Leila Rasheed

Gyémánt és
csalárdság
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Diamonds & Deceit by Leila Rasheed
Copyright © 2014 by Disney Publishing Worldwide

Originally published in the United States and Canada by Disney •

Hyperion Books as DIAMONDS & DECEIT. This translated
edition published by ar-rangemment with Disney – Hyperion
Books.

All rights reserved.

Fordította: Szántai Zita

Borítóterv: Popovics Ferenc

Borítófotó © ian johnston és Daria_Cherry / Shutterstock.com

Hungarian edition
© by I. P. C. Könyvek Kft., 2016
Hungarian translation
© by Szántai Zita, 2016
 TARTALOM
ELSŐ KÖNYV
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
MÁSODIK KÖNYV
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
HARMADIK KÖNYV
Ötvenegyedik fejezet
Ötvenkettedik fejezet
Ötvenharmadik fejezet
Ötvennegyedik fejezet
Ötvenötödik fejezet
Ötvenhatodik fejezet
Ötvenhetedik fejezet
Ötvennyolcadik fejezet
Ötvenkilencedik fejezet
Hatvanadik fejezet
Hatvanegyedik fejezet
Hatvankettedik fejezet
Hatvanharmadik fejezet
Hatvannegyedik fejezet
Hatvanötödik fejezet
Hatvanhatodik fejezet
Hatvanhetedik fejezet
Hatvannyolcadik fejezet
Hatvankilencedik fejezet
Hetvenedik fejezet
Hetvenegyedik fejezet
Hetvenkettedik fejezet
Hetvenharmadik fejezet
Hetvennegyedik fejezet
Hetvenötödik fejezet
Hetvenhatodik fejezet
Hetvenhetedik fejezet
Epilógus
 Mindig bocsáss meg ellenségeidnek –
semmi sem bosszantja őket ennél jobban.

– Oscar Wilde
ELSŐ KÖNYV
 Első fejezet

A LONDONI TÁRSASÁGI SZEZON, 1913

Ellen végigsietett a cselédek folyosóján, sajgó karjában az

odakint zajló kerti partin összeszedett használt tányérok
púpozott halmát cipelte. Ez a májusi nap borzalmasan forró
volt Londonban, de úgy tűnt, még a napsugarak sem mernek
betörni a cselédfolyosóra – mintha még ők is attól féltek
volna, hogy esetleg útban lesznek a szakácsnőnek. Azt a
néhány bátor sugarat, ami mégis keresztülmerészkedett egy
apró, piszkos, kicsivel a kert szintje alatt lévő ablakon,
alaposan megszűrte a sövény. A folyosón megjelenő egyetlen
napfénypászma úgy keresztezte Ellen útját, mintha Cupido
egyik arany nyílvesszője volna.
Ahogy meglátta, Ellen megtorpant, és visszanézett a
konyha irányába. Mrs. Strong szavai végigvisszhangzottak a
folyosó falai között, de őt, őt senki sem figyelte. Úgy
mozdította a tányérhalmot, hogy biztonságosan ráfeküdjön a
csípőjére, majd az ablakhoz ment, és lábujjhegyre állt, hogy
kinézzen rajta.
Először csak a borostyánt és a meszelt falakat látta, de
ahogy kicsit hunyorgott, ahogy kicsit tekergette a nyakát,
sikerült pár pillantást vetnie az évad egyik kihagyhatatlan
eseményére, a Milborough House-ban rendezett kerti partira,
ami a legelső volt azóta, hogy a ház úrnője, Mrs. Fiona
Templeton, London egyik leggazdagabb özvegye Westlake
grófnéja lett. Lady Westlake és családja azóta az év nagy
részét az earl birtokán, Somerton Courtban töltötte.
Ellen számára ez úgy tűnt, mintha ragyogó, finom
csipkével díszített ruhát viselő, virágglóriás angyalok gyűltek
volna össze a pázsiton. Vidéki lány volt; Lord és Lady
Westlake összegyűlt vendégei azokra az alakokra
emlékeztették, amelyeket a templom festett üvegablakain
látott, valahányszor misére ment: fénylők voltak és
elérhetetlenek, de mégis emberek, akik egy olyan boldog
világban éltek, ahová ő sosem juthatott el, amiről ő még csak
nem is álmodhatott.
– Ellen!
A lány összerezzent, ahogy a szakácsnő hangja
végigzengett a folyosón.
– Merre kószálsz? Vidd le azokat a tányérokat a
mosogatóba!
– Igenis, Mrs. Strong! – Ellen riadtan elsietett, és közben
arra gondolt, ennek a napnak talán sosem lesz vége. A lába
maris úgy elfáradt, hogy alig bírt lépni. Az olyan mindenes
cselédeknek, akik félúton voltak a szobalányok és a
konyhalányok között, jutott mindig a legpiszkosabb,
legfárasztóbb munka. Persze, ahogy a Milborough House
személyzetének többi tagja, ő is keményen akart dolgozni
annak érdekében, hogy valóban sikeres legyen ez a nap.
Igenis jelentett valamit mindenes cselédnél: lenni a
Milborough Houseban! Igenis jelentett valamit a számára,
hogy kapcsolatba kerülhet az angyalokkal, bár legfeljebb a
tányérokat érintheti meg, amiből ettek. A pezsgőt
körbekínálgató inas és a séf – aki migrént kapott az
igyekezettől, hogy kínos precizitással olyan vékony szeletekre
vágja az uborkát, mintha áttetsző jádelapocskák lennének –,
meg persze a kertész (aki tizenöt embert irányított és
dolgoztatott annak érdekében, hogy a nagy napra éppen
tökéletesek legyenek a virágágyások), de még az olyan
jelentéktelen cselédek is, mint a tányérokat a komor folyosón
hurcolászó Ellen – a ház teljes személyzete valami
megtiszteltetésfélét érzett, és ez a közös élmény még a
gravitációnál is nagyobb erővel tartotta össze őket.
Ahogy közeledett a mosókonyhához, Ellen észrevette,
hogy résnyire nyitva maradt az ajtó. Ezután meghallotta a
hangokat.
– …utoljára. Komolyan mondom.
Ellennek csupán egy pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy
megállapítsa: a hang gazdája nem lehet szolgáló. Nem, akinek
ilyen a hangja, az biztosan nem tartozik a ház alkalmazottai
közé. De… Ez lehetetlen! A hölgyek és az urak éppúgy nem
járnak le ide, ahogy ő sem fordul meg a szalonban. Egyébként
is, mit keresnének a mosókonyhában? Ellen lassított; nem
szeretett volna megzavarni valamit.
– Mindketten tudjuk, hogy nem gondolja komolyan –
szólalt meg egy női hang, ami furcsán ismerősnek tűnt Ellen
számára.
– De, igenis komolyan gondolom!
– Ó, Laurence! – Édes, dallamos nevetés hallatszott. –
Mindig ezt mondja! – Egy évődő sóhaj.
Ellen közelebb húzódott. Hallotta a selyem susogását, a
zihálást, a sóhajokat. Még mindig nem tudta, mi ez az egész,
ezért belesett a résen. Egy fehér-rózsaszín selyemruhát és
hullámos, szőke hajzuhatagot látott, azután egy férfi kezét,
amely szenvedélyesen megszorított egy mezítelen, fehér
vállat, félig összemorzsolva a hölgy ruháját díszítő
karmazsinvörös selyemrózsát. Két aranyló fej tűnt fel, azután
ajkak, amelyek összeértek és szenvedélyesen megcsókolták
egymást. Ellen csupán ennyit láthatott, mert egy pillanattal
később a férfi már vissza is húzódott.
A férfi szeme világos volt és keskeny vágású, az arca
csinos és szabályos, sőt egyenesen arisztokratikus. A hölgy az
úr felé fordult, háttal állt Ellennek, aki nem látta az arcát, csak
a selymes, ragyogó gyöngyöket fedetlen nyakán – ezt is csak
abban a másodpercben, amikor a nő felemelte a kezét, hogy
felfogja vállára ondó hajtincseit.
– Ez alkalommal komolyan gondoltam – suttogta a férfi
szenvedélyesen.
– Oly gyakran korhol, drágám, hogy időnként már olyan
érzésem támad, házasok vagyunk – felelte a hölgy félig
nevetve.
Az úr – Ellen biztos volt benne, ismeri a hangját, százszor
is hallotta már ebben az évadban, de persze mindig a falon
túlról, egy másik helyiségből – a kalapjáért és a botjáért nyúlt.
Az ifjú hölgy elkapta a karját.
– Hagyjon elmenni – kérte a férfi, de nem húzódott el a
nőtől.
– Hagyjam elmenni? Nem erőltettem, hogy így
találkozzon velem. Ön szabad, akkor megy el, amikor akar…
Feltéve, hogy képes rá.
 A férfi bosszús hangot hallatott, és éppen olyan
szenvedéllyel rázta le magáról a hölgy kezét, amilyen
szenvedéllyel egy perccel korábban még magához ölelte őt. A
hölgy meghökkent. Ellen gyorsan visszahúzódott az árnyékok
közé. Reszketett a félelemtől, miközben az úr kinyitotta az
ajtót, és először balra, majd jobbra nézett a folyosón.
– Laurence! – sziszegte a hölgy Nehéz volt megmondani,
hogy szeretet vagy inkább düh érződött a hangjából.
A férfi – Laurence – felemelte a kezét, hogy lesimítsa a
nyakkendőjét. Az arca merev volt, kemény és arrogáns, a
tekintete olyan, hogy bárki elhitte volna róla, képes lenne
levágni, aki szembeszáll vele. Ellen tudta, az úr nem láthatja
őt, észre sem veszi, ahogy ott áll barna ruhájában, amin
foltokat hagyott a mosogatóvíz, aminek ujjára rátapadt egy kis
krumplihéj; nem láthatja félrecsúszott főkötőjét, ami alól
rendezetlenül lógtak ki a konyha forróságában csapzottá vált
hajtincsek. Beolvadt a cselédfolyosó árnyai közé – nem
lehetett észrevenni, ő azonban látta Lord Fintant, látta
felöltőjének szabását, napfényszínű kravátlijának redőit, s
látta annak a kesztyűnek a sima vonalát is, amit éppen
felhúzott. Látta, hogy lendül meg az úr sétabotja, hallotta,
hogyan kopog a cipője sarka, ahogy elindul, s tőle távolodva a
nyitott hátsó ajtó felé tart. A folyosóra bejutó napsugarak
glóriát festettek az úr aranyszínű haja köré, s ettől Lord Fintan
egy angyalhoz vált hasonlatossá – egy olyan angyalhoz, aki
éppen visszatér a mennyekbe, semmit sem hagyva hátra maga
után, csupán néhány karmazsinvörös selyemszirmot, melyek
szétszórtan hevertek a fekete-fehér kőlapokkal borított
padlón.
 Második fejezet

– Rose, tényleg jól vagy? – Ada Averley megérintette a

testvére karját, félrevonta őt, és aggódva nézett az arcába. Egy
kisebb csoporttal voltak az arábiai nyári lakban, a kert
végében, ahol díszes szökőkutak csobogtak párát szórva a
meleg, illatoktól terhes levegőbe.
Rose úgy kornyadozott a csinos Poiret-kalapja alatt, mint
egy hervadó virágszál. A legszívesebben közölte volna, hogy:
„Nem, nem vagyok jól, melegem van, fáj a fejem, kimerültem
a tegnap esti báltól, és azt kívánom, hogy egész London
maradjon csendben, legalább egy pillanatra elhallgasson,
hogy végre halljam a saját szívdobogásomat!” Persze
ilyesmit nem jelenthetett ki. Rose Cliffe, az egyszerű
cselédlány megtehette volna, viszont Lady Rose, Westlake
earljének másodszülött leánya már nem. Lady Rose-nak
tartania kellett magát bizonyos elvárásokhoz, nem hozhatott
szégyent a családjára.
– Tökéletesen vagyok, csak egy kicsit fáradtan – mondta
végül.
Ada együtt érzően mosolygott. A kezét Rose karján
hagyta, miközben visszatértek a többiekhez. Rose
felkészítette magát a másik három elsőbálozó – Lady
Gertrude de Vere, Lady Cynthia Fetheringale és Lady Emily
Maddox – éles tekintetére és szánakozó pillantásaira. Úgy
érezte, rengeteg idő telt el azóta, hogy Ada komornája volt, és
a titkos leveleket továbbította ifjú úrnője és Ravi – az indiai
diák, Ada szerelme – között. Ebben az évadban már nem
először töprengett el azon, Ada vajon hogyan viseli, hogy
távol kell lennie a fiatalembertől. Többször is megpróbálta
felhozni a témát – erre nem került sor túl gyakran, mivel
szinte sosem maradtak egyedül, mindig figyelték őket; sosem
nyílt lehetőségük arra, hogy négyszemközt legyenek, mint
annak idején, amikor csupán szolgáló volt –, ám Ada kitért a
válaszadás elől. Rose-t ez meglepte és aggasztotta is.
– A kert egyszerűen csodálatos – jegyezte meg Lady
Gertrude körbepillantva. – Úgy érzem itt magam, mintha egy
festményben állnék.
Rose egyetértően mosolygott. A Milborough House kertje
London hét csodája közé tartozott. A tervezője Gertrude
Jekyll volt, aki merész színekkel borította be a kanyargós
ösvények, a vízi liliomokkal teli kis tavacskáktól a bájos
lugasokig és kis pavilonokig vezető utak melletti részeket. A
virágok legszebbjei éppen ebben a szezonban bontottak
szirmot, éppen most telítették a levegőt finom illatukkal.
– És milyen csodás ez az illat! – mondta Ada, mintha
Rose gondolataiban olvasna.
– Egy picit mintha érződne benne a mosószóda szaga,
nem gondolják, hölgyeim? – mormogta Lady Cynthia, és egy
pillantást vetett a barátnőjére, Lady Gertrude-ra, aki kuncogva
bólintott.
Rose fejfájása felerősödött, ennek ellenére igyekezett
megőrizni az arcára kényszerített, udvarias mosolyt. Az orosz
vonósnégyes által játszott dallamra próbált összpontosítani, a
zenére, ami összekeveredett a vendégek csevegésével és
nevetgélésével. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el azóta,
hogy utoljára zongoránál ült, és biztosra vette, a gyakorlás
hiánya már érződne a játékán. Volt idő, amikor mindenben
megtalálta a zenét: a reggeli madárcsicsergésben, még
Somertonban; a lombok suhogásában; a cselédek seprűinek és
vödreinek zajában. Ám a zenéhez kellett egy bizonyos háttér:
a csend, márpedig Londonban éppen ezt nem lehetett
megtalálni.
– Szerintem egyszerűen csodálatos, hogy a
mostohaanyámnak mindig sikerül megszerveznie egy ilyen
pompás és kellemes partit! – felelte Ada. Rose hálás volt neki
tapintatosságáért; biztos volt benne, ő nem lenne képes
ennyire nyugodtan beszélni.
– Azon tűnődtünk, vajon ma estére melyik hírességet
hívta el, hogy szórakoztasson bennünket – mondta Lady
Emily.
– Igen, ez valóban izgalmas kérdés! Nijinszkij és Melba
után nehéz lehet olyat találni, aki meglepetést tudna okozni
nekünk. – Lady Cynthiának rendkívüli orra volt, kicsit a cápa
vizet hasító hátuszonyára emlékeztetett, ráadásul az volt a
szokása, hogy felszegte az állát, és így kissé lefelé nézett
azokra, akikkel éppen társalgott. Ezúttal is ezt tette, és
Adához intézte a szavait – annak ellenére, hogy már
bemutatták őket egymásnak, közvetlenül még egyszer sem
szólt hozzá Rose-hoz. – Nagy szerencséje van a
személyzetével.
– Valóban nagyon szerencsések vagyunk – felelte Ada
csendesen.
 – Persze, a szolgálók az önök családjának, Lady Ada,
sosem okoztak gondot, nemdebár? – Lady Gertrude úgy
gondolta, erről a témáról érdemes tovább beszélni. –
Édesanyám meglehetősen aggódik amiatt, hogy manapság
milyen nehéz jó szobalányt szerezni. De úgy hallom, az
Averley családnak rengeteg van belőlük… Az ember már azt
hinné, túlságosan is sok.
– Ó, az embernek sosem lehet túl sok szolgálója! –
mondta vidáman Ada. A kezét még mindig Rose karján
tartotta, mintha meg akarta volna nyugtatni őt, biztosítani
arról, hogy mellette áll. Rose örült ennek, miközben
néhányszor jó mélyen beszívta a levegőt, és magában
elszámolt tízig. A jelek szerint mindenki, akivel találkoztak,
már tudott arról, hogy Lady Rose Averley valójában Lord
Westlake és a házvezetőnője törvénytelen gyermeke, és egy
évvel korábban még közönséges szobalányként szolgált
Somertonban.
Rose elképzelte, mit válaszolna szívesen Lady Gertrude-
nak: „Talán nem ismerem elég jól az asztali etikettet és a
társaságbeli udvariassági szabályokat, de nagyon is jól értem,
mit jelentenek az összesúgások, a fanyar mosolyok, a merev
pillantások, a rejtett kuncogások, a nyíltan bántó
megjegyzések!”
– Rose, Ada, azt hiszem, még nem találkoztatok
Ellingborough hercegnőjével!
Rose megfordult; őszintén megkönnyebbült, hogy az apja
hangja félbeszakította az egyre kellemetlenebbé váló
társalgást. Lord Westlake csatlakozott hozzájuk, és ezt tette a
mellette álló magas, elegáns, rókabundát és igazgyöngyöket
viselő hölgy is.
– Lady Adával már találkoztam – mondta a hercegnő. A
hangja oly fagyos volt, akár egy jégcsap. – Az ön esküvőjén
volt szerencsém megismerni őt, Edward. Ami azonban Lady
Rose-t illeti… – Halványkék szemével Rose-ra pillantott,
akinek éppen csak sikerült visszafognia magát a
pukedlizéstől. – Úgy vélem, vele meg nem találkoztunk.
– Ez a húgom első báli szezonja – mondta Ada sietve.
– Az arca azonban ismerősnek tűnik – folytatta a
hercegnő.
Azért, mert az apám esküvőjén én hordtam fel neked a
fürdővizet. Öt lépcsősoron! – gondolta Rose. Csak annyi ideig
néztél rám, hogy leszidj, mert elejtettem a szappanodat!
Kinyújtotta a kezét.
– Igazán örülök, hogy megismerhetem önt, hölgyem –
mondta.
A hercegnő kissé remegő orrcimpával tanulmányozta
Rose-t.
– Különös, hogy Lady Rose nem volt jelen az esküvőn –
jegyezte meg.
Lord Westlake zavartan köhécselt. Lady Gertrude és
Lady Cynthia rosszindulatú pillantásokat váltottak egymással.
– Pedig ő is ott volt, kegyelmes asszonyom – mondta
Lady Gertrude. – De ön vélhetőleg nem vette észre,
mivelhogy…
– Itt is van! – kiáltotta megkönnyebbülten Lord Westlake.
– Laurence! – mondta Ada ugyanabban a pillanatban. –
Már azon tanakodtunk, merre lehet.
 Lord Fintan mosolyogva csatlakozott hozzájuk. Az arca
kissé kipirult, mintha a nap kapta volna meg.
– Lady Ellingborough, mily öröm újra látni önt, ennyi idő
után! – mondta, és előrelépve Ada mellé állt. – Az anyám
gyakran kérdez ön felől…
– Meglehetősen jól vagyok, köszönöm. – A hercegnő a
szeméhez emelte a lornyettjét és alaposan megvizsgálta Rose-
t.
– Csak éppen azon tűnődtem, az esküvőn miért nem
lehetett részem abban az örömben, hogy megismerjem Lady
Rose-t.
Rose kezdte megérteni, a felső osztályhoz tartozók miért
azok, akik. Azért, mert sosem jönnek zavarba. Még csak jelét
sem mutatják. Addig hajtogatják a magukét, míg a másik bele
nem fárad, és rájuk hagyja. Nem is csoda, hogy megnyerték a
Waterlooi csatát.
Lord Westlake megköszörülte a torkát, és intett a teli
poharakkal megrakott tálcával éppen arra járó inasnak.
– Pezsgőt! – mondta. – És szerintem tósztot is kéne
mondanunk…
– Tósztot? – kérdezte felvont szemöldökkel a hercegnő,
majd felemelte a poharát.
– Igen, a jövendőbeli vőm egészségére! – Lord Westlake
megemelte, és kissé Fintan felé tartotta a poharát.
Fintan elmosolyodott, ő is felemelte a saját poharát.
– Valóban! – A hercegnő végre levette a szemét Rose-ról,
Adára nézett.
Rose meglepődött. Ada hozzámegy Lord Fintan-hez? A
nővéréhez fordult, de egy halk nesz, zihálás vonta magára a
figyelmét, mielőtt megszólalt volna. A hang irányába nézett,
és meglátta, hogy a mostohatestvére, Charlotte Templeton is
csatlakozott hozzájuk. Charlotte olyan dermedten állt, mintha
nem is élő ember volna, hanem csak egy fotográfia. Sápadt
volt, de a szín lassanként visszatért az arcába. A jelek szerint
ezt senki más nem vette észre, csakis Rose, aki ismét rálelt a
hangjára.
– Ada, nem is tudtam, hogy… – Egy pillanattal később
szégyellte magát amiatt, hogy semmi lelkesedés nem volt a
hangjában. Örült; természetesen örült. Ezt a frigyet mindenki
várta – mindenki, aki nem ismerte annyira Adát, mint Rose.
Mindenki azt gondolhatta, Fintan tökéletes férj lesz Lady Ada
számára, hiszen szerette őt, sok közös volt bennük… Rose
tisztában volt vele, hogy örülnie kellene a hírnek. Bízott
benne, legalább a hangja vidámnak és boldognak tűnik.
– Számomra ez aligha meglepő – mondta Lady Emily, és
felvonta a szemöldökét. – Ada és a bátyám természetükből
adódóan összeillenek.
– Persze, persze, én csak… – Rose zavarodottan
elhallgatott. Adára nézett. – Természetesen nagyon boldogok
lesztek! – Szerette volna megkérdezni Adától, hogy tudja-e,
tényleg tudja-e, mit csinál. Eszébe jutott, Ada arca hogy
felragyogott, amikor kinyitotta a Ravitól kapott leveleket;
eszébe jutott, milyen szenvedélyesen beszélt a fiatalemberről,
milyen kockázatokat vállalt azért, hogy találkozzon vele.
Vajon Fintan valóban ilyen gyorsan Ravi helyébe léphet?
Ada visszamosolygott rá.
– Ugyan ki kételkedne ebben? – kérdezte.
 – Talán lemaradtam a hivatalos bejelentésről? – Charlotte
közelebb lépett, és rámosolygott a jelenlévőkre. – Drága Ada,
sok boldogságot kívánok! És természetesen Laurence-nek is.
A többiek is sorra gratuláltak. Rose – nem első
alkalommal – azon kapta magát, hogy szépen félretolták. Ada
halvány, bocsánatkérő mosollyal nézett vissza rá, Rose pedig
megpróbált kedvességet, melegséget erőltetni a
válaszmosolyába. A legkevésbé sem akarta, hogy Ada
aggódjon érte. Megérdemelte, hogy kiélvezze a boldogságát,
és legalább egy kis ideig ne kényszerüljön foglalkozni azzal,
ő milyen kényelmetlenül érzi magát.
Visszalépett az egyik fa árnyékába, onnan szemlélte
tovább a csoportot, amitől elhúzódott. A karcsú, orgonaszínű
ruhát viselő Ada mellett az apja és Laurence vaskosabb,
sötétebb alakja magaslott. Rose észrevette a melegséget a
testvére és Lord Fintan között, amikor Ada a férfi karjára tette
a kezét. Volt valami sosem hallott élénkség a nevetésében,
amivel Fintan tréfás megjegyzéseire reagált. Az arca kissé
kipirult, a szeme csillogott – ezek a jelek sok mindenre
utalhattak.
Rose felnézett a hatalmas, elegáns jéghegynek tűnő
Milborough House-ra, az emeleti szalon ablakai mellett őrt
álló, kőből faragott nőalakokra. A társaság előtt Ada és ez a
ház az Averley család arca – gondolta. Csodálatos lesz ez a
házasság, minden szempontból tökéletes. Ravi? Vele úgysem
jöhetett volna össze a dolog. De mégis… Mégis… Rose a
gyöngysorával játszott, és furcsa, megmagyarázhatatlan
idegesség vett erőt rajta. Ismét Ada régi mosolyára gondolt –
arra a mosolyra, ami akkor jelent meg az arcán, amikor
megkapta Ravi levelét –, és összehasonlította ezzel a
mostanival. Mintha egy valódi rózsát helyezett volna a
Charlotte ruháját díszítő selyemvirágok mellé.
– De még mindig nem tudom megérteni, miért nem
mutatták be nekem Lady Rose-t az önök esküvőjén, Lord
Westlake. – A hercegnő végtelen eleganciával kiejtett szavai
valósággal belemetszettek a levegőbe.
Rose lehunyta a szemét, és halkan felnyögött. Hagyta,
hogy a tömeg hullámzása még távolabb sodorja őt a család
nyári lakától, abban a reményben, hogy esetleg talál egy
csendesebb helyet a kertben. Ugyan mi gond lehet abból, ha
valaki egyedül sétálgat a Milborough House kertjében? –
gondolta, miközben egyre jobban eltávolodott a társaságtól.
Elhaladt a virágágyások mellett. Egy picit távolabbról
odahallatszott a krikettlabdák koppanása, a játékosok
nevetése. Rose elmosolyodott, ahogy tekintete egy nagyon-
nagyon fiatal párra tévedt. A lány és a fiú sétáját két anya
diszkrét, de figyelmes tekintete kísérte. A lány alig tűnt
többnek tizennégynél, a fiúról pedig pirospozsgás arca és
kamaszosan hosszú végtagjai elárulták, hogy bizony még
iskoláskorú.
– Lady Helen Fairfax és a kedves Blanchford –
világosította fel a közelben egy hölgy a barátnőjét. – Milyen
kedves kis pár! Szerintem eljegyzik egymást, talán még az
idei szezonban.
Rose-t meglepte, Lady Helen milyen imádattal néz a
fiúra. Igen – gondolta –, Ada is pontosan így nézett Ravira…
Visszafordult, a csoportra nézett, amitől elvált. Nyugtalanító
gondolatai támadtak. Adát kereste a tekintetével, ám sehol
sem látta, eltakarták a többiek.
Továbbsétált, észrevétlenül próbált megszökni a ráérős,
lassú szavak, beszélgetésfoszlányok elől.
„Lady Verulam bálja lesz az utolsó ebben a szezonban…”
„Hol van az a lenyűgöző Sebastian Templeton?” „Az
európai helyzet eléggé aggasztó…”
„Vajon mi jön majd az orosz felfordulás után?” „Nagyon
vágyom egy új divattervezőre, aki végre megtörné Poiret
egyhangúságát…”
Nem igazán számított, mennyire távolodott el, az áhított
csendet nem találta.
A cselédbejáró közelében találta magát, azon a helyen,
ahol felállították az asztalokat. Az inasok fehér kesztyűjénél
csak a vacsora romjainak közepén olvadozó jéghattyúk voltak
ragyogóbbak. Rose a konyhába vezető lépcsőkre nézett –
mintha hívogatták volna. A cselédélet, a munka nagyon nehéz
volt, de akkor legalább voltak barátai. A sövény árnyékában
maradva közelebb húzódott. Az egyik inas egy cselédlánnyal
nevetgélt, egy kis, piszkos ablak mellett osztoztak egy szál
cigarettán. Rose cipőjének talpa alatt megroppant a murva. A
cseléd felnézett a neszre, elkapták egymás tekintetét. Rose
reménykedő mosolyt érzett az ajkain, ám a cselédlány arcáról
menten leolvadt a vidámság, hideg, hivatalos maszkká
változott az arca. Az inas eldobta a cigarettát, és mindketten
visszamentek tányérokat törölgetni. Valami furcsa, már-már
neheztelő csend áradt belőlük. Rose nem hibáztatta őket ezért.
Ugyanezt érezte volna annak idején, ha rajtakap egy hölgyet,
hogy őutána kémkedik. Összeszorult torokkal, sajgó szívvel
fordult el.
Arra figyelt fel, hogy a társaság hangszíne megváltozott
valahogy. A girlandos kalapok úgy fordultak a ház irányába,
akár a virágok a nap felé. Rose közelében egy idősebb hölgy
odahajolt a barátnőjéhez, a fülébe súgott valamit.
– Az nem lehet! – felelte a másik hölgy. A hangjából
rosszallás érződött.
Furcsa… Rose kíváncsian nézett fel a teraszra, ahol
meglátott egy széles vállú fiatalembert. A lépcső tetején állt,
és a tömeg felé fordult. Úgy tűnt, éppen akkor lépett ki a
nyitott, üvegezett ajtón. A haja nem túl divatosan hosszú volt,
és zilált, a szellő úgy kapott bele vörösesen aranyló fürtjeibe,
mintha egy hajó hídján állt volna. Rose hirtelen megértette, az
emberek miért bámulják ennyire, miért mosolyognak. A
fiatalember nem egy kerti mulatsághoz öltözött, felöltőjének
ujján kék és szürke foltok éktelenkedtek, kalapja pedig nem is
volt. Rose azon kapta magát, bosszantja a látvány. Bárki
legyen is ez a fiatalember, annyit minden bizonnyal tudott, ő
akkor is szívélyes fogadtatásban részesül majd, ha nem
megfelelő a ruházata.
– Huntleigh hercege – jelentette be a komornyik.
– Édes Alexanderem…! – Rose mostohaanyja előrement,
hogy üdvözölje a fiatalembert. A mosolya versenyre kelt a
gyémántjaival azért, hogy elhomályosítsák a nap ragyogását.
– Huntleigh! – kiáltott fel egy hölgy a közelben, és
összenézett a mellette álló másik hölggyel. – Bízzuk a
grófnéra, ő befogja a szezon legnemesebb oroszlánját!
 Az izgatott suttogás úgy harapózott el a tömegben, mint
tűz a száraz avaron. Nyilvánvaló volt, Huntleigh hercege is
azon kívánatos „trófeák” közé tartozott, aminek
megszerzéséért számos hölgy epedezett. Rose már találkozott
néhány hasonló trófeával – egyikkel sem társalgott túl sokáig,
hiszen senki sem akarta egy olyan lányra fecsérelni az idejét,
aki nemrég még szobalány volt, aki semmiféle hozományt
nem birtokolt a címe mellett –, és hamar megállapította
magában, ezerévnyi élet sem jelenthet megfelelő kárpótlást a
velük teázás közben folytatott csevegésért.
Ismét felpillantott Huntleigh hercegére, aki éppen
levonult a lépcsőn a grófnéval. A fiatalember ajkán halvány
mosoly játszadozott, ahogy végigpillantott a vendégeken.
Rose megállapította, ez a mosoly korántsem vidám vagy
boldog, és a fiatalember kézmozdulatában is volt valami
lenéző és megvető, amikor jelzett az őt kínáló inasnak, hogy
nem kér pezsgőt.
Rose elfordult. A vagyona miatt mindenki elnézi neki a
bárdolatlanságát – gondolta. Ó, hogy mennyire gyűlölöm én
ezt a világot! Itt nincs ember, akinek valódi a mosolya…!
 Harmadik fejezet

– Nohát! – Charlotte Templeton leült a tükör elé, kihúzta a

hátát, és felszegte az állát. Egyenként kihúzta a tűket a
hajából, és hagyta leomolni szőke fürtjeit. – Semmi kétség,
eseménydús volt. Szerinted, Ward, egyetlen szezonban hány
sokkot képes elviselni a társaság?
Stella Ward éppen azon ügyködött, hogy megfelelő
módon tegye el a ruhát, amiből Charlotte pár pillanattal
korábban kilépett, ezért nem válaszolt azonnal. Az inas
korábban fültanúja volt az eljegyzés bejelentésének – az ilyen
házakban mindig, mindennek vannak szem- és fültanúi –, és
látta Charlotte arckifejezését is. Futótűzként terjedt a hír,
hogy Charlotte összeszűrte a levet Lord Fintannel. A
szolgálók között szájról szájra járt a pletyka, így jutott el
Stellához, aki szobájában várt úrnője visszavonulására. Stella
tudta, hogy Miss Templeton bizonyára megalázónak találja a
történteket, azt viszont nem tudta, vajon ő szóba hozhatja-e a
témát. Mivel azonban ezt maga Charlotte tette meg…
– Nagyon sajnálom, úrnőm – mondta. Tudta, hogy
Charlotte-nak, a mostohanővéreivel ellentétben, nem jár az
„úrnő” és a „lady” titulus, ő még egyszerűen csak „Miss”,
viszont úgy gondolta, időnként, tapintatból vagy másért,
érdemes elkövetni egy-egy ilyen apró hibát. – Ha ez
vigasztalja, az úriember szerintem meg fogja bánni a
döntését…
 – Tessék? – Charlotte hangja olyan hideg volt, akár egy
jéghegy.
Stella hirtelen úgy érezte, hogy ő a Titanic.
– Én csak arra gondoltam, hogy… – dadogott. – Lord
Fintan… – Ekkor meglátta Charlotte szemét a tükörben.
Olyan kék volt, akár a sarkvidéki víz.
– Nem Lord Fintanre utaltam – mondta Charlotte, még
mindig Stellát nézve. – Miért gondoltad, hogy Lord Fintanre
utalok, Ward?
Stella érezte, hogy elpirul a félelemtől és haragtól. Hogy
lehet Miss Templeton ennyire képmutató? Hiszen az előző
szezonban éppen ő intézte el, hogy létrejöhessen az a találka
Gravelley Parkban!
– Bocsánatát kérem, úrnőm. Biztosan hibát követtem el.
– Igen. – Charlotte félredöntötte a fejét, és kivette
gyémánt fülbevalóit. Egy ezüst tálcára helyezte őket; halkan
hozzákoccantak a többi ékszerhez. – Nem kellene
foglalkoznod a cselédpletykákkal, Ward. Az ilyesmi nem
illendő.
Mintha nem vártad volna mohón, hogy minden este
megvigyem neked a legfrissebb pletykákat! – gondolta Stella.
Már inkább volt mérges, mint riadt. Szóval, ha Miss
Templetonnak megfelel, akkor meséljen, adja tovább a
híreket, máskülönben viszont maradjon csendben, akár egy
próbababa? Erről megvolt a saját véleménye.
– Teljesen igaza van, úrnőm. Ismét a bocsánatát kérem! –
Lesütött szemmel összehajtogatta Miss Templeton ruháját.
Észrevette, hogy a vállrészhez tűzött vörös selyemrózsa kissé
elszakadt, néhány szirom is hiányzik róla. Már éppen nyitotta
a száját, hogy szóljon erről, de habozni kezdett.
– Természetesen a tékozló fiú, Alexander Ross
visszatérésére gondoltam – folytatta Charlotte.
– Huntleigh hercegére, úrnőm? – kérdezte Stella. A
szekrényhez vitte a ruhát. Az árnyékban leszedte a ruháról a
selyemrózsát, a köténye zsebébe csúsztatta.
– Az oly sokak által hőn vágyott hercegre. Igen. Stella
visszament úrnőjéhez, aki ráérősen levette a többi ékszerét is.
– Meg kell mondanom, meglep, hogy visszatért –
folytatta Charlotte. – Mindannyian azt gondoltuk, hogy ő is,
meg a hatalmas vagyona is eltűnt Afrikában. Mindörökre. És
ez nem is lepett volna meg. Mindig akadt valami botrány, ami
elől menekült, nem igaz?
Stella nem akart az úrnője kedvében járni, másrészt
viszont a pillanat nem volt igazán megfelelő arra, hogy
felbosszantsa őt. Felvette az ezüstnyelű hajkefét, közelebb
lépett Charlotte-hoz, és munkához látott.
– De igen, úrnőm. Volt az az epizód Lady Antonia
Wooddal…
– Akkor igaz, hogy Lord Arden egy lovaglóostorral
fenyegette meg a herceget a klubja lépcsőjén? – kuncogott
Charlotte.
– Nos, így hallottam a lord inasától, akinek semmi oka
sem lett volna arra, hogy hazudjon – nevetett Stella is. – Lady
Antónia fogadott az egyik lóra Goodwoodban, és látni akarta,
hogy fut a pályán. A herceg elvitte őt oda…
– Ó, hogy ez mennyire… alantas, nem?
 – Valóban az. Úgy hallottam, botrányosan viselkedtek.
Megálltak a Pickering-kastélynál, ahol a hölgy bátyja, Lord
Arden lakik… Állítólag megvesztegették a komornyikot,
hogy adja oda nekik a pince kulcsát…
– Ne! Lord Arden köztudottan lelkes borgyűjtő! – kiáltott
fel Charlotte.
– Pontosan, úrnőm. Úgy hallottam, hogy mire végeztek, a
pezsgő az utolsó cseppig elfogyott. Amikor megérkeztek
Goodwoodba, természetesen botrányos állapotban voltak, és
valahogy összetalálkozták a lorddal…
Charlotte hangosan kacagott.
– És ezt vajon hogyan úszhatta meg a herceg? – kérdezte.
– Az igazat megvallva, úrnőm, nem hiszem, hogy
megúszta. Ezután történt, hogy az apja, a néhai herceg,
külföldre küldte.
– Biztosan ez volt az utolsó dobása – mondta Charlotte
elgondolkodva. – Sebastian meséli, hogy miután eltanácsolták
Oxfordból, a herceg pillanatok alatt felélte a jövedelmét. De
vajon hol volt két évig?
– Nos, a pletykák szerint Párizsban élt, egy hölggyel, aki
történetesen… Nos, művészmodell.
– Ez milyen szörnyen botrányos!
– És ez még nem minden! Úgy hallottam, történt valami
veszekedés, aminek során… A hölgy megszúrta a herceget.
Egy késsel! – somolygott Ward.
– Milyen izgalmas! – Charlotte végighúzta az ujját az
ékszerállványra akasztott, rózsaszínű gyöngysoron. – Anyám
csalódott volt, hogy nem maradt tovább. Szerintem még
mindig gyászolja az apját.
 – Nem hiszem, hogy a herceg túl nagy figyelmet szentelt
a mai összejövetelnek – mondta Ward.
– Mit gondolsz, már zálogba helyezte a családi
ékszereket? – kérdezte Charlotte közömbös hangon,
miközben a pipereasztalkára szórt ékszerekkel játszadozott
maga előtt.
– Az biztos, hogy már jó ideje senki sem látta őket.
Utoljára a hercegnének, a herceg édesanyjának kellett volna
viselnie azokat a csodálatos ékszereket, de ő már a halála előtt
se nagyon mutatkozott a társaságban.
– Tehát akkor most ő az ötödik herceg, és a teljes örökség
az ő kezében van?
Stella jelentőségteljesen bólintott.
Charlotte végigfuttatta az ujját egyik szőke hajfürtjén,
aztán hagyta, hogy a lökni visszaugorjon.
– Mindig azt mondta, sosem akar megházasodni. De talán
most, hogy függetlenné vált, esetleg megváltoztatta a
véleményét.
Stella elkapta Charlotte pillantását.
– Kétségem sincs afelől, hogy ön képes rávenni őt, hogy
megváltozassa a véleményét – mondta.
Charlotte elmosolyodott, legalábbis felfelé kunkorodott a
szája sarka.
– Ez minden, Ward. Elmehetsz!
 Negyedik fejezet

Charlotte megvárta, hogy komornája – és az ölében tartott,

nagy halom mosnivaló ruha – mögött becsukódjon az ajtó,
majd a tenyerét a homlokára szorította, abban a reményben,
hogy sikerül megszüntetni a fejfájását, ami olyan érzés volt,
mintha egy kő lett volna a fejében. Hiába, nem tudta
csillapítani a fájdalmat. Maga is meglepődött, amikor
kicsordultak a könnyei.
Annyira megalázó volt! Ez, ez az egy gyűlöletes tény
égett a lelkében. Nem egyszerűen csak félrelökték – Laurance
sosem utasította el korábban, három szezonon keresztül nem
történt ilyesmi –, ennél sokkal, de sokkal komolyabb dolog
történt! Laurence… Igen, kijelentette, feleségül fogja venni
azt az unalmas, szürke szemű könyvmolyt! És ami tovább
rontott a helyzeten: Ward tudja ezt, és sajnálja őt. Őt!
– Ó, ez elviselhetetlen! – kiáltotta felugorva. Vad
mozdulattal megdörzsölte az arcát; a könnyek nem illenek
hozzá. Könnyekkel semmit sem lehet elérni. Az egyetlen
dolog, ami megszüntetheti a megalázottságot, az a bosszú. És
neki ehhez rengeteg muníciója volt.
Leült az íróasztalához, elővette az íródobozát, előhúzott
egy papírlapot. Remegő kézzel írni kezdett:

Tisztelt uram!

Úgy gondolom, meg kívánja ismerni a Lady

 Úgy gondolom, meg kívánja ismerni a Lady
Ada Averley és az ifjú indiai diák, Ravi
Sundaresan közötti azon kapcsolat részleteit,
amely 1912 tavaszán vette kezdetét…

Abbahagyta az írást. Nem. Túl gyorsan halad.

Gondolkodnia kell. Ez a lépés túlságosan fontos, ezért megér
egy kis tervezést. Abban biztos volt, hogy Laurence megalázó
helyzetbe kerül, ha ő mindenkinek a tudomására hozza Ada és
az indiai diák kapcsolatát, és abban sem kételkedett, hogy a
megalázott Laurence vissza fog rohanni hozzá. Halványan
elmosolyodott. Jól van, ha vissza akar futni, hát csak tegye, ő
azonban már nem lesz ott, amikor megérkezik.
Felnézett, szemügyre vette magát a tükörben. Babaarc,
rózsabimbó ajkak. A szeme talán túl kicsi, de a smink sokat
segít. Az biztos, hogy két évvel ezelőtt Alexander Ross nem
volt immunis a bájaira. Alexander valószínűleg már nem
emlékezett arra a bizonyos, szombattól hétfőig tartó hétvégére
Gravelley Parkban, ő viszont igen. Jó, az a pojáca szinte egész
végig részeg volt, ezért tényleg nem emlékezhetett túl sok
mindenre, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ő külseje
az elmúlt két év során még előnyösebb lett. Semmit sem
vesztett a szépségéből, és sokkal tapasztaltabb lett. És mit
csinált Alexander ezen idő alatt? A Montmartre-on
romantikázott a festőecsetjével meg a kis kokottjával, és
fogalma sem volt arról, mi történik a társaságban.
Megvetően fújt egyet. Késelés? Hogy ez milyen…
Középosztálybeli dolog!
 A háta mögött égő gyertya pislákolni kezdett. Ez már a
harmadik szezonja volt. Valakihez hozzá kell mennie, és
ennek a bizonyos valakinek gazdagnak kell lennie. Még jobb
lenne, ha az illető az egyetlen olyan személy lenne, akit
Laurence gyűlöl a köreikhez tartozók közül.
Miközben összehajtogatta a levelet és óvatosan
becsúsztatta az íródobozába, lassanként formát öltött egy terv
az agyában. Visszatette a dobozt az íróasztal egyik fiókjába,
és kihúzta a közvetlenül alatta lévő fiókot, amelyben egy
vázlatfüzet feküdt. Egy vázlatfüzet, aminek a borítólapja kissé
megsárgult az évek során. Régóta nem nyúlt ehhez a
tömbhöz, egészen pontosan azóta, hogy otthagyta az iskolát,
most azonban átlapozta, és mosolygott közben. Szóval a
herceg művésznek képzeli magát?
Mindig is tudta, eljön az életében az a pont, amikor
hasznát veszi azoknak végtelenül unalmas rajzóráknak.
 Ötödik fejezet

A legszívesebben becsapta volna, de Stella végül lassan és

halkan csukta be maga mögött Miss Templeton ajtaját. A
szennyessel és a varrnivalókkal az ölében végigment a
folyosón; a szobája felé tartott. Váratlanul kinyílt Céline
ajtaja; Céline kilépett a folyosóra egy ölnyi tiszta alsóruhával.
Lady Ada szobája felé tartott. Halkan dúdolgatott, és
bosszantóan élénknek és vidámnak tűnt ahhoz képest, hogy
már hajnali három óra volt.
Stella nagyobb erővel szorította magához a mosnivalót,
belevájta a körmeit a ruhákba. A francia komorna… Ez
mindennek a teteje. Jobban megfizették, egyszerűen azért,
mert francia volt. Pedig olyan pökhendi, olyan fennhéjázó
módon viselkedett, hogy Stella egyszerűen nem bírta
elviselni. Hogy merészel ilyenkor, éjszaka dúdolgatni? Ez
talán tényleg élvezi, hogy még mindig ébren kell lennie?
Szándékosan úgy fordult, hogy összeütközzön Céline-nel,
és kiüsse a kezéből a ruhákat. Vagyis… Ezt akarta tenni, de
nem sikerült, mert Céline bosszantóan erősen tartotta a
holmikat, és ahelyett, hogy mindent leejtett volna, csak egy
hangos reccsenés hallatszott, mint amikor a varrás mentén
elszakad egy ruha.
Az ütközést követően elsőként Stella tért magához.
– Tessék, most meg kell varrnod! – mondta ingerülten
suttogva. – Büszke lehetsz magadra, hogy volt cselédlány az
úrnőd!
Céline kihúzta magát, és a félelem legkisebb jele nélkül
nézett Stella szemébe.
– Én legalább egy valódi úrnőnek dolgozom – mondta. –
Miss Templeton még csak nem is igazi lady!
– Úrnő! – nevetett fel Stella. – Nem sokra tartom az ilyen
hölgyeket! Az nem úgy megy ám, hogy valakiből hopsz,
egyszer csak lady lesz!
Céline közömbösen vállat vont.
– Minden nemesnek el kellett kezdenie valahol – felelte.
Ez egyszerűen dühítő! – gondolta Stella. Bármit tett, a
jelek szerint semmivel sem tudta letörölni Céline arcáról azt a
pökhendi mosolyt.
– Lefogadom, hamarosan Miss Charlotte fog pukedlizni
Lady Rose előtt! – mondta Céline.
Stella alig kapott levegőt.
– Lefogadod? – kérdezte. – Biztos vagy te ebben?
– Oui – felelte Céline, és úgy Kint, közel van ahhoz, hogy
vigyorogjon. – Biztos vagyok benne. Most pedig, ha
megbocsátasz… Sietnem kell, hogy segítsek levetkőzni az
úrnőmnek!
Továbbment a folyosón, sőt mintha vidáman lépkedett
volna, vidáman nyitott volna be Lady Ada szobájának ajtaján,
és… Igen! Mintha lekicsinylőn mosolygott volna vissza!
Stella legalábbis így látta.
– Ó! – Stella ökölbe szorította a kezét, amikor az ajtó
becsukódott, és egyedül maradt a félhomályos folyosón.
Dühös volt, de semmit sem tehetett azon kívül, hogy
továbbmegy a saját szobája felé. Csupán egyetlen dolog
nyújtott számára vigaszt: a köténye zsebében lévő
selyemrózsa. Azoknak a hiányzó szirmoknak valahol lenniük
kell!
 Hatodik fejezet

– Elnézésüket kérem a késésért – mondta Céline, amikor a

szobába ért. – Az egyik tiszta alsóruha, azt hiszem, elszakadt.
Biztosan a mosodában történt a dolog…
– Sajnálom, Céline, ez több munkát jelent neked –
mondta Rose, ahogy megfordult, és Céline-re nézett. Valóban
sajnálta a lányt: nagyon jól emlékezett arra, mennyire fájt az
ujja, miután éjszakákon át öltögette a ruhákat és stoppolgatta
a harisnyákat, sokszor még akkor is, amikor már rég ágyban
kellett volna lennie. Persze – gondolta, ahogy a lány
vetkőztetni kezdte Adát –Céline sokkal jobb és ügyesebb,
mint amilyen én valaha voltam.
Úgy tűnt, Céline igazán élvezi a munkáját, és
folyamatosan bátorította Rose-t – természetesen a
legtiszteletteljesebb módon –, hogy nézze át alaposan a
legjobb londoni ruhakészítőktől és szalonokból érkezett
katalógusokat és füzeteket, vegyen fontolóra egy-egy új
megoldást, kísérje figyelemmel a divatot, mielőtt meghozza a
döntéseit egy-egy csipke- vagy selyemruhával kapcsolatosan.
Az ilyen dolgok egyébként hihetetlen terhet jelentettek Rose
számára. Akármit is viselt, Lady Gertrude, Lady Cynthia és a
többiek gondoskodtak arról, hogy úgy érezze magát, mintha
még mindig egyszerű szolgáló volna, aki valami csoda folytán
egy szép ruhához jutott.
 – Nem számít, úrnőm – mosolygott Céline, és egyenként
kihúzogatta a hajtűket Ada hajából.
– Végre! – sóhajtott megkönnyebbülten Ada, amikor a
ruhája a földre csúszott.
Céline lehajolt, hogy felvegye, Ada pedig a tükör elé ült.
Kihúzta a fiókját, kivett egy vaskos papírköteget, és
olvasgatni kezdett.
Rose kíváncsian nézett a papírokra. Kimerült volt, de még
beszélni akart Adával az eljegyzéséről. Rápillantott, ám Ada
olvasott, egyre csak olvasott, fel se nézett, miközben Céline a
haját fésülte. A gyertyafény megcsillantotta sötétbarna
tincseit, az ékszereit, amiket még mindig nem vett le, és a
hajkefe ezüst hátoldalát.
– A mademoiselle elgondolkodott már azon, milyen ruhát
kíván viselni a nagy bálon? – kérdezte Céline Rose-tól,
miközben hosszú, finom mozdulatokkal fésülte Ada haját. –
Poiret-től érkezett egy minta… Fekete és rózsaszín gyöngyök
és egy pávatoll legyező…
– Ó, istenem! – Rose elnyomott egy újabb ásítást. – A
fontos dolgok átgondolására se jutott időm, nemhogy a
ruhákra!
– De mademoiselle, a ruhák mindig fontosak! – mondta
Céline szörnyülködve.
– Igen, igen, persze – vágta rá Rose.
– És főleg az fontos, hogy ezen a bálon mit viselnek a
hölgyek – folytatta Céline. Csinos ajkai körül mintha elfojtott
mosoly játszadozott volna.
Rose a nővérére nézett, de Ada még mindig elmerült az
olvasásban.
 – Mire célzol, Céline? – kérdezte.
– Azt hallottam, úrnőm, hogy ebben a szezonban kissé
felborult a rend, miután Huntleigh hercege visszatért arról a
távoli helyről – mondta Céline, miközben szépen
összehajtogatta Ada szalagjait. – Mivel visszatért, azok közül
az ifjú hölgyek közül, akik már korábban elígérkeztek
valakinek, sokan megpróbálják felbontani az eljegyzésüket,
azok pedig, akik még nem kötelezték el magukat, minden
figyelmüket erre a bizonyos bálra összpontosítják. Poiret
nagyon elfoglalt lesz. Madame Lucille-nál már egyetlen
szabad időpont sincs.
– Ó! – Rose egyszerre sóhajtott és ásított. – Már megint
Huntleigh hercege? Semmi másról nem hallottam egész este,
csak a botrányokról, amikbe belekeveredett, a
szerencsejátékos szenvedélyéről, meg persze arról, hogy hány
lány jó hírét sikerült már tönkretennie…
– És, gondolom, az örökségéről is – mormolta Céline.
Rose köhintett egyet.
– Tessék?
– A Huntleigh-ékszerekről, gondolom. A gyémántos
ékszerekről, amelyeket eredetileg Marie Antoinette-nek
készítettek.
Ada felpillantott.
– A Huntleigh-kben van némi Bourbon-vér – jegyezte
meg.
– Ó, értem. De ez a herceg… Rettenetes ember lehet.
Miért ilyen elnéző vele mindenki?
– Talán azért, mert az apja nemrég halt meg.
 – Milyen szomorú! – Rose meghökkent; ez a tragédia
nem illett bele abba a képbe, amit az öntelt, fiatal hercegről
alkotott magában.
– Meghalt az apja, így ő lett a herceg, annak a
borzasztóan nagy vagyonnak a birtokosa – folytatta Ada. – A
Huntleigh család híre nem túl jó, viszont tekintélyes és
gazdag família – tette hozzá. – Ennyi lesz, Céline, köszönöm.
– Úrnőm! – Céline pukedlizett, majd Rose felé fordult, és
ügyes ujjaival gyorsan kiszedte a hajtűket a hajából.
Rose a nővérére pillantott, aki ismét lapozott egyet a
zörgő papírhalomban.
– Ada, mégis mit olvasol? Nem vagy fáradt?
– Ez? Ez egy reformkiáltvány – mondta Ada
szórakozottan, a szemét még mindig a papírokon tartva. – A
legfontosabb részeket kívülről tudni akarom Laurence
beszéde előtt.
Céline és Rose egymás szemébe nézték a tükörben.
– Gondolod, hogy ez valóban fontos? – kérdezte
kedvesen Rose, de aggódott. Ada szemei között megjelent
egy kis, komor ránc, ami korábban, a szezon kezdete előtt
nem volt ott, azóta viszont sosem tűnt el. – Alig alszol. A
végén még megbetegszel! Nem várhat ez a szezon végéig?
– Ó! – Ada idegesen felpattant. Még mindig a kezében
tartott papírokat nézve odament az ágyához, és hanyatt vágta
magát. Sötét haja hullámokban terült szét a párnán. – Nem,
erre képtelen vagyok. Megőrülnék, ha a következő két
hónapban nem csinálhatnék mást a vendégeskedéseken, a
táncon és az öltözködésen kívül! – Ismét lapozott, és úgy tűnt,
nagyon leköti a figyelmét a papír.
 Rose sóhajtott.
– Köszönöm, Céline – mondta. – Most már elmehetsz…
Biztos fáradt vagy.
Amikor becsukódott Céline mögött az ajtó, Rose ismét
Adára nézett.
– Ada, valóban, de igazán és őszintén… Boldog vagy az
eljegyzés miatt?
Ada felnézett. A tekintete éppúgy nem árult el semmit,
mint az odakint lévő kariatidáké.
– Természetesen – mondta könnyedén. – Laurence-szel
sok közös van bennünk. Boldogok leszünk együtt.
Rose nem igazán tudta, erre mit felelhetne. Látta, hogy
Ada folyamatosan bizonyos jeleket küld neki: ne tegyen fel
kérdéseket, fogadjon el mindent, mosolyogjon. A szezon
folyamán kezdett ráébredni arra, hogy az álarc, amit Ada visel
– a jó családból való, együtt érző és bájos ifjú hölgy maszkja
– valójában nem selyemből, hanem acélból van. Ez megvédte,
ugyanakkor el is szigetelte őt. Nem csak az olyan emberektől,
mint Lady Gertrude, hanem azoktól is, akikben régebben
teljes mértékben megbízott.
Például Rose-tól.
– Úgy értem… – Rose habozott. – Szereted őt?
Ada halványan elmosolyodott.
– Nem gondolod, hogy a szerelem előbb-utóbb kialakul?
– Lehetséges… – mondta halkan Rose.
Ada elfordult, majd úgy tűnt, eszébe jutott valami, mert
visszanézett.
– Rose, nagyon jól fogom érezni magam Lady Fintanként
– mondta. – Megváltoztathatom Angliát, méghozzá jó
irányba. Nem gondolod, hogy ez fontos?
Rose lesütötte szürke szemét, és tudta, akár egyetért Ada
döntésével, akár nem, köteles azt tiszteletben tartani.
– Természetesen fontos – mondta halkan, majd felállt, és
feljebb húzta a vállán az indiai selyemkendőt. – Jó éjszakát,
Ada.
– Jó éjszakát, Rose – felelte Ada.
A saját szobájába visszatérve Rose egy halom
divatmagazint és ruhakatalógust talált az öltözőasztalán.
Leült, beléjük lapozott, átfutotta Céline gyöngybetűkkel írt
jegyzeteit: „Ez a bársonyruha nagyon elegáns, ugye,
mademoiselle?… Szerintem ez túl merész… A matt arany
szín nagyon illene az arcszínéhez…” Rose sóhajtva tette le a
magazint. Céline példás, tökéletes szobalány – gondolta. Igaz,
a munkájához tartozott, hogy figyelemmel kísérje a divat
változásait, viszont szinte már szenvedélyesen, de
mindenképpen elkötelezetten állt hozzá az ő öltöztetéséhez.
De mi a jó abban, ha valaki divatosan öltözködik? Rose az
ékszerdobozaira, a legyezőket tartalmazó tokokra, a
kalapdobozokra és a mély mahagóni fiókokra nézett, amelyek
tele voltak prémekkel, ékszerekkel, csecsebecsékkel. Mi a jó a
divat követésében egy olyan ember számára, aki ettől nem
boldog?
Mi a jó ebben Ada számára, ha ő sem boldog ettől?
Maga elé vette az írókészletét. Megígérte, hogy ír Annie-
nek, és ez az alkalom éppen olyan jó volt, mint bármelyik
másik. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telt volna el
azóta, hogy még mindketten szolgálók voltak Somertonban.
Annie életében azóta sem változott semmi…
 Írni kezdett, és közben azt kívánta, bárcsak őszinte
lehetne, bárcsak elmondhatná mindazt, ami a szívét nyomja.
Ez persze lehetetlen volt. Tisztában volt vele, az ő élete maga
a paradicsom Annie életéhez képest.
Tovább tartott a levélírás, mint eredetileg tervezte. Már
pirkadt, amikor befejezte, amikor elégedetten és ásítozva
lefeküdt. Odakint még ekkor sem volt csend – az utcán kocsi
zörgött, a távolból kiáltások hallatszottak –, ennek ellenére
mély álomba zuhant.
 Hetedik fejezet

SOMERTON

Öt perccel nyolc előtt Annie Bailey lesietett Somerton Court

cselédlépcsőjén. A főkötő kissé ferdén állt fakó haján. Tudta,
ha egy kis szerencséje van, még jut ideje arra, hogy bekapjon
egy darabka pirítóst, mielőtt feltölti a szenesvödröket, és sorra
felhordja őket a hálószobákba. Már messziről hallotta, hogy a
szakácsnő utasításokat osztogat. Megállt, félrehúzódott az
inasok elől, akik az ezüsttálcákat magasra emelve vitték a
finom, szalonna- és pecsenyeillatú reggelit gazdáiknak.
– Hallottad a nagy hírt? – állt meg egy pillanatra James. –
Lady Adát eljegyezték.
– Ó, én ezt már rég tudom! – felelte Annie. – Láttam a
táviratot, amikor Mr. Cooper átvette.
– Jó hír, nem igaz?
– Ránk nézve biztosan! – vigyorodott el Annie.
Mindannyian tudták, milyen siralmas a család anyagi
helyzete; mindannyian tudták, hogy Lady Ada
házasságkötésével minden rendeződhet.
– Mozgás, James! Reggelit adsz nekik, nem ebédet! –
kiáltotta a szakácsnő a konyhából.
James felrohant a lépcsőn, Annie pedig lement a
konyhába.
 – Süss nekem pár pirítóst, addig elmosogatok, Martha –
mondta a konyhai cselédnek, és a mosogatóhoz ment, hogy
ledörzsölje a kezéről a tűzrakás közben rákerült hamut és
kormot.
Martha ellépett a mosogató mellől, hogy teljesítse Annie
kérését, de közben egyetlen pillanatra sem hagyta abba a
társalgást Thomasszal.
– Mintha minden éjjel hallanám a sikolyt és a szörnyű
puffanást – mondta megborzongva.
– Miről beszélsz? – kérdezte Annié, miközben lerázta a
kezéről a vizet.
– A pislogó gyilkosról, mint általában. Martha, jó lenne,
ha abbahagynád egy kicsit! – mondta Thomas. – Kérem azt a
fűszeres rizst! – Kikapta a szakácsnő kezéből a tálkát, és
sietve elindult felfelé a lépcsőn.
– Abbahagynám én szívesen, de a szegény meggyilkolt
lelkén azzal sem segítenék – mondta Martha komoran.
– Én aztán tényleg semmit sem tudok arról a szegény
lélekről! – Annie gyorsan belenézett az ablak-párkányra
állított törött tükördarabba, és megigazította a főkötőjét. –
Találkoztam Simon Crokerrel. Ő aztán tényleg egy
megátalkodott ember volt, mondhatom! Persze, a halálát azért
nem kívánnám. Azt hiszem, az Olivérrel kapcsolatos dolog…
Hát, sajnálatos.
– Én is ezt mondom! – A szakácsnő egy pillanatra
felnézett a reggeli készítésből. – Szegény fiú! Elképzelni sem
tudom, hogy képes embert ölni!
Annie nem felelt azonnal. A konyhaajtót résnyi-re nyitva
hagyták, hogy kieresszék a meleget, így ki lehetett látni az
udvarra, az istállókra is. Ahogy Annie kilesett, egy kócos,
sötétszőke hajú, szeplős fiú vágott keresztül a kövezett,
szalmával teleszórt udvaron, Lady Georgiana fehér kancáját,
Szépséget vezetve kantárszáron. Olyan csinos volt az a fiú,
hogy Annie akaratlanul is megbámulta. Biztos egy új istállófiú
– gondolta. Igen, igen, Mr. Cooper említette is, hogy felvett
valakit… A fiú befordult a sarkon.
– Azon gondolkodtam – mondta a háta mögött Martha –,
hogy gyilkosság vagy emberölés lesz a vád. Mert a
gyilkosságot akasztással büntetik. Itt a pirítósod, Annié! –
Egy tányért csapott az asztalra.
Annie elfordult az ablaktól, és leült enni, de még mindig a
jóképű istállófiú járt a fejében. Lehet, hogy jó muri lenne vele
menni a vásárra…
– Még sosem láttam akasztást – folytatta Martha.
– Nem mehetsz el megnézni! – mondta Annie döbbenten,
ugyanakkor csodálkozva.
– Márpedig én úgy gondolom, igenis elmegyek! Már csak
azért is, hogy lássam, hogyan szolgáltatnak igazságot –
mondta Martha merészen. – Mondtam már, hogy minden éjjel
azt a vérfagyasztó sikolyt hallom? Meg a reccsenést, ahogy a
koponya hozzáütődött a kövekhez… Pontosan olyan volt,
mint az a hang, amikor James múlt vasárnap elejtette a
lekvárosbödönt…
– Igen – felelte mindenki egyszerre. – Már mondtad!
– És szeretnénk, hogy legalább akkor ne erről beszélj,
amikor enni próbálunk – mondta Annie teli szájjal. – Szegény
Oliver. Nagyon jó inasa volt Mr. Templetonnak. Úgy hallom,
sokkal jobb volt, mint Croker. És – tette hozzá szomorúan –
sokkal csinosabb is volt nála!
– Botrányba keveredett a ház! – folytatta Martha. – Még
most sem tudok borzongás nélkül az üvegház közelébe menni.
– Ami tökéletesen érthető – mondta egy határozott, de
halk hang az ajtóból.
Annie felugrott. Az ajtóban az elegáns, feketébe öltözött
Mrs. Cliffe állt. Annie lesütötte a szemét. Kínos csend támadt.
Az utóbbi időben, mióta minden kiderült róla meg Lord
Westlake-ről, ritkán lehetett látni őt. Mindenki tudott a
dologról, de persze senki sem merte nyíltan szóba hozni
előtte.
– Egyébként nincs is okod rá, hogy az üvegház közelébe
menj – mondta Mrs. Cliffe, és szigorú pillantást vetett
Marthára. – A borzongás a legkevesebb, amit érezned kell
akkor, amikor ilyen távol kerülsz a saját helyedtől.
Ahogy Mrs. Cliffe továbbment a folyosón, Annie a
többiekre nézett. Mindenki bosszúsnak látszott, kivéve a
szakácsnőt, ő inkább aggódónak tűnt.
– Pont ő beszél arról, hogy maradjunk a helyünkön! –
suttogta Martha rebellis vihogással.
– Elég, Martha! – A szakácsnő nem nevetett, a hangja
egészen halk volt.
Megszólalt a csengő. Az új, elektromos hang betöltötte az
egész konyhát.
– Jaj! – nyögött fel Annié, és letette a pirítóst. – Lady
Georgiana? Mit akarhat ilyenkor?
– Menj, Annie – vigyorgott Martha. – A bűnösöknek
nincs pihenés.
 Annie felrohant a lépcsőn. A világ talán a feje tetejére állt
Mrs. Cliffe és Rose számára, a többieknek viszont éppúgy
dolgozniuk kellett, mint mindig.
 Nyolcadik fejezet

– Ó, Annie – mondta Georgiana Averley a zeneszóba ajtaja

felé fordulva, ahogy Annie belépett. – Meg tudnád mondani a
szakácsnőnek, hogy én találkozom vele tizenegykor, nem
pedig Lady Edith? Sajnos Lady Edithnek nagyon fáj a feje. –
Georgiana hunyorogni kezdett a hazugság miatt, de nem
igazán akarta elmondani, hogy William kuzinjának felesége
ismét részeg. – És vacsorára várjuk papa ügynökét, Mr.
Simmonst, szóval egy fővel többen leszünk, de a
szakácsnőnek nem kell hogy főjön a feje emiatt… Biztos
vagyok abban, hogy a szárnyashús elég lesz, és esetleg
lehetne még egy zöldséges fogás. A szakácsnőre bízom a
részleteket.
– Igen, úrnőm! – Annie pukedlizett és kiment.
Georgiana felsóhajtott, és a zongorához lépett. Nem
igazán tudott a gyakorlásra figyelni. Nagyon hiányzott neki
Ada. Azon gondolkodott, vajon mennyi ideig tudja még
titokban tartani Edith alkohollal kapcsolatos problémák. A
szolgálók előbb vagy utóbb biztosan észreveszik.
Ezzel nem most kell foglalkoznod! – mondta magában.
Lehunyta a szemét, és hagyta magát elveszni a zenében. A
keringők hullámai magukkal ragadták, de azután átváltott az
új ritmusra: ragtime-ot játszott. Londonban valószínűleg erre
táncolnak – ez a járdán kopogó léptek, a bömbölő motorok, a
Piccadillyn elhelyezett új, elektromos fények muzsikája! A
nővéreivel együtt ő is elmehetett volna Londonba. El kellett
volna mennie! A vele egykorú lányok közül nagyon sokan
elutaztak, de neki maradnia kellett. Ez így nem igazságos!
Nem, mert most már sokkal erősebbnek érezte magát, a
mellkasa is alig fájt, amikor futott…
– Georgie! Hát itt vagy! – Az ajtó kivágódott. Georgiana
keze megrebbent a zongora billentyűin.
Michael Templeton viharzott be, arcán a szokásos
rosszalló kifejezéssel.
– Mit csinálsz? Ó, klimpírozol ezen a régi vacakon? –
Michael ledobta magát a kanapéra, cipőjéről a rászáradt sár
rápergett a szőnyegre, amit Annie nemrég pucolt ki. –
Elhiszed ezt? Az apád most írt, hogy menjek vissza az
Etonbe. Tudom, hogy ez anya műve! Miért nem képesek
engem békén hagyni?
Georgiana felsóhajtott. Szerette a mostohatestvérét.
Egyetlen mosoly is elég tőle – ami ezekben a napokban
eléggé ritka volt –, és a szíve máris úgy zakatolt, akár egy
robogó vonat, ennek ellenére be kellett vallania: a fiú nagyon
bosszantóan tudott viselkedni.
– Nos, ami azt illeti, szerintem igazuk van – mondta
Georgiana. Michael mérges arccal hajolt előre, és felkiáltott,
ám a lány felemelte a hangját, és folytatta. – Mégis mit
csinálsz itt azon kívül, hogy fel-alá járkálsz és szánalmasnak
mutatod magad? Valamivel foglalkoznod kell, a sereghez
viszont túl fiatal vagy…
– Csak egy évvel! – védekezett Michael.
– Nem számít. El kell menned Oxfordba vagy
Cambridge-be, nincs más megoldás. Tudod, hogy nem fogsz
örökölni – tette hozzá őszintén. – Nincs rangod sem, így
kétlem, hogy bármelyik örökösnő hozzád menne.
– Már ezerszer elmondtam neked, hogy Priját fogom
elvenni – horkant fel Michael.
– Csitt! – Georgiana elszörnyedve felállt, és becsukta az
ajtót. – Ezt nem mondhatod ki hangosan, bárki meghallhatja!
– Már miért ne mondhatnám ki hangosan? Nem érdekel,
hogy ki tudja meg. Szeretem őt, és ezt nem szégyellem.
Éppenséggel büszke vagyok rá.
Georgiana vett egy mély levegőt, és próbálta elnyomni a
fájdalmát és bosszúságát. Nem csak egyszerűen arról volt szó,
hogy fájt neki, hogy a szerelme nem talált viszonzásra: tudta,
ha a szolgálók fülébe jut, hogy Michael és a dajka titokban
eljegyezték egymást, Prija számára nagyon nehézzé válna az
élet
– Michael, te néha tényleg szörnyen gyerekes vagy! –
kezdett bele Georgiana, de Michael a szavába vágott.
– Te pedig semmi mást nem csinálsz, csak Mrs. Cliffe
körül röpködsz, és tele a fejed vacsoramenükkel meg mosodai
listákkal!
Georgiana elvörösödött dühében.
– Csak hogy tudd, azt próbálom megtanulni, hogyan
irányítsam ezt a házat.
– Nos, ez időpocsékolás – mosolygott gúnyosan Michael.
– Hogy mondhatod ezt? Sok ember élete kötődik ehhez a
helyhez.
– Az enyém nem – mondta Michael, és talpra ugrott. –
Úgy viselkedsz, mintha csak Somerton létezne, és mintha azt
hinnéd, le tudod élni az életedet úgy, hogy semmi mást nem
csinálsz, csak a szakácsnőnek osztogatsz utasításokat és a
plébánost szórakoztatod teázás közben! De ez már nem így
megy. Ezernyi dolog van, amit az ember, ha van egy csöpp
energiája, meg tud tenni. Én eltűnök innen, és élem a saját
életemet, eltartom magam. Prijával valódi életet fogunk élni,
távol ettől a… Múzeumtól – jelentette ki, és kiviharzott az
ajtón, újabb sáros lábnyomokat hagyva maga után.
– Ó, ez a bolond…! – Georgiana felpattant és csengetett.
Az arca égett, és érezte, hogy a düh könnyei szúrják a szemét.
Ha Michael néha másra is gondolna magán kívül, már
észrevehette volna, hogy Somerton nem csak egy múzeum.
Azoknak, akik itt dolgoznak, ez az élet. Ez egy olyan
felelősség, amit nem lehet egykönnyen eldobni. Beszélhet
Michael a modern világról, Georgiana tudta, az ő világa
Somerton, itt és most. Feltett szándéka volt, hogy jóvá teszi
ezt a világot.
 Kilencedik fejezet

– Tehát megint részeg – mondta a szakácsnő, amikor Annie

átadta neki Lady Georgiana üzenetét. Éppen dagasztott, a
karja könyékig elmerült a nyers tésztában, minden lisztes volt
körülötte. – Sajnálom Lady Georgianát. Látod, hogy
megpróbálja a legjobbat nyújtani, de még csak egy kislány.
– Itt állt egy londoni férfi egyik nap az ajtóban – mondta
Martha, felnézve a krumplihámozásból.
– Cooper szabadult meg tőle. Biztos vagyok benne, hogy
Sir William adósságairól lehetett szó. Valami lovakat
emlegetett.
A szakácsnő megrázta a fejét, és folytatta a tésztagyúrást.
Lord Westlake unokaöccse mindig bajba került.
– Rossz így ez az egész. Bárcsak ne ő lenne az örökös!
– Hát, Lady Ada házassága alaposan megváltoztatná a
dolgokat – mondta szórakozottan Annie, aki ahelyett, hogy
folytatta volna a munkáját, a hátsó ajtónál lézengett, és nézte,
ahogy az istállófiú dolgozik.
– Nehogy azt hidd, hogy nem tudjuk, kit nézel – szólt
hátra Martha.
Annie összerezzent, és megfordulva Marthára pillantott.
– Ugyan miért ne tehetném? – kérdezte, és a konyha felé
indult, ahol belenézett a csap felett lógó, maszatos tükörbe.
Begyűrte a haját a főkötő alá, amit kacéran félrehúzott a fején
– már amennyire egy cselédfőkötő kacér lehet.
 Martha elnoszogatta az útból, hogy a mosogatóba öntse a
megpucolt krumplit.
– Hagyd abba ez a páváskodást! – mormolta feddőn. –
Nem fogod érdekelni azt a fiút.
– Akarsz fogadni? – Annie megpaskolta a haját és
körbepördült. Nem is olyan rossz! – gondolta. Persze, nem
olyan gyönyörű, mint Rose, de csinos az orra, és alig vannak
szeplői. Az órára pillantott, és megállapította, elcsenhet
magának öt percet, hogy kimenjen, és köszönjön az új
istállófiúnak.
– Annie, szívem, az ilyen fiúknak van ízlésük.
– Pontosan ezért nem választ téged! – Annie kihúzta
magát, és kiment az udvarra. Magasra tartott fejjel, ruganyos
léptekkel sétált az istállóhoz. Most, hogy Rose már nem volt
közöttük, ő lett a legcsinosabb szolgálólány. Egyszerűen nem
talált okot arra, hogy az új istállófiú ne érdeklődjön iránta.
Az istállóhoz érve félénken bekukkantott az ajtón.
A fiú az istálló távoli sarkában éppen szénát szórt a
jászolba. Nem nézett fel, amikor Annie közelebb lépett. A
lány megköszörülte a torkát; a fiú végre felpillantott.
– Szervusz – mondta Annie mosolyogva.
A fiú elmorgott egy köszönésfélét, és folytatta a
munkáját. Annie a karjára nézett. Erős, akár egy faág –
gondolta. Igen, mint egy faragott, kemény tölgyfa…
– Akarsz nekem mondani valamit? – kérdezte a fiú.
– Ó! – Annie elpirult. – Csak arra gondoltam, hogy
idejövök és köszönök. Tudod, mivel új vagy itt, meg minden.
Mi a neved?
– Tobias.
 Annie várta, hogy a fiú is megkérdezze az ő nevét, de erre
nem került sor.
– West Countyból jöttél, ugye?
Tobias először nézett fel hosszabban. Elmosolyodott.
Annie térde elgyengült. A fiúnak volt a legfehérebb foga, amit
valaha látott.
– Igen.
– Kihallani a kiejtésedből. Olyan… Selymes és mézédes
– Annie pislogott, és elpirult attól, amit mondott.
Tobias szélesen mosolygott. Félretette a vasvillát,
lesöpörte a kezéről és a karjairól a szénaszálakat, és nem túl
sietősen Annie felé indult. Annie érezte, hogy borzalmasan
elpirul. Nem akarta, de egyfolytában a fiút bámulta. A bőre
olyan aranyló volt, akár a széna.
– Tehát csak köszönni akartál. Mert így illik, igaz?
– I-igen… – Annie hangja elvékonyodott, sipítóssá
változott. Gyorsan próbált változtatni rajta.
– Igen! – Most viszont már túl mély lett hangja, akár egy
férfié. – Néhányan ma este kimegyünk a vásárba, és arra
gondoltam, hogy te új vagy, és… – Érezte, hogy szörnyen
alakul a dolog. – Nem akarsz esetleg jönni? – A mondat
végére a hangja ismét nagyon magas lett.
– Még meglátom. – A fiú olyan közel állt, hogy Annie
érezte friss izzadságának illatát. – Kedves ajánlat…
– Annie.
– Annie, igen. Viszont nem akarlak áltatni.
Annie-t elnémította a csalódottság, amikor Tobias az
egyik oszlopgerenda felé biccentett, amire egy szöggel egy
fiatal nő fotográfiáját tűzték ki. Annie felmérte az illetőt:
elegáns ruha, kesztyű, tollas kalap, nagy, sötét szem és apró
száj, mosolygó ajkak, amelyek mögül kilátszottak a fogak. Ó,
azok a fogak! Olyan fehérek voltak, mint a gyöngyök Lady
Edith legszebb brossán!
A jelek szerint az ifjú hölgy nem cseléd volt.
– Látod? Ő az én hölgyem – közölte Tobias. – A faluban
dolgozik, a rövidáruboltban. Miss Sadie Billesleynek hívják.
Annie nem felelt, de úgy érezte, mintha nyakon öntötték
volna egy vödör jeges vízzel.
– Vele megyek a vásárba. Esetleg van ötleted arra, hogy
miért is mennék helyette egy… Cseléddel? – Tobias
végigmérte Annie-t.
Annie talán még sosem került ennél jobban tudatába
annak, milyen kemény, bütykös a keze, milyen csúf az
egyenruhája, hogy körbelengi őt a konyha szaga. Hogyan is
vetélkedhetne egy boltban dolgozó hölggyel, aki viselhet
parfümöt és ékszereket, és a vásárlók „kisasszonynak”
szólítják?
Annie megdermedt egy pillanatra, majd megfordult és
elmenekült. Ahogy átszaladt az udvaron a konyha felé, az
arca égett a megaláztatástól. Abban a pillanatban úgy érezte,
cselédnek lenni a legrosszabb dolog a világon.
Visszasurrant a konyhába, és kidörzsölte a szeméből a
könnyeket. Remélte, anélkül átjuthat, hogy bárki észrevenné
vagy ékelődni kezdene vele. Martha szerencsére éppen halat
pucolt, és nem figyelt rá. Eloldalazott Sarah, a másik
szobalány mellett, aki a teáját itta; és kisurrant a
cselédfolyosóra nyíló ajtóhoz. Mielőtt azonban elérte volna,
az ajtó kitárult, és Thomas lépett be egy levéllel.
 – Leveled jött, Annie! – kiáltotta, és a lány felé dobta a
levelet.
Annie éppen csak el tudta kapni a borítékot.
– Az enyém? – A meglepődés egyszeriben felszárította a
könnyeit. Senki sem szokott neki írni, de nem is lett volna túl
sok értelme, mivel nem tudott olvasni. Vagyis annyira azért
tudott, hogy kibetűzte a borítékon a saját nevét. Thomasnak
igaza volt, ez tényleg neki érkezett!
Csodálkozva nézett a levélre. Hirtelen ezer vad
magyarázat jelent meg a fejében, valahogy úgy, mint a
porszemcsék a napfénypászmákban. Talán meghalt egy távoli
rokona, és rá hagyott valamit. Talán valamelyik hozzájuk
látogató herceg meglátta őt és belészeretett. Talán…
Ekkor megszólalt a csengő.
– Ó, annyira utálom ezt a hangot! – kiáltotta.
– Megyek. – Sarah letette a teáját, és felugrott. – Olvasd
el a leveledet, Annie. Nem minden nap kapsz ilyesmit.
– Köszönöm – mondta Annie zavartan. Nem szerette
volna, ha kiderül róla, nem ismeri jól a betűket. Habozott,
aztán eszébe jutott valami, pontosabban valaki: Prija, a dajka.
Ő szeretett olvasni, és sosem volt pletykás. Annie izgatottan
kirohant a konyhából, fel a cselédlépcsőn, egészen a
gyerekszobáig.
Priját a bölcső mellett találta, pelenkákat hajtogatott,
miközben Augustus a hintalován ült. Prija megfordult. Ahogy
meglátta a belépő Annie-t, elkerekedett a szeme, félelem
jelent meg az arcán.
– Ideges vagy? – nevetett Annié. – Talán bűntudatod van?
– Prijához futott. – Nézd, kaptam egy levelet! Nekem
címezték, bélyeggel, meg minden.
– Ez csodás! – Prija elvette. – De mit akarsz, mit
csináljak vele?
Annie elpirult. Eddig eszébe sem jutott, milyen
kellemetlen lesz megkérni Priját, olvassa fel a levelét, hirtelen
azonban rájött, hogy mennyire ostobának tűnhet, hogy éppen
egy indiai dajkától kér segítséget. Elszégyellte magát. Tipikus
cselédlány volt: nem részesült oktatásban, és soha nem is lesz
esélye egy jobb életre. Nem úgy, mint Miss Sadie Billesley-
nek…
– Olvasd fel nekem, légy szíves! Sosem volt lehetőségem
megtanulni az ábécét. Nem mintha szükségem lenne rá! –
Felszegte az állát. – Nekem nincs időm regényekre!
– Jól van, felolvasom neked. – Prija arckifejezése láttán
Annie kissé megnyugodott.
Prija felnyitotta a borítékot, átfutotta a levelet.
– Ez Rose-tól jött! – kiáltotta.
– Rose! – Annie meglepődött, de boldog volt. Sosem
gondolta volna, hogy Rose írni fog neki, hiszen belőle már
valódi úrinő lett! – Mit ír?
– Hogy hiányzol neki, és annyira elfoglalt Londonban,
hogy nincs magára egy perce sem, de mindig gondol azokra
az időkre, amikor együtt dolgoztatok, és sosem felejt el téged,
reméli, hogy te sem őt. És mindenkinek szívélyes üdvözletét
küldi… – Prija elmosolyodott. – Kedves, ugye?
– Rose mindig kedves volt – mondta Annie. Hirtelen
melegséget érzett, és már a térde sajgását, a keze formáját
sem találta olyan szörnyűnek. Aztán meglátta magát a
kandallópárkány fölött lógó tükörben. Rose már valódi hölgy,
csupa selyemben és szaténban jár, tollakkal és ékszerekkel
ékíti magát, ő viszont… Ő itt van a foltos, koszos
egyenruhájában, és semmi esélye nincsen arra, hogy bárhová
eljusson; ő legfeljebb csak a lépcsőkön szaladgálhat fel s alá.
– Köszönöm, Prija – vette vissza Annie a levelet. – Ha
bármiben tudok segíteni, csak szólj.
– Én… – Prija habozott, majd vett egy mély lélegzetet. –
Arra szerettelek volna megkérni, hogy… Mindegy, nem
érdekes. Nem is igazán fontos!
Annie-ben feltámadt a kíváncsiság.
– Miről van szó? – közelebb hajolt, és halkabban beszélt.
– Prija, bármit kérhetsz tőlem.
Prija rémültnek tűnt, de ismét mélyen beszívta a levegőt,
és végül belekezdett:
– Nos, előfordult már, hogy Sir William… Próbálkozott
nálad, és olyasmit tett, amit te nem akartál?
Annie rémülten nézett rá. Prija elpirult, lefelé nézett, sűrű
szempillái eltakarták a szemét. Annie rémültsége
indulatosságba csapott át. Ez a lány komolyan azt hiszi, hogy
szemei vethet Westlake earljének örökösére? Ebben a házban
mindenkinek nagyzási hóbortja van?
– Nem – mondta Annie, és kihúzta magát. – És el sem
tudom képzelni, hogy bármivel is „próbálkozna” egy
olyannál, mint te. Remélem, nem vetettél rá szemet.
– Nem, én…
– Úgy értem, Sir William miért alacsonyítaná le magát? –
folytatta Annie. Egyre szemrehányóbbá vált a hangja. –
Hálásnak kéne lenned azért, hogy ennyire kedves veled…
Hálásnak kéne lenned azért, amit a családja tett érted. – Végül
is… – Szipogott egyet. – Végül is, hol lennél most, ha nem
hoztak volna magukkal Angliába?
Az ajtóhoz sietett. Prija szeme hatalmas volt, a dereka
meg karcsú, viszont belé sokkal több méltóság szorult. A
lelkész elõző vasárnapi prédikációja csengett a fülében:
„Áldjátok a háznak urát és egész családját, s mindig
maradjatok a saját helyeteken!” Szegény Prija! – gondolta,
ahogy lesietett a cselédlépcsőn. Ha olyan szerencsés lett
volna, hogy egy keresztény országban látja meg a napvilágot,
ő is tisztában lenne bizonyos dolgokkal.
 Tizedik fejezet

