Judith Krantz

 
Még viszontlátjuk egymást!
A valmont­i pezsgős dinasztia
 A fordítás alapjául szolgáló mű
TILL WE MEET AGAIN
A Bantam Book/published by arrangement
with Crown Publishers, Inc.
Fordította
Tandori Dezső
A borítót tervezte
Kocsis József
 Emlékezzünk e könyvvel arra a több száz pilótanőre, akik ­ jó
tucatnyi országból összeverődvén ­ 1939 szeptemberétől 1945
novemberéig a British Air Transport Auxiliary kötelékében
szolgáltak. Ezek a tüneményes lányok és asszonyok
bebizonyították, hogy segédszolgálatos létükre is a Royal Navy ­
a Királyi Haditengerészet ­ repülőegységeinél, csakígy a Royal
Air Force­nál ­ a Királyi Légierőnél ­ a legnagyobb vakmerőséget,
a legvégső pontosságot kívánó feladatok végrehajtására lehet
alkalmas „a gyengébbik nem” is. Tanúságot tettek róla a
világnak, hogy a nők, ha valóban szárnyra kapnak,
vadászgépeknek ugyanúgy urai lehetnek, mint súlyos,
négymotoros bombázóknak ­ ügyességük, hatékonyságuk és
megbízhatóságuk egyszerűen határtalan.
Ajánlom e könyvemet ismét Steve­nek, szívem egész
szeretetével
 Köszönet számosaknak, akik segítettek előásni megannyi
fontos és másképp nem ismert és nem sejtett adalékot e
könyvhöz.
Hadd soroljam őket.
Lettice Curtis, brit pilótanő, a British Air Transport Auxiliary
korábbi első tisztje. Az első nők közt volt, akik az ATA­hoz
csatlakoztak, s az utolsók közt, akik ­ hat év háború után ­
letették a fáradhatatlan szolgálatot. Mint repüléstörténész, mást
is tett: az asztalra egy könyvet, a fontos The Forgottén Pilots
(Elfeledett pilóták) címűt, az ATA históriájának nélkülözhetetlen
adattárházát.
Claire Walters, amerikai pilótanő, a Claire Walters
Légiakadémia (Santa Monica) tulajdonos­elnöke. A kaliforniai
Claire Walters a nagy repülőoktatók egyike. Nemeslelkűsége,
türelme, odaadása legendás, de meleg szíve és remek humora
méltóképp állítható egy sorba e szép emberi tulajdonságokkal.
Ann Wodd, amerikai pilótanő, a British Air Transport Auxiliary
egykori első tisztje.
Edna Gardner White, az amerikai repülés úttörő alakja, tagja a
Ki­ lencvenkilencek Rt.­nek, a Pilótanők Nemzetközi
Szövetségének. Betty H. Gillies, az amerikai repülés egyik úttörő
alakja, a Kilencvenkilencek Rt. tanácsadó testületének tágja.
Virginia Oualline, a Kilencvenkilencek Rt. kutatóközpontjának
archív­levéltáros munkatársa.
Monsieur Pierre Belfond, a párizsi Editions Belfond elnöke.
Kértem őt, segítene a francia főváros zenés színházainak
történetét illetően ­ és harmincöt csoda ritkaságot küldött.
Mr. David Campbell, Párizs, Ritz. Legendás és ámulatos
kedvességével, charme­jával megnyitotta előttem a Champagne­
vidék legfontosabb „kapuit”.
Monsieur Alexandre Tolstoi, a francia konzultátusról Los
Angelesben.
Madame MarianneBain, Los Angeles.
Monsieur Betrand Műre, a Ruinart Champagne elnök­
vezérigazgatója.
Monsieur Edmund Maudiere, a Moet & Chandon főborásza. Janey,
Comtesse de la Boutetiere, Moet & Chandon.
Mr. és Mrs. Anthony Hughes, Moet & Chandon, Cháteau de
Saran, Epernay.
H. Glenn Buffington, író, repüléstörténész, a Kilencvenkilencek
Rt. kutatási központjának tanácsadó bizottsági tagja.
Dr. Karim Valji.
Mrs. Edwina Lloyd. Nagyszerűbb segítőt álmodni sem lehet.
 Előhang
Hát tényleg ma lennék hatvanéves? Ezt kérdezte magától Éve,
Paul­Sébastien de Lancel vicomtesse, Champagne nagyasszonya.
Már kora reggel azt érezte, hogy valami túláradó életöröm tölti
el, és mintha ünnepi hangulata a rezzenetlen, szélvédett völgy
ölén fekvő tavaszi kertet még ragyogóbbá varázsolná.
Reggeli előtt, szokása szerint sétált egyet odakint a
szőlősdombokon, a kastély körül. Ó, a kastély, a Cháteau de
Valmont, a Lancelek ősi hona! 1956 derűs áprilisa szokatlanul
nagy bőségben fakasztott rügyeket a tőkéken, indákon. A
termékeny vidéken, a munkások és kisebb gazdák apró
birtokaitól egészen a nagy pezsgőmárkák ­ a Lancel, a Moét &
Chandon, a Bollinger ­ terebélyes birodalmaiig vígan és zölden
szállt a hír, e váratlan ígéret híre, e gazdag csodáé.
Persze Éve de Lancel tüneményes, jó hangulata nem a
pompásnak ígérkező szüret előérzetéből szökkent. Nem; ahogy
késő délután a nagy születésnapi ünnepséghez készülődvén
öltözködött, arra kellett gondolnia, hogy a szüretek sok gonddal­
bajjal járnak, a sikert ígérő tavaszokra csalódások jöhetnek. A mai
nap táncos kedvű örömét az hozta meg az ő számára, hogy ezen
az évfordulón maga körül láthatja megint egyszer az egész
családot ­ itt, Valmont­ban.
Tegnap este még, egy perccel éjfél előtt ötvenkilenc éves volt.
Most akkor miért nem „ötvenkilenc éves és pár órás”? Tényleg
hatvanévesnek kell lennünk, hogy megértsük: a magunk
esetében mennyire nem jelent semmit ez a szám, hiába gondolja
úgy az egész világ? Ez valami nagy titok lenne? És beavatottjai
mégis csupán azok, akik a bűvös határt átlépik? Át, de csak azért,
hogy... na, hát mondjuk, mégis mindössze harminckettőnek
érezzék magukat? Vagy ami őt magát illeti, még fiatalabbnak?
Huszonötnek, tegyük fel. Ez az, huszonöt az remekül hangzik,
gondolta, elégedetten nézegetvén magát az öltözködőtükörben.
Fordított egyet a dolgon hirtelen: amikor ő huszonöt volt, a férje
az ausztráliai francia nagykövetségen első titkárként szolgált,
kislányuk, Delphine hároméves volt, a csöppség meg, Freddy ­
tulajdonképpen Marie­Frédérique ­ másfél csupán. Anyai
gondok árnyai súlyosodtak arra az esztendőre, és Éve szemernyit
sem kívánta vissza azokat a szívszorongásokat.
Freddy és Delphine is eljött Valmont­ba. Felnőtt nők
mindketten, rég... gyerekeik vannak. Ma reggel érkeztek a
kastélyba, Delphine Párizsból, Freddy Los Angelesből. És férj,
gyerek, gyereklány, csomagtömeg zsongott­kavargott köröttük,
ki se látszanak még most se a pakolászásból. Vejei megígérték,
hogy a gyerekeket a lehetőségek határáig távol tartják a háztól;
Éve ugyanis mindenképpen együtt akart lenni a lányaival. Egy
kis nyugalomban.
Csöngetett. Komornája jelent meg a hálószoba ajtajában.
­ Josette, kérem, kalauzolja a szalonba a leányaimat. És
mondja meg Henrinak, hozzon poharakat, pezsgőt, mindent.
Rosé legyen és természetesen az 1947­es.
Persze egyik lánya sem fogja érteni, hogy a világ csodáját
kortyolja majd. Rosét, egy szuper pezsgőtermő évből! Mindegy,
Éve de Lancel ma olyan hangulatban volt, hogy tudta, nem fog
sokat magyarázkodni. A vacsora idejét szokatlanul korai órára
tűzték ki, lévén, hogy az unokák is asztalhoz ülnek majd. Ami
pedig azt illeti, most, délután ötkor egy kis keringésélénkítő
pohárka pezsgő nagyon is jót fog tenni; könnyebb lesz végigvárni
azt a félórát is, ami még a férfiaké és a gyerekeké odakünn a
parkban.
É
 Éve háziköntösbe bújt. Bő harangszoknya, gazdag díszítés, a
tafota már­már flamingó rózsaszín, s a ragyogó napfényben
valami múltat idéző színkombináció alakult így, Éve hajának
megint az a csaknem eperszín tündöklete támadt... mintha nem is
öregedett volna úgy egy­két évtizedet a Nagy Idők óta.
Pedig hát: öregedett. Vissza se rettent többé ettől a szótól,
elmúlt az a korszak, amikor bármi efféle oly elemi rettegéssel
töltötte el ­ a maga királynői módján tudott már együtt élni a
fogalommal és a ténnyel. Teste hibátlan maradt, mozgása
könnyed és ruganyos, már ahogy egy igazi úrhölgyhöz illik,
akinek kislánykora még az edwardi időkre esett. „Tartása”
legalább olyan megbecsülésnek örvendett mindenütt, mint
sugárzó szépsége. A szemöldökét most egy kicsit felvonta.
Könnyű, enyhén gunyoros mosoly futott át az arcán, ahogy
azokra az első világháború előtti, keserédesen ártatlan időkre
visszagondolt.
Delphine hangja riasztotta fel. ­ Anya? ­ hallatszott a szalon
ajtajából. Igen, ez itt a valóság.
­ Gyere be, drágám ­ kiáltotta neki Éve, és már sietett is
nagyobbik lánya elé. Delphine pompás fehér selyemköpenyben
zúdult be a szalonba. Mindene Diortól volt, természetesen.
Megkönnyebbülve zöttyent le egy brokáthuzatú, mély
karosszékbe.
­ Jaj, de jó újra itt!
­ Kicsit nyúzott vagy, édesem.
­ Ó, anya, miért, miért... Hát a sok gyerek miatt! ­ kiáltotta
Delphine, mint aki azt kérdi, így kijelentő módban, hogy „minek
ez a sok gyerek”. ­ Szerencsére az ikrek már tízévesek, és nem
kell sokat bajlódni velük. De a többiek! Paul­Sébastien és Jean­
Luc megint egész nap civakodott. Csak abban reménykedhetem,
hogy ő itt ­ és megsimogatta domborodó hasát ­ kislány lesz!
Végre! ­ Hozzátette. ­ Megérdemelném azért, vagy nem?
S úgy nézett Éve­re, mintha anyja bármi effélében
közbenjárhatna. A szülések egyelőre nem kezdték ki Delphine
sugárzó szépségét. Csodálatos metszésű szeme tündökölt a
széles homlok alatt, izgalmasan távol egymástól az arcnak s a
léleknek e két „ékszere”, és szájának íve ugyanazt a titokzatos
mosolyt sugározta; állát figyelmesen, értelmesen szegte előre, ha
beszélt ­ és ettől még lenyűgözőbb lett. Delphine pillanatnyilag
Franciaország leghíresebb filmszínésznője volt. Harmincnyolc
évesen pályafutása csúcsain járt.
Bizony, a favorit most egy kislány lenne ­ szögezte le Éve. ­ És
talán bejön a papírforma. ­ Megsimogatta Delphine szép, barna
haját. Rövid, de bensőséges érintés volt.
Henri érkezett ­ poharakat és pezsgőt hozott be ezüsttálcán. ­
Kinyissam, madame?
­ Nem, köszönöm, hagyja csak, Henri, majd én magam ­
felelte Éve, s intett, nincs szükségük segítségre most. Valmont ősi
hagyománya volt ez: hogy a „chatelaine” ­ a kastély úrnője, maga
nyitja ki minden ünnepi alkalom első pezsgőspalackját. És Éve
inkább mostanra tette a nagy pillanatot, amikor is lányaival
meghitt hármasban lehet ­ ennél a vacsora már „kevesebb” lehet
csak. Bármilyen pompásnak ígérkezzen is.
­ Hol van Freddy? ­ kérdezte Delphine­t, aki teljes
kényelembe helyezkedett már a brokáthuzatú karosszékben.
­ Fürdeti a gyerekeit. Hihetetlen ez a tempó nála! Alig két
év alatt két utód. Ráhajt, be akarja hozni a lemaradását.
­ A fürdetést nem bízhatná a gyereklányra? ­ kockáztatta
meg Éve.
 ­ Persze, hogy rábízhatná ­ sóhajtott Delphine. ­
Tizenhatezer mérföldet utaztatták azt a szegény teremtést,
Kaliforniából ide, és akkor tessék! Freddy nem képes feloldódni,
görcsösen ragaszkodik az utódaival kapcsolatban a legcsekélyebb
aprósághoz is.
­ Ki az, aki itt engem kibeszél? ­ kérdezte ebben a
pillanatban egy hang. Freddy állt meg az ajtóban, de még így is
szinte vibrált mindene. Harminchat éves volt, és ha kicsit olyan
volt mindig is, mint afféle nőbe oltott Robin Hood ­ hát most még
inkább.
Kalózszeméből leplezetlen vidámság villogott, közvetlenség;
mint aki mindent, amire csak ránéz, nyomban birtokba vesz.
Hajkefével hadonászott. ­ Delphine, ha istent ismersz, segíts! ­
kiáltotta, és csupa nyugtalanság lett körülötte a tér. ­ Csinálj
valamit a hajammal! Tudod, milyen kétbalkezes vagyok ilyen
ügyekben.
Avval már le is huppant egy másik karosszékbe, és kezét­lábát
szétvetve kényelembe helyezkedett. De mintha még most is
mindenféle kecses és zilált arabeszket írt volna végtagjaival a
levegőbe. Éve elnézte a leányát, és azt gondolta: hát tényleg nincs
a világnak az a repülőgépe, melyet ez a tünemény ne vezethetne!
Freddy haja maga volt a vörösréz színeinek
csodagyűjteménye. Bárhol járt, már csak azért is megfordultak
utána. Fodrász még nem bírt igazán e hajzuhataggal soha!
Kizárólag a pilótasapka tudott „elbánni” ezzel a természeti
csodával ­ méghozzá főként azokban az években, amikor Freddy
karrierje hirtelen és üstökösszerűen ívelt a magasba, igen, a
második világháború idején; újságok címoldalai hirdették
akkoriban a világ egyik legkiválóbb pilótanőjének dicsőségét.

Á
Ám a repülősapka is csak addig volt fölényben, míg viselője egy­
egy sebes mozdulattal le nem kapta fejéről; és akkor ismét a haj
volt a főszereplő, diadalmasan égnek lobogva, vállra zuhogva,
vöröslőn.
Éve elnézte két lányát ­ ahogy oly döbbenetesen mások;
ahogy a természetük mégis oly erősen rokon. Elsöprő
temperamentum, minden konvenció tagadása; de ahogy teltek az
évek, érett asszonyokká komolyodtak. ­ Nem iszunk egy korty
pezsgőt? ­ kérdezte, és már nyitotta is szakszerű mozdulattal a
47­es Lancelt; kis ügyes szerszámot használt hozzá, melyet
nemzedékekkel korábban találtak fel itt, pontosan erre a célra.
Nagyasszonyian, szertartásosan csurrantott pár ujjnyit a
poharába, fontoskodás nélkül vizsgálgatta a csodálatos
rózsaszínséget, majd ínyenc módra belekortyintott, s amikor
mindent kifogástalannak talált, töltötte tele a poharakat, nyújtott
oda kettőt a leányainak.
­ Míg élek, nem felejtem el az én első pohár pezsgőmet ­
jelentette ki Freddy. ­ Itt kinn a teraszon. Amikor először jöttünk
át Kaliforniából együtt, látogatóba. Mikor is volt az, mama? ­ És
Freddy tekintete szokatlanul révedező lett. Különben minden
olyan intenzív volt benne. És a szemében is mintha az egész
égbolt tükröződött volna valamennyi nyugtalanságával.
­ 1933­ban ­ felelte Éve. ­ Te akkor épp tizenhárom voltál.
De nagymami úgy vélte, már elég nagy lány vagy.
­ Mit mondott, nagymama? ­ Annie jött be, Freddy
tizennégy éves kislánya. Farmer volt rajta, könyékig felgyúrt ujjú
férfiing. ­ Nem vagyok hivatalos erre a magánbulira?
­ Nem odakint kéne lenned a többiekkel? ­ kérdezte anyai
szigorral Freddy. Nem állt neki igazán jól.
 ­ Miért, talán valami taknyos kis kölyöknek nézek ki? ­
kérdezte Annie, és karcsú alakja megfeszült. Arcán angyalian
csibészes mosoly vibrált. ­ Végeredményben én vagyok az
egyetlen magam korú nő a családban, nem fogok lejjebb szállni
egy kategóriával. Aludtam egy fél órát, és szeretnék fennmaradni
ma egész éjjel. És ha lenne táncosom, úgy értem, nem a rokonság
kötelékéből, biztos meg is tenném! ­ Nagy fölénnyel nézte a
három nőt. Magabiztossága arról árulkodott, hogy szent
meggyőződése: több élettapasztalatot vonultathat fel még a
nagymamánál is, pedig az szép teljesítmény. A Lancel család
felnőtt tagjai közt ő ­ a legfelnőttebb.
­ Mit veszel föl a vacsorához, Annie? ­ kérdezte akkor Éve.
­ Nincs egy rendes rongyom se ­ panaszkodott a lány.
­ Hé, hó, és az a két nagy bőrönd mit vétett? ­ nevetett az
anyja. ­ Telegyömöszölted mindennel, és...
­ ...és még sincs semmi alkalomhoz illő. Grandma,
belekukkanthatnék a szekrényedbe?
„Grandma’’ semmit se tagadott volna meg, amit Annie tőle
kér. Ha történetesen egy Balenciaga­ruha áll majd jól neki, hát
vigye. ­ Először iszunk egy pohárral ­ mondta. ­Gyere ide!
Annie kíváncsian kóstolt bele a pezsgőbe. Még sose ivott
ilyesmit. Tudta azonban, hogy francia hagyomány szerint ez így
van: ha bármit is először próbál ki, egy kívánsága teljesülhet.
Fintorgott egyet elragadóan tüneményes kis orrával, aztán jót
kortyintott, s ízlelgette szájában az italt. Megforgatta, ahogy
másoktól látta már ezt, s csak aztán nyelte le az izgalmas nedűt.
­ Hmmm ­ mondta akkor. És még egyet kortyintott.
­ Nos? Éreztél valami különösebbet? ­ kérdezte Éve.
 ­ Persze. Először a számban, ott valami fura íze volt, aztán
nyeléskor jött valami egészen más. Afféle izzás a torkomon.
­ Ez annak a bizonyítéka ­ mondta Éve ­, hogy valódi,
tökéletes erjesztésű pezsgővel volt dolgod. Ezt az érzetet nevezik
úgy, hogy az ital búcsúpillantása.
Annie megint kortyolt, aztán hirtelen mozdulattal letette a
poharat, és eltűnt nagyanyja hálószobájában.
­ Valamennyiőtök közül ­ kiáltotta lelkesen Éve ­ ez a
kislány az egyetlen, aki érzékelni tudta a búcsúpillantást. Mit
gondolsz, Freddy, mi lenne, ha Annie átjönne ide hozzám jövő
nyáron, hadd tanulja meg, hogyan készül a pezsgő, úgy
istenigazából? Végső soron egy szép nap valakinek csak tovább
kell vinnie majd a Lancel ház ügyeit és dolgait?
­ Szerintem jövőre ő repülni tanul majd. Avval együtt, ha
pezsgőzni van kedve, semmi kifogásom ellene.
Annie jött be most, vállfán hozott egy csuda ruhát: piros sifon,
derékban szűk, alatta buggyos, spárgapántos fenn. És az öve, a
csípő feletti része hegyikristályokkal volt kirakva. A kövek úgy
csillogtak­szikráztak, mintha fényszórók sugarai nyiszálnák őket;
szinte helyben­moccanás nélkül is riszáltak. A szoknya vékony
volt, könnyű és áttetsző, mint a lehelet; és férfiszemeknek tetsző.
Még így, élettelenül is maga volt az elevenség ez a „rongy”, és
érződött rajta, hogy múltja van, előtörténete ­ nem akárki hordta.
­ Grandma! ­ kiáltotta Annie. ­ Nézd csak ezt...
És sokatmondó mosollyal, csibészesen megint, hozzátette: ­
Ezt én eddig nem is láttam. De hát szuper, nem?
Éve csaknem a plafonon volt örömében.
­ Te... Hol találtad ezt? Tisztára meg is feledkeztem róla!
 ­ A szekrény zugában volt, hátul. De mintha egyenest rám
villogtak volna a kövei!
­ Á... Ó! Annie! Mondom, ez legalább negyvenéves, ez a
ruha. Hallod­e! Te jó ég...
­ Bánom is én, de tök jó! Ezerszer szebb, mint bármi új cucc.
Mikor viselted?
­ Én ­ soha. Tudod, Annie, ezt a ruhát Maddy hordta.
Delphine és Freddy csupa fül volt. Fölegyenesedtek
karosszékükben. Ez volt hát az a híres ruha. Amit Maddy viselt.
A híres családi botrány „főszereplője” volt ez a ruha is. Évekkel
ezelőtt hallottak a dologról. Freddy sem maradt közömbös. Egy
másik piros ruha nagyon sokat jelentett neki. Sose dobta el. De
álmában sem gondolta volna, hogy anyja ennyi nosztalgiával
kezeli „Maddy” ruháját.
Éve ismét teletöltötte a négy poharat. ­ Igyunk Maddyre ­
jelentette ki ünnepélyesen. Szeme úgy tündökölt, mintha álmok
birodalmában járna, de ahol nem követi senki már... Arca furcsán
kipirult. Mert bármit higgyenek is a lányai Maddyről, sose értik
meg, miért őrzi ő ezt a ruhát. Vannak dolgok, melyeket senkinek
soha el nem magyarázhat emberfia­emberlánya. Vagy hát nem is
akarna elmagyarázni!
A Lancel hölgyek poharukat emelték. ­ Maddyre ­ mondták
mindannyian.
­ Bárki lett légyen is ő ­ tette hozzá Annie, ahogy ajkához
emelte a gyöngyöző nedűvel telt, gyönyörű­könnyű kelyhet.
 Az egész város csupa zene
Könnyed mosollyal lökte oda Éve Coudert az öt frankját a
jegyárusnak ­ egy hőlégballonútra fizetett be, La Maladiére
roppant repülőterén Díjon mellett, az 1910­es nagy légiparádé és
­kiállítás utolsó napján.
­ Egyedül, mademoiselle? ­ kérdezte a férfi meglepetten.
Mert szokatlan jelenség volt ez: egy ilyen csinos hölgy, mint a
jegyváltó, és férfikíséret nélkül. Szalmakalapja alól a kérdezett
visszanézett az érdeklődőre, és szürke szeme oly sötét árnyakat
villogtatott, hogy attól az ördög is megszédülhetett volna. A
felszaladó szemöldökpár maga volt a röppenő könnyedség, akár
ha két szárny lenne; a copfba font haj valahol a rőt és az arany
közt tündökölt, és a piros száj a széltől­levegőtől kipirult orcákkal
látszott versenyre kelni.
­ A férjemnek tériszonya van a magasságtól, monsieur ­
felelte a nő, és sokat sejtető, értő mosolyt küldött a jegyárus felé,
mint aki azt akarja kifejezni így, hogy tudja, amit tud: „te bezzeg
nem félnél”, ezt mondta a kacér kis arckifejezés, a jegyárus pedig
borzongva nyugtázta, hogy ez a vidéki ártatlanság nyilván nem
is olyan ártatlan.
Éve felkapaszkodott a gondolába; erőteljes férfikéz segítette
közben. Aztán elhelyezkedett, egyik kezével a fehér pikékabátját
szorította le, másikkal a rózsaszín csipkeszalaggal díszített
kalapot fogta. Magas szárú, hegyes cipőcskéjével idegesen
dobolt; közben gondja volt rá, hogy a körös­körül tolongok ne
nagyon lássák arcát; segítette ebben ruhájának magas gallérja is,
mely csaknem pofacsontig ért ­ kemény anyaga még
finomabbnak mutatta a bársonyos bőrt. Vasárnap volt, augusztus
huszonötödike.
Forró délutáni égbe emelkedett föl hirtelen a ballon, és Éve
akaratlanul is összerezzent. Türelmetlen várakozására szinte túl
gyors volt ez a válasz. Gyors ­ és félreérthetetlen. Már a
magasban lebegtek.
Mámorító volt ez az elszakadás a földtől. Éve nem vesztegette
figyelmét a sebesen törpülő város látványára, tekintete az eget
járta, a láthatárt fúrta, a földek zöldjét­barnáját kalandozta be, a
ködös horizont bizonytalanáig.
Szebb és kézzelfoghatóbb volt ez minden földi
bizonyosságnál.
Az öt utasra tervezett gondolában mindenki hasonló
extázissal fogadta a fejleményeket. Éve velük se törődött.
Atyaisten, hát a világ csakugyan végtelen, gondolta.
Elfeledkezett arról az enyhe ellenérzésről is, mely három útitársa
iránt támadt benne beszálláskor. Tátott szájjal bámulta a kitáruló
körpanorámát.
Szinte öntudatlanul tárta szét a karját, akár ha a mindenséget
akarná magához ölelni. Közben egy hirtelen szélroham elkapta a
kalapja karimáját, a tű engedett, és a szépséges fejfedő önálló
örök útra indult a levegőégben, sebesen távolodva.
­ Nem, ez nem igaz! ­ kiáltotta Éve kétségbeesetten.
Ráadásul a copfja is kibomlott, és szépséges hajkoronája verdesve
repkedett körös­körül. Arca és a derékig érő dús vörösarany
zuhatag elárulta ­ ha a kalap eleddig ilyesmit rejthetett volna ­,
milyen tündökletesen fiatal. S hogy ki is ő!
­ Mademoiselle Coudert!
­ Éve!
Ő
 Ő meg tökéletesen zavarba jött, és csak habogni tudott. ­ Jó
napot, Monsieur Blondel, jó napot, Monsieur Martinaux! ­ Ajka
reszketett. Próbált viszonozni valamit a mosolyával, társasági
modorban reagálni apja barátainak udvarias köszönésére.
Tizennégy éves volt, anyja még annyit se engedett meg neki,
hogy tortát tálaljon fel a kávédélutánokon. ­ Hát nem izgi? ­
mondta akkor még, és körbemutatott a széles, kerek
mindenségen, mintha útitársai nem ugyanazt látnák, amit ő,
megpróbálván e mozdulattal ellensúlyozni, ami úgy érezte,
„felnőttségben” hiányzik belőle.
­ Persze, persze, de hogy kerülsz te ide csak így? ­ kérdezte
máris Blondel úr könyörtelenül. ­ Hol a nevelőnőd? Biztos
meglógtál otthonról... a szüleidnek lefogadom, sejtelme sincs,
hogy itt jársz, ugye?!
Éve beismerőleg bólogatott. Hogyan magyarázhatta volna
meg ennek az embernek, hogy három napja egyfolytában égett a
vágytól: repülni! Felszállni a ballonnal... igen, ezt érezte, amióta
csak a légiparádét elkezdték, a kiállítást megnyitották. És
kihasználta az első kínálkozó pillanatot: apját megint egy
pácienshez hívták, anyja a szokásos módon szundított egyet
délután, s neki már csak a nevelőnője, Mademoiselle Helene
mellől kellett meglépnie. Persze, hogy semmi értelme nem lett
volna, ha magyarázkodni kezd ennek az embernek.
­ Azért vagyok itt ­ mondta eltökélten, tudván, hogy
bizonyos következmények elől úgysem menekülhet ­, mivel azt
hallottam, a franciák a levegő urai lettek. Személyesen akartam
meggyőződni róla.
Blondelnek a szája tátva maradt. A másik két férfi harsányan
hahotázott. Doktor Didier Coudert egyetlen gyermeke, gondolta
Martinaux, pimasz kis fruska, de hogy jelen van, a kalandnak
valami sajátos ízt és zamatot is adott. Éve karcsú dereka, szép
lába máris öröm volt a férfiszemnek, és a pikéboleró meg a
könnyű selyemblúz alatt felsejlettek már a formás, feszesnek
ígérkező mellek.
­ Nahát, Blondel ­ mondta épp ezért nyomatékkal
Martinaux nem kell félnie, Mademoiselle Coudert­nek semmi
baja nem lesz. És ha leszálltunk, én magam fogom hazakísérni.
­ Nem gondolja, monsieur, hogy meg kellene keresnünk
majd anyám... nos, a kalapomat? ­ kérdezte Éve.
­ Az még talán most is repül, kisasszony. Nuits­Saint­
Georges felé vitorlázott el. De hát, persze, a keresésére
indulhatunk.
­ Jaj, nagyon köszönöm, monsieur ­ mondta hálásan Éve.
Csak megtalálnák tényleg ezt a kalapot! Anya akkor mégse
haragudna annyira. De ha netán megette közben egy kecske ­
akkor is megérte! Ez a repülés, ez meg! Soha nem volt még ilyen
csodás a világ, gyönyörű panorámáját így oda nem tárta még Éve
szemének...
S ő akkor ilyesmit gondolt, csapongva: milyen fantasztikus
érzés is lehet, ha valaki pilóta! Igen, ez a nagy dijoni találkozó
önmagában fantasztikus távlatokat tárt; hiszen olyan repülősök
érkeztek ide, mint a tizenhat éves Marcel Hanriot, aki fiatal kora
ellenére máris a legtöbb díj birtokosa volt. Ez az ördögfióka
egészen hihetetlen dolgokat produkált: percenként több mint egy
kilométert tudott megtenni a légben. Jó neki! De nekem is,
szögezte le Éve, ahogy a ballon újra ereszkedni kezdett, s
kibontakoztak a felülről most így először látott tereptárgyak,
igen, elmondhatja ő is, hogy fent járt az atmoszféra „vidékein”,
távol a kisszerű, szó szerint földhözragadt világtól, túlszárnyalta
gyerekségének korlátáit... lelkében eggyé válhatott a levegő
lovagjaival. S ha csak pár perc volt is ez az élmény, Éve Coudert
jól tudta, hogy egy életen át elkíséri. Múlhatatlanul.
É
 Didier Coudert doktor, Éve apja igen elfoglalt ember volt.
Májspecialista. Nem a legrosszabb szakosodás egy orvos
számára, ha olyan vidéken él, ahol az úriemberek és úrasszonyok
kicsit többször néznek a pohár fenekére, mint más átlagosabb
tájakon, és az ennivalót is nyakra­főre tömik magukba minden
lehető és lehetetlen ünnepi alkalomkor... hétköznap
nemkülönben. A doktor sajnálta ugyan, hogy nem fia született,
ám a kis Éve­et ugyanúgy szerette azért, a baj csak az volt, hogy
nem ért rá valami túl sokat foglalkozni vele. Igaz, ez eleve a
felesége dolga volt. S amikor az asszony a repülőbemutató
megengedhetetlen kalandja után úgy határozott, hogy a doktor
könyvtára az elkövetkező ­ oly veszélyes! ­ zsenge években zárva
lesz az ifjú hölgy előtt, Didier Coudert simán beleegyezett ebbe
is.
A Coudert család a rue Buffonon lakott. Szép házuk volt itt.
Díjon óvárosának előkelő utcájában. Coudert doktor egyébként
felvilágosult, modern ember volt. Ő büszkélkedhetett a városban
az első Dion­Bouton automobillal. Mindazonáltal megtartotta két
szép lovát, kocsiját és kocsisát; Chantal asszony számára mindez
a hagyományos kényelem őrzését jelentette ­ mindenki
furikázhatott azzal a járművel, amelyikhez a szíve vonzotta.
Az asszony ­ Chantal ­ nagy vagyont örökölt; és még ennél is
nagyobb szigorral vezette a Coudert háztartást. Ennek a
szigornak volt szerves része az is, hogy ­ főleg a botrányos
repülőbemutatókaland után ­ Éve sehová nem mehetett a
nevelőnő nélkül. Egy csésze csokoládét meginni a barátnőjével
délután: még annyira se. A nevelőnő ott volt vele, ha egy
osztálytársnője társaságában a parc de la Colombiére árnyas
útjait járta, vagy netán a Jardin d’Arque­ buse virágágyai közt
bandukolt; meg ha ­ ritkán fordult elő! ­ teniszezni ment. Sőt,
amikor az egészen közeli Saint­Benigne székesegyházba gyónni
ment, akkor is árnyékként követte őt a gouvemante. Mert az a
bizonyos „hőlégballonos augusztusi vasárnap” végérvényessé
tette az alaptételt: Éve­et védeni kell saját természetének túlságai
ellen.
Mint társadalmi osztályának többi ifjú hölgytagja, Éve is
kizárólag „női világban” élt. Iskolába járni illetlenségnek
számított volna. Az ő köreiben a tanító, a tanár járt házhoz. Éve­
et illetően a tanerők ily kiválasztott gyöngye elsődleg egy
dominikánus tanító nővér volt. Franciára oktatta őt,
megismertette a matematika, a történelem és a földrajz pár
alapgondolatával és ­fogalmával. Aztán, persze, volt tánc­ és
illemtanár, zenetanár, csakígy festőtanár is a Coudert háznál. De
ha egyike, ha másika, sosem oktathatta a kis Éve­et úgy, hogy
Héléne, a nevelőnő, vigyázó szeme rajta ne lett volna a társas
eseményeken. Házon kívül csak az énekórák voltak; Éve a
konzervatórium tiszteletre méltó professzorához, Monsieur
Dutourhoz járt ily céllal.
1912 őszén Chantal Coudert ott ült egy szép napon a délutáni
csokoládéja mellett a luxuskivitelű budoárban, és nevelési
kérdésekről társalgott nővérével, Marie­France de Courtizot
bárónéval, aki Párizsból érkezett látogatóba. A téma, persze
nagyon aktuális volt: a fentebbiekben már oly bőséggel
emlegetett leánygyermek nevelésének megannyi gondja­baja.
Éve anyja a rá jellemző éles hangon tudakolta: hogyan jön az
ő nővére (aki nem ismerhette meg a gyermekáldást!) ahhoz, hogy
szakértőnek mutassa magát efféle kérdésekben? Aztán: hogy
Éve­et ő „legkedvesebb kis unokahúgom”­nak nevezgeti...!
Mintha tucatnyi efféle jelöltje közül választaná ki végül ­ jó vicc!
Semmi kétség, Marie­France igazi nagyvilági dáma. Ez
önmagában nem olyan különös eset: gazdag nagypolgári
családok leányai viszonylag gyakran kifogtak maguknak egy­egy
bárót, hogy az arisztokrácia köreibe emelkedhessenek. Báró ide,
oda ­ ez még nem biztosít diplomát gyereknevelésből az
„alantabb” körökben sem.
­ Fölöslegesen gyötröd magad, drága Chantal ­ mondta
eközben a báróné rendíthetetlen és hűvös nyugalommal,
kecsesen letapogatva ajkait a damasztszalvétával, mielőtt újabb
sütiszeletet vágott volna magának. ­ Éve nagyszerű lány, máris
csaknem igazi ifjú hölgy... és meggyőződésem, hogy a serdülőkor
szélsőségeit csakhamar messze hagyja.
­ Bár ilyen nagy lenne az én hitem is ­ sóhajtott fel Chantal
Coudert. ­ Egyébként ki tudja, mit forgat a fejében. Talán maman a
mi gondolatainkat olyan nagyon pontosan ismerte?
­ Csacsiság. Maman velünk túlságosan is szigorú volt.
Logikus, hogy nem meséltünk el neki semmit. Eltekintve attól,
hogy nem is lett volna mit elmesélni.
­ Mindegy, Éve­et ugyanúgy kell nevelnem, amilyen
szellemben velünk foglalkoztak. Az ember sosem lehet eléggé
óvatos.
­ De Chantal! ­ kiáltott fel a báróné. ­ Nem akarod azt
állítani, hogy Éve­et az élettel kapcsolatban mindössze is így
világosítottad fel: tedd majd, amit az urad parancsol?
­ Miért ne? Kell egyéb? Jaj, Marie­France, téged már nagyon
megron... nagyon átalakított Párizs.
A báróné most ajkához emelte a csészét. Borzasztó, gondolta,
hogy Chantal őt ma is a kishúgaként kezeli... és hogy ilyen
vénlányosan aggályos, régimódi és pedáns.
 ­ Az ellen talán nincs kifogásod, ha Párizsban bált rendezek
Éve tiszteletére, ha a tizennyolcadik életévét betölti? ­ kérdezte
ugyanilyen fontoskodva­pontoskodva.
­ Persze hogy nincs, Marie­France. Csak legyen túl előbb itt
Dijonban az első bálján. Rossz vért szülne, ha nem így
csinálnánk. Tekintettel kell lennem mégis az Amiot­kra, a
Bouchard­okra, ott vannak ezenkívül Chauvot­ék,..
­ ...és Gauvinék, Clerget­ék, a Courtois­k, a Morizot­k... jaj,
édes drágám, már fejből tudom, kik mindenkik lesznek ott azon a
bálon. Látom az arcokat! Felvonul az ifjú, zsendülő férfipalánták
színe­java.
Frissen az École de Francois de Salles­ból, primőrként
szállítva. Követik egymást a pergő események: a Vöröskereszt
bálja! A Saint­Cyr­bál... És tarkítják a telet meg a kora tavaszt a
jótékonysági bazárok, efféle­másféle koncertek, és a dolgok
abszolút csúcspontja, lévén hogy Éve kitűnő lovas, egy meghívás
rókavadászatra a chátilloni erdőbe! Hogy fogja túlélni mindezt
szegény lelkecském?
­ Hagyd a krokodilkönnyeket, Marie­France! A legtöbb lány
odáig lenne az irigységtől ezt hallván. ­ A kijelentés leplezetlen
fölényt volt hivatott kifejezni. Madame Coudert ezzel is azt
hangsúlyozta, hogy neki van lánya... ő a tudója.
­ Nem kéne már itthon lennie, úgy mellesleg? ­ kérdezte
kicsit epésen a báróné, és kinézett a félhomályos utcára.
­ Mindjárt jön, bármely pillanatban itt lehetnek.
Mademoiselle Héléne lelkére kötöttem, mondja meg Dutour
professzornak, jókor fejezze be az órát, tényleg rájuk ne
szakadjon hirtelen a sötétség.
­ A prof még mindig úgy gondolja, hogy Éve­nek
kivételesen szép a hanganyaga?
­ Persze. Csak hát tudom, sose fogja érdemben használni
ezt az istenadta képességét, és ezért gondolom, hogy az egész
éneklecke kicsit fölös időfecsérlés. Didier az, aki ragaszkodik
hozzá. ­ Most meg pontosan úgy beszélt, mint amikor azt akarják
kifejezni bizonyos asszonyok, hogy „egy zsarnokhoz mentek
feleségül”. Végre volt valami, ami a két nővért összekösse;
mindketten szinte hivalkodtak vele, hogy sikerült egy­egy
despotát kifogni, aki korlátlan uruk és parancsolójuk.
­ Marie­France néni! ­ kiáltotta ekkor a szobába boldogan
berobbanó Éve. Ahogy túláradó lelkesedéssel megölelte
nagynénjét, az éles szemű párizsi nő azonnal megtette
legalapvetőbb megfigyeléseit. Észrevételezvén ■ *­ szigorúan
magában! ­, hogy Éve arcának természetes pirossága felveszi a
versenyt a pompázatos luxuskokottok festett orcáival, s hogy a
sűrű, hátközépig omló, csigás haj színe valami különös ritkaság
megint, nem köznapi mód vörös, ami aztán megfakul, nem is
szőke, hogy besötétüljön, hanem az általa „eperrőtnek”,
„szamócaszőkének” nevezett csodás árnyalatban játszik ­ s
önmagában ez a haj feltűnővé tenne egy mégoly átlagos lányt is...
de akkor itt volt Éve­nek még az a forgatagosan sötét szeme,
igen, izzó szempár, puha érzéki fényű és csillogásé...
 Ráadásul az utóbbi hónapokban Éve akkorát nőtt, hogy már
egy fejjel magasabb volt, mint az anyja. Lényéből pedig
mértéktelenség és zabolátlanság sugárzott. Természetes
arisztokrácia! Mert ahogy a bokáig érő szoknyáját, azt az
egyszerű ingblúzát viselte ­ olyan volt, mintha igazi hercegnőt
látna az ember! Nem egy átlagos, tizenhat éves vidéki lányt. Jaj,
hát Éve­et neki Párizsba kell vinnie, nem szabad megvárni ezzel,
hogy tizennyolc legyen. Majd Paquin felöltözteti, ahogy illik és
dukál, és Worth olyan báli ruhát szab és varr neki, hogy
mindenki a csodájára jár. Miért ne csinálhatna Éve remek partit?
Még annál is különbet, mint a báróval ő, Marie­ France. Az tény,
hogy ha itt marad, ebben az isten háta mögötti és konzervatív
Dijonban, örökre elvész a világ számára... elfonnyad, mint poros
vázában a virág.
­ Kicsikém! ­ duruzsolta hát Marie­France, és viszonozta
unokahúga csókját. ­ Kész csoda mindig, ha téged láthatlak!
­ Ne kényeztesd el, Marie­France ­ szólt közbe szigorúan az
anya. ­ Éve, ma este velünk vacsorázhatsz, de csak mert Marie­
France néni itt van. Kivételes az alkalom!
­ Köszönöm, maman ­ mondta Éve természetes eleganciával,
és célszerű tiszteletadással.
­ Most pedig énekelhetnél nekünk valamit ­ folytatta „az
anyák gyöngye”; hogy ezzel is felvágjon a húga előtt. Mi az, ha
valakinek gyereke van!
Éve a zongorához ült, kicsit eltöprengett, aztán valami
gonoszkodó, csúfondáros mosoly jelent meg ajkán, s rázendített;

Ó
 Ó, édes, napfényes Argentína!
Szépséges nők és délceg torrérók!
A szíved a tangót visszasírja...
...Hát táncold ­ a tangó bolerót!
­ Éve! ­ kiáltott fel azért a nagynénje is. ­ Csak nem efféléket
tanulsz Dutour professzornál? ­ Mert amit az unokahúga énekelt,
megriasztotta, sokkolta... Maga a dal is! De hozzá ez a rekedtes,
érzéki hang, ez a... kéjes hang! Atyaisten! Selyem és méz...
surrogó lomb és reccsenő kavics.
­ Jaj, dehogy tanít ő ilyeneket. Mindig áriázni kell nála,
Bohémélet, meg ez, meg az. Csak nekem ez jobban tetszik! Ez az
igazi! Ezt az utcán hallottam, hazafelé jövet. Neked nem tetszik,
nénikém?
­ Nem, egy csöppet sem! ­ szögezte le őszinte
meggyőződéssel a báróné. És kezdett olyasmit gondolni, hogy
Chantalnak talán mégis igaza van, amikor Éve­et félti. Éve
csakugyan önveszélyes! Mert már az sem kellemes fejlemény,
hogy egy rendes házból való úrilány efféle tangókat hall
egyáltalán; de hogy ekkor leüljön a zongorához, és ilyesmit
énekeljen, mi több, ilyen egyértelműen kétértelmű hangon... Hát ez
tényleg sok! ­ állapította meg Marie­ France de Courtizot.
­ És egy tucat, bizony ám, egy tucat zsebkendő... a
legfinomabb vászon mind, és benne a monogram, na! ­ mesélte
iszonyú izgatottan Louise, a Coudert­ház szobalánya. A
katedrális mögött, a régi botanikus kertben sétálgatott Éve­vel.
Szombat délután volt és tavasz, és 1913­at írtak.
 ­ És ha sosem fog prüszkölni? ­ kérdezte Éve, hogy
valamiképp leállítsa ezt a boldogtalan felsorolást. Diane Gauvin
tervezett férjhezmeneteléről volt szó. Gauvinék a közvetlen
szomszédságukban laktak, hát Louise­nak minden kétszeresen is
fontos volt.
Amikor Héléne négy hónappal ezelőtt, általános
meglepetésre, otthagyta a Coudert­házat (ő is férjhez ment!),
Louise lett Éve kísérője és védőangyala.
­ Na, és hat tucat asztalkendő, hat tucat törlőruha csak a
kristályhoz ­ folytatta lelkesen Louise ­, és a személyzetnek négy
tucat kis kötényke. S akkor képzelheti, micsoda abroszok...
­ Persze, persze ­ mondta türelmesen Éve. Nagyon kedvelte
Louise­t. Mikor a lány a házhoz került, tíz éve, annyi idős volt,
mint ő most. Csaknem tizenhét. De huszonnégynek hazudta
magát, hogy felvegyék. Louise­nak cserzett, napbarnított bőre
volt, holdvilágképe. Testalkata robusztus; nem volt csoda hát, ha
napi tizenhat órát is könnyedén talpon volt, és dolgozott
fáradhatatlanul.
Éve­vel hamar összebarátkoztak. Louise egyértelműen jószívű
teremtés volt, alkalmazkodó és készséges. Jószerén barátnők
lettek. Kisebbfajta csoda volt, hogy ennyire egyszerű sorból
származó leány ilyen kifinomult legyen ­ a maga módján. Héléne
kisasszony ellen megalakították a szilárd véd­ és dacszövetséget.
S ahogy múltak az évek, kapcsolatuk csak szorosabb és nyíltabb
lett. Ma már valóban őszintén kitárhatták egymás előtt a
szívüket.
­ Nem értem, persze egyáltalán, miért megy férjhez Diane ­
legyintett Éve, félrehajlítván egy korán nyíló, sárga virágos
forsithia ágat. ­ Hiszen a vőlegénye csúnya, mint az ördög.
 ­ Diane okos lány, és tudja, ha az igazit keresi az ember,
nem kell annak jóképűnek lennie. Vagy hát nem okvetlenül!
­ Szóval még te is, Louise? Azt mondd meg nekem, mitől
olyan „igazi” az a fiatalember, azon túl, hogy rettentő vagyonos
az apja? Csak nem gondolod, hogy ha egy férfinak van keze,
lába, miegymás, és nincsenek forradások meg szemölcsök a
képén, már igazi férjjelölt? Amennyiben, persze, gazdag...?!
­ Ugyan, én boldog lennék egy ilyen jómódú örökössel,
akármilyen is másképp ­ felelte grimaszolva Louise. ­ Felőlem
még forradásos és szemölcsös is lehetne a pofázmánya. ­ Azért
beszélt így, mert rég beletörődött a változtathatatlanba: hogy egy
magafajtájú huszonhat éves szegény szobalány aligha megy
férjhez.
­ Engem nem érdekel semmiféle férjjelölt ­ közölte
végérvényesnek szánt hangon Éve. ­ Vagy apáca leszek, vagy
kolostorlakó ápolónővér... vagy misszionáriusnő. Persze, az is
lehet, hogy szüfrazsett...! Még nem tudom.
­ Na, ez az, honnan tudná! De én tudom. Ha akarja, ha nem,
férjet fognak keríteni magának ­ folytatta Louise, és minden
szava élettapasztalatot sugárzott. ­ Az édesanyja ki akarja
házasítani, mielőtt a tizenkilencet betölti. És ha nem ő, hát ott a
nénikéje. Majd az! Vagyis a legjobban teszi, ha már most
hozzászokik ehhez a gondolathoz, szegény kisasszonykám!
­ De miért kéne? ­ kérdezte indulatosan Éve, és letépett egy
telt virágfürtöt egy behajtó ágról. ­ Mi az, hogy férjhez adnak, ha
én nem akarom? Hogy kényszeríthet engem ilyesmire bárki?
 Louise láthatóan nyugtalan lett. ­ Nézze, ha lenne négy­öt
testvére, még csak hagyján. Minden család megtűr, és használni
is jól tud egy aggszűz nagynénit, igen. De maga egyetlenke. És ha
nem megy férjhez, a családban nem lesznek unokák. Hát nem
érti, hogy fölösleges minden tiltakozása, ha egyszer a dolog
reménytelen, és kész?
­ Jaj, Louise, borzasztó lenne, ha úgy kéne élnem majd, mint
az anyám. Örökké csak vendégség... barátnőzés... pletyka. A
legmélyebb téma náluk, hogy milyen lesz a tavaszi cipődivat.
Elviselhetetlen kilátások... ez nem jövő! Nekem nem! Erre
születtem volna? Hogy a szüléimét gyermekáldással, unokákkal
boldogítsam?
Louise mindenre tudta a választ: ­ Ha már ott tart, rég el is
felejti, amit most mondott. Olyan lesz, mint a többi asszony:
boldog a családjával, a biztonsággal... három év múlva
emlékeztetni fogom erre a beszélgetésünkre.
­ De ez képtelenség! Ez abszurdum! Ha az élet lényege az,
hogy az évek múlásával elfogadjuk az undorító dolgokat szép
rendre, hát nem érdemes felnőni! Jaj, Louise... én nem ilyesmire
vágyom, én... valami rendkívülit szeretnék véghez vinni, valami
igazi nagy dolgot, tudod... valami bátor és vad dolgot, szívem!
Vadabbat, Louise, mint amilyet akár e pillanatban csak
elképzelhetek...!
­ Persze, Mademoiselle Éve, ki nincs így ezzel? Néha én
magam is érzek hasonlót. Csak legalább azzal tisztában vagyok,
hogy az egésznek a közelgő tavasz az oka, meg hogy ma épp
telihold várható. Meg az is nyilvánvaló, hogy ha nagyon hamar
haza nem pályázunk innen, hát a kedves mamája dühös lesz.
 ­ Jó, de akkor legalább rohanjunk, rajta, egy­két­hár! ­ És
Éve nekilódult volna. ­ Szétrobbanok, ha nem futhatok egyet, de
rögvest.
Louise a fejét rázta, visszafogta. ­ Nem megy az ­ közölte. ­
Madame Blanche és a férje épp most fordult be a sarkon...
De ez szélbe kiáltott szó maradt, kivételesen, mert Éve nem
hallgatott „barátnőjére”: futásnak eredt, és száguldott, minta
vihar úgy, mintha valami sorscsapás elől menekülne.
Éve száguldó képzeletét nem csitíthatta semmi. Hiába
halmozta el őt anyja a „hozzá illő” olvasmányokkal. Dögunalmas
könyvek mellett ott volt e célra például a la Gazette du Bon Ton
című divatlap. Akár ha egy másik bolygóról keveredtek volna ide
ezek a nők, akiket lapjain látni lehetett. Egzotikus madarak
tollpompázatát idéző színekben csillogott­villogott a ruhájuk,
mindenük testhez tapadt, karcsúságukat szinte üvegházban
termesztették­formázták, divatistállóban tenyésztett példányok
voltak a szerencsétlenek... vagy a boldogok?... és olyan kecsesen
viseltek tunikát, báli ruhát, magasan felszabott derekakat, emitt­
amott egy kis izgató meztelenséget, hogy tényleg mindenre
hasonlítottak, csak a való életre nem.
Viszont fölfedezte Éve, hogy apja a dijoni napilapot, a Le Bien
Public­ot reggeli után gondatlanul mindig otthagyja az
íróasztalán. Ez a lap lett az ő ablaka a világra. Belopózott a
dolgozószobába, és olvasta, falta az újságot ­ valahányszor csak
tehette. Az élet nagy és boldog percei voltak ezek! Végre nem
háremhölgyekben kellett gyönyörködnie; igazi értesülésekhez
jutott — sok ámulatos dologgal kapcsolatban. De még másféle
újdonságokat is volt szerencsés hozni az a dijoni nyár.
1913 nagy nyara... Mindenütt jólét, Dijon­szerte készülődés
július 14­ére, a „Bastille­évfordulóra”. Az egész város csupa zene
volt. A sarkokon utcai muzsikusok; a kávéházakban zongoristák,
énekesek; sokfelé térzene. Szalonzenekarok játszották a divatos
melódiákat. S ahogy Éve, Louise társaságában hetente háromszor
átkelt a városon ­ Dutour professzorhoz igyekezvén ­,
végigélvezhette az úgynevezett Vélodrome, a versenypálya zenéjét,
a Tivoli cirkuszának tinglitangliját, csakígy a 27. gyakorló
gyalogezred rezesbandájának produkcióját a dísztéren.
És Éve szinte a lépése ritmusával is követte, amit hall. Louise
riadtan próbálta visszatartani: hogy legalább azokat a „ledér és
ostoba” szövegeket énekelni ne kezdje. Dallam és vers azonban
Évenek azonnal a vérévé vált, és valami mennyei boldogsággal
árasztotta el egész lényét. Még nyugtalanabb lett így, minden
gondolata még kalandosabb. Louise is alig várta, hogy az a
nevezetes tizennyolcadik születésnap eljöjjön, s Éve attól fogva
átkerüljön egy másik világba. Ahol majd körüludvarolják, ahol
szép ruhákkal foglalkozik gondolatban, megadja magát a divat
„diktátumának”, és végleg véget ér a gyerekkor tárgya­nincs
izgalma, a sok üres álmodozás. Ezt már így, persze inkább
Chantal gondolta és remélte; miközben Coudert doktor
szorgalmasan látogatta májbetegeit, s otthagyta újságját az
asztalon, s nem sejtett semmit házának e belső örvényvilágáról.
Igen, állapította meg a jó Louise, még pár hónapig tart ez a
bolond élet. Szeretett volna túllenni rajta. Tudta, Éve életében az
ő szerepe akkor véget is ér, de épp mert olyan jószívű teremtés
volt, védencének is csak azt kívánhatta, amit ő maga helyesnek és
jónak tartott az életben. Legföljebb azt sajnálta, hogy Héléne
olyan rosszkor hagyta ott őket; neki kellett rettegnie folyvást,

É
hogy Éve temperamentuma és kalandvágya szikrát ne fogjon
valahol és valamitől úgy, ahogy az igazán nem lenne kívánatos.
1913. július 3­ának reggelén Éve átfutotta Le Bien Public
címoldalát, aztán már lapozott is tovább, s nem nyugodott meg,
míg a helyi hírekhez nem érkezett. Itt is az úgynevezett
„rendezvényekhez”. S a szíve akkor nagyot dobbant. Az újság
ugyanis azt adta hírül, hogy megérkezik a rég várt music­hall­
társulat, a párizsi zenés színház, és az Alcazarban, Díjon
legnagyobb teátrumában csakhamar megkezdi előadásait. Hát
végre, gondolta Éve.
Hónapok óta hirdették a falragaszok az ígérkező nagy
eseményt. Mármost azt még az olyan féltve őrzött úrikislányok is
tudták, mint Éve, hogy Párizs a zenés színházak koronázatlan
királynője­királya... vagy ahogy tetszik. Mérvadó szerepet játszik
a világ eme jeles művészeti ágazatában. 1900­ban megnyílt az
Olympia, aztán a Moulin Rouge, és bombasiker lett a Grand
Hippodrome, az Alhambra, s akkor még nem is beszéltünk
kevésbé luxuskivitelű, szerényebb, de szintén nívós követőikről
és társaikról, melyek Párizs aszfaltjából csakugyan gomba módra
nőttek ki.
A másodosztályú társulatok sorában az egyik
legnevezetesebb volt a Riviéra és az Alcazar igazgatóságának ezt a
társulatot sikerült most vendégszereplésre megnyernie. Épp
abban az évben, amikor Éve született, járt Dijonban Buffalo Bill
és vadnyugati cirkusza, de még az sem váltott ki akkora
érdeklődést, mint a Riviéra rég beharangozott jövetele.
 ­ Jönnek! ­ rontott Louise­ra Éve. A lány épp ágyazott, és
egy szót sem értett az egészből. ­ Egy hét, és itt vannak! ­ Arca
lángolt. Louise most már tudta, miről van szó. ­ Én meg
századszor ismétlem magának, Éve kisasszony, hogy a mamája
nem fogja elengedni ­ mondta a derék cselédlány. ­ Emlékszik,
amikor a papájával operába ment volna a tavaszon? Mi volt az
ítélet: az, hogy maga még túl fiatal! Azért mondom... hogy a
music­hall­társulat előadására? Ne is álmodjon arról. Soha! A
maga köreiből egy fiatal lány... oda?! Ki tudja, a humoristák
miféle tréfákkal hozakodnak ott elő. Az énekesek milyen
malacságokról dalolásznak. Hát nem!
­ Louise, kinek mondod ezt? Te ne tudnád, hogy ezeket a
nótákat én már az utcáról ismerem, de mindet!
­ Hát én nem fogom megakadályozni, ha mehetnékje lesz,
de hogy az édesanyja biztos az útjába áll, azt lefogadom!
­ Jaj, hát áll, nem áll, nekem oda el kell jutnom, Louise!
Hetek óta folyton ezt mondom neked, és meghidd, hogy
komolyan is gondolom.
­ Éve kisasszony, hát nem ért meg engem? Ha férjhez megy,
majd családilag elvonulhat bármi efféle helyre... az ura kíséri,
netán egy barátnője... de ma még kislánynak számít, a dolog
kilátástalan. Kérem, hagyja, hogy nyugodtan beágyazzak, úgyis
hiába szaporítanánk tovább a szót.
­ Nem értettél meg engem te se. Nem akarsz elkísérni?
­ Ezerszer megmondtam, hogy nem, hiába is nyüstöl vele!
 ­ Azt hittem, megváltoztatod majd a véleményed, ha
tényleg itt lesz a nagy pillanat.
­ Még komolyabban kitartok a véleményem mellett ­
szögezte le Louise. A tekintete hideg volt, mint a jég, s a hangja
halálkomoly.
­ Ó, hát benned is csalódnom kell ­ szögezte le sóhajtva Éve.
­ Nem marad más hátra, egyedül kell odamennem.
­ Nocsak! Hát azt megnézném magamnak... hogyan
csinálja?
­ Nem kötöm az orrodra ­ felelte epésen Éve. ­ Ne feledd,
három éve, amikor még csak tizennégy voltam, felszálltam azzal
a ballonnal. És ha akkor nekem ilyesmi sikerülhetett, mit
gondolsz, aranyom, most, tizenhét éves fejjel visszariadok egy
ilyen kalandtól? Miről van szó? Eljutni valahogy a rue des
Godrans­ig, venni egy belépőjegyet... és belépni. Hm?
Louise némi kétségbeeséssel huppant le szegény ágy szélére ­
összerombolván eddigi munkájának java részét. Nyilvánvaló
volt, hogy neki itt döntenie kell. Méghozzá egy komoly
kérdésben. Vagy ellene szegül Madame Coudert kifejezett
kérésének ­ és még egy sor kevésbé egyértelműen kifejezett
utasításnak és mégis elmegy Éve­vel az Alcazarba, vagy hagyja,
hogy védence, a jó ég tudja, miféle kalandok elébe, maga megy...!
Messze ez utóbbi lehetőség látszott szörnyűségesebbnek. Egy
ilyen szép kislány szólóban az Alcazar nézőterén, folyosóján,
büféjében ­ megbámulják majd, leszólítják... az ég szerelmére, el
is csábíthatják, el is rabolhatják! Bizony ám. Louise ismerte az
életet. Tudta, hogy egyszerű nép leánya sose menne el
egymagában efféle züllött helyekre, mint egy music­hall. Hát
nem hagyhatja Éve­t se... És azzal is tisztában volt, hogy a
kisasszony átlát rajta. Igen, Éve Coudert nagyon is jól tudja, hogy
lesz kísérője azon az estén. És ezt a kísérőt úgy hívják, hogy „a
Derék Lujza”.
Már fél órája ültek a helyükön, s akkor ment csak fel az élénk
színekkel bemázolt függöny. Éve oly igen feltűnő haja kalap alatt
rejtezett ­ háromszorosan is feltűzve. A tűket Louise adta
kölcsön. A zenekar már játszotta Irving Berlin dalát, a C’est pour
vous­t körülöttük a nézők türelmetlenül verték lábukkal a taktust.
A színház zsúfolásig tele volt, és Louise megnyugodva látta,
hogy rajtuk kívül más nők is vannak „szólóban”, sőt, némelyek
kisgyerekekkel.
Bár a teremben hatalmas volt a hőség, Éve úgy érezte: keze­
lába mint a jég. Elmélyedt a programfüzetbe; boldogan nézte,
hogy álmai valóra válnak. Énekesek fognak itt fellépni, nagy
számban ­ a legkülönbözőbb énekesek szórakoztatják majd
újdonságaikkal Dijont.
Dutour professzor gyakorta panaszkodott a feleségének, hogy
Éve Coudert „az ő szívének összetörője”. Igen, a derék úr isten
áldotta tehetségnek tartotta Éve­t, olyan énekesnőnek, aki az alt
szólam megannyi árnyalatát mesterien és hajlékonyán képes
gyakorolni, aki kottából olvassa le, kapásból a legnehezebb
dolgokat; operaszínpadon, hangversenydobogón lenne a helye ­
és akkor csak slágerek iránt érdeklődik, utcakölykök melódiáit
fütyüli, dúdolja, danolja. Maga volt ez Dutour szerint a
borzalmak borzalma e földön, szakmai istencsapás, a művészet
megcsúfolása valami ismeretlen istenség rosszakarata révén.
 Éve rég feladta a küzdelmet ­ hogy tudniillik professzorának
megmagyarázza, mi ez a vonzalom. Viszont az énektanár volt az
egyetlen, akinek ­ effélét ­ énekelhetett; s neki mindenáron
közönség kellett, közönség! Aztán még az is fontos lett volna,
hogy hallja végre, „profik” hogyan éneklik ezeket az útszéli
melódiákat, melyeket ő maga csak úgy, a füle után, a szíve szerint
utánozgatott. Most eljött a nagy alkalom.
Látni és hallani fogja, „hogyan is csinálják” a nagy énekesek;
milyen arccal, milyen zenekari kísérettel... milyen
mozdulatokkal... miféle érzelmi hangsúlyokkal... és még rengeteg
kérdése volt, amit Éve senkinek se tudott volna Dijonban
elmagyarázni. Hogy miért olyan életre­halálra fontos számára
mindez.
Odahaza, ha szülei távol jártak épp, sokszor gyakorolta ezeket
a melódiákat. Megannyi módon. Pár oktávval feljebb szalasztva a
hangját ­ „fejhangon” tehát ­, aztán hidegen... majd megint mély
érzéssel... és füttyszólamokkal megtűzdelve... és mindig úgy
érezte, kifejez velük valamit önmaga legmélyebb, legigazibb
lényéből. Az énjéből; ha nem tudta is így megfogalmazni a
dolgot.
És amikor az előadás elkezdődött, Éve számára megszűnt a
külvilág. Nem törődött a mellette komor arccal ülő Louise­zal,
nem a közönséggel, a hőséggel, nem látott­hallott mást, csak a
színpadot, az énekeseket.
A revű szerkezete igen egyszerű volt, ugyanakkor rafinált is.
A számok szinte egymásba olvadtak, eleve ki volt zárva bármi
kudarc, mert ha egy szám netán „nem jött be”, a zenekar révén
máris ott volt a másik, és a hanghatásokat gazdagon egészítették
ki a látnivalók. Jött például négy férfi egykerekű biciklin; ezek
megdöbbentő gyorsasággal hajigáltak egymásnak arany
karikákat; de követte őket azonnal egy zöld ruhás, sovány nő, aki
félig énekelve, félig monologizálva adott elő két tragikus
magánszámot. Rögvest megjelent tizennégy táncosnő, mind
tarkaságos öltözékben, tollboásan, cilinderben, prémgallérral,
macskafarokkal, és addig firegtek­forogtak, kellemkedtek a
színpadon, míg át nem vette a helyüket egy kövér alak, aki
jócskán malac nótákat énekelt, de olyan gyors tempóban, hogy
csak a legélesebb füllel vehette ki a poénokat, aki hallgatta őt,
jóllehet egy­egy kétértelmű kacsintás kísérte mindig a „zaftos”
részt. Egy pillanat se telt, s berontott a színre egy akrobatikus
táncosnő, egyiptomi rabnőnek öltözötten. Mindenféle vad
ficamok közepette szabadult meg egy­egy újabb leplétől, míg a
végén, akár ha anyaszült meztelenül állt volna ott Dijon éhesen
bámuló férfiszemeinek kereszttüzében ­ annyira testéhez tapadt a
hússzín trikó. Felváltotta őt hat csinos lány azonnal,
katonaruhában parádézva, hazafias dalokat énekelve ­ és nagyon
sok meztelen combot, popót mutogatva. A nagyzenekar pedig
egy pillanatra se hagyta abba; a közönség figyelmét szüntelenül
lekötötte valami.
Éve viszont kezdett egyre inkább zavarba jönni. Csalódás
töltötte el. Kislány korában megfordult párszor a cirkuszban, és
most ez a varieté a leginkább azokra a dolgokra emlékeztette. De
hát ő nem ilyesmiért jött ide! Merőben másképp képzelt ő egy
music­hall­elő­ adást! Azt nem tudta volna megmondani, hogyan
is, de hogy efféle keszekusza forgatagról az ő lelke színpadán szó
sem volt, azt jól tudta. Itt valahogy olyan megemészthetetlenül
gyorsan követték egymást az értéktelen produkciócskák ­
tartalmatlan önmutogatás volt az egész; üres pörgés­forgás, buta
viccek pufogtatása, zaj, meztelenség.
De akkor...
... a zenekar egy pillanat alatt elnémult. A függöny is
összecsapódott. S ahogy szétnyílt, a színpadon nyoma se volt az
eddigi sok csacskaságnak. A fényszóró kévéjének közepén ott állt
egy jókora fekete zongora. S bejött egy elegáns férfi, és
odatelepedett a billentyűkhöz, de előbb kurtán meghajolt, és
közölte egy dal címét.
­ Folies ­ mondta, majd hozzátette: ­ Kedvenc dalaim egyike, a
halhatatlan Fisher szerzeménye.
 És ahogy az első sor elhangzott, ez a lassú „Álmodom, csak róóó­
óla ááá­álmodom”, tökéletesen csönd lett az Alcazarban. A férfinak
gyönyörű bariton hangja volt, s még szebbé tette a kifejezés ereje,
az átélés. A közönséget szinte hipnotizálta ez a hang, ez az
előadás, és mintha elsöpörte volna az egész addigi music­hall
revűretyerutyát is... igen, ez volt itt „a” produkció. Azt nehéz lett
volna megmondani, mitől olyan elemi erejű ez az előadás, mi
teszi jeles művészetté a dolgot... a belső átélés; a hatások tökéletes
ismerete... tény, hogy ez végre Valami volt, így, nagy betűvel,
ténylegesen ott volt a V megvolt... akár a fekete zongora.
A Folies után a Reviens következett, valami lassú keringő,
melynek ez volt a refrénje: „Jöjj vissza, szívem, egyetlenem, senkim
eföldön, ha te nem, ha te sem... ” A férfi akkor felállt, remekül festett a
fekete öltönyben, melyből az ingmelle úgy fehérlett ki, mint
tojástartóból a tojás, a fényben megcsillant az arany óralánca,
mókás komolysággal villogott a fekete csokornyakkendője; kicsit
meghajolt, ment volna, visszatapsolták, kikényszerítettek belőle
ráadásnak még három dalt, s csak egy gyors polka után engedték
el. A férfi olyan volt, mint egy „geometriai tanulmány”
feketében­fehérben, és se Louise, se Éve nem tudta volna
megmondani, milyen is az arca, szép­e, csúnya­e, az egész
jelenség nagyon jelentékeny volt, meggyőző ­ egyszeri és valódi.
Színpadi munkások jöttek, kitolták gyorsan a zongorát,
kezdetét vette a szünet. Felálltak.
­ Hát, azt meg kell adni ­ mondta akkor Louise
kényszeredetten, de nagyon elismerőleg hogy ez az egy szám
csakugyan megérte. Igaza volt, hogy eljött, és engem is
idecsődített, Éve kisasz... ­ Döbbenten hallgatott el, mert észbe
kapott: hogy csak úgy a levegőbe beszél, „Éve kisasz...” ugyanis
nincs sehol.
­ Éve, Éve! ­ kiáltotta Louise. Körötte áradt kifelé a tömeg,
mindenki igyekezett a friss levegőre, de Éve­nek nyoma sem volt.
Hát már csak ez hiányzott!
Éve végigrohant a középső folyosón; mindenkit megelőzve,
eltökélten futott, föltarthatatlanul. Kereste a színpadi folyosó
ajtaját. Még egyszer a programfüzetbe pillantott, ellenőrizte a
nevet, aztán már ott járt bent a „szentélyben”, s megállt az első
díszletmunkás előtt, aki valami létrafélét szorongatott. A létra
célja ismeretlen volt; Éve azonban pontosan tudta, hogy az ő célja
mi.
­ Monsieur Marais vár engem, monsieur. Meg tudná
mondani, melyik az öltözője? ­ Aligha tudatosult benne, de
hanglejtésével pontosan Marie­France néni párizsiasságát
utánozta.
­ Ott szemben rögtön, a második ajtó balra, madame... vagy
mademoiselle?
­ Az magának mindegy, barátom. ­ Az itt most teljesen
nyilvánvaló volt, milyen modort kell fölvennie, hogyan kell
viselkednie. Még biztosabb volt abban, hogy őt itt, főleg most
már, senki föl nem tartóztathatja.
Kopogott máris.
­ Tessék ­ kiáltotta Alain Marais, és Éve szinte bezuhant az
öltöző ajtaján. Hogy a következő pillanatban dermedten meg is
torpanjon. Az énekes meztelen felsőtesttel állt ott, háttal felé.
Zakója, a mellény, a gallér, a nyakkendő és a lucsokká izzadott
ing ott hevert a székre hajítva. Marais épp a hátát törölgette
valami jókora mosdókesztyűvel.
­ Hajíts már meg egy rendes törölközővel, Jules. Apám, ez a
gőzfürdő...! Azt hittem, szétolvadok. Mi van itt Dijonban,
hőhullám vagy mi a nyavalya? Meg kell hogy duplázzák a gázsit,
ha ez így megy.
­ Khm. Monsieur ­ mondta erre Éve ­, ön egészen
rendkívüli. ­ Ezt mondta. De nem mert felnézni közben.
A férfi megfordult, és csodálkozva felkiáltott. Aztán
elmosolyodott, mint aki élvezi a hatást; kerített valahonnét egy
jókora törölközőt, s a legnagyobb nyugalommal folytatta az
iménti műveletet. Éve is felpillantott megint, bár ezt nagy
merészségnek érezte ­ életében nem látott még félmeztelen férfit.
Menekült volna, de az ajtót kinyitni ­ olyan bonyolult, olyan
kínos így... Látta hát, hogy a férfi testét a mellbimbóktól köldökig
sűrű fekete szőrzet borítja. A fölemelt kar alatt, hónaljban is dús
csigák göndörödtek sötéten. Nem, hát ilyet ő még soha... Mert
Dijonban a legforróbb nyári napokon is ingujjban járnak a
munkások, másokról nem is beszélve. Aztán volt itt még valami
más is. Ez a szag... ez az illat. A verítékező férfi kipárolgása.
Fanyar, kicsit savanykás, nagyon érzéki, ingerlő. Kihívó. Ez az,
kihívó illat, érezte Éve, de hát azt se tudta volna megfogalmazni
így, nem volt éppen „fogalomalkotó állapotban” az agya, minden
olyan ősidőkbelinek tűnt... fogalmak és szavak előtti. Olyan
elemi, lenyűgöző. Felfoghatatlan.
­ Rendkívüli lettem volna? ­ kérdezte akkor a férfi. ­ Nem
túloz, kedves mademoiselle... vagy madame?
­ Mademoiselle. Mit tegyek... ez szaladt ki a számon, mert
ezt gondoltam, végestelen­végig. A világért se akartam
öltözködés közben zavarni... de uram isten! Milyen csodásan
énekelt! Még sose hallottam ilyen rendkívülit, ilyen fenségeset!
Ne haragudjék...
­ Na, na, na, hát azért nem vagyok én a párizsi opera
magánénekese! Egyszerű music­hall­művészt lát maga előtt,
kisasszony. ­ Persze látszott a férfin, hogy tovább olvadozik a
dicshimnusz hallatán. Alain Marais megszokta öltözőjében az
ilyen és hasonló látogatókat. A nők általában csoportosan
nyomultak be hozzá, s többnyire fogadások eredményeképpen:
„be mersz­e menni...?”, és így tovább. De most itt ez a vidéki
kislány, ebben az iszonyatos kalapban, ez valami más. Nem
tagadhatta, rá is elemi erővel hatott­ valami... de mi is? Gyorsan
belebújt egy tiszta ingbe, mindenesetre, gallért is gombolt.
­ Jaj, de hát foglaljon helyet, míg kész leszek, jó? Tessék ­
húzott oda egy széket, látván, hogy a lány talán éjfélig se lenne
képes elmozdulni különben onnét, ahol földbe gyökerezve áll.
Éve habozva ült le a sminkelőasztal közelébe, és lenyűgözve
bámulta az eleddig sosem látott színjátékot: hogyan is kapcsol fel
egy férfi egy keménygallért. Ahogy az ujjak pár pillanatig
küzdöttek a gombolással... igen, ez nem volt olyan intim látvány,
mint az a félmeztelen törölközés, de ugyanannyira közeli és
meghitt. Hamar kész volt a művelet, s akkor a férfi már egy apró
udvarias gesztussal folytatta: az öltözőasztalon álló palackból
egy pohár vizet töltött neki. Megkínálta!
­ Nem állíthatnám, hogy elkényeztet minket az Alcazar ­
mondta az énekes, de olyan természetességgel nyújtotta a
lánynak a poharat, mintha régi, jó ismerősök lennének, s Éve­nek
egyéb vágya se lenne, csak ez az „ital”. Ahogy Éve ivott egy
kortyot, megnézte magának végre a férfit. Ilyen fekete hajat
életében nem látott még... és ilyen sötét férfiszempárt... és az arc
olyan volt, mint egy útonállóé, de ugyanakkor csupa jókedv és
humor. Szokatlan arc, állapította meg. Szinte fensőbbségesnek
lehetett volna mondani, ha nem látszik rajta, hogy bármely
pillanatban kész harsányan hahotázni, vagy legalább
mosolyogni: bölcsen és értőn. Rettentő fiatalnak látszott most; a
színpadon más volt, itt az öltözőben, ilyen közelségből azt
lehetett mondani, még harminc sincs talán.
És a tekintete! Szégyentelen kíváncsiság és leplezetlen
tudásvágy tükröződött benne. Szomj és vágy, mindenképpen. Ez
a férfi tényleg nem sokat törődött vele, ha egy nő félmeztelenül
látja. Aztán ugyanígy, minden megjátszás nélkül kínálja vízzel
saját egy szál poharából. S ahogy énekel...! „És most itt ülök ­
gondolta Éve riadt boldogsággal és azt se tudom, hogyan
élvezzem ki ennek az együttlétnek minden mozzanatát, parányi
másodpercét... hiszen az előadás nyilván rögvest folytatódik
tovább.”
­ Legalább a kalapját tegye le ­ kérte Alain Marais; és ez
nem esdeklés volt, hanem szinte parancs ­ El sem tudom
képzelni, különben, hogy is fest valójában, igen, efféle Fekete­
erdőből gurított szalmamicsodákra egy szép nőnek semmi
szüksége.
Egy szép nőnek...!
Tény, hogy Alain Marais, a Louise­tól kölcsönzött kalapról
ítélve, joggal hihette: valami kis varrólány vagy gyári fruska
tolakszik be túláradó és primitív lelkesedéssel az öltözőjébe.
Éve megkönnyebbülten szabadult meg hajtűtől, kalaptól. A
fejfedőt eddig mélyen behúzta a homlokába; most mintha
szabadabban is lélegzett volna. Ártatlanul nézett az énekesre,
ahogy eperszőke hajzuhatagok hulltak alá hirtelen a vállára,
arcába, le a háta közepéig.
­ Nagy Isten! ­ nyögött fel Alain Marais. Éve­nek fogalma
sem volt, milyen hatást vált ki. Ahogy egy vadember se tudja,
„miként” néz rá a partra szálló európai ­ Nagy Isten! ­ ismételte
meg tehát a színész. Leesett az álla. Éve mozdulata, és azt
követően a látvány, mintha elsöpörte volna a fojtott levegőjű kis
öltözőt. Ez a lány olyan gyönyörűséges volt, mint valami
váratlanul megpillantott orgonabokor, ahogy ott áll virágának
teljes pompájában egy poros útfélen.
Alain Marais lehunyta a szemét. Poros utcasarok? Ennek a
lánynak varázskertben lenne a helye, és nyilván onnét is jött. De
honnan? De hogyan?
Közelebb rukkolt hozzá székével, kezét nyújtotta, megemelte
a lány szép kis állát, belenézett a villogó szempárba, és akkor
tekintetük találkozott. „Úgy”. De valahogy azért mégse úgy. A
színész az ártatlanságot látta Éve szemében, ugyanakkor a
vakmerőség csillanását ­ és ettől elállt a szava. Ettől állt el igazán.
Keze tovább indult. Végig az áll alatt, fel odáig, ahol a haj növése
kezdődött. Ujjai könnyedén hozzáértek a fül finom kagylójához.
Egyszerűen ellenállhatatlan volt ez a gyönyörűséges kis
jövevény. A színész másik keze is meglendült. S mit tehetett?
Beletúrt a vöröses hajkoronába. Éve megborzongott, de nem
tudott, nem is akart volna tiltakozni. Mint akit rabul ejtettek ­
moccanni sem bírt. De hát miért is kellett volna neki moccannia
itt és most?
 ­ Ugye, így kalap nélkül mennyivel jobb? ­ kérdezte a férfi.
Válaszul a lány még csak nem is bólintott. A szeme rebbent, alig
észrevehetően.
­ Kérlek, mondd, hogy „igen, Alain” ­ unszolta a színész.
­ Igen, monsieur ­ hangzott a válasz. És Éve azt érezte,
mintha merev lenne hirtelen az ajka, mintha csoda lenne, hogy
ennyit is képes kinyögni.
­ Alain ­ ismételte a férfi, és nem is tudta felfogni, hogy Éve­
nek ez: tabu... az ő nevének kimondása. Mert hiszen ha így
beállított hozzá...?
­ Alain ­ vett erőt magán végre Éve. ­ Alain, Alain... igen,
így jobb, így már jó...!
­ Na, de hát kérdem én, kedves kisasszony ­ folytatta akkor
színlelt komolykodással az énekes ­, hogyan nevezhet maga
engem csak így„Alain”­nek, amikor én mademoiselle becses
nevét se tudom, még csak nem is sejtem? Hm? ­ És közben fürge
ujja egy kis hajfürttel kezdett játszani, felcsavarta, megint
kisimogatta, végtelen érzéki gyengédséggel.
­ Éve vagyok ­ felelte erre ő, majd a következő pillanatban
riadtan pattant fel máris, mert valaki odakintről megdöngette az
öltözőajtót. Sőt, be is lépett.
­ Alain! Claudette­re megint rájött a dili. Igazi roham...! Azt
mondja, képtelen folytatni. Kérlek, gyere, próbáld meg, hátha
sikerül észhez térítened. ­ Jules volt, a színpadi ügyelő. ­ Bocs’, ha
zavarok, Alain, de tényleg fontos. Biztos ez a rémes hőség! Az
idomított fókák is olyan zajt csapnak, mintha elefántcsorda
csatangolna az épületben.
­ Az ég szerelmére, ezúttal nem tudna valaki helyettesíteni
engem? ­ kérdezte Alain. Nyers volt a hangja. ­ Ráadásul ne
dörömbölj, meg ne törj rám máskor így, hanem kopogj szépen, és
kérj engedélyt.
­ Persze, meglesz, de Claudette jelenleg senkire se hallgat,
tisztára pánikba esett. Te kellesz! Különben vacsoráig tart majd a
szünet.
­ Ki az a Claudette? ­ tudakolta Éve.
­ A drámai szoprán. A fene vinné el a tragédiáival együtt.
Kész tragédia ő ­ másoknak.
­ Az az aszott, zöld ruhás?
­ Pontosan. Sajnos, a fejébe vette, hogy én az ő rég
elveszített fiára hasonlítok. Éve, benéz még ma este hozzám?
­ Hát...
­ A szünetben, jó?
­ Jó.
­ Alain! Jössz már végre, kérlek? ­ sürgette az énekest Jules.
­ Akkor még ma este találkozunk ­ szögezte le örömmel az
énekes, majd kényszeredetten elindult az ügyelő nyomában.
Éve körülnézett az öltözőben, és pánik fogta el. Mit művelt?!
Azt se ígérhette volna meg ráadásul, hogy ma este még visszajön!
De hát egyszerűen képtelen lett volna bármi mást mondani.
Persze mindez egyáltalán nem történhetett volna meg. Nem is
történt volna, ha ő nem jön ide! „Megőrültem?” Ezt kérdezte
magától. És mintha forogni kezdett volna körülötte az öltöző.

