.
Cavendish most ránézett, és haragosan szikrázott a szeme.
– Egyvalamit higgyen el nekem, uram. Soha nem lennék hűtlen a feleségemhez. Istenre
esküszöm, hogy ez az igazság.
Bryant elnyomta a cigarettáját, és felfújta az arcát.
– Nem könnyíti meg a dolgomat, Andy. – Belenézett az előtte heverő aktába, és lapozott
néhányat, míg megtalálta, amit keresett.
– Itt van a vádemelési nyomtatvány, amit akkor töltöttek ki, amikor bezárták. –
Cavendish fogdán töltötte az elmúlt hetet, és most is egyszerű, de tiszta kék overallt és
fényesre pucolt bakancsot viselt.
Cavendish az íróasztalra meredve próbálta fejjel lefelé elolvasni a szöveget.
– Fűzők, nyakkendő, öv, minden, amit el szoktak venni, amikor letartóztatnak valakit.
De van itt valami, ami felkeltette a figyelmemet, Andy. Kétszáz fontot találtak a
tárcájában.
Cavendish vállat vont.
– Ördög és pokol! Kétszáz font? Életemben nem láttam egyben annyi pénzt. Honnan
szerezte? Mert nem a zsoldjából, az biztos. Összesen nem kapott annyit, mióta itt van.
– A feleségem küldte.
– Rhodesiái fontot?
– Átváltottam a kanadai pénzt, amit küldött.
– És mit akart venni? Egy kocsit, vagy egy egész házat?
– Uram, a legnagyobb tisztelettel, de a pénzügyeimhez nincs semmi köze.
– A fenéket nincs! A légierőnél van, úgyhogy a pénzügyei is rám tartoznak. A múlt
hónapban szerzett egy fekete pontot, igaz? Az ezredes magához hívatta, amíg
Salisburyben voltam egy konferencián. Azt hitte, nem fogom megtudni? – Bryant nézte,
ahogy a kanadai a mennyezetet kezdte tanulmányozni.
Egy fekete pont – súlyos hibát elkövetni a kiképzés során, megsérteni a légierő
szabályzatát, vagy valamilyen szempontból helytelenül viselkedni a földön vagy a
levegőben – komolyan befolyásolhatta az újoncok végső értékelését.
– Nem tudom, miről beszél, uram.
– Két hónappal elmaradt a kantinszámlájával, nem?
– Volt egy kis tartozásom.
– Etetjük, ruházzuk, olcsó italt adunk magának a támaszponton. Mit csinált a pénzével,
Andy? Hogyhogy nem tudta kifizetni még a kantinszámláját sem?
– Hazaküldtem a pénzem a feleségemnek. Elnéztem, és túl sokat küldtem. Nem maradt
elég a számlám kifizetésére. Elnézést kértem a kantintól és az ezredestől is.
– Na várjon csak, nem azt mondta az előbb, hogy a felesége küldte magának azt a
kétszáz fontot?
Cavendish nyelt egy nagyot.
– Az egyik hónapban leég, a következőben meg felveti a pénz. Amióta a háború
kitörésekor eljöttem Ausztráliából, és Egyiptomon keresztül előbb Afrikába, majd a jó
öreg Angliába kerültem, láttam az emberiség összes ismert bűnét, és tudja mit, Andy?
– Mit, uram?
– Szerintem maga szerencsejátékos.
– Nem tiltja a törvény, uram.
– Ó, de igen, ha a támaszponton játszik. Vagy ha nem tudja miatta kifizetni az
adósságait. Vagy ha a felesége szegényházba kerül, mert nem tud uralkodni a
szenvedélyén.
– Már megmondtam, uram, a feleségem…
– Hagyjuk ezt, pajtás. Veszett fejsze nyele. Maga pénzt küld neki… ő meg egy kisebb
vagyont küld vissza. Süket duma. Honnan van az a kétszáz font? Rosszabbul hazudik,
mint ahogy repül.
– Rendben van, uram. Lebuktam – sütötte le a szemét a kanadai.
– A múlt héten nyertem Bulawayóban, kártyán. Ha ezzel megszegtem a király
törvényeit, vállalom a következményeket. Valószínűleg egyébként is kirúg a repülős
iskolából, mit számít már egy kis szerencsejáték?
– Így már jobb, Andy. Mint mondtam, az ezredes értékeli az igazmondást. Hamarosan
megtudja, mi lesz a sorsa. Addig is teszek magának egy szívességet.
– Igazán, uram?
– Igen, Andy. Beszélek az ezredessel, és azt fogom tanácsolni, hogy kobozzunk el
százkilencvenet abból a kétszázból, és zárjuk be a következő hónapra ide, ebbe a széfbe.
Így is marad egy tízese. Lesz ideje gondolkodni a játékszenvedélyén, és talán meg tud
változni.
Ha a hónap végén rendben lesz a kantinszámlája, visszakapja az ebül szerzett pénzét.
– Uram… értékelem az ajánlatot, de…
– Ez nem ajánlat, Andy – tanulmányozta a kanadai arcát Bryant. Hamuszürke volt. Úgy
nézett ki, mint aki most tudta meg, hogy felakasztják. – A büntetése része.
– Uram, nem teheti ezt velem. Engem…
– Mi, Andy? Minél hamarabb felébred, és belátja, hogy bármit megtehetek magával,
annál jobban jön ki ebből ez egészből.
– Uram, ezt nem értheti… – Cavendish felnézett a mennyezetre, majd vissza Bryantre,
aki úgy látta, a kölyök bármelyik pillanatban elsírhatja magát.
Bryant olvasta a pilóta szolgálati lapját. Egy farmról érkezett, túl hamar túl sokat látott a
nagyvilágból. És pocsékul hazudott. Amikor nem az igazat mondta, mindig felnézett a
mennyezetre, amikor pedig meg akarta győzni az őszinteségéről, egyenesen a másik
szemébe.
– Tartozik valakinek, Andy?
– Nem, uram – nézett fel a mennyezetre Cavendish.
– Rám nézzen, amikor kérdezek valamit! – csattant fel most már szigorúan Bryant. –
Tartozik valakinek azzal a kétszáz fonttal?
– Igen, uram – nézett a szemébe Cavendish.
– Honnan szerezte azt a kétszáz fontot?
Cavendish lesütötte a szemét és motyogott valamit.
– Tessék? – követelte Bryant.
– Nem mondhatom meg, uram.
Bryant már egyébként is tudta a választ. Ha Cavendish túl ostoba ahhoz, hogy
észrevegye, hogy egérutat kínál neki, akkor legyen. Még egy kérdést azonban fel kellett
tennie.
– Hová lett a lőszer a gépéből, Cavendish? – Most már a barátságosság látszatát sem
igyekezett fenntartani.
– Uram? Nem tudom, miről beszél – nézett a szemébe Cavendish a legőszintébb
nézésével.
– Több száz géppuskalőszer eltűnt a Harvardjáról.
– Uram, amikor felszálltam, mindkét géppuska tára tele volt. Személyesen ellenőriztem.
Lőgyakorlatra kellett mennem.
– Tudom, hova kellett volna mennie, Cavendish.
– A lehető legjobb eredményt akartam elérni, uram.
Bryant olvasta a kiképzők értékelését. Cavendish nem csak jó pilóta volt, hanem kiváló
lövész is. Remek vadászpilóta lett volna belőle.
– Igen, és az adósságát is meg akarta adni. Ha eladta valakinek a lőszerét, személyesen
fogom az utolsó golyót az agyába küldeni, miután a kivégzőosztag szitává lőtte.
Látta, hogy Cavendish felfogta, ez nem üres fenyegetőzés.
– Uram, inkább lelőném magam, mint hogy eladjam valakinek a légierő tulajdonát.
Lehet, hogy gyenge vagyok, uram, de hazafi. Csak egy lehetőséget szeretnék, hogy
harcoljak ebben a háborúban.
– Hát ezt zseniálisan elbaszta, Andy.
– Tudom, uram – temette a két tenyerébe az arcát a fiú. – Tudom.
10.
Hendrick Reitz hosszú utat tett meg. Mögötte a lenyugvó nap vörös korongként lebegett
a porfelhőben, miközben átvágott a göröngyös földúton, és így végre átlépett
Bechuanalandből Dél-Rhodesiába. A balján folyt a Deka folyó, az évnek ebben a szakában
több homokkal a medrében, mint vízzel, bár néhány megmaradt pocsolyája még mindig
vonzotta a szomjas vadállatokat. Megállította a lovát, és szemügyre vett egy legelésző,
impalákból és kudukból álló csordát. A magasabb antilopfajta példányai, a kuduk vették
észre először, és nagy fülüket forgatva próbálták eldönteni, hogy barát vagy ellenség. A
kis impalák tovább legeltek. Megfordult a fejében, hogy elejt egyet, de a nyeregtáskája
félig tele volt szárított antilophússal, az kitartott még néhány napig, márpedig ennél több
nem is kellett neki. A hosszú szarvú antilopot nem sokkal azután lőtte le a sósivatagban,
hogy végzett a két busmannal. Jó előjelnek tekintette a zsákmányt. Isten gondoskodott az
övéiről, és kivezette a sivatagból.
A combjai sajogtak a többnapi lovaglástól. Túl régóta ült már nyeregben. Hogy nevetett
volna az apja, az öreg Andries a gyengeségén! Elmosolyodott. Azt kívánta, bár élne még
az apja, bár láthatná, milyen erőt mutat Hendrick a harcban, és milyen súlyos csapást mér
hamarosan a gyűlölt angolokra.
Hosszú út állt mögötte, de ebben semmi új nem volt a népének. Az elmúlt évszázadban
a vadonba kényszerültek, hogy az afrikai bozótból hasítsanak ki új civilizációt. Hendrick
is egy új afrikai mozgalom élharcosa volt. A kontinens jobb hely lesz, amint ismét ő és a
hozzá hasonlóan gondolkodók kerülnek hatalomra. Ez az utazás hetekig tartott, mégis csak
az utolsó előtti lépés volt a negyvenkét evvel korábban, azon a bűzhödt, betegségektől
sújtott, halálos helyen meghatározott végzet beteljesítésében.
„Nyáron történt, az esőzések előtt” – mesélte el az apja oly sokkor a történetet, hogy
már az emlékeiben is csak az ő hangján hallottá. Az apja az úgynevezett búr háborúban
harcolt a britek és gyarmati szövetségeseik ellen. Andries Reitz egy búr kommandóban
szolgált – az egyik könnyű fegyverzetű, lovas gerillaegységben, amelyek oly sokáig
bizonyultak mélyre fúródott tüskéknek a britek oldalában.
A keményfejűek közé tartozott, akik az utolsó leheletükig harcoltak.
„Nem tudtak legyőzni minket, Hennie – mondogatta Andries újra és újra a fiának. –
Nem tudtak legyőzni minket a csatatéren, mert jobbak voltunk náluk. Gyorsan haladtunk,
abból éltünk, amit találtunk. Isten gondoskodott rólunk, és a britek a szekereikkel meg a
nehéz ágyúikkal nem tudtak elkapni minket a síkságon.”
„Akkor miért veszítettünk, apám?” – szedte össze egyszer a bátorságát és tette fel a
kérdést Hendrick. Hétéves lehetett.
„Úgy győztek le, hogy elpusztították az egyetlen dolgot, ami még az ügyünknél is
fontosabb volt nekünk, Hennie. Ideje megtudnod, hogy mi történt édesanyáddal.”
„Azt mondtad, Istennél van” – jegyezte meg a fiú ártatlanul. „Meggyilkolták, Hennie.
Megölték a rooinekek.”
Természetesen sokkolta, amit hallott. Tudta, hogy az országban éltek olyan fehérek,
akik angoloktól származtak, és olyanok, mint ő is, akik afrikánerektől – hollandok, ahogy
a többi fiú nevezte Hennie-t és a barátait. Azt már tudta, hogy a rooinek kifejezés a
hazájába érkező vörös egyenruhás, napégette nyakú, tésztaképű angolokat jelölte.
„Ők ölték meg?”
 Ekkor ismerte meg az egész fájdalmas történetet. Az apja, aki huszonöt éves korára a
búr erők egyik vezéralakja lett, a háború elején ismerkedett meg az anyjával. A német
Ingrid Porchnow önkéntes nővérként érkezett Dél-Afrikába. Sok külföldi támogatta a
búrok ügyét, magyarázta az apja, mert valamilyen oknál fogva gyűlölte az angolokat és
szövetségeseiket. A búrokhoz Amerikából, Írországból, Hollandiából és Németországból
is érkeztek szabadságszerető emberek.
Ingrid Porchnow azonban megszűnt harmadik országbeli, nem harcoló személy lenni,
amikor feleségül ment Andries Reitzhez, a kelet-transvaali Nelspruit közelében
gazdálkodó farmerhez. Egy farmer felesége lett, s így a brit birodalom ellensége is.
„Tudod, Hennie, kicsoda Lord Kitchener, az a nagy bajuszú angol, aki olyan, mint egy
rozmár?”
Még ma is elöntötte a harag azoknak a régi, első háborúbeli toborzóplakátoknak a
láttán, amelyeken a mutatóujját előreszegező Kitchener közölte a britekkel, hogy a
birodalomnak szüksége van „rád”.
„Kitchener jött rá, hogyan győzhetnek le minket – ráncolta a homlokát az apja
összeszorított szájjal, néhány ital után könnybe lábadt szemmel. Összeszedték a
feleségeinket és a gyerekeinket… édesanyád is köztük volt… és bedugták őket azokba a
mocskos koncentrációs táborokba, ahol aztán ezrével haltak meg. Huszonhétezer búr nő és
gyermek két év alatt, Hennie. Mind meghaltak.”
Éveken át rémálmai voltak a történettől. Az apja azonban egyetlen részletet sem hagyott
ki, a legborzalmasabbakat sem, hogy megoszthassa szenvedését a fiával, áthagyományozta
az egész életét átható bosszúvágyat az utódjára is, mintha csak vérátömlesztéssel akarná
keményebbé, erősebbé tenni.
„Összeházasodtunk, és hamarosan ott voltál a pocakjában te, Hennie, mint egy kis
bárány. Érted?”
Bólintott.
„Gyenge volt, Hennie, mert az angolok nem adtak elég ennivalót az asszonyainknak és
a gyerekeinknek. Beteg lett, Hennie, mert az angolok arra kényszerítették őket, hogy a
szabadban végezzék el a dolgukat, mint a kafferek, és nem adtak nekik tiszta vizet inni.
Miután megszült téged, Hennie, kolerás lett.”
Reitz félóráig követte a Deka medrét, míg csak nem talált elég tágas füves térséget,
hogy letáborozzon éjszakára. Leszállt a nyeregből, kipányvázta a lovakat, és kis tüzet
rakott. Miközben széthajtotta a derékalját, visszaemlékezett, hogyan csillogtak az apja
szemében a könnyek, ahányszor csak elmesélte a történetet. Andries óriási termetű ember
volt, aki könnyen dühbe gurult, amikor a fia nem engedelmeskedett. Képes volt egész nap
lovagolni és egész éjjel inni. Hennie egyszer látta, ahogy egyetlen ökölcsapással leütött
egy embert. De amikor a feleségéről beszélt, mindig sírva fakadt.
„Nem miattad volt, Hennie. A betegségtől, a kolerától gyengült le. Megszült, megnézett,
megcsókolt, aztán meghalt. A húgom, Henriette nénéd végignézte az egészet. Ő mesélte
el. Az angolok ölték meg, Hennie, ugyanúgy, mintha szíven lőtték volna.”
Reitz elrágcsált egy szelet szárított húst, majd kortyolt a laposüvegében lévő brandyből.
Lefeküdt, fejét a nyergére tette, a puskáját maga mellé, és felnézett a csillagokra.
Gyerekkorában elhitte, amit az apja mondott, hogy mindegyik csillag egy szerető anya
vagy kisgyerek, akit az angolok öltek meg, és egy nap, amikor Isten alkalmasnak találja
majd, mind együtt lesznek a mennyországban.
Ivott még egy kortyot, és a háborún kezdett gondolkodni. Katonaként megértette
Kitchener stratégiáját, és ha hidegen, racionálisan gondolta végig, még csodálta is a
mögötte rejlő logikát. Szigeteld el a lázadókat a családjaiktól, az élelemforrásuktól, a
morális támaszuktól, és a végén óhatatlanul elsorvadnak. A gerillák nem harcoló
szimpatizánsainak összegyűjtése, a támogatástól és menedéktől való megfosztása jó
döntés volt. Hendrick Reitzet két dolog dühítette a legjobban, két dolog töltötte el hideg
gyűlölettel még negyvenkét évesen is és hajszolta anyja népének a karjaiba.
Az egyik az volt, hogy az angolok nem elégedtek meg annyival, hogy egyszerűen
összegyűjtsék a búr nőket és gyerekeket. Szándékos hanyagságból teremtettek olyan
körülményeket, amik között járványos betegségek ütötték fel a fejüket. A betegségek
okozta problémákat pedig tovább súlyosbította az, hogy a táborokat túlzsúfolták és nem
látták el élelemmel. Amikor az afrikáner nők és gyerekek megbetegedtek, túl gyengék
voltak ahhoz, hogy megbirkózzanak a betegségekkel. Kitchener módszereiben nyilvánvaló
volt a szándékos kegyetlenség, és ettől felfordult a gyomra.
A másik dolog, ami Hendrick Reitz szerint kétségessé tette Kitchener és az angolok
módszereit, az volt, hogy mindezt fehér emberekkel szemben követték el.
A Führer háborút indított a kommunizmus és a faji szennyezettség ellen Európában.
Ideje volt, hogy egyes fajok, például a zsidók, a cigányok és a szlávok megfizessenek. Az
árja faj felsőbbrendű a többihez képest, ebben teljesen biztos volt. Hitler még a makacs,
ostoba angolokat is megpróbálta bevonni az árja szövetségbe, de azok visszautasították, a
rooinekek. jellemző intoleráns szűk látókörűségével.
Hennie számára természetes volt, hogy amikor nagykorú lett, belépett az Ossewa
Brandwagba. Az I. világháború alatt, 1917-ben csatlakozott a testvériséghez. Az apja
börtönbüntetését töltötte a sikertelen 1914-es búr felkelésben való részvételéért, amikor is
az ország északnyugati részében állomásozó csapatok a határ túloldalán, Délnyugat-
Afrikában lévő németek oldalára álltak, és megpróbálták átvenni a hatalmat. Hendricket
Henriette nénje nevelte, ő semmit sem tett az ellen, hogy az ügy harcosai közé álljon.
Egy esős éjjelen egy Barberton melletti farmon, annak a koncentrációs tábornak a
közelében, ahol született, találkozott az OB hat emberével, akikkel közölte, hogy kész
felesküdni. A mozgalom hagyományai szerint kezét a Bibliára téve állt előttük. Két
Stormjaer is ott állt vele, az egyik előtte, a másik mögötte, és mindketten a szívére
szegezték a revolverüket.
A gyertyákkal megvilágított szobában hangosan felolvasta egy lapról: „A Mindenható
Isten előtt ünnepélyesen és szabad akaratomból fogadom, hogy elvégzek minden feladatot,
amit népem Istentől való elhivatottsága megkövetel tőlem. Hű és engedelmes leszek a
feletteseimhez. Minden parancsot azonnal végrehajtok és titokban tartok. Adja a
Mindenható, hogy készen álljak akár az életemet is feláldozni a népem szabadságáért. Az
árulás gondolata soha meg se forduljon a fejemben, és a Stormjaer bosszúja sújtson le
rám, ha valaha árulást követek el. Adja Isten, hogy bajtársaimmal kiálthassam: Ha
rohamra indulok, kövessetek! Ha megfutamodok, lőjetek le! Ha meghalok, álljatok
bosszút értem! Isten engem úgy segéljen!”
Hendrick örökölte az apja magasságát és erőteljes testfelépítését – ideális rögbicsatár
lett belőle –, és szerencsére az anyja eszét, szőke haját és kék szemét. Az apja elmondta,
hogy a dél-afrikai háború kitörése idején Ingrid azt tervezte, orvosnak tanul. Mivel a
nővéri képesítést már megszerezte, félretette a továbbtanulásra vonatkozó terveit, hogy a
túlerő ellen küzdő búrok segítségére siessen. Amikor erre gondolt, Hendrick Reitznek
szinte mindig könnybe lábadt a szeme.
Kiváló eredménnyel végezte el az egyetemet, és az apja utasítására nem hangoztatta
nyilvánosan az angolok iránti gyűlöletét vagy az OB-val való kapcsolatát. „El kell nyerned
a bizalmukat, Hennie. Most az angolok uralkodnak a hazánkban, akár tetszik, akár nem.
Egy nap majd eljön az alkalom, hogy árts nekik, de tizennyolc évesen, egy börtöncellában
semmit sem tehetnél.”
Az egyetemi évei alatt elmélyedt a kémia- és biológia-tankönyvekben, a szünetek alatt
pedig, miután az apja kiszabadult, a vadont járták és oroszlánra, bivalyra, elefántra és
antilopra vadásztak. A professzorai szerint a tudósok elemző elméjével született, és az apja
büszkén mesélte régi bajtársainak – azoknak, akik még éltek –, hogy a fiának olyan a
szeme, mint a sasé, úgy lopakodik, mint a leopárd, olyan erős, mint a bivaly, és olyan
bátor, mint az oroszlán.
Az alantas kutatóasszisztensi munka a mezőgazdasági minisztériumnál elég természetes
választás volt egy frissen végzett kémikus számára, Hendrick előtt mégis egy új, izgalmas
világot nyitott meg. Új szereket fejlesztettek ki a növények kártevői és az állatok parazitái
ellen. Hamarosan kiemelkedett csak a közszolgálati karrierjükkel törődő kollégái közül, és
még a harmincadik születésnapja előtt felajánlottak neki egy vezető kutatói állást egy
német vegyipari cég dél-afrikai leányvállalatánál, amely a gyakorlatba ültette át a
kormány kutatómunkáját.
Hendrick Reitz néhány év alatt a gyilkolás szakértője lett. A szívében élő farmerfiú új
mérgeket akart felfedezni a rovarok és paraziták ellen, amelyek annyira megnehezítették
az apja és a többi földműves életét. Tudósként a gyilkolás gyors, gazdaságos és
fájdalommentes formáit kereste.
1934-ben felajánlottak neki egy állást a vegyipari cég berlini központjában azzal a
lehetőséggel, hogy Németországban a munka mellett posztgraduális tanulmányokat is
folytathat. Az anyacég egyik német igazgatója egy dél-afrikai üzleti útja során hallott
Reitz intelligenciájáról, tehetségéről és származásáról.
Hendricket lenyűgözte Adolf Hitler és a nemzetiszocialista párt Berlinjének
fenségessége. Az állást felajánló igazgató biztatására részt vett néhány pártgyűlésen, majd
csatlakozott a nácikhoz. A döntés a karrierjének is jót tett, mivel a cég legtöbb vezetője
büszkén viselte az élénkvörös, fehér és fekete horogkeresztes kitűzőt a zakója hajtókáján.
Hamarosan teljesen elmerült a német tudósok úttörő munkájában, amely során új típusú
mérgeket igyekeztek kifejleszteni.
Úgy tűnt, a társadalmilag és szakmailag egyaránt révbe ért Reitznek mindene megvan,
amire csak egy fiatal férfi vágyhat. Volt egy szép lakása Berlin egyik előkelő negyedében,
volt pénze, amit elkölthetett egy gyönyörű, szőke titkárnőre, Ursula Schultzra, aki szintén
párttag volt, és volt biztos állása a további fényes karrier ígéretével.
Hendrick Reitz, az intelligens, jóképű, fiatal tudós ennyivel meg is elégedett volna – rég
halott anyja sem kívánt volna többet fia számára –, mégsem lelte a nyugalmat. Az apja fia
volt – ugyanolyan elégedettség töltötte el, amikor órákon át cserkészett a vadonban,
amikor érezte a vállán a puska visszarúgását, vagy amikor egy jól irányzott lövéssel
végzett a prédájával. A téli havazások, a drága szivarok és az ízléstelen éjszakai klubok
jelentette újdonság varázsa lassan kezdett megkopni. Ursula karjai közt és az ágyában
talált némi vigaszt, de elég jóképű és hiú volt ahhoz, hogy rájöjjön, gyakorlatilag bárhol és
bármikor találhat nőt, ahol és amikor csak szükségét érzi. Többet akart, így aztán
jelentkezett a Wehrmacht tartalékos zászlóaljába. A végzettsége miatt azonnal elküldték
tiszti iskolába. Szokatlan élettörténete, afrikáner akcentusa, kiemelkedő céllövő
tudománya és a pártkapcsolatai révén nemegyszer felfigyeltek rá a felettesei.
Mivel szeretett volna feljebb jutni a ranglétrán és új kihívásokkal szembesülni, már a
belépése után jelentkezett egy rádiós tanfolyamra. Az új ismereteinek köszönhetően
áthelyezték a gyalogságtól a Luftwafféhoz földi kapcsolattartó tisztnek. A reptér a
kutatólaboratórium közelében volt. Ő lett az összekötő kapocs a szárazföldi hadsereg és a
légierő között, és mindkét fegyvernem nálánál magasabb rangú tisztjeivel került napi
kapcsolatba, miközben a földlevegő kommunikáció fejlesztésén és a szárazföldi erők
taktikai légitámogatásának új doktrínáján dolgoztak.
Amikor Spanyolországban kitört a polgárháború, Reitz azonnal jelentkezett a német
Condor légióba, amelyet Hitler küldött Franco tábornok nacionalista erői segítségére a
baloldali köztársasági kormány ellenében. A légió tüzérségből és légierőből állt, de
szüksége volt tisztekre, akik a spanyol nacionalista egységek mellett szolgálva fenntartják
a rádiókapcsolatot a Luftwaffe gépeivel. Reitz minden szempontból megfelelt a feladatra.
Nem lepte meg, hogy a katonáskodást ugyanannyira élvezte, mint a tudományos kutatás
kihívásait, gondolta Reitz, miközben a tábortüze lassan kihunyt.
A háború természetesen teljesen más volt, mint a vadászat az afrikai vadonban, mégis
nagy hasznát vette mindannak, amit az apjától tanult. Jobban bírta a harctéri élet
nehézségeit, mint azoknak a többsége, akik mellette harcoltak.
Nem vesztette el a fejét ellenséges tűzben, többször is megmentette bajtársait a
vereségtől, és súlyos csapásokat mért a kommunistákra, amikor halálos pontossággal
határozta meg a Luftwaffe légi csapásainak a helyét.
Bár soha nem mert volna hangot adni aggodalmának, egy dolog zavarta
Spanyolországban, mégpedig a civilekkel teli városok tudatos bombázása. Reitz úgy látta,
ezzel nem megrémítik a civil lakosságot, hanem csak még jobban felszítják az
elszántságukat és az ügyükbe vetett hitüket.
A kivétel 1937. április 26-án jött el, amikor Reitz Észak-Spanyolország baszkok lakta
vidékén harcolt a nacionalista erők mellett. Tíz mérfölddel a köztársasági vonalak mögött
állt egy kisváros, Guernica, zsúfolásig tele visszavonuló katonákkal és menekültekkel.
Reitz egész délután a spanyol egysége helyváltoztatásait továbbította a Condor légió
parancsnokságának az időjárási körülményekkel és az ellenség pozíciójával, miközben
sorra dübörögtek el a feje fölött a német Heinkel He-111 és Junkers Ju-52 bombázórajok.
Két nappal később, amikor a nacionalisták bevonultak a városba, Reitz ötven tonna nagy
rombolóerejű és gyújtóbomba hatásával szembesült. Több mint ezerhatszáz ember halt
meg, és sok helyen még égtek a tüzek. Nem volt olyan nagy támadás, mint amik később
Németországot érték, mégis lenyűgözte a tömegesen bevetett légierő rettenetes, döntő
fölénye egy civil célponttal szemben. Alig két év múlva a köztársaságiak ellenállása
összeomlott, és Franco nacionalesei diadalmasan bevonultak Madridba.
Spanyolország után azzal küzdött a békebeli szolgálat unalma ellen, hogy újabb
tanfolyamokra jelentkezett, amik érdekelték és kihívást jelentettek, illetve újra belevetette
magát a polgári munkájába. A cége látványos előrehaladást tett a távolléte alatt egy új,
rendkívül halálos rovarirtószer-család, az organofoszfátok kifejlesztése terén.
Reitz, mint az épp egyenruhás vagy civil bajtársai többsége, érezte, hogy egy nagyobb
háború közeleg. Németország vissza akarta szerezni a helyét a világban, ők pedig mind
részei akartak lenni az ezt megvalósító gépezetnek.
1939 szeptemberében, amikor Németország megszállta Lengyelországot, Reitzet újra
szolgálatba helyezték. A reguláris légierő és szárazföldi hadsereg sok tisztje, akikkel
együtt harcolt Spanyolországban, magasabb posztra került, és az összeköttetéseit
kihasználva áthelyeztette magát a Luftwaffe elit Fallschimjagereihez, az ejtőernyősökhöz.
A vágya, hogy újra harcoló alakulatba kerüljön, 1940-ben teljesült, amikor a német
ejtőernyősök alkották a Hollandia elleni támadás hegyét. A következő évben Reitz a
veterán század, amelynek immár Hauptmanként a parancsnoka volt, leugrott Kréta
szigetére, ahol azonban a brit, görög és ausztrál védők heves ellenállásába ütköztek.
Elszívott még egy utolsó cigarettát, miközben az afrikai éjszaka leereszkedett körülötte,
és visszagondolt a földközi-tengeri szigeten vívott ádáz harcra. Néhány emberét még az
ugrás során, földet érés előtt lelőtték. Akik szerencsésen földet értek, véres bosszút álltak
értük az angolok és gyarmati talpnyalóik körében. Reitz emlékezett az első britre, akit
megölt: egy géppuskás volt az, akit messziről lőtt le. Noha tisztként pisztolyt és automata
géppuskát hordhatott volna magánál, ő inkább egy távcsöves Mauser puskát választott. Az
emberei der Jagernek, a Vadásznak nevezték afrikai-német parancsnokukat, azoknak az
időknek az emlékére, amikor még nagyvadakra vadászott. A Krétára való megérkezést
követő órákban és napokban huszonegy ellenséges katonát lőtt le, és közben ragyogóan
vezette a századát.
Egy nappal azelőtt, hogy az ellenség megadta magát, egy brit aknavető gránát repesze
kiiktatta a harcból. A megszállt Görögországban került tábori kórházba, ahol eltávolították
a legnagyobb fémszilánkokat, a szennyeződést és az egyenruhája foszlányait a bal
lábszárából és combjából. Ezután visszaszállították Németországba, hogy ott lábadozzon.
A németek győztek a krétai csatában, de a harc szinte teljesen ki- véreztette Hitler elit
ejtőernyősegységét. Reitz komoran töprengett a jövőjén, miközben egy bajorországi
szanatórium zöldellő gyepén bicegett. A lábadozása felébresztette az emlékeit a világnak
arról a részéről, ahol soha nem volt hideg – legalábbis olyan hideg, mint Bajorországban –
Afrikáét.
A megváltás az ősz hajú dr. Strauss személyében érkezett meg – ő ajánlotta fel neki
annak idején a berlini állást. A doktor a csinos Ursulától tudta meg, hol van. A nő óramű
pontossággal, hetente egyszer azóta is küldte a leveleit Reitznek.
„Talán nem gondolná rólam, de vannak kapcsolataim, s így némi befolyásom is” –
kezdte a doktor a kötelező udvariaskodás után.
Reitz napról napra keményebben edzett. Eldobta a sétapálcát, és az idős doktor csak
lihegve tudott lépést tartani vele, miközben megkerülték a kórház udvarát.
„Tudja, van egy távoli rokonom, aki elég magasra jutott a katonai hírszerzésnél.
Canarisnak hívják.”
„Csak nem Wilhelm Canaris tengernagy, az Abwehr parancsnoka?” – kérdezte
döbbenten Reitz. Strauss rokona nemcsak „elég magasra” jutott, hanem a legmagasabbra.
„De igen. Nemrég együtt ebédeltünk. Megkérdezte, milyen hatással van az üzletre a
háború. Elmondtam, hogy sorra veszítjük el a legjobb embereinket, kezdve a legjobb
kutatónkkal, egy dél-afrikai kémikussal, aki előbb Spanyolországban harcolt, majd elment
ejtőernyősnek, jelenleg pedig a Krétán szerzett sebesülésével lábadozik. Látnia kellett
volna, ahogy felvillant a vén róka szeme! Rá is kérdezett, valóban azt mondtam-e, hogy
dél-afrikai.”
„És fogalmam sincs, miért, de azt mondta, találkozni akar magával” – tette hozzá
Strauss.
A meghívás egy hét múlva érkezett. Reitz egyébként is el akart már menni a kórházból.
Kifogástalan egyenruhában jelentkezett a német katonai hírszerzés, az Abwehr
főhadiszállásán, a Fuchsbau, rókafészek néven ismert sötét irodakomplexumban, a berlini
Tirpitzufer 76-78. alatt.
Canaris legendás alak volt. A kiváló tengerésztiszt irányította a hírszerző tiszteket
Spanyolországban a polgárháború alatt. Fehérősz haja miatt sokan csak a „vén
fehérfejűnek” nevezték. Nagy, antik íróasztala tele volt halmokba rakott könyvekkel. Az
irodája sarkában álló ágyon egy tacskó nyüszített. Az alacsony, idős férfi odafordult, és
gügyögve nyugtatgatta a kutyát.
Felnézett az íróasztaláról a merev vigyázzban álló Reitzre, és intett, hogy üljön le.
„Elfoglalt ember vagyok, Hauptman, úgyhogy rögtön a tárgyra térek. Magát a Führert is
érdekli Afrika… egészen pontosan Dél- Afrika. Rommel visszaszorítja a szövetségeseket
a Líbiai-sivatagban, és úgy véljük, ha elégedetlenséget szítanánk a kontinens déli részén,
azzal elterelnénk a szövetségesek figyelmét.” Az első megbeszélésre természetesen még
azelőtt került sor, hogy az Afrika Korpst 1942-ben megállították el-Alameinnél. „Azt
hiszik, Dél-Afrikában meg Rhodesiában biztonságban vannak, távol a harcoktól, de meg
akarom mutatni nekik, hogy tévednek. Ha jól tudom, maga az Ossewa Brandwag tagja.”
„Jawohl, Herr Admiral.”
„Mennyire életképes ez az OB, Reitz? Kész fegyveresen felkelni a kormány ellen?”
Reitz elgondolkodott a kérdésen és a legjobb válaszon. A szervezetben talán tíz részeges
nagyszájúra jutott egy olyan, mint ő, akinek volt bátorsága fegyverrel harcolni a
meggyőződéséért, és nem csak a braai fölött hőbörgött.
„Az OB vezetője, Hans Van Rensburg jogász, uram. Egyesek úgy vélik, és én is
közéjük tartozom, hogy túl puhány, mert nem hagyja jóvá a szabotázsakciókat. De a
Stormjaereink közül sokan készek fegyvert fogni.”
 „Igen, igen, biztos vagyok benne, Reitz – felelte Canaris elutasítóan, majd ismét
belenézett a százados aktájába. – Kíméljen meg a szólamoktól. Megölné a honfitársait,
azokat, akik szemben állnak Németországgal és az eszméinkkel?”
„Az OB annak örülne, ha Németország nyerné meg a háborút. Németország és
Olaszország győzelmét elengedhetetlennek látják ahhoz, hogy létrejöhessen egy fajilag
tiszta, Angliától független afrikáner állam. Elegen vannak, akik harcolni… és ölni…
fognak, kezdve velem.” „Egészségügyi okokból leszerel az ejtőernyősöktől…
természetesen kitüntetéssel… és visszamegy a rokonom cégéhez. Neki is szüksége van a
szolgálataira.”
„De tisztelettel, Herr Admiral, azt hittem, hogy…” – Reitz pánikba esett, attól félt, hogy
rosszul válaszolt, és most a háború végéig üldögélhet egy berlini laboratóriumban.
„Mostantól kezdve nem gondolkodik, Reitz. Az embereim majd gondolkodnak maga
helyett és meghozzák a döntéseket maga helyett. Vannak dolgok, amikről még én sem
tudhatok. A rokonom valami nagy fontosságú dolgot igyekszik kifejleszteni a Reichnek.
Úriemberek módjára megállapodtunk a maga jövőjéről. A következő néhány hónapban ő
használja a maga agyát a laboratóriumban, amikor pedig felkészültünk, én fogom
felhasználni más jellegű képességeit és a kapcsolatait Dél-Afrikában.”
Vegyi hadviselés. Erre készült a cége. Soha nem beszéltek róla, hogyan, mikor és hol
akarják felhasználni a munkájuk végtermékét, de még csak nem is találgattak róla a
folyosókon és a laborokban. Ám a cég, amely Reitz eljövetelekor még a csótányok,
növénybetegségek és egerek elleni új mérgek kifejlesztésén dolgozott, nagyobb prédára
vetett szemet – az emberre.
„A célunk az – tájékoztatta dr. Strauss, amikor visszatért a munkába –, hogy olyan
toxinokat fejlesszünk ki, amelyek gyorsan, tisztán és hatékonyan támadják meg a központi
idegrendszert. Nem vagyunk barbárok, hogy visszatérjünk az előző háború primitív
korába, amikor az embereket megégette és megvakította a klórgáz. Olyasmit akarunk, ami
jobban és gyorsabban hat… ha úgy tetszik, a puskagolyó vegyi megfelelőjét.”
Furcsa volt újra öltönyt és fehér köpenyt ölteni, de Reitz a laboratóriumban is
Németország háborús erőfeszítéseinek első vonalában érezte magát. A vegyi hadviselés
gondolata nem aggasztotta. Ahogyan arra a doktor utalt, mindkét fél bevetett mérges
gázokat az első háborúban. Ugyanakkor azt remélte, ha ki tudják fejleszteni az új toxint,
azt stratégiai szinten fogják bevetni, hogy lerövidítsék a háborút és csökkentsek a német
veszteségeket. A cég kutatói jelentős előrehaladást tettek.
„A maga korábbi munkája állított helyes irányba minket, Hendrick. Eszembe jutottak a
cikkei azokról a mérgekről, amelyeket a dél-afrikai sivatagok busmanjai használnak a
prédáik megbénítására és megölésére. Megkezdtük egy hasonló elven működő idegméreg
kifejlesztését, de a célba juttatásának a módján még dolgoznunk kell.”
A cég megkettőzte az erőfeszítéseit, és közelebb is jutottak a végső, halálos termék
kifejlesztéséhez, de ekkor közbelépett Canaris tengernagy. Reitz elhagyta Ursulát, a drága
öltönyöket és a fehér köpenyt, és eltűnt a katonai hírszerzés homályos világában. A
brandenburgi Quentzsee titkos iskolájában megismerkedett a kémkedés és a szabotázs
tudományával, és felfrissítette egyáltalán nem berozsdásodott rádiós és harci ismereteit is.
 Canaris első megbízatása hírszerzési jellegű volt. Olyan embert keresett, aki be tud
szivárogni Dél-Afrika fehér lakosságába, és csendben kapcsolatba tud lépni az Ossewa
Brandwag vezetőivel és támogatóival. Reitznek nem kellett senkit megölnie, nem kellett
vasútvonalakat vagy erőműveket felrobbantania, de a feladata így is veszélyes volt. Ha a
háború kezdete óta más nézeteket vallott vagy a dél-afrikai kémelhárítás figyelmének
középpontjába került valaki, akivel fel kellett vennie a kapcsolatot, akkor Reitzet akár el is
árulhatták, el is foghatták és fel is akaszthatták.
A szíve elszorult, miközben Capetowntól északra, partra evezett a tengeralattjárótól.
Tudta, hogy hazatért, ráadásul azért, hogy segítsen megteremteni egy jobb Dél-Afrikát.
Bejárta az egész országot, sőt még a határain is átkelt, hogy megkeresse az OB vezetőit.
Néhányukat személyesen ismerte, vagy az apja elmondása alapján. Egy kivételével mind
gyűlölték a briteket, de legnagyobb csalódására mindössze maroknyian adtak határozott és
pozitív választ arra a kérdésére, hogy hajlandóak lennének-e titkos katonai akciókat
végrehajtani a brit birodalom ellen.
Az, aki idős korára elpuhulva megbékélt a britekkel, valós veszélyt jelentett Reitzre, aki
most már nyíltan vállalta, hogy szimpatizál a nácikkal. Idő előtt félbe kellett szakítania a
küldetését, és a semleges, portugál fennhatóság alatt álló Mozambikon keresztül
menekülnie Dél-Afrikából. Gyalog kelt át a határon, az ország északkeleti részében, a
Kruger Nemzeti Park erdőségein keresztül.
Németországban visszatért a polgári munkájához, és elégedetten látta, hogy óriási
előrelépések történtek a távollétében. Taktikai alkalmazásra kifejlesztettek egy gyorsan
ható, halálos idegmérget.
„Szarin a neve – mondta dr. Strauss egy kávé mellett az első munkanapján. – Igazából
már 1938-ban szabadalmaztatták. A feltalálói vezetékneveiből alkották meg a nevét: S-A-
R a Schrader, Ambros és Rudrigerből, illetve I-N a Von der Lindéből. Egy parányi
cseppje, vagy akár a gőze képes megölni egy embert.”
Reitz bólintott. Három régebbi vetélytársával tegező viszonyban volt.
„És mi az új benne?”
Strauss elmosolyodott.
„A szarinnal az volt a gond, hogy néhány hétnél tovább nem lehetett tárolni.
Dolgoztunk rajta, tökéletesítettük. A legújabb változata akár egy évig is eláll. Bárhová el
lehet szállítani a világon, és biztonságosan lehet tárolni, amíg el nem érkezik a bevetés
ideje. A raubkammeri kiképzőközpont hadmérnökei sikeresen kilőtték gránátokban.
Jelenleg is dolgoznak a célba juttatás egyéb eszközein.”
Canaris csalódottan értesült róla, milyen lagymatagon fogadták az OB egykori
élharcosai Reitzet. Mindazonáltal nem tett le róla, hogy valamilyen módon zűrzavart
okozzon Afrika déli felén, kárt okozva a szövetségeseknek és katonákat elvonva a
kontinens más részeiről. Hendrick Reitz fejében már körvonalazódott egy terv, és nem
sokkal a visszatérése után a tengernagynak is elmondta az ötletét.
Reitz meggyőzte Canarist, hogy elég nagy a támogatottságuk Afrikában ahhoz, hogy
valaki – például ő maga – visszatérjen és súlyos csapást mérjen a britekre meg dél-afrikai
szövetségeseikre. Olyan csapást, ami komoly károkat okoz a háborús erőfeszítéseikben, és
további afrikánereket ösztönöz arra, hogy fegyvert fogjanak.
Ezért tért vissza.
11.
Pip megigazította a sapkáját és kihúzta magát. A Hillside-on álltak egy nagy, fehér ház
impozáns mahagóniajtaja előtt, a hosszú, árnyas teraszt szegélyező oszlopok között. A ház
fölé hajló fákon galambok burukkoltak, és egy nagy, homokszínű rhodesiai ridgeback
szagolgatta kíváncsian a szoknyája szegélyét. A ház és kőkerítéssel körülvett udvara békés
oázisként lapult a poros külvárosban. Minden a gazdagságról árulkodott – ez egy másik
Afrika volt, nem az, ahol Pip felnőtt. Óvatosan megsimogatta a kutya fejét.
– Ugye nem kell mondanom, hogy mindketten nagy szarba kerülhetünk, ha maga téved
– morogta Hayes, szétzúzva Pip elszántságának maradékát is.
A nő megtörölte izzadó tenyerét a szoknyájában. Látta, hogy Hayes az ujjával lehúzza a
verejtékcseppeket az ajka fölül. Bekopogott.
Egy vörös mellényt, fehér inget és fekete nadrágot viselő, idős afrikai férfi nyitott ajtót.
– Uram, hölgyem. Miben segíthetek?
– Mr. Justice Greent… keressük – köhögött Hayes, mintha fojtogatnák a szavak.
– Kit jelenthetek be? – kérdezte enyhén felvont szemöldökkel az ősz hajú afrikai.
– Hayes őrmestert és Lovejoy rendőrnőt a bulawayói rendőrségtől.
– Igenis, uram. Kérem, itt várakozzanak. – Azzal becsukta az ajtót.
– A rohadt életbe, ez meg kinek képzeli magát? – füstölgött Hayes.
– Szerintem van olyan okos, hogy tudja, a bíró nem akarná, hogy szó nélkül elé
vezessen két egyenruhás rendőrt – vélte Pip.
– A törvény az törvény, Lovejoy. Senki sem áll fölötte, még egy bíró sem – morogta
Hayes.
Pip arra gondolt, Hayes szokás szerint azért dohog, hogy leplezze saját tehetetlenségét,
vagy jelen esetben félelmét. Érezte, hogy az ő szíve is hevesebben ver. Rettegett.
Megnézte az óráját. Már öt perc eltelt a komornyik eltűnése óta. Aztán az ajtó ismét
kinyílt.
– Mr. Justice Green fogadja önöket. Uram, hölgyem, erre parancsoljanak.
A komornyik cipője kopogott a folyosó csempével kirakott padlóján, ahogy a rendőrök
követték a hűs, árnyas ház belsejébe. Pip észrevette, hogy a falon függő olajfestmények
nagyrészt idilli tájképek. Angliai tájaknak tűntek, bár ő maga soha nem járt a
szigetországban. Elmentek egy díszesen faragott fakomód mellett, ami tele volt finom,
kézzel festett porcelánokkal. A folyosó közepén a komornyik bekopogott egy ajtón.
– Szabad! – érkezett a válasz.
– Jó reggelt! – állt fel sötét színű borszékéről egy lehajtható tetejű, antik íróasztal elől
Justice Cecil Green.
 Pip körülnézett, miközben üdvözölte a bírót és megrázta hideg, csontos kezét. A bíró
dolgozószobájának tűnő helyiség falait könyvek borították – ránézésre jogi szövegek. Az
íróasztala üres volt, amitől Pipben felmerült a kérdés, mit csinálhatott ott a férfi, és miért
nem ment eléjük az ajtóhoz. Talán szándékosan várakoztatta őket, hogy
összezavarodjanak, neki pedig legyen ideje összeszednie a gondolatait valahol, ahol a
körülmények urának érezheti magát.
– Megkérdezném, mit tehetek önökért, de őszintén szólva az első kérdésem az, miért
nem telefonáltak ide. Mi ez az egész? Remélem, nem rossz híreket hoznak.
Pip még indulás előtt körbekérdezősködött a rendőrségen, és megtudta, hogy Justice
Green özvegy, nincsenek gyerekei, úgyhogy nem számíthatott rá, hogy valami közeli
hozzátartozója halálhírével érkeznek.
– Nem, bíró úr – kezdte Hayes lesütött szemmel. Nem tudta, hogyan hozza fel a témát.
– Elnézést kérek, amiért bejelentés nélkül rátörtünk önre, és raboljuk a drága idejét.
Tudom, hogy nagyon elfoglalt ember, és… arról lenne szó…
– Miről, őrmester? Remélem, nem olyan ügyről, aminek épp folyik a tárgyalása. Tudja,
hogy az szabálytalan lenne. Mondják hát, kérem, miben lehetek a segítségükre?
– Nos, uram, tudja, birtokunkba jutott néhány információ, amik mintha arra utalnának,
nos, hogy állítólag…
– Állítólag? – fröcsögte a szót a bíró, mintha a puszta kimondása sértette volna. –
Nagyon remélem, nem azért jöttek, hogy engem vádoljanak meg valamivel! – nevetett fel
harsányan.
Pip belenézett a szürke szempárba, és félelmet látott felvillanni benne. Úgy érezte, túl
hangos, túl erőltetett a nevetés. Néhány pillanatig még ott visszhangzott a dolgozószoba
falai között, aztán csend lett. Pip észrevette, hogy a bíró Hayes felé fordult, mintha őt
szándékosan levegőnek nézte volna az ernyedt kézfogás óta. Azt is észrevette, hogy
Hayes, akinek soha nem kellett keresgélnie a szavakat, ha a beosztottját akarta leteremteni,
most teljesen szétesett. Ha nem mond valamit gyorsan ő, akkor a bíró nemsokára
kikísérteti őket a komornyikjával.
– Mennyi benzin van a Daimlerjében, bíró úr? – bukott ki Pipből.
Justice Green magas volt, vékony, kopasz, és roskadt a bizonyítékok és jegyzőkönyvek
fölött eltöltött évtizedektől. Görnyedt vállal, kinyújtott nyakkal lenézett Pipre. Teljesen
úgy hatott, mint a város szeméttelepein őgyelgő marabuk.
– Elnézést, mit kérdezett?
– Mennyi benzin van a kocsijában? – ismételte meg a kérdést a nő.
– Egyszerű kérdés. – Rápillantott Hayesre, akinek általában vörös arcából most minden
vér kifutott. Az őrmester elfordította a fejét. Pip látta, hogy magára maradt.
– Ezt meg mi a fenéért akarja tudni?
– Mi a fenéért ne akarná elárulni? – vágott vissza Pip. A szeme sarkából látta, hogy
Hayes némán tátog felé valamit. Talán azt, hogy „elég”? Ez az alak gyáva; és a
felismeréstől Pip még elszántabb lett.
 – Húsz jogi indokot tudnék felsorolni, miért nem kell mondanom semmit maguknak –
nézett rá a bíró összehúzott szemmel. – Mi ez az egész, rendőrnő?
Pip utálta ezt a gúnyos hangot. A bíró, mint ahogy sok férfi a rendőrségen és máshol,
mintha úgy gondolta volna, hogy nincs joga egyenruhát viselni.
– Bíró úr, talán szeretne ügyvédet hívni. A bíróknak van ügyvédjük?
– Nem akarok beszélni magával, nem tetszik a hangneme, ifjú hölgy, és nem tetszik,
ahogy fontoskodik itt az ostoba kérdéseivel. Őrmester? – nézett Hayesre.
Hayes még mindig tehetetlenül vállat vont, és szúrósan Pipre pillantott.
– Mi a fenéért kellene ügyvédet hívnom? – követelte a bíró.
– Mennyi benzin van a kocsijában, bíró úr? – kérdezte Pip ismét.
A bíró végigsimított kopasz fején.
– Őrmester, követelem, hogy azonnal magyarázza meg, mi ez az egész! Vagy egész nap
ennek a nőnek a rejtvényeit kell hallgatnom? Ha fel is hívok valakit a következő néhány
percben, a rendőrfőnök lesz az.
– Nos, uram – köhincsélt Hayes a helyzet az, van néhány információnk, mármint
Lovejoy rendőrnőnek, és…
– Letartóztathatom, bíró úr – vágott Hayes szavába Pip.
– Nem merné – vicsorgott a bíró.
Most inkább úgy néz, mint egy ragadozó madár, nem mint egy dögevő, gondolta Pip.
Megrémisztették azok a szemek. Tudta, hogy a férfi egyetlen telefonhívással véget vethet
a rendőrségi karrierjének – ha lehet egyáltalán karrierről beszélni az esetében.
– Feketepiaci benzinüzérkedés ügyében nyomozok. Letartóztathatom annak a
gyanújával, hogy illegálisan vett benzint, bevihetem a rendőrségre, aztán rávehetem az
egyik kollégáját, hogy írjon alá egy házkutatási parancsot, hogy meg tudjam mérni,
mennyi üzemanyag van a kocsijában és a garázsában, és összevessem azt a jeggyel
megvásárolható mennyiséggel. Kihallgatjuk a bírósági hivatalnokokat, a benzinkutasokat,
a személyzetét és másokat, hogy megtudjuk, milyen gyakran és milyen messzire szokott
utazni. Ezután már puszta matematika megállapítani, hogy utazhat-e annyit, amennyit
tudom, hogy utazik a legálisan megvásárolható benzinjéből.
– Elég!
– Mr. Justice Green, letart…
– Várjon, várjon! – emelte fel a kezét a bíró. – Még mielőtt valami
meggondolatlanságot követne el, kedvesem…
– Rendőrnő, bíró úr.
– Jól van, rendőrnő. Esetleg beszélhetne az ügy hátteréről, hogy mi alapján támadt az az
elképzelése, hogy bűnös lehetek ebben a kis kihágásban.
– Amikor emberek harcolnak és halnak meg a háborúban, a feketepiaci üzérkedés nem
kis kihágás, bíró úr. Azt hiszem, ezzel ön is egyetért.
 A bíró felköhögött.
– Rendben, csinálja csak! Tartóztasson le… majd meglátjuk, talál-e valakit, aki aláírja
azt a házkutatási parancsot… vagy kérdezze meg azt, amit meg akart kérdezni, amikor
idejött.
Pip nagyot nyelt. Eddig eljutott a blöffjével, de tudta, és a bíró is elég nyíltan
megmondta, ha tovább megy, akkor a férfi legyőzheti, és valószínűleg le is fogja győzni.
Ám az, hogy beszélgetni akart, arra utalt, valószínűleg van valami rejtegetnivalója.
– Nem azért jöttünk, hogy feketepiaci üzérkedésért letartóztassuk, bíró úr – ismerte be.
– Bölcs dolog – mondta a bíró. – Folytassa.
– Letartóztattunk egy embert Felicity Langham meggyilkolásának a vádjával…
– Hallottam róla. Egy bizonyos Mr. Nkomót, ha jól tudom. Mi van vele, és mi közöm
hozzá? Remélem, a gyilkosságban való bűnrészességgel nem akarnak megvádolni!
– Nem, uram. De a gyanúsított, Mr. Nkomo azt mondja, van alibije… illetve több
egymást követő alibije… a gyilkosság valószínűsíthető időpontjára.
– A bírói testület tagjaként nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármiféle
megjegyzést fűzzek egy esethez, mielőtt bíróság elé kerül. Ugyanakkor tudomásomra
jutott, hogy a szóban forgó férfinál megtalálták Miss Langham iratait és személyes
holmiját. Nem így van?
– Így van, bíró úr, de ettől függetlenül ellenőriznünk kell az alibijét. – Elgondolkodott
egy pillanatra, hogyan fogalmazza meg a következő kérdést, aztán folytatta: – Innocent
Nkomo azt állítja, magával volt éjfél és hajnali egy óra között a szóban forgó éjszakán.
Igaz ez, uram?
A bíró megvakarta az állát, mintha az emlékeiben kutakodna, vagy azon töprengene,
hogy válaszoljon-e a kérdésre.
– Egy közönséges bűnöző vallomása alapján feltételezi egy bíróról, hogy bármilyen
okból találkoztam vele az éjszaka közepén? Meg kell mondanom, ez nagyon abszurd.
– Én csak egy kérdést tettem fel, bíró úr. Találkozott vele a kérdéses időpontban, vagy
nem? – kötötte az ebet a karóhoz Pip.
– Milyen időintervallumban ölték meg a nőt?
– Ezt az információt nem vagyunk kötelesek megosztani önnel, uram – rázta meg a fejét
Pip.
A bíró felhorkant.
– Feltételezem, ifjú hölgy, nem lenne mersze így szembeszegülni velem, ha nem
gondolná, hogy az az időpont, amikor ez az ember állítólag találkozott velem, beleesik
abba az időintervallumba.
– Ön kiváló megfigyelő, bíró úr – mosolyodott el halványan Pip.
– Ha számít valamit, uram, szerintem az a fickó tette – szólalt meg Hayes, mintha úgy
gondolta volna, most biztonságosan bekapcsolódhat a beszélgetésbe. – Véleményünk
szerint a gyilkosságra egy háromórás idősávban került sor.
Pip haragosan rápillantott. A legkevésbé arra volt szüksége, hogy ez a gyáva béka
könnyű kiutat kínáljon a bírónak.
A bíró néhány másodpercig rámeredt Hayesre.
– Őrmester – szólalt meg végül –, egyértelműen jeleztem, hogy elítélem a
szemtelenséget, ahogy Lovejoy rendőrnővel betörtek az otthonomba, és elutasítom a
kijelentésében rejlő burkolt vádat.
– Igenis, uram, bocsánatot kérek, uram. Igazából nem is úgy értettem.
Pip dühösen lehunyta a szemét. Elcseszte. Nem fognak választ kapni a bírótól, és Hayes
nyomorúságos beosztásokban fogja eltölteni a rendőrségnél hátralévő szolgálati idejét.
– Mindazonáltal – fordult Pip felé a bíró Lovejoy rendőrnő, igazolni tudom, és ha kell,
eskü alatt vallani fogom, hogy Mr. Innocent Nkomo velem volt, a háza melletti garázsban
éjféltől hajnali egy óráig azon az éjszakán, amikor Miss Langham holttestét megtalálták.
Hayes szeme elkerekedett a meglepetéstől.
– Ennél többet viszont nem fogok mondani, rendőrnő.
– Nem is szükséges, bíró úr.
– Tudom. – A bíró halványan elmosolyodott, majd odafordult Hayeshez. – Őrmester, ha
nem a maga ötlete volt, hogy így rám támadjanak, akkor szerény véleményem szerint a
maga ötletének kellett volna lennie. A gyilkosság, különösen az ilyen gyilkosság, valóban
nagyon súlyos bűncselekmény. Lovejoy rendőrnő szilárd meggyőződésről tett
tanúbizonyságot, amikor keményen felszólalt azért, hogy igazoljam Mr. Nkomo alibijét.
Úgy vélem, jót tenne a rendőrségnek még néhány ilyen ember, mint ő. Nos, ha nincsenek
további kérdéseik, további szép napot kívánok önöknek.
– Ó, bocsánat, csak még egy kérdés, bíró úr – szólalt meg Pip.
– Akármennyire is csodálom az elszántságát, rendőrnő, azt hiszem, világosan
megmondtam, hogy nincs több mondanivalóm.
– Értem, uram, de meg kell kérdeznem, hogy megadta-e valaha bárki másnak Mr.
Nkomo telefonszámát.
– Nem – vágta rá a bíró azonnal. – És azt sem fogom elmondani, egyáltalán hogy
kerültem vele kapcsolatba. Most pedig, ha megbocsátanak, dolgom van.
Köszönetet mondtak és kimentek. Pip ellenállt a késztetésnek, hogy bármi is mondjon
Hayesnek, miközben végigment a bíró kocsifelhajtóján az őrmester előtt.
– A rohadt életbe! – fakadt ki végül Hayes. – És most mihez kezdünk?
Pip hátrafordult, és látta, hogy az őrmesternek tényleg fogalma sincs, hogyan tovább.
Egy pillanatra megsajnálta, mert ő is ugyanazt az ürességet érezte. Ez egy gyilkossági
nyomozás, emlékeztette magát, nem verseny közte és Hayes között, hogy melyikük az
okosabb – vagy a bátrabb.
– Nos, úgy tűnik, Innocent Nkomónak nem csak éjféltől háromig… amikor a halottkém
szerint Felicityt megölték… van sziklaszilárd alibije, hanem az azt megelőző három órára
is. Amíg a különböző találkozóit bonyolította, nem lehetett elég ideje, hogy valahol
felvegye, megerőszakolja és megölje Felicityt.
A bíró volt a negyedik tanú, akit kihallgattak. A legnehezebb kihallgatást hagyták a
végére. Innocent Nkomónak kiterjedt ügyfélköre volt, akik mindegyike a fehér közösség
oszlopos tagjának tűnt, attól eltekintve, hogy illegálisan vettek benzint a feketepiacon. Volt
közöttük egy hetvenöt éves nyugalmazott iskolaigazgató asszony, egy bankigazgató és egy
orvos is. Mindegyik ugyanolyan idegesen fogadta a lehetőséget, hogy bűnténybe
keveredhet, mint a bíró, ugyanúgy elvörösödtek a szégyentől, hogy rajtakapták őket, de
Pipnek sikerült mindet meggyőznie, hogy nem az érdekli őket, mit csináltak, hanem az,
hogy Innocent Nkomóval voltak-e.
Mind bevallották, hogy találkoztak vele, és Pip ezt a becsületükre írta. Noha
bűncselekményt követtek el, egyikük sem ítélt volna halálra a hazugságával egy ártatlan
embert – még ha az nem is volt olyan nagyon ártatlan.
– A bírónak, az igazgató asszonynak, a bankigazgatónak és az orvosnak semmiképpen
sem lehetett köze Felicity halálához. Egymástól távol, a város különböző pontjain laknak,
és egyébként sincs közöttük semmilyen kapcsolat – tűnődött Pip, miközben beültek a
kocsiba.
– Ami azt jelenti, hogy Nkomo igazat mond, és valaki betette Felicity Langham
holmiját a kocsijába. Csak a két rejtélyes ügyfele közül lehetett az egyik, akikkel nem
tudtunk beszélni.
– Pontosan – bólintott Pip. – És ezzel visszaléptünk a startmezőre.
Innocent Nkomo azt állította, hogy a rendszeres vevőin kívül csak két ember járt a
kocsija közelében a Felicity meggyilkolását követő reggelen: két bejelentés nélkül érkező
vevő. Mindkettő fehér volt – az egyik férfi, a másik nő. Felületes személyleírást adott
mindkettőről, elmondta, hol találkoztak, de ez túl kevés volt, hogy elinduljanak a nyomon.
Miközben Hayes átvágott Bulawayo déli részén, Pip átnézte a jegyzeteit, amiket Nkomo
kihallgatása során készített, majd a férfi vallomását is.
– Tehát egy a húszas évei közepén vagy a harmincas évei elején járó szőke nőt és egy a
harmincas évei elején járó sötét hajú férfit keresünk. Nkomo azt mondta, azután állt meg
Mzilikaziban, a csődület láttán, amikor mi is találkoztunk vele, hogy betett a kocsijába
néhány kanna benzint a következő ügyfelének. Nkomo a városban találkozott a nővel
reggel ötkor, az Empire Club mögötti sikátorban. A rejtélyes férfinak négy gallont adott el
hét órakor, a katolikus templom mögött. Azt mondta, mindketten otthon hívták fel, és azt
kérdezték, van-e eladó épületfája. – Primitív kód volt, de az üzér megtudta belőle, hogy az
új ügyfeleket olyasvalaki küldte hozzá, akivel korábban már üzletelt.
– Kiküldünk néhány rendőrt mindkét helyszínre, hogy kérdezősködjenek körbe, nem
látta-e valaki a találkozásokat. Talán sikerül jobb személyleírást szerezni, vagy találni
valakit, aki ismeri a vevőket – mondta Hayes, miközben ráfordultak a Salisbury Roadra.
– Egy templomnál, hétköznap kora reggel, vagy egy bezárt klub mögött, a sikátorban?
Nem hiszem, hogy túl sokan jártak volna arra. Nkomo nem hülye… ezért dolgozik vagy
éjszaka, a rendszeres vevői házainál, vagy olyan helyeken, ahol kevesen járnak.
Napközben túl feltűnő lett volna az ügyfelei otthona környékén egy fekete férfi, aki árul
valamit a kocsija csomagtartójából.
– Mi mást tehetnénk? – kérdezte tanácstalanul Hayes.
– A rejtélyes férfira kell koncentrálunk – felelte döbbenten Pip.
– Egyetértek – bólintott Hayes.
– Igen. A nyilvántartásból ki kell gyűjteni a korábban szexuális bűncselekmények miatt
letartóztatott férfiak fényképeit, és meg kell mutatni őket Nkomónak. Talán felismeri
valamelyikben a rejtélyes ügyfelet.
– Sokáig fog tartani – vélte Hayes. – És itt van még Nkomo többi ügyfelének a listája.
Lehet, hogy valahol egyezésre bukkanunk.
Pip bólintott. Nkomót az utasításukra ott hagyták a cellájában, hogy írja le mindenkinek
a nevét, akinek valaha benzint adott el. A férfi bevallotta, hogy több tucat vevője volt, de
nem mindegyiknek tudja a nevét.
– Ha újra elővesszük a maga elméletét, miszerint Felicityt olyasvalaki ölte meg, akit
ismert, akkor talán még egyszer utána kellene néznünk, milyen férfiakkal tartott
kapcsolatot.
– A szomszédai meg a lányok, akikkel együtt dolgozott a támaszponton, egyetlen nevet
sem tudtak mondani – felelte Pip, bár egy bizonyos férfira még mindig gyanakodott.
– Talán még egyszer meg kellene próbálnunk.
– Igen, talán. De előbb el kell mennünk egy temetésre. Sőt ami azt illeti, kettőre.
A támaszpont szeméttelepe fölött az ezernyi férfi és nő által termelt ételmaradékon
hízott holló körözött. Egy magányos keselyű tetemeket keresve lebegett a magasban. A
fel- és leszálló repülőgépek néha elütöttek egy-egy madarat, és időnként a szakácsok is
lelőtték a túlságosan elszemtelenedett páviánokat. A két frissen ásott sírból kikerült
földhalmok megbontották a katonai temető egyenes, szabályos vonalait. Két afrikai sírásó
a verejtéktől fekete foltos kék overallban diszkrét távolságban támaszkodott a lapátja
nyelére. A temetőben csak fehéreket temettek el.
A támaszpont kápolnájában egy egyenruhás rhodesiai női segédszolgálatos a „Közelebb
hozzád, Istenem”-et játszotta az orgonán, és kétszáz gyászoló énekelte vagy tátogta a
szavakat, amennyire tudta.
– Most a támaszpont adjutánsa, Paul Bryant századparancsnok szól néhány szót –
jelentette be az idősödő káplán, amikor az orgona elhallgatott.
Csak a megjelentek felének jutott ülőhely, a többiek kint álltak, és a nyitott ajtón néztek
be. Felszereltek egy hangosítórendszert, hogy mindenki halhassa a szertartást.
Bryant hallotta a kinti hangszórók halk visszhangját az üres kifutópályák fölött.
Kumalóban szokatlan módon ma nem dübörögtek a motorok, minden repülést
felfüggesztettek a kettős temetés idejére. Felerősített hangja recsegve szólt a
hangszórókból.
– Azért gyűltünk ma össze, hogy elbúcsúzzunk családunk két tagjától – kezdte.
 A zsúfolt kápolna végében álló Pip Lovejoy nézte, és egy pillanatig azt hitte, a férfi őt
keresi a tekintetével a tömegben. A legtöbb nő a légierő egyenruháját viselte, de Pip
észrevette, hogy az első padsorban ül valaki széles karimájú, fekete kalapban, fátyollal. Az
arcát nem látta, de úgy vélte, Catherine De Beers lehet az – hivalkodóan kiöltözve az
alkalomra.
– Sajnos az itt jelenlévők közül sokak számára nem ismeretlen a halál. Nem ők ketten
lesznek családunk, a légierő családja utolsó tagjai, akiktől búcsút kell vennünk. Az, hogy
ilyen sokan vannak itt bent és ott kint, tanúsítja, mindannyian milyen nagyra tartottuk
Felicity Langham tizedest és James Smythe őrmestert.
Pip körbenézett a főleg fiatal férfiakból – szinte még gyerekekből – álló tömegen.
Kíváncsi lett volna, hányan jöttek el erre a nem kötelező templomi díszszemlére szombat
reggel Felicity Langham és halála morbid, mégis lenyűgöző körülményei, és hányan a
szerencsétlen Smythe őrmester miatt.
– Mindkettejüket életük teljében ragadta el tőlünk a halál. Ilyen a háború, hölgyeim és
uraim, de a bűn… mert arról beszélünk most itt… az, hogy Felicityvel és Jamesszel nem
ellenséges golyó vagy repesz végzett, de még csak nem is a kiképzés során, balesetben
veszítették életüket, hanem emberek ölték meg őket, mindeddig ismeretlen okokból.
A gyülekezet felmorajlott. Pip érezte, hogy még mindig dühösek, és nem kell sok hozzá,
hogy ismét helytelen cselekedetekre ragadtassák magukat. Pedig most a legkevésbé újabb
faji zavargásra volt szükségük. Eljátszott a gondolattal, hogy azt tegye, amit Hayes
tanácsolt, és kiszivárogtasson néhány információt a helyi lapnak, mondjuk azt, hogy még
folyik a nyomozás Felicity meggyilkolása ügyében, és a rendőrség egy rejtélyes fehér
férfit keres. Végül azonban letett róla. Jobb, ha az igazi gyilkos – ha a rejtélyes férfit
tekintik most már az első számú gyanúsítottnak – azt hiszi, hogy megúszta.
Visszapillantott a pulpitusra, és észrevette, hogy Paul Bryant egyenesen felé néz.
