BORÍTÓSZÖVEG

KONSTANTINÁPOLY: Feyra igazán szerencsésnek mondhatja

magát: fiatal lány létére ő a szultána legfőbb bizalmasa, és
egyben a hárem orvosa.
Nur Banu szultána megdöbbentő titkokat oszt meg vele, majd
utolsó kívánságával arra kéri, hogy utazzon el Velencébe.
A lánynak egyébként is menekülnie kell, mivel a szultán az
ágyasának szemelte ki. Titokban eljut Velencébe, ahol nem
számíthat másra, csak egy négylovas gyűrűre, és az orvosi
ismereteire…

VELENCE: Miután a legnevesebb orvosok babonákkal próbálják

gyógyítani a városra lesújtó pestist, a helyiek egyedül a hit
erejében bízhatnak.
A dózse egy áldozati templom felépítésével bízza meg a neves
építészt, Palladiót; Annibale Cason, a fiatal orvos pedig
önhatalmúlag kórházszigetet létesít a betegek számára.

Mindkét férfi a muzulmán hitet és keleti orvoslást gyakorló

fiatal lány, Feyra személyében kap segítséget, és mire a két
kultúra megtanulja tisztelni és elfogadni egymást, a csoda is
megérkezik.

A valós történelmi események alapján írt regényben a lenyűgöző 16.

századi Velence és Isztambul magával ragadó világa tárul elénk.
The Venetian Contract, Text and illustrations © Marina Fiorato 2012
Minden jog fenntartva!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The Venetian Contract
First published in Great Britain in 2012 by Marina Fiorato
John Murray (Publishers) An Hachette UK Company

Fordította: Fügedi Tímea

ISBN 978-963-635-439-8
ISSN 978-963-635-413-8

Hungarian edition
© by I.P.C. Könyvek Kft, 2012
Hungarian translation
© by Fügedi Tímea, 2012

Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft.

IPC-MIRROR Könyvek

Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó

A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea
A belívet szedte és a borítót tervezte: Popovics Ferenc
Ileen Maiselnek, aki először javasolta,
hogy írjak Palladióról
És mikor felnyitotta a negyedik pecsétet, hallám a negyedik lelkes
állat szavát, a mely ezt mondja vala: Jőjj és lásd.

És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve

halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek
negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a
földnek fenevadai által.”

JELENÉSEK KÖNYVE 6:7-8

 ELSŐ RÉSZ

A Fekete Ló
 ELŐSZÓ

Velence
1576 keresztény időszámítás szerint

SEBASTIANO VENIER, A VELENCEI DÓZSE palotájának lóhereabla-

kában merengett, tekintetében óceánok háborogtak.
A szemét megedzették a tengeren töltött esztendők, ő már
három nappal ezelőtt észrevette a vihar közeledtét, látta, amint
a horizonton gomolyog és sötétlik, átgördül a kavargó ame-
tiszt hullámokon. A vész mostanra megérkezett, és a zivatar-
nál jóval nagyobb csapást hozott magával.
A dózsét dús fehér szakálla és nemes ábrázata miatt, melyet
Tintoretto festménye tett halhatatlanná, az emberek
Neptunhoz hasonlították, aki ugyancsak tengeri királyságot
kormányzott; sőt, maguk között titokban még a Mindenható-
val is együtt emlegették. A mélységesen istenfélő dózsét
mindkét párhuzam meglehetősen zavarba ejtette volna, habár
más-más okok miatt; ma azonban sokért sem adná, ha isteni
hatalmával megmenthetné Velencét a sötétség órájától.
Hat alakot látott végigsietni a vízbe borult kikötőn, az ele-
mekkel szemben egymás közelségétől reméltek védelmet, a
visszavonuló hullámok magukkal húzták fekete köntösük sze-
gélyét. A köpeny és csuklya szerzetesi megjelenést kölcsönzött
nekik, ám ez a hat férfi nem Istent, hanem a tudományt szol-
gálta, élettel és halállal kereskedtek, mint általában az orvosok.
Amikor közelebb értek, a dózse az álarcukat is megfigyelhette:
fekete csuklyájuk alatt a ragadozó madarakra jellemző
csontfehér, horgas csőr kunkorodott. Már maga az álarc is elég
ijesztő képet festett, a jelentése azonban még baljósabb volt.
Medico della peste: a pestisdoktor.
Hat tudós férfi, nemesi családok tanult fiai, mind a legjobb
akadémiákon szerezték a tudásukat, Velence hat körzetének, a
sestierinek1 egy-egy küldötte. Rossz előjel együtt látni őket.
Sebastiano Venier dózse arra gondolt, hogy talán most talál-
koznak először; akár egy csapat sír köré gyülekező varjú, úgy
sereglettek a palota felé. Talán épp az ő sírjához jöttek. A válla
egy pillanatra megereszkedett, öregnek érezte magát.
Figyelte, ahogy az orvosok átgázolnak a világ egyik leg-
szebb utcáján, a páratlan Riva degli Schiavonin;2 pillanatokon
belül belépnek az ő hatalmas, fehér palotájába. A dózsén vé-
gigfutott a hideg, mintha hullámpermet terítette volna be. A
fejét a hűvös, négykaréjos lóhereablak üvegének támasztotta,
lehunyta a szemét, és egy boldog percig úgy maradt. Ha nem
így tesz, akkor láthatta volna a sötét, hullámzó vízen sebesen
átsuhanó velencei hadigályát; ő azonban csukott szemmel,
néhány békés pillanatig csak állt mozdulatlanul, és mélyeket
lélegezve magába szívta a friss sós levegőt.
Velence szaga.
Sebastiano Venier felegyenesedett, emlékeztette magát fon-
tos pozíciójára, s a hierarchiában betöltött helyére. Újra kiné-
zett az ízlésesen faragott kőablakon, Velence kiváló minőségű
üvege elzárta előle a viharos tenger hangjait. Felpillantott, ne-

1
Kerületek. Olaszország néhány városában előforduló hatos területi felosztás,
egyes számban sestiere, többes számban sestieri.
2
A lagúna mentén húzódó korzó a Szent Márk tér közelében, magyarul
Schiavoni rakpartnak is nevezik.
mes arcélét a mennyezet felé fordította: a terem tágas, pompás
kupoláját a legjobb velencei művészek által több száz éve fes-
tett páratlan, vörös és aranyszín freskók borították. A pestist
azonban sem a vagyon, sem a csillogás nem zavarhatta el az
ajtajából.
A dózse letelepedett óriási trónjára, és várta, hogy bejelent-
sék a doktorokat. A hat férfi beszállingózott, körbevették, akár
a keselyűk, az álarcukba ültetett vörös kristálylencsék éhesen
csillogtak, mintha le akarnák csipdesni a húsát. A dózse félel-
me azonban rögvest elpárolgott, mihelyst megszólaltak.
– Számítottunk rá, uram – mondta az egyik. – A Jesuiti3 bo-
tanikus kertjében mostanság szokatlanul nagy számban, ezré-
vel jelentek meg a pillangók.
A dózse felvonta az egyik hófehér szemöldökét.
– Pillangók?
Az orvos nem vette észre a dózse hangjának acélos hideg-
ségét, tovább csacsogott.
– Persze, dózse, tudnivaló, hogy a pillangók megjósolják a
pestist.
– Így igaz – helyeselt egy másik. – De más jeleket is láttunk.
Van az a pékség az Arsenalénál,4 vér folyik a kenyerükből, ha
kettétöri az ember.
A dózse dobolni kezdett a széke karfáján.
– Tény, hogy Velencébe betört a dögvész, erre kár is szót
vesztegetni. A kérdés az, hogyan kezelhető leghatékonyabban.
Mindhiába.

3
Jezsuiták (olasz).
4
Hajóépítő üzem volt a lagúna partján.
 Az egyik orvos úgy akart szembeszállni a dögvésszel, hogy
a betegeinek döglött varangyot akasztat a nyakába. A másik
azt tanácsolta, hogy nyomjanak élő galambot a fertőzöttek
megduzzadt lágyéki és hónalji bubóiba, mert az állat farktollai
kiszívják a mérget. Egymás szavába vágva kiabáltak, immár
nevetségesnek tűnő álarcuk csőre kis híján összecsattant; mű-
velt, bársonyos hangjuk megemelkedett, s úgy hápogtak, akár
a kacsák.
A felbosszantott dózse azon kapta magát, hogy elkalando-
zott a figyelme. Ezek hatan mind sarlatánok, pojácák, egyik
önteltebb, mint a másik. A tekintete a függöny árnyékára ve-
tődött, ahol egy hozzá hasonló korú öregember állt és figyelt;
várta, hogy a dózse kéresse, és végre megtudja, miért is hívták
ide.

Az ÁRNYÉKBAN VÁRAKOZÓ ÖREG – aki történetesen építész volt

– valójában azonban nem figyelt a beszélgetésre. Mindig job-
ban érdekelték az épületek, mint az emberek, most is épp azt
csodálta, hogyan rajzolják ki a kőből készült keresztbordák a
mennyezet ívét a feje felett, és a pilaszterek arányai hogyan
egészítik ki a freskók hatalmas tábláit.
Mikor az orvosok megérkeztek, a dózséhoz hasonlóan elő-
ször az építészbe is beléhasított a félelem. A dózsétól a legutol-
só koldusig mindenki ismerte az álarcok jelentését: a városban
kitört a pestis. Az építészt azonban ez nem különösebben ag-
gasztotta. Két évvel ezelőtt is volt egy kisebb járvány, ő pedig
most is azt teszi majd, amit akkor: elhagyja Velencét, Venetóba
utazik, talán visszatér a szülővárosába, Vicenzába. A hegyek
között várakozik majd a terveibe, rajzaiba temetkezve. Ő majd
ott bort szürcsölget, miközben a pestis itt csillapítja a szomját.
Gyors csónak viszi Mestrébe, onnan még gyorsabb ló
Trevisóba, így napnyugtára Maserben lehet jó barátai, a Barba-
ro testvérek házánál. Náluk akad majd számára szoba, jól tud-
ta, hiszen ő építette a házukat. Mihelyst megtudja, mit akar a
dózse, már indul is.

A DÓZSE ELEGET HALLOTT.

Ezek az orvosok nem tudnak segíteni Velencén. Kiosztanák
a készítményeiket és cseppjeiket, jól meg is kérnék az árát, né-
hány polgár túlélné, mások viszont nem. Olyan erősen markol-
ta a székét, hogy elfehéredtek az ujjai, kétségbeesetten pillan-
tott le rájuk. Elkeserítette a görcsös, eres, májfoltos kezek lát-
ványa: hogyan győzhetné le egy öregember a pestist?
Megköszörülte a torkát. Cselekednie kell. Nem engedheti,
hogy ilyen örökség szálljon általa az utókorra: a legékesebb
város pusztulása. Felgyorsult a szívverése. Talpra állt, a vér a
fejébe szökött.
– Távozhatnak – mondta az orvosoknak talán túlságosan is
hangosan. – Kifelé!
Olyan karmozdulatokat tett, mintha varjakat akarna elijesz-
teni. Megvárta, míg becsukódik mögöttük az ajtó.
– Andrea Palladio 5 – szólalt meg újra, a hangja végigcsen-
dült a hatalmas termen –, lépjen elő!
Palladio kilépett az árnyékból, és a dózse trónja elé sétált. A
szél megrecsegtette az ablakszárnyakat, bebocsátásért esede-

5
Andrea Palladio (1508. november 30.–1580. augusztus 19.) észak-itáliai épí-
tész. Klasszikus szépségű, tiszta vonalvezetésű palotáival és villáival, s főleg
oszlop- és pillérarchitektúrás homlokzatainak az antik oszloprendből kiindu-
ló, de merőben egyedi (ún. Palladio-motívum), új arányaival vált a rene-
szánsz építészet mesterévé.
zett potyautasával, a pestissel. Palladio most már idegesen
mocorgott, indulni szeretett volna, ám a dózse visszaült a he-
lyére, a haragja elpárolgott, láthatóan gondolataiba mélyedt.
– Hallott már a giudeccai6 Szent Sebestyénről?
Palladio kissé összevonta a szemöldökét. Habár még sosem
találkozott a dózséval, hírből jól ismerte: negyven éve admirá-
lis, mélyen vallásos, hatalmas tisztelet övezi, és elég okos ah-
hoz, hogy az egymást váltogató Tízek Tanácsa 7 alatt mindig
elkerülje a Köztársaság rettegett börtöneit. Sebastiano Venier
talán túl későn jutott a legmagasabb tisztségbe? Mostanra
megzavarodott volna az elméje? Az ablakon át látta Giudecca
esőverte szigetét, Velence legszebb sestieréjét, mely úgy ívelt az
óváros mentén, mintha a gerince volna.
– Igen, természetesen. – Lassan mondta ki a szavakat, azon
töprengett, hová vezet vajon ez a kérdés. A dózse újra megszó-
lalt, mintha mesét vagy prédikációt mondana.
– A legutóbbi nagy pestisjárvány idején, 1464-ben egy fiatal
katona a giudeccai Santa Croce-kolostor8 kerítéséhez lépett, és
vízért kiáltott. Az apácák mind a zárdában tartózkodtak, maga
az apátnő is pestisben szenvedett. A portiera,9 név szerint Sko-
lasztika nővér, a kapuhoz lépett. Amikor a fiatalemberre né-
zett, látta, hogy a fegyverzete fénylő ezüst, a haja aranyló tűz,
a szeme kéklő zafír. Megilletődve adta ki a vizet a rácsos abla-
kon, a férfi pedig megitta. A káprázat köszönetet mondott Sko-

6
A velencei lagúnában, Velence központi szigeteitől délre fekvő sziget.
7
A Velencei Köztársaság legnagyobb hatalommal rendelkező intézménye,
rendőri és titkosszolgálati szerv volt.
8
Szent kereszt (olasz); a monostor temploma ma is látható a szigeten.
9
Kapusnő (olasz).
lasztikának, majd arra intette őt a többi apácával együtt, hogy
imádkozzanak Szent Sebestyénhez éjt nappallá téve, és igya-
nak a kút vizéből. Ha megteszik, a zárda megtisztul a pestistől.
Azzal a kardjával a földre csapott, és eltűnt, akár a kámfor.
Palladio, aki mindeközben azon töprengett, vajon milyen
gyorsan juthat el Mestrébe, miután a dózse végzett, most úgy
érezte, meg kell törnie a hirtelen támadt csendet.
– És aztán? – kérdezte.
– Az apátnő még aznap éjjel meggyógyult, ahogy a többi be-
teg nővér is. Más ezek után nem fertőződött meg, és aki ivott a
kút vizéből, megmenekült. – A dózse felkelt, és lelépett az
emelvényéről. Palladióhoz sétált, egyenesen az építész szemé-
be nézett, vagyis magasabb lévén lenézett rá. – A kolostor éve-
kig zarándok-hely volt, az emberek a kút vizét itták a pestis
ellen, majd később más bajokra is. Amikor megszülettem a
Santa Croce negyedik szomszédjában, a Venier-palotában, e
csoda tiszteletére neveztek el Sebastianónak. Mostanra azon-
ban a zárdának csak a romjai maradtak. – Elhallgatott.
A szél belefütyült a csendbe. Palladio megértette, mit vár-
nak tőle, és elszorult a szíve. Évekig másra sem vágyott, csak
hogy Giudecca szigetén építhessen valami lenyűgözőt, azon az
erős, szilárd sziklán, ahonnan olyan gyönyörű kilátás nyílik a
lagúnára. Éveken át esedezett a Tízek Tanácsának, hogy jelöl-
jenek ki ott a számára telket – mindhiába. Most viszont, mikor
annyira szerette volna elhagyni a várost, egyszerre felajánlot-
ták neki azt, ami után mindeddig áhítozott. Palladio vékony
szája félmosolyra görbült. Néha úgy érezte, a Mindenhatónak
kissé ironikus a humora.
– És azt szeretné, ha újjáépíteném a Santa Croce kolostorát?
 – Nem, nem egészen. – A dózse újra az ablakhoz lépett. –
Nézze csak, Andrea!
Bütykös keze suhintásával odaintette Palladiót, és lemuta-
tott az impozáns Szent Márk térre. Az ablak előtt két prostitu-
ált ténfergett hagyományos sárga-piros öltözékükben, mellük
a csapkodó eső dacára is fedetlenül, szabadon himbálózott,
követve a járásuk ritmusát.
Palladio, aki már túl öreg volt ahhoz, hogy lázba hozza a
látvány, észrevett egy fiatalabb férfit, aki a lányokat leste a
Procuratie Vecchie 10 boltíve alól, miközben visszataszítóan
matatott a nadrágjában. Behívta a szajhákat a boltív alá, és mi-
helyst egy érme gazdát cserélt, egyiküket a lodzsa nemes osz-
lopainak lökte, hogy a feltűrt szoknyája alá nyomakodhasson.
– Az utcán – szólt a dózse, elfordulva a látványtól. – Min-
denki szeme láttára. Táncrúddá alacsonyítják azt a pompás
oszlopot, mellyel építésztársa, Sansovino ezt a teret a világ
legszebbikévé kívánta emelni. – Sóhajtása ellenpontozta a szél
suhogását. – Bujaság, romlottság, egyre mélyebbre süllyedünk.
Ilyesmit korábban csak a karnevál idején lehetett látni, két
röpke hétig évente. Manapság viszont mindennapos látvány.
Külföldön erről ismernek minket. Nevetség tárgya lettünk.
Már nem Sansovino oszlopait vagy az ön villáit, templomait
emlegetik. A szajhákról beszélnek, akik az utcán űzik a mes-
terségüket. – A dózse az üvegre nyomta a kezét, mintha arról
akarna meggyőződni: nem engedi-e át a kártékony levegőt. –
Ha pedig híre megy, hogy betört hozzánk a pestis, tovább fog

10 12. századi épület a Szent Márk téren, a Procuratie (jelentése: helytartóság,

prokurátus) három épülete közül a legrégebbi, innen a neve (vecchie jelenté-
se: öreg)
romlani a helyzet. A halál árnyéka különös dolgokat művel az
emberrel, törvényen kívül helyezi, azt súgja neki, hogy bujál-
kodnia, lopnia, hazudnia kell, hogy szedje meg magát, amíg
még teheti.
Palladio igyekezett elméjében egymáshoz illeszteni a dózse
beszédének töredékes utalásait: a csodákat és utcanőket.
– Csak egyvalaki képes megmenteni ezeket a zabolátlan
embereket a pestistől és önmaguktól, és az nem én vagyok.
Palladio a hat sestieréből érkező hat doktorra gondolt, ám
egyik sem látszott érdemesnek a megmentő névre. Ekkor rá-
jött, hogy a dózse vélhetően Krisztusról beszélt, megpróbált
hát gyorsan áhítatos képet vágni. A dózse ráemelte vizenyős,
kék szemét. Homályos tekintete öregnek, legyőzöttnek tet-
szett.
– Ön az.
Palladiónak tátva maradt a szája, leolvadt róla a kenetteljes
arckifejezés.
– Hát nem érti? A Jóisten megbünteti Velencét. Olyan ha-
talmas felajánlást, olyan áldozatot kell tennünk, mely csillapít-
ja a mennyek haragját, hogy az Ő keze ne sújtson le a város-
unkra. Ha a gyógyszerek nem segíthetnek, az imához kell for-
dulnunk. Ön, Andrea, ön majd templomot épít nekünk a Santa
Croce-zárda romjain. Szent Sebestyén követőjeként fog dol-
gozni, és olyan csodálatos épületet emel, Istennek olyannyira
tetszőt, mely már szinte az Ő teremtményeivel is felveszi a
versenyt. Amikor pedig végzett, az emberek ezrével keresik
majd fel, hogy az Istenhez forduljanak; fennhangon dicsérik
majd az Urat, térdre borulva adnak majd neki hálát. Az ima
ereje mindnyájunkat megszabadít.
Palladióban ellenérzések támadtak.
 – De… úgy értem, természetesen óriási megtiszteltetés ez a
felkérés, de talán vezethetném a műveleteket Vicenzából vagy
Trevisóból…
A mondat félbeszakadt a dózse jéghidegre vált tekintete
miatt, s csak a szél gúnyos süvítése hallatszott a teremben. A
kormányzó egy percig még hallgatott, mielőtt megszólalt vol-
na.
– Andrea, mi már megöregedtünk. Nekünk már nincs sok
hátra. Ön Velencében marad, ahogy én is. Nem tehet ennél na-
gyobb szolgálatot a városának. Hát nem érti? – Meglepő erővel
ragadta meg Palladio vállát. – Magával Istennel lép szerződés-
be!
Palladiónak eszébe jutott, hogy fiatal kőművesként mindig
talált a munkája során felhasznált kövekben valamilyen őskori
maradványt. Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy legalább
egy nautiluszra 11 ne bukkant volna, mely tökéletes vitruviusi12
csigavonalban kövült meg a carrarai márvány 13 évezredes fog-
ságában, a kőbe préselődve. Ő is éppilyen csapdába került: a
megbeszélés fogva tartotta, szó szerint bezárta a kövek közé.
A dózse szemében vallásos rajongás csillogott, és Palladio
tudta, hogy Sebastiano Veniernek nem lehet ellentmondani.
Hogyan is tarthatta öregesnek a tekintetét? A dózse kék szeme
a fanatizmus tüzében égett épp, mint Szent Sebestyéné. Ha

11
Nautilusz: a csigaházas polipok egyik faja.
12
Marcus Vitruvius Pollio római építész és mérnök volt i. e. 1. században, a
klasszikus antikvitás legnagyobb építészetről szóló könyvének írója. Neve
ismertségét ma elsősorban Leonardo da Vinci az emberi test arányait bemuta-
tó Vitruvius-tanulmányának köszönheti.
13
Carrara: toszkán város, az ottani kékesszürke vagy fehér márványt a legérté-
kesebb márványok közé sorolják.
mert is volna nemet mondani, a közeli börtönök akkor sem
hagytak volna más kiutat. Palladio néma megadással fejet haj-
tott.
A dózse, aki nem is várt más választ, hívatta a kamarását.
– Camerlengo,14 vidd haza Signor Palladiót, hadd szedjen
össze mindent, amire szüksége lehet a munkájához! És
camerlengo – kiáltott a kamarás után, mikor az Palladio után
indult a hatalmas ajtón át –, keress egy igazi orvost!

14
Kamarás (olasz).
 1. FEJEZET

Konstantinápoly, 983 ottomán időszámítás szerint

Egy hónappal korábban

FEYRA ADALET BINT TIMURHAN MURÁD aznap reggel különös

gondot fordított a megjelenésére.
Az apja már elment otthonról, így most nem vehette fel az ő
ruháit, ahogy szokta. Konstantinápoly szegényebb családjai-
ban a nők és a férfiak gyakran ugyanazt az öltözéket hordták,
hiszen a két nem ruházata alig tért el egymástól, ráadásul
egyes helyeken csak egy rendes öltözetre, egy pár cipőre futot-
ta. Feyra és az apja ugyan nem szűkölködött, mivel Timurhan
bin Junusz Murád magas rangú, elismert tengerészkapitány
volt, Feyra mégis követte a hagyományokat, mivel így köny-
nyebben elrejtőzhetett az emberek tekintete elől.
Ma az apjának bizonyára fontos, ráadásul korai találkozója
lehetett, amikor ugyanis Feyra kinyitotta a faragott, rácsos ab-
laktáblákat, látta, hogy a nap alig emelkedett a város fölé. Sze-
retett dómjainak és minaretjeinek csak a sziluettje látszott, fe-
kete alakjuk tökéletes negatív kontúrt rajzolt fel a korallszín
égre. Feyra magába szívta a sós levegőt.
Konstantinápoly szaga.
A tengerre pillantott, melyből a hajnali fényekben mindösz-
sze vékony, ezüstös vonal látszott, és eltöprengett, mi lehet
mögötte. Hirtelen más földekre vágyódott, olyan helyekre,
melyeket csak tengerész apja történeteiből ismert.
Az ábrándozással azonban Feyra most csak az idejét vesz-
tegette. Elfordult a tengertől, és inkább a zománccal keretezett,
kifényesített ezüstlap felé fordult, mely szinte tökéletes tükör-
képet mutatott, alig torzították el a fém horpadásai. Valahon-
nan a tengerentúli keleti vidékről hozta neki az apja, már cse-
csemőkora óta ott lógott a szobájában. Gyerekkorában érdekes
játékszernek tartotta a tükröt: meglátta benne, milyen színű a
szeme, milyen lesz az arca, ha furcsa képeket vág, milyen
hosszúra tudja kinyújtani a nyelvét. Mióta Feyra felnőtt, a tü-
kör a legjobb barátja lett.
Alaposan szemügyre vette a tükörképét, azt kereste, mit
látnak benne a férfiak. Amikor észrevette, hogy megbámulják
az utcán, elkezdte elfedni a haját. Ekkor azonban a száját les-
ték, így yashmakot is felvett, az arcot félig eltakaró fátylat. Flit-
teres szegélyű anyagot választott, hogy az arany elvonja a te-
kintetüket a szeméről. Ám a férfiak még mindig figyelték, így
ormiszire, a nagyjából tenyérnyi széles vékony fátyolra váltott,
mely eltakarta a szemét is. Mivel még így sem érte el a kívánt
hatást, arra következtetett, hogy nyilván a teste vonzza magá-
ra a férfiak tekintetét. Ekkor kezdte lekötözni bimbózó kebleit,
méghozzá olyan szorosan, hogy már sajogtak, de a férfiak egy-
re csak bámulták. Vajon miért?
Feyra elég epekedő szonettet és ódát olvasott ahhoz, hogy
tudja, ő cseppet sem felel meg az ottomán költők eszménykép-
ének. Azokra a lányokra sem hasonlított, akik apja tengerésze-
inek obszcén nótáiban szerepeltek; amikor ugyanis a férfiak
odalent vacsoráztak, és felöntöttek a garatra, néha az ágyában
fekve hallotta, miről énekelnek.
Feyra nem hitte, hogy borostyánszín, hatalmas, de kissé vá-
gott ívű macskaszeme elég sötét és kerek ahhoz, hogy bárki is
dalba akarja foglalni. Apró, formás, ám turcsi orrát sem lehe-
tett szépnek nevezni. A bőre színe inkább a tejeskávéra emlé-
keztetett, nem pedig a versek hősnőinek ébenfeketeségére, a
haja sem olyan selymesen és egyenesen hullott a lapockáira,
mint az eszményképeké, hanem sűrű loknikban, ráadásul a
színe is hibádzott: sötétszőkétől vörösesbarnáig minden árnya-
lat felbukkant benne, de egyik sem fénylett olyan feketén,
hogy a holló szárnyához hasonlíthatták volna. A legkülönö-
sebb vonása azonban a vörös, húsos szája volt: a felsőajka vas-
tagabbra sikerült az alsónál, ennek dús ívét semmiféle rímes
verspárban sem lehetett volna rózsabimbóhoz hasonlítani.
A vonásait – akár külön-külön, akár összességében szemlél-
te magát – ő nem tartotta szemrevalónak, csak talán furcsának.
A férfiakra azonban így is gyakorolt valamiféle hatást, és ő
ennek cseppet sem örült. A rejtőzködése is csak fél sikerrel járt.
Ha eltakarta a száját, a szemét bámulták. Ha elfedte a haját, az
alakját nézték. Ettől függetlenül nem adta fel, mivel a minden-
napos rejtőzködés kényelmetlensége meg sem közelítette azt,
amit a kendőzetlenség okozhat.
A tükörkép kissé felszegte az állát, és erőt öntött az igazi
Feyrába. Ha ma női ruhát kell viselnie, hát legyen: a legjobbat
fogja kihozni magából. Nekilátott a szertartásnak.
Nem volt más rajta, csak a világos selyemből készült bő,
buggyos térdnadrágja. Hosszú, krémszínű kötszert vett elő, az
egyik végét a hóna alá szorította. Erősen a testére feszítette az
anyagot, újra meg újra körbetekerte dús keblein. Mikor már
sajgott a melle, és levegőt is alig kapott, komoran elmosolyo-
dott.
Most már magára öltheti a ruháját. Feyra apja hozott a lá-
nyának arany és ezüst szatént, brokátot, sok bála arannyal át-
szőtt damaszkuszi selymet a világ négy sarkából, ám mind
érintetlenül hevert az ablak alatti tengerészládában. Feyra in-
kább egyszerű ingruhát, baramit vett magának a bedesztán15
árusainál. A ruha egyenesen hullott a földre, nem rajzolta ki
redőivel a viselője alakját. Erre felvette a felöltőjét, a feradzset,16
egy derékig begombolt, alatta nyitva hagyott köpenyt.
Kifésülte a haját, befonta, majd a feje tetejére tekerte, akár a
koronát. Megküzdött a tincsekkel, melyek a nap végére min-
dig kicsusszantak a helyükről, akármilyen szorosan tűzte is
őket vissza. Hiába próbálta minden áldott nap megszelídíteni
őket. A hajára vékony fátyolszövetet tűzött, majd cérnából font
szalaggal a homloka köré kötötte. Ezután rózsavízzel bened-
vesítette az arcát körülvevő babahajat, és olyan megszállottan
dugdosta vissza a fátyol alá, hogy végül egyetlen szálat sem
lehetett látni.
A hajtoronyra ezt követően négyszögletű hotoz17 kalapot
nyomott, melyet aztán összegombolt az álla alatt, az arca elé
pedig jókora, négyszög alakú takaró, vagyis yemine fátylat ló-
gatott. Ekkor fogott egy darab egyszerű tüllszövetet, és pár-
szor a nyaka köré tekerte. Ismét a tükörbe nézett. A pólya ta-
karása alatt rá sem lehetett ismerni. A homok- és fahéjszín
anyagból készült ruhát úgy tervezték, hogy elrejtse viselőjét,
beleolvadjon a város forgatagába. Kizárólag a hit sárga papu-
csa emelkedett ki a ruházatából élénk színével: praktikus bőr-
cipője orra felfelé ívelt, a lábfejrész felé, és nem engedett át
sem vizet, sem más ártalmas folyadékot, melyekkel Feyra
gyakran találkozhatott munkája során.

15
Szövetárusok fedett csarnoka (török).
16
A muzulmán nők kabátszerű, utcai ruhája (török).
17
Négyszögletű, magas fejfedő (török).
 Végre befejezte az öltözködést, ékszereket nem tett magára.
Habár volt elég aranya – annyi csecsebecsét kapott, amennyit
csak egy engedékeny apa adhat a lányának –, ám a karperecek
és cifraságok rávonnák mások tekintetét, és ami még fonto-
sabb: akadályoznák a munkájában.
Az utolsó simítással, melyet Feyra az öltözékén végzett,
nem a divatnak vagy a társadalmi státusának engedett, hanem
a puszta funkcionalitásnak: egy ormótlan, vastag övet tűzött a
derekára, a saját találmányát. Apró üvegpalackok és fiolák so-
rát tárolta benne, mindegyik a maga külön kis bőrtokjába búj-
tatva lógott a széles bőrcsíkon, melyet rézcsat fogott össze, A
feradzse alá szíjazta fel, így egyáltalán nem látszódott, ráadásul
párnásabbnak mutatta a hasánál, a körvonala ennélfogva két-
szer idősebbnek sejtette a valódi koránál.
Mire végzett, a nap már magasról sütött le rá, és az ég a
kékmadár tojásának színére halványodott. Még egy utolsó pil-
lantást vetett imádott városára, a napsugarak mostanra min-
den kis részletét megvilágították. A csillogó öböl ívétől elszo-
rult a szíve, a tengerpart páratlan görbületén úgy sorakoztak a
házak és templomok, akár galléron a drágakövek. A Boszpo-
rusz őrzőjeként ott gubbasztott a Hagia Szophia,18 melynek
napsütötte csillogó aranykupolája felmelegítette a levegőt, a
szultán sólymai ennek felfelé törekvő mozgását kihasználva
emelkedtek a magasba. Feyra rögvest elfelejtette az elvágyó-
dás pillanatát, már nem érdekelte, merre vihet a tenger. Sze-

18
Hagia Szophia (ejtsd: Aja Szófia): a kifejezés jelentése: „Szent Bölcsesség”,
bizánci építésű hajdani ortodox bazilika Isztambulban. Később mecsetként
használták, napjainkban múzeumként látogatható.
szélyesen most azt fogadta meg magában, hogy soha nem
hagyja el ezt a várost.
A müezzin basi19 jajgató éneke szállt hozzá a templom felől
édes, gyászos hangján. Eljött a szabah, a reggeli ima ideje. Feyra
megfordult és futásnak eredt, cipője csattogott a lépcsőn.
Nagyon csúnyán elkésett.

19
A mecsetekben a müezzin hívja a muzulmánokat imára az énekével a napi öt
imádkozás mindegyike előtt. A müezzin basi az ő vezetőjük.
 2. FEJEZET

AZ UTCÁN MÉG NEM MELEGEDETT FEL A LEVEGŐ, az árnyékokat

még nem érte el a nap.
Általában ez volt Feyra kedvenc időszaka: szívesen őgyel-
gett itt, üdvözölte a mosónőket, akik a kosaraikban vitték a
szennyest az öbölbe, vagy megvette simitből és salepből, fahéj-
kenyérből és gyökérteából álló reggelijét a kék-arany kocsik
egyikéről, melyek szinte minden utcasarkon ott sorakoztak. Az
is örömet szerzett neki, hogy a saját pénzével fizethet érte,
dolgozott, jó munkája volt. Ma azonban nem törődhetett korgó
gyomrával, sietnie kellett tovább.
Miközben felmászott a Szultanahmettől20 a Szeráj-csúcsra21
vezető dombon, mindig vetett pár futó gyönyörködő pillantást
a kék tengerre. Ma azonban nem fordult hátra, mint más reg-
geleken, hogy magába szívja a látványt. Így nem vehette észre
azt sem, amint egy genovai hadigálya, amit egyébként köny-
nyedén felismert volna apja tanításának köszönhetően, kihajó-
zott, és élesen kettéhasította a kobaltkék vizet a Boszporusz
szájában.
Feyra előreszegezett tekintettel gyalogolt fel a Mesze sugár-
út tetejére, a Topkapi-palotához.23 Az Aranyszarv-öböl, a
22

20
A Szultanahmet Isztambul történelmi központja, az Óváros, itt található
például a Hagia Szophia-székesegyház a Kék Mecsettel szemben.
21
A Márvány-tengert és a Boszporuszt elkülönítő domb, itt áll a Topkapi-
palota.
22
Szó szerinti jelentése: „középső” utca. Ez volt az akkori Konstantinápoly fő
kereskedelmi útvonala, 25 méter széles, két oldalán oszlopcsarnokokkal sze-
gélyezett út.
Márványtenger és a Boszporusz találkozásába benyúló tökéle-
tes kis félszigeten, a Szeráj-csúcs tetején fekvő Topkapi önálló
városként működött. A látogatónak először a Birodalmi kapun
kellett áthaladnia, a hatalomnak ezen az erőteljes építészeti
kifejeződésén, mely egyszersmind a belül rejlő pompát is sej-
tetni engedte. A kapuőr bódéjának két, kúpos tornya között, az
architráv24 alatt, melyre az előző szultánok bölcs mondásait
vésték fel aranybetűkkel – a jelenlegi szultántól ellenben, gondol-
ta Feyra, nem sok említésre méltó bölcsességet hallani, még kevésbé
lejegyzésre méltót… –, egy őr állt vaskos tekerccsel a kezében, ő
jelentette a palota többszintű biztonsági rendszerének első lép-
csőfokát.
Feyra nem ismerte fel, de ez egyáltalán nem lepte meg.
Minden reggel sorshúzással választották ki az őrszobában,
hogy ki kerüljön aznap a kapuba, a szultánnak ugyanis épp
háromszázötvennégy őrszeme volt, az iszlám naptári év, a
hidzsri takvim minden napjára egy. Senki nem szolgálhatott
kétszer egy évben, és senki nem tudta, mikor ki kerül sorra,
így az ott szolgáló katonát nem lehetett sem megvesztegetni,
sem rákényszeríteni arra, hogy illetékteleneket engedjen be.
– Neve?
– Feyra Adalet bint Timurhan Murád.
– És mi dolga itt?

23
Ágyúkapu-palota; 400 évig volt a szultánok lakhelye, jelenleg múzeumként
működik.
24
Az architráv vagy episztülion a görög templomok homlokzati alakításánál
kialakult oszlopos és gerendás rendszer kiváltó eleme. Ezen nyugszik a fö-
démszerkezet és a tetőgerendázat, az architráv az oszlopoknak adja át ezek
terhelését.
 – Én vagyok Nur Banu, az anyaszultána kirája. – Nagy leve-
gőt vett. – És a háremorvos.
Feyra figyelte az őrt: éppúgy reagált a hallottakra, ahogy
várta. Fel sem pillantott a pergamenjéből, mikor közölte vele,
hogy ő a kira, az összekötő a háremhölgyek és a külvilág kö-
zött. Néha egyik-másik őr lebiggyesztette a száját, vagy felvon-
ta a szemöldökét, mikor Nur Banu anyaszultánának, vagyis a
szultán anyjának kimondta a nevét, hiszen ő volt a legfonto-
sabb nő a palotában, Konstantinápolyban, sőt, az egész otto-
mán birodalomban. Viszont kivétel nélkül mindegyik megle-
pődött, mikor a hivatását említette.
Huszonegy éves kora ellenére már évek óta adott ki gyógy-
szereket és végzett kisebb operációkat. Tizenhárom éves korá-
tól ő vitte át a hárembe a palota fő részéből a doktor orvossá-
gait. A Megtisztulás Szökőkútjának Csarnokában találkozott
az orvossal, abban a gyönyörű udvarban, melynél tovább férfi
nem mehetett a hárem összetett épületkomplexumainak terü-
letén. Akkor még csak annyiból állt a feladata, hogy figyelme-
sen meghallgassa az orvos utasításait a visszhangos, mozai-
kokkal kirakott oszlopcsarnokban, az ekhóval 25 versenyezve
visszamondja neki, meghajoljon, aztán visszasétáljon a hárem-
be, az Ágyasok Csarnokába.
Mikor Feyra idősebb lett, a palotából olykor a piacra is el-
küldték, hogy gyógyfüveket és hozzávalókat vásároljon a
Nagy Bazárból.26 Szívesen sétálgatott a zsúfolt utcácskákban,

25
Ekhó volt a visszhang nimfája a görög mitológiában.
26
A Nagy Bazár a világ egyik legnagyobb és legrégibb fedett piaca, Isztambul
belvárosában található. A 15. században alapították két raktárépületből, utána
újabb és újabb utcákat csatoltak hozzá.
szagolgatta az ismeretlen palackok és csomagok fanyar, édes,
fűszeres illatát, melyeket a Topkapi számára vásárolt. Ekkor
már nagyon komolyan vette a feladatát, és gyorsan megtanulta
értékelni a gyógyszerek hatását. Ahogy teltek az évek, a dok-
tor lassan kiöregedett a munkából, miközben Feyra felnőtt
hozzá, így a kapcsolatuk lassan átalakult, és a lány egyre gyak-
rabban változtatott az előírt adagokon. Néha a felírt füveket
mással helyettesítette; a doktor egyik-másik gyógyszere sosem
jutott el a betegekhez. A háremhölgyek még sosem voltak
ilyen egészségesek. Mostanra Feyra pontosan tudta, hogyan
kezelje a betegeit, de illendőségből továbbra is mindennap el-
sétált az udvar közepére. Az orvos, aki mostanra már ugyan-
csak megvénült, inkább a főpalotával és magával a szultánnal
foglalkozott, a hárem kétszázötven hölgyének ellátását teljesen
Feyrára bízta. Két évvel ezelőtt a szultán jóváhagyásával dok-
tori címtt adományozott a lánynak, melyet ő azóta is büszkén
viselt. Az orvos már alig-alig jelent meg a középső udvarban,
így Feyra igencsak meglepődött, amikor a Megtisztulás Szö-
kőkútjának Csarnokához érve meglátta idős mesterét.
A férfi nyugtalannak látszott, kezeit tördelte. A lenyűgöző
környezetben, ahol annak idején fölé magasodott, most végte-
lenül öregnek és kicsinek tűnt. Hadzsi Muszának hívták, és a
maga idejében világszerte tisztelték sebészi módszerei és foly-
tonosan megújuló receptjei miatt. A hatalmas boltozat alatt
aprónak tűnt az orvos, s a finom kütahyai 27 csempék vízszerű

27
Kütahya a porcelán- és kerámiatermeléséről, a színes, mázas csempéiről,
edényeiről ismert török város. I. Szelim szultán telepített Kütahyába és
Iznikbe csempekészítőket, ezt követően a két város termelte ki a mecsetek-
hez szükséges csempéket. Az izniki csempék különleges kék színükről híre-
sek.
kék és zöld árnyalatai mellett a bőre beteges fényt kapott, a
szökőkút csobogása pedig annyira elnyomta a hangját, hogy
Feyra kénytelen volt visszakérdezni.
– Megismételné, mester?
– Nur Banu szultána – szólt ismét az öreg, remegő hangja
túlharsogta a szökőkutat – ágynak esett. Olyan rosszul lett,
hogy áthívtak hozzá a Második udvarból. – Reszkető ujját ma-
gasra emelte és megrázta a lány fátyla előtt. – Ide hallgass,
Feyra, ne felejtsd el, hogy Nur Banu a szultán édesanyja! So-
sem lesz magasabb rangú beteged.
Feyra kezdte elveszteni a türelmét. Már így is késésben volt.
Nem értette, miért olyan nyugtalan Hadzsi Musza; végtére is
sokszor kezelte már az úrnőjét. Ugyanúgy meghajolt, mint
legelőször, tizenhárom éves korában. Akkor az engedelmessé-
gét fejezte ki ezzel a mozdulattal, most a távozási szándékát.
A doktor egyből megértette.
– Várom a jelentésedet. Áldott legyen a szultán!
Feyra felegyenesedett.
– Mert ő az én szemem fényessége és a szívem öröme.
Még be sem fejezte a gépies választ, máris elfordult a nők
szállása felé. Tudta, hogy miközben ő a hárembe siet, az orvos
az ujjaival dobol a köntösén, és a turbánját igazgatja, mintha a
szultánra mondott szokásos áldás felizgatta volna. Az új szul-
tán átlagos körülmények között is félelmetes uralkodó hírében
állt – ha történik valami az anyjával, a haragja pusztító lesz.
Feyra tudta, hogy Hadzsi Musza a fejét félti, és remélte, hogy
még naplementekor is a nyakán lesz.
Feyra besietett a hárem kapuin át a belső udvarba. Itt nem
faggatták ki; két fekete eunuch nyitott neki ajtót, Feyra futtá-
ban üdvözölte őket. Végigsétált az Aranyúton, ahol az ágya-
sokat belépésük idején pénzeső fogadja, majd egyenesen Nur
Banu lakhelyére ment, és kinyitotta a belső szoba ajtaját. A ha-
talmas, szellős, hihetetlenül kék izniki mozaikkal díszített szo-
ba közepén apró, nyitott udvar állt szökőkúttal és magasított
ággyal. Feyra már a küszöbről kiáltozást hallott.
Az ajtóban Kelebek fogadta, Nur Banu gedikje, az udvarhöl-
gye.
– Áldott legyen a szultán, Feyra!
Kelebek, aki csúnyácska nőnek számított a sok szépség kö-
zött, nyilvánvaló izgatottsága dacára is a protokoll szerint vi-
selkedett. Feyra azonban túlságosan aggódott ahhoz, hogy
szertartásosan válaszoljon. Ekkor még nem Nur Banu állapota
nyugtalanította, az anyaszultána ugyanis gyakran szenvedett
fájdalmas, puffadást okozó gyomorbántalmaktól, ám Feyra
saját hánytatószere egy órán belül helyrehozta; most attól tar-
tott, hogy baja származhat a késésből. Egy kis szekrényen jég-
be hűtött gyümölcsök sorakoztak ezüsttálon, a látványtól
megkordult a gyomra, emlékeztetve őt az elmaradt reggelijére.
Csábították a tálból kicsorduló zöld szőlőszemek. Feléjük
nyúlt, hogy vegyen belőlük, ám az ágy felől újabb nyögés hal-
latszott, mire visszahúzta a kezét.
– Hívott engem?
– Nem. Cecilia Baffót hívta.
– Ki az a Cecilia Baffo?
– Nem tudom. Egyikünk sem tudja. – Kelebek a kezével az
odaliszkek, a szultán szolgálatát tanuló lányok felé intett. Mind
az öt gyönyörű, fehéringes fiatal nő az ajkát harapdálta, vagy
éppen a padlót bámulta. Akármilyen tanulatlanok és művelet-
lenek voltak is, azt még ők is érezték, hogy most nagy a baj.
 Feyra rossz előérzettől gyötörten lépett fel az emelvény lép-
csőjére, félrehúzta az anyaszultána ágya előtt a finoman hím-
zett muszlinfüggönyt.
Nur Banu a fájdalomtól eltorzultan, félig lehunyt szemekkel
hevert a lepedőn. A bőre természetellenes színt kapott, mely
leginkább a csont és az epe keverékéhez hasonlított, az erei
pedig olyan sötétkéken ugrottak elő a nyakából, mintha mand-
ragóra nőtt volna a torkára. Az általában kerek, rózsaszínes
orcái most beesettnek, szürkének látszottak, a szemei alá pedig
mintha lila árnyékot festettek volna. Szőke haja csapzottan
lógott, az izzadságtól elsötétülve tapadt a homlokára. Nur
Banu talán negyvenéves lehetett, kellemesen telt, a bőre pedig
normális esetben sápadt, mint a külföldieké általában, most
azonban ékszerekkel kirakott inge alatt petyhüdtnek, hamu-
szürkének, foltosnak tűnt, szokásos kerekdedsége odalett,
szinte összeesett, megereszkedett rajta a hús, mintha valamifé-
le hólyag kipukkadt és leeresztett volna benne. A hangja el-
halt, Nur Banu láthatóan elaludt.
Feyra megfogta az anyaszultána csuklóját ott, ahol a vére
áramlott. Az úrnője megmoccant az érintésre, felnyögött, egy
másik nyelven szólalt meg.
– Cecilia Baffo. Cecilia Baffo.
Nur Banu általában halk, dallamos hangja most a varjú ká-
rogására emlékeztette. A szeme kipattant, most látszott, mi-
lyen opálos és véreres lett a betegségtől. Ennek ellenére látha-
tóan felismerte Feyrát. Kimondta a lány nevét, magához húzta,
és azon a nyelven beszélt hozzá, melyet csak Feyra ismert: Nur
Banu saját anyanyelvén, mely úgy hullámzott és pattogott,
mint a patadübörgés, és amiben mintha minden szó o-ra vagy
a-ra végződött volna. Az anyaszultána azóta tanítgatta Feyrát
erre a nyelvre, amit ő föníciainak nevezett, amióta kislányko-
rában az apjával először meglátogatták a palotát. Ez lett az ő
titkos nyelvük, így beszélték meg az anyaszultána legbizalma-
sabb ügyeit, és Nur Banu most is így szólt hozzá.
– El kell neki mondanod. Mondd el neki, Feyra, csak te
mondhatod el!
Feyra úgy hitte, megértette az üzenetet. Kelebekhez fordult,
most már ő is félt.
– Meg kell mondanunk a doktornak, hogy közölje a szul-
tánnal!
– Nem! – Az anyaszultána felült, hirtelen teljesen ébernek,
rémültnek látszott. – Cecilia Baffo. Cecilia Baffo. Négy lovas,
jönnek, jönnek. Jőjj és lásd! – Nur Banu lehelete bűzlött, a szá-
jából epeszín köpet csöppent az állára. Feyra nyugtatgatta,
csitította úrnőjét, akár egy gyereket, simogatta az arcát, míg az
asszony újra nyugtalan álomba nem zuhant.
Feyra kilépett a függöny mögül, összehúzta a muszlint, és
magához intette Kelebeket.
– Cecilia Baffo – mormolta. – Vajon ki lehet az? És ki a négy
lovas?
Kelebek vállat vont.
– Az asszonyomat hosszú évekkel ezelőtt kalózok fogták el,
ők hozták ide a palotába. Lehet, hogy rájuk gondol?
– Talán. Na és ez a név? Ki az a Cecilia Baffo?
– Nem tudom! – Kelebek hangját elvékonyította a félelem.
Feyra elgondolkodott.
– Beszéld el nekem, hogyan zajlott asszonyom napja napfel-
kelte óta!
Kelebek összefonta az ujjait.
 – Felkelt, és kérte, hogy az ékszerekkel kirakott köntösét ad-
juk rá, mert társaságot vár.
Feyra szeme összeszűkült. Nem ellenkezett a protokollal,
hogy az anyaszultána, aki végtére is megözvegyült, szeretőt
tartson, de Feyra nem tudott róla, hogy asszonya férfit foga-
dott volna az ágyába az elmúlt két évben, a szultán halála óta.
– Kit? Férfit?
– Nem. Azt mondta, a genovai dózse feleségével reggelizik,
mielőtt a genovai hajó a reggeli árral elindul.
– Elindult már az a hajó?
– Percekkel ezelőtt.
– Cecilia Baffo – töprengett Feyra hangosan. – Idegen hang-
zása van. Talán genovai. Hogy hívják a genovai dogaressát?28
Nem tudná valaki kideríteni?
– Hogyan, Feyra? – Habár Kelebek általában elég talpraesett
volt, válságos helyzetben kitört belőle a falusi kislány. Feyrát
hirtelenjében bosszantotta az egyszerűsége.
– Kérdezz meg valakit! – csattant fel. – A kizlár agát!
Kelebek szeme kikerekedett rémületében. A kizlár aga, a lá-
nyok vigyázója, a fekete eunuchok vezetője helyettesítette a
szultánt a háremben, ő szolgáltatott igazságot a falakon belül.
A mostani aga, Bejazid ijesztő, baziliszkuszszerű két méter
magas, ébenfekete bőrű férfi. Ha valamelyik lány megharagí-
totta a szultánt, bevarrták egy zsákba, és Bejazid személyesen
vetette le az Igazság tornyából a Boszporuszba. A többi lányt
ilyenkor arra kényszerítették, hogy csoportba gyűlve nézzék
végig, amint a zsák megfeketedik a víztől és elsüllyed, hallgat-
niuk kellett az áldozat sikolyait, meg kellett ismerniük az en-

28
A dózse felesége.
gedetlenség következményeit. A kizlár aga cím hallatán
Kelebek hátralépett.
– Arra képtelen lennék, Feyra.
Feyra dühösen sóhajtott. Ő is éppúgy tartott az agától, mint
Kelebek, de az úrnője körüli események még jobban megré-
misztették. Kiment a szobából, átsietett az Ágyasok Udvarán.
A nap már magasan járt, és mire jobbra fordult a Fekete Eu-
nuchok Udvara felé, a márványoszlopok mélységesen sötét
árnyakat vetettek, a nap sugarai visszaverődtek a lelógó ková-
csoltvas lámpákról, és megannyi gyémántra hullottak szét,
elvakítva Feyrát. Amikor bekopogott és belépett a kizlár aga
szobájába, egy röpke pillanatig semmit sem látott.
Feyra szeme lassan megszokta a sötétséget. Egy hosszú szo-
bában találta magát, amelyben két patak csobogott a padlóba
vésett márványcsatornákban. A nap besütött a kőmennyezetbe
vésett ezernyi csillagon keresztül, és ezüstszínűre festette a
patakokat; a fehér fénycsóvák mértani alakzatokat rajzoltak a
padlóra, mintha valaki kivágott papírdarabokat szórt volna
széjjel. Feyra a fénycsóvák közé lépett, mintha tartana a vilá-
gosságtól. Először észre sem vette Bejazidot, mivel a férfi bőre
olyan feketén csillogott, akár a csiszolt ében, vagy akár a széke,
amelyben ült; mikor azonban megszólalt, a vízipipájából ap-
rócska füstfelhők szálltak fel. A füst összegyűlt a fejénél, s a
csillag alakú fénycsóvák megtörtek rajta.
– Feyra, Timurhan lánya? Mit óhajt tőlem?
Úgy tűnt, Bejazid tisztán látja őt.
– Ó, kizlár aga, meg szeretném kérdezni, mi a genovai
dogaressa neve, akivel Nur Banu szultána együtt reggelizett?
Feyra most már halványan látta a férfi körvonalát. Bejazid
még pihenés közben is erősnek tűnt, karizma kidomborodott
az aranypántok alatt, mikor szájához emelte a vízipipát, a fény
ezüstbe vonta tar koponyáját.
– A neve Prospera Centurione Fattinanti. – Hangja, hatal-
mas termete dacára is vékonyan, kisfiúsan csengett, mivel még
gyerekkorában férfiatlanították. A csicsergése és a testalkata
közötti különös ellentét azonban cseppet sem tette kevésbé
félelmetessé. Újabb felhőt pöfékelt ki. – Ez minden?
– Igen, kizlár aga. – Feyra már megfordult, mikor meggon-
dolta magát, és számára is meglepő bátorsággal ismét szem-
benézett az agával. – Vagyis nem. Ki az a Cecilia Baffo?
Két félholdnyi fehérség csillant fel a sötétben, ahogy az aga
kissé felnyitotta a szemét a felismerés akaratlan megnyilvánu-
lásaként. Feyra megrémült, a szemek azonban újra lecsukód-
tak.
– Azt nem tudom. Most hagyjon magamra! Áldott legyen a
szultán!
– Mert ő a szemem fényessége és a szívem öröme.
Feyra kilépett a sötétségből a fényes udvarra, vonakodva
tért vissza a betegéhez. Az anyaszultána szobájában azonban
mintha kisütött volna a nap: Kelebek mosolygott, az odaliszkek
csicseregtek, mint megannyi fehér galamb, érezhetően felde-
rült a hangulat.
– Jöjj és lásd! – hívta Kelebek.
Feyra újra széthúzta az ágy muszlinfüggönyét. Nur Banu a
párnájának támaszkodva ült, torkán visszahúzódott a kitü-
remkedő véna, a szeme csillogott, arca pirospozsgásan ragyo-
gott. A szemeit csak a szokásos vonal árnyékolta, melyet min-
den reggel odafestett egy olyan vékony ecsettel, mint amivel
az aranyozók dolgoznak. Üdvözölte Feyrát, mire a lányban
szétáradt a megkönnyebbülés. Olyan közvetlenséggel ült le az
anyaszultána ágya szélére, amit csak ő engedhetett meg ma-
gának; újra megfogta Nur Banu csuklóját. Az asszony pulzusa
ezúttal erősen, szabályosan vert, Feyra feljebb csúsztatta az
ujjait, és megszorította úrnője kezét. Nur Banu rámosolygott.
– Feyra? Mi a baj?
– Hogy érzi magát, úrnőm?
Nur Banu felnevetett, szívből jövő vidámsággal. Általában
Feyra imádta a kacagását, ma azonban nem tetszett neki, a
hamis citerára emlékeztette.
– Én? Soha jobban! Hozd az írószereimet, Feyra! Aztán ké-
resd a reggelimet, és mondd meg az eunuchoknak, hogy ké-
szítsék elő a bárkámat… kihajózunk ma Perába!29 Gyönyörű
napunk van. Elengednek orvosi teendőid?
Feyra beleegyezően meghajolt, bár aggodalma nem enyhült.
Nur Banu teljesen rendbe jött, és Feyra már kezdte azt hinni,
hogy csak képzelte ezt a múló, borzalmas betegséget. Pedig
Kelebek is látta, ahogy az odaliszkek is. Habozva szólalt meg.
– Úrnőm, mikor nem egészen egy órája ideértem, nem volt
tudatánál, rettenetesen nézett ki, néha görcsösen felriadt, és
felkiáltott.
Nur Banu kedves, telt arca kérdően meredt rá.
– Feyra, miről beszélsz?
– Nem emlékszik?
Feyra alaposabban szemügyre vette az úrnőjét, újra belé-
mart a félelem. Az anyaszultána szeme tisztán csillogott, akár
a gyémánt. Az orcái túlságosan is élénken piroslottak. Szőke

29
Beyoğlu régi neve, melyet az Aranyszarv-öböl választ el az Óváros többi
részétől.
haja nedvesen göndörödött az arca körül, mintha glóriája vol-
na. Valóban nem emlékezett volna a korábbi eseményekre?
Feyra megfordult és körbenézett. Ismét lelépett az emel-
vényről, tekintete megpihent a jegelt gyümölcsökön, melyek
oly ártatlanul pihentek az intarziás asztalon. Magához húzta a
gediket.
– Kelebek – sziszegte élesen a lány fülébe. – Az asszonyom
evett vagy ivott ma reggel valamit?
– Még nem. Hiszen még korán van… Csak pár szem gyü-
mölcsöt evett abból, amit a dogaressa hozott neki.
– Megkóstolta előtte valaki?
Kelebek éppolyan kerek, zöld szemekkel nézett rá, mint a
szőlő.
– Hát nem, Feyra; nem voltál itt. De úgy gondoltam, nem
lehet baja; a dogaressa hozta ajándékba, az úrnőm szívbéli jó
barátnője… gyönyörű asszony!
Feyra odalépett a hatalmas tál gyümölcshöz, lábát elnehezí-
tette a félelem. Az ezüstedénybe töltött jég tiltakozva megrecs-
csent a melegben. A tekintete ismét a szőlőfürtre tévedt. Olyan
ízletesnek tűnt, ahogy lelógott a tál széléről: a gyönyörű kerek
szemek harmatosan csillogtak. Feyra néhány perc alatt másod-
jára érezte úgy, hogy túl élénk színeket lát.
Letépett egy szem szőlőt, majd felhasította a körmével. Az
ablakhoz sétált, a nap felé tartotta a megrepesztett gyümölcsöt.
Ott, az olívazöld szem szívében, ahol a magoknak kellett volna
lenniük, sötét csomót látott. Kipiszkálta, és kiterítette az ablak-
párkány mozaikjának egyik fehér kockáján. A gyógyszeres
övéhez nyúlt, elővette a rézkeretes szemlencséjét, majd a sze-
me elé illesztette. Figyelmesen nézegette, piszkálgatta a fekete
foltot. Mikor a csomó kioldódott, egy rakás apró, csillagánizs
alakú mag bukkant a szeme elé. Összeszorult a gyomra.
Méreg.
Méghozzá nem is akármilyen méreg, ilyet csak egyszer lá-
tott életében. Hadzsi Musza egyszer meghiúsított egy merény-
letet az öreg szultán ellen, mérget talált a neki szánt ajándék-
ban, egy korsó angol sörben. A doktor akkor megmutatta neki
a Damaszkusz dombjainál élő Bertalan fa gyümölcsének csil-
lag alakú spóráit, miközben óvatosságra intette, ugyanis ez
olyan halálos méreg, mondta, melyhez nincs fogható: se íze, se
szaga, se ellenszere. Az áldozat félórán keresztül érzi a szer
kártékony hatását, aztán helyrejön, mintha meggyógyult vol-
na, ezt követően azonban gyorsan romlik az állapota, mivel a
spórák elszaporodnak a belső szerveiben, megtámadják a má-
jat, a tüdőt, péppé őrlik a zsigereket.
Feyrát lenyűgözte a méreg ereje, így elkérte a szultán soly-
mászától az egyik béna kismadarat, és szórt elé pár spórát. A
madár mohón felcsipegette. Akkor Feyra leült a Topkapi ma-
dárházának kőpadlójára, az állatot figyelte. Egy félórára a só-
lyom a földre zuhant, vergődött, forgolódott, keservesen vijjo-
gott. Feyra szenvtelenül nézte, a madár pedig csodálatos mó-
don rendbe jött. A következő órában a sólyom remekül érezte
magát, felélénkült, sőt, mintha még a béna lába is helyrejött
volna. Mielőtt azonban Feyra lába elzsibbadt volna a kőpad-
lón, a madár újra a földre zuhant, elfeketedett, a szeme üve-
gessé vált, addig zihált, míg a lány fel nem kapta, és ki nem
tekerte a nyakát. Ott hevert a kezében a meleg, meglepően
könnyű test, a feje lelógott. Feyrát egy pillanatra rossz érzések
töltötték el: ez a sólyom többé nem száll fel a Hagia Szophia
kupolái fölé. Aztán összeszedte magát, és ott, a köveken fel-
vágta a madár hasát az övéből kivett pengével. Az állat belső-
ségei feketélltek a spóráktól, a szervei széthasadtak és péppé
őrlődtek, szét sem lehetett választani őket, a zsigerek szétmál-
lottak.
Feyra gyorsan végiggondolta a helyzetét, sorra vette az ösz-
szes gyógyszert, melyet ismert, mindent, amit csak az övében
hordott. Semmi nem segíthet. Ha ott lett volna, jóságos ég,
bárcsak ott lett volna, amikor az úrnője megette a szőlőt, akkor
talán tehetett volna valamit! Az egyik kis üvegfiolában tartott
olyan faggyúgyöngyöket, amit ha megrág az ember, azonnali,
heves hányást és hasmenést okoz. Ám ha már az első tünetek
jelentkeztek, mit sem ért volna vele, a mérgezés megmutatko-
zása után már nincs mit tenni. Ráadásul, gondolta Feyra komo-
ran, Kelebeknek igaza volt, ha tényleg ott lett volna, Nur Banu
kirájaként meg kellett volna kóstolnia a szőlőt, és akkor most a saját
halálára is várhatna.
Feyra tovább gondolkozott. Az úrnőjének már késő, de má-
sokat talán még megmenthet. Az odaliszkek mind szépséges
szüzek, anyagi értéket jelentettek a szultán számára. Őket nem
fogják bántani.
– Menjetek ki, mind! – csattant rájuk, nézte, ahogy sorra tá-
voznak.
A csúnyácska, huszonöt éves Kelebek ott maradt. Feyra lel-
ki szemei előtt látta, ahogy a zsák elsötétül a víztől, és lesüly-
lyed, amíg a gedik sikoltozása el nem hal egy utolsó, bugybo-
rékoló kiáltással. Az ablakhoz lépett, a reggeli nap sugarai
megcsillantak egy finom aranydobozon. Lekapta a fejkendőjét,
és úgy beletekerte a dobozt, hogy a végén egy árulkodó sugár
sem verte vissza róla a fényét. Odadobta a lány kezébe.
 – Kelebek, fogd ezt a dobozt és – gyorsan átkutatta a térd-
nadrágját – ezt a három dirhamot!30 Hajózz át Perába! Hol lakik
az apád?
– Edirnében.31
– Add el a dobozt Perában, vegyél rajta öszvért, és ülj fel rá!
Lovagolj egyenesen Edirnébe, ne állj meg sehol! Aztán kérd
meg az apádat, hogy keressen neked egy jó embert a faluból,
aki feleségül vesz. A Topkapiban lejárt az időd.
– Hogy érted ezt?
– Az anyaszultána meg fog halni, és te adtad neki a mérge-
ző gyümölcsöt.
Kelebek remegni kezdett.
– Hogyan… de hát… én nem tudtam… – A fejét jobbra-
balra ingatta, nyögdécselve emésztette a hallottakat. – Nem
tudnád… biztos van… nincs valami az övedben, ami segíthet
rajta? – Kelebek és az ágyasok számára Feyra öve a varázslatos
csodaszerek tárháza volt, minden bajra gyógyírt nyújtott va-
lamelyik kis lepecsételt üvegcséje. Feyra a lány szemébe né-
zett, és megrázta a fejét.
Kelebeknek nem kellett több. Megfogta a dobozt, és elsie-
tett. Feyra felugrott az ágyhoz vezető lépcsőkre, és letépte a
függönyt. A félelem élessé tette a hangját.
– Ki az a Cecilia Baffo? – kérdezte.
Nur Banu szultána hímzett párnáin pihenve újra felnevetett,
kacagása azonban idegesen, hamisan csengett.

30
A 7. század után sokáig az iszlám világ fő ezüst pénzegysége volt.
31
Város Törökország északnyugati csücskében, régebben Hadrianopolisznak és
Drinápolynak is nevezték.
 – Tényleg fogalmam sincs, Feyra. Most már kérlek, add ide
az íróeszközeimet.
Feyra azonban nem moccant. Az úrnője nem tudta, hogy
beteg, nem emlékezett azokra a rettenetes percekre, amikor a
lepedőjén vonaglott és hánykolódott, azt azonban nagyon jól
tudta, ki az a Cecilia Baffo.
Feyra kéretlenül leült az ágyra, és egyenesen Nur Banu
szemébe nézett. Nagyon tisztán beszélt, kissé talán túl hango-
san is.
– Figyeljen rám, asszonyom! A szőlőket, a dogaressa ajándé-
kát megmérgezték a Bertalan fa spóráival. Amikor lenyeli a
spórákat, félóráig borzalmasan érzi magát, mintha a halál már
az ajtaján kopogtatna. Aztán hirtelen jobban lesz. A bőre kivi-
rul, a szeme csillog. Nem emlékszik a történtekre. A teste har-
col a spórák ellen, a kedélye még emelkedettebb is a szokásos-
nál a méreg ópiumtartalma miatt. Nagyjából egy óráig úgy
érzi, hogy majd kicsattan az egészségtől. Rendelek önnek egy
kis kecsketejet és kétszersültet, hogy lelassítsam a felszívódá-
sát. Ám hamarosan, nagyon hamar megint rosszul lesz, és
utána már nem fog tudni beszélni. Ennek tudatában szeretne
még mondani valamit? Van valami, amit elmondana? Akar
hátrahagyni valamilyen üzenetet a fiának, örökséget a család-
jának, van-e valamilyen utasítása a temetésével kapcsolatban?
Vagy – mondta jelentőségteljesen – esetleg fel kívánja fedni
Cecilia Baffo kilétét?
Az anyaszultána hátradőlt a párnáira, a szeme villogott.
– A pokolba a kecsketejjel és a kétszersülttel! Micsoda ba-
darság halálról beszélni ilyen gyönyörű napon! Megeszem a
reggelimet, Feyra. A genovai dogaressa pedig a barátnőm. Hal-
lani sem akarok többet erről az ostobaságról!
 Feyra bólintott.
– Tudom, hogy ebben a pillanatban nem hisz nekem, és
meg is értem. Az elméje sziporkázik, a testében pezseg az élet.
De nem tart sokáig, és nincs ellenszer. A méregnek nincs íze,
ráadásul beletelik némi időbe, míg hatni kezd, így ha a kósto-
lója időben érkezett is volna – ezt szégyenkezve motyogta el –,
akkor sem menthette volna meg. Páratlan méreg, nem lehet
harcolni vele. Gondolom, ezért szeretik annyira a genovaiak.
Most magára hagyom, a teste majd elmondja, amit én nem
tudtam.
Nur Banu szultána üvöltözni kezdett, de Feyra állta a sarat,
megedzette már a mestersége az ilyen viharokra. Az
anyaszultána haragja rettenetes tudott lenni, éppolyan félelme-
tes nő volt, mint amilyen kedves. Feyra a sokéves szolgálata
során egyszer sem vonta még ki maga ellen az asszonya harag-
ját, de ezt most megértette. Senki nem akarta elfogadni a ha-
lált.
Mindenféle reakciót látott már a hárem orvosaként: taga-
dást, haragot, rettegést. Néhányan azonnal megtörtek, és or-
vosságért könyörögtek. Közölnie kellett azokkal, akiknek a
mellében vagy méhében csomót talált, hogy nincs sok idejük
hátra, talán csak hetek, hónapok, évek. Az úrnője azonban dél-
re meghal, és ez felfoghatatlan volt. Tartotta magát a vádasko-
dás kitöréseivel szemben, miközben jól tudta, hogy nem ér-
demes ott maradnia. Az anyaszultánának el kell fogadnia az
igazságot, hogy aztán a megmaradt rövidke idejében elren-
dezhesse a dolgait. Feyrának végre eszébe jutott valami. Mint-
ha követ dobna a viharba, csendesen csak annyit mondott, mi-
kor Nur Banu elhallgatott, hogy levegőt vegyen:
 – Cecilia Baffo. – A név hallatán Nur Banu elhallgatott, csak
a zihálása hallatszott. – Amikor legjobban szenvedett, nem
tudta, mit beszél, nem a fiát hívta, nem is engem, hanem
Cecilia Baffót. Nyilván nagyon fontos önnek. – Feyra letérdelt
az ágya mellé. – Szorít az idő, asszonyom. Ha azt szeretné,
hogy megkeressem, vagy üzenetet adjak át neki, most mondja
meg! – Ismét talpra állt. – Egyvalamit ne felejtsen el! Én soha
nem hazudtam önnek. Ön viszont hazudott nekem. Tudja, ki az
a Cecilia Baffo. – Feyra magabiztosan beszélt. – És amikor ké-
szen áll, hogy elmondja, a szamahanéban32 leszek.
Lesietett az emelvényen, feltépte az ajtót, mögötte ott találta
mind az öt odaliszket, akik a kulcslyukhoz tömörülve hallgatóz-
tak.
– Menjetek az úrnőtökhöz! – vetette oda nekik, majd kisétált
a szobából, sietve továbbhaladt, míg már nem hallotta Nur
Banu dühös kiáltásait.
Átsétált a csendes udvaron a szamahanéba, a szertartáste-
rembe. Belépett, felment a félemeletre, mivel nők nem vehettek
részt a szertartáson. Leült az egyik díszes boltív alá, aztán be-
húzta maga mögött a selyemfüggönyt. Gondolkodnia kellett,
időre és magányra volt szüksége.
Lekukucskált a korlát felett. A mevlevi rend 33 dervisei ke-
ringtek éppen lent a csarnokban. A rend kilenc tagja forgott a
csoport közepén álló pap körül, fehér szoknyájuk tökéletes
körben szállt körülöttük, magas barna kalapjuk mintha meg se

32
A szamahane az a terem, ahol a szamát, a zenéből, éneklésből, szavalásból,
imából álló szúfi szertartást bemutatják.
33
A mevlevi rend a keringő dervisek rendje, rituális vallási táncukkal a tökéle-
tességhez, Allahhoz akarnak közelebb kerülni.
rezzent volna, mutatva forgásuk központi tengelyét. A lábuk
szinte hangtalanul pörgött a szamahane csempézett padlóján,
finoman kopogott, akár a csendes eső.
Feyra szinte transzba esett, a gondolatok úgy forogtak a fe-
jében, mint a keringő dervisek halk léptei. Ismerte a rend öltö-
zékének szimbolikáját: fehér szoknyájuk a halál színét jelentet-
te, magas barna kalapjuk, mely megnyújtott fezre34 emlékezte-
tett, a sírt jelképezte. Az öltözékük közelebb vitte őket a túlvi-
lághoz, a halál utáni léthez. Fehér a halál, gondolta, barna a sírkő.
A dervisek a halál hírnökei. Nur Banut nemsokára fehér lepe-
dőbe csavarják, és kriptába temetik, feje fölé követ helyeznek.
Feyra lába megmerevedett, a karja sajgott a kőkorláton. Vele
vajon mi lesz? Üldözőbe veszik, és börtönbe zárják majd, ami-
ért elkésett, és nem kóstolta meg a halálhozó gyümölcsöt az
anyaszultána előtt? Vagy azért, mert ezt követően nem tudta
kigyógyítani az úrnőjét a betegségéből? Neki is el kellene me-
nekülni, mint Kelebeknek? És az apja? Ő vajon közbenjárhatna
a lánya érdekében a szultánnál? Vagy együtt kellene elszökni-
ük? Vajon apja átvinné a tengeren, ahogy épp ma reggel gon-
dolta?
Feyrára hirtelen rátört egy régi emlék, egy olyan túlságosan
is élénk kép, mint amilyen a jelenben a mérgező gyümölcs
vagy beteg úrnője volt. Tisztán látta, ahogy hatévesen apja aj-
taja előtt játszik a porban a barátaival. Az egyik fiú elhozta a
búgócsigáját, és mintha a végtelenségig tudta volna pörgetni.
Feyra megérezte a varázslatot abban, ahogy a játék szinte lóg a
levegőben, alig mozdul, mintha láthatatlan mennyei szálak
tartanák. Végre a mozdulatlanság remegéssé változott, aztán

34
Rövid, henger alakú nemezkalap.
imbolygássá, majd a fehér csiga elgurult a gyerekek lábai kö-
zött. Feyra elkapta, újra meg újra megpörgette, amíg rá nem
jött a nyitjára. Míg a csiga az álló tengelye körül pörgött, a kis-
lány le sem vette róla a szemét, mintha ők ketten kővé der-
medtek volna, elbűvölte, hogyan mozoghat valami ilyen moz-
dulatlanul. A többi gyerek elszelelt, más játékot kerestek, rég
ráuntak a csigára, Feyra azonban ott maradt, csak bámulta,
izgatottan, szinte rettegve várt.
Most, tizenöt évvel később megértette a rettegésnek ezt a
csíráját. Arra várt, hogy a csiga elbukik, egyszerre vágyott is
erre a pillanatra, de félt is tőle, remélte, egy hajszálnyit még azt
remélte, hogy a búgócsiga örökre pörögni fog, pedig tudta,
hogy az lehetetlen. Most a derviseket nézte, azt várta, hogy
egyikük elesik, mikor a függönyt hirtelen elhúzták mögötte.
Megfordult, az egyik odaliszk volt az, és Feyra már akkor tudta,
mit fog mondani a lány, mielőtt megszólalhatott volna.
– Jöjj és lásd!
Feyra megmerevedett izmokkal felemelkedett, de még egy-
szer visszafordult a dervisek felé.
Még mindig keringtek. Nur Banu volt az, aki elesett.
 3. FEJEZET

– ÉN VAGYOK CECILIA BAFFO.

Feyra Nur Banu ágyán ült. Az anyaszultána megint elgyen-
gült, fehér bőre egészen besötétedett, az erei kidagadtak. A
méreg kezdett úrrá lenni a testén. Feyra akár azt is hihette vol-
na, hogy úrnője nincs magánál, ám az asszony élénken, világo-
san beszélt. A lány zavarodottan megrázta a fejét.
– Ezt hogy érti?
Az anyaszultána megpróbált kissé feljebb emelkedni a pár-
náin.
– Mit tudsz rólam?
Feyra visszamondta, amit Kelebektől hallott.
– Kalózok fogták el és hozták ide Szelim szultánnak, nyu-
godjék a Paradicsom Fényességében. – Feyra tudta, hogy a
török lovasokat az egész világon félik, a csatában legyőzhetet-
lenek, s kísérteties hujjogással vágtatnak le a domboldalakról
az ellenségre.
– Kalózok fogtak el. – Nur Banu halványan elmosolyodott. –
Igen, ezt terjesztettem el. Kalózok fogtak el; nos, ezzel még a felét
sem tudod a történetemnek, de még a negyedét, sőt, egyetlen
szikráját sem.
– Azt hittem, mindent tudok. – Feyra meghökkent, mivel az
elmúlt évek során annyi titkot megosztottak egymással.
– Beszélj a kettőnk nyelvén!
Feyra tudta, hogy az úrnője a föníciai nyelvre gondol. Ha er-
re a nyelvre váltanak, akkor tényleg súlyos titkot fog hallani.
Annál is súlyosabbat, mint mikor Nur Banu tizenkét napon át
takargatta a világ elől a férje, Szelim halálát, míg a fiát és örö-
kösét, a jelenlegi szultánt vissza nem hívták vidékről. Annál is
nagyobbat, mint mikor Feyra segített neki pénzt szerezni a
kincstárból, és több doboz aranyat juttatott el Mimar Szinán
építésznek, akivel Nur Banu mecsetet építtetett saját maga
számára. Annál is hatalmasabbat, mint mikor Feyra találkozó-
kat szervezett Nur Banu számára a világ különböző országai-
ból származó szövetségeseivel, hogy meggondolatlan fia poli-
tikai intézkedéseit megakadályozza, vagy enyhítse.
– Bonyolult nekem a föníciai nyelv.
– Feyra, nem föníciai: velencei.
A gyerekkorában eltévesztett szó most megtelt értelemmel.
Elámult.
Nur Banu nagyot sóhajtott.
– Igen, velencei vagyok. Hagytam, hogy mindenki elfeled-
kezzen róla. Kis híján magam is elfelejtettem, ki vagyok való-
jában. Az ottani életemben Cecilia Baffónak hívtak, Nicolò
Venier lánya voltam.
– Venier? – Feyra elismételte a nevet, mely Konstantiná-
polyban káromkodásnak számított.
Nur Banu elértette a hangsúlyt.
– Igen. A nagybátyám Sebastiano Venier, Lepanto admiráli-
sa, a velencei dózse.
Nem csoda, ha az anyaszultána azt akarta, hogy az emberek
elfeledkezzenek a származásáról. A velenceiek évszázadok óta
harcban álltak a törökökkel, elvették az aranyukat, megerő-
szakolták az asszonyaikat, még a szultánok sírját is megszent-
ségtelenítették. II. Mehmed koronáját velencei martalócok vit-
ték el a sírjából a rátapadt hajszálakkal együtt. A kalóz hódítók
legádázabbika, leggyűlöltebbike pedig épp Sebastiano Venier
volt, képletesen a Velence nevű csatahajó orrszobra. A dózse
nevét mindennap meggyalázták az utcasarkon osztogatott
röpiratokban, a képét elégették a sikátorokban. Mióta meg-
semmisítő csapást mért az ottomán flottára néhány évvel ko-
rábban Lepantónál, a szultán és az emberei éjjel-nappal bosz-
szúért lihegtek.
– Igen. Bizonyára észrevetted, hogy a fiam cseppet sem szí-
vel. Úgy véli, Velencét pártfogolom az intézkedéseimmel, mert
elfogult vagyok a régi hazám iránt. Ebben persze igaza van. –
Az anyaszultána kinézett az ablakon, a tekintete előtt azonban
most egy másik látkép lebegett. – Ó, Feyra, láttál már vízen
lebegő várost? Vagy olyan tornyokat, melyek lándzsaként tör-
nek a magasba, nem gömbölyödnek össze, mint a kupolák;
egyenes, nem görbe szablyákat? Láttál ékszerként csillogó
üveget, vagy olyan palotákat, melyek kemény köveit csipkefi-
nomságúra faragták? A fiam rettentő dolgokat forral Velence
ellen, és csak te akadályozhatod meg.
– Én?
– Igen, Feyra, te. Te vagy az én kirám, te közvetítesz köztem
és a világ között. És a világ nem ér véget ebben a városban. A
lehető legnehezebb küldetésre foglak elküldeni.
– Miért engem?
– Ahhoz, hogy ezt megértsd, el kell mondanom a történe-
temet. Cecilia Baffo néven születtem, Nicolò Venier és Violante
Baffo lányaként. Apám volt Párosz ura, a görög partoknál fek-
vő több ezer apró sziget, a Kükládok kormányzója a Velencei
Köztársaság uralma alatt. Habár akkoriban Velencében éltem,
1555 nyarát, ami az itteni időszámítás szerint 962, a szigeteken
töltöttem apámmal.
Huszonegy éve, gondolta Feyra. Az ő születése előtt.
– És onnan rabolták el?
 – Bizonyos értelemben igen. Hatalmas álarcosbált rendeztek
a pároszi palotában az eljegyzésem megünneplésére. Ridolfo
Falierihez akartak adni, egy rendkívül gazdag férfihoz, én pe-
dig a szövetségünk megkötésének éjszakáján szerelmes lettem.
– Tehát jó ember volt a vőlegénye?
– Egyáltalán nem. Zsémbes, kegyetlen vénember volt: az el-
jegyzésünk tisztán diplomáciai okokból köttetett. Nem, nem ő
rabolta el a szívem. A bálon megjelent egy tengerészkapitány,
a szultán ifjú kegyeltje, azért kötött ki a szigeteknél, hogy el-
látmányt vegyen fel. Egy óra leforgása alatt elrabolta a szívem.
A kalózok az ő emberei voltak; elkötöttük apám lovait, és a
partra vágtáztunk, csakhogy én szívesen mentem velük. Per-
sze annak is örültem, hogy a tenger elválaszt majd Ridolfótól;
annak viszont a gondolatát sem tudtam volna elviselni, hogy a
kapitány nélkülem hajózik el.
Feyra a lepedőt gyűrögette.
– Az apámat szerette… – Kijelentés volt, nem kérdés.
– Az apád volt az – erősítette meg az úrnője. Alaposan
szemügyre vette Feyrát. – És mire Konstantinápolyba értünk,
gyermeket vártam.
Feyra nem felelt. Észrevette, hogy az úrnője egyre nehezeb-
ben beszél; hallotta, hogy kezdenek összemosódni a szavai.
Levegőt is alig mert venni. Hallania kellett a folytatást.
– Ó, Feyra, én nem voltam olyan óvatos, mint te. Látom,
hogyan öltözködsz, mennyi fáradsággal takargatod a szépsé-
ged. Én nem óvatoskodtam. Besétáltam a Szultanahmetbe a
szép velencei köntösömben, göndör tincseimmel, szerelemtől
és gyermekáldástól ragyogva. Szép voltam akkoriban, Feyra,
az aranyhajammal, a gyöngyházfényű bőrömmel, a tengerkék
szememmel. Egyik nap, mikor a Bazárból sétáltam visszafelé,
Szelim szultán gyaloghintója haladt el mellettem. A szél fel-
lebbentette a függönyét, egy pillanatra összenéztünk. Több
nem is kellett. Az éjszakát már a háremben töltöttem Nur Banu
Afife néven, Cecilia Baffo pedig megszűnt létezni.
– És az apám?
Cecilia arcán keserű mosoly suhant át.
– Őrjöngött, üvöltött. Eljött a palotába, puszta kézzel betörte
az ajtókat, követelte, hogy adják vissza a szerelmét a meg nem
született gyermekével együtt. Az őrök lefogták, a szultán elé
vitték, ott pedig közölték vele, hogy ha fia születik, megölik,
nehogy később fellépjen a tőlem születő igazi örökösök ellen.
Maga a szultán addig nem hált velem, míg a gyermek meg
nem született. Kivárta a sorát. Rettenetes hónapok voltak azok,
Feyra, míg a gyermekem megszületését vártam.
– De lány lett, nem igaz?
Feyrának nem is volt szüksége Cecilia erőtlen biccentésére.
Hirtelen minden értelmet nyert: mindennapos látogatásai a
háremben, amióta csak az eszét tudta; az úrnője egyszer sem
kiabált vele egészen a mai napig; Nur Banu személyesen taní-
totta írni, olvasni, saját anyanyelvén beszélt vele; bátorította a
lány orvosi érdeklődését, hogy olyan tudást szerezzen, mely
más nőknek nem adatott meg.
– Apád rangot és elismerést kapott cserébe a belenyugvásá-
ért; és neki adtak téged is, a leányát, hogy békében felnevel-
hessen a városban. Megkímélték az életed két dologért cseré-
be: apád teljes hűséggel tartozik a szultánnak és minden örö-
kösének, és meg kellett ígérnie, hogy többé nem keres engem.
Nem is láttam őt, Feyra, attól a naptól kezdve. – Nur Banu
szeme üveges lett. – Mire megütköztünk Lepantónál a velence-
iekkel, az apád lett a török flotta admirálisa, a velenceieké pe-
dig a nagybátyám, a dózse. Ebből az ablakból néztem, Feyra,
erőltettem a szemem, úgy képzeltem, ellátok egészen a Pátrai-
öbölig, ahol a két flotta megütközött, ahol a szerelmem,
Timurhan és a nagybátyám, Sebastiano tűzzel és ágyúkkal tá-
madt egymásra a férjem, Szelim parancsára.
Feyrának most már közelebb kellett hajolnia, hogy hallja.
– Idővel újra boldog lettem. Megtanultam szeretni az én
uramat, a szultánt, na, nem olyan ifjonti szenvedéllyel, mint
apádat, inkább növekvő tisztelettel és az összetartozás érzésé-
vel. Kedves, jó ember volt, úgy különbözött a fiunktól, mint
naptól az éjszaka. Megtanultam, hogyan tehetem magam nél-
külözhetetlenné, és odaliszkből ágyas, ágyasból kádin.35 kádinból
első feleség lettem. Aztán elkezdtem kihasználni a hatalmamat
a Velence-párti politika előmozdítására. Amikor azonban a
férjem meghalt, mint tudod, mindennek vége lett. Nyilván
emlékszel, mennyire igyekeztünk Murád örökösödését biztosí-
tani, és most már azt is tudod, miért csak benned bíztam meg
ebben az ügyben. Pedig jobb lett volna, ha hagyom, hogy Mu-
rád versenytársai nyerjék el a trónt, mert a fiam velejéig go-
nosz, elemészti a Velence iránt – és persze irántam – érzett
gyűlölete.
Feyra most már teljesen bemászott az ágyba, a fülét egészen
közel emelte úrnője száraz, cserepes ajkaihoz. Az anyaszultána
egyik puffadt karját ölelőn átvetette Feyra testén, majd halvá-
nyan elmosolyodott, mint akinek hatalmas örömet szerez ez a
közvetlenség.
– Ne sajnálj! Az évek alatt titkon vigaszt lelhettem a gyer-
mekemben, az én fénylő napsugaramban, benned. A fiam nem

35
Egyik feleség a feleségek sorában.
tudja, ki vagy valójában, ő egy évvel utánad született, és az
udvarhölgyeim megtartották a titkomat. Itt tartottalak a köze-
lemben, és néztem, ahogy felcseperedtél. Olyan okos és bátor
lettél! Mindennap látom benned Timurhant. – Régi szerelmé-
nek neve felélénkítette, kissé megerősödött a hangja is. – Ígérd
meg nekem, hogy nem mondod el neki! Nem tudhatja meg,
mert ő is szerepet kapott a fiam szörnyű tervében. – Nehézke-
sen felemelte megduzzadt kezét, és megsimogatta Feyra arcát.
– Ha lehetne egy kívánságom, azt kérném, hogy bár ne lennél
ilyen szép. Szerencse, hogy el kell hagynod a várost.
Feyra megborzongott.
– Miért kell elmennem?
– A fiam kegyetlen tervet főzött ki Velence ellen… – a Feyra
arcára simított keze remegni kezdett. Feyra aggódva fogta meg
a csuklóját. A harag nem tesz most jót az úrnőjének, mert
ilyenkor a vér sebesebben áramlik, a lélek nyugtalanná válik
tőle, a spórák pedig mostanra a belső szervek körül tolonga-
nak.
– Nyugalom. Folytassa!
Nur Banu elhúzta a csuklóját, most az ujjait szorongatta –
pontosabban igyekezett lehúzni felpuffadt ujjáról az egyik
gyűrűjét, azt a kristálykarikát, amit még sosem vett le.
– Vidd ezt – mondta, a szeme kezdett leragadni, a beszéde
egyre jobban akadozott. – Mondd el nagybátyámnak, a dózsé-
nak, neki mondd el! Ha pedig menedékre van szükséged, ke-
resd meg azt a házat, melynek ajtaja felett arany tapintókörzőt
látsz! Lakik ott egy Szombat nevű ember. Ő majd segít.
Feyra anélkül vette el a gyűrűt, hogy rápillantott volna. Mi-
után a dózse nevét meghallotta, nem is igazán figyelt.
Félkönyékre támaszkodott, átjárta a rémület.
 – Mit mondjak neki?
Nur Banu üveges szemmel bámult maga elé.
– Hová vigyem a gyűrűt?
Cecilia Baffo szeme kikerekedett, majd lezárult. Behunyt
szemmel felelt.
– Természetesen Velencébe.
Feyra lehajolt, arcát közvetlenül az úrnője ajkai elé tette.
Még nem tudott anyjaként gondolni rá. Az anyaszultána felü-
letesen, de szabályosan lélegzett: még élt, de Feyra tudta, hogy
nem lenne értelme felébreszteni. Túl nagy megerőltetés lenne
beteg szívének.
Feyra kinézett az ablakon a tengerre, Velence felé. A nap
magasan járt az égen, a csónakok összegyűltek a Boszporusz-
nál. A lazúrszínű víz mintha valamilyen alkímiai csoda folytán
arannyá változott volna. A fényét kis fekete csónakok törték
meg; némelyik Perába ment, néhányan messzi partok felé in-
dultak. Micsoda szívtelenség, gondolta Feyra. Hogyan folyta-
tódhat a kereskedelem, hogyan vágyhatnak az emberek most
is selyemre, sóra, sáfrányra, mikor itt véget ér egy ember élete?
Feyra sokszor ült már haldoklók mellett, és tudta, hogy ha a
halálos ágyukból még közölni szeretnének valamit, azt ritkán
tudják tisztán és érthetően kimondani az utolsó leheletükkel,
bármit mondjanak is az ottomán mesemondók. Feyra csak re-
mélhette, hogy Nur Banu még egyszer megélénkül, mielőtt a
méreg végleg magának követeli; hogy a teste még egy elkese-
redett kísérletet tesz a Bertalan fa spóráinak legyőzésére. Azt
persze nem várhatja, hogy Nur Banu újra olyan összeszedett
lesz, mint az imént. Feyra hálás volt, hogy még meg tudta
hallgatni az anyja történetét – egyben a sajátját is –, most
azonban azt kell megtudnia, mit kér tőle az úrnője, és mit je-
lent a gyűrű.
Megforgatta az ujjára húzott gyűrűt a nap fényében. Gyö-
nyörű darab volt, igazi remekmű, tökéletes kristálykarika va-
lamiféle színes mintával. Csak most vette észre, hogy a foltok
valójában aprócska lovak, pontosan négy állat vágtatott az
üvegen. Szemügyre vette őket: a művészien megrajzolt ábrá-
kat zománccal vonták be a tiszta kristálypánton, a mester ecse-
te nem lehetett vastagabb a tű fokánál. Mindegyik ló más-más
színt kapott: volt köztük egy fekete, egy vörös, egy fehér és
egy epesárga színű. Még egy óra sem telt el azóta, hogy a
szamahanéban a szökés lehetőségét fontolgatta, most viszont
már tudta, hogy nem lenne képes magára hagyni a betegét.
Mindent tudnia kell. Az anyaszultána nem váratta sokáig.
– Feyra, Feyra… – hallatszott a halk suttogás.
Feyra ismét átkarolta az asszonyt.
– Jöjj és lásd! – Nur Banu lélegzete úgy bűzlött, mintha maga
a halál kúszna elő a szájából. – Jönnek!
– Kik? – kérdezte Feyra.
– A négy lovas.
Nur Banu elméje mostanra biztosan elborult. Lehet, hogy a
gyűrűre utalt, melyet az imént adott át Feyrának, vagy talán
arra a négy lóra, mellyel Párosz szigetéről szöktek el. Feyra
csendesen felelt.
– Nem, nem jönnek.
– De igen… Látom őket! A Halált hozzák! – Tengerkék sze-
me most meredten bámult előre.
– Nem jön senki – nyugtatgatta Feyra. – Ellátok egészen
Peráig, csak pár csónak úszik a vízen. Itt pedig, a szobában,
senki nincs, senki nem áll az ajtóban.
 – Nem hozzám jönnek – tiltakozott a haldokló. – Velencébe
tartanak! A nagy nyomorúság Velencébe vágtat! Átlovagolnak
a hullámokon, a fehér lovakon, pedig csak egyik fehér, a többi
más színű.
Feyra ismét lenézett a gyűrűre és az apró díszekre. Csak az
egyik lovat festették fehérre. „Csak egyik fehér, a többi más szí-
nű.” Lehet, hogy az úrnőjének nem ment még el az esze?
– Mit jelentenek? Mit hoznak a lovak?
– Jöjj és lásd, Jöjj és lásd, Jöjj és lásd.
Feyra olyan közel hajolt, amennyire csak tudott.
– Itt vagyok, úrnőm.
Nur Banu hirtelenjében felült, hangjának ereje meghazud-
tolta teste állapotát.
– És mikor felnyitotta a harmadik pecsétet, hallám, hogy a harma-
dik lelkes állat mondá: Jőjj és lásd. Látám azért, és ímé egy fekete ló;
és annak, a ki azon üle, egy mérleg vala kezében. És hallék a négy
lelkes állat közt szózatot, a mely ezt mondja vala: A búzának
mérczéje egy dénár, és az árpának három mérczéje egy dénár; de a
bort és az olajt ne bántsd.
Visszazuhant a párnákra, újra csak suttogott.
– Meg van írva. Meg van írva a Könyvben.
Feyrának pattanásig feszültek az idegei. Ettől nem lett oko-
sabb. Az anyaszultána vesztegeti az idejét. Nemsokára képte-
len lesz megszólalni is, most pedig valami borról meg olajról
szóló verseket idéz?
– Milyen könyvben?
– Évek óta nem olvastam. Itt nem engedték. A Könyvben, a
Szentírásban. Az beszél a Nagy nyomorúságról. Jöjj és lásd, jöjj
és lásd, jöjj és lásd!
 A szeme kimerevedett, és Feyra tudta, hogy az
anyaszultánának már nincs sok ideje hátra. Másik kérdéssel
próbálkozott.
– Mit tehetek én?
– Timurhan viszi az első lovat, a feketét, a hajóján. Menj ve-
le, akadályozd meg! Őt követi hamarosan a vörös. Mikor eljön
a harmadik ló, a fehér, a hódító, Velence eltűnik a föld színé-
ről. Aztán a sárga ló lesz minden föld királya; mert ez a legret-
tenetesebb, amit mindenki fél.
– Ki a sárga ló?
– A Halál.
A szó visszaverődött a csendes teremben. Úgy tűnt, ez volt
a vég: az utolsó szó. Ám az anyaszultána elfordította a fejét a
párnáján, és Feyra szemébe nézett. Teljesen tisztán beszélt.
– Én most meghalok?
Feyra úgy érezte, mintha lenne valami a torkában, mintha
egy hatalmas hideg kő állná el a hang útját. De még sosem ha-
zudott az úrnőjének.
– Igen.
Az anyaszultána vékonyka, félős hangon, akár egy kislány,
mintha ő lenne a gyermek, és Feyra az anya, megkérdezte a
lánytól:
– Fájni fog?
Feyrának eszébe jutott, hogyan nézett ki három órával a
megfertőződés után az a sólyom, melyet ő etetett meg a Berta-
lan fa spóráival. Arra gondolt, milyen lesz majd Nur Banu egy
óra múlva, a szervei mintha pépessé őrlődnének, ahogyan a
sólyoméi. Bármennyire is fájt, anyjához intézett utolsó szavai-
val hazudnia kellett.
– Nem – mondta. – Semmit nem fog érezni.
EGY ÓRA MÚLVA FEYRA meggyőződött róla, hogy az úrnője
meghalt.
Az anyaszultána tágra nyílt szeme előremeredt, a bőre fol-
tokban megfeketedett, mintha véraláfutásos lenne. A lány le-
zárta a Velencét ringató tenger kékségét idéző szemeket, aztán
lábujjhegyen kiosont a szobából.
Feyra tudta, hogy ideje megkeresni az orvost. Visszabotor-
kált a Megtisztulás Szökőkútjának Csarnokába. Amikor leg-
utoljára itt járt, teljesen rendezettnek tűnt az élete. Mostanra
bizonytalanná vált a jövője, ráadásul pár óra leforgása alatt
megtalálta és elveszítette az anyját.
Elküldte az egyik fekete eunuchot az orvosért, ám mikor az
öreg megérkezett, nem sokkal nézett ki jobban, mint szegény
anyaszultána: elszürkült, remegett, a turbánja félrecsúszott a
fején. Feyra meghajolt.
– Úgy tűnik, mester, már tudja, mit szeretnék elmondani.
Hadzsi Musza úgy nézett rá, mint aki meglátta a feneketlen
mélység sötétségét.
– Feyra, el kell mondanom, hogy apád veszélyben van. Ne
engedd, hogy kihajózzon!
– Az apám? De én azt szerettem volna mondani, hogy az… –
szünetet tartott – az úrnőm elhunyt. Hát nem tudta?
Az orvos mintha meg sem hallotta volna.
– Máris túl sokat mondtam. Ne hagyd kihajózni! A rakomá-
nya veszélyes. Meg fogja ölni.
Feyra megmerevedett.
– A rakománya? Mit szállít az apám? – A veszteség és zűr-
zavar teljesen összetörte, émelygett a célozgatásoktól és rejtvé-
nyektől; a hangja élesen csengett. – Mondja el világosan, most
azonnal!
 A tanára és mentora, a nagy Hadzsi Musza láthatóan össze-
húzta magát előtte. Hátrálni kezdett.
– Már így is túl sokat mondtam. – A keze a szája elé rebbent.
– Azt mondtad, haldoklik az úrnőd?
– Meghalt.
A hír cseppet sem érdekelte az orvost, pusztán részletkér-
dés volt.
– Akkor, Feyra, menj haza most rögtön! Ne legyél itt, amikor
felfedezik! És vidd el innen az apádat, ne engedd, hogy kihajóz-
zon!
– Várjon!
Az orvos már távolodott.
– Így is túl sokat mondtam. Már ezért is a fejemet vehetik.
Ha folytatom, halott ember vagyok.
Feyra az iszkoló mesterét nézte, tudta, hogy most látta utol-
jára.