LONDON

Ahogy a sofőr lefékezett a Buckingham-palota bejárata előtt,

Rose kinézett Lord Westlake automobiljának ablakán. A
hatalmas ajtók előtt álló, libériás inasok oly magasnak és
szilárdnak látszottak, akár a vén tölgyek. Egyikük előrelépett,
és miközben megvillantak a fényben aranygombjai, ügyesen
kinyitotta az automobil ajtaját. Rose felfogta a szoknyáját, és
miközben ideges pillantást vetett a mellette ülő Adára,
kiszállt. Ahogy ezt megtette, örült a prémszegélyes kisköpeny
puha ölelésének: a májusi estét ugyan kellemesnek találta, de
a báli ruhája olyan finom darab volt, hogy még a legenyhébb
szellőben is meztelennek érezte magát benne.
– Nem akarom, hogy úgy beborítsanak a díszek, mintha
én lennék az egyik asztal Garrard-nál! – közölte Céline-nel
egy héttel korábban. – Kérlek, találj nekem valami egyszerűt,
amit felvehetek!
– Úrnőm, ez a királyi bál! – nézett rá Céline aggodalmas
arccal.
– Viszont mindenki tudni fogja, hogy nemrég még
szobalány voltam. Nem akarok okot adni nekik a
gúnyolódásra! – Rose a tükörbe nézve Céline-re mosolygott.
– Rád bízom magam.
Ahogy kiszállt az automobilból, abban reménykedett,
nem hiába bízott meg Céline-ben. Összehúzta magán a kis
köpenyt, és már előre rettegett attól a pillanattól, amikor majd
le kell vennie. Céline, bár megpróbálta meggyőzni őt arról,
hogy a zafírkék selyemnek tapadnia kell, és éppen az a dolga,
hogy kiemelje viselője vonalait, valamint hogy a legfrissebb
divatnak megfelelő, hogy meztelen vállait csak
bársonyszalagok fedik úgy-ahogy, – Rose csak arra tudott
gondolni, milyen lenne az anyjának az arca, ha látná őt ebben
a ruhában. Bármily csúf is volt, ebben a pillanatban Rose
szívesebben viselte volna a régi szobalány-egyenruhát. Az
legalább úgy is működött, mint a láthatatlanná tévő köpeny: a
viselőjét szinte senki sem vette észre.
Követte az apját és a grófnét a palotába vezető lépcsőkön.
A harsány elektromos világítás és a gyertyák sokkal lágyabb
fényei ragyogó, aranyszínű szőnyeget vetettek a lábuk elé.
Ugyanezek a fények valósággal lángra lobbantották a ragyogó
báli ruhákban vonuló hölgyek gyémántjait, még fényesebbé
változtatták a lépcsőn társalogva, nevetgélve fellépkedő urak
cilinderét és frakkját, ébenfa sétapálcáját. Rose-nak olyan
érzése támadt, hogy egy tündérmese kellős közepébe
csöppent, amilyet még gyerekkorában meséltek neki; mintha
a hegyek alatti elvarázsolt világba került volna, ahol az
utazókat arra biztatják, táncoljanak, csak táncoljanak, hogy
azután a hideg hajnalban arra eszméljenek, minden
megváltozott körülöttük… Megborzongott. Gyorsan a
családja után sietett az előcsarnokba. Olyan elegánsan
pukedlizett Mária királynő előtt, ahogyan csak tudott, majd
hagyta, hogy a tömeg a bálteremhez sodorja.
Hallotta, hogy Lord Westlake, aki közvetlenül előtte
haladt, odasúgja a feleségének:
 – Remélem, ma este látom táncolni Rose-t.
Rose tudta, hogy ezek az udvarias szavak valójában egy
keserű konfliktust álcáznak. A grófné finoman szólva nem
lelkesedett azért, hogy a férje törvénytelen leánya, a
házvezetőnőjük gyermeke is velük tart.
– Persze, biztosan! – felelte a grófné, és úgy vonta fel a
szemöldökét, mintha meglepődne a megjegyzésen. – Biztosan
szívesen táncol majd, ha akad valaki, aki felkéri. – Rose tudta,
éppen ez a lényeg. A grófné mindig gondoskodott arról, hogy
ő még véletlenül se kerüljön lehetséges táncpartnerek
közelébe.
Nagyot sóhajtott, amikor a grófné elindult a székekhez,
ahol Lady Gertrude és Lady Cynthia már helyet foglalt
kísérőivel. A zenekar gyönyörűen játszott, ám Rose számára
nehéz volt élvezni a zenét úgy, hogy tudta, ezúttal sem fog
táncolni.
Ada váratlanul belekarolt.
– Meg kell ígérned nekem, hogy ma este nem húzódsz
vissza, Rose – mondta lágyan Ada. – Ugyanannyi jogod van
itt lenni, mint másoknak. Averley vagy.
Rose visszamosolygott, és magában megállapította, a
nővére valóban gyönyörű. Ada felhőszürke selyemből készült
ruháját kagylórózsaszín háló borította, a nyakrészt és az alsó
részt rózsaszín gyöngyök szegélyezték, ezzel adva lágy,
érzéki súlyt és esést az anyagnak. A hajában gyémántcsillag
fészkelt.
– Megpróbálom – felelte Rose. Előttük szétvált a tömeg,
így megpillanthatták a csillogó táncparkettet, az ide-oda
mozgó párokat, amelyek úgy lebegtek, akár virágszirmok a
szélben.
Mielőtt Ada válaszolhatott volna, Fintan bukkant fel
mosolyogva. Rose tudta, ezzel véget is ért a privát
beszélgetése Adával arra az estére.
– Fogsz táncolni, Ada? – kérdezte Fintan.
Ada a húgára nézett, aki gyorsan rávágta:
– Kérlek, táncolj! Én jól megleszek itt.
– Én… – habozott Ada.
Rose megvillantotta a legragyogóbb mosolyát, majd
tovább noszogatta Adát, táncoljon Fintannel.
– Kérlek, menj! Attól nem lennék boldogabb, ha miattam
végig itt ülnél – jelentette ki határozottan, majd elfordult,
hogy csatlakozzon Charlotte-hoz, Gertrude-hoz és
Cynthiához, akik már helyet foglaltak a székeken.
Ada biztatóan rámosolygott Rose-ra, és elindult Fintan
oldalán. Olyan elegánsan vonultak, mintha vízen siklottak
volna.
Rose leült. Tisztában volt azzal, hogy a közelében lévő
hölgyek őt nézik.
– Elég érdekes ruha – jegyezte meg Fady Gertrude, aki
korábban még sosem szólította meg ilyen közvetlenül.
Rose tudta, az „érdekes” jelző nem éppen bók. Titokban
körbepillantott, hogy meglesse a többi elsőbálozó ruháját.
Összeszorult a szíve. Mindenki visszafogott, lágy
pasztellszíneket viselt. Az a tengerkék, amit a rövidáruboltban
olyan gyönyörűnek gondolt – egyszer látott hasonlót egy
Földközi-tengerről készül festményen, Somertonban –, ami
Céline állítása szerint tökéletesen illett a szeméhez, ami
ugyanilyen kék volt… Nos, ez nagyon elütött a többiek által
viselt színektől.
Érezte, hogy elpirul.
– Igen, eléggé szokatlan – Lady Cynthia a legyezőjével
rejtette el a mosolyát.
Rose próbálta a vállán lévő bársonyszalagokra húzni kis
köpenyét. A körülötte lévők leplezetlenül őt nézték,
sugdolózni kezdtek. Hogy hagyhatta Céline, hogy ezt a színt
válassza? Neki pedig rá kellett volna jönnie, bizonyos
dolgokat csak egyféleképpen lehet csinálni; rá kellett volna
jönnie, hogy a különbözőség sokszor nevetség tárgyává teszi
az embert.
– Hiszen Rose is az, nem igaz? – Charlotte ásított egyet.
Lady Emily úgy himbálta a legyezőjét, akár a macska a
farkát.
– Szerintem üdítően merész – mormolta. Rose hálásan
nézett rá, de Emily elnézett a válla felett a tömeg irányába.
– Itt van! – pisszegte egy pillanattal később Lady
Cynthia.
Rose-nak nem kellett körbenéznie ahhoz, hogy tudja,
Lady Cynthia kiről beszél. Ő csupán egyetlen személy
hatására adott ki olyan hangot, akár egy ideges vipera.
Charlotte szétpattintotta spanyol legyezőjét, az arca elé
tartotta, és a tekintetével követte Huntleigh hercegét, aki
átvágott a helyiségen, miközben az anyák úgy tapadták rá,
akár a bogáncs a kabátra.
– Ó, nézzétek, mennyire igazságtalan! Ethel Berridge
gyakorlatilag a karjára ragadt! – suttogta Lady Getrude a
mellette ülő Lady Cynthiának.
 – Ez egyszerűen elkeserítő… Ó, itt jön a grófné! Ő majd
eltávolítja Ethel Berridge-et.
– És remélem, idehozza a herceget.
És valóban. Rose látta, hogy a grófné olyan erővel és
eltökéltséggel halad a herceg felé, mint a zsokék a Grand
National célvonala előtt. Sikerült is leválasztania a
fiatalemberről az állhatatos Ethel Berridge-et, méghozzá úgy,
hogy a nála legalább egy fejjel magasabb hercegnek esélye
sem volt védekezni ellene.
A herceg meglehetősen bosszúsnak látszott. Rose azon
kapta magát, hogy őt nézi. Ezen annyira meglepődött, hogy
nem fordította félre azonnal a fejét. Csak egy pillanatra
találkozott a tekintetük, de hirtelen olyan forrónak érezte az
arcát, mintha lángra kapott volna.
Gyorsan, nagyon gyorsan elfordult. Eredetileg nem akarta
magára vonni a herceg figyelmét, és bosszús volt, hogy ez
mégis megtörtént. Biztos volt benne, hogy a bálteremben
ismét szárnyra kap az „úrinővé lett szobalány” története,
csakhogy ezúttal már „hozományvadásszá lett szobalányról”
szól majd a fáma.
– Charlotte! – mondta a grófné, ahogy hozzájuk ért.
Ragyogott a zafíroktól és az önelégültségtől. – Alexander a
múltkor oly gyorsan távozott a mi kis estélyünkről, hogy
esélyem sem volt összehozni benneteket. De természetesen
emlékeztek egymásra. Alexander, biztosan ismeri Lady
Gertrude-ot, Lady Emilyt, Lady Cynthiát… Ez pedig itt Lady
Rose.
Rose halvány kis mosollyal lehajtotta a fejét, miközben
Lady Gertrude és Lady Cynthia csipogó hangon üdvözölte a
herceget. A grófné olyan hangsúllyal mondta ki a nevét,
mintha sajnálkozna, hogy be kell mutatnia. Amikor felnézett,
zavartan látta, hogy a herceg még mindig őt nézi, mintha azt
várná, hogy elmosolyodjon.
A férfi arca egyébként komoly maradt – Rose biztosra
vette, a Buckingham-palota is hamarabb elmosolyodna, mint
ő. Rose gyorsan lehajtotta a fejét, és játszadozni kezdett a
legyezőjével. Egy humortalan tökfej – gondolta a hercegről. A
szeme viszont sötétzöld, arany pöttyökkel, amitől a napsütötte
erdőre emlékeztet…
– Gratulálok a házasságkötésükhöz, Lady Westlake –
mondta a herceg. A hangja halk volt és komoly. Charlotte-ra
tévedt a tekintete, egy pillanatra elbizonytalanodott, de hamar
visszanyerte tartását. – És természetesen nagyon jól
emlékszem Charlotte-ra is.
– Igen, az első szezonunk elragadó volt, nemde? –
Charlotte szeme előragyogott a legyező mögül. – Különösen
arra a háromnapos hétvégére emlékszem, Gravelley
Parkban… Csodálatos gyűjteményük volt keleti vázákból.
Élvezettel rajzoltam le őket…
Rose úgy meglepődött, hogy felnézett a legyezőjéről.
Biztos volt benne, hogy Charlotte legfeljebb akkor venne
észre egy keleti vázát, ha azt a fejére ejtik, viszont most
ártatlanul és édesen mosolygott a hercegre.
– Igen, pompás gyűjtemény volt – viszonozta a herceg a
mosolyt. – Lord Fintan otthona elbűvölő. – Milyen kár, hogy
nem hívja meg önt gyakrabban! Persze, persze, Laurence
olyan páva, aki szereti egyedül elfoglalni a színpadot.
 – Talán úgy gondolja, riválisok vagyunk? – A herceg a
táncparkettre pillantott, ahol Fintan és Ada táncoltak egymás
szemébe nézve.
– Úgy gondolom, azok voltak. – Charlotte hangja már-
már flörtölő volt. Lady Getrude és Lady Cynthia
jelentőségteljes pillantást váltott.
A herceg üres tekintettel nézett rá, kissé zavarba jött.
– Be kell vallanom, a legutóbbi londoni szezonom…
Kissé homályos az emlékezetemben.
– Ó, én nagyon jól emlékszem rá! – mondta Charlotte a
legyezője mögül mosolyogva, szikrázó szemekkel.
– Valóban?
Rose jól szórakozott azon, hogy a herceg hangjában
valami idegességet vélt felfedezni.
A férti elnézett Charlotte válla felett, és egyenesen Rose-
ra pillantott. Rose persze azonnal elvörösödött, és azt kívánta
magában, bárcsak valahol másutt lenne.
És akkor… A herceg megszólította őt!
– Lady Rose, esetleg szabad még ez a tánca?
Ingerült ruhasusogás hallatszott – a hölgyek
valamennyien Rose felé fordultak. Rose legalább három
szúrós szempár kereszttüzében találta magát.
– Ó, Lady Rose nem táncol! – mondta Lady Gertrude
vékony kuncogással.
– Nem? – A herceg nem vette le a tekintetét Rose arcáról.
– Valóban nem. Neki sokkal gyakorlatiasabb teendői
vannak – mondta Lady Cynthia, miközben gyorsan
legyezgette magát.
Rose először fedezett fel a herceg arcán némi érdeklődést.
 – Értem. Talán politikával foglalkozik, Lady Rose? Ilyen
módon tiltakozik a patriarchális báltermi konvenciók ellen?
Szerintem is igazságtalan a hölgyekkel szemben, hogy meg
kell várniuk, míg felkérik őket táncolni.
A grófné a herceg karjára tette a kezét.
– Alexander – mondta lágyan –, talán jobb lenne, ha nem
faggatná Lady Rose-t. Láthatja, menynyire zavarba jött attól,
hogy az ön figyelmének középpontjába került…
Rose dühös volt. Nem akart táncolni a herceggel; tudta,
ha megteszi, mindenki őt bámulja majd. Viszont nem akarta
hagyni, hogy a grófné mondja meg neki, kivel táncolhat, és
kivel nem. Egyébként is, Ada megmondta: ő semmivel sem ér
kevesebbet ezen a helyen, mint bárki más! Bárkivel táncolhat,
aki felkéri!
Úgy kapaszkodott Ada szavaiba, akár egy szerencsehozó
talizmánba.
– Sajnos Lady Gertrude-ot félreinformálták – vágta rá. –
Nagyon szívesen táncolnék önnel. – Magán érezte a hölgyek
tekintetét, ami olyan hideg és kemény volt, akár a gyémánt.
Azt várjátok tőlem, hogy kitérjek a herceg elől? –
gondolta. – Nohát, akkor megmutatom nektek, hogy, bár
szobalány voltam, nekem is van büszkeségem! Senki sem
nevezhet hozományvadásznak! Táncolni fogok vele, de
beszélgetni és flörtölni nem. Ebben a szezonban legalább
egyszer táncolni akarok!
Felállt, és megfogta a herceg kinyújtott kezét. A férfi
felvonta sötét szemöldökét. A szemében ironikus humor
csillant, ahogy a táncparkettre vezette Rose-t.
 Tizenegyedik fejezet

Ada hagyta, hogy Laurence vezesse őt a táncparketten.

Laurence magabiztos és kissé önző táncpartnernek bizonyult;
Ada nagyon élvezte volna a közös táncot, ha sikerül legyőznie
magában az ingerültséget, ami mindig erőt vett rajta, ha
mások irányították.
– Boldog, drágám? – törte meg a csendet Fintan,
várakozón nézve Ada szemebe.
Ada kissé meglepődött. Nem sokszor fordult elő, hogy
Laurence az érzelmeiről érdeklődött. Habozott. Tényleg…
Boldog lenne? Ravi nélkül nem. így, hogy egy óceán választja
el őket, semmiképpen sem, de… De hiszen már a legelejétől
tudta, hogy ez az egész… Lehetetlenség! Eszébe jutott az első
este, amikor találkoztak. Eszébe jutott az első csókjuk. A
hajón történt, amivel Indiából jöttek visszafelé. A csillagok
tiszta fénnyel ragyogtak a fejük felett, ahogy Ravi közelebb
húzta őt magához. Ő akkor… Akkor tele volt világrengető
ideákkal. Naiv volt, és ártatlan. Ravi összetörte az Indiával
kapcsolatos illúzióit, de odatett a helyükre valami mást,
valami jobbat: az igazságot. Ő volt az egyetlen férfi, aki nem
hölgyként bánt vele, nem is nőként, hanem valóban egyenlő
félként. A néhány hónap alatt, amit együtt töltöttek, Ravi sok
mindennek új értelmet adott. Átformálta a szívét… Igaz, már
hónapok óta nem látta, nem is hallott felőle, de ha lehunyta a
szemét, még mindig el tudta hitetni magával, hogy az ő karjai
közt van, nem Laurence öleli.
– Mert nagyon boldognak tűnik – mondta Laurence.
Ada meglepetten nyitotta ki a szemét. Laurence
mosolyogva nézett le rá.
– Ami azt illeti – folytatta –, nem hiszem, hogy valaha is
gyönyörűbbnek láttam volna önt, mint most, ebben a
pillanatban.
Ada elpirult a férfi a pillantásától, és rádöbbent,
hevesebben ver a szíve. Leszidta magát, amiért Ravira
gondol. Már hosszú ideje mondogatta magának, hogy
felesleges rá gondolnia: túl fájdalmas visszaemlékezni a
csókokra, és arra, amit a fiú közelében érzett. Tudta, az lenne
a legjobb, ha egyszerűen félresöpörné ezeket az érzelmeket,
és olyan dolgokra koncentrálna, amelyeket képes megtenni,
amelyek változást hozhatnak a családjában és a hazájában.
Olyan dolgokra, mint például… Feleségül menni
Laurence-hez.
– Az ember azt hiheti, egész London itt van.
– És mindannyian minket néznek – felelte büszkén
Fintan.
– Valóban?
– Hát persze! – A férfi megfordult, és kecsesen elvezette
Adát a zenekar mellett. – És valamennyien azt mondják, hogy
összeillő pár vagyunk.
– Igen, valószínűleg tényleg ezt mondják – mosolygott a
férfira Ada.
– Egyetért velük? – Fintan tekintete nem hagyta el Ada
arcát.
 Adáhan feltámadt a kényelmetlen vágy, hogy pislogjon.
Drága Laurence – futott át az agyán. Mennyire vágysz
arra, hogy szeresselek! A gondolat mintha beledöfte volna a
szívébe a bűntudat tőrét. Mindegy, hogy mit érez Ravi iránt,
tudta, megbocsáthatatlan lenne, ha hagyná, hogy Laurence
akár csak gyanakodni kezdjen, hogy ő valójában más iránt
érdeklődik, valaki másra vágyik. Ez az ember nem ezt érdemli
tőle!
– Természetesen – mondta. A hangja meleg volt és
kedves. Közelebb simult a férfihoz, beszívta a kölnijének és
tiszta ruhájának illatát.
Fintan elmosolyodott. Ada ránézve megállapította
magában: kár lenne tagadni, nagyon jóképű. Ráadásul ezen az
estén kiváló hangulatban volt. Ada úgy gondolta, ez az
alkalom talán éppen megfelelő, hogy rákérdezzen arra, ami
már jó ideje gyötörte.
– Laurence – kezdett bele. – Azon tűnődtem, valójában
milyen álláspontot képvisel az írek ügyét illetően. A
beszédei…
– Ada, kérem! – mondta a férfi fájdalmas hangon. – Ne
ma este. Most csak érezzük jól magunkat, rendben? Mint más
szerelmesek. – Hirtelen abbahagyta a táncot, maga után húzta
Adát, le a táncparkettről egészen a nyitott erkélyajtóig,
ahonnan pompás kilátás nyílt a St. James kertjére. Ada nem
tehetett mást, követte a férfit, de habozott, amikor Fintan
kilépett a meleg éjszakába.
Laurence megfordult és rámosolygott Adára.
– Jegyben járunk – mondta félig-meddig tréfásan, és
kinyújtotta a kezét.
 Ada követte őt a kertbe. Keresztbe fonta maga előtt a
karjait. Nem volt hideg, de a báli ruhája oly vékonyka
anyagból készült, hogy hűvösnek találta a lágy szellőt.
Laurence bevezette őt a sötétbe. Az ingmelle és a
mandzsettája fehéren világított a hátuk mögül érkező fényben.
Amikor házasok leszünk, akkor ugyanígy kettesben
leszünk – gondolta Ada. Mindig. Örökre…
– Vissza kéne mennünk – mondta Ada. – Rose…
– Rose tud vigyázni magára – mondta Fintan halk, csábító
hangon. Magához húzta Adát, a tekintete végigfutott a
dekoltázsán és a nyakán csillogó gyémántokon. Átölelte a
derekát, és még közelebb húzta magához. – Azt akarom, hogy
ez az este csak rólunk szóljon. – Finoman a tenyerébe fogta
Ada arcát, megcsókolta.
Ada biztos volt abban, hogy senki sem látja őket az
árnyak között, ezért közelebb húzódott, valósággal
hozzáolvadt a férfihoz. A csók elmélyült, és Ada érezte
Laurence kezét a derekán. Arra gondolt, csak a ruhája vékony
anyaga áll kettejük között. Még sosem csókolta meg őt senki
ilyen szenvedéllyel.
Laurence az arcát csókolgatta, a nyakát, egyre lejjebb,
és… Ada levegő után kapkodva, reszketve tolta el magát a
férfitól.
– Jegyesek vagyunk, igen, de nem házasok – mondta
bizonytalanul felnevetve. A szíve gyorsan vert, az arca
kipirult, és be kellett ismernie, annak ellenére, hogy ez a férfi
nem Ravi…
– Szerelmesek vagyunk – mondta Laurence, és
visszahúzta magához a lányt.
 Ada ezúttal már sokkal bátrabban fogadta a csókot.
Elgyengült, mintha puhává változott volna; úgy sodródott,
akár a lehullt falevél a vad folyó hullámain.
– Nem várathat tovább! – A férfi hangja egyszerre volt
durva és gyengéd, ahogy Ada fülébe suttogott. – Mikor
esküszünk meg?
Ada gombócot érzett a torkában. A szenvedély hirtelen
semmivé vált.
Ez már valahogy túlságosan… valóságos volt.
– Az apámon múlik – felelte, és elhúzódott.
– Nem őt veszem feleségül. Ada, mikor? Tűzzünk ki egy
dátumot. Akár ma este is bejelenthetjük.
– Nem! – vágta rá Ada. – Ez túl… korai lenne. Mintha túl
gyorsan haladnánk. – A hangja remegett, de tovább beszélt. –
Ez Rose első báli szezonja. A közelében akarok lenni.
Nagyon sok dolgot figyelembe kell venni, és nem hiszem…
Nem lehetek benne biztos… – Elhúzódott a férfitól, és
visszasétált a bálterembe. Csupán egyszer pillantott vissza
jegyesére. A férfi arcát eltakarták az árnyékok, így nem
lehetett leolvasni róla, mit érez. Ada sóhajtva azt kívánta,
legalább a saját érzelmeivel lenne tisztában.
 Tizenkettedik fejezet

A herceg tökéletes táncosnak bizonyult. Rose erre egyetlen

másodperc alatt rájött, meg is könnyebbült. Egész tavasszal
táncleckéket vett, de a szezon során keveset gyakorolt, ezért
nagyon sokat elfelejtett abból, amit megtanult.
Aztán ott volt az a kínos csend is… Rose kezdte kissé
zavarban érezni magát. Valami udvarias csevegést várt, a
szokásos dolgokról: az időjárásról, Cowesról és
Goodwoodról. Vagy ezt, vagy valamiféle támadást a
tisztessége ellen – figyelembe véve mindazt, amit a hercegről
beszéltek, ezt a lehetőséget sem lehetett kizárni. Ám…
Semmi. Egyik sem következett be, ezért egyre inkább
zavarban érezte magát, és már kezdte sajnálni, hogy pusztán
dacból igent mondott a herceg felkérésére. Nem is az a vad
oroszlán, aminek tartják – gondolta.
A gondolatai szokás szerint elkalandoztak, már megint a
helyiségben tartózkodó, mások számára láthatatlan
emberekkel kezdett foglalkozni. Az inasok némán álltak az
ajtóknál, nem panaszkodtak, hogy fáj a lábuk; a szobalányok
csapata türelmesen várakozott a ruhatárak környékén, ugrásra
készen, felkészülve arra, hogy esetleg tenniük kell valamit, ha
egy csipkeszirom lehullik a helyéről. Minden jelenlévő
hölgyhöz tartozott legalább egy ilyen szolgáló, nők, akik csak
vártak, talán ásítozva. Vártak, hogy úrnőjük úgy döntsön,
hazatér. És minden jelenlévő úrhoz tartozott egy inas, akik
ugyanezt tették. Az épület előtt sofőrök és kocsisok serege
dohányzott, és persze ott voltak azok is, akik a tisztaságért
feleltek, akik port töröltek, bútort fényesítettek. ..
– Mi jár a fejében? – kérdezte a herceg Rose arcát
fürkészve. A tekintete józan és kíváncsi volt.
Rose erre nem számított. Már a szezon felénél jártak, de
még senki sem tette fel neki ezt a kérdést. Mielőtt
átgondolhatta volna, mit válaszoljon, kicsúszott a száján:
– Csak eszembe jutott, milyen pokoli nehéz lehetett
letisztítani ezeket a tükröket. – Elszörnyedt, ahogy
meghallotta a saját szavait. Elpirult és szédülni kezdett.
A herceg felnevetett.
Rose elszégyellte magát. Hogy is mondhatott ilyet?
Hogyan tüntethette fel magát ilyen borzalmas színben?
– De… De… Tényleg! – kapkodta a levegőt, fel se fogva,
mit mond. Úgy érezte, meg kell védenie magát. – Nézze csak
azt az idős férfit, ahogy rátámaszkodik arra a tükörre! Az
ilyen felületeken megmaradnak ám az ujjnyomok, aztán majd
valami szerencsétlen lánynak azzal kell töltenie az egész
éjszakát, hogy eltüntesse a foltokat!
A herceg még mindig nevetett. Néhányan feléjük
fordultak, ahogy táncolva körbehaladtak a helyiségben. A
zene a szárnyaira kapta őket, ám Rose érezte, hogy a szégyen
és harag könnyei lassan megtöltik a szemét. Hogy mer
nevetni ez az ember? Nagyon sokan, nagyon keményen
dolgoztak és dolgoznak azért, hogy megvalósulhasson ez a
bál! Már nem érdekelte, mit gondol róla a herceg. Visszahúzta
a kezét. A herceg elvétette a lépést, aminek az lett az
eredménye, hogy kis híján beleütköztek a szomszédos párba.
Rose próbálta eltolni magától a férfit, aki azonban megfogta a
csuklóját.
A herceg még mindig nevetett. Őszintén és vidáman.
– És arról van fogalma, mennyibe kerül a vacsora, amit
felszolgálnak nekünk? – csattant fel Rose. – És arról, mennyit
keres egy cseléd, és hogyan ..?
– Igen, erről van némi elképzelésem. – A herceg zöld
szeme megvillant. Őszintén nevetett, úgy igazán, nem
gúnyosan. – Természetesen igaza van, ez az egész este
nevetséges.
Rose úgy érezte, mintha kitépték volna a kezéből a
fegyvereit.
– De… – kezdte. – Én… – Nem tudta, mit mondhatna.
Egyet kellett értenie a herceggel.
A herceg lelkesen folytatta:
– Dekadens, ostoba, destruktív, otromba és ízléstelen…
– Nem, nem ízléstelen! – jegyezte meg Rose, halvány
mosollyal. – Látta Lady Gertrude csipkekesztyűjét? Mint már
közölték velem: az annyira, de annyira ízléses, hogy még az
én jelenlétemet is ellensúlyozza!
– Felesleges és ártalmas…
– Nem, nem ártalmas – rázta meg a fejét Rose, és
körülnézett a ragyogó tömegben. – Inkább… Vicces.
– A maga módján – nézett körbe a herceg. – Néha
elgondolkodom, hogy meddig folytatódhat ez így.
– Szerintem hajnali négyig. Legfeljebb – mondta Rose
szomorkásan. Találkozott a tekintete a hercegével; mindketten
felnevettek. – Nem így értette, igaz?
 – Nem éppen – felelte a férfi, miközben úgy vezette
Rose-t, hogy kikerüljék a mellettük elhaladó párost. – De
igaza van, vicces. Szórakoztató. Legalábbis… Most. –
Rámosolygott Rose-ra, aki ettől azonnal elpirult. – Egyébként
elnézést a melankolikus hangulatom miatt – folytatta. – Nem
lenne szabad beárnyékolnom a báli szezont.
– Ó, elnézést, el is felejtettem, hogy az édesapja elhunyt!
– mondta Rose. – Őszinte részvétem!
– Köszönöm – mondta udvariasan a herceg, majd
csendben táncoltak tovább.
Rose összerezzent. Hogy lehetett ennyire otromba és
ügyetlen?
– Legalább ágyban halt meg – tette hozzá a herceg
váratlanul. – Évszázadok óta ő volt az első Huntleigh, akit
nem csatában öltek meg. Bannockburn, Edgehill, Waterloo…
– Elvigyorodott. – Eléggé lehangoló úgy felnőni, hogy az
emberre poros portrék bámulnak le, amelyek mind azt
mondják: „Te leszel a következő!” Nehéz elszökni a múltunk
elől.
Rose hallgatott. Furcsa volt, hogy valaki szavakba öntötte
a gondolatait.
A herceg bizonytalanul nézett rá.
– Félek, kissé költői voltam – szabadkozott.
Azt hiszi, most elítélem őt! – gondolta Rose.
– Laurence folyton ezzel vádol engem – folytatta a
herceg. – Az ő szemében ez hatalmas bűnnek számít.
– Jól ismeri Lord Fintant? – Rose körbenézett, de sehol
sem látta Ada jegyesét.
– Etonben egy évfolyamba jártunk.
 – És tényleg riválisok?
– Aligha. Laurence-et mindig is érdekelte a politika,
engem pedig nem igazán. Nem vágyom arra, hogy bejussak a
parlamentbe. – A férfi elmosolyodott. – Valójában sosem
egyezett az érdeklődési körünk.
– Nos, én szeretem a költészetet – mosolyodott el Rose.
A herceg visszamosolygott rá.
– Örülök, hogy ezt hallom! Ami pedig engem illet… Nem
hagyhatom, hogy a származásom a lelkemre nehezedjen. Az
őseimnek valahogy meg kellett halniuk. Az eperlevél nem a
halhatatlanság csodaszere, bármit is gondol erről Westlake
grófnéja.
Beletelt pár pillanatba, míg Rose rájött, a herceg tréfál.
Hangosan felnevetett. Az emberek feléjük fordultak. Rose
gyorsan eltakarta a száját. Látta, hogy a grófné mereven nézi
őt.
– Meg kell tanulnom visszafogottabban nevetni. –
mondta, miután összeszedte magát.
– Ne, kérem, ne! – A herceg csillogó szemmel nézett a
lányra. – Nem sok nevetést hallani a báli szezonban. Mármint
igazi nevetést. Az önétől úgy érzem… – Hirtelen elhallgatott,
a homlokát ráncolta.
– Tudja, nincs valami jó hírem – mondta komoran.
Rose ismét nevetett. Lehetetlen volt nem kedvelni ezt az
embert. A herceg… furcsa volt: egyszerre nyers és
melankolikus.
– Borzalmas híre van! – felelte. – De senki sem
foglalkozik vele.
A herceg ismét elvigyorodott.
 – Huntleigh hercegét mindenki jó partinak tartja! De úgy
érzem, önnel más a helyzet.
– Nos, valóban – felelte Rose. Ezt jó már az elején
tisztázni – tette hozzá gondolatban. Nem akarta, hogy a
herceg azt higgye, ő is emiatt flörtöl vele.
– Megértem. – A tömeg felé tartottak, miközben lassult a
zene. – Huntleigh hercege egy buta, unalmas fickó.
A herceg előrevezette Rose-t. A lány kissé megszédült,
ám a férfi erősen tartotta, és egy pillanatra közelebb húzta
magához.
– Viszont reménykedem benne, hogy Alexander Rosst
meg tudná kedvelni – súgta a herceg Rose fülébe.
Rose elpirult, és nem bírta megállni, hogy mosolyogjon.
Nem tudta, hogy a férfi szavaitól, vagy attól, hogy az ajkai
ennyire közel kerültek a füléhez. Érezte, hogy a testük
finoman összeér. Őrült vágyat érzett arra, hogy a karjai közé
vesse magát, ám ehelyett gyorsan hátrébb lépett. Rádöbbent,
hogy mindenki őket nézi. A herceg még mindig a kezét fogta,
bár már ismét megszólalt a zene.
Õ sem akarta elereszteni Alexander kezét. Nem tudta,
miért nem, de… Nem.
Az erkélyajtó felé nézett, megpillantotta Adát és
Laurence-et; úgy tűnt, éppen akkor léptek be.
Laurence arca olyan fancsali volt, mintha valami
savanyút evett volna. Ada feszültnek, idegesnek látszott.
Egymást mellett álltak, de mégis külön, mintha mindketten
elvesztek volna a saját gondolataikban.
– A következő nem a mi táncunk, Alexander?
 A hang zavaró volt. Rose megfordult, és Charlotte-ra
nézett, aki mosolyogva emelte fel táncrendjét.
– Kis híján én is megfeledkeztem róla, annyira
belemerültem annak a bámulatos portrénak a szemlélésébe,
ott, a sarokban. Az olaszok igazán tehetségesek az
ilyesmiben.
A herceg elengedte Rose kezét.
– Ez valóban a mi táncunk – mondta, és meghajolt
Charlotte felé.
Rose hátralépett, és figyelte, ahogy Charlotte lelkesen
beszélgetni kezd a herceggel a művészetről, és mindketten
elsiklanak tőle a táncparketten.
 Tizenharmadik fejezet

PALESBURY
– Itt! – Sebastian Templeton előrehajolt az elcsúsztatható
ablakhoz, miközben a De Dion-Bouton automobilt vezető
sofőr, Jackson a Palesbury kastélybörtön kőkapuja felé
hajtott.
Jackson engedelmesen lefékezett, megállította az
automobilt.
Ahogy kiszállt, Sebastian nem nézett a magas,
borostyánnal borított kőfalra. A külföldi látogatók nem
tudták, valójában mi ez a csodálatos épület, ő azonban
tisztában volt ezzel. Egy börtön előtt állt.
– Várjon meg a faluban – mondta Jacksonnak.
Ahogy elindult a kő boltív és a hatalmas, fából ácsolt
kapuszárnyak felé, azon kapta magát, hogy egész testében
reszket. Nem akarta itt látni Olivert. Azt akarta, hogy ez az
egész csak egy álom legyen, ami valójában sosem történt
meg…
– Mr. Templeton! Uram!
Sebastian megtorpant. Az előtte álló férfinak – aki addig
valószínűleg az árnyékban rejtőzött – ismerős, nyers arca és
szemtelen tekintete volt. A gallérja mocskos volt, a kabátja
régimódi.
Az illető megérintette a kalapját, és Sebastianra
vigyorgott.
 – A Napi Igazságtól vagyok, uram. Esetleg megosztaná
velem a gondolatait, lenne valamilyen megjegyzése a szörnyű
tragédiával, modern társadalmunk romlottságával
kapcsolatosan…?
– Nem – mondta Sebastian mogorván. Félretolta az
újságírót, és bezörgetett a fakapun.
– Semmi megjegyzés? Nem számítottam rá, hogy eljön
ide. Igazán szép magától, hogy veszi a fáradságot, és
meglátogatja az inasát. Mondja, az édesanyja mit szól ehhez?
Sebastian, miközben újra rácsapott párszor a kapura,
érezte, a férfi tetőtől talpig végigméri őt. Mintha rovarok
mászkáltak volna rajta!
A kapun végül kinyílt egy kis ablak, és kinézett egy
börtönőr. Sebastian hátrahőkölt, ahogy az arcába csapott a
férfi rossz lehelete.
– Tűnjön el innét, de rögtön! – hördüli fel a börtönőr.
Sebastian meglepődött, de aztán rájött, az újságíróhoz beszél.
Az újságíró hátrébb húzódott, de nem ment el. Úgy
viselkedett, mint egy kóbor kutya. Sebastian fémcsattanást
hallott; kinyílt a kapu. Belépett. A kapu mögött olyan hűvös
és nyirkos volt a levegő, hogy megborzongott.
– Sajnálom a kellemetlenséget – mondta a szuvas fogú,
alacsony, sörhasú börtönőr. Beljebb vezette Sebastiant. A
derekára akasztott kulcscsomó úgy zörgött, mintha valami
középkori kínzószerszám lenne. – A fogoly idelent van.
Nagyon kedves magától, hogy ennyit fáradozik miatta.
Mondtam is neki, hogy hálásnak kéne lennie…
– Itt? – Sebastian elindult egy kőfalú folyosón. Ügy
érezte, ha még valaki közli vele, milyen jó ember, üvölteni
fog. – Nagyon hideg van – mormogta.
– Ez egy börtön, uram. A fogvatartottak nem érezhetik jól
magukat – vihogott a börtönőr.
Nyikorgó ajtók nyíltak előttük, vágódtak be mögöttük. A
fémkulcsok úgy csikorogtak, mint a boszorkányok fogai.
Sebastiannak furcsa érzése támadt: mintha egy barlang mélye
felé tartana, egy ősi, pogány temetkezési hely irányába, oda,
ahol a hosszú folyosók végén vas rozsdád, csontok
porladnak… Ismét megborzongott.
A folyosószakasz mindkét oldalán rácsok húzódtak.
Némelyik cellában emberek voltak, egyesek hallgattak,
mások magukban beszéltek, esetleg ordítoztak.
– Ebben lesz, uram – állt meg a börtönőr.
Sötét volt; Sebastian habozni kezdett. Senkit sem látott a
cellában.
– Nem kell előrébb mennie, uram – mondta a börtönőr. –
Ez nem úriemberek számára való hely.
Sebastian összeszedte a bátorságát, és a rácshoz lépett.
– Oliver…
Először senkit sem látott az árnyak között, de miután a
szeme hozzászokott a sötétséghez, megpillantotta Olivert. A
mellén keresztbetett karral állt a cellája közepén. Sötét szeme,
büszke arca ugyanolyan volt, mint régebben. És a haja is,
amibe Sebastian szívesen beletúrt volna. Csak annyi változott
rajta, hogy borostás lett az álla, és nevetséges rabruhát viselt.
Sebastian nem bírta visszafojtani az arcára kívánkozó
mosolyt. A rácshoz futott, Oliver ugyanezt tette. Sebastian
észbe kapott. Hátrafordította a fejét.
– Távozhat – mondta a börtönőrnek.
 A börtönőr meghajolt és visszahúzódott. Sebastian
közelebb ment a rácshoz. Örült, hogy eltakarja őket a
sötétség. Benyúlt a rácsok között, az ujjai összekulcsolódtak
Oliver ujjaival. Egyikük sem szólalt meg, várták, hogy a
börtönőr léptei elhalkuljanak. Végül már csak az egerek
motoszkálása hallatszott.
– Hogy vagy? – suttogta Sebastian kiszáradt szájjal. –
Milyen?
– Láttam már rosszabbat is – mondta mosolyogva Oliver,
de Sebastian látta a szemében a fájdalmat és… A félelmet is.
– Hagynod kéne, hogy feladjam magam.
– Ezt már megbeszéltük. Megtiltom! Neked sokkal több
vesztenivalód lenne, mint nekem.
– Igen, de nem bírom elviselni és végignézni, hogy az én
bűneim miatt mész a bíróságra!
– Odáig nem fogunk eljutni – mondta Oliver
magabiztosan. – Az ügyvéd mindent elintéz. Egyébként
kedves tőled, hogy felfogadtad.
– Ne butáskodj, ez volt a minimum. – Sebastian
erősebben szorította Oliver ujjait. – Mit tehetek még érted? A
családod… Tudniuk kell, hol vagy.
– A családom nem számít.
– Biztos majd megőrülnek az aggodalomtól. Idehozom
őket. Elküldöm értük Jacksont.
– Kérlek, hagyd.
– A pénz nem számít. Zálogba adom a
mandzsettagombjaimat…
– Nincs családom! – mondta Oliver hangosan, szinte
kiáltva. Hangja visszaverődött a rácsokról. Sebastian
megrettent a szavakból áradó dühtől. Még a kaparászó egerek
is megálltak egy pillanatra, de aztán folytatták a dolgukat. –
Nekem csak te vagy – mondta Oliver lágyabb hangon.
Sebastian a szemébe nézett. Közelebb húzódtak
egymáshoz, az ajkuk összeért a rácsok között. Sebastian
lehunyta a szemét, közelebb akarta húzni magához Olivert.
Eszébe jutott a nyári tó, a hideg bor; eszébe jutott a boldogság
és szabadság, amit azelőtt érzett, hogy ez az egész őrültség
betört az életébe. Mintha ezer éve történt volna minden.
Egyetlen erőszakos cselekedet képes volt alapjaiban
megrengetni a világot, amiben élt.
Lépteket hallott, visszahúzódott. Oliver is így tett, a cella
közepére hátrált.
– Jobb lesz, ha most elmész – mondta. Az arcát árnyék
fedte, de a hangja mindent elárult Sebastiannak.
Sebastian kihúzta a kesztyűjét a zsebéből, és
megigazította a kalapját, mielőtt a kinyíló ajtó felé fordult.
– Jó napot, Mr. Brompton – mondta, amikor felismerte az
Olivérnek felfogadott ügyvédet.
– Mr. Templeton! – Az ügyvédet elárulta az arca: látszott
rajta, meglepi Sebastian jelenléte, és nem örül neki. – Nem
számítottam rá, hogy itt látom, uram.
Sebastian nem felelt azonnal. A férfi karjára tette a kezét.
– Mondja meg, hogy ha bármit tehetek annak érdekében,
hogy jól haladjon az ügy – mondta halkan.
– Persze, persze, természetesen! – felelte Bromton még
mindig idegesen. Megfordult, hogy kövesse Sebastiant, aki
közben elindult. – Mondanom kell valamit, uram. Az lenne a
legjobb, ha többé nem jönne el ide. Az ön érdekében…
 Sebastian felvonta a szemöldökét.
– Van odakint néhány újságíró. Az ügy felkeltette a
pletykalapok érdeklődését. Az a tény, hogy ön ennyire
aggódik az inasáért… Természetesen becsülendő, de
szóbeszédhez vezethet. – Az ügyvéd nem mert Sebastian
szemébe nézni.
– Szóbeszéd – nevetett fel Sebastian örömtelenül. – Nos,
ha ez a legrosszabb, amit tehetnek, akkor rájuk hagyom.
Oliver szenvedése sokkal borzalmasabb az enyémnél, és
továbbra is minden tőlem telhetőt elkövetek annak érdekében,
hogy enyhítsem.
Elfordult, mielőtt Brompton válaszolni tudott volna, és a
börtönőr mögött haladva elindult kifelé, a főkapu irányába.
Ezúttal alig vette észre a folyosót. Emésztette belülről a düh;
haragudott a kíváncsi szemekkel figyelő világra, és magára is
a tehetetlensége miatt. Mi az ördögért nem hagyják békén
egymást az emberek? – gondolta.
Jacksont és az automobilt egy könyvesbolt előtt találta
meg. A kirakat tele volt egy R. J. Peak nevezetű szerző
újonnan megjelent regényének példányaival. Jackson már
szerzett magának egyet belőle, azt olvasgatta. Daisy hercege,
ez volt a könyv címe. A sofőr úgy belefeledkezett, hogy
összerezzent, amikor Sebastian megérintette a vállát.
– Elnézést, uram!
– Somertonba, kérem! – Sebastian beszállt a kocsiba,
hátradőlt a finom bőrrel bevont ülésen. Már elindultak,
amikor hirtelen előredőlt. Az öccsét, Michaelt látta, ahogy
éppen kilép a könyvesbolt ajtaján. A kezében egy barna
papírba csomagolt pakkot tartott. Furcsa – gondolta
Sebastian. Nem is gondolta volna, hogy a fiú könyveket
olvas. Az anyjuk arra sem tudta rávenni, hogy visszamenjen
Etonbe. Talán azért vette fel ezt az új szokást, hogy
lenyűgözzön valami ifjú hölgyet?
Sebastian nem töprengett sokat az öccsén, a gondolatai
ismét Olivérré terelődtek és a rettenetes gondokra, a viharra,
ami feléjük tartott.
 Tizennegyedik fejezet

SOMERTON
– Nagyon köszönöm, Mrs. Grundy. Amint lehetséges,
értesítjük a döntésünkről.
Georgiana bezárta a házvezetőnő szobájának ajtaját a
Mrs. Cliffe helyére jelentkező legutóbbi jelölt után. Az
íróasztal mögött ülő, a jegyzeteit rendezgető Mrs. Cliffe felé
fordult.
– Istenem! – mondta Georgiana, amikor biztos volt
benne, hogy a távozó nő már nem hallhatja. – Érezte a
leheletét? Bűzlött a gintől!
– Ő biztosan nem tartozik azok közé, akiket visszahívunk
egy második interjúra – mondta sóhajtva Mrs. Cliffe.
Előrehajolt, és egy kis keresztet tett Mrs. Grundy neve mellé a
listán.
– Nem is tudom, miért gondolta az ügynökség, hogy őt is
helyénvaló ideküldeni. – Georgiana a homlokára tette a kezét;
a fájdalom egyre erősebben lüktetett a fejében. Sosem
gondolta volna, hogy ennyire frusztráló és fárasztó dolog
házvezetőnőt találni. Körülnézett a kényelmes szobában, a
régi óra ketyegését hallgatta, és megállapította magában, a
hang olyan, akár a szívverés. Nem tudta elképzelni, hogy más
üljön ebben a szobában, hogy más vezesse a háztartást Mrs.
Cliffe helyett. Mi lesz Somertonnal nélküle?
 – Attól tartok, úrnőm, a szolgálókkal kapcsolatos
krízishelyzet országos méretű – mondta Mrs. Cliffe.
– Igen, már hallottam erről. Biztosan csábító a városban
élni, de nem hiszem, hogy egy koszos, zajos gyárban
kellemesebb lenne dolgozni, mint a Somertonban – vonta fel
a szemöldökét Georgiana. – Remélem, hogy kellemessé
tesszük a körülményeket az itt dolgozók számára, Mrs. Cliffe.
Én biztosan erre törekszem.
Mrs. Cliffe rámosolygott. Meleg, anyai mosoly volt,
amitől Georgiana kellemesen érezte magát.
– Itt mindenki szerencsésnek érzi magát, hogy az Averley
családnak dolgozhat, úrnőm. Nem is kívánhatnánk
nagylelkűbb munkaadókat.
Georgiana hálásan mosolygott. Kellemes érzés volt, hogy
ez egyszer jól csinál valamit. Pedig nem volt könnyű papa és
Ada távollétében! Úgy tűnt, William és Edith sem törődik a
birtokkal, és már rájött, ha azt akarja, hogy rendben menjenek
a dolgok, neki kell intézkednie.
– Köszönöm, Mrs. Cliffe – mondta. – Most mennem kell,
hogy elmondjam Lady Edithnek, ez a nő sem felelt meg. Nem
lesz boldog, de mit tehetek?
– Igazából semmit, úrnőm – értett egyet Mrs. Cliffe. Az
ajtóig követte a lányt, kinyitotta előtte. – Somertonnak kitűnő
házvezetőnő kell, és én addig nem megyek el, míg meg nem
találjuk.
Georgiana kilépett az ajtón, de habozni kezdett. Mrs.
Cliffe felé fordult, valahogy ki akarta fejezni a háláját, amiért
a nő támogatja őt.
 – Nehéz lesz magát pótolni – mondta. – Minden
tekintetben.
Mrs. Cliffe elmosolyodott.
– Ne féljen; megtaláljuk a megfelelő személyt.
Remélem, valóban így lesz – gondolta Georgiana, ahogy a
cselédfolyosón végighaladva, a lépcsőn felsietve megérkezett
a zöld filccel borított ajtóhoz. Vagy talán majd nekünk kell
irányítani az egészet, és nekünk kell majd rendet tennünk a
zűrzavarban, amit okozunk! Csak ekkor kezdte felfogni,
valójában mennyi munkával is jár Somerton működtetése.
Eléggé ijesztő volt, de mégis kellemes, hogy egy ilyen
kihívásnak kell megfelelnie. Igen, kellemes is volt, mert végre
úgy érezte, szükség van rá. Túl hosszú ideig volt már beteg,
és nagyon örült annak, hogy most végre, a változatosság
kedvéért ő gondoskodhat másokról.
Amint kilépett a folyosóra, látta, hogy Cooper éppen ajtót
nyit az ő idősebbik mostohabátyjának.
– Sebastian! – mondta meglepetten. – Örülök, hogy
látlak, de nem tudtam, hogy jössz… – Elhallgatott, mert
meglátta, hogy Sebastian fáradtnak és szomorúnak tűnik. –
Minden rendben van, ugye?
– Igen… – Sebastian átadta a kalapját Coopernek,
felkapta a helyi újságot, a homlokát ráncolva átfutotta a
címlapot, azután visszatette, és Georgianára nézett. – Csak a
börtönből jövök, ennyi.
– Ó… – Georgianának bűntudta támadt, amikor eszébe
jutott, Sebastian miért ment arra a helyre. – Szegény Olivér,
láttad őt? Hogy van?
 – Amennyire lehet, jól. – Sebastian általában vidám
hangja ezúttal fakó volt, és erőtlen. – Ha megbocsátasz, meg
kéne írnom néhány levelet.
– Tehát maradsz?
– Félek, hogy nem. Egyenesen vissza kell mennem
Londonba. Az anyám ideges lesz, ha nem leszek mellette a
szezon hátralévő részében.
– Hát persze. – Georgiana követte a tekintetével
Sebastiant, aki felment a lépcsőn a szobájába. Megérintette az
a nyilvánvaló fájdalom, amit látott. – Megtenné, hogy felküld
valami meleg ételt és italt Mr. Templeton szobájába? – fordult
Cooperhez. – Úgy látom, jólesne neki, de eszébe sem jutott,
hogy ilyesmit kérjen.
– Természetesen, úrnőm.
– Esetleg hallott valamit arról, hogyan áll az a bizonyos
ügy? Tragikusnak tűnik. Biztos vagyok benne, hogy baleset
volt.
Cooper lehajtotta a fejét.
– Mindannyian kedveltük Olivert, hölgyem. Kitűnő
szolgáló és kedves, kellemes fiatalember. Egyikünk sem
gondolja, hogy képes lenne elkövet-ni egy gyilkosságot. De
vajon a bírák is így látják-e majd, ahogyan mi?
– Biztosan! – kiáltotta Georgiana. – Olyan fiatal és
tökéletes jellem.
– De ott az a pénz, amivel tartozott. Néhányan ezt
indoknak találhatják.
– Lehetséges… – sóhajtott Georgiana. – Nos, nagyon
sajnálom őt.
 – Ahogy mi is, mindannyian, úrnőm. – Cooper
visszafogottan köhögött, amikor Georgiana el akart menni. A
lány visszafordult. – Azon tanakodtam, hogy a legutóbbi
jelentkező esetleg megfelelt-e.
Georgiana rájött, Cooper a ginszagú Mrs. Grundyra
gondolt.
– Ó, nem. Biztosan nem, Cooper.
– Csak arról van szó… – Cooper halkabban beszélt. – A
személyzet néhány tagjának kétségei vannak.
– Kétségei? – Egy zavarodott pillanatig Georgiana azt
hitte, hogy vallási kétségről van szó. – A lelkész biztosan…
– Azzal kapcsolatosan, hogy Mrs. Cliffe irányításával
dolgozzanak. Mivel köztudottá vált Mrs. Cliffe története,
tudja… Vannak, akik úgy gondolják, rontana a ház hírnevén,
ha az illető hölgy továbbra is itt dolgozna. Azon tanakodtam,
hogy lehetséges lenne-e máshova helyezni, más munkakörbe,
legalább addig, míg a lord visszatér…
– Cooper, elég ebből! – Georgiana érezte, hogy elpirul.
Egyrészt dühös volt a Mrs. Cliffe-et ért nyilvánvaló sértés
miatt, másrészt zavarba jött attól, hogy ilyen dolgokról
beszélget a személyzet egyik tagjával. – Tudom, csak segíteni
akar, de most minden erőnkkel támogatnunk kell Mrs. Cliffe-
et. Nem akarok egy rossz szót sem hallani róla!
Cooper a homlokát ráncolva préselte össze az ajkait.
Meghajolt és távozott. Georgiana nézte, ahogy sértett
büszkeséget sugározva elvonul.
Az első pillanatban szerette volna megvédeni Mrs. Cliffe-
et a személyzettel szemben, de miután ez a késztetés
alábbhagyott benne, el kellett ismernie, Coopernek
lényegében igaza van. Viszont a gond, ha létezett ilyesmi,
egyelőre nem jelent meg az emeleti világban, neki pedig rá
kellett bíznia Mrs. Cliffe-re a Földszinti ügyek irányítását.
Nem lett volna helyénvaló beleavatkozni a dolgaiba, a
munka-módszerébe, amíg ő tölti be az adott pozíciót.
 Tizenötödik fejezet

Annie felnyögött, amikor meglátta, hogy Lady Edith

szobalánya mennyi javításra szoruló holmit hagyott ott neki.
Néha ilyen kupacokról álmodott, szalvétákról és térítőkről,
lepedőkről és huzatokról. Szörnyen igazságtalannak érezte,
hogy így kell leélnie az életét, hogy a hosszú-hosszú órákon át
tartó varrogatás miatt elromlik a szeme, bütykössé válik a
keze, görnyedtté a háta. Neki csak a munka jutott, csak a
munka, miközben mások bálokon keringőztek, királyi
személyekkel találkoztak, pusztán azért, mert… Azért, mert
annak születtek, akinek születtek.
– Élveznem kéne a fiatalságomat – sóhajtotta, aztán
rosszkedvűen felkapta a halmot, és az egészet átcipelte a
konyhába.
– Fel nem foghatom, hogy tud az a fiú ennyi mindent
elhasználni! – panaszkodott Marthának, aki éppen leöblítette
a mosogatót, amiben pár perccel korábban csirkét belezett. –
Mindent széttép! Biztos vagyok benne, hogy Augustus
úrfiban maga az ördög lakozik.
– Érezd magad szerencsésnek – vágott vissza Martha. –
Néhányan sokat megadnánk egy olyan tiszta munkáért, mint a
szobalányság.
– Szerencsés! – horkant fel Annie, és levett a halomról
egy szakadt szalvétát. Nem, egyáltalán nem érezte magát
szerencsésnek. Egy egész fehér hegy tornyosult előtte,
rengeteg varrnivaló. Ez azt jelentette, hogy most órákon
keresztül a pici öltéseket kell bámulnia, újra és újra
bőrkeményedéses ujjába szúrva aprólékos munkát kell
végeznie. Miss Sadie Billesley keze biztos nem olyan, mint az
övé! Ledobta a szalvétát.
– Hova mész? – kérdezte Martha, amikor Annie felállt és
kifelé indult.
– Friss levegőt szívni, de különben semmi közöd hozzá! –
Annie a hátsó ajtóhoz ment, és nagyot szippantott a délutáni
levegőből. Miért ilyen igazságtalan az élet? Ő miért nem
kapott sosem esélyt? Az istállóudvar közepén álló, csillogó
automobilra nézett. Miért nem vezetett ő sohasem ilyet,
ahelyett, hogy csak nézné, ahogy elszáguldanak mellette?
Egy férfi lépett ki a cselédajtón. Egy bőröndöt tartott a
kezében.
– Még egy, James – fordult hátra.
Annie elgondolkodott, ki is ez az ember. Eszébe jutott:
Mr. Templeton inasa. Az úr nyilvánvalóan távozni készült.
– Londonba? – kérdezte James, amikor kihozta a másik
bőröndöt.
– Köszönöm, igen, vissza Londonba. – Az inas elvette a
bőröndöt, és a kocsiba tette.
– Bárcsak én is mehetnék! – mondta James, és
felnevetett. Visszament a házba.
Annie nem moccant a helyéről. Egy gondolat hasított
belé, akár a villám. Bárcsak én is mehetnék!
A keze a köténye zsebébe csúszott, megmarkolta a Rose-
tól kapott levelet. Nem, neki sem kell itt maradnia! Nem
muszáj rabszolgamunkát végeznie, nem muszáj lemaradnia a
jó dolgokról! Vannak barátai, akik magasabb körökhöz
tartoznak. Miért ne mehetne Londonba? Miért is ne lehetne
Rose komornája?
Ujjongott a szíve. Szinte látta, ahogy ketten automobilba
szállnak, és estélyekre, ruhapróbákra járnak. Rose lenne a
legjobb úrnő, hiszen kedves és nagylelkű. Az ő számára Rose
mellett lenni… Ez nem is lenne igazi munka! Olyan lenne,
mintha… mintha… Mintha ő is úrinő lenne!
Megfordult és visszasietett a házba. Elég spórolt pénze
volt ahhoz, hogy vegyen egy vonatjegyet. Csupán annyit kell
tennie, hogy hagy egy üzenetet, és elindul.
 Tizenhatodik fejezet

LONDON

Rose arra számított, szétfeszíti majd a boldogság, amikor

ellátogathat a Királyi Művészeti Akadémia kiállítására. Ez
volt a londoni szezon egyik legrangosabb eseménye; ez volt
az a rendezvény, amelyre valamennyi művész szeretett volna
meghívót kapni, bejutni. Rose tisztában volt ezzel, ám ahogy
Sebastiannal az oldalán az unalmas tájképek és még
unalmasabb portrék között sétált, nem tehetett róla, de…
Unatkozott.
– Az Akadémiából már hiányzik a régi tűz – jegyezte
meg Sebastian, mintha olvasna Rose gondolataiban. – Úgy
érzem, mintha már ezerszer láttam volna ezeket a képeket.
– Örülök, hogy ezt mondod. Azt hittem, az én ízlésemmel
van a baj – felelte Rose. Körülnézett. Már régóta azon
tanakodott magában, vajon összefuthat-e ezen a helyen
Alexander Ross-szal. Vagyis… Inkább remélte, hogy összefut
vele.
Természetesen semmi sem indokolta, hogy ugyanakkor
menjenek el a galériába, sőt azt sem lehetett tudni, hogy a
herceg egyáltalán megtekinti-e a kiállítást. A hozzá hasonló
fiatalemberek általában jobban érdeklődtek a vadászat és a
hasonló élvezetek, mint a művészetek iránt.
 A bálon még kétszer táncoltak, és beszélgettek is,
természetesen nem négyszemközt, hanem társaságban. Útjaik
keresztezték egymást az opera előcsarnokában, különböző
előkelőségek szalonjaiban, de ebben nem volt semmi különös
– a báli szezon világa meglehetősen kicsi és zárt volt. Az első
táncuk intimitása egyszer sem ismétlődött meg. A herceg más
hölgyekkel táncolt, velük nevetgélt, ennek ellenére Rose
továbbra is úgy hitte, az ő számára tartogatott mosolya
melegebb és őszintébb volt annál, amit másoknak mutatott.
Többször is észrevette, hogy a herceg titokban őt nézi, sőt az
is feltűnt neki, hogy minden egyes alkalommal elmosolyodik
– mintha kifejezett örömei szerezne neki, hogy láthatja őt.
Neki is kellemes érzés volt legalább egy barátságos arcot látni
a sok-sok barátságtalan között.
– Nézd meg őket! – súgta Sebastian, és alig
észrevehetően a legújabb társasági portrék előtt összegyűlt
kicsiny, elegáns hölgykoszorú felé intett a sétapálcájával. –
Sokkal jobban érdekli őket mások ruhája, mint a képek! –
Felsóhajtott. – Valahogy ez az egész olyan távolinak tűnik a
kinti világhoz képest. Ha ezekre a képekre nézel, még azt is el
tudod hinni, nem az automobilok, a villamosok és az
elektromosság világában élünk. – Lehajtotta a fejét, mintha
súly nehezedne a vállára. – Mintha senki sem venné észre,
hogy minden megváltozott.
Rose aggódva pillantott rá. Úgy érezte, Sebastian nem
igazán önmaga, de mivel tudta, hol járt korábban, azt is
sejtette, ennek mi az oka.
– Hogy van Oliver? – kérdezte. – Mit mond az ügyvéd az
esélyeiről?
 – Nem sokat.
– Sajnálom! – Rose a fiatalember kezére tette kesztyűs
kezét. – Rettenetes sokk volt valamennyiünk számára.
Mindenki borzasztóan sajnálni fogja, ha Oliver…
– Kérlek, ne mondd ki! – vágott közbe Sebastian. – Az a
legrosszabb, hogy beidéztek. Tanúként.
– Rettenetes, de ha esetleg rá tudsz világítani arra,
valójában mi történt…
– Pontosan tudom, hogy mi történt! – csattant fel
Sebastian.
Rose-t meglepte szenvedélyessége.
– Tudom, hogy Oliver képes embert ölni – folytatta
Sebastian. – És nem fogok elmenni a bíróságra, nem fogom
hagyni, hogy a jogászok kimondassák velem: képes rá!
Rose a fiatalember összeráncolt homlokára, elkínzott
arcára nézett.
– Nagyon mélyen megérintett a dolog, igaz? – kérdezte
lágyan.
Sebastian bólintott.
– Van bármi, amit tehetnék?
Sebastian megrázta a fejét.
– Végül is, talán mégis van valami… – tette hozzá egy
pillanattal később. – Sok olyan dolog van Olivérrel
kapcsolatosan, amit sehogy sem értek. Sokkal bonyolultabb a
története annál, mint mondja, és azt hiszem… Abban
reménykedem… Esetleg akadhatnak olyan nyomok,
bizonyítékok, amelyek a segítségünkre lennének a
megmentésében.
 – Az kétségtelen, hogy nagyon művelt, úgy értem, ahhoz
képest, hogy inas – mondta Rose töprengve.
– Sok olyan apró és finom dolog van körülötte, amire
senki sem gondolna. Például az akcentusa! Amikor nem
figyel oda, úgy beszél, mint az övénél jóval magasabb
osztályokhoz tartozók. És amikor a családjáról
kérdezősködtem, dühös lett. Azt mondta, nincs senkije.
– Ez rettenetes! – mondta Rose őszintén. A saját anyjára
gondolt. Nem volt olyan este, amikor ne gondolt volna rá, és
ne kívánta volna, hogy a közelében legyen.
– Ha kideríthetném róla az igazságot, esetleg találnék
valamit, amivel kihúznám ebből a slamasztikából. – Sebastian
ismét komorrá vált. – Rose, ha ki tudnád kérdezni a somertoni
személyzetet… Ha esetleg találnál valakit, aki tud valamit…
Hogy Oliver honnan jött ide, vagy hasonlókat. Az
ajánlólevele hamis. Erre már rájöttem. Rá is kérdeztem nála,
de erről nem hajlandó beszélni.
Rose habozott. Sebastian kérése nem volt kifejezetten
bántó, de elsápadt arra a gondolatra, hogy egyesek még
mindig úgy tekintenek rá, mintha félúton lenne a földszinti és
az emeleti világ között. Sebastian nem igazán volt tapintatos,
amikor a származására emlékeztette, és úgy tűnt, ezt ő is
észrevette. Ám az arcára olyan kétségbeesés ült ki, a tekintete
olyan könyörgő volt, hogy Rose azonnal megfeledkezett a
sértettségről, és meglágyult a szíve.
– Kérlek, Rose… Nem akartalak megbántani. Ha tudnád,
milyen helyzetben vagyok! – halkan beszélt, ideges volt; Rose
látta, olyan erővel szorítja a sétapálcáját, hogy elfehéredik az
ökle.
 Rose közelebb lépett Sebastianhoz. Amikor megszólalt,
halkan beszélt, és úgy tett, mintha a hozzájuk legközelebbi
festményt csodálná.
– Persze hogy segítek. Tudom, Oliver nagyon fontos
neked. Igazán rendes tőled, hogy így gondoskodsz róla.
– Ez a részemről nem… „rendesség” – nézett rá
Sebastian. – Nincs más választásom! – Elgyötört volt a
hangja. – Rose… Elmondhatok neked valamit? Nem is
tudom… Talán ostobaság, amit teszek, de… Nem akarom,
hogy megvess!
– Most mire gondolsz? – kérdezte ijedten Rose. Sebastian
olyan furcsán viselkedett, hogy Rose már arra gondolt, esetleg
segítséget kellene hívnia arra az esetre, ha kiderülne, hogy a
fiú őrült vagy közveszélyes.
– Nem tudom magamban tartani. Ha nem mondom el
valakinek, akkor felemészt.
– Sebastian, mit tettél? – Rose megrémült.
– Semmi olyat, amit milliónyi ember ne tett volna
előttem. Oliver és én… – Sebastian elhallgatott; kereste a
szavakat. –Találkoztál már olyannal, akivel azonnal azt
érezted, hogy tökéletesen megértitek egymást? Hogy olyan
mély a kapcsolatotok, mintha egy lelketek lenne két testben?
– Csillogott a szeme. – Szeretem őt, Rose. És nem
hagyhatom, hogy egy olyan bűntettért lógjon a bitófán, amit
nem követett el.
Rose csak nézte Sebastiant. Hogy érti ezt? Valamilyen
módon kötődik Olivérhez? Mi a…? És Akkor megértette.
Elpirult, nem bírt Sebastian szemébe nézni.
 – Erről… Nem is tudtam. – Hirtelen minden értelmet
nyert.
– Az igazság az, hogy… Én ugrottam össze Simon
Crokerrel. Zsarolt engem. Persze gondolhatod, mindent
megtettem volna, hogy titokban tartsam a dolgot… Azt a
bizonyos dolgot. Simon megtámadott, Oliver pedig
megvédett. A zuhanás egy szörnyű baleset volt. De Oliver
meg akart védeni, és mielőtt bármit tehettem volna, ő magára
vállalta a bűncselekményt! – Sebastian hangjában érződött a
fájdalom. – Remélem, te megérted, nem vagyok szörnyeteg.
– Persze hogy nem vagy az! És igen, próbálom
megérteni. – Rose nem igazán tudta, mit mondhatna. Sokkolta
a történet, megindítónak találta Oliver bátorságát… Közben
mégis úgy érezte, rá kell vennie Sebastiant arra, hagyja abba
ezt a természetellenes viselkedést. De ő Sebastian. Kedves,
jó, és semmi rosszat nem csinált. Eltekintve attól, hogy ez az
egész rossz és helytelen volt! A hittanórákon, az
istentiszteleteken is azt hallotta, hogy az ilyesmi rossz. Ezt
hallotta a cselédfolyosókon, amikor megütötték a fülét az
elvihogott pletykák, amikor látta mások szörnyülködő
pillantásait. De Somerton messze volt, és valahogy
egyszerűnek, ártatlannak tűnt. Ez pedig itt Sebastian. A
kedves, jó, udvarias Sebastian! Mi rosszat tenne azzal, hogy
szeret valakit?
– Csak gondolkodtam és gondolkodtam, hogy mit tegyek.
Elmentem a rendőrségre, de sosem volt elég bátorságom
ahhoz, hogy elmondjam az igazságot. Az anyám… Időnként
gyűlölöm őt, de szeret engem, és nem hozhatok szégyent rá.
Annyi mindent megtett már, hogy… Hogy titokban tartsa a
természetemet.
– Tehát ő tudja? – kiáltott fel Rose.
– Talán már azelőtt sejtette, milyen ember vagyok,
mielőtt én ráébredtem volna – mondta Sebastian keserűen. –
Aztán ott van Charlotte is. Ez talán az utolsó szezonja. Nem
ronthatom el a házassági esélyeit. És Michael karrierjének is
árthatok. Nem ezt érdemli. Érted? Mondd, hogy egy
gazember vagyok, ha azt akarod. Valószínűleg igazad lenne.
– Nem, nem, én… – Rose megrázta a fejét. – Szörnyű
helyzet.
– Nem nyugszom, míg Olivér valahogy ki nem szabadul.
Nem hagyhatom, hogy elítéljék. Bevallok mindent, ha az kell!
– Sebastian feszülten Rose-ra nézett. – Igen, tudom, pontosan
tudom, mi lenne velem és a családoddal, ha kiderülne az
igazság.
– Nem, nem! – kiáltotta Rose, szinte fizikai fájdalmat
érezve. – Senkinek sem mondom el, természetesen.
– Köszönöm – mondta Sebastian, és hátranézett az ajtóra,
ahol Rose mostohaanyja lépett be Adával és Charlotte-tal. A
grófné intett Sebastiannek.
– Hív az anyám – fintorgott Sebastian, és megindult
feléjük.
Rose végignézte, Sebastian hogyan csatlakozik hozzájuk,
miközben a grófné a napernyőjével rámutat néhány
bronzszobrocskára. Megfordulva észrevette, hogy egy
elhanyagolt külsejű ember álldogál a szomszédos helyiség
bejáratánál. Korábban nem tűnt fel neki ez a férfi;
elgondolkodott, vajon hogyan juthatott be, majd egyszerűen
kikerülte őt, és kisiklott az ajtón. Úgy gondolta, nem marad
kísérő nélkül, hiszen a családja a közelben van, de kellett neki
egy kis idő, míg megnyugszik azok után, amiket Sebastiantól
hallott.
Már nem sok kedve maradt a műalkotások nézegetéséhez,
de azonnal felfedezte, hogy ebben a teremben a festmények
legalább olyan sokkolóak, mint Sebastian titka. Hátralépett, és
felnézett a kis terem falait beborító négy óriási vászonra. Már-
már absztrakt művek voltak – persze nem egészen, a nagyon
modern alkotások kiállítását az Akadémia bizonyára nem
engedélyezte volna –, a művész pedig olyan módszert
alkalmazott, hogy szinte érezni lehetett az erőt, amivel felvitte
a festéket a vászonra. Ezeket szinte már nem is lehet
festménynek nevezni – gondolta Rose. Ez inkább már
mozgás… Olyan erőteljes mozgás, mint Nijinszkij ugrásai!
Ennek ellenére, ahogy tovább vizsgálgatta a képeket,
egyre inkább megerősödött benne az az érzés, hogy
valahogy… Üresek. Érzelmi viharok, bármiféle központ, cél
és tárgy nélkül. Rose a homlokát ráncolta. Egyszerre volt
meglepett és csalódott, ahogy egyik vászonról a másikra
nézett.
Ahogy lejjebb tekintett, azon kapta magát, hogy
egyenesen Huntleigh hercegének szemébe pillant. Hirtelen
úgy meglepődött, hogy a szava is elakadt. A herceg az
ajtókeretnek támaszkodott, és őt figyelte. Ezúttal nem
mosolygott.
Rose szívverése felgyorsult a férfi átható tekintetének
hatására.
– Jó napot – mondta.
 – Jó napot! – A herceg kihúzta magát, és belépett a
terembe.
Rose próbált a szemébe nézni, de ez pirulás nélkül nem
sikerült neki.
– Csak megcsodálom ezeket a festményeket – mondta.
– Önnek tetszenek? – A herceg hangja nem volt túl
lelkes.
– Önnek talán nem?
– Nem rosszak, csak… Kissé szelídek.
– Szelídek? – kiáltotta Rose. – Hiszen ezek a legvadabb
dolgok az egész kiállításon.
– Ezzel most nem mondott sokat.
Rose-nak nevetnie kellett.
– Nem, valóban nem. De az élénkség, a pimaszság, a
szenvedély…
A herceg felvonta a szemöldökét.
– …ugyanakkor eléggé szomorúak és üresek, nem
gondolja?
A herceg nem válaszolt azonnal. Rose ismét a festmények
felé fordult. Talán nem volt igaza. Viszont minden, amit
látott, igazolta az érzéseit.
– Igen – mondta, és bólintott. – Az erő és a szenvedély
ellenére úgy érzem, hogy a művész még nem talált rá a
témájára. Nem tudta, hogy miről is akar festeni.
A herceg még mindig csendben volt. Rose azon
gondolkodott, hogy talán túl sokat beszél. Végül is nem ért a
művészethez.
– Mindezek ellenére ezek a legjobbak a kiállított képek
közül – folytatta. – Olyan érzéssel töltenek el, hogy ismét
képes lennék zenét szerezni.
– Ön zenét ír? – kérdezte gyorsan a herceg.
Rose felsóhajtott.
– Régebben… Igen. De ebben a városban nincs csend,
különösen a szezon alatt, nekem pedig csendre van
szükségem ahhoz, hogy halljam a zenét.
A herceg türelmetlen mozdulatot tett.
– Nem kell itt maradnia, ha nem akar.
– De akarok. Nem hagyhatom cserben az apámat azok
után, amiket értem tett. És ő azt akarja, hogy legyen helyem a
társaságban.
– Ó, a családok! Bárcsak soha ne találták volna fel a
családokat! – mondta a herceg, és hozzátette: – Itt,
Londonban hamarosan bemutatják Sztravinszkij Tavaszi
áldozatát. Ha érdekli a muzsika, el kellene mennie az
előadásra.
– Bárcsak mehetnék, de biztos vagyok benne, a grófnét
sosem tudnám rávenni, hogy megnézzen egy ilyen vitatott
előadást. Ő azt, és csakis azt csinálja, amit a társaság többi
tagja, és emiatt nekünk is pontosan ezt kell tennünk. Néha
úgy érzem, Londonban csak a társaság él, mi pedig nem
vagyunk egyebek, mint a tápláléka. – Rose elhallgatott; ő is
meglepődött, mennyire elragadta a hév. A férfi szemébe
nézett. – Furcsa képessége van arra, hogy bátorítson olyan
érzések kimondására, amiknek eddig a létezéséről sem
tudtam! – mondta kuncogva.
A herceg kissé meghajolt.
– Téved – mondta. Rose felvonta a szemöldökét. – A
társaságot valóban táplálni kell, de nem él. Csupán egy gép,
olyasféle, mint egy lokomotív. Ön viszont él. Ön valóban él,
mivel alkot.
Rose légzése felgyorsult, kapkodóvá vált, mintha egy
hegy tetején állna. Ez a beszélgetés nagyon más volt, mint a
korábbiak, amiket a herceggel folytatott, sőt különbözött
minden más társalgástól, amiben valaha része volt. Milyen
furcsa – gondolta –, hogy a származásom és a neveltetésem
miatt éppen attól az embertől állok a legtávolabb, akit a
legközelebb érzek magamhoz, aki mintha tökéletesen
megértené, mit érzek minden egyes pillanatban… Nem tudott
nem arra gondolni, amit nem sokkal korábban Sebastian
mondott neki arról, hogy két ember között akár olyan mély is
lehet a megértés, amit szavakkal lehetetlen kifejezni.
– Tehát csakis azok élnék, akiknek alkalmuk és
lehetőségük van az alkotásra? – kérdezte. – Ez így eléggé
igazságtalan.
– Nem csak a szimfóniák és tájképek alkotóira gondolok,
hanem mindenkire, aki kreatívan dolgozik. – A herceg
közelebb lépett, és mohazöld szemével Rose-ra nézett. –
Minden típusú munkában van méltóság, kivéve persze a
szolgálókét. Egy szolga sosem lehet kreatív. Amikor valaki
nem szabad, nem is képes teremteni. Alkotni.
Rose-t kissé meglepte, hogy a herceg így beszél a
szolgálókról, ugyanakkor örült is, hogy legalább nem rejti el
előle a valódi érzéseit. Már nyitotta a száját, hogy
ellentmondjon, hogy elmondja, ő is szobalányként kezdte, de
ekkor valami más vonta el a figyelmét. A herceg válla felett
átnézve látta, hogy Ada és Charlotte lép be a helyiségbe.
Mindketten őt nézték. Ada aggodalmasnak tűnt, Charlotte
pedig mérgesnek. Rose furcsa magabiztosságot érzett, és
valami dacos szikra arra ösztökélte, hogy maradjon ott, ahol
van.
– Rose! – Charlotte és Ada mögött a grófné tűnt fel az
ajtóban; a mosolya fagyos volt. – Örülök, hogy megtaláltalak.
Aggódtunk, hogy esetleg elkószáltál és eltévedtél – mondta. –
Ah… Méltóságos úr! – kiáltott fel úgy téve, mintha csak
ekkor vette volna észre Alexandert. – Milyen tökéletes!
Charlotte-tal éppen arról beszélgettünk, hogy milyen hálásak
lennénk, ha véleményt mondana azokról a bájos kis
bronzszobrokról. Úgy tudom, ön is gyűjtő.
– Örömmel tenném – felelte a herceg könnyed hangon.
Odabólintott Rose-nak, és elindult a grófné felé.
Rose ismét a festmények felé fordult. Kissé kellemetlenül
érezte magát Ada kutakodó pillantásai miatt. A művész nevét
az aranyozott keretekre erősített kis táblákon tüntették fel.
Közelebb lépett, elolvasta: „Alexander Ross, Huntleigh V.
hercege”.
Úgy megdermedt, mintha rápillantott volna a Gorgó
fejére. Eszébe ötlöttek az átgondolatlan szavak, amelyekkel a
festményeket kritizálta; eszébe jutott, hogy szomorúnak és
üresnek nevezte a képeket, hogy azt mondta, szerinte a
művész nem is tudta, mit fest. Mindkét kezét szégyentől égő
arcára szorította. Ó, hogy miért nem néztem meg a nevet,
mielőtt megszólaltam? – gondolta. Miért?
 Tizenhetedik fejezet