Lesütötte a szemét, hogy elkerülje a tekintetét. A pulpitusra felfeszítették a Rhodesiai
Légi Kiképzési Csoport zászlaját. A címer közepén Zimbabwe híres kősasa állt, amit Fort
Victoria közelében, a híres, kőfallal körülvett ókori városban találtak, nem messze onnan,
ahol Pip felnőtt. A büszke, egyenesen álló ragadozó elszántan meredt előre: fenséges volt
és megingathatatlan. Pip ismét felnézett Bryantre. A férfi tekintete az előtte lévő sasét
tükrözte.
– Akármennyire is sürgetőnek érezzük a késztetést, hogy tegyünk valamit, vagy
segítsünk másoknak megtalálni fivérünk és nővérünk gyilkosait – folytatta Bryant,
körbenézve a kápolnán, majd ismét Pip Lovejoyon pihentetve meg a tekintetét bíznunk
kell a rendőrségben. Biztosak lehetünk benne, hogy ezeknek a szörnyű bűnöknek az
elkövetői elnyerik majd végső büntetésüket.
Pip arra gondolt, hogy Bryant a káplán kenetteljes hangját és szavait próbálja másolni.
Amennyire megismerte, egyáltalán nem volt rá jellemző ez a fajta beszéd. Szemmel
láthatólag nagyon készült a temetésre, kezdve a ruházatával. Az inge és a nadrágja
borotvaéles vasalása, a tökéletes csomó a nyakkendőjén és a frissen vágott haj nagyon
idegen volt Bryanttől.
– Én azonban azt mondom, emberek – dőlt kissé előre, megtámaszkodva a szószék
peremén, hogy közelebb legyen a hallgatóságához –, bármit is tesznek a rendőrök, bármit
is tesz a bíróság, ezt a rohadt fájdalmat nem enyhíti. Bocsásson meg, atyám – tette hozzá a
káplán felé fordulva, aki csak a homlokát ráncolta válaszul.
Pip körülnézett, és látta, hogy az egyenruhások nagy része kihúzza magát és
előrecsusszan a padján. Bryantből ismét parancsoló tekintély áradt – amit ritkán, bár akkor
hatékonyan használt.
– De meg kell tanulnunk együtt élni vele.
Néhányan pusmogni kezdtek, mások a fejüket csóválták a kőszívű megjegyzés hallatán.
– Igen, pontosan ezt mondtam. Az eljövendő években több halált és igazságtalanságot
fogtok látni, mint amit valaha el tudtatok képzelni. Legyetek dühösek testvéreink halála
miatt, de mostantól kezdve minden nap minden egyes órájában tegyetek fel magatoknak
egy kérdést. Kérdezzétek meg magatoktól itt, Kumalóban, és majd a tengeren túl is,
amikor harcoló alakulathoz kerültök, hogy mindent megtettetek-e, tényleg mindent
megtettetek-e, amit csak tudtatok, hogy minden egyes férfi és nő, akivel együtt szolgáltok,
életben legyen annak az órának, annak a napnak a végén.
Csend borult a kápolnára és az előtte elterülő térségre.
– Volt valami, amit bármelyikünk megtehetett volna, hogy Felicity Langham ne
kerüljön egy gyilkos karmai közé, hogy ne legyen egyedül, barátok nélkül azon az
éjszakán, amikor meghalt?
Pip odanézett az első padsorok felé, ahol főleg a női segédszolgálatosok ültek, és látta,
hogy Susannah Beattie tizedes, az ejtőernyő-hajtogatók parancsnoka, Felicity felettese
lehajtja a fejét.
– Én valószínűleg tehettem volna valamit. Én vagyok az adjutáns. Az én dolgom
fenntartani a morált, és gondoskodni róla, hogy mind csapatként, családként dolgozzunk
együtt. – Odanézett a két zászlóval letakart koporsóra. – Bocsáss meg, Felicity, ha
elmulasztottam valamit.
Pip feszülten figyelte, és látta, hogy Bryant nyel egy nagyot, mintha vissza akarná
fojtani feltörni készülő érzéseit. Apró kegy az égtől, gondolta, hogy Felicitynek, aki
egyetlen gyermek volt, nincsenek rokonai Rhodesiában, akik részt vehettek volna a
temetésen. Összezavarodtak volna Bryant gyászbeszédének leplezett korholásain – és
lehet, hogy épp a távollétük miatt tudta ennyire szabadjára engedni a gondolatait a
századparancsnok. A lány anyja évekkel korábban halt meg lovasbalesetben, az apja, az
első háború veteránja pedig őrnagyként szolgált Olaszországban a „pionír hadtestnél”, egy
idősödő veteránokból álló egységnél, ami polgári mérnöki munkákat végzett a
hadseregnek. Pip megtáviratozta neki a lánya halálhírét – élete egyik legszomorúbb
feladata volt.
– Azok, akik ismerték James Smythe-ot, azok, akik oktatták, tegyék fel maguknak a
kérdést, hogy mit tudtak róla, és hogy végezhette a kijelölt útvonalától mérföldekkel
távolabb, egy másik országban, az ég szerelmére! Ismét csak a bocsánatát kérem, atyám.
Bocsáss meg nekünk, James, amiért cserbenhagytunk.
Elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta.
– Ha a köztünk lévő különbségeket, a féltékenységünket és az előítéleteinket félretéve
nem vigyázunk egymásra és nem dolgozunk együtt, akkor többen fogunk meghalni ebben
a háborúban, mint ahányan túléljük.
– Díszőrség, tölts! – vakkantotta Henderson őrmester.
A parancs hallatán a tíz aszkari csőre töltötte – vaktölténnyel – .303-as puskáját. A
díszőrség jól felkészült a temetésre, tökéletes egységben mozdultak a fekete kezek. Az
egyenruhájuk makulátlan volt – vasalt, magas nyakú ing, rövidnadrág, lábszárvédő és
fényesre pucolt bakancs. Első világháborús öveik rézcsatjai csillogtak a reggeli
napfényben. Nem az első és nem az utolsó temetésen vettek részt, bár a halál oka általában
repülőgép-szerencsétlenség volt, nem gyilkosság.
Pip a helyzet szörnyű iróniájának tartotta, hogy ezek a büszke ndebele harcosok
valószínűleg csak olyan férfiak és nők haláláról megemlékezve fogják elsütni fegyvereiket
a háború alatt, akik soha nem is harcoltak.
– Fegyvert vállhoz! – Az aszkarik a két sír felé fordulva a felhőtlen afrikai égboltra
céloztak. – Tűz!
Pip összerezzent, ahogy az első sortűz megtörte a temető csendjét, és felriasztott fél
tucat seregélyt a környező fákról. Henderson még kétszer kiadta ugyanezeket a
parancsokat, majd utasította a díszőrséget, hogy ürítsék ki a fegyvereiket.
Pip hátát melegen sütötte a nap, mégis végigfutott a gerincén a hideg, amikor a két
kürtös elfújta gyászos dallamát. Rápillantott a feszes vigyázzban álló, a többi katonához
hasonlóan tisztelgő Paul Bryantre. A refrén végén a kürtösök tartottak néhány másodperc
szünetet, majd ébresztőt fújtak. Catherine De Beers fehér zsebkendővel nyomogatta a
szemét. Susannah Beattie egy zokogó segédszolgálatost támogatott. Pip kíváncsi lett
volna, hogy a nő Felicity Langhamért sír-e, talán bűntudatból, vagy az angol pilótáért.
Pip végignézett a többi fa fejfán. Legalább húszat látott, és a rájuk vésett nevek viselői a
brit birodalom minden sarkából származtak – kanadaiak, ausztrálok, britek és rhodesiaiak
egyaránt nyugodtak a temetőben. Még két görög is volt. Pip arra gondolt, milyen szörnyű
ez: túlélték Görögország megszállását, sikerült átszökniük Angliába, eljutottak Afrikába,
és aztán kiképzés közben meghaltak. Már a háború elején megtanulta, hogy a katonákat
abban az országban temetik el, ahol meghaltak, mivel nem lett volna praktikus annyi
holttestet hazaszállítani. Charlie vajon hol lehet most? – merült fel benne a kérdés.
Henderson parancsot adott a díszőrségnek a szuronyok felszerelésére, majd a fegyver
vállra vetésére. Az aszkarik megfordultak és elvonultak a sírok mellől. A szöges
bakancsok tökéletes egységben csikorogtak a kavicson. A több mint száz gyászoló beállt
az aszkarik és a kumalói dobos-dudás zenekar mögé. A dudák a világ másik feléről
származtak, de visító, gyászos hangjuk így is illett a tájba – furcsán, mégis természetesen,
mint a gyászmenet fölött vadászgépként köröző egyiptomi kánya.
Pip tapintatosan odaoldalazott Bryant mellé a tömegben. Nem volt nehéz dolga. A
kápolnában mondott beszéd ereje ellenére nyilvánvaló volt, hogy a mindennapi életben
nincs túl sok barátja. Míg a többi kiképző és újonc baráti csoportokba tömörülve
cigarettázott és beszélgetett, Bryant Felicity sírja mellett maradt, és a koporsót nézte.
– Megindító beszéd volt – mondta Pip, amikor mellé lépett.
 A férfi nem nézett rá.
– Régi már. A legénységemnek, meg a századom többi tagjának mondtam el
néhányszor.
– De azért hatott.
Bryant felnevetett, röviden és élesen, aztán ránézett a nőre.
– Hát, akkor most először. Ezek az ostoba kölykök így is ki fognak repülni a kékségbe a
gnúkat és a zebrákat kergetve a síkságon, míg el nem tévednek, vagy túl alacsonyan
repülnek majd, hogy lenyűgözzenek egy csinos lányt, vagy kényszerleszállást végeznek
egy farmon abban a reményben, hogy ágyba vihetik a farmer lányát. Mondhatok én
bármit, semmi haszna.
– Az a maga baja, hogy túl szigorú magához – ingatta a fejét a nő.
– Van kedve egy italhoz?
– Hogy a fenébe ne lenne?
Követték a tömeget a beton kifutópályán egy nyitott hangárig. Egy leparkolt Harvard
előtt kecskelábú asztalokat állítottak fel, és a kantin fehér kabátos afrikai pincérei
kapkodva nyitották ki a Lion Lagereket, hogy minél előbb a tisztek és újoncok kinyújtott
kezébe nyomhassák őket.
– Bármilyen alkalom jó egy ivászatra – állapította meg Bryant.
– A tor is van olyan jó a szeretteink elbúcsúztatására, mint bármi más – vélte Pip.
– Ha minden srác torán ott lettem volna, akiket az elmúlt években elvesztettem, már
meghaltam volna alkoholmérgezésben – felelte a férfi.
Pip elmosolyodott. Tudta, hogy a fekete humor a veszteség feldolgozásának egyik
eszköze. Megfigyelte már, hogy ebben a tekintetben a rendőrök is ugyanolyanok. Minél
szörnyűbb a baleset vagy a gyilkosság, annál durvábbak és illetlenebbek a viccek.
– Komolyan mondta azt, amit Felicityről mondott?
– Mit? Hogy nem tudom, nem tehettem-e volna többet érte?
– Igen.
– Persze. Tudtam, hogy Susannah meg a többi lány kiközösítette, hogy kezdte szúrni a
szemüket a hírneve. Egy kicsit visszafoghattam volna… esetleg véget vethettem volna az
ejtőernyős-bemutatóinak. Akkor talán úgy dönt, hogy a támaszponton fog lakni, nem a
városban, és olyan lesz, mondhatni, mint a többi lány.
Pip bólintott, majd hanyagul megjegyezte:
– Érdekes, amikor először kérdeztem, azt mondta, nem tudja, a támaszponton lakott-e
vagy a városban.
Bryant ránézett, aztán lehunyta a szemét.
Pip érezte, hogy most más érzelmeket fojt ejt.
– Két sört – mondta Paul a pincérnek, amikor végre odaértek az asztalhoz, amelyen a
fehér térítőt már sörfoltok borították, és kezdett megtelni üres üvegekkel. Elvette a
palackokat, és egy poharat Pipnek.
– Jöjjön, hagyjuk itt a tömeget.
Pip némán követte, csak egyszer pillantott hátra a válla fölött, Hayest keresve, de sehol
sem látta az őrmestert.
– Az igazat akarja hallani? – kérdezte Bryant. Kiértek a hangárból, a nap forrón tűzött a
fejükre és a vállukra. Mások is kimentek a szabadba, ittak, cigarettáztak, beszélgettek, de
hallótávolságon kívül.
– Természetesen – bólintott a nő.
– Azt hiszem, joga van hozzá, hiszen maga kapta el a gyilkosát.
Pip nem mondott még semmit Bryantnak Nkomo alibijéről, vagy egyre erősebb
gyanújáról, hogy a bizonyítékokat a gyilkos tette a benzinüzér autójába. Érezte, hogy a
pulzusa felgyorsul az izgatottságtól.
– Felicity és én… szeretők voltunk.
Tudtam! A fejében kavarogtak a kérdések, amiket a vallomás után fel akart tenni a
férfinak.
– Miért nem mondta meg? – Ennyit tudott hirtelen szavakba önteni, és azonnal meg is
bánta a hangnemet, ahogyan mondta. Úgy hangzott, mintha személyesen őt sértette volna,
hogy a férfi nem bízott meg benne. A fenébe, ez így rosszul sült el!
– Maga szerint miért? A kérdéseiből egyértelmű volt, hogy azt hiszi, Felicity ismerte a
gyilkosát. Miért tettem volna a nyakam a hurokba, hogy aztán Bikanyak őrmesterrel
bevonszoljanak a rendőrségre?
Pip a helyzet ellenére elmosolyodott kollégája tömör jellemzésén.
– Azóta próbálja fedezni a hazugságait, amióta csak kimondta őket.
– Bűnös vagyok – bólintott a férfi.
– És nincs alibije Felicity meggyilkolásának az időpontjára… legalábbis olyan, amit
ellenőrizni tudnánk.
– Ebben is igaza van. Leittam magam, mint általában, a saját szobámban, a
támaszponton. Közben olvastam, aztán elaludtam, felöltözve, és csak másnap hajnalban
ébredtem fel.
– Beszéljen magáról és Felicityről!
Bryant kortyolt egy nagyot a söréből, aztán lehajolt, és felhúzta a jobb nadrágszárát. Pip
hátrahőkölt.
– Ne aggódjon, nem kés vagy pisztoly – vett ki egy gyűrött cigarettásdobozt a zoknija
szárából az ausztrál. – Díszegyenruhában semmi sem lehet az embernél, amitől
kidudorodik a zsebe és elrontja az egyenruha vonalait. De azért rohadt kényelmetlen egy
doboz cigarettával a bokámon mászkálni. – Megkínálta Pipet, mire a nő fintorogva rázta a
fejét. Bryant rágyújtott. – Ebben a háborúban olyan soha nem látott dolgok történnek,
hogy az ember lassan már nem tudja, a valóságban él-e, vagy valami álomban.
– Hát sokat változott a világ, az már biztos – helyeselt Pip azon töprengve, mire akar
kilyukadni a férfi.
– Így volt ez velem meg Felicityvel is.
– Más?
– Más, mint amit valaha átéltem. Nézze, annak ellenére, hogy ausztrál vagyok, régen
gentleman voltam… legalábbis a háború előtt. Nem szoktam hencegni a magánéletemmel,
ha érti, mire gondolok.
– Nem tud olyat mondani, ami megdöbbentene, Paul – felelte Pip, aztán némán megint
elkáromkodta magát, most azért, mert a keresztnevén szólította a férfit. Nyelvbotlás volt.
Annak ellenére, amit az előbb mondott, hirtelen úgy érezte, nem akarja hallani, mi történt
az ausztrál és egy másik nő között. Lehet, hogy mégis meg kellett volna keresnie Hayest.
– Nem megdöbbenteni akarom, de elég bonyolult volt ez a dolog köztem meg Flick
között… nem olyan, mint… mint egy normális kapcsolat.
– Bonyolult?
– Paul, drága Paul, hát itt vagy? – suhant be Pip és Bryant közé Catherine De Beers, és
csókolta arcon a férfit.
Pip hátralépett. Észrevette, hogy Bryant körülnéz, mintha feszélyezné a lehetőség, hogy
valaki azt találhatja hinni, hogy közte és Catherine De Beers között nem csak hivatalos
ismeretség van.
– Helló! – üdvözölte Catherine Pipet. – Patrícia, ugye?
– Philippa. Pip. Hogy van, Mrs. De Beers?
– Catherine, kérem. Mit mondhatnék? A legjobb barátom hat láb mélyen fekszik a
földben, egy kifutópálya végében. Kér egy italt? A bárban csak sör van.
Pip érezte a másik nő leheletén az alkoholszagot. Catherine benyúlt fekete táskájába, és
kivett egy fém laposüveget.
– Brandy – mondta. – Már két napja ez tart életben.
– Köszönöm, nem kérek – rázta meg a fejét Pip.
– Paul, egy kortyot?
– Kösz, maradok a sörnél. Ugye nem kocsival mész haza ma este?
– Nem, a ranchra nem. A városban töltöm az éjszakát, a…
– A házban, ahol Felicity is lakott? – kérdezte Pip. – A nyomozás során kiderítettük,
hogy öné a ház, ahol Miss Langham lakott.
– Kiderítették? Csak meg kellett volna kérdezniük. Nem volt titok, hogy barátok
vagyunk. De holnaptól már nem lesz szükségem arra a házra. Valószínűleg el is adom.
Pip észrevette, hogy Catherine kicsit akadozva beszél, és Bryant közelében marad,
szinte hozzáérve, mintha szüksége lett volna a férfi fizikai jelenlétére és támogatására.
 – Nem akarsz többé a városba jönni? – kérdezte Bryant.
– Az országnak ebbe felébe sem jövök többé. Elmegyek a ranchról és megszabadulok a
városi háztól. Úgy döntöttem, visszaköltözöm Salisburybe.
– Tessék? Mikor? – lepődött meg Bryant.
– Holnap visszamegyek a ranchra, aztán hétfőn költözöm – felelte Catherine.
– Mire fel ez a nagy sietség?
– Szerintem tudod – nézett a szemébe a nő. – Semmi sincs már itt, Paul, amiért maradni
akarnék.
– De hát hogy fogsz olyan gyorsan összecsomagolni? Adj időt magadnak…
– A személyzetem most is csomagol. Salisburyben egy hotelben fogok megszállni… a
Meiklesben… aztán a barátaimnál, amíg meg nem érkezik a holmim.
– Catherine, sajnálom, hogy félbe kell szakítanom, de azt reméltem, beszélhetek
Paullal, mielőtt el kell mennem.
– Ne is törődjön velem – felelte Catherine gúnyosan.
– Igazából én is beszélni akartam magával az eltűnt gépünkről – lépett a két nő közé
Bryant. – Szegény Smythe Harvardjáról. A határon túlról semmi hír nem érkezett a
rendőröktől, és a mi felderítőink sem találtak semmit. Szívesen elmennék oda, hogy
megnézzem, nem kerülte-e el valami a helyiek figyelmét.
– Délután telefonálok néhány helyre – ígérte a nő. – Kocsival akarja átlépni a határt? –
Amint kimondta, rádöbbent a tapintatlanságára. Nem akarta szóba hozni a férfi
vonakodását a repüléstől, különösen Catherine előtt.
– Igen – bólintott Bryant. Pip tisztán látta az arcán a pillanatnyi szégyent. – Az út
legalább két napig tart, ami azt jelenti, hogy csak a jövő hét második felében indulhatok,
miután véget ért itt a Jan Smuts látogatása körüli felhajtás.
– Dél-Afrika miniszterelnöke eljön a parádéra? – kérdezte Pip.
– Még nem is hallott róla? – szólt közbe Catherine. – Ez a legrosszabbul őrzött titok
Bulawayóban. Smuts és Huggy is eljön. – Sir Godfrey Martin Huggins, Huggy, ahogy a
támogatói nevezték, tíz éve volt Dél-Rhodesia miniszterelnöke, és nem mutatta jelét, hogy
távozni akarna a hivatalából. – Szegény Paul meg az emberei hetek óta köveket festenek
meg ide-oda menetelnek. Csak azt sajnálom, hogy nem fogom látni. – Pip ismét gúnyt
hallott ki a hangjából.
Pip csak most szerzett tudomást a politikusok látogatásáról, de valószínűnek tartotta,
hogy a rendőrség is kiveszi a részét a szervezésből. Kicsit bosszantotta, hogy így kellett
megtudnia. Kíváncsi lett volna, Hayesszel közölték-e az információt. Smuts harcolt a
britek ellen a búr háborúban, de a harcok után békét kötött ellenségeivel, és az I.
világháborúban már tábornokként vezette a dél-afrikai hadsereget. A vezetése alatt Dél-
Afrika látszólag Anglia és a birodalom erős támogatója volt a háborúban, bár Pip sok
afrikánert ismert, akik inkább a horogkereszttel léptek volna szövetségre, mint a Union
Jackkel. Mindezzel együtt több ezer dél-afrikai harcolt a németek és szövetségeseik ellen.
 – Nagy felhajtás lesz – mondta Bryant. – Eddig ez a legnagyobb létszámú kurzusunk, és
a politikusok tolonganak, hogy ott legyenek a zárásán.
– Én akkor már Salisburyben leszek – jelentette ki Catherine –, úgyhogy odaadhatod a
meghívómat valaki másnak – nézett célzatosan Pipre.
Pip rájött, hogy a nő kettesben akar maradni Bryanttel. Végül is most temették el egy
közös barátjukat. A kérdések várhatnak.
– Magukra hagyom önöket. Még egyszer részvétem, Catherine. Vasárnap is dolgozom,
Paul. Hívjon fel holnap, és megnézzük, mit tehetünk az utazása ügyében.
– Hívni fogom – bólintott a férfi, és nézte, ahogy a rendőrnő elment.
Valószínűleg nem Pip feladata volt a rendőrségnél a határon túli nyomozások
megszervezése, de Bryant hirtelen úgy érezte, több időt szeretne eltölteni a nővel. Furcsa
nyugalom öntötte el, amikor a bombázóknál átélt dolgokról beszélt neki, és kíváncsi lett
volna, megszabadulna-e néhány Felicityvel kapcsolatos kínzó gondolatától is, ha beszélne
vele.
– Istenem! – zökkentette ki a merengéséből Catherine. – Még el sem mentem, és te már
az utódomat keresed! Ne bámuld már a seggét, Paul!
– Tessék? Ó! Nem, nem, ugyan már! Ne hülyéskedj, Cath – mondta a férfi, remélve,
hogy elég meggyőző a hangja.
– Láttam, hogy nézett rád. Nem csak a rendőri munka járt a fejében. Vajon van bilincse?
– Elég ebből – nézett rá Bryant. – Inkább arról beszélj, mi ez az ostobaság ezzel a
költözéssel. Most hallok róla először.
– Nem ostobaság. Ne vedd sértésnek, Paul, de ahogy mondtam, semmi sincs már itt,
amiért maradni akarnék.
– Nem veszem sértésnek. Tudom, nem vártad, hogy feleségül kérjelek.
– Egyébként is, nemsokára te is elmégy – jegyezte meg Catherine.
– Ki mondja?
– Háború van. Emberek jönnek és emberek mennek. Ha a légierő nem küld vissza a
harcba, akkor valószínűleg keresnek neked egy másik Isten háta mögötti kiképző
támaszpontot.
Bryant vállat vont. A nőnek igaza volt.
– Most mit mondjak? Hogy köszönöm az emlékeket?
– Kezdetnek megteszi. Flick többet jelentett nekem, mint el tudnád képzelni, Paul.
– Elég jó a képzelőerőm.
– Nem, annál többről van szó. Olyanok voltunk… nehéz szavakba foglalni. Majdnem,
mint egy házaspár.
– Értem.
– Nem, nem hinném. Nem lehet úgy elmondani, hogy ne tűnjön perverznek vagy
ízléstelennek. Annyira szerettem volna, hogy ott maradjon a ranchon, hogy felhagyjon
ezzel az ostoba légierős munkával, de hallani sem akart róla!
– Imádta az ejtőernyőzést… még ha a többi lánnyal nem is jött ki itt.
– Azok a kurvák! – Nem is próbálta leplezni a megvetését. — Irigyelték a szépségét, a
bátorságát és a hírnevét. A gyászbeszéded megérintett bennem valamit, Paul. Én is
gondolkodtam rajta, tehettem-e volna valamit, hogy megakadályozzam a halálát.
Remélem, akasztófára kerül az a fekete, akit elfogtak.
– Nyugodtan fogadhatsz rá – kínálta meg cigarettával Bryant, majd magának is kihúzott
egy szálat a szájával. Meggyújtotta a két cigarettát. – Hiányozni fogsz, Cath – bökte ki.
– Tényleg? Azt hiszem, összezavartalak egy kicsit, Paul. Szerintem nem voltál
felkészülve rá, hogy akár Flick, akár én még bonyolultabbá tegyük az életedet.
– Soha nem ismertem még ilyen nőt, mint te. Annyira… annyira…
Catherine elmosolyodott, és befejezte helyette a mondatot:
– Annyira olyan vagyok, mint egy férfi? Ezt akartad mondani?
– Nem pont erre gondoltam – vigyorodott el Bryant.
– Szeretem a szexet. Akkor és azzal, ahol és akivel kedvem tartja. Ebből a szempontból
tényleg olyan vagyok, mint a férfiak. Akartalak, megkaptalak és élveztelek. Szeretném azt
hinni, hogy kölcsönös volt az érzés.
– Közvetlen, ezt a szót kerestem! – nevetett fel Paul. – Annyira közvetlen vagy.
– Háborúban nincs idő szemérmeskedésre, Paul. Ezt neked kellene a legjobban tudnod.
Ott kell lenned azon az ostoba parádén kedden?
– Tudod, hogy igen.
– Gyere el inkább Salisburybe. A Meiklesben leszek.
– Nem mehetek el szabadságra, amikor két államfő jön a támaszpontra! Egyébként sem
engedhetem meg magamnak azt a szálloda – tette hozzá.
– Én fizetek. Két nap és két éjszaka. Csak te és én. Nevezheted búcsúünneplésnek.
Bryant elmosolyodott.
– Tudod, hogy ott kell lennem a parádén. Nem látogathatlak meg Salisburyben, amikor
már berendezkedtél?
– Nem vagyok a babád, Paul. Nem foglak lélegzetelállva várni, amikor csak akad egy
szabad hétvégéd. Az ajánlat egy alkalomra szól, századparancsnok.
– Akkor be kell érnünk egy kézfogással – emelte fel a sörösüvegét Bryant.
– Őszintén remélem, hogy meggondolod magad.
– Dolgom van, Catherine. Ahogy mondtad, háború van.
– Nos, döntöttél. De megértem, hogy jobban akarod a légierőt, mint engem.
– Ne duzzogj már.
 – Duzzogni? Azt a kislányok szoktak. Én úgy bánok veled, ahogy egy férfi bánna egy
nővel. Ha csináljuk, az én feltételeim szerint csináljuk. Jól éreztem magam veled, de most
itt hagylak a rendőrnődnek.
– Ne légy rám dühös. Gondolkodj néhány napot. Még nem heverted ki Flick halálát.
– Soha nem fogom kiheverni a halálát.
– Elmenjek a házadba este? – kérdezte Bryant.
– Most temettem el életem szerelmét – rázta a fejét a nő. – Annyira nem vagyok férfias,
hogy ma este a szexre tudjak gondolni.
Pip rámeredt a nevek listájára, de nem látta a betűket. A rendőrségi kihallgatószobában
olyan meleg volt, hogy ingujjra vetkőzött.
Bosszantotta, hogy Catherine De Beers megzavarta a Paullal folytatott beszélgetését,
ráadásul amikor a férfi már épp mondott volna valamit Felicity Langhamről. Paul lefeküdt
Felicity Langhammel – szeretők voltak, ahogy mondta. Olyan sok kérdést akart még
feltenni! Mióta? Hányszor? Tudta Catherine De Beers, hogy a legjobb barátnője a
szeretője? Nem volt könnyű, de kényszerítette magát, hogy az ügyre koncentráljon.
– Nagyon szép az írása, Innocent – nézett az asztal fölött Nkomóra.
– Még mindig nem válaszolt, rendőrnő. Áll az alibim? Igazolták azok, akiknek
megadtam a nevét?
– Maga okos ember, Innocent.
– Elhinné, ha azt mondanám, hogy a háború kitörése előtt tanárnak készültem?
– Valószínűleg azt is elhinném, ha azt mondaná, hogy Winston Churchill törvénytelen
gyermeke – felelte gúnyosan Pip. – A sima beszéd követelmény a maga szakmájában. Ne
feledje, amíg ki nem engedjük, gyilkosság a vád maga ellen.
– Nem válaszolt a kérdésemre! – makacskodott a férfi.
– És nem is fogok, úgyhogy fogja be.
A lista hosszú volt. Örökkévalóságig tart, míg lenyomozzák a több mint ötven nevet. Ki
kell derítenie, Innocent melyik ügyfele adta tovább a közelmúltban a jelszót és a
telefonszámot egy harminc év körüli, sötét hajú férfinak. A fickó személyleírása
ugyanolyan homályos volt, mint az ismeretlen nőé, akinek Innocent a férfi előtt adott el
benzint. Azt mondta, magas volt, szőke és csinos. Ennyi.
– Biztos benne, hogy semmi mást nem tud mondani arról a férfiról, akinek benzint adott
el a Miss Langham meggyilkolását követő reggelen?
– Ha tudnék, mondanék – vont vállat Nkomo. – Már mindent elmondtam, amire
emlékszem.
– Igen, igen, tudom. – Pip rámeredt a listára, aztán a mennyezetre. Valami bekattant az
agyában. A külsejéről.
– Azt már kérdeztem magától, hogy nézett ki az illető, de azt ugye még nem, hogy
hogyan beszélt?
 Innocent összepréselte az ajkait, majd lehunyta a szemét, miközben próbálta felidézni
rövid beszélgetését a férfival.
– Mit mondott magának, Innocent?
– Próbálok visszaemlékezni. Nem sokat. Köszöntünk. Bemutatkoztam, és
megkérdeztem, mi a neve. Durva alak volt. Azt mondta, semmi közöm hozzá, csak adjam
oda a benzint. Ideadta a pénzt, én pedig kivettem az egyik kannát a kocsimból, és letettem
oda, ahova mondta, a sikátor sarkához.
– Korábban azt mondta, nem látta a kocsiját.
Innocent fújt egy nagyot. Olyan sokszor elmondta már az egészet.
– Mert nem is. Azt mondta, vigyem el a kannát a sarokig. Aztán amikor visszamentem,
épp kivette a másikat a csomagtartóból. Ha ő ölte meg azt a nőt, akkor biztos közben tette
be a holmiját a kocsimba.
– Igen, igen. Tudom, hogy maga ezt hiszi. De egyelőre maradjunk a tényéknél. Milyen
akcentussal beszélt? Rhodesiai volt? Vagy brit? Gondolkodjon, Innocent, gondolkodjon!
– Nem tudom. Nekem minden fehér beszéde egyformának tűnik.
– Nagyon vicces – jegyezte meg szárazon Pip. – Az élete a tét, Innocent. Nézzen
szembe azzal, hogy nagyjából én vagyok az egyetlen a rendőrségnél, aki hisz magának.
– Tudom – komolyodott el ismét Nkomo arca. – Tudja, amíg tanultam, egy benzinkúton
dolgoztam.
– És?
– Ott tudtam meg mindent a benzinről. Honnan lehet szerezni, ki látja el a helyi piacot.
– Folytassa.
– Tudja, az alatt a néhány év alatt, amíg a benzinkúton dolgoztam, soha nem láttam
egyetlen fehér rhodesiai férfitól sem, hogy felemelte volna a benzineskannáját,
megtankolta volna a kocsiját, vagy lemosta volna a szélvédőjét. Nem a vásárlók dolga volt
az ilyesmi. Hanem az enyém.
Pip hátradőlt a székén, és összefonta a két karját a mellkasa előtt. A férfiakra gondolt,
akiket ismert. A rhodesiai férfiak külön fajt alkottak. Örömmel sütöttek braaiz, de soha
nem főztek volna a konyhában, és nem mostak vagy törölgettek volna el egy tányért. A
szegényebb otthonokban, ahol nem telt szolgálókra, a feleség végzett minden házimunkát.
Egy rhodesiai férfi a vadonban tüzet rak és vizet forral a bográcsban a teához, de otthon
elvárja, hogy elkészítsék és odavigyék neki. Egy fehér kereskedő kiveszi a részét a
munkából a saját üzletében, egész nap keményen dolgozik, de ha más üzletében van, a
kisujját sem mozdítja. El sem tudta képzelni, hogy Charlie, a férje összekoszolja a kezét
vagy egy intésnél többet tegyen, ha a közelben van egy fekete, aki megcsinálja. Ami azt
illeti, Pip kifejezetten utálta, amikor behívta valamelyik tehenészfiút a karámból, hogy
tegyen fel egy zsák búzát a teherautóra ahelyett, hogy megfogta és feltette volna.
– És mit akar ezzel mondani?
– Nem is tudom. Nem akarok bántani senkit, amikor ezt mondom, rendőrnő –
szabadkozott Nkomo –, de akkor az jutott eszembe, hogy furcsa, hogy ez a férfi segít
kivenni a kocsiból a kannákat.
– Próbáljon meg visszaemlékezni, mit mondott magának.
– Nem emlékszem. Olyan gyorsan történt – temette a tenyerébe az arcát Innocent.
Pip átment az asztal másik oldalára.
– Törje a fejét, Innocent – tette a kezét a férfi vállára. – Alibi ide vagy oda, ha az
ittenieken múlik, maga akasztófára kerül.
– Ez nem igazságos! – tiltakozott Nkomo.
– Az élet ritkán az, Innocent.
12.
Bulawayo széles, néptelen utcáin templomi harangzúgás visszhangzott.
A város egyes részei, különösen így, hogy nem nyüzsögtek az emberek, az Új-Dél-
Walesben látott vidéki kisvárosokra emlékeztették Bryantet. Bulawayo utcái is olyan
szélesek voltak, hogy egy ökrös szekér meg tudjon fordulni rajtuk. Az utakat rózsaszín
virágú zsakarandafák szegélyezték, amelyek ismét csak a hazájára emlékeztették. Lassított
Triumph motorkerékpárjával, és beszívta a virágok illatát. Az angol lányok parfümje jutott
eszébe a százada táncestjeiről. Gázt adott, és végigdübörgött a kihalt utcán a rendőrség
felé.
Korán kelt, már hajnalban bement az irodájába, hogy elintézzen egy tucatnyi ügyet a
nagy parádéval kapcsolatban. Rhodesiában a hétvégéken lelassult ugyan a háborús
gépezet, de soha nem állt meg. Megkapta Smuts DC-3 Dakota repülőgépe érkezésének
végső tervezett időpontját Kumalóba keddre. A terv szerint a dél-afrikai miniszterelnöknek
fél órával azután kellett megérkeznie, hogy rhodesiai kollégája konvoja befutott
Salisburyből. Aztán még egyszer elpróbálták a felvonulást, az előző napi kettős temetés
miatt vasárnap, de a próba röhögésbe fulladt, amikor Isaacot, a kövér, közkedvelt matabele
szakácsot a legjobb öltönyében odakísérték a felsorakozott repülősök elé, és közölték,
hogy ő a tiszteletre méltó Jan Smuts, Dél-Afrika miniszterelnöke. Dél-Rhodesia
miniszterelnökének, Huggy Hugginsnak a szerepét a homlokát ráncoló Henderson
őrmester játszotta el, és miközben Isaac mellett állva fogadták a vigyorgó katonák
tisztelgését, látszott, hogy Hendersont egyáltalán nem tölti el örömmel, hogy egy feketével
helyettesítsenek egy ilyen fontos politikust. Az embereknek viszont tetszett a dolog, és
Bryantnek ez fontosabb volt, mint az őrmester rosszallása. A fiúknak többet kellett
menetelniük, mint bármelyik korábbi kurzusnak, és Langham meg Smythe halála után
adni akart nekik valamit, amitől jókedvre derülnek. Mielőtt elengedte őket, Bryant
figyelmeztette a hamarosan végző pilótákat, hogy fogják vissza magukat az utolsó
hétvégén, és halasszák el a mértéktelen ivászatot addig, míg a VIP-k kedden délután el
nem mennek. És ezzel még nem ért véget a munkanapja.
Még a rendőrségre is lusta, hétvégi hangulat telepedett, mikor behajtott a kapun. Az
udvaron nem látott senkit, úgyhogy leállította a motort az egyik rendőrautó mellé. Bement
az irodába, ahol egy langaléta fehér rendőr vonakodva nézett fel rá az újságolvasásból.
– Segíthetek?
 – Philippa Lovejoy rendőrnőt keresem. Már vár.
A férfi felállt és elfintorodott, mintha valami romlott ételt nyelt volna le.
– Oöö, megkérdezhetem, milyen ügyben keresi, uram?
– Rendőrségi ügyben! – nevetett fel Bryant. – Segítettem neki Felicity Langham
meggyilkolásának az ügyében, ő pedig segít kideríteni, mi történt az egyik eltűnt
gépünkkel.
– Ó, tehát a légierőtől jött?
A parádé után Paul civilbe öltözött: khakinadrágot, fehér vászoninget és helyi veldskoen
sivatagi bakancsot vett fel.
– Paul Bryant századparancsnok vagyok – halászta elő az inge zsebéből és tette le az
asztalra az igazolványát.
– Ah, igen. Rendben van, uram. A rendőrnő mondta, hogy keresni fogja.
– Helyes. Nézze, pajtás, akkor bent van vagy nincs?
– Nem szolgálhatok túl jó hírekkel, uram – kezdte az ügyeletes.
– Tessék? Történt vele valami? – rémült meg Bryant. Aznap reggel furamód frissen és
jó hangulatban ébredt. Nem voltak rémálmai, és inkább megkönnyebbülés, semmint
szomorúság töltötte el amiatt, hogy Catherine De Beers az ország másik végébe költözik.
Azt is észrevette, hogy őszintén örül, mert a délelőttöt Pip Lovejoyjal töltheti, és esetleg
bevonhatja az eltűnt Harvard keresésébe. Most hirtelen rátört a rettegés.
– Nem vele. A férjével – felelte a rendőr.
– Ó, Krisztusom! – rázta meg a fejét Paul. – Ugye nem azt akarja mondani…
– Attól tartok, uram. Reggel betelefonált. Ő is csak most tudta meg. Charlie, a férje,
elesett.
– Szegény lány! Hát, mondja meg neki, ha látja, hogy beugrottam, de majd Hayes
őrmesterrel egyeztetem a kérésemet.
– Nem, uram…
– Hogyhogy nem? – nézett rá értetlenül Bryant.
– Kicsit furcsa, uram, de amikor reggel betelefonált, hogy nem jön be, azt mondta, ha
idejön, mondjuk meg, hogy a történtek ellenére találkozni szeretne önnel, és amennyiben
lehetséges, menjen el hozzá.
– Valóban?
A rendőr hirtelen más színben látta a repülőst, és kíváncsi lett volna, van-e valami Pip
meg az ausztrál között.
Paul látta, hogy megváltozik az arckifejezése.
– Őszintén szólva meglep a kérése – mondta. – Azt hinné az ember, most inkább a
barátaival vagy a rokonaival szeretne lenni.
– Pontosan így gondolom én is – bólogatott a rendőr.
 – Nos – folytatta Bryant, őszinte álmélkodással a hangjában –, akkor jobb lesz, ha
elmondja, hogy jutok el a házához.
A városból kiérve követte a Plumtree, a Bulawayótól nyugatra, a bechuanalandi határ
közelében fekvő kis farm felé mutató táblákat.
Teljes gázzal száguldott a bal oldali aszfaltcsíkon, párhuzamosan a vasúttal, ami el-
eltűnt a szeme elől a jobbra emelkedő gránitsziklák és magas, szalmaszerű fű között. A
száguldás segített kitisztítani a fejét. A teste eggyé vált a géppel, bedőlt a kanyarokban és
előrehajolt, amikor teljes sebességgel ment lefelé a lejtőkön. Nem tudta, mit érezzen Pip
meghívásával kapcsolatban.
Még mindig nem ismerte ki a nőt, bár tudta, hogy szenvedélyes elhivatottsággal végzi a
munkáját és keresi az igazságot. Sokkal intelligensebbnek, elhivatottabbnak és
szorgalmasabbnak tűnt, mint az a felfújt hólyag, akivel együtt dolgozott.
Tekintettel arra, hogy Flick halálának ügyében valószínűleg véget ért a nyomozás,
hiszen letartóztattak egy férfit, a nő kérésének csak az lehetett az oka, hogy a határon túli
kutatásról akart beszélni. Bryant mégsem tudta elfogadni, hogy a nő elhívja a házába azon
a napon, amelyen értesül a férje haláláról, hogy az eltűnt repülőgépről beszélgessenek.
Bulawayo egy nagy síkság közepén terült el, és az ilyen szép napokon mérföldekre el
lehetett látni minden irányban. Egy pávián futott át előtte az úton. Követte a tekintetével,
és látta, hogy nagy, harminc-negyven példányból álló hordához tartozik. Több nőstényen
is pici, nagy fülű kölykök kapaszkodtak, vagy az emlőjükön lógva, vagy a hátukon,
zsokéülésben meglovagolva anyjukat.
Az járt a fejében, milyen közel került ahhoz, hogy mindent elmondjon Pipnek a
Felicityvel és Catherine-nel való kapcsolatáról.
Ironikus módon épp a gazdag özvegy felbukkanása akadályozta meg ebben. Catherine.
Amikor vele volt, úgy érezte magát, mint egy tüzet bámuló gyerek. Vonzotta a szépsége, a
tüze, a veszélyessége. Már az elején rájött, hogy a megérintése, a megölelése veszélyes
vállalkozás. Mint kiderült, lehetetlen is. Catherine egy élmény, döntötte el magában. Mint
az első, ügyetlen szeretkezés. Izgalmas, új, ismeretlen. Olyasvalami, amit soha nem fog
elfelejteni, de amire nincs szüksége mindennap. Elmosolyodott a durva analógián,
azonban nem volt bűntudata, mint néha, amikor utoljára elköszönt valami angol lánytól,
akivel egy pubban vagy táncteremben ismerkedett meg. Ez alkalommal a nő bocsátotta el
őt. Tisztelte az őszinteségéért. Akármit is gondoljon az ember Catherine De Beersről,
hazugnak nem lehetett nevezni. Őszinte volt, már a kegyetlenség határát súrolva mind az
érzéseit, mind azok hiányát illetően.
Pip vajon azért hívta meg, hogy tovább kérdezősködjön Flickről és Catherine-ről? Ez
sem tűnt valószínűnek, akármilyen kíváncsi is legyen a nő a Bryant köré szőtt hálóra és a
két nőre. Az egész olyan hihetetlen volt, hogy Bryant néha még mindig nem tudta,
valóban megtörtént-e, vagy csak álmodta.
És Flick. Kettejük közül őt szerette volna jobban megismerni. Kíváncsi lett volna, ő is
olyan volt-e, mint a többi férfi a támaszponton, akik csak a filmsztárszerű
megközelíthetetlensége miatt akarták megkapni. Kumalóban, sőt talán egész Bulawayóban
Felicity állt a legközelebb a hírességhez, és őt meghívta a világába. Úgy viselte
nagyvilágiságát, mint egy új ruhát, amit Catherine vett vagy adott neki. Ám Bryant még
akkor is érezte benne az ártatlanságot, amikor a nő megpróbálta megdöbbenteni: a
gesztusaiban, a cselekedeteiben, mintha valóban filmsztár lett volna, aki azt játssza, hogy
Catherine kedvéért kínozza őt.
– Ááááá! – üvöltötte a fejét hátravetve a menetszélbe. Egy dologban lehetett csak
biztos: ő még élt.
A kiáltására és a motor hangjára futásnak eredt három görbe szarvú kudu bak, amelyek
az út mellett legelésztek. A kecses antilopok magasra szökkentek futás közben, és Bryant
megirigyelte a szabadságukat és egyszerű életüket. Egy rhodesiai farmer egyszer azt
mondta, még mindig sok leopárd él a Bulawayo környéki köves síkságon, és kíváncsi lett
volna, a közelben is vannak-e. Szerette Afrika egyszerű, természetes életritmusát. A
vadonban mindenhol veszély leselkedett, de a természet a ragadozókat és a
zsákmányállatokat is felruházta mindazokkal a képességekkel, amikre az öléshez vagy a
meneküléshez szükségük lehetett. A természet gyorsaságot, mozgékonyságot, jó hallást
adott a távolodó antilopoknak – és hegyes szarvakat, hogy megvédhessék magukat a
nagymacskáktól.
Paul Bryant viszont kikerült az életeleméből. Idegen országban volt, olyan helyzetekkel,
olyan érzelmekkel kellett szembesülnie, amiknek a kezelésére sem a kiképzése, sem a
természet nem készítette fel. Teljesen védtelennek érezte magát.
A ranch neve Lala Panzi volt – egy hely, ahol meg lehet pihenni. A két szó alatt a
tulajdonosok neve állt: Charles és Philippa Lovejoy.
A rozsdás lánccal egy mopanifára akasztott, faragott fatáblánál Bryant lekanyarodott az
aszfaltcsíkról egy hepehupás földútra. A bal oldalán, egy alacsony dombon néhány kunyhó
állt – bizonyára a személyzet szállása, ahol a farmon dolgozók laktak. Vörös agyagból
tapasztott, nádtetős kunyhók, kertnyi méretű kukoricatáblák, agárszerű, csaholó kutyák,
tüzek. Egy virágmintás ruhát viselő ndebele nő felnézett a szabadban letett
mosóteknőjéről. A szárítókötélen ernyedten lógtak a lepedők: napról napra lassabban
száradtak, ahogy a nyár ígérete párásabbá tette a levegőt. Egy férfi a kiahja, a kunyhója
árnyékéban ülve cigarettázott. A motorkerékpáros férfi láttán négy rongyos gyerek eredt
futásnak a domboldalon, le az út felé – ritka látványosság lehetett. Bryant integetett nekik.
A gyerekek boldogan visítottak. A nő lehajtotta a fejét, és folytatta a mosást, a férfi
lehunyta a szemét.
A jobbján egy nagy karámban kövér tehenek legelték az aranyszínű füvet. A hátukon
nyűvágók tipegtek, és fehér kócsagok jártak köztük hosszú, vékony lábaikon. Egy
foltozott overallt viselő, tizenéves pásztorfiú üdvözlésre emelte a botját. Bryant furcsa
elégedettséget érzett, ahogy végigdöcögött a fél mérföld hosszú ösvényen, és a két oldalán
elterülő egyszerű, időtlen vidéki életképeket nézte. Ausztráliában is bejárta a vidéket,
amikor minél távolabb akart kerülni a nagybátyjától, a nagynénjétől meg a nyüzsgő városi
élettől. Itt olyan ártatlan béke és csend töltötte el, amit Kumalóban nem talált meg a
repülőgépmotorok állandó dübörgése s a tisztek folytonos kiabálása közepette. Néhány
másodpercre szorosan lehunyta a szemét, az ösztöneire bízva a motort, és próbálta
kitörölni az elméjéből az égő Lancester képét.
Amikor kinyitotta a szemét, még mindig Afrikában volt, egy szerény, gondosan
karbantartott, egyemeletes, fehérre meszelt, meredek nádtetővel fedett farmház előtt. A
körbekerített udvar füve ugyanolyan zöld és gondosan nyírt volt, mint Angliában, a
virágok ugyanolyan színesek és vidámak. Afrika mindenfelől körülvette, de a kerítésen
belül egy ideál testesült meg. Egy kis darab Anglia, az emlékek alapján megtervezve és
felépítve.
Pip visszahúzta a függönyt a motorkerékpár hangja hallatán. Azt hitte, Bryant a légierő
kocsijával fog jönni. A pap kocsival jött. Épp az előbb szabadult meg tőle, két végtelennek
tűnő óra után.
Felhajtotta a gin-tonikját. Ez volt a harmadik, pedig nem szokott inni ebéd előtt. Charlie
örült volna. Azt mondta volna, végre ellazult egy kicsit. Amikor a pap ott volt, gyorsan fel
kellett hajtania a másodikat – egy húzásra, a konyhában –, hogy kibírja a leereszkedő
együttérzést és a fecsegést arról, hogy milyen jó ember volt a férje, és biztos a
mennyországba került, és jobb élete van.
Jobb élete. Nem lehetetlen gondolat? Talán nem. Meg fogja kérdezni Paul Bryant
századparancsnokot, mit gondol erről. Kopogtattak az ajtón. Halkan, tétován. Fél vagy
bizonytalan, gondolta.
Amikor kinyitotta az ajtót, a férfi ránézett, és nem tudta elrejteni a meglepődését.
– Nos, mondjon valamit, századparancsnok – fogadta a nő.
Amit Bryant mondani akart, az semmiképpen sem lett volna illendő. Minden részletet
befogadott egyetlen futó pillantással, és úgy rögzítette az elméjében a nő látványát, mint
egy fotót. Pip rövidnadrágban állt előtte, ami alig a combja harmadát takarta el, felfedve
kecses, karcsú lábát, meg egy sárga, rövid ujjú nyári ingben, a hasán csomóra kötve. A
nadrág dereka és az ing között kilátszott egy ujjnyi a bőréből. Kifestette magát, és
tökéletes volt a frizurája. A körmei a kezén és a lábán is vérvörösen ragyogtak.
– Részvétem, Pip.
– Köszönöm, Paul, és köszönöm, hogy eljött. Fáradjon beljebb. – Elmosolyodott,
megfordult és bevezette a férfit a házba.
Bryant igyekezett kerülni a feneke látványát, de kudarcot vallott. Miért így öltözött fel?
– töprengett.
– Kér egy italt? – nézett hátra a válla fölött a nő.
Paul rápillantott az órájára.
– Ne aggódjon – nyugtatta meg a nő. – Már három ginnel megelőztem.
– Utálnám nézni, hogy egy hölgy egyedül iszik.
– Egy hölgy nem is inna. Scotchot vagy gint?
– Scotchot. Sok jéggel és vízzel.
– Üljünk le kint. Csodálatos napunk van.
– Gyönyörű délelőtt – helyeselt a férfi. – Higgye el, Pip, tudom, milyen nehéz. Sok
olyan embert veszítettem el, aki közel állt hozzám.
 Pip átnyújtotta az italát, és kivezette az ápolt kertre néző, napsütötte, kövezett teraszra.
– Szép hely – nézett körül Bryant. – Sok régiséget láttam odabent.
– Mind az övé. Olyan, mintha valami múzeumban élnék. A régen élt Lovejoyok
kísértetei között. Túl sok Anglia, túl kevés Rhodesia. Nem elég… valóság.
Bryant belekortyolt a scotchába. Jó volt a változatosság kedvéért valakivel együtt inni,
még ha ilyen körülmények között is.
– Mindenki másképp birkózik meg a halállal, Pip. Azt hiszem, a legtöbb változatot
láttam már.
– Tehát nem lepi meg, hogy nem öltöztem feketébe és nem fátyoloztam el magam?
A férfi a fejét rázta.
– Akar beszélni róla?
– Nem.
– Oké.
– Talán később.
– Miért vagyok itt, Pip? Nincsenek… barátai?
– Mondtam már, hogy elég új vagyok az országnak ebben a felében. Egy eldugott
farmon nem él túl nagy társasági életet az ember. Maga viszont sok magányos
farmerfeleséggel találkozik.
Magányos? Nemcsak erről van itt szó, gondolta Bryant. Eszébe jutott, hogy magába
zárkózott a nő, amikor a férjéről kérdezte a kocsiban.
– A barátok általában azt próbálják mondani, amiről azt hiszik, hogy hallani szeretné.
– Aha – hümmögte Pip. Hátradőlt a székén, és kortyolt egy nagyot az italából. –
Reméltem, maga olyan okos, amilyennek hittem. Egy ideig azt gondoltam, maga is csak
egy repülős, aki igyekszik megdöntetni a század rekordját abban, hogy hány nőt tud
lefektetni egy-egy országban.
Bryant összeráncolta a homlokát. Látott már embereket, akik túl sokat ittak valakinek
az elvesztése után. Általában sírás vagy verekedés lett a vége.
– Bocsánat – mondta a nő, és beárnyékolta a szemét a kezével. – Biztos csak a gin
beszél belőlem.
– Szívesen meghallgatom, ha beszélni szeretne.
– Talán ez a válasz a kérdésére.
Bryant értetlenül nézett a nőre. Elvesztette a fonalat, pedig még az első italával sem
végzett. Aztán meglátta a könyörgést a szemében, a kemény szavak mögött rejlő
ártatlanságot. Ugyanaz a tekintet, mint a Flické.
– Ó, hát persze! Azért vagyok itt, hogy meghallgassam.
– Talán. Maga nem egy barát, Paul. Már meg ne sértődjön érte.
 – Nem sértődtem meg – emelte fel a kezét engedékenyen a férfi.
– Tudom, hogy sok mindent látott és csinált már életében.
Bryant vállat vont.
– Maga nem szokott színlelni, Paul, ugye? Ha életről és halálról van szó, akkor nem?
– Nem – felelte azonnal a férfi. – Soha. Az igazság fájdalmas, ahogy mondani szokták,
de ez elől a fájdalom elől nem lehet elmenekülni.
– Nézzen a szemembe!
– Mi van vele? – kérdezte Paul. Kísértést érzett, hogy hozzátegye, „nagyon szép”, de
még ő sem flörtölt egy gyászoló özveggyel.
– Nem vörös? Nincs megdagadva? Nincs könnybe lábadva?
– Néha eltart egy ideig. Néha nagyon sokáig.
– Nem fog.
– Miért? – vonta fel a szemöldökét Paul.
– Nem gyászomban iszom, Paul. Ünneplek.
A szó ott lógott közöttük a levegőben. Bryant még soha nem ünnepelte a halált. Nem, ez
nem igaz. Az egész legénysége leitta magát a második turnusban, miután Nigel, az egyik
lövész leszedte az első ellenséges éjszakai vadászát nem sokkal azelőtt, hogy lefejezte egy
légvédelmi lövedék.
– Mit ünnepel?
– A szabadságot.
Bryant a nő szemébe nézett, de nyomát sem látta iróniának. Pip összeszorított szájjal
várta a reakcióját, de a szeme mosolygott. A tekintete valóban szabad volt.
– Bántotta magát, Pip?
A nő bólintott.
– Az emberek ismerték errefelé, meg Bulawayóban? Itt nőtt fel?
Pip ismét bólintott.
– Tehát siratni fogják és méltatni az érdemeit. Azt várják magától, hogy a lesújtott
özvegy legyen?
– Mindenhol ott van, ahová csak nézek, Paul. A fiúk a rendőrségen együtt rögbiztek
vele, az anyja a legalkalmatlanabb időpontokban ugrik be, hogy megnézze, hogy vagyok,
még az a szemét Susannah Beattie is ismerte az ejtőernyő-hajtogató hangárból.
– Ott azért nem hullatnak könnyeket utána – mosolyodott el Bryant. – De maga ismerte
az igazi Charlie-t, ugye?
– Igen. Az igazi Charlie-t.
– Senki nem válik hőssé, senki nem lesz jó ember pusztán attól, hogy egyenruhába
bújik és elmegy a háborúba, Pip. Azonban sok civil, sok rokon és barát nem így gondolja.
 – Ez a legnehezebb benne – nézett a szemébe a nő. Kicsit rekedt volt a hangja.
Bryant úgy látta, mintha meglágyult, elfelhősödött volna a tekintete, igaz, nem a férje
halála miatt hirtelen rátörő gyásztól vagy az érzései miatti bűntudattól.
– Attól fél, így soha nem derül ki az igazság, senki sem fogja tudni, milyen volt
valójában.
– Igen.
– Sok gyávát, tolvajt, garázdát és mindenféle egyéb söpredéket láttam már, akiket a
golyó mentett meg.
– A halál? – kérdezte a nő.
– Egyébként letartóztatták és börtönbe zárták volna őket, de most mégis „hősi halottak”,
mert egy repeszdarab vagy egy éjszakai vadászgép nyomjelző lövedéke eltalálta őket,
mielőtt megkapták volna, ami járt nekik.
– Gondolom, a családjaiknak azért jobb, hogy azt hihetik, a fiaik és férjeik hősként
haltak meg, mint hogy bilincsbe verve lássák őket – nézett el a kert felé Pip.
– Akar beszélni Charlie-ról? Arról, hogy milyen volt valójában?
A nő visszanézett rá, és vett egy nagy levegőt.
– Bocsásson meg, Paul. Nincs jogom magára zúdítani ezt az egészet. Azt sem tudom,
miért hagytam azt az üzenetet, hogy jöjjön ide.
– De igen, tudja. Ugye, tudja?
– Mit?
– Hogy segíthet. Ha beszél róla, hogy min ment keresztül.
– Ez elég erős az erős, szófukar katonától.
– Gyilkossági ügyben nyomozott. Úgy gondoltam, az életem története nem tartozik oda.
– Megvert.
Bryant felhajtotta az italát, de nem mondott semmit.
– Hadd hozzak egy másikat – nyújtotta a kezét Pip.
– Nem, köszönöm – tette a tenyerét a pohár szájára Bryant. – Egyelőre elég lesz. –
Elhallgatott, várva, hogy a nő folytassa.
– Az egyetemen nagyon szerelmesek voltunk – mondta Pip. – Annyira elvakított az a
szerelem, hogy félbehagytam a tanulmányaimat… feladtam a jövőmet.
– Akkor még nem bántotta?
– Soha. Persze nem együtt éltünk. Nem voltunk…
– Amikor ivott, más ember lett? – kérdezte Bryant. Ismerte ezt a típust. Volt egy ilyen
nagybátyja. A nagynénje kék-zöld foltjai tanúskodtak a sötétebb oldaláról.
– Igen. De csak az egyetemi partikon meg a barátaival együtt láttam inni. Vicces volt, a
társaság középpontja. Ám mihelyt összeházasodtunk… a nászutunkon… rögtön
megismertem a másik oldalát. Túl sokat ivott, és mielőtt elájult volna, megismertem a
másik Charlie-t.
– Megverte a nászútjukon?
Pip elnézett a kert felé, aztán bólintott.
– A rohadék – csóválta a fejét Bryant.
– Igen, az volt. A Falls Hotelben, az első este megittunk két üveg pezsgőt vacsora
közben, de benne már volt néhány sör is. Utána megivott két konyakot. Amikor
lefeküdtünk, nem állt fel neki. Dühös lett, és engem hibáztatott.
Bryant lesütötte a szemét.
– Megütött, többször is. Aztán… hogy a mozgástól-e, vagy ez hozta izgalomba… nem
tudom… de felállt neki. Akkor már nem akartam, hogy hozzám érjen, úgyhogy
kényszerített. Ettől kezdve gyakorlatilag ez lett az együttléteink forgatókönyve, ha
együttlétnek lehet egyáltalán nevezni.
– Miért maradt vele? – kérdezte Bryant.
– Istenem, hányszor feltettem magamnak ezt a kérdést! Nem tudom. Többször is ott
tartottam, hogy feljelentem, de azóta megtudtam, hogy a rendőröknek, a férfiaknak
ilyenkor az a legegyszerűbb, ha szemet hunynak. Azt hiszem, valahol abban
reménykedtem, hogy megváltozik, és újra olyan lesz, mint az a férfi, akihez hozzámentem.
Sírtam örömömben, amikor bevonult. De az előtte való éjszakán fájdalmamban sírtam.
– Ez is szerepet játszott abban, hogy jelentkezett a rendőrséghez?
– Attól eltekintve, hogy a maga durva ausztrál módján fogalmazza meg a dolgokat,
nagyon jó megfigyelő, tudja.
– Le akarta tartóztatni, amikor hazajött? – kérdezte Bryant, próbálva nem túl nyeglén
odavetni a kérdést.
– Megint talált. Ez volt az én kis fantáziám… hogy a bíróságon lássam, a bíró előtt. A
rendőrségen aztán azt is megtanultam, hogy az első kihágásokat általában elég enyhe
büntetéssel sújtják… megrovással vagy bírsággal. Ha feljelentettem volna… vagy ha én
magam letartóztattam volna… és nem zárják börtönbe, biztosan megöl.
– Tényleg?
– Egyszer pisztolyt nyomott a fejemhez. Nagyon részeg volt. Kényszerített, hogy
megtegyek dolgokat… de erről nem akarok beszélni.
– Értem.
– Érti, Paul?
– Hogy milyen gonoszságokra képesek a férfiak? Igen. Hogy vannak, akik nem képesek
úrrá lenni az indulataikon, és az ital a legrosszabbat hozza ki belőlük? Igen. Értem-e, hogy
a hatalom és a hatalommal való visszaélés része lehet a szexnek? Igen.
– Maga megvert valaha nőt, Paul?
– Nem.
 – Hiszek magának. Catherine De Beersnek okozott fájdalmat a ranchán, amikor
rajtakaptam, hogy beosont a szobájába?
– Mégis jólesne az a másik ital, Pip. Mondjuk egy sör. Most nem kell keménynek
lennem. És csak a jegyzőkönyv kedvéért: nem, nem bántottam Catherine De Beerst sem
akkor, sem máskor.
Pip nem állt fel, hanem keményen a férfira meredt, szinte a lelkéig hatolva a
tekintetével.
– Nem azt kérdeztem, hogy bántotta-e. Hanem azt, hogy fájdalmat okozott-e neki.
– Nem, én nem okoztam fájdalmat neki.
Pip felállt, bement, és magával vitte üres poharát is. Bryant felnézett a felhőtlen afrikai
égboltra. Tökéletes idő a repüléshez. Milyen tiszta, makulátlan, tökéletes kékség! Bárcsak
a földön is olyan átláthatóak, egyszerűek és felszabadítóak lennének a dolgok, mint a
levegőben!
– Mi jár a fejében? – kérdezte Pip, miközben letett elé egy párás Lion Lágert.
– Köszönöm – biccentett a férfi. – Furcsa módon a repülésre gondoltam. Rég nem
szálltam már fel. Catherine-ről kérdezett.
– Igen.
– Hosszú történet.
– Én elmondtam az enyémet, és ha jól emlékszem, maga is el akarta mondani a sajátját,
mielőtt a De Beers özvegy megzavart minket tegnap.
– Az ígéret szép szó. Pip Lovejoyjal beszélgetek, vagy Lovejoy rendőrrel?
– A kettő egy és ugyanaz.
– Rendben – vont vállat Bryant. Felemelte az üveget, és hosszan ivott belőle. – Nehéz
elhinni, hogy az egész csak néhány hete kezdődött.
Pip egy pohár vizet hozott magának, jéggel.
– Pedig az volt a benyomásom, hogy maguk ketten, hogy is mondják, régóta ismerik
egymást.
– Nem. Egyáltalán nem régóta. Csak azután ismerkedtünk meg, hogy összetörte a gépét
az isilwane-i kifutópályán. Eljött Bulawayóba, és megjelent a tiszti kantin táncestjén
Kumalóban. Én csak azért mentem el, mert adjutánsként elvárták tőlem.
– Miután összetörte a gépét, nem tudta folytatni Felicityvel a bemutatókat, igaz?
– Pontosan. Tánc közben sarokba szorított, és megkért, engedjem fel egy ugrásra egy
Harvarddal. Megmondtam, nincs az az Isten, hogy egy értékes kiképzőgépet odaadjak a
szórakozásukhoz. Duzzogni kezdett, de azért még egy jó óráig velem maradt. Táncoltunk,
megittunk néhány italt, és hát egyik dologból következett a másik – nézett le a kőpadlóra
Bryant.
Catherine a kék ruháját viselte, a selymet, amely úgy simult minden domborulatára,
ahogy az óceán cirógatja a homokos partot a hullámaival. Amikor az egyik pilóta szving
közben megpörgette, szinte minden jelen lévő férfi látta a pillanatokra kínzóan felvillanó
meztelen bőrét a nejlonharisnyája szegélye fölött. Több férfival is táncolt és flörtölt,
Bryant nem emlékezett mindegyikre, de az est utolsó táncnál, amikor a
„Holdfényszerenád” akkordjai csendültek fel, visszatért hozzá.

i
– Bármit megtennék, hogy repülhessek az egyik gépeteken, Paul – súgta a fülébe,
miközben a férfi átvezette a betonpadlón. A nő tarkója nyirkos volt az izzadságtól.
– Nem változtathatom meg a szabályokat, Catherine – felelte a férfi.
– Mondom, bármit, Paul.
Bryant a szemébe nézett, és látta, hogy komolyan beszél. Érezte, hogy a teste bizseregni
kezd, de akkor véget ért a tánc, és visszakísérte a nőt a hangár egyik csendesebb sarkába, a
leparkolt repülőgép mögé. Útközben az egyik pincér tálcájáról leemelt két italt.
– Mi kellene hozzá, Paul? – ütötte a vasat a nő, belekortyolva a konyakjába, a másik
kezével kisöpörve egy elszabadult fürtöt a homlokából.
– A parlament döntése, hogy nők is repülhetnek, és hogy belépj a légierőhöz, gondolom.
– Nem várhatok – felelte Catherine rezzenéstelen arccal. – Te is tudod, Angliában és az
Egyesült Államokban nők is repülnek katonai gépekkel. A múlt pénteki Chronicle-ben
volt egy kép Pauline Gowerről, a Brit Légi Szállítási Segédszolgálat parancsnokáról. Az
LSzS repül el a bombázókkal meg a vadászokkal a harcoló egységekhez.
– Igaz, de itt, Rhodesiában, nincs szervezete az LSzS-nek, és nincsenek
repülőgépgyárak sem.
– A repüléstől felizgulok – lépett közelebb hozzá a nő.
Bryant érezte, hogy a combjához nyomódik a combja. Körülnézett, nem látja-e őket
valaki.
– Régen én is szerettem repülni – felelte.
– Nagyon felizgat. És bármit megteszek, amit kell, hogy hódoljak a szenvedélyemnek,
Paul.
– Van még az italodból? – kérdezte a férfi.
– Elfogyott. – Catherine leguggolt és letette az üres poharat a padlóra. Felnézett, Bryant
tekintetébe fúrva a tekintetét. Miközben felállt, végighúzta az egyik körmét az egyenruha
nadrágjának az élén, majd megállt a zakó övénél. A hangár ívlámpáit mind felkapcsolták,
fényárba borítva a részeg mulatozókat és a csókolózó párokat. – Most mit akarsz csinálni?
– kérdezte a nő.
– Úgy érted, most rögtön? Gondolom, lefekszem aludni – nézett az órájára a férfi.
Tizenegy múlt.
– Ha már azt nem engeded, hogy repüljek az egyik gépetekkel, legalább a telefont
használhatom?
– Hát persze – bólintott Bryant. – Menjünk vissza a századirodára. Senki sincs ott.
 – Elvezetnél előbb a női mosdóhoz? – kérdezte Catherine.
Amikor végzett, együtt, szorosan egymás mellett, de nem kézen fogva mentek át a
századirodába. Bryant később sokat töprengett azon, vajon sejtette-e, mi fog történni.
Leült az íróasztala mögé, felkapcsolta az asztali lámpát, és odatolta a nő elé a telefont.
Aztán beletúrt a papírhalomba, és magában felnyögött a másnap rá váró adminisztráció
láttán. Catherine vele szemben felült az asztalra, és felemelte a kézibeszélőt. Ám nem
tárcsázott, hanem lassan, hanyagul felemelte a lábát, és letette Bryant „Beérkező iratok”
doboza mellé.
A kék selyemszoknya felcsúszott a combján, és a férfi rámeredt meztelen szemérmére.
Catherine megigazította a harisnyakötőjét, és ránézett.
– Megsimogathatod, ha akarod. – A vezetéknél fogva lógatta a kézibeszélőt Bryant arca
előtt, mintha hipnotizálni akarná. A másik lábát is átemelte az asztal fölött, félresöpörve
néhány iratot. Ott ült a férfival szemben felhúzott lábbal, hátradőlve, a kezére
támaszkodva.
Bryant felnézett az arcára, majd lesiklott a tekintete a mellére.
– A mosdóban vettem le a bugyimat – mondta a nő. – Remélem, nem bánod.
Bryant felállt, és elkezdte kigombolni a nadrágját. Megragadta Catherine derekát, és
odahúzta magához, végigcsúsztatva a fenekét az aznapról megmaradt papírokon. A nő
hátradőlt, és kitárta a karját, miközben Paul egyetlen sima mozdulattal beléhatolt.
– Szóval csak úgy megtörtént – magyarázta Pipnek.
– Mint amikor négyszer megsturcolta annak a lánynak a házát?
– Ötször.