É
 De akkor... Igen, ugyanez folytatódott. Éve sorra
megérintgette az öltözőasztal tárgyait. A fésűt, a hajkefét... a
levetett holmikat a széken. Az átizzadt inget. A verítéktörlő
mosdókesztyűt. A törölközőt, melyből Alain izzadságszaga
áradt. Ajkához emelte, mélyen beszívta ezt a számára oly csodás
illatot. Ajkával csókolgatni kezdte a nyirkos törölközőt. A szag
olyan vágyakozással töltötte el, hogy csaknem elájult.
És több is volt ez, mint puszta vágyakozás.
Életében először érezte ezt. A testi vágyat, mely mintha
egyszeriben elsodorta volna messze az addig biztosnak hitt
partoktól, vitte volna zúgókon, kis vízeséseken át ­ valami
roppant tómederbe, ahol aztán összecsaptak a feje fölött a
hullámok. Nem, el innen... el... itt megfullad a boldogtalan
gyönyörűségtől. A kétségbeejtő és reménytelen boldogságtól.
Ösztönösen a kalapjáért nyűit. Visszaigazgatta valahogy a
fejére, és már rohant is. Ki az öltözőből, el a folyosóról, vissza a
hallba.
Aztán pár perc... és megint a helyére ült. Mellette a halálosan
kétségbeesett Louise.
­ Éve kisasszony, hogy művelhet ilyesmit! Hogy engem így
halálra ijeszt! Tényleg nem tudtam már, hol is keressem. Hol járt,
lehetetlen kislány, hol?
­ Ó, Louise, ne haragudj rám! Nagyon restellem...
­ Hol járt?! „
­ Ó, az utolsó szám alatt, hát érted, ugye, rám jött egy
borzasztó rosszullét... gyomorgörcs, szédülés, ilyesmi. Ki kellett
rohannom a vécére, nem bírtam már visszatartani! Nagy a hőség,
rossz a levegő, túl sok az ember. Nem bírom. Ne is maradjunk itt
tovább. Gyere, menjünk haza, mielőtt a következő részt
kezdenék.
­ Hát sápadt, tényleg. Azt meg kell mondani ­ ismerte el
Louise. ­ Gyerünk akkor. Ez nem magának való hely, és nekem
nem hitte volna el... de most már maga is látja. Remélem, megjön
végre az esze, és nem művel többé ilyesmit.
. ­ Nem, dehogy, Louise! Elhiheted nekem, hogy soha
életemben!
 Alain, a Riviéra sztárja
Alain Marais az öltözői szívügyek specialistája volt. Nemcsak
„csoportok” látogatták, hanem „egyéni” hölgyemények is,
lányok és asszonyok, akik hirtelen támadt ­ vagy általában
csillapíthatatlan ­ étvágyuk szerint tartottak igényt a férfira még
aznap, pár napra, egy órácskára, emígy­úgy. De ilyen lányt ő még
nem pipált. Aki előadás után egyszerűen vacsorázni se megy el
vele!
­ Egy ilyen szarvasbika, mint te, csak az idejét fecsérli, ha
effélékbe belemegy ­ mondta évődve Jules. ­ Szarvasbika...
szarvas hiba, hahaha! Most már lassan egy hete szólóban bújsz
ágyba kis panziódban. A lány fogja magát, az előadás végét meg
se várja, rohan haza. Fogadjunk, késő éjszakáig dolgozó férj
fogadja otthon, ezért van így ez az egész.
­ Nem, ez az egy biztos, hogy nincs így ­ hunyorított Alain.
­ Ennek a kicsikének az életében nem volt még soha férfi.
­ Mit beszélsz? Meséld a nénikédnek!
­ De, de. Tisztára gyanútlan és tapasztalatlan. Érintetlen,
értsd meg már. Igazi kis szűz. Jules, hallottál te mostanság olyat,
hogy e ritka fajnak élnek még példányai? Vagy boldogtalan
kéjencéletedben már magát e fogalmat is elfelejtetted?
­ Hohó, már értem! Ez az a nagy vonzerő, a végzetes?
Csodálkoztam is a türelmed láttán. Hát egy kis perverzió...
szüzek kellenek neked újabban. Nekem, megvallom, sose
kellettek.
 ­ Szegény Jules, drága, hülye barátom! Még sosem
élvezhettél olyan csodás pillanatokat, amikor egy lány életében...
te lettél az első, a legelső? Hidd el, fantasztikus! Én csak tudom,
mit beszélek!
­ Jól van, Alain, neked én mindent elhiszek, tudom,
mennyire buknak rád a nők. De ezt a kis bestiát, ezt meg nekem
hidd el, nem fogod a boldogabbik végedre kapni.
­ Ne beszélj ilyen csúnyán, barátom... inkább fogadjunk,
hogy mégis!
­ Bármikor áll a fogadás. Legyen mondjuk ötven frank.
Annyit nyerek én, ha nem sikerül nyélbe ütnöd a dolgot, míg a
dijoni vendégszereplés tart.
­ Úgy legyen ­ nevetett magabiztosan Alain. Jules, az ő öreg
haverja már elvesztett pár ilyen fogadást vele szemben.
Nem csoda, gondolta aztán az énekes, hogy Jules számára egy
szűz lány nem jelent vonzerőt. Az ügyelő is kutyafuttában intézte
el az ilyen dolgait, és akkor tényleg ­ mire jó egy kezdő? Több
gond, mint élvezet. Julesnek fogalma se lehet róla, mekkora
többletet jelent testileg­lelkileg már a nemi aktus is a
férfiembernek, ha tudhatja, hogy előtte még senki nem érintette a
testet a legintimebb részein! Alain már most, hogy erre rágondolt
csak, valami furcsa borzongást érzett.
A zenés színház világában nem voltak szűz lányok; Alain
csak a turnékon reménykedhetett benne, hogy felcsíp nagy ritkán
egy­egy ilyet. Ritkán, mert többnyire férjes asszonyok jelentek
meg az öltözője ajtajában. Nők, akik ismerték a dörgést; akik
jócskán megforogtak már néhány édes ágyban; a férfit akarták, a
hírességet ­ vagy az ég tudja, mit... és egy­két forduló után
kiperdültek megint az életéből. S ha előre tudhatta, hová fognak
kilyukadni, az énekes számára mindig a régi nótáról volt szó
csupán. Szinte kötelességteljesítésről.
Meg a hétköznapok, úgy egyáltalán, kevés kellemes
meglepetést ígértek. Ezért, ha ilyesmi adódik, meg kell ragadni
az alkalmat. Dijon rejtélyes szűz leánya különösképp elragadó
volt a maga tiszta ártatlanságában; s az énekes egyelőre nem is
próbálkozott a vár ostromával. Félt, hogy csak elriasztaná a
kislányt.
Három nap telt el így a Jules­lel kötött fogadás óta. Alain
számára szinte fizikai gyötrelem volt az önmegtartóztatás.
Valahányszor Éve megjelent nála este, máris elfelejtette a farukat
riszáló, lábukat dobáló táncosnőket, el az idomított állatokat, a
fellépésre váró akrobatákat, a sok talmi csillogást. A világon
akkor csak ez az öltöző létezett, ez a parányi zug, ahol ő Éve­vel
együtt üldögélhet. S ilyenkor mintha elképzelte volna azt a
rejtekező, tarka kertet is, ahol különben ez a lány él; és
vágyakozása olyan erős volt, hogy már­már gyönyört okozott,
nem is fájdalmat ­ akár ha ez lett volna így maga a beteljesülés.
Bár lennének rá ilyen hatással a tapasztalt, dörzsölt kokottok
is, gondolta Alain, mint ez a kis vidéki ártatlanság; bár tudnák őt
úgy felizgatni ­ milyen egyszerű is lenne az élet. Örök kielégülés,
rózsaágy. Persze ez a visszafogottság meg úgy egy kicsit már a
perverzió határát súrolta. S az is tény, szögezte le magában Alain
Marais, hogy a Riviéra már csak alig pár napot tölt Dijonban. S ha
addig nem történik „valami”, elveszti a fogadását. Olykor
átkozta is magát, minek ment bele ebbe a játékba Jules­lel; akkor
szép simán visszatérne Párizsba, Éve­et pedig meghagyná a
maga ártatlanságában, éljen boldogan. Csak hát ez a lány ahhoz
túlságosan kívánatos volt. Ő meg, a nagy nőcsábász, nem
éghetett le ebben a vidéki városban ­ nem, itt már nem volt
visszaút.
 A Coudert­ház belső udvarát az utcától nagy, fafaragásos
kapu választotta el. A kis kapusházban ott lakott a házmester,
Émil, meg a felesége, Jeanne, ők nyitották, csukták a két súlyos
faszárnyat. Már amikor kocsi jött vagy távozott. Ha valaki
gyalogszerrel jött, becsöngetett csak, s szinte máris kinyílt egy kis
ajtó. Éjszakára ez is szigorúan zárva volt, kulcsa azonban ott
lógott a kapusfülkében.
A Coudert­házban este tízkor volt takarodó. Dr. Coudertnek
reggel hatkor kellett kelnie, akkor kezdte végigjárni betegeit a
kórházban. A nyári hónapokban vacsora után gyakran maradtak
otthon; a nagy hőségek idején nem volt vonzó a városi társasélet.
Éve egyelőre nem látogathatott még ilyen helyeket, s így
viszonylag korán mindig haza kellett érnie.
Persze, hogy már késő délután odahaza volt; és általában
hamar ágyba is bújt, ez most rendkívüli előnyöket hozott az
életében. Szülei azt hihették, rég alszik már, de ő akkor csöndben
fölkelt, lelopózott a kapuhoz, elemelte a kulcsot a fülkéből, s
usgyi, már suhant is gyalogszerrel szépen a csöndes utcákon az
Alcazarhoz. Senkinek eszébe nem jutott volna odahaza
ellenőrizni őt. A Coudert­ház annyira a szigorú régimódi
hagyományok szerint élt, hogy nem gondoltak rá: így „elfajzott”
valaki ott, a közvetlen közelükben... hát nem, ilyen változat
senkinek még rémálmában sem jött elő.
Alain utasította Jules­t, a mellékutcáról a színpadi bejárón
engedje be minden alkalommal Éve­t, a lány így a kulisszák
közül végignézhette az előadás második részét, a szünet utánit.
Az első este úgy érkezett az Alcazarba, hogy láthatta, miként
veszi át a társulat még egyszer a számokat. A férfi öltözőjében
összesen két szék volt „a világ”; annál meghittebbek voltak
beszélgetéseik, e parányi térben összezárva. Éve viselkedése
lenyűgözte Alaint; a lány oly tüntetően húzódott hátra, hogy
nyilvánvaló volt, el akarja kerülni az első este
„bizalmaskodásait”.
 ­ Miért nem maradhatunk együtt egyszer előadás után? ­
tudakolta a férfi. ­ Elmehetnénk valahová. Csak egy kávéra,
mondjuk. Miért kell rögtön úgy rohannia... haza?

­ Nem lakom a közelben ­ hazudta Éve. ­ Egész nap egy női

cipőboltban dolgozom. És ott is lakom a főnöknőmnél,
Mademoiselle Gabrielle­nél. Aggszűz; és nagyon vallásos,
borzasztó régimódi meg szigorú. Éjfélkor bezárja a kaput; az
állásomba kerülhetne a késés.

­ Családja nincs?

­ Árva vagyok ­ hazudta Éve szemrebbenés nélkül. A

legjobb, gondolta ösztönösen, ha Alain minél kevesebbet tud
róla.
Éve egész lénye maga volt persze a zavarodottság. Teste­lelke
újszerű izgalmak tanyája lett; és ezek az érzetek a legegyszerűbb
hétköznapi dolgaiban is összekuszálták.
Jó példa volt erre a vacsora Louise­zal az első Alcazar­este
után hazatérve. Mert tudta, hogy ő ezen az estén még egyszer
megjelenik majd a színházban ­ s ezért mintha nem is ő lett volna
a „régi” Éve Coudert. A kés, villa csaknem kiesett a kezéből.
Gyomrában csomó ugrált; agya lázban égett; majdnem az ölébe
öntötte a sót.
A következő napok is bódulatban teltek. Teniszezett, persze,
fiúkkal, lányokkal, ahogy szokott; részt vett egy piknikes családi
kiránduláson; de maga az élet mintha csillagtávol zajlott volna
tőle. Az igazi életet, mint kábítószeresnek a drog, egyetlen valami
jelentette, pontosabban egyetlen valaki: Alain Marais.
Gondolatai örökké az előző este körül forogtak, szívében a
következő estét várta. Dutour professzorhoz se járt el immár.
Á
Képtelenség lett volna énekelnie ­ most, így! Állandóan csak
Alain dalainak szövege járt az emlékezetében. Hiába voltak ők
ketten Louise­zal gyerekkora óta pajtások, barátnők szinte, ez az
érzés is messze tűnt, elpárolgott, mint forró lapról a vízcsepp.
Neki nem lehetett bensőséges barátnője többé olyasvalaki, akivel
nem beszélhet arról az egyről, aki a legfontosabb neki, aki számít:
és ez az egyetlen valaki, mániákusan visszatért a refrén, Alain
Marais volt.
Valahányszor kilopózott a kapuba vágott kis ajtón, aztán
sietett végig az esti Dijonon az Alcazar felé, olyan dúltság vett
rajta erőt, hogy ő is csaknem mindig kopogtatás nélkül akart
volna bezuhanni az öltöző ajtaján ­ kicsit meg kellett állnia a
folyosón, ne ziháljon mégse, ne legyen olyan, mint egy fuldokló.
A férfi ilyenkor általában készen állt már az előadás második
feléhez. Persze, nála is adódtak változások: az angol klubzakó, a
mellény, még néhány ruhadarab az első részből ­ nemcsak úgy a
székre vetve hevert. Hanem vállfán lógott, szép rendben.
Éve mindig reszketve várta a tíz órát ­ hogy szüleinél
kialudjon a gázláng. Csak akkor mert nekivágni. Alain második
Tour de Chant, szünet utáni fellépése röviddel tizenegy előtt
kezdődött, ezzel zárták a programot. Éve végig futva tette meg
az utat hazulról a színházig, de az Alcazar olyan messze volt,
hogy így is jó negyedórájába telt, hogy odaérjen. Ott volt a
képzeletbeli Mademoiselle Gabrielle, már­már rémálomszerű
valóság ­ Éve­nek is, holott jól tudhatta, merő kitaláció; és
Alainnek is, aki legyőzhetetlen akadályt látott „a szigorú
asszonyságban”. Kezdett valószínűtlennek válni az egész.
Madame Chantal Coudert elolvasta húga levelét, aztán kérdő
pillantás kíséretében nyújtotta oda férjének az irományt.
­ Ha belenéznél, mon cher­ mondta.
 A férfi elolvasta a levelet. ­ Csodálatosan hangzik ­ mondta
aztán, ahogy visszaadta feleségének. ­ Még szabaddá is tudnám
tenni magam. A kórházban az asszisztensem a rutindolgokat
minden további nélkül elintézheti helyettem, ami meg rám vár,
most épp jól halasztható. Májpanaszok még senkit se vittek
ripszropsz a sírba. Nem ártana nekem se pár nap kikapcsolódás.
Ha már erről van szó, nem jól választottál férjet magadnak,
szívem. Hosszú utazásokról nálam szó sem lehet. De egy
villanásnyi kiruccanás ­ szinte bármikor jöhet, tudod?
­ Persze, remek, de Éve­re is gondolj.

­ Miért, ő nincs meghíva?

­ Jaj, minden olyan túl bonyolult ­ panaszolta Madame

Coudert. ­ Kezdjük azzal, hogy nincs Deauville­hoz illő ruhatára.
Madame Clotilde segíthetne csak, de ő szeptemberig eltűnt. ­ Az
asszony növekvő csalódottsággal futotta át még egyszer a levél
sorait. ­ És ha lenne is ruhája, aligha volna ildomos magunkkal
vinni őt. Marie­France azt írja, hogy a társaság jószerével
kizárólag magunk korabeliekből áll. Tőle roppant kedves, hogy
Éve­et is hívja, de hát tudod, milyen kellemetlen, ha folyton azt
kell tudnia az embernek, hogy ott egy csitri, aki fülel csak, és
fülel, hogy lehetőleg mindent halljon, aztán amit hall, még ki is
csavarja később. Meg hát az urak, ugye, nem tudják, hogyan
beszéljenek vele, mégse udvarolhatnak neki, a hölgyek pedig
szeretnének zavartalanul traccsolni. Éve­nek semmi helye ott,
sajnos. Nem... miatta nem mehetünk akkor mi sem. ­ Fájdalmas,
lemondó arckifejezéssel tette el a levelet.

­ De már hogy beszélhetsz ilyeneket, ma ebére ­ tiltakozott a

doktor. ­ Azt hiszem, erre a kis időre Éve­et nyugodtan idehaza
hagyhatjuk. Itt lesz neki Louise, a teniszpartnerei, a piknikek.
Tényleg nem látom okát, miért ne pihennénk egyszer mi is
kettesben valahol. Friss levegő és sós tengeri szél kell a
tüdőmnek. A leányunk csakhamar a legkevésbé se fog törődni
velünk, minden gondolatát a randevúk, a bálok, a ruhák fogják
lekötni.

­ Igen, de mégis ­ hangzott az asszony gyengülő

ellenvetése. ­ Nem csúnya dolog ez a részünkről?

­ Butaság. Rögtön válaszolj, holnap indulunk. Én pedig

megyek, és megveszem a jegyeket Deauville­ba.

­ Hát ha tényleg így látod jónak, Didier...

­ Így hát, így. Nagyon is. A tárgyalást befejeztük. ­

Megcsókolta feleségét, aztán büszkén húzta fel autóskesztyűjét.
Chantalnak jól állt az ilyen bizonytalankodás, még ha érvei
szamárságok voltak is. De hát Didier Coudert szerette a... khm...
nem túlságosan intelligens nőket. Kellemes viszony volt ez
Chantallal. A problémák mindig a megfelelő módon simultak el.
Nem így történt­e most is?

­ Ma este nem kell hazasietnem. ­ E szavak kíséretében

lépett be Alain öltözőjébe Éve. Szülei váratlan elutazása
rávilágított, hogy „Mademoiselle Gabrielle” létezése nem
feltétlen örök tényező.

­ Nocsak? Talán megütötte ájtatoskodás közben a vén

boszorkát a guta? ­ kérdezte nevetve Alain. ­ Vagy maga tért jobb
belátásra, Éve? És nem akarja tovább játszani a Hamupipőkét?

­ Sem­sem. Mademoiselle Gabrielle pár napra a húgához

utazott, és rám hagyta a ház kulcsát. Túl soká persze így se
maradhatok el, szomszédok is vannak a világon, de azért
legalább nincs az, hogy éjfélkor kapuzárás. ­ És diadalmasan
mutatta meg a férfinak a rue Buffonra nyíló kiskapu kulcsát.
Alain kissé gyanakvóan nézegette. A kulcsot is, a lányt is.
Valahogy egyre erősödött az a benyomása, hogy Éve nem az,
akinek kiadja magát. Itt volt például „a mai kalapja”. Mellesleg
Éve ezt anyja ruhatárából kölcsönözte el. De a remek minőségű
anyag, a választékos kidolgozás szinte mindent elárult, Alain
megannyi gyanúját megerősítette. Éve nyilvánvalóan jó családból
származó úrilány, sőt alighanem nagypolgári csemete. Erről
árulkodik, gondolta Alain, a beszédmódja is. És még egy sor
efféle „jelzés” akadt; megannyi egyértelmű kis részlet. Ki tudja,
miért titkolózik. De most már nem volt vita. Ha ez a lány ismeri a
női cipőboltok világát, hát nyilván csak a belvárosiakét, ahol ő
maga ­ vásárol.
 Mindegy, gondolta a férfi, őrizze csak a titkát, amíg akarja.
Elnézte a szép arcot, a vöröses hajat, az arc természetes
pirosságát. Éve kívánatos volt, mint mindig. Itt az idő. Itt az ő
fogadása Jules­lel, amit okvetlenül meg kéne nyernie. Persze, a
fogadást akkor is megnyerné, ha itt az öltözőben zajlana a kurta
kis pásztoróra. Egyértelmű. De az igazi élvezettől megfosztaná
magát akkor. Azt pedig Alain Marais, aki ínyenc volt, nem
akarta.
­ Előadás után nem mehetnénk el valahová kettesben?
Együtt vacsorázni, mondjuk? ­ kérdezte, s először vette biztosra,
hogy a lány végső soron igent fog mondani.

­ De csak valami igazán diszkrét helyre ­ hangzott a válasz.

­ Tudja, milyenek ezek a kisvárosok! Ha meglát Mademoiselle
Gabrielle egyik vevője, mindjárt elfecsegi. Tud valami eldugott,
de olyan igazán kellemes kis zugot?

­ Majd keresek egyet. ígérem.

­ Ilyesfélét képzelt? ­ kérdezte Alain, és körülpillantott. A

helyiség vastag falai legalább hűvösséget árasztottak, ám ezt az
előnyt majdnem tökéletesen lerontotta a kávéház
hangulattalansága. Az énekes még soha életében nem látott ilyen
nyomasztó műintézetet. A rissz­rossz emelvényrészen találtak
egy viszonylag elfogadható sarokasztalt ­ jó távol a bárpulttól.
Aztán rendeltek. Az étlap nem volt túl gazdag. Marais a
választható borok legjobbikát és a legígéretesebb ételt kérte. Még
így se voltak nagy reményei. Már ami a vendéglátás színvonalát
illeti.

­ Effélét ­ válaszolta Éve. ­ Pont megfelel.

Persze életében először ült ilyen ­ vagy másmilyen ­
kávéházban. Először így, hogy egy férfi rendeli neki a bort, a
vacsorát. Megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy itt aztán
semmiképp se botlik senkibe a szülei társaságából.
­ Igyon ­ biztatta a férfi.

­ Hadd igyak a maga poharából ­ mondta szinte suttogva

Éve. Az énekes eltűnődött: tudja ez a lány, miket beszél? Van­e
akár csak sejtelme is arról, miféle tüzeket lobbant ilyen kis
kérésekkel és kijelentésekkel? Nem, Éve teljességgel
tapasztalatlan. Még azt a hatást sem ismeri, amit ő maga tesz a
férfiakra.
Odanyújtotta neki a poharát, és figyelte a lányt, ahogy iszik.
Éve élvezettel kortyintott egyet­kettőt, mintha valami
válogatottan finom borból ízlelne. Aztán hirtelen magába
döntötte az egészet. Azért, mert bátornak érezte magát, persze.
De még mindig nem eléggé, hogy megtörténhessen vele...
...aminek talán meg kellett történnie.
Tudatosan végiggondolta­e mindezt?
Ismerte Alaint. A színpadról. Ahol a Riviéra sztárja volt. Az
öltözőből, ahol Párizsról mesélt neki, meg a családjáról ­
egyszerű munkáskörnyezet ­, igen, hogy mennyire nem
helyeselték a pályafutását. Minden külön zenei előképzettség
nélkül vitte ilyen sokra. Hogy most bódítóan énekelt mindenféle
dalt a vágyról, a bánatról, a szerelemről... múltról és jövőről.
 De most ez egy harmadik Alain volt. Igazi világfi. Tetőtől
talpig párizsi férfi. Könnyű nyári öltönyében olyan szédítően jól
festett, hogy vadidegen nők megfordultak utána az utcán.
Ez itt egy olyan férfi volt, ez az Alain Marais, amilyet Éve
holtig se ismerhetett volna meg Dijonban. Olyan, mint egy
egzotikus idegen; világutazó, aki hirtelen valami elmaradott
földre látogat. Csak úgy idevetődik. És mindent felkavar.
Éve azon is elgondolkozott, mit lát benne az a férfi, hogy
megengedi: öltözőjében naponta látogassa. Hirtelen az az érzése
támadt: ez a harmadik Alain Marais hatalmas fölényben van vele
szemben. Ami az érzelmeket, a világlátottságot illeti ­ egyáltalán,
mindenben. Furcsa volt persze ez az együttlét most. Az
öltözőbeli félórák tébolyító gyorsasággal teltek, kegyetlenül
tiktakolt az óra. Most azonban...?
­ Ihatok még egy kis bort? ­ Avval már kortyintott is egy
hatalmasat. Mohón, vágyakozón.

­ És annak a Mademoiselle Gabrielle­nek rendes borpincéje

is van netán? ­ kérdezte a férfi; kíváncsi volt, meddig megy kis
meséjével a lány.

­ Ó, hogyne. Mondhatni, ez az egyetlen luxus, aminek

hódol. Jaj, nem, ez igazságtalan tőlem. Remekül főz. Amióta nála
dolgozom, még sosem álltam fel éhesen az asztaltól.

­ Igen, de ez kevés, ha valaki ilyen szép és fiatal, mint

maga. Talán valami többet akar az élettől, nem? Biztos nem óhajt
örök életében cipőket eladni.

­ Természetesen nem ­ hangzott a kicsit sértett válasz. Éve

majdnem megfeledkezett az óvatosságról. Miért is nem talált ki
valami izgalmasabb, fantáziadúsabb foglalkozást? ­
Mindazonáltal ez a városrészünkben a legelegánsabb, legdrágább
cipőszalon. Nagyon rendes emberek járnak hozzánk, jómódú
vevők.

­ És férjhez menni nem akar? Vagy ezt is Mademoiselle

Gabrielle­re bízza? Ő fogja beszerezni a jövendőbelijét? ­ A lány
hazugságai annyira mulattatták, hogy Alain most már leállni se
tudott a játékkal.

­ Ó! ­ kiáltott fel halkan és sértetten Éve. Nem számított erre

a támadásra. Hiszen az ő rendezett, polgári életében máris
minden arra irányult, hogy ő ­ méghozzá nemsokára! ­ jó „partit”
csináljon.

­ Bocsásson meg ­ szabadkozott Alain ­, nem lett volna

szabad ilyen otromba dolgot kérdeznem. Persze érdekelne azért.

­ Miért? Min változtatna az? ­ kérdezte élesen Éve.

­ Hát csak kíváncsiskodásról van szó ­ hárította el a férfi. ­

Például, mert folyvást csak rólam beszélünk. Magáról meg alig
tudok valamit. Barátságunk eléggé egyoldalú így, nem gondolja?

­ Ó! ­ Éve most döbbent rá, hogy azért az öltözőbeli Alain is

„él” még, a szuperdivatos öltöny ellenére. ­ Hát így állunk? Ha
egy dijoni lány magát estéről estére meglátogatja az öltözőjében,
de úgy, hogy minden kockázatot vállal közben... ezt maga
egyszerűen barátságnak nevezi?

­ Hát minek nevezzem ezt a kapcsolatot, amikor az a lány

mintha tűkön ülne ott, és látszik rajta, hogy ha csak egyetlen ujjal
is közelebb merészkedek hozzá, felugrik, és rohan haza, a
„Mademoiselle Gabrielle”­hez vagy kihez?

­ Nem is tudom ­ mondta Éve. Kinyújtotta a kezét,

simogatni kezdte a férfi erőteljes jobbját. ­ Maga sokkal
tapasztaltabb... hát ha ezt barátságnak hívják, nevezzük így.

­ De ilyet velem ne tegyél! ­ kiáltotta hirtelen Alain Marais,

és elrántotta a kezét.

­ Megbántottalak? ­ fordult hirtelen tegezésre Éve is.

­ Nem, csak nem csinálhatsz velem így­úgy, amit akarsz,

minden következmény nélkül ­ felelte a férfi. ­ Nem simogathatsz
te lány úgy, ahogy nem engeded közben, hogy megcsókoljalak.
Rosszabb vagy, mint a leggonoszabb csábnők! Felelőtlenebbül
vadítasz.

­ Isten tudja... talán meg is csókolhattál volna...

­ De mikor?!

­ Ha úgy tényleg megpróbálod ­ suttogta tovább Éve. – Ha

nagyon akarod...
 ­ Ó, ha nagyon akarom! Nem állok neki erőszakoskodni egy
kislánnyal, aki a két karját védekezően keresztbe fonva ül ott... de
ezt már mondtam. A száját összeszorítja, a térdét összeszorítja, és
közben nekiáll hirtelen cirógatni. Fogd meg a szívemet, érezd,
hogy ver...!
Éve arcán könnycsepp gördült végig. Megfogta Alain kezét, s
akkor a következő pillanatban már ott járt az ő keze a férfi
mellkasán. A könnyet nem merte letörölni, hagyta, hadd folyjon,
és közben azt érezte, hogy az ő szíve is mindjárt kiugrik a
helyéről. Hirtelen mozdulattal kicsit oldalt fordult, álla a férfi
vállára került, s akkor már az ajka is ott volt Alain száján. Futó
csók volt, de visszavonhatatlan immár. Azon kapta magát, hogy
restelkedik. Mert arra jött a pincér, és tapintatosan elfordult. Ez
visszazökkentette Éve­t a valóságba. Ez itt mégis egy nyilvános
hely... nem lehet csak úgy csókolózni! Vacsora közben!
­ Gyere, menjünk ­ mondta Alain. A pénzt olvasatlanul az
asztalra dobta. A vacsorájukhoz jószerivel hozzá sem nyúltak,
Éve némán hagyta, vezesse ki őt a férfi. Élénk volt kint a
forgalom, Dijon polgárai sétálgatva élvezték a kellemes esti
levegőt. De ő, Éve Coudert olyan volt, mint akit megbabonáztak.
Olyan, mint egy lány ­ első csók után. És mintha egész addigi
élete a messzeségbe tűnt volna. Érvénytelenné vált minden, de
minden, ami eddig körülvette. Belevetette magát az új érzés, a
szinte ellenállhatatlan testi vágy tengerébe ­ és azt se érzékelte,
merre itt a láthatár. Most már tudta, akkor kezdődött ez, amikor
Alaint az első estén meglátta. Azóta is menekülni próbált csak ­
azóta is hiába. Most akkor már mindegy. Az erős bor, melyből túl
sokat is ivott, további szokatlan érzéseket eredményezett: zúgott,
kavargott a feje. Az egész utca olyan volt, mint egyetlen
felfoghatatlan hallucináció. Élettelen fantomok jártak­keltek
mindenütt.

­ Szeretnélek még egyszer megcsókolni ­ hallotta akkor a

saját hangját. ­ Olyan nagyon... olyan nagyon...

­ Ez nevetséges ­.utasította el nyersen a férfi. ­ Sehol se

maradhatnánk zavartalanul kettesben. Gyere föl oda, ahol én
lakom, a panzióba. Nincs messze. Két szobám van, nagyon tiszta
és rendes az egész.
Éve némán rábólintott, és már a világ is forgott vele. Egy futó
pillanatra átvillant a fején, mit szólna ehhez az anyja, Marie­
France néni, Louise. De hát már rég ott járt egy új, egy ismeretlen
országban, és minden egyébről meg is feledkezett. Mentek a
panzió felé.
A második szoba, mely Alainnek, mint az együttes
szólistájának, a turnékon kijárt, itt viktoriánus, sötétbordó
plüsshuzatos bútorokkal volt telerakva. Éve csak lezöttyent a
széles, rojtos díványra, és olyan volt a tartása, mintha kérelmezni
jött volna valamit ­ másrészt félt is, harmadrészt tele volt
vágyakozással a teste­lelke... és mindene csupa készenlét volt... és
úgy érezte, körülötte most végképp minden: tiszta rejtély.
De lesz megoldás.
Alain ledobta széles karimájú kalapját, zakóját is levetette.
Arckifejezése erotikus izgalmat tükrözött, de közben mintha
mulatott volna Éve­en. A lány még a kesztyűjétől se szabadult
meg. Ahogy a férfi odatelepedett mellé, mélyen a szemébe nézett;
és azt érezte, nyilván afféle riadt kislánynak látszik, de a szíve
mélyen tudta, és mindenével akarta is... azt. Ami most történni
fog. Hogy ő megtagadja, de egy ízig, a polgári erkölcsöt.
A férfi hamar lekapta róla a kalapot, haja végigomlott a
vállán. Fürge ujjak gombolgatták ki fent a blúzát. Repült a
kesztyű, csakhamar a hegyes orrú, magas szárú cipő is lekerült a
lábáról. Alain most megemelintette, végigfektette a díványon,
mintha megágyazna neki egyetlen mozdulattal. Alain úgy érezte,
ha nem hallaná a lány heves zihálását, szinte úgy vehetné:
teljességgel természetes neki, hogy egy férfi így viselkedik vele.
Aztán, hogy megpróbálta megcsókolni, már nem gondolt
semmi ilyet. Az a „csók” maga volt a tökéletes gyermeki
ártatlanság. Összeszorított ajkak...! Pedig érezte az énekes, hogy
ez a lány minden ízével szeretni, szeretni, szeretni akar ­ de
fogalma sincs róla, hogyan csinálják azt. Két keze görcsösen
kapaszkodott a férfi nyakába. Alain akkor csókolgatni kezdte az
arcát. A szemek görcsösen lezárultak. Most valahogy úgy ültek ­
vagy feküdtek félig? ­ a plüssdíványon, hogy a férfi tudta: még
egy pillanat, aztán le is pottyanhatnak.
­ Várj ­ suttogta épp ezért. Ahogy Alain erőnek erejével
kiszabadult az „ölelésből”, s kicsit hátrább hajolt, azt mondta
Éve­nek: ­ Kérlek, nézz rám!
Ez meg is történt, de Éve­en látszott, csókolná tovább a férfi
száját. Igen, ezt a szájat, mely olyan más volt, mint életében addig
bármi. Kecses, lágy, érzéki, puha és izmos is.
­ Megtanítalak, hogyan kell csókolózni ­ duruzsolta akkor
Alain. Jobb keze egyik ujjával gyengéden kirajzolta Éve szájának
vonalát. Mintha izzó ceruza lenne ez az ujj... és a feladata az,
hogy a végső tökéletesség vonalát kövesse. Akkor
becsusszantotta ujját a két ajak közé. De nem feszítette szét őket,
csak játszani kezdett velük, izgatni kezdte őket, nyíljanak szét
maguktól.
Már nem feszültek olyan keményen egymáshoz. Itt akkor
végre tartottak volna.
­ Na, látod ­ suttogta a férfi, és Éve fölé hajolt. ­ Most
maradj szépen nyugodtan. ­ S akkor azt, amit ujjával csinált,
megismételte a nyelvével is, egészen addig, míg a lány lélegzete
is elfúlt. De Alain olyan szorosan tartotta a karjában, hogy
semmiképp se szabadulhatott. Most a nyelv újabb hódító útra
indult. Az egyik szájsaroktól a másikig, de már kicsit beljebb. És
akkor, hogy az ajkak valóban nyitva álltak, Alain Marais csókolni
kezdte Éve­et. A maga tapasztaltságával, az izgatás megannyi
eszközével. Minden csókjának célja volt, mindegyik maga volt a
továbbjutás. Valami felé. Ellenállhatatlanul. S csak amikor a lány
teste már vonaglani kezdett a vágytól, akkor hatolt belé igazán a
nyelvével ­ mélyre, borzongatóan... olyan mélyre, hogy a lány
felsikoltott.

­ Add ide te is a nyelvedet ­ követelte Alain. ­ Add nekem.

Hadd érezzelek én is így.

­ De nem! Az nem megy. Nem lehet... nem tudom...!

 ­ Ugyan, hogyne tudnád! Csak egyszer. Gyere,
megmutatom, hogyan kell ­ erősködött a férfi, és még mélyebbre
hatolt Éve szájába a nyelvével. Megérezte akkor azt a kis
remegést, mely arról árulkodott: a lány is összegyűjtötte a
bátorságát, hogy viszonozza a csókot. És jött a nyelv. Alain
először nem csinált vele semmit. Másodszorra sem. Amikor
harmadszor lökte bele a szájába Éve, akkor kezdte szopogatni,
mintha a mellbimbója lenne.
Ő maga is lángolt már, minden ízében. Mégis visszafogta
magát. Most csak az ajkait még, a nyelvét, mondta magában
némán; először csak annyit, folytatta vad eltökéltséggel, de
éreznie kellett, hogy vágya hamarosan legyűrhetetlen lesz. Egy
órája Éve még azt se tudta, hogyan kell csókolózni, most pedig
Alain tudhatta, hogy nincs olyasmi, amit ő ezzel a lánnyal ma
éjszaka meg ne csinálhatna majd. Éve félig ájult volt a
szenvedélytől, melyről nem is tudta, hogy szenvedély, és
remegett, vonaglott a vágytól, melyről nem tudta, hogy akkor hát
ez a vágy.
­ Nem, Alain ­ kérte. ­ Alain, ne hagyd abba...

­ Várj. Csak egy pillanat. És máris itt vagyok. ­ Avval eltűnt

a hálószobájában. Ez a lehetőség még mindig megvan, vélte, és
kigombolta gyorsan a nadrágját. Elővette hatalmasra duzzadt
tagját. Hamar, hamar ­ mielőtt már késő lenne. Odaállt a
mosdótál elé, és gyors önkielégítést végzett. Közben maga elé
képzelte Éve még sosem látott testét. Másodpercek alatt megvolt.
Ezzel legalább időt nyertem, gondolta, hogy mindent szép lassan
kiélvezhessek... végig, fokról fokra, ahogy érdemes. Reszketett;
vizet töltött a kannából, szappannal gyorsan megmosdott;
megtörülközött. Akkor visszament a szobába, ahol Éve továbbra
is moccanatlanul hevert a díványon.
Alain gyengéden a karjába vette, és ugyanilyen kedvesen
csókolgatni kezdte. Nagyon elégedett volt önmagával: az
önfegyelmével, a tudatosságával. Másodszor mindig sokkal
tovább tart, és jobban is esik ­ így szokott ez lenni még tapasztalt
asszonyokkal is. Hogy egy­egy hálószobából így rövidke időkre
el­eltűnt, ennek köszönhette Alain Marais, hogy felejthetetlen
szerető hírében állt.
Fürge, tapasztalt ujjai további gombokat érintettek a blúzon, s
akkor ez is megvolt, a blúz nem okozott több gondot, jöhetett az
öv. A lány tökéletesen passzív volt, hagyta, történjék, aminek
történnie kell. Egy­egy csók közt folytatta a vetkőztetés
műveletét Alain, és a dolog valahogy így alakult: Éve
tapasztalatlansága ­ és a sok bor ­ lehetetlenné tett bármiféle
segítséget a részéről, de arról se volt szó, hogy tiltakozna.
Fogalma se volt, végeredményben mi is fog következni most, és
hogyan. Csak azt tudta: bármi legyen is az, messze túl van
mindenféle szokáson, morálon és akaraton ­ mert ez az ő sorsa.
Ahhoz szégyenlős volt, hogy végignézzen magán, de hát
tudta jól, hogy mellei kiszabadulnak a csipkék alól és mögül, és
pucérak.
Épp csak a nyitott blúz fedett belőlük valamit, ennek anyaga
azonban egyszersmind ingerelte is a mellbimbóit. Felálltak ezek a
barna bimbók, megkeményedtek ­ és Éve­nek erről se volt igazi
tudomása. Lehunyta a szemét, hallván, hogy szoknya és
alsószoknya a földre hull. Vakon tűrte, hogy Alain teljesen
levetkőztesse a végén. Csak a blúz maradt a helyén makacsul; és
közben Alain akadálytalanul gyönyörködhetett a szépséges,
fiatal testben. Izgalma ismét fokozódni kezdett, de az
önkielégítés után már nem olyan hevesen, már megbízhatóbban,
hosszabb gyönyört ígérve. Nagyon hosszú gyönyört.
Ügyelt rá, hogy mindig újra meg újra csókolja a lányt, csókolja
őt forrón minden ruhadarab lehántása előtt és közben. A sietség
itt csak rontott volna a dolgokon. Hiszen Éve annyira
tapasztalatlan volt, hogy már a csókok is hipnózisfélébe
ringatták. Alain ezért is hagyta rajta a karjait, és vállát részben
elfedő blúzt még, nehogy megriadjon saját teljes meztelenségétől.
Ámulva látta ugyanakkor a meglepően nagy melleket ­ apró
hegyüket, ahogy ágaskodtak. Tekintete lejjebb siklott, a lapos,
gyönyörű ívű hasra, aztán a selymesszőke háromszögre.
Megsimogatta a lány kemény fenekét, az erős, izmos combokat.
Külön örömére volt, hogy a szőrzet dús és göndör; szerette,
ahogy mondani szokta, a „bozótos medencéket”.
­ De szép vagy, de gyönyörű is vagy ­ duruzsolta a lány
fülébe.

­ Alain... ­ Ez a válasz csak egy lehelet volt.

­ Ne mondj semmit. Nem okozok fájdalmat neked.

Megígérem. Gyere... megmutatom, hogyan kell... tudom, hogy
ebben... járatlan vagy. De nem baj, nem baj... hagyd csak, hogy
szeresselek, és menni fog. ­ Látta akkor, ahogy tekintete az
altestre siklott, hogy Éve anélkül, hogy tudatában lett volna, mit
csinál, combjait türelmetlenül dörzsölte össze... Nem, ezt nem
teheti; nem, őt nem foszthatja meg így esetleg épp az élvezetétől.
­ Kérlek, feküdj csak nyugodtan, drágám ­ mondta neki éppen
ezért, majd egyik kezét odavitte... megmutatta, mire készül. Éve
elpirult, megdermedt egy pillanatra. ­ Szerelemre születtél ­
suttogott neki tovább. ­ Hogyan élhettél ilyen soká... szerelem
nélkül? Ne mondj semmit, ne! Kérlek, hagyd csak, hogy én
csináljam. ­ Tenyerével dörzsölgetni kezdte a lány hullámzó
melleit, s gondja volt rá, hogy a bimbókon elidőzzék, kicsit meg
is csippentette őket, kerületüket külön is ingerelje. Még mindig
büszke volt önuralmára, körültekintésére. Éve fel­felnyögött. ­
Nem tudja még. Nem tudja, hogy a számat is hamarosan ott érzi
majd.
Szájához érintette és megnedvesítette ujjait, így folytatta a
körözést a mellbimbókon s körülöttük. A lány megint vonaglani
kezdett. Alain gyengéden lefogta combjait. ­ Akarod, hogy
megcsókoljam a melled? ­ suttogta megint. ­ Nem teszem, ha nem
akarod. ­ De ahogy Éve tanácstalanul, mégis vadul biccentett, a
férfi csaknem zavarba jött. Hogy ő most így érinti e szűz
szépséget. De ennek is meg kellett lennie.
Éve szája édes volt, még édesebbek lesznek a mellbimbói,
gondolta Alain. Ha tovább maradnak a társulattal Dijonban, a
következő „lépést” másnapra halasztotta volna. Hogy
várakozásuk még feljebb csigázza a kéjt. De ahogy megszívta a
mellbimbókat, ő maga is olyan merev és kemény lett, hogy tudta:
nem bírná sokáig.
Jobbjával átfogta Éve mellét, az egyiket, a jobb oldalit, és
ajkaihoz préselte a hegyét, miközben másik kezével elindult
lefelé. Lassan, magabiztosan... elérte a göndör szőrháromszöget,
finoman beletúrt. Éve­et megint hipnotizálja majd, amit a
férfiszáj érintése nyomán érez odafent; tulajdonképpen félig
öntudatlanul éli át, ami lent történik. És ez jó is így, mert most
sem lehetett szó sietségről, mindent fokozatosan, szépen kellett
elintéznie, végbe vinnie alant. A lánynak hozzá kellett szoknia
ehhez az új érzéshez, időre volt szüksége hozzá, Alain nem
akarta volna, hogy hirtelen tiltakozni kezdjen netán,
visszahúzódjék. Akkor az ő gyönyöre is semmivé foszlik Éve
riadalma láttán. Ezt nem kockáztathatta.
Fent tovább szopta a jobb mellet, és valóban úgy történt
minden, ahogy várta: a lüktető, újdonat érzés, ez a váratlan
izgalom elterelő művelet volt, a másik kéz szabad terepre talált
lent, és az ujjak elérték a szeméremajkakat. Mire Éve
rádöbbenhetett volna, mi történik, a kéz már az egyik irányba
végigsiklott rajta izgatóan. Alain tapasztalt férfi volt, ezt sem
akarta elsietni, tudta, célszerűbb, ha pár percet vár, s akkor
„érkezik” a másik oldalról. Tudta, hol leli a legérzékenyebb
pontocskákat, s így vált lehetővé a számára, hogy középső ujjával
egy pillanatra már be is hatoljon oda, ahol a gyönyörök fészke
van. Azonnal vissza is húzta ujját ebből a centrumból, de most
már a bizonyosság teljes tudatában, s így figyelte azt is, hogy a
szeméremdomb megremeg, a sűrű, szőke szőröcskékkel
előreível, vágyakozva, kérőn. Ujjával ismét odanyúlt, s a
nedvesség, amit érzett, igazolta várakozását. Ezúttal egy
árnyalatnyit hosszabban időzött el ott, és csaknem kérdő
mozdulattal vonult vissza. Fejét elvette a lány melléről. Éve
szeme továbbra is zárva volt, de ajkai megnyíltak. Alain egy
pillanatig azt hitte, talán elájult.
­ Nem teszem meg, édesem, ha te magad nem akarod ­
suttogta a férfi. De erre nem jött válasz. És mégis: olyan
egyértelmű volt az óhaj, a vágy, az egyetértés, mintha külön
kérlelte volna; Alain ezt érezte. Igen, akkor legyen meg. S olyan
gyengéden, ahogy csak tehette, megint lenyúlt a szőke
szőrháromszögbe, és megkereste a lábak közt azt a pontot, mely
most már vad mohósággal kívánta jelenlétét. Játékosan
megcirógatta, nem is vette el onnét már az ujjait, és vágyakozva
nézte Éve gyönyörű arcát ­ így hatolt be az ujjaival. Egyre
erősebben, határozottabban. Éve az ajkát harapdálta, levegő után
kapkodott. Zihált, arcvonásai eltorzultak a kéjtől ­ melyről nem
tudta, hogy ez akkor a kéj ­, és nem tudta, pontosan mi is történik
odalent... ahogy a férfi most már öt ujjal vette birtokba őt.
És Alain mohó volt. Érezni akart minden parányi rezdülést,
minden rándulást, minden lüktetést ­ a parányi íveléseket,
domborodásokat, aztán a vad „ágaskodást”, aztán az
összevisszaságnak ható fejvesztett szédületét, ahogy a test az
orgazmusig érkezik. A szűzi test első megrángását, önfeledtségét.
Ahogy felkiáltott Éve, mint aki sikolt, az ő nevét kiáltotta ­ és
valami olyat érzett, amiről nem is álmodhatott soha. Alain a
középső ujját kicsit mélyebbre nyomta be most, hogy ne feledje
ez a nő, ki volt az... és mi volt az... Hogy mi ez, és kinek a
személyéhez kapcsolja. Ne feledje soha, de soha. Hogy ott legyen
ennek az érintésnek a nyoma, mint valami megfoghatatlan billog;
hogy ő, Alain Marais magáévá bélyegezze őt ­ valami módon
legalább mindörökre. Mert ez volt a végső kielégülés, amit a férfi
olyan makacsul, céltudatosan keresett.
 
­ Jules, az ég áldjon meg, segíts ­ kérte Alain. Karon fogta az
ügyelőt, behúzta öltözőjébe, ahol zavartalanul beszélhettek. ­
Benne vagyok a pácban, öreg cimbora.
 ­ Miért, mi a baj? ­ Jules még sose látta így Alaint a
színházba bejönni: borotválatlanul, szinte kócosan; rendetlen
ruhában; meg ilyen korán se szokott soha máskor bebotlani.

­ Atyaisten, Jules, miért szálltam be ebbe a fogadásba

veled?

­ Hát akkor nyertem ­ vagy veszítettem?

­ Se­se; mindkettő egyszerre. De nem ez most a lényeg.

Nesze, itt ez a nyavalyás pénz, Jules, úriember leszek... de a
következő vonattal el kell pályáznom innen. Agyő, Dijon, jöjj
megmentő Párizsom.

­ Csak lassan a testtel! Ma itt még matinéd is van, este

előadás, ráadásul Dijont csak hétfő reggel hagyjuk el. Te ne
tudnád? Nem hagyhatsz faképnél minket pont az utolsó négy
nap...!

­ Fakép, vagy hogy és miképp, Jules, most nem számít.

Mindent tudok, és mégis el kell tűnnöm. Neked meg ki kell
találnod valamit, mit is mondjak az igazgatóságnak és Éve­nek.

­ Pillanat! Nem sok ez egy kicsit? A lánynak csak mondunk

majd valamit, jó... De az igazgatóságnak? Ne csinálj butaságokat!
Te végeredményben a mi sztárművészünk vagy. Én pedig igazán
nem szeretném elveszíteni az állásomat. Mesélj már, mi történt?
Megerőszakoltad, mi?

­ Nem, még csak meg se kamatyoltam úgy igazából. Már...

mondom, már eljutottam odáig, pontosan és célszerűen
előkészítettem mindent, kis híján ott tartottunk, nem lett volna
semmi akadály... és erre ő, amúgy örömkönnyek közt, fogja
magát és kijelenti, hogy szerelmes belém. És hogy én vagyok az a
vad, belevaló fickó, akiről ő mindig is álmodott. De még egyebet
is mondott. Elmesélte, ki is ő tulajdonképpen. Hogy az apja a
leghíresebb orvos ebben a városban. Hát az az ember ízekre szed
engem, Jules! A jó mindenségit, ő jön majd azzal, hogy
megerőszakoltam a lányát, így rohan az igazgatóságra. Az ég a
megmondhatója, mekkora zűr lehet még ebből. Az a
legkevesebb, hogy megerőszakolást fognak kiáltani. Miért ne!
Még te is azt mondtad itt az előbb. Az életben nem fogják elhinni
nekem, soha a rohadt életben, hogy a lány maga is benne volt a
buliban. Atyaisten, Jules! Ha van még bármi, ami szent előtted itt
a földön, arra kérlek: segíts!
Az ügyelőintendáns eltűnődött. Aztán összecsukott, mint a
colstok, lerogyott a székre. ­ Nesze neked! Te és a szűzlányaid!
Most jól bevásároltál.
­ De hát tisztára őrült voltam, Jules, mit mondjak? Mihelyt
megértettem, miféle pácban vagyok, esküszöm neked, rövid úton
hazaexpediáltam. Jules, ezzel együtt csúnya vége lesz ennek, ha
le nem lépek, de rögtön.

­ Van valami elfogadható sztorid legalább, amivel

megmagyarázzam, miért váltál köddé hirtelen?

­ Nézd, egész éjszaka töprengtem, jobb nem jutott az

eszembe, mint hogy váratlanul meghalt az édesanyám. Hm? Ide
érkezett a távirat, a színházba, a magad szemével láttad. Rögvest
utaznom kellett a temetésre. Anyánk temetése, az szent dolog
még ma is, ezt senki föl nem róhatja nekem. Közöld az
igazgatósággal, hogy aznap, amikor ti Párizsba visszaérkeztek,
én is ott leszek megint, jelentkezem azonnal. Éve­nek ne említs
mást, csak anyám halálát. Jobb, ha ennyit tud csak. Bárhogy
könyörög majd neked, hogy segíts megkeresni engem, mondd
neki, a mi szakmánkban egyszer itt, másszor ott, fogalmad sincs,
bánatomban merre bújdostam, hol vállaltam szerződést. Túl sok
a fájó emlék... neki pedig azt az üzenetet hagytam, hogy soha
nem felejtem el, amíg csak élek. Jó? Megteszed? Mert akkor még
igazat is beszélsz. Hidd el, így lesz; csakugyan örök életemben
emlékezni fogok rá.

­ És ha aztán felbukkan Párizsban? A színházban?

­ Ugyan, soha. Ő maga mesélte el nekem, milyen szigorúan

tartják. Egy pillanatnyi szabadsága nincs soha. Még nevelőnője is
van, képzeld... afféle rabtartója, egy ilyen fiatal teremtésnek! Na.
Hát azt tudtam, hogy hazudik, amikor boltoslánynak adja ki
magát, de a valóság egy kicsit erős...

­ Alain, legalább a matinét csináld meg! Estig úgyse megy

vonat. Az igazgatóságon majd azt mondom, a távirat a matiné
alatt érkezett, utána odaadtam neked, és te már rohantál is a
pályaudvarra.

­ Jó, legyen akkor így, Jules. Te látod jobban. Nagyon

köszönöm. Mi is lenne belőlem most nélküled? Mit tennék?

­ Hát térdre hullnál, és csodáért imádkoznál Istenhez!

Éve egész nap ott ült a zongoránál anyja öltözőszobájában.
Szüntelen hullámokban futottak végig testén az erotikus érzetek;
nagy erővel, méghozzá alig elviselhető érzékiséggel. Tökéletesen,
egy ízig eltöltötték az emlékek. A nem is sejtett gyönyör
megannyi képzete és képe rohanta meg egyre. Alain, Alain,
Alain...! Az ő csodálatos műve volt ez. Még mindig eléggé
felfoghatatlan volt a számára az egész, de olyan mindegy. Ha
valami, hát csak ez számított most a világon. Szerette volna
valahogy elviselhetően tölteni az időt, mely találkozásukig ma
még hátra volt. Széttépni mindent, de a fogával, ami csak az
útjába akad... aztán futni, rohanni ­ végkimerülésig. Harapni az
ajkát, hogy vérezzen... Végtelenségnek tűnt fel ez a nap,
sehogyan sem akart este lenni. Louise­t kerülte; az volt az érzése
ugyanis, hogy ami történt vele, ott ég bélyegként ­ Ó! ­ a
homlokán. Órákig zongorázgatott, persze, csak utcai dalokat,
népszerű slágerféléket, melyeket hallás után jegyzett meg... de
énekelni egy hangot se bírt volna, most nem. Idegeinek zilált
állapotában jól tudta, bármelyik pillanatban sírva fakadhat. Alain
dalai közül se játszott egyet se; tudta, ellenállhatatlan vágy törne
rá, elviselhetetlen gyötrelem. Attól kellett félnie, elveszti
önuralmát, aztán állati módra ordítani, üvölteni, vinnyogni kezd.
Végre sötétedni kezdett ­ végtelen volt csakugyan ez a nyári
este. Louise is eléggé nyugtalan volt, nem tudott mit kezdeni
magával, hát a szakácsnővel bonyolódott valami vitába, s csak
eléggé későn vonult vissza emeleti szobájába. Fél tizenegyre járt
az idő, amikor Éve végre behúzhatta maga mögött azt a bizonyos
kis kaput, s a rue Buffonon sietve elindulhatott az Alcazar felé.
Mint aki menekül. Mint aki végre haza akar érni.
Annyi önfegyelme sem volt már, hogy kopogtasson Alain
öltözőjének ajtaján. Hanem csak feltépte ­ ugyanolyan vadul,
ahogy hazulról idáig vágtatott. De a parányi szoba üres volt;
ruhák sehol. Senki és semmi. Hát nyilván rossz helyre nyitottam
be, gondolta, s ment vissza a folyosóra. De csak az ismerős
öltözőajtókat látta sorra; ó, hányszor eljött előttük már itt estéről
estére, és magukat a művészeket is jól ismerte.
­ Jules! ­ kiáltotta akkor, mert az ügyelő kissé aggodalmas
arccal közeledett feléje a szűk kanyarban. ­ Mi van? Alain
öltözője üres!

­ El kellett utaznia, hirtelen meghalt az édesanyja... ma

délután érkezett a távirat. Azonnal Párizsba hívták, a temetésre.
De hagyott nálam egy üzenetet magának.

­ Üzenetet? Mifélét?

­ Hogy magát ő sose felejti el, és hogy egész életében

emlékezni fog magára.

­ Ennyi... és semmi több? Ez lenne minden? Viccel?

 ­ Ez minden. ­ Jules borzasztóan sajnálta a kislányt. Persze,
nem ez az első eset, hogy egy nő összetéveszti az énekest a
dalaival. De ilyen fiatalkával még sosem esett meg itt efféle. És
Éve messze a legszebb is volt valamennyi „áldozat” közül.

­ Na... és hol lakik Alain, Jules? Adja meg, kérem, a címét.

Jaj, kérem, nagyon kérem, segítsen. Hol lakik, valahol csak kell
laknia!

­ Tegnap itt... holnap ott. Magam se tudom. Nem mondta

meg, és én, ha jól emlékszem, sose tudakoltam.
Éve sarkon fordult, avval már rohant is ki a színházból.
Futott, bár nem is tudott róla. Hamarosan ott loholt a rue de la
Gare­on, mely Dijon vasútállomásához vezetett. Belépett a nagy,
kör alakú fém épületbe, meglelte a menetrendtáblázatokat,
tanulmányozni kezdte, ami rá vonatkozhatott. Egyetlen olyan
vonat volt csak délután, azaz este, amelyik Párizsba tart és
Dijonban meg is áll.
­ A párizsi vonat? ­ kérdezte az egyik vasutast
lélekszakadva.

­ Négyes vágány, de siessen, mert pillanatokon belül indul.

Éve ereje megfeszítésével továbbrohant. A négyes vágány
vonata még nem húzott ki, s ő felugrott az utolsó kocsi lépcsőjére.
Ott állt, ahogy a vonat, fütty kíséretében, lassan kigördült a
pályaudvarról. Feljebb kapaszkodott, megállt az egyik kocsi
peronján. De csak akkor vágott neki, hogy megpróbálja
kideríteni, itt van­e, akit keres, amikor a szerelvény már a
külkerületeken át robogott. A Tranchée des Perriéres vidéke már
messzebb volt az ő szűkebb pátriájától. Ki is fújta magát,
riadalma is elmúlt.
Az egyik elülső kocsiban lelt rá Alainre. A folyosón állt,
leszegett fejjel nézte a tovasuhanó tájat ­ talán csak a töltéseket.
Ahogy észrevette, elindult felé. Botorkálva, elbizonytalanodva.
És a férfi nagyon furcsán fogadta. ­ Megőrültél? ­ förmedt rá
nyersen. Mintha azonnal le akarná rázni.
­ Hála Istennek, hogy megtaláltalak! ­ sóhajtotta Éve.

­ A következő állomáson leszállsz, hallod...?!

­ Soha többé nem hagylak el!

­ De igen! Nem tehetsz mást! A családod...

­ Mi közük nekik ehhez? Tőled engem senki többé el nem

szakíthat!

­ Ezt te nem érted ­ mondta a férfi durván. ­ Mit értesz

egyáltalán? Én nem vagyok jó parti. Sose lesz biztos
egzisztenciám.

­ Fütyülök rá. Miért, beszéltem én házasságról? Soha egy

szót se.

­ Nem, de az jár az eszedben. Gondolod, hogy nem

ismerem a nőket?
 ­ Megvetem a házasságot, és úgy egyáltalán, köpök
mindenre, ami effélékkel függ össze ­ mondta Éve. Hangjából
meggyőződés, tekintetéből nyíltság, magabiztosság áradt.
Fékezhetetlen természetességgel mondta, amit mondott ­
egyszerűen nem lehetett kételkedni benne.

­ Tud róla bárki is, hogy utánam jöttél? ­ kérdezte akkor a

férfi, akire ismét hatni kezdett a kísértés; fölelevenedtek a
gyönyörű test emlékképei.

­ Senki. Ami a családomat illeti, az égvilágon senki nem tud

még a létezésedről sem.