Esett, amikor elindultak a kiállításról, de ez a zápor csak

ragyogóbbá változtatta a kisütő nap fényét. Ez persze nem
vigasztalta Rose-t. Egész úton szótlanul ült, és égett az arca a
szégyentől, valahányszor eszébe jutott, milyen rettenetes hibát
vétett. Pedig olyan jól alakultak köztük a dolgok…! Ő
azonban mindent elrontott. Újra és újra eszébe jutott a herceg
mosolytalan arca. Nem is csoda, hogy olyan komor volt!
Tapintatos ember lévén nem válaszolt – legalább olyan jól
nevelt volt, mint Ada –, de biztos, biztos haragudott rá! Ő
pedig úgy beszélt, mintha bármit is tudna a művészetről!
Lejjebb csúszott az ülésen. Szánalmasnak érezte magát.
Biztos volt benne, a herceg most gőgösnek tartja őt, a
szobalányt, aki olyasmihez szól hozzá, amihez nem is ért!
– Most már valóban ideje, hogy hivatalossá váljon a
dolog – mondta a grófné Adának, ahogy a kocsi kifordult a
térre, és a lovak elegánsan átgázoltak a pocsolyákon. A grófné
kalapján lévő tollak szigorúan bólogattak.
– Nem kell kapkodni – felelte Ada.
– Márpedig igyekezni kell! Ezernyi dolgot meg kell
szervezni. Meg kell rendelni a kelengyét, hirdetményeket
kitenni, meghívókat nyomtatni és elküldeni… Istenem,
manapság olyan egy társaságbéli esküvő, akár egy hadjárat!
A kocsi megállt a Milborough House előtt. A grófné
türelmetlenül várt a kocsisra, hogy leszálljon, és ajtót nyisson
nekik.
– Az emberek már kérdezősködnek – mondta, ahogy
kilépett a járdára. – És ez nem jó jel. Magadhoz kell kötnöd
Lord Fintant, mielőtt meggondolná magát!
– Ha olyan csélcsap, hogy ilyen könnyen meggondolja
magát, talán hozzá se kéne mennem – mondta Ada szárazon.
– Ez a tréfa meglehetősen rossz ízlésre vall! – csattant fel
a grófné. Megállt, hogy szót váltson az inassal. – Ami az esti
programot illeti…
Rose, Ada és Charlotte átsétált a házhoz.
– Nos? – kérdezte Charlotte halkan Rose-tól, amikor
verandához értek. – Mit mondott a híres herceg?
Rose tisztában volt azzal, hogy elpirult, és azzal is, Ada
milyen aggodalmas tekintettel néz rá. Lerázta a vizet az
esernyőjéről – mintha apró gyémántokat szórt volna az utcára.
– A művészetről beszélgettünk – mondta könnyedén
– És elhívott téged a következő bálra? – Charlotte hangja
csípős volt.
Rose-t a grófné mentette meg a válaszadástól az
érkezésével. Nem, nem hívott el – gondolta magában Rose. És
valószínűleg soha nem is fog.
– Azt hiszem, lehetséges csak barátként beszélgetni egy
férfival – mondta halkan –, anélkül, hogy táncolni akarnál
vele… Vagy hozzá akarnál menni feleségül.
Besétált, de még utolérte Charlotte sziszegő válasza:
– De nem a szezon alatt, drágaságom.
Az inas – Rose emlékezett a nevére, Sandersnek hívták –
kissé felé hajtotta a fejét, ahogy levette a kalapját a tükör
előtt.
 – Egy bizonyos személy szeretné látni önt, úrnőm. –
Sanders hangjából kiérződött a rosszallás.
– Egy személy? – Rose éppen a kalaptűjét akarta kihúzni,
de a keze megállt a levegőben. Meglepetten nézett az inasra.
– Megkértem, hogy várjon a konyhában. Annie Bailey a
neve.
– Annie! – Rose megdöbbent. Körbenézett, de a nővérei
és a grófné már felmentek. Vajon mit keres itt Annie, ilyen
távol Somertontól? Valami szörnyűség történhetett… Talán
az anyjával! – Azonnal lemegyek – mondta. Sietve
keresztülvágott az előtéren, csak akkor állt meg, amikor rájött,
nem tudja, melyik ajtó nyílik a cselédfolyosóra. Szerencsére
Sanders mögötte volt, és finoman a jó ajtóhoz irányította.
Még nem járt a Milborough House cselédek által használt
részén. A szag ugyanolyan volt, mint Somertonban: étel és
mosószappan illata keveredett a levegőben. Mélyen beszívta,
ahogy lement a kopár lépcsőn. Ismerős volt minden, ijesztően
ismerős… A konyhába sietett. A nagy tölgyfa asztalnál, a
tűzhelyek és a csillogó rézedények előtt ott ült Annié. A
legjobb kalapja és egyetlen kabátja volt rajta. Idegesnek tűnt,
de amint találkozott a tekintetük, Rose nem tudta megállni,
hogy elmosolyodjon. Annie megkönnyebbült, aztán
elmosolyodott, és ragyogó arccal talpra szökkent.
– Rose!
Egymás karjaiba rohantak. Rose megölelte a barátnőjét,
majd visszahúzódott és mosolygott. Annie arckifejezésétől,
ahogy a lány alaposan végigmérte őt, kissé kényelmetlenül
érezte magát. Régi barátnője olyan csodálattal nézett rá, hogy
el kellett fogadnia magában: megváltozott.
 – Annie! Milyen jó téged látni, micsoda meglepetés! De
miért…? Talán történt valami?
– Nem, ne aggódj. Amikor eljöttem, mindenki jól volt.
Szokás szerint. – Annie hátravetette a fejét, mintha le akarná
rázni magáról Somertont. – Hogy belőled meg micsoda hölgy
lett! Fordulj meg!
Rose kissé szégyenkezve bár, de megpördült. Annie
tapsolt.
– Ó, hát remekül nézel ki! Ez nagyon jó lesz, Rose. Nem
is tudom, miért nem jutott eszembe már korábban!
– Micsoda? – Rose tudta, hogy Sanders figyeli őket a
folyosóról, és egy kicsit kényelmetlenül érezte magát. – Miért
vagy itt, Annié?
– Természetesen azért, hogy a komornád legyek! –
kiáltotta Annie vidáman. – Nem hiszem el, hogy ez csak most
jutott eszembe!
Rose szóhoz sem jutott, csak nézte Annie boldog,
magabiztos arcát.
– Te és én, Rose, mindig barátok voltunk! – folytatta
Annié. – Most még jobb lesz, hogy valódi úrinő lettél.
Segíthetsz nekem bejutni a társaságba. Biztos vagyok benne,
én is legalább olyan jól elboldogulok a ruháiddal, mint
bármelyik francia. És azt mondtad, hiányzóm neked… –
Kissé bizonytalanul elhallgatott.
Szó sem lehetett ilyesmiről. Rose tudta ezt, de azzal is
tisztában volt, hogy ezt most nem vághatja Annie arcába.
– Jó ötlet – mondta. Annie vállára tette a kezét, és őszinte
szeretettel beszélt, amit valóban érzett a lány iránt. – Nem
lesz könnyű, de… Semmi baj. Később átgondoljuk. Most fel
kell mennem az emeletre. A grófné biztosan azon tanakodik,
merre lehetek, és nem akarom, hogy itt találjon téged.
Annie elsápadt. Rose sajnálta, hogy megijesztette, de
fontos volt, hogy Annie ne kószáljon az emeleten, mert nagy
bajba keverheti magát. Gondoskodnia kellett arról, hogy
Annie-nek megmaradjon a helye Somertonban, ahová
visszamehet, így ezt az egészet titokban kellett tartani.
– Felmondtam! – mondta bátran Annie. – Lady
Georgianának mondtam meg, hogy többé nem vagyok
hajlandó rangon aluli munkát végezni, és kaptam egy jobb
ajánlatot.
Rose vett egy mély levegőt.
– Nos, ez… Tudom, bármit megteszel, amit a fejedbe
veszel, Annie.
Én pedig segíteni fogok neked – tette hozzá gondolatban.
De nem így!
Az ajtó felé fordult.
– Sanders!
– Úrnőm? – lépett be az inas a sötét folyosóról.
Rose látta, hogy Annie-t meglepi a hang, amit az inassal
szemben használt. Nem, egyáltalán nem gondolta át ezt az
egészet…
– Kérem, keressen egy helyet, ahol Miss Bailey aludhat –
mondta Rose. Tudta, Annie odáig van, ha Miss Bailey-nek
szólítják. – Egy ideig… További rendelkezésig nálunk marad.
– Értettem, úrnőm – mondta az inas bizonytalanul. – Az
emeleten vagy a…
– Ó, jó nekem valamelyik cselédszobában! – mondta
Annie, és ahogy Rose hallotta a hangján, ideges és ijedt volt.
 Mi az ördögöt tehetnék? – töprengett. Ezt a helyzetet
hogyan kezeljem?
Miközben felment a cselédlépcsőn, a mosószappan illata
és Annie jelenléte végtelen honvágyat keltett benne Somerton
iránt.
 Tizennyolcadik fejezet

SOMERTON
Prija átsétált a pázsiton, eltávolodott Somerton Court
lenyűgöző falaitól; egy farakás felé tartott. Augustus a
ruhájába kapaszkodva totyogott mellette.
– Fagyit! – követelte.
– Egy pillanat, és keresünk fagyit – felelte Prija. –
Először menjünk át oda. Nézzük meg az üreges fát! – Prija
megpróbált türelmesen beszélni.
– Miért?
– Mert gyönyörű és öreg.
És ide nem látni el a házból – gondolta.
A közelben lévő virágágyásban rózsák illatoztak.
– Miért?
– Mert hosszú ideje él. – Prija már látta a füves rész
peremén álló, borostyánnal borított törzsű tölgyfát, amelynek
kopasz ágai olyanok voltak, akár a szarvasagancs.
– Miért?
Prijának sikerült csendben maradnia, még akkor is,
amikor Augustus morcosan belecsípett. Tudta, a szigor most
csak ártana; semmi szükség nem volt arra, hogy Augustus
sírva az anyjához rohanjon, és beárulja őt. A kisfiúnak
jókedvűnek kellett maradnia.
Félig lefutott, félig lecsúszott a töltés oldalán, hogy a
fához jusson. A törzs sötét volt, zöld és hideg. Lábujjhegyre
állt, bedugta a kezét a borostyánszálak közé, és kitapogatta a
fatörzsön lévő üreget.
Talált valamit. Valamit, ami szögletes volt és nehéz. Egy
barna papírba csomagolt, zsinórral átkötött csomagot.
Egy könyv!
Széles, vidám mosoly jelent meg az arcán. Visszanézett,
hogy megbizonyosodjon, Augustus nem nézi őt. Nem nézte: a
sárban tapicskolt. Prija tudta, ezért később nagybajba
kerülhet, de megérte. Kihúzta a könyvet az üregből. Éppen
csak annyi ideje volt, hogy megnézze a bőrborítású címlapot.
Daisy hercege, R. J. Pcak tollából. A romantikus regény,
amiről az összes cseléd beszélt!
Hirtelen egy kéz fogta meg a karját. Levegőért kapkodva
fordult meg. Michael lépett ki a fatörzs mögül. Prija
megkönnyebbült és elnevette magát.
– Megijesztettelek:’ – mosolygott rá Michael. –
Sajnálom.
– Csak egy kicsit – habozott Prija, majd folytatta: –
Megszerezted nekem, köszönöm!
Lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja a fiú arcát. Az
utóbbi időben csak ezekben a lopott, Michaellel töltött
pillanatokban érezte magát igazán nyugodtnak és boldognak.
Nem tudta, mihez kezdene Michael nélkül, mit tenne akkor,
ha a fiú észhez térne, és eszébe jutna, milyen családból
származik, milyen kötelezettségei vannak. Egyelőre nem bírta
visszautasítani őt úgy, mint oly sokszor annak idején, amikor
udvarolgatni kezdett neki.
– Mit csináljak? Nem tarthatlak távol a hercegedtől –
tréfálkozott Michael.
 Prija már elolvasta az első ötven oldalt a könyvből, amit
Lady Edith szobalánya elöl hagyott, és az elmúlt két hétben
másra sem tudott gondolni. Titkolni próbálta ezt a rajongását
a fiú előtt, de a jelek szerint ez nem sikerült túl jól.
– Alig várom, hogy megtudjam, mi következik! – lapozta
mohón a könyvet.
– Az én kis könyvmolyom! – Michael a lány füle mögé
tűrt egy kósza hajtincset. – Akkor most olvasni fogsz ahelyett,
hogy velem beszélgetnél?
– Csak egy fejezetet – mondta Prija mosolyogva, és
próbált úgy tenni, mintha teljesen lekötné a figyelmét a
szöveg.
Michael apró csókokat nyomott a nyakára. Prijának
elakadt a lélegzete, ahogy a fiú felé emelte az arcát. Összeért
az ajkuk.
Augustus hangosan tocsogott a pocsolyában –
valószínűleg rájött, hogy megfeledkeztek róla. Michael
elhúzódott Prijától.
– Nézd csak! – mondta Augustusnak, és elővett egy tábla
csokoládét a zsebéből.
Augustus rávetette magát a csokoládéra, mohón elkezdte
kibontani.
– Ez most lefoglalja – fordult vissza Michael a lányhoz.
Prija tudta, hogy Augustus egész éjjel ébren fog maradni
a csokoládé miatt, de nem érdekelte.
– Most pedig… – suttogta Michael.
Megcsókolták egymást. Prija bebújt Michael óvó karjai
közé.
 – Biztonságban érzem magam, amikor veled vagyok –
suttogta.
– Remélem, mindig biztonságban érzed magad! – mondta
Michael szenvedélyesen nézve a lányra.
– Természetesen. – Prija lenézett a könyvre, és
elmosolyodott. – Kaptam egy levelet a szüleimtől. A
testvérem megnyert egy ösztöndíjat, egy jobb iskolába járhat!
– Ez csodálatos! Akkor talán már nem kell hazaküldened
a béredet.
– Ó, nem… Egyenruhát kell venni neki, krikettütőt…
– Annyira önzetlen vagy! Mindig csak arra gondolsz,
hogy segítsd a családodat – mondta Michael.
– Remélem, hogy a testvéreid hálásak lesznek.
– Én is remélem! – nevetett fel Prija, de a vidámsága
hamar elillant. A válla felett a nagy, elegáns házra nézett.
Természetesen nem láthatta a távolság miatt, de különös
érzése támadt: szinte biztos volt benne, hogy valaki figyelő őt
a gyerekszoba ablakából.
– Te reszketsz – mondta Michael, és közelebb lépett a
lányhoz. – Tessék, a kabátom.
Prijának nem maradt ideje a tiltakozásra, a fiú a vállára
terítette a kabátot.
Michael egy pillanatig mozdulatlanul állt, Prija vállát
átölelve. Prija felnézett a fiú kék, lázadó tekintetű szemébe.
Michael szerette őt. Látta. Olyan szilárd volt a szeretete, mint
a talaj, amin járt.
Arra gondolt, bárcsak elmondhatná, milyen kellemetlenü1
érzi magát Sir William miatt… De végül is semmi sem
történt. Biztos Annie-nek volt igaza, csak képzel bizonyos
dolgokat.
Észrevette, hogy Michael is idegesnek tűnik.
– Valami aggaszt, Michael?
– Igen. Eton.
– Az iskola?
– Anyám azt akarja, hogy visszamenjek. De közöltem
vele, hogy nem vagyok gyerek. Etonben a tanárok
parancsolnak, de a fiúk még rosszabbak. Ott nincs más, csak
rettenetes latin igék. Mi hasznuk van azoknak? Meg kell
szöknünk innen. Együtt! Belépek a seregbe, te pedig velem
jössz. Nem bánnád, ha katonafeleségként kellene élned, ugye?
– Semmit sem bánok, ha veled lehetek – mondta Prija
mosolyogva. – Ilyen gyorsan ott kell hagynod az Etont?
Szerencsés vagy, hogy oda járhatsz.
– Szerencsés! – horkant fel a fiú. – Nem ezt mondanád,
ha hajnali ötkor be kéne gyújtanod a prefektus szobájában!
Prija elnyomott egy mosolyt. Minden szobalány ezt
csinálta, és az ő esetükben nem ért véget a szolgálat
tizennyolc éves korukban.
– Hamarosan felnőtt férfi leszel. Valójában már most az
vagy… És a férfiaknak tanultnak kell lenniük, ha azt akarják,
hogy tiszteljék őket, ha azt akarják, hogy képesek legyenek
elvégezni a munkájukat. Csak gondolj bele, milyen lenne, ha
a hadsereg egyik tisztje nem tudná mindazt, amit a többiek!
Tartozol magadnak annyival, hogy a lehető legtöbb dolgot
megtanuld! – A fiú karjára tette a kezét. Ismét eszébe jutott az
ablakban lévő árnyék, az, amitől a jelek szerint sosem tudott
teljesen megszabadulni. – Kérlek, Michael, menj vissza az
iskolába! – mondta gyengéden. – Azt akarom, hogy boldog
legyél és… Szabad.
 Tizenkilencedik fejezet

OXFORD

– Tehát kijelentem önök előtt, hogy a nők oktatása több egy

jog érvényesítésénél, és több egy gazdasági szükségletnél! –
Laurence szavai úgy kongtak az Oxford Union elképedt
közönségének feje fölött, mint a Big Ben harangjai. –
Hazafias kötelességünk! Köszönöm a figyelmüket.
Meghajolt és leült. A közönség mintha csak erre várt
volna: az emberek talpra ugrottak, viharos éljenzésbe kezdtek.
A többiekkel együtt Ada is felállt; kipirult, és úgy tapsolt,
mintha külön életet éltek volna a kezei. Fél órára azt is
elfelejtette, hol van. Laurence erőteljes hangja, és az, hogy
kiállt a nők jogaiért, teljesen elbűvölte.
– Csodálom a bátyámat – kiáltotta Emily a fülébe,
miközben ő is tapsolt. Ők ketten mindig együtt ültek a
„szüfrazsettek galériája” néven ismertté vált gyűléseken. –
Gyerekként is megnyert minden vitát, és ez a képessége
sosem hagyta el.
– Mintha valami mágikus erővel rendelkezne! – mondta
Ada, de úgy érezte, nem tűnik elég lelkesnek és elismerőnek.
– Ő a legerősebb támogatónk, és szerencsések vagyunk, hogy
mellénk állt!
– Igen… Sajnos addig, amíg nem hallathatjuk a saját
hangunkat, olyan férfiakra van szükségünk, mint Laurence –
mondta Emily. – Olvastad az e heti The Timesban Hannah
Darford cikkét? Végre van egy nő, aki akár a parlamentben is
megállná a helyét.
– Igen! Nagyon inspiráló volt – felelte Ada lelkesen. –
Tetszett, ahogyan megközelítette a témát… Gazdasági vita a
nők munkavállalásával kapcsolatosan. Nagyon bátor nő, hogy
az őt ért atrocitások ellenére is ügyvédként dolgozik.
Laurence lelépett a pódiumról, és a többi szónok odament
hozzá, hogy kezet rázzanak vele. Ada látta, hogy lehajtja a
fejét, komolyan bólogatva hallgatja a többieket, és szerény
mosollyal fogadja a dicséreteket.
– Menjünk, gratuláljunk neki! – mondta Emily a kijárat
felé fordulva.
Ada követte. Lementek a lépcsőn, találkoztak Laurence-
szel.
Ada mosolygott, amikor a férfi nevetve belekarolt és
keresztülvezette a tömegen.
– Mennyi ember! – mondta Laurence, közelebb hajolva
Ada füléhez.
Ada felfedezte a hangjában az elégedettséget; Laurence
természetesen tisztában volt azzal, milyen jó volt a
szónoklata.
Kiléptek az aranyló fényű délutánba.
– Lenyűgöző volt – mondta Ada, amint kiértek.
Megszorította Laurence karját. – Engem mindenképpen a
hívévé tett.
A férfi felnevetett, de elégedetten mosolygott.
– A téma önmagáért beszélt.
 – Vallja be: szeret beszélni, mindegy, hogy mi a téma –
mondta Ada évődve. – Azt is mondhatná, hogy kettő meg
kettő az öt, és én elhinném önnek. Meggyőzi az embereket
Laurence mosolygott, de nem harapott rá a csalira.
Emily hol az egyikükre, hol a másikukra nézett.
– Azt hiszem, most szívesen eltöltenétek egy kis időt
kettesben a folyónál – mondta. – A teaszobában fogok
olvasni, és úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy nincs
hölgykísérőd, Ada.
Ada felnevetett és elpirult. Kissé kényelmetlenül érezte
magát. Nézte, ahogy Emily elsétál, magabiztosan és
eltökélten, akár egy macska.
– A nővérem kedves, de kissé tapintatlan – mondta
Laurence mosolyogva, és mint mindig, ezúttal is sikerült
lenyűgöznie Adát az eleganciájával.
A férfi Ada felé nyújtotta a karját; ő belekarolt.
Barátságos csendben indultak el a macskaköves úton.
Előttük a folyó szikrázott a napsütésben. A víz hátán sikló
csónakokban fiatalok ültek; a férfiak napernyőt tartottak a nők
feje fölé.
– Ilyen napsütésben, ilyen épületekkel körülvéve az
embernek olyan érzése támad, hogy Olaszországban van. –
Laurence az egyetemi épületek ragyogó, régi falaira mutatott.
– Mi lenne, ha oda mennénk nászútra? Meg szeretném önnek
mutatni Firenzét.
Ada nem felelt azonnal. A tekintete megakadt három
turbános, fiatal férfin, akik a folyóparton, a virágok között
üldögéltek. Fehér nyári kabátjuk éles kontrasztot alkotott sötét
bőrükkel. Ada fülét megütötte ismerős, éneklős hanglejtésük,
ahogy beszélgettek, tréfálkoztak egymással.
Eszébe jutott, amikor egyszer Ravival ment végig ezen az
úton, és megjelent a szemük előtt egy szomorúfűz és a híd
egyik pillére. Aznap a birodalom politikájáról vitatkoztak…
Az emlék valósággal rázuhant – újra hallotta a víz lusta
csobogását, az ütőn a krikettlabda kemény koppanását. Maga
előtt látta Ravi arcát, ahogy felé tartott a vita után; eszébe
jutott, hogyan találkozott a tekintetük, és az is, hogy
mindketten tudták: semmiféle vita vagy veszekedés nem
szakíthatja szét az őket összekötő szálakat; nem számít
semmi, se következmény, se kockázat…
A napfénytől kissé megszédült, a szeme fölé emelte a
kezét.
– Ada?
– Elnézést. – Ada felnézett. Bűntudatot érzett a szívében.
Nem volt igazságos így bánnia Laurence-szel. Nem volt
becsületes így elárulni őt. Még csak gondolatban sem. –
Persze, Olaszország csodás lenne.
Laurence megfogta a kezét. Ada a kesztyűjén keresztül is
érezte a könnyed, mégis erős szorítást.
– Szóval, mikor menjünk? Szeptemberben? Az a legjobb
idő, már nincs meleg, de még nincsenek viharok, így lehet
hajózni.
– Szeptember? – Ada furcsa szorítást érzett a
mellkasában. Már május volt. – Arra gondoltam, hogy
szeptemberben elkezdem az egyetemet.
– Miért nem vár egy évet? Megházasodunk, elmegyünk
Firenzébe, megnézzük Párizst, akár messzebb is mehetünk…
Görögország? Az Akropolisz? Esetleg Egyiptom? –
csábítgatta Laurence.
– Miért nem jövő májusban?
– Az egy teljes év. Nem tudok annyit várni! – Laurence
közelebb húzódott Adához.
Ada a nyakán érezte a férfi forró leheletét.
– Azután is elmehet az egyetemre, hogy megházasodtunk.
Ha már házasok leszünk, rengeteg ideje lesz mindenre.
Rengeteg időm lesz mindenre – gondolta Ada. Rengeteg
időm lesz, amit veled tölthetek…
– Most túl kell lennünk a szezonon, aztán papa biztos
nem örülne, ha az esküvőnk megzavarná a vadászidényt,
azután meg már tél lesz, és télen tényleg senki sem szokott
házasságot kötni…
– Ön most játszadozik velem! – Laurence a sétapálcájával
rácsapott az egyik fára.
– Egyáltalán nem, csak nem értem, mire ez a sietség.
Laurence halkan beszélt, gondoskodó hangon:
– Amikor van egy gyönyörű pillangód, mindent
megteszel, hogy körülötted repkedjen.
Ada nem volt biztos abban, hogy tetszik neki ez a
hasonlat.
– Nem bízik bennem? – kérdezte.
– De igen. Természetesen bízom önben.
Ada kihallotta az idegességet Laurence hangjából.
Közelebb lépett hozzá, a karjára tette a kezét.
– Laurence. Feleségül megyek önhöz. Minden nap erről
álmodom. De biztosan megérti, hogy nem felejthetem el a
többi kötelezettségemet sem.
 A férfi bólintott, és úgy tűnt, megnyugodott. Ada kapva
kapott az alkalmon, hogy témát változtasson.
– Igazából szeretném kikérni a tanácsát – mondta halkan.
– Lehet? – Ez jó lépés volt: tudta, hogy Laurence szereti, ha
szükség van rá.
– Természetesen!
– Itt ez az Alexander Ross. Huntleigh hercege. – Ada
érezte, hogy Laurence feszültebbé válik. – Sokat táncolt Lady
Rose-zal, mióta megismerkedtek a nagy bálon. – Habozott,
kereste a megfelelő szavakat, próbálta kifejezni a rossz
érzését és aggodalmát. – Tudja, Lady Rose nem szokott hozzá
ehhez. Nem akarom, hogy… Csalódjon. Nagyon-nagyon
boldognak tűnt, talán életében először, amikor apánk
hivatalosan adoptálta.
– Nagyon tisztelem az apját, de egy ilyen radikális döntés
nem maradhat következmények nélkül – felelte Laurence.
– Remélem, ha egy kicsit több időt tölt Lady Rose
társaságában, rájössz, apám jól tette, amikor leányaként maga
mellé emelte őt – mondta Ada erőltetett mosollyal.
– Nincs kétségem afelől, hogy Lady Rose-t érdemei
alkalmassá teszik arra, hogy ezen a helyen legyen – mondta
Laurence. – Egyszerűen arról van szó, hogy nem bízom
semmiben, ami ilyen határozottan szembemegy a
konvenciókkal. – Jóindulatúan elmosolyodott. – Most
valószínűleg régimódinak tart.
– Nem, dehogy! Az ön véleményére mindig lehet adni, és
el sem tudom mondani, ezt milyen sokra értékelem! – Ada
hangja már-már remegett. – Éppen ezért szeretném tudni, mit
gondol Huntleigh hercegéről és… Rose-ról.
 Laurence hallgatott.
Ada felemelte a fejét, a férfi szemébe nézett.
– Szerintem a herceget eléggé rosszul ítélik meg –
mondta Ada. Szerette volna, hogy ez igaz legyen, és még
folytatni akarta, ám Laurence tekintetének láttán inkább
hallgatott.
– Attól tartok, hogy nem – felelte Laurence.
Ada úgy érezte, mintha hatalmas súlyok nehezednének a
szívére.
– Huntleigh hercegét Eton óta ismerem – folytatta
Laurence. – Kellemetlen, gőgös, modortalan személynek
tartom, olyannak, akit mindig csak az új dolgok érdekelnek.
Nem hiszem, hogy valaha komoly szándékai lettek volna a
nőkkel kapcsolatosan, pedig… Pedig már jó néhánnyal volt
dolga. Oxfordból eltanácsolták, és úgy tudom, nem a saját
jószántából kellett utazgatnia a kontinensen. Az apja nem volt
büszke rá. – Laurence hangja nagyon komoly volt. – Örülök,
hogy szóba hozta ezt a dolgot, Ada, máskülönben nekem
kellett volna megtennem. Lady Rose végtelenül sebezhető,
különösképpen a furcsa helyzete miatt, és attól tartok, könnyű
prédának számít az olyan férfiak számára, mint Huntleigh
hercege.
– Biztos ebben?
– Igen, biztos. – Laurence habozott, és hozzátette:
– Megkérdezhetem, tisztában van-e Lady Rose…
származásával?
– Arra gondol, tudja-e, hogy Rose szobalány volt? –
kérdezte Ada nyíltan. – Igen, valószínűleg. Erről mindenki
tud.
 – Mindenki, aki a társasághoz tartozik. Viszont a herceg
eddig mindent elkövetett annak érdekében, hogy távol
maradjon ettől a bizonyos társaságtól. Egészen mostanáig.
Nagyon kevés közeli barátja van Londonban. Lehetséges,
hogy még nem hallott a dologról, és ha tudomására jut,
akkor… Nos, akkor szerintem alapvetően meg fog változni a
Lady Rose iránti viselkedése.
Ada némán bólintott. Nem volt más választása,
figyelmeztetnie kellett Rose-t. A saját érdekében.
 Huszadik fejezet

LONDON

Ada csak piszkálta a pirítósát, miközben időnként Rose-ra

nézett, aki halkan dúdolgatott magában. Az apjuk komor
arccal olvasta az újságot. Ada tudta, hogy Európából aggasztó
hírek érkeznek – nagy volt az aggodalom a németek léghajói
miatt, bár elképzelhetetlennek tűnt, hogy a császár valóban
fellép Britanniával szemben. Végül is a németek uralkodója
az angol király közeli rokona volt. Adát sokkal jobban
aggasztották más dolgok – például az, hogy megvédje Rose-t.
– Meghívók – jelentette be Charlotte, ahogy egy kötegnyi
levéllel a kezében belépett a reggelizőbe. – Most csíptem el
Jevinst. Tessék, mama! – Odaadta a borítékokat anyjának, és
leült.
A grófné unott arckifejezéssel nézte végig a borítékokat.
– Cowes, Westminster hercege szeretné, ha ellátogatnánk
a jachtjára. Ez borzasztóan unalmas lesz, de igent kell
mondanunk. Tea… Tea… Egy újabb bál. Ó! Ez viszont
egyenesen bosszantó!
– Mi az, kedvesem? – kérdezte Lord Westlake.
A grófné fanyar arccal feltartott egy aranyozott szélű
meghívót. Ada csak két szót tudott leolvasni róla: „Bal
Masqué”.
 – Mrs. Verulam jelmezbált rendez a Királyi Kertészet
virágbemutatójának estéjén.
– Jelmezbál! – kiáltotta Charlotte.
– Ez elég érdekesnek tűnik – mondta Ada.
– Valóban, de az a szerencsétlen nő már megint addig
ügyeskedik, míg sikerül magára vonnia a figyelmet!
Természetesen mindenki elhagyja a várost, amint vége, és
mindenki a bállal foglalkozik majd. Abban reménykedtem,
hogy a szezon vége előtt még lesz egy nagy, jelentős
esemény, de erre most már nincs sok esély.
– Nos, ha kapok egy új ruhát, én nem igazán bánom –
mondta Charlotte.
– Persze, arra szükség lesz. Legalábbis neked… Azt
igazán nem várhatja el tőlem senki, hogy vállaljam Rose
felöltöztetésének költségét.
– Kedvesem, valamennyi leányom felöltöztetéséhez
megkapod a szükséges támogatást – mondta a lord eléggé éles
hangon.
Kényelmetlen csend támadt. A grófnén látszott, hogy
tiltakozni akar, de végül egyetlen szó nélkül nyitotta fel a
következő meghívót tartalmazó borítékot.
– Ah, ez viszont már érdekes! – mondta, ahogy
végigfutott a tekintete a terjengős kézíráson. – Különösen a te
számodra, Charlotte.
Charlotte a szemét forgatta.
– Mi az, mama, mi az?
– Huntleigh hercege írt. Meghívott bennünket a
páholyába, az operába. Sztravinszkij Tavaszi áldozatára.
 – Ó! – kiáltotta Rose. A kése hangos csörrenéssel a
tányérjára esett.
Ahogy mindenki más, Ada is ránézett. Rose felpillantott,
elpirult.
– Én csak… Nagyon szeretném látni azt az előadást!
– Ejha! – mondta a grófné csodálkozó arccal. – Nem
igazán tudom, hol és mikor volt lehetőséged arra, hogy
kialakuljon benned a balett iránti érdeklődés, de úgy látszik, a
kívánságod valóra válik. A herceg mindannyiunkat
meghívott.
– A párizsi premieren nem lázongott a tömeg? – kérdezte
Charlotte fintorogva. – Nem veszem fel a legjobb kalapomat,
ha van esély rá, hogy az anarchisták széttapossák.
– Eléggé kínos a dolog – fintorgott a grófné. – Ám
bármilyen is, a meghívást Huntleigh hercegétől kaptuk, tehát
elfogadjuk!
Ada a húga szemébe nézett. Az elpirulás és a mosoly
egyértelműen arra utalt, hogy Rose azt hiszi, a meghívást
kifejezetten ő kapta. Ada szíve összeszorult. A húga pontosan
úgy nézett ki, mint egy szerelmes lány. Nem igazán örült
annak, hogy esetleg neki kell összezúznia az álmait.
 Huszonegyedik fejezet

Ahogy az Oxford Streeten, Mr. Selfridge új áruháza előtt

kiszállt a Rolls-Royce Silver Ghostból, a napsugarak
megcsillantották Westlake grófnéjának új kalapján a diszkrét
drágakövekkel díszített rögzítőtűket. A grófnét Rose, Ada és
Charlotte követte. Rose elképedve nézett fel az előtte
magasló, hatalmas épületre. Először jártak ebben az új
áruházban, ami – úgy látta – még a mostohaanyjának is
meglepetést okozott.
A grófné persze csupán egy pillanatig habozott. Egy
fiatalember sietett az automobilhoz, és mély meghajlással
fogadta az érkezőket. Egy másik fiú kinyitotta az ajtót. A
grófné felszegett fejjel vonult be az épületbe. A lányok
követték.
Rose körbenézett a hatalmas csarnokban. Mindenütt
pultok és tükrök, csinos és elegánsan öltözött hölgyek és urak;
vásárlók, akik a próbabábukon kiállított ruhákat simogatták, a
kristályokat, ezüstneműt vizsgálgatták. Mindenütt jól öltözött
eladók és segédek sürögtek és forogtak. Ez inkább hasonlít
egy palotára, mint egy boltra! – gondolta Rose. Más volt,
mint a többi üzlet, valahogy nyitottabb és új, nagyon új. Már
örült, hogy eljött. Először nem rajongott az ötletért, de Céline
annyira látni akarta a helyet, hogy neki nem volt szíve
csalódást okozni neki. Egyébként is, szüksége volt egy percre,
hogy beszéljen Adával. Annie még mindig a Milborough
House-ban volt; valamit tenni kellett vele kapcsolatban. Rose
remélte, Ada tudni fogja, mit.
– Hát itt vajon hol kell elkezdeni a nézelődést? – kérdezte
Charlotte hangosan. – Anya?
– Egy pillanat, próbálok tájékozódni. – A grófné
tanácstalanul forgolódott. Rose sosem látta még őt ennyire
elveszettnek.
– Csak igyekezz, mert nevetséges, ahogy itt álldogálunk,
mint a birkák! – suttogta ingerülten Charlotte.
– Erre! – A grófné magabiztosan elindult, a többiek pedig
követték.
Hirtelen embermagasságú, elefántmintás kínai vázák
között találták magukat.
– Nem értem, az előbb a papírboltnál voltunk –
bizonytalankodott a grófné.
– Ez egy másik osztály – magyarázta Rose. – Azért
hívják áruháznak, mert…
– Igen, igen, nem vagyok teljesen idióta! – csattan fel a
grófné.
– Anyám, keressük meg a tetőkertet! Még lekéssük
Madame Lucille előadását! – sóhajtott fel Charlotte.
– Nem megyek el e nélkül a könyv nélkül! Mindenki a
Daisy hercegéről beszél. Sikeres és botrányos! Senki sem
sejti, hogy ki az írója.
– Azt hittem, már kiderült, hogy Gloucester püspöke –
mondta Ada. – Vagy talán Rothwell márkija?
– Nem, nem lehet, hogy Henry a szerző! – A grófné
erőteljesen megrázta a fejét. – Annyi értelem se szorult belé,
hogy egy levelezőlapot megírjon. Nem, szerintem…
 – Itt van Mrs. Verulam! – mondta megkönnyebbülten
Rose, amikor meglátta az alacsony, selyemruhát és
strucctollas fejéket viselő alakot.
– Drága Lady Westlake! – kiáltotta Mrs. Verulam.
– Talán eltévedtek?
A grófné felháborodottan húzta ki magát.
– Egyáltalán nem. Csak megcsodáltuk ezeket a…
Ezeket… – Bizonytalanul mutatott körbe kesztyűs kezével.
– Elbűvölőek, ugye? – Mrs. Verulam a vázákra nézett. –
Vettem párat, hogy feldobjam a cselédfolyosót. Nem Madame
Lucille előadására igyekeznek?
– De igen – felelte Ada. – Ám a grófné először meg akar
venni egy könyvet.
– Micsoda véletlen! Én is. – Mrs. Verulam felemelte a
napernyőjét, és intett az egyik alkalmazottnak, aki azonnal
elindult felé. – Kérem, vezessen át minket a könyvosztályra! –
parancsolta.
– Meg akarjuk venni R. J. Peak könyvét, a Daisy
hercegét.
– Természetesen, hölgyem, erre tessék, hölgyem! – A
férfi előresietett, a hölgyek követték.
– Honnan tudta? – kérdezte a grófné, aki Mrs. Verulam
mögött lépkedett.
Mrs. Verulam már-már sajnálkozó tekintettel nézett
vissza rá.
– Hát létezik más könyv ebben a szezonban? Ahogy
átvágtak az üzletszinten, a grófné és Mrs. Verulam arról
csevegett, vajon ki is lehet a rejtélyes R. J. Peak. Rose úgy
látta, felkínálkozott a várva várt lehetőség: kissé lemaradt,
hogy Ada mellett haladhasson tovább.
– Valamit el kell mondanom neked – suttogta.
Ada feszülten nézett Rose-ra.
– Annie eljött Somertonból – folytatta Rose. – Azt vette a
fejébe, hogy az én személyes komornám lesz.
– Micsoda? – kiáltott fel Ada, majd gyorsan elhalkult,
amikor Charlotte rájuk nézett. – Nem gondolhatja komolyan.
Ez elképesztő szituáció lenne mindkettőtök számára!
– Tudom – sóhajtotta Rose.
– Ezt biztosan nem gondolta át. Együtt voltatok
szolgálók… Most pedig neki kellene cipelnie a holmidat,
megvarrni a ruháidat, elrendezni az öltözőasztalodat, neki
kellene várnia rád, míg visszatérsz a balokról, utasításokat
kellene elfogadnia tőled… Ó, nem gondolta ezt át! – Ada
hitetlenkedve rázta a fejét.
– Szerintem sem.
– Meg kell mondanod neki, hogy azonnal menjen vissza a
Somertonba.
– De hogyan tehetném? Azt gondolja majd, hogy hátat
fordítok neki, hogy már megvetem őt.
– Nem tudom, hogyan, de ezt kell tenned – mondta Ada
szigorúan. – Most már Averley vagy, és úgy is kell
viselkedned, máskülönben lehetetlen helyzetbe kerülsz. Annie
egyszerűen nem várhatja, hogy ugyanolyan legyen minden,
mint amikor mindketten cselédek voltatok.
– De én nem változtam…
– De igen, Rose, és ne tettesd, hogy nem. Most már
minden más. – Ada hangja ellágyult. – Nem akarok nyers
lenni. Annie minden segítséget megkap tőlünk, hogy jobb
legyen a sora. Te viszont már Lady Rose Averley vagy, és a
nevedhez illően kell viselkedned.
Csendben mentek tovább. Rose kissé a homlokát
ráncolta. Értette, amit Ada mondott neki, de úgy érezte, a
nővére megfeledkezett arról, hogy az adoptálással nem
változott meg a tény: ő félig még mindig az egyszerű Rose
Cliffe, a házvezetőnő lánya, és örökre az is marad. Még
sosem érezte, hogy akkora távolság lenne közte és Ada
között, mint most, miután Lord Westlake hivatalosan a
lányaival egyenrangúvá tette őt. Szeretjük egymást, de
mégsem vagyunk ugyanolyanok – gondolta. Csalódott volt,
hogy ezt be kell látnia.
Megérkeztek a könyves édenkertbe. Az olvasó-és
írószobák fölött táblák függtek, a könyvekből épített
piramisok között vásárlók böngészgettek.
– Ah, a Daisy hercege! – tört előre a grófné, majd
elégedett sóhajjal felkapott egy kötetet.
– Nagyon sajnálom – mondta az alkalmazott. – Már csak
egyetlen példányunk maradt.
– Ó, vigye csak el! – mondta vidáman Mrs. Ver ulam. –
Én majd kölcsönkérem a lakájomtól.
A grófné elvörösödött. Rose az ajkába harapott, hogy ne
nevesse el magát. Biztos volt benne, hogy a grófné hamarabb
venne fel a tavalyi divat szerint készült ruhát, mint hogy
ugyanazt olvassa, amit egy lakáj. Ám ebben a helyzetben nem
volt választása. Kihúzta magát, és összeszorított szájjal
elindult, hogy kifizesse a könyvet.
Charlotte közben az alkalmazotthoz fordult:
 – Megmutatná nekem, hol vannak az olajfestékek?
– Természetesen, hölgyem! Erre tessék! – Az alkalmazott
elindult, Charlotte pedig követte. Beszélgettek; ahogy
távolodtak, úgy halkult a hangjuk. Rose látta, hogy a férfi a
különböző festékekre és vásznakra mutat, látta, hogy
Charlotte figyelmesen, bólogatva hallgatja.
– Milyen különös – jegyezte meg Ada. – Nem hittem,
hogy Charlotte-ot érdekli a festészet.
– Én sem – mondta Rose elgondolkodva. Alexander Ross
jutott az eszébe. Vajon ő tudja, hogy Charlotte festeget?
Az alkalmazott a lifthez vezette őket. Elsőként a grófné
szállt be, a többiek követték. Mrs. Verulam aggodalmasan
nézett körül.
– A hideg sült érezheti magát így, amit esténként
felküldenek az étellifttel – mormolta, miután becsukódott az
ajtó, és a liftes fiú megnyomta a tetőkert gombját.
Ada kilépett a liftből a friss, nyári levegőre. Szerencsére
nem esik – gondolta, ahogy végignézett a dekorációs célokat
szolgáló pálmák között leterített, vörös szőnyegeken, a szép
sorban felállított székeken. A tetőkerten pihengető hölgyek
közül sokat felismert – London a szezon alatt olyan volt, akár
egy külön kis világ. A távoli St. Paul kupolájára, majd a
parlament koronaszerű tornyaira nézett. Kissé megszédült,
hogy ilyen magasan vannak, de azt sem tartotta kizártnak,
hogy a lift, esetleg az áruház hihetetlen modernitása gyakorolt
rá ilyen hatást.
Rose megérintette a karját; ettől kissé jobban érezte
magát.
– Szédülsz? – kérdezte Rose mosolyogva.
 – Csak egy kicsit… Olyan magasan vagyunk! –
mosolygott rá vissza Ada. – De úgy látom, te jól viseled.
– Igen, egyszerűen imádom! – mondta Rose. A tetők
között röpködő madarak irányába fordult.
Ritkán látni őt ilyen szépnek – gondolta Ada. Kipirult,
csillog a szeme! Azt kívánta, bárcsak ne kellene
előhozakodnia azzal a bizonyos, kellemetlen témával, de
tudta, ezt nem kerülheti ki. Kötelessége volt megtenni.
Maga Lady Duff Gordon mutatta be a ruhákat.
Aranytollak sercegtek a noteszeken, ahogy a divatra befolyást
gyakorló személyek jegyzeteket készítettek, felkészülve a
szezon legnagyobb báljára, Mrs. Verulam különleges
estélyére.
Ada a húgára pillantott. Rose figyelmét lekötötték az
előtte elvonuló manökenek.
– Beszélni szeretnék veled Huntleigh hercegéről –
suttogta Ada, kihasználva, hogy mindenki Lady Duff
Gordonra figyel. Egy közismert színésznő vonult végig
előttük, fekete, gyöngyökkel díszített bársonyruhában, hol
erre, hol arra fordulva, hogy mindenki jól láthassa az anyag
esését.
– Alexanderről? – kérdezte Rose.
Ada úgy érezte, valóra váltak a legnagyobb félelmei.
– Már keresztnéven szólítjátok egymást?
– Végül is ez a neve, nem?
Ada elnézte, hogy a következő vékony, elegáns modell
sárga, selyemvirág-zuhataggal díszített, sárga kalapban kilép
a közönség elé.
 – Azt hiszem, óvatosnak kéne lenned vele. Elég rossz híre
van a… Nőket illetően.
– Az már régen volt! – sóhajtott Rose.
– Igen – mondta Ada nyomatékosan –, de akkor sem
ártana, ha figyelmeztetésnek tekintenéd a történteket.
– A „Zefír”. Rüssölt és hímzett felsőszoknya, amelyet
Miss Elsie Delaunay mutat be nekünk! – jelentette be Lady
Duff Gordon.
Ada udvariasan tapsolt, amikor a fiatal énekesnő elhaladt
előttük. Miss Delaunay gyönyörű mosolya látni engedte
fogait, amelyek éppen olyan aprók és fehérek voltak, mint a
nyakában viselt lánc gyöngyszemei.
– Ez a tanács Lord Fintantől származik? – Rose
hangjában olyan él volt, amit Ada korábban még sosem
hallott. Leginkább a dacra emlékeztetett.
Adában ismét felszítódott a félelem. Rose túlságosan
ártatlan, túlságosan sebezhető volt!
– Laurence régóta ismeri őt. Bárcsak azt mondhatnám,
hogy kedveli!
– Az biztos, hogy nagyon különbözőek.
Ez most vajon szarkazmus volt? Ada meghökkent, kissé
bosszús lett, és talán emiatt csípősebben válaszolt, mint
szeretett volna:
– Igen, Laurence megbízható és tiszteletre méltó, a
társaságban sokra tartják.
– …és hölgyeim, kérem, figyeljék meg ennek a brokátolt
selyemruhának az egyszerűségét! Ilyen pompás, luxus
minőségű anyag esetében szinte trimmelésre sincs szükség…!
 A taps a felröppenő galambok szárnycsapkodására
emlékeztetett. A manöken strucctoll legyezőt tartott az arca
előtt.
– Nem is tudtam, hogy ennyire fontos számodra a
társaság véleménye – mondta Rose halkan, miközben
mereven nézte a felvonuló hölgyeket és a ruháikat. – Azt
hittem, sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozol.
– Így is van! – sóhajtott Ada. – Rose, csak segíteni
próbálok. Alexander Rossnak borzalmas híre van.
– Mert az emberek, akik nem értik, rosszakat mondanak
róla. Volt annyira kedves, hogy meghívott minket az
előadásra… És tudod, miért? Mert tudta, hogy engem érdekel,
és tudta, a grófné csakis így enged el!
– Én csak azt nem akarom, hogy… Csalódást okozzon
neked. – Ada nyelt egyet. Amit ezután kellett mondania, már
sokkal keserűbb volt. De nem tehetett mást, meg kellett
győznie Rose-t, meg kellett védenie őt. – Vajon tudja, hogy…
Ha tudná, hogy… – Habozott; nehezen mondta ki a
kellemetlen szavakat. – Tud arról, hogy te korábban…? –
Elhallgatott. Charlotte ott állt a közelükben, és látszólag
minden figyelmét lekötötte, hogy megigazítsa a kesztyűjét.
Rose halkan és ingerülten felelt:
– Kérlek, ne aggódj! Nekem nincsenek elvárásaim
Huntleigh hercegével kapcsolatban. Élvezem a
beszélgetéseinket. Elismerem mint művészt. Ez pedig nagyon
távol van attól, hogy hatást gyakoroljon rám a vonzerejével,
és esetleg megsebezzen.
Rose arca kipirult, gyorsan, ingerülten beszélt. Ada
ezekből a jelekből levonta a következtetést: a húga zaklatott
és dühös. Összerándult az arca. Hiszen ő nem ezt akarta!
Újabb kísérletet tett.
– Rose, nem vagy velem teljesen őszinte. Azt hittem,
testvérekként…
– Szerintem te sem vagy velem teljesen őszinte azzal
kapcsolatban, hogy mit érzel Laurence iránt.
Ada úgy hőkölt hátra, mintha megégett volna. Rose-nak
igaza volt, nem tagadhatta. Mereven az elvonuló
manökenekre nézett, és egy szót se szólt többet.
 Huszonkettedik fejezet

Rose arca még akkor is vörös volt a bosszúságtól, amikor

visszatértek a divatbemutatóról. Sosem volt még mérges
Adára, és emiatt bűntudata támadt. Sajnálta a dolgot, de
egyszerűen elborzasztotta, ahogyan Alexanderről beszélt.
Igazságtalan volt. Mit tett az az ember, azon kívül, hogy kissé
elrugaszkodott a konvencióktól? A meghívás pedig
egyértelműen neki szólt. Nagyon kedves volt tőle, hogy annak
ellenére elküldte a meghívót, amit ő a festményeiről mondott.
Ki tudja, talán már meg is bocsátotta azokat a meggondolatlan
megjegyzéseket! Rose ellenállhatatlan vágyat érzett arra,
hogy megvédje Alexandert, hogy mindenki szeme láttára
belekaroljon, és bebizonyítsa: ha más nem is, ő legalább hisz
abban, hogy jó ember.
Ám egy dologban Adának volt igaza. Bármilyen
kellemetlen is volt, ezt el kellett ismernie. Annie-nek mennie
kellett!
Ahogy átnyújtotta a kalapját az egyik szolgának, Rose
elhatározta, azonnal megkeresi a lányt, és beszél vele. Az
anyja mindig azt mondogatta, hogy a fájdalmas dolgokon
jobb hamar túlesni.
Ahogy lesietett a cselédlépcsőn, hogy beszéljen Annie-
vel, a szíve kényelmetlenül gyorsan vert. Nincs min aggódni –
mondta magának. Egyszerűen, kedvesen, szelíden és halkan
elmondom neki, hogy nem maradhat. Valami azt súgta neki,
mégsem lesz ilyen egyszerű a dolog.
Annie a konyhában ült, Rose habozott egy kicsit az
ajtóban. Annie egy füzet fölé hajolt, a kezében ceruzát tartott,
és nagy gonddal betűket rajzolt, miközben hangosan
kimondta a hangokat:
– H-É-T-F-Ő.
Olvasni tanult. Rose addig azt hitte, kellemetlenebből már
nem érezheti magát, de mint kiderült, mégis.
Elbizonytalanodva állt az ajtóban. Vajon azt teszi, ami
helyes? Talán csak fel kéne rohannia az emeletre, figyelmen
kívül kellene hagynia Ada tanácsát…
Annie hirtelen felnézett – a menekülési lehetőség elszállt.
– Rose! – Annie mosolya széles volt, de kissé ideges.
Talpra ugrott.
– Olvasni tanulsz – mondta lágy hangon Rose.
Annie elpirult és megvonta a vállát.
– Csak próbálkozom. Persze nincs szükségem rá. Csak
egy hobbi. – Kipirult arccal, mindkét kezét a köténye zsebébe
dugva közelebb ment Rose-hoz. – Beszéltél a grófnéval?
Maradhatok?
Rose nyelt egyet.
– Annie, én… – Habozott, és utálta magát, amiért ennyire
gyáva. – Nem hiszem, hogy ez működni fog. Sajnálom.
Annie tekintetétől összerándult az arca.
– Nem értem! – Annie könyörgőn összekulcsolta a kezeit.
– Tudom, hogy nem vagyok igazi francia komorna, de
dolgoztam már Lady Georgianának, és tudom, mit kell
csinálni. Gyorsan tanulok. Csak azért, mert nem tudok
olvasni, még nem vagyok buta! Ezt te is tudod. Láttad, milyen
gyorsan felfogtam a dolgokat, amikor együtt dolgoztunk.
Rose ekkor értette meg, helyesen cselekszik.
– Pontosan erről van szó, Annie. Most már nem fogunk
együtt dolgozni. Úrinő lettem, te pedig még mindig cseléd
vagy. Ki kellene szolgálnod engem. Teljesítened kellene a
parancsaimat, és ez, ez nem lenne helyes. Érted? Nekem
dolgoznál. Neked kéne szólnom, ha nem elég meleg a
fürdővizem, és meg kell stoppolni a harisnyáimat. Nem
tehetném szabaddá minden délutánodat. Ez egyszerűen nem
működne, Annie.
Annie arcán az ijedtséget lassanként felváltotta a harag.
Rose már látta, hiába reménykedett abban, hogy a lány
megérti a helyzetet.
– Értem. Már nem elég jók neked a régi barátaid, erről
van szó! – Annie hátralépett, keresztbe tette a mellén a karjait.
Amikor Rose meg akart szólalni, hevesen megrázta a fejét. –
Nem, nem, nem. Értem én! Már elfelejtetted, honnan jöttél,
Rose Cliffe.
– Most viszont meg kell tanulnom, hogyan legyek úrinő,
és egy úrinő nem lehet szobalány is! Hát nem érted?
– De igen, tökéletesen értem. – Annie hangja remegett.
Egy könnycsepp hullott a füzetre.
Rose a lány felé indult, meg akarta ölelni, meg akarta
nyugtatni őt, Annie azonban hátralépett.
– Nem, köszönöm, Lady Rose. Tudom, hol a helyem.
Többé nem zavarom önt. Kimegyek az utcára, és romlott nő
lesz belőlem, mert ez a jövő vár minden ostoba bolondra, aki
bízott a barátaiban, aki emiatt elvesztette a helyét…
 – Annie, ne csináld ezt! – Rose a legszívesebben
felnevetett volna Annie színpadias viselkedése láttán, de
tudta, a lány ezt sem értené. – Nem vesztetted el a helyedet,
visszaszerzem neked. Az anyám elnézi majd neked, hogy
eljöttél.
– Nem megyek vissza arra a helyre. Ki fognak nevetni! –
Annie a fejét rázta; a könnyei szétrepültek.
– Nos, akkor találunk neked egy jobb helyet. Vagy egy
jobb munkát. Természetesen nem maradsz magadra, Annie.
Ha egy hölgy szobalánya szeretnél lenni, segítek neked, de az,
hogy nekem dolgozz… Ez egyszerűen nem lenne jó. Ugye
érted?
Annie szipogása elárulta, hogy nem érti. Rose ismét feléje
indult, Annie azonban megint hátralépett, és hisztérikusan
felzokogott. Rose nem tudta, hogy mit tegyen.
Halk zajt hallott a háta mögül; megfordult. Ahogy
végignézett az apró, egérszerű kis teremtményen, aki
reszketve állt az ajtóban, beletelt neki pár pillanatba, hogy
rájöjjön, kit lát.
– Ó… – Elfelejtette a cselédlány nevét. – Megtenné,
kérem, hogy gondoskodik Miss Bailey-ről? Hozzon neki egy
csésze teát! – Megpróbált visszaemlékezni, Annie hogyan
szereti a teát. – Tejjel, két cukorral. És kérem, értesítsen, ha
Miss Bailey eldöntötte, mit szeretne tenni.
A cselédlány pukedlizett és belépett a konyhába. Annie
szipogva visszaült az asztalhoz. Az arcát a tenyerébe temette.
Rose megállt az ajtónál, visszanézett. A cselédlány átölelte
Annie-t, megnyugtató szavakat suttogott a fülébe. Annie
bólogatott, miközben a másik lány beszélt. Rose örült, hogy
valaki figyel Annie-re, de összefacsarodott a szíve a megható
jelenet láttán. Ez volt az a világ, amit maga mögött hagyott,
akár egy elveszített üvegcipellőt a hóban Ez volt az a világ,
ahová soha többé nem térhetett vissza.
 Huszonharmadik fejezet

Charlotte lenézett az öltözőszobája ablakából a napsütötte

Milborougb Square-re. Egy borítékot tartott a kezében,
amiben egy kisméretű, aranyozott kártya lapult. Egy egész
fíóknyi ilyen kártyája volt, amelyeken a legjobb házigazdák
nevei álltak. Mindegyik kártya egy-egy emléket jelentett
számára az elmúlt három, tánccal és flörttel, sok egyébbel
eltöltött szezonból. Ez azonban más volt. Ez a meghívó Mrs.
Verulam jelmezbáljába szólt, arra az eseményre, ami az
utolsó volt a hivatalos londoni szezonban; arra a
rendezvényre, amelyre Charlotte harmadik szezonjának utolsó
estéjén került sor. Charlotte természetesen tudta, hogy ez a
szezon is véget fog érni egyszer, de ez a meghívó, ez
valahogy valóságossá tette ezt.
Három szezon… Három év. És még mindig nem
jegyezték el!
– Ward – mondta hátat fordítva az ablaknak.
A sarokban varrogató Stella felnézett.
– Juttass el egy üzenetet Huntleigh hercegéhez.
– Igen, úrnőm – mondta Ward kis szünet után, ami elég
hosszú volt ahhoz, hogy pimasz legyen. Charlotte ezt
feljegyezte magában. Ki tudja, a jövőben talán szükség lehet
rá…
Elővette az írókészletét. Korábban egyszerűen nem jutott
eszébe, hogy a herceg esetleg nem ismeri Rose szánalmas
történetét. Persze, érthető a dolog, hiszen az az ember hosszú
ideig távol maradt a társaságtól, írni kezdett:

Kedves Alexander!
Mivel már jól ismerjük egymást, butaságnak
tűnik, hogy hercegnek szólítsam!
Szerettem volna megköszönni a meghívást,
amit ma reggel kaptunk.
Már azóta szeretném megnézni ezt a
Sztravinszkij-művet, hogy először hallottam
róla. Annyira izgatott vagyok, hogy alig bírok
aludni.
Igazán kedves öntől, hogy meghívta a
mostohatestvéremet Rose-t is. Az a kedves lány
megérdemel minden lehetőséget arra, hogy
fejlessze magát. Gondolhatja, a szezon milyen
megterhelő egy olyan személy számára, aki
korábban szobalány volt! Szerencsére Rose
bámulatos alázattal kezeli a helyzetet.
Most elrugaszkodom a formaságoktól, és
szeretném meghívni valahová. Javaslom, nézzünk
meg együtt egy kiállítást. A Heddon Streeten
van is egy, amelyen futurista műalkotásokat
mutatnak be. Mint bizonyára tudja, a
művészetek területén London kissé lemaradt a
többi európai fővárostól, ezért bűn lenne
elszalasztani ezt a lehetőséget. Nem gondolja?
 Aláírta a levelet, borítékba tette, amit lepecsételt és
átadott Wardnak.
Ha az ember megfelelően szervezi meg a dolgait, akár
több legyet is üthet egy csapásra!
 Huszonnegyedik fejezet

A délután szétterjesztette aranyló szárnyait a kocsizörgéstől és

az automobilok türelmetlen tülkölésétől hangos, lótrágyától és
benzingőztől bűzló nagyváros, London fölött. A földalatti
vasút bebörtönzött sárkányként üvöltve száguldott odalent, a
megállóiban kidobva magából az utasokat, hogy azután South
Kensington és Aldgate között lávafolyamként bukjon fel a
felszínre.
Igen – gondolta Stella, miközben bezárta maga mögött a
Milborough House hátsó ajtaját és kisétált az utcára. A
legjobb ruháját, egy sárga-fekete darabot viselt – Lady
Charlotte-tól kapta, aki már megunta –, ami minden egyes
mozdulatára hullámzott. A napernyőjét olyan elegánsan
forgatta, mint a legdivatosabban, de visszafogottan viselkedő
úrinők. Babakocsit tologató dajkák haladtak el mellette, látta
a korlátoknál álldogáló inasokat, hallotta, hogyan súgnak oda
pár szót a dadáknak, hogyan váltanak velük gyors, bűnös
csókokat…
London legelegánsabb lakóinak többsége egy néhány
négyzetmérföldes területen élt, így Stellának nem kellett
messzire mennie ahhoz, hogy eljusson Huntleigh hercegének
városi rezidenciájához.
Átvágott a Milborough Square-en, a Lanchester
Gardensen, a Grosvenor Square-en – mindegyiket György
korabeli villák szegélyezték, amelyek éppoly formálisak és
fehérbe öltözöttek voltak, akár a Vesta-szüzek –, és
csakhamar kiért arra a szellős részre, amit Park Square néven
ismertek.
Az egyik platánfához érve megállt pár pillanatra a
felállított paraván előtt, hogy nevessen egy kicsit a táncoló és
mókázó bábokon, Punchon és Judyn.
Ha az ember ügyesen tartja kezében a zsinórokat –
gondolta –, ha tudja, mikor melyiket kell meghúznia, akkor
egy márkit is meg tud izzasztani, egy grófnőt is zavarba tud
hozni, pironkodásra tud kényszeríteni egy elsőbálozót…
Ugyan ki akarna szimpla úrinő lenni, amikor bábjátékos is
lehet? A leveleket könnyen fel lehet gőzölni, ő is értett ehhez,
így mielőtt útnak indult, jót nevetett Miss Charlotte okos
stratégiáján, amivel azt akarta elérni, hogy eltávolítsa a herceg
közeléből Rose-t.
Megállt, hogy beszívja a téren illatozó mélyvörös rózsák
illatát.
Igen, Miss Charlotte terve ügyes volt, de neki is
megvoltak a saját stratégiái.
Mielőtt elindult, felkereste őt Ellen, a mindenes
cselédlány, és átadott neki néhány vörös selyemrózsa-szirmot.
Egyetlen pillantással felmérte, hogy ezek a szirmok arról a
művirágról származnak, amely Miss Charlotte ruháján volt.
Azon a ruhán, amit ő nemrég eldugott a saját fiókjába.
– Kérem, kisasszony – mondta Ellen ideges
pukedlizéssel. – Arra gondoltam, esetleg ön tudja, ezek itt
hova tartoznak.
Stella átvette a szirmokat, és közben sikerült megállnia,
hogy ne sikítson fel örömében. Igen, pontosan tudta, hogy
előbb-utóbb előkerülnek. Előbb-utóbb minden elő szokott
kerülni…
– Ellen – mondta, az ujjai között forgatva a szirmokat,
amelyek a fényben olyanok voltak, akár a sűrű vércseppek –,
áruld el nekem: egészen pontosan hol találtad ezeket?
 Huszonötödik fejezet

SOMERTON
– Nagyon sajnálom, Mrs. Cliffe! – kiáltotta Georgiana,
amikor kifulladva, levegő után kapkodva berontott a szalonba.
– Beszélnem kellett szakácsnővel a ma esti vacsora
menüjéről.
Mrs. Cliffe összerezzent és felnézett. Gyors mozdulattal
az asztalán elöl hagyott papírok alá csúsztatta a
jegyzetfüzetet, amibe előtte írogatott.
– Ne, kérem, folytassa csak a munkáját! – Georgiana
átvágott a szobán; a lába belesüppedt a vastag
perzsaszőnyegbe. Mrs. Cliffe mellé húzott egy széket.
– Gondolom, a kérdéseket írta össze, amiket fel akar tenni
neki. – Az asztalon heverő levélhez nyúlt. A vastag, sárga
papírt gyöngybetűs kézírás borította.
– Mrs. McRory, ugye? Látom, hogy a miniszterelnöknek
is dolgozott. Milyen érdekes! – Mrs. Cliffe elvörösödött
arcára nézett. – Melege van? Az évnek ebben a szakában talán
már nem kellene befűteni.
– Nem, semmi gond – mondta Mrs. Cliffe. A légzése
felgyorsult, és újra lenézett a jegyzetfüzetre. Összeszedte
magát, és miután lenyugodott, folytatta: – Megkérjük a
hölgyet, hogy jöjjön fel?
Georgiana csengetett. Mialatt Cooperre vártak, abban
reménykedett, hogy ez az interjú talán az utolsó lesz. Eddig
egyetlen jelentkező sem felelt meg. Az ügynökségnél csak a
vállukat vonogatták és elnézést kértek; közölték, a városban
sokkal érdekesebb munkák adódnak, már közel sem
vállalkoznak annyian efféle szolgálatra, mint korábban,
országos krízis alakult ki ezen a téren. Georgiana felsóhajtott.
Épp elég aggódnivalója volt a helyi válságok miatt. Prija
ismét gyengélkedett, Annie felmondott (ezt fölöttébb
furcsának találta, mert mindig megbízhatónak tartotta azt a
lányt); Sir William egész héten tivornyázott, miután ismét
összeveszett az ő apjával, Lady Edith pedig egy orosz
spiritiszta segítségével próbálta megtisztítani a lelkét.
Georgiana tulajdonképpen csak abban volt sikeres, hogy
kiürítette az erszényét.
– Mrs. McRory! – jelentette Cooper, és kitárta az ajtót.
Georgiana üdvözlő mosollyal húzta ki magát ültében.
Az ajtón belépő nő jobban nem is különbözhetett volna
Mrs. Cliffe-től. Olyan alacsony volt, hogy Georgiana először
azt hitte, hogy valamit elrontottak, és egy gyereket küldtek
véletlenül. Persze egy pillanattal később már felfedezte a
szigorú, összevont szemöldököt, a kissé szőrös állat és
keskeny szájat Mrs. McRory alacsony volt, de ez semmit sem
jelentett, hiszen a pisztolygolyó is kicsi.
– Úrnőm – mondta, és pukedlizett Georgiana előtt.
Georgianát még sosem köszöntötték ilyen arrogáns és
gépies módon. Az asszony nem várta meg, hogy beljebb
hívják, keresztülvágtatott a szobán – már amennyire egy ilyen
kicsi nő vágtatni tud. Inkább olyan volt, mint egy kipattanó
rugó. Nem várt engedélyre, leült arra a székre, amit
Georgianának kellett volna felajánlania neki. A lába nem ért
le a padlóra, kicsit himbálózott a fekete szoknya alatt.
– Elkezdhetjük? Általában időben kezdem az interjúkat.
– Ööö… Persze. Igen! – Georgiana hátradőlt. Zavarban
volt. Ideges pillantást vetett Mrs. Cliffe-re, aki felvont
szemöldökkel nézte őt.
– Bizonyára tudni akarnak az előző munkaadóimról –
kezdett bele Mrs. McRory. Enyhe skót akcentussal beszélt. –
Az előző munkaadóm Lord Malmesbury volt, de úgy ítéltem
meg, nem maradhatok azon a helyen, miután az úr felvett egy
francia szakácsot. Az erkölcseim és a természetem nem
engedte. Remélem, úrnőm, önök nem kívánnak ilyen
embereket foglalkoztatni.
– Szerintem kicsi az esély erre – mondta Georgiana a
költségvetésre gondolva.
– A legfőbb motivációm: rendet teremteni a káoszban –
folytatta Mrs. McRory. – Rendet a káoszban! – ismetelte meg
úgy, mintha ízlelgetné a szavakat. – Ki nem állhatom a
pazarlást. Gyűlölöm a hanyagságot. A vezetésem alatt a
szolgálók minden erejüket beleadják a munkába, határozottak
és erkölcsileg erősek. Mielőtt a jelenlegi, kivételes
pozíciómba kerültem… – Georgiana ennek hallatán kénytelen
volt az ajkába harapni, hogy visszafojtson egy mosolyt. – …
egyszerű és jó szakácsnő voltam. Vannak szakácsok, akik
büszkék arra, hogy képesek úgy elkészíteni a baromfit, hogy
három napig kitartson. Én úgy készítettem a baromfit, hogy
egy hétig kitartson, és a végén húslevesként szolgáltam fel
néhai, szeretett uralkodónknak… –Elégedett mosoly jelent
meg az arcan. – …Aki abban a megtiszteltetésben részesített,
hogy kijelentette: „páratlanul ízletes étket” készítettem.
Georgiana hirtelen azt sem tudta, mit mondhatna. Mrs.
Cliffe-re nézett.
– Elvárnánk öntől, hogy megszervezzen olyan
jelentősebb, vidéki eseményeket, mint eljegyzések,
vadászatok, bálok – mondta Mrs. Cliffe. – Londonban szerzett
tapasztalatai esetleg…?
– Csináltam ilyet – vágott közbe Mrs. McRory. –
Petampore maharadzsája. Külföldi úriember. Bált rendezett a
legidősebb lányának. Szezonban. A tókomornyik meghalt.
Szívroham. Én irányítottam az egészet, a férfi személyzetet is
beleértve.
Georgiana gyorsan átfutotta Mrs. McRory referenciáit.
Ügy érezte, neki kellene átvennie a kezdeményezést.
– Nos, a referenciák rendben vannak – mondta Mrs.
McRory. – Felfelé jövet benéztem a mosókonyhába és a
textilraktárba. Fölöttébb rendezetlen.
– Igen, elvesztettük az első számú házi cselédünket,
Annie-t – mormolta Mrs. Cliffe. – Nos, én… Nem tudom,
Mrs. McRory, mit is kérdezhetnénk még. Értesíteni fogjuk.
Mrs. McRory olyan lendületesen állt fel, hogy Georgiana
arra gondolt, megsértődött valamin. Amikor azonban az
asszony villámgyorsan pukedlizett, majd az ajtóhoz viharzott,
megértette, nem erről van szó. Mrs. McRory mindent ilyen
gyorsan és határozottan csinált.
James éppen időben ért oda, hogy kinyissa neki az ajtót.
Mrs. McRory, aki éppen a derekáig ért, összehúzott szemmel
nézett rá, majd felnyúlt és megigazgatta James ingmellét.
 – Foltos. Rendetlen. Én mindig utasítom az inasaimat,
hogy Patchcock-féle szemcsés mosószerrel mossák a ruháikat.
A Patchcock minden foltot kihoz! – mondta, azzal kilépett az
ajtón.
James döbbenten bámult rá, majd utánasietetett.
Georgianának csak addig sikerült visszatartania a kuncogását,
míg becsukódott mögöttük az ajtó.
– Látott már ilyen embert? – kérdezte félig nevetve, félig
elismerően. – Az inasaim! Kíváncsi lennék, Cooper mit
mondana erre…
– Szerintem ez kicsit felrázná, ami nem lenne rossz. –
Mrs. Cliífe is mosolygott. – Amióta őlordsága Londonban
van, Cooper hagyja kicsit szétcsúszni a dolgokat.
– Igaza van! – Georgiana elkomolyodott. Rendet a
káoszban. Az egyszer biztos, hogy az ő házukban nem volt
rend. Talán éppen Mrs. McRoryra volt szükségük…
– A referenciája kétségtelenül kitűnő – mondta Mrs.
Cliífe, miközben ismét átfutotta a lapokat. – Természetesen
mindet ellenőrizni fogom, de tényleg nagyon jók, és…
– Azok közül, akiket eddig láttunk, messze ő a legjobb –
fejezte be Georgiana a mondatot.
Összenéztek, komoly arccal bólintottak.
 Huszonhatodik fejezet

LONDON

A Drury Lane-en álló Királyi Színház zsúfolásig megtelt

emberekkel, akik már hallottak arról, Párizsban milyen
drámai fogadtatásban részesült a Tavaszi áldozat, és ezért
maguk is látni akarták a londoni bemutatót. Ahogy követte a
többieket a herceg páholyába, Rose a fülét hegyezve próbálta
kiszűrni a nyitány hangjait az általános zsongásból.
„Azt hallottam, hogy hallgathatatlan… Primitív…
Nijinszkij túl messzire ment.”
„Erkölcsileg elfogadhatatlan… Kimondhatatlanul
sokkoló…”
„Csak dobogás és csapkodás, egyetlen dallam sincs
benne!”
Rose keresztülfurakodott néhány parfümfelhőbe
burkolózó, idősebb hölgy között; a drága kalapokról lelógó
tollak az orrát csiklandozták. Sehol sem látta Alexandert, de
izgatottan dobogott a szíve, mert tudta, bármelyik pillanatban
felfedezheti.
– Örülök, hogy a herceg felajánlotta a páholyát – mondta
hangosan a grófné, amikor keresztülvágtak a tömegen. –
Elviselhetetlen lenne ebben a tömegben ülni.
– Apropó, a herceg! – mormolta Charlotte a legyezője
mögül. – Hol lehet?
 A színházi inas meghajolt előttük, és bevezette őket a
páholy bársonyfüggönye mögé.
– Megérkezett már a herceg? – kérdezte tőle a grófné.
– Nem tudom, úrnőm. – Az inas meghajolt és kihátrált.
– Ez az ember talán arra kapott utasítást, hogy ezt mondja
– sóhajtotta Charlotte, és leült.
Rose és Ada összenéztek, amikor leültek.
– Nem tudom, mire számítsak – mondta Ada. – Szerintem
érdekes lesz. Imádtam a Tűzmadarat és Fokin koreográfiáját,
de az Áldozat nagyon erőszakos reakciót váltott ki
Párizsban…
– Biztosan nem ok nélkül! – Rose előrehajolt, a kezét az
álla alá támasztotta. Azon töprengett, hol lehet Alexander.
Nagyon szerette volna látni, szeretett volna rámosolyogni és
bocsánatot kérni tőle a modortalan megjegyzésért. Biztosan
tudja, hogy a grófné nem hozta volna őt el az előadásra, ha
nem kapják meg ezt a meghívást, és nagyon örült, hogy a
herceg emlékezett erre a beszélgetésre, és felajánlotta a
páholyát – annak ellenére is, hogy ő olyan
megbocsáthatatlanul durva megjegyzést tett a festményeire.
Nem folytathatták a társalgást, mert a fények
elhomályosultak, a függöny felgördült, és elkezdődött az
előadás.
Rose egy pillanat alatt megértette, Párizsban miért volt
olyan heves a darab fogadtatása. Itt nyoma sem volt a
Tűzmadár vagy a Seherezádé pompás, lélegzetelállító
szépségének. A színpadon egy komor és kopár téli tájat
jelenítettek meg, a táncosok pedig hevesen, görcsösen
rángatóztak. A történetről mintha lerántották volna a
tündérmesék csodás díszeit, és nem maradt más, csak a
csontváz, a lényeg: a fiatalság és a szépség könyörtelen
feláldozása egy örök, erőteljes rítus során, amely olyan
ritmikus, mint az évszakok váltakozása vagy a vér áramlása
az emberi testben. Rose valami fokozódó, szédítő, részegítő
izgalmat érzett; mintha azt látta és hallotta volna, hogy a jövő
száguld a leggyorsabb automobil sebességével.
– Tavaszi áldozat! – horkant fel a grófné. – Ez a
legocsmányabb dolog, amit valaha láttam. A tavasz a
virágokról, szépségről és eleganciáról szól…
És az új életről – gondolta Rose. És a múlttal való
szakítás vad fájdalmáról. Biztos volt benne, az egyetlen
ember, aki ezt megértené, nem más, mint Alexander. Tudni
akarta, hogy a herceg mit gondol a darabról; el akarta
mondani neki, hogy úgy érzi, már több mindent megért, már
felfogja, mit is ábrázoltak azok a festmények, hogy most már
érti, hogyan lehet olyan zenét szerezni, ami nem cseng oly
hamisan, mint a közönség nevetése…
Mert igen, a nézők izegtek-mozogtak, nevetgéltek,
kiáltoztak. Rose dühösen megállapította, hogy ezek az
emberek már az előadás kezdete előtt eldöntötték, hogyan
fognak reagálni. Ők nem azért jöttek ide, hogy egy balettet
lássanak, ők egy botrány szemtanúivá akartak válni.
Amikor megszólalt a szünetet jelző csengő, a grófné
azonnal felállt.
– Rosszabb, mint gondoltam. És az az átkozott Huntleigh
még csak el se jött!
Rose talpra ugrott, amikor kinyílt a páholy ajtaja, és egy
férfi lépett be hozzájuk. Egy férfi… De nem Alexander.
Sebastian érkezett. Rose azonnal felfedezte az arcán a
feszültséget és a fájdalmat, ennek ellenére Sebastian hangja
könnyed volt és vidám.
– Jó estét mindenkinek! Hallottam, hogy itt lesznek, ezért
arra gondoltam, üdvözlöm a társaságot!
– Éppen időben! Hol a pokolban voltál az elmúlt
napokban? Mindenki rólad kérdezősködött.
– Jól vagy? – Rose a fiatalember arcát vizsgálgatta.
Megállapította, hogy fáradt és ideges.
– Nem igazán. Most hallottam, hogy Oliver bűnösnek
vallotta magát.
– Ne! – kiáltotta Ada szörnyülködve. – De miért?
– Ó, istenem, ne beszéljünk már erről többet! – nyögött
fel Charlotte.
– Beidéztek tanúnak, ő pedig meg akart védeni attól,
hogy a bíróság elé álljak – mondta Sebastian. A húgára ügyet
se vetve Rose-hoz beszélt.
Rose szeme tágra nyílt. Persze, ha Sebastian elmenne a
bíróságra, akkor az újságírók biztosan észreveszik rajta, hogy
könnyű préda, és akkor… Akkor minden kiderül.
– Milyen szolgaian odaadó! – mondta Charlotte nevetve.
– El sem tudom képzelni, hogy Ward ilyet tenne értem.
– Nos, örülök, hogy végül mégis akadt valaki, aki a mi
érzéseinket is figyelembe veszi. – A grófné hangja
ingerültnek tűnt, de Rose érezte, hogy valójában riadt. – Mert
a jelek szerint téged nem igazán érdekelt, mit mondanak az
emberek…
– Mert nem is érdekel! – csattant fel Sebastian.
 Rose összerezzent, a körülöttük lévők meglepetten
fordultak feléjük.
– Hallgass! – sziszegte a grófné. – Ne üvöltözz.
Mindenütt újságírók vannak!
– Helyes! Talán akad köztük végre egy, aki a
változatosság kedvéért igazat ír!
– Csak óvatosan a kívánságokkal! – A grófné hangja
hideg volt, de Rose ismét kihallotta belőle a félelmet. Eszébe
jutott, amit Sebastian mondott neki a kiállításon. Sosem
gondolta volna, hogy valaha is sajnálni fogja a grófnét, de
most éppen ez történt.
– Tudom, mit akarok, anyám. Már rögtön tudtam, hogy
mi az, ami igazán számít. És nem szégyellem. Sőt, büszke
vagyok rá! – Ezzel Sebastian megfordult és elviharzott,
átverekedte magát a tömegen, majd eltűnt a kijárat irányában.
Lassan, ahogyan a víz megtölti a homokban hagyott
lábnyomot, a beszélgetés visszatért a maga medrébe, Rose
azonban érezte a szúrós pillantásokat, hallotta a suttogásokat
– mintha a tenger pletykákat suttogna a kíváncsi fülekbe.
– Elegem van ebből a hangzavarból – mondta a grófné
megtört hangon.
– Jaj, ne! – kiáltotta Rose. – Nem mehetünk el! Hiszen
most jön a második felvonás!
– Szerintem már nem lesz jobb – sóhajtott Charlotte,
majd követte az anyját, aki kivonult a páholyból.
– Jobb lehet! Ez is csodálatos volt… – Rose megfordult,
és a csendben várakozó Adára nézett. – Ada, te ugye
egyetértesz velem? A szertartás ereje, ahogyan az a szegény
lány halálba táncolta és feláldozta magát…
 – Bocsáss meg – mondta Ada elfojtott hangon. Felállt,
kiment a páholyból.
Rose ijedten és idegesen követte őt. Ada úgy mozgott,
akár egy alvajáró. A fal mellé húzódott, megtámaszkodott.
– Elájulsz? – kérdezte a grófné. Jelzett az egyik inasnak.
– Hozzon jeges vizet Lady Adának!
Az inas meghajolt és elsietett.
– Rosszul érzed magad, Ada? – Rose a programfüzettel
legyezgette Adát.
– Elnézést… – Ada mély lélegzetet vett. – Kicsit meleg
volt odabent.
– Persze hogy az!
– Csak egy percet kérek, hogy összeszedjem magam,
aztán képes leszek elmenni.
Megérkezett a jeges víz, Ada hálásan megitta.
– Induljunk – mondta türelmetlenül a grófné.
Rose nem tehetett mást, követte a kijárat felé tartó
grófnét. Ahogy átvágtak a tömegen, oldalra sodródott. Talán
el is esett volna, de egy erős kéz megfogta a karját. Felnézett.
Alexandert látta maga előtt. Széles mosoly jelent meg az
arcán, de meglepetten látta, hogy a herceg nem néz a
szemébe, sőt a karját is gyorsan elereszti.
Kutakodó pillantással nézett a férfi arcába. Meglepődött.
Alexander… Elpirult?
– Herceg! – hallatszott a grófné hangja.
Rose megfordult. A grófné és Charlotte feléjük tartott.
– Merre járt? Ej, milyen csintalan dolog, hogy meghívott
bennünket, és meg se jelent! – A grófné szavai vidáman
csengtek, ám Rose érezte bennük a feszültséget.
 Alexander megköszörülte a torkát. Látszott rajta, hogy
kényelmetlenül érzi magát.
– Elnézésüket kérem. A második felvonás előtt akartam
csatlakozni önökhöz.
Rose meghökkent; nem volt biztos benne, hogy a herceg
igazat mond.
– Nagyon hálás vagyok a meghívásért! – mondta
Charlotte. – Csodás darab… Annyira új, friss és modern!
Rose meglepetten nézett rá.
– Örülök, hogy tetszik – mondta a herceg mosolyogva.
Mintha megkönnyebbült volna attól, hogy látja Charlotte-ot. –
Láttam a főpróbát. Varázslatos élmény volt. Úgy látszik, csak
kevés ember értette meg igazán.
– Én mindent szeretek Sztravinszkijtól! – mondta
Charlotte határozottan. – Önnek melyik a kedvence?
– Ha választanom kellene, a Tűzmadarat mondanám…
– Ó, igen – mondta Charlotte, és közben a medáljával
játszadozott. – Az üldözés izgalma… A keleti dekadencia…
A muzsika szenvedélye…
Alexander úgy mosolygott, mintha zavarban lenne és
ámuldozna egyszerre. Rose-ra pillantott, de azután rögtön
visszanézett Charlotte-ra, aki megkérdezte tőle:
– Tehát? Csatlakozik hozzánk a második felvonásra?
– Ami azt illeti, elszólítottak… Fontos ügy. – A herceg
nem nézett Rose-ra. – De remélem, élvezni fogják. – Úgy tett,
mintha elindulna, de Charlotte ismét megszólította:
– Azon a kis önarcképen dolgozgattam, amit már látott.
Elég sokat javult. Meg akartam köszönni a segítségét.
 – Igazán nincs mit – felelte a herceg. – Biztos vagyok
benne, mindent a tehetségének köszönhet, nem az én
tanácsomnak. – Ismét elindult.
Charlotte kilépett az anyja mellől, a férfi karjára tette a
kezét.
– Megkapta a levelemet? Amit a kiállítással kapcsolatban
írtam – kérdezte olyan halkan, hogy csak Rose hallhatta.
– Igen – felelte a herceg ugyanolyan halkan. – És nagyon
érdekel, szeretném megnézni…
Charlotte ragyogóan elmosolyodott és hátralépett.
– Holnap! – súgta. – Küldje el a kocsiját.
Alexander kínosan meghajolt, majd elsietett. A tömeg
azonnal elnyelte.
Rose csak akkor fogta fel, hogy a herceg után bámul,
amikor Ada a fülébe súgta:
– Gyere, Rose. Menjünk.
– Nem értem… – Rose még mindig a herceg után nézett,
pedig ő már rég eltűnt a tömegben. Annyira megdöbbent,
hogy sírni se tudott. Alexander talán komolyan megsértődött a
festményére tett megjegyzés miatt? De nem… Akkor biztosan
nem hívja meg őt erre az előadásra.
– Mit kell ezen érteni? Ez a férfi egy gazember! – Ada
hangja remegett a dühtől.
Rose tudta, a nővére haragszik Alexanderre, de azt is
tudta, kell lennie valamilyen magyarázatnak, valamilyen
oknak. Elindult abba az irányba, amerre a herceg ment, de
Ada visszahúzta. Zavartan fordult hátra. Ada arcán mintha a
saját fájdalmának tükörképét látta volna.
 – Rose, ne áltasd magad! – mondta ki Ada nyíltan és
határozottan.
– De…
– Ne add meg neki azt az örömöt, hogy látja a
fájdalmadat. Lépj tovább, vissza se nézz!
Abban a pillanatban Ada ismét úrnő volt, Rose pedig
szobalány.
Rose hagyta, hogy Ada védelmezőn belékaroljon és
elvezesse. Csak egyszer nézett vissza, de Alexandert már nem
látta.
 Huszonhetedik fejezet