– Nekem úgy tűnik, szexszel próbálta megvenni, hogy egy Harvarddal repülhessen –
vélte Pip. Nem tudta leplezni a meglepetését és a megvetését.
– Persze tovább próbálkozott, de megmondtam, akkor sem engedhetem, hogy a légierő
gépével repüljön.
– Nekem elég üzletszerűnek tűnik – mondta Pip. – Az a nő gyakorlatilag prostituálta
magát.
– Hát, nem fizettem érte, és nem is akartam – felelte Bryant. – És azt mondta, akár
engedek, akár nem, szeretne még találkozni velem. Másnap estére meghívott magához
vacsorára.
– És maga természetesen elment – nézett fel az égre Pip.
– Férfi vagyok, Pip.
Pip felnevetett az őszinteségén. Néhány percig sikerült nem gondolnia Charlie-ra, és ez
jó volt. Az már kevésbé volt jó, inkább zavarba ejtő, hogy meleg bizsergést érzett a
hasában – az első jelét az izgalmának, ahogy elképzelte Paul és Catherine De Beers
szeretkezését. Bár lehet, hogy nem is a szeretkezés a jó szó, hanem egy másik. Érezte,
hogy elpirul.
 – Szóval – tette le a sörét a kovácsoltvas asztalra Bryant másnap este elmentem hozzá, a
kezemben egy csokor rózsával…
– Az örök úriember.
– Erről nem tudok. Azt hittem, egy úriember nem mondaná el.
– Ne feledje, hogy rendőr vagyok. És épp vallomást húzok ki magából.
– Felőlem… amíg csak ezt húzza ki – mosolyodott el a férfi.
– Soha nem ültem még repülőgépen, és akármennyire is szeretnék, addig nem fogok
elmenni. – Pip örült, hogy három gin-tonik után megállt. Még egy, és komolyan elkezd
flörtölni Bryanttel. Olyan jó érzés volt kettesben lenni egy férfival, és nem félni.
– Szóval nála vacsoráztunk. Kezek az asztal fölött, érti, míg el nem értünk a
desszerthez.
– Folytassa.
– Vacsora után… nos, nem voltunk egyedül.
– Felicity Catherine bulawayói házában lakott, igaz?
– Igen.
– És hazament? Ebben nincs semmi szokatlan.
A férfi lesütötte a tekintetét, mintha nem akarna vagy nem tudna Pip szemébe nézni.
– Mondtam a temetésen, hogy Flick és én szeretők voltunk.
– Igen, de… – Hirtelen megértette. Látta Bryant zavarát, és hirtelen mindent megértett –
legalábbis úgy vélte, kezdi érteni.
– Maga meg Felicity Catherine házában szeretkeztek aznap este? ” Nem tudta leplezni a
megdöbbenését és a helytelenítését. – De hát a legjobb barátnője volt, Paul!
Bryant vett egy nagy levegőt.
– Nem, nem így történt. Nem Catherine háta mögött. Most furcsán hangzik, de
egyszerűen nem tudom, hogy magyarázhatnám el egy idegennek. Még magamnak sem
tudom.
– Ugye nem azt akarja mondani… – kapta a szájához a kezét Pip.
– Ugye nem… hogy maga… meg Felicity… – Aztán mélységesen zavarba jött, amikor
a férfi felnézett rá, és bólintott.
Az egész olyan valószerűtlennek tűnt, mint egy álom. Catherine-nel épp egymást
vetkőztették a hálószobában, amikor Felicity rájuk nyitott. Nem kopogott, nem mondott
egy szót sem. Bryant zavartan nyúlt a ruháiért, aztán a lélegzete is elállt, amikor Flick és
Catherine csókolózni kezdett.
A fiatal nő, akit többször látott már Kumalóban, akivel beszélt az ejtőernyős ugrásokra
való felkészülése közben, akit egyszer megrótt, mert elkésett a szolgálatból, most
meztelenül feküdt az ágyban vele és a legjobb barátnőjével.
Csak Catherine beszélt, de nem szerelmes, még csak nem is buja szavakat mondott,
hanem parancsokat adott. Felicity pedig engedelmeskedett. Amikor Bryant a ranchon
szeretkezett Catherinenel, a nő azt akarta, hogy ő irányítsa az együttlétet. Amikor viszont
Felicity is ott volt, Catherine lett a parancsnok.
Pip elméjében olyan képek kergették egymást, mint azok a mocskos levelezőlapok,
amiket Charlie az éjjeliszekrénye fiókjában rejtegetett. Volt egy, amelyen egy nő
összekötözött kézzel előrehajolt, a másik nő pedig nádpálcával ütötte a fenekét.
Egyiptomban készült, az előző háború alatt, és valamelyik perverz nagybátyja adta
Charlie-nak. Pip soha nem vonzódott más nőkhöz, de ismert olyan lányokat az iskolában,
akik gyakrabban csókolták meg egymást vagy fogták egymás kezét, mint ahogy az
udvarias barátság megkövetelte volna.
– Tehát… – kezdte Pip – …maga… úgy értem… mind a kettővel? Tényleg?
– Az úriemberek nem beszélnek ilyen részletekről, Pip. Azt viszont elárulhatom, hogy
Flick és Catherine között hihetetlenül erős kötelék volt. Talán szerelem, még ha különös
szerelem is. Cathnek pokolian hiányzik Flick. Ezért költözik el innen.
– És mi van magával? Magát nem szereti? – kérdezte Pip, próbálva megérteni ezt a
különös kapcsolatrendszert. Reménytelenül kudarcot vallott.
– Nagyon szeretett volna katonai gépen repülni. Szeretném azt hinni, hogy jól érezte
magát velem, és kölcsönösen örömet adtunk egymásnak… mármint Catherine és én… de
összességében mégis úgy vélem, csak kihasznált.
– Akkor tudja, hogyan érzik magukat időnként a nők – jegyezte meg Pip.
– Tudom. Tegnap ezt is elmagyarázta nekem Catherine.
– Külön-külön találkozott valamelyikkel?
– Felicityvel beszéltem néhányszor a támaszponton, ahogy azt valószínűleg Susannah
Beattie is elmondta. Próbáltam megérteni, mi történik, és kitalálni, miért csatlakozott Flick
Catherine-hez és hozzám. De nem, utána soha többé nem voltam vele együtt úgy.
– Puszta kíváncsiságból: miért hazudta azt, hogy nem ismerte? – kérdezte Pip.
– Megdöbbentett a halála, és őszintén szólva volt egy kis bűntudatom a történtek miatt.
Bizonyos szempontból igazat mondtam, tényleg nem ismertem Flicket, és nem volt
viszonyunk. Amiatt is szégyelltem magam, hogy Catherine esetleg a Flick és közötte lévő
köteléket használta fel arra, hogy elérje, amit akart. Azt hiszem, az volt a ki nem mondott
ajánlat, hogy Catherine beenged engem az ő és a Flick világába, ha teljesítem a kérését.
Hogy magyarázhattam volna el ezt egy rendőrnek Flick halálának másnapján?
– És Felicity miért „engedte volna be” a Catherine-nel való kapcsolatába? – vonta fel a
szemöldökét Pip.
Bryant bólintott, mint aki várta a kérdést, és sokat gondolkodott már rajta.
– Szerintem Catherine hozta a döntéseket. Úgy tűnt, Felicity bármit megtenne, amit
Catherine mond neki, és mindent megenged Cathnek, akármilyen bizarr dologról legyen is
szó. Mind a ketten élvezhették a magukra osztott szerepüket.
– Catherine megkötöztette magát, amikor szeretkeztek a ranchon, igaz?
 – Nézze, nem válthatnánk témát? Most már kezd túl zavarba ejtő lenni ez az egész.
– Válaszoljon. Láttam a horzsolást a csuklóján, amikor elbúcsúztunk – nyugtatta meg
Pip.
– Tudja mit? – nézett rá a férfi. – Mára elegem van az igazságokból. Mit szólna egy kis
eszképizmushoz?
– Mit forgat a fejében?
– Megmutatom, hogyan menekülök el mostanában a rossz emlékeim elől. Menjünk ki
az udvarra.
– Én nem ülök fel arra a halálos szerkezetre magával! – tiltakozott Pip, miközben
Bryant elindult a Triumph felé.
A férfi beindította a motort, és megfordult.
– Üljön fel! – kiabálta túl a zajt.
– Nem!
– De igen!
Pip ránézett, aztán vissza a házra. Sarkon fordult és elindult a bejárat felé. Hallotta,
hogy a motor hangja elhalkul, és hátranézett a válla fölött. Látta a férfi csalódott arcát, és
szélesen elmosolyodott.
– Csak hozok valamit az útra!
Bryant felhuhogott, ismét felpörgette a motort, és a homokot felverve megtett egy kört a
kocsifelhajtón. Épp akkor állt meg az ajtó előtt, amikor Pip kilépett, a kezében két üveg
Lionnal és egy vászontáskával.
– Tegye be az oldaltáskába – mondta Bryant.
Pip begyömöszölte az ételt meg az italt. Fogalma sem volt, hová mennek és meddig fog
tartani. Csak az számított, hogy elmehetett a börtönévé vált házból, ahol az élete egészen
addig a reggelig büntetésnek tűnt. Szabad lett. Felült a motorra, és nem tudva, hol
kapaszkodjon meg, megmarkolta maga alatt az ülést.
Bryant kiengedte a kuplungot, és a motor előreugrott, mint egy telivér a lóversenyen.
Pip felvisított. Színtiszta öröm volt a sikolyában, talán egy kis valódi rémülettel
vegyesen, ahogy az erő hátravetette az ülésen. Gyorsan átkarolta a férfi derekát, nehogy
leessen.
Bryant tudta, hogy a trükk be fog válni. Mindig bevált. Érezte, hogy a nő hozzásimul, a
melle a hátához nyomódik, és az álla majdnem a vállához ér, miközben a fülébe kiáltotta:
– Hová megyünk?
– El – felelte Paul.
Pip lehunyta a szemét, és élvezte az arcába sütő napot, miközben Bulawayo felé
száguldottak. Egy pillanatra rátört az aggodalom, hogy valamelyik kollégája megláthatja
őket, és megindul a szóbeszéd.
 Elméletileg gyászoló özvegy volt. A pokolba velük! – gondolta. Az egyetem óta nem
csinált ilyen vad dolgot.
A fák, a kunyhók, a házak, az üzletek, a vasárnapi sétájukat élvező emberek mind
elmosódtak, ahogy a város felé robogtak. Bryant egy pillanatra lelassított, amikor
rákanyarodott a Matopos Roadra. A motor annyira bedőlt, hogy Pip meg tudta volna
érinteni az aszfaltot a kezével.
Teljes gázzal száguldottak, ami lehetetlenné tette a beszélgetést a Bulawayo és a
Matopos rezervátum között hullámzó dombok lábánál.
Pip szerint a táj szinte már kísérteties volt, tele ingatag, a természet által
kiegyensúlyozott gránitsziklákkal, ősi sziklarajzokkal és valahol Rhodesia alapítójának,
Cecil John Rhodesnek a csontjaival. Járt már itt néhányszor Charlie-val és a barátaival.
Tettetve, mintha boldog házasok lettek volna. Hazugság. A Matoposhoz nem fűződtek
kellemes emlékei, de senki sem kérdőjelezhette meg a rezervátum nyers, természetes
szépségét.
Bryant hátranézett a válla fölött.
– Keressünk egy csendes sziklát.
A rezervátumnál lelassítottak, elhajtottak egy piknikező család mellett, végül pedig
találtak egy széles, lapos sziklát, amelynek az egyik fele árnyékban volt, a másik felére
odasütött a nap. Paul megállt a motorral, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen leszállni. Pip
megfogta, és egy pillanatig még azután is fogva tartotta, hogy visszanyerte az egyensúlyát.
– Köszönöm a kirándulást – mondta.
– Maga hozta a kaját meg a piát, úgyhogy én köszönöm.
Bryant kivette a söröket az oldaltáskából, és a bal karja alá szorította az üvegeket.
Felugrott a sziklára, majd ismét a nő felé nyújtotta a jobbját.
– Köszönöm, megy egyedül is – hárította el Pip a segítséget.
– Ahogy tetszik. Innen fentről mérföldekre el lehet látni.
Pip felmászott a meleg, sima sziklára, és letette a vászontáskát, amelyben kenyér és
hideg sült csirke volt. Amikor felállt, körbenézett a tájon. Néhány száz yardnyira egy
vízgyűjtőt pillantott meg.
– Nézze! Jávorantilop.
Bryant követte a tekintetével az ujját, és egy hatalmas, lógó szügyű, púpos hátú
antilopot pillantott meg.
– Csodálatos – mondta.
– A környéken találtak orrszarvúakat ábrázoló sziklarajzokat, de az orrszarvúak már
évekkel ezelőtt kihaltak. Szörnyen kár értük. És ezek között a dombok között leopárdok is
élnek.
– Elég, még a végén elijeszt – tréfálkozott a férfi, miközben megfordította az egyik
üveget, és a kupakjával felnyitotta a másikat. Hab csordult ki a palack száján, és lenyalta a
kezéről.
 – És hogy fogja kinyitni a másikat? – kérdezte Pip.
– A fogammal?
– Arra nem lesz szükség – rázta meg a fejét a nő. Elvette a palackot, és előhalászott egy
acél kenőkést a táskából. A bal kezébe fogta az üveget, a hüvelyk- és a mutatóujja közé
szorítva a nyakát. A másik kezével a kupak pereme alá feszítette a kést, és egyetlen
határozott mozdulattal lepattintotta. A kupak hangos pukkanással repült a levegőbe.
– Nem sok ausztrál lányt ismerek, aki meg tudná ezt csinálni – biccentett elismerően
Bryant.
– Itt, Afrikában, igazi úrinőket nevelnek. Mindent tudunk, amit a férfiak.
Egészségünkre!
– Most mihez kezd? – kérdezte Bryant. – Itt marad Bulawayóban?
– Vissza akarok menni az egyetemre, de szeretem a munkámat is.
– Nem hiszem, hogy a háború után túl sok hely marad a nőknek a rendőrségen.
Sajnos Bryantnak igaza volt, bár Pip hitt benne, hogy a nők megjelenése a
hagyományosan férfias pályákon nem teljesen visszafordítható folyamat.
– Gondolja, hogy véget ér valaha is ez a háború?
– Valamikor véget kell érnie. A jenkik emberek ezreivel és több millió dollár értékű
fegyverrel árasztják el Angliát. Amikor ott voltam, közelgő európai partraszállásról
beszéltek. Hamarosan meg kell történnie. A japcsik megtorpantak, az oroszok elkezdték
visszaszorítani a fritzeket, de még nincsenek megtörve, úgyhogy karácsonyra biztos nem
ér véget a harc.
– Annyira örülök, hogy hozzánk nem ért el, legalábbis maga az öldöklés.
– Azért ez mulatságos – mondta a férfi. – Mármint az, hogy a háború teremtett
lehetőséget sokaknak, például magának is, hogy valami mást kezdjen az életével. Valami
jót.
– Maga meg megtanult repülni. Annak is hasznát veheti, amikor vége lesz.
Bryant vállat vont.
– Régóta nem vágyom a repülésre. Anglia óta.
– Azóta sem mondta el a története végét.
– Azt hittem, megbeszéltük, hogy mára elég az igazságokból – nézett rá a férfi.
Pip kinyitotta a táskát, kivett egy kendőt, leterítette, és kitette rá a csirkét meg a
kenyeret.
– Készíthetek egy szendvicset?
– Köszönöm.
– Nem muszáj beszélnie róla, Paul. De Istenem, olyan jó volt, hogy valakinek
elmondhattam, mit érzek valójában!
– A motoron majdnem olyan, mintha repülnék – vette el a felé nyújtott szendvicset egy
biccentés kíséretében Bryant.
– Egyszer megint ki kellene próbálnia.
– Nem is tudom – ingatta a fejét a férfi. – Túl sok az emlék.
– Fél? – kérdezte Pip. Harapott egy falatot, aztán leöblítette egy korty sörrel.
Bryant visszakapta a tekintetét az afrikai tájról, és a nő szemébe nézett.
– Igen.
– Mi történt az utolsó két turnusa alatt?
– Részben ez a gond. A másodikat nem fejeztem be. Megsebesültem – nézett le a
lábára. Egy ujjnyi, szivárványszínű gyík az egyik lehullott morzsa felé iszkolt.
Némán nézték, ahogy a gyík igyekezett legyőzni az emberekkel szemben érzett
természetes félelmét, a menekülés és a lakoma ígérete között ingadozva.
– Súlyosan? – kérdezte a nő. A szeme sarkából látta, hogy a kis hüllő a szájában egy
nagy morzsával elsurran.
– Valószínűleg nem annyira, hogy ne tudnék repülni.
– Maga kérte, hogy a földre osszák be?
– Nem. Tényleg. Nem mintha számított volna.
– Nos, akkor nem maga rettent meg a szolgálattól, vagy ilyesmi. De akkor mi a baj?
– Ha elmondom, abbahagyja a faggatózást?
– Nem – rázta meg a fejét Pip.
Bryant felsóhajtott.
– Will az egyik legjobb barátom volt. Nem, annál több. Olyan volt, mintha testvérek
lettünk volna.
Paul Bryant lerázta az esővizet a sapkájáról, miközben Will Freemannel belépett az
eligazítóterembe.
– Ez a kurva eső! – morogta Will.
Paul felnevetett. Ha egy fontot kapott volna minden alkalommal, amikor angol
repülőmérnöke ezt mondta az egy év során, amióta együtt repültek, már megvehette volna
a Buckingham-palotát meg a Big Bent.
– Vigasztaljon, hogy akár havazhatna is.
– Majd egy hónap múlva. Krisztusom, Paul, miért nem tudtak arra rohadt Csendes-
óceánra vagy valami más meleg helyre küldeni minket meghalni?
Paul adott egy cigarettát Willnek, meggyújtotta, aztán maga is rágyújtott, miközben
leültek a zsúfolt helyiségben. Willnek soha nem volt cigarettája, és Paul általában
megkímélte az erőfeszítéstől, hogy kérnie kelljen. A hallgatólagos megállapodás szerint ő
ellátta Willt cigarettával, és mindig Will fizette az első három sört.
– Még három bevetés, pajtás – mondta.
 – Istenem, könyörgök, posta legyen, és esküszöm, papnak állok – suttogta Will,
miközben az ezredes fellépett a faemelvényre.
Paul is remélte – bár soha nem imádkozott –, hogy posta lesz, azaz szórólapszóró
repülés a megszállt Franciaország fölött, de sejtette, hogy ez csak remény.
– Nem túl valószínű – morogta, miközben a száz pilóta, repülőmérnök és navigátor fél
tucat angolul beszélő országból csikorogva hátratolta a székét és felállt. – Kibicikliztem a
hangárokhoz, és megnéztem az üzemanyag-kiutalásokat. 2154 gallonnal tankolnak fel,
Will.
– A rohadt életbe! – sziszegte Will. – Tele tank. Azaz…
– Üljenek le, uraim – mondta az ezredes. Új-zélandi akcentusa már megkopott az
Angliában töltött hónapok alatt. – A ma éjszakai célpont a Ruhr-vidék. – Teátrális
mozdulattal meghúzott egy függönyzsinórt, és legördült Németország térképe.
Mindenfelől elfojtott káromkodások hallatszottak. A katonák a fejüket rázták és
lehunyták a szemüket.
– Isten hozott a Halálvölgyben! – morogta Will.
A Ruhr-vidék, a Halálvölgy Németország ipari központja volt, a legerősebben védett
terület az egész Reichben. A halálos, füstös, csupa szén és acél vidéken most egy
golyóscsapágygyárat jelöltek ki célpontnak.
– Nem kell elmagyaráznom, milyen fontosak a golyóscsapágyak a német hadigépezet
számára – folytatta az ezredes.
– Nem olyan fontosak, mint az én golyóim nekem – morogta Will.
Paul lejegyezte az útvonaltervet, az időjárás-előrejelzést, a kódokat, a napi színeket –
azokat a fáklyákat, amelyeket a gépeken meggyújthattak, hogy jelezzék a többieknek,
hogy barátiak –, az összes részletet, amin akár az életük is múlhatott. Amikor átnézte a
leírtakat, látta, hogy a toll hegye a papíron kopog, és észrevette, hogy remeg a keze.
– Sok szerencsét, fiúk! – zárta az eligazítást az ezredes.
Miközben egy teherautó hátuljában a gépük felé zötykölődtek, elállt az eső.
– Kié lesz ma a Nőci? – kiáltott hátra vidáman az angol női segédszolgálatos sofőr.
– Áll még a holnap este, Brenda? – kiáltott vissza Will a többiek füttyei és horkantásai
közepette.
– Tudod, hogy soha nem mutatkoznék nyilvánosan egy olyan csavargóval, mint te, Will
Freeman! – nevetett a nő.
– Ki beszélt itt a nyilvánosságról? A villanyt is lekapcsolhatjuk, ha akarod.
– Kifelé! – visította a nő.
Paul elmosolyodott, de nem volt semmi vidámság a mosolyában. Tudta, hogy Will
vaskos tréfái csak a félelmét leplezik. Túl jól ismerték már egymást.
– Még három bevetés, Paul – mondta Will. Ez volt az ő kis rítusok. Paul az eligazítások
elején mondta meg, hány bevetést kell még repülniük, Will pedig a repülőgép ajtajában.
Kezet fogtak, aztán báránybőr bélésű bakancsukban, repülősdzsekijükben és sárga mentő-
mellényükben, fejükön pilótasapkával esetlenül bemásztak a gépbe.
Verejték, bőr, hidraulikafolyadék, üzemanyag és száraz vér. A Lancesterük, Nőci szagai.
Inkább halaskofának tűnt, mint nőcinek. Hangos volt, kényelmetlen, és nyikorgott a
kortól, de Paul azért szerette. Beült az ülésébe, és miközben Will elhelyezkedett mögötte,
elkezdte az ellenőrzőlista litániáját.
Az első turnusa a Wellingtonokon ehhez képest gyerekjáték volt. Miközben a százada
többi gépe találatot kapott, ütközött a levegőben, vagy egyszerűen eltűnt, ő és a
legénysége öt tagja egy karcolás nélkül megúszta. Rohadt csoda. Will a második turnusra
csatlakozott hozzájuk, mivel a Lancesterekre kellett még egy ember, egy repülőmérnök,
hogy figyelje a motorok és a hatalmas gép miriádnyi többi részegysége működését. Will jó
személyiségéről árulkodott, hogy nem csak könnyedén beilleszkedett az összeszokott
csapatba, hanem a pilóta legjobb barátja is lett.
Will szeretett azzal viccelődni, hogy igazából megvette Paul és a legénysége szeretetét.
A háború előtt jól menő autókereskedő volt Londonban, és az első Németország fölötti
bevetésük után egy láda pezsgővel járult hozzá az ünnepléshez, ami pedig ritka
luxuscikknek számított Angliában.
A levegőben viszont a pénznél többet számított a szakértelem és a lélekjelenlét, és Will
lenyűgözte Pault a repülőgépről tanúsított ismereteivel és azzal, hogy az ellenséges tűzben
is megőrizte a hidegvérét. A Csatorna fölötti halálos útjaik során egy még nehezebb
feladatra koncentrált – arra, hogy kicsalogassa egyre magába zárkózóbb felettesét a
kagylóhéjából, és visszaterelje az eltávozáson lévő repülősök előtt feltáruló földi örömök
felé.
– Jól vagy, pajtás? – nézett hátra a válla fölött Paul.
Will felmutatta a hüvelykujját, Paul pedig beindította a motorokat. Sorra végezte a
mozdulatokat, amiket úgy ismert már, hogy akár becsukott szemmel is meg tudta volna
tenni őket. Először a bal oldali belső – kékes füst szállt fel a kipufogónyílásokból, ahogy a
Rolls-Royce Merlin motor dübörögve életre kelt. Ezt követte a jobb oldali belső, majd a
bal külső, végül a jobb külső. Mint mindig, most is az elégedettség és a csalódás különös
elegye töltötte el. Elégedett volt, hogy Nőci összes motorja simán járt, és odainthetett a
földi személyzetnek, hogy vegyék ki az ékeket a kerekek alól; és csalódott, mert nem
fújhatták le üzemhiba miatt a küldetést. A végzetük ott várt rájuk az angol hajnal mindent
átható szürkeségében.
Felmutatta a hüvelykujját a földi személyzetnek, és elindult a kifutópálya felé. Nőci
lassan gurult a Lancesterek alkotta sorban. Aztán felszállt az előtte lévő gép.
Ötvennyolcadszor is elfojtotta magában a félelmét. Will a huszonhetedik bevetését
repülte, az eredeti legénysége négy tagja pedig az ötvenhetediket. Pilótaként Bryantnak
volt még egy teljesített küldetése, az első, amit utasként tett meg egy másik gépen, mielőtt
először szállt volna fel a saját embereivel. A második turnusban elhagyta őket a szerencse.
Elvesztettek két embert az eredeti csapatból – Nigelnek, a toronylövészüknek egy
légvédelmi lövedék repesze vágta le a fejét, Harryt, ausztrál honfitársát, az orrlövészt
pedig egy Nőci alá kerülő Junkers 88 függőlegesen tüzelő géppuskája tépte szét a második
turnus nyolcadik bevetésén. A kilyuggatott lőálláson besüvítő szél Paul arcába fröcskölte
Harry vérét, és egyfolytában törölgetnie kellett a pilótaszemüvegét.
Paul igyekezett nem gondolni a halottakra, de minden egyes bevetéssel csak nehezebb
lett, nem könnyebb. Ráfordult a kifutópályára, fékezett, és még egyszer felpörgette mind a
négy motort. Nőci remegett és nyikorgott, csörgött és csattogott. Kinézett a sárga-fekete
kockás kísérőkocsikra. Az egyik műanyag kupola tetején kigyulladt a zöld lámpa. Bryant
kiengedte a féket, mire a Lancester végigdübörgött a kifutópályán. Hátrahúzta a
botkormányt és felemelte Nőcit, héttagú legénységét és tízezer fontnyi gyilkos rakományát
a levegőbe. A bombakamrában egy négyezer fontos „süti” volt – egy nagy acélhordónak
látszó, nagy rombolóerejű bomba –, meg tizennégy fürtnyi gyújtóbomba.
Fél óráig tartott felkapaszkodni tízezer lábra, bevetési magasságra. A sebességmérő
háromszáz csomót mutatott. A nyílt víz fölé érve Paul a szájához emelte az
oxigénmaszkot, amiben a fedélzeti rádió mikrofonja is volt, és beleszólt:
– Lövészek, próbalövéseket. De nehogy leszedjétek a többieket.
A három torony az orrban, középen és hátul megeresztett egy- egy rövid sorozatot, majd
jelentették, hogy a fegyverek rendben vannak. A helyi moziban a filmek előtt vetített
híradókkal ellentétben itt senki sem mondta, hogy „Előttünk az ellenséges part”. Azzal
csak azt mondták volna ki, ami egyébként is rohadt egyértelmű volt. Az eget pásztázó
reflektorok és a légvédelmi lövegek izzó, vörös nyomjelző lövedékei jelezték, hogy
elérték Hollandia partjait.
– Tartsátok nyitva a szemeteket, fiúk! – szólt bele ismét az interkomba Paul. Tudta,
hogy felesleges, de a visszaérkező nyugtázásokból legalább az kiderült, hogy mindenki
ébren van. Körülöttük a Lancesterek sötét árnyai lebegtek az égen, bal kéz felé, távolabb
pedig egy négymotoros Halifaxokból álló század haladt velük párhuzamosan. Nagy
támadás volt. Zsúfolt ég. Ilyenkor gyakran ütköztek össze a baráti gépek.
Közel három órával a felszállás után a földön kibontakozó fénykavalkád jelezte
Paulnak, hogy Németország fölött vannak – az izzó narancssárga tűzszőnyeg, a bombázók
előtt járó felderítők által ledobott vörös és zöld jelzőfényekkel. Mire Nőci és a legénysége
a célpont fölé ért, bemelegszenek a reflektorok és a 88 milliméteres gépágyúk, a lövészek
pedig belövik a magasságot.
– A Halálvölgy a teljes dicsőségében – szólt bele az interkomba az orrlövész.
– Pofa be! – mordult fel Paul, túl nyersen. Minden egyes bevetésen egyre idegesebb lett.
– Te csak szedj le nekünk néhány vadászt vagy legalább egy reflektort, haver – tette
hozzá, remélve, hogy enyhítheti az előző szavai élét. Az orrlövésze még a huszadik évét
sem töltötte, és úrrá lett rajta a harci láz.
A Lancester megrándult, és a bal szárnya olyan gyorsan billent lefelé, hogy az emberek
nekiestek a tornyok ablakainak és a hideg belső fémfalaknak.
– Minden rendben, kapitány? – kérdezte Will az interkomon.
Paul a botkormánnyal birkózott, és végül sikerült egyenesbe hozni a gépet.
– Csak egy rohadt légcsavarszél – morogta. Az ezernyi bombázó között, a sötét égen
gyakran előfordult, hogy beleszaladt az ember az előtte haladó gépek láthatatlan nyomába.
Mindig ijesztő volt, de közel sem olyan veszélyes, mint összeütközni egy másik géppel.
 – Dugóhúzó balra! Dugóhúzó balra! – üvöltötte a faroklövész. Az interkom fémes
hangja kiemelte a férfi éles kiáltásában csendülő félelmet.
Bryant gyomorforgatóan meredek fordulóba döntötte a hatalmas bombázót, amitől
minden panel és csavar tiltakozva kezdett rezegni. A kiképzésen belé sulykoltakat követve
cselekedett. A lövész kiáltása csak egyvalamit jelenthetett, és meg is hallotta a négy
géppuska hangját a hátsó torony felől.
– Látom – szólalt meg a középső torony lövésze higgadtabban. Tapasztaltabb katona
volt. – FW 190. Őrült rohadék. Még rajtunk van, kapitány. – Azzal ikergéppuskája
belépett a hátulról hallatszó kórusba.
A Luftwaffe kitalált egy új taktikát, amit a szövetségesek „vaddisznónak” neveztek el,
és egyszerűen őrültségnek tartottak. A többi éjszakai vadásztól eltérően, amelyek
lopakodva keresték a Németország felé repülő vagy onnan visszatérő bombázókat, az
önkéntes wilde sauk kicsi, egymotoros gépekkel repültek erődnyi célpontjaik fölé, aztán
bevágtak a célpontjuk közelébe érő brit bombázók közé, próbálva megzavarni őket a
célzásban és készületlenül érni őket. Az eredmény ugyanolyan félelmetes és veszélyes
volt a bombázók legénységének is, mint a német pilótáknak, akik az ütközés mellett azt is
kockáztatták, hogy a saját légelhárítóik vagy a bombázók lövészei végeznek velük.
Paul maga felé húzta a botkormányt, egyenesbe hozva a gépet egy pillanatra, és izzó
nyomjelző lövedékek süvítettek el a pilótafülke mellett. Mögötte Will félig felállt az
üléséből. Paul most jobbra döntötte a Lancestert, és egy pillanatra látta a mellettük
elsüvítő egymotoros vadászgépet. Amikor az ellenség eléjük került, az orrlövészük tüzet
nyitott.
– Azt hiszem, eltaláltam! – kiáltotta a felajzott lövész.
Szerencséjük volt. Valószínűleg egy tapasztalatlan pilóta szemelte ki őket. Ugyanakkor
a kitérő manőverrel lerázták ugyan a vadászt, de lekerültek háromezer lábra, és most négy
éhes reflektor üldözte őket. A kezelőik biztosan észrevették a légi harcot.
– Majdnem a célpont fölött vagyunk. A fenébe, elkaptak minket, kapitány! –
káromkodott a bombázótiszt, a szeme elé kapva kesztyűs kezet a vakító ragyogásban.
Füstpamacsok és repeszek záporoztak körülöttük, ahogy a légvédelmi tüzérek követték
a reflektorok útmutatását. Rájuk talált még egy, majd még egy fénypászma, ragyogó
fehérre festve a bombázó fekete hasát. A légvédelmi ágyúk belőtték a magasságot.
– Egyenesen előre – mondta reszkető hangon a bombázótiszt.
Ez a bevetések legrosszabb szakasza, gondolta Paul. Az utolsó rárepülés
reflektorfényben, arra várva, hogy valamelyik lövedék eltalálja őket. Ha most élesen
elfordulna a Lancesterrel, egy mérfölddel elvétenék a célpontot, és akkor feleslegesen
tették kockára az életüket. A gondolat mindazonáltal csábító volt, mint mindig.
– Balra, balra – korrigálta gügyögve a bombázótiszt a pályájukat. – Jó, most egyenesen
tovább.
Egy közelben felrobbant légvédelmi lövedék repeszei jégesőként kopogtak a gép
törzsén. Gépágyúlövedékek süvöltöttek körülöttük, ahogy egyre több német üteg használta
ki a reflektorok kezelőinek ügyességét és szerencséjét.
 – Bassza meg! – üvöltött fel Will, amikor a Lancestert megrázta egy közeli robbanás.
Paul a botkormánnyal birkózott. Olyan volt, mintha egy óriás oldalról beléjük rúgott
volna.
A gépet csípős, büdös füst árasztotta el.
– Bombák kioldva! – üvöltötte a bombázótiszt.
Halálos rakományától megszabadulva a Lancester hirtelen megemelkedett. A szökkenés
készületlenül érte a reflektorok kezelőit, és egy pillanatra áldott, de zűrzavaros sötétség
borult rájuk. Paul élesen jobbra döntötte a gépet, és olyan alacsonyra ereszkedett, hogy a
bombázót megdobta a lenti tüzekről felszálló meleg levegő. Nyugat felé fordult, Anglia
felé, és csak akkor állt vízszintesbe, amikor alig templomtorony magasságban suhantak a
német táj fölött.
– A bombakamra ajtaja nem záródik be, kapitány – szólt bele az interkomba Will. A
földön barátok voltak, egyenrangúak, de a levegőben mindig Paul volt a főnök. Willnek
repülőmérnökként az volt a dolga, hogy folyamatosan figyelje a Lancester
részegységeinek a működését, a motorokat, a hidraulikát és az egyéb mozgó részeket, és
gondoskodjon róla, hogy minden úgy működjön, ahogy kell.
– A szarba! A hidraulikának annyi. Próbáld ki a csűrőlapokat, kapitány.
– Nem működnek – felelte Paul. – Biztos a repeszek lyukasztották ki a csöveket. Eddig
minden rendben volt. Bombázótiszt, nézd meg a bombakamrát, és győződj meg róla, hogy
legalább mindentől megszabadultunk.
– Vettem, kapitány.
Odabent eloszlott a füst, kivitte a huzat a repeszek ütötte több száz lyukon.
– Hadd halljam, mindenki jól van? – szólt bele az interkomba Bryant, míg a
bombázótiszt jelentésére várt.
A legénység tagjai sorra bejelentkeztek. Hála Istennek, rebegte némán Paul. Mindenki
él és jól van. Most már csak haza kell vinnie őket.
– Kapitány, rossz hírem van – reccsent meg a bombázótiszt hangja az interkomban.
– Mennyire rossz? – kérdezte Bryant.
– Lehetne jobb. Egy fürt gyújtóbomba még a fedélzeten van.
– A szarba! – káromkodott Bryant. – A víz fölött majd megpróbáljuk kidobni.
– Igenis, kapitány.
Senki sem szólt egy szót sem, míg átrepültek a megszállt Hollandia fölött. A reflektorok
még mindig az eget pásztázták. Bryant kikerülte a szórványos légelhárító tüzet, és
hamarosan elérték a partot. Még nem voltak biztonságban, de már közel jártak hozzá.
A Csatorna fölé érve Bryant szólt a bombázótisztnek, hogy próbálja meg kidobni a
gyújtóbombákat.
– Nem megy, kapitány – érkezett a válasz hamarosan.
 – Nem nagyon tetszik a gondolat, hogy egy adag gyújtóbombával szálljak le, de úgy
tűnik, nincs más választásunk – mondta Paul.
Mivel a csűrőlemezek hidraulika híján nem működtek, tartotta a magasságát, míg el
nem érték Anglia partjait.
– Rendben, Will, kérek egy kis levegőt.
Will műszerfala előtt, bal oldalon volt egy gomb, amely a két palackban tárolt sűrített
levegőt vezérelte. Ha tönkrement a hidraulika, mint most, a sűrített levegőt engedték bele
a rendszerbe. Ez automatikusan kiengedte a futóművet, és elég nyomást biztosított a
csűrőlemezek működtetéséhez. Will meghúzta a gombot, mire érezték, hogy a Lancester
lassulni kezd.
– Kész, kapitány.
– Mi a helyzet a futóművel, Will? – kérdezte Bryant.
– A rohadt életbe, ez nem a mi éjszakánk, kapitány. Az egyik kerék kint van, a másik
csak félig… és nincs rögzítve. A repeszek a támasztékokat is tönkretehették.
Paul hallotta a félelmet a barátja hangjában, és érezte, hogy hevesebben kezd verni a
szíve. Átgondolta a helyzetüket. A futómű nem működik, és a bombakamrában ott ragadt
egy fürt gyújtóbomba.
– Rendben, megmondom, mit csinálunk – szólalt meg. – Woodbridge-be megyünk.
Mind ismerték a helyet, mint mindenki a bombázóknál. Woodbridge egy három mérföld
hosszú sík mező volt a sussexi parton, amelyet két párhuzamos gázégő sorral világítottak
ki. Arra tervezték, hogy minden időben lehessen kényszerleszállást végrehajtani rajta, a
gázégők hője ugyanis a ködöt is eloszlatta. A rendszert arról az egységről nevezték el,
amely megépítette, a Ködvizsgáló és -oszlató Szervezetről, a KOSZ-ról.
Woodbridge a bombázók temetője volt. A hossza miatt azokat a gépeket is ide
irányították, amelyek túl sok találatok kaptak ahhoz, hogy máshol kockáztassanak. Nőci
fedélzetén néma csend támadt.
– Értesítem Woodbridge-et az érkezésünkről – folytatta Paul –, és lemegyek kétezer
lábra. Amikor kiadom a parancsot, mindenki kiugrik. És ez parancs. Amikor mindenki
kiugrott, leviszem a gépet. Lent találkozunk, és én fizetek az első kocsmában, amit
találunk.
A hat repülős némán töprengett a sorsán. Egyikük sem rajongott az éjszakai ejtőernyős
ugrás gondolatáért, de tudták, hogy a kapitány a legjobb esélyt kínálja az életben
maradásra. Ugyanakkor nem sok remény volt rá, hogy Bryant túlélje a leszállást.
– Fordítsd a tenger felé, aztán ugorj ki te is, kapitány – javasolta Will.
– Eszembe jutott, Will – mondta Bryant az interkomba, hogy mindenki hallja. – Élesen
le kellene nyomnom az orrát, különben az öreglány még addig repülne, amíg ki nem
fogyna a benzin, vagy ami még rosszabb, rázuhanna az egyik hajónkra. Márpedig
zuhanórepülésben nem akarok kiugrani… jó eséllyel felkenődnék a hátsó vezérsíkra. –
Jogos volt a félelme. Az egyébként jól tervezett bombázó egyik hibája az volt, hogy a
pilótafülkéből csak a tetőn át lehetett gyorsan távozni. Sok pilóta hitte azt, hogy nyugodtan
kiugorhat, de aztán a függőleges vezérsík elkapta a levegőben. – Leszállók vele.
A repülőtérhez közeledve Bryant rádión kapcsolatba lépett Woodbridge-dzsel. Elrepült
a gázégők vékony vonalai fölött, aztán lassan megfordította a Lancestert.
– Rendben, emberek! Mindenki a helyére! Egy szót sem akarok hallani!
Az emberek sorra jelezték, hogy készen állnak az ugrásra.
– Kapitány, gondolja meg az ugrást – szólalt meg Mac, a bombázótiszt.
– Elég, Mac! Nem tudnék együtt élni a tudattal, hogy Nőci kivégzett egy halászhajót,
vagy elkanyarodott és rázuhant egy farmra. A kocsmában találkozunk, emberek!
Paul megfordult és ránézett Willre. Valami nem stimmelt. Félretolta az oxigénmaszkot,
hogy a többiek ne hallják, és a motorok dübörgését túlüvöltve megkérdezte:
– Hol a fenében van az ejtőernyőd?
– Itt maradok veled – vigyorgott Will őrülten.
– Maradsz a fenéket! Vedd fel az ejtőernyőd! Azonnal!
– Nem!
– Nincs szükségem rád itt, a pilótafülkében – rázta meg a fejét Bryant.
– Tudom, Paul! – üvöltötte Will, megfogva a barátja vállát. – Az az igazság, hogy
összeszarom magam az ugrás gondolatától. Inkább megkockáztatom a kényszerleszállást
veled.
Bryant rámeredt Will arcára, és látta, hogy halottsápadt. Nem hitte volna, hogy ennyire
fél az ugrástól.
– Ugorj, Will! Ez parancs!
– Tisztelettel, uram, dugja fel magának a parancsát!
Bryant kijött a fordulóból, és kétezer láb magasan egyenesen, vízszintesen repült
Woodbridge végtelennek tűnő leszállópályája felé.
– Figyelem, emberek… tíz másodperc. Most! Ugrás, ugrás!
– Ott vannak – szólalt meg Will. – Három, négy… öt ejtőernyő. Paul, mindenkinek
sikerült!
Paul rádión közölte Woodbridge-dzsel, hogy a legénység a parancsnok és a
repülőmérnök kivételével elhagyta a gépet.
– Vettem, P-Peter – felelte egy ismeretlen angol női hang, a Lancester előírt hívójelét
használva. – A mentők azonnal felszedik őket és amint mindenki megvan, megadjuk az
engedélyt a leszállásra.
– Vettem – mondta Bryant.
Nem sokkal később a nő közölte, hogy mind az öt ember épségben földet ért, és már
egy teherautó platóján ülnek.
– Hamarosan találkoznak. Sok szerencsét, P-Peter, és Isten óvja!
 Pault meghatotta az egyszerű jókívánság, minden félelme és a veszélyes leszállás
gondolatától az ereit elöntő adrenalin ellenére is.
– Talán magával is találkozhatnék – szólt bele a rádióba.
– Kérem, tartsa be a rádióforgalmazás szabályait, P-Peter – felelte rövid hallgatás után a
nő. – De válaszul az utolsó megjegyzésére… igen, az remek lenne.
Will beleöklözött a karjába, és felmutatta a hüvelykujját.
– Még két bevetés, Paul! – üvöltötte a fülébe.
Paul tudta, hogy kevés esélyük van a saját lábukon elmenni a hasára letett Lancestertől.
Az, hogy a gyújtóbombák is ott maradtak a fedélzeten, úgy egy a millióhoz csökkentette
az esélyeiket.
– Amikor földet érünk, te mászol ki elsőnek, Will, a fülke tetején keresztül.
– Ne légy nevetséges! Át kellene másznom rajtad, és az öledbe kellene lépnem, hogy
kijussak. A csapóajtó a te fejed fölött van. Kimászol, én meg ott leszek a sarkadban, olyan
közel, hogy azt fogod hinni, a fiúkat szeretem – felelte Will az interkomon keresztül.
Igaza volt.
– Rendben, de ne feledd, csak néhány másodpercünk lesz, ha azok a gyújtóbombák
felrobbannak.
– Nem kell emlékeztetned rá.
– Akkor csatold be magad és kapaszkodj! Itt nem tehetsz semmit.
Will rácsapott a vállára, aztán visszaült Bryant mögé, a helyére.
Bryant magában végigvette a kényszerleszállás lépéseit, és olyan szorosra húzta a
biztonsági öveit, hogy alig kapott levegőt.
Ereszkedni kezdett és visszavett a sebességből, százharminc mérföld per órára. A
kifutópályát megvilágító gázégők elég hőt termeltek ahhoz, hogy mesterséges termiket
hozzanak létre, és a Lancester a súlya ellenére egy ideig a meleg levegőn lebegett, mintha
nem akart volna leszállni a földre.
Amikor úgy húsz láb magasan lehetett a kifutópálya fölött, Paul maga felé húzta a
botkormányt és felemelte a gép orrát. Lelassultak, és a nagy repülőgép hátsó kereke leért a
földre. Aztán az orra is leereszkedett, majd egy pillanatra megállt a hasa alatti egy
keréken. Ám amint a sérült jobb kerékre is ránehezedett a súlya, Paul érezte, hogy a jobb
szárny dőlni kezd a beton felé.
Visszafojtotta a lélegzetét és felkészült a becsapódásra. A kifutópályához érő szárnyvég
mellől szikrák záporoztak a levegőbe.
– Kapaszkodj! – üvöltötte. Ahogy a súrlódási erő egyre nőtt, a Lancester jobbra kezdett
fordulni. A sebességük miatt élesen befordultak, és Paul meg Will eldőltek a másik
irányba, miközben a Lancester lecsúszott a kifutópályáról.
A szikrák és a hasadó fém émelyítő hangja helyét átvette a földbe maró propellerek
puffogása, ahogy a hatalmas gép pattogva tovább csúszott.
 Amikor végül megálltak, Paul megrántotta a tűzoltórendszer kapcsolóját. A rendszer
elméletileg megbirkózott a motorterekben keletkezett tüzekkel, de a valódi veszélyt most a
gép hasában maradt gyújtóbombák jelentették. Homályosan érzékelte a villogó fényeket,
ahogy a mentőautók a kifutópályán utánuk száguldottak.
Aztán vége lett. A csend szinte mellbe vágta, és megrázta a fejét, hogy eloszlassa a
félelem, a megkönnyebbülés, a zavartság és az adrenalin ködét.
– Paul! Paul! Gyerünk, ember, ki innen! – kiáltotta mögötte Will.
Paul mozdulni próbált, aztán eszébe jutott a biztonsági öve. Kicsatolta, és kinyitotta a
feje fölött lévő vészkijáratot. Valahonnan füst és benzin szaga csapta meg, és hallotta a
megkínzott, felforrósodott fém pattogását.
– Jól vagy, haver? – nézett hátra. Will arca fehérebbnek tűnt, mint bármikor.
– Jól vagyok, csak tűnjünk már el innen a fenébe. Itt vagyok mögötted.
Bryant megkapaszkodott a nyílás szélében, és felhúzta magát. Soha nem érezte még
ilyen illatosnak a nyirkos angol levegőt. Lecsúszott a pilótafülke oldalán a szárnyra.
Hátranézett a válla fölött, és látta, hogy Will a pilótaülésben térdelve integet.
– Fuss, Paul, fuss! Jövök én is!
Most, hogy látta, Will jól van, Bryantnek nem kellett több biztatás. Lecsússzam a
szárnyról, és futásnak eredt a villogó vörös fények felé. Úgy hetven yardot tehetett meg,
aztán lelassított és hátranézett, arra számítva, hogy Will Freeman ott lohol a sarkában.
Egy mentőautó megállt mellette.
– Hol van a társa? – üvöltött rá egy szanitéc.
– Nem…
A szavait elnyomta a robbanás, amitől megremegett a lába alatt a föld. A lökéshullám a
földre taszította Bryantet és a szanitécet. Fájdalmasan az oldalára fordult. Az arcát égette a
Lancaster hátsó felét elborító lángokból sugárzó hő, a lábába kínzó fájdalom hasított. A
tűz morgása és a szirénák vijjogása közepette sikoltásokat hallott.
A pilótafülke felé két tűzálló ruhát viselő katona futott. Paul feltérdelt, de amikor
megpróbált felállni, elesett. A nadrágján több lyuk tátongott, és mindegyikből vér folyt. A
Nőci burkolatának repeszei nem kímélték.
A tűzoltók az arcuk elé emelték a karjukat. A lángok gyorsan terjedtek a Lancester orra
felé. Bryant ismét hallotta azt a szörnyű sikolyt, és mintha valami mozgást látott volna a
pilótafülkében. Aztán a sikoly elhalt.
Hangokat hallott, és amikor felnézett, a legénység többi tagját látta meg maga körül.
– Szép volt, kapitány – mondta az egyikük. Bryant úgy érezte, az üres bók tele van
iróniával, sőt keserűséggel.
– De azért kár az öreg Willért.
Pip felkönyökölt a kemény sziklán, és a férfi szemébe nézett. Látta a nyers fájdalmat, az
önutálatot, az ürességet ott, ahol egykor a bombázópilóta harci szelleme csilloghatott.
 – Az a legröhejesebb, hogy még egy plecsnit is kaptam érte. Kitüntetést. A Repülős
Keresztet.
– Nem a maga hibája volt, hogy Will meghalt, Paul – mondta Pip.
Bryant mélyen legbelül tudta, hogy a nőnek igaza van. Ezerszer lejátszotta már a
jelenetet magában, a rémálmaiban, józanul és részegen, és általában ugyanerre a
következtetésre jutott. Ettől azonban nem lett könnyebb.
– De nem ez a lényeg, igaz?
– Miért?
– Ő meghalt, én pedig életben vagyok. Hol itt az igazság? Én voltam a pilóta, a
kapitány. Kényszerítenem kellett volna, hogy kiugorjon, ki kellett volna löknöm a gépből,
de nem tettem. Később vért találtam a dzsekim vállán. Nem az enyém volt… én a lábamon
sérültem meg. Csak a Willé lehetett. Annyira sápadt volt az arca, de én azt hittem, hogy
csak fél, mint én. Biztos megsebesült, és nem bírt volna elmenni a gép ajtajáig.
Valószínűleg az egyik repesz lehetett. Abban bízhatott, hogy a szanitécek ki tudják majd
hozni.
– Nézzen rám! – parancsolta Pip, amikor a férfi elfordította az arcát. Két ujjával
megfogta az állát, és érezte, hogy ezzel átlépett egy láthatatlan határt. Odafordította maga
felé az arcát, és a szemébe nézett. – Will tudta, hogy maga ott maradt volna vele, ha tudja,
hogy megsebesült. Ezért nem szólt róla.
Bryant vállat vont.
– Így van, ezt maga is tudja. Azért nem szólt, hogy maga életben maradhasson.
– Sokszor átgondoltam már ezt.
– Öt másik ember életét megmentette, Paul. Ezt ne feledje. Megérdemelte azt a
kitüntetést.
– Lószart. Azt érdemeltem, amit kaptam. Zárójelentést az orvostól, ami szerint nem
repülhetek még gyógyult lábbal sem, meg egy posztot a semmi közepén, ahol kihúzhatom
a háború végéig. El akartak tüntetni szem elől, hogy ne rontsam a morált, és ne
egyfolytában a gyáva pilótáról pusmogjanak az emberek, aki ott hagyott egy sebesültet az
égő gépben.
– Ők… akárkik is legyenek… valószínűleg tudták, hogy maga megtette, amit lehetett,
és pihenésre van szüksége.
– Ez nem így működik, Pip. Tudja, az orvos tudta, hogy nem akarok visszamenni, hogy
nem vagyok képes befejezni a turnusomat. Kimerültem. Szívességet tett azzal, hogy
MTH-t nyomott a kartonomra, és kirúgott.
– MTH-t? – kérdezte a nő.
– Morális tartás hiánya – rázta meg a fejét Bryant. – Jézusom, mennyire megvetettem
azokat, akik engedély nélkül kimaradtak, akik egyszerűen eltűntek, mert nem bírták
tovább. Gyengének, undorítónak tartottam őket, és tessék, a végén kiderült, hogy én sem
vagyok jobb.
 – Paul, én láttam, hogyan vetett véget annak a verekedésnek. Láttam, ahogy kiállt azok
elé az emberek elé, és láttam, hogy tisztelik. Ott az utcán nem hiányzott magából semmi.
Bátorság kellett ahhoz, amit tett, meg azoknak az embereknek a tisztelete, akik őrült
csőcselékké változtak. Valószínűleg azon a napon is sok életet mentett meg.
– Kezd későre járni – intett a lenyugvó afrikai nap és a megnyúló árnyékok felé Bryant.
– Haza kellene vinnem.
– Beszélt valaha bárkinek az utolsó bevetéséről? – kérdezte Pip, miközben összeszedte
a vászontáskát és az üres sörösüvegeket.
– Nem. Maga az első.
– Akkor mindketten megosztottuk a másikkal a legféltettebb titkunkat. Nem tudom
elfelejteni a férjem, Paul, még ha nem is az együtt töltött évek boldogsága miatt nem. Az
életem része volt, de most már szabad vagyok. Akármilyen borzalmasan hangzik is, a
halála adott nekem egy második esélyt. Will Freeman meghalt, és magának emlékeznie
kell rá… de a sok jó miatt.
– Emlékszem is – bólintott Paul. – Nincs nap, hogy ne jutna eszembe.
– És ő is adott magának egy második esélyt, Paul. Csak rajtunk múlik, mihez kezdünk
az életünk hátralévő részével – mondta Pip, majd sarkon fordult és elindult lefelé a
sziklán, ami lágy, meleg rózsaszínben izzott a lenyugvó nap utolsó sugarainak a fényében.
Majdnem besötétedett, mire visszaértek a farmra.
– Mit szólna egy csésze teához? – kérdezte Pip, miközben elgémberedett lábbal leszállt
a Triumphról.
– Vissza kell mennem a támaszpontra – maradt a nyeregben Paul.
Pip arra gondolt, milyen nagy utat tett meg a férfi aznap azzal, hogy megnyílt előtte.
Eszébe jutott, milyen érzés volt megérinteni borostás állát és kemény hasizmait, amikor
átölelte a motoron. Aztán eszébe jutottak az erotikus légyottok, amikben részt vett.
Kíváncsi lett volna, milyen lehet Catherine De Beersnek lenni – szeretkezni mindenkivel,
akivel csak akar, amikor csak akar. Az ital már kiszállt a fejéből, és tudta, ha most
elbúcsúzna ettől a jóképű idegentől – hisz igazából még mindig az volt akkor csak az űr, a
sóvárgás maradna utána.
– Butaság, jöjjön be egy csészére! Nem lenne jó, ha elaludna visszafelé.
– Talán igaza van. – Bryant leállította a motort, és követte a nőt a házba.
Pip megállt a konyhaajtóban, összefonta a karjait és ránézett. Nem mosolygott, nem
ráncolta a homlokát. Inkább tétovának tűnt, mint aki nem tudja, mit kellene tennie.
A házban sötét volt és meleg, mint egy gubóban.
– A tea? – kérdezte a férfi, vele szemben, alig kétlábnyira állva.
– Talán… – kezdte Pip.
– Később…
Bryant odalépett hozzá, és magához vonta. Pip úgy érezte, mintha lángoló arca hője
visszaverődne rá a férfi arcáról. Csókolózni kezdtek, mohón, szenvedélyesen. Paul
megmarkolta a fenekét, és felemelte.
Pip elveszett a szája ízében, izmos karja ölelésében, és hagyta, hogy felemelje.
– Végig a folyosón – suttogta. – A második ajtó jobbra.
– Nem, itt! – felelte Paul. Letette egy nagy, bársonyborítású fotelre, és letérdelt elé.
– Mit csinálsz? – Pip nem értette, mit akar a férfi. Miért térdelt le?
Paul rátette az egyik ujját az ajkára, aztán kigombolta a rövidnadrágját. Pip felemelte a
csípőjét, hogy le tudja húzni. Aztán megint, amikor a férfi beakasztotta két ujját a bugyija
derekába.
Lepillantott, és látta, hogy Paul teljesen izgalomba jött.
– Paul…
– Cssst! – mondta a férfi, miközben a két tenyerét a két térdére téve szétnyitotta a lábait.
Aztán lehajtotta a fejét, és a nyelve Pip szeméremajkai közé siklott.
Pip összerándult, élvezte és egy kicsit megdöbbentette, amit a másik ott lent csinált.
– Csiklandozol! – mondta. Aztán amikor a forró nyelv megtalálta a helyet, ahol néha ő
is simogatta magát, egyedül az ágyában – a helyet, aminek a megkeresésével Charlie soha
nem törődött –, lehunyta a szemét, és úgy érezte, elolvad a fotelben. – Ó, Istenem!
Paul értette a teste minden rezdülését. Olyan volt, mintha tökéletesen ismerné a
jelzéseit, az üzeneteit. Pip egyre hevesebben kapkodta a levegőt, és beharapta az alsó
ajkát. Aztán Paul hirtelen abbahagyta, Pip kinyitotta a szemét és a száját, és néma
könyörgéssel nézett le rá.
– Második ajtó jobbra? – kérdezte a férfi.
– Gyorsan tanulsz – zihálta a nő.
Paul felállt és felkapta. Szenvedélyesen csókolóztak, míg odaértek a hálószobához. A
férfi berúgta az ajtót, és lefektette Pipet az ágyra. A nő felült, kinyújtotta felé a karját,
kapkodva kicsatolta az övét és kigombolta a nadrágját, miközben Paul lehúzta róla félig
kigombolt blúzát. Pip nem látta, csak érezte, hogy a férfi csinál magával valamit ott lent.
Paul állva maradt, Pip pedig átkulcsolta a lábaival a derekát, mintha csak eltervezték
volna, aztán felsóhajtott, ahogy a férfi lassan beléhatolt, az erő és a gyengédség olyan
keverékével, amiről a nő soha nem hitte volna, hogy egy férfi képes rá. Teljesen más érzés
volt, mint Charlie-val. Nagyobb volt, de be tudta fogadni. Azonban más volt a tapintása.
Aztán hirtelen megértette. Paul felhúzott valamit magára.
– Ne bánts! – nézett fel a szemébe.
– Soha – rázta meg a fejét a férfi. – ígérem.
Előrehajolt, és minden egyes hosszú lökés végén megcsókolta a nő lángoló arcát.
Pip megint zihálni kezdett. Paul az előbb olyan közel vitte a csúcshoz a nyelvével, hogy
most úgy tűnt, mintha nem is hagyta volna abba. Erezte, hogy összeszorul a hüvelye a
férfi körül. Belemélyesztette a körmeit a hátába, és felemelte magát az ágyról, hogy a
melle hozzáérjen szőrös mellkasához. Hirtelen, túl hamar, egész testében megrázkódott.
Érezte, hogy a férfi is eljutott a csúcsra, látta a szemében, de nem érzett magában
nedvességet.
Paul lenézett rá, és Pip szeme könnybe lábadt. A férfi, még mindig benne, kinyújtotta a
kezét és elmorzsolt egy könnycseppet a hüvelykujjával.
– Jól vagy?
– Istenem, igen – mosolyodon el Pip. Életében először élt át orgazmust egy férfival.
Charlie volt az első és egyetlen szeretője, de neki meg kellett vernie őt, hogy erekciója
legyen. Az ő élvezetével egyáltalán nem törődött. Hogyan mondja meg ennek a jóképű,
borús, borostás idegennek, hogy megváltoztatta az életét?
– Maradj így – mondta, és ismét mozogni kezdett.
13.
Pip szerencsére elhúzva hagyta a hálószoba függönyét. A hajnali fény ébresztette fel
őket.
– Mennem kell – húzta fel a nadrágját Bryant.
Pip az egyik karját a feje alá téve nézte.
– Bár itt maradhatnánk egész nap… fel sem kelnénk az ágyból – mondta, maga is
meglepődve saját kéjvágyán.
– Attól tartok, elájulnék. Át akarok menni a határon, hogy megnézzem a helyet, ahol
Smythe lezuhant. És elő kell készítenem még néhány dolgot a holnapi parédéra.
– Az nem fog menni egy nap alatt. Egyébként azt hittem, csak a parádé után akarsz
átmenni Bechuanalandbe.
– Pilóta vagyok, nem?
– Repülni fogsz? – nézett rá sugárzó arccal a nő.
– Aha. Egy Harvarddal.
– Annyira örülök, Paul!
A férfi leült az ágy szélére, és megfogta a kezét.
– Úgy érzem magam, mint aki most kelt fel egy borzalmas lázból vagy egy
rémálomból. Nem tudok változtatni azon, ami Will-lel történt, de furcsa mód nagyon sokat
segített, hogy valakinek elmondhattam az egészet.
– Tudom, mit érzel. Nekem is segített, hogy beszéltem róla.
Paul előrehajolt és megcsókolta.
– Az életem hátralévő része felé kell fordulnom, Pip. Angliában az orvos azt tanácsolta,
beszéljek egy dilidokival, de elhajtottam. Most már nem tudom… lehet, hogy segített
volna.
– Én jobb terápia vagyok, mint bármiféle pszichiáter – vigyorgott a nő.
 – Hmm, ez már igaz – sepert félre a nő homlokából egy aranyszínű fürtöt Paul. – Azt
hiszem, újra el kell kezdenem repülni, hogy biztos lehessek benne. Remélem, nem
felejtettem még el.
– Ó, Paul, remekül fog menni!
A férfi szeme elkerekedett, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami.
– Szeretnél velem jönni?
– Nem tiltja a szabályzat? – Paul nem engedte, hogy Catherine De Beers felüljön egy
katonai repülőgépre, és Pip ettől különlegesnek érezte magát, bár nem hagyta, hogy ez
kiüljön az arcára.
– Majd azt mondom, a rendőrség és a légierő új együttműködési programjának a része.
Pip felnevetett.
– Annak a programnak a része, amit tegnap este indítottunk el?
– Pontosan. Mit szólsz hozzá?
– Csábító, és egyszer talán élek is a lehetőséggel, de nekem is dolgom van még a
gyilkossági üggyel.
Paul megállt az inge begombolása közben.
– Azt hittem, azt már lezártátok. Letartóztattátok azt az afrikai fickót, nem?
Pip látta az értetlenséget az arcán.
– Igen, csak van még… néhány elvarratlan szál.
– És nem kapsz néhány szabadnapot azok után, ami a férjeddel történt?
– Addig maradok itthon, ameddig akarok. De ha te nem leszel itt, hogy elcsábíts, akkor
akár dolgozhatok is. Nagyon kell majd igyekeznem, hogy eljátsszam a munkába
menekülő, gyásztól sújtott özvegyet.
– Biztos vagyok benne, hogy csodálatos alakítás lesz. Mikor látlak újra?
– Úgy érted, szeretnél?
– Hát persze… ha te is.
Pip nem gondolkodott ennyire előre. Az előző nap részeg volt, nem tudta, hogy le
fognak-e feküdni, csak akkor, amikor a férfi végül átölelte.
– Szeretném, ha tudnád, Paul, hogy amióta Charlie elment, nem volt férfi az életemben.
– Az sem zavarna, ha lett volna.
– Tudom, de akkor is. Charlie volt az első, te pedig a… második. Ne gondold, hogy
nem vagyok… Istenem, hogy is mondjam?
– Hálás? – vetette fel Paul, miközben bekötötte a cipőfűzőjét.
– Igen, azt hiszem. Nagyon hálás vagyok… – nevette el magát Pip – …nagyon hálás
vagyok az éjszakáért, de elég gyorsan történtek a dolgok közöttünk.
 – Most le akarsz rázni? – kérdezte Paul. Pip úgy látta, mintha visszaköltözött volna a
szemébe a szomorúság. Pedig az előbb még olyan vidáman ragyogott.
– Nem, nem! Kérlek, ne érts félre. Igen, nagyon szeretnélek újra látni.
– Akkor ne siessünk – váltott tárgyilagos hangra a férfi. – Gyere el holnap a parádéra.
Elintézem, hogy hivatalos meghívót küldjenek, és bemutatlak Jan Smutsnak. Utána
megvacsorázunk valahol a városban.
– Az remek lenne. Soha nem találkoztam még miniszterelnökkel. De nem kell ott
maradnod utána valamiféle ünneplésre?
Bryant megvetően felhorkant.
– A legutolsó ünneplésnek az lett a vége, hogy felhúzták az egyik segédszolgálatos
bugyiját a zászlórúdra! Nem, hadd mulassanak csak a végzett pilóták, aztán majd szerdán
eltakarítom a romokat.
– A vacsora csodás lenne – bólintott Pip.
Paul lehajolt, és megint megcsókolta. Egyikük sem akarta abbahagyni, de Pip tudta,
hogy a férfinak indulnia kell, ha nyolc előtt vissza akar érni a támaszpontra és át is akar
öltözni.
– Akkor holnap a parádén találkozunk – mondta Bryant.
– Mit vegyek fel? – kérdezte Pip.
– Ne az egyenruhádat. Ölni tudnék, amikor abban látlak.
– Tűnés innen! – vágott hozzá egy párnát nevetve Pip.
Bryant fütyörészve, teljes sebességgel száguldott vissza Bulawayóba, majd vidáman és
hanyagul tisztelgett a faarcú Hendersonnak, miközben egy aszkari felemelte előtte a
sorompót.
Mielőtt az irodájába ment volna, ráfordult egy hátsó útra, amely az aszkarik
barakkjához, illetve azon túl az egyre növekvő számú nádfedeles kunyhókhoz vezetett,
ahol az afrikaiak feleségei és gyerekei éltek. Itt épült és bővült folyamatosan Kenneth
Ngwenya iskolája, hogy lépést tartson a megállíthatatlanul növekvő támaszpontra áramló
munkaerővel.
A négy osztályteremben és a központi épületben keveredett az ősi és a modern
építészet. A vályogfalakat a légierő meszével festették fehérre, a padlót hagyományosan
tehéntrágyából tapasztották, meglocsolták, ledöngölték, majd hagyták kiszáradni,
betonkeménységű felületet kapva a végén. A tetőket hullámlemezzel fedték be – a légierő
ajándékával.
Ngwenya épp nem tanított, mégis szokásos fekete öltönynadrágját és fehér ingét viselte.
Csípőre tett kézzel állt, és a Rhodesiai Légierő egyik fehér mérnökével beszélgetett.
Bryant megállt mellettük a motorral, és a férfiak üdvözölték egymást.
– Úgy látom, jól haladnak – állapította meg.
– Ha rá tudnám venni az embereimet, hogy így dolgozzanak, feleannyi idő alatt kész
lenne az új hangár – törölte meg az inge ujjával a homlokát a mérnök.
Bryant odanézett a fekete aszkariból, fehér pilótákból és a támaszpont dolgozóiból álló
csoportra, amint egy kötelet húzva próbálták beállítani a magas faoszlopot az alap egyik
gödrébe. Az afrikaiak mély hangon, ütemesen kántáltak, és a fehérek igyekeztek követni
őket. Elérték a kívánt hatást – néhány másodperc próbálkozás után mindenki egyszerre
húzott. Bryant észrevette, hogy az egyik munkás Carmichael, az ír, aki a zavargás
sűrűjében verekedett Bulawayóban. Az ír felnevetett, és barátságosan hátba veregetett egy
aszkarit, amikor az oszlop a helyére csússzam. Bryant többek közt azt a feltételt szabta
Carmichaelnek, hogy visszatérhessen a szolgálatba, hogy részt vesz az iskolaépítésben. Az
ír tiltakozni próbált, de a századparancsnok felhívta a figyelmét, milyen
következményekkel járna egy újabb parancsmegtagadás. A munkások körül egy csapat
rongyos afrikai gyerek táncolt, harsányan biztatva az embereket.
– Bryant századparancsnok, beszélhetnék önnel? – kérdezte Kenneth, hivatalos hangot
megütve a mérnök előtt.
– Nem is zavarok, megyek, eligazítom ezeket a brit skellumokat, hogyan folytassák –
mondta a rhodesiai, és az írótábláját maga elé emelve elment.
– Helló, Kenneth, hogy vagy? – kérdezte Bryant.
– Nem láttál valami szokatlant Mrs. De Beersen, amikor a ranchán jártál?
Bryant meglepte, hogy a barátja egyenesen nekiszegezi a kérdést, elhagyva az
udvariassági köröket, amik általában minden beszélgetés elejét alkották az afrikaiaknál.
Kenneth komor tekintete is aggasztotta. Elmondta, mennyire lesújtotta Catherine-t Felicity
Langham halála, de a látogatás többi történésére nem tért ki.
– Szerintem teljesen normális reakció volt a részéről.
– Nem, én a személyzetével szembeni viselkedésére gondoltam.
– Ma reggel beszéltem az apámmal telefonon. Azt mondta, Mrs. De Beers elköltözik, de
nagyon feszült volt a hangja. Azt mondta, valaki megverte.
– Kicsoda, Catherine? – kérdezte Bryant döbbenten. Azt tudta, hogy az özvegy már-már
a durvasággal határosan nyers az afrikai személyzetével, de azt egyáltalán nem
feltételezte, hogy fizikailag bántalmazza őket.
– Nem. Alig értettem, amit apám mondott. Egy férfi verte meg, de a nevét nem tudtam
kiszedni belőle. A legtöbb fehér, akit ismerek, legalábbis udvarias a személyzetével,
akármit is érezzen általában a feketék iránt. Paul, be akarom vonni a rendőrséget, ha valaki
valóban megverte az apámat.