­ Hát... ha ez így van, akkor legyen minden úgy, ahogy te

akarod ­ mondta Alain, és magához húzta szerelmesét. ­ Te
magad döntöttél ­ tette még hozzá. És egyszerre azt érezte:
nélkülözhetetlen az ő számára ez a lány, ez a szerelem. Nem
adhatja fel, nem mondhat le róla. Mindegy, miféle „mozgalmas”
jövő áll előtte, gondolta az énekes. Sőt, épp ezért.
 Párizs, 1913
Éve első levele szerencsére hamar befutott, mindjárt két
nappal az eltűnése után. Bár a szülőknek volt címezve, Louise ­
teljes pánikban! ­ azonnal kinyitotta. Éve annyit írt csupán, hogy
jól van, hogy elmondhatatlanul boldog, és ­ így fogalmazott! s ez
teljesen hihetetlen volt és valószínűtlen, szinte meseszerű ­ azzal
a férfival él, akit imád. A cselédlányt túlságosan is megrémítette,
hogy akkor most neki erről tudnia kell, s nem mert szólni a
dologról a házban senkinek, hanem egyenest a postára ment, és
feladott a szülőknek egy táviratot Deauville­ba. Annyit közölt
csak velük, amennyi elegendő volt, hogy órákon belül
hazainduljanak.
Odahaza aztán Madame Coudert fúriaként rontott elsőnek
épp szegény Louise­ra: ­ Te semmirekellő! Te hitvány! Tudni
akarom, mi az, amit még elárult neked Éve. Ki vele! Vagy
börtönbe juttatlak!
­ Kérlek, Chantal, csak nyugalom! ­ avatkozott közbe
kényszeredetten a doktor. ­ Honnét tudna valamit is? Ebben a
levélben nincs megadva Éve tartózkodási helye, kiderül viszont
egészen egyértelműen, hogy Louise­nak semmi köze a
szökéséhez. ­ Hát a felesége ilyen buta? Nem az a lényeg most,
hogy mit tud Louise, mit nem... hanem hogy senki más ne
értesüljön a rémes fejleményekről, míg Éve haza nem keveredik
valahogy.
­ Na, Louise ­ fordult akkor a lányhoz az orvos ­, most
gondolkodj el szépen, hátha eszedbe jut valami. Mégis, kivel
szökhetett meg Éve? Ígérem, nem kapsz semmi büntetést, ha
elmondod nekünk. De hát tudnunk kéne mégis valamit! Louise,
nagyon kérlek, mondd el, szerinted hogyan ismerte meg Éve ezt
a férfit? Mikor láttad őket együtt? Miféle ember ez? A külsejéről
csak tudsz valamit! Mondj el mindent, ami fontos lehet.
­ Esküszöm a Szent Szűzre és a Szent Keresztre, hogy Éve­
et én semmiféle férfival nem láttam soha beszélgetni. Nem is volt
kettesben férfival sehol másutt, csak a gyóntatószékben, de hát
ott volt vele mindig Mademoiselle Héléne, később meg én.
Férfiakról nekem Éve nem beszélt, csak azt emlegette folyton,
hogy ő pedig nem akarja, hogy férjhez adják. ­ Louise sírva
fakadt, ahogy parkbéli beszélgetésükre visszagondolt. ­ Még csak
felvilágosult se volt egyébként a... szerelem dolgaiban.
­ Hogy micsoda nem volt? ­ fortyant fel Chantal Coudert..
Hadonászni kezdett a levéllel. ­ Akkor ez mi? Ez miről szól?
Tény, hogy összejött valami alakkal, akivel aztán olajra lépett.
Akkor mit beszélsz itt összevissza, Louise?
­ Chantal, nagyon kérlek, fékezd magad! ­ Az orvos
nyugtatólag ragadta meg felesége kezét. ­ Ha szerencsénk van,
pár nap múlva már itthon is lesz a lányunk megint. Vannak ilyen
dolgok az életben, efféle életkorú lányok hajlamosak némely
bolondságra. A lényeg az, hogy addig senki meg ne tudja.
Louise, jól figyelj rám.
­ Igen, monsieur!
­ A szakácsnőnek azt mondod, Éve kisasszony beteg,
mumpsza van. Szigorú utasításom, hogy karanténban legyen, a
személyzet nem látogathatja. Beviszel a szobájába rendszeresen
ennivalót. Kis húslevest, mézet és kenyeret. Legföljebb neki nem
nagyon lesz étvágya, értetted? Na. És én naponta négyszer­ötször
benézek hozzá. Louise, ha bárki megtudja, mi az igazság,
repülsz. Ajánlólevél nélkül, és azon nyomban.
­ Igen, monsieur! Vigyázni fogok.
­ Chantal, ha Éve valami oknál fogva nem kerül elő, mire
Marie­France visszatér Párizsba, azonnal magunkhoz kéretjük őt.
Szükségünk van a tanácsára. Meg hát, ha úgy adódna, a
segítségére is, persze.
­ Hogy érted ezt, Didier? Mi az, hogy „segítség” kell?
­ Chantal, ma ebére, gondolod, egy orvos nem tudja, hogy s
mint alakulnak néha a világ dolgai? Előfordult már a legjobb
családokban is, hogy az ifjú hölgy pár hónapig nem tért haza. Ha
ez történne most, akkor se kell megtudni senkinek az igazságot,
hol van Éve.
­ De hát, atyaisten, hogy lehetsz ilyen szívtelen, Didier,
hogy a saját lányoddal kapcsolatban hónapokat emlegetsz?
­ Csak megpróbálok realista lenni, Chantal. Jobb, ha te is
így állsz a dologhoz. Ha bekalkulálunk minden lehetőséget,
elkerülhetjük talán a botrányt. Ez egyelőre a legfontosabb...
leszámítva, persze, hogy meg kéne találnunk magát Éve­et. Várj
csak, egy szép napon még hálás lesz nekünk érte, hogy
diszkrétek voltunk. Jó, hát te akkor, Louise, menj föl a szobádba,
és hagyd abba a bőgést. Mosakodj meg, vegyél tiszta kötényt... és
mumpsz, ne feledd!
A doktor, persze, mintegy a sötét erdőben próbált fütyörészni
ezekkel a kackiás szavakkal.
 Ugyanazon a napon, amikor de Courtizot báróné Párizsból
Dijonba érkezett, megérkezett a második levél. Mit tesz Isten,
Párizsban adták fel, ám ez sem tartalmazott több konkrétumot,
mint az első. Éve mindössze meg akarta nyugtatni a szüleit, hogy
jól van. Nem volt olyan bolond, hogy akár csak utalással is
elárulja, hol tartózkodik.
­ Ezt olvasd el, Marie­France ­ mondta komoly arccal az
orvos. ­ És mondd meg, mit gondolsz a dologról.
­ Detektíveket még mindig felfogadhatnátok ­ vélekedett
Marie­France. ­ Persze, kétlem, hogy az olyan sokat érne. Nincs
semmi nyom, ahonnét elindulhatnánk. Na ja, Párizs. De Párizs
egyszerűen óriási.
­ Magam is így gondolom. Ennek ellenére megbízást adok
valakinek, bármilyen halvány is a remény.
­ De úgy egyáltalán, mi legyen? ­ Chantal Coudert
kétségbeesetten sírt. ­ És mi lesz?
­ Ha Éve a jövő héten sem toppan be, a mumpszhistória
tarthatatlan. Marie­France addig itt marad, s amikor Éve
„felépül”, lesz olyan kedves, és egy kis levegőváltozásra
„magával viszi őt” Párizsba. Louise összecsomagolja a bőröndjét,
és Éve búcsú nélkül távozik. Én magam fogom kivinni „őt” és
Marie­France­t a vonathoz.
­ És onnét hogyan tovább, Didier? ­ kérdezte á bárónő.
­ És akkor, míg haza nem tér, Éve „nálad fog lakni”
Párizsban. Végeredményben olyan nagy eset az? Barátaink közül
senki sem fog gyanakodni. Bátran terjesztjük majd ezt a variációt.
Éve állapotáról csak jót mesélek majd, elmondom, milyen
remekül érzi magát Párizsban, bevezetted őt a társasági életbe, és
még egy kicsivel tovább is nálad marad a tervezettnél. Előbb­
utóbb aztán csak haza kell térnie, nem?
­ És ebben te miért vagy olyan biztos? ­ kérdezte a felesége.
­ A történtek után?
­ Mert az efféle emberek, mint amilyennel Éve is lelépett,
nyilván semmirekellő fráterek szoktak lenni. Semmi szilárd
egzisztencia; lehet, hogy Éve nagyon is hamar rá fog unni a
szerelmére. Sokéves orvosi tapasztalat mondatja velem, hogy az
ilyen lányok oda térnek vissza mindig, ahol biztonság vár rájuk.
Végeredményben Éve­nek nincs pénze, nem ért semmihez, akkor
meg? Gyerek még, ez a nagy igazság. Haza fog jönni. És ha
valamennyien jól játsszuk a szerepünket, a hírén sem esik csorba.
Hálával tartozunk neked is, Marie­France, ha segítesz nekünk a
jó ügy érdekében.
­ Jaj, szóra sem érdemes, kedvesem. Persze, hogy
megteszek minden tőlem telhetőt. Szegény kicsi Éve... Mindig
volt egy olyan érzésem, Chantal, hogy túl szigorú vagy hozzá.
Tévedtem. Az eset jó példa rá, hogy az ember sosem lehet túl
szigorú. Csak annyit mondhatok: Istennek hala, hogy nincs
gyerekem!
Éve, mintha csak azt akarná szemléltetni, hogy milyen világ
lustája ő, nyújtózkodva firgett­forgott a vászontakaró alatt, s
közben élvezettel fel­felnyögött. Álmosan pislogva kereste
Alaint, jóllehet a nap állásából igencsak tudhatta, hogy ő megint
egyszer hétalvónak bizonyult, s szerelme rég elmehetett a
próbára. Éve még most is furcsának találta egy kicsit az ilyen
késői keléseket, de hát mióta Dijonból eljött, teljességgel
megváltoztatta az életstílusát. Végeredményben, gondolta, ez itt
Párizs, és az akkor egész más. Közérzete is változott, meg
mindaz, amit tudott magáról ­ testéről, lelkéről és ma már nem
lett volna elég egy kis tenisz, hogy azt érezze, minden a
legnagyobb rendben.
Ami szexuális szenvedélyét illeti, egy ízig függőségbe került
Alaintól. Bár a férfi sok szempontból roppantul önző volt, azt
azért jól tudta, hogyan kell bánni egy tapasztalatlan lánnyal,
miként kell fokoznia étvágyát ­ ezt a művészetet abban az időben
csak igen kevés férfi fejlesztette tökélyre, az emberek nem is
nagyon foglalkoztak ilyen „árnyalatokkal”. Alain Marais igen.
Éjszakáról éjszakára kalauzolta mind mélyebbre Éve­et a
szexualitás dzsungelébe; lélegzetelállító kalandnak érezhette a
fiatal nő, hogy ő mi mindent tud ­ olyan dolgokat, melyeket a
legerotikusabb, hivatásos kurtizánok sem „gyakoroltak”.
Éve kezdte kitanulni a szerelem művészetét.
Október eleje volt, és a meleg szél, mely meg­meglengette az
ablakok függönyeit, gyakran mintha még mindig a nyár súlyos
illatát hozta volna. Boldogító, mámorító október volt ez,
szerelmesek arany ősze ­ vagy indián nyár ­, és könnyen azt
hihette volna az ember, ez már kitart így tavaszig. Ilyenkor
jönnek, persze, a szomorkás csalódások.
Éve csaknem elaludt megint, de ekkor eszébe jutott, hogy egy
új barátnőjével beszélt meg randevút; együtt ebédelnek, vagy
ilyesmi. Ha túlzás volt is, hogy „barátnő”, a dolog mindenesetre
úgy festett, hogy még lehet belőle barátság. A lépcső túloldalán
lakott, és Vivianne de Bironnak nevezte magát ­ Alain szerint ez
tökéletes névválasztás volt, nem feltűnő, nem túl arisztokratikus,
de az átlagostól is elütött egy kicsit. A zenés színházak világában
alig akadt olyan nő, aki ne művésznevet használt volna. Éve is
nevet változtatott, és így lett belőle „Madeleine Laforet” ­
szükség volt erre a kis manőverre, hiszen jól tudhatta, hogy a
szülei nyilván lázasan keresik.
Ásított hát, kiugrott az ágyból, felöltötte kék flanelköntösét.
Kinézett az ablakon. Alainnel ott laktak a boulevard des
Capucines egyik mellékutcájában, egy nagy bérház ötödik
emeletén. Valaha Offenbach és Mistinguett is errefelé élt. Eléggé
megbízhatatlan lift vitte fel a szerelmeseket a magasba, ott aztán
szerényen, de célszerűen berendezett lakás várta őket. Szalon,
hálószoba, konyha, fürdőszoba, meg egy félkör alakú kis ebédlő.
Ez utóbbi hamarosan Éve kedvenc tartózkodási helye lett.
Kellemes látvány nyílt innen Párizs háztetőire, az olykor
rózsaszínfelhős égre. Gyakran ült Éve a zongora mellett is,
játszott és énekelgetett. A zene maradt az egyetlen kapocs, mely
korábbi életéhez fűzte napjait. Hetente írt a szüleinek. Nem
akarta, hogy még jobban aggódjanak miatta. Leveleiben
mindegyre nyugtatta őket.
A lakással kevés gondja­baja volt. Minden délután megjelent
Alain régi takarítónője, és rendet rakott. Éve jelenlétét udvarias
biccentéssel vette tudomásul, jelezvén egyben, hogy nem kíván
társalgást. Éve­nek gyakorlatilag azzal kellett törődnie csak, hogy
Alaint minden fellépés előtt kifogástalanul vasalt fehér ing várja,
csakígy egy elegáns, mellényes brit öltöny, melyet a boulevard de
Madeleine­en vásároltak, a roppantul előkelő „Old England”
nevet hirdető ruhaáruházban. Alain minden másnap
kézimosodába, vasalónőhöz vitte a holmiját ­ nagyon adott
ruhatárának eleganciájára.
El is mondta egyszer Éve­nek: hogy a tömegből így
kiemelkedhetett, ennek a jó ötletének köszönhette. Hogy ő
örökké elegánsan és egyedien fog öltözni. Tette ezt már
kezdetben is, amikor csupán statiszta volt a Moulin Rouge­ban.
Akkor, és ennek most öt éve, megvett két nótát a Delormel &
Garnier „dalgyártól”. Első szólófellépése valami harmadrangú
kis koncertkávéházban volt. Éve nem győzte eleget hallgatni
ezeket a csodás részleteket. Minden újabb apróságot az első
szerelem csodás illata lengett körül. Bármi jelentéktelen
csekélység központi helyre került ­ ha Alainre vonatkozott. „Old
England”, „Charvet”: Éve számára ezek nemcsak elegáns üzletek
nevei voltak ezután, hanem fogalmai­jelképei a romantikának, a
bűvöletnek.
Éve egy lelket se ismert Párizsban. Alain napjait többnyire
próbák, előadások töltötték ki; és persze volt sok társas
összejövetel a jó ismerősökkel ­ ez hozzátartozott ehhez a
foglalkozási ághoz. Az énekes barátai semmi kivetnivalót nem
találtak Éve jelenlétében; ez is mindennapi volt a zenés színház
tájékán. Alain új barátnője volt ő, a kis Madeleine ­ ennyi.
Nagyon csinos, üde gyermek, varázslatos. Kicsit hallgatag és
félénk, talán. Többre senki se volt kíváncsi. Ezt Éve, ha némi
csodálkozással is eleinte, tudomásul vette. Végső soron semmi
köze nem volt hozzájuk; legföljebb ő is jelen volt a zajos
együttlétekben, mindenféle bisztrókban, kávéházakban,
kerthelyiségekben.
Bár napjai többnyire magányosan teltek, nem unatkozott. Egy
ugrásra volt tőlük a nagy körutak világa; ott mindig történik
valami; arrafelé laktak a music­hall­világ hírességei; és szólt
mindenféle zene, Éve csaknem tánclépésben rótta olykor a járdát.
Bűvöletesek voltak ezek az új zenei találmányok: a tangót lassan
kiszorító maxixe, a bunny húg, a turkey trot, meg ki tudja, még mi.
Szeretett volna kiülni egy­egy kávéházteraszra, de Alain óvta
ettől. Magányosan, ücsörgő ifjú, csinos hölgy? Félreérthető. Meg
aztán ott volt még valami. Közvetlen környéküket sose merte
elhagyni. Szóba se jöhetett egy kisebb séta a rue de la Paix­n, egy
kiadósabb a Champs­Elysées­n, hát nem. Még a végén Marie­
France néni karjaiba szaladna! A körutakon ilyen veszély nem
fenyegetett. Arrafelé igazi úrhölgy napközben csak úgy nem
flangál.
A ruhatárával ugyanígy állt a dolog. A megszokott „lezser”,
bő szoknyák, blúzok helyett testhez simuló­tapadó szoknyák
divatja járta ezekben a körökben; és a sliccelések külön erotikus
izgalmat keltettek. Alain bőkezű volt. Mindent megadott neki ­
nyíltan is akár, a barátai előtt. Vásároljon magának az ő kis
„Madeleine”­je, amit szeme­szíve megkíván. Házi munkát nem

É
végeztetett vele. Életvitelükben mindössze annyi volt szokatlan,
hogy próbák előtt Éve egyszerre mintha levegővé vált volna
Alain számára. Mármost egyébkor a férfi nagyon gyengéden,
figyelmesen bánt vele ­ főleg ami a „szexuális oktatás” kérdéseit
illette. Alain halálosan komolyan úgy gondolta, hogy ő Éve­et
pontosan olyan szeretővé alakítja­formálja, amilyet megálmodott
magának. Ezért volt az, hogy nem is unt rá ­ ahogy pedig már oly
sok nőre a korábbiakban! Éve­vel neki „eszményi céljai” voltak.
Így telt­múlt az idő.
Vivianne de Biront eredetileg úgy hívták, hogy Jeanne Sans.
Szerény körülmények közül vergődött fel a párizsi művészvilág
színpadáig. A jelentéktelen hátterű nantes­i kislányt az „előtere”
emelte ki az átlag sorából: az a csodálatos szépsége, melynek
révén hamarosan szerephez jutott egy music­hallban. S bár
énekelni nem tudott, sőt, a zenekar ritmusát se volt képes
követni. Királynői testével és modorával egyszerűen
ellenállhatatlan volt. Erotikus sugárzás áradt még a levágott
kisujja körméből is.
Ettől fogva húsz éven át hódított. Élte a show­girlök jeles mód
jelentéktelen életét; kereste a pénzt. Igen, ami azt illeti,
„Vivianne” hamar megértette, hogy ő és társnői pontosan
hasonló szerepet játszanak, mint a maharadzsák elefántjai:
semmire se jók, de nélkülözhetetlenek. Most, hogy „kiárusította
mindenét”, öt éve élvezte a tisztes nyugállapotot. Mármost egy
ilyen varietélány gyakorlatilag háromféle karriert futhat be: sztár
lesz (őt ez sosem fenyegette), elveteti magát valami gazdag
emberrel (ez nem következett be), „kitartó tisztelőkre tesz szert”
(ebből a fazonból jutott neki kettő is). Két középkorú úriember,
egyik se támasztott túl nagy igényeket, viszont mindkettő
bőkezű volt, sőt, jó tanácsokkal is szolgált, hogyan fektetheti be
Vivianne a legelőnyösebben ­ a tőlük kapott ajándékokat és
„hálapénzt”.
S így esett, hogy Vivianne de Brion odaköltözhetett Párizs
álomközpontjába, a nagy zenés színházak közelébe. Ahol mindig
is boldogan lakott volna. Itt látogatták tisztelői. Negyvenöt éves
volt, és élettapasztalatai révén akár száznak is mondhatta magát.
De a teste ma is gyönyöröket okozott a fentebb nevezett
férfiaknak; s inkább ő volt úgy ezzel az egésszel, hogy ­ anyagi
kilátásait latolgatva — reménykedhetett: öt év múlva szegre
akasztja az erotikát (azaz épp ellenkezőleg), és elküldi szépen a
két urat más vadászmezőkre... ő meg végre akkor fekszik, akkor
kel amikor akar, és ágyában nem kell idegenekkel hemperegnie,
hanem az édes álom mámorító karjaiba zuhanhat megannyiszor.
Mivel Vivianne a szüntelen figyelésnek és éberségnek
köszönhette gazdag tapasztalatvilágát, természetszerűleg ott is
nyitva tartotta mindig a szemét, ahol lakott. Ekképpen tűnt fel
neki Alain új kedvese. Annyira más volt ez a lány, mint a
korábbiak. Látszott rajta, hogy nem akárki, ráadásul szép is volt,
mint az ördög legkedvesebb lánya. Igen, Vivianne úgy látta, hogy
ez a fiatal teremtés egyszerre olyan „romlásra termett”, és
ugyanakkor maga az „angyali ártatlanság”. Naiv, de ott rejtőzik
benne egy uralkodónő. Az egészet most még elrejtette egyelőre a
vidéki háttér. Bármennyit vetkőzöl, cicám, gondolta Vivianne de
Biron, ezt csak lassan tudod levetkőzni magadról. De várj csak.
­ Hogy tetszik Párizs, madame? ­ kérdezte hát Éve­et
rögtön elsőül, ahogy a Café de la Paix asztalához letelepedtek. A
pincér készségesen hozta az étlapot; Vivianne ismert figura volt
errefelé; s valahogy kitűnően illett hozzá még a háttér is, a falak
megannyi színe és díszítése, ez a tulajdonképpen Madame
Pompadour ízlésére való belsőtér kiképzés.
­ Jaj, hát elragadó ­ kiáltotta Éve. ­ A világ hetedik csodája!
Vivianne leplezetlen kíváncsisággal mustrálgatta
asztaltársnőjét. Semmi kétség, a kicsike a legutolsó divat szerint
öltözködik. A frizurája sem hazudtolja meg az „igazi párizsi
nőt”. Csak aztán a többi! Ha kinyitja a száját, ha moccan egyet ­
máris olyan, mint az egyszeri falusi lány, aki libát árulni ment a
piacra, és csodálkozott, hogy még őt is meg akarja venni valaki,
amikor pedig a szárnyasokat már mind eladta.
Persze, ellenjátékul itt volt valami merőben más. A zene.
 ­ Hallottam énekelni önt, madame. Meg kell mondanom,
igencsak nagy érdeklődéssel.
­ Hogy énekelni? Engem?
­ Bizony ám! A konyhámból. Nem is gondolta volna?
­ Nem, tényleg nem. ­ Éve még zavartabbnak látszott. ­
Nem is álmodtam volna, hogy zavarok vele valakit. Azt hittem,
ezeknek a régi házaknak... vastagok a falai.
­ Nem, Madame, a falak itt hártyavékonyak. Ha a füle tövét
megvakarja, az is áthallatszik valahova. De térjünk a tárgyra.
­ A tárgyra?!
­ Nos, igen. Sok mindent hallottam már életemben, például
Marais urat is igen gyakran, de ilyen csodálatosat, mint az ön
produkciója, még csakugyan soha.
­ Szent ég, és Alainnek is átszólt, hogy ne...
­ Jaj, dehogy, nem erről van szó. Tudom, hogy neki
gyakorolnia kell, ráadásul nagy csodálója vagyok a hangjának és
a tehetségének. De itt most másról van szó, talán többről.
Felteszem, madame nem énekel hivatásszerűen?
­ Ó, hogy énekelnék! Ezt ön hallhatja a legjobban, Madame
de Biron!
­ Nem, az előadásából semmi amatőrséget nem hallok ki.
Csak mert nem hallottam a nevét... pedig ha a szakmában lenne,
nyilván ismerném... igen, ebből következtettem arra, hogy így áll
a dolog. Ha ön fellépne valahol, arról egész Franciaország tudna.
Higgyen nekem. Valaha a zenés színház világában dolgoztam,
nem is keveset. Ma, hogy amúgy nyugállományban vagyok, a
vesszőparipám a music­hall. Állíthatom, kedvesebb „lovat”
elképzelni sem tudnék.
­ Kedvesebb lovat? Egész Franciaország? ­ Éve azt se tudta,
mire kérdezzen rá. ­ Hogy értette ezt?
­ Hát nem tudná? Még senki se mondta önnek, milyen
varázslatos hangja van? Több is annál! És ahogy énekel!
Esküszöm önnek, én már ezerszer hallottam ezeket a kis dalokat,
és nem hittem, hogy valaki még megríkat velük. Hát önnek ez is
sikerült. Mondom, ez nyilván nem újság önnek... de csak hogy
tőlem is hallja!
Madame de Biron nagyot tévedett. Mert ez volt az első igazi
bók, amit Éve, az énekesnő kapott. Jó, jó, Dutour professzor a
maga zsémbelődő módján elejtett néha egy­egy dicsérő szót, de a
dalocskákról végképp nem lett volna valami nagy véleménye,
sőt! Inkább a lelke sírt volna, hogy Éve ilyesmire pazarolja
„tulajdonképpen ígéretes" adottságait. Szóval, „Madeleine” nem
is tudta, mit mondjon most. Vivianne de Biron ezt is észrevette.
Témát változtatott. ­ Sok music­hallban megfordult már,
madame? ­ kérdezte.
­ Sajnos, nem ­ felelte Éve. ­ Tudja, Monsieur Marais most
vasárnap kivételével minden este fellép a Riviéra­ban, nem is
érezném jól magam, ha én közben más zenés színházakban
ücsörögnék. Butaságnak találja?
­ Ellenkezőleg. De ott vannak még mindig a matinék!
­ Erre nem is gondoltam.
­ Ha szereznék jegyet... tudja, nekem ma is adnak
mindenhonnét szabadjegyeket... nos, volna kedve eljönni egyszer
velem?
­ Ó, hát boldogan! Ezer örömmel, Madame de Biron! Tudja,
amikor Monsieur Marais­t megismertem, bejártam a kulisszák
mögé. Akkor ez természetes volt, ma nem. Hiszen nem tartozom
oda. Csak mégis hiányzik. Hogy is mondjam...? ­ Most már nem
kapkodott. Inkább tűnődő volt a hangja.
­ Erről van szó ­ nyugtatta meg Vivianne. ­ Pontosan értem
önt. ­ Azt már nem árulta el, hogy réges­rég ő is szerelmes volt
egyszer egy énekesbe. Együtt éltek... ó, az a földi paradicsom... az
az örökös kínlódás, civódás... az a szomorú vég, igen, a keserves
csalódás, befejezésül. Vivianne de Biron soha életében nem
kívánta volna vissza azokat az időket!
Ekképp kezdődött Éve útja a legjobb music­hallok világába.
Erről a miliőről annyit érdemes megjegyezni, hogy ezek története
1858­ban vette kezdetét az Eldorado nevű, pompázatos
műintézettel, mely a koncertkávéházak konkurenciája kívánt
lenni. Jellegzetes francia találmány volt a koncertkávéház ­
műélvezet és fogyasztás együttese.
Vivianne és Éve csakhamar összetegeződött. Az idősebb nő a
maga húszéves gyakorlati tapasztalattömegéből szerényen
adagolt emezt­azt, s vitte kis barátnéját mindenhova. Sorra
következett a Scala, jó pár „varieté”, a Bobino, a Casino de Paris.
­ És most... irány Dranem. Nagyon kevés énekes van, aki úgy
meg tud nevettetni engem, mint ő. Színházak nézőterei telnek
meg ­ csak miatta. Pedig nem is olyan jóképű. A túl nagy
kalocsnijával, meg azzal a parányi kalapjával... de az a kalap, én
mondom neked, aranyat ér. Poupoute, így nevezi ő maga... és el
nem adná semmiért a világon. Csak figyelj majd, hogyan énekel.
A legcsekélyebb mozdulatot se teszi, és az egészhez ott az a
vörös orra, a vörös álla, ezt ő találta ki magának. És bárhogy
próbálják is utánozni: utolérhetetlen marad. Ő, Polin és Mayol: a
Három Nagy Eredeti Egyéniség. Bizony, ők az igaziak. Ezernyi
fiatal művészjelölt próbálja lekoppintani őket. Na, de... Csak hát
Polin hiába kedves fickó, nem ért semmit az önreklámozáshoz.
Azt szokta mondani: „A siker titka annyi, hogy öt perccel
hamarább fejezem be, mint ameddig a közönség bírná.”
Következésképpen előadás után minden este hazamegy szépen,
akár egy lelkiismeretes postatisztviselő, aztán egy sor se áll róla
sehol. Nem vitás, ezért nem keres megközelítőleg se annyit, mint
olyanok, akik tehetség dolgában messze elmaradnak mögötte.
Viszont, ha meg Mayolt nézed, nála az a baj, hogy nem nőkkel
barátkozik, hanem férfiakkal. Sajnos, a nézőtéren a nők ezt
nyomban meg is érzik. Hogy nem nekik és nem róluk énekel. Na,
de mit tegyen?
És: ­ Nézd csak, balról az a harmadik nő... vörös haj, bíbor
pávatoll. Azt állítja, negyedik hónapos terhes, az
impresszáriójától. Közben olyan lapos a hasa, mint a
húsvágódeszka. Hát ennyit adhatsz a pletykákra... Hohó, látom,
Max Dearly tetszik neked. Drága Max! Az öregfiú, ahogy mindig
nevezem. Az első énekes­komikus volt ő, aki nem clown módjára
öltözött és viselkedett. Hanem elegánsan! A nők még ma is
bolondulnak utána. És ő is csaknem ugyanúgy imádja őket, mint
a lovakat. Jaj, ha annak a pénznek csak a fele az enyém lenne,
amit az én öreg Max barátom a versenypályákon elvert!

É
 Éve figyelmesen hallgatta Vivianne minden kommentárját.
Nem is az, hogy olyan remekül adta elő a dolgokat... de ezen túl,
amit mesélt... az emberi sorsok változatosságáról, igen, Éve csak
ámult és bámult e dolgok hallatán. Teherbe esni egy
impresszáriótól... férfiakkal barátkozó férfiak... lóversenypályán
elvert pénzek... Atyaisten, ezek az emberek egyetlen napot sem
tudnának elviselni olyan szörnyűségesen unalmas körülmények
között, ahogy neki Dijonban élnie kellett!
­ Nézd csak akkor ezt az ifjú Chevalier­t! ­ folytatta
Vivianne. ­ Eleinte, gondolom, Dearly volt rá nagy hatással, de
egy ideje a maga útját járja, méghozzá ügyesen. Hallottad, mi
volt a nagy áttörés? Hát igen, bemutatott Mistinguett­tel együtt
egy táncot, La Valse Renversante a neve... összevissza bukdostak
mindenféle színpadi kelléken át, ha kellett, ha nem, és a végén
becsavarták magukat egy szőnyegbe. Hát persze, ez a nagy testi
közelség meghozta az eredményét, Chevalier a Mistinguett
szeretője lett.
Majd: ­ Jövő héten elmegyünk Polaire­hez. Biztos hallottál
már a derekáról. Nem? Hát az olyan karcsú, vékonyka, hogy egy
40­es férfi keménygallér rámegy, de begombolva. Ami engem
illet, szerintem túl nagy az orra, sötét az arca. A tekintete. Kis
arab fiúra emlékeztet. Mindazonáltal a szeme gyönyörű. Sőt,
annál is több. Óriási, szinte ijesztően erotikus!
­ Vivianne ­ vágott közbe Éve ­, tudod, végig ezen rágom
magam... én tudom, hogy nyilván nagyon nehéz jegyet kapni, de
nem mehetnénk el az Olympiába?
­ Akkor Polaire nem is érdekel?! •
­ Jaj, de... hát hogyne... csak az Olympia új programjáról már
annyit olvastam. A Dolly­nővérek, aztán Vernon és Iréné Castle,
meg Al Jolson. Az újságokban az áll, hogy soha még programnak
ekkora sikere nem volt. Nem vagy rá kíváncsi?
­ Huh! Egy halom amerikai! Egyszerűen az újdonság
varázsa, és kész. Valami szokatlan. Az én öreg barátom, a patron,
Jacques Charles műve az egész. Átment a Nagy Vízen, aztán a
Broadwayn összeszedte, akit­amit csak bírt. Nem túl hazafias
felfogás. Tudod, engem hat lóval nem lehetne elvonszolni oda.
Bojkottálni kéne az ilyesmit. Éljen a hazai ipar! ­ Vivianne ezt
nem tréfából mondta. Fintorogva vágta el a téma fonalát.
De Éve szentül eltökélte, hogy ő igenis megnézi az Olympiá­
ban ezt a „hazafiatlan egyveleget”. Épp eléggé ismerte már a
nagy színházak világát, tudta, hogy egyedül is odamerészkedhet.
Közben a szép októbert ­ csalódások! ­ felváltotta az esős
november. Jöttek a téli bevásárlások ­ bunda, muff ­, Alain nyert
egy kis pénzt a kártyán, hát nagyon bőkezű volt megint. Éve nem
kérdezte, mennyi az „a kis pénz”, sosem szólt bele a barátokkal
zajló magánéletébe; sejtette azonban, hogy valami jelentősebb
összegről lehet szó, mert a társaságból boldog­boldogtalant
pezsgőztettek estéről estére, osztrigát ettek, és a többi. Ami
fájdalmas volt az egészben: hogy Alain az új program próbáinak
végeztével gyakorlatilag minden délutánját kártyázással töltötte.
Persze, keményen dolgozott a színpadon, jól keresett ­
megérdemelt egy kis kikapcsolódást. Már legalábbis ő maga így
állította be a dolgot. Éve aggódni kezdett titokban, nem túl sok­e
ez a kis kikapcsolódás is.
 Az Olympia ­ Éve számára ­ maga volt a csoda. A Castle­szám!
Tízszer függöny, kitapsolás. És akkor még a nagy szünet előtt
volt egy énekes is, Fragson.
Na, hogy Vivianne nem jött el, gondolta Éve; sajnálhatná, ha
tudná, mit mulasztott. De akkor már szét is csapódott a függöny,
és a reflektorfény egyetlen férfira összpontosult. Szép szál ember
volt, elegáns angol öltözékben, magas keménygallérral, arany
óralánccal. Kis biccentéssel fogadta a megjelenése nyomán kitörő
tapsvihart. Aztán, ahogy leült a zongorához, máris játszani
kezdett. Te jó ég, gondolta Éve, ez a Folies. Az első ütemeket a
közönség mennydörgő tapsorkánnal szakította félbe, és azaj csak
akkor ült el, amikor Fragson énekelni kezdett. Éve hallotta a jól
ismert szöveget, „Alain dalát”, és mintha villámcsapás érte
volna. Ó, hát Alainnek fogalma sincs róla, hogy van egy Fragson
nevű művész, aki...? Igen, de még mennyire, hogy van... és a
rejtély csak az, hogyan léphet fel az Olympiá­ban, amikor pár
utcával arrébb a Riviéra Alain Marais­ja ugyanezzel a műsorral áll
a közönség elé? Mert jött a többi dal is, az Adieu Grenade, a La Petite
Fémmé, és Alain legszebb száma, a Je Connais Une Blonde.
Éve­et pánik fogta el. Várta volna minden pillanatban, hogy
megjelenik a rendőrség, és elviszi ezt a szélhámost. De semmi
ilyesmi nem történt. Lelkesült embertömeg leste az énekes
minden szavát, hangját, gesztusát ­ látszott, sokan betéve tudják
a szövegeket. Mármost maga Fragson jóval idősebb lehetett, mint
Alain, nagyobb volt az orra, jelentősen gyérebb a haja... és
angolos akcentussal énekelt. Igen, ez végképp megkülönböztette
őt a Riviéra sztárjától. De úgy különben... itt valami rémes
dologról volt szó. Éve érezte is ezt; és ahogy a szünet
megkezdődött, futamodva menekült. Csak el onnan, csak el! Ez a
Fragson jóval nagyobb szám volt, mint maga Polin, Dranem vagy
Chevalier. Éve már mindőjüket hallotta. De a közönség egyiket se
ünnepelte megközelítőleg se így, mint ezt a Fragsont. Aki
pontosan Alain „nagy műsorát” adta elő. Aki ugyanabban a
stílusban énekelt, mint Alain. A megjelenése is hasonló volt.
Jóllehet ő, Éve azt hitte, music­hallban még senki se produkált
megközelítőleg se olyat, mint az ő szerelmese. És akkor...
Fragson, Fragson. Ez a név töltötte be elméjét, szívét, minden
porcikáját. Nem szabadult tőle. Nem a férfitól; itt valami rémes
dologról volt szó. De mi az? És végre rájött: Alain Marais
énekelte Fragson dalait! S nem fordítva. Fragson az eredeti, Alain
a másolat! És ha megnézhetné Fragson gallérját, benne lenne
Charvet címkéje, és a ruhája ­ hát az is nyilván az Old England
akasztójáról került le.
Hát így állunk. Fragson létezése sok mindenre választ adott.
Éve már egy ideje ­ mióta Vivianne­nal zenés színházakba
kezdett járni ­ föltette magának olykor a kérdést, hogy is van az,
hogy Alain megmarad afféle másodosztályúnak minősíthető
helyen, mint amilyen a Riviéra. Hát most világossá vált: a Riviéra a
legjobb esetben is harmadosztályú intézmény. És hogy Fragson
létezik, ez magyarázta azt is, miért nem jelentkezik Alain különb
impresszárióknál. Miért kénytelen megelégedni ilyen alacsonyabb
szinttel. Hát igen, ez egy igazi nagyúr, ez a Fragson, ez egy
szuperkvalitás, kiemelkedő és emlékezetes... ő az eredeti, a
nagy... és Alain Marais csak a másolat, az ügyeskedő, a hamisító.
 Fragson majdnem mindent megmagyarázott Alain Marais
létezését illetően; csak azt az egyet nem, hogyan juthatott eszébe
Alainnek, hogy Fragson imitátoraként éli majd az életét? Nem
képes egyáltalán semmi eredeti produkcióra? Ezt megkérdezni ­
nem lehet tőle. Azt sem szabad elárulnom, gondolta Éve, hogy
egyáltalán láttam Fragsont. Botrány lenne. Nyilván megvan az
oka, hogy Alain így döntött. Hogy Franciaország legnagyobb
szórakoztatójának árnyéka lesz. Sajnos, ez nem az én ízlésem,
gondolta máris Éve. Most már persze ­ van, ahogy van.
Hanem hát ez mégse ilyen egyszerű. Éve visszagondolt
bizonyos dolgokra, és azt hitte, a szíve szakad meg. Ahogy Alain
elmesélte neki, hogyan indult el „a maga útján”, miképp
alakította ki „a stílusát”... Ezt ő akkor szóról szóra elhitte. Ó, igaz
lehet az, hogy ennek öt hónapja sincs még? Mintha egy
örökkévalóság tolakodott volna be a jelen rémséges pillanatai és
az összeomló szép emlékek világa közé. Éve úgy érezte, tíz évet
öregedett egy­két óra alatt. Hát nem csoda, hogy Vivianne
annyira igyekezett visszatartani őt ­ ne menjen el az Olympiá­ba...!
Ő ezt ­ alighanem ­ mindig is tudta!
Szinte bódultan ment föl a liften az ötödikre. Vivianne, aki
hallotta, hogy jön, kidugta a fejét az ajtón: ­ Na, kicsikém,
használt a fejfájásodnak a séta? .
­ Nem, Vivianne, tulajdonképpen nem ­ mondta Éve ­, de
majd túlesem rajta. Nincs az a fejfájás, mely örökké tartana.
A nyirkos­hideg november aztán, ahogy a párizsiak
visszagondoltak rá, olyan volt, mintha trópusi hőség napjait élték
volna; mármint a könyörtelenül kémény decemberhez képest. Az
üzletek kirakatai jelentették a csekélyke vigaszt: színfoltjaik
mintha feledtetni akarták volna, hogy igazi sarki expedícióval ér
fel, ha valaki most Párizs utcáit járja.
 Két nappal karácsony előtt Alain Marais­t is utolérte a
fertőzéses náthaláz, mely hetek óta aratott már a Riviéra tagjai
közt. Az énekes elment a színházba, eldalolta a maga Tour de
Chant­ját, hanem aztán már csak üggyel­bajjal tudta
hazavonszolni magát; kitört rajta a betegség, s a magas láz
azonnal elgyengítette. Éve aggódva szólt át Vivianne­hoz, mit
tegyen most, hol van itt a közelben orvos.
­ Én az öreg Jammes doktorra esküszöm ­ hangzott a jó
tanács. ­ Légy nyugodt, két nap alatt talpra állítja. Kicsikém, menj
csak vissza, én majd intézkedem. Viszont a Riviéra­ba be kell
szólnod, hogy Alain legalább egy hétig nem léphet színpadra.
Két nap? Egy hét? A jó öreg Jammes doktor megvizsgálta az
énekest, majd fejcsóválva kijelentette: ­ Lehet, hogy a társulat más
tagjainak csak influenzája van, de ez itt súlyosabb eset. Attól
félek ­ mondta Éve­nek ­, tüdőgyulladás. Minden jel arra utal.
Kórházba kell szállítani, de hamar. Maga képtelen őt idehaza
ellátni.
A tüdőgyulladás szó hallatán Éve­et pánik fogta el. Apjának
hány és hány betege végezte így! Az „egyszerű” májpanaszokhoz
tüdőgyulladás is társult, és akkor mi maradt? Köpölyözés
legföljebb, meg az imádság, hogy a páciens szervezete elég erős
legyen, és kibírja a betegséget.
­ Na, na, sírni azért nem kell ­ bátorította Éve­et az orvos. ­
Itt az ilyesmi úgysem használ. A lényeg az, hogy maga egyen
rendesen, vigyázzon az egészségére. Ez a fiatalember ­ mutatott
Alainre ­ nyilván azt hitte, többet bír, mint amit valójában.
Rettentő sovány is. És ha túl lesz ezen a krízisen, először is össze
kell szednie magát. Legalább nyolc­tíz kilót. Jól van, madame, ezt
úgyis hiába prédikálom a betegeimnek: hogy a bajok legjobb
ellenszere a megőrzött egészség. Elintézem a
legszükségesebbeket.
­ A kórház... doktor úr... nagyon drága? ­ kérdezte riadtan
Éve.
­ Hát persze, erről panaszkodik a fél világ, hogy drága, így­
úgy, csak hát mit tegyünk? Gondolom, van valami megtakarított
pénzünk.
­ Persze... csak azért kérdezem, mert minden betegség...
­ Értem én, de ne aggódjék, madame, ez a fiatalember
bizonyára szívós alkat, túléli. Aztán kereshet megint pénzt. Hát,
Isten áldja, jobbulást.
­ Tudom, Vivianne, furán hangzik, de mondd csak, mi
legyen? Fogalmam sincs, mit csinált Alain a pénzével... mert
hogy jól keresett, az biztos, de hová tette? Melyik bankba?
­ Ezt tőle kell megkérdezned, kicsikém ­ vélekedett
Vivianne, és magában rögvest arra gondolt, milyen okos is volt ő,
hogy anyagi ügyeit biztos alapokra helyezte. És nem bízta,
somolygott csöndesen, kártyalapokra. ­ Ne félj, majd csak lesz
pénz, amennyi kell. Nem szórhatta el mindet, nem bolond.
És az fordult meg a fejében rögtön, hogy az ő két szeretőjének
a felesége otthon nyilván ugyanúgy tájékozatlan a kedves férjúr
anyagi ügyeit illetően, mint ez a szegény kislány.
Sajnos, a következő hónap során Alaint nem lehetett
megkérdezni, hol tartja a spórolt pénzét. Egyáltalán nem lehetett
kérdezni tőle semmit. Mert ahogy a kórházba bevitték, állapota
azonnal súlyosbodott; az énekes szó szerint a halálán volt, így telt
el a január... és odahaza Eve tulajdonképpen Vivianne­nak
köszönhette, hogy nem kopott föl az álla; ráadásul ha Madame
de Biron nem tukmál rá egy kis készpénzt is, Alaint rég
átszállították volna egy szegényházi ispotályba.
Végre, úgy február közeledtén, a beteg állapota javulni
kezdett, s akkor Éve, ha kelletlenül is, úgy döntött, összeszedi a
bátorságát, s megkérdezi szerelmesét, hogyan vehetne fel pénzt a
bankból, és melyikből.
­ Bankból? ­ nevetett gúnyosan a férfi. ­ Még hogy bank!
Belőled a gazdag vidéki úrilány beszél még most is.
­ Alain! Igazán teljességgel átlagos kérdést tettem föl neked.
Hogy felelhetsz ilyen nyeglén?
­ Csak mert ha nem így neveltek volna, ahogy... hát akkor
azt is tudnád, hogy a mi köreinkben nincs olyan, hogy spórolt
pénz. Megkeressük a pénzt, aztán el is költjük. Ne tévessz össze
holmi kis pitiánerekkel, akik bádogdobozokba szortírozzák a
keresményt, egyikből jut a gyerekeknek, másikból a
nagypapának, harmadikból gazdálkodik a pici asszonyka. Na,
hát én mindent elköltöttem, ami maradt, azt meg elvesztettem,
de akkor se panaszkodtam neked.
­ Elvesztettél mindent?
­ Kártyán. ­ Fatalista vállrántás kísérte ezt a szót. ­ Egyszer
fenn, másszor lenn a kerék. Majd nyertem volna megint, vagy ha
a legközelebbi gázsimat megkapom, majd nyerek megint. Biztos.
Ne félj, hamarosan nagykereső leszek ismét... a Riviéra színpadán.
­ Arra te még várhatsz. Jammes doktor szerint pár hét
múlva eleresztenek ugyan, de hónapokig tart még a lábadozásod,
és addig nem dolgozhatsz, olyasmiről ne is álmodj.
­ Az a vén hülye! Fontoskodó szakbarbár!

É
 És elfordult, nézte a párizsi havat ­ ritkaság volt ilyesmi a fény
fővárosában.
­ Hát az lehet, hogy vén, de nem hülye. És ha a szakmáját
érti, attól még nem barbár. És jobban teszed majd, ha rá hallgatsz.
­ Ide figyelj ­ mondta akkor ingerülten Alain ­, te is azt
teszed a legjobban, ha rám hallgatsz. Értetted? És én azt mondom
neked, hogy eriggy. Menj haza Dijonba.
­ Alain!
­ Komolyan beszélek. Nem születtél te ide, ebbe a mi
világunkba. Menj, nézd meg, mikor indul a következő vonat,
aztán ne is lássuk többé egymást. A szüleid örülni fognak neked.
És én is, ha elmész. Még egymagamban csak megvagyok
valahogy, de nem nekem való az, hogy egy nőért felelősséget
vállaljak, pénzt gyűjtsek neki, meg mit tudom én.
Éve csak hallgatta döbbenten.
­ Mondom, menj, nézd meg, mikor indul a legközelebbi...
­ Alain, édesem, most elmegyek. Haza, de nem Dijonba.
Túlfárasztottad magad. Holnap benézek hozzád megint.
És elment. Csak arra vigyázott, senki ne lássa, hogy könnyben
úszik a szeme.
­ Na, és akkor ennyi, igaz? Ezt mondta? ­ kérdezte
Vivianne.
­ Miért, nem elég? Több is, mint elég.
­ Hát igen, talán igazad van. De esetleg neki is igaza van,
hidd el!
­ És ezt komolyan mondod? Képes vagy ilyet mondani te
is?
 ­ Persze, kicsikém ­ mondta Madame de Biron. ­ Párizs nem
olyan hely, hogy fix állás nélkül túl könnyen megélhetne itt az
emberlánya. Pláne, ha olyan tapasztalatlan és kiszolgáltatott,
mint te... a szó minden értelmében. Ez a Dijon... hogy oda
visszamenj... nyitott kapu még? Járható út?
­ Másnak igen, nekem nem! Az én számomra már
képtelenség. Vivianne, én szeretem Alaint, bármit beszél is ő
összevissza, és bárhogy óvsz tőle te... Nem megyek haza, nem
hagyom el őt. Kezdjük rögtön azzal, hogy otthon azt várnák el
tőlem... az ég tudja, mi mindent várnának. És én már képtelen
vagyok...!
Kapkodva beszélt. Vivianne nyugodtan nézte. ­ Hát akkor
csak egy lehetőség marad, de nem kettő, nehogy azt hidd.
­ És mi az az egy?
­ Pénzt keresni.
­ Miért ne? Minek nézel te engem? Miért ne mennék el
dolgozni. Jó ötlet, persze. Valami boltban csak keresnek eladónőt,
és kész. Vagy megtanulok gépelni. Telefonos­kisasszony leszek.
Vagy...
­ Madeleine! Abbahagyod ezt! Vagy szóba sem állok veled
többé. Én nem ilyesmire gondolok. Lányok milliói elmehetnek
bolti eladónak, titkárnőnek, minden. Én neked a zenés színpadok
világában szeretnék valami helyet keresni.
­ Megőrültél! Ez aztán az igazi képtelenség! Lázálom!
­ Csend. És épp ellenkezőleg. Hónapok óta forgatom a
fejemben ezt a gondolatot. Csodálom, hogy Monsieur Marais
nem eszmélt rá már sokkal régebben. Meg aztán annyira hasra
voltál esve tőle... az ő árnyékában meg se fordult volna a
fejecskédben, hogy előállj ilyen gondolattal. De azért vagyok én
itt... hogy meggyőzzelek: a hangod nem holmi kis csibecsipogás,
macskanyávogás, de nem ám!
­ Hagyd abba, Vivianne! Ne tégy nevetségessé.
­ Mondom, csend! Mitől félsz? Hogy a végén nagyobb
sikereket érsz el, mint Monsieur Marais? Na és akkor...?
­ Semmit se érek el. Hasra esem a küszöbben, addig jutok.
Kár a fáradságért.
­ Mondtam, hogy bízd rám! Egyszer már beszéltünk erről.
Elég az, hogy én tudok a tehetségedről. Elég? Nem, mert szent
meggyőződésem, hogy neked is van róla némi sejtelmed. Hát
akkor szedd össze az önbizalmad, és rajta!
Csönd telepedett a szobára. Mindketten hallgattak. Tudták,
olyan téma jött elő, amit jobb lett volna talán... átadni az örök
feledésnek. Másrészt most akkor folytatni kellett. Egyikük se
tudta, mit érez a másik, hogyan ítéli meg az esélyeket...
mekkorának érzi azt a most már oly vészesen sokat emlegetett
tehetséget.
­ Miért vagy olyan biztos benne ­ kérdezte Éve ­, hogy
egyáltalán színpadra léphetek, Vivianne? Hogy alkalmas vagyok
rá. Odahaza énekelgettem. Itt a konyhafalon át kellemesnek
ítéled a zengedezésemet. De hát ez kevés, ez mind talán... csak
önszeretet kérdése, rokonszenv, ilyesmi.
­ Nem, kicsikém. Elképzelésemet két dologra alapozom. Az
egyik mindjárt a hangod. Épp eléggé erős is, igen, hogy ha
akarod, a párizsi nagyszínház emeleti erkélyén is élvezhető.
Továbbá érzelmeket tud közvetíteni. Van a hangodban valami
különös, valami rendkívüli. Nem tudom én ezt meghatározni. De
ezért érzem azt, hogy ha énekelgetsz, az idők végezetéig
elhallgatnálak. Na, és van valami még ennél is fontosabb: ha a
szerelemről énekelsz, minden szavadat elhiszi, aki hallja. Még én
is, képzeld. Holott igazán tudhatod rólam, mennyire nem hiszek
a szerelemben. És akkor tessék!
Szünetet tartott.
­ De ez csak az egyik dolog. A másik: van egyéniséged.
Valaki vagy. Típus, jelenség. Formátumod van, jelleged. Zenés
színházban az még sosem volt elég az üdvösséghez, ha valakinek
szép hangot adományozott a Teremtő. Kell még valami. Sokkal
fontosabb annál. Hogy a megjelenéseddel esélyed legyen a
sikerre. Hogy hódítani tudj, a szónak megint csak minden
értelmében.
­ És én miféle típus vagyok? Miféle „egyéniségem” van?
­ Ugyan, miféle, miféle... Egyszerűen ­ te vagy te. És kész.
Higgy nekem, kicsikém! Jól emlékszem még, ahogy a Mistinguett
azt mondta nekem egyszer: „Tudod, nem az számít, hogy
hangom van, meg minden, hanem hogy én vagyok a Mistinguett.
Mert tehetsége minden kóristalánynak van, bárki dublőznek.”
Bizony, kicsikém. Hát pont ez az, hogy te egyszeri jelenség vagy.
Te vagy a Madeleine! És ezzel a két dologgal meghódíthatod a
music­hallokat.
­ És ha tévedsz?
 ­ Ne mondj már ilyet! Nem tévedek. Effélékben biztos a
szimatom. Csak higgy nekem, és máris kevesebb a gond meg a
baj: Kockáztass!
­ Hát ha csak arról van szó...! ­ tört ki hirtelen Éve. ­ Az
nekem jól szokott menni. Eddig mindig kockáztattam, és csak
akkor történt bármi is velem. Hallod­e, kezdem azt hinni, hogy
értelek.
­ Ez a beszéd! Már csak az egyéniségedhez illő dalokat kell
megtalálni, aztán megszervezni, hogy valahol próbaéneklésre
jelentkezhess. Minél előbb, annál jobb. Szerencsére még mindig
jók a kapcsolataim az Olympiá­nál. Ha beszélek Jacques Charles­
lal, ő bármikor ad neked időpontot egy kis bemutatkozásra.
­ Az Olympiá­t mondtad? Jól hallottam?
­ Miért, mit mondtam volna? A csúcson kezdjük. Csak a
hülyék kezdenék másutt!
 
Bár még csak harminckét éves volt, a csupa energia, csupa
becsvágy Jacques Charles a zenés színházak veteránjának
számított. Megsimogatta rendezett, fekete bajuszkáját. Szemében
megvillant a sosem lankadó érdeklődés, az örökké eleven
kíváncsiság. Ott állt, ahol meghallgatásokkor mindig is szokott:
az Olympia második erkélysorán, egy jó „magaslesen”. Ha
valakinek nem hallatszott fel idáig a hangja, az mehetett haza
rögtön. Tehetség ide, oda.
­ Mi van ma, patron? ­ érdeklődött az asszisztense, Maurice
Appel. Kissé meglepte ez a korai időpont. Ilyesmikre általában
délután szokott sor kerülni.
­ Emlékszik még Vivianne­ra, nem? Vivianne de Biron, az
egykori Első Show­girlöm, még a Folies­Bergére­ben. Óriási volt,
tényleg csúcs, ez a Vivianne. Sose késett el, sose fájt a feje, nem
esett e teherbe, se szerelembe, nem kényeskedett, viszont annál
inkább páváskodott, vagyis hát a pávatollakra gondolok,
úgyhogy más sincs rajta. Bizony, azóta se találtam még egy ilyen
gyönyörű testű nőt, aki végigflangál a színpadon, és csak a tollak
vannak a fején, annyi a ruhája. Volt még esze is, ráadásul, hogy
hiába futott a szekér, nem várta meg, míg a mellei megelégelik, és
a plafon helyett visszanéznek egyszer a közönségre. Felemelt
csöccsel távozott sikereinek színhelyéről, na. Most megkért, van
egy kis barátnője, az akarna dalolászni nekünk, hát Vivianne­nek
ne tennék meg ennyit? Tessék, már jön is.
­ Lenéztek a színpadra. És valóban ­ ott jött Éve. Egy Jeanne
Lanvin tengerészing másolata volt rajta. Természetesen Vivianne
varrónőjének mesterműve. Vöröses krepp. Remekül illett a színe
az eperszőke hajhoz. Ez utóbbi simán, egyszerűen kétfelé volt
fésülve, hosszan omlott le a két orca mellett. Az egész jelenség
nagyon egyszerű volt ­ olyan, mintha egyetlen tökéletes
napsugárkéve hullna be a színpadra. Semmi „több”. Éve megállt
a zongoránál, ahol már ott ült a kísérő, és tartásának
természetessége ­ Dutour professzornál megszokhatta ezeket a
helyzeteket – tökéletesen leplezte izgalmát. Holott életében nem
drukkolt még semmiért ennyire.
 ­ Jó, hát legalább ellátszik idáig ­ jegyezte meg Jacques
Charles.
­ Fogadjunk, patron, hogy Polaire­t akarja majd lepipálni.
­ Ó, miért nem mindjárt a nagy Mistinguettet személyesen?
­ Cöcöcö, Yvonne Printemps mit vétett? ­ kontrázott Appel.
­ Hé, kifelejti Alice de Tendert!
­ Eugenie Buffet­ről nem is beszélve.
­ Ezzel meg is van a skála. Tény, hogy ebben a ruhában
aligha akar keringőzni, vagyis Paulette Darty már ki is esett. Jó,
maradok Alice de Tendernél. Kit tesz föl ellenében, Maurice?
­ A Printemps őnagyságát! Vannak ilyen megérzéseim.
­ Öt frank?
­ Áll a fogadás.
­ Mademoiselle, kezdheti! ­ kiáltott le Jacques Charles.
 
Éve két dalt hozott. Nem volt könnyű a döntés. A zenés
színpadok divatja járta, minden valamirevaló dalszerző félévekre
foglalt volt. A csak valamelyest is tűrhető számokat mind
énekelte már valaki. Természetesen Vivianne találta meg az
egyetlen elképzelhető megoldást.
­ Kicsikém, itt nem az a lényeg, hogy valami falrengető
újdonsággal állj elő. Nem a dalnak kell feltűnést keltenie náluk,
hanem neked. Az egyéniségednek. A színpadi karakterednek. A
legjobb lesz, ha olyan dalt választunk, amelyik
elválaszthatatlanul összeforrt már az énekesnőjével. Mondjuk,
rögtön Mistinguettre gondolnak róla, netán Yvonne Printemps­
ra. Legyen, felőlem, a Mon Hommé, vagy a Parlez­moi Amour. Ezzel
vagy a legkihívóbb. Összehasonlítanak az eredetivel, az
egykorival... és bebizonyítod nekik, hogy nem a dalról, hanem az
interpretátorról van szó.
­ Atyaég, Vivianne ­ tiltakozott Éve. ­ Nem akarod azt
mondani, hogy így lesz könnyebb a dolgom? Mert épp
ellenkezőleg, tudd meg! Eleve azt a látszatot keltem, hogy semmi
elképzelésem sincs.
­ Ki a csuda kíváncsi a te elképzeléseidre? Odamész,
odaállsz, és úgy állsz meg, hogy azt többé soha el ne felejtsék,
mellesleg énekelsz is nekik egy kicsit.
El ne felejtsék? Éve ezen tűnődött magában, ahogy ott állt a
színpadon, és egyáltalán nem akarta magát olyasmivel áltatni,
hogy ő most pedig felejthetetlen. És mégis! A rivaldafényben más
választása nem lehetett. Itt már annyian álltak... Hát akkor fel a
szent küzdelemre, legyünk feledhetetlenek, gondolta némi
humorral. Visszafojtotta egy pillanatra a lélegzetét, s hirtelen arra
a végtelen, tágas horizontra gondolt, amit a ballon kosarából
látott, A félelmet nem ismerő pilótákra. Hát akkor miért ne?! Más
is lett már feledhetetlen, pont nekem ne sikerülne? Tényleg nem
érdemes kevesebbel próbálkozni. Kockáztassunk... vakmerően.
Ez az. Csak ez létezik.
És ahogy jelezte a zongoristának, hogy kezdheti, már tényleg
„csak ez létezett”. Semmi más. Ahogy a Parlez­moi d’Amour első
hangjai felcsendültek, Maurice Appel már tartotta is némán a
markát. Jacques Charles pedig elkezdett diszkréten kotorászni a
zsebében. De akkor hirtelen leállt. Mert a próbaénekesnő hangja
ide, a nagy magasságba is olyan meggyőző, megkapó melegséget
árasztva szárnyalt fel, az alt megannyi árnyalatát oly tökéletesen
juttatta érvényre, hogy a főnök ­ és segéde ­ váratlanul
megfeledkezett mindenféle mókáról és fogadásról. Ebből a nagy
távolságból is intimitást és érzést sugárzott ez a hang, de annyira,
hogy csak hallgatni, hallgatni kellett, és...
...és Jacques Charles hallgatta, és egyszerre olyan éhséget
érzett, mint még soha, igen, mert ő ezt a hangot örökké akarta
volna hallgatni. Ez a hang volt a világon az egyetlen, mely ezt az
említett ­ váratlan! ­ éhséget csillapíthatta, ám ezzel
egyszersmind fel is fokozta, végtelen körbe vezette be a
hallgatóját, és az igazgató azt érezte, hogy hiába a nagy Yvonne
Printemps e dal klasszikusa, ő eddig főként a produkcióját
csodálta, a trillákat, az emelkedéseket és aláhullásokat, a bravúrt,
de most ez a dal, ez a szöveg valahogy megannyi apró részletével
szól hozzá, igen, megszólítja őt ez az ének, olyan húrokat rezdít
meg a szívében, mint... talán senki még, és egy percbe se telt, s a
színpadon vöröslő fiatal nő a szerelem megannyi fájdalmát és
édességét idézte föl Jacques Charles lelke mélyén, és az ő
számára is megszűnt az egész világ. S hiába, hogy Maurice
mondani akart valamit, amikor a dal véget ért, az igazgató az
ajka elé emelte ujját, úgy jelezte: „Pszt”. S leszólt a színpadra­. ­
Kérem, folytassa csak, mademoiselle, folytassa!
És Éve elénekelte a Mon Hommé­ot. Az erkélyen ülő két férfinál
senki se tudhatta jobban, hogy ez a dal a nagy és egyszeri
Mistinguett márkajele volt és maradt. Elválaszthatatlan az ő
jelenségétől, csakúgy, mint a gyönyörűséges lábai, vagy ahogy az
ifjú Maurice Chevalier is a „birtoka” volt. De mostantól fogva? Ez
a dal már sosem lesz „csak” Mistinguetté, nem, ez most már ezé a
nőé is, és ha Mistinguettnek ezt meg kellett volna érnie, hát
beláthatatlanok lettek volna a következmények. Az a nő ölni
tudott, igen.
 De most Mistinguettet egy pillanat alatt elfeledte a két férfi
fenn, s amikor Éve a MonHomme­mal is végzett, egy emberként
kezdtek tapsolni, s kiáltozni: ­ Még! Még! ­ És elképedve nézték
azt a jelenséget a színpadon, és önmaguk viselkedésén is jócskán
elcsodálkoztak. Mert úgy viselkedtek, mint a köznép; pedig hát
ők dörzsölt profik voltak. S erről meg tudtak feledkezni... ha csak
egy pillanat erejéig is, de meg.

Hát ez az, gondolta diadalmasan Vivianne de Biron. Még!

Majd...! De nem most. Nem ingyen. Majd megkapják Madeleine­
től a ráadást, nem is egyszer. Ha meglesz a szerződés. Nem is
akármilyen. Mert viszonylag olcsón megkapták volna ezt a lányt.
De hogy így elárulták magukat...
­ Munkára fel, Maurice ­ morogta Jacques Charles. – Hátha
sikerül még meggyőznünk a de Biron őnagyságát, hogy
egyszerűen csak udvariaskodtunk.
­ Főnök, ilyesmivel mindig érvelhetünk.
­ Á, nem Vivianne esetében. Azt hiszem, nála inkább meg
se próbálkozom ilyen ócska trükkel.
­ Miért? Mert olyan jó testű parádélány volt?
­ Most nem a testéről van szó, Maurice. Mondtam
magának, sose késett el, sose esett teherbe, meg minden. De arról,
hogy egy percig is féltenem kellett volna őt, merthogy buta lenne,
egy árva kukkot se szóltam.
 Maddy ­ és az Olympia
Persze, kemény a szívem, és bizonyos dolgokat gondolni se
szabadna, szögezte le magában Vivianne de Biron. De hát ha
annyira örült közben, hogy Alain Marais mégse épült fel olyan
ripsz­ropsz, mint hitte volna. Az orvosok ragaszkodtak hozzá,
hogy kórházban maradjon továbbra is ­ nem tenne jót neki a
párizsi tél, S ez a bizonyos tél is makacs volt, s ahogy az már
lenni szokott, úgy festett az ügy, hogy július 14­ig, a nemzeti
ünnep nagy napjáig kitart... hát nem fenyegetett veszély, hogy
Alain egyhamar hazatér, s kitör a botrány, mert látnia kell, hogy
Madeleine nem akárhová készülődik és nem akármire ­ nem ám,
hanem a nagy és egyetlen Olympiá­ba, annak is a színpadára, ott
is bemutatkozó fellépésre. Élete első nagy szereplésére, ami azt
illeti. Márpedig az Olympiá­ba Alain Marais legföljebb
belépőjeggyel juthatott be, és természetesen csak a nézőtérre.
Abbahagyta a néma eszmefuttatást, melynek végén egy
vállrándítás volt a „pont”. Inkább Maddy jövőjén kezdett
töprengeni. Igen, ez lett Éve művészneve; mert a Madeleine ­
Magdaléna ­ túl sok vallási képzettel párosult; s Jacques Charles
szerint, ha már skatulyázásról van szó, a produkciót inkább a
„Vénusz” feliratú dossziéba kellene sorolni, ott is valahova az
élre. Ami a bemutatkozást illeti, az igazgatóság úgy döntött,
hogy a jelenleg futó programba illesztik bele az új énekesnőt;
mert a következő műsornak a tervezése is csak a nyáron
kezdődhetett, és addig...
­ Addig nem várhatok, nem is akarok várni ­ magyarázta
Vivianne­nek a patron. ­ Már most tökéletes a dolgok állása, csak
ronthatnánk rajta. A Hoffmann­görlök és a varázsló közé tesszük
Maddyt. Akkor még Fragson jön a szünet előtt, és kész. Szebb ez
nem is lehetne.
­ Hát nem ­ ismerte el Vivianne. ­ És hogyan akarja
felöltöztetni a kicsikét?
­ Hát végső soron épp csak egy kicsikét ­ nevetett az
igazgató. ­ De komolyra fordítva: pirosba. Nagyon másképp
viszont, mint ahogy próbaéneklésre jött. Az én színpadomon nő
többé ilyen ruhát viselni nem fog, ehhez képest egy díványpárna
is erotikus hatású. Szerencsére Maddy alakja pontosan olyan,
amilyet a gyönyörű hangja ígér, a harmónia teljes. A vörös
hajához nem is viselhet mást, csak valami rőteset, de mindig.
Ami pedig azt illeti, hát Vivianne de Biron nem lenne az, aki...
vagy aki volt... ha nem egy ugyanolyan tökéletes alakú nőt
hozna, mint...
­ Ne halandzsázzon, patron ­ nevetett az egykori Első Show­
girl. ­ Köszönöm, hogy „volt”.
­ Igaz, maga most más szerepben tündököl ­ folytatta
Jacques Charles derűsen. ­ Bizony, maga lesz, ha ez így megy
tovább, zenés színpadaink első anyja, Vivianne.
­ Hálátlan kutya!
­ Ó! ­ A direktor látványosan kezet csókolt egykori
művésznőjének. ­ Feledjük, amit felejteni kell, éljen a jövő. A
tehetségkutatás! Esküszöm, két évre valót teljesített ezzel... hogy
ezt a kislányt eltuszkolta ide. Valóban örök hálára kötelezett.
 ­ Ami örökké üldözni fog, de sosem fog utolérni ­ nevetett a
zenés színpadok újonnan kinevezett anyja. ­ A lényeg a lényeg...
és épp ezért a jelmezen rajta fogom tartani a szemem.
­ Megbízom az ízlésében, nagyon helyes ­ mondta az
igazgató. ­ Más dolog ez, minthogy egykor sose tudott lépést
tartani a többiekkel...
­ Pimasz, egyre ugyanolyan pimasz és még pimaszabb ­
hahotázott Vivianne. ­ Bosszúból megígérhetem, hogy... ami a
kicsikét illeti, magán is rajta tartom a szemem... minden
szempontból.
­ Még helyesebb! Ki mondta valaha is, hogy egy színházi
producerben meg kéne bízni?
­ És most ­ mondta Jacques Charles, ahogy Éve öltözőjébe
belépett ­, kedves Maddy, most hozzáláthat. Most kezdődik a
munka! ­ Március közepe volt; és épp előző este zajlott le a nagy
bemutatkozás, Éve első fellépése az Olympia színpadán.
­ Ezt nem egészen értem ­ felelte kicsit csodálkozva Éve.
­ Ugyan, drága Maddym, tegnap este egész Párizs a szívébe
zárta magát. A közönség meghozta döntését. Bizony,
beleszerettek magába. Ilyen szerelmi vallomásokra csak a
közönség egésze képes. Nagy győzelem volt, Maddy. Tökéletes
siker, elsöprő, totális. Nézze meg ezeket a kritikákat ­ sehol egy
szó kifogás, mindenütt csak dicsőség és ragyogás. Eszményi
körülmények között kezdheti a munkát.
 ­ De hát még mindig nem értem. ­ Még fülében
visszhangzott az ünneplés zaja, megannyi taps, ováció... és
öltözője telis­tele volt tömérdek virággal, mellyel elárasztották.
Ráadásul már a kollégák bókjait is természetes gesztusnak vette ­
örömmel, higgadtan fogadta. És ezzel együtt: az, amit a direktor
mondott, sehogyan sem akart beleilleni az összképbe.
Jacques Charles elmagyarázta hát: ­ Nézze, Maddy, én az első
pillanattól, hogy magát megláttam és meghallottam, azt éreztem:
nem egyszerűen egy énekesnővel van dolgom. Ez a Tour de Chant
most a maga karrierjének csak az első állomása. Egy szükséges
lépcsőfok. Ha ez a siker nincs, nem haladhat tovább hódító útján,
ez világos. De az efféle siker az igazi nagy tehetség számára
később béklyó is lehet. És magában olyan tehetség rejtezik,
amilyet évek óta nem láttam a színpadainkon. Maga sztár lehet,
Maddy, igazi sztár, nagy­nagy sztár. Olyan, hogy egy egész revüt
lehet maga köré építeni. Sőt, akinek a kedvéért egyáltalán revüt
komponálunk. Csak hát ahhoz még kell egy s más. Meg kellene
tanulnia például ugyanolyan szinten táncolni és játszani, ahogy
énekelni máris tud. És ez, kislány, azt jelenti, hogy munka,
munka, munka. Próbák, gyakorlás... kitartás... tanulás,
újrakezdés. Hm?
­ De... .
­ Akar sztár lenni?
Éve leroskadt a díványra, és rettentő zavarodottan nézte az
ifjú igazgatót.
­ Vagy úgy ­ mondta a férfi. ­ Szóval azt hitte, hogy máris
az? Persze, nem csoda, ekkora ünneplés után. Csak hát, Maddy:
vannak ilyen sztárok, és vannak olyan sztárok. Maga már ebben
a pillanatban is sztár. Nem nagy csillag, de sziporkázó, máris
fénye van, semmi kétség. Az égen már saját helye van, azt
magától senki el nem veheti, aki elé az Olympia közönsége így
kirakta a szívét, mint maga elé tegnap este.
Fürkésző tekintettel nézte a fiatal nőt, és látta, hogy ezekkel a
szavakkal ­ megsértette. Mindenesetre megsebezte. ­ Félre ne
értsen, Maddy ­ mondta hát ­, maga teljes joggal sztárnak
érezheti magát. Ha a csillag szerep így elegendő magának. Hogy
ott a neve a plakátokon, a reklámszövegekben, és egy a... ha nem
is a sok közül, de jó pár közül, ugye. Viszont ha elkezdene netán
arról ábrándozni, hogy az emberek egy szép napon azért
ostromolják meg az Olympiát, mert a Maddyt akarják látni, azt a
sztárt, aki többet ér, mint amúgy különben az egész program... ha
az lenne a vágya, hogy a „Maddy” név egyszer világhíres legyen,
tengerentúli turisták jöjjenek át Párizsba csak azért, mert a
Maddyt látni kell... nos hát, az az igazi. Arról próbáltam beszélni
magának. A döntés nem rajtam múlik. Mit szól az egészhez?
Éve a férfi szemében csak és csak lelkesedést látott, és
meggyőződést, és igyekezetét: íme, egy kis színpadi csillagnak
valaki az egész mennyországot kínálja! Ez a producer, aki azt
szerződtethet le a színpadára, akit akar ­ ez beszél vele így! Éve
megérezte az esélyt. Sőt, még annál is többről lehet itt szó,
gondolta.
­ E pillanatban ­ telelte ­ túl fáradt vagyok még, hogy
bármit is szólhatnék. Patron, hálás köszönetem, de nincs mit
mondanom.
­ Nincs? ­ kérdezte Jacques Charles ámulva. ­ Semmi?
­ Kérem, ne gondolja, hogy hálátlan vagyok... netán ennyire
ostoba. Csak ezt végig kell gondolnom, nyugodt körülmények
között.
­ Rendben van, Maddy, azt hiszem értem magát. Ne siesse
el, ráér... még egy kicsit. Jó? Egy nap... felőlem kettő... aztán
hallani akarom a döntését. Ha elhatározásra jut, kérem, jöjjön be
hozzám, mert akkor nagyon sok megbeszélendőnk lesz.
Arcán bátorító mosoly villant. Magában viszont, egy kicsit
kedvetlenül azt gondolta, hogy ha valaki nem tudja, mit
mondjon, az majdnem ugyanolyan rossz, mint ha nincs is semmi
közlendője. Hát igen, ha Maddyben elemi erővel élne a vágy,
hogy igazi sztár legyen, most kapva kapott volna az alkalmon, fél
percen belül kész lett volna a válasszal. Sőt, a tegnap esti siker
után ma már hajnalok hajnalán jelentkeznie kellett volna,
kopognia az irodája ajtaján, lelkesen kérdezni, várni, mik is a
további tervek vele. De hát ha nem... Hát nem.
Késő délután, amikor még félórányi ideje volt, hogy
„színházhoz öltözzék”, Maddy ott ült egy karosszékben a nagy
ablakoknál, melyeken át, pár hónapja még, annyit bámulta Párizs
egét. Főleg a napszálltákat. Ragyogó, napfényes idő volt ma ­
igaz, mostanra csaknem teljesen besötétedett. Márciust írtak, és
Párizsnak ez a hónap gyakran hozza el a megváltást a komor tél
után. Ahogy a pincérek kirakják újra a kávéházi asztalokat,
abban is remény van és derű. Hadd árasszák el a vendégek a
teraszt... jóllehet az időjárás szeszélye még szolgálhat olyan
tréfával, hogy másnap vissza lehet pakolni az egész
hóbelevancot.
Éve kicsit megborzongott, kezét a teáscsésze fölött
melengette. Már délután, a próbán is ilyen furcsa érzések törtek
rá. Az járt a fejében: miért kellett Jacques Charles­nak ilyen
kérdéseket föltennie? Miért fedezett föl benne, egyáltalán,
„valami többet” ez a producer? Miért érzi ő, Éve is, hogy valami
fantasztikus esély ígérkezik... miért izgatja őt a „megteremtendő
világsztár Maddy”? Miért beszélt az igazgató elismerően, de
nagyon tartózkodóan a kisebb csillagocskákról? Miért nem elég
már ez is, hogy ő az Olympia színpadára léphetett? Miféle
magányba vezet a még további út? Hiszen már így is attól kell
reszketnie, bármely pillanatban, hogy ezzel a sikerrel is ­ elveszíti
Alaint! Miért nem mond ő maga akkor egészen határozott
„nem”­et a kísértő­csábító felhívásra?
A ruhásszekrényhez lépett. Beszívta Alain öltönyeinek illatát.
Kölni, dohányfüst, enyhe verítékszag, naftalin ­ ennyi maradt a
szerelmeséből. Hosszú hónapok óta ez csupán. Most, hogy
tulajdonképpen boldogító érzés lehetett volna, micsoda
meglepetéssel várja, ha majd hazatér, valahogy inkább sírnivaló
szomorúság tört rá.
Egész teste sajgott. Kész kínszenvedés volt ez a hiány, ez a
tárgyavesztett vágyakozás. És akkor...
­ Éve!
Ez a hang! A hálószoba ajtajában, ha fáradtan is, vigyorogva
állt ott Alain Marais.
­ Alain! Te jó ég, Alain! De megijesztettél! Hogy a csudába
kerülsz ide?
­ Egy órája elbocsátottak. Mármint a kórházból ­ folytatta
Alain, és látszott rajta, jót mulat szerelmesének meglepett arcán. ­
Adj egy csókot, na... hallod? De más itt, mint abban a nyomorult
kórházban. Az ágy is más lesz, esküszöm! Milyen jó, hogy nem
hallgattál az ostoba beszédeimre, és nem mentél haza Dijonba. ­
Aztán valami gyanú szökkent a tekintetébe. ­ Éve, mi van? Olyan
más vagy. Hidd el, van szemem az ilyesmihez. Nem láttalak még
soha így... kifestve. Kitől lested el? Vivianne oktat egy kicsit, he?

É
 Éve gyorsan rábiccentett: ­ Alain, édesem, biztos, hogy elég
erős vagy már... tényleg elengedtek a kórházból? Nemcsak
megszöktél? De sovány vagy!
­ Máris úgy beszélsz velem, mint aki anyáskodhat. Hallod­
e...! Majd én bebizonyítom neked, hogy épp eléggé jó erőben
vagyok. Gyerünk, mire vársz?
És tuszkolta volna Éve­et az ágy felé. A válasz elutasítás volt.
­ Alain, kérlek... most ne! Majd később, máskor. Most nekem...
­ Most neked...? Mi lehet most fontosabb dolgod neked,
minthogy együtt legyél velem, végre, ennyi idő után?
­ Alain, légy megértő. Van egy kis megbeszélésem. Nem
késhetem el. De majd, amikor hazajöttem, akkor sort keríthetünk
rá...
­ Hogy micsoda? Várjam meg, míg hazajössz? Akkor sort
kerítesz rám is? Mióta jársz el, úgy egyáltalán, esténként
egyedül... bárhova is?
Már ledobta, de most ismét magára kapta a zakóját, s ment át
a másik szobába, hogy meghúzza a konyakosüveget.
­ Semmiféle megbeszélés nem lehet olyan fontos, mint ez.
Most az egyszer butaságokat beszéltél, de megbocsátok. Gyere,
Éve, annyira vágyom rád!
Éve sietve odament hozzá. De már balsejtelmek gyötörték. Mi
lesz itt még? Akkor döbbent rá, hogy valamit Alainnek is látnia
kell, és már látja is. A hatalmas vörösrózsa­csokrot, melyet
délelőtt hozott egy küldönc.
­ Hát ez meg mit jelentsen? ­ A férfi állkapcsa megfeszült. ­
Tessék, nézzünk oda, az elegáns Lachaume­virágoséktól... neked
már szerényebb csokrocska nem is elég, mi? Végképp nem értek
semmit. ­ Kiemelintette a krémszín, kemény kártyát a virágok
alól. Elolvasta. Ott állt a név: Jacques Charles”, de át volt húzva a
„monsieur” és a „Charles”, egyértelmű volt a bizalmas viszonyra
utaló keresztnév: „Jacques”... s ez a név a következő szöveg alatt
állt:

„Köszönöm, Maddy, a tegnap estét.

Több volt, mint amit remélhettem.

Ma pedig már végképp nem kell idegesnek lenned. Addig

is...”
­ Jacques ­ olvasta Alain, gúnyos hangsúllyal a nevet. ­
Szépen állunk.
Odaugrott Éve­hez, megragadta a csuklóját. Ráncigálni
kezdte.
­ Te kurva! Te rohadék, büdös ringyó! „Több volt, mint amit
remélhettem.” Amikor én tanítottalak mindenre, te kis senkiházi
úrilány. De hát ez Vivianne műve, sejthettem volna. Megölöm!
Aztán te jössz sorra.
Megütötte Éve­et. A pofon úgy csattant, mint egy gyötrelmes,
boldogtalan pont valami mondat végén.
­ Alain! Hagyd abba! Térj észhez! Itt másról van szó. Nem
feküdtem le senkivel. Mindent megmagyarázok ­ könyörgött,
már­már sírt a lány.
­ Te! Még hogy megmagyarázod? Hát komplett hülyének
tartasz engem? Fetrengtél ezzel a Jacques­kal egy jóízűt.
Megdugott, annyi. A kis dijoni úrilány, a Maddy. Igen, kurva
nevén Maddy. ­ Állkapcsa őrjöngve őrölte a szavakat. Látszott
rajta, szét tudná harapni Éve ütőerét. De csak a keze lendült
újabb ütésre.
 ­ Énekelek, te hülye! ­ üvöltötte a nő. ­ Tegnap léptem föl
először! A saját Tour de Chant­ommal!
Alain keze megállt a levegőben. Nem akart hinni a fülének.
­ Hogy mit csinálsz? Még énekelsz is az ágyban, amikor
megkamatyolnak? Hát ezt megnézném magamnak! Egy daloló
kurva. Pucéran egy egész dalkoszorút fon a habteste köré!
Rohadt ringyó...
És ismét megindult.
­ Alain, tényleg ne, semmi értelme ennek. Jó, hát lehet, hogy
hiba volt... de minden olyan simán ment... és végeredményben
szükségem volt a pénzre... kettőnknek kellett a pénz, hallod?
Monsieur Charles meghallgatott, és fölvett! Ennyi az egész.
­ A te Tour de Chant­od? Jacques Charles színházában? Hát
mit értesz te ahhoz? A fetrengéshez értesz, most már, úgy egy
kicsit, kezdesz feloldódni, oktatásom eredményeképpen... de hát
egyebet se tudsz. Kefélni, azt tudsz. Majd kikefélem én belőled
Monsieur Charles színházát, meg a többi hazugságodat. Várj
csak! ­ Avval megfordult, ment a kredenc felé, ahol a
konyakosüvege állt szokás szerint. ­ Nocsak, további virágok, mi
ez? De szorgalmas voltál. Melegágyról melegágyra, mi? Te kis
dugványozó és oltványozó! Na, hát majd kiverem én belőled a...
De akkor egy újabb névjegy akadt a kezébe. Éve tudta, vége a
világnak. Némán várta, hogy Alain elolvassa ezt a kártyát is.
­ Nézzük, ki ez a másik hálás kuncsaft? Nézzük csak.
Ezt olvashatta: Ezer bravó, Maddy. Büszke voltam rád tegnap este.
Színpadi kollégád. És Éve végignézhette, ahogy Alain elolvassa a
nevet is. Aztán látta, hogy ejti vissza a kis névjegyet. Mintha
letaglózták volna. Most ért el a tudatáig a rettentő újság. Most
hitte el. A kártyán ez a név állt: Harry Fragson.
Alain nem is fordult hátra. Éve­re se nézett többet. Egyetlen
árva szó nélkül ment ki a lakásból.
Éve zokogni kezdett. Ömlöttek a könnyei, mintha soha nem is
tudná majd abbahagyni... mintha ez a fájdalom soha nem is
csillapulhatna. Hát most mi legyen... most mi lesz, gondolta,
ahogy ő is elhagyta a lakást, amelybe, tudta, visszatérni sosem
fog többé.
 