SOMERTON

Georgiana idegesen vonult le a széles lépcsőn vacsorázni. A

szalonból William hangját hallotta. A jelek szerint eléggé
részeg volt.
– Kaptam egy tippet a kemptoni futamokra! Lord
Maclvory… Ő kiváló sportember.
Georgiana összeszorította az ajkait. Nagyon jól tudta,
William szótárában a „sportember” azt jelenti, hogy valaki a
pálya szélén ül, iszik és fogad. Belépett a szalonba. Lady
Edith az ablakhoz közel, a kanapén ült, a bokája körül
összegyűlt mopszokkal játszott. Az apró kutyák vakkantgatva,
ugrándozva próbálták elkapni a ruhája bő ujját. William neki
háttal, egy pohárral a kezében hintázott a székben. Michael az
étkező ajtajában állt, de úgy, mintha a legszívesebben azonnal
kivonulna a szalonból. A cserepes pálmák beárnyékolták az
arcát, de úgy tartotta a kezét a zsebében, hogy Georgiana
azonnal látta rajta, borzasztóan ideges.
– Jó estét mindenkinek! – mondta Georgiana. Próbált
annyira vidám lenni, amennyire csak tudott. Ahhoz, hogy
engedélyt kapjon Mrs. McRory alkalmazására, legalább
Edithnek jó hangulatban kellett lennie. – Sajnálom, hogy
késtem.
 – A vacsora tálalva! – szólt Cooper, aki az étkezőben
várakozott, és meghajolva kinyitotta az ajtót.
– Gondolom, számodra valóban jó ez az este – jegyezte
meg Edith, amikor a vacsoraasztalhoz mentek. A megterített
asztalra kihelyezett ezüstneműkön és kristályokon megcsillant
a gyertyák fénye.
– Feltételezem, számodra fölöttébb kellemes volt, mivel
egész nap semmi mást nem csinálsz, csak zongorázol,
lovagolsz és jól érzed magad.
A kutyák a gazdájuk után iszkoltak.
– Nos… – mondta Georgiana, magára erőltetve egy
nyugodt mosolyt, miközben Cooper kihúzta neki a széket. –
Éppenséggel beszélni akartam veletek a…
– Amikor valaki anya, akkor csak baj és aggodalom jut
neki – folytatta Edith anélkül, hogy figyelt volna Georgianára.
Sóhajtva a menüre pillantott.
– Istenem, a szakácsnőnek annyira szegényes a
fantáziája! Ha felvettük volna azt a francia szakácsot, ahogy
kértem…
William az inas felé tartotta üres poharát. Az inas azonnal
mozdult, hogy megtöltse.
– Westlake garasoskodik, ez a baj – jelentette ki.
– Fogalma sincs arról, hogy egy vagyonos embernek
milyennek kell mutatkoznia. – Az inas körbejárta az asztalt,
felszolgálta a levest.
– Úgy érted, ahogyan te? – kérdezte Michael gúnyosan
mosolyogva.
Georgiana arca összerezzent, de mivel Edith túlbeszélte
Michaelt, William nem hallotta a megjegyzést.
 – Augustus nagyon érzékeny gyermek, és Prija elég jól
elboldogul vele, de… Az a lány mostanában olyan feszült! –
folytatta Edith. – Beléptem a gyerekszobába, és úgy megijedt,
mintha szellemet látna. Időnként eszembe jut, hogy tényleg
szellemeket lát… Ezek az indiaiak annyira, de annyira
ráhangolódnak a természetfeletti dolgokra! – tette hozzá
drámaian megborzongva.
Georgiana nem mert Michaelre nézni, inkább félretolta a
levesét és előrehajolt.
– Igen, minden zavaros, amióta Mrs. Cliffe beadta a
felmondását – mondta. – De örömmel jelenthetem, végre
megtaláltuk a megfelelő embert a helyére.
– Valóban? – kérdezte Edith kétkedve. – Remélem, nem
kerül túl sokba.
– Nagyon méltányos áron dolgozik. Régebben
Westminster hercegénél szolgált – mondta Georgiana, és
remélte, hogy ez lenyűgözi Edithet.
– Ó, valóban? – Edith tényleg vidámabbnak tűnt.
– Igen, és ha beleegyeztek, akkor szívesen írok neki, és
felkínálom a pozíciót.
– Mit csinálsz, Cupido! Jaj, csak ne a szőnyegre. .. Már
megint! – Edith felnézett a kutyáról. Az egyik inas máris
hozott egy törlőkendőt. – Igen, igen, ez így szép és jó, de mit
csináljunk a dadával? Már abban sem vagyok biztos, hogy
minden rendben van a fejével. Időnként mintha teljesen
elmerülne a gondolataiban.
– Mert vannak saját gondolatai – mormolta Michael, de
olyan halkan, hogy csak Georgiana hallotta meg.
 Georgiana tudta, hogy mekkora erőfeszítésébe kerülhet a
fiúnak, hogy ne álljon ki nyíltan Prija mellett, és hálás volt
neki az akaraterejéért. Egyértelmű volt, ha bárki tudomást
szerezne a kapcsolatukról, Prija nagy bajba kerülne.
– Jól hallottam, hogy nem mész vissza Etonbe? – tette fel
a kérdést William az asztal túlsó feléről. – Igazad van, kölyök,
az iskola a tejfelesszájúaknak való. Én is otthagytam, amint
tudtam.
– De az egyetem… – kezdett bele Georgiana.
– Az az élhetetleneknek van. Én sosem mentem, és nézz
rám! – William arca vörös volt, a bajusza levestől ragacsosan
lógott. – Cooper, bort!
Georgiana óvatosan Michaelre nézett, és leplezetlen
undort fedezett fel az arcán. Talán eljutunk odáig, hogy
valami miatt hálás leszek Williamnek? – gondolta a lány.
Amint a vacsora véget ért, Georgiana felállt és kifelé
indult.
– Szóval? – kérdezte Lady Edithtől. – Akkor felvehetem
Mrs. McRoryt?
– Ó, persze! Azt hiszem, szükségünk lesz valakire. De ez
az ügy nekem kissé kellemetlen. – Edith felszegte az állát, és
elsietett. A lihegő mopszok lelkesen követték. – Gyertek,
édeseim, van nektek cukrozott mandulám!
Georgiana megtorpant. Ahelyett, hogy követte volna
Williamet és Edithet a társalgóba, inkább megfordult. Michael
már korábban kimentette magát és elsietett; Georgiana most
utánament.
A könyvtárban talált rá a fiúra, aki azt a nagy földgömböt
nézegette, amit az apja is sokszor vizsgálgatott, amikor
dolgozott. Michael fölé tölgyfa könyvszekrények
magaslottak, a levegőben bőr, papír és állott szivarfüst szaga
érződött. Michael éppen Indiát nézte a földgömbön, de
amikor Georgiana belépett, felkapta a fejét.
– Csak el akartam mondani, mennyire hálás vagyok azért,
hogy nem rendeztél jelenetet a vacsoránál – mondta
Georgiana halkan. A vitájuk óta nem beszélgettek kettesben,
ezért kissé ideges is volt, hogyan reagál a fiú. – Nagyon nehéz
lehetett, de tudom, hogy Prija érdekében a jó dolgot tetted.
Michael örömtelenül rámosolygott a lányra.
– Mindent érte teszek. Szeretném, ha büszke lenne rám.
Annyira, amennyire én rá.
Georgiana közelebb lépett. Komoly hatást gyakorolt rá a
fiú hangjából érződő szeretet.
– Az lesz, tudom, hogy az lesz.
– De akkor nem, ha olyanná válók, mint az a fajankó! –
Michael az állával a társalgó és William felé biccentett.
– Nem leszel olyan, hogy is lehetnél?
– Hallottad, mit mondott arról, hogy nem megyek vissza
az egyetemre? Nem akarom, hogy bárki hozzá hasonlítson!
Georgiana reménykedve nézett rá. Michael még egyszer
megpörgette a földgömböt.
– Ó, ne nézz így rám! Igazad van, érted? Elfogadom.
– Ó, Michael. – Georgiana összeütötte a tenyerét. –
Akkor visszamész Etonbe?
– Gondolkodom rajta – felelte Michael. A hangja
mogorva volt, de ahogy elkapta Geoigiana pillantását,
elmosolyodott. Azzal a sajátos, csibészes mosolyával, amit a
lány már hosszú ideje nem látott.
 – Az igazat megvallva… – tette hozzá, és beletúrt a
hajába. – Azt hiszem, kissé idiótán viselkedtem veled
szemben. Sajnálom, Georgie.
Georgiana szenvedélyesen, szeretettel átölelte a fiút, de
egy pillanattal később elpirulva visszahátrált.
– Nagyon sajnálom… De annyira örülök neked és
Prijának!
Michael rámosolygott.
– Sosem felejtjük el, amit értünk tettél, Georgie. Tudod,
te sokkal inkább a testvérem vagy, mint Charlotte valaha is
volt.
Georgiana visszamosolygott rá. Hirtelen érezni kezdett
valami puha, sajgó kis valamit a mellkasában, ami csak a
szíve lehetett. De nem tudta, azért fáj-e, mert meghatónak
találja, hogy Michael ennyire szereti Priját, vagy azért, mert
ezt a szeretetet inkább ő akarja megkapni.
Mindig azt hitte, ha beleszeret valakibe, az egyértelmű
lesz, ám a dolgok sosem ilyen egyszerűek. Semmi sem
egyszerű. Semmi…
 Huszonnyolcadik fejezet

LONDON

Charlotte az olyan emberek sietség nélküli eleganciájával

suhant le a Milborough House lépcsőjén, akik biztosak benne,
már megnyerték a csatát. A lépcsőfordulóban egy pillantást
vetett a tükörbe; végigmérte magát és elmosolyodott. Az új,
rózsaszín-fekete Poiret-kalapját vette fel; egy pompás kis
fekete és rózsaszínű ametisztből készült brosst tűzött rá. A
ruhája kivágása merészen modern volt. Egyetlen érintéssel
megigazította a kalap karimáját, ami így kissé eltakarta a fél
szemét. Addig igazgatta a nyakláncát, míg úgy nem állt, hogy
a szemlélők tekintetét a dekoltázsára vonzza.
Most már semmi sem állhat közé és a herceg közé! A
Huntleigh család régi família, és teljesen mindegy, hogy a
herceg mit hisz magáról, mennyire szakítani akar a
konvenciókkal, egészen biztos, hogy sosem venne feleségül
egy szobalányt. Charlotte biztosra vette, előbb-utóbb az ujjára
kerül az a bizonyos gyűrű, vagyis az övé lesz valamennyi
Huntleigh-ékszer.
Ha pedig ez megtörténik, eljön az ideje annak, hogy
megalázza Laurence-et. Már alig várta, hogy erre sor
kerüljön.
Magában mosolyogva ment le a lépcsőn. Az ajtó fölötti
félköríves ablakon napfény ömlött be az előtérbe, szétterült a
merész mintázatúra kövezett padlón, visszaverődött az
aranyozott képkeretekről, a tükrökről, az asztalon álló,
rózsákkal teli ezüsttálról. A kép olyan káprázatos volt, hogy
Charlotte egy-két pillanatig nem tudta meghatározni, honnan
érkezik a szipogás. Pislogott, majd meglátta a lányt, aki egy
viharvert bőröndön üldögélt az ajtó mellett. Ahogy jobban
szemügyre vette, megállapította, hogy nagyjából egyidősek
lehetnek. Elegánsnak éppen nem mondható tartása, vörös
keze és arca, egyszerű cipője és ódivatú ruházata rögtön
elárulta róla, hogy a szolgálók közé tartozik.
Charlotte meghökkent. Úgy tűnt, a lány nem vette észre
őt; ahhoz túl hangosan szipogott. Charlotte habozott. Tudta,
ha odamegy, a lány esetleg sírva fakad, neki pedig talán meg
kell érintenie, ez pedig biztosan nem tenne jót halvány
rózsaszínű kesztyűjének. Viszont arra sem bírta rávenni
magát, hogy úgy menjen ki az ajtón, mintha a lány nem lenne
több mint egy bútordarab. Még egy, határozatlan lépést tett
előre.
A lány összerezzent a léptek hallatára. Felnézett, majd
olyan gyorsan ugrott talpra, mint egy felriasztott nyúl.
– Bocsánat, úrnőm! – bukott ki belőle. A könnyeit
nyeldeste.
Charlotte mormolt valamit, majd elment mellette, ám a
lány halk zokogása megérintett benne valamit. Pontosan
tudta, milyen érzés egyedül lenni és sírni, milyen érzés az,
amikor az ember vissza akarja fojtani a könnyeit.
A lány felé fordult.
– Megkérdezhetem – kezdte éles hangon –, mi a
probléma? – Feltámadt benne a kíváncsiság, ezért hozzátette:
– Egyáltalán ki vagy?
A lány a könnyeit nyeldeste, és egy fehér zsebkendővel
az orrát törölgette. Charlotte-nak kényelmetlen érzései
támadtak, félig-meddig máris azt kívánta, bárcsak meg se
szólalt volna.
– A-annie Bailey vagyok, úrnőm. Somertonban
szolgálok. – A lányon látszott, nem sok hiányzik ahhoz, hogy
ismét felzokogjon – Vagyis… csak szolgáltam.
– Annie! – kiáltotta Charlotte meglepetten. Igen, már
tudta, miért ismerős neki a lány. – De mit csinálsz itt?
Annie ismét sírni kezdett, ahogy nekiállt magyarázkodni.
Charlotte álmélkodva hallgatta. Nehéz volt kivenni a szavait,
mert Annie zokogott, de Charlotte lassan összerakta a történet
darabjait. A lánynak az a képtelen ötlete támadt, hogy Rose
komornája lesz, ezért Londonba utazott, Rose viszont
visszaküldte. Charlotte nem tudta, hogy nevessen, vagy dühös
legyen. Hihetetlen! De persze számítani lehetett ilyen
helyzetekre azután, hogy a lord valami őrült ötlettől vezérelve
adoptálta törvénytelen leányát!
– És… És azt mondta, hogy menjek vissza a Somertonba!
– fejezte be a történetet Annie szipogva. – De én nem
mehetek vissza oda! Kicsúfolnának!
– Ó, kedvesem! – motyogta Charlotte. Cikáztak a
gondolatok a fejében.
– Azt mondta, hogy bajba kerülhet, ha maradok.
– És ugye azt nem akarjuk? – Charlotte kelletlenül Annie
vállára tette a kezét. Annie meglepetten nézett rá. Charlotte
erőltetetten elmosolyodott, próbált nem arra a koszra
gondolni, ami a szarvasbőr kesztyűre tapadhat a lányról. –
Kedvesem, nem bírom nézni, hogy ilyen feszült vagy. Bárki
láthatja, hogy a helyén van az eszed, és kitűnő szobalány
lennél.
– Én is ezt mondtam, de Rose… Úgy értem, Lady Rose…
Nem hallgatott rám.
– Ezen nem csodálkozom – csóválta meg szomorúan a
fejét Charlotte. – Ebben a szezonban kissé konok lett. Mintha
nem tudná, hol a helye. – Hallgatott, azután mintha hirtelen
pompás ötlete támadt volna, összecsapta a tenyerét. – Tudom
mar! Mi lenne, ha itt maradnál, és az én szobalányom lennél?
– Charlotte eléggé bízott a saját ítélőképességében ahhoz,
hogy elhiggye, érdemes vállalnia ezt a kockázatot.
– Az ön szobalánya, úrnőm? – kapkodott levegő után
Annié.
– Ez lenne a legjobb megoldás, nem gondolod?
– Igen, de… – Annie vett egy mély levegőt. – Magának
már van egy szobalánya, nem?
– Van, de, köztünk szólva, ő eléggé gondatlan, piszkos és
nem őszinte. És emellett nem annyira elegáns, mint
amennyire te. Nyilvánvaló, hogy neked van egy bizonyos…
Természetes eleganciád. Ráadásul szerény is vagy!
Charlotte-ot meglepte és büszkeséggel töltötte el, milyen
ügyesen képes kihasználni az adódó lehetőségeket. Talán
majd írok egy regényt – gondolta. Persze csak azután, hogy
már Huntleigh hercegnéje lettem! Gyorsan elvetette az ötletet;
a regényírás biztosan túlságosan munkaigényes tevékenység.
– Komolyan gondolja? – kapkodott levegő után Annié.
– Természetesen! Biztosan találunk neked valami
tennivalót, míg a szobalányom elmegy…
 Rengeteg dolgod lesz – tette hozzá gondolatban. Biztos
volt benne, hogy előnyös lehet a számára, ha van a cselédek
között egy olyan embere, mint ez az Annie.
– Ó, köszönöm, úrnőm! Köszönöm! – Annie megfogta
Charlotte egyik kesztyűs kezét, és hálásan csókolgatni kezdte.
– Sosem tudom ezt eléggé megköszönni, soha. Annyira
megalázó lenne visszamenni Somertonba!
– Ugyan, ugyan! – Charlotte szörnyülködve próbált
kiszabadulni Annie szorításából. Nem merte megnézni, hogy
milyen állapotban van a kesztyűje. – Most mennem kell, és
pár dolgot el kell intéznem, mielőtt elfoglalhatnád a helyedet.
Töröld meg a szemed, és vidd fel a holmidat az emeletre. Ha
Sanders bármit is kérdezne, mondd meg neki, mostantól
csakis nekem tartozol elszámolással.
Annie még mindig hajlongott, amikor Charlotte kilebbent
az ajtón, amit az inas nyitott ki előtte. Az automobil már a
lépcső alján várta. A sofőr – egyenruhájának rézgombjai
fényesen csillogtak a napsütésben – azonnal ugrott, hogy ajtót
nyisson neki. Ahogy lement a lépcsőn, már nekilátott, hogy
lerángassa a kezéről a kesztyűjét, és ahogy elhelyezkedett a
puha ülésen, ezt fintorogva meg is tette. Foltok. A halvány
rózsaszín kesztyűn csúf foltok éktelenkedtek! Még szerencse,
hogy hoztam magammal egy tartalék kesztyűt! – gondolta.
– Induljunk! – utasította a sofőrt, és kidobta a piszkos
kesztyűt az ablakon.
A rózsaszín kesztyűpár úgy hullott a földre, mint a
cseresznyevirág szirmai, de egy pillanattal később már egy
elhaladó omnibusz kerekeinek martalékává vált.
 Huszonkilencedik fejezet

SOMERTON

Georgiana végignézte, ahogy Mrs. Cliffe egy utolsó pillantást

vet a szobájára. Azon gondolkodott, mit is érezhet a
házvezetőnő. Szinte egész életében ez volt az otthona, a
szentélye, az ő saját kis világa. Az aranyló fény
visszaverődött a tölgyfa asztalról, megcsillantotta a vitrinbe
zárt porcelánokat, megsimogatta a hintaszék párnáit,
amelyeket úgy rendeztek el, hogy a lehető legkényelmesebb
ülést biztosítsák Mrs. Cliffe számára. Az óra türelmesen
ketyegett.
Biztos nehéz számára a búcsúzás, de valahogy mégsem
látszik szomorúnak – gondolta Georgiana a nőre nézve, aztán
megállapította, ő sokkal izgatottabb, mint Mrs. Cliffe.
A házvezetőnő még egyszer körbenézett. Finoman
bólintott, majd sóhajtott egyet. Georgiana közelebb lépett
hozzá.
– Ez minden, úrnőm. Azt hiszem, Mrs. McRory
mindent… Rendben fog találni.
– Biztos vagyok benne – mondta Georgiana kedvesen,
majd habozni kezdett. – Ugye meghagyja nekem a címét?
Arra az esetre… – Majdnem kimondta, hogy „arra az esetre,
ha szükségünk lenne magára”, de végül másképpen fejezte be
a mondatot. – Arra az esetre, ha Mrs. McRorynak szüksége
lenne valamire.
– Természetesen. – Mrs. Cliffe letette az útitáskáját, és
beírta a címét a házvezetőnői könyvbe.
Georgiana a válla felett elolvasta a címet. London, egy
kellemes környék. Megnyugodott, hogy Mrs. Cliffe ilyen jó
helyet tudott keríteni magának.
– Jackson ugye kiviheti önt az állomásra? Kérem…
– Megtiszteltetés lenne, úrnőm. Most először ülnék
automobilban.
– Mrs. Cliffe, hogy leszek meg maga nélkül? – fakadt ki
Georgiana.
Mrs. Cliffe szeretettel mosolygott rá.
– Mindent nagyon jól csinál. – Kis szünetet tartott. – Csak
az jusson mindig eszébe, hogy legyen önbizalma. Jusson
eszébe mindig, hogy maga itt az úrnő, és sose hagyja, hogy
egy szolgáló félrevezesse önt. Viselkedjen határozottan,
gondoskodjon a személyzetről, és tisztelni fogják.
Georgiana hálásan mosolygott.
Követte Mrs. Cliffe-et az ajtóig, majd a lépcsőn, és
közben azon gondolkodott, hogy merre lehet a személyzet.
Nem számít, hogy mit gondolnak Mrs. Cliffe múltjáról,
elfogadhatatlan, hogy egy szó nélkül engedjék el. Remélte,
hogy már elbúcsúztak tőle. Rossz lett volna úgy elengedni a
házvezetőnőt, hogy nem tudja, mennyire megbecsülik.
Átvágtak az előcsarnokon, a márványszobrok között,
elhaladtak a fölöttük a kupolát körbefogó klasszikus frízek
alatt. Georgiana kikísérte Mrs. Cliffe-et a bejárati ajtón.
Hunyorogni kezdett a hirtelen szemébe sütő napfénytől.
 A személyzet valamennyi tagja odakint volt, az emberek
úgy sorakoztak fel, mintha egy grófnőtől búcsúznának el.
Georgiana gombócot érzett a torkában. Mivel mögötte állt,
nem látta Mrs. Cliffe arcát, de a hangjából tudta, hogy
mosolyog.
– Mindenkinek nagyon köszönöm – mondta halkan Mrs.
Cliffe, majd királynői méltósággal lesétált a lépcsőn a
várakozó automobilhoz. Jackson előrelépett és kinyitotta neki
az ajtót.
Mrs. Cliffe habozott. Georgiana odament hozzá. El akart
köszönni, de úgy érezte, hogy túlságosan tele van a szíve
érzelmekkel ahhoz, hogy megszólaljon. Átölelte Mrs. Cliffe-
et.
– Mindannyiunknak hiányozni fog – mondta.
– Önök is nekem – mondta Mrs. Cliffe lágyan.
Valami fémtárgy ütődött Georgiana oldalának.
Hátralépett, és Mrs. Cliffe-fel együtt lenézett.
– Ó, majdnem elfelejtettem! – Mrs. Cliffe halkan
felnevetett. Leakasztotta az övéről a nagy kulcscsomót, és
Georgiana kezébe adta. Meglepően nehéz volt.
Georgina a kezébe szorította a kulcscsomót; Mrs. Cliffe
tenyerének melegét még sokáig érezte az ujjain, még akkor is,
amikor az automobilt elnyelte a távolság.
Georgiana tudta, nem számít, hogy Mrs. McRory milyen
tökéletesen végzi majd a munkáját, Mrs. Cliffe-et egészen
biztos nem tudja majd pótolni. A helyzet megváltozott, új
idők következtek Somertonban.
MÁSODIK KÖNYV
 Harmincadik fejezet

LONDON

„Drága Daisym – mondta a lelkész – csak a különbségeket

nézd a helyzetedben. Helyesen cselekszel, ha feladod a
szerelmet? Milyen következményekkel járhat ez?”
Rose a szófán ülve olvasgatott, de amikor odalent, az
utcán felharsant az a kiáltás, összerezzent, és kicsúszott a
kezéből a könyv. Beletelt egy-két másodpercbe, míg rájött,
csak egy járókelő kiáltott.
Esőcseppek kopogtak az ablakon. Rose felsóhajtott. Ilyen
időben biztos, hogy senki sem érkezik látogatóba…
Nem értette, hogy Alexander miért viselkedett úgy az
előadáson. Először nagyon megalázottnak érezte magát,
biztosra vette, hogy Adának mégis igaza van azzal az
emberrel kapcsolatban, de most, pár nappal később már nem
volt ebben biztos. Az nem lehet, hogy csak képzelte a kettejük
között kialakult kapcsolatot! Végül arra jutott, a herceg
megsértődött amiatt, amit a festményeiről mondott. Viszont
ha ez a helyzet, akkor bizony neki kell tennie valamit, hogy
helyrehozza a dolgot.
Gyorsan felállt. Tisztában volt vele, hogy nem az
illemnek megfelelően viselkedik, de ez volt a helyes döntés.
Ebben biztos volt.
 Felment a szobájába, leült az írósasztalához, és mielőtt
meggondolta volna magát, elkezdte írni a levelet. Huntleigh
hercegének címezte, nem Alexander Rossnak.

Talán furcsa lehet, hogy közvetlenül Önnek

írod, de szerettem volna elmondani, hogy
mennyire hálás vagyok azért, hogy lehetőséget
adott nekem arra, hogy lássam azt a darabot.
Sajnálom, hogy nem volt esélyünk többet
beszélni. szeretnék bocsánatot kérni
meggondolatlan szavaimért, amit a festményeire
mondtam. Ha tudtam volna, hogy Ön a művész,
akkor semmit sem mondtam volna. Kérem, higgye
el nekem, hogy számomra azok maradnak a
kiállítás legjobb képei.

Tétovázni kezdett. Nem vonhatja vissza, amit kimondott

– ezt tudta. A tolla hegye sokáig lebegett a papír fölött, de
végül csak aláírta a levelet. Lepecsételte. Így legalább
köszönetet mondott a hercegnek a meghívásért.
Amikor lepecsételte a levelet, új problémával szembesült.
Nem tudta, hol lakik a herceg, és mivel független, fiatal nő
volt, ezt aligha kérdezhette meg bárkitől. Adára gondolt. Ő
valószínűleg ki tudná deríteni a címet! Már majdnem elindult,
amikor eszébe jutott, a nővére hogy beszélt Alexanderről.
Sosem segédkezne neki abban, hogy a levél eljusson a
címzetthez… Már éppen kezdett kétségbeesni, amikor eszébe
jutott, hogyan hordta Ada szerelmes leveleit Ravinak. Persze
tavaly óta nagyon sok minden megváltozott.
De ha Adát nem kérheti meg, hogy vigye el a levelet,
akkor mégis kit? Egyetlen lehetősége volt.
Céline-t a szobában találta, egy kalapot trimmelt. Rose
megállt a nyitott ajtóban. Elmosolyodott. Céline tökéletesen
boldognak tűnt, magában dúdolgatott, miközben különböző
tollakat próbált a kalap anyagához. Rose köhintett egyet, mire
Céline összerezzent és felnézett. Azonnal talpra ugrott.
– Úrnőm, elnézését kérem, nem láttam, hogy itt van.
– Nem kell elnézést kérned. Nagyon jó volt látni, hogy
ennyire belemerülsz a munkádba. – Rose a kalapra nézett. –
Ez a tiéd? Nagyon elegáns.
– Remélem, nem túlságosan az, úrnőm. Nem szeretnék
többnek látszani annál, ami vagyok.
– Szerintem éppen jó. Egyszerű, de elegáns. Igazán jó
ízlésed van. De gondolom, ezt tudod.
Céline elpirult, mosolygott.
– Köszönöm. Nagyon szeretem a ruhákat, a divatot…
Szenvedélyesen rajongok értük.
– Az mindig jó, amikor az ember olyan tevékenységet
talál, amit élvez – mondta Rose halk sóhajjal. A zenére
gondolt, de Céline kérdő tekintete visszarántotta a valóságba.
Eszébe jutott a kezében tartott levél.
– Arra gondoltam, esetleg megtehetnél nekem egy kis
szívességet – kezdett bele. Remélte, hogy nem pirult el. Végül
is nem szerelmes levélről volt szó. – Van egy levél, amit
bizalmasan kellene eljuttatni a címzetthez.
– Bennem megbízhat, úrnőm – mondta Céline.
 – Köszönöm. Tudom. – Rose előrelépett, és átadta a
levelet.
Céline elolvasta a címzett nevét, és bár jól leplezte a
dolgot, Rose észrevette, hogy meglepődött.
– Semmi botrányos nincs benne – mondta zavartan Rose.
– Csak meg akartam köszönni, hogy meghívott minket a
páholyába. Az előadás annyira erőteljes volt… – Észrevette,
hogy elkalandoztak a gondolatai. Elhallgatott. Biztos volt
benne, hogy elvörösödő arca mindent elárul.
– Eljuttatom a levelet a címzetthez, úrnőm. – Céline
pukedlizett. – Történetesen ismerem a komornyikját, aki
természetesen gondoskodik arról, hogy a herceg lássa az
üzenetet.
– Nagyon köszönöm! – Rose megszorította Céline kezét.
– Ha bármiben tudok segíteni, csak kérnie kell.
Rose megfordult és kisietett a szobából, mielőtt még
jobban elvörösödik. A szalon felé tartott, amikor a folyosón
összetalálkozott a grófnéval és Adával.
– Ada… Van néhány ötletem, hogy mit vehetnél fel Mrs.
Verulam báljára – mondta a grófné. – Szerintem görög
istennőként kéne megjelenned.
– Ha ezt kívánja… De melyikként? – Ada eléggé
fásuknak tűnt.
– Az nem számít, a lényeg a fehér ruha. Szerintem fontos
gondoskodnunk arról, hogy Lord Fintan egy percre se
feledkezzen meg az esküvőről.
Ada halkan felnevetett, és a hozzájuk odaérő Rose-ra
nézett.
 – Úgy látom, ön egészen biztos Lord Fintan irántam való
érzelmeiben.
– A szeretet az egy dolog, a figyelem elterelése meg egy
másik… Márpedig a férfiak figyelmét könnyen el lehet
terelni, főleg a szezon utolsó bálján, amikor a nők még
káprázatosabbak, mint általában. Emellett a fehér illik hozzád.
Tökélyre emeled vele a mesterkéletlenséget. – A grófné
elfordult, majd visszanézett és hozzátette: – Természetesen ha
hagynád, hogy lehozassuk az eljegyzés hírét a Timesban, úgy,
ahogy az szokás, akkor minden elrendeződne, és erre nem
lenne szükség.
– Persze, akkor, ha olyan kedvem támad, akár hatkarú
hindu istennőnek is öltözhetnék a bálra, és koponyákból
fűzött láncot akaszthatnék a nyakamba – mormolta Ada.
A grófné rosszallóan nézett rá.
– Igazán nem muszáj feleselned. Hidd el nekem, sokkal
szívesebben szervezném a saját lányom házasságával
kapcsolatos dolgokat, de mivel téged fognak feleségül venni,
természetesen nem hagyhatom, hogy a családom bármely
tagjának a rangunkhoz nem méltó esküvője legyen! Azok a
hitvány újságok máris pletykálnak a dologról, így ha bármi
történne, ami megakadályozná az esküvőt… Nos, az fölöttébb
kellemetlen lenne számunkra.
A grófné elsétált, Ada pedig felsóhajtott, és szenvedő
pillantást vetett Rose-ra. Meg se kellett szólalniuk, hogy
kifejezzék érzéseiket.
– Bárcsak elállna ez az eső! – mondta Ada a társalgó felé
menet, az ablakhoz lépve. Elhúzta a függönyt, és kinézett az
esőáztatta utcára.
 Charlotte felpillantott a szófáról, ahol egy
fényképalbumot nézegetett.
– Igen, törvénnyel kéne szabályozni, hogy ne eshessen a
szezon alatt! – mondta ásítva.
Ahogy Charlotte lapozott az albumban, Rose jól látta a
képeket. A felvételek egy vidéki háznál készültek, hölgyekről
és urakról, akik egy borostyánnal befuttatott, régi kúria előtt
teáztak és kriketteztek, vagy éppen táncoltak az ólomüveg
ablakok előtt. Az egyik kép szélére töltőtollal a következőt
írták: „Gravelley Park, 1911”.
Charlotte felnézett Rose-ra.
– Hozatnál egy kis teát, Rose? Te vagy a legközelebb a
csengőhöz.
Rose tétovázott. Egy ideje úgy érezte, megváltozott a
személyzet viselkedése vele szemben. Érdekes módon,
valahányszor teát rendelt, az késve és hidegen érkezett meg.
Az inasok sokkal lassabban nyitották ki neki az ajtókat, mint
Charlotte-nak vagy Adának. Többször is előfordult, hogy
valamelyik cseléd nem fordult felé, amikor belépett a
szobákba, sőt még az is megesett, hogy nem törődve a
jelenlétével, folytatták a portörlést. Persze nem volt biztos a
dologban, már az is megfordult a fejében, hogy csak a
képzelete játszik vele.
Csengetett.
A csendet csak az eső kopogása törte meg, és Charlotte
lapozgatásának neszei. Pillanatokkal később kinyílt az ajtó, és
belépett egy cseléd.
– Egy kis teát kérnék, Jane – mondta Rose.
 Jane pukedlije nagyon kurta volt, alig lehetett észrevenni.
Kisietett az ajtón.
– Az a kiállítás a Heddon Streeten eléggé sokkoló élmény
volt – folytatta Charlotte. – De én imádtam! Alexander
elmagyarázta, hogy a valóban modern művészetnek ezt a
valóban modern kort kell kifejeznie.
– Örülök, hogy ilyen jól kijöttök Alexanderrel – mondta
Ada szárazon.
Rose ismét a fényképekre nézett. Kellemetlen érzése
támadt, amikor néhány arcot felismert. Ott volt például Emily
Maddox és Laurence is. Egyformán éles vonásaikkal,
egyforma tekintetükkel olyanok voltak, akár az ikrek. A
háttérben – az alakok úgy helyezkedtek el a fotón, mint a
bábuk a sakktáblán – Charlotte és Alexander állt. Úgy néztek
a kamerába, mintha cinkosan összemosolyognának, és azt
mondanák: „Van egy olyan közös dolgunk, amilyen nektek
sosem lesz!”
– Muszáj – felelte Charlotte, anélkül, hogy felnézett
volna.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte Rose, gombóccal a
torkában.
– Csak azt, hogy megmentek egy szegény lányt attól a
végzettől, ami a halálnál is rosszabb. Alexander veszélyes.
Ismerned kell ahhoz, hogy kezelni tudd.
– És te úgy gondolod, ismered. – Rose nem bírt könnyed
hangon beszélni.
– Nos, mi már hosszú ideje ismerjük egymást – mondta
Charlotte, majd lapozott egyet a fénykép-albumban. – Ez a
szezon annyira elragadó volt! – mormolta. – Kár, hogy te nem
tudtad élvezni, Rose. De azért abban biztos vagyok, jól
szórakoztál, már ahogy a cselédek szoktak.
Rose azonnal megfordult. A legszívesebben pofon vágta
volna Charlotte-ot, de még időben eszébe jutott: a hölgyek
nem tesznek ilyesmit. A tükörbe nézett, hatalmas szemére,
elegánsan feltűzött hajára, a kimonó stílusú teázóruha
anyagának dús csillogására. Hirtelen feltámadt benne a vágy,
hogy megszabaduljon mindettől. Sosem fog igazán bele-illeni
ebbe a világba, mit erőlködjön? Bárcsak megtehetné, hogy se
nem úrinő, se nem cseléd, csak egyszerűen önmaga legyen!
Egyszerűen csak Rose…
– Egyébként Alexander eléggé meglepődött, amikor
megtudta, hogy cseléd voltál – tette hozzá Charlotte.
– Elmondtad neki? – kérdezte Ada éles hangon.
– Ez nem titok, igaz? – kérdezte Charlotte tágra nyílt, kék
szemekkel. – Mindenki tudja. Vagyis most már tényleg
mindenki.
Rose mindkettejüket látta a tükörben. Ada ideges volt,
úgy nézett vissza rá, mintha félne a reakciójától. Rose
egyszerűen elképedt és tanácstalan volt. Ezek szerint
Alexander korábban nem tudta? Hirtelen eszébe jutott, amit
Ada mondott neki Madame Lucille bemutatóján. Mit is
próbált elmondani…? Talán azt akarta elmagyarázni, hogy
Alexander esetleg meggondolja magát, ha megtudja az igazat
a hátteréről? Ettől a gondolattól kirázta a hideg.
– Mi lehet azzal a teával? – Ada nyilvánvalóan témát
akart váltani. Átment a szobán, csengetett.
Ezúttal egy másik szolgáló lépett be az ajtón. Ahogy
megérkezett, szinte megvető pillantást vetett Rose-ra, aki
hirtelen megszólalni sem tudott, mert attól félt, ha egyetlen
szót is kimond, nem bírja tovább visszatartani a könnyeit.
Igaz lehet, hogy Alexander annyira rossz, amilyennek Ada
tartja őt?
– Agnes, Lady Rose már jó ideje kért egy teát – mondta
Ada figyelmeztetően.
– Ó, elnézést, úrnőm! – Agnes pukedlizett és eltűnt.
– Nem értem, mi tartja fel őket – mormolta Charlotte,
miután a cseléd elment. – Az lesz a legjobb, ha lemegyek, és
utánanézek ennek a dolognak.
 Harmincegyedik fejezet

Agnes leviharzott a konyhába.

– „Lady Rose már jó ideje kért egy teát” – mondta Ada
hangját utánozva. – Micsoda lady…! Én aztán nem sietek.
Mégis kinek képzeli ez magát? Pár hónapja még ugyanott
volt, ahol mi vagyunk!
Annié, aki a konyhaasztalnál ülve varrogatott, felnézett
rá.
– Most már érted, miről beszéltem? – kérdezte.
Egyértelmű volt, nem ő az egyetlen, akit dühített Rose
viselkedése.
– Jó vastag bőr van a képén – mondta Jane. – Ez egy
senki. Nem olyan, mint Lady Ada, nem született lady, és még
csak nem is olyan úrinő, mint Miss Charlotte.
Annie felállt, lesimította a szoknyáját.
– Tessék, felvarrtam Miss Charlotte gombjait. Egy valódi
hölgynek szívesen dolgozom!
Kiment a sötét folyosóra, és megpróbálta félretolni
magában azt a bűntudatot, amit akkor érzett, amikor a régi
Rose-re gondolt; arra a lányra, aki mindig kiállt mellette,
valahányszor Martha vagy James piszkálta. Összeszorította az
ajkait. Most nem gyengülhetett el! Ezt mondta neki Miss
Templeton is. Ó, Miss Templeton nagyon kedvesen és
barátságosan beszélt vele! Azt is mondta, erősnek kell lenni,
ha előrébb akar jutni a világban. Rámutatott, hogy Rose hátat
fordított a régi barátainak, ezért megérdemli, amit kap.
Az eső kitartóan verte az ablakokat. Céline a szekrény
előtt állt, ruhákat hajtogatott. Annie elsétált mellette, és
összerezzent, amikor Céline elkapta a karját. Meglepetten
nézett fel, aztán riadtan visszahőkölt. Céline szeméből harag
sütött felé.
– Most pedig figyelj rám, te buta, vidéki lány! – Céline
halk, de dühös hangon beszélt. – Hogy mersz idejönni és
mindent összezavarni az úrnőm körül? Szégyelld magad! Hát
milyen barát vagy te?
Annie lerázta magáról Céline kezét.
– Hogy en milyen barát vagyok? És mi van vele? Úgy
hajtott el, mint egy koldust!
– Legyen már eszed! A te érdekedben tette. – Céline
keményen Annie szemébe nézett. – Egyébként mit keresel
még mindig itt?
– Miss Charlotte mondta, hogy maradhatok! – Annié
felszegte az állát. – Ő egy igazi hölgy, nem úgy, mint
egyesek!
– Lady Rose is úrinő. Ha a társaság elfogadja, akkor
igenis az!
– Miss Charlotte azt mondta…
– Ó, Miss Charlotte. Látom, arra használ téged, hogy
bemocskold Lady Rose nevét!
– Nem igaz! A komornája vagyok!
– Tényleg? – Céline hangja metszőén gúnyos volt. –
Ennek igazán örülök. De még ez sem teszi megbocsáthatóvá,
hogy a barátod ellen beszélsz! Ha nem tudnád, neki sem
könnyű. Ilyen hirtelen úrinővé válni… Eszedbe jutott már,
hogy esetleg neki lenne szüksége a te barátságodra? Neked
tényleg csak az jár a fejedben, hogy mit kaphatsz tőle?
Annie elbizonytalanodott, lesütötte a szemét. Rose
komornája nem kertelt. Annie borzalmasan érezte magát, de
azért még megpróbált ellenkezni egy kicsit.
– Mit számít ez neked? – motyogta.
Céline összehajtott egy alsóinget, lesimította, és csak
ezután válaszolt.
– Nekem is megvannak a saját terveim, de ehhez semmi
közöd. Csak annyit mondok neked, ha továbbra is bajt
keversz Lady Rose körül, akkor számíts rá, hogy én is bajba
keverlek téged. Nagy-nagy bajba!
– Azt szeretném én látni! – kiáltotta egy hang.
Annie megfordult. A folyosó végén Stella állt, aki az
arcán diadalmas mosollyal indult Céline felé.
– Nem szívesen töröm össze az illúzióidat, hogy egy
hercegnő szobalánya leszel, de nem hiszem, hogy a Huntleigh
hercege érdeklődik Lady Rose iránt.
– Ezt most honnan veszed? – kérdezte Céline.
– Ó, nem számít, honnan. A helyzet viszont az, hogy
valószínűleg valaki mást fog feleségül venni.
– Miss Templetont? – horkant fel Céline. – Kétlem.
– Amit Miss Templeton akar, azt meg is kapja. – Stella
lassan, mosolyogva közelebb lépett. – Ez a harmadik
szezonja, mint mindannyian tudjuk… És még mindig nem
kelt el. Azt akarja, hogy megkérjék a kezét. Azt akarja, hogy
Huntleigh hercege kérje meg a kezét! Ha kíváncsi vagy rá,
mit gondolok…
 – Nem vagyunk rá kíváncsiak, Ward.
Annie felkapta a fejét, ahogy az új hang közbevágott.
A cselédlépcsõn, kicsivel fölöttük, Charlotte Templeton
állt. Az arca kissé kipirult, de a tekintete, ahogy Stellára
nézett, jeges volt.
Stella és Céline azonnal kihúzták magukat.
– Miss Templeton – mondta Stella ijedten.
Miss Templeton ügyet sem vetett rá. Lement a lépcsőn,
rámosolygott Annie-re.
– Bailey, befejezted a gombfelvarrást? – Kinyújtotta a
kezét, Annie pedig szótlanul átadta neki a ruhát.
Stella szeme a ruháról Charlotte-ra és Annie-re villant.
– A gombfelvarrás… Ez az én feladatom, Miss
Templeton!
– Nem, Ward, ez a komornám feladata – mondta
Charlotte.
Céline szeme elkerekedett.
Stella addig vörös arca hirtelen elsápadt.
– De én… Én az ön… – kezdte.
Annie a köténye szegélyét morzsolgatva állt. Úgy érezte
magát, mint egy nyúl a száguldó vonat előtt. Ez sokkal több
volt annál, amit akart. Nem akarta, hogy Miss Templeton
kidobja a régi komornáját, hogy ilyen kegyetlen módon
szabaduljon meg tőle. Magán érezte Stella dühös, perzselő
tekintetét.
– Az ajánlóleveled és a havi béred az asztalodon van,
Ward – folytatta Charlotte. – Lehet, hogy szerinted még nem
keltem el, de az biztos, hogy vannak bizonyos elveim. Az
egyik például az, hogy nem tűrök meg magam mellett olyan
szolgálót, aki nem tudja, hol a helye! – fejezte be kedvesen
mosolyogva. – Ejnye, hol késik már az a tea?
 Harminckettedik fejezet

– Továbbítottam az üzenetet, amit rám bízott, hölgyem –

mondta Céline másnap reggel, amikor segített Rose-nak
öltözködni.
– Ó! – Rose titokban azt kívánta, bárcsak közbejött volna
valami. Ostobának érezte magát, hogy írt Alexandernek. Újra
és újra maga előtt látta azokat a bizonyos fényképeket,
amelyeken Alexander és Charlotte olyan közel állnak
egymáshoz. Egy egész szezont töltöttek együtt. Beszélgettek,
táncoltak, nevettek és kétségtelenül titkokat osztottak meg
egymással. Vajon több is történt? Nem volt biztos abban,
hogy ezt tudni akarja.
Céline-hez fordult, aki egy karmazsinvörös és arany,
brokátolt selymet tartott a kezében.
– Ha esetleg vetne egy pillantást erre az anyagra, úrnőm!
Most kaptuk a mintát a Worth…
– Inkább nem, Céline – vágott közbe Rose nagyot
sóhajtva.
– Akkor talán erre… – Céline fellapozta az anyagmintás
könyvét, hogy megmutasson egy galambszürke szövetet.
– Most nem sok kedvem van az ilyesmihez…
Céline meglepetten nézett Rose-ra.
– Úrnőm esetleg elgondolkodott már azon, milyen ruhát
kíván viselni Mrs. Verulam jelmezbálján?
 – Őszintén szólva, azon gondolkozom, hogy nem megyek
el.
Céline csendben, kifejezéstelen arccal állt. Rose próbálta
oldani a hangulatot.
– Lehetne egy szabad délutánod, Céline. Gyönyörű idő
van kint, és nem kéne azzal töltened, hogy idebent
szomorkodsz velem.
– Úrnőm – mondta Céline. – Meg kell kérnem, hogy
menjen el ebbe a bálba.
– Tessék? – nézett rá Rose felvont szemöldökkel.
– Nagyon szeretném, ha elmenne ebbe a bálba, és hagyná,
hogy úgy öltöztessem fel, ahogy Lord Westlake lányát fel kell
öltöztetni. – Céline hangja remegett.
Rose bosszús lett és elpirult. Hát már az összes szolgáló
szemtelen vele? Céline-ről ezt igazán nem gondolta volna.
– Azt hiszem, most kissé tolakodó vagy. Megfelelő
módon öltözködöm, de te mintha azt akarnád, hogy kitűnjek a
többiek közül. Nem mondom, hogy a ruhák, amiket mutattál,
nem elegánsak, vagy nem… – Rose elhallgatott. – Szent ég,
mi a baj? Céline, te sírsz? – Felugrott, a zsebkendőjéért nyúlt.
Céline kezébe adta, a székhez vezette a lányt.
Céline letörölte a könnyeit.
– Hát mi a baj? – kérdezte Rose. – Ne haragudj, ha
megbántottalak. Igazán nem akartam…
– Kérem, úrnőm – mondta Céline. – Ön nem is tudja, mit
árt nekem, ha… Nekem, az álmaimnak… Mit tesz akkor, ha
folytatja azt, amit most csinál. Még mindig cselédként
viselkedik… Elnézést, de ez az igazság. De ön már nem
cseléd! Ön egy gyönyörű, ifjú hölgy, akit úgy fel tudnék
öltöztetni, hogy a társaság csak kapkodná a fejét. Úgy
elképednének az emberek, mintha meteor hullott volna
közéjük!
– El se tudnék képzelni rosszabbat! Nem egy meteor
zuhant le Oroszországban, úgy egy évvel ezelőtt? Nem az ölt
meg egy csomó embert? – Rose örömmel látta, hogy Céline
ajkán megjelenik a szokásos mosoly. Folytatta: – Charlotte
az, aki tűzmadárként akar megjelenni, nem én. Én igazán nem
szeretnék elkápráztatni senkit. – Elhallgatott. – De jól értem?
Neked fontos, hogy mit veszek fel?
– Természetesen fontos! – kiáltotta Céline. – A
hírnevem… – Nem fejezte be a mondatot.
– Ó! – Rose kissé sértőnek, ugyanakkor szórakoztatónak
találta a dolgot. – Tehát én vagyok a kirakatod, igaz?
– Bizonyos értelemben véve igen, úrnőm. – Céline
lenézett, majd szikrázó, elszánt tekintettel ismét felpillantott.
– Úrnőm, én nem akarok egész életemben szobalány lenni!
Függetlenedni szeretnék, és azt is tudom, hogyan érhetem ezt
el a tehetségemmel. Nem arról van szó, hogy önt akarom
elhagyni, de talán egy kis bolt, egy butik…
– Egy szalont akarsz! – kiáltott fel Rose.
– Igen, de… Minden öntől függ – mondta Céline. – Ez a
bál lesz a szezon fénypontja. Ott lesz Alekszandra királyné is!
Rose kezdte megérteni a helyzetet. Alekszandra királyné,
Eduárd király özvegye, a jelenlegi király anyja a
stílusérzékéről volt híres. Fia neki tetszett egy ruha, mindenki
rohant, hogy szerezzen magának egy olyat.
– Ha a társaság látja, hogy kápráztató, csodálatos ruhát
adtam Lady Rose Averley-re, akkor… Akkor sikerem lehet.
Viszont ha ön nem hagyja, hogy ezt megtegyem… – Céline
lehajtotta a fejét. – Egyetlen esélyem van, úrnőm, és az ön.
Remélem, nem veszi szemtelenségnek, hogy ilyen nyíltan
kimondtam.
– Nem is te lennél, ha nem volnál szemtelen, Céline! –
Rose már nem nevetett, csodálta a lányt. Céline-nek valóban
szüksége lesz erre a határozottságra, erre a szemtelenségre, ha
előrébb akar jutni az életben. – Nos, éppen az járt a fejemben,
mennyire haszontalan az életem… Viszont ha neked
hasznodra lehetek, ha megadhatom neked azt a segítséget,
amire szükséged van… Miért is ne? Rendben van, Céline,
leszek a manökened. – Rose elmosolyodott. Nem fogja
hagyni, hogy az Alexanderrel kapcsolatos kudarca elvegye
tőle a másokon való segítés örömét. – Elmegyek a bálba.
 Harmincharmadik fejezet

– Köszönöm, Thompson. – Lady Emily Maddox felnézett az

inasra, aki letette mellé a teát. – Távozhat.
Az inas elsietett, Emily pedig ismét a vele szemközti
szófa szélén kuporgó fiatal nőre nézett. Bár látszott rajta,
idegennek érzi magát a káprázatos szalonban, magabiztosan
nézett Lady Emily szemébe.
Miss Ward – gondolta Emily – azok közé a nők közé
tartozik, akik nem riadnak vissza, ha bosszút kell állniuk
valamiért. Máris megkedvelte.
– Kérem, folytassa – mondta, és felemelte a teáskannát. A
forró Ássam tea szinte dallamosan csörgött a csészébe;
porcelán koppant finoman porcelánhoz, ahogy Lady Emily
átnyújtotta Miss Ward-nak a csészealjra helyezett csészét. –
Tehát Miss Templeton ok nélkül küldte el, igazságtalanul bánt
önnel.
– Ez több volt mint igazságtalanság, úrnőm. Én Miss
Templeton valamennyi titkát ismertem. Üzeneteket
továbbítottam a megbízásából, találkozókat szerveztem. A
lelkiismeretem természetesen tiltakozott, mégis mindent
megtettem, mert hű voltam Miss Templetonhoz. Ez hiba volt.
– Belekortyolt a teájába – a porcelán olyan vékony volt, akár
a rózsaszirom, a fény átragyogott rajta –, és közben a tekintete
találkozott Lady Emily tekintetével. Leeresztette a csészét. –
Mert én nagyon hűséges tudok lenni, úrnőm.
 – Ebben biztos vagyok – mormolta Emily. Amikor az
érdekeid ezt kívánják – tette hozzá gondolatban. – Tehát csak
az ő utasításait követte, amikor elvitte azt a levelet Huntleigh
hercegének.
Stella letette a csészét és a csészealjat. Az óra halkan
elütötte a négyet.
– Igen, de most már keserűen bánom! – Volt némi
szenvedély a hangjában, de Emily kételkedett abban, hogy a
bűntudat miatt. – Úgy tűnik, a herceg nem tudta, hogy Lady
Rose régebben szolgáló volt. Miss Templeton útjában nincs
több akadály. – A szeme meg-megrebbent, de a hangja végig
nyugodt maradt. – Feltételezem, végig ezt tervezte.
Emily lenézett a kezében tartott csészére és a csészealjra.
Tökéletesen összeillettek. Éppen úgy, ahogy ő és Alexander.
Egyszer, valamikor régen legalábbis ezt hitte. Ám kiderült, az
egész csupán illúzió, amit Charlotte zúzott szét két évvel
korábban, azon a bizonyos hosszú hétvégén, Gravelley
Parkban.
Egy kellemes partira készültek. Ő Laurence-szel érkezett,
Alexander éppen akkor tért vissza Európából, Charlotte pedig
Sebastiant vitte magával. Azt a szegény, szerencsétlen
Sebastiant… Összegyűlt egy fiatalokból álló társaság.
Teniszeztek, lovagoltak, kroketteztek, megnéztek pár színházi
előadást. Esténként a gramofon muzsikájára táncoltak,
időnként zongorázott valaki. Emily abban a szezonban már
többször táncolt Alexanderrel, és azt képzelte, beleszeretett a
férfiba. Nem, talán valóban beleszeretett… Az mindenesetre
biztos, hogy megremegett, valahányszor meghallotta a
nevetését, a hangját. Flörtöltek. Laurence nem helyeselte a
dolgot, de neki más elfoglaltsága akadt, nevezetesen Charlotte
Templeton.
Azon a bizonyos szombat estén Emily ébren feküdt az
ágyában, amikor a folyosóról suttogást, kuncogást, mezítlábas
lépteket hallott. Elég sok minden eljutott hozzá, így másnap,
amikor Charlotte elkésett a reggeliről, majd amikor a nap
folyamán suttogva veszekedett Laurence-szel, könnyen össze
tudta rakni a részleteket. Rájött, mi történt. Charlotte minden
bizonnyal hagyta, hogy Laurence kissé túl messzire menjen,
és utána rá akarta venni őt, kérje meg a kezét. Ám Laurence
sosem reagált túl jól az ilyenfajta nyomásra. Visszahúzódott.
Azon a délutánon, kártyázás közben Emily tehetetlenül
végignézte, hogy Charlotte minden ügyességét és képességét
latba vetve megpróbálja elcsábítani Alexandert. Megpróbálja
elvenni tőle!
Emily még mindig elvörösödött a megalázottságtól és a
dühtől, amikor eszébe jutott az a délután. Nem arról volt szó,
hogy vissza akarta szerezni Alexandert. A dolog két éve
történt, azóta sok minden megváltozott, de még mindig
emlékezett arra a fájdalomra, amit Charlotte okozott neki. És
úgy tapasztalta, a gyűlölet sokkal tovább tart, mint a szerelem.
Visszatette a csészét és a csészealjat az ezüsttálcára, majd
kedvesen rámosolygott Miss Wardra.
– Nos, úgy látom, önnel nagyon csúnyán viselkedett
valaki. Egészen véletlenül a drága Leblanc éppen most adta
be a felmondását. Férjhez akar menni… Miss Ward,
felajánlhatom önnek az ő helyét? Lenne a komornám?
Miss Ward elmosolyodott.
 Lady Emily nem lepődött meg. Tökéletesen egyeztek az
érdekeik, ez már akkor nyilvánvaló volt, amikor kiderült,
hogy miért kereste fel ez a nő. Abban is biztos volt, hogy
Miss Ward már korábban tudott Leblanc távozásáról. A
szolgálók között gyorsan terjednek a hírek.
– Megtisztelő lenne, úrnőm! – Miss Ward belenyúlt a
retiküljébe, elővett valamit, amit a markában tartott.
Előrenyújtotta a kezét, és kihajtotta az ujjait. Néhány
skarlátvörös szirom hevert a tenyerén. Mintha egy rózsát
morzsolt volna össze. – És most, hogy ennyi mindenben
egyetértünk, azt hiszem, ez is érdekelni fogja önt…
 Harmincnegyedik fejezet

Rose követte Adát, aki kisietett a reggelizőhelyiségből.

Ada megállt, hogy összegyűjtse az aznapi
látogatókártyákat.
– Lady Gertrude, Lady Cynthia – olvasta hangosan a
kártyákon szereplő neveket, miközben belépett a szalonba. –
Ők ketten vajon mit akarnak? Senki sem hisz nekik, ha
eljátsszák, hogy kedvelnek minket. Szerencsére Laurence itt
lesz, és segít abban, hogy elviseljük őket.
Ahogy a kandallópárkányra helyezte a kártyákat, a
lépcsőn levonult a földszintre Charlotte és a grófné. Az
öltözékük elárulta, hogy készülnek valahova. Charlotte
ragyogó sárga ruhát és gyöngysort viselt, a kalapját
elefántcsont színű tollak díszítették. A grófné ruhája
halványszürke és violaszínű volt.
– Már alig várom! – mondta Charlotte az anyjának. –
Rajtakapták őt… a komornyikjával! Olyan, akár egy
színdarab!
– Hova indultok? – kérdezte Ada.
– A bíróságra. Egy válási ügyet tárgyalnak! – mondta a
grófné a tükörbe pillantva, hogy megigazítsa a stóláját. –
Agatha Folsover ügye… Borzasztóan izgalmas!
– Nem gondolják, hogy ez kissé kegyetlen dolog? –
kérdezte halkan Rose. – A házasság nem olyan látványosság,
mint, mondjuk, a sportok…
 A grófné ügyet sem vetett rá – Rose ehhez már
hozzászokott –, Charlotte azonban válaszolt:
– Butaság! Ez is csupán egy szórakoztató esemény, és
bolond, aki mást hisz. – Kis szünetet tartott, majd amikor
folytatta, savként martak a szavai. – Ada, te érted ezt, ugye?
A kelengyétől a nászútig minden pletyka tárgyát képezi.
– Jaj, kedvesem, olyan kiábrándultan beszélsz! – jegyezte
meg a grófné, miközben átvette Adától a kártyákat és átfutotta
őket.
– Inkább realistán, anyám.
– Remélem, ez nem tántorít el téged a házasságtól! – A
grófné hangjából kiérződött a figyelmeztető él.
Charlotte szája kissé megremegett, de összeszedte magát,
és amikor megszólalt, hozta a szokásos formáját:
– Egyáltalán nem. Csak a legjobb partnert keresem hozzá.
– Rose szemébe nézett. – Olyasvalakit, aki éppúgy érdeklődik
a művészetek iránt, mint én.
Rose uralkodott magán, közömbösen nézett vissza
Charlotte-ra. Nem akarta megadni neki azt az örömöt, hogy
lássa, ezzel a megjegyzésével célba talált. Charlotte
megjegyzését heves válasz helyett így csak fagyos csend
követte.
Charlotte a tükör előtt illegette magát, szemmel láthatóan
élvezte a látványt.
– Tetszik az új komornám ízlése – mondta. – Ha továbbra
is ilyen jól dolgozik, idén talán Lady Annie lesz belőle. Nem
lennék meglepve! – Kiviharzott, a grófné pedig követte.
Rose és Ada egymásra néztek.
 – Bárcsak ne karolta volna fel Annie-t! – mondta halkan
Rose. – Tudom, örülnöm kellene ennek, de nem értem, miért
tette. Hamarabb leszek én hercegnő, mint az a szegény lány jó
szobalány. Szerintem a munka nagy részét Céline végzi.
Ada felsóhajtott.
– Igen, ez engem is aggaszt. Mindegy, talán ez a módja
annak, hogy Annie a legkisebb gonddal térjen vissza
Somertonba.
– Igazad van. Nekem is így kell felfognom – értett egyet
Rose.
– Vannak terveid ma délelőttre, Rose? – kérdezte Ada. –
Én abban reménykedtem, lesz egy kis időm írni Emilynek a
szüfrazsettek javára rendezett adománygyűjtő vacsoráról.
Meg akartjuk hívni Hannah Darfordot, hogy előadást tartson.
– Az újság felé fordult, a címlapra pillantott. – Habár annyi
zavaró hír érkezik Európából, hogy már nem vagyok biztos
benne, ez a megfelelő idő egy ilyen rendezvény számára.
Laurence azt mondta, nincs aggódnivalónk, de attól tartok,
csak óvni próbál engem.
– Nem, nincs semmi tervem – mondta Rose.
Ada ránézett. Rose magára erőltetett egy mosolyt. Nem
akarta elrontani. Ada kedvét, nem akart terhet jelenteni neki.
– Kihasználom az alkalmat, és gyakorolok. Mintha már
egy örökkévalóság óta nem játszottam volna! – mondta.
Megfordult és kiment a szalonból. A társalgó felé indult.
Ebben a házban nem volt zeneszóba, de a grófné – gondolva a
vacsorák utáni szórakozásra – tartott egy zongorát.
Rose leült a zongorához, és a billentyűkre bámult.
Régebben csak egyszerűen elkezdett játszani, és csak úgy
jöttek az ötletek, előpattantak a semmiből, most azonban nem
hallott mást, csak a macskaköves utcán zörgő kerekeket, a
kaparászó hangot, ahogyan az egyik cseléd a lépcsőt söpörte,
meg persze a város szűnni nem akaró mormogását. A
billentyűkre helyezte a kezét, de nem kezdett el játszani.
Halk zajt hallott a háta mögül. Összerezzent, gyorsan
megfordult. Napfény ömlött be a nyitott ablakon, beragyogta
a diófa asztalt, a tálalót, megcsillantotta a zongorát. A szellő
is bejutott, megmozgatta a függönyöket.
Rose pislogva figyelt – mintha egy szellemet látott volna
az egyik függöny mögött. De… Nem. Nem szellem volt,
hanem a mindenes cseléd.
A lány a félelemtől dermedten nézett rá. Rose könyvét, a
Daisy hercegét tartotta a kezében; Rose előző este hagyta a
tálalón.
Rose meglepetten állt fel. A cseléd úgy rándult össze,
akár egy meglőtt nyúl. Hangosan elejtette a könyvet, ami a
padlóra csattant. Rose látta, hogy remeg a keze. Szánalommal
eltelve felállt a zongora mellől, odament a lányhoz.
– Kérlek, ne félj – mondta kedvesen. Eszébe jutott a lány
neve: Ellennek hívták. – Nem zavar, ha olvasol. Nem is
tudtam, hogy érdekelnek a könyvek.
Ellen lehajtotta a fejét. Milyen sápadt! Milyen elcsigázott!
– gondolta Rose, és eszébe jutott, amikor még ő is szolgáló
volt, alig látta a napfényt. Akkoriban szinte nem csinált mást,
csak dolgozott, dolgozott és néha aludt.
– Nem olvasok én sokat, úrnőm – suttogta Ellen. – De a
lányok, ők esténként hangosan felolvasnak, és akkor
hallgatom őket. Most csak tudni akartam, mi lesz a
történetben… Bocsánatát kérem, ha ezzel rosszat tettem!
– Semmi gond! – Rose-ra nagy hatást tett a lány
bátorsága. Képes volt beosonni ide, kockáztatva, hogy a
grófné, esetleg a szakácsnő rajtakapja és leszidja. – Akár
kölcsön is kaphatod. Elviheted magaddal. – Ellen kezébe
nyomta a könyvet.
Ellen megfogta a kötetet. Az arcáról egyszerre volt
leolvasható a szörnyülködés és a boldogság.
– Nagyon köszönöm, úrnőm. Annyira szép ez a történet!
– Az ajtóhoz sietett, megállt, és álmodozón visszanézett Rose-
ra. – Gondolja, hogy ilyen a valóságban is létezik? Hogy egy
herceg beleszeret egy fejőlányba?
Rose habozott. Az ösztönei azt súgták, mondja, hogy
nem, soha. Hát nem éppen ezt tanulta meg az elmúlt
hetekben? Ellen reménykedve nézett rá… A hamis remények
kegyetlenek, de tudta, hogy az embereknek időnként inkább
kedvességre van szükségük, és nem az igazságra.
– Szerintem lehetséges – mondta. – Talán. A hercegtől
függ. Meg persze a fejőlánytól is.
 Harmincötödik fejezet

ETON

Michael végigsietett a folyosón, a következő előadásra

igyekezett. Etonben a folyosón tilos volt a beszélgetés, de ő
nem is kívánt társalogni, egészen mást akart. A
latinkönyvében, az oldalak között, mint egy lepréselt virág,
egy levél lapult. Prija levele.
Körbenézett. Senkit sem látott. Tudta, hogy bajba
kerülhet, ha elkésik, de nem bírt tovább várni. Behúzódott az
egyik falmélyedés árnyékába, kinyitotta a könyvet, és gyorsan
olvasni kezdett.
Nagy csalódására a levél rövid volt. Tudta, hogy Prija
beteg volt – ezt már Geogiana megírta neki a saját levelében
–, de nem válaszolt az egészségével kapcsolatos aggódó
kérdéseire. Könnyed hangnemben, vidáman csevegett a
szolgálókról, a testvéreiről és az új iskolájukról, az apja javuló
egészségéről. A tinta színében volt egy kis változás, mintha
abbahagyta volna a levelet, hogy azután egy másik tollal
folytassa. Ezt a második részt mintha sietve vetette volna
papírra, alig lehetett érteni, mit akar közölni:

Azon gondolkodtam, mennyire csodálatos

lesz, amikor összeházasodunk. Ez tartja bennem
a lelket. Lesz egy kis házunk, futórózsákkal és
lesz egy zöldségeskertünk, így nem kell
aggódnunk az étel miatt. El tudod képzelni,
mennyit álmodoztam erről? Erre próbálok
gondolni, amikor nehéz a helyzet. Annyira erősen
gondolok rá, hogy a már a szemem előtt lebeg,
mint egy valódi fénykép. Kell hogy legyen valahol
egy ilyen biztonságos hely. Ó, Michael, nem lenne
szabad ilyenekről írnom! Annyira szeretném, ha
elmondhatnék neked mindent, ami a szívemben és
a fejemben van, de tudom, hogy megbánnám,
szóval – dolgozz keményen és gyere vissza
hamar!