Bryant megértette, de nem tudott róla, hogy más férfi is lett volna Catherine életében.
Kenneth története egyszerre töltötte el aggodalommal és kíváncsisággal.
– Tudod, hogy Salisburybe költözik, Kenneth. Talán már utol sem érjük a ranchon.
– Én akkor is felülök a buszra, és meglátogatom az apámat. Van még néhány napom,
mielőtt folytatódik a tanítás. Csak szólni akartam, hogy tudd, hová megyek, és szeretném
azt hinni, hogy kiállsz az apám mellett, ha esetleg rendőrségi ügy lesz a dologból.
Az idős afrikai szava állna egy másik emberével szemben – feltehetőleg egy fehér
emberével, ha Catherine valamelyik barátja verte meg. Nem sok esélyt jósolt az öregnek,
de szeretett volna segíteni Kennethnek, ha tud.
– Majd szóba hozom Catherine-nek, ha beszélek vele. És ígérem, elmondom, hogy mit
mondott.
– Hogy s mint ezen a csodás napon, Richards tizedes? – üdvözölte Bryant a századiroda
ügyeletesét, amikor benyitott az ajtón.
Richardsot soha nem üdvözölte még ilyen szívesen az adjutáns, és az értetlensége kiült
az arcára, miközben válaszolt.
– Oöö, jól, uram. És ön?
– Remekül! Hívja fel a repülésirányítást, és jegyeztessen nekem elő egy gépet. Egy
Harvardot.
Ez furcsa volt. Nagyon furcsa. Richards soha nem látta még az adjutánst repülni. A régi
emberek közül néhányan azt rebesgették, Anglia óta vesztésre áll az itallal szemben.
– Egy repülőgépet, uram?
– Tudja, az a nagy izé, szárnyakkal meg propellerekkel. Közben pedig szedje össze a
Smythe elveszett Harvardjával kapcsolatos iratokat. Kérem a térképet a helyről, ahol a
holttestét megtalálták. Ne álljon már ott, mintha azt parancsoltam volna, hogy egy
zebrával szexeljen, Richards!
– Igenis, uram. Illetve nem, uram.
– Rajta, ember, csinálja már! – vakkantotta jóindulatúan a századparancsnok.
Richards felvette a telefont, és tárcsázta a repülésirányítást. Közölte az ugyancsak
meglepődött ügyeletes tiszttel, hogy az adjutáns fel akar szállni, majd megkereste az
iratokat, amelyeket Bryant kért.
– Ah, remek! Köszönöm, Richards. – A tizedes nem mozdult, álmélkodó arccal állt az
asztala előtt. Bryant felnézett. – Ez minden, tizedes.
Megnézte a térképet, és újra elolvasta a pilóták jelentéseit, akik elrepültek a hely fölött,
ahol Smythe holttestét megtalálták. Könnyen meg lehetett találni a fehér vadászok
autónyomai alapján. Bryant még az alapkiképzése alatt átrepült egyszer a sósivatag fölött,
és emlékezett, hogy azt beszélték, évekig megmaradnak a láb- és keréknyomok.
Elméletileg gond nélkül megtalálhatta a helyet.
Összetekerte a térképet, feltette a sapkáját és kilépett a délelőtti napsütésbe. Pip
Lovejoy járt a fejében, miközben a repülésirányítás épülete felé ment, szórakozottan
tisztelegve a katonáknak és újoncoknak, akikkel találkozott. A nő mosolya, izmos, vékony,
hajlékony teste…
– ‘Reggelt, uram – fogadta Johnson, a kanadai hadnagy. Johnson az egyik harvardos
kiképző volt Kumalóban, és aznap a repülésirányítás ügyeletese.
Bryant viszonozta a tisztelgést és a köszönést.
– A gépe készen áll, uram – folytatta Johnson. – Feltankolták és a műszaki ellenőrzés is
megtörtént. Kívánja esetleg, hogy eligazítsam a pilótafülkében?
 – Phil, ilyen gépen csináltam a kiképzésem… igaz, annak már ezer éve, amikor Pilátus
volt az ász pilóta.
– Nem akartam megbántani, uram – mosolyodott el a magas kanadai.
– Nem is bántott meg. Szóval melyik végén is van a propeller?
– Mi üthetett belé? – kérdezte egy olajos overallt viselő angol műszaki őrmester halkan
Johnson hadnagyot, amikor Bryant kilépett a hangárból és elindult a gépe felé.
– Akármi is – vakarta a fejét Johnson –, én is akarok belőle. Nem láttam ilyen
jókedvűnek, amióta itt vagyok.
Egy katona átvetette a biztonsági övét Bryant válla fölött, amikor a századparancsnok
elhelyezkedett a Harvard első ülésében. Már körbejárta a gépet, és felcsatolta az
ejtőernyőt. Az összehajtogatott selyemernyő a feneke alatt volt – eleve úgy tervezték az
ülést, hogy az legyen a párnázata.
Szemügyre vette a műszerfalat. A kanadai előtti hetykesége ugyanolyan hamis volt,
mint a fiatal repülős előtti mosolya és felmutatott hüvelykujja. A katona leugrott a
szárnyról, és magára hagyta a pilótafülkében. A szagok ezernyi emléket idéztek fel, és
ezernyi rémálmot. Bőr, benzin, olaj, verejték, félelem. Nyelt egy nagyot, és kényszerítette
magát, hogy koncentráljon.
Elöl a földi személyzet egyik tagja elkezdte forgatni a kétlapátos propellert. Bryant
most már emlékezett a leckékre. Az olaj leszállt a nagy radiális motor aljára. A propeller
többszöri átforgatásával a katona mind a kilenc hengerbe juttatott belőle. Az agyának is
hasonló bemelegítésre lett volna szüksége, de szerencsére valaki ott hagyott egy gépelt
ellenőrzőlistát a pilótafülkében.
Ellenőrizte, hogy be van-e húzva fék, aztán ránézett a két oldalán, a pilótafülke padlóján
lévő üzemanyagmérőkre. A tartályok tele voltak. Az olaj hőmérsékletének el kellett érnie
a negyven fokot indulás előtt, ezért egy kar meghúzásával lezárta a beömlőket, amelyek
repülés közben beengedték a levegőt a motor hűtéséhez. Rádió kikapcsolva. Generátor
töltőkapcsoló, be. Gyújtómágnesek, ki.
Ellenőrizte a csűrőlapokat és a kormánylapátot, aztán fél hüvelykkel előrébb tolta a
tolóerő-szabályzó kart, és gazdagabbra állította az üzemanyag-keveréket. Ezután a
jobbjával megmarkolta a kézi indítótókart a műszerfal közepén, elfordította és kihúzta. A
baljával az üzemanyagpumpát kezelte, a csűrő és az oldalkormány között. Amikor az
üzemanyagnyomás elérte a három-négy font négyzethüvelyket, benyomta az indítókart,
amely üzemanyagot fecskendezett a motor alsó hengereibe. Mivel a motor hideg volt,
nyolcszor megismételte a mozdulatot, majd visszatolta a helyére a kart, és jobbra
elfordítva rögzítette.
– Rendben. Indulás – mondta magának, miközben lenyomta az indítópedált a padlón, a
kormányrudak között.
Az indítómotor felvinnyogott, és a motor fehér füstöt kezdett köhögni a
kipufogónyílásokon. A gyújtómágnesek kapcsolóját „mindkettő” állásba fordította.
Hirtelen túl sok lett a szag, a hang, a rezgés, mire egy futó pillanatra úgy érezte, elhagyta a
bátorsága, és inkább le kellene állnia. Megnyalta az ajkát, és megtörölte a kezét az
ingében. A gép mellett álló fiatal repülős rávigyorgott. Bryant is kipréselt magából egy
mosolyt, és felmutatta a hüvelykujját. Kinyitotta az olajhűtők nyílásait és kioldotta a féket.
A Harvard előrelendült.
Bryant bekapcsolta a rádiót és engedélyt kért a felszállásra, miközben elkanyarodott a
hangár elől. A szíve hevesen vert, a szája kiszáradt, amikor megállt a kifutópálya elején.
Felpörgette a motort ezerhétszázas fordulatra, ettől az egész törzs tiltakozva megremegett.
Kétszer is megnézte alacsony és magas fordulaton, hogy egyenletesen jár-e, aztán
visszaállt kétezres fordulatra. Giroszkóp, kompasz, magasságmérő, hőmérők – rendben. A
torony női segédszolgálatosa megadta az engedélyt a felszállásra. Most már nem
visszakozhatott.
Annyira megszokta a nehézkes Lancastereket, hogy a Harvard szinte sportkocsinak tűnt
hozzájuk képest. Kiengedte a féket, és harmincöt csomós sebességnél érezte, hogy
felemelkedik az orra, hetvennél pedig az egész gép.
– Szépségem! – mondta fennhangon. Száz csomónál behúzta a futóművet, és úgy
érezte, mintha lehullana a válláról az elmúlt két év az összes papírmunkával és
gyakorlótéri bohóckodással, az álmos Bulawayo hőségével és porával együtt. Mióta
visszatért Afrikába, most először repült újra.
Nyugat felé fordult és meglátta az alatta elterülő Bulawayo szabályos utcáit. Ellenállt a
kísértésnek, hogy megsturcolja a rendőrség épületét – de elég nehezen. Lehet, hogy
megint tizenkilenc évesnek érzi magát a Pip Lovejoyjal töltött éjszaka után, de akkor is a
támaszpont adjutánsa. Ha most valami ostoba csínnyel próbálna imponálni egy lánynak,
legközelebb hogyan vonhatna felelősségre egy újoncot ugyanazért?
Nyugat felé követte a főutat, Plumtree irányába, aztán hamarosan meglátta Pip farmját.
A Lala Panzi tehenei apró fekete pöttyök voltak a száraz, aranyszínű füvön. Hátratolta a
pilótafülke tetejét, és megmerítkezett a nap melegében és a hűvös szellőben.
A határ közelébe érve újabb foltokat vett észre a földön, ezért úgy döntött, megnézi.
Ereszkedni kezdett a Harvarddal, majd nyolcszáz láb magasan egyenesbe hozta a gépet.
Gnúk voltak, legalább hatvan példányból álló csorda, és rémülten futásnak eredtek a
motor zúgása hallatán. Egy ideig követte őket, de nem akarta túl sokáig kínozni
szerencsétlen állatokat, úgyhogy visszaemelkedett háromezer lábra. Odafentről Afrika
lélegzetelállító volt. Határtalan vadon, tele a világegyetem legkülönlegesebb állataival,
helyenként gazdagságot és békés jólétet ígérő farmokkal és bányákkal. Itt, Rhodesiában,
könnyen meg lehetett feledkezni a háborúról.
Persze Afrikának volt egy másik oldala is, és erre emlékeztette a mostani repülése is.
Ausztráliából jött, így nem követte el azt az ostobaságot, hogy azt higgye, megérti a
feketék és fehérek közötti viszonyt. Igaz volt, hogy a fehér kisebbség abszolút uralmat
gyakorolt a fekete többség fölött, de amióta Afrikába érkezett, semmit sem látott vagy
hallott, ami arra utalt volna, hogy a kontinens belsejében élő busmanok égető vágyat
éreznének, hogy megöljenek egy bajba jutott fehér embert – jelen esetben Smythe-ot.
Vajon provokálta őket valahogy az angol? Meg akarták menteni a busmanok a bajba
jutott pilótát? A sápadt bőrű angol, félig megfőtt agyával fenyegetést látott bennük, és
megtámadta őket?
 A kiszáradt fű és a csenevész fák helyét szárazabb talaj vette át, kemény, sík, víztelen
vidék, amely végül átment a hatalmas sósivatagba. A délelőtti nap ragyogása szinte már
vakító volt, így Bryant feltette a napszemüvegét. Megnézte a jobb combján egyensúlyozott
írótáblára tűzött térképet, aztán a kompaszt a műszerfalon, és megállapította, hogy jó
irányba halad. Lejjebb ereszkedett, kereste a kis sziklát, amire a vadászok utaltak.
Hamarosan meg is találta – haragos pattanásként meredezett a sivatag egyébként
alabástromfehér bőrén. Arra kanyarodott. Smythe-ot a sziklától fél mérföldre nyugatra
találták meg.
Látta a keréknyomok halvány árnyékát a sóban. A vadászoknak és a Smythe gépét
kereső pilótáknak igaza volt – tisztán kivehetők. Úgy döntött, magasabbról is szemügyre
veszi az alakjukat, és körözve feljebb emelkedett.
Háromezer lábról észrevette a két hosszú, keletről érkező vonalat, majd szinte
párhuzamosan a visszafelé haladókat. Azonban most, hogy nagyobb területet látott be,
kirajzolódott még egy nyompár, valamivel távolabb a többitől, de azoktól függetlenül.
Különös, gondolta. Lehet, hogy egy másik jármű hagyta valamikor régebben.
Amennyit a sósivatag felszínéről hallott, járhatott arra két nappal, de két évtizeddel
korábban is.
Ám minél tovább nézte ezt a másik nyomott, annál jobban összezavarodott. Valami sem
stimmelt. Csak egyféleképpen tudhatta meg, miféle jármű hagyta, és mikor – ha
közelebbről is szemügyre veszi. Gyalogosan. Úgy vélte, hogyha a sósivatag elbírta a
vadászok élelemmel és zsákmánnyal megrakott teherautóját, akkor a Harvardot is el fogja
bírni. Leírt még egy kört, aztán lefelé billentette a gép orrát.
– Lovejoy rendőrnő – mondta Hayes őrmester mereven –, minden jelenlévő nevében
szeretném kifejezni mélységes együttérzésünket a férje elvesztése miatt, és felkínálni
ezeket a virágokat annak jeleként, hogy…
Pip kifejezéstelen arccal várta, hogy Hayes megtalálja a megfelelő szót.
– Oöö… hogy mennyire sajnáljuk – bökte ki végül, Pip felé nyújtva a liliomcsokrot.
Még részvétet nyilvánítani sem tudott együtt érzőn. Pip legszívesebben az arcába vágta
volna, hogy majdnem annyira megveti, mint a férjét, de nem ez tűnt a legmegfelelőbb
pillanatnak.
– Köszönöm, őrmi – mondta inkább.
Hayes elfintorodott a rendfokozata rövidítése hallatán, de nem szólt semmit.
– Nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar visszatér közénk.
Vajon mit gondolhatnak rólam? – töprengett Pip. És mit számít?
– Úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha belevetem magam a munkába. Segít megfeledkezni
a gyászról, ha érti, mire gondolok.
– Természetesen – bólintott Hayes.
Dehogy értette. Mind jó embernek tartották Charlie-t. Mindig elsőként fizetett egy kört
a kocsmában, jó rögbi- és krikettjátékos volt. Valószínűleg érzéketlen fatuskónak tartották,
aki még a férjét sem képes meggyászolni. Pedig jobban tenné ahelyett, hogy itt nyüzsög és
elveszi a férfiak munkáját.
– Beszéltem a mi Nkomónkkal – köszörülte meg a torkát Hayes.
– És mit mondott?
– Úgy véli, az utolsó férfi, aki benzint vett tőle aznap éjjel, külföldi volt.
– Pontosabban? – kérdezte Pip.
– Szerintem egy ausztrált keresünk, esetleg új-zélandit. Kik mondják olyan gyakran,
hogy „pajtás”?
– Azt hiszem, az ausztrálok. Nagyon közvetlenek.
– Nos, ez jutott még Nkomo eszébe, hogy a férfi „pajtásnak” nevezte. Furcsállotta is, és
meg kell mondanom, én is furcsállom. Hogy valaki „pajtásnak” szólítson egy kaffert?!
Pip sértőnek érezte Hayes hangnemét és a fintorgását.
– Úgy vélem, elég sok ausztrál és új-zélandi van a környéken mostanában – mondta.
– A tegnapi szolgálati napló szerint az egyik be is ugrott ide hozzánk, és elkérte a maga
házának a címét – nézett rá Hayes. – Bryant.
A burkolt vád teljesen készületlenül érte Pipet. Érezte, hogy kezd elpirulni, és gyorsan
leszegte a fejét, úgy téve, mintha az egyik gombját kellene megigazítania.
– Én kértem, hogy adják meg Bryant századparancsnoknak a címemet. Segítek neki egy
eltűnt repülőgép ügyének a kivizsgálásában.
– Hmm – dörzsölgette az állát Hayes. – Nem is tudtam, hogy a légierő eltűnt gépei is
hozzánk tartoznak, Lovejoy.
– Nem is, őrmi. Csak segítek neki kapcsolatba lépni a határon túli rendőrséggel, ez
minden.
Pip látta a felvont szemöldököt, a gyanakvást Hayes szemében. Kíváncsi lett volna, az
őrmester ráhibázott-e, mi van közte és Paul között. Egy pillanatra elszégyellte magát, és
remélte, hogy az arca nem árulja el.
A további faggatózástól a telefon csörgése mentette meg.
– Igen – szólt bele Hayes a kézibeszélőbe. Hallgatott egy darabig, majd így szólt: –
Rendben. Kiküldőm. Látogatója érkezett, Philippa. Mrs. Catherine De Beers.
– Azt hittem, elment a városból – jegyezte meg Pip.
– A pultnál várja.
Pip kimentette magát, és végighaladt a folyosón a külső irodába, ahol a hosszú fapult
állt a bejárattal szemben. Catherine De Beers a pult egyik végénél várakozott, a lehető
legmesszebb két egyenruhás rendőrtől, akik egy megbilincselt, sovány afrikait vezettek
maguk között.
– Előre nézz! – vakkantotta az egyik rendőr, és lekevert egy nyaklevest a fogolynak.
Pip a fejét csóválta, közben észrevette, hogy a két rendőr is lopva Catherine felé
pillantgat. Igen, vonzza a férfitekinteteket, gondolta Pip, és aznap szó szerint túlragyogott
mindenkit a szürke rendőrségen. Sárga, ujjatlan nyári ruhát viselt, merész fehér
pöttyökkel, széles karimájú fehér kalapot, hozzá illő, könyökig érő kesztyűt, és sárga,
nyitott orrú, magas sarkú cipőt. Átnézett a helyiségben lévő férfiakon, és csak akkor derült
fel kicsit szigorú tekintete, amikor meglátta Pipet.
– Catherine, micsoda meglepetés! Azt hittem, már elindult Salisburybe.
– Helló, Philippa. Tudom, hogy ide kellett volna telefonálnom. Hamarosan indulok, de
nem akartam itt hagyni az országnak ezt a felét anélkül, hogy ne találkozzunk.
– Valóban? Jöjjön beljebb – emelte fel a pult egy zsanéros részét Pip. – Keresünk
valami csendes helyet.
Catherine cipősarkai hangosan kopogtak a simított betonpadlón. Ahogy elhaladtak az
irodák előtt, Pip észrevette, hogy a férfiak a nyakukat nyújtogatják, és nem azért, hogy őt
megnézzék az egyenruhájában. Pip orrát parfümillat csapta meg. Catherine egész
délelőttre ellátta beszédtémával a kapitányságot.
– Van egy szabad kihallgatószobánk. Sajnos nem túl fényűző, de magunk lehetünk. Kér
esetleg egy teát?
– Nem, köszönöm. Nem maradhatok túl sokáig.
– Rendben. Foglaljon helyet, és mondja el, miért akart találkozni velem.
– Nem is tudom, hol kezdjem. Kicsit… kényes a dolog.
Pip ránézett a ragyogó özvegyre. Az eddigi találkozásaik alapján tudta, hogy kedveli a
drámai hatáskeltést. Az egész délelőttje rámehet.
– Nyugodtan beszélhet, Catherine, és minden, amit itt elmond, szigorúan bizalmas.
– Értem. Bryant századparancsnokról van szó… Paulról.
Pip remélte, semmilyen érzelmet nem árul el az arca.
– Igen?
– Igen. Nézze, tudom, szörnyen direkt, amit mondok, de látom, hogy maga okos nő,
Pip.
Bökd már ki, mit akarsz! – mondta magában Pip.
– Paul és én nagyon közel kerültünk egymáshoz az utóbbi időben – folytatta Catherine.
– Nagyon jó barátok lettünk.
– Azt láttam. Biztos vagyok benne, hogy szomorú, amiért elmegy.
– Ezt nem tudom. Azt viszont igen, hogy néz Paul egy nőre, amikor, hogy is mondjam,
felkelti az érdeklődését. És láttam, hogy szombaton, a temetésen úgy nézett magára is,
Pip.
Pip hátradőlt a székén és összefonta a két karját maga előtt.
– Biztos vagyok benne, hogy téved, Catherine. – Hirtelen szörnyű bűntudat tört rá,
mintha azzal vádolták volna, hogy elvette egy másik nő szeretőjét. De hát ez hülyeség! –
mondta magának. Catherine elmegy, és mit sem törődik Paullal.
 – Nem, nem. Ott voltam, láttam, és kérem, hadd hívjam fel a figyelmét, hogy cseppet
sem bánom, ha Paul nem csak hivatalos kapcsolatra vágyik magával.
Pip nem tudta, mit szóljon ehhez. Most engedélyt kapott, hogy találkozzon Paullal? Ez
nagyon bizarr.
– Nézze, nem szeretnék faragatlannak tűnni, Catherine, de sok dolgom van ma, és…
– Persze. Nem is akarom rabolni az idejét. Azért jöttem, hogy segítsek magának, ha van
rám öt perce – húzta fel az orrát az özvegy.
– Bocsásson meg. Kérem, folytassa.
– A vita kedvéért tegyük fel, hogy maga érdekli Pault, és maga is hasonlóan érez. Csak
azt akarom mondani, hogy legyen nagyon óvatos.
– Óvatos?
– Akkor is szakítottam volna vele, ha nem költöznék el a városból. Ami azt illeti,
részben pont miatta megyek el.
– Valószínűleg semmi közöm hozzá, de miért? Miért nem akar többé találkozni vele?
Catherine rátetette kesztyűs kezeit a fémasztalra, és előrehajolt, hogy nyomatékot adjon
a szavainak.
– Ó, dehogy nincs köze hozzá, Pip! Azért akarok segíteni magának, mint egyik nő a
másiknak, nehogy elkövessen egy óriási hibát. Paul eleinte nagyon sebezhető, nagyon
szerető embernek tűnik, mint egy elveszett kisfiú, akinek gondoskodásra van szüksége. De
ha sikerült beetetnie azzal a borongó, megkínzott hős színjátékkal, egyszer csak előbújik
belőle egy másik ember.
Pip nagyot nyelt. Sajnos nagyon is jól tudta, mennyire meg tudnak változni a férfiak.
– Hogy érti azt, hogy másik ember?
– Különösen akkor szörnyű, amikor túl sokat iszik.
Ó, édes Istenem! – gondolta Pip. Paul alig ivott az előző nap, pedig ő már korán
elkezdte.
– Olyankor erőszakos lesz – folytatta Catherine.
Pip a kezeit tördelte az asztal alatt, ahol Catherine nem láthatta. Érezte, hogy izzadni
kezd a hónalja. Ismerős érzés töltötte el, amit nem tapasztalt, amióta Charlie elment a
háborúba. Félelem.
– Magát… bántotta?
– Emlékszik, amikor eljöttek a ranchról, és rákérdezett a csuklómra?
– Igen.
– Azt mondtam, hogy rátekertem a kantárt, de maga tudta, hogy hazudok, igaz?
– Mi történt?
– Megkötözött, Pip. Élvezi az ilyesmit. Egyszer Felicityvel is megcsinálta.
 – Felicityvel? – kerekedett el Pip szeme.
– Bonyolult ügy. Mi hárman nagyon jó barátok voltunk.
Pip tudta, pontosan milyen jó barátok voltak, de nem mondott semmit.
– Nemrég azonban rájöttem, hogy Paul nélkülem is együtt volt Felicityvel.
Ez másképp hangzott, mint Bryant története. Viszont el sem tudta képzelni, mit
nyerhetne Catherine azzal, hogy hazudik.
– Catherine, ismét csak azt tudom mondani, nagyra értékelem, hogy ezt elmondja
nekem, de nem értem, mi közöm hozzá – rázta meg a fejét Pip.
– Tudom, tudom. Nézze, Pip, én széles látókörű és nyitott gondolkodású nő vagyok.
Szeretem a férfiakat, és Pault is nagyon kedveltem, de nem akartam feleségül menni
hozzá, vagy bármilyen módon kisajátítani magamnak. Ha Felicityvel is találkozgatni
akart, részemről rendben. De aztán Flick elmondta, hogy megverte, ahogy engem is. És ez
nagyon felzaklatott.
– Őt is megkötözte? – kérdezte Pip, és egyre jobban úrrá lett rajta a rettegés.
– Ahogy engem. Először csak játszottunk, ahogy, gondolom, Felicityvel is.
Biztosíthatom, furcsább dolgok is történtek már a hálószobámban! – nevetett fel kissé
erőltetetten az özvegy.
Pip biccentett, hogy folytassa. Eszébe jutott Charlie levelezőlapja a két nővel meg a
nádpálcával.
– De amikor megadtam magam neki, és összekötözte a kezem, nagyon agresszív lett.
– Agresszív?
– Megütött. Nem az arcomon vagy a karomon, ahol látszott volna. Hanem máshol. Flick
azt mondta, vele is ugyanezt tette. Meg kell mondanom, az, ahogy velem, velünk
szeretkezett, nem volt olyan gyengéd, amilyennek lennie kellett volna.
– Megerőszakolta, Catherine?
– Ez nagyon erős szó. Talán túl erős is. Akkor, amikor a ranchon aludtak, próbáltam
ráhatni, hogy lassítsunk egy kicsit, de nem hallgatott rám. Mintha azt hitte volna, hogy
csak a szerepemet játszom, amikor tiltakozom, és ez is része a mókának.
Pip megrázta a fejét.
– Mégis nagyon barátságosan viselkedett vele a temetésen – mondta.
– Ez bonyolult. Akaratlanul is úgy érzem, hogy becsaptam, bár az utolsó alkalom óta
nem akartam, hogy úgy érjen hozzám. Szerintem veszélyes is lehet, Pip, ha elszabadul az
a rengeteg visszafojtott harag. Nem hiszem, hogy akár csak sejtené, miről beszélek…
miként lehet látszólag jóban lenni valakivel, aki bántotta…
Pip lenézett az asztalra. Catherine szavai szikeként hasítottak a szívébe. Hányszor
töprengett azon, vajon nem ő tehetett-e valamiképp Charlie haragjáról? Miért érezte úgy,
mint Catherine, hogy „fenn kell tartani a látszatot” ahelyett, hogy hívta volna a
rendőrséget?
 – Ön szerint mennyire válhat erőszakossá Paul? Gondolja, hogy talán ő ölte meg
Felicityt?
– Természetesen nem! – rázta meg a fejét Catherine. – Egyértelműen nem, és kérem,
értse meg, nem azért jöttem, hogy bármi ilyesmit sugalljak. Egyébként is, már elkapták a
rohadékot, aki megölte Flicket.
– Felicity csuklóit egy selyemharisnyával kötözték össze – mondta Pip.
– Nos, erről semmit sem tudok. Szerintem véletlen egybeesés. Nem azt mondom, hogy
Paul Bryant gyilkos. Csak azért jöttem, hogy figyelmeztessem magát, ha esetleg mégis azt
fontolgatná, hogy nem hivatalosan is találkozik Paullal. Álljon a sarkára, és értesse meg
vele, hogy semmiféle perverz, erőszakos dologban nem hajlandó részt venni.
Pip hátradőlt a székén, és azon gondolkodott, hogyan fogalmazza meg a következő
kérdését. Szörnyű gondolat kezdett formát ölteni az elméjében.
– Amikor a ranchán jártunk, említette, milyen nehezen tud benzint szerezni. Ha jól
emlékszem, azt mondta, ha még tudna is venni a feketepiacon, nem találna senkit, aki
olyan messzire elszállítaná.
– Így van – bólintott Catherine.
– Kíváncsi lennék, honnan szerzett annyi benzint, hogy át tudjon költözni az ország
másik végébe.
– Van valamennyi félretéve, amivel a parádéra akartam lejönni, aztán meg visszamenni.
Salisburyig, csak oda, épp elég lesz. Úgy döntöttem, nem jövök el Paul kis parádéjára.
Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá vagy Kumalóhoz.
– Értem. De ha jól emlékszem, azt mondta, a benzin, amit erre akart használni, az
összetört Tiger Mothjából származik.
– Hm… valóban – nézett le az ölére Catherine.
– Catherine, kérem, figyeljen rám. Valahonnan máshonnan szerzett benzint?
Az özvegy felpillantott rá, de nem állta a tekintetét.
– Ezt most miért kérdi? Azért jöttem, hogy magának segítsek, Pip. Azzal vádol, hogy a
feketepiacon vettem benzint? Hogy bűncselekményt követtem el?
– Semmivel sem vádolom, Catherine, és higgye el, a legkevésbé sem érdekel, ha esetleg
illegálisan vett benzint. Csak azt szeretném tudni, hogyan szerezte. Ahhoz ugye nem volt
elég üzemanyaga, hogy lejöjjön Bulawayóba, és itt vegyen?
Catherine ismét leszegte a tekintetét, és megrázta a fejét.
– Victoria Fallsban vette? A szobalánya mondta, hogy a múlt héten járt ott.
– A szószátyár kis kurva! – morogta Catherine. – De a kérdésére válaszolva: nem, nem
Victoria Fallsban vettem a benzint. Pedig megpróbáltam! Mit szól az őszinteségemhez?
– Csodálatra méltó. Tehát honnan szerezte az üzemanyagot?
Catherine a szemébe nézett, megnedvesítette az ajkát, és így felelt:
 – Valaki hozott egy keveset.
– Egy barátja?
– Már nem az – nézett félre lebiggyesztett szájjal Catherine.
– Paul Bryant volt az? Ő vitt magának üzemanyagot, Catherine?
– Nem azért jöttem ide, hogy feketepiaci üzérkedésért letartóztassanak, Philippa.
– A szavamat adom, hogy senkit sem fognak letartóztatni azért, mert benzint vett vagy
adott el. Azt elmondta Bryant, hogy honnan szerezte? A légierő készletéből?
– Te jó Isten, dehogy! Inkább meghalna, semhogy megszegje a drágalátos szabályzatát!
Ebben a tekintetben rendkívül fafejű. Még azt sem engedte, hogy Flick meg én menjünk
egy kört egy Harvarddal. Nem, biztos vagyok benne, hogy nem a légierőtől szerezte.
– Aha, szóval tényleg Paul volt az.
– A fenébe! – mondta Catherine. – Most elszóltam magam. Ó, rendben, a fenébe is!
Igen, Paul vett nekem a feketepiacon benzint, valami üzértől a városban. Tessék,
kimondtam. Miért olyan fontos ez? Felakasztanak, mert illegális üzemanyagot használok?
– Nem – rázta meg a fejét Pip, és hevesen verni kezdett a szíve. – Nem tudja véletlenül,
mikor vette?
– Aznap hozta el, amikor magával jöttek a ranchra… hogy közöljék Flick halálhírét –
hunyta le Catherine a szemét a fájdalmas emlékre.
– De mikor vette?
– Azt hiszem, előző nap – nyitotta ki a szemét Catherine. – Gondolom, ezek az üzérek
éjszaka dolgoznak, tehát… hm, azon az éjszakán vehette, amikor Flicket megölték. Valami
baj van, Pip?
Pip az asztalra tette a kezét, hogy megállítsa a remegését. Úgy érezte, mindjárt elhányja
magát.
14.
Hendrick Reitz addig követte a Deka folyót a Wankie Vadrezervátum északi részébe,
ameddig csak merte. Amikor végül meglátta a folyót egy gázlónál keresztező, a
természetvédelmi területen áthaladó földutat, balra fordult, a rezervátum északi határán
túli szavanna felé. Szem előtt tartotta az utat, de nem azon ment, nehogy egy vadőr
rábukkanjon a nyomaira.
Az előző éjjel egy oroszlánfalka körözött a táborhelye körül. A lovait megijesztették, de
őt nem. Egész éjszaka táplálta a tüzet, és a Mauserjével a hálózsákja mellett hallgatta a
vadászó nőstények halk morgását. Sárgásbarna árnyék szökkent át a lángok táncoló
fénykörén. Reitz álmosan felült, felmarkolt egy égő ágat, és körbelendítette a hálózsák
körül. Elmosolyodott, amikor a nőstény visszavonult a sötétségbe, aztán visszafeküdt
aludni.
Másnap keselyűket látott körözni a tiszta kék égen, és eltért egy kicsit északnyugatra az
útvonalától, hogy megnézze, mit látnak. Az oroszlánok, valószínűleg azok, amelyek a
táborhelye körül ólálkodtak, elejtettek egy zebrát. A távcsövén keresztül nézte, ahogy
ettek, mohó pofájuk sötét és ragacsos lett a vértől. Örült, hogy találtak egy könnyű prédát,
feltehetőleg valami sánta állatot. Jobb, mintha a hátasát vagy a vezetéklovát kapták volna
el. Tele hassal már nem fogják követni.
Reitz elért a matetsi szavannára, és kezdte felismerni a sziklákat meg kiszáradt
folyómedreket. A háború előtt, amikor Rhodesiában dolgozott, jókat vadászott ezen a
vidéken. Két, szinte teljesen kiszáradt patak találkozásánál megállította a lovakat, leszállt,
és hagyta, hogy igyanak. Kivette khakiinge mellzsebéből az iránytűjét, és felnyitotta a
bőrtokot. Kétszer is meggyőződött az irányról, így tudta, hogy jó felé megy.
Aznap már tizedszer ellenőrizte a szíjakat, amelyekkel a vezetékló nyergéhez erősítette
a vászonba burkolt fémhengereket. A csövek négy láb hosszúak és körülbelül egy láb
átmérőjűek voltak. Mindent rendben talált. Megbocsáthatatlan kudarc lett volna ilyen
messzire eljutni Németországból, előbb a tenger alatt Délnyugat-Afrikába, majd
Bechualand sivatagjain át Rhodesiába csak azért, hogy egy rossz csat miatt elveszítse a
szállítmányt. Nem érdekelte volna, ha az éjjel az oroszlánok elejtették volna a hátasát, de
az összest lelövi, ha megpróbálják elvonszolni a vezetéklovát és értékes rakományát.
Németország legjobb vegyészeinek – elég hiú volt ahhoz, hogy magát is közéjük számítsa
– és fegyverkutatóinak több ezer munkaórájába került, hogy elkészítsék és megtöltsék
azokat a hengereket. Egy új fegyver a háború új szakaszához. Könnyű, hatékony és
gazdaságos. Sok életet fog kioltani a hengerek tartalmával, és közben még több ártatlan
német civil életét menti meg.
Miután visszatért az első afrikai küldetéséről, ismét többször találkozott a csinos
Ursulával. Nem volt olyan kalandvágyó az ágyban, mint sok más nő, akivel lefeküdt, de
idővel megtanította neki, mit szeret és mit nem. Ursula pedig jó tanítványnak bizonyult.
Noha Hendrick szíve örökre Afrikában maradt, a nő kielégítette a testi szükségleteit és
segített elűzni az északi tél hidegét. Hogy szerette-e? Valószínűleg nem. Mindazonáltal
erősen kötődött hozzá. Élvezte a társaságát és fehér bőrű, sportos testét, a főztjéről nem is
beszélve. Kiváló feleség lett volna, gondolta, ha Németországban akart volna letelepedni.
Felült a lovára és megrángatta a másik kantárát, elkezdve a hosszú út utolsó szakaszát.
Felkaptatott egy alacsony dombra, ahol lélegzetelállító látvány tárult elé. A látóhatárig
nyúló füves síkságon egy legalább harminc példányból álló elefántcsordát látott, és
rengeteg antilopot, fél tucat különböző fajtát. Isten adománya a népének és azoknak, akik
méltók rá, hogy megosszák velük.
Sokszor próbált mesélni Ursulának az ilyen helyekről.
– Egyszer elviszel oda, ugye, Hennie? – kérdezte a nő Hendrick berlini lakásának mély,
gőzölgő vízzel teli kádjában. Gyertyákkal világítottak, de nem a romantika miatt, hanem
mert az amerikai B-17- es repülő erődök nappali bombázása után leállt az
áramszolgáltatás.
Jól emlékezett arra az éjszakára. A teste még karcsú és napbarnított volt az Afrikában
töltött hetek után, és Ursula a karja mellé tette a sajátját, a bőre színén viccelődve.
– Most nem látszol túl árjának! – nevetett a nő.
– Akkor miért fürdesz együtt egy feketével? Mit fognak szólni a lányok a pártban? –
vágott vissza a férfi, élvezve a nő ránehezedő súlyát. Ursula a hátát a mellkasának
támasztva ült előtte. Hendrick kinyújtotta a kezét, és beszappanozta hófehér mellét, addig
cirógatva csúszós ujjaival sötét bimbóit, míg meg nem merevedtek.
– Valószínűleg megkérdezik majd, nincs-e egy testvéred. Vagy több.
– Nincs – felelte a férfi, és hirtelen elkomorult a gondolattól, hogy német anyja meghalt,
amikor a világra hozta.
– Bocsáss meg, Hennie. Nem akartalak elszomorítani – olvasott a gondolataiban a nő.
Ismerte a tragikus történetet.
– Semmi baj – nyugtatta meg Hendrick.
– Mi lesz velünk, Hennie?
Erre a kérdésre tényleg nem volt válasza, legalábbis olyan nem, aminek a lány örült
volna.
– Nem tudom, de szeretném egyszer megmutatni neked Afrikát. A háború után. A
győzelem után.
– Szóval, elviszel majd?
– Igen, azt hiszem. Most azonnal elviszlek – tette hozzá játékosan, megérezve a nő
síkos bőrének hatását.
– Te mocskos disznó! – fröcskölt hátra egy kis vizet az arcába Ursula. – Ó, ne!
A férfi félrehajtotta a fejét: elhallgattak, ahogy egy légvédelmi sziréna túlságosan is jól
ismert vijjogása elérte teljes hangerejét.
– Már lőnek a légvédelmi ágyúk. Remélem, jó sok szemetet elkapnak ma éjjel.
Ursula felállt a kádban, szappanos víz csörgött róla a férfira.
– Maradj! – nyújtotta felé a kezét Hendrick.
– A RAF-nak borzalmas érzéke van az időzítéshez. Látom, a te vitorládból nem tudják
kifogni a szelet – nézett le a férfi ágyékára Ursula. – De ne várd tőlem, hogy a
szeretkezésre tudjak koncentrálni, miközben bombák robbannak körülöttünk. Lemegyek
az óvóhelyre.
– Én itt maradok – vont vállat a férfi. – Nincs az a rohadt angol, aki miatt kihagynék
egy forró fürdőt.
Ursula sietve felvette a ruháját, elővett egy vastag kabátot, egy fejkendőt, egy sálat és
egy pár kirándulóbakancsot a szekrényből.
– Már hallom is őket – mondta.
– A hangjuk alapján Lancesterek – szappanozta be a hónalját Hendrick.
– Hennie, kérlek, gyere velem! Tudod, mennyire utálom, amikor maradsz. Mit akarsz
bebizonyítani?
– Bebizonyítani? – mosolygott rá a férfi. – Semmit. Nem egy bomba fog megölni,
miközben a fürdőkádban ülök, Ursula. Ha találkozom a teremtőmmel ebben a háborúban,
akkor az csatában fog megtörténni, vagy máshol, de a hazám szolgálata közben.
 – Hogy lehetsz ilyen biztos ebben?
– Istennek célja van velem a földön.
Ursula felnevetett, miközben a nyaka köré tekerte a sálat, aztán lenézett, és látta, hogy a
férfi már nem mosolyog.
– Te komolyan hiszel ebben?
– Igen.
– Hennie, én láttam olyan kisgyerekek holttestét, akikkel a brit bombák végeztek. Amíg
távol voltál, a kis ikreket, akik a házunkban laktak, darabokra tépte egy robbanás. Velük
nem volt valami célja Istennek?
Hendrick vállat vont.
– Csak azt tudom, hogy az életem egy utazás, és nem itt fog véget érni, egy berlini
fürdőkádban. Lehet, az a dolgom, hogy megbosszuljam annak a két kislánynak a halálát.
– Bosszú! – csóválta a fejét a nő. – Ugyanolyan elszánt híve vagyok a Führernek és a
pártnak, mint te, Hennie, de a bosszú nem old meg semmit. Most pedig öltözz fel, és
gyere, tarts átölelve az óvóhelyen!
– Vigyázz magadra – felelte Hendrick, egy intéssel elbocsátva a nőt. Akárhogy is, az
izgalma elmúlt, és csalódott volt, amiért a nő nem osztozik a magabiztosságában.
– Viszlát, szerelmem. Kérd meg a te Istenedet, hogy vigyázzon rám és a többi nőre az
óvóhelyen – mondta Ursula. Intett egyet, és elsietett.
Hendrick lehunyta a szemét és visszacsusszant a kádba, hagyva, hogy a víz ellepje az
arcát. Szüksége lett volna valakire, akinek ugyanolyan erős az akarata, mint az övé,
valakire, aki nem kételkedik benne, aki végig mellette áll, amikor folytatódik az utazása. A
háború után pedig szüksége lesz egy jó asszony támogatására, aki felneveli majd a
gyermekeit egy szabad, független afrikáner országban.
Az utolsó dolog, amire a robbanás előttről emlékezett, az volt, hogy leöblítette magát és
megtámaszkodott a kád szélén, hogy felálljon. Amikor magához tért, meztelenül feküdt a
padlócsempén. Fázott, a súlyos öntöttvas kád az oldalára borulva állt. Vakolatpor és
törmelék borította, rátapadva nedves bőrére. A füle csengett, de amikor gyorsan
végigtapogatta magát, rájött, hogy nem sérült meg.
– Köszönöm, Istenem! – krákogta. A torka és az orra telement porral.
Feltápászkodott, kilépett a fürdőszobaajtón, és abban a más számára talán komikusnak
tűnő pillanatban majdnem lezuhant két emelet magasságból. Az épület fele egyszerűen
eltűnt. Ott állt egy kis peremen, meztelenül és fázva. Visszahátrált, most már óvatosan
lépkedve a nyikorgó padlón. Megtalálta és felvette a ruháit, aztán visszatapogatózott a
sötétben a lakása megmaradt részébe. A lépcsőház szerencsére még állt, és négy másik
túlélővel, akik szintén nem mentek le az óvóhelyre, kitántorgott az utcára. Épp időben,
ekkor ugyanis az épület újabb szelete omlott össze, óriási porfelhőt verve. A közelben
tűzoltók szirénáztak, az utcát egy törött gázcsőből feltörő láng világította meg. Az
emberek úgy támolyogtak, mint a részegek. Sokkot kaptak vagy megsebesültek, de
akadtak olyanok is, akik megőrültek vagy megnémultak a gyásztól. Az óvóhely!
Végigrohant a felpúposodott járdán, és befordult a sarkon. Az óvóhelyet az övétől
számított harmadik háztömb pincéjében alakították ki. Az ő pincéjének a mennyezete
beázott néhányszor, így nem lehetett óvóhelynek használni. Eltartott néhány másodpercig,
míg rájött, hogy tényleg jó sarkon fordult be.
A háztömb, ami alatt Ursula és tucatnyi másik civil menedéket keresett, nem létezett
többé. Törött téglák, égő gerendák és pozdorjává zúzódott bútorok halma állt a helyén. A
közelben egy nő jajveszékelt. Egy légoltalmi figyelő káromkodva nézte az eget. Az utca
végében még lőttek a légvédelmi ütegek, és az üres rézhüvelyek csengettyűkként
csilingelve hullottak az aszfaltra.
– Gyerünk! Takarítsuk el a romokat! – üvöltötte Reitz.
Egy idős férfi felmászott a halomra, és csatlakozott hozzá. Hamarosan mások is
odagyűltek, és Reitz csatárláncba szervezte az embereket, hogy a törmeléket eltakarítva
lejussanak a pincéhez. Tégláról téglára, gerendáról gerendára haladva lassan kezdett
apadni a halom. Reitz időnként rájuk parancsolt, hogy álljanak le és ne beszéljenek, hogy
hallgatózhasson.
– Azt mondtam, csend legyen! Figyeljenek! – Gyereksírást hallott, és fémhez ütődő fém
koppanását – talán egy törött vízcső két darabját. – Vannak lent túlélők! Gyorsan,
folytassuk!
A túlélők által keltett zajok és Reitz folyamatos utasításaitól sürgetve az önkéntesek
megkettőzték erőfeszítéseiket. Egy óra kemény munka után, amitől még a hideg
éjszakában is megizzadt, Reitz végre be tudott nyúlni két lehullott faldarab között, és
remény töltötte el.
Egy kéz volt az. Egy nő keze. Karcsú és sima, bár vértől ragacsos.
– Tud mozogni?
– A lábam! – zokogta a nő. – Azt hiszem, eltört.
Nem Ursula hangja volt. Hendrick eddig nem engedte meg magának az értelmek
luxusát – sem a reményét, sem a félelmét, sem az aggódásét. Túlságosan lekötötte a
mentés megszervezése. Most viszont a legrosszabbtól kezdett tartani.
– Tartson ki, ne mozduljon! Kiszabadítjuk.
A nő volt az első. Csinos lehetett, de az arcát most vér borította, és a combjából fehéren
meredt előre a törött csont. Szerencséjére elájult, így már nem kiáltozott fájdalmában.
Voltak mások is. Két kislány, legfeljebb kilencévesek; egy üvöltő csecsemő és az anyja.
– Köszönöm, Istenem! – kiáltott fel egy rongyos kabátot viselő idős férfi, amikor Reitz
odanyújtotta neki a gyermeket. – Az unokám!
Amikor nem bukkantak fel újabb túlélők a lyukban, eljött az ideje a halottak
megkeresésének. Azok, akik megtalálták elveszettnek hitt rokonaikat, lassan elszéledtek,
de néhány önkéntes és tűzoltó ott maradt, hogy folytassa a halottak kiemelését – vagy ami
megmaradt belőlük. Reitz keze síkos lett a vértől, az ingét és a nadrágját vörös foltok
borították. Nem volt idegen tőle a halál, de a komor munkáról megint Spanyolország
lebombázott falvai jutottak eszébe.
 – Itt van még egy nő, Hendrick! – kiáltotta az öreg Hans. A legalább hatvanéves férfival
soha nem találkozott még, de a közösen végzett munka nyomán tegező viszonyba
kerültek. Az öreg lemászott az óvóhelyre egy zseblámpával. Reitz követte.
Hans rávilágított a nő arcára. Reitz leült egy téglahalomra, nem törődve a törött
vízvezetékből az arcára folyó vízzel. Beletúrt átázott, szőke hajába. Nem mondott semmit.
– Hendrick? Segíts, kérlek.
Hendrick csak ült mozdulatlanul, a gyönyörű, tiszta, fiatal nőt nézve. Alig egy órával
azelőtt a teste még az övéhez simult, szinte eggyé váltak a gőzölgő, forró fürdőben. Érezte
a mellkasán a szívverését, ahogy ráfeküdt. Mosolygott és viccelődött vele, és a fürdő előtt
olyan közel kerültek egymáshoz, amilyen közel két ember csak kerülhet. És Ursula most
halott volt.
– Hendrick? Istenem! Ismerted?
Bólintott.
– Igen. A… ő meg én…
– A rohadékok – nézett fel az égre Hans, majd csontos kezét a dél-afrikai vállára tette. –
Hívom az egyik tűzoltót, hogy segítsen.
– Nem, köszönöm, Hans. Majd én.
Leemelték Ursula hasáról a súlyos gerendát, amely rázuhant és majdnem kettévágta.
Hendrick remélte, hogy azonnal meghalt. Az arca békésnek tűnt.
A karjaiba vette, és odacsoszogott vele a lyukhoz. Megmentettek néhány civilt, de
Ursuláért semmit sem tehetett volna. Amikor felmászott, füst szaga csapta meg az orrát, és
az elcsendesedett nyolcvannyolcasok felől enyhe lőporillatot sodort felé a szél. Nem tudta,
hova vigye a lányt, úgyhogy egyszerűen lefektette az utcára, aztán rágyújtott egy
cigarettára. A közelben egy gyerek sírt. Egy idős férfi öklendezve köhögte fel a port a
tüdejéből.
Ursula kigúnyolta, mielőtt lement az óvóhelyre. „A bosszú nem old meg semmit”,
mondta. Miközben cigarettázott, azon töprengett, vajon akkor is ugyanúgy érezne-e a lány,
akkor is ugyanezeket a szavakat mondaná-e, ha ő nézne le Hendrick összetört testére.
Bosszú. Megtanulhatta volna szeretni Ursulát, ha kapott volna rá időt. Gyerekeket
szülhetett volna neki az új Dél-Afrikában, ahol a népe uralkodott. A britek elvették a
múltját – az anyját –, és most a jövője egy részét is.
Elég pimasz volt ahhoz, hogy megmondja Canarisnak, szerinte mit lehetne tenni
Afrikában, hogyan lehetne súlyos csapást mérni a RAF-ra, ha a vezérkarnak lenne mersze
egy új, nem hagyományos fronton felvenni a harcot – megkerülve a háború bevett
szabályait.
– Nem győzött meg, Reitz – vallotta be az idős tengernagy, amikor Hendrick először
felvetette az ötletét. – Nem szeretnék még egy olyan kudarcot, mint a Weissdorn
hadművelet volt. Egyszer már megbíztunk egy másik afrikánerben, de Leibbrandt
egyszerűen katasztrófa volt!
A Weissdorn hadművelet az 1941-ben a dél-afrikai miniszterelnök, Jan Smuts marsall
meggyilkolására és az OB hatalomátvételére szőtt, kudarcba fulladt összeesküvés német
fedőneve volt. Vezetőjét, az egykori dél-afrikai nehézsúlyú ökölvívóbajnokot, Robey
Leibbrandot elárulták a rendőrségnek és letartóztatták. Leibbrandt azóta a börtönben
rohadt, miután a halálbüntetését életfogytig tartó börtönre enyhítették.
Canaris kezdetben mégis azért ódzkodott a Reitz által javasolt támadástól, mert azzal új
szintre emelték volna a szövetségesek elleni háborút. Reitz gyanította, hogy a tengernagy
fél megtenni ilyen vakmerő lépést.
Ironikus módon végül maga Jan Smuts lett a döntő tényező, ami miatt jóváhagyták
Reitz merész tervét. Amikor Canaris újabb találkozóra hívta, a ravasz öreg tengernagy
szeme alig leplezett lelkesedéstől csillogott.
– Nem maga az egyetlen afrikáner, aki nekünk dolgozik – kezdte.
– Természetesen nem, uram – felelte Reitz.
– A dél-afrikai bürokráciában dolgozó egyik forrásunk érdekes híreket küldött, Reitz.
Úgy tűnik, Herr Smuts hamarosan ellátogat Rhodesiába, hogy részt vegyen a végzős
pilóták parádéján egy Bulawayo melletti légi támaszponton.
Reitz megnyalta az ajkát: a tengernagy leplezetlen lelkesedése ragályos volt. Alig tudta
megállni, hogy ne mondjon semmit.
A tengernagy előrehajolt, rákönyökölt az asztalára, és lehalkította a hangját, mintha
attól tartott volna, hogy egy rejtett mikrofon továbbítja a szavait.
– A Reich diadalmas előrenyomulása megtört az elmúlt hónapokban. Oroszországban
veszítettünk a lendületünkből, az olaszok pedig cserbenhagytak minket.
Reitz alig észrevehetően bólintott. A tengernagy paranoiája is ragályos volt. Ha
nyilvánosan hangoztatta volna az előbb elmondottakat, golyót kapna érte.
– Az Ossewa Brandwagnak több mint háromezer tagja van… ezt épp maga erősítette
meg… de a támogatói el fognak tűnni, Reitz, ha nem bizonyítjuk be nekik, hogy
Németország még korántsem veszített, sőt győzni fogunk a háborúban.
Reitz erre hevesen bólogatni kezdett, és nem tudta megállni, hogy ne vágjon
Németország első számú kémének a szavába:
– Uram, ha meg tudnánk ölni Smutst és…
– És ki tudnánk iktatni több tucat, talán több száz frissen végzett brit terrorpilótát…
gondoljon csak bele, milyen üzenete lenne ennek a maga Dél-Afrikában élő afrikáner
testvérei felé.
– Az új Nemzeti Párt nem támogatja a fegyveres harcot Nagy-Britannia vagy a dél-
afrikai kormány ellen, de ha Smuts eltűnne az útból, az afrikánerek fellázadnának.
Egyetlen politikus sem tudná visszatartani őket.
– A hazája fordulóponthoz érkezett, Reitz. Nem lesz még egy lehetőségünk meggyőzni
a népét arról, hogy fegyvert kell fognia, ahogy azt már négy évvel ezelőtt tennie kellett
volna. Gondoljon csak bele, Reitz… tengeralattjáró-támaszpontok a Jóreménység fokánál;
Johannesburgból és Pretoriából felszálló német bombázók, hatótávolságukon belül a
védtelen rhodesiai kiképzőbázisokkal; és talán tíz-tizenkét afrikáner hadosztály
Németország oldalán. Megfordítanánk a harcok menetét Oroszországban, és talán még
Olaszországot is visszafoglalhatnánk.
Reitz végiggondolta Dél-Afrika átállásának lehetséges következményeit.
r

– A Nagy-Britanniáért harcoló dél-afrikaiak haza akarnak majd térni. Polgárháború

törhet ki.
Canaris vállat vont.
– Az csak jó nekünk, ha a dél-afrikai hadosztály kivonul Olaszországból. Mindazonáltal
azt hiszem, mire az angolul beszélő katonák hazatérnek, az országukban az afrikánerek
kerülnek hatalomra. A hírszerzésünk szerint az Angliát támogató harcképes férfiak
túlnyomó többségét már besorozták és el is vitték a tengeren túlra. Nem sok ellenállást
tudnak majd kifejteni az államcsíny során. Épp maga mondta, hogy az OB-nek vannak
emberei a rendőrségen és a hadseregen belül is.
Reitz bólintott. Annak ellenére, hogy Jan Smuts megtiltotta a fegyveres testületek
tagjainak és a közszolgáknak, hogy az OB tagjai legyenek, sok támogatójuk titokban a
helyén maradt.
– A forrásunk azt is mondja, hogy magas szintű megbeszéléseket terveznek Smuts és a
rhodesiai miniszterelnök, Huggins között a marsall bulawayói látogatása alatt. Tudjuk,
hogy ez a Huggins támogatja azt az elképzelést, hogy az összes dél- és közép-afrikai brit
gyarmat egyetlen államalakulatban egyesüljön. Ha ez bekövetkezik, a maga népe abszolút
kisebbségbe kerül a fehérek között.
– Egy rémálom válna valóra, Herr Admiral, ha egy nagyobb ország része lennénk,
amelyben az angolul beszélők alkotják a többséget – helyeselt Reitz.
– Németország erejét még jobban bizonyítaná, ha egyszerre két vezetővel is tudnánk
végezni.
– Rhodesia lakosságának ötöde a háborúban harcol… gyakorlatilag az összes harcképes
fehér férfi és sok fekete is. Katonai szempontból az ország védelme gyenge, hiába
állomásozik ott a Nemzetközösség sok repülőse – mutatott rá Reitz.
– Tetszik a gondolkodásmódja. És a Führernek is tetszeni fog, amikor ismertetjük vele a
tervünket. Gondoskodom róla, hogy lehetősége legyen végezni néhány angol repülőssel,
Reitz, de arról is gondoskodni akarok, hogy néhány pilóta elvesztésénél sokkal súlyosabb
csapást mérjünk a szövetséges hadigépezetre. 1941-ben elhibáztuk Smutst, Reitz. Most
nem fogjuk.
– Nem, Herr Admiral!
Reitz félretolta a berlini emlékeket, és a lóról leszállva kaptatott fel egy kerek
gránitsziklákkal megkoronázott dombtetőre. Kipányvázta a lovakat, előrehajolva
odalopakodott a gerinchez, aztán lehasalt, nem akarta, hogy az alakja kirajzolódjon az ég
előtt. Felemelte a nyakában lógó távcsövet, és belenézett.
Az előtte elterülő sekély völgyben a fák egy hosszú, téglalap alakú füves térségnek
adták a helyüket. A tisztás végén nagy fakunyhót pillantott meg – egy hangár, gondolta. A
nyílt térség kétharmadánál dupla fedelű gép roncsát látta. Jobbra fordította a távcsövet. A
mopanifákon túl úgy egy kilométerrel az őshonos növényzet gondozott zöld gyepnek adta
át a helyét, a közepén néhány nádtetős épület állt. Éppen ki tudta venni a kapu fölött lógó,
faragott fatáblára vésett betűket.
Isilwane Ranch. Visszakúszott a lovakhoz.
Paul Bryant hátrahúzta a botkormányt, és a Harvard felemelkedett a forró, fehér talajról.
A tiszta kék ég és a pilótafülke hátratolt tetején besüvítő hűvös levegő kellemes
megkönnyebbülést jelentett a sósivatag fullasztó hősége és vakító fehérsége után. Bryant
érezte, hogy a hóna alatt előbb lehűl, majd felszárad a verejték.
A keréknyomok szemrevételezése több kérdést vetett fel, mint amennyire választ adott,
de volt egy jó tippje, hol kezdje el a kérdezősködést.
Rápillantott az üzemanyagszint-mérőre, és elvégzett egy gyors fejszámolást. Kumalo és
Bulawayo gyakorlatilag egyenesen kelet felé feküdt onnan, ahol felszállt. Megtett még egy
utolsó kört a hely fölött, ahol Smythe holttestét megtalálták. Catherine rancha, az Isilwane
északkeletre volt, talán kétszáz mérföldre. A benzinnel nem lehet gond. Megnézte a
térképét. A Dél-Rhodesia és Bechuanaland közötti határ mellett szinte végig egy földút
futott. Nem kell mást tennie, csak követnie.
Nem számított rá, hogy otthon találja a nőt, hiszen megmondta a temetésen, hogy aznap
indul Salisburybe. Ha még az est leszállta előtt oda akart érni a fővárosba, akkor korán
kellett indulnia, és már majdnem dél volt. Bryant nem tudta pontosan, hogy mit keres, de
úgy vélte, ha a személyzet néhány tagját még ott találja csomagolás vagy takarítás közben,
akkor feltehet néhány kérdést a ranch körüli forgalomról. Kezdte azt hinni, hogy
Cavendish kényszerleszállása az Isilwane Ranchon és Smythe gépének az eltűnése nem
pusztán sorozatos balszerencse.
A vadon szinte egyöntetűen khakiszínű volt. A folyók, amelyek fölött elrepült, mind
kiszáradtak. Meglátott egy vizet kereső, nagy elefántcsordát, és lejjebb ereszkedett néhány
száz lábbal, hogy jobban szemügyre vegye őket. Egy nagy, öreg tehén felemelte az
ormányát és kitárta a füleit a közeledő gép zúgása hallatán. Felnézett az ég felé. Ebből a
magasságból Bryant nem hallhatta, milyen hangot adott ki, de valahogy jelzett a
többieknek. A csorda összetömörült és óriási porfelhőt felverve megszaporázta lépteit.
Bryant jobbra döntötte a gépet, és nagy ívben kikerülte őket.
A határ menti út egyenesebben haladt, mint bármelyik folyómeder, könnyen fel lehetett
ismerni. Balra fordult, követte észak felé. Tudta, hogy Catherine rancha egy viszonylag
nagy folyó mellett fekszik. Ismét rápillantott a combján heverő térképre, és az ujjával
követte az utat, míg csak nem keresztezett egy folyót. Ez az. A Deka.
Egy óra múlva a szélvédőn kinézve megpillantott egy kanyargó homokkígyót.
Összehasonlította a térképpel. Igen, ez az.
Átrepült egy domb fölött, amelynek a tetején néhány gránitszikla állt, és felbukkant
előtte Catherine rancha. Enyhén ereszkedni kezdett a Harvarddal, és mire a birtok
központja felé ért, olyan alacsonyan repült, hogy a légcsavar szele felborzolta a kert
legmagasabb fáinak a leveleit. A válla fölött hátrapillantva visszahúzta a botkormányt, és
ismét emelkedni kezdett, de senkit nem látott kijönni a házból.
 Lustán bedöntötte a gépet, és megfordult, hogy még egyszer leereszkedjen, ez
alkalommal a kifutópálya fölött. El akarta riasztani az esetleg ott legelésző vadállatokat,
nehogy az útjába kerüljenek leszállás közben. Balra, majd jobbra nézett, és mintha
mozgást látott volna a mopanifák között. Valami sötét színű állat vágtatott, de nem tudta
kivenni, mi az. Egy gnú, vagy valamilyen antilop a rezervátumban élő számtalan faj közül,
gondolta.
A leszállópálya üres volt, eltekintve a Tiger Month roncsától, úgyhogy megtett még egy
kört és felkészült a leszállásra. Újra előjött minden, amit a kiképzői belé sulykoltak a
rhodesiai alapkiképzése során. A felszálláskor elvégzendő ellenőrzéseket a CSKFÜ
rövidítésbe tömörítették, ami a csűrőlapokat, a keveréket, a fordulatszámot és az
üzemanyagot jelölte. Most, leszálláshoz készülve azt mondta hangosan: „FKFÜF”.
Futómű, keverék, fordulatszám, üzemanyag, fékszárny. Egyszer megpattant, még nem
érezte magát teljesen otthonosan a Harvardban, amelynek a súlya a töredéke volt egy
Lancasterének, de aztán sikerült letennie a gépet a fűre. Balra fordította az orrát, és
kigurult a kifutópálya legvégéig, majd visszakanyarodott a másik végében álló, fából épült
hangár felé. Nem akarta, hogy a keréknyomai összekeveredjenek a leszállópályán lévő
többi nyommal. Lefékezett, megállt az épület mellett és leállította a motort.
A földön megint meleg volt, és érezte, hogy izzadni kezd, miközben levette bőr
pilótasapkáját, kicsatolta magát és kimászott a pilótafülkéből.
Úgy döntött, végigsétál a leszállópályán, és csak utána néz be a hangárba. A meleg
ellenére jólesett a mozgás és a vadon csendje. Csak néhány madár rikoltozott a közelben,
de egyiket sem ismerte fel a hangjáról. Tisztában volt vele, hogy a ranch területén
ragadozók is előfordulnak – oroszlán, leopárd, gepárd, úgyhogy nyitva tartotta a szemét és
elővigyázatosságból kicsatolta a derekán lógó vászon pisztolytáskát. Egy Webley
revolverrel nem lehet lelőni egy elefántot, de úgy vélte, egy kíváncsi macska
elijesztéséhez elég lesz. Smythe halála után parancsba adta, hogy az egyedül repülő
pilóták vigyenek magukkal fegyvert arra az esetre, ha kényszerleszállást kell
végrehajtaniuk és valamilyen veszéllyel találkoznak a földön.
Catherine összetört Tiger Mothja még mindig ott állt a kifutópálya végében. Furcsa,
gondolta. Noha talán csak sokára lehet megjavíttatni a gépet, biztosra vette, hogy több
részét érdemes lett volna leszerelni és biztonságba helyezni. A szabadban a fém
alkatrészek csak megrozsdásodnak, a faváz és a bőrborítás pedig egyszerűen szétmállik.
Séta közben a füvet pásztázta. Ismét látta a mély barázdákat, amiket Cavendish
Harvardja szántott, miután a kereke belehuppant a földi malac gödrébe. Catherine
kétfedelűjének halványabb nyomait is megtalálta, amiket az utolsó leszálláskor hagyott. A
fű helyenként majdnem a térdéig ért, és úgy tűnt, elég gyorsan ki szokott egyenesedni,
különben sokkal több nyom maradt volna Catherine többi, a balesetet megelőző leszállása
után. Nem lehetett biztos benne, de nem úgy tűnt, hogy a leszállópályát rajta,
Cavendishen, valamint Catherine-en kívül bárki is használta volna a közelmúltban.
Cavendish és Catherine. Megfordult, és elindult vissza, a hangárhoz.
Tekintélyes méretű építmény volt. A legtöbb magánrepülőtéren éppen csak egy nyitott
oldalú szárnyék alá tolták be a tulajdonos gépét. Ez viszont teljesen zárt épület volt, bádog
tolóajtóval. Kényelmesen elfért benne Catherine Tiger Mothja és egy szerelőműhely. A
fehérre festett ajtó forró volt. Megmarkolta a fogantyút, és elkezdte félretolni.
Odabentről zaj hallatszott, mire riadtan hátrált egy lépést. Előrántotta a pisztolyát és a
hüvelykujjával hátrahúzta a gyújtószeget. A szíve hevesen vert, a szája kiszáradt. Az egyik
lábával végigtolta az ajtót a sínen, és közben felemelte a pisztolyt.
Belül sötét volt. Szaporán pislogott, mert a világosból belépve a szeme néhány
pillanatig nem tudott alkalmazkodni a félhomályhoz. A fal mellett elrohant egy árnyék.
Arra fordította a fegyvert, de nem lőtt. Bal felől csattanást hallott, és megpördült. Az
ujjával már elkezdte meghúzni a ravaszt, amikor meghallotta a morgást, majd a vad
rikoltást: Hu-hú!
Leengedte a pisztolyt és elnevette magát, mert egy nagy pávián ugrott elő a sötétből és
rohant ki mellette a szabadba. Eltette a fegyvert és körülnézett.
A hangár üresen állt. Repülőgép legalábbis nem volt benne. Az egyik fal mellett
megpillantott egy munkaasztalt és egy szekrényt, feltehetőleg tele szerszámokkal. A
padlón negyvennégy gallonos benzineshordók sorakoztak, de amikor megrugdosta őket,
mind üresen kongott. Catherine tehát igazat mondott a vészes üzemanyaghiányról. A
betonpadlón nem csillogtak friss olajfoltok, semmi sem utalt arra, hogy egy ideig itt állt
volna egy repülőgép. Az épület végében megtalálta a lyukat, ahol a pávián bejutott. A
padló fölött néhány deszka megadta magát a termeszeknek, így a főemlős könnyűszerrel
ki tudta törni. Más látnivaló nem akadt.
Bryant lassan kisétált a hangár elé, a napsütésbe. Rágyújtott egy cigarettára, és azon
töprengett, mihez kezdjen ezután.
Reitz meglepve és riadtan nézte a ranch fölött köröző repülőgépet. Örült, hogy a
hosszabb utat választva megkerülte a leszállópályát, nem pedig átvágott rajta, de így is
átélt néhány aggodalmas pillanatot, amikor az alacsonyan szálló gép hangja megijesztette
a lovait.
Most egy marulafa vastag törzse mögött feküdt, és a repülőst nézte a Mauser
távcsövében. Ebből a távolságból könnyen leszedhette volna a férfit. Alig kétszáz méter,
és a bolond mozdulatlanul állt a nyílt terepen. Könnyűnek tűnt, de a látszólag egyszerű
megoldás több problémát teremtett volna, mint amennyit megszüntetett. Meg kellett volna
szabadulnia a holttesttől, és nem tudhatta, mikor indulnak a pilóta keresésére a társai. Nem
tudott repülőgépet vezetni, és egyedül nem bírta volna betolni a hangárba, hogy elrejtse.
Akármennyire is vágyott rá, hogy lelője ezt a repülőst – aki mindent megtestesített, amit
Reitz a britekben gyűlölt –, nem fogja meghúzni a ravaszt.
A férfi a gondolataiba merülve szívta a cigarettáját. Reitz remélte, beül a gépébe és
elrepül. Kíváncsi lett volna, mit keresett a hangárban.
A férfi megmozdult, és Reitz követte a Mauser csövével. Nem a repülőgépéhez ment,
hanem megfordult és céltudatosan elindult a leszállópályát a házzal összekötő földút felé.
Reitz még az előző megfigyelőhelyéről látta az utat. Miután alaposan szemügyre vette az
épületet és a személyzet szállását a dombtetőn, arra a következtetésre jutott, hogy
mindegyik üres. Nem értette, miért arra megy a pilóta. Talán eltévedt, vagy kifogyott az
üzemanyaga, és segítséget akart kérni vagy telefonálni a támaszpontjára. Nem számított.
Csak az számított, hogy sikerül elkerülnie a katasztrófát, és egy kis szerencsével, meg
Isten jóindulatával képes lehet még egy angolt kiiktatni a háborúból.
Úgy becsülte, a leszállópálya egy kilométerre lehet a háztól. Legalább húsz perc, amíg a
pilóta oda-vissza megteszi az utat. Az is eltart egy ideig, míg rájön, hogy senki sincs
otthon, tehát összességében akár fél órája is lehet. Rengeteg idő. A pilóta közben eltűnt a
szeme elől.