­ Jaj, Maddy, tennél értem valamit? Vigyázni kéne a kicsire,
míg fellépek! Nem jött ma a pesztonkánk! ­ Suzu mondta ezt, az
egyik show­girl, aztán választ se várva, letette a bébit Éve ölébe,
majd ő maga tollfergetegben elviharzott. Tudta ő is, ahogy az
Olympiá­ban mindenki, milyen bolond jó lélek Maddy.
Bemutatkozása óta két hónap telt el, ám a szemvillanás alatt
támadt siker nem szédítette meg Éve­et. Szerény maradt,
kollegiális, nem vett föl semmiféle sztárallűrt; a sarki bisztróban
étkezett, „steak fries” volt többnyire a menüje, és bárkivel szívesen
ült egy asztalhoz a színházból, ha ruhatáros, ha díszletező, ha
táncosnő, ha bűvész volt az illető. Elsőnek érkezett a színházba
mindennap, és utolsónak ment el.
Senki se értette, miért utasítja vissza a ragyogó meghívásokat
­ gálaestekre, éjszakai mulatókba, bálokra. Mert efféle invitációk
is naponta érkeztek, akár a virágkosarak ­ a közönség hálás volt,
az új énekesnő híre egész Párizst bejárta... de ő nem és nem. A
show­girlök csak a fejüket csóválták. Valami nagyon féltékeny
pártfogója van? Ám ezt mégse hihették, hiszen hol vannak akkor
az ékszerek? Vagy... erre gondolni is rossz lett volna... Maddyt
nem érdeklik a férfiak. Nem, ezt a lehetőséget is kizárták rögtön.
 Maradt a rejtély.
Éve gondosan, gyengéden fogta karjában a kicsikét, s örült,
hogy nincs gond ­ a bébi alszik. De mi lesz, ha felébred, míg Suzu
még a színpadon van?
­ Julie! ­ kiáltotta. ­ Gyere már, segíts! ­ De Julie, az
öltöztetőnő, akinek negyedmagával kellett gondoskodnia arról,
hogy a show­ girlök egyike se lépjen színpadra úgy, hogy netán
egy váll­lappal több van rajta, vagy a szoknyácska többet takar
abból, amit úgyse takar, Julie nem válaszolt.
Helyette odakintről élénkség hallatszott, mozgás, aztán
meglepő módon Marcel hangja.
­ Maddy? Készen vagy, felöltöztél? Látogatód érkezett! ­ Ezt
kiáltotta Marcel, aztán széles gesztussal betessékelt a kis öltözőbe
egy elegáns úrhölgyet.
­ Pszt! ­ mondta még gyorsan Éve ­, felébresztitek a...
­ Hát még ez is ­ mondta akkor egy baljósan ismerős hang. ­
Egy bébi. Rosszabb, mint hittem.
Marie­France néni volt az.
Éve fölnevetett. Bármilyen rémes volt is a helyzet, ez
mindennél groteszkebbé tette. Hogy Suzu kicsinye ott van az
ölében. ­ Marcel, kérlek, ha már olyan nagystílű vagy, hogy
kopogás nélkül rám rontasz, megmondanád ennek a hölgynek
azt is, hogy csak bérben ringatom ezt az aranyos csöppséget, más
közöm nincs hozzá. És hozz egy kis kávét, jó?
­ Tegnapról még jössz nekem két frankkal, angyalom ­
felelte Marcel. Színházi szokás szerint mindenki tegeződött, csak
a direktort magázták, amúgy a forma kedvéért.
 ­ Ennyi hitelem csak van nálad, aranybogár? ­ felelte Éve.
És mindez Marie­France néni füle hallatára „ment”. ­ Torta is jó
lenne, egy kis cukor, ilyesmi. Légy jó gyerek...!
Marcel bólintott és elpályázott. Nem mondta ki, mit gondol.
Éve a nagynénjére pillantott: ­ Ne gondolj semmi rosszra,
nénikém! Csak Marcel olyan beképzelt. Nem árt kicsit helyre
tenni néha. ­ Most Julie lépett be, átvette a bébit, és némán
távozott.
­ Éve! Engem ez mind nem érdekel. De ha méltóztatnál nem
így félmeztelenül ücsörögni... Egy köpenyt fölvehetnél legalább!
És ez a tegeződés, akárhogy is... Botrány, ahogy élsz. Szégyen és
gyalázat!
­ Akármit gondolsz rólam, nénikém, a kicsi nem az enyém,
na. És most csüccs, aztán meséld el szépen, hogy is leltél rám.
­ A nagybátyád fedezte föl a... karikatúrádat, igen. ­ A néni
hangja epés volt. ­ A nevezetes Sem készítette a rajzot „Az
Olympia szép Maddyjéről”. Az volt írva rólad, hogy „Az új jó
kislány, aki még sokat tanulhat”. Hát tudtam, mit tegyek... a
szüleidnek természetesen egy szót se szóltam a dologról,
egyenest ide jöttem. De hát sejtettem én, amikor azt a tangót
hallottam tőled, hogy egy nap még valami rémséget fogsz
elkövetni. Akkor értettem meg, mi rejtőzik benned. Erre azért
mégse számítottam. ­ Elakadt a hangja. ­ Hogy meséljem el ezt
majd Dijonban?
­ De hát, a jó ég áldjon meg, mit találsz ebben olyan
rémségeset és kivetnivalót? Adok neked jegyeket az esti
előadásra. Akkor láthatod majd, mennyire tisztességes a
munkám. Felöltözve énekelek, nem meztelenül, hogy csak egy
dolgot mondjak neked.
­ Micsoda fogalmak, már eleve! És ezt nevezed te
tisztességnek? ­ Körbemutatott. ­ Holmi music­hallban, a bretlin?
Ott ugrálsz, kétesnél is kétesebb erkölcsű uracsok és
hölgyemények társaságában? Szégyelld magad!
­ Ez nem „holmi” music­hall, nénikém, ez „a” music­hall.
És a színpada nem „bretli”... ezek a világot jelentő deszkák, de
valóban. Inkább büszkének kellene lenned rám, Marie­France
néni.
­ Büszkének? Tönkretetted magad, gyermekem!
Tökéletesen tönkretetted. Hát nem érted? Te hülye kis liba, nem
fogod fel, mit jelent ez? Azt akarod állítani nekem, hogy...
tisztességes nő vagy? Hogy nem a bűn mocskában élsz?
­ Már nem ­ mondta Éve hidegen. ­ Már ismét egyedül élek.
­ Nagyszerű! ­ A néni majdnem lefordult a székről. ­
Mintha az bármin is változtatna. Ki hiszi el neked? És ha
meglátják ezt a rajzot rólad, amelyet Franciaország leghíresebb
karikaturistája készített, mindenki tudni fogja, hova züllött a
dijoni Coudert doktor leánykája! Nem gondolsz apádra,
anyádra? Egy jó házból való lány számára ez a kabarévilág még
rosszabb, mint ha szeretőt tart, még hitványabb... még rosszabb!
Valaki belökte az ajtót. Suzu volt az: ­ Hol az utódom? Jaj,
pardon ­ fordult Marie­France néni felé. ­ Hol a bébi, Maddy...? ­
Kezet nyújtott a vendégnek, aki undorral elhúzódott, látván a
„kórista­ lány” meztelen melleit.
­ Odaadtam a kicsit Julie­nak, nála keresd!
 Ebben a pillanatban irtózatos lárma hallatszott megint a
folyosóról.
­ A rohadt életbe, de hát a seggét smirglizem le, ha kiderül,
ki tette...
­ Mi van, Baldy? ­ szólt ki mosolyogva Maddy.
­ Valaki odaszögezte a padlóhoz a balettcipőmet...
­ Jól van, jól van, kapsz másikat ­ hangzott most Julie
hangja. ­ De Suzu ­ folytatta ­, gyere gyorsan, és csitítsd el
valahogy az utánpótlásodat, mielőtt a diri lejön a lármára, aztán
jól kifenekel mindkettőnket.
De csak odakint csitultak el a kedélyek, az öltözőben nem. ­
Éve... ­ kezdte volna Marie­France néni, ám valami megint
közbejött. Egészen pontosan: befutott Marcel, és hozta a kért
dolgokat. ­ Maddy ­ közölte azonnal ­, fel van írva korommal a
kéménybe, és még kamatokat is számítok fel, ha...
­ Marcel, hadd mutassalak be inkább... már tisztára
megfeledkezem ebben a bolondokházában a jó modorról is.
Marcel, de Courtizot báróné.
­ Elragadtatásom, báróné ­ hajolt meg a fiatalember, majd
széles gesztussal közölte: ­ Van szerencsém elárulni, hogy
jómagam Saint Cloud hercege vagyok.
A báróné csak nézte, a szeme kimeredt, egyetlen értelmes szót
nem tudott volna kinyögni.
­ Marcel, addig is, nem tartalak vissza, és hála ­ hadarta
Éve. A fiatalember megértette, hogy ez akkor egy kínos helyzet,
és elpályázott.
­ Éve ­ mondta most már tapasztalatok súlya alatt a néni ­
ez tarthatatlan. Fogd a cókmókod, és gyere velem! Felraklak az
esti vonatra, még nem késő. Ha majd holnap Dijonban láthat
akárki az utcán, a színházban, mit tudom én, nyilvánvaló lesz,
hogy a karikatúra mégse téged ábrázol. Apádnak­anyádnak azt
mondjuk majd, hogy végzetes véletlen az egész, van egy
hasonmásod. Hála Istennek, hogy álnéven ugráltál itt. Éve, ezt
senki se tudhatja meg. Az egész család jó hírének ártana! ­ Szinte
könyörgőn nézett az unokahúgára.
Éve azonban hűvösen így felelt: ­ De hát azt mondd meg,
Marie­ France néni, miért kéne azt tennem, amit te itt javasolsz
nekem? Miért?
­ És ezt még kérded? Akkor valóban menthetetlen vagy,
Éve. Tökéletesen züllött lettél, totálisan déclassé. Tönkretetted
magad. De hidd el, még van visszaút. Még nem zártad ki magad
nyilvánosan is a jó társaságból. De ez az utolsó pillanat!
­ Nem, nénikém, nem értesz te semmit! Én már nem vagyok
az a kislány, aki múlt augusztusban meglépett hazulról. Persze,
minden héten írtam a szüleimnek, de az igazán fontos dolgokról
sosem számoltam be.
­ Jaj, nehogy attól félj: a szüleid megharagszanak rád, így
utólag. Szó sincs arról. Hát megszöktél a szeretőddel, rendben
van, előfordul ilyen. Túl szigorúan tartottak... ez volt a
visszahatás. ­ A báróné megpróbálta „átpszichologizálni” az
eseményeket. Szent lendülettel folytatta: ­ Mindenki elfelejt
mindent. Visszazökkenünk a rendes kerékvágásba. Persze, örök
rejtély marad, hogyan ismerkedhettél össze egyáltalán egy züllött
alakkal ­ tette hozzá némi kíváncsisággal. ­ De most már térj
észhez! Az egész jövődet nem dobhatod el magadtól! Haza kell
költöznöd, nincs más megoldás!
­ Megoldás? Miért kellene bármit is megoldanom? ­
kérdezte Éve. ­ És ha úgy vélem, hogy a jövőm egész egyszerűen
itt van?
­ Itt? Ebben a koszfészekben? Ezen a bűntanyán? Egy ilyen
őrültekházábán? Egy...
Szinte végszóra történt, hogy ismét kitárult az ajtó, és
bebukdácsolt egy show­girl, meztelen mellel, szinte egy ízig
pucér üleppel, négykézlábra ereszkedve, és lelkesen ugatva, mint
egy kutya. És szaglászni kezdte ráadásul még a báróné lábait is.
Éve odaugrott, megpróbált csinálni valamit. Közben így kiáltott:
­ Morton, ez tényleg sok! Hallod, Morton? Intézkedj, hogy
ez a lány kitakarodjék innen!
Franciaország leghíresebb varázslója és hipnotizőre dugta be
most félénk fejét az ajtón. ­ Sajnálom, kis drágám, de azt hittem,
egyedül vagy. Ezer bocsánat, madame. De Alice hipnózisban van,
és kutyának hiszi magát. Gyere, Alice... okos kutya, jó kutya,
hagyd békén a nénit!
­ Bocsáss meg, nénikém! Morton igazi zseni, a szakma
nagyja. Csak néha olyan gyerekesen viselkedik. Nem akart
semmi rosszat.
A báróné szeme most már cipőgomb­kicsire zsugorodott,
mintha rémületében nézni se merne; mindez nem változtatott
eddigi felfogásán, sem azon a kétségbeesetten könyörgő hangon,
mellyel most ismét kifejtette, hogy „ebben a rémséges miliőben”
ő Éve­et nem hagyhatja, és hogy „még ma haza keli térnie”.
­ Nénikém, ennek semmi értelme. Nem vagyok kislány,
akinek parancsolgathatsz. Szerződés köt ide, ez az egyik dolog.
Felnőtt ember vagyok, számítanak rám, és a többi. Dijonban mire
számíthatnék? Hogy majd egy szép nap jön... egy tisztes
nagypolgár, megkéri a kezemet... mindenki megfeledkezik
enyhén botrányos múltamról, és bevitorlázom a házasság
léleknemesítő révébe? Magad se gondolhatod komolyan, hogy
Párizs és az Olympia után hazamehetek még, és újra szegény
anyám morális elvei szerint kezdhetek élni? Távol a hírnévtől, a
művészettől...
­ Hírnév? Művészet? Az öncsalás művészete! És csak hírbe
hozod magad, nem lesz más híred­neved, Éve! És tíz év múlva
keservesen meg fogod bánni, hogy mindent így eltékozoltál,
ilyen szemétségre adtad magad, szennyes és tisztességtelen
emberek társaságában tündököltél!
­ Nagyon kérlek, nénikém ­ állt fel Éve ­, ne becsméreld a
barátaimat! Sértett vagy és dühös, és nagyon távol jársz a
megszokott környezetedtől. Hadd mondjam meg, hogy neked
meg ez a viselkedés nem áll jól! Kérlek, ha egy mód van rá, fáradj
ki az öltözőmből, dolgom van.
A báróné szinte kábultan engedelmeskedett. ­ Éve, ha mégis
meggondolnád magad, engem ma este és holnap is egész nap
otthon találsz. De utána már ne is keress! Megyek Dijonba... csak
azt nem tudom, anyádnak mit mondjak.
­ A legjobb, ha az igazságot közlöd vele, Marie­France néni.
Mondd meg otthon, hogy boldog és elégedett vagyok. Kérem
őket, jöjjenek el Párizsba ők is, győződjenek meg róla! Nincs
miért szégyenkeznem.
­ Még ostobább vagy, mint gondoltam ­ mondta hűvösen a
báróné. ­ De hát ettől féltem.
É
 És távozott.
Másnap reggel ­ egy májusi napon ­ Éve bejelentkezett
Jacques Charles­hoz.
­ Patron, két hónapja azt mondta nekem, lehetne belőlem
igazi sztár ­ kezdte. ­ És hogy két nap gondolkozási időt ad.
­ Persze, emlékszem ­ felelte minden lelkesedés nélkül a
főnök. ­ Csodálkozom, hogy egyáltalán szokott gondolkozni.
­ Nézze, akkor még nem tudtam magam elhatározni. Most
viszont, ha még mindig úgy gondolja, hogy esedékes...
­ Igen? Akkor?
­ Akkor a válaszom: Igen! Kész vagyok dolgozni érte, hogy
valódi sztár legyek. Napi huszonnégy órában fogok készülni rá,
hogy ezt a magasabb szintet esetleg elérjem. Ha ad még egy
esélyt.
Itt abbahagyta, a padiót nézte. Egész testében remegett.
Kimondhatatlan vágy borzongatta, mert tudta, ez valóban az ő
sorsa lenne... megvan benne ­ talán ­ csakugyan minden adottság.
De az az ajánlat, Alain miatt, akihez akkor még ragaszkodott,
rossz pillanatban jött. Meg akarta volna menteni a közös életüket.
De Alain sértései és ütései tönkretették... azt a szándékát
mindenképpen. Most itt állt, hogy mégis megpróbálja.
Márciusban talán elszalasztotta ezt a páratlan lehetőséget.
Sose fogja megbocsátani magának! De hátha... Most már Marie­
France néni is rávilágított ­ merőben öntudatlanul, s igazán nem
ezt akarván! ­, mit jelent neki a színpad... ez az élet. Most már
semmiféle kötöttsége nem volt. Testestül­lelkestül a zenés
színházé vagyok, gondolta. Csak vajon mit szól ehhez Charles ­
most?
Jacques Charles egyelőre nem szólt semmit. Fel se nézett.
Csak firkálgatott valamit, nagy bőszen, szinte dúltan, sietősen.
Aztán felkapta a fejét. A papírlapot odalökte Éve elé.

É
 ­ Na ­ mondta. ­ Itt az órabeosztása. És az első lecke
pillanatokon belül esedékes. Hát kapja magát, rohanjon.
 
Szelíd, kedves tavasz volt ez ­ enyhe szellőkkel, könnyű
esőkkel, fürge felhőkkel, sok kék­fehér éggel; az edwardi korszak
utolsó nyugodt tavasza. Éve­et teljességgel igénybe vették a
maga dolgai, fel sem figyelhetett rá, miféle események zajlanak a
világban. Egyik tanóráról a másikra rohant, az akrobatikát
tánclecke követte, aztán a színiiskola valamelyik előadása, s
akkor irány a színház, az öltöző, a világ nem állt meg, színpadra
kellett lépnie napról napra, estéről estére... Hát nem, ilyen
életbeosztás mellett ki olvas újságot? Ki jár társaságba? Ki
ücsörög a kávéházakban, pletykálva és politizálva? Előadás után
mindig hazasietett, kis bútorozott lakásába, hogy azonnal ágyba
zuhanjon, és aludhasson másnap reggelig.
Élte a maga életét, csőlátással ­ és fogalma se volt róla, hogy
bomba robban. Időzített bomba, mely egy hónapja ketyegett már
Bécsben és Belgrádban.
Ausztria­Magyarország hadat üzent Szerbiának.
Augusztus 4­én pedig Sir Edward Grey, a brit
külügyminiszter már ezt nyilatkozhat: „Európában kihunynak a
fények, és talán soha életünkben nem látunk már mást, csak
vaksötétet.”
Ami a színház fényeit illeti...
...Marcel, a fiatal asszisztens vonult be az Olympiá­ból elsőül.
Követte őt Jacques Charles, sőt, maga a nagy Maurice Chevalier
is; és akkor ők még mindig csak hárman voltak abból a
körülbelül négymillió franciából, akiket augusztus első heteiben
behívtak. A dolgot úgy nevezték, hogy „mozgósítás” ­ holott azt
jelentette, hogy az egész ország érdemi élete megbénult; a
fegyverköteles, épkézláb férfiakat csaknem mind elvitték, vasúti
szerelvények kígyóztak valami borzalmas, értelmetlen rend
jegyében szerte az országban; minden hét percben indult egy
ilyen vonat. A katonák hadi felszerelése sok kívánnivalót hagyott
maga után, de a harci kedvük nagyszerű volt, sőt, tökéletesen
derűlátónak tűntek föl valamennyien ­ az újságok tudósításai
szerint.
A marne­i csata után, amikor szeptemberben visszaverték az
első német támadást, mely Párizs ellen irányult volna, a nemzeti
buzgalom jegyében kinyitottak mind a színházak, kávéházak és
music­hallok is megint, de ez tiszavirág­életű dolog volt; mert
egy hónap leforgása alatt máris 200 000 francia esett el; gyász volt
ez; és tragikomikus, hogy sokuk még az 1830­as évek
egyenruháját viselte, piros nadrágra folyt a piros vér... valahogy
az egész dolog irrealitását is jelképezve.
Rémálmok követték egymást.
Az első háborús év szeptemberében mind a németek, mind a
szövetségesek elkezdték beásni magukat az Aisne folyó mellett,
Champagne vidékén ­ szusszanásnyi időt akart nyerni mindkét
fél, az utánpótlással is baj volt, hát a legcélszerűbb ez volt:
berendezkedni arra, hogy „majd kiderül, mi lesz”. Itt merevedett
meg először a nyugati front. S az „anyagcsaták” vonala az
elkövetkező három esztendő során hol kicsit előre, hol hátrább
tolódott el, érdemben jó tizenöt kilométer széles sávban mozogva
így; ami semmit se változtatott a dolgok állásán, az eredmény
viszont így is több milliónyi halott katona volt ­ emitt is, amott is.
 
Champagne­ban, egy alacsony domb tetején állt a Cháteau de
Valmont, Vicomte de Lancel ősi családi birtoka, a szőlőtermő
vidék kellős közepén, a Montagnes de Reims mészköves, szinte
örökké forrón izzó északi lejtőjén; a hegység, kelet­nyugati
irányban húzódván, a régió két jelentős városát, Reimset és
Epernayt kötötte össze.
Valmont, ellentétben a környék legtöbb nemesi birtokával,
mind a forradalmat, mind az inváziókat és háborúkat is épségben
átélte. Mesebeli kastélyként bukkant elő váratlanul egy kis
kiterjedésű, de igen sűrű erdőből, büszkén és öntudatosan
meredező, hengeres tornyaival, melyeken pirosas­hegyes
téglatetők sipkái ültek. A kastély sok­sok magas ablaka a békés,
félkör alakú, kövezett teraszra nézett üvegszemeivel; a teraszon
díszfák álltak, „formába nyírva”, dézsákban ­ a növények is, a
kőfaragásokkal ékesített tartóedények is több évszázad
munkájának emlékét őrizték.
A kastély körül gyönyörű, gazdag szőlősdombok íveltek ­
részei egy nem túl nagy, de annál büszkébb tájegységnek, mely a
gyöngyöző, pezsdülő ital hazája, a „habzó" boré, azé, amelyik e
műfajban a legjogosultabban viseli a „champagne” nevet.
Sőt, ha nagyon akarjuk, egyedüli jogosultsággal.
És amikor eljön évről évre a szüretidő, a fehér Chardonnay s a
sötét Pinot Noir és Pinot Meunier mindegyre bizonyítja, hogy
létezik még a borkészítésnek valami szent és ősi titka, ami megint
ennek a tájnak a jellemzője csupán; mert igaz bár, hogy amikor a
bárkát elhagyhatta végre, Noé is művelt szőlőskertet, de nem
büszkélkedhetett azzal, hogy pincéiben pezsgőt ­ „champagne”­t is
erjeszthetett volna.
 A Lancel család ősei Champagne hercegeinek hű alattvalói,
vazallusai voltak, Békében­hadban egyaránt. A 17. században
kezdtek a de Lancel vicomtok csakúgy, mint a környékbeli
szomszédok, szőlővel foglalkozni. A kiterjedt birtok körül a
kisebb gazdák kertjei terültek el. Tőlük vásárolták Lancelék az
első töveket. Hamarosan annyi pezsgőt termeltek, hogy eladásra
is bőven jutott. A 18. század közepén megjelent már az ismert
zöldpalackos „champagner” az üvegen arany etikett, pajzs formájú,
rajta nagyobb betűkkel a „Lancel" felirat, alul, valamivel
kisebbekkel, hogy „Cháteau de Valmont”. S ez a pezsgő Grande
Marque lett, elismert márka, kiváló minőség, keresett ital... olykor
luxuskivitelben. És a Moét & Chandon, a Mumm, a Veiwe Cliquot
Ponsardin s még néhány nagy név mellé felsorakozott a Lancel is:
ínyencek élvezhették jégbe hűtve nagy ünnepségeken
világszerte.
A Lancel nemzetség családfője az idő tájt Jean­Luc de Lancel
vicomt volt, két fiúgyermek atyja. Az idősebbikre, Guillaume­ra
várt az a feladat, hogy a Lancel­ház ügyeinek vezérletét egyszer
majd átvegye. A kisebbik, Paul­Sébastien diplomata lett, a Quai
d'Orsay szolgálatában állt tehát. Amikor az ellenségeskedések
nyílt formát öltöttek Európában, épp a londoni francia
nagykövetség első titkára volt. Nem lehetett kétséges, hogy sokra
viszi még, és a francia külszolgálat legmagasabb pozícióinak
egész sorozata vár rá.
1914. augusztus 1­jén, a mozgósítás napján lehetősége lett
volna, hogy éljen jogával: diplomata lévén nem kötelezhető
fegyveres szolgálatra se a fronton, se másutt. Elhárította e
kedvezményt; önként jelentkezett. Időközben már kapitány volt,
egyebekben ifjú házas, és felesége, a huszonkét éves párizsi
szépség, a szintén előkelő származású de Saint­Fraycourt lány,
Laure épp gyermeküket várta.
És könyörgött a férjének, ne menjen. Maradjon, mert neki
annyira, de annyira szüksége volna rá. Azt mondják, érvelt, hogy
ez a buta háború úgyis ripsz­ropsz véget ér. A fiatalasszony
keservesen sírt. ­ Maradj, könyörgök, ne hagyj itt egyedül...!
De Pault szólította a „szent kötelesség”. És ment a háborúba.
Mert Franciaországnak minden férfira szüksége van. Csak így
védhetik meg a hazát a meghökkentő számbeli és technikai
fölénnyel felvonuló s támadó német hadsereggel szemben.
Persze, a diplomata sejtve sejtette, hogy az a sokat emlegetett
„villámháború” egyik részről sem valósítható meg. Ám 1914
nyarán a legtöbben még hittek ebben a szép esélyben.
Paul de Lancel összetett személyiség volt amúgy különben is.
Nem tudta volna megmondani, nem akkor lett volna­e
boldogabb netán, ha a sors őt szemeli ki „gazdálkodó
Lancelnek”. Ami testalkatát illeti, olyan erőteljes volt, széles
vállú, teherbíró, fakószőke, napszítta hajú, amilyenek csak a
mezei munkát végző emberek lehetnek általában. Szeme a
jellegzetes sötétkék Lancel­szem, ahogy azt a kastélyban függő
portrék mindegyike tanúsította korábbi időkből. Még a magas
pofacsontja volt ennyire „Lancel” ; de se a vöröses hajhagyomány
nem folytatódott nála, sem a kecses orr. A szája, az álla sem
vallott arisztokratára.
Egyszerűnek ható, robusztus külseje korántsem jelentette azt,
hogy a kemény koponyában ne igazi gondolkodó elme lakozott
volna. Persze, a szíve mélyén azt kívánta: bár ne kellene soha
bonyolultabb dolgokkal foglalkoznia, mint hogy mikor esik,
mikor fúj, mikor süt a nap, meddig tart a tél. Szőlősgazdák és
pezsgőtermelők életstílusához eredendően hozzátartozik az
időjárás örök figyelése ­ és mert ami hajnalban ígérkezik,
többnyire be is következik, valami fatalista filozófia alakul ki
ennek nyomában. Paul de Lancel szerint az ilyen
gondolkodásmód igen sok üdvöt hordozott magában. Másrészt,
diplomata lévén, óhatatlanul hajlania kellett a „robusztus
Lancelnek” a cinizmusra. S így, foglalkozási ártalomként
mintegy, ott tartott, hogy képtelen lett volna akár csak egyetlen
stabil „örök igazságot” is elhinni e földön. Talán csak két
dologban volt biztos: a Franciaország és a felesége iránt érzett
rajongó szeretetében. Ám ha kényszerítették volna, hogy
válasszon, mi a fontosabb a számára, a házasság­e vagy a haza,
alighanem ez utóbbi mellett döntött volna.
 
Éve­et a mozgósítás durván kizökkentette egész addigi
énközpontú világából. Elhatározta, nem megy vissza az
Olympiába. Személyes ambíciói, úgy érezte, várhatnak; majd ha a
háborúnak vége lesz... És ha Jacques Charles a hadseregben
szolgál, hát az ő helye is ott van. Mihelyt elkezdte működését a
Théatre aux Armées de la République, vagyis a frontszínház, Éve
­ Maddy ­ elsőként csatlakozott a vállalkozáshoz; s egyike lett a
legszorgalmasabb művészeknek, akik frontszakaszról
frontszakaszra jártak, hogy a katonákat szórakoztassák. Az ő
csoportját Lucien Gilly, az Olympia egyik komikusa vezette.
1915­ben, egy évvel a marne­i csata után, újabb offenzíva
indult Champagne vidékén. A gyógyíthatatlanul optimista Joffre
tábornok ezzel a jelszóval küldte­hajszolta katonáit a harcba:
Votre élan sera irrisistible! Harci szellemetek ellenállhatatlan! És az
emberek meneteltek, lengtek a zászlók, zengett a Marseillaise, és
csakhamar elesett 145 000 katona, és az offenzívával semmit sem
értek el, még holmi stratégiai célt se.
Az említett offenzíva utolsó napján Paul de Lancel kapitány
súlyosan megsebesült a karján. A tábori kórházban azonban így
se annyira önmagáért aggódott, inkább a haldoklók jajgatása
töltötte el kétségbeeséssel. És gyásza volt odahaza is: felesége
nem élte túl a szülést. A kis Brunot egyelőre Laure szülei vették
magukhoz. Hogy egyhónapos fiacskája van, se boldoggá nem
tette, se el nem szomorította Pault. Valahogy fatalista közönnyel
vette ezt a tényt is tudomásul. Annyira csekélynek látta saját
esélyeit, hogy ezt a háborút végül túléli, hogy nem tervezett, a
jövővel csöppet se gondolt. Fia árvaként fog felnőni, nagyjából
így gondolta. Az sem izgatta, hogy bármelyik pillanatban nagy
valószínűséggel meghalhat a fronton. Embereinek sorsa
emésztette; az, hogy értük se tud tenni semmit.
Mihelyt a karja rendbe jött, Paul de Lancel visszatért az
egységéhez. A többnyire újoncokkal feltöltött csapatrész
Festubert városa körül ásta be magát. A városka sokat szenvedett
az elmúlt egy év során. Hol német kézre került, hol
visszafoglalták a franciák. Most épp afféle ernyedt szünet állt be,
hallgattak a fegyverek. El kellett temetni a holtakat. Tetvetleníteni
kellett az ingeket. S még kulturális program is várta Paul de
Lancelt és embereit: megérkezett hozzájuk a frontszínház. Lucien
Gilly naftalinból előkotort viccein lehet ­ és kell! ­ majd nevetni;
vagy a végén együtt énekelni a színészekkel, a harmonikás
nyekkenős muzsika szavára. És a legvégén a Maddy nevű
énekesnő szerepelt még a programban ­ nem akárki! Legendás
híre volt a katonák körében. Piros ruhájában halált megvető
bátorsággal járta a frontvonalakat, jajvörös cipője és eperszőke
haja a legvidámabb nyári napokat idézte ­ megannyi szomorúság
közepette.
St. Omenben, jócskán a frontvonal mögött ütötték fel
tanyájukat, innen kellett átmenniük ma Festubert­be. A Gilly­
csapat már rég elpályázott a rendelkezésükre bocsátott katonai

É
járművek konvojával. Éve indulása azonban késedelmet
szenvedett; ruhája elszakadt, hamar rendbe kellett hozni
valahogy. Rendetlenül, illúziórombolóan a fronton se léphetett föl
a színész; sőt, itt aztán végképp nem.
Aztán megjelent érte is egy fiatal katona, és nekivágtak. A
gépkocsi már jó ideje haladt amúgy árkon­bokron át, sokkal
többet furikáztak ekképp, mint ahogy Gilly körvonalazta a
dolgot, és még mindig sehol se voltak. Éve megkérdezte a fiatal
franciát:
­ Biztos benne, hogy a helyes úton járunk? ­ kérdezte végül.
­ A káplárom ezt az utat jelölte ki nekem. Egyébként még
sosem jártam erre. Különben is, ha magának ez út ­ mondta a
fiatalember. A kikövezetlen út a gyorsan leszálló sötétség miatt
inkább egyre rosszabbnak tűnt, nem jobbnak.
­ Nem állna meg inkább, esetleg a térképen
ellenőrizhetnénk ­ javasolta Éve.
­ Nincs térképem. Olyasmi csak a tábornokoknak van. És ha
volna is, mit érnénk vele, mikor ezen az úton semmiféle jelzés
nem látható?
­ Akkor álljon meg a legközelebbi parasztháznál, ott
tudakolja meg, hogyan és merre tovább ­ mondta türelmetlenül
Éve. Igaz, sokszor énekelt már ágyúdörej közepette és
pergőtűzben, de az az elhagyott, láthatólag sehová sem vezető út
szorongással töltötte el. Mit akadékoskodik itt nekem ez a buta
fickó, gondolta, ahogy szorosabbra vonta kabátját maga körül
­ Tessék, ott egy parasztház, rögtön előttünk! ­ kiáltotta.
­ Persze, de jól szét is lőtték már, életnek semmi jele ­
válaszolta a katona. Valóban úgy festett a dolog. Se füst, se fény,
ember sehol, állat sehol, a kémény nem füstölt... ­ A németek
tavaly elfoglalták ezt a szakaszt itt, azt hiszem ­ rántotta meg a
vállát a fiú. De még be sem fejezte mondatát, iszonyú fény villant
­ és mozsárgránát durrant.
­ Jézus! ­ kiáltotta a sofőr, s közben már robbant a második
lövedék is, a repeszek ott fütyültek a fülük mellett. A kocsi
csaknem elszabadult: a fiatalember a kormányt alig bírta fogni
rémületében. Sikerült mindazonáltal az úton maradnia. Nyomta
a gázt, ami belefért ­ csak érnék el végre a parasztházat.
Ott voltak. ­ Kifelé, fedezékbe ­ rikoltotta a fiú, és Éve vakon
engedelmeskedett. Elérték az ajtót, aztán máris hasra vágták
magukat. Éve azonnal észlelte, hogy a földön szanaszét heverő
romokon kívül a helyiség tökéletesen üres, kihalt. A házat
csakugyan jól szétlőtték valamikor. A tető maradt csak épen,
annál nagyobb lukak tátongtak a falakon. Nem is volt az már
parasztház, se ház, semmi.
Odakünn újabb mozsárgránát hasította meg a levegőt, de nem
tudták volna megmondani, közelebb csapódott­e be, mint az
előző. Egyetlen hely volt bent, amely védelmet ígért: a kemence
melletti fal.
­ Sose jutunk a célunkhoz ­ tiltakozott Éve. ­ Maga biztosan
rossz utat választott.
­ Nem tudom elképzelni se, hogy történt volna ilyen ­
védekezett a fiatal vezető, aki teljességgel meg volt győződve
vétlenségéről.
­ De hát nyilvánvaló, hogy nem kellett volna olyan úton
jönnünk, amelyet lőnek!
­ Lehet ­ makacskodott a fiatal fiú ­, azzal együtt, a németek
épp a nyugodt utakat szokták hirtelen tűz alá venni. Kartács
zuhog akkor, minden. Megmondta a káplárom.
 ­ Könnyen beszél a káplár, neki nem kell itt lennie! Majd én
jól megmondanám neki, mikor szavaljon! ­ Éve tényleg dühös
volt. Tudta jól, hajnal előtt innen nem szabadulnak. De hát mit
gyötörte volna magát ilyen gondolatokkal. Aludni, ezt határozta
el, s még szorosabban a hideg kemencéhez bújt. A rémes helyzet
s a buta kísérő ellenére is jócskán aggasztotta, hogy a piros cipője
nyomja a lábát ­ a vadonatúj cipő! Másrészt, ha a sors azt rendelte
neki, hogy gránátrepesz vessen véget az életének, hát legalább
kicsit kényelmesebb körülmények közt várhatná a halált.
Éve épp tüzet kért volna a katonától, amikor német
vezényszót hallott, vagy mit, és egy kis csapatnyi katona rontott
be a házba.
­ Dos Streichholz aus!
Éve és a kiskatona felugrott, hátrálni kezdtek. Ez akkor a vég,
gondolta Éve, és félájultan várta, hogy szurony lendül, s a falhoz
szegezi elevenen. Vagy holtan. Nem tudta volna megmondani,
meddig volt így ­ túl jón és rosszon ­, kívül a világon. De akkor,
ahogy ocsúdni kezdett, döbbenten tapasztalta, hogy francia
parancsszavak röppennek, és ­ igen! ­ francia katonák veszik őket
körül.
­ Hála Istennek! Honnan tudták, hogy itt vagyunk? ­ suttogta
Éve. ­ Értünk jöttek...!?
­ Magukért? ­ kérdezte rezzenetlen arccal a katonákat
vezető tiszt: Paul de Lancel. ­ Miről beszél? Ki maga egyáltalán?
És hogy kerül ide, és miért?
­ Én... mi... én Festubert­be igyekeztem, a társulatom után.
Hogy fellépjek az előadáson ­ dadogta Éve.
 ­ Mondja, normális maga? Festubert ­ mutatta a tiszt ­
pontosan az ellenkező irányban van! Rossz irányba mentek. Már
a legelső frontvonalaknál járnak, Lens­nal szemközt.
­ Lens? Az meg hol van?
­ Már a németek oldalán! Vagyis a dolgok jelenlegi állása
szerint ­ tette hozzá kicsit élesen Paul de Lancel; aztán elfordult a
fura nőszemélytől, hogy eligazítsa az embereit. Egy német
géppuskafészekből zúdítottak váratlanul tüzet rájuk; négy
embere megsebesült, három olyan súlyosan, hogy járni se tudott.
Telihold lett közben, így még csak gondolni se lehetett rá, hogy
visszaviszik a szerencsétleneket a tábori kórházhoz. Legföljebb
hajnali szürkületkor küldhetett valakit Paul de Lancel a hírrel,
hogy itt rekedtek, mentsék ki őket. Addig csak reménykedhetett:
hogy a három súlyos sebesült, a hevenyészett ellátás jóvoltából,
valahogy túléli az éjszakát.
Ronda helyzet volt.
­ Segíthetek valamit? ­ kérdezte Éve.
­ Nem. Legföljebb ha ápolónő lenne, akkor vehetnénk
hasznát ­ hangzott a tiszt nyers, elutasító válasza.
Éve némán hallgatta a katonák kurta, fáradt mondatait. A
jelbeszédszerű, hadfias társalgás olyan volt neki, akár egy idegen
nyelv. A bajtársak gyorsan eldöntötték, mit is lehet pillanatnyilag
tenni a sebesültekért. Aztán mind csak üldögéltek, tisztjüket is
beleértve, magukba roskadva a földön.

É
 Normális körülmények között, gondolta Éve, itt lobogna a
kemencében a tűz, és a gyerekek a leckéjüket csinálnák
másnapra, vagy aludnának. Főne a tűzhelyen a leves, a
mennyezetről kolbász lógna, sonka. A paraszt kint lassan végzett
volna aznapra a jószág dolgaival, sietne vissza ide, a jó melegre,
családja körébe. Az aratás meglett volna rég, behordva a termés,
ki­ki elégedetten, a jól végzett munka emlékével várhatná a telet.
Az éjszakák hosszúak lennének, még langyosak, s a paraszt
örülhetne családja közelének ­ asszonynak, gyereknek.
Persze, most olyan idők járták, hogy efféle egyszerű, derekas
életet elképzelni se lehetett. De Éve, ha elképzelhette volna,
akkor is visszautasítja ­ neki túl primitív, tőle idegen... Paraszti
élet? Örök változatlanság, ismétlődés? Semmi esélye ilyen
körülmények közt az érdekességnek, izgalomnak; annak, hogy az
ember tényleg az lehessen, aki. Sőt, amit megálmodott! Nem
flangálhatna akkor ő sem a párizsi körutakon ­ s ugyan miképp
lehetne az Olympia sztárja...
Hát épp ezért volt ő oly szerencsés eddig, a sors kivételezettje!
S még csak rá se döbbent igazán; most kell ezt megértenie...
Ahogy a paraszt és a felesége se tudta, milyen boldogok ­ míg a
mozsárágyú gránátjai be nem csapódtak sorra, rendre. Míg ki
nem derült, hogy két nép viaskodik ezért az ő ­ világméretekben
­ zsebkendőnyi kis hazájukért.
Éve visszaült hát a hideg kemence mellé. Kandallónak is
lehetett volna nevezni ezt az alkalmatosságot; és hangulata is
lehetett, amúgy békeidőben. De most háborús idők voltak, és Éve
csak vágyképekként idézhette fel az Olympiát, a nagy körutak
világát. S valahogy az egész eddigi életét végiggondolta. Azt a
léghajókázást... a szökést otthonról... Alaint... a hirtelen jött
sikert... a háború tragikus fordulatát, már ami az ő karrierjét
illeti... Aztán effélék bukkantak fel képzeletében: a párizsi
lakása... melynek a bérét fizetni kell valahogy. Hát a
frontszereplések mellett kénytelen lesz alkalmi fellépéseket
vállalni kisebb színházakban. Istenem, gondolta, de könnyen is
éltem, hiába volt annyi gondom­bajom, nem ismertem az igazi
sorscsapásokat. Hallgatta a szerencsétlen sebesültek nyögését...
lehunyta a szemét.
A hold magasabbra hágott, s az aknatalálattól tépett házfalon
beragyogva megvilágította a katonák kis csoportozatát. A
sebesültek úgy jajgattak már, hogy társaik szemére se jött álom.
Éve tudta, hajnalig még sok­sok órának kell eltelnie. És ez így
kibírhatatlan. Elsősorban az, hogy itt van ő, és az égvilágon
sehogy sem segíthet. Pedig annyira szeretne! A barátságtalan
tiszt azt közölte vele, hogy semmi hasznát sem veheti. De talán
mégis! Eszébe jutott: milyen sikeres volt Vincent Scotto portugál
zeneszerzőnek az a dala, hogy Le Cri du Poilu. Amelynek így szólt
a refrénje: „Mi kéne a katonának a fronton? Egy asszony, egy asszony. ”
Hát akármilyen butaság, gondolta, énekelni fogok. És halkan
rákezdte.
Talán naiv, de egyértelmű „üzenet” volt ez. Éve ezt gondolta,
s így kezdett ­ minden külön engedély nélkül ­ nagyon halkan,
de azért jól hallhatóan énekelni. Hangja különben villámként
hatolt el a színházak leghátsó zugaiba is; most inkább csak olyan
volt, mint az épp megsejtett tavaszi szél érintése. S mit énekeljen?
Ami eszébe jutott, azzal kezdte. Parlez­moi d'Amour. Szerencsedala
volt ez. Hát akkor... Itt is ezzel mutatkozik be.
Ha csak hozzám ér, odavagyok, az övé vagyok, mert nő vagyok.
Páran rögvest fölfigyeltek. A tiszt először kelletlenül mordult
egyet, ám látnia kellett, hogy emberei számára mégiscsak jelent
valamit ez a váratlan fordulat... hagyta hát, legyen „éjszakai
előadás”. Következett a Mon Hommé, Mistinguett halhatatlan
himnusza a női kiszolgáltatottságról, a boldogtalan
összetartozásról. Már a tiszt is érdeklődve pillantott oda néha,
ahogy Éve, már a kemence padkáján ülve, énekelt és énekelt...
dalra dalt.
­ Kívánnak valamit külön is az urak? ­ kérdezte akkor Éve a
katonákat. És hét ember válaszolt: mindnek volt valamiféle
kedves dala. Akadt, aki elnyögni alig tudta a kívánságait, de Éve
megértette... és most volt igazán boldog, hogy annak idején
Dijonban annyira odafigyelt az utcán hallható dalocskákra, mert
rendre elénekelhette őket... a katonák kívánságai ugyanis azokat
az időket idézték.
Még ügyetlen sofőrjének kérését is teljesítette. Nem
haragudott rá, hogy ekkora bajba sodorta a
tapasztalatlanságával.
Paul de Lancel némán ült. Tiszti sapkáját a szemébe húzta. És
hallgatta ezt a különös nőt. A földön ült az egykori követségi első
titkár, és egyik szerencsétlen katonáját ringatta, akinek csaknem
egy ízig szétroncsolódott a fél lába. Ült, hallgatta a dalokat, és
valami különöset érzett: mintha az ő lelkének sebeit gyógyítgatta
volna az énekesnő. Azzal, ahogy énekelt. Olyan mély emberség
vibrált ebben az énekhangban... annyi részvét és megértés...
annyi gyengéd nőiesség... nem, mintha a helyszín nem is a front
lett volna, hanem ­ Isten tudja! ­ még a békeidők világa. Látomás?
Hallucináció? Kakasszóra szertefoszlik? Bizonyára. De addig ­
szóltak ezek a dalok, és emberi reménységekről és csalódásokról
beszéltek, a szerelem öröméről, a megalázottság fájdalmáról, és
éjjelek s nappalok éledtek a hangok nyomán, rég felejtett
emlékek. S mintha valami hit is feltámadt volna megint az ember
szívében, így érezte Paul de Lancel, s tudta, „feledhetetlen” órái
közé tartoznak majd ezek a rémséges éji órák. Mert ez a nő a
védettséget, a szeretetet, a kedvességet varázsolta közéjük.
Példátlan dolgot művelt.
Paul de Lancel ennek ellenére a maga számára nem kért dalt.
Embereit nem akarta megfosztani egy­egy esélytől. Csak amikor
azt tapasztalta, hogy a kérések ritkulnak, jóllehet egy embere
kivételével mindenki ébren volt, akkor szólalt meg... neki
magának is olyan furcsa volt ez a kérdés, ez a kérés. ­ Netán
angol katonadalokat is tud a művésznő?
Mert nem tudta, hogyan szólítsa, és udvarias akart lenni.
­ Igen, hát a Rose of Picardie és a Tipperary az, természetesen,
megy.
­ És olyasmi, mint a Smile a While?
­ Smile a while, you kiss me sad adieu... erre gondol? ­ kérdezte
Éve. ­ Mosolyogj, csókolj, elválunk ­ de fáj?
­ Ez az ­ bólintott mohón a tiszt. ­ Ha kérhetném...
És Éve rákezdte:
Mosolyogj, csókolj, elválunk ­ de fáj;
Ha dörög az ég, megjövök ­ s te várj.
Akkor az ég is kékebb lesz, ne félj,
S a Lovers’ Lane­en száll le ránk az éj,
Szeretők útján vidáman megyünk,
Csengjen ­ két jegygyűrűt összeütünk!
Visszajövök, égről a földre, meglásd –
 Csak sose hagyd el az emlékemet,
Őrizze vágyát éjt­nappal szíved:
Még viszontlátjuk egymást!
Ahogy a dal véget ért, Éve valami olyasmit hallott, mintha a
tiszt azt suttogná: ­ Még egyszer... Csak még egyszer újra... ­ Mire
­vonatkozhatott ez? Rejtély maradt. De akkor Éve elkezdte a dalt
újra. És mire az egyszerű, szomorkás dal ismét véget ért, azt
láthatta: alszik a tiszt, igen, elaludt, valami könnyű kis mosollyal
az ajkán.
 A botrányos házasság
­ Ha belegondolunk ­ sóhajtotta tűnődve Vivianne de Biron
hogy vannak olyan mázlisták, akik Svájcban születtek... ­ 1916
decembere már igencsak a végét járta; a háború nem. Vivianne
„gyógyteát'' iszogatva ült Éve­vel a konyhában.
­ Svájc? Nem azt mondtad mindig, hogy az nem is ország,
inkább szanatórium?
Vivianne tündökletes lényén mit sem rontott a két hadi év. Ez
az ízig­vérig párizsi nő olyan volt, mint a karcolhatatlan
keményfémek. Kedélyét is megőrizte. ­ Éljen Schultess! ­ emelte
csészéjét. ­ Svájc legalább nem kénytelen gyógyteának nevezni a
lében főtt gizgazt.
­ Éljen ­ hagyta rá Éve. ­ De ki az a Schultess?
­ Svájc új elnöke. Nem olvasol újságot, Maddy! Svájc jelenti
ma ... az életet. Nézd meg, a mi kormányzatunk csak mit tud? A
háború előtt egy szimpla házasságtörést huszonöt frankkal
büntettek, ma ugyanezért száz frank a taksa, és még le is
ültetnek. Hol itt a francia szellem szabadsága? Jó, hát a villany,
gáz egy kicsit redukálva lett. De hát akkor, pláne sötétben, miért
ne lehetne szorgalmasabban törni azt a vacak házasságot, mit
rontja az ilyesmi a nemzet győzelmi esélyeit? Üres a pénztárcájuk
a szarháziaknak, aztán mindent kitalálnak.
Töltött még egy csésze „gyógyteát”. Éve eltűnődve kavargatta
a magáét. Vivianne­t ma nem lehetett lelőni.
­ És hogy színházba is csak utcai ruhában szabad menni,
semmi estélyi, semmi frakk. Na, el tudom képzelni, hogy
kétségbe vannak esve ettől a németek.
Éve megpróbálta visszafogni magát ­ már hogy ne kacagjon
Vivanne őszinte felháborodásán, s komoly maradjon. ­ Tényleg
nem csodálkozom annyira, Vivianne. Meg hát képzelőerővel is
megvert a jó sors, épp eléggé.
­ Ugyan, te semmit se veszel komolyan, és kész ­ fortyant
fel Vivianne. ­ Nyilván azt is rendjén valónak találod, hogy a
hivatalos rendelkezések szerint senki se mehet elegánsan
színházba, csak utcai öltözetben. Mintha a németeket ezzel arra
bírnánk: nyeljék a saját mérges gázaikat maguk, és ne
fogyasszanak a gépjárműveikkel annyi benzint!
­ Megkísérelni érdemes azért ­ felelte Éve, s gondolatban
egészen máshol járt. Ő is olvasta az újságokat, s tudta, az 1916­os
év embertelen véráldozatokat követelt. Minden képzeletet
felülmúltak a borzalmak.
­ Nos, a szövetségesek, ne felejtsd el, keményen harcolnak a
németek ellen, ezt mindenki tudja. Ki­ki a maga módján.
­ Azt hallottam, hogy például az angol király kijelentette,
nem iszik egy korty szeszt se, míg Németország le nem teszi a
fegyvert. Képzeld el, ha az egész ország az ő példáját követné...
jaj, ha ezek az angolok például lemondanának a whiskyjükről!
Mit jelentene az!
­ A németek holtbiztos győzelmét! ­ felelte Vivianne. ­ Na,
még szerencse, hogy senki se gondol a zenés színházak
bezárására. Végeredményben hány és hány katona cselleng itt
szabadságon, és hova mennének szórakozni szegények?
 ­ Az jár jól, aki megsebesül, aztán kizupálják ­ folytatta Éve,
miután végre abbahagyták a hahotázást. ­ Itt van például Jacques
Charles. Elengedték a tábori kórházból, nem tartottak rá tovább
igényt, erre ő hazajött, és átvette a Casino de Paris­t. És különbül
megy a dolog, mint egykor az Olympiá­ban. Több a pénz jelmezre,
díszletre... nem tudom, honnan szedik. De ha majd a lányokat
meglátod! Micsoda példányok. Egy szál fügefalevélben
parádéznak, és tökéletesek, én mondom neked. A zenekar is
valami új micsodát játszik, amerikai találmány, valahogy úgy
hívják: ragtime.
­ És te szeretsz ilyet énekelni? Erre a ragtime­ra értem.
­ Nem, azt nem éneklik, arra többé­kevésbé csak táncolni
lehet. Na, de most már tényleg rohanok, Vivianne. Majd jövök
megint. Legalább zavartalanul meglátogathatlak. ­ És Alain
lakásának ajtaja. felé sandított. Az énekest rossz egészségi
állapota miatt egyből kiszuperálták, s most valami isten háta
mögötti hadtápállomáson viselte az angyalbőrt. ­ Egyébként,
Vivianne... amikor te engem az Olympiá­ba próbaéneklésre vittél,
meg se fordult a fejedben, hogy látni fogom Fragsont, és Alain
lelepleződik előttem?
­ Jaj, szivecském, ennek már három éve...!
­ Persze, de a kérdésemre még nem válaszoltál.
­ Nagy ég, hát biztos gondoltam ilyesmit, de nem tudom
már. Aztán mi baj lett belőle? Hogy megtudtad, a kitűnő
Monsieur Marais mégsem olyan­olyan kitűnő? Az biztos, hogy
nem volt a részemről semmi szándékos gonoszkodás. Vedd
inkább elkerülhetetlen véletlennek.
­ Azt viszont te nem tudtad, hogy én ezzel a ténnyel már jó
ideje tisztában voltam akkor?
­ Mivel?
­ Amit Alainről mondtál. Szerencsém volt. Jaj, a szerelmes
nők olyan ostobák, és hát én sem lehettem kivétel. Bedőltem egy
ilyen bóvli akárminek, mint Monsieur Marais „produkciója”. De
amióta megszabadultam a szerelemtől, úgy gondolom, a legjobb
az lesz, ha többé senkinek sem adom oda a szívem. Alain ezzel,
tudtán kívül, nagy szívességet tett nekem ­ nevetett saját kis
szójátékán Éve. ­ Nevezhetném ezt élete főművének is akár.
­ Eriggy már! ­ tiltakozott Vivianne. ­ Miféle buta
fogadalmak ezek?
­ Hidd el, komolyan gondolom!
­ Nincs az az isten. Nézz végig magadon! Ráadásul
huszonegy éves vagy. Majd ha elmúltál hatvan, akkor gyere
nekem ezzel a dajkamesével.
­ Ejha, én azt gondoltam, hogy a cinikusok filozófiáját
vallod, Vivianne.
­ Férfiak dolgában igen. De így, nők egymás közt...
esküszöm neked, megrögzött romantikus alkat vagyok!
 
­ Az úr azt mondja, ismeri magát, Maddy. De hogy maga
nem ismeri őt. Mármint név szerint nem. Beengedjem? ­ A Casino
de Paris színpadi bejáratának portása megszokta az utóbbi időben,
hogy a hadfiak úgy járnak ki­be, mintha a vezérkar egyik
kihelyezett főhadiszállása lenne a zenés műintézet. Általában azt
szokta mondani a tolakodóknak, hogy várjanak, míg a hölgy
kijön. De ez a mostani látogató fejedelmi borravalót nyomott a
markába, és a portás ezért tartotta érdemesnek, hogy Maddy­hez
beruccanjon, és feltegye a nagy kérdést.
­ És hogy néz ki, úgy miféle? ­ kérdezte szórakozottan Éve.
Már lemosta a sminket, fésülködött épp. Könnyű selyem neglizsé
volt rajta csupán. 1917 májusa kellemes meleget hozott Párizsra.
Naphosszat tündökölt az ég ­ de Éve, ahogy ott ült a kis
zugöltözőben, este is olyan volt, mint a napragyogás. Eperszőke
haja mit sem vesztett fényéből; egész lénye kiteljesedett az évek
során.
­ Egy tiszt, tömérdek kitüntetéssel ­ magyarázta a portás. ­ De ha
úgy amúgy érti, hát nagyon jóképű.
­ Francia, angol, amerikai?
­ Francia, hát persze. Különben nem is zavartam volna, Maddy.
­ Jó, hát jöjjön, ha annyira akar. Csak annyi időt hagyjon, kérem,
hogy felkapjak magamra valamit.
A portás hamarosan visszatért, s társaságában ott jött
türelmetlenül egy szálas termetű, ezredesi egyenruhát viselő
úriember.
­ Remélem, nem zavarom, madame. ­ Az udvariassági
formaság merő ellentétben állt azzal az intenzitással, amellyel
előadta.
 ­ Dehogy is, mon colonel ­ felelte Éve. Kérdés volt a
szavaiban. Hol is látta ő már ezt a jól megtermett, szőke férfit, a
cserzett bőrét és a sötétkék szemét? Mintha álmodott volna róla
valamikor, csak mi is volt az az álom?
­ Nekem se volt ma estig halvány sejtelmem se, ki volt ön ­
közölte a tiszt. ­ Azt meg végképp nem tudtam, hol kereshetném.
De ahogy most meghallottam... ahogy énekelt... már az első
hangok után világos lett minden. ­ Abbahagyta. Mintha ez a
sürgető és elemi igény, hogy ő ennek a nőnek mondjon valamit,
annyira bonyolult lett volna, hogy azt már nem is lehet szavakba
foglalni.
­ Ma estig? ­ A háború kezdete óta tömérdek este telt el. Mit
jelentsen ez?
­ Ó, hát nyilván ön sem felejthette el azt a dolgot. Még ha
két év telt el azóta, akkor se!
S most már Éve is rájött. ­ Arra gondol... a szétlőtt
parasztházra a front közelében? Te jó ég.., akkor hát maga az a
tiszt, igaz? Nem lehet más! Persze hogy emlékszem. A hangjára,
az arcára. Tudja­e, hogy a dalom végén el is aludt? És valami kis
mosoly volt az arcán.
­ A békéről álmodhattam ­ felelte a férfi. ­ Igen, emlékszem
rá. Furcsa, szép álom volt. Két emberem... ha maga nincs... nem
élte volna túl azt az éjszakát. Csak ezt szerettem volna­
megmondani.
­ Még be se mutatkozott, mon colonel
­ Paul de Lancel. Meghívhatnám esetleg vacsorára,
madame?
 ­ Elfogadom. Örömmel.
­ Netán mindjárt ma? ­ kérdezte Paul de Lancel, és hangja
csaknem elakadt az izgatott várakozástól.
­ Miért ne? Nagyon is jól emlékszem rá, hogy akkor, az első
találkozásunk éjszakáján, mind nagyon éhesek voltunk. És én
mintegy vacsora helyett énekeltem, meg még kis híján reggelire
is? Vagyis ez szinte logikus, hogy maga tartozik nekem egy
vacsorával. Ám a dologról csakis egy bizonyos feltétel mellett
lehet szó!
­ Ahogy parancsolja, madame!
­ Nem kérdez rá ezentúl az elmeállapotomra. Hogy
normális vagyok­e.
­ Már­már azt reméltem, elfelejtette, milyen
megbocsáthatatlanul goromba voltam.
­ Ellenkezőleg! Attól tartok, túlságosan is emlékezetes volt
ez az egész, semhogy elfelejthettem volna.
Az utóbbi évek során Éve minden este ­ „vacsorázott”.
Mármint nyilvános helyeken. Tisztekkel, akik Franciaország
legkülönbözőbb tájairól vetődtek Párizsba. És tele voltak
életvággyal, és olyan éttermekben akartak megfordulni, ahol
„izgalmas dolgok zajlanak”. Paul de Lancel merőben más volt. Ő
a Ritzet választotta. A hipereleganciát.
Az étterem olyan volt, mint egy királynő fogadószobája. Az
asztalok egymástól csillagtávolokra álltak, a tapéták mintázata
művészkézre vallott, kristályfelületek villogtak mindenünnét,
tükrök keretének aranya fénylett; a pincérek halkan suhanva
jártak, a pikolók észrevétlenül álltak meg a vendég háta mögött,
és mégis észrevétették magukat a kellő pillanatban ­ tökéletes
volt itt minden a maga módján. Kész csoda volt ez, a Ritz
étterme. Igen, kész csoda, hogy a háború sem változtatott rajta,
egy jottányit sem. Franciaország legelőkelőbb vendéglője maradt
a híres, nagy hagyományú terem. És ami ennél is ámulatosabb
volt, amúgy Éve számára, hogy Paul de Lancel ebben a
környezetben milyen természetes otthonossággal mozog.
Ahogy már asztalnál ültek, Paul — nem is olyan lopva ­
figyelte Éve­et... de ez korántsem szemügyrevétel volt, inkább
valami mélyebb csodálat. A legújabb divat remekül állt ennek a
nőnek. A ruha mély kivágása, az a kis szalagnyi pánt a pőre
vállon, igen, a sok meztelenség. A karok, az erős, de szép ívű
nyak, de még a bájos arc is jobban érvényesült így. A
kristálycsillárok fényében minden ­ hangsúlyt kapott. A pompás
test, a mozdulatok harmóniája. Csak a szeme mélyére nem
láthatott Paul de Lancel. A szépséges szempárra mintha árny
borult volna ­ bár nem lehetett azt mondani, hogy a nő szomorú.
Éve nem is volt az. Hét év alatt mindvégig töretlenül őrizte meg
zabolátlanságát, szabadságát, lényének fékezhetetlen lendületét ­
vagyis mindazt, amit Marie­France néni enyhe borzadállyal
nyugtázott dijoni látogatása alkalmából. Nem vadócallűrök
voltak ezek, sőt, ami az volt, hét év alatt érettséggé változott. A
személyiség kiformálódásával felszínre bukkant valami
nemesség is... mondjuk, amilyen egy vadállaté a maga
legtermészetesebb környezetében. Ritz, bisztró, külvárosi
kerthelyiség: Éve számára minden környezet természetes volt
ekképp, annyira saját legigazibb valóját élte és adta mindenütt,
valóban megjátszás nélkül
De megalkuvást sem ismerve.
­ Tulajdonképpen kicsoda maga? ­ hallotta akkor hirtelen
Éve a kérdést.
­ Tessék...?
­ Ki maga? ­ ismételte meg a férfi. Éve összerándult. Vére
meglódult; arca kipirult; pontosan tudhatta ugyanis, hogyan érti
ezt Paul de Lancel. De akkor már hallhatta is tovább: ­ Mert maga
egyszerűen „valaki más”. Nem annyi csak, hogy „a híres
Maddy”. Akinek ez a művészneve, meg magánszáma a Casino de
Paris színpadán. Ebben én egészen biztos vagyok. Mondja meg,
kérem, árulja el, valójában kicsoda is maga...
És Éve, mielőtt válaszolt volna, tűnődve kortyolt bele a
borába. Most aztán mi legyen? Négy éve, amióta csak Párizsba
jött, senkinek, de még Vivianne­nak se mesélt a múltjáról. Valami
titkos ösztön azt súgta neki, hogy a music­hall világában nem
szabad a származásáról beszélnie; hogy ő olyan környezetből
érkezett, ahol fintorognak „a párizsi éjszakai élet” említésére is.
Ez a férfi azonban, ez az idegen ­ nem tekintve, mit tudott ő,
Éve a bátorságáról, kitartásáról, hidegvéréről ­, igen, ez a
teljességgel vadidegen férfi valami hihetetlen vágyat ébresztett
benne, a közlékenység vágyát, szinte éhségét. Ezzel a férfival ő
igenis beszélni szeretett volna magáról. Alig ismerték egymást.
Ennyire szoros kapocs lenne az a rettenetes éjszaka, gondolta
Éve. De akkor már azon kapta magát, hogy beszél is.
­ Dijoni vagyok ­ mondta, majd így folytatta: ­ És
természetesen sose hívtak Maddynek. Legyünk pontosak, nevem
Mademoiselle Éve Coudert ...túlságosan polgárias név a zenés
színpadok világához. Kislánykoromban arra vágytam, kicsit
talán túl hevesen, hogy megnézzem, mit is rejt a láthatár. Aztán
úgy adódott, hogy megismerkedtem egy férfival, elszöktem
hazulról... Párizsba vetődtem... elszakadtam a családomtól,
egyetlenegyszer sem látogattak meg, bár tudták már a
hollétemet, s mind e mai napig hetente írok nekik. Ami a többit
illeti... az a férfi csakhamar összetörte a szívemet, s gondolja meg,
a polgári úrilányélet után azonnal jött Párizs, majd csakhamar az
Olympia színpada. És előtte ­ mondta kis mosoly kíséretében ­,
ugye, a szüleim társaságba se vittek, az utcára alig engedtek ki
nevelőnő kísérete nélkül.
­ Összetörte a szívét az a férfi ­ ismételte el Paul de Lancel,
mint akinek az egészből ez messze a legfontosabb. Hangjában
féltékenység bujkált máris.
­ Nos, az idő tájt ezt én így éreztem. Azóta...
­ Azóta a seb begyógyult.
­ Biztosra veszem. Persze, éveken át inkább csak annyi volt,
hogy... titkon fájt. Na, de melyik tizenhét éves lány lenne védve
az ilyen dolgokkal szemben?
­ Persze. És „azóta”?
­ Azóta, hogy az a dolog véget ért, óvakodtam akár csak
megmutatni is bárkinek, hogy van szívem.
­ No, no ­ mondta a férfi. ­ De hát tudom, hogyan érti. És
ebben is egész biztos?
S Paul de Lancel valami ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy
megsimítsa ennek a nőnek a haját, ujjaira fonja egy­két tincsét,
kihajlítsa a homlokából, hadd lássa, milyen, amikor reggel
felébred.
­ Pillanat, mon colonel, de hát ez akkor kihallgatás akar lenni?
­ Számít az?
­ Hát aligha, persze ­ szögezte le hosszabb szünet után Éve.
Nyakán, tudta, jól látszik a hevesen lüktető ér.
­ Hát akkor hadd mondjam meg, nem kihallgatás. És ezt
maga ne tudná? Épp ezért, kérem, adja ide a kezét, szeretném
megfogni.
 ­ A Ritzben? A nagy nyilvánosság előtt? ­ Előre kellett
hajolnia, hogy a férfi a suttogva mondott kérdést egyáltalán
meghallja.
­ Na és, mi van abban? Maga fogja magát, s egy szép napon
megszökik egy alakkal, aki még fájdalmat is okoz magának, és
akkor nekem annyit se enged, hogy a kezét megfogjam, és
boldog legyek?
­ Mondtam már, hogy „azóta” óvatos lettem.
­ Most ezt az óvatosságot teljességgel el kell felejtenie ­
hangzott az ünnepélyesen komoly válasz.
­ Kell? ­ Éve ajkai kicsit megnyíltak, szeme lecsukódott.
Valami rég felejtett érzés áramlott át a testén­lelkén, a lélegzete
csaknem elállt, s bénán várta, hogy a férfi tovább beszéljen. Paul
de Lancel elemi erejű döbbenet volt a számára. Ez a nyílt
rámenősség, melyben mégsem volt semmi tolakodás,
közönségesség. Azóta nem érzett ilyet Éve Coudert, hogy azzal a
nagy léggömbbel Dijon fölé emelkedett, s látta, mi van a horizont
„túlján”. Lehetőségeket látott derengeni, kéklőn és fehérlőn... és
végtelenül. Érezte, szédül: és a Ritz étterme, az egész közvetlen
környezet tűnni látszott, úgy, ahogy egy színpadon válnak
hirtelen fölöslegessé, idegenné és távolivá a kulisszák. De csak a
nagyon nagy pillanatokban.
­ Hogy mit kell és mit nem, azt maga pontosan tudja,
Mademoiselle Éve Coudert.
 ­ Nem is rossz, ahogy vezényel és parancsolgat ­ jegyezte
meg Éve, ellenállásának utolsó maradékával.
­ Lesz rá ideje, hogy megszokja.
­ Mennyi idő kell hozzá? ­ kérdezte suttogva Éve.
­ Az egész élet ­ hangzott a halk válasz. A férfi megfogta és
ajkához emelte Éve remegő kezét. ­ Egy egész életet ígérek ehhez
magának.
A Maitre d'Hotel, aki Pault és Éve­t tisztes, diszkrét távolból
lopva figyelgette, egyáltalán nem lepődött meg, amikor az
ezredes, amúgy a szinte érintetlen vacsora kellős közepén, a
számlát kérte. Semmi aggály, az ételek tökéletesek voltak, a
felszolgálás királyi, csúcsminőség. Másról volt itt szó. A főúr
ősidők óta ismerte Paul de Lancelt; még amikor kisfiúként a
szülei Párizsba hozták, s itt ebédeltek, vacsoráztak. Most ezzel a
gyönyörű nővel ül itt a vicomt; az érett férfi, aki magányosan is,
társasággal is gyakran megfordult itt, de még sosem látszott...
ilyennek. Igen, a főúr még sosem látta szerelmesnek őt. Paul de
Lancel pedig most, a jelek szerint, az volt. Ami azt illeti, ez már
belépésekor látszott. És a Maitre d'Hotel kötött is magával egy
titkos fogadást: arra fogadott, hogy a fő fogásig se jutnak el. Ezt a
fogadást elvesztette; mert a tálalásra még sor kerülhetett, és a
colonel egy picinykét meg is kóstolta az ételt, de aztán... Persze, a
főúr mindazonáltal nagyot nyert a fogadáson, mert ötszörös
borravalót kapott.
Kint a Ritz előtt Paul nyomban intett egy szabad lovas
kocsinak. ­ A Szajna mellett végig ­ utasította a nyitott cséza
kocsisát. Kezét nyújtotta, hogy Éve­et felsegítse az ülésre.
Nekivágtak. Megkerülték a Piacé Vendome­ot, aztán következett
a rue Castiglione... irány a folyó. A kocsis szelíd ügetésre fogta a
lovát, visszatartotta kicsit ­ ez a méltóságteljes tempó illett a
langyos este hangulatához.
A Ritz éttermében, érdekes módon, épp a jelenlévők
meglehetős sokasága miatt érezte magát felszabadultnak Éve és
Paul, s el is jutottak az intimitás ott elérhető végső határáig. Most
azonban, a közönyös kocsis hátát leszámítva, „szabadok” lettek,
és egy sor dolog mégis olyan volt csak: „mintha”. Mintha
vacsoráztak volna; mintha mindent megbeszéltek volna.
Gátlások törtek rájuk hirtelen, megszólalni se tudtak.
Akkor nekem valaki most „egy egész életet” ígért, gondolta
Éve. Mit jelenthet ez? Igen, Paul de Lancel ezt mondta. Zavartan
kavarogtak a gondolatai. Paul de Lancel mondta ezt. A férfi, aki
mellettem ül. Egy katonaember, végső soron. Hirtelen érzelmi
roham? Visszafojtott vágyak zabolátlan, de felelőtlen kitörése?
Nagy szavak? Mintha azt mondaná a „fiainak”, hogy elsöprő
lendülettel győzni fogtok? De ez nem olyan ember, aki banális
célokra használja a nagy szavakat. Nem olyan? Honnan
tudhatom én ezt ­ fűzte tovább kételyeinek sorát. Ahogy a Ritz
éttermébe beléptek, a főúr szavaiból Éve kivette, hogy az ezredes
egyben vicomt, főnemes, valamint hogy a champagne­i nagy
Lancel pezsgőscsalád sarja. Hogyan érti egy ilyen ember az
„egész életet”? Hogy ő majd a szeretője lesz? Amúgy a
háttérben? Mit akarhat ez a férfi, akinek ő megengedte, hogy
vacsorázni vigye... aztán, az igazat megvallva, csak egy fél
vacsora lett a dologból... ez az ember, akivel nem is akart talán
többet találkozni... most igen, hát jó, de eredetileg nem volt
többről szó. És mégis, ez a Paul de Lancel tudja róla a legtöbbet
egész Párizsban. Mi ez? Többet tud róla talán, mint bárki más a
világon!
„Egy egész életet” ajánlottam fel neki, gondolta Paul is.
Megértette vajon Éve Coudert, hogy ez házassági ajánlat? Eléggé
világosan beszéltem, tűnődött. Nem tudta jobban kifejteni... épp
akkor jött oda egy pincér az asztalukhoz. Aztán más lett a
hangulat, elkezdtek „történni” a dolgok, nem volt mód
mindenféle magyarázatokra. De hát hogyan is feltételezheti ő,
hogy ez az Éve Coudert, akit igazából pár órája ismer úgy­ahogy,
igen, hogy ez a nő szóról szóra megérti őt mindjárt? Minden
titkos rezdülését, érzését viszonozhatja­e egyáltalán? Vagy
esetleg eleve olyan nő, aki megvárja, hogy valljanak neki, s onnét
már csak játszik a férfival? Lehetetlen! És mégis... Borzasztó volt,
hogy ilyen keveset tudnak egymásról. Kölcsönösen, állapította
meg Paul de Lancel. Így ültek egymás oldalán, hallgatagon.
Még a kezük se ért össze most. A kocsis keresztülvágott
Párizs legódonabb részén. A város szíve volt ez: az Ile de la Cité, a
sziget, melyen egykor halászok laktak, a magát párizsi néven
számon tartó nemzetség. Párizs, Párizs...
 Mintha zenés színpadról visszhangzott volna az örök dal:
Paris, Paris... Végtelen vággyal, melankóliával.
Elfogódottan ültek, mint a gyerekek. Akkor Paul de Lancel
megtörte a csendet. ­ Kocsis, állj! ­ rendelkezett. ­ Éve ­ fordult
most társnőjéhez ­, nincs kedve átsétálni a Pont Neufón?
­ De, nagyon is ­ felelte Éve. Mindennek örült most, ami
elsöpörheti ezt a feszültséget, ezt a balgatag elfogódottságot; a
meg nem értést, a visszafogottságot. Történjék végre valami!
Ezernyi kérdést kellene feltenni ­ és mintha le volna láncolva a
nyelve. És a vicomté nyilván ugyanígy.
A PontNeuf ­ nevét meghazudtolva ­ Párizs legrégibb hídja
volt. Minden kövéből valami kimondhatatlan varázs sugárzott;
csak olyan helyeken érzi ezt az ember, ahol már időtlen idők óta
laknak, ahol már nemzedékek tucatjai, mit, százai születtek s
haltak meg; ahol a múlt már megszelidülten, szinte barátságosan
kísért csupán. Ragyogott a hold; mindketten bíztak benne, hogy ­
ha valahol! ­ itt feloldódnak.
­ Olyan, mintha egy hajó fedélzetén lennénk ­ mondta Paul.
­ Ez itt az Idők Hajója.
A híd korlátjánál álltak.
­ Még sosem hajóztam ­ mondta Éve. ­ Tengeren, úgy értem.
És most nem volt olyan nagy baj a csönd, az elfogódottság se.
Az ezernyi kérdés egyelőre várhatott. Mert Paul némán a karjaiba
szorította és megcsókolta Éve­et. Ez volt az első csókjuk.