Csókokkal búcsúzott. Michael a homlokát ráncolva nézett

a levélre. „Annyira szeretném, ha elmondhatnék neked
mindent, ami a szívemben és a fejemben van, de tudom, hogy
megbánnám, szóval – dolgozz keményen, és gyere vissza
hamar!” Ez vajon mit jelent?
Sosem volt jó a fantáziája, de abban biztos volt, hogy
valami nincs rendjén. Ez a kétségbeesett szótömeg. .. Ez nem
vallott Prijára. Eszébe jutott, talán az lenne a legjobb, ha
egyszerűen otthagyná az iskolát és visszatérne Somertonba,
de aztán arra gondolt, ez felelőtlenség lenne. Prija miatt
jöttem vissza – emlékeztette magát. Azért volt itt, hogy
keményen dolgozzon, és lehessen közös, boldog jövőjük. A
háza sosem volt valódi otthon, ott senki sem volt, akit
szerethetett – a fivére és a nővére csak a társasággal
foglalkozott, az anyja távolságtartó volt, az apja meghalt, őt
nevelőnőkre és cselédekre hagyták, akik minden évben
kicserélődtek.
Prija egy csoda volt; amikor a szerető családról szóló
történeteit hallgatta, mintha feléledt volna, először azóta,
hogy létezett. Prijától megkapta azt a törődést, amiről mindig
álmodott. Belekapaszkodott a lánnyal kapcsolatos emlékekbe,
puha ajkára, selymes hajára, bőrének illatára gondolt…
Nem, itt kell maradnia, le kell győznie az idegességét és
az aggodalmait, fel kell nőnie! Mindkettejük érdekében a
jövőre kell gondolnia.
Felnézett a levélről a falon lógó képekre. Néhány
bekeretezett fénykép az 1910-es híres, Harrow elleni
mérkőzésen készült. Bár még mindig aggódott Prija miatt, de
már oly sokat hallott Fowler mérkőzéséről, hogy érdeklődve
vizsgálgatni kezdte a képeket.
Lépteket, ruhasusogást hallott. Összerezzent. Az egyik
oktató közeledett. Gyorsan kilépett a fülkéből, de aztán
ugyanolyan gyorsan vissza is húzódott. A képeken felfigyelt
egy arcra. Sötét, göndör haj, etoni egyenruha… A fiú éppen a
kamera felé fordult, fekete szemével különös intenzitással
nézett ki Michaelre.
– Templeton! – kiáltotta szigorúan az oktató. – Siessen a
következő órájára.
Michael végigrohant a folyosón, de még mindig alig
kapott levegőt a döbbenettől. Nem, ez nem lehet! De…
Mégis. Bárhol felismerte volna ezt az arcot, olyan sokszor
látta, amikor a tulajdonosa felsegítette Sebastianra a felöltőjét,
vagy habot vert a borotválkozáshoz.
Az az arc… Oliver arca volt.
 Harminchatodik fejezet

LONDON

Rose a zongora előtt ült. A kotta lapjait meglibbentette a

kertre nyíló ajtón keresztül bejutó szellő. Jönni fog a zene –
mondogatta magában a lány. Jönnie kell! Vissza kell térnie!
Emlékezetből lejátszotta a Tavaszi áldozat egyik
dallamát, és megállapította magában, Alexandernek igaza
volt, ez valóban mestermű.
Ó, ne gondolj már állandóan rá! – szidta le magát.
Mintha nem lennének más, sokkal fontosabb dolgok, amik
miatt aggódnod kell! Szándékosan Sebastianra irányította a
gondolatait. Vajon hogy lehet szegény Oliver?
Ez sem segített. A dallam, amit játszott, valahogy
eltávolodott tőle. Halk, bosszús hangot hallatott. Ha ez így
megy tovább… Hamarosan fel kell mennie Céline-hez, hogy
felpróbálja a Mrs. Verulam báljára készült ruhát, és akkor…
Akkor elvesztegette azt az órát, amit eredetileg zenélésre
akart szánni.
– Jaj, miért nem bírok koncentrálni? – kiáltotta. Felugrott,
hogy becsukja az ablakot, kívül rekessze a napsütést, a
madárcsicsergést, a vonatok távoli hangját, kocsik csattogását,
de mielőtt odaléphetett volna, lépteket hallott az ajtó
túloldaláról.
– Huntleigh hercege! – jelentette be a komornyik.
 Rose csodálkozva fordult meg. Alexander Ross vonult be
a szobába, egyetlen lépéssel a komornyik mögött. A haja egy
kicsit hosszabb és ziláltabb volt, mint korábban, felöltőjének
ujján festékfoltok éktelenkedtek. Lefegyverzőn mosolygott rá
Rose-ra, aki hirtelen arra gondolt, Ada vajon hogyan kezelné
ezt a helyzetet. Talán hűvösen köszönne, udvariasan
társalogna, teával kínálná a herceget, távolságtartóan közölné,
hogy sok tennivalója van aznap, megköszönné a látogatást és
elbúcsúzna.
Igen, Ada ezt tenné, de Rose, amikor belenézett a herceg
szemébe, azon kapta magát, hogy kimondja:
– Hiányzott!
– Ön is hiányzott nekem – felelte a férfi gyorsan és a
zavarodottság legcsekélyebb jele nélkül.
Az egész olyan hirtelen történt, hogy Rose-nak elpirulni
sem maradt ideje, bár biztosra vette, hogy amint felfogja, mit
is mondott – „Szent ég, mit mondtam?” –, azonnal a padló alá
süllyed szégyenében.
– Sajnálom, de Charlotte nincs idehaza – dadogta.
Vajon miért haragszom csak ennyire Alexanderre? –
töprengett. Miért nem neheztelek rá amiatt, ahogy velem
viselkedett? Miért nem követeli meg a büszkeségem, hogy
hátat fordítsak neki?
Egyszerűen csak azért, mert itt volt, itt állt előtte. Ahogy
belenézett a herceg komoly tekintetű, zöld szemébe, Rose
rájött, hogy Ada tévedett. Alexander nem foglalkozik azzal,
hogy ő nemrég még cseléd volt.
– Nem Charlotte-hoz jöttem, hanem önhöz. Cornwallban
voltam, festettem, és csak most, ma reggel kaptam meg a
levelét. Most, hogy visszatértem Londonba.
Rose összeszedte a gondolatait. Már így is elég nagy
bolondot csinált magából.
– Sajnálom meggondolatlan szavaimat – kezdett bele
annyira udvariasan, amennyire csak tudott.
– Egyáltalán nem volt meggondolatlan. – A herceg ajka
mosolyra ívelt. – Sok jó megállapítást közölt velem.
– De… De megsértettem önt!
A herceg legyintett.
– Igen, a büszkeségem megsérült. Bevallom. De csak
azért, mert tudtam, hogy igaza van. A legjobb kritika fáj, így
tudja az ember, hogy melyikre érdemes figyelnie.
– Nem, nem, én… – kezdett bele Rose zavartan, a herceg
azonban közbevágott.
– A festményeim üresek. Tudom. És javítok is ezen…
Valahogyan. Viszont nem akarom, hogy azt gondolja, annyira
gyerekes és önző vagyok, hogy azért hanyagolom önt, mert
megsértette az érzéseimet.
– Akkor miért tette?
– Szégyelltem magam. – A herceg Rose szemébe nézett.
– Nem túl jó indok, de amikor bolondot csinál magából az
ember, nehéz rendesen viselkedni. – Felnevetett.
A hangjától, a nevetésétől, az arckifejezésétől azonnal
meglágyult Rose szíve.
A nevetés azonban hamar véget ért, és a herceg folytatta:
– Elmondták nekem… Kérem, higgye el, ezt korábban
nem tudtam! Elmondták nekem, hogy ön korábban szobalány
volt…
 Rose vett egy mély levegőt. Tehát erről van szó. Már
előre lejátszotta magában ezt a beszélgetést: a herceg
bocsánatot fog kérni azért, hogy hiú reményeket keltett benne,
ő motyogni fog valami olyasmit, hogy nem számít, és
megpróbálja eltitkolni, milyen fájdalmat érez.
– Elképzelheti, mennyire elszörnyedtem!
Rose fájdalmát hirtelen felváltotta a düh. Még ez az
ember sem beszélhet úgy vele, mintha neki nem lennének
érzései! Már nyitotta a száját, hogy ezt elmondja, de a herceg
folytatta:
– Ne, ne, kérem, hadd magyarázzam meg! Nem tudtam
róla, amikor a kiállításon voltunk, és hirtelen eszembe jutott,
hogy mennyire nyersen beszéltem akkor a szolgálókról. Nem
akarok a pontos szavakra visszaemlékezni! – Megrándult az
arca. – Azt gondoltam, biztosan megvet engem. Akkor már
elküldtem a meghívót a balettre, de nem bírtam elviselni a
gondolatot, hogy szembe kell néznem magával, amikor
tudtam, hogy mennyire megbántottam. Viszont távol maradni
sem bírtam.
– Ó! – mondta Rose erőtlenül. Eszébe jutottak a herceg
szavai: „Egy szolga sosem lehet kreatív.”
– Tudom, nincs mentségem. Boldog voltam, amikor
megkaptam a levelét, amiből megtudtam, hogy nem sértődött
meg. Remélem, elfogadja a bocsánatkérésemet!
Rose alig bírta megállni, hogy a megkönnyebbüléstől és
boldogságtól ne nevesse el magát.
– Egyáltalán nem sértett meg – mondta kedvesen. –
Barátok vagyunk? – A kezét nyújtotta a hercegnek.
A herceg megfogta a kezét és megszorította.
 – Nagyon is!
A herceg számára a jelek szerint tökéletesen természetes
volt az, hogy belekaroljon Rose-ba és kivezesse őt a kertbe
egy kis sétára. Rose észrevette, hogy könnyen hozzá tudja
igazítani a lépteit a hercegéhez. Mintha nem is lett volna
szükség arra, hogy beszélgessenek. A forgalom távoli zaját
letompították a kertet határoló falat szegélyező fák. Ennél
nagyobb csöndet itt még nem tapasztaltam – állapította meg
Rose magában meglepetten.
– Örülök, hogy… – kezdett bele zavartan. – Örülök, hogy
nem tart kevesebbnek azért, ami régebben voltam.
– Erről szó sincs! Igazából azt gondolom, hogy ez az
egész… – A herceg széles kézmozdulatot tett, mintha
egyszerre akarna rámutatni a virágágyásokra, a hátuk mögött
álló pompás házra és London nyüzsgésére. – …lényegében
véve nevetséges! Az emberek egyik csoportja sem állhatna fel
az emberek másik csoportjának a vállára. Ez helytelen. Emiatt
viszont még varázslatosabbnak tartom, hogy ön képes
mozogni a Két világ között. Szerintem ön nagyon bátor. –
Komoly tekintettel nézett a lányra.
Rose megrázta a fejét. Arra a szégyenérzetre gondolt,
amit a nagy bálon érzett, meg arra a bizonytalanságra, ami
minden nap erőt vett rajta.
– Nem vagyok bátor. Nincs más választásom, hozzá kell
szoktatnom magam ehhez az új élethez.
– Nagyon elegánsan és bájosan teszi. A körülmények
ellenére sikerült hű maradnia önmagához.
Rose nem bírta megállni, hogy sóhajtson.
– Talán nem ért egyet? – kérdezte a herceg.
 – Azt kívánom, bár sikerült volna folytatnom a
komponálást – felelte Rose. – Sajnos a szezon kezdete óta ezt
nagyon nehéz feladatnak találom.
A herceg felvonta a szemöldökét. Rose folytatta, és
mindent elkövetett annak érdekében, hogy megmagyarázza a
dolgot, miközben a virágágyások között sétálgattak.
– Amikor leülök a zongorához, nem tudok játszani. Ez
most nem olyan, mint Somertonban volt. Úgy érzem, mintha
új, ismeretlen vizekre sodródnék. Mintha eltévedtem volna…
– Tehát ön is… – mondta a herceg elgondolkodva.
– Tudom, a kompozícióimnak változniuk kell, hiszen én
is változtam, de egyelőre nem tudom, mi lesz belőlük… Mi
lesz énbelőlem! – Ismét úgy érezte, azáltal, hogy a herceghez
beszél, önmagának is sikerül megmagyaráznia, mit érez. –
Van az ön közelségében valami, ami miatt tisztábban látok –
mondta mosolyogva. – Egészen mostanáig nem értettem meg,
mi az, amit érzek.
A herceg hirtelen a lány felé fordult. Az arca felragyogott
– támadt egy ötlete.
– Miért nem megyünk el innen? A város, a szezon, ez az
egész dolog… Szökjünk el!
Rose elkerekedő szemmel nézett a hercegre. Valósággal
sokkolta a javaslat és a férfi zöld szemében gyúló fény. Az
első gondolata az volt, hogy nemet mond, de aztán
elbizonytalanodott. Tényleg, mi lenne akkor, ha igent
mondana? A puszta ötlet hatására olyan érzés áradt szét
benne, mint a Selfridgesben, a liftben: mintha valami erő
húzta volna a levegőbe, valami, ami olyan ellenállhatatlan,
mint a jövő vonzása.
 – Csak mi ketten? Együtt?
– Ki más még?
– Nos, én… – Rose hitte el, hogy a herceg egy ilyen
botrányos kalandba akarja belevonni, de már beindult a
fantáziája. Ha Céline esetleg elhiteti a többiekkel, hogy beteg
vagyok…
A herceg mindkét kezét megfogta, és olyan energikusan,
olyan izgatottan beszélt, hogy Rose úgy érezte, mintha lángok
csapnának feléje.
– Mindketten elvesztettünk valamit. Ön a zenéjét, én a
művészetemet. Talán együtt megtaláljuk, ha elmegyünk
innen. A vadonba.
Rose megpróbált belekapaszkodni a méltósága, az illem
és a diszkréció utolsó szalmaszálába.
– Nem hiszem, hogy a vadonhoz vagyok öltözve –
mutatott rá, és lenézett a vékony teázóruhára, amit viselt.
A herceg szélesen elmosolyodott, mire Rose úgy érezte,
mintha tűz perzselte volna.
– Nem, az biztos, hogy szüksége lesz egy kalapra.
Automobillal megyünk.
Rose felnevetett. Azután ismét. Vajon komolyan
gondolja? De hogy tehetnék kockára mindent?
Viszont a lehetőség, hogy autózhat Alexanderrel – a
gondolat, hogy a szél belekap a hajába, játszadozik a
kalapjával, a nap megcsókolja a bőrét – az egész
csodálatosnak tűnt. Nem teheti meg… De miért nem?
Senkinek sem kell megtudnia, ha óvatos. Meg merjem tenni?
– gondolta. Merjem?
 – Várjon itt – mondta. Megfordult és visszarohant a
házba. Berontott a szobájába.
Céline, aki éppen ott ült és gombokat varrt egy ruhára,
meglepődve nézett fel rá.
– Úrnőm? Történt valami?
– Igen… Nem! Kalapra van szükségem, Céline. – Rose
körbenézett a szobában.
– Természetesen, és nagyon sajnálom, de nem gondoltam,
hogy este előtt elmegy valahová, úrnőm! – Céline a
ruhásszekrényhez sietett.
– Én sem. – Rose megvonta a vállát, miközben nézte,
ahogy Céline pakolászik, rózsákat és szalagokat szed elő. El
akart menni Alexanderrel, el akart szökni vele, hogy
meglássa, mit ígér neki – de tudta, hogy ez őrültség.
Tétovázott. Elmenjen? Elég erős ahhoz, hogy nemet mondjon,
ha esetleg…? – Céline, ha nagyon meg akarnál tenni valamit,
de őrültségnek tűnik… Te mit csinálnál?
Céline megfordult, és éles, okos tekintettel Rose szemébe
nézett.
– Huntleigh hercegéről van szó?
Rose szája elnyílt. Céline olvas a gondolataiban?
– Ööö… Igen. El akar vinni autózni. Egyedül.
Céline két nagy lépéssel ott termett Rose előtt, és feltett a
fejére egy kalapot. Rose érezte, hogy az erős, ügyes kezei
elhelyezik a kalaptűket, megigazítják a karimát.
– Voilá. Tökéletes. Úrnőm, már nem Viktória királynő
korában élünk. Ez a modern világ. Miért ne menne el?
– Tényleg így gondolod?
Céline határozottan bólintott.
 – Legyen gyors és diszkrét, és senki sem fogja megtudni.
Rose elpirult a boldogságtól. Pontosan ezt akarta hallani.
– Köszönöm, Céline! – Az ajtóhoz sietett, vett egy mély
levegőt, majd gyorsan lesietett a lépcsőn, hogy találkozzon
Alexanderrel.
 Harminchetedik fejezet

A szél Rose arcába vágott, a fátyla könnyedén lobogott. A

herceg gyorsan és jól vezetett, ahogy végig-száguldott az
automobillal London utcáin. A nap gyémántossá változtatta a
Temzét, megcsillantotta az úri házak ablakait.
– Hová megyünk? – Rose megpróbálta túlkiabálni a
motor zúgását.
– El innen. – A herceg elvigyorodott. – Egyetlen dolgot
tudok megígérni. Szebb képeket lát majd, mint a Királyi
Akadémián. – Rátaposott a gázpedálra.
Rose-ban úgy pezsgett az izgalom, mint a pezsgőben a
buborékok. Előttük volt a széles út, a mezők. Tudta, most
józannak kellene maradnia, meg kellene kérnie a herceget,
hogy vigye vissza őt Londonba, a biztonságba, de… Vajon
valóban biztonságos az a hely? Mennyire lehet biztonságos
egy börtön? Tényleg úgy akarok élni, ahogy Ada? –
töprengett. Úgy, hogy még a saját szívem sem lehet az
enyém?
Megmarkolta az ülése szélét, és hallgatta a herceg félig
kimondott, félig elkiáltott szavait, amiket alig értett a
motorzúgástól, és nézte, ahogy a nagy házak között hazafelé
tartó tömegekre mutat.
– Nézze! Ebben a városban hétmillió ember él. Néhány
százan úgy viselkednek, mintha a többiek nem is léteznének.
Olyanok, akár az álmodok, a saját képzelt világukban
kóborolnak. Nem látják magukat, nem látják a világ többi
részét. Alvajárók. Én így nevezem őket.
– Vagy hajótöröttek. Én így érzem – felelte Rose. –
Járkálok a saját pici szigetem szélén, és csak nézem a
hullámtalan, sosem változó tengert.
– Mi lenne, ha hajót építene és elvitorlázna?
– Megpróbáltam, de valahányszor sikerül
összeillesztenem pár deszkát, mindig közbeszól a komornám,
és ruhákról beszél. Vagy jön a komornyik, és jelenti, hogy a
vacsora tálalva. Vagy valamelyik hölgy érkezik látogatóba,
olyasvalaki, akivel udvarias társalgást kell folytatnom.
– Elég nagy a nyüzsgés azon a lakatlan szigeten.
Rose felnevetett.
– Igen, és a dekorációja is nagyon divatos, megvan rajta
az összes modern dolog. És vannak saját áramlatai is, tudja?
Ahogy az ember bemerészkedik ezekbe az áramlatokba, azok
rögtön elragadják, ruhapróbákra, boltokba, bálokba,
estélyekre, hétvégi kiruccanásokra sodorják…
– Ugye, milyen gyűlöletes az egész? – A herceg együtt
érző pillantást vetett a lányra. – Mint egy ringlispíl, és az
összes ló ugyanaz, és a muzsika se változik soha… Minden
szezonban ugyanazokkal a lányokkal táncolok,
mindegyiküket ismerem már kicsi korunk óta, és szinte
mindegyikük tökéletesen kiszámítható. Az elsőbálozók
teljesen egyformák, és egyiküknek sincs egyetlen őszinte
nevetése sem. Ezért is mentem el innen, hogy kiszabadítsam
magam ebből az egészből.
– És megtalálta a szabadságot?
 Alexander hallgatott egy pillanatig, végighúzta a kezét az
automobil műszerfalát borító, sima bőrön.
– Érzi? A sebességet, az erőt! Semmi sem tarthat vissza
minket. Nem vagyunk kötelesek a szüléink nemzedékének
koxlátai között élni. Mondja meg, hogyan lehet automobilt
vezetni, érezni ennek az erős gépszívnek a lüktetését, érezni
azt, ahogy London a rajta áthaladó vonatok ritmusára remeg
és lélegzik… Hogyan lehet látni és érezni, ahogy a levegőt
széthasítják és meghódítják az aeroplánok… És hogyan lehet
közben elégedettnek lenni azzal, hogy az embert előre
meghatározott sorrendben, szép lassan és kimérten a
vacsoraasztalhoz vezetik? Hogyan álmodozhat valaki a folyó
mellett úgy, mintha semmi sem változott volna meg, mintha
minden örökké, a világ végezetéig ugyanolyan maradna?
Rose-nak elakadt a lélegzete.
– Én erre képtelen lennék – suttogta végül.
– Változunk, és nem tudjuk megállítani magunkat.
Tartunk valamerre. Rose, valamennyien tartunk valamerre, és
én tudni akarom, merre! A jövőnek jobbnak kell lennie a
múltnál, nem igaz? – A férfi Rose-ra nézett. – Annyira örülök,
hogy ugyanazt az utat járjuk, Rose!
A lány zavartan felnevetetett. Meglepte őt a herceg
váratlan, szinte részeg boldogsága.
– Fogalma sincs róla, igaz? Maga olyan, akár a friss
levegő! – A herceg végigpillantott Rose-on. – Még sosem
találkoztam magához fogható nővel!
Rose elmosolyodott. Forrónak érezte az arcát. El akarta
rejteni zavarát, ezért kinézett az utcákra. Maguk mögött
hagyták a házakat, a mezők zöld zászlókként bomlottak ki
körülöttük, a bokrok zöld levelei szemkápráztatóan csillogtak
a napfényben.
– Tulajdonképpen hova megyünk?
– Cornwallba.
– Cornwallba?
– Mont Pleasance-be. Ez van a legközelebb a vadonhoz
azok közül a helyek közül, ahová egy nap alatt eljuthatunk.
Minden telet ott töltöttünk, amikor már nem lehetett elviselni
a felföldek irányából érkező hideget. A második herceg
építette a házat a menyasszonya számára. – A herceg
hangjából ismét az az irónia érződött, amit Rose már
megszokott tőle. – Vagyis a jelek szerint legalább egy boldog
házasság volt a családomban.
Rose biztos volt benne, hogy újabb kérdéseket kellene
feltennie. Cornwall távoli helynek tűnt, olyannak, amit még
soha nem látott, amit csak az Arthur királlyal és a Szent
Grállal kapcsolatos legendákból ismert. Biztos volt benne,
hogy most tiltakoznia kellene, meg kellene ijednie,
foglalkoznia kellene azzal, hogy milyen veszély fenyegeti a jó
hírét, de valahogy… Valahogy nem akarta megtenni mindezt.
Meglepetten nyugtázta, hogy nem fél. Nem volt ideges. Az,
hogy itt volt Alexanderrel, valahogy helyénvalónak tűnt.
Sokkal inkább, mint hosszú ideje bármi más.
Hátradőlt a bőrülésen. A táj elsuhant mellettük, a nap és
az aranyló mezők összeolvadtak a motor folyamatos
zúgásával. Az aggodalom súlya úgy olvadt szét, akár egy
eltűnő jéghegy. A zúgás elálmosította. Alexander közelsége
nyugalommal és melegséggel töltötte el. Belecsúszott egy
álomba. Egy olyan álomba, amiben egy csónakban ülve
evezett, a sötét tengeren haladt előre valami ismeretlen cél
irányába. Nem félt, mert Alexander mellette volt…

A csend ébresztette fel. Riadtan kapkodott levegő után.

– Hol vagyunk?
– Minden rendben – nyugtatta meg Alexander hangja. –
Megérkeztünk.
Rose felült. A szél félig tönkretette a kalapját, a haja
kócos volt alatta.
– Jaj, istenem! – mormolta, ahogy megpróbálta
megmenteni a kalapot. Azután meglátta, hol vannak, és
egyszeriben elfelejtette a külsejével kapcsolatos gondolatokat.
Egy sziklás domb tetejéről láttak le az erdővel borított
tájra. Odalent egy kastély komor, zord körvonalait lehetett
látni. Az építmény úgy kuporgott a szikla tetején, mint egy
tengeri sas. Kanyargós út vezetett hozzá. Mögötte csillogva,
mozogva, folyamatosan táncolva a…
– Az a tenger? – kérdezte Rose.
A férfi meglepetten nézett rá.
– Még sosem látta a tengert?
– Nem. Somerton távol van a parttól.
Milyen hatalmas – gondolta. A tenger sokkal nagyobb
volt, mint amilyennek képzelte. A Somertonban látott képek
nem adták vissza a valóságot.
– Ez igaz – mondta a herceg. – Nos, hogy tetszik?
– Azt hiszem, ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha
láttam – mondta Rose. – És hallgassa… Hallgassa! –
Álmélkodva mosolygott, amikor rájött, hogy a folyamatos,
csapkodó, sustorgó bömbölés a parton megtörő hullámoktól
származik. Mintha ez a hang felnyitotta volna a fülét a
többire: rájött, hogy hallja a fű szelíd zizegését, az édes és
éles madárhangokat. A tenger fölött gyerekekként sivalkodó
sirályok cikáztak. Az egész mögött pedig, mint a fehér vászon
a festmény mögött… Ott volt a végtelen csend.
– Milyen gyönyörű hely! – kiáltott fel. – És ó…! Mi az a
kastély?
– Az ott Mont Pleasance – mondta Alexander. – Innen
csak gyalogosan tudjuk megközelíteni. Szándékosan építették
oda… Jó távol a világtól.
Rose a kastélyra nézett. Gyönyörű volt, legalább olyan
szép, mint Somerton, de egészen más. Ebben nem volt semmi
elegancia, semmi szelídség. A szépségét talán csak a
csiszolatlan gyémántéhoz lehetett hasonlítani.
– El is felejtettem, hogy az ön számára nagyon sok
felfedeznivaló van – mondta Alexander. Rámosolygott a
lányra. – Örülök, hogy az én társaságomban látta meg először
a tengert.
– Ezt önnek köszönhetem – felelte Rose. – Gyönyörű
ajándék. Köszönöm!
Alexander csillogó szemmel nézett vissza rá.
– Igazán szerencsésnek vallhatja magát, hogy ez az
otthona – jegyezte meg Rose.
Mintha árny suhant volna át a herceg arcán.
– Menjünk! – mondta. Kiszállt az automobilból,
körbement, és kisegítette Rose-t.
Ahogy elindultak a kastélyhoz vezető, kanyargós úton, a
lány a hercegre pillantott. Alexanderen nem látszott, hogy
különösebb örömet okozna neki a látvány, akkor sem lett
vidámabb, amikor a boltíves kapun keresztül beléptek az
udvarra.
Ahogy közelebb értek, Rose már azt is látta, hogy a
kastély borzalmas, romos állapotban van. A tornyokat belepte
a borostyán. Hallani lehetett az odalent zúgó hullámokat. A
napsütötte falak mellett sorakozó gyümölcsfákat nem
gondozták, nem törődtek velük, érezni lehetett a fűben
rothadó almák szagát.
– Senki nincs itt? Nincsenek szolgák? – A kastély
mindentől távol volt. Rose-nak olyan érzése támadt, mintha
egyszerűen eltűnt volna a külvilág.
Mielőtt Alexander válaszolhatott volna, egy férfi lépett ki
az ajtón. Szakállas volt, valami női ruhára emlékeztető,
festékfoltos öltözéket viselt. Integetni kezdett, és franciás
akcentussal felkiáltott:
– Alex! Végre! Meg kell mondanod, hogy ez a
narancssárga nem túl világos-e!
– A te színeid sosem túl világosak – felelte Alexander
vigyorogva. Megfogta Rose kezét, és átvezette őt az udvaron.
Rose félve, de ugyanakkor izgatottan és lelkesen követte
a herceget és a franciát az épület belsejébe. Megtorpant,
hüledezve körbenézett.
A széles és magas, fából készült lépcső két szint magasra
vezetett. A falakat élénk, erőteljes, absztrakt festmények
borították. Közöttük itt-ott trófeákat, szarvas- és
vaddisznófejeket lehetett látni. A régi és a modern tárgyak
különös találkozása volt ez. Voltak olyan falak is, amelyeken
legyező alakban kardokat helyeztek el. A folyosón klasszikus
szobrok álltak, közöttük fémtárgyak sötétlettek, amelyek
mintha egy gőzhajó vagy egy aeroplán szívéből származtak
volna. A lépcső fölötti színes ólomüveg ablakokon keresztül
beözönlő napfény varázslatossá változtatott mindent. Rose
megállapította magában, még sosem látott ilyen helyet. Olyan
érzése támadt, mintha egy másik univerzumba pillanthatott
volna bele. Aztán az egyik, görögös ruhát viselő szobor
váratlanul megfordult és leszállt a piedesztáljáról.
– Befejezted a festést, drágám? – kérdezte a franciától. –
Mert akkor elszívnék egy cigarettát. – A nő rá se pillantott
Rose-ra, de a francia se foglalkozott vele, mintha észre se
vette volna őt. Rose meglepetten nyugtázta magában, hogy ez
a legkevésbé sem bosszantja. Sőt, kifejezetten jó érzés volt,
hogy senki sem bámulta meg, senki sem figyelt rá.
Egyszerűen elfogadták a jelenlétét, olyan természetesnek
tekintették, mint a fényt. A francia művész és a modellje
elsétált. Beszélgettek, megosztoztak egy cigarettán.
Alexander a lépcsőhöz vezette a lányt. Rose sorra belesett a
szobákba. Némelyikben festőállványokat látott. Az egyik
ablak előtt egy ősz hajú, szemüveges, kanárisárga harisnyát
viselő nő ült. Olyan nagy figyelemmel verte az írógépét, hogy
fel se pillantott közben. Rose az emeletről egy operaénekes
hangját hallotta – a dallam aranyszálként csörgött alá.
– Nem értem! – mondta elfúló lélegzettel. A látvány is
nagy hatást gyakorolt rá, de az is gondot okozott neki, hogy
lépést tartson a gyorsan haladó herceggel. – Kik ezek az
emberek? Itt élnek?
– Igen. Amíg kedvük tartja. Olyanok, mint én… Csak
festeni, szobrászkodni vagy írni akarnak. Párizsban éheznek
és nyomortanyákon élnek. Elhoztam őket ide. Ezen a helyen
úgy élhetnek, ahogy akarnak. Szabadon dolgozhatnak. Azt
akarom, hogy ez a kastély olyan hellyé váljon, ahol az
emberek olyasmivel foglalkoznak, amivel érdemes.
Rose hitetlenkedve nézett a hercegre. Elképzelhetetlennek
tartotta, hogy Somerton kapuit hasonló módon megnyissák.
– De hiszen ez az ön otthona! Nagyon nagylelkű, hogy
így megnyitotta mások előtt.
– Nem, nem – mondta a herceg fáradtan. – Valahogy be
kell eresztenem a fényt.
Rose meg akarta kérdezni, ez vajon mit jelent, de a
herceg kinyitott előtte egy nagy ajtót. Az ajtó mögötti hosszú
és széles termet viktoriánus stílusú portrék borították, de a
közöttük elhelyezkedő ablakokat szélesre tárták. Pompás
kilátás nyílt belőlük a napsütötte tengerre.
Alexander végigvezette a lányt a termen, elhaladtak a
portrék előtt.
– Ezek az ön ősei? – Rose felnézett a páncélt, parókát,
hermelines palástot viselő férfiak és nők komor arcára. A
falakra akkora pallosokat erősítettek fel, hogy azokhoz képest
még a guillotine pengéi is aprónak látszottak volna.
– Igen. Vidám társaság, igaz?
Rose követte Alexandert a visszhangzó, kőfalú teremben.
Az utolsó portrét leemelték a helyéről, a falon egy világosabb
folt mutatta, hol függött korábban. Rose kíváncsian a hercegre
nézett, aki azonban nem állt meg.
A helyiségeket, a folyosókat és a termeket festmények
töltötték meg, de olyan összevisszaságban, mintha csak úgy
bevágta volna oda őket valaki, miután megfestette.
 – Csodálatos! Csodálatos! – Rose már nem is tudta,
hányszor ejtette ki ezt a szót. – Nem is hittem volna, hogy
léteznek ilyen helyek.
– Én pedig tudtam, hogy nem léteznek. Azért hoztam
létre egyet. – A herceg körbenézett. – Ilyennek akartam látni,
amikor felnőttem itt. Az olyan emberek, mint Vincent és
Marlene… Ők nyugodtan dolgozhatnak itt.
– Csodálatos elképzelés! Még sosem láttam semmit, ami
ennyire tökéletes lett volna. – Rose rádöbbent, ő is ilyen
helyen szeretne élni, távol a londoni társaságtól, szabadon,
akár a sirályok.
Alexander kedves mosollyal nézett rá.
– Örülök, hogy tetszik önnek. Azt szeretném, hogy a
feleségem majd segítsen nekem ebben a munkában
A herceg továbbment, Rose viszont döbbenten a helyén
maradt. Ez most lánykérés volt? – kérdezte magától. Képtelen
volt választ találni, ezért inkább követte Alexandert.
Talán nyíltan fel kellene tennem neki a kérdést – gondolta
bosszúsan. Ehhez persze nem volt elég bátorsága. Félt attól,
hogy megtöri azt a varázst, ami lehetővé tette, hogy együtt
legyenek. Érezte, ha most megállna és elgondolkodna, akkor
eszébe jutna, mennyire lehetetlen dolog az, hogy itt van,
milyen rettenetes nagy bajba kerülhet akkor, ha lebukik. Nem
akart erre gondolni. Éjfélig még van időm – gondolta. Addig
kitáncolhatom a szívemet…
– Jöjjön, nézzük meg a tengert! Egész Cornwallban innen
a legjobb a kilátás.
A herceg megfogta Rose kezét, végigfutott vele egy
folyosón, majd kinyitott egy ajtót. Kiléptek a bástyafokokkal
szegélyezett fal tetejére. A szél összekócolta Alexander haját,
ahogy a tenger felé fordult. Rose a férfira nézett, és furcsa,
izgalmas gondolata támadt: ugyanígy nézhettek ki Alexander
ősei, száz meg száz évvel korábban.
A sziklák, a mélyedések, a part, a tengeren csillogó fény,
a jachtok fehér vitorlái a horizonton – minden gyönyörű volt.
A sirályok rikoltozva úsztak a szélen. A kastély falától
sziklás, labirintusszerű kert nyújtózott a tengerpart felé. Rose
beszívta a friss, vad levegőt. Még mindig Alexander furcsa
szavai jártak a fejében. Ez most lánykérés volt? Vagy csupán
egy gondatlan megjegyzés? Lehet, hogy csak képzeltem az
egészet – gondolta a lány. Vagy rosszul hallottam valamit.
Szavak után kutatott, amikkel megtörhette volna a csendet.
– Biztos számtalan boldog emléke van ezzel a hellyel
kapcsolatban…
– Gyűlölöm ezt a helyet – mondta Alexander csendesen.
– Miért?
– Az apám miatt. Ő gyűlölt mindent, amit én szerettem.
Megtiltotta, hogy művészetet tanuljak, őrületbe kergette az
anyámat, aztán halálba itta magát. Itt minden rá emlékeztet. –
Alexander körbemutatott. – Azt hiszem, ha életet tudnék ide
hozni, művészetet, szenvedélyt… Azt hiszem, egy nap majd
képes leszek megfesteni az apámmal kapcsolatos emlékeimet.
– Sajnálom – mormolta Rose, és eszébe jutott az utolsó,
hiányzó portré Az biztosan a legutóbbi herceget, Alexander
apját ábrázolta. Azt az embert, akit Alexander minden létező
eszközzel ki akart törölni az emlékezetéből.
– Megtiltotta, hogy művészettel foglalkozzam.
Veszekedtünk. Újra és újra, rendszeresen. Csak úgy
tanulhattam festészetet, hogy elmenekültem, mindent
feladtam, és Párizsba utaztam.
– Biztosan szerette önt! – Rose közelebb lépett. Szerette
volna megvigasztalni a herceget, de nem tudta, mit
mondhatna. – Ezt itt mind önre hagyta.
Alexander nyersen felnevetett.
– Csupán egyetlen dolog volt, amit magánál is jobban
szeretett. A Huntleigh-vérvonal! A Huntleigh név! Nem
hagyta volna másra a vagyont és a birtokot, csak rám. Rossz
véleménnyel volt rólam, nagyon rossz véleménnyel, de csakis
én nemzhetek örökösöket. Érti? A személyem nem számított.
Apámat csak az érdekelte, hogy vegyek feleségül egy
megfelelő nőt, akivel újabb Huntleigh-kat gyárthatok!
Rose nem tudta, mit felelhetne. Olyan érzése támadt,
mintha a herceg félrehúzott volna egy függönyt, hogy
megmutasson neki egy életet, amit beborítottak az árnyékok,
beborított a szomorúság. Belesajdult a szíve ebbe a látványba.
– Akkor miért jött vissza? – kérdezte. – Miért tért vissza a
szezonra?
A herceg habozott.
– Talán hallotta a pletykákat arról, hogyan viselkedtem,
mielőtt elmentem…
Rose szerette volna tudni az igazat. Bízott benne, hogy
Alexander ezt is el fogja mondani neki.
– Azzal kapcsolatban, ami Gravelley Parkban történt? –
kérdezte. El sem hitte, hogy felmerte tenni ezt a kérdést.
A herceg élesen ránézett.
– Nem vagyok rá büszke. Nem szeretném, ha rosszat
gondolna rólam.
 – Én pedig nem szeretnék rosszat gondolni önről –
mondta Rose.
A herceg felsóhajtott, a hajába túrt.
– Laurence meghívott minket Gravelley Parkba.
Szombattól hétfőig. Én akkor… Nos, nem voltam a legjobb
formámban. Nem sokkal korábban csúnyán összevesztem
apámmal. Magammal vittem pár palack skót whiskyt.
Ajándékba, Laurence-nek. Végül az egészet én ittam meg.
Alig emlékszem arra a hétvégére, de mint utólag megtudtam,
nem viselkedtem elfogadható módon. Először elhitettem
Laurence nővérével, hogy komoly szándékaim vannak vele
kapcsolatban, aztán pedig Charlotte Templetonhoz pártoltam.
Egy másik nőhöz, akivel semmiféle komoly szándékom nem
volt. Bolond voltam, ezt nem is tagadhatom. Eszelős. Most
már csak bocsánatot szeretnék kérni Miss Templetontól a
viselkedésem miatt. Emily Maddox érthető okok miatt hallani
sem akar felőlem.
Rose szája elnyílt a csodálkozástól.
– De… Ezért szentel ilyen sok figyelmet Charlotte-nak?
Hogy helyrehozza a múltkori hibáját? – Olyan érzése támadt,
mintha hatalmas súlyt emeltek volna le a mellkasáról.
– Igen – mosolyodott el a herceg. – Bár most, hogy már
alaposabban megismertem, teljesen világos: arra használt
engem, hogy féltékennyé tegye Laurence-et. Kissé ostobának
érzem magam, de most legalább kvittek vagyunk. –
Felnevetett. Sötét hangulata éppen olyan gyorsan oszlott szét,
mint ahogy keletkezett. – Jöjjön, menjünk be! Van még
valami, amit meg akarok mutatni önnek.
 – Vissza kellene mennünk – tiltakozott Rose nem túl
elszántan. Alexander azonban már elindult, és úgy tett, mintha
nem is hallaná az ellenvetést.
A herceg végigvezette Rose-t a folyosókon, és kinyitott
egy ajtót. Rose a helyiségben árnyékba burkolózó
faliszőnyegeket látott. A magas, nyitott ablakon keresztül
bejutó szellő megmozgatta a függönyöket. A helyiség
közepén egy sötét, csillogó tetejű hangversenyzongora állt.
Rose a meglepetéstől alig kapott levegőt. Kérdő
tekintettel fordult a herceg felé. A férfi mosolyogva nézett
vissza rá.
– Igen, ez járt a fejemben, amikor megkértem, jöjjön el
ide velem. – Habozott, majd hozzátette: – Nem mondtam
egészen igazat, amikor arról beszéltem, hogy ezen a helyen
egyetlen boldog emléket sem szereztem. Az anyám időnként
játszott ezen a zongorán. Szeretném újra hallani a hangját.
Rose-t nem kellett kétszer kérnie. Odament a székhez,
leült. Szeretettel végighúzta a kezét a fán, felnyitotta a
billentyűket takaró fedelet. Egy pillanatra megrémült, arra
gondolva, hogy talán nem tud majd játszani, hogy miként
Londonban, itt sem lesz képes a muzsikára összpontosítani,
ám abban a pillanatban, ahogy a keze megérintette a
billentyűket, már tudta, nincs mitől tartania.
Azok az új hangok, amiket azóta hallott, hogy Londonba
érkezett – meg az odakint röpködő sirályok rikoltozása, a
tenger állhatatos moraja –, minden összeolvadt az elméjében.
Az ujjai megpróbálták előcsalni a billentyűkből ezeket a
hangokat. Annyira belemerült a játékba, hogy összerezzent,
amikor egyszer felnézett, és észrevette, hogy Alexander
közelebb ment hozzá, őt nézi. A férfi szeme úgy fénylett, mint
a zongora teteje a napsütésben.
Rose keze táncolt a billentyűkön. A hangszerből
előömlött a muzsika. Az új dolgok, amiket a lány látott, a
napfény a tengeren és a ragyogás, ami folyékony fémhez tette
hasonlatossá a vizet; Alexander szavai, „változunk, és nem
tudjuk megállítani magunkat” – minden összeállt az agyában,
mint egy szőttes szálai. A mintázatok sosem ismétlődtek, de
folyamatosan átalakultak, mindig valami újjá változtak. Rose
elvesztette az időérzékét, és észre sem vette, hogy odakint
fakulnak a fények az égen, és egyenként előbukkannak a
csillagok a sötét tenger fölött.
 Harmincnyolcadik fejezet

CORNWALL

Tökéletes volt a béke, amikor feleszmélt. A tenger szelíd

sóhajai, a sirályok kiáltásai összekeveredtek a nyitott ablakon
keresztül beáramló, sós szellővel. Rájött, hogy már nem a
zongora előtt ül, a szófán fekszik egy takaró alatt.
Alexander Ross karjai között.
Kinyitotta a szemét, és eszébe jutott az éjszaka, a
boldogság és a vad öröm éjszakája. Késő estig beszélgettek és
nevettek. Alexander mesélt neki Párizsról. Rose szinte maga
előtt látta a harsány fényeket, és érezte a szivarfüsttel
összekeveredő festék- és terpentinszagot.
– Elviszlek oda – mondta a herceg, mert már te-geződtek.
– Végigsétálunk a Szajna partján, megmutatom neked az
Eiffel-tornyot. Hatalmas, de gyönyörű, éppen olyan,
amilyennek a jövőnek lennie kellene.
Rose most megengedte magának, hogy közelebb bújjon
Alexanderhez. A férfi karjai között sokkal nagyobb
biztonságban érezte magát, mint életében valaha. Észrevett a
férfi hóna alatt egy vázlatfüzetet, aminek kilógott az egyik
sarka. Finoman próbált megmozdulni, hogy ne ébressze fel
Alexandert. Kiszabadította a vázlatfüzetet, és megnézte a
rajzot. Az alakot – bár a körvonalait fekete szénnel rajzolták
meg – valahogy homályossá tette a mozgás ábrázolása, a
fények játéka.
Felnézett. Alexander nyitott szemmel mosolygott rá.
– Sajnálom… Kíváncsiskodtam – mondta, de nem bírta
megállni, hogy ne mosolyogjon vissza.
– Semmi gond – mondta Alexander, és megfogta Rose
kezét. – Egyébként is a tiéd lesz, amikor befejezem. – Felvette
a vázlatfüzetet, és elmélyülten vizsgálgatta a rajzot. –
Remélem, olyannak tűnik, amilyennek a zene hangzott. – A
hüvelykujjával simogatni kezdte Rose ujjait. A lány keze
tökéletesen beleillett az övébe. – Lenyűgözött, ahogyan
egymáshoz illesztetted a hangokat. Szerintem azelőtt még
sosem hallottam ilyet.
– Természetesen nem vagyok gyakorlott – dadogta Rose.
Felgyorsult a szívverése, valahányszor Alexander bőre az
övéhez ért.
– És pontosan ezért lenyűgöző. A zenéd egyedi. Az
ötleteid egyedülállóak.
A herceg olyan tekintettel nézett rá, hogy Rose elpirult.
Tudatában volt annak, hogy a férfi milyen közel van hozzá, az
ajka milyen közel került a szájához. Zavartan félrefordította a
fejét, de így is érzékelte, hogy Alexander őt nézi. Ez sokkal
bensőségesebb volt, mint bármi, amit addig tapasztalt. Nem
lenne szabad ezt tennem – gondolta. Ez veszélyes, ez…
Egyenesen a férfi szemébe nézett, aki lágyan megcsókolta
az ajkait. Rose beleolvadt valami szédítő, diadalmas érzésbe.
Bár minden, amit ismert, azt súgta neki, hogy rettenetesen
viselkedik, szörnyű veszélyt vállal, nem tudta megállni, hogy
ne csókolja meg a herceget. Ez nagyon jó – gondolta, és
megdöbbentette, milyen könnyű úgy viselkedni, ahogy
korábban elképzelni sem tudta.
Érezte a férfi kezét a derekán. Még közelebb húzódott
hozzá, ahogy a herceg ajkai egyre szenvedélyesebben
csókolták. A testét Alexanderéhoz szorította. Valami
ellenállhatatlan vágy vett erőt rajta, hogy megszüntesse a
kettejük között lévő távolságot. Végigsimított Alexander
haján, és ő is szenvedélyesen viszonozta a csókot.
Végül elhúzódott. Levegő után kapkodott. A tükörben
megpillantotta a saját tükörképét. Majdnem felnevetett a
látványon: a haja zilált volt, a ruhája gyűrött.
Alexander is nehezen lélegzett.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Borzalmasan nézek ki – mosolygott Rose. – Ha a
komornám most látna… – Elhallgatott.
– Rose? Mi a baj? – kérdezte Alexander idegesen.
– Ó! – Rose levegő után kapkodva a szájához kapta a
kezét, ahogy rádöbbent a helyzet komolyságára. – Mrs.
Verulam jelmezbálja ma este van!
Talpra ugrott, sietősen próbálta rendbe szedni a haját és a
ruháját. Rettenetes lenne cserbenhagyni Céline-t. Ez a bál
borzasztóan sokat jelentett neki.
Alexander követte, próbálta megnyugtatni.
– Számít ez? El kell menned?
– Igen, muszáj, megígértem Céline-nek! – Rose kinézett
az ablakon. A nap már magasan járt.
– Ha muszáj… De ki az a Céline?
– A szobalányom. – Rose a herceg felé fordult. – Majd
elmagyarázom, de most mennünk kell, kérlek!
 Harminckilencedik fejezet

LONDON

Ada lassan, kelletlenül ébredt. A reggeli napfény szinte a

szemébe szúrt. Pislogni kezdett, nyögve felült.
– Céline? – A szobalány a kandalló mellett állva nézte őt.
A kezét tördelte, fehér köténye szélét morzsolgatta.
Ada az éjjeliszekrényen álló, ékköves órára pillantott.
– Szent ég! Milyen korán van még… Miért keltettél fel
ilyenkor?
– Elnézést, úrnőm, de van odalent néhány személy, aki
önnel kíván beszélni. Sanders azt mondta, ébresszem fel önt,
mert ezek a személyek nem fognak távozni.
Ada érzékelte a lány hangjában a félelmet. Megdörzsölte
a szemét, megpróbált felébredni, felfogni a helyzetet.
– Személyek? Mégis miről beszélsz?
Céline pukedlizett. Ada megállapította, valami tényleg
történhetett – a lány ritkán csinált ilyet –, és közelebb lépett
az ágyhoz.
– Úrnőm, azt hiszem… Tudom, ezt nem nekem kellene
elmondanom, de azt hiszem, pénzt akarnak.
– Pénzt! – Ada felült. Már ébren volt.
– Sir William nevűt emlegették.
Ada kiugrott az ágyból. Ez az ügy nem tűrt halasztást!
 – Értem. Jól van. Köszönöm, hogy szóltál, Céline.
Kérlek, vedd elő azt a ruhámat, ami… Ami leginkább
tiszteletet parancsol. És hozz egy kis meleg vizet!
– A cseléd már behozta, úrnőm. – Céline a
ruhásszekrényhez sietett.
Ada a mosdóállványhoz ment. Sokkal magabiztosabban
beszélt, mint ahogy érezte magát. Miután megmosta az arcát,
hagyta, hogy Céline felöltöztesse, elrendezze a haját. A szíve
közben hevesen vert az idegességtől és a haragtól. Hogy
merészelnek idejönni William hitelezői? Itt valami nagyon
komoly dologról lehet szó…
Gyorsan végigmérte magát a tükörben. Túl fiatalnak
látszott, de ezen nem segíthetett. A grófné erről az ügyről nem
szerezhetett tudomást; ez megalázó lenne. Egyébként is,
valami azt súgta neki, ezt a dolgot csakis egy Averley tudja
elintézni.
– Úrnőm, van itt még valami…
– Ne most, Céline!
Ada lesietett a lépcsőn, bevonult az apja dolgozó-
szobájába. Bízott benne, hogy a görög filozófusok impozáns
mellszobrai és a bőrkötéses történelem-könyvek hatást
gyakorolnak azokra a hitelezőkre, elbizonytalanítják őket.
A hatalmas diófa asztal megfelelő védelmet biztosíthatott.
Ada leült mögé, és megérintette a tintatartó mellett hagyott
aranytollat. Ha legalább azt tudná, milyen mértékű William
adóssága! Ha legalább valami halvány elképzelése lenne
arról, mivel fognak támadást indítani ellene…
Kinyílt az ajtó. Sanders eléggé megvető hangon jelentette
be:
 – Mr. MacNab. Mr. Harrison. Mr. Smith…
Ada hálás volt Sandersnek, hogy ilyen hangot használt.
A három férfi, aki belépett a dolgozószobába, pontosan
olyan volt, mint azok, akiket Ada mindennap látott az utcán,
az automobil ablakán keresztül. Az ilyenek a termetükkel,
félelmetes megjelenésükkel próbálnak érvényesülni az
életben. Ada azt kívánta, bárcsak ne ülve fogadta volna őket –
akkor talán nem magasodhatnának fölé ilyen fenyegetően. A
legszívesebben felállt volna, de erőt vett magán. Nem
mutathatta ki, hogy ezek az alakok bármiféle hatást
gyakoroltak rá.
Gyorsan szemügyre vette őket, megpróbálta
megállapítani, miben különböznek egymástól. Harrison a
sapkáját szorongatva nézett körül, rá nyilvánvalóan hatott a
környezet. MacNab a homlokát ráncolva lépett előrébb,
nyilvánvalóan ő volt a trió vezére. Smith hátul maradt, őt Ada
nem igazán tudta felmérni.
– Jó reggelt, uraim! – mondta Ada halkan. – Miben
lehetek a segítségükre?
– Sir Williammel akarunk találkozni – közölte MacNab.
A többiek helyeslőn mormoltak.
– Attól tartok, ez lehetetlen. Jelenleg nincs Londonban.
Megtudhatom, milyen ügyben keresik?
– Milyen ügyben? – MacNab gúnyosan felröhögött. –
Tizennyolc guinea ügyében!
– Sir William fogadást kötött egy lóra, hölgyem – kezdte
Harrison, akinek szemmel láthatóan nem tetszett társa
erőszakossága.
 – Értem. – Tehát bukmékerek. Adát nem igazán lepte
meg a dolog, de felszítódott benne a kuzinja iránti harag
lángja. Van valami, amit az ember sosem tesz meg: nem hoz
szégyent a családjára! Eszébe jutott a saját, Ravival folytatott
románca, és ettől még haragosabbá vált. Ő nagyon sok
mindent feladott annak érdekében, hogy ne keverje botrányba
a családot, ezzel szemben William… Ő semmire sem ügyelt.
– Nos, sajnálattal közlöm, rossz helyen próbálják megkapni a
pénzüket. Sir William nincs itt.
– Maga Lady Ada – mondta Smith.
Ada összerezzent. A férfi hangjából hiányzott a tisztelet.
MacNab agresszív volt ugyan, de ezzel a viselkedésével csak
a félelmét palástolta, ez az ember viszont… Ez úgy szólt
hozzá, mintha egyenrangúak lennének.
– Az vagyok – felelte.
– Nem érdekel, hogy Sir William nincs itt – mondta
MacNab. Ökölbe szorított kézzel előredőlt.
– Meg kell kapnunk a pénzünket, méghozzá most! Maga
is írhat nekünk egy csekket.
– Bárcsak megtehetném! – Ada tényleg sajnálta, hogy
erre nincs lehetőség. így szabadulhatott volna meg a
legkönnyebben a látogatóktól. – Sajnos nincs saját pénzem.
– Nincs pénze? – MacNab felvonta a szemöldökét. – Hát
ez a ruha mennyibe került?
Ada dühösen elvörösödött. Mielőtt válaszolhatott volna,
Smith ismét megszólalt:
– Mi a helyzet maga és Lord Fintan között? Eljegyezték
egymást?
 Adának elakadt a lélegzete a döbbenettől és a dühtől a
szemtelen kérdés hallatán. Smith folytatta.
– Mondja azt, hogy igen, és már itt sem vagyunk. Tudunk
várni, ha biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb
megkapjuk a pénzünket. Ha igaz, amit az újságokban írnak,
akkor maga is tud várni. – Elvigyorodott. – Talán ideges?
Ada kinyitotta a száját, ám mielőtt bármit felelhetett
volna, kivágódott a dolgozószoba ajtaja, és Laurence vonult
be a helyiségbe. Maga volt a rideg kimértség, de csak
látszólag: Ada felfedezte az arcán a jéghideg düh jeleit.
Ada megkönnyebbülten állt fel. Még sosem volt ennyire
hálás azért, hogy meglát valakit.
– Mi folyik itt? – kérdezte Laurence. – Hogy merészelnek
így beszélni egy hölggyel? Korbáccsal kéne szétvernem
magukat!
MacNab feléje fordult.
– A hölgy kuzinja pénzzel tartozik nekünk. Jobban tenné,
uram, ha kimaradna ebből!
Laurence közelebb lépett MacNabhoz, alig pár
hüvelyknyire állt meg tőle. A férfi fölé magaslott.
– Maga tudja, hogy a Kempton Park tulajdonosa jó
barátom. Esetleg azon kaphatják magukat, hogy örökre ki
vannak tiltva a pályáról, ha újra a menyasszonyom közelébe
mennek, vagy akár csak ránéznek! Megértette?
MacNab hátralépett.
Ismét Smith szólalt meg. A hangja csendes volt és
nyugodt.
– Nem kell felizgatnia magát, uram. Elnézését, hölgyem.
Többé nem zaklatjuk önt. – Kisietett az ajtón. Egy tétova
pillanattal később Harrison elmormolt valami bocsánatkérést,
és követte. MacNab sokkal kelletlenebből távozott, még
odakint is felemelte a hangját, a pénz miatt panaszkodott,
amikor Sanders kitessékelte őket.
Ada hosszan kifújta a levegőt, és megkapaszkodott az
íróasztal szélében. Laurence gyorsan előrelépett, hogy
támogassa.
– Jól van? Ha akarja, utánuk megyek és péppé verem
őket!
– Ne, ne, kérem! Ne! Éppen időben érkezett. Nagyon
hálás vagyok. – Ada csak ekkor vette észre, hogy reszket és
közel áll a síráshoz. Laurence segítségével leült.
– Sandersnek volt annyi esze, hogy telefonált nekem.
Megbocsáthatatlan, hogy belekeveredett ebbe az ügybe. –
Laurence összepréselt ajkai között szűrte a szót.
Ada a férfi vállára tette a kezét, bízott benne, hogy sikerül
lecsillapítania.
– Kérem, ne. Nem történt baj. Tényleg nem. William ki
fogja fizetni az adósságát.
– Ez teljességgel megbocsáthatatlan! – mondta Laurence
ismét, és dühösen rázta a fejét. – Az, hogy az én
menyasszonyommal így bánjanak…
Ada ismét felállt. A levegőben még érződött a férfiak
szaga. Kissé gyengének érezte magát.
– Még bizonyára nem reggelizett. Nem enne velünk
valamit? – Elindult a reggelizőszoba felé. – Sanders, kérem,
küldjön fel nekünk valamit!
– Igenis, úrnőm. – Sanders elsietett.
 Ada belépett a reggelizőbe, és megkönnyebbülten ült le a
hosszú asztalhoz. Az ablakon behatolt a kora délelőtti
napsütés. Ada automatikusan az ezüst tálca felé nyújtotta a
kezét, amire az aznapi leveleket készítették ki. Megfogta az
elefántcsont nyelű levélkést, amit egy vázányi friss virággal
együtt szintén kikészítettek.
Miközben Laurence dühösen a hitelezőkről beszélt, Ada
átnézte a postát. Örült, hogy egy ilyen egyszerű, hétköznapi
tevékenységgel foglalhatja el magát, míg sikerül
visszanyernie tartását. Szokás szerint a levelek többsége a
grófnénak és Charlotte-nak érkezett, de ő is kapott egyet. A
címzésen látható kézírást valahogy ismerősnek találta.
Felnyitotta a levelet. Sanders közben behozott egy tálcát.
Laurence még mindig dühösen magyarázott.
Az első sor elolvasása után Ada szinte kővé dermedt.

Drága Adám!

El sem tudta hinni, hogy is nem ismerte fel azonnal.

Biztos volt benne, az események zavarták össze annyira, hogy
nem jött rá rögtön: a levél Ravitól érkezett.

Kíváncsi lennék, mit érzel akkor, amikor e

sorokat olvasod. Remélem, az érzelmeid még nem
változtak meg. Én még mindig úgy gondolod rád,
ahogy mindig, bár valamivel nagyobb fájdalommal.
Ezen a nyáron üzleti okok miatt Londonba
utazom. Nem lesz sok időm, és nehezen tudok
majd elszökni, de remélem, esetleg
találkozhatunk. Nem hozlak zavarba azzal, hogy
választ kérjek tőled. Augusztus21-én délben a
Paddington állomás nagy órája alatt leszek. Ott,
ahol elváltunk egymástól. Ha tudsz, légy ott te is!
Ha nem tudsz, sosem felejtelek el, de megértem.
Örökké a tiéd:
Ravi

Ada az egyik kezével a levélbontó kést, a másikkal a

levelet szorította. Érezte, hogy a vér kiszalad az arcából.
Olyan érzése támadt, mintha a szívét nyitotta volna fel a kis
ezüstpengével, mintha véletlenül felvágott volna egy olyan
sebet, amit alig pár hónappal korábban varrtak össze.
Megértette, a fájdalom sosem szűnt meg, egyszerűen
hozzászokott. A seb nagyon, nagyon távol volt attól, hogy
begyógyuljon.
– Ada? – Laurence előrehajolt, aggodalmasan Ada arcába
nézett. – Mondja, jól van? Elsápadt.
– Igen, minden rendben – mormolta Ada. – Jól vagyok.
– Biztosan sokkot kapott. Hozok egy kis vizet! –
Laurence felállt, és a kisasztalhoz sietett.
Ada összehajtogatta a levelet, visszacsúsztatta a
borítékba. Laurence visszatért a vízzel. Ada hálásan ivott egy
kortyot. Laurence még mindig őt figyelte, aggodalmas
tekintettel, a levélre rá se pillantott. Adának csupán ennyire
volt szüksége.
 – Köszönöm. Ön nagyon jó hozzám. – Ada érezte,
könnybe lábad a szeme.
– Kedvesem, nagyon erős volt! – mondta Laurence. – De
most már hadd vegyem át az ügyet! Ami történt, nem
maradhat következmények nélkül.
Ada bólintott.
– Laurence, ha esetleg úgy gondolja… – Habozott. – Azt
hiszem, szeretnék ledőlni egy kicsit.
– Természetesen. Kiváló ötlet!
Ada felállt. Alig bírta ott hagyni a levelet az asztalon, de
nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy magához veszi.
Laurence szerencsére elfordult, hogy csengessen. Ada
felkapta a levelet, a kezébe rejtette. Az ajtóhoz ment.
Gondolatban Somertonban járt, hat hónappal korábban, az
apja esküvőjén. Akkor is egy levelet szorított a kezében, és az
a levél is együtt lüktetett a szívével.
Mielőtt kiléphetett volna, Laurence visszatartotta.
Lehajolt, megcsókolta az ajkát. Ada egy márványszobor
merevségével fogadta a csókot.
– Pihenjen, drágám. Én majd mindent elintézek –
mormolta Laurence.
– Köszönöm, nagyon köszönöm! – mormolta Ada
mechanikusan. Lassan, mintha álmából ébredt volna, felment
a lépcsőn.
Céline a lépcsőfordulóban várt rá.
– Úrnőm – suttogta.
– Ó, Céline, ne most! – Ada el akart menni a lány mellett,
ám Céline váratlanul és megdöbbentő módon elkapta a
csuklóját.
 – Úrnőm, beszélnünk kell!
Ada kiérezte a lány hangjából a pánikot. Kérdő pillantást
vetett rá. Céline sápadt volt, a szeme úgy vöröslött, mintha
sírt volna.
– Lady Rose nem jött haza az elmúlt éjjel! – suttogta.
Ada értetlenül nézett rá. Azt hitte, nem hallott jól.
– Tessék? Lady Rose korán lefeküdt, mert fájt a feje.
Céline némán a fejét rázta. Ada kinyitotta a száját, hogy
mondjon valamit, ám Céline arckifejezése mindent elárult
neki, amit tudni akart.
Egyetlen szó nélkül megfordult, és végigment a folyosón
Rose szobájához. Bekopogott. Céline szorosan mögötte
maradt.
Semmi válasz. Ada kinyitotta az ajtót, benézett. Rögtön
látta, hogy az ágyban nem aludt senki. Halkan becsukta az
ajtót. Céline felé fordult, a lány rémülten nézett vissza rá.
Ada a tekintetével az egyik alkóv irányába mutatott.
Behúzódtak, és meggyőződtek arról, hogy senki sincs a
közelben.
– Mindent mondj el! – suttogta Ada. A hangjában
egyenlő arányban volt jelen a harag és a félelem.
– Én… Huntleigh hercege jött el hozzá. Elment vele.
– Micsoda? – Ada két-három kétségbeesett lépést tett a
folyosón. Ha ez kitudódik, Rose jó híre úgy törik szét, mint az
üvegpohár! – Nem, ez lehetetlen. Lady Rose sosem… Sosem
vesztené el ennyire a józan eszét! – Miközben ezt kimondta, a
levél forró vasként égette a tenyerét. Magadról is ezt hitted
egyszer, nem igaz?
 – Biztos vagyok benne, hogy semmi rosszat nem tett,
úrnőm.
– Mi az ördögért nem állítottad meg? Miért nem tiltottad
meg neki? – Ada tudta, butaságot beszél, de valakire rá kellett
zúdítania a dühét. – Miért nem szóltál nekem?
– Azt hittem… Én csak…
– Azt hitted, Rose feleségül mehet egy herceghez, te
pedig egy hercegnő komornája lehetsz! Nos, most az
ostobaságod miatt egy megesett nő szobalánya lettél!
Céline elfojtott zokogást hallatott. A kezét a szájához
kapta.
Ada azonnal tudta, túl messzire ment.
– Céline, bocsáss meg! Nem is tudom, miket beszélek.
Annyira aggódom, hogy… – A homlokára szorította a kezét.
– Mennyi időnk van még a Királyi Kertészeti Társaság
rendezvényéig?
– A kocsikat tizenkettőre rendelték, úrnőm.
– Jól van. Azt fogjuk mondani, hogy Lady Rose
gyengélkedik. Mindent felviszel neki, amire szüksége van…
Nem szabad zavarni. Ez működni fog. Nos?
Céline némán bólintott.
– Helyes. – Ada mély lélegzetet vett. Egy kis
szerencsével talán még megmentheti Rose jó hírét…
 Negyvenedik fejezet

– Rose még mindig nincs jól – mondta Charlotte, miközben

Adával végigsétált a Chelsea kórház kertjének zöld pázsitján.
A levegőben nyári virágok illata lebegett feléjük. – Nem
mondhatom, hogy sajnálom. Annyira kellemetlen, amikor
fedeznünk kell a botlásait!
Ada nem mondott semmit. Laurence keze a karján volt,
védelmezőn és irányítón. Rose védelmére akart kelni – de
sajnos tisztában volt azzal, hogy Rose elkövette a
legszörnyűbb hibát, valami olyasmit tett, ami még az
állandóan vádaskodó Charlotte-nak sem jutott volna eszébe,
hogy felrója neki. Egy lány nem tölthet el egy éjszakát egy
férfi társaságában. Ilyet még ő sem tett. Egyszerűen nem
értette, mi szállta meg Rose-t, hogy ilyesmire vetemedett.
Elfordult Charlotte kíváncsi pillantásától, és inkább
próbálta elterelni azzal a figyelmét, hogy a tömeget nézte.
Elegáns, felöltős férfiak, a cilinderük úgy csillog, mint a
frissen lecsutakolt lovak szőre. Az óraláncuk ragyog, a
gombjaik csillognak, peckesen sétálgatnak az orchideák és
rododendronok között, a feleségük társaságában. És ott voltak
a fiatalabb urak, akik lazább, szabadabb nyári öltözéket
viseltek, meg persze ott voltak azok a fiatalemberek is, akik
Oxfordból vagy Cambridge-ből érkeztek – teljes volt a kép,
teljes volt a nyarat gondtalanul élvezők társasága. Ada
távolinak érezte magát az egésztől. Ravi szavai jártak a
fejében, csak ezekre tudott gondolni; már attól félt,
megfeledkezik magáról, és kicsúsznak a száján, hangosan
kimondja őket.
– A kiállítás igazán csodás! – A grófné úgy mozgatta
maga előtt a programfüzetet, mintha legyező volna, és közben
összecsukott napernyőjével mutatta, merre kíván
továbbmenni. – Le vagyok nyűgözve. Most már biztos, hogy
Somerton üvegházában jelentős változások lesznek.
– Remek új hely ez – mondta Lord Westlake elismerően
körbetekintve. – Zseniális ötlet volt éppen itt megrendezni az
eseményt. A Chelsea kórház kertje bámulatosan alkalmas
erre.
– Teljesen egyetértek, kedvesem. Bájos befejezése a
szezonnak.
Adának feltűnt, hogy Lord Westlake és a grófné között
mintha ismét fellángolt volna a szerelem. Legalább ez
rendben van – gondolta. A Rose adoptálását követő
felfordulás okozta sebek mintha gyógyulni kezdtek volna. Ki
tudja, a grófné talán hozzászokik a helyzethez…
– Látnom kell a japán törpefákat! – kiáltott fel a grófné,
és előresietett a tömegben. – Gyere, Charlotte!
Charlotte követte az anyját. Laurence tétovázott, majd
Lord Westlake karjára tette a kezét, és őt is, Adát is behúzta
az egyik lugas árnyékába.
– Uram, kellemetlen incidens történt – mondta halkan.
Ada megtorpant, egy pillanatig azt hitte, Laurence
valahogy tudomást szerzett Raviról. Kutatón ránézett a férfira,
és megnyugodott. Nem erről volt szó.
 – Ada nagyon bátran viselkedett, de önnek tudnia kell
arról, hogy ma délelőtt három férfi járt a házukban Sir
William adósságai miatt, és meglehetősen felzaklatták az ön
leányát.
– Mit mond? – kiáltotta Westlake. Döbbent düh ült ki az
arcára. – Hallatlan!
– Szerintem is az. Elborzaszt, hogy Ada ilyen helyzetnek
volt kitéve.
– [gazából én… – védekezett bátortalanul Ada. – Semmi
bajom sincs.
– Sokkos állapotban van, ezt bárki láthatja – mondta
Laurence gyengéden, óvó pillantással.
– Drága Adám! – mondta az apja. – Annyira sajnálom,
hogy nem tudtalak megvédeni ettől a szörnyűségtől.
Szégyellem magam, hogy hagytam ezt megtörténni. – A
homlokát ráncolta, és Ada szinte látta, ahogy a düh lejjebb
nyomja a vállait. – Ha ezt tudtam volna, amikor adoptáltam
Williamet… De most már késő. Az egyetlen vágyam, hogy
biztosítsam a jövődet és Georgiana jövőjét… Meg
természetesen Somertonét is.
Ada bólintott.
– Lord Westlake már nem folyósítja William számára az
eddig járandóságát – mondta Laurence halkan, Ada felé
fordulva. – Ettől azt reméljük, William nem halmoz fel több
adósságot. Viszont meg kell nyugtatnunk az embereket, erre
pedig csupán egyetlen megoldás van. – A tekintete találkozott
Adáéval. Megfogta a lány kesztyűs kezét.
Ada örült, hogy legalább egy vékonyka kis bőrréteg
elválasztja őket egymástól.
 – Tűzzünk ki egy időpontot, Ada. Így lesz a legjobb.
Nekem, neked is, és Somertonnak is.
Ada mélyen Laurence szemébe nézett, és a legnagyobb
tiszteletet, a legerősebb rajongást látta benne. Az apja felé
fordult. Miközben Laurence beszélt, a lord diszkréten
elfordította a fejét. A halántékán Ada felfedezett pár ősz
hajszálat. Ezek egy hónappal korábban még nem voltak ott.
Mély lélegzetet vett, kihúzta magát.
– És Oxford? – kérdezte bizonytalanul. Úgy érezte, nincs
abban a helyzetben, hogy feltételeket szabjon.
Laurence beszélni kezdett, csak úgy ömlött belőle a szó:
– Amint megházasodtunk, megkezdheti a tanulmányait.
Eléggé ellenkezik a szokásokkal, de… Mi lenne, ha
odaköltöznénk? Ön egyetemre járna, én pedig könnyen
bejutnék Londonba, amikor éppen ülésezik a parlament. Azt
hiszem, élvezném újra végigjárni a régi törzshelyeimet!
Ada az apjára nézett. Maga sem értette, miért, de félig-
meddig azt kívánta, az apja tiltsa meg, hogy így történjen. A
lord azonban széttárta a kezét.
– Amikor hozzámész Laurence-hez, az övé leszel.
Szerintem a nők oktatása szükségtelen, és nem értem, hogy
miért nem inkább Gravelley Parkot díszítgeted, de ha te
diplomát akarsz szerezni, akkor… Tulajdonképpen miért ne?
– Elmosolyodott. – A házas nőknek olyan dolgokat is szabad
megtenniük, amiket a hajadonoknak nem.
– És én leszek a legnagylelkűbb férj! – mondta Laurence
kedvesen. – Csak mondja ki, hogy mikor. Mindent
elrendezhetünk… Ha szükség van rá, még különleges
engedélyt is kaphatunk.
 – Augusztus huszonegyedike – mondta Ada halkan
Reggel óta ez a dátum járt a fejében. A nap, amikor Ravi
várni fogja a Paddington állomás nagy órája alatt. Tudta,
helyesen cselekszik, mégis úgy érezte, mintha a lelke két fele
szétválna egymástól. Túlságosan gyenge volt, túlságosan
könnyen elcsábult. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy árulást
kövessen el Laurence ellen. Soha többé nem találkozhat
Ravival. Ezt neki, Ravinak is tudnia kellett. Az tűnt a legjobb
megoldásnak, hogy kiengedi a döntést a kezéből, ha hagyja,
hogy sodorják az események.
– Házasodjunk össze augusztus huszonegyedikén, délben!
– mondta ismét.
Laurence szelíden megpaskolta a kezét.
– Én leszek a legboldogabb férfi a világon! – mondta
reszkető, mégis diadalmas hangon. Közelebb húzódott
Adához.
Ada apja köhintett, azután pár lépéssel arrébb húzódva
úgy tett, mintha borzasztóan érdekesnek találná az egyik
pálma leveleit. Laurence olyan szorosan fogta Ada csuklóját,
hogy a csókjuk esetlen és kényelmetlen volt. Ahogy
találkozott az ajkuk, Ada még inkább úgy érezte, eltávolodik
önmagától. Mintha lett volna valami, ami széthasította őt, ami
elválasztotta a valódi énjétől.
Beletelik egy kis időbe, míg megszokom – gondolta. De
helyesen cselekedtem!
 Negyvenegyedik fejezet

Mire visszatértek a házba, Ada már belefáradt a grófné

esküvői előkészületekkel kapcsolatos kioktatásába, tanácsaiba
és parancsaiba. Az apja persze azonnal bejelentette a hírt, azt
követően pedig nem is beszéltek másról.
– Charlotte, Georgiana és Rose lesznek a koszorúslányaid
– folytatta a grófné, miközben kiszálltak a kocsiból a
napsütötte járdára. – Meg Lady Gertrude és Lady Cynthia.
– De miért? – kiáltott fel Ada. Már nem bírta tovább,
valamit válaszolni akart. – Még csak nem is kedvelem őket.
És ők sem engem.
– Ez nem számít. Megígértem az anyjuknak, és ezek a
dolgok nagyon fontosak. Most pedig a részletekről…
Bérelnünk kell egy hintót, és fel kell fogadnunk egy séfet, aki
intézkedik az esküvői reggelivel kapcsolatosan. Különleges
engedélyre lesz szükségünk, de mivel Laurence keresztapja
nem más, mint Canterbury érseke, ezt nem lesz túl bonyolult
elintézni.
Ada megkönnyebbülten lépett be az előcsarnok hűvösébe.
Átadta a kalapját Sandersnek. Olyan érzése volt, mintha
semmi köze sem lenne ahhoz, amiről a grófné beszél. Csak
egy újabb bál vagy tánc, amit meg kellett szervezni, egy újabb
nagy társasági esemény. Ada csak arra tudott gondolni, vajon
Rose visszatért-e már. Minden Ravival kapcsolatos
gondolatot kizárt az elméjéből. Annak vége…
– Lám, lám, csodás délutánunk volt, és az otthoni kertet is
át fogjuk rendeztetni! – A grófné beviharzott a szalonba,
magával vitte az újonnan vásárolt bonszai fácskát. – Ah,
Sebastian, nézz rá, hát nem csodás? Azt tervezem, hogy a kert
déli oldalát átalakítjuk, és létrehozunk egy miniatűr
tündérországot! Át kell alakítanom az orosz szobákat is…
Nyilvánvalóan a japán a legújabb divat, ha hinni lehet a
lelkesedésnek, amivel az emberek ezeket a kicsi fákat
fogadták. Az első akarok lenni, akinek japán stílusú szobái
vannak! Szerencsém volt, hogy ezt a fácskát megszereztem…
Szó szerint ki kellett csavarnom Mrs. Verulam karmai közül!
– A tálalóra helyezte a bonszai fát.
A grófné után Ada is belépett a szalonba. Sebastian a
tálaló mellett állt, és The Timest olvasgatta. Rose-t sehol sem
látta. Sebastian a fa felé nézett.
– Nagyon szép, anyám – mondta lelkesedés nélkül, és
azonnal visszatért az újsághoz.
– Nagyon melankolikus vagy! – A grófné fújt egyet, és
leült a kanapéra. Selyemszoknyája elegáns redőkben omlott a
lába köré. – Mi történt? A szabód ismét csalódást okozott?
– Remélem, nem – szólt közbe Charlotte. – Mát alig
várom, hogy ma este Szindbádként lássalak! – Leült az anyja
mellett lévő székre. A délután folyamán többnyire hallgatott,
most azonban gúnyos pillantásokat vetett a bátyjára. – A
pletykák szerint halványkék selyem háremnadrágod lesz.
– Ó, fogd be! – csattant fel Sebastian.
 A grófné felvonta a szemöldökét. Ada meghökkent, de
ahogy Sebastian visszatért az újsághoz, megértette, mi lehet a
gond. Felállt, és közömbösen, mintha csak sétálna, a tálaló
felé ment. Átpillantott Sebastian válla felett, és látta, igaza
volt. Az újság címlapján gyászfekete betűkkel a következő
szöveg állt: „A somertoni botrányos gyilkosság! Campbellt
bűnösnek nyilvánították és Pentonville-be szállították!” A cím
alatt leközölték az Olivérről készült, eléggé szemcsés
fényképet. Szegény Olivért a fotón rendőrök vették körül, és
szemmel láthatólag éppen egy fogolyszállító kocsi felé
kísérték.
Charlotte fájdalmas arcot vágott.
– Túl sok volt a pezsgő tegnap éjjel? Vagy túl kevés?
Sebastian összecsapta az újságot, és az anyja meg a
testvére felé fordult.
– Bárcsak megértenétek, hogy a világban vannak sokkal
fontosabb dolgok is, mint a ti átkozott társasági
rendezvényeitek! – mondta.
– Elég ebből! – mondta a grófné a leghidegebb hangján. –
Remélem, jobb hangulatban látlak ma este, mert ha nem,
akkor esetleg, amikor legközelebb a Jermyn Streetre,
Pennycuickhoz mész, azt tapasztalod majd, hogy valaki
zárolta a számládat!
Sebastian arca megfeszült. Ada gyorsan felé lépett, ám
hirtelen erőszakos, éles hang zúzta szét a feszültséget. Ada
megrettent.
– Mi ez a borzalmas hang? – kérdezte, és befogta a fülét.
– Fogalmam sincs – mondta a grófné zavart
arckifejezéssel. – Talán valami az utcán?
 Charlotte az ablakhoz ment.
A zajnak éppen olyan váratlanul szakadt vége, ahogy
elkezdődött. Sanders hangját hallották – valakivel beszélt a
folyosón.
– Ki a…? – kezdte a grófné, azután felnevetett.
– Hát persze! A telefon! Teljesen elfelejtettem, hogy
beszereltettem egyet.
– És mindig ezt a szörnyű hangot fogja kiadni? – kérdezte
Charlotte panaszosan. – Nem lehetne, hogy valami kellemes
zene hívja fel a figyelmünket a hívásra? Biztosan be lehet
állítani valahogy.
Halkan kopogtak. Sanders lépett be az ajtón.
– Önt keresik, uram – mondta Sebastiannak. – Michael
úrfi az.
– Michael! – kiáltotta a grófné. – Mit csinált már megint?
Sebastian kisietett, a grófné és Charlotte pedig mély
gyanakvással nézett össze.
– Nem értem, miért feltételezi, hogy Michael rosszat
csinált – jegyezte meg Ada halkan.
A grófné felhorkant, Charlotte pedig megsemmisítő
pillantást vetett Adára.
– Legyünk realisták. Valószínűleg kicsapták.
– Ha így van – mondta a grófné elvörösödve –,
kitagadom őt!
– Ó, ne! – kiáltotta Ada. Még mondani akart valamit, de a
visszatérő Sebastian félbeszakította.
– Sebastian, mi történt? – kérdezte a grófné. – Olyan az
arcod, mintha szellemet láttál volna.
 – Nem tudom megmagyarázni, nincs rá idő. El kell
mennem… Viszlát, anyám, kérlek, ments ki Mrs. Verulam
előtt.
Ada csodálkozva nézett rá. A grófné felállt.
– Sebastian! Miről beszélsz? Hová mész?
– Valami közbejött, anyám, sajnálom.
Sanders jelent meg az ajtóban, Sebastian kalapjával és
kabátjával. A háta mögött ott állt egy inas a fiatalember
sétapálcájával. Sebastian átvette a holmikat, és az ajtó felé
indult; a kabátját menet közben kapta magára.
– Sebastian! – kiáltotta a grófné szinte sikoltva. A fia után
futott, a folyosón érte utol. – Ennek Olivérhez van valami
köze?
Sebastian hallgatása felért egy válasszal.
– Nem mehetsz el! Mit gondolnak majd az emberek? –
sziszegte a grófné.
– Nem érdekel. Már nem foglalkozom ezzel. – Sebastian
félrecsapott kalappal lépett ki az ajtón, megelőzve az inast,
aki pedig fürgén ugrott, hogy kinyissa előtte.
A grófné néhány lépést tett a fia után, azután megállt, és
ökölbe szorította a kezét. Ada, aki aggódva követte őt,
meglátta a grófné arcát a tükörben. Arra számított, dühöt lát
majd rajta, de meglepetésére félelmet fedezett fel a vonásain.
Vajon mitől retteg a grófné? – töprengett.
Mielőtt az ajtó becsukódott Sebastian után, Ada kinézett,
és még látta, hogy egy határozottan lépkedő, durva külsejű
alak vág át az utcán a háta mögött.
 Negyvenkettedik fejezet
SOMERTON
Georgiana a reggeli lovaglásról kipirulva és ruganyos
léptekkel tért vissza. Tökéletes volt az idő, ragyogott a nap. A
lány alig érezte a fáradtságot. A vidéki levegő jót tett neki.
Még ragyogóbbá tette a helyzetet, hogy úgy tűnt, Mrs.
McRory nagyon erős kézzel bánik a személyzettel: a
szolgálók úgy szaladgáltak, mint az egerek, ha macskát
látnak.
Miközben átvágott az előcsarnokon, észrevett egy levelet
az asztalon. Egy levelet, amit neki címeztek! Felvette és látta,
Etonből érkezett.
– Michael! – kiáltotta, majd boldogan az étkezőbe ment,
hogy leüljön és elolvassa a levelet.
Miközben arra várt, hogy kissé kihűljön a teája,
Georgiana átfutotta a levelet. Már alig várta, hogy halljon a
fiú felől, kicsit aggódott is miatta, de az első sorok
megnyugtatták. Michaelnek állítólag „klasszul mentek” a
dolgai, a krikett is „szuper” volt, még a tantárgyakkal is
elboldogult valahogy. Georgiana önkéntelenül elmosolyodott.
Michael aztán tudott fogalmazni!
Aztán elfelhősödött az arca.

Kérlek, tedd meg nekem, hogy figyelsz

Prijára! Gyakran az az érzésem, hogy nem
mindent mond el nekem a leveleiben. Arra
gyanakszom, meg szeretne védeni attól, hogy
megtudjam, milyen rosszul bánik vele Edith.
Aggódom érte. Kérlek, kérdezz rá, Georige. És
mondd el neki, hogy szeretem.