Reitz ellenőrizte a lovak béklyóit, aztán átrohant a füves kifutópályán. A repülőgéphez
érve megállt, ott lekuporodott az egyik szárny árnyékába. Körülnézett, és elégedetten
nyugtázta, hogy egyedül van.
A leggyorsabban egy golyóval iktathatta volna ki a háborúból a pilótát, de Reitz most
azt tervezte, hogy az embert és a gépet is elpusztítja. Megkerülte a Harvardot, felmászott a
szárnyra és benézett a pilótafülkébe. Látta, hogy a pilótaülés tulajdonképpen egy nyitott
tetejű, négyszögletes fémdoboz. A pilóta nem párnán ült, hanem az ejtőernyőjén, amit
valószínűleg felcsatolt, amint elfoglalta a helyét. Reitzben felmerült a kérdés, nem
kellene-e az ejtőernyőt is megpiszkálnia, csak hogy biztosra menjen. Ejtőernyős volt,
ismerte az ernyők működését. Ám ha a férfi valahogy mégis leszállna és életben maradna,
kiderülne, hogy megbabrálták az ernyőjét. Márpedig Reitz nem akarta felkelteni a légierő
gyanakvását a küldetése teljesítésének előestéjén.
Megfordult a fejében, hogy kilyukasztja az üzemanyagtartályt, de az sokáig tartott
volna, és keresnie kellett volna valamit, amibe beleengedheti a benzint. Egyébként is, a
pilóta felszállás előtt valószínűleg ellenőrzi az üzemanyagszintet.
Lelépett a szárnyról, előrement a motorhoz, és felnézett rá. Hogyan tehetné tönkre úgy,
hogy nem sokkal a felszállás után leálljon? Megborzongott az izzadt hátát legyezgető
széltől, és támadt egy ötlete. A motorburkolat alatt volt egy nagy, ovális nyílás. Bedugta a
kezét és körbetapogatott. A beömlő kilencven fokban elhajlott felfelé, az alsó hengerek
felé. Annyi tudott a motorokról, hogy működés közben felforrósodnak, ezért hűteni kell
őket. Ha találna valamit, amivel be tudná tömni a beömlőt, feldughatná a függőleges
csőbe, és senki sem venné észre lentről.
Reitz beszaladt a hangárba, felkapott egy faládát meg egy festékfoltos rongyot. Felállt a
ládára, és amilyen mélyen csak tudta, begyömöszölte a rongyot. A repülőgép motorja nem
sokkal a felszállás után nagyon fel fog melegedni. Azt azonban nem tudhatta, pontosan
mikor.
A nagy ház mögött álló, sárból tapasztott, fehérre meszelt, nádtetős kunyhók előtt nem
égtek főzőtüzek. Nem játszottak afrikai gyerekek a kerítéssel körülvett szemétlerakóban,
nem ugatták meg kutyák. A házban szintén nem látta nyomát életnek.
A bejáratot nyitva találta.
– Helló! – kiáltott be Bryant. – Van itthon valaki? – A hangja visszhangzott az üres
épületben. A bakancsa talpa megcsikordult a folyosó padlódeszkáin.
Az étkezőben a hosszú asztalt fehér lepellel takarták le, akárcsak a székeket. Ugyanez a
látvány fogadta a nappaliban. A törtfehér falakon élénkfehér négyszögek mutatták, honnan
akasztották le az olajfestményeket és a családi fotókat. A behúzott függönyök közötti
réseken betűző napfény pászmáiban porszemek táncoltak.
 A konyhában és a hálószobában félig elcsomagolt teáskészleteket talált, a padlón
szétszórt szalmacsomók hevertek. Szemmel láthatólag nem végeztek még a
csomagolással, vagy Catherine egyszerűen ott hagyta néhány holmiját a naftalinszagú
házban. A hálószobában megállt és benézett az egyik ládába, félresöpörve róla a szalmát.
Egy csillogó réz éjjeliedényt talált. Elmosolyodott. Nagyon rusztikus, de valószínűleg
nem illene egy divatos salisburyi házba. Az edény alatt egy halom régi újság és magazin
hevert. Félretolta az edényt, és kivett egy marékkal. A Chronicle 1938. július 8-i,
megsárgult számának az egyik oldalát behajtották. Odalapozott. A cikk Catherine néhai
férjéről szólt, a gazdag hivatásos vadászról, Hugo De Beersről. A vékony, ezüst sörényű
férfi egy elejtett elefánt mellett állt az elmosódott fényképen. Az egyik lábát egy hatalmas
agyaron nyugtatta, amely majdnem olyan hosszú volt, amilyen magas a vadász. „ A
HELYI VADÁSZ ELEJTETTE A FÖLDEK FOSZTOGATÓJÁT.” Bryant visszadobta az
újságot a ládába. A többi magazinban is talált behajtott sarkú oldalakat, és mindegyik cikk
De Beersről szólt.
Már épp vissza akarta tenni azokat is, amikor rábukkant egy sztorira, ami nem a hírek
között vagy az üzleti oldalon szerepelt – úgy tűnt, a lapok legalább annyit foglalkoztak De
Beers vállalkozásaival, mint a vadászataival. Ezen az oldalon a társasági oldalakról
összegyűjtött esküvői képek sorakoztak. Egy 1940 elején készült fotón a ragyogó,
mosolygó Catherine karolt bele egy idős férfibe. A nő szűzies ártatlansággal nézett a
kamerába. Bryant megint elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
Felemelte az éjjeliedényt, hogy visszategye az újságokra, de a kupac tetején megakadt a
szeme egy másik főcímen.
„LELŐTTÉK A NAGYVADVADÁSZT!” – harsogták a kövér betűk. Kivette, a többit
pedig visszatette a ládába. Ekkor köhintést hallott a háta mögött, és meglepetten
megfordult.
– Ah, jó reggelt, sah – mondta egy kék overallt viselő, öreg afrikai férfi.
– Ó, helló, hogy van? – kérdezte Bryant. Az újságot leeresztette maga mellé és félig
bedugta a combja mögé.
– Jól vagyok, sah. Segíthetek valamiben?
Bryant rájött, hogy találkozott már a férfival.
– Maga Kenneth apja.
– Igen, Enoch, sah. Enoch Ngwenya. Én vagyok Isilwane biztonsági főnöke.
Elég fennhéjázó cím volt egy éjjeliőrnek.
– Ah, igen. Enoch. Hogy van a betegsége, Enoch?
– A gyógyszer sokat segít, sah. Az asszonyom elment… – intett körbe az üres szobán
Enoch.
– Igen, látom. Mondta, hogy Salisburybe költözik, de azt hittem, ma még talán itt
találom. A kifutópályán szálltam le.
– Igen, sah – húzta össze a szemét Enoch.
 Bryant észrevette, hogy az öreg egyik szeme feldagadt, a másik fölött pedig hosszú,
varas seb húzódik. A seb körül és az arcán duzzadt volt a bőr.
– Kenneth mondta, hogy megsérült, Enoch. Hogy történt?
– Sah?
– A szeme.
– Ó – hajtotta le a fejét az öreg egy pillanatra. – Megrúgott az egyik ló, sah. Baleset
volt.
– Kenneth azt mondta, egy férfi tette ezt magával. Mrs. De Beers valamelyik barátja?
– Az asszonyom elment, sah – ismételte meg Enoch.
Bryant nem tudta, hogy angolul nem beszél-e elég jól az öreg, vagy szégyell – esetleg
fél – válaszolni a kérdésére.
– Kenneth a barátom, Enoch. Ha valaki bántotta, szólhatunk a rendőrségnek.
Az öregnek elkerekedett a szeme.
– Nem, sah. Jól vagyok. Csak beütöttem a fejem. – Megdörzsölte a halántékát, és
kényszeredetten elmosolyodott.
– Volt itt egy férfi Mrs. De Beersnél?
– Az asszonyom elment, sah – mondta Enoch.
Bryant feladta. Kenneth majd kitalálja, hogyan segíthetne az apján.
– Hol vannak a többiek, Enoch?
– Mrs. De Beers elküldte őket, sah. Csak én maradtam itt. Az új feladatom az, hogy
vigyázzak az üres házra, de az asszonyom azt mondta, előbb vegyek ki két hét
szabadságot.
Bryant látta a bánatot és a megkönnyebbülést az öreg szemében. Megmaradt a munkája,
még ha unalmas is lett.
– A többiek nagyon szomorúak voltak?
– Mindenkinek kell a munka, sah – vont vállat Enoch.
Bryant nem sokat látott Catherine viselkedéséből, de meglepte, milyen durván és
lekezelően bánt a személyzetével. Rengeteg ízléstelen kifejezést tudott az afrikaiakra, és
igyekezett a lehető legtöbbet használni is Bryant társaságában. A férfit kívülállóként,
külföldiként ez megdöbbentette, de nem szólt semmit.
– Mikor ment el, Enoch?
– Ma reggel, nagyon korán, sah. Azt mondta, égessem el azokat az újságokat, sah –
mutatott a ládára az öreg. – Az asszonyom nekem adta az éjjeliedényt, sah – tette hozzá
büszkén.
– Jó magának, pajtás. – Bryant el tudta képzelni, hogy nevetett Catherine a kétes
elismerésen, amit az éjjeliedénnyel a „biztonsági főnökének” kifejezett.
 – Biztos vagyok benne, hogy az asszonyom nem bánja, ha elvisz egy újságot, sah –
bökött az állával Enoch a Bryant kezében lévő lap felé.
Bryantre hirtelen rátört a bűntudat, mint amikor rajtakapnak egy tolvajt. Minél
hamarabb el akart menni a házból. Majd megpróbálja telefonon elérni Catherine-t. Azt
mondta, a Meikles Hotelben fog megszállni, amíg be nem rendezi az új házát.
– Köszönöm, pajtás – biccentett oda Enochnak, és miközben kiment, begyömöszölte az
újságot a nadrágja zsebébe.
Sietve elindult a földúton vissza a gépéhez.
– Tolvaj! – morogta maga elé. Rápillantott az órájára. Elmúlt dél. Rengeteg apró, de
halaszthatatlan feladat várta még a másnapi parádéval kapcsolatban. Késő éjszakáig
dolgozhat. A legjobban egy hideg sörre vágyott.
Megkezdte a Harvard felszállás előtti ellenőrzését. A gép gyönyörűen repült
Bechuanaland fölött, nem látta olajfolyás nyomát a motor körül. Végignézett a törzs
mellett, ellenőrizte a farokkormányt, végighúzta a kezét a magassági és az oldal
kormánylapokon. Ellenőrizte a szárnyakat, majd a futóművet, hogy nem szivárog-e a
hidraulika. Mivel sokáig távol volt a géptől, megforgatta a propellert, ahogy a szerelő
Kumalóban, hogy egyenletesen eloszlassa a motorban az olajat.
Gyorsan bemászott a pilótafülkébe, és végigment az ellenőrzőlistán. Minél hamarabb
felszáll, annál hamarabb szívhat egy kis hűs levegőt. A motor köhögve életre kelt. Az olaj
hőmérséklete elérte a negyven fokot, úgyhogy kinyitotta a beömlőnyílást. Minden rendben
lévőnek tűnt.
Amint elszakadt a füves talajtól, azonnal behúzta a futóművet. Várta a tiszta égbolt és a
tökéletes repülőidő.
– Krisztusom, életem végéig bírnám ezt csinálni! – mondta fennhangon, aztán
elmosolyodott a szavaiban rejlő irónián.
– Lovejoy rendőrnő – hajolt be a kumalói légi támaszpont vörös-fehér csíkos sorompója
előtt megálló rendőrségi autó ablakán Henderson őrmester –, ez alkalommal minek
köszönhetjük a felbecsülhetetlen örömet, amit a látogatása okoz?
Pip megpróbálta felvillantani legzordabb mosolyát, pedig nagyon volt kedve
mosolyogni. Felismerte a zavargásnál látott őrmestert, és utálta, ahogy a mellét bámulta.
– Beszélnem kell magával és mindenkivel, aki Felicity Langham halálának az éjjelén
szolgálatban volt.
– Velem?
Henderson mézesmázos magabiztossága szertefoszlott, és rémület ült ki az arcára. Pip a
benne tomboló harag ellenére most őszintén el tudott mosolyodni. Megvoltak a
munkájának a maga előnyei.
– Ne aggódjon, őrmester. Nem azért jöttem, hogy letartóztassam magát.
Henderson felhorkant, és odabiccentett az aszkarinak, hogy nyissa fel a sorompót.
– Ott megállhat! – mutatta.
 Pip behajtott, a mellette ülő Hayes pedig megigazította az övét.
– Van valami maga meg Bryant közt? Tudja, hogy meg kell mondania, ha van –
követelte.
– Nincs – rázta meg a fejét a nő, aztán leállította a motort és kiszállt a kocsiból.
– Akkor meg mi ez az egész? – kérdezte Henderson, miközben Lovejoy és Hayes
bementek az őrházba és levették a kalapjukat. – És mikor lógatják már fel végre azt a
fekete rohadékot Langham meggyilkolásáért?
Pip összepréselte az ajkait. Henderson egy összecsukható tábori széken ült egy
fémasztal mögött, hátradőlve, a tarkóján összekulcsolt kézzel.
– Nem bánja, ha leülünk? – kérdezte Pip csípősen.
– Ahogy tetszik – felelte Henderson. – Keksszel és teával viszont nem szolgálhatok.
A nő elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést.
– Látni akarom a szolgálati naplót, hogy ki távozott és ki érkezett Miss Langham
meggyilkolásának éjszakáján és az azt követő reggelen.
– Ez nem lesz olyan könnyű, mint hiszi – rázta meg a fejét Henderson. – Csak a
járművek mozgását naplózzuk, az emberekét nem, és a járművek közül is csak az
érkezőket. Amikor valaki kimegy, akár kocsival, az az ő dolga. Inkább az érdekel minket,
hogy illetéktelenek ne jussanak be. Egyébként mi a baj? Letartóztatták a gyanúsítottat.
Vádat is fognak emelni ellene, nem?
L

– Még folyik a nyomozás – felelte Pip. – Most pedig, ha lenne szíves elővenni a
naplót…
– Azt hiszik, a kaffernek bűntársa is volt? A mi fiaink között ugyan nem, az már biztos!
– A naplót, legyen szíves, őrmester.
Henderson összeráncolta a szemöldökét.
– Sixpence! – üvöltötte el magát.
A betonon szegecses bakancsok csattogtak, majd egy egyenruhás aszkari csörtetett be a
helyiségbe és vágta magát vigyázzba.
– Őrmester úr!
– Hozza ide a múlt heti szolgálati naplót, Sixpence! – parancsolta Henderson.
– Az érkező járműveket ellenőrzik… mármint átkutatják? – kérdezte Pip, miközben az
aszkarira vártak.
– Nem, ha ismerjük a sofőrt, vagy rendben vannak a papírjai.
– Mit tud a feketepiaci benzinkereskedelemről? – szólalt meg most először Hayes.
– Jézusom! Hát erről van szó? Azt hiszik, Langham üzérkedésbe keveredett?
– Csak kérdeztem valamit – meredt rá Hayes.
 – Tudom, hogy létezik, gondolom, hasonlóan, ahogy Angliában. Azt is tudom, hogy a
fejeseknek minden csepp benzinnel el kell számolniuk, amit a támaszponton
felhasználnak. A légierőtől nem kerül ki benzin a feketepiacra… és ez olyan biztos, ahogy
itt ülök. Az öreg Bryant felakasztaná, lefejezné és felnégyelné azt, aki megpróbálja.
– De a katonák… a tisztek ettől még vehetnek benzint a feketepiacon, nem? – vetette fel
Pip.
Henderson elgondolkodott a kérdésen és a válaszon.
– Néhány embernek van itt saját kocsija. Vagy motorja. Valahonnan szerezniük kell
üzemanyagot. Nagy ez a maguk országa. A jegyre adott adagból nem lehet messzire jutni.
– De a beérkező járműveket nem kutatják át illegális üzemanyag után, igaz? – kérdezte
Hayes.
– Nem – rázta meg a fejét Hayes. – Miért tennénk? Azt mondanám, az a maguk dolga.
Ah, már itt is van! Jól van, Sixpence. – Henderson elvette a naplót az aszkaritól, és intett,
hogy leléphet. Kinyitotta a könyvet, majd keresni kezdte a kérdéses dátumot.
Pip odapillantott az oldalra, amit Henderson tanulmányozott, bár csak fejjel lefelé
láthatta a székéről. Észrevette, hogy a támaszpontra érkező járműveken és személyeken
kívül a telefonon érkező üzeneteket és a meghozott intézkedéseket is rögzítik.
– Éjszaka is fogadnak hívásokat? – kérdezte.
Henderson fel sem nézett, úgy bólintott.
– Igen. A telefonközpontban csak reggel nyolctól délután ötig dolgoznak. Egyébként itt,
az őrházban csörög a telefon. Nem tudom, találnak-e valami érdekeset. Csendes éjszaka
volt, ahogy látom. De lehet, hogy meg kellene várnunk az adjutánst, mielőtt kiadok a
kezemből egy hivatalos dokumentumot.
– Még mindig repül? – kérdezte Pip.
– Nem láttam leszállni.
– Hozhatok bírósági végzést – mondta a nő.
Henderson fagyosan méregette, aztán ismét belepillantott a naplóba.
– Nincs itt semmi különös – vont vállat, aztán áttolta a könyvet az asztalon.
Pip végighúzta az ujját a Felicity meggyilkolásának éjszakáján tett bejegyzéseken.
Érkezett néhány szállítmány, és egy busz éjfélkor, amely az eltávozáson lévő katonákat
vitte vissza a városból. Aztán végigfutott a hátán a hideg.
– Ez mi? Telefonüzenet Bryant századparancsnoknak, 22.25-kor?
– Az, ami oda van írva. Valaki fél tizenegykor kereste – vetette oda Henderson.
– Hogyan tudhatnánk meg, mi volt az üzenet? – kérdezte Pip.
– Miért akarja tudni, mit üzentek az adjutánsnak?
– Mint mondtam, Henderson őrmester – mondta fagyosan, a legkevésbé sem udvariasan
Pip –, visszajöhetek bírói végzéssel is.
 Henderson arcán lassan felderengett a megértés mosolya.
– Nos, azt hiszem, ide tudom hívni azt, aki aznap éjjel szolgálatban volt.
– Nagyra értékelnénk – biccentett Hayes őrmester.
– Kinek a neve áll annak az oldalnak a tetején, a szolgálatos altiszt rovatban? – kérdezte
Henderson Piptől.
– Evans tizedesé – nézett le a könyvre a nő.
– Ja, igen, az egyik fegyverjavító. Sixpence! – Az afrikai visszaügetett a helyiségbe és
vigyázzba vágta magát. – Legyen szíves, száguldjon át a fegyvertárba, keresse meg Evans
tizedest.
– Sah! – tisztelgett az aszkari, majd kiviharzott.
Pip átnézte a többi bejegyzést, és a szíve egyre hevesebben vert.
– Itt az áll, hogy Bryant századparancsok 07.45-kor lépett be a támaszpont területére a
Miss Langham megtalálása utáni reggelen.
– Bryant neki azt mondta, hogy azon az éjjelen a szobájában ivott, és olvasás közben
elaludt. Arról egy szót sem szólt, hogy bármiért is kiment volna a támaszpontról.
– Mi ez a hirtelen támadt érdeklődés az adjutáns iránt? – vonta fel a szemöldökét
Henderson.
– Mikor szokta elkezdeni a munkát a századparancsnok? – kérdezte Pip.
– Mint a többiek, reggel nyolckor. De azért ez különös.
– Mi? – nézett fel rá Pip.
– Ő meg Langham… szóval volt köztük valami?
– Ez nem tartozik magára, őrmester – felelte Pip.
– Azt akarják, hogy együttműködjek magukkal, elpocsékolják a fél napomat, de azt
persze nem árulják el, mint egyik hivatásos a másiknak, hogy miről van szó.
– A polgári rendőrségi nyomozások részleteit mindig bizalmasan kezeljük – felelte Pip.
– Akkor menjen, szerezze meg azt a végzést. Nekem dolgom van – tolta hátra a székét
Henderson, mintha fel akarna állni.
Szemét, gondolta Pip. A fickó valami szaftos pletykát akart, amit aztán szétkürtölhet a
támaszponton. Végzést elég nehezen tudott volna szerezni, de meglett volna az az
elégtétele, hogy látja Hendersont meghajolni a törvény hatalma előtt. Mindenesetre nem
bánta volna, ha valahogy meg tudja győzni. Ő is hátratolta a székét, örülve, hogy a szaván
foghatja Hendersont.
Hayes viszont ülve maradt.
– Azt hittem, a légierő nem nézi jó szemmel a különböző rangúak közötti barátkozást –
szólalt meg.
Pip meglepetten nézett rá. Henderson ülve maradt.
 – Így van. A tisztek nem kerülhetnek túl bizalmas viszonyba a legénységi állománnyal.
Nem tesz jót a fegyelemnek. Aláássa a morált.
– Nem festene jól a szolgálati lapon. Hatással lehet az előléptetésre – folytatta Hayes.
Henderson elmosolyodott.
– Ha arról beszélünk, akire gondolok, akkor neki ez nem sokat számít. Elért a csúcsra,
ahogy mondani szoktuk. És nem a legkiválóbb szolgálati lappal.
– Akkor, gondolom, nincs mit veszítenie azzal, hogy rászáll egy csinos
segédszolgálatosra. Valószínűleg elmesélte a háborús élményeit, hogy megpuhítsa,
mondhatni.
Henderson felkuncogott.
– Ha így lett volna, akkor hazudott volna. Azt beszélik, cserbenhagyta az egyik
bajtársát. Hagyta benn égni egy lezuhant gépben.
Pip a homlokát ráncolta. Nem tetszett neki a beszélgetés fordulata. Ennek ellenére még
kiderülhetett, hogy az ausztrál profi hazudozó. Etikátlan és erkölcsileg elfogadhatatlan
volt, ahogy Hayes információmorzsákat vetett Henderson elé, hogy szóra bírja. Azonban
elérte a célját, úgyhogy Pip inkább hallgatott.
– Csinos lány volt ez a Felicity Langham – állapította meg Hayes.
– Ebben is igaza van – bólintott Henderson. – De mondja, magunk közt szólva,
kételyeik támadtak a kafferral kapcsolatban, akit elfogtak?
– Hát – vakarta meg az állát Hayes –, ahogy arra Lovejoy rendőrnő utalt, nem lenne
helyes belemenni a részletekbe, de mivel mind hivatásosok vagyunk, biztosan egyetértene
azzal, hogy kötelességünk tovább folytatni a nyomozást, ha mondjuk az egyik gyanúsított
elég erős alibit tud állítani.
– Ah! – dőlt hátra Henderson.
Pip azt hitte, a fickónak mindjárt csorogni kezd a nyála.
– Úgy hallottam, megerőszakolták – bökte ki Henderson.
– Nem titok – vont vállat Hayes.
– Tavaly Angliában, a Biggin Hill-i támaszponton nekem is volt egy csúnya
nemierőszak-ügyem. Egy hadnagy meg egy női segédszolgálatos. Kiderült, hogy a szó
bibliai értelmében ismerték egymást, aztán összevesztek. A fickó a nő után ment, és
bántotta. Azt mondják, a tettesek többnyire ismerik az áldozatot.
– Gyakran ez a helyzet – bólintott Hayes.
– Szóval, mi olyan furcsa abban – szólt közbe Pip –, hogy Bryant századparancsnok
negyedórával korábban jött dolgozni a Felicity Langham meggyilkolásának éjszakáját
követő reggelen?
A két férfi összenézett, mintha elítélték volna, amiért félbeszakította burkolt
beszélgetésüket. Henderson felvonta a szemöldökét, mire Hayes bólintott, mintegy jelezve
új bizalmasának, hogy válaszolhat a kérdésre, és talán újabb részleteket is elárul majd az
ügyről, ha elégedett lesz a válasszal. Pip beharapta az alsó ajkát.
– Nos – kezdte Henderson, aztán mosolyogva elhallgatott egy pillanatra –, a helyzet az,
hogy Mr. Bryant a támaszponton lakik.
– Tehát a városban töltötte az éjszakát, talán nem is egyedül? – kérdezte Hayes.
– Nagyon úgy tűnik – dőlt hátra a székében és támasztotta össze maga előtt az ujjai
hegyét Henderson.
– De azt nem tudja, mikor ment el a támaszpontról? – érdeklődött Pip.
– Az ügyeletes altiszt talán tudja – vont vállat Henderson. Hátrafordította a fejét, és
kinézett a mögötte lévő ablakon. Sixpence, az afrikai aszkari egy kék overallos fehér férfi
mellett lépkedve közeledett a járdán.
– Őrmester – biccentett oda a tizedes Hendersonnak, amikor Sixpense kinyitotta előtte
az ajtót. A húszas évei elején járt, és szőke, kócos haja volt. Az arca és a karja lebarnult a
napon, a hónalja alatt izzadságfoltok sötétlettek. Ránézett a rendőrökre, és erős walesi
akcentussal így szólt: – Akármiről is legyen szó, nem én tettem.
– Csak néhány kérdést szeretnénk feltenni – mosolygott rá Pip.
– Gyerünk, Taffy! – szólt rá Henderson. – Hozzon egy széket a másik szobából, és üljön
le közénk.
Evans egy fémszékkel tért vissza. Az íróasztal mellé tette le, közelebb Hendersonhoz,
mint a rendőrökhöz, mintha a felettesétől várt volna védelmet.
– Nem harapnak, Evans – szólt rá az őrmestere.
– Egy éjszakáról és reggelről szeretnénk kérdezni, amikor maga volt az ügyeletes
altiszt, Evans tizedes. Emlékszik arra az éjszakára, amikor holtan találták Felicity
Langhamet?
– Igen, hölgyem. Remélem, felakasztják a rohadékot, aki tette. Elnézést, hölgyem.
– Nincs miért. Sokkal rosszabbat is hallottam már a rendőrségen – mosolygott rá ismét
Pip, hogy megnyugtassa. – Itt van előttem a szolgálati napló, benne a maga
bejegyzéseivel. Szeretné megnézni?
Evans a fejét rázta.
– Jó a memóriám. És arra az éjszakára különösen jól emlékszem.
– Aznap este 10.25-kor átvett egy Bryant századparancsnoknak szóló telefonüzenetet.
Emlékszik rá?
A férfi összeráncolt homlokkal koncentrált.
– Ó, igen, egy nő kereste – húzódott mosolyra a szája. – Nem a parancsnok az egyetlen,
akit az éjszaka közepén keres egy helyi lány. De mindenesetre meglepett, hogy a
parancsnokot egy nő keresi.
– Meglepte?
– Tisztelettel, hölgyem, de nem olyannak ismertem meg, aki sokat jár szórakozni és
élénk társasági életet él. – A tizedes rápillantott Hendersonra, aki bólintott és egyetértően
elmosolyodott.
– Ki volt a nő, aki kereste?
– Attól tartok, azt már nem tudom. Épp dolgom volt a kapunál, ha jól emlékszem, egy
repülőgép-alkatrészekkel teli teherautót ellenőriztem, amely Dél-Afrikából érkezett.
Pip belenézett a naplóba, és megtalálta a bejegyzést. A teherautó két perccel a hívás
előtt érkezett.
– Akkor hogy tudta egyáltalán felvenni a telefont?
– Szóltam az egyik aszkarinak, hogy vegye fel. Kikiáltott az ablakon, míg a
teherautónál voltam, tudja, és azt mondta, hogy egy nő keresi a századparancsnokot.
Dolgom volt, úgyhogy azt feleltem, írja le a nevét meg a telefonszámát, és majd szólunk a
parancsnoknak, hogy kereste.
Pip próbálta leplezni a bosszúságát.
– Beszélhetnénk azzal az aszkarival?
– Wilfred volt az, őrmester – nézett Evans Hendersonra.
– Akkor nincs szerencséjük – ingatta a fejét Henderson. – A múlt héten meghalt az
anyja. Elengedtem, és elutazott az ország másik végébe, Gwelóba. Legalább két hétig lesz
távol.
– De gondolom, megkérdezhetik a századparancsnokot is – vetette fel Evans.
– Pillanatnyilag ő sincs itt. Elrepült – közölte Henderson.
– Általában hogyan továbbítják az üzeneteket? – kérdezte Pip.
– Arra emlékszem, Wilfred azt mondta, a nő nagyon izgatottnak tűnt, úgyhogy azt
mondtam, vigye el a nevét meg a számát a tiszti kantinba, és hagyja ott a parancsnoknak.
Lehet, hogy felébresztették és szóltak neki. Nem tudom. Azt sem tudom, mely pincérek
dolgoztak aznap éjjel a kantinban.
Újabb falba ütköztek. Pip ránézett Hendersonra.
– Utánanézhetünk – mondta lassan az őrmester –, de el fog tartani egy ideig.
– Richards tizedes a századirodáról talán emlékszik – vetette fel Evans. – Azt mondtam
Wilfrednek, másolja le az üzenetet és reggel tegye be a századirodára is.
– Nagyon előrelátó volt, tizedes – jegyezte meg Pip.
– Egyszer nem jutott el egy üzenet az ezredeshez, és jól seggbe rúgtak meg lehordtak,
már elnézést a kifejezésért, úgyhogy azóta igyekszem fedezni magam, amikor a tisztekről
van szó.
Pip bólintott. Paul tehát vagy kapott üzenetet aznap éjjel egy ismeretlen nőtől, vagy
nem.
– Felhívom Richardsot – közölte Henderson, mintha olvasott volna Pip gondolataiban.
Miközben az őrmester tárcsázott, és várta, hogy Richards felvegye, Pip visszafordult
Evanshez.
– Emlékszik rá, hogy Bryant századparancsnok elhagyta-e a támaszpontot azon az
estén?
– Azokat nem írjuk be a naplóba, hölgyem, akik kifelé mennek – vont vállat Evans.
– Igen, tudom. De kérem, gondolkodjon! Emlékszik, hogy látta?
Evans a mennyezetre meredt, és megint összeráncolta a szemöldökét.
– Tényleg nem tudnám megmondani. Sokan mentek ki aznap este a városba… láthatja a
későbbi bejegyzésekből, az érkezőkről. Meg aztán volt még három teherautó, amit meg
kellett nézni. Aztán jött a hír Felicity Langhamről, és nagy volt a jövés-menés reggel.
Maguk is itt voltak, ha jól emlékszem.
Pip ismét bólintott. Rápillantott a naplóra, és látta, hogy beírták az érkezésüket.
– Várjon csak! – szólalt meg Evans. – Belenézhetnék a könyvbe? Azt hiszem,
emlékszem, hogy a századparancsnok reggel visszajött a támaszpontra.
– Pontosan úgy van, ahogy mondja – fordította felé a naplót Pip, rátéve az ujját a
bejegyzésre.
– Ez az. Emlékszem, arra gondoltam… mondjuk úgy, arra gondoltam, az öregnek a
változatosság kedvéért talán volt egy kellemes éjszakája.
Pip biztatóan rámosolygott a fiatal tizedesre.
– Igen, úgy volt – gondolt vissza Evans. – Reggel jött meg, kocsival, nem sokkal
azelőtt, hogy megtudtuk, mi történt Felicityvel. Gondolom, ez válasz az előbbi kérdésére.
Wilfred biztos megtalálta az üzenettel a kantinban, és a parancsnok kiment, hogy… izé…
találkozzon a szóban forgó hölggyel.
– Lehetséges – bólintott Pip. Megint kezdett rátörni a korábbi hányinger.
– Richards? Henderson őrmester vagyok. – A többiek elhallgattak. – Emlékszik a
Langham meggyilkolása utáni reggelre? Igen, mind sajnáljuk. Van itt két rendőr, és tudni
szeretnék, kapott-e aznap reggel másolatot egy Bryant századparancsnoknak szóló
üzenetről.
Pip, Hayes, de még Evans is feszülten nézte Hendersont.
– És nem jutott eszébe, hogy bárkinek szóljon róla? – kérdezte néhány másodperc
múlva Henderson. – Nem, gondolom, igaza van.
– Újabb szünet. – Nem, nem kell tudnia, mi ez az egész. Az adjutáns nem jött még
vissza?
Megvárták, míg a vonal másik végén lévő férfi válaszolt.
– Jól van. Tegye meg, hogy felhív, amikor leszállt. – Henderson letette, és hátradőlt a
székén. – Evans, rendőr barátaink engedelmével most elmehet.
Evans kissé csalódottnak tűnt, amikor Pip bólintott.
– Köszönjük, tizedes, csak ennyit szerettünk volna kérdezni magától. Nagyon sokat
segített.
– Nos? – nézett Hayes Hendersonra, miután a tizedes kiment.
Henderson nem tudta elfojtani a mosolyát.
– Az üzenet – hallgatott el, kiélvezve a türelmetlen pillantásokat
– Felicity Langhamtől jött.
– Bingó! – kiáltott fel Hayes. – Beszélnünk kell Bryanttel.
– Hallotta, megkértem Richardsot, hogy szóljon, amikor a századparancsnok leszáll.
Megvárják itt, vagy inkább hívjam majd fel magukat? – kérdezte Henderson.
Pip tudta, hogy egyvalamit még el kell intézniük, mielőtt odaállnak Paul Bryant elé.
– Most vissza kell mennünk a rendőrségre – felelte.
– Vissza? – nézett rá Hayes.
– Igen. De lenne még valami, amiben segíthet – fordult Henderson felé a nő.
– Bármiben – vágta rá az őrmester, és látszott, hogy őszintén gondolja.
– Szükségem lenne egy fényképre Bryant századparancsnokról.
Pip és Hayes bementek a kapitányságra. A nő három, a Bulawayo Chronicle régebbi
számaiból kivágott lapot szorongatott a kezében. Végigmentek a folyosón a zárkákhoz,
ahol Hayes szólt az ügyeletesnek, hogy nyissa ki Innocent Nkomo celláját.
Az első kivágott lapon a kumalói légi támaszpontról a Chronicle-ben megjelent
számtalan cikk egyike szerepelt. Ez, amit Henderson az őrház faliújságjáról vett le,
konkrétan egy helyi iskoláscsoport látogatását örökítette meg. A gyerekeket Paul Bryant
századparancsnok vezette körbe – nyilván ez is hozzátartozott az adjutánsi
kötelességeihez. A cikkben szerepelt egy fénykép is: Bryant egy Harvard szárnyán állva
hajolt egy kisfiú fölé, aki a pilótafülkében ült. Bryant mosolygott, de a szemén látszott,
hogy a pokolba kívánja az egészet. Pip levett még két újságkivágást a faliújságról, két
másik pilóta vagy katona képével. Mindhárom férfinak sötét haja volt, és mindhárman
húsz-harminc év közöttinek látszottak.
A rendőr elfordította a kulcsot a cella zárjában, és az ajtó nyikorogva kitárult.
– Talpra, bogaram! – szólt rá Nkomóra, aztán magára hagyta a foglyot Hayesszel és
Lovejoyjal.
Beléptek a cellába.
– Üljön le, Innocent – mondta Pip. A fekete férfi engedelmeskedett, és leült a priccsére.
– Azért jöttek, hogy felakasszanak? – kérdezte.
– Vigyázz a mocskos szádra! – förmedt rá Hayes. – Még nem vagy szabad ember.
Innocent felnézett a testes őrmesterre, aztán Pipre. Látta, hogy ismét felcsillan a remény
elkerekedett szemében, ahogy megértette, mit jelenthetnek Hayes szavai.
– Bocsánat. Mit tehetek még, hogy bebizonyítsam, nem én öltem meg azt a nőt?
 Pip előrelépett és letette a három újságkivágást a fogoly mellé az ágyra. Mind a három
képet körbehajtogatta, hogy Innocent ne olvashassa ki a szövegből a neveket.
– Nézze meg ezt a három férfit. Azt akarom, hogy mondja meg, felismeri-e
bármelyiket, és ha igen, mikor látta utoljára.
– Az a férfi nem egyenruhában volt – kezdte el tanulmányozni a három képet Innocent.
– A légierő tisztjei nem kötelesek egyenruhát viselni, amikor kimennek a támaszpontról
– felelte Pip. Ez is leszűkítette a gyanúsítottak körét, feltéve, hogy a rejtélyes férfi, aki
benzint vett Innocenttől, külföldi repülős volt. A sorozott katonáknak és az altiszteknek a
városban is egyenruhát kellett viselniük.
– Ő az. Ö volt az – bökött rá Innocent az egyik képre.
Pip nem akart odanézni. Odafordult az Innocent háta mögött álló Hayeshez, és az
őrmester alig észrevehetően bólintott. Pip száját epe öntötte el. Nyelt egy nagyot.
– Hol találkozott ezzel az emberrel? – kérdezte, aztán lenézett, és némán elkáromkodta
magát.
– Ő vett tőlem benzint azon a reggelen, amikor megölték azt a nőt. Ő segített kivenni a
kannákat a csomagtartóból. Őt hagytam magára a kocsimnál. Ő lehetett az, aki betette
annak a nőnek a dolgait a kocsimba!
– A következtetéseket hagyd meg nekünk, fiú – mordult fel Hayes.
– Biztos benne, hogy ez az az ember? – kérdezte Pip.
– Biztos vagyok – bólintott Innocent.
Hayes átnézett a fogoly válla fölött.
– Igen, ő az. Elkaptuk a rohadékot!
Pip sarkon fordult és kiment a cellából.
Amint eltűnt az ügyeletes elől, futásnak eredt a folyosón a női vécé felé. Becsapta maga
mögött a fülke ajtaját, és elhányta magát. A szeméből patakzottak a könnyek, ahogy ott
térdelt a vécécsésze előtt.
Shirley, a recepciós, benyitott a mosdóba és bekiáltott:
– Pip? Ott vagy?
Pip megtörölte a száját, és lehúzta a vécét.
– Igen – felelte rekedten. Kinyitotta a fülke ajtaját.
– Istenem, szörnyen nézel ki!
– Kösz – morogta Pip.
– Láttam, ahogy végigfutottál a folyosón. Azt hittem, segítségre szorulsz. Rosszul
vagy? Vagy Charlie miatt…?
– Nem – rázta meg a fejét Pip.
– Nem vagy terhes? – vonta fel a szemöldökét Shirley.
 – Nem. – Eszébe jutott, hogy Bryant óvszert használt… és hogy Felicity Langham
összetört testében nem találtak ondót. Hirtelen úgy érezte, megint elhányja magát.
– Mi a baj, kedvesem? Egy férfi? – kérdezte Shirley.
– Az. Sajnos, az.
Harold Hayes egy szót sem szólt, miközben a Salisbury Roadon kihajtottak
Bulawayóból, de Pip észrevette, hogy vigyorog, amikor jobbra fordul és kinéz az oldalsó
ablakán.
Biztos az jár a fejében, hogy ő csak egy ostoba nő. Teljesen üresnek érezte magát.
Amikor megálltak a kumalói sorompó előtt, az ügyeletes altiszt behajolt az ablakon és
üdvözölte őket.
– Bryant századparancsnokhoz jöttünk – mondta Hayes.
– Attól tartok, nincs itt. Még nem tért vissza – felelte a férfi brit akcentussal.
– Értem. Szóljon a támaszpont parancsnokának, hogy beszélni szeretnénk vele – felelte
Hayes.
– Várjanak egy percet. Felhívom az ezredes irodáját. Viszont szükségem lenne a
nevükre.
– Hayes őrmester és Lovejoy rendőr. Nagyon fontos és sürgős ügyben.
– Biztos vagyok benne, főnök – felelte a tizedes.
– Az ezredessel hadd beszéljek én – mondta Hayes, miközben a tizedest várták.
Pip bólintott. Alig tudott józanul gondolkodni. Hol szomorúság tört rá, és majdnem
sírva fakadt, hol izzó düh öntötte el a becsapottság és a hazugságok miatt. Alig tudta
felfogni annak a súlyát, amit Paulról kiderített, és hogy milyen következtetést kell abból
levonnia. Nem tudott gratulálni magának a gyilkossági ügy megoldásáért
– Hayes pedig soha nem fog –, és ha nem tévedett Bryant kapcsán, akkor egy még
Charlie-nál is borzalmasabb férfiba szeretett bele. Azt kívánta, bár ott lenne Paul, hogy
szembesítse a gyanújával, ám lénye egy másik része arra vágyott, hogy inkább tűnjön el
örökre, és ne kelljen megbizonyosodnia róla, amit kiderített.
– Az ezredes fogadja magukat – tért vissza néhány perc múlva a tizedes. – Tudják,
merre kell menni?
– Igen – bólintott Hayes.
Egy aszkari felemelte a sorompót, Hayes pedig elhajtott az őrház mellett a támaszpont
főépületéhez a fehérre festett kövekkel szegélyezett, frissen fölsepert úton. Helyenként
fekete munkások és egyenruhás katonák gereblyézték a leveleket, tisztogatták az
állványcsöveket és mosták a járműveket. Egy tizedes vörös arccal parancsokat üvöltött
egy menetelő tízfős aszkariszakasznak. A feketék szegecses bakancsai egyszerre
csattantak az aszfalton, amikor megálltak, aztán csináltak egy hátraarcot, és elindultak
vissza, a kapu felé. Pip sejtette, hogy a lázas készülődés a másnapi parádénak és Smuts
meg Huggins látogatásának szól. Hayes megállt a kocsival a főépület előtt.
Pip ólomsúlyúnak érezte a lábát, miközben felvonszolta magát a lépcsőn és követte
Hayest az ezredes irodájába. Egy egyenruhás rhodesiai segédszolgálatos teával kínálta
őket, de Hayes mindkettejük nevében nemet mondott.
Kinyílt az ajtó, és egy magas, vékony, kopasz tiszt állt mögötte.
– Stephen Rogers ezredes vagyok. Üdvözlöm önöket.
Hayes kezet fogott vele, és bemutatta Pipet.
– Foglaljanak helyet – invitálta be őket Rogers. Leült az íróasztala mögé, és feltette
összekulcsolt kezeit. – Miről van szó?
– Ugye tud a Felicity Langham meggyilkolása ügyében folytatott nyomozásról? –
kérdezte Hayes.
– Természetesen.
Átkozottul ostoba kérdés, gondolta Pip. A támaszponthoz vezető úton elnyomta a
becsapottságérzetét, hogy hűvösen, professzionálisan tudja szemlélni a legújabb
fejleményeket. Nem volt könnyű. Vett egy nagy levegőt, megacélozta magát, és így szólt:
– Új bizonyítékok birtokába jutottunk, amik arra utalnak, hogy az egyik tisztje is érintett
a bűntényben.
A két férfi úgy nézett rá, mintha meglepte volna őket, hogy tud beszélni.
– Úgy véljük, az egyik embere ölte meg Miss Langhamet – tette hozzá Hayes.
– Micsoda? – vonta fel Rogers a szemöldökét. – Nem értem. Azt hittem, már
letartóztatták a gyilkost. Egy feketét, ha jól tudom.
– Tudott róla, hogy Bryant századparancsnok szexuális viszonyt folytat Miss
Langhammel? – kérdezte Pip.
– Nem, természetesen nem! – felelte Rogers. – Azt akarja mondani, hogy…?
Pip hagyta, hogy a kérdés a levegőben lebegjen egy pillanatig. Az ezredes arcát
figyelte, és úgy látta, igazat mond.
– Csak azt mondom, bizonyítékunk van arra, hogy Miss Langham kereste Bryant
századparancsnokot a halála estéjén, és hogy találkoztak.
– Bryant? – kérdezte hitetlenkedve Rogers.
– Igen. Paul Bryant korábban önként bevallotta, hogy intim viszonyt ápolt Miss
Langhammel. – Noha a Paul elleni bizonyítékok perdöntőek voltak, Pip enyhe bűntudatot
érzett, amiért elárulja a férfi bizalmas közlését.
– Erről most hallok először. És ez a szabályzat megszegése – mondta Rogers. – De mi a
fenéért ölte volna meg?
– Ezt szeretnénk mi is megkérdezni tőle. Úgy véljük, Paul Bryant századparancsnok
megerőszakolta, majd megölte Miss Langhamet, majd elhelyezett néhány tárgyat a
letartóztatott gyanúsított kocsijában. Nem tudjuk, mi vezérelte, amíg ki nem hallgatjuk. De
előbb le kell tartóztatnunk – felelte Hayes.
– Az nehéz lesz – vakarta meg kopasz fejét Rogers.
 – Miért? – kérdezte Hayes.
– Mert eltűnt.
– Micsoda? Megszökött? – vonta fel a szemöldökét Hayes.
Rogers ránézett egy jelentésre az asztalán.
– Ez most érkezett. Bryant ma reggel elrepült Bechuanalandbe, hogy kivizsgálja az
egyik gépünk eltűnését. Körülbelül két órával ezelőtt vészjelzést adott le a rádióján, azt
állítva, hogy a gépe motorja túlmelegedett. Az induanai légi támaszpont egyik Oxfordja
épp a környéken járt, kissé északra Bryant eredeti repülési tervétől, és fogta az adást. Az
Oxford elindult a Bryant által megadott koordináták felé, és amikor odaért, egy égő
roncsot talált a sűrű erdőben, a Gwaai folyó közelében. Az Oxford addig körözött a roncs
fölött, amíg tudott, de a pilóták nem látták nyomát túlélőnek vagy ejtőernyőnek. Már
megszerveztem a földi és légi keresőcsapatot, de még órákba telik, mire odaérnek. Nem is
történhetett volna rosszabbkor. Az egész támaszpontot lekötik Smuts és Huggins
miniszterelnökök holnapi látogatásának az előkészületei. Nem tudom, milyen
bizonyítékuk van Bryant ellen, de átkozott ostobaság volt a részéről, hogy egy ilyen napon
egyáltalán felszállt.
– Tehát amikor azt mondta, hogy eltűnt… – kezdte Pip.
– Amikor azt mondjuk valakire, hogy eltűnt, általában úgy értjük, hogy meghalt –
nézett rá bocsánatkérően Rogers.
15.
Bryant kinyitotta a szemét és felnyögött. Pislogott néhányat, de még ezek az apró
mozdulatok is fájtak. Vér ízét érezte a szájában, és köpött egyet. A látása nem akart
kitisztulni, csak elmosódott, rézvörös foltokat látott. Levelek, gondolta, aztán elájult.
A nap már a látóhatár fölé ereszkedett, amikor ismét magához tért. Körülötte az erdő
aranysárga fényben fürdött, ami olyan kellemes volt a szemnek, olyan megnyugtató, olyan
éteri, hogy egy pillanatig azt hitte, meghalt. Hányingere volt és fájt a hónalja meg a
combja. Felköhögött és körülnézett. Egy fán lógott, de élt.
Eszébe jutott, hogy leadta a vészjelzést a Harvardról, amint rádöbbent a szörnyű
igazságra, hogy a motorja túlhevült, és nem csak a hőmérő romlott el. Hogy történhetett?
Alacsonyan repült – ostoba módon, döbbent rá utólag. Mozgást látott lent, és tízezer
lábról kétezerre ereszkedett, hogy megnézze a nyílt síkságon vágtató zebracsordát, aztán
közben beért az erdő fölé. Idióta, korholta magát. Hányszor hívta fel a kiképzők figyelmét,
hogy verjék az újoncok fejébe, milyen ostobaság puszta szórakozásból alacsonyan
repülni?
Túl alacsonyan repült ahhoz, hogy visszaforduljon a füves ártérhez, vagy elvitorlázzon
az észak-déli irányban futó úthoz, amelyen könnyen végre tudta volna hajtani a
kényszerleszállást. Miközben segítséget kért, meglátta a két párhuzamos aszfaltcsíkot, így
tudta, hogy nincs mesze a Bulawayo és Victoria Falls közötti főúttól.
Egy pillanat alatt kellett döntenie. A szíve most is hevesebben vert, ahogy ott lógott a
mopanifán és visszagondolt a történtekre. Előtte és a két oldalán több mérföldön keresztül
csak az erdő terült el. Nem látott egyetlen helyet sem, ahol kényszerleszállást hajthatott
volna végre az elromlott motorral. Miután a motor leállt, kísérteties csend támadt, s a
helyzet másvilági hangulatát csak tovább fokozta a mozdulatlan légcsavar látványa.
Hátratolta a pilótafülke tetejét, és az arcába vágott a szél. Ezerötszáz lábnál
feltápászkodott és kiugrott. A lelki szemei előtt újra látta, ahogy a Harvard pilóta nélkül
zuhan a fák felé. Nem volt ideje szorosra húzni az ejtőernyő hevedereit, és amikor a fehér
selyemkupola szétnyílt fölötte, heves, fájdalmas rántást érzett a hónaljában és a
combtövében. A zuhanás a földig – illetve majdnem a földig – alig negyven másodpercig
tartott. Nem volt ideje jellegzetes tereptárgyakat keresni, éppen csak fel tudott készülni a
leérkezésre. Áttörte a fák száraz lombozatát, és imádkozott, hogy leérjen a poros földig.
Nem lett ilyen szerencséje.
Lenézett. Húsz láb magasan lóghatott.
– A szarba! – mondta fennhangon.
Bryant végignézett magán. A kinyíló ejtőernyő okozta zúzódásokon kívül összevissza
karcolták a kezét és a karját az ágak. A jobb ingujja felszakadt, és a khakianyagot vér
festette sötétre. Ökölbe szorította a kezét és megfeszítette a karizmait. Nincs súlyos
sérülése. Végigtapogatta az arcát és a homlokát, és nedvességet érzett. Friss vér volt, és
megint felnyögött, ahogy hozzáért a bal szeme melletti sebhez. Még jó, hogy nem
vakultam meg, gondolta. Szédült, hányingere volt, talán agyrázkódása lehetett. A feje
tompa fájdalommal lüktetett, mintha másnapos lett volna. A nyelve megduzzadt és fájt,
biztos megharapta zuhanás közben. A bal nadrágszára elszakadt, és úgy érezte, a lába
csúnyán felhorzsolódott.
A fa megnyikordult, mire felnézett. Az ág, amelyen az ejtőernyő fennakadt, ijesztően
elgörbült. A tél rézvörösre szárította a mopani leveleit.
Madarak rikoltoztak körülötte, és a távolból hallotta egy rajtakapott hiéna gyászos
vonítását. Kitapogatta a pisztolyát a derekán, és megnyugodott, amikor megérezte a
markolat keménységét. Jobbról, a háta mögül levélzörgést hallott. Hátranézett a válla
fölött, és összerezzent.
A szomszédos fa egyik vastag ágán egy leopárd feküdt, egyik mancsát az álla alá téve, a
másikat lustán lelógatva. Hideg, sárga szemével Bryantet méregette, és lassan
felkuporodott. Fehér végű farkával csapott egyet.
Bryant elfordította a tekintetét, igyekezett egyenletesen lélegezni. Az állat alig tizenöt
lábnyira lehetett tőle, és feltételezte, hogy egyetlen ugrással át tudja szelni a távolságot.
Óvatosan felnézett az ágra, amin lógott. Vékony volt, alig bírta el a súlyát. Az előző heves
fejmozdulatától lengedezni kezdett egy kicsit. Nem volt a közelében olyan ág, amire
átugorva a nagymacska elérhette volna.
Szinte semmit sem tudott a vadon életéről, de homályosan emlékezett rá, hogy
Catherine azt mondta, az oroszlánok nem a szaglásukra, hanem a látásukra és a hallásukra
támaszkodva vadásznak, és a mozgó préda jobban vonzza őket. Ezért mondták el mindig a
szafarira indulóknak, ha oroszlánba botlanak, álljanak meg és ne mozduljanak, mert ha
futásnak erednek, azzal csak üldözésre ingerlik az állatot. Nem tudta, ugyanez igaz-e a
leopárdokra is. Megkockáztatott még egy pillantást a válla fölött. Normális esetben
lenyűgözte volna a fenevad szépsége, nyakizmai kötege, az álla alatti hófehér prém, az
oldalát borító fekete mintázat, a rózsaszín, háromszögletű orr. Most csak félelmet érzett.
– Szép cica! – suttogta. A leopárd olyan hangot adott ki, mint amikor egy éles fűrész
belemar a fába. – Bassza meg! – suttogta Bryant.
A nagymacska megmozdult, visszahátrált az ágon a fa törzséig.
Bryant lassan lecsúsztatta a kezét a pisztolytáskájához, kicsatolta, és elővette a súlyos
Welby revolvert. A távolban felharsant egy olyan hang, mint amilyet az előbb adott ki
magából a leopárd. Ketten vannak, gondolta. Remek.
A leopárd fejjel előre leszaladt a tambotifa törzsén, majd nesztelenül leérkezett a talajra.
Négy mancsa alól kis porfelhők szálltak fel. Felnézett Bryantra, majd lekuporodott, de a
hasát nem tette le a földre. Elindult, és eltűnt a férfi szeme elől.
Őszintén remélte, hogy elijesztette a mozgolódásával az állatot, és nem tér vissza.
Lenézett a lábai között, és látta, hogy téved. A leopárd a mopanifa törzse mellett állt,
amiről ő lógott. A jobb hüvelykujjával hátrahúzta a pisztoly ütőszegét, és célra tartotta a
fegyvert.
A leopárd a nyakát nyújtogatta, megdermedt a kattanás hallatán. Felnézett a lengedező
emberre, aztán egy elmosódott fekete-sárga-fehér foltként felszökkent a fára, mielőtt
Bryant lőhetett volna. Könnyedén mászott felfelé a függőleges törzsön, a kéregbe
mélyesztve a karmait, de a másik oldalon.
Bryant vadul lengett a hevederében, próbált célozni, de csak egyszer látta megvillanni a
foltos testet. Mindenesetre lőtt, mire egy egész madárraj röppent fel riadtan a felső
ágakról. Hirtelen reccsenést hallott fentről. Felnézett, és látta, hogy az az ág, amin lógott,
eltört. Annyi ideje sem volt, hogy megfeszítse az izmait, már zuhant is.
Fájdalom hasított a jobb oldalába, ahogy a földre puffant, és levelek, ágak meg
kéregdarabok záporoztak rá. Megpróbált felülni, de nem kapott levegőt. A mellkasa
tiltakozott, ahogy igyekezett lélegezni és felegyenesedni. Visszaesett a földre, és a hátára
gördült. Felnézett a fára, és látta, hogy a leopárd nyilvánvalóan bosszús pofával figyeli.
Felemelte a karját, lőtt még egyet. Nem találta el a ragadozót, amely átugrott egy másik
ágra, és a fejét a vastag törzs mögül kidugva méregette tovább. Bryant leadott még egy
lövést, aztán levegő után kapkodva sikerült felállnia.
Még mindig itt van a szemét, gondolta. Kicsatolta az ejtőernyő hevedereit, lerázta
magáról, és futásnak eredt. A bokája fájt, a jobb oldalát mintha megrúgta volna egy ló.
Minden egyes lélegzetvétel olyan fájdalmat okozott, hogy azt hitte, elájul. De azért csak
rohant, vakon botorkálva az egyre sűrűsödő sötétségben.
A leopárd ismét felüvöltött, majd azonnal felharsant a válasz is.
– Jézusom! – lihegte Bryant, amikor bal kéz felől megpillantott egy suhanó árnyékot.
Hátranézett a válla fölött, és látta, amint az első leopárd leugrik a fáról. Üldözőbe vette.
Félig hátrafordulva rálőtt, de az állat most már futott, mind a négy lábával elszakadva a
talajtól kecses szökkenései közben. Bryant nem figyelte, hova lép, megbotlott egy
gyökérben és előretántorodott. Ismét nagyot esett, és felüvöltött fájdalmában, amikor
repedt bordái megint a földhöz csapódtak. A jobb karját önkéntelenül maga elé kapta esés
közben, az ökle rázuhant egy félig eltemetett kőre, és a pisztoly kirepült a kezéből.
 A leopárd kihasználta az alkalmat és rávetette magát. Bryant hevesen jobbra gördült, és
megint felüvöltött, amikor megérezte a hátába mélyedő karmokat. Elkapta. Vizelet és
rothadó hús szagát árasztotta, és Bryant érezte forró leheletét.
A leopárd ránehezedett és próbálta megtalálni a nyakát, hogy ráharapjon és csendben
megfojtsa áldozatát. Akármilyen erős és halálos is volt, egy hiénafalkával vagy
oroszláncsapattal nem bírt volna el, ha azok a prédája halálsikolyait meghallva rárontanak.
Még a párjával sem lett volna sok esélyük megvédeni a zsákmányt.
Bryant vakon belemarkolt a talajba. Érezte a bal karját leszorító mancs hihetetlen erejét
és súlyát. Az ujjai rákulcsolódtak a pisztoly famarkolatára. Megmarkolta és átfordult, most
a leopárd felé. Az arca az állat pofája alá került, alig egy láb távolságból néztek
farkasszemet.
A ragadozó lehajtotta karcsú fejét és kinyitotta a száját, felvillantva ujjnyi hosszú, sárga
agyarait. Bryant az állat bordái közé nyomta a pisztolyt, a leopárd szeme hirtelen
elkerekedett fájdalmában és meglepetésében. Meghúzta a ravaszt.
A szőr, a bőr és a belső szervek letompították a lövés hangjai de Bryant érezte, hogy a
szörnyű súly nyomása egy pillanatra enyhül valamelyest, ahogy a becsapódó lövedék ereje
megemeli az állat testét. A leopárd fájdalmasan felüvöltött, majd vonaglani kezdett, a
mancsával csapkodva, ahogy szabadulni próbált a hasában izzó fájdalomtól. A szájából
vér fröccsent, egyenesen Bryant arcába. A férfi megtámasztotta a bal kezét az állat
mellkasán, és eltolta magától. A csapkodó mancsoktól távol kerülve arrébb gurult és
megfordult. A leopárd feléje vetette magát, de a mozgása bizonytalan volt, és minden
egyes mozdulatra vér lövellt ki a lövés be- és kimeneti sebéből. Azonban még így is
halálos fenyegetést jelentett, és amikor a mellső lábával ismét felé kapott, Bryant hanyatt
fordult, két kézzel megmarkolta a pisztolyt és lőtt. A lövedék az állat száján hatolt be,
átfúrta az agyát és a tarkóján távozott. A leopárd egy utolsó rándulással elterült Bryant
mellett. A férfi zihálva nézte. Az egész testét fájdalom töltötte el, és úgy érezte, képtelen
felállni a kimerültségtől.
A bal karjáról csöpögött a vér, és a háta is nedves volt a másik karmolástól. Felült és
rámeredt az elpusztult állatra. Megrázta a fejét. Az elmúlt percek sokkja és rettegése túl
sok volt fájdalomtól gyötört testének. Félrefordult és felöklendezett egy adag keserű epét.
Aztán meghallotta egy ág reccsenését, mire ismét felkapta a fejét.
A kis tisztás másik szélén, egy fa tövében ott volt a másik leopárd. Ránézett az emberre,
majd elpusztult párjára. Beleszimatolt a levegőbe, aztán lekuporodott ugyanúgy, mint a
másik tette támadás előtt.
Bryant megint felemelte a pisztolyát, amely hirtelen mintha több száz fontot nyomott
volna. Remegő kézzel próbálta célra tartani. Meghúzta a ravaszt, és az ütőszeg lecsapott –
az üres töltényűrre. Még négyszer próbálkozott, de a tár kiürült. A leopárd izmai
megfeszültek, és Bryant, az utolsó csepp erejét és harci kedvét is elveszítve hozzávágta a
hasznavehetetlen pisztolyt.
Ez a leopárd, a párjánál jóval kisebb nőstény nem volt olyan magabiztos, mint a másik.
Élesen felnyüszített, ahogy a fegyver eltalálta az orrát, utána bemenekült a sűrűbe.
Bryant egész testében remegett. Fájdalmasan talpra küzdötte magát, és lenézett a
mozdulatlan ragadozóra. Néhány másodperc múlva odabicegett a földre esett fegyveréhez,
és felvette.
Megpróbált gondolkodni. Őrültség lenne a sötétben nekiindulni, hogy megkeresse a
főutat, hiszen így, hogy lement a nap, azt sem tudta, merre induljon. Nem volt nála
iránytű, de reggel be tudja tájolni magát. Tudta, hogy a legfontosabb most az, hogy tüzet
rakjon, ami elijeszti a többi ragadozót. Megvárja a hajnalt, akkor pedig remélhetőleg
meglátja a füstöt egy a keresésére kiküldött repülőgép.
Fát és gyújtóst bőségesen talált, és hirtelen eszébe jutott a nadrágja zsebébe gyömöszölt
újságoldal is. Az is megkönnyítheti a tűzgyújtást. Kettétépte a dupla oldalt, és az egyik
felét golyóvá gyűrte. El akarta olvasni a cikket Catherine férjének a haláláról, de az afrikai
éjszakát is túl akarta élni a vadonban. Száraz ágakat és füvet rakott a papírra, és elővette a
zsebéből a cigarettáját meg az öngyújtóját.
Csak szépen sorjában, mondta magában. Rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt. Érezte az
éhgyomorra szívott nikotin jóleső bódulatát. A keze reszketése lecsillapodott, és maga elé
tudta tartani a papír másik felét. A kis láng fényénél olvasni kezdett, leguggolt és
odatartotta a gyújtót az összegyűrt papírhoz.
Felnyögött a hátába és a karjába hasító fájdalomtól, és azt kívánta, bár lenne vize, hogy
kimossa a sebeket. Isten tudja, miféle baktériumok élnek egy leopárd karmain. A cikk
részletesen beszámolt a történtekről, és közelebb tartotta az öngyújtót, hogy el tudja
olvasni. Úgy tűnt, néhány nappal a vadászbaleset után írták, és a balszerencsés
bivalyvadászat minden pillanatát megörökítette.
A halálos lövést leadó vadászt tegnap Mr. Du Pleiss személyében azonosították. Mr. Du
Pleiss a dél-afrikai Vryburgben él, olvasta Bryant. A cikkben ugyanaz állt, amit Catherine
mesélt: a társaság egy sebesült bivalyt üldözött a sűrű bozótban. Amikor az állat rájuk
rontott, a dél-afrikai eldobta a fegyverét, ami az eséstől elsült.
Tovább olvasott. Mrs. Catherine De Beerst, a tragikus baleset egyik szemtanúját szintén
kihallgatta a rendőrség. Az özvegy alátámasztotta Mr. Du Pleiss beszámolóját az esetről.
Szemmel láthatólag lesújtva távozott a rendőrségről, és elhárította riporterünk kérdéseit.
Nem meglepő, gondolta Bryant. Nem szerette az újságírókat, piócáknak tartotta őket,
akik mások nyomorúságán élősködnek, és minden ostobaságot benyeltek, amit a háborúról
mondtak nekik, akármilyen lehetetlenség legyen is. Az angol sajtó szerint a szövetséges
bombázók porig rombolták Németországot. Csak akkor miképpen tudtak a németek még
mindig annyi vadászgépet felküldeni és annyi légvédelmi üteget telepíteni a Ruhr-vidék
köré?
Odaemelte az öngyújtó lángját a lap sarkához. Tudta, hogyan végződik a történet, mégis
tovább olvasta. Mr. Du Pleisst nem érték el munkatársaink. A rendőrség közleménye
szerint elengedték, és amint tud, visszautazik Dél-Afrikába…
A mondat félbeszakadt a lap alján. Bryant lenézett a lángra kapó tűzre, és meglátta a
cikk másik felét a hőtől kiegyenesedő, összegyűrt papíron. Egy fénykép is volt a férfiról.
Lehajolt, az arcába csapott a lángok melege. Alaposabban megnézte a képet.
Kinyújtotta a kezét és kirángatta a lapot, megégetve a hüvelyk- és mutatóujját. Ledobta a
papírt a földre, és eltaposta a lángokat.
 Az ujjai és az ejtőernyős ugrás meg a leopárddal folytatott küzdelem során szerzett
sebei okozta fájdalom hirtelen a legkevésbé fontos dolog lett az életében.
16
A Gwaai River nevű település, ha annak lehetett egyáltalán nevezni, olyan messze volt
Angliától, amilyen messze csak egy hely lehet, legalábbis erre gondolt Roger Pembroke
rendőr, amikor nyikorogva kinyílt a rendőrség épületének ajtaja.
A Bulawayo és Victoria Falls között félúton lévő Gwaai River a nem meglepő módon
Félút fogadónak nevezett hotelből, néhány kieső farmból, egy erdészeti irodából és egy
rendőrből állt.
– Mi az? – nézett fel Roger az idős afrikai férfira, aki rongyos nadrágban és fehér
vászoningben állt előtte.
– Láttam egy repülőgépet, főnök – mondta az öreg.
– Elég sokat látni manapság.
Az afrikai elengedte a füle mellett a burkolt sértést. Látta a faluján áthaladó murungu
rendőrt. Úgy vélte, túl fiatal ahhoz, hogy komolyan lehessen venni, de nem ismert más
fehér embert, akinek elmondhatta volna, mit látott.
– Lezuhant az égből, főnök.
Roger felegyenesedett ültében.
– A baleset? Látta tegnap a lezuhanó gépet? – Előző nap délután felhívta Pip Lovejoy
Bulawayóból, megadta a Harvard legutolsó ismert helyzetét, és közölte, hogy a pilótát
gyilkosságért körözik. Roger lóra ült és tíz mérföldre elvágtatott a főúton mindkét
irányban, a füstöt keresve, de semmit sem látott. Pip, aki a hangja alapján nagyon csinos
lehetett, azt mondta, a légierő másnap nagy erőkkel keresni kezdi a pilótát. Azaz ma.
Délelőtt hallotta is a repülőgépek zúgását, és újra arról kezdett ábrándozni, hogy egyszer
még a RAF ász pilótája lesz.
– Igen, főnök. Láttam lezuhanni. És egy embert is láttam.
– Egy embert? – nyitotta ki a noteszét Roger. – A neve?
– Last. Last Mpofu, főnök.
– Jól van, Last. Mondja el még egyszer. Látott egy embert.
– Repült, főnök. Lassan, lefelé.
– Ah! – Roger hevenyészve lerajzolt egy ejtőernyős pálcikaembert, és felemelte a
noteszét. – Ilyet látott, Last?
Az öreg ránézett a rajzra.
– Igen. Egy ejtőernyőt.
– Odament hozzá? – ráncolta a homlokát Roger.
– Sötét volt. Oroszlán és leopárd van az erdőben, főnök.
– A baleset tegnap kora délután történt. Nem sietett a jelentésével.
 – Messziről jöttem gyalog.
– Értem. Nos, helyesen tette, hogy idejött. Emlékszik, hol látta földet érni azt az
embert?
– Igen, főnök.
– És a repülőgép. Azt mondja, látta lezuhanni?
– Láttam, hogy zuhan. De leesni nem láttam. Viszont hallottam, és láttam a füstöt.
Ez fontos hír volt. Ha szerencséje van, ma találkozhat az első pilótájával – és az első
gyilkosával. Átlapozta a noteszében az ellopott marhákról, egy helyi farmer elleni
oroszlántámadásról és a hotelben kitört részeg verekedésről készített feljegyzéseket, és
megkereste azokat, amiket az előző nap írt az eltűnt repülőgépről és a körözött férfiról.
Felvette a telefont és tárcsázta a bulawayói rendőrség számát. Shirley, a recepciós vette
fel, és Roger Pip Lovejoyt kérte.
– Az eltűnt repülősről van szó? A gyilkosról?
– Ráhibázott. Van itt egy afrikai fickó, aki azt mondja, látta, ahogy a repülőgép és a férfi
lezuhant. Kilebegett. – Roger elmosolyodott, ahogy a légierő zsargonját használta.
– Pip nincs bent, Roger. Átadom neki és Hayes őrmesternek az üzenetét, amint
visszaértek. A helyzetét meg tudja adni?
Roger némán elkáromkodta magát. Lelkes türelmetlenségében, hogy közölje valakivel a
híreket, nem gyűjtött össze elég információt.
– Tartsa – takarta el a mikrofont az egyik kezével. – Milyen messze van a pilóta? Hol
ért földet? – kérdezte Lastot.
Az afrikai hátranézett és dél felé mutatott.
– Arra, főnök. Messze.
– A fenébe! – mondta Roger hangosan. – Shirley – szólt bele a telefonba –, a fickó nem
tudja megadni a pontos helyzetét, de oda tud vezetni. Valaki üljön be egy kocsiba, és
induljon el észak felé. Amikor letérünk a főútról, csinálok egy kőrakást, és hagyok alatta
üzenetet.