É
 Éve kiszabadította magát az ölelésből, leszegte a fejét, nem is
látszott a szeme. És hirtelen azt kérdezte: ­ Miért kellett nekem
akkor éjszaka ott azt a cselédlányos kis angol katonadalt
énekelnem? Miért épp azt kérte? Volt rá valami oka?
­ Nos, csak mert... ­ Paul tétovázni látszott. ­ Tudja, az
embereim nem értenek angolul. És mert maga angolul énekelte a
dalt, biztos lehettem benne, hogy csak nekem szól. És ezt
akartam érezni... ki tudja, miért. És mert olyan sorok és szavak
fordulnak elő abban a dalban, amelyeket... magától szerettem
volna hallani... bármilyen „cselédlányos” is maga szerint ez a kis
nóta, nekem nagyon fontos lett egyszerre. Hogy maga mondja
személy szerint ott mindazt nekem. „Szeretők útján vidáman
megyünk. Csengjen ­ két jegygyűrűt összeütünk!... Még viszontlátjuk
egymást!” Majd egyszer... De hát arra gondolni se mertem. És
mégis.
­ De bonyolult, és mégis milyen egyszerű ­ mosolygott Éve.
­ Hogy maga miket nem gondol. Jegygyűrű... már ott? Szeretők
útja?
­ Bizony. Már ott erre gondoltam. Csak elaludtam... Esküvői
harangzúgás? Nem jegygyűrű! Most azonban megkérdezhetem:
Éve, akar a feleségem lenni?
Éve habozott. Megint visszariasztotta ez a rámenős
közvetlenség. Ahogy a férfi egyetlen mozdulattal félre akarná
söpörni az ő egész védekezési berendezkedését. Amit olyan nagy
gonddal épített fel. És mégis... mégis... Épp most riadjon vissza a
kockázattól? Ami az életelve volt, az életeleme? Amivel a világ
nagy kalandját kereste, azt a kalandot, mely csak az övé, az övé?
Próbáljon meg épp most elmenekülni a... szerelem elől? Mert itt,
ez nyilvánvaló volt, „valaki szerelmes belé”. Nem kevesebbről
volt szó.
­ Gondolja meg ­ próbálkozott egy utolsó mentőakcióval
Éve ­, több mint három órája, hogy megjelent az öltözőmben. És
most megkéri a kezem. Hogy is tudott ilyen soká várni ezzel a
csekélységgel?
De a nem is túl burkolt irónia nem hatott. Mert Paul de Lancel
halálos komolyan válaszolt: ­ Éve, mondtam már, két évembe
került, hogy megtaláljam.
­ Nos, ebben az esetben...
­ Mely esetben?
­ Hagyja, mon colonel. Igen, igen, igen!
Vicomte de Lancel, Paul apja felpillantott az épp imént
kinyitott levélből.
­ Csodálatos hírek, ma chére ­ kiáltotta örömmel Anette
asszonynak, a feleségének. ­ Paul ismét nősülni akar! És ha nem
csalódom, a levél keltezése szerint nagyon elképzelhető, hogy...
máris újra nős!
­ Ó, hála az égnek ­ kiáltotta a vicomtesse is őszinte
megkönnyebbüléssel, lelkesen. ­ Mit imádkoztam ezért! Szegény
Laure halála után már­már attól féltem, Paul nem lesz boldog
többé soha életében. Mutasd! ­ kérte el a levelet. ­ Hadd lássam!
Kit vesz el? Hol ismerkedtek meg? Mikor lesz... mikor volt az
esküvőjük?
 ­ Várj, várj, még én se olvastam végig. Aha, ez az. A lány
dijoni, Anette. Hát csaknem innen a szomszédunkból származik
akkor. Éve Coudert... nézzünk oda! A dr. Didier Coudert lánya!
Tudod, a híres májspecialistáé. A sógorod pár éve konzultált is
vele, emlékszel? Hát az összeismerkedésük... ez furcsa... Paul azt
írja, a háború első évében találkoztak, egészen rövid időre, és
akkor most egy hete, úgy látom, ez a dolog lényege, megint. A
háború előtti időkben képtelenség lett volna az ilyesmi: egyheti
ismeretség után máris házasságot kötni. De ez mostanra nyilván
megváltozott, mint annyi minden. Természetesen szó sem lehet
igazi mézeshetekről, de mit számít az? A lényeg, hogy most
Párizsban együtt lehetnek, Paul ott az amerikaiak összekötő
tisztje. Mikor látogathatnánk meg őket, Anette? Szeretném
megismerni a menyemet, ez csak természetes, nem?
­ Azt mondod, Coudert doktor leánya?
­ Azt, miért? Több lánya van a doktornak?
­ Nem, tudtommal csak egy ­ felelte Anette asszony
komoran.
­ Nocsak, ismered is netán?
­ Mindenki ismeri annak a lánynak a históriáját.
­ Históriáját? Miről beszélsz? És miért lettél egyszerre olyan
dühös? Mondd el már, az ég szerelmére! Én nem ismerek
semmiféle históriát.
­ Te jó ég, a háború kitörése előtti évben mindenki erről
beszélt... Az a lány megszökött, eltűnt... nevezd, ahogy akarod,
mi lett. Valami végképp minősíthetetlen alakkal, egy olyan
senkiházival, aki csak szégyent hozott volna Coudert­ékre a
puszta létével is. Hát titkolni próbálták a botrányt. Mit tehettek.
Egy darabig ment ez így. Még Marie­France de Courtizot­nak is
hallgatást parancsoltak. Tudod, a bárónét ismeri az én Claire
kuzinom. De aztán, hogy kipattant az ügy, csak még kínosabb
volt. Kész skandalum. Szegény, szegény Paul, fiacskám!
­ Hogy érted azt, hogy még kínosabb lett, és hogy
skandalum? Talán gyereke is volt már annak a... nos, Éve
Coudert­nek?
­ Nem, tudtommal azért az nem. Az efféle nők arra nagyon
vigyáznak. Hanem hogy... tinglitangli énekesnő lett belőle. Zenés
bretliszínházakban lépett föl, vagy lép föl ma is, mit tudom én.
­ Zenés színházakban? Ezt biztos forrásból tudod?
­ Persze. Coudert­ék nem beszélnek róla, de a lányuk a
maga módján nagyon gyorsan híres lett. Hírhedt, mondom erre
inkább én. Ugyan, semmi kétség. Coudert­éknek egy szem
lányuk volt. Na, és akkor ezt a kis szoty... ezt a kis nőszemélyt
veszi feleségül az én fiam! Pont az én fiam... pont ezt a kis...
Anette asszony eltakarta az arcát.
­ Anette, Anette... kérlek, csillapodj! Van, ahogy van, Paul
szereti Éve Coudert­t, és kész. Gondold meg, évek óta milyen
boldogtalan volt. Most az jobb lenne? Talált valakit, aztán majd
csak lesz valahogy az egész.
­ Ez képtelenség! Gondold meg, miért ment hozzá az a nő...
Mert így próbál ismét visszaveszkelődni a tisztességes emberek
társadalmába. Semmi más oka nem lehet a dolognak! De hát
abban ő nagyon téved, ha azt hiszi, hogy befogadjuk. Se mi, se
mások. A tragédia csak az, hogy Paul ezzel tönkreteheti a
karrierjét! Ezzel annak vége.
­ Ugyan már, Anette, most ne menjünk végig az egész
eljövendő világtörténelmen! Ami jelenleg számít, az ennyi: Paul
nincs a fronton, túlélte az eddigieket, és most már a többit is nagy
valószínűséggel átvészeli. Karrier? Fontosabb nekem az, amit a
fiam ír a jövendőbelijéről: hogy az a nő tisztességes, bátor és
szép. És ha énekel, na, mi van akkor? És ha zenés színházban?
Királyok is vettek feleségül már színésznőket!
­ Rá is ment a trónjuk! És egész életükben ujjal mutogattak
rájuk. Meg hát, ne túlozzunk, azért nem vették feleségül,
legföljebb kitartották azokat a nőszemélyeket. Ez a nő rettentő
botrányt kavart. És ennek az emléke haláláig kísérni fogja.
Komolyan gondolod, hogy egy diplomata, aki így nősül,
komolyabb karrierre számíthat?
A vicomt nagyot sóhajtott. A feleségének igaza volt. Anette
asszony bizonyult ismét ­ mint már annyiszor! ­ sokkal
józanabbnak, gyakorlatiasabbnak. ­ Igen, az nagyon fontos egy
diplomatánál, hogy a felesége kicsoda. Még a képességeinél is
fontosabb talán.
­ Na, látod. Ez a... személy, akit Paul feleségül vett, sosem
lehet nagykövetfeleség. Tudod jól. A Quai d’Orsay nem fogja
elfelejteni és megbocsátani ezt a félrelépést. Ennek megfelelően
kezelik majd a fiunkat. Mondom neked, tönkretette magát, oda a
jövője!
 ­ És ő maga... vajon tudta ezt? Gondolt rá?
­ A jelek szerint: nem. ­ A vicomtesse remegett a
felháborodástól.
­ Talán nem. De talán igen, és úgy gondolkodott, hogy a
jövendőbelije megéri ezt az áldozatot. ­ A vicomt szavaiban
mindazonáltal kevés meggyőződés volt.
­ A fiunk egyszerűen háborús hősszerelmes ­ mondta
Anette asszony panaszos, de már gunyoros hangon. ­ Vagyis
komplett őrült. Vak és bolond.
­ Akkor egyszerűen... rászedték, behálózták ­ szögezte le a
vicomt. ­ Normális időkben ilyesmi nem történhetett volna meg.
Ezt mondta az apa, s dühös mozdulattal gyűrte gombóccá fia
levelét.
­ Csodálod, hogy így fejest ugrott a házasságba?
­ Nem, most már minden világos ­ mondta Vicomte de
Lancel. ­ így már csakugyan értem. Nagyon is.
 
­ Ezt nem mondhatod komolyan, Maddy! ­ Jacques Charles
izgatottan ugrott fel íróasztalától. ­ Egyszerűen nem hiszem el.
Abbahagyod? A pályát? Nézd, ha jön egy producer, és jobb
ajánlatot tesz neked, hát rendben van, megértenélek, ha nem is
örömmel. De akkor fognálak, tekerintenék egyet a nyakadon, épp
hogy életben maradj és bevonulhass a nagyobb és világosabb
öltöződbe, kapnál valamivel jobb gázsit, meg egy fenékbe rúgást,
persze, aztán annyi, mehet a verkli tovább. De hogy egyszerűen
itt hagyj csapot­ papot... végleg... ezt nem tudom elhinni!
 ­ Jacques, mondd csak, a te nejed fel szokott lépni a Casino de
Paris­ban?
­ Ugyan... hogy jön ez össze? Nem is tud énekelni, táncolni,
semmi.
­ De ha tudna? Engednéd, hogy fellépjen? Hazamész... a
kedves feleséged őnagysága éppen próbál... az új kosztümjével
foglalkozik... félmeztelenül fotózzák... vadidegen újságírók
zaklatják... mindenféle urak invitálják vacsorára... éjfél után
keveredik haza... mit szólnál ahhoz? Egy nap lenne kivétel,
amikor a műintézet zárva tart. Hm?
­ Mit szólnék? Nem hagynám. A fenébe is, Maddy, a nagy
eszeddel...
­ Na, látod.
­ Jó, meg is érteném ezt az alapállást, ha normális
emberekről lenne szó. De te sztár vagy! Érted kár! Elásod magad
az otthon állítólagos boldog melegén. A tűzhely mellett, az ördög
vinne el! Nem lehetne egyszerűen annyi, hogy szerelmi kaland,
még ha életre szóló is, azzal a fickóval? Mit gondolsz te, egy ilyen
karriert csak úgy hipp­hopp feladhatunk, aztán újrakezdhetünk?
Mint ha fölmelegítjük a tegnapi levest? Vegyük azt, hogy ráunsz
az ezredesedre, meg a családi csömpölygésre, akkor mi van?
Nem akarsz szimpla háziasszony lenni, mert megszoktad a
tapsot, a sikert, a ragyogást. Hogy a te kedvedért tódul be a
színházba annyi ember!
 ­ Figyelj rám, patron. Ha nekem valaki egy hete is ilyenekkel
jön, mint most én, hát megmondtam volna neki a magamét. Nem
is olyan tapintatosan, mint te. Csak épp eltelt közben egy hét, és
nekem egyéb vágyam sincs, mint „otthon unatkozni a családi
csömpölygés világában”. Ha ezt így nevezed. És kész.
­ Hát ez egyszerűen rettentő... hogy még az arcod is így
ragyog, miközben ezt a sok zagyvaságot összehordod,
­ Ne törődj te azzal, hogy ragyog vagy nem ragyog ­
nevetett Éve. ­ Tedd félre azt az érző szíved pár pillanatra!
­ Kotródni, sipirc! És még valamit, Maddy. Mondtam az
imént, amit mondtam... ha mégis úgy adódik egy kis idő múlva,
hogy visszajönnél hozzánk, hát tudd: a közönség hűségesebb,
mint a leghívebb szerető. Persze, olyan revűt, amit terveztem,
amit rád építettem volna, többé nem ajánlhatok. De felléphetsz.
ígérd meg, ha változás van, engem keresel meg, és nem mást.
­ Hát persze ­ mondta Éve. Még mindig nevetett, így ölelte
meg a direktort, aztán arcul csókolta, jobbról­balról, ez volt a
búcsúcsók. Ugyan, mit számít, hogy... ezt most megígérte a
szegény fickónak? Éve tudta, hogy ennek az ígéretének a
beváltására soha nem kerül sor.
 
Mikor Paul­Sébastien de Lancel 1912­ben feleségül vette
Laure de Saint­Fraycourt­t, Marquis és Marquise de Saint­
Fraycourt egyetlen lányát, nagy volt az öröm Valmont­ban. A
Saint­Fraycourt család mindazonáltal csak valami keserves
beletörődéssel tudta elviselni az eléggé kéretlen­váratlan
fejleményt. A kecses, fekete hajú Laure amúgy korosztálya egyik
legszebb kislányának számított, ráadásul egy szál örököse volt a
jelentős, bár jelentősen meg is csappant ősi családi vagyonnak.
Saint­Fraycourt­ék számára a pénz, persze, korántsem
jelentett mindent. Sőt. Nevük olyannyira összeforrt a francia
történelemmel, hogy ez már hitbizománnyal ért fel. Jgaz, a
márkival sírba száll a cím, de Laure gyermekeiről mindenki tudni
fogja, hogy vérbeli Saint­Fraycourt­ok ők is, és ekképp kezelik
majd őket. Tudvalevő volt, mit ér az ősi nemesség. Azonnal
megnyílik az utódok előtt is a nagyvilági társaság, és a
legrangosabb társadalmi pozíciókra számíthatnak. Azokban a
körökben pedig, ahol Saint­Fraycourt­ék mozogtak, s ahol
mindenki mindenkit ismert, életbiztosítás volt ez a javából.
Persze hogy mindig azt várták ­ valamennyien! ­, hogy Laure
a nevéhez méltó házasságot köt majd. Minthogy a család utolsó
sarja volt, szinte istennőként nevelkedett: körülugrálták,
rajongtak érte, már­már imádták, valóban. A gyerekszoba, Laure
leányszobája ­ a család kincsestárának számított. S amikor az is
látszott már, hogy nagyon szép lány lesz, a szülők olyannyira
úsztak a boldogságban, ahogy ezt csak (franciák esetében!)
képzelhetjük.
Hanem amikor Laure épp Vicomte de Lancel fiának mondta
ki a boldogító igent, a csalódás volt az, amely nem ismert
határokat otthon. Jó, hát Paul­Sébastien is ősi család sarja. De
nem ő a legidősebb fiú. Nyilvánvaló, hogy a Lancelek családfája
is „ősidőkbe” nyúlik vissza, mégsem tartoztak az
arisztokráciának ahhoz a krémjéhez, ahonnét a Saint­Fraycourt
família vejet választott volna „magának”. Semmi kétség,
Champagne vidékén a Lancel név remekül cseng, mégsem olyan
ez a ­ kicsit pezsgőspoharas! ­ csengés, mint amilyen egy igazi
francia grófé vagy hercegé lenne. Azt sem lehetett tagadni, hogy
Paul tündökletes karrier előtt áll; de ez a pályafutás is a jövő
zenéje volt még. Később a Lancel­ház felét örökli meg. Nem
jelentéktelen vagyon. De nem is olyan lélegzetelállító. Másrészt
semmi komolyabb kifogás sem merült föl Paul de Lancel ellen;
már úgy értve, semmi olyan, hogy azért Laure­t rögtön el kellett
volna tanácsolni a dologtól.
Ám itt vissza kell térni egy ­ nem is oly...! ­ apróságra. Hogy
Saint­Fraycourt­ék lánya egy „cháteau”­ba házasodjék be! Efféle
bortermelők közé! Akiknek a neve... de hát ez az. A legnemesebb
pezsgő sem volt olyan gyöngyözően tündökletes, mint a Saint­
Fraycourt név. Sőt. Itt látszott igazán, hogy két dolog amúgy
istenigazából mégse illik össze.
Ennek ellenére Laure igen boldog volt a házasság első évében,
és idők múltán alkalmasint Saint­Fraycourt­ék is megszokták,
elfogadták volna „nem egészen hozzájuk illő” vejüket. Ám akkor
ez a vő tulajdonképpen igazolta gyanúikat. A felesége terhes... ő
meg mindenféle álhazafias buzgalomból beáll a hadseregbe.
Elkujtorog, így nevezik ezt keresetlen egyszerűséggel. Ez
kriminális elhatározás volt Paul de Lancel részéről. Ezt nem
lehetett megbocsátani. A Saint­Fraycourt család szemében a
patriotizmus, bármely fontos volt is, második helyen állt csak, ha
Laure­ról volt szó. Nem esett volna folt azon a férfiúi és hadfii
becsületen, ha Paul szépen megvárja a „trónörökös”
megszületését, s csak azután ölti fel a mundért. De nem így
történt.
É
 És éppen ezért, amikor Laure meghalt, a család számára
egyértelmű volt: halála Paul lelkén szárad. Ugyanúgy, mintha
azzal a két nagy lapát paraszti kezével fojtotta volna meg, igen.
Amióta a férje elment a frontra, Laure teljesen megváltozott.
Búskomor lett, kétségbeesetten járt­kelt, nem akart rendesen
enni, szó szerint emésztette magát ­ felőrlődött hát, és teljesen
logikus fejlemény volt aztán, hogy nem bírta ki a szülést. Paul
volt az, aki a Saint­Fraycourt család egyetlen evilági kincsét
elvette, s tette ezt különös kegyetlenséggel ráadásul.
Összetörten, megkeseredetten álltak a szülők a sírnál, s vették
magukhoz a kisunokát, Brunot. Svájcba vitték azonnal, ez az
ország volt az egyetlen, mely valóban biztonságot ígérhetett ­ az
ő egyetlen örökösüknek, szemük fényének, mindenüknek.
Háborúban vagy békeidőben: a pletyka jár a leggyorsabb
szárnyon. Nincs az a posta, mely megelőzhetné. Ezért hát,
amikor Paul levele Saint­Fraycourt­ékhoz Genfbe megérkezett, s
az újranősülés hírét hozta, a márki és a márkiné már rég tudott
mindenről. A botrányos „viszonyról”... még Éve jelmezének
vöröses árnyalatáról is... annyi hiányzott csak, hogy arról is
pusmogjanak nekik, milyenek lehetnek a színárnyalatok, amikor
„az a személy” Éva­ kosztümben jelenik meg, s hogy „hol
mindenütt”.
Magas arisztokrata köröket a nagypolgárság botrányai ­ így a
Coudert családéi ­ normális körülmények közt sosem igen
érintettek. Bánták is ott, mi zajlik alantabb szinteken!
Most azonban, úgy valahogy a horizontjuk peremvidékén, ott
volt Marie­France de Courtizot báróné is ­ bár hát az apja csak
holmi jópénzű nagykereskedő volt; szeszfőző, ribizlilikőr­vigéc,
na. A nőnek, Marie­France­nak sikerült valahogy
felkapaszkodnia a magas arisztokrácia külső köreibe.
Mindazonáltal.
Claude de Courtizot báró a jövedelme jelentős részét áldozta
vadászszenvedélyének kiélhetésére. Lovak, kutyák ­ veszett
száguldozások az elejtendőkben gazdag terepeken... ez tette ki a
báró java életét, Büszke se volt külön a szenvedélyére, nem is
titkolta; költeni is tudott rá, egyelőre ­ igen, ez volt itt a bűvszó,
„egyelőre”; mert az arisztokráciának ezt a rétegét minden másnál
jobban fenyegette az elszegényedés veszélye. Az ősök nemcsak a
fejüket hagyták ott ilyen­olyan csatamezőn vagy vérpadon;
pénzmagjuk is jócskán megfogyatkozott; a vadászszenvedélyhez
többnyire csak a nagy neveket hagyták örökül. A Courtizot­k
nemessége viszonylag újkeletű volt, s a báró famíliája a Saint­
Fraycourt­ok szemében gyakorlatilag nem is nagyon létezett.
Viszont azt meg kellett adniok, hogy Claude de Courtizot báró
ennek megfelelően, tehát szimpatikusan és szerényen is
viselkedik.
De akkor most ez! Az egész Faubourg St. Germain erről
suttogott, mit — nem is suttogás volt ez, hanem szép lendülettel
terjedő pocskondia és megvetés, amivel egy magas név viselőit
illethették, s joggal. Mert mégiscsak tény, ami tény; s az itt tény
volt, kétségtelen, hogy a Courtizot nevet viselők egyikének
unokahúga egy kétesnél is kétesebb hírű „mulatóban” lép fel,
„mutogatja magát”, igen, a feslett nőszemély odáig süllyedt,
hogy ilyen olcsó tündökleteknek él s hódol, s hódoltat magának a
szennyes köznéppel. Meztelen lányok ugrálnak körülötte ­ már
ha ő maga is nem így illeg­billeg; s ki tudja, még mit nem művel.
Ez a dolog csaknem a Courtizot­k (szerény) társadalmi helyébe­
rangjába került azonnal.
Kurtizán a Courtizot­k közt, hangzott a gonosz tréfa
megannyi ajkon.
A végén azért csak megbocsátottak nekik, egyszerűen azért,
mert nem voltak eléggé jelentékenyek, hogy soká tartson a
megvetés. Már ugyan minek! Hanem akkor most...! Ez a
méltatlan unokahúg, akinek még a nevét se mondták ki a nagyon
is érzékeny természetű Marie­France jelenlétében, ez most a
Saint­Fraycourt család egyetlen örökösének mostohaanyja lesz!
­ Vajon nem túl szép­e ez így ­ jegyezte meg egy unatkozó és
gonoszkodó hercegnő ­ ahhoz, hogy igaz legyen? Ó, a szegény­
szegény Saint­Fraycourt­ék... rájuk jár a rúd, de alaposan.
Sajnálatos. Ki hitte volna, hogy ilyesmi történik még velük is!
Egyáltalán, olyan emberekkel, akik annyira gőgösek és rátartiak
voltak világéletükben, sőt, hosszú nemzedékek óta. Semmi
kétség, megvolt az okuk­joguk a büszkeségre. Mindig is
közismertek voltak, igaz, főleg az arroganciájukról, a
hidegségükről. És most mi legyen? Úgy kell tenni, mintha nem is
létezne ez a pletyka? Csak hát itt tényekről van szó, nem
mendemondákról csupán. Vagy épp azt kell szemléltetni, hogy
nagyon is köztudott a szegény Saint­Fraycourt­ék balsorsa, de
azért mindenki mélységesen együttérez velük? Esetleg levelet is
kell írni nekik? Megértő sorokat? Támogatásról kell biztosítani
őket, mármint erkölcsileg? Pár szóban? Marad akkor még a
diszkrét hallgatás, a némaság, hogy mintha tényleg nem történt
volna semmi. Na, de micsoda lenyűgöző, szabad­e ezt akár nagy
titkon is bevallani? ­ igen, micsoda hihetetlen, bár tiszta ­ egy­
színig lecsontozott kis dilemma! Nem is kicsi, de bizony nem!
Ezt érdemes volt megérni.
 
­ Mit akarsz válaszolni ennek a Lancelnak a levelére? ­
kérdezte a férjét Marquise de Saint­Fraycourt.
­ Fogalmam sincs. Amikor a fronton volt, naponta
imádkoztam, jönne már végre a hír, hogy elesett ­ felelte a márki
igen tárgyilagos tömörséggel. ­ Franciák milliói estek el, de ez a
Lancel épp csak megsebesült. Nincs már igazság ezen a földön.
­ És ha magának követeli Brunot, most, hogy újra
megnősül, s asszony van a háznál, aki gondoskodhat róla?
­ Asszony? Ez a Lancel egyszerűen sarat szórt a leányunk
sírjára. Kérlek is, ma chére, a továbbiakban semmiképp ne tituláld
„asszonynak” azt a perszónát.
­ Jó, ez csak játék a szavakkal, de az tény, hogy
visszakövetelheti Brunot, most, hogy már Párizsban lakik.
­ Párizst az ellenség lövi. Hát szóba se jöhet, hogy Brunot
odavegye magához.
 ­ De a háborúnak is csak vége lesz egyszer ­ makacskodott a
józan márkiné.
­ Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy Bruno a miénk.
Bárkit venne is el ez a Lancel, a gyereket nem adom neki!
­ Hogy lehetsz ilyen magabiztos? ­ kérdezte a márkiné.
­ Ma chére, az élet némely dolga teljesen evidens és
egyértelmű. ­ A márki hangja is egyértelműen olyan volt, mint a
száraz levelek zizegése. Most különösen. így folytatta: ­ Bruno
nem Lancel. Bruno Saint­Fraycourt, és kész. Ezért sem
szennyezhetik be a Lancel­kapcsolatok. Előbb ölöm meg Lancel
ezredes urat a saját kezemmel, mintsem hogy Brunot a kezére
bízzam, hallod? Gondolom, épp ezért a levelére is nyugodtan
válaszolhatok. Jó az, ha ő nem ért minket.
­ Éspedig mit?!
­ Hát természetszerűleg gratulálok a házasságához.
­ Ezt nem fogja érteni, igaz? De hogy lehetsz képes...
­ Hogy Brunot megtarthassuk, kész vagyok akár a
...kurváját is szeretettel magamhoz ölelni!
1918 szeptemberében, két hónappal azelőtt, hogy a
fegyverszünet véget vetett volna a háborúnak, Éve
leánygyermeknek adott életet, akit ­ Paul anyai nagyanyja után ­
a Delphine névre kereszteltek. Három hónappal a háború
befejezése után Pault leszerelték, s miután a diplomáciai
szolgálatba ekképp visszatért, kinevezték első titkárnak a
canberrai francia nagykövetségre ­ Ausztrália volt a Quai d'Orsay
„Szibériája".
 Éve azonban Delphine miatt nagyon boldog volt ezzel a
költözéssel. A kicsi az úgynevezett Morbus Krupp­betegségben
szenvedett; ez hirtelen rohamokkal járt ­ légszomj, zihálás,
fulladás, és ezeket a jelenségeket száraz, kurta, kutyaugatásszérű
köhögés kísérte. Egyetlen ellenszere volt a dolognak: az inhalálás;
olyankor a rohamok csitultak, majd elmúltak. De a háború utáni
Franciaországban, ahol még kevesebb volt a szén, mint annak
előtte, a gőz különleges luxusnak számított. Még a metró is úgy
közlekedett egyelőre, mint a hadi években; annyira nem volt
elektromosság.
Hát a gazdag Ausztráliánál szebbet­jobbat ilyen szempontból
Éve álmodni se tudott volna. Kaptak Canberra villanegyedében
egy tágas viktoriánus házat, nagy verandával és kerttel, s itt a
kicsi miatt nem kellett aggódni, hiszen bármely pillanatban tele
lehetett engedni gőzzel a jókora fürdőszobát. Dr. Henry Head,
aki Canberra legkitűnőbb gyermekorvosának számított,
megvizsgálta Delphine­t, s úgy találta, állapota nem ad
komolyabb aggodalomra okot.
­ A Krupp miatt ne sokat gyötörje magát, asszonyom ­
jelentette ki az orvos. ­ Azon túlmenően, amit eddig is csinált,
egyikünk se tehet mást. Ígérhetem önnek, az ifjú hölgy az évek
során szépen kinövi ezt a kórt, és hamarosan emlékezni se
fogunk rá. Van egy olyan elmélet, hogy a nyak rövidsége a baj
forrása. Hát ezért mondom, hogy kinövi. Mindazonáltal és addig
is: hívjon csak, ha szükségesnek látja.
 1920. január 9­én pedig, alig másfél évvel Delphine születése
után, Éve és Paul de Lancel második leánya is világra jött. A
keresztségben ő a Marie­Frédérique nevet kapta.
Éve felfogadott egy pesztonkát, de azért a Marie­Frédérique
születése utáni első évben alig aludt egy éjszaka is egy­két óránál
hosszabban úgy egyvégtén; folyton felébredt, Delphine lélegzését
figyelte, s a házastársi ágyba is csak akkor tért vissza
nyugodtabban, ha legalább fél órán át ott ült a kicsiknél.
Kezdetben Marie­Frédérique miatt is sokat aggódott Éve, de
hamarosan kiderült, hogy a másodszülött amolyan
„elpusztíthatatlan egészségű” gyermek. Csak rá kellett nézni. A
Lancelek vörös haja... pirospozsgás arc... vasgyúró termet...
miközben a nővére törékeny volt, kecses és nagy bőgőmasina.
És Delphine­ből lett aztán a nagy­nagy szépség, a feltűnő
jelenség ­ olyan nő, aki már kicsi korában sem volt igazából soha
gyermeki. De ez a szépség nem hozott felhőtlen örömet a
szülőknek; még ez se; mert ott voltak a váratlanul támadó
köhögési rohamok.
A háborút követő első négy évben ­ egészen Marie­Frédérique
második születésnapjáig ­ úgy állt a dolog, hogy Paul
kénytelenkelletlen beletörődött a változtathatatlanba: Bruno a
nagyszülőknél van Svájcban. Zűrzavaros évek voltak ezek a
gyerekekkel ­ Delphine legrosszabb krupp­esztendői... a kis
Marie­Frédérique cseperedése... és Paul belátta, hogy Éve­nek
szinte már ennyi is sok.
1922­ben azonban, amikor Bruno hétéves lett, Paul de Lancel
írt egykori apósának, s azt kérte, a lehető leghamarább küldje
Ausztráliába a fiát.
­ Azt írja ­ közölte Marquis de Saint­Fraycourt a szokott
hűvös, fegyelmezett, tárgyilagos hangon a feleségének, és
keskeny ajkait is összeszorította közben ­, azt írja, hogy ideje
végre a fiának is „csatlakozna leányaihoz”.
 ­ Ezekkel a szavakkal? ­ csattant föl sértetten a márkiné.
­ Pontosan. Mintha itt egy és ugyanazon családról lenne
szó. Hallottál már ilyet? A mi Brunonk, meg annak a személynek
a fattyai.
­ És mit válaszolsz?
­ Erre a levélre valóban nem kívánok válaszolni. Két hét
alatt ért ide. Hát el is veszhetett volna. Pár hétig várja a választ,
nem kapja meg, azt hiszi, elutaztunk. Ez így megy egy darabig.
Talán egy hónap múlva ír megint. Akkor te válaszolsz neki. Azt
írod majd, hogy nem vagyok jól, orvosaim nem jósolnak nekem
hosszú életet, nem célszerű hát, hogy épp most szakítsák el tőlem
Brunot. Ezt még egy ilyen Lancel­féle ember is megérti. Aztán a
betegségem elhúzódik, nem patkolok el... gyorsan, ugye. ­ A
márki elégedetten mosolygott. ­ Természetesen mindig te írsz
neki, szabályos időközönként, és tudósítod állapotomról. Nem
szabad belelátnia a kártyáinkba.
­ És mikor kényszerülsz majd rá, hogy meggyógyulj egy
kicsinykét, mon cher?
­ Most március van. Valamikor ősszel, minél később. Akkor
én írok neki végre. Ha lassan is, javulok, lábadozom, de azt
kérem tőle, legyen még egy kis türelemmel, és a többi. Tudniillik,
hogy betegségem ideje alatt Bruno, amikor csak tehette, ott volt
az ágyamnál, nagyon összenőttünk. A karácsonyt, netán az
újévet várja meg. Akkor... akkor elküldöm hozzá Brunot
Ausztráliába.
 ­ Csakugyan?
­ Á! Akkor majd megbetegszel szépen te, épp csak hogy
sokkal hosszasabban leszel maródi.
­ Nem rossz, de azt azért ne várd, hogy az a brutális ember
ezt egy fél életen át lenyeli. Emlékezz vissza, Laure a kicsit várta,
de Paul de Lancel szemrebbenés nélkül bevonult.
­ Épp ezt nem felejthette el ő sem. Hogy szegény gyerekünk
szinte könyörgött neki, ne menjen! Egy Paul de Lancel sem
akarhatja, hogy halottak sora terhelje a lelkét! És te abba
belehalnál, írom majd neki, ha Bruno nem lenne velünk.
­ Rendben van, de meddig haldokolhatom, szerinted? ­
kérdezte epésen a márkiné. Balsejtelmei támadtak; nem tetszett
neki az egész. Babonás volt.
­ Ó, szerencsére nagyon sokáig. Egymást érik majd a
szövődmények... beiktatunk pár kedvező fordulatot, és a többi.
Ekképp nyerhetünk másfél évet, netán kettőt. És most mondd
meg nekem, úgy egyéb szempontokból, ki tudja megmondani azt
ma, 1925­ben mi lesz? Miért pont ezt kellene tudnunk.
­ De ha úgy határoz, hogy maga jön át Brunoért? És beállít
váratlanul?
­ Badarság. Nem jöhet haza csak úgy hipp­hopp
Ausztráliából. Első titkárként sok dolga is van a követségen, ez
nyilvánvaló. Érdeklődtem már a Quai d’Orsayn, mi is egy ilyen
követségi beosztott feladatköre. Ne félj, személyes okok miatt
nem fog több hónapos szabadságot kapni.
 ­ És akkor?
­ Hát nézd, az elképzelhető, hogy egy szép napon mégis
visszajön Európába.
­ Bruno most hétéves. Gondolod, négy évnél tovább
húzhatjuk a dolgot?
­ Nem, szívem. De négy év is elég. Akkor Bruno már
tizenegy lesz, és semmiképp sem gyerek többé. És mindenképp
Saint­Fraycourt.
 
1924­ben csaknem öt ausztráliai év után Paul de Lancelt
főkonzulként Fokvárosba helyezték át. A költözéssel sok házi
bonyodalom járt, így a párizsi út megint elmaradt. Pedig régóta
tervezte már. Meg akarta volna látogatni a hosszasan haldokló
Saint­Fraycourt márkit, intézkedni egyben, hogy Bruno a
családhoz csatlakozhassák. Persze, a sok levél és fotó, amit a
márki küldött ­ Brunoval kapcsolatban, Brunoról ­ lényegében
megnyugtatta; a kisfiú jól érzi magát Párizsban, barátai vannak, s
mint unokaöcsike, elfoglalta helyét a család számos más unokája
közt is.
Nyugtalanította viszont, hogy telik­múlik az idő, s ő egyre
távolabb kerül a fiától. Az első háborús évben egyszer látta őt,
újszülöttként. És azóta kilenc év telt el ­ és nem találkoztak,
érdemben soha. Igen, ha ő nem hivatásos diplomata, mindez
másképp alakul. Hanem a márki és a márkiné elhúzódó
betegségei, gondolta, más helyzetet teremtenek. Nem lett volna
szíve elvenni tőlük most Brunot, amikor a háború alatt oly
készségesen vállalták a kisfiú nevelését, gondozását. A világért
sem vette volna a lelkére, hogy a két idős ember bármelyike
ezért... Végig se gondolta. Elég volt neki a Laure halála nyomán
érzett lelkifurdalás. Saint­Fraycourt­ék igen fegyelmezett,
udvarias leveleket írtak neki, de azért a sorokból kiérződött a
fájdalom; Paul de Lancel nem akart sebeket se felszakítani.
 Igaz, Bruno az ő fia, és fiúgyermeknek az apjánál a helye.
Ezért hát, töprengett tovább, akárhogy alakultak is a dolgok,
most ez így ­ természetellenes szituáció. Igaz, senki se „hibás”; és
mégis egy kicsit mindenki. Elhatározta: ha Fokvárosban
megtelepszenek, ha „elindul” az életük, ha Éve és a két kicsi lány
jól van, nos, ő akkor mindenképpen hazautazik, és egyszer s
mindekorra rendezi Bruno ügyét. Nem fog a fia nélkül
visszatérni.
1925 júniusában Paul gondráncos homlokkal haladt a rue de
Varenne­en, ahol Bruno iskolája volt. Épp most érkezett Párizsba,
és első útja Marquise de Saint­Fraycourt­hoz vezetett. A márkiné
valóban igen szívélyes volt, Paul így látta; betegágyában fogadta.
S neki tudnia kellett, milyen megalázó érzés lehet egy ilyen
büszke asszonynak, hogy tehetetlenül, ágyban, párnák közt
kelljen feküdnie, amikor „ilyen” látogatója érkezik. Nem tudott
szépen felöltözködni! Nem ülhetett a „saját” szalonjában. Persze,
ő maga ragaszkodott a látogatáshoz. Nyilvánvaló volt az is, hogy
öncsaló módon állítja: már a gyógyulás útján van. A márki
leveléből nem egészen ez tűnt ki. Alighanem rák, gondolta Paul.
Marquis de Saint­Fraycourt makacsul állította, hogy Bruno az
ő életük napsugara, támasza... mindene. A márkiné sem hagyott
kétséget e tényállás felől. S hogy Bruno jövőjét fontosabbnak
tartja, mint önmaga sorsát. Ugyanakkor nem igyekezett
lebeszélni Pault, aki eredetileg azzal érkezett, hogy elviszi
Brunot. Most mi a helyzet? Ennyire gyenge már a márkiné, vagy
ilyen önzetlen?
Paul nem értette. Tudta azonban, hogy ezt az asszonyt ő soha
meg nem értheti. Az egész környezet is olyan más volt... nem az
a „táj”, ahol ő felnőtt. Champagne, istenem, maga a nyíltság,
Champagne a tág természet, ott minden a maga nyers valójában
mutatkozik meg. Itt, Párizsnak ebben az ancien régime­et őrző
szívében kis előkertek, magas falak, udvarok védték az
erődszerűen magasodó, nagy városi házakat, melyeknek
labirintusában a múltnak ilyen kövületei voltak lelhetők, mint
Saint­Fraycourt­ék. Hatalmas szobákban élő arisztokraták...
recsegő padlókat, süppedő szőnyegeket taposó lábak... elvont
magány. A Lancelek örökké valami konkrét dologgal
foglalkoztak: szőlőműveléssel, pezsgőerjesztéssel; nem is értek
rá, hogy a hagyományok ápolásából beteges rítusokat
alakítsanak ki. De itt, a VII. kerületben, ahol még mindig a
francia főnemesség leszármazottai élnek, itt olyan volt a ­ szinte
beteges! ­ múltimádat, mintha áporodott tömjénfüst szállna
mindenhol a légben.
Bekanyarodott egy sarkon, aztán megállt. Pár perc, és jönnie
kell Brunonak. A fiúcska tudta, hogy apjával fog találkozni, épp
annyi volt csak, hogy Paul még nem írta meg, mit tervez: hogy
magával akarja vinni. Ennek személyesen kell elhangzania.
A masszív iskolakapu kinyílt, és a gyerekek első csoportja
már rohant is ­ boldogan. De ezek nagyobb fiúcskák voltak, és
Paul tudta, hogy Brunonak később kell jönnie. Nagyon ideges
volt. Azt hitte, könnyebb lesz majd viszontlátnia a fiát.
Végeredményben először látnia... kint az utcán ez egyszerűbb lesz.
És mégis, most már úgy gondolta, mégiscsak jobb volna Saint­
Fraycourt­ék merev világában, a szalonban, mondjuk. Ott a ­
végeredményben ­ vadidegen egyének jelenléte könnyítette
volna a találkozást. Sok mindent oldottabbá tett volna, épp
kettejük közt.
Tanulók újabb csapata tódult ki indiánüvöltéssel. Mind
egyformán voltak öltözve: kék blézer, szürke flanelsort, fejükön
az iskolasapka.
Bruno nem volt köztük.
 Aztán megjelent egy méltóságteljesebb csapat. Nem
zajongtak, nem rohantak­ ráérősen slattyogtak. Hát ha most
sem...
De ­ igen. A csoportból kivált a legmagasabb fiú, és elindult
egyenesen Paul felé.
­ Szervusz, apa! Jó napot ­ köszönt rá máris Bruno, kezet
nyújtva. Paul gépiesen viszonozta a kézszorítást. Egyszerűen
belenémult meglepetésébe. Álmában sem gondolta volna, hogy
egy tizenegye éves fiú ­ ekkora. Mintha már tizennégy lenne. A
hangja tiszta volt, nem mutált, a kézszorítása erőteljes, és már az
arcvonásai is határozottan kirajzolódtak. Elképedve nézte Paul a
fiát. Sötét haján gondos fodrász keze nyoma látszott; egész
külseje ápolt volt. Sötét szeme itt­ott zöldbe játszott, a tekintete
nyílt, élénk. Vékony, szögletes­íveit orra egyértelműen a Saint­
Fraycourt­okra vallott. Egy kicsit szokatlan volt az apró,
mosolygó száj ­ az arcnak ez volt az egyetlen olyan része,
amelyik csalódást keltett. Mert különben csak és csak
elszántságot, határozottságot sugárzott az egész fej; így lehetett
mondani.
Az a pillanat, amikor még magához ölelhette volna, „hirtelen”
­ elmúlt. Vége. Paul döbbenten nyugtázta, hogy csak úgy
ballagnak szépen egymás mellett. S talán így volt ez a legjobb,
lévén hogy a fiú ezt a viselkedést nyilvánvalóan begyakorolhatta,
s akkor, ha közbejön egy apai csók, ölelés ­ az egész úgy omlott
volna össze, mint a kártyavár.
j
­ El se mondhatom, Bruno, mennyire örülök, hogy látlak ­
mondta akkor végre Paul.
­ Olyannak látsz, apa, amilyennek képzeltél? ­ kérdezte
udvariasan Bruno.
­ Minden még annál is jobb, Bruno, annál is jobb.
­ Nagymami azt mondja, szakasztott olyan vagyok, mint
anya volt ­ felelte erre Bruno lezseren, és Paul most döbbent rá,
hogy az a telt ajkú, kis száj valóban Laure­é. Most még furcsább
volt az egész, még sokkolóbb: hogy ez a szájforma egy leendő
férfiarcon tér vissza.
­ De hát ez igaz is ­ mondta. ­ Kérlek szépen, Bruno... jól
érzed magad itt az iskolában? ­ folytatta aztán. De rögtön el is
szégyellte magát. Tipikus, ostoba felnőtt kérdés! Ám Bruno
lelkesen válaszolt rá nyomban: ­ A legjobb iskola itt a hetedik
kerületben, ráadásul osztályelső is vagyok.
­ Ennek nagyon örülök, Bruno.
­ Kösz, apa. Mások sokkal többet gyötrik magukat a
tanulással, és mégis én kapom a jobb jegyeket. Még a
dolgozatírás se jelent valami nagy gondot. Ha az ember jól
felkészült, és érti a dolgokat, nem kell félni a vizsgázástól, nem
igaz? Két legjobb barátom, Geoffroy és Jean­Paul a vetélytársaim,
de egyelőre még mindenben előttük járok. Hármunk közül egy
szép napon valaki Franciaország első embere lesz.
­ Tessék?
­ Bizony, és ezt Jean­Paul papája mondja, aki az államtanács
elnöke. Szerinte csak ilyen fiúk törhetnek a jövőben az élre.
Akiknek megvan ez a háttere, mint ami nekünk. Franciaország
eljövendő vezető rétege mindig is néhány iskolából került ki. Hát
nekünk van a legjobb esélyünk. Az biztos, hogy én egyszer még
miniszterelnök akarok lenni, apa.
­ Nem túl korai ez? Már most így meghatározni... ekkora
célt?
 ­ Miért lenne korai? Ellenkezőleg, ha nem irányítanám
minden erőfeszítésemet máris e cél elérésére; akkor lenne
alkalmasint túl késő. Geoffroy és Jean­Paul is annyi idős, mint én.
De mindhárman pontosan tudjuk, hol kell tartanunk majd, ha
érettségizünk... és addig még jó pár év hátra van. Utána jön a
felvételi. Irány az Institut des Sciences Politiques. Világos, hogy azt a
próbát is meg kell állnunk. Csak akkor jöhet a többi: megharcolni
az ellenfelekkel. Lesznek persze, bőven. De semmi gond, én
tisztán látom a jövőmet. Van célom.
­ Nagyon jó, remek ­ mondta Paul szárazon. Annyi időt
töltött külföldön, hogy szinte meg is feledkezett a franciaországi
nevelési rendszerről. Hogy a származás révén lehet csak bejutni
bizonyos iskolákba, melyek a hatalmi pozíciók küszöbei és
előszobái. És ezt a szisztémát senki sem kérdőjelezi meg. Az
ország ifjúságának zöme eleve kirekesztődik a magas posztokért
vívandó küzdelemből. Paul nem is álmodta, hogy az ő fia, Bruno
a kiváltságos kevesek közé tartozik, akik aztán két könyékkel
megküzdenek minden lehetőért és elérhetőért. Igaz, Bruno
levelei sem szóltak soha ilyen nagyralátó tervekről.
Tagadhatatlan, mindig csak személytelen ügyeket­dolgokat
említett a fia.
­ Mondd, és marad időd esetleg még játszani is, vagy
kizárólag a tanulmányaid érdekelnek? ­ kérdezte hát, mert
idegesítette az az elképzelés, hogy az ő fia csak és csak a jövőjét
akarja építeni vaskövetkezetességgel.
 ­ Hogy kizárólag az iskola...? ­ nevetett fel kurtán Bruno. ­
Már hogy is lenne ez így! Apa, hetente kétszer van csak úgy
mellesleg vívóórám. A legjobb azonban, amikor lovaglóleckét
veszek. Nagyapa nem küldte el azt a fényképemet, ahol lovon
ülök? Már az idomításnál tartok, azt tanulom ­ ne nevess, apa, de
egyszer még be szeretnék kerülni a francia olimpiai
díjugratócsapatba. Mit szólsz hozzá? Ez a legnagyobb célom.
­ Azt hittem, a miniszterelnökség!
­ Szóval; te máris nevetsz rajtam ­ mondta Bruno sértetten.
­ Jaj, fiam, dehogy is, szó sincs arról. Tréfáltam. Ne
haragudj. ­ Hát valami nagy humorérzék, gondolta közben Paul,
nem szorult a fiamba. Persze, nem szabad elfelejtenie, hogy a fia
még csak egy nagy gyerek, beszél összevissza, mintha felnőtt
lenne... ilyenek ezek a „nagy tervei” is. ­ Miért ne érhetnéd el
egyszerre mindkét célodat akár?
­ Pontosan erről van szó. Nagyapa is így vélekedik. Minden
hétvégén lovagolok, szünidőben meg szinte végig. Pónikhoz,
persze, már túl nagy vagyok, de a Francois kuzinom, nagymama
unokaöccse, sok szép lovat futtat; és itt lakik Párizshoz egészen
közel. Amikor csak lehet, meglátogatom. Tavaly húsvétkor az
egész kisvakációt az ő kastélyukban töltöttem. Idén nyárra is
meghívott, világos. Maradhatok, amíg csak kedvem tartja. Az ő
gyerekei is mind igen jól lovagolnak már. Jövő télen
rókavadászatra mennénk, még ha túl fiatalok vagyunk is, hogy
vadásszunk. Mindegy, valahogy majd csak összejön; én
mindenesetre alig várom.
 Ahogy baktattak egymás mellett, Bruno mindig elmagyarázta
apjának, melyik ház kiké. Számára ez otthonos terep volt. A
követségek épületeit leszámítva, egyetlen olyan ház sem akadt,
amelyikben ne lakott volna Brunonak iskolatársa, ismerőse. És ő
mindenütt járt is már — s nemcsak a lakásokban, de a kertben a
padláson, a pincében. ­ Végső soron ez Párizsnak az a része, ahol
bárki boldogan lakna. Nem gondolod, apa?
­ Feltételezem ­ felelte Paul. ­ Hát hogyne.
­ Na, ugye. Én ebben egészen biztos vagyok ­ szögezte le
Bruno megfellebbezhetetlenül. Emlékeztetett ez a stílus Marquis
de Saint­Fraycourt modorára. ­ Aki csak számít, errefelé lakik. És
minden valamirevaló dolog itt található.
­ Bruno...
­ Igen, apa?
Paul egy kicsit tétovázott. Egy pillanatra maga is megrémült
attól, amit most mondania kellett; vagy csak kellett volna? Hogy
a jövő évben már Fokvárosban él majd. ­ Hoztam neked pár
fényképet ­ mondta inkább, és megállt, amúgy az utca közepén,
aztán elővette Éve és a lányok fotóját. A kertben voltak
lefényképezve. ­ Tessék, ők a kishúgaid.
Bruno gyors pillantást vetett arra a képre, amelyiken Delphine
és Freddy volt látható.
­ Nagyon helyesek ­ mondta. ­ Kösz.
­ Látod, ő itt Delphine, ő meg Marie­Frédérique ­
magyarázta Paul. ­ A kisebbikük már most ragaszkodik hozzá,
hogy csak „Freddy” legyen a neve. Öt és fél éves. Amikor a
fénykép készült, még valamivel kissebbek voltak.
­ Mondom, egész helyesek ­ ismételte el Bruno. ­
Kislányokhoz én nem sokat értek.
­ És ő a feleségem.
 Ettől a fotótól Bruno gyorsan elfordult.
­ Mostohaanyád máris örül, hogy megismerhet majd téged,
Bruno.
­ Apa, ő a te feleséged. De nem az én mostohaanyám.
­ Hogy érted ezt? ­ kérdezte Paul.
­ Nem szeretem a „mostoha” szót. Volt anyám, és van két
nagyanyám, de mostohaanyára nincs szükségem.
­ Honnét ez az elképzelés?
­ Ez nem elképzelés, apa. Ezt így érzem. És akkor nincs is
sehonnét. Mindig is ez volt az érzésem, amióta csak az eszemet
tudom. ­ Hangjában most először vibrált felindulás.
­ Csak azért mondod ezt, mert nem ismered őt, Bruno.
Különben nem így éreznéd, hidd el nekem.
­ Biztos igazad van ­ hagyta rá hűvös és pontos
távolságtartással Bruno, mint aki ezzel el is intézte a kérdést. A
dolog le volt írva.
Paul meg csak nézte a fia arcát, félprofilból, s láthatta, hogy az
arc vonásai még véglegesebbek, lezártabbak; eltette a fotókat. ­
Nézd, Bruno ­ mondta akkor ­, úgy érzem, itt az ideje, hogy
hozzánk költözz és velünk élj.
­ Nem. ­ A fiú tett egy lépést hátra. Felszegte a fejét.
­ Megértem a reagálásodat, Bruno. Nem is vártam mást.
Szokatlan neked még a gondolat is. De én másképp vagyok vele.
Én az apád volnék, Bruno... az apád vagyok. A nagyszüleid
csodálatos emberek, de az apát senki se pótolhatja. Nálam kell
felnőnöd.
­ Már felnőttem.
 ­ Tévedsz, Bruno, ez korántsem igaz. Tizenegy éves se vagy
még.
­ Mi köze a felnőttséghez az éveim számának?
­ Az évek mindig is számítanak, Bruno. Nagyon is
számítanak. Korodhoz képest nagyon érett vagy, elismerem. De
felnőttnek lenni: azért az mégis valami más. Az felnőtt, akinek
jóval több az élettapasztalata, mint neked, és hogy igazán felnőtt
legyél, többet kell tudnod másokról is, önmagadról is.
­ De én nem érek rá ilyen vargabetűkre! Ha csak egy évet
élnék is veled, látnád. Azonnal kiesnék a versenyből! Geoffroy és
Jean­Paul nyomban behozhatatlan előnyre tenne szert, és az
elvesztegetett évet sosem pótolhatnám többé. Az egész életemet
tönkretenné az a dolog. Vagy mit gondolsz, majd szépen
leállnának, hogy bevárjanak engem?
­ De én nem egy évre gondoltam. Hanem egy teljesen új
életet kezdesz.
­ Én nem akarok új életet kezdeni! ­ kiáltotta Bruno, és
hangja most már csaknem elfúlt a felindulástól. ­ Ez az élet a
számomra elképzelhető életek legjobbika, itt vannak a barátaim,
itt az iskolám, itt tervezem a jövőmet... itt vannak a kuzinjaim, a
nagyszüleim... minden ide köt, ezt akarnád elvenni tőlem? Ennyi
mindent egyszerre? Csak hogy veled éljek? Elvesztenék mindent,
ami fontos nekem. Sose lehetnék miniszterelnök, reményem se
maradna! ­ Most már csaknem hisztérikusan törtek elő a szavai. ­
Sosem lovagolhatnék az olimpián francia színekben! Mindezt
csak azért, mert engem önző módon magadénak akarsz. Akár ha
a tulajdonod lennék! Ebbe én nem megyek bele, ilyet nem
játszom! Nem vagyok hajlandó rá! És nem kényszeríthetsz! Nincs
hozzá jogod!
­ Bruno...
­ Persze, téged nem érdekel, mit jelentene nekem ez a törés?
­ De, nagyon is érdekel... hiszen arról lett volna szó, hogy
neked minden... a javadra váljon. ­ Paul leállt. Képtelen lett volna
tovább mondani a magáét. Mintha külső megfigyelőként
hallgatta volna, saját szavait, és érezte, mennyire nem meggyőző
semmi, amit mond. Tényleg, mit is kínálhatna ő Brunonak ennyi
mindenért cserébe? Eltekintve attól, hogy apja lenne... de hát
Brunonak ő, mint apa sosem hiányozhatott valami nagyon.
Kiszakítaná csak megszokott, ismerős környezetéből; elvágná a
gyökereit; keresztezné a terveit; ilyen világa Brunonak többé
sehol se lenne, mint itt. Olyan lenne az, mint ha valaki egy állatot
megint visszarak az állatkertből a vadonba. Ha nem élhet itt,
Párizs VII. kerületének melegházi világában, Bruno tönkremegy.
Igen, hát így állt a dolog.
­ Jó, akkor most hagyjuk is ezt, Bruno. El fogok
gondolkodni a hallottakon. De ahhoz ragaszkodom, hogy
meglátogass minket. Egy hónapról van szó mindössze. És ki
tudja, talán meg is tetszik neked az új környezet, hát nem igaz?
­ Természetesen, apa ­ felelte Bruno, egyszerre nagyon
készségesen.
­ Jó ­ mondta Paul. Egy hónap, amit a fiú családi körben
tölt, sok mindent megváltoztathat. Talán ezzel kellett volna
kezdenem, állapította meg. Kár volt ajtóstul rontani a házba.
Kellett volna... volna... mi lenne, ha... talán.
­ Itt a házunk, apa, itt lakunk. Feljössz netán egy csésze
teára? Nagyapa is ott lesz.
­ Nagyon köszönöm, Bruno. De most vissza kell térnem a
szállodámba. Holnap reggel majd találkozunk, ha neked
megfelel.
­ Természetesen. Eljöhetsz velem a vívóórámra, ha kedved
van.
­ Nagyon szívesen ­ felelte szomorúan Paul.
­ Nos? ­ kérdezte a márki, ahogy Bruno belépett.
­ Igazad volt, nagyapa.
­ Hogy ment?
­ Többé­kevésbé úgy, ahogy megjósoltad. Mindent a
megbeszélésünk szerint adtam elő. Ő meg azzal jött, hogy
nézném meg annak a... nőszemélynek a fényképét. Elzárkóztam,
sikerrel. Mondtam neked, hogy képes leszek rá. Csak semmi
pánik.
­ Büszke vagyok rád, fiacskám. Szólj a nagyinak, fölkelhet,
jöhet, tiszta a levegő. Biztosra vettük, hogy nem fogadja el az
invitálást teára... Csak az ember sosem lehet eléggé óvatos,
tudod!
­ Persze.
­ És még valamit, Bruno...
­ Igen, nagyapa?
 ­ Nem gondolod, hogy kicsit komolyabban kéne venned a
tanulást, ha az ország első embere akarsz lenni egyszer?
­ De én nem akarok. Te magad mondtad, hogy
Franciaországot hivatalnokok és bürokraták kormányozzák,
nem?
­ Igen, semmi kétség, ezt én mondtam.
­ Viszont az olimpiai lovascsapatba tényleg be akarok
kerülni majd! ­ jelentette ki mosolyogva Bruno. Kis szájával
csücsörített.
­ Már gondolkodtam is valami olyasmin, hogy esetleg
ajándékozhatnál nekem egy lovat. Az csak az enyém lenne. A
kuzinjaimnak is mind van már lova.
­ Erre magam is gondoltam.
­ Ó, akkor előre is kösz szépen, nagyapa.
 Freddy — az első repülés
­ Az új állomáshely lehetett volna akár Uaanbaarar is,
drágám ­ mondta Éve­nek Paul. ­ Ha így nézed tehát... ­ Próbálta
elterelni felesége figyelmét a fülke ablakán túli monoton
látványról. A sivatagról. A vonat volt még a legalkalmasabb
közlekedési eszköz ebben az országban itt, az 1930­as évben.
Csak hát mintha csigalassúsággal vánszorgott volna.
­ Uaanbaarar? ­ kérdezte csodálkozva az asszony.
­ Ulánbátor, na. Mongólia fővárosa.
­ Külső vagy Belső Mongóliáé? Jó, nem szóltam semmit. De
akkor már akár Godtháb is lehetne, igaz?
­ Godtháb? Á, Grönland ­ nevetett önmagán Paul. ­ Az túl
közel volna nekik Európához, meg hát én se örülnék.
­ És a Fidzsi­szigetek? Annak örülnél, mi? Azt mondják, az
ottani nők buknak a francia férfiakra! ­ fenyegette meg Éve
viccesen.
­ A suvai klíma kellemes, csak kulturálisan egy nagy nulla
az egész.
­ Viszont ott Monsieur Le Ambassadeur lehettél volna...
Közbeszólt egy kis hang: ­ Mit jelent az, hogy a nők buknak a
férfiakra? ­ Freddy tette föl a kérdést.
­ Hát.... hogy olyan ügyetlenek, és a hegyes orrú cipőnkben
elbotlanak ­ magyarázta nagy komolyan Paul.
Freddy nyomban meg akarta volna próbálni.
­ Szent ég ­ sikoltott fel nevetve Éve. ­ Azért ne...!
 ­ Papa ­ mondta akkor Delphine is ­, nem mondtál jó példát,
különben is nagy szamárság. Értem én, miről van szó. És ha
valaki, hát én bukom a franciákra. ­ Mindezt már nem kislányos,
de abszolút nőies bájjal jelentette ki, vonzóan és kecsesen.
­ Ne gondold, Delphine, hogy elhittem papának ­ folytatta
megint Freddy. ­ Különben se vagyok olyan botladozós. Hát nem
emlékszel? Amikor a klubban ráállítottál az ugródeszkára, és
olyan remekül értem vizet? Meg hogy nyereg nélkül meg tudom­
e lovagolni a pónit? Kész rodeó lett belőle, de fönn maradtam. És
amikor fogadtál, hogy nem tudom leszkanderezni ezt az
izompacsirta Jimmy Albrightot, és én nyertem? Még el is
püföltem, mert azzal jött, hogy autót vezetni viszont biztos nem
tudok, és...
­ Freddy! Delphine! ­ szólt közbe fenyegetőleg Éve. ­ Elég
legyen! Mindjárt megérkezünk. Várni fognak minket. Freddy,
menj kezet mosni, de az arcod és a térded se felejtsd el! Nézzünk
oda, a könyököd is retkes, ezt meg hogy csináltad? Vonaton!? A
ruhád meg... te jó ég! Inkább rád se nézek majd, elsüllyednék
szégyenemben. A hajad... édes lányom, a hajad! Majd azzal én
csinálok valamit. Delphine, mutasd magad. Jó, nagyjából, esetleg
te is kezet moshatsz, de nem fontos.
­ Tiszta a kezem.
­ Hát nem azt mondtam? Hogy tudod tisztán tartani a
kezed a vonaton, egész délután?
Delphine képes volt akár órák hosszat is veszteg ülni, Freddy
viszont nem adta alább, mint hogy: ülés alá mászni,

É
csomagtartóban hintázni. Éve tüntetőleg forgatta a szemét, nézte
Pault: „A lányaid...!” Útjuk Fokvárostól idáig valóban egy fél
világon vezetett át. Most, hogy a Nagy Menetelés utolsó kis
szakaszát tették meg már, és Paul új állomáshelye szinte
kartávolságra volt, a lányaikkal egy szűk vasúti fülkébe voltak
összezárva ­ és közelebbi „élménykapcsolatba” kerültek velük,
igazi lényükkel, mint csecsemőkoruk óta bármikor.
A természet törvényei? Összetartozás? Hát nem! Teljességgel
természetellenes állapotnak tűnt fel Éve­nek és Paulnak, hogy
egy tizenkét éves és egy tíz és fél éves leánygyermekkel három
napig ilyképp együttlétezni kénytelenek. Igaz, még mindig ez
volt a kellemesebb, mint odakint a végtelen sivatag sivár
látványa. Megéri­e vajon ez a sok­sok órás szerencsétlenkedés?
Túl azon, hogy már nem volt visszaút, reménykedhettek: valóban
civilizált világba, egy jelentős városba érkeznek. Persze, Canberra
és Fokváros, ha nem metropolisz is, mindkettő erősen őrizte a
brit hagyományokat, s az ilyesmi a Londonhoz szokott
diplomatának azért jelent valamit. De...
Majd kiderül!
Éve nagyon kedvelte például a fokvárosi házukat. Otthonos
volt, tágas. Hamar megszokták. Csakhogy a karrierdiplomata
sose választhat: megy, ahová küldik. Ugyanúgy nem utasíthatja
el Külügyminisztériumának elhatározásait, ahogy a frakk
viselését sem tagadhatja meg, és ahogy állandóan átöltözni
kénytelen, mint egy színész... délelőtti öltöny, délutáni öltöny,
szmoking, zsakett és a többi. Nem megy másképp. Ráadásul ez
most afféle előléptetésnek is számított. Paul még most is csak
főkonzuli rangban szolgált, és a nagyköveti pozícióktól
ugyanolyan csillagtávol maradt, mint korábban; de annyit
legalább elért, hogy itt most ő lesz akkor a francia „kolónia” feje.
Bámulatos volt ez a sztoikus­realista felfogása, ahogy korántsem
dicsőséges diplomata pályafutására tekintett.
Éve azonban tudta ­ ha egy szó erről el nem hangzott, akkor is
milyen csalódás a férjének, hogy végeredményben most is csak
egy teljességgel jelentéktelen posztot kap. A magas uraságok
„fent” szigorúan tartották magukat az elveikhez, és még
elefántmemóriájuk is volt! Számukra Éve mindegyre déclassé
maradt; rémkislány, aki képes volt holmi zenés színházakban
énekelni; „mutogatni magát”. De hát a lényeg az volt, hogy ők
ketten Paullal összetartoztak, és ott volt a két gyerek ­ megvolt
mindenük.
A vonat lassan döcögősre vette a tempót, ami azt jelenthette:
közelednek, de nagyon. A város is kezdte „mutatni magát”.
Eleinte viskók, kalyibák, roncstelepek formájában; már ahogy ez
lenni szokott; feltűnt pár autó is, aszfaltutak végződései
látszottak, egy külvárosi busz; valami üzem, egy iskola udvarán
gyerekek kosárlabdáztak ­ aztán már a sűrűbb külvárosok
következtek... és a nagy­nagy szívdobogás. Az izgalom, hogy
„most”, mindjárt. A vonat végre megállt, csikorogva­nyekkenve,
és Éve azt gondolta, végestelen­végig az isten háta mögött
utazgatnak: Ausztrália, Dél­Afrika; és akkor most ez a vízen túli
hely megint, oly távol minden realitástól, hogy nyilván csak egy
Jacques Charles képzelhette volna el ­ kulisszának ő is, egy
revühöz, melyet az ég tudja kinek rendez.
­ Végállomás, hölgyeim és uraim! ­ szólt be a fülkébe a
kalauz. ­ Itt volnánk.
­ Hát megérkeztünk, drágám ­ nyújtotta a karját Éve­nek
Paul.
­ Papa, mielőtt kiszállunk ­ szólalt meg Freddy ­,
kérdezhetek valamit?
­ Csak nem azt, amit már egész úton idefelé?
­ Nagyjából.
 ­ Miért nem kérdezed meg akkor a hordárt, vele ezt még
nem tárgyaltad meg.
­ Uram ­ fordult Freddy nagy komolyan most tényleg a
hordárhoz ­, ezt a várost tényleg úgy hívják, hogy Angyalok
Városa?
­ Bizony, miss. Ez így van. Isten hozta, még több kell­é? ­
vágta ki csacska bókját a kalauz. ­ Szeretettel várja L. A.!
 
Két hónap telt el. Éve vacsorához készülődött épp;
öltözködött. De közben leült, s bódultan dőlt hátra a
karosszékben, és fülelt. Hallgatta a galambok esti elnyugvódalát,
ezt a monoton, burukkoló zajt. Narancsfákon ücsörögtek a
madarak, a fák a Los­Feliz kerület műútját szegélyezték; Los­Feliz
maga pedig Los Angeles egyik kedves kertvárosa volt, az
üzletközpontos városmagtól északnyugatra.
A narancsvirágok illata jázminokéval vegyült, és száz meg
száz rózsatő vöröslött át a zöldön­fehéren ­ virágban állt a kert.
Éve mindegyre azon tűnődött, van­e még helye a világnak, ahol
ilyen hosszú és gyönyörűséges a tavasz? Los Angeles ­ a
világegyetem fővárosa lenne? Túl sok volt ennyi szépség.
Emlékezete felidézte a párizsi áprilisokat. Gyors felhőjáték az
égen, pocsolyák a nagy körutak aszfaltján... De ha az utcasarkon
cannes­i mimózát árultak, s drága pénzen vett egy csokrocskát,
akkor az ötödik emeleti bérlakásban az mint valami messzi
tavasz üzenete tündökölt, és már az is maga volt a teljesség. Hát
még akkor ez itt, ez az áttekinthetetlen áradás és bőség...! Mintha
most kezdeném megtanulni az évszakokat is, gondolta Éve.
De hát sokan tanulhatták már ezt itt, franciák. 1836­ban azzal
kezdődött, hogy tíz (!) francia telepes érkezett a nagy Túlsó Víz
partjára, ide. Aztán most, alig száz évvel később, már
kétszázezres lélekszámú volt Los Angeles francia kolóniája.
Persze, ez fárasztó is volt egyben ­ neki. Lehunyta a szemét,
gondolatban végigvette csak azokat az egyleteket, melyeket az
utóbbi napokban kellett meglátogatnia. St. Vincent de Paul Társaság,
Société de Charité des Dames Francaises, Gyermekvédő Liga, La Rochelle
Aprószentjei... és még és még és még. Szerencsére a druidák, a
Jeanne d’Arc Hívei és az Elzász­Lotaringiai Visszacsatolók gyűldéit
eddig „megúszta”. Ám ami késik, nem múlik. Miért nem egyesül
legalább öt­hat ilyen egylet, gondolta Éve. Mert ő, Madame la
Consule Générale volt a szenvedő alanya így az egésznek. Kezdte
máris halálosan kimeríteni az örök amerikai társaséletesdi és a
végtelen francia csevegősdi­hadarósdi együttese. Naponta négy
összejövetelt végigfecserészni: ezt végképp nem nevezhette
semmittevő, úriasszonyi életmódnak. Ehhez képest Canberra és
Fokváros szinte falunak számított. De bármily fárasztóak voltak
is napjai, Éve véghetetlenül boldognak érezte magát. Paulnak a
nagy konzulátusi épületben a Pershing Square­en egész nap volt
valami dolga. Egy szabad perce nem maradt. A lányok a Szent
Szív­plébánia iskolájába jártak. Delphine és Freddy boldogan
vette az üdvözlő ajándékokat: s nemcsak csokit kaptak és
narancsot, de „szerencsebotot” is, jelképéül annak, hogy itteni
életük vándorútjához mindenki minden jót kíván. S valóban, ez a
világ olyan volt, mint ahogy hírlett: ragyogó ege alatt az az
érzése támadhatott a jövevénynek, hogy pillanatról pillanatra új
csodák s lehetőségek várják. Csak jó úton kell elindulni... azzal a
bizonyos szerencsebottal.
És ­ mintha csak jelképe lett volna ez valaminek! ­ Freddy a
bottal, magasra nyújtózva, a Franklin Boulevard fáiról örökké
gyümölcsöt szakítgatott, hatalmas élvezettel szedte le a
„rekordmagasságban” himbálózó narancsokat, például; míg
Delphine a komoly lányok társaságát kereste, és szinte
restelkedett, hogy „ez az ő húga”. Igen, ha kettejük közül valaki,
hát Freddy az, gondolta Éve, aki egykor még nagy­nagy
gondokat okozhat a családnak. Fára mászott, háztetőre; autók
hűtőjén akart rodeózni... örökké véressáros volt a könyöke, a
térde. ­ és ez, Éve tudhatta, még csak a kezdet. Mintha Freddy is
a maga láthatárának táljára akart volna kukucskálni, s ez
örömmel, de ugyanakkor szorongással töltötte el Éve szívét...
mert mintha már hallott volna harangozni valami ilyesféléről.
De hát enyhe kifejezés volt ez. Mert a hajdani Mademoiselle
Éve Coudert „szegény rokona” volt csak annak, amivé Freddy
napról napra alakult. Miss Marie­Frédérique de Lancel ugyanis
már hároméves korában egyértelműen kijelentette: ­ Repülni
akarok! ­ És felugrott, széttárta két karját, rohanni kezdett körbe­
körbe, és úgy berregett hozzá, ahogy az Aero Club kis
sportrepülőgépeitől hallotta.
Paul aggódva nézte már ezeket a fejleményeket is. Éve
nyugtatta: ­ Minden gyerek akar efféle képtelenségeket. Az egyik
mozdonyvezető szeretne lenni, a másik...
­ Nem, nem, ez más ­ makacskodott szorongva Paul. ­
Ismered Freddyt, ő szó szerint érti a dolgokat. És egy igazi
repülőt szeretne, és el is képzeli, hogy valóban a magasba
emelkedik, és brrrrrr.
­ Azt mondd meg, hogy egy ilyen kicsi lány miért
képzelhetne komolyan egyáltalán bármi ilyesmit? Azt se tudja,
mi az, „komolyan képzelni” valamit.
 ­ Akkor miért tudja ennyire pontosan, milyen az, ha egy
gép felszáll?
Ezen még elvitatkoztak egy darabig, aztán a dolog feledésbe
merült. Egészen addig, míg ­ egy évre rá ­ egy szép napon azt
nem látták, hogy Freddy, szárnynak használván egy steppelt
takarót, ki akar ugrani a második emeleti ablakon, ama biztos
hitben, hogy ő most majd lebegni fog, sőt, el is jut az ég tudja ­
hová. Már nem lehetett megakadályozni. Csúnyán végezte; még
az volt a szerencse, hogy sűrű bokrok zöldelltek odalent, s a lomb
felfogott valamit az esésből. Éve borzadva rohant le a földszintre,
ki az udvarra ­ de Freddy, kicsit véresen, kicsit sárosan, már
mászott is ki, önerejéből, a bokrok alól, és nagy­nagy elégedettség
ült az arcán: ­ A tetőről kellett volna megpróbálnom, onnét biztos
nagyobb a lendület, és nem idáig jutok csak. ­ Ez volt minden
kommentárja a dologhoz.
Éve hallgatta a burukkoló galambokat. Harmincnégy éves
volt, de sokkal fiatalabbnak érezte magát. És sokkal idősebbnek
is. Idősebbnek, mert rengeteg hivatalos kötelezettsége volt,
fiatalabbnak, mert egy ilyen csodás házban lakhatott, ahol
erkélyek, boltívek, kis belső udvarok tették gyönyörűségessé az
élet keretét, és ha ehhez még a lépcsőzetes­teraszos tetőt és a
csobogó kutakat is hozzávette, olyan volt az egész, mint egy
felújított spanyol hacienda. Idősebbnek érezte magát a koránál,
mert két szép, ékességesen cseperedő lánya volt, s mindegyikük
olyan, hogy ­ más és más módon, persze ­ olykor az őrületbe
kergette. Fiatalabbnak, mert például ma este is bálba készült, és
valami tündökletes szatén estélyi ruhát rendelt magának,
melyben nemcsak az egész háta lesz meztelen, de amúgy
egészében is az lehet az érzése, mintha az... igen, az Olympia egyik
show­girljeként léphetne az emberek elé, és mégis ő a főkonzulné
asszony. Idősebbnek épp ez utóbbi körülmény okán.
Fiatalabbnak megint, mert haja puhán hullámozva hullt a vállára
­ szép vállára, ismerte el mosolyogva ő maga is ­, és mert olyan
remekül tudta sminkelni magát; és ­ ezerszer és milliószor
fiatalabb volt a koránál, mert ez az egész egy Hollywood nevű
helyen zajlik majd, a bál, ahol mindenki ezerszer és milliószor
fiatalabb a koránál.
És táncos lábbal perdült egyet máris, és annak a tangónak a
dallamát dúdolta, amelyikkel a nagynénjét már tizennégy évesen
úgy megbotránkoztatta.
Bármilyen megbotránkoztató legyen is, Éve egy tapasztalt
tizennégy éves asszonynak érezte magát. És boldog volt, hogy
ebből majd annyi minden látszik.
 