MIVEL JOBB ÖTLETE NEM VOLT, Feyra átsétált a csendes udvaron

a palotakapuk irányába. Az anyja azt mondta, menjen el
Timurhannal az útra. A mentora arra utasította, hogy ne en-
gedje kihajózni az apját. Mindketten a rakományát emlegették.
Nur Banu szerint a fekete lovat viszi, Hadzsi Musza pedig arra
figyelmeztette, hogy ez a valami meg fogja őt ölni. Feyra hirte-
len nagyon fiatalnak érezte magát. Szeretett volna bemászni
Timurhan ölébe, meghúzni a szakállát, mint kiskorában, és
megkérdezni, mit tegyenek most.
Mikor a szultán szállása elé ért, hallotta odabentről az ural-
kodó zengő hangját. Meggyorsította a lépteit, mintha Murád
kiléphetne a szobáiból, és lecsaphatna rá, amiért hagyta meg-
halni az anyját. Ha azonban jobban figyelt volna, ha nem sie-
tett volna annyira, egy másik férfi hangját is kihallhatta volna.
Talán felismerte volna ezt a másik hangot is: a szultán az
apjával tárgyalt.
 4. FEJEZET

III. MURÁD SZULTÁN HATALOMÁTVÉTELE híven mutatta, hogyan

szándékozott uralkodni.
Mikor visszatért Manisából, hogy elfoglalja a trónt, elren-
delte öt öccse megöletését, akiket az apja más feleségeknek
nemzett. Az örökösödéshez immár kétség sem férhetett; Mu-
rád húszévesen, fiatalon, telve energiával, trónbitorlók nélkül
készen állt, hogy megvalósítsa elvetemült terveit.
A kizlár aga szerint, akivel épp az imént értekezett, anyja
mostanra bizonyára halott. A kettejük közötti kötelék mosta-
nában túl szorossá, sőt, fojtogatóvá vált, de többé nem kell el-
viselnie a szultána közbeavatkozását.
Ráadásul úgy rendezte, hogy a genovaiak végezzék el a
piszkos munkát. Az ő keze tiszta maradt; mert igaz, hogy a
nép kedvezően fogadta az öccsei eltüntetését, nem is vártak
mást egy erőskezű uralkodótól, ám a sokak által szeretett any-
ja megölésével kissé túllőtt volna a célon. Mesteri fogás volt a
genovaiakra kenni a dolgot. Anyja gedikjét megfojtatja majd a
hanyagságáért, aztán haragja lecsap a genovaiakra, akik véle-
ménye szerint túl nagy helyet foglalnak el a Galata-
toronyban36 és a környező nyomornegyedben felvert szálláshe-
lyeiken. Így nemcsak teljes tiszteletadással gyászolhatja az
anyját, de jogosan sújthat le az idegenekre is. A gyűlölet pedig
kifejezetten jól jön a legújabb külpolitikai húzásához, melynél
nagyszerűbbet, merészebbet még nem kísérelt meg uralkodó.

36
Középkori kőtorony Isztambul Galata körzetében, az Aranyszarv-öböltől
északra.
 A szultán a trónjából szemügyre vette az engedelmesen
ácsorgó férfit, az ismert világot ábrázoló márványtérképen,
mely a roppant fogadóterem padlóját díszítette. A férfi, na-
gyon is helyénvaló módon, a tengerben állt.
Ez a férfi annak idején teljes hűséget esküdött az apjának,
Szelimnek és minden örökösének. Akkor egy időre admirális
lett, most, a békeidőben viszont egyszerű tengerészkapitány.
Nos, a vén róka megint admirális lehet. Ettől a gondolattól a
szultán nemes lelkűnek érezte magát, és ezt az érzést – ahogy
a hatalomét is – kifejezetten élvezte. A vén tengeri medve még
egyszer utoljára harcba szállhat. III. Murád nemsokára behajtja
a tartozást.
Mikor kiadta a kapitánynak az utasításokat, úgy érezte, má-
sodpercre pontosan meg tudná mondani, mikor értette meg
Timurhan, hogy erről az útról nem fog visszatérni. Ez az em-
ber, aki gyerekkora óta az ottomán birodalom feltérképezett
tengereit és ismeretlen vizeit szelte, most utolsó útjára indul.
Murád élvezte a pillanatot. Ez is hozzátartozott a képhez: az
aranyló szoba, a hatalmas márványtérkép, a süketnéma fehér
eunuchok kísérete, akiknek az ő parancsára szúrták át a dob-
hártyáját, és tépték ki a nyelvét. A ruhája, az őt körbevevő pa-
lota, a nőkkel teli hárem, akik közül kedve szerint válogathat.
A legjobb az egészben mégis a hatalom volt, hogy szabadon
elveheti egy ember életét, aki mindezt kénytelen elfogadni. És
a kapitány tényleg elfogadta.
Timurhan bin Junusz Murád tökéletesen megfelelt a fel-
adatra: mindenkinél jobban ismerte a tengert, harcolt Lepan-
tónál, és épp elég embertelenséget látott a tengeri csaták leg-
nagyobbikában ahhoz, hogy gyűlölje a velenceieket és a dózsé-
jukat. Ráadásul csak egy családtagja volt, akinek a felügyeletét
Murád boldogan magára vállalja.
– Jó orvosunk elvégezte a dolgát, talált egy áldozatot az
egyik szentélyünknél, a városon kívül. A fehér eunuchok gon-
doskodnak róla, hogy ma éjfélkor a kikötőbe érkezzen a rako-
mányod. Velencei hajón utazol majd, amit még Lepantónál
fogtunk el. A neve Il Cavaliere.
A szultán hangját hallva azt hihette volna az ember, hogy
megjárta Lepantót. Valójában azonban Timurhan vett részt a
csatában, amely épp ennek a hadihajónak az elfogásával vég-
ződött. A Kalóz. A név neki is éppannyit jelentett, mint Mu-
rádnak. A szultán, aki anyja történetének minden részletéről
tudott, remekül szórakozott rajta. Szerette a véletlen egybeesé-
seket: azt az érzést keltették benne, hogy Allah támogatja őt.
– Elviszed a hajót Velencéig, és ott vársz.
Felemelkedett a trónjából, és hangtalanul átsétált a térké-
pen, aranypapucsában végigjárta a hajó útját. Amikor elért a
Velencét jelölő márványhoz, szándékosan átgázolt a városon.
Jó érzéssel töltötte el, hogy bemocskolhatja a lábával.
– Amikor eléred a lagúna száját – most épp ezen a ponton
állt –, várd meg, míg vihar tör ki! A zuhatag védelme alatt a
velencei hajó jó eséllyel elsuhanhat a karanténsziget mellett. –
Az apró darab szárazföldre mutatott a térképen, mely alá azt
írták: Vigna Murada. 37 – Ha elkapnak, negyven napig fogva tar-
tanak, és akkor minden elveszett. A tengerészeket bezárják, a
rakományt megmossák, és kifüstölnek belőle minden kórt.

37
Kis sziget Velencétől 3 km-re északkeletre. A Velencébe tartó hajósoknak 40
napot kellett itt tölteniük, hogy megelőzzék a betegség bejutását a városba.
Innen (a 40 olasz megfelelőjéből, a quarantából) ered a karantén szó.
Mondanom sem kell, hogy ebben az esetben a kísérletünk ku-
darcot vallana. Úgyhogy egyenesen a Szent Márk-medencéhez
vidd a rakományt, épp a dózse palotája elé. Pontosan itt – a
papucsával mutatta a helyet – kell kirakodnod.
A szultán addig hallgatott, míg azt nem érezte: a másiknak
nincs ellenvetése. A tengerészkapitány, amilyen mamlasz, en-
gedelmesen követte.
– Ekkor továbbhajózol ennek a szigetnek, a Giudeccának 38 a
szél alatti oldalára. Ott biztonságban meghúzhatod magad a
Santa Crocéban. – A szultán biztosra vette, hogy Timurhan
nem érti a szent név jelentőségét, de azért inkább elharapta
kissé a szavakat. – Itt kapsz fedelet, menedéket, segítséget, táp-
lálékot. Utána biztonságban visszahajózhatsz Törökországba –
hazudta szemrebbenés nélkül.
A tengerészkapitány a térképet nézte a lába alatt, hallgatott.
A szultán megszokta, hogy a jelenlétében senki nem beszél, ez
a hallgatás azonban már annyira elhúzódott, hogy kezdte
bosszantani. Aztán az jutott eszébe, hogy ez a férfi, aki az ap-
jával már találkozott, de vele még soha, nyilván megrémült a
hatalmától és személyiségétől. Örült neki. Anyja, Allah rohasz-
sza meg, mindig azt mondta, hogy úgy különbözik az apjától,
mint naptól az éjszaka. Persze, hogy tart tőle ez az ember. Mu-
rád nem az apja. Szelim gyengekezű volt, kedves és irgalmas,
pipogya korhely.
– Beszélhetsz – közölte a tengerészkapitánnyal nagylelkűen.
Timurhan bin Junusz Murádot azonban egyáltalán nem ré-
mítette meg a szultán. Gonosz kiskölyöknek gondolta, aki még
arra sem méltó, hogy elhunyt apja csizmáját lenyalja. Azért

38
Velence központjától délre fekvő hosszúkás sziget, a város része.
hallgatott, mert megpróbálta elfogadni ezt az utolsó csapást,
melyet a sors rámért.
Timurhan megszokta a veszteséget. Megtalálta a nőt, akit
szeretett, és aki viszontszerette őt, de ennek a szultánnak az
apja elvette tőle. Belevetette magát a tengerészkedésbe, Lepan-
tónál magas rangra jutott, de elvesztette a flottáját. Már csak
Feyra maradt neki, most pedig őt is el fogja veszíteni. A hely-
zet iróniája sem kerülte el a figyelmét. Mikor a lánya megszü-
letett, hűséget kellett esküdnie Szelimnek és minden örökösé-
nek cserébe azért, hogy hazavihesse a gyermeket, és békében
felnevelhesse a városban. E miatt az eskü miatt áll most itt,
ebben a teremben, és fogadja el azt a küldetést, ami elválasztja
majd a lányától. Végre megszólalt, kimondta azt az egyetlen
kérdést, ami gyötörte.
– Ó, szemem fényessége és szívem öröme, mi lesz Feyrával?
– Ó, igen, a te okos leányod. Igen, nagyon okos lány – felelte
a szultán, visszagondolva a kizlár agával folytatott sokatmondó
beszélgetésükre. – Máris tudja, amit nem lenne szabad.
Timurhan maga elé emelte mindkét tenyerét, mintha vala-
miféle ütést próbálna elhárítani.
– Uram, tudom, hogy túl iskolázott, ha azonban kegyelmes-
sége nem bánja, hadd maradjon édesanyja szolg…
A szultán félbeszakította.
– Anyám már eldöntötte, melyik oldalra áll ebben a harc-
ban, így már nem lesz szüksége a lányodra.
– De…
– Csillapodj! Nem helytelenítem a leányod orvosi ismerete-
it, melyekről magam is csak elismerően tudok nyilatkozni.
Nem, az okos feleség kincs. Emellett még szép is, ezt a tényt
pedig, mint azt észrevettem, nagy gonddal igyekszik leplezni.
 Timurhan rettegve tette fel a kérdést:
– Mire céloz?
– Arra, hogy a birodalmamnak tett szolgálataid elismerésé-
ül személyesen vigyázok majd rá. Úgy döntöttem, hogy Feyrát
abban a becsben részesítem, hogy a háremembe fogadom
kádinomnak…
Timurhan csapdába esett. Hogyan fedhetné fel, hogy Feyra
a szultán féltestvére, hogy ő, a szerény tengerész annak idején
Murád anyjával hált? Azonnal fejét venné neki is, és valószí-
nűleg Feyrának is. Hajoljon meg, és fogadja el a kegyet, hogy ő
halálos küldetésre megy, miközben Feyra biztonságban és jó-
létben él, de naponta el kell viselnie öccse erőszakos közeledé-
sét?
Valójában azonban nem volt más választása. Meghajolt.
A szultán mosolyogva nézte, ahogy az ajtóhoz sétál.
Timurhan alábecsülte őt, mint annyian mások is. Nem Feyra
volt az egyetlen, aki olyasmit tudott, amit nem lett volna sza-
bad.
Murád tudta, hogy Feyra a nővére, de egyáltalán nem érde-
kelte.

TIMURHAN ÁTSÉTÁLT A TOPKAPI-PALOTÁN, tudva, hogy utoljára

szeli át az udvart. Amikor a háremhez ért, most is arra gon-
dolt, amire oly gyakran: hogy vajon ő odabent van-e. Az ajtót
mindig zárva találta, s fekete eunuchok őrizték.
Kivéve a mai napon.
A külső és belső ajtókat is kinyitották. Vonakodva, mintha
még a férfiúi tekintete is tiltott behatoló lenne ezen a területen,
benézett a nyitott ajtókon keresztül az apró udvarra, ott egy
újabb nyitott ajtó mögé. Odabent egy asszony feküdt a párnái-
ra dőlve. Tökéletes mozdulatlanságban hevert, a bőre elszíne-
ződött, láthatóan meghalt. Amikor azonban Timurhan ráné-
zett, felpattant a szeme, amely éppolyan kék volt, mint a ten-
ger.
A kapitány hirtelen visszazuhant huszonegy évet az időben,
amikor ez a kék szempár elbűvölte Párosz szigetén. Összenéz-
tek, és ez a szempár meggyőzte őt, hogy vigye magával, lova-
goljon el vele a hajójáig, lopja be Konstantinápolyba. Ismét
belenézett ugyanazokba a szemekbe, még egyszer utoljára,
mikor pedig rájött, hogy a véget látja, nem pedig a kezdetet,
elfordult.
 5. FEJEZET

FEYRA KÉSŐBB NEM IS EMLÉKEZETT RÁ, mit ettek vacsorára aznap

este.
Elkészítette a különféle étkeket, az asztalhoz vitte őket, mi-
kor kezdett besötétedni, meggyújtotta a rézlámpát, kitette a
késeket és csészéket. A falatokat a szájához emelte, de nem
érzett ízeket.
Főzés közben újra meg újra sorra vette az előtte álló lehető-
ségeket. Felfedhet mindent az apja előtt, kiadhatja haldokló
anyja titkát, vagy elhallgathatja, engedve a kérésének. Amikor
elfoglalta a helyét az asztalnál, szemközt az apjával, még min-
dig nem döntötte el, mit tegyen. Csak abban volt biztos, hogy
nem hagyja el Konstantinápolyt. Ha az anyja elment, és az apja
is nagy útra készül, neki csak a város marad.
Feyra alaposan szemügyre vette Timurhant. A férfi nyugta-
lannak tűnt. A lány a barna, cserzett arcba bámult, melyet
megedzett a tengeren eltöltött négy évtized, nézte az olajjal
hegyesre formázott, foltokban őszülő szakállát, a borostyán-
szín szempárt, melynek mását a tükrében is viszontlátta. Az
apja most is ott ült, ahol máskor, ha otthon volt, a polírozott
asztal fejénél, a rácsos ablak előtt, mely fénykeresztekből és
négyszögekből rajzolta ki a családfő alakját. Timurhan hallga-
tott, alig evett többet, mint Feyra.
Feyra tisztelte az apját, mindig szót fogadott neki, ahogy
egy rendes lányhoz illik, sőt, őszintén szerette. De azért egy
kicsit tartott is tőle. Timurhan szigorú apa volt. Féltékenyen
őrizte a lánya erényét, ennélfogva jóváhagyta óvatos öltözkö-
dését is. Ha Feyra szembeszegült vele, akkor megverte – ami-
ért persze a lány nem neheztelt, hiszen melyik apa nem veri
meg a lányát? –, ha örömet szerzett neki, megcsókolta. Az
utóbbi időben azonban, mikor a vacsoránál Feyra elejtett va-
lamilyen megjegyzést, vagy a munkájáról beszélt, alig észre-
vehető változást érzett, mint mikor megfordul a dagály, és a
víz apadni kezd. Valamiféle tiszteletet vett észre az apja sze-
mében, sőt, egy csöppnyi félelmet.
Új hatalma a tudásából fakadt. Egyszer-kétszer Timurhan
kikérte a véleményét orvosi ügyekben, olykor még engedett is
a lányának, akár a legénység jelenlétében is. Múlt éjszaka pél-
dául, mikor csak könnyű vacsorát fogyasztottak, Timurhan
több kérdést is feltett neki a betegellátásról, valamint arról,
hogyan lehet megfékezni a súlyos kór terjedését, ha fertőzött
személy van mások közvetlen közelében. Feyra azonban érez-
te, hogy vonakodva kéri ki a véleményét. Látta Timurhanon,
hogy nem tetszik neki ez a változás, veszteségként éli meg.
Feyra úgy döntött, elmond az apjának valamit, amivel még
nem árulja el az anyja titkát, viszont megkönnyítheti magának
a döntést.
– Az úrnőm halott.
A szavak úgy hullottak le és gördültek szét a csendben,
mint az asztalra dobott üveggolyók.
Az apja szeme kissé megrezzent.
– Sajnálom – felelte.
Ez az egyetlen szócska is elég volt Feyrának ahhoz, hogy rá-
jöjjön: apja már tudta. Sőt, apja tényleg sajnálta, szomorú volt,
még mindig szerette az anyját. Többre nem is volt szüksége.
Feyra nagy csattanással leejtette a tányérját, és térdre esett apja
mellé.
 – Apám, mit tegyek? A végén már félrebeszélt, mindenfélét
mondott… visszamenjek holnap?
Timurhan a kezébe vette a lánya arcát.
– Feyra. Én holnap tengerre szállok. Te pedig visszatérsz a
hárembe, mint a szultán kádinja. – Nem tudott a lánya szemébe
nézni.
Feyrának a fejébe szállt a vér. Ezerféle érzelem kerítette ha-
talmába, de a legerősebbnek a harag bizonyult. Minden igye-
kezete, amiért felnőtté válása óta nap mint nap küzdött, fölös-
leges volt!
A szultán átlátott a fátylakon.
Már az is rettenetes lett volna, ha megismétli az anyja sor-
sát, ám Feyra esete még annál borzasztóbb: a testvére felesége
lenne, ami éppúgy sértés a természet, mint a nőiesség ellen.
Megragadta az orcáját tartó kezeket.
– Nem, apám – jelentette ki határozottan, aztán a hangját el-
lágyította az esdeklés. – Ezt nem engedi meg, ugye?
Timurhan megenyhült, most már lánya szemébe nézett, hir-
telen választ kapott a kérdéseire. A szultánnak a drága lányá-
ért cserébe fogadott hűséget. Ha azonban egyébként is elveszí-
ti Feyrát, mit ér a hűségesküje vagy az élete? Nem megy el erre
az őrült küldetésre. Elviszi Feyrát, elviszi a hajót a rakomány
nélkül, és elhajózik valahová, ahová a szultán nem követheti.
Talán Pároszra mennek, az ő személyes földi paradicsomá-
ba. Még most is érezte a citromfák illatát, mint mikor lóháton
elszáguldott mellettük a tenger felé, a gyönyörű Cecilia Baffo
nyomában. Izgatta, hogy a lány gyorsabb nála. Most őt is ma-
ga előtt látta, ahogy megfordul, kineveti őt rémülten, kalando-
san, fülig szerelmesen.
 Lenézett az arcra, melyet most a kezében tartott, arra a pá-
ratlan szépségre, amit ritkán lehetett kendőzetlenül látni.
Feyra annyira hasonlított az anyjára, mégis annyira más volt.
A kezét markoló ujjakon felismerte Cecilia gyűrűjét. Annyi
mindent szeretett volna kérdezni, és Feyra annyi mindent me-
sélhetett volna, erre azonban most nem volt idejük.
– Nem engedhetem. Szedd össze a holmidat! Azonnal in-
dulnunk kell, mielőtt lemegy a nap.
Feyra felállt, hozta a köpenyét, felkötötte a gyógyszeres
övét. Egy szempillantás alatt elkészült.
– Kész vagyok – szólt. Ma éjjel nem kell elfednie magát,
nem lesz szüksége a gyötrelmes, hasztalan álcájára. Apjára
nézett, egymásra mosolyogtak.
Mikor azonban Timurhan kinyitotta az ajtót, a mosoly le-
hervadt az arcukról.
Az ajtó előtt a kizlár aga állt, hatalmas termete elfogta a le-
menő nap fényét.
– Junusz Murád kapitány – mondta különös, magas hang-
ján. – Azért jöttem, hogy elkísérjem a hajójához, a legénység
már várja. Hölgyem – fordult Feyrához –, pihenjen le! A meg-
bízottaim őrizni fogják az ajtót, és hajnalban a hárembe kísérik.
Nem volt mit tenni, Feyra elbúcsúzott az apjától, olyan szo-
rosan egymáshoz préselték az arcukat, hogy könnyeik össze-
keveredtek, és addig integetett, míg a kizlár aga be nem fordult
a sarkon. Tartotta magát, míg a férfi el nem tűnt a szeme elől,
majd összeesett az őrök lábánál, az ajtó előtti járdán.
Pontosan ott, ahol annak idején a búgócsigát pörgette.
 6. FEJEZET

FEYRA A SÖTÉTBEN FEKÜDT, s a kristálygyűrűt forgatta az ujján.

Már nem gyötörte a bizonytalanság; pontosan tudta, mit kell
tennie. Csak a megfelelő pillanatra várt. Várakozás közben
olykor fordított egyet az ujjára húzott kristálykarikán, mintha
a szívverését számolná, amíg el nem jön a tettek ideje.
A gyűrű még csak néhány órája volt az övé, ám máris hozzá
nőtt. Mindig egy negyed fordulatot csavart rajta, így mindig
másik ló került felülre: fekete, fehér, vörös, sárga. Eltöprengett,
vajon az anyja is játszott-e így a gyűrűvel.
Az anyja.
Nur Banu minden szempontból anya volt Feyra számára,
csak nevében nem. Meg is gyászolta, miután elmúlt a kezdeti
megrázkódtatás; a kapcsolatukat azonban nem kellett átértel-
meznie. Szeretetet és tiszteletet adtak és kaptak, megölelték,
bátorították egymást, több időt töltöttek együtt, mint amit a
lányok az anyjuktól várhatnak. Az utolsó borzalmas órákban
minden szükséges szó elhangzott, a többit pedig kimondatla-
nul őrizte az elmúlt húsz év. Feyra csak azt az egyet sajnálta,
hogy anyja nem tudott többet mesélni a lovasokról. Még a fe-
kete lóról sem, amit apjának kell Velencébe vinnie, sem arról,
hogy mi lesz az ő feladata. Odakint elcsendesedett az utca.
Eljött az idő.
Feyra nesztelenül felkelt, akár a macska. Nem kellett felöl-
tözködnie, mivel le sem vetkőzött; de azért a kalapja alá tűzött
egy teljes arcot fedő fátylat. Most nem a szépségét rejtegette,
hanem a kilétét.
 Hangtalanul kinyitotta az ablakszárnyat és az áttört öntött-
vas árnyékolót, mely előtt aznap reggel állt. A kizlár aga nem
tartotta szükségesnek, hogy a ház mögé is őrt állítson. Csende-
sen lehuppant az istálló tetejére, ahová a szomszédok éjszaká-
ra bezárták a kecskéiket. A szerencsétlen jószágok mekegni
kezdtek, mire Feyra rémületében levegő után kapott, beszip-
pantva az állatok bűzét, majd lemászott a sötét sikátorba. Ello-
pakodott a sarokig, látta, hogy az utca teljesen kihalt, futásnak
eredt, meg sem állt a kikötőig. Mikor megpillantotta az egy-
máshoz zsúfolt fa hajótestek százait, a rudak és árbocok sorát,
melyek úgy meredtek a holdvilágos égre, mintha csak az ő
szökésének megakadályozására felállított ellenséges dárdák
volnának, torkába ugrott a szíve. Honnan tudhatná, melyik az
apjáé? Timurhan minden útra másik járművet kapott. És ha
már ki is hajózott?
Kétségbeesetten vándorolt végig a kikötőben, leolvasta a
hajókról a szeleburdi, fellengzős neveket, melyeket tulajdono-
saik ostoba hencegésből, a biztos győzelem tudatában adtak
nekik. Talán fel kellene lopóznia valamelyik hajóra, bárme-
lyikre, hogy szerencsét próbáljon a találomra kiválasztott le-
génységgel? Vagy inkább osonjon haza észrevétlenül, ébredjen
a saját házában, majd vitesse magát a hárembe? Inkább lenne
egy férfi játékszere, semmint húszé, ám ez a férfi a testvére,
ráadásul szörnyeteg. Nem volt választása.
Épp készült hátat fordítani a kikötőnek, mikor az egyik ha-
jón, mely egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a többi, arannyal
festett nevet vett észre: Il Cavaliere. Nur Banu megismertette
vele a saját nyelvének betűit, a két szó velencei nyelven annyit
jelentett: a lovas.
 Feyra elbújt egy rakás hordó mögé, és várt. A hajóhidat már
leeresztették, a mólóra egy sor fáklyát állítottak, megvilágítva
a hajóhoz vezető utat. Látta, hogy két tengerész, apja emberei,
különböző felszereléseket és ellátmányokat visznek a kikötői
rakodóból a hajóra. Eljátszott a gondolattal, hogy felfedi előt-
tük a kilétét, és megkéri őket: vezessék az apja kabinjába, ám a
tudat, hogy apja valószínűleg a kizlár agával van, jobb belátásra
térítette.
Inkább a tengerészeket és a mozgásukat tanulmányozta:
előre-hátra, előre-hátra. Gyerekkora óta játszott hajókon, ren-
geteg hajó rakterében indult már felfedező körútra, elbűvölték
az ott talált rakománnyal teli hordók és dobozok. A raktérbe
általában a fedélzeti lejárón keresztül lehetett lejutni, Feyra
nem is emlékezett rá, hogy ehhez hasonlóan megépített hajót
látott volna korábban. Ezen a velencei kereskedelmi hajón
ugyanis a raktér fedele a hajótest oldalán volt, és egyenesen a
levegőbe nyílt, így a kikötőből közvetlenül be lehetett pakolni
a rakományt a dupla ajtókon keresztül, melyek jócskán a víz-
szint felett záródtak. A hajóhíd egyenesen ebbe a sötét nyílás-
ba vezetett.
A háremben, az ágyasok kezelésekor Feyra szívesen mon-
dogatta, hogy gyakran a legegyszerűbb megoldás a jó megol-
dás. Most is így gondolta. Várt egy darabig, aztán akár az ár-
nyék, besurrant az ajtón át a hajó fekete gyomrába.
Lehuppant a tágas sötétségben, összegömbölyödött néhány
gabonazsák mögött, és várt. A következő egy órában újabb
zsákokat dobtak rá, a tartalmuk szinte összelapította, elzárta
előle a levegőt. A gyógyszeres öve, régi barátja, melyet oly
régóta hordott, fájdalmasan a derekába és a bordái közé fúró-
dott. Végiggondolta, milyen következményekkel járna, ha az
egyik fiolája eltörne, és pár üvegszilánk a bőrébe fúródna,
vagy ami még rosszabb, egyik-másik üvegcse tartalma beszí-
vódna a húsába; az orvosságai ugyanis a megfelelő adagban
mérve gyógyítanak, nagyobb mennyiségben azonban halálos
mérgek.
Ráadásul a zsákok durva vászna dörzsölte az arcát. Most
már attól is tartott, hogy megfullad, így a rakodó tengerészek
rövid távolléte alatt helyezkedni kezdett, utat fúrt a levegőnek.
A falon lógó egyetlen lámpa fényénél rájött, hogy azért nyom-
ták így össze, mert az útra való ellátmányt mind a rakodótér
ugyanazon oldalába pakolták. A másik végét muszlinfüggöny-
nyel elkerítették, a függöny és a többi rakomány között né-
hány méter távolságot hagytak a durva deszkapadlón.
Feyra végre enyhítette a testére nehezedő rettenetes nyo-
mást, és körbenézhetett. Az oldalablak fényénél lassan végig-
fürkészte a zsákokat és hordókat, jeleket keresett, halálos ra-
kományt, melyet az apjának szállítania kellett; valamit, aminek
köze lehet a lovakhoz, valami feketét. Észrevett valami nagyon
különöset: a köré halmozott ellátmány kemény sajtokból, több
tíz kiló húsból, finom fehér lisztből állt – ami nagyban külön-
bözött a szárított húsból és kétszersültből álló szokásos fedél-
zeti koszttól. Kinyújtotta a kezét a tat felé, a zsákok közé, a
vászon alatt a magok zizegve váltak szét az ujjai előtt.
Miközben a tengerészek ki-be mászkálását nézte, igyekezett
nem zajt csapni, még a lélegzetét is próbálta csitítani. Úgy tűnt
azonban, még ez sem volt elég: az egyik rakodómunkás
ugyanis letette a hordóját, felegyenesedett, maga elé emelte a
kezét széttárt ujjakkal, hogy a társát elcsendesítse.
– No, mi lelt? – kérdezte amaz, ő is letette a hordóját.
 – Hallottam valamit – sziszegte a szemfülesebb. – A zsákok
felől. – Rámutatott a hordóra, mely mögött Feyra lapult. A
lány a fülében érezte a vére lüktetését. Ujjbegyére az izzadság-
tól rátapadtak a magok.
– Csak egy patkány – felelt a másik. – Képzelődsz!
– Csak egy patkány? Mikor mostál te utoljára fület? Nem
hallottad a kapitány utasítását? Nem lehet állat a fedélzeten –
még a hajó macskája sem. Úgyhogy magunknak kell megfog-
nunk.
– Miért nem lehet állat?
– Én tudjam? Biztos a rakomány miatt.
– Jól van. Hát nézzünk szét, ha muszáj, de a rakomány java
még hátravan.
Veszélyesen közel mentek Feyrához, a lány átható kecske-
szagot érzett – az egyik tengerész nappal nyilvánvalóan pász-
torkodott. A másik, akinek a szeme egyértelműen jobb volt,
mint a füle, egyenesen Feyrára nézett.
– Megvan! Na, gyere csak, te potyautas!
Feyra hátrahúzódott, a fickó pedig magasra emelt egy jól
megtermett patkányt, a szőre olyan fényes és fekete volt, mint
az olaj, visított félelmében. A hajós elreccsentette az állat nya-
kát, végre csend lett. A hosszú testet átvetette a vállán, mintha
csak szemeteszsák volna, majd kivitte az éjszakába, éles hallá-
sú társa pedig követte.
Feyra megkönnyebbülten hátradőlt, szíve majd’ kiugrott a
helyéről.
Lábdobogás, csoszogás, káromkodás hangjai térítették ma-
gához, mikor a tengerészek újabb rakománnyal közeledtek,
méghozzá igen nehézzel. Nézte a különös menetet: négyen
cipelték a vállukra emelve, mint a koporsót szokás.
 Szarkofág.
Mindegyik koporsóvivő fátylat viselt. Feyra arra is gondol-
hatott volna, hogy így fejezik ki tiszteletüket a terhük iránt, ha
a viselkedésük meg a mocskos szájuk nem cáfol rá. A rakodók
taszigálták, lökdösték a dobozt, átkozódásukat és szitkozódá-
saikat hallva Feyra kizártnak tartotta, hogy tényleg holttestet
szállítanak. A szarkofágot mintha ezüstből vagy ónból készí-
tették volna, valamilyen gyenge, szürkés fényű fémből. A fé-
nyezett, kacskaringós, színes formákkal díszített koporsót
nyögve-csoszogva a függönyhöz vonszolták az egymással el-
lentétes utasítások dacára. Elhúzták a muszlint, a rakományt
mögé vitték, majd nagy dobbanással a deszkákra ejtették.
A rakodók kissé sietősen tértek vissza a fedélzetre, és ma-
gukkal vitték a fáklyát is. Nyomukban hirtelen jött, végtelen
csend támadt. Feyra még mindig látta az összehúzott függöny
fehér, a dervisek szoknyáját idéző ragyogását, a hullámzása
lassan újra megállapodott.
Éppolyannak látszott, mint korábban, valami mégis meg-
változott.
Feyra most ugyanis szinte tapintható fenyegetést érzett ki-
áramlani a függöny mögötti dobozból, mely valamiképp ijesz-
tőbb és zavarba ejtőbb volt a nap összes többi eseményénél.
Ránézett a halál színét viselő drapériára, a közöttük üresen
tátongó deszkákra, és hallgatta a csendet. A némaságba dur-
ván, váratlanul belehasított a kizlár aga magas, összetéveszthe-
tetlen hangja: az eunuch elhagyta a hajót.
Aztán lökést érzett, kiáltást hallott, óriási kötél csobbant a
nyomdokvízbe, kender égett szaga terjengett: a hajó megin-
dult. Feyra gyomra összeszorult és háborogni kezdett. Most
már nincs visszaút.
Tengerre szálltak.
 7. FEJEZET

Az UTAZÁS ELSŐ NÉHÁNY ÓRÁJÁBAN Feyra igyekezett minél ke-

vesebbet mozogni.
Ebben a hajó himbálózása és hullámzása is segítette, mivel
nem volt biztos benne, hogy képes lenne elindulni. Még sosem
járt korábban nagyobb hajóúton, tengeren is csak akkor, ha
Nur Banu magával vitte az aranybárkáján egy-egy kéjutazás-
ára, de még sosem hagyta el a Boszporusz aranyló öblét.
Olyan rettenetesen furcsa volt ez az egész: a ritmus, a víz
emelkedése és süllyedése.
A hajótest süllyedésekor a testét súlytalannak érezte, az
emelkedéskor viszont úgy nekipréselődött a zsákoknak, hogy
a gyógyszeres öve újra belefúródott a testébe. Megrémült, ösz-
szezavarodott, szinte kibírhatatlannak érezte ezt a mozgást,
rosszul bírta az emelkedés-süllyedés váltakozásait. A hullá-
mok tetején, az egyensúlyozás pillanatában, mindig felfordult
a gyomra. Feyra csak most értette meg, miért nézett ki olyan
furcsán az apja, amikor egy-egy hosszú útról tért vissza. Nem
csoda, hogy pár napig sápadtan lézengett a házukban, az arca
zöldesfehér színt kapott, mint a csont, a keze remegett, még a
szobában is botladozott, dülöngélt.
Feyra gyakorlatiasan gondolkozott. „Egy napba és egy éj-
szakába telik, mire felveszem a matrózjárást. A parton is ennyi
idő kell, hogy megszabaduljak tőle”, szokta mondani az apja.
A lány most megpróbált egyenletesen lélegezni, idővel pedig a
teste apró mozdulataival igyekezett ellensúlyozni a hajó moz-
gását. Eszébe jutott, mikor először ült lovon. Nur Banu saját
lovásznője tanította meg Feyrának, hogyan emelkedjen fel és
hulljon vissza ügetés közben, hogy a teste mozgásával egyen-
letesebbé tegye a lovaglást. Itt, ebben az idegen környezetben
is ugyanezt kell tennie.
Egy kis idő múlva már képes volt ülni, oldalra tudta lökni a
testére nehezedő zsákokat. Aztán hangtalanul nekilátott, hogy
megfelelő helyet készítsen magának a rakomány között. Vá-
szonzsákot húzott maga alá matracként, egyik oldalán a hajó
tatjának durva, átlapoló deszkákkal borított íve határolta a
saját kis területét, a másikon egy sor hordó takarta el a látoga-
tók elől. A hordók íve közötti résben tisztán látta a rakteret a
gyászos függönnyel, őt azonban egyáltalán nem lehetett látni.
Feyra a raktér megpakolásából kikövetkeztette, hogy jó né-
hány napig nem fogják felfedezni, talán hetekig sem, ugyanis
rengeteg zsák, doboz és hordó állt a búvóhelye és a fedélzetre
vezető lejáró között. A tengerészek elsőként a közelebbieket
veszik majd el, ha táplálékra lesz szükségük.
Feyra tudta, hogy rejtve kell maradnia mindaddig, míg át
nem jutnak az út egy kritikus pontján. Többször is látta, hogy
az apja indulás előtt megjelöli ezt a pontot valamelyik térké-
pén, melyeket feltekerve tartott az otthoni szekrényében. Kis-
lánykorában mindig nézte, amint apja kiterít egy-egy ilyen
hatalmas pergament az asztalukon, majd előveszi ezüst tapin-
tókörzőjét, amivel kijelöli a következő útvonalat. Feyra szeret-
te figyelni az apja kezében ezt az eszközt, mely úgy lépkedett
át a tengeren a tűhegy lábaival, mint kis ezüstbábu. Sétája egy
adott pontján a bábu megállt, egyik lábát megtartotta a leve-
gőben, akár a táncosok. Timurhan ekkor az alulsó végét jó erő-
sen belenyomta a pergamenbe, majd elvette a körzőt, a pontra
pedig csinos kis keresztet rajzolt.
– Ez után – mondta – nincs visszaút.
 Már akkor is tudta, hogy ez az a pont, ahonnan már nem
lehet visszafordulni, innen már tovább kell menni. A hajózás-
ban ez volt az egyik legfontosabb tengerjelzés, ugyanis ha a
készletek megcsappantak, csata tört ki, vagy kalózok vették
üldözőbe a hajót, tudniuk kellett, hogy a hajó még visszafor-
dulhat-e, vagy jobban teszi, ha továbbhalad előre. Ha félútig
nem veszik őt észre, akkor már nem fordíthatják vissza a hajót.
Akkor már ő is végighajózza az utat, akármi történjen is, osz-
tozik apja sorsában, bármi várjon is Timurhanra.
A falak résein át beszűrődött a hajnal fénye. Feyra a legna-
gyobb nyílásra tapasztotta a szemét, s a sós pára és a szél egy-
ből csípni kezdte. A hullámzó, sötét áradaton kívül azonban
semmit sem látott. A víz már nem a mélykék lazurit és a zafír
színét idézte, inkább a higany szürkeségét, olyan erősen, ve-
szedelmesen hömpölygött, mint valami fenevad. Itt még a
tenger is más. Feyra mindent maga mögött hagyott, amit is-
mert. Hirtelen nagyon vágyott az apjára.
A sós permetbe most már az ő könnye is beleszivárgott, de
gyorsan kipislogta a szeméből, a szemhéja elnehezült a fáradt-
ságtól. Orvosként pihenést tanácsolt magának. Tegnap reggel
óta nem aludt egy szemhunyásnyit se, pedig egy egész nap,
egy egész élet telt el azóta, hogy olyan nagy gonddal öltözkö-
dött a tükör előtt. Miközben álomba szenderült, utolsó gondo-
lata az volt, hogy reggel át fog sétálni a dülöngélő raktéren, és
elhúzza azt a fehér függönyt.
Megnézi, milyen baljós vész bújik meg mögötte.

AMIKOR FEYRA FELÉBREDT, rettenetes szomjúságot érzett, ám

hirtelenjében még a fejét sem tudta felemelni, mivel úgy saj-
gott, mintha baltával hasogatnák. Nagy nehezen feltápászko-
dott, megismételve múlt éjjeli erőfeszítéseit. Akkor a tenger
tette beteggé. Ma viszont a testéből fakadt a baj.
A húsa égett, a szeme előtt összefolyt a világ, a feje majd
szétpattant. Innia kell. Távoli, ködös emlékfoszlányként fel-
rémlett előtte, hogy az egyik hordó tetején félhold alakú esőtó-
csát látott. A jobb kezét emberfeletti akaraterővel végigcsúsz-
tatta a zsákon, nagy nehezen a mellette álló hordóra emelte.
Az ujjait a tartály tetejét körbefogó rézszalag mögé hajlította,
érezte az áldott kis tócsát. Visszahúzta a kezét az ajkaihoz, és
lenyalta róla a pár drága cseppet.
Amikor elvette az ujját a szájától, észrevette, hogy megfeke-
tedett az ujjhegye. A fedélzet repedései között átszűrődő ezüs-
tös, reggeli fényben sötét pecsétet látott a kezén, mintha össze-
tintázta volna. A hordó bizonyára kátrányt tartalmaz. Feyra
újra szájába tette az ujját, ám a pecsét nem fakult meg.
Nem tapadt semmi az ujjára, a bőre feketedett meg.
Feyra jól ismerte az üszkösödés tüneteit, de nem volt sem-
milyen sebe vagy sérülése, amin keresztül összeszedhette vol-
na a fertőzést. Képtelen volt tovább tartani a kezét az arca
előtt, leejtette maga mellé, mire éles fájdalom hasított a hónal-
jába. Másik kezével megérintette a hónalja mell feletti részét:
óriási dudort tapintott ki, olyan kerek és duzzadt volt, mint a
füge.
Feyra égő bőrét lehűtötte a rettegés. Kétségbeesett, fürkésző
mozdulattal vizsgálgatta a kinövést, bár minden apró érintést
késszúrásnak érzett. Lehet, hogy a daganat támadta meg, ami
az ágyasok némelyikének mellében is nőtt? Aligha, hiszen az a
kór nem egy éjszaka alatt fejlődik ki, és azért olyan különösen
veszélyes, mert nem jár fájdalommal.
 Akkor mi lehet? Feyra tudta, hogy betegségek alkalmával
megduzzad a hónalj, a lágyék, a torok, mivel a nedvek ott
gyűlnek össze, mint az esőgyűjtőben a csapadék, ilyen tüne-
tekről azonban még nem is hallott. Legyengítette a megráz-
kódtatás, visszazuhant, a teste ismét égett, az izzadság a vá-
szonmatracára csorgott. Összemosódtak a gondolatai.
A következő pár nap világosabb pillanataiban halványan
érezte, hogy emberek jöttek-mentek a raktérben. Minden éjjel
levitték a lámpát, fellógatták a konzolra, hogy a szállásmester
lássa az ellátmányt, reggelre pedig elvitték. Feyra azonban
hamarosan érzéketlenné vált az ilyen változásokkal szemben,
már nem tudta, hányszor hozták-vitték a lámpát, hány nap telt
el.
Időről időre hallotta, amint felkiált, beszél, motyog, még
énekelt is. Eleinte tisztában volt vele, hogy amikor a fedélzeti
ajtó kinyílik, csendben kell maradnia, sajgó állkapcsát ilyenkor
összeszorította. Ahogy azonban telt az idő, ez a tudat is el-
hagyta, nem törődött semmivel, azt akarta, hogy találják meg,
segítsenek rajta, gyógyítsák meg, vigyék el az apjához, ne
hagyják itt meghalni, elrohadni, amíg az élelem apadása fel
nem fedi a rejtekhelyét.
Az önsajnálat könnyei lecsorogtak a fülébe, ám idővel, az
égető forróság és a dermesztő hideg közt váltakozó magányos
nappalok és éjjelek múlásával, már hívta a halált. Már nem is
emlékezett rá, milyen érzés, ha nem szenved az ember, az
egészség olyan távolinak tűnt, hogy már nem is vágyakozott
utána. Túl nagy erőfeszítés lett volna igazán akarnia, hogy fel-
épüljön. Könnyebb lett volna meghalni. Végre elérte azt a pon-
tot, ahonnan nem érdemes visszafordulni. Behunyta a szemét,
és az örök álom reményében elszenderült…
 Feyra egy tejfehér, tükörsima mozaikokkal kirakott, hatal-
mas, tágas szobában találta magát. A szoba közepén átlátszó
koporsó állt, mintha üvegből lett volna. Odasétált hozzá, le-
térdelt, fölé hajolt, látta, hogy az öreg Szelim szultán fekszik
benne jégkockába zárva, a szeme kimeredt, a bőre kékes színt
kapott. A kezét a jégre tette, ám a bőre azonnal átnedvesedett,
lehűlt. Didergett. Meg kell melengetnie a kezét. Felkelt, és az
ablakpárkányhoz lépett, a napsütésben egy aranyló doboz ra-
gyogott. Elvette a dobozt, mire hirtelen odakint találta magát.
A forró napsütésben úgy átmelegedett a kezében a doboz,
hogy már alig bírta tartani. Ennek ellenére megmászta az ana-
tóliai parton lévő dombot Üsküdar felé, ahol az a hatalmas
mecset épült. Hallotta, ahogy az építész után érdeklődik, mivel
arra utasították, hogy személyesen csak Mimar Szinán kezébe
adhatja a dobozt.
Feltétlenül meg kellett találnia az építészt. Minden kőmű-
vest megkérdezett, akik a friss, kemény, fehér kőtömböket fa-
ragták, minden férfit maga felé fordított a szoknyájánál fogva,
belenézett minden szakállas arcba. Kétségbeesett. Meg kellett
szabadulnia a doboztól, égette a kezét az arany. El fogja
emészteni a forróság. Hol van az építész?
Végre odaért az ajtóhoz, mely fölé, az architrávba egy tapin-
tókörzőt véstek; nem olyan ezüstszerszámot, mint az apjáé,
hanem görbe aranykörzőt, a kőművesek körzőjét. Az ajtó ki-
nyílt, Feyra pedig meglátta a kedves, szakállas öreget.
– Ön az a férfi, akit Szombatnak hívnak? – kérdezte. Az
öreg bólintott, mire a lány megkönnyebbülten a kérges, kőpor-
tól kifehéredett kézbe nyomta a dobozt. A férfi meghajolt.
– Mondja meg az anyaszultánának, hogy a mecsetének ha-
talmas kupolája lesz – mondta. Feyra ekkor futásnak eredt,
visszarohant a félszigetre a Bazáron és a Beltan utcán át, csak
szaladt, szaladt vissza a Topkapiba. Átrohant a belső udvaron,
elérte az anyaszultána szobáját. Elhúzta a fehér muszlint, ám
az úrnőjének már csak a felfúvódott tetemét találta, kimeredt
szemmel málladozott a lepedőn. Feyra kinyújtotta a kezét,
hogy lezárja a tengerkék szempárt. Amint álmában lezárta
anyja szemét, a nyirkos valóságban a sajátja felpattant.
Feyra körbefuttatta a nyelvét kiszáradt szájában, majd kín-
lódva felült. Még mindig gyenge volt és izzadt, de tudta, hogy
legyőzte a kórt. Amikor az arca elé emelte az ujjait, a színük
ismét a réginek látszott. Éjszaka lehetett, mivel a hajó repedé-
sei között sötétség szivárgott be, a lámpa fenn lógott, csikor-
gott a konzolon, a himbálózó hajóra őrült árnyakat vetve raj-
zolta émelyítő íveit a levegőben.
A fátyla és a kalapja elveszett, elhagyta, miközben rögtön-
zött ágyán fetrengett lázasan és izzadtam Gyógyszeres öve
érintetlen maradt, épp csak meglazult lesoványodott derekán.
Feyra kettőt pislantott, majd elfordította sajgó fejét, a haja vas-
tag, sós kötélként csúszkált a vállai között, miközben forgoló-
dott, hogy maga mögé pillanthasson. A teste lenyomata bele-
préselődött a matracaként szolgáló zsákokba, alakját sötét iz-
zadságfolt rajzolta ki. A hónalja alatt ronda fekete pecsét ékte-
lenkedett, a duzzanat kipukkadt, a fekete nedvet beitta a vá-
szon; mikor felemelte a karját, a köpenyén is hasonló foltot
látott. Nem volt ideje végiggondolni, mit jelenthet ez, mivel
hangot hallott.
Úgy tűnik, az önkívület csapdájában rekedt.
A hang újra hívta, a rekedt varjú károgására hasonlított.
Megborzongott, mikor a harmadik ismétlés után felismerte
a kimondott szót, mely azt jelentette, hogy felfedezték. Feyra
feszülten várta, hogy félredobják a zsákokat, a hordókat, és
elkapják. Ám a ragadozószerű károgás nem csitult.
Feyra harmatgyenge karjaival a zsákoknak vetette magát, és
emberfeletti erővel kiszabadította magát a börtönéből. Mikor
kitisztult előtte a látóhatár, zavarodottan nyugtázta, hogy a
fedélzetre vezető ajtó zárva van, rajta kívül senki nem áll a
raktérben. Ő ugyanis ott állt, bizonytalanul, mint a járni tanuló
kisgyerek, előresétált, haladását hátráltatta lábainak gyengesé-
ge és a hajó dülöngélése. Lassan lépkedett, mintha homokban
menne, egyik lábát a másik elé emelte, kimérte a függönytől
elválasztó távolságot, mint a tapintókörző.
Eljutott félútig, túllépett rajta.
Elért a fehér függönyig, rettegve húzta el. Abban a pillanat-
ban a hajó némán elsiklott az ezernyi sziget mellett, melyet
Szaróni-szigetek néven ismernek, és amelyek egyikéről annak
idején egy tengerészkapitány elrabolt egy velencei hercegnőt.
Innen már nem volt visszaút.
Feyra lenézett a ládára, és tudta, hogy nem tévedett: a hang
a dobozból jött. Hirtelen elgyengült, nem tudta tovább tartani
magát. A térde összecsuklott, kicsúszott alóla a lába. Letérdelt
a szarkofág előtt, ahogy annak idején a jégkoporsóba zárt szul-
tán előtt.
– Leány? – szólt újra a doboz.
– Igen, doboz?
 8. FEJEZET

FEYRA SZÓLALT MEG ÚJRA, a szája olyan száraz volt, akár a tap-
ló. – Ki vagy te?
– A Halál.
Összeszorult a torka, arra gondolt, mégiscsak megölte a láz,
és valamiféle másvilágra került.
– Mit kívánsz?
– Egy másik lelket.
Feyra a rémülettől kábultan bámulta a beszélő szarkofágot,
próbálta értelmezni a történteket. Most, hogy közelebb me-
részkedett a ládához, rájött, hogy már látott ehhez hasonlót.
Ónból készült, ahogy gondolta, gyönyörűen cizellált, drága-
kövek színét idéző zománccal vonták be. Az ottomán stílusú,
összefonódó geometriai mintákat mutatós, aranyozott diwani
írás39 koszorúzta. Éppilyen koporsóban terítették ki teljes
pompában Szelim szultánt a Hagia Szophiában, közvetlenül a
hatalmas kupola alatt, hogy gyászoló alattvalói elvonulhassa-
nak előtte, vethessenek rá még egy utolsó pillantást.
Itt, a nyirkos raktérben azonban minden más volt. A láda
pompáját ellensúlyozta a belőle kiáradó emberi ürülék irtóza-
tos, átható szaga és az ezüstszegecsekhez elvétve odakötözött
mirtuszkenőcs, melyről azt tartották, hogy elnyeli a gyilkos
kipárolgást. A Hagia Szophiában a halott szultán arca tisztán
látszott a kristálytáblán keresztül, ebből a szarkofágból azon-
ban kitörték az üveget, a helyére tejszínű muszlinfüggönyt
feszítettek ki, melynek laza szövése átengedte a levegőt. A

39
Arab betűs kalligráfia, művészi szépségű kézírás. A diwani írás jellegzetesen
dőlt betűs, ebben a korszakban fejlesztették ki.
muszlin ütemesen süllyedt és emelkedett finoman rezegve,
mint dobon a bőr.
Valami lélegzett odabent.
Az a valami odabent, bárhogyan nevezte is magát, életben
volt.
A szarkofágból sóhaj szállt fel, a muszlin kidudorodott,
megdagadt, akár a vitorlák.
– Nem akartalak megijeszteni. Úgy értettem, hogy barátra
vágyom, akivel beszélgethetek. Már négy napja, hogy bezártak
ide. Magányos vagyok. – Mély, reszelős férfihang volt, olyas-
valakié, aki Feyra apjához hasonlóan sokat pipázott. Most már
nem is félt tőle annyira.
– Hallottam, hogy beszélsz és énekelsz. Először azt hittem, a
Görögország partjait ölelő mondabeli szirének közé tartozol,
hiszen mostanra valahol ott járhatunk. – A Halál tehát ismeri
valamelyest a tengereket. – De már tudom, hogy te is halandó
vagy. Hallottam, hogy te is szenvedsz, ahogy én szenvedtem.
Neked sorscsapás, hogy itt rekedtél, nekem öröm.
Feyra kinyújtotta a kezét, önkéntelen sajnálkozással meg-
érintette az ónt. Arra számított, hogy hidegnek érzi majd a fe-
lületét, ám a fém átmelegedett, mintha láz tombolna odabent.
– Mi a történeted?
– Először kérdeznem kell valamit. Hűséges vagy szeretett
Murád szultánunkhoz?
Feyra ezernyi választ tudott volna adni erre a kérdésre. Ő
gyilkos. Az öcsém. Feleségül akart venni. Ehelyett azonban a szer-
tartásos szófordulathoz folyamodott.
– Ő az én szemem fényessége és a szívem öröme – felelte
óvatosan.
 – De hű vagy-e hozzá? Mert addig nem beszélhetek, amíg
nem tudom.
A Halál alkut ajánlott. Feyra ismerte a perzsa meséket, tud-
ta, mit jelent: titkot mesélnek egymásnak hitük zálogaként. A
rabul ejtett hercegnőnek megállapodást kell kötnie félelmetes
fogvatartójával a szabadságáért cserébe. Látta a Topkapi
könyvtárában a szövegek margójára vésett díszes rajzokat: a
fekete bőrű leány keresztbe teszi a lábát bő szárú nadrágjában,
magasra emeli a karját, ujjait legyezőszerűen széttárja, miköz-
ben valamilyen irtózatos szörnyeteggel beszélget.
Habár Feyra még sosem olvasott a Halállal társalkodó höl-
gyekről, pontosan tudta, mit kell tennie: meg kell vele osztania
az egyik titkát, mielőtt meghallgathatná az övét. Mintha ez is
része lenne valószerűtlen beszélgetésüknek, keresztbe fűzte a
lábát az ottomán történetmondók szertartásos módján, mielőtt
hozzákezdett volna.
– A 982. esztendő dzú l-Kaada40 havának huszonegyedik
napján történt, hogy szeretett szultánunk anyja, Nur Banu
kirája lettem. Amikor szeretett szultánunk apja, Szelim szultán
meghalt, a Paradicsom fényessége ékeskedjen neki, úgy esett,
hogy Murád szultán a messzi Manisa tartomány palotájában
tartózkodott mint kormányzó. Úrnőm, Nur Banu tudta, hogy
fia féltékeny öccsei mindent megtennének a trón megszerzésé-
ért, ezért úgy döntött, hogy eltitkolja férje halálát. Engem bí-
zott meg ezzel a feladattal, így a konyhán különleges eszközt
készíttettem: éppolyan formájú jégkoporsót, mint a te nyughe-
lyed, így sikerült megóvnunk a halott húst a nyár tüzében. A
következő néhány napban kivittük a gyaloghintójában imád-

40
Az iszlám év tizenkét havából a tizenegyedik.
kozni, hogy lássa a népe, még a hippodromban is megjelent,
hogy aranytrónjába ültetve elnököljön a hintóversenyek felett.
Így elhitettük, hogy még életben van. Szelim tizenkét napig élt
a jégkoporsóban, tizenkét nappal tovább, mint ahogy Allah
élni engedte, míg Murád vissza nem tért Konstantinápolyba.
Mikor Murád trónra lépett, Nur Banu a szenvedéseiért meg-
kapta az anyaszultána címet, Szelimet pedig ezüstkoporsóba
fektették, és kiterítették a Hagia Szophiában, hogy mindenki
láthassa és gyászolhassa. Így, mondhatni, abban a kitüntetés-
ben részesültem, hogy segédkezhettem szeretett szultánunk
trónjának biztosításában. Ezt még nem beszéltem el egyetlen
élő léleknek sem.
Csend támadt, Feyra várta, hogy a Halál megtörje. A mon-
dák világában ilyenkor a leányt vagy elviszik az alvilágba,
vagy viszonzásképp ő is meghallgathat egy történetet.
– A mostani 983. év mostani szibtambir41 havának huszon-
egyedik napján – kezdte a hang a szarkofágból Feyra meg-
könnyebbülésére – Allahnak úgy tetszett, hogy hosszú utam-
ról hazafelé tartva halálos betegséget kapjak a hegyekben.
Csak egyetlen pásztor volt ott, ő segített rajtam. Gyékényfo-
natra fektetett, és felhúzott a dombtetőre, mivel az ottani
templom imámai értenek a gyógyításhoz. Ők azonban futó
pillantást vetettek rám, aztán bezártak egy szobába, sorsomra
hagytak. Amikor felébredtem a lázból, maga Hadzsi Musza, a
szultán orvosa ült az ágyamnál. – Feyra meglepődött mestere
nevének hallatán. Elégedettséget hallott kicsendülni a hangból;
ezek szerint a Halál is érezhet büszkeséget. – Odajött hozzám,
és megkérdezte, hogy vállalkoznék-e olyan küldetésre, mely

41
Szeptember: a Gergely-naptár szerinti hónap (török).
nagyon fontos a szultán számára. A szemében félelmet láttam.
Először azt hittem, hogy a szultántól tart, de aztán kiderült,
hogy tőlem. A betegségemtől. Pestist kaptam el.
Feyra megremegett. Természetesen ő is hallott a 747-es ret-
tenetes pestisjárványról, mely több ezer életet követelt Kons-
tantinápolyban. Az évszázadokon át szunnyadó kór tehát
visszatért.
– A fekete halál? – suttogta.
– Dögvész, fekete halál, sok neve van. Bár már rég nem
ütötte fel a fejét a városban, hallottam róla. Egyből tudtam,
hogy végem. Az orvos is tudta. Ígéretekkel halmozott el; a fe-
leségem pénzt kap, a fiaim hivatalt, a lányom jó férjet. Úgy
tűnt, mindent tud rólam. Azt is tudta, hogy harcoltam Lepan-
tónál.
Feyra kissé előrébb hajolt. Tehát a Halál ismerte az óceánt,
épp, mint az apja.
– Azt mondta, ha beleegyezem a szultán tervébe, egyma-
gam elintézem a régi ellenségünket. A következőt ajánlotta:
vagy magányosan halok meg a dombtetőn, a családom pedig
szegénységben tengődik, és sosem tudják meg, mi történt ve-
lem, vagy a mondabeli hősökhöz leszek hasonló, a nevem te-
kercsekben őrzik és nótákban éneklik majd, a családom pedig
gazdagon él. Valójában nem volt választási lehetőségem.
Feyra dübörgést és suhogást hallott a koporsóból, ahogy a
Halál áthelyezkedett.
– Kérhetek egy kis vizet? Kiszáradtam a meséléstől. Találsz
magad mellett egy kannát. Néha eszébe jut a katonáknak, néha
nem.
Feyra lenézett, sarló alakú csőrrel ellátott vékony, ezüst lo-
csolókannát látott a földön, ilyennel zuhanyoztatták magukat
a háremhölgyek. A muszlinhoz emelte, és vékony sugárban
becsurgatta a vizet az anyagon át. Csak elképzelni tudta az
anyag alatt megbúvó szörnyszerű vonásokat, az ajkak cuppo-
gásából azonban arra következtetett, hogy a Halál enyhítette
szomját.
– Gyaloghintón levittek a dombról az egyik öböl melletti
jégverembe. Sokáig tartott, mivel jóval a városfalak mögött
haladtunk. Az orvost nem láttam többé, a szultán fekete ruhás,
fekete turbános, álarcos emberei láttak el. Azóta sem sikerült
megfejtenem, hogy vajon katonák vagy papok lehettek, mivel
éppannyit beszéltek a küldetésükről és a háborújukról, mint a
Paradicsomról és az önfeláldozásról.
Feyra tudta, hogy janicsárok voltak, a szultán katonáinak
fekete ruhás, fanatikus elit alakulata. Keresztény otthonokból
rabolták el őket még kisfiúként, aztán áttértek az igaz hitre, és
most odaadóbban szolgálták fogadott istenüket, mint azok,
akik a Próféta kebelén születtek. Ezt azonban Feyra megtartot-
ta magának, nem szakította meg a Halál beszédét.
– Allah katonái fektettek ebbe a koporsóba. A csípőm helyét
gyapjúval párnázták ki a szükség miatt, a kezemhez szárított
húst készítettek táplálékul, és időről időre meglocsolnak.
Amint látod, a dobozom elég nagy, tudok mozogni, meg is
fordulhatok, de nem tagadom, rettenetesen megrémültem,
mikor rám szögezték a fedelet. Azt hittem, halálomig itt kell
maradnom; aztán megtudtam, hogy még egyszer, utoljára fel
fogok kelni. Ha utunk végén még élek, előjövök a koporsóm-
ból, elvegyülök az emberek között, és átadom nekik az aján-
dékomat. Velencében. – Szinte vonakodva ejtette ki a város
nevét, mintha fájna neki a szó.
 Feyra komoran hallgatta. Nur Banu zavaros elbeszélése ret-
tenetes megerősítést nyert. A szultán tényleg szörnyeteg, ha
ilyen borzalmas tervet eszelt ki. Hányingere támadt, az epe
felkúszott a torkába, ami jelezhette volna akár a betegség visz-
szatérését is, Feyra azonban tudta, hogy az erkölcsi undor ka-
varta fel a gyomrát, hallva, mire készül egy ember egy város
ellen. Próbálta elrejteni a megvetését.
– És ha nem éred meg?
– Az egyik katona azt mondta, hogy ha meghalok, a tenger-
be dobják a testem – jött a válasz. – Aztán ő fekszik majd a ko-
porsómba, beburkolózik a lepedőmbe, magába szívja a gyilkos
kipárolgásomat, és személyesen viszi tovább a fertőzést.
Feyrán végigfutott a hideg, ahogy megértette, mit jelent
mindez.
– Vagyis ez a férfi is a hajón van?
– Igen. És ha ő is meghal, a szultán egy másik katonája fog-
lalja majd el a helyét. A hajón mindenki megesküdött, hogy
elviszik a kórt Velencébe. Mind elpusztulunk, leány, te is.
Feyra félelmét legyőzte a kíváncsisága.
– De miért ez a sok értelmetlen áldozat? Miért kell embe-
reknek vinniük a kórt?
– A jó doktor elmondta, hogy Justinianus 42 idejében a pestist
egy köteg selyemben hozták Pelusiumból 43 Konstantinápolyba.
A szultán is választhatta volna ezt a megoldást, ő azonban biz-
tosra akart menni, és az orvostól megtudta, hogy a pestis leg-
hatékonyabb hordozója a fertőzött test. Mikor tehát azt mond-

42
Nagy Szent I. Justinianus bizánci császár a 6. században. Uralkodása alatt a
pestis kétszer is pusztított Konstantinápolyban.
43
Fontos kikötőváros az ókori Egyiptomban, a Nílus deltájánál.
tam, hogy a Halál vagyok, igazat szóltam. Az igazi nevem
nem mondhatom meg, mert ígéretet tettem a szultán nevére,
aki az én szemem fényessége és a szívem öröme. Akár sikerül
a terv, akár nem, a fertőzés forrásának mindenképp titokban
kell maradnia. A katonától tudom, hogy ha a hitetlen Krisztus
államaiban tudomást szereznének erről, a nemzetünk halálra
lenne ítélve, megint keresztes hadjáratot indítanának Konstan-
tinápoly ellen, mint a régi időkben.
Feyra most értette meg, hogy mikor a tanítójával elbúcsúz-
tak egymástól a Megtisztulás Szökőkútjának Csarnokában,
miért rettegett Hadzsi Musza annyira, hogy még Nur Banu
haláláról is alig vett tudomást. A figyelmeztetése hirtelen ér-
telmet nyert. Az orvos, aki emberek megmentésére esküdött,
nem tűrhette ezt a gyalázatos tervet, mely ezrek életét követeli.
Most már nem tartotta vissza irtózását, hangjából sütött a
megvetés.
– És a velenceiek, az emberek?
– Mi van velük? – jött a válasz. – A doktor nem tévedett.
Tényleg ott voltam Lepantónál. A velencei tacskók a hajóinkra
tüzeltek. Láttam, ahogy elégtek, leány. Rengeteg tengerész
veszett oda. Az ott maga volt a földi pokol. Nem. Én örömmel
teszem, amit tenni fogok. Alig várom. Boldog vagyok.

A KÖVETKEZŐ KÉT NAP ALATT FEYRA megerősödött, kezdett hin-

ni benne, hogy csoda történt, és valahogy túlélte a betegségek
legvégzetesebbikét. A Halálnak erről nem beszélt, mivel óva-
kodott a felépülés reményével kecsegtetni őt. Ahogy teltek a
nappalok és éjszakák, egyre közelebb kerültek egymáshoz; a
szállásmester rövid látogatásai után Feyra rendre elhúzta a
fehér függönyt, és beszélgetett a Halállal.
 Mintha hallgatólagos megegyezés kötötte volna őket, többé
nem hozták szóba a küldetést és a kórt. Az otthonukról beszél-
tek, olyan helyekről, melyeket mindketten ismertek: a Bazár-
ról, a perai vásárról, a boszporuszi regattáról. Amikor a férfi-
nak elég ereje volt hozzá, mesélt az utazásairól, Feyrát ilyen-
kor erőteljesen emlékeztette az apjára. Óvatosan megkérdezte
a Haláltól, hallott-e valamiféle legendás fekete lóról vagy más
árnyalatú lovakról, de nemleges választ kapott. Még arra is
rákérdezett, hallott-e valamilyen Szombat nevű férfiról, lefor-
dította a szót ottománra és velenceire is, ám a velencei névre a
férfi hallhatóan megvető köpetbe sűrítette kevéske nyálát, mi-
re a muszlin elsötétedett az arca előtt, mint egy apró ütés-
nyom, Feyra pedig nem zaklatta tovább.
Egyedül a férfi családjáról nem kérdezett. Tudta, hogy így
vagy úgy, de ez az ember meg fog halni; nehezen viselte volna,
ha azt hallja, hogy a lánya énekelt neki, miközben a konyhá-
ban font, vagy a fia milyen vicceket mesélt, mikor befogták a
járomba az ökrüket, vagy hogy a felesége minden reggel
megmosta a szakállát, és megcsókolta, mielőtt ő imádkozni
indult. Épp csak enyhíteni próbált a férfi utolsó napjain, am-
ennyire tőle telt, el sem tudta képzelni, milyen embertelen lét
lehet a saját ürülékével bezártan várni, hogy feleméssze a kór.
Most már azt is értette, miért kérdezte tőle az apja egy héttel
korábban a vacsoránál, hogyan lehet legjobban elkülöníteni
egy beteget a hajón. Ő javasolta neki a függönyt, ő tanácsolta,
hogy elzárt, muszlinnal takart helyre tegyék, melyet mirtusz-
szal vesznek körül.
Ő zárta a Halált ebbe a dobozba.

– LEÁNY?
 – Igen, Halál?
– Gondolsz néha a Jannahra? Szerinted milyen lehet?
Feyra futtában elgondolkodott. Többször is feltették már
neki ezt a kérdést a háremben, a haldoklók mindig arra gon-
doltak, ami ezután következik. Ennek a férfinak azt ígérték,
hogy eljut a Jannahba, a Paradicsomba, és Feyra egyáltalán
nem lepődött meg, hogy gondolatait a szörnyű börtönéről a
dicső túlvilágra szeretné terelni.
Mégsem tudta, mit feleljen. Nem tudta azt mondani neki,
hogy virágos mezőn fog élni, édes mézet iszik majd, ruháját
ékszerek díszítik. Hitt benne, hogy van jó meg rossz, hogy ezt
a hitét osztja a Próféta és az Isten is, így nem tudta jó lelkiisme-
rettel azt mondani a Halálnak, hogy megjutalmazzák majd egy
teljes város elpusztításáért. A kellemes hazugságtól vagy kel-
lemetlen igazságtól azonban megmentette őt a felülről, a fe-
délzet, a vitorlák, sőt, talán az árboc feletti magasságból érkező
kiáltás:
– Föld! Föld!
 9. FEJEZET

– HALÁL?
– Igen, leány?
– Megálltunk?
– Igen. Lehorgonyoztunk. Közel lehetünk.
– Miért álltunk meg?
– Várjuk a vihart. Ezt is a katonától tudom. Csak akkor ha-
józunk majd be a városba, hogy elvégezzem az utolsó felada-
tom.

FEYRA MOST MÁR RETTEGETT A VIHARTÓL, ugyanis szörnyű tettre

szánta el magát. Bárkit gyötört volna ez a gondolat, őt azonban
különösen bántotta, nemcsak mivel a doboz lakójával mostan-
ra összebarátkoztak, hanem mert orvosként gyógyításra eskü-
dött fel, nem gyilkolásra. Szerette volna felfedni a kilétét,
megkeresni az apját, ám nem tehette, már csak Timurhan miatt
sem, amíg rettenetes tettét el nem követi. Egy élet végül is nem
számít a tízezrekhez mérten, akiket megmenthet.
Egyik nap kora reggel eljött a megfelelő pillanat. Éles villám
hasította fel az eget, egy pillanatra fénnyel töltötte meg a rak-
teret a kátrány repedésein keresztül, majd rögtön utána olyan
erővel dördült meg az ég, hogy Feyrának beleremegtek a bor-
dái, összecsattantak a fogai. A hajó szinte azonnal megbillent,
lentről lánccsörgés hallatszott, ahogy a horgonykötelet húzni
kezdték, és a súlyos fém felemelkedett. A hatalmas vasmacska
körme megkarcolta a raktér oldalát, mint egy bebocsátásért
esedező állat; a hajó megindult.
 Odafentről tengerészek kiáltozása, feszesre húzott kötelek
nyikorgása hallatszott, a vásznak recsegve hasasodtak ki,
ahogy felhúzták a vitorlákat. A hajó hánykolódni kezdett, fel-
emelkedett a hullámokon, Feyra érezte, ahogy előrelódult: az
Il Cavaliere ismét felvont vitorlákkal, teljes sebességgel haladt
előre.
Az elmúlt napokban nagyobb távolságot tartott a Haláltól.
Egyrészt tudta, hogy a férfi állapota rosszabbodott, mivel a
légzése rendszertelenné, a beszéde zavarossá vált, másrészt
mikor világossá vált előtte a feladata, nehezére esett úgy mellé
ülni, hogy közben tudta, mit fog vele tenni.
A hajó felgyorsult, Feyra a hirtelenjében viharossá vált ten-
ger mozgásától dülöngélve átbotladozott a raktéren, hogy
utoljára húzza el a fehér függönyt. A szél süvítése, a víz cso-
bogása, a deszkák tiltakozó recsegése mögül hátborzongató
csend áradt a szarkofágból. Lehet, hogy már meghalt, Feyra
legalábbis ezt remélte.
A nehéz láda mögé állt, és olyan erősen tolta, ahogy csak
bírta. Már majdnem visszatért az ereje, az ellátmányból óvato-
san enni-innivalót is elvett, hogy megerősödjön. Ennek ellené-
re egyetlen centiméterre sem tudta elmozdítani a koporsót.
Végül a természet erejét hívta segítségül. A hajó annyira hány-
kolódott és hullámzott, hogy mikor meredeken lejtett alatta a
padló, le tudta tolni rajta az ón szarkofágot, amikor pedig
megfordult, kitámasztotta a vállával, hogy ne csússzon vissza.
Végre elérte a célját, a láda egyenesen nekinyomódott a ra-
kodó ajtajának. Ekkor Feyra fogott egy nehéz kötelet, a csukló-
ja köré tekerte, majd kikötötte magát a hajótesthez. Kinyitotta
a reteszt, és kilökte a dupla ajtót.
 A két ajtószárny azonnal visszacsapódott, nekivágódtak a
felkarjának. Újra nekifeszült, ám a viharos szél ellentartott ne-
ki. Rendkívüli erőfeszítéssel egyenként újra kitárta őket, ezút-
tal úgy időzített, hogy a széllökések az ajtószárnyak után kap-
janak, a hajó oldalának lökjék őket, és ne is engedjék őket visz-
szacsapódni. A szemét elvakította az erős fény, a tüdejébe túl
sok levegő áradt. Nyirkos, fülledt börtöne után alig kapott le-
vegőt a kinti frissességben.
A tomboló viharban a nehéz kötelek a hajóablakot korbá-
csolták, a hullámok permete jeges borogatásba takarta, kis hí-
ján le is húzta a mélybe. Rémülten pillantott le: a semmi szélén
lebegett. Az érckoporsó szürkeségét idéző tenger az egyik pil-
lanatban magasra csapott körülötte, ólomvölgybe zárta, ahon-
nan az ég se látszott, a másikban pedig ezüsthegy tetejére
emelte.
Miközben belekapaszkodott az átázott kötelekbe, homályo-
san érzékelte az aprócska, fáklyákkal megvilágított, falakkal
körülvett szigetet, mely mellett elsuhantak, és amelyről kiál-
tást hallott. Már egynegyedéig kitolta a koporsót, már egy-
harmada kilógott a hajótestből, mikor a tomboló vihar, a lárma
hangjai felett dermesztő sikoly hasított át.
A Halál volt az.
Rájött, mire készül Feyra, a koporsója falán dörömbölve ki-
abált. Feyra úgy hallotta, valahonnan fölöttük visszakiáltottak,
ám a választ elfojtotta a Halál kétségbeesett esdeklése.
– Ne, leány, ne! Hagyj engem! Szükségem van erre a diadal-
ra! A családom, mi lesz a családommal? Kérlek! Ha nem telje-
sítem a feladatomat, nem jutalmazzák meg őket!
 Feyra próbálta kizárni a hangokat, a vállát a koporsó fej-
részéhez nyomta az utolsó lökéshez, ám így is tisztán hallott
minden kétségbeesett szót.
– Van egy fiam, telket akar venni az enyém mellett! A neve
Daoud, és még csak tizenhét éves! Van egy lányom is, Daniz,
húszéves, férjhez akar menni, de nincs hozománya! A felesé-
gem, az én Zarafám… az én szerelmem… kérlek, Allah, ne
engedd, hogy cserbenhagyjam őket!
Akkor már Feyra tudta, hogy az ónládában csak egy ember
fekszik, egy egyszerű ember. Hívhatják fekete lónak, nevezheti
őt Halálnak, akkor is csak egy pusztulásra ítélt halandó, csalá-
dos ember, akinek a lánya éppannyi idős, mint ő. A szél elkap-
ta a könnyét és szétmorzsolta, mielőtt a földre hullhatott vol-
na, ám ő komoran tolta tovább a koporsót. Végre hátralépett.
A koporsó megbillent a nyílás szélén, mint a libikóka, Feyra
elborzadt tekintetétől kísérten átbillent a középponton, majd
megindult a tajtékzó hullámok felé.
Ekkor hatalmas zűrzavar támadt, mögöttük feltépték a fe-
délzeti lejáró ajtaját, a raktérbe egy sereg tengerész rohant le
bukdácsolva. Feyra kezét egy szempillantás alatt összekötötték
a háta mögötti kötéllel, mellyel tartotta magát, miközben vala-
ki elsuhant mellette, hogy rávesse magát a szarkofág még
benn maradt felére. A koporsó nagy koppanással visszaesett a
raktérbe.
A tengerészek behúzták a ládát, Feyra elengedte magát.
Csak kárt tenne magában, ha folytatná a harcot. Első pillantás-
ra egyik férfit sem ismerte fel. Nem apja szokásos legénysége
volt, a janicsárok koromfekete öltözékét viselték, fejükön feke-
te turbánnal.
 Mikor a szarkofágot biztos helyre vonszolták, Feyra került a
doboz iménti helyére: ott találta magát a nyílás szájánál, köz-
vetlenül a tenger ezüstfala elé lökték. Tudta, hogy az a sors vár
rá, amit a ládának szánt, várta a lökést, ami majd a mélybe ta-
szítja, ám ekkor kiáltást hallott maga mögül:
– Ne!
Körbefordult, hogy megnézze, ki kiáltott.
Az a férfi volt, aki korábban a koporsóra vetette magát,
most éppolyan csuromvizesen állt ott, mint Feyra. A turbánját
lesodorták róla a hullámok, sötét haja az arca körül csapko-
dott.
– Nem ölhetitek meg – mondta Feyra fogvatartójának, sze-
me komoran, tiszteletet parancsolóan csillogott. – Ő a kapitány
lánya.
Feyra most már felismerte. Valamelyest ismerte is a férfit:
Takat Turannak hívták, gyakran hajózott az apjával. Korban
közelebb állt Feyrához, mint az apjához, a lány emlékezett rá,
hogy Lepanto volt az első csatája, és Timurhan akkor meg-
mentette az életét. Ha ezért mentette most meg őt a vízbe do-
bástól, akkor Feyra kihasználhatja a férfi lekötelezettségét.
Homályosan sejtette, hogy nézhet ki: a hullámok eláztatták,
az inge és a nadrágja eleve csupa mocsok volt, de most már
nedves és ragadós is. Annak idején megfigyelhette, ahogy az
ágyasok a csábos nézést gyakorolják, vagy az odaliszkek a tükör
előtt tetszelegnek. Ő ugyan nem értett az ilyesmihez, ám most
felhasználta minden hatalmát, amit korábban fátylak mögé
rejtett, tekintetébe annyi esdeklést sűrített, amennyit csak bírt.
– Kérem – szólalt meg, egyenesen Takat Turanra nézett. –
Vigyenek az apámhoz!
Takat a lány feje fölött odapillantott a fogvatartójára.
 – Csináld! – vetette oda élesen.
A fickó vállat vont.
– Rendben. Odaviszem a kapitányhoz. Így is ugyanoda jut.
Feyra hallotta, amint behúzták és bereteszelték mögötte a
raktéri ajtót. Készségesen engedte, hogy felhúzzák a fedélzet-
re, a vakító napfénybe. Kezénél, lábánál fogva, arccal lefelé
cipelték a tathoz, a hatalmas páncéltorony ajtaja mögé, a kapi-
tány szállására.
Miközben a jobb oldali hálófülkéhez vezették, Feyra azon
töprengett, vajon mit fog mondani az apja. A kabin ajtaja nem
volt kulcsra zárva, de Feyra már annyira szerette volna látni
apját, hogy ez már el sem gondolkodtatta. Amikor azonban
kitárult az ajtó, és belökték az apró kabinba, megértette.
Timurhan sápadtan, izzadtan feküdt az ágyán, szívére szo-
rított kezén az ujjbegye megfeketedett.
 10. FEJEZET

FEYRA MÖGÖTT BECSAPÓDOTT AZ AJTÓ, ő pedig térdre zuhant az

ágy előtt. Azt se hallotta, hogy most már elfordul a kulcs a
zárban. A kapitány fekhelye, melyet a mennyezeti gerendához
rögzített lengőrúdhoz kötöttek, kis híján fellökte a mellette
térdelő lányt. Státusszimbólum volt ez a fekhely, az egyszerű
tengerészek függőágyának nagyobb változata, alakját is meg
tudta őrizni az oldalához erősített fának köszönhetően, a redő-
zött függöny pedig több árnyékot adott, és jobb elvonulási le-
hetőséget biztosított. A hintázás miatt azonban a kapitány
most bölcsőben fekvő gyermeknek tűnt. Mintha összement
volna, ahogy elgyötörten feküdt a finom batisztlepedőn; egy
pillanatra Feyra lett az anya, Timurhan pedig a csecsemő.
Feyra megfogta a megfeketedett kezet, kényszerítette ma-
gát, hogy orvosként tekintsen az apjára. Timurhan sápadt volt,
a bőre forró, a lélegzete szaggatott. Egyik kezét becsúsztatta a
férfi inge alá, mindkét hóna alatt megtalálta az árulkodó duz-
zanatot. Az apa az érintésből felismerhette a lányát, mivel hir-
telenjében tágra nyílt a szeme, halványan elmosolyodott, ki-
száradt, cserepes ajkaival a nevét formálta. A mosolya aztán
keserűségbe fordult, mikor megértette, mit jelent a lány jelen-
léte. Feyra szíve elszorult, erősen megölelte az apját, megcsó-
kolta lázas arcát.
– Ne féljen! – szólalt meg. – Én is megkaptam a kórt, de
meggyógyultam. Maga is helyrejön.
Feyra kényszerítette magát, hogy higgyen benne. Hát ezért
nem vetették a tengerbe, erre utalt az „így is ugyanoda jut”: a
janicsárok nem bánták, mindegy volt nekik, hogy a tengerben
leli halálát, vagy ebben a fertőzött kabinban. Nos, most újra le
kell győznie a dögvészt, ezúttal apja nevében.
Nagy nehezen megtámasztotta magát a hánykolódó hajó-
ban, és átkutatta a kabint. A padlót mozaikmintára festett dur-
va vásznak és szőnyegek borították. A rekeszfalon festmények,
képek lógtak, még széntüzelésű kályhát is állítottak a kabinba,
hogy télen fűteni lehessen. A levegőt édesítő szagos müge és
tömjén illatát azonban megsavanyította a rothadás és a halál
szaga. Az apja most már semmi hasznát nem látta ennek a
fényűzésnek.
A kabin elülső végében álló asztalon Feyra vízzel teli kris-
tálykancsót és boros ónedényt talált. Gyorsan öntött egy kis
bort a vízbe, hogy fertőtlenítse, nézte, ahogy a szőlőlé vérszín
felhőt rajzol a kristályedényben. Elvett egy tintaszivacsot az
íróasztalról, letépte az itatós foltos részét, a többit pedig meg-
mártotta a vízben. A szivacsot odavitte az apjához, megnedve-
sítette vele a férfi ajkait, egy cseppet kipréselt belőle a félig ki-
nyílt száj felett, mire Timurhan gyengén felköhögött – jó jel.
Végül megtörölte a férfi arcát és szemöldökét a szivaccsal. Az
ápolás láthatóan enyhített Timurhan fájdalmán, Feyra úgy lát-
ta, a színe is jobb lett.
Előző börtönével ellentétben ebbe a kabinba rengeteg ter-
mészetes fény áradt be a bal oldali hajóablakokon, a tatfedélzet
járórácsain, s a jobb oldali ablakokon át. Az üvegeket olyan
alaposan megerősítették, hogy alig hallotta a kint tomboló vi-
hart, pedig az eső haragosan verte az ablakszemeket, erősen
dobolt az üvegkorongokon. Feyra az apjára pillantott, a férfi
saját lázas csatájába zárva mit sem sejtett a kinti viharról, éber
álomba zuhant. Feyra nem tehetett mást, várt.
 A kapitány asztalán fa földgömb pörgött a tengelyén, mint-
ha a négy égtáj szelei elfújtak volna minden mennyei hatalmat,
és erre a napra átvették volna az uralmat. A fapadlón üres bo-
rospalack gurult fel-alá a hullámzás ritmusában. Feyra egy
percig bírta csak, aztán felvette és az asztalra állította.
Leült a kapitány székébe, kibámult az ablakon, letörölte lé-
legzete páráját. A kinti látványtól ismét az jutott eszébe, hogy
vajon nem halt-e meg, nem került-e máris a túlvilágra, mivel
ott előtte, a lebegő köd szövete mögött fényes citadella emel-
kedett ki a vízből, deres csúcsai az égre törtek, a tenger szélén
elefántcsont paloták zsúfolódtak. Még a felhőszakadás sem
ronthatta el ezt a különös szépséget. Hatalmas méreteivel a
város a végtelenség érzetét keltette Feyrában; a kikötő egy jó-
kora térre nyílt, melyet kőből faragott boltívek és oszlopok
vettek körbe. Fölébük büszke torony emelkedett, a tér sarká-
ban púpos arany templom kuporgott, színes festését a ravasz
eső drágakövekké fényezte.
Miközben Feyra a látképet bámulta, a hajó lehúzódott két
hatalmas, magasan az égbe szökő márványoszlop mellé, a
horgonykötél csörögve lehullott, ahogy újra kivetették a vas-
macskát. Feyra felkukucskált, hunyorogva pillantott keresztül
az özönvízen. Az egyik oszlop tetején valamilyen hitetlen
szentet látott, a másikon azt a fenevadat, melyet gyerekkora
óta rettegett: a szárnyas oroszlánt, kezében könyvvel.
Megérkezett Velencébe.
Mögüle, az ágyból hangok hallatszottak, odafordulva látta,
hogy az apja feltámaszkodott a könyökére. Ízig-vérig tenge-
rész volt még a halál küszöbén is, ő is meghallotta a horgony
hangját, tudta, hogy eljött az idő.
– Feyra – lihegte erőlködve –, jön a Halál.
 A lány jobban megértette ezt az őrjöngő beszédet, mint
ahogy az apa hitte volna. Bólintott, és visszafordult az ablak
felé, nézte, ahogy leeresztik a hajóhidat. Nem sokat lehetett
látni, de azért ő átnézett az ikeroszlopokon túl a hatalmas té-
rig, mely visszatükröződött a vízben. Az ár ellenére a jókora
területen számtalan ember sétált, közönyösen gázoltak a saját
tükörképükben, mintha az ilyen áradás mindennapi jelenség
volna.
Feyra átment a következő ablakhoz, lekukucskált a hajó ol-
dala mentén, mikor hallotta, hogy a szarkofágot csikorogva-
dörömbölve a hajóhíd elejéhez vonszolták, majd letették. Feyra
elborzadva nézte, ahogy a szegecseket meglazítják, a mirtusz-
leveleket félredobják, csak az irigy szél kapott utána. A jani-
csárok félkörben megálltak mögötte, turbánjukat mostanra
levették, egyenruhájukat borvörös köpeny alá rejtették. Meg-
igézve, de azért félelemmel eltelve nézték, mikor a koporsóbeli
lény fájdalmas erőfeszítéssel felemelkedik, s úgy remeg, akár
az újszülött csikó.
Először felült, majd kikecmergett a koporsójából, remegő
karjaival mindkét oldalon megtámasztotta magát. Leple cafa-
tokban csapdosott körülötte, mintha kötés volna: sírból kikelt,
bepólyázott halott. Valaki köpenyt dobott neki, mely a levegő-
ben szétnyílt, sötét fellegként ereszkedett rá. Ügyetlenül bele-
bújt, a fekete csuklyát bebugyolált fejére húzta. A ruha hátát
arannyal hímzett szárnyas oroszlán díszítette. A fenevad
mintha együtt mozgott volna viselője szakadozott zihálásával,
sorvadt háta csontos bütykei életet leheltek a szárnyakba,
ahogy lélegezni igyekezett.
A Halál, hozzáillő módon, feketébe öltözött.
 Egy pillanatra megállt a hajóhídon, mielőtt lebotorkált vol-
na rajta a lejtő és a szelek támogatásával. A dokkoknál azon-
ban a Halál térdre esett, s hiába próbált felállni.
Feyra figyelte, miközben azt kívánta, bárcsak elfordulhatna
a siralmas látványtól, de képtelen volt levenni róla a szemét.
Hol szánta a szerencsétlen nyomorultat, hol izzón remélte,
hogy megfullad, arccal a vízbe borul, vagy magával rántja a
tenger apadó áramlata, mely átáztatta, ezüstösre festette nehéz
köntösét.
A Halál emberfeletti erővel felemelkedett, és a két oszlop-
őrszem közé támolygott. A köpeny anyagának különös esése
révén úgy tűnt, mintha ő lenne a hatalmas téren az egyetlen,
akinek se árnyéka, se tükörképe nincsen. Ez a furcsa véletlen,
no meg a terjedelmes fekete köpeny, mely csattogva fodrozó-
dott a szélben, baljós, túlvilági megjelenést kölcsönzött a hal-
doklónak, mintha valóban ő maga lenne a Kaszás.
Feyra megértette, hogy a hadigálya és a borzalmas, szár-
nyas oroszlán-kiméra a könyvvel hozzátartozott a tervhez. A
polgárok velencei hajót látnak, gyengélkedő férfit admirálisi
köpenyben, így a segítségére sietnek. Néhányan máris köze-
ledtek felé.
Feyra a hajóablakon dörömbölt, kiabált, ám az üveget ala-
posan megerősítették. A viharban, csatákban edzett tábla még
csak meg sem repedt. Már kisebesedett a keze, a torka bere-
kedt – mindhiába. Az ajtóhoz rohant, megrázta a zárat, pedig
előre tudta, hogy semmi értelme. Ekkor felnézett, elkeseredve
zörgette a tatfedélzet rácsait, próbálta felfeszíteni. Utolsó két-
ségbeesésében Feyra felkapta a borosüveget, az ablakhoz vág-
ta, ám csak a palack tört össze a kezében, zöld szilánkjai felha-
sították a bőrét.
 Feyra épp a kesernyés vért szívogatta az ujjából, mikor
meglátott egy anyát, aki a szoknyájába takarta a kisfiát. Az
anya letette a gyereket, a kisfiú háromszögletű kalapját az or-
rába húzta az eső ellen. A legényke azonban nem engedte el a
szoknyáját, nem akart magára maradni, így együtt indultak a
köpenyes alak felé.
Feyra már nem kiabált, kétségbeesett suttogással beszélt az
asszonynak: „Kérlek, kérlek, kérlek, fordulj vissza! Vidd el a gyere-
ket! Menjetek el!” Az asszony azonban a mögötte ballagó fiúcs-
kával egyenesen a Halálhoz lépett, és odanyújtotta neki a ke-
zét. Mintha lelassult volna az idő, Feyra nézte, ahogy a Halál
fekete keze kinyúl a köntöse alól, és a nő fehér kezébe kulcso-
lódik.
Megtörtént.
Feyra látta, hogy a nő visszahőköl a csuklya alatti arc láttán,
a fehér kéz elrebben, átöleli a kisfiút, pici arcát a szoknyába
simítja épp azzal a kézzel, mellyel a Halált érintette meg. Saj-
nos túl sok ember futott oda hozzájuk, hogy lássák, mi baj tör-
tént.
Feyra visszafordult az apjához. Többre már nem volt kíván-
csi, és arra sem volt semmi szükség, hogy beszámoljon
Timurhannak a történtekről. A férfi mindent leolvasott az ar-
cáról, megtörten hanyatlott vissza az ágyába. A hajó újra meg-
billent, ahogy a horgonyt felemelték, a gálya megfordult, a szél
belekapott a vitorlába, a kikötő gyorsan távolodni látszott.
Feyra a hajóablak keretébe zártan nézte, ahogy egyre kiseb-
bedik a látkép. Ahogy nőtt a távolság, úgy mentek össze ők, a
Halál körül gyülekező, pusztulásra ítélt kis csoport. Feyra ad-
dig nézte őket, amíg teljesen össze nem zsugorodtak, míg vé-
gül már nem voltak nagyobbak, mint a Bertalan fa fekete spó-
rái.
 11. FEJEZET