Kinyitotta a háta mögötti fegyverszekrényt és kivett egy Lee-Enfield puskát.
– Ez az ember veszélyes lehet, Last – magyarázta, látva az afrikai kérdő tekintetét. Öt
golyót tett egy tárba, és zsebre tett egy tartalék tárat. – Menjünk!
Pembroke felnyergelte rendőrségi lovát, és odakötötte egy másik kantárját a nyergéhez.
Megkérdezte az öreget, tud-e lovagolni, de az a fejét rázta, úgyhogy Roger felsegítette
maga mögé, a lova farára.
– Kapaszkodjon, Last! – és megsarkantyúzta a hátasát.
Bryant tudta, hogy a fán fennakadt ejtőernyője alatt kellene maradnia és jelzőtüzet
gyújtani, hogy a repülőgépek megtalálják. Amióta napkeltekor elindult, előbb egy
egymotoros, majd egy kétmotoros gép zúgását hallotta odafentről, de a sűrű erdőből nem
tudott jelezni nekik.
 Ha a helyén marad, előbb-utóbb rátaláltak volna. Azonban nem sok ideje maradt, ha a
fejében kavargó kirakó darabjai valóban úgy illettek össze, ahogy attól tartott.
Tudta, hogy az észak-déli főúttól nyugatra ért földet, tehát kelet felé haladva hamarosan
el kell érnie. Átkozódott a hanyagságáért, hogy nem vitt magával iránytűt, de a felkelő nap
alapján betájolta magát. Tudta, hogy a lehető leghamarabb találnia kell valakit.
Elhatározta, hogy amint odaér az úthoz, jelzőtüzet gyújt.
Olyan gyorsan lépdelt, amilyen gyorsan csak a sérülései engedték. A karján és a hátán
mart sebek már nem véreztek, de az izmaiban minden lépéssel egyre erősebb lett a
fájdalom. Megrázta a fejét, hogy elűzze a rátörő kimerültséget. A párját kereső nőstény
leopárd gyászos üvöltései és a sebei miatt csak néha csukódott le a szeme egy-egy
negyedórára a tűz mellett. A tegnap esti küzdelemből okulva feszülten figyelte maga körül
az erdőt. Háromszor riasztott fel kis antilopokat, és az elsőt csak akkor vette észre, amikor
barnás teste elsuhant a bokrok között. A szeme azonban alkalmazkodott az ismeretlen
környezethez, és most már a legkisebb mozdulatra is meg tudott torpanni.
Egy elefánt volt az, talán százyardnyira. Csak egy. Csodálkozott, hogy a hatalmas
szürke állatot csupán ilyen közelről vette észre, de büszke volt, hogy hamarabb felfigyelt
ide-oda csapó farkára, mint az elefánt rá. Az arcát enyhe szellő legyezte. Az állat felől fújt,
kétségtelen, hogy részben emiatt juthatott hozzá ilyen közel. Lassan lekuporodott, úgy
figyelte a fenevadat. A nap már magasan járt az égen. Ránézett az órájára. Majdnem nyolc
óra volt. Még egy-két óra, és nem fogja tudni tartani az irányt. Az elefánt egy nagy fa
árnyékában állt, hatalmas fülei legyezőkként csapkodtak előre-hátra. Bryantnek
homályosan rémlett, valahol azt olvasta, így hűtik magukat – a fülüket erek hálózzák be,
és a vérük ott adja le a hőt. Okos, bár ilyen közelről, gyalogosan egyszerűen ijesztő volt az
óriási állat. Lassan kicsatolta a pisztolytáskáját és elővette a pisztolyát. Nem volt lőszere,
de ha az elefánt valamiért rárontana, a fegyverrel hadonászó ember látványa talán jobb
belátásra téríti majd. Lenézett a Webley revolverre, aztán vissza fel, az elefántra. Megrázta
a fejét. Kizárt dolog.
Ismét mozgásra lett figyelmes. Még két fül, bár sokkal kisebbek. A kis borjú kibukkant
a sűrűből és elment a nagy elefánt mellett. Olyan kicsi volt, hogy elfért volna a nagy hasa
alatt. Azzal a lendülettel kocogott egyik bokortól a másikig, amivel csak az ilyen kölykök
rendelkeztek ilyen hőségben. Bryant megfigyelte, hogy kis ormánya mintha önálló életet
élt volna, jobbra-balra, le-fel járt. A kiselefánt megállt és megszimatolt egy földön heverő
ágat. A mopanicsemete kérge hiányzott, csak a mézszínű fa maradt az anyaelefánt
rágcsálása után. A kiselefánt megbökdöste az ormánya hegyével, aztán óvatosan felemelte.
Az új játékot büszkén magasra emelve visszafordult az anyja felé, de az ág kihullott az
ormányából, mielőtt megmutathatta volna.
Bryant elmosolyodott. Azt hitte, az elefántok úgy születnek, hogy tudnak használni egy
ilyen létfontosságú eszközt, mint az ormányuk, de most látnia kellett, hogy a kis
elefántoknak ugyanúgy sokat kell tanulniuk az idősebbektől, mint az embergyerekeknek.
A kiselefánt hátat fordított az anyjának, és új elfoglaltság után nézett. Fejét leszegve,
ormányát felemelve elindult Bryant felé. A férfi újabb elefántokat pillantott meg mögötte.
Úgy tűnt, mintha minden egyes másodpercben észrevett volna egy farkat vagy egy óriási
fület. Több kicsit is látott. Tehenek, a fiatal példányokkal.
 – A szarba! – suttogta, ahogy a kíváncsi állat egyre közelebb ért hozzá. Hátranézett a
válla fölött. Legalább ott nincsenek. Lassan hátrálni kezdett a közeledő kiselefánt elől.
Pilóta volt, nem busman. Nem vette észre a száraz ágat. Olyan Hangos reccsenéssel tört
el, amikor rálépett, mintha puska dörrent volna.
A kiselefánt felvisított. Olyan hangja volt, mint a szilveszteri dudáknak. Az anyja
válaszolt, de az ő trombitálásába Bryant gyomra is beleremegett. A csorda többi tagja felől
mély, vészjósló morgás hallatszott, mintha vihar közeledett volna.
Bryant elkáromkodta magát. Az anyaelefánt észrevette és elindult feléje. A füleit
lelapította, az ormányát behajtotta az agyarai közé. Úgy tűnt, komolyan felbőszült. Bryant
sarkon fordult és futásnak eredt. A Webley még ott volt a kezében. Rohant, de amikor
megkockáztatott egy pillantást a válla fölött, látta, hogy a hatalmas tehén egyre közelebb
ér hozzá.
Feltűnt előtte egy kiszáradt folyómeder. Lassítás nélkül elugrott a part széléről, és
három lábbal mélyebben vastag homokrétegre érkezett. Nem a másik part felé indult,
hanem balra fordult. A folyómeder is balra kanyarodott, és követte az ívét. Az elefánt
megtorpant a part szélén. Porfelhő vette körül, miközben hosszan, hangosan felbődült.
Bryant tovább rohant a homokban, és most hátra sem pillantott.
– Valami megijesztette azokat az elefántokat – állapította meg Roger Pembroe rendőr.
Hátrafordult a mögötte ülő afrikaihoz. – Biztos, hogy ez az a hely?
– Igen, főnök – felelte Last.
– Nos, akkor szálljunk le és kezdjük el keresni – indítványozta Roger.
A közelben ismét felbődült egy elefánt.
– Nem túl vidám tehén, főnök.
– Honnan tudja, hogy tehén?
– Maga nős, főnök?
– Nem.
Last elmosolyodott, és esetlenül lemászott a lóról.
Bryant észrevette, hogy az erdő a folyómeder mindkét oldalán ritkulni kezdett.
Lelassított és zihálva hátranézett. Az elefánt felhagyott az üldözésével. Bal kéz felől
viszont dübörgést hallott.
– Bassza meg! – lihegte.
Az elefántbika élvezettel vakargatta a hátát a kedvenc fája érdes kérgén, amikor
meghallotta a tehén veszélyt jelző bőgését. Aztán felbukkant előtte a felbolydulás oka.
Egy olyan kétlábú teremtmény. Lépett néhányat az ember felé, felemelte az ormányát és
kitárta a füleit. Ez általában elég is volt. A biztonság kedvéért azért még trombitált egy
harsányat.
Bryantnek egész életére elege lett az elefántokból. Ismét futásnak eredt a
folyómederben, aztán legnagyobb meglepetésére majdnem nekirohant egy emberkéz
alkotta kőgátnak. Felnézett, és meglátta az utat.
 – Köszönöm, Istenem! – mondta. Noha az út nem fogja megvédeni egy vastag bőrű
rohamától vagy egy éhes ragadozó támadásától, legalább azt tudhatta, hogy ismét a
civilizáció közelébe került. A vízmosás elvezette az észak-déli útig. Jobbra, Bulawayo felé
fordult, és egyenletes iramban futni kezdett.
Roger Pembroke kihúzta a .303-ast a nyereg jobb oldalán lévő bőrtokból. Félt az
elefántoktól, különösen a bátyja halála óta. Mind a ketten kiskamaszok voltak még.
Kibelezték és eltaposták, és Roger végignézte az egészet. Becsattintotta a tárat és csőre
töltötte a fegyvert. A Lee-Enfield nemigen végzett volna egy elefánttal, de néhány lövés a
fülére elijeszthette a hatalmas fenevadat.
Roger megpaskolta a lova nyakát, amely idegesen táncolt jobbra-balra, mióta az afrikai
lekecmergett róla.
– Nyugi, nyugi kislány! – csitította. Miközben megmarkolta a nyeregkápát, az út
kanyarulatában felbukkant egy futó alak.
– Hé! – kiáltotta a férfi.
Roger szemügyre vette. A megadott magasság, a megadott testalkat, légierős egyenruha.
Mocskos volt, az inge szakadt és véres. A jobb kezében fogott valamit. Egy pisztolyt!
– Dobja el a fegyvert! – kiáltotta Roger, és a vállához kapta a puskát.
Bryant felemelte a kezét, és integetni kezdett a lóháton ülő rendőr felé. Soha életében
nem örült ennyire egy zsarunak. A fickó odakiáltott neki valamit.
– Tessék? – kiáltott vissza Bryant. A fülében hangosan dobolt a vér a meneküléstől, és
tudta, hogy a bika talán még a nyomában is van. Amikor megpillantotta a felmentő
sereget, a sebei újra lüktetni kezdtek, mintha a teste úgy döntött volna, hogy most már
biztonságban van, nyugodtan fájhat.
A rendőr valamiért a vállához emelte a puskáját. Bryant ösztönösen felemelte a két
kezét a megadás jeleként. Lehet, hogy kémnek nézte, vagy valami másnak.
– Bryant vagyok! Királyi Légierő, Ausztrália!
– Álljon meg! – üvöltötte a rendőr.
Bryant ágak recsegését hallotta az erdő felől. A rohadt elefántok még mindig a
nyomában voltak.
– Nem lehet! – üvöltötte vissza.
– Álljon meg, Bryant! Le van tartóztatva!
Letartóztatva? Jól hallotta? Megőrült ez az alak? Ránézett a lóháton ülő rendőrre, aztán
a mellette álló afrikaira, végül a bal oldalukon húzódó erdőre. Meglátta az első hatalmas
szürke testet az út mellett.
– Balra! – kiáltotta oda nekik, és közben önkéntelenül előreszegezte üres pisztolyát.
Ócska trükk, mondták volna egy amerikai filmben. Roger nem hagyta magát átverni.
Nem a pilóta szavai ijesztették meg, hanem a rohama, és az, hogy ráemelte a pisztolyt.
– Megállni! – üvöltötte.
 Az első elefánt vágtatva rontott ki a fák közül. A ló felágaskodott ijedtében.
Roger a közelgő gyanúsított testének közepére célzott, ahogy tanulta. Akkor a
legnagyobb a találat esélye, ha az ember a törzsre céloz. A ló váratlan mozdulata miatt
véletlenül megrándult az ujja.
A lövés megijesztette az elefántot, és a nyomában érkező húszegynéhány társával
visszafordultak az erdő biztonságába.
Last odament az úton heverő mozdulatlan férfihoz. Vér volt az arcán, a haján és az
aszfalton. Visszanézett a fiatal rendőrre, akinek még az előbbinél is fehérebb lett az arca,
és így szólt:
– Azt hiszem, meghalt, főnök.
17
Pip pocsékul aludt, és korán bement dolgozni a rendőrségre. Felnézett a feje fölött
lassan forgó ventilátorra. Az egykor fehér lapátok megsárgultak, az élekre vékony réteg
fekete mocsok tapadt az évek óta felszálló dohányfüsttől. Mocskos és büdös, akárcsak az
egész rendőrség. Mégis, mi vonzza ennyire ebben a munkában? Az biztos, hogy nem a
környezet és nem a férfiak trágár, általában a feketék vagy a nők rovására elsütött tréfái.
Az igazság. Talán az. És az igazságszolgáltatás. Banálisan hangzott, ahogy kimondta
magában, mégis egész életében ezt kereste. Igazságot akart – a kapcsolataiban is, és
igazságosságot. Életében eddig két férfival volt, és sem igazságot, sem igazságosságot
nem kapott egyiktől sem.
Azonban minél többet gondolkodott rajta, annál nehezebben tudta összekapcsolni Paul
Bryantet a bűnökkel, amikkel hamarosan megvádolják. És talán soha nem fogják
megtudni az igazat, ha meghalt a repülőgép-balesetben.
Paul Bryant, a gyilkos? Megint azon kapta magát, hogy egyre kevésbé tudja elhitetni
magával, hogy helyes következtetésre jutott. Talán csak az érzelmei zavarták össze.
Tegnap még szenvedélyesen szeretkezett a férfival – életében először a szex nem
fájdalmas kötelesség volt. Átengedte a testét, és megérte. Vajon a lelke egy részét is rabul
ejtette?
Ha azonban Bryant még életben van, akkor lógni fog. Méghozzá az ő nyomozásának, az
ő következtetéseinek köszönhetően.
Nem tudta, mit érez Paullal kapcsolatban. Nem tudott örülni annak, hogy talán halott,
de gyászolni sem tudta, amíg az a sötét felhő ott lebegett fölötte. Lesújtotta, amikor fény
derült a férfi és Nkomo közötti kapcsolatra, megrémült, amikor Catherine erőszakosnak
állította be, de az egész éles ellentétben állt azzal, amilyennek ő megismerte. Azért is
felelősnek érezte magát, hogy elrepült Bechuanalandbe, és erre a gondolatra megint
visszatért a haraggal vegyes szomorúság, hogy talán soha nem tudja meg az igazat a
férfiról, akit kezdett megszeretni, és talán soha nem szolgáltatnak igazságot Felicity
Langham halála ügyében.
Az a baj, hogy túl sok ideje van gondolkodni. Hayes négy másik rendőrrel autóba ült és
elment Gwaai Riverbe, ahol együtt akartak működni a légierő földi keresőcsapatával.
 Pip kinyitotta az előtte heverő aktát. Ismerte az ügy tényeit, de mindig fennállt az esély,
hogy elsiklott valami apró részlet fölött. Megkereste a Felicity szomszédait kihallgató
rendőrök jelentéseit. A lap tetején ott állt Flick otthonának a címe.
A nyomozás kezdete óta azt feltételezték Hayesszel, hogy Felicityt elrabolta vagy
elfogta a gyilkosa, miközben a városban szórakozott. Innocent Nkomo letartóztatása csak
megerősítette ezt a feltételezésüket. Most viszont Bryantre vadásztak, aki közelről ismerte
az áldozatot – Pip minden ügyben a közeli ismerősöket tekintette első számú
gyanúsítottnak –, és most úgy vélte, Felicityt valószínűleg az otthonában ölték meg. A
Bryantnek hagyott üzenet alátámasztani látszott ezt az elméletet.
A telefont más is fel tudja venni, döntötte el magában. Hátralökte a székét, olyan erővel,
hogy fel is borult, és felkapta a sapkáját. Bedugta a tollát és a noteszét az inge zsebébe, és
kicsörtetett a folyosóra.
– Hahó, hova mész? – szólt utána Shirley, miközben kibogozta a telefonközpont
fejhallgatóját a hajából. – Itt kellene várnod, nem?
– Utána kell néznem valaminek! – kiáltott hátra a válla fölött Pip.
– Mindjárt jövök.
Hayes elvitte a szolgálati kocsijukat, úgyhogy Pipnek be kellett érnie egy kerékpárral. A
fejébe nyomta a sapkáját, és felült a nyeregbe. Két rendőr odakiáltott neki valamit, de Pip
már túl gyorsan tekert, és nem hallotta őket.
A 10. Avenue-n kikerült egy megálló Studebakert, aztán olyan gyorsan kanyarodott rá a
Main Streetre, hogy a kerékpár teljesen bedőlt. Amikor balra fordult, a 12-re, vadul
rácsengetett egy afrikai utcaseprőre, aki rémülten ugrott el az útjából. A városközpontból
kiérve a Hillside felé vette az irányt, ahová Bulawayo gazdagabb polgárai húzódtak el a
belváros nyüzsgése elől. A kerület békés, fehérre meszelt házakból és kisebb farmokból
állt. A civilizáció oázisa az afrikai vadonban. Felicity Langham szomszédai közül vajon
hányan sejtették, hogy mi folyik a szűziesen fehér falak mögött? Pip behúzta a féket, a
kerékpár csikorogva megállt, és leugrott róla. Nekitámasztotta a biciklit egy kerítésnek, és
felsietett a kőjárdán a bejárathoz.
Az ajtó zárva volt. Nem jutott eszébe utánanézni, kinél lehet a kulcs. A ház Catherine
De Beersé volt. Pip egy pillanatig tétovázott. Hivatalos rendőrségi ügyben érkezett,
azonban házkutatási parancs nélkül. Elnézett mindkét irányba a csendes utcán, de senkit
sem látott a virágzó zsakarandák között. Megkerülte az épületet.
– A fenébe! – mondta, amikor a hátsó ajtót is zárva találta. Körülnézett a hátsó teraszon,
ott meglátott egy rövid nyelű seprűt. Felvette, és keményen rácsapott a konyhaablak
üvegére. A második ütésre az üveg megadta magát. Pip óvatosan, az éles szilánkokra
odafigyelve bedugta a kezét és kinyitotta az ablakot. Örült, hogy senki sem látja, milyen
esetlenül mászott be, és lépett le az egyik székre. Megigazította a szoknyáját és visszatette
a fejére a sapkáját.
A házban doh- és enyhe rothadásszag terjengett – talán romlandó élelmiszer maradt
valahol a konyhában. Átment a szomszédos társalgóba, és megállt, hogy összeszedje
magát. Végigfutott a hátán a hideg, ahogy a kincstári cipője nagyokat koppant a lakkozott
padlódeszkákon.
 Miközben bejárta az üres házat, azon töprengett, mi történhetett Felicity utolsó
éjszakáján. Milyen szavak hangzottak el? Mikor fordult szörnyűségbe az este?
A hálószoba a jobbra nyíló folyosó végén volt. Belépett. Úgy tűnt, sem Catherine De
Beers, sem a személyzete nem ment vissza a házba, hogy kitakarítson vagy elvigyen
valamit. Pip megkönnyebbülten felsóhajtott. Most, hogy volt gyanúsítottjuk, azért jött
vissza a házba, hogy keressen valami terhelő bizonyítékot, valami nyomot, hogy ott járt
azon az éjszakán – amit a férfi elhallgatott a beszélgetésük során.
Ismét rátört a kétség, hogy rossz következtetéseket von le. Helyes dolog kifejezetten
egy elmélet bizonyításához keresni a bizonyítékokat?
Odalépett az ágyhoz, és megfogta a félig felhajtott takaró sarkát. Puha, szinte olajos volt
a tapintása, nem kemény és ropogós, mint a frissen mosott vászoné. Beleszimatolt a
levegőbe. Itt is állott volt, de valamilyen illat is belengte. Parfüm és izzadság. Előrehajolt,
és megállapította, hogy a halvány illat az ágyneműből ered. Nem tudta ugyan, hogy mit
keres, de teljesen felhajtotta az ágytakarót.
Szőrszálakat, gondolta kicsit undorodva. Charlie után is mindenfelé ott maradtak. Az
ágyban, a fürdőszoba padlóján, a szappanon. Pip felkapcsolta a villanyt, aztán letérdelt az
ágy mellé. Közel hajolt a lepedőhöz, és hunyorogni kezdett. Eleinte semmit sem látott,
aztán amikor a szeme hozzászokott a fényhez és a rövidebb fókusztávolsághoz, lassan
felbukkantak előtte a dolgok.
– Aha – hümmögte. Óvatosan megbökött a körme hegyével egy szempillát. Ha valaki
járt egy helyiségben, nagy valószínűséggel hagyott maga után valamilyen nyomot. Olyan
volt ez, mint egy állatot becserkészni az erdőben. Felemelte a szempillát és a fény felé
tartotta. Női – ívelt és természetellenesen fekete a festéstől. Felicity Langhamé.
Visszagondolt Felicityre – pontosabban a testére. Szőrtelen – borotvált – volt ott, ahol
egy nőnek szőrösnek kellett lennie. Pip tekintete ide-oda járt a lepedőn, módszeresen
végigpásztázta a tekintetével az egészet.
– Nincsenek szőrszálak – mondta fennhangon. Sem férfi, sem női szőrszálak. Nincs rá
bizonyíték, hogy Bryant volt ebben az ágyban. Felállt, és az alsó ajkát beharapva
gondolkodni kezdett.
Az orvos szakértő szerint Felicityt megerőszakolták. Pip saját tapasztalatból tudta, hogy
Bryant a légierőnél rendszeresített óvszert szokta használni szeretkezés közben. Így
ilyenfajta nyomot nem hagyott maga után. De ha megerőszakolta Felicityt, valamilyen
nyomot csak kellett hagynia a házban!
Pip megint letérdelt, lehajolt, és benézett az ágy alá. Semmi. Csak por. Felegyenesedett,
és észrevette, hogy egy fiókos éjjeliszekrény előtt térdel. Kihúzta a legalsó fiókot.
Divatmagazinok és egy doboz papír zsebkendő. A középsőben viszont furcsa dolgod
talált: több parókát.
Pip felült az ágyra és teljesen kihúzta a fiókot. Három parókát vett ki, szétválasztva az
összegabalyodott fürtöket. Volt egy vörös, egy hollófekete és egy szőke. Végigsimította a
feketét, és azon töprengett, miért akarna hamis hajat viselni egy gyönyörű, fiatal nő?
– Álcázásként? – töprengett fennhangon. – Vagy szórakozásból?
 – Felicity rendhagyó szexuális szokásai közé tartozott az is, hogy másnak adta ki
magát? Visszatette a parókákat a fiókba.
A legfelső fiókban fehérneműket talált – bugyikat, melltartókat, harisnyakötőket,
harisnyákat. Felicity csuklóit egy selyemharisnyával kötözték össze. Vajon van itt egy fél
pár, amiről valahogy ki lehet mutatni, hogy a holttesten talált másik fele? Érdemes
megnézni. Pip benyúlt a fiókba és belemarkolt a fehérneműkbe. Az ujja valami
keményhez ért. Benézett a fiókba, és óvatosan félrehúzott néhány csipkebugyit.
– Ó, Istenem! – kapkodott levegő után.
A fiókban egy pénisz hevert – pontosabban egy pénisz, egy nagy, fekete pénisz
átkozottul hű utánzata. Pip érezte, hogy elvörösödik. Megbökte az ujja hegyével.
Könnyedén arrébb gurult. Nem kőből van, hanem fából. Úgy sejtette, ébenfából.
Amikor tudomást szerzett Catherine és Felicity kapcsolatáról, felmerült benne a kérdés,
hogy vajon plátói-e a szerelmük, konkrétan mit csinálnak együtt az ágyban. Kezdte
sejteni. Az a valami ott hevert előtte, gúnyt űzve elszántságából.
Szétválogatta és megszámolta a harisnyákat. Ahogy gyanította, egy fél pár hiányzott.
Nem mintha ez bármit is bizonyított volna. Ki kell kérnie a másikat, amivel Felicityt
megkötözték, aztán keresni kell egy szakértőt, aki összehasonlítja az ágyon lévőkkel. Ha a
gyilkos innen vette ki a harisnyát, amivel megkötözte Felicityt, feltehetőleg kihúzta ezt a
fiókot. Rajta lehetnek az ujjlenyomatai.
Pip otthagyta a harisnyákat az ágyon, és kiment a hálószobából. Benyitott a
fürdőszobába. A vécéülőke le volt hajtva. Kinyitotta a fürdőszobaszekrény tükrös ajtaját,
és szemügyre vette a tartalmát. Smink, szempillafesték, rúzsok, szappan, pamutvatta,
hintőpor.
A ház levegője meleg volt és állott, hiszen csak az az ablak volt nyitva, amelyen
behatolt. Visszament a hálószobába, leült az ágyra, és levette a sapkáját. Letörölte a
homlokáról az izzadságot, és beletúrt átnedvesedett szőke hajába. Amikor ránézett a
kezére, látta, hogy az egyik körmébe beleakadt egy hajszál. Sok nyomot hagyott maga
után, amerre csak járt, és nem értette, a gyilkos miért nem. Néhány pillanatra a szeme elé
emelte az aranyszínű hajszálat. Hirtelen beugrott neki, mintha elektromos áramot vezettek
volna a testébe.
– Szőke!
Előrehajolt, kirántotta a középső fiókot, és kivette a korábban látott szőke parókát.
Megfordította, és megnézte a belsejét.
– A francba! – suttogta.
– Nézze meg ezt a fényképet! – parancsolta Pip.
– Elegem van már a fényképekből meg a soha véget nem érő kérdésekből – mondta
Innocent Nkomo fáradtan.
– A rohadt életbe, azt mondtam, hogy nézze meg, és meg is fogja nézni! – förmedt rá
Pip. A helyiség sarkában álló rendőr nem tudta leplezni a vigyorát. Pip rávillantotta a
tekintetét. A férfi nem szólt egy szót sem.
 – Már azonosítottam a férfit, akit azonosítani akart – tiltakozott Innocent.
– Akit én akartam azonosítani? – Miközben elismételte a férfi szavait, rádöbbent az
igazságukra. Amikor legutóbb az újságokból kivágott fényképekkel ment Innocenthez,
Catherine szavaitól elvakítva, magában már mindent eldöntött. Lehet, hogy most is
ugyanezt a hibát követi el, és ez a fickó volt az utolsó reménye, hogy rendet tegyen ebben
a zűrzavaros ügyben. Annyira gyűlölte volna elismerni, hogy Paul ugyanolyan gonosz,
mint Charlie – sőt rosszabb –, hogy most már azt akarta, teljesen ártatlannak bizonyuljon.
Megtudta, hogy a távollétében telefonáltak Gwaai Riverből, állítólag egy afrikai látta
lezuhanni a repülőgépet, és azt mondta, a pilóta ejtőernyővel kiugrott. A szíve nagyot
dobbant, és elsuttogott egy imát a folyosón, mielőtt belépett a kihallgatószobába. Kérlek,
Istenem, add, hogy éljen, akár bűnös, akár ártatlan!
Valamilyen megfoghatatlan, mély ösztön azt súgta, ha Paul Bryant életben maradt,
akkor ártatlannak kell lennie. A kétségei vezérelték arra, hogy átkutassa Felicity házát, és
lehet, hogy a kétségei mentették meg az akasztófától a férfit, akit szeretett.
A megkönnyebbülését – ha ez a jó szó –, hogy Paul életben van, csak az árnyékolta be,
hogy Hayes megfenyegette telefonon, fel fogja menteni a szolgálatból, mert nem volt a
helyén, amikor Pembroke rendőr telefonált. Azóta semmit sem tudott arról, hogyan halad
a keresés.
– Nézze meg ezeket a fényképeket, Innocent. Az élete múlhat rajtuk.
– Kezdettől fogva tudtam, és meg is mondtam, hogy úgysem fognak elengedni – felelte
dacosan a fekete. – Most kit kell azonosítanom?
Ha Pip férfi lett volna, nagy valószínűséggel lekevert volna neki egy nyaklevest.
Ehelyett elmosolyodott, és így felelt:
– Innocent, nem kell, hogy bármelyiket is azonosítsa. Csak nézze meg ezt a három képet
három különböző nőről, és mondja meg, köztük van-e az utolsó előtti vevője, akinek
illegálisan benzint adott el Miss Langham meggyilkolásának az éjszakáján.
Innocent felsóhajtott és megcsóválta a fejét. Lenézett az ágyára tett képekre.
– Mondtam már, hogy az a nő szőke volt. Ezek itt mind sötét hajúak.
– Igen, emlékszem – bólintott Pip. – Akkor most képzelje el mindegyiket szőke hajjal.
A férfi értetlenül nézett fel rá.
– Csak nézze meg az arcukat, Innocent – makacskodott Pip. Akárcsak a férfiak
esetében, most is a Bulawayo Cbronicle régebbi számaiból vágta ki a csinos, fiatal nők
képeit, majd előásta Hugo De Beers vadászbalesetének lezárt, poros aktáját, és ahogy
remélte, talált egy szintén az újságból kivágott fényképet Catherine De Beersről, alatta a
képaláírással, „Mrs. De Beers, a gyászoló özvegy szemtanúja volt férje halálának”. – Nem
kell sietnie – tette hozzá.
Innocent az állát vakargatva a képekre meredt.
– Szép volt a ruhája – szólalt meg.
– Tessék? Emlékszik rá, mi volt rajta?
 – Arra nem, csak hogy szép ruhában volt. Észreveszem az ilyesmit a nőkön.
Pip bólintott, hogy folytassa.
– Nem tudom – bökte ki végül a férfi.
Pip felsóhajtott.
– Mondja meg, melyikre gondol, és megmondom, ő volt-e – nézett fel rá Nkomo.
Nagy volt a kísértés, de tudta, hogy a rávezetéssel megkerülné az igazságot és a
törvényt.
– Nem, Innocent. Ez nem így megy. Nézze meg még egyszer. Kérem.
A férfi ismét szemügyre vette a képeket.
– Ez mintha ismerősnek tűnne, de így, sötét hajjal, nehéz megmondani. – Begörbített
ujjával letakarta a nő haját, majd közelebb hajolt a képhez. – Nem vagyok biztos benne, de
a három közül ezt választanám. Azt hiszem, ő volt az.
Pip átnézett a válla fölött, és meglátta a gyászoló özvegy képét.
– Az a kurva Bryant! – morogta Rogers ezredes.
– Igen, uram – felelte Clive Wilson alhadnagy. Megszaporázta a lépteit, hogy ne
maradjon le az ezredes mellől, aki a korához képest nagyon gyorsan ment. Még egyszer
utoljára végigmentek az útvonalon, amelyen a hivatalos vendégek másnap eljutnak majd a
fő hangárcsoport előtt az aszfalton kialakított felvonulási térre.
– További intézkedésig maga a támaszpont megbízott adjutánsa, Wilson – folytatta
Rogers. – Zárkózzon már fel, az ég szerelmére, ember!
– Igenis, uram – lihegte Wilson. Vegyes érzelmekkel fogadta, hogy ideiglenesen
előléptették adjutánssá. Ez azt jelentette, hogy nem lesz ideje repülni, amit bánt, és
rengeteg papírmunkája lesz, amit egyenesen gyűlölt. Ugyanakkor az ezredesen kívül csak
az adjutánsnak volt valódi hatalma a támaszponton. Mindenesetre remélte, hogy az új
beosztása nem fogja késleltetni az Angliába való áthelyezését.
– Bryantnek most az lenne a legjobb, Wilson, ha meghalna.
– Uram?
– Ha meghalt volna a balesetben, legalább katonai tiszteletadás mellett temethetnénk el.
Jobb lenne neki is, a családjának is, és a légierőnek is, ha így távozna el, nem pedig
letartóztatnák, bíróság elé állítanák és nemi erőszakért meg gyilkosságért elítélnék.
– Értem, uram.
– Ott levelek vannak a csatornában, Wilson, írja fel.
– Igenis, uram. – Wilson elővette a noteszét és felírta. Az ezredes megrázta a fejét, és
cöcögve a kaputól a hangárokhoz vezető út aszfaltjának feketeségét megtörő, szélfútta
zsakarandaszirmokra mutatott.
Szaporán tovább mentek a hangárok felé, Wilson pedig dühödten feljegyezte a görbe
gyepszéleket, az eldobott csikkeket és a legénységi kantin falát, amelyet újra kell festeni.
Meg sem fog száradni a festék, mire ideérnek a fejesek, gondolta Wilson.
– Ennek a helynek ragyognia kell Smuts marsall és Huggins miniszterelnök úr
látogatására, Wilson. De most úgy néz ki, mint egy vidéki szeméttelep! – füstölgött
Rogers, és rámutatott egy kukára, amelynek kicsit ferdén állt a fedele. Miközben átmentek
két hatalmas hangár között, mindketten beárnyékolták a szemüket a vakító reggeli
napsütésben.
– A repülőgépek, Wilson.
– Igen, uram?
– Nem látok egy repülőgépet sem!
– Izé, uram, Bryant századparancsnokot keresik, uram.
– A miniszterelnöki hivatal egyértelműen jelezte, hogy repülőgépeket akarnak látni. Sir
Godfreyhez Salisburyben csatlakozik egy filmes stáb, hogy felvegyék az egészet a
híradónak. Repülőgépeket akarok, Wilson, sok repülőgépet!
– Igenis, uram. Hm, uram, fújjam le Bryant századparancsnok keresését?
Rogers megállt, és úgy nézett Wilsonra, mintha az alhadnagy szuahéli nyelven szólt
volna hozzá.
– Repülőgépeket, Wilson – mondta lassan és hangosan, mintha egy külföldivel
igyekezne megértetni magát. – Sokat. Sűrűn egymás mellett. A kamerák miatt. Akarja,
hogy írásba adjam?
– Izé, nem, uram. Úgy értem, igenis, uram. Sok-sok repülőgépet.
Rogers rápillantott az órájára. Nulla-kilenc-nulla-nulla. Három óra a show-ig.
– Ne álldogáljon itt, Wilson. Festesse le a falat, igazíttassa meg a gyep szélét, szedesse
össze a szemetet és szerezzen repülőgépeket!
– Igenis, uram.
Hendrick Reitz az Isilwane Ranch hangárjának árnyékában várakozott. Mást nem
nagyon tehetett.
Hátát a deszkafalnak vetve ült, két oldalán két-két hosszú fémhengerrel, mintha a
testőrei lettek volna. Pedig ő vigyázott rájuk, nem pedig fordítva. A Mauserjét keresztbe
fektette a combjain. A kifutópálya másik végében legelésző impalákat nézte. Milyen békés
itt, gondolta. Rhodesia elfeledett, vad szeglete, amitől akár millió kilométerre is lehetett
volna a háború és az öldöklés. Mindez néhány óra múlva megváltozik. De egyelőre
hagyta, hogy eltöltse a békés táj látványa és a madarak meg rovarok hangja.
Reitz nem aggódott és nem félt – csak a kudarctól. A legutóbbi afrikai küldetése
majdnem szörnyű véget ért, és elhatározta, hogy ezt teljes siker fogja koronázni.
Feltétlenül jól kellett teljesítenie, különösen, ha meg akarta valósítani az álmát és be akart
kerülni Afrika déli részének új, afrikáner kormányába, miután Németország megnyerte a
háborút.
A távolból repülőgép zúgását hallotta. Közeledett. Reitz felállt, a karjára fektette a
Mausert, és odament a hangár sarkához. Nem akarta, hogy észrevegyék a levegőből, ezért
az árnyékban maradt.
Egymotoros. Elrepült fölötte és leírt egy kört. Felismerte a típust: Harvard kiképzőgép,
ugyanolyan, mint amely az előző nap szállt le ott. A pilóta ereszkedni kezdett, és leírt még
egy kört. Távolodott a hangártól, majd éles fordulóval megfordult.
Reitz ellenállt a késztetésnek, hogy kilépjen az árnyékból. A repülőgép alacsonyan
közeledett, elsuhant a gránitsziklák fölött, ahonnan szemügyre vette a ranchot, amikor
odaért. A pilóta előretolta a botkormányt, lenyomva a gép orrát. Mire a Harvard a
kifutópálya fölé ért, olyan alacsonyan szállt, hogy a propellere légörvénye lelapította a
füvet. Az árnyéka előtte száguldott. Az alacsony magasság ellenére a pilóta megbillegtette
a gépet. Egy impalacsorda riadtan szétrebbent, néhány lépésenként magasra ugorva a
levegőbe, valamilyen képzelt ragadozó elől menekülve. A leszállópálya üres lett. A lovak
idegesen toporogtak a motor zajától és a kipufogógáz szagától.
Reitz követte tekintetével a Harvardot, és elmosolyodott, amikor a pilóta hátratolta a
fülke tetejét.
18.
Él, de eszméletlen – mondta Roger Pembroke rendőr.
– Az elejétől fogva csak a baj volt vele, meg az okoskodásával – morogta Harold
Hayes. – Rögtön tudtam, hogy ő volt az.
A két rendőr egy rendőrségi Chevrolet pick-up nyitott platóján zötykölődött. Hayes már
úton volt észak felé, Gwaai Riverbe, amikor Shirley felhívta rádión Bulawayóból, és
közölte, hogy Bryantet elfogták, de közben megsebesült. Nem sokkal a lövöldözés után
értek oda. Azok után, amit azzal a szerencsétlen lánnyal művelt, Harold Hayest nem
igazán érdekelte, hogy az ausztrál rohadék él-e vagy sem.
Bryant felnyögött.
– Azt mondja, beszélt? – kérdezte Hayes Pembroke-tól. A kocsi sebesen haladt, és
Hayesnek fel kellett emelnie a hangját, hogy a másik hallja a menetszélben. De hátul
legalább hűvös volt a forró délelőttön.
– Valami Greece-ről vagy Reece-ről motyogott. Néha magához tér, aztán megint elájul.
– Nem meglepő azután, hogy majdnem szétlőtte az agyát. – Hayes felemelte a véres
gézpárnát Bryant fejéről, és még egyszer megnézte a sebet. – De azért életben marad. –
Pembroke golyója súrolta a pilóta koponyáját, végighasította a jobb halántékán a bőrt, de
csodával határos módon nem tört csontot. A seb erősen vérzett, és Bryant arca, nyaka és
inggallérja szinte fekete volt a ragacsos, alvadt vértől. Hayes szórakozottan meglengette a
kezét a fogoly fölött, hogy elhessegessen néhány zümmögő legyet.
– Meg kellett bilincselnem, mert nagyon dühös volt, amikor először magához tért –
magyarázta Pembroke.
– Jól tette, Roger. Tudja, hogy a játék véget ért, és valószínűleg lógni fog azért, amit
tett. Mindenáron megpróbál majd szökni. Maga nem tudhatta, hogy nincs megtöltve a
pisztolya. Valószínűleg blöffölni akart vele, hogy megszerezze a maga puskáját, aztán
megölje a saját fegyverével és elvegye a lovát.
 – Istenem! – hüledezett Pembroke. – Honnan tudják, hogy ő a gyilkos? Olvastam az
újságban, hogy már letartóztattak egy afrikait.
Hayes bólintott, mintha ez egy nagyon bölcs kérdés lett volna.
– Nos, tudja, Roger, csak azért, mert a letartóztatott afrikai, és megtaláltuk nála a
meggyilkolt nő néhány személyes holmiját, még nem tudhattuk biztosan, hogy… hogy ott
rögtön abbahagyhatjuk a nyomozást.
Pembroke bólogatva hallgatta, ahogy Hayes folytatta a történetet. Lenézett a
meggyötört pilótára. Amikor az őrmester azt ecsetelte, hogyan vette rá Innocent Nkomót,
hogy egy újságból kivágott fénykép alapján azonosítsa Bryantet, a fiatal rendőr
közbeszólt:
– Úgy néz ki, mint aki a fronton harcolt, nem?
Hayes óvatosan felemelte a pilóta szakadt ingét a testéről.
– Valamiféle állat lehetett, vagy talán a fák, amikor leért az ejtőernyővel. Ronda sebek.
Lehet, hogy össze is kell varrni őket. Ha engem kérdez, kár a drága kötszerért.
Bryant az öntudatlanság határán lebegett, de akárhányszor magához tért, azt kívánta,
bár ne tette volna. A feje úgy fájt, mintha megrúgta volna egy ló – többször is –, és
hányinger tört rá, amikor csak kinyitotta a szemét.
Már a szemhéja felemeléséhez szükséges erőfeszítés nyomán hullámokban tört rá a
fájdalom, úgyhogy igyekezett csukva tartani a szemét. Miután elsötétült az elméje, megint
jöttek a látomások. Kaleidoszkópszerű képek – Catherine, Felicity, az arc a hírszerzési
jelentésben. Reitz. Hendrick Reitz. Az újságcikk Hugo De Beers haláláról. Nem tudta
elmondani. Álmában látta Pip Lovejoyt, egyenruhában, amint távolodott tőle egy puskát
tartó fiatal rendőr oldalán. Mielőtt odakiálthatott volna neki, elsült a puska.
Bryant felnyögött fájdalmában, és kinyitotta a szemét, amikor megérezte, hogy
felhajtják az ingét a bőréről. A mozdulat felszakított egy darab alvadt vért, és felnyitotta a
leopárd egyik karmának a nyomát.
– Leopárd – mondta.
– Mit mond? – kérdezte Hayes. – Valamit egy leopárdról. Teljesen elment az esze. –
Lehajolt, és Bryant arca elé dugta az arcát. – Ne is próbálkozz a jó öreg
beszámíthatatlansággal, haver. Bíróság elé kerülsz és lógni fogsz, ha van igazság ezen a
világon. Miért tetted, he? Haragudtál arra a szerencsétlen lányra?
– Micsoda? Én…
– Semmi értelme tagadni, te is tudod. – Hayes rátette a kezét Bryant sebesült vállára, de
nem megtisztítani próbálta a sebet, hanem előredőlt és rátámaszkodott a fekvő férfira.
Bryant felsikoltott. Azt hitte, a fején van a legkomolyabb sérülés, amit elszenvedett.
– Szálljon le rólam!
– Akkor szállók le rólad, szépfiú, amikor kedvem tartja – felelte Hayes, és még jobban
ránehezedett Bryantre.
Roger Pembroke elfordította a fejét. Soha nem lelkesedett a letartóztatottak
bántalmazásáért.
– Őrmester, nem gondolja…
Hayes ránézett, és az volt a tekintetében, hogy „hallgass, különben…”
– Sok időt megspórolhatsz mindkettőnknek, repülős fiú – mondta Bryantnek –, ha itt és
most elmondod az igazat. Gondoskodni fogok róla, hogy ellássanak, amikor megérkezünk
Bulawayóba. Persze ha hallgatni akarsz, akkor majd másképp gondoskodnak rólad a
celládban.
– Beszélnem kell Pippel, Pip Lovejoyjal – hebegte Bryant. A fejét elöntötte a fájdalom,
és hánynia kellett.
– Tartsd magad távol Lovejoy rendőrtől. Nem tudom, mi van köztetek, de én mondom,
soha többé nem fogod látni. Nem a te ligádban játszik… és nem hagyom, hogy úgy
végezze, mint Felicity Langham. Most pedig a változatosság kedvéért légy férfi, és mondd
el az igazat. Megerőszakoltad és megölted azt a lányt, igaz?
– Mi? – Bryant nem értette, Hayes miért vádolja és miért bántja. Felemelte a kezét,
hogy lelökje magáról a kövér rendőrt, és csak most vette észre, hogy meg van bilincselve.
– Vegye le rólam ezt a szart! Le kell fújni a parádét! Vigyen Kumalóba!
– A parádét? Nem mész te semmiféle parádéra, századparancsnok. Neked véged.
Tudjuk, hogy te tetted a holmiját annak a fekete fickónak a kocsijába. Te rohadék! – Hayes
még mindig lenyomva tartotta Bryant véres vállát. Most hátrahúzta a másik kezét, és
visszakézből erősen pofon vágta az ausztrált.
Bryantnek csengett a füle és felakadt a szeme. Küzdeni próbált a közelgő öntudatlanság
ellen.
– Tévedés. Őt akarják…
– Őt? Ki az az ő? – rázta meg a fejét Hayes.
Bryant próbálta kipréselni magából a szavakat. El akarta mondani a nevét, de nem jutott
eszébe.
– A német…
– A kurva németek? Azt akarod mondani, hogy légnyomást kaptál, hé? Hogy
meggárgyultál? Mondtam már, hogy nálam nem fog bejönni. – Hayes megrázta Bryantet.
– Ki vele!
Bryant lehunyta a szemét és mozdulatlan maradt.
– Szerintem mondani próbált valamit, őrmester.
Hayes a fejét rázta.
– Láttam már ezt a süket trükköt, Roger. Sebesült háborús hős, a lószart! Ez nem rendes
ember. Hanem egy perverz. Jobban tenném, ha most rögtön golyót eresztenék a fejébe, és
megkímélném a bíróságot a munkától.
– Meikles Hotel, jó napot kívánok! – szólalt meg egy női hang a telefonban.
– Az egyik vendégükkel, Mrs. Catherine De Beersszel szeretnék beszélni, kérem –
mondta Pip a rendőrségen, a nyomozók irodájában.
– Egy pillanat, hölgyem.
Pip az ujjaival az asztalon dobolt, miközben a recepciós válaszára várt.
– Ott van még, hölgyem?
A vonal recsegett, és Pipnek fel kellett emelnie a hangját, hogy hallják Salisburyben.
– Igen, itt vagyok.
– Ki keresi, kérem?
– Lovejoy rendőr a bulawayói rendőrségtől. Hivatalos ügyben. Sürgősen beszélnem kell
Mrs. De Beersszel. – Pip nem is próbálta leplezni a türelmetlenségét.
– Sajnálom, rendőrnő, de Mrs. De Beers nem jelentkezett be hozzánk, és annak sincs
nyoma, hogy szobát foglalt volna nálunk.
– Valóban?
– Igen, hölgyem. Mrs. De Beers gyakran száll meg nálunk, amikor Salisburyben jár.
Remélem, nem történt vele semmi, ha ön úgy tudja, hogy nálunk kellene lennie.
– Nem. Úgy értem, nem tudom. De meghagyom a számomat, és nagyon hálás lennék,
ha visszahívna, ha Mrs. De Beers mégis megérkezne. – Pip megadta a számát, aztán
letette. – A fenébe! – morogta maga elé.
Kiment az irodából, át a telefonközpontba.
– Van valami hír róla, hogy hol vannak? – kérdezte a Shirleytől, aki levette a
fejhallgatóját, amikor belépett.
Shirley ránézett az órájára.
– Az utolsó üzenetük az volt, hogy felvették az ausztrált, és elindultak vissza. Ez úgy
két órája lehetett. Amikor kimentél. Szerintem bármelyik percben itt lehetnek.
– Shirley, ki tudsz küldeni egy üzenetet az összes rádiós kocsinak és a nagyobb
rendőrőrsöknek innen Salisburyig?
– Te jó ég, Pip – ráncolta a homlokát a másik nő –, te is tudod, hogy ehhez nincs
jogosultságod!
– Tudom, de tényleg komoly dologról van szó, Shirley.
– Nem is tudom. Bajba kerülhetek, ahogy te is.
– Aggódom, Shirley. Nem hiszem, hogy elég régóta itt lennék ahhoz, hogy
megérzéseim legyenek, de az embereket jól ismerem. Ki kell hallgatnom Catherine De
Beerst.
– Nem kellene megvárnod Hayest? – kérdezte a recepciós.
– Csak nevetne az aggodalmaimon.
– Eddig mindenben igazad volt az ügy kapcsán. Ha te nem makacskodsz, az a Nkomo
talán már az akasztófán lógna. Hayes azt hitte, az ügy meg van oldva, amikor bejött az a
hívás.
Pipnek hirtelen eszébe jutott még valami, aminek elfelejtett utánanézni.
– Ugye te fogadtad azt a hívást, amiben feladták Nkomót?
– Igen, az én műszakomban történt.
– Még nem is kérdeztelek róla. Ki telefonált?
– Nem mondta meg a nevét.
– Igen, de férfi volt vagy nő?
– Nő. A hangja alapján fehér. Azt mondta, hallott a gyilkosságról, és látott egy szőke
lányt beülni Nkomo kocsijába.
– Nem kérdezted tőle, honnan ismeri Nkomót, vagy hogy tudja-e, ki volt a lány?
– Letette, mielőtt bármit kérdezhettem volna.
– Ki kell küldenünk azt az üzenetet Catherine De Beersszel kapcsolatban, Shirley. Azt
mondta, Salisburybe megy, de nincs ott. Meg hogy szobát foglalt egy hotelben, de nem
jelentkezett be, és a foglalásról sem tudnak.
– Arra gondolsz, hogy ő…?
– Őszintén mondom, fogalmam sincs, mit gondoljak, Shirley. Úgy tűnik, akárhányszor
kiderítünk valamit ebben az ügyben, vagy azt hisszük, hogy megvan a gyanúsított, minden
új fordulatot vesz. Paul Bryant még gyanúsított, de felmerült egy csomó új kérdés, amit fel
kell tennem neki Catherine De Beersről.
Bryant feje nekicsapódott a pick-up oldalának, miközben a jármű befordult egy sarkon.
Pislogni kezdett.
– Ah, visszatértél az álmok birodalmából? – kérdezte Hayes. – Akkor talán
folytathatnánk a beszélgetésünket.
Bryant feje még mindig lüktetett, és minden porcikája fájt, de legalább a látása
kitisztult, és nem forgott körülötte a világ. Pislogott néhányat, és lila zsakarandavirágokat
látott elsuhanni maga fölött. Kicsit felemelte a felsőtestét, és vörös porral lepett, fehérre
meszelt házakat pillantott meg. Egy afrikai nő, a fején magasra tornyozott
kukoricászsákokkal a rendőrségi jármű után fordult.
– Hayes, figyeljen rám…
A rendőr kurtán, erősen Bryant bordái közé rúgott.
– Hayes őrmester!
Bryant levegő után kapkodott fájdalmában, de visszafojtotta a haragját.
– Azt hiszem, támadás készül a kumalói támaszpont ellen. Feltehetőleg még ma, és…
– A rohadt életbe! Ti, ausztrálok aztán keményfejűek vagytok, igaz? Tartogasd a
meséidet a bíróságnak, Bryant. Engem nem fogsz átverni. Egyenesen a celládba mész,
nem máshova. És ahogy azelőtt mondtam, mielőtt elájultál, a beismerő vallomás elnyeri
méltó jutalmát.
 Bryant felemelte a fejét. Elege lett az udvariaskodásból.
– Az ég szerelmére, fogja már be a kövér pofáját, és hallgasson meg! Vigyenek azonnal
Kumalóba, és…
Hayes a plató másik végében ült.
– Ártatlan vagy bűnös, senki sem beszélhet így egy rendőrrel. – Megkapaszkodott az
oldalfalban, és teljes erőből Bryant felé rúgott.
Bryant tudta, hogy a szavai meggondolatlanságra fogják késztetni a rendőrt. Már azelőtt
látta a közelgő rúgást, hogy Hayes felállt. Térdben behajlítva felhúzta a két lábát, és a két
talpával fogta fel Hayes rúgását. A bakancsai a rhodesiai sípcsontján csattantak, és a
rendőr hátraesett.
– Hagyja abba! – visította Pembroke, és lehajolt a puskájáért.
Bryant oldalra gördült, így sikerült feltérdelnie. Felállt, és átlépett a fiatal rendőr fölött.
Hayes fenékkel az oldalfalra érkezett, és most vadul hadonászva próbált megkapaszkodni
valamiben, mivel a jármű épp bekanyarodott egy sarkon. Bryant látta a mozdulatait.
Előrevetette magát, és megmarkolta a tekintélyes pocákon feszülő övét. Hayes hanyatt
esett, és csak Bryant tartotta vissza, hogy fejjel az aszfaltra zuhanjon. Az ausztrál
visszarántotta Hayest, és amikor újra meglátta az arcát, belefejelt az orrába. Bryantnak
csak egy kis adag újabb fájdalom volt az aznapi kínszenvedések mellé, Hayes azonban
felvonyított, mint egy oldalba rúgott kutya. Könny és vér patakzott az arcán. Bryant
elengedte az övét, mire a rendőr lezuhant a platóra. Miközben Hayes a betört orrához
kapta a kezét, Bryant fürgén kicsatolta a pisztolytáskáját és kirántotta a revolverét.
– Dobja el! – parancsolta Pembroke-nak, aki végre megtalálta a puskáját. A rendőr túl
lassan emelte fel a fegyvert, és most egyenesen Hayes pisztolyának torkolatába bámult. –
Komolyan mondom. Nem akarom megölni, pajtás, de Isten engem úgy segéljen, belelövök
a lábába, hogy lelassítsam. Túl nagy a tét.
– Jól van, hallom, amit mond – felelte Pembroke.
Bryant körülnézett. A járókelők észrevették, hogy valami történt. Egy öltönyös férfi
feléjük mutatott és kiáltott valamit. Másodpercek kérdése, hogy valaki leintse az autót és
szóljon a sofőrnek.
– A kulcsokat! – vakkantotta Bryant, Pembroke elé dugva összebilincselt csuklóit. –
Maradj, ahol vagy, dagi! – vetette oda Hayesnek, egy pillanatra felé fordítva a revolvert.
Hayes lekuporodott a plató végében, és az orra elé emelte a kezét.
– Nem fog messzire jutni – mondta Pembroke dacosan.
– Hagyjuk a drámát, pajtás, inkább nyissa ki a bilincset. Nem akarok messzire jutni,
maga istenverte bolond, csak vissza a támaszpontra, hogy figyelmeztessem őket.
– Mire? – kérdezte Pembroke, miközben előhalászta a zsebéből a bilincs kulcsát, és
előrehajolt, hogy kiszabadítsa Bryant csuklóját.
– Gondolni sem akarok rá – felelte Bryant. – Nézze, pajtás, ha látja Pip Lovejoyt,
mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön Kumalóba. Ha nem történik semmi, feladom
magam. Csak a jegyzőkönyv kedvéért: nem én öltem meg Felicity Langhamet, de van egy
sejtésem, hogy ki tette.
– Ki?
– Beszéljen Lovejoyjal. Nincs időm az egészet elmagyarázni. Puszta kíváncsiságból:
miért tartóztattak le?
Pembroke beharapta az ajkát. Hayes elmesélte, milyen események vezettek addig, hogy
Bryant gyanúsított legyen.
– Nem érek rá egész nap, pajtás. A lábába vagy a karjába kéri a golyót? Maga választ.
– Benzint vett az első gyanúsítottól – adta meg magát Pembroke.
– Benzint?
– Egy Nkomo nevű férfitól. Feketepiaci üzér. Aztán betette Felicity Langham holmiját
Nkomo kocsijába. Felültette a fickót.
Bryant elgondolkodott egy pillanatra, és hirtelen minden a helyére került.
– Egyvalamiben igaza van. Ez volt az évszázad felültetése. – Körülnézett. A főúton
jártak. Hamarosan vége a játéknak. – Hasaljon le! Segítsen Hayesnek is. Gyerünk, mielőtt
tényleg magába lövök. – Pembroke engedelmeskedett.
Bryant odaoldalazott a plató elejéhez, és kopogott a fülke tetején. A sofőr lelassított és
belenézett a tükrébe. Bryant kihajolt oldalra, és bedugta az ablakon a pisztolyt, egészen a
fickó fejéig.
– Húzódjon le!
A férfi engedelmeskedett. Bryant leugrott a platóról, és ráparancsolt a három rendőrre,
hogy kövessék. Intett, hogy menjenek oda egy telefonpóznához.
– Most pedig körben áll egy kislánykát fognak játszani – közölte Pembroke-kal. –
Vegyék elő a bilincseiket és álljanak a pózna köré!
– Ezzel csak tovább rontja a helyzetét – mondta a fiatal rendőr. Hayes csak a fejét rázta,
miközben Pembroke rákattintotta a bilincset előbb az őrmester, aztán a sofőr csuklójára.
– Sokkal több embernek lenne sokkal rosszabb, ha hagynám, hogy bevigyenek – felelte
Bryant. – A kulcsokat. Mindet. Valaki hamarosan megtalálja magukat. Forgalmas város ez.
Bryant visszatette a kocsi platójára a .303-ast, beült a kormány mögé és indított.
Sebességbe tette az autót, és csikorgó gumikkal megfordult az úton. A gázpedált padlóig
nyomva visszament a Salisbury Roadig, amelyen a városból kifelé vezető irányba indult.
Ismét teljes gázzal, óránként hatvanmérföldes sebességgel száguldott. A motor és a váltó
tiltakozva nyikorgott.
Elsuhant mellette a sík, jellegtelen táj. Árnyék vetült rá, és előrehajolva felnézett a
szélvédőn keresztül. Egy kétmotoros Oxford volt az, leszállni készült Kumalóban. Már
majdnem odaért. Megnézte az óráját. Mindjárt tíz. Két óra múlva kezdődik a parádé,
tizenegykor pedig megérkezik a támaszpontra Huggins miniszterelnök, nem sokkal Jan
Smuts előtt. Rá kell vennie Rogerst, hogy fújja le a parádét, küldje el a rhodesiai
miniszterelnököt és irányítsa át Smuts gépét egy másik repülőtérre. Magyarázkodni ráér
később. Ha téved börtönbe kerül vagy lefokozzák. Csikorogva fékezett, és rákanyarodott a
főkapuhoz vezető útra. Miközben megállt, egy aszkari bekiáltott valamit az őrházba. Nem
állította le a motort.
Henderson őrmester kilépett az őrházból és odasietett a sorompóhoz. A mindig
makulátlan egyenruhájú Henderson aznap úgy nézett ki, mint aki a légierő alaki kiképzési
kézikönyvéből lépett elő. Az egyenruháját ropogósra vasalta, a bakancsa fűzővégei úgy
csillogtak, mintha fekete üvegből lettek volna, a fegyveröve és a pisztolytáskája olyan
fehér volt, hogy szinte fájt ránézni. A szokásosnál is alaposabb készülődés nyilván a
fejeseknek szólt.
– Hívja fel az ezredest, és mondja meg, hogy mindjárt ott leszek nála, Henderson –
parancsolta Bryant.
– ’Reggelt, uram. Két rendőr társaságában számítottunk önre – felelte Henderson,
miközben odament az autóhoz. Nem mozdult, hogy teljesítse a parancsot. – De látom,
rendőrségi járművet sikerült szereznie.
– Az egész egy fatális félreértés. Nyissa fel a sorompót, őrmester – mondta Bryant.
Olyan erővel markolta a kormányt, hogy belefájdult a keze.
Bryant látta, hogy Henderson az utasülésre dobott Webley revolvert nézi.
Az őrmester lassan a pisztolytáskájára csúsztatta a kezét, és elkezdte kicsatolni.
– Talán menjünk be az őrházba, Mr. Bryant, és hívjuk fel együtt.
– Parancsot kapott, a fenébe is! Nyissa fel azt a kurva sorompót!
Henderson most már a pisztolya markolatát fogta.
– Legyen szíves, szálljon ki a kocsiból, uram. – A másik oldalon az afrikai aszkari
oldalazott a kocsi felé. – Nyissa ki az ajtót Bryant századparancsnoknak, Sixpence!
Bryant beletaposott a gázba és felengedte a kuplungot. A kocsi hátsó kerekei
kipördültek a betonon, és füst szállt fel a gumikból, ahogy próbáltak megkapaszkodni. Az
autó hátulja jobbra-balra csúszkált, aztán hirtelen előreszökkent és áttörte a frissen
átfestett, vörös-fehér csíkos sorompót. Faszilánkok hullottak az útra. Bryant rákanyarodott
a támaszpont fő utcájára, fekete guminyomokat és rohanó aszkarikat hagyva maga mögött.
Valahol felharsant egy sziréna.
Elszáguldott a századiroda mellett, és csikorogva lefékezett Rogers ezredes irodája
előtt. Odabent csörgött egy telefon. Az őrház hívása megelőzte. Pisztollyal a kézben
felrohant a lépcsőn, majd be a szúnyoghálós ajtón. Egy altiszt elejtette a teáját, amikor
meglátta a vad tekintetű, fegyvert lóbáló ausztrált.
– Bryant! – lépett ki az irodájából Rogers ezredes. – Tegye le azt a pisztolyt, ember –
emelte fel üres kezeit a sebesült pilóta előtt.
– Uram, le kell fújnunk a parádét! Támadás készül a támaszpont ellen.
– Igen, igen, ööö… Paul. Tegye le a fegyvert, és megbeszéljük.
– Tessék? – nézett Bryant a kezében lévő pisztolyra. Szinte el is felejtette, hogy ott van.
Magasabbra emelte, és Rogers felsikoltott:
 – Ne!
– Uram, nem akarok bántani senkit.
– Akkor dobja el a fegyvert, Bryant!
Az ausztrál leeresztette a karját, de addig nem akart lemondani a fegyverről, amíg nem
győzött meg mindenkit, hogy nem őrült és nem gyilkos.
– Uram, megtaláltam Smythe eltűnt gépét… úgy értem, tudom, mi történt vele.
– Tegye le a fegyvert, Paul, és elmondhatja az egészet. Miféle támadásról beszélt az
előbb?
– A németek, uram. Egy kém és talán egy társa megszerezte Smythe Harvardját, és
biztos vagyok benne, hogy a mai parádé alatt meg akarják támadni a támaszpontot.
– Higgadjon le, Paul – ráncolta a homlokát Rogers. – Nagyon messze vagyunk a
legközelebbi némettől. Ami pedig a támadást illeti, nem értem, miféle kárt okozhatnának
egy Harvarddal. Üljön már le, ember!
– Uram, nem vagyok őrült. Úgy vélem, az Ossewa Brandwag ügynöke, akiről jelentést
kaptunk, Reitz, ellopta az egyik gépünket és meg fogja támadni vele a támaszpontot,
valószínűleg Huggins és Smuts miniszterelnökök látogatása alatt. Hogy pontosan mit
tervez, nem tudom, de le kell fújnunk a parádét. Háromszáz bombázó- és vadászpilóta fog
ott állni védtelenül, plusz a repülőgépek meg a vendégek. Ülő kacsák lesznek.
– Igen, igen. Értékelem, hogy ennyire aggódik értünk meg az új pilótákért, de még
egyszer mondom, egy ember egy fegyvertelen Harvardban nem sokat árthat nekünk.
– Hevederek… – motyogta Bryant. – A nőnek töltényhevederek kellettek, meg… –
Nem tudta befejezni a mondatot. A feje lüktetett, és megint rátört a hányinger. A sebei
kezdték maguk alá gyűrni.
– Hevederek? Miféle… – kezdte az ezredes, de félbeszakította a lépcsőn felhangzó
lábdobogás, majd a kinyíló ajtó csattanása. Henderson kivont pisztollyal állt meg a
küszöbön. Mögötte három aszkari torpant meg egymásnak és az őrmesternek ütközve.
Mindhárman .303-asokat tartottak a kezükben.
– Dobja el! – vakkantotta Henderson.
Bryant ránézett, és látta, hogy az őrmesternek viszket az ujja, hogy meghúzza a ravaszt.
Rápillantott az ezredes hitetlenkedő, leereszkedő arcára. Azt hiszik, megőrült. A fenébe!
Talán igazuk van.
Bryant meghúzta a ravaszt. A pisztolyt lefelé fordítva tartotta az oldala mellett, így a
golyó a padlódeszkákba fúródott, de a zárt térben leadott lövés hangjától mindenki ugrott
egyet. Látta, hogy Henderson hasra veti magát, az ezredes pedig már-már komikus
értetlenséggel szemléli az eseményeket. Bryant felugrott az altiszt asztalára, és karját az
arca elé emelve kivetette magát a bezárt ablakon. Üvegcserepek záporoztak körülötte, és
homályosan érezte, hogy újabb vágásokat szerzett, miközben összezárt lábbal földet ért az
ezredes irodája mögötti gyepen. Futásnak eredt, és közben zavart kiáltásokat hallott a háta
mögött.
Végigrohant az adminisztratív épületek mögötti járdán a hangárokhoz. Susannah
Beattie és az ejtőernyő-hajtogatók a legszebb khaki egyenruhájukban teázgattak a hangár
előtt, és eltátott szájjal nézték a véres, rohanó alakot. Bryant nem foglalkozott velük,
elszaladt a karbantartó hangár mellett. Végre kiért a beton kifutópályára. A hangárok előtt
kötelekkel elkerítettek egy térséget, és egy nagy napellenző alá székeket raktak. A székek
elé pódiumot állítottak, azon állva fogadja majd Huggins és Smuts az előttük elvonuló
végzős pilóták tisztelgését. A két hangár között több tucat újonc lézengett, cigarettázva,
beszélgetve várták, hogy felsorakozzanak a főpróbához. A hivatalos vendégek még nem
érkeztek meg, de Bryant tudta, ott lesznek a helyükön a miniszterelnökök megjelenésekor.
Hugginst a tiszti kantinban fogadják, onnan fogja kikísérni Rogers az emelvényhez.
Bryantnak díszegyenruhában kellett volna felügyelnie az eseményt, ehelyett épp a saját
emberei elől menekült.
Az Oxford, amelyet útközben látott, már leszállt és elgurult mellette. Körülbelül húsz
repülőgép állt sorban előtte, minden típus képviseltette magát, amit a Birodalmi Légi
Kiképzési Tervben használtak. Az Oxford végiggurult a sor mögött, hogy beálljon a
helyére. Valahol dudások hangolták a hangszereiket. Bryant csak még idegesebb lett a
vinnyogó hangtól.
Hátranézett, és látta, hogy Henderson egyre több fegyverest gyűjt maga mellé. Az
őrmester a nevét kiáltozta, és a végzős pilóták közül egyre többen néztek előbb az
aszkarikra, aztán Bryantre. Másodpercek kérdése, és legyűrik a lelkes önkéntesek. Bryant
vett egy nagy levegőt, és megint futni kezdett, most a sorba állított repülőgépek előtt.
Az Oxford megállt a sor végén, egy Harvard mellett, amelynek még forgott a
propellere, a pilóta hagyta lehűlni a motort, mielőtt leállította volna. Bryant bedugta a
pisztolyt a nadrágja derekába, hátra, hogy ne legyen olyan feltűnő, és felmászott a Harvard
szárnyára. A forró kipufogógáz meglebbentette inge maradékát.
A pilóta felfigyelt a mozgásra, és kinézett a fülkéből. Levette repülőssapkáját,
kiszabadítva sűrű, göndör, fekete haját.
– Mi folyik itt? – üvöltötte túl a motor hangját.
Bryant felismerte a férfit. Costas, a görög kiképző a Görög Királyi Légierőtől került át a
támaszpontra.
– Szálljon ki! – parancsolta Bryant.
– Paul, borzalmasan fest! Látom, túlélte a zuhanást. Mi történt?
– Nincs időm elmagyarázni, Spiro. A géppuskák töltve vannak?
Costas értetlenül nézett rá.
– Hát persze. Épp csak kitettem az újoncomat. Lőgyakorlatról hívtak vissza minket,
hogy részt vegyünk a politikusoknak rendezett show-ban.
– Szálljon ki, szükségem van a gépre – mondta Bryant.
– Megsebesült, nem hiszem, hogy repülnie kellene! – üvöltötte a görög.
Bryant hátrapillantott a válla fölött, Henderson és csapata túljutott a széksorokon, és
már a kifutópálya elején járt. Behajolt a pilóta fölé, és látta, hogy már kicsatolta az
ejtőernyője hevedereit. Bryant belemarkolt a görög hajába. Costas görögül elkáromkodta
magát, ellenállt, de az ausztrál kirángatta maga mellé a szárnyra.
Bryant elengedte, és elővette a pisztolyát. Ráfogta a pilótára.
– Komolyan beszélek, Spiro. Kifelé! Valaki meg akarja támadni a parádét, és meg kell
állítanom. Emberek életéről van szó.
Costas bólintott.
– Figyeljen az olajhőmérsékletre, Paul – mondta. – Hajlamos túlmelegedni. – Lelépett a
szárnyról, és elindult Bryant üldözői felé. Aztán megfordult, és integetett, miközben a
Harvard kiállt a sorból és gurulni kezdett.
– A maga Bryant barátja – köhögött fel Hayes, és vér fröccsent a rendőrségi autó
ablakára – egy dühöngő őrült. Le kellene lőni.
Pip elengedte a füle mellett Hayes tombolását, és Roger Pembrokehoz intézte a
kérdéseit, aki sokkal józanabbnak tűnt.