A Greystone­villa 1928­ban lett kész. És máris a párját
ritkította ­ nem akárhol, de Los Angelesben.
Ha évszázadokkal korábban épül föl ez a „valami”
Franciaországban, bizonyára reprezentatív „lakhelynek”
minősül, s nem tart igényt okvetlenül a „kastély” névre. 55
szoba... alig 15 000 négyzetméter... és a tulajdonosok, Dohenyék,
megálltak a 36 főnyi személyzetnél is ­ szerényen. Nem á la
Newport családi fészek, nem Vanderbilt­tanyaház, ezzel együtt
tekintélyesen magasodott és meredezett az épület úgy jó 100
méterrel a frissen aszfaltozott, két oldalán még beépítésre váró
műút ­ a Sunset Boulevard ­ felett, ahol is egyelőre olyan
műintézetek jelentették az építőművészet csúcsát, mint a
Cuxhaufee­benzinkút és a Nutte­Gutte Kitty imbisz. A klasszikus
Greystone, a maga szépen faragott kőfalaival, középkorias
tornyaival és teraszaival úgy állt ott, hogy már épp csak a
várárkok hiányoztak, meg egy felvonóhíd kellett volna ­ és meg
lehetett volna vívni körülötte és érte bármiféle történelmi
horderejű csatát.
De ha Mrs. Doheny itt bált rendezett, akkor is ­ seregek
vonultak fel. Mindenki eljött.
Éve görcsösen kapaszkodott Paul karjába. Ez volt az első nagy
társasági esemény, mióta Los Angelesbe érkeztek. Eddig csak a
francia kolónia társulatait látogatták, kötelességszerűen, ám épp
így adódott az, hogy egyéb meghívásoknak képtelenek voltak
eleget tenni.
Nem ismerték még az olajszakmát, se az újságírókat; és nem
voltak igazi kapcsolatban az öntözésiekkel, de a földmérőkkel és
ingatlanügynökökkel ugyanígy nem; és a szállodások köreiben
sem mozogtak egyelőre, s a Nancock­Park­Jónép vagy a
Pasadena­ Bagázs hasonló fehér folt maradt a számukra ­
röviden, a város nagyjai és gazdagjai egyelőre kartávolságon
kívül voltak. Ezen változtatni kellett; mármost jól jött, hogy mind
az említettek várhatóak voltak Mrs. Doheny báljára. Éve
mindössze azt a néhány filmsztárt ismerte arcról, akik emígy­úgy
szintén hivatalosak voltak a nagy alkalomra, igaz, itt a kapcsolat
korántsem volt kölcsönös ­ a színészek honnét ismerhették volna
Mrs. de Lancelt.
Az amerikaiak, a nagy­nagy társasélet hívei, ellenségei voltak
ugyanakkor mindenféle formalitásnak, így lehetett elkerülni
például azt, hogy halálos ellenségeknek kezet kelljen szorítaniok
­ bemutatkozás címén ­ egymással. Annál világosabban
kirajzolódott, miféle pozíciót töltenek be még ily alkalmakkor is a
helyi hatalmasságok. Éve úgy találta, minden rendkívül
fesztelenül zajlik ­ ráadásul igazán zajlik, így mentek le a széles
lépcsőn az úszómedencéhez, ahol derekas létszámú zenekar
zengette a talpalávalót. Éve már­már úgy vélte, erről a jelentős
partyról ő úgy fog távozni, hogy egyetlen jelentős urat vagy
hölgyet se ismerhet meg, kivéve akik a vacsoraasztalnál
véletlenül mellettük ültek, de ezek, a kurta bemutatkozáson túl,
sokkal jobban érdeklődtek az iránt, ott vannak­e a barátaik
szemközt valahol, netán a túlvégen... mit törődtek volna egy
külhoni házaspárral.
Amikor Éve hozzáment Paulhoz, végső soron még háború
volt, és senki sem töprengett azon, mi lesz „békeidőben”.
Például, hogy a Jacques Charles által ajánlott világkarrier helyett
Éve a házi tűzhelyet választja ­ nem volt ez annyira világos és
nyers tény. Ki törődött a jövővel? Vagy hogy Paul ígéretesen
induló pályafutása így alakul... Holott alkalmasint már
Franciaország nagykövete lehetett volna ő az Egyesült
Királyságban. De ahogy teltek az évek, Éve rádöbbent lassan,
milyen nagy árat fizettek ők mindketten a házaséletükért. Eleve
Paul családja éreztette vele ezt ­ például Madame de Lancel, aki
kerek perec ki is fejtette neki, „mi lett a fiából” egy ilyen
„szerencsétlen és meggondolatlan” lépés következményeképpen.
Éve­nek meg kellett értenie, hogy nemcsak ez a furabogár
nemesi család tartja felháborítónak és gusztustalannak az ő
múltját, a színpadi karriert ­ avagy annak kezdeteit ­, de a világ
további része sem gondolkodik másképp... már legalábbis ama
világé, ahol a Lancelek mozogtak. Például a Quai d’Orsay urai.
Ezekben a körökben nem tettek különbséget aközt, hogy valaki
sanzonokat énekel­e a zenés színházban, vagy pucérkodva
flangál a közönség nagyobb s közönségesebb örömére; vagyis
egy énekesnő ugyanúgy ringyónak, züllött egzisztenciának
számított az ilyen emberek szemében, mint egy mindössze a
kemény fenekével és melleivel büszkélkedhető show­girl.
Hanem ugyanígy nyilvánvaló volt, hogy Paul szintén naivan
és a következményekről mit sem sejtve bukdácsolt bele ebbe a
házasságba. Harmincegy évesen ő már tapasztalt diplomata volt,
és igazán sejthette volna, mivel mi jár. Vagyis hogy tisztában
kellett volna lennie ezzel: alkalmatlanabb asszonyt nem is
kereshetett volna feleségnek. Rossz választás volt. Választás? Éve
dacosan fölszegte az állát. Paul őt nem „választotta”. Hanem
kikövetelte magának. Ellentmondást nem tűrve. Lerohanta...
fölébe kerekedett a szenvedélyével, az akaratával. Teljességgel
fölvállalta őt ­ a dolog minden következményével együtt. Nem
tehet senkinek se szemrehányást.
És Éve olyasmit érzett, hogy ­ nem, önvádat nem; ez
felelősségérzet volt, eleve önmaga rangját megadó tudat. Soha
többé nyilvánosan fel nem lépett; music­hall éveit sehol egyetlen
szóval nem említette; bár a múltat nem törölhette el, nem olthatta
ki. De úgy döntött: nem kell neki semmit se demonstrálnia. Nincs
bizonygatni valója. És Canberrában, Fokvárosban egy lélek se
akadt, aki álmában is gondolt volna olyasmit, hogy Madame
Paul de Lancel, ez az odaadó feleség, ez a csodálatosan gondos
anya valaha férfiszemek és férfiszívek bálványa volt „holmi
dalocskákkal” egy színpadon. Egy „kétesnél is kétesebb hírű
helyen”, ha úgy tetszik.
Nos ­ elérkezett az a pillanat, amikor ez a „kétes” világ neki
egészen egyértelműen hiányozni kezdett. Igazat mondott Jacques
Charles! Hogy jöhet még ilyen fordulat. És akkor...?
Gyötrelmesen hiányzott a rivaldafény, a taps és még inkább ­
maga a zene! Igaz, a gyerekeknek olykor zongorázott és énekelt
valamit. De az valahogy más... az „a másik” annyira más volt!
Ezt gondolta, ahogy Paullal a Doheny­bál táncparkettjére vonult
szépen, diszkréten. Lassan, magányosan mozogtak az akkoriban
divatos foxtrott ritmusára; miközben a többiek, egyenként vagy
párosán, főleg azzal voltak elfoglalva, hogy egymást lelkesen
mosolyogva üdvözölgessék. Az első dzsesszkorszak épp véget
ért; kezdődött a némi komolysággal celebrált glamour évada. Akár
ha vastag krémmel lenne bevonva még a levegő is, olyan volt ez
a hangulat; és olyasmik jellemezték, mint Mary Pickford súlyos
rubinja, netán Gloria Swanson gyémántjai. S még vagy
féltucatnyi nőn volt ugyanaz a szaténruha, ami Éve­en, csak több
ékszerrel. Soha életében nem érezte magát Éve ennyire „a
kölcsönkalapos dijoni kislánynak”, mint most.
­ Kölcsönadná, tisztelettel kérem, egy táncra a kedves
feleségét, Monsieur le Consul? ­ kérdezte akkor hirtelen egy ismerős
hang.
Paul gyors pillantást vetett hátrafelé, és meglepett mosollyal
nyugtázta a kérést: ­ Bon soir, monsieur! Egy honfitársamnak...
boldog örömmel.
­ Alors, Madame la Consule Générale ­ kérdezte akkor Maurice
Chevalier ­, hogy tetszik hát önnek Hollywood?
Éve először gépiesen azt felelte: ­ Mindenki ezt kérdezi. ­ Nem
voltak személyes ismerősök eddig. Mégis úgy társalogtak,
mintha valami régi beszélgetést folytatnának éppen.
­ És? Mit szokott felelni rá?
­ Amit szokás: „I love it...!”
­ És csakugyan? Szereti? ­ kérdezte Chevalier kíváncsian.
­ Igen is, nem is. Olyan... más. Meg kell szokni előbb...
­ Főleg ha valaki a Grands Boulevards fényeire emlékezhet
vissza mellesleg, nem?
­ A Grands Boulevards... ­ Éve elrévedezve mondta ezt, s nem
akarta, hogy elutasítás legyen ez a részéről, de azt se, hogy a
beszélgetés ebben az irányban folytatódjék. Csak hagyta, lebegjen
a kérdés a semmiben. Az ő ajka és táncpartnerének közismert
arca közt... mintha a szavaknak itt nem is lenne jelentősége.
­ Bizony, bizony ­ hajtogatta Chevalier ­, a Grands Boulevards
és azok a bizonyos ottani fények... a Maddy­reklámfények...
­ Maddy? ­ kérdezte hitetlenkedve Éve.
­ De hát én hallottam énekelni magát! Aki Maddyt egyszer
énekelni hallotta, soha többé el nem felejti. Ezt mondta a fél világ.
De ha a másik fele hallja, az is ezt mondja. A világnak igaza van.
­ Ó!
­ Első ízben még 1914­ben hallottam, az Olympiában, a
háború előtt. És akkor még egyszer, ugyanabban az évben, de
már amikor a fronton énekelt a katonáknak. Micsoda este volt!
Az a pompás, szenzációs vörös ruha, a parányi piros cipő, és az
eperszőke haj együtt! Bizony, mintha egy üde pohár pezsgőt
emelt volna valaki a magasba... mert magasan fent járt maga,
Maddy, mindannyiunk felett... és mégis ott volt, mennyire, de
mennyire földközelben. Na, hát az én emlékezetem is így őrzi
ezt... mintha tegnap lett volna.
­ Ó, hát én is emlékszem ­ kiáltott fel Éve. ­ Hogyan is
feledtem volna el!
­ Mármint hogy azt az estét, ott a fronton? Miért pont azt az
estét? Annyiszor énekelt ott annyifelé...!
­ De én mindegyikre külön emlékszem ­ mondta Éve ­,
éspedig nagyon is pontosan. ­ Szeméből elindult egy
könnycsepp.

É
 És Maurice Chevalier, aki külvárosi kiskölökként a betevő
falatjáért énekelt eleinte boldog­boldogtalannak, nagyon is
értette, hogy ez nem holmi érzelgés. Ő, aki most már huszonkét
éve sztár volt, és közben mindegyre tovább fejlődött, mígnem
valami módon rányomta bélyegét... igen, az egész évszázadra. Ő
volt az, aki itt Maddyre nagyon is jól emlékezett. Nyilvánvalóan
látta, hogy a nagyszerű énekesnő teljességgel eltűnt, felszívódott
a főkonzulné­ szerepben, és azt is sejtve értette, mit jelenthetett
neki ez az átváltozás ­ mennyi, de mennyi önfeláldozást.
­ Ismeri a Mimi szövegét? ­ kérdezte az énekes, és
egyszerűen úgy tett, mint aki a könnyéket meg se látja.
­ Mimi? Mon jolipetit miéi de Mimi? ­ kérdezte Éve. ­ Van­e a
világon, aki nem ismeri?
­ Hát azt énekeljük, vagy jobban kedveli az Aimez­vous ce
soin? Ezt persze előadhatjuk angolul is. Love me Tonight.
­ Énekelni? Itt? Magával? Én? Nem, ez képtelenség!
­ Ah! Cha alors! Ez se minden este fordul elő, hogy én...
kosarat kapjak. Méghozzá így visszakézből!
­ Nem... nem akartam megsérteni... Ellenkezőleg. De... én
nem énekelek többé.
­ Maddy ilyet sose mondana.
­ Maddy sosem szalasztotta volna el az alkalmat, hogy
Maurice Chevalier­val énekelhessen együtt, sőt! ­ ismerte el Éve,
mintha amúgy magában monologizálna halkan.
­ Hát akkor legyen egy estére most Maddy, Madame la
Consul Générale! Miért ne?
­ Éve látta, hogy némelyek a parketten már élénken figyelik
beszélgetésüket. Ki lehet az, akivel Hollywood eleddig
legnagyobb vendégsztárja ilyen meghitten társalog? S ezek az
idegenek, akik őt eddig közömbösen nézték, vagy éppen észre se
vették, most érdeklődéssel fordultak felé. Idegenek, futott át Éve
agyán, akiknek eszébe se jut, hogy az „dehonesztáló” lehet, ha
valaki egy music­ hallban énekelt valaha. Idegenek, egy távoli
ország lakói, ahol egyenesen királyok és királynők a
szórakoztatás nagyjai. Mert itt nincsenek ostoba konvenciók, itt...
­ Mrs. Doheny ­ folytatta Chevalier ­ megkért, énekelnék
valamit, de elhárítottam. Viszont ha maga úgy dönt, hogy
betársul, esetleg meggondolom magam.
­ Jó, rendben van ­ vágta rá gyorsan Éve, mint aki attól fél,
hogy meggondolja magát netán. Megint erről volt szó:
merészelni... kockáztatni. Itt. És most. ­ Csak arra kérem, ne
szólítson Maddy­ nek ­ mondta. ­ Hadd legyek továbbra is
egyszerűen Éve.
Akkor Maurice Chevalier­vel karonfogva átvonult Madame la
Consule Générale a táncosok kettéváló sokaságán, fel a
fürdőpavilon lapos tetejére. A zenekarvezető készségesen ott
termett. Chevalier váltott vele pár szót, aztán pár lépcsőfok
következett még, s ott álltak a „zenekari emelvényen”. Odalent
hirtelen várakozó csend támadt; a vendégek mind kíváncsian
néztek föl, várták, mi lesz.
­ Hölgyeim és uraim ­ kezdte Chevalier a rövid bevezetőt ­,
ma egész nap keményen dolgoztam, vagyis énekeltem. De egész
héten ugyanilyen keményen dolgoztam ­ énekeltem tudniillik. S
így ment ez a kemény munka az egész elmúlt hónapon át ­ lévén,
hogy énekeltem. Ma azért jöttem ide csupán, hogy
vendéglátónőnk megtisztelő meghívásának eleget tegyek,
nézzem kicsit a táncolókat, de énekelni semmiképp sem akartam.
Honnét is sejthettem volna, kivel találkozom itt váratlanul. Egy
honfitársnőmmel s kolléganőmmel, akinek, amikor először
hallottam énekelni őt, egész Párizs a lábai előtt hevert. Egy olyan
sztárral, akiben volt annyi bátorság és honleányi érzés, hogy a
frontra kimenjen, s hónapszám a katonáknak énekeljen! Egy oly
szépséges sztárral, hogy titkon már még is bocsátottam neki...
azt, hogy feladta a karrierjét. De miért adta fel? A házasságért. És
van olyan vakmerő most is, hogy azt állítsa: boldog a döntésével!
És volt olyan merész ráadásul, hogy vonakodva álljon ki
mellém... nem akarván sebeket felszakítani. Mindazonáltal,
hölgyeim és uraim, bemutatom önöknek Éve­et, e pillanatban így
kell mondanom, Madame Paul de Lancelt, Franciaország
főkonzuljának feleségét; és hadd mondjam el nyomban azt is,
hogy a kalapomat és a pálcámat a tűzre vetném, ha az lenné az
ára, hogy vele együtt énekelhessek. Ám erre nincs szükség.
Szerencsére nem kért tőlem ilyesmit. ­ Odasuttogta Éve­nek: —
Alors, Maddy, quon chante! ­ A tömegnek pedig, ahogy az emberek
már a végsőkig fölajzva várakoztak, azt kiáltotta: ­ Hát akkor,
Éve, ma Béllé, daloljunk!
 
­ És nem megyek el a konfirmációra ­ makacskodott Freddy
­, ha előtte nem repülhetek.
­ Hát ilyen nincs! ­ kiáltotta Paul. ­ Vallási zsarolás...!
 Freddy azonban erre is ünnepélyesen rábólintott. Ha az, hát
az, miért nem használt eddig semmi kérlelés, esdeklés. Jó ötlet,
gondolta, éljen­éljen!
­ Rendben van, ezen a hétvégén kimegyünk a repülőtérre ­
engedett kelletlenül Paul. A konfirmáció már igencsak esedékes
volt, lévén Freddy tizenegy és fél éves; ráadásul Paul azt remélte,
a szent szertartás szelídíteni is fog netán a kis vadócon.
Évente legalább háromszor hozta haza rendőri kíséret
Freddyt, ugyanis a „repülőjelölt” görkorcsolyával zúdult alá
megannyiszor a legnyaktörőbb lejtőkön, s mögötte ott lobogott
egy lepedő, melyet két marokkal szorosan fogott ­ az volt a
vitorla; és a közegek savanyú ábrázattal panaszolták a szülőknek,
hogy az ifjú hölgy ön­ és közveszélyes magatartása egy­egy
pillanatra az egész közlekedést összekuszálja az adott helyen. s ­
ráadásul egy szép napon ki fogja törni a nyakát!
Amikor pedig elkobozták otthon a görkorcsolyáját, összes
babáját bepakolta egy gyerekkocsiba, és kiállt velük a közeli
sarokra: el akarta adni a babákat, hogy az árukon görkorcsolyát
vegyen megint. A szomszédságban, melyből vevőkre számított,
olyan hírességek laktak, mint Walt Disney és Cecil B. de Mille.
­ Vadóc ­ mentegette Éve. ­ A korral jár. Majd kinövi. ­
Mármost Éve magának se akarta bevallani, hogy valami neki
nagyon is tetszik ebben a vadságban. Hogy egy kicsit magára
ismer. Ami pedig a növést illeti, Freddy nagyon is sudár magas
volt a korához képest; már most látszott, milyen szép, hosszú
lábú nő lesz belőle. Amellett hajlékony is volt, mint egy akrobata
­ hol volt már a tömzsiség! ­, és föltételezhető volt, hogy
gumikötélen át merne oldalazni akár a Niagara­vízesés fölött is.
Barnára sült keze­lába csupa karcolás és horzsolás volt; egész
teste izmos, de nőies; Paultól örökölte szokatlanul mélyen ülő
szemeit, melyek örökké a messzeséget kutatták, míg erős
szemöldöke a halánték felé ívelt, akár Éve­é. A tiszteletet nem
tudó kék szempár maga volt a nyughatatlanság és a figyelő
értelem; ha csak ennyit látott volna valaki a „Freddy­jelenség”­
ből, aligha tippelt volna arra, hogy serdülő kamaszlánnyal áll
szemben.
Éve gyakran eltűnődött, hogy vajon csak ő képzeli­e, vagy
Freddv tényleg messzebbre és élesebben lát, mint bárki más.
Tény, hogy ha a láthatáron madár közeledett, vagy valahol a
földön egy pontnyi állat, és még senki sem észlelt semmit, ő
máris felkiáltott, jelzett. Sosem kellett kifésülnie a haját a
homlokából, a haja nem hullt ugyanis a homlokába, mint
másoknak, hanem a homlok felső vonalától valami vad,
meghullámzó erővel egyenesen hátrafelé nőtt ­ és riasztóan,
agresszíven vörös volt. Pontosan olyan, mint egy fényesre
dörzsölt rézüst. Arcának ez a hajszín is szokatlan keménységet
kölcsönzött, célratörő vonásai egyáltalán nem vallottak gyerekre
­ egészen addig, míg el nem nevette magát.
Azt viszont határozottan tudta Éve, hogy kisebbik lánya
semmiképp sem lesz vitathatatlanul nagy szépség. Tehát nem
érhet Delphine­nek még csak a nyomába se; és mégis mindig
lesznek olyanok, akik őt fogják majd szebbnek tartani. Akiket
lenyűgöz majd abszolút rendhagyó lénye, az, hogy nem ismer
semmiféle előírást, konvenciót, és miközben így él, hallatlan
nemességet és méltóságot sugároz. És távolságtartást. S mindezt
Freddy „produkálni” is tudta ­ ha valamit nagyon el akart érni.
Szemtelen, zabolátlan nevetésével, mozgásával olyan volt, mint
egy lány képében újjászületett Robin Hood.
És Robin Hoodhoz méltó modorban préselt ki apjából is
mindegyre valamit. Akár ha váltságdíjat követelne. Így történt
most is, hogy Paul még a kérdéses este odatelefonált John
Madduxnak. Ő szervezte meg 1927­ben Los Angeles és San
Diego között az első légijáratot, méghozzá egyetlen
repülőgéppel, meg egy Charles Lindbergh nevű ifjú pilótával. A
vállalkozás remekül bevált, felvirágzott, és Madduxnak most már
tizennégy utasszállító gépe volt. Három állandó célállomása volt
a Los Angelesből induló flottának: San Francisco, a mexikói Aqua
Caliente és az arizonai Phoenix.
­ Miben lehetek szolgálatára, Paul? ­ kérdezte Maddux.
­ Örülnék, ha egy kislány repülhetne egyet. Mit javasolna?
­ Szerencséje van. Épp megindítottunk egy reptéri
gyorsszolgálatot. Utasokat viszünk ki az irodánktól, a South
Olive­tól a központi légikikötőbe.
­ Az ifjú hölgyet a repülésen kívül semmi más nem érdekli,
Jack. Ennek ellenére, kösz a tippet, de hát... ez kevés lenne.
­ Aha, Nézze, akkor hajtsanak ki egyenest Burbankig, és
onnét eltalálnak a légikikötőhöz. Várjon... a leginkább a
mindennap közlekedő San Franciscó­i gép első osztályát
ajánlanám. Az már elég hosszú út, föl lehet hajtani pár kortyot,
kialakul egy kis hangulat, jöhet utána a kínai negyedben egy
kiadós vacsora, netán séta a kikötőben. Éjszakájukat eltölthetik
Mark Hopkinsnál egy lakosztályban, reggelizhetnek Érmesnél,
netán Jack’snél, utána pedig ugyanazzal a járattal visszajöhetnek
L. A.­be, és megint vacsora, és így tovább. Akár oda­vissza
ingázhatnak, míg meg nem unják. Viszont, ha egy retúrról van
szó, félre a tréfát, akkor az személyenként hetven dollár, de
minden cent külön megéri az élményt.
­ Kicsit... zsúfolt és kalandos programnak hangzik, Jack.
Tudja, az ifjú hölgy tizenegy éves múlt, ráadásul a leányom.
 ­ Vagy úgy! Értem már... az egész más. Ebben az esetben
egy kis légi körséta volna a legalkalmasabb.
­ Pontosan erre gondoltam én is.
­ Semmi gond. Magam szervezem meg. Mi lenne... ha
szombaton csinálnánk? Délután fél négykor? Akkor látni
mindent a legjobban, a legszebben.
­ Príma. És nagyon köszönöm, Jack. ­ Paul de Lancel letette
a kagylót, és arra gondolt: ámulnának a Quai d’Orsay magas
urai, ha tudnák, hogy itt egymást alig ismerő emberek
keresztnévvel szólítkoznak, és telefonon szerveznek meg egészen
hihetetlen dolgokat, meg a többi. Talán a hitükben rendülnének
meg, de alaposan. Mert ha ilyen közvetlenség is van a világon, és
ha ez netán elharapózik, mire lesz jó a végén a „jobb­kézzel­a­
bal­fület” diplomáciai szolgálat és testület?
­ Igen, uram... Mr. de Lancel ­ mondta a repülőtársaság
alkalmazottja. ­ Mr. Maddux mindent megszervezett önöknek.
Üzeni továbbá, hogy részéről a szerencse, és természetesen
ingyen repülnek. A gép ott áll kint, az... ­ És mutatta az igen
közel csillogó­villogó, új, kétmotoros masinát. Hat további utas
várakozott a beszállásra.
Paul kézen fogta Freddyt, hogy csatlakozzanak a társasághoz,
de a kislány lába mintha lecövekelt volna; nem moccant.
­ Ez egy nagy, böhöm gép ­ mondta csalódottan ­, és még
mások is lesznek.
­ Na, Freddy! Nem ígértem, hogy szólórepülés lesz. Csak
hogy repülhetsz. És ez ráadásul még a legjobb időpont is.
Ilyenkor...
­ De hát te nem értesz engem akkor, papa. Én egyedül
akarok repülni!
­ Eriggy már, kincsem! Hiszen nem is tudsz repülni.
Egyedül?
­ Persze, világos. Pilótának jönnie kell, de más nem jöhet.
Kettesben. Kérlek, papa! Akkor legalább azt képzelhetem, hogy
én vezetem a gépet, zííí­zúúú.
És olyan esdekelve nézett eközben, és olyan nyomatékkal
ejtett ki minden szót, hogy Paul mintha magát látta volna „vad”
kamaszéveiből: amikor ennyire akart valamit ő is! És senki se volt
vele megértő.
Az alkalmazotthoz fordult. ­ Elmondom majd Mr.
Madduxnak, hogy ön, uram, milyen előzékeny és segítőkész volt,
csak hát a kislányom... látja, ugye? Nem tudna ajánlani valami
megoldást? Egy sokkal kisebb gépet?
­ Hát, ha elhagyják a repteret, forduljanak balra, és
hajtsanak egy bizonyos Dry Springs nevű hely irányába. Térjenek
le a főútról, és hamarosan meglátnak majd egy táblát, mely a
McGuire Légiakadémiát hirdeti. Maga a létesítmény nem valami
mutatós, de a látszat csal. Remek hely; keressék egyszerűen
Macet. Ő a legjobb pilóta ott. Ha nem tévedek, a háborúban is
repült már.
­ Köszönöm ­ mondta Paul, és már indult is; Freddy
lelkesen gyalogolt mellette.
A McGuire iskola egyetlen alacsony, hosszú barakk volt, mely
eleve afféle sikerületlen­hevenyészett garázsépületnek látszott.
Tény, hogy álldogált előtte pár kisebb gép. Ezen túl azonban
életnek semmi nyoma nem volt. Végül fölfedeztek egy kis irodát.
Ajtaja nyitva állt, Paul benézett, s elkiáltotta magát: ­ Van itt
valaki?
­ Pillanat ­ felelte máris egy hang, a hátuk mögül. Az egyik
gép alól előmászott egy ember. Szerelőruhában, kigombolt
munkásingben. Barna haja kesze­kuszán meredezett. Jó arcú férfi
volt, amolyan „tipikus amerikai”. A hivatásos tornászok
magabiztosságával indult meg feléjük.
­ Egy bizonyos Mac nevű pilótát keresek ­ közölte Paul.
­ Én volnék az ­ felelte széles vigyorral a férfi, és közben az
olajos kezét törölgette. ­ Terence McGuire.
­ Paul de Lancel. ­ Paul nem mosolygott, sőt, egy kissé
tétova lett. Tényleg rábízza Freddyt egy ilyen szerelőforma,
koszos kezű pilótára?
­ Miben segíthetek? ­ tudakolta Mac.
­ Kérem, én repülni szeretnék ­ vágta ki Freddy kapásból.
­ Pillanat, Freddy ­ vágott közbe csitítólag Paul. ­ Mr.
McGuire, azt hallottam, ön a háborúban is repült.
­ Persze.
­ Ez nagyon érdekes, igaz, Freddy? És hol került sor a
bevetésre?
­ Franciaországban.
­ Melyik egységnél?
­ Először az Escadrille Lafayette­hez vezényeltek, 1916­ban.
Amikor végre az Egyesült Államok is hadba lépett,
természetesen rögtön az American Air Service­hez kerültem
vissza, a 94. Aero Squadronhoz.
 ­ Német gépeket... lőtt le németeket?
­ Persze. Tizenötöt, hogy pontos legyek. Az utolsó négyet
St. Midiél­nél. Többünk érdeme is volt az egész. Eddie
Rickenbacker ugyanúgy benne volt, mint én. Tettük a magunkét.
De miért kérdi? Riporter, ilyesmi? Évek óta nem beszéltem
riporterekkel, manapság ez az egész a kutyát se érdekli.
­ Nem, nem. Én csak egy aggódó apa vagyok.
­ Vagy úgy. Aggódott, hogy a lánya a végén egy szerelővel
száll föl a fellegekbe ­ vigyorgott megint Mac. ­ Nem róhatom fel
az óvatosságát. De kérem, ne aggódjon.
­ Ó, papa, mit vesztegeted az időt ennyi beszéddel? ­
unszolta Pault Freddy. Szinte szétvetette a türelmetlenség.
Egyszerűen nem bírta már... most, hogy itt volt a nagy lehetőség.
Szállt a haja szanaszéjjel, szeme lázban égett.
­ Na, akkor gyere, kicsikém ­ rendelkezett McGuire. És a
hangár előtt álló kis gépre mutatott. ­ Ma délután lett volna egy
kis oktatás, de lemondták az órát. A gép felszállásra kész. ­
Freddynek se kellett kétszer mondani. Szó nélkül sarkon fordult,
s rohant is a gép felé. A pilóta alig tudta utolérni.
Paul feszengve állt a kifutópályán. Tessék, itt ez a férfi,
nagymenő pilóta volt a háborúban, sztár; aztán a dolgok véget
értek, hazatért, levetette a fényes csizmát, a szép egyenruhát, és
mire vitte? Repülőleckéket ad, de néha még le is mondják neki az
órát. Mindegy, leült egy vászonszékre, és megpróbálta
nyugodtan várni Freddyt, de nehéz volt nyugalmat erőltetnie
magára... olyan törékenynek látszott ez a Piper Cub.
 Terence McGuire becsatolta Freddyt a Piper Cub bal felőli
ülésére, ahol a mohó „tanuló” előtt ott volt egy teljes műszerfal;
aztán ő maga is bemászott a jobb oldali helyre. A gépet nem
kellett ellenőriznie; megtette ezt pontosan egy órával ezelőtt.
Fölpillantott az áttetsző égre, indított, s aztán gurulni kezdett,
végig az egyszerű, szinte kiépítetlen pályán. A napfény itt Dry
Springs vidékén olyan aranylósárga volt, amilyen általában csak
Görögországban. Fantasztikusan kék volt az ég, tiszta és csábító,
akár ha valami nagy­nagy ígéret vibrálna benne.
Freddy meg se mukkant. Mac odapillantott rá úgy oldalvást,
látni akarta, nem a félelemtől némult­e el utasa. Nem volt
mindennapos ügy ez: hogy egy kislány akarjon repülni ­ meg
hogy ennyire! Még ha fiúk jöttek, azok is idősebbek voltak, mint
ez a kicsike. Kicsike? Ahogy így előre volt hajlítva az ülés, a
lábával máris jól elérte az oldalkormány pedálját. Nem, hát nem
félt, az látszott rajta... igaz, előfordult már olyasmi, nem is
egyszer, hogy valaki az utolsó előtti pillanatban gondolta meg
magát. Ez a lány csak feszült volt, a tekintete maga az eleven
érdeklődés. Látszott rajta, összpontosít. Szinte felelősségteljesen.
A mindenit! Kicsit megállt a Piperrel a felszállópálya végén, hogy
az utolsó startkontroll is meglegyen. Majd mielőtt nekilódultak
volna, vetett egy utolsó pillantást az utasára. A napsütötte arc
most azért már jócskán sápadt volt, és mintha nem is lélegzett
volna a kislány...
­ Minden rendben, kis szívem? ­ kérdezte atyailag a pilóta,
túlüvöltve a motor zaját. Freddy kurtán biccentett, de nem nézett
McGuire­ra.
Ahogy 1500 láb magasságig értek, Mac keletnek kanyarodott,
el a szembe tűző nap sugaraitól. Vakító volt így is a fény.
Nyílegyenesen, végig azonos magasságot tartva haladt.
Tapasztalatból tudta, hogy aki először repül, nem élvezi a
„mutatványokat”, épp elég, ha a szokatlan érzéssel ­ esetleg
félelmeivel ­ elboldogul valahogy. McGuire jócskán különbözött
némely pilótáktól, akik utasuk rovására akarták bizonyítani
virtuozitásukat.
­ Hát akkor...? Tetszik a panoráma? ­ kérdezte.
­ Csuda ­ hangzott a válasz. ­ Fantasztikus. De mikor
kezdjük az órát?
­ Órát? Milyen órát?
­ Hát a tanórát. Az első leckét, úgy értem...
­ Pillanat, kicsim. Papa erről egy mukkot se szólt.
­ Nem is jutott odáig. Maga végig ezekről a háborús
dolgokról mesélt neki. De hát itt arról van szó, hogy ma veszem
repülésből az első leckét. Különben miért jönne az ember egy
repülőiskolába?
­ Hát igen ­ mondta McGuire kicsit rosszallóan ­, de ha én
ezt tudom, hát még bőven odalent volnánk, mert elmagyaráznám
neked, hogyan kell rajt előtt átvizsgálni a gépet. Olyan
egyszerűen azért ez nem megy a te híres tanóráiddal.
De Freddy nem ismert ellenvetést. ­ Azt majd később
bepótoljuk ­ jelentette ki. Most mosolyodon el végre első ízben.
­ Abban biztos lehetsz. Méghozzá nemcsak legközelebb lesz
ellenőrzés. Hanem minden alkalommal. Jó, hát akkor fogd meg a
botkormányt. Told egészen lágyan előre. Na, most mi történik?
 ­ Megyünk lefelé! ­ mondta Freddy, és a lélegzete is elállt.
­ Ez az. De most húzd egy kicsit magad felé. Mi a helyzet?
­ Emelkedünk!
­ Hát akkor: előre, ez azt jelenti hogy lefelé; hátra meg, hogy
föl. Ezzel a legfontosabbakat máris tudod. Persze, itt minden
fontos, de elsőre ezt kell megtanulni: hogyan ereszkedjünk,
hogyan emelkedjünk a géppel.
­ Igen, Mr. McGuire.
­ Szólíthatsz nyugodtan Macnek. Mind így neveznek a
tanítványaim. Hát téged hogy hívnak?
­ Freddy.
­ Az nem fiúnév inkább?
­ Franciául nem. Tulajdonképpen úgy hívnak, hogy Marie­
Frédérique. De senki sem nevezhet így. Mac, most akkor mit
csinálunk?
­ Ott lent van az a pedál, azzal igazgatod a
kormánylapátokat. Az oldalkormány a repülőgépnél az, ami az
autónál a volán. Hát akkor nyomd meg nagyon óvatosan a bal
oldali kormánypedált. Mi történik?
­ Elfordulunk balra.
­ És mit csinálsz, ha megint egyenesbe akarsz kerülni?
­ A jobb felőlit...?
­ Hát akkor rajta. Jól van! És most repülj szépen egyenes
irányban. Csak a bal kezed használd. Lazán, ne szorítsd úgy, ne
markolászd! Nem szkanderverseny ez. Jól van, Freddy, és most
nézz ide, erre a műszerre. Ezt nevezik magasságmérőnek.
Mutatja, milyen magasságban jársz. Ez meg itt a gáz. Ha
megnyomod, lassítani fogunk. Ha kihúzod, gyorsabban
repülünk. Mint amikor az autónál több vagy kevesebb gázt
adunk. Világos?
­ Igen ­ mondta Freddy kurtán, és a teljes értésnek ebben a
másodpercében természetes koordinálóképessége
maradéktalanul a műszerfalra irányult.
­ Nézz a magasságmérőre, Freddy, és próbálj kétszáz lábbal
följebb menni. Ehhez a gázt egy kicsit ki kell húznod, a botot meg
magad felé. Jujjujjujuú! Ne olyan erőteljesen, gyermekem! Ne
olyan kapkodva! Lassan és lágyan, lágyan, szelíden! Lassan és
lágyan, láááágyan, szelíden. Kicsi ritmusok kövessék egymást. Ez
az. Csakis így kell bánni a Piper  Cubbal, de egyáltalán is. Na,
akkor próbáljuk meg újra. Húzz fel megint kétszáz lábbal
följebbre. Ez az... vagyis kicsit már jobb azért. Ez megvolt, de
most menjünk akkor lefelé... négyszáz lábnyit... Lágyan­
szelíden... nem kapkodva... Hadd legyünk ott, ahonnan
fölemelkedtünk. Mit kell tenned ennek érdekében?
­ Botkormányt előre, gázt benyomni. Lágyan, nagyon­
nagyon szelíden.
­ Ez a beszéd! Hát lássuk.
Freddy hangosan felnevetett. A motorzajban ez persze nem
volt hallható. Ujjongó nevetés volt ez: „Tudok repülni! Tudok
repülni!” Mert Mac levette a kezét a botkormányról, karját
összefonta ült csak ott a pilótaülésen. Freddy maga vezette a
gépet. Tudta, hogy ez neki igenis menni fog. Tudta, amióta az
É
eszét tudja! Épp csak... kicsit más volt azért az egész, mint ahogy
képzelte. Komolyabb ügy, józanabb, fegyelmezettebb. A sok
műszer miatt, hát igen, a legtöbbjének még nem tudta a
jelentését, szerepét. De az igazi csoda, a lényeg, az megvolt ­
mintha a szél hozta volna, könnyedén; ajándék volt ez a csoda; és
végre megvolt! Most már örökre.
­ Jó, de most talán elég is lesz, visszamegyünk szépen ­
mondta Mac. ­ Visszaveszem a kormányt, de azért csak hagyd
rajta te is a kezed, a lábad meg lent a pedálon. Akkor pontosan
érzed, mit csinálok.
Freddy kelletlenül adta vissza a gépet Macnek. ­ Hány éves
koromtól repülhetek tisztára szólóban? ­ kérdezte.
­ Hát nem is az itt a lényeg, hanem hogy mindent
megtanulj. De ha már éveket kérdezel, egyedül, szál magad
akkor mehetsz föl, ha legalább a tizenhatot betöltötted.
­ Micsoda? És ezt ki szabja meg?
­ Hogyhogy ki? A kormányzat Washingtonban. Az
előírások. Minden. Persze, hogy hülyeség. Én tizenkét éves
voltam, amikor először repültem. Ez azokban a boldog özönvíz
előtti időkben volt. Aztán akkoriban még nem is voltak kétüléses
gépek. Ha fölmentél így, mindenképpen szólóban mentél föl. Be a
vízbe, fejest, aztán vagy úszni, vagy megfulladni; valahogy így
volt ez.
­ Tehát akkor nekem még négy és fél évet kell várnom? ­
siránkozott Freddy. ­ Hogy fogom én azt kibírni?
­ Ez már csak így van és így lesz. Repülni megtanulhatsz,
de szólóban nem mehetsz föl.
 ­ Négy és fél évig! ­ Freddy összetörten ült a helyén. Mintha
csak a beszíjazás tartotta volna egybe.
­ Műszaki oktatás van nálatok az iskolában?
­ Á, a Szent Szívnél olyasmihez nem is szagolnak. ­ Freddy
komor volt.
­ Miért nem mész át akkor egy másik suliba? Meg hát
matekot is kéne tanulnod, de nagyon ám. Jó vagy belőle?
­ Aha ­ mondta Freddy. ­ Abból vagyok a legjobb.
­ Akkor ezentúl is így legyen. Matek nélkül nem tudsz
navigálni. És akár hiszed, akár nem, vannak olyanok, akiknek az
élete múlhat rajta, és mégse tanulják meg a matekot.
­ Mint például az én Delphine nővérem ­ közölte Freddy, és
ez a gondolat megint egy kicsit felvidámította.
­ Na ­ szögezte le Mac legalább egyikőtöknek rendes női
neve van. Hát akkor, Freddy, felismered innen a repülőteret?
­ Persze, látom ­ mondta Freddy. Hunyorogva nézett a
napba, aztán a kezével egészen egyértelműen arrafelé mutatott,
ahol a reptér volt. ­ Már egy perce kiszúrtam, de az is lehet,
valamivel még előbb.
­ Hm. ­ Ő maga, Terence McGuire csak azért tudta, hogy ott
a reptér, mert az egyszerűen mindig is ott volt. De tíz centbe nem
fogadott volna senkire, hogy kezdő létére egyből felismeri, hol a
repülőtér. A kicsiknek jó szeme van. Fene jó szeme.
Ahogy leszálláshoz készülődött, McGuire azt kérdezte: — Na,
akkor hát, Freddy, hogy érzed magad most?
­ Mikor hogy érzem?
 ­ Hát most, ugye, hogy ereszkedünk, és le is szállunk. Mit
érzel a gépből?
Freddy egy pillanatra elképedt, így ült ott, fülelt, mintha
valahonnét közölnék vele, hogy... A Piper másodpercről
másodpercre lejjebb ereszkedett, és már nagyon közel volt a föld.
Akkor Freddy megértette. És felkiáltott: ­ A gép leszáll. Magától
ér földet, teljesen magától száll le!
­ Ez az. És honnét tudod ezt?
­ Na, hát érzem! Éreztem, Mac! ­ Egész izgatott lett.
­ Hol érezted?
­ Na, hát a... az ülésemnél,
­ Vagyis, azon a részeden, amelyiken ülni szoktál? Ahol a
szoknyád van?
­ Pontosan.
­ Jó! Pont ott kell érezned. Egyébként legközelebbre majd
húzz inkább nadrágot. ­ A gép földet ért, gurulni kezdett,
megállt. Pontosan az iskolaépület előtt. Paul már rohant is
lélekszakadva, dühösen.
­ Hallja csak, tudja­e, hogy kerek egy órát'voltak fent? El sem
akartam hinni eleinte. A legkomolyabb mértékben aggódtam
már! A fenébe is, McGuire, elment az esze?
­ Lassabban a testtel, uram. Egy tanóra az egy kerek óráig tart.
Még három perccel hamarább is itt vagyunk, de hát a lecke így is
megvolt rendjén.
­ Lec­keee? Tanóra? ­ Paul majdnem elájult. ­ Hiszen csak
annyit kértem magától, repüljön Freddyvel egy kört. Tanításról
én egy szót se ejtettem!
 Terence McGuire Freddyre nézett, aki meg némán
visszanézett rá... azzal a két szemével, amelyik, Mac tudta már,
jóval messzebb lát, mint az átlag, sőt. A lány szája keskenyre
préselődött, és ez az egész azt fejezte ki: Tudom, hazudtam, de
megérte.
­ Sajnálom, uram ­ mondta Mac. ­ De hát megesküdnék rá,
hogy úgy értettem, maga egy leckeórát kért. Félreértettük
egymást. Mármost a repkedés négy dollár, a lecke kettő, az lenne
összesen hat. Javaslom, maradjunk négynél. Egyelőre. Tény, hogy
Freddynek kell egy gépnapló. Egy pillanat, kiállítom. ­ Beszaladt
az irodába, keresett egy könyvecskét, bejegyezte az első utat,
aztán odaadta Freddynek a gépnaplót. ­ Ez az igazolványod,
egyelőre. Soha el ne veszítsd, és mindig hozd magaddal!
­ Sose vesztem el! ­ kiáltotta Freddy. ­ Mindig velem lesz. És
ne féljen, Mac ­ folytatta boldogságtól sugárzó arccal ­, jövök újra.
Hogy mikor, azt nem tudom, de mihelyt mód lesz rá.
­ Hát persze, hogy így lesz, Freddy! Nem voltak kétségeim.
Egy pillanatig se. Minden jót, Freddy! Addig is!
­ Viszlát, Mac!
 A Lancelek ősi földje
1933 nyarán Vicomte de Lancel és felesége, Anette örömmel
üdvözölhette a Cháteau de Valmont teraszán a fiukat, Pault, s
vele Éve­et, meg a két nagylányt. Látogatóba érkeztek. A ház
hagyományai szerint ilyenkor a kastély úrnőjének volt joga és
kötelessége kinyitni az első pezsgőspalackot. És ez a nap valóban
egészen rendkívüli volt, s nemcsak amúgy átlagosan volt érzelmi
és jelképes értelme és jelentősége. ­ De hát persze, hogy már nem
olyan kicsi Freddy ­ szögezte le Anette de Lancel ­, hogy pezsgőt
ne ihatna. Ihat, nyilvánvaló; főleg ilyen alkalomkor. ­ És a
tizenhárom éves Freddy poharát is ugyanúgy teletöltötte, mint a
többiekét.
Paul, ahogy ivott, egyszerre megérezte, milyen nagyon, de
nagyon hiányzott neki hosszú éveken át Valmont, függetlenül
attól, hogy mindegyre azon volt: ne is gondoljon a fiatalságára.
Közben csaknem el is felejtette hát, hogy bárhol járt is azóta,
sehol, de sehol nem volt ilyen tökéletes harmónia a táj s aközt,
amit a táj adott; ennyire kézzel fogható; igen, mert ha láthatatlan
volt is ez a kötelék, azért az ember csak úgy érezte, hogy belekap
a levegőbe, és már fizikailag is ott van az ujjai közt... mi is? A
lényeg. Mert itt, a Champagne vidékén a levegő minden
molekulájában ott volt ez a jóérzés­féle, ez a kellemesség és
könnyűség, ez a hihetetlenül és szokatlanul nagy nyíltszívűség és
tártság. Hiába járt Paul azóta világtengereken, sehol nem érezte
ezt a tágasságot, mely messze meghaladja az ember fizikai és
érzelmi korlátáit, elsöpri határait ­ ahogy ez a szőlőtenger körös­
körül, mely mintha feléje hullámzott volna, eláradva rajta, és
mégse fuldokoltatón. Végtelenül, mégis valósan. A szüreti
hetekben itt a dombok és kertek fölött egyébként a kék­piros
Lancel­zászló lengett, ahogy a Pommery magasán a fehér, és
„Veuve Cliquot­éknál” a sárga.
Büszkén nézte Paul Éve­et és a két lányukat, ahogy ott ülnek a
napfényben. Most érkeztek Párizsból gépkocsival. Ez most alig
kétórás út volt. Két hete vágtak neki ­ vonattal el Los Angelesből,
át az Egyesült Államokon, aztán hajóval a Nagy Vízen, s
kikötöttek Franciaországban. Paul két hónap szabadságot kapott,
és úgy gondolta, nagyon is esedékes lenne megmutatni
családjának az ősi fészket, melyet a lányai még soha nem is
láttak.
Valmont északra volt Hautwillers­től, ama falutól, ahol is az
1600 utáni években Dom Pierre Perignon az ezeréves St. Pierre
d’Haut­villers­apátságban letelepedett, hogy tevékeny és szigorú
szerzetesi életet éljen ­ negyvenhat éven át. Gyakorlatai és
imádkozásai között „mellesleg” fölfedezett és tökéletesített egy
eljárást, mellyel a vidék már eleve kitűnő borából ráadásul
pezsgő („champagner”) is készíthető.
Korábban a kastélyt tölgyerdők övezték, ugyanis eredetileg
Valmont seigneurjei, nagybirtokos hűbérurai csak a maguk
számára és ­ barátaik örömére ültettek szőlőt s szüreteltek bort,
erjesztettek pezsgőt. Ha most, ezen a csodás július eleji nyári
napon lepillantott valaki a megemelt kastélyteraszról a völgybe,
a tágas térben csak elvétve láthatott magas fákat. Ameddig a
szem ellát, szőlőskertek sorakoztak, tőkék tömege mértani
rendben. A szelíd ívű dombok e tömérdek, pontosan tagolt
zölddel mégis a végső természetesség sugallatát árasztották, s a
táj maga volt a vidékies derű, biztonság, közvetlenség, jóllehet,
csak az utolsó száz évben két pusztító háború söpört át
Franciaországnak ezen a nagyon is sebezhető táján.
Paul ezen a napon nem is lett volna képes háborúkon
gondolkodni. Sokkal jelentősebbnek tartotta, hogy szülei már rég
nem viseltetnek ellenérzéssel Éve s a házasságuk iránt. Hol volt
immár az a keserűség! Múlt télen anyja levelet írt neki, melyben
elnézését kérte egykori kemény szavaiért. „Az évek során
megértettem ­ írta hogy Éve és a gyermekeid nélkül soha többé
nem lettél volna igazán boldog; még akkor sem, ha a St. James
tájékán lehetnél Franciaország nagykövete a gyarló világ
kegyéből.”
Ez a kései engedékenység természetesen nem annak a
legendás ­ bár valójában javarészt nem létező egyre fokozódó
jóságnak és szelídségnek az egyenes következménye volt, mely
az öregkor velejárója lenne.
Ha Guillaume, az idősebbik Lancel­fiú megnősül, s ekképp
gyerekei vannak, a vicomtesse alkalmasint nyugodtan nézett
volna a jövőbe, látván az utódlást, a folytatást. És ebben az
esetben az is valószínű, hogy az Éve ellen érzett neheztelése
múlhatatlan marad. Guillaume azonban megcsontosodott
agglegény lett közben, gyermekáldásról éppúgy hallani sem
akart, mint ahogy asszony nélküli, szabad életének feladására
sem gondolt. Ezért a vicomtesse arra a belátásra jutott, hogy
nekik pedig más unokáik nem lesznek, csak a Paul házasságából
származó gyerekek. S hiába korholta volna halála napjáig a
nagyobbik fiút, Guillaume­ot egoista, nem éppen kötelességtudó
magatartása és életvitele okán, a dolgok gyakorlati része egészen
más volt: békét kellett kötnie Paul feleségével.
És ahogy most Pault s családját elnézte, örült, hogy így
döntött. Guiliaume és a vicomte roppant figyelemmel hallgatta
Éve úti beszámolóját. Milyen elegáns és milyen élénk volt Éve!
Bármilyen kritikus szemmel nézte is, meg kellett állapítania,
hogy ilyen menyre minden anyós csak büszke lehetne. Spontán
megnyilvánuló lelkesedését és vonzalmát a vicomtesse
mindazonáltal a két kislánynak, unokáinak tartotta fenn; értve
ezt elsősorban Delphine­re.
Nem tudta volna megmondani: látott­e már életében valaha
ilyen gyönyörű tizenöt éves lányt. Holott Delphine nem az a
hivalkodó, pávás szépség volt, nem az a „bombázó” típus.
Ellenkezőleg: egész lényében főként valami törékenység,
kecsesség volt érezhető, és aki ezt a különleges szépséget
megérezte s értékelte, úgy érezte általában, mintha ő fedezné fel a
világon elsőül és igazán. Nagy, füstszürke szemei voltak,
titokzatosan derengő fényük a tenger fölött hömpölygő könnyű
ködök áttetszőségét s rejtelmeit idézte; s a két szem a magas ívű
szemöldök alatt mintha egy kicsit túlságosan is távol ült volna
egymástól. Klasszikus volt a haja vonala, a kis háromszög a
homlok magasán. Hullámos, barna fürtjei lazán hulltak a vállára
­ s oly fényesek voltak, mint a politúrozott fa. Finom keze,
egyáltalán, testének tökéletes és könnyed tagoltsága afféle
összhangot sugárzott, mintha kis részekből rakták volna össze őt
teljes és aprólékos műgonddal ily tökéletessé. Széles homloka,
keskeny orra, szép ívű, vékony álla együttesen szívforma arcot
adott, és a jelenség emlékeztetett a Lancelek őseinek portréira ­
Valmont úrnőire. Delphine középtermetű volt, s oly karcsú,
annyira törékeny, hogy nagyanyjában felébresztett ezzel minden
védő­ óvó ösztönt. Ama ritka, csodálatos lányok egyike, akik a
jeunefille tökéletes, lexikonba illő képét mutatják; Delphine­ről
senki meg nem mondta volna, hogy nem Franciaországban nőtt
fel, gondolta a vicomtesse.
Ellentéte volt Marie­Frédérique, vagy ahogy oly kitartó
makacssággal nevezték, Freddy. Őt, állapította meg a kastély
úrnője némi lekicsinyléssel, soha egyébnek nem nézheti senki,
csakis jellegzetesen amerikaias lánynak. S ez még rejtélyesebbé
tette, hiszen francia az anyja, az apja. Nyilván Kalifornia
éghajlata a ludas. Mert francia lánynak ilyen korban, tizenhárom
és fél évesen, itt, a Nagy Víznek ezen az oldalán ugyan semelyik
családban nem engedték volna meg, hogy ilyen erőteljes és élénk
legyen, ilyen zabolátlan, s minden módon örökké „jelenlévő”...
Nyilvánvaló, hogy Paultól örökölte a kék szemét, sudár termetét
­ mármost csaknem fél fejjel volt magasabb Delphine­nél ­, az
extravaganciáját és az öntudatát pedig az anyjától. De akkor még
a haja is! Ez a vad, fékezhetetlen sörény! Persze, hogy szép, az
elvitathatatlan, és mégis... valahogy olyan döbbenetes, hogy ilyen
egyáltalán van...! Nem illik a képbe. Vöröslő dinamit! Igen, hát
vörös hajú Lancelek mindig is voltak, de ennyire? Éve is tehetett
volna valamit, talán, hogy emberibb legyen a lánya hajkoronája.
Vagy ha ez nem megy, legalább a viselkedésében visszafoghatta
volna egy kicsit Freddyt. Ennek ellenére ez a kisebbik unoka is
rokonszenves volt neki, és el nem engedte volna a pezsgőzését.
És Freddy: ő igencsak büszkén ízlelgette az első pohár
gyöngyöző pezsgőt.
Freddy mindig is tudta, hogy apja egy ilyen cháteau­ban nőtt
fel. De hogy egy ilyenben? Ámult és bámult. Megszámolta, hány
tornya is van a kastélynak... három... a papa vajon melyikben
lakott? Volt­e kandallója? Netán lőrés is a falon? Azt se tudta,
hogy a cháteau egyszerűen „kastély”­t jelent. Illetve, hogy egy
ilyen kastély milyen kiemelkedő, nagyúri valami... a vidék
királya! S közben a nagyi azt magyarázza, hogy ez egy egész
icuri­picuri kastélyocska csupán, mert ott a montmort­i cháteau,
Champagne vidékén a legnagyobb, ott a kétszárnyú lépcsőt lóval
is meg lehet mászni, igen, lóháton!
A vicomtesse a karórájára nézett. Tíz perc múlva tálalnak, és ő
még nem hozakodott elő a legnagyobb meglepetéssel. Hát akkor
majd a terített asztal vár egy kicsit. Mert ez fontos!
Öt perc múlva, ahogy éppen a második palack pezsgőt
bontotta Guillaume, az erdő felől lovas közeledett, remek
vágtában. Nem számíthatott rá, hogy embereket talál a teraszon,
mert egyre az istállók felé tekingetett. Amikor meglátta a
társaságot, feléjük haladt tovább, s pár lépésnyire előttük állt
meg. Kifejezéstelen arccal méregette a jövevényeket busa
szemöldöke alól. Akkora csend lett, hogy még a fák leveleinek
zizegése is külön­külön hallatszott szinte. Akár ha egy hajó
oldalához locsakodnának a hullámok. A vicomtesse törte meg a
már­már természeti erejű némaságot.
­ Na hát akkor, gyere, kincsem ­ mondta a vicomtesse ­, és
üdvözöld az újonnan érkezetteket! Azt ígértem neked, Bruno,
hogy ma itt a terített asztalnál valami nagy meglepetés vár majd.
Bruno nagy volt és erős, tizennyolc évesen is igazi felnőtt.
Gyors, ruganyos mozdulattal szökkent le a lóról, igaz, óriás
mivolta miatt kicsit úgy, mintha súlyos vértet viselne, amely a
szabad mozgásban gátolja kicsit; s így köszöntötte apjának
családját ­ a vendégeket, akiknek érkezését nagyi olyan gondosan
titkolta előtte. Minden szempár feléje fordult, mindenki őt
mustrálgatta, csak épp más­ más érzelmekkel.
Freddy és Delphine majd’ szétrobbant a kíváncsiságtól, hogy
akkor hát az ő legendás féltestvérük ­ és ki is ez, mi is ez? Bruno!
Végre! Paul viszont egyre fokozódó keserűséget érzett. Ennek
ellenére meg kellett vallania, hogy a fiúból szép szál ember lett,
remek jelenség is. Csak Éve dermedt meg, mintha arcul ütötték
volna. Ez hát Paul fia... Aki a makacs ellenállásával,
idegenkedésével úgy összetörte apja szívét. Évről évre ígérgette,
hogy jön... meglátogatja őket... aztán mégis mindig talált valami
kifogást. Észre kellett venni, hogy nyilván látni se akarja a
féltestvéreit s a mostohaanyját.
A vicomtesse ugyanakkor csaknem gyermeki örömet érzett: ő
hozta össze ezt a nagy találkozót! Együtt van mindenki. Itt, nála.
Mármost Bruno, bármit érzett is, jól titkolta. Udvariasan
alkalmazkodott a szituációhoz, az igazi nemes uraknak ama
tartásával, mely még a guillotine alá vonulva is kötelező érvényű.
Megölelte apját, de úgy, mintha egy hete találkoztak volna
utoljára. Kezet csókolt Éve­nek, és elduruzsolt ehhez egy korrekt:
„Bonjour madame!”­ot. Végül kezet adott Freddynek és Delphine­
nek, úgy, mintha az ifjú hölgyek vele egy korosztály volnának.
­ De hát igazán említhetted volna ­ fordult a nagyanyjához,
akit mintegy jelzésértékkel arcon csókolt.

­ Bruno, drágaságom, épp ez volt a lényeg, ez így jó

mindannyiunknak! ­ S akkora magabiztossággal mondta ezt,
bármi mentegetőzés nélkül, hogy a kérdés le is került a
napirendről.
A vicomtesse figyelmét persze nem kerülte el, milyen
makacsul tér ki Bruno, valahányszor mostohaanyjával vagy
féltestvéreivel kellene szót váltania... és egyáltalán. Nos, Paul
botrányos házassága után a Lancel család és de Saint­Fraycourt­
ék biztos egységet alkottak. Mindkét oldalról tudható volt ez. Éve
közös ellenségük volt. A rangon aluli házasság örök szégyenfolt
maradt. Paulnak nem adták volna Brunot semmi áron. De a
Lancel nagyszülőket nyugodtan látogathatta.
Ahogy múltak az évek, és Guillaume eltökélt agglegénysége
ugyanilyen „rögzült ténnyé” vált, Bruno Lanceléknek egyre
fontosabb lett. Ő volt mind a de Saint­Fraycourt család, mind a
Lancel dinasztia utolsó férfisarja. Tudható volt, hogy egy idő
múlva nem lesz más de Lancel vicomte, csak Bruno.
Ezért aztán, kandalló melletti csevegések során a Lancel
nagyszülők egyre többet beszélgettek egymás közt eme jövőről.
Elképzelésük szerint Guillaume és Paul fele­fele arányban örököl
majd mindent. Ha Guillaume halna meg előbb, Paulé a kastély, a
szőlőbirtok. A legtávolabbi jövőben pedig, ha Paul is meghal,
özvegye ­ ha túléli ­ és három gyermeke örököl egyenlő részben,
negyedelve; és így tovább.
Szeretett Brunojuk nem lehet tehát egyedüli örököse a családi
birtoknak. Hanem két „diplomáciai cigánylánnyal” kell osztoznia
mindenen. Ez a két fiatal nő, akinek még az a kiváltság sem
adatott meg, hogy francia földön nevelkedjék, nyilván összeszed
majd a föld ki tudja melyik zugában valami vadidegen, külhoni
férjet, s gyerekeiknek végképp semmi köze nem lesz a
Champagne­hoz, ehhez a világhoz itt. S a Lancel­birtok
aprózódik tovább, és a végén az isten se fog ráismerni arra .az
összképre, mely a parányi mozaikokból összetevődik... vagy sem.
A vicomtesse nagy megkönnyebbülést érzett, amikor Bruno
felment átöltözni, Éve meg vitte a két lányt, mossanak legalább
kezet. Delphine és Freddy kifogástalanul beszélt franciául, s
látszott rajtuk az is, hogy égtek már a vágytól, mikor ismerhetik
meg végre a nagyszüleiket; hát a vicomtesse nagyon
rokonszenveseknek látta őket, s kicsit zavarban volt, hogy ezek
lennének akkor azok a sokat ­ és csak így! ­ emlegetett
„cigányleányok”. Akik, és ez a lényeg, hosszú világcsavargás
után mégis visszatérnek a Lancelek ősi földjére. Okos dolog volt
ez a részéről, hogy így összecsődített ide mindenkit. És hogy
Brunonak nem szólt róla.
Teljességgel megközelíthetetlen, gondolta Éve, az asztalnál tovább
figyelve Brunot. Totálisan zárkózott. Páncélja a sima udvariasság,
a jeges korrektség ­ és olyan kemény a lénye, mint az ezüst az
asztalon. Hamarább lehet körbehajlítani egy masszív kést itt a
díszes evőeszközök közül, mint ezt a fiút rábírni: mosolyogna a
mostohaanyjára egyszer, csak egyszer. Szívből. Ne ezzel a színlelt
közvetlenséggel, e végtelen távolsággal. Bruno egy szó nélkül, s
úgy, hogy azt más nem is észlelhette, Éve tudomására hozta:
számára nem létezik. Még amikor felelt valami kérdésére, akkor
is úgy nézett rá, mintha hirtelen üvegszeme volna. És a szája
ugyanilyen ősvadonbéli elzárkózást fejezett ki, azzal a nyers­
furcsa ívével.
De hát mit vétettem én ennek a fiatalembernek? Hogy a
kövületszerű Lanceleknek ennyi időbe telt az úgynevezett
érzelmek csillapodása, még csak megértette valahogy. De hát
Bruno már egy másik generáció. Nincs benne semmi lezserség,
nagystílűség?
Saját szülei is rég megbocsátották neki azt a „botrányt”.
Rendkívül jól sikerült házassága alapot adott nekik, hogy ismét
fölemelt fővel járhassanak Dijonban. És mielőtt ­ egy éven belül
mindketten, a húszas évek végén ­ meghaltak volna, mind
Canberrában, mind Fokvárosban meglátogatták őket, jó pár hetet
töltöttek náluk.
S míg zajlott a jellegzetesen sima és borközeli élénk társalgás,
Éve azon tűnődött, ne próbáljon­e mégis ő közeledni Brunohoz;
vagy esetleg csakugyan úgy a jobb, ha ezt a majdnem nyílt
ellenségességet elfogadja.
Teljességgel izgi! Ezt gondolta Delphine, figyelvén, hogy vesz
részt Bruno ­ tizennyolc éves korát meghazudtolva ­ bármi
társalgásban. Barátnőinek fivérei mások voltak, egyikük se
tartotta mindig ilyen szálegyenesen magát, mintha fontos lenne,
hogy méltósággal töltse be a teret ­ s abból minél többet foglaljon
el ­, igen, még az igazi nagymenők, akiknek autót vettek a szülei,
mérföldzabálókat amúgy tizenhét éves korukban már, azok se
voltak ilyen nagyúriak. Nevetséges volt, ahogy az amerikai
ficsúrtársadalom Cadillaceken ment fagylaltozni, Plymouthokkal
a strandra. Delphine számtalanszor kinevetett már efféléket. S
csak nézte a savanyú arcukat, ahogy visszautasította a „randi”
gondolatát; anyja megkérte ugyanis, tizenhat éves kora előtt ne
kezdjen ilyen életet.
Ez a Bruno, gondolta, olyan, mintha már húsz is elmúlt volna.
Micsoda dús szemöldöke van! A homloka milyen szép széles. És
ez az ívelt orr, az egész arc meghatározója, ez is olyan más, mint
az amerikaiak... Annyival... kereste a szót... igen, „kulturáltabb”.
Bár sosem látott még eddig Lancel­portrékat, most ráismerni vélt
az ősi vonásokra. Ennek az arcnak történelme van; gondolta. És
az én arcomnak? Mélységes elégedettséggel érezte azonnal a
választ.
Teljességgel idegen! Ezt mondta magában Paul. Képtelenség volt
ebben a szálas termetű Brunoban azt a cingárféle, nagy szemű,
pompás célokért lelkesedő tizenegy éves fiút felismerni. Hol volt
az a messzi múlt, s megannyi ígérete. Semmi kétség, Bruno így is
igen arányos maradt, mert a magasságához „termet” is járult ­
valóban szinte kolosszális volt a megjelenése, és az orra, melyet
Paul nem hagyott figyelmen kívül, fokozta nagyúri jellegét.
Férfiasan zengő hangja is ugyanilyképp hatott; persze, számos
regiszteren játszott, mert olykor évődő volt ­ a nagyival ­,
másszor kimért ­ többekkel! ­, és tisztelettudó a nagyapával és
Guillaume­mal; csupa udvariasság Delphine­nel, de még
Freddyvel szemben is.
Nyilvánvalóan tudta, hogy a négy „amerikai” Lancel
látogatása ellenére ő áll az érdeklődés középpontjában. Mintha
nála gyűltek volna össze, audienciára ­ s ő nagylelkűen, könnyed
eleganciával veszi tudomásul e tényt, Csöppet sem látszott
zavartnak, még apjára is derűsen tekingetett. Paul érezte,
kezdenie kéne valami társalgást, megkérdezte hát:
­ Hogy van ez, Bruno? Katonai szolgálatról nincs is szó
nálad?

­ De igen, apa, még ebben az évben elkezdem. Nyomban a

szünidő után. Barátaimmal együtt a lovasságnál fogunk
szolgálni. Remek lesz.

­ Csak aztán vigyázz, tönkre ne lovagold azokat a szegény

katonai gebéket ­ vetette közbe Guillaume. ­ Nem olyan erősek,
mint a „Császár”. És még az is eléggé elnyűttnek látszott, amikor
megérkeztél szegénnyel.

­ Sajnálom, bácsikám. A „Császár”­t olyan rég nem

lovagolta már senki, hogy egy kicsit rámenősnek kellett lennem
vele. Ahogy közeledtünk, megérezte az istálló szagát, és hajrázni
kezdett. Nem akartam lelketlen lenni, hagytam. De a többiben
igazad van, nem fog előfordulni többé. Annyi van csak, hogy az
istállófiúid nem dolgoztatják meg eléggé.

­ Beszélek majd velük erről ­ mondta Guillaume, kicsit

megenyhülve.

­ A lovasság! ­ szólalt meg most Delphine. S annyi volt ez,

mint egy lehelet.

­ És ha már itt tartunk ­ vette föl a korábbi fonalat a vicomte

­, a katonai szolgálat után mik a terveid, fiam?

­ Még tulajdonképpen nem döntöttem, nagyapa.

Tisztáznom kell magamban pár dolgot.

­ Hát a politikai tudományok mit vétettek? Már nem olyan

fontos, hogy egykor te legyél esetleg az ország miniszterelnöke? ­
kérdezte éllel Paul.

­ Ó, csak nézd ezeket a mostani viszonyokat, apa! Paul

Boncours szocialista kabinetje pontosan öt hétig maradt
hivatalban. Az új Daladier­kormány szánalmas figurákból áll
véges­végig. Liberális banda, szakszervezeti vezetők
érdekszövetsége, és közben? Nőnek az államadósságok,
százezres létszámú a munkanélküliek tábora. Mit tesz erre
Daladier? Ennyit csak: emeli a jövedelemadót! Rémalak. Hát
nem, én ahhoz nagyon is idealista vagyok, semhogy ilyen
körülmények közt beszálljak.
­ Ha viszont ennyire biztos vagy benne, hogy semmit se
csinálnak jól, nyilván van elképzelésed, mit tennél a helyükben
te. ­ Paul nem akarta elejteni a témát. ­ Kritizálni könnyű, főleg a
nagy­nagy idealizmus álláspontjáról. ­ Haragudott. Bruno olyan
gőgösen, fintorogva hárította el magától még a gondolatát is
mindannak, amiért hét éve úgy lelkesedett; s akkor felnőttnek
állította magát ráadásul, még az is!
De Bruno tudta a választ. ­ Keresnék egy erős embert.
Egyetlen erős embert! A huszonhárom idióta helyébe.
­ Ó! Hát ez ilyen egyszerű? És mit csinálna az az egy erős
ember? Kedves Bruno... hogyan jutna hatalomra például?

­ Nem kell messzire mennünk, apa. Vedd például Hitlert...

­ Hogy kit? Hitlert? Ennek a rémséges embernek a híve

volnál?
 ­ Hát, talán mondjuk inkább úgy: nem intézem el őt amúgy
visszakézből és egyszerűen. Francia vagyok, hogyan lehetnék
eleve Hitler híve? De nézd meg, pár hónap elteltével milyen
keményen a kezébe vett mindent. Kezd felvirulni Németország.
Betiltotta a kommunista pártot, helyükre tette a zsidókat.
Módszerei erőteljesek és konstruktívak, és minden akadályt
határozottan elsöpör az útjából.

­ És te azt akarod mondani, hogy Franciaországnak egy

ilyen Hitlerre volna szüksége? ­ kérdezte felindultan Paul,­ és
szinte kiabált, s félig föl is emelkedett székéről.

­ Ugyan, ugyan már! ­ tiltakozott csitítólag a vicomte. ­

Határozottan elutasítom bármi politikai vitának még a
gondolatát is az asztalomnál! Főleg ma! Bizony, e mindnyájunk
számára nagy napot nem szabad ilyesmivel elrontani! Jean­Luc,
kérlek, tölts még bort Paulnak. Nektek meg, kicsikéim ­ fordult a
lányokhoz ­, valami különlegesen finom desszert ígérkezik, hadd
lássuk hát, jussunk el odáig. ­ Csöngetett, kezdjék végre a tálalást;
és elégedetten vette tudomásul, hogy a férfiak nem folytatják
vitájukat. ­ Ha kedvetek van, szólok a szakácsnak, mutassa meg
nektek, kislányaim, hogyan csinálja. Véleményem szerint a
Valmont­ház asszonya értsen mindig is a főzéshez. Különben
akár az orránál fogva is vezethetik! Nem gondolod, Éve?
 ­ Bizony, ez igaz ­ mondta Éve, kerülni akarván bármi
további nézeteltérést. Látta, Paul keze hogy remeg. De hát
Bruno...! Micsoda fráter! Már egyáltalán nem óhajtotta, hogy ez a
Bruno akármi szempontból is csodálja őt. Egyáltalán, hogy lehet
Paul fia ­ ez?
Hogy a hosszúra nyúlt ebéd végre befejeződött, a lányok
megkönnyebbülten vonultak fel szobájukba. Várták, hogy
átöltözhessenek, kicsit kényelmesebb göncben élvezhessék a
vidéki életet.
­ Hát nem csodálatos érzés, Freddy, hogy az embernek egy
bátyja van? Egyszerűen fantasztikus fickó ez a Bruno, nem
gondolod? ­ kérdezte húgát, Delphine.

­ Szívesen neked adom a rám eső felét, de örökre ­ jegyezte

meg hűvösen Freddy.
Delphine nem akart hinnie fülének. Csak mert nem képes
fölébe kerekedni, Freddy így leszólja azt a fiatal férfit, akinél
remekebbet nem ismerhettek eddig. ­ Hogy érted ezt?
­ Csak pont úgy ­ csattant föl Freddy. ­ Hülye okoskodó.

­ Marie­Frédérique! Meg fogom kérni a nagyit, adjon

nekem külön szobát. Ezek után még az is sok, hogy közös fedél
alatt kell lennem veled! Egyszerűen utálatos vagy!

­ Eriggy már ­ vágta oda Freddy, az eddigiek megtetézéséül

­, aztán vissza se gyere!
 

É
 Pár nap telt el. Éve nagyon korán reggel kiment a rózsákhoz.
Két hosszú, lapos angol fonott kosár volt vele, és egy éles
virágnyeső olló, melyet a kastély melegházában lelt. Anyósa
bízta meg este ezzel a feladattal. ­ Mindig szívesebben csinálom
magam, nem bízom kertészekre. A valmont­i rózsakert örök idők
óta híres volt. Gondoltam, neked is mulatság talán, Éve, ha te
gondoskodsz az egyik nap a virágról. Büszkeségeim közt fogsz
járni! Hm?
­ Nagyon is büszke vagyok rá, hogy ez így lehet! ­ felelte
örömmel Éve. Tudta, hogy ez kitüntetés. Ráadásul mostantól
fogva tüntetőleg más lehet a viszony közte s anyósa közt.
Változnak az idők.

­ Tudod­e viszont...­kezdte a vicomtesse.

­ ...hogy a szárat víz alatt „után” kell metszeni”?

­ Ejha, ezt meg honnan...?

­ Nos hát ­ mosolygott Éve ­ a virágmetszést és ­kötözést

még gyerekkoromban, anyámtól megtanultam.
. ­ Azt is tanácsolta neked, hogy egy csipetnyi szódát és cukrot
tegyél a rózsa vizébe, akkor tovább tart a virág?
­ Nem, erről most hallok először. Nálunk egy centime­ot
dobtak a vízbe.

­ És... használt?

­ Jaj, hát nem sokat. Én azért csak kitartottam e szokás

mellett. ­ A két nő rejtélyes, egyetértő pillantást váltott; a férfiak
az asztalnál nem is értették, mi ez a cinkosság. Hát persze, rózsák
eszményi viszonyainak kérdéseivel sosem foglalkoztak ők;
legföljebb afféle viszonyokkal, melyeket rózsákkal
eszményítettek.
Éve révülten járt­kelt a piros­zöld világban, gonddal
válogatott, ügyelt rá, túl korán le ne nyisszantson egyetlen
bimbót se. Teltek a kosarak, már­már azon volt, elindul vissza a
kastélyba, amikor az egyik kanyarban, ahogy a sövény mögül
kifordult, Bruno bukkant föl előtte. Lovaglóruhában sietett
nyilván az istállók felé. Éve annyira megdöbbent ettől a váratlan
találkozástól, hogy az egyik kosár megbillent a kezében. A
virágok a földre hulltak. Némelyik egyenest Bruno
lovaglócsizmájára.
­ Te jó ég, remélem, nem törtek össze ­ kiáltotta Éve. ­ Olyan
hirtelen jöttél, Bruno, egész megijedtem.
A fiú csak állt ott, egy szót se szólt, nem is moccant, hogy
esetleg segítsen. Ezt Éve először föl se fogta. Döbbenten nézte a
fölébe magasodó csizmás alakot. Éve annyi volt Bruno számára,
mint valami házi cseléd. Aki történetesen kidöntött valamit a
földre. Ha egy vödör mosogatóvíz lett volna az, őt akkor se
érdekelné jobban. Ebben a pillanatban viszont a ház úrnőjének
hangja harsam Éve mögül. A vicomtesse jött utána, s látta a
jelenet végeredményét. ­ Bruno, miért nem segítesz Éve­nek a
rózsákat összeszedni? ­ kérdezte szigorúan.
De Éve csak legyintett, nyugtatólag. ­ Fél nyilván, hogy
megbökné a tövis az ujját, különben is, lovagolni kell mennie.
Menj csak, siess csak, Bruno, légy jó gyerek, tanuld a
lovastudományt, nem tartunk fel!
Erre a délutánra a vicomtesse kirándulást szervezett. Bruno
elvitte volna Delphine­t és Freddyt, hogy a reimsi katedrálist
megtekintsék. Freddy azonban kijelentette, hogy ő szívesebben
lovagolna ki Guillaume bácsival. Bánja is ő a székesegyházakat.
Ez nem volt egészen igaz. Szívesen ment volna Reimsbe, de nem
azon az áron, hogy néznie kell délutánhosszat, hogy imádja
Brunot Delphine. Ha filmszínész lenne, Delphine nyilván
megszerezné számára a Rajongók Helyi Klubját. Akárhol.
Freddy nagyon szerette Delphine­t, sőt, féltette is, aggódott
érte; kicsit olyan anyáskodó volt ez az érzés; nem tudta volna
megmondani, volt­e már nap az életében, amikor ne jutott volna
eszébe úgy külön is, nagy hangsúllyal ez a szempont. Amikor ne
Delphine lett volna számára valami módon a világ közepe. Még
inkább, mint anyja­apja. De...
...épp ezért nem tudta elviselni, hogy Delphine­t ilyen
butának látja. Hogy így viselkedik. Meggyőződése szerint az ő
életének legfontosabb feladata ­ a repülést most hagyjuk! ­ az lett
volna, hogy Delphine­t minden bajtól megóvja. Ezt a kemény
koponyájú, szépséges nővérét, aki néha az őrületbe tudja
kergetni az érte aggódókat. A maga csöndes módján, persze.
Ilyenkor Freddy az erőszakoskodástól sem riadt vissza.
Civakodás támadt belőle, mindig. Most azonban, ahogy
hallgatagon lovagolt a nagybátyja oldalán, Freddy egyenesen azt
érezte: szeretne bemázolni egyet Delphine­nek. Igen,
„leakasztani" neki egyet, hogy észhez térjen.
Delphine viszont nagyon élvezte, hogy végre egyszer megint
a húgocskája nélkül élheti világát. Sose mertem volna rágyújtani
az első cigimre, gondolta csibészes kajánsággal, ha mellettem van
Freddy. Bruno megmutatta neki, hogyan kell leszívni a füstöt. S
közben gurultak lassan a kocsival, melyet erre az alkalomra a
vicomte kölcsönadott.
­ Jó, de nekem ez nem ízlik ­ vallotta be Delphine, ahogy
véletlenül túl erősen szívta meg a cigarettát, és maróan keserű ízt
érzett. ­ Persze, az ember felnőttebbnek néz ki vele.