FEYRA VISSZATÉRT AZ APJA MELLÉ. Most már csak vele foglalko-

zott.
Más érzelmeit egyelőre félretette. Úgy nevelték, hogy gyű-
lölje a velenceieket, most azonban nem érzett mást, csak szá-
nalmat az anya, a gyermeke és mind a többiek iránt, akik a
Halál segítségére siettek. Ráadásul a saját anyját is cserben-
hagyta; nem tudta figyelmeztetni a dózsét az eljövendőkre. De
lesz még ideje kedve szerint bánkódni ezen. Most az a felada-
ta, hogy meggyógyítsa és hazajuttassa az apját.
Miután a hajó kirakta rettenetes rakományát, megfordult, és
olyan gyorsan távolodott a várostól, ahogy csak vinni bírták a
vitorlavásznak. Feyra letérdelt az apja ágya mellé, hogy a hír-
rel megnyugvást vigyen neki. Egy pillanatra azt hitte, a férfi
már elment, de amint megfogta a kezét, Timurhan felébredt, és
újra gyengén köhögni kezdett. Feyra megörült, mivel a test a
köhögéssel tisztítja meg a tüdőt a ragályos levegőtől; rámo-
solygott.
– Vigasztalódjon, apám! Hazamegyünk. Nemsokára újra
látjuk a Boszporuszt, a Szeráj-csúcsot, a Hagia Szophia aranyló
kupoláját a napsütésben.
Timurhan alig észrevehetően megrázta a fejét.
– Giudecca – suttogta, hangja akár a károgó hollóé.
Ezt a szót Feyra nem ismerte, azt viszont tudta, hogy a pes-
tistől félrebeszélhet a beteg. Megveregette apja kezét, ő viszont
megragadta, erősen szorította a lányét.
– Biztonságos hely – folytatta. – Szultán ígérte.
 Feyra ragyogó mosollyal bólintott, bár a valóságban nem
hitte, hogy a szultán tényleg ilyen gondoskodó volna. Az ural-
kodó számára az Il Cavaliere fedélzetén utazók éppolyan felál-
dozhatóak voltak, mint maga a Halál, és minden perc, amit
ezeken a vizeken töltenek, még nagyobb veszélybe sodorja
őket.
Feyra visszavonult az ablakhoz boldogtalan gondolataival.
Látni akarta, ahogy Velence eltűnik a tengerben, ahogy távo-
lodnak. Semmi szépséget nem talált a városban: iszonyatossá
tette az a szerep, amit ő játszott el a városlakókra váró rettene-
tes tragédiában. Megfogadta, hogyha hazaér, többé el sem
hagyja Konstantinápolyt. Soha nem tér ide vissza, soha. Még a
„Velence” szó is gyűlöletesnek tetszett előtte, a szótagok olyan
egyhangúan kopogtak, mint az eső. Soha többé nem akarta
látni a szárnyas oroszlánt, azt a szörnyeteget. Minden mérföld,
amely elválasztja őt ettől az uradalomtól, igazi áldás.
Ám ahelyett, hogy a nyílt tenger vizét hasította volna a ha-
jójuk, egy homályos kis földdarabhoz simult a város északi
részén. Itt csak néhány épület versenyezhetett a hatalmas tér
pazar pompájával, a házak egyszerűbb, durvább anyagból
épültek, olyan pettyes barna színük volt, mint a tyúktojásnak.
Errefelé már romok is felbukkantak, a város kontúrja így fog-
híjas képet mutatott, füves, kihasználatlan területek hevertek
az épületek között. Egy ilyen pusztaságnál állt meg a hajó.
Feyra mostanra megtanulta felismerni a horgony ledobását,
a hajó megbillenését és megállását, de még mindig nem értette.
Miért állnak meg itt? Miért nem sietnek haza, amilyen gyorsan
csak lehet? Mi dolguk van még?
Újra leült az apja mellé, és megfogta a kezét. Az eső elcsi-
tult, minden elcsendesedett.
 Túlságosan is.
Még azt is hallotta, hogy megfordul a kis rézkulcs a kabin
zárjában. Rettegve állt fel, mikor kinyílt az ajtó, és fél tucat ja-
nicsár sereglett be, mostanra visszavették fekete álarcukat.
Mind hallgattak, egyikük azonban megfogta a karját, és
maga mellé rántotta. Négy másik megragadott egy-egy kötelet
az apja ágyának négy sarkánál, majd fémes csörgéssel kivon-
ták a handzsárjukat. Feyra egy rettenetes pillanatig azt hitte,
ott helyben kivégzik Timurhant, ám a kvartett csak a köteleket
vágta el szépen a karddal, majd az ágyat az ajtóhoz vitték,
mintha hordszék volna.
Feyrának az jutott eszébe, hogy ezek mind hű emberek, akik
betartják a hajó szabályzatát. Timurhan akkor is a kapitányuk,
ha nincs a képességei birtokában. Fogva tartója őt is magával
vonszolta a menet nyomában.
– Hová viszik az apámat? – kérdezte. A fekete álarc alól
azonban nem jött válasz.
A szárazföldre lépve már felismerte a helyzetüket: a föld
szélárnyékos részén horgonyoztak le, a partokat csapkodó
széltől védve, a hajót részben eltakarta valami hatalmas kő-
rom. Előttük íves ablakokkal átszúrt fal állt, mögötte pedig
alacsony falak összevisszasága kúttal a közepén; senki nem élt
itt az ereszről rikácsoló csókáktól és kányáktól eltekintve. Az
ívek felett halovány, aranyozott írás domborodott ki a falból,
de a társaságból csak Feyra tudta kibetűzni.
Santa Croce.
A fűrészfogas fal tetején töredezett, ragyás kőkereszt állt,
melyet megviselt az elemek pusztítása. A jel láttán a legénység
lázongani kezdett.
 Feyra közelebb húzódott a fekete ruhás csoporthoz az elha-
gyott famólon.
– Ez a hely a prófétájuké, a Krisztusuké – szólalt meg az
egyik.
– Nem léphetjük át a küszöböt, tisztátalan – helyeselt a má-
sik.
– A szultánunk bizonyára tévedett, ez a ház nem biztonsá-
gos a számunkra.
– A szultánunk, a szemem fényessége és a szívem öröme
nem szokott tévedni – csendült fel tisztán, erősen. – Nézzétek
csak meg! Senki nem él itt, csak a madarak piszkítanak rá. Az
istenük már rég elment innen.
– Itt nem maradhatunk.
– Nem, de ez a rom legalább védelmet nyújt, amíg nem
döntünk.
A janicsárok bevitték Timurhant, Feyra követte őket, még
azt is megengedték neki, hogy kényelembe helyezze az apját.
Szerencséje volt ezzel az ággyal, mivel az alaposan kitömött
matrac erősen tartotta a doboz oldalait. Feyra úgy vélte, apja
még csak észre sem vette, hogy elszállították. Letépett egy csí-
kot a beteg lepedőjéről, és megindult a régi udvar közepén álló
kúthoz, botladozott a szétszórt kődarabokban, melyeket a ki-
tartó gyökerek és füvek tördeltek szét az évek alatt.
A szakadó eső dacára, mely épp akkor enyhült meg, a kút
vízszintje olyan mélyen volt, hogy Feyra alig látta a fenekén a
felhős ég ezüstkorongját. Az öreg kőépítmény mellett rozsdás,
ódon láncot és csigát talált, vödröt azonban nem, így lemon-
dott róla, hogy vizet húzzon belőle. Inkább a mólóhoz ment a
ronggyal, és megmártotta a tengervízben – az apja szomját
nem fogja oltani, de legalább lemoshatja lázas testét.
 Ahogy visszafelé sétált a romos ívek alatt, a janicsárok fél-
körívben állva várták. A kezében tartott rongyból csöpögött a
víz, sóval vonta be a lábát. Feyra hirtelen támadt félelemmel
megtorpant.
Egyik fekete szempárból a másikba nézett, de egyikük sem
állta a tekintetét. Végre az egyikük megszólalt.
– Fordulj meg! – mondta. – Hajóra szállunk.
– De… – Feyra kinyújtotta a kezét az öreg templom felé,
még mindig szorongatta a nedves rongyot. – Az apám –
mondta, mintha a janicsárok mind olyan ostobák volnának,
hogy nem értik.
– Ő itt marad.
Pedig Feyra volt az, aki nem értette. Magára akarták hagyni.
Timurhan megfertőződött, ezért nem viszik vissza a kapitá-
nyukat a hajóra.
– Akkor én is vele maradok.
– Nem. Te velünk jössz.
– Bizony ám – mondta a másik. – Ha úgyis meghalunk, én
legalább szeretném még kiélvezni, ami hátravan.
Az első most Feyrára nézett, tekintete a lány fátyolozatlan
arcát simogatta, végigsiklott a testén, melyre most rátapadt
nedves ruhája.
Tehát most ezeknek az embereknek a játékszere lesz egész
Konstantinápolyig. Senkije nincs, aki megvédené a becsületét.
Az apja ott fekszik a hordágyán, még azt sem érzi, hogy az eső
az arcára hull. Feyra már nagyon szeretett volna hazamenni,
de nem így. Végül az a férfi szólalt meg, aki kissé távolabb állt
a többiektől.
– Én maradok, ahogy elterveztük.
 A kijelentésével elnémította a társait. Egyikük végre meg-
szólalt, a hangja hihetetlenül magasan csengett.
– Miért? Itt nincs biztonságos menedék. Öngyilkosság volna
maradni.
– Akkor a végsőkig követem a szultánom parancsát, ahogy
megfogadtam, mert ő a szemem fényessége és a szívem örö-
me. A szultánunk után pedig a kapitányomnak engedelmes-
kedem. Mert ő a szultán helyettese, és mert Lepantónál ennél
sokkal rosszabb sorstól mentett meg.
Felemelte a bal kezét: három ujj hiányzott róla, csak a hü-
velyk és a mutatóujj maradt meg épen.
Feyra most már felismerte az álarcos férfiban Takat Turant,
ő mentette meg a raktérben is a vízből. Most újra eszébe jutott
a történet, amit apjától hallott.
Amikor Feyra megkérte Timurhant, hogy meséljen neki
minden idők legnagyobb tengeri csatájáról, akkor ő nem a csa-
tahajók összecsapását vagy az admirálisok bátorságát hozta
fel, hanem egy kisfiú történetét, aki annyi idős lehetett, mint
Feyra, mikor felvitték a hajóra, hogy megtöltse az ágyúkat.
Mikor a velenceiek már közvetlen közelről támadtak,
Timurhan a szó szoros értelmében a párkányzathoz szegezve
talált a fiúra, ugyanis egy elhajított velencei tőr a fához szúrta
a kezét, olyan mélyen belevágott a gyerek húsába, hogy moz-
dulni sem tudott. Timurhan levágta a legény három ujját a sa-
ját kardjával, majd a vérző gyereket a legénységi kabinokhoz
húzta, biztonságos helyre. Az apja úgy mesélte, hogy a fiú még
csak nem is sírt; amikor pedig a velenceiket visszaszorították,
közönyös csendben nézte, ahogy a hajóorvos bekeni kátrány-
nyal, aztán kiégeti az ujjait, csak annyit kért, hogy megtarthas-
sa emlékbe a velencei pengét.
 Feyra látta, hogy a legény bátorsága felnőtt korára is meg-
maradt, ahogy valami más is, mivel Takat szeme meghatároz-
hatatlan lázban égett.
Az, aki szembeszállt vele, megnevezte ezt a lázat.
– Te bolond vagy.
Takat nem jött ki a sodrából.
– Ettől függetlenül, ha a kapitányomnak szüksége van rám,
haláláig szolgálom.
Feyrát mélyen megérintette, hogy ilyen erős hűséget talál
ilyen nehéz időkben, ilyen sötét helyen. Mielőtt megszégyenít-
hette volna magát azzal, hogy a férfi lába elé omlik, Takat
Turan folytatta.
– Ráadásul elfelejtitek a szultánunknak, a szemem fényes-
ségének és szívem örömének parancsát. Egyikőtök sem úgy
indult, hogy innen hazatérhet. Ne felejtsétek el: a mi felada-
tunk még nem ért véget; egy nagyobb csata részei vagyunk. Ez
még csak az üdvözlő lövés volt.
Feyra őszinte hűséget látott a férfi szemében, és még ennél
is többet: a fanatizmus tüzes pillantását. Eltöprengett, mit le-
hetne még tenni ebben az ostromlott városban, ám egy másik
katona vitába szállt Takattal.
– Neked elment az eszed! Szerinted mennyi idő kell a tiszt-
jeiknek és kalifáiknak, hogy ránk találjanak? Sosem hallottál
még a pokoli kínzásaikról? A bizánci módszer ahhoz képest
semmiség!
Takat Turan könnyedén vállat vont, mintha a kínzás apró-
ság volna.
– Hadd jöjjenek. Mert, ahogy a szultán mondja: ha kitépik a
végtagjaimat, kinyomják a szememet, kivágják a nyelvemet, egyene-
sen Jannahba érkezem, ahol újra járok, látok, beszélek, hogy dicsér-
hessem Allah nevét.
A többiek kényelmetlenül feszengtek, egymás felé fordulva
susmorogtak. Végül az egyikük megszólalt.
– Ahogy tetszik – majd Feyrához lépett. Takat Turan fekete
karja azonban útját állta.
– Ő marad. – Lassan, kimérten beszélt.
– Micsoda? – hadarta a másik. – Ugyan miért engednénk át
neked, te buja kecske?
– Szégyent hoz rád a kérdésed. Én Allahot, a szultánomat és
a kapitányomat szolgálom, tisztaságom nem ejt foltot hölgye-
ken.
A vádlója visszalépett, mintha megütötték volna. Takat
Turan kihasználta a pillanatot, és szája sarkából odaszólt
Feyrának.
– Hölgyem, menjen az apjához, feküdjön mellé minél szoro-
sabban!
Feyra a védelmezően kitartott kar mögé surrant, lefeküdt
érzéketlen apja mellé a függőágyba. Hirtelen halálos fáradtság
tört rá, szerette volna, ha valaki más irányítja a sorsát. Egyene-
sen a magasba nézett, az égen nyargalászó, esőtől duzzadó
felhőkbe, közben pedig hallgatta a romok felől emelkedő dü-
hös hangokat.
– Megkaphatod, ha akarod. Nézd, ott fekszik az apja mel-
lett! Tudom, hogy azért is sorsot vetettetek, ki vigye az ágyat.
Én tudom, hogy Allah megvéd engem, hogy teljesíthessem a
küldetésem. Te elmondhatod magadról ugyanezt? Ha igen,
gyere, tépd ki az apja halálos ágyából!
Feyra csak bámulta a felhőket, várta, hogy megragadják és
kiemeljék onnan.
 – És aztán? – folytatta Takat. – Melyikőtök vinné fel a hajó-
ra, hívná be az ágyába? Így akár magával a piros kötényes,
seprűs lánnyal, a Pestissel is hálhatnál!
Egyik férfi sem lépett közelebb, egy ujjal sem nyúltak hozzá.
Feyra kissé felemelte a fejét. A férfiak mocorogni kezdtek, né-
melyik lesütötte a szemét. Bizonytalanul, mormogva, szé-
gyenkezve hátráltak ki az épületből, magára hagyták a haldok-
lót a két fiatallal a romok közt.
Feyra a boltív alól nézte, ahogy felhúzzák a horgonyt, be-
vonják a köteleket, majd türelmetlen rúgással ellökik a hajót a
parttól. Csak ekkor fordult Takathoz.
– Köszönöm.
A férfi enyhén meghajolt.
– Minden tartozást ki kell egyenlíteni a maga idejében.
Feyra azt hitte, Takat az apja neki tett szolgálatára utal, és
megörült. Rámosolygott a tengerészre, eszébe jutott, hogy a
fátyol takarása nélkül még sosem mosolygott más férfira
Timurhanon kívül.
A janicsár azonban nem viszonozta a mosolyt, a tengert
bámulta a hatalmas kapu törött boltívén át, mely keretbe fog-
lalta az egyre zsugorodó hajót. Az álarcát lehúzta a torkához,
így Feyra szemügyre vehette az arcát. Megnyírt szakállát olaj-
jal hegyesre formázta, a fekete szőrzet meglepően telt ajkakat
rejtett. Mintha a hajó mögé, sőt, a horizont, a világ összes
gondja mögé nézett volna. Feyra ösztönösen bízott benne.
– Most mit csináljunk? – kérdezte.
Takat Turan elgondolkodott.
– Az apját fedél alá kell vinnünk. – Végigfürkészte a romot.
– Nézze csak! Ott még áll valami, aminek megmaradt a teteje,
kapuslakás lehet, vagy ilyesmi. Segítek vinni.
 Feyra minden izma megfeszült, nagy nehezen aztán félig
behúzták, félig becipelték Timurhant az ódon bódé alá. A kali-
bában mindössze egy zsámoly állt, melyen annak idején a ka-
pus ülhetett, a falon konzol őrizte a réges-rég kioltott lámpa
helyét, az eresz alatt pedig seregélyek fészkeltek, most tilta-
kozva visítottak, amiért meg kell osztaniuk a hálóhelyüket.
Feyra megsimogatta az apja arcát, de nem kapott választ. A
férfi légzése egyre jobban elnehezedett, az ujjai még jobban
megfeketedtek. Látta, hogy Takat is lepillant a kapitányra, és
bár nem mondott semmit, a lány leolvasta az arcáról a gondo-
latait. A janicsár a beroskadt tető és a mögüle látszó égbolt felé
pillantott.
– Van némi ennivalóm – szólalt meg. – De az aligha lesz
elég. Szereznem kell még élelmet, mielőtt leszáll az est.
Feyra tudta, hogy Takatnak lopnia kell, de nem érdekelte.
Többé nem tudta elfojtani a mardosó éhséget a gyomrában. A
férfi már indult volna, mikor Feyra megérintette a karját, hogy
megállítsa.
– Várjon – mondta. – Így nem mehet ki a városba. Nagyon
másképp néz ki, mint az itteni polgárok. A turbánját is bontsa
ki!
A fejfedő nélkül Takat kevésbé fenyegetőnek, fiatalabbnak
nézett ki, a szél az arca elé sodorta fekete haját.
– Most már indulhat.
A fekete ruhás alak megfordult a kapuban, épp abban a mé-
lyedésben, ahol Szent Sebestyén annak idején beleszúrta a
kardját a földbe.
– Rejtőzzön el! – mondta. – Még találkozunk.
 Feyra nézte, ahogy eltűnik a sarok mögött. A férfi válla fö-
lött az Il Cavaliere úszott a messzi tengeren, az orra Konstanti-
nápoly felé mutatott.

A KÖVETKEZŐ PÁR ÓRÁBAN FEYRA a nyirkos sötétségben kupor-

gott, hátát a hideg kőnek támasztotta.
Még sosem fázott ennyire, ráadásul bárhogyan is helyezke-
dett, az éles kovakő szilánkok mindig szúrták a hátát. Ez idő
alatt kétszer hallotta a sziget polgárait elhaladni a bódé mel-
lett. Először, amikor átkukucskált a köveken, két kövér mosó-
nőt látott, akik fejük fölé emelt kosarakkal védekeztek az eső
ellen; majd egy horgász jelent meg a kutyájával. Feyra a léleg-
zetét is visszatartotta, miközben a kis korcs egyenesen bekoco-
gott a kapuslakásba, megszagolta Timurhan mozdulatlan lá-
bát; Feyra megpróbálta elzavarni az állatot, mely a gazdája
füttyét hallva elugrándozott. A roskadozó falon át Feyra meg-
érezte a halszagot, mintha visszarepült volna a konstantinápo-
lyi Halbazárba, a Balik Pazarira. Átpillantott a kövek között,
az alkonyi fényben ezüstös fényű pikkelyek csillogtak a hor-
gász mindkét vállára vetve. Feyra gyomra megint megkordult.
Mindkettőt meg tudta volna enni a szemükkel, zsigereikkel,
csontjaikkal együtt, mindenestül.
Mire besötétedett, már tudta, hogy Takat Turan nem tér
vissza.
Felkelt, hiszen a sötétben úgysem láthatja meg senki, végig-
sétált az ódon épületen egész a sziget túlpartjáig. Felnézett a
holdra, majd lepillantott a kristálygyűrűjére. Az apró fekete ló
volt legfelül, úgyhogy addig forgatta a gyűrűt, míg másfelé
nem nézett, az ujjai alá, így most a veres ló került felülre. Nem
sikerült megállítani a fekete ló előrevágtatását, és most már
nem fogja tudni megtalálni a Szombat nevű embert sem, nem
tud elmenni az arany tapintókörzős házhoz, sem a dózséhoz,
aki akármilyen hihetetlen is, a nagy-nagybátyja. Mintha csak
egy ottomán legendába csöppent volna: éppolyan ősi, amilyen
valószerűtlen.
Nézte a víz túlpartján fekvő különös várost, ahogy a polgá-
rok meggyújtották a gyertyákat és lámpákat, az ablakok
egyenként kivilágosodtak, felcsillantak, akár a csillagképek.
Tudta, hogy amint az emberek meggyújtják a viaszgyertyákat
és a mécseseket lefekvéshez készülődve, az egyik házban a férj
lázpírt vesz észre a felesége ábrázatán, vagy egy anya termé-
szetellenesen forrónak találja a fia orcáját, mikor jó éjt kívánva
megcsókolja, a hajnal pedig már magával hozza a dögvész ret-
tenetét.
 MÁSODIK RÉSZ

A Madárember
 12. FEJEZET

ANNIBALE CASON DOKTOR AZNAP REGGEL különös gondot fordí-

tott a megjelenésére.
Nemrégiben kapta meg a medico44 kinevezést szülővárosa,
Velence egyik negyedében, a Miracoli 45 quartierében,46 az új
státusával pedig öltöztetőinas is járt; ő azonban képtelen volt
nyugton maradni, hagyni, hadd végezze a dolgát. Nem tudta
megszokni, hogy mások öltöztessék, mint egy kisbabát, ránga-
tózott, mocorgott, mindent újragombolt és újrakötött, míg vé-
gül elküldte a szolgát, hogy egyedül maradhasson teljes alakos
muranói47 tükre előtt. Ma az öltözéke nem pusztán státusszim-
bólum: ténylegesen meg kellett felelnie annak a feladatnak,
melyre tervezték. Az orvosi ruházatán múlhat az élete, így
szívesebben gondoskodott róla saját kezűleg.
A hétköznapi viselete fölé hosszú, rugalmas bőrnadrágot
húzott. Éppolyan hosszú szárú darabot vett fel, mint a horgá-
szok, ő azonban nem a tengervizet igyekezett távol tartani,
hanem más mérgező folyadékokat. Ha ezt veszi a köténye alá,
megvédi a lábát és ágyékát a fertőzésektől.
Annibale ezek után hosszú fekete felöltőt kanyarított a vál-
lára nagy lendülettel. Megkötötte a nyakánál, majd elpöccin-
tette a nyakszirtjénél lengedező hosszabb fürtöket. Nem vélet-

44
Orvos (olasz).
45
A Miracoli-negyed a Santa Maria dei Miracoli-templomról kapta a nevét,
melyet az 1400-as években emeltek Velencében. A templom nevének jelen-
tése: A Csodák Szent Máriája.
46
Negyed (olasz).
47
Murano szigete a velencei üveggyártás világhírű központja.
lenül hagyta hosszúra a haját: Padovában a tanárai azt tanítot-
ták, hogy minél jobban el kell fedni a bőrt a fertőzött körzetek-
ben, mivel a kór a levegőben terjedt. Kabátja gallérját teljesen
felhajtotta, hogy a nyakát és torkát elfedje az anyag, a kabát és
a bőre találkozását pedig a haja takarta el. A birkafaggyúval és
zsírral bekent pelerin egészen a lábfejéig ért. A zsír elszívta a
pestist, bezárta a ruha redőzeteibe, melyet aztán minden éjjel
megfüstöltek boróka füstjében. A faggyú a cseppfertőzés ellen
jelentett védelmet, mivel nem hagyta, hogy a köpet vagy a test
más nedvei megtapadjanak a ruházaton, úgy tartották ugyan-
is, hogy a pestis a köhögéssel terjed.
Ezt követte Annibale szakmájának jelképe: csinos vonásait
ronda álarc mögé bújtatta. Hét évig kellett tanulnia azért, hogy
felvehesse ezt a maszkot, ezt a rémisztő, madárcsőr formájú
szerkezetet. Annibale tudta, hogy az álarc alakja abból az ódi-
vatú hiedelemből ered, miszerint a kórt madarak terjesztik, és
a madárszerű ábrázattal kivonhatja a betegből a fertőzést, az-
tán átragaszthatja az orvosi köpenyre. Annibale felhorkant a
maszk mögött erre a tudatlan feltételezésre gondolva, mely
most már semmiféle támogatottsággal nem bírt Padova udva-
rában, közben pedig mélyen beszívta a fahéj és hamulúg kábí-
tó illatát. Az álarc csőrébe, épp a viselője orra elé ugyanis erős
illatú gyógynövényeket tömtek, hogy elnyomják a káros gázo-
kat, a temetetlen holtak, köpetek, megrepedt bubók és más
finomságok szagát, melyekkel várhatóan aznap találkozni fog.
Az álarchoz vörös szemlencse is járt, hogy a viselőjén ne fog-
jon a gonosz.
Annibale végezetül alaposan a fejébe nyomta a jellegzetes,
széles karimájú, fekete kalapot, s addig igazgatta, míg el nem
takarta a maszk fehér, domború homlokrészét. Nem saját ma-
ga miatt félt a fertőzéstől, hanem mert ha megbetegszik, nem
tud tovább gyógyítani, márpedig Annibale nem szándékozott
feladni, mielőtt igazán nekiláthatott volna.
Még nem fordult el a tükörtől, előbb felkapta a falhoz tá-
masztott pálcáját. A fapálcával utasították a családtagokat a
beteg ellátására vagy éppen mozgatására, néha pedig a vizsgá-
lat elvégzésére használták. Emellett a fertőzött negyedekben a
medico a pálca suhintásával kört rajzolhatott maga köré, melyet
senki nem mert átlépni. Annibale meglengette a botot, mintha
vívótőr lenne, hogy lássa, hogyan fest. Nem győzte meg a lát-
vány. Az összeállítás túl érintetlennek, s ezáltal ő túl tapaszta-
latlannak tűnt, az öltözetén látszott, hogy frissen érkezett a
szabótól és a maszkkészítőtől.
Egy pillanatra úgy látta magát, ahogyan mások fogják: a ha-
lál hírnökeként. A pestisdoktor ruházatának másodlagos funk-
ciója is volt: megrémisztette, figyelmeztette a nézelődőket, tu-
datta velük, hogy itt, a közvetlen közelükben nagyon nagy a
baj. Különösen a csőrös maszk látszott hihetetlenül kísérteties-
nek.
Annibale még egy átlagos napon is örült az álarcnak, mivel
eltakarta különösen finom vonásait. Ő önmagát is úgy szem-
lélte, ahogy minden mást: tudományos szempontból, mint va-
lami üvegbe zárt lényt a padovai Scuola Medicában. 48 Négy be-
főttes-üvegben áztatott macska közül könnyűszerrel kiválasz-
totta, melyiknek a legélesebb a foga, melyik háta a leghajléko-
nyabb, melyik lábai a leghosszabbak. Tudta, hogy pompás
példánya a homo sapiens fajnak, a velenceiekhez mérten magas,
izmos, hosszú, nyurga végtagokkal, kusza fekete hajjal. Az

48
Orvosi iskola (olasz).
arcát azonban sehogyan sem értette. Elismerte, hogy a vonásai
szabályosak, számára azonban érdektelennek látszott az íves
szemöldök alól kivillanó sötét szempár, az egyenes orr a fino-
man remegő orrcimpákkal, a telt ajkai. Az arca különös va-
rázserővel bírt, s habár ő nem tudta megfejteni a titkát, a női
nemre mégiscsak gyakorolt valamiféle hatást, és ő ennek csep-
pet sem örült. Annibale szerette a rendet, mivel azonban voná-
sainak ereje túllépett az irányításán, inkább eltakarta az arcát.
Valójában azonban Annibale a csőr nélkül is fel tudta ölteni
saját, személyes álarcát: nyers modor mögé rejtőzött, hogy
büszkének, dölyfösnek lássák, és mindezt pusztán azért, hogy
távol tartsa magától a nőket – no meg néhány férfit. Ha meg-
szólalt, rosszul álcázott ingerlékenységgel beszélt; nem tudta
elviselni az ostobaságot, indulatos ember hírében állott.
Igazság szerint, bármilyen kegyetlenül hangzik is, dr.
Annibale Cason azért lehetett jó orvos, mert nem érdekelte
senkinek az élete vagy halála. Miután anyja csecsemőkorában
magára hagyta, és sorban meghaltak az őt egymás után nevel-
gető nagynénik is, senkihez nem kötődött; nem is nősült meg a
rendszeres ajánlatok dacára sem. A betegséget intellektuális
kihívásnak tartotta, inkább érezte a saját személyes ügyének,
mint a páciens bajának. Az egyetemen baziliszkusznak nevez-
ték, mert szánakozás nélkül végig tudta nézni egy csecsemő
halálát.
A társai azonban alábecsülték. Annibale nem volt teljesen
szívtelen, csak épp a pálcája nélkül is tudott áthatolhatatlan
kört vonni maga köré. Nagyon kevés barátja volt, és ez neki
tökéletesen megfelelt. Csak azok ismerhették az igazi
Annibalét, akiket közel engedett magához; nem voltak sokan,
de nem is volt szüksége többre.
 Padova jómódú város volt, így tanulmányai utolsó évében,
mikor a fiatal orvosokat kiengedik a nép közé, Annibalénak
rengeteg gazdag nőt kellett ellátnia. Padovában ez a borzalmas
álarc arra szolgált, hogy távol tartsa tőle az unatkozó matró-
nák kellemetlenkedéseit, akiket annyira magával ragadott a fiú
nyájas arcocskája, hogy arra kérték, saját orcáján ellenőrizze,
nem forró-e a leheletük, vagy nyomja a fülét ziháló mellkasuk-
ra, hogy lüktető szívverésüket meghallgassa. Ma a szülőváros-
ában ez az álarc valóban orvosi célokat szolgál.
Annibale alig mert hinni a szerencséjének. Velencében szü-
letett és nevelkedett, a Santa Maria dei Miracoliban keresztel-
ték meg – épp abban a templomban, melyből a pestisharang
bongása hallatszott –, ám alig érkezett vissza Padovából,
mindössze egyetlen éjszakát tölthetett el a régi ágyában, a csa-
ládi fészekben, mikor az Úr lesújtott a városra. Most végre a
gyakorlatban is kipróbálhatja azt a rengeteg ismeretet, melyet
az orvosi egyetemen szerzett, ahol egyébként a legsziporká-
zóbb elmék közé tartozott. Most majd hasznát látja a könyv-
tárban átböngészett rengeteg füvészkönyvnek, reggeli sétáinak
a botanikus kertben, az emelvényes faszínházban töltött szám-
talan délutánnak, amikor azt figyelte, hogyan boncolja fel sze-
retett mentora a meg nem siratott bűnözők holttestét.
Elkészült, elbocsátotta hát a tükörképét, ahogy korábban az
inasát is, odavetett pár utasítást a szakácsnak a vacsorához,
majd könnyed léptekkel, fürgén útjára indult. Úgy érezte ma-
gát, mint a régi idők csatába ügető lovasai, ráadásul a sors ke-
gye révén a lehető leghalálosabb ellenségen próbálhatja ki a
fegyvereit. Annibale Cason doktor készen állt, hogy szembe-
szálljon a pestissel.
A CALLIT49 JÁRVA ÉSZREVETTE, hogy az ellensége máris komoly
előnyre tett szert a csatatéren. Az ajtókra pingált vörös keresz-
tek, az utcasarkokon sorakozó meszesdobozok, a kéményekből
felszálló mirtusz füstje mind-mind arról mesélt, hogy a fekete
halál nem vesztegette az időt, tábort ütött a városban.
Amikor megérkezett a Campo Santa Maria Novára, ahol fel-
jebbvalójával kellett találkoznia, egyből felismerte Valnetti
doktort, mivel pontosan egyforma öltözéket viseltek. Épp csak
az álarcuk különbözött kissé, mivel a sestieri hat fő doktorának
fekete szemüveget festettek a vörös kristálylencséi köré, utalva
nagyobb tudásukra és bölcsességükre. Habár Annibale igen
nagyra tartotta a szemüvegek új keletű divatját, most úgy vél-
te, a két fekete karika némileg komikus hatást kölcsönöz a fel-
jebbvalójának.
Valnetti doktor fontoskodva sürgölődött, önhittségét fel-
pezsdítette aznap reggeli látogatása a dózsénál, melyen a má-
sik öt sestiere fő medicójával vett részt. Kurtán megrázta
Annibale kezét.
Annibale udvariasan figyelte a feljebbvalóját: a doktor
mintha egy halom szárított halbőrrel szöszmötölt volna, egy
röpke másodpercig a campo50 közepén álló sárga tűzrakó fölé
tartott minden egyes darabot, mint mikor tőkehalat füstöl az
ember, aztán egy kupacba rendezte őket, akár a száraz levele-
ket.
Mikor Annibale jobban szemügyre vette, az egyik nagynén-
je jutott eszébe, aki risotto con ranát 51 készített neki. Az asszony

49
A tipikus szűk kis velencei utcácskák elnevezése.
50
Tér (olasz).
51
Békás rizs (olasz).
felvágta a békák bőrét a lábuk körül egészen a hátukig, aztán
lehúzta a bőrüket, akárha ing volna, a hártyát pedig a fazékba
hajította. Felemelte az egyik halbőrt a járdára gyűjtött kupac-
ból. Végtagjai voltak. Most már mindent értett. Hitetlenkedve
fordult a feljebbvalójához.
– Varangybőr? Ezt komolyan gondolja?
Bár próbált tisztelettudóan viselkedni, Annibale annak tar-
togatta őszinte tiszteletét, aki csakugyan kiérdemelte, mint
például a hőse, tanítója és mestere, Hieronymus Mercurialis a
padovai orvosi egyetemről. A szokásos megvetése akaratlanul
is bekúszott a hangjába.
– Nos, nem mindegyik varangy, ugyanis meglepően nehéz
varangyot találni – felelte az orvos könnyedén. – De rengeteg
béka él Velencében, tele vannak velük a csatornák. Rögtönöz-
nünk kell. A legutóbbi pestisjárványnál ezek a bőrök bizonyí-
tottan segítettek – zárta le a témát könnyedén, azt azonban
nem tette hozzá, hogy azóta száz év telt el. – Úgy tűnik, haté-
konyan meg tudják tisztítani a levegőt a test fő ereiben.
Annibale összehúzta a szemét a vörös lencsék mögött.
– Úgy érti, a vért a test fő ereiben.
– Persze, persze – helyeselt Valnetti. – Én is pontosan azt
mondtam. – Majd sietősen hozzátette: – Oszd szét ezeket a
quartierédben! Csillapítsd a tüneteket legjobb tudásod szerint!
Naplementekor itt találkozunk. – Annibale kezébe nyomott
egy kupac varangybőrt, az átvétel azonban nehézségekbe üt-
között, mivel a száraz, hamuszerűen anyagtalan hártyák sza-
naszét repkedtek a szélben. Valnetti a hátára csapott. – Meg
kell mondanom, meglepett, hogy van még orvos, aki eljön Ve-
lencébe, különösen Padovából nem számítottam senkire. A
legtöbb doktor inkább az ellenkező irányba menekül, ahogy
csak a lába bírja.
Annibale vállat vont, mire újabb békabőr csusszant ki a ke-
zéből.
– Inkább meghalok Velencében, minthogy máshol éljek.
Valnetti felhorkantott az álarc mögött.
– Még arra is sor kerülhet.
Annibale kissé kényelmetlenül érezte magát. A természet-
tudósok már több évszázada leszámoltak azzal az elmélettel,
hogy az erekben levegő áramlik, nem vér. Ő, Annibale szemé-
lyesen segédkezett eloszlatni minden gyanút, amikor egy éve
részt vett a kutya és ember közötti vérátömlesztésben: az állat
vérét lecsapolták, és egyenesen a fegyenc felnyitott vénájába
töltötték. Beszámolhatott volna róla Valnettinek, persze azt
azért elhallgatta volna, hogy sem a vért adó kutya, sem a vért
kapó férfi nem élte túl a beavatkozást. De nem akarta fölösle-
gesen szaporítani a szót. Inkább pár centire felemelte a kezé-
ben tartott bőrcafatokat:
– Hát ez lenne az? Békabőr?
– Egyelőre igen. Persze dolgozom a saját gyógymódjaimon,
de ma egyelőre tedd, amit tudsz. És… Cason?
Annibale visszafordult, örült, hogy Valnetti nem láthatja az
arckifejezését.
– Ne zavard össze a népet a magasröptű padovai elmélete-
iddel. Ők egyszerű emberek, nem értelmiségiek, mint te vagy
én. – Azzal a doktor, akár egy varázsló, eltűnt egy füstfelhő-
ben.
 Amikor Annibale befordult a sarkon a Calle San
Canzianra,52 első dolga volt, hogy az undok békabőröket bele-
dobja az útjába eső első meszesdobozba.

MIRE ANNIBALE CASON A NAP VÉGÉN visszatért a Campo Santa

Maria Novára, elvesztette az első csatát a pestissel szemben.
Annibale nem is hitte, mennyire egyenlőtlen küzdelem lesz;
nemcsak a kórral harcolt, de minden mással is. Harcolt a csa-
ládi kötődéssel: anyákkal, akik nem akarták egyedül hagyni
fertőzött fiaikat, feleségekkel, akik el sem mozdultak beteg
férjük mellől – a járvány épp az ilyen esetek miatt terjedt olyan
gyorsan. Az orvosi intézményekkel is harcolnia kellett: az
Egészségügyi Tanács osztotta Valnetti véleményét, kitartottak
amellett, hogy a legutóbbi, 1464-es járványban használt
gyógymódokat alkalmazzák. Ám az egészben az volt a leg-
rosszabb, hogy magával a várossal is harcolnia kellett.
Velence palotáinak rengeteg szolgája kedve szerint jött-
ment, leheletükben, ruháikon cipelték a káros párát a piacra, a
kalaposhoz, a szabóhoz, miközben az egyszerűbb házakban a
családok egyetlen füstös szobába zsúfolódtak, mindnyájan
ugyanazt a fertőzött levegőt szívták be.
Még a betegek kapuit megjelölő festő is házról házra cipelte
a kórt, testén és ecsetjében tudatlanul hordozta a fertőzést. A
kutyák és macskák, akiktől – igazság szerint – meg kellene
szabadulni, szabadon rohangáltak; a nagyobb házakban elké-
nyeztetett ölebek cipelték a betegséget egyik becéző kéztől a
másikig, a szegényebb körzetekben pedig dögevő kóbor álla-

52
A San Canzian kis templom a Miracoli közelében, ez pedig az odavezető
utcácska neve.
tok látogattak be a fertőzöttek házába anélkül, hogy a szenve-
dő lakók felfigyeltek volna rájuk. Még patkányfogó sem akadt,
aki igyekezett volna megállítani a kártevőket.
Ami ennél is rosszabb, a koldusok holttesteket lopkodtak a
vörös keresztes házakból, az utcán ringatták őket, mintha a
családtagjaik lennének, pénzért könyörögtek a fájdalmaik
enyhítésére. Annibale észrevette, hogy minél fiatalabb tetemet
találtak, annál többet kerestek rajta. Ráadásul a harangok ál-
landó kongása is zavarta: délben rendeletet hoztak a Consiglio
della Sanitában,53 melyben kimondták, hogy a pestisharangnak
egész nap szólnia kell. A Miracoli és a San Canzian kerületek
állandó harangbongása ingerültté tette a betegeket, félelemmel
töltötte el az egészségeseket, és bosszantotta az orvosokat.
Annibale a szokásosnál is lobbanékonyabban bánt a betegei-
vel; csak így tudott reagálni a felfoghatatlan veszteséget el-
szenvedő családok könyörgésére, sírására. Nem tudott segíteni
rajtuk, a tehetetlensége miatti dühét ellenük fordította.
Annibale egyre gyorsabban dolgozott, nem akarta beismer-
ni, milyen nagy hatással volt rá a nap. Igaz, hogy Padovában
egyszer látott egy halva született csecsemőt, ami egyáltalán
nem rendítette meg; ma azonban még Annibale szíve is ko-
moly csapást szenvedett, a büszkeségéről nem is beszélve. Ha-
szontalannak bizonyult a sok magába szívott tudás az első év-
ben tanult galénoszi54 testnedv-elméletektől kezdve az utolsó év
sebészeti bölcseletéig.

53
Egészségügyi Tanács (olasz).
54
Galénosz görög származású római orvos-filozófus volt a 2. században, tanait
egészen a 19. századig tanították.
 Alkonyodott, mire újra találkozott Valnettivel. Annibale
lassan, fáradtan vánszorogva szelte át a campót, hogy feljebb-
valóját üdvözölje, a lába úgy elnehezedett, mintha a valódi
csaták vértezetét, lándzsáit kellene cipelnie. Valnetti azonban,
aki nála kétszer idősebb lehetett, könnyedén lépkedett, megle-
pően elevennek tűnt.
– Nehéz napod volt, tudom – mondta a doktor, mielőtt
Annibale megszólalhatott volna. – Holnap jobb lesz, meglátod,
mivel én ma egész nap keményen dolgoztattam a patikusai-
mat. – Cinkosan megkocogtatta a csőrét kesztyűs ujjával, majd
színpadiasan fellebbentette a köpenyét, hogy megmutassa, mit
rejt mögötte.
Valnetti kicsi, vörös, négykerekű fataligát húzott maga mö-
gött a nyelénél fogva, a szerkezet oldalára egy orvos groteszk
karikatúráját pingálták esetlen vonásokkal. A kordé hangosan
csörgött a rápakolt apró üvegfiolák sorától. Annibale kesztyű-
jébe vette az egyik üvegcsét, és a fény felé tartotta. A kristály-
fiola oldalára zöld iszap rakódott, ahogy rázogatta.
– Mi ez?
– A Négy tolvaj ecete – felelte az orvos büszkén. – Marseille-i
ecet néven is ismerik. Saját recept. Kicsit megváltoztattam az
összetételét a kutatásaim alapján. Meg vagyok lepve, hogy
nem ismered. Időtlen idők óta használják a fekete halál gyó-
gyítására. Mit tanítanak manapság Padovában? Mi annak ide-
jén Salernóban55 az első órán vettük. – Felsóhajtott, amiért neki
kell tanítania Annibalét, de kántáló hangon elregélte a történe-
tet. – Marseille-ben halálra ítéltek négy tolvajt, amiért betörtek

55
Város Dél-Olaszország nyugati tengerpartján. Itt létesült az első középkori
orvosi egyetem.
a pestis áldozatainak házába, a betegeket megfojtották az
ágyukban, aztán elfoglalták a lakásukat. Ezért a bűntettért
máglyára ítélték őket, a bírákat azonban megdöbbentette,
hogy a gazfickók cseppet sem tartottak a dögvésztől. A go-
nosztevők bevallották, hogy védettek a pestissel szemben, és a
titkos ellenszerüket is felfedték, a róluk elnevezett ecetet. A
bírák követelték, hogy árulják el az összetételét, cserébe pedig
megígérték nekik, hogy megmenekülnek a tűztől.
– És mi történt velük?
– Felakasztották őket – felelte az orvos kurtán –, de nem ez a
történet lényege.
– Nem, persze hogy nem. – Sikerült felkelteni Annibale tu-
dományos érdeklődését. – És mi volt a szerben?
– Hozd a palettádat – mondta Valnetti fontoskodva. – Ezt
nyilván meg akarod őrizni. Általában nem osztok meg ilyen
ismereteket más orvosokkal, de ha alacsonyabb halálozási
arányt akarunk elérni ebben a sestierében, mint amit a többi
orvos fel tud mutatni, akkor együtt kell dolgoznunk, nem
igaz? – Közelebb húzódott Annibaléhoz, ingujjából kihúzott
egy nyaláb papírt, nagyjából kettéválasztotta, és az egyik kö-
teget Annibalénak adta.
– Halottak listája – mondta Valnetti. – Papírmunka, sajnos.
Minden elvesztett lélek után ki kell töltened egyet, még a sze-
gények után is. – Szippantott. – A dózsétól kapott jutalomról
nem is szólva, és ezt most szigorúan magunk közt mondom,
fogadtam a többi öt doktorral egy hordó gascogne-i borba,
hogy mi itt San Marcóban56 kevesebb lelket fogunk elveszíteni,
mint bármelyikük. Most figyelj!
Annibale előzékenyen eltette a papírokat, ingujjából előhúz-
ta a füzetét és ceruzáját, bár korábban nem hitte, hogy feljebb-
valója bármit is taníthatna neki. Úgy tűnt, Valnettit cseppet
sem érdeklik a betegei, de Annibale sem volt különb, ő párba-
jozni akart a halállal, hogy lássa, melyikük ér többet. Zavaro-
dottan körmölt, miközben Valnetti a fekete kesztyűs ujjain
számlálta az összetevőket.
– Rozmaring és zsálya, ruta, menta, levendula,
kálmosgyökér, szerecsendió. Fokhagyma, fahéj és persze szeg-
fűszeg, ez a szentháromság a legtöbb betegség kezelésében.
Fehér ecet, kámfor. És persze a leghatékonyabb, egyszersmind
a legdrágább összetevő: a kisebbik és a nagyobbik üröm.
– Artemisia absinthum és artemisia pontica57 – vetette közbe
Annibale, mivel bántotta tanulmányainak iménti lekicsinylése.
– Tíz napig áztatod a növényeket ecetben – folytatta
Valnetti, mintha félbe se szakították volna –, aztán átnyomod
egy darab lenvásznon. Írod?
– Igen, igen – hazudta Annibale, pedig már rég abbahagyta
az írást. A szer placebo volt, véletlenszerűen összeválogatott
növények és gyógyírok, nem ölnek, de nem is gyógyítanak
meg senkit. Kétkedve nézett a felettesére. – És ezeket a fiolákat
kell szétosztanom a házaknál?
– Gesu,58 drága barátom, dehogy! – kiáltott fel a jó doktor. –
Mindegyik egy dukátba kerül, csak azoknak adj, akik meg

56
Szent Márk (olasz). Itt nem a térre, hanem Velence egyik sestierére utal
(olasz).
57
Fehérüröm és bárányüröm, ez utóbbit kis ürömnek is hívják (latin).
tudják fizetni. Persze ha kettőt is adnak érte, annál jobb! Azért
csak takarékosan, a tanoncok kifulladásig dolgoztak, holnapig
már többet nem tudnak készíteni. – Olyan közel lépett
Annibaléhoz, hogy összecsattant a csőrük, mint a tanácskozó
varjaknak, s suttogni kezdett. – Mondok valamit; ha találsz
egy anyát beteg kisgyerekkel – na, ők bármit megadnak.
Annibale már nem is figyelt. A festett doktort nézte az apró
vörös taliga mellett a csőrével és nevetséges szemüvegével,
mindkét orcájára rikító vörös foltot festettek, az egészség jel-
képét. Bohóc pojácának tűnt, mint Pulcinella, a commedia
dell’arte59 sasorrú aggastyánja. Pedig sokkal rosszabb volt: kese-
lyű, aki elvette a halottak és haldoklók pénzét, semmivel sem
jobb a marseille-i négy tolvajnál. Érezte, hogy Valnetti a kezé-
be csúsztatja a kordé fogantyúját.
– A kocsi könnyen húzható, nézd; egy dukát darabja, ne fe-
ledd, nem kevesebb. A költségeimet fedezni kell. Add el ezt a
kordé fiolát, jelenleg csak ennyink van, aztán menj aludni!
Cason! Cason! Hová mész?
Annibale undorodva ledobta a kis kordét, és elsétált. Nem
erre tanították. Elindult a Fondamenta Nuove60 felé, körülötte
mirtuszfüst gomolygott, mintha fausti szellem volna a pokol-
ból. A kikötőben újra kapott levegőt. Levette az álarcát, hátra-
dobta izzadságtól nedves haját. Lesöpörte a füstöt a ruhájáról,

58
Jézus! (olasz).
59
Rögtönzésen alapuló vígjáték Olaszországban, vándorszínészek játszották, az
említett Pulcinella az ilyen előadások egyik tipikus karaktere, magas hangú,
hosszú orrú, mulatságos figura, eredetileg kicsinyesség, gonoszság jellemezte.
60
Kikötő az északi parton.
beszívta a sós levegőt, egyre-másra törtek fel benne a kérdé-
sek.
Mi lenne, ha a polgárok nem lennének összezárva a halálig?
Ha ezt a levegőt szívhatnák, nem az égő mirtusz fojtogató füst-
jét? Ha elhozhatná és kedve szerint kezelhetné őket, nem bo-
szorkánysággal meg babonákkal, hanem józan orvosi gyakor-
latokkal, melyeknek egyetemi éveit szentelte?
Hosszú, legyőzött sóhajjal kifújta magából a nap borzalmait,
egyenesen a tengerre nézett. A messzi horizonton, a pestistü-
zek sárga köde mögött, mely behömpölygött a tiszta levegőjű
lagúnába, a tenger ezüstvonalából szigetcsoport emelkedett ki.
Az üvegsziget, a csipkesziget. Mögötte pedig a
karanténkórház.61
Elméje távoli horizontján a kósza gondolatokból határozott
elképzelés emelkedett ki.

61
Utalás Muranóra, Buranóra és a Vigna Muradára a Velencétől való távolságuk
sorrendjében.
 13. FEJEZET

AMIKOR FEYRA AZNAP REGGEL FELÉBREDT Velencében, azt hitte,

az apja már meghalt.
Egy kis ideig még zakatoló szívvel feküdt mellette kimere-
vítve a pillanatot, nem mert odanézni. Míg azonban apja lázas
testéhez nyomott hasa átmelegedett, a háta megmerevedett a
hidegben. Reményt merített a testmelegből.
Felkelt a hordágyból, és kinyújtózott. A seregélyek a törött
ereszben már felébredtek, köszöntötték a napot. Kilépett az
ajtón, odakint egy teljesen más világ fogadta: a nap jóindula-
túan mosolygott, az eső és a felhők eltávoztak. A kövekben
megcsillantak a falban rekedt kristályok és őskori maradvá-
nyok, a fű harmattól ragyogott. Feyra szemernyit jobb kedvre
derült. Még az is lehet, hogy az apja életben marad.
Odament a romok közepén álló kúthoz, ma már volt ideje
kibogozni, hogyan működik a csiga. Mivel a vödör rég elve-
szett róla, az apja lepedőjéből letépett csíkot használta, ezt
akasztotta a láncra, mint horgász a csalit. A kampót leeresztet-
te a messzi mélységbe, majd csuromvizesen húzta vissza. Szá-
razra szívta az anyagot, a víz meglepően frissnek és tisztának
érződött, hála az előző napi özönvíznek. Feyra ismét megmerí-
tette a rongyot, majd visszament az apjához, a szájába csavarta
a vizet, merev állát összezárta az ujjbegyével, hogy nyelésre
késztesse.
Aztán leült a napfényes árkádsorra, levette a gyógyszeres
övét, megdörzsölte a derekát ott, ahol az eszköz az elmúlt na-
pokban lehorzsolta, megnyomta a bőrét. Kiterítette a bütykös
bőrövet a térdére, és szemügyre vette. A tokjukba dugott fio-
lák épnek látszottak – bár az egyikük dugója kiesett, kiszóró-
dott belőle az összes ruta, ami azonban nem nagy kár, mivel ez
a gyógynövény elég gyakori. Ettől a gondolattól felugrott,
mintha darázs csípte volna meg. Konstantinápolyban tényleg
gyakori. Most azonban más vidéken jár.
A kis zsebekbe dugaszolt szárított növényeket átáztatta a
sós víz, nedves csomóba tapadtak, mint azok a füvek, melye-
ket a kalifák feltekertek és elszívtak a nargilében.62 Feyra jó né-
hány csodálatos összetevőt őrzött a közönséges citrombal-
zsamtól a porrá zúzott drágakövekig. Szőlőlevélbe bugyolálva
még egy kis darab ámbrája is volt. Összességében mintegy
száz gyógynövényt gyűjtött össze többéves kemény munkával,
ezekben a fiolákban, zsebekben, behajtásokban tárolta őket.
Eldöntötte, hogy még egyszer, utoljára összeszedi minden
tudását, és megpróbálja megmenteni az apját. A gyógykeverék
– murekebbat – gondolatát elvetette, mivel nem tudott annyit az
ellenségéről, hogy személyre szabott ellentámadást indítson.
Úgy döntött, hogy e helyett inkább mufradettel próbálkozik, a
különálló növények egyszerűbb alkalmazásával. Felváltva be-
ad Timurhannak egy-egy újabb gyógyszert, valahányszor ha-
rangoznak, csak az erősen mérgezőket hagyja ki a sorból. A
próbát a cinóberrel kezdi, a vörös higannyal, mely kis mennyi-
ségben kiváló vértisztító. A bőr hajtásából kihúzta a
gyógyszereskanál-csomót, melyet ezüstből készíttetett egy öt-
vössel még a Szultanahmet egyik sikátorában, a különböző
méretű kanálkák nyelét csatos gyűrű fogta össze. Kiterítette a
kanalakat, akár a legyezőt, kiválasztotta a legkisebbet, majd a

62
Vízipipa (török).
megfelelő üvegcséből aprócska kupac port pöckölt rá, és
Timurhan cserepes ajkai mögé szórta.
Mivel a várakozáson kívül egyelőre mást úgysem tehetett,
eszébe jutott, hogy saját testéről is gondoskodnia kell. Letört
egy kis darab kenyeret abból, amit Takat hagyott ott, és kény-
szerítette magát, hogy lassan, alaposan megrágja. Miután né-
mileg csillapította a gyötrő éhségét, kiment a romokhoz, hogy
újabb rutát keressen az elvesztett pótlására. Letérdelt, ujjaival
átfésülte a nedves füvet, a harmat felfrissítette, lemosta pisz-
kos körmeit. Alaposan szemügyre vette az ódon kövek körül
növő gyomokat, a falazat repedéseibe préselődött szívós virá-
gokat, a valaha volt kertben tenyésző gyógynövényeket.
Feyra beszívta az illatok miriádját; a nap épp akkor kelt, a
fényére kibomlottak a levelek, a virágok kinyitották a szirmai-
kat. Gyakorlott növénygyűjtőként gondosan megnézte a leve-
lek alakját, a szirmok számát és színét. Némelyiket felismerte,
másokat viszont nem. A kút mellett végül csakugyan talált
közönséges rutát az öve számára.
Halkan, diadalittasan felkiáltott, majd letérdelt, hogy meg-
vizsgálja az ismerős pelyhes növényt a kékeszöld leveleivel és
a sárga virágaival. A térde átnedvesedett és lehűlt a vizes tala-
jon, félrebillentette a leveleket, hogy le tudja szedni az értékes
gyümölcsöt, a sok kis magot tartalmazó karéjos tokot. A sike-
ren felbuzdulva tovább kutakodott, az egyik köves sarokban,
egy lehullott gyámfa alatt valódi kincset talált: az értékes ár-
nyékban bokornyi tisztesfű nőtt. Miközben kutakodó ujjai a
durva gyökerek között matattak, sokkal e világibb értékbe bot-
lottak: egy kerek fémlemezbe.
 Addig-addig dörzsölgette az érmét a mocskos bricseszében,
míg meg nem látta a sárgás fényű ragyogást. A szájához emel-
te és ráharapott.
Arany.
Megvizsgálta az érmét az íves ablakok között áthatoló fény-
foltok alatt. Az egyik oldalán szakállas, kitárt karú férfit látott,
tudta, hogy ezt a prófétát nevezik Jézusnak, az ő jele a kereszt.
Az érem másik oldala két alakot ábrázolt, egyik letérdelt a má-
sik elé. A térdelő különös formájú kalapot viselt, az álló alak
feje felett pedig kör lebegett. A körrel jelölt férfi hasonlított a
két ikeroszlop egyikén álló szoborra, melyek között a Halál
besétált a városba, a térdelő kilétét azonban nem tudta megfej-
teni.
Egy pillanatig Feyra úgy tartotta a hideg fémdarabot, mint-
ha égetné a kezét; aztán begyömöszölte az idegen érmét a mel-
lét leszorító kötés alá. Fogalma sem volt róla, mennyit érhet,
de valószínűleg tud majd venni rajta egy kis kenyeret az apjá-
nak, talán némi bort és húst is. Már a gondolattól is összefutott
a szájában a nyál.
A harang hangja térítette magához, visszaindult az apjához.
Eljött a következő orvosság ideje, áldotta a mai szerencséjét.
Megpróbálkozik némi tisztesfű-főzettel, mivel a növény bizo-
nyítottan nagyon hatékony a fekélyek, kelések, duzzanatok
esetében.
Talán a felkelő nap tette, de úgy látta, apja határozottan job-
ban néz ki a kezelés után. Feyra meghajolt, és imádkozni kez-
dett apja felett, próbálta pontosan felidézni a papok szavait.
Az ottomán gyógyítás egyik legfőbb szabálya a mizan, az
egyensúly elve. Az egyensúly alapvető feltétele az egészség-
nek, fontos szerepet játszik a test-lélek kettősségében és egyen-
lőségében. Egyik sem lehet meg a másik nélkül, az ember egé-
szét kell kezelni. Mindennek tudatában az ima elvégzése után
Feyra ismét a saját állapotára fordította a figyelmét. Zavarta a
testszaga, a hajában hemzsegtek a tetvek. Először úgy gondol-
ta, belemászik a kútba, ám a tenger sója jobban megtisztítja a
testét és a ruháit.
Apja mozdulatlan testéről leszedte a takarót, majd levitte az
elhagyatott tengerpartra. Ott levetkőzött a lepel mögött, bele-
ereszkedett a vízbe, a tűző nap ellenére is olyan hidegnek érez-
te a vizet, hogy majdnem felkiáltott. Egyik kezével a kis móló-
ba kapaszkodott, másikkal felkapott egy maroknyi sós homo-
kot, és addig dörzsölte a bőrét, míg az ásványok csípni nem
kezdték. Aztán előrehajolt, a feje búbjáig lebukott a vízbe, az
övéből hozott teafalevelekkel bedörzsölte a fejbőrét a tetvek
ellen, majd kicsavarta a vizet a hajából. Reszkető ujjaival kifé-
sülte sötét loboncát, már amennyire lehetett, körmeivel szét-
nyomta az élősködőket. Összefogta a még mindig nedves zu-
hatagot, aztán befonta az odaliszkektől ellesett módszerrel, a
hajkötegek úgy feküdtek egymáson, mint a makréla csontjai.
Mikor befejezte a tisztálkodást, vízbe mártotta, megdörzsöl-
te, majd kicsavarta a ruháit és a fátylait is, aztán rohant vissza
az épület oltalmába a nedves batyujával. Ruha helyett a taka-
rót csavarta maga köré, a bricseszét, szalagját, ingét fellógatta a
kút kávájára, a fátylait a rozsdásodó kovácsoltvas ívre fektette.
A kapuslakásban újra apjára terítette a takarót, hátha az
majd lehúzza a lázát, reszketve kuporgott a hordágy mellett,
igyekezett minél kisebbre összegömbölyödni, lábait magához
húzta, álla a térdének verődött. A következő órát az apja mel-
lett vacogva töltötte, próbálta minél tovább halogatni az öltöz-
ködést, végül szinte sírva húzta magára még mindig nedves
ruháit. Épp átdugta a fejét az ingjén, mikor szokatlan bongást
hallott: először a sziget egyik templomában, majd egy másik-
ban verték félre a harangokat, nemsokára pedig csatlakozott
hozzájuk a vízen túli városból egy, majd még egy, majd az
összes templom. Talán riasztást adtak ki? Lehet, hogy mindjárt
felfedezik őket?
Feyrát megrémítette a harangok zúgása, már nem tudta kö-
vetni az idő múlását, így a nap hátralévő része gyógyfüvek és
imák zavaros összevisszaságában telt, míg el nem kezdett söté-
tedni. Feyra tudta, hogy az apja állapota folyamatosan romlik.
Rémületében utolsó mentsvárához menekült.
Mielőtt teljesen kihunyt volna a fény és vele a bátorsága is,
elővett az övéből egy borotvaéles pengét, melyet ugyanaz az
ötvös készített, aki a kanalakat is. Középen felvágta az apja
ingét a késsel, leszedte a borogatást a duzzanatokról, majd ki-
szúrta a bal csomót. Hirtelen ötlettől vezérelve felvágta a má-
sik duzzanatot is, a fekete vért pedig szépen felfogta az egyik
üvegcséjében. Végül a megtisztított sebekre némi citrombal-
zsamot kent az övéből.
Odahajolt apja arcához a kihunyó fényben, nézte, hogyan
reagál a műtétre. A citrombalzsam kesernyés illata bekúszott
az orrába, nyilvánvalóan az apja is megérezte, mert csodamód
kinyitotta a szemét.
– Álarcot viselt – szólalt meg teljesen tisztán. Úgy mondta,
mintha korábbi beszélgetésüket folytatná.
Feyra boldogan mellékuporodott, megfogta a felkarját, úgy
dagasztotta az elgyengült húst, mintha tészta volna.
– Kicsoda, drága, drága édesapám?
– Pálcára ragasztott maszk volt, gyönyörű darab, ezüsttel és
gyöngyökkel vonták be. Emlékszem, lófejet ábrázolt; úgy né-
zett ki benne, mint a mondák egyszarvúi. Valamennyire tud-
tam velencei nyelven, de leginkább gesztusokkal beszéltünk,
mint az árnybábok… emlékszel az árnybábokra? – Borostyán-
szín szemei üresen meredtek előre, a kérdés azonban azt mu-
tatta, hogy felismerte a lányát.
Feyra bólintott, megszorította a kezét. Timurhan egyszer el-
vitte Beyoğluba,63 hogy megnézzenek egy karagöz64 árnyjátékot,
melyben a kalifa és az ágyas nyurga, kacskaringós sziluettjei
úgy mozogtak, táncoltak állandósult oldalnézetben, mintha
élő, lélegző lények volnának.
– Megkérdeztem tőle, szeret-e lovagolni, mire ő a szívére
szorította a kezét, és azt felelte, hogy imád. Megmutatta a gyű-
rűjét, egy üvegből készült műremeket. Szerető nagybátyjától
kapta, és itt rámutatott: a dózse volt az. Aztán ellovagoltunk a
citromfák között; jóváhagyólag susogtak, ahogy elvágtattunk
mellettük. A lovak patái széttaposták a gyümölcsöket. Még
most is érzem az illatát, Feyra. Most is érzem.
Feyra rámosolygott, tudva, hogy a citrombalzsam illatát ér-
zi, most már reménykedett, tudta, hogy az apja gyógyul, a mű-
tét sikerült.
Aztán Timurhan meghalt.

FEYRÁNAK ISMÉT VÁLASZTANIA KELLETT a kút és a tenger között,

ezúttal azonban sokkal sötétebb célból. Nem akarta apját olyan
földbe temetni, melyet más istennek szenteltek fel, máshol pe-
dig túl kockázatos lett volna ásni. Azt sem akarta, hogy apja

63
Isztambul népszerű kerülete, ide tartozik a Galata
64
Fekete szem (török). Ezt a nevet az árnyjátékok egyik tipikus főszerep-
lőjéről kapta, a nép egyszerű fekete szemű, fekete bőrű, fekete hajú fiáról.
ebben a tengerben nyugodjon. Habár az óceán volt az otthona,
nem örült volna, ha ellenséges vizek puffasztják fel, ellenséges
partokra veti az ár. A kutat választotta, mert így az apja gyor-
san föld alá kerül, ahogy a Próféta elrendelte, mégis kő zárja el
a környező szentségtelen területtől. A rom teljesen elhagyatott
volt, nem fenyegette a veszély, hogy bárki vizet akar merni
ebből az elhagyatott veremből. Egy napon talán, ha Allah is
úgy akarja, visszatérhet, kiszedheti a csontokat, és hazaviheti
őket, hogy megadja apjának a végtisztességet.
Nem tudta volna a köteleinél fogva elvonszolni az ágyát,
így kigörgette Timurhant a takarójában, hálás volt a szemfe-
dőként köréje boruló anyagnak, hogy eltakarta előle a szere-
tett, halott arcot.
Ebben a legyengült állapotában több mint egy órájába telt,
míg eljuttatta a kútig. Még egyszer utoljára ivott a vizéből,
majd a ruháinál fogva fellógatta az apját a kampóra, mint egy
hatalmas halat, erőlködve átlökte a kőperemen egy utolsó, ret-
tenetes ölelésben, majd elengedte. Feyra behunyta a szemét,
csak hallotta, amint a lánc leereszkedik, és Timurhan csörögve-
csobogva megérkezik a vízbe. Akkor lenézett. A lepelbe csa-
vart tetem egy pillanatig mintha megállt volna a vízen, aztán
elnyelte az esőtől megduzzadt kút.
Feyra nézte a bugyborékoló, majd újra elsimuló vizet. A
gyűrűjét babrálta az ujján, megfordult a fejében, hogy az apja
után dobja, hadd legyen vele valami az anyjából. Az apja
azonban már megérkezett a Jannahba, ő viszont itt maradt, és
csak ez a gyűrű kötötte össze a családjával, az anyjával, no
meg – ami az egészben a legkülönösebb – a dózséval.
Hirtelen eszébe jutott a megoldás. Ez a gyűrű biztos eltávo-
zást jelent neki. Elmegy a dózséhoz. A pestist ugyan nem sike-
rült távol tartania az ajtajától, a gyűrűt azonban segítségül
hívhatja, felébresztheti majd szeretett unokahúga, Cecilia Baffo
emlékét, és kérlelheti, hogy juttassa vissza biztonságban Tö-
rökországba.
Ismét felkötötte jemine fátylát, máris felkészült rá, hogy el-
hagyja ezt a helyet, ahol megosztotta apjával az utolsó óráit,
ahol átfésülte kezével a harmatos füvet, ahol növényeket és
pénzt talált. Körbenézett még egyszer, utoljára, mikor a kikötő
felől csattanást és csobbanást hallott.
Feyra a kapuhoz rohant, átkukucskált az ódon ház apró
boltívén. A kikötőnek kis gyékénycsónak ütődött, hosszú ru-
hás ember lépett a partra, és kötötte ki a csónakot a póznához.
Feyra elbújt a bódéban, lélegzet-visszafojtva figyelte a csó-
nakost a hatalmas íven át. A férfi kissé bicegett, alaposabb
szemügyre vétel után a korából és a súlyából Feyra arra kö-
vetkeztetett, hogy köszvényes lehet. Mikor karnyújtásnyi tá-
volságra ért tőle, azt is hallotta, hogy kissé zihálva lélegzik:
vagy tüdőkórt kapott csecsemőkorában, vagy rossz levegőjű
helyen dolgozott. Feyra kételkedett ez utóbbi feltételezés való-
színűségében, mivel a látogató evetbőrből65 és bársonyból ké-
szült ruhát hordott. Emellett négyszögletű kalapot is viselt.
Konstantinápolyban a kalap mindig valamiféle rangot jelzett,
és ez a férfi is úgy hordta a maga fejfedőjét, mintha itt sem
volna ez másként. Kedves arca, jóindulatú szeme, szürke sza-
kálla volt. Feyrát csábította a lehetőség, hogy felfedje magát, és
a férfi saját nyelvén szóljon hozzá, valami azonban visszatar-
totta, így csak nézte, amint az öreg körbesétálja a romokat. Le-
vegőt sem mert venni, s magában imádkozott, hogy maradjon

65
Az evet drága prémféleség, a szürke mókus bundájának régies neve.
távol a kúttól. Imái meghallgatásra találtak: a látogatót cseppet
sem érdekelte a víznyerőhely. Inkább azzal foglalta le magát,
hogy ide-oda lépkedett. Mintha magában számolt volna köz-
ben, néha-néha megállt, írótáblát meg íróvesszőt vett elő, leírta
a megállapításait. Feyra egyszer hallotta is, mint mond, bár
nem volt semmi értelme:
– Hatvanszor negyven passi.66
Több mint egy órán át sétált az öreg különös léptekkel, egy-
szer meg is állt, kiásott egy darabka földet, mintha gyógyerejű
gyökereket keresne. A táskájába tette a talajmintát, aztán még
mielőtt elment volna, felemelt egy kisebb téglát, amit a pázsit
jobb felén talált, egyszer ráütött, majd azt is elsüllyesztette a
rög mellé.
Feyra nézte, amint a férfi visszatér a csónakjához. Megint
arra gondolt, hogy megkérhetné, vigye be őt a városba, ám
valami újra megakadályozta. Mikor az öreg elevezett, egyszer-
re könnyebbült meg és keseredett el.
Igaz, hogy nem fedezték fel, de amióta elhagyta az otthonát,
most először maradt teljesen egyedül.

66
Lépés (olasz).
 14. FEJEZET

A SZÜLŐVÁROSÁBAN, VELENCÉBEN TÖLTÖTT második napjának

reggelén Annibale Cason nem öltözött fel gondosan a tükör
előtt. A madárálarc a tükör fölött lógva nézte gazdája távozá-
sát.
Annibale nem masírozott ki a házból, s nem ment el a
Campo Santa Maria Novára sem, hogy Valnettivel találkoz-
zon, pedig az előző esti engedetlensége után külön utasítást
kapott rá. Lesurrant a lépcsőn a hálóingében, s kihúzta alóla a
kis kulcsot, amit már hét éve a nyakában hordott.
A vékonyka aranyláncon lógó aranykulcsot átmelegítette a
bőre alvás közben. Tizennégy évesen kezdte hordani, nem
sokkal Padovába utazása előtt, miután az utolsó nagynénje is
meghalt. Ekkor adta neki át a család közjegyzője a Cason-láda
kulcsát, apja örökségét, akit nem is ismert.
Annibale magával vitte gyertyáját a borospincébe, csupasz
lábfeje átfagyott a köveken. A fermentálódástól a boroshordók
recsegve mocorogtak, válaszoltak a hőmérséklet-változásra,
amit Annibale jelenléte okozott a teremben. Amikor kisfiúko-
rában lejött ide, azt hitte, kísértetek járnak a pincében. Ugyan-
azokat a hangokat hallotta akkor is, mint most: a csatorna a
köveket csapkodta odakint, mivel a Cason család pincéje, ahol
már évszázadok óta a sót és a bort tárolták, a víz alá épült.
A Cason családé, melynek immár Annibale volt az egyetlen
élő örököse.
Örült, hogy itt biztonságban, titokban elrejtőzhetett, mivel a
szolgák így nem láthatták meg a ládát.
 Annibale az elmúlt évek alatt gondosan bánt a családi va-
gyonnal, nem tékozolta el az aranyakat, nem tivornyázott a
városban, mint a kortársai, csak a taníttatásáért, szállásért és
utazásaiért fizetett, no meg a doktori öltözékéért a hét év eltel-
tével. Így tehát mikor kihúzta balról a negyedik Valpolicella67
borral teli hordót, a mögötte megbúvó ládikóból alig hiányzott
valami.
A padlóra egy kis tócsa faggyút csepegtetett, majd bele-
nyomta a gyertyát, a forró anyag olyan hangot adott ki a ned-
ves kövön, mint a macska, amikor fúj. Annibale előrehajolt,
hogy kinyissa a dobozt, a kulcsot azonban nem vette le a nya-
kából; egyszer régen megesküdött, hogy mindig hordani fogja.
Bedugta a kulcsot a zárba, felnyitotta a tölgyfa széf tetejét. A
rézpántok csengve pattantak vissza.
A dobozt érmékkel töltötték meg, több tucat soldo68 hevert
egymáson egy aprócska tálcán, a kétfenekű láda felső rekeszé-
ben. Az igazi kincs azonban a tálca alatt bújt meg: egy sor
aranydukát. Annibale kiemelte az egyik dukátot, gondosan
szemügyre vette mindkét oldalát: egyiken a dózse térdelt
Szent Márk előtt jellegzetes corno69 kalapjában, másik oldalán
Krisztus állt. Egy pillanatra a két tenyere közé szorította az
aranyérmét, átmelegítette, majd visszadobta a többihez, s he-
lyére tette a tálcát. Elegendő pénz van itt, bőven elég a céljai-
hoz.

67
Bortermelő vidék Észak-Olaszország középső részén, a vidékről elnevezett
bor általában három szőlőfajtából készített zamatos vörösbor.
68
Olasz pénzérme.
69
Szarv (olasz). Itt: szarv formájú. A fejbúbnál kicsúcsosodó, drágakövekkel
kirakott brokátból készült uralkodói fejfedő a dózse jelképe.
 A széf tetejéből egérbőr erszényt húzott elő, beleszámolt
négy aranydukátot. A zsebeiben szétosztott egy marék soldót,
aztán visszazárta a ládát. Talált egy ódon rézserleget, mely
valamikor begurult a boroshordók alá, és addig dörzsölgette
batiszt hálóingével, míg tompán, aranysárgán nem ragyogott a
gyertyafényben. Annibale azt is magával vitte. Velencében
általában jól jön, ha az ember ajándékokat visz magával mások
meggyőzésére.
Visszament az emeletre, ma feleannyi idő alatt öltözött fel,
mint tegnap. Útnak indult a Cason-ládával, ismét frissen lép-
kedett, de most más okból. Lehet, hogy az első csatát elveszí-
tette a Halállal szemben, de a háborúnak még nincs vége.
A Fondamenta Nuovénél könnyen talált csónakot. Mostan-
ra a kereskedelem és az utazás is leállt, a csónakosok és gondo-
lások tétlenül ácsorogtak a kikötőben. Annibale kiválasztott
egy köpcös fickót, aki jó evezősnek tűnt. A csónakos felvonta a
szemöldökét Annibale utasítása hallatán, de egy soldóval el-
hallgattatta.
Miközben az előző este látott kis sziget felé tartottak,
Annibale rezzenéstelenül állt a csónak végében. A Padovában
töltött évek nem fosztották meg a matrózjárás képességétől; a
velenceieknek veleszületett képessége, hogy szilárdan, stabilan
tudnak állni a csónakban. Ismét maszkot viselt, egyenesen elő-
renézett, akár az orrszobor; a barátságos csónakos sem tudott
több szót kihúzni belőle, mintha bálványt vinne.
Annibale nézte, ahogy elsuhan mellettük Murano szigete,
melynek üvegolvasztó kemencéi mostanra elnémultak, aztán
Burano, melynek csipkeverői most nem ülnek a színes házuk
kapujában. Torcellón70 a katedrális harangja bánatosan bon-
gott, a halottakat számlálta; tudatta Annibaléval, hogy a pestis
az ő partjaira is elért. A kórházhoz érve azonban békességet
talált. Annibale a Vigna Muradára, a karanténszigetre irányítot-
ta a csónakot.
Ahogy közelebb értek, Annibale fákkal szegélyezett, sötét,
kopár földet látott, valamiféle fallal körülvett épülettel. Hosszú
móló vezetett a fa csónakházhoz. A kalyibán látottaktól a csó-
nakos behúzta az evezőit, kabátja gallérját a szája elé húzta: a
csónakházra ember nagyságú, egyenetlen vörös keresztet pin-
gáltak.
– Várjon itt, ha úgy jobban tetszik – vetette oda Annibale,
miután észrevette, hogy a révésznek nemigen akaródzik to-
vábbevezni a csatornán felfelé. A csónakos a mólótól háromlé-
pésnyire kikötötte a járművét, Annibale pedig, miután meg-
győződött róla, hogy az egérbőr erszény és a rézserleg még
mindig jól be van csomagolva az ingujjába, kiugrott, köpenye
alatt rejtegetve a Cason-kincset. Odadobott a csónakosnak egy
újabb soldót, aztán ridegen megparancsolta neki, hogy várjon.
A mólófejnél a jókora kerítésbe kapusbódét állítottak, az aj-
taját láthatóan erősen bezárták. Közvetlenül előtte két férfi ült,
egy öreg és egy fiatal, a lagúnában horgásztak. Az ősz szakállú
éberen figyelte a közeledő doktort; a fiatalabbik azonban üve-
ges szemekkel bámult a semmibe, a nyála ezüstös, vékony vo-
nalban lógott a szájából az öléig, mintha az lenne a horgász-
zsinór. A fiú lábai magasan a vízszint felett hintáztak, karjai és
a teste is rövidebbre nőtt az átlagosnál, csak a feje volt akkora,
mint egy felnőtté, túlméretezettnek tűnt zömök testéhez ké-

70
Aprócska sziget a velencei lagúna északi részén.
pest. Különös formájú koponyája Annibale sejtése szerint va-
lószínűleg születésétől fogva deformált csontozaton nyugo-
dott. Korábban is látott már törpe növésűeket, legtöbbjüket
születésükkor megfojtották, másokat elvittek színésznek a
commediába, mivel némelyik teljesen normális képességekkel
rendelkezett, tudott beszélni és énekelni is. Annibale látott
ilyen embert a padovai udvarban, a herceg ugyanis törpét is
tartott furcsaságainak gyűjteményében, s durva történetek el-
mesélésére tanította be. Ez a fiú azonban egyértelműen fogya-
tékos volt. Annibale nem vett tudomást a fiatalról, csak az öre-
get üdvözölte.
– Dr. Annibale Cason vagyok a Consiglio della Sanitából –
hazudta. – Te vagy a kapus?
Az öreg vállat vont.
– Én voltam, dottore,71 amíg a pestis lányka meg nem látoga-
tott minket. Akkor aztán mindenki felhúzta a nyúlcipőt. A
Consiglio di Marittima72 megüzente, hogy egyetlen hajó sem
jöhet ide, és nem mehet el innen, amíg a város meg nem tisz-
tul. Kedd óta, amikor az a borzalmas vihar volt, nem is járt
erre semmi. Az a hadigálya volt az utolsó, Il Cavalierének hív-
ták. Kiabáltunk neki, lengettük a fáklyát, de nem állt meg.
– Igen, persze – vetette közbe Annibale, próbálta félbeszakí-
tani a végtelen szövegáradatot. – Tehát mindenki elment? A
marsallok, a karanténosok? A bastazi73 a családjukkal?
– Igen, dottore. Mind elmentek, csak az a csónak járt erre önt
leszámítva, signore, ami levelet hozott a consigliótól. Most már

71
Doktor (olasz).
72
Tengerészeti Tanács (olasz).
73
Kapusok (olasz).
kifüstölik a leveleket persze… ma reggel is kaptam postát, de
alig tudtam elolvasni, annyira megsárgult…
– Hogyne – vetette közbe Annibale. – Tehát mind elmentek?
– Mind, dottore. Vették a sátorfájukat, és elmentek
Treportiba. Kivéve engem meg a fiút. – Az öreg felemelte bo-
rostás állát. – Én vagyok a kapuőr, és istenemre, vigyázni is
fogok a kapura. Mi itt élünk, dottore, a fiam mást nem is ismer.
A szárazföldre szöktek.
Annibale bólintott magában, az álarc csőre sebes ívet rajzolt
az arca előtt. Így szokott ez lenni. A gazdagok venetói villáik-
ba menekülnek, a szegények Treportiba. A törpére pillantott,
aki kitartóan horgászott tovább, láthatóan nem is érzékelte a
beszélgetést.
– Megengeded, hogy szétnézzek odabent?
– Természetesen, dottore. Beengedem. Gyere! – kiáltott a fi-
únak. Apa és fia letették a pálcáikat, és a különös kis trió belé-
pett a kapusházba; az öreg folyamatosan beszélt, a fiú kocogva
próbált lépést tartani velük rövid lábain. A kapunál az öreg
elővette a kulcsait. A főbejárat egy alacsony boltívhez vezetett,
mely szívfájdító látványt nyújtott a mögötte fekvő területre.
Annibalénak előbb azonban dolga akadt. A fal bal oldalán lévő
ajtó felé intett.
– Ez a lakásotok?
– Így van, dottore, így van. – Az öreg olyan mozdulattal tes-
sékelte be, mintha a Palazzo Ducaléba74 hívná, pedig a kapus-
lakásban mindössze egy asztal, néhány szék és egy füstölgő
tűzhely állt. – Akkor kaptam a Vigna Murada kapusőri állását,

74
Dózse-palota (olasz).
mikor annak idején megnősültem, San Matteo napja75 volt; sok
éve már. Idejöttem a feleségemmel, de mikor megszületett a
fiunk, csak rápillantott, és már indult is. – Annibale a fiúra pil-
lantott, a szürke szempár olyan nyugodtnak látszott, akár a
lagúna.
– Hogy hívnak?
– Én Восса Trapani vagyok, ez meg itt Salve.
А Восса76 nem keresztény név, de Annibale gyanította, hogy
a kapuőr azért kapta ezt a nevet, mert be nem állt a szája, szin-
te fia némaságát is pótolta. Vele nem kísértetheti körbe magát,
gondolkodni akart. A Salve nevet gyakran adták a szenvedők-
nek: szó szerint azt jelentette: „meggyógyul” vagy „megment”,
a kapuőr tehát bizonyára istenfélő ember. Annibalénak támadt
egy ötlete.
Terjedelmes ingujjából előhúzta a serleget és az erszényt.
Mindkettőt finoman lefektette a fatáblára, és intett a háziak-
nak, hogy üljenek le. Észrevette, hogy a fiú azonnal visszavo-
nult az árnyékba, elbújt a kályhazugban, onnan kukucskált ki.
– Most jól figyelj rám! – mondta Annibale. – Ez itt a csalá-
dom kincse – kesztyűs ujjával az erszényre mutatott. – Meg-
bízhatok két becsületes úriembert az őrzésével, amíg én a dó-
zse ügyét intézem? Ez pedig – megütögette a rézserleg pere-
mét, mely hamis énekével válaszolt – nagyon régi serleg.
Egyesek szerint – tisztelettudóan suttogni kezdett – maga
Krisztus ivott belőle.
Az öreg ámulva nézett az értéktelen kupára.

75
Szent Máté (olasz). Valószínűleg Máté apostolra utal, az ő ünnepe szeptember
21.
76
Száj (olasz).
 – Egy fertályóra múlva visszatérek. – Annibale kilépett a
füstös kis házból, s átsétált a boltíven a Vigna Muradába.

ANNIBALE ARRA SZÁMÍTOTT, HOGY a sziget értékei kimerülnek a

szerepe betöltésében, ennek ellenére zöldellő, dús füvű pázsi-
tot talált a szépséges sétány körül, érett fehéreperfák aranyszé-
lű levelei integettek a derűs kék ég alatt. Néhol a földön szét-
tört oszlopok és hatalmas lehullott kövek hevertek, hajdani
épületek emlékét őrizve. Közvetlenül a támasztófal mögött
négyzet alakba rendezett alacsony kőépületek álltak, az úgy-
nevezett menhelyek, a komplexum négy sarkába egy-egy
templomot építettek, a közepén pedig hatalmas, fedett épület
emelkedett, melynek boltívei között szabadon áramlott a leve-
gő: ezt hívták a velenceiek Tezonnak.
Hallott már erről a helyről, és most elképzelte, hogyan zajlik
a hajók érkezése, gondolatban eljátszotta a jelenetet, képzele-
tében emberekkel népesítette be a szigetet. Először is leszáll a
legénység, átsétálnak a sekély, mészvízzel teli medencén. Az-
tán az áruikat kipakolják a hajóról a Tezonba, a rakományok
kupacai fölé pedig, a falra felvésik a szállító egyedi jelvényét
vagy címerét. Aztán a legénység negyven napra a menedék-
házba vonul, innen származik a quarantine, azaz karantén szó.
Ez idő alatt egészségesnek és önmegtartóztatónak kell lenniük,
a kis templomban tartott misén is kötelező részt venniük, ha-
csak nem hitetlenek. A negyven nap mindegyikén kiviszik az
árukat a Tezonból a nyitott boltíveken át, megtisztító tűzzel
kifüstölik, kiszellőztetik, aztán éjszakára visszapakolják a jóko-
ra tetők alá. Amikor az árut és a legénységet is egészségesnek
nyilvánítják, eltávozhatnak, kiköthetnek Velencében, szabadon
kipakolhatják és árusíthatják a termékeiket.
 Annibale tudta, hogy a Tanács egyik rendelete alapján min-
den portékán egyértelműen meg kell jelölni a származását,
ugyanis a szigeten virágzott a feketepiac, a füstölés és levegőz-
tetés után nem mindig ugyanaz, vagy ugyanannyi termék ke-
rült vissza a dobozokba, mint amennyit kivittek onnan.
Annibale eltöprengett, vajon mennyi pénzt szedett össze Восса
az évek alatt a luxustermékek igénytelenebbekre cserélésével.
Nos, nemsokára lemérheti a kapuőr becsületességét.
Annibale átsétált az egyik hatalmas boltív alatt a Tezon
gyomrába. Mikor a szeme hozzászokott a sötétséghez, hatal-
mas tátongó teret látott személyzet és cél nélkül, ahol semmi
nem árulkodott a korábbi használatáról, leszámítva néhány
üres hordót és egy-két törött dobozt. A falak azonban elmesél-
ték a saját történetüket. Minden üres foltra betűket és rajzokat
firkantottak, néhányat velencei nyelven, másokat ottománul,
megint másokat számára ismeretlen hieroglifákkal. Minden
jelet piros színnel véstek fel, ha ezt börtönben látja, Annibale
arra gondolt volna, hogy biztosan a vérükkel írták. Közelebb
lépett az egyik irományhoz, megdörzsölte az ujjával, majd
megszagolta a kesztyűjét: itt is vasoxidot használtak, ahogy a
rakomány megjelölésénél is. Néhány tengerész, aki nyilván
unatkozott a negyvennapos kényszertartózkodás alatt, kiélte
művészi hajlamait, a betűk között látott gondolát, tökéletes
gályát, lovagot, de turbános hitetlen királyt is.
A hatalmas terem végéből Annibale visszanézett: minden
oszlopköz természetes fülkét alakított ki, több tucat matracot
helyezhetne itt el. Épp csak be kellene zárnia a nyitott boltíve-
ket, hogy a betegeket megvédje az elemektől.
Annibale kiment, felmászott a hatalmas határoló falra, a
muradára, melyről a sziget régen a nevét kapta. Néhol a fal
mentén torresineket látott: megfigyelő tornyokat, ahonnan a
marsallok szemmel tartották a hajókat. Felmászott az egyikre,
és kinézett; a fal mögött erdős vadon húzódott, a babérfák és
kökénybokrok között giro di ronda77 ösvény kanyargott. Mögöt-
te sós homokpadok ingoványa terült el, mely egyenesen a la-
gúnába vezetett, a partot helyenként zárt tavacskák tarkították,
tökéletes helyszín a pisztrángtenyésztésre vagy mosásra. A
horizonton ott lebegett Velence, innen éppolyan aprónak tűnt,
mint előző nap onnan ez a sziget, mintha tüskés ónkoronává
zsugorodott volna, melyet valaki behajított a lagúna közepébe.
Annibale lement a kőlépcsőkön, körbesétálta a Tezon hátsó
részét, ott méretes kútfővel és díszes esőelvezetővel rendelke-
ző kútra bukkant. Az ilyen tervezésű kutakhoz kőből és ho-
mokból hétrétegű szűrőt építettek a vízelvezető és a kútgödör
közé, így mindig friss, tiszta vizet lehetett húzni belőlük. A
kőfalba a mindenhol felbukkanó oroszlánt vésték, mancsában
csukott könyvet tartott.
Annibale közelebb hajolt, hirtelen nyugtalanság fogta el. Az
oroszlánt általában nyitott könyvvel ábrázolták, a lapokra
Szent Márk üdvözlését vésték bele olvashatóan: „Pax tibi,
Marce, Evangelista meus”.78 Eltöprengett, mit jelenthet a csukott
könyv, talán valaminek a lepecsételését vagy elrejtését.
Erről eszébe jutott a terve, letérdelt, kiásott egy szép darab
tufát a kút melletti puha talajból, a helyére jó mélyen belesüly-
lyesztette a Cason-ládát, majd teljesen befedte, nehogy felfe-

77
Őrjárat (olasz).
78
„Béke veled, Márk, én evangélistám” (latin). A legenda szerint ezeket a sza-
vakat egy angyal mondta Márknak a velencei lagúna felett. A szárnyas orosz-
lán Márk apostol jelképe.
dezzék. Olyan érzése támadt, mintha figyelné valaki, egy ré-
mült pillanatig azt hitte, az oroszlán nézi.
Amint talpra állt, hatalmas szürke macska rontott ki a ma-
gas füves vadonból, mintha ostromgépből lőtték volna ki,
majd lelassított, merészen odaoldalgott Annibale simogatásra
kinyújtott kezéhez. Azonban csalódnia kellett.
Annibale folytatta útját a menedékházak sora mentén. Be-
nézett az egyik ilyen üres építménybe: két egymásra épített
szobát látott kályhával, jó megvilágítással és szellőzéssel. Ta-
lán bő száz ház állhatott itt. Mindegyik jó állapotban volt, le-
számítva egyet a sarkon, mely leromboltnak, romosnak tűnt.
Annibale gyanította, hogy ágyúgolyó találta el – a Köztársaság
szigorú karanténszabályait nem minden hajó fogadta készsé-
gesen a szigetre behívottak közül.
A két házsor találkozásánál egy kis négyzet alakú templom
állt kereszttel a tetején. Annibale odasétált hozzá, és belépett,
nyomában a macskával. Nem sok ideje volt a vallásra. Istenfé-
lőnek nevelték, de Padovában meghallgatott pár titkos, radiká-
lis előadást olyanoktól, akik a tudományt szembeállították Is-
tennel. Néha, titokban, meg is értette az álláspontjukat.
Körbefordult a kis főhajó közepén. Egy ablakban szépen
megmunkált muranói üveget látott, festett, formára vágott táb-
lái négy csinos hajót rajzoltak ki, melyek épp meglovagolták a
habos hullámokat Velence Skarlát és arany zászlaja alatt. Né-
hány kidolgozatlan fapadtól és az egyszerű oltártól eltekintve
azonban az épület teljesen üresen állt: se egy serleg, se egy
könyv. Úgy tűnt, Isten rég elhagyta ezt a helyet; a madarak
fészket raktak a keresztgerendákban.
Valaki azonban felsöpörte a padlót, ugyanis a porban
Annibale ágseprű nyomait látta, fehér folt mutatta, hogy a
madárürüléket is megpróbálták lemosni a padokról. Annibale
megjegyezte magának ezt a töredékes információt, bepalac-
kozta, eltette elméje vitrinjébe, mint valami mintát.
Odakint felnézett a párkánygerendára; arany betűkkel azt
írták rá: San Bartolomeo. Szent Bertalan. Templomnak jó név, kór-
háznak még jobb, gondolta.
Visszament a kapuslakáshoz. Az öreg a szerény serleget
bámulta az asztalon, mintha arra várna, hogy csodát tesz. A
gyerek még mindig a kályhazugban ült, az apját figyelte.
Annibale felemelte az egérbőr erszényt. Könnyebb lett, mint
mikor itt hagyta.
– Hálásan köszönöm – mondta. – Fáradalmaidért neked
ajándékozom a serleget. Áldjon meg téged, és segítsen a fia-
don, hiszen talán Krisztus nem áldotta meg a betegeket? A
dukátjaimat természetesen magammal viszem. – A vörös, für-
késző lencséken keresztül az apára meresztette a szemét.
Восса visszanézett rá, a szeme úgy kikerekedett, mint a du-
kátok. Annibale bűntudatot látott felvillanni benne, hirtelen
rájött, ki söpört a templomban. Az egérbőrön keresztül meg-
érintette az érméit; már csak három volt benne, nem négy.
– Várjon – szólalt meg Восса, elfordult szégyenében. Kinyi-
totta piszkos tenyerét. – Ezt az érmét… a… padlón találtam.
Biztos kiesett az erszényből, mikor letette.
Annibale lecsapott rá, felkapta a kesztyűs kezével. A férfi
láthatóan hátrahőkölt a csőrétől.
– Nahát, köszönöm, Восса. Ritka a becsületes ember. Tisz-
tességes viselkedésedért viszonzásul ritka lehetőséget ajánlok.
A Consiglio delta Sanita felajánlotta nekem ezt a szigetet pestis-
kórháznak. Nagyra értékelném a segítségedet, így itt marad-
hatsz, és dolgozhatsz nekem.
 Восса letérdelt, és megcsókolta Annibale kesztyűjét.
– Ó, igen, dottore, hadd maradjunk itt! Minden segítséget
megadunk, amire csak szüksége van!
Annibale csodálta a saját ravaszságát. Szüksége volt
Boccára, aki már húsz éve élt a szigeten, ez a férfi meg a bo-
lond most már hűségesek lesznek hozzá, nem fogják kikérni a
megbízólevelét.
– Akkor jó. Holnap visszatérek, addig is senkit ne engedjen
át a kapukon! Mától fogva a sziget neve Lazzaretto Novo.79
Azzal Annibale kisétált a kapun fekete kabátját lengetve,
elégedetten aznap reggeli ténykedésével.