Ő ment el a telefonpózna köré bilincselt három rendőrért, akiket egy lelkész vett észre a
kocsijából. Kiszabadította őket, közben mindhárom összevissza hadart Bryant szökéséről.
– Ezért felelni fog! – őrjöngött Hayes, és vér csöpögött kék ingére.
Pip a kocsi első ülésén ült, a sofőr mellett. Hayes, Pembroke és az ő sofőrjük a hátsó
ülésen szorongott.
– Roger, mondja el még egyszer, mit üzent nekem Paul Bryant! – parancsolta.
Pembroke lehunyta a szemét, és felidézte az ausztrál szavait.
– Azt mondta, hogy menjen Kumalóba. Nem értette, miért akarjuk letartóztatni,
úgyhogy elmondtam neki, bizonyítani tudjuk, hogy ő ültette fel Innocent Nkomót. Erre
mintha leesett volna neki valami, és azt felelte, hogy az volt az évszázad felültetése.
Pip eltöprengett a szavakon.
– Mi mást mondott még, Roger? Mitől volt olyan izgatott? Tudnia kellett, ha le is
tartóztatjuk, előbb-utóbb bizonyítani kell az igazát.
– Azt mondta Hayes őrmesternek, hogy valaki meg akarja támadni a támaszpontot.
Pip ránézett a véres arcú őrmesterre.
– Mit mondott még?
– Nem tudom – vetette oda Hayes duzzogva. – Megtámadott, mielőtt bármit
kiszedhettem volna belőle.
Pip észrevette, hogy Roger Pembroke az égre emeli a tekintetét a válasz hallatán.
Fogadni mert volna, hogy nem Bryant kezdte a verekedést, hanem Hayes. Bryant
bizonyára rábukkant valamilyen fontos információra – vagy teljesen megőrült. Pip készen
állt rá, hogy az elmúlt néhány óra eseményeinek fényében újragondolja a gyilkossági
vádat, de amit ő talált, abban semmi nem utalt a támaszpont ellen tervezett támadásra.
– Volt még valami. Valami különös – szólalt meg Pembroke.
– Ne fogja vissza magát, Roger. Mi volt az?
 – Azt mondta, mondjam meg magának, hogy megtalálta az eltűnt repülőgépet.
Tényleg különös, gondolta Pip. Paul a sósivataghoz repült, hogy megnézze a helyet,
ahol a halott pilótát megtalálták. Ott, az isten háta mögötti semmi közepén talált volna
valamit, ami megoldhatja ezt az egyre bonyolultabb rejtélyt?
A kumalói támaszpont főkapujához érve azt látták, hogy két aszkari épp leszereli a
törött sorompó maradványait, a harmadik pedig sietve sepri össze a vörös és fehér
fadarabokat az útról.
– Egyenesen tovább, hölgyem – mondta az egyik afrikai Pipnek.
– Henderson őrmester már várja.
– Mr. Bryant itt van a támaszponton?
– Igen, hölgyem. A legutolsó hír, amit telefonon közöltek, az, hogy megpróbált ellopni
egy repülőgépet.
– Gyerünk, Tom! – szólt oda Pip a sofőrnek. – Egyenesen előre, aztán be a hangárok
közé. Siessen!
A rendőrautó átszáguldott a támaszponton és ráfordult az aszfaltra.
– Ott van! – mutatott előre Tom.
Bryant a sűrű légi forgalom miatt késlekedett a felszállással. Más körülmények között
ez vicces lett volna.
Henderson és szedett-vedett csapata felzsúfolódott egy teherautóra, és úgy eredtek a
kifutópálya vége felé guruló Harvard nyomába, mint egy burleszk rendőrei. Az őrmester
időnként felemelte a revolverét, és célba vette a gépet. Bryant válaszul kidugta a kezét a
pilótafülkéből, hogy megmutassa, neki is van fegyvere. Henderson nem elég tökös, hogy
rálőjön, gondolta. Azonban tudta, hogy csak idő kérdése, és rájönnek, hogy elég elállniuk
a kifutópályát egy tartálykocsival vagy egy kisebb járművel.
– Gyerünk már, gyerünk már! – sürgette Bryant a kifutópálya másik végén leszálló és
felé száguldó Oxfordot. Tudta, hogy a kétmotoros gép le fog lassítani és elkanyarodik,
mielőtt odaérne hozzá.
A légi forgalomirányító női segédszolgálatosa valószínűleg megmentette az életét,
amikor beleüvöltött a rádióba, hogy maradjon, ahol van. Bryant először azt hitte, csak egy
trükk, hogy Henderson utolérhesse, aztán meglátta a kifutópálya fölött köröző két
Oxfordot.
– Torony, itt Bryant! – szólt bele a rádióba. A jobb oldalán közelebb húzódott
Hendersonék teherautója. – Mondja meg az Oxfordnak, hogy várjon. Most felszállók, akár
megadja az engedélyt, akár nem.
– Uram – felelte a nő rhodesiai akcentussal, szinte könyörögve –, tudja, hogy nem
adhatok felszállási engedélyt.
– Emberek fognak meghalni, ha nem teszi, Sarah.
– Nézzen végig a kifutópályán, uram. A hangárok felé. Megérkezett a rendőrség.
 – Késő – mondta Bryant. Gázt adott és kiengedte a féket. A Harvard kilőtt. Henderson
letért a kifutópályáról, és a mellette húzódó úton folytatta az üldözést.
Bryant előre nézett. A kifutópálya tiszta volt. Látta, hogy a rendőrautó megáll, és négy
alak száll ki belőle. Az egyik szoknyát viselt.
Pip integetni kezdett a sapkájával, hogy felhívja magára a figyelmét.
A Harvard már majdnem harmincöt csomóra gyorsult, és érezte, hogy a hátsó kerék fel-
felemelkedik a betonról. Bármelyik pillanatban felszállhatott. A kérdés csak az, megbízik-
e annyira a rendőrnőben, hogy megálljon? Ha Pip letartóztatja és elviszik, tragédiával
végződhet a nap. Nem, egyedül fogja végigcsinálni.
Látta, hogy Pip kiabál valamit, miközben továbbra is hevesen integet. Aztán a nő
eldobta a sapkáját és kirohant a kifutópálya közepére.
– A fenébe! – kiáltott fel Bryant. Az ostoba nő megöli magát! Visszavette a gázt és
rátaposott a fékre. A Harvard vonakodva lelassult, mint egy versenyló a rosszul sikerült
rajt után. Elkanyarodott, és úgy érezte, hogy a heves manővertől le fog szakadni a
futóműve. Pip egyre közelebb ért. A gép végül megállt, alig néhány yardnyira tőle. A
motor még dübörgött. Bryant letépte a repülőssapkáját a fejéről, és elüvöltötte magát:
– Jézusom, majdnem megölted magad!
– Szállj ki, Paul! Beszéljük meg! – kiáltotta a nő, tölcsért csinálva a két kezéből.
A férfi a fejét rázta.
– Szó sem lehet róla! Elárultál! Miért fordultál ellenem?
– Nincs időm elmagyarázni. Állítsd le a motort és szállj ki! Nem fogunk letartóztatni,
Paul, de beszélnünk kell.
– Nem lehet. Velem jöhetsz, ha akarsz, de én megyek. Ez most komoly dolog, Pip.
– Finoman fogalmazva – morogta a nő, és hátranézett. Hayes és a többi rendőr a
repülősök mellett állt, és nem mozdult.
– Az utolsó esély, Pip. Vagy megbízol bennem, vagy nem.
Bízhat benne? Vasárnap lefeküdt vele, tegnap pedig bíróság elé állította volna, hogy
halálra ítéljék, mert gyilkosnak tartotta. Aztán elment bizonyítékot keresni, hogy
alátámassza a vádat, de csak kétségei támadtak. A férfi szemébe nézett, és eszébe jutott a
gyengédség, amit szeretkezés közben látott benne. Paul Bryant nehéz eset. Bár elhallgatta
az igazságot a Felicityvel és Catherine-nel folytatott viszonyáról, a saját érzéseiről, a saját
gyengeségeiről soha nem hazudott.
– A rohadt életbe! – káromkodta el magát, és felhúzta a szoknyáját, hogy fel tudjon
lépni a Harvard szárnyára. Esetlenül odabotorkált a pilótafülkéhez. A férfi hátrabökött a
hüvelykujjával, jelezve, hogy a mögötte lévő ülésbe másszon be. Pip bólintott, hogy érti,
és Paul mosolyogva rákacsintott. Őrültség volt, de a nő visszamosolygott rá. Rátette az
egyik lábát a hátsó ülés melletti kis lépcsőfokra, megkapaszkodott a fülke peremében, és
átlendült rajta.
Valami nyomta a fenekét, és rájött, hogy az előző utas otthagyta a repülőssapkáját,
amelyet egy vezeték kötött össze a rádióval és az interkommal. Arra is rájött, hogy nem
párnázott ülésen ül, hanem egy összehajtogatott ejtőernyőn. Bryant a szabad kezével a
fejére és a fülére mutatott. Pip fogta a bőrsapkát, és a fejébe nyomta.
– Hallasz? – A férfi hangja fémesen recsegve csendült fel a fülében.
– Igen – felelte Pip, nem tudva, hogy Bryant nem hallhatja.
Paul hátrafordult, és mutatta, hogy tartsa a szája elé az oxigénmaszkot.
– Ebbe beszélj – mondta, levéve a sajátját.
Pip az arca elé tartotta a gumimaszkot. Izzadságszag és valami büdösebb csapta meg az
orrát. Próbált nem gondolni a bacilusokra – pillanatnyilag ez volt a legkisebb problémája.
– Oké. Most már hallasz?
– Tökéletesen. – A férfi hangja olyan nyugodt volt, mintha csak az időjárásról
beszélgettek volna. – Kapaszkodj, Pip. Amíg kigurulok, keresd meg a biztonsági övét a
vállaidnál, és húzd előre. Kapcsold össze a másikkal, ami a hasadnál megy keresztbe.
Nyomd össze a csatot. Nem vesztegethetek el több időt.
Mielőtt Pip újra megfoghatta volna a lógó maszkot, és válaszolhatott volna, a gép
gyorsulni kezdett, és a tehetetlenség belepréselte a kényelmetlen ülésbe. Bryant olyan
szűken fordult meg a géppel, hogy a nő nekiesett a fémfalnak. Valami éles a bordái közé
nyomódott. Még a biztonsági öv csatjával bajlódott, amikor érezte, hogy a Harvard hátulja
felemelkedik, aztán hirtelen, életében először, repült.
– Ó, Istenem!
– Jó érzés, igaz? – mosolygott rá a válla fölött a férfi. Alattuk Henderson teherautója
megállt a kifutópálya közepén. Bryant megbillegtette a szárnyait.
– És most? – kérdezte Pip. Igyekezett higgadtan beszélni, de az összes érzékét
pattanásig feszítették az elmúlt percek izgalmai és veszélyei.
– Most megakadályozzuk, hogy meghaljon egy csomó ember, köztük Dél-Afrika és
Rhodesia miniszterelnökei. Legalábbis remélem. Ha tévedek, letartóztathatsz, amikor
leszállunk. Ha nem, és túléljük ezt az egészet, elviszlek vacsorázni.
– Tényleg? – mondta a nő, de elfelejtette a szája elé emelni a maszkot. Még mindig nem
volt biztos benne, hogy teljesen megbízhat-e a férfiban, vagy valamiképp Catherine De
Beers bűntársa. Akármennyire is vágyott rá, hogy Bryant ártatlan legyen, a férfinak sok
mindenre magyarázatot kellett adnia. Ha rosszul döntött, amikor felmászott a repülőgépre,
talán soha nem tér vissza élve Bulawayóba. Levegő után kapkodott, amikor a Harvardot
megrázta egy légörvény. A tenyere izzadt, a szíve hevesen vert, és nem a repüléstől való
félelem miatt. Most eszébe jutott az oxigénmaszk.
– Te akarsz beszélni először, vagy kezdjem én? – szólt bele hivatalos hangon.
– A hölgyeké az elsőbbség – recsegett a férfi válasza. Gázt adott, mozdított egyet a
botkormányon, és északnyugat felé, az Isilwane Ranch felé fordította a gép orrát.
19.
A Harvard megállt az Isilwane Ranch leszállópályáján, a hangár előtt. Catherine De
Beers leállította a motort. Levette a repülőssapkát, megrázta sötét fürtjeit, és odatartotta az
arcát az enyhe szellőnek. Kimászott a pilótafülkéből, aztán leugrott a szárnyról a fűre.
Körülnézett. Senki.
– Helló! – kiáltotta. Nem kapott választ. Érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve.
Kiélvezte a félelem ízét. Szerette.
A hangár ajtaja fülsértő csikorgással csúszott félre. Odabent sötét volt és hűvös.
Beleszimatolt a levegőbe. Olaj- és benzinszagot érzett, és valami mást is.
Mögötte, az árnyékban valami megmozdult, de Catherine túl lassan fordult meg. Egy
kéz tapadt a szájára, és megérezte egy kés hideg hegyét a nyaka puha bőrén. Az a szag,
amire felfigyelt, a rá támadó férfiból jött – ló, bőr és izzadság szaga.
– Azt hittem, nem jössz el – mondta Reitz, leeresztve a kését.
– Nem hiányoztam, Hennie? Nem kívánsz? Van időnk.
– Arra később is lesz idő, ha Isten is úgy akarja. Szép leszállás volt.
A nő játékosan lebiggyesztette az alsó ajkát.
– Amikor legutóbb Rhodesiában jártál, és Windhoekben, rengeteg időd volt rám.
Két évvel azelőtt történt, bár az emlék olyan friss volt, mintha csak az előző éjszaka lett
volna.
Az első küldetése okán, hogy kapcsolatba lépjen az Ossewa Brandwag vezetőivel Dél-
Afrikában és létrehozzon egy a náci Németország ügyével szimpatizáló ügynökökből álló
hálózatot, egészen a rhodesiai Isilwane Ranchig, Hugo De Beers birtokáig felment
északra. A milliomos vadász szilárd tagja volt az OB-nek Dél-Afrikában, aztán a két
háború között átköltözött északra. Reitznek azt mondták, az idős férfi biztosan támogatni
fogja Hitlert és a független, afrikáner uralom alatt álló Dél-Afrika megteremtését – ami
talán Rhodesiát is magában foglalja majd a britek veresége után.
A valóság azonban az volt, hogy De Beers elpuhult.
– Természetesen csodálom Adolf nézeteit a faji tisztaságról – mondta De Beers a
ranchon, vacsora közben –, de az az ember megalomán. Én rendes demokráciát akarok itt,
Hendrick, még ha olyat is, amiben a feketék és az angolok tudják, hol a helyük. Épp elég
rossz a brit birodalom gyarmatának lenni, eszem ágában sincs egy csettintéssel lecserélni a
briteket a Führerre!
Reitz hét napon és éjszakán át vitatkozott udvariasan az öreggel, de nem tudta
meggyőzni. Közben vadásztak: oroszlánra, elefántra, antilopra. Az utolsó napon egy
bivaly nyomait kezdték követni.
A hét során egy másik, teljesen más jellegű vadászat is zajlott. Catherine De Beers
nemcsak gyönyörű, akaratos és intelligens volt, hanem teljesen mást gondolt Adolf Hitler
és a nácik támogatásának a kérdéséről, mint a férje. Catherine makacsul állította, hogy
Afrikának szüksége van Hitlerre, a vezérre, aki egyesíteni tudná a kontinenst, ahogy
Európát már elkezdte. Németországból érkeztek hírek a zsidók megbüntetéséről, és ezek a
hírek lenyűgözték Catherine-t.
 – Egyszerűen hihetetlen és csodálatos, hogy valakinek legyen akarata, bátorsága és a
hatalma így megtisztítani egy országot, egy kontinenst – mondta az első éjszakán, amikor
bement Reitz szobájába. Reitz Németországot és az új világrendet képviselte. A férfi azt is
tudta magáról, hogy a nők vonzódnak hozzá. Az első két napon és éjszakán csak körözött
körülötte a nő, mint egy nőstény oroszlán, aztán a harmadikon rávetette magát.
Mint kiderült, a De Beers házaspár külön hálószobában aludt. Catherine elpanaszolta
Reitznek, hogy a férje impotens.
Reitz sok különféle szexuális elhajlással megismerkedett a Berlinben töltött évek során.
Az egyik vegyész munkatársa egyszer elvitte egy zártkörű klubba, ahol a férfiak és a nők a
fájdalom révén próbálták elérni a szexuális kielégülést. Érdekesnek találta, de soha nem
vett részt ilyesmiben sem a büntetés végrehajtójaként, sem elszenvedőjeként – amíg meg
nem ismerte Catherine-t.
Először azt hitte, azért csábítja el, hogy visszavigye magával Németországba. Ehelyett a
nő arra kérte, ölje meg a férjét.
A vadászatok alatt tovább folyt a vita a politikáról és a nácikról, és Reitznek sikerült
meggyőznie magát arról, hogy De Beers nemcsak hogy Hitler totalitarizmusát ellenzi,
hanem Németország ellensége. De Beers tudta, miért érkezett Reitz Afrikába. Elég egy
elszólás a nem megfelelő helyen, és felakasztják kémkedésért. Reitz átlapozta a ranch
vendégkönyveit, és több ismert politikus és magas rangú katonatiszt nevét is látta, akik
vadásztak már a birtokon. De Beersnek jó kapcsolatai voltak a gyarmati kormányzattal.
A hetedik éjszakán közölte Catherine-nel, hogy teljesíti a kérését. Másnap, a
bivalyvadászat közben a felesége szeme láttára ölte meg Hugo De Beerst. Az éjszakát még
szenvedélyes párzással töltötték – a szeretkezés szó nem lett volna megfelelő Catherine
esetében –, azután visszautaztak Bulawayóba, hogy szembenézzenek az elkerülhetetlen
rendőrségi kihallgatásokkal. Futólag találkozott Felicityvel, aki Catherine házában lakott,
és mindkettejükkel lefeküdt az utolsó éjszakán, mielőtt visszarepült volna a semleges
portugál Mozambikba.
– Mi van a barátnőddel, Felicityvel? – kérdezte Reitz, miközben kivezette a nőt a
hangár sötétjéből. Amennyire tudta, Catherine nem árulta Felicitynek a valódi kilétét és
azt, hogy miért járt Rhodesiában. Ha Felicity tudta is, hogy ő ölte meg Hugot, nem adta
semmi jelét, amikor találkoztak.
– Meghalt, Hennie.
– Mesélj.
– Azután történt, hogy visszajöttem Bechuanalandből a Harvarddal.
Reitz emlékezett, milyen idegesen várakozott a kegyetlenül tűző napsütésben, milyen
sebezhetőnek érezte magát, ahogy ott kuporgott a lovai árnyékában a vakítóan fehér
sósivatag közepén, a két felbérelt busman nyomkövetővel.
Órákon át nézte az üres eget a Harvardot keresve, attól félve, hogy nem fog megérkezni,
vagy ami még rosszabb, hogy Catherine lebukott és a britek egyszerűen le fogják lőni a
levegőből.
Amikor a parányi pont végre felbukkant, Reitz a terv szerint megparancsolta az egyik
busmannak, hogy feküdjön le, tegyen úgy, mintha elájult volna, aztán levette az ingét és
vadul integetni kezdett a közeledő repülőgép felé.
Elmosolyodott, amikor a kiképzőgép körözni kezdett fölöttük, minden egyes körrel
lejjebb ereszkedve. Sikerült a megtévesztés. A repülőgépben Catherine-nek sikerült
rávenni Smythe-ot, az angol pilótát, aki már másodszor vitte el magával repülni, hogy
szálljon le.
A Mauserrel a kezében fogadta őket – semmi szokatlan nem volt abban, hogy valaki
fegyverrel járjon-keljen Afrikában –, és szinte komikus volt a pilóta döbbenete, amikor
ráfogta a fegyvert és megparancsolta, hogy másszon ki a pilótafülkéből.
– Ne merje bántani a hölgyet, vagy akasztófára juttatom, akárki is legyen! – vicsorgott
Smythe.
A fiú úgy festett, mint akinek inkább az iskolapadban lenne a helye. Reitz gúnyosan
felnevetett, aztán ráparancsolt, hogy azonnal vetkőzzön le.
– Catherine? – kérdezte a férfi döbbenten, amikor a nő odament Reitzhez és szájon
csókolta.
– Sajnálom, James, őszintén – mondta Catherine kedvesen. – De egy időre kölcsön kell
vennünk a gépét.
Reitz kiadta a busmanoknak a parancsot, és a parányi vadászok kikergették az értetlen,
rémült rooineket a sósivatagba, jó messzire a Harvard árulkodó keréknyomaitól. Catherine
hangosan, élesen nevetett, és tapsolt a botorkáló Smythe láttán. Az utolsó dolog, amit a
pilóta életében látott, a saját gépe volt, amint elhúzott a feje fölött a pilótafülkében azzal a
nővel, akit le akart fektetni. Catherine még integetett is neki.
Catherine ötlete volt, hogy lopjanak el egy Harvardot, és így oldják meg az utolsó
pillanatban azt a megoldhatatlannak tűnő problémát, amit a saját Tiger Mothja összetörése
jelentett. Windhoekbe, Délnyugat-Afrika fővárosába még azzal repült el, hogy találkozzon
a tengeralattjárón a Csontváz-partra érkező Reitzcel.
A tervet rejtjelezett üzenetváltások során dolgozták ki, amiket az OB futárai és a
mozambiki német követség diplomáciai postája segítségével továbbítottak. Catherine
repülőgépével akarták eljuttatni halálos rakományukat arra a parádéra, amin Jan Smuts és
Sir Godfrey Huggins is részt kívánt venni. A nő Tiger Mothja megszokott látvány volt
Kumalo fölött, és nem keltett volna nemkívánatos feltűnést, csak amikor már túl késő.
– Hogy a fenébe akarsz ellopni egy kiképzőgépet a légierőtől? – kérdezte hitetlenkedve
Reitz a hotelszobában, amikor találkoztak.
– Nő vagyok, Hennie, ha esetleg elfelejtetted volna. Minden meg van szervezve, bár
kicsit tovább tartott, mint hittem. Az első férfi, egy ausztrál, akit megpróbáltam rávenni,
hogy vigyen el magával egy körre, kerek perec visszautasított, még azután is, hogy
elcsábítottam és bemutattam kedves barátnőmnek, Felicitynek.
Reitz a fejét csóválta a nő arcátlansága hallatán, és amiatt, ahogy a testét használta a
céljai eléréséhez. Tisztán emlékezett még, milyen könnyen rávette a férje megölésére.
Magában néma elismeréssel adózott a repülősnek, aki ellen tudott állni neki.
 – De aztán horogra akadt egy másik hal, egy kanadai. Ellenállt a női vonzerőmnek…
hiszed vagy sem, hű akar maradni a feleségéhez… úgyhogy pénzt ajánlottam neki, ha
elvisz repülni egy Harvarddal. Nyakig el van adósodva.
– És belement? – kérdezte Reitz.
– Igen, és egy vagyonba került, de amikor először leszállt Isilwane-ben, rögtön össze is
törte a gépet. A légierő azonnal letartóztatta és már meg is kapta a büntetését.
– Ne kínozz tovább! Halljam, hogy szereztél repülőgépet, Catherine! Ez a küldetés nem
végződhet kudarccal… az egész népem jövője múlik rajta.
– Higgadj le, Hennie, drágám. Mindent megszerveztem. A harmadik kismalacom egy
drága angol fiú, bizonyos Smythe. Mindent megtettem, hogy magamba bolondítsam, és
komolyan azt hiszem, hogy még szűz. Egyszer már felvitt magával, és bármikor megteszi
újra, amikor csak kérem. Alig várja a nagy jutalmat.
Amit aztán soha nem kap meg, gondolta Reitz.
Miután felszállt a sósivatagból, Catherine egy farmra repült, nem messze a Gwelo
melletti Guinea Fowi kiképző támaszponttól, és egy pajtában rejtette el a repülőgépet. A
farm az övé volt, és egy Butler nevű rhodesiai igazgatta.
Elindultak a hangár mögé, a fémhengerekhez, s Catherine tovább mesélt.
– Butler régi kocsijával visszamentem Bulawayóba. Úgy terveztem, ott töltöm az
éjszakát Felicityvel, aztán visszamegyek a ranchra. Aznap este küldtem neked rádión azt a
kódolt üzenetet, hogy megérkeztem és elrejtettem a gépet.
A férfi bólintott.
– Miközben elraktam az adót, berontott Felicity. Korábban odatelefonáltam neki a
támaszpontra, hogy váratlanul a városba kellett mennem és ott töltöm az éjszakát, meg
hogy a házban leszek. Meg akart lepni, és korábban eljött a támaszpontról. Nem tudtam,
mit látott, de gyanút fogott.
– Rákérdezett valamire? – érdeklődött a férfi.
– Ott rögtön nem. Ittunk egyet, megvacsoráztunk, és egyik dologból következett a
másik, ahogy az már lenni szokott. Közben kérdezte meg, hogy mit keres nálam egy
adóvevő. Biztos belenézett a bőröndömbe, amíg a fürdőben voltam. Akkor
megkötöztem… ahogy te engem – mosolyodon el Catherine. – Talán először érezte magát
teljesen tehetetlennek, amióta csak ismertem. Kérte, hogy oldozzam el és beszélgessünk.
– Eloldoztad?
– Nem – nézett a férfi szemébe Catherine. – Miközben megkötöztem, mindent
elmondtam neki.
– Miért, Catherine? – csóválta a fejét Reitz. – Miért tetted ezt?
– Nem akartam tovább titkolózni előtte, Hennie. Azt akartam, hogy tudja, ki vagyok
valójában… kivé lettem… és miért harcolok. Megkérdeztem, akar-e segíteni nekünk.
– Istenem, mindent tönkretehettél volna! – fakadt ki Reitz dühösen.
 – Ne légy ostoba, Hennie! Végig ura voltam a helyzetnek. Felkínáltam a lehetőséget,
hogy csatlakozzon hozzánk, de azt felelte, soha. Sírni kezdett, és könyörgött, hogy
engedjem el.
– Hazudhatott, azt mondhatta volna, hogy velünk van, aztán rohant volna a britekhez.
Mi lett volna akkor velünk?
– Te nem ismerted őt olyan jól, mint én, Hennie – rázta meg a fejét Catherine. – Soha
nem hazudott volna nekem. Azonnal átláttam volna rajta. Azt hittem, ha nem is rajong
Hitlerért, legalább szimpatizál a mi megálmodott világunkkal, amiben nincs ilyen
átkozottul sok fekete. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy kordában tarthatnánk a
számukat, ahogy Németországban a zsidókét.
– Az titkos információ volt, Catherine – mondta még mindig dühösen a férfi.
– Tudom – vont vállat a nő. – Úgy véltem, ez majd megingatja, de tévedtem. Tudtam,
hogy hazafi… végül is segédszolgálatos lett, meg minden… de azt nem is sejtettem, hogy
ennyire odavan a feketékért. Azt mondta, gonosz és bolond vagyok, ha egyáltalán
megfordul a fejemben, hogy több százezer ártatlan embert meg kellene ölni. Adtam neki
egy esélyt, Hennie, de azt mondta, inkább meghal, minthogy elárulja a hazáját.
Megpróbáltam elmagyarázni, hogy a hazája jobb lenne, mint a legmerészebb álmaiban, ha
Hitler győzne a háborúban, de erre csak leköpött.
Reitz megint megcsóválta a fejét, és így szólt:
– És aztán megölted?
Catherine elmosolyodott.
– Hugon kívül még sok más embert megöltél, igaz, Hennie?
– Persze. Katona vagyok.
– De soha nem a két kezeddel?
– Nem.
– Hiányzik, Hennie – mondta a nő halkan, rekedten nagyon hiányzik, de életem
legerotikusabb élménye volt, ahogy megöltem.
Reitz szótlanul pislogott.
– Úgy kellett kinéznie, mintha férfi tette volna. Nem volt nehéz. Mindenféle játékokat
játszottunk vele, mint ahogy veled is, Hennie. De akkor nem játék volt. – Kinyitotta a
szemét, és lebiggyesztette az ajkát, amikor meglátta a döbbenetet az arcán. – Ah, ez már
túl sok neked, Hennie? Úgy gondolod, hogy a mi szép új világunkban csak a férfiak
ölhetnek?
– A végső győzelemig jut elég mindenkinek, Catherine – felelte Reitz. – Remélem,
eltüntetted a nyomaidat.
– Ó, igen, szerelmem! – mosolyodott el a nő ismét. – Abban biztos lehetsz. – Elmondta,
hogyan tette bele Felicity néhány holmiját egy benzinüzér kocsijába. – Minden szépen
egybevágott. Azt is megszerveztem, hogy Paul Bryant, az ausztrál pilóta, akit először
kértem meg, hogy engedjen fel egy Harvardra, benzint vegyen a fickótól, aztán elhozza a
ranchra, amikor eljött kivizsgálni a kanadai balesetét. A biztonsági terv, amire, mint
később kiderült, szükség is lett, az volt, hogy rá irányítom a rendőrség figyelmét.
– Szükséged volt a biztonsági tervre? – kérdezte Reitz aki még mindig nem érezte úgy,
hogy mindent tisztáztak.
– A rendőrség utánanézett a fekete alibijének. Elmentem a nyomozásban részt vevő
rendőrhöz, mondtam néhány szaftos dolgot Bryant századparancsnokról. Az alapján,
ahogy felcsillant a szeme, szerintem Bryant már börtönben van Flick megerőszakolásáért
és meggyilkolásáért.
– Tegnap egy férfi jött a ranchra – zökkentette vissza Reitz a jelenbe – egy Harvarddal.
Először azt hittem, te érkeztél korábban.
Most Catherine-en volt a sor, hogy megriadjon.
– Hogy nézett ki?
– Alacsony, sötét hajú. Kemény arcú. Hogy is mondjam, túl… ziláltnak tűnt ahhoz
képest, hogy katona.
– Bryant. A fenébe!
– Szerinted minket keresett? Az előbb azt mondtad, már biztos letartóztatták.
– Tudom, tudom – töprengett el a körmét rágva Catherine. – Amikor utoljára láttam,
még mindig az angol gépét kereste. És gyanakodott a lőszer miatt.
– A lőszer miatt? – Catherine sok mindent csinált az utolsó találkozásuk óta… túl sokat
is Reitz ízlésének.
– Ne nézz már ilyen megrovóan! Van egy kis meglepetésem a számodra!
– Alig várom, hogy lássam.
– Kímélj meg a gúnyolódástól, Hennie. Meg fogod köszönni, amikor meglátod. Ez a
cukormáz a tortánkon. – Megfogta a férfi kezét, és elvett egy lapátot a hangár fala mellől.
Egy-két percig mehettek a térdig érő fűben, aztán a nő felkiáltott:
– Itt! – Odaadta Reitznek az ásót. – Áss! Ott, a bot alatt.
A férfi félrelökte a jelzésként ott hagyott ágat, és ásni kezdett. Catherine gondosan
kiemelt egy gyeptéglát, mielőtt kialakította a gödröt, és Reitz megdicsérte magában a
gondosságát. A gyeptégla alatt laza volt a talaj, és az ásó hamarosan valami keményen
koppant. Catherine letérdelt, és együtt söpörték le a maradék földet egy faládáról.
– Egy örökkévalóságig tartott elásni – törölte le a nő a homlokáról a verejtéket a
kézfejével.
Reitz a szeme sarkából figyelte, miközben bedugta az ujjait a láda fedele alá, és emelni
kezdte. Néhány perccel azelőtt végigfutott a hátán a hideg, amikor Catherine elmesélte,
hogyan erőszakolta és ölte meg a legjobb barátnőjét. A nő most olyan izgatott volt, mint
egy kislány a húsvéti tojások keresése közben.
Nem várhatta meg a művelet végét. Ursula halála után, amikor megtudta, hogy vissza
fog térni Afrikába, egyre többet kezdett gondolni Catherine-re, aki minden szempontból
épp az ellentéte volt halott német barátnőjének. Catherine-nek volt egy sötét oldala, ami
izgatta, és őszintén szólva meg is ijesztette, bár sejtette, hogy épp emiatt találja olyan
vonzónak.
Felemelte a láda fedelét
– Ezt meg honnan szerezted? – nézett álmélkodva az aranyként csillogó hüvelyű .303-as
lövedékekre. A láda tartalmát az tette igazán különlegessé, hogy a lövedékek hosszú
vászonhevederekre voltak felfűzve.
– A te titkos fegyvered elintézi majd a végzős pilótákat, meg Hugginst és Smutst, de én
is remekül fogok szórakozni, amikor megszórom ezekkel a Birodalmi Légi Kiképzési Terv
repülőgépeit.
– Csak Catherine lehetett az – mondta Paul Bryant az oxigénmaszkjába. Puszta
megszokásból körülnézett az égen, lát-e más repülőgépeket. – Megmutatta a
parókagyűjteményét, amikor a házában voltam. Azt mondta, olyan hajat csinál magának,
amilyet csak akarok.
– Gondoltam, hogy valami ilyesmiről lehet szó – felelte Pip. – Felicity szőke volt,
furcsa lett volna, hogy ugyanolyan színű és hosszú parókát hordjon. Aztán észrevettem
benne a fekete hajszálakat. Ostobaság volt elsiklanom afölött, hogy Nkomo szőke nőnek is
adott el benzint Felicity meggyilkolásának az éjszakáján. Azt hittem, csak férfi
erőszakolhatta és ölhette meg.
– Logikus feltételezés – mondta békülékenyen Bryant, bár még mindig berzenkedett
amiatt, hogy a nő olyan könnyen el tudta hinni, hogy ő a gyilkos.
– Bocsáss meg, amiért rosszul ítéltelek meg, Paul. Valószínűleg nem bíztam magamban,
hogy nem megint egy rossz férfiba szeretek bele, és ez befolyásolta a következtetéseimet.
– Megértem – felelte a férfi. – Pip, soha nem bánnék veled úgy, ahogy a néhai férjed.
– Most te jössz – váltott témát Pip. – Mondd el, mire jöttél rá, és milyen kapcsolatban
áll Catherine ezzel a német kémmel. Mi is a neve?
– Reitz. Itt van a bizonyíték a farzsebemben. Majd később megmutatom. Akkor
találtam, amikor tegnap délelőtt Catherine házában turkáltam néhány régi holmi között…
mintha egy másik életben történt volna. Rájöttem, hogy Smythe Harvardja leszállt a
sósivatagban, aztán megint felszállt. A keresőcsapatunk a levegőből nem ismerte fel a
különbséget a repülőgép és egy teherautó nyomai között. Én leszálltam, leléptem a
távolságot a különböző nyompárok között, aztán követtem őket. Smythe leszállt a gépével,
de valaki más szállt fel vele. Nem volt kézzelfogható bizonyítékom arra, hogy Catherine
lopta el, de azt tudtam, hogy bármit megtett volna egyért. Ekkor kezdett összeállni a kép a
fejemben. És ott van Cavendish balesete Catherine birtokán. A fickó boldog házasember,
és elhiszem neki, hogy szexért cserébe nem engedte volna fel Catherine-t a gépre, de volt
más gyengéje.
– Micsoda? – kérdezte a nő. – Ne, hadd találjam ki… a pénz?
– Pontosan. Cavendish szerencsejátékos. Catherine gazdag. Cavendish nem vallja be, de
fogadni mernék, hogy Catherine pénzt kínált neki, ha megengedi, hogy repüljön a
Harvardjával.
 – Szerencséje volt, hogy összetörte a gépet, különben most ő feküdne a temetőben
Smythe helyén.
– Na igen. Smythe-ot viszont sikerült behálóznia. Elrepültem a ranch kifutópályájára,
hogy Smythe gépének a nyomait keressem, bár akkor még fogalmam sem volt, miért akart
volna Catherine ellopni egy gépet és mit akart vele kezdeni.
– Szóval milyen bizonyítékot találtál a házában? – kérdezte Pip.
– Egy újságcikket… a férje haláláról.
– Én is megtaláltam a Chronicle-ben. Az abban közölt képet mutattam meg Nkomónak.
– A gyászoló özvegyet, igaz?
– Pontosan.
– Meg kellett volna nézned a következő oldalt. Ott volt a dél-afrikai vadász képe, aki
véletlenül hátba lőtte Hugo De Beerst.
– Ugye nem azt akarod mondani…
– Hendrick Reitz. Az Ossewa Brandwag stormjaere és náci kém. Valószínűleg a ti
körözési táblátokra is ki van téve a fényképe. Én a hírszerzési jelentésekben láttam
először. Egy ideje gyanítják, hogy az OB támadásra készül valamelyik támaszpontunk
ellen.
– Sajnálom, hogy olyan sok időt vesztegettem el azzal, hogy megpróbáltalak
letartóztatni, Paul – mondta a nő, és Bryant hallotta a hangján, hogy őszintén beszél.
– Ne bánkódj. Egy profi ültetett fel. Mindkettőnket. Nem hiszem, hogy a tegnapi
balesetem véletlen lett volna. Szerintem valaki… talán Reitz… hozzápiszkált a gépemhez,
amíg Catherine házában voltam. Ha így történt, akkor ott van a ranchon, és elérkeztek a
tervük, akármi is legyen az, következő fázisához.
– Mekkora kárt tudnak okozni egyetlen repülőgéppel? – kérdezte Pip.
– Nagyot – felelte Bryant. – A rejtvény utolsó darabját a hevederek jelentették.
– Nem ejtőernyő-hevederek, ha jól sejtem.
– Nem, hanem géppuskákhoz való töltényhevederek. A lövedékeket hosszú
vászonhevederekre rögzítik, és azokat fűzik be a Harvard orr- és szárnygéppuskáiba.
Cavendish lőgyakorlatra tartott, amikor megállt Catherine ranchán. Lőszerrel teljesen
feltöltve indult el, de amikor megtaláltuk a roncsot, alig volt valamennyi a géppuskákban.
Először azt hittem, hogy valaki… talán egy afrikai fosztogató… kifosztotta a roncsot. De
ez elég különösnek tűnt, ugyanis ha tolvajok voltak, akkor miért hagytak egy lőszert is a
tárakban?
– A felületes szemlélőnek tehát úgy tűnhetett, hogy nem nyúltak a géppuskákhoz? –
kérdezte Pip.
– Pontosan. Rendőrnek kellene menned. Cavendish nem tudott magyarázatot adni az
eltűnt lőszerre, pedig felszállás előtt személyesen ellenőrizte a géppuskákat. Catherine
lerázott, amikor rákérdeztem, azt mondta, tele van a fegyverszobája .303-as lőszerrel, és
biztos valami fosztogató vitte el őket. Hittem neki, és ez hiba volt. Igaz, neki tényleg nem
lett volna szüksége a munícióra, de igazából a hevederek kellettek neki. Smythe
navigációs gyakorlaton volt, tehát nem vitt magával lőszert. Catherine-nek most nem csak
egy kiképzőgépe van, hanem több száz lőszere is. Ahogy Rogers felsorakoztatta a
gépeinket a kifutópályán, egyetlen fordulóval akár egy tucatot is kilőhet, ha tudja, mit
csinál. Ha pedig megszórja a parádét…
– Borzalmas – helyeselt Pip. – De akkor is, nekem úgy tűnik, két ember egy
repülőgéppel és két géppuskával körülbelül ekkora kárt tud okozni. Aggódom, Paul, hogy
többről van szó. Mit tudsz még erről a Reitzről?
– A hírszerzési jelentésben, a támaszponton, elég sok mindent írnak róla. Katona… a
fritzek oldalán harcolt Spanyolországban, aztán ejtőernyős lett. És kémikus. Rovarirtó
szerekkel dolgozott, ha jól emlékszem.
– Mérgekkel? Gondolod, hogy a németek mérges gázt vetnének be a támaszponton? –
kérdezte Pip.
– Nem tudom – rázta meg a fejét Paul. – Az előző háborúban megtették… és a mieink
is. Bármi lehetséges. Ha ma végeznének a parádén résztvevő végzős újoncokkal meg a
kiképzőkkel, az felérne körülbelül nyolcszáz repülőgép lelövésével, legalábbis a
pilótaveszteség szempontjából. Súlyos csapás lenne, és nagyot lendíthetne a németek
morálján.
– Smuts és Huggins is ott lesz… talán ők az első számú célpontok. Smuts
meggyilkolása után nem sok kellene a dél-afrikai afrikánereknek, hogy fellázadjanak a
kormány ellen. A németek egyszer már megpróbálkoztak ezzel.
– Ez a dolog percről percre veszélyesebb lesz – helyeselt Bryant.
– Hogy akadályozzuk meg a parádét? – töprengett Pip.
– Nem tudom. Rogers ezredes azt hiszi, ámokfutó vagyok, és a rendőr barátod is engem
tart az első számú közellenségnek. Nem tudjuk megakadályozni a parádét, tehát…
– Catherine-t és Reitzet kell megállítanunk – fejezte be a mondatot Pip.
Bryant rápillantott az órájára.
– Ha a ranchról indítják a támadást, hamarosan fel kell szállniuk. Catherine ismeri a
parádé menetrendjét, hiszen rajta volt a meghívottak listáján. Figyeld az eget, és szólj, ha
meglátsz egy ilyen repülőgépet. – Ami szinte lehetetlen, gondolta. Kinézett előre, jobbra és
balra a pilótafülke ablakán. Semerre sem látott semmit, csak a barna erdőt.
A repülőgép megremegett, és Pip önkéntelenül felsikoltott.
– Mi volt ez? – követelte rémülten.
– Nyugalom. Csak ellenőriztem a géppuskákat. Szólnom kellett volna.
Catherine és Reitz a Harvard szárnyán térdelt.
– Tessék, ez az utolsó – mondta a nő, miközben behajtogatta a hevedert a géppuska
melletti tartóba. Reitz arra rájött, hogyan töltse az első lőszereket a fegyverekbe, de a
hevedereket csak harmadik próbálkozásra sikerült megfelelően behajtogatniuk a helyükre.
– Mit csináljunk a bombákkal?
 – Nem nagy ügy – vont vállat Reitz, és rögzítette a lőszertartó tetejét. – Amíg azt
hittem, hogy a kétfedelűddel megyünk, megnéztem, hogy oldották meg a bombázást az
első világháborús gépeknél. Gyere, megmutatom.
Amikor végeztek a Harvarddal, a férfi visszavezette a hangár mögé, ahol két fémhenger
hevert a fűben.
Megállt az egyik mellett, és elkezdte lecsavarni a végét. Catherine óvatosan hátrált egy
lépést.
– Ne aggódj – mosolyodon el Reitz. – Reggel ellenőriztem őket, gázálarcban. Mindkét
tartály jól bírta az utazást, és a tartalmuk teljesen rendben van. Biztosíthatlak, nincs
szivárgás.
– Mindenesetre minél hamarabb szabadulunk meg tőlük, annál jobb – felelte a nő, és
nem lépett közelebb.
– Ebben egyetértünk – biccentett a férfi.
Miközben beszélt, benyúlt a hengerbe és lassan kihúzott egy bombának látszó tárgyat.
Az egyik végén vezérsíkok voltak, mint a közönséges repülőgépbombáknak, de a másik
vége nem hegyes volt, hanem gömbölyű.
– A vezérsíkok stabilizálják zuhanás közben. Ez – tette hozzá, rámutatva a farok
végében lévő biztosítószegre – élesíti. Kívülről ugyanaz a durva eszköz, mint amit az első
háborúban dobtak le mindkét oldalon. Egyszerűen kihajoltak a repülőgépből, meghúzták a
tűt, az aktiválta az időzített gyújtószerkezetet, aztán ledobták.
– Gondolom, akkor lassan és alacsonyan kell majd repülnöm – nézett a nő a bombára,
de nem érintette meg.
– Pontosan – bólintott Reitz. – Ahogy azt Délnyugat-Afrikában mondtam, ha kétszáz
lábnál magasabbról dobják le, túl hamar robban, és ha erős szél fúj, elsodródhat a gáz,
mielőtt leérne a célpontra. Százötven láb az ideális magasság. Onnan ledobva a bombában
lévő kis gyutacs négy másodperc múlva, pontosan a becsapódás előtt robban fel. A
robbanás szétszórja az idegmérget, de az nem fog túl gyorsan szétoszlani.
– Rendben – felelte Catherine. – Ha szerencsénk van, azt hiszik majd, hogy az
alacsonyan és lassan repülő Harvard a parádé része. Ugye azt mondtad, hogy egy bomba
elég lesz?
– Igen.
– Nyolcszáz ember megöléséhez? – kérdezte kételkedve a nő. – Tudom, hogy ez a
szarin halálos, de akkor is bámulatos.
– A másik bomba tartalék arra az esetre, ha nem jutnánk a célpont közelébe. Ez a szer
valóban bámulatos, Catherine. Egy milligram szarin kevesebb, mint egy perc alatt végez
egy emberrel. A bőrön át is felszívódik. Az első tünet az orrfolyás, aztán jönnek a légzési
nehézségek. Ezután az áldozat hányni kezd, majd teljesen elveszíti az uralmát a testi
funkciói fölött. A méreg olyan heves rángásokat idéz elő, hogy az áldozat elveszti az
eszméletét és nem képes lélegezni.
A nő nem mondott semmit, csak áhítatosan rámeredt a bombára, majd a férfira.
 A távolból zúgás hallatszott, mire mindketten felnéztek az égre.
– A pokolba! – mondta Catherine.
– Repülőgép?
A nő pilótaként hozzászokott, hogy az eget fürkéssze repülőgépek után. Hamarabb
észrevette a fekete pontot, mint Reitz.
– Igen, dél felől, látod?
– Elbújjunk? – kérdezte Reitz.
– Nem, ha minket keresnek, akkor vagy most szállunk fel, vagy soha. Gyerünk!
Reitzet aggodalommal töltötte el a nő utolsó megjegyzése, de nem volt ideje kérdőre
vonni. Catherine biztosította, hogy eltüntette a nyomait. Talán Felicitynek sikerült
értesítenie valakit a felfedezéséről.
– De miért ölte volna meg Catherine Felicityt? – kérdezte Pip. Az özvegy lehetséges
indítékáról beszélgettek.
– Van valami, amit nem mondtam el neked – válaszolta a férfi az interkomon keresztül.
– Megpróbált elérni téged a halála éjszakáján – vágta rá Pip.
– Ezt meg honnan tudod?
– Ellenőriztem a kumalói főkapu szolgálati naplóját. Megtudtam, hogy valamikor az
éjszaka folyamán kimentél a támaszpontról…
– Reggel öt körül, hogy benzint szerezzek Catherine-nek – magyarázta a férfi.
– Igen, tudom. Mindegy, az altiszt azt is elmondta, hogy üzeneted is érkezett, hogy
hívjál fel valakit, és Richard tizedes megerősítette, hogy Felicity keresett.
– Azt az üzenetet csak reggel kaptam meg, amikor már késő volt – mondta Bryant. –
Istenem! – tette hozzá. – Ha megkaptam volna, talán megmenthettem volna, és közben
Catherine tervét is tönkretehetem! Gondolom, a pincér azért nem ébresztett fel, mert azt
hitte, ájult részeg vagyok… és máskor igaza is lett volna.
– Tehát lehetséges – szólalt meg rövid hallgatás után Pip –, hogy Felicity nem volt
benne a tervben, de valahogy tudomást szerzett róla.
– Catherine pedig megölte, hogy elnémítsa. Megmenthettem volna, Pip.
– Ha idejében odaérsz?
A férfi megrázta a fejét.
– Mindjárt megérkezünk. Az ott a Deka folyó. – Előretolta a botkormányt, és a Harvard
ereszkedni kezdett.
Pip érezte, hogy a repülőgép remeg.
– Nem megyünk túl gyorsan?
– Meg akarom lepni őket, ha még mindig a földön vannak. Pip! Egy óránál, lent! Ott az
eltűnt gépünk!
 Pip a nyakát nyújtogatta, de nem látott semmit, míg Bryant kicsit jobbra nem döntötte a
gépet.
-

– Megvan! Paul, most mit akarsz csinálni?

– Senkinek sem kellene itt lennie ma, Pip. Az csak Smythe gépe lehet, és akárki is ül
benne, illegálisan teszi. Háború van, rendőrnő, úgyhogy az egyetlen dolgot teszem, amit
tehetek.
Pip megmarkolta az ülése peremét, ahogy megérezte, hogy a Harvard orra még jobban
előre bukik. Látta, hogy Paul lehúzta a szemére a sapka szemüvegét és felcsatolta az
oxigénmaszkot, valószínűleg azért, hogy mindkét kezét tudja használni. Gyorsan követte a
példáját.
– Kapaszkodj! – mondta a férfi. – Ez most gyors lesz és hangos.
Alattuk Catherine Harvardja gyorsítani kezdett a füves kifutópályán.
Bryantnek egyszerre kellett mindenre figyelnie – a célpontra, a saját sebességére és
magasságára. A fegyverzetkezelő panelen a többi műszertől balra lévő kapcsolót
„géppuskák” állásba pöccintette.
Pip belepréselődött az ülésbe, és felkavarodott a gyomra, amikor Paul egyenesbe hozta
a gépet. Meghallotta a géppuskák ropogását, és érezte a törzs remegését.
A Harvard szinte Bryant egész látómezejét betöltötte. Megint lenyomta a hüvelykujjával
a tűzgombot a botkormányon, de a célpont a következő pillanatban eltűnt előle. Látta,
hogy a golyói feltépik a füvet és a talajt a gyorsuló Harvard mögött.
– A szarba! – mordult fel. Nem számolt Catherine gépének a gyorsulásával és a
lövedékek ívével.
– Nyugalom, Paul, meg tudod csinálni – biztatta Pip. Teljesen tehetetlennek és
rémültnek érezte magát.
Bryant visszarántotta a botkormányt a hasához, és a Harvard felkúszott a felhőtlen égre.
Lenyomta a csűrőlap pedálját, majd élesen balra fordult a géppel. Úgy érezte, a terheléstől
mindjárt kipattannak a szegecsek a szárnyból.
Pipre rátört a hányinger, és szaporán nyeldekelni kezdett. Semmire sem vágyott jobban,
mint hogy visszajusson a földre.
– A fenébe, elvesztettem! – kiáltotta Bryant. Életében csak egyszer tüzelt repülőgépről,
még mielőtt kirúgták a vadászpilóta-kiképzésről. Akkor egy élénk színűre festett fatábla
volt a célpont egy mező közepén. Nem mozgott, ennek ellenére a kezdő vadászpilóták
többségéhez hasonlóan mérföldekkel elhibázta. Magában kalapot emelt a vadászpilóták
előtt. Nem volt könnyű feladata egy bombázópilótának.
Pip feje nekibillent a pilótafülke jobb oldalának, és letörölt egy nyálcsíkot a szájáról. A
végtelen barna erdő fölött megvillant valamit.
– Ott van! – krákogta, és majdnem elhányta magát a beszédtől.
– Hol?
 – Lent, jobbra, izé, két, nem, három óránál.
– Ügyes kislány! – fordította a jobb oldalára a Harvardot Bryant. Pip letépte az
oxigénmaszkját és a térdei között a padlóra hányt. Paul észrevette, mi történt. – Túléled –
mondta. Legalábbis remélem, imádkozott magában.
Pip megtörölte a száját és könnybe lábadt szemét, aztán megpróbált elnézni Paul válla
fölött.
– Megvagy! – mondta Bryant, amikor a másik Harvard a célkeresztje elé került. Most
Catherine gépe elé célzott, megsaccolva a sebességét. Lenyomta a tűzgombot, mire a
repülőgép megremegett.
Visszafojtotta a lélegzetét, aztán megint elkáromkodta magát, amikor látta, hogy az izzó
nyomjelző lövedékek ártalmatlanul elsuhannak a másik Harvard jobb oldala mellett.
Catherine megérezte a következő mozdulatát, és épp időben rántotta balra a gépét.
– A fenébe is, jól repül ez a nő! – morogta Bryant.
Csak végezz vele minél gyorsabban, gondolta Pip. Látta megcsillanni a napfényt a
másik gép pilótafülkéjén, a bal oldalukon.
– Emelkedik, Paul! – préselte ki magából.
– Látom – felelte a férfi. Balra döntötte a gépet, próbálva követni a másikat, de
Catherine sokkal hamarabb kezdett bele a fordulóba. Bryant észrevette, hogy a nő íve
jóval szűkebb, mint az övé, és ha így folytatják, a végén mögé kerül. A hátára fordította a
Harvardot, és maga felé húzta a botkormányt. A látása elhomályosodott, ahogy a
gravitáció kiszívta a vért a létfontosságú szerveiből.
– Ó, Istenem, neeee! – üvöltötte Pip.
– Tarts ki! – zihálta Bryant.
Catherine tovább emelkedett, ő viszont alacsonyan maradt és lassított. Pip megörült az
egyenes, vízszintes repülés rövid pillanatainak, aztán megrémült.
– Pontosan fölöttünk van, Paul! Nem vagyunk így könnyű célpont?
– Épp azt akarom elhitetni vele – felelte a férfi. Lassan, szelíden balra fordította a
Harvardot. Előttük, a távolban meglátta a ranch leszállópályáját. – Jó – folytatta. – Azt
legalább megakadályoztuk, hogy délre repüljenek.
– Jó terv – helyeselt Pip –, de nézz csak hátra. Itt jön!
Bryant hátra és felfelé nézett, és látta, hogy Catherine Harvardja meredeken süllyedni
kezd. Ő szilárdan tartotta a botkormányt, tovább repült egyenesen és vízszintesen. A másik
kezét a futómű karja alá csúsztatta.
Pip hátrapillantott a válla fölött, és felsikoltott.
– Lő ránk, Paul! – A repülőgép megremegett, és olyan hang hallatszott, mint amikor
sűrű jégeső hull egy bádogtetőre. Ezzel egy időben egy lyukakból álló, nyílegyenes vonal
jelent meg a bal szárnyukon. – Eltalált!
Bryant felkészült erre. Hátrahúzta a botkormányt, felemelve a gép orrát, és visszavette a
gázt, száznegyvenöt csomóról hirtelen százhúsz csomóra lassítva. A két Harvard között
hirtelen lecsökkent a távolság. Meghúzta a kart, és kiengedte a futóművet. A gép
megrándult, majd még jobban lelassult. Pip felsikoltott az interkomban, ahogy az orra
hirtelen előrebukott.
Catherine a jobb oldalukon süvített el mellettük, olyan közel, hogy Pip és Paul látták a
pilóta és az utasa rémült arcát.
Bryant bal keze táncot járt a műszerek fölött, ahogy behúzta a futóművet és ismét gázt
adott. A jobbjával a hasához húzta a botkormányt, felemelve a gép orrát. Most Catherine
alatt és mögött volt. Tökéletes pozíció. Lenyomta a tűzgombot. Biztos volt benne, hogy ez
lesz az utolsó sorozata, úgyhogy találnia kellett. Még akkor sem vette le a hüvelykujját a
tűzgombról, amikor az utolsó töltényét is kilőtte.
– Hennie, eltalált! – jajdult fel Catherine. A repülőgép élesen jobbra dőlt. – Vérzek!
– Hol? Mennyire komoly?
– Véresen komoly – vágott vissza a nő. Pokolian fájt, úgy érezte, mintha izzó
piszkavasat döftek volna a lábszárába. – A bal lábam. Alig bírom a pedálon tartani. –
Könnybe lábadt a szeme, ahogy lenyomta a bal oldali pedált, hogy egyenesbe hozza a
gépet. – Nem bírom…
– Muszáj, Catherine! Győzd le a fájdalmat!
– Nem bírok így tovább repülni, Hennie. Le kell szállnom. – Mintha csak a döntését
akarta volna jóváhagyni, olajsugár zúdult a pilótafülkére és kenődött szét a bal oldalán. –
Csökken az olajnyomás! Biztos eltalálta a motort is. Ennyi, kész, végünk.
Reitz gondolatai vadul kavarogtak. A küldetés véget ért, mielőtt egyáltalán elkezdődött
volna. Vagy talán mégsem? A másik gép még repült.
– Tudsz velük beszélni a rádión?
– Nem tudom – felelte a nő. Túlságosan lekötötte a fájdalma és hogy kilásson az
olajmaszatos ablakon. Paul abbahagyta a tüzelést. Vajon kifogyott a lőszere?
– Próbáld meg! – makacskodott a férfi.
– Jól van, jól van! – adta meg magát Catherine. Bekapcsolta a rádiót, és beleszólt az
oxigénmaszkba: – Harvard kilenc-nulla, kilenc-nulla, itt Harvard nyolc-hét, nyolc-hét.
– Mondd meg neki, hogy kényszerítettelek, hogy fegyvert tartok a fejedhez! – utasította
Reitz az interkomon keresztül. – Félbe foglak szakítani egy lövéssel.
– Nem hiszem, hogy beveszi – felelte a nő.
– Ez az egyetlen esélyünk.
Catherine a sebe miatt őszintén zokogva elmondta a rádióba, hogy Reitz elrabolta és
kényszerítette, hogy felszálljon vele.
– Ő ölte meg Flicket, Paul.
Az adásnak egy visszhangzó lövés vetett véget.
– Mit gondolsz? – kérdezte Bryant.
 – Színtiszta Hollywood – felelte Pip elutasítóan. – Nézd, leszáll. Hazatért a fészkébe.
Kinéztek a pilótafülke jobb oldalán, és látták, hogy a sérült Harvard Catherine
birtokának füves kifutópályája felé ereszkedik.
– Legalább nem jutottak messzire – mondta Pip.
– Ajaj, nem eresztette ki a futóművét – állapította meg Paul. – Biztos eltaláltam a
hidraulikáját.
Szótlanul nézték, ahogy a másik repülőgép pattant egyet, majd csúszni kezdett a hasán.
A propeller mély árkokat hasított a fűbe, mielőtt a lapátjai visszagörbültek és leállt.
– Kinyitották a pilótafülkét. Catherine kiszáll – mondta Bryant. A kifutópálya fölött
körözve nézték, ahogy a nő kimászott az első ülésről, esetlenül leugrott a szárnyról a
földre, és sántikálva elindult.
– Menekülni próbál – vélte Bryant.
Pip nem volt ebben olyan biztos, de aztán meglátta a hátsó ülésről felálló férfit.
– Puska van nála. Rá céloz!
Bryant élesen bedőlt és ereszkedni kezdett a leszállópálya felé. Valóban úgy látszott,
hogy Reitz célba vette a kifutópályán sántikáló Catherine-t. Bryant feléjük fordította a gép
orrát, és húsz lábra ereszkedett a Harvarddal. Elégedetten látta, hogy Reitz fejjel előre
kiugrik a pilótafülkéből. A motorjából kiáramló forró füst végigsöpört a náci kémen.
– Le kell szállnunk, hogy kiderítsük, mi ez – mondta Bryant.
– Nem hívhatnánk segítséget? – kérdezte Pip.
– Szökött gyilkos vagyok, elfelejtetted?
– Rendben, akkor hadd beszéljek én. Beszélek a támaszponttal, hátha át tudják adni az
üzenetemet Hayesnek.
– Erre nincs idő, Pip. Vagy mi csináljuk, vagy senki. – Megfordult és kieresztette a
futóművet. Ellenőrizte az üzemanyagot, a sebességet és a csűrőlapokat.
– Megérkeztünk – mondta, amikor a kerekek pattantak egyet a füvön, majd gurulni
kezdtek.
– Látod Reitzet? – kérdezte Paul Piptől az interkomon.
– Berohant a fák közé, amikor földet értünk. Azóta nem.
– Catherine megsebesült. Véres a pilótafülke oldala. Vele nem lesz túl sok gondunk. Az
a rohadék viszont aggaszt – fékezett le Bryant. A motort nem állította le, ha esetleg sietve
kellene távozniuk. – Maradj itt, Pip. Megyek, megnézem mivel áll elő Catherine.
– A fészkes fenét! – horkant fel Pip. – Ezt a vackot csak te tudod elvezetni. Nem
engedem, hogy csapdába csaljanak. Itt maradsz, és járatod a motort. Én kimegyek, és
megnézem, milyen súlyos a sebe. Ha úgy látom, hogy Reitz elmenekült, jelzek neked,
hogy minden rendben, és leállíthatod a motort.
Bryant semmiféle veszélynek nem akarta kitenni Pipet, de nem tudott vitatkozni a
logikájával.
– Jól van, rendőrnő. Azt hiszem, itt a földön a maga hatáskörében vagyunk.
– Átkozottul igaz, ahogy maguk, ausztrálok mondják. – Pip kicsatolta a biztonsági övét,
és kimászott a pilótafülkéből. Megkönnyebbült, hogy ismét szilárd talajt érezhet a talpa
alatt. Azt kívánta, bár hozott volna magával fegyvert. Épp el akarta kérni a Paulét, amikor
meglátta, hogy Catherine De Beers elájul és hasra esik. Leugrott a szárnyról, és odaszaladt
a sebesült nőhöz.
– Catherine? – lassított le, amikor a fekvő alak közelébe ért. – Mrs. De Beers? Hall
engem?
Catherine a hátára fordult, előrántotta a pisztolyát a nadrágja derekából, és a rendőrnő
szívére célzott vele.
– Tegye a kezét a tarkójára! Forduljon meg, hogy Paul láthassa! – parancsolta,
miközben sziszegve felállt. Odaintett Paul felé a bal kezével, majd szélesen elmosolyodva
Pip Lovejoy halántékához nyomta a Walther csövét. – Hennie! – kiáltotta, és közben
elhúzta a mutatóujját a torka előtt, jelezve Bryantnek, hogy állítsa le a motort.
Bryant dühösen megrázta a fejét, aztán leállította. Kicsatolta magát és kimászott a
pilótafülkéből.
– Lassan, Paul. Nagyon lassan. Tedd, amit mondok, és talán megéritek a holnapot a
barátnőddel.
– Catherine, rengeteg kellemetlenségtől megkímélheted magad, ha most rögtön feladod.
Félórán belül itt lesz egy másik repülőgép, és a rendőrség is útnak indított egy konvojt –
felelte a férfi.
– Soha nem tudtál jól blöffölni, igaz, Paul? Átlátok rajtad. Nézd csak meg, hogy nézel
ki! Nem lennél itt, ha bárki is elhitte volna, amit rólam meg Hennie-ről mondtál nekik.
– Hendrick Reitz?
Catherine füttyentett, mire a fák közül előlépett Reitz, a vállához emelve Mauserét.
– Vedd elő a pisztolyodat és tedd le a földre! Lassan. Légy jó fiú!
Bryant engedelmeskedett, végig a nő szemébe nézve.
– És most mi lesz? – kérdezte Pip, csak úgy a levegőbe.
– Van repülőgépünk – biccentett Bryant Harvardja felé Reitz –, tehát már csak pilótára
van szükségünk. Mint látja, az enyém megsebesült.
Catherine átvette a szót:
– Én itt maradok Lovelorn…
– Lovejoy – helyesbített Pip.
– …rendőrnővel, te pedig, Paul, elviszed Hennie-t oda, ahova mondja. Amikor
visszajöttök, miután megtette, amit meg kell tennie, elengedem a rendőrnőt és elrepülök
Hennie-vel a naplementébe.
 Pip megkockáztatott a szeme sarkából egy pillantást a fogva tartójára. Catherine arca
sápadt volt, de szilárdan tartotta a pisztolyt. A tekintete sötét volt, hideg és kegyetlen.
– Az összes lőszerem ráment, hogy leszedjelek. Ha lövöldözni akartál a parádén, nincs
szerencséd – jegyezte meg Bryant.
– Azt akarod, hogy felfedjem a lapjaimat, Paul? – mosolyodott el Catherine. – A
töltényhevederek, amelyeket Andy Cavendish gépéből vettem ki, csak a cukormáz voltak
a tortán. Az igazi meglepetés még ott van a gépünkön. Hendrick, nem kellene most már
átrakni a rakományt?
Reitz bólintott, elégedetten, hogy Catherine sakkban tudja tartani a férfit meg a nőt. A
vállára vetette a puskáját, visszament a Harvardjukhoz, behajolt a pilótafülke hátuljába és
kiemelte a bombákat.
– Azzal a két kis gránáttal nem fognak túl nagy kárt okozni – szólt oda neki Bryant. –
Rohadt sok energiát fektettek egy akcióba, amivel legfeljebb húsz-harminc pilótát tudnak
megölni vagy megsebesíteni.
Reitz elmosolyodott. Letette a bombákat, és kicsatolta a másik vállán lógó kis
vászonzsákot. Kivett egy gázálarcot, és felmutatta Bryantnek.
– Rohadék! – hördült fel Bryant. – Képes lenne megmérgezni egy csomó fegyvertelen
embert, plusz több száz civilt?
Reitz arcáról eltűnt a mosoly.
– Fegyvertelen? Na és? Nemsokára ártatlan német nőkre és gyerekekre dobnák le a
bombáikat. Akik nem csak fegyvertelenek, de soha nem is harcolnának. Hányingerem van
magától meg az egész RAF-tól! Maga nevez engem rohadéknak? Hiszen maguk ölik meg
ártatlanok ezreit az úgynevezett szőnyegbombázásaikkal!
– Csak úgy, ahogy a maga német barátai tették Coventryvel, vagy a londoni East
Enddel, Reitz. Egyébként meg maga dél-afrikai, nem? Ha megöli Jan Smutst,
polgárháború törhet ki a hazájában. Senki sem mondta, hogy a maga fajtájának a mi
oldalunkon kellene állnia?
– Az én fajtám soha nem fog megbocsátani a briteknek… meg a gyarmati ölebeiknek,
mint az ausztrálok… azok után, hogy több tízezer civilt öltek meg Dél-Afrikában. Tartsa
meg magának a hazugságait a brit fair playről. Smuts elárulta a népemet,
századparancsnok, és örömmel végzek vele is, meg a legújabb pilótáikkal is. Szálljon fel a
gépre, és indítsa be! Elvisz a kumalói légi támaszponthoz, és százötven láb magasan
végigrepül a kifutópálya fölött. Nem vagyok pilóta, de le tudom olvasni a műszereket és
oda tudok navigálni innen. Ha nem teszi pontosan azt, amit mondok, Catherine tétovázás
nélkül végez a rendőrrel.
– Ne csináld, Paul! – tiltakozott Pip. – Túl sok ártatlan élet forog kockán.
– Nem hagyhatom, hogy megöljenek! – nézett rá Bryant.
– Mindenképpen megölnek minket, Paul – rázta meg a fejét Pip, és megerősítést várva
rápillantott Catherine-re.
– Most már tudod, kik vagyunk és kinek az oldalán állunk – nézett Pipről Paulra
Catherine. – Biztos elmondtad a rendőrségnek, hogy Hennie meg én készülünk valamire.
Hogy hittek-e neked, vagy sem, nem igazán számít. Holnapra híresek leszünk, Hennie
meg én… vagy hírhedtek, attól függően, melyik oldalról nézzük… de biztonságos
távolban járunk majd Rhodesiától. Semmit sem fogunk elleplezni azzal, hogy megölünk
titeket. Azonban – nézett Bryant szemébe –, csak azzal mentheted meg a saját életed meg
az övét, hogy megteszed, amit kérünk tőled.
Bryant elgondolkodott egy pillanatra.
– Hogy akartok elmenni, miután megtettem, amit akartok?
– Amikor visszajövünk – felelte Reitz –, Catherine felül hozzám a hátsó ülésbe. A nőt
itt hagyjuk, de amint elindult velünk oda, ahova menni akarunk, azonnal szólhat a
hatóságoknak. Mihelyt megérkeztünk, elengedjük. A Harmadik Birodalom tisztjeként a
szavamat adom erre.
Bryant a fejét rázta.
– Elég a beszédből! – csattant fel Catherine. Intett Bryantnek és Pipnek, hogy
induljanak el előtte, be a hangárba. Reitz követte őket, és amíg Catherine Paulra fogta a
pisztolyt, Reitz feltolta Pipet a munkaasztalra.
Bryant rámeredt Catherine-re.
– Ha becsapsz, Catherine… ha csak egy ujjal hozzáérsz, amíg távol leszek, megöllek!
Catherine felnevetett.
– Üres fenyegetések és be nem tartott ígéretek. Tipikus férfi. Nem tudsz rám ijeszteni,
Paul. De nyugodj meg, ha tartod magad a megállapodáshoz, visszakapod a kis
rendőrnődet.
– Gyerünk, essünk túl rajta! – mondta Bryant dühösen.
– Paul, miattam nem kell megtenned – szólalt meg Pip. Teljesen tehetetlennek érezte
magát megkötözve és megalázva.