­ Hány éves vagy tulajdonképpen? ­ kérdezte Bruno,

továbbra se valami nagy érdeklődéssel.
 ­ Csaknem tizenhat, most már ­ felelte Delphine, és pár
hónapot kegyesen hozzácsalt a valós tényálláshoz.

­ Akkor itt jön a veszélyes életkor ­ nevetett föl Bruno,

amúgy vakkantásszerűen.

­ Miért lenne a tizenhat veszélyes? Anyám addig nem

engedi, például, hogy randizzak ­ panaszolta Delphine. ­ Utána
kezdődik, szerintem, az élet úgy istenigazából, és én nem félek
tőle.

­ Persze, anyád jól teszi, ha egy kicsit elzár a világtól. Hátha

az ő hajlamait örökölted ­ vetette oda Bruno.

­ Jaj, Bruno, ne beszélj már badarságokat ­ vihogott

Delphine. Aztán döbbent rá, hogy tanácstalan: örüljön­e ennek a
megjegyzésnek, netán sértődjék meg rajta. ­ Mit értesz
„hajlamokon”?

­ Jó, hát nyilván hallottál róla már... A múltjáról van szó,

annyi.

­ A múltjáról? Hát anya dijoni.

­ Vagy úgy, igen. Nem számít. Felejtsd el.

­ Ugyan, ez nem tisztességes játék ­ háborodott fel most

már Delphine. ­ Teszel valami ködös célzást, aztán „felejtsem
el”...
 ­ Semmi baj, Delphine, és ez a lényeg. Inkább azt kell
bámulatosnak tartani, milyen szépen összekapta magát anyád...
megint. Tanúsítja ez is, mi mindenre képes az idő. Meg hogy az
emberek mennyire feledékenyek. Természetes, hogy anyád
múltja súlyos kolonc volt apádnak. Viszont itt vagytok neki ti
ketten, Freddyvel. És apádnak ez nyilvánvalóan megérte így.

­ Mit beszélsz itt folyton anya „múltjáról”? Ki vele, Bruno,

hogyan érted ezt? Kertelés nélkül. ­ Delphine elsősorban kíváncsi
volt, de pukkadásig.

­ Ha annyira érdekel, kérdezd meg őt magát ­ közölte

Bruno, és újabb cigarettára gyújtott. Most már csak maga; és azt
is Delphine értésére adta, hogy részéről a téma be van fejezve.

­ Felvágsz csak ­ mondta erre Delphine, éspedig azzal a

hanghordozással, amely sosem szokta elvéteni a hatást. Szívott
egyet aprót, és a tájat nézegette. ­ Mennyi még Reims?

­  Tudod, végső soron, hol kezdett énekelni? ­ kérdezte

akkor Bruno, pár percnyi csend után.

 ­ Hát nyilván Dijonban. A város legjobb zenetanáránál vett
órákat. Anya gyakran énekel nekünk is. Freddyvel betéve tudjuk
a legtöbb kedvenc dalát. A nyilvánosság előtt, persze, már rég
nem lép fel. Bárhogy kérlelik is Los Angelesben, szerepeljen
ilyen­olyan jótékonysági esteken. ­ Delphine ezt hatalmas
büszkeséggel mesélte.

­ Ó, csakugyan? Jótékonyság. Mily tisztes és erényes ­

nevetett fel Bruno kurtán. ­ Azt is mesélte nektek, hogyan szökött
meg Dijonból, hogy Párizsba menjen?

­ Tényleg, Bruno? Ezt csinálta? ­ Delphine csupa tűz volt,

csupa lelkesedés máris. ­ Ez nem lehet igaz! Istenem, de
nagyszerű!

­ Amikor történt, senki se úgy gondolta ­ szögezte le

komoran Bruno. ­ Az akkor... mit is mondjak... hát teljességgel
képtelen és megvetendő viselkedés volt! Tizenhét évesen
megszökött egy harmadrangú éneksvihákkal, egy music­hall­
töltelékkel. És Párizsban vadházasságban éltek együtt, akkor
ismerte meg apádat anyád, és rávette, vegye feleségül. Ezt
mindenki tudja; valamint, hogy más szeretői is voltak.

­ Ki mesélte neked ezt a sok ocsmány hazugságot? ­

Delphine szinte sikoltott, öklével verni kezdte Bruno lábát. Bruno
ellökte magától.
 ­ Mindkét nagyanyámtól ezt hallhattam, ha annyira
kíváncsi vagy. Lancel nagyi elmagyarázta azt is, hogy ez volt az
ok, amiért apánkat a karrier, finoman szólva is, elkerülte... a
nagyszerű pályaív. Bedugták őt ide­oda, az isten háta mögé.
Ezzel a névvel, ennyi szolgálati idővel rég nagykövetnek kéne
lennie. Vedd hozzá még a frontszolgálatát is. És mire vitte?
Ennyire! ­ Sokatmondóan nézett Delphine­re. A lány elfordította
arcát.

­ És anyám anyja, Saint­Fraycourt nagyi ­ folytatta Bruno,

mintha épp csak az időjárásról csevegne ­, hát igen, ő azt mesélte,
hogy anyádat Párizsban a jobb családok nem fogadták volna
semmi pénzért, bizony ám, akkora botrány volt az, hogy együtt
élt egy férfival, házasságon kívül, mellette meg egy music­
hallban lépett föl, clownok, meztelen táncosnők, akrobaták
társaságában, meg még ki tudja, hol mutogatta magát, szerepelt a
vacak köznépnek, annak volt a csillaga. És miket dalolászott?
Útszéli nótákat, slágereket; suszterinasok szintjén. A brettlin. Ezt
mesélte Saint­Fraycourt nagyi, és aligha az ujjából szopta az
egészet. Kikiriki piros ruhája volt, ugyanilyen cipőcskéje, és ő
volt a „Maddy”. Ezért merészeltem megjegyezni, hogy a
legnagyobb fellépése az lehetett, amikor apánkat rávette,
házasodjanak össze, ezzel ő, úgy gondolta, komplett úrhölgy lesz
megint. És mostanra csaknem sikerült is neki; már akinél; ezért
csodálhatod őt.

­ Egy szavadat se hiszem! Ezt csak kitaláltad, engem akarsz

bosszantani! ­ kiáltotta Delphine. De haragjába riadalom is
vegyült. Szeretett volna valahogy védekezni az egész mocsok
ellen. De ha mégis igaz?

­ Mondom, kérdezz meg akkor bárkit. Ha azt hiszed,

hazudok, faggasd ki a nagyit, ott van! Vagy nagyapát. Netán a
saját szüleidet! Minden szavam igaz. Ezzel a történettel nőttem
fel. Csak ámulok és bámulok, hogy ezt előttetek eltitkolták.
Magyarázata ez annak is, miért csak ilyen sok idő múlva
látogattatok haza Franciaországba.

­ De hiszen külföldön éltünk, messze innen! Nem volt más

választásunk! Apánk diplomata. Ott élünk, ahová őt küldik ­
hadarta Delphine, de már sírt. Bruno kihúzódott az útpadkára,
leállította a motort.

­ Tényleg nagyon sajnálom, Delphine. Kérlek, ne sírj.

Figyelj, azt hittem eredetileg, hogy már eleve tudod ezt mind.
Olyan rég volt, hogy... ma már nem számít. Na, töröld meg az
arcod. Gondolod, nekem jó volt így? Anyám meghalt, apám meg
örökké ki tudja, hol járt. Mintha árva lennék, valahogy úgy
érezhettem. Miért, te talán boldog lennél, ha a nagyszüleidnél
kellene fölcseperedned?

­ De ha annyira vágytál apa után, miért nem jöttél el

látogatóba hozzánk?

­ Szerettem volna! De a Saint­Fraycourt nagyszüleim nem

engedték. Még azt se, hogy látogatóba menjek hozzátok! Rettentő
régimódiak. Meg voltak győződve róla, hogy anyád rossz hatást
tenne rám.

­ Ekkora ostobaságot se hallottam még!

­ De hát ilyenek ők, mit tegyünk. Ha ismernéd őket,

elhinnéd.

­ Ilyen emberek az én számomra... egyszerűen hihetetlenek!

­ kiáltotta Delphine. ­ Nem érdekelnek.

­ Nem is kell. Nézd, már látom, jobb lett volna, ha tartom a

szám. Nem tehetnénk úgy, mintha te nem kérdezgettél, én pedig
nem felelgettem volna? Ugyan, mit érdekel minket egy csomó
idős ember véleménye. Hallod, Delphine? Fújd ki szépen az
orrod, és főleg ne lógasd. Mindjárt megérkezünk. Iszunk egy
kávézóban egy kis limonádét, utána körülnézünk. És ha már ott
vagyunk, bekukkantunk éppenséggel a székesegyházba is, hadd
örüljön a nagyi.
 Meg fogom kérdezni anyát, határozta el Delphine, miközben
Bruno indított. Nem akart hinni Brunonak se, a nagyinak se. De
mi van akkor, ha anyja tényleg lelépett Dijonból tizenhét évesen?
Ha szeretője volt, és Párizsban azzal élt? Tény, hogy sosem
beszélt a fiatalságáról. Hogy akkoriban milyenek voltak a partik,
a fiúk, hogyan ismerkedett meg apával, meg egyáltalán. Mindig
ott volt... és ma is ott van... valami. Egy függöny? Egy titok? Ez
túlzás, de valami rejtelem, köd, homály. Hiányzott egy láncszem;
nem volt igazi összefüggés két korszak között. Dijon és a háború,
a háború... és a házasság. S közben mi volt még? Delphine
valahogy mindig érezte: az ő anyja más, mint az iskolatársnők
mamái, rendre. És ha Bruno igazat beszélt? Anya lett volna
tényleg... ez a bizonyos Maddy?
Persze, hogy nem hitte el Brunonak. De hát akkor... a legjobb
az lesz, ha nem is beszél erről senkinek, senkivel. Maradjon
homály a homály. Vagy ha nem igaz, akkor pláne rémes lenne
összevissza kavarni a dolgokat. Lényegtelen. Ha így volt, ha úgy.
Ha igaz, amit hallott, most már az se számít. Soha nem is
számított.
Egy nap, a látogatás első hetében még, vacsora után a vicomte
azt kérte két fiától és Brunotól, tartsanak vele.
­ De talán hozzatok magatokkal pulóvert ­ javasolta. ­ Kicsit
hűvösnek érzem a mai estét. ­ Paul és Guillaume összenézett.
Nyilvánvaló volt, hogy apa ezt a forró nyári estét választotta
pincelátogatáshoz, és ahogy a Champagne vidékén mindenütt, a
pincéket itt is a hideg mészkőmélybe vájták, s ott, bármilyen idő
volt is a fölszínen, mindig 10 fok a hőmérséklet.
 ­ Én nem fogok fázni, nagyapa ­ szögezte le Bruno, nem is
törődvén vele, hogy nagyapja a vastag pulóver mellé még egy
bélelt kabátkát is leakaszt s karjára vesz.
Bruno tehát még sosem járt a pincékben, gondolta ebből Paul.
Nekivágtak, mentek négyesben. Brunot az effélék nyilván nem is
érdekelték. Esetleg apa nem találta őt még elég nagynak a
dologhoz. S ő a maga részéről szintén nem invitálta például
Freddyt és Delphine­t, de még Éve­et sem a pincelátogatásra.
Holott a Lancel­birtok legérdekesebb pontja a borospince volt.
Nem volt ez a kis pinceegyüttes korántsem olyan jelentős, mint a
Moét & Chandon­ék csaknem harminc kilométeres labirintusa, és
olvan különleges sem, mint a Pommery, ahol valamennyi
folyosónak más­más alakot adtak ­ mármint az íveket illetőleg, az
egyik római kori volt, a másik gót, a harmadik román (utánzat).
De a lányok, Paul úgy vélte, mindenképpen szívesen megnézték
volna ezt is, a Lancel­féle változatot.
A nagyobb pezsgőcégek pincéi mindenütt élményt jelentenek
a látogatónak. Kellett bennük a szakszerű vezetés, különben pár
méter után alaposan eltévedhetett, aki nem volt e világban
habitué, otthonos.
Bruno most már hálásan fogadta a kabátkát. A négy férfi
magabiztosan vágott neki a pincerendszernek, ahol is mindenütt
sűrűn sorakoztak a polcok, rajtuk pezsgősüvegek százával,
ezrével. Guillaume és a vicomte ki­kihúzott néha egy­egy
palackot, szemlézték a készletet.
­ A peronoszpóratámadás óta Champagne vidékén minden
tőke átcserélődött ­ magyarázta a vicomte. ­ Már semmi se a régi.
Igaz, újabban a forgalom is visszaesett. Bár ez mással függ össze.
Talán az embereknek sincs annyi pénze pezsgőre, meg az
amerikai prohibíció is megtette a magáét, igaz, Guillaume? Sebaj,
átélt már Champagne rosszabb időket is, majd talpra állunk.
Bruno most már meg nem mondta volna, merre a pince
további mélye, s hol a kijárat. Itt aligha nevezte volna őt
„okoskodónak” Delphine. A fiú megmukkanni se mert. S inkább
hátrált volna, valahogy vissza, amerről ­ úgy érezte ­ jöttek.
Enyhén megborzongott, még a kölcsönkabátban is.
­ Várj, Bruno, nem addig van az ­ szólt rá a vicomte. ­
Valamit mutatnom kell neked. Elengedhetetlen, hogy a Lancelek
tájékozottak ne legyenek családunk jövőjével, biztonságával
kapcsolatban.
És az egyik falra mutatott. Itt Guillaume megnyomott ­ mit is?
Egy helyet a falon, mely fikarcnyit se különbözött a fal többi
helyétől, még egy karcolás se volt ott. Előtűnt azonban csaknem
egyidejűleg egy vaspánt, elő egy kis zár. A kulcsát a vicomte
máris kihalászta a zsebéből. Aztán megnyílt a rejtekajtó. Mögötte
újabb pince tárult a szemük elé. A vicomte bement, felkattintotta
a villanyt, és akkor már jól látszott, hogy itt is polcrendszerek
sorakoznak a boltozatos falak mentén, s tömérdek aranyló
etikettel felcímkézett pezsgőspalack pihen rajtuk. A barlang
olyan volt, mintha a Lancel család kincsestára lenne valamiképp,
igen, a hangulata ­ akár ha aranyrudakat őriztek volna itt.
­ Többnyire átlagos nagyságú palackokat tárolunk ebben a
pincében is, bár a Jeroboámok, Roboámok, Matuzsálemek szintén
itt lelhetők; sajnálatos, hogy az óriás palackok iránti érdeklődés
aztán végképp megcsappant. Tárolási lehetőségeink, persze,
eszményiek. Igaz, mostantól legkésőbb tizenkét év múlva piacra
kell dobnunk itt mindent, lévén, hogy a pezsgő húsz évig „él”
csak. Ha jó borév van, mindent le kell cserélni, úgy éri meg. De
ha rossz borévek jönnek, négyévenként akkor is sort kerítünk a
váltásra. Aztán ha katasztrofális esztendők következnének,
házunkat úgy sem érheti meglepetés. Ez itt az aranytartalékunk.
így is nevezzük: a széf... le Trésor. A kincstár.

­ Nem értem ­ mondta kérdő tekintettel Bruno. ­ Minek egy

ilyen rejtekpince, ha úgyis le kell cserélni, és el kell adni a
palackjait? Minek ez a játék?
A vicomte mosolygott. Átölelte unokája vállát. A legszűkebb
családi környezetben voltak; és öröm volt a számára, hogy a
jelenlévőknek bármit is elmagyarázhat.
­ Látod, Bruno, 1918­ban, amikor a háború véget ért,
hazatértem, s azt tapasztaltam, az olasz tábornok és törzse
gyakorlatilag az egész pincét kiitta. Pezsgőben fürödtek? Nem
tudom. Hová tűnt jó százezer palack, bizony, annyi, de hát eltűnt.
És nem először történik ilyen. Vedd az 1870­71­es háborút. A
német csapatok elfoglalták Valmont­t, s ugyanez történt.
Mármost 1918­ban, az állóháború következményeképpen
csaknem az összes szőlősdomb gránáttölcsér­gyűjteménnyé
változott. Három és fél év munkája, áldozata kellett hozzá,
Bruno, hogy itt a semmiből ­ megint valami legyen. S most, hogy
a bankszámláink kezdenek kijönni a „pirosból”, a tőkéink
egyidejűleg elöregszenek.
 ­ Aha ­ mondta Bruno, bár jóval kevesebbet értett az
egészből, mint Guillaume vagy Paul.

­ Ha egy tőke tízéves ­ magyarázta a vicomte ­, az már a

csúcs, a delelő, tizenöt évesen középkorú a tőke, onnét kezd
öregedni, a húszéves tőkék már értéktelenek. Gyorsan cserélni
kell őket, a minőség érdekében. Látod, az 1919­ben ültetett tőkék
kezdenek most már jócskán öregedni. Nyolc­kilenc év múlva
cserélhetjük őket.

­ Csak még mindig nem tudom, minek ez a rejtekpince ­

mondta türelmetlenül Bruno. Szeretett volna mielőbb
kikeveredni ebből a pincehidegből. De a nagyapja nagy
nyomatékkal beszélt tovább, nem hagyta, hogy bárki is beléfojtsa
a szót.

­ Ki tudja, mit hoz a jövő? Háborúk idején a Champagne

mindig megsínyli a dolgot. Ékes fekvésünkért, áldott
éghajlatunkért a szerencsétlen határhelyzettel kell fizetnünk. Ha
most netán monsieur Hitler úgy határoz, hogy a veszettül
fegyverkező Németországgal valami ki­tudja­miféle nagy célt
érhet el, és ránk ront...? Nos hát, a legjobb évjáratokból feltöltjük
ezt a pincét, s ez a mi titkos kincsünk. Nem érhet minket tragikus
meglepetés. Marad a kiemelkedő minőség. Hazajön az életben
maradó Lancel a hadakból, s itt találja jövője biztos zálogát. És
erről senki más nem tud csak a Martin­trió... pincemesterek,
unokatestvérek ráadásul. Ők maguk hordták be ide valamennyi
üveget, saját kezűleg. Ha tehát esetleg úgy hozná a szükség és az
ínség, azon a pénzen, amit ezért az állományért a piacon kapunk,
újratelepíthetjük a szőlőinket. Attól ugyanis nem félek, hogy
amíg civilizáció van a földön, az emberiség leszokna a pezsgő
élvezetéről.

­ Nagyi tud erről? ­ kérdezte Bruno.

­ Természetesen. Végeredményben nők is igazgattak már

komoly szőlőbirtokokat, és gyakran különbül, mint a férfiak.,
Elegendő a Veuve Cliquot­ra gondolni, vagy a Madame
Pommeryre. És Piper­Heidsiecknél ma is van Marquise de Suarez
d’Aulan, és van Madame Bollinger. Persze, hogy tud róla
nagyanyád, és talán egy nap Éve­et is beavatja a titokba. Csak a
lányok túl fiatalok még, nem szabad őket ilyen sötét dolgokba
bevonni, jövőképüket megkuszálni. Hát erről ennyit, és most
igyunk valamennyien egy pohárral, mielőtt visszatérnénk a
napvilágra. Épp elég hideg itt a pezsgő, nem igényel külön
behűtést.
Odament egy asztalhoz, melyen kendővel letakarva poharak
álltak, szájjal lefelé fordítva. Aztán előhúzott egy ritka pezsgőt,
egy nehezen termelhető rózsaszín „champagner”­t. . . szakszerű
mozdulattal, és a megfelelő szerszámmal, kinyitotta. A palackból,
akár a sóhaj, pici füstfelleg szállt el, vagy ilyesmi; s akkor a
vicomte egy ujjnyit töltött a maga poharába, megkóstolta, s utána
következett csak a négy pohár rendes felöntése. A vicomte a
poharat a fény felé tartotta, és ellenőrizte, egyenletesen szállnak­e
föl a buborékok, s példáját valamennyien követték. A vicomte a
maga poharába még bele is szagolt. Elégedett volt. ­ Én még meg
is hallgatom a kis buborékokat ­ mondta. ­ Vannak, akiknek
sejtelme sincs róla, hogy ezek a gömböcskék... beszélnek. ­ Még
egyszer belekóstolt a maga italába, s akkor emelte poharát. ­ A
jövőre! ­ mondta. Amikor Bruno ivott, nagyapja megkérdezte: ­
Éreztél olyat, hogy a pezsgőnek más az íze a szádban, mint
utána, amikor már a torkodon megy le?
­ Nem, őszintén megvallva, semmi ilyet.

­ Akkor legközelebb ügyelj, fiacskám. Ez amúgy inkább

csak leheletnyi finom érzet, sejtelem szinte... és csak a tökéletes
pezsgő tesz ilyen hatást. Ezt hívjuk úgy, hogy „búcsúpillantás”.
Pár napra rá, egy borús párizsi délutánon Vicomte Bruno de
Saint­Fraycourt de Lancel ­ ahogy ezt névjegye tanúsította,
jóllehet anyai ágon egyáltalán nem kapta meg hivatalosan a
nevet és a címet klubjában az asztalra csapta kártyáit, majd így
szólt barátaihoz, akikkel játszott: ­ Uraim, mára elég.
­ Ilyen hamar, Bruno? ­ kérdezte Claude de Koville, egyik
közeli jó barátja.

­ Igen, teára hívott a nagyanyám.

 ­ A mintaunoka ­ évődött vele Claude. ­ Pedig épp jól is
ment neked. Hát ez a pech, Bruno. Talán a változatosság kedvéért
most majd én nyerek, ha te elpályázol.

­ Kívánom neked ­ jelentette ki Bruno, és felállt. A klub előtt

megállított egy taxit, s azonnal a rue de Lille­be vitette magát.
Amióta az a kis incidense volt Éve­vel, furcsa nyugtalanság vett
rajta erőt, de Bruno nem lett volna Bruno, ha engedi, hogy
ilyesmik elhatalmasodjanak rajta; az ilyesmiket le kell vezetni.

­ Jó napot, Jean ­ köszönt az inasnak, aki a nagy ház ajtaját

kinyitotta előtte. ­ Monsieur Claude itthon van?

­ Sajnos nincs, Monsieur Bruno, elment itthonról ­ hangzott

a válasz. Az inas egy életen át szolgálta a Koville családot, és
Brunot meg Claude­ot túl sokszor zavarta ki a konyhájából, hogy
elhihesse, a gyerekek felnőttek már, s ne úgy beszéljen Brunoval
most is, mintha kisiskolás lenne.

­ Ó, buta dolog. Annyira örültem volna egy csésze teának.

­ Madame la Comtesse épp a teánál tart. Ma délután

egyedül van. Bejelentsem, monsieur?

­ Nem, az nem szükséges. Vagy hát várjon, Jean, a legjobb

mégis az volna. Mert szomjan halok.
És Jean csakhamar bevezette Brunot az emeleti kis szalonba,
ahol Sabine de Koville a heverőn ült, előtte teástálca.
Mandulazöld kreppselyem ruha volt rajta, délutáni, s a lábát
keresztbevetette. A ruha felső részének metszése szabadon
hagyta nyakát. Oldalt, csípőnél egyetlen görögös ránc volt az
anyag egyetlen dísze.
A ház úrnője elegáns jelenség volt. Harmincnyolc éves; és
sötét, füléig érő haját simán lefésülve, sisakszerűen viselte.
Lendületes száján halványpiros rúzs. Keskeny metszésű, lusta
pillantású szemének sarkaiban mindig ott játszott valami unott
gőg. Jellemző volt rá még a mély hangja, mely örökké
türelmetlenséget és tanácstalanságot árult el, bárkivel beszélt is.
Kizárólag Vionett­kreációkat viselt, megannyi csábosan nőies
darabot. Erőteljes alakja ugyanis egy leheletnyit túlságosan buja
volt már a fiúsabb Chanel­vonalakhoz. Ami pedig Schiaparellit
illeti, azok a dolgok túl könnyen utánozhatok voltak ­
konfekcióvá s aki valóban az Haute Couture szellemében akart
öltözködni, nem is gondolhatott effélékre.
Comtesse de Koville a párizsi társaság egyik legintelligensebb
hölgyének számított, bár sosem barátkozott össze amúgy
szorosabban más nőkkel; vagy talán épp ezért. Sosem lehetett
hallani senkiről, ugyanakkor, aki elutasította volna a meghívását.
Viszont így is gyakran teázott egyedül.
­ Ha Claude­ot keresi, Bruno, vele sajnos nem
szolgálhatok... sose mondja meg nekem, hova megy, mikor jön
haza ­ mondta, amikor Jean kettesben hagyta őket. Bruno
közelített az asszonyhoz, aztán két lépésre tőle tisztelettudóan
földnek szegezett tekintettel megállt.

­ Tulajdonképpen tisztában voltam vele, hogy nem találom

itt ­ mondta. ­ Az igazat megvallva, tőle jövök. Vagyis a klubban
épp játszottunk. Nem hiszem, hogy néhány órán belül
felbukkanna.
 Szünet következett, s ennek során az asszony behatóan
mustrálgatta a fiút, aki úgy állt ott előtte, mint aki utasítást vár. A
comtesse egyik nagy s viszonylag széles kezét akkor alsó ajkához
emelte, s ujjaival dobolni kezdett rajta, mint aki így akar valami
elhatározásra jutni. Majd lábát, mely eddig keresztbe volt vetve a
másikon, letette a földre, s a teáscsészét is az asztalra. Végül úgy
pillantott Brunora, mintha a fiú valami igen elmés viccet mesélt
volna neki épp az előbb. Ahogy megszólalt, olyan volt a hangja,
mintha az iménti kis intermezzóra ­ a fiával kapcsolatosan ­
egyáltalán sor sem került volna.
­ Hát így állunk, Charles? ­ hangzott akkor a kihívó kérdés.

­ Igen, madame ­ felelte Bruno fojtott hangon, és tisztelettel

meghajtotta ismét a fejét.

­ A kocsit bevitted, Charles? ­ kérdezte a nő.

­ Igen, madame. ­ A fiú hangja alázatos volt és engedelmes.

Sötét szemöldökeit várakozón összevonta.

­ És lemostad, kifényesítetted?

­ Igen, madame. Pontosan úgy, ahogy madame parancsolta.

­ Elhoztad a csomagokat, amikért küldtelek, Charles?

­ Itt vannak velem. Madame hol óhajtja, hogy lerakjam

őket? ­
Bruno erőteljes felső ajka a szolgai arc keretében most
uralkodóbb volt, mint valaha.
Sabine de Koville akkor felállt. Selyem csillogott­villogott,
suhogott, s a nőalak elindult a kis szalonból az alig derengő
homályú hálószoba felé. ­ Leteheted a csomagokat itt, Charles ­
mondta. Hangjában fokozódott a nyugtalanság.
 Bruno megfordult, becsukta az ajtót. ­ Szüksége van még rám,
madame?
­ Nem, Charle.s. Elmehetsz. ­ Bruno akkor megfogta a
kezét, mintha udvariasan meg akarná csókolni. De nem ez lett
belőle. Hanem villámgyorsan megfordította, és vadul belecsókolt
a tenyérbe. A húsos száj olyan hevesen szívta a finom bőrt, hogy
a nő érezte a fogakat, a forró lélegzetet. És Bruno, amikor
fölemelte a fejét, akkor is tovább szorította a kezet. A nő szeme
hirtelen, szinte akaratlan felizgulástól szűkült össze. ­ Most akkor
mehetsz, Charles ­ ismételte el nyomatékkal, veszélyes
felhangokkal.

­ Nem hinném, madame ­ jelentette ki Bruno, s a kezet,

melyet mindegyre szorított még, lehúzta a két lába közé, ahol a
nadrág alatt már feszült és keményedett az. ­ Ezt ne, Charles ­
mondta a comtesse, s megpróbált szabadulni, de Bruno
könyörtelenül szorította a kezét, hát nem tehetett mást,
körülfogta a hímtagot. Szemhéjait leengedte, és halálos csöndben
állt, mint aki valami parányi, alig hallható hangra les, miközben
Bruno vesszője tovább keményült, lüktetve tapadt a nő kezéhez,
nőttön nőtt, nagyon nagy lett a hosszú ujjak alatt. A nő vékony
ajkai akaratlanul is szétnyíltak, hevesen s hallhatóan lélegzett, s
különben nyugodt vonásain most kéjes mohóság jelei
mutatkoztak.

­ Madame csak maradjon abszolút mozdulatlan. Madame

tegye azt, amit én mondok, és ne csináljon egyáltalán semmi
mást ­ közölte édes hangon Bruno. ­ Madame megértett engem? ­
Az asszony biccentett, s érezte közben, hogy fokozódik combjai
közt a forróság, hogyan súlyosul valami... ahogy a fiatalember
hirtelen oly vad arcába pillantott. Bruno halántékán látható lett
egy hevesen lüktető ér, és megszokott húsos szája egyszerre
olyan rút lett, hogy a nő egyébre se vágyott: megcsókolni! De
nem fejtett ki semmi ilyennemű igyekezetét.

­ Madame támaszkodjék a falnak ­ mormolta a fiatalember.

­ És madame nem fogja levetni a cipőjét. ­ A nő
engedelmeskedett.
A háta ívben meghajlott, mellei büszkén előremeredtek. A
fiatal férfi ott állt közvetlenül vele szemközt. Közel hozzá. Keze
elindult a súlyos melleken, nyugtalanul járt. A hüvelyk­ és a
mutatóujj a selyem ráncai közt a bimbókat kereste. Aztán
meglelte, nyomogatta, összecsippentette őket, a kemény ujjak
csaknem fájdalmat okoztak. A megmerevedett mellbimbók
férfiszáj érintésére, szívására vártak ­ ez elmaradt. Bár erre nem
kapott engedélyt, az asszony testét ellökte a faltól, közeledett
volna a fiatal férfihoz, de az vállánál fogva visszanyomta. ­ De
hát megmondtam madame­nak, hogy ne mozogjon ­ fenyegette
meg kérlelhetetlen hangon, s közben szüntelenül a mellbimbók
megmunkálásával foglalkozott. Másik keze lassan elindult a telt,
buja testet borító selymen lefelé.
 Elérkezett így a keresett helyhez. Ott a kéz megállt, s kutató,
erőszakos ujjak dörzsölgették máris a domborulatot. A nő ismét
előrehajolt volna, hogy medencéjét a fiatalember lüktető
altestéhez szorítsa, de Bruno továbbra is mozdulatlanságra
kárhoztatta, visszanyomta a falhoz, keze a selymet begyűrte a két
láb közé, a dörzsölést vadul folytatta, aztán szelídültebben, aztán
ismét nekiszilajulva. Hol visszahúzódva, hol előrenyomulva. A
nő lélegzése szaggatott lett, testét mintha láz öntötte volna el.
Fejét hátraszegte, s tökéletesen odatárta magát. A selyem már
nyirkos volt.
­ Madame most letérdelhet az ágyánál ­ parancsolta Bruno.

­ Én...

­ Madame azt teszi, amit én mondok...

A nő akkor elindult. Át a szobán. Tekintete a szőnyegre
szegeződött; túlságosan izgatott volt már, s nem akarta, hogy a
fiú ezt lássa. Ruhája rendetlenül omlott szét, ahogy a karosszék
elé térdelt, megkapaszkodván a támlában. Bruno mögéje térdelt a
szőnyegre, felhúzta csípőig a nő ruháját. A gömbölyded, kiálló
far meztelen volt, a továbbra is magas sarkú cipőbe bújtatott
lábakat a harisnya már csak félig fedte. A telt, fehér combokon
vékony vonalban fekete szőrzet húzódott lefelé. Bruno nézte
mereven, élvezte a nő teljes kiszolgáltatottságát. Akkor
előrehajolt, és száját­ mely egy szép nő szája is lehetett volna ­
belemélyesztette a két láb közti szőrzetbe. A nő felnyögött.
­ Ha madame csak egyetlen hangot is kiad, abbahagyom ­
fenyegette meg azonnal, s a nő engedelmesen bólintott, teljes
megadással vállalta a tökéletes némaságot, a passzivitást ­ hogy
nem moccan, nem ad ki hangot, hadd összpontosíthasson
valamennyi érzékével minél jobban erre a kardra, a férfinyelvre a
combjai között. Arra, hogy az ajkak beszopnak, a fogak
beharapnak, és arra, hogy milyen erős a kéz, mely a combokat
széttárja, hogy mindez megtörténhessen.
Hallotta, ahogy a fiatal férfi kigombolja a sliccét. Lázas, érzéki
borzongás futott végig a nőn. Bruno akkor felhúzta őt, át a
támlán, úgy, hogy a test az ülésen volt. Ő a szőnyegen térdelt
továbbra is, egymagasságba emelkedvén ­ tolakvóan előremeredő,
kemény pénisze ­ a nő nyílásával. A nő lélegzete is elállt, ahogy
az egyenes, fényes, sima, kemény tag vágytól izzó testébe hatolt.
Nagyon is jól ismerte a procedúrát, eléggé ahhoz, hogy tudja,
nem szabad reagálnia a hímtag lökéseire, ellenkezőleg, olyan
moccanatlannak kell maradnia, ahogy csak bír, és szenvedélyét
erős akarattal kell fékeznie ­ míg a fiatal férfi nem bírja tovább az
önkínzást, és bevág neki mélyre, be, teljesen. A férfikezek most
megfogták a csípőjét, s úgy leszorították őt a székbe, hogy
végképp lehetetlenné vált a számára bármi mozgás. A hímvessző
csaknem teljesen visszahúzódott, de akkor ismét döfött is,
brutálisan és kíméletlenül, minden érzés nélkül, állatiasan. És
újra döfött aztán, be a széttáruló hasítékba, bestiális kéjvággyal,
gyengédségnek bármi nyoma nélkül, s akkor megint, de most
már a hosszasan zajló orgazmus tetőzése közepette, és közben
eltorzult a fiatal férfiarc, a száj néma kiáltásra kerekedett; a heves
megkönnyebbülés elvégeztetett. Csak amikor teljességgel
kielégült, akkor dőlt hátra Bruno, s nyúlt el a szőnyegen. De a
szája azonnal odafurakodott a nő két lába közé ismét. S a vadul
szívó ajkak alatt a nő is remegni kezdett, elindulván valami
borzadályos csúcspont felé. Utána mindketten hosszan, kábultan
hevertek a földön.
Végül pedig a fiatal férfi azt kérdezte:
­ Szüksége van rám még madame­nak? ­ Hangja ismét a
legalázatosabb volt, mint egy engedelmes szolgáé.

­ Nem, Charles, ma már nem ­ bocsátotta el őt röviden a

ház úrnője.
Bruno felállt, begombolkozott, kinyitotta az ajtót, majd
köszönés nélkül, egy árva szó nélkül eltávozott. Sabine de
Koville pedig ott maradt fekve, a szőnyegen, egyszerűen nem
volt ereje fölkelni onnét. De az ajkai körül mosoly játszott; ívelt­
szép ajkai körül, melyeket Bruno még csak meg sem érintett. Hát,
Bruno tudja jól, gondolta elrévedezve és álmodozón a nő, miért,
hogy még csak meg se kísérli.
 A magasban — egyedül
Sztrátokumulusz. Sztrátusz. Kumulusz. Kumulonimbusz.
Freddy ­ sziszegő műgonddal ismételgette a szavakat, szeretettel
forgatta, csócsálta, lengette őket ­ élvezet volt ez, gyönyörűség.
Semmi gyakorlati haszna nem volt belőlük. Csak szépek voltak,
az alacsony légköri meteorológiának e kézzelfogható fogalmai.
Tizenöt éves „repülőkapitánynők” csakis tiszta égen, a felhők
felett repülhettek. Ő ennek ellenére meg akarta jegyezni a
nevüket. Tankönyvében nem szerepeltek, utánanézett hát a
dolognak a szakkönyvtárban.
­ Szabadna végre a staniclit?! ­ harsant az éles, türelmetlen
hang. És Freddy, megpördülve, mentegetőző arccal nyújtotta
máris a húsz deka Woolworth­bonbont, a gumicukorkát.
Fontosabb dolga is volt. E csodás szavak. Nézzük csak.
Altokumulusz. Altosztrátusz. Nimbosztrátusz. Ki volt az, aki
ilyeneket egyáltalán kitalált! Most megtöltött egy másik zacskót,
ebbe negyven deka csokibevonatú marshmallows került. Vigyék,
egyék. Ő volt az egyetlen lány az eladópult mögött; gyorsan
kellett dolgoznia, mert az emberek türelmetlenül várakoztak.
Palmonimbusz.
Egész délelőtt ­ felhők és kimért cukorkák közt ­ a vagyoni
helyzetét latolgatta. Januárban, amikor tizenöt éves lett,
zsebpénzét heti huszonöt centről harminc centre emelték. Ha a
gazdasági válság körülményeit tekintjük, hát..., igen. Közben
1935 novembere köszöntött be, és így a megtakarítható zsebpénz
összege tizenhárom dollárra és ötven centre rúgott.
 Freddy feddően csóválta a fejét. Önmagát korholta némely
személyes extravaganciákért. De hát ha ellenállni olyan nehéz!
Csak az mind a készpénzállományt csappantja! Imádott moziba
járni. Ötször látta Joel McCreával Az utolsó svadront, és hatszor­
hatszor a Central Airport s az Ászok ásza című remekműveket, az
osztályvizsgák miatt A sas és a sólyom (Frederick Marsh és Cary
Grant!) csupán négyszer került terítékre. Viszont a szünidőben ­
zsinórban ­ kilencszer elment megtekinteni az Éjszakai repülést (az
ellenállhatatlan Clark Gable­lel). A következő hetekre hirdették a
mozik a Ceiling Zérót és a Légi ördögöket Freddy áhítozva várta
ezeket az élvezeteket, de közben sóhajtozott is keservesen,
tudván, hogy tíz­tíz centje fogja bánni a dolgot mindenkor.
Muszáj?
Ebben az évben, mi tagadás, kerek három dollárt szórt el
mozijegyre. Elszórt? Ugyan. Befektetés volt ez! További három
dollárt áldozott születésnapi ajándékokra: papa, mama,
Delphine. Ha legalább ideje lett volna, hogy a suliban,
műhelygyakorlat­órán maga eszkábálja össze ezeket a
meglepetéseket! Nem került volna ennyi siralmas pénzébe. Ez is
dühítette. Vagy miért nem tanultam meg kötni, hímezni,
horgolni? Akkor most nem sivár hét dollár ötven cent lenne az
össz vagyonom, gondolta.
Jobban álltak a dolgok a saját maga által megkeresett
pénzekkel.
A szombatonkénti Woolworth­meló óránként harmincöt
centet hozott, hetente két dollár nyolcvanat tehát. Három hónapja
ügyködött így, és odahaza nem is sejtették! Ezt a pénzt csaknem
az utolsó centig félre tudta tenni. Eltekintve az utazási költségtől;
meg ebből vette ­ ötven centért ­ azt a férfifarmert, melyre a
repülőleckékhez szüksége volt; végezetül ebből evett egy­egy
szendvicset, amikor dolgozott.
 Maga kereste pénze így, félretéve és tisztán, most harminckét
dollárt és ötven centet tett ki. A zsebpénzből megmaradt
summával ez kerek negyven dollár volt. Jaj, negyven dollár,
gondolta kesernyésen, az fejedelmi összeg volna, ha nem kéne
repülni tanulni. Eddig összesen három repórája volt, minden
héten fél óra, s ez is tizenöt becses dollárjába került. Pedig Mac
ráadásul ­ milyen mázli! ­ mérsékelte is a tarifát, úgynevezett
„tizenhaton aluliak klubja” árfolyamra, amit alkalmasint ő talált
ki. Ekképpen volt Freddynek még huszonöt dollárja a
pléhdobozban. Ez akkor további öt teljes óra ­ feltéve, ha minden
pénteken akad módja a ki­ és visszautazásnak; mert Dry Springs
azért messze volt! Szóval, akkor összesen nyolc repóra. Ha a
Woolworth­dolgot megtartja, a pénzből a család karácsonyi
ajándékaira is futja. Mármost kerek nyolc repülőóra a leghülyébb
fafejnek is elég lehet, hogy megtanulja, amit kell. És ha eljön a
pillanat, onnantól fogva maga repülhessen, szólóban. Leteszi
akkor a vizsgát, és...
Éve talán még előbb is megengedi neki, hogy egyedül
repüljön! Ez azért reális remény, gondolta, ahogy kimért negyed
kiló gyümölcscukorkát.
Mert hát: Mathilde Moisant nem összvissz harmincegy percig
tanult­e repülni, s nem ő lett­e így is a második nő Amerikában,
akinek pilótajogosítványt adtak? Jó, az úgy az özönvíz előtti
időkben volt, 1911­ben, azóta sok előírás változott. Mi célból?
Hogy minél többeket távol tartsanak a repüléstől. És ezek a korai
gépek, látszik a fotókon is, olyan primitívek voltak még, mintha
repkedő biciklik volnának csupán. Nem volt „gáz”, nem volt
fojtásszabályozó, nem volt műszerfal. Egyszerűen csak afféle
szárnyas tornaszer volt az egész, alul kerékkel. Senki nem hitte
volna, hogy ilyen gépek fejlődnek ki a rozoga kezdetekből, mint
például Mac új, ékességes­ piros, fedett kabinú Taylor Cub­sza.
Legföljebb annyi volt a hasonlóság, hogy azok is, a maiak is ­
szállnak.
Csak ne kéne az egészhez annyit hazudoznom, gondolta
Freddy; épp zselét mért ki. Ha még mindig a Szent Szívbe járna,
és Delphine anyáskodna felette, még ennyi se menne. De a szülei
szerencsére könnyen belementek, hogy átiratkozzék a John
Marshal High Schoolba; persze, a Szent Szív olyan jó alapképzést
adott, hogy annak is megvolt itt az előnye: kihagyhatta a High
School előkészítő évét. ...
Most, tizenöt évesen, igazi távlatok nyíltak így előtte. Volt egy
(kitalált) barátnője Beverly Hillsben, annak egy tornyos
úszómedencéje, ahová Freddy ­ aki valóban az iskola legjobb, sőt,
egyetlen mű­ és toronyugrónője volt! ­ gyakorolni járt. Aztán meg
kellett otthon magyaráznia azt is, miért ér haza péntekenként
(repülőlecke!) csak hat után a suliból. Mert hogy magára vállalta
a karácsonyi díszletek festését. Macnek is hazudnia kellett. A
pilóta azt kérdezte ugyanis, miért ilyen félórás „órákat” vesz,
amikor pedig leghőbb vágya, hogy tizenhat évesen önállóan
repülhessen, és addig vizsgáznia is kell. Azt lódította, hogy túl
sok az iskolai lecke, nehezedik a tananyag. Valójában
habkönnyen tanult. Végül odahaza még azért is hazudoznia
kellett, amiért olyan sokat görnyed mindenféle könyv fölé; Mac
elméleti anyagait tanulmányozta, tanulta. Azt mondta a
szüleinek, hogy az iskolában nem elégszik meg a jó jegyekkel ­ ő
a legjobbat akarja mindenből. Ez négy jókora hazugságtartomány
volt akkor. De legalább megannyiszor sikerrel járt; a kellő
pillanatban tudott hazudni.
Cirrusz; cirrokumulusz, folytatta, cirrosztrátusz. Szinte
cirógatták e szavak, otthonosan­gördülékenyen ejtette ki
magában őket. Ezeket a felhőket, magasan fenn, tizenhatezer­
ötszáz lábnyira a föld nyomorult felszínétől, ezeket is el fogja érni
egy szép napon. Az atmoszféra királynőit és királyait. Egyetlen
hazugságötlet kellett volna még: hogyan menjen el péntekenként
a suliból valamivel korábban. Mert akkor még jobb időben
érkezhetne Dry Springsbe. A John Marshal High School tanárai
voltak az iskolaügy egén a legrettenetesebb hatalmú
cirrosztrátuszok. Ismertek minden elképzelhető és
elképzelhetetlen tinédzserkifogást. Csak szülői kérésnek voltak
hajlandók eleget tenni. Jó, de ha készít is ilyen hamisítványt,
hányszor lehet azt? Kétszer? Kevés. Aztán a tanárok
odatelefonálhatnak mamának, és kész a lebukás. De akkor
minden egyéb is összeomlik. Semmi esély, ez nem megy.
Ahogy a rettentő adag gumicukrot mérte, tűnődött: nem az
lett volna­e a legcélszerűbb, ha rögtön az elején mindent elmond
a szüleinek? Persze, itt jött egyre az aggály: és ha letiltják?
Hazudni rossz... ha az ember, mondjuk, valami nemlétező dolgot
állít. De ezerszer rosszabb, ha akkor kell hazudoznunk, amikor
már a tilosban járunk. És itt nem volt mese, itt arról szó sem
lehetett, hogy leállítja a repüléshistóriát, míg tizenhat éves nem
lesz, s már maga dönthet; egyetlen lehetőség volt csak: csinálni,
kegyetlen és kemény füllentések árán is, ha úgy tetszik,
„tisztességtelenül”. 1936. január 9­ig kell ennek így mennie. A
tizenhatodik születésnapjáig. Aznap fog ő először felszállni
szólóban. Egyedül! Utána már csak tíz légi órára van szüksége,
hogy vizsgára engedjék a privátpilóta­jogosítványért. S ha ez
megvan, minden megvan. További leckéket vehet, szaporíthatja
repóráinak számát, s így versenyeken is indulhat majd, sőt, olyan
repülésekre vállalkozhat, melyekre előtte még senki sem. E
pillanatban, persze még korai lett volna bármi effélén
töprengenie. Például, hogyan hosszabbíthatja meg a
„tanfolyamot”, miféle anyagi eszközökből fedezheti a további
órákat.
Nem volt hajlandó meghátrálni. Hiszen más nőknek is
sikerült már ugyanez. Tavaly, ezt is a városi könyvtárban, a légi
évkönyvben látta, már négyszáz amerikai nőnek volt
magánrepülői jogosítványa. Na hát akkor! Ha ők megszerezték a
jogsit, majd megszerzi ő is. Erre gondolt, ahogy a pulttól a
mérleghez lépett.
Megkönnyebbülve látta, hogy már dél van. Mindig elhaladt
az imbisz mellett, és a pultnál álló fiatal férfi odakacsintott rá,
épp csak vissza kellett mosolyognia hihetetlenül kék szemével, s
kapta is a pohár tejet, a szendvicset ­ ingyen. Még fogalma sem
volt, mennyire és mily módon ellenállhatatlan szempár az övé.
Míg a szendvicset majszolta, Mac szavai jártak az eszében. Az
elméletet illetően: „Kicsikém, persze, hogy repülni akarsz, és ez
jó is, de nekem elhiheted, hogy lesz egy komoly gyötrelem: az
elmélet. Azt utálni fogod.”
Ugyan. Amit ő igazán utált, az a suliban a gazdaságtan volt.
De a repülés elmélete? Szinte szerelmes volt abba! Pontosabban
szólva, bolondult érte. Vegyük csak ezt a gyönyörű szót felhajtás!
Vagy az összetételeit: felhajtóerő! Meg a többi. Égek! Hogy már egy
Leonardo da Vinci foglalkozott ilyesmivel... És ott a másik izgató
ügy: az emelkedési szög! Döntő, mint a felhajtóerő. De ez
teljességgel a pilótától függ. Ennek mi magunk lehetünk az urai,
gondolta, már így többesben. Aztán az idő kérdései: például a
„greenwichi idő” Ehhez képest a zónaidők! Ezen töprengett,
tonhalas szendvicsét harapdálva, és akkor egyszerre észbe
kapott: nem a levegőben jársz, nem is a levegőből élsz, Freddy de
Lancel... honnét ez a szendvics? Fizettél érte? S már mondta is a
fiatalembernek: ­ Ezt én nem rendeltem! ­ Erre mosoly
kíséretében jött a válasz: ­ Barbara Hutton ajándéka, személyesen.
­ És elnézte a lányt, ahogy... igen, már a második
ingyenszendvicsét falja be, és az elsőnek a végéhez érve is
tisztára olyan volt még, mint egy megsegítendő éhező, de
valamin nagyon törheti a fejét, mert szinte gépies mozdulattal
vette át ezt a másikat, gondolatban tisztára máshol járt.
Megérdemli az üzemanyagot! Biztos reménytelenül szerelmes,
gondolta az eladó. Szombatonként, ha nem volt nála épp túl nagy
forgalom, szívesen átpislogott néha az édességes standhoz, ahol
ez a lány szolgált ki. Ezzel a hosszú, fékezhetetlenül zúduló,
vörös hajával! Nem lehetett nem észrevenni. És hát fél fejjel
magasodott a többi nő fölé!
Freddy, második szendvicsét harapdálva, Delphine­re
gondolt. Most lesz nemsokára tizennyolc, és szebb, mint valaha,
még húga szemében is. Különös finomsága, szinte szívet tépő
törékenysége nem tűnt el, mint annyi más lánynál, az évek során.
Mosolyának titokzatossága is csak fokozódott, a szája még
kifejezőbb lett ­ s része volt ennek a hatásnak az is, hogy
Delphine igencsak csínján bánt az ajakrúzzsal. Nővérének a
szeme is nagyobb lett, barna haja elbűvölően hullámos, magas
pofacsontja és kicsiny álla további hangsúlyokat kapott. Családi
fotókon is mindig egyértelműen ő volt a középpont, hiába állt
netán épp a szélén. A nézők figyelmét megannyiszor ő hívta fel
először. Ámulatos jelenség volt. Vagy egyszerűen csak: jelenség,
jelenés.
 Másrészt nagyon dühös is tudott lenni a nővérkére. Delphine
egy nap fölfedezte Freddy valamelyik elméleti könyvét, és
csúfolódni kezdett, hogy itt valaki stewardessnek készül! S hozta
is már a felvételi felvételek listáját; az ég tudja, honnét kerített
ilyet. Olvasta: „Legyen képzett ápolónő... ne legyen több 25
évesnél... testsúlya ne haladja meg az 56 kilót... magassága...” ­ Itt
Delphine törvénytelen hahotába fogott. ­ Folytassam? Ha mindez
együtt van nálad, felszolgálhatsz reggelit, ebédet, italt...
segíthetsz feltankolni a gépet... szállíthatod a csomagokat...
bájologhatsz az utasokkal... hordhatsz magaddal vasúti
menetrendet... tudhatod az összes légi csatlakozást... a
szállodaárakat... a színházak programját, meg egyáltalán...
lesheted, ki mikor megy vécére, meddig marad ott... vigyázhatsz,
nehogy a vészkijáratot célozza meg egy részeg utas... Csábító!
­ De vicces vagy, Delphine! De vicces! ­ mondta bágyadtan
Freddy. Ennek ellenére elpirult, mert a nővére azt is észrevette,
hogy holmi romantikus repülőirodalmat olvas ­ egy fiatal pilóta
kalandjai a kanadai ősvadonban! ­, ahelyett, hogy a
szárnyszerkezettant próbálná elsajátítani.
Vagy olyan könyveket olvasna, mint a többi vele egykorú
kislány. Igaz, Delphine is „más” volt. Nem tudta betéve a You do
Something to Me vagy a Just One ofThose Things szövegét. Nem ült be
Greta Garbót csodálni a Krisztina királynő előadására, sőt,
Katherine Hepburnön se sírta ki a szemét a Négy nővér című
remeklés csodáltán. Nem vásárolt tangee­ajakrúzst, nem
próbálgatta magára a mama melltartóit. És a többi! Freddy tudta
róla mindezt. Meg azt is, hogy azért Delphine is nagy­nagy
különc a maga osztályában. Fütyül a táncra, az öltözködésre, a
randizásra. Hát ez az, gondolta filozofikusan Freddy, ahogy a
második pohár tejét szürcsölgette ­ potyán. És nem mindenki
repül, mint én.
­ Nem kér egy chocolate­szódát is? ­ érdeklődött az imbiszes.
­ A Vöröskereszt ajándéka!

­ Nagyon kösz ­ mondta Freddy ­, de talán nem. Magam is

édességben utazom, a tejfogaimat meg már mind elhajigáltam.
Azzal együtt kösz a Vöröskeresztnek...
Titkon dühös volt magára, amiért nem meri megkérni:
cseréljék át a jótékony ajándékot még egy szendvicsre!
 
Terence McGuire az irodájában ült, íróasztala mellett.
Tulajdonképpen minden figyelmét az elintézetlen számláknak
kellett volna szentelnie. De azon kapta magát, hogy Freddy de
Lancel nevű védencén töpreng.
Sok férfit és fiút képezett ki már, s olykor egy­egy nő is akadt
a tanítványok közt. De Freddy volt az első iskoláslány, nem vitás.
Mac véleménye szerint a repülési alapismereteket minden
épkézláb, csak egy kicsit is logikusan gondolkozó embernek meg
lehetett tanítani. Nem kívánt a repülés semmiféle különleges
adottságot, eredendő tehetséget ­ mint oly sok minden ezen a
világon. Eddig egyetlen növendékében sem voltak adva
speciális... hogyan is mondja... repülős gének. Az ember végső
soron nem madár. Csak ott él benne a vágy ­ és a képesség hogy
magasabbra törjön; hogy új lehetőségeket hódítson megjárni is
így tanulgathattunk egykoron, gondolta „filozofikusan”.
Nem kell tehát a repülés Mozartjának lennünk, hogy
pilótajogosítványt szerezhessünk. Ennek ellenére, akadtak
némelyek, akik mintha valóban arra születtek volna, hogy
repülőgépet vezessenek. Igaz kevesen voltak ezek a „madarak”,
de Freddy nevű tanítványa minden kétséget kizárólag közéjük
tartozott.
 Nem a buzgalma tette. A túlbuzgóság mér ártott is ebben a
mesterségben. A türelem volt a kulcsszó. És az, hogy
rettenthetetlen, ugyanígy csak egy parányi tényező a sok közül.
Akadtak efféle pilóták számosan. Aztán lezuhantak ­ lecke
közben. Nem, ehhez a hetedik érzékhez, a lányéhoz, még valami
kellett. Nincs is rá szó, gondolta Mac. Valami különleges... állag
volt ez; energiaállag, amit  magával hozott a repüléshez; amit
beleadott a repülésbe; viharzón érkezett minden alkalommal ez a
csuda magasra nőtt, lobogó hajú fiatal teremtés ­ aztán amikor a
Taylor Cubhoz értek, mintha kicserélték volna. Akkor már
pontosan olyan volt, amilyennek a nagykönyvben az eszményi
pilótát... bocsánat, pilótanőt... megírták.
Minden porcikájával koncentrált. Összpontosított a gépen
látható legparányibb porszemre is. Éles szemével a két
kilométerre közelítő gömbvillámot is kiszúrta és eltérítette volna.
De nemcsak a szeme volt ilyen; minden ujjbegye is. Mintha
mindennek, amihez hozzáért a gépen, vakon is a „mélyére” látna,
olyan volt.
Az a mód, ahogy valaki a felszállás előtt a gépet megvizsgálja,
máris rengeteget mond el a jelleméről. Arról, hogy milyen ember
és milyen pilóta. Vannak az alaposkodók; fölöslegesen, tüntetőleg
aprólékoskodnak minden részlettel. Mások nagystílűek;
egyszerűsíteni akarnak. A sorsra bíznák az életüket. Igen, mert
ha repülés közben a tanuló valami hibát követ el, az korrigálható,
de ha a gépet rosszul ellenőrizte valaki, és abból lesz baj, az ­
végzetes.
És sokat jelent az is, hogy hogyan viselkedik aztán „az égen”.
Az átlagos tanulók szeretnek „érdekes'' dolgokat művelni,
produkálni akarják magukat. Bukdosnak föl­le, cikáznak,
szeszélyesen dolgoznak; színház nekik az egész, játék. Azt hiszik,
máris virtuózok. Hanem Freddy ­ ő az első óra után egy profi
nyugalmával hajtotta végre a feladatokat, és mindig pontosan azt
tette, amit kell. De azt tökéletesen. Mint egy élő precíziós műszer.
És a precízió, a végső pontosság volt a dolgok alfája és omegája.
De az „élő” tényező ugyanilyen fontos volt. Az érzés ­ mely
beleépül a precizitásba. A rajongás ­ mely maga a tökéletes
fegyelem. Például a leszállásnál.
Freddy egyre többször tudta „megrepülni” az ehhez
szükséges tökéletes négyszöget. És a leszállásai mind
egyenletesebbé váltak.
Szerencsére a kicsikébe egy szemernyi passzivitás sem
szorult. Ha egy pilóta mindössze jegesen precíz és akkurátus, az
még hajítófát sem ér; az kell, hogy eleven lüktetés legyen benne
mindez, folytonos készenlét ritmusa ­ ne ismerjen egyetlen ezred
másodpercnyi üresjáratot se. A változásokra, az új helyzetekre
azonnal jól reagáljon. Egy­egy hirtelen széllökésre. Váratlanul
felbukkanó másik repülőgépre. Meg az ördög incselkedéseire.
Mert az ördög, és nem az a hangulatos kisördög, váratlanságaival
és szeszélyeivel mindenütt ott leselkedik, ahol repülők
emelkednek a magasba: ahol ember, gép és levegő
összetalálkozik. A rettegés az ördögtől, ekképp: része annak az
árnak, amit az ember azért fizet, mert madár akar lenni. Vét a
természet rendje ellen? Ahogy a halaktól elleste az úszást, azzal
is? Sokféleképpen lehet nézni ezeket a dolgokat.
Terence McGuire inkább azt a kartotéktartó dobozt ­ egész
dobozegyüttes volt inkább! ­ nézegette, melyet karácsonyra
Freddytől kapott. Védence kivívta valahogy: gazdaságtan és
élelmiszerismeret helyett műhelygyakorlatra járhat. És ott
készítette ezt a csuda dolgot is. Fiókok a repülőiskola
kartotékjainak... csillogó fém fogantyúkkal, a gombok alatt
regiszterablakokkal. Most már ott is voltak, szép rendben, mind a
kartotékkártyák a fiókokban. Minden tökéletesen áttekinthető
volt így. A fiókok simán, zajtalanul jártak ­ a kis műhelymunka
maga volt a tökéletesség. Ő a maga részéről két ingyen repórát
ajándékozott Freddynek viszonzásul; és nehéz lett volna
megmondani, melyikük boldogabb az ajándékával, s miként.
Ma azonban, gondolta derűsen McGuire, nem lesz ajándékok
cseréje. Ma, 1936. január 9­én csak Freddy kap ajándékot:
születésnapi meglepetésül egy kis „szabad repülést”, a pilóta
Freddy lesz, és annyit és oda repülnek a szárazföld feletti
légtérben, amennyit s ahová Freddy akar, a lényeg csak az, hogy
napszállta előtt visszaérjenek még Dry Springsbe. A költségeket
Terence McGuire állja.
A lánynak még karácsonyi szünete van, hát szabad; s nyilván
pontosan érkezik. Mac már nagyon várta ­ a meglepetéssel. Meg
hát ismert ő pilótaönjelölteket... százával ismert afféléket,
akiknek a derék felesége vagy a mohó szerelme bemagyarázta,
hogy tisztára úgy „néznek ki”, mint Charles Lindbergh; vagy
bankárok, főorvosok jöttek, akiknek már csak ez hiányzott a
tökéletes pályafutáshoz, hogy „Második Lindbergh”­ek legyenek;
vagy kisvárosi Don Juanok akartak még hódítóbbak lenni, ha
legalább pilótaruhában „olyanok, mint Lindbergh”; meg ami
csak képzelhető. De hogy egyszer beessen ide egy lány, aki olyan,
amilyen Carole Lombard, a híres filmszínésznő lehetett ennyi
idős korában, vagy... Mac bevallani se merte magának... mint
Amelia Earhart, a női repülők egyik úttörője... hát nem, ez
egyszer adódik csak egy életben, és tudta, neki is meg kell
becsülnie a szerencséjét. Hogy Freddyre egyszerűen jó ránézni,
na, és kész.
­ Repkedni egyet? Csak úgy? Ó, Mac, tényleg? ­ Freddy
magán kívül volt örömében, és máris ugrálni, szökellni kezdett,
fejét csaknem beverte a mennyezetbe. Mint aki nem tizenhat éves
lett ma, csupán hat... úgy örült. ­ Ilyen őrjítően csodás szülinapi
ajándékot se kaptam még soha.

­ Igen, de akkor most mit tékozlod a drága időnket! ­

mordult rá szigorúan Mac. ­ Majd ha leszálltunk, és már sötét
lesz, lelkendezhetsz, hogy milyen szép, milyen jó. Most mozgás.

­ Te jó ég! ­ kapott a fejéhez Freddy. Nem a mennyezet

miatt, csak mint aki valami hibát fedez fel mégis a gyönyörű
ajándékon.

­ Mi a baj?

­ Semmi, csak hogy ma történetesen valami épelméjű

időpontban otthon is kell lennem. A szüleim úgy döntöttek, hogy
akkor hát a Brown­Derbybe megyünk vacsorázni, én ugyanis még
a gondolatát is elutasítottam egy olyan rémálomnak, hogy
születésnapi parti otthon. El tud engem képzelni, Mac, mint egy
édes­aranyos szülinapi ünnepség hősnőjét? Cukormáz meg
konfetti?

­ Nem, hát azt tényleg nem! ­ nevetett Mac. ­ Akkor jó, hát
hová­merre szálljunk?
Freddy a sok leszállási gyakorlat során jószerivel a környék
valamennyi repülőterét ismerte már. Megvoltak a kedvencei. ­
Burbank ­ mondta hát rögtön ­, utána meg... Van Nuys, Santa
Paula; akkor jöhet a Topanga­Canyon, s ha átjutottunk,
végezetül...
 ­ Catalina? ­ Azért javasolta volna ezt Mac, mert ez nem
volt valami egyszerű reptér, ott a hegyek közt; és szerette volna
Freddyt látni, hogyan landol Catalinán. A legrövidebb pályája
ennek a repülőtérnek volt a vidéken.

­ Nem. Mines Field. Aztán vissza ide.

­ Mines Field? Hát mi akarsz lenni te, netán a Nemzeti

Légiverseny előszárnyasa, hm?

­ Egyszerűen csak látni akarom végre, Mac. Kíváncsiság,

elismerem. De hát, mondja csak, van valami komolyabb kifogás
is ellene? ­ Ezt most Freddy kivételesen amúgy heveskedve, kicsit
kapkodva mondta. Közben a megfelelő kartonokat kereste a
fiókban, hogy felvázolja a tervezett útvonalat.
Hogy fent voltak a magasban, Freddy maga tapasztalhatta,
milyen komoly fejlődést mutat a repülőtudománya ­ ez mind az
utóbbi három hónap eredménye volt. Egykor a láthatár s a gép
szárnyfelülete közt végtelenül elterülő földfelület idegesítő volt a
számára; most egymást érték az ismerős tájékozódási pontok.
Szétszórt farmok. Az úthálózat ­ megannyi karc. Mélyebb
vonalak ­ a folyómedrek. Zöld, barna, sárga sávok, alakzatok. A
San Fernando­völgy okker talaja. A jellegzetes kaliforniai
vegetáció tarkállása.
Tekintete, ahogy Mactől tanulta, szüntelenül villódzott az ég
és a föld között. De nem nyughatatlanul. Élő precizitás. A feje
ide­oda „ingázott”, nehogy elkerülje a figyelmét bármi is; de ezek
nem színpadias mozdulatok voltak. S Mac hagyta, csináljon
védence mindent egymaga. Arra vigyázott csupán, ő se hagyjon
észrevétlen egy szál hibát se. Kérdés nem hangzott el. Ez a lány a
született emberi „madár” volt. Valahogy olyannyira, mint ahogy
némelyekről azt mondják: lóra termettek. Vagy hogy „mintha
uszonyaik lennének”. Terence McGuire le merte volna fogadni,
hogy ­ nem is olyan sokára ­ eljön az a nap, amikor Freddy
mindent tudni fog, amit most ő, de még egy kicsivel többet is.
Bár Mac sem szólt egy szót se, Freddy hallani vélte a szokásos
intelmeket. „Valójában a földfelszín ívét követed. Gondolatban
legyél mindig párhuzamos a talajjal. A láthatár nem számít,
kivéve, ha egy hegy bukkan elő hirtelen. De a föld felszínével
minden pillanatban tisztában kell lenned.” És a többi.
Vitatkozott volna Mackel... szerinte a láthatár igenis fontos.
Számára a horizont a csillapíthatatlan éhség tárgya, izgató és
csitító, és örökké azt ígérte, hogy feltárul majd: mi van mögötte...
és örökké tudni lehetett: mindig marad még, jön még valami
ismeretlen. S tudta, hogy tanára ugyanígy érez, csak épp azért,
mert nem sétarepüléseket tesznek, félre kell tennie ezt a
szempontot, és a reális dolgokkal kénytélen foglalkozni.
Csak úgy mellesleg, s hogy Freddy észre se vette, Mac
váratlanul belökte a gázpedált, s a motorból kiszállt az élet, a
hajtóerő. ­ A motorod leállt, mit teszel? ­ mondta a férfi a
váratlanul beállt nagy csendben. ­ Kényszerleszállás...?
­ Ott szemközt jobbra van egy megműveletlen földdarab.

­ Igen? De hát a megműveletlen földek nem jók. Túl

könnyűek. Vegyük úgy, hogy az ott sincs, akkor? Tegyük föl, az
egész völgy csupa narancsfa. Mi marad?

­ Az út ott, balra. Elég széles, forgalom meg nincsen.

­ De miért ne lehetne a leszállóhely egy keskeny sáv itt a

két elképzelt narancsfasor között? ­ makacskodott Mac, és
mutatta a helyet. Freddy azonban ide­oda ingázott a tekintetével
az egészen közeli és a távoli tárgyak közt ­ műszerfal és
megcélzandó leszállóterep s a géppel egyenletesen siklott ama
pont felé, ahonnét, véleménye szerint, a kényszerleszállás
megkezdhető volt.

­ Nekem az út így is jobban tetszik ­ mondta higgadtan. ­

Látja, semmi forgalom. Meg kicsit szélesebb is. És szél ellen
szállhatnék le, vagyis hamar lefékeződnék. Aztán arra is van
esély, hogy valaki mégis jön, és a legközelebbi helységbe bevisz.

­ Ühüm ­ mormolta Mac, és két kezével feltámaszkodott a

cockpit tartójára, miközben Freddy példásan hajtotta végre a szél
elleni repülést, és ötvenlábnyira az út fölött, de oly pontosan,
mintha vonalzóval dolgozta volna ki, máris leszállópozícióban
volt. Épp nekilátott volna, hogy az utolsó leszállómanővert
megcsinálja, amikor a motor ismét feldübörgött: Mac visszaadta
a gázt. Freddy a botkormányt a legnagyobb nyugalommal vette
vissza, enyhén maga felé húzta, és gond nélkül kezdett
emelkedni a gép. Semmi rángatózás nem volt, semmi dráma.
Sajnálatosnak azt találta csupán, úgy csöndesen, magában, hogy
nem hajthatta végre a kényszerleszállást, melybe már úgy
beleélte magát. Szimulált manőverük ellen az útrendőrségnek
nyilván lett volna némi kifogása; vagy a farmerek panaszkodtak
volna; de akkor is...!
 Igen óvatosan közelítette Burbanket. Itt nagyon sűrű volt a
menetrendszerű légi forgalom; a Los Angelesbe tartó helyi gépek
mind leszálltak Burbankben, a toronnyal rádión át érintkeztek,
míg neki rádiója nem volt, szépen be kellett sorolnia, és az egész
a tánciskola szigorú etikettjére emlékeztetett. Pár boldogtalan
hónap erejéig ugyanis járatták őt ilyenbe a szülei. Na. Most itt
ugyanez a merev és erőltetett udvariaskodás folyt. Meg kellett
határoznia saját helyzetét a légtérben, s ehhez viszonyítva a
várakozó többiekét. Messze följebb a völgyben Van Nuys reptere
már sokkal kevésbé volt forgalmas. Ott az volt a benyomása,
mintha ezt a repteret neki üzemeltetnék, épp csak, „benézett” ­ s
ennyi is volt a leszállás, utána nyomban fölemelkedett, és indult
tovább Santa Paula felé.
Santa Paula repülőtere még csak öt éve működött, és
tulajdonképpen egy szál füves le­felszállópályából állt egy kis
folyó mellett, amelynek partján magas fák meredeztek az égbe. ­
Eltölthetnénk itt pár percet? ­ kérdezte Mac. ­ Az a kávézó ott... a
környék legfinomabb házi süteményeiről híres.
Miután a gép alá betolták a tartófát, Freddy megállapította,
hogy rajtuk kívül senki más nem is veszi igénybe épp a Santa
Paulát. Elképesztő volt a csend. Nem hallatszott motorzaj,
kiabálás, beszéd. Csak a szél, a repülőterek örök vendége és
lakója zizegtette a fák leveleit. Olyan meleg volt, hogy Freddy
levethette vastag kék pulóverét. A derekára kötötte, s akkor így,
kék farmerban, férfiingben állt ott, nézett körül. Széles öv tartotta
­ mint a zsákot, kicsit a úgy ­ jókora férfinadrágot, melybe a
karcsú kamaszlány, jól láthatóan, másfélszer is belefért volna.
 
Santa Paula repülőtere alig különbözött holmi falusi réttől.
Freddy ennek ellenére behuny szemmel is megmondta volna,
hogy reptéren van. Mert egy ilyen üres repülőtér mindig maga a
várakozási állapot. Pilóta sosem képes hosszabb időn át
figyelmen kívül hagyni, hogy a levegőt valamiképpen átitatja az
ígéret és az esély, a feszültség ­ színházi nézőterek ilyenek,
valamivel az előadás kezdete előtt, amikor tudni lehet már, hogy
mindjárt felmegy a függöny.
 Ettek egy­egy almáspitét, majd eltűnődve kevergették,
kortyolgatták kávéjukat. A pult mögött a férfi unottan olvasgatta
újságját. Freddy megpróbálta füle mögé gyömöszölni a haját; s
közben az útjuk következő szakaszán gondolkodott már ­ lázas
várakozással. A Santa Monica­hegység vonulata a San Fernando­
völgy és a Csen des­óceán közt itt sehol sem emelkedik 4000 láb
fölé. Freddy az eddigi kurta repórák során még sosem juthatott el
idáig. Most ezt a hegységet fogja átrepülni ­ ő! Tudománya főleg
a völgyvidékre terjedt ki.
­ Mi lesz, Mac? Kávézgatunk, avagy netán repülünk is? ­
kérdezte akkor türelmetlenül, bár tisztelettel. Egyértelmű volt a
válasz:
­ Ahogy parancsolod, kicsikém. Ez ma a te napod!
Mihelyt fent voltak a levegőben megint, Freddy az iránytűvel
délnyugatot állított be, és elkezdte az emelkedést: magasabbra,
mint korábban valaha is. A Topanga­Canyonnál akart átrepülni a
hegyek fölött. A sík terep, melyhez eddig hozzászokott,
elképesztő hirtelenséggel változott. A hegyek szinte
felszökkentek előttük a magasba, Vad, úttalan szirtek;
barátságtalan látványuk jószerivel nem is illett a kedves
Kaliforniához.
Freddy körülnézett odalent, s megállapította, hogy teljesen
mindegy, hol jár: a világ bármely vad, elhagyatott, lakatlan
vidéke lehetett volna ez, a lényeg egy ­ itt kényszerleszállásra
semmi mód.
Eltűnődött, mi lenne, ha kétezer lábbal magasabbra
emelkedne, csak azért, mert hátha Macnek megint eszébe jut az a
motortrükk, s akkor neki legalább szép hosszú siklószakasza
lenne. Kurta pillantást vetett oktatójára, de Terence McGuire
rezzenetlen nyugalommal ült csak, és szinte unatkozva meredt
maga elé. Jobb félni, mint megijedni, döntött hát Freddy, és
emelkedni kezdett nyomban.
­ Nem szükséges ­ mosolyodon el Mac, mintha olvasna a
gondolataiban, — Nem csinálom még egyszer. Megígérem.
Két perc múlva Freddy már el is hagyta a hegy gerincét, és a
látvány máris olyan volt, mintha a földgolyó ­ varázslóskodna
éppen. A vad sziklanyársak és ­fűrészek után egyszerre kitárult
valami messze terülő, kék­zöld kép.
Tudta, hogy látni fogja a Csendes­óceánt. Hiszen a térképen is
egyértelműen ott volt a Nagy Víz. Mégsem volt felkészülve a
villogó, végtelen tágasságra és nyitottságra, erre a valószínűtlen
valóra. Mintha új bolygót fedezne fel magának, olyan élmény
volt ez. Vitorlás hajók apró flottája, fehérlőn és messze, messze,
és mélyen lent; a láthatár felől mintha rohant volna feléjük e
mérhetetlen világ túljáról. Freddy úgy érezte, bódulatban­
bűvöletben száguld eléjük ő maga is. Kalandorok azok ott lent.
De nem annyira, mint ők idefönn, nem annyira! Függvényei a
szélnek, és a víz tartja meg őket. A vitorlásokat. Míg a gép
idefönn... mintha kívül került volna minden földi törvényen.
Repültek nyugatnak, messze túl a kis flottán immár.
­ Nocsak, a következő megálló Hawaii? ­ kérdezte Mac.
A varázs megtört. Freddy szája is tátva maradt. Mérföldekre
letért a tervezett útvonalról, és csak úgy vakrepülésfélében tartott
a láthatár felé; nem gondolkodott, mukkanni se bírt volna, nem
tudott semmi célról, szinte hipnózisban élt.
­ Hogy... én nem is... Jaj, borzasztóan sajnálom! ­ dadogta.
Körülnézett, aztán nekilátott fordulni, hogy a part felé
közeledjenek újra.
­ Csak nyugalom. Én hagytam, hogy így legyen.
Mac figyelte, hogyan próbálja megtalálni Freddy ismét a
helyes irányt. Néma csend telepedett rájuk; és Mac eltöprengett.
Hát igen, kétféle pilótanövendék létezett abból a szempontból,
hogy a Csendes­óceán látványára innen a magasból hogyan
reagálnak. Az egyik csak úgy. odasandított, mintha nagy kék
pocsolya lenne az óceán, és rezzenetlenül vitte tovább a gépet a
helyes irányba. Mások meg, s Freddy is közéjük tartozott,
teljességgel elvesztik a fejüket, olyannyira megbűvöli őket a
Nagy Víz, s kábultan és tehetetlenül kérik igen gyakran, vegye át
tőlük az oktató a kormányt.
 Elérték Mines Field egy szál sávját. Fél év múlva innen indul
majd a Nemzeti­Légiverseny. Mindenütt buldózerek
serénykedtek, készültek a felszállópályák, a rajthelyek; tribünök
a nézőknek. Freddy leírt egy tiszteletkört, de aztán órájára
pillantott, s úgy döntött, nem száll le mégsem, hanem a Santa
Monicadi hegységen átrepülve Dry Springst célozza meg. Az
iménti „óceáni vargabetű” nagyon sok időt vitt el; sietnie kellett.
Módosította még egyszer az irányt, és fél hatkor szerencsésen
földet ért a házi reptéren. A nap alacsonyan járt már, mivel
azonban nagyon hideg idő volt, nem szállt le a félhomály. Ahogy
ott álltak a Taylorral a szokott helyen, Mac csak úgy mellesleg
megjegyezte:
­ És akkor jön még egy kis szülinapi ajándék. Tessék szépen
itt maradni, nem kiszállni... jövök rögtön.
­ De hát megkaptam magától már az ajándékomat! ­
tiltakozott Freddy. Most valahogy teljességgel üresnek érezte
magát; még csak közöny se volt az, ami elárasztotta ­ annál is
távolibb, mélyebb, több. A leírhatatlan élmény kiradírozott belőle
minden érzést.
­ Nem vitázunk. Az ember csak egyszer tizenhat éves, nem
igaz? Erről jut eszembe, Freddy, kérlek, szállj föl még egyszer,
légy szíves, és kerüld meg háromszor a repülőteret, míg
visszajövök. ­ Avval már le is szökkent a földre, becsapván maga
mögött a pilótafülke ajtaját, s Freddyre hátra se nézve, sietett az
iroda felé.