MIKOR VISSZATÉRT A MÓLÓRA, a szürke macska még mindig

követte, kényesen lépkedett a nyomában a csónakhoz vezető
fapallókon. Amikor Annibale megállt, a macska a lábai körül
tekergett, reménykedve nézett fel rá. Annibale felemelte a
nyakbőrénél fogva. A szigete egyik szabálya – mert ő máris a
sajátjának gondolta –, hogy nem lesznek se kutyák, se macs-
kák, hogy ne tudják terjeszteni a pestist. A macska nyugodtan
lógott a kezében, ő pedig felemelte, hogy megnézze az arcát,
mielőtt beleveti a tengerbe.
Hiba volt. A vörös szemlencse összekapcsolódott az
olívazöld, feketecsíkos szemekkel, melyekből oly végtelen bi-
zalom sütött. Káromkodva dobta a macskát a csónakba a csó-
nakos legnagyobb csodálkozására, és visszavitte egész
Fondamenta Nuovéig, majd szabadon eresztette Velence kaná-
lisaiban.
Fáradalmaiért királyi karmolásban részesült.

79
Új Karanténkórház (olasz).
 15. FEJEZET

FEYRA TOVÁBB MARADT A SZIGETEN, mint tervezte, a különös

öreg látogatása elhalasztotta az indulását.
A fények már kezdtek kihunyni, a lagúna ezüstösbe fordult,
a vízen túli város szürkés színt öltött.
Mihelyst elhagyta a romokat, majd elindult a tengerparton,
sebezhetőnek érezte magát annak ellenére is, hogy ismét fel-
vette egyik fátylát az övével együtt. Az idegen érmét kihúzta a
fűzőjéből, körbe-körbe forgatta a kezében. Nagy levegőt vett.
Igaz, hogy csak magára számíthat, de az esze meg a tudása
nem hagyta el, és még pénze is van. Ez pedig elég lesz. Vagyis
elégnek kell lennie.
Lesétált a kőjárdán a sziget város felőli részére, az összezsú-
folt házak felé. Ahogy közeledett, fekete, félhold alakú csóna-
kot látott átkelni az ezüstös csatornán, a sziget felé. A csónakos
a színes póznával jelölt kis móló felé tartott. Feyra szíve heve-
sen kalimpált, nem sokkal a ladik után érkezett meg. Mikor a
csónakos kirakta az utasait, a lány érdeklődve nézte, hogy az
érkezők közül két nő az arca elé húzta a sálját, hogy megvédje
magát a tenger ködétől. Talán az ő fátylára sem fognak ujjal
mutogatni, ráadásul maga köré tekerte apja lepedőjét, mint
rögtönzött köpenyt, hogy eltakarja idegenszerű ruháját.
A csónakos most már a mólón állt, Feyra számára ismeret-
len szót kiabált hosszú, bánatos, elnyújtott szótagokkal:
– Traghetto!80 Traghetto!

80
Gondolakomp Velencében, a Canal Grande két partja között szállít utasokat.
 Feyra összeszedte a bátorságát, és odament hozzá. A férfi
kinyújtotta a kezét, ő pedig beletette az érmét. A csónakos el-
képedten meredt a tenyerébe, majd a lányra. Motyogott vala-
mit, de Feyra nem értette.
A lány megrémült, előbb az érmére, majd a férfira mutatott.
A csónakos összehúzta a szemét, vállat vont, majd megint ki-
nyújtotta a kezét.
– Csak ennyim van – szólalt meg Feyra óvatosan.
A férfi megint ránézett, ezúttal sokkal kedvesebben.
– Ez is sok. A kezét!
Feyra kinyújtotta a kezét, hogy besegítsék a csónakba. Az
apját leszámítva ez az ember volt az első férfi, aki valaha is
kézen fogta.
Esteledett, senki más nem szállt be melléjük. Feyra arra
gondolt, mennyien hajóznak haza Konstantinápolyból Perába
alkonyatkor, és bizonyára itt is éppilyen sokan ingáznak Ve-
lence és a kis szigetek között. Ebben a csónakban nem lehetett
leülni, mint a boszporuszi dereglyéken, így mikor a férfi ellök-
te magukat a parttól, Feyra kis híján vízbe pottyant, újra meg
kellett fognia a férfi kezét. A takaró ellenére is vacogott, gyom-
rát felkavarta a víz mozgása, kimerítette az egyensúlyozás. A
csónakos ügyesen kormányozott egyetlen evezőjével, menet
közben fütyörészett; Feyra számára most megkönnyebbülést
jelentett, hogy közelednek a rettegett városhoz. Pillanatnyilag
semmi másra nem vágyott, csak hogy kiszállhasson végre eb-
ből a csónakból.
Nem ott kötöttek ki, ahol a Halál partra szállt, hanem a vá-
ros egy távolabbi pontján. Habár innen is látta a tornyot, mely
az ő iránytűjén az északot jelentette, elég messze állt, elbújt a
többi magas épület mögött. A Konstantinápolyban töltött évek
alatt megtanulta, hogy a legnagyobb emberek a legnagyobb
épületekben laknak. Ha a dózséval akar találkozni, meg kell
találnia azt a hatalmas udvart, ahol két nappal ezelőtt az Il
Cavaliere lehorgonyzott.
Amikor beértek a kikötőbe, a csónakos partra ugrott, és ki-
nyújtotta a kezét, hogy kisegítse a lányt a járműből. Feyra kö-
szönetképp bólintott, viszonzásul újabb kedves pillantást ka-
pott. Mikor elvette a kezét, a pénze visszakerült a tenyerébe.
Mire tiltakozóan megfordult, a csónakos már újra ellökte ma-
gát a parttól, fütyörészve evezett.
Feyra eltette az érmét, miközben áldást kért a férfira, most
már sokkal bizakodóbban vetette be magát a sötétedő utcákba.
A lába végre szilárd talajt ért, és még nem halt ki a kedvesség a
világból, még idegenek között sem.
Optimizmusa azonban a nap fényével együtt halványodott.
Pokoli helyre került. Úgy érezte, már órák óta gyalogol, mikor
újra visszakerült a kiindulópontjára. A kőfalakról hátborzon-
gató, kísérteties hangok verődtek vissza, a lámpák fénye meg-
tört a vízen, görbe visszatükröződése torz árnyakat rajzolt a
kövekre. Mindenfelé köd kavargott, tovább nehezítve a tájéko-
zódást. A természetes tengeri párához ember rakta tüzek tár-
sultak, minden sarkon fanyar, sárgás füstöt eregettek, köhö-
gésre késztetve Feyrát. Eleve nehezen kapott levegőt a nehéz,
fojtogató gázok csapdájában, de mindemellett bezártságérzete
is támadt a magas, vékony házaktól és aprócska sikátoroktól,
melyek legkevésbé sem hasonlítottak Konstantinápoly ala-
csony lakhelyeire. Mindent áthatott az istentagadás: a csecse-
mőprófétának és anyjának gyertyákkal kivilágított kegyhelyet
emeltek minden sarkon, a kapukra véletlenszerűen egyenet-
len, vörös kereszteket festettek. Mindennek ellenére istentelen
cafkák őgyelegtek közvetlenül a jelek előtt; két nőt is látott fe-
detlen keblekkel járókelőkre lesni. Megrökönyödve fordította
el róluk a tekintetét, de még kellemetlenebb látványra esett a
pillantása: az egyik boltív árnyékában egy pár ölelkezett. Feyra
a háremben nevelkedett, nem volt prűd, tudta, mit lát. A szul-
tán azonban legalább zárt ajtók mögött töltötte a kedvét –
Konstantinápolyban megkövezték volna a nyilvánosan paráz-
nálkodókat.
Mégsem az emberek borzasztották el legjobban ebben a kü-
lönös világban, hanem a félszerzetek: mintha madarak, démo-
nok, fenevadak közeledtek volna felé az émelyítő ködben. Be-
letelt egy kis időbe, míg Feyra rájött, hogy nem képzelődik,
egyszerű polgárokat lát festett maszkokban. Gyerekkorában
meséltek neki a félig ember, félig állat velenceiekről, és habár
tudta, hogy ez csak legenda, a pokoli város örvénylő ködében
most mégis majdnem hinni kezdett bennük. Ezek a lények
mintha mind őt bámulták volna görbe orruk fölött üreges, mé-
lyen ülő szemükből. Az egész kavalkád felett a mindenütt je-
len lévő szárnyas oroszlán uralkodott, minden tábláról és lo-
bogóról ő figyelt fenyegetően, mindent látón.
Feyra nem tudta, hogy a félelemtől vagy a hidegtől reszket-
e, mivel a ruhái még mindig nem száradtak meg teljesen a ko-
rábbi mosás óta, a sós tengervíz pedig, mely a különös fekete
csónakban hullott rá, újra átáztatta. Sikátorból sikátorba balla-
gott, de minduntalan zsákutcába jutott, mindig újabb üveges
kanális tekeredett a lábához gúnyolódva. Már ezer apró hídon
is átkelt, mire eljutott mindnyájuk anyjához, ahhoz a hatalmas
faépítményhez, melyen egymást taposták a rosszindulatú pol-
gárok. Úgy tűnt azonban, ez végre közelebb juttatja a céljához.
Az alkonyi fényben újra megpillantotta a hatalmas, hegyes
tornyot, eltökélten megindult felé.
Feyra úgy döntött, hogy lehetőség szerint a vízpart mellett
marad, melyen az imént kelt át, a város közepén ugyanis szé-
les, ezüstös csatorna kígyózott. Mihelyst a híd túlpartjára ért,
megértette a gyaloglásra pazarolt órák hasztalanságát. Akár
hajnalig is bóklászhatott volna ott, ahol partra szállt, akkor
sem találta volna meg a tornyot, mivel az egy másik szigeten
állt, a nagy vízfolyam túlpartján. A víz irányát követve azon-
ban hamarosan odaért a hatalmas térre. Újra felbukkant előtte
az óriási torony meg a kuporgó arany templom, melyekre em-
lékezett.
Feyra észrevétlenül kelt át a nagy, zsúfolt téren, ahol megint
csak tumultus fogadta: borzalmas szürke madarak gyülekez-
tek a lábánál, akadályozták a járását. Ha megijedtek, belere-
pültek az arcába, mocskos tollukkal meggyűrték a fátylát. Ösz-
sze kellett szednie minden erejét, hogy ne rohanjon el.
Végre elérte a tornyot, melyet a dózse lakhelyének vélt, mi-
vel az ő szülővárosában a Topkapi palotája büszkélkedett a
legmagasabb toronnyal, a szultán pedig épp az alatt lakott.
Ám a torony falai üresen, ablaktalanul emelkedtek a ködbe,
tetejükről láthatatlan harangok bongtak. Az arany templom
elég hatalmasnak tűnt a díszeivel és festményeivel, de egyér-
telműen szentélynek bizonyult. Maradt tehát az óriási fehér
palota, melynek az a finom, hófehér kőoromzat díszíti a tetejét.
Feyra bemerészkedett a kőudvarra, és csatlakozott a soka-
sághoz, akik a jókora lépcsőkön, a fehér ikerszobrok alatt gyü-
lekezett. Ebben a pillanatban kitárultak a masszív ajtók, egy
sereg szolga özönlött ki rajtuk egyik kezükben fáklyával, má-
sikban kenyérrel magasan megpakolt fatányérokkal. Feyra
gyomra megkordult, a szájában összefutott a nyál. A dózse bi-
zonyára irgalmas ember, ha a népének alamizsnát oszt, gondolta.
Egy darab a földre hullott, gyorsan lecsapott rá, szájába tömte
az édes meleg tésztát. Olyan finom tésztája volt, hogy könnybe
lábadt a szeme. Az ételnek köszönhetően erőre kapott, meglát-
ta az ajtók jelentette esélyt, és felszaladt a lépcső legtetejére,
ahol két hercegi őr állt keresztbe tett lándzsákkal. A lehető leg-
tisztábban szólalt meg:
– A dózsét szeretném látni.
Az egyik őr tetőtől talpig végigmérte.
– Természetesen, signorina.81 Máris hívom. Kér egy kupa
bort, amíg várakozik?
Feyra épp készült kegyesen visszautasítani az ajánlatot, mi-
kor a két férfiból kitört a nevetés. A lány a még mindig össze-
zárt lándzsák között meglátta a kőbe vésett oroszlánfejet,
melynek a szája helyén fekete rés tátongott, ezen keresztül fo-
gadták a leveleket. Mintha még az is rajta nevetett volna. Tett
még egy elkeseredett kísérletet.
– Kérem, azonnal találkoznom kell vele!
Az őrök még jobban hahotáztak. Odalent a tömeg hirtelen
kíváncsian elhallgatott, Feyra pedig a csendet kihasználva két-
ségbeesetten felkiáltott.
– Üzenetet hoztam az anyaszultánától, Konstantinápolyból!
A nevetgélést mintha elvágták volna, Feyra rájött, mekkorát
hibázott.
Az anyja velencei nevét kellett volna említenie.
A szultán szó épp elég volt.

81
Hölgyem! (olasz).
 Lassan, óvatosan hátrálni kezdett a lépcsőn, mintha a futás-
sal megtörné a bűbájt.
– Csak nem…? – kérdezte az egyik őr, lassan értelmezve a
hallottakat.
– De az! – kiáltott a másik az ellenkező oldalon.
– Török vagy?
Feyra egyre csak hátrált a fejét rázva, odalent a tömeg hirte-
len elcsendesedett, nézték a lépcsőn kibontakozó drámát.
Feyra megbotlott, egyik sárga papucsa leesett a lábáról, ahogy
hátraesett, még négy lépcsőfokot gurult lefelé. Sajgott az olda-
la, megszédült a fájdalomtól és a látványtól, mely a lépcsők
közepén, a fáklyák fényében villant elő: a papucsa, a muzul-
mánok sárga lábbelije a félreismerhetetlen felfelé álló orrával.
– Nézd, sárga cipő! – kiáltott valaki a tömegből.
– Hisz ez egy musulmana!82
Feyra feltápászkodott és futásnak eredt.
A tömeg letépte a takaróját, a fátyla után kapott, kiszakítot-
ták a bricseszét, próbálták elkapni, hogy átadhassák az őrök-
nek. Kétségbeesetten húzódott el tőlük, próbálta nem meghal-
lani a népére vonatkozó jelzőket és sértéseket; ennyi gyűlöletet
és bántást még sosem hallott a török népre zúdítani. A fátyla
átnedvesedett a tömeg köpködésétől, az oldala vérzett, mivel
az egyik üvegfiola eltört a gyógyszeres övében, amikor elesett.
Mindennek ellenére az üldözött vad erejével vetette le magáról
a markolászó kezeket, sikerült kiszabadulnia.
Átrohant a téren, futás közben megkockáztatott egy felfelé
vetett pillantást. Az elé táruló látvány megrémítette: a temp-
lom galériájáról négy hatalmas bronz ló emelkedett a levegő-

82
Muzulmán nő (olasz).
be, tátott szájuk habzott, a mellső lábaik mintha el akarnák
taposni. A négy ló máris ideért.
Szinte jobban félt tőlük, mint a tömegtől, most még gyor-
sabban futott, mint eddig. A sötét sikátorok és a korábban ret-
tegett utak most segítettek neki elrejtőzni az üldöző tömeg
elől. Mögötte a két őrt lelassította a nehéz páncélzat, segítőkész
csattogásuk elárulta hollétüket. Feyrának fogalma sem volt
róla, merre jár, egyenesen belerohant az éjszakába, úgy érezte,
hogy legalább száz hídon átszaladt. Néha hallotta a páncélzat
csörgését, de már nem tudta, milyen távol lehetnek, összeza-
varta a visszhangos csatorna és az áruló, susogó kövek. Egy-
szer, az egyik elhagyatott csatornában az üldözők és üldözött
párhuzamos hídon találták magukat, Feyra egy rémisztő pilla-
natig szembenézett az őrökkel. Most hátrányba került, mivel
ők tudták, hogyan jussanak el hozzá, ő viszont nem tudta, ho-
gyan kerülhetné ki őket.
Kezét vérző oldalára nyomta, miközben találomra elindult
valamerre – csakhogy rosszul választott. Ismét zsákutcában
találta magát, a víz pedig túl mély volt ahhoz, hogy átgázoljon
rajta, ahhoz pedig túl széles, hogy átugorja. Kétségbeesetten
megfordult, sötét kis térre érkezett, immár a galád város végre
fölébe keveredett. A teret három oldalról lezárták az épületek
és a víz, így csak egyfelől lehetett megközelíteni: ahonnan ő is
érkezett. Mögötte, a sikátorban egyre közeledett a csörgés.
Már nem tudott szaladni. Kimerülten összeesett, várta,
hogy elfogják az őrök. Behunyta a szemét, zihált, légzés köz-
ben beszívta a nedves, meleg fátylát a nyitott szájába, majd
újra kifújta. Gyors fohászt mondott, biztosra vette, hogy utol-
érte a vég.
 Amikor kinyitotta a szemét, a tér túloldalának ragyogó ara-
nyozásában választ kapott imáira. Az egyik kapu felett fordí-
tott V alak látszott, ismerős, szeretett ábra. Feyra felkelt és át-
kelt a téren, átkukucskált a kavargó ködön. Megállt a dupla
tölgyfa ajtó küszöbén. Nem tévedett. Az ajtó fölé aranyozott
tapintókörzőt véstek a kőbe.
Keresd meg azt a házat, melynek ajtaja fölött arany tapintókörzőt
látsz!
Hirtelen meghallotta az üldözői kiáltásait, a fegyvereik
csörgését. Kétségbeesetten dörömbölt az ajtón, igyekezett fel-
venni a versenyt a léptek zajával, mivel az utcák bűbája révén
nem tudta megítélni, hogy az üldözői már a sarkon járnak,
vagy van még pár sikátornyi előnye. Az ajtó kinyílt, egy férfi
állt mögötte. Ősz haja makacs tüskékben meredt az égre, vé-
kony száját eltátotta, tintapecsétes kezében újmódi szemüveg
himbálózott.
– Szombat nevű férfit… – lihegte –, egy Szombat nevű férfit
keresek.
– Én vagyok – mondta a férfi –, de itt nem kéregethetsz.
Már be akarta csapni az ajtót, de Feyra a megmaradt sárga
cipőjével fájdalmasan kitámasztotta.
– Kérem – mondta. Letépte a lovas gyűrűt az ujjairól, keres-
nie kellett a velencei szavakat. – Erre a gyűrűre. Cecilia Baffo,
a barátja nevében.
A lábára nehezedő rettenetes nyomás enyhült. A különös
férfi tekintete gyors, madárszerű mozdulattal a gyűrűre reb-
bent, majd Feyrára, majd a mögötte lévő utcára. Megragadta a
lány felkarját, és berántotta az ajtón. Feyra semmit sem látott a
homályos gyertyafényben, de azt hallotta, amint a tölgyfa ajtó
bezárul mögötte.
Biztonságban volt.
 16. FEJEZET

– CECILIA BAFFO – ISMÉTELTE A SZOMBAT NEVŰ férfi. – Bocsáss

meg, hosszú évek óta nem hallottam ezt a nevet. Feyra szájá-
ban megállt a falat, az öregre pillantott. A férfi tekintete a tá-
volba révedt, a szemét jócskán felnagyította a szemüvege.
Megfordult, és Feyrára pillantott, a gyertyafény most lapos
aranyérmékké változtatta az üveglencséket, így semmi sem
látszott a szeméből. Vékony ajkai azonban mosolyra görbül-
tek.
– Finom?
Feyra csak bólintott, mivel a szája annyira tele volt, hogy
képtelen lett volna megszólalni. Kapott némi „konyháról lo-
pott” ételt. Olyan sietve tömte magába a tál tartalmát, a kisebb
cipót, a darab sajtot, a pár cafat szárított halat, ahogy csak bír-
ta. Tudta, hogy a hosszú koplalás után lassan kellene ennie,
minden falatot gondosan megrágnia, de nem érdekelte. Hiába
nevelkedett palotában, még soha nem evett ilyen finomat.
Apró, egyszerű hálószobában ültek, melynek összes bútor-
zata egy székből meg egy pótágyból állt, a falon pedig kereszt
lógott. A kereszten ugyanazt a kicsi prófétát látta eltorzultan
haldokolni, a fején töviskoronával, akit az érmére is rányom-
tak. Szándékosan az ágyra ült, hogy hátat fordítson neki evés
közben, de annyira kimerült, éhezett és fázott, hogy akár az
ördöggel is hajlandó lett volna egy fedél alatt étkezni.
Miután átmelegítette az étel és a megkönnyebbülés, szem-
ügyre vette a különös öreget. A mellénye alatt ingujjat viselt,
térdnadrágot, harisnyát és puha bőrcipőt hordott. Beesett arcát
gyér, őszes borosta fedte. Hosszú, érzékeny ujjait befogta a
tinta, a bőre helyenként kiszáradt, pikkelyekben hámlott, más-
hol vörösre dörzsölte idegességében. Állandóan le-fel kapkod-
ta a szemüvegét, leült, majd újra felállt, mintha nem tudna
megmaradni egy helyben. Amikor beszélt, ideges hévvel buk-
dácsolt ki belőle a szavak áradata, beszédmódja és rángatózó
mozgása tovább erősítette a külseje keltette madárszerű be-
nyomást.
– Ismertem Cecilia Baffót – mondta. – Réges-régen, amikor
ő még ifjú hölgy volt, én tanítottam rajzolni. Nicolò Venier
herceg alkalmazásában álltam Giudecca szigetén. – Egy pilla-
natra megállt. – Tudod, hol van?
Giudecca.
– Igen – felelte Feyra csendesen.
– Nicolò herceg úgy akarta felnevelni egyetlen gyermekét,
hogy a lány elsajátítsa mind a fiatal hölgyekhez illő művésze-
teket, és később előnyös házasságot kössön, beváltva az apa
minden reményét. Akkoriban fiatal műszaki rajzolóként kora-
vén tehetségnek számítottam. Cecilia és én egyidősek voltunk.
A rabja lettem; bár nem hittem volna, hogy észrevesz egy ma-
gamfajta férfit, egy időre mégis magamra vontam a figyelmét.
Feyra most más szemmel nézett az öregre. Elképzelte fiata-
lon, amikor égnek álló ősz haja még feketén lobogott, feszes
arcát simára borotválta. Annak idején jóképű lehetett.
– Épp akkor kezdett előtűnni az öröksége. No, nem a va-
gyona, hanem a szépsége. Még sosem láttam olyan gyönyörű
teremtményt, mint amilyen ő volt, olyan aranyló hajat, olyan
kék szemeket, olyan vékony derekat, akár az agáré. – Beszéd
közben az apró ablak előtt mocorgott, tekintete egy távoli tér-
be és időbe veszett, míg a sápadt ködön ezernyi csillag fénye
ragyogott át. – Szombaton születtem, aki pedig Velencében
ezen a napon jön a világra, azt Isten áldottjának tartják, és erről
a napról nevezik el. Az apám is szombaton született, ő is
ugyanezt a nevet kapta, így én a duplán áldott Zabato Zabatini
névvel élhetek. Egész életemben arra vártam, hogy ez a csodá-
latos szerencse valahogy megmutatkozzon, ugyanis nem vol-
tunk különösebben gazdagok vagy híresek. Emlékszem, a
Ceciliával eltöltött pillanatokban arra gondoltam: végre rám
talált a nevemben ígért szerencse. – Visszafordult Feyrához. –
A szépségével szemben tehetetlen voltam; egyik nap, az isko-
lában összeölelkezve találtak ránk.
Feyra szeme kikerekedett. Most először képzelte el az any-
ját, az általa ismert Cecilia Baffót fiatal nőként: makacs, gyö-
nyörű, játszik a hatalmával, tréfából elcsábítja a fiatal rajztaná-
rát, majd megszökik egy tengerészkapitánnyal, akit csak egy
órája ismert. Most először kérdőjelezte meg anyja könnyelmű
viselkedését is. Vajon odaadta magát ennek a férfinak az apja
és Szelim szultán előtt? Nem tudta, hogyan tehetné fel a kér-
dést Zabatónak; de igazából nem is akarta megtudni.
A választ ettől függetlenül megkapta.
– Egyetlen csók volt csupán. Nicolò Venier azonban őrjön-
gött, megrémült, hogy elveszem a lányságát, elrontom a há-
zassági esélyeit, szertefoszlik a szövetségkötés reménye. En-
gem elzavart, Ceciliát pedig azonnal a pároszi nyári palotá-
jukba vitte, és ott nyomban meg is kezdte a házassági tárgya-
lásokat. Gondolom, innen rabolták el a törökök.
Feyra jól ismerte a történet folytatását, azt is tudta, hogy a
tüzet, amit ez a különös, vékony férfi az anyjában gyújtott,
nem lehetett egykönnyen kioltani.
– És most meghalt.
– Két hete. Konstantinápolyban.
 Zabato újra leült.
– Tehát igaz – lehelte. – Hallottam, hogy kalózok fogták el.
Feyra bólintott.
– Az apám. Tengerészkapitány volt. Ő vitte Törökországba.
Az öreg fekete szemöldöke – ilyen színű lehetett régen a ha-
ja is – felrebbent.
– És átadta a szultánnak?
– Igen.
Zabato egyenesen a szemébe nézett.
– Boldog volt?
Feyra elgondolkodott.
– Igen. – Nem hazudott. A szultán mellett Cecilia hitvesi
örömöt talált, miközben vad szellemi energiáit is le tudta ve-
zetni a szövevényes politikai játszmákban. Valószínűleg bol-
dogabban élt Nur Banuként, mint ahogy Cecilia Baffóként élt
volna, akár a nincstelen rajzoló, akár a török tengerészkapi-
tány veszi feleségül.
Apjára gondolva eszébe jutott még valami, amit el kellett
mondania.
– A lánya vagyok.
Zabato, az este folyamán először, mozdulatlanná dermedt.
Feyra arcát nézte a vékony jemine fátyol mögött, próbálta ki-
venni a vonásait.
– Igen – mondta a szokásos beszédtempójánál lassabban. –
Igen, a lánya vagy.
Akkor Feyra dadogva elbeszélte neki az egész históriáját; az
anyja halálát, majd az apjáét, a hajó eltűntét, majd Takat
Turanét is. Megmutatta neki a kristálygyűrűt, a rajzoló látha-
tóan felismerte.
 Zabato megrázta a fejét, mintha könnyeket akarna szétpis-
logni, majd ismét felállt, rögvest járkálni kezdett.
– Írtam neki Pároszba, még a szultán udvarába is, a keres-
kedőinkkel küldtem el a leveleimet, egyszer pedig egyenesen a
nagykövetre bíztam rá. Végül megírtam neki, hogy ebben a
házban élek, elmondtam, hogy odaadó szolgája vagyok, de
fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán megkapta-e.
Feyrának nem voltak kétségei.
– Biztosra veszem.
Zabato gyorsan bólintott, egyszer, kétszer, háromszor.
– Igen. Igen. Igen. És most, hogy itt vagy, minden segítséget
megkapsz, amit Zabato Zabatini megadhat. Hogyan hívhat-
lak? – Kinyújtotta a kezét.
Feyra ránézett, nem tudta, mit kellene tennie. Kurtán meg-
érintette az ujjával, majd a mellkasára mutatott.
– A nevem Feyra Adalet bint Timurhan Murád.
Zabato leejtette a kezét, és megrázta a fejét.
– Ez nem lesz jó. Ha el akarsz rejtőzni, fontos, hogy a szár-
mazásod titokban maradjon. A törököket sosem kedvelték er-
refelé, Lepanto óta pedig a gyűlölet tüze még magasabbra lob-
bant.
Még rosszabb lesz, gondolta Feyra, ha valaha megtudják, mit
tett az apám.
– Velencei nevet kell választanod – mondta Zabato.
– Cecilia?
Zabato oldalra biccentette a fejét.
– Természetesen. Ami pedig a vezetéknevet illeti, felveheted
az enyémet, a Zabatinit, mivel azt fogom mondani a ház nép-
ének, hogy az unokahúgom vagy.
– Itt maradhatok?
 Zabato vállat vont.
– Hova mennél?
– A dózséval akarok találkozni. Segítenie kell, hogy haza-
jussak.
– Constantinapoliba?83 Arról szó sem lehet!
Feyra megdermedt.
– Miért?
– Amíg a pestis a vendégünk, a Consiglio di Marittima paran-
csának értelmében egyetlen hajó sem jöhet be Velencébe, és
nem hagyhatja el a várost. Várnod kell.
Feyra nagyot nyelt. Mennyi ideig kell itt raboskodnia?
– És a dózse? A dózsét azért láthatom?
Zabato kedvesen felelt.
– Nem ismerem a dózsét, bár Sebastiano Venier a régi gaz-
dám bátyja. Én Nicolò Veniernek dolgoztam, ő viszont sok-sok
éve elzavart a házától. A szerencsém a szerelmemmel együtt
elhagyott, azóta egyik állásból a másikba vándoroltam. – Látta,
hogy Feyra arca megnyúlik; előrehajolt, tintás ujjait összefonta,
könyökét a térdén nyugtatta. – Ma elvesztettük a szolgáló-
lányt. Ezért nyitottam ki én az ajtót.
– Pestis? – Feyrának a lélegzete is elállt. Ha a pestis már be-
tört a házba, akkor valószínűleg ez a kedves öreg és az egész
háza népe is halálra van ítélve.
– Nem. A kontinensre utazott a családjához. – Ismét felállt,
egy köteg vajszínű ruhára mutatott, melyet a szék hátára tet-
tek. – Ezek az ő ruhái. Most pihenj le, reggel pedig vedd ezt
fel! – Az ágyra dobta az öltözéket.

83
Konstantinápoly (olasz).
 Feyra végigfuttatta az ujjait a különös anyagon, majd felné-
zett.
– Viselhetek fátylat?
Zabato Zabatini megrázta a fejét.
– Nem. A fátyol azonnal elárulna. – Meglátta a lány arckife-
jezését, megint próbálta jobb kedvre deríteni. – Megkapod a
szobalány bérét, ahogy a ruháit is. Heti egy soldo, koszt és
kvártély. Idővel kitaláljuk, hogyan juthatnál be a dózséhoz,
vagy haza.
Feyra szerette volna megköszönni a férfinak a kedvességét,
de nem volt semmije, így egyetlen értékét adta át.
– A kezét! – mondta. – Dörzsölje be ezzel! – Átadott neki
egy fiola kenőcsöt az övéből. A férfi kételkedve nézte az okulá-
réján át. – Kámfor és arab mézga. Használja minden este! Reg-
gel pedig igya meg egy citrom levét!
Zabato a kezére pillantott, majd a lányra, aztán szokásos
keskeny mosolyával elmosolyodott.
– Most pihenj le! Napkeltekor megkereslek, megmutatom,
mi lesz a feladatod.
Az öreg épp menni készült, mikor Feyra végre szavakba
tudta önteni a kérdést, amit fel akart tenni. – Miért teszi ezt?
A férfi visszafordult az ajtóban, a mosolya lehervadt az ar-
cáról.
– Cecilia csak játszott velem, a karmait próbálgatta. Szá-
momra viszont többet jelentett. Tudod, én tényleg szerettem őt.

MIRE FEYRA REGGEL MEGHALLOTTA a kopogást az ajtón, már

felébredt és fel is öltözött.
Zabato Zabatini állt a küszöbön.
– Jól aludtál?
 – Igen.
A matrac puha volt és tetűmentes; ráadásul nem himbáló-
zott alatta hajó, és már nem aggódott szegény apja egészsége
miatt sem, így pár álomtalan órára csakugyan elszenderült.
Zabato addig hátrált, ameddig a sötét, szűk folyosó csak en-
gedte.
– Hadd nézzelek! – Feyra magán érezte a tekintetét; a férfi
pillantása kedves volt, nem ragadozószerű.
Kényelmetlenül érezte magát a szobalány ruhájában. Az
anyag ugyan lágyan, rugalmasan simult rá, épp csak a hónal-
jánál keményeden meg az előző viselője izzadságától, a stílusát
viszont illetlennek érezte. Habár a szobalány hálóját nem sze-
relték fel tükörrel, Feyra így is tisztán látta az öltözék számos
fogyatékosságát. A nyakrészét túlságosan kivágták, a dekoltá-
zsa kis híján a mellbimbójáig ért. Még a mellszorító szalagot
sem tekerhette magára, mivel a ruha felső részét szorosan
megkötött fűző támasztotta meg, melytől a mellei óriásinak
látszottak. A felkarjára túlságosan rátapadt az ingujja, a kö-
nyökéből induló egyszerű csipkekézelő pedig alig takarta el az
alkarját, a csuklója nagy részét teljesen fedetlenül hagyta. A
terjedelmes szoknya kerülete, melyet egy fél tucat alsószoknya
duzzasztott ki, kis híján betöltötte az aprócska szobát, mégis
alig ért le a vádlijáig, túlságosan sokat mutatott harisnyás lá-
bából. Feyra nyilvánvalóan magasabb volt, mint a szobalány,
vagyis a pruszlik túl magasra került, az ingujj és a szoknya
pedig nem volt elég hosszú. Vaskos gyógyszeres övétől, me-
lyet a szoknyák alá vett fel, a felsőrész a csípőjénél még jobban
kidagadt, a dereka pedig még vékonyabbnak tetszett. A fején
puha csipkesapkát kellett viselnie, ám mire Feyra befonta és
rögzítette a haját, s az összes vörösesbarna fürtöt erővel a párta
alá kényszerítette, csak annyit ért el, hogy az egész nyaka és
válla fedetlen maradt. Saját ruháinak már nem vehette hasz-
nát, csak a tűzre lett volna jó. A sárga papucs helyett bőrcsiz-
mát húzott a lábára, melyet a szék alatt talált. Kicsit ugyan
szorította, a sarkát pedig túl laposnak találta, de a bőr megle-
pően puhának bizonyult. Saját piszkos, fél pár lábbelijét az ágy
alá csúsztatta, mint eredeti öltözéke egyetlen megmaradt da-
rabját.
Kiegyenesedett, megmutatta magát a Szombat nevű ember-
nek. Fázott, nem érezte magát kényelmesen, inkább védtelen-
nek, Zabato azonban elégedettnek tűnt.
– Igazi velencei szolgáló – mondta, majd intett Feyrának. –
Gyere, megmondom, mi lesz a dolgod. Többet ne beszélj, az
akcentusod elárulhat! A házban mindenkinek azt mondtam,
hogy beteg a nyelved. Különösen a gazdámmal ne beszélj,
nem mintha általában kifogása lenne a törökök ellen, de most
nehéz feladatot kapott, éjjel-nappal gyötrődik miatta. Idővel
azonban, amennyiben beleegyezel, bizalmadba avatjuk, mivel
ő tényleg ismeri a dózsét. Személyesen.
Feyra összezavarodott.
– A gazdája? Hát nem öné a ház?
Zabato különös, horkantó nevetést hallatott, nem minden
keserűség nélkül.
– Nem. Mondtam, hogy anyáddal együtt a szerencsém is
elhagyott. Nehéz időket éltem, mindig valaki más szolgája vol-
tam. Gyere!
Feyra kilépett a szobájából, követte Zabatót lefelé a lépcsőn.
Hamarosan hallgatnia kell, így feltette az utolsó kérdését.
– És ki a gazdája?
 A keskeny, kígyózó lépcsősoron Zabato hátrapillantott a
válla fölött, úgy válaszolt.
– A neve Andrea Palladio.

VALAHOL MÉLYEN, A DÓZSE PALOTÁJÁNAK gyomrában a két őr,

akiknek Feyra kicsúszott a kezéből, egy ablaktalan szobában
állt. Velük szemben, sötét faasztalánál szőke férfi ült, őket fag-
gatta kitartóan; a hangja azonban annyira kedvesen csengett,
hogy az őrök már kezdték elhinni, hogy talán megúszhatják a
vesszőzést. Az asztal másik oldalán alacsonyabb férfi ült kezé-
ben tollszárral, fején a deákok négyszögletű kalapjával. A deák
tolla sercegett a papíron, miközben a két őr leírta a szökevényt.
– Sötét színű volt.
– A haja vagy a bőre?
– Mindkettő, signore.
– Sötétebb, mint a velenceieké?
– Néhányukénál biztosan, signore – felelte a fiatalabb. – De
komolyan, a ruháit leszámítva szinte akár déli is lehetett vol-
na.
– Megkülönböztető jegyek?
A két őr összenézett.
– Valami egyedi vonás. Az öltözékétől eltekintve, természe-
tesen. A sárga papucsról adott leírásotokat már megkaptuk.
– Hát, signore… akarom mondani… mikor az emberek le-
tépték a fátylát.
– Jól nézett ki – bökte ki a második.
Rövid időre súlyos csend ereszkedett a teremre.
– Azt akarjátok mondani, hogy szép?
– Igen, signore.
– Azt akarjátok mondani, hogy egy szép török nőt keresünk?
 Az első őr, az idősebbik és okosabbik, félni kezdett. Volt va-
lami a vallatójuk hangjában, ami ismét eszébe juttatta a verést.
– Hát, talán – szólalt meg –, most hogy mondja, a bőre elég
sötét volt, majdnem fekete. – A társára nézett.
– Így igaz – helyeselt a másik. – Az orra meg elég nagy…
– És horgas! – fejezte be az első diadalmasan. – Épp annyira
horgadt le az orra, amennyire a hitetlen papucsának vége fel-
kunkorodott.
A szőke jóváhagyólag bólintott, miközben a deák még gyor-
sabban rajzolt. Mikor elkészült, a vallató az őrök elé tartotta a
képet.
– Mondanátok – kérdezte ismét nyájas hangon –, hogy ha-
sonlít rá ez a kép?
A két őr a rajzra bámult. Ronda, kampós orrú, fekete bőrű
banyát láttak maguk előtt fátylakban és hullámzó, buggyos
nadrágban. Az orra lelógott a cipője feltűrt orráig. A két férfi
lelkesen bólintott.
A vizsgáló felkapta a rajzot, és átadta az idősebb őrnek.
– Személyesen vidd el a Campo San Vio 84 pamfleteseihez! –
parancsolta. – Naplementére tegyék ki a rajzot minden sestiere
minden sarkára!

84
Tér a csatorna partjánál, nevét a San Vio-templomról kapta.
 17. FEJEZET

A HAJNAL ELSŐ SUGARAINÁL EGY MADÁRÁLARCOS férfi sétált a

Miracoli-negyed néma utcáin, fekete nagykabátja a járdát sú-
rolta.
Megállt az egyik vörös keresztes ajtó előtt, s pálcájával
megkocogtatta. A csuklyákba, köpenyekbe burkolózott család,
kezükben kevéske vagyonukkal, némán kisereglett, és megin-
dult utána.
A férfi a következő ajtóhoz lépett, ott is ugyanez történt.
Hamarosan egész kis sereg gyűlt össze a nyomában, egyre
többen kanyarogtak az utcákon.
A Miracoli-templomnál Annibale felemelte a pálcáját, mire
a menet megállt. Belépett a templomba, melyben megkeresz-
telték, de nem hajtott térdet, nem bámulta meg a benti figye-
lemre méltó márványcsodákat sem. Egyenesen a kő boltívhez
vezető kis lépcsősorhoz ment, mely szürke szivárványként
ívelődött az utca felett; a templomhoz tartozó kis zárdába tar-
tott. A rácsos ablakokon keresztül látta a lent összebújó, rá vá-
rakozó családokat. Hirtelen inába szállt a bátorsága. A folya-
mat azonban beindult, már nem állíthatja le.
Átsétált az íven a kis hátsó ajtóhoz, a lehető legtisztelettu-
dóbban megkocogtatta ébenfa pálcájának gombjával. Fekete
ruhás, fehér fityulás, idősödő apáca nyitott ajtót. Ő volt la
badessa, a Miracoli rendjének apátnője, akivel Annibale tegnap
hosszas tárgyalást folytatott.
– Készen állnak, dama85 badessa?

85
Hölgy (olasz).
 Az apátnő komolyan bólintott.
– Igen. Készen állunk.
– Biztos benne?
– Pásztori rend vagyunk, dottore. Ha a családok mennek, mi
is megyünk – felelte halvány mosollyal.
Annibale megfordult, a badessa és a nővérek követték a lép-
csőn lefelé. Várt, míg a badessa térdet hajtott a hatalmas oltár
előtt. Becsukta és kulcsra zárta az oltár faliszekrényét, melyben
a szent ostyát tartották. Újból meghajolt a fülke felé, meggyúj-
tott két, szent olajjal átitatott vattacsomót az aranykereszt előtt,
majd a feszületet a márványra fektette. A nővérek felé menet, a
padsorok között a badessa nem hajtott fejet a lefektetett kereszt
előtt. A pap előző éjjel meghalt, így az épület már nem szen-
tély, csak gyönyörű márványmúzeum. Isten eltávozott innen,
most a Miracoli nővéreknek is menniük kell.
Odakint Annibale ment elől, akár a hamelni patkányfogó,
aki fiatal apácákat csalt magával titokban. Egyre növekvő csa-
pata azonban magára vonta a figyelmet; dottore Valnetti épp a
palackozott hamis reménnyel teli kordéját húzta maga után,
mikor eldobta a vörös fogantyút, és Annibaléhoz rohant.
Annibale összeszorította a fogát az álarca mögött. Tudta, hogy
eljön ez a pillanat.
– Annibale? Hová viszed ezeket az embereket?
– Az új kórházamba.
– Mi a… És az vajon hol van? – fröcsögte Valnetti.
Annibale hallgatott.
– Ezek az én betegeim! – Valnetti felemelte a hangját.
– Az enyémek is.
– Nem teheted ezt, Cason.
– Pedig megteszem.
 – De miért?
– A módszereink nem egyeznek. Kipróbáltam az önét, most
a sajátomat fogom kipróbálni.
Valnetti könyörögni kezdett.
– Egyezségre juthatnánk.
– Nem hiszem. – Annibale kimérten el akart suhanni
Valnetti mellett, az idős doktor azonban kivágta elé a karját.
– A családom, tudod, genovai.
– És?
– Az ottani legenda szerint – Valnetti botladozva igyekezett
lépést tartani Annibaléval, miközben hangosan elhadarta a
mondandóját –, egy Miklós nevű pásztornak, aki szinte még
maga is gyerek volt, isteni látomása támadt, ezért több ezer
gyereket vezetett át az Alpokon, hogy keresztes háborúba in-
duljanak a muzulmán hitetlenek ellen. – Most már futott, hogy
beosztottját megelőzze. – Ezek az eltévelyedett gyerekek, az
egész sokaság, mind Genovában lyukadtak ki. Miklós elhitte,
hogy a tenger kettéválik majd előttük, a pólyás katonái meg
egytől egyig leültek a tengerpartra, és vártak. – Kiterjesztett
karjával megállította Annibalét, megragadta a fekete kabátot a
fiatalember mellkasán. – Miklós nem látnok volt, Cason, csak
ostoba gyerek.
Annibale félretolta Valnettit, és szótlanul folytatta útját.
Valnetti megállt az emberek folyamatos áradatában, néhányan
kissé továbbsodorták mentükben. Megpróbált előbb egyikhez,
aztán másikhoz folyamodni, de nem kapott választ, így nem
volt más választása, követte Annibalét a Fondamenta
Nuovéhoz.
Annibale beterelte az embereket az ott várakozó csónakok-
ba, Valnetti tehetetlenül nézte. Mikor a fiatal doktor maga is
beugrott a legnagyobb dereglyébe, az idősebb búcsúzóul még
megfenyegette:
– Rád küldöm a Consiglio Medicót! – figyelmeztette.
Annibale vállat vont.
– Csak a kötelességemet teljesítem.
Valnetti felhorkantott álarcának hosszú orra alól.
– Ugyan mióta tartozik ez a kötelességedhez?
Annibalénak gondolkodni sem kellett rajta. Kinyújtotta a
lábát, és elrúgta a csónakot a dokktól.
– Mostantól – felelte.

A KIS HAJÓRAJ ÉLÉN ANNIBALE ÁLLT, ismét orrszobrot idéző

mozdulatlanságban, s csónakjában, mint előfutárokat, vitte a
legsúlyosabb betegeket. Amikor elérték a Lazzaretto Novót,
látta, hogy Восса teljesítette a múlt héten kiadott utasításokat.
A csónakházról lekaparták a vörös keresztet; itt nem lesz
semmiféle gyászos jelzés. A gátra fémüstöt állítottak: ha világít
benne a parázs, a csónakok kiköthetnek, ha nem, nem jöhetnek
közelebb. A kapu küszöbe elé Восса sekély gödröt ásott, meg-
töltötte hamulúggal, a látogatóknak ebben kell fertőtleníteniük
a lábukat érkezéskor és távozáskor.
Annibale meghagyta a többi csónaknak, hogy várjanak, ő
pedig átvezette a súlyos betegekből álló kis csapatát a kapun,
némelyeket hordágyon vittek jobb állapotú társaik, mások sa-
ját lábukon közlekedtek, megint mások mankón vagy társaikra
támaszkodva botladoztak. Annibale bevezette őket a Tezonba,
megmutatta nekik az ágyukat, és mindegyiknek adott vizet. A
hatalmas ajtók bezárultak.
Visszatért a csónakokhoz, egyenként vezette át a családokat
a kapun, letelepítette őket a menedékházakban azzal a szigorú
paranccsal, hogy senki nem léphet be a Tezonba, bármennyire
vágyódjanak is szeretteik után. Két ház maradt lakatlanul: a
templom melletti kis rom, és a sarokház a torresinnél, amit sa-
ját magának tartott fenn. A gyerekeket a fehéreperfákkal öve-
zett sétányon hagyta, hadd játsszanak a fák alatt, ő pedig elin-
dult a Tezonba.
Először azonban benézett a templomba; odabent egy térdelő
alakot látott. Annibale meghátrált, nem akarta zavarni az
imádkozót a badessa azonban megfordult és felállt.
– Jöjjön be! – mondta.
Annibale óvakodva sétált beljebb, széles karimájú kalapját
lecsúsztatta a fejéről. A csőrt fennhagyta.
– Bocsássa meg az álarcot – mondta. – Inkább az önök
egészségét szolgálja, semmint az enyémet. – Hogy tiszteletlen-
ségét enyhítse, esetlenül meghajolt, bár nem az oltár, hanem a
nő felé. – Nem akartam megzavarni.
A badessa széttárta bütykös kezeit.
– Semmi olyat nem mondtam, amit ne lehetne folytatni ké-
sőbb. – Egyik göcsörtös ujjával a gerenda felé bökött. – A mi
beszélgetésünk egy életen át tart; nem ma fogjuk lezárni. – El-
simította a ruháját terjedelmes csípőjén. – Minek köszönhetjük
a látogatást, dottore?
Annibale az egyik padból kiálló szálkával szöszmötölt, az
álarca alatt bánatosan elmosolyodott.
– Őszintén? Nem tudom.
Az apátnő is elmosolyodott.
– Azt hiszem, én tudom. Hatalmas vállalkozásba készül be-
levágni. – Beült az egyik sorba, és intett Annibalénak, hogy
kövesse a példáját. – Amikor tegnap eljött hozzám, hogy ellás-
sa szegény Orlando atyát, emlékeztetett rá, hogy a Miracoli
nővérek rendje az incurabili, a gyógyíthatatlanok számára ala-
kult, akiket az Úr leprával és más halálos kórral sújtott a ke-
resztes hadjáratokból visszatérve. Az első betegek tudták,
hogy az ő bajukra nincs orvosság. Az első apácák is tudták. Ők
viszont hittek a csodában. – Annibaléra nézett. – Amikor meg-
keresett engem ezzel az ötlettel, megszégyenített. Ezért jöttem
el én és a nővérek is. Annak idején a rendünk csodát szolgálta-
tott. Úgy tűnik, ismét ezt kell tennünk.
Annibale hallgatta, de nem felelt.
A badessa megmarkolta az egyszerű fakeresztet, mely az
erénye felett lebegett.
– Fiam, hallottam Valnetti történetét, azt beszélik, csak-
ugyan megtörtént. Van azonban egy másik legenda is, egy jó-
val hatalmasabb, a valaha elmesélt történetek legnagyobbiká-
nak része. Egyszer egy férfi elvezette a népét az ígéret földjére,
ám az óceán útját állta. Ő nem ült le, hogy megvárja, míg ma-
gától szétválik; ő a botjával a földre csapott, és követelte, hogy
nyíljon meg a tenger. – A badessa felkelt, egyszerű öltözékét
tarkabarka mintákkal borította a fény, mely a templom egyet-
len mozaikos ablakának színes üvegén áradt át. Megfordult, és
lenézett Annibaléra. – És úgy lett, dottore. Úgy lett.

A KÖVETKEZŐ NAPOKBAN A KIS SZIGETEN olyan sürgés-forgás

támadt, akár egy méhkaptárban. A Miracoli nővérek csodála-
tos munkájának köszönhetően a Tezon boltíveit sárral tapasz-
tott vesszőfonatok töltötték ki. Salve fogyatékossága dacára
láthatóan megértette az egyszerű utasításokat, sokat segített,
igazság szerint többet is, mint Восса. A Miracoli-családok kö-
zött rőzsefonó is akadt, ő vezette a munkálatokat, a Miracoli
nővérek pedig, akiket gyakorlatias, szilárd reguláikról ismer-
tek, nem vesztek el annyira a túlvilág igézetében, hogy sajnál-
ták volna bepiszkítani a kezüket.
Annibale átküldött néhány nővért a vízen a szárazföldre,
hogy vásároljanak jó minőségű vásznakat a treporti piacon,
ahová még nem ért el a kór. Восса és Salve azt a feladatot kap-
ták, hogy minden reggel friss vizet húzzanak a kútból, min-
dennap horgásszanak a lagúnában, a medencéket töltsék meg
pisztránggal meg jókora, csomózott kötelekkel, melyeken oszt-
rigatelepeket tenyészthetnek. Az egyik apáca, egy Ana nevű
termetes asszonyság, aki jól értett a baromfitenyésztéshez,
rúdra kötözött kotlóstyúkokat és egy kakast vásárolt, apró
gyékénycsónakban visszaevezett velük a szigetre, úgy hozta
az élő szárnyasokat a vállán, mintha kotkodácsoló stólája len-
ne. Annibale úgy hitte, hogy ha az ételt fiatal vagy frissen hor-
gászott állat húsából készítik, akkor azt nem fertőzi meg a le-
vegő.
Az egyik családdal tanítómester is érkezett a szigetre, aki a
kis templomban iskolát nyitott a fiúk számára. Az apácák
eközben megtartották a regulát, felváltva énekeltek a kánoni
órákban, mindennap misét mondtak a családoknak, melyről
Восса szinte soha nem hiányzott, Annibale pedig szinte min-
dig. Восса végtelen büszkeséggel adományozta a badessának
az Annibalétól kapott serleget az oltáriszentség tárolásához.
Így lett a használaton kívüli borospincéből származó szerény
bronzserleg a San Bartolomeo legfényesebb relikviája.
Annibale kis álomországa minden részletét megtervezte. A
nővérek füvészkertet ástak a fal mögötti jó minőségű, lecsapolt
területen, Annibale pedig képeket rajzolt nekik a padovai bo-
tanikus kertről, hogy mindegyik gyógyszeréhez elegendő fü-
vet termesszenek, ő pedig helyben is el tudja készíteni a bal-
zsamait.
A feleségek matracot varrtak a szeretteiknek, Annibale uta-
sításai szerint megtöltötték őket gyógyító erejű rutával és han-
gával, ő pedig ugyanezen növények szépen rendezett soraival
burkolta a kórház padlóját. A betegeknek a Tezonban kellett
maradniuk, a családoknak pedig a menedékházakban, egy-
mással sosem találkozhattak. Senki nem léphetett be a
Tezonból a házakba a mindig védőruházatot viselő Annibale
kivételével. Az egész vállalkozást a Cason-kincsből fizette,
mely egyre apadt a kút melletti búvóhelyén, a kőoroszlán vi-
gyázó pillantása alatt.
Annibale mindennap megpihent, felmászott a fal délkeleti
sarkában álló torresinre, átnézett a víz felett Velencére. Amikor
a szél megfelelő irányból fújt, hallotta, hogy a velencei haran-
gok szüntelenül bonganak az elhunyt lelkekért. A sestieri hat
doktora vesztésre állt. A vörös szemlencséje mögül úgy lát-
szott, mintha Velence lángokban állna.
Annibale jól tudta, hogy a helyzete nem tartható sokáig. Ki-
sajátította a Köztársaság egyik szigetét, és csak remélhette,
hogy a módszerei jó eredményeket hoznak, s ezért a tanács
békén hagyja. Valnetti nem örült, hogy keresztülhúzták a szá-
mításait, és Annibale sejtette, hogy volt elöljárója már felkeres-
te a Consiglio della Sanitát, hogy jelentse a beosztottja viselkedé-
sét. Mindennap, amikor kinézett a rózsaszín tengerre vörös,
füstös lencséin keresztül, annak az embernek az érkezését vár-
ta, aki majd megállítja őt.
 18. FEJEZET

CECILIA ZABATINI GYORSAN BEILLESZKEDETT az új életébe, mint

az arany tapintókörzős ház új szobalánya.
Rövid idő alatt kiismerte a hosszú, magas házat az egymás-
ba kapcsolódó lépcsősorok és folyosók miriádjával. Hozzászo-
kott, hogy míg a hátsó szobákban sötétség honol, az elülső sza-
lonokat elvakítja a fény – itt ugyanis a boltívek és a kerek, má-
zas üvegek átengedték, útközben káprázatos szivárvánnyá
alakították a napsugarakat, fényárba borítva a termeket. A ház
oldalában csendes tér állt kúttal a közepén, innen nyílt a láto-
gatóknak fenntartott főbejárat a tapintókörző jele alatt. Az
épület homlokzata a fénylő, forgalmas csatornára nézett a víz-
re nyíló kapujával; mögötte pedig apró, koszos udvar állt,
mely három másik óriási ház felügyelete alá tartozott. Ide ön-
tötték ki az emberi salakanyagot és a konyha hulladékait, me-
lyet hetente egyszer a szemetes besöpört a trágyáskocsijába.
Visszataszító szaga volt, az új szobalány pedig, mivel egész-
ségtelennek tartotta a helyet, igyekezett minél messzebbre el-
kerülni.
A ház befogadta a magas, csendes lányt, aki okosnak és se-
gítőkésznek bizonyult: nem kellett sokat magyarázni neki, ki-
találta, mi a teendője, mielőtt megkérték volna rá. Kedvesen
bántak Feyrával részben maga miatt, részben a beszédproblé-
mái miatt, részben pedig Zabato nagybátyja védelme miatt, az
öreget ugyanis tisztelték és szerették, ráadásul jó barátságban
állt a gazdájukkal. A két inas más okból is kedves volt hozzá: a
bolond is láthatta, milyen szép, akárhogy is igyekezett elrejte-
ni.
 A szakács – aki csak Corona Cucinának, vagyis a Konyha
Királynőjének szólíttatta magát, mivel szeretett azzal hencegni,
hogy ebben a helyiségben ő uralkodik – mindent szemmel tar-
tott, ami a birodalmában zajlott. Hamar észrevette az inasok
tekintetének csillogását, és úgy döntött, azonnal tennie kell
valamit. Már az első reggelen, mikor Feyra lement a konyhába,
kedvesen gügyögve megpaskolta az álla alatt:
– Gesumaria!86 Kedvesem, úgy nézel ki, mint aki a Ponte delle
Tettén87 dolgozik, jól kipakoltad a bögyöd az uraknak! Hadd
adjak egy kis csipkét arra a nyakvonalra, meg egy hosszabb
alsószoknyát!
A szakácsnő lecibálta Feyrát a saját, pinceszinti szobájába,
mely némileg hasonlított a szobalány padlástéri hálójára, majd
körbenézett a szekrényében. Talált a lánynak egy hosszabb
alsószoknyát, mely szerencsére majdnem a bokájáig ért.
– És tessék – Corona Cucina csipkesálat kerített Feyra válla-
ira. Egyik húsos kezével csomóba fogta az anyagot, másikkal a
kis fiókban kutakodott. – Biztos vagyok benne, hogy van itt
valahol egy régi tűm… á, megvan… ez majd megtartja.
A kedves szakácsnő beletűzte a brosst a csomóba, hogy a
ruhához fogja vele a gallért. Feyra lenézett a keblére. A bross
aprócska keresztet ábrázolt, rajta egy picurka alakkal.
Nemcsak a pásztorprófétával kellett megbékélnie Feyrának.
A fátyla nélkül a ház összes szaga megrohanta: a konyhai ke-
mencén párolgó sűrített halcsontleves, a kamra méhviasz fé-
nyezése, az avas birkafaggyú gyertyák a studiolóban.88 Amikor

86
Jézusmária! (olasz).
87
Cicik hídja (olasz). Velencében ezen az apró hídon prostituáltak álltak.
88
Dolgozószoba (olasz).
felcipelte a szenet, köhögött a fojtogató kátrányszagtól, még a
könyvekből áradó dohos bőr- és papírszag is tüsszögésre kész-
tette a dolgozószobában, a terem falát ugyanis emeletnyi ma-
gasságba telepített könyvtár ölelte körbe.
Egyik nap kis híján sokkot kapott: sóért indult a ház alatti
kis pincébe, ám a sötétben valami borostásnak ütközött. Ami-
kor felemelte a gyertyáját, a pillantása egy disznóra esett, mely
a patáinál fogva lógott fejjel lefelé, húsa sápadt volt, nyelve
kilógott, a vére csepegett. A gyertya csörömpölve hullott a
földre Feyra kezéből, a szegény lány öklendezve rohant a ház-
tömb közepére telepített kis kertbe. Gorona Cucina kirohant
hozzá, hányás közben a hátát dörzsölgette, kérdezgette, mi
lelte. Feyra magáról elfeledkezve nyögte ki: – Porco.89
– Attól igazán nem kell félni, édeske! Hát ebben az állapot-
ban nem bánthat, nem igaz? – A szakácsnő megsimogatta
Feyra izzadt arcát. – Nézze meg az ember, úgy elfutottál attól a
disznótól, mintha musulmana volnál!
Feyra megdermedt. Már megint ez a szó.
Musulmana.
A szó, amire Nur Banu nem tanította meg, és amit a dózse
palotájának lépcsőjén hallott, amikor elhagyta a papucsát. Pis-
logva meredt a szakácsnő aggódó arcába. Corona Cucina ked-
ves asszony, tőle talán megtudhatja, mit jelent.
– Musulmana? – kérdezte, igyekezett úgy kiejteni, mint a ve-
lenceiek.
– Az hát… rettegnek a disznóhústól. Így tudtuk mi, velence-
iek az áldott Márk apostol – Corona Cucina itt keresztet rajzolt
terjedelmes mellkasára – testét elhozni a pogányoktól ide, a

89
Disznó (olasz).
keresztény Velencébe, a bazilikába. Óriási kosárba fektették a
szent tetemét, aztán letakarták gyógynövényekkel meg disz-
nóhússal, és ha valaki a közelébe ment, a szállítóknak azt kel-
lett kiabálniuk: „Disznóhús!” Így szedték rá a musulmanit,90 és
hozták haza a szentünket.
Feyra zavarodottsága bizonyára kiült az arcára, mivel
Corona Cucina felemelte a hangját, mintha bolonddal beszél-
ne.
– Musulmani! Akik sárga cipőben járnak a templomukba, a
fejükre meg turbánt kötöznek. Dio,91 a nagybátyád azt mondta,
néma vagy, nem bolond! – Felemelte Feyra állát. – Hát, nem
tudják, mit veszítenek, mert mikor a disznó már egy hete ott
lóg, olyan sonkát meg húsos pitét csinálok, hogy összefolyik a
szádban a nyál! Akkor majd tetszeni fog a malacka!
Feyra onnantól kezdve elkerülte a kis udvart, mikor Corona
Cucina disznót főzött. Még az illatát is hitetlenség belélegezni,
majdnem nagyobb bűn, mint a kereszt viselése.
A legerősebb szag a házban azonban mégis a papír és a tin-
ta illata volt. A láthatatlanul tevékenykedő gazda hatalmas
készleteket halmozott fel belőlük: lepotyogtak az íróasztaláról,
beborították a térképes szekrényt, még az ebédlőasztalt is.
Feyra egyszer-kétszer rájuk kukucskált. A jelöléseket ugyan
nem értette, de a rajzokat meg tudta fejteni. Sokszor látott már
hasonlót Mimar Szinán társaságában.
Tervek voltak.
Palladio építész volt, mint Szinán.

90
Muzulmánok (olasz).
91
Isten (olasz).
 Feyra kezdte kitanulni a velencei nyelvjárást. Szolgatársai
nem pontosan azon a tiszta, nemesi nyelven beszéltek, melyre
őt az anyja tanította. Ez a tájszólás úgy zümmögött a „z” han-
goktól, mint egy rajnyi méh döngicsélése, beszéd közben meg
úgy hadonásztak, hogy a ház szűk folyosóin néha meg is ütöt-
ték egymást, vagy kibillentették a gyertyákat a tartójukból.
Ám a két étkezés idején, reggel és este, a szolgák együtt ettek a
konyhában, Feyra pedig nézte, hallgatta őket, és elkezdett iga-
zodni hozzájuk. Ritkán hagyta el a házat, amikor azonban ki-
ment a piacra, arra jött rá, hogy Velence nappal teljesen más,
mint az a város, amit éjszaka látott. Ide, úgy tűnt, még nem
jutott el a pestis; Zabato azt mondta, a Cannaregio 92 nevű kör-
zetben tombol legerősebben a kór, ám ha a Rialtónál93 veszi
meg a portékáját, majd egyenesen visszajön, nem lesz baja.
Feyra így kezdte alaposan megismerni a maga sestieréjét, a
Castellót. Észrevette, hogy a pásztorpróféta mindenütt megje-
lenik, minden sarkon felbukkan, minden templom ajtaja fölött
ott lóg. Az ő hite szerint az istent tilos ábrázolni; nemcsak
szentségtörésnek tartották, de lehetetlennek is. A keresztények
azonban együtt éltek az istenségükkel, mintha a szomszédjuk
volna, ki sem lehetett volna kerülni. Úgy látszott, csak két
formában mutatkozik meg: csecsemőként az anyja karjában
vagy a keresztjén haldokolva, mint egy levágott állat. Az élete
eleje és vége; közte semmi. Még a piacon is a pásztorpróféta
lógott a lemészárolt, fabitóra akasztott jószágok fölött, mind-
egyiküknél magasabban.

92
A legészakibb sestiere neve.
93
Velence kereskedelmi központja, piacairól és a Rialto hídról híres, mely a
Canal Grande felett ível át.
 Általában Corona Cucina ment a piacra, mivel senkire nem
bízta rá a hozzávalók beszerzését, de mostanság annyira fájtak
a végtagjai, hogy gyakran le kellett ülnie felpolcolt lábbal.
Feyra egyszer meglátta a lábfejét: olyan nagyra duzzadt, mint
egy angolnahalász csónakja, a lábujjaknál a csont eltorzult,
mindkét oldalára jókora bütyök nőtt. Ráadásul Corona vádli-
jának alsó felén úgy kidudorodtak az erek, mintha kék vagy
fekete zsineggel átkötötték volna a lábát. Feyra már látott ilyen
duzzadt ereket a háremben, eltöprengett, vajon lesz-e majd
bátorsága felajánlani a segítségét a szakácsnőnek, cserébe a
kedvességéért.
Nagyon hiányzott neki az orvoslás, nemcsak a rang miatt,
hanem mert akkor kikérték a véleményét, hasznosították a tu-
dását. Itt ő volt a legutolsó szolga, takarítania kellett, elhozni
ezt-azt, tüzet rakni a gazda szobájában.
Az első munkanap után levette a négylovas kristálygyűrűt
az ujjáról. Kemény fizikai munkát végzett, tudta, hogy a gyűrű
előbb-utóbb megrepedne, talán el is törne. A sok alsószoknya
egyikének szegélyéből kihúzta a szalagot, a nyaka köré kötötte
vele a gyűrűjét, majd bedugta a fűzőjébe. Erről eszébe jutott az
amulettek ottomán hagyománya, amivel az emberek az egész-
ségüket igyekeznek megvédeni: némelyek tekercset viselnek
magukon, melyre apró, kacskaringós betűkkel kiírták a Korán
egyik versét, mások talán Allah nevét hordják magukkal az
erszényükbe dugott papírfecnin, vagy egy függőt, mely a Fa-
tima kezét94 mutató öt ujjat ábrázolja. Az amulett titkos, sze-
mélyes tárgy; a ruha alatt hordják őket, valamiképp utal a vi-

94
Fatima Mohamed lánya volt, a szétnyitott kéz, mint varázserővel bíró tárgy,
más kultúrákban is megjelenik.
selőjükre. Nos, az ő amulettje a gyűrű lesz, az egyetlen, ami
Konstantinápolyból egészen idáig elkísérte. Az is eszébe vil-
lant, hogy mennyi mindent megtudott az anyjáról a halála óta:
az is elmondott valamit az ő kényelmes életéről, hogy nyugod-
tan tudta hordani az üveggyűrűt.

FEYRA LÁTTA VELENCÉBEN, hogy a nők sorsa a legnehezebb

még a szolgák között is. Úgy tűnt, egyikük sem járt iskolába;
amikor pedig esténként a férfiak kártyáztak a konyhában, a
nőknek vissza kellett vonulniuk a szobájukba. Biztosra vette,
hogy Velencében egyetlen nőt sem bátorítottak volna arra,
hogy kitanulja az orvosi mesterséget, még csak nem is engedé-
lyezték volna neki.
Néhány dolog azonban nagyon is hasonlított az otthonára.
Corona Cucina pont olyan volt, mint a Topkapiból ismert
konyhások: kedves, hangos, hetyke, trágár. Folyamatosan be-
szélt, néha Feyra kénytelen volt egyszerűen elengedni a füle
mellett a véget nem érő történeteket arról, miket ért el a sza-
kácsnő fiatalkorában, a háztartás egyes tagjai kinek tették a
szépet, aztán kivel szűrték össze a levet.
Feyra nem tehetett róla, akaratlanul is megkedvelte az el-
lenséget. A fiatal anyára gondolt, aki kezet nyújtott a Halálnak,
a csónakosra, aki visszaadta a pénzét, Zabato Zabatinire, aki
bejuttatta őt ide. Ilyenkor döbbenten jutott eszébe, hogy félig ő
is velencei. Fél lábbal az egyik országban állt, féllel a másik-
ban, bármilyen széles tenger választotta is el őket egymástól.

FEYRÁT AKÁR BÜSZKESÉGGEL IS eltölthette volna, hogy beillesz-

kedett Palladio házába, ám nemcsak a két inasnak tűnt fel a
jelenléte. A gyönyörű új szobalányok híre gyorsan terjedt a
sestieriben, különösen mikor a várost elzárták a külvilágtól.
Ismét meg kellett szoknia a férfiak bámuló tekintetét. A piacra
tett néhány útja alatt magára vonta az árusok figyelmét, és
nyilvánvalóan igencsak felháborította volna, ha tudja, hogy a
helyi piacon rendezett ivászatokon gyakran tósztot mondanak
rá. Most már megszokta a velencei öltözékét, az otthonából
hozott fátyla és elcsomagolt ruhái mintha egy másik élethez
tartoztak volna. Ám egyik nap, úton a piac felé földbe gyöke-
rezett a lába egy napszítta, falra tűzött pamflet láttán.
Zakatoló szívvel lépett közelebb, kisimította a lapot, hogy
alaposabban szemügyre vegye, a papír meggyűrődött hirtelen-
jében megizzadt ujjai alatt. Groteszk alakot látott rajta: török
nőt ábrázolt fátyolban, buggyos nadrágban, kunkori orrú sár-
ga papucsban. A fejdíszéből merev fekete tincsek álltak ki,
mint megannyi vékony faág, horgas orra a yasmak fölé ívelt.
Feyra nem tudott olyan jól olvasni velencei nyelven, mint aho-
gyan beszélt, de a musulmana szót felismerte. Ez őrá vonatko-
zott, semmi kétség. Gyorsan letépte a papírt a falról, és a kosa-
rába gyűrte. Körbenézett, tudni akarta, látta-e valaki az iménti
mozdulatot.
Feyra nem vette észre, hogy a tér sarkából magas, köpenyes
alak figyeli.
 19. FEJEZET

ANNIBALE CSAK HÉT ÉJSZAKÁT TÖLTHETETT el nyugodtan a szige-

ten.
Восса hozta a figyelmeztetést, futva jött a kaputól. Mióta
megkapta ajándékba azt a serleget, fanatikus szenvedéllyel
szolgálta Annibalét, s minden elhaladó bárkáról vagy gyé-
kénycsónakról értesítette őt, akár fontos volt, akár nem.
Mielőtt még Восса részletekbe bocsátkozhatott volna,
Annibale már kiolvasta az öreg sietős totyogásából és az arcki-
fejezéséből, ami a „Hajó, dottore, hajó!” kiáltásokat kísérte,
hogy ez a jármű más, mint a többi.
– Hosszú dereglye, dottore, negyvenevezős, San Marcóból
jön. Annibale kirohant a kapun, annyira azonban nem veszítet-
te el a fejét, hogy elfelejtette volna megmártani a lábát a hamu-
lúgban. Elámult a kapuőr éles szemén, mivel ő mindössze ap-
rócska foltot látott a horizonton, igaz, az ő látását elhomályosí-
totta a füstös lencse. A dereglye egyre közeledett, már látta az
evezők rombusz alakú hegyét – le és húz, le és húz –, mind a
negyven tökéletes harmóniában mozgott. A csónakot valami-
lyen könnyűfából készíthették, mivel a nap játéka folytán úgy
tűnt, mintha arannyal vonták volna be. Amikor még közelebb
ért, Annibale rájött, hogy nem tévedett, a bárka tényleg arany-
ból készült; amikor pedig a hajóorron meglátta az oroszlán
arcát a napsugárszerűen szétterülő sörény ölelésében, már azt
is tudta, hogy mindennek vége.
A Bucintoro közeledett hozzá, a dózse bárkája.
A hajó orrában egy férfi állt, magenta köpenye úgy kida-
gadt és csattogott a szélben, akár a vitorla, a tengeri szél össze-
kócolta rövid, szőke haját. Nem volt különösebben magas
vagy izmos, viszont sugárzott belőle a tekintély.
– Ön Annibale Cason, dottore della peste?
– Én vagyok.
– Én Sebastiano Venier, a velencei dózse őfelsége
camerlengója vagyok.
Annibale örült, hogy maszk takarja az arcát. Szemügyre vet-
te a camerlengót. A kamarás a köpenye alatt fekete ruhát viselt,
az öltözéke mintha valamiféle hajlékony fekete bőrből készült
volna. Annibale nem hitte volna, hogy ilyen fiatal, szőke haja
és kék szeme miatt az északiakra emlékeztette. Elegáns volt,
frissen borotvált, haja rövid, akár a teutonoké,95 hangja mély és
művelt. Semmi zordság nem volt benne, valahogy mégis fe-
nyegetés áradt a személyéből. Annibale hirtelen félni kezdett.
– Beszélhetünk valahol zavartalanul? – kérdezte a
camerlengo.
– Igen. – Annibale végignézett az őrök félkörívén. – Így
mindnyájan?
A camerlengo kedvesen elmosolyodott.
– Csak velem.
Annibale kicsit megnyugodott s felbátorodott.
– Ha meg nem sértem, camerlengo, átsétálna ezen a göd-
rön?
A camerlengo felemelte borszínű köntösét, engedelmesen
belegyalogolt a hamulúgba. Annibale követte.
A falakon belül Annibale mutatta az utat a gyepen át, s a
Tezont nagy ívben kikerülte. Megpróbálta elképzelni, mit
gondolhat a camerlengo, milyennek tűnhet a hely az ő szemén

95
Ősi germán népcsoport, a Német Lovagrend tagjait is nevezték teutonoknak.
keresztül. Gyönyörű őszi nap volt, az árnyak hűvös, friss me-
nedéket kínáltak a fény elől, a levegő a tél illatát hozta magá-
val. Az eperfák rózsa- és borostyánszínbe fordultak. Látta,
hogy a gyerekek szaladgálnak az iskola körül, hallotta, hogy a
San Bartolomeo apró harangja a harmadik kánoni órára hívja
az apácákat. A szépen kiásott füvészkert gazdag, sötét talaja, a
körökre és négyzetekre osztott botanikai területek kellemes
ellentétben álltak a zöldellő pázsittal és azzal a vadonnal, me-
lyet temetőnek különített el, bár még egyetlen ásónyomot sem
kellett ott tenniük. Olyan jól alakultak a dolgok. Annibale elő-
rebökött a botjával.
– A házam – kezdte, majd elhallgatott, mivel a cím túl kisa-
játítónak hangzott. – A tartózkodási helyem erre lesz.
A camerlengo megállt, mélyen beszívta a hűvös őszi levegőt.
– Olyan szép napunk van, nem igaz? Miért nem pihenünk
meg inkább itt? Túlságosan sok időt töltök hatalmas kormány-
zati termekben. – Nyoma sem volt hangjában a dicsekvésnek:
a camerlengo hatalma csúcsára ért. – Ha tehetem, inkább a sza-
bad levegőn maradok. Itt pedig kétségtelenül sokkal kelleme-
sebb, mint meggyötört városunkban. Egy ilyen napon jobb a
szabadban, nem gondolja?
Leült a hajdani oszlop kidőlt maradványára az eperfasétá-
nyon, Annibale óvatosan mellé telepedett. Úgy gondolta, erre
a kérdésre nem kell válaszolnia, a camerlengo azonban más vé-
leményen volt.
– Nem gondolja, Cason? – ismételte.
A felületes kérdésből némi fenyegetés érződött. Annibale fe-
lé fordult, a napfény megcsillant a jeges kék tekinteten. A
camerlengo elvárja, hogy a kérdésére, erre a társalgási forma-
ságra megfontolt választ kapjon; következésképp az összes
többire is. Annibale eltöprengett, hogy a kamarás vajon el-
hagyta-e a dózse palotájának hatalmas festett szalonjait, hogy
leereszkedjen a börtönökbe, és vallatói képességét nagyobb
nyomás mellett gyakorolja, talán tűz és vas segítségével. Sze-
me a kapu mögött álló őrökre tévedt. Csinos félkört alkotva
álltak a mólón, kezüket összefonták maguk előtt. Nem lazítot-
tak, nem mókáztak, ahogy a katonák szokták pihenés közben.
Tudta, hogy ez az osztag a leoni,96 a dózse és a háztartása elit
katonái. Annibale tehetetlenségének tudatában várta a követ-
kező kérdést.
– Ismeri a Consiglio della Sanitát?
Annibale nagyon is jól ismerte az Egészségügyi Tanácsot,
nem is egyszer járt már hatalmas fehér épületükben a Szent
Márk téren, a Zecca pénzverő mellett, mely a tanács székhelye-
ként működött.
– Nemrégiben jártam ott – folytatta a camerlengo –, a gaz-
dám, a dózse küldött, hogy un vero dottorét keressek a számára.
Nem tudja, mit értett ez alatt?
Annibale pontosan tudta, ő mit értett „igazi orvos” alatt, ar-
ról azonban fogalma sem volt, hogy a dózse osztja-e a nézeteit.
Kitört belőle szokásos arroganciája.
– De igen. Rám gondolt.
A camerlengo halványan elmosolyodott.
– Érdekes, hogy ezt mondja. Mert el kell mondanom, hogy
amikor a consiglióban jártam, találkoztam egy Valnetti nevű
orvossal, aki igen lármásan panaszkodott önre. Ismeri?
– Igen. – Annibale kezdte megérteni a camerlengót. Félelme-
tesen intelligens ember, ám ebből semmit nem árul el. Kérdé-

96
Oroszlánok (olasz).
seket tesz fel, hagyja, hadd tárulkozzon fel magától a vizsgálat
alanya. Annibale a teljes őszinteség mellett döntött. – Valnetti
bolond.
A camerlengo elhúzta az orrát.
– Bennem is ez a benyomás alakult ki. És elmondhatom,
hogy a dózse hasonlóképp vélekedik. Tehát… – hosszú ujjaival
lesöpörte a kabátja alját. Csinos, négyszögletes körmei voltak.
– ez az ön szigete… Hogy működik? A betegeket abban a nagy
épületben helyezte el?
– Igen – felelte Annibale, felbátorította a camerlengo érdek-
lődése. – A családjukat pedig a menedékházakban.
A fakó szemöldök felrebbent.
– A családokat is elhozta? Érzelmi okokból?
– Nem. – Annibale gyorsan visszautasította a felvetést. –
Hanem mert ők is ki voltak téve a káros gázoknak, és a kór
másodlagosan is kialakulhat. Amikor kivágja a daganatot, az
egészet el kell távolítani, nemcsak a tumort, hanem a környező
egészséges húst is.
A camerlengo kissé elhúzta a száját a metafora hallatán.
– Értem. És kialakult náluk a kór?
– Nem, egyelőre nem.
A camerlengót ez láthatóan lenyűgözte.
– És hogyan kezeli a fertőzötteket? Jól tudom, hogy nem he-
lyesli Valnetti gyógymódjait?
– A Négy tolvaj ecetét? Nem. Némileg… régimódinak talá-
lom. A saját betegeimet a legújabb műtéti felfedezésekkel ke-
zelem, ugyanis nemrégiben végeztem Padovában. – A
camerlengo bólintott. – Például tisztelem a bizonyított galénoszi
elméleteket a négy testnedvről és ezek egyensúlyban tartásá-
nak fontosságáról, melyet mind igaznak ismerünk el. Piócák-
kal kiszívatom a betegek vérét, hogy a rossz nedvektől meg-
szabaduljanak, és elkezdtem felvágni a duzzanatokat is, me-
lyek a lágyék és a kar alatt jelennek meg. Ez némileg haté-
konynak tűnik.
Ez egyszer úgy tűnt, a camerlengo túl sok információt kapott.
– Volt már haláleset?
– Még nem.
– És a családok… tesz lépéseket annak érdekében, hogy
megóvja őket a fertőzéstől?
– Természetesen. A fertőzötteket elzártuk, és megtesszük a
kellő intézkedéseket, hogy a kóros gázok ne hagyhassák el az
elszigetelt területet. Például én mindig füstölőkamrán megyek
át, valahányszor ki- vagy belépek. Továbbá meszes- és hamu-
lúgos gödröt helyeztünk el az ajtóban is.
– Ön szerint vajon lehetséges lenne hasonló intézkedéseket
foganatosítani egy egyén házánál?
– Természetesen. – Annibale kezdte érteni, merre tartanak
ezek a kérdések, már felbátorodott annyira, hogy visszakér-
dezzen. – Az a kívánsága, úgy értem, azt kívánja, hogy a dózse
orvosa legyek?
– Nem, azt nem. Ő a saját egészsége miatt nem aggódik.
Van azonban egy olyan férfi, aki nagyon fontos a számára, akit
bármi áron életben kíván tartani.
Vajon milyen ember élete érhet többet Velencében a dózséénál,
kérdezte magától Annibale.
– Azon töpreng, ki lehet az? – A camerlengo láthatóan képte-
len volt abbahagyni a folyamatos kérdezősködést.
– Igen.
– A neve Andrea Palladio.
 Valahonnan, emlékei legmélyéről rémlett a név. Annibale
elképedt.
– Az építész? Miért?
– Az én dózse uram arra kérte őt, hogy építsen templomot
Giudecca szigetén, a régi kolostor helyén, a romokon, ahol an-
nak idején a pestisből csodálatos módon meggyógyultak az
emberek az ottani áldott kút révén. Signor Palladio elvállalta,
hogy olyan hatalmas templomot épít oda, melyben az Úr ked-
vét leli majd, és elfordítja a haragját Velencéről.
Annibale csak nehezen fojtotta vissza a horkantását.
– Különösnek találja? A dózse mégis úgy hiszi, hogy a Min-
denható nagyobb valószínűséggel mentheti meg a várost, mint
az orvosprofesszorok – legalábbis azok, akikkel eddig találko-
zott. – A camerlengo nem árulta el, egyetért-e a dózséval vagy
sem; azért jött, hogy gazdája akaratát teljesítse, és pontosan ezt
tette. – Mindazonáltal szüksége van egy megbízható orvosra,
aki megvédi az építészt a pestistől, amíg nem végez a munká-
jával.
– Jó az állapota? Már az építésznek.
– Elfogadható, úgy hiszem. Hajlott korú, de talán nem olyan
betegség ez, amivel egy nap mindnyájunknak szembe kell
nézni?
Annibale a Tezonra nézett, a benti szenvedőkre gondolt.
Abszurd feltételezés, hogy naponta meglátogasson egy egész-
séges embert, mikor a betegeinek már megfeketedett az ujja,
megjelentek rajtuk a pestis kelései. Hirtelen jött türelmetlen-
séggel felállt.
– Sajnálatos módon, habár tisztában vagyok a rám gyako-
rolt hatalmas keggyel, vissza kell utasítanom. Nem veszteget-
hetem az időmet olyan emberre, akinek semmi baja.
 A camerlengo feléje emelte az arcát, a nap ellenében össze-
szűkültek kék szemei. Nem ellenkezett, csak feltett még egy
kérdést.
– Mit fogok erre mondani?
Annibale a hatalmas kapu felé pillantott, az őrök falanxára.
A leoni egy tapodtat sem mozdult az egész kihallgatás alatt.
Újra a camerlengóra pillantott, aki békésen ült a mohás oszlo-
pon, mozdulatlanul, akár alatta a kő. Annibale legyőzötten ült
vissza.
– Azt fogja mondani, hogy visszavonták a sziget feletti joga-
imat, el kell hagynom a helyet a betegeimmel és a családokkal
együtt, az őrök azonnal magukkal visznek.
– És ha hajlandó kezelni az építészt?
– Akkor megtarthatom a szigetet, működtethetem a kórhá-
zamat, békében élhetek, amíg Signor Palladiót ellátom.
– Pontosan! Gratulálok, gyorsan vág az esze. – A camerlengo
megtapogatta a bőrkesztyűjét, kihúzott belőle egy fémlapot. –
Ez – közölte – az én dózse uram pecsétje. Használhatja bármi-
kor, amikor a városban az ügyeit intézi, a szava éppannyit ér
majd, mint az övé.
Annibale a tenyerébe helyezett pecsétre pillantott; művészi-
en megformázott rézkorong volt egyik oldalán a dózse kép-
másával, másikon a szárnyas oroszlánéval, a látványt egy da-
rabka borvörös szalaggal tették tökéletessé. Annibale kezében
latolgatta a pecsét súlyát. A camerlengo előre tudta, hogy
Annibale el fogja fogadni az ajánlatát. Most a kamarás állt fel.
– Akkor ezt megbeszéltük. Velem tart? – Ez nem volt igazi
kérdés.
– Utasításokat kell adnom a helyetteseimnek – felelte
Annibale óvatosan. Nem merte megnevezni a Miracoli nővé-
rek rendjét; nem volt teljesen biztos benne, hogy jogszerűen
hagyták el a várost.
– Csak tessék!
Annibale megkereste a badessát, és közölte vele, hogy estére
visszatér, majd követte a camerlengót a hatalmas dereglyéhez.
Amint az őrök megmerítették az evezőiket, olyan aggódással
nézte a sziget távolodását, hogy még a gyomra is összeszorult.
Nem ismerte fel az érzést, mivel most tapasztalta meg először;
ám ahogy a bárka felgyorsult, arra gondolt, hogy ilyen lehet a
honvágy.
 20. FEJEZET

EGY TELJES HÉT TELT EL, mire Feyra egyáltalán találkozott a gaz-
dájával.
Korábban is látta jelét az ottlétének: a rajzok növekedtek,
terjeszkedtek, változott a szerkezetük, a helyzetük. A tányérjai
és a kupái kiürültek, ott maradtak mosogatásra várva. Feyra
első találkozása a ház urával azonban nem úgy esett, hogy vé-
letlenül összefutottak a folyosón, vagy visszalépett az egyik
ajtóból – kifejezetten drámai módon történt.
Az arany tapintókörzős házban a fény fontos cikknek szá-
mított. Feyrát bízták meg azzal, hogy a konzolokba új gyertyá-
kat tegyen, az alátéteket a helyükre illessze, hogy felfogják a
viaszt, nehogy összemaszatolják az értékes rajzokat, feltöltse a
faggyús szekrényeket, karban tartsa a számtalan lámpát. A
gazdájuk a nap minden órájában rajzolni kívánt, a szobájában
még az éjszaka közepén is olyan világosságnak kellett lennie,
mint fényes nappal. Feyra utolsó feladata az volt, mielőtt nyu-
govóra térhetett volna, hogy színültig megtöltötte vízzel a ha-
talmas, fehér, felfújt üvegbuborékot, a haltartályt, majd bevitte
az építész studiolójába. Feyra megértette ennek funkcióját, és
csodálta a technikáját: ha az üveg mögé gyertyát helyeztek, a
víz nagyítóként működött, megsokszorozta a lángot, a vízen
áthaladva a fény felerősödött, és bevilágította az egész rajzasz-
talt.
Egyik este későn ment aludni, épp a hatalmas golyót vitte a
konyhából a gazdája szobájába, amikor megtorpant, ugyanis a
koromsötét folyosón ember nagyságú, téglalap alakú, aranyló
keretet látott a levegőben lógni.
 Megindult felé kezében a csordultig töltött üveggel, amikor
látta, hogy az aranykeret körvonala vibrál. Akkor jött rá, hogy
nem a kandalló lakályos lobogását látja az ajtó mögött, hanem
tűzvészt.
Feltépte az ajtót, majdnem visszalökte a forróság. A hatal-
mas asztalt most először látta teljesen üresen, az összes rajzot
belevetették a kandallóba, s most tekergőzve égtek a tüzes po-
kolban, a kémény felé égő hamu repült. Feyra gondolkodás
nélkül ráöntötte az üveg tartalmát a hosszú rajzasztalra, aztán
lehúzta róla a térítőt, és a tűzre vetette, így azonnal elfojtotta a
lángokat; bőrcsizmájával rátaposott a kósza zsarátnokokra.
Feyra köhögött a fekete füsttől, megfordult a hirtelen tá-
madt sötétségben, kitapogatta az ablakhoz vezető utat; és siet-
ve kilökte a táblákat. Kidugta a fejét az éjszakába, mélyen ma-
gába szívta a friss levegőt a fénylő csillagok alatt.
Amikor visszahúzta a fejét, hangot hallott a sarokban álló
székről, kis híján halálra rémült tőle. Mikor a szeme hozzászo-
kott a holdfényhez, meglátta az illető fehér körvonalát.
– Mit csinálsz? – kérdezte az alak.
– Én mit csinálok? Maga mit csinál?
Feyra a sokkhatás alatt elfelejtette, hogy most velencei nyel-
ven kell beszélnie, törökül támadt az ülő alakra.
– Teljesen megőrült? Hogy lehet így tüzet rakni? A kémény
nem is húzta ki a lángot! Maga meg csak ül, és nézi, ahogy lo-
bog? Az egész ház is leéghetett volna! Hát nem tudja, hogy ha
tüzet fog a kályha felett a falikárpit, az egész ház porig ég? És
ennek a magas, ostoba, tekervényes háznak a padlásán a szol-
gák mind csapdába estek volna. Nem is érdekli?
 Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, a székből nem érke-
zett válasz. A hófehér szakáll ragyogását leszámítva semmit
nem látott az ott ülő alakból.
– Ki vagy te?
Feyra rájött, hogy hibázott, most már elhallgatott. Zakatoló
szívvel váltott velencei nyelvre.
– Cecilia Zabatini vagyok, az új szobalány.
– Tényleg? – A sötétből érkező hang úgy tűnt, remekül szó-
rakozik. – Nagyon örülök a találkozásnak. Máris jobban ked-
vellek, mint az előző lányt. Akkor hozd a lámpát! – utasította
Andrea Palladio. – Ha bájcsevegni akarunk, jobb, ha látjuk is
egymást.
Feyra, még mindig dühösen, felhorkantott.
– És hogyan gyújtsam meg? Semmit nem látok.
Palladio hangja zihált, mint a tangóharmonika, kicsit reszelt
is, morajlott a sötétségben.
– Van egy gyertyatartó a főbejárat pilasztere és talapzata kö-
zött. A kandallóburkolat architrávján kettő is van. Egy másik
pedig a másodlagos és harmadlagos ablakok közötti résben, három
a mennyezetpárkányzat alatti fríz felett. Egyet gyújts meg, a töb-
bit látni fogod.
Ezeket a szavakat Nur Banu sosem tanította meg neki.
– Nem értem, amit mond.
– Keress valami kanócot! Megcsinálom én. – Feyra talált egy
ív papírt, ami megmenekült a lángoktól, és vékony gurigává
sodorta. A gazdája felkelt a székéből, elcsoszogott mellette. A
parázsló tűzben meggyújtotta a papírt, majd körbesétált,
mindegyik gyertyához hozzáérintette a lángot. Amikor a szo-
ba kivilágosodott, Feyra egyből felismerte a gazdáját: ő volt az
a nagyon öreg férfi, aki ellátogatott a Giudecca romjaihoz nem
sokkal Timurhan halála után, aki ott járkált, figyelt, tapogatott,
jegyzetelt az írótáblájára.
Feyra nézte, ahogy az öreg visszacsoszog a székéhez, a
köszvényesekre jellemző testtartással. Nehézkesen ült le,
mintha az egész világ súlya az ő vállát nyomná. A lány a tűz-
höz lépett, megpiszkálta a félig elszenesedett, hamuval borított
pergameneket. Valaha rajzok, diagramok voltak, mostanra
mind hasznavehetetlenné vált. Közelebb hajolt, felkapott egy
izzó papírfecnit. A rajzokat újra meg újra eltépték, mielőtt tűz-
re vetették volna őket, mintha Palladio szerette volna teljesen
megsemmisíteni a munkáját. Feyra felnézett, kezében még
mindig ott fityegett a foszlány.
– Miért égette el mindezt?
Az öreg olyan nagyot sóhajtott, hogy lélegzete felkavarta a
hamut.
– Mert képtelen vagyok rá.
– De mire?
– Templomépítésre.
Feyra, kezében a papírral, mozdulatlanná dermedt. Valami
pislákolni kezdett az elméjében, amit Zabato Zabatinitől hal-
lott. Próbálta minél könnyedebben odavetni a kérdést.
– A dózse számára?
– Nem, nem neki. Ha Sebastiano Veniernek akarnék a ked-
vére tenni, az nem okozna gondot. Sokkal szigorúbb megren-
delőm van. Isten.
Feyra ledobta a papírt, felegyenesedett, szoknyájába törölte
az ujjairól a hamut. Nem tudta biztosan, vajon magára kellene-
e hagynia a gazdáját, de most, hogy felfedte magát, sőt, rá-
üvöltött, nem volt visszaút. Ráadásul úgy tűnt, Palladio szíve-
sen beszélget, és egyedül rajta keresztül tud eljutni a dózséhoz.
Nagy levegőt vett.
– Mire jutott eddig? – kérdezte.
– Lemértem a helyszínt – a kandalló felé intett –, annyit fir-
káltam össze, hogy ha egymás mögé fektetnéd a vonalaimat,
elérne Jeruzsálemig. Szegény rajzolómmal még egyszer ennyit
rajzoltattam. Egyik se ér fabatkát se.
Feyra a Szombat nevű műszaki rajzolóra gondolt, meg a vö-
rösre dörzsölt tintás ujjaira.
– És ő mit fog gondolni arról, amit az imént csinált? – kér-
dezte ridegen.
– Elég jól ismer már mostanra. Szóval találkoztál Zabato
Zabatinivel?
– Az unokahúga vagyok – felelte Feyra óvatosan.
Palladio egyenesen a lány szemébe nézett, a két szemében
apró gyertyák lobogtak vidáman.
– Nyilvánvaló, hogy nem vagy az. Először is, a húga nem
ment férjhez. Másodszor pedig az imént úgy hablatyoltál itt,
mint a hitetlenek. Talán mór vagy? Esetleg rusz?
Nem látszott dühösnek, inkább mintha szórakoztatta volna
a dolog. Feyra összeszedte magát, és megmondta az igazat.
– Konstantinápolyból jöttem. – Fáradtan felkészült rá, hogy
el kell regélnie a történetét.
Palladiót azonban, saját rejtvényének csapdájában, nem ér-
dekelte, hogy került ide a lány. Tűnődve csak annyit felelt:
– Ó, Constantinapoli. Úgy hallottam, sok csodás templom
van ott.
Semmivel nem ragadhatta volna meg jobban a lány figyel-
mét.
Feyra buzgón a székéhez lépett.
 – Ó, de mennyi! Rengeteg a mecset. A Hagia Szophia csodái
mellett ott van még a dombtetőre épült Szulejmán-mecset az
Aranyszarv-öböl felett, a négy minaretjével egész Isztambul
legnagyobb mecsetje. Aztán ott a Fatih-mecset a hozzátartozó
iskolákkal, vendégházakkal, fürdőkkel, de van kórháza meg
könyvtára is. – Hirtelen mintha visszarepült volna a szülővá-
rosába, s a napmeleg járdákon sétálna. A Fatih minden épület-
nél jobban példázta a mizan elvét, mivel egyforma figyelmet
szentelt a léleknek, az elmének és a testnek.
– Aztán ott van a Bejazit-mecset egy hatalmas épületegyüt-
tes közepén. Óriási kupoláját négy oszlop támogatja. – Kezével
lerajzolta az ívét, magasra felnyúlt a gyertyafényben. – Micso-
da mestermű! – Most már el se lehetett volna hallgattatni, ma-
gával ragadta a hirtelen rátörő nosztalgia. – No, meg az Eyüp,
az a legrégibb mind közül. A városfalon kívül fekszik, az
Aranyszarv-öböl mellett, ahol Mohamed próféta zászlóvivőjét
állítólag eltemették. Olyan lenyűgöző épület, hogy az igazhi-
tűek évszázadok óta özönlenek oda.
A nagy Szinán nem dagonyázna az önsajnálatban tehetetlenül,
nem égetné el a rajzait, gondolta Feyra. – Konstantinápolyban az
építészek a látomásuk megszállottjai – jelentette ki. – Ismertem
egyet, aki napkeltétől napnyugtáig nem is evett. Amikor a fé-
nyek kialudtak, és már nem tudott tovább építeni, akkor vett
magához ételt először.
– Bár bennem is égne ilyen szenvedély, mert úgy tűnik, az
enyém már rég elhagyott – tűnődött Palladio boldogtalansá-
gába mélyedve. Felkelt, az ablakszárny kallantyúját babrálta. –
Amit csak megneveztél, mindegyik szentélyre meg tudok fe-
lelni a saját templomaimmal. Nézd… – hirtelen felugrott, ki-
húzta a hosszú térképasztal fiókjait, alaprajzokat szedett elő a
legmélyükről. – Tessék – felolvasta a jelöléseket –, Santa Maria
dei Servi templomának díszkapuja. Ez meg a San Pietro di
Castello-bazilika homlokzata. Ez itt a San Giorgio Maggiore-
kolostor refektóriuma. A Convento della Carità. A San
Francesco della Vigna-templom homlokzata. És még folytat-
hatnám. Most azonban, most megkaptam életem első megbíza-
tását a Velencei Köztársaságtól, de egyetlen értelmes vonalat
sem tudok húzni.
Ökölbe szorította az egyik kezét, és tehetetlenül a tenyerébe
csapott.
Feyra a szétszórt tervekre pillantott.
– Miért más ez, mint a többi?
Palladio magasra emelte a két kezét, ujjait összekulcsolta
ősz feje mögött.
– Mert ez most felajánlás. Szerződés köt, mely immár lepe-
csételtetett, aláíratott, nem lehet megszegni. – Fáradtan leült,
kezeit az ölébe ejtette. – A dózse úgy gondolja, hogy ha csodá-
latos épületet emelek, mely méltó az Isten dicsőségére, akkor
Ő megkíméli a városunkat. Úgy véli, a velenceiek vétkeztek,
ezért sújtott le rájuk az Úr.
Feyrát lekötötte a katasztrófának ez az új értelmezése, nem
fedte fel, hogy a kór egy halandó férfi szörnyű tervének kö-
szönhetően jutott el Velencébe, aki a Topkapi-palotában ül.
Korábbi szakmája jutott eszébe.
– És az orvosok? Bizonyára itt is van néhány doktor.
– A dózse holnap elküldi hozzám az egyiküket, hogy gon-
doskodjon az egészségemről. Azt hiszi, engem megmenthetnek
az orvosok, minket viszont csak Isten. – Palladio összetette a
két kezét, mintha imádkozna. – Mindegy, nem számít, szerző-
dést kötöttem, és teljesítenem kell. Csak épp nem vagyok rá
képes. – Feyrára nézett. – Mit csinálsz, ha valami sehogy sem
sikerül?
Feyra visszagondolt a rengeteg alkalomra, amikor a hárem-
ben nem hatottak a gyógymódjai.
– Visszamegyek a gyökerekhez – mondta egyszerűen. – Azt
hiszem, meg kellene találnia a gyökereit.
– Megtalálni a gyökereimet – mélázott Palladio, olyan sokáig
meg sem moccant, hogy Feyra már eltöprengett, nem kellene-e
mennie. Nézelődni kezdett. A szeme megpihent egy egyszerű
rajzon, mely a falra tűzve lógott s megmenekült a tűztől. Fel-
kelt, és odalépett hozzá.
A rajz egy zilált hajú, szenvedélyes pillantású embert ábrá-
zolt. Feyra érezte, hogy elpirul. Élete teljében lévő férfit látott
teljesen meztelenül, lobogó szemekkel és napsugaras hajjal.
Kétszer annyi végtagja volt, mint más embereknek, mindet
kinyújtotta, akár a pók, a kezeit egy négyzet határolta, a lábait
egy kör.
Egy négyzetbe és körbe zárt férfi.
– Ezt miért tartotta meg?
Az építész visszatért az álmodozásából, lassan felnézett.
– Mert ez nem az enyém. Egy Leonardo nevű fickó rajzolta
a Firenze melletti Vinciből. Ez a rajz indított el a pályámon. Ez
– felkelt, hangját felélénkítette a felfedezés – ez az én gyöke-
rem!
Palladio hirtelen fellelkesülve kikapott egy gyertyát a leg-
közelebbi tartóból, odadöcögött a magasföldszintre vezető
legközebbi csigalépcsőhöz. A sáfránysárga fénykör ráhullott a
könyvek gerincére, megvilágította a betűket, ahogy az imént a
lángok aranyozták be a tintát a saját rajzain. A kupacból ódon
kötetet húzott elő, lefújta a port a lapjairól.
 – Itt az én öreg barátom – mondta, levitte magával a köny-
vet, mely nagy puffanással az asztalra esett, porfelhő szállt fel
belőle. Feyra kibetűzte az elején látható hosszú szót. Először
azt hitte, Velence nevét látja ott, de erősen koncentrálva kiol-
vasta a többi betűt is:
– VITRUVIUS.
– Ismered a latin betűket?
Feyra annak idején elbámészkodott pár szerzetesi füvész-
könyv felett a Topkapi-könyvtárban, de csak pár szót tudott
kibetűzni.
– Nem.
– Igazi mesterépítész volt, amikor még a rómaiak uraltak
mindent. – Halványan elmosolyodott. – Mikor a te országod és
az enyém ugyanahhoz a birodalomhoz tartozott.
Feyra nézte a könyvet lapozgató gazdáját; megfigyelte az
oldalakat gyengéden érintő kezet. Az ujjait éppúgy tintafoltok
borították, mint Zabatóét, a nagy, négyzet alakú körömágyat
rövid, tompa köröm szegélyezte a megkeményedett, kérges
ujjhegyeken. Munkáskéz volt, nem nemesi; az ő beszédét még-
is jobban értette, mint bárki másét a házban. Gyanította, hogy
Palladio nem nemesnek született. Belepillantott a könyvbe a
férfi válla fölött.
– Hol kezdődik?
Palladio megkocogtatta a mutatóujjával az első ábrát.
– Ezzel, a négyzetbe rajzolt körrel.
Feyra összevonta a szemöldökét.
– Ez volna a válasz?
A gazdája felsóhajtott.
– Vitruvius az én kezdetem és végem, az alfám és ómegám;
az ő geometriai szabályai irányítanak mindent, amit teszek; és
nemcsak azt, hanem az egész világegyetemet. – Karja suhintá-
sával intett a nyitott könyvszekrény felé, felölelte az egész
kozmoszt, Feyra figyelmét a kinti, csillagokkal szórt bársonyos
éjszaka felé terelte. – Az egész életemet Vitruviusra építettem,
ö az én ihletőm.
Feyra a csillagokra pillantott, ugyanezek az égitestek ra-
gyogtak Konstantinápoly felett is. Mimar Szinán minaretjeire
és dómjaira gondolt. Eszébe jutott, mikor Nur Banu a mecsetje
tervein dolgozott azzal a komoly, turbános férfival, ide egy
lépcsősort, oda egy álboltívet vagy díszes hátteret javasolt.
Feyra ismét belepillantott Vitruvius könyvébe. Kör a négyzet-
ben. A rajz mostanra megváltozott, háromdimenzióssá emel-
kedett, a szeme előtt formálódott. Nem volt értelmetlen. Kupo-
lát ábrázolt.
– Talán az istene nem azt akarja, amit eddig kapott. Talán
valami mást szeretne. – Óvatosan beszélt. – Az az ember, aki-
ről meséltem. A neve Mimar Szinán.
– Hitetlen!
Feyra szigorúan helyesbített.
– Építész.
Palladio oldalra biccentette a fejét.
– Későre jár. Gyere el holnap reggel! Délben az unalmas
doktort kell fogadnom, gyere előtte! Szeretnék többet hallani
erről a Szinánról.
Miközben Feyra meghajolt, és kihátrált a szobából, a gyer-
tyafénynél látta, hogy Palladio kérges ujjaival elragadtatottan
lapozza az oldalakat. Elővett egy üres papírlapot meg egy
faszénrudat, és újra meg újra lerajzolta a négyzetbe zárt kört.
 21. FEJEZET

AMIKOR FEYRA MÁSNAP REGGEL BELÉPETT Palladio studiolójába, a

szoba teljesen másképp festett.
A falakat lesúrolták, a tűzről csupán a kandalló feletti fali-
kárpit kormos elszíneződése tanúskodott. A térképeket ismét
elpakolták, csak Vitruvius könyve hevert az asztalon a körnél
és négyzetnél kinyitva, meg a falra szögezett sok végtagú em-
ber képe bámult le rá mértani börtönéből. A hatalmas széket a
szoba közepére vitték. Palladio hellyel kínálta, ő maga állt.
Feyra annak rendje és módja szerint helyet foglalt, megkezdő-
dött a konstantinápolyi sétájuk.
Az építész megkérte, hogy helyezkedjen el kényelmesen a
székben ölbe tett kézzel, hunyja be a szemét. Aztán arra biztat-
ta, hogy képzelje magát Konstantinápolyba, induljon el az ott-
honából. Miközben a lány beszélt, ő mögötte sántikált, úgy
záporozta rá a kérdéseket, mint íjász a nyilakat a céltáblára.
Feyra kíváncsian hagyta.
Gondolatban átlépett a szultanahmeti kis ház küszöbén,
ahol az apjával éltek, majd elindult a kopottas, meleg macska-
köveken.
– Vigyél el valahová! – hallotta Palladio távoli, reszelős
hangját; ő pedig elsétált a bazárnegyedbe, át a fűszerpiacon.
Úgy elmerült a képzelgéseiben, hogy megcsapta a fanyar leve-
lek illata, vékony sárga papucsán keresztül érezte a földre hul-
lott gyógyfüveket a talpa alatt. Elsétált egész az imaret97 kapu-
jáig.