– Ilyen a háború, Pip – felelte a férfi. – Az embernek néha döntenie kell, és életek
múlhatnak a döntésén.
– Blabla! – legyintett Catherine. – Felfordul tőletek a gyomrom. Menjetek már! –
Színpadias mozdulattal csókot dobott Reitznek. – Siess, vagy lekésed a parádét. Két óra
alatt vissza kell érnetek. Ha három óra múlva nem lesztek itt, megölöm a lányt és
elindulok a teherautóval a találkozóhelyre.
Reitz bólintott, levette a válláról a puskát, és intett Paulnak, hogy induljon el előtte
kifelé a hangárból.
– Tisztítsd ki és kötözd be a sebed! – mondta Catherine-nek, a padlón heverő
elsősegélycsomagra bökve az állával.
– Visszajövök – ígérte Paul Pipnek. A nő lehunyta a szemét, és igyekezett visszafojtani
a könnyeit.
– Ugye tudja, hogy felszállás után akár a földnek is vezethetem a gépet? – kérdezte
Bryant, amikor odaértek a Harvardhoz.
 Reitz felnevetett, és bemászott a hátsó ülésre.
– Nem olyan tökös maga, századparancsnok. Catherine mindent elmesélt magáról.
– Csatolja be az övét… nem szeretném, ha kiesne – vetette oda Bryant.
– Ne aggódjon, erre is gondoltam. Csukja be a fülke tetejét, és ne próbálkozzon semmi
ostobasággal a levegőben.
– Különben lelő? Pilóta nélkül nem jut messzire.
A felpörgő motor köhögése és sivítása jó időre véget vetett a beszélgetésnek. Feltették a
sapkáikat, ellenőrizték, hogy működik-e az interkom, aztán Bryant gurulni kezdett a füves
leszállópályán.
– Talán le kellene fújnia a parádét – mondta Hayes orrhangon, és a kiejtését is
eltorzította megkékült, feldagadt orra.
– Ezt már megbeszéltük! – sziszegte vissza Rogers ezredes a rendőrnek. A kumalói
tiszti kantin előtt álltak. Két motoros rendőr közeledett lassan a támaszpont főutcáján, egy
feketén csillogó Bentleyt felvezetve. – Utoljára kérdem, ember, maga elhiszi vagy nem,
hogy Bryant ölte meg Felicity Langhamet?
Hayes óvatosan megérintette az orrát.
– Igen, elhiszem. Csak azért találta ki azt a sztorit, hogy összezavarja a nyomokat. És
nyilvánvalóan labilis. Légnyomás érte, gondolom. Magát is pisztollyal fenyegette, és
lövöldözött az irodájában.
Rogers bólintott. Hayesszel átnézték a rendelkezésükre álló információkat, és sikerült
meggyőzniük egymást, hogy helyesen teszik, ha figyelmen kívül hagyják Bryant
homályos figyelmeztetését a náci támadásról. Rogers mindenesetre megkettőzte a
kapuőrséget, utasította Wilsont, hogy vonjon el húsz aszkarit a díszszázadból, és
őrjáratoztassa őket a támaszpont körül. További óvintézkedésként megparancsolta, hogy a
hosszú sorba állított repülőgépeket sietve rendezzék át két, egymással szemben álló sorba
a széles felvezető út két oldalán. Ha valaki – talán maga Bryant, elborult elmével – a
levegőből akarná megtámadni a gépeket, legalább nagy hely lenne közöttük.
– Ha tévedünk, mindkettőnknek vége – morogta Rogers.
– Mindkettőnknek? – horkant fel Hayes, aztán lenyelt egy alvadt vérdarabot. – Én csak
egy rendőr vagyok egy fegyveres gyanúsított nyomában. Maga döntött úgy, hogy nem
állítja le a parádét.
– Tűnjön a szemem elől! Borzalmasan néz ki, csak kérdezősködnének az emberek, ha
meglátnák. – Hayes vonakodva hátat fordított az ezredesnek, és visszament a kocsijához,
miközben a kantin előtt megállt Rhodesia miniszterelnökének a limuzinja és a kísérete.
Két makulátlan egyenruhás aszkari két oldalról odalépett a Bentley hátsó ajtóihoz,
kinyitotta és tisztelgett.
Sir Godfrey Huggins a kantin felőli ajtón szállt ki, és udvarias biccentéssel fogadta a
tisztelgést.
– Stephen, örülök, hogy újra látom – fordult az ezredes felé.
 Rogers tisztelgett az államfőnek, aztán kezet fogtak.
– Miniszterelnök úr. Remélem, jól utazott.
Rogers bevezette Hugginst a kantin szélesre tárt kétszárnyú ajtaján, a miniszterelnök
katonai szárnysegédje – egy fiatal rhodesiai gyalogos százados – és két öltönyös civil
pedig követte őket. Clive Wilson ideiglenes adjutánsi minőségében odavezette a hivatalos
küldöttséget egy fehér, keményített abrosszal letakart asztalhoz. Az afrikai pincérek
felvették a kávé- és tearendeléseket, aztán Wilson csészéket tett a felettese és a politikus
elé.
Huggins elmondta, hogy az előző nap rövid látogatást tett a gwelói légi támaszponton,
az éjszakát a közeli kisvárosban, Salisbury és Bulawayo közt félúton töltötte.
– Rég nem jártam Kumalóban, Stephen. Nehéz elhinni, hogy már két éve a támaszpont
átadásának.
Rogers egyetértett. Őszintén élvezte Sir Godfrey társaságát, akivel már találkoztak
egyszer, mint azt a legutóbbi alkalommal mindketten megállapították. Angliában történt,
1917-ben, ahol a huszonnégy éves Huggins katonaorvosként szolgált. A leendő
miniszterelnök eltávolította Rogers lábából egy Spandau géppuska lövedékét, egy Fokker
háromfedelűvel vívott sikertelen légi harc emlékét.
Három másik golyót már kivettek a pilóta testéből, de a negyedik a comb artériájához
veszélyesen közel állt meg, így sietve átvitték Blightyba, hogy specialista lássa el.
Huggins fiatal kora ellenére már híres sebész volt, bár Rogers inkább a „zseniális” jelzővel
illette volna. Sasorrával, gondosan nyírt bajuszával és halk beszédével még mindig inkább
látszott a megnyugtató orvosnak, mint a ravasz politikusnak, aki azóta lett belőle.
– Szokott még sajogni a lába? – kérdezte Huggins, felfigyelve Rogers enyhe bicegésére.
– Csak amikor eső közeleg. A kantin különtermét rendeztük be a Smuts
miniszterelnökkel való találkozására a parádé után, uram. Remélem, megfelel. – Rogers
érezte, hogy izzad a hónalja. Utálta, hogy el kell titkolnia a délelőtt eseményeit az ország
vezetője előtt, és imádkozott, hogy jónak bizonyuljon a döntése.
– Biztos vagyok benne, hogy jó lesz. És most meséljen a gondjaikról, Stephen.
– A gondjainkról, uram? – nyelt nagyot Rogers. Megijedt, hogy a miniszterelnök
kísérete valahogy fogta a rendőrségi rádiók forgalmazását, vagy máshonnan értesült a
délelőtti felfordulásról.
– Meggyilkoltak egy nőt, egy pilótával a határ másik oldalán végeztek a feketék. Bár a
kormány Salisburyben dolgozik, azért tudjuk, mi folyik Bulawayóban, Stephen –
mosolyodott el a miniszterelnök.
Rogers próbálta leplezni megkönnyebbülését. Sietve biztosította Hugginst, hogy a
zavargásokat hamar elfojtották, és áttörésre számítanak a halott pilóta eltűnt
repülőgépének ügyében is. Az utóbbi féligazság volt, hiszen csak Bryant zagyvált valami
ilyesmit. Ha elfogják a fickót, Rogers legalább arra magyarázatot akart kapni tőle, mi
történt Smythe Harvardjával.
– Ez az ügy a városban komoly aggodalommal töltött el, Stephen. Évtizedek óta nem
fordult elő konfliktus a feketék és a fehérek között, és nem szeretném, ha megismétlődne.
– Természetesen, miniszterelnök úr. Biztosíthatom, a bajkeverők már elnyerték méltó
büntetésüket.
– Ugye nem kell mondanom, hogy van néhány bennszülött, aki meg akarja feszíteni
politikai izmait, de nem szeretném, ha a rendőrség vagy a légierő okot szolgáltatna nekik
arra, hogy bármi ellen is tiltakozzanak. Nálunk jól élnek az afrikaiak, és a dél-afrikai
feketék sorsa is jobbra fordul majd, ha Jan Smuts is a tervünk mellé áll.
– Tényleg, hogy halad a terv? – kérdezte Rogers, megörülve, hogy a társalgás ilyen
gyorsan átterelődött a zavargásról Huggins kedvenc témájára, Dél-Rhodesia, Dél-Afrika,
Észak-Rhodesia, valamint Bechuanaland és Nyasaland egyesülésére.
– Azt hiszem, Afrikai Egyesült Államoknak kellene nevezni – mondta Huggins, miután
felvázolta a tervét, amiről rendszeresen írtak az újságok. – Ha az összes brit gyarmat
egyetlen új nemzetben egyesülne, megtartva a kapcsolatot Angliával, úgy biztosíthatnánk,
hogy az összes fekete tisztességes bánásmódban részesüljön, és az egész kontinensen
elterjedjen a fejlődés és iparosodás brit modellje. Olyan hatalom leszünk, amivel számolni
kell majd.
– Nem hiszem, hogy az afrikánerek túlságosan lelkesednének ezért – vélte Rogers. –
Gondolja, hogy Smuts marsall meg tudja győzni a dél-afrikaiakat az egyesülés előnyeiről?
– Létfontosságú, hogy meg tudja. Ha Dél-Afrika fehér lakosságát nem tudjuk
beolvasztani egy nagyobb, angolul beszélő testvériségbe, attól tartok, a Smuts-kormány
előbb-utóbb az afrikáner nacionalizmus prédájává válik. Jan Smuts emellett; a
világpolitikában is tényező… még Churchill is hallgat rá… és hatékonyan támogathatná a
tervezett államszövetséget, ha sikerülne magunk mellé állítani.
Rogers egyetértően bólogatott. Annak ellenére, hogy Dél-Afrika távol volt Európától és
a világ eseményeitől, Smuts elismert államférfi volt a nemzetközi politikában, hiszen tagja
volt a brit háborús kormánynak az első háború idején, és részt vett a Népszövetség
létrehozásában. Noha már elmúlt hetvenéves, még mindig nagyra törő céljai voltak, és
kétségtelenül szerepet szánt magának az új világrend kialakításában a szövetségesek
győzelme után.
– A németek jól tudják, milyen fontos Smuts… emlékezzen csak vissza, hogyan
próbálták megbuktatni ’41-ben. Jut eszembe, Stephen, a kocsiban olvastam egy jelentést
arról, hogy az Ossewa Brandwag potenciális veszélyt jelenthet a kiképzési tervre. Maga
mit tud erről?
– Biztos vagyok benne – köhögött fel Rogers –, hogy semmiség, miniszterelnök úr.
– Bocsásson meg, miniszterelnök úr — szólt közbe Clive Wilson.
– Üzenetet kaptunk Smuts marsall repülőgépétől. Pontosan érkeznek, és félóra múlva
leszállnak.
Catherine odament a hangár ajtajához, és rápillantott az órájára. Rengeteg időt
elvesztegettek a légi harccal és Bryant meg Lovejoy elfogásával, de biztosra vette, hogy
Hennie időben meg fog érkezni Kumalóba, és maximális hatékonysággal juttatja célba
halálos rakományát. A parádé legalább egy óráig eltart – volt már hasonló
rendezvényeken. Bőven az utolsó tíz perc előtt fognak odaérni.
Élvezte a gondolatot, hogy a több száz, büszkeségtől dagadó keblű, új pilóta felnéz az
ég felé a bejelentés nélkül érkező gép hangja hallatán. Az az afrikáner áruló, Smuts, meg
Godfrey Huggins biztos azt fogja hinni, hogy ez is a show része – a nagy finálé. Az
ezredes és a többi tiszt értetlenkedni fog, talán megrémül, de az egésznek vége lesz, mire
bármit is tehetnének. Néhány percen belül görcsös vonaglások között fog meghalni
mindenki.
A támadás után úgy negyven perccel pedig Hennie és Paul visszaér a ranchra. Onnan
átrepülnek a Gwelo melletti elhagyatott farmra, gyorsan feltöltik üzemanyaggal a gépet, és
tovább repülnek a semleges Mozambikba. A fővárosban Hendrick kapcsolatba lép egy
náci ügynökkel, Lourenco Marques-val, és nemsokára felülhetnek egy Németországba
tartó tengeralattjáróra.
Visszament a hangárba, leült egy zsámolyra, óvatosan lehúzta lovaglócsizmáját, és
kigombolta a nadrágját. Megvizsgálta a lábát. A lovaglónadrágja teljesen átázott, de úgy
tűnt, elállt a vérzés. Sóoldattal lemosta a sebet, és felszisszent fájdalmában. Megtisztítva
nem látszott komolyabbnak egy mély vágásnál, bár a bőre megperzselődött.
Feltépett egy kötszeres zacskót, és látta, hogy egy vastag gézpárna van benne,
gézpólyával. Talált egy zacskó fertőtlenítő hintőport és rászórta a véres húsra. Rányomta a
gézpárnát a lábára, aztán körbetekerte a pólyával. A vaskos kötés miatt nehezen tudta
felhúzni a nadrágját, de sikerült és begombolta. Kicsit szédült, úgyhogy közelebb vitte a
zsámolyt a mukaasztalhoz, és leült. Az arca csak néhány hüvelyknyire volt a Pipétől.
Elmosolyodott.
– Miért, Catherine?
– Ah, kíváncsi voltam, mikor kérdezi már meg.
– Rengeteget járt Kumalóban, szinte közéjük tartozott. Hogy képes így elárulni a
barátait? Hogy képes ilyen sok embert megölni?
– Gyengék vagyunk, Philippa. Maga is és én is. Az egész népünk. Gyarmatosítottuk ezt
az országot, még sincs erőnk megtenni, amit kell. A civilizáció vékony fátyla mögé
rejtjük, hogy megszálltuk, leigáztuk az afrikaiakat. Azt mondogatjuk, felemeljük a
feketéket, hogy jobbá tesszük az életüket. Miért? Mert ettől érzik jól magukat a mi beszari
gyarmati uraink a messzi Angliában. Leveszik a részüket a Rhodesiából kivitt gabonából,
aranyból, ónból, dohányból, de nem akarják, hogy a profitjukat beszennyezze a gondolat,
hogy mi, a fehérek, nem jól bánunk a feketékkel.
Pip nem igazán tudta követni a hallottak logikáját.
– Tehát azért nem szereti a briteket, mert azt várják tőlünk, hogy tisztességesen bánjunk
a feketékkel?
– Tisztességesen? Nincs abban semmi tisztességes, ahogy egy átlagos fekete él ebben az
országban. Látott már gazdag feketét? Olyat, aki nem bűnöző, mégis többje van, mint a
ruha, amit visel?
– Nem – rázta meg a fejét Pip –, nem hiszem, de mire akar kilyukadni? Nem hiszem,
hogy a feketék sorsa aggasztja, és azt sem, hogy Hitler tisztességesen bánna velük, ha ő
uralkodna Afrikában.
– Ó, dehogynem, ő tisztességes lenne velük. Amikor majd a Führer uralkodik
Európában, az afrikánerek pedig Dél-Afrikában, gondoskodni fogunk róla, hogy a
megmaradt feketéknek legyen munkája… a bányákban, a farmokon és a házainkban… és
hogy jól tápláltak és jól öltözöttek legyenek.
– A megmaradt feketéknek?
– Kezdi érteni, öreglány – hajolt még közelebb Piphez Catherine.
– Hány fekete él most ezen a kontinensen? Több millió, Pip. Sok-sok millió. És mit
csinál a többségük? Ül a seggén és néhány szánalmas kecskét gondoz, vagy egy tenyérnyi
földet művel. A produktívak… azok, akik hozzátesznek valamit a gazdasághoz… azért
teszik ezt, mert mi, fehérek, alkalmazzuk őket.
– Vannak, akiknek fontos a hagyományos életformájuk – mondta Pip védekezően.
– Nekik jobb lenne holtan! – nevetett fel Catherine.
A szavak megálltak a hangár olajos szagú levegőjében. A bádogajtó pattogott, ahogy a
nap felmelegítette. Nemsokára olyan meleg lesz odabent, mint egy kemencében.
– Jobb lenne nekik holtan?
– Túl sokan vannak, Pip – folytatta Catherine. – Túl sokan ahhoz képest, amennyire
szükségünk lenne … túl sokan ahhoz, hogy jól élhessenek. Előbb vagy utóbb Isten is
tenne róla… lesújtana rájuk valamilyen rejtélyes járvánnyal, vagy éhínséggel tizedelné
meg őket… de addig csak terhet jelentenek a többiek a hátán. A mi hátunkon. De van
megoldás, Pip.
– Istenem! — nyögte ki Pip. Nem tudott ennél többet mondani.
– Nyissa ki a szemét! – tolta fel az ujjával Pip szemhéját Catherine.
Pip összerándult Catherine érintésére. A másik nő szemében őrület csillogott.
– Ugye nem azt akarja mondani…
– Hallotta a Németországból érkező pletykákat… hogy miként bánik Hitler a zsidókkal?
Igen, hisz mindenki hallotta. A történeteket a koncentrációs táborokról, ahol halálra
dolgoztatják meg éheztetik őket?
– Igen, persze.
– Nos, ezek a történetek nem csak a szövetséges propagandagépezet koholmányai, Pip.
Sőt a helyzet sokkal rosszabb… vagy jobb, attól függően, hogy mit gondol a zsidókról.
– Hogy lehetne ennél is rosszabb nekik?
– Hendrick mesélt néhány dolgot. Valószínűleg nem lenne szabad beszélnem róluk.
Pip tudta, ha Catherine elmond néhány német államtitkot, valószínűleg azt jelenti, nem
áll szándékában élve elengedni.
Catherine önelégülten elvigyorodott, mintha csak egy falat csokoládéfagylaltot
ízlelgetne egy forró napon.
 – Megölik őket, Pip. A németek megölik a zsidókat. Nem százasával, hanem ezresével.
Egész vonatnyikkal, ami azt illeti. Hennie cége is részt vett a megoldás kidolgozásában…
egy egész faj kiirtásának a megtervezésében. Gázt használnak, Pip. Egyszerűen
bámulatos. Gondoljon csak bele… hogy valakiben meglegyen a szándék a társadalom
átalakítására, azoknak az eltávolítására, akik csak terhet jelentenek. Egy nemzet
megtisztítására, és egy új, egy jobb világ megteremtésére.
– Nem!
– Ó, de igen, Lovejoy rendőrnő. Európában már működik, ebben a pillanatban is, amíg
mi itt beszélünk. Egy egész iparág lett odaát. Tudja, még a holttesteket is felhasználják…
a bőröket kicserzik, a hajjal párnákat töltenek meg, ilyenek. Itt is működne, Pip. Itt is
működni fog. Csak mi az afrikaiaktól fogunk megszabadulni. Gondoljon csak bele…
Afrika, ami csak a fehéreké, csak az erőseké.
– Ez elképzelhetetlen! Istenem, miféle szörnyetegeket szolgál maga? Hogy tehet ilyet
egy emberi lény egy másikkal?
– Hah! Kíméljen meg a liberális moralizálástól, Pip. Bizonyos szempontból az, amit
Hitler csinál, nem más, mint amit az emberiség már évszázadok óta tesz. Csak a németek a
maguk hatékony, iparosodott módján sokkal jobban csinálják, mint bárki azelőtt. A britek
– mindent megtettek, hogy kiirtsák az íreket, megszállással és kiéheztetéssel. Az
ausztrálok kiirtották a tasmán bennszülötteket. És még csak azt sem lehet mondani, hogy a
népirtás a fehérek monopóliuma lenne. A matabelék kiszorították a busmanokat
Rhodesiának ebből a feléből, a rokonaik, a zuluk pedig több ezer más törzsbeli afrikait
öltek meg… és néhány fehéret is… a múlt században, a hatalmuk csúcsán. Ne hibáztassa a
németeket, mert egyszerűen hatékonyak a gyilkolásban.
– Miért ölte meg Felicityt, Catherine? Hiszen a szeretője volt.
– A háború néha áldozatokat követel. Megkapta a lehetőséget, hogy csatlakozzon
Hendrickhez és hozzám, de elutasította.
Pip látta, hogy Catherine fekete szemében semmilyen érzelem nem tükröződik.
– Meg fog ölni, igaz?
Kenneth Ngwenya beárnyékolta a szemét a kezével, és ámulva nézte, hogyan kergeti
egymást a két repülőgép az égen. A géppuskák hangja meglepte – és csak ekkor döbbent
rá, mit lát. Az apja kunyhója fölött légi harc folyt.
Az apja egy fűvel kitömött zsákon feküdt a kunyhója földpadlóján. Kenneth vett egy
nagy levegőt, amikor az egyik gép motorjából fekete füst kezdett gomolyogni. Nézte,
ahogy eltűnt a fák mögött az Isilwane Ranch leszállópályájának az irányában. A másik gép
sértetlennek tűnt, és körözve ereszkedett a leszállópálya fölé.
Nem sokkal ezután, amikor ismét ellenőrizte az apja állapotát, és megmondta neki,
hogy elmegy, megnézi ezt a különös eseményt, hallotta, hogy beindítanak egy motort. Az
egyik repülőgép – feltehetőleg a sértetlen – felszállt a fák fölé. Kenneth futásnak eredt.
Bryant a lehető leggyorsabban a lehető legmagasabbra emelkedett a tiltakozó
Harvarddal.
 – Alacsonyról kell ledobnunk a bombákat, emlékszik? – szólalt meg a háta mögött
Hendrick. – Miért emelkedik?
– Hadd vezessem én ezt a rohadt gépet, oké? Magasan gyorsabban haladhatunk, de ha
inkább félórával tovább repülne…
– Jól van – engedett Reitz. A felszállás során felemelve tartotta a puskát, ha esetleg
Bryant megpróbálkozna valamivel, de a levegőben nem látta okát, hogy fegyvert
szegezzen a pilótára. A puska csövét letámasztotta Bryant jobb válla fölött, az ülés
háttámlájára.
Amikor háromezer lábra értek, Bryant vízszintesbe állította a gépet és fordulni kezdett.
– Mit csinál? – kérdezte Reitz.
– Észak felé szálltunk fel, széllel szemben. Meg kell fordulnom, ha Bulawayóba
akarunk menni. Hacsak meg nem gondolta magát, és nem akar inkább Németországba
menni.
A bal oldalon kinézve Reitz megpillantotta az Isilwane Ranchot, a leszállópályát és a
hangárt. Visszafordult az előtte lévő műszerfal felé. A Harvard kiképzőgép volt, így
megduplázták a kezelőszerveit. A botkormány a lábai között követte Bryant mozdulatait,
akárcsak a pedálok a padlón.
– Megtaláltam a kompaszt, Bryant, és tudok navigálni. Tudom, merre van Kumalo,
úgyhogy ne próbáljon eltérni az útiránytól.
– Jawohl – felelte Bryant gúnyosan. Átrepültek a gránitsziklák fölött. A ranch néhány
perc múlva eltűnt mögöttük.
– Meleg van itt fent így, hogy szemből süt a nap. Beengedek egy kis levegőt – mondta
Bryant, és a fülke teteje felé emelte a kezét. Aztán le is engedte, amikor megérezte a hideg
fémet a jobb füle mögött.
– A fülke zárva marad, és – hajolt előre Reitz, kicsatolva magát – az övét is
visszacsatolja.
Bryant némán elkáromkodta magát. A kém rájött az első trükkre, amivel próbálkozni
akart – hogy kiugrik a gépből, és ott fagyja Reitzet.
– Vegye le a kezét a botkormányról meg a lábait a pedálokról, Bryant!
– Most már biztos, hogy maga megőrült. Ezt a gépet folyamatosan irányítani kell… arra
tervezték, hogy pilótákat képezzenek ki rajta – felelte Bryant.
– Csak tegye, amit mondtam.
– Rendben, de készüljön fel az ugrásra. – Amint elengedte a botkormányt és visszahúzta
a lábait a pedálokról, a Harvard megrándult és lefelé fordította az orrát.
Reitz ismét nekitámasztotta Bryant ülésének a puska csövét, és megmarkolta a
botkormányt. A gép ide-oda billegett, ahogy előbb az egyik, aztán a másik irányban
túlkormányzott, de néhány másodperc múlva már összhangban mozgatta a kezét és a
lábait, és a Harvard ismét egyenesbe és vízszintesbe állt. A kompaszt figyelve a megfelelő
irányba fordította a gépet.
 – Lehet, hogy nem tudnék leszállni vagy felszállni, de elég repülőgépen ültem a
Luftwaffénál ahhoz, hogy tudjak repülni egy ilyennel is.
– Lenyűgöző – ismerte el Bryant, aztán Reitz parancsára visszavette a gép irányítását.
– Ha még egyszer megpróbálkozik valamivel, Bryant, szétlövöm a fejét. A bombákat
maga nélkül is le tudom dobni, és visszatalálok a ranchra. Aztán megpróbálkozom a
kényszerleszállással. Kész vagyok meghalni az ügyért. Természetesen ha én meghalok,
akkor Lovejoy rendőrnő is.
A nap úgy csillogott a dél-afrikai DC-3 Dakota fémszárnyain, mintha egy lámpát
kapcsolgattak volna le-fel az égen, ahogy a gép ráfordult a kumalói kifutópályára.
Rogers ezredes a vadászpilóta szemével pásztázta a tiszta eget, imádkozva, hogy ne
lásson meg semmit. A pódium mögött ülő kétszáz hivatalos vendég körében izgatott
mormogás támadt. Rogers Sir Godfrey mellett ült az emelvényen.
– Indulhatunk, miniszterelnök úr – mondta Rogers. A sérült lába, amelynek még két
hónapig nem lett volna szabad gondot okoznia, remegett, amikor felállt.
A két férfi és a miniszterelnök szárnysegédje lement a pódiumról az aszfaltra, és
ellépkedett a szerelőkből és földi személyzetből álló szakasz mellett, amely több héten át
gyakorlatozott, hogy Jan Smuts díszőrsége legyen. A fényesre suvikszolt bakancsok
egyszerre csattantak az aszfalton, amikor az altiszt vigyázzt kiáltott. A „Fegyverrel
tiszteeeelegj!” parancsra maguk elé tartották puskáikat, tisztelgésül a rhodesiai államfő
előtt.
A Dakota gumicsikorgás közepette leereszkedett a kifutópályára, és eldübörgött a tömeg
előtt. Megfordult, majd lassan visszagurult a tömött sorokban álló, felvonulásra kész
pilóták elé. Két aszkari odatolt egy lépcsőt a hátsó ajtajához, amit a legénység egyik tagja
nyitott ki. A kumalói zenekar rázendített az „Isten óvja a királyt!” kezdő taktusaira, és
felbukkant Jan Smuts közismert, hórihorgas alakja.
Rogers még mindig az eget fürkészte, bár csak diszkréten, miközben Sir Godfrey
Huggins a lépcső aljához lépett.
Smuts a jellegzetes, ősz kecskeszakállával és bajuszával, magas homlokával és ritkuló
fehér hajával lement és kezet fogott a másik államfővel. A dél-afrikai hadsereg
marsalljaként és országa miniszterelnökeként khaki egyenruhát viselt, a gallérján vörös
sávval, a mellkasán négysornyi jelvénnyel. Ahogy a díszőrség vigyázzba vágta magát és
ismét tisztelgett a fegyverével, Smuts teljes magasságában kihúzta magát, feltette a fejére
a hóna alatt tartott trópusi sisakját, és viszonozta a tisztelgést.
– Annyira örülök, hogy elfogadta a meghívásunkat! – mondta Huggins, miközben
ellépdeltek a díszőrség előtt.
– Részemről az öröm, Sir Godfrey. Szeretem a jó parádékat, és biztos vagyok benne,
hogy az önök Rhodesiai Légi Kiképző Csoportja nem fog csalódást okozni. És milyen
tökéletes afrikai időnk van ehhez a történelmi alkalomhoz!
– Lőjön le! – szólt bele Bryant az interkomba.
– Tessék? – kérdezte Reitz, és az ujja megfeszült a puska ravaszán.
 – Nem tudom megtenni, Reitz. Nem fogok részt venni két államfő és több száz
emberem megölésében, és nem akarok élni, ha Catherine megöli Pip Lovejoyt.
– Pofa be és vezesse tovább a gépet, Bryant! A földön kellett volna nemet mondania.
Maga gyáva. Azt teszi, amit mondok, és amikor végeztünk, elbújhat a nővel meg a
szégyenével. Élni akar.
– Elengedem a botkormányt.
– Ne, Bryant, fogja meg, maga őrült! – A Harvard orra azonnal előrebillent, és zuhanni
kezdtek.
Reitz ösztönösen megmarkolta a botkormányt a bal kezével, és hátrahúzta, de nem
sikerült elsőre vízszintesbe hoznia a szárnyakat, így a gép meredeken megdőlt balra.
Bryant hátranyúlt a jobb kezével, megmarkolta a Mauser csövét, és teljes erőből
megrántotta maga felé. A mozdulattól Reitz ujja rányomódott a ravaszra, és a fegyver
elsült, lyukat ütve az elülső ablakon. Levegő süvített be a repedezett üvegen, és Bryant
jobb füle fájdalmasan csengett. A jobb kezével kétségbeesetten markolta a forró, füstölgő
puskacsövet, a baljával pedig kinyitotta és hátratolta a fülke tetejét.
– Engedje el! – üvöltötte Reitz, és a lábával vadul taposta a pedálokat, hogy egyenesbe
hozza a Harvardot, miközben a puskát is maga felé rángatta. Érezte a botkormány
ellenállását, ahogy Bryant megpróbálta visszavenni tőle a gép irányítását. Reitz egy
pillanatig küzdött ellene a baljával, aztán rájött, hogy el kell engednie, ha vissza akarja
szerezni a fegyvert az ausztráltól és újra akarja tölteni. Tolózáras puska volt, mindkét keze
kellett a megtöltéséhez.
– Elég volt a repülésórából, Reitz? – Bryant gázt adott, hátrahúzta a botkormányt, míg a
gép orra harminc fokkal a látóhatár fölé nem emelkedett. Ekkor középre engedte, majd
teljesen jobbra rántotta a botkormányt.
Reitz felsikoltott, amikor a Harvard a hátára fordult.
– Elég! – A nyomaték az ülésébe préselte, és hirtelen úgy érezte, mintha ólomból
lennének a karjai. Hiába küzdött, nem tudta újratölteni a Mausert.
Reitz az ülése alá tette be a két szarinbombát. Amikor Bryant elengedte a botkormányt
és a Harvard előrebillent, az egyik bomba előregurult a lábai közé, és a pedáloknál állt
meg. Ahogy a Harvard fejjel lefelé fordult, a bomba elsüvített Reitz arca előtt, és ráesett a
fülke tetejére.
– Mindkettőnket megöl! – Reitz nem csatolta vissza a biztonsági övét, amikor az előbb
előrehajolt, hogy megnézze a Bryantét, és most fejjel lefelé lógott a laza övben, fejével
néhány ujjnyira a tetőtől.
Amikor a szárnyak vízszintesbe kerültek, Bryant higgadtan kissé balra tolta a
botkormányt, majd vissza középre, így vízszintesen, de fejjel lefelé repültek tovább.
Belenézett a visszapillantó tükörbe, és látta, hogy Reitz az egyik kezével hadonászva
próbálja megfogni a halálos bombát, amely az ujjai hegye előtt gurult ide-oda a tető
ívében. Bryant újra megrántotta a Mausert, és érezte, hogy a fegyver kicsúszik az
afrikáner markából.
 Ő is tudta, hogy a puskát két kézzel lehet megtölteni. Elengedte a botkormányt, teljesen
előrehúzta a hosszú fegyvert, és hátrarántotta a tolózárat.
A fegyvere elvesztése után Reitz felhagyott a bomba utáni kapkodással, és esetlenül a
botkormány felé nyúlt. Nem tudta, fejjel lefelé mi fog történni, de erőteljesen a hasa felé
húzta.
Bryant felhördült, amikor fejjel lefelé, meredeken zuhanni kezdtek. Tudta, hogy meg
kell fognia a botkormányt, de egy kézzel nem szerezhette vissza az irányítást. Elengedte a
Mausert, így a fegyver kizuhant a nyitott tetőn.
Bryant zörgést hallott a feje fölött, és amikor felnézett, látta, hogy a bomba felé csúszik.
Reitz ügyetlenül küzdött a botkormánnyal, és a halálos szerkezet hirtelen Bryant ölébe
esett. Felnyögött a fájdalomtól.
– A szarba! – meredt a combján fekvő bombára.
A gravitáció csontrepesztő erejével küzdve nézte, ahogy a barna talaj sebesen
közeledett. Vett egy nagy levegőt és bent tartotta a tüdejében, próbálva megakadályozni,
hogy az összes vér a lábába gyűljön a törzséből. Ennek ellenére kezdett elhomályosodni a
látása.
– Segítsen… – zihálta, remélve, hogy Reitz megérti, mire gondol.
Reitz is belepréselődött az ülésébe, amikor zuhanni kezdtek.
Minden erejét összeszedve kinyújtotta a kezét a botkormány felé. Megmarkolta, és
húzni kezdte ugyanabba az irányba, mint Bryant. A Harvard tiltakozva zörgött és
nyikorgott körülöttük, de vonakodva hagyta, hogy a két férfi megmentse.
Bryant érezte, hogy kitisztul a feje és visszatér a látása, ahogy az elviselhetetlen terhelés
csökkenni kezdett. Tisztán látta az előttük lévő fa minden egyes száraz levelét, és biztosra
vette, hogy elkéstek. Isten segítsen, Pip! – imádkozott némán.
Aztán vízszintesbe kerültek, és a levelek zörögve végigsúrolták a gép alját, ahogy
elsüvítettek a fák fölött. Bryant tudta, hogy feljebb kell emelkedniük, úgyhogy felemelte a
gép orrát, és közben az utat kereste a tekintetével odalent.
Reitz most, hogy nem kellett a gép megmentésével törődnie, a haragtól vörös arccal
kibújt a laza biztonsági övből, és félig felállt. Átnyúlt az első ülés támlája fölött, és Bryant
torkára kulcsolta az ujjait.
– Mi a… – Bryant ajkán elhalt a tiltakozás, ahogy összepréselődött a légcsöve.
Lepillantott a magasságmérőre. Kilencszáz láb. Nem elég magas, regisztrálta az agya,
miközben vesztes csatát vívott a levegőért.
– Megöllek! – visította Reitz. Tudta, hogy Bryantnek el kell engednie a botkormányt, ha
le akarja fejteni az ujjait a torkáról, de biztos volt benne, hogy meg tudja ölni az ausztrált,
és aztán gyorsan át tudja venni a gép irányítását.
Bryant az egyik kezével a botkormányt markolta, a másikkal pedig lecsapott a
biztonsági öv csatjának kioldó gombjára. Ismét ránézett a magasságmérőre. Ezeregyszáz
láb. Megint kezdett elhomályosodni a látása. A szabad kezével megfogta a bomba egyik
vezérsíkját, és felemelte, így megint a gömbölyű orr került az ölébe. Bedugta az ujját a
biztosítószeg gyűrűjébe, és kirántotta.
Reitz előrehajolt, hogy megnézze, mit csinál az ausztrál. A golyó ütötte lyukon és a
nyitott tetőn besüvítő szél csípte a szemét, de tudta, hogy Bryant készül valamire.
A torkában égő fájdalom ellenére Bryant vigyorogva felemelte a biztosítószeget Reitz
szeme elé.
– Nem! – üvöltötte Reitz. Elengedte Bryant nyakát, és az ausztrál felett áthajolva
próbálta megszerezni a bombát.
– Dögölj meg! – krákogta erőtlen hangon Bryant. Ledobta az öléből a bombát a padlóra,
előretolta a botkormányt, aztán elengedte. A Harvard megint zuhanni kezdett.
Reitz visszaesett az ülésébe, és belekapaszkodott a botkormányba, próbálva kiemelni a
gépet a zuhanásból. Ismét át kellett fordítania a Harvardot, hogy megszabaduljon a halálos
rakománytól, aminek az időzítője halkan kattogott a pilótaülés előtt, elérhetetlen
távolságban. Mivel az előbb, amikor megmarkolta Bryant torkát, kibújt a hevedereiből, az
ejtőernyője sem volt rajta.
Bryant még egyszer hátrapillantott az elkerekedett szemű, rémült arcra, miközben felállt
az ülésére, és kiugrott a pilótafülkéből. Amint biztosra vette, hogy elkerülte a gép farkát,
megrántotta a kioldózsinórt. Jóval a biztonságos ugrómagasság alatt voltak, úgyhogy
gyors, veszélyes zuhanás várt rá.
Reitz balra rántotta a botkormányt, ettől a Harvard lassan elkezdett átfordulni.
Bryant hallotta a robbanást, miközben kibomlott az ejtőernyője, és elég ideig lengett a
selyemkupola alatt, hogy még lássa a nyitott pilótafülkéből előtörő füstöt.
Reitz félelmében és dühében üvöltve próbálta hátrarángatni a hátsó ülés fölötti tetőt. Túl
későn jött rá, hogy nem tudja kipottyantani a gépből a bombát, és a küldetése kudarcot
vallott. Már csak magát menthette. A robbanás nem pusztította el a Harvardot, bár a
botkormány hirtelen laza lett, mivel a repeszek átvágták a kábeleket és összetörték a
műszereket. Sokkal veszélyesebb volt a bomba tartalma, amit a kis robbanás kiszabadított.
Reszkető ujjakkal rángatta fel magára az ejtőernyő hevedereit.
A szarin nagy részét a robbanás füstjével együtt kivitte a menetszél a pilótafülkéből, de
miközben Hendrick Reitz elengedte a hátsó tolótetőt, egy bent maradt párafelhő
egyenesen az arcába csapódott. Visszahanyatlott az ülésére – bénultan a felismeréstől, ami
olyan erővel hasított bele, mintha eltalálta volna egy puskagolyó. Tudta, hogy egy csepp is
elég ahhoz, hogy megöljön egy embert.
Elkínzott sikolyait messzire vitte a szél.
20.
Kenneth Ngwenya a szájához kapta a kezét, amikor egy résen bekukucskált a hangárba.
Catherine De Beers, az apja munkaadója késsel a kezében állt egy másik nő fölött, akit
lekötöztek egy munkaasztalra.
Fogalma sem volt, mi folyik odabent, de nem sokkal korábban végre sikerült kiszednie
az apjából az igazságot arról, hogy ki verte meg. Nem férfi tette, hanem a neki épp háttal
álló nő. Egy apróság, egy nyitva hagyott kapu miatt a lovaglóostorával verte meg gyenge,
de odaadó szolgáját. Az apja azt is elmondta, hogy az asszonya egyre furcsábban
viselkedett az elmúlt héten.
Kenneth soha életében nem ütött még meg nőt, de forrt benne a harag amiatt, ahogy az
apjával bántak. Készen állt feljelenteni Mrs. De Beerst a rendőrségen, ám nagyon úgy
tűnt, hogy a nő foglya is rendőringet visel. Csakhogy honnan tudhatná, hogy a fogoly is
nem egy gonosztevő?
Ám amit ezután látott, az azonnal cselekvésre késztette. Catherine De Beers a nő fölé
hajolt, becsúsztatta a pengét a fogoly ingének egyik gombja alá, majd egyetlen határozott
mozdulattal végighasította a szövetet. A nő felsikoltott. Kenneth egy ásóval fegyverkezett
fel, a hangár mögött, egy frissen ásott gödör mellett találta. Becsörtetett a nyitott
hangárajtón, meglendítette az ásót és a lapjával lesújtott Mrs. De Beers fejére épp akkor,
amikor ismét csinálni akart valamit a késével.
– Jól van, kisasszony? – kérdezte Kenneth Ngwenya a szemmel láthatólag
megkönnyebbült nőt.
– Ó, Istenem, köszönöm magának, akárki legyen is – küzdött a rátörő zokogással Pip.
– Kenneth Ngwenya vagyok. Az apám Mrs. De Beersnek dolgozik – felelte a férfi, és
letámasztotta az ásót a munkaasztalhoz. – Attól tartok, nem úgy mennek a dolgok
Isilwane-ben, ahogy menniük kellene.
– Ez az évszázad túlzása. Gyorsan oldozzon el! Mielőtt még magához tér. Rendőr
vagyok, Mrs. De Beers pedig bűnös gyilkosság vádjában… sok más mellett. – Catherine
ráunt a várakozásra, és Pip rettegett, hogy ő lesz a következő áldozata.
– Siessen, Kenneth!
– Igyekszem.
– A kést! Elejtette, amikor leütötte. Ott kell lennie valahol a padlón, a pisztolyával
együtt. – Catherine letette az asztalra a pisztolyt, amikor elővette a kést, és mindkét
fegyver a padlóra esett, amikor az ütéstől nekitántorodott az asztalnak.
Kenneth lehajolt és körbenézett Catherine fekvő teste körül.
– Itt van a kés – állt fel örvendezve, és elkezdte levágni a Pip csuklóját tartó köteleket.
A borotvaéles penge könnyedén elmetszette a kendert, és a nő csuklója hamarosan
kiszabadult.
– Adja ide, a bokámat megcsinálom én. Keresse meg a pisztolyt, gyorsan!
Kenneth négykézlábra ereszkedett, bedugta a fejét az asztal alá, és keresni kezdte a
fegyvert a sötétben.
Pip elvágta a lábait összekötő kötelet. A lehető leggyorsabban meg kell kötöznie
Catherine-t, és be kell mennie a házba.
– Telefonálnunk kell, amilyen hamar csak tudunk!
Catherine lehunyt szeme könnybe lábadt, de kényszerítette magát, hogy ne mozduljon.
Amikor magához tért, egy férfi hangját hallotta a füle mellett. Egy afrikaiét.
Hallotta, ahogy négykézláb kúszott, mint egy állat – hiszen az is volt –, a pisztolyát
keresve, de ő már tudta, hol van. Lassan kinyújtotta a jobb kezét. Az ujjai megérintették a
Walther markolatát. Hála Istennek, gondolta. Megmarkolta a fegyvert, gyorsan balra
gurult, és elkezdett felülni. A fejébe fájdalom hasított a tarkóját mért ütéstől, és forgott
körülötte a világ.
Pip a munkaasztalon ült, épp átvetette a lábait a szélén. Catherine pislogott egyet, célba
vette a rendőrnő ide-oda lendülő képét, és kétszer meghúzta a ravaszt.
Az első lövés nem talált, de a második golyó Pip bal felkarjába fúródott. Pip felsikoltott,
de nem esett el. Visszanyerte az egyensúlyát, leugrott az asztalról, és teljes erőből
belerúgott súlyos kincstári cipője orrával Catherine sérült lábába.
Catherine úgy üvöltött, mint egy macska, és elszürkült előtte a világ. Vakon meghúzta a
ravaszt.
Pip sarkon fordult és futásnak eredt a világosság felé.
– Fusson, Kenneth!
A tanító talpra ugrott. Látta, hogy az egyenruhás hölgy az ajtó felé rohan, Mrs. De Beers
pedig célzásra emeli a pisztolyt. Kiugrott a sötétből, és elé vetette magát.
Odakint Pip újabb lövést hallott, majd rögtön utána egy földre zuhanó test puffanását.
21
Bryant úgy érezte, mintha a tüdeje és a szíve ki akart volna robbanni a mellkasából.
Soha életében nem futott még ennyit. Csak az mozgatta a lábait, csak az adott erőt egyik
botladozó lépéshez a másik után, hogy mit élhet át Pip.
Amikor földet ért, rápillantott az órájára és gyors fejszámolást végzett. Keményen
csapódott be, de elöntötte az adrenalin és a félelem, úgyhogy alig érezte számtalan sebe
fájdalmát. Felszállás után északra fordult a Harvarddal, hogy minél közelebb ugorhasson
majd ki a ranchoz. Hazudott Reitznek a szélről. Alig lengedezett egy kis szellő, bármelyik
irányban felszállhatott volna.
Bár egy örökkévalóságnak tűnt, amíg megszabadult Reitztől, mindössze két percet
repült azután, hogy a gránitsziklákon túljutva eltűnt a szeme elől a ranch. Százötven
mérföld per óra az két és fél mérföld percenként. Öt mérföldre volt a ranchtól – legalább.
Az öt mérföld nem tűnt túl soknak, de soha nem futott még háromnál többet a légierő
erőnléti edzésein. A lába égett a sarkán és talpán keletkezett hólyagoktól.
Nem volt fegyvere, és ez gondot jelenthetett. Catherine-nek legalább egy pisztolya volt,
és használni is fogja. De a maga oldalán tudhatta a meglepetés előnyét, és az sem semmi.
Az egész testéről patakzott a verejték, átáztatva szakadt ingét, belefolyva a szemébe.
Amikor beletúrt a hajába, a keze ragacsos és vörös lett a halántéksebéből szivárgó vértől.
Olyan szomjas volt, hogy az már fájt, és az elmúlt huszonnégy órában gyakorlatilag nem
aludt, ha nem számította alvásnak az eszméletlenül töltött időszakokat.
Felhágott a gránitsziklákkal koronázott dombra, és zihálva kinyögött egy „Köszönöm,
Istenem!”-et, amikor megpillantotta a ranchot. Majdnem egészen a házig követte az utat,
aztán ráfordult a kifutópályához vezető ösvényre. Félúton a kifutópálya felé lelassított,
hogy helyreálljon a légzése és kitaláljon valami tervet.
Három lövés, gyors egymásutánban. Megint rohanni kezdett, maga sem tudta, milyen
rejtett erőtartalékokat mozgósítva. Aztán még egy lövés.
Catherine kisántikált a napfényre, és a szeme fölé emelte a pisztolyt tartó kezét. A lába
minden lépésnél égett, és a feje még mindig fájdalmasan lüktetett. Pislogott kettőt, majd
meglátta a kifutópálya másik oldala felé futó Lovejoyt, vállán véres kezével.
– Álljon meg, Philippa! Nem fog átérni. – Megfordult, és lenézett a fiatal afrikaira, aki a
két kezét a hasára szorítva vonaglott a padlón. Az ujjai közül vér szivárgott. Nemsokára
vége. – Nem vesztegetek még egy golyót rád.
Pip nem nézett hátra, hanem tovább futott. A keze egyre nedvesebb lett. Gyanította,
hogy hevesebben verő szíve több vért pumpál ki a sebén. Lenyelte a könnyeit, és
kényszerítette magát, hogy tovább menjen. Ismét lövést hallott, de fogalma sem volt,
mennyivel tévesztette el a golyó. Az volt a lényeg, hogy eltévesztette.
– Ki fogom engedni a kutyákat, Philippa! Odahajtják majd a folyóhoz, és ott megölöm!
– Catherine megállt, kihúzta magát, felemelte a pisztolyt, és megtámasztotta a bal kezével,
hogy pontosabban célozzon. A célzókát a menekülő nő háta közepére irányította, és
meghúzta a ravaszt.
A lövedék közvetlenül Pip mögött csapódott a földre, alig néhány hüvelykre a sarkától.
Érezte a lábikrájára záporozó földet. Hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy Catherine
mozdulatlanul állva, a pisztolyt két kézre fogva ismét célba veszi. Az előbb túl alacsonyra
célzott, de a következő lövése valószínűleg találni fog. Pip balra szökkent, majd jobbra, és
megkockáztatott még egy pillantást. Megint hallotta a pisztoly durranását, és a jobb
oldalán, ahol egy töredék másodperccel korábban még ő futott, elsüvített egy golyó.
Catherine ismét célzott, aztán észrevette a felborzolódott füvet Pip előtt. Nem lőtt,
hanem inkább elkiáltotta magát:
– Paul!
Pip ösztönösen hátranézett, de csak Catherine-t látta, ahogy vigyorogva nézegeti a
pisztolya markolatát. A bal lába hirtelen a semmibe taposott. Hasra esett.
Catherine a sérült lábát kímélve elindult felé. Észrevette, hogy Pip egyenesen az üreg
felé tart, ami Andy Cavendish futóművét is tönkretette. Pip nem látta, és vagy belelépett,
vagy megbotlott a Harvard törött futóműve által vájt árokban. Bejött a blöff.
Pip igyekezett felállni, de visszazuhant. A bokája csúnyán megsérült. Kificamodott, de
talán el is tört. Ismét megpróbálkozott a felállással, de hiába. Kúszni kezdett.
Bryant megijedt, amikor meghallotta a nevét. Levetette magát a földre, a magas fűben
keresve fedezéket, és megfeszültek az izmai a lövést várva, mert biztosra vette, hogy az
következik. Azonban nem dörrent el fegyver. Felnézett, és látta, hogy Pip elesett, és
Catherine bicegve elindult felé a kifutópályán.
A fák között maradva kerülte meg a hangárt. A közelében, alig egy ugrásnyira ott állt
Smythe őrmester Harvardja – az a gép, amelyet Catherine és Reitz összetört. Catherine
nem nézett feléje, kitartóan bicegett Pip irányába. Bryant felállt és odarohant a
repülőgéphez. Felugrott a szárnyra, megtámaszkodott a forró törzsön, és bevetette magát a
pilótafülkébe.
Pip arcán a harag könnyei csorogtak. Olyan közel járt a meneküléshez! Ha sikerült
volna elvennie Catherine fegyverét, már az egésznek vége lenne. Vagy mégsem? Mi
történhetett Paullal?
– Állj már meg, te szánalmas kis kurva! – mondta Catherine. Pip mögött állt, és a hátára
szegezte a pisztolyt.
Pip megállt, az oldalára fordult és felnézett Catherine-re.
– Maga beteg, Catherine. A látomása a jövőről egy rémálom.
Catherine felnevetett.
– Te meg a fajtád el fogják adni Afrikát a feketéknek!
– Többen vannak, mint mi, Catherine. És ha maga nem is, én úgy gondolom, hogy
együtt tudnánk élni.
Catherine megrázta a fejét.
– Az új Afrika története ma kezdődött el, Philippa. Veled. Mielőtt megszabadulnánk a
haszontalan feketéktől, az elpuhult, liberális fehéreket kell kigyomlálnunk. Az olyanokat,
mint te. — Felemelte a kezét, és egyenesen Pip homlokára célzott a pisztollyal.
– Inkább meghalok, mint hogy a maga világában éljek, Catherine.
– Legyen. – Felnevetett, és a ravaszra tette az ujját.
– Catherine, dobd el! – üvöltötte Paul.
A nő megpördült, és beárnyékolta a szemét a szabad kezével. A hang forrását kereste.
– Hol van Hendrick?
– Megbukott az első repülőóráján.
– Gyere elő, akárhol is vagy! Ha nem jössz elő, mire háromig számolok, megölöm
Philippát. Egy…
– Dobd el a pisztolyt, Catherine!
– Kettő…
– Maradj ahol vagy, Paul! – sikoltotta Pip. Felült, és kúszni kezdett Catherine felé.
– Feküdj, Pip, feküdj! – üvöltötte a férfi.
Pip a földre vetette magát és a hátára fordult. Felnézett Catherinere, akit csak egy sötét
alaknak látott a háta mögött a nappal, és imádkozott, hogy ne fájjon nagyon. Legalább a
támaszpont elleni támadást meghiúsították.
– Három!
Pip lehunyta a szemét, és hallotta a lövések fülsiketítő robaját. Nem egy lövését, hanem
egy egész sorozatét. Golyók záporoztak fölötte a levegőben. Felsikoltott, ahogy Catherine
teste rázuhant a sérült bokájára.
 Paul kiugrott a pilótafülkéből, és keresztülrohant a levegőben terjengő füstfelhőn.
Fogalma sem volt, hol fognak becsapódni a Harvard két .303-as Browningjának a
lövedékei. Remélte, maga a sorozat is elég lesz ahhoz, hogy Catherine feladja. Nem is
számított rá, hogy eltalálja.
Azonban eltalálta.
– Pip, jól vagy? – ragadta meg Catherine élettelen csuklóját és húzta arrébb a holttestet.
Pip alig kapott levegőt.
– Túlélem, Paul, túlélem. A hangárban van egy férfi. Catherine lelőtte. A neve Kenneth.
– Kenneth? – Bryant lehajolt, az egyik karját Pip térde, a másikat a nyaka alá dugta, és
felemelte a nőt, mint egy gyereket. – Menjünk, nézzük meg. Most már biztonságban vagy,
Pip. Soha többé nem hagylak el.
Egy pillanatra megálltak, és lenéztek Catherine-re. A Harvard egyik géppuskájának
lövedékei a gyomrába fúródtak, és szinte kettévágták a testét. A döbbenettől elkerekedett
szemmel meredt az égre.
– A gáz? – kérdezte Pip.
– Az egyik bombának vége, Reitzcel együtt. A légierő majd átkutatja a Harvard roncsát.
Hamarabb leértem, mint a gép.
– Egy rémálom, Paul, amit Afrikával terveztek.
– Hát – indult el Bryant a karjaiban a nővel a hangár felé –, az ő álmaiknak most már
lőttek.
Epilógus
Négy héttel később
Pip egy ideig hagyta magát abban a képzetben ringani, hogy normális párt alkotnak. A
házasélet és a hétköznapi boldogság szinte álomszerű ellentéte volt annak a rémálomba
illő néhány napnak, ami során megismerkedtek.
A karja szépen gyógyult, de a seb állandóan arra emlékeztette, hogy a dolgok valójában
soha nem voltak normálisak kettejük körül.
– Helló! – kiáltotta a férfi, és Pip hallotta a bejárati ajtó nyikorgását.
– Látom, ma sem unatkoztál – jegyezte meg Bryant, miközben a nő lábujjhegyre állva
megcsókolta. Pip átölelte a nyakát, és néhány pillanatig még egymáshoz simulva álltak.
– Hát a festés nagy részét Enoch csinálta. Igazi művész ahhoz képest, hogy nemrég
épült fel a mellhártyagyulladásból.
Enoch Ngwenya amolyan mindenes lett Pip farmján. Az öreg boldogan fordított hátat
Isilwane-nek. A ranchot alaposan átkutatták, minden eredmény nélkül. Semmilyen
bizonyítékot nem találtak arra, hogy Catherine De Beers más ellenséges ügynökökkel is
együttműködött volna.
– Sokkal nagyobbnak és vidámabbnak tűnik ez a ház ezekkel a világos színekkel –
jegyezte meg Paul elismerően, belépve a legújabban kifestett szobába. Pip halott férjének
és a családjának az összes emléke rég elhamvadt már egy máglyán. – Ma beugrottam
Kennethhez. Szépen gyógyul. Az orvos szerint teljesen fel fog épülni.
– Hála Istennek! Az eltűnt bombáról van valami hír? – Bryant elmondta, hogy a
rendőrség és a légierő újabb kutatást szervez a lezuhant gép és rakománya után, mivel az
előző két csapat nem járt eredménnyel a Paul által hozzávetőlegesen megadott környéken.
– Semmi. Nagy, erdős területet kell átfésülniük, és a környékbeliek sem jelentettek tüzet
vagy füstöt. Ha a bomba megmaradt, baj van. Ki tudja, kinél köt ki.
Pip remélte, soha nem találják meg a borzalmas bizonyítékot. Nem akart a múltra
emlékezni, csak a jövőnek akart örülni. Együtt vettek búcsút Felicity Langhamtől. Pip
tucatnyi vörös rózsát vitt a sírra, Paul pedig ünnepélyesen tisztelgett a meggyilkolt
segédszolgálatos előtt.
Noha a teljes felépüléséig szabadságot kapott, Pipet előléptették ideiglenes őrmesterré
azzal a feltétellel, hogy senkinek nem beszél arról, milyen tömeggyilkosságot tervezett
Reitz és Catherine a parádén. A hivatalos jelentés szerint, amit a sajtó is megkapott, a
rendőrség leleplezett és menekülés közben lelőtt egy német kémet. A kormány úgy
döntött, a mérges gázról semmit sem lehet nyilvánosságra hozni, nehogy tömeghisztéria
törjön ki. A hivatalos propaganda szerint Reitznek az volt a feladata, hogy létrehozzon egy
Ossewa Brandwag-sejtet Rhodesiában, ám kudarcot vallott.
– Ettől eltekintve milyen napod volt? – bontott fel egy sört Bryantnek Pip.
– Kösz – vette el az italt a férfi. – Tudod, alig várom a támaszponton, hogy véget érjen a
nap, és hazajöhessek a farmra. Áldás ez a hely. Már látom, egy nap farmer lesz belőlem.
Pip a homlokát ráncolta. Nem voltak házasok, azonban úgy éltek, mintha azok
lennének. Megállapodtak, hogy nem beszélnek a jövőjükről, amíg nem tudják, hová küldi
a légierő Pault. Rogers ezredes megtarthatta a kumalói támaszpont parancsnoki posztját,
bár nem sokon múlt az áthelyezése, de egyetértett Paullal abban, hogy jobb lenne, ha az
ausztrál valaki más alatt szolgálna tovább.
Bár nem volt a felesége, Pip elég jól ismerte Pault ahhoz, hogy megérezze a hangulatait.
– Nem válaszoltál a kérdésemre. Van valami hír, igaz?
A férfi kiment a házból, Pip pedig követte ki az udvarra, ahol akkor üldögéltek, amikor
Charlie meghalt.
– Ülj le, Pip.
Bryant elmondta, hogy megérkezett az áthelyezési parancsa. Egy felderítő századhoz
küldték Angliába, kétmotoros Mosquito bombázókra. Gyorsan fog majd repülni, a nagy
bombázórajok előtt, és világítóbombákkal jelöli ki a célpontokat. Veszélyes feladat, a
legjobb pilótákat osztják be rá. Két hét múlva indulnia kell Angliába.
Pip egy ideig szótlanul kortyolgatta az italát.
– Azt mondtad – szólalt meg végül –, hogy te választhatod majd meg, hova helyezzenek
át, Paul. Azt hittem, egy másik támaszpontra akarsz kerülni Bulawayo környékén, de
legalábbis Rhodesiában, talán parancsnokként. Azt mondtad, soha nem fogsz elhagyni.
Bryant lenézett a földre, aztán fel, a nő szemébe.
 – Rengeteg még a tennivaló, Pip. Pilóta vagyok, nem bürokrata. Ezt kell tennem.
– Tudom – bólintott Pip, és eleredtek a könnyei.
A Dakota egyik motorja fekete füstöt köhögve kelt életre. Elérkezett az idő. Bryant
letette a zsákját az aszfaltra, odafordult Piphez, és megfogta a kezét. Mind a ketten
egyenruhát viseltek. Az előző héten Pip is újra szolgálatba állt a rendőrségen.
– Eljött az idő – mondta a nő, és vett egy nagy levegőt, hogy a férfi kedvéért
visszafojtsa a könnyeit. Bryant megcsókolta.
– Pip, tudod, hogy nem kell megvárnod. Lehet, hogy… szóval tudod, hogy nincs még
vége. Mármint a háborúnak. Megtörténhet, hogy…
Pip tudta, mit akar mondani, és el akarta némítani, mielőtt mindkettejükön úrrá lesz a
félelem. Akármennyire is szerette volna, hogy maradjon, tudta, hogy nem maradhat, ha az
akar lenni, akivé újra lett. Az egyik ujját rátette az ajkára.
– Odaát vannak még olyanok, mint Catherine De Beers és Hendrick Reitz, Paul. Nem
hiszem, hogy valaha is teljesen megszabadulunk tőlük, de utálnék az ő világukban élni.
Abban a világban nem létezne remény.
Annak az esélyein, hogy Bryant túléljen még egy turnust, töprengeni sem volt érdemes.
Piptől azonban kapott valamit, ami rég nem volt neki.
– Remény – mondta, és még egyszer, utoljára megcsókolta.

 Történelmi jegyzet és köszönetnyilvánítás
A Birodalmi Légi Kiképzési Terv minden szempontból hatalmas vállalkozás volt. Több
mint 37 000 ausztrál pilótát és más repülőst képeztek ki a II. világháború alatt, akik közül
583 Dél-Rhodesiában (a mai Zimbabwéban) kapott kiképzést.
Ezek közül az ausztrál katonák közül ötvenet Zimbabwében, Bulawayóban és a többi
nagyobb kiképzőközpontban, Gweruban és Hararéban (az egykori Gwelóban és
Salisburyben) temettek el.
Az a tény, hogy a Birodalmi Légi Kiképzési Terv a csúcsán 50 000 repülőst bocsátott ki
évente Rhodesiában, Ausztráliában és Kanadában, ugyanúgy árulkodik a program
hatékonyságáról, mint a szövetséges légierő, különösen a bombázók borzalmas
veszteségeiről.
Akárcsak a többi hadviselő országban, Rhodesiában is létfontosságú szerep jutott a
nőknek a hazai fronton, hiszen azzal, hogy rendőrnek, vasúti munkásnak, ejtőernyő-
hajtogatónak, repülőgépszerelőnek álltak, és elvállaltak még sok más, hagyományosan
férfias foglalkozást, lehetővé tették, hogy a férfiak harcolhassanak.
A bulawayói temető katonai részlegében eltemettek egy nőt, egy rhodesiai
segédszolgálatos tizedest is. Természetesen semmi sem utal arra, hogy ugyanaz lett volna
a sorsa, mint Felicity Langhamnek; ám amikor fejemben a könyv ötletével először jártam
a temetőben, a felfedezéstől végigfutott a hátamon a hideg.
Az Ossewa Brandwagról (OB), a tagjairól és a rítusairól szerzett információk nagy
része Hans Strydom For Volk and Führer című könyvéből származik, amely tárgyilagosan
mutatja be a Weissdorn hadműveletet – ami során a németek által kémnek kiképzett
korábbi dél-afrikai nehézsúlyú bokszoló, Robey Leibbrandt 1941-ben megpróbálta
megölni Jan Smuts miniszterelnököt. Leibbrandt ihlette Hendrick Reitz alakját.
Az OB támadásának ötlete a Birodalmi Légi Kiképzési Terv ellen Kelvin Hayes, DFC,
A Dream’s Reality című könyvének egyik rövid utalása nyomán született. A könyv kiváló
személyes beszámoló egy ausztrál vadászpilóta háborús éveiről. Mr. Hayes, akit
Rhodesiában képeztek ki, egy helyen utal rá, hogy fokozták a támaszpont biztonsági
készültségét, mert tartottak az OB esetleges támadásaitól.
Noha azt hihetnénk, hogy a tömegpusztító fegyverek viszonylag modern eszközök,
meglepődtem – ahogy talán néhány olvasóm is meglepődött –, amikor megtudtam, hogy a
szaringázt, a tokiói metrómerényletben használt halálos anyagot a németek már a II.
világháború előtt felfedezték. Csak az tartotta vissza őket a használatától, hogy féltek a
megtorlástól és a szövetségesek hasonló jellegű támadásaitól.
Sok forrásnak és személynek tartozom köszönettel a Birodalmi Légi Kiképzési Terv és
az 1940-es évek Rhodesiája kapcsán folytatott kutatásaimhoz nyújtott segítségért.
Zimbabwében köszönetét szeretnék mondani a bulawayói városháza történelmi
gyűjteményének; a zimbabwei katonai múzeum munkatársainak; és a Brit Dél-afrikai
Rendőrség gwerui gyűjteményének.
A bulawayói Mrs. Esme Stewart rengeteg írott és szóbeli információval szolgált a
háború alatt fiatal nőként megélt éveiről. A vele folytatott beszélgetések ihlettek arra, hogy
megírjam ezt a könyvet.
A sydneyi Nick és Alison Jones, illetve Alison édesanyja, Dorothy Crombie további
információkkal láttak el a bulawayói életről a háború alatt. Dave Munro és John Bennett, a
BDAR egykori tisztje a rendőrségi egyenruhákkal és felszereléssel kapcsolatban felmerült
kérdéseket segített tisztázni.
Isobel „Scotty” Wrench elolvasta a nyers kéziratot, és felbecsülhetetlen értékű
javaslatokkal látott el, illetve sok információval Sir Godfrey Martin Hugginsról, Dél-
Rhodesia egykori miniszterelnökéről.
Az Ausztrál Királyi Légierő victoriai, Point Cook-i múzeuma értékes kiindulópont volt
az AT-6 Harvard és a Birodalmi Légi Kiképzési Terv kapcsán.
Köszönet a sydneyi Jeff Muellernek, aki elvitte a feleségemet, Nicolát (öt láb két
hüvelykes magasságával remekül el tudná játszani Pip Lovejoyt a filmvásznon) egy
emlékezetes sétarepülésre tökéletesen helyreállított Harvardján, a kutatás részeként. Jeff
elolvasta és kijavította a légi jelenetek első változatát, illetve ötleteket adott arra, hogyan
lehet elrontani egy Harvardot, amint azt Hendrick Reitz teszi a könyvben. Ezt a Harvardot
meg is tekinthetik a www.australianwarbirds.com.au weboldalon.
David Rollins írótársam és jó barátom, aki nem mellesleg kiváló légiakrobata is, segített
végigvezetni Paul Bryantet néhány gyomorforgató manőveren. Akinek tetszett ez a könyv,
az imádni fogja az ő műveit, melyek közül a The Death Trust a legújabb, és szintén a Pan
Macmillannél jelent meg.
A sydneyi Don Caldwell-Smith Lancastereken volt pilóta a háború alatt az Ausztrál
Királyi Légierőnél, számos kérdésemre válaszolt, és sok anekdotával és könyvvel látott el,
melyek nagymértékben elősegítették a bombázókkal és a rajtuk szolgáló emberekkel
kapcsolatos kutatásaimat.
A kanadai Nanton Lancaster Society tanácsokkal látott el és a rendelkezésemre
bocsátott néhány eredeti repülési kézikönyvet, hogy tudjam, mi romolhat el egy repülőgép
futóművében, és hogyan szállhatott le Paul Bryant a sérült gépével.
Sheila Bunnage, a Királyi Légierő Főparancsnokságának Személyzeti és Kiképzési
Parancsnoksága információs osztályának munkatársa történelmi információkkal látott el a
légierő temetési protokollját illetően.
Mint mindig, ha hiba maradt a szövegben, azért kizárólag engem terhel a felelősség,
nem azokat, akik segítettek nekem, vagy a forrásokat, amiket felhasználtam.
Köszönet Zimbabwében Sallynek, Dennisnek és Liznek, Donnak és Vickinek, amiért a
világ legjobb barátai és fantasztikus házigazdák.
Az álmodozásaim nem válhatnának valóra, ha nem támogatna és inspirálna feleségem,
Nicola, édesanyám, Kathy, és anyósom, Sheila, akik mind elolvasták az első
szövegváltozatokat és megosztották velem őszinte és leplezetlen észrevételeiket (amik
könyvről könyvre őszintébbek és leplezetlenebbek lesznek).
Noha vannak írók, akik berzenkednek a változtatási javaslatoktól, én csak áhítattal
tudom nézni a Pan Macmillan keményen dolgozó csapatának hozzáértését, bölcsességét és
szenvedélyét. Büszke vagyok rá, hogy James Frasert, Cate Patersont, Sarina Rowellt és
Jane Novakot nemcsak igazgatónak, igazgatóhelyettesnek, főszerkesztőnek és
marketingigazgatónak nevezhetem, hanem a barátaimnak is mondhatom. És bár nem
találkoztunk még személyesen, Julia Stilestől, a korrektoromtól egyre többet tanulok az
írásról, minden egyes könyvnél.

 A szerzőről
Tony Park 1964-ben született, és Sydney nyugati, kertvárosi részén nőtt fel.
Újságíróként dolgozott Ausztráliában és Angliában, majd sajtótitkár, később PR-
konzultáns lett. Szabadúszó újságíróként is kipróbálta magát, egyben az ausztrál hadsereg
tartalékos őrnagya. 2002-ben fél évet szolgált Afganisztánban az ausztrál szárazföldi
erőknél. Feleségével, Nicolával Sydney és Afrika déli része között ingáznak, ahol egy
Land Rover Series III-mal járják a kontinenst, és sátorban alszanak. Egyéb művei a Távoli
láthatár, a Zambézi, a Szafari és a Néma ragadozó
 Table of Contents
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16
17
18.
19.
20.
21
Epilógus
Történelmi jegyzet és köszönetnyilvánítás
A szerzőről
 Table of Contents
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16
17
18.
19.
20.
21
Epilógus
Történelmi jegyzet és köszönetnyilvánítás
A szerzőről