Georgianának bűntudata támadt. Már egy jó ideje nem

látta Priját a kerti sétán, amit délutánonként rendszeresen
megtett Augustusszal.
Csengetett, várta, hogy Cooper belépjen.
– Ó, Cooper! – kezdett bele. – Azon tűnődtem, hallott-e
valamit Prijáról. Tudja, a dajkáról. Kicsit ideges vagyok
miatta, mivel ő idegen, és ezért elkülönül a személyzet többi
tagjától. – Habozott. Cooper mintha kényelmetlenül érezte
volna magát. – Talán valami baj van?
– Nem, nem, úrnőm. Egyáltalán nem. Csak félek, azt kell
mondjam, hogy Prija jelenleg gyengélkedik.
– Istenem! Nyári megfázás, ugye?
– Igen, remélem. – Cooper hangja egyre aggodalmasabbá
vált.
Georgiana előrehajolt.
– Biztos benne, hogy semmi baj nincs?
– Természetesen… Csak kicsit nehéz volt hozzászoknunk
Mrs. McRory módszereihez, ennyi az egész, úrnőm.
Georgiana agyában megkondultak a vészharangok.
– Értem. Van bármi különleges probléma?
– Nem, nincs. Csak a harmadik cselédlány is felmondott.
– Istenem! – kiáltotta Georgiana.
– Sajnálatos, de remélem, találunk egy alkalmas embert a
helyére.
– Biztos vagyok benne. – Georgiana aggódott. Ha
elmennek az emberek, a többiekre, akik itt maradnak, még
több munka hárul. – Esetleg tehetnék valamit? Beszéljek Mrs.
McRoryval? –ajánlotta fel bátran, annak ellenére, hogy a
gondolat kissé idegessé tette.
– Köszönöm, de nem, úrnőm! – Cooper határozott volt,
bár kissé zavartnak tűnt. – Kérem, ne fáradjon ezzel.
Georgiana bólintott, és jelzett Coopernek, távozhat. Ő
már közel sem volt olyan magabiztos, mint Cooper, de tudta,
nem bölcs dolog belekeveredni az alagsori világ életbe.
Coopernek és Mrs. McRorynak külső közbeavatkozás nélkül
kell elintézniük 31 esetleges nézeteltéréseket.
Az íróasztala felé fordult. Választ írni Michael levelére…
Ez olyan boldogságot jelentett a számára, amit nem bírt
halogatni. Biztos volt benne, a fiú boldog lesz, ha megtudja,
hogy Prija csupán csak megfázott.
 Negyvenharmadik fejezet

LONDON

– Nagy levegő, úrnőm! – Céline lágy francia akcentusa

megnyugtatta Ada idegeit. Engedelmesen bent tartotta a
levegőt, míg Céline szorosra húzta a fűzőt. A kezét tördelve
állt a tükör előtt, szinte nem is látta, milyen karcsú és fehér.
Akár egy gyertya.
– Nem hallottál semmit Lady Rose-ról?
– Nem, úrnőm.
– Aggódom, Céline. El sem tudom képzelni, hogy szabad
akaratából ment el. Nem hiszem, hogy ennyire bolond lenne.
A hercegnek szörnyű híre van. Szerinted bántotta? Vagy
kényszerítette valamire…? – Elcsuklott a hangja. Nem is
tudta, mire gondoljon, de félt. Rettegett. Szédülni kezdett,
gyorsan leült az ágyra. – Ó, nem mehetek el ebbe a bálba!
Úgy nem, hogy Rose nincs meg!
– El kell mennie, úrnőm! – Céline aggodalmas arccal
kuporodott le mellé. Az arca feszült volt. – Biztos vagyok
benne, hogy nincs veszélyben.
– Hogyan hazudhatnék tovább az apámnak, a grófnénak,
mindenkinek? – Könnyek gördültek végig Ada arcán. –
Hogyan hazudjak Laurence-nek? Látja, hogy mikor vagyok
izgatott, tudni fogja, és rá fog kérdezni… És mit fogok majd
mondani?
 Laurence átható tekintetének a gondolata is megrémítette.
Hogyan ismerje be, hogy a húga elment egy olyan férfival,
mint Huntleigh hercege? Laurence meg fogja vetni Rose-t, ő
pedig ezt nem tudja majd elviselni!
– Kérem, úrnőm, erősnek kell lennie. Ezt titokban kell
tartanunk. Ha holnap reggelig sem hallunk Lady Rose-ról
vagy a hercegről, akkor el kell mondanunk valakinek. De
most Lady Rose hírneve a tét. Pontosan tudja ön is, hogy ez
mit jelent.
Ada némán bólintott. Egy olyan lánynak, mint Rose,
akinek semmi mása nincs a szépségén és a kapott rangján
kívül, olyan szüksége van a jó hírnévre, mint egy
szerencsejátékosnak az ászra.
– Igazad van, Céline.
Felállt, és megengedte Céline-nek, hogy átcsúsztassa a
fején a ruhát. Céline letérdelt elé, és felöltötte az utolsó
gyöngyöket a ruha szegélyére.
Ahogy a tükörbe nézett, ahogy megállapította, milyen
csodásán ragyog a félhomályban, eszébe jutott egy másik
este, amikor még Rose öltöztette. Eszébe jutott, hogyan vert a
szíve arra a gondolatra, hogy nemsokára láthatja Ravit. Az a
ruha rózsaszín és arany volt, akár a napnyugta, ez pedig fehér.
Nagyon sok minden megváltozott azóta, nem csak a ruha lett
más. Hozzámegy Laurence-hez, és rá kell vennie magát, hogy
elfelejtse Ravit.
Felhúzta a ragyogó, harmatcseppekre emlékeztető
gyöngyökkel díszített, hosszú kesztyűt, és belelépett a
tánccipőjébe.
 Olyan vagyok, akár egy menyasszony – gondolta. – Vagy
egy áldozati szűz.
Eszébe jutott az a rettenetes előadás, a Tavaszi áldozat,
amire még Rose-zal ment el. Az a tánc azóta is kísértette az
álmaiban. Ó, az a könyörtelen erő, és az a rémült lány a kör
közepén, aki halálra táncolta magát…! Feláldozták, hogy az
év kereke továbbfordulhasson, újra és újra, örökkön-örökké.
És a táncospárok mindig összeállnak, ebből a világból nincs
menekülés, ez a körforgás sosem szakadhat meg…
Halk, elkeseredett hangot hallatott. A szíve hevesen
dobogott.
– Úrnőm? – pillantott fel Céline.
– Semmi, semmi! – mondta Ada erőltetett mosollyal.
– Tessék, úrnőm. Kész! – Céline hátralépett és szakértői
szemmel megvizsgálta. – Tökéletes.
Ada megfordult a tükör előtt. Sűrű, sötét haját egyszerűen
felfogták, egy drágaköves pánttal rögzítették. A ruhája
habkönnyű volt, de a gyöngyök csodásan lehúzták az alját;
amikor megfordult, a selyem a csípőjéhez feszült, és egy-egy
pillanatra látni lehetett az alakját.
– A te munkád, az a tökéletes, Céline – mondta
elismerően Ada. – Valódi művész vagy.
Céline elpirult és pukedlizett.
– Szeretem az anyagokat, úrnőm, szeretek velük
dolgozni.
– Szerencsések vagyunk, hogy itt vagy nekünk.
Mehetünk?
A folyosón összetalálkoztak a grófnéval, aki nehéz
aranycsipkével és szalagokkal díszített, sötét krémszínű
selyemruhát viselt, amelynek derékrészére gyöngyfüzéreket
erősítettek. A kezében tartott hatalmas structoll legyező
lebegett és flörtölt; levegővel. Tetőtől talpig végigmérte Adát.
– Nagyon elegáns, nagyon megfelelő – állapította meg. –
De ez természetesen most nem annyira fontos, mint az, hogy
kitűztük a dátumot és elküldtük a meghívókat.
– Elküldték a meghívókat? – kérdezte Ada élesen. – De
hiszen csak ma délután jelentettük be…
– Ó, én mindig fel vagyok készülve.
– És megkérdezhetem, hogy kiket hívott meg az
esküvőmre? – Ada dühös és riadt volt egyszerre. A gépezet
jóval előbb működésbe lépett, mint várta.
– Csak a szokásos embereket. Azokat, akik számítanak.
Ellinborough hercegnőt, természetesen, néhány püspököt, a
bridzspartnereimet… – Lementek a lépcsőn, hogy
csatlakozzanak a férfiakhoz, akik lent várakoztak.
– Ada – mondta a lord szeretetteljesen, amikor a lány
leért a lépcsőn.
Ada látta a rajongást Laurence szemében, amikor
előrelépett, hogy megfogja a kezét. Kissé alábbhagyott a
dühe.
– Gyönyörű vagy! – mondta Laurence. – Olyan tökéletes,
akár egy márvány Vénusz! – A grófnéra pillantott és
hozzátette: – És aki nem lehet a te partnered, az biztosan a
nővérednek teszi majd a szépet.
A grófné mosolygott és megütögette Laurence-et a
legyezőjével.
– Laurence, maga mindig pontosan tudja, hogyan
bókoljon!
 – Jó estét mindenkinek! – érkezett egy hang a lépcső
tetejéről.
Laurence felnézett. Ada érezte, hogy egy pillanatra
megfeszül a keze. Követte a férfi pillantását, és komoly
erőfeszítésébe került, hogy elfojtsa a döbbenettel keveredő
álmélkodás kiáltását.
Charlotte visszafogott mosolya arról tanúskodott,
pontosan tudja, milyen benyomást kelt. A ruhája ragyogott a
rubintoktól, ékkövektől, az anyagot súlyossá változtatta a
nehéz aranyhímzés. A ruha szinte lebegett körülötte,
ugyanakkor meghökkentő módon a testére tapadt, a köldöke
felé hullámzott, ahol egyetlen rubin csillogott. A karjára,
mintha kígyók volnának, ezüst- és aranyszalagok tekeredtek,
aranyszőke hajára pedig egy tollas, drágaköves turbánt tűztek
fel, ami olyan volt, mintha valamelyik maharadzsa háreméből
lopták volna.
Lassan vonult le a lépcsőn. A csend feszültté vált. Ada
végül képesnek érezte magát arra, hogy megszólaljon.
– Csodálatosan nézel ki! – mondta őszintén. – Máris
diadalt arattál.
Charlotte egy biccentéssel köszönte meg a bókot.
Laurence nem mondott semmit, de a többiek elismerően
mormoltak, megjegyezték, hogy Char-lotte-nak sikerült
megragadnia a Tűzmadár szellemét.
– De hol van Rose? – ráncolta a homlokát Lord Westlake.
– Ő… Még mindig nincs jól! – Ada elpirult. Nem bírt az
apja szemébe nézni.
– Nincs jól? – kiáltotta a grófné. – A szezon utolsó
bálján? Csak nem haldoklik?
 – Ez már a második nap, nem? Valaki hívta az orvost? –
Lord Westlake aggodalmasan nézett körbe. – Szegény lány,
nagyon sajnálhatja, hogy ezt kihagyja.
– Ő… – dadogott Ada. Tudta, hazudnia kell, méghozzá
valami hihetőt. – Szerintem honvágya van – mondta
gyengéden. – Ez az első alkalom, hogy távol van a
Somertontól, és a szezon forgataga…
Lord Westlake arcán látszott, hogy nem igazán győzték
meg a lánya szavai, de a grófné szerencsére Ada segítségére
sietett.
– Nincs ebben semmi meglepő. Már jó néhány hete
rosszul néz ki. Nem szokott hozzá ehhez az izgalomhoz.
– Drágám… – mondta Lord Westlake figyelmeztetően.
A grófné összeszorította az ajkait. Lord Westlake
visszafordult Ada felé.
– Nos, nagyon sajnálom, hogy ki kell hagynia a
mulatságot. Tudom, mennyire élvezi a zenét. Ha valóban azt
gondolod, hogy inkább itt kellene maradnia…
Ada bólintott.
– Szerintem igen, papa. Céline felvisz neki mindent,
amire csak szüksége van.
– Jól van. Te tudod, hogy mi a legjobb neki. -A lord az
ajtó felé fordult.
Sanders, aki Lord Westlake biccentésére várt, meghajolt
és kinyitotta az ajtót. A család levonult a lépcső előtt
várakozó automobilokhoz.
 Negyvennegyedik fejezet

LONDON
Rose lábujjhegyen osont végig a konyhaajtóhoz vezető
oldalfolyosón. Késő volt már – Alexander ragaszkodott
hozzá, hogy autózzanak el a Hatton Gardenbe, és vegyenek
fel egy csomagot az egyik ékszerésznél, mielőtt idejönnek.
– Egy pillanatig sem tart! – nyugtatta meg Alexander,
amikor megálltak egy kis boll előtt. Rose a kab á jába
burkolózva, idegesen figyelte a herceget, aki le se állította a
motort, éppen csak berohant az ajtón.
Rose szörnyen érezte magát amiatt, hogy cserbenhagyja
Céline-t, akinek pedig segítséget ígért. Szerencsére Alexander
állta a szavát: egy perc sem telt bele, és már jött is kifelé a
boltból. Egy kopott, vörös doboz volt nála, amit átadott Rose-
nak, és már száguldottak is tovább nyugat felé.
A Milborough House ablakában világosság égett. A
gyertyafénynél egy szolgáló varrogatott. Rose belesett az
ablakon, majd Alexanderhez fordult, aki közvetlenül mögötte
állt.
– Ez Céline! – suttogta. – A szobalányom. Szerencsénk
van!
Bekopogott az ablakon. Céline nem nézett fel, tovább
varrogatott. Rose megismételte a kopogást.
Céline végre felnézett, és meglátta Rose-t. Elkerekedett a
szeme, felugrott, az ajtóhoz rohant. Reteszek csikordultak,
láncok csörrentek. Rose szinte bezuhant az ajtón. Alexander
követte.
 – Látta valaki önöket? – kérdezte Céline, miközben
bezárta az ajtót Rose és a herceg mögött. Ezután dühösen és
idegesen a herceg felé fordult. – Hogy jöhetett ide vele? Nem
tudja, mi történik, ha együtt látják magukat?
– Céline! – Rose-t felháborította Céline kitörése.
Bocsánatkérően Alexander felé fordult, de úgy tűnt, hogy a
herceget nem aggasztja, hogy így beszél vele egy szolgáló.
– Kérlek, nyugodj meg. Senki sem látott minket. Csend
van… Gondolom, mindenki a bálba ment…
Céline szemében könny csillogott. Rose letette a dobozt,
majd megszorította Céline kezét.
– Céline, elfelejtettem, nagyon sajnálom. Tudom,
megígértem neked ezt a lehetőséget arra, hogy bemutasd a
munkádat…
– Nem számít, úrnőm – mondta Céline lehor-gasztott
fejjel.
– De igenis számít! Nem hagylak így cserben, ez nem
igazságos – mondta Rose és az ajtó felé fordult. – Még
mindig elmehetünk a bálba.
– Hát persze! – Alexander elvett egy almát a
konyhaasztalról, és beleharapott. – Elviszlek. Autóval.
– Semmi ilyet nem fog tenni, uram, ha nem akarja
kompromittálni az úrnőmet! Majd szépen rendelünk egy
bérkocsit. – Céline elhallgatott, a szájához kapta a kezét. – Ó,
de az ékszerek… Amit Garrard-tól rendelt. Vissza kellett
küldenem.
– Ékszerek? – Alexander lenyelt egy falat almát. – Talán
az ékszerek jelentenek gondot?
 – Ametiszt, ezüst és rózsakvarc! – Céline szeme ismét
könnyes lett. – Csodálatosan kiemelték volna úrnőm
szemének színét.
– Nos, ilyesmi nincs közöttük, de talán ezek is
megfelelnek majd. – Alexander a vörös dobozra mutatott,
amiről Rose szinte megfeledkezett. – Most tisztíttattam meg
őket Hatton Gardenben. Szerintem eléggé régimódiak, de jól
mutatnak.
Céline és Rose értetlenül pislogtak egymásra. Céline
felemelte a csomagot, és kinyitotta. Elállt a lélegzete. Mintha
fény töltötte volna be a konyhát. A két nő döbbenten nézett a
Huntleigh család ékszereire, amelyek úgy ragyogtak, akár a
napfény a tenger vizén. A gyémántos öv olyan volt, mintha
kristályrózsákból összeállított füzér lenne, a fülbevalók
virággyűrűkre emlékeztettek, a tiara pedig mintha fénykorona
lett volna.
– Talán tud velük kezdeni valamit. – Alexander a tűzhely
hamujába dobta az almacsutkát. – De megértem, ha nem
illenek az elképzeléseihez…
Céline becsukta a dobozt.
– Át fogom alakítani az elképzeléseimet. Ezekhez –
mondta határozottan. – Jöjjön, úrnőm. Menjünk fel az
emeletre. Még éjfél előtt ott lehetünk Mrs. Verulamnál.
 Negyvenötödik fejezet

– Hogy itt mennyi újságíró van! – panaszkodott hangosan

Lord Westlake, miközben a kocsijuk felhajtott Mrs. Verulam
londoni rezidenciájához. – Azt hittem, Mrs. Verulamnak
ennél több ízlése van.
Ada kinézett a kocsi ablakából a jegyzettömbös nők és
kamerás férfiak sokaságára.
– Szerintem az ízlést manapság a magazinok formálják,
papa.
Felsétáltak a fehér márványlépcsőn, és elindultak abba az
irányba, ahonnan a zeneszó érkezett.
– Ez tündérország! – hallotta Ada, ahogyan előtte egy nő
felkiált. Amikor belépett a bálterembe, azonnal megértette,
miért.
A már zsúfolt táncparketthez egy széles, fényesre csiszolt
falépcső vezetett le. A kék selyemmel borított mennyezet
olyan volt, akár a nyári égbolt; az anyaghoz rózsaszínű
selyemszirmokat varrtak, amelyek a cseresznyevirágokat
juttatták az ember eszébe. A falakat is kék selyemmel
borították, ezekre virágba borult japán cseresznyefákat
festettek. Mintha mindenhová strasszköveket szórtak volna,
amelyek miatt a kék selymek itt-ott zúzmarásnak látszottak.
Az anyagok szelíd hullámzása azt az érzetet keltette, hogy
párok nem is parketten, hanem felhőkön táncolnak. Az
asztalokon és tálalókon bonszai fákat helyeztek el; a
kristálycsillárok fénye mindennek gyémántos ragyogást adott.
Mrs. Verulam aranyhímzéses, merev, alaposan kitömött
Erzsébet korabeli ruhát viselt. Mellette Emily állt. Szép volt
és csinos, úgy nézett ki, mint egy porcelánfehér, piros ajkú
Pierrette. Mindketten előrelebegtek, hogy üdvözöljék az
érkezőket.
– Japán – mondta a grófné lebiggyesztett szájjal, mintha
valami nem lenne kedvére való. – Milyen eredeti! Nagyon
okos döntés volt.
– Köszönöm, drága Fiona – mondta Mrs. Verulam
kedvesen, majd a grófné mögött álló vendégekre pillantott. –
Lady Edwina, mennyire örülök!
Ada tekintete a táncosokra vándorolt. Az adott
körülmények között semmit sem talált, amitől jó kedve
lehetett volna, de ahogy elnézte a jelmezes táncosokat, akik
tökéletes kiszámítottsággal, mégis szabadon mozogtak, úgy
érezte, mintha a lelkéről kissé felemelkedne az aggodalom
köde. Lehetetlen volt nem élvezni a látványt, amit az előkelő
társaság francia pásztorlánykákká és mesebeli hercegnőkké,
maharadzsákká és fényes páncélt viselő lovagokká változott
tagjai, a szép hölgyek és a csinos urak nyújtottak.
– Tökéletes befejezése a szezonnak – mormolta a háta
mögött Laurence.
Ada gyorsan a férfira nézett, rámosolygott. Egy pillanatra
azt érezte, megolvad a szívén a jégburok, és mintha
megpillantotta volna, mi várhat rá. A Laurence-szel közös
jövő talán nem is teher lesz, amit kötelességtudóan cipelnie
kell, talán a harmónia és az élvezetek fogják jellemezni.
Minden közös volt bennük.
Megfogta Laurence odanyújtott karját, együtt mentek le a
lépcsőn.
 Negyvenhatodik fejezet

Charlotte Templeton tánca véget ért. A parkettről a buzgó

udvarlók közé lépett, de ahogy felírta a neveket a
táncrendjébe, elmosolyodott attól a tudattól, hogy a közelben
táncoló Laurence egyfolytában őt bámulja Ada válla fölött.
Biztosra vette, hogy Laurence odáig van érte. Ezen nem
lehetett segíteni. Sosem tudott ellenállni neki. Charlotte tudta,
ezt a játszmát ő fogja megnyerni. Alexander Ross pedig
végtelenül kedves volt hozzá a kiállításon. A Párizsban töltött
két év során kissé megszelídült, megnevelődött. Olyan volt,
akár egy érett gyümölcs, ami arra várt, hogy valaki leszakítsa.
Ezen az estén Charlotte maradéktalanul boldog volt, és
készen állt rá, hogy akár az egész világgal összebarátkozzon.
Miközben az egyik ifjú lorddal táncolt, akit két szezonnal
korábban ismert meg, tekintetével a többi párt követte. Az
egyik kivált a többi közül. Mindenki róluk beszélt – az iíjú
Blanchfordról és Lady Helen Fairfaxről. Charlotte-ot furcsa
módon megindította, ahogy együtt táncoltak, mintha egymás
Narcisszuszai volnának, mintha tiszta vízbe nézve szerelembe
estek volna. Egyszer régen még ő is hitt az ilyen szerelemben.
Egyszer régen ő is így táncolt Laurence-szel…
– Mosolyog – jegyezte meg a partnere.
– Ó, csak visszaemlékeztem a boldog időkre – válaszolta
Charlotte könnyedén, de továbbra sem vette le a szemét a két
fiatalról. Ó, milyen távolinak tűnt a saját első szezonja!
Milyen ártatlan volt még akkor!
Amint lelépett a táncparkettről, észrevette, hogy egy
alacsony, visszafogottan öltözött hölgy a tekintetéi keresi.
Bátorítóan rámosolygott, mire a hölgy közelebb lépett.
– Miss Templeton, gratulálhatok a ruhájához? Valóban
lenyűgöző.
– Nos, miért is ne? – mormolta Charlotte. Ekkor látta meg
a nő kezében a jegyzettömböt és a tollat. – Country Life?
– Vogue. Biztos vagyok abban, hogy az olvasóink le
lesznek nyűgözve. – A nő jegyzeteket készített, miközben
Charlotte ruháját nézte. – Megkérdezhetem, mik ezek a
csodálatos gyöngyök a ruhája szegélyén? Talán strasszkövek?
– Kalcedon. – Charlotte körbenézett a szobában,
miközben beszélt. Megállapította, hogy Alexander még nem
érkezett meg. Szokásához híven késett.
– Igaz az, hogy Sztravinszkij Tűzmadarát akarta
megjeleníteni?
– Igen. Én magam terveztem a ruhámat.
– A bátyja, Sebastian Templeton nincs itt?
Charlotte a homlokát ráncolta.
– Nincs.
– Biztosan aggódik az inasa ügye miatt.
– Bocsásson meg – mondta Charlotte kedvesen, de
határozottan. Ellépett az újságíró mellől, és megfogta Lord
Winchcombe kezét. A lord már epekedve várta, hogy a
következő foxtrottot Charlotte vele táncolja el. Bármi jobb,
mint tolakodó újságírókkal tölteni az estét – gondolta
Charlotte. Főleg akkor, ha az ember páváskodó testvéréről
kérdezősködnek… Úgy érezte, neki is kijár a figyelem. Éppen
elég fáradságot vállalt érte.
 Negyvenhetedik fejezet

– Aggódni látszik – mondta Laurence tánc közben.

– Ugye, Lady Rose-ra gondol?
Ada tagadni akarta, de ez volt az igazság, és tudta, az
arckifejezése úgyis elárulja.
– Nagyon figyelmes vele – mondta Laurence
tapintatosan. Melegség áradt a hangjából. – Nem lehet
könnyű egy új nővérrel, aki ennyire nincs hozzászokva a mi
életformánkhoz. De biztos vagyok abban, hogy nincs oka
aggódni. Előfordul, hogy az ember kimerül a szezon végére.
Pihennie kell. Jobban lesz, amint visszatértek Somertonba.
Ahogy körbefordultak, Ada a legszívesebben a férfi
mellkasára hajtotta volna a fejét. Laurence annyira jó volt
hozzá, ő pedig máris annyi mindent eltitkolt előle! Szüksége
volt valakire, akinek elmondhatja, aki vele együtt cipeli a
terhet, aki esetleg segíthet. Tudta, hogy Laurence támogatni
fogja; ezt már akkor bebizonyította, amikor elzavarta azokat a
szörnyű férfiakat, akik Williamet keresték.
– El kell önnek mondanom valamit – motyogta Ada. –
Rose szörnyen buta dolgot tett, nem is tudom, hogyan
mondjam el. Nagyon aggódom érte.
Laurence megszorította a kezét.
– Remélem, ennek semmi köze nincs Huntleigh
hercegéhez!
 Ada bólintott. Az arca közelebb került Laurence
mellkasához. Elvörösödött, és már azt kívánta, bárcsak ne
hozta volna szóba a dolgot.
– Vele van valahol, Laurence. Bánthatja őt?
– Efelől nincs kétségem. – Laurence hangját átitatta a
harag. – Huntleigh összetörte a testvérem szívét. Nincs benne
semmi tisztesség!
Ada felkapta a fejét.
– Tehát nála ez amolyan szokás?
– A nőkkel kapcsolatosan nem megbízható.
– Gyűlölöm őt! – kiáltotta Ada egyszerre ijedten és
mérgesen. – Ó, hogy teheti ezt Rose-zal? Nincsen becsülete,
nincs erkölcse!
– Félek, hogy nincs, de a húga is eléggé őrült, hogy
elment vele.
Ada kipirult. Készen állt arra, hogy megvédje Rose-t.
– Ő ártatlan! Talán bolond volt, de sosem tenne semmi
igazán rosszat.
– Elhiszem, de ha ez kiderül… – Laurence nem fejezte be
a mondatot.
Ada tudta, a férfinak igaza van.
– Higgye el, én is annyira dühös vagyok Huntleigh-re,
mint maga – folytatta Laurence. – Lady Rose lassan a
sógornőm lesz, így ez nekem is nagy szégyen lenne, ha
kiderülne.
Ada hallgatott. Nem igazán tetszett neki az a lenéző,
megvető hang, ahogy a férfi Rose-ról beszélt, de nem
hibáztathatta őt ezért. Laurence tökéletes úriember volt, ezt
mindig csodálta benne, és Rose viselkedése biztosan sokkolta.
Már bánta, hogy elárulta neki a titkot. De hát… Hamarosan
házasok lesznek, és akkor úgyis mindent el kell majd
mondania neki, nem igaz?
A következő pillanatban meglátta Huntleigh hercegét.
Olyan erősen megszorította Laurence csuklóját, hogy a férfi
felkiáltott a meglepetéstől és a fájdalomtól. A tömeg kissé
szétvált, mint a függöny a színpad előtt, és akkor…
Akkor Ada meglátta azt a jellegzetesen borús, pimasz
arcot.
De vajon hol van Rose?
A táncosok összezártak, a herceg eltűnt Ada szeme elől.
Abbahagyta a táncot, a tömeg felé fordult, és elindult
arra, ahol utoljára a herceget látta. Laurence egyik kezével a
kezét, másikkal a derekát fogva követte őt.
– Mi történt? – kérdezte.
– Láttam.
– Kit? A herceget?
Ada tudta, nem engedheti meg Laurence-nek, hogy
kövesse. Biztos volt abban, ha a két férfi találkozik, jelenetet
rendeznek. Úgy fordult, hogy Laurence keze lekerüljön róla,
majd oldalra lépett.
– Sajnálom! – kiáltotta a válla felett, mielőtt belevetette
magát a tömegbe.
Ada kétségbeesetten próbált utat törni magának. Olyan
érzése támadt, mintha egy bozótban haladna, csakhogy itt az
ágakat ékszerekkel, csillogó kövekkel díszítették. Strucctoll
legyezők csiklandozták az orrát. Az elsőbálozók nevetése
olyan volt, akár a majmok vihogása. Olyan forróság volt, akár
egy dzsungelben; egy dzsungelben, ahol hamar eltévedt.
 Lábujjhegyre állt, és azt hitte, hogy meglátta a herceg
göndör haját, ám egy keményített ingmell és egy szivar- és
szantálfa illatfelhő elállta az útját. Mire kiszabadult,
elvesztette szem elől a herceget. Megfordult, de az
ékszerekről és bitterekről visszaverődő, szemkápráztató fény
megzavarta.
A terem hirtelen fényárba borult, mintha félrehúztak
volna egy függönyt, hogy beeresszék a világosságot. Ada
megfordult, a főlépcsőre nézett, és…
És meglátta Rose-t. Ott állt a lépcsősor legtetején.
Ada első gondolata az volt, hogy úgy néz ki, akár egy
vízesés, amire ráragyog a nap. A ruhája fodros és sötét
ezüstszínű volt, akár egy fényesre csiszolt antik fémtárgy, és
majdnem ezüstszínű papucsára omlott. Az egyik vállára
virágfüzérre emlékeztető gyémántsort csatoltak, fekete haját
félhold alakú, gyémántos tiara koronázta. A derekát is
gyémántok díszítették, és úgy tűnt, mintha a teremben létező
összes fény forrása az ő mosolya lenne.

Laurence zavartan és mérgesen nézett Ada után. Egy gyors

lépést tett előre. Huntleigh! Az az ember megérdemelte volna,
hogy megkorbácsolják! Adának védelemre van szüksége…
És akkor meglátta a hófehér bőrű, karmazsinvörös ruhát
viselő nőt, Charlotte-ot. A selyemfüggöny mellett állt.
Amikor találkozott a tekintetük, mosolyogva belépett a
függöny mögé. A selyem egy pillanatig a testéhez simult,
felvette az alakját.
 Laurence dermedten állt, majd hirtelen visszatért belé az
élet. Átvágott a tömegen, és Charlotte irányába, a
selyemfüggöny felé haladt. Gyűlölte magát azért, amit tenni
készült, de tudta – miközben elhaladt az idősebb és fiatalabb
hölgyek mellett –, hogy nem bír ellenállni. Ada gyönyörű
volt. Ada volt a tökéletes feleség. Charlotte viszont…
A függönyhöz ért. A selyem lágyan hullámzott a
szellőben. Laurence a táncparkett mellett haladt. A
beszélgető, nevetgélő tömegből senki sem vette észre. A
selyem beborította az ablakokat, a festményeket és a
szobrokat; a formák szellemalakokká váltak, ahogy a puha
anyag rájuk feszült.
Az első szezon óta játszották ezt a játékot. Azóta, hogy
találkoztak. Laurence időnként eltűnődött, vajon mi történt
volna, ha már akkor megkéri Charlotte kezét, amikor még
mindketten ártatlanok voltak. Azelőtt, hogy megismerte Adát.
Egy formás női csípő és egy mell domborodott ki a
selyem alól, de aztán, ahogy a szellő feltámadt, már el is tűnt.
Amikor a selyem ismét ráfeszült a testre, Laurence végighúzta
rajta a kezét.
Hideg márvány, csak egy szobor…
Továbbment, puhán lépkedett, és megérintett minden
testet, ami megjelent a lepel mögött. Aztán végül rátalált arra,
ami meleg volt, ami strasszokkal díszített ruhát viselt.
Körülnézett. Mindenki a saját dolgával, a hízelgéssel és
bókolással, a pletykálkodással és a széptevéssel foglalkozott.
Laurence megfordult és besiklott a selyemfüggöny mögé.
Úgy tűnt el a bálteremből, mintha kilépett volna a világból.
 Negyvennyolcadik fejezet

Újra én nyertem – gondolta Charlotte, amikor Laurence

csatlakozott hozzá. Diadalmasan mosolygott; a csókokban,
amikkel elárasztotta a férfit, benne volt a győzelem
arroganciája is. Jól ítélte meg Laurence-et: ugyanolyan
szenvedélyes volt, mint mindig.
De… Mégis elhúzódott tőle.
– Ez a vége – suttogta élesen. – El fogom venni Adát, és
amikor megteszem, nem leszek hűtlen hozzá.
– Persze hogy nem, drágám – nevetett Charlotte.
– Komolyan gondolom.
– Biztos vagyok abban, hogy tökéletesen fognak illeni
egymáshoz. – Charlotte elfordult Laurence-től, az ablak felé
indult. Tudta, hogy a holdfényben olyanok a vállai, mintha
márványból lennének, ringó járása miatt pedig meg-
megcsillannak a derekán a strasszok.
– Tudom, nem hiszi el, hogy szeretem őt!
Úgy követ, mint egy hipnotizált nyúl – állapította meg
Charlotte, amikor visszafordult.
– Szeretem őt – mondta Laurence. – Más, mint ön. Ő jobb
emberré tesz.
– Ó, szóval ő úgy gondolja, hogy fejlődésre van
szüksége? – mosolyodott el Charlotte.
Laurence a homlokát ráncolta.
 – Nem így értettem. Felnéz rám, rajong értem. Úgy
gondol rám, akár egy hősre.
– De maga nem hős, ugye, Laurence? – kérdezte
Charlotte. – Maga politikus.
Laurence állkapcsa megfeszült.
– Pontosan annyira hisz a női egyenjogúságban, mint én
az egyszarvúakban – folytatta Charlotte. – Az ön számára ez
nem más, mint eszköz, amivel képviselői széket nyerhet,
amivel hírnévre és hatalomra tehet szert. Félre ne értsen! Én
se tennék másként. Egy szavazat csak egy darab papír, de a
diadal örök.
– Ada elérte, hogy higgyek az ügyben! – mondta
Laurence halkan.
Charlotte még sosem hallotta őt ilyen hangon beszélni.
Idegesítette a dolog.
– Eddig a szezonig nem is tudtam, hogy ennyire szeretem
őt – folytatta a férfi. – Annyira tiszta, hibátlan, ártatlan,
annyira…
Charlotte felnézett az égre, és Laurence után lépett, aki
kihátrált a rejtekhelyükről. Igen, neki volt egy terve, amit
végre akart hajtani, de az már túl sok volt neki, hogy hagyja a
férfit Ada ártatlanságáról áradozni.
– Talán nem kéne annyira ártatlannak tartania – kezdett
bele, majd tétovázni kezdett, amikor a függöny a háta mögé
került, amikor meglátta a báltermet.
Laurence nem figyelt rá. Igazából senki sem. Mindenki
egy irányba nézett, a lépcsősor felé, és mindenki ugyanazokat
a szavakat suttogta.
 Charlotte mellett egy idősebb hölgy a barátnője felé
hajolt. A legyezője suhogása miatt alig lehetett hallani, mit
mond, de Charlotte így is elcsípte néhány szavát:
„Ez… Nem lehet! Vagy talán mégis? Azok ott tényleg a
Huntleigh-ékszerek?”
Charlotte-ban furcsa félelem áradt szét, mintha valami
megállíthatatlan sorscsapás közeledne felé, valami olyasmi,
amit eddig csak a rémálmaiban látott. Átfurakodott Laurence
mellett, előresietett, utat tört magának a suttogó, ragyogó
tömegben…
És meglátta.
A tekintetek kereszttüzében Rose tartott lefelé lépcsőn.
Az arcán boldog mosoly ragyogott. Ezüstszínű ruhájában
olyan volt, mint a tenger vizére ráereszkedő hajnali fény.
Szemtelenül egyszerűnek tűnt, de a teremben mintha minden
fény az ő dereka, nyaka, válla és haja körül gyűlt volna össze.
Mágnesként vonzotta magára a tekinteteket.
Õ is, és még valami más.
„Ez lehetséges?”
„Valóban…?”
„Álmodom, vagy tényleg a Huntleigh-ékszereket viseli?”
Charlotte mindig tudta, mikor nyer, de azt is, mikor
veszít. Ezúttal is tisztában volt vele: a lehetőség, ami
Huntleigh hercegével kapcsolatban adódott neki, örökre
elszállt.

Rose arca kissé kipirult, amikor keresztülhaladt a tömegen.

Mindenki őt nézte. Nagyon jó – gondolta. Nézzenek csak,
Céline kapja mega lehetőségét. A távolban meglátta az apját
és a grófnét. Feléjük indult.
– Rose! – kiáltotta az apja, amikor meglátta.
– Sokkal jobban éreztem magam, így arra gondoltam,
hogy végül is eljöhetek – mondta Rose, és próbált nem
elpirulni, amikor észrevette, hogy a grófné őt bámulja.
– Nagyon örülök. Nagy kár lett volna kihagyni. – Lord
Westlake kedvesen mosolygott. – Milyen gyönyörű ruha.
Nem vagyok szakértő, de úgy látom, hogy a mai este
folyamán nem szenvedsz majd hiányt táncpartnerekben.
– Köszönöm, apám! – Rose elmosolyodott. Büszkének
érezte magát.
– És… – tette hozzá az apja halkabban –, jó látni, hogy
végül igazságot szolgáltatsz magadnak. Megértem, hogy
mennyire nehezek voltak neked a dolgok. De mindig
emlékezned kell arra, hogy Averley vagy… Most végre úgy
emeled fel a fejed, ahogy az egy Averley-hez illik!
– Egészen különlegesek ezek a gyémántok – mondta a
grófné, még mindig Rose-t bámulva. – Megkérdezhetem,
honnan szerezted őket?
– Garrard-tól. Amiket rendeltem, nem lettek készen, így
ezeket küldték helyettük. – Rose-t lenyűgözte, hogy mennyire
könnyedén képes hazudni.
– Valóban? Nekem mindenesetre családi ékszereknek
tűnnek…
Rose egy kéz érintését érezte a karján. Megfordult. Mrs.
Verulam állt előtte. Idegesen mosolygott. Rose eltűnődött,
vajon miért hagyta el a helyét, ami a lépcső tetején volt, aztán
észrevette, hogy a grófné mélyen pukedlizik, az apja pedig
meghajol. Ebből azonnal rájött, hogy a Mrs. Verulam mellett
álló hölgy nem lehet más, csakis Alekszandra királyné.
Rose azonnal leereszkedett, és illőn behajlította a térdét.
– Kedvesem, emelkedj fel, kérlek – mondta a királyné.
Rose hevesen dobogó szívvel felegyenesedett. Vajon a
királyné rájött, hogy az ékszerek nem onnan valók, ahonnan ő
mondta? Ő biztos ért az ilyesmihez…
– Szerettem volna gratulálni a ruhájához – mondta a
királyné kedvesen. – Nagyon elegáns és figyelemre méltó.
– Köszönöm, felség – motyogta Rose.
– Megkérdezhetem, hogy ki készítette?
Tökéletes csend támadt, egy pillanatra a teremben
tartózkodó valamennyi hölgy visszafojtotta a lélegzetét, hogy
hallja Rose válaszát. Alekszandra királyné a stílus szakértői
közé tartozott, sokkal jobban értett az ilyesmihez, mint a
király felesége, a visszafogott Mária.
Rose hölgyhöz egyáltalán nem illő módon vigyorgott,
amikor jó hangosan, hogy mindenki hallja, így válaszolt:
– Felség, nagyon szerencsésnek mondhatom magam,
hogy olyan szobalányom van, mint Céline Duplessis.
– Milyen bájos, gratulálok mindkettőjüknek! – A királyné
elmosolyodott és elindult, Mrs. Verulam pedig követte.
Rose ismét pukedlizett. Nos, Céline, megadtam neked a
lehetőséget, most pedig sok szerencsét kívánok!
Miközben ott állt, meglátta a jutalmát. Alexander sétált
felé mosolyogva.
Rose hagyta, hogy a herceg megfogja a kezét és kivezesse
a táncparkettre.
 Negyvenkilencedik fejezet

Céline elmosolyodott a ruhatárat a bálteremtől elválasztó

paraván mögött. Lady Rose magára talált! – gondolta.
Korábban szinte azonnal ráérzett a lehetőségre, és tudta,
csupán egyetlen ruhát kell elkészítenie – persze a megfelelő
ruhát, a megfelelő pillanatban –, hogy Lady Rose az őt
megillető helyre, a figyelem középpontjába kerülhessen. Igen,
ő már rég tudta, egy kis rásegítéssel Lady Rose virágozni
kezd, és elfoglalja a helyét mint a stílus, a divat vezető
egyénisége.
Mögötte a szobalányok serénykedtek, hogy feltűzzék a
leereszkedett szegéseket, meghúzzák a meglazult fűzőket,
megigazítsák a szétcsúszott frizurákat, és ragyogón küldjék
vissza úrnőiket a terem-be. Céline-nek feltűnt, hogy a hölgyek
közül többen összesúgnak és feléje pillantgatnak, miközben
komornáik a ruhájukat igazgatják. Elrejtette a mosolyát, és
visszament oda, ahol Lady Ada báli kabátja lógott.
A közelben álló Stella savanyú pillantást vetett rá.
– Remélem, tetszik az új helyed – mondta Céline.
– Nagyon, köszönöm. Még jobb is, mint a régi! – felelte
Stella.
Céline érezte Stella hangjában a rosszindulatot. Nem
kellett színlelnie a mosolygást.
– Örülök, hogy megszoktad – felelte higgadtan.
 – Te vagy Lady Rose komornája? – kérdezte egy erős
hang.
Céline megfordult. Egy gyémántos kötényszerűséget
viselő, testes hölgy állt előtte, akinek a fejdíszén strucctollak
bólogattak.
– Oui, madame! – Céline szerényen lesütötte a szemét.
– Nagyon különleges, amit Lady Rose számára
készítettél. Muszáj megdicsérnem. – Halkabbra fogta a
hangját, ami így leginkább egy elnémított ködkürtére
emlékeztetett. – Megkérdezhetem, hogy mennyi a béred?
Biztos vagyok abban, hogy nem több annál, amennyit érsz,
sőt valószínűleg jóval kevesebb…
Céline legszívesebben a szemét forgatta volna, de persze
nem tette.
– Nagyon elégedett vagyok a pozíciómmal, hölgyem.
Bár… – Habozott, látta, hogy csapatnyi hölgy halad feléjük,
és nem állnak meg, amikor hallótávolságon belül érnek. –
Hamarosan megnyitom a saját szalonomat a Hope Streeten.
Hüledező hangokat lehetett hallani. Lady Gertrude utat
tört magának a tömeg elejére.
– El fogod adni a ruhát, amit Lady Rose visel? – kérdezte.
– A „Megérkezést”? Biztosan, ahogy több más, saját
tervezésű ruhámat is.
Csend támadt, majd a hölgyek valósággal lerohanták
Céline-t a kérdéseikkel. Céline, miközben majd szétfeszítette
a büszkeség, keményen próbálta tartani magát, megőrizni
visszafogottságát. Tudta, hogy a karrierje most beindult. Az
érzést még édesebbé tette Stella irigykedő arcának látványa.
 Ötvenedik fejezet

– Annyira melegem van! – legyezgette magát Rose, amikor

véget ért a tánc. – Nincs itt valami hűvösebb hely?
– Biztosan találunk valahol – felelte Alexander.
Keresztülhúzta Rose-t a tömegen, a selyemfüggönyök felé
indult.
Ahogy átléptek a selymek között, a függönyt felfújta egy
szellő, végigsimította Rose bőrét. A földön vörös flitterek
villanását látta. Az árnyékos fülkét megvilágította a hatalmas
ablakon beszűrődő holdfény.
Rose az ablakhoz ment, és kinézett a sötét fákkal
szegélyezett, holdfényes gyepre. Alexander követte őt.
Nagyon közel álltak egymáshoz. Rose érezte a férfi
izzadságának szantálfára emlékeztető szagát, kikeményített
ingének érintését. Korábban, amikor csókolóztak, már
kerültek ilyen közel egymáshoz, de ez most valahogy más
volt. Ez nem a Mont Pleasance volt, hanem a való világ.
„Azt szeretném, hogy a feleségem majd segítsen nekem
ebben a munkában”, mondta korábban Alexander. Ezt vajon
lánykérésnek szánta? Rose a derekán érezte a férfi kezét.
Megfordult. Alexander tekintetétől felgyorsult a szívverése.
– Ez a legtökéletesebb este – kezdte Rose, és próbált
némi örömöt csempészni a hangjába. – Köszönöm a… –
Elhalkult a hangja, ahogy Alexander feléje hajolt. Érezte,
hogy felgyorsul a légzése. Lehunyta a szemét. Alexander az
arcát csókolta, majd a nyakát, de olyan lágyan, hogy Rose úgy
érezte, mintha pillangók érnének a bőréhez. Aztán megfogta a
kezét, és egyetlen szó nélkül magához húzta. A holdfényben
ölelték egymást, miközben körülöttük lebegtek a távolról
érkező zene hangjai.
Csak egy pillanat volt, de örökkévalóságnak tűnt. És
valahogy mégis ez az örökkévalóság – gondolta Rose, ahogy
eszébe jutott, amit Alexander mondott neki a termekben
kísértő emlékekről. Tudta, hogy sosem felejti el ezt a
pillanatot. Eszébe jutott, Alexander mit mondott; eszébe jutott
a burkolt lánykérés. Most először engedte meg magának,
hogy higgyen benne. Szeret engem – gondolta, miközben a
szívük együtt dobbant, miközben beleszédült a boldogságba.
Tényleg szeret!
Felemelte a fejét, és arra várt, hogy a férfi megcsókolja,
de ő hátrébb lépett. Rose ösztönösen maga mögé nézett.
Ada állt a függöny előtt. Elszörnyedt pillantásából Rose
tudta, hogy látta őket együtt
– Nagyon sajnálom. Talán zavarok? – kérdezte Ada a
férfitól hűvös hangon.
– Egyáltalán nem – felelte a herceg könnyedén, és
elengedte Rose derekát.
Ada a húgára nézett. Rose megrezzent a pillantásától.
– Rose, szeretnék veled beszélni, ha alkalmas.
Alexander meghajolt a hölgyek felé, és visszahúzódott.
Mielőtt kilépett a bálterembe, még visszanézett, és biztatón
Rose-ra mosolygott.
Azután Rose egyedül maradt Adával. Elég volt ránéznie
az arcára, hogy tudja, semmi sincs rendben.
 – Mindenhol kerestelek téged! – ráncolta a homlokát Ada
idegesen.
– Sokkal jobban érzem magam – kezdett bele Rose. – És
én…
– Mégis mi járt a fejedben? – vágott közbe Ada.
– Ezt hogy érted? – Rose csak ekkor érzékelte, Ada
mennyire ideges.
– Nagyon jól tudod. Hogyan mehettél el vele? Hogyan
csinálhattál ekkora őrültséget?
Rose elpirult.
– Céline elmondta?
– Nem sok más választása volt, miután nem jöttél vissza.
Aggódtunk érted! Hogy jöhettél vissza csak így, mintha nem
sírtam volna ki a szemem az aggodalomtól!
– Nagyon sajnálom, nem gondoltam… – Rose előrelépett,
hogy megfogja Ada kezét. Hirtelen bűntudatot érzett.
Ada hátralépett.
– Mindenkinek hazudnom kellett.
– Mindenkinek? – Rose észrevette, hogy Ada tétovázik.
Ada elpirult.
– Laurence-nek elmondtam az igazat.
– Hogy tehetted! – Rose úgy érezte, mintha arcon csapták
volna. – Én sohasem mondtam el a titkaidat! – suttogta
mérgesen.
– Rose, meg voltam rémülve! Fogalmam sem volt, hol
lehetsz, és ez a férfi… Szerintem nem tudsz róla, hogy
megalázta Emily Fintant.
– Az nem úgy volt…
 – Természetesen te csak azt az oldalát ismered a
történetnek, amit ő elmondott.
– Megbízom benne.
– Valóban? Akkor eljegyez téged?
Rose alig kapott levegőt a meglepődöttségtől.
– Ez annyira régimódi – mondta végül.
– Ez pedig nem válasz. Szégyelled magad, ezért nem
válaszolsz?
Rose elszántan Ada szemébe nézett.
– Nem, semmit sem tettem, amit szégyellnem kéne.
– Végül is, ez legalább jó hír. De eljegyzett téged? –
kérdezte Ada élesen.
Rose vett egy mély levegőt, és könnyed hangon válaszolt:
– Ha nagyon tudni szeretnéd, nem tette meg. Egy férfi és
egy nő lehetnek barátok is. Én pedig nem vagyok
hozományvadász.
– Ó, Rose, mintha azt mondtam volna, hogy az lennél! –
kiáltotta Ada elkeseredetten. – De ha nem jegyzett el, akkor
miért viseled ezeket? – A pillantása a gyémántokra vándorolt.
Rose meglepetten nézett az ékszerekre.
– Miért ne tehetném? Kölcsönadta nekem. Csak egy
estére.
– Egy estére, ahol az egész társaság látja, és az emberek
levonják azt a következtetést, hogy te leszel a következő
Huntleigh hercegné! Semmi másról sem beszélnek itt. Csak
ez lesz a holnapi pletykalapokban!
– Hagyjuk, hadd mondják, amit akarnak.
– Ezt azért mondod, mert nem tudod, milyen az, ha kizár
a társaság. Márpedig ha rájönnek, hogy nem mész feleségül
hozzá, akkor kizárnak, mert oda lesz a jó híred!
Rose megrémült, de még mindig dühös volt. Alexander
mellett megismert egy olyan világot, ahol a „jó hír” törékeny
burka egyáltalán nem számított. Egy olyan világban, ahol más
lehetett, de mégis ért valamit, és szerették.
– Nem tudom, milyen, ha kitaszítanak a társaságból. Ha
elfelejtetted, pár hónappal ezelőtt még a része sem voltam. És
ha ezt jelenti az, hogy benne vagyok, akkor szerintem nélküle
is jól megleszek.
– Rose megfordult, oldalra lökte a függönyt, és visszatért
a bálterembe.
Ám a szíve mélyén tudta – ahogy a kutakodó pillantások
felé fordultak –, hogy Adának igaza van. Mindenki azt várta,
hogy feleségül megy a herceghez – mindenki, csak éppen ő
nem, mert tudta, hogy a hercegnek már megvolt a megfelelő
alkalma a lánykérésre, de nem tette meg.
A herceget kereste, miközben áthaladt a tömegen. Látott
egy aranyló-vörös villanást, de az csak az egyik hölgy vállán
átvetett selyemsál volt. Elindult egy széles hát felé, ami
azonban egy szivarfüstszagot árasztó idegené volt. Azután
meghallotta Alexander hangját. Oda akart menni hozzá, de
Lady Cynthia, Lady Gertrude és Lady Ernily elállta az útját.
– Az összes rangos örökösnő maga miatt van itt – mondta
Lady Gertrude. Tisztán látszott, azt akarja elhitetni, hogy
szórakozik a helyzeten, de a hangja kissé túl éles volt. – Ön
mégis egy házasságon kívül született cselédet választott.
Nagyon eredeti, Alexander.
– Ó, manapság ennyire gyorsan terjednek a pletykák? –
Alexander idegesnek tűnt.
 Rose megpróbált előrelépni, de egy másik csapat fiatal
hölgy elállta az útját. Úgy érezte magát, mintha a kezdeteknél
lenne újra, a Milborough House kerti mulatságán, ahol
kiszorították és félvállról beszéltek vele.
– Nem egyértelmű? – mondta Lady Emily, és a hangjából
csak úgy ömlött a rosszindulat. – Pontosan azért veszi el őt,
mert egy cseléd. Ugye így van, Alexander? Emlékszem, régen
azt mondta, csak azért házasodna, hogy felbosszantsa az apját.
Rose úgy érezte, mintha megütötték volna.
– Ezt mondtam volna? – kuncogott Alexander. – Nagyon
jól értesültnek tűnik az érzelmeimmel kapcsolatban, és
nagyon buzgó azzal kapcsolatban, hogy megházasodjam.
– Nem jegyezte el? – kérdezte Lady Emily, miközben
Lady Cynthia és Lady Gertrude rosszindulatú, elégedett
pillantást váltott.
Alexander udvariasan, hűvösen elmosolyodott.
– A házasságomról szóló hírek eléggé túlzóak – mondta,
majd keresztülvágott a tömegen.
Rose csak állt, szörnyülködő arccal. Könnyek szöktek a
szemébe. Lady Gertrude megfordult, a szemébe nézett, majd
oldalba bökte Lady Cynthiát. Rose nem akarta látni
győzedelmes tekintetüket és gúnyos mosolyukat. Megfordult,
és elindult az ellenkező irányba, amerre Alexander ment, de
közben a megalázottság és harag könnyei fátyolozták el a
tekintetét.
HARMADIK KÖNYV
 Ötvenegyedik fejezet

SOMERTON

– Tehát – mondta a grófné apró sóhajjal, majd leült Charlotte

ágyára. – Vége lett egy újabb szezonnak. Amint lezajlik az
esküvő, meg kell beszélnünk, hogy mi legyen veled.
Charlotte elpirult. Az anyja szemébe nézett az
öltözőasztalka feletti tükörben. A nap éppen lenyugodott a
Somertont körülvevő erdőkben és mezőkön, rezes ragyogása
a tükörben Charlotte gyémántjait rubintoknak láttatta.
– Mindent megtettem – felelte. Remélte, az anyja nem
hozza fel a dolgot az első somertoni estén. Nem volt szüksége
arra, hogy emlékeztessék, az Alexander behálózásával
kapcsolatos terve balul sült el.
– De ennyi nem volt elég, ugye? – kérdezte a grófné. –
Három szezon és semmi eljegyzés.
– Többen is megkérték a kezemet, anyám.
– De egyik kérődet sem fogadtad el. És ebben a
szezonban sem! – A grófné kissé közelebb hajolt Charlotte-
hoz. – Ha nem bíznék jobban az ízlésedben, azt mondanám,
hogy szerelmes vagy.
Charlotte elnevette magát, miközben megigazította a
tiarát a hajában.
– Anyám, úgy érzem magam, akár egy pattanás, és te
vagy a tű. De ne aggódj, akármilyen mélyre is ásol, nem
találsz szívet.
– Helyes – mondta a grófné. – Mert nem engedheted meg
magadnak. Egyre idősebb leszel, és többé már nem számítasz
újdonságnak, mint az elsőbálozók. A következő szezonban
sokkal nehezebb lesz kérőt találnod.
Charlotte összeszorította az ajkait. Tudta, a csendnél
semmi sem idegesíti jobban az anyját.
A grófné várt, majd amikor a lánya nem válaszolt,
hirtelen felállt. A tükörbe nézett és a gyöngysorával
játszadozott.
– Nos, szerencsés vagy, hogy olyan anyád van, aki szeret
téged és a legjobbat akarja neked – pillantott Charlotte-ra. –
Megvan a tökéletes megoldás. A fiatal Blanchford.
Charlotte összehúzta a szemöldökét, nem tudta kitalálni,
mire gondolt az anyja. Aztán összeszűkült a szeme, amikor
megértette.
– Nem gondolhatsz arra a csecsemőre, aki éppen csak
most fejezte be Etont? Anyám, miért, hiszen ő még csak nem
is borotválkozik! – nevetett fel Charlotte. – Miért akarsz egy
gyerekkel összeboronálni?
Az anyja megvonta a vállát. Megfordult, hogy a tükörben
megcsodálja a ruháját.
– Mondj, amit akarsz, de nagyon kényelmes élete van és
meg fogja örökölni a rangot. Mindenki tudja, hogy az apja
már a halál kapujában áll.
– Az egy dolog, de neki dajkára van szüksége, nem pedig
feleségre. – Charlotte ismét megrázta a fejét és elnyomott egy
mosolyt, amikor megigazította a nyakláncát. – Emellett
egyáltalán nem vagy jól informált. Ő és Lady Helen Fairfax
már köztudottan egy pár.
– Voltak – mondta a grófné.
Charlotte abbahagyta a nyaklánca tekergetését és
megfordult a székben, hogy az anyja szemébe nézzen. A
grófné önelégült mosolya elárulta, komolyan beszél.
– Nem értem. Annyira szerelmesek voltak! Semmi sem
tudta őket szétválasztani. – Charlotte-ot meglepte, hogy
mennyire zavarta a dolog.
– Csak a megfelelő szónak kellett eljutnia a megfelelő
fülbe – legyintett a grófné.
– Úgy érted, hogy te tervezted meg azt, hogy
szétmenjenek?
– Becsületbeli ügyet csinálsz ebből? A lényeg, hogy az
ifjú Blanchford elérhető.
Charlotte élesen kifújta a levegőt. A feje lüktetni kezdett.
Gyorsan beszélt, anélkül, hogy ránézett volna az anyjára.
– Nos, ez nagyon szégyenteljes. És biztosan semmihez
sem kezdek Blanchforddal. Anyám, az egész annyira
kellemetlen.
– Hah! – A grófné nevetése egyszerre volt meglepett és
mérges. – Pont te beszélsz, kis cselszövőm?
Charlotte elsápadt. Feltört belőle a harag és
megszégyenülés. Ő sosem süllyedt volna ennyire mélyre, és
volt annyi büszkesége, hogy csak olyan emberekkel
fondorlatoskodott, akik lelkifurdalás nélkül megtették volna
vele ugyanazt, amit ő velük.
– Békén kellett volna hagyni őket – mondta dühösen. –
Ez volt az első szerelmük és boldognak kéne lenniük! Azok is
lennének, ha te nem avatkoztál volna közbe!
A grófné csak legyintett.
– Badarság, majd túl lesznek rajta. A tiéd lesz
Blanchford, és hálás leszel érte. Ott lesz az esküvőn, te pedig
a szárnyaid alá veszed. Eléggé lenyűgözte a Tűzmadár-ruhád.
Szegény fiú! És mellesleg az esküvők eléggé romantikus
alkalmak. Minden egyedülálló férfi, aki ott lesz,
természetéből fakadóan keresni fogja azt a nőt, akivel
megoszthatja az életét.
– Ez valóban elragadóan romantikus az ügyvédeknek,
akik a szerződéseket kötik! – nevetett fel Charlotte gúnyosan.
A grófné az ajtóhoz ment; aranyszínű ruháján
megcsillantak a napsugarak.
– Egyébként kissé aggódom amiatt, hogy Wardot olyan
gorombán bocsájtottad el – tette hozzá a grófné, amikor az
ajtóhoz ért.
– Megérdemelte! – csattant fel Charlotte.
– Ebben biztos vagyok, de az ilyesmit… Sokkal
finomabban is lehetne kezelni. – A grófné kinyitotta az ajtót.
– Ne késs el a vacsoráról. Lord Westlake megkérte Sanderst,
hogy egy ’98-as Dom Pérignont nyisson fel most, hogy Ada
és Laurence hivatalosan is egy pár lettek. – Becsapta maga
után az ajtót.
Charlotte végre egyedül maradt. Vett két-három mély
levegőt, hogy megnyugodjon, majd a parfümösüvegért nyúlt.
Az ibolya illata mindig megnyugtatta, de a kristályüveg üres
volt.
Felállt és a csengőhöz ment. A hüvelykujját ráhelyezte és
ott tartotta. Pillanatokon belül hallotta, hogy valaki fut a
folyosón. Az ajtó kinyílt. Annie állt előtte, kifulladva,
idegesen. Olyan volt, mint aki egy perce még aludt.
– Csengetett, úrnőm – mondta és lehajolt, amikor a
parfümös üveg átrepült a feje felett és széttört a falon.
Charlotte vett néhány mély lélegzetet. A riadt cselédlány
látványa megnyugtatta.
– Üres a parfümös üvegem – mondta hűvösen. – Az a
munkád, te ostoba lány, hogy töltsd tele. Mit csináljak veled?
A padlón kuporgó Annie elnyöszörgött egy
bocsánatkérést.
– Állj fel – mondta neki Charlotte. – Még egy
lehetőséged van. Ha újra csalódást okozol, kereshetsz új
állást. Most menj innen, keress egy seprűt, és seperd ezt fel.
Annie remegve pukedlizett, majd elsietett.
Charlotte megfordult, már lassabban vette a levegőt és a
haragja is lecsitult. Az indulatok helyét azonban betöltötte a
rideg kétségbeesés. Végigpillantott a parfümösüvegeken, az
ékszeresdobozokon, a legyezőkön, a kesztyűkön, a tükör előtt
felsorakoztatott tárgyakon. Ez volt az ő csillogó,
bársonyborítású, pézsmaillatú hadserege.
Ez volt az a hadsereg, amely ebben a szezonban is
vereséget szenvedett.
A legfontosabb fegyvere azonban még megvolt, és
egyetlen pillanatot sem várhatott tovább, hogy használja.
Ennyi veszteség után szüksége volt egy győzelemre.
Felállt, és a szoba sarkában lévő íróasztalhoz ment.
Kihúzta a fiókot és kivette a levelet, amit régebben írt.
Kisimította a papírt és újraolvasta a szöveget.
 Tisztelt uram!

Érezte, hogy a légzése megnyugszik. Már megfelejtkezett

Annie gyarlóságáról.

Úgy gondolom, meg kívánja ismerni a Lady

Ada Averley és az ifjú indiai diák, Ravi
Sundaresan közötti azon kapcsolat részleteit,
amely 1912 tavaszán ve4tte kezdetét…

Halványan elmosolyodott, és a papír fölé hajolt, hogy

befejezze a levelet.
 Ötvenkettedik fejezet

Annie a takarítószereknek fenntartott kis fülkében utat

engedett előkívánkozó könnyeinek. Korábban még soha senki
nem vágott hozzá semmit, bár más szobalányoktól hallott már
sokkal rosszabb történeteket is. Tudta, aki jó ajánlólevelet
akar, az nem tehet mást, mint hogy mosolyog és tűri az ilyen
megpróbáltatásokat. De Miss Templetontól – az ő Miss
Templetonjától, aki annyira kedves volt, aki elbocsájtotta a
saját komornáját, hogy alkalmazni tudja őt – sosem tapasztalt
még ilyet. Csak egy pillanatra aludt el – fárasztó volt az út
Londonból, végig figyelemmel kellett kísérnie Charlotte
összes csomagját –, és az, hogy be kellett volna rohannia a
városba illatszerért, tökéletesen kiment a fejéből.
Egy kezet érzett a vállán. Levegő után kapkodva fordult
hátra. Céline állt mögötte.
– Mi a baj, ma petite! – kérdezte Céline aggodalmas
hangon.
– Csak elfelejtettem az illatszert – felelte zokogva Annie.
– Annyi mindent kell megjegyezni ebben a munkában. Azt
kívánom, bár sosem kaptam volna meg ezt a lehetőséget.
Sosem gondoltam volna, hogy az úrnőm ennyire barátságtalan
is lehet – szipogta Annie.
– Ez kemény élet – mondta Céline együtt érzőn és
kedvesen. – Még akkor is, ha az ember a legjobb úrnőt kapja
ki. És Miss Templeton nem tartozik a legjobbak közé.
 – De előtte annyira kedves volt… – szipogta Annie.
– Nem szeretném ezt kimondani, de szinte biztos vagyok
abban, azért alkalmazott téged, hogy rajtad keresztül bajt
okozzon Lady Rose-nak. – Céline elhallgatott. Rose sosem
vágna hozzám semmit – gondolta. Soha, soha!
– De ilyen későn már hogyan szerezzek be bármiféle
illatszert? – Annie ismét a sírás határán állt.
– Nuit de Violettes? Azt használ?
Annie bólintott.
– Hozok neked egy kicsit Lady Rose üvegéből – mondta
Céline. – Nem érdekli, még csak észre sem veszi.
– Megtennéd? – kérdezte Annie elmosolyodva. – Nagyon
köszönöm, kedves vagy.
– Nekünk, szolgálóknak össze kell tartanunk. Ez nem egy
angol mondás? – Céline visszamosolygott, és közben Annie
kezébe adta a szemétlapátot és a seprűt.
Annie hálás szívvel nézett Céline után. Igen, ezt kell
tennünk – mondta magában, és eszébe jutott, hogy Prija is
valami hasonlót mondott neki. Nem látta Priját, mióta
visszatértek Somertonba, és ez valamiért aggasztotta. A
dolgok nyilvánvalóan nagyon másak Mrs. McRory keze alatt;
és bár alig volt egy pillanata arra, hogy a régi társaival
beszélgessen, érezte, hogy Mrs. McRory miatt teljesen más a
hangulat a házban. Mindenki feszültnek és boldogtalannak
tűnt.
 Ötvenharmadik fejezet

– Már nem tart sokáig, úrnőm! – mondta Céline bátorítóan,

miközben a tükör előtt próbálgatta a fátylat Adára. A finom
selyemzuhatagra csodásán aranyló narancsvirágokat
hímeztek.
Ada engedelmesen állt a teletűzdelt, itt-ott összefércelt
anyagtömeg közepén, sőt még mosolyognia is sikerült. A
meghívókat – olyan embereknek, akikkel sosem találkozott –
már kiküldték, és megérkeztek a visszaigazoló levelek.
Özönlöttek az esküvői ajándékok. Fogalma sem volt, mit
lehetne kezdeni ennyi ezüst gyertyatartóval, és szinte minden
létező felületbe belevésték új monogramját. Somerton tele
volt a narancsvirágok és a rózsák illatával. Mindenütt
cselédek nyüzsögtek, hogy előkészítsék a vendégszobákat,
kifényesítsék az ezüstöket. A hintót – amit az utóbbi időben
az automobilok miatt alig használtak – szintén letisztogatták
és újrafényezték; a csillárokat újra és újra leporolták, a
konyhában pedig különböző finomságokat készítettek.
Nem is nagyon fogta fel, mi történik körülötte, a
valóságot a Times egyik cikke tette nyilvánvalóvá a számára.
Ki is vágta, becsúsztatta a tükre sarkába. Újra meg újra
rátévedt a tekintete:
Esküvők. Augusztus huszonegyedike. Lady Ada –
Westlake earljének legidősebb lánya – nőül megy Lord
(Laurence) Fintanhez. Szertartás a Szent Anna templomban,
Palesburyben.
Augusztus huszonegyediké. Már csak egy hét volt
hátra….
– Ez tökéletes, úrnőm – mormolta Céline, még mindig a
fátylat nézve.
– Igen – mondta Ada halk, fáradt hangon. – Tökéletes.
Vajon Ravi Londonban van már? Biztosan. Vajon gondol
néha rá? Vagy túlságosan elfoglalt? Vagy csak emlékként
tekint rá? Látta a Timesban a hirdetést? Vajon várni fogja a
nagy óra alatt, ahogy Ígérte? Ada azt kívánta, bárcsak ne fájna
ennyire a feje. Az utóbbi időben már aludni is alig bírt.
A tükörben látta, hogy készülődnek a koszorús-lányok.
Gertrude, Cynthia, Rose, Emily, Charlotte és Georgiana
Vénuszok voltak, akik kiemelkedtek a túli- és
selyemtengerből. Rose-ra pillantott, aki eddig szinte meg se
szólalt, az állát felszegve állt, miközben Sarah öltött még
néhányat a nyakánál. Ez a kényelmetlen testtartás mentség
lehetett a hallgatásra, de Ada biztos volt benne, valami bántja
a húgát. Tudta, Rose a bál óta nem hallott Huntleigh hercege
felől.
– Ada, hallottad? – Georgiana feléje fordult, és közben
majdnem megbotlott a ruhája szaténuszályában. – A Képes
Londoni Hírek azt írta, gyémántkapcsok lesznek a fűződön.
Ez nem igaz, ugye?
Ada elnevette magát, de el is pirult.
– Persze hogy nem. Annyi badarságot írnak! – Szokatlan
– gondolta –, hogy ennyi figyelmet szentelnek a közelgő
esküvőmnek. – Nem értem, miért gondolják az újságírók,
hogy az emberek minden apró részletről tudni akarnak.
– Pedig természetesen olvasni fogják. – Emily ide-oda
forgolódva csodálta az elefántcsont színű anyag esését. Alatta
aranyháló csillogott, ez tompította a rózsaszínű szatén fényét.
– Te Westlake earljének lánya vagy, a bátyám pedig egy lord.
Ez meg egy valódi tündérmese.
Ada magára erőltetett egy mosolyt. De a varázslat véget
ér, amikor éjfélt üt az óra – gondolta. Valahányszor lehunyta
a szemét, nem Laurence-et látta az oltár előtt, hanem Ravit a
forgalmas vonatállomás közepén, a nagy óra alatt. Ott all,
ahol annak idején búcsúzóul megcsókolták egymást…
– Ez a leggyönyörűbb ruha, amit valaha viseltem! –
Georgiana megpördült, a ruhája hullámzott körülötte. –
Annyira örülök, hogy ilyen ízlésed van, és nem akarod, hogy
a koszorúslányaid úgy nézzenek ki, mint az ágrólszakadtak…
Mert ilyet is látni!
Ada felnevetett.
– Persze hogy nem akarom! Te most fogsz bemutatkozni
a társaság előtt. Azt akarom, hogy mindenki lássa, milyen
gyönyörű vagy.
– Azon gondolkodtam, ki lesz a következő, aki
megházasodik – mondta Emily, a tükörben Ada szemébe
nézve.
– Talán éppen te…
– Nem hiszem… – Emily nevetése erőtlen volt, akár a
korai hó. – Én az “ügy”-höz mentem feleségül. És úgy
gondoltam, Charlotte-ot biztosan eljegyzik ebben a
szezonban… – Ravasz pillantást vetett Charlotte-re, akinek az
arcáról nem olvadt le a mosoly. – De talán Lady Rose fog a
legközelebb az oltár elé állni – mormolta.
Rose fájdalmasan felnyögött.
– Nagyon sajnálom, úrnőm! – kiáltotta Sarah.
– Nem, az én hibám volt… Nem kellett volna
megmozdulnom. – Egy vércsepp gördült végig Rose vállán,
amit Sarah gyorsan letörölt, hogy az anyag ne szennyeződjön
be.
– Mrs. Verulam bálján győzedelmeskedtél – folytatta
Emily. – Mindannyian visszafojtott lélegzettel várjuk a
fejleményeket.
Georgiana tágra nyílt szemekkel figyelt.
– Mi történt? – kérdezte. – Rose, eljegyeztek?
– Én… – mondta Rose, és elpirult.
– Ó, Rose, mondd el! – Georgiana már-már szökdécselt
izgalmában, miközben Annie kétségbeesetten próbálta a
helyén tartani a ruháját. – Eljegyeztek, és nem mondod el
nekem? Gonosz vagy!
– Ne piszkáld! – szólt rá Ada idegesen.
– Nem is tudom, hogyan viseled el a strasszokat azután,
hogy megtapasztaltad, milyenek a valódi gyémántok! –
mondta Gertrude. – Huntleigh hercege különös figyelmet
szentelt neked. Biztos vagyok abban, hogy eljegyzett, és csak
szerénységből nem mondod el nekünk.
Ada már éppen nyitotta a száját, hogy témát váltson, de
Lady Cynthia közbevágott.
– Rajta, Rose, elmondhatod nekünk. Végül is mi mind
koszorúslányok vagyunk, és emiatt gyakorlatilag nővérek
lettünk. – Úgy emelte fel a fejét, mint egy lecsapni készülő
kígyó.
– Eljegyzett téged a herceg? – hallatszott ismét Emily
hangja.
– Persze, biztosan megtette…
– A másik lehetőségre gondolni se merek! – suttogta
Lady Gertrude.
Rose nem bírta elviselni a többiek tekintetét. Lesütötte a
szemét. Adának megsajdult a szíve, ahogy ránézett, ahogy
meglátta az arcán a fájdalmas kifejezést. Már biztos volt
benne, hogy nem tévedett, amikor azt állította, Alexander
Ross megbízhatatlan ember. Kétségbeesetten azt kívánta,
bárcsak meg tudta volna védeni Rose-t. De már semmit sem
tehetett: ha a herceg nem jegyzi el, akkor búcsút vehet a jó
hírétől.
Hirtelen éles kiáltás hallatszott a felsőbb szintről. A
szobalányok megdermedtek, Charlotte és Georgiana sikoltott,
Emily pedig megfordult, és csodálkozó arccal a hang irányába
nézett.
– Istenem, mi volt…? – Ada hangját elnyomták az újabb
kiáltások, csattanások, puffanások és ordítások. A többiekre
nézett, de a hölgyek és a komornák arcán is értetlenséget
látott.
– Talán a konyhai macska találkozott Lady Edith
mopszaival? – kérdezte Georgiana, és a ruháját markolva
körbenézett.
– Úrnőm, ez nem macskának hangzott – motyogta Céline.
Ada feszülten figyelt. Ezúttal mintha már a szavakat is ki
tudta volna venni. Az egyik kiáltozó Au-gustus volt, aki a
jelek szerint éppen hisztizett, a másik Lady Edith lehetett, aki
szintén elvesztette a fejét.
– Olyan, mintha megöltek volna valakit. Mennyi cselédet
kell még elveszteniük az Averley-knek? – mormolta Emily
olyan arccal, mintha valami kellemetlen szagot érezne.
Ada dühös lett. Hogy meri Edith megszégyeníteni a
jövendőbeli sógornője előtt?
– Azonnal fel kell mennem – mondta, és az ajtóhoz
sietett.
– Én is jövök – követte Georgiana. – Nem értem ezt –
tette hozzá halkan, amikor Rose csatlakozott hozzájuk. – Nem
volt ilyen jelenetünk, mióta Prija megérkezett.
– Ó, mi is hadd csatlakozzunk a mókához! – kiáltotta
Lady Cynthia, és követte a lányokat. – Majd meghalok azért,
hogy lássam, mi okoz ekkora ricsajt.
Ada a hölgyek kíséretében felsietett a lépcsőn, és próbálta
nem kimutatni, mennyire ideges amiatt, hogy Cynthia és
Gertrude nyilvánvalóan egy botrányos jelenet szemtanúi
szeretnének lenni. Miközben egyre feljebb és feljebb ért, a
hangok hangosabbak és tisztábbak lettek. Augustus éppen egy
hisztiroham közepén volt, ami a „Nem!” és az „Enyém!”
szavak ordításából állt. Lady Edith változatosabban próbált
válaszolni neki kezdve a „Drágám, drágám, nyugodj meg,
édesem”-mel „Az apád meg fog ezért pofozni, te kis
sátánfajzat!”-ig.
Ada a folyosóra ért, ahol két cselédlány reszketett a félig
nyitott ajtóban. Amikor Ada odaért, azonnal a fal mellé
húzódtak.
 – Lady Edith, mi történt? – kérdezte Ada, kitárva az ajtót.
Levegőért kapott, amikor meglátta a jelenetet: a hintaló
darabokra tört, Augustus a kandallónál, a szőnyegen
vonaglott, szétszórt étel és összetört porcelánedények
hevertek mindenütt. Lady Edith a hintaszékben hevert,
repülősót szagolgatott, és alig hallhatóan az apokalipszis négy
lovasáról mormogott.
– Szegény fiú… Biztosan az ördög szállta meg! –
zokogott Edith.
– Hol van Prija? – kiáltott fel Georgiana.
– Jó, hogy kérdezted! – Lady Edith eléggé összeszedte
magát ahhoz, hogy felháborodjon. – Az a félelmetes törpe…
– Mrs. McRory?
– Igen! Figyelmeztetés nélkül elküldte Priját!
– De miért? – kiáltotta Ada. – Akármit is tett, nem ezt
érdemli.
– Most hogyan fogom ezt kezelni? – Lady Edith ismét
zokogni kezdett. – Egyik cseléd sem tud úgy bánni a
gyerekkel, mint a drága Prija. Biztosan varázsereje van. És
manapság már nem lehet jó dajkát találni anélkül, hogy nem
kérnének felháborító összeget…
Ada szó nélkül otthagyta. Rácsukta az ajtót a pusztító
jelenetre, és Sarah-hoz, a hozzá legközelebb álló
szobalányhoz fordult.
– Te tudod, miért bocsátották el Priját? Ilyen még nem
történt. Úgy tudtam, elégedettek vele.
A cselédek riadtan összenéztek.
– Szerintem ezt Mrs. McRory tudná a legjobban
megmagyarázni, úrnőm – motyogta végül Sarah.
 – Értem! – mondta Ada, de egyáltalán nem értette. Mrs.
McRory a hatáskörén kívül cselekedett, és ha a szobalányok
sem mondják meg neki, mi történik…
– Nos, én nem! – kiáltotta mérgesen Georgiana.
– Hogy mer beleavatkozni a gyerekszoba ügyeibe? Tudja,
hogy Prija közvetlenül Lady Edith és Sir William alá tartozik.
Azonnal beszélnem kell vele. Hozzatok Lady Edithnek egy
erős teát és repülősót! – vetette oda a cselédeknek, és a lépcső
felé indult. Ada csodálkozva nézett a húga után, azután
elmosolyodott a büszkeségtől. Végül is talán jó ötlet volt itt
hagyni Georgianát. Eléggé felnőtt, és a jelek szerint
egészséges tekintélyre tett szert. Mrs. McRorynak kitűnő
magyarázattal kell előállnia – gondolta.
 Ötvennegyedik fejezet

Georgiana már a cselédfolyosóra nyíló ajtónál járt, amikor az

ajtó hirtelen kivágódott, és majdnem arcon csapta. James riadt
arccal torpant meg.
– Bocsásson meg, úrnőm, nem számítottam önre! – Egy
hatalmas, fényesen csillogó ezüst leveses-tálat szorongatott.
– Kérem, ne kérjen bocsánatot. Mrs. McRory itt van? –
Georgiana nem várta meg a választ, előresietett. A
cselédfolyosón óriási volt a nyüzsgés; Georgiana az
ezüstfényező szer szagát érezte a levegőben. A szakácsnő a
mindenes cselédlánnyal kiabált, mert nem lett elég kemény az
esküvői torta cukormáza. Akik meglátták Georgianát, ahogy a
koszorúslányruhában a házvezetőnő szobája felé viharzik,
még sietősebbre fogták lépteiket. Egy cseléd lépett ki a
konyhából. Megpillantotta Georgianát, mire levegő után
kapkodva gyorsan visszahúzódott.
Georgiana vetett egy futó pillantást a rózsaszínű
girlandokra, amiket a lányok fűztek a konyhaasztalnál, azután
a magas esküvői tortára nézett. Cooper is látta, aki a
kamrában törölgette a port a borospalackokról.
– Mrs. McRory! – kiáltotta, majd kopogás nélkül
berontott. A házvezetőnő szinte láthatatlan volt, elveszett a
papírhalmok mögött. – Tudni akarom, hogy miért bocsájtotta
el Priját. Rendkívülinek tartom, hogy minden ok nélkül
elküldte a személyzet egy ilyen értékes és fontos tagját!
 Mrs. McRory azonnal felugrott a székéből, amikor
Georgiana belépett. Összeszorította az ajkait, és felvonta a
szemöldökét.
– Értékes és fontos? Hmmph! – horkantott.
– Már elnézést – kiáltotta Georgiana. Megdöbbentette az
asszony tiszteletlen viselkedése.
– Ó, nem, úrnőm! Ha az Averley család egy ilyen embert
tart értékesnek és fontosnak… Nos, nem gondoltam volna,
amikor idejöttem, hogy ez egy ilyen fajta háztartás. Ha maga
nem lenne ilyen fiatal, az apja pedig nem lenne elismert…
Egy perccel se maradnék itt tovább. Nem, semmi pénzért
sem!
Georgiana meghökkent.
– Ezt most nem igazán értem – mondta. – Arra próbál
utalni, hogy Prija valami bűnt követett el…?
– Bűnt! Ó, igen! Átkozott és kárhozott, úrnőm, nem
számít, hogy a nemesek mit engednek meg maguknak… De
számomra nem idegenek az ilyen sokkoló revelációk!
Találkoztam már ilyennel, de úgy gondoltam, ez a ház
biztonságban van a… Ám most már látom, itt sem jobb a
helyzet, mint Londonban!
Georgiana vett egy mély levegőt. Csak annyit fogott fel a
dologból, hogy Mrs. McRory bűnösnek gondolja Priját
valami szörnyű dolog miatt. Talán valamit elloptak, és a
külföldi lányt okolja?
– Akármi is hiányzik – mondta halkan. – Biztosíthatom
arról, hogy maximálisan megbízom Prijában, és biztos vagyok
abban, hogy nem őt kell hibáztatni.
 – Hmmph! Ami elveszett, azt már nem lehet visszahozni,
hölgyem.
– Akkor, ami eltört…
– Hmmph! Ami eltört, azt nem lehet megjavítani. De ez
az ő hibája!
– Mrs. McRory, biztos vagyok abban, hogy ha
beszélhetnék Prijával, megoldanánk ezt az egészet.
– Akkor Londonban kell keresnie, elment az első
vonattal.
– Hogy érti ezt? – kiáltotta Georgiana. – Miért? Hogyan?
Valakivel találkozik?
– Ó, van egy barátja, bár ha ő gondoskodik most róla…
Nos, páran szerencsések, és néhányan pedig nem azok. – Mrs.
McRory vadul bólogatott. – És most, úrnőm, ha megbocsát,
van egy esküvő, amit meg kell szerveznem.
Georgiana azon kapta magát, hogy a legudvariasabb
módon kitessékelték az ajtón. Zavarodottan és mérgesen állt a
cselédfolyosón. Mit tehetett Prija, hogy ezt érdemelte? Mit
fog szólni Michael? Hiszen éppen arra kérte őt, hogy
figyeljen oda a lányra. És most…
Georgiana megfordult és a lépcsőhöz ment. Ökölbe
szorította a kezét, és csak gondolkodott, nem érdekelte, hogy
néhány szolgáló a konyhából figyeli őt. Beszélnie kell az
apjával, könyörögni neki, hogy használja fel a kapcsolatait,
találja meg Priját. De London olyan nagy! Csak egyszer ment
át rajta, Indiából hazafelé jövet, de még mindig emlékezett a
vonatállomás gőzére, a forgalom zajára és a tömegre. Hogy
tudna ott bárki megtalálni egy lányt?
 Ahogy a lépcsőhöz ért, összetalálkozott a lefelé tartó
Annie-vel. A szobalány szeme elkerekedett, amikor meglátta
őt, hátrálni kezdett, a falhoz húzódott, hogy az úrnő el tudjon
menni.
Georgiana tétovázott. Visszaemlékezett arra, amit Mrs.
Cliffe mondott neki arról, hogy a megfelelő szinten kell
tartani a szolgáló és az úrnő közötti kapcsolatot, de úgy
gondolta, a körülmények egészen különlegesek.
Megköszörülte a torkát, de nem tudta elrejteni a zavartságát.
– Annie… Bocsáss meg… De kérdeznem kell valamit
tőled.
– Igen, úrnőm? – Annie olyan halkan suttogott, hogy alig
lehetett hallani. Még mindig nem nézett fel.
Georgiana közelebb lépett, és körbenézett, hogy
megbizonyosodjon arról, senki sem hallgatja a
beszélgetésüket. Halkan beszélt.
– Biztosan szörnyen ostoba vagyok, de nem értem, hogy
mit tett Prija. Eltűnt valami értékes dolog? Bármi is az, biztos
vagyok abban, hogy ő nem tett vele semmit…
Annié a szemébe nézett. Ahogy a lány arcára pillantott,
Georgiana elhallgatott.
– Mi az, Annie? Mi történt? Kérlek, mondd el.
Mindenkiért felelősséggel tartozom, és ha van bármi, amivel
segíteni tudok Priján, meg kell tennem.
– Úrnőm nem tud róla? – suttogta Annié. – Prija bajban
van. Terhes.
Georgiana döbbenten meresztette a szemét An-nie-re.
Michael! – gondolta. Sarkon fordult és felfutott a lépcsőn.
Két gondolat járt a fejében. Azonnal írnia kell Michaelnek, és
el kell rejtenie ezt a botrányt a családja elől. Ha azt akarják,
hogy Prija valaha visszatérjen Somertonba, ezt a titkot meg
kell őrizni. Bármi áron!
 Ötvenötödik fejezet

PALESBURY
– Georgiana, tényleg jól vagy? – kérdezte Ada, miközben a
templom felé tartó hintóban ültek. Az út mindkét oldalán zöld
sövénykerítés emelkedett. A napfény beragyogta az eget, a
levegőt megtöltötte a nyári madárcsiripelés. Mögöttük, a
másik hintóban ült a gróf, Charlotte, Lady Gertrude és Lady
Cynthia, akik aznap reggel érkeztek.
– Ó, persze, igen – mondta Georgiana. Tudta, kissé
szórakozottnak tűnhet, ezért folytatta: – Csak azon
gondolkodtam, hogy mennyire furcsa egy ilyen főpróba.
– Biztosan nem csinálnám végig főpróba nélkül! –
mondta Ada és a húgára mosolygott. Átlátott Georgianán, de
megérintette, hogy a lány bátran próbál úgy tenni, mintha nem
aggódna semmi miatt. Nyilvánvaló volt, felelősséget érez a
somertoni személyzetért, és az is látszott rajta,
megrázkódtatást okozott neki a Prijával kapcsolatos rossz hír.
– Igen, de ettől olyan az egész, mint egy színdarab –
mondta Georgiana sóhajtva. – Mindig azt hittem, hogy az
esküvők, csak úgy… Megtörténnek… – Bizonytalan
kézmozdulatot tett.
Ada csodálkozó pillantást váltott Rose-zal. A grófné
fintorgott.
– És sosem hittem volna, hogy ennyi jogi procedúrával
járnak – folytatta Georgiana.
 Ada lenézett. Georgiana érzékeny pontra tapintott. Nem
számított, hogy Laurence hányszor mondta el neki, hogy a
jogi dolgok csupán puszta formaságok, neki egyáltalán nem
tetszett a vita, amit Mr. Hobbes és Mr. Branford folytatott
egymással.
– Azt hiszem, rossz benyomást szereztél a
házasságkötésről, Georgiana kedves – mondta a grófné. –
Talán a regényekben olvastál valami butaságot. Két fontos
család között a házasság valójában a két vagyon egyesítése.
Természetes, hogy ez némi jogi procedúrával jár együtt.
– Pontosan erre gondolok! De ez így olyan, mintha
Gravelley Park és Somerton házasodna össze, nem pedig
Laurence és Ada…
– Georgie! – suttogta Rose rosszallóan, mire Georgiana
elvörösödött.
– Ó, nagyon sajnálom, Ada! Nem úgy értettem… Tudom,
hogy nagyon szeretitek egymást, nem akartalak megbántani!
– kiáltotta a szégyentől elpirulva.
– Természetesen tudom, hogy értetted – mondta Ada
nyugodt hangon, de ő is elpirult. Georgiana mindig ügyesen
rátapintott a lényegre.
Megkönnyebbülésére ekkor meglátta a templom szürke
tornyát. Ahogy befordultak az udvarra, azt is felfedezte, hogy
Laurence automobilja már ott áll. A jármű ijesztően modern
volt a régi, borostyánnal benőtt épület mellett, a gondozott
sírok előtt.
Ada kiszállt a kocsiból, Laurence-t kereste. Rose követte.
Getrude, Cynthia és Charlotte is kiszállt; a ruhájukat
igazgatták.
 Lady Emily az ajtóban várakozott a plébánossal.
Mosolyogva indult el a kanyargós ösvényen. Ada a háttérben
egy másik nőt is látott, aki valószínűleg Lady Emily
komornája volt.
A szobalány kalapja alól egy pillanatra kipillant a szőke
haj.
– Az ott nem Ward? – kiáltotta fel Rose. – Mit keres itt?
– Igen – mondta Ada, követve Rose tekintetét. – Igazad
van. – Visszapillantott Charlotte-ra, aki közvetlen mögöttük
sétált az úton. Charlotte is ránézett Wardra, és Ada észrevette,
hogy elsápad az arca.
Emily csinos sétakosztümöt viselt, amit nyilván Párizsban
készítettek. Mosolygott, amikor üdvözölte őket. A plébános is
üdvözölte a hölgyeket, majd visszahúzódott.
– Jó reggelt – mondta Emily, amikor odaértek hozzá. –
Laurence túl gyorsan vezet, már fél órája itt vagyunk. Bent
van, éppen a sírköveket nézegeti. Biztosan tudod, lelkes
történész, persze csak amatőr szinten.
– Csatlakozzunk hozzá! – Ada megfogta Emily kezét és a
templom felé fordult. A grófné lemaradt, a komornát nézte,
aki előrelépett, hogy kövesse a hölgyeket.
– Látom, felvetted Wardot – mondta Ada.
Emily követte a tekintetét. Őszinte mosollyal válaszolt:
– Igen. Meglepődtem, hogy Charlotte elbocsáj-totta.
Tökéletes szobalány. Nagyon jól informált… Mindenféle
dologban.
Ada és Emily egymásba karolva sétált a templom felé.
 Ötvenhatodik fejezet