97
Népkonyha (török).
 – Hol vagy? – kérdezte a hang.
– A Szulejmán-mecsetben, 98 ez a legnagyobb építmény, amit
Szinán valaha emelt, itt van Szulejmán szultán sírja. – Most a
muvakkinthane99 kapujának hatalmas árnya alatt haladt el, han-
gyányinak tűnt a súlyos, díszes márványbejáró mellett. – Most
pedig az avluban100 járok, a nyugati oldalán fekvő hatalmas,
monumentális udvarban. Folyamatos boltívek hosszú sorát
látom…
– Boltíves árkádsor. Folytasd!
Míg az építész alkalmanként félbeszakította a kérdéseivel,
Feyra képzeletben végigsétált az egész épületegyüttesen, apró-
lékos részletességgel leírta az oszlopait, udvarait, minaretjeit.
– És milyen maga a templom? – hangzott a következő kér-
dés.
– A főkupolája a mennyekig ér, belülről csupa arany, mint-
ha valaki villámokat zárt volna bele. A belseje majdnem négy-
zet alakú.
– Kör a négyzetben – lehelte a hang elhalkulva. – Folytasd!
– A két forma együtt egyetlen hatalmas teret alkot. A kupo-
lát oldalról félkupolák veszik körbe, az északi és déli boltoza-
tok ablakok fölött ívelnek át, miközben apró, színes csempék-
kel kirakott háromszögeket fognak közre.
– Mi tartja a kupolákat?
Feyra képzeletben körbefordult alatta.

98
Isztambul második legnagyobb mecsete, I. Szulejmán parancsára épült. A
komplexumban található az említett népkonyha mellett kórház, iskola, fürdő
és szállás.
99
Az imádság óráinak meghatározására használt épület.
100
Udvarban (török).
 – Falba beépített támasztékok, ezeket azonban elrejti a kar-
zat íve.
– Eltakarja a támfalat, hogy harmonikusabb belső teret te-
remtsen. Okos – mondta a hang, megelevenítette a csodálat.
– Az építményen belül egyetlen şerefe… vagyis karzat talál-
ható, odakint pedig kétszintes karzat. A bentit finom izniki
csempék fedik, a faszerkezeteket egyszerű mintázatú elefánt-
csont és gyöngyház berakásokkal díszítették. A koporsón, Szu-
lejmán szultán sírhalmán azonban a fehér márványba ékköve-
ket foglaltak.
Feyrát teljesen magával ragadta az álmodozása az ékkövek-
kel kirakott tetőről. Úgy érezte, mintha a mennyországban jár-
na. Kopogás éles hangja rántotta vissza a földre.
– A francba – káromkodott Palladio. – Az orvos. – Feyra za-
varodottan állt fel. – Gyere… – gazdája kinyitott egy apró ajtót
a lépcső mellett. – Várj a cabinettóban!101
Palladio minden készletét ebben a kis belső szobában tartot-
ta: tollakat, tintát, rajzszeneket, papírhalmokat. Feyra kisujját a
kulcslyukba nyomta, hogy zárva tartsa az ajtót, ám kíváncsi-
sága végül felülkerekedett rajta, résnyire kinyitotta, és kiku-
kucskált rajta.
A látványtól olyan nagyot dobbant a szíve, hogy kis híján
beesett a szobába. A gazdája abban a székben ült, ahonnan ő
épp az imént állt fel, miközben rémisztő, feketébe öltözött
szörnyeteg hajolt felé, mintha le akart volna rá csapni íves cső-
rével.

101
Szekrény (olasz). Itt: kamra.
 22. FEJEZET

– SZERINTEM ÖN EGYÁLTALÁN NEM BETEG.

Annibale végignézett az öregen. Az építész, a bársonyruhá-
ja minőségéből és szobái méretéből ítélve, nyilvánvalóan jó-
módban élt, a szék, amin ült, kiváló tölgyfából készült. Habár
a szakálla megőszült, a szeme olyan fényesen ragyogott, akár
két kristály.
– Nem vagyok – ismerte be az öreg. – Még. De nem is en-
gedhetem meg magamnak, hogy megbetegedjek, a dózse pe-
dig azt mondja, ön a legjobb pestisorvos Velencében.
Annibaléba szemernyi hiúság sem szorult; annak idején so-
kat hallotta az anyjától, milyen szép kisbaba, aztán a nagynén-
jeitől, hogy milyen szép gyerek, aztán rengeteg nőtől, hogy
milyen szép férfi. Padovában a tetszésnyilvánítás a külseje he-
lyett az értelmét célozta, a tanárai folyton azt ismételgették,
hogy ő az évfolyama legnagyobb orvosi elméje. Nemrég sze-
mélyesen kereste fel a Köztársaság camerlengója. Így most csak
vállat vont. Bosszantotta, hogy elvonták a munkájától, ahogy
az is, hogy a camerlengo sarokba szorította. Nem is igyekezett
jó képet vágni hozzá.
– Ön pedig – felelte szarkasztikusan – Velence legfontosabb
embere, mivel templomot épít.
Az öreg kicsit kihúzta magát a székében.
– Nem akármilyen templomot. Ezzel a templommal kérjük
majd az Urat, hogy mentsen meg bennünket a pestistől.
Annibale az utcákra gondolt, melyeken idefelé jövet haladt
át. Valnetti és a kollégái láthatóan képtelenek megállítani az
áradatot. Néhány quartiereben most már minden házat megje-
löltek vörös kereszttel, minden sarokra kitették a
meszesdobozokat, minden kéményből mirtusz füstje szállt fel.
– Akkor kérjék erősen! – vetette oda. Megigazította az álar-
cát, máris menni készült.
Az öreg kérges kezével a csőr felé intett.
– Működik az a valami?
– Eddig igen. Egyébként akár működik, akár nem, az embe-
rek elvárják, és ez számít. – Annibale kiegyenesedett, hazug-
sággal igyekezett meggyorsítani a távozását. – Az igazság az,
maestro,102 hogy ha eddig sikeresen elkerülte a pestis, valószí-
nűleg már nem is fogja elkapni. – Megenyhült. – Valamit azért
megtehet. Vegyen egy darab jó vásznat, úgy értem, sokszála-
sat, sűrűn szőttet, mint a jó egyiptomi pamut! Mindennap füs-
tölje meg a tűz felett, és ha utcára kell mennie, kösse az orra
meg a szája elé! – Visszapillantott az öregre. – Ha kőműves,
akkor egyébként is tanácsos lenne, különben a köhögés még a
pestis előtt megöli. Ha nem teszi, akkor pedig maradjon távol
a kövektől!
Az öreg elmosolyodott a fehér szakáll alatt.
– Nem tudom távol tartani magam a kövektől. Ez az életem.
– Akkor az élete okozza majd a halálát is – csattant fel
Annibale.
Az öreg felkuncogott.
– Ha be tudom előbb fejezni a templomom, akkor eljöhet ér-
tem, és magával vihet.
Annibale felhorkantott, az öreg élesen nézett rá.
– Nincs hite? Nem jár templomba?
Annibale szúrós pillantást vetett rá.

102
Mester (olasz).
 – Túl elfoglalt vagyok ezen a világon ahhoz, hogy a követ-
kező miatt aggódjak. Az ön hivatásában is jobban szolgálná az
Istent az emberiség szolgálatával. Ahelyett, hogy templomot
épít, inkább jobb lakókörülményeket teremthetne. A pestis
elsősorban a zsúfolt szobák, a higiénia és a szellőzés hiánya
miatt tudott ennyi áldozatot szedni. Az egészség otthon kez-
dődik.
Az öreg szeme felcsillant, most először rendesen megnézte
a doktort.
– Teljesen igaza van – közölte nyomatékosan, mint aki ro-
konlélekre talált. – Folytassa!
Annibale már kinyitotta a száját, hogy kiadja a Köztársaság
és a szegényeknek adott nyomortanyák miatti dühét, aztán be
is csukta. Vissza kell mennie a szigetére; a saját szigetére, a
saját betegeihez.
– Ha megbocsát, vissza kell térnem azokhoz, akik valóban
szükséget szenvednek. Hét nap múlva újra látom – mondta
kurtán, majd lebegő kabátjában kiviharzott a szobából.
Távozása drámai hatását sajnos tönkretette az a tény, hogy
rossz ajtót választott. Egy kis előszobában találta magát a szo-
balánnyal, aki épp valami munkával szöszmötölt. A lány meg-
rezzent, az arca kipirult, rávetette borostyános pillantását, mie-
lőtt tisztelettudóan lesütötte volna különös topázszemeit.
Annibale automatikusan felmérte a lány külsejét, mint min-
denki másét, akivel találkozott. A bőre hibátlan, az orcái
egészségesen ragyognak. Remek példány, Palladio szolgái leg-
alább még nem kapták el a fertőzést, ez már fél győzelem.
– Bocsánat – vakkantott rá, a komikus helyzettől a szoká-
sosnál is gorombább lett, majd kihátrált és távozott – ezúttal a
jó ajtón.
 23. FEJEZET

FEYRA MINDEN REGGELT A STUDIOLÓBAN töltött Palladióval. A

feladatkörét újraszabták, Zabato Zabatininek pedig már csak
délutánonként kellett megjelennie a gazdájánál. A háztartás-
ban senki nem tett rá megjegyzéseket: a gazda újra dolgozott.
Feyra beszélt neki az új mecsetről, melyet Szinán Nur
Banunak épített temetkezési helyül. Társalgásaik alatt Zabato
Zabatini gyakran a szobában őgyelgett, Feyra érezte, hogy a
rajzoló őt nézi a szemüvege mögül, mintha a hangja és vonásai
megidéznék Ceciliát.
Hamarosan azonban elfeledkezett Zabatóról, Palladio kér-
dései ugyanis egyre aprólékosabbá váltak. Mivel Feyra végig-
nézte a mecset felépítését, az építész őt kérdezgette, hogyan
húzták fel a kupolát, hogyan támasztották meg, vagy hogyan
vágta a kőműves a követ. Hogyan alakíthatja az ember a négy-
zetbe rajzolt kört kockába vésett gömbbé? Mert ahhoz, hogy
igazi kupolát építsen, ami esztétikailag megnyerő, és Vitruvius
minden geometriai tantételét követi, a kupola alatti tér sem
lehet kisebb, olyan űrt kell teremtenie, amit a hívők majd meg-
tölthetnek a hitükkel.
Néha rajzolt, lendületes vonalakat húzott, a margóját pedig
teleírta részletekkel. Néha Feyra is tollat fogott, és meglepeté-
sére az eszköz nagyon is ügyesen siklott a papíron, talán azért,
mert valaha tanult emberi testet rajzolni. Feyra tekintetét újra
meg újra magára vonta a falra tűzött vitruviusi ember. A geo-
metriája a környezetében minden rajzot élettel töltött meg, ki-
fejezésmódja jó példával szemléltette Feyra tudományának és
Palladio mesterségének találkozását: az anatómia és az építé-
szet kapcsolódási pontját.
Palladio néha magáról Szinánról faggatta, Feyra pedig
megpróbálta felidézi mindazt, amit a turbános, csendes kis
embertől megtudott. Mimar Szinán és Andrea Palladio között
volt némi hasonlóság: szakállasak voltak, kedvesek, alkotásaik
megszállottjai, akár tengerentúli testvérek is lehettek volna.
Palladio újra meg újra megkérte Feyrát, hogy beszéljen neki
az Eyüp-mecsetről, ahol a Próféta zászlóvivőjének sírja állt.
Úgy tűnt, magával ragadta az építészet halhatatlansága, az
elképzelés, hogy a zarándokok az építész halála után száza-
dokkal is odaözönlenek imádkozni. Palladio mintha nem tett
volna különbséget a saját istene és Feyráé között, és a lány fe-
jében szöget ütött a gondolat, nincs-e valami igazság ebben a
felvetésben. Ha Szinán és Palladio ugyanannak az éremnek a
két oldala, ahogy a fűzőjében viselt pénz is kétféle képet mu-
tat, talán a Nyugat és Kelet istene is ehhez hasonló. Talán
Palladio Mindenhatója és Allah egymásnak tükörképei.
Megfeddte magát a tisztátalan gondolatokért, mikor éjjelen-
te felment a szobájába, hangosan imádkozott, hogy túlharsogja
az állandó bongásukat. Corona Cucinától megtanulta a kánoni
órákat, és most már az idegen időpontok szerint mérte a nap-
ját: matutinum, prima, tercia, sexta, nоnа. A szakácsnő állandóan
a rózsafüzért imádkozta, megingathatatlan hite salahra emlé-
keztette, az ő saját imarendjére. Megesküdött, hogy mindig
megőrzi a szívében és elméjében, még akkor is, ha nem tud az
öt megszabott időpontban, a kánoni órák keleti megfelelőjében
megmosakodni és letérdelni; ám a feladatköre és a háztartás
étkezési ideje nem könnyítette meg a dolgát, sokszor elfeled-
kezett róla.
 Amikor eszébe jutott, lázasan, reménytelenül imádkozott
sárga papucsát szorongatva. Még hevesebben imádkozott vol-
na, ha tudja, hogy egyik este, a dózse palotájának sötét sarká-
ban láthatatlan kezek egy papírfecnit csúsztattak a leveleslá-
dába. Maga a doboz nem volt több falba vésett résnél, ám ezt a
rést az oroszlán arcának kőbe faragott másába illesztették épp
oda, ahol a szájának kellett volna lennie. A nyílás a kőarc túl-
oldalán egy széfbe vezetett a camerlengo irodájában, melyet
személyesen csak a kamarás nyithatott ki. Ez alkalommal az
oroszlán száján keresztül érkező bejelentés csak néhány esetle-
nül lejegyzett sort tartalmazott: útmutatót az arany tapintó-
körzős házhoz, valamint a Feyra Adalet bint Timurhan Murád
nevet.
 24. FEJEZET

AHOGY TELT AZ IDŐ, ÚGY ELMÉLKEDETT Feyra egyre többet a

mizan, az egyensúly elvén.
Mindig hitt abban, hogy az elme betegsége éppolyan kárté-
kony az emberi szellem számára, mint a test bajai, ahogy azt
Palladio esete is példázta. Feyra kigyógyította őt a kórból, sza-
badon engedte a szenvedélyét. A reggeleket még mindig az
építésszel töltötte, a Kelet nagy építményeiről mesélt neki,
délután és este viszont már Zabato Zabatinivel rajzolták a ku-
polás templom új terveit.
Az írnokoktól kereskedők érkeztek frissen illatozó papírkö-
tegekkel és tintával teli edényekkel, sötét írószén rudakkal,
itatósnak való, nyersfa szagú fűrészporral. A rajzoló késő éj-
szakáig dolgozott, míg össze nem esett, Palladio közben vagy
belekukucskált a lapjaiba, vagy a háta mögött sétált, hado-
nászva beszélt, a levegőben rajzolta fel az íveket és oszlopokat.
Így a papíron csoda született, Palladio illékony látomásának
földi ikerpárja feketén-fehéren, minden dimenzióban tökélete-
sen arányosan, minden méretet pontosan lejegyezve, hogy a
pontos terveket átadhassák a kőművesnek, aki majd kőbe fog-
lalja.
Feyra most először értékelhette Zabato képességeit. Palladio
csupa szeszély, csupa hóbort rajzait lehozta a földre, szenve-
dély nélküli precizitással újraalkotta őket, lehetségessé tette a
lehetetlent.
Feyra már nem aggódott Palladio elméjéért, a földi porhü-
velyéért viszont annál inkább. Mikor a tervek fölé hajolt, egy-
ben meghallgatta az öreg mellkasának zörejeit is, és tudta,
hogy ha a pestis betér a házba, őt biztosan magával viszi. A
Madárember doktor látogatására gondolt. Nehezére esett el-
hinni, hogy a velencei orvosok ilyen öltözékben járnak, mint a
vadak zabolátlan sámánjai, elképedve vette ki a Palladióval
folytatott beszélgetésükből, hogy őt tartják Velence legjobb
pestisdoktorának. A férfi némely megjegyzésével egyetértett, a
lakhatásról mondottak kifejezetten összecsengtek a mizanról
alkotott elképzeléseivel, az arcot eltakaró maszk pedig csak-
ugyan megvédhetné a gazdáját az utcákon lebegő gyilkos gő-
zöktől – azonban túl könnyelműen vetette el, hogy Palladio
veszélyben forogna. Az egészségesek megbetegedésének meg-
előzése éppen olyan fontos, mint a fertőzöttek gyógyítása, kü-
lönösen azoknál, akiket a tüdőbetegségük fogékonyabbá tesz a
levegőben terjedő kórral szemben. Rendben, ha doktor Ma-
dárember nem törődik a gazdájával, akkor majd megteszi ő.

EGYIK REGGEL FEYRA ÖSSZESZEDTE a bátorságát, elment Zabato

Zabatinihez, és elmondta neki, mire készül. A rajzolót a
cabinettóban találta, épp alabástromfehér íveket vágott méretre.
A férfi csendben végighallgatta a terjedelmes beszámolót,
majd levette a szemüvegét, és megdörzsölte bozontos haját.
– Feyra – mondta. – Lehetetlent kérsz. – Visszatette a szem-
üveget az orrára. – A gazdánkat teljesen lefoglalja a munkája,
nem tűr semmiféle felfordulást a házban.
Feyra felszegte az állát.
– Hogy van a keze?
Zabato Zabatini szétnyitotta a tenyerét, úgy nézett az ujjai-
ra, mintha most látná őket először. A varasodás, érzékenység
teljesen elmúlt, a bőre rugalmas lett és tiszta.
Feyra felvonta a szemöldökét.
 Zabato megadóan felsóhajtott.
– Rendben.
Feyra aznap reggel nem találkozott Palladióval. Ehelyett
megbízta Corona Cucinát, hogy készítsen egy nagy bődön li-
bazsírral kevert hamulúgot, mellyel aztán betömte az ablakok
repedéseit, majd minden ablakkeretet szorosan lekötözött ma-
dzaggal. Közeledett a tél, így a háziaknak sem lehetett ellenve-
tésük. Mikor Palladio kezdett kijárni Giudeccára, az építkezés
helyszínére, Feyra utasította Zabatót, hogy felzén, fekete, sátor-
tetővel ellátott gondolán vigye, hogy minél kevésbé érje a le-
vegő. A gazdája ágyneműjét kimosatta, a hatalmas szoba füg-
gönyeit átdörzsöltette kámforral. Tűzrevalónak áloéfát,
stóraxfát és őszsurlót porított. Ezeket összekeverte mozsárban
damaszkuszi rózsavízzel, majd hosszúkás, téglalap alakú bri-
ketteket formált belőle, hogy azzal gyújtsanak be a háziak.
Lezáratta a hátsó kaput, melyet a bűzös udvaron átgyalo-
golva lehetett elérni, és ragaszkodott hozzá, hogy minden
vendég, rangos és nincstelen egyaránt a térre nyíló főbejáraton
keresztül lépjen be a házba, az arany tapintókörző jele alatt. Ez
az ajtó kis előszobába vezetett, ahol kabátok, kalapok, sétapál-
cák sorakoztak egy másik, nyitva tartott ajtó előtt. Feyra kita-
karíttatta az apró termet, a kő járólapokat felsöpörtette, lefedte
rutával és hamulúgba áztatott gyékénnyel, majd meghintette
kassziával, ecettel és rózsavízzel. A fali konzolokba fahamu-
ból, birkafaggyúból és vízből saját kezűleg készített gyertyákat
rakott, mindegyiket alaposan megszórta az övéből vett fenyő-
tömjén darabkáival. Minden látogatónak át kellett mennie
ezen a füstös folyosón, a lábukat pedig meg kellett törölniük a
gyógynövényekkel teli gyékényben. Feyra szigorúan meg-
hagyta, hogy amikor a külső ajtót kinyitják, zárják be a belsőt,
és fordítva.
Palladio, ha észre is vette a változásokat, nem szólt semmit.
Amíg nem akadályozták a munkáját, addig nem bánta, mi tör-
ténik körülötte.
Zavartalanul alkothatott egészen addig, míg egy éjszaka
úgy tűnt, végül mégis eljött érte a pestis.
 25 . FEJEZET

Az ÉJSZAKA KELLŐS KÖZEPÉN ERŐTELJES kopogás ébresztette fel

Feyrát valami megnevezhetetlen rémálomból. Homályos te-
kintettel nyitott ajtót, Zabatini állt előtte hálóingben, hunyor-
gott a gyertyája fényétől.
– Jöjj és lásd! – mondta.
Feyra összerezzent a szófordulat hallatán, nem tudta hirte-
lenjében hová tenni, ám kérdés nélkül elindult, követte a rajzo-
lót a gyertyafényes lépcsősor szabálytalan árnyai között.
– Gazdámon kitört a láz, a húsából naspolya nagyságú du-
dor nőtt ki – suttogta Zabato fojtottan menet közben.
Feyra megbotlott, elkábította a rossz előérzet. Erőt vett ma-
gán. – Az ujjbegye… fekete?
A kócos, ősz koponya jobbról balra ingott Feyra előtt, vala-
mivel lentebb.
– Nem tudom.
A gazdájuk hálója a szobalány padlástéri zugánál két szint-
tel lejjebb kapott helyet a hatalmas, négypóznás ággyal; Feyra
mindennap megrakta a tüzet, és kitisztította a kályhát oda-
bent. Félrehúzta az ágy nehéz, kámforral átitatott függönyeit.
Ott feküdt Palladio hálósapkában és ingben, összegörnyedve,
lázasan, a szakálla meg a haja átnedvesedett az izzadságtól.
Feyra azonban felbátorodott. Az építész bőre felhevült, kipiro-
sodott, nem emlékeztette a pestisben szenvedők sötét vagy
sárgás ábrázatára; kezébe vette a beteg rózsaszínes ujjait, és
miután megnyomta a kérges ujjhegyeket, az elfehéredett foltba
a szívveréssel visszaáramlott a vér. Utasította Zabatót, hogy ne
mozgassa a gyertyát, majd megvizsgálta a hónalját. A kar alat-
ti területet átnedvesítette az izzadság, de teljesen épnek tűnt.
Illemre nem is gondolva már készült felemelni a férfi ingét,
hogy megvizsgálja a lágyékot, mikor meglátta a duzzanatot,
melyet Zabato említett. Palladio bal térde mellett nőtt ki, olyan
sárgának és keménynek látszott, mint a birsalma. Nagy kő
esett le Feyra szívéről. Ez nem pestis. A megkönnyebbülése
azonban hamar szertefoszlott, mivel a gazdája már nem volt
fiatal, most pedig súlyos láz tartotta markában.
Corona Cucina némi grappát103 hozott a gazdájának, a tálcát
csattanva tette le az ágy mellé, olyan gyorsan hányta a keresz-
teket, hogy a keze mozgása összefolyt a mellkasa előtt.
– Pestis? Itt a vég? – kesergett.
– Nem – felelte Feyra kurtán, majd visszaadta neki a tör-
kölypárlatot. – Vidd el, ennek nem veszi hasznát. Forrald bu-
gyogásig, aztán hozd vissza! – Úgy vélte, tudja, mi okozza a
duzzanatot. Palladio köszvénytől szenvedett. Már az első alka-
lommal felismerte a kórt, mikor meglátta a Giudecca romjain
sántikálni az apja halála napján. A térd duzzanatát az ízület-
ben felgyülemlett folyadék okozta, mely azonban fertőzött, így
fel kell vágnia. Sóhajtva csatolta le gyógyszeres övét, kivette
belőle a szükséges eszközöket. Ha az ő gondjaira bízták volna
ezt az embert, kikezelte volna a köszvényét, nem jutott volna
el idáig.
Átforrósította az ezüstszikét a gyertya kék lángjánál, majd
félretette hűlni. Aztán a sebgyógyításhoz vett a becses
orvositisztesfű-készletéből meg a citrombalzsamból. Letépett

103
Olasz törkölypárlat.
egy darabot a gazdája ágyneműjéből, meghintette mésszel.
Minden készen állt.
Fájdalmasan ismerős mozdulattal felvágta a köszvény duz-
zanatát, nézte, amint kifolyik belőle a zöldes váladék. Kicsit
várt, majd egyszer letörölte Corona Cucina gőzölgő
grappájával. Aztán megfogta a tűt, a cérnát áthúzta a szeszen,
hogy benedvesítse.
– Nagy ég! – a szakácsnő közelről nézte. – Ugye nem fogod
összevarrni a gazdánkat, mint egy párnát?
– Fogd le a lábát – felelte Feyra válasz helyett –, és ha feléb-
red, gurítsd le a maradék grappát a torkán!
Az ottomán világban tilos alkoholt inni, a kórházakban
gyógyszerként azonban használhatták. A Topkapi-palotában a
harmadik udvar császári apródjai olykor betegnek tettették
magukat, hogy beengedjék őket a kórházba, és ihassanak egy
kis bort. Feyra komoran elmosolyodott az emléken, miközben
a lángban felforrósította a tűt, ezúttal azonban nem hűtötte le,
mivel így kiégetheti a húst, aztán szépen, öltésről öltésre ösz-
szevarrta a sebet. Hadzsi Musza tanítása szerint minden öltés
mögött hurkot kötött a borral áztatott cérnára, ezzel rögzítve a
varratot. Mikor a fonalat elkötötte és elvágta, a gyógyszeres
övéből bőrkapszulát vett elő, némi üvegport szórt a sebre, arra
orvosi tisztifűt fektetett, a lábát átkötötte a meszes lepedővel.
Palladio láthatóan semmit nem érzett az egészből.
– Éjszakára itt maradok – mondta Feyra Zabatónak, mire az
öregember bólintott, és kitessékelte a hangosan tiltakozó
Corona Cucinát a szobából.
A reggeli szürkület is eljött, mire Feyra feje az ágy lábtáma-
szához verődött, végre elszenderült, csak a matutinum ha-
rangja ébresztette fel. A betege nyugodtan aludt, a bőre hű-
vösnek érződött, egyenletesen lélegzett, az arca lázrózsái he-
lyén egészséges pír virult.
Feyra megkönnyebbülve osont a földszintre, ám Corona
Cucina azonnal felzavarta a padlásra: a házban egyedül ő tud-
ta, hogy töltötte Feyra az éjszakát.

FEYRA HANGZAVARRA ÉBREDT.

A nap magasan ragyogott az égen, dél felé járhatott az idő.
A lépcső falához simult, felismerte a Madárember dölyfös, pat-
togó hangját.
Leosont két emeletet, a gazdája emeleti lakószobájának ajta-
ja előtt fülelt. Már rájött, hogy a hozzá hasonló szolgák látha-
tatlanok a társaság számára, így a kilincsre fektette a kezét, és
belépett a szobába.
Csakugyan az orvos volt az. Mikor Feyra belépett, a Madár-
ember szét se nézett, úgy hajolt Palladio fölé, mint a dögevő,
aki tetemre számított, ám csalódottan látja, hogy áldozata még
életben van. Feyra megállt a közelében, teljesen fölöslegesen
megigazgatta kissé Palladio ágyneműjét, közben pedig figyelt.
– Ki volt az? Másik orvost tart? Valnettit?
Annibale őrjöngött, a dühe megfosztotta éleslátásától.
Valnetti nem lehetett. Csak egyszer látott ilyen varratot, ahol
minden öltés után hurkot kötöttek: amikor egy perzsa doktor
látogatott el Padovába. Olyan közel férkőzött a sebhez, ahogy
a maszkja csak engedte. A grappa kesernyés illatát még a cső-
rön keresztül is érezte: az orvos fertőtlenítette a cérnát, tisztifű-
borogatást készített, és olyan szépen varrta össze az építészt,
akár a buranói csipkeverők. A sebet mintha még ki is égették
volna. Valnetti tehát nem lehetett, hisz ő legfeljebb hentesnek
lenne jó.
 – Ha másik orvost fogadott, nem tudok gondoskodni a biz-
tonságáról.
És ha Palladiót másik orvos látja el, mi lesz a camerlengóval
kötött egyezségével? Ha Annibale nem gondoskodik az épí-
tészről, vissza kell vajon adnia a szigetet? Már belépésekor
észrevette a kis előszobában a tömjénfüstöt, a lába alatt a tisztí-
tó füveket, meg a zsírral és hamuval lezárt ablakokat – ponto-
san ezeket az intézkedéseket kellett volna neki meghoznia. A
bűntudat még jobban feltüzelte a haragját.
– Nem fogadtam fel másik orvost – felelte Palladio békítően,
a tekintete azonban a doktor mögé, az ágylábnál álló szolgáló-
ra vándorolt.
Annibale szembepördült Feyrával, észrevette a sokatmondó
pírt a lány orcáján. Odarohant hozzá, csőrét a szolgáló arcába
nyomta.
– Ki tanított meg így sebet összevarrni? – A madárarcot
féloldalra biccentette, miközben Feyra vonásait tanulmányoz-
ta. – Honnan jöttél?
A szobalány hátrálni kezdett.
– Várj! Várj!
Nem várt. Megfordult és elszaladt.
 26. FEJEZET

PALLADIO EGYRE KEVESEBBET tartózkodott otthon. Munkába

állította a kőműveseit meg egy csapat építőmunkást, a temp-
loma gyorsan emelkedett.
Feyrával mostanra szerepet cseréltek. Palladio írta le a
templomot a lánynak, elbeszélte, hogyan fektették le az alapo-
kat, alapozták meg a pilléreket, rakták fel a támfalat. Meghívta
a lányt is, hogy nézze meg, hogyan nő ki a földből a fal, ő
azonban nem tudta volna elviselni, hogy felkeresse azt a he-
lyet, ahol apja sírja fog állni. Még jobban elborzasztotta, hogy
Palladio elbeszélése szerint az építőmunkásoknak sok gondot
okoznak a tömegesen odalátogató zarándokok, akik a vödre-
ikkel, kannáikkal, mindenféle edényeikkel vizet akartak merni
a kútból, mivel csodás gyógyító erőt tulajdonítottak neki. A
legenda Szent Sebestyén történetéből nőtt ki, amit a dózse me-
sélt, Palladio pedig kénytelen volt őröket állíttatni a helyszín-
re, hogy véget vessen ennek a badarságnak.
Feyra elértette a hangsúlyt, szúrósan nézett az építészre.
– Akkor mihez kezd a kúttal? – kérdezte.
– Befalaztatom – felelte Palladio kurtán.
Feyra apja csontjaira gondolt, melyeket keresztény templom
szívébe falaznak be az örökkévalóságig. Megkeményítette a
szívét, és csak annyit kérdezett:
– Nem hisz a csodákban?
Palladio futólag elgondolkodott.
– Nem.
Feyra az anyjára gondolt, majd az apjára.
– Én sem.
A KÚTRA VONATKOZÓ HÍREK mélyen elkeserítették Feyrát. Ami-
kor Giudeccáról menekült, a vészhelyzet miatti kétségbeesés-
ében elnyomta az apja halála miatti gyászt, most azonban
olyan erővel törtek rá az érzelmek, mint az acqua alta,104 kis
híján ledöntötték a lábáról. Timurhan elvesztését tényleges
fizikai fájdalomként élte meg, mely valamivel a szíve alatt je-
lentkezett. Növekvő nyomorúságába aggodalom is vegyült.
Ahogy ugyanis teltek a napok, és közelgett a Madárember kö-
vetkező látogatása, egyre jobban tartott az orvos bosszújától.
Mivel Palladio és Zabato is az építkezésen tartózkodtak, a fé-
lelme erősödött. Ráadásul a Madárember láthatóan egy követ
fújt a dózséval.
Palladio kedvetlenül maradt otthon péntekenként, hogy az
orvost fogadja, alig várta, hogy az építkezésre mehessen. A
következő péntekre virradólag Feyra leosont a lépcsőn, szeme
olyan üvegesnek tetszett, akár a makréláé, melyet Corona
Cucina készített a konyhában reggelire. Elgyengülten zihált. A
péntek, amikor minden étkezésre halat ettek, általában meg-
nyugvást jelentett a pogány húsételek aromái után, amin a ve-
lenceiek dőzsölnek. Ma azonban felkavarta a gyomrát a tenger
szaga. Délben meghúzta magát az előszobában, remélve, hogy
valaki más kinyitja az ajtót az orvosnak, amikor pedig meghal-
lotta a gyors kopogást, aztán a felbolydulást a bejárat mögött,
mely a Madárember megérkezését jelezte, elbújt. Kis híján ösz-
szecsuklott izgalmában, próbált egyenletesen lélegezni, a szíve
azonban a torkában dobogott, ahogy az előszoba árnyai mögül
kikukucskált az ajtóban álló társaságra.

104
Magas víz (olasz). Dagály idején a megemelkedett vízszint betör Velence
alacsonyabban fekvő tereire, ezt nevezik a helyiek acqua altának.
 Nem a Madárember volt.
Rövidre nyírt, világos hajú idegen állt az ajtóban a kíséreté-
vel, a félkör alakban felsorakozott őrökkel, akik éppen olyan
félvértet viseltek, amilyet a dózse palotája előtt is látott. Az
idegen háttal állt neki, még a kíséreténél is ijesztőbbnek tet-
szett a jelvény a hátán, a szárnyas oroszlán, mely eltátott száj-
jal bámult Feyrára. Amikor a férfi megfordult, a szája mosoly-
gott, jégkék szemei azonban nem; majdnem olyan félelmetes
látványt nyújtott, mint az oroszlán.
– Jó dama – mondta Corona Cucinának, aki kinyitotta az aj-
tót –, lenne olyan kedves, és egybe gyűjtené a ház népét a gaz-
dája szobájába?
Nem kérdés volt, hanem parancs.

FEYRA NAGYON MEGKÖNNYEBBÜLT, hogy nincs egyedül.

Coronával együtt bezsúfolódtak a stúdiolóba, a háztartás többi
tagja mögött, a konyhalányoktól a szemetesen át a kifutófiúig
mindenki megjelent.
Gazdája a szokásos tölgyfa székében ült, a szakállát simo-
gatta, Zabato mögötte matatott. Palladio teljesen nyugodtnak
látszott, pedig Feyra tudta, hogy ég a türelmetlenségtől. Sokat
elárult az őket idehívató férfi hatalmáról, hogy Palladio fogad-
ta ebben az időpontban, mikor teljes hévvel zajlottak a munká-
latok. Feyra lassan ráébredt, hogy ebben a városban mindenki
fejet hajt az oroszlán előtt.
Feyra megbújt Corona terjedelmes alakja mögött, már nem
tartott attól, hogy ennek a gyülekezőnek bármi köze lehetne az
ő személyéhez. Az idegen megvárta, míg bezáródik az ajtó,
mielőtt megszólalt volna.
 – Gondolom, legtöbben már tudják, hogy én vagyok a
camerlengo, a dózse kamarása? – Senki nem felelt, nem is kel-
lett. – Arról tájékoztattak – folytatta mély, dallamos hangján –,
hogy önök között szökevény van.
Feyra szíve nagyot dobbant.
– Nemrégen egy hitetlen törököt láttak errefelé menekülni.
A keresés nem hozta meg a gyümölcsét, ám az utóbbi napok-
ban bejelentést kaptunk az oroszlán száján keresztül ismeret-
len személyektől, melyben tájékoztattak az itt rejtőzködő török
személyazonosságáról.
Mintha Feyra zakatoló szívének dübörgésére felelt volna, a
kinti ajtón kopogás hallatszott. Körbepillantott a teremben. Az
egész háztartás jelen volt. Az idegen bizonyára az ajtó elé állít-
tatta az egyik emberét. Feyra csapdába esett.
– Nem szeretném próbára tenni a türelmüket azzal, hogy
mindnyájukat kérdőre vonom – jelentette ki a camerlengo szelí-
den. – A férfiak mind a kandallóhoz léphetnek.
Feyra körül megritkult a tömeg, ahogy a ház férfinépe mind
a szoba bal oldalára vonult.
– Most pedig minden szobalány, aki az elmúlt hónapban
lépett a ház szolgálatába, a helyén maradhat. A többiek men-
jenek a kandallóhoz!
Feyra lába földbe gyökerezett, képtelen volt megmozdulni,
miközben a többiek szétszéledtek körüle. A háziak szeme
mind rátapadt, ám ő csak az idegen átható kék pillantását
érezte magán. Látta, hogy végigméri borostyánszín szemeit,
bőrét, a sapkája alól kibukkanó vörösesbarna fürtöket.
– Nincs mitől tartania – mondta kedvesen, stílusa azonban
meghazudtolta szavait. – Csak mondja meg a nevét, és hogy
honnan jött!
 Feyra megdermedt. A házban töltött idő után egészen tűr-
hetően ejtette a velencei nyelvjárást, ám az anyanyelvi beszélőt
nem téveszthette volna meg, ráadásul még mindig csak a gaz-
dája és Zabato előtt beszélt, no meg Corona Cucinához néhány
szót. Elkeseredetten nézett a két öregre, akik menedéket nyúj-
tottak neki; egyikük ismerte a történetét, a másik nem, a szár-
mazásáról viszont mindketten tudtak. Palladiónak a szeme
sem rebbent, csak a tekintetével intette óvatosságra, Zabato
viszont rángatózott, a kezeit tördelte.
A camerlengo közelebb lépett. Érezte a szagos müge édes il-
latát, ami a férfiból áradt.
– Ugyan – mondta. – Nem akar beszélni?
Zabato megbotlott, előrebukott, aztán kihúzta magát.
– Ő az unokahúgom! – sípolta magas, rémült hangján. –
Nemrég csatlakozott a házhoz, mert a szobalány elhagyott
minket, amikor betört a pestis.
A camerlengo egy pillanatra sem vette le világos tekintetét
Feyra arcáról. Mintha észre sem vette volna Zabatót, pedig
minden szavát tisztán hallotta.
– Igaz ez?
Feyra már szóra nyitotta a száját, kis híján elárulta magát,
mikor fájdalmas lökést érzett a hátában: nekicsapódott az ajtó,
megérkezett a Madárember.
Majdnem olyan erővel lépett a szobába, mint a camerlengo.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte parancsolóan, stílusát kiemel-
te a rettegett csőrös maszk.
– Csak egy kihallgatás, Cason. Nyugodjon meg!
– Nyugodjak meg? – A Madárember a fekete köpenyében
matatott, elővett egy kerek jelvényt, megcsillant rajta a nap-
fény, mikor magasra emelte. Valamiféle sárga fémkorongnak
tűnt. – Mi ez?
A camerlengo elmosolyodott.
– Ugyan, Cason, hisz nagyon jól tudja. A dózse pecsétje. Tő-
lem kapta.
A csőr nagyot bólintott.
– És miért adta?
A camerlengo nem felelt.
A Madárember megválaszolta a saját kérdését.
– Hogy megvédhessem ezt az ember a pestistől. – Palladióra
mutatott fekete kesztyűs ujjával. – Eljött a szigetemre, így volt?
Azt kérte, hogy magának a dózsénak a kívánságára látogas-
sam meg mindennap ezt az építészt, és tartsam távol a pestist
az ajtajától?
A camerlengo biccentett.
– De hogyan végezhetném a munkámat, mikor a fél várost
betereli a studiolójába, Isten tudja, mit hoztak a leheletükben
meg a ruhájukon? A dózse rám hagyta az építész kezelését.
Úgy döntöttem, hogy elszigetelem őt. Ezért most meg kell
kérnem, hogy távozzanak. – A vörös szemlencse körbenézett.
– Most!
– De…
A Madárember magasra emelte a pecsétet. A camerlengo szó-
lásra nyitotta a száját, ám végül csak intett szőke fejével, mire a
leoni őrök kiözönlöttek a szobából. A ház népe követte őket,
kifelé menet megbámulták Feyrát, tekintetükből sütött a kí-
váncsiság.
A camerlengo egy pillanatra megállt, mintha akarna még
mondani valamit; aztán elhagyta a szobát. Nem nézett újra a
Madáremberre, a tekintetével kikereste Feyrát az árnyékban,
és vetett rá egy utolsó kék pillantást.

– TUDJA.
– Hát persze, hogy tudja – felelte a Madárember az építész-
nek megvetően. – Mindent tud.
Zabato remegve lépkedett, a keze úgy repkedett, mintha a
szárnya lenne.
– Nem tudná rávenni, hogy hagyja abba? – kérdezte a Ma-
dárember Palladiót, mintha Zabato nem is hallaná.
– Ugyan, hagyja már! – felelte Palladio. – Lehet, hogy a dó-
zse jámbor, nyájas ember, a kopója viszont nem az. Nem cso-
da, hogy tartanak tőle. Vissza fog jönni.
Feyra remegve, erőtlenül dőlt a falnak, próbálta megérteni a
történteket. Feltette volna a szultán tőrét egy tyúktojás ellené-
ben, hogy az orvos jelentette fel, erre éppen ő védte meg.
– Most el kell rejtenünk Feyrát – szólalt meg Zabato
Zabatini.
Palladio, még mindig székében ülve, elképedt.
– Ki az a Feyra?
Zabato az árnyék felé mutatott.
– Ő. A szobalány, akit Cecilia Zabatini néven ismertél.
Palladio megszégyenülten nézett rá. Feyra látta a pillantá-
sából, hogy az öregember törődik vele, tudja, mennyit köszön-
het neki, és szégyelli, hogy sosem vette a fáradságot, hogy job-
ban megismerje.
– Persze, hogy elrejtjük – felelte.
– De hová? – Zabato foga vacogott a félelemtől. – Ebben a
házban rengeteg kis zug van, de a camerlengo egy szempillan-
tás alatt megtalálná. És vannak itt páran, akik nem rejtegetnék,
tudván, hogy török. Még Corona Cucina sem, hisz tudod, a
férjét megölték Lepantónál.
Feyra nagyot nyelt. Még Corona Cucina sem, a barátja és
védelmezője?
– Talán eljuttathatnám Vicenzába. – Ismét Palladio szólalt
meg.
– Nem – ellenkezett Zabato. – Hisz kapcsolatba hozták ve-
led. Ha a házadban találják meg, az ott élő családtagjaid ve-
szélybe kerülhetnének.
A Madárember egy ideig együtt hallgatott a többiekkel.
Nem vett részt a vitában, semmi köze nem volt hozzá.
– Nos, nekem mennem kell a szigetemre.
A két idősebb férfi egyszerre fordította a fejét az álarcos felé.
A Madárember egy lépést hátrált, széttárta kesztyűs kezét.
– Én nem vihetem magammal. Nekem működtetnem kell a
kórházamat.
– A kórházat a pestisszigeten, ahová senki nem mer belépni!
– Mihez kezdenék egy szobalánnyal?
– Képzett orvos. Ön is elismerte.
A Madárember nem engedett.
– Határozottan visszautasítom! Mennem kell! Egy hét múl-
va találkozunk.
Palladio felkelt.
– Egy hét múlva? – kérdezte lassan, minden szótagot külön
hangsúlyozva. Egyenesen a Madáremberhez lépett, az orra
majdnem az álarc csőréhez ért. – Az imént, a camerlengo jelen-
létében – észrevételezte Palladio nyugodtan – azt állította,
mindennap meglátogatott. De ez nem igaz. Hetente egyszer jött
el.
Kényelmetlen csend támadt.
 – Vajon ő örülne ennek a hírnek? – mélázott fennhangon
Palladio. – Vajon milyen büntetést szabna ki érte?
Az orvos a lélegzetét is visszafojtotta.
– Azonban – folytatta Palladio – ha elviszi Feyrát – nagy
gonddal ejtette ki a lány nevét –, akkor azt se bánom, ha csak
minden újholdkor jön el, négyhetente egyszer, tőlem a dózse
nem tud meg semmit.
A Madárember hirtelen megmoccant, felkapta a botját.
– Rendben – vakkantott. – De azonnal indulunk!
– A házat figyelik – intette őket Palladio.
– Menjünk a vízre nyíló kapuhoz – javasolta Zabato. – Kere-
sek felzével ellátott gondolát, amilyet a gazdám szokott hasz-
nálni. – Feyrához fordult. – Hozz le a szobádból mindent, amit
vinni akarsz!
Feyra felszaladt a padlásra, agya pörgött, mint a motolla. De
nem volt mit tennie – mennie kellett. Nem kellett sok mindent
elcsomagolnia: a ruhája rajta volt, a gyűrűje a nyakában lógott,
csak az érmét dugta a keblébe, meg az ágya alól húzta elő a
sárga papucsot, melynek orrában ott csörögtek az eddig meg-
keresett soldók. Egy szempillantás alatt lent termett.
Néma csendben, amit csak a fáklya sziszegése tört meg,
Zabato Zabatini után levonult Palladio, a Madárember és
Feyra a sötét csigalépcsőn. Feyra még sosem járt erre, mivel
még sohasem hagyta el csónakkal a házat.
Nyirkos emelvényen állt. A kőkikötőn túl nedves dokk hú-
zódott, négyszög alakú zöldes, tiszta csatornavíz, az elmúlt
századokban ide kötötték ki a család gondoláit, bárkáit.
Zabato a csigával és fogantyúval kinyitotta a dokkhoz veze-
tő ajtót, s némán nézték az éjsötét sátorral fedett, tintafekete
gondola közeledését, a fénylő csatornát újra meg újra átszelő
gondolák és traghettók mindennapos munkáját végezte. A
kormányrúdnál álló köpcös férfi felemelte a kezét, és odaeve-
zett, hogy felvegye az utasokat. Elsőként az orvos lépett be,
szétnézett a vízen kémek után kutatva, csőre ívesen jobbra-
balra kanyarodott.
Zabato halványan Feyrára mosolygott, szokás szerint rán-
gatózva, a lány látta, hogy sajnálja a távozását. Palladio félre-
húzta, és gyengéden kézen fogta.
– Remélem, újra látlak, és egyszer meglátod a templomomat
is, mert éppannyira a te alkotásod, amennyire az enyém. –
Amikor besegítette a gondolába, a tekintete elhomályosodott.
A függöny összezárult, Feyra egyedül maradt a feketeség-
ben, csak a Madárember csontszín csőre hajolt felé ragyogva a
sötétben.
HARMADIK RÉSZ

Az oroszlán
 27. FEJEZET

ANNIBALE EGYETLEN SZÓT SEM SZÓLT a Fondamenta Nuovéig

tartó gondolaúton.
Némán segítette be Feyrát az egyik nagyobb evezős csónak-
ba a tengerparton, épp csak az útirányt vetette oda a csóna-
kosnak. Nem jutott szóhoz dühében, hogy már másodjára jár-
tak túl az eszén egy hét alatt. Nem volt hozzászokva ehhez az
érzéshez, és cseppet sem örült neki.
Azon töprengett, vajon mi a csudát kezdjen a lánnyal, ám
mire Lazzarettóhoz értek, valamelyest megnyugodott. Útitársa
nem cseverészett, illendően viselte magát, úgy ült ott a csónak
orrában, mint Maria di Legno, a fa Szűz Mária-szobor, mely
minden velencei templomban fellelhető.
Mióta utolsó nagynénje is meghalt, Annibale elszokott a női
társaságtól. Anyja alkalmankénti, kiszámíthatatlan vendég
volt az életében, s a fiú soha nem is beszélt róla. Az anyák
egyetlen rendeltetése nyilvánvalóan az anyai szerep betöltése,
ő azonban még ebben is kudarcot vallott. Csalárd távozása
után olyan gyalázatos életet élt, hogy a fia még a nevét sem
vette a szájára. A szigeten a badessa és a nővérek jelentették
számára az egyedüli női társaságot, ők azonban gyakorlatia-
sak, ájtatosak voltak, többségében öregek és mindannyian
rondák. Feyra megjelenését ezzel ellentétben kifejezetten
nyugtalanítónak találta.
Kisegítette a lányt a mólónál, majd előrerohant, csak a ha-
mulúggal teli ároknál várta be.
– Sétáljon át rajta, de óvatosan! – rendelkezett kurtán, tudta,
hogy nem kell magyarázkodnia.
 Восса őrséget állt a kapuslakásnál, mikor a doktor belépett.
Annibale még csak nem is lassított a léptein.
– Egy szót se! – sziszegte a fogai között, tudva, milyen tréfás
kedvű olykor a kapus. – A szobalányom, semmi több.
Egyenesen a zöld gyep közepére sietett, majd megállt, s
olyan gyorsan pördült hátra, hogy a csőre kis híján kiverte
Feyra fogait.
– Mi a neve?
– Feyra Adalet bint Timurhan Murád.
– Kitől tanulta a betegellátást?
– Hadzsi Muszától, a konstantinápolyi Topkapi-palota leg-
főbb orvosától.
– Az asszisztense volt?
– Orvos voltam – helyesbített Feyra komolyan.
Annibale álmélkodva hallgatott el, mivel a bábákat és javas-
asszonyokat leszámítva, akik megszabadították a nőket a nem
kívánt gyermekektől vagy férjektől, a fehérnépnek nem sok
dolga volt az orvostudománnyal.
– Hogy került Palladio házába?
A lány elgondolkodott a válaszon.
– Hajón – felelte óvatosan. – Apám tengerészkapitány volt,
és… elkapta a pestist. – Jól beszélte a velencei nyelvet, vaskos,
de nem kellemetlen akcentussal. – Amikor megérkeztünk Ve-
lencébe, ápoltam, de meghalt. Munkát kértem az építész házá-
nál, ő pedig befogadott.
Annibale semmiféle együttérzést nem mutatott, egyből az
orvosilag lényeges részletre tért.
– És nem fertőződött meg?
– A pestis majdnem elvitt a hajón, de a bubók kipukkadtak,
és túléltem.
 – Vagyis elkapta a pestist, de felépült.
– Igen.
– Az apja viszont nem.
Feyra olyan hosszan hallgatott, hogy Annibale úgy érezte,
mondania kell valamit.
– Megmutatom a szigetet – közölte mereven. – Még zajlanak
a munkálatok, de egészen hatékonyan működik. – Nem tudta
biztosan, miért érzi kötelességének, hogy mentegesse a mun-
káját a nő előtt. Futtában a sziget közepén álló hatalmas, fedett
épületre mutatott.
– Ott a kórházam, Tezonnak hívják. – Egy árnyalatnyi büsz-
keség hallatszott a hangjából, majd rátért uradalma többi ré-
szére. Nem is értette, miért személyesen vezeti végig Feyrát a
szigeten, miért áldozza rá becses idejét, amikor egyből átad-
hatta volna a badessának, ahogy egyébként tervezte. Ugyan-
csak homályos okokból fogta sietősre a lépteit a temető mel-
lett. Nyilván büszkeségből, gondolta, ugyanis mostanság több
haláleset történt, épp elég ahhoz, hogy álmatlan éjszakákat
okozzon neki a módszerei miatti aggodalom. – Ezek itt a me-
nedékházak, ahol a betegek családjai laknak. – Oldalvást a
lányra pillantott, ő azonban meg sem szólalt, a házakat tanul-
mányozta fürkésző tekintettel, rámosolygott a lépcsőn játszó
gyerekekre. A mosolyától Annibale hirtelen elfelejtette a mon-
dandóját.
Feyra a doktor előtt haladt.
– És ez?
Annibale vállat vont, és a botanikai kert felé fordult, elége-
dettséggel töltötték el a mértani pontosságú sorok, a kertész-
kedésben elmerülő apácák, végül megállt a kútnál. Elmagya-
rázta az esőgyűjtő ciszternákat, az ásványi sók és homok alkot-
ta hétrétegű szűrőrendszert, melynek köszönhetően a velencei
víz a világ legtisztább városi vize lett. Észrevette azonban,
hogy a lány érdeklődve figyeli a kőoroszlánt a csukott könyv-
vel a kezében.
– Ezek az apácák pedig, a fekete ruhás nők, a Miracoli-rend
nővérei.
– Támaszt nyújtanak a betegeknek?
– Nem. Csak én lépek be a Tezonba. Ők a családokat támo-
gatják, meg nekem segítenek a sziget működtetésében. Ők
gondoskodnak a parkról, feltöltik a pisztrángos tavat és az
angolnás zsilipet, kimossák a ruhákat. Kieveznek a szárazföld-
re ellátmányért, csirkét, kecskéket nevelnek, ápolják a kertet. A
badessa gondjaira fogom bízni. A nővéreknél ellakhat, majd
segít nekik a mindennapos teendőikben. – Feyrára nézett az
álarca alól, látta a szabadon hagyott nyakát. Neki mit sem
számított, hogy a lány török származású, azt viszont tudta,
hogy a nők abban a kultúrában fátylat hordanak, így eltöpren-
gett, milyen érzés lehet számára ilyen fedetlenül közlekedni.
Könnyebbség volna, ha eltakarná az arcát; nemcsak Feyrának,
de neki is. – Ha tetszik, elkendőzheti az arcát – vetette oda kur-
tán.
Feyra a semmitmondó vörös szemlencsékbe nézett, próbálta
kitalálni, mi rejtőzhet mögöttük.
Törökországban nagyra becsülték a feraszetet, a fiziognómia
elméletét. Az emberi testet a lélek ruhájának tartották, amiből
pedig egyenesen következik, hogy a testi vonások tanulmá-
nyozásával ki lehet következtetni valaki jellemét, temperamen-
tumát. A Madárember azonban, ennek a helynek a megterem-
tője, tetőtől talpig elfedte magát, jobban elrejtőzött a ruhái
alatt, mint régen Feyra, és az arcát is borzalmas álarc takarta.
Csak a beszéde és a tettei alapján tudta megítélni, és a Madár-
ember menedéket kínált neki, nemcsak búvóhelyet, hanem
valamiféle mélyebb értelemben is. Itt, úgy tűnt, eltakarhatja az
arcát. Most először viselkedett vele kedvesen az orvos.
Feyra a legközelebbi apácára nézett, aki épp a gyógyfüvek
fölé hajolva ásott szorgalmasan. Az arca elé ásás közben egy-
szerű fagyöngyökből álló lánc hullott, a végében lógó apró
ónkereszt megcsillant a napfényben. Pontos mása volt annak,
amit Corona Cucina adott neki, és amit még mindig a fűzőjén
hordott: az aprócska próféta a kereszten. Kihúzta a kis brosst a
csipkesáljából, majd beledobta a kútba. A csipkét a feje köré
kötötte, majd az orvoshoz fordult.
– Nem nekik fogok segíteni – mondta, majd a Tezonra mu-
tatott. – Hanem önnek.

A MADÁREMBER EGY RÖPKE ÓRA leforgása alatt rájött, mekkora

kincset kapott Feyra személyében. Mire a harangok negyed-
szer is megkondultak, magához hívatta.
– Nagyszerű – mondta. – Mostantól az ápolónőm lesz.
Feyra nem felelt. A háremben betöltött szerepéhez képest
lefokozták, a szobalány munkájához képest viszont előléptet-
ték.
– Mennyit fizetett az építész?
– Heti egy soldót.
– Akkor én is annyit fizetek.

HA FEYRA AZT HITTE, HOGY előléptették, hát tévedett.

Sokkal fárasztóbb feladatokat kellett itt ellátnia, mint
Palladio házában. Első napját a betegek szennyes matracának
kicserélésével töltötte, megetette, megitatta őket, borogatást
készített a rengeteg varratra, amit a betegeken talált. A Tezon
szervezettségének néhány részlete nagy hatást gyakorolt rá,
mintakórháznak azonban legkevésbé sem lehetett volna ne-
vezni. Igaz, hogy a Madárember csodálatra méltóan elkülöní-
tette a betegeket, a hatalmas ajtók előtti füstkamra fertőtlení-
tette a doktort a be- és kilépésnél, a betegeket pedig elfogadha-
tó kényelemben tartotta az ágyakon. A gyógyszeres szekrényt
szépen feltöltötték, a füvészkertben minden megtermett. A
kapus a kapuk előtt hagyta az élelmet és a vizet. A betegek
azonban olyan közel feküdtek egymáshoz, mint heringek a
ládában, ráadásul az elméjükkel láthatóan senki nem foglalko-
zott.
Mint az a velük folytatott beszélgetésből kiderült, néhányan
még azt sem tudták, hogy a családjuk a közelükben él. Amint
Feyra megismerkedett a környezetével, elhatározta, hogy me-
net közben változtatásokat vezet be. Ez a hely sem volt rosz-
szabb, mint más, itt is megkeresheti a maga kis soldóit a sárga
papucsba. Mire a pestis elmúlik, és újra megindulnak a hajók,
lesz annyi pénze, hogy hazavitesse magát Törökországba.
Az első napján, miközben a betegek mellett ücsörgött a
Tezonban, végignézett a vasoxiddal felfirkált ottomán felirat-
okon. Pusztán rakományjegyzék volt, selyemre vagy fűszerek-
re, gyapjúra, rézre utaló szavak, számára azonban a költők
legmagasztosabb soraival értek fel. A járművek elvétve felfir-
kantott jelvényei, melyeket kislánykora óta gyakran látott apja
hajóin vagy napirendjében, szintén olyan gyönyörűnek tűntek
számára, mint a tugra, a szultánok arannyal díszített aláírása.
A Tezon falára, találóan a keleti oldalra, még egy ottomán
típusú hajót is ügyesen felrajzolt valaki, éppolyat, amilyennel
az apja hajózott ki a régi időkben. Eszébe jutott, mikor a Sze-
ráj-csúcson állt nyolcévesen, nézte, ahogy beúszik a tengerszo-
roson a hullámok hátán. Olyan erővel tört rá a honvágy, mint-
ha gyomorszájon vágták volna, s örült, hogy a sárga papucs-
ban gyűlnek a soldók; hamarosan hazajuttatják.
A nap végére Feyra a sziget minden zugát megismerte. Még
a kút mögötti vadonban meghúzódó kis temető sem volt tiltott
zóna a számára. Az eseménytelenebb órákban sírt ásott a nő-
vérekkel barátságos hangulatban, az elhunytak iránti tisztelet-
teljes némaságban, ajkuk egymás mellett formálta saját hitük
imáinak szavait. A betegek számára vizet is húzott a kútból,
melybe a keresztet dobta, elámult a tisztaságán. A kőoroszlán-
ra nézett, mely némán viszonozta a pillantását, de érdekes
módon ezen a szigeten nem tartott tőle. A fenevad szája épp-
úgy zárva volt, mint a könyve. Feyra csak a tátott szájától ret-
tegett, amelybe gyilkos leveleket dobhatnak.
El sem tudta képzelni, ki jelenthette fel. Nem a Madárember
volt. Palladiót és Zabatót leszámítva senki nem ismerte a kilét-
ét az építész házában. Corona Cucina talán valahogy felismer-
te a gyógyszereiről és az akcentusáról? Túl valószerűtlennek
tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. És vajon mennyi idő alatt jut el a
városba a hír, hogy a szigeten tartózkodik? Ha a camerlengo és
az őrei elhatározták, hogy megkeresik, mikor jut vajon majd
eszükbe, hogy itt is megnézzék?
Feyra a nap hátralévő részében folytatta a munkáját, igye-
kezett minél kevesebb figyelmet vonni magára. A templom
volt az egyetlen hely, ahová a lábát sem tette be. A damaszku-
szi fa, melynek spórái megmérgezték az anyját, épp Szent Ber-
talanról, a templom szentjéről kapta a nevét, és ez legalább
annyira távol tartotta az épülettől, mint a vallási különbség.
 Nemcsak Feyra igyekezett azonban kerülni a templomot,
valaki más is távol akarta őt tartani onnan.

– NEM LAKHAT VELÜNK.

A badessa már várta Annibalét Feyra első napjának az esté-
jén. A doktor ellenségesen tolta előre a csőrét, kiengedte az
előcsarnok-öltöző füstjét a ruhái redőjéből.
– Miért? – kérdezte, pedig előre tudta a választ.
– Mert hitetlen.
Annibale felsóhajtott. Pedig olyan jó megoldásnak látszott!
Az apácák mind a vámházban laktak a templom mögött, az
épület hatalmas felső termében.
– De nem a templomban lakna. Arra nem is gondoltam.
– Nem számít. A vámház a templom épületeihez tartozik.
Nem lakhat velünk. – Megérintette Annibale karját. – A barátja
leszek. Megpróbálok jó szamaritánusként viselkedni, ahogy
Urunk tanította. Talán észrevette, hogy már kendőt is adtam a
fejére, szandált a lábára. De nem alhat a mi hálótermünkben,
és nem léphet be a templomba. Ha őt megkérdezné, valószínű-
leg egyetértene.

A NAP MÁR LEMENŐBEN VOLT, mikor Annibale megmutatta

Feyrának a templom melletti, de a támfalon kívüli kis kuny-
hót. Ez volt az a ház, amibe ágyúgolyó csapott, ami annyira
omladozott, hogy se a családok, se önmaga számára nem talál-
ta alkalmasnak. A szokásosnál is kurtábban beszélt róla, és
mielőtt magára hagyta volna a lányt, tudatta vele, hogy él itt
egy fogyatékos, néma fiú, aki majd előkészíti a helyet. Távo-
záskor a zöld gyepen Salvéért kiáltott, odaüvöltötte neki, hogy
hozzon anyagokat meg szerszámot, és javítsa meg a tetőt. Lát-
ta, hogy Feyra a kis romhalmaz ajtajából figyeli az utasítgatá-
sát. A lány ránézett, de nem szólt semmit.
Feyrát élénken emlékeztette ez a ház arra a kapuslakásra,
ahol elvesztette az apját. Az emeletről, a tetőn keresztül lát-
szott a kék ég egy szabálytalan darabkája, és Feyra tudta, hogy
elő kell készítenie az ágyát a földszinten, mielőtt besötétedik.
Lecibálta a matracot, ám a szalmazsák látványa a kő ajtófélfa
mellett még erősebben emlékeztette apja halálos ágyára. A tö-
rött eresz alatt még egy seregélyfészket is talált, gondosan fel-
emelte, elvitte a kökényesbe. Látta, hogy a Madárember őt né-
zi, amint átvág a gyepen kezében a fészekkel, de tüntetően
figyelmen kívül hagyta.
Mire visszaért, az ágyát valaki elrendezte a földszinti szo-
bában, közelebb vitte a tűzhelyhez, a takarókat szépen össze-
hajtotta. A kályhában tüzet rakott, a gallyak csinos kis gúlákba
rendezve álltak, a tetejük már füstölgött, úgy nézett ki, mint a
vulkán. Az üvegezetlen ablakot széles vászon takarta a szél
ellen, a kályhazugban pedig egy alaktalan, deformált testű kis
ember állt.
Feyra megpróbálta nem megbámulni. A fiú feje aránytala-
nul nagynak tűnt a testéhez képest, mint egy óriási csecsemőé.
A végtagjai eltorzultak, ám láthatóan fürgén mozgott, mivel a
néhány perc leforgása alatt, míg ő az erdőt járta, ez a legény
többet intézett a házban, mint ő az elmúlt egy órában. A tekin-
tetéből Feyra félelmet és félénkséget olvasott ki, kezébe vette a
kicsi kezeket, egyenesen a fiú szemébe nézett.
– Köszönöm.
Feyra ezzel barátot szerzett magának a szigeten. A Tezon
nyugalmas időszakában visszatért a kis házba, barátságosan
elücsörgött Salvéval, míg a fiú az épületet javítgatta. A követ-
kező hetekben kedvesen beszélt vele, bár választ sosem kapott,
így igencsak meglepődött, mikor egyik nap Salve megszólalt.
– A doktor tudja, hogy tudsz beszélni?
– Nem.
Feyra egyből rájött, hogy a fiú nem szokta meg a beszédet,
az alsó állkapcsa túlságosan előrenyúlt, és a nyelve sem volt
teljesen egészséges.
– És az apád? – Feyra a kútnál találkozott a kapuőrrel, elég
barátságos alak volt, ám szóhoz sem hagyta jutni a lányt.
– Esélyt… sem… ad.
Habár Salve meglehetősen szűkös szókinccsel bírt, nem volt
olyan együgyű, mint amilyennek a doktor elkönyvelte magá-
ban. Feyra nem sajnálta a fáradságot, és a fiú egyre többet be-
szélt. Ugyanakkor az sem kerülte el a figyelmét, hogy az apja
társaságában ugyanolyan hallgatag maradt, a doktor elől pe-
dig egyszerűen elbújt.

A MADÁREMBERNEK LÁTHATÓAN nem maradt ideje a sziget tár-

sadalmára; a Salvéval szembeni viselkedése kitűnően példázta,
hogyan állt hozzá a menedékházakat elfoglaló kis közösség-
hez. Épp csak annyit javasolt nekik, hogy aki el tudja viselni a
dohányfüstöt, az vegye elő a pipáját, így nők és férfiak egy-
aránt személyes füstfelhőjükbe burkolózva közlekedtek. Ezen
túl azonban a doktor egyáltalán nem érintkezett a családokkal,
a sziget polgárai csak akkor nyerték el a figyelmét, ha megbe-
tegedtek.
Az idő múlásával Feyra egyre kevésbé félt a Madárember-
től, a végén már annyira felbátorodott, hogy kérdőre vonta.
– Miért hozta ide a családokat?
 Feyra a férfi vállánál állt, a gyógyszeres szekrény mellett, a
Tezon hátsó fala előtt. Minden bevezetés nélkül tette fel ezt a
kérdést.
Annibalénak eszébe jutott a camerlengo, aki szintén erről ér-
deklődött.
– Mivel előfordulhat, hogy családtagjuk révén őket is meg-
fertőzte a kór. Tudja, amikor kivágja a daganatot…
Feyrát nem érdekelte a metafora.
– Kapnak hírt felőlük?
– Tessék?
– A családok – úgy beszélt az orvossal, mint az orvos a tör-
pével – kapnak-e hírt a szeretteikről?
– Nem, nyilván nem.
Feyra ránézett.
Annibale korábban azt hitte, megkönnyebbülés lesz számá-
ra, ha a lány eltakarja az arcát, azonban így is el kellett viselnie
azt, amire magában csak így utalt: „úgy néz”. A borostyán
szemek ilyenkor rámeredtek, nem egészen bírálóan, nem is
sajnálkozva, valahogy mégis a kettő keverékével, és mikor
Feyra „úgy nézett”, Annibalénak az a nyomasztó gondolata
támadt, hogy csalódást okozott neki. Úgy érezte, védekeznie
kell.
– Talán azt hiszi, van időm…
– Igen. És a Miracoli nővérek is azt hiszik.
Feyra egy hét alatt megtette a szükséges intézkedéseket.
Komoly érdeklődést mutatott a levél iránt, melyet Восса a
Madárembernek hozott a Consiglio della Sanitából. A tartalma,
miszerint minden új, a pestis ellen használt gyógyszert be kell
jegyezni az alkotóelemek felsorolásával, őt nem érintette. A
papírt azonban szemügyre vette a doktor válla fölött, aki kezd-
te kényelmetlenül érezni magát a lány közelségétől.
– Miért színeződött el? – mutatott rá Feyra. – És itt miért
olyan fehér?
Annibale megnézte, hová mutat. A levelet valamiféle hiva-
tali titkár írta apró betűkkel, éjfekete tintával, a papír úgy be-
barnult, hogy a színe a kendermagos tyúkéra emlékeztetett,
kivéve a lap átlójának vonalában, ahol megőrizte eredeti ala-
bástromfehérségét.
– Megfüstölték – felelte. – A pestis idején ez az általános
gyakorlat, hogy a dögvész ne terjedjen át egyik sestieréből a
másikba a postával. Nézze csak, kétszer pecsételték le – meg-
fordította a lapot –, egyszer a feladó pirossal, egyszer pedig az
Egészségügyi Tanács narancssárgával. – Megmutatta Feyrának
a két viaszkört.
– És a fehér foltok? – érdeklődött a lány kíváncsian.
– Itt fogták meg csíptetővel és lógatták a füstölőbe.
Egy hét leforgása alatt Feyra hasonló rendszert vezetett be a
szigeten: a családok leveleit megfüstölte, és személyesen adta
át a betegeknek. Annibale nézte, ahogy a betegek fölött állva
várja ki, míg azok elolvassák az üzeneteket, vagy a súlyosabb
eseteknek maga olvassa fel velencei nyelven a sajátos akcentu-
sában. A doktor elképedve látta, hogy mindenki mosolyog, a
haldoklók is, a fátyol felett ragyogó borostyánszín szempárból
ítélve még Feyra is.
Annibale rájött, hogy a lány az összes pácienst névről isme-
ri.
– Az egyes számúnak borogatásra van szüksége – vetette
oda egyszer elmenőben.
Feyra útját állta, és „úgy nézett” rá.
 – Melyikük az egyes?
– Aki a legvégében fekszik.
– A neve Stefano. Tommaso öccse.
– Tommaso?
Feyra megint úgy nézett.
– A tizenötös.
Annibale őszintén meglepődött.
– Talán kedves dolog lenne egymás mellé fektetni őket.
Feyra más változtatásokat is bevezetett, többnyire kérdezés
nélkül. Annibale tudta, hogy a lány szerint ő túlságosan nagy-
ra tartja az operálást, gyakran ok nélkül vágja fel a betegeket.
Feyra csak akkor nyúlt szikéhez, ha már nem volt más válasz-
tása. Annibale meghagyta neki, hogy mindennap rakjon piócát
a betegekre, épp e célból tenyésztett piócákat az egyik mester-
séges tóban, a sós síkságon, végtelen mennyiségben álltak
rendelkezésükre. A lány azonban undorodva nézett az állat
állkapcsából kiálló barnásszürke szilánkokra, Annibale egy-
szer sem látta, hogy bárkiből vért szívatott volna ki.
Feyra inkább elkülönítette a betegeket nemcsak a családok-
tól, hanem egymástól is. Függönyt, kámforba áztatott hatalmas
vászonlapokat akasztott közéjük, hogy valamennyire elzár-
kózhassanak. Naponta lemosta a betegeket, és mosakodásra
biztatta a családokat is. Amikor Annibale kérdőre vonta, ő
Mohamedet idézte válaszként.
– Tisztítsátok testeteket – kántálta komolyan –, akkor Allah
megtisztít benneteket.
Ez a különös lány még az apácákat is felsorakoztatta a kö-
kényes mögötti mély medencénél, hogy megmerítkezzenek a
vízben. Annibalét, aki egyik nap a torresinen állva megrökö-
nyödve pillantotta meg a szent alabástrom combot, zavarba
ejtette a badessa és Feyra közötti kapcsolat. A két nő hitetlennek
tartotta egymást, ám a badessa nemcsak a postai szolgálatokat
segítette, melyeket Feyra vezetett be, de a szabályrendszer ré-
szévé tette a mindennapos mosakodást is. Annibale addig tűr-
te a lány szeszélyeit, mígnem egyik nap a segítője ráemelte
topáz szemeit, és gyalázatos kijelentésre ragadtatta magát:
– Önnek sem ártana egy alapos mosdás.
Feyra az úgynevezett diatának, vagyis diétának is nagy tisz-
telettel adózott. A nővéreket gazdálkodásra biztatta, a kertek
mögött elkülönített egy aprócska területet kizárólag zöldségek
számára. Kéziekével szántotta fel a törpe segítségével, aztán
egymaga boronálta el. Kitisztította a kemencét az apácák háló-
jául szolgáló vámház alatt, majd rávette a nővéreket, hogy éj-
jel-nappal kenyeret süssenek, a tüzet eperfa hasábokkal és
dióhéjjal táplálták.
– Konstantinápolyban – mesélte komolyan Annibalénak –
ha leejtene egy darab kenyeret a földre, valaki felszedné. A
kenyér szent, az élet és az egészség forrása. – A badessa, akit
csak nehezen lehetett meggyőzni, hogy engedje be Feyrát a
vámházba a temetőkapun át, hogy begyújthassa a kemencét,
hálásan jegyezte meg, hogy hetek óta először tölthették a nő-
vérek melegben az éjszakát.
A badessa egy másik olyan változtatásban is bűnrészes lett,
melyet Feyra vezetett be a szigeten. A lány közölte
Annibaléval, hogy Konstantinápolyban bevett szokás az állan-
dó zenélés. Néhány kórháznak, fűzte tovább, saját zenekara
van. Szokásos buzgalmával elintézte, hogy a Miracoli nővérek
másnap már zsoltárokat, motettákat és himnuszokat énekeltek
a gyepen, amikor csak a regula engedte.
 Ám nemcsak egyházi zenék csendültek fel a szigeten, Feyra
gyakran megtudakolta a betegek kedvenc dalait is. Azokból,
akik szinte az iskolapadból kerültek a kórházba, a kedvenc
népdalaik vagy verseik szövegét csalta ki, a vén tengeri med-
véktől pedig a tengerésznótájukat, majd elénekeltette a csalá-
dokkal a falakon kívül, biztonságos távolságból. Ő maga is
énekelt a pácienseknek különös, dallamos zümmögéssel, mi-
közben a pulzusukat mérte, a dal ritmusa egyre lassabb és las-
sabb lett. Ha rákérdeztek, miért teszi, közölte, hogy az ilyen
énekekkel szabályozható a betegek szívverése.
Annibale badarságnak vélte ezt az egészet, azt azonban ő is
elismerte, hogy a sok haláleset között felüdülést hozott a szív-
nek a szigeten csengő muzsika, és nem szerette volna, ha a
lány furcsán kellemes hangja elhallgat a Tezonban. Persze
azonnal megálljt parancsolt volna a változtatásoknak, ha orvo-
silag károsnak ítélte volna őket. Ám ha Feyrának nem is vallot-
ta volna be, magának nem hazudhatott: mióta a lány a szigetre
lépett, a halottak listája, melyet esténként a magányos tűz fé-
nyénél saját kezűleg írt meg, határozottan rövidebb lett.

A SOK HALÁL KÖZÖTT élet is fakadt. Nem sokkal azután, hogy

Feyra megérkezett a szigetre, Valentina, egy újdonsült me-
nyecske, hányásra és ájulásra panaszkodott. A Madárember
nem sokat foglalkozott a női bajokkal, Feyra azonban, aki már
sokszor látott ilyen jeleket, tudta, hogy a fiatalasszony gyer-
meket várt. A hollóhajú velencei kismama még alig nőtt ki a
gyereksorból, a dereka olyan vékony volt, akár a menyété, a
csípője is alig szélesebb, így Feyra tudta, hogy gondjai lesznek
a szülésnél, ám addig még sok idő telik el. Remélni kell.
 Feyra néha eltöprengett, hogy nézhet ki a Madárember,
ugyanis sosem látta álarc nélkül. Néha látta magát a maszkot a
magánhálószobán kívül heverni, melyet Feyra hozott létre a
Tezonban; ilyenkor tudta, hogy a férfi bizonyára a gyakori
műtétei egyikét végzi, ebben a pontos munkában ugyanis za-
varta volna a csőr.
Egyszer Feyra olyat tett, amit előzetesen nem beszélt meg a
doktorral. Mélyen benyúlt a csőrbe, kihúzta a poros, régi és –
Feyra meglátása szerint – hatástalan füveket. Levette a gyógy-
szeres övét, elővette a megfelelő füveket az üvegcsékből, zse-
bekből, redőkből. Lopva bedugta őket a csőrbe, az orr felőli
végébe pedig nagy adag citrombalzsamot helyezett, ahogyan
korábban is volt. Az ugyan nem is használ, nem is árt neki, de
remélhetőleg elfedi a többi növény illatát, melyeket mögé du-
gott. Akkor visszatette az álarcot az előbbi helyére, majd elne-
szelt.
Feyra feltételezte, hogy a doktor a saját házában – mely épp
szemben állt az övével, a Tezon mögötti gyep választotta csak
el a két épületet – leveszi az álarcát. Néha világosságot látott
nála éjszakánként: a fekete, bársonyos éjszakában aranyló
négyzet lebegett. Úgy képzelte, hogy a Madárember ilyenkor
orvosi szövegeket olvas, és irigyelte érte: szinte sajogtak az
ujjai a könyvlapok után. Eltöprengett, vajon a doktor a csőrben
alszik-e, aztán jót nevetett ezen a feltételezésen. Azon is elmé-
lázott, milyen idős lehet. Néha úgy beszélt, mint a bölcs öre-
gek, néha viszont Feyra arra következtetett a szavaiból, hogy
még csak most lépett ki az orvosi iskola padjaiból. A Madár-
ember sosem társalgott, csak kurta parancsokat vetett oda ne-
ki, Feyra őt cseppet sem érdekelte, csak az orvosi tudása. Eb-
ben Palladióra emlékeztette.
 Sokat gondolt az építészre és Zabatóra, alig várta, hogy hí-
reket kapjon felőlük, mikor a Madárember a hónap végén visz-
szatért a városból. A doktor ugyanis megtartotta az egyezségét
Palladióval, minden újholdkor felkereste, amikor pedig Feyra
az öregember hogyléte iránt érdeklődött, válaszolt a kérdések-
re, mást viszont nem mesélt.
Feyra azon is eltöprengett, őrá vajon gondol-e valaki.
Palladiónak a konstantinápolyi ismeretei miatt volt rá szüksé-
ge, Zabatót arra a nőre emlékeztette, akit valaha szeretett.
Most pedig a Madárembernek csak az orvosi tudása kell.
Mennyi Feyra, milyen sok oldala van az ő létének! Arra gon-
dolt, vajon találkozik-e valaha olyan emberrel, aki az egész
Feyrát meg akarja ismerni.
 28. FEJEZET

FEYRA IGYEKEZETT MEGÓVNI MAGÁT a biztonság illúziójától.