Ő
 Ő meg egy pillanatig dermedten ült ott ­ letaglózva. Látta a
távozó McGuire­t. Mi ez? Tényleg azt mondta, hogy...? Jól hallok,
ocsúdott Freddy. Emeljem föl a tragacsot megint... szóló egyedül?
Magam? Nem. Ezt így nem mondta ki. De ezt gondolta!
­ Ó, igen! ­ sikoltotta lelkesen. ­ Ez az, ez az, persze! ­ Akkor
kigurult a felszállómezőre, gyorsította az ütemet, ahogy a
kritikus ponthoz közeledett, gázt adott, szenvedélyes extázis
árasztotta el, ahogy odaérkezett a bűvös vonalhoz, itt már lesz
annyi sebessége, tudta, hogy a hordozófelület minden további
nélkül megemelje a gépet, és igen, igen, igen, a gép emelkedni
kezdett, föl az alkonyi égbe.
Freddy de Lancel repült.
Egyszerre volt ő az íjász és ő a nyíl. Egyetlen pillanatra sem
pillantott az üres ülés irányába. Az idő? Az ő számára most nem
létezett. Keze nyugodtan dolgozott. Biztos mozdulatok. Elérni
azt a magasságot, ahol már fordulni lehet. Körbe. Szíve azonban
vadul vert. Az örömtől. A könnyű gép érzékenyen reagált a
legapróbb mozdulatra is. Mintha testének folytatása lenne. A
manőverek, a „figurák" ­ most, hogy először volt egyedül velük ­
olyanok voltak, mint újdonat eleven létezők. A társai; és a
kihívói. S az ismert tájékozódási pontok is új értelmet kaptak.
Volt valami földöntúli ezekben a pillanatokban. Nem csupán az,
hogy messze a föld. A szárnyak hegye már csaknem a sötétségbe
fúródott kétfelől. A motor zúgása üzenetet közvetített. Mit is?
Nem a sötétségét. Hanem hogy az ember és a gép: nem annyi,
mint „egy meg egy”. Nem kettő. Valamivel több, bár nagyon is
egy. Ez miféle matek? Hallotta saját boldog nevetését, és hirtelen
megpillantotta maga előtt a kékesfekete égen az előbukkanó
Esthajnalcsillagot.
Lent a reptéren, a kifutópálya szélén ott állt Mac, és egy
pillanatra sem engedte el szemével a gépet. Idegesen ökölbe
szorította zsebre vágott kezét. Az ördög szállta meg ezzel az
egész feneette ötlettel, vagy mi van vele is? De ezeket a
gondolatokat nem tudta így megfogalmazni. Minden
szempontból késő volt, s ő maga fáradtabb lett, a Csendes­óceán
feletti repüléstől eleve már feldúltabb, mint várta. Tegnap ez a
lány még csak tizenöt volt, túl fiatal ahhoz, hogy szólót repüljön.
Most akkor mi ez a huszonnégy óra, ami közben eltelt? Ez a
parányi különbség ­ egy világot jelenthet? De hát, kérdezte
magától, tényleg mi ütött belém? Muszáj volt ezt? Na, hát a
születésnap, persze... Mégis, mit számít az! Mit kockáztatok? ­
gondolta. Lehetett volna eszem: eltolni pár nappal a dolgot...
halogatni mindig pár nappal még, újra és újra.
De hát minek? Freddy itt tartott. Föl lehetett engedni. Meg
nem is csak ez. Ahogy ma elnézte a lányt munka közben, azt
érezte: igen, hát ez az. Ez volt az. Mielőtt még ő is ilyen... profán
és köznapi repülőoktatóvá vedlett volna át, érezte a repülés szent
szenvedélyét, érezte azt a „valami többet”; amit Freddy most. A
tisztaságot. A végtelenséget. Önmagának is szólt ez a
szólóengedély. Mert Freddy ma visszahozta a dolog minden
költészetét. S ő, Terence McGuire rég nem érezte azt a régi­régi
borzongást: ami akkor fogta el valaha, amikor időről időre maga
alatt hagyhatta a földet. De hát, te jó ég, vészesen sötétedik. Ezek
az év legrövidebb napjai. A hőmérséklet legalább tíz fokot
eshetett azóta, hogy Santa Paulát elhagyták. Érezte, hogy
bitangul fázik, csak hát nincs az az isten, hogy míg Freddy le nem
jön, ő a hangárba visszemenjen. Holmi meleg kabátért! Nem
látott még soha életében olyan gépet, amelyiknek három körhöz
ennyi idő kellett volna. Még a legnagyobb repülőtereken sem.
És Freddy csak repült, repült. Megpillantotta az
Esthajnalcsillagot újra, és tudta, hogy ez ­ üzenet. Valami hírt
továbbít neki a csillag, barátságos és jelentős hírt. S ezt az
üzenetet ő, bár megfejteni nem tudhatta, mégis elfogadta,
azonnal magáénak vallotta, úgy, ahogy van, pedig tudta, hogy az
egész életére szól... s mintha mindene ezen múlna. Heves vágyat
érzett, hogy egyre följebb és följebb emelkedjék, míg meg nem
pillantja a Bakot. A könyvekben az áll, hogy rettentő messze van
­ elérhetetlen. Nem hitte el, és soha nem is lógja, mert tudta, nagy
bizonyossággal, hogy itt és most, de mostantól is, egyáltalán, a
Bak alatt, az ő születésének csillagjegye alatt száll.
Lepillantott, és látta ­ igen apró kiadásban ­ Macet; magányos
sziluett a kifutópálya mellett. Megbillentette a szárnyat,
integetett: jelezni akarta, hogy észleli őt. Aztán végzett a
harmadik körrel is, és nagy sóhaj kíséretében hozzálátott, hogy
leszállását végrehajtsa.
Mac moccanatlanul állt, így nézte végig a tökéletes landolást.
Freddy puhán és magabiztosan tette le a piros gépet, a hátsó
kerék ugyanabban a század másodpercben ért földet, mint a
törzskerekek elöl. Magabiztosan gurult a gép a hangár felé.
Terence McGuire keze még mindig ökölbe szorítva, még mindig
a zsebében. Csak amikor Freddy a garázs elé ért, csak amikor
már a motort is leállította, akkor lezított Mac is. A gép ajtaja nyílt,
s a pilótafülkéből nagy lendülettel, lelkesen ugrott ki a lány.
Rohant hozzá. A nyakába borult. Csaknem ledöntötte a lábáról.
Sötét volt már, de az a hajsörény úgy vöröslött, mint egy
tűzijáték­rakéta, ha kibomlik az ünnepségen. A szeme szikrákat
szórt.
­ Sikerült! Megvan! Megcsináltam! ­ kiáltotta, és összevissza
csókolta Mac arcát. Aztán égnek tárta két karját, az
Esthajnalcsillag felé, mely mintha kizárólagos tulajdona lett volna
most. ­ Megcsináltam! Hála, Mac, hála, hála, hála! ­ S Terence
McGuire azon kapta magát, hogy egy szót se bír kinyögni. Mert ő
is égig­ujjongóan lelkes volt, fiatal volt, diadalmasan állt
szemközt az élettel, és csupa­ígéret állt szemközt vele az élet.
Eszméletlen érzés volt ez! A torka elszorult. Minden olyan volt,
mint rég. Mint rég nem! Könnyek szöktek a szemébe. De csak a
karóráját kopogtatta meg, figyelmeztetőleg. És baljóslatúan
ingatta a fejét.
­ Tudom, persze ­ mondta Freddy. ­ Mennem kell, meg
minden, hogy ne érkezzem még később, ne legyen még nagyobb
zűr. De hát, Mac, olyan mindegy, nekem most minden más olyan
mindegy. Megyek, persze, máris. De visszajövök, Mac! Még
annyit kell tanulnom!
Elfelejtette, hogy a gépnaplóba is be kéne írnia a dolgokat.
Csak megölelte még egyszer Macet, borzasztó viharosan és
bensőségesen, és már rohant is. Ki az útra, leállítani az első
alkalmas járművet; vinné vissza a városba. A férfi meg csak állt
ott, arcán érezte Freddy csókjait, nyakában a lány két karja
emlékét. És az a boldog hang is mindegyre a fülébe csengett.
Sóhajtott egyet, megrázta a fejét. Nekilátott, hogy rögzítse a
Taylon, de közben mindig leállt, végigtapogatta az arcát. És
valami töprengő, enyhén csodálkozó mosoly kezdett
kibontakozni az arcán. Édes tizenhat éves korunk, gondolta, te
csodás idő! Magában beszélt. Tizenhat éves... és akkor ilyen az
ember. Ilyen.
 A hurok
Éve jobban örült volna, ha Freddy születésnapi vacsoráját
inkább a Perino’s­ban rendezik. Ez volt Los Angeles
legelegánsabb francia étterme. De hát ha Freddy így akarta. Mert
ő már járt egyszer a Hollywood Derbyben. És azóta bolondult
azért a lüktető, kavargó show­business atmoszféráért, a corn­beef
raguért, az á la créme csirkéért, meg hogy minden asztalon
ketchupös flaskák állnak; és minden asztaltól telefonálni lehet. Ez
utóbbi szolgáltatást Éve teljes abszurdumnak találta; sosem
tudott hozzászokni, akárhányszor ment is ebbe az étterembe.
Arra gondolt: mit szólna vajon az édesanyja, nem is szólva
arról, ­ hogy az anyósa, hogy fiatal lányokat ilyen „zughelyekre”
cipelnek. A két régivágású hölgy kitért volna a hitéből, ha ilyet
hall: hogy estélyi ruhás hölgyek és urak mellett,
könyöktávolságra, „Tom Mix” fogyasztja jókora, öblös tálból a
bouillabaisse­t, a provánszi halászlét, s öltözéke vadnyugatinál is
vadabb. Hogy autogramvadászok hada várja odakint estéről
estére a filmsztárok felbukkanását; s hogy innen számos vendég
azért távozik jó korán, hogy a közeli Hollywood Legion Stadium
hivatásos boxmeccseit csodálja meg, elmulasztván közben,
persze, magának a Derbynek nem kevésbé nevezetes belharcait:
ahogy némely ottlévők összeverekszenek.
Megpróbált visszaemlékezni a maga tizenhatodik
születésnapjára. Semmi kétség, nagy családi vacsora volt, igen, en
famille, ahogy ezt jobb körökben mondták. Valószínűleg egy
palack Dom Perignont is nyitottak, ha nem kettőt, és ő is ihatott a
pezsgőből egy pohárral. Előtte nyilván zsúr volt, ozsonna, neki és
a kolostori iskolabéli társnőinek, és Eclairs és Petit Fours. De hát
úgy istenigazából már nem emlékezett rá. Franciaországban a
tizenhatodik születésnap nem volt az ünnepek ünnepe. A
tizenhat éves lány még kislány maradt. Az ő haja is ennek
megfelelően derékig ért, nevelőnő nélkül az utcán egy lépést se
tehetett, s nyilvános szórakozóhelyek látogatásáról álmodni se
álmodhatott.
És mégis... úgy volt az, ugye, ott Franciaországban is, hogy
például ő maga akkor már rég nem volt kislány.
Elfojtott egy mosolyt, ahogy a lányait elnézte; milyen
öntudattal ülnek ott az alacsony oldalfalú boxban­fülkében, s
lesnek, pislognak, amerre látnak, hátha fölfedeznek egy sztárt,
hátha elkapják valamelyiknek a pillantását. Voltak ott,
vacsoráztak ott effélék számosán, sokan közülük Paulnak és Éve­
nek oda is köszöntek.
A francia konzul és felesége igen népszerű volt Los
Angelesben, és lelkes mosolyok röppentek, szívélyes
kézszorítások estek, elismerő biccentések következtek, amikor
Delphine és Freddy bemutatására sor kerülhetett; vagy ha csak
úgy kacsintva „odagratuláltak” nekik a hírességek, hogy ­ ejha,
de szép két lányt hoztak össze konzul uramék!
És Éve, tény, ami tény, büszke is volt, és tudta, hogy joggal
lehet büszke Delphine­re és Freddyre. Nagyobbik lánya, bár még
csak tizenhét és fél éves volt, úgy ült ott, mint egy igazi hölgy,
egy úrnő. Fehér sifon estélyi volt rajta, ékszerül csupán egy
gyöngy nyaklánc és egy gyöngy fülbevaló. De ha gyémántok
vannak rajta, gondolta Éve, azokat se vette volna észre úgy külön
senki, mert Delphine, ahogy a fejét megemelte, a nyakát forgatta
vagy biccentette, minden tekintetet magára, csak
legszemélyesebben saját magára vonzott. Hihetetlen szépségére.
Freddy, bár ma ­ épp ma! ­ borzasztó későn ért haza az
iskolából, sikeresen birkózott meg vörös hajával. Civilizáltan
omlott az ékes­különös fürttömeg az arcába, homlokába. Tudta
Éve, hogy a lánya képes erre, ha nagyon akarja. Élete első
estélyije volt rajta. Kék bársony ruha, széles fehér szatén
szegéllyel; és Éve kisebbik lánya felnőttebb volt benne, mint
valaha is. Ez a vacsora a jelek szerint nagyon sokat számított
neki, ez látszott. Ritkán volt Freddy ennyire lelkes hangulatban.
Biztosan tudni lehetett, hogy ennek a hátterében úgy külön is van
valami; hiszen Freddy élete különben is tele volt eseményekkel.
Éve csak most döbbent rá, hogy Freddy nagy izgalmában egész
este meg se mukkant. Mint aki nem talál szavakat. Hát Paul
karjára tette a kezét, s gyengéden mutatott két szép lányuk felé.
De főleg az elragadó kisebbikre.. Hiszen ez az ő napja. Ahogy ott
ült sugárzón, kicsattanó­egészségesen, sudáran ­ lángoló vörös
hajjal, villogóan boldog tekintettel; és belenémulva az egészbe,
mint valami csodába. Vagy valami másba?
­ Hol járhat épp? ­ kérdezte Éve halkan.
­ Sosem fogjuk megtudni ­ felelte Paul.
­ Annyi biztos, hogy fiúról nincs szó.
­ Na, hála az égnek ­ válaszolta erre Paul.
Delphine, aki most első éves egyetemista volt, Paul felfogása
szerint túl sokat mászkált el. Még ma este, a vacsora után is
rögtön találkozója volt a barátnőjével, Margie Hall­lal. Valami
campus­ party megint, oda mentek. Mármost, ha Freddynél lett
volna bárki fiú, említés nem esett róla. S ez furcsa lenne, gondolta
Paul. Tizenhat éves, mától meg kell engedniük, hogy elmenjen ­
ahová meghívták; ez az illendőség szabálya mindenféle módon.
Francia neveltetése révén Paul tiltakozott az ilyesmi ellen, de hát
öt éve Kaliforniában élt, elfogadta a szokásokat.
Delphine oldalba bökte Freddyt: ­ Láttad, amit én láttam?
Marlene Dietrich is itt van, két férfival érkezett. Az egyik a férje
lehet. A másik Félix herceg. Rolo, az egyiptomi. Mindenhová így
járnak egvütt. Hé, Freddy!
­ Hm?
 ­ Ej, nézz már oda, mert mindjárt eltűnnek. A bárnál
vannak. Tessék, már nem is. De néhány perc múlva biztos
visszatérnek. Akkor majd szólok.
­ Howard Hughest nem látod valahol? ­ kérdezte Freddy,
mint egy alvajáró. Delphine­re ilyen szempontból mindig lehetett
számítani, ő mindenkit észrevett, minden arcot megjegyzett, ha
újságban látta, akár filmsztár volt az illető, akár nem.
­ Üm­m. Nem. Miért?
­ Csak úgy kérdem ­ felelte kitérően Freddy.
­ De furán nézel ki ­ szögezte le bírálólag Delphine. ­ Anya,
nem gondolod, hogy Freddynek mintha láza volna?
­ Nem érzel forróságot, édesem? ­ kérdezte Éve. ­ A
fejedben... Ó, Delphine­nek igaza van, az arcod ég, és olyan furán
nézel. A szemed... túlságosan fénylik. Van valami titkod mégis?
Paul, mit szólsz?
­ Jaj, szívem, egyszerű ez. Van is rá név: „Szülinapos Lány”.
Tizenhat évesek csak egyszer vagyunk az életben, ez a felnőtté
válás láza lehet.
Mindhárman kicsit aggódva nézték az ünnepeltet. Ez
megadta a kegyelemdöfést. Mármint a titoktartásnak. Nem bírta
magába fojtani tovább nagy­nagy diadalát.
­ Ma szólóban repültem ­ közölte hát reszkető hangon.
­ Mit csináltál? ­ kérdezte Éve.
­ Mit csináltál? ­ hangzott Delphine kérdése is.
­ Mit... csináltál?? ­ kiáltotta Paul, és felugrott. Csaknem
kirúgta maga alól a széket. Egyedül ő értette, mit takar ez a
kijelentés.
­ Felszálltam. Egy repülőgéppel. Egymagam. És három kört
írtam le a reptér felett. Aztán simán leszálltam.
­ Egyedül?! ­ kérdezte szédülve Paul, bár hát nagyon jól
tudta a választ. Nem a füle csengett.
­ Hogyan másképp, papa? Különben nem lett volna
szólórepülés ­ magyarázta Freddy, és próbált nagyon
határozottnak és felnőttnek látszani.
­ De hát ilyen nincs! ­ kiáltotta Éve. ­ Ez nem lehet igaz,
Freddy! Nem is tudsz repülni! Hogy tudnál fölszállni egy géppel,
amikor azt se tudod, mit kell csinálni vele? Hogyan
kockáztathatod így az életed? Elment az eszed?
­ Freddy, jobb lesz, ha megmagyarázod, amit mondtál ­
szólt baljóslatúan Paul. Érződött rajta, hogy iszonyú dühös.
Ugyanakkor még neki kellet Éve­et nyugtatnia.
­ Teljességgel törvényes volt a dolog ­ szögezte le hevesen
Freddy. ­ Ha tizenhat elmúlt az ember, repülhet szólóban.
­ Ez nem magyarázat ­ tiltakozott még haragosabban Paul.
­ Hát jó... ­ kezdte Freddy. ­ Anya, emlékszel, többször is
mesélted nekünk, hogy amikor tizennégy éves voltál, megszöktél
otthonról, aztán fölszálltál azzal a ballonnal.
­ Annak ehhez semmi köze, Marie­Frédérique ­
figyelmeztette a lányát fölháborodottan Paul, s csak arra
vigyázott, hogy úgy az egész étterem azért mégse hallja, miről
van szó. ­ A tényeket kérem, kertelés nélkül.
 ­ Jó. A gép egy Taylor Cub volt, egy...
­ Nem. A tényeket. Honnét tudsz repülni?
­ Megtanultam. Órákat vettem. Összesen nyolcat.
­ Mikor? Hogyan volt időd repülőleckékre? ­ tudakolta
összeszorított szájjal Paul.
­ Péntek délutánonként.
­ De hát azt mondtad, kulisszákat festesz az iskolai
színháznak ­ vetette közbe Éve.
­ Füllentettem.
Delphine­nek a szája is tátva maradt. Éve hitetlenkedve
ingatta a fejét. Paul azonban makacs vizsgálóbíró volt.
­ És honnét volt pénzed, hogy a leckéket fizesd?
­ Az... úgy volt, hogy minden szombaton dolgoztam. A
Woolworth édességárudájában. Tehát a pénzt magam kerestem
meg.
­ És mi van a barátnőddel, aki Beverly Hillsben lakik, és
toronyugró­medencéjük van... Nem hiányolt téged olyankor?
­ Akkor is hazudtam. Egyszer se voltam így nála ­ mondta
Freddy, és nyíltan anyja szemébe nézett.
­ Hol vetted az órákat? A repülőleckéket? ­ kérdezte Paul.
­ Ott kinn, Dry Springsben.
­ Annál az embernél, aki négy éve felszállt veled, amikor ott
jártunk?
­ Aha.
­ Hogy képes ilyesmire az az alak, anélkül hogy minket
értesítene róla? ­ Paul hangja még keményebb lett. Arca
megfeszült.
­ Mert őt is átejtettem. Azt lódítottam neki, hogy az óráimat
te fizeted. Nem hibás egy szemernyit se.
­ Úgy. Nagyszerű. Elárulnád még, hogyan jutottál ki
minden péntek délután arra a kis repülőtérre? És mivel jöttél
haza?
­ Én... hát annyian csinálják, tisztára veszélytelen. Hát...
autóstoppal mentem és jöttem. De tényleg csak teljesen
tisztességes külsejű vezetőkkel.
­ AUTÓSTOPPAL...?! ­ kiáltotta Paul és Éve egyszerre.
­ Csak kocsival lehet kijutni oda ­ mondta Freddy, és egy
kicsit magába roskadt, mereven bámulta a szalvétáját.
­ Ó, Freddy! ­ sóhajtott Delphine is. Döbbenten nézte a
húgát. Hazudozni, jó... hát ki nem füllent néha a jó cél érdekében.
De autóstoppal utazni? Ez már túlmegy minden határon. Rendes
lánynak ilyesmi rémálmában se jutna eszébe. Jimmy Cagney
haladt el épp az asztaluk mellett, ám Delphine pillantásra se
méltatta. Ez a dolog itt, „élő adásban”, sokkal izgalmasabbnak
ígérkezett.
Nyomasztó, sokatmondó hallgatás terült pár percig az ünnepi
társaságra. Éve és Paul túlságosan is dühös volt, hogy bármit
mondjon, kockáztasson.
­ Éve! Paul! És a szépséges de Lancel kisasszonyok!
Micsoda elbűvölő meglepetés! Ó! ­ És ott állt előttük Maurice
Chevalier, s a maga utánozhatatlan, elragadó módján csodálta az
„elbűvölő famíliát”.
 ­ Ó, Monsieur Chevalier! ­ kapcsolt rá megkönnyebbülten
Freddy. ­ A születésnapomat ünnepeljük, tudja? Ma vagyok
tizenhat éves. Hát nem csuda?
­ Ó, ha ez így van, az ünneplésből és sem maradhatok ki! Tu
permets, Paul? ­ Avval már le is ült a padra Éve mellé. ­ Főúr,
pezsgőt mindenkinek! Lancelt, természetesen! Rosét, méghozzá,
ha van! De, de, Paul... ehhez ragaszkodom! ­ Aztán Freddyhez
fordult. ­ Csudás nap, mademoiselle, valóban. Maga rettentő
boldog lehet ma, kedvesem. Mi pedig nagy dolgokat várunk még
magától, kedves kicsikém! Ugye, Paul? Hát nem csodás az egész,
Éve? Izgalmas, ugye? ­ Avval az asszony füléhez hajolt, s azt
suttogta: ­ Nem tartaná egy bizonyos Maddy is elragadónak ott
Párizsban... akkor... ha a jövőbe lát, és ezt nézheti gyönyörködve
a varázsgömbben? Pompás és gáláns férj, két gyönyörű
leánygyermek vesz körül, hm? ­ De a főúr már jött is a Lancellel. ­
Ó, a pezsgő! Itt van, remek... igyunk akkor, kedveseim,
Mademoiselle Freddy de Lancel egészségére! A jövőjére! Legyen
csodás.
Freddy boldogan kortyolt egyet. Most már jöhet, aminek
jönnie kell, egy pohár pezsgő után bármit könnyebben elvisel az
emberlánya. De hát olyan mindegy volt itt már minden ­ ha
egyszer megvolt a lényeg! És a lényeg az volt, hogy ő a Bak
csillagképe alatt az Esthajnalcsillag felé száguldott a gépén!
Eve ébren volt még, Paul már aludt. Freddy születésnapi
vacsorája Maurice Chevalier távozása után csakhamar be is
fejeződött, s valami néma egyetértés jegyében nem beszéltek
többet az ünnepelt abszurd viselkedéséről. A Derby végső soron
azért mégse volt az a hely, ahol efféle „bírósági” tárgyalásoknak
kellene zajlaniok. Várhat az ügy holnapig. S a de Lancel házaspár
É
is túl fáradt volt már, hogy odahaza ezt a kérdést vitassák. Éve
azonban nem tudott elaludni. Fölkelt, köpenyt kanyarított
magára, az ablakhoz lépett, kinézett a kertre.
Hogyan lehetséges az, hogy valaki, aki ­ mint Freddy ­ egész
életében őszinte volt, nyílt és egyszerű, most hazugságokból egy
egész építményt hozott össze? Hónapokon át jószerivel kettős
életet élt! Gyakorlatilag az iskolaév kezdete óta. Hogyan
csaphatta be így a szüleit, akik mindig csak jót akartak neki,
kedvesek voltak vele? Még Delphine előtt is titkolni tudta kettős
világát ­ pedig hát ez nem lehetett csekélység. S nyilvánvalóan
becsapta azt az embert is, akinél repülőleckéket vett!
Persze, az az ember... Micsoda alak! Vajon mit gondolhatott?
Mit képzelt? Hogy egy tizenöt éves lány kérésére hajlandó ilyen
veszélyes kalandba bocsátkozni? Az ilyen nevezi magát
tanárnak, oktatónak? Éve borzongva burkolózott még
szorosabban a fésülködőköpenybe.
Rettentő zűrzavart érzett. Hiszen annyi minden volt itt, amit ­
tudta ­ eleve meg sem érthetett. Ott ült Freddy, öntudatosan,
rezzenetlen arccal, büszkén, mint még soha, és megpróbálta ezt a
halomnyi rút hazugságát, az egész csalásépítményt anyja ártatlan
kis hőlégballonozásához hasonlítani... mikor is volt az? Igen,
Dijonban, 1910­ben. Huszonöt éve! Istenem, mintha egy
örökkévalóság telt volna el azóta. Messze volt az egész, a mélybe
süllyedt, mint Atlantisz. Az edwardi kor a nagy háború előtt!
Hány éves is volt ő akkor? Töprengett, gyorsan számolgatni
kezdett. Ez az, tizennégy. Hát már ennyi ­ vagy még csak annyi?
De hogy egyetlen alkalommal meglépett a nevelőnőjétől, az
végképp nem volt hasonlítható ehhez a dologhoz itt: hogy valaki
hónapokon át hazudjon, alakoskodjon, elhanyagolja az iskolát, s
mi minden még... Csak azért, hogy repülni tanuljon! Neki a
kalapja repült el csupán, s ha nincs az a kis széllökés, senki rá
nem jön a turpisságra.
Éve elmosolyodott.
Visszaemlékezett arra az élményre. A láthatár... a
végtelenség... az elszakadás a földtől... De büszke is volt ő, hogy
magasan lebeg, messze a köznép feje felett. Gyönyörködhet a
É
tájban, összefüggéseket ismerhet meg. És a szabadság ízét
érezheti.
Be kellett ismernie, hogy valamit megért Freddy
szenvedélyéből ­ amennyiben arról van szó, hogy a leánya is „a
láthatár mögé akart nézni". Ezt az érzést ő maga, mi tagadás,
kezdettől ismerte. Ez az igény ­ teljességgel jogos. Hogy valaki
korlátlan szabadságot akarjon ilyesképp. Főleg ebben a korban.
De hogy ezért az illető rögtön saját maga akarjon repülni is?
Jó, akadnak női pilóták is. Ki ne ismerte volna Amelia Earhartot,
Anne Lindbergh­et, Jackie Cochrane­t. Teljesítményeik az újságok
címoldalára kerültek. Csak ők nem iskoláslányok voltak, hanem
felnőtt, máskülönben is rendkívüli asszonyok. Céljuk, hogy a
férfiak világában bizonyítsák képességeiket. Ott produkáljanak
valami nagyot. Más nők alkalmasint csodálhatták, de meg nem
érthették őket.
Az is tagadhatatlan, hogy Freddy tulajdonképpen mindig
megszállottja volt a repülés gondolatának. Épp elégszer kifejezte
ezt, és ­ az Isten óvja ezután is! ­ tettekkel bizonyította;
őrültségekkel. Csak hát az mind a gyermeki képzelet világába
tartozott még, s később kinőtte! Freddynél elmaradtak a
görkorcsolyás bravúroskodások, meg az ablakból se ugrált ki.
Éve fölsóhajtott. Érezte, hogy tulajdonképpen ez élete eddigi
legnagyobb kudarca. Csőd­állapot. Az a Freddy, akit az este
megismerhetett, nem az ő lánya volt ­ hanem egy érthetetlen
idegen. És ez azt jelentette, hogy ő hanyag, figyelmetlen anya
volt! A sorsnak micsoda iróniája, hogy Maurice Chevalier úgy ült
oda hozzájuk... igen, mintha a Lancel családban minden tökéletes
és szépséges volna! De hát mit is suttogott a fülébe a Mester? Egy
bizonyos Maddyről... aki boldog lett volna... Ó!
Éve akaratlanul is felugrott az ablak melletti karosszékből. Az
emlékek olyan hirtelen rohanták meg. Moccanatlan állt, fülelt...
saját szívverését hallgatta. Maddy! Az a bizonyos Maddy, aki
fontolgatás nélkül vetette magát „botrányos kalandba"! És aki,
nem tagadhatta, Paul karrierjét is zsákutcába vitte! Piros ruhában
és cipőben, meztelen lányok közt „mutogatta magát”, „olcsó
dalokat" énekelt, szégyent hozott a családjára. S aki a végén
lemondott minden hírről­névről, pénzről­dicsőségről, amit a
music­hall hozhatott volna neki...
Egy évvel volt csak idősebb, mint Freddy most, amikor a
szüleit becsapva végigkocogott Díjon utcáin ­ irány az Alcazar!
Hogy Alain Marais­t hallja! Hihetetlen! Hogy kettesben lehessen
azzal a férfival. Éve a félhomályban is elpirult, ahogy
visszagondolt rá: hogyan ment fel a panzióbeli lakásra. Két pohár
vörösbor nem lehet mentség... hogy mindazt megengedte a
férfinak, ami azután történt. Nem, nem. Ezt ő sosem felejtette...
ezt sosem felejthette volna.
Egy évvel volt idősebb, mint Freddy most, amikor úgy
döntött: megszökik hazulról, Párizsba megy. Hogy ott „bűnben
éljen”. Mert így nevezték azt a suttogok, így vágtak hozzá riadt,
felháborodott, megvető arcot. És neki, a tapasztalatlan, egyszerű
lánynak, aki egyszerre úgy érezte, hogy a Grands Boulevards
maga a világ, eszébe se jutott, hogy így ítélhetik meg. Ő
elfogódottság nélkül ­ mondjuk, egy kicsit izgatottan ­ képes volt
odaállni Jacques Charles elé, próbaéneklésre; szereplést vállalt az
Olympiában; ki tudja, miféle nézők kedvence lett, „Párizs a lábai
előtt hevert”... és párizsi nagynénjét a végén kizavarta az
öltözőből. Tizenhét éves volt akkor? Ó, már tizennyolc! Micsoda
öntudattal utasította el a hazatérés gondolatát! Hogy ő már
felnőtt... neki nem parancsolnak... ő semmit se szégyell. Ő akkor
csak és csak az a Maddy volt, aki előtt fényes karrier áll, és aki
pontosan tudja, mit akar... és amire elszánta magát, az az élete
hivatása, az az ő dolga ezen a világon... Ó! Mikor feledte el ezt a
Maddyt? Honnét lett ő egyszerűen Madame la Consule de Francé?
Aki olykor énekelget a szűkebb baráti körnek, de azon túl csak
jótékonykodva lép föl? Hol veszett el az a Maddy, akinek itt, Los
Angelesben már csak torzképe jár­kél?
Nyugtalanul járt­kelt a hálószobában; a tömérdek emlék, mély
egyszerre rátört, elhódította. Szédült. Percekig nem is tudott
visszatérni a jelenbe; aztán felocsúdott. Mi legyen? Paul mélyen
aludt; de Éve ­ Maddy?! ­ valahogy sejtette: Freddy szemét is
kerülheti az álom.
Kiment a folyosóra. Freddy szobája felé indult. És valóban: az
ajtó résén át világosság szűrődött ki. Kopogott, Freddy halkan
felelte: ­ Tessék.
­ Nem bírok elaludni ­ mondta Éve, és nézte közben a
lányát, ahogy ott fekszik flanellpizsamásan, összekuporodva az
ágytakarón. Olyan kicsinek, elveszettnek látszott hirtelen.
Mellette kék­ piros fedelű könyv.
­ Én se.
­ Mit olvasol?
­ A pilótajelöltek kézikönyvét.
­ És érdekes?
­ A sztori ­ vigyorodott el mókát próbálva, Freddy ­ eléggé
fás és sótlan, de azért a szakmai rész jó. Sok adat, minden.
Tudnivalók.
­ Freddy, mondd csak... ez az oktató, a reptéren... milyen
ember? Fiatal?
­ Mac? Te jó ég, ezen még nem is gondolkodtam soha. A
háborúban már repült, harci pilóta volt... Esquadrille Lafayette,
hát nyilván akkor megvan már... nem is tudom!
Megkérdezhetem.
­ Ugyan, nem szükséges. Csak azért kérdem, mert... hogy
mennyire tapasztalt?
­ Mennyire? Jobban, mint bárki más. Kisfiú volt szinte,
amikor repülni kezdett. Azóta sok száz pilótajelöltet tanított be.
Tudod, anya, ez egyáltalán nem olyan rendkívüli... hogy
valakinek tizenhat évesen megvan már az első szólórepülése.
Hány fiúnak megvan. Érdeklődj csak utána.
­ Persze, értem én. Csak olyan... váratlan meglepetés volt.
­ Látom, már nem vagy annyira dühös ­ kockáztatta meg
Freddy.
­ Nem, már nem. Gondolkodtam a dolgon. Repülni... az
nagyon nagy dolog, ugye?
­ Rettentő nagy dolog. El se mondhatom. Nem is
hazudoztam volna annyit, ha van reményem, hogy belementek.
Tudtam, úgyis megtiltanátok.
­ Hm ­ tűnődött el Éve. Mit is mondhatott volna erre?
­ Igaz, ugye?
­ Attól félek, igen. Biztos megtiltottuk volna. Egyelőre. Azt
mondtuk volna, hogy még várj vele.
­ De hát én egyszerűen nem várhattam!
­ Tudom. Most már tudom.
­ Tudod? Honnan?
 ­ Hát csak úgy. Mert... na, mit gondolsz, én nem voltam
egyszer rég... ugyanúgy fiatal, mint te?
­ Te még most is nagyon fiatal vagy ­ hízelgett Freddy.
­ Na, hát annyira fiatal azért nem. Az mindörökre elmúlt.
És talán így a jó. Nem, egészen biztos, hogy így. Meg hát
ténykérdés: változtatni rajta nem lehet. Jaj, Istenem... itt most,
hogy... veled mi lesz, kicsikém?
­ Meg kell szereznem a pilótaigazolványomat, a jogsit.
Hazudozásnak több helye nincs. Egyszer s mindenkorra
megígérem neked, hogy ezentúl nem füllentek. Ezért kérem,
egyezzetek bele a vizsgámba. Ehhez még legalább tízórányi
repülésre van szükségem.
­ És hogy tervezted volna különben? Tovább dolgozol, míg
össze nem jön a pénz?
­ Igen, ezt már mind kiokoskodtam... Mármint a
hazugságokat. Hogyan magyarázzam meg, miért jövök későn
haza. Mi van az iskolában, miért fontos, meg ez, meg az.
­ És a tenisz? A húsvéti színielőadás?
­ Ó, nem rossz ötletek voltak ezek. A májuskirálynő­
dologtól eltekintve. Ha nem vagyok olyan büszke, de tényleg, az
első önálló repülésemre, és nem tálalok ki nektek mindent, hidd
el, tökéletesen és hézagtalanul ment volna az egész.
­ És az írásbeli engedély, a szülők?
­ Hamisítottam volna egyet.
 ­ Pillanatig se kétlem ­ mormolta Éve. ­ Na, fő az, hogy
most azért mindent tudunk. Remélem, mindent. És ez így jó.
­ Gondolod, dolgozhatom tovább a nagyáruházban? ­
csillant fel nyomban Freddy szeme.
­ Hát ezt meg kell beszélnem apáddal. De hát, azt hiszem,
rá tudom venni, hogy megértse. Freddy, egy dolgot azért. Az
autóstoppal rögvest felhagysz. Hallani sem akarok róla többé.
Megesküszöl?
­ Meg, mami, de hogyan jutok ki akkor a reptérre?
­ Ha már így tudsz repülőgépet vezetni, föltételezem, képes
vagy egy kocsival is elboldogulni valahogy, nem? A legtöbb srác
tizenhat évesen kapja élete első kocsiját. Jól emlékszem még,
Delphine is örökké ezt hajtogatta.
­ Ó, anya!
­ Ha leteszed a vizsgát, hozod a jogosítványodat, és
odakölcsönzöm neked mindig a kocsimat.
­ Ó, anya! Hála! De rendes vagy! ­ S Freddy máris Éve
nyakába borult. Akárhogy nagyobb volt is nála, csak úgy bújt
oda, mintha védelmet keresne. Önmaga elől is? Tény, hogy a
beszélgetés a legjobbkor jött. Teljes megértés híján az elmúlt
órákban már kezdte úgy érezni magát, mintha kitaszított lenne.
Mindketten sírtak.
­ Hála az én részemről illetne sokakat, kis és nagy
dolgokban, a rendességükért. Na, de nézzük most már a dolgok
rendjét is, kincsem. Mars az ágyba, egy­kettő aludni ­ nevetett a
könnyein át Éve.
 ­ Jó éjszakát, anya ­ mondta Freddy, de úgy festett, mint aki
még ezen a bizonyos éjszakán végig fönn akar maradni, hogy
táncoljon örömében, egymaga.
­ Jó éjszakát, kicsim. A szólórepülésed csodálatos élmény
volt, igaz? El tudom képzelni. Nem, még pontosabban... nagyon
is jól emlékezni tudok rá. Arra, hogy is érezhetted magad. A
magam módján... tudom ezt, hidd el. És gratulálok, édesem.
Büszke vagyok rád.
­ Na, gyere már, Freddy! Ez most meglesz, és kész! ­
mondta Delphine. Freddy kinézett a téli esőre. A születésnapja
utáni reggel zendített rá, s azóta egy álló héten át már csak esett
és zuhogott­ suhogott. Delphine vasárnap jött haza az egyetemi
koleszból, és leszögezte, hogy itt az ideje a „ki­ és felkészítésnek”.
Ugyanis ő ezt ígérte születésnapi ajándékul; s Freddy nagyon
boldogan lemondott volna az egészről, de hát nem tudta, hogyan
­ nem akart udvariatlannak látszani.
­ Hadd kanyarítsak rád egy fürdőlepedőt ­ mondta
Delphine, ahogy Freddy végre leült a szobájában a toalettasztal
tükrével szemközt. ­ A hajkeféd áthoztad? ­ Freddy néma,
türelmetlen sóhajjal nyújtotta oda a kívánt tárgyat. Tudhatta
ugyanakkor, Delphine némely barátnői odáig volnának a
boldogságtól, ha ekkora figyelmességben részesülnének, mint ő,
„a kicsi nővér”.
Delphine tökéletesen a dologra koncentrált. Úgy fordította
Freddyt, hogy ne nézzen a tükörbe. Aztán a vöröses haj
zabolázhatatlan zuhatagait hátrafésülte­kefélte, két csattal
összetűzte. Hozott egy flakon bőrápolót, s azzal szépen
bedörzsölte Freddy arcát ­ a szabad levegőn „cserződött” bőrt. ­
Na ­ mondta akkor Delphine ­, innen már kezdhetjük is.
Előszedett egy tégelyt a Max Factor kozmetikatáskájából,
melyet egy fiókban őrzött, s értő módon fölvitt egy alapozást
Freddy arcára. Aztán gonddal szétegyengette. A bőr néhány
árnyalattal világosabb lett, mint a természetes színe. Aztán
ugyanilyen bézs színű púderréteg következett, s Delphine az
eredményt feszült figyelemmel, némán szemlélte ­
nősténytigrisként körözve a húga körül.
Freddy olyan tiszta és makulátlan, mint egy szobor. Egy
felvigyázónő szobra. Arcának metszése csupa eltökéltség és
következetesség, akár a nagy katedrálisok keresztboltozatán a
bordák. Na igen, hát ő, a nővére pompásnak tartja ezt így, ahogy
van. Csak hát nem addig van! A fiúk, ha átlagosak, ha
rendhagyóak, az ilyesmit nem találják különösebben vonzónak.
Lányok nekik nem efféle arcvonásokért kellenek.
Sose beszéltek ők erről egy szót se, Delphine mégis
aggasztónak találta, hogy a húga tizenhat éves koráig egyszerűen
még csak nem is randevúzott. Szombatonként olykor úgy
ücsörgött odahaza, mint aki örül, hogy nem zavarják, és bújhatja
a repülős könyveit. Holott Freddy remekül táncol, például!
Kiderült ez abból, ahogy néha a legújabb lépéskombinációkat
egymással elpróbálták. Csak hát ugyan kinek lehet erről fogalma,
ha Freddy sehova nem jár?
Delphine újabb púderdobozt vett elő, meg egy lapos
tégelyfélében arcfestéket. Leheletfinoman vitt fel mindent, legyen
olyan, mintha természetes bőrszín volna. Hegyes
szemöldökceruzát vett kézbe, s hajszálvékony vonalkákat húzott
Freddy rézszín szemöldökébe. Csak annyit sötétített az egészen,
hogy a kékes szemek hangsúlyt kapjanak. Freddy máris
nyugtalanul fészkelődött. ­ Nem is tudtam, hogy ennyi minden
ilyen... izéd van ­ mondta. ­ Használod is?
­ Persze. Mint mindenki.
­ De hát nekem még sose tűnt fel.
 ­ Pont ez a lényeg. Ha már feltűnik, régen rossz! Holott
rendkívül sok múlik rajta. És olyan egyszerű megtanulni, Freddy!
Most mindjárt megvagyok, aztán bemutatom neked még
egyszer: „hogyan készül”. Leszedek mindent a fél arcodról. Azon
gyakorolhatunk. Jó? Lemosni rém könnyű.
­ Hát... tényleg irtó rendes tőled, Delphine!
­ Neked már törődnöd kell ezután az ilyesmivel. Elmúltál
tizenhat éves. Fontos születésnap ez. Határ az életedben. Ezért
gondoltam, hogy valami igazán fontossal ajándékozlak meg. ­
Delphine szorgalmasan és elmélyülten csinálta a dolgát. Csak
úgy mellesleg jegyezte meg hirtelen: ­ A középiskolás srácok
tökhülye idióták.
­ Vettem észre.
­ Szerencsére ugratóztál egyszer, hát egy évvel hamarabb
kerülhetsz az egyetemre. Ott meg aztán egyszerre más lesz
minden. Ott olyan igazi urak már a college­osok. Ezrével találsz
jobbnál jobb fejeket. És biztosra veheted, hogy a legeslegtöbbjük
egyáltalán nem hülye idióta.
­ Nem is lesz rossz ­ mosolygott Freddy, amilyen ártatlanul
csak tudott. Delphine tényleg annyira „édes” volt mindig, ha
megpróbált valamit „finom módszerekkel” besulykolni
valakinek.
­ Ott már észre fogod venni, milyen sokat ér az is, ha jó
társalgó vagy. Akkor érdekelni fogod őket.
­ Még jobban hangzik.
 ­ Bizony itt is úgy kell azért csinálni ­ folytatta Delphine,
mintha hirtelen leeresztené a sorompót ­, na, érted... módjával.
Közben szemhéj­ és szempillafestéket vitt fel, érett fontolgatás
után.
­ Módjával?
­ Persze, hát tudod, milyenek a férfiak. Szeretik, ha főleg ők
beszélhetnek, bármilyen jó társalgó vagy is te.
­ Tiszta őrület. Ez nem rendes dolog a beszélgetőpartnerrel
szemben.
­ Hát ahogy vesszük. A jó beszélgetés... az egy jó
beszélgetés. A férfi belejön. Örömmel kitárulkozik. És a társalgás
fontos része, hogy a nő jó hallgatóság legyen a számára. ­
Delphine parányi kefécskével elegyengette a szemfestéket.
­ Ha ezzel azt akarod a tudomásomra hozni, hogy túl sokat
beszélek ­ jegyezte meg Freddy ­, azt eddig is tudtam.
­ Igen, Freddy, de ez nem minden. Tudod, a srácok... de
még az egyetemista urak... ők se tudnak túl sokat és intelligensen
beszélgetni a repülés kérdéseiről. Sejtelmük sincs róla, mi fán
terem az ilyesmi. Meg aztán nyilván nem az a szívük vágya,
hogy majd egy lány magyarázza el nekik.
­ Hanem akkor miről beszélgessek?
­ Kezdd az autókkal ­ tanácsolta Delphine igen komolyan.
­ Próbáltam már. Magamnak is olyan rémes volt. Maga egy
autó olyan nulla, olyan rémes. Tisztára topa dolog...
egydimenziós. Ide­oda az úton, két pont közt, aztán kész.
Megérkezem, visszajövök, annyi. ­ Nem is tudta eléggé kifejezni
megvetését.
­ Jó, de ha sikerülne... tegyük föl... hogy nem
repülőgépekről hablatyolsz csak úgy egy kis ideig, hanem úgy
teszel, mintha az autók rettenetesen érdekelnének, meglátod, az
autóktól hamarosan eljuthattok egyebekig is. És a többi lány, úgy
általában, semmi értelmeset nem tud kocsikról, motorokról; te itt
nagy előnyben vagy, el nem mondhatom, milyen sokat ér ez!
Csak ügyesen... és a társalgás akkor egy idő múlva átcsúszik
egészen más témákra.
­ Mint például? ­ Freddynek ezek eléggé új dolgok voltak,
de készen állt, hogy megtanulja őket.
­ Na, például a partnered kapcsolataira, hova jár, kik a
tanárai, melyik amerikai futballcsapatban játszik, mik a gárda
pillanatnyi esélyei a bajnokságban. Melyik bandát hallgatja a
legszívesebben, milyen filmeket látott, kik a kedvenc sztárjai. Mik
a tervei, majd ha végzett, de ennél jelentéktelenebb dolgok is
fontosak: milyen hétvégi újságot szokott vásárolni, mely
comicsfüzetek vonzzák. Jó ég, Freddy, millió dolog van, amiről
egy férfi szívesen beszél, csak el kell juttatni odáig. Mondom, a
legjobb, ha autókkal kezded, aztán többnyire csak kérdezel.
Eközben a szempillafestékkel is meglett. Rém ügyes keze volt.
Megszemlélte és igen jónak találta művét. S most jött el az a
pillanat, amikor húgának végképp fontos dolgokat kezdhetett
magyarázni: ­ Ha egy férfi, csak úgy mondom, abbahagyja
például a beszédet, s csönd támad, hát akkor a legjobb az, ha
elismétled az utolsó szavait, és enyhe kérdő hangsúlyt viszel a
dologba. Erre aztán, mert a jelek szerint nem értetted őt jól,
nekilendül megint... el akarja magyarázni. Máshonnét fut neki, és
még többet mond el, és csak beszél, beszél megint. Ezt a
trükkömet még egyetlen lánynak se árultam el, még Margie­nek
sem!
Freddy értékelte ezt, mégis kicsit hökkenten kérdezte ­ Azt
mondod, egyszerűen papagájmódra? Ennyi az egész?
­ Pontosan! Ilyen egyszerű, és ha jól csinálod,
ellenállhatatlan leszel! És csakhamar híre megy, hogy veled
fantasztikusan lehet beszélgetni. Aztán jóképű és jólábú lány
vagy méghozzá, meg minden, tudod... pillanatok alatt te leszel az
évfolyamodban a sztár. És te ilyen vagy.
­ Hogy én ilyen lennék? Én így néznék ki?
­ Mi az hogy! Csak most légy szíves ne pislogj még a
tükörbe, nem vagyunk kész. Várd meg fodrásznői ujjaim művét!
­ Delphine leengedte Freddy haját, simára kefélte, aztán
hozzálátott a sütővassal. Szép és izgalmas hullámokat varázsolt a
sörénybe, emitt­ott megbodorította. Jött még az ajakrúzs. Az első
szín, amit fölfestett, nem tetszett a kozmetikusnők gyöngyének,
megpróbálkozott hát egy halványpirossal, és az lett az igazi.
Akkor még innen­onnan megszemlélte, majd hozott egy jókora
selyemsálat. A fürdőlepedőt letekerte húgáról, s a
selyemdrapériát úgy kanyarította a helyébe, hogy Freddy
meztelen válla, két melle közt a völgy minél izgatóbb legyen,
minél hangsúlyosabb.
Maga is megdöbbent. Elbűvölten, szédülve nézte művét. ­
Freddy, ez minden képzeletet felülmúl, olyan vagy, mint egy
álom!
Maga Freddy is nézegetni kezdte magát.
 ­ Na? ­ sürgette Delphine.
­ Hát én... nem is tudom, mit mondjak!
­ Fantasztikus vagy! Elsöprő! Lélegzetelállító, tudod, mi az?
A lábaidnál hever majd mindenki! El se hiszem, hogy ez te vagy...
pedig végig láttalak, de az eredmény... Nehogy azt hidd, hogy
magamat dicsérem.
­ Csak... nem öregít ez engem egy kicsit?
­ Az már mindegy, ha egyszer olyan vagy, mint egy
filmsztár ­ lelkendezett Delphine. ­ Tudtam! Ha nekilát valaki...
mindegy, hogy épp én. ­ Freddy fölé hajolt, megcsókolta. Úgy is,
mint alkotását. De hát Delphine ízlése kifogástalan volt. Most,
hogy húga még tökéletesebb lett, mint hitte volna, Delphine­be
az irigység csöpp tövise is beleszúrt. De ahogy azonnal a tükörbe
nézett, önbizalma visszatért. Nagyon mások voltak ők, Freddy
neki sosem lehet a konkurenciája.
­ Gyere, hadd mutassalak körbe ­ fogta karon a húgát
Delphine.
­ Jaj, még ne, annyira zavarban vagyok. Hadd szokjam meg
egy kicsit. Egyáltalán, hol mutogatsz „körbe”? Anyának nyilván
fogalma sincs erről a hóbelevancodról. Igaz? Na hát! Apa meg
holtbiztos, hogy megölne... főleg most engem. Akkor meg?
­ Milyen okos vagy, Freddy, hát tényleg. Annyira izgalomba
jöttem. De ha már az egyetemen vagy, Freddy, kikészítelek így,
amikor és ahogy akarod. Az is része még az ajándékomnak. ­
Delphine elégedetten pakolta el a holmiját. A kozmetikai
készletet, mint elmondta, levélben rendelte, postán kapta meg.
­ Egy pillanat, hadd nézzem ezeket ­ mondta Freddy, ahogy
a fiókban még valamit észrevett. Egy kis halom színes fotót.
­ Á, semmi különös ­ mondta lekicsinylőleg Delphine. De
azért büszkén mutatta: mindenütt ő, ő, ő... fiatal férfiak
társaságában, híres hollywoodi helyeken. Coconut Grove...
Trocadero... Palomar Ballroom... Circus Café... Omar’s Dome. S
előtte egészen egyértelműen sorakoztak mindenütt a koktélos
poharak, és a szájában vagy az ujjai között mindig cigaretta volt.
­ Ezek a férfiak azért... nem mind egyetemisták, igaz?
­ Hát egyik igen, másik nem ­ hangzott a válasz.
­ Ez itt például... hát ez megvan már vagy harminc is, nem?
Mondd csak, Delphine, te cigizel és iszol?
­ Nem sokat. Csak épp hogy gyereknek ne tartsanak.
­ Miért, mennyinek tartanak téged... ezek? ­ kérdezte
Freddy. Ámulattal nézte nővérét ezeken a fotókon. Tényleg
idősebbnek látszott, és idegen is volt egy kicsit; csak hát olyan
végtelenül szép, annyira elegáns, ahogy sugárzó arccal nézett
ezekre a férfiakra; akikről a családban senki soha egy mukkot se
hallott, egészen nyilvánvalóan.
Freddy amúgy tudatosan el se tűnődött rajta, mi hát akkor a
hazugság; csak mégis...
­ Huszonegynek.
­ És tényleg? El is hiszik? Hogy csinálod? ­ Freddyt mindez
egyszerűen inkább lenyűgözte.
 ­ Hamis igazolvány. De hát ez az általános szokás ­ mondta
kitérőleg Delphine, aztán összekotorta és a fiókba lökte megint a
fotókat. A rejteket kulcsra zárta.
­ Csak még valamit ­ mondta akkor Freddy. ­ Egy kérdést.
­ Mindössze egyet? ­ kérdezte a nővére.
­ Hogy van a dolog ezekkel a férfiakkal? Táncolni visznek
night­clubokba, orchideát tűznek a vállpántod alá, ahogy a
filmekben látni? Mert olyan csuda társalgó vagy? És ez is... egész
este arról faggatod őket, mi van a futballcsapatukkal, meg mik a
kedvenc comicsjaik?
­ Azért nem csupán erről ­ mondta Delphine óvatosan. ­
Kezdetnek viszont ez mindig nagyon jó.
 
1936 júniusában, egy vasárnap délután Freddy, a High­
Schooltól előző nap örökre elbúcsúzva, jókora repüléssel
ünnepelte meg a sikeresen lezárt életszakaszt. Dry Springs
repteréről egészen San Luis Obispóig szállt, majd onnan vissza.
Ez volt eddig a leghosszabb repülése. A legrövidebb út
légvonalban enyhén szólva is északnyu­ gatabbra vezetett, de a
navigációs gyakorlata szempontjából épp ezért nem lett volna túl
hasznos; és Freddy, amióta Macnél most már a pilótavizsgájára
készült, mind több légi tájékozódási tapasztalatra kívánt szert
tenni.
A navigáció, méghozzá az abszolút pontos és megbízható
tájékozódás, hely­ és iránykeresés: ez volt a második
legfontosabb dolog, ha valaki pilóta akart lenni. (Az első, persze,
hogy repülni tudjon valahogy.) Freddy úgy vélte, mindazonáltal,
hogy ez se olyan ördöngösség, a híres navigálás. Elvben annyit
jelentett az egész, hogy repülés közben mindig tudni kell, hol
vagyunk és merre tartsunk. Segítségül kellett hívni ehhez a földi
tájékozódási pontokat ­ megfigyelés alapján ­, valamint a
térképet és az iránytűt. Váratlan szélrohamok perceken belül
eltérítették a gépet eredeti útvonalától. Freddy ezért jobbról­
balról nagy gonddal ellenőrizte a tájékozódási pontokat, s figyelt
a pontosan alatta húzódókra is.
Amikor a kis Ojai városa szakasztott azon a helyen tűnt elő,
ahol Freddy várta, egy kicsit eltűnődött, ráért a jövővel
foglalkozni. Mindjárt holnap kezdődik a nyári munkája. Heti hat
nap a Van de Kamp pékségben, a Beverly and Westemnél Ennek
a sütödéi láncolatnak, mely egy szál házi készítésű bonbonnal
kezdte ­ ez volt a Darling Henrietta s Nutty Mixture ­, ma már
száznál több boltja volt szerte Los Angelesben. Valamennyi
szélmalom alakú. Freddynek reggel hatkor kellett kezdenie,
akkor nyitottak a pékségek, s a munkaidő déli kettőig tartott.
Akkor váltotta őket a délutáni műszak. Ezért a szokatlanul
hosszú munkaidőért, meg hogy hatnapos az elfoglaltság, jól is
fizették a kisegítőket: heti huszonöt dollárt kaptak. Freddy
számára azt jelentette ez, hogy hétközben délután azért többször,
s minden hétvégén is repülhetett.
Hát fellélegezhetett. De nyöghetett is. Mert a dolog úgy
festett, hogy ő mindig csak cukorka­, keksz­ és
süteményárusításra lesz kárhoztatva. De hát az édesség volt a
gazdasági pangás idején is a viszonylag még keresett
áruféleségek egyike. S bár napra nap bele kellett fúlnia a cukor­
és karamellaszagba, volt egy roppant ellenérték: a pénz. Ami a
repülést lehetővé teszi számára. És hogy félre is tehessen valamit,
nem akármire ­ arra, hogy egy repülőgép első részletét, majd,
valamikor, befizethesse.
De most még csak annak örült, hogy Mac vadonatúj gépével
repülhet. Egy Ryan STA együlésessel. C4­125 rpm­Menasco
motorja volt a gépnek, erősebb, mint a Taylor Cubé. Az iskola
sikeres elvégzéséért jutalmul apjától egy gyöngy nyakéket
kapott, egy láncot. De anyja, mintha inkább láncain akarna
könnyíteni, készpénzzel lepte meg. Három hosszú szólóútra lesz
elég! A gyöngyöket, élete első ékszerét, talán elzálogosíthatja.
Világosan látta, hogy apjától semmiféle anyagi támogatást
nem várhat. Mármint: Paul bármikor hajlandó volt megvenni
neki a legdrágább golfütőt. A legelegánsabb teniszklubba íratta
volna be, ha kéri. Ha érdekli, bridzsleckéket fizetett volna neki.
De a repkedés ­ az kizárt dolog volt. Hála Éve közbenjárásának,
Paul most már nem emelt kifogást, nem zsörtölődött... abban
bízott titkon, hogy Freddy szenvedélye a fogyatkozó anyagiakkal
egyenes arányban meg fog csappanni, aztán véget is ér. Úgy,
ahogy jött, gondolta ő.
Semmi értelme nem lett volna hát, ha apjával erről a még
vadabb vágyáról akár csak két szót is vált: hogy neki saját
repülőgép kell! A három legolcsóbb gép ­ Taylor, Porterfield
Zephyr és Aeronanca Highwing ­ közel ezerötszáz dollárba
került. Az első részlet négyszázötven dollár, kész vagyon!
Figyelemre méltó volt ebből a szempontból, hogy tizennyolcadik
születésnapjára Delphine egy Pontiac­Coupét kapott, értsd kerek
hatszáz dollárt. S az egész szomszédság irigyelte. Autósnyelven
szólva, az a vágy, hogy valakinek repülőgépe legyen, körülbelül
azt jelentette, mintha egy Packard lenne a szíve vágya­Amerika
legdrágább autója felelt meg a legolcsóbb repülőgépnek. Ezért
hát Freddy csak használt masinára gondolhatott, másod­
harmadkéz légi járgányra, viszont ennek árát ő maga is
összekereshette. Már ha kedvező vétel adódik, és ha részletekben
törleszthet. Jó hosszan.
Mert ugyan miféle pályafutás lehet az övé a nagy kerek égen,
gondolta ­ miközben a Big Pine Mountaint látta felbukkanni
maga előtt, s érdemben minden figyelmét az útvonalnak
szentelte ­, ráadásul hogyan remélhet versenyzői karriert, ha
nincs saját gépe?
Versenyzői karrier! Nyilvánvaló, hogy efféle őrá nem várhat.
Hiszen a rövid távú futamok olyanok voltak, mint a lóverseny:
rajt­cél, mindent bele. A körversenyek sem jöttek számításba.
Mindenütt a nagyobb teljesítményű gépek kínálták a több esélyt.
Az a masina, amihez ő hozzájuthat, csak pöfögő utolsó lehet
ilyen alkalmakkor. Ráadásul csak a nevezetesebb pilótákat
engedték ilyen helyeken rajthoz állni.
Persze, ott voltak a távolsági versenyek, ahol is Los
Angelestől esetleg száz mérföldekre kellett elrepülni, s ­ ha már
lóverseny! ­ itt a hendikep­elv érvényesült. Az erőteljesebb,
sikeresebb gépekkel szemben a gyengébbek előnyt kaptak. A
végén az Volt a győztes, aki a ­ leszállásokkal, tankolásokkal
tarkított ­ versenyben kevesebb tiszta repülési időt használt el. Itt
már sokat számított az intelligencia, a technika, a navigációs
készség, a térkép és az iránytű ismerete, használata. A precíz
pilóták terepe volt az ilyen verseny. Az akkurátus repülőké. Meg
azoké, akiket ötletért nem kell a szomszédba küldeni. Akik ­
rossz szó! ­ talpraesettek. Feltalálják magukat. Némelykor:
szerencséjük is van.
Az ördögbe is, miért nem tudott ő kicsit korábban születni!
Amy Johnson, az angol pilótanő, akinek karrierjét Freddy
szenvedélyes érdeklődéssel kísérte, 1928­ban kezdett repülni.
Pontosan hetvenöt órányi repülősmúlt állt mögötte ­ amikor is a
hulli lány Londonból nekivágott a nagy­nagy útnak, irány
Ausztrália! Gépe egy törékeny kis de Havilland­Moth,
másodkézből vett masina! Homokvihar kényszerítette leszállásra
a sivatagban; bagdadi landolásakor letörött a futómű egyik
kereke. Lendületbe jött a balszerencséje: Karachi felé
továbbrepülve egy zárszerkezeti elem veszett oda. Jansiban
kifogyott az üzemanyaga, s így egy dísztéren kellett leszállnia, a
katonák hanyatt­homlok menekültek. Kalkutta és Rangoon
között monszunesőbe került, s így propellert kellett cserélnie ­
nem maradt tartalék légcsavar. És az utolsó útszakaszon,
Indonézia felett kénytelen volt „dadogó­hebegő” motorral
küzdve maga mögött hagyni valahogy a Timor­tengert, hogy
végre megpillanthassa Darwint, ahol aztán végre az ünneplés
következett. Mert ő volt az első nő, aki az Anglia­Ausztrália távot
szólóban megrepülte. Azóta világhíresség.
Az volt a repülés hőskora, fénykora! Ezt gondolta Freddy,
elfelejtvén pár pillanatra, hogy amikor Amy Johnson ezt a remek
tettet végrehajtotta, ő maga még csak kilencéves volt... nem is
érdemes folytatni.
Amy Johnson az ausztráliai siker után nyomban megtetézte a
dolgokat egy másik szuperprodukcióval: rekordot állított fel a
London­Tokió távon, a könnyű gépek kategóriájában. Amikor
egy teljesen ismeretlen, Jim Mollison nevű pilóta híres lett, mert
mindössze kilenc nap alatt megrepülte az Ausztrália­Anglia
távot, Amy kapásból „férjül vette őt". Két napból álltak a
mézesheteik; utána Jim Mollison az Atlanti­óceán felett kelet­
nyugati irányban repülve rekordok egész sorát döntötte meg,
Amy pedig a London­ Fokváros útvonal szólórepülőcsúcsán
javított egyet: nyomban kerek tizenegy órányit!
Micsoda házasság lehetett ez! Freddy sóhajtva gondolta végig
a dolgot, és irigység környékezte a szívét. Senkit se talált még,
aki osztozott volna e véleményében, de ő hajthatatlan maradt: ez
igen! Összeházasodni, aztán nyomban nekivágni a világnak,
majdnem „hótt ellenkező égtájnak” repülvén, s micsoda
eredménnyel! Boldog nő lehettél, Amy Johnson! Találtál egy
férfit, aki épp abban állt hozzád közel, ami neked a legfontosabb
a világon.
Freddy az elmúlt évben megismerkedett jó pár fiúval,
randevúzgatott is velük ­ de hát egyikük sem érdeklődött a
repülőgépek és a repülés iránt egy szemernyit se. Követte ő,
persze, hogy követte Delphine tanácsát, s a dolog tényleg bevált,
de az eredmény annyi lett csupán, hogy „a remek társalgó
hírében álló Freddy” rendre hallgathatta a legunalmasabb
élettörténeteket. Kezdte úgy vélni tehát, hogy semmit se ér, ha
valakinek ilyen remek híre­neve van a... legyünk őszinték...
hablatyolás terén. Jó, hát csókolózott is, többször. De ez se volt
valami vadító nagy élmény. Ha visszagondolt az ügyetlenkedő
ajak­összérintésekre, fogkoccanásokra, megvonta a vállát, elhúzta
kicsit a száját.
 Alapjában csak azért hagyta, hogy megcsókolják, mert nem
akart csalódást okozni Delphine­nek. Másrészt, perlekedett
magával, nyomban a sutba vágva ezt a suta témát, itt van egy
csomó dolog, vagyis itt volt, ami annyira rá várt volna ­ de nem
várt, hát igen, ő ilyen szempontból későn érkezett. Pontosan hat
éve, hogy Ruth Nichols például megdöntötte barátnőjének s
riválisának, Amelia Earhartnak a gyorsasági rekordját; és még két
évvel frissebb esemény volt ­ 1932­ben történt ­, hogy Amelia
szólóban átrepült az Atlanti­óceán fölött. S az első nő, aki
Párizsból Tokióba „röppent”, a francia Marie­Louise Bastie volt,
történt pedig ez, ó egek, 1934­ben. 1935 szeptemberében Laura
Ingalls nonstop tette meg a Los Angeles­New York távot, s ezzel
a teljesítménnyel Amelia Earhart pályacsúcsán máris csaknem
négyórányit javított.
A fenébe is, mindent megcsináltak előtte! Amy Johnson egy
kisebb és sokkal gyengébb géppel, mint ez a Ryan, amelyikkel ő
most repül, szinte a fél világot körberepülte. És hol tart ő, Freddy,
csaknem nyolc évvel utána? A Twitchell­víztároló fölött billeg. Jó,
nem „billeg”, hanem remekül tartja az irányt, mindent
csúcskivitelben hajt végre... mégis! Vagy épp ezért! Ez itt afféle
emberkéz vájta kis teknő, ez a tároló, ez nem tenger, nem is
óceán, nem végtelenség. Ő Kalifornián gyakorlatilag nem jutott
túl. Ennyi!
San Luis Obispo kis repülőterén Freddy elmajszolta a
magával vitt szendvicset, tankolt ­ és dühöngött magában, hogy
a repülő­ benzin gallonja húsz kemény centbe kerül! Amikor
végre megkapta a jogosítványát ­ a pilótaigazolványt! ­, anyja
elment vele, s biztosítást kötöttek: élet­ és felelősségbiztosítást.
Ezek nélkül ­ újabb száz dollárba kerültek ­ nem repülhetett
volna. Anyja állta a számlát. A benzint azonban most neki kellett
fizetnie.
Átkozott pénzfaló gépek ezek a repülők! Freddy irigyelte
azokat a nőket, akiknek valaki pénzügyileg fedezte a
szenvedélyét. Jackie Cochrane mögött ott állt a férje, Floyd
Odium. Jean Batten, a nagy új­zélandi pilótanő Lord Wakefield
védence volt, s a lord támogatta már Amy Johnsont is. Anne
Morrows oktatója a saját férje volt, akit „mindössze is” úgy
hívtak, hogy Charles Lindbergh. Nem szabad elfelejteni Amelia
Earhart lelkes férjét, George Putnamet. Valahol, a fenébe is, kéne
lennie egy kedves, lehetőleg öreg pasasnak ­ persze, távol
minden romantikától! ­, aki kész lenne olyképp támogatni az
amerikai repülés ügyét, hogy egy bizonyos Freddy de Lancel
számláit fizeti; hát nem?
Badarság; persze, hogy nincs ilyen. Jó, hát talán volt ­ tíz éve
még. De a női repülés nagy úttörő korszaka véget ért. Későn
jöttem ilyen szempontból is, kesergett Freddy. Mégsem
lehetséges, hogy semmi se lenne! S neki épp ezt kell megtalálnia,
ezt a forrást. Meg is fogja, ezt sziklaszilárdan tudta. Ugyanúgy,
mint azt, hogy ő egy nap igenis repülni fog, egyedül. Körülnézett
a kis vidéki reptéren, melyen még sose járt, s ahová mégis olyan
magabiztosan talált el, mintha az égből útjelzőtáblák és nyilak
lógnának le.
Tavaly nyáron kezdett csak repülni tanulni, és íme, most már
teljes értékű pilótanő. Vagyis ­ pilóta, na. Ha lesz annyi ideje; s
térképhez és pénzhez is jut, hogy élelmet és üzemanyagot
vásároljon; meg még pár apróság összejön: hát a Ryannel felrepül
Alaszkáig, fel ő! Vagy Dél­Amerika alsó csücskét célozza meg.
Ami azt illeti, akár most nekivághatott volna egy ilyen útnak.
Tudott hozzá éppen eleget. Hogy végrehajtsa a feladatot. S ez a
lényeg. Mind a többi ­ majd meglesz valahogy. Ki tudja azt még.
Eddig is meglett minden. Nem lesz másképp.
Megköszönte a fiúnak, hogy feltöltötte a tankját, aztán egy kis
show­val is meghálálta: fésülködött egy jót ­ és beszállt, felszállt.
Pár óra volt innen Dry Springs.
A visszaút eseménytelenül zajlott. Persze, adódtak kísértések.
Jó lett volna „elugrani” Santa Mariába, netán Santa Barbarába,
épp csak azért, hogy az ottani repterek légkörét élvezze ­ a
hangulatot; tudta azonban, hogy Mac alighanem méri az időt, s
aggódik majd, ha túl hosszan elmarad. Másrészt volt neki egy kis
tartalék félórája, húsz perce ­ olyan jól navigált; a tervezettnél
előbb érkezett volna a házi reptérre.
 Izgatottságot érzett. Az időjárás is kedvezőnek látszott. Meg
aztán messze volt még Dry Springs, nem láthatta meg Mac.
Repülőgép közel­távol, semerre. A sors rendelése, gondolta
Freddy. Hogy megpróbálkozzék valamivel, amit imádott
pilótakönyvéből, Jack Hunt és Ray Fahringer munkájából már
hónapok óta tanulmányozott.

A növendék legyen tisztában elsődleg azzal, hogy ő maga

mindig „a repülőgép része” ­ a becsatolás pillanatától kezdve. És

innentől fogva helyzete, a géphez viszonyított pozíciója

állandónak tekinthető ­ akár normál tartásban repül, akár fejjel

lefelé, vagy bármi más módon igazítja is gépét. Ennek

megfelelően a kormánymanőverei is mindig hasonló effektusokat

eredményeznek. Ha valaki ezt megérti, nem nehéz belátnia azt

sem, hogy a pilóta alapjában csak „megfigyelő ” ­ azt kell néznie,

hová tart a gépe, pontosabban ­, a „különleges” géphelyzetekben

is csak ugyanazt teszi, mint normál esetben...

Van­e ennél világosabb beszéd? Egyértelműbb, bátorítóbb?
...a looping, a hurokmanőver a légi akrobatika legegyszerűbb
eleme. Kezdjük egy normális repüléshez szükséges normális
gázzal. Akkor enyhén nyomjuk meg az orrot... mihelyt a
szükséges sebességet elértük, és folyamatosan húzzuk fölfelé,
aztán a magasba irányuló körívbe...
Freddy gondolatban már ezer meg ezer hurkot írt le így. A
Ryan­ nal most fölment ötezer láb magasságba, s tudta, hogy
efféle manőverhez ez ideális szint. Álmában előre­vissza fel tudta
volna mondani ezt a leckét. Ami a hurokról a kézikönyvben állt.
Az ábrák is világosan megjelentek mindig a szeme előtt. Hanem
hát ehhez jött ma az, hogy végre olyan gépben ült, amilyet Tex
Rankin, a légi akrobatika bajnoka használt... S nem Rankin
mondta­e, hogy az akrobatika legfőbb érdeme ez: tovább fokozza
a pilóta „normál” megbízhatóságát? Freddy úgy gondolta,
valamivel külön is meg kell ünnepelnie a tegnapi évzárást, az
iskolait. És hogy múlt hónapban megkapta a pilótajogosítványt! S
hogy meghozta elhatározását: soha semmiképp sem ijed meg a
saját árnyékától, se Amy Johnson, Amelia Earhart és Jackie
Cochrane megannyi félelmetes sikerétől. Nem! Ő is magasra tör.
Freddy óvatosan lenyomta a Ryan orrát, aztán nagy
műgonddal elkezdte emelni szépen, fel a körívbe. Ahogy a gép a
kellő sebességet produkálta, lassan gázt adott, teljes gázt ­ elérte
így a maximális teljesítményt. Százhuszonöt sosem fáradó lóerő
dolgozott a keze alatt, ez volt a szupergalopp ­ kezének
legparányibb mozdulata roppant változásokat idézhetett elő
mégis. Micsoda mámorító érzés! Sok­sok órányi álmos, egyenes
vonalú repülés után, unalmas matematikai feladatmegoldásokat
messze hagyva: végre valami igazi izgalom és kaland! Végre
amúgy istenigazából belevetheti magát az égi végtelenbe!
Érezte, maradéktalanul ura a Ryannek. És a körív tökéletesre
sikeredett! Elérte