Ahogy a többieket követve bevonult a templomba, Charlotte

kesztyűs ujjaival a retikülje szalagját morzsolgatta. Stella
Ward! Itt! És ráadásul éppen Emily Fintan szolgálójaként!
Érezte, hogy a szíve hevesen kalapál a fűzője alatt. Érezte,
ahogy harag és félelem áramlik az ereiben. Ezt önmaga előtt
nem titkolhatta el. Ward túljárt az eszén. Olyan sok figyelmet
szentelt a Rose és Ada elleni támadásnak, hogy közben
teljesen megfeledkezett saját maga védelméről.
Laurence tartott feléjük a padsorok között, a
templomszolga egy lépéssel lemaradva követte. Megfogta
Ada kezét, de Charlotte oda se figyelt, hogy üdvözlik
egymást. Megkockáztatta, hogy egy pillantást vessen hátra.
Ward követte őket, de a templom hátulsó részében maradt.
Charlotte látta, hogy a komorna a hölgyektől és az uraktól
tisztes távolságban foglal helyet az egyik padon.
– Miss Templeton, lenne olyan kedves, és balra húzódna
kissé? Az áldott napon ez lesz a helye… – mondta a plébános.
Charlotte visszafordult. Kedvesen elmosolyodott, és balra
lépett, hogy Ada előrébb húzódhasson. Ismét a hátsó sorra
nézett, ahol Ward ült szerényen lehajtott fejjel, az úrnőjére
várva. A kalap eltakarta az arcát.
Folytatódott a próba. Charlotte a legszívesebben
felkiáltott volna a dühtől, amikor az orgonista újra és újra
belekezdett az „A hang, amely az éden fölött szólt” című
himnuszba. Gondolkodj! – utasította magát. Kell hogy legyen
valami mód Ward megvesztegetésére vagy megfélemlítésére
– biztosan rá lehet venni őt arra, hogy tartsa a száját, ne
beszéljen róla és Laurence-ről.
Charlotte az anyja hátát nézte. A grófné csupán egyszer
pillantott hátra, de a tekintete elárulta Charlotte-nak, tisztában
van a helyzet súlyosságával.
Ada és Laurence elöl, az oltár előtt állr, miközben a
plébános körülöttük ügyködött, úgy rendezgetve őket, mintha
próbababák lennének. Laurence zavarban volt és bosszúsnak
látszott. Ada sápadtan, némán állt, és engedelmesen
végrehajtotta a plébános utasításait.
De én tudom az igazat – gondolta Charlotte, miközben
végignézett Adán, és hagyta, hogy a félelme haraggá
változzon. Tudom, milyen álszent vagy! Megcsókoltad azt az
indiai fiút. Talán még tovább is elmentél. Talán azt hiszed,
képes leszel megőrizni a hideg erény maszkját? Azt képzelted,
rá tudsz mosolyogni Laurence-re úgy, hogy sosem mondod
meg neki az igazat, nem árulod el neki, hogy közel sem vagy
olyan tiszta, amilyennek tart téged? Nos, majd én
fellebbentem a fátylat! Majd én megmutatom helyetted, hogy
milyen is vagy… Hogy semmivel sem vagy jobb
bármelyikünknél!
Charlotte magához szorította a retiküljét. A levelek benne
voltak, felbélyegezve, megcímezve. Amikor majd kimennek a
templomból, csupán annyit kell tennie, hogy becsúsztatja őket
a kapunál lévő postaládába. A többit majd elvégé helyette
őfelsége postaszolgálata… Csak Blanchfordot meg Lady
Helen Fairfaxét el tudta volna felejteni! Az, ahogy ők ketten
együtt táncoltak, tökéletes szeretetben… Újra és újra maga
előtt látta a képet, ami kényelmetlenül piszkálta a
lelkiismeretét. Ha lesz rá esélyem –gondolta –, gondoskodni
fogok arról, hogy tisztázódjon a félreértés, amit anyám
okozott közöttük.
Folytatódott a próba. A plébános egy nagyméretű,
divatjamúlt zsebórával a kezében mérte, mennyi idő alatt
halad végig a menet a padsorok között. Charlotte egész végig
a templom hátuljában tartózkodó alakra gondolt, aki olyan
vészjósló volt a számára, mint az a vigyorgó, kaszával
felfegyverkezett csontvázalak, amely a templom falába
süllyesztett egyik sírkőre támaszkodott.
– Végre vége! – sóhajtott fel a grófné, lesimítva egy
ráncot a kesztyűjén, hátat fordítva az oltárnál álló párnak.
Charlotte mellé érve megállt. – Fölöttébb aggasztó, nem
gondolod? – kérdezte halkan. – Remélem, diszkrét voltál.
– Természetesen az voltam. Talán bolondnak nézel? –
Charlotte tudta, hogy süt a hangjából a bűntudat.
– Nem, a legkevésbé sem. Nem érzem szükségét annak,
hogy megismételjem a minapi beszélgetésünket. – A grófné
felvonta az egyik szemöldökét, és továbbment a kocsi felé.
Charlotte követte az anyját. Abban a pillanatban nagyon
gyűlölte őt, de aztán ismét belekapaszkodott a retikülje
selyemfülébe, és megint eszébe jutottak a levelek. Nem,
mégsem képes gyűlölni az anyját. Adát viszont igen. Adát,
aki azt hitte, megszegheti a szabályokat, és mindent
megúszhat. Adát, aki feleségül fog menni Laurence-hez.
Ahogy közelebb jutott a csoporthoz, Charlotte fülét
megütötte Lady Emily rosszindulatú kuncogása. Egykor
barátnők voltak, a kapcsolatukat Charlotte tette tönkre azért,
hogy ezzel is fájdalmat okozzon Laurence-nek. Vajon
megérte?
Lady Emily észre sem vette őt.
Ada kissé oldalt állt, Rose és Georgiana mellette.
Gertrude és Cynthia olyan érdeklődve dőlt előre, mint a
kukacokra vadászó vadludak a tóparton. Emily kezében volt
valami. Charlotte egy skarlátvörös selyemdarabot látott.
A látvány eszébe juttatott valamit. Megtorpant.
– De drága Emily! – mondta Gertrude. A hangját élessé
változtatta a mohó kíváncsiság. – Ezzel mit akarsz mondani?
Arra biztosan nem gondolhatsz, hogy…
– Én csak annyit mondhatok, amit a komornámtól
hallottam. – Emily hangjából csöpögött a rosszindulat. – Azt
mondta, amikor azon az estén levetkőztette Charlotte-ot,
észrevette, hogy a ruháján elszakadtak a selyemrózsák. Nos,
az a helyzet, hogy az egyik cseléd megtalálta a hiányzó
szirmokat a mosószobában. Éppen ott! Ezenkívül a
komornám azt mondta, ezeket a szirmokat leszakították…!
Charlotte úgy érezte, jéggé dermed. Lelki szemei előtt
megjelent egy gyönyörű váza, ami a márványpadló felé
zuhan. A jó híre… Az utolsó esélye… Az utolsó szezonja…
Pillanatokon belül minden szétzúzódhatott. Rádöbbent, hogy
mindenki, akit az előző néhány szezonban a barátjának tartott,
az ellenségévé vált. A férfi, akit szeretett, az ellenfele lett.
Még a komornája is elárulta! Egyedül maradt, teljesen
egyedül.
– Ó, de hiszen az a rózsa az enyém! – mondta ekkor Ada.
 Lady Gertrude arca megnyúlt. Lady Cynthia felvonta az
egyik szemöldökét. Emily elakadó hanggal nézett Adára.
– A tiéd, Ada? – kérdezte Rose.
– Persze. – Ada kinyújtotta a kezét, elvette Emilytől a
gyűrt szirmokat. – Az én ruhámat díszítette a grófné kerti
partiján. Észre is vettem, hogy azon az estén valahogy
elszakítottam: de nem tudtam, hová kerültek az elveszett
szirmok.
– De a szobalány szerint… – mondta Lady Gertrude
reménykedve.
Ada megvonta a vállát, és Lady Gertrude szemébe nézett.
– Talán Céline felejtette a szirmokat a mosószobában.
Céline, aki vissza akarta varrni őket a helyükre. Ki tudja?
Egyébként, mint valamennyien tisztában vagyunk vele…
– A szolgáknak élénk a fantáziájuk – fejezte be Rose.
Mosolyogva összenézett Adával.
Emily szája úgy rándult össze, mintha citromba harapott
volna. Charlotte döbbenten, némán állt mögöttük.
– Igen, az biztos, hogy a cselédek szavának nem lehet
hinni! – bólogatott Lady Cynthia bölcsen.
Lady Gertrude még mindig csalódottan nézett, de aztán
egy vállrándítással megfordult. A hölgyek egyenként követték
őt a kocsijukhoz.
Charlotte egyedül maradt. Ott állt a sírkövek között, a
templomból kivezető folyosó közepén. Kinyitotta a száját, de
azután becsukta. Életében először fordult elő vele, hogy
fogalma sem volt, hogyan viselkedjen, mit gondoljon, mit
mondjon. Ada megmentette a jó hírét. Ez kétségtelen. De
vajon miért? És… Vajon mivel érdemelte ezt ki?
 Az anyja kinézett a kocsiból, intett neki. Charlotte úgy
indult el, úgy ment ki a templomból, mintha az életbe
szólították volna vissza.
– Igyekezz, drágám, még rengeteg tennivalónk van! –
mondta az anyja, ahogy a kocsi ajtajához ért. – Nem azt
mondtad, hogy postáznod kell pár levelet?
Charlotte csak egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt.
– Nem, nem érdekes. Meggondoltam magam – mondta.
Ahogy beült az anyja mellé, csak kipirult arca árulkodott
arról, hogy borzasztó nagy megrázkódtatáson ment keresztül.
 Ötvenhetedik fejezet

SOMERTON

Ada fáradtnak érezte magát, amikor a templomból visszatérve

belépett a házba. Tudta, hogy ezt titokban kell tartania, ha
nem akarja megnehezíteni a személyzet dolgát. A feladata
egyszerű volt: oda kellett mennie, ahová vezetik, mosolyognia
kellett, amikor ezt várták el tőle, és a megfelelő pillanatban ki
kellett mondania az igent. Ennyi, és ezzel máris boldoggá
teszi a családját, sőt a legnagyobb vágya is teljesülhet:
Oxfordban tanulhat.
Meglátta Coopert, aki egy nagy csomagot vitt a kék
nappaliba.
– Több esküvői ajándékot ne! – kiáltotta. – De ez milyen
bájos, kitől van?
– Lord Fintantől, hölgyem – felelte Cooper.
– Ó! – mondta Ada, és követte Coopert.
Az apja megállapítása ellenére („Úgy néz ki. mint a
Selfridges egyik szintje”) a grófné követte a divatot, és
valóságos szentéllyé változtatta a szobát. Ezüst, ékszerek,
ritka és értékes fából készült dobozok, kristályvázák, aranyból
készüli illatszeres fiolák, festmények és bronzszobrok –
Cooper mindent katalogizált és ragyogóan kiállított.
 Ada megállt és nézelődött, míg Cooper kibontotta a
csomagot. Ada orrát megcsapta az ismerős illat: a régi papír
és a bőrkötés szaga.
– Milyen csodás! – kiáltott fel, amikor meglátta a pompás
bőrkötésű könyvsorozatot. Még egy pillantást vetett a
könyvekre és megállapította, hogy görög színdarabírók
összegyűjtött műveit látja, majd rövid szemlélődést követően
arra is rájött, hogy egészen kivételes példányok, még Erzsébet
királynő uralkodásának idején jelentek meg. Ekkor már
képtelen volt visszafojtani az örömteli sikolyt.
Cooper átnyújtotta a csomaggal érkezett kártyát is. Ada
azonnal felismerte Laurence elegáns kézírását. Az üzenet
szavai nem voltak éppen romantikusak, viszont mosolyt
csaltak az ajkára.

Egy kis előleg, hogy biztos lehess benne: megtartom az

ígéretemet.

Ada rögtön megértette a lényeget. A könyvekkel

Laurence azt akarta jelezni neki, hogy biztosra veheti:
valóban megkezdheti oxfordi tanulmányait. Laurence nem
próbált nyomást gyakorolni rá, éppen ellenkezőleg, biztatta és
bebiztosította őt. Bámulatosan diszkrét volt, és tökéletesen
értett ahhoz, hogy mindig a legmegfelelőbb módon
nyilatkozzon meg.
– Drága Laurence! – mormolta Ada. Keresztülvágott a
szobán, még mindig a kártyát nézegetve, így észre sem vette
Jamest, aki mereven és kötelességtudóan, akár egy katona, őrt
állt az ajtónál.
 Laurence tökéletes – gondolta Ada. Igen, Laurence
tökéletes.
És akkor hirtelen elakadt a lélegzete. Olyan volt, mintha
valami láthatatlan fűző szorítaná a bordáit, mintha egyre
feszesebbre húznák rajta. Megfordult, és gyors, merev
léptekkel, a kártyát még mindig az ujjai között tartva átment a
szobán, kisietett a folyosóra. Észrevette, hogy James
aggodalmasan figyeli őt. Nyelt egyet.
Egy kicsit furcsán viselkedem – gondolta. Pedig semmi
szükség arra, hogy megriasszam a szolgálókat! Mély
lélegzetet vett, és elindult a könyvtár irányába. Belépett,
megállt, a fejét a polcoknak támasztotta. Beszívta a könyvek
megnyugtató illatát, próbálta lecsillapítani magát.
– Jól van? Esetleg csengessek, és kérjek egy pohár vizet?
Ada összerezzent. Nem vette észre, hogy valaki más is
van a helyiségben.
A hölgy nagyjából harmincéves lehetett. Kiváló szabású
sétakosztümöt viselt. Éppen akkor állt fel az ablak melletti
székről. Kesztyűs kézzel tartotta bőrből készült kézitáskáját,
és enyhe aggodalommal nézett Adára.
– Én… Nem. Vagyis talán mégis. Egy pohár víz jót
tenne. Köszönöm. – Ada érezte, hogy kezd oldódni benne az
ideges görcs.
A nő odament a csengőhöz, jelzett a szolgálóknak, majd
mosolyogva visszafordult Ada felé.
– Megleptem önt. Elnézést. Most valószínűleg azon
gondolkodik, ki vagyok, és mit keresek a házukban.
– Igen, ez a kérdés felvetődött bennem. – Ada viszonozta
a mosolyt. A hölgy jól neveltnek és kellemesnek tűnt.
 – Nos, érthető. Hannah Darford vagyok, és azért jöttem,
hogy Mr. Templetonnal találkozzam.
– Hannah Darford! – kiáltott fel Ada.
A hölgy mosolya kérdővé változott.
– Elnézést, de mi ismerjük egymást… Vagyis,
leveleztünk. – Ada odalépett a hölgyhöz, megfogta a kezét, és
melegen megrázta. – Lady Ada Averley vagyok. Igazán
kedves öntől, hogy vállalta a szónoklatot az adománygyűjtő
rendezvényünkön…
– Lady Ada, hát persze! Nem is tudtam, hogy ennyire
fiatal. Bocsásson meg.
– Annyira csodálom önt! – folytatta Ada lelkesen. – És
annyira csodálatos látni egy nőt, aki meri hallatni a hangját!
Bárcsak csatlakozhatnék önhöz a kampányában!
– Szeretné? – Miss Darford szeme felcsillant. – Nos,
kérem… A névkártyám. Ha bármikor meg kíván látogatni
minket, kérem, tegye meg. Bár úgy tudom, hamarosan férjhez
megy, és az természetesen rengeteg idejét elveszi majd.
Ada átvette a kártyát és felnézett, amikor látta, hogy
valaki belép a szobába. Sebastian állt az ajtóban. Az arca
kipirult az izgalomtól, a szemében pedig olyan fény
szikrázott, amit Ada jó ideje, Oliver letartóztatása óta nem
látott.
– Miss Darford, ha nem tévedek! Szervusz, Ada! –
Sebastian kurtán odabiccentett Adának, és ismét Miss Darford
felé fordult. – Velem tudna tartani? Ha szerencsénk van, még
mindig időben vagyunk.
– Ezzel a céllal érkeztem ide. – Miss Darford egy
magabiztos nő járásával ment oda Sebastianhez.
 Ada csak akkor kapott észbe, amikor már majdnem
kiléptek a szobából.
– Sebastian, elmész valahová? – Utánuk sietett.
Sebastian nem állt meg, csak a válla fölött szólt vissza.
– Igen. Vészhelyzet adódott, Ada. Ne haragudj.
– De… – Ada annyira meglepődött Sebastian
viselkedésén, hogy azt sem tudta, mit mondhatna.
Párlépésnyit futott utánuk, aztán, amikor Thomas átnyújtotta
nekik az automobilos szemüveget és sisakot, megállt. – Az
automobillal mentek? Ez most azt jelenti… Sokáig lesztek
távol?
Sebastian nem várta meg, hogy Thomas nyissa ki előtte
az ajtót, megtette maga.
– Egy napig. Nagyjából – szólt hátra.
– De az esküvő… – Ada ismét utánuk futott, elkapta a
becsukódó ajtót. – Az esküvőre visszaérsz, ugye? – kiáltotta.
– Holnapután lesz! Te vagy a vőfély!
Sebastian beszállt a zümmögve várakozó automobilba.
Nem foglalkozott Adával, beindította a motort. A válasza
beleveszett a zúgásba.
Miss Darford áthajolt az utasajtó fölött, és mosolyogva a
fején próbálta tartani a sisakot.
– Remélem, visszaérünk az esküvőjére, Lady Ada! –
kiáltotta. – Ez most tényleg fontos ügy… És ez a legutolsó
lehetőségünk.
Ada döbbenten állt az ajtóban, ahogy az automobil
mennydörögve, a kavicsot fölverve elszáguldott. Úgy emelte
a fejéhez a kezét, mintha attól tartana, elveszti.
 Hát persze! – jutott eszébe. Holnap lesz Olivér
tárgyalása!
 Ötvennyolcadik fejezet

PALESBURY

– Előre – morogta a rendőr.

Oliver előrelépett, kisétált a cellája vasajtaján, kijutott a
tárgyalóterembe vezető rövid, sötét folyosóra. A csuklójára
csatolt bilincsek lehúzták a kezét, minden lépésnél
felhorzsolták a bőrét. A körülötte haladó rendőrök sötétkék
falat alkotva kényszerítették gyorsabb haladásra, de hiába,
megbilincselve nem tudott sietni, bárhogy is akarták. Persze,
egy gyilkosság vádlottjaként tartott a tárgyalására, így nem is
várhatott más bánásmódot. Ennek ellenére felszítódott benne
a düh, ahogy a háta mögött lépkedő rendőr újra és újra a
derekába bökött.
A cella sötétje után pislognia kellett, ahogy kilépett a
tárgyalóterem világosságába. A nézőtér zsúfolásig megtelt.
Oliver felnézett a karzatra, körbepillantott, és meglátta a
férfiakat, akik maguk elé, a padra helyezték a kalapjukat,
aminek gyorsan megérintették a tetejét. Rejtett kamerák…
Olivér már hallott erről a trükkről.
A suttogás, a köhögések ellenére is tisztán hallotta, ahogy
tíz-tizenöt ceruza kaparász a jegyzetfüzetek lapjain. A
sajtónak jó napja lesz. Újra megörült annak, hogy kihagyta az
ügyből Sebastiant, ám ahogy körbenézett, beléhasított a
csalódottság. Arra számított, valahol a karzaton majd
megpillantja arcát, de… nem.
– Leülni! – utasította a rendőr.
Oliver elcsoszogott a vádlottak padjáig. A fülke ajtaja
azonnal becsukódott a háta mögött. Egy újabb börtön…
Bilincsbe vert kezére nézett, megpróbálta figyelmen kívül
hagyni azt a tényt, hogy mindenki őt nézi. Igen, megkérte
Sebastiant, hogy ne jöjjön el ide, sőt megparancsolta neki,
de… De most mégis jobban vágyott arra, hogy lássa őt, mint
bármi másra.
– Álljanak fel! – adta ki az utasítást a teremszolga.
Az emberek nagy zajjal feltápászkodtak. Oliver is ezt
tette. A bírói pulpitusra nézett. A bíró alacsony, idősebb férfi
volt, szinte elveszett szürke parókájában és vörös talárjában.
Ügyetlen léptekkel tartott a helye felé. Oliver már-már
felnevetett, annyira abszurdnak találta a helyzetet. Az
esküdtek felé fordult (tipikus londoniak voltak), azután a
padra nézett, amin az ügyvédje foglalt helyet.
És akkor meglátta a nőt.
Hannah? Itt? Meglepődött.
– Üljenek le! – kiáltotta a teremszolga.
Oliver leült. Olyan érzése támadt, mintha kivágták volna
alóla a lábait. Egyenesen előre nézett. Nem látta a nőt, de
biztos volt benne, hogy nem tévedett. Igen, ez Hannah volt. A
testvére. Tudta, hogy Hannah mindig ügyvédnek akart
tanulni, de az apja megtiltotta neki. Vajon csak a véletlen
hozta őt ide? Egyáltalán honnan szerezhetett tudomást az
ügyről? Ő minden tőle telhetőt megtett annak érdekében,
hogy eltűnjön, hogy elrejtőzzön gyűlölt apja elől, hogy
megváltoztassa a személyazonosságát. Nem találhatták meg.
Inkább meghal, de az apja házába nem megy vissza!
A padok irányából suttogás és mormolás hallatszott. A
bíró felnézett, ahogy Mr. Brompton elindult felé, és mély
meghajlással átnyújtott neki egy összehajtogatott papírlapot.
A bíró átvette a lapot, szétnyitotta, elolvasta a rajta álló
szöveget. Oliver arra gondolt, biztos csak képzelődik, mert a
bíró mintha meghökkent volna. Úgy viselkedett a parókája
alatt, mint a hal, amikor horogra akad. Lehajtotta a fejét, és a
szemüvege fölött először a papírlapra, majd Oliverre nézett.
Oliver állta a bíró tekintetét, bár fogalma sem volt arról,
mit jelent ez az egész.
A bíró arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
Összehajtotta a papírlapot, és átadta a közelben álló parókás
úriembernek. Halkan váltottak pár szót. A nézők
nyugtalankodni kezdtek. Olivér körbenézett. Ennek vajon így
kell történnie?
A bíró felállt.
– A tárgyalást berekesztem! – jelentette be.
A nézők csalódottan felhördültek.
A teremszolga ingerülten csapkodni kezdett a
fakalapácsával.
– Csendet! Csendet! – kiáltotta.
Oliver ott maradt, ahol volt. Meg se mozdult, túlságosan
meglepődött ahhoz, hogy bármit tegyen. Az első érzés, ami
erőt vett rajta, a harag volt. Hogy tehetik meg vele, hogy így
elnyújtják a szenvedéseit? Ítéljék el, és legyen már vége az
egésznek!
 Aztán, amikor a rendőr kinyitotta fülke ajtaját, és
ráparancsolt, hogy álljon fel, vad, vakmerő megkönnyebbülést
érzett. Valami történhetett. Valami bekerült az
igazságszolgáltatás gépezetének fogaskerekei közé, aminek
hatására az egész rendszer megállt. De mi lehet az? Esetleg
valami köze van a nővéréhez?
Ahogy elvezették, Olivér hátranézett, Hannah arcát
kereste. Meg is találta: a nővére határozottan keresztülvágott a
tömegen. És mögötte… Igen, mögötte…
Oliver arca felragyogott az idegességtől, a reménytől és a
szeretettől.
Hannah mögött Sebastian lépkedett.
– Sebastian! – zihálta. Kicsavarta a karjait a rendőrök
szorításából.
Sebastian futásnak eredt. A terem már majdnem kiürült, a
karzaton már csupán néhányan tartózkodtak, ők is kifelé
tartottak, de megtorpantak és az egymás karjaiba vetődő két
fiatalemberre néztek.
– Minden rendben lesz – mondta Sebastian.
Oliver érezte, hogy kezek ragadják meg.
– Miért nem mondtad el, ki vagy? Te bolond! – kiáltotta
Sebastian. – De nem baj, Hannah már mindent elintézett. Ő
maga a csoda! Most vissza kell menned a börtönbe, de
kihozunk onnan! Ebben biztos lehetsz.
– Azt hittem, nem jössz el – mondta Oliver könnyes
szemmel.
Sebastian mindkét kezét Oliver arcára szorította. A
hangja erős volt, mégis gyengéd:
– Te bolond! Te idióta!
 – Sebastian! – Oliver azonnal felismerte Hannah éles
hangját. A rendőrök nekiláttak, hogy elvonszolják. Hagyta,
hogy visszavigyék a cellájába. Nem érdekelte, hogy lökdösik,
taszigálják, kiröhögik, sértő szavakkal illetik. Ezt már mind
hallotta régebben. Most csak az számított, hogy Sebastian
eljött, és megmentette őt. Most már minden rendben lesz.
 Ötvenkilencedik fejezet

Hannah belekarolt Sebastianba, és átvezette őt a tömegen, ki a

tárgyalóteremből.
A boldog és zavarodott Sebastian nagyra értékelte, hogy a
nő támogatja és segíti őt, méghozzá úgy, mintha neki lenne
szüksége segítségre. Nagyon erős, karakteres nő – gondolta.
Másképp nem is tartozhatna az első végzett és praktizáló
angol ügyvédnők közéi
– Ez nagyon ostoba dolog volt – mormolta a nő élesen.
– Sejtem… Biztosan pletykálni fognak.
– A pletyka az egy dolog. Láttad azt az embert, aki feléd
fordította a kalapját, amikor megölelted Olivért?
– Nem – mondta Sebastian meglepetten. – Miért tette ezt?
– Az újságírók kamerákat rejtenek el a kalapjukban. A
technológia lehetővé teszi nekik, hogy egy bizonyos szögből
tökéletes képeket, pillanatfelvételeket készítsenek. Gyorsan és
titokban. Követnünk kell a fickót. Meg kell vesztegetnünk
vagy erőszakkal rávennünk, hogy adja nekünk a képet.
Hannah oldalra kormányozta Sebastiant, aki szinte
bezuhant egy oldalajtón. Lesiettek egy lépcsőn, kiléptek a
délutáni napsütésbe. Jobbra valamilyen dulakodás zajlott.
Ahogy jobban szemügyre vette a tolongókat, Sebastian látta,
hogy a sajtó munkatársai nyüzsögnek a kijárat körül, ahol
éppen megjelent az Olivert szállító rendőrségi kocsi.
 – Mennyi ideig tartják még rács mögött? – kérdezte
Sebastian.
– Remélem, nem sokáig. Megvárjuk, amíg lecsendesedik
a felfordulás. Biztos vagyok benne, hogy a kapcsolataim
révén el tudom intézni az újratárgyalást. A megfelelő bíróval.
Biztosan felmentik, senki sem akarja bitóra küldeni az
igazságügy miniszter keresztfiát. Ott megy az emberünk!
Hannah előrefutott, és a kalapját két kézzel tartó, sietős
léptekkel távolodó férfi után vetette magát.
– Álljon meg! – kiáltotta Hannah. Futásnak eredt.
Sebastian követte. Ahogy a sarokra értek, Sebastian
felismerte a férfit. Ez az ember volt az, aki már hosszú ideje
követte őt.
– Meg akarjuk venni a most készített fényképet – kiáltott
rá Hannah.
– Persze hogy meg akarják venni. Ahogy minden egyes
lap minden egyes főszerkesztője! – A férfi vigyorogva hátrált.
– Mondjon egy összeget – ajánlotta fel Hannah.
– Köszönöm, de inkább a piacon teszek vele egy próbát.
Hannah türelmetlenné vált.
– Nézze, még az is lehet, hogy a negatívon semmi
használható sem látszik. Elég nehéz szögből készítette a
felvételt. Mi látatlanban megvesszük. Ha elutasítja az
ajánlatunkat, még az is lehet, hogy néhány használhatatlan
felvétel lesz a kezében a tömegről.
– Lehetséges. – A férfi hátrafelé lépkedett. Egy villamos
közeledett. Ahogy a jármű lassított, a férfi felugrott rá. – De
inkább kockáztatok!
Hannah az elhaladó villamost nézte.
 – A fenébe – motyogta.
Sebastian megragadta a karját.
– Ó, kit érdekel? Talán tényleg értéktelen a felvétel,
ahogyan mondtad. Hogy tudna bárki rendes felvételt készíteni
akkora távolságból ilyen rövid idő alatt? – Az izgalom úgy
zümmögött benne, akár egy motor. – Oliver megmenekült, és
csak ez számít. Ünnepeljünk. Nincs véletlenül mostanában
egy esküvő, amire el kell mennünk?
Hannah a távolodó villamost nézte, és egy mosollyal
felelt, de még mindig aggodalmas volt a tekintete.
– Igen, talán igazad van. De ez egy elvarratlan szál… És
mi, ügyvédek nagyon nem szeretjük az elvarratlan szálakat.
 Hatvanadik fejezet

SOMERTON

Rose lassan lement a lépcsőn. Másnap volt az esküvő, ahol

találkoznia kellett Alexanderrel. Persze csak akkor, ha eljön…
A szavak, amik megütötték a fülét, a szívébe szúrtak. Azt
hitte, önmagáért szereti, de a jelek szerint még a herceg
szemében sem volt más, csak egy szobalány. Ez, a
szobalánysága volt a legfontosabb tulajdonsága, és mindig ez
is marad.
Megállt a lépcsőfordulóban, megnézte magát a Tiziano-
festmény és az Augustus császár mellszobra között
felakasztott nagy, aranykeretes tükörben. A szeme, az arca
pontosan olyan volt, mint amikor cselédruhát viselt ebben a
házban. Csak a külsőségek lettek mások: a ruha, amit viselt, a
kesztyűk és az ékszerek. Az emberek pedig csak ezt látták.
Az igazság nyilvánvaló volt. Még ha meg is kérték volna
a kezét, nem mondhatott volna igent. Nem mehetett volna
hozzá egy olyan emberhez, akit csak az érdekelt, hogy
micsoda, és nem az, hogy ki is ő. Szinte megkönnyebbült,
amikor ezt megértette.
Leért a földszintre. A gramofonból zene szólt. Ragtime.
Egy erőteljes férfihang énekelt. Rose meglepetten
felgyorsított. Ahogy belépett a szalonba, meglátta
 Sebastiant, aki egyik kezében egy pohár pezsgőt tartott és
a díványról felkapott párnával keringőzött.
Rose felnevetett.
– Sebastian! – kiáltotta. – Mégis mi lelt téged?
Sebastian ragyogó mosollyal megfordult.
– A legjobb hírek! Oliver tárgyalását berekesztették. És
reméljük, hogy sikerül felmentetnünk őt. Lehetséges!
Istenem, Rose, tudod te, hogy ki ő? – Sebastianon látszott,
már alig várta, hogy megossza a híreket. Ledobta a párnát,
átszökkent a dívány fölött, és Rose fülébe suttogott. – Lord
Hammerman fia! Tudod, a bankár. Az igazi neve Dániel, de
nekem jobban tetszik az Olivér… Neked is?
– Lord Hammerman? – kiáltotta Rose. Ez a név egyet
jelentett az arannyal és a Hammerman-rubinttal, amit
Alekszandra királynénak ajándékoztak. – Az, aki nemrég halt
meg? Akkor Oliver igazából nem is szolgáló?
– Dehogyis. A keresztapja az igazságügy-miniszter! –
Sebastian ismét belekortyolt a pezsgőbe, és táncolni kezdett. –
Igyál te is egy pohárral, Rose. Ünneplünk!
– Nem merek – mondta Rose nevetve, és az ajtóra nézett.
– De az a nő, aki idejött…
– A testvére, Hannah Darford. Felvette az anyja nevét,
amikor elkezdte a jogi gyakorlatát. Határozott nő, az biztos.
Az egész ügyet megoldotta. Azután vettem fel vele a
kapcsolatot, hogy Michael azt mondta, látott valakiről egy
képet Etonben, aki hasonlít Oliverre. Michaelnek igaza volt!
Oliver volt a képen. Azonnal odasiettem, hogy megtudjam, ki
ő. És megmondták, hogy Daniel Hammerman, akit kicsaptak.
– Sebastian lehalkította a hangját. – El tudod hinni ezt a
történetet? Viszonyba bonyolódott egy fiúval, az egész
kiderült, és kicsapták. Az apja kitagadta, Olivér pedig úgy
döntött, új életet kezd. De most az öreg Hammerman meghalt,
az anyja és a testvére megszabadultak a zsarnoktól. Tárt
karokkal várják vissza Olivert. Vagy Danielt kéne
mondanom? A fenébe, sosem jegyzem meg!
– Annyira örülök! – mondta vidáman Rose. – Mindenki
annyira boldog lesz, amikor kiderül az igazság, de Ada
talán…
– Ada! – kiáltotta Sebastian. – Majdnem elfelejtettem az
okát, hogy miért jöttem vissza. Hogy van? Ideges? – kérdezte
vigyorogva. – És te leszel a következő az oltárnál, abban
biztos vagyok. Ugye? Hallottam, hogy Alexander Ross
különleges figyelemben részesített ebben a szezonban.
Rose erőltetetten elmosolyodott. Sebastian közelebb
hajolt hozzá.
– Minden rendben, Rose?
– Természetesen. Nagyon örülök neked és Olivernek.
Igazán… – Ekkor majdnem elmesélte, hogy mi nehezedik a
vállára, de Cooper köhintése megzavarta. Az ajtó felé fordult.
Cooper lehajtotta a fejét.
– Huntleigh hercege – mondta Cooper.
Alexander Ross lépett be az ajtón.
Rose szíve megsajdult. Nem bírta viszonozni a herceg
kedves mosolyát, és örült, amikor Sebastian előrement, hogy
üdvözölje a vendéget. Addig legalább összeszedhette magát
egy kicsit…
– Jó reggelt – mondta hűvösen, amikor a herceg felé
fordult. – Micsoda kellemes meglepetés, holnapig nem
számítottunk önre.
– Négyszemközt akartam beszélni önnel! – A herceg
Sebastianra nézett.
– Azt hiszem, elmegyek sétálni – vágta rá azonnal
Sebastian. – Örülök, hogy láttam, Huntleigh! – Az ajtóhoz
ment, és amikor kilépett, felvont szemöldökkel Rose-ra
nézett. Rose tudta, Sebastian mire gondol, és összeszedte
minden erejét, hogy rámosolyogjon.
Alexander a székre pillantott.
– Leülhetek? – kérdezte.
– Természetesen – mondta Rose zavartan. Magában azt
kívánta, hogy a férfi menjen el, távozzon, de gyorsan, ne
kelljen végigcsinálniuk ezt a fájdalmas beszélgetést. –
Hozatok egy kis teát. Hosszú az út Londonból idáig.
Bizonyára szomjas.
– Ó, ne fáradjon ezzel! – legyintett a herceg.
– Jól van. – Rose is helyet foglalt. Mereven, egyenes
háttal ült, és közben arra gondolt, mennyire más ez a helyzet,
mint az, amikor utoljára együtt voltak.
– Szerintem tudod, hogy miért jöttem ide – mondta a
herceg, közvetlenebb hangnemre váltva. Izgatott volt a
hangja, gyorsan felállt és járkálni kezdett a szobában. –
Sosem gondoltam volna, hogy házas leszek, de amikor az
ember összetalálkozik a hozzá való nővel, akkor ez
természetesnek tűnik, nem? – Válaszra várt.
Rose nem felelt. Nem bízott abban, hogy nyugodtan
tudna válaszolni.
– Tudom, azt mondtam, sosem tennék ilyen
konvencionális dolgot, de éppen ezért vagyunk tökéletesek
egymás számára… Te minden vagy, csak éppen
konvencionális nem! – A herceg felnevetett. – Az apám
forogna a sírjában, ha megtudná, hogy egy házvezetőnő
lányát veszem el!
Rose összerezzent.
Alexander úgy tett, mintha ezt nem venné észre.
Folytatta:
– Arra gondoltam, hogy Párizsban összeházasodhatnánk,
majd elutazhatnánk Dél-Franciaországba, megnézni a
helyeket, ahol az impresszionisták festettek. Azután talán
elmehetnénk Marokkóba. Senkit sem kell meghívnunk,
hacsak nem szeretnéd.
– Elnézést – vágott közbe Rose. Lenyűgözte a férfi
önteltsége. – Szerintem van valami, amit még nem mondtál
ki.
Alexander ijedtnek látszott, majd elmosolyodott.
– Ó, hát persze. Ha a szokásos módon szeretnéd… –
Felállt és Rose elé térdelt. – Lady Rose, megtisztelne azzal,
hogy feleségül jön hozzám? – A zsebébe nyúlt, és elővett egy
kék selyemdobozt. Kinyitotta, és Rose meglátta a díszes,
fehérarany gyűrűt a gyémánttal. Olyan volt, akár egy csillag a
kék égbolton. – Bájos, nem? Az örökségből van. Hozzám
jössz, Rose?
Rose nem bírta tovább türtőztetni magát. Lassan felállt.
Remegett a dühtől és a fájdalomtól.
– Az önbizalmad és a leereszkedésed lenyűgöző. Egy
pillanatra sem jutott eszedbe, hogy nemet mondok?
Alexander lassan visszatette a zsebébe a gyűrűt.
 – Nos, őszintén, Rose… Nem. Azt hittem, megértjük
egymást.
Rose próbált megnyugodni és észszerűen beszélni.
– Én pedig azt hittem, hogy szeretsz engem.
– Így is van!
– Nem, Alexander. Nem azért vennél el, mert engem
szeretsz, hanem azért, mert gyűlölöd az apádat.
– Már elnézést, de hogy feltételezed azt, hogy tudod, mit
gondolok és mit érzek? – kérdezte a herceg indulatosan.
– Hallottam, mit mondtál Lady Emilynek.
– Lady Emily! – Alexander meglepődött.
Rose dühösen ismét a száját nyitotta, hogy megszólaljon,
de a herceg közbevágott:
– Nem érted meg, hogy ha nem jössz hozzám, akkor nem
lesz semmi más utad? Rose, a saját érdekedben, a jó
híredért…
– Hogy feltételezheted, hogy emiatt férjhez mennék? –
Rose nem tudta visszatartani a haragját.
– De…
– Nem fogok férjhez menni pusztán a jó hírem miatt! És
nem velem fogsz lázadni az apád ellen. Ezért senkihez sem
mennék hozzá, ahogyan hozzád sem!
Elvonult a férfi mellett, és kifutott a szobából.
 Hatvanegyedik fejezet

– Rose – mondta Georgiana, amikor kilépett a zeneszobából.

– Nem láttad véletlenül, megérkezett már a mai posta?
Rose elsietett Georgiana mellett. Egy zsebkendőt szorított
a szeméhez. Georgiana csodálkozva nézte, ahogy felrohan a
lépcsőn. Pillanatokkal később hallotta az ajtócsapódást.
Georgiana bizonytalanul állt, nem tudta, mit tegyen. A
legszívesebben Rose után szaladt volna, de szeretett volna
lemenni, hogy megnézze, Michael válaszolt-e a levelére.
Amikor feladta a levelet, megbánta, hegy olyan nyersen
fogalmazott, de ahogy teltek a napok, arra jutott, nem volt
elég kemény. Prija, egyedül, terhesen Londonban? A lehető
legrosszabb helyzetbe került szegény lány! Minél többet
gondolt erre, annál mérgesebb lett Michaelre.
– Annyira ostoba! – kiáltotta, ahogy lement a lépcsőn.
– E-elnézést, úrnőm.
Georgiana megfordult, amikor meghallotta a félénk
hangot. Észre sem vette, hogy Annie ott áll az előcsarnokban.
A lány körbenézett, majd elindult Georgiana felé.
– Elnézést, úrnőm, de van itt egy üzenet Michael úrtól.
Georgiana azonnal felé lépett.
– Michaeltől? – kérdezte halkan. – De miért veled
beszélt? Nem értem. Hol van? Hazajön?
– Itthon van, úrnőm. Arra kért, hogy szóljak magának,
kint van a konyhakertben. Nem akar bejönni…
 – A gyáva! – kiáltotta Georgiana.
Annie megrázta a fejét.
– Ne, hölgyem, kérem… Előtte még beszélni akartam
magával. Szerintem tudom, mi történt Prijával, és nem
Templeton úrfi tette. Megesküdött rá, én pedig hiszek neki.
Georgiana erősen megrázta a fejét, de Annie eléggé
zavartnak tűnt, akár igazat is mondhatott.
– Akkor ki…? – habozott. Tisztában volt vele, hogy túl
sokat mondott el Michael és Prija kapcsolatáról, és már
óvatos volt a többivel.
– Úrnőm – suttogta Annie, és idegesen csavargatta a
kötényét. El kell mondanom valamit, ami nagyon bánt. Prija
mondott valamit, mielőtt Londonba ment. Félt, annyira félt,
én meg csak… – Annie szava itt megakadt. Bűntudatosan
nézett Georgianára.
Georgiana megdöbbent.
– Mitől félt?
– Sir Williamtől, úrnőm.
– Jaj, ne! – suttogta Georgiana. Hirtelen bűntudata
támadt. Tudnia kellett volna! Látnia kellett volna! Ő tartozik
felelősséggel a személyzetért. Prija egész végig ezt a titkot
rejtegette? És Michael… Megígérte neki, hogy odafigyel
Prijára. – Ki kell mennem hozzá! – mondta hangosan. Az ajtó
felé fordult, és otthagyta Annie-t.
Végigrohant a folyosón, kiszáguldott az udvarra, meg
sem állt, hogy magához vegye a kalapját vagy a kesztyűjét.
Amikor meglátta, hogy a konyhakert kapuja nyitva van,
felgyorsított. A kovácsoltvas kapuhoz érve belekapaszkodott
az oszlopba, oldalra lendült és…
 Kis híján Michael karjai közé került.
Egymás szemébe néztek, miközben Georgiana kapkodta a
levegőt.
Michael szólalt meg először.
– El kell mennem Londonba, hogy megkeressem. Csak
azért akartalak látni, hogy megesküdjek, nem én tettem. Azóta
nem is aludtam, mióta megkaptam a leveledet, azonnal
idejöttem. – Az arca sápadt volt és piszkos, könnyfoltok
csíkozták. Etoni egyenruháján olajfoltok sötétlettek. – Nem
akartam bemenni a házba, féltem, hogy elkapnak, és
visszaküldenek az iskolába. Órákig kóboroltam itt, mire
megtaláltam Annie-t – folytatta Michael. A hangja remegett.
– Elmondta nekem Williamet. Meg fogom ölni!
– Michael! – kezdett bele Georgiana, és megijedt, mert
látta, hogy a fiú komolyan beszélt.
– El kell mondanod, hol van.
– Michael, ne! – Georgiana meglepődött, milyen erős és
tekintélyt parancsoló a hangja. Szigorúan Michaelre nézett. –
Most meg kell találnunk Priját. Ez a legfontosabb. William
még várhat.
– Igazad van! – Michael beletúrt a hajába. – Azonnal
Londonba megyek. Annie azt mondta, Prija arról beszélt neki,
hogy az East Enden próbál majd hajót találni, amin
visszajuthat Indiába. Indiai hajót… – Megfordult, és elindult a
bokrok között az út irányába.
Georgiana sietve követte őt a bokrokon keresztül, nem
törődve azzal, hogy a gallyak, a tövisek vékony cipőjébe
szúrnak.
– Várj, hogy mész Londonba? És hogy jöttél ide?
 Michael megfordult. Halvány mosoly jelent meg az
arcán.
– Elloptam az igazgató kocsiját. Vagyis nem elloptam,
vissza fogom adni.
– Michael! – Georgiana döbbenten, ugyanakkor
izgatottan nézett Michaelre. Tetszett neki a helyzet. –
Kétségtelen, hogy emiatt ki fognak rúgni.
Michael megvonta a vállát.
– Nem számít. Semmi sem számít, csak az, hogy
megtaláljam Priját. És az, hogy megöljem Williamet!
Georgiana megragadta a karját. Megijesztette a fiú
eltökélt hangja.
– Hagyd, hogy veled menjek.
– Te? – Michael megrázta a fejét. – Sajnálom, de nem
venném hasznodat. Egyébként is, rossz a tüdőd. Még elkapsz
valami betegséget az East Enden, és akkor… Apád ezt sosem
bocsátaná meg nekem!
Georgiana lenyelte a fájdalmat, amit a fiú nyers szavai
okoztak neki. Semmi értelme nem volt vitatkozni. Prijának
szüksége volt rájuk.
– Badarság! Hónapok óta nincs gond a tüdőmmel.
Mellesleg, ha az indiai hajósokhoz ment, akkor beszélned kell
velük, és kétlem, hogy tudsz bengáliul.
Michael kinyitotta a száját, majd ismét becsukta.
– Hát ez az, látod? – mondta Georgiana győzedelmesen. –
Én viszont ismerem a nyelvet. A dajkánk hindu volt. – Egy
pillanatra elhallgatott, hogy Michael hozzászokjon a
gondolathoz. – Szükséged van rám, Michael. Gyerünk!
 Hatvankettedik fejezet

Ada megállt a folyosón, és látta, hogy Charlotte a szalonban

van Cooperrel. Charlotte háttal állt neki.
– És a vendégszobák készen állnak? Biztos vagyok
abban, hogy Lady Ellingborough szeretne friss virágot a
szobájába, és Laurence is biztosan szeretne egy nyugodt
szobát, hogy felkészüljön az esküvőre, miután megérkezik.
– Azonnal megnézem, úrnőm – felelte Cooper.
Ada meglepetten kapkodott levegő után. Charlotte segít
az előkészületekben? Micsoda meglepetés!
Charlotte megfordult. Ada meglepődött, ahogy az arcára
nézett. Nyoma sem volt rajta a szokásos durcásságnak,
nyugodt volt és öntudatos.
– Sajnálom, meghallottam és… Valóban segítesz?
Nagyon hálás vagyok. Nagyon sok munkával jár előkészülni
– mondta kedvesen, amitől Charlotte kissé elpirult.
– Segíteni akarok – mondta Charlotte zavartan, és
megmutatta a kezében tartott jegyzetfüzetet. – Nézd,
rendszereztem az esküvői ajándékokat. Egy nagyon szép
porcelánkészletet kaptál Mrs. Verulamtól.
– Csodás – mondta Ada.
Charlotte elhallgatott. Amikor Cooper diszkréten
távozott, folytatta:
– Amikor a koszorúslányokkal a templomban voltunk…
Hálás vagyok, hogy megmentettél.
 – Ó… – Ada zavarba jött. Annyira természetes volt
számára a dolog, hogy nem is gondolkodott rajta azóta. –
Semmiség volt. Emily néha hagyja, hogy a bajkeverő
természete eluralkodjon rajta. Biztos vagyok benne, hogy nem
volt tisztában azzal, mekkora kárt okoz a pletykálkodása.
– Igen, de azok után, hogy olyan gyakran… Hogy nem
vagyunk túl jóban… Nagyon nagylelkű tett volt tőled! – Úgy
tűnt, Charlotte is zavarban van.
Sokkal boldogabbnak látszik most, mint amikor
konfliktusokba keveredett másokkal – gondolta Ada
lenyűgözve.
– Szeretnék a jövőben jobb testvéred lenni, ha
megengeded. – Ada felfedezett Charlotte hangjában némi
kérlelést.
– Ez nagyon kedves, csodás dolog – mondta Ada
csodálkozva. Elmosolyodott. – Idén még semmi sem tett
boldogabbá.
– Még az sem, hogy Laurence eljegyzett? – kérdezte
Charlotte. Nevetése mintha furcsa zokogásba fulladt volna.
Ada észrevette ezt, és összezavarodott. Erőltetetten
elmosolyodott, és gyorsan beszélni kezdett, hogy ne legyen
kénytelen kimutatni az esküvőjével kapcsolatos vegyes
érzéseit.
– Sajnálom, hogy ez a szezon neked nem szerzett örömet
– mondta. – Tudom, anyád nagyon szeretné, hogy
megállapodj, és ez biztosan fárasztó lehet néha.
Charlotte ridegen megvonta a vállát. Ada úgy érezte,
ismét felhúzódott közöttük a fal.
 – Ó, megszoktam! – mondta halkan Charlotte.
Megfordult és gyorsan kiment a szobából.
Ada elgondolkodva nézett utána. Lehet, hogy mindenki
téved, és Charlotte szívét mégsem veszi körül vastag páncél?
 Hatvanharmadik fejezet

LONDON

Michael az út szélére húzódva megállította a kocsit.

Georgiana szörnyülködve nézett körbe, és eltakarta a száját,
az orrát. A hely bűzlött a nyitott csatornákból áradó szagtól.
– Biztos vagy abban, hogy ez a hely az? – suttogta. A
körülöttük lévő házak félig összeomlottak és belesüppedtek a
Temze mocsarába. A közeli kunyhók előtt mezítlábas, koszos
gyerekek ácsorogtak.
Az utca végén kisebb tömeg gyűlt össze; az emberek
őket, az automobiljukat nézték.
– Ide irányítottak minket – mondta Michael komor arccal.
Kiszállt a kocsiból. – Gyerünk!
Georgiana tétovázott. Elfáradt a hosszú úttól. Az egész
nap ráment, hogy eljussanak erre a félelmetes helyre. Már az
is eszébe jutott, hogy elhagyták Angliát, és egy idegen
országba kerültek. De nem hagyhatta cserben Priját! Felelős
volt Somertonért, és persze a személyzetért is.
Kiszállt és felfogta a szoknyáját, hogy amennyire csak
lehet, távol tartsa a sártól. Követte Michaelt az utcán
keresztül, a sötét házak irányába. Ezen a helyen mintha a nap
sem sütött volna. Az ajtók mögül kukucskáló gyerekeket
felnőttek váltották fel.
 Georgiana a levegőbe szagolt, és valami ismerősei érzett.
Roti! Oldalra nézett, és meglátott egy indiai férfit az egyik
házban kuporogva. Kis lángon lapos kenyeret sütött. A férfi
kíváncsian nézett fel rá. A lány gyorsan elkapta a tekintetét,
aztán eszébe jutott, hogy miért jöttek erre a helyre.
– Michael – húzta meg a fiú ruhájának ujját. – Hadd
kérdezzem meg azt a férfit, hogy látta-e Priját!
Michael követte őt a kuporgó férfihoz, aki ugyanolyan
kifejezéstelen arccal nézte őket, ahogy addig. Georgiana
megnyalta az ajkait, egy pillanatra azt hitte, hogy az
emlékezete cserbenhagyta, de aztán rátalált a szavakra.
– Kérem… Egy lány, korombeli, alacsonyabb nálam…
Terhes… Látta őt? – mondta bengáliul. Beszéd közben
próbálta elmutogatni, hogy néz ki Prija, milyen ruhában volt,
és milyen az arca formája. A férfi lassan megrázta a fejét.
Georgiana elkomorodott. Nem lehetett megmondani, hogy a
férfi nem értette őt, vagy csak nem akarta megérteni.
– Valaki biztosan látta – mondta Michael. – Keressük
tovább. Egy olyan lány, mini Prija, biztos feltűnt valakinek.
Georgiana bólintott. Nem akarta kimondani, pedig tudta,
Michael mire gondol: egy olyan lánynak, mint Prija, egy ilyen
helyen könnyen bántódása esik.
Elindultak az utcán, sorra kérdezgették az embereket, ám
senkitől sem kaptak választ. A gyerekek mögöttük kuncogva
követték őket a nyomornegyed mélyére. Georgiana érezte,
hogy eluralkodik rajta a pánik. Hogyan jutnak ki innen?
Egyáltalán kijutnak? Próbált nyugodtan lélegezni.
Majd meglátott valamit. Izgatottan felsikoltott.
 – Michael, nézd! – A zálogházra mutatott. Az ablakban
egy szürke női kabát lógott. – Az az övé, emlékszem rá.
Láttam, amikor a faluba ment! – Odafutott, végighúzta az
ujját az anyagon. – Nézd, emlékszem erre a varrásra. Ezek az
emberek biztosan tudnak valamit!
Michael a zálogos felé fordult, aki idegesen nézte őket.
– Hogy került ide ez a kabát? Egy fiatal, indiai lányt
keresünk, aki nemrég érkezett a környékre. Elegánsan volt
felöltözve.
A zálogos megrázta a fejét.
– Fizetünk az információért – mondta Georgiana talán túl
gyorsan.
A zálogos elvigyorodott; borzalmasan rossz fogai voltak.
– Tegye el a tárcáját, kedvesem. Ez környék túl rossz
ahhoz, hogy pénze legyen – megfordult és hátrakiáltott. –
Rachel!
Egy vékony, nagyszemű lány lépett ki a bolt sötétjéből.
Tizenkettőnek nézett ki, de Georgiana rájött, valójában vele
egykorú lehet.
– Mondja neki, hölgyem, nagyobb esély van arra, hogy ő
látta azt a lányt.
– Láttad ezt a hölgyet? – Georgiana gyorsan leírta Prija
külsejét.
Nagy örömére Rachel bólintott.
– Igen, hölgyem. Idejött és eladta a kabátot. Egy
shillinget adtam érte.
– És azután hová ment? Elmondta a terveit? – kérdezte
Michael.
 A lány tétovázott. Meztelen talpát a sípcsontjához
dörzsölte. A zálogosra nézett, majd megrázta a fejét.
– Nem tudom, hölgyem. Sajnálom.
– Akkor láttad, hogy merre ment?
Rachel a sikátorok felé biccentett. Georgiana szíve
megsajdult.
– Köszönöm, nagy segítség volt! – Egy shillinget
nyomott a lány kezébe, azután megfordult.
Michael megindult a sikátor felé, majd visszafordult, és a
karját Georgianának nyújtotta. Georgiana hálásan karolt belé.
Idegesen kapaszkodtak egymásba, ahogy beléptek a sötétbe.
Itt már kevesebb ember volt, akit meg lehetett kérdezni.
Végül Georgiana bekopogott egy ajtón. A helyiségben három
indiai férfi tartózkodott. Az egyiknek hosszú, fehér szakálla
és komoly arca volt, a többiek komoran, némán álltak.
– Egy lányt keresünk – mondta Georgiana reménykedve.
Amikor a leírás végére ért, a fehér szakáiba ember megrázta a
fejét.
Georgiana szíve még jobban megsajdult. Idáig eljöttek,
megtalálták Prija kabátját, és aztán… Kihűltek a nyomok.
Körbenézett, nem is tudta, hogy mit akar meglátni. Egy
csapat sovány utcagyerek nézte őt a sarokról. Egymás között
suttogtak valamit, majd Georgianára néztek. Az egyik olyan
óvatosan közeledett feléjük, akár egy galamb.
– Hölgyem – szólította meg biztos távolságból.
– Egy indiai lányt keres?
Georgiana meredten nézett rá. Alig akarta elhinni, amit
hall. Michael éledt fel először.
 – Igen – mondta Michael. – El tudnád mondani, merre
van? Láttad őt?
Az utcagyerek bólintott. Lábszárát a sípcsontjához
dörzsölte.
– Mennyit ér? – kérdezte.
Georgiana beletúrt a tárcájába, és adott neki egy
shillinget.
– Köszönöm, hölgyem! – Az utcagyerek szeme tágra
nyílt, majd zseb híján a szájába tette a pénzt.
– Láttam egy indiai lányi erre menni. – Előremutatott a
félelmetesnek látszó fatelep irányába. – Bement abba a
kunyhóba, ott!
A gyerek eliszkolt. Georgiana összenézett Michael-lel,
azután elindultak a fatelep felé. A pocsolyás udvaron
bontásból származó téglákat, gerendákat raktak halomba. A
kaput leláncolták. Georgiana közelebb lépett, és felfedezte,
hogy a láncot már átrágta a rozsda.
– Gondolod, hogy itt lehet? – Georgiana benézett az
udvarra. Igen, állt benne egy kunyhó, de olyan rossz
állapotban volt, hogy aligha nyújthatott védelmet. – De miért
menne oda?
Michael megrázta a fejét, és húzni kezdte a kaput.
Nyikorogva kinyílt. Bementek az udvarra. Georgiana
félve követte Michaelt a kunyhó felé.
Michael kinyitotta az ajtót. Georgiana szeme gyorsan
hozzászokott a sötétséghez. Ócska deszkák hevertek
mindenütt. Pocsolyákat látott, a sarokban pár régi hordót és
zsákot.
 – Ó, nem lehet itt! – kiáltott fel a lány szörnyülködve. –
Michael, menjünk! – Megfogta a fiú ruhájának ujját, majd
szinte lefagyott, amikor valami a deszkákon alig hallhatóan
felnyögött.
– Michael – hallották meg Prija gyenge hangját.
Prija görcsösen köhögni kezdett.
– Prija! – kiáltotta Michael. Előrefutott, és a karjaiba
vette a lányt.
Georgiana követte.
– Ne engedd be, ne, ne! – kiáltotta Prija, miközben
Michael felemelte.
– Nincs itt senki más, csak mi – csitítgatta a lányt
Michael. De Prija elhúzódott. Georgiana látta a félelmet a
szemében.
– El kell rejtőznöm – mondta. A szeme fehéren világított
a halovány fényben.
– Mi történt vele? Megőrült? – kérdezte Michael ijedten.
– Félrebeszél. – Georgiana a lány homlokára tette a kezét.
– Ó, lázas! Gyorsan menjünk innen.
Együtt kivitték Priját a kunyhóból. Szakadni kezdett az
eső. Michael a karjaiba kapta Priját, Georgiana pedig követte
őket ki a fatelepről. Prija hosszú haja lelógott, az esőben ázott.
– De hova vigyük? Mit csináljunk? – Michael szinte
zokogott, amikor az útra értek. Georgiana nem tudott sírni,
ahhoz túlságosan félt. Prija arca sápadt volt, de úgy tűnt,
eszméleténél van, a feje Michael vállán nyugodott. Néha
felköhögött, de olyan görcsösen, hogy szinte megcsikordultak
a csontjai.
 – Találnunk kell egy kocsit. – Georgiana intett egy
fiúnak, aki kavicsokat rugdosott a csatornánál.
– Szerezz egy kocsit, gyorsan! – Egy shillinget a fiú
kezébe nyomott, mire az gyorsan diszkóit. – Ó, remélem,
visszajön! – fordult Michael felé, aki a falnak dőlt, Priját a
karjaiban tartva.
– Nem hall, és alig lélegzik – mondta Michael. – Georgie,
mit csinálunk most?
Georgiana elkapta a tekintetét, amikor meghallotta a
patadobogást. Egy bérkocsi tartott feléjük. A kocsis alig akart
megállni, ahogy meglátta őket. Georgiana tudta, hogy
határozottnak kell lennie. El kellett felejtenie, hogy mennyire
fél, hogy senkit sem ismert Londonban. Úgy kellett
viselkednie, ahogy az Somerton úrnőjéhez illik. Összeszedte
minden erejét, és a kocsi elé állt, hogy megállítsa. Már tudta,
hova menjenek.
– Vigyen a Lordwell Street huszonhármas számhoz –
mondta a kocsisnak, amikor az leugrott. – És gyorsan, a hölgy
nincs jól.
Segítettek Michaelnek a kocsiba tenni Priját. A lány teste
hideg volt, alig volt pulzusa. Georgiana egy pillanatra azt
hitte, meghalt.
– Prija, figyelj rám. Hallasz engem? Vége van,
biztonságban vagy – mondogatta Michael. Georgiana nem
szólt közbe, de azon gondolkodott, hogy Prija mennyire lehet
biztonságban. A lány hasára nézett. Hogy nem tudhatta?
Megszorította Prija kezét, próbálta kissé felmelegíteni.
Nem gondolta, hogy valaha megbocsátja magának azt, hogy
hagyta ezt megtörténni.
 Hatvannegyedik fejezet

A bérkocsi egy nagy, előkelő, kerítéssel körbevett ház előtt

állt meg. Georgiana kinézett az ablakon, és örült annak, hogy
Mrs. Cliffe egy ilyen tehetősnek tűnő családnál talált munkát.
– Biztos vagy abban, hogy ez jó ötlet? Mi van, ha
ellenkeznek a munkaadók? Vagy ha elküldenek minket? –
kérdezte Michael, miközben kiszállt a kocsiból. Prija kezét
fogta.
Georgiana fizetett, majd követte a fiút.
– Biztosan nem fognak – jelentette ki határozottan.
Pár lépést tett a ház előtt a járdán. Az ablakon belesve egy
fekete-fehér egyenruhás nőt látott a konyhában. Bekopogott
az ablakon.
A nő összerezzent. Nem Mrs. Cliffe volt az. Georgiana
összeszedte a bátorságát. A nő az ablakhoz lépett, és a
főkötője alá tűrt pár kósza hajtincset. Kinyitotta az ajtót és
kinézett.
– Igen? Kit keres, kisasszony? – Először Geor-gianára
nézett, majd Michaelre, aztán fokozódó bizonytalansággal
Prijára.
– Találkoznunk kell Mrs. Cliffe-fel – mondta Georgiana.
Bemutatkozott, elmondta, honnan jött, és olyan elegánsan
húzta ki magát, ahogy Adától látta. – Nagyon-nagyon sürgős
az ügy!
A nő ismét Prijára nézett.
 Georgiana nem tétovázott tovább.
– Nincs időnk a szófecsérlésre! A fiatal hölgy nagyon
rosszul van. Ha Mrs. Cliffe itthon van, akkor találkoznunk
kell vele. Ha nincs, akkor megvárjuk a lakosztályában.
Georgiana olyan bátorságot érzett, hogy maga is
meglepődött. Betolta az ajtót. A nő elhátrált, Michael pedig az
ajtóba tette a lábát, mielőtt a nő vagy az inas – aki
csodálkozva nézett fel az újságjából – becsukhatta volna
előttük. Georgiana már azt is látta, merre kell mennie. El a
konyhaasztal mellett – a helyiség kisebb volt, mint a
somertoni konyha –, át a szemközti ajtóhoz, ki a
cselédfolyosóra. Úgy tört előre, mintha az övé lenne a ház.
Szélesre tárta az ajtókat Michael és Prija előtt. A nő utánuk
ment.
– De… – kezdte volna.
– Ez a házvezetőnő szobája? – vágott a szavába
Georgiana, mert eszébe jutott, egy úrinő sosem hagyhatja,
hogy a szolgálók megkérdőjelezzék a hatalmát. A folyosóról
nyíló egyik ajtóra mutatott.
– Igen, de…
Georgiana előrelépett, bekopogott az ajtón, majd
kinyitotta. Kényelmes, meleg szoba fogadta. Az
ablakpárkányon virágok sorakoztak. Az üvegajtós
szekrényben porcelánedények álltak. Kandalló, előtte két
szék. Egy kanapé az ablak alatt. Michael hívás nélkül bement
a szobába, és lefektette Priját a kanapéra.
A nő, aki meglepetten felállt az íróasztal mögül, nem
Mrs. Cliffe volt!
– Igen? – kérdezte. – Segíthetek valamiben?
 Georgiana hirtelen nem tudta, mit mondhatna. Talán
rossz címet adtak meg neki? De tisztán emlékezett a
huszonhármas számra. Talán Mrs. Cliffe hibázott?
– Szörnyen sajnálom – kezdett bele.
– A hölgy és az úr Mrs. Cliffe-et óhajtják látni – szólalt
meg mögöttük a másik asszony.
– Ó! – A nő felvonta a szemöldökét. Halk, tiszteletteljes
hangon beszélt Georgianához. – Mrs. Drayton vagyok, a
házvezetőnő. Megnézhetem, hogy Mrs. Cliffe itthon van-e.
Kit jelenthetek be neki?
Georgiana az elképedéstől tátott szájjal nézett rá.
– Michael Templeton és Lady Georgiana Averley –
válaszolta helyette Michael.
– Kérem, üljenek le. A fiatal hölgy, úgy látszik, nincs túl
jól. – Mrs. Drayton aggódva nézett Prijára, majd gyorsan
kiment a szobából.
Michael lerogyott az egyik székre a tűz mellett.
Georgiana vele szemközt foglalt helyet. Szótlanul néztek
egymásra.
– Hozok egy kis teát… – mondta az első nő, aki
valószínűleg a szakácsnő volt. – Nem kéne orvost hívni az
indiai hölgyhöz?
Georgiana végre meg tudott szólalni.
– Igen, igen… Kérem! – Georgiana az elsiető szakácsnő
után szólt. – Elnézést, de jól értettem, hogy ez Mrs. Cliffe
saját háza? Ő itt az úrnő?
A szakácsnő úgy nézett Georgianára, mintha bolond
lenne.
 – Igen, kisasszony – mondta. – És bátorkodom
megjegyezni, nem igazán értem, miért nem a bejárati ajtón
jöttek. Mr. Heath, az inas, biztosan segített volna maguknak.
– Gyorsan pukedlizett, majd elsietett.
Georgiana hirtelen nem tudta, sírjon vagy nevessen.
– Úrnőm!
Georgiana talpra ugrott, amikor meghallotta Mrs. Cliffe
hangját. Egy elegánsan, divatosan öltözött hölgy állt előtte,
aki a kezében tollat és papírt tartott, mintha csak az irodájából
érkezett volna. Egy őrült pillanatig Georgiana arra gondolt, ez
a nő nem lehet Mrs. Cliffe, de aztán szemébe nézett, és az
arcán, kedves mosolyában felfedezte Rose vonásait.
– Kérem, kérem, üljön le! Ragaszkodom hozzá, hogy ne
álljon fel! – kiáltotta Mrs. Cliffe, majd letérdelt Prija mellé. –
Ó, szegény lány! – A hanglejtéséből nyilvánvaló volt, hogy
megértette a helyzetet. – Nagyon sajnálom. Hogy történhetett
ez? Mielőtt eljöttem, gyanítottam, hogy a személyzet titkol
előttem valamit, de erre nem gondoltam. Erre sosem
gyanakodtam volna! – A hangján érződött, hogy a könnyeivel
küzd. – Valakit elküldték már az orvosért?
– Igen, úrnőm – mondta az ajtóban álló szakácsnő.
– Akkor semmi mást nem tehetünk, csak vigyázunk rá,
míg az orvos megjön – mormolta Mrs. Cliffe.
– Nagyon köszönöm – mondta Georgiana. – Borzasztóan
aggódtam, hogy esetleg elküldenek minket, de… Mrs. Cliffe,
ez a maga háza? Hogyan…? Mármint… Ne tekintse
gorombaságnak, de… Hogyan?
Mrs. Cliffe csinos arca kissé elvörösödött.
 Georgiana rápillantott a papírra, amit Mrs. Cliffe a
kezében tartott. Félig már teleírták… Mrs. Cliffe a másik
kezében egy töltőtollat szorongatott.
– Maga ír – kezdett bele lassan Georgiana. – Maga ír, és
nagy sikere van. – Körbenézett a házvezetőnő szobájában. Az
íróasztalon egy nyitott könyvet látott. A Daisy hercegét. Az
első oldalon rövid, kézzel írt ajánlás: „Mrs. Draytonnak egy
hálás munkáltatótól.”
Georgiana azonnal felismerte Mrs. Cliffe írását. Az
agyában úgy gyúlt világosság, ahogy a nappali fény
reggelente szétárad a somertoni dombok fölött.
– Maga R. J. Peak! – kiáltotta.
Mrs. Cliffe félig zavart, félig büszke arckifejezése választ
adott a kérdésre.
 Hatvanötödik fejezet

– Miért nem tér már magához? – suttogta Georgiana.