Konstantinápolyi otthonukban annak idején biztonságban
érezte magát, mégis ott kellett hagynia mindent, amit addig
ismert. Aztán Palladio házában is biztonságban érezte magát,
mielőtt menekülnie kellett volna. Ettől a szigettől a legkevésbé
sem várta volna az otthon érzetét, valamiképp mégis ezt kapta
tőle. Megvolt a maga háza, a maga feladatköre, a maga Ma-
dárembere.
Az apácák előbb eltűrték a jelenlétét, aztán előzékenyen,
majd barátságosan bántak vele. A badessa annyira engedett a
tartózkodásából, hogy Otrantóban töltött gyerekkoráról is me-
sélt neki. Feyra jól ismerte ennek az olasz tengerparti városká-
nak a nevét: minden török hallott róla, mivel az ottománok
annak idején ostrom alá vették, majd lemészárolták a teljes
lakosságot. A beszélgetés folyamán egyik nő sem említette a
mészárlást, egyébként is sok-sok évvel a badessa születése előtt
történt. Mikor azonban Feyra visszaballagott a Tezonba a rö-
vid társalgást követően, az a homályos érzése támadt, mintha
a badessa bocsánatot akart volna kérni valamiért.
Salve, a törpe is jó barátja lett. A csendes, érzékeny fiú es-
ténként felkereste, és olyan bölcsességről tett tanúbizonyságot,
mely meghazudtolta csekélyke szókincsét. Feyra apránként
megtanította rá, hogyan fejezheti ki a mondandóját. Néha
megdöbbent attól, amit a fiútól hallott: megszokta, hogy gye-
rekként tekintsen rá, pedig Salve már felnőtt. Megkedvelte őt,
jobban szerette, mint az apját, Boccát, akinek a tekintete néha
nem esett jól neki. Tudta, hogy a kapuőr istenfélő ember, és
eltöprengett, hogy vajon ő is eltűri-e Feyra hitét úgy, ahogy az
apácák.
Néha az Il Cavaliere legénységére és Takat Turanra, az ő
megmentőjére is gondolt. Úgy vélte, mostanra biztosan elvitte
a janicsárt a pestis, meg is siratta a bátorságát. Azonban mint-
ha ezek az emberek az apjával együtt egy másik élethez tartoz-
tak volna; testetlenné váltak, akár a szellemek, vagy mint a
karagöz árnyai a beyoğlui színházban. Még mindig félretette a
soldókat minden héten a sárga papucsába, de egyre kevesebbet
gondolt Konstantinápolyra. És ahogy a fiatalasszony, Valenti-
na Trianni hasa növekedett, jelezve a hónapok múlását, úgy
került Feyra egyre közelebb a Lazzaretto Novo lakóihoz.
Különösen egyvalakihez.
A Madárember lett az örök ellensége, a kudarca. Ő volt a
nyílhegy az oldalában, a légy a kenőcsében. Azonban a vele
folytatott beszélgetésektől, kettejük harcától, amit a Tezon
uralmáért folytattak az élők és holtak között, érdekes módon
még élettelibbnek érezte magát. Ostrom alá vették a kórházat:
Feyra volt Szaladin, 105 a Madárember lett az Oroszlánszívű, a
Tezon pedig a Szentföld. Sem kelet, sem nyugat nem tudott
győzelmet aratni, az állandó patthelyzetben az előny hol az
egyikhez, hol a másikhoz került.
Feyra hónapokon át vitatkozott a Madáremberrel a módsze-
reiről. Tudta, hogy Padovában divatját élte az operálás, míg a
gyógynövények használata visszaszorult; ő azonban el sem
tudta képzelni, miért lenne jó a betegeknek az állandó kivérez-

105
Egyiptomi szultán (muzulmán hitű), Oroszlánszívű Richárd ellenfele а III.
keresztes háborúban. A háború Szaladin győzelmével zárult, visszafoglalta Je-
ruzsálemet.
tetés és érvágás. A Madárember pedig azt nem értette, hogyan
segíthet a betegek testnedvein, ha leveleket cipelgetnek a me-
nedékházakból a Tezonba, vagy gyerekdalokat énekelnek.
Feyra nem mesélte el neki, honnan tudja, hogy a pestisbubók
kivágása hatástalan, hogy ez volt az utolsó próbálkozása apja
megmentésére, és kudarcot vallott. Tudta, hogy a Madárember
egész orvosi filozófiáját Galénoszra, a pogány görögre építette,
ő azonban légvárnak találta ezeket az elméleteket. Próbált rá-
mutatni, hogy azok halálozási aránya, akiket felvágott, jóval
meghaladta azokét, akiket békén hagyott, az orvos azonban
nem hallgatott rá.
A férfi azzal érvelt, hogy az egész egyensúly kérdése, a pió-
cák, érvágás és bubók lecsapolása helyreállítja a testnedvek
természetes egyensúlyát. Ekkor Feyra úgy érezte, közös pontot
találtak, és próbálta elmagyarázni a férfinak a mizan elvét, a
test és lélek egyensúlyát, de újra csak ellentmondásba kerül-
tek. A Madárember minden körülmények között a beavatko-
zást pártolta.
Egyvalamiben azonban egyet kellett érteniük: a Consiglio
della Sanita egyetlen támogatott gyógymódja sem ért semmit a
pestis ellen. A Madárember elmesélte neki a Valnetti nevű or-
vos meg a Négy tolvaj ecete nevű főzet történetét, Feyra pedig
vele nevetett. Gúnyolódásuk közben azért a lánynak eszébe
ötlött valami: ha valaki elhiszi, hogy ténylegesen gyógyszert
kapott, akkor a hite ereje vajon kihatna-e a testére is? Így ne-
vetgélés közben, magában beismerte, hogy ez a sarlatán, ez a
Valnetti a mizan logikus következményét gyakorolta: az elme
orvosi hatalmát a test felett.
Eltérő gondolkodásuk miatt, és mert a Madárember a bá-
báskodást nem tekintette a feladatának, Feyra egyedül harcolt
a baba világrajöveteléért a kút melletti kis házban, mikor eljött
Valentina Trianni ideje, csak a nő anyja segített neki.
A fiatalasszony az ágyon vonaglott, duzzadt hasa aggasztó-
an hullámzott, miközben a férje a tűz fölé hajolt a földszinten,
próbált nem tudomást venni a szörnyű kiáltásokról. Az asz-
szony már tegnap dél óta vajúdott, most pedig már majdnem
éjfélre járt az idő. Valentina hol elvesztette az eszméletét, hol
magához tért, kékesfekete haja úgy szétterült a párnán, mint a
napsugarak.
Feyra a gyertyafényben küszködött, a durva vakolatra fel-
nagyítva vetülő árnyéka gúnyolódott vele: bemutatta a tehe-
tetlen orvos árnyjátékát. Feyra tudta, hogy a nő alakja okozza a
gondot, a medencéje túl keskeny, a gyerek pedig túl nagy. Itt,
a Lazzarettón a szigetlakók jól ettek, mivel Feyra úgy tartotta,
hogy a legjobb orvosság a jó étrend, ráadásul friss, sós levegőt
szívtak be. Ha Valentina nyomortelepen szült volna, a gyerek
úgy csusszan ki belőle, mint akit beolajoztak; itt azonban a ba-
ba túlnőtt az anyján, így tehát mikor a templom éjfelet ütött a
kecskék kolompjának tompa csengésével, Feyra megtörölte a
kezét, és közölte Valentina anyjával, hogy elmegy az orvosért.
Az öregasszony arcára kiült a megkönnyebbülés, Feyrát ez
azonban egyáltalán nem sértette, örült neki. Ekkor értette meg,
hogy mikor a Madáremberrel vitatkozott, igaza volt: a gyógy-
mód elérhetőségébe vetett hit majdnem annyira hatékony,
mint maga a gyógyszer; maga az orvos a placebo. Ettől függet-
lenül nehezére esett aznap éjjel betoppanni a Madáremberhez,
beismerni, hogy harminchat óra vajúdás után már az anya és a
gyermek élete is veszélyben forog, és ebben az esetben az ope-
ráció az egyetlen megoldás.
 Megújult erővel futott át a hideg éjszakán, a doktor ablaka
úgy vezette, mint a sarkcsillag. Bekopogott a faajtón egyszer,
kétszer, de nem kapott válasz. Nagyot szívott a hűvös, éjjeli
levegőből, aztán felemelte a reteszt, és belépett.
Egy fiatal férfi ült odabent a tűz fölé görnyedve. Kócos, fe-
kete fürtjei előrezuhantak, félig eltakarták az arcát, a tűzfény
rézszín szálakat szőtt a hajába. Olyan erőteljesen bámult a lán-
gokba, hogy nem is hallotta a kopogást. Amikor azonban
Feyra belépett, úgy felpattant, hogy még a széket is feldöntöt-
te.
– Hol van az orvos? – kérdezte Feyra.
A fiatalember önkéntelenül az arcához kapott, mintha mez-
telenségen érték volna. Feyra megsejtett valamit.
– Én vagyok az orvos – felelte a férfi.
Feyra hátralépett. Ugyanaz a hang, csak épp lágyabb, ke-
vésbé nyers, mintha az álarc kemény burka nélkül az is leve-
tette volna a keménységét.
– Ön a doktor? De hát ön… – Nem tudta, hogyan fejezze be
a mondatot. Fiatal? Jóképű? Meglepett? Bűntudatos? És mindemel-
lett, gondolta, sarokba szorított.
A férfi keze a csőrös maszk felé rebbent, ami a helyén ló-
gott, a tűz melletti kampón, Feyra pedig elgondolkozott, vajon
az orvos is úgy bújik-e el az álarca mögé, mint ő a fátyla mögé.
– Mit akar? Mi történt? – kérdezte a Madárember; Feyra
egyből ráismert a goromba, nyers, éles modorára.
– Valentina Trianniról van szó – felelte. – Eljött a szülés ide-
je, de a gyerek nem akar kibújni.
A doktor egyetlen szó nélkül a kabátja és az álarc után
nyúlt.
FEYRA A VALENTINÁT VIZSGÁLGATÓ ORVOST nézte, aki úgy hajolt
a csőrével a fiatalasszony fölé, mintha meg akarná enni. Feyra
azonban már nem az álarcot látta, csak a felejthetetlen arcát,
úgy beleégett az elméjébe a képe, mint a gyertyalángé. Tudta,
mit fog mondani.
– Ki kell vágni a gyermeket.
Feyrának igaza lett. Azonban azt is elismerte, hogy épp
ezért ment el érte.
– Binduszara – felelte azonnal, mintegy reflexszerűen.
– India császára volt, az anyja méhéből vágták ki – fejezte be
a Madárember, összenéztek a hullámzó has felett. – És Szent
Rajmund Nonnatuszt is, aki erről az eljárásról kapta a nevét.106
És mindkét esetben… – mondta, aztán elharapta a szót. Feyra
most is tudta, mit akart mondani.
Az anya mindkét esetben meghalt.
Most azonban nem volt választási lehetőségük. A Trianni
gyerek farfekvéses volt, és nem akart megfordulni. Lehet,
hogy Valentina belehal a műtétbe, de ha nem tesznek semmit,
akkor is meghal a gyerekkel együtt. Annibale rávakkantott az
anyára, hogy hagyja el a termet, a nő azonban addig nem volt
hajlandó magára hagyni a lányát, míg Feyra meg nem ígérte,
hogy ő majd vigyáz Valentinára, és meg nem értette vele, hogy
puszta jelenlétével is veszélyeztetné a lányát. Mikor az öreg-
asszony kiment, a Madárember levette az álarcát.
Feyra most az egyszer örült, hogy segédkezhetett. Annyi
máklevet adott Valentinának, amennyit csak mert, ám a sze-
gény nő rettenetes szenvedésében addig sem tudott nyugton
maradni, míg a szájába öntötte a cseppeket, a fekete főzet vé-

106
Non natus, jelentése: „születetlen” (latin).
gül végigfutott az arcán. Feyra megtisztította a duzzadt hasat
rózsavízzel, amibe mentát és borágófüvet áztatott, ám hátralé-
pett, mikor a Madárember széles vágást ejtett valamivel a
szeméremcsont felett, sötét vér buggyant elő a csodálatra mél-
tóan egyenes vonalból. A baba szinte azonnal kibukfencezett
rajta, mikor Feyra felemelte, kinyitotta apró szemeit, mikor
pedig a Madárember elvágta a köldökzsinórt, sírásra biggyesz-
tette a száját. Feyra a vászonban megtörölte a gyereket, az ujját
pedig az apró ajkak közé dugta, hogy a száját is megtisztítsa.
A baba azonnal szopni kezdett. Valentina elvesztette az esz-
méletét a vágástól. Feyra a feje mellé fektette a kis batyut, majd
folytatta a munkáját. Megtisztította a sebet, a varráshoz fel-
emelte a borba áztatott cérnát. Odahajolt a feladata fölé, olyan
szépen varrta össze a sebet, ahogy csak a gyertya fénye enged-
te. Eszébe jutott Palladio, és a rózsavizes tálat a gyertyaláng elé
tette, a fény áthatolt a rögtönzött nagyítón. Varrás közben
minden öltés után csomót kötött, hogy rögzítse a cérnát, mint
azt Hadzsi Musza tanította neki. Magán érezte a Madárember
tekintetét. Végül cinóberből és rozmaringból borogatást tett a
sebre, hogy megakadályozza a fertőzést, majd gyengéden be-
takarta a fiatalasszonyt. Nem volt mit tenni, várni kellett.
A baba, mintha kifáradt volna erőszakos világrajövetelében,
elaludt az anya feje mellett. Feyra arra számított, hogy a Ma-
dárember elmegy, ő azonban ott maradt, együtt nézték az
anyát, árnyékuk összekapcsolódott a falon, Feyra tudta, hogy
a férfi nem a társasága miatt maradt, az orvosi kimenetelt várja
közönyösen. Nem kellett sokáig várniuk. Mire megszólaltak a
matutinum harangjai, Valentina kinyitotta a szemét, és mintha
meghatározhatatlan kötelék késztette volna rá, a gyermek is
felébredt.
A MADÁREMBER ÉS FEYRA barátságos csendben sétáltak át a
zöld gyepen a feketeségben. A lagúnán túl a hajnal fehér csíkot
húzott a horizontra, a tavaszi fű harmatos volt a lábuk alatt.
Amikor a Tezonhoz értek, Feyra Annibale felé fordult. A kór-
ház kórtermei szolgáltatták számukra a küzdőteret, ahol min-
dennap összemérték az erejüket, és Feyra nem tudta kihagyni
a kínálkozó alkalmat. Valentina apja odabent feküdt, a saját,
pestissel vívott csatájából gyógyulgatott, hát pajkosan odaszólt
a doktornak:
– Most talán egyetért velem abban, hogy Gianluca
Triannival tudatni kellene a jól megtermett unokája születését?
Hogy ez a hír talán többet használ majd neki, mint bármilyen
szer, amit mi adhatunk?
A Madárember Feyrára pillantott a csőre mögül.
– Most talán ön fog egyetérteni velem abban, hogy nemso-
kára itt a reggel? Mert azt bizonyára elismeri, hogy dr. Jóhír
közel sem olyan jó orvos, mint dr. Alvás.
Feyra elmosolyodott, és oldalra biccentette a fejét. Látta a
férfi házának ablakát, ahogy a kandalló fénye aranyszínre fes-
tette, talán már századjára tárult elé ez a látvány. A saját háza
sötét volt. Nem akart hazamenni, még nem. Az ajtóban meg-
álltak, mintha megbeszélték volna.
– Volna kedve bejönni?
A doktor most úgy vette le az álarcát, mintha megkönnyeb-
bülést jelentene a számára, hogy megszabadul tőle. Feyra
felülbírálta a korábbi véleményét: ez az ember egyáltalán nem
szeretett bujkálni, terhesnek találta. Újra ránézett. Ő volt az, az
ő Madárembere. Vagyis Annibale – mivel ma este a nevét is
megtudta, de csak azért, mert Luca Trianni úgy akart köszöne-
tet mondani a dottorénak, hogy róla nevezi el újszülött fiát.
Feyra nem tudott egykönnyen hozzászokni. Annibale. Megle-
pődne, ha a doktor idősebb lenne nála. Mikor egymás mellett
álltak, pontosan egyforma magasnak tűntek, egyenesen egy-
más szemébe néztek. Annibale fáradtnak, de lelkesnek tűnt.
– Foglaljon helyet! – mondta. – Gondolom, nem iszik?
Feyra megrázta a fejét.
Annibale bort töltött. A tűz másik oldalán álló szék felé in-
tett, Feyra kimerülten belehuppant. Felemelte a poharat, épp-
úgy köszöntötte vele magát, mint a csecsemőt.
– Annibaléra – mondta.

MIKOR FEYRA AZNAP RÁRONTOTT, Annibale morcosan bámulta

a szenet, életében először érezte úgy, hogy túlságosan nagy
fába vágta a fejszéjét. Biztosra vette, hogy a kórháza sikert arat,
de a pestis egyre nagyobb előnyre tett szert. Mostanában több
haláleset történt, mint amennyit a kis temető elbírt, úgy érezte,
kezdenek kicsúszni a kezéből a dolgok. A halállal vívott hosz-
szas csatájukban úgy tűnt, a halál lassan legyőzi. Aztán ez a
különleges lány ilyen sebészi diadallal ajándékozta meg.
Valentina Trianni fölül persze nem múlt el a veszély. Ez egy
nagyon komoly beavatkozás volt, és a másodlagos fertőzés
esélye igen magas; ő, Annibale Cason azonban non natus eljá-
rást mutatott be, és – legalábbis egyelőre – anya és gyermeke is
túlélték. Be kellett ismernie, hogy kevéssé aggasztotta az ifjú
anya sorsa. Annál jobban érdekelte viszont Feyra. Szemügyre
vette a lányt a tűz fényénél. Ma éjjel visszaadta neki az orvos-
lásba vetett hitét, az önmagába vetett hitét. Szeretett volna ad-
ni neki valamit viszonzásképp.
Megfigyelte fahéjszínű bőrét, a borostyánsárga szempárt,
melyben a tűz egy-egy apró tükörképe lobogott. A lány egye-
nesen a szemébe nézett, újra érezte a tekintete erejét. Most
mintha Feyra csodálta volna őt, ami még a tűznél is jobban
megmelengette.
– Tehát a neve Annibale.
– Igen, Annibale. Annibale Cason, dottore della peste.
Feyra oldalra biccentette a fejét.
– Mit jelent a neve?
– Elképzelésem sincs – vetette oda kurtán, bosszankodva,
amiért a teljes a címét használta.
– Az enyém ezt jelenti: „ajkaimról igazság hull” – felelte
Feyra.
Illik hozzá ez a név, gondolta Annibale, mivel a szája különö-
sen szép volt: telt, rózsaszínű, a felső ajka kicsit vastagabb az
alsónál.
Feyra megint a tűz felé fordult.
– Az én hazámban a név jelentése a legfontosabb. Gondos
megfontolás után nevezzük el a gyerekeket. A mi hitünkben
komoly súllyal bír a név. Csodálom, hogy önök, velenceiek
nem ismerik a sajátjuk jelentését.
Annibale kinyújtotta a lábát, a csizmája majdnem beleért a
tűzbe.
– Nincs különösebb jelentésük. Többnyire szentek meg na-
pok után kapjuk a nevünket.
Szentek és napok. Feyra felnézett a világosodó égre, eszébe
jutott valami.
– Ma van Valentina születésnapja. Az mondta, ez Szent Va-
lentin ünnepe. Aztán – tette hozzá – ott van Zabato Zabatini,
akit egy szerencsés napról neveztek el. – Elmerengett régi ba-
rátján és a gazdáján, eszébe jutott az apja sírja körül emelkedő
templom. – És az Önök Szent Rajmund Nonnatuszáról is tud-
juk, honnan kapta a nevét. – Annibaléra nézett. – Látja, egyik-
másik itteni névnek is van jelentése, még ha ön nem is ismeri a
sajátját.
Annibale hallgatott.
– Nem feleltem teljes őszinteséggel – vallotta be végül ne-
hézkesen. – Tudom, miért neveztek el Annibalénak.
Feyra várt.
– Hannibál, akiről elneveztek, karthágói hadvezér volt a
második pun háborúban, elefántokon lovagolva hajtott át az
Alpokon Itáliába, a hatalmas Róma ellen. Amikor elindult, fo-
galma sem volt, mi vár rá, eléri-e a célját.
Mindketten hallgattak. Feyrának eszébe jutott a kölcsönös
történetmesélés hagyománya, és amikor titkot cseréltek a Ha-
lállal.
– Az ottomán birodalomban – kezdte – a tevekereskedőket a
sivatagi útjukon pihenőhelyek várják, a karavánszerájok. Néha
több száz kilométernyi sivatag vagy hegyvidék választja el
őket egymástól, ők azonban abban a biztos tudatban utaznak,
hogy rá fognak bukkanni, és akkor megpihenhetnek, menedé-
ket találnak az útjuk végén. Lehet, hogy először járnak arra, de
egy percig sem kételkednek benne, hogy létezik ez a hely,
hogy előbb-utóbb megtalálják a karavánszerájt.
Annibale érdeklődve hajolt előre.
– Honnan tudják?
– Igazából nem tudják. Viszont van hitük.
Annibale hátradőlt.
– Szerintem Annibalénak is volt. Ezért nevezett el így az
anyám. – Feyra látta, hogy a férfinak nehezére esik az anyjáról
beszélni. – Tetszett neki a történet. Azt mondta, senki nem
tudhatja, mi vár rá holnap, de nem szabad elcsüggedni, remél-
ni kell, bízni abban, hogy minden rendben lesz.

A CAMERLENGO VÉGIGNÉZETT az előtte álló férfin, összekasza-

bolt zekét és a gondolások piros sapkáját viselte, ezek az em-
berek pedig nem a becsületességükről híresek. Ez a fickó
azonban nagyra nyitotta a szemeit, tisztán beszélt. A
camerlengo felismerte, ha valaki hazudik neki, most azonban
nem volt ilyen érzése.
– Biztos vagy benne?
– Olyan biztos, mint hogy itt állok, méltóságos uram.
Cosimo a neve, és a Tre Archi hídnál 107 dolgozik. A legutóbbi
csütörtökön volt, azt mondta, felvett egy nőt arról a helyről,
ami felől érdeklődni tetszett. Emlékezett az útra, mert az a fic-
kó, aki a gondolát rendelte, kifejezetten felzét kért. – Szemügy-
re vette a camerlengót, úgy érezte, ki kell fejteni. – Fedett gon-
dolát.
A camerlengo megszokta már, hogy nem idevalósinak nézik.
– Volt még vele valaki?
A gondolás vállat vont.
– Azt nem mondta.
A camerlengo felvonta világos szemöldökét.
– Ezt viszont elmondta?
– Hencegett vele a fogadóban. Azt mondta, sok pénz üti
majd a markát.
A camerlengo összeérintette az ujjait, sátrat formált a két ke-
zéből. A gondolások köztudottan pénzsóvár, korrupt alakok;
ráadásul még összetartás sincs bennük. Tudta, hogy ha felajánl

107
A Cannaregio sestiere hídja, három ívéről kapta a nevét.
egy kis pénzt, nem kell sokáig várnia, míg az egyikük bekopog
az ajtaján. Valami azonban így is hibádzott.
– Akkor szerinted miért nem ő maga jött el a pénzért?
– Azt nem tudom, méltóságos uram. – A gondolás a lábfejét
húzogatta a padlón. – Megkaphatom most már a dukátjaimat?
A camerlengo alaposan szemügyre vette, aztán felállt.
– Előbb elvinnél hozzá?
A camerlengo persze a leoni kíséretet is magával vihette vol-
na, ezúttal azonban másképp döntött. Inkább azt a két őrt hí-
vatta, akik először futni hagyták a lányt. Szándékosan válasz-
totta őket, mivel a két férfi pontosan olyan jól tudta, mint ő,
hogy az életükkel tartoznak neki. Nem várta meg, míg hozzák
a fejfedőjét vagy a köpenyét, úgy ahogy volt, a fekete bőrruhá-
jában egyenesen lesétált a lépcsőn, nyomában a két őrrel, előtte
a gondolás kocogott.
A gondolás titkos, ismeretlen csatornákon vezette végig a
csónakját, ahol olyan keskeny mederben állt a víz, hogy a nap
csak délben sütötte meg. Igencsak lerövidítették az utat, a
camerlengo azonban így is néma türelmetlenséggel ült az orrá-
ban.
A Tre Archinál szó nélkül követte a csónakost, a sarkában a
pestis füstje kavargott. A quartiere egyik szegény részében, egy
kis sotoportegóról108 nézte, amint a gondolás kiszámolja, melyik
az informátor háza.
– …tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt…

108
Fedett köz, olyan tipikus velencei szűk átjáró, mely hídszerűén átívelő épüle-
tek, lakások alatt halad át
 A férfi hangja elhalt. A tizenötös számú házat durva desz-
kákkal lezárták, az ajtajára egyenetlen vörös keresztet festet-
tek.
A camerlengo egy ideig hallgatott. Aztán tökéletesen higgadt
hangon utasította az őröket:
– Érdeklődjetek a szomszédoknál! Te – az első őrhöz fordult
– menj a tizenhatosba; tiéd – itt a második felé fordult – a ti-
zennégyes.
Egy perc múlva visszatértek.
– Meghalt – mondta az egyik.
– Múlt éjjel – fejezte be a másik.
A gondolás hátrálni kezdett a kamarás szemében gyülekező
düh láttán, ám a camerlengo kesztyűs kezével elkapta a férfi
nyakánál a ruhát. Könnyed mozdulattal felcsapta a ház előtti
korlátot, berúgta az ajtót, belökte a férfit a pestises házba, majd
rázárta a kaput.
 29. FEJEZET

ATTÓL A NAPTÓL KEZDVE Annibale és Feyra barátok lettek. Este,

miután utoljára körbejárták a betegeket, mindketten megtisztí-
tották magukat, majd a Tezonból egyenesen Annibale házába
mentek.
Feyra egyre jobban megfigyelte a férfit, észrevette, hogy a
hangja megemelkedik, ha izgatott, az orrcimpái finoman re-
megnek beszéd közben. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy
Annibale is hord valamit a nyakában, ahogy ő az anyja szalag-
ra fűzött gyűrűjét, és eltöprengett, vajon az is anyai emlék-e.
Reggelenként Feyra gyakran üveges tekintettel, fátyla alatt
ásítozva lépett a Tezonba, mivel éjjelente egyre később járt ha-
za, néha olyankor szelte át a gyepet, mikor a hajnal már fehér
csíkot rajzolt a horizontra, egyedül csak a badessa öreg szemei
vették észre, mikor matutinumra nyitotta a templomot.
Annibalénak eszébe sem jutott, hogy ezek az együttlétek
kompromittálhatják Feyrát. Számára ezek az esték szakmai
megbeszéléssel teltek, így mikor a badessa figyelmeztette rá,
hogy nem illendő kettesben maradnia a lánnyal, kurtán elin-
tézte a dolgot.
– Dolgozunk esténként. Orvosi ügyekről beszélünk. Előké-
szítjük a krémeket és gyógykenőcsöket. Ugyan mikor kellene
időt találnunk rá, talán napközben? Éppolyan minden, mintha
férfi volna. – Ezt azonban sem ő, sem a badessa nem hitte el.
Igazság szerint a Feyrával töltött estéit élvezte legjobban az
egész napban.
Feyra ilyenkor összeütött valami egyszerű vacsorát. Csak
olyan összetevőket használt, melyeket Treportin meg tudtak
venni, vagy maguk termesztettek a szigeteken – ám az összeál-
lítás és az ízesítés mégis újszerű volt Annibale számára. Utána
a férfi töltött magának egy pohár bort, és leültek a tűz mellé.
Az álarcát ekkor már egyikük sem viselte, mintha összebeszél-
tek volna, Feyra letette a fátylát, mint annak idején apja házá-
ban, Annibale pedig az ajtó mellé akasztotta a csőrét. Aztán
orvosi témákról vagy gyógyfüvekről beszélgettek. Feyra meg-
tanította Annibalét a szirupos serbet és a mézgás nyugtatóke-
verék, vagy épp a tömör mesir makunu109 pép elkészítésére. Né-
ha a hatalmas húsvágódeszkán, melyet Annibale épp erre a
célra vásárolt, pár bődön kenőcsöt is készítettek.
Máskor együtt elmélkedtek az orvosi szövegek felett,
Annibale segített Feyrának kibogozni a latin írásokat. Érdek-
lődéssel látta, hogy az egyik könyv, mely bámulatos részletes-
séggel ábrázolta az emberi testet, épp attól a Leonardo da Vin-
citől származott, aki a vitruviusi embert is rajzolta. Viszonzás-
képp ő is mesélt Annibalénak a nagy ottomán orvos,
Şerefeddin Sabuncuoğlu110 munkásságáról vagy
aqrabadhinról, melyekről a Topkapi könyvtárában olvasott.
111

Mikor megemlítette a szultán palotájának legbecsesebb kézira-

tait – az Al-manhaj al-sawi-t112 vagy Jalal al-Din al-Suyuti113 mes-
teri elmélkedéseit az orvoslásról a Próféta mondásaiban kife-

109
41 gyógynövényből és fűszerből készült, eredetileg gyógyszerként alkalma-
zott készítmény, ma már édességként árulják.
110
Török orvos, sebész, a 15. században dolgozott.
111
Gyógyszerlista (török).
112
A próféta különféle témákkal kapcsolatos mondásait tartalmazó könyv.
113
Egyiptomi iszlám író a 15. századból, elsősorban vallási-teológiai műveket írt.
jezve –, örömmel látta, hogy ezek a kötetek Annibale előtt sem
ismeretlenek. Úgy tűnik, Padova nyitott a világra.
Feyra elsorolta Annibalénak a hat külső elemet, melyekből
az embereknél összetevődik a mizan.
– Fény és levegő – mondta, ujjain számolva az egészség pil-
léreit –, étel és ital, munka és pihenés, alvás és felébredés, kivá-
lasztás és nedvek, beleértve – kicsit köhögött – a fürdőket és a
nemi érintkezést, végezetül pedig a lélek állapota.
Annibale válaszképp elmondta Feyrának a négy testnedv
egyensúlyát, és ebben a témában végre némi egyetértésre ju-
tottak: a fekete epe, vörös vér, fehér epe és sárga nyálka, a
szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus termé-
szet jelei. Egy pillanatra Feyra hirtelen óriási jelentőségű ha-
sonlatosságot vélt felfedezni a testnedvek és az anyja által em-
legetett négy ló között. Azok színe is fekete, vörös, fehér és
sárga. Megkérdezte Annibalét, ő hallott-e már ilyen színű lo-
vakról, esetleg olvasta-e valaha az egyik könyvében. A férfi
vállat vont.
– Talán gyerekkoromban, a templomban. Azóta keveset tö-
rődtem a Szentírással. Arra azért emlékszem, hogy ők hozzák
a halált.
A társalgás kellemetlen érzéseket hagyott Feyrában. Meg-
érintette a mellkasán lógó gyűrűt, mintha annak bűvereje el-
ijesztené a gonoszt.
Ahogy közelebb kerültek egymáshoz, más témák is felme-
rültek a beszélgetéseik során. Hamarosan történeteket is me-
séltek. Feyra nem árulta el anyja titkát, de azért beszélt a szüle-
iről, és lassan Annibale is megemlítette a saját anyját, aki el-
hagyta őt. Ez az asszony láthatóan olyan erősen megbántotta
Annibalét, hogy habár külsőleg egészségesnek és csinosnak
látszott, a lelke jobban összetört, mint a Tezon bármelyik lakó-
jáé. Feyra hamarosan átlátta a zavarodottsága okát.
– Kurtizán volt?
– Nem – felelte vadul Annibale –, eleinte nem. Apám velen-
cei nemes volt, és mikor meghalt, anyám otthagyott engem a
nagynénjeim karjaiban, pedig még csak kisfiú voltam. Ötéves
korom óta alig láttam. Mindig csak egy-két napra bukkant fel.
Tiszta volt, józan, a hintója kifogástalan, a modora feddhetet-
len, megfojtott a rajongásával. Aztán következő nap új pártfo-
gót talált, vagy csak megitta a ház összes borát, és továbbállt.
Általában onnan értesültem a távozásáról, hogy az egyik
nagynéném nem találta a pénzét, az ékszeres brossát vagy a
gyöngyös fésűjét. Ilyenkor felsóhajtott, és annyit mondott:
„nos, Columbina megint elment”, én meg átkutattam utána a
házat, de persze búcsúszó nélkül otthagyott. – Annibale egy
percig hallgatott, csak a tűz fénye játszott komoly arcán.
– Kisfiúkoromban – folytatta aztán – napokig sírtam utána.
Egyszerűen nem értettem, hogyan hagyhat el újra valaki, aki
csókokkal és édességgel árasztott el. Éreztem a parfümje illa-
tát, napokig megmaradt még a házban azután is, hogy ő el-
ment. – Keserűen felnevetett. – Az illata tovább bírta, mint ő.
– Tehát, hiányzott? – kérdezte Feyra gyengéden.
– Kisfiúkoromban igen. Mikor felnőttem, már nem érdekelt.
Feyra nem felelt, azon töprengett, vajon igazat mond-e.
– Mikor láttad utoljára?
– A Padovában töltött első évemben. Eljött a szobámba, el-
mondta, mennyire büszke rám, a keblére ölelt, elbűvölte az
évfolyamtársaimat. Bocsánatot kért, amiért ennyi ideig távol
maradt, megígérte, hogy újrakezdjük, hogy most minden más
lesz, mintaanyává változik.
 – Aztán mi történt?
– Másnapra eltűnt. Az ezüstszikémmel együtt.
Feyra anyját királynővé, császárnővé emelték, míg Annibale
anyja visszakerült a mocsokba, de Feyra tudta, hogy az ő any-
ja, az ágyas, és a férfi anyja, a kurtizán között nem olyan nagy
a különbség.
– Az én anyám sem volt jobb – ismerte be Feyra egyszerre
önmaga és Annibale előtt.
Annibale sziszegve, hosszan fújta ki a levegőt, hangja ver-
senyre kelt a tűz pattogásával.
– Bűnben született szajhák gyermekei – mondta gonoszul.
Feyrát meglepte a szavak keménysége, úgy érezte, tartozik
azzal a szüleinek, hogy védelmébe veszi a kapcsolatukat.
– Talán nem olyan nagy bűn – mondta –, ha szerelemből tet-
ték. – Óvatosan beszélt, szemét lesütötte ölébe ejtett kezére; így
nem is láthatta, hogy Annibale szemében tűz gyulladt.
Reményt merített a lány szavaiból.

PERSZE, SOKAT VITATKOZTAK, gyakran élesen támadták egymást

a másik orvosi gyakorlata miatt. Ám ezt mindketten éppany-
nyira élvezték, ha nem jobban, mint azt, amikor egyetértettek.
Az ilyen vitatkozások azonban sosem tévedtek személyes te-
repre, és gyorsan feledésbe is merültek.
Az egyik leghevesebb vitájuk a varioláció ottomán gyakor-
lata miatt alakult ki. Feyra amellett érvelt, hogy ha a fertőzött
vérből pár cseppet vagy más szennyezett anyagot az egészsé-
ges páciensbe oltanak, akkor legtöbb esetben részleges vagy
teljes immunitás alakul ki a kórral szemben, különösen olyan
esetekben, mint a himlő. Elmesélte, hogyan figyelte, amikor
Hadzsi Musza feltárt négy eret egy fiatal fiú homlokán és
mellkasán, és a sebekbe himlős betegtől vett nyálkát csepegte-
tett. A fiú egészségesen felnőtt, míg a családjában mindenki
más elkapta a betegséget.
Annibale azzal érvelt, hogy ezt a gyakorlatot a katolikus
egyház betiltotta, mivel éppannyi áldozatot szedett, amennyi
életet megmentett. Feyra kénytelen volt beismerni, hogy bizo-
nyos esetekben a beoltott páciensek épp abban a betegségben
haltak meg, amit az orvos próbált megelőzni. Rengetegszer
tértek vissza ehhez a témához, és sosem jutottak egyetértésre.
Vitáik mindig ugyanúgy értek véget.
– Mohamed azt mondta, hogy Allah nem teremtett olyan
betegséget erre a világra, aminek a gyógymódját ne adta volna
meg – jelentette ki Feyra. – Nem lehet, hogy a gyógymód ma-
gában a betegségben rejtőzik?
Annibale a fejét rázta.
– Mohamedre válaszul hadd idézzem Maimonidészt; neki
tulajdonítják azt a felfedezést, hogy az a jó orvos, aki inkább
békén hagyja a beteget, mintsem olyan gyógyszert alkalmaz-
zon, ami többet árt magánál a kórnál is.
Vitatkozásaik másik fő témáját az adta, hogy vajon a bete-
geknek fizetniük kell-e a gyógyszerért. Annibale megvetette
ezt az eljárást, Valnettit és nyerészkedő társait hozta fel, akik
hasznot húznak az emberek nyomorúságából. Az orvosi kó-
dexre hivatkozott, mely kijelentette, hogy az orvosoknak a bé-
rükért kell dolgozniuk, fedezniük kell a költségeiket, de a
gyógyszereikkel nem kereskedhetnek.
– És ha a gyógyszerek eladásával az orvos jobban elláthatná
a pácienseit?
 – Ezt a kórházat én alapítottam – vágott vissza élesen
Annibale. – Megfelelő forrásokkal rendelkezem, többre nincs
szükségem.
Ez azonban nem volt teljesen igaz.
A Cason-vagyon, melyet már régen kiásott a kút oldala mel-
lől, és a saját ágya alatti padlódeszkák takarásába rejtett, vész-
jóslóan apadt, ahogy a kórház elérte az első évfordulóját. A
Feyrával folytatott utolsó beszélgetése után Annibale felment a
lépcsőjén, és megemelte a deszkákat.
A ládát a térdére fektette, előhúzta a nyakába akasztott lán-
cot, a rajta lógó kis kulcsot a zárba illesztette. Átfuttatta a kezét
a megmaradt aranyain, érezte a fémlemezek hideg tapintását.
A doboz alját már csak egy vékony réteg arany borította. Úgy
becsülte, hogy Szent Mihály napjáig még kitart, de tovább
nem. A fedél egy puffanással lezárult, a ládát visszatemette a
deszkák alá, és vele az aggodalmait is.

FEYRA KEZDETT MEGVÁLTOZNI.

Annibale volt az első férfi, akit nem akart sakkban tartani.
Amikor vele volt, terhesnek érezte a lepleit, azt a sok-sok réte-
get, melyek alá elrejtőzött, akár az articsóka nyers, fehér szíve.
Éjjelente, forró, titkos álmaiban lemeztelenedett előtte. Néha a
férfi is jelen volt a vetkőzésénél, a sálainál és fátylainál fogva
kipörgette a tengernyi átlátszó anyagból a dervisként körbe-
körbe keringő lányt, míg Feyra szédülten, kitárulkozva, telje-
sen meztelenül meg nem állt előtte.
Mindig égő orcával ébredt, azonnal letérdelt imádkozni, ám
a vágyaitól semmilyen ima nem szabadíthatta meg. Most elő-
ször értette meg azt az erőt, mely annak idején rávette az any-
ját, hogy az apjával ellovagoljon az éjszakába. Ő azonban nem
volt velencei hercegnő, nem inthette magához a hitetlen tenge-
részkapitányt a báltermen keresztül fehér kesztyűje egyetlen
mozdulatával. Meg kellett várnia, míg őt hívják.
Egyik éjjel aztán megtörtént.
Szokás szerint a tűz két oldalán ültek. Feyra Andreas Vesa-
lius114 egyik fametszetét bámulta, próbálta kibetűzni a latin
feliratot, amikor Annibale könnyedén megszólalt, mintegy
mellékesen felvetve a témát.
– Az a Trianni lány, a kis Annibale anyja. Azt mondod,
megint gyermeket vár?
Feyra leengedte a metszetet.
– Igen. Tavaszra újabb baba születik.
– Saját házba kellene költözniük. Túl sokan vannak már ab-
ban a viskóban. – Feyra hallgatott. – Palladio barátod egész-
ségtelennek mondaná.
Feyra várt.
Annibale áthajolt a tűz fölött, Feyra felé. Egész közel ért
hozzá.
– Te pedig – mondta – talán nem sajnálnád otthagyni a há-
zad?
– Úgyis olyan… hideg – mormolta Feyra.
– A tető sem valami erős – fokozta Annibale forró suttogás-
sal.
– Éjjel-nappal csöpög – súgta vissza a lány, miközben úgy
érezte, elárulta szegény Salvét, aki teljesen vízhatlanná tette a
fedelet.

114
16. századi németalföldi orvos, az emberi testről boncolások során szerzett
ismereteit könyvekbe foglalta, az anatómiai szövegeket metszetekkel illuszt-
rálta.
 – És a templom harangjai?
– Óránként felébresztenek éjjel. – Most már mosolygott.
– Ide kellene költöznöd.
Feyra nem felelt, lélegezni is alig mert. Biztosra kellett men-
nie.
– Mint a szeretőd? – suttogta.
Annibale nem esett zavarba a nyílt kérdéstől.
– Igen. Jössz?
– Igen.
 30. FEJEZET

GIUDECCA SZIGETÉN ANDREA PALLADIO megmászta a templo-

mához vezető tizenöt lépcsőfokot, az egyre növekvő épület
látványa felett érzett örömét némileg csökkentette, hogy alig
kapott levegőt.
Elkapta a náthát, egész héten zihált, a mellkasában szorítást
érzett. Eljött otthonról, tudva, hogy ha megvárná Cason szoká-
sos látogatását, az orvos munkaképtelennek nyilvánítaná.
Palladio pedig dolgozni akart. Kezdte megérteni, hogy ez a
templom lesz az utolsó alkotása, ezt akarta a világra hagyni.
A halhatatlansága a lépcsőn váratlanul összetalálkozott a
halandó voltával. A tüdeje sípolása emlékeztette rá, hogy már
hatvankilenc esztendős. Már nem okolhatja a kőport, melyet
több évtizede szív be, de nem fúj ki hiánytalanul. Öregszik.
Zabato kidugta a fejét a kapuból.
– Gazdám, folytathatjuk? Kezd kihunyni a fény.
Az utolsó lépcsőfokon Palladiót éles, hirtelen jött fájdalom
bénította meg. Rémületében megingott, jeges verejték öntötte
el. Mintha égi kéz szorította volna össze a szívét, mely erre
úgy megugrott, mint a kelepcébe csalt nyúlt. Kezd kihunyni a
fény, gondolta, s vele az életem is. Az Úr azonban csak nem veszi
el az építészét, mielőtt a szerződését teljesíthetné?
A fájdalom azon nyomban elmúlt, Palladio újra tudott járni,
megkönnyebbülten sóhajtott fel. Zabato, aki előtte haladt,
semmit sem vett észre. A nagy fejgerenda alatt sétálva Palladio
szívverése megint lelassult, de azért még gyengének érezte
magát, ráadásul alaposan megizzadt. Az utóbbi időben, mióta
házat épített Istennek, azon kapta magát, hogy egyre többet
beszél Vele. Nem spirituális társalgás volt ez, csak olyan hét-
köznapi beszélgetés, amit más nagyurakkal folytatni szokott,
ha lakhelyet készít nekik. Több száz ilyen eszmecserén átesett
a barátaival, a Barbaro testvérekkel, mikor Maserben hatalmas
villát épített nekik, nem látta be, miért lenne a Mindenható
más. Tehát megbeszélte mennyei patrónusával az oszlopok
vagy járda stílusát anélkül, hogy választ várt volna. Most
azonban kéréssel állt elő, esedezve imádkozott.
Adj időt, Uram, könyörgött. Csak egy kis időt kérek.

KÉSŐ DÉLUTÁN LETT, mire Annibale utolérte Palladiót. Először a

Campo Faván álló házhoz ment, botjával bekopogott az arany
tapintókörző alatt lévő kapun. A kövér szakácsnő nyitott ajtót,
tőle tudta meg, hogy a ház gazdája elment Giudeccára, a temp-
lom helyszínére.
– Mindennap ott van – mondta. – Úgy jönnek haza Zabató-
val együtt, mint két szellem, beteríti őket a fehér kőpor.
Annibale bólintott, miközben észrevette, hogy az előcsar-
nokban még mindig tartják Feyra fertőtlenítő intézkedéseit,
megőrizték a tisztító gyógynövényeket és tömjéngyertyákat,
meghagyta a szakácsnőnek, hogy folytassák ezt a gyakorlatot,
majd elment. Egyáltalán nem okozott gondot, hogy hazafelé
menet beugorjon Giudeccára. Könnyed léptekkel elsétált a
Zatterére115 traghettót keresve, miközben Feyrára gondolt.
A csónakban állva, Giudeccára menet, maga elé képzelte a
lányt, ahogy most nézhet ki, miközben átvág a gyepen a
Tezonba menet. Egyenesen előrenéz, akár az orrszobor, vagy a
Maria di Legno, semmi sem vonja el a tekintetét a céljától. A

115
Kikötő Velencében, a Giudeccával szemben, Dorsoduro sestierében.
fahéjszínű bőrére gondolt, a borostyán szemekre. El sem hitte,
hogy estétől már az ő házában fog lakni.
Amióta Feyra elárulta a neve jelentését, az ajkai rabja lett, a
különös, megfordított szájáé, melynek felső része valamivel
vastagabb volt az alsónál. Most azon töprengett, milyen érzés
lenne rajta feküdni, a testének az ő teste lenne az ágya, száját
az ő szájára szoríthatná.
A gondolataiból kizökkentette, hogy a traghetto a mólónak
ütközött. Annibale odadobott egy soldót a csónakosnak, majd
olyan könnyedén ugrott partra, akár egy trubadúr. Csak ekkor
vette észre a templomot.
Az olyan ember számára, aki Giudecca tereprajzán nőtt fel,
és hozzászokott San Sebastiano zárdájának csipkés romjaihoz,
meghökkentő volt látni Palladio templomának emelkedését.
Milyen kiváló helyszín egy templom számára! Máris ez volt a
legmagasabb épület a szigeten, pedig még csak egy szögletes
kőhasáb látszott belőle harangtorony vagy csúcs nélkül.
Annibalét éppen ezért a keleti szentélyekre emlékeztette, és ezt
a benyomást tovább erősítette a bejárat feletti széles talplemez.
A homlokzat akár egy jeruzsálemi templomé, athéni Parthe-
noné116 vagy – megremegett örömében – konstantinápolyi
kegyhelyé is lehetne. Annibale tizenöt lépcsőfokot számolt a
kapuig, felszaladt rajtuk.
Odabent föld és kőhalom fogadta. Fehér porfelhő fojtogatta,
a kőfaragók fülsüketítő kalapácsolása és farigcsálása összeke-
veredett azok kiáltozásával, akik a bonyolult csörlők meg csi-
gák segítségével magasra emelték a kőtömböket.

116
A Parthenon Athéné Parthenosz, vagyis a szűz Pallasz Athéné temploma az
athéni Akropoliszon. Az épület a Kr. e. 5. század közepén épült.
 A majdani kereszt alakú folyosót ékek és tarkabarka kötelek
jelezték, a közepén, ahol Krisztus lóg majd, Palladio állt azzal
az ápolatlan rajzolóval, aki árnyékként kísérte mindenhová.
Annibale rájuk mosolygott, feledve álarcát. Amikor meglátták,
Palladio megtörölte a homlokát.
– Bocsásson meg, dottore. Elfelejtettem, hogy péntek van.
Éppen azon vitatkoztunk, hogy mihez kezdjünk ezzel a kúttal.
Annibale ledugta a csőrét a málladozó aknába. Ősréginek
tűnt.
– Mi a kérdés? Nyilvánvalóan be kell temetni.
– Én is így gondoltam – felelte az építész, ám közben még
mindig bizonytalanul vakargatta a szakállát. – A hívők viszont
még mindig idegyűlnek, a kőműveseim naponta zavarják el a
zarándokokat, akik itt keresik a pestis ellenszerét. Arra gon-
doltam, hogy talán még mindig beemelhetném a terveimbe,
Zabato szerint azonban épp a kupola középpontja alá esne.
Persze semmi nem csorbíthatja a templom pompáját, tehát
mennie kell. – Palladio lenézett, ahová Annibale is, majd
gyengén felnevetett. – Ön az orvosom. Igyák a vízből? Kihasz-
náljam a csodaszert, mielőtt örökre betemetik?
Annibale is nevetve válaszolt.
– Csak tessék, drága barátom, mivel sem nem öl, sem nem
gyógyít. Mikor kezdenek a kupolához?
– Ma.
Annibale felnézett az égre. Éppolyan kék volt, mint a kacsa-
tojás, csak az apró felhők habos pocakja alatt kapott sötétebb
indigószínt. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki felmérje ezt
a kékséget, és bezárja egy félgömbbe, ma azonban Annibale
elhitte, hogy minden lehetséges. Palladio képes rá.
 Szemügyre vette az öreget – talán a szabad levegő tette, de
még sosem látta ilyen jó formában az építészt: jó színben volt,
a légzése erősnek hangzott, a szeme csillogott. Már épp
Palladio egészsége után akart érdeklődni, de egy teljesen más
kérdés szaladt ki a száján.
– Mit jelent a neve?
– Kérem? – Az öreget láthatóan összezavarta a kérdés.
– A neve. Palladio. Mit jelent?
– Az első mesterem, Gian Giorgio Trissini adta nekem –
mondta Palladio. – Pallasz Athéné bölcsességére utal.
Annibale elmosolyodott. Most minden szórakoztatta.
– Gondoltam, hogy valami ilyesmi lehet. Tehát mi az igazi
neve?
– Andrea di Pietro della Gondola. De a Palladióra könnyebb
emlékezni. És én azt akarom, hogy emlékezzenek rám; külö-
nösen e miatt a templom miatt. – Mintha megremegett volna.
– Emlékezni fognak – biztosította Annibale. – Gond nélkül
befejezi. Elég bölcs volt ahhoz, hogy megőrizze az egészségét.
– Annibale ma jóindulattal viseltetett Palladio iránt, sőt, az
egész világ iránt. Még a torzonborz rajzoló kérdésére is udva-
riasan válaszolt, aki Feyra iránt érdeklődött. Örömet okozott
neki, hogy a nevét hallja, hogy beszélhet róla. – Nagyon jól van
– mondta. – Üdvözli mindkettejüket.
Most, hogy megemlítette a lányt, szerette volna folytatni a
beszélgetést, hogy újra meg újra kimondhassa a nevét, elme-
séljen minden kis foszlányt, amit tőle hallott. Mennie kell, mie-
lőtt lelepleződne. Kimentette magát, és úgy rohant a
traghettóhoz, mintha az ördög üldözné.
Miközben a csónakos átevezett a lagúnán, Annibale öröm-
mel nézte, ahogy az árnyékok egyre hosszabbra nőnek a dél-
után előrehaladtával, ugyanis minden centiméterrel közelebb
vitték őt az éjszakához és Feyrához. Még azt is alig bírta kivár-
ni, hogy a csónakos kikösse a kis mólóhoz a járművét, még
előtte partra ugrott, csinos borravalót adott, és a kapusbódé-
hoz sétálva nemcsak Boccát köszöntötte, hanem a törpét is.
Mikor a kórház épületéhez ért, beleborzongott a gondolatba,
hogy a lány odabent van, épp a teendőit látja el. A közvetlen
közelében!
Most az egyszer nem ment a Tezonba, egyenesen hazafelé
tartott. Nem akarta őt ma este a betegekkel látni, nem bírta
volna ki, hogy mellette áll, de nem érintheti meg. Már koráb-
ban matracot helyezett a tűz sarkához, hogy a kihunyó parázs
éjszaka megmelegítse Feyrát. A legjobb takarót, a legjobb, friss
szalmával töltött zsákot készítette ki neki, hogy jó helye le-
gyen. Végigfuttatta a kezét a sima lepedőn, ahol az éjjel együtt
fekszenek majd.
A Miracoli-rend badessájának hangja, akarata ellenére is, a
fülében csengett. Amikor közölte az apátnővel, hogy a temp-
lom melletti kunyhó felszabadul a növekvő Trianni család
számára, ő szigorúan felelt.
– Mit akar attól a lánytól? – kérdezte. – Árva hajadon távol
az otthonától. Ön pedig nőtlen. És akkor még a hitük közötti
ellentétről nem is szóltam. Ő örök kárhozatra ítéltetett; ha
megosztja vele a tűzhelyét, veszélybe sodorja a saját halhatat-
lan lelkét is. Hagyja őt békén!
– Ilyen kapcsolatról szó sincs – hazudta Annibale. – Az ő
szobája a földszinten lesz, a tűz mellett. Talán megtagadna
tőlem egy szobalányt?
– Ő azonban nem a szobalánya – figyelmeztette a badessa ha-
tározottan.
 Annibale elvesztette a fejét, kiabálni kezdett.
– Nem. Tényleg nem szobalány – a hangja visszhangzott a
fejében, a csőre mögött. Túl hangosra sikerült a tiltakozása. – Ő
a társam. Orvos. – Először nevezte így Feyrát, és ez most őt is
meglepte.
Most csak jött-ment a házában, matatott, pepecseléssel, jár-
kálással töltötte a nap hátralévő részét. Arra gondolt, hogy
Feyra épp a betegekkel szorgoskodik a fátyla takarásában, pe-
dig ő már türelmetlenül kívánta, hogy itt legyen vele, méghoz-
zá azonnal. Pontosan tudta, hogyan kapja majd a karjába, ho-
gyan csókolja meg azt a gyönyörű, különös száját. Annibale,
aki sosem imádkozott, most a sötétségért esedezett.
Amikor végre leszállt az este, és meghallotta a kopogását,
kis híján feldöntötte a széket, úgy rohant elébe. Olyan gyorsan
tépte fel az ajtót, hogy a tűz füstöt eresztett. Ahogy kitisztult a
levegő, rémisztő jelenésre esett a tekintete.
Mintha Feyra egy fél évszázadot öregedett volna, sötét fürt-
jeit túl feketére festette valamilyen szerrel, a mocsárzöldre
tompult borostyánszín szeme sarkában szarkalábak gyülekez-
tek, az orcáit két túlságosan piros folt derítette fel a beesett
arccsontja felett. A melléig felvágott, elrongyolódott vörös bár-
sonyt viselt, melyet új korában sem terveztek illedelmesnek.
Annibale irtózva meredt rá. Meg sem tudott mozdulni.
– Annibale – mondta a jelenés. – Hát be se engedsz?
Columbina Cason volt az, az anyja.
 31. FEJEZET

FEYRA AZNAP ÉJJEL REMEGŐ KÉZZEL kopogtatott be Annibale

ajtaján. Most kezdődik kettejük új élete.
Kinyílt az ajtó, egy nő állt mögötte utazóköpenyben, kezé-
ben tartva az álarcát, mintha ő is épp most érkezett volna.
Feyra csak állt, szólni sem tudott a megdöbbenéstől, az idegen
nő felszegte az állát az úri hölgyek mozdulatával.
– Igen? – szólt dölyfösen.
– Az orvoshoz jöttem. – Feyra látta, hogy Annibale a háttér-
ben őgyeleg, esedezve nézett rá.
A nő észrevette a látogató akcentusát, macskaszerű szemeit
összehúzta.
– És ki keresi?
Annibale előresietett.
– Feyra az ápolónő a kórházamban.
– Nos… – a nő egyik lábáról a másikra nehezedett, billegése
egyszerre volt provokatív és kisajátító. – A fiamnak nincs
szüksége ápolónőre. Hazajött a mammája.117 – Azzal Feyra ar-
cába vágta az ajtót.

– MEGVÁLTOZTAM.
Az anyja kéretlenül leült a tűz melletti székre, melyet ő
Feyrának tartott fenn. Annibale nem felelt, Columbina azon-
ban megérezhette hitetlenkedését.

117
Anya (olasz).
 – Tényleg megváltoztam, Annibale. Búcsút mondtam a régi
életemnek. Itt akarok maradni veled. Végre anya szeretnék
lenni. Tudom, hogy megbántottalak, többször is elhagytalak…
– Hogy találtál meg? – vetette közbe élesen.
Az anyja lesütötte macskaszemeit.
– Treportiba mentem egy kereskedővel… a társammal. Ott
hallottam, hogy egy Cason nevű orvos kórházat működtet
ezen a szigeten. A társam beteg lett, nem tudtam, mitévő le-
gyek. Csak azt tudtam, hogy ha eljövök a fiamhoz, ő majd
megment engem. Ó, drágaságom! Ezt mind te hoztad létre,
idehoztad ezt a sok jó embert, megmentetted őket! – Térdre
borult Annibale előtt, a kezeit csókolgatta. – Tudtam, hogy
engem is megmentesz majd!
Annibale nem bírta visszahúzni a kezét, émelyegve kivárta,
míg az anyja visszaül a székbe, bájosan beleszippantgat a
csuklójára kötött pomádéba, elrendezi a szoknyáját.
A szeme teljesen száraz volt.
– Azt hiszem, újra kellene kezdenem, drágám. Tudod, nem
volt könnyű életem. Az apád…
Annibale hirtelen megdermedt.
– Összeházasodtak az apámmal, ugye? – Gondolatban sorra
vett mindent, amit eddig ismert, a nevét, a nemességét, az
ágya alatti deszkák mögött rejtőző Cason-kincset.
– Hát persze! Azt viszont tudnod kell, hogy kurtizán vol-
tam, nemcsak utána, hanem előtte is.
Annibale szeme kiszáradt a tűztől, értetlenül pislogott.
– Vagyis, amikor találkozott az apámmal.
 – Igen. A Ca d’Oro118 környékén üzleteltem. Egy gondolá-
ban fogantál, a karnevál alatt. Mikor megtudtam, hogy teherbe
estem veled, Carlo azt mondta, feleségül vesz. Akkoriban
gyönyörű voltam, Annibale, el sem hiszed, mennyire.
Tényleg nem hitte. Ő csak egyetlen nőt talált gyönyörűnek,
ráadásul számára nem az álarc jelentette a szépséget, hanem a
mögötte rejtező személyiség. Anyja álarcára pillantott, mely a
saját csőre mellett lógott a kandallónál madár és kurtizán
szentségtelen egyesülésében. Szeplőtlen, festett maszk bámult
rá anyja múltjából.
Megtudta, hogy mikor Columbina elhagyta őt és az apját, új
szeretőjéhez költözött Veneto egyik hatalmas villájába. Ami-
kor rájött, hogy gyámolítója mindkét konyhalánnyal is meg-
osztja az ágyát, azonnal továbbállt, Rómába ment azzal a mű-
vésszel, aki a villa freskóit festette. Ott a pap szeretője lett,
majd annak egyik tanítványával Messinába szökött.
Annibale egy idő után már nem figyelt anyjára, inkább egy
másik valóságot rakott össze az elbeszéléséből. Az anyja fiata-
lon kábító szépség volt, olyan gyönyörű, hogy alacsony szár-
mazása ellenére elcsábított egy velencei nemest. Gyanította,
hogy anyja legutóbbi szeretője, a kereskedő, valójában utcai
kelmeárus lehetett, akinek a treporti piacon áll a standja.
Columbina klientúrája a szépségével együtt megcsappant,
csak gyarló személye maradt, mely nem elég ahhoz, hogy tár-
sat találjon magának élete alkonyára. Annibale végül megelé-
gelte a siránkozást, ültő helyében elaludt, szendergő elméjébe
boldogtalan álmok gyülekeztek. Reggelre a pompás borainak
palackjai kiürülve gurultak tétova lábai alá, miközben az anyja

118
Aranyház (olasz). Palota a Canal Grande partján, a Cannaregio sestierében.
a tűz melletti matracon hortyogott, melyet ő annyi gyengéd-
séggel készített elő Feyra számára.
Magára hagyta az anyját.

ANNIBALE ESTÉI GYÖKERESEN megváltoztak. A Feyrával folyta-

tott beszélgetések helyett, melyektől úgy érezte magát, mintha
képes lenne legyőzni a halált, és meggyógyítani a világot, any-
ja szégyentelen, hanyatlásáról szóló történeteit kellett hallgat-
nia, fiatalsága siratását. Annibale hirtelen rettenetesen egyedül
érezte magát, pedig az anyja el sem mozdult mellőle. Teljesen
magára maradt, pedig most olyan sok fizikai érintésben része-
sült, mint anyja távozása óta soha. Az asszony közeledése meg
is ragadt az akkori szinten, még mindig úgy érintette meg,
mintha nyolcéves fiúcska lenne: megborzolta a haját, megcsip-
kedte az orcáját, megharapdálta a nyakát, és a hátát dörzsöl-
gette, ahogy akkor tette volna, ha mellette marad a gyerekbe-
tegségek idején. Annibale képtelen volt elhárítani a közeledé-
sét, pedig émelyítette az alkalmatlankodása, a torz kigúnyolá-
sa mindannak a közvetlenségnek, amit valaki mástól remélt
megkapni. Átadta az anyjának saját, emeleti ágyát, így még az
a gyötrelem is tetézte kínjait, hogy a Feyrának előkészített
ágyban kellett aludnia.
Annibale azt tanácsolta Columbinának, hogy viseljen álar-
cot, ha kimozdul; a teljes arcú, fejre köthető maszkra, melyet
az asszony magával hozott, úgy vélte, még gyerekkorából em-
lékszik. Gyönyörű, kifestett kurtizán arcát ábrázolta, olyan
fehér volt, mintha gyöngyházfényű ólomkrémmel kenték vol-
na be, kipirosított orcái alatt cseresznyeajkak csücsörítettek. Az
álarc a rég elmállott szépség hátborzongató, semmitmondó
képét kölcsönözte az anyjának. A ruhái sem illettek rá, élénk
színüket fiatalabb bőrhöz tervezték. Még a neve is túl fiatalos
volt; a Columbina Cason inkább illett volna kokotthoz vagy ko-
raérett, szeszélyes szépséghez. Ő azonban már mindkettőből
kiöregedett.
Columbina Cason másutt is álarcot hordott. Minden csalá-
dot felkeresett, fia nevében jótékonykodott: vitt nekik egy fa-
zék ragut vagy friss citromot, a gyerekeknek édességet. Az
apácákkal együtt varrta a matracokat. Még a kertben is ásott,
felhúzva a ruháját. Mindennap részt vett a misén, elbájolta a
nővéreket szerencsétlen életével és bűnbánatával, szinte na-
ponta ment gyónni a badessához, a folyamatos lelki vezetés
ugyanis újabb lehetőséget kínált neki arra, hogy magáról be-
szélhessen.
Columbina figyelmét nem kerülte el a különös, lefátyolozott
leány, aki a fia mellett dolgozott némán, szorgalmasan, szakér-
telemmel. Féltékenységében megpróbálta behízelegni magát a
lánynál, ám ez a külföldi fruska volt az egyetlen a szigeten,
akit nem tudott elbájolni a kedvességével, leszámítva termé-
szetesen azt az ostoba törpét. Columbina egyszer-kétszer ész-
revette, hogy a nyomorult őt bámulja, és odáig alacsonyodott,
hogy megsuhintotta az ocsmány arcát. A néma lány azonnal a
korcs mellett termett, valami kenőccsel igyekezett csillapítani a
horzsolást, melyet Columbina gyűrűje okozott. Az asszonynak
az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a lány borostyánszín
szeme átlát rajta.
Onnantól kezdve már nem nézett át a musulmanán, inkább
gyorsan keresztet vetett, valahányszor meglátta, kiköpött az
útjába, ahogy az egy rendes keresztény asszonytól helyes és
elvárható, habár arra azért ügyelt, hogy a fia meg ne lássa.
Egyik-másik fiatalabb apáca követte a példáját, egyre növelve
a hitetlen leány elszigeteltségét, és meggyőzve Columbinát
arról, hogy Isten akaratát teljesíti.

A MIRACOLI-REND badessája jó emberismerő volt, őt nem győzte

meg Columbina Cason.
Az apátnő felismerte az igazi hitet, ha találkozott vele, pél-
dául Восса, a kapuőr valóban istenfélő ember, és mivel a vég-
telen gyónások során sokat megtudott Columbináról, az ő
szemében a doktor anyja semmivel sem tűnt igazabb hívőnek
a fiánál. Látva pedig, milyen méltóságteljesen és elegánsan
viseli Feyra Columbina Cason sértegetéseit, még jobb szívvel
kezdett viseltetni a hitetlen lány iránt.
Amikor tehát Feyra nagyjából egy héttel Columbina Cason
felbukkanása után megjelent a templom kapujában, kedvesen
üdvözölte. A lány szörnyű állapotban volt.
– Baj van?
– Semmi – felelte könnyedén Feyra, tekintete azonban meg-
hazudtolta a szavait. – Csak épp el kell mondania a Trianni
családnak, hogy még nem költözhetnek be a nekik ígért házba.
Még egy ideig szükségem lesz rá. – Már el is fordult, hogy in-
duljon, ám a badessa meglátta, hogy feltűnően csillog a szeme.
Visszahívta Feyrát. Mivel a lány nem lépett volna be a kü-
szöbön, és az apátnő sem engedte volna, ő ment ki hozzá.
– Jól érzi magát?
Feyra mostanra összeszedte magát.
– Elég jól.
A badessa általában nem avatkozott mások dolgába, azon-
ban komolyan gondolta az orvosnak mondott szavait.
 – Ha megengedi… Úgy sejtem, valami megakadályozta ab-
ban, hogy egy fedél alá költözzön a doktorunkkal, és biztosra
veszem, hogy az áldás hiányzott hozzá.
Az eretnek feléje fordította hatalmas szemeit.
– Olyan borzalmas lenne, ha egyszer szerelemből tesszük?
A badessa sajnálkozva nézett rá, de hangja azért határozot-
tan csengett.
– Amire utalt, az bűn, a keresztény törvények megszegése. –
Miközben azonban a temetőkapu felé sétáltak, megenyhült. –
Bár más a hitük, van rá mód, hogy közelebb kerülhessenek
egymáshoz. Ha elolvasná, áttanulmányozná a keresztény Bib-
liát, a Szentírást, idővel Ön is beléphetne Isten családjába. Ak-
kor és csak akkor teheti a doktor hivatalossá ezt a kapcsolatot.
A lány különös, sárga szemei kikerekedtek. Úgy nézett,
mint akit a gondolat is elborzasztott, ám egy pillanattal később
valami átsuhant a tekintetén, és megváltoztatta, mint a lagúnát
a felette elsuhanó szellő.
– Igen – mondta. Kapkodva bukdácsoltak ki belőle a sza-
vak. – Igen. Ha megengedi, szeretnék kölcsönkérni egy… Bib-
liát.

FEYRÁNAK NEM ÁLLT SZÁNDÉKÁBAN belépni a keresztény Isten

és pásztorprófétája családjába. Tudta, hogy az anyja hitet vál-
tott, keresztényből iszlám lett, ám számára gyűlöletesnek tet-
szett a gondolat.
Mikor azonban a badessa megemlítette a Bibliát, valami fel-
derengett az elméjében, amit az anyjától hallott – tehát a Biblia
a Szentírás, abban találja meg mindazt, amit a négy lovasról
tudnia kell. Most már szabadon rendelkezett az estéivel, így
egyre többet töprengett ezen a talányon, próbálta felidézni
anyja rég elfeledett szavait. Egyébként is le kellett kötnie ma-
gát valamivel, úgy döntött hát, hogy megoldja a négy ló rejté-
lyét.
Saját kályhája előtt, mely csak halovány utánzata lehetett
Annibale meghitt kandallójának, rápillantott az ölében heverő
könyvre. Karmazsinvörös bársonyba kötötték, a lapok sima
szélét finoman kifényesítették, aranyfényben ragyogtak.
Feyra úgy nyitotta ki a könyvet, mintha égetné a kezét. A
pergamen olyan sima és tejfehér volt, amennyire csak a
könyvkötő művészete lehetővé tette, az íveket pontosan tűzték
a gerinchez. Nyilvánvalóan komoly értéket képviselt, megtisz-
teltetés a badessa részéről, hogy rá bízta. Apró, fekete betűkkel
írták, a szöveget a drágakövek színét idéző díszítés vette kör-
be, az angyalokat és démonokat ábrázoló naiv képek megvál-
tást és kárhozatot ígértek. Ez a könyv törvényesítette a népe
elleni erőszakot, a hite elleni támadásokat, mégis eltökélten
forgatta a lapjait. Megszenvedett a latinnal, de legalább futólag
közelebb érezte magát Annibaléhoz, hiszen ő tanította erre a
nyelvre. Milyen különös, gondolta, hogy a nyugati orvoslásnak és a
keresztény hitnek ugyanaz a nyelve, mikor Annibale szerint a kettő
gyakran ellentmondásba kerül. A férfi egyszer megemlítette, hogy
a padovai püspöki kúria ellenezte a himlőoltás különböző ke-
zeléseit, melyeket az ottani orvosi iskola fejlesztett ki, istente-
lennek nyilvánították.
Feyra átlapozta az oldalakat, olyan erősen nézte a betűket,
hogy végül egyetlen fekete pacába folytak össze a szeme előtt,
az aranyozott rajzok pedig táncra perdültek a margón, mintha
megelevenedtek volna. Végre megtalálta, amit keresett, a Jele-
nések könyvében. Ott vágtáztak, mintha le akarnának ugrani a
lapról: a fekete ló, a vörös, a fehér meg a sárga, mindet komor
csontváz ülte meg.
Az Apokalipszis négy lovasa.
Nehezére esett latinul olvasni, lassan jutott tovább az első
mondatnál, ám ekkor rátört anyja haláltusájának emléke.
– Jőjj és láss! – olvasta hangosan, megrémítette saját hangja.
– Látám azért, és ímé egy fekete ló; és annak, a ki azon üle, egy mér-
leg vala kezében. És hallék a négy lelkes állat közt szózatot, a mely ezt
mondja vala: A búzának mérczéje egy dénár, és az árpának három
mérczéje egy dénár; de a bort és az olajt ne bántsd.
Feyra most se látta több értelmét, mint mikor az anyja a ha-
lálos ágyán öklendezte ki a szavakat; miközben azonban to-
vább olvasott, összeszoruló torokkal értette meg, apja milyen
ajándékot adott Velencének. A fekete ló a pestist hozta el. Nö-
vekvő döbbenettel olvasta, ahogy kibontakozott a nagy nyo-
morúság, amire az anyja intette. A fekete lovat a vörös követte,
a tűz és vérontás hírnöke.
– És mikor a második pecsétet felnyitotta – olvasta Feyra –,
hallám, hogy a második lelkes állat ezt mondá: Jőjj és lásd. És előjőve
egy másik, veres ló.
Aztán jött a fehér ló, a hátán a nyilas, koronás hódítóval, a
háborúval. Végezetül a sárga ló, az epeszín, a halál és kétség-
beesés hírnöke, az utolsó nap elhozója.
Feyra becsukta a könyvet, mintha a fedél lecsapásával el-
zárhatná a benne foglalt borzalmakat. Sajgó szemeit is lehuny-
ta, próbálta felidézni, mit mondott Nur Banu. Azt mondta,
négy ló jön, nem egy. Négy ló, mint a bronz fenevadak fogata a
csapkodó patákkal, melyet a dózse bazilikájának tetején látott.
A Bibliában a sárga ló a feketét követte, a gyűrűjén azonban
– közelebbről szemügyre vette a testmeleg kristálypántot – a
vörös ló vágtatott a fekete nyomában, azt követte a fehér, és a
zöldessárga zárta a sort.
Feyra átkozta magát, amiért elfeledkezett a jelekről, melye-
ket anyja rábízott, és amiért nem adta át az üzenetet a dózsé-
nak, ahogy megfogadta. Miután a barátja, a Halál már belépett
a városba, tényként könyvelte el a vereséget. A fekete ló kitört
a karámból, már nem látta értelmét, hogy bezárja a kaput.
Most azonban eltöprengett az alaktalan rémület szorításában,
vajon lesz-e folytatás.
Ha Annibale mellette lett volna, talán elhessegette volna
magától a jóslatot, így azonban egyre az járt a fejében, vajon
milyen egyéb ártalmakat fújhat még át a szél a tenger felett
Konstantinápolyból ebbe az ostromlott városba. A hajózást
még mindig tiltották, az Il Cavaliere legénysége elment, ő volt a
hajó egyetlen életben maradt utasa Velencében. A küldetés
nyilván véget ért. Feyra mégis azt kívánta, bárcsak ne látta
volna feketén-fehéren papírra vetve ezt a borzalmas jövendö-
lést. Az a rettenetes érzése támadt tőle, hogy még nincs vége.
Feyra aznap éjjel le sem feküdt. Csak ült, nézte a kandalló-
párkányra fektetett könyvet, mintha attól tartana, hogy a lova-
sok leugrálnak a lapjairól, és életre kelnek. Mikor meghallotta
a matutinum harangját, a templomhoz ment, és a küszöbre
fektette a könyvet.
Mikor a badessa kilépett San Bartolomeo apró templomából
hajnal előtt, hogy visszakísérje a nővéreket a hálóba, majdnem
rátaposott a Bibliára. Felkapta a könyvet, öreg csontjai ropog-
tak, ahogy lehajolt, a csalódottsága hosszú sóhajban tört ki be-
lőle. Aztán lefeküdt, hogy alhasson még pár értékes órát prima
előtt, csóválta a fejét az elveszett bárány miatt.
 32. FEJEZET

A KÖVETKEZŐ NAPOKBAN FEYRA hiába próbálta elfelejteni a lo-

vasokat. Ehelyett inkább úgy döntött, helyrehozza annak az
egynek az ártalmait, melyet megismert. Összeszedi az összes
információt, amit saját maga és Annibale tudásából, tapaszta-
latából merített, aztán felfedezi a pestis ellenszerét.
Konstantinápolyban a legtanultabb orvosok gyakran készí-
tettek theriaka nevű általános, mindenre jó ellenanyagot, ami a
gyógyszerészeti kánon legösszetettebb orvosságai közé tarto-
zott. A theriaka olyan sokféle formát öltött, ahány célt szolgált.
Gyakran csak a gazdagok engedhették meg maguknak a sok
összetevő ára miatt, és csak tapasztalt orvosok próbálkoztak
meg az összeállításával.
Feyra azonban nem félt. Le kellett kötnie magát. Elővette a
gyógyszeres övét, megvizsgálta a gyógynövényeket, kenőcsö-
ket, porokat; némelyiket még Konstantinápolyban gyűjtötte,
mások a velencei talajon termettek, néhány új kincset pedig a
szigetről, a falakon kívüli kökényes legsötétebb zugaiból szer-
zett, vagy a sós síkságok talaján vegetáló különös növények
közül.
Két célja volt: meggyógyítani a betegeket, és megóvni az
egészségeseket attól, hogy egyáltalán elkapják a kórt. A keve-
rékének tehát egyszerre kell lázat csillapítani, duzzanatot le-
húzni, vért tisztítani, de ami a legfőbb, reményt kell adnia az
embereknek: minden egyes üvegcsébe bele kell tenni valamit,
amitől a beteg kérdés nélkül elhiszi, hogy a kis fiolában lévő
folyadéktól visszanyeri az életét. Úgy döntött, Teriacának ne-
vezi majd, mivel ez az eredeti görög szó velencei változata. A
gondolat máris elégedettséggel töltötte el, pedig egyelőre még
csak a nevét találta ki. Munkához látott.
Az otthona alkimistaműhellyé vált, zsúfolásig megpakolta
palackokkal, lombikokkal, üstökkel, olvasztótégelyekkel. Ha-
bár igyekezett koncentrálni, minden hangra, az ajtó minden
reccsenésére felkapta a fejét, remélve, hogy ő az, felemeli a re-
teszét, és közli, hogy elment az a rettenetes nőszemély, az any-
ja.
A napok azonban hetekbe fordultak, a hetek hónapokba;
Annibalét pedig egyszer sem látta a Tezonon kívül. Amennyi-
re tudta, a doktor minden pénteken felkereste Palladiót, ő pe-
dig azokon a napokon ki se tette a lábát a kórházból, mivel a
doktor gyűlölködő anyja elviselhetetlenné tette az életét a fa-
lakon kívül. Bölcsen használta fel az időt. Azokon a becses
pénteki napokon megvizsgálta a betegeket, engedélyt kért
azoktól, akik még tudtak beszélni, és kérdés nélkül beadta a
gyógyszert azoknak, akik már nem, mivel gyanította, hogy a
halál jeges szorításában bármilyen esélyt örömmel fogadnak,
ami gyógyulással kecsegtet. A menedékházakban élő egyik-
másik családnak is felajánlotta a szert, akiknek egyik család-
tagjuk épp akkoriban esett a pestis áldozatául. Az eredmények
felkeltették az érdeklődését.
A mostani tudásával már készen állt, hogy nagy tételben
készítse a gyógyszert. A Tezonban összeszedett egy kupac fio-
lát, csurig töltötte mindet tengeri sóval éjszakára. Másnap
Feyra a megtisztított üvegekkel teli táskáját elvitte a kúthoz,
hogy vizet hozzon az oldatához. Amikor felhúzta a kristály-
tiszta víztől csillogva csepegő vödröt, gondosan telemerte, be-
dugaszolta, majd a füstölt vászonra fektette az üvegeket, máris
indulhatott haza a titkos összetevőkért. Hátára emelte a csö-
römpölő batyut. Az oroszlán a csukott könyvvel a kezében őt
nézte.
– Egyetlen szót se! – mondta.

MIRE ANNIBALE VISSZATÉRT a szigetre, majdnem besötétedett.

Ezen a pénteken szándékosan később tért vissza Velencéből.
Útközben kiszámolta, hogy már egy hónapja nem látta Feyra
arcát, gyötörte, hogy hiába van a közelében, tartaniuk kell a
távolságot. A lány a kórházban csendesen, visszafogottan vi-
selkedett, a szokásosnál is keményebben dolgozott. Előzéke-
nyen beszélt Annibaléval, ő azonban észrevette a fájdalmát, és
olyan elviselhetetlennek érezte, hogy még nyersebben bánt
vele. Ráadásul szembe kellett néznie az igazsággal.
Akár ott marad az anyja, akár elmegy, tudta, hogy még egy-
szer nem kérheti meg Feyrát arra, amire a legutolsó boldog
estéjükön, a tűz fényénél. Nem tudná megbecsteleníteni azzal,
hogy a szeretőjévé teszi, és házasságot nem ajánlhat neki. A
badessának igaza volt: túl mély szakadék választja el őket. Övé
lehetne egy évre, talán kettőre, míg a pestis el nem múlik, de
aztán mi lenne vele? Nem bírná elviselni, ha kézről kézre ad-
nák a férfiak, míg végül őt is elnyelné az a mocsár, amely
Columbina Casont magával rántotta.
Idővel megszokta az anyja jelenlétét esténként, az állandó
lerohanásokat, a folyamatos csacsogását, az önző, saját magá-
ról szőtt, keserű történeteit. Annibale némán ült a tűzbe bá-
mulva, próbálta maga elé vetíteni az arcot, melyet annyira hi-
ányolt: a gyönyörű ajkakat, a topázszínű szemeket. Már bele-
törődött, hogy örökre így kell töltenie az estéit, így meglepő-
dött, mikor egyik este arra ért vissza, hogy az anyja eltűnt. El-
ső gondolata az volt, hogy Columbina bizonyára megszabadí-
totta néhány értékes orvosi eszközétől, de semmi nem hiány-
zott, leszámítva az anyja köpenyét, kesztyűjét és a hátborzon-
gató, fehérre mázolt maszkot, mely már nem lógott a tűznél, a
kampó felett.
Kisietett az éjszakába, visszament a kapuslakáshoz, ahol
Восса és a fia épp kenyeret törtek a pislákoló tűz felett.
– Jött erre csónakos? – kérdezte.
A doktor hangjának tónusát hallva Восса talpra ugrott.
– Igen, signor dottore. Meggyújtottam a parázstartó üstöt sex-
tára, aztán elhoztam a házából az édesanyját, amikor megér-
kezett a bárka. Feltételezem, tudott a távozásáról.
Egy pillanatra Annibale ismét nyolcévesnek érezte magát,
akit elhagytak és megbántottak, de azért bólintott, örült az ál-
arcának.
– Persze, hogy tudtam – csattant fel. – Csak azt akartam
tudni, hogy rendben elindult-e. – Barátságtalan hirtelenséggel
távozott, nyugtalanította az árnyékos zugban megbúvó törpe
fenyegető tekintete.
Miközben átkelt a gyepen, végtelen megkönnyebbülést ér-
zett. Már sosem kerülhet úgy közel Feyrához, ahogy korábban
tervezte; de azt talán még remélheti, hogy barátok lesznek.
Meggyőzte magát, hogy ha újra leülhetnének együtt, az arcába
nézhetne, olyasmikről beszélhetnének, ami mindkettejük szá-
mára fontos, boldog lenne. Már félúton járt a gyepen, mikor
megtorpant. Most odamegy a házához, bekopog az ajtaján, és
megkéri, hogy jöjjön vele, üljenek le újra a tűzhelynél.
Akkor meglátta a kutat, a kő tompa fénnyel ragyogott a sö-
tétben. Az oroszlán, mancsai között a becsukott könyvvel,
üres, hideg szemekkel bámult rá. A rémülettől hirtelen meg-
rándult, majd megfordult, Feyra háza helyett a sajátjához ro-
hant.
Berohant az ajtón, felvágtatott a lépcsőn, útközben letépte
az álarcát. Bekúszott az ágy alá, és felemelte a kilazult palán-
kot, mely alá a Cason-kincset rejtette. A deszka túl könnyen
engedett, mintha nem tették volna rendesen a helyére. Odalent
az odú üresen tátongott, a láda eltűnt.
Annibale feje kétségbeesetten lehanyatlott, a homloka a
padlódeszkára koppant, a haszontalan aranykulcs fölöslegesen
lógott a nyakában.
 33. FEJEZET

ANNIBALE NEM TUDTA, mitévő legyen.

Az anyja távozásával paradox módon tovább nőtt a Feyra és
őközte tátongó szakadék.
A vagyonából semmi sem maradt. A zsebében csörgő né-
hány érme pár napnál tovább aligha tart ki. Most az anyja vét-
ke miatt a San Bartolomeo kórház és az ő álomszigete a hétvé-
gét sem fogja megérni.
A családoknak haza kell menniük, csak a halottak és hal-
doklók maradnak, a nővérek visszatérnek a Miracoli-
templomba. Nem tudta, Feyrával mi lesz; nyilván el kell jut-
tatnia a szárazföldre, talál majd neki egy Törökországba tartó
hajót talán Ancona vagy Ravenna valamelyik kikötőjéből. Át-
kozta magát, amiért hitt az anyjának, amiért elhitte, hogy ké-
pes megváltozni.
Nem volt más választása, megkérdezte Feyrát, hogy felke-
resné-e őt aznap este a házában, csak remélni tudta, hogy ha-
tározottsága nem foszlik szét a bájos arc láttán.
Feyra el is jött, ahogy kérte, azonban nem ült le a jól meg-
szokott székére, mivel pontosan tudta, ki trónolt rajta a távol-
létében. Inkább állva maradt, szomorúan nyugtázta, hogy a
férfi most először nem vette le az álarcát a saját házában, ami-
kor kettesben maradtak. Ő sem tette le a fátylát.
– Először is – kezdte a Madárember fojtott hangon – hadd
nyugtassalak meg! Nem fogom megismételni a nemrégiben
tett ajánlatomat.
Feyra nagyot nyelt. Előre tudta, hogy így lesz, hallani azon-
ban mégis olyan érzés volt, mintha szíven szúrták volna. Érez-
te, hogy szemeibe könnyek szöknek, hát nem felelt, nehogy a
hangja elárulja.
– Másodszor, sajnálattal közlöm, hogy a Cason-kincsnek
vége.
Nem bocsátkozott részletekbe, azt azonban elfelejtette,
Feyra már jól ismeri.
– És az édesanyád?
A madárálarc lekonyult.
– Ő is elment.
Feyra nem felelt.
– Következésképp a szigetet le kell zárni, és vissza kell csa-
tolni a Köztársasághoz. A kórház hét nap múlva bezár. A hét
végéig kifizetlek, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
valahogy visszajuttassalak keletre.
Megtörtént. Eljött a pillanat, amiért dolgozott; amiért a sárga
papucsában gyűjtötte azt a sok kis soldót, melyek az otthon
ígéretét suttogták a csilingelésükkel. Az utolsó magányos hó-
napban már azon kezdett gondolkozni, milyen élete lenne, ha
visszatérhetne Törökországba. Természetesen nem Konstanti-
nápolyba, inkább valami messzi tartományba, mondjuk
Antiokheiába119 vagy Tarsusba 120 – távol a szultán tekintetétől;
talán saját praxisba kezdhetne. El akart hajózni, soha többé
nem akarta látni a Nyugatot. Ehelyett azonban csak annyit
mondott:

119
Város a mai Törökország és Szíria határán, ekkor még az Oszmán Birodalom
határvidéke.
120
Város Törökország déli részén.
 – Nem kell így lennie. Készítettem egy főzetet, egy ellen-
szert, Teriacának neveztem el. Engedd meg, hogy áruljam, ab-
ból fizethetnénk a kórházat!
A Madárember ökle a tenyerébe csapott, de nyugodt han-
gon válaszolt:
– Épp elégszer mondtam már: nem fogok hozzájárulni,
hogy haszontalan, sarlatán álgyógymódokkal a betegek elmé-
jére és pénzére vadásszanak!
– És valahányszor megvitattuk ezt a kérdést, azt feleltem,
hogy talán nem olyan megvetendő, ha az orvos a gyógyszere
ellenőrzött árusítása révén jobb felszerelésekkel kezelheti a
pácienseit, vagy további kutatásokat finanszírozhat. Én nem
kizsákmányolásról beszélek, hanem törvényes árusításról, a
főzetem ugyanis közel sem haszontalan.
– Honnan tudod?
Feyra nagy levegőt vett.
– Az elmúlt hónapban péntekenként kísérletezgettem. A fő-
zetem nagyon is hatásosnak bizonyult.
– Te megváltoztattad a pácienseim receptjét? – fakadt ki
Annibale, a csőrétől még dühösebbnek látszott.
Feyra erre megemelte az állát, örült saját indulatának.
– Igen. Méghozzá kiváló eredménnyel. – Feltartotta a kezét.
Most megint vitatkoztak, pont úgy, mint régen. – Ha hagyod,
örökké folytathatod itt a munkádat. Örökre. Tényleg feladnád
mindezt a kettőnk hatalmi játszmája miatt?
A Madárembernek még a lélegzete is elakadt. Tetőtől talpig
végigmérte a nőt a füstös szemlencsék mögül. Feyra követte a
pillantását. Az itt eltöltött év alatt fokozatosan visszatért az
ottomán öltözködéshez, minden hónapban egyre jobban elrej-
tőzött, bő nadrágot és hosszú inget húzott fel, fölé szintén bő,
cinóbervörös, egész alakot eltakaró feradzse köpenyt öltött,
melynek színe rendkívül praktikusnak bizonyult a Tezonban,
munka közben.
– Nos – szólalt meg Annibale kis idő múlva, végre úgy be-
szélt, ahogy Feyra megszokta –, így nem mehetsz el.

ANNIBALE TREPORTIBAN SZÁLLT PARTRA, máris a zsebében csör-

gő maradék pénzét számolgatta. Ahogy végigsietett a zsúfolt
piacon, az emberek utat engedtek az orvosnak. Szakemberként
pillantott a városiakra – úgy tűnt, még nem terjedt közöttük a
pestis: a kicsi, fehér, napsütötte házak ajtóira még nem pingál-
tak kereszteket. Ezt a feladatot senki másra nem bízta volna,
ám egy ideig habozva lézengett a tömegben; nem tudta ponto-
san, mit is keres.
Mamma Trianni elküldte, hogy hozzon neki brokátot vagy
selymet, amilyen színben csak akar, aztán a többi már az ő
dolga lesz. Bár Annibalénak fogalma sem volt róla, miben kü-
lönbözik a két anyag, nem vallotta be. Odalépett az egyik
élénk színre festett bódé elé, ahol rengetegféle szövet fodrozó-
dott, lengedezett a szélben, akár megannyi árbocszalag. Anél-
kül, hogy észrevette volna, a zöldnek pontosan azt az árnyala-
tát választotta ki, mint amilyen a szeme volt, vagy a palack
üvegének színe; az anyag a nap felé fordítva úgy csillogott,
mintha nedves volna. A ruhakereskedő közelebb lépett hozzá.
– A smaragd kitűnő választás, dottore. Indiai indigókék és
kiváló angol rezedasárga; a kettő keveréke jó velencei húggyal
elvegyítve adja ki a zöld színt.
Annibale egy lépést hátrált, de még mindig szorította az
anyagot.
– Jó ez a portéka női ruhának? – vakkantott az eladóra.
 – Hogyne, dottore.
– Mennyire lenne szükségem… mármint a varrónőmnek?
– Az attól függ. – A fickó megvakarta az állát, és méricskél-
ni kezdett a nyakán tekergő mérőszalaggal. – Nagydarab asz-
szonyság?
– Mi? Nem, nem, karcsú, akár egy agár. Nagyjából ekkora…
– emelte fel Annibale a kezeit úgy, mintha Feyra derekát fog-
ná.
– És pruszlikhoz kér anyagot? Vagy alsószoknyához? Mell-
kendőhöz? Mit szólna néhány kristálygyöngyhöz, a hímzés-
hez?
Mintha az árus nem is velencei nyelven beszélt volna.
Annibale idegességében mindenre igennel felelt, így óriási
csomaggal, ám annál kevesebb pénzzel távozott.
Miközben visszasétált a csónakhoz, hirtelen eszébe jutott
valami: Feyrának maszkot kellene öltenie, nem a névtelenség,
hanem a higiénia miatt. Odakanyarodott az álarckészítő bódé-
jához, és gyorsan kiválasztott egy gyöngyházfényű, fehér lófe-
jet. Félúton a sziget felé felidézte, miért tűnt fel neki pont a
lófej: homályosan emlékezett Feyra egyik korábbi kérdésére.
A csomagot a varrónő házában hagyta, s a kényelmetlen
eszmecserét a lehető legrövidebbre fogta:
– Hozd ki magadból a legjobbat, mert úgy kell majd kinéz-
nie, akár egy nemesasszonynak!
Mamma Trianni sípolva felnevetett, kivillantva néhány
megmaradt fogát. Annibale magában megjegyezte, hogy az
öregasszony nyilván sietve engedelmeskedett, mikor azt java-
solta a családoknak, hogy pipázzanak a miazma kordában tar-
tására.
 – Ne izguljon, dottore – mondta. – Pontosan tudom, mi a
dolgom. Mire végzek, akár dogaressának is beillene.
Annibale elrohant, egyenesen Feyra házához ment, aki ép-
pen a fioláit pakolta másnapra.
A maradék pénzét már korábban elköltötte Muranón egy
csónaknyi érintetlen palackra – a lángokban megtisztult, so-
sem használt üvegek majd megóvják a misztikus főzetet és a
hozzávalóinak sértetlenségét, bármiből is készült. Érdeklődve
látta, ahogy a termetes, tűztől lebarnult üvegfúvók védőintéz-
kedéseket foganatosítottak a pestis ellen, még mielőtt elérte
volna a szigetüket: a portékájukat kis ladikon tolták oda hozzá,
majd arra kérték, hogy az érméket dobja a tengervízbe, hogy a
só kellőképp megtisztítsa, mielőtt egyikük kihalássza.
Most Feyra gondosan bepakolta a fiolákat a kikeményített,
merev oldalú bőrtáskába, nehogy eldőljenek. Annibale észre-
vette, hogy a főzet – Feyra titkos ellenanyaga, melynek hozzá-
valóit még vele sem osztotta meg – pontosan ugyanolyan szí-
nű volt, mint az új ruhája.
A lány felegyenesedett, mikor Annibale besétált:
– Gondolkoztam – szólt a férfi bevezetés nélkül. – Szüksé-
ged lesz valamiféle mesére, olyasmire, mint Valnetti négy tol-
vaja, mondjuk egy szent fára, mágikus forrásra vagy hasonló-
ra. Olyan legendára, amitől az emberek hinni fognak a szer-
ben. A nép nem érti az orvosságok nyelvét, de a mondákét
igen.
– Rendben – Feyra azonnal egyetértett vele. – Mit szólnál az
oroszlán kútjához a csukott könyvvel? Végül is, tényleg innen
nyerem a vizet a főzethez. De ennél többet nem árulok el. –
Valódi mosoly ragyogott fel az arcán.
 A férfi szíve nagyot dobbant, de nem mutatta, csak vállat
vont.
– Ezen a ponton nem az igazság a lényeg, tekintve, hogy az
egész üzlet merő hazugság, nekem pedig egyáltalán nincs
ínyemre.
Feyra olyan közel lépett hozzá, hogy szinte érezte a teste
melegét.
– Nem árulnám a főzetet, ha nem hinnék benne teljes szí-
vemből, hogy hatásos!
– Rendben. Az oroszlán kútja jó lesz; ez a jelkép biztosan
tetszik majd a velenceiknek. Emellett, a szent kút jó táptalaj a
hiszékenyeknek: Giudeccán is van egy, pontosan ott, ahol
Palladio építi a templomát. A zarándokok esküsznek rá, hogy
a vize megóvja őket a pestistől.
Feyra nem válaszolt, nemsokára azonban álarcuk nélkül
ücsörögtek, újra úgy beszélgettek, mint régen, egymás szavába
vágva, hadonászva vitatkoztak, miközben megteremtették a
Teriacának elnevezett főzet legendáját.
– Egyik nap épp a kút mellett sétáltam, mikor megláttam az
oroszlánt és a könyvet…
– Nem, az oroszlán megszólított!
– Igen, ez még jobb. Az oroszlán megszólított, és azt mond-
ta: „Én vagyok Velence jelképe. A kutam vize meggyógyítja a
népemet, mert…” – itt elakadt.
– Szent Márk megáldotta – fejezte be Annibale.
Feyra emlékezett a szegény szent történetére, akit disznó alá
csomagoltak, mint egy keresztény ünnepi lakomát.
– Szent Márk megáldotta kelet felől jövet…
– A Szentföldről. Mindig a Szentföldről – vetette közbe
Annibale.
 – Szent Márk megáldotta a Szentföldről jövet. Áldását a
könyvembe írta égi villámcsapásaival.
– Mennyei fényével? – javasolta Annibale. – Áldását a
könyvembe írta mennyei fényével, s aztán meghagyta, hogy
örökre csukjam be a könyvet…
–… hogy a titok ki ne tudódjék! – fejezte be Feyra diadalit-
tasan.
Annibale elmeséltette vele a történetet újra és újra, hogy tö-
kéletesítse a velencei akcentusát. A lány egyértelműen immu-
nis volt a pestisre, hiszen hónapokig járkált a betegek között,
pedig Annibaléval ellentétben őt nem védte álarc – ha azonban
kiderülne róla, hogy török, óriási veszélybe kerülne. Feyra túl-
ságosan is jól emlékezett arra, amikor elkergették a dózse palo-
tájától, ezért figyelmesen hallgatta Annibale utasításait, hogy
történetét igazi, csengő velencei nyelven mesélhesse.

MAMMA TRIANNI AZ ABLAK ALATTI ruhásládához lépett, ünne-

pélyesen felnyitotta a fedelét, mire hihetetlenül zöld selyemre-
dők zuhataga ömlött ki belőle. Pontosan olyan színben pom-
pázott, mint a lagúna egy borús napon, vagy a szivárvány szí-
neiben játszó, zölden csobogó patak. Az öregasszony kiemelte
a ruhát a lánya, Valentina segítségével, majd felmutatta, hogy
Feyra megcsodálhassa a pruszlik és az ujjak mesteri szabását.
Mikor a lány tiszteletteljesen átvette az egyébként meglepően
nehéz ruhakölteményt mamma Triannitól, látta, hogy a valódi
művészet a zöld mellkendőben lakozott: az egyenként rávarrt,
számtalan parányi kristály az Adriai-tenger hullámait idézte
lenyűgöző, kacskaringós vonalaival.
Feyra gyorsan levetkőzött, a zöld selyemruha hűvös anyaga
könnyedén rácsúszott, ránehezedett a meleg bőrére.
 Anya és lánya abbahagyták a fecsegést, mikor Feyra az ab-
lakhoz sétált.
– Jól áll? – puhatolózott. Mivel nem volt tükrük, nem láthat-
ta azt, amit ők láttak. Abban a pillanatban azonban betoppant
Annibale, és azonnal eloszlatott minden kétséget.
A doktor tátott szájjal ácsorgott. Az ő Feyrája olyan teljes
átváltozáson ment át, mint a hernyóból lett pillangó vagy a rút
kiskacsából lett hattyú. Átszelte a Bizáncot Velencétől elválasz-
tó óceánt, és újjászületett Nyugat Vénuszaként. A zöld ruha a
földig leért, hangsúlyozva a magasságát, aranyló vállai ki-
emelkedtek a kristályos mellkendőből. A dereka valószerűtle-
nül vékonynak látszott az ügyes, láthatatlan öltések nyomán.
Az egyszínű ruha egységes, erős árnyalatától a bőre sötétebb
tónusa szinte izzott, borostyánszín szemei pedig tüzesen csil-
logtak. Mamma Trianni körbetopogta, hogy apró, felesleges
mozdulataival még tökéletesebbre igazgassa a ruháját.
– Most én jövök – mondta Valentina, miután felállt. – Ha-
marosan kész, dottore.
Annibale elbűvölten az ajtófélfának támaszkodott.
– Most jön a haja. Először is kiengedjük az egészet. – A fáty-
lat levették, és Annibale először látta Feyra haját kibontva,
szabadon suhogni a vállán. Többször is találgatta már a színét
a fátyol fogságából kibuggyanó fürtök alapján, de csak össze-
zavarodott, mivel egyik hajszála a réz színében pompázott, a
másik olyan feketén sötétlett, akár a tintahal festéke, a harma-
dik pedig a cseresznye fájára emlékeztetett a barnáspirosas
színével. Most végre meglátta a lenyűgöző arany és barna tin-
csek teljes színkavalkádját.
– Gesumaria, mennyi haj! És mennyi szín! – kiáltott fel
mamma Trianni a férfi gondolatait visszhangozva. Annibale
figyelte, ahogy Valentina lazán begyömöszölte a ragyogó haj-
zuhatagot egy hálóba Feyra nyakszirtjén, megkötötte egy
igazgyöngyökkel díszített főkötővel, ám néhány fürt így is ki-
szabadult a fülénél.
Most látta először, hogy a világos szalagra, melyet Feyra a
nyaka körül hordott, gyűrűt kötöttek. Egy pillanatig gyötörte a
gondolat, hogy a gyűrű talán egy régi szerelem záloga lehet,
de akárhogyan is tett rá szert, az egyszerűsége a zöld ruhával
és a kontyozott hajjal együtt valósággal megbabonázta.
Mihelyst Valentina végzett, Annibale odaadta Feyrának a
varázslatos, gyöngyházfehér, lófej alakú maszkot. Azért vá-
lasztotta ezt a darabot, mert azt remélte, hogy a nő majd örülni
fog neki, és nem értette, Feyra miért sóhajtott fel, mikor meg-
pillantotta.
Mikor feltette az álarcot, Annibale arra gondolt, hogy ez a
lány újra annyira megváltozott: a rostély minden arckifejezést
eltüntetett, de Feyra szemei még mindig csábítóan csillogtak
mögötte. Szépsége megrémítette; így bármelyik férfit rabigájá-
ba hajthatta volna, nem volt immár az ő Feyrája, a lány a kan-
dallójánál. Erről azonban egy szót sem szólt, csupán annyit
kérdezett:
– Kész?
Annibale Feyra zöld ruhája felé nyújtotta a karját, a lány
pedig elfogadta, mivel ez tűnt helyesnek. Az üvegekkel teli
táskáját is a férfi cipelte egészen a kikötőig; a fiolák csilingelése
ellenpontozta Feyra idegesen kopogó gondolatait. A szoknyája
lehúzta a csípőjét, azon töprengett, hogyan bírják a velenceiek
végigdorbézolni az egész karnevált ilyen nehéz ruhában. Kísé-
rőjére pillantott, látta, hogy a doktor úgy méregeti, mintha elő-
ször látná.
 – Nem tetszik ez nekem. Nem örülök, hogy te mész – bökte
ki végül.
– Akkor menj te!
– Tudod, hogy nem tehetem. Nem helyeslem a főzetet, és
nem arathatom le a babérokat sem. Ráadásul a Köztársaság
orvosaként regisztrálnom kellene az összes hozzávalót a
Consiglio della Sanitában, és akkor a bevétel jó részének is bú-
csút mondhatnánk.
Feyra kinyitotta a kaput, és előlépett a hátsó ajtó árnyéká-
ból.
– Nem teszem ki magam semmilyen veszélynek – biztosí-
totta a férfit. – Csupán egy ártalmatlan háziasszony vagyok,
aki a saját készítményét árulja. És ismerd el, hogy még neked
is eléggé velenceinek tűnök. – Eszébe jutottak a badessa szavai,
hogy megváltozhatna, elfogadhatná Istent, beolvadhatna a
nyugati keresztény világba. Vajon így nézne ki, ha tényleg
Annibale felesége lenne? Kicsit beharapta az ajkát, amitől ró-
zsás szája mélyebb színt kapott.
Annibale megállt, és felé fordult.
– Soha nem kívántam, hogy velenceinek tűnj! – tiltakozott
hevesen, mintha hirtelen sokkal fontosabb lenne ez a saját
személyére vonatkozó információ, mint bármilyen biztonsági
útmutató a városi tartózkodáshoz.
A mólónál Feyra átnyújtotta Annibalénak a sárga, érmékkel
teli papucsot. Gyorsan a kezébe nyomta, mielőtt meggondol-
hatta volna magát, hiszen a nehezen megkeresett bére jelentet-
te számára a törökországi utat. Most már soha nem tér haza.
– A kórházra – mondta –, amíg vissza nem jövök még töb-
bel.
 Aztán gyorsan a rá várakozó csónakba ugrott, bár még
mindig akadályozta a szokatlan szoknyája; a zöld anyag úgy
terült el a csónakban, mint liliomlevél a vízen.
Feyra nézte, amint Annibale ott áll s egyre zsugorodik, mi-
közben a csónakos távolabb evez a parttól, kifejezéstelen arccal
nézett csőrös maszkja mögül, de kezében sokatmondóan szo-
rongatta a sárga papucsot. Jól tette, hogy odaadta neki. Először
azt hitte, képtelen magukra hagyni a betegeit; de igazság sze-
rint, bár minden reménye odaveszett irányába, Annibale volt
az, akit nem tudott elhagyni.
 34. FEJEZET

ANNIBALE ERŐS, LAPOS FENEKŰ csónakot rendelt Feyra számára,

hogy elférjen benne a zöld ruhája a nehéz táskájával együtt,
így mikor közelebb értek Velencéhez, a csónakosnak óvatosan
kellett navigálnia a nagy forgalmú csatornán.
A tengeri köd és a pestistüzek elegye füstös felhőt alkotva
lebegett valamivel a vízszint fölött, a város templomtornyai
úgy törtek fölé, akár a mocsári káka; Feyrának igencsak meg
kellett erőltetnie a szemét, hogy lássa, merre mennek. Feltűnt
neki, hogy a csónak majdnem pontosan ott siklott a városba,
ahol az Il Cavaliere sok-sok hónappal azelőtt kirakta borzasztó
rakományát. Viszontlátta a fehér, filigrán palotát, a hatalmas
ikertornyokat, melyek között a Halál partra lépett.
Most Feyra meglátja, hogyan teljesítette gyilkos feladatát.
A bárkák tömegét most nem kéjutazásokra indulók töltötték
meg, hanem szemfedeles és a hamvas mészporral beszórt holt-
testek, akik már a sírjuk felé menet elkezdtek bomlani. Olykor-
olykor a szeszélyesebb fuvallatok fellibbentették a lepleket,
megmutatva a megfeketedett kezeket vagy eltátott állkapcso-
kat. A sárgás köd feljebb emelkedett, émelyítő leplet terített a
városra, lenyeste a templom- és harangtornyok csúcsait. Feyra
hat hónapos távolléte alatt a pestis egyre több helyre beférkő-
zött, óriási szükség volt a készítményére. Kicsit kihúzta magát
ültében, és jobban arcához szorította a lófejes maszkot. A mai
napon fontos szerepet kell eljátszania. Finoman előrehajolt:
– Melyik a Veduta della Sanita et Granari Pubblici?121

121
A helyi közegészségügyi intézet.
 – Az a nagy fehér épület, dama, a sok utcai árussal – mutatta
a csónakos.
Feyra kikukucskált az álarca résein, alig látta a hosszúkás,
alacsony épület oszlopait és csarnokait az előtte zsúfolódó tö-
megtől. A partszegély minden centiméterére jutott egy stand
vagy bódé.
– Kik ezek az emberek? – lehelte Feyra.
– Álmokat árulnak, dama – nevetett a csónakos keserűen. –
Azt ígérik, hogy portékájuk kiűzi a pestist az emberek ágyá-
ból. Még a gyertyabelet is eladnák holdsugárnak.
Feyra felszegte az állát, miközben a csónakos kisegítette a
bárkából. Nem kell mást tennie, csak leteszi a táskáját a többi
mellé, és felállítja a saját standját.
Délre eladott egy fiolát – a férfi, aki megvette, egyértelműen
azt hitte, hogy valami mást is áruba bocsát –, egy másikat pe-
dig elajándékozott. Az oroszlánról és a kútról szóló története
süket fülekre talált, hangját elfojtotta a rikkancsok és árusok
kiabálása, akik elkeseredett hangon hirdették a portékáikat. Az
egyik árus tűzifát árult; a boróka, kőrisfa, szőlőtőke és rozma-
ring garantáltan elűzi – legalábbis szerinte – a pestist utálatos
füstjével. Egy másik lángokba vetendő porra esküdött, mely
mézgából, babérból és ciprusból készült. Az a hölgy pedig, aki
a közelében állt, és majdnem olyan szép ruhát viselt, mint
Feyra, gumiarábikumból formázott almákat kínált, melyek a
rózsa és kámfor kellemes illatát árasztották, színüket vörös,
illetve fehér kelme művészi elrendezése adta. Minden pénz-
tárcához kínáltak orvosságot: a szegényeknek a nárdusolajból
és rebarbarából készült főzetet, a gazdagabbaknak valódi sma-
ragdport vagy ametisztet, melyre az egészség szimbólumát
vésték. Igencsak bizarr orvosságokat is látni lehetett: az egyik
vállalkozó szellemű fickó, úgy tűnt, levágott galambszárnya-
kat árul, édes bariton hangján dalolt gyógyszere előnyéről.
Feyra lealacsonyítónak érezte a társaságukat. Látott egy nőt,
aki minden egyes standnál megállt, elkeseredetten próbálta
elcserélni a kezében szorongatott ezüstserleget valami főzetre,
hogy megmenthesse egyetlen lányát a kórtól. Miután Feyra
megállapította, hogy a gyermek még nem fertőződött meg, a
második üveg Teriacát az asszonynak ajándékozta, és hozzá
ajándékba adott néhány használati utasítást is. A serleget nem
fogadta el.
Délutánra Feyra teljesen kétségbeesett. Nem tudta volna el-
viselni, ha teli táskával kell visszatérnie a Lazzarettóba, ha azt
kell mondani Annibalénak, hogy mondjon le a kórházáról.
Annyira bízott benne, hogy megmentheti neki a szigetet!
Végignézett magán. Annibale úgy igyekezett beolvasztani a
velenceik közé, hogy az álarcában, ruhájában és köntösében
egy fikarcnyit sem különbözött a többi előkelő dámától, akik a
standok körül sétálgattak. Ruhája talán egy kicsivel jobb, test-
tartása talán kicsivel egyenesebb volt, de egyébként tetőtől
talpig velenceinek látszott. Eszébe jutott, mit mondott
Annibale: „Ha minden szer ugyanolyan, akkor valami külön-
legesre van szükséged, hogy magadhoz vonzd a vevőket!” Az
éneklő, galambszárnyakat pörgető férfi azóta már régen ösz-
szepakolt és hazament, az utolsó tollpihét is eladta. A minőség
és a hatásosság elsőre semmit nem jelent. Emiatt jönnek majd
később vissza a vevők. Először azonban ki kell tűnni a tömeg-
ből.
Feyrát hirtelen megszállta az ihlet. Az árusok hazugságainál
sokkal borzasztóbbat fog mondani az embereknek. Elmondja
nekik az igazat. Talált egy kiselejtezett halasládát, és az élére
fordította. Kivett egyetlen üveg Teriacát a táskájából, ledobta
magáról a köpenyét az álarcával együtt, felállt a rögtönzött
pódiumra.
– Velenceiek, hallgassátok meg – túlkiabálta a hangzavart –
a szultán titkát!
A közelében lévő maroknyi ember máris felfigyelt rá; meg-
fordultak, hogy hallják, csendre intették a körülöttük csopor-
tosulókat. Feyra legjobb velencei kiejtésével folytatta, miköz-
ben felhasználta az ottomán mesélők minden hagyományát és
fortélyát, hogy még jobban felcsigázza közönsége érdeklődé-
sét. Kezdd valamilyen titokkal, idézte föl. Ingerkedj velük, mondj
olyasmit, amit még nem tudnak!
– Így igaz, olyan titkot tudok, ami a messzi Bizáncból érke-
zett, és nem ismeri rajtam kívül más halandó. Tudom, hogyan
jutott Velencébe a pestis, és egyedül én tudom a gyógyírt is
reá!
Szíve egyre gyorsabban vert, hangja végigsöpört az immár
elnémult járókelők feje fölött. Összeszedte minden erejét, to-
vább folytatta.
– A törökök hozták rátok a pestist! Így van, az ottomán szul-
tán küldte a dögvészt jó városunkra!
– Honnan tudja ezt, dama? – kiáltotta valaki a tömegből.
– A férjemtől, Isten nyugosztalja – mondta ki elcsukló han-
gon a hitszegő áldást –, aki a Vigna Murada karanténszigeten
dolgozott. – Még emlékezett Annibale Lazzarettójának régi
nevére. – A dolgozók feltartóztattak egy hajót, mely nemrégi-
ben érkezett Konstantinápolyból, a legénységet partra szállí-
tották. Hiba volt. Hét nap alatt az összes munkást megfertőzte
a fekete halál, a szívtelen hitetlenek pedig összeszedték a kész-
leteket, és megvárták, míg mindenki meghal.
 A tömeg ekkorra megsokszorozódott, tátott szájjal hallgat-
ták. Feyra kicsit lehalkította a hangját, hogy még közelebb
vonzza őket.
– A férjem halt meg utoljára, teljesen magára maradt az el-
lenséggel szemben. A hajó már készült vitorlát bontani, de
drága jó férjem még a betegség fogságában is megakadályozta,
hogy az egyik emberük elérje a hajót: szíven szúrta. Gyáva
honfitársai otthagyták a törököt, a hitetlen pogányt, úgy hív-
ták, hogy – gyorsan végiggondolta – Takat Turan.
Ekkorra már úgy elcsendesedett a tömeg, hogy még a sut-
togását is hallották volna. Ő azonban jól hallhatóan folytatta,
belejött a mesélésbe.
– Csak ketten maradtak a szigeten: egy keresztény és egy hi-
tetlen, az egyiket szíven szúrták, a másik pestisben haldoklott.
A férjem, az én drága… Annibalém – ezen a ponton zokogásba
fulladt a hangja – megkérdezte Turant, miként lehetséges,
hogy a honfitársai közül senki sem esett áldozatul a szörnyű
kórnak, melyet magukkal hoztak. Turan megmutatta neki a
választ – ez volt az! – Magasba emelte a Teriacával teli üveget.
A ködfátyolon kósza napsugár hatolt át, épp a folyadékra
esett, mely éppen olyan zöld volt, mint Feyra ruhája, az üveg-
cse most valóságos reménycsillagként ragyogott a pestis füst-
jében. – Utolsó óráikban a férjem meggyőzte a musulmanót,122
hogy még nem késő jóvátenni bűneit. Együtt elvonszolták ma-
gukat San Bartolomeo kicsiny templomához a szigeten, aztán a
férjem rávette Takat Turant, hogy fogadja el az egy igaz Istent.
Mivel ő maga túl nemes lelkű volt ahhoz, hogy hazatérjen, és
megfertőzzön a kórral, lejegyezte a története minden részletét

122
Muzulmán férfi (olasz).
a szer hozzávalóival együtt, majd a papírt összetekerte, és be-
ledugta az eljegyzési gyűrűnkben, ebbe – húzta elő a kristályos
gyűrűt a pruszlikja alól –, hogy megtaláljam. Mivel valame-
lyest jártas vagyok a gyógyításban… mármint, a főzetekben –
tette hozzá sietve. – Vagy talán nem főzünk mi asszonyok
mindennap a cucinában123 az embereinknek? – A tömegből el-
lenszenves kacaj hallatszott. – Én elkészítettem a főzetet, pon-
tosan úgy, ahogy az írva volt.
A tömeg izgatottan felmorajlott.
– És honnan tudjuk, hogy tényleg használ? – kiáltott egy nő.
– Én vagyok rá az élő bizonyíték – felelte Feyra csengő han-
gon, tisztán, akár a harang. – Már hat holdtölte óta jártam a
pestissel fertőzött kerületeket érintetlenül, mikor egy jóravaló
badessa azt mondta, hogy Isten akarata szerint osztozkodjam
az ajándékomon némi pénz fejében – folytatta nekikeseredve –
, fiolánként egy soldóért. Csekély ár ez az életért cserébe. –
Szétnyitotta ujjait, a tenyeréből kiserkent a vér, olyan erősen
belenyomta a körmét. Ott állt várakozva, a fiatalság és az
egészség jelképeként, karjait esdekelve kitárta, az egyik tenye-
re sebes volt, akár a keresztre feszített pásztorprófétáé, míg
másikban a varázsüvegcsét szorongatta.
Több nem is kellett.
Megrohanták az emberek, a ládáról is leszedték.
A kiabálás, lökdösődés közepette, a pénzváltás rémületében
megtudta, minek köszönhette valójában a sikerét. Újra meg
újra hallotta, ahogy a törököket gyalázzák: ördögöknek, dé-
monoknak, korcsoknak nevezték őket. Hallotta a szájról szájra
adott, véget nem érő rettenetes hazugságokat a vallási szoká-

123
Konyha (olasz).
saikról; szidalmazták a török nőket, átkokat záporoztattak a
népére. Csak Annibale meg a sok jó dolog gondolata, amire a
pénzt fordítják majd, tudta kárpótolni azért, hogy a sikere va-
lójában gyűlöletből fakadt.

FEYRA DIADALÁT LÁTVA ANNIBALE rögvest úrrá lett az ellenér-

zésein. A lány még egy teljes hétig visszajárt felállítani a stand-
ját, elmesélte ugyanazt a történetet, kicsit kiszínezte, finomítot-
ta, minden szónál sírást imitált. A tömeg napról napra nőtt és
cserélődött: tanárokat és papokat szolgált ki; sőt, a Köztársaság
egyik őre is megjelent nála, ugyanazt az egyenruhát viselte,
amiben a társai kiüldözték őt a dózse udvarából. Egyszer még
egy orvost is észrevett a tömegben, aki saját gyógyszereivel
megrakott kordét vonszolt maga után, csőrös maszkja
Annibalét juttatta eszébe, leszámítva, hogy erre az álarcra fe-
kete szemüveget is festettek. A férfi láthatóan figyelmesen
hallgatta, és mikor kiejtette Annibale nevét, oldalra billentette
a fejét, mint a verebek. Feyra megakadt a történetben, a gyom-
rát hirtelen összeszorította a félelem érzete. Olyan sok pénzt
keresett ezen a héten, hogy már kezdte magára vonni a fi-
gyelmet. Talán jobb lenne, ha pár napig nem térne vissza.
Miután eladta az üvegeit, magához kellett intenie a
consiglio124 egyik rendőrét, hogy legyen a segítségére, mert a
csalódott tömeg nem akarta elengedni. Az egyenruhás szerint
túl veszélyes lett volna a víz mentén sétálni, így hát azokra a
szűk kis utcácskákra esett a választása, amelyeket nem ért el a

124
Tanács. Itt valószínűleg nem az Egészségügyi Tanácsra utal, hanem Maggior
Consiglióra, azaz a Városi Nagytanácsra, mely Velence legfőbb törvényhozói
testülete volt 1172-től.
nap fénye. Néhány percnyi sétát követően ismerős környéken
találta magát. Miért is ne, gondolta, és lépteit arra a kis térre
irányította, ahol az arany tapintókörzős ház állt.
Kissé reszketve kopogtatott be: végtére is, török kémként
szökött ki a házból, és bár nem kételkedett abban, hogy
Palladio szívesen látja majd viszont, félt, hogy néhányan talán
nem fognak annyira örülni a visszatérésének.
Corona Cucina nyitott ajtót, Feyra pedig idegesen ácsorgott,
jól tudta, hogy az általa kitalált és egész héten át regélt történet
bizonyos része ennek az asszonynak valóság, hiszen az ő férjét
tényleg a törökök ölték meg. A szakácsnő azonban meghajolt,
és alázatosan így szólt:
– Miben állhatok szolgálatára, dama?
– Na, de Corona Cucina – kiáltott Feyra idegesen nevetve –,
hát nem ismersz meg?
A szakácsnő szemei kikerekedtek, erős mancsaival magá-
hoz húzta, alaposan meglapogatta Feyrát, majd kartávolság-
nyira maga elé állította.
– Török, egy frászt! Mindig is tudtam, hogy velencei vagy!
Jöjj, és nézd meg a gazdát! Nagyon fog neked örülni.

NAPNYUGTAKOR DOKTOR VALNETTI LEÁLLÍTOTTA a kordéját az

Ufficio della Sanita et Granari Pubblici 125 hatalmas ajtaja elé, a
Consiglio della Sanita székhelyénél.
Két dolgot követelt a szolgálatot teljesítő rendőrtől: egy-
részt, hogy azonnal a bíróság színe elé állhasson; másrészt,
hogy ő addig őrizze a taligáját, mely még mindig csordultig
volt üvegekkel, mivel aznap addig mindössze egyetlen fiola

125
Közegészségügyi Hivatal (olasz).
Négy tolvaj ecetét adott el készletéből. Ahogy a hatalmas terem-
hez vezető széles, fehér márványlépcsőkön haladt felfelé, arra
gondolt, hogy nem is lett volna fontos őriztetni a fiolákat, hi-
szen mostanra teljesen elértéktelenedtek, hála a zöld ruhás
nőnek.
A Sala del Consiglio della Sanita126 hatalmas terem volt, az
ufficio127 teljes felső emeletét elfoglalta. Erős kristályablakok
engedték át a napfényt a homályon, a sugarak megvilágították
az alkímia hét szintjét ábrázoló óriási, sötét freskókat. Itt-ott az
aranyozott elemi jelképek vagy a bölcsek alakjainak dombor-
műve ugrott elő ragyogva, az ólmos festéket aranyba vonta a
fény.
A terem túlsó végében, a vastag könyvekkel borított hosszú
tölgyfa asztal mögött három idős úr ült skarlátvörös ruhában.
Mintha az idők kezdetén születtek volna; ernyedt bőrük via-
szos redőkben olvadt sápadt állukra.
A Consiglio della Sanita törvényszéke.
A legidősebb tag abbahagyta az aznapi dézsma számlálását,
reszkető keze megállt a levegőben.
– Maga az, Valnetti?
– Igen, tisztelt bíró úr.
– Mit akar, dottore? Éppen a napi üzletmenetünket fejeznénk
be.
Valnetti közelebb lépett a nagy fapadlón, és elbeszélte a ti-
tokzatos özvegy történetét. A három aggastyán némán hallgat-
ta. Mondandója végeztével Valnetti kényszert érzett arra, hogy
finoman közölje álláspontját.

126
Egészségügyi Tanács terme (olasz).
127
Hivatal, iroda (olasz).
 – Röviden, az üzlet haldoklik, e miatt a zöld ruhás özvegy
miatt, aki a „török orvosságot”, ezt a Teriacát árulja.
Az egyik bíró végigsimított megereszkedett állán.
– És használ? – kérdezte hangosan, remegő hangon.
– Azt állítja. De mit számít?
– Ugyan, Valnetti, ismeri a szabályt – szólt közbe az első
panaszosan. – Ha ez a nőszemély orvos lenne, regisztráltatnia
kellene a főzet minden olyan összetevőjét, ami a szer legalább
egy százalékát kiteszi, és adót kellene fizetnie utána. Az el-
hangzottak alapján azonban ő csak egy magánszemély.
Valnetti elhallgatott. Pocsék orvos volt, az évek során mégis
temérdek pénzt keresett gyógyítással, mivel hallgatott az ösz-
töneire. Felkapta a fejét, mikor az özvegy kiejtette azt a nevet,
melyet a legjobban utált: Annibale. A név, no meg a sziget
megemlítése, ahol Cason kórházat épített, nem lehetett vélet-
len egybeesés; Valnetti a nyakát tette volna rá, hogy fiatal rivá-
lisa áll a dolog hátterében. Egyelőre azonban nyugton maradt,
amíg nem tud bizonyítékot szerezni.
– Ha engedéllyel praktizálna – folytatta a második –, az más
lenne, természetesen.
– Természetesen – visszhangozta a harmadik. – Akkor be-
gyűjthetné tőle a maga dézsmáját. Ami nem kis bevételt jelen-
tene, ha tényleg annyi üvegcsével adott el, ahogyan állítja.
Valnetti a fogait csikorgatta.
– De ha ez a nő átveszi a piacot a gyógyszerével, akkor önök
esnek el a legtöbb pénztől!
Gyötrő csönd következett, az első tribün szólalt meg újra.
– Ebben igaza van Valnettinek.
A második sípolva mély levegőt vett, és sóhajtva kezdett
mondandójába.
 – Rendben, Valnetti. Akkor derítse ki, honnan jön; kapcso-
latban áll-e valamilyen kórházzal vagy gyakorló orvossal, és
ha igen, akkor esetleg követelhetjük, hogy regisztrálja ezt a…
mi is a neve?
– Teriaca.
– Teriaca. Furcsa egy név.
– Hogyan derítsem ki a hollétét?
– Drága barátom, ez itt Velence – felelte a harmadik bíró.
– Követtesse!

MIKOR FEYRA EGY ÓRÁVAL később előbukkant Palladio házából,

annyira felélénkült az aznapi sikerétől és az öregember társa-
ságától, hogy észre sem vette, hogy valaki figyeli az árnyak
mögül.
Az építésszel folytatott beszélgetése járt az eszében, bele-
mosolygott a sötétségbe, finoman megcsóválta a fejét. Palladio
semmit sem változott, annyira megszállottja lett a Giudeccán
tégláról téglára épülő templomának, hogy miközben részlete-
sen beszámolt a lánynak minden gerendáról és támpillérről,
elfelejtette tőle megkérdezni, miért jött, és miért öltözött rá-
adásul velenceinek.
A doktor után azért érdeklődött, és tudatta Feyrával, hogy a
szíve tájékán valami vibrálást érzett. Ő adott Palladiónak némi
fehérfűzkérget az orvosságos övéből, hogy rágcsálja el, és per-
sze adott neki egy fiola Teriacát is. Feyra szigorú tekintettel
nézte, amíg be nem vette a gyógyszert. Elég jó hangulatban
váltak el, Palladio győzködte, hogy egyik nap látogassa meg
az építkezésen. Feyra mosolygott, pedig tudta, hogy nem fog-
ja. Sosem tenné be a lábát egy keresztény templomba. A ten-
gernyi hazugság után, amit a héten mesélt az idegen isten ne-
vében, attól tartott, szörnyű bosszút fog állni, ha átlépi a házá-
nak küszöbét.
Miközben azonban továbbsietett, átsétált a callin a
Fondamenta Nuove irányába, a mosoly leolvadt az arcáról.
Hallotta, ahogy a sötétben léptek közelednek feléje, saját lépé-
seit utánozva. Arcához szorította a lófejes álarcot, és megemel-
te a terjedelmes lovaglóköpenyének kámzsáját. Először arra
gondolt, hogy csak képzelődött, de aztán újra meghallotta a
lépteket, éppen akkor lassítottak és gyorsítottak, mikor ő,
megálltak, amikor ő is megállt.
Ha lehetett, elkanyarodott, kétszer vissza is fordult, de még
mindig követték. Átkozta a sugallatot, mely Palladio házához
vezette. Nyugtalansága miatt rossz helyen tért le, és egy apró
völgyben kötött ki, melyet sötét és fenyegető paloták öveztek.
Végigfutott rajta, de zsákutcába jutott. Magasan a falba vésve
az anya és a gyermek szentélyét pillantotta meg egy csöpögő
gyertyacsonk fényében, mely intő jelzőtűzként remegett a le-
vegőben.
Felpillantott a képre, és a földbe gyökerezett a lába. Sok
ilyen kegyhelyet látott már, mióta a városban élt, gyakorlatilag
minden sarokra állítottak egyet. Ennél azonban az édesanya
szemei nem tekintettek le kedvesen a fiára, aki az ő ragyogó
arca felé nyúlt: ez ókeresztény ikon volt. Az anya és a fia arca a
méretüket leszámítva teljesen egyezett, fejük felett glória lebe-
gett, egyenesen őt bámulták vádlón, amiért egy olyan istent
vett kölcsön, aki nem az övé.
Közelgett a megtorlás.
Üldözője épp mögötte járt.
 Rettegett, de végre megfordult; a völgy végében fekete alak
állt, magas volt, akár az akasztófa, arcát pedig fekete csuklya
fedte.
A férfi elindult, most már lassan közeledett, tudta, hogy
Feyra csapdába esett. Palástját meglebbentette a szél, Feyra
torkát összeszorította a félelem. Maga a Halál jött volna érte, a
völgyben lopakodva utána, hogy bevasalja újonnan felhalmo-
zott tartozását a keresztények istene felé?
A férfi közelebb lépett.
– Feyra Adalet bint Timurhan Murád – mondta Feyra anya-
nyelvén. – Már régóta keresem.
Levette a kámzsáját.
Takat Turan volt az.
 35. FEJEZET

– ÉN JELENTETTEM FEL.
A szavak megdermedtek a levegőben, s úgy lebegtek körü-
löttük, akár holttestek az akasztófán.
Feyra kikerekedett szemmel meredt Takat Turanra. A jani-
csár lefogyott, mióta nem látta, de az ápoltságra még mindig
ügyelt: szakálla ugyanolyan szépen nyírt, mint fénykorában,
és haját is beolajozta. Feyra a szemére emlékezett a legtisztáb-
ban: két meghatározhatatlan tűzben izzó, éjfekete széndarab.
Pedig épp Takat Turan mentette meg az Il Cavaliere legénysé-
gétől, idézte fel Feyra.
– Miért?
– Hét napon át küzdöttem a halállal. Nem tudtam vissza-
térni önhöz és atyjához a hitetlenek romjaiba. Mikor jobban
lettem, visszamentem a szigetre, de a templomnál csak egy
csapat kőműves építkezett, önök eltűntek. Attól féltem, mind-
ketten meghaltak, ám az egyik csónakos emlékezett önre, az
apjára viszont nem. – Takat Turan fejet hajtott, ez a néma tisz-
teletadás különös ellentétben állt a korábbi vallomásával. –
Attól kezdve figyeltem és vártam, aztán végre megtaláltam az
építész házában.
Feyrát elöntötte a düh. A janicsárnak támadt.
– De miért? Miért sodort veszélybe? Épp ön, aki megvédett
engem, aki az apámat haldoklásában is szolgálta?
Takat Turan meglepetten tárta szét a kezét.
– Azt hittem, közelebb akar kerülni a dózséhoz! Nem ez
volt a terve? Ha letartóztatják, elvitték volna a palotája gyom-
rába, a börtönökbe.
 – Hogy kivallassanak és megkínozzanak? – Feyra megdöb-
bent.
– Ha ez az urunk kívánsága, el kell viselnünk képességeink
szerint.
Feyra hirtelen félni kezdett. A férfi értelmesen beszélt, de
őrültségeket mondott. Most már meg tudta nevezni, mi csillo-
gott Takat Turan szemében: fanatizmus.
– És ez hogyan tenné lehetővé, hogy találkozzam a dózsé-
val?
– Hogy találkozzon vele? – nevetett Takat Turan. Az oda
nem illő hang végigverődött a sikátor falain, majd visszatért
hozzájuk. – Talán inkább hogy megölje! Vagy nem ezért len-
nénk itt?
Feyra hátralépett, a lapockája a palota hideg köveinek nyo-
módott. Hallgatásra kényszerítette magát.
– Akkor azonban megszökött, eltűnt a szemem elől. Össze-
szedtem mindent, amire csak szükség lehet a merénylethez, s
ahogy teltek a napok, felkészültem, hogy egyedül teszem meg.
Kinyitotta a köpenyét, előhúzott egy apró sárgolyót. Feyra
megint észrevette a hiányzó ujjakat.
– Perzsa nafta – mondta Takat –, a keresztesek szeretett
fegyvere, a ma ismert leggyúlékonyabb anyag. Mint látja,
minden készen áll néhány részletet leszámítva. – Vasmarokkal
megszorította Feyra vállát. – Aztán Allah úgy akarta, hogy
viszontlássam eretnek göncökbe öltözve, amint pogány ha-
zugságokkal pénzt gyűjt a vállalkozásunkhoz. Elismerésem.
Tudtam, hogy nem fog elmenekülni, tudtam, hogy bevégzi az
apja küldetését, ha már ő elmondta önnek a szultán, a szemem
fénye és a szívem öröme, egész tervét.
 – Az apám? – Lehetséges volna, hogy Timurhan ebben a má-
sodik gyalázatban is bűnrészességet vállalt, hogy saját palotá-
jában akarta megégetni Velence dózséját, és felgyújtotta volna
a városát? Vagy apja talán csak a pestisről tudott? Feyra nyu-
galmat erőltetett magára. Nem árulhatja el, milyen keveset
tud. – És most?
– A nagy nyomorúság második szintje – suttogta a férfi, a
szibiláns hangok versenyt sisteregtek a fogadalmi gyertyával.
– Ideje tűzzel tisztítani.
Feyra Takat szemébe nézett, a benne tükröződő apró láng-
nyelvekre, és megremegett.
– Mikor? – kérdezte elfúlóan.
– Holnap éjjel. A hitetlenek ünnepelni fognak, a mocskos
polgárok a nagy térre gyűlnek majd. A dögvész meglátogatta
őket, néhányan azonban túlélték. Az olthatatlan tűz majd be-
végzi a munkát. Porrá ég a dózse, a palotája, az egész város.
Önt azért küldték, hogy segítsen nekem.
Feyra fejében lüktetett a vér, a hangja azonban nyugodt ma-
radt.
– Hogyan jutunk be?
– Mi sem egyszerűbb. Elfogatjuk magunkat az őrökkel. –
Keze bilincsként szorult Feyra karjára.
A lány visszahúzódott.
– És aztán mi lesz velünk? A szultán kegyeltjei leszünk?
– Mi is elégünk. Aztán azonban megmenekülünk, Jannahba
kerülünk Allah akarata szerint. Menjünk – összecsapta a kezét
–, sok még a tennivaló, és már csak egy napunk van. Elviszem
a lakhelyemre, ott biztonságban leszünk, senki nem fog ott
keresni minket, ugyanis épp egy templom mellett áll. – Takat
elmosolyodott a helyzet iróniáján, mintha csak a rossz időjá-
rásról beszélne.
Őrült, gondolta Feyra.
– A hitetlenek pénzéből megvehetjük mindazt, amire a tűz-
höz szükségünk lesz, az olajat, gyutacsot, igen… – Újra Feyra
felé fordult, szemeiből látszott, hogy kizárólag e világi és túlvi-
lági urának szolgálata hajtja. – Az álruhája és a nyelvtudása
segítségemre lesz, mivel én nem értem ezt a mocskos beszedet,
és a külsőm sem mondható ártatlannak.
Elvezette Feyrát a sikátor kijáratához, onnan egy nagyobb
utcába, át a hídon, végig a még mindig sima, mozdulatlan csa-
torna füstös víztükre mentén. Palladio háza a közelben állt,
Feyra azonban tudta, hogy semmit nem nyerne azzal, ha az
építészhez szökne; Takat jól ismerte a házat, egyből megtalál-
ná. Vissza kell jutnia Lazzarettóra Annibaléhoz, aztán imád-
kozhat, hogy Takat ne tudjon a szigetről. Megpróbált nyugod-
tan sétálni, amint azonban elhaladtak az aprócska sotoportego
alatt, Feyra kirántotta magát Takat szorításából, és futásnak
eredt.
Arra gondolt, amikor először menekült a városon át, most
azonban az őröknél sokkal nagyobb veszedelem üldözte. A
zöld ruha hatalmas szoknyája a lába köré tekeredett, a bordái
sajogtak, végül azonban odaért a vízhez. Átszaladt még egy
utolsó hídon, és egy csapat barátságos csónakos felé tartott.
Takat Turan felbukkant a sötétségből, és elállta az útját.
Feyra gondolkodás nélkül felsikoltott, mire a csónakosok mind
felé fordultak, hogy lássák a küzdelmüket. Takat a lány szájára
nyomta a kezét, ő azonban jó erősen megharapta, és legjobb
velencei akcentusán felkiáltott.
– Segítség! Török! Musulmano! Musulmano!
 Mikor a csónakosok meglátták, hogy egy velencei asszonyt
megtámadtak a sötétben, a hídra vetették magukat, Takat
Turanra ugrottak. Feyra kiszabadult, a híd korlátjába kapasz-
kodva nézte, amint támadóját a másik oldalhoz szegezik. Ad-
dig verték a fejét, míg hátra nem zuhant a válla felett, a szeme
és szája bedagadt, vér csordogált belőle. Kóbor kutyák gyűltek
a lábához, hogy felnyalogassák a vörös tócsát. Feyra a szája elé
kapta a kezét.
– Szólalj meg! – üvöltött rá az egyik tagbaszakadt férfi, ha-
talmas kezébe szorította Takat nyakát, a nyála a török felda-
gadt arcának csattant. – Szólalj meg, hogy biztosan tudjam,
mielőtt feladlak!
Takat akkor gyűlölködve megszólalt.
– Átok reád és a sátáni városodra! Mind égni fogtok.
A szavak jelentését csak Feyra értette, a kiejtést azonban a
csónakos is.
– Vigyétek a rendőrökhöz! – mondta az egyik. Takat sántí-
tani kezdett. Miközben elvonszolták, Feyrára pillantott, a szája
sarkában mosoly bujkált. Már rég befordultak a sarkon, de a
lány még mindig érezte a fanatikus tekintetét, s a benne égő
lángot.
Megvárta, míg Takat eltűnik a szeme elől, csak ekkor kérte
meg az egyik csónakost, hogy vigye el a szigetre, olyan halkan
ejtette ki a szavakat, hogy senki más ne hallhassa az úti célját.
A ladikban remegni kezdett. Pontosan oda juttatta Takat
Turant, ahová menni akart: a börtönbe, a dózse palotájának
gyomrába. Azt is tudta azonban, hogy holnapig a férfi nem
lép, nem fog eltérni a tervétől. Szüksége lesz a polgárokra, akik
összegyűlnek az ünnepre, hogy minél nagyobb kárt okozhas-
son.
 A Lazzaretto Novóhoz érve Feyra épp csak addig időzött,
míg kifizette a csónakost. A kapuslakáshoz szaladt, futtában
üdvözölte Salvét, aztán rohant tovább a négyzet alakú fény-
hez, Annibale ablakához. Tudta, hogy a doktor a tűz előtt vár-
ja, mint mindennap, hogy megszámolják a soldókat, akár a bű-
nös uzsorások.
Feyra berontott az ajtón, úgy találta Annibalét, mint mikor
először vetette rá a szemét: összegörnyedve bámulta a tüzet, a
fürtjei az arcába hulltak. Feyra szíve egy pillanatra elszorult,
de most nem ért rá elérzékenyülni.
– Segítened kell – zihálta. – A dózsétok veszélyben van.
Annibale talpra szökkent.
– Hogy érted ezt? Mi történt?
– Jön a vörös ló.

FEYRA CSÓNAKOSA AZ OLYAN EMBER elégedettségével és sebes-

ségével evezett vissza Velencébe, akit kétszeresen megfizettek
a munkájáért. Egyenesen a Fondamenta Nuovéra ment, onnan
elsétált dottore Valnetti közeli házához, hogy közölje vele a
zöld ruhás nő hollétét.
NEGYEDIK RÉSZ

A vörös ló
 36. FEJEZET

DR. ANNIBALE CASON NAPLEMENTEKOR átsétált a Szent Márk

téren.
Csőrös álarca feltűnés nélkül haladt keresztül a tivornyázók
között, akik Szent Márk aznap esti ünnepére 128 készültek. Mel-
lette sétált fiatal asszisztense, egy vele pontosan egymagassá-
gú fiatalember, kezében ura bőröndjével. Egyszerű, sötét felöl-
tőt viselt bricsesszel, batisztinget nyaksál nélkül, göndör fürtje-
it nem fedte kalap, a nők mégis utána fordultak, mivel üdítő
látványt nyújtott ezekben az időkben a kiéheztetett szemek-
nek.
Szent Márk napja volt, más néven a Festa del Bocolo, a rózsa-
bimbók ünnepe, amikor a férfiak hosszú szárú vörös rózsát
ajándékoztak a számukra kedves hajadonoknak. A pestis lát-
hatóan nem állta útját a hagyományoknak, a velencei lányok
és asszonyok pedig – még azok is, akik már átvették a hódolat
jelét – Annibaléra kacsingattak a fiatalok kacérságával, vagy
éppen a tapasztaltabbak mohó pillantásaival. Rögvest eszébe
jutott, miért is bújt eredetileg a csőrös maszk mögé. Ahogy
elhaladt mellettük, a rózsáik észrevétlenül lehulltak a földre,
az arra sétálók lába alá.
Előző este sokáig fennmaradtak, Feyra mindent elmondott
neki az anyja és az apja pároszi találkozásától kezdve anyja
halálos ágyán tett vallomásán át egészen apja eltemetéséig.
Beszélt a négylovas gyűrűről és a küldetéséről, miszerint talál-
koznia kell a dózséval. Mesélt még Takat Turanról is, aki el-

128
Szent Márk evangélista Velence városának patrónusa, az ünnepét április 25-
én tartják.
tűnt Giudeccáról, majd újra felbukkant aznap este, akár a kí-
sértet. A férfit megdöbbentette a történet; bántotta, hogy
Feyrának mindeddig egyedül kellett cipelnie ezt az óriási ter-
het. A nő szégyenkezve számolt be arról, milyen szerepet ját-
szott a tragédiában az apja, mire Annibale legszívesebben szo-
rosan magához ölelte volna, hogy meggyőzze: sem az apja bű-
ne, sem a városon esett szégyenfolt nem az ő hibája. Velencébe
érkezése óta Feyra mindent megtett azért, hogy jóvátegye a
történteket; és most, mikor Annibaléhoz fordult segítségért,
hogy elejét vegyék a további vérontásnak, ő képtelen lett volna
visszautasítani.

FEYRA ÓVATOSAN LÉPDELT, zavarta a doktor csőre, a szemlencse

pedig eltorzította a kilátást. Felkavaró élmény volt úgy látni a
várost, ahogy Annibale szokta. A csőr csakugyan óriási szaka-
dékot teremtett az orvos és a világ között; nem csoda, hogy a
részvét ritkán hatolt át az álarcon.
Közeledtek a campaniléhez. 129 A magas, piros harangtorony
lábánál aranyozott, bárka nagyságú ketrec állt. A ketrecben
hatalmas hús-vér oroszlán járkált fel-alá, Velence megelevene-
dett jelképe. Feyra megállt, hogy szemügyre vehesse a ször-
nyet. A bundája aranybarna fénye megkopott és megszürkült,
a gubancos, bolhás sörényében kopasz foltok éktelenkedtek.
Csupán üres tekintetének kölcsönöztek még némi fényt a le-
nyugvó nap sugarai, borostyánsárga színük Feyra szemeit
idézte, az állat nyomorúságát azonban semmi nem leplezhette.
– Ez Szent Márk oroszlánja, az igazi – mondta Annibale. – A
consiglio mindig tart itt egy eleven fenevadat. Ha ez itt meghal,

129
Az ókeresztény építészetben a templomtól külön álló harangtorony.
hoznak helyette egy újat. Állítólag – folytatta éles iróniával –,
szerencsét hoz a városnak.
Feyra nem hitte volna, hogy valaha is sajnálni fogja örök el-
lenfelét, ilyen szerencsétlen oroszlánt azonban még soha nem
látott. Sütött róla a vereség. Otthagyták az állatot, és átvágtak a
dózse palotája előtti széles utcán.
Annibale és Feyra a meredek fehér lépcsősorhoz ért, az ott
őrködő alabástromóriások üres márványszemekkel néztek le
rájuk. Felfelé menet Feyra térdei megremegtek, mert eszébe
jutott, mikor először mászta meg ezt a lépcsősort, és felismerte
a kapuban álló két őrben azt a két férfit, akik akkor üldözőbe
vették.
A lépcső tetején Annibale hátrasimította az üstökét, és a két
egykedvű őrhöz fordult, akik lándzsáikat keresztbe vetették a
látogatók arca előtt.
– Dottore Annibale Cason – mondta alázatosan – kívánja
látni a dózsét.
Az őrök ügyet sem vetettek rá, csak az álarcos Feyrát néz-
ték.
– A jelvényét, signor dottore! – kérte az egyikük.
Feyra felemelte a dózse pecsétjét, az arany felragyogott fe-
kete kesztyűs tenyerében. Az őr érte nyúlt, és megfordította.
Mindketten szemügyre vették a fémlapot; egyik oldala a dó-
zsét és Szent Márkot ábrázolta, a másik csak a pásztorprófétát.
Épp, mint azon a dukáton, melyet a pestisdoktor csőre alatt
gömbölyödő keblei között hordott.
Feyra várt. El sem hitte, hogy végre találkozni fog a dózsé-
val. Sebastiano Venier, Lepanto admirálisa és Velence hercege:
az ő nagy-nagybátyja.
 Feyra meglepetésére a jelvény elégnek bizonyult, az alabár-
dok szétnyíltak, beléphettek. Az egyik őr intett a vörös és
aranyszínű libériát viselő inasnak, hogy vezesse be őket. Há-
tulról finom nógatást érzett, mire megindult, eszébe jutott,
hogy Annibale, a szolga mögötte fog haladni. Menet közben
elpróbálta az anyja halálának, a hajón idehozott szarkofágnak,
az apjának és Takat Turannak a történetét, felmondta magában
a tűzre vonatkozó figyelmeztetést.
A szolga egy fejedelmi kőfolyosóra vezette őket, mely ha-
talmas csarnokba torkollott. Feyra számos csodát látott már a
Topkapi-palotában, de sosem volt még akkora teremben, mint
ez: ez a csarnok akkora volt, mint a Hagia Szophia gyomra. A
falak minden centiméterére pásztorokat ábrázoló freskókat
festettek, a plafon pedig úgy lett kialakítva, mintha az égszín-
kék, csillagokkal pettyezett, pufók angyalkákkal borított
mennyboltot látná a feje felett. Fent, a felhők között, mint
megannyi seregély, nagyjából egy tucat dózse fészkelt egy
sorban, képmásuk alá felfestették a születésük és haláluk évét.
Feyra megborzongott. Ha nem sikerül eljuttatni az üzenetét a
dózséhoz, lehet, hogy az ő arcképe is idekerül a falra, és a ha-
lálát a mai nap jelöli majd a feje alatti szalagon.
Egy belső, titkos kamrából léptek hallatszottak; az ajtó ki-
nyílt, Feyra szíve hevesen megdobbant. A reménye azonban
éppolyan gyorsan foszlott szét, ahogy támadt, ugyanis a
camerlengo lépett a csarnokba.
– Dottore Cason? – kérdezte. Feyra jól emlékezett erre a ta-
golt, határozott hangra a Palladio házában tartott kihallgatás-
ról: ő a kérdésekben beszélő férfit. Félelem járta át. Bólintott, a
csőre lecsapott az arca előtt a hóhér bárójának mozdulatával.
– Ő lenne az építész? Valami baj van?
 Feyra nem felelt, és Annibale sem szólalhatott meg, hiszen
akkor a camerlengo rájött volna, hogy ő az igazi doktor. Feyra
megrázta a fejét, a csőr jobbra-balra ingott, a szíve pedig olyan
hevesen vert, hogy még a maszk mögött is hallotta. Szörnyű
csend támadt, majd a camerlengo türelmetlenül fészkelődni
kezdett.
– Mint tudják, én afféle csatornaként működöm a külvilág
és őexcellenciája között. Dózse uram nyomban megérkezik,
addig is megtudhatnám látogatásuk okát?
Feyra érezte, hogy Annibale egy pillanatra megfogta a kar-
ját. Nem tudta, hogy levegye az álarcot, és elrohanjon a
camerlengo mellett, vagy inkább abba az irányba induljon,
ahonnan a közeledő léptek zaját hallotta. Ekkor azonban tőlük
balra zűrzavar támadt.
Az egyik kis kőboltívet váratlanul egy tagbaszakadt őr tor-
laszolta el. A férfi egy hozzá láncolt fegyencet kísért, őket pe-
dig egy másik őr követte szorosan. A camerlengo ingerülten
fordította el szőke fejét.
– Megbocsátanak? – szólt Feyrához. – Kihallgatására váró
rab. Vigyék a Szobába, és várjanak meg ott! – utasította az őrt, a
hangjában semmi nem utalt arra, milyen sors vár majd a fo-
golyra. – Talán nem tudta, hogy jó uramnak, a dózsénak nem-
sokára fontos találkozója lesz? Gondolja, hogy szükségünk van
ilyen közjátékokra?
Feyra is elfordult. Annibale kétségbeesésében újfent rángat-
ni kezdte a karját, megpróbált élni a pillanatnyi felfordulás
nyújtotta szökési lehetőséggel.
A dózse léptei egyre hangosabbá váltak.
Feyra ekkor meglátta a lángoló tekintetű rabot, és már tud-
ta.
 Rémülten nézte, ahogy a férfi szemeiben égő tűz mintha a
szívét is lángra lobbantotta volna, felrobbant a zekéje. A tűz
továbbterjedt a kezeire, az őr pedig, aki magához bilincselte a
rabot, felordított, ahogy a nafta a testébe kapott. A szerencsét-
len az ablak jókora sötétítőfüggönyei felé futott, égő foglyát
maga után húzva-ráncingálva, letépte a bársonydrapériát, és
belecsavarta mindkettőjük lángoló testét. A tűz átterjedt a füg-
gönyökre, onnan pedig a festett mennyezetre, a színezőanyag
vidáman recsegve-ropogva égett, tűzcseppekben csöpögött az
alatta állókra.
Miközben Annibale elrángatta Feyrát, a lány még látta,
hogy a camerlengo a belső kamra felé fut, az ajtó mögött magas
fehér kalapot viselő alakot pillantott meg, aztán a gomolygó
füst elnyelte mindkettejüket.
Miközben a két férfi kirohant a csarnokból, Feyra és
Annibale az álcájukról elfeledkezve kiabáltak minden útjukba
kerülőnek, hogy ürítsék ki a palotát. Annibale a nagy fehér
lépcsősorhoz vitte Feyrát, csattogva, fej fej mellett, fokról fokra
szelték a lépcsőket. Az aljára érve Feyrának eszébe jutott, hogy
amikor legutóbb itt állt, a konyhások épp kenyeret hoztak a
szegényeknek.
Megragadta Annibale karját.
– A szolgák! – próbálta túlkiabálni a sikolyokat a füstfelhőn
át. Visszarohantak a palota pincéjébe és konyhájába, figyel-
meztető kiáltásokkal kiterelték a szolgálók garmadát a térre.
Az aprítástól megmenekült malacok és csirkék a lábuk között
viharzottak ki a szabad levegőre. Odakint sikolyok, zokogás,
vészharangok bongása és imádságok mormolása fogadta őket,
ám az egész kakofóniáját túlharsogta Szent Márk oroszlánjá-
nak bömbölése.
FEYRA ÉS ANNIBALE VISSZANÉZTEK a tüzes pokolra; a palota gó-
tikus ablakainak már csak a fekete, csipkeszerű sziluettje lát-
szott a topáz lángok között. A fehér és rózsaszín téglák viharos
gyorsasággal változtak feketére. Feyra nem is sejtette, hogy a
tűz ennyire hangos; hogy a lángok az oroszlánnál is hango-
sabban bömbölnek; hogy a gerenda sikítva görbül el és zuhan
le; hogy az üveg visítva olvad. Feyra csak nézte, szinte megba-
bonázta ez a furcsamód gyönyörű, ugyanakkor borzasztó lát-
vány; nem tudta levenni róla a szemét, pedig már csípte a szál-
ló hamu. A dózse megmentéséért semmit nem tehetett, habár
látta, ahogy a camerlengo a segítségére siet; mostanra azonban
maga a város került veszélybe. Még megfordulhatott volna,
hogy átfusson a téren, és mentse a bőrét Annibaléval együtt,
de tudta, hogy egyikük sem lenne rá képes. Gyógyításra, élet-
mentésre esküdtek fel, a lángoló pokol sikítva kérte a segítsé-
güket. Annibale és Feyra néma egyetértésben a lagúna szélé-
hez nyomakodott, beálltak a gyorsan alakuló vödöradogató
láncba, hogy segítsék a tűz elleni harcot.
Egy magas, ősz hajú, fehér szakállú férfi szervezte az oltást;
hosszú, toprongyos köntöse megfeketedett, a szegélyénél el-
rongyolódott, mint a házalók ruhája. Külsejéből ítélve akár
pap vagy remete is lehetett volna, azonban úgy irányította az
embereket, mint egy hadsereg tábornoka; ráadásul a legjobb
tábornokokhoz hasonlóan ő sem pusztán parancsokat osztoga-
tott, hanem az első sorban harcolt, legközelebb a tűzhöz. Az
intésének engedelmeskedve Feyra beállt a sorba a remete és
Annibale közé, segített adogatni a sós vízzel teli vödröket.
Az elkövetkező hosszú órák alatt Feyra a recsegő karizmai
és hólyagos tenyere ellenére is megtanulta csodálni a velencei-
ek hosszú soraiban megmutatkozó emberi jellemet, ugyanis a
város minden részéből odaözönlöttek a polgárok, hogy segít-
senek. Ahogy egyre nagyobb erőbedobással küzdöttek a tűz
ellen, úgy haladtak át Feyra kimerült kezén egyre különösebb
tárolóedények; már nemcsak vödrökkel merték a vizet, hanem
vizeskancsókkal, éjjeliedényekkel, sőt, még egy babakád is
előkerült. A tűz szemük előtt játszódó monumentális drámája,
a hatalmas fehér palota leégése ezekben a szerény háztartási
edényekben vált banálissá; Feyra megismerte a velenceieket a
repedt kancsóikon és a gyermekeik nevével díszített kereszte-
lőpoharaikon keresztül.
A végeérhetetlen éjszakától kimerülten Feyra kis híján állva
elaludt; az arca égett a tomboló lángok fehér izzásában. A cső-
rös álarc már régen leesett róla; elégett, széttaposták, vagy ép-
pen vizet mertek vele – sosem fogja megtudni. Lábfeje össze-
fagyott a vödrökből kiloccsanó hideg víztől. Azonban úgy
tűnt, a tűz mégis egérutat nyert, így az ősz hajú tábornok a
többiekhez fordult.
– A tűz tovább fog terjedni a Bazilika felé! – üvöltötte. – Le
kell rombolnunk a pénzverdét! Férfiak, hozzám! Hozzatok
kalapácsokat és faltörő kosokat!
Onnantól kezdve megváltoztak a dolgok. A férfinép a pusz-
títás önkívületében megostromolta az öreg pénzverde és pénz-
raktár, a Zecca130 antik falait. Az ősi kövek egyre csak hullottak
a kezük nyomán, míg a sárga égbolton akkora szakadék nem
támadt, melyet a tűz már nem tud átugrani.
Feyra kétségbeesetten kereste Annibalét a tekintetével, egy-
szer-kétszer meg is pillantotta az embertömegben: a férfit kör-

130
A Zecca egy 16. században épült velencei palota, mely pénzverdeként, illetve
a köz- és magánletétek őrzőhelyeként működött.
bevette a füst, az arca olyan fekete lett, mint a móroké. Ő maga
levetette a köpenyét, és a nőkből újabb láncot szervezett a vöd-
rök adogatására; a férfihiány miatt kétszeres erővel kellett dol-
gozniuk. Oltás közben sebeket is ellátott, ha módjában állt:
kisebb égési sérüléseket, enyhébb füstmérgezést, még egy vér-
ző fejű nőt is, akire ráesett egy megolvadt ólomcserép.
Ahogy visszaállt a sorba, Feyrát megérintette a helyzet iró-
niája: ők itt mind a hatalmas arany templom megmentésén
buzgólkodtak, épp azén, melynek karzatáról a négy bronzpa-
ripa ugrott elő, a tűz őket is aranyfénybe borította. A lángok
fölött ágaskodó állatokat nézve tudta, hogy ez az ő művük,
hogy a négy ló közül azon az éjjelen a vörös uralkodott. Miért
kellene megmenteniük ezeket a négylábú démonokat? És
Szent Márkot, akinek a karneválját a polgárok éppen aznap
ünnepelték, aki odabent feküdt malachúsba csavarva? Hadd
süljön meg, mint a Szent Márk-napi lakoma. Ettől függetlenül
nem állt ki a sorból, tántoríthatatlanul adogatta tovább a vöd-
röket, még csak nem is lassított.
Hajnal felé már győzelemre álltak. A falánk tűz, miután na-
gyot harapott a palotából, jóllakottnak látszott, mindössze né-
hány lángnyelvecskényire apadt, a templom a négylábú őr-
szemeivel még füstölt ugyan, de már biztonságban volt. Az ég
ezüstösre világosodott, a nap új világra virradt. Minden meg-
feketedett: a templom, a polgárok, még az égből is kormos
hamu hullott. Az egyetlen színt Szent Márk vörös rózsaszirmai
jelentették, melyek szétszórva örvénylettek-kavarogtak a ha-
muban.
Feyra a lábához dobta az éppen a kezében lévő vödröt, és a
templom sarkához tántorgott. A férfisereg már oszladozott,
kétségbeesve kereste Annibalét. A bazilika sarkának támasz-
kodva talált rá. A férfi kétrét görnyedt, köhögött, arca olyan
vörösesbarna volt, mint a kövek. Feyra biztos helyre húzta,
leültette egy kidőlt oszlopra, és aggódva nézte, ahogy levegő-
ért kapkod. Orvoslása alatt mindvégig eltakarta az arcát, és
most nemcsak a város ártalmas kigőzölgésének, de a vastag
füstfelhőnek is ki volt téve. A tüzet eloltották, a dózse is biz-
tonságba került Feyra reményei szerint, Takat pedig meghalt.
Itt volt az ideje, hogy elinduljanak. Kinyújtotta a kezét.
– Menjünk haza – javasolta.
Annibale nagy nehezen, még mindig némán és zihálva fel-
kelt, ám ekkor egy férfi szaladt végig a sarkon a Riva degli
Schiavoni felől, füstfelhőt húzva maga után, akár az üstökös,
lihegve állt meg a magas remete lábainál. Az öregember meg-
szólította:
– Tommaso – mondta, hosszú kezét az érkező ziháló vállára
téve –, nyugodj meg. A tűz kialudt, mi győztünk.
– Nem igazán – felelte a megfeketedett egyenruhás férfi. – A
tűz elérte a Piombit,131 a rabok egytől egyig megsültek a cellá-
jukban, mint a csirkék a fornóban,132 a lángok pedig továbbter-
jednek az alsó parton a Merceria 133 felé!
– A Rialto! – A remete elviharzott, és akik még képesek vol-
tak rá, követték.
Feyra Annibale felé fordult.
– Palladio! – kiáltotta.

131
A dózse palotájának börtöne, neve annyit tesz: ólmok, utalva a tetőt takaró
ólomra, mely télen átengedte a hideget, nyáron felerősítette a forróságot,
még elviselhetetlenebbé téve a rabok helyzetét.
132
Kemencében (olasz).
133
Rövidáru (olasz). A Szent Márk teret a Rialto híddal összekötő bevásárlóutca.
 A tömeg után siettek, maguk mögött hagyták a bazilikát.
Feyra még egy utolsó pillantást vetett a bronzlovakra. Úgy
izzottak, mintha kohóban hevítették volna őket, mind a né-
gyen előretörtek tüzes patáikkal, piros szájuk tágra nyílt,
mintha a templomuk hatalmas, aranyozott hintó lenne, és ter-
mészetfeletti erővel húznák maguk után. A bazilikát nem érte
el a tűz. A lovak megvédték, ami az övék.
Elfordult tőlük, mindenáron meg akarta óvni az építészt,
akinek a háza a Campo Faván állt, éppen a tűz útjában. Ver-
senyt futottak az egyre terjedő lángokkal a piactéren át, mely
most a szokásosnál is jobban megtelt a Szent Márk-napi áru-
sok miatt. Mikor Feyra egy pillanatra elfordult, látta, ahogy a
bódék és standok vígan lángoltak mögöttük; az üvegfúvók
árui megrepedeztek és darabokra törtek a hőtől, a kövezetre
köpködték a szivárvány minden színében pompázó olvadt
üvegkincseket.
Mielőtt elérték volna az öreg hidat, Annibaléval kitörtek a
tömegből, a kis tér felé rohantak, melyen a tapintókörzős ház
állt. A füstfátyol lopakodó árnyként követte őket. Feyra bedö-
römbölt az ajtón, és mikor a szakácsnő előjött, ő szólalt meg a
még mindig levegőért kapkodó Annibale helyett.
– Corona Cucina – mondta –, verje fel a háztartást, és he-
lyezzen mindenkit biztonságba! Hatalmas tűz ütött ki, és erre-
felé terjed. – Kezét felemelve elejét vette a szakácsnő kérdés-
áradatának. – A gazdája itthon van?
– Igen, ő is, és Zabato is.
Feyra félretolta az asszonyt, és egyenesen a jól ismert dol-
gozószobába ment. Palladiót a szokásos helyzetben találta,
éppen rajzai fölé görnyedve értekezett Zabatóval; szokásukhoz
híven összedugták őszes fejüket. Feyrát még erősebben hatal-
mába kerítette a vágy, hogy biztonságba helyezze ezt a két
embert. A férfiak felpillantottak.
– Feyra? – Palladio sötét szemöldöke összeráncolódott,
ahogy szemei a lányról továbbsiklottak az ajtó irányába. – És ő
ki?
Feyra rájött, hogy Palladio még sosem látta Annibale arcát.
Annibale előrébb lépdelt.
– Én vagyok az orvosa, azért jöttem, hogy teljesítsem a fel-
adatot, mellyel megbíztak. Tűz ütött ki a dózse palotájában, és
tovább terjed a Mercerián át a Rialto felé.
Palladio meglepő gyorsasággal pattant fel. Felvett egy puha
bőrtasakot, a belőle hallatszó csörgés elárulta, hogy szerszá-
mokkal van tele.
– Zabato! Vidd a háztartást az Accademia felé!
A műszaki rajzoló is talpra állt.
– Te hová mész?
Palladio az ajtóhoz lépett.
– Ha a tűz átterjed a Rialtón, a város másik fele le fog égni. –
Az ajtó felé fordult. – Le kell rombolnunk a hidat.

FEYRA ÉS ANNIBALE ALIG TUDTÁK tartani az iramot Palladióval,

miközben az idős építész végigsöpört előttük a callin.
A sötétségből nemsokára eléjük bukkant a hatalmas híd:
óriási fekete boltív a sáfrányszín égen, kőhalmaiból fadeszkák
meredtek ki. Feyra meglátta a remete magas alakját, amint
büszkén kiemelkedett az éjből; a vödöradogatás megszervezé-
sével készült a tűzvészre, sőt, gyerekeket toborzott, hogy ta-
possák el a kóbor szikrákat, melyek túl közelről fenyegették a
faszerkezetet.
 Palladio egyenesen a remetéhez ment, és beszélni kezdett,
karját lengetve, hevesen mutogatott a híd felé. Feyra nem so-
kat hallott a társalgásukból a fa ropogása miatt, Palladio azon-
ban nemsokára visszatért hozzájuk.
– Dottore, jöjjön velem! Feyra, te menj át a hídon a többiek-
kel!
Feyra meg se moccant, izmait megbénította a rossz előérzet.
– Mire készülnek?
Palladio csörömpölve letette a táskáját, kivett egy vésőt és
Annibale felé nyújtotta. Saját kezében nagyfejű kalapácsot szo-
rongatott.
– Az a legfontosabb, hogy kiüssük a cölöpöket. Attól majd
az egész híd összeomlik.
A két férfi a vízbe gázolt, és alulról kezdték ostromolni a
hidat, miközben a nők és gyerekek még azon vonultak a biz-
tonságot jelentő túlpartra. Palladio a két nagyobb födémge-
rendára összpontosított, melyek a híd mindkét oldalán tartot-
ták a cölöpöket. Mindketten szorgalmasan ütlegeltek, de a tűz
egyre közeledett. A remete parancsba adta, hogy rombolják
szét a kis part menti fakunyhók sorát, de a tűz visszavonulásra
késztette őket. Ekkor a férfiak nagy része, beleértve a remetét
is, a vízbe gázolt, hogy segítsen. Feyra úgy megharapta az uj-
ját, hogy a vére is kiserkent, rettegve hallgatta, ahogy a szerke-
zet felnyög és nyikorog – most már attól félt, hogy a híd épp az
emberek felett fog összeomlani. Maga előtt látta a lángok tü-
körképét, ahogy a vizet tűzzé változtatják, de még ekkor sem
fordult meg. Mire kiszabadították a gerendákat, a nap a hori-
zont fölé emelkedett; a boltozat megingott, Feyra pedig már
képtelen volt tovább várni: belevetette magát a vízbe, és ön-
maga számára eleddig ismeretlen erővel húzta ki mindkét fér-
fit. A nagy építmény összeroppant, a túlparton egybegyűlt
tömeg levegő után kapott, többen felsikoltottak: a szimbolikus
fahíd elvesztése óriási csapást jelentett.
Feyra azon morfondírozott, milyen érzés lehetett
Palladiónak szétverni valamit, mikor egész életét az építésnek
szentelte. Az öregember azonban csillogó szemmel egyenese-
dett fel, és nem pusztán fények visszatükröződése miatt; a
hangjából egyfajta öröm hallatszott.
– Amit lerombolnak, azt mindig újjá lehet építeni – mondta
mosolyogva.
Annibale feltápászkodott, és így szólt hozzájuk:
– Menjünk! Biztonságba kell jutnunk.

PALLADIÓT ÁGYBA PARANCSOLTÁK a sértetlenül megmaradt há-

zában, aztán Feyra és Annibale visszagyalogoltak a térre a
Riva degli Schiavoni irányába, elindultak hazafelé. Szemük
vörösen izzott, hajukat átitatta a hamu, arcuk és végtagjaik
megfeketedtek a koromtól, átvonszolták magukat a pernye és
a rózsaszirmok között.
A dózse palotájának romjai előtt egy festő felállította a
vásznát, előkészítette a palettáját, és elkezdte lapozgatni a
festményeit. Ahogy a két orvos elhaladt előtte, dühödt rajzo-
lásba kezdett egy széndarabbal, megpróbálta elkapni a pusztí-
tás esztétikáját.
A campanile lábánál álló ketrecben Szent Márk oroszlánjából
már csak elszenesedett, füstölgő csontváz maradt. A megfeke-
tedett rácsok halálában is éppúgy fogva tartották, mint életé-
ben.
 37. FEJEZET

FEYRA LENÉZETT BOCCÁRA, a kapuőrre, aki izzadtan forgolódott

az ágyában.
– Mi történt vele, Salve? – kérdezte Feyra.
A törpe a szokásos helyén, a homályban ücsörgött. Az orvos
jelenlétében nem volt hajlandó megszólalni.
Annibale kellemetlenül érezte magát. Kimerült az alváshi-
ánytól, tüdeje sajgott a belélegzett füsttől, a nyálába szénda-
rabkák gyűltek, valahányszor köpött – és ha ez még nem lett
volna elég, az álarca nélkül meztelennek érezte magát, különö-
sen itt a szigeten. Az elkerülhetetlen magyarázkodásoktól, a
többi szigetlakó álmélkodó pillantásaitól – különösen a nőké-
től – még a szokásosnál is gorombább lett; és Feyra tartott tőle,
hogy Salvén fogja levezetni a haragját.
Annibaléhoz fordult.
– Pihenj egy kicsit! – sürgette. A férfi szemei már majdnem
lecsukódtak, álltában is imbolygott. – Így senki nem látja
hasznodat.
Annibale megfordult, és szó nélkül kisétált. Miután elment,
Salve is előjött a sarokból.
– Mi történt? – kérdezte Feyra ismét szelíden.
– Doktor nem volt – formálta nehézkesen a szavakat Salve.
Gyengélkedő apjára mutatott. – Vizet mert. Tezonba vitte.
Восса mindennapi teendői közé tartozott, hogy mert egy
vödör vizet az oroszlán és a könyv kútjából, majd elvitte a
Tezonba, és lerakta a tornácon.
Feyrán végigfutott a hideg.
– És aztán?
 – Bevitte.
Feyra elcsüggedt. Ahelyett, hogy mindennapi megbízatásá-
nak eleget téve az ajtónál hagyta volna a vizet, Восса átballa-
gott a füstkamrán, hogy megtöltse a betegek poharait. Akár
hiúságból, akár kedvességből tette, már nem számított, ennyi
elég is volt ahhoz, hogy megfertőződjön. Feyra maga felé for-
dította a kapus ujjait: megfeketedtek. Elment, hogy felébressze
Annibalét.
Feyra szörnyen érezte magát amiatt, hogy miközben igye-
kezett megvédeni a sziget lakóit a Teriacával, valahogy elha-
nyagolta a viszonylag távoli kapuslakásban lakó apát és fiát.
Miután Boccát hordágyon átcipelték a Tezonba, és a lehető
legnagyobb kényelembe helyezték, Feyra egyenesen vissza-
ment a kapuslakásba. Salve a tüzet figyelte az árnyékból,
mintha nem tudná, mitévő legyen. Feyra szíve majd megsza-
kadt érte, hogy így látta: egy anya nélküli gyermeknek, akitől
hamarosan az apját is elszakítják. A tűz másik oldalára ült,
Восса székébe.
– Jól van? – kérdezte az árnyalak.
– Egész jól – felelte Feyra óvatosan, mivel nem akart hazud-
ni. Восса még jobban belázasodott, és talán túl sem éli az estét.
Felelősséget érzett a megélhetést biztosító családtag nélkül
maradt fiú iránt. A pruszlikjába nyúlt.
Az érme, mely oly sokáig pihent a szíve mellett, átmelege-
dett. Még mielőtt elhagyták az elszenesedett várost, híre ment
annak, hogy a dózse életben van, és napnyugta körül a néphez
szól majd, miután kipihente magát. Feyra segített megakadá-
lyozni a szultán tervének második részét, és visszafordította a
vörös lovat. Most pedig bármire képes lett volna, hogy meg-
mentse Boccát és az ő szegény fiát. Felemelte a dukátot a fény-
be, és szemügyre vette a dózse képmását. Milyen furcsa, gon-
dolta, hogy a nagybátyját egész idő alatt a szíve mellett hordta, de
még sosem találkoztak.
Salvénak adta az érmét.
– Ez a tiéd, mivel édesapád nem fog tudni rólad gondos-
kodni, amíg fel nem épül. De ne aggódj!
A fiú átvette a pénzt a tűz fölött a torz kezével. Alig fért bele
a tenyerébe. Szemei úgy kikerekedtek, mint maga az érme.
– Miért… adod… ezt?
– Gondoskodni akarok rólad. Gyere el hozzám ma éjjel, ké-
szítek neked egy különleges főzetet, hogy biztonságban légy.
Salve egyedül maradt a kapuslakásban, megfordította a te-
nyerében a dukátot. Ajkaihoz emelte, deformált koponyájában
Feyra szavai csilingeltek.

AMIKOR FEYRA ESTE KINYITOTTA a háza ajtaját, arra gondolt,

Annibale érkezett meg. Teljesen elfelejtette, hogy korábban
áthívta Salvét, és most lefelé kellett pillantania, hogy meglát-
hassa látogatóját.
Kedvesen behívta. A fiú azóta nem járt a házában, hogy
Feyra beköltözése után rendbe hozta. Salve körbenézett, pró-
bálta megbecsülni, mennyire állta ki az idő próbáját a munká-
ja, és Feyrának hirtelen az az érzése támadt, hogy csapnivaló
barát lett belőle. Hellyel kínálta a fiút, de ő nem akart leülni.
– Azt mondtad… gondoskodsz.
– Igen – felelte. – Fogd! – Leemelt egy fiolát a gyógyszeres
asztalkáról. Még délután készítette bűntudatosan, különös kö-
rültekintéssel. Magabiztosan egyensúlyozta az üvegcsét a te-
nyerén. – Ez majd megvéd attól, hogy elkapd apád betegségét.
 Ahogy a fiú átvette a fiolát, ujjaik egy pillanatra összeértek.
Az üvegcse hatalmasnak tűnt a tenyerében, idegesen pörgette,
igyekezett összeszedni minden bátorságát.
– Te gondoskodsz rólam – mondta, mintha csak saját kate-
kizmusát ismételgetné.
– Gondoskodom rólad – válaszolt lassan bólintva Feyra.
– És ha… én gondoskodnék rólad?
Feyra Salvéra nézett, ő pedig visszapillantott rá; csuklyája
alatt meg sem rebbentek felemás szemei. Feyra csak most vette
észre, hogy a szemei zavaros kékek voltak, mint a lagúna vize
vihar után. Lassan, nagyon lassan megértette, hogy voltaképp
megkérték a kezét.
Nagy levegőt vett, igyekezett lassítani a szívverését, adott
magának egy kis időt.
– Köszönöm, Salve, de… hogy is mondjam… mármint, te
egyáltalán…?
– Tizenhét. – Torz szájpadlása miatt nehezen ejtette ki a
szót. Feyra próbálta leplezni a meglepettségét. Nem tudta vol-
na megbecsülni a korát. Torz teste fiatalos megjelenést köl-
csönzött neki, a beszélgetéseik és az asztalosmesterség terén
tanúsított tehetsége miatt ugyanakkor jóval idősebbnek saccol-
ta volna.
Úgy megrohanta az együttérzés, hogy könnybe lábadt a
szeme. Aznap reggel tévedett. Salve már nem gyerek. Egy férfi
állt előtte torz alakjának csapdájában vergődve. Arra az ezer-
nyi apró kegyetlenségre gondolt, amit Salvénak el kellett vi-
selnie miatta: amikor foghegyről beszélt vele, vagy mikor any-
nyira lekötötte figyelmét Annibale miatti szenvedése, hogy
megsértette, vagy tudomást sem vett róla. Olykor észrevette,
hogy Salve különös figyelmet szentel neki, de azt gondolta,
csupán a háláját próbálja kimutatni, amiért Feyra megmentette
őt Columbina Cason kegyetlenkedéseitől.
Most azonban már tudta, hogy Salve érzései mélyebbek vol-
tak. Korábban azt hitte, Salve azért gyűlöli Annibalét, mert
sokat szenvedett az orvos anyjának kezétől, de most már rá-
jött, hogy ebben is tévedett. Nem akarta kinevetni, vagy eluta-
sítani a leánykérését; talán ha beszélne neki a saját érzéseiről,
könnyebben viselné.
– Sajnálom, Salve, de nem lehet. Mást szeretek.
Salve már tudta.
– A doktort szereted.
– Igen – vallotta be Feyra most először.
Akkor látta meg, milyen nagyot hibázott. Ezzel nem a fiú
büszkeségét óvta meg, hanem összetörte a szívét. Ahelyett,
hogy egyszerűen visszautasította volna, szörnyűséges tükröt
tartott elé, hogy lássa, mi lehetett volna belőle, ha a pásztor-
próféta a kegyeibe fogadja. Mióta a csőrös maszk a tűzben le-
esett és elégett, még rosszabb, sokkal rosszabb lett. A fiú most
láthatta Annibale arcát; látta, milyen lehetett volna ő is, és mi-
lyen nem lehet soha.
Salve megfordult, de nem elég gyorsan, Feyra meglátta a
szemeiben a fájdalmat. Kisétált a házból, kezében továbbra is
szorosan markolta Teriaca üvegét.

MIKÖZBEN SALVE ELHALADT az oroszlán és a könyv kútja mel-

lett, belehajította a Teriacát. Aztán a Tezon felé sietett, amilyen
gyorsan csak engedték rövidke lábai.
Ha eszébe jutott, amit Feyra mondott neki, a szavak kígyó-
ként tekeredtek a szívére, majd robbanásig facsarták, az utolsó
csepp vért is kiszorították belőle. A céljára kell koncentrálnia.
Azt az embert akarta, aki mindig kitartott mellette, mert Восса
a vádjai és becsmérlése ellenére mégiscsak törődött szörnyszü-
lött fiával, ételt adott eltorzult szájába, ruhával borította púpos
hátát. Nem hagyta őt magára úgy, mint az anyja.
Salvénak lábujjhegyre kellett állnia ahhoz, hogy elérje a
kórház ajtaját. Mindössze három páciens feküdt a váróterem-
ben, akiket az üst parazsának fénye mirhavörösre és cinóber-
pirosra festett. A második függöny mögött megtalálta Boccát.
Salve a test fölé állt, csak akkor kezdtek el potyogni a köny-
nyei. Восса most nem hallhatta, úgyhogy nyugodtan beszélhe-
tett. Kimondta azt az első és egyetlen szót az apjának.
– Papa – mondta, majd hallgatta, ahogy a szó szétterjed a sö-
tétben.
Aztán a még ki nem hűlt tetem mellé feküdt, szorosan ma-
gához ölelte az apját, úgy várta a halált.
 38. FEJEZET

FEYRA KESERVESEN MEGSIRATTA Salvét, ahogy még egyetlen be-

tegét sem.
Senki nem mellőzte és alacsonyította le Salvét annyira, mint
ő, aki összebarátkozott vele, majd megvonta tőle ezt a barátsá-
got, mikor mást talált helyette. Sokkal jobb lett volna, ha békén
hagyja, ha nem köt olyan barátságot, mellyel aztán nem törő-
dik. Újra és újra elismételte a fiú nevét. Addig zokogott, amíg
a fátyla teljesen át nem ázott, aztán személyesen készítette elő
a testet, hogy kiterítsék az apja mellé. Megcsókolta a torz arcot,
mivel a halál merevsége már felengedett, kibontotta a fiú
ökölbe szorított kezét. Feyra dukátja volt benne. A lány meg-
csókolta az érmet is, majd visszacsúsztatta a pruszlikjába, ahol
olyan sokáig őrizgette.
Miután a pestis elragadta a kapuőrt és a fiát, úgy tűnt, egy-
szerre elvonult a szigetről is.
Velencéből híre jött, hogy a hat sestiere közül négy megtisz-
tult a pestistől. Feyra gyanította, hogy Takat tisztítótüze erede-
ti célját tévesztve, eltakarította a holttestekből áradó miazmát.
Amint a Tezonban az utolsó betegek is meghaltak vagy
meggyógyultak, Feyra elgondolkodott, hogy vajon miféle jövő
vár majd rá és Annibaléra. Annibale azóta sem ismételte meg
az ajánlatát, Feyra mégis úgy gondolta, hogy boldog lenne, ha
vele maradhatna munkatársaként és barátjaként. A kórház
azonban nem működhet betegek nélkül. Mostanában gyak-
rabban írt fel fakérget fogfájásra vagy borágót éjszakai gör-
csökre, mint a Teriacáját.
 Egy tavaszi napon, amikor fölmászott a muradára, látta,
amint egy magas hajó szeli át a naptól csillogó vizeket. Azt is
látta, hogy Ciprusról érkezett. A nap elé felhő úszott, Feyra
gyomrát pedig összerántotta a félelem. A kereskedelem újra
beindult Velence és a nagyvilág között. A lány a messzi távol-
ba kémlelt, elképzelte, amint Palladio temploma magasba
emelkedik a messzi szigeten, egészen az égig. Tudta, hogy
hamarosan eljön a nap, amikor befejezik a templomot, a dó-
zsénak már nem lesz többé szüksége Annibaléra, a Köztársa-
ság pedig visszaköveteli a szigetét.
Másnap eljött hozzájuk a badessa a füvészkertbe, ahol Feyra
és Annibale éppen újravetette a magokat a veteményes ágyá-
sokba; azért találták ki maguknak ezt a tevékenységet, mert a
Tezon egészen kiürült. Feyra a kezét a hátára téve felegyene-
sedett, miközben a badessa az apácái kíséretében körbejárta az
ágyásokat.
Annibale vadul a földbe szúrta az ásóját, nem nézett a
badessára.
– Visszamennek – mondta.
– Igen – felelte a badessa szelíden. – Immaculata nővér teg-
nap visszatért a Miracoli-templomba. A sestiere már megtisz-
tult a ragálytól. Orlando atya helyére új papot neveznek ki.
Biztosan jó ember.
Annibale szippantott.
– Gondoskodni fogok csónakról. Восса… – a hangja elhalt.
A badessa bólintott.
– Misét tartottunk az ő és a fia lelkéért. Ana nővér pedig
már meggyújtotta a tüzet, hogy csónakot hívjon vele.
Annibale válaszképpen kurtán biccentett.
– Kikísérjük.
 Feyra tétovázott, nem tudta biztosan, ő is menjen-e, ám a
badessa intését látva úgy érezte, a meghívás neki is szólt.
Kart karba öltve vonult az idős nővel a napsütötte gyepen
át a kapuőr házáig. A kapunál a badessa hátralépett, nézte,
ahogy a nővérek sorban egymás után áthaladnak rajta. Akkor
a ruhaujjából súlyos, vászonba csomagolt könyvet vett elő, és
átadta Feyrának.
– Hátha szüksége lesz rá – mondta, és átment a kapun, mie-
lőtt még Feyra visszautasíthatta volna az ajándékot. Nem bon-
totta ki a könyvet, nem volt rá szükség. Tudta, mi az.
A mólónál az apácák egyesével beszálltak az erős csónakba
a badessával együtt. Még visszafordult a csónakból.
– Mielőtt távoznék, dottore Cason, van még itt valami.
Immaculata nővér felkeresett néhány házat, a szigetünk csa-
ládjainak otthonát. Van, amelyik még mindig üres és épségben
van, néhány azonban rohad, másokat pedig kóbor jobbágyok
foglaltak el. Ha az önök kis közössége nem tér haza rövidesen,
a Köztársaság családokat fog bekvártélyozni a lakóhelyükre.
Sokan elveszítették a házukat a tűzben.
Annibale arckifejezéséből még a maszkja nélkül sem lehetett
kiolvasni semmit.
– És ezt már mondta a családoknak is?
A rendfőnöknő szemöldöke csaknem eltűnt a fejkötőjében.
– Természetesen. Nem élhetnek itt örökké. A vizeket ketté-
választhatja, de a tengert nem tarthatja vissza a végtelenségig
– mondta szelíden. – Egy nap visszazúdul.
Feyra megértette. Különös, fertőzött paradicsomuk a vég-
hez közeledett.
 39. FEJEZET

DOTTORE VALNETTI A DÜHÉBŐL táplálkozott, mivel más nem

igazán maradt neki.
A sestieréje, a Miracoli szellemvárossá lett. A házak fele üre-
sen állt, a többi lakói haldokoltak. Már nem tudott többet el-
adni a Négy tolvaj ecetéből, úgyhogy esténként ő maga itta ki a
fiolákat az alkoholtartalmuk miatt, mivel borra már nem futot-
ta. A hordó gascogne-i bor, melyet akkor nyert volna, ha az ő
sestieréjében szedi a legkevesebb áldozatot a pestis, oly távoli-
nak tűnt, mint a szivárvány, mivel mindennap a halálozási
listát körmölte – ez maradt az egyetlen feladata a körzet orvo-
saként.
Talán a főzet egyéb összetevői tették, de különös, halluciná-
ciós álmai támadtak a rejtélyes, sötét bőrű nőről, aki úgy for-
gott körbe-körbe a zöld ruhájában, akár egy manó vagy
dzsinn. Általában a gyomra korgására ébredt, de már kenyérre
sem futotta, és szolgája sem volt, akit ételért küldhetett volna.
Utolsó fillérjeit annak a pénzsóvár csónakosnak adta, hogy
átvigye a zöld ruhás nőt a karanténszigetre, vagyis most már a
Lazzaretto Novóra.
Annibale Cason szigetére.
Tudta, hogy az egész mögött Cason áll. Fejét tette volna rá,
hogy a boszorkány Casonnak dolgozik, és hogy valamiképp ő
pénzelte a férfi őrült vállalkozását a Teriacájával. Valnettinek
most már egyetlen célja maradt az életben: hogy Casont és
zöld boszorkányát a consiglio elé rángassa. A gyűlölet táplálta,
jóllakatni azonban nem tudta.
 Így aztán, amikor különös megbízatást ajánlottak neki ara-
nyért cserébe, készségesen elvállalta.

– A SZALAMANDRA? Ki az a Szalamandra?
Valnetti kénytelen volt maga ajtót nyitni, mivel inasa már
réges-rég otthagyta, és magával vitte az ezüst étkészletét is az
elmaradt bérek pótlására. Valnetti lenézett a szurtos kisfiúra.
– A Szalamandra – mondta a fiú, ízlelgetve a szót –
cannaregiói legenda. Túlélte a tüzet, azért hívják Szalamand-
rának, meg még más gyíkos tulajdonságai miatt, signor.
– Például?
– Hát, például pikkelyes a bőre, aztán olívaolajjal teli fürdő-
ben él, akár a gyík az olajfaligetben, meg a nyelve is villás,
mint a gyíkoké, aztán…
– Igen, igen – vágott közbe Valnetti ingerülten. – És talál-
koztál már vele?
– Nem. De a barátom, Luca igen. Az ablakból látta. Borzal-
mas volt, csupa égett bőr, meg azok a félelmetes szemek, olyan
feketék, akár a bűn. Luca mondta, hogy a gyíkember rászisze-
gett, akár egy démon. Mert nem beszéli a nyelvünket.
– Nem beszél velencei nyelven?
– Csak néhány szót, signor.
– Akkor ugyan hogyan kezelhetném? Csak vesztegeted az
időmet – mondta Valnetti hangosan.
– Nem, signor, nem igaz – tiltakozott a fiú. – Fizet, hogy ke-
nyeret és halat vegyünk neki. Igaz, csak nekünk, gyerekeknek;
felnőttet nem enged közel magához. A fürdőjéhez napokig
gyűjtöttük az olajat: nagyon sok üveggel kellett neki, egy egész
sereg gyereket küldött, az összes piacot bejártuk. Egyik-másik
helybéli fiú bebeszalad hozzá, velencei nyelvre tanítgatják,
vagyis hát azok, akik el tudják viselni a látványát. Keres vala-
kit, és meg akarja tanulni a nyelvet annyira, hogy könnyebben
megtalálja. A fiúk közül páran úgy jönnek ki tőle, hogy szabá-
lyosan csörögnek a pénztől.
Valnetti már épp rá akarta csapni az ajtót.
– Pénz? – kérdezte olyan hangosan, hogy elnyomja saját
korgó gyomrának hangját.
– Külföldi pénz, de ha beleharap az ember, aranynak tűnik.
Látja?
Az orvos elvette a pénzt a fiú piszkos tenyeréből, és a tava-
szi napfény felé tartotta. Szabadidejében előszeretettel foglal-
kozott más országok pénznemeivel, mostanra meglehetős
szakértőnek tartotta magát. Az érme egy szultáni volt, ottomán
pénz, melynek egyik oldalán egy turbános kalifa arany
dombornyomata látszott. A turbán körül kicsi fognyomok ék-
telenkedtek, ahol valaki megharapta a szultánt.
A fiú kinyújtotta szurtos kezét, Valnetti vonakodva adta
vissza neki a pénzt.
– Szóval ezt ő adta neked, nem igaz, ez a… Szalamandra?
– Igen, signor – jött a válasz. – Egyet azért, hogy elmenjek, és
egyet azért, hogy orvossal menjek vissza hozzá.
– Na, és hol lakik?
– Az egyik olyan üres házban, signor, aminek a lakói kiköl-
töztek a szigetre. A Csodák temploma134 mellett.
Valnetti fontolóra vette a dolgot. Igaz, hogy a pénzérme po-
gány, de az arany az arany. Fogta hát a sétapálcáját és a kalap-
ját.
– Vezess – mondta.

134
Utalás a Santa Maria dei Miracoli-templomra, a miracoli jelentése: csodák.
VALNETTI A VEZETŐJE NÉLKÜL is könnyedén odatalált volna a
házhoz. Egy kisebb hadseregnyi rémült, ugyanakkor kíváncsi
velencei gyerek cirkált körülötte, akár a sirályok. A ház a Santa
Maria dei Miracoli-templom árnyékában húzódott meg, amely
mellett nap mint nap elhaladt. Ma azonban valami megválto-
zott.
Valnetti felemelte csőrös álarcát, mintha csak meg akarná
szagolni a hangot.
Énekeltek.
Az idén először hallatszott ki a Miracoli nővéreinek édes
éneke a szomszédos zárda magas ablakaiból. Az apácák visz-
szatértek.
Valnetti jól emlékezett rá, amikor Cason felbujtotta az apá-
cákat, hogy költözzenek ki a szigetére, és működtessék a kór-
házát. Vajon ez most azt jelenti, hogy Cason kórháza végleg
bezárt? Az énekszó győzedelmi himnuszként visszhangzott a
fejében.
Úgy tűnt, a ház ajtaját az egyik magasabb csibész őrzi, olyan
egyenes háttal állt az ajtóban, akár a piszkavas. Amikor meg-
pillantotta Valnettit és a kis vezetőjét, baljós csikorgás közepet-
te kinyitotta nekik az ajtót, feltárult előttük egy kockányi sötét-
ség. Egy perc mozdulatlan némaság után aranypénz pördült ki
a sötétből Valnetti csőre mellett. A fiú, aki őt odahívta, felkap-
ta, és elfutott. Valnetti, az aranytól felbátorodva, belépett a fe-
keteségbe.
Néhány percig semmit sem látott. Továbbsétált a koromsö-
tétség gyomrába, az orrát fertelmes szagok csapták meg, a lába
alatt megnevezhetetlen férgek roppantak össze. Valahol a szo-
bában valami szaporán, nehézkesen szedte a levegőt.
 Ekkor egy vízszintes felületről fény verődött vissza, mintha
medence állt volna a szoba közepén. Valnetti észrevette, hogy
a fodrozódó felszínt megtörte valami, ami – miután a szeme
hozzászokott a sötéthez – emberi alaknak tűnt. Az orvos a tap-
lódoboza után matatott a kabátjában, fényt gyújtott, a szíve
fájdalmasan kalapált. A látványtól majdnem elejtette a gyer-
tyát.
Egy férfi ült egy ülőkádban, akiről első pillantásra azt lehe-
tett volna hinni, hogy megnyúzták. A haja és a szemöldöke
eltűnt, az orra két fekete lyukká olvadt szét. Bőrtelen húsának
ugyanolyan skarlátszíne volt, mint a szomszédos templom
freskóin ficánkoló démonoknak, noha itt-ott fehér színű pikke-
lyek nőttek rá, ahol a reménytelenül összeégett test megpró-
bálta meggyógyítani önmagát. A mellkasa és az ágyéka égett
meg leginkább, a törzsét kiszáradt húsdűnék barázdálták. Az
ölét, elveszett férfiasságának a helyét, könyörületesen beleme-
rítette az olajba Valnetti szerencséjére, mert habár az orvos a
munkája gyakorlásával töltött évek alatt már sokat látott, most
nem bírt volna el több borzalmat. A megégett végtagok úgy
álltak ki a kádból, mint valami szörnyeteg karmai, a kéz és a
láb ujjait a tűz olyan természetellenes formára olvasztotta, ami
az isteni teremtésben soha nem szerepelt. A lény kopasz, vörös
fejében azonban még mindig lobogott a fekete szeme; az éj
feketeségéből mintha végtelen sötétség áradt volna, mely
olyan borús lélek mélyére szippantotta be Valnettit, hogy az
ott lakozóra már nem bírta ráemelni a tekintetét.
A Szalamandra folyamatosan próbálta benedvesíteni az aj-
kai helyén tátongó rést a nyelve kiöltögetésével, mely azonban
nem telt és rózsaszínű volt, hanem fekete és hegyes, akár egy
piszkavas vége, amitől még inkább hasonlított a hüllőre. Itt-ott
fekete szőrszálak meredtek ki a csupasz húsból, mintha csak
egy szárnyast gondatlanul kopasztottak volna meg.
Ez a férfi nagyon megégett, csoda, hogy élt.
Úgy tűnt, a gyertyaláng valamiképp nyugtalanítja, így az-
tán Valnetti megkönnyebbülten oltotta ki a fényt. Fellélegezhe-
tett, habár a szeme előtt továbbra is ott lebegett a borzalmas
lény, rajta hagyta a lenyomatát a sötétségen.
– Segítsen – mondta szörnyű morgással, a szó eltorzult az
összeégett nyelv, az ajkak hiánya és még valami más miatt,
mely szinte elveszett ebben az egykori emberben: az akcentusa
miatt.
– Nos… úgy értem – hebegett Valnetti –, megfelelő eljárást
alkalmaz. – Mint mindig, ha félelem fogta el, a hízelgésben
keresett menedéket. – Égési sebekre az olívaolaj a leghatéko-
nyabb. – Még ő is olyan vékonynak és magasnak hallotta a
saját hangját, mint a denevér vijjogása. Hátrálni kezdett. Szí-
ves-örömest lemondott volna már a jutalmáról, csak elszaba-
dulhatna erről a pokoli helyről.
– Találni kell zöld asszonyt. – A lény a sötétből döcögősen,
ám elég tisztán beszélt.
Valnetti megtorpant.
– Halál… viszek.
Valnetti résnyire szűkült szemeibe fény szökött. Elképzelhe-
tő, hogy a Szalamandrát és őt ugyanaz a cél hajtja?
– Hát őt keresi?
– Utazás.
Valnetti tisztázni akarta.
– Maga a zöld nőt keresi, a halált viszi, és erőre kell kapnia,
hogy elutazhasson hozzá.
A lény az ülőkádban alig láthatóan bólintott.
 – Ha beszél, meghal.
Valnetti elvigyorodott, hiszen a Szalamandra az olajos tó-
csájából fel sem tudott kelni, ám a lény rászisszent a feketeség-
ből, és volt valami ebben a borzalmas hangban, amitől lefa-
gyott az ajkáról a mosoly.
– Segíthetek magának – mondta a doktor sietve. – Tudom,
hol van. Hozok magának egy üveg máknedvet, az majd elvi-
selhetővé teszi a fájdalmat az út során. Gondoskodhatok hord-
ágyról, amin elvihetjük a legközelebbi csatornához, ott csónak
várja majd, és továbbviszi. De ennek az ára – eltöprengett,
hogy meddig mehet el –, harminc szultáni lesz.
A lény ismét bólintott.
Valnetti mohóságában olyan közel hajolt a Szalamandrához,
amennyire csak mert, hogy elmondhassa neki, hol lakik a zöld
asszony. Mennyivel megnyugtatóbb így, hogy ez a lény oldja
meg a problémáit! Mennyivel kényelmesebb hagyni, hogy a
Szalamandra gondoskodjon a zöld boszorkányról, és halált
hozzon rá! Mennyivel kisebb nyűg, mint végigküzdeni magát
a Consiglio della Sanitán, hogy feljelentse Casont! A Szalamand-
ra fizikai problémái ellenére Valnettinek semmi kétsége sem
volt afelől, hogy a lény végre fogja hajtani a feladatát, mielőtt
átengedi magát a halálnak. Nyilván ez volt az, ami ezt a salak-
ká égett testet még életben tartotta.
Amint Valnetti elhagyta a nyirkos házat, hogy megtegye a
szükséges előkészületeket, megtelt lendülettel. A Szalamandra
felkínálta a lehetőséget, hogy a keze bepiszkítása nélkül győz-
ze le Casont és a boszorkányát, ráadásul üdítően kevés bürok-
ráciával.
A bürokrácia volt ugyanis az egyik legfárasztóbb dolog Ve-
lencében.
 40. FEJEZET

Az APÁCÁK TÁVOZÁSA TÖMEGES elvándorlást indított el a

Lazzaretto Novo szigetéről.
A családok egymás után tértek haza, hogy ott folytassák az
életüket Velencében és a Miracoli quartierében, ahol abbahagy-
ták. Már csak a Trianni család maradt a menedékházban,
méghozzá sajátos okból.
A badessa megüzente ugyanis, hogy kisebb helyi nehézség
támadt. A Trianni-házat, a Miracoli templomának jobb szom-
szédját, elfoglalták. Feyra Benedetta nővérrel, a hírt hozó apá-
cával beszélgetett, aki épp a mólóhoz kötötte a csónakot.
– Erre azért számítani lehetett, nem? – kérdezte. – A tűz sok
embert hontalanná tett, és nem vádolhatunk egy családot
azért, mert menedéket keres.
– Csakhogy itt nem családról van szó – folytatta a nővér
gyakorlatiasan –, hanem démonról. Azt beszélik, gyík alakot
öltött tűzdémon.
Feyra hátralépett, szemügyre vette az apácát, hogy nem tré-
fálkozik-e, Benedetta nővér arckifejezése azonban halálosan
komoly volt. Megvonta a vállát. A démonok a munkájához
tartoztak.
– Őrködünk, várunk és imádkozunk, amint a démont kiűz-
tük a házból, megüzenjük. Trianniéknak azonban legalább egy
hetet várniuk kell.

FEYRA MEGKÖNNYEBBÜLÉSSEL hallotta, hogy barátai távozásá-

nak időpontja kitolódott, ám ebbe az érzésbe némi titkos csa-
lódottság is vegyült. Néha ugyanis eltűnődött, mi lesz akkor,
ha ő és Annibale egyedül maradnak a szigeten.
Azon az éjjelen fojtogató, érzéki álma volt Annibaléról, a
teste melegéről, ahogy ránehezedik. Zihálva ébredt, mintha
valaki befogta volna a száját, hogy belefojtsa a lélegzetet. A
szégyen úgy áradt rajta végig, mint az izzadsága. Felkelt az
ágyából, és leosont a lépcsőn, a földszinten még égett a tűz. A
kandallópárkánynak támasztva meglátta a Bibliát, melyet a
badessától kapott. Nem örült neki, hogy a könyv a házában
van, de nem tudta rávenni magát, hogy elégessen egy jó szív-
vel adott ajándékot.
Konstantinápolyban Allah nevét szentnek tartották. Ha leír-
ták valamilyen papírra, bármilyen apró cetlire, az rendkívül
értékessé vált. Minthogy az emberek éppen ilyen fecniket hor-
doztak magukkal, Konstantinápoly lakói gyakran találtak
szent papírt az utcán, ilyenkor felvették és a falakba gyömö-
szölték őket. A forgalmasabb utak mentén néhány falat telje-
sen beborított Allah neve. Feyra nem akarta elégetni a Bibliát;
mert bár nem az ő istenének a nevét jegyezték fel benne, attól
félt, hogy szentségtörést követne el.
Hirtelen nagyon melege lett, kilépett hát az éjszakába úgy,
ahogy volt, a hosszú hálóingében. A talpa hideg földet érintett,
jóleső remegés futott át lángoló bőrén. A kövér hold úgy fény-
lett odafent, akár a nap, az égboltot csillagok pettyezték, Feyra
minden egyes ezüst fűszálat olyan tisztán látott, mintha csak
nappal lett volna.
Átkelt a zöld mezőn a Tezonhoz, a hálóruha alja leért a
harmatos fűbe, átnedvesedett, ahogy maga után húzta. A hold
megvilágította az üres kórház tágas termét, az árnyak közé
száműzte a régi betegek szellemét. Az ajtó körül, a falakon,
ismét meglátta az odafirkált graffitiket. 135 Az ábrák mintha
halványan világítottak volna a hold fényénél; újra észrevette a
török hajót és a díszes betűket, mely egykor oly nagy nyuga-
lommal töltötte el.
A graffiti a falakon arról árulkodott, hogy régebben elfogad-
ták azt a rengeteg embert, akiket a kereskedelem hozott ide, a
kölcsönösségre épülő kapcsolat, az áruforgalom adok-kapok
természetéből adódóan. Ebben a Velencében jól megfért a
nemzetek, fajok és vallások széles palettája, mely a prizma ösz-
szes színét magába fogadta, és csak abban reménykedhetett,
hogy a pestis távozása után ez a Velence egyszer visszatér. Az
motoszkált a fejében, hogy a négy ló mellé a szultán egy ötö-
diket is küldött: a kereskedelem berekesztésével elvágta a vá-
rost éltető energiát.
Feyra a magasba nyúlt, és megérintette azt a szót, melynek
jelentését legtisztábban értette: Konstantinápoly. Valaha ez je-
lentette számára az otthont. Mostanra viszont ez a sziget lett
az otthona.

VISSZAFELÉ MENET FEYRA felnézett Annibale házára. Nem látott

nála fényt. Trianniéknál sem világított semmi; mindenütt sö-
tétség honolt. Úgy döntött, továbbmegy, egyenesen a kapusla-
káshoz. Az ajtót nyitva találta; látta Salve székét a kályhazug-
ban, az üres tűzhely mellett.
Egyenesen átment a kapukon, kilépett a mólóra, ahol éppen
aznap délután intett búcsút Benedetta nővérnek. Kinézett a
lagúnára, a hold ezüstös ösvényt rajzolt a látóhatár széléig,

135
Feliratok (görög). A szó olasz közvetítéssel jutott el Amerikába, ahol elnyerte
a ma is használt jelentését.
ahol a tenger találkozott az éjszakával. Miközben a vizet bá-
multa, az ezüstösvényt számtalan sugárzó fényhullám törte
meg.
Csónak.
Feyra mozdulatlanná dermedve figyelte a csónakot, szíve a
torkában dobogott, amikor rájött, hogy a jármű nem a sziget
felé tart, hanem távolodik tőle. A hold fényénél azt is észrevet-
te, hogy evezős ugyan ül a csónakban, utas azonban nem.
Mégis, mit jelentsen ez?
Feyra egyet előrelépett, mire megpillantott egy pár fénylő
lábnyomot a mólón. Ilyen nyomokat azonban ember nem
hagyhatott maga után. Az egyiken hasíték látszott, mintha
kétujjú láb vagy pata lenne. A másikon három ujj volt.
Mintha gyík volna.
Leguggolt, a kezét a nyomra fektette. Még mindig nedves
volt, ismerős szag áradt belőle. Belemártotta a mutatóujját,
majd felemelte a hold fénye elé, a hüvelykujjához dörzsölte, az
orra elé tartotta, és megszagolta. Olívaolaj.
Még mindig guggolva megfordult, a bejárat felé nézett. A
különös lábnyomok folytatódtak a kaputoronyig, és azon túl
is. Olyan hirtelen állt fel, hogy egy pillanatra elvesztette az
egyensúlyát. Valóban érkezett valaki a szigetre. Épp az illető
lábnyomain állt.
Feyra követte a nyomokat a kapuslakáson át, de a fűben el-
vesztette őket. Megrázta a fejét. Benedetta nővér beszámolója a
gyíkdémonról megfertőzhette a gondolatait: aludnia kell.
Mikor kinyitotta a háza ajtaját, első pillantása a Biblia lapjai-
ra esett, melyek szétszórva feküdtek a szobában. Azután vette
csak észre, hogy a padlón egy kupac ruha hever: egy hatalmas
köpeny, egy ing és egy bricsesznadrág.
 Azután meglátta magát a démont is, ahogy a bőre nélkül,
kinyújtózva hever a tűz előtt, mintha csak most szülték volna a
lángok.

FEYRA ELÁJULT, BELEZUHANT a székébe. Amikor kinyitotta a

szemét, legszívesebben újra lehunyta volna.
Most már azt is látta, hogy a földön egy férfi fekszik, akiről
minden bőrt lenyúztak. Furcsa, fojtott hangon beszélt, mivel
hiányoztak az ajkai.
– Bocsásson meg! Nem tudom elviselni a ruhát a bőrömön,
sem a cipőt a lábamon.
Feyrának Andreas Vesalius betiltott metszetei jutottak eszé-
be, melyeket a keresztény egyház sátáninak nyilvánított, és
amelyek fölött ő és Annibale esténként elmélkedtek. Felidézte
az izmok és inak működését megmutatni hivatott, bőrüktől
megfosztott tetemeket, ahogy életre keltek a képeken, álltak,
járkáltak, szemük éberen nézett. Ez a szörny egy tudományos
könyvből lépett ki, torz kezében mégis a hit könyvét tartotta, a
badessa által ajándékozott Biblia maradványait.
Feyra biztosra vette, hogy ez puszta rémálom, mivel tisztán
értette a démon szavait. Elfordította róla a tekintetét, a latin
szentírás szétszórt oldalaira nézett.
– Ez a maga műve? – suttogta.
A valami zavarodottnak tűnt, megrázta skarlátvörös fejét.
– Egyszerűen nem találom. Próbáltam, de nem megy.
– Mit nem talál?
– A fehér lovat. A janicsárok keresztény neveltetést kapnak.
Apám Iskenderunban volt toronyparancsnok, a pásztorprófé-
tát követte. Így már azelőtt tudtam erről a hitetlen könyvről,
hogy Konstantinápolyba vittek, és befogadtam az igaz Isten
ragyogását.
Az ismerős név áthatolt Feyra lázálmának ködén.
– Ki maga?
A férfi feléje fordította szempilla és szemöldök nélküli ret-
tenetes szemét, mely ismerős lánggal égett megnyúzott üregé-
ben.
– Hát nem ismer meg? – kérdezte.
Feyra lassan bólintott.
– De igen – mondta. – Takat Turan. – A saját szemével látta
a dózse palotájában, hogyan borul lángba a férfi mellkasa.
Hogy élte egyáltalán túl? – De… a tűz… Azt hittem, meghalt a
tűzben.
– Valóban meghaltam.
Ekkor letérdelt, a férfi szenvedésétől döbbenten.
– Mi enyhítené a fájdalmát?
Hirtelen eszébe jutottak a lábnyomok a mólón.
– Olívaolaj?
A lény bólintott.
– És egy orvos máknedvet is adott.
Feyra a gyógyszeres szekrény felé nyúlt, visszatartotta a lé-
legzetét, minthogy a férfi fedetlen húsa rothadástól bűzlött.
Egyenesen a férfi szájába öntötte a fekete főzetet, és bár lecsur-
gott a megégett ajkain, egy keveset azért lenyelt. Úgy tűnt, va-
lamelyest erőre kapott tőle.
– Szívességet szeretnék kérni.
– Tőlem?
– Haldoklom.
Értelmetlen lett volna hazudni.
 – Tudom – hirtelen minden a helyére került, akár a mozaik
darabjai. – A negyedik ló – mondta – a Halál.
– Igen. És most szemtől szemben találkozom majd vele.
Feyra nem érte be ennyivel.
– De nem csak maga hal meg, igaz? Előtte még jön valami.
Az első lovat, a feketét, a pestist, az apám hozta ide a hajóján.
A második, a vörös volt a tűz. A sárga ló, a halál csak a negye-
dik. Mi a harmadik?
A férfi behunyt szemmel hallgatott.
Még egyszer, sietve megkérdezte tőle.
– Mit jelent a fehér ló?
– Nincs már idő. A kocka el van vetve. De utoljára még kí-
vánnom kell öntől valamit. Vissza kell küldenie a csontjaimat
Konstantinápolyba. A hívők közé kell temettetnie, hogy meg-
kapjam a jutalmamat a Paradicsomban. Megígéri?
Feyra felállt. Kiveszett belőle a szánalom.
– Mondja el, amit a fehér lóról tud! – A hangja olyan hideg
volt, akár a kövek. – Vagy elmondja, vagy a templom kövei alá
fogom temetni. Itt, nem messze, van Szent Bertalan temploma
– közelebb hajolt a férfi rettenetes arcához. – Ha kell, kibontom
az oltár köveit, és úgy éljek, hogy oda temetem. Beszéljen! Mi a
fehér ló? Mi vár még Velencére?
– És ha elmondom? – kérdezte rekedten, elhalóan.
Feyrának minden erejét össze kellett szednie, hogy kedve-
sen tudjon válaszolni.
– Egy ládába helyezzük, és elküldjük… – gondolkodóba
esett. Nem a szultánhoz, hiszen ő semmire nem becsülné ezt
az embert, aki az életét adta érte – …Hadzsi Muszához, a
Topkapi orvosához. Ő majd szerez papokat, akik imádkoznak
a lelkéért, és megadják a végtisztességet. Most pedig beszéljen!
 – Van egy szoba a Topkapi-palotában – felelték a szörnyű
ajkak. – Az a szultán saját terme. Egyszer jártam ott, akkor
kaptam meg az utasításaimat. A padló csupa márvány, a hét
tengert ábrázolja, és mind a földeket.
Feyra kezdte elveszíteni a türelmét. Takat elméje elkalando-
zott, mint azt oly sok haldoklónál tapasztalta.
– Neki, az uramnak, számos hajója van, sokféle fémből önt-
ve – folytatódott a szörnyű suttogás. – Ezek a hajók a térdéig
érnek. Úgy irányítja őket, ahogy azt Allah teszi a halandókkal.
Feyra összeszorította a fogát; a férfinek már nincs sok hátra.
Bizonyára megviselte az átkelés a lagúnán, Feyra bele sem bírt
gondolni, mennyi fájdalmat kellett elviselnie, mikor a víz min-
den csobbanása sót szórt a meztelen húsra. Megragadta a férfi
olajos vállát, és gyengéden megrázta. Ujjai belesüppedtek a
lágy szövetekbe.
– A fémhajók nem számítanak. Mondja el, gyorsan és egy-
szerűen!
A férfi feléje fordította a szemét.
– A fehér ló a háború.
Feyra megdermedt.
– Folytassa!
– A szultán azt tervezte, hogy a pestis és a tűz segítségével
meggyengíti a várost. Az első lovak csak előkészítették a tere-
pet. Most, a tavaszi árapállyal, sereget küld Velence ellen.
Ilyen tengeri csatát még nem látott a világ, a lepantói136 eltör-
pül majd mellette.

136
1571. október 7-én Görögország nyugati partjai mentén vereséget szenvedett
hatalmas flotta.
 Feyra látta, mennyire fáj a férfinak a beszéd, valahányszor
ajkai maradéka hozzáért feketéllő, hiányos fogaihoz, vicsorog-
ni látszott, ő azonban nem adhatta még fel.
– Mikor?
– A támadásra mayis137 huszonkilencedik napján kerül sor.
1453 óta a szultán nagy jelentőséget tulajdonít ennek a napnak.
Feyra összevonta a szemöldökét.
– 1453?
– A mi időszámításunk szerinti dátum talán többet mond
majd. 857.
Feyra lassan fújta ki a levegőt. Az iskolában minden otto-
mán gyermek úgy tanulta ezt a dátumot, mint a birodalom
legnagyobb győzelmét a nyugati világ felett.
– Konstantinápoly eleste – lehelte.
A valami ekkor már csak bólintani tudott.
A keresztény naptár szerint e sorsdöntő napig mindössze
két hét volt hátra. Feyrának cselekednie kell, ha meg akarja
menteni a várost a végső nyomorúságtól.
Takat Turant viszont már nem lehetett megmenteni. Még
több mákot adott neki, de az állapota rohamosan gyengült, és
már képtelen volt az ajkak nélküli szájában tartani a főzetet.
Még egyszer beolajozta a pikkelyes testet, de amint a tűz ki-
aludt a kályhában, a férfi is meghalt, mintha a Szalamandra
képtelen lenne életben maradni a lángok ereje nélkül.

FEYRA FOGOTT EGY ÁSÓT, és a kúthoz ment, ahol a föld puha

volt, hogy maga ássa meg a sírt. Takatot a köpenyébe tekerte,
azon kihúzta a kúthoz, majd belegurította a gödörbe. Miköz-

137
Május, a Gergely-naptár szerinti hónap (török).
ben földet hányt a testre, és a tőzegtalaj agyagos szaga elnyom-
ta az égett hús bűzét, anyja gyűrűje kiesett a pruszlikjából,
szabadon lengedezett a szalagon.
A hajnali szürkeségben addig forgatta, amíg a harmadik ló
került felülre, tekintete a kristályba vésett apró, ágaskodó, fe-
hér alakra tévedt.
Úgy érezte, figyelik. A kúton lévő kőoroszlán nézte a köny-
ve fölött. Feyra elejtette a gyűrűt, és beszélni kezdett hozzá.
– Te tudtad, hogy ez fog történni? – kérdezte. – Előre láttad?
Az oroszlán hallgatott.
– Hát, jobban teszed, ha megtartod ezt a titkot is.
Hirtelen dühében olyan mélyre vágta az ásót a földben,
hogy az remegve, egyenesen megállt, s ott is hagyta.

MIKOR VISSZATÉRT A HÁZBA, tekintete átsiklott az olajos padló

fölött, felvette a Biblia szétszórt lapjait, és addig keresgélt,
amíg rá nem talált a Jelenések könyvére, amit korábban beje-
lölt. „És mikor a második pecsétet felnyitotta, hallám, hogy a máso-
dik lelkes állat ezt mondá: Jőjj és lásd. És előjőve egy másik, fehér ló,
és a ki azon üle, megadaték annak, hogy a békességet elvegye a föld-
ről, és hogy az emberek egymást öljék; és adaték annak egy nagy
kard.”138
Elindult, hogy a tűzhelyen izzó, forró hamura vesse a lapo-
kat, de aztán megállt, és inkább egy repedésbe gyömöszölte
őket a kandalló fölött. Majd az ablak alatt heverő ruhásládához
lépett. Ide tette a zöld ruhát, a redőibe kámfort szórt, hogy tá-
vol tartsa a molylepkéket. Akkor azt hitte, soha többé nem fog-

138
Jelenések könyve 6,3-4. Az eredeti szövegben vörös ló szerepel, és nem fehér.
ja viselni, de ebben is tévedett, mint mikor újra meg újra elhit-
te, hogy a szultán lovainak rohama véget ért.
Feyra még a hajnal beállta előtt gondosan felöltözött, ismét
kisimította a zöld ruhát a csípője fölött, aztán az ujjával felte-
kerte, majd velencei stílusban feltűzte a haját. Mert amint a
nap teljesen felkel, Velencébe kell mennie, hogy meglátogassa
Palladiót.
Eljött az ideje, hogy találkozzon a dózséval.
ÖTÖDIK KÉSZ

A fehér ló
 41. FEJEZET

FEYRA ÉPPEN IDŐBEN ÉRT VISSZA a városból, hogy búcsút mond-

jon a Trianni családnak.
Mammát, aki a zöld ruháját varrta, és a papát, akit a
Tezonban mentettek ki a pestis markából, elsőként segítették
be a hajóba, a két öreg hálásan csókolta meg a segítő kezeket.
Valentina volt a következő, immár két gyermekkel, a kis
Annibaléval és egy kislánnyal, akit Feyra javaslatára
Ceciliának nevezett el. Arcon csókolta Feyrát, közvetlenül a
fátyol fölött.
– Nem fogom elfelejteni – mondta, miközben férje hálásan
szorongatta Annibale kezét.
Itt az idő, gondolta Feyra, miközben figyelték, ahogy
Trianniék hajója elvitorlázott. Holnap vasárnap, Palladio ma-
gával viszi Feyrát a temploma felszentelésére. Maga a dózse is
ott lesz. Nem lehetett tudni, hogy ha a dózse végighallgatja a
mondandóját, vajon hisz-e majd neki, vagy vasra vereti. Kette-
jük számára egyedül az aznap este volt biztos.
Kibontotta a fátylát, és Annibale felé fordult.
Szemtől szemben álltak egymással. Egyik oldalon Feyra,
másikon Annibale.
A férfi ránézett félig kérdőn, félig mosolyogva, mintha pon-
tosan tudná, mit szeretne a lány, mintha már várta volna.
Feyra olyan közel állt hozzá, hogy szinte összesimult a testük.
Maga is meglepődött a saját bátorságán, de átölelte a férfit, és
Annibale nem tiltakozott. Ajkait a férfi szájához emelte. Már
majdnem megcsókolta, amikor megérezte az arcából áradó
meleget. Azt a fajta kóros meleget, mely már tucatszor, száz-
szor is megérintette az orcáját, amikor haldokló betegei fölé
hajolt, hogy a légzésüket figyelje. Az Annibaléból áradó me-
legség nem a szenvedélyből fakadt – elkapta a pestist.
 42. FEJEZET

ANDREA PALLADIO A GYÜLEKEZET végében állt, s hallgatta a La

Chiesa del Santissimo Redentore,139 az ő saját temploma fel-
szentelését.
A szertartás már javában zajlott, de Palladio alig hallott be-
lőle valamit.
A tömeg elején díszesen öltözött papok és nemesek zsúfo-
lódtak össze fullasztó bársonykupacban. Közvetlenül az oltár
alatt ült maga a dózse aranytrónusán, сornо kalapjában, s mind
a nyolcvanegy éve meglátszott rajta. Alatta aranyozott zsámo-
lyon ült a camerlengo, rövidre nyírt haja olyan szőkén ragyo-
gott, mint az arkangyaloké. Előtte vörös talárban Giovanni
Trevisano püspök állt, Velence pátriárkája, zengő, monoton
hangját hallva Palladio azon tűnődött, képes lesz-e egyáltalán
ébren maradni a gyülekezet. Egyszer házat épített neki
Vicenzában, és kimondottan unalmas embernek találta.
Meleg tavaszi nap volt, és a templom zsúfolásig telt embe-
rekkel. Az izzadság szagát elnyomták az ezüstfüstölőkből ára-
dó tömjén fojtogató, édes, fehér felhői. Palladiót gyakorlatilag
összenyomták a szomszédai, és bosszúságát alig enyhítette a
csekélyke öröm, hogy sem a testes hölgy a jobbján, sem a fickó
a balján – aki a belőle áradó bűz alapján halász lehetett – nem
tudta, hogy e csodás helyet ő építette.
Palladio a zsúfolt padokról az égre emelte a tekintetét.

139
A Legszentebb Megváltó Temploma (olasz). Közismertebb nevén Il
Redentore. A templom ma is látható Velencében a Giudecca városrészben,
közvetlenül a vízparton.
 A szertartás nem érdekelte, így inkább a templomát nézte.
Csodálatos volt, és olyan örömmel töltötte el, hogy szó szerint
érezte, amint dagad a melle.
A homlokzathoz tökéletesen illett a tér és a tömegek temp-
lomon belüli helyzete. A háromfelé osztott szerkezetet tükröz-
te a templomhajó, szentély és kórus, és ezt nemcsak a padló
magasságának váltakozása, de a mennyezet típusának különb-
ségei is hangsúlyozták, a padló és mennyezet közötti hatalmas
teret pedig a párba állított féloszlopok tették egységessé, me-
lyek egyiktől a másikig emelkedtek. Freskók nem voltak, fest-
mények és szobrok is csak elvétve. Az összes többi velencei
templomtól eltérően, ennek a szépsége nem a dekorációból,
hanem magából az épületből fakadt. Ez a templom ráadásul
nem egyszerűen gyönyörű volt, de ügyes is, zseniális a maga
geometriájában. Palladio abban bízott, hogy ha az egyszerű
nyáj nem is veszi észre, Isten akkor is megérti – hiszen a meny-
nyekben és a természetben talán nem minden a geometria sze-
rint rendeződik? Az arányokat jól szemléltette a páfrány hajla-
ta, a csiga spirális háza és az egyszerű nautilusz héja. A másik
lábára állt, majd lenézett.
Ott volt. A nautilusz.
Palladio vörös és fehér terrazzo140 márvánnyal köveztette ki
a templom padlóját, és az egyik lapon, melyet a kőművesek
hoztak, az építész tökéletes nautiluszt talált. A vezető kőmű-
ves megkérdezte, eldobják-e a tökéletlen lapot, de Palladio
ragaszkodott a kövület felhasználásához. Ott is volt, éppen a
lábai alatt, még csak el sem rejtette, éppen ellenkezőleg, büsz-
kén a folyosóra helyezte, ahol bárki láthatta.

140
Építkezésekből megmaradt, kötőanyagba ágyazott, csiszolt márványdarabok.
 Amikor annak idején megkapta ezt a megbízatást, úgy érez-
te, csapdába esett Velencében, akár a nautilusz a kőben. El
akart menekülni a pestis elől, majdnem hátat fordított a Köz-
társaságtól kapott első megbízatásának, a legnagyobb munká-
jának, melyet reményei szerint sok másik követ majd. Tökéle-
tesnek tűnt hát, hogy a nautilusza épp a templom középpont-
jában hevert; biztosra vette, hogy a Mindenható érti majd e
tréfát.
Mindenekfelett Palladio hatalmas megkönnyebbülést érzett.
A templom többé már nem az övé; átszállt a velenceiekre, és
most már rajtuk múlik, hogy vasárnapról vasárnapra, hétről
hétre, évről évre birtokba vegyék. Ő maga talán soha többé
nem teszi be a lábát, mivel soha nem látogatta az általa épített
helyeket. Olyanok voltak a számára, mint egy könyv, melyet a
szerző egyszer papírra vetett, és soha többé nem vette kézbe.
Hagyatékát átadta másoknak.
Ugyanakkor megelégedéssel töltötte el, hogy a templom el-
nyerte Isten tetszését, mivel ahogy az építkezés a végéhez kö-
zeledett, úgy szabadult meg a város a pestis markából. Hallot-
ta a szóbeszédet az utcán, miszerint a pestist a tűz tisztító ereje
győzte le, mert megtisztította a gyilkos gázoktól a várost, az
újabb esetek felbukkanását pedig a Teriaca, az új csodagyógy-
szer akadályozta meg. Palladio azonban tudta az igazat:
mindezt a dóm érte el. Feyra dómja, Szinán dómja, az ő dómja.
Foglyul ejtette az égszínkék mennyek egy golyóbisát, és olyan
gömbbe zárta, mely a Kelet pogány építészeivel versengett.
Teljesítette az Úrral kötött szerződését: templomot adott Velencéért
cserébe.
Azt is tudta, hogy megbízatása végeztével személyesen őt
bízzák majd meg a város újjáépítésével, hogy Velence úgy
emelkedjen majd ki a lángok közül, akár a szalamandra: régi
bőrétől megfosztva, megtisztulva, újjászületve. Izgatottan
gondolt a rengeteg építenivalóra. A homlokára tette a kezét –
mintha ezzel elrejthetné gondolatait Isten elől –, mikor felidéz-
te, milyen illetlen mohósággal döntötte le a régi Rialto hidat.
Leghőbb vágya lett, hogy újjáépíthesse. Már látta is maga előtt
a nagy, fehér szivárványt, ahogy átíveli a Canal Grandét, 141 a
hagyatéka másik sarokkövét. Ki indulhatna nagyobb eséllyel a
szerződésért, mint Palladio, a dózse barátja?
A jótevőjével kapcsolatos gondolatok hirtelen felébresztet-
ték az álmodozásból.
Hol van Feyra?
Két nappal ezelőtt a lány felkereste, ragyogóan festett, a
zöld ruhájában igazi velenceinek tűnt, és élet-halál kérdés
ügyében feltétlenül találkozni akart Velence vezetőjével. Nem
mondta el, pontosan miről lenne szó, arra hivatkozott, hogy
ezt kizárólag a dózse hallhatja, Palladio azonban akkor is az
adósának érezte magát, így felajánlotta, hogy találkozzanak a
templom bejáratánál a mai nap reggelén. A szertartás végén
majd kitüntetik a La Proto della Serenissima, vagyis Velence fő-
építésze címmel. Nem látta akadályát, hogy Feyrát a dózse elé
juttassa, hiszen abban a zöld ruhában bármely élő uralkodó
mellett megjelenhetett volna, csak amiatt aggódott, hogy ígére-
te ellenére a lány nem jön el.
Rengeteg ideje marad, hogy eljusson a kórházszigetre és
vissza, mielőtt a kitüntetést átvenné. Megpróbált utat vágni a
tömegen keresztül a kikötő felé, hogy hajót béreljen. Alig fért
el a lépcsőkön tolongó emberek között, akiktől a templom ajta-

141
Velence fő közlekedési útvonala, jelentése: Nagy csatorna.
ját sem lehetett bezárni. A part is tömve volt egészen a Venier-
palotáig és vissza.
Nemcsak egyszerű parasztok jelentek meg. Többször is lá-
tott ügyvédi parókát, orvosi maszkot vagy tanári gallért. Az
anyák a gyermekeiket, a felnőtt férfiak az idős szüleiket hozták
el. Velence minden rétege eljött. Az egyetlen közös vonásuk a
tekintetük volt: szerény, fürkésző, nyugodt – különös békét és
szokatlan elszántságot sugárzott.
A csatorna tömve volt a különböző mesterségek képviselői-
vel, akik mindenfelől özönlöttek a templomhoz. Egy vállalko-
zó kedvű alak még tutajt is épített magának, amin Zatterétől
idáig evezett, míg a kevésbé kalandos kedvűek a parton álltak,
és próbáltak minél közelebb kerülni az áldott szertartáshoz.
Palladiót mindez jóleső csodálattal töltötte el, míg rá nem jött,
hogy nem miatta, de még csak nem is a temploma miatt van-
nak ott. Miközben elhajózott a saját temploma felszenteléséről,
megértette, mit látott.
Ez maga volt a hit.
 43. FEJEZET

FEYRA KÍVÁNSÁGA TELJESÜLT.

Eljött az első este, mikor teljesen magukra maradtak, és vég-
re megoszthatta Annibaléval az ágyát. Az Isten azonban ke-
gyetlen tréfát eszelt ki számára, jogos büntetést. Ugyanis ezen
az éjszakán csak életben próbálta tartani a férfit, akit szeret.
Sosem fogja megtudni, vajon a tűz füstje fertőzte meg a férfi
tüdejét, és engedte be a szervezetébe a ragályt, vagy miután
elhagyta az álarcot, beszívta a Tezon gyilkos gázait. Az igaz-
ság az, hogy ő volt az, aki a kór útjába küldte a férfit. Mikor
Annibale elkezdett törődni Feyrával, először vált fontossá
számára a saját élete és egészsége, és amikor ő arra kérte, hogy
kockáztasson, és menjen a városba álarc nélkül, a férfi kérdés
nélkül megtette.
Minden fizikai segítségnyújtás meggyötörte. Amikor elő-
ször érintette meg Annibalét, göndör hajtincseit simította ki
lázas homlokából a szerelmes simogatás szörnyű paródiája-
ként. Először azért fogta meg kezét, hogy ellenőrizze nyugta-
lan pulzusát. Végre kigombolhatta az ingjét, amiről már olyan
régóta álmodozott, de csak azért, hogy lássa a rettenetes duz-
zanatokat a férfi hónaljában. Megnedvesítette ajkait, de nem a
csókjaival, hanem ecettel és vízzel átitatott szivaccsal. Hossza-
san sétálgatott a vad kökényesben, de nem a szerelmesek só-
hajai és gyönyörkiáltásai űzték, hanem a kétségbeesés, hogy
találjon valamilyen eddig ismeretlen gyökeret, gyógyírt ké-
szíthessen egy új virág nektárjából.
Ahogy korábban apjával, most Annibaléval is mindent
megpróbált: gyógyszeres övtáskája minden füvét, szekrényé-
nek minden főzetét. Még piócákat is tett rá, pedig ezt koráb-
ban egyik betegénél sem alkalmazta, émelyegve nézte, aho-
gyan a szürke, hullámzó teremtmények Annibale drága húsá-
ból táplálkoznak. Mivel azonban a férfi hitt az eljárásban, tar-
tozott neki annyival, hogy megpróbálja. Felvágta a duzzanata-
it is, de a műtét most sem volt hatékonyabb, mint az apjánál,
Annibale szürkés sápadtságából úgy látta, az operáció csupán
tovább gyengítette őt. A szemét behunyta, pulzusa olyan
gyengén verdesett a nyakánál, mintha lenyelt volna egy moly-
lepkét.
Ezután kipróbált minden olyat is, amit a férfi nem helyeselt
volna. Elénekelte a velencei népdalokat, amelyeket a Tezonban
tanult, abban a reményben, hogy gyarló édesanyja talán egy-
szer eldalolta Annibale számára valamelyiket, amikor a térdén
lovagoltatta. Még a töredékes Bibliából is felolvasott egy pasz-
szust, kihúzta az összegyűrt oldalakat, amiket a falba tömkö-
dött, bár a nyelve majdnem beletört a latinba, azt remélte,
hogy talán a férfi istene meghallgatja őt.
Egyedül a Teriacát nem próbálta ki, tudta, hogy már túl késő
lenne orvosságként használni. Visszaemlékezett, hogyan gú-
nyolta a férfi a módszereit, milyen gyakran szólta le a tanokat,
amelyekre Feyra az orvosi gyakorlatait építette. Mit nem adott
volna érte, ha csak még egy szót szólna, még ha dühösen is!
Olyan haloványnak tűnt, annyira reménytelenül haloványnak;
alabástromfehér arcát nyirkos cseppek borították, mint szobrot
az esőben.
Feyra levette a fátylát, hogy az arcán érezhesse a férfi utol-
só, elhaló lélegzetvételét. Örökre leszakította volna ott és ak-
kor, ha csak saját magáról lett volna szó; őt azonban nem akar-
ta még nagyobb veszélybe sodorni leheletének kóros kigőzöl-
géseivel, ezért újra visszavette. Kimerülten összekuporodott
Annibale mellett, Allahhoz imádkozott, akit mostanában elha-
nyagolt, hogy ha a férfi nem ébred fel, akkor neki se kelljen.
Imáira nem jött válasz. Hajnalban Annibale hátához simulva
ébredt, szakasztott úgy, mint az édesapja esetében.
Így talált rá Palladio. Feyra a doktor mellett feküdt. Szoro-
san összesimultak, mint a vésők az építész táskájában. Átlagos
pár is lehettek volna, csinosak, összeillők, egymás mellett fek-
ve a nászágyban.
Palladio azonban rögtön tudta, hogy valami nincs rendben,
mihelyst kiszállt a lakatlan szigeten, keresztülment az elhagya-
tott gyepen, bekémlelt a közepén lévő nagy, elhagyatott, csűr-
szerű épületbe, és belesett minden menedékházba, egyikbe a
másik után. Most pedig az utolsó házban felment a lépcsőn, és
rájuk talált.
Óvatosan letérdepelt a jó térdére, és könnyedén megérintet-
te Feyra arcát. Ő felé fordult, mintha számított volna az érke-
zésére.
– Nem tudtam megmenteni – suttogta, mintha nem akarná
felébreszteni a mozdulatlan alakot. Szemeiből könny csorgott,
fátyla is teljesen átnedvesedett. – Mindent megpróbáltam.
Palladio saját templomára gondolt, a kupolájára és az embe-
rekre, akik ellepték a partokat.
– Nem mindent – mondta. – Még van valami, amit megpró-
bálhatunk.
Kinyújtotta felé a kezét, Feyra vonakodva emelkedett fel az
ágyról, visszanézve a testre, amit otthagyott, mintha a másik
fele feküdne ott, amelytől nem bír elszakadni.
– Jöjj és lásd!
 Az építész látta, hogy a lány úgy reagál a szavakra, mintha
nem először hallaná. Remény lobbant fel könnyes szemeiben.
A fátylát morzsolgatta ujjaival.
– A zöld ruhát kellene felvennem?
Palladio rápillantott: hajviseletére, bricseszére, arcfátylára.
Lerítt róla az ottomán származása.
– Nem – mondta. – Jól leszel úgy, ahogy vagy.
 44. FEJEZET

FEYRA CSAK ÁLLT, ÉS A HATALMAS templomot bámulta; a sze-

mébe könnyek gyűltek. Palladio nem őt juttatta haza, hanem
az otthonát hozta el neki.
A hihetetlen kupola, az őrködő minaretek, a templom hom-
lokzata: mintha visszatért volna Konstantinápolyba, és mégis
Velencében volt. Egy ilyen templomba büntetlenül beléphet.
Mintha álmodna, megindult a tizenöt lépcsőfokon, maga mö-
gött hagyta az ajtónál posztoló őröket, akik az oroszlán címerét
viselték, éppúgy néztek ki, mint azok, akik kihajították őt a
dózse palotájának ajtaján, majd beengedték az orvos öltözéké-
ben. Mint legutóbb, most is szétnyitották az arca előtt alabárd-
jaikat, ezúttal az őt kísérő építész parancsára. A legutóbbi eset-
től eltérően azonban most mindkét őr azonnal felismerte őt.
Feyra először lépte át keresztény templom küszöbét.
A nap fénye után a gyertyákkal megvilágított, tömjénfüstös
belső tér homályosnak tűnt. Új, fehér viaszgyertyák sorakoz-
tak tömött sorokban meggyújtásra várva, miközben a régi
gyertyák halmai még mindig égtek köszönetül a város meg-
szabadításáért. A gyertyafény meleg ragyogást adott a temp-
lomnak, és Feyra hálás volt az üdvözlésükért ezen a számára
nagyon is ijesztő helyen.
Továbbsétált a kereszt alakú templom közepe felé. Lábai
alatt fekete márványcsillag jelölte a kupola középpontját, ő
pedig elképzelte alatta a kutat, ahol édesapja fekszik. Egy ál-
dást küldött Timurhan felé kettejük közös nyelvén.
Aztán felnézett.
 Körbe-körbe forgott a kupola alatt. Óriási és tökéletes fél-
gömb volt, dísztelen, de gyöngyházfényű, akárcsak a kagylók
belseje. Eszébe jutott az összes mecset, amelyet keleten látott, a
hárem, Palladio háza, a Tezon, Annibale háza, minden hely,
ahol csak megfordult már.
Letérdelt, kezeit összekulcsolta, ahogy az apácáktól látta,
mikor csodatételért imádkoznak. Felnézett az oltárra, a ke-
resztre, amelyet egykor viselt, és amelyet beledobott a kútba.
– Kérlek – mondta a saját nyelvén.
Aztán velencei nyelven is elismételte, arra az esetre, ha ez
az isten nem értené meg.
– Mentsd meg őt! Hozd vissza nekem! – Ha mindenki istene
egy és ugyanaz, miért ne válaszolna?
A kereszt azonban hallgatott, és Feyra ostobának érezte
magát. Felemelkedett sajgó térdeiről. Nem kellett volna eljön-
nie ide. Nincs semmilyen isten sem ebben a templomban, sem
máshol. Szinán és Palladio szentélyei üresek.
Mikor talpra állt, ráébredt, hogy nincs egyedül. Egy férfi
térdepelt a falmélyedésben lehunyt szemekkel. Felismerte őt а
соrnо kalapjáról, arról a kalapról, amelynek képét a Konstanti-
nápoly utcáin elégetett pamfleteken és a fűzőjében viselt duká-
ton is látta.
Annyira eszét vette a gyász, hogy majdnem elszalasztotta a
dózsét, de ez a néhány pillanat most már nem számít
Annibalénak, aki ráadásul mindig is azért élt, hogy életeket
mentsen. Ha meg tudná állítani a fehér lovat, azzal megfelelő
emléket állítana a szerelmének. Odament a dózséhoz, és addig
állt fölötte, amíg a férfi észre nem vette jelenlétét, és meg nem
fordult.
 – Ki maga? Hogy merészeli megzavarni magányos imádko-
zásomat?
Ahogyan ott állt haragosan, Feyra felismerte benne a magá-
nyos öreg remetét, aki koszos köpönyegében oltalmába vette a
polgárokat a tűz éjszakáján. Közvetlenül egymás mellett álltak
azon a rettenetes éjszakán.
Olyan régóta várt már erre a pillanatra! Ránézett az idős
emberre, a szakállas arcára; az édesapjára emlékeztette. Mind-
ketten a tenger emberei, szemükben ott tükröződött a hori-
zont.
Feyra szólásra nyitotta az ajkait, de mielőtt válaszolhatott
volna, a templom ajtaja kivágódott, és egy fekete ruhás, rövid
szőke hajú alak indult meg hosszú léptekkel a padok között,
őrszemekkel a nyomában.
– Félre! – parancsolta. Az őrök megragadták Feyra karjait.
Kétségbeesetten fordult a dózse felé, aki egy lépést hátrált.
– Mi a baj? – kérdezte a kamarását.
– Ez – zihálta a camerlengo – az a hitetlen nő, akit eddig ke-
restünk. A ragállyal egy időben érkezett. Talán a szultán bér-
gyilkosa.
– Ez… a gyermek? – A dózse Feyra felé sétált, miközben az
őrök durván megindultak vele a folyosón a kamarás mögött,
aki lábával kilökte az ajtót a fény felé.
Utolsó kétségbeesett erőfeszítésével Feyra kicsavarta magát
az őrök szorításából, és a dózse felé fordult. Fűzőjébe nyúlt,
magasra emelte a kristálygyűrűt, amit az anyja adott neki. Má-
sik kezével leszakította a fátylát arcáról.
– Megállni! – A dózse hangja visszhangzott a kövek között.
A camerlengo bizonytalanul fordult meg a kapuban. Életé-
ben először tett fel kérdést az urának.
 – De… miért?
– Azért – felelte a dózse –, mert Ő is Venier. – Még csak rá
sem pillantott a camerlengóra és a két őrre. – Hagyjanak ma-
gunkra!
Az ajtók hangos dübörgéssel bezáródtak. A dózse Feyra ar-
cához emelte a kezét, aztán leengedte.
– Cecilia? – kérdezte.
– A lánya vagyok.
– De hát, te…
– Török vagyok, igen. – Feyra sietve folytatta. – Kevés időnk
van, és valamit tudnia kell. Ezekben a pillanatokban III. Mu-
rád szultán Konstantinápolyból nagy flottát toboroz össze ön
ellen, azért jön, hogy elfoglalja a várost. Janicsárjainak egyike
gyújtotta fel a várost, tengerészkapitányainak egyike volt az,
aki elhozta a pestist. – Bizonytalanul levegőt vett. – Én annak a
tengerészkapitánynak a lánya vagyok, és ugyanazon a hajón
érkeztem. Az anyám pedig, Nur Banu, az anyaszultána valaha
a pároszi Cecilia Baffo volt. – Újra szünetet tartott, hogy leve-
gőt vegyen. – Anyám a halálos ágyán elmondta nekem a fia, a
szultán terveit, és megbízott, hogy figyelmeztessem önt a négy
lóra, amelyek borzalmas csapást hoznak Velencére. Az első két
nyomorúságra nem tudtam figyelmeztetni, de ha meg tudom
menteni önt a háborútól és haláltól, akkor megteszem. – Újra a
dózse felé emelte a gyűrűt, most először bontotta ki a szalag-
ról. – Anyám a bizonyítékként nekem adott gyűrű miatt fo-
galmazta meg így a figyelmeztetését. Látja a négy ló rajzolatát?
Azt hiszem – mondta óvatosan, mivel észrevette a dózse arcki-
fejezését –, ismeri ezt a gyűrűt?
A dózse elvette a gyűrűt Feyrától, és ujjbegyével megérin-
tette az apró lovakat.
 – Igen – mondta merengve. – Én magam adtam neki egy ré-
gi nyáron, Pároszban. – Szünetet tartott, és Feyrára nézett. –
Sok veszélyt megkockáztattál, hogy elhozd nekem ezt a fi-
gyelmeztetést – mondta nyájasan. – És most mit tehetek én
teérted?
– Én csak engedélyt szeretnék kérni, hogy hazatérhessek.
– Konstantinápolyba?
– Nem – mondta feldúltam – Nem, az már nem az ottho-
nom! – Hátrálni kezdett az ajtó felé.
– A gyűrű? – A dózse feléje nyújtotta az ékszert, de a lány
nemet intett.
– Az öné.
– Nem – mondta az aggastyán, és megindult a lány után. –
A tied. – Azzal ráhúzta ujjára a gyűrűt ott, a padok között,
mintha éppen megesküdnének. – Hiszen Venier vagy.
Feyra lenézett a gyűrűsujjára húzott gyűrűre; édesanyja is
pontosan így viselte.
– Hol van az otthonod? – kérdezte a dózse szelíden.
– A Lazzaretto Novón.
– A kórházszigeten?
– Igen. – Kilökte a hatalmas kaput a külvilág felé.
A dózse utána kiáltott.
– A doktorral együtt?
Feyra megállt. Hát persze. Hiszen annak idején a dózse ne-
vezte ki Annibalét.
– Nem – suttogta. – Egyedül lakom.
 45. FEJEZET

FEYRA MÁR NEM TUDTA VOLNA megmondani, mióta ül, és fogja

Annibale megfeketedett kezét.
Mikor visszaérkezett az Il Redentoréból, a nap még maga-
san járt az égen. Most viszont már elég alacsonyról sütött le
ahhoz, hogy bearanyozza a férfi halott arcát, mint egy ereklye-
tartót.
Ezekben az órákban végigélte közös életüket, ahogy talán
lehetett volna – a közös életet és a közös gyógyítást, talán el-
utaztak volna London, Bologna, Damaszkusz oktatókórházai-
ba, talán közösen kórházat nyitottak volna. Miközben leper-
gette maga előtt az elképzelt éveket, nem töprengett el azon, a
vonásaik hogyan fonódtak volna össze a lányaikban és fiaik-
ban. Nem akart gyerekeket sem most, sem korábban, ő csak
Annibalét akarta. Vele akart lenni, feleségül menni hozzá va-
lahogyan, ahogyan a vallásaik engedik.
Lehúzta az ujjáról a Venier-gyűrűt, hirtelen kényszert érzett
rá, hogy eljegyezzék egymást, mielőtt Annibale a föld alá ke-
rül. Női gyűrű volt, így a férfi legkisebb ujjára kellett húznia, a
kristály beragyogta a megfeketedett bőrt. Fekete epe, vörös
vér, fehér epe, sárga nyálka. Minden kiürült már belőle, min-
den testnedv, minden szenvedély elcsendesedett, minden
egyensúly felborult. A búgócsiga lepörgött.
Már ez sem tudott könnyeket csalni kiszáradt szemeibe.
Komoran nyugtázta, hogy a sárga ló került legfelülre az ujján,
és akkor megértette. Most már tudta, hogy az utolsó ló, a Halál
sárga lova nem Takat vagy akár Velence halálát jövendölte,
hanem Annibaléét.
 A lenyugvó nap egyenesen Feyra arcába tűzött, könnyeket
csalt száraz szemeibe. Erőt vett magán – a fény kezdett ki-
hunyni –, még meg kell mosnia a tetemet, aztán ki kell teríte-
nie. Ma este virraszt fölötte, holnap pedig eltemeti.
Összeszedett egy halom új, fehér faggyúgyertyát a szekré-
nyéből, és az ágy mellé fektette őket. Ezután lement a föld-
szintre, majd ki a temetőbe, a görcsös gyökerek fel akarták
buktatni, a tekergő tüskés ágak felszaggatták köpenyét. Óvato-
san lépdelt a sírok körül, elképzelve a lenn fekvő csontvázakat.
Azokét, akiket nem tudott megmenteni.
A legfrissebb földhalomnál, ahol Takat Turan feküdt bepó-
lyálva, megállt, és határozottan megvetette a lábát a friss föld-
ben. Nem felejtette el a neki tett ígéretét, hogy hazaküldi a
csontjait. Csak épp nem volt szándékában megtartani. Meg-
vizsgálta a földhányást.
– Rohadj el itt! – ráköpött, majd továbbsétált.
Elhozta a meszestalicskát a muradától, melynek nekitámasz-
tották, majd Annibale kapualjához tolta. Reggel majd belehe-
lyezi a tetemet.
Aztán a kúthoz ment vizet meríteni, hogy megtisztítsa
Annibale testét. Az oroszlán kőarca ravasz tekintettel bámult
rá. Elege volt belőle.
– Erre utaltál mindvégig? – kérdezte az oroszlánt. – Ez volt
a te nagy titkod? Szép munka, mondhatom, a jóslatod bevált.
Zörögve leeresztette a vödröt. Mikor újból felhúzta, a nap
utolsó sugarainál észrevette, hogy valami megvillan a vödör
alján. Vizes kezével benyúlt az ezüstös csillogásba, és melltűre
forrasztott kis bádogkeresztet húzott ki belőle. Az a kereszt
volt, amelyet Corona Cucina adott neki, hogy odatűzze a ken-
dőt a mellkasához, az a melltű, amelyet a kútba vetett még az
első napon, melyet a szigeten töltött. Az öklébe zárta, össze-
préselte a fémet. Több száz, több ezer vödör vizet húztak fel itt
az elmúlt évben, a kereszt mégis ezt a pillanatot választotta,
hogy megmutassa magát neki, éppen ezt a vasárnapot.
Kinyitotta a kezét, és lenézett a szánalmas pásztorprófétára,
aki saját bádogkeresztjén függött. Ugyan mit tehetne még
Feyráért? Csak egy halandó ember volt, aki meghalt, mint
Annibale. Aztán szép lassan visszaemlékezett a legendájára.
Meghalt és újra feltámadt. A pásztor feltámadt.
Csoda történt.
Feyra eldobta a vödröt, kilöttyentve a vizet, és átgázolt
Takat Turan sírján. Futásnak eredt, maga mögött hagyva a
menhelyeket, ahol világra segítette a Trianni gyermekeket, a
Tezont, ahol Salve halt meg utolsóként, a kapuőr bódéját, ahol
valaha Восса élt, a templomot, ahol a badessa Bibliát adott neki;
futott vissza Annibale házához. Felrohant az emeletre, a leve-
gő majdnem szétfeszítette a mellkasát, majd kifulladva megállt
az ajtónyílásban.
Annibale elmozdult.
Feyra az ágy mellé rohant, és térdre zuhant. A kéz, melyet
korábban megszorított, az a kéz, mely a gyűrűt viselte, ame-
lyet akkor a férfi mellkasára helyezett a másikkal együtt, most
mellette feküdt. Újra megragadta, és olyan erősen szorította,
hogy a négylovas gyűrű hirtelen kettétört.
Ráhajolt Annibaléra, szétnyitotta az ingét, a fülét a mellkas-
ára tapasztotta. És ott, az izmok, csontok és inak rétegei alatt
megérzett egy dobbanást, egy olyan halovány hangot, akár az
újszülött pillangó szárnyainak első rebbenése.
Valahogyan azok a kamrák és véredények, amelyekről
Annibale beszélt neki, a pitvarok és billentyűk, életre keltek.
Ennek azonban semmi köze nem volt a tudományhoz, Allah
csodát tett. Megindultak a könnyei, ahogy ajkait a dobogó
szívre nyomta, aztán felemelte a férfi ajkaihoz.
És akkor, miközben Feyra először csókolta meg őt, ajkát az
ajkához szorítva, Annibale kinyitotta a szemét.
HATODIK RÉSZ

A sárga ló
 46. FEJEZET

A SZENT MÁRK TÉREN MÉG SOHA nem gyűlt össze ekkora tömeg,
még a karnevál idején sem. Ilyen nagyszabású haditengerésze-
ti felvonulás a negyedik keresztes hadjárat óta nem volt a vá-
rosban, amikor az igazak és a mohók együtt indultak, hogy
Konstantinápolyból lakmározzanak. Ehhez képest még az alig
hat évvel ezelőtti készülődés is semmiség volt a lepantói csata
előtt; a háborús gépezet azonban készségesen felpattant pihe-
nőjéből.
– Hej-haj, szegény Velence – szólt fennhangon Palladio. –
Hát kezdődik újra!
A gyülekező számára a dózse palotája szolgáltatta az apo-
kaliptikus hátteret. A gyönyörű fehér homlokzatból csak üsz-
kös romok maradtak. Az előző heti tűzvész után a világ leg-
szebb, hófehér fogakat felvillantó mosolyából egy vándor ócs-
kás fekete, foghíjas vigyora lett.
Palladio utat tört magának a szajhák és a feleségek között;
az előbbiek a fedélzetre készülő matrózokkal tűntek el egy-egy
utolsó menetre, az utóbbiak harcba induló férjüket próbálták
visszatartani a háborútól. A commedia dell’arte színészei rög-
tönzött színpadokat állítottak fel, az előadásokon a negatív
főhős szerepét minden esetben a gonosz török töltötte be, akit
egy-egy diólével bemázolt színész testesített meg túlméretezett
turbánban, ocsmány, horgas orral és lebegő szakállal.
Több száz városlakó nyomorgott a bazilika előtt bejutásra
várva. Az a tény, hogy a tűz érintetlenül hagyta a templomot,
a szentet és a ló őrzőit, nyilvánvaló csodajel. Odabent, a töm-
jénillatú sötétségben a hívek a Nikopeia Madonna-ikonhoz142
járultak, amelyet egyenesen a törököktől ragadtak el egykor,
és könyörögtek a Szűzhöz, hogy tartsa tőlük távol a pogányt.
Velencében mindig is könnyen szárnyra keltek a pletykák, de
ezen a héten szinte izzott a levegő: futótűzként terjedt a hír,
hogy a törökök be akarják venni a várost.
Palladio ügyet sem vetett az emberi drámára, csakis a dó-
zsét akarta látni. Belépett a Palazzo Sansovinianóba, amely
ideiglenesen a kormányzó főhadiszállásául szolgált. A festett
falú csarnok méhkasként zümmögött, ágyútöltögető fiúcskák
és a tőlük hajszálnyival idősebb kadétok egymás sarkát tapos-
va hozták-vitték az üzeneteket. A festett falakon hatalmas tér-
képek sötétlettek, amelyeket a palotából, a Sala delle Марре143
falairól téptek le, némelyikből hiányzott egy-egy darab, má-
soknak a széle perzselődött meg, megint másokba jókora, el-
szenesedett karimájú lyukat égetett a tűz. A terem közepén
pedig, akárcsak az iránytűn a hosszú ezüstmutató, ott állt a
dózse.
Ha nem hallotta volna a jól ismert, tekintélyt parancsoló
hangot, Palladio talán fel sem ismerte volna a férfit. A hosszú,
bíbor-fehér palástnak és az Il Redentoréban viselt соrnо kalap-
nak híre-hamva sem volt. A dózse kék köpenyt viselt, ezüst-
páncélja fölött az admirális térdszalagja díszlett. Ősz haját és
szakállát a templomszentelés óta rövidre nyíratta, így harminc
évvel fiatalabbnak látszott.
Ezen a napon a férfi nem Sebastiano Venier, Velence koro-
sodó dózséja volt, hanem Sebastiano Venier, capitano generale

142
Győzelemhozó Mária-ikon (görög).
143
Térképterem (olasz).
da mar, a velencei flotta főadmirálisa a török ellen vívott új há-
borúban.
Palladio megérintette Venier karját, mire a dózse hátrafor-
dult, egy másodpercig üres tekintettel bámulta a látogatóját.
Aztán megtört a varázs.
– Palladio! – szólt. – Mit keres itt?
– Meginnék egy kupa bort a győzelemre.
– Most? – Az admirális széles karmozdulattal az őket körül-
vevő felfordulásra mutatott.
– Fertályórába se telik – felelte Palladio nyugodt hangon –,
és talán nem is kell több, hogy sikerre vigye a török elleni tá-
madást. – Palladio átható kék tekintetét a dózséra szegezte,
eszébe idézve, hogy Feyrát is ő hozta el hozzá. Ha az építész
mondani akar valamit, jobb lesz odafigyelni rá.
Sebastiano Venier felsóhajtott.
– Legyen!

ODAKINT, A FELFORDULÁSBAN PALLADIO megkereste az ombrát,

azt a fából ácsolt kordét, mely a nap folyamán körbe-körbe járt
a téren, a campanile árnyékát követve. Ma ragyogóan ment az
üzlet: a matrózok utolsó soldóikat is rumra költötték. Palladio
elővett két pénzérmét, majd két csordultig telt kupával tért
vissza a kikötőben várakozó Venierhez. A két férfi leült egy
ágyútalpra, onnan nézték a gyülekező hatalmas gályákat.
Sebastiano Venier a végtelen kékséget fürkészte időjós sze-
meivel, mintha csak előre látná, mi vár rá a messzi tengereken.
Megcsóválta a fejét.
– Nem gondoltam volna, hogy újra ki kell hajóznom – szó-
lalt meg halkan. – Lepanto után azt hittem, örökre végeztem a
törökkel. De úgy látszik, ők még nem végeztek velem. Előbb a
pestis, a tűzvész, most meg háború és halál. – Belekortyolt a
borba. – Mit szeretne elmondani nekem?
Palladio elővett egy apró, pennatartó dobozkát.
– Van önnél pergamen?
Venier kitekerte a pátrai tengerszoros térképét, és megfordí-
totta.
– Jó lesz ez is. – Az építész gyors, gyakorlott mozdulatokkal
rajzolt. – Az ütközet, még ha tengeren zajlik is, pusztán mértan
kérdése. Most, ha úgy tetszik, lerajzolom a csata építményét.
Nézze: ha belecsalja a gályáikat ebbe az alakzatba – a férfi fel-
rajzolt néhány kisebb oválist –, akkor előnyt szerzett. Új há-
romárbocosai nagyobb tűzerővel bírnak, de a tömegük is na-
gyobb, így lassabban mozognak. Mivel az ágyúk a hajó olda-
lán vannak, akkor jár legjobban, ha kettőt állít fel mindegyik
hadosztály elé – gyors kézmozdulatokkal szemléltette az elmé-
letét –, nehogy a törökök a kisebb hajóikon beosonjanak, és
meglékeljék, megrongálják a gályáinkat, vagy feljussanak a
fedélzetre. Ha hagyja, hogy minden lépést az ottománok kez-
deményezzenek, megnyerte a játszmát. Tartani kell a keresz-
tény hajók vonalát, bármi áron.
Venier jól megnézte az ábrát, majd Palladio felé fordult.
– Honnan tudja mindezt?
Palladio vállat vont.
– Éppen Polübiosz történeti könyveinek képes kiadásán
dolgozom, amely a római hadi alakzatokat vizsgálja. A klasz-
szikus formák mindig is fontos szerepet kaptak az épületeim-
ben, ezért arra gondoltam, talán ön is hasznát vehetné a hadjá-
ratban Hannibál és Scipio példáját.
 Venier lassan bólintott, a rajzokra fújt, hogy gyorsabban
száradjanak, az arca kikerekedett, mintha csak a négy szél
egyike lenne.
– Köszönöm – mondta egyszerűen. – Megfogadom a szavát.
– Gondosan összehajtogatta a rajzot, aztán lassan folytatta,
mintha valami fontosat igyekezne megfogalmazni. – Tudja, én
nem gyűlölöm őket. – Úgy hangzott, mint egy bocsánatkérés.
Palladio egy pillanatra összezavarodott.
– A törököket. Ismeri az unokahúgom gyermekének a tör-
ténetét. Cecilia Baffo musulmana lett, hozzáment a konstanti-
nápolyi II. Szelimhez. Attól fogva Nur Banu anyaszultánának
hívták. Az ő fia ez а III. Murád, akitől minden nyomorúságunk
származik, tőle fog származni minden következő szultán is,
olyan emberek, akik reményeim szerint elhozzák majd a békét
népeink között. – A dózse nagyot sóhajtott. – Öt évszázad elég
volt a vérontásból.
Palladio bólintott és felemelkedett.
– Varénta vu.144 – Olyan áldással búcsúzott az admirálistól,
amely vén volt, mint maga a város. – És a világ minden jó sze-
rencséje bontsa meg a vitorláját!
Az építész elindult, de néhány lépés után megállt és vissza-
fordult. Az admirális még mindig az ágyútalpon ült Palladio
rajzával a kezében, és figyelmesen tanulmányozta az ábrákat.
– Én sem gyűlölöm a törököket – szólalt meg Palladio
Feyrára gondolva. – De Velencét jobban szeretem.

144
Isten áldjon! (olasz).
 47. FEJEZET

EGY HÓNAPPAL A TEMPLOM FELSZENTELÉSE után Feyra újra talál-

kozott az építésszel.
A férfi eljött a szigetre, mikor az orvos még mindig az ágyat
nyomta. Feyra egyedül köszöntötte őt, de abban a boldog tu-
datban, hogy Annibale napról napra gyógyul.
Mielőtt Palladióval találkozott volna, a lányt egyáltalán nem
nyomasztották a külvilág gondjai. Kíváncsi volt ugyan, mikor
foglalja vissza a szigetet az állam, de ez sem számított igazán.
Ő és Annibale bárhová elmehet, ahogyan hajdan álmodozott
róla, bármelyik nagy orvosi központba: Bolognába, Salernóba,
Damaszkuszba vagy Askalonba. 145
Elszigetelődése alatt Feyrát nem foglalkoztatta a távoli vi-
zeken vívott háború gondolata. Ő eljátszotta a maga szerepét,
átadta a figyelmeztetést a dózsénak. Látta a hajókat elvitorláz-
ni, látta a visszatérőket is, de semmit sem tudott az események
láncolatáról, amelyet ő indított el. Velence és Konstantinápoly
tőle akár porrá is rombolhatták egymást; mindez mit sem
számított, csak az, hogy Annibale életben maradt. Most azon-
ban, hogy az építész meglátogatta őket, Feyrát érdekelni kezd-
te, vajon mi lett a tengeri csata vége, és mi történt az öregem-
berrel, akinek a horizont fénylett a szemében. Nyár dereka volt
már, a lány a ledőlt oszlophoz vezette Palladiót, a gyepre, az
eperfák árnyéka alá.
– Ezúttal, kedves Feyra – szólt a férfi –, nemcsak a magam
nevében jöttem, a dózse két megbízatását is teljesítenem kell.

145
Jelenleg Izrael területén fekszik.
 – Visszatért hát!
– Vissza, és megparancsolta, hogy jöjjek el hozzád, és közöl-
jem veled, hogy az ottománok ismét legyőzettek. A figyelmez-
tetésednek köszönhetően még össze sem gyűlhetett a sereg a
szorosokban, mikor a velencei flotta már rajtuk ütött. A hajói-
kat pozdorjává zúztuk, és mielőtt a nap lement, a matrózok
úgy úsztak vissza Konstantinápolyba, mint megannyi makré-
la! – Hirtelen elhallgatott, eszébe jutott, kivel beszél.
Feyra hallgatott, a kezeit nézte. A figyelmeztetése miatt a
saját népe vérét ontották. De te Venier vagy, gondolta hirtelen.
Velence népe a te néped is. Az eperfák lombjának árnyéka úgy
pettyezte a kezét, mintha sebek borítanák.
– Tehát mint mondtam, két megbízatással jöttem, Feyra –
folytatta az építész, hogy jobb kedvre derítse a lányt. – A má-
sik ügyben szakmai minőségemben vagyok itt. A dózse áten-
gedi nektek a szigetet, hogy kórházat működtethessetek rajta.
– Az öreg Feyrára mosolygott, és széttárta kezét. – Tudod, a
szerződésem lejárt. A dózse úgy gondolta, talán szükségetek
lesz építészre. – Palladio élvezettel nézte a lány arcára kiülő
döbbenetét.
– De… akkor ki fogja újjáépíteni a várost?
A férfi megrázta a fejét.
– Én azzal fogom építeni a várost, hogy itt leszek. Az Isten-
nel kötött szerződésemet már teljesítettem, most alig várom,
hogy az emberrel köthessek új szerződést.

A JÁRVÁNYKÓRHÁZ MELLETT Palladio közreműködésével és a

dózse segítségével, Feyra és Annibale egy kutatókórházat is
felépíthetett. Időről időre a dózse magához hívatta Palladio
orvosát, hogy vizsgálja meg, és mindig ragaszkodott hozzá,
hogy Annibale a munkatársnőjét is magával vigye. Annibale
ilyenkor soha nem találkozott előkelő betegével, magukra
hagyta a Veniereket, hogy megteremtsék azt a kapcsolatot,
mely egyszer talán kialakulhat közöttük. Amíg ők beszélget-
tek, Annibale körbesétálta Giudeccát, Palladio templomához
érve mindig feltekintett rá, de soha nem lépett be a kapun.
Megvolt rá az oka.
Egyik nap, még a lábadozása alatt, amikor állapota már
megengedte, hogy járjon egyet a parkban, Annibale és Feyra
megállt az oroszlános kútnál, hogy megpihenjenek kissé. A
nyári napsütésben a kútnak támaszkodtak, és Feyra megsimo-
gatta az oroszlán kősörényét.
– Köszönöm – mormolta.
Annibale alaposan szemügyre vette.
– Azt mondod, az én felépülésem csoda – szólt. – De mit
gondolsz a kút csodáiról?
– A kút csodáiról?
– Zarándokok tömege hordja a vizet a szent kutakból, mint
amilyen a Santa Croce régi kolostorának kútja is volt, és es-
küsznek rá, hogy a víz megóvja őket a pestistől. Ezt mivel ma-
gyarázod?
Feyra arra a kútra gondolt, ahol az apja feküdt, aki immár
örökre egy fekete márványcsillag alatt nyugszik Palladio
templomának padozata alatt. Magán érezte Annibale tekinte-
tét.
– Azt hiszem – fogott bele óvatosan –, a legutóbbi járvány
idején megfertőződhetett a vize. Valami beleeshetett, patkány,
nyúl vagy kóbor kutya. Valami fertőzött dolog.
– És most?
Feyra kerülte a férfi tekintetét.
 – Most tudom, hogy ez történt.
– Akkor pedig – kérdezett tovább kitartóan a férfi –, hogy-
hogy nem halnak meg a zarándokok a víztől?
A lány nem felelt, Annibale megfogta a kezét.
– Szóval az én esetem tényleg csoda?
Feyra a kútba mosolygott.
– Igen.
– Mondd csak, adtál nekem a főzetedből, a Teriacából, ami-
kor haldokoltam?
Feyra még mélyebbre tekintett a kútba, oda, ahol kis fény-
kör csillanása jelzi a víz felszínét.
– Nem. – Felnézett Annibaléra. A férfi napról napra erősö-
dött, beesett arca lassan megtelt, szeme alatt halványultak a
sötét karikák, a betegszobában megsápadt bőre kezdte vissza-
nyerni egészséges színét. – Tudod már, hogy miért?
– Hadd foglaljam össze, mire jöttem rá. – Annibale az ujjain
számolva szedte sorba a pontokat. – Te túlélted a pestist, de az
apád nem. Megfigyelted, hogy a pestis tetőzésekor a Tezonban
kezelt esetek még meghaltak, de új esetek nem keletkeztek a
gyógyszerrel kezelt családokban. Így a Tezon kiürült, a csalá-
dok pedig hazamentek. A főzetedből adtál a kapus fiának, de a
kapusnak nem. Adtál egy üvegcsét az építésznek, de nekem
nem, és az imént arra céloztál, hogy Szent Sebestyén kútjába
valami fertőzött dolog kerülhetett, talán egyenesen az egyik
áldozat holtteste.
Feyra levegőt sem mert venni, a tekintetét is kerülte. Kitar-
tóan bámulta a kút mélyét.
– És mire jöttél rá?
Annibale maga felé fordította a lányt.
 – Variolációt használtál. Inokuláltad a pácienseidet a beteg-
ség ellen.
Feyra állta a férfi zöld tekintetét.
– És nem bánod? Egyszer összekaptunk emiatt, emlékszel?
– Megvitattuk – helyesbített Annibale mosolyogva.
– Összekaptunk – ismételte Feyra, de ő is elmosolyodott.
– Feltételezem, hogy a Teriacádba tettél egy keveset a fertő-
zött anyagból.
– Igen.
– És a többi összetevő?
– Se nem öl, se nem gyógyít – idézte Feyra Annibale egyik
kedvenc szófordulatát.
– Az élő összetevőhöz vért használtál, vagy a búbokból vet-
tél mintát?
– Mintát vettem, megszárítottam és összetörtem.
– Az apádból?
Feyra mosolya elhalt, és a férfi látta, hogy egy pillanatig
képtelen megszólalni.
– Az ő holtteste volt a kútban – folytatta Annibale inkább ál-
lító, semmint kérdő hangsúllyal, aztán más témára tért. – A
megérzéseid helytállóak voltak – közölte lágyan. – Úgy vélem,
ezekben az esetekben a betegséggel szembeni ellenállás kifej-
lődéséhez a mintát olyan forrásból kell venni, amely a lehető
legközelebb van az elsődleges fertőzéshez. – Annibale elnézett
keletre, a tenger felé. – Az apád hozta ide a fertőzést, és talán
elhozta az ellenszerét is.
A szeme sarkából Feyrára pillantott.
– Nem éppen azt mondta a Prófétátok, hogy Allah nem al-
kotott olyan betegséget, amelynek ne készítette volna el a
gyógyszerét is?
 Feyra összeszedte magát.
– Tehát megváltozott a véleményed erről a témáról?
Annibale szippantott egyet.
– Talán. Azt elismerem, hogy nagy sikereket értél el, de még
sok kutatásra lesz szükség. – Kézen fogta Feyrát. – De most,
hogy nekem elmondtad, el kell mondanod a Consiglio della
Sanitának is. A dózse nekünk adományozta a szigetet – és biz-
tosra veszem, hogy ez inkább a te érdemed, mint az enyém –,
de be kell tartanunk a játékszabályokat. A dózse megbízatása
sem tart örökké, és ő azt kérte, hogy tartsuk tiszteletben a ve-
lencei törvényeket. Itt az ideje, hogy a Teriacát bejegyeztessük a
hivatalos orvosságok listájára.
Feyra meghökkent.
– De a consiglio fogja engedélyeztetni, és levonja a dézsmát
az eladások után!
– Hát hadd vonja! Ők csak a mi leírásunk alapján tudják el-
készíteni a szérumot. Be fognak hívni, hogy felsorold az össze-
tevőket.
Feyrának feltűnt az Annibale hangjából kicsendülő pajkos-
ság.
– Mindet? – kérdezte.
– Majdnem mindet.

FEYRA A CONSIGLIO DELLA SANITA bírósága előtt állt.

Annibale elkísérte, de azután a hivatalnokok közé ült a te-
rem hátuljában felállított hosszú fapadokra. Pajkos fénynyaláb
világította meg Feyrát, aki napként ragyogott zöld ruhájában a
falat betöltő sötét, komor freskók előtt. Fiatal volt, egészséges,
és olyan egyenesen állt, akár egy fűzfavessző, éles ellentétet
képezve a vele szemben ülő három agg bírával.
 Nem Annibale volt az egyetlen orvos a teremben. Három
néző választotta el Valnettitől, aki a csőre mögött dúlt-fúlt,
sötét kis madárszemével időnként gyors oldalpillantást vetett
Annibaléra. Annibale gondosan kerülte a tekintetét.
– Feltételezem, tudja – reccsent Feyrára az első vizsgálóbíró
–, hogy a Velencei Köztársaságban nők nem gyakorolhatják az
orvostudományt?
– Ebben az esetben, méltóságos uram – felelt Feyra –, nem
értem, miért vette a fáradságot, hogy idehívasson engem.
Annibale elmosolyodott új csőrálarca mögött.
Megszólalt a második agg.
– Ki az, aki kezességet vállal önért, és rendelkezik a consiglio
által elismert orvosi engedéllyel?
Annibale felállt.
Megszólalt a harmadik bíró.
– Ez az asszony önnek dolgozik?
– Velem dolgozik.
Az első bíró, aki eddig a pennáját hegyezte, megköszörülte
a torkát.
– Elég a csevegésből. Térjünk a tárgyra.
Feyra csengő hangon belekezdett.
– Regisztrációs név: Teriaca. – Hangja betöltötte a tágas ter-
met. Miközben az összetevőket sorolta, kiejtésén alig érződött
idegen származása.
– Rozmaring és zsálya, ruta, menta, levendula,
kálmosgyökér, szerecsendió. Fokhagyma, fahéj és szegfűszeg.
Fehér ecet, kámfor. És több-kevesebb üröm.
Valnetti dühösen felpattant, botja hangos csattanással a
földre hullott.
 – Ez a Négy tolvaj ecete! – fröcsögte. – Kell még lenni valami-
nek benne! Fel kell sorolnia az összes összetevőt! Bíró, olvassa
fel a törvényt!
Annibale is felállt.
– Ami azt illeti, dottore Valnetti, a főzetek elkészítésének
mindig is lesznek változatai. A szabályok megengednek egy-
század résznyi változó vagy hozzátett összetevőt. Olvassa fel
ezt a törvényt, bíró úr!
– Nos – fordult Feyrához a bíró –, van abban az üvegben
még valami?
Annibale a lányról az üvegcsére nézett, amely zölden csillo-
gott a bíróság asztalán a Feyrát is megvilágító fénycsóvában.
Az üveg fenekén egy kevéske üledék hevert, mindössze né-
hány szem halandó por. Annibale visszafojtotta a lélegzetét,
majd nagy sóhajjal engedte ki a levegőt, amikor Feyra higgad-
tan megszólalt.
– Természetesen előfordulhatnak leülepedett összetevők és
szennyeződések, amely a készítés során keletkezett a főzetben.
De ezek bizonyosan nem érik el az egyszázad résznyi mérté-
ket.
Valnetti kiviharzott a teremből. Az első bíró átadta az irato-
kat a másodiknak, a második aláírta, és átadta a harmadiknak,
aki felnézett.
– Rendelkezik az orvosság jegyzékbe vételéhez szükséges
egy dukáttal?
Annibale megtapogatta köntösét egérbőr tárcája után kutat-
va, ám még mielőtt megtalálta volna, Feyra a fűzőjébe nyúlt,
előhúzott egy érmét, majd letette az asztalra; a pénz megcsil-
lant a fényben.
 Annibale sosem tudta meg, honnan szerezte Feyra, de az
érme egy csengő aranydukát volt.
 EPILÓGUS

Konstantinápoly
Három évvel később

A TOPKAPI-PALOTA CSENDES KERTJÉBEN Hadzsi Musza doktor a

neki küldött ládát nézte.
A csomag Velencéből érkezett, erről tanúskodott az orosz-
lános pecsét és a mirtuszfüst bűze. Tudta, hogy a Köztársaság-
ban gondosan betartják a vesztegzár és a csomagok fertőtlení-
tésének szabályait.
Azért biztos, ami biztos, intett egy rabszolgának, hogy nyis-
sa ki ő a dobozt, és felszólította, hogy óvatosan fogja meg a
csomagot, és vigye jó messzire a szultán lakosztályától. A ve-
lenceiek közismerten több ízben küldtek már a palotába pus-
kaport olyan zárral, amely a csomag kibontásakor szikrát gyúj-
tott, robbanást okozva, de mérges kígyók, sőt skorpiók is ér-
keztek már tőlük. Délidő volt, a palota izzott a hőségtől, ezért
az eunuch a Liliomok Kertjébe vitte a ládát, ahol vidáman cso-
bogtak a szökőkutak, és hűs árny borult a sétányok fölé.
Amikor a kertbe ért, az eunuch letette a dobozt a járdára,
felnyitotta a zárat, és óvatosan felemelte a doboz fedelét. Hosz-
szas csend következett, Hadzsi Musza nem hallott mást, csak a
szökőkutak zenéjét.
– Mi van benne? – kiáltott tisztes távolságból.
Az eunuch zavartan nézte a dobozt.
– Csontok – felelte.
A doktor közelebb lépett, és belepillantott a ládába. Elküld-
te a szolgát, és maga csomagolta ki a csontokat, cinóbervörös
palástjában letérdelt a porba. Egy fiatal férfi teljes csontváza
hevert a ládában, minden egyes csontot kínos alapossággal
megszámoztak és lajstromba vettek, és becsomagolták egy-egy
apró tekercs megjelölt pergamenbe. Minden egyes csont meg-
volt, több mint kétszáz darab, a lábujjpercektől a csigolyákon
át a koponyáig. Csakis orvos keze munkája lehetett.
Hadzsi Musza kirakta a csontvázat az udvaron, letett min-
den darabot a meleg kőre, a magasban kányák rikoltoztak, csa-
lódottan vették tudomásul, hogy az áldozat már régen halott.
Amikor elkészült, az öreg doktor nehézkesen felállt, és végig-
nézett rajta. A koponya sötét szemüregei visszabámultak rá.
Az orvos zavarodottan a dobozba nézett, néhány elszórt ve-
lencei rög között egy cédulát talált, rajta török betűs írással.

Ezek Takat Turan csontjai.

A janicsárok kertjében kell eltemetni,
mert közéjük tartozott. Jól vagyok.
Tanítványa,
Feyra Adalet bint Timurhan Murád

Hadzsi Musza boldogan a szívéhez szorította az összegyűrt

papírt, és újra lehajolt, hogy összeszedje a csontokat. A kopo-
nya tele volt földdel, az orvos elgondolkozva a járdához ütö-
gette, mire valami kis csörrenéssel kihullott belőle. A férfi
megtörölgette, és a fény felé tartotta a tárgyat, mert a szeme
már nem volt a régi. Azután értetlenül rámeredt, el sem tudta
képzelni, mit jelenthet.
Egy apró keresztet tartott a kezében.
 Velence

PALLADIO A DÉLUTÁN NAGY RÉSZÉT szunyókálással töltötte,

ahogy az az utóbbi időben szokása lett. Egy ideje levitette a
studiolójába a pamlagot, mert már nem bírta a lépcsőjárást. Kü-
lönben is szívesebben feküdt ott, ahonnan láthatta a rajzait.
Időnként megpihent a tekintete Leonardo Vitruvius-
tanulmányán, felidézte, amikor még ő maga is élete delén járt,
és ujja hegyével lemérte önnön mártanának végső határait.
Máskor rápillantott a rajzokra, amelyeket az új Rialto tervezé-
sekor készített, a nagy gonddal kidolgozott tervekre, melyet
minden szögből gyönyörűen megrajzoltak, majd annak rendje
és módja szerint benyújtott a Tízek Tanácsához. A híd azonban
arra ítéltetett, hogy csak az ő elméjében és falán létezzen, az új
Rialto szerződését ugyanis végül más kapta meg. A nála fiata-
labb Antonio da Ponté nyerte el, aki ráadásul valaha a tanítvá-
nya volt.
Palladio saját hatalmas templomának gondolatával vigasz-
talódott. Halványan emlékezett egy történetre, melyet egyszer
egy keleti szentélyről hallott, ahová évszázadok óta sereglettek
a hívek, hogy imádkozzanak egy próféta zászlóvivőjének sírja
mellett. Azt azonban nem tudta felidézni, hogy hívták a temp-
lomot, vagy ki mesélte a történetet.
Jobb napjain fél könyökre támaszkodott, és Zabato
Zabatininek beszélt, aki az utasításaira felvázolta a legújabb
ötleteit. Néha elképzelései szárnyra kaptak, és soha meg nem
valósítható, mesebeli csodák bontakoztak ki a szavai nyomán,
tégla és malter helyett álmokból épített tornyok. Amikor bo-
londos ötleteit sorolta a pamlagáról, látta, hogy Zabato kezé-
ben megáll a toll. A rajzoló ilyenkor levette szemüvegét, maga
mellé tette, és megtörölte a szemét; Palladio pedig eltöpren-
gett, vajon mi ríkathatta meg.
Ma nem volt jó napja. Alig tudta felemelni a fejét. Úgy érez-
te, hatalmas súly nyomja a mellét. Tudta jól, mi a neve ennek a
súlynak. Ez már a Halál, és a teher mindennap egyre nehe-
zebb.
A lemenő nap fénye bántotta a szemét, így amikor két alak
takarta el az ablakot, megkönnyebbült. Mintha egyformán öl-
tözködtek volna, fejükön turbánt, testükön köntöst viseltek,
pedig az egyikük férfi volt, a másik nő. Palladio úgy gondolta,
bizonyára álmodik, így nyilván nem származhat baja abból, ha
rájuk mosolyog, még ha pogányok is. A mellkasára nehezedő
súly valamivel könnyebbé vált.
A nő kinyújtotta felé a kezét, ahogyan egykor az építész
nyújtotta őfelé.
– Jöjj és lásd! – mondta.
A csónakban már tisztábban látta őket. Egyikük sem takarta
el az arcát, ahogy a fajtájuktól megszokta az ember. Mindket-
ten jó kiállásúak voltak, sötét hajúak, napsütötte bőrűek, ma-
gasságra pedig éppen egyformák. Akár testvérek is lehettek
volna, de még az ő vén szeme is látta, hogy szerelmesek. Egy-
szer sem simogatták meg egymást, még a ruhájuk ujja sem ért
a másikhoz, miközben egymás mellett ültek, mégis olyan
meghittség kötötte őket össze, mint amikor az ágyon látta
őket, összeölelkezve. Most már felismerte a párt. Mindketten
orvosok voltak, és azt a kórházat irányították, amelyet ő terve-
zett.
Lassan odaértek a Zattere-szoroshoz, Giudecca szigetéhez.
– Nézze! – szólalt meg a férfi. – Hidat építettek.
 Miközben a csónak egyre közelebb ért, Palladio a népes
menetet nézte. Az egymáshoz kötözött tutajokból kialakított
hídon Zattere polgárai átsétálhattak a csatornán az ő templo-
mához.
Százak és százak jöttek sorban.
Minden férfi, nő és gyermek gyertyát tartott a kezében, a
ragyogó tűzkígyó átkanyargott a szigeten, végig a csatorna
felett, és fel a lépcsőkön a templom belsejébe.
Palladio egyre dagadó kántálást hallott, amely egyetlen
szóvá olvadt össze. A szó visszhangzott a víztükör felett, de az
ő fülét már eltompította a kor.
– Mit mondanak? – kérdezte.
– Il Redentore – felelt a férfi. – Így hívják most a templomot.
Egyszerűen Il Redentore. A Megváltó. – Az orvos rámosolygott
a társára, mintha ennek a szónak különleges jelentése lenne
számukra. – Hálát adnak annak az istennek, bármelyik legyen
is, aki megmentette őket a pestistől. Megfogadták, hogy min-
den évben elzarándokolnak a templomhoz.
– Minden évben? Meddig?
– Örökre.
Palladio érezte, hogy szemét elöntik a könnyek.

A HÁROM ALAK KIKÖTÖTT a nagy kőlépcső mellett, és csatlako-

zott a menethez. Felmentek együtt a tizenöt lépcsőfokon,
Palladiót, aki középen haladt, a két orvos két oldalról támogat-
ta. Az építész észrevétlen maradt a tömegben. A két doktor
sem keltett feltűnést, a turbánjuk ellenére sem. Most, hogy a
pestisnek vége, az orvosok már nem viseltek csőrt, helyette
birettát146 nyomtak a fejükbe. Ráadásul a divat furcsa szeszé-
lyének köszönhetően az ottomán betörés óta a velenceiek fel-
kapták a török stílust.
A küszöb előtt az orvosok megálltak, Palladio kérdőn for-
dult feléjük.
– Nem tartanak velem? – kérdezte.
Feyra elmosolyodott.
– Egyszer éppen elég volt.
Annibale megrázta a fejét.
– Ez az Ön temploma, nem a miénk.
Palladio felvonta a szemöldökét.
Annibale válaszképpen széthúzta köntösét. Nyakában kis
ékszer lógott, amely musulmano félholdat formázott. Feyra is
követte példáját: a medál ikertestvérét viselte. Palladio szem-
ügyre vette az ékszert. Közelebbről nézve látszott, hogy a két
medál valójában egy üveggyűrű két fele, melyen valamilyen
minta látszott. Annibale viselte a keleti félkört, Feyra a nyuga-
tit. Palladio ismét Annibale felé fordult.
– Áttért?
– Igen – felelte a férfi. – Én nem szerettem az istenemet, de ő
szerette az övét.
– Legyen óvatos! – Palladiónak nem kellett megmagyaráz-
nia, mire gondol.
– Be tud menni egyedül? – kérdezte Feyra aggódva a ha-
talmas kapu küszöbén.
– Ó, igen – felelt az építész. Búcsúzóul egy pillanatra meg-
fogta és megszorította mindkettejük kezét, azután belépett a
templomba.

146
Négyszögletű, karima nélküli merev kalap.
 TÖRTÉNELMI JEGYZET

ANDREA PALLADIÓNAK nemcsak a reneszánsz néhány korszak-

alkotó épületét köszönhetjük, hanem a palladianizmusnak ne-
vezett irányzatot is, amely a világ egyik leghosszabban ható és
leginkább elterjedt építészeti stílusainak egyike.
Emellett a csata geometriájához is jól értett, amit kitűnően
példáznak a Polübiosz történeti könyveihez készített illusztrá-
ciói is. Palladio maga ellenőrizte a kéziratot, többek között ki-
javította a másoló hibáját, aki a „Hasdrubal” alakot használta a
„Hannibál” helyett, az építész ugyanis úgy vélte, hogy ez a
hadvezér nevének helyes formája.
Mindezek ellenére a Velencében pusztító nagy tűzvészt kö-
vetően nem Palladiót bízták meg a város fontosabb épületei-
nek újjáépítésével, kivéve az Il Redentorét, amelyet már előző-
leg elkezdett.
Palladio utolsó nagy temploma jobb hajójának a padlójába
beépítettek egy nagy nautiluszkagylót.

AZ 1570-ES ÉVEKBEN, a pestis évei alatt a Vigna Murada nevet

viselő karanténsziget járványkórházzá alakult, Lazzaretto No-
vo néven. Amikor a 18. században Velence Habsburg irányítás
alá került, a szigeten katonákat szállásoltak el, távozásuk után
a sziget pusztulásnak indult.

A TERIACA A RENESZÁNSZ VILÁG egyik legnépszerűbb és legjö-

vedelmezőbb gyógyszere lett. A szert a Consiglio della Sanita
tartotta ellenőrzése alatt, és súlyos adókat vetett ki rá.
A VARIOLÁCIÓ ELJÁRÁSA, amelyet később inokulációnak is ne-
veztek, a török orvoslás bevett szokása volt már jóval azelőtt,
hogy nyugaton ismertté vált volna. Újabban komoly bizonyí-
tékokat találtak bizonyos pestis elleni oltóanyagok hatékony-
sága mellett, és napjainkig folyik a kutatás, hogy hatékony
szérumot hozzanak létre a pestis ellen.

SEBASTIANO VENIER, A VELENCEI flotta főparancsnoka és Velen-

ce dózséja nemcsak arról emlékezetes, hogy ő volt a lepantói
csata hadvezére, hanem arról is, hogy személyesen vett részt a
tűz elleni harcban, amely megrongálta palotáját. A szóbeszéd
szerint bánatában halt meg, amiért a város az ő irányítása alatt
égett le.

ANTONIO DA PONTE RIALTO HÍDJA a világ egyik leghíresebb híd-

ja lett, és talán ez az az építészeti mű, amely leginkább Velence
jelképévé vált.

A LA CHIESA DEL SANTISSIMO REDENTORE napján, minden év

júliusának harmadik vasárnapján, Velence népe tutajon átkel
Zatteréből Giudeccába, és Palladio templománál hálát ad Is-
tennek, hogy megszabadította a várost a pestistől.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A regény egy reggelivel kezdődött, amelyet – na, nem a Tif-

fanyban, hanem a Claridges szállóban költöttünk el.
Ileen Maisel filmproducer akkor kérdezte meg tőlem, gon-
doltam-e már rá, hogy Palladióról írjak. Mindenekelőtt szeret-
ném megköszönni Ileennek, hogy feltette ezt a kérdést. Ez még
2008-ban történt, az építész születésének ötszázadik évfordu-
lóján, és éppen aznap nyílt kiállítás a munkáiról a Londoni
Királyi Akadémián. Befejeztem a reggelit, elsétáltam a követ-
kező sarokig, a Királyi Akadémiára, és az egész délelőttöt ott
töltöttem, alaposan megnéztem minden tervrajzot, képet és
modellt. Lenyűgözött, amit láttam. Megvettem a múzeum
boltjában fellelhető legvaskosabb könyvet, és otthon rávetet-
tem magam. Ez az átfogó mű, a Palladio (2008), amely Guido
Beltramini és Howard Burns szerkesztésében jelent meg a Ki-
rályi Művészeti Akadémia közreműködésével, felbecsülhetet-
len segítséget jelentett számomra a regény megírásában.
Palladio izgalmas korban élt; Velencében – akárcsak London-
ban – egyszerre pusztított pestis és tűzvész; nem szalaszthat-
tam el a lehetőséget, hogy erről a korszakról írjak, a történet
gerincéül az Il Redentore-templom építését választottam.
Két kötetet kell még kiemelnem a sok kitűnő könyv közül,
amelyet a regényhez végzett kutatásaim során elolvastam.
Miri Shefer-Mossensohn műve, a Ottoman Medicine: Healing
and Medical Institutions 1500-1700 (Török orvoslás: gyógyítás és
orvosi intézmények 1500-1700) (2009) remek áttekintést ad a
török orvosi gyakorlat fejlődéséről. Philip Ziegler kötete pedig,
The Black Death (A fekete halál) (2010) részletesen bemutatja a
pestis korábbi kezelési módjait a dögvész korai kitöréseinek
idejéből.
A regény néhány helyszíne, mint például maga a csodálatos
Il Redentore Giudecca szigetén, szabadon látogatható. A leg-
érdekesebb út azonban, amelyet a kutatás nevében megtettem,
a Lazzaretto Novóhoz vezetett – a rejtélyes pestisszigethez,
messze kint a velencei lagúnában. Ide ritkán indulnak járatok,
a belépés korlátozott, ezért szeretném megköszönni Giorgia
Fazzininek, hogy engedélyt adott ennek a lenyűgöző helynek a
meglátogatására, és lehetővé tette, hogy megtekintsem az ot-
tani, rendkívül értékes múzeumot. Meg kell emlékeznem az
Ekos Club önkéntes szervezetről is, amely nagy gondossággal
őrködik a sziget régészeti és ökológiai kincsei fölött.
Köszönetet mondok a két fantasztikus kutatási assziszten-
semnek is: Richard Brownnak, aki a regény nyugati vonatko-
zásait ellenőrizte, és Yasemin Ugurnak, aki a keleti féltekét
tekintette át, valamint ellenőrizte a török kifejezéseket és he-
lyesírást. Köszönöm a nővéremnek is, a régész Veronica
Fioratónak, hogy megosztotta velem a pestisjárvány alatti te-
metkezésről és a csontvázleletekről szerzett tudását.
Köszönetet mondok édesapámnak, Adelin Fioratónak, aki
amellett, hogy a reneszánsz tudás valóságos tárháza, Palladio
karakterének jelentős részét kölcsönözte.
Újra csak hálával tartozom Hayley Nebauer jelmeztervező-
nek, aki fáradhatatlanul kutatta saját archívumát és a rene-
szánsz festményeket, hogy ellenőrizze a velencei ruházat rész-
leteit. Köszönöm Caroline Westmore-nak és a John Murray
fantasztikus csapatának az odaadó munkáját, amelyet a könyv
elkészítése során végeztek.
 És mindenekfelett köszönöm kiadómnak, Kate Parkinnak,
és ügynökömnek, Teresa Chrisnek, hogy nemcsak szokott sze-
repüket töltötték be a tőlük megszokott kiválósággal, hanem
ezúttal a történet meghatározó fontosságú tervezési szakaszá-
ban is segítségemre voltak, stílusosan egy nagyon hosszú ebé-
den, a Brit Építészek Királyi Intézetében.
Utoljára, de semmiképpen sem utolsósorban, köszönetet
kell mondanom saját történetem központi alakjainak:
Sachának, Conradnak és Rubynak.