Óráknak tűnő ideje ültek Prija ágyának szélén. A nap már
rég lement, odakint sötét volt. Prija szinte eltűnt a párnák és
takarók között; a halovány fényben úgy tűnt, mintha ott sem
lenne, csak szétterülő, sűrű, fekete haja volt ugyanolyan, mint
azelőtt. A szobára csend borult.
Michael megrázta a fejét. Ujjaival Prija kezét cirógatta,
egyetlen pillanatra sem vette le róla a szemét.
– Feleségül veszem őt – mondta. – És adoptálni fogom a
gyereket! A sajátomként fogok tekinteni rá.
Georgiana éles pillantást vetett a fiúra. Az első gondolata
az volt, hogy szól Michaelnek, majd akkor kérje meg Prija
kezét, akkor beszéljen ilyesmiről, ha észhez tér, lenyugszik
egy kicsit. Az anyja úgysem engedné, hogy ezt tegye, ő pedig
még nem dönthetett, hiszen nem volt nagykorú. Szólni akart,
de a fiú arckifejezése láttán inkább kétszer is meggondolta,
mielőtt őszintén beszélt volna.
– Természetesen – mondta inkább.
– Szerzek munkát egy gyárban, vagy valami ilyesmi.
Szerényen fogunk élni, de ez nem számít, sem a pénz, sem
más. Egyébként is elegem van ebből az egészből!
Georgiana azon gondolkodott, mit érthet Michael „az
egész” alatt. A pénzt, az anyja zsémbeskedését, Somertont?
Őt? Próbált nem megbántódni Prija sokkal fontosabb volt.
Már ezredik alkalommal nézett az ajtó felé, és ezúttal imái
meghallgatásra találtak, Mrs. Cliffe lépett be egy alacsony
kopasz férfival, aki orvosi táskát tartott a kezében.
Michael félig felemelkedett, de még fogta Prija kezét. Az
orvos intett nekik, hogy üljenek le, majd Prija ágyához sietett.
Megfogta a kezét, kitapintotta a pulzusát. Georgiana idegesen
nézte az orvos arcát, amin se egy mosoly, se rosszalló
kifejezés nem jelent meg.
– Adott neki valaki enni- vagy innivalót? – kérdezte
gyorsan az orvos. Kinyitotta a táskáját.
Ahogy belesett az orvosi táskába, Georgianának a saját
betegsége jutott eszébe.
– Ivott néhány korty forró, édes teát brandyvel – felelte
Michael.
– Nagyon jó. – Az orvos a sztetoszkópjáért nyúlt
– És nincs tudatánál? Nem ébredt fel?
Mindketten megrázták a fejüket.
– A lány… A családhoz tartozik – mormolta Mrs. Cliffe.
– Nem maradhatott el túl sokáig.
– Értem. – Az orvos habozott. – Talán ki kellene mennie,
uram. Megvizsgálnám a hölgyet.
– Nem hagyom itt – felelte Michael. – Úgy is csinálhatja,
amit kell, ha itt vagyok.
Az orvos Mrs. Cliffe-re nézett, aki finoman bólintott.
Georgiana nem bírta tovább. Tudnia kellett volna! Látnia
kellett volna! Az ő kötelessége volt vigyázni a személyzetre.
Megfordult és kiment a szobából. A lépcsőfordulóban
megállt, és halkan sírni kezdett. A szobalányok elhúzódtak a
közeléből, Mrs. Cliffe azonban utánament. Georgianának
nagyon jólesett Mrs. Cliffe lágy érintése a vállán.
 Hatvanhatodik fejezet

SOMERTON

– Úrnőm.
Rose az ablak előtt, az erőtlen fényben ült, az
öltözőszobában. A tekintete a horizont előtt hajlongó fák
árnyékára fókuszált.
– Úrnőm – ismételte Céline.
Rose felsóhajtott és kihúzta magát.
– Igen, Céline?
– Itt az idő, hogy átöltözzön a vacsorához. – Céline
hangja együtt érző volt.
Rose tudta, hogy Céline tisztában van azzal, mi történt.
De mit számít? Most már semmi sem számított.
Engedelmesen ült, és hagyta Céline-nek, hogy nekilásson
levenni róla a teázásnál viselt ruhát. A szobalány ügyes,
gyengéd ujjai kiakasztották a kapcsokat, kioldották a
szalagokat. A szatén a padlóra hullott.
– Hallottam, hogy Huntleigh hercege itt volt ma reggel –
mondta Céline. Rose mögött állt, így a lány nem látta az
arckifejezését.
Rose könnyedén oda akart vetni pár szót, ezzel is jelezve,
nem igazán törődik a dologgal, ám Céline úgy nézett rá, hogy
nem bírta visszatartani a sírást.
 Az arcát a tenyerébe temette, és szégyellte, de nem bírt
parancsolni az érzelmeinek. A könnycseppek kihullottak az
ujjai között. Hirtelen kiömlött belőle a fájdalom, amit érzett.
Céline megérintette a vállát, megpróbálta az ágyhoz
vezetni és leültetni. Halk, megnyugtató szavakat duruzsolt.
Egyiket se lehetett érteni, de ez számított a legkevésbé: Rose
így is érzékelte a kedvességet.
– Ó, Céline! – kapkodott levegő után. – Annyira
szerencsétlen vagyok.
Céline letérdelt elé, lágyan elvette Rose ujjait az arcától,
és letörölte a könnyeit egy zsebkendővel.
– Mi történt, úrnőm?
Rose megpróbált uralkodni a zokogásán.
– Alexander itt volt.
– És nem kérte meg a kezét?
– De igen.
– De akkor…
– Elutasítottam! – Rose ismét zokogni kezdett.
– De miért, úrnőm?
– Ó, Céline, ne kérdezd. Annyira megalázott és zavart
vagyok! Nem szeret engem, csak az tetszik neki, hogy az
apját zavarná, ha egy szobalányt venne el. – Rose a szájához
szorította a kezét, és ismét felzokogott.
Céline elgondolkodva, csendben térdelt előtte. Rose-nak
nagy nehezen sikerült elmesélnie, mi történt. Amikor
befejezte, Céline megszorította a kezét.
– Feltehetek egy személyes kérdést? Szereti őt?
– Tudod, hogy igen, Céline! Semmit sem tudok elrejteni
előled – mondta Rose, és elmosolyodott.
 – Mert… – Céline talpra állt. – Ha szereti őt, és tudja,
hogy az élete nem lenne teljes nélküle, nem gondolom, hogy
hagynia kéne, hogy a büszkesége a boldogsága útjába álljon.
– Büszkeség! – Rose ijedten és mérgesen nézett fel.
– Pontosan – Céline elkezdte összehajtogatni a
szaténruhát. – Azért utasította el, mert megsértette a
büszkeségét. De a büszkeség szenvedélye nagyon hamar
kihűl, míg a szerelem egy életen át kitart.
– Céline, azt hiszem, nem értesz engem. Nem én vagyok
büszke. Ő sértett meg.
– Mégis, egészen pontosan hogyan sértette meg? –
kérdezte Céline. Betette a ruhát a fiókba, ráhelyezte a
selyemrózsát, azután elégedetten bólintott.
– Ő, ő… – Rose belezavarodott. – Azt mondta, hogy az
apja forogna a sírjában, ha elvenne engem.
– Azok alapján, amit hallottam róla, biztosan így lenne.
– De csak azért akar elvenni engem, hogy bosszút álljon
az apján!
– Bocsásson meg nekem, de ez badarság! – Céline
megrázta a fejét. – Ön sokkal érzékenyebb, mint kellene.
– De… – nézett fel rá Rose kérlelően. – Hallottam, hogy
a bálon mit mondott Lady Emilynek.
– Annak a hölgynek, akit a herceg kétségkívül nagyra
becsül. Talán ő az egyetlen ember, akinek elmondja a
legőszintébb érzelmeit, különösen a nyilvánosság előtt, ahol
bárki hallhatja.
Rose meglepetten felkacagott.
– Képtelenség, ugye, mademoiselle? – Céline
összeszorította az ajkait, hogy ne mosolyodjon el. – Igaz,
hogy a bál óta ezen gondolkodik? Meggyőzte magát arról,
hogy a herceg azon oldala, amit Lady Emilynek mutatott,
sokkal valódibb, igazabb és őszintébb annál, amit önnek látni
engedett?
– Ó, Céline, teljesen bolond voltam, ugye? – Rose a
tenyerébe hajtotta a fejét.
Céline halkan dúdolt, de Rose felnézett és elkapta a
tekintetét. Ismét felnevetett, de sokkal fájdalmasabban, mint
korábban.
– Azt hiszem, igazad van. A bolond büszkeségem miatt
utasítottam el őt. Gondolkodás nélkül, csakis azért, mert nem
akartam olyan nőnek tűnni, akinek nem számít a szerelem, aki
csak a vagyona miatt megy hozzá egy férfihoz. Mert tudom,
hogy az emberek ezt mondanák rólam, ha hozzámennék úgy,
hogy nem is szeret! – Felállt, az ablakhoz sétált. Odakint az
utolsó napsugár is eltűnt az égről, árnyék borította be a mezőt.
A tovaszálló varjúcsapat hangja a temzei hajósok énekére
emlékeztetett. – Hogyan hozhatnám rendbe a dolgokat?
– Hívja vissza! – mondta Céline azonnal. – Küldjön
üzenetet Mont Pleasance-be. Mondja meg, hogy hibázott, és
mégis hozzámegy: nem számít, hogyan kezdődtek a dolgok,
az számít, hogyan fejeződnek be. Örömben vagy bánatban.
– De nem tudom megtenni. Mi van, ha nem válaszol?
– Ha valóban érdekli a dolog, nem számít, mekkorát
kockáztat. Ha őszinte önmagával, akkor kockáztasson
mindent.
– Nem érted, Céline. Biztosan annyira megsértettem,
amennyire ő engem. Nem tudom, hogy egyáltalán eljön-e Ada
esküvőjére holnap. Nem tudom, hogy egyáltalán látom-e még.
 Rose az arcára tette a kezét, és ismét rájött, mekkorát
hibázott.
– Ó, Céline, annyira bolond vagyok! – Zokogni kezdett,
Céline pedig a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa.
 Hatvanhetedik fejezet

LONDON

Georgiana fel-alá járkált az ablak előtt. Már késő éjszaka volt,

de nem érzett fáradtságot. A körmeit már lerágta
idegességében. Mrs. Cliffe mellette állt, összekulcsolt karral,
ideges és komoly arckifejezéssel. Mindketten arra vártak,
hátha meghallanak valami neszt a szobából, de… Semmi.
Semmi, csak a halálos csend.
– Nem bírom elviselni! – törte meg a csendet Georgiana.
– Michaellel kellett volna maradnom. Annyira gyáva vagyok!
Mrs. Cliffe előrenyúlt, megszorította a lány kezét.
– Nem gyáva. Maga egy bátor, nagyon bátor lány, és
büszke vagyok magára. Az én felelősségem volt, hogy
felügyeljek a személyzetre. Amikor egy fiatal, külföldi lány
érkezett közénk, még figyelmesebbnek kellett volna lennem.
De úrnőm, ön elfelejtette, hogy holnap lesz a nővére
esküvője?
– Istenem! – kiáltotta Georgiana. – Igaza van! Én vagyok
az egyik koszorúslány. Nem hagyhatom cserben Adát.
– Persze hogy nem! – mondta Mrs. Cliffe. – Sose
aggódjon, kedvesem. Michael és én vigyázunk Prijára. Most
aludnia kell. Holnap korán reggel az egyik emberem elviszi
az állomásra. Felszállhat az első vonatra. Collins, a
szobalányom önnel tart.
 – Erre nincs szükség – tiltakozott Georgiana.
– Badarság! – Georgiana egy pillanatra újra azt a Mrs.
Cliffe-et látta maga előtt, aki házvezetőnőként dolgozott
Somerton Courrban, nem pedig a sikeres írónőt. – Ha rajtam
múlik, egyetlen Averley lány sem utazik kíséret nélkül!
 Hatvannyolcadik fejezet

SOMERTON
Charlotte az anyja után sietett, aki Cooperrel és Mrs.
McRoryval a sarkában végigviharzott a fogadószobákon.
– Ez a koszorú itt, ez nem tetszik, eltakarja a portrémat –
jelentette ki a grófné a szalonban.
– Azonnal levetetem, úrnőm – felelte Mrs. McRory.
– Helyes. Egyébként bájos a szoba. Mindennel
elkészültek a reggelihez? A vendégek hamarosan
megérkeznek, nem akarom megváratni őket.
– Minden tökéletesen rendben van, úrnőm – mondta
Cooper előrelépve. – Készen állunk, és megkezdjük a
felszolgálást, amint ön utasítást ad rá.
– Tökéletes. – A grófné a társalgóba, a kék szobába és a
porcelánszobába, majd az előcsarnokba vezette őket.
– Úrnőm, Lord Fintan megérkezett – jelentette Cooper. –
Az üvegházban van.
– Máris? – kiáltotta a grófné. – Legalább még egy óráig
nem számítottam rá. Charlotte, menj, és mondd meg neki,
hogy Ada itt lesz, amilyen hamar csak tud! – Az ajtó felé
sietett.
Charlotte nem mozdult, maradt, ahol addig állt.
– Menj, leányom! – nézett vissza rá a grófné.
Charlotte megfordult, és hagyta, hogy Cooper
 előtte menjen, mintha mutatnia kellene az utat. A szíve
kellemetlenül gyorsan vert. Éppen a Laurence-szel való
csevegést szerette volna elkerülni. Biztos volt benne, hogy
nehezen tudja majd elrejteni az érzéseit, de megacélozta
magát, ahogy Cooper kinyitotta az üvegház ajtaját, és
bejelentette őt.
– Miss Charlotte Templeton!
Laurence meglepetten nézett körül. Ugyanolyan jóképű
volt, mint mindig. Zsakettet viselt, amiről Charlotte-nak az
első találkozásuk jutott eszébe.
– Charlotte! – lépett közelebb a férfi, amikor Cooper
visszavonult. – Nem bír magával, igaz?– mondta lágyan, és
felemelte az ujját, hogy megérintse Charlotte arcát.
Charlotte azonban félrerántotta a fejét. Nem volt biztos
abban, hogy képes lesz visszatartani a könnyeit.
– Ada öltözködik, és itt lesz, amilyen hamar csak tud.
– Értem. Megbizonyosodott arról, hogy elég időnk lesz a
búcsúzkodásra – mondta a férfi némi megvető éllel.
Előrelépett, és átölelte Charlotte derekát. A keze felfelé
csúszott.
Charlotte kiszabadult az ölelésből.
– Nem akarok elbúcsúzni – suttogta.
Laurence türelmetlent horkantott.
– Megmondtam, hogy nem csinálom ezt tovább, miután
megházasodtam!
– Nem erre gondolok. Úgy nem akarok elbúcsúzni, ahogy
maga szeretné.
Laurence hátralépett, és felvonta a szemöldökét.
– Pár hete még…
 – Tudom! – Charlotte egymáshoz szorította a kezeit.
Szerette volna elmagyarázni a dolgot, de sehogy sem találta a
megfelelő szavakat. – De most már más a helyzet. Úgy
érzem… ez igazságtalan Adával szemben. – Gyorsan,
zavartan beszélt. Hirtelen fontosnak találta, hogy kimondja az
igazságot. – Ami a múltban történt, megtörtént, de itt vessünk
véget a kapcsolatunknak!
Laurence gúnyosan mosolygott.
– A becsületesség nem áll jól önnek, Charlotte.
– Mit számít ez? Laurence, most mindketten új életet
kezdünk. Ön Adával, én pedig… egyedül. De szeretném, ha
barátok lennénk. Tudja, ahogy régen. – Kinyújtotta a kezét,
arra gondolva, hogy Laurence egyszerűen megfogja és
megrázza.
Laurence előrelépett, de ezúttal sokkal óvatosabban.
Charlotte tényleg arra gondolt, hogy a férfi megfogja majd a
kezét – erre, és semmi többre. Laurence meg is tette, de
közben maga felé húzta Charlotte-ot, és gyorsan szájon
csókolta. Charlotte próbált védekezni, de nem volt hozzá
ereje.
Furcsa csók volt, lágy és szenvedélyes. Az első csókjaikra
emlékeztette Charlotte-ot, és arra az időszakra, amikor a
kapcsolatuk még nem változott versengéssé, amikor még nem
torzult el annak a világnak a szűnni nem akaró figyelme és
elvárásai miatt, amiben éltek. Charlotte lehunyta a szemét, és
visszaröppent az időben három évet, amikor még fiatalabb és
erősebb volt, és könnyű, akár a toll. Megadta magát,
beleolvadt a férfi ölelésébe.
 Hatvankilencedik fejezet

– Vajon hová tűnt Charlotte? – kérdezte a grófné, amikor

ismét bement az előcsarnokba. Wardra mutatott, aki éppen
akkor érkezett fel az alagsorból. – Te! Menj, és keresd meg
Miss Charlotte-ot. Az üvegházban kell lennie. Emlékeztesd
rá, hogy nincs idő a csevegésre, segítenie kell nekem.
Stella habozott. Már éppen közölni kívánta, hogy ezt a
feladatot nem hajlandó végrehajtani, elvégre már nem ál] a
ház szolgálatában, ám ahogy meglátta a grófné parancsoló
mutatóujját, nem mert ellenkezni. Megfordult, és bosszúsan
elindult az üvegház irányába.
Boldog volt, hogy már nem dolgozott Somertonban. Az
alagsorban két konyhai cseléd tört ki könnyekben, az inas Mr.
Coopernek fenyegetőzött, hogy felmond – mindez a
rabszolgahajcsár Mrs. McRory miatt. Stella megállapította,
hogy sokkal jobb neki ott, ahol most van.
Átvágott a pálmafák között, követte a vízcsobogást, a
levélzizegést. Addig haladt a kanyargós ösvényen, rmg
megérkezett a szökőkúthoz, ahol meglátta…
Megdöbbentette a látvány. Lord Fintant nem ismerte meg
azonnal, csak akkor jött rá, hogy kicsoda, amikor meglátta
Miss Charlotte aranyszínű haját. Olyan érzése támadt, mintha
nyakon öntötték volna hideg vízzel, de egyszeriben felfogta,
mi játszódik le a szeme előtt.
 Lord Laurence Fintan megcsókolta Miss Charlotte
Templetont!
Szinte remegett a sokktól. Tehát még mindig tart!
Beléhasított a felismerés, hogy már korábban módjában állt
volna tönkretenni Miss Charlotte-ot, ha nem csak most jön rá
erre a dologra. Bárcsak tudta volna, hogy az, amiről tudomása
van, nem egy régi, elfeledett kapcsolat, hanem igenis élő,
igenis friss!
Zakatolt az agya. Nem látták meg őt, így sok lehetősége
volt. A legegyszerűbbet és leghatásosabbat választotta.
Visszament az előcsarnokba, és megragadta az egyik
cselédlány karját, aki egy ölnyi koszorút cipelt.
– Menj fel az emeletre, és mondd meg Lady Adának,
hogy Miss Charlotte azonnal szeretne találkozni vele az
üvegházban. Ne törődj azokkal a girlandokkal, én majd
elviszem őket Mrs. McRorynak. Menj, siess! – Átvette a
koszorúkat, és a cselédlány után nézett, aki felszaladt a
lépcsőn.
Amikor a lány eltűnt a szeme elől, óvatosan, nehogy a
fehér füzérek összepiszkolódjanak a padlóra esve, elindult
Mrs. McRoryhoz.
 Hetvenedik fejezet

Ada lesietett a földszintre, és közben lerázott magáról egy

gombostűt, ami akkor szúródhatott a ruhája szélébe, amikor
Céline-nel a próbát végezte. Mit akarhat Charlotte? Annyi
dolga volt még. A fátyla nem igazán tetszett Céline-nek, és ott
volt még az inas is, aki sírva fakadt, miután Mrs. McRory
mondott neki valamit, vagy tett vele valamit. És közben
bármelyik pillanatban megérkezhettek a vendégek!
Már csak hat óra maradt hátra – mondta egy kis hang
Ada szívében. Ma este férjezett asszony leszel. Laurence
felesége.
Kinyitotta az üvegház ajtaját, hátrasimított egy
rakoncátlan hajtincset. Félig futva vágott keresztül az
üvegházon, Charlotte-ot keresve. A zöld levelek között
felfedezett egy fehér foltot, ami csakis egy muszlinruha
lehetett. Abba az irányba indult tovább.
– Igen, Charlotte? – mondta, félresöpörve az útjába
kerülő ágakat. – Mi az…?
Megállt. Mozdulatlanná dermedt. A szavak a torkára
forrtak. Hihetetlen látvány tárult a szeme elé. Charlotte-ot
látta Laurence karjaiban. Csókolóztak… A második,
harmadik pillanatban már azt is látta, hogy Laurence végtelen
gyengédséggel öleli Charlotte-ot, aki mintha hozzáolvadt
volna, de abban a legelső másodpercben csak egy férfit látott,
akihez pár órán belül feleségül kell mennie -aki ennek
ellenére mégis a mostohanővérét csókolgatja!
Laurence látta meg őt először. Elborzadva nézett rá,
levegőért kapott, és elengedte Charlotte-ot. A lány is Adára
nézett, a szájához kapta a kezét, és elfojtott egy sikolyt.
– Ez jelenti azt, hogy jobb testvérem leszel? – törte meg
Ada a csendet Charlotte-ra nézve.
Charlotte elsápadt.
– Nagyon sajnálom… Sosem akartalak… – Levegőért
kapkodott, majd megfordult és elszaladt.
Ada hallotta, hogy Charlotte zokog, miközben fut.
Laurence-re nézett. A férfi némán, ijedt arckifejezéssel állt.
Ada rájött, hogy mindig is riadt volt, mindig ott bujkált benne
a félelem.
– Meg tudom magyarázni – kezdett bele Laurence.
Ada elnevette magát.
– Kérlek, eléggé nyilvánvalónak tűnik nekem, de talán…
– Szeretlek – mondta óvatosan a férfi.
– Kérlek! – mondta Ada hűvösen. – Kímélj meg ettől.
Csak azt magyarázd meg nekem, miért csókoltad meg a
koszorúslányomat, a testvéremet!
Laurence vett egy mély levegőt. Előtört belőle a politikus
énje.
– Elismerem, hogy megcsókoltam a testvéredet, de Ada,
te nem engedtél közelebb magadhoz. Ha hagytad volna, hogy
kielégítsem természetes szükségleteimet a… Normálisnak
nevezhető módon, akkor biztosan nem estem volna bele
Charlotte csapdájába.
 Ada úgy hőkölt vissza, mintha a férfi megütötte volna.
Felemelte a kezét, mintha így akarná védeni magát a
szavaktól.
– Laurence! – kiáltotta. – Mindent megbocsátanék,
kivéve ezt. Komolyan engem akarsz hibáztatni azért, mert
nincs önuralmad?
– Szeretlek, Ada. És sosem engedtél közel magadhoz. Így
tényleg nem csoda, hogy megbotlottam!
– Ezt nem akarom hallgatni! – Ada megfordult, és gyors,
ideges léptekkel a ház felé indult. – Mondd, hogy őt szereted,
hogy engem nem találsz vonzónak, vagy akármit, ami őszinte,
csak ne ezt!
– Ada!
– Nem akarom ezt tovább hallgatni! – Ada kiszaladt az
üvegházból.
Laurence utánaeredt. Kétségbeesett, ez a hangján is
érződött.
– Ada, kérlek, bocsáss meg. Ez nem változtat semmin,
ugye?
– Nem tudom, át kell gondolnom! – mondta Ada, és
otthagyta a férfit lépcső aljában. Még mindig szédült attól,
amit látott, amit hallott. Felsietett a szobájába, és bevágta
maga mögött az ajtót.
 Hetvenegyedik fejezet

Georgiana tapsolt párat, abban reménykedve, így megszűnik a

keze remegése. A kocsijuk Somerton Court fehér sziklája felé
száguldott. Georgiana biztosra vette, valamennyi csínytevés
közül ez a legkomolyabb, emiatt kerül majd igazán bajba.
Betörni egy ablakot? Felmászni a kocsibehajtó végében álló
tölgyfára, és fenn rekedni? Ez mind-mind gyerekes dolog volt
ahhoz képest, amit most tett. Elment Londonba anélkül, hogy
bárkinek szólt volna. Elment, egy lopott automobilon, és
egész éjszakára távol maradt! Előre rosszul volt, ha arra
gondolt, mi vár rá. De nem volt más választása. Minél tovább
töprengett rajta, annál biztosabb volt benne, hogy Michaellel
együtt jól cselekedtek.
– Gondolja, hogy itthon van már az apám? – kérdezte
Georgiana idegesen a kocsistól
– Igen, úrnőm, egy órája tért vissza – felelte Jevins.
Georgiana nyelt egyet. Ahogy ráfordultak a
kocsibehajtóra, látta, hogy nem csak az apja Rollsa áll ott,
hanem jó néhány másik automobil is. Lassanként
megérkeztek az esküvői vendégek. Ada már biztosan nagyon
izgul, hiszen ez élete legfontosabb eseménye, de ő… Lehet,
hogy mindent elrontott? Hogy fogok Ada szeme elé kerülni?
A kocsi a bejárati ajtóig vitte. Leugrott. A kocsis
megértőén vigyorgott.
– Sok szerencsét! – mondta.
 – Köszönöm, Jevins. Szükségem is lesz rá! -Georgiana
kétségbeesetten a ház felé fordult, és felment a lépcsőn.
Meglepetésére senki sem volt az előcsarnokban. A távolból
kiabálást hallott. Egy pillanattal később felismerte a hangokat:
az apja veszekedett Lord Fintannel. Becsapódott egy ajtó.
Georgiana elcsípett pár szót:
– …apaként sosem voltam ennyire dühös…
Georgiana zavarodottan, idegesen állt. Mi folyik itt?
Ahogy hallgatózott, kivágódott a cselédajtó, Cooper lépett ki
rajta. Sietett, szinte rohant.
– Ó, úrnőm! Ön az? – kiáltotta zavartan. – Azt hittem,
James itt lesz, és amikor rájöttem, hogy senki sincs itt, aki
fogadná a vendégeket…
– Minden rendben van, Cooper. Látom, hogy mindenki
feszült. – Georgiana átadta neki a kalapját. – Mi folyik itt?
Megérkeztek a vendégek?
– Ők megérkeztek, de a család… Elfoglaltak, és nem
tudnak velük találkozni. – Cooper dadogásából Georgiana
rájött, hogy eltitkol valamit. Rosszallóan összevonta a
szemöldökét.
– Cooper, el kell mondania, mi történt!
– Nos, hogy őszinte legyek, úrnőm, ez az egész zavaros. –
Cooper szeme megtelt könnyel. – A dolgok szervezetten
haladtak Mrs. McRory irányítása alatt, bár a személyzet egy-
két tagja kijelentette, Mrs. McRory valódi hajcsár. Néhányan
közölték velem, az esküvőt követően azonnal elhagyják a
házat. Az sem tetszik nekik, ami Prijával történt… És
őszintén megvallva, bennem is van némi aggodalom az ifjú
hölgyet illetően… És most mintha valami nézeteltérés lenne
Lord Fintan és őlordsága között!
– Nézeteltérés! – szörnyülködött Georgina, és hirtelen
rájött, mennyire kellemetlen ez az egész a vendégek előtt. –
Egy hónappal ezelőtt megszületett a megállapodás… – Észbe
kapott. – De azt hiszem, Cooper, ezt nem magával kell
megbeszélnem.
– Nos, valóban nem. És főleg nem az előcsarnokban –
mondta Cooper.
– Georgiána!
Rose hangja. Georgiana megpördült. Rose a
lépcsőfordulóban állt, és gyorsan elindult lefelé.
– Végre itt vagy! – mondta
Cooper diszkréten visszavonult. Georgiana felkészült a
szidásra, ám ilyesmiről szó sem volt.
– Nem tudod, mi folyik itt? – kérdezte Rose halk hangon,
ahogy odaért hozzá. – Ada bezárkózott a szobájába, és meg
sem engedi Céline-nek, hogy felöltöztesse. Charlotte is
bezárkózott a szobába, és hallottam, hogy sírt. Apánk és
Laurence pedig a könyvtárban vitatkoznak, a grófné egyedül
van, én pedig kétségbeesetten próbálok szórakoztatni két
püspököt és egy lordot, akik sértőnek érzik, hogy Lord
Westlake még nem üdvözölte őket! – A homlokára szorította
a kezét. – Egyszerűen nem értem, mi folyik itt!
– Én sem! – Georgiana meglepődött. A jelek szerint senki
sem vette észre, hogy Michaellel együtt eltűnt egy időre.
Persze, ekkora felfordulásban ez nem is csoda.
– Beszélnünk kell Adával. Ha kétségei vannak… – Rose
tétovázott. – Nem tudom, mi jár a fejében, de oda kell
mennünk hozzá. Sokkal nagyobb szüksége van ránk most,
mint valaha.
– Természetesen! – kiáltotta Georgiana. Megfogta Rose
kezét, és együtt felfutottak Ada szobájához.
Céline az ajtónál állt, és finoman kopogott.
– Úrnőm! – mondta halkan, majd megkönnyebbülten
felnézett Rose-ra és Georgianára.
– Köszönöm, Céline, most már elmehetsz! – Georgiana
előrelépett, és bekopogott az ajtón.
Céline visszahúzódott.
– Ada! – kopogott Georgiana. – Ada, drága, mi vagyunk
azok! Georgie és Rose. A testvéreid. Kérlek, beengedsz
minket? Segíteni akarunk. Akármi is van, segíteni akarunk. –
Feszülten várt. Reszketett a szíve. Mi lesz, ha Ada nem
válaszol? Mitől viselkedik ennyire furcsán?
Váratlanul puha lépteket hallott. Kattanás. Az ajtó kinyílt.
Georgiana felsóhajtott, Rose-ra nézett. Együtt léptek be a
szobába.
Ada az ablaknál állt. Előtte, az öltözőasztalán egy indiai
fadoboz állt, a teteje nyitva. Régi levelek voltak benne, Ada a
jelek szerint ezeket nézegette.
Lecsukta a doboz fedelét, a testvéreire nézett. Mellette, az
állványon ott pompázott a csodálatos, elefántcsontszínű
esküvői ruha, ami mintha az ő szelleme, fej nélküli mása lett
volna.
Ada félrehúzódott, a ruha mellé állt. Sápadt volt, látszott
rajta, hogy sírt. Georgiana odaszaladt hozzá, Rose pedig
követte a húgát.
 – Drága Adám! – kiáltotta Georgiana, és átölelte a
testvérét. – Mi a baj?
Ada arcán futó mosoly jelent meg.
– Drága Georgie – mondta. Fátyolos volt a hangja, de
nem sírt. – Azt hiszem, igazából nincs semmi baj. Minden
megoldódott. Magától. Most végre sok mindent megértettem,
amit korábban nem, és így lesz a legjobb.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Rose.
Ada megvonta a vállát.
– Laurence nem szeret engem. Charlotte-ot szereti.
Láttam, ahogy az üvegházban csókolóznak.
Georgianának elakadt a szava.
– Micsoda? Ó, ez nem lehet! Ez nem lehet! Nagyon
szeret téged. Tudom, hogy így van!
– Én sem tudom elhinni. – Rose is megdöbbent. Átkarolta
Adát. – Tudod, én sosem hittem igazán, hogy ő elég jó neked,
de… De abban sosem kételkedtem, hogy szeret téged!
– Szerintem bizonyos értelemben véve tényleg szeret –
mondta Ada nyugodtan. – De nem elég bátor ahhoz, hogy
őszinte legyen magával azzal kapcsolatban, hogy mit akar
igazán, és ki ő maga valójában. Azt akarja, hogy olyan
legyen, amilyen sosem lehet. Én pedig… Az igazságot
akarom. Délibábok? Ezek nem nekem valók. És erre most
jöttem rá.
Rose lerogyott az ágyra.
– De mit fogsz csinálni? – kérdezte Adára pillantva. – Ma
van az esküvőd. Képes vagy végigcsinálni úgy, hogy már
tudod, amit tudsz?
Ada hallgatott.
 Georgiana a nővére felé fordult. Kezdte felfogni a helyzet
súlyát. Megértette, bármit is tesz majd, Ada komoly döntés
meghozatalára kényszerült.
– Ada? Mit fogsz tenni?
Ada megrázta a fejét.
– Nem tudom. Időre van szükségem, hogy gondolkodjak.
– Felnézett Rose-ra. – Végig igazad volt. Tudtam, de nem
ismertem el. A magam módján éppen olyan gyáva voltam,
mint Laurence. Nem értettem őt, és nem értettem magamat.
Sajnálom.
– Ó, Ada, tőlem sose kérj bocsánatot! – Rose felállt, és
átölelte Adát. – Nekem is sok mindenért bocsánatot kell
kérnem. Elragadtak az érzelmeim, és nem láttam, hogy
szenvedsz. Itt kellett volna lennem veled. Jobb testvérednek
kellett volna lennem.
– Ti mindketten mindig a legjobb testvérek voltatok –
mondta Ada kedvesen. Habozott. – És… Ha én okoztam
bármiféle problémát közted és Huntleigh hercege között,
akkor nagyon sajnálom. Laurence szemével ítéltem meg őt,
de most… Most már nem hiszem, hogy adni lehet a szavára.
Rose szomorúan megrázta a fejét.
– Elment – mondta halkan. – Döntést hoztam, és vége.
Ada meglepetten nézett rá.
– Megkérte a kezedet?
Rose bólintott.
– Elutasítottam – mondta remegő hangon.
– Istenem, ezek a boldogtalan szerelmi történetek! –
kiáltotta Georgiana. Néhány hónappal korábban úgy tűnt, a
szezon tele van ígérettel és lehetőséggel. Akkoriban a saját
első szezonjáról álmodozott, de most… Most mintha semmi
sem lett volna egyszerű. A szerelem még akkor is véget érhet,
ha valódi. A szerelem lehet hamis is, lehet rossz is. A
szerelem időnként a megfelelő embereket érinti meg, csak
éppen rosszkor; vagy jókor jön, de nem a megfelelő
emberekre talál rá. Georgiana korábban úgy képzelte, a
szerelem egy kemény gyémánt, amit semmi sem változtathat
meg, most azonban már úgy látta, éppoly szeszélyes, akár az
időjárás.
– Gondolkodnom kell – mondta Ada. – Egyedül kell
lennem, remélem, megértitek.
– Természetesen – mondta Rose, majd utána Georgiana
is. Csendben kivonultak a szobából.
 Hetvenkettedik fejezet

LONDON

Michael fel-alá járkált a betegszobában. Nagyon keveset

aludt, és ha el is nyomta az álom, óránként felkelt, hogy
beadja Prijának a gyógyszert, amit a doktor hagyott náluk.
Már rég megszűnt az időérzéke, és néha járás közben olyan
érzése támadt, álmodik.
– Michael… – Prija hangja gyenge volt és rekedt, de
legalább beszélt, ébren volt.
Michael letérdelt az ágy mellé, és megszorította a lány
kezét. Prija arcára árnyékot vetettek a hosszú szempillák.
– Prija!
– Semmi baj – suttogta a lány. Még ebben a helyzetben is
Michaelt próbálta megnyugtatni.
– Szomjas vagy? Hozhatok bármit? – kérdezte Michael. –
Az orvos hamarosan visszajön. Most már biztonságban vagy,
nem eshet bajod. ígérem! – Meg akarta védeni Priját, bármi
áron.
A lány megszorította Michael kezét. Michael szeme
megtelt könnyel.
– Prija, el akarom neked mondani, hogy megölöm
Williamet.
– Ígérd meg, hogy nem teszed meg!
 – Miért? – Michael látta, hogy Prija arca megrándul.
Halkabban folytatta. – A pokolba! Nem értem, hogy miért
véded ezt a szörnyeteget!
– Nem őt akarom megvédeni, hanem téged. Nem akarom
azt látni, hogy börtönbe mész. Nem tudnám elviselni. Ígérd
meg, hogy semmi butaságot nem csinálsz.
– Rendben, megígérem.
– Köszönöm – mondta Prija. Fáradtan a párnára ejtette a
fejét. Michael látta, hogy halványan elmosolyodik. – Lesz egy
kis házunk, ugye, Michael?
Michael megszorította Prija ujjait.
– Igen, kerttel, amiben játszhatnak a gyerekek.
– És lesznek gyümölcsfák. És elég hely a szüleimnek,
amikor megöregszenek.
– Sok szoba lesz, mindannyiuknak és a testvéreidnek is! –
Michael maga elé képzelte a házat. Az ajtó körül rózsák
nőttek, és tyúkok kapirgáltak az udvaron. Talán egy hinta is
függhetne az almafán…
Hirtelen fájdalom suhant keresztül Prija arcán.
Felnyögött. Michael látta a szemében a rémületet.
– A baba – zihálta Prija.
Michael előrehajolt és csengetett. Kinyitotta az ajtót, és
kikiáltott a folyosóra:
– Orvost, gyorsan, most!
 Hetvenharmadik fejezet

SOMERTON

Rose csendben állt, miközben Céline lelkesen elvégezte a

koszorúslányruháján az utolsó simításokat. Rose-tól jobbra
Annie öltöztette a hallgatásba burkolózó Georgianát, aki
időnként összehúzott szemöldökkel, a homlokát ráncolva a
tükörbe pillantott. Zaklatott volt. Rose látta ezt rajta, sajnálta
is miatta. Georgiana még túlságosan fiatal volt az ilyen
terhekhez.
A jelek szerint Céline és Annie megérezte, hogy valami
nincs rendben, mert csendben, sietve dolgoztak. Rose-nak
nem szerzett örömet a ruha, egyfolytában csak Adán járt az
esze, de a szobalányok előtt természetesen nem beszélhetett
róla. Vajon mit fog tenni? Vajon hogyan dönt?
– Talán Annie-vel átmehetnénk, és megnézhetnénk, hogy
Lady Ada készen áll-e, elkezdhetjük-e az öltöztetését –
mondta Céline, mintha olvasna Rose gondolataiban. – Időbe
telik, hogy a ruha tökéletesen álljon rajta.
Rose habozott. Adát egy órája hagyták egyedül. Már
kilenc óra volt. Tudta, hogy Céline-nek igaza van, de nem
akarta sürgetni Adát.
– Igen, talán jó lenne – mondta kelletlenül.
Ahogy Céline és Annie elment, Georgiana kétségbeesett
arccal leült az ágyra.
 – Ó, Rose, mit csináljunk? – kérdezte halkan. – Nem
akarom, hogy Ada hozzámenjen egy ilyen szörnyű emberhez!
Persze hogy nem akarom, de hogyan utasíthatná vissza őt? A
vendégek már odalent vannak!
– Nyugodj meg. Biztos vagyok abban, hogy Ada helyesen
fog dönteni. – Rose odalépett hozzá, és megszorította a
testvére kezét. – És tudod… Nem mindig fontos szerelemből
házasodni… – A hangja elcsuklott. Nem bírt Georgiana
szemébe nézni.
– Nem? Valóban így gondolod? – kérdezte Georgiana
olyan keserű hangon, hogy Rose összerezzent, amikor
meghallotta.
Tudta, Adára nehéz döntés vár. Vajon hozzá tudna menni
Laurence-hez ilyen körülmények között? Ha nem, akkor a
család miből fizeti ki Wiiliam adósságait? Szerette volna, ha
Ada nemet mond Laurence-nek, de tudta, a pénzügyi
helyzetüknek ez nem tenne jót. Ráadásul Ada nem
számíthatna arra, hogy bárki támogatja, ha mégis
visszautasítja azt az embert. Azt már ő is megtanulta, senki
sem olyan ostoba, hogy azt higgye, a társasághoz tartozók
szerelemből házasodnak.
– Nem – felelte halkan. – De ha Ada úgy dönt, hogy
hozzámegy Lord Fintanhez, akkor nem ítélhetjük el.
Támogatnunk kell őt.
Kopogtak az ajtón. Céline lépett be. Rémült volt az arca.
Egy borítékot tartott a kezében.
– Lady Adát nem találtuk a szobájában – mondta. – A
jelek szerint felöltözött. Egyedül… Talán csak sétálni ment,
de… Ez a boríték volt az öltözőasztalán.
 Rose-nak adta át a levelet. Az apjuknak volt címezve.
Rose agyán ezernyi gondolat futott át. Persze, Ada csak
sétálni ment. De akkor miért hagyott üzenetet? A keze
remegett, ahogy átvette a levelet. Lenézett. Georgiana tágra
nyílt szemekkel bámult rá.
– Ezt el kell vinnünk apánknak – mondta Rose.
Megpróbált uralkodni remegő hangján. Ahogy kilépett az
ajtón, a lába megcsúszott valamin. Lenézett. Egy fehér papír
sarka kandikált ki a szoba előtti szőnyeg alól. Lehajolt. Egy
boríték volt, rajta Ada írása. Ezt neki címezték.
– Rose, jössz? – szólt hátra Georgiana.
Rose a zsebébe csúsztatta a neki szánt borítékot, és a
többiek után sietett. Nagyon gyorsan vert a szíve, ahogy
lement a lépcsőn. Hallotta a fogadószobákban összegyűlt
vendégek hangját.
A dolgozószoba ajtaja nyitva állt. Rose követte
Georgianát.
Laurence úgy állt Lord Westlake írósztala mögött, mintha
védelmet remélne tőle. Az arca ijedt volt. A lord és a grófné
dühösen vitázott a kandallónál.
– …semmit sem jelent! – mondta a grófné.
– Kedvesem, önt egyáltalán nem érdekli, mit érez? –
kérdezte a lord.
– Apám, Ada nincs a szobájában – mondta Rose. A
Céline-től kapott borítékkal a kezében elindult a lord felé. A
másikat a hata mögé rejtette. – Talán ez egy magyarázat. Az
öltözőasztalán hagyta.
A lord arckifejezése elárulta, hogy azonnal megértette, mi
állhat a levélben. Felnyitotta a borítékot, olvasni kezdett.
Laurence idegesen előrelépett, a lord közelébe húzódott.
– Istenem, ne várakoztasson minket! Mi történt? –
kérdezte a grófné.
– Tessék, olvassa! Önnek is tudnia kell, ahogyan
mindenkinek. Nem látom értelmét, hogy ezt titokban tartsuk.
– Lord Westlake a grófné kezébe dobta a levelet, az arcába
temette a kezét, majd a homlokát kezdte dörzsölgetni.
Felsóhajtott, arrébb lépett. – A pokolba, nem hibáztathatom!
Én vagyok az élő példa arra, hogy mi történik, amikor valaki
szerelem nélkül házasodik!
Georgiana és Rose összenézett, majd mindketten
előreléptek, hogy a grófné válla fölött elolvashassák a levelet.
Rose gyorsan átfutotta a pársoros üzenetet.

Kedves Papa!
Kérlek, bocsáss meg nekem. Elmentem, hogy
gondolkodjak. Miss Hanna Darfordnál leszek,
Londonban. Laurence-nek el kéne vennie
Charlotte-ot. Szerintem ők boldogok lennének
együtt.
Szeretettel, Ada

Rose alig bírta visszafojtani a mosolyát. Tudta, hogy

katasztrófa, ami történt, és ez az ügy könnyen anyagi csődbe
juttathatja a családját, de mégis örült. Boldog volt, hogy Ada
végre fellázadt a neki szánt élet ellen, és a szívére hallgatott.
– A pokolba, hogy merészelte? – kiáltotta Laurence.
 – Ő hogy merészelte?! – ordított rá a gróf. – Uram, a
viselkedése botrányos volt és helytelen…
– Nem próbálok mentegetőzni, de nincs rá ok, hogy
valaki ilyen őrült módon viselkedjen! – felelte Laurence.
– De mit tegyünk most? – vágott közbe a grófné már-mar
hisztérikus hangon.
– Mivel mit tegyünk? Ada mindent elrendezett. Semmit
sem tudunk tenni – felelte a gróf.
– Mit tegyünk az esküvővel kapcsolatosan? Egyszerűen
nem csinálhatja ezt. Megtiltom!
– Már megtette – mondta Rose. A markába szorította a
másik levelet, amit Ada neki címzett. Biztos volt benne, hogy
a történet nem csupán ennyi, van itt még valami más is.
– Vissza kell hoznunk őt! Én nem fogok odaállni a
vendégek elé, hogy közöljem velük, nem lesz esküvő…
– Nem lesz esküvő? – kérdezte Ellingborough hercegnő,
aki éppen akkor lépett be az ajtón. – Én úgy tudtam, Lady
Ada és Lord Fintan esküvőjére hívtak meg. Talán közbejött
valami váratlan esemény?
 Hetvennegyedik fejezet

Cooper a szalon ajtaja előtt várakozott. A teát már

felszolgálták, azután még egyszer. Látta, hogy a vendégek
egyre többször pillantanak az órara, egyre éhesebbek. A
reggelizőszoba irányába nézett, oda, ahol James és Thomas
toporgott az ajtó felé pillantgatva.
– Miért nem reggeliznek már? – motyogta az orra alatt.
– Cooper, mi a baj? Van valami elképzelése, miért nem
szolgálták még fel a reggelit? – A plébános erősen izzadt az
idegességtől. – Ha így haladunk, elkésünk a szertartásról!
– Attól tartok, uram, éppoly kevés információval
rendelkezem, mint ön – felelte Cooper halkan.
– Sehol sem látom Lord Westlake-et. És ami azt illeti, a
menyasszonyt és a vőlegényt sem.
Ellingborough hercegnő libbent be az ajtón. Cooper
hallotta a csengő hangját, ahogy megszólította a lelkészt.
– Úgy tűnik, egyáltalán nem lesz esküvő. Elég
észszerűtlennek tűnik azután, hogy Londonból jöttem idáig.
Manapság a fiatal lányok nem tudják, hogy mit akarnak.
– Nincs esküvő? – botránkozott meg a lelkész. – Ez nem
lehet igaz! Azonnal beszélnem kell a grófnéval.
A vendégek a hercegnő köré gyűltek.
– Drága Lady Ellingborough, meg tudja erősíteni, hogy
nem lesz esküvő?
– Micsoda szörnyű szégyen!
 – Nincs esküvő – ismételte Cooper szörnyülködve és
hitetlenkedve. – Istenem, istenem… – Elindult az alagsor felé.
Az első gondolata az volt, vajon Mrs. McRory hogyan
fogadja majd a hírt. Ahogy benyitott a nagy ajtón, kis híján
orra bukott az ott hallgatózó Marthában és Annie-ben.
– Ó, uram, igaz ez? Lady Ada valóban Londonban van? –
kapkodott levegő után Annie.
– Nektek… Nem kéne hallgatóznotok! – Coopernek nem
sikerült megőriznie a kimértségét. – Londonban? Mit csinál
Londonban? Ki mondta ezt?
– Martha azt mondta, hogy Tobias mondta… – kezdett
bele Annie, majd gyorsan abbahagyta, mert észrevette a
mögöttük megjelenő alakot.
– Cooper! – kezdte Mrs. McRory. – Mi történik odakint?
Miért nem reggeliznek a vendégek? Ez így nem helyénvaló.
Én már elvégeztem a munkámat, elvárom, hogy maguk is ezt
tegyék!
– Nem tudom, miért nem reggeliznek – mondta Cooper. –
Próbálkoztam, Mrs. McRory, de úgy tűnik, csúszás van.
– Csúszás! Az én háztartásomban nincs semmiféle
csúszás. Azonnal reggeliztessék meg őket.
– Ho-hogyan? – kérdezte Cooper.
– Ó, Mrs. McRory, azt mondják, nem lesz esküvő. Mi
csináljunk a tortával? – fakadt ki Sarah.
– Nem lesz esküvő? – Mrs. McRory hitetlenkedve nézett
körül, majd felfogta a szoknyája végét, és kiviharzott a nagy
ajtón. Körbefordult, éppen akkor, amikor Georgiana és
Sebastian elsietett előtte.
Mrs. McRory előrerontott.
 – Úrnőm, egy szóra, kérem.
Cooper, Annie és Martha visszafojtott lélegzettel figyelt.
Mrs. McRory a mellén keresztbe tett karral elállta
Georgiana útját
– Tudnom kell, hogy lesz-e esküvő, vagy sem! -mondta
vészjósló udvariassággal.
Sebastian és Georgiana összenezett.
– Talán… Valószínűleg lesz. Azt hisszük… Tudomásunk
szerint lesz – dadogta Georgiana.
Mrs. McRory arca a lila különböző árnyalataiban játszott.
Cooper szinte biztos volt abban, hogy gőzfelhők fognak
kitörni füléből.
– Akkor azt kell mondanom, hogy a továbbiakban nem
kívánom szolgálni ezt a házat. Köszönöm, hölgyem! –
Lábujjhegyre állt, és ujjával Georgiana arca előtt hadonászott.
– Egy esküvő olyan esemény, amiről határozottan ki lehet
jelenteni, hogy megtörténik, vagy nem történik meg. Olyan
nem létezik, hogy „valószínűleg’’ sor kerül rá. Lehet, hogy
Franciaországban van ilyesmi, de örömmel jelenthetem, én
még nem hallottam hasonló fejetlenségről. Szép napot,
hölgyem. Nagyon sok sikert kívánok magának, hogy új
házvezetőt találjon.
– Mrs. McRory, nem gondolhatja komolyan, hogy beadja
a felmondását! – kiáltott fel Sebastian.
– Márpedig én komolyan gondolom, uram.
– Hurrá! – kiáltotta Cooper, de gyorsan a szájához kapta a
kezét.
Az ajtó becsapódott. Mrs. McRory dühösen megfordult,
és Cooperre meresztette a szemét. Martha és Annie elképedve
nézett Cooperre, aztán kitört belőlük a nevetés. Cooper
elvörösödött, de ő sem tudta megállni mosolygás nélkül.
 Hetvenötödik fejezet

LONDON

Michael a nappaliban, Mrs. Cliffe karosszékében ült, és előre-

hátra dülöngélve próbált ébren maradni. Az orvos már hosszú
ideje bent volt Prijánál – Michael nem is tudta, mióta.
Korábban fel-alá sétált, egészen addig, míg a kimerültség erőt
nem vett rajta. Le kellett ülnie. Azóta hol belesüllyedt valami
félelmetes, kusza álomba, hol felriadt. Egy alkalommal
kinyitotta a szemét, és látta, hogy valaki teát és pirítóst hozott
neki. Hozzá sem ért, egyetlen falatot sem bírt volna lenyelni.
Lépteket és suttogást hallott a folyosó irányából. Az egyik
cseléd belesett hozzá. Persze lehet, hogy mindez nem történt
meg – egy ideje már nem tudta szétválasztani a valóságot a
rémálmoktól.
Minden dolog, amit az utóbbi huszonnégy órában látott,
azonnal az eszébe jutott, amint lehunyta a szemét.
Lesoványodott gyerekek. Üveges szemű nők. És Prija… Prija
sápadt arca és felpuffadt hasa. A teste, ahogy abban a szörnyű
kunyhóban feküdt… Ismét elaludt, és ezúttal lövések zajára
ébredt. Beletelt egy kis időbe, míg felfogta, csak egy kocsi
zörgött odakint a kockaköveken.
Mrs. Cliffe is ott volt a szobában, az ablaknál állt, és úgy
tette keresztbe a karjait, mintha védeni akarná magát
valamitől.
 – Hogy van? – kérdezte Michael.
– Semmit sem hallottam. – A nő arca sápadt volt, a szeme
karikás. – Fel kell készítened magadat – mondta, de ekkor
Michael újra visszasüllyedt egy rémálomba.
Valami kicsi és fontos dolog csúszott ki a kezéből, valami
kulcshoz hasonló…
Felriadt.
– Hol van a…? – kiáltotta, de a hangja erőtlen volt, a
szavai lassúak, mintha vastag sáron kellett volna
keresztülhaladniuk.
– Mr. Templeton?
Az orvos hangja ismét magához térítette. Kábultan, a
kimerültségtől részegen ült fel. Az orvos aggódva nézett rá.
Mrs. Cliffe sírt, egy zsebkendőt szorított az arcához.
– Sajnálom – mondta az orvos. Az ingujját feltűrte. Az
arca sápadt és megviselt volt.
Michael megrázta a fejét. Ez az ember nem érti. Őt
tényleg nem érdekli, hogy a gyerek másé. Neki csak az a
fontos, hogy gondoskodjon Prijáról.
– Látni akarom őket.
– Uram, nem javaslom – mondta az orvos holtsápadt
arccal. – Nagyon sajnálom.
– Nem számít – mondta Michael. Felült. Fontosnak
találta, hogy megértesse az orvossal, ő nem szégyenkezik
Prija miatt. Sőt, büszke rá, mert bátor. – Feleségül fogom
venni őt. Aztán a nevemre veszem a gyereket, és senkit sem
fog érdekelni az egész.
Csendben néztek Michaelre.
 – Michael – mondta Mrs. Cliffe. Közelebb lépett, és
lágyan, anyai kedvességgel a fiú vállára tette a kezét. –
Édesem, tudod, hogy mi történt? Megértetted?
Michael csak ekkor kezdte felfogni a dolgot. Vakon
ellökte magától Mrs. Cliffe-et, mert tudta, a nő csak akkor
tenné félre szokásos kimértségét, akkor bánna vele ennyire
kedvesen, ennyire óvón, ha…
De ha ellöki őt magától, akkor a dolog nem történt meg.
Akkor nem kell végignéznie, hogy a jövő szétrobban előtte,
hogy nem marad más a helyén, csak tátongó űr…
Az orvos megköszörülte a torkát.
– Nagyon sajnálom, uram. Mindketten meghaltak.
 Hetvenhatodik fejezet

SOMERTON

– Tisztán hallottam, hogy nem lesz esküvő! – jelentette ki

Lady Ellingborough a szalonban olyan hangosan, hogy a
szavai a vendégek izgatott mor-mogása ellenére eljutottak
Lord Westlake dolgozó-szobájáig.
Lord Westlake végignézett a családján.
– Bejelentést kell tennünk – mondta.
– De mégis mit mondjunk? – kérdezte a grófné falfehér
arccal.
– Az igazságot. Hogy nem lesz ma esküvő.
– És mi lesz a hitelezőkkel?
A lord megrázta a fejét, majd megvonta a vállát.
– Nem erőltethetjük, hogy Ada akarata ellenére
hozzámenjen ehhez az emberhez. És ilyen körülmények
között én sem erőltetem. Találnunk kell valami más
megoldást, hogy szétoszlassuk a felhőket.
Rose követte az apját a folyosóra. A lord nyugodtan
beszélt, de Rose tudta, a helyzet súlyos.
– Kedves barátaim – kezdett bele Lord Westlake, ahogy
belépett a szalonba. Megköszörülte a torkát.
– Igazán nagyon kedvesek vagytok, hogy eljöttetek ma,
de bejelentést kell tennem…
 Rose nem bírt tovább várni. Oldalra lépett,
visszahúzódott a folyosón. A páfrányok és dézsába ültetett
pálmák rejtekében felnyitotta a borítékot, és gyorsan elolvasta
a benne lapuló levelet.
Nem Ada küldte, sőt ő volt a címzett. Ravitól érkezett,
Adának. Még az előző hónapban.

Drága Adám!
Kíváncsi lennék, mit érzel akkor, amikor e
sorokat olvasod. Remélem, az érzelmeid még nem
változtak meg. Én még mindig úgy gondolok rád,
ahogy mindig, bár valamivel nagyobb fájdalommal.
Ezen anyáron üzleti okok miatt Londonba utazom.
Nem lesz sok időm, és nehezen tudok majd
elszökni, de remélem, esetleg találkozhatunk.
Nem hozlak zavarba azzal, hogy választ kérjek
tőled. Augusztus 21-én délben a Paddington
állomás nagy órája alatt leszek. Ott, ahol
elváltunk egymástól. Ha tudsz, légy ott te is! Ha
nem tudsz, sosem felejtelek el, de megértem.
Örökké a tiéd:
Ravi

Augusztus huszonegyedike. A mai nap! – gondolta Rose.

Megértette, hogy Ada csak félig mondott igazat. Valóban
Londonba ment, de azért, hogy Ravival találkozzon! Ehhez
kétség sem férhetett.
 Rose arcán széles, ragyogó mosoly jelent meg. A szíve
gyorsabban kezdett verni. Diadalérzet áradt szét benne, hogy
Ada mégis megtette.
Egy erős kéz fogta meg a karját. Rose ijedten nézett fel.
Alexander állt előtte.
– Rose, beszélnem kell veled – kezdte a herceg kapkodva.
Rose összezavarodott, megijedt, levegőt se nagyon
kapott. Ösztönösen megpróbált elhúzódni, ám a férfi nem
eresztette.
– Kérlek szépen… Egy perc az egész. Hova vezet ez az
ajtó? – Kinyitotta a legközelebbi ajtót, és betuszkolta mögé
Rose-t.
A lány orrát megcsapta a bőr és a fényezőszerek erős
szaga.
– Megérkeztünk a csizmatárba! – nevetett Rose.
– Istenem! – A herceg körbenézett az apró helyiségben. A
polcokon Lord Westlake csizmái sorakoztak. – Valami
romantikusabbat vártam. Nos, ez is megfelel. – Az ujjaival
hajába túrt. – Rose, sajnálom, hogy tegnap egy öntelt bolond
voltam. Nem is értem, miért nem pofoztál meg.
Rose hirtelen azt sem tudta, mit mondhatna.
Csak arra tudott gondolni, hogy a herceg visszatért.
Visszatért!
– Hoztam neked valamit – mondta a herceg a kezében
tartott csomaggal játszadozva. – Valami jobbat a gyűrűnél. –
Zavartan atadta a csomagot.
Rose elvette. Nem volt nehéz. Kitapintotta a keretet.
Letépte a papírt. Egy festményt tartott a kezében.
– Ó! – kiáltotta.
 Rögtön látta, a képet az alapján a vázlat alapján festették
meg, amit a herceg még Mont Pleasance-ben készített róla.
Tökéletes volt. Látta magát, az arcát, az alakját a zongora
mellett, és látta a muzsika örvénylő, kavargó áramlatait is.
Alexander valahogy úgy ragadta meg a színeket, a formákat,
hogy a kép élőnek tűnt – Rose-nak, ahogy ránézett, olyan
érzése támadt, mintha ugyanúgy hullámzana, ahogy a tenger
Mont Pleasance partjánál, vagy ahogy ők ketten, amikor
táncoltak az első estéjükön, azon az estén, amikor Alexander
azt mondta, hízelgő lenne a számára, ha ő meg tudná
kedvelni… Azon az estén, amikor halkan és őszintén beszélt
hozzá.
Rose kirántotta magát a festmény bűvköréből.
– Tudnod kell, hogy nem igaz, tévedsz – mondta a
herceg. – Nem azért akarlak feleségül venni, hogy fájdalmat
okozzak az apámnak. Azért akarlak, mert így érzem magam
tőled! – A képre mutatott.
Rose alig jutott levegőhöz. Amikor megszólalt, egyszerre
nevetett és zokogott.
– Tudom! Sajnálom.
– Ne kérj bocsánatot, csak mondd, hogy hozzám jössz!
– Igen, igen! Alexander… Ez a leggyönyörűbb dolog,
amit bárkitől is kaptam! – Rose megpróbálta összeszedni
magát, de nem igazán sikerült. Köny-nyek csordultak végig
az arcán. Alexander közelebb lépett hozzá, kissé tétovázva a
kezébe fogta az arcát, letörölte a könnyeit.
Úgy nézett a képre, mintha először látná.
– Igen – mondta meglepetten. – Jó, ugye?
 – Még jobb, mint amit Mont Pleasance-ben láttam! –
Rose ismét a festményre nézett. – Sokkal erőteljesebb.
Céltudatosabb. Mintha tudná magáról, mi ő, és mi akar lenni.
– Igazad van – mondta Alexander. – És azért ilyen, mert
te inspirálsz, Rose. És… Azzal hízelgek magámnak, hogy én
is inspirállak téged. Látod, mennyire kihozzuk egymásból a
jót? Együtt kell lennünk! Ezt kellett volna tegnap mondanom,
amikor mindent elrontottam. Rose, a festőknek fényre van
szükségük, és nekem te vagy az. Ezt kellett volna mondanom.
Rose, hozzám jössz feleségül? Ezúttal mosolyogva tudsz
nekem igent mondani? Szerintem az nem számít, ha sírsz
közben.
– Igen! – mondta Rose, és az örömkönnyein keresztül
rámosolygott a férfira. – Igen, hozzád megyek.
Egy pillanattal később már a férfi karjában volt.
Megcsókolták egymást. Rose megpihent Alexander
ölelésében, ami olyan erős és olyan szelíd volt, akár a tenger
hullámai. A boldogságtól megszédülve Alexander vállára
hajtotta a fejét. Ez az örökkévalóság – gondolta, és tudta,
mosolyog, tudta, hogy még soha életében nem volt ennyire
boldog.
– Mont Pleasance-nek szüksége van rád, hogy az
otthonommá tedd – mormolta Alexander. – Zeneszobát is
csinálunk, jó? Csak neked.
– Alig várom – suttogta vissza Rose. – Kilátással a
tengerre?
– Igen. És megtanítalak úszni. Ha azt gondolod, hogy a
tenger távolról gyönyörű, várj csak addig, míg egy forró nyári
napon benne nem leszel! – A férfi szeme ragyogott.
 Rose felnevetett.
Összerezzent a folyosóról érkező dühös hangok hallatán.
– Mi volt ez? – kérdezte Alexander ijedten. – Azt hittem,
az összes vendég elment.
– Úgy hangzik, mint… – Rose tétovázott, amikor a léptek
felgyorsultak. – Michael. Azt hittem, Etonben van!
Éles sikítás hallatszott. Georgiana hangja!
Alexander az ajtóhoz ugrott, és kinyitotta, de úgy
helyezkedett, hogy a testével védje Rose-t. A lány kilesett
mögüle. A könyvtár tölgyfa ajtaja nyitva volt. Rose egy
ijesztő pillanatig azt hitte, hogy Michaelt és Sebastiant látja
verekedni.
Egy pillanattal később, amikor utolérte Alexandert, rájött,
hogy nem verekszenek. Sebastian megpróbálta visszatartani
Michaelt. A fiú valódi célpontja a tűzhely mellett állt a
sarokban, italtól, félelemtől és dühtől kivörösödött arccal.
Georgiana sápadtan állt a falnál, a kezét a szájára tapasztotta.
Lady Edith a jelek szerint elájult, a grófné falfehér arccal
rogyott le mellé a díványra.
– Mi történt? – kiáltotta Rose, majd azonnal
Georgianához ment és átölelte.
– Megölte őt! – üvöltötte ismét Michael, magából
kivetkőzve. A hangja rekedt volt és nyers. Rose ránézett, és
megrémült a tekintetétől. Michael próbálta magát kihúzni
Sebastian szorításából.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz! – kiáltotta William.
– Meghalt! – zokogta Georgiana a nővére karjai közt. –
Prija meghalt. És a baba is.
 – Micsoda? – kiáltotta szörnyűlködve Rose. Alexanderre
nézett, aki ugyanolyan zavart volt, mint ő. – Nem értem, mi
történt?
– Nagyon egyszerű. – Michael kissé uralkodni tudott
magán. Lerázta magáról Sebastiant, felállt, és lassan elindult,
végig Williamet nézve. – Ez az ember itt kihasználta Priját,
aki terhes lett tőle. Prija szégyenében elmenekült innen. Most
pedig… Halott. És nem él a gyermek sem. Ez az ember itt
bűnös! – mutatott Williamre.
– Nem tudom, hogy miről beszélsz! – ordított William. –
Hazugság az egész. Valószínűleg szeretője volt a faluban.
– Azt mondta, hogy te voltál – felelte Michael.
– És te meg hiszel neki? – kérdezte William gúnyos
mosollyal, majd gyorsan meghátrált, amikor Michael ismét
előrerontott.
Sebastian és Alexander azonnal Michael felé nyúlt.
Ezúttal Alexander tudta lefogni és visszahúzni.
– Ez igaz? – szólalt meg Lord Westlake. A hangja
vészjósló volt. – William, tagadod?
– Tagadom! – mondta dühösen William.
Rose nem tudta, hogy mit gondoljon, hol Williamre, hol
Michaelre nézett. William nem mert a szemébe nézni.
– Mert ha ez igaz, akkor nem számít, mibe kerül, kizárlak
az örökségből – mondta Lord Westlake. Nyugodtan beszélt,
de Rose látta, ökölbe szorul a keze.
Rose ijedten Alexanderre pillantott, akinek minden
erejére szüksége volt ahhoz, hogy visszatartsa Michaelt, aki
bizonyára rárontott volna Williamre.
– Igaz! – zokogott Georgiana. – Prija sosem hazudott.
 – Minden cseléd hazudik – mondta William megvetően.
– Vigyázzon a szájára, vagy hagyom, hogy a fiú megölje
magát! – mondta halkan Alexander. A tekintete dühös volt.
William idegesen meghátrált, nekiütközött a
piszkavasaknak, amelyek nagy csattanással a padlóra
zuhantak. William összerezzent, és úgy nézett az ajtóra,
mintha menekülni akarna.
Rose követte a tekintetét, és meglátta az ajtóban álló
Annie-t, aki egy teástálcát tartott a kezében. A lány
megdermedt a félelemtől.
– Annie! – kiáltotta Rose. – Most senki sem kér teát,
köszönjük. Kérlek, kérlek, hagyj minket! – Elképzelni sem
tudta, milyen kárt okozna a családnak, ha a cselédek tudomást
szereznének a történtekről.
Annie azonban nem mozdult. Úgy reszketett, hogy a
tálcán összecsörrentek a teáscsészék, de bátran előrelépett.
– Ha megengedi úrnőm… Uraim… – kezdett bele riadt
egérhangon. – Szerintem Michael úrfi igazat mond.
– Kit érdekel, hogy te mit mondasz? – kezdett bele
dühösen William.
– Csendet! – kiáltotta Lord Westlake.
Rose összerezzent. Annie riadtan felnyögött. Lord
Westlake előrelépett.
– Annie, mindig is tökéletesen végezted a munkádat.
Érdekel, mit akarsz közölni – mondta neki halkan Lord
Westlake. – Az igazat akarom hallani, bármilyen fájdalmas.
– P-p-p… – dadogta Annie remegve, majd megnyalta az
ajkát, és újrakezdte. – Prija elmondta nekem, hogy William úr
próbálkozott nála… Félt. Megkérdezett engem, hogy mit
tegyen. Annyira sajnálom, hogy nem hallgattam meg őt! –
Felzokogott, a tálcán ismét összecsörrentek a csészék.
Rose odament hozzá, elvette a tálcát, és átölelte a lányt.
Mivel elfordította az arcát, nem látta, csupán hallotta, hogy
ezután mi történt.
A beálló mély csendet az apja jéghideg hangja törte meg.
A lord Williamhez beszélt.
– Eltűrtem a szerencsejátékot. Eltűrtem a költekezésed és
az italozásod, mert hiszem, hogy ennek a birtoknak a család
kezében kell maradnia, és mert sajnálatos módon te vagy az
egyetlen örökösöm. De ez volt az utolsó húzásod. Inkább
hagyom, hogy a Somerton idegen kezekbe kerüljön, mint
hogy az emberek azt mondják, a Westlake grófok rossz
gazdák!
– Nem helyezheted egy cseléd szavát az enyém fölé! –
mondta William dühösen.
– Inkább bízok meg egy jó cselédben, mint egy rossz
gazdában. Ezt nem fogod fel, William, ezt nem érted meg. Mi
itt mindannyian egy család vagyunk. Védelemmel tartozunk
azoknak, akik szolgálnak minket, és elveszítjük a
becsületünket, ha nem vagyunk jó gazdák.
– A pokolba! – kiáltotta William. – Az a lány mindig is
ingerelt… – Elhallgatott, majd egyetlen szó nélkül az ajtóhoz
rohant, erőszakosan félrelökve Michaelt és Alexandert.
– Hadd menjen! – mondta Lord Westlake, amikor
Sebastian követni akarta Williamet. – Azonnal írok az
ügyvédemnek.
– De… – szólalt meg a grófné falfehér arccal. – Mit
csinálunk Adával? William adósságai ezzel nem szűntek meg.
– A tenyerébe temette az arcát. – Soha többé nem
mutatkozhatok a nyilvánosság előtt!
– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy Ada nem mehet
hozzá egy ilyen csapodár férfihoz. Nem hagyom Somertont
egy rossz gazdára!
– Nem egészen értem – mondta Alexander. – Elnézést, de
azt mondta, hogy a birtok csődbe megy?
A grófné úgy fordult meg, mintha akkor látta volna meg
először a herceget. Csend támadt. Rose tudta, a család nem
fogja bevallani egy idegen előtt, hogy komoly adósságokkal
küzdenek. Az ő számára azonban Alexander nem volt idegen.
– Attól tartok, így van – mondta halkan. – Egyedül Ada
házassága tudta volna megmenteni a helyzetet.
– Ó, ez badarság! Ne aggódjon a pénz miatt, uram –
mondta Alexander a lordnak. – Majd eladok pár Rubenst.
Egyébként is szükség van a helyre.
Sebastian felnevetett. A többiek értetlenül néztek
egymásra. Csak a grófné mosolygott úgy, mintha értené.
– Ez igazán kedves öntől, de nem fogadhatom el –
mondta Lord Westlake udvariasan.
– Egy idegentől nem, de feleségül fogom venni Rose-t –
mondta Alexander. – Egy család leszünk. Ó, sajnálom,
engedélyt kellett volna kérnem öntől, de… Az a helyzet, hogy
nem érdekel, mit engedélyez, és mit nem. Rose már
beleegyezett, és ez nekem elég.
Alexander rámosolygott a csodálkozó arcokra. Rose nem
bírta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan a többiek
arckifejezése láttán. Alexanderhez fordult, és arcon csókolta.
Biztos volt benne, hogy nagyon szórakoztató lesz vele a jövő.
 Hetvenhetedik fejezet

LONDON

Ahogy a vonat befutott Londonba, Ada kinézett az ablakon.

Mezők és rétek helyett háztetőtengert látott, tornyokat és
épületeket, amelyek között a folyó szalagja csillogott.
Még néhány pillanat, és szemtől szemben fognak állni. És
azután…?
A vonat egy alagútba érkezett. Ada a saját tükörképét
nézte az ablakban. Az arca sápadt volt és nyugodt. Arra
számított, ideges lesz. Rémült. Végül is ijesztő dolgot tett.
Eldobta magától Laurence-et, és a vele együtt megszabadult a
társaság elvárásaitól is. Valószínűleg örökre elvesztette a
lehetőséget, hogy egyetemre járjon. Mindezek ellenére
tökéletesen derült és nyugodt volt. Olyan érzése volt, mintha
szélsebesen száguldana előre, miközben mélyen, belül
mozdulatlan maradt. Még sosem érezte ennyire biztosan,
hogy helyesen cselekszik.
Kitárult körülötte a pályaudvar. A vonat hangosan és
lassan fékezett. Ada követte a kalauzt, aki kinyitotta neki az
ajtót, és tisztelgett, ahogy leszállt. Ada egy pillanatig egyedül
állt a rohanó, nyüzsgő embertömegben, azután elindult az óra
irányába.
Az óra… Mintha egy hatalmas hold ketyegett volna a
forgalmas pályaudvar fölött. Már csak öt perc volt hátra
tizenkettőig. A vonat pontosan érkezett.
Vajon mi lesz, amikor találkozik Ravival? Elképzelni sem
tudta. Talán csak egy álmot kergetett, a szíve mindenesetre
nyitottan és készen állt; várakozott.
Hónapok óta nem látták egymást. Mindketten
megváltoztak. Vajon ez lesz a vég? Vagy talán egy új kezdet?
Emberek haladtak el előtte, találkákra siettek, a
szeretteikhez vagy munkahelyükre tartottak, igyekeztek
beteljesíteni a sorsukat. Megvolt a saját útjuk, ahogy neki is
megvan az övé. Nem haladhatott mások útján, a sajátján
kellett maradnia. Megvolt az élete, amit neki kellett
alakítania. Az óra azt súgta neki, nincs túl sok idő élni, nincs
túl sok idő dönteni, mert az idő egyetlen irányba halad.
Megpróbált átlesni a siető alakok, a férfiak és nők, a
kalapok, a kabátok, a csomagokkal megpakolt kocsik között.
Tekintetével a helyet kereste, ahová tartott.
Egy pillanatig arra gondolt, Ravi nincs ott, és ő csak egy
káprázat, egy álom miatt jött el idáig, de aztán meglátta őt.
Meglátta őt, és meglátta a fényt tigrisszemében.
És tudta, hogy Ravi is látja. A szíve dörömbölni kezdett a
mellkasában.
Nem. Még nincs vége.
Futni kezdett.
 Epilógus

EGY ÉVVEL KÉSŐBB

LONDON

A Hope Streeten működő üzlet csupán az ajtajára erősített kis

réztáblával hirdette magát; a táblával, amelyen egyetlen szó
állt: „L’atelier”. Senki sem kérdezte meg, kinek a szalonja ez,
de a legutolsó báli szezon óta, amikor az új Huntleigh
hercegné végrehajtotta azóta legendássá vált bevonulását,
mégis mindenki tudta. Céline-nek eléggé kicsi vevőköre volt,
de ez olyan emberekből állt össze, akik miatt érdemes volt
megőrizni a bolt exkluzív jellegét. A ház egyik falát kiütötték,
hogy a divatot kedvelő hölgyek, akik eltaláltak erre a helyre,
láthassák a remekül megvilágított műhelyt, ahol úgy húsz
varrónő dolgozott serényen azokon a gyönyörű, modern
ruhákon, amelyeknek köszönhetően az 1914-es esztendőben
Céline lett a legkeresettebb divattervező.
Az üzletben nem dolgoztak eladók, személyesen Céline
szolgálta ki a vevőket. Csak akkor bízta őket az asszisztense,
Madame Bercy gondjaira, ha már elégedett volt a kiválasztott
ruhákkal, amikor már biztosra vette, hogy a vásárló valóban
jól fog mutatni abban a darabban. Számára elvi kérdés volt,
hogy sose engedje el a vevőit olyan ruhákkal, amelyek nem
illettek hozzájuk; ilyet még akkor sem tett, ha valaki
bármilyen árat megadott volna egy-egy modellért. Voltak,
akik kiállhatatlannak, sőt butának nevezték, mivel egy
kereskedő nem viselkedhet így, de a legtöbben elfogadták a
véleményét. Soha senki nem bánta meg, hogy hallgatott rá.
Miközben Madame Bercy éppen Carnarvon grófnője előtt
térdelt, hogy megigazítsa a fémes csillogáséi, absztrakt
liliommintával díszített, sötétkék bársonykabát szegését,
Céline tekintete megakadt az egyik kedvence, a „Szfinx” egy
apró hibáján. Magához intette a manökent, elrendezte a
kimonószerű, matt arany redőket, amelyek az alkotás
komplex geometriáját alkották.
– Gyönyörű ruha – jegyezte meg a modell, ahogy a nehéz
anyag libbenését nézte. – Egyszerűen pompás!
– Köszönöm, ma chére! – Céline felegyenesedett, és
oldalra döntött fejjel megvizsgálta a végeredményt. – De ez
nem kislányok számára való. Ehhez a ruhához nehéz lesz
megtalálni a tökéletes nőt, aki viselheti.
Megszólalt az ajtó feletti csengő. Céline felnézett az új
vásárlóra. A belépő hölgyet a szobalánya követte. Céline
felmérte a vásárlót. Csinos nő volt, fiatalnak tűnt, egészen
addig, amíg valaki fel nem fedezte az ősz szálakat sűrű, sötét
hajában, a finom ráncokat a szeme és a szája körül. Az a
szerénység és bizonytalanság, amivel körbenézett, arról
árulkodott, hogy nem nemesnek született. A ruhái elegánsak
voltak, de nem különlegesek.
Céline eltűnődött, vajon ki lehet. Túl idős volt ahhoz,
hogy a színházak csillagai közé tartozzon, viszont elég
attraktív, régebben akár színésznő is lehetett. A jelek szerint ő
is újgazdag volt, de nem az a szokásos fajtájú, aki azt hitte
magáról, hogy a rossz modor helyettesíti a jó származást,
akiknek az öltözéke elárulta: rengeteg pénzük van, ízlésük
annál kevesebb. Céline-ben feltámadt a kíváncsiság.
Előresietett, hogy üdvözölje a hölgyet, bátorítón
rámosolygott. Válaszként egy kedves és hálás mosolyt kapott.
Céline biztos volt benne, korábban már látta ezt az arcot.
– Asszonyom kimondottan egyvalamit keres? – kérdezte.
– Igen. – A hölgy akcentusa igazolta Céline azon
feltételezését, hogy az újgazdagok közé tartozott. – Ruhát
szeretnék egy partihoz. A kiadóm azt mondta, ön a legjobb
ruhakészítő Londonban.
Céline önkéntelenül elmosolyodott az ártatlan dicséret
hallatán. Rengeteg nő járt hozzá, akiket nem látott szívesen,
akik tulajdonképpen csak ártottak az üzletnek a jelenlétükkel.
– Megtisztel. Ön talán író?
– Írtam néhány regényt. – A nő ismét habozott. – Ami azt
illeti, az a bizonyos estély egy vacsora lesz, amit az én
tiszteletemre rendeznek. – Elpirult.
– Eddig névtelen voltam, de a kiadóm most be akar
mutatni a sajtónak és a közönségnek. Jó benyomást kell
tennem.
Céline túlságosan profi volt ahhoz, hogy hagyja kiülni a
meglepetést az arcára. Természetesen nem tehetett fel
kérdéseket, de elgondolkodott, vajon a hölgy nem lehet-e
azonos a titokzatos R. J. Peakkel.
– Nos, hölgyem – mondta –, megkérhetem, hogy álljon be
ide, a paraván mögé, és vegye le a kalapját, valamint a
ruháját?
A nő habozott, de azután engedelmeskedett. Céline
bizonyos idő múltán bement hozzá a paraván mögé. A nő
elvörösödött, ahogy ott állt szatén-kombinéjában. Céline pár
percig némán vizsgál-gatta, kétszer is körbejárta, hogy
megállapítsa, mivel is kell majd dolgoznia.
– Pompás az alakja – közölte végül. – És csodálatos a
fejtartása. A vonásai pedig egészen fiatalosak.
– Attól tartok, ön hízeleg – mondta a nő.
Céline határozottan megrázta a fejét.
– Sosem hízelgek. Az nem tesz jót az üzletnek. Egy ruhát
el lehet adni hízelgéssel, de amikor a vevő rájön, hogy
mégsem jó rá, akkor nem fog visszatérni.
– Úgy látom, ön rájött, hogy az őszinteség a legjobb
politika. – A nő elmosolyodott.
– Oui, asszonyom. – Céline is mosolygott. – Bízzon
bennem. Ön bármilyen ruhát nyugodtan felvehet, de ez nem
akármilyen esemény lesz, igaz?
– Valóban nem – bólintott a nő. – És éppen ez a
probléma. A kiadóm be akar mutatni, valahogy úgy, mintha
én magam is egy… Egy ruha volnék. Érti? Le akarja
nyűgözni a sajtót. Velem! És emiatt nem nézhetek ki úgy,
mint önmagam. Egy olyan képet kell közvetítenem, amit az
emberek szeretnének látni, ha egy írónővel találkoznak. Érti,
mit próbálok elmagyarázni?
– Tökéletesen – bólintott Céline.
És elmagyaráztál még valami mást is – gondolta. Volt
valami a nő visszafogott intelligenciájában és alábecsült
szépségében, ami Huntleigh hercegének feleségét juttatta
eszébe, vagyis azt a személyt, akire ő még mindig úgy
gondolt, mint Lady Rose-ra. Lehet, hogy valamilyen
kapcsolatban állnak egymással? – töprengett.
 – Remélem, vannak ötletei, mert nekem egy sincs.
Bevallom, nem szoktam hozzá az előkelő társasághoz –
mondta az írónő pironkodva.
– Rengeteg ötletem van, asszonyom. Ne féljen,
gondoskodunk róla, hogy úgy nézzen ki, mint egy író. –
Céline megkerülte a paravánt, és magához intette a hozzá
legközelebb álló manökent.
Munkához látott. Miközben a modellek pózoltak és
forgolódtak, hogy megmutassák a ruhák különböző szabását
és színét, Céline lelkesen magyarázott az írónőnek. A hölgyön
látszott, örül annak, hogy valaki másra bízhatja az öltözködés
gondjait, de ruhák többsége láttán határozottan nemet intett a
fejével.
– Elragadóak, de…
– De ön több akar lenni, mint pusztán elragadó – bólintott
Céline.
Sorra megnézték a ruhákat, de vagy Céline, vagy a
vásárló mondott nemet rájuk. Túl fiatalos, túl édes, túl
frivol… Nem felel meg egy írónő számára, aki titokzatosnak,
vonzónak és intelligensnek kívánta feltüntetni magát. Amikor
aztán a „Szfinx” következett, az írónő izgatottan felkiáltott.
– Ó, ez gyönyörű! Milyen elegáns! – Előrenyújtotta a
kezét, hogy megérintse a selymet. A manöken engedelmesen
megfordult, hogy az aranyszínű fodrok redőzve ide-oda
libbenjenek, miközben a fény ráhullott a ragyogó szálakra. A
nő Céline-re nézett. – Egyetért velem?
Céline megkedvelte a hölgyet, de tudta, a „Szfinx”
különleges ruha, sokat kíván a viselőjétől. Nem volt biztos
benne azonnal, hogy az írónő megfelelő egyéniséggel
rendelkezik ahhoz, hogy felvegye, ennek ellenére odabólintott
a manökennek, hogy vesse le.
– Megpróbálhatjuk. De asszonyom, ha nem tökéletes,
nem fogom eladni önnek. Remélem, ezt megérti.
– Természetesen. Ismerem a szakmámat, és bízom benne,
ön is ismeri a sajátját.
Céline a hölgy alakjához igazította a ruhát, egyik helyen
kiengedett belőle, a másikon bevett az anyagból. Minden tőle
telhetőt elkövetett, abban a reményben, hogy nem fog
csalódást okozni. Ahogy hátralépett, és meglátta az
összehatást, azonnal tudta, tökéletes volt a választás. Ez a nő,
aki rendelkezett Rose karakterével és a korához illő
önbizalommal, valóban tökéletes volt arra, hogy viselje a
komoly, érzéki vonalú „ Szfinx”-et.
– Annyira modern, annyira művészi! – kiáltott fel az
írónő a tükör előtt forgolódva. A ruha úgy mozgott, mintha a
teste része lett volna. – A sivatag homokján ragyogó fény jut
róla eszembe…
– Az ókori Egyiptom romjai által vetett árnyékok
inspirálták – mondta Céline. Hátralépett, szemügyre vette a
ruhát. Letérdelt, hogy megigazítsa az egyik redőt.
Az utcáról távoli kiáltás hallatszott. Céline felkapta a
fejét. Szokatlanul sok ember gyűlt össze odakint. Céline
megpróbálta kizárni a tudatából a történéseket, a ruhára
összpontosított, és arra, hogy még tökéletesebb legyen.
– Asszonyom, jobbat nem is javasolhattam volna –
mondta végül, amikor felegyenesedett. – Ebben a ruhában ön
gyönyörű, de közben erőteljes is. Olyan, mint egy… Mi is az
a szó… Une lionne… Egy nőstényoroszlán!
 – Egyszerűen csodálatos. – Az írónő tovább forgolódott,
gyönyörködött a saját tükörképében. – És nem túlságosan
frivol.
– Valóban nem. Egy batalabb nőn ez a ruha uralkodna, de
önnek tökéletesen megfelel. Fokozza az önt körbelengő
rejtélyességet. Most már csupán néhány ékszerre lesz
szüksége. Semmi olyasmire, ami túlságosan gyermekes lenne.
Érzésem szerint a gyöngyök hamarosan kimennek a divatból.
Céline kilépett a paraván mögül, körbenézett. A boltban
nem árusítottak ékszereket, de neki volt néhány darabja,
amiket a párizsi régiségboltokban szerzett be. Ezeket a
boltban felállított márványszobrokon helyezte el. Megakadt a
szeme az egyiken, egy nagy türkizgyöngyökből és rézből
készített láncon. Felemelte. Habozott. Odakint a szokásosnál
jóval erősebb volt a zaj. Futó lábak dobogtak. Elfojtott
kiáltások hallatszottak. A kirakatüvegen túl szokatlanul nagy
volt a tömeg.
– Mi ez a felfordulás? – kérdezte Madame Bercy-től
csendesen.
– Nem tudom, asszonyom. Nagyon sok ember tódul elő a
házakból, a hivatalokból.
– Hm! – Céline bosszús volt. Nem akarta, hogy a Hope
Street úgy nézzen ki, mint egy olyan hely, ahol botrányos
jelenetek játszódhatnak le. Az ilyesmi ártott az
üzletmenetnek. Visszalépett a paraván mögé.
– Próbálja fel ezt! – mondta az írónőnek, és átnyújtotta a
nyakláncot.
Az írónő felcsatolta a gyöngysort. Céline azonnal tudta,
ez a jó választás. A gyöngyök kiemelték a hölgy szemének
színét. Az írónő a tükör felé fordult, elmosolyodott.
– Csodálatos! – mondta. – Valami ilyet szerettem volna.
Céline magára hagyta a vevőjét, hogy átöltözzön;
visszatért a bolt elejébe. Odakint tovább erősödött a lárma.
– Még mindig zavarognak? – kiáltotta bosszúsan.
Madame Rercy bocsánatkérő arccal nézett rá.
– Nos, ebből elég! – Céline az ajtóhoz vonult, kinyitotta.
A zaj és a nyári hőség szinte megütötte, ahogy kilépett az
utcára.
A kis, macskaköves utcán hatalmas tömeg gyűlt össze.
Az emberek újságokat adogattak egymásnak. Céline
megállapította, hogy a csődület középén egy rikkancs áll.
Mintha minden hétköznapi tevékenység felfüggesztődött
volna. A virágárusok otthagyták a standjaikat, és a Mirrort
olvasták. A kocsma kiürült, a vendégei kitódultak az utcára.
Az emberek kisebb-nagyobb csoportokban, hevesen
beszélgettek. Céline szívét megmarkolta a félelem. Valami
országos jelentőségű dolognak kellett történnie!
A következő pillanatban egy újabb fiú jelent meg az
utcán. Futva érkezett egy köteg újsággal. Egy lapot a feje fölé
emelt.
– Olvassák! Nagy-Britannia háborúban áll
Németországgal! – kiáltotta.
– Tessék? – döbbent meg Céline. A rikkancshoz szaladt,
a kezébe nyomott egy pennyt, elvett egy újságot. A
nyomdafesték még nedves volt a papíron, de Céline észre sem
vette, hogy bepiszkolta a kesztyűjét. Ahogy a címlapra nézett,
elakadt a lélegzete. Nagy-Britannia hadat üzent
Németországnak! Németország léghajókkal indított támadást
Belgium ellen!
– Háború! – kiáltotta Céline hitetlenkedve. Azonnal a
családjára gondolt, a belga határ közelében fekvő Lille-ben
élő rokonaira. Elolvasta a cikket. Semmi kétség, semmi
félreértés, a hír igaz volt. A királyi család is igazolta.
Természetesen szárnyra kaptak bizonyos pletykák, már
korábban is lehetett hallani ezt-azt, de Céline figyelmét
túlságosan lekötötte az üzlet, a munka, nem foglalkozott a
híresztelésekkel. Most viszont úgy érezte, mintha a L’atelier
ajtaján kilépve egy rémálomba jutott volna.
– Ó! – kiáltotta egy hang a közelében. Megfordult, és
látta, a vevője követte, és a válla fölött áthajolva az újságot
olvassa elborzadt arccal.
– Iszonyatos hírek! – mondta Céline.
Az írónő egy kisebb betűvel szedett címre mutatott: „A
német flotta elsüllyesztett egy brit hadihajót.”
– A lányom! Nászúton van Egyiptomban!
És abban a pillanatban Céline tudta, hogy nem tévedett.
Egy héttel korábban képeslapot kapott Lady Rose-tól, aki
akkor éppen Alexandriában tartózkodott. Ez a nő nem lehet
más, csakis az ő édesanyja! Azonnal megértette, mit érezhet a
hölgy. Ha a tenger csatatérré változott, akkor a külföldön
tartózkodó brit állampolgárok nehéz, sőt veszélyes helyzetbe
kerültek.
Az írónő egyetlen szó nélkül megfordult, és visz-
szasietett az automobiljához, ahol a szobalánya szalaggal
átkötött dobozok társasagában várakozott.
 – Elnézést… Remélem, nem lesz baja! – Céline a hölgy
után ment. Féltette Lady Rose-t, és együtt érzett a vevőjével,
aki már a könnyeivel küzdött. Ösztönösen az automobil
nyitott ablakára tette kezét. – Kérem, próbáljon megnyugodni.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon hamar vége lesz ennek a
borzalomnak!
A nő szólni sem bírt a félelemtől. Megérintette Céline
kezét, jelezve, hogy ugyanabban hisznek, ugyanazt remélik.
Az automobil elhajtott. Céline az utcán állva azon
töprengett, vajon mit tartogat a jövő…

Az automobil még meg sem állt a háza előtt, de Mrs. Cliffe

már kinyitotta az ajtót. Amint lehetett, kiszállt, és már rohant
is előre, a komornyikja felé, aki közben elindult az autó
irányába.
– Kaptunk valamilyen üzenetet Rose-tól? – kérdezte Mrs.
Cliffe. A komornyik arckifejezéséből megállapította, már ide
is eljutott a háború híre.
– Igen, úrnőm. Egy telegramot.
Mrs. Cliffe beszaladt a házba. Mary, a szobalánya ölnyi
dobozzal futott utána. Mrs. Cliffe meglátta az előtérben álló
asztalra kikészített telegramot. Reszkető kézzel feltépte a
borítékot. Egyiptom az Oszmán-Török Birodalom
protektorátusa volt, és tudni lehetett, a törökök Németország
mellé állnak a háborúban. Nagyon könnyen megeshetett, hogy
Egyiptom hadszíntérré változik.
Mrs. Cliffe átfutotta az üzenetet:
 BIZTONSÁGBAN VAGYUNK STOP PORT-
SZAÍDBÓL A KÖZELJÖVŐBEN NEM INDULNAK
HAJÓK STOP KÉRLEK NE AGGÓDJ STOP
SZERETETTEL ROSE STOP

Mrs. Cliffe megkönnyebbülten fellélegzett. A szemében

könnyek csillogtak. A komornyik lépett hozzá aggodalmas
arccal.
– Űrnőm, minden…? – kezdte.
Mrs. Cliffe tudta, hogy a komornyik tapintatos ember, és
tudatában van a saját helyzetének, ezért nem fejezte be a
kérdést.
– Rose egyelőre biztonságban van – felelte. A
zsebkendőjével megtörölte a szemét. – De nem tudom, mikor
fogom őt újra látni.

ISBN 978-963-635-578-4
ISSN 0865-2929
 Kiadja az I. P. C. KÖNYVEK Kft.
www.ipck.hu
Felelős kiadó: az I. P. C. Könyvek Kft. Igazgatója
A kötet kiadásában közreműködött
a Nouvion Trade S. A.

Felelős szerkes2tö: Varga Monika

Tipográfia tördelés: Patkó Huszti Hajnalka

Nyomtatta és kötötte a
Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen –
Felelős vezető: Bördős János igazgató

Kizárólagos terjesztő:
Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.
1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17.
Telefon: (1) 370-9264 fax: (1) 399-0638
www.tothagasplusz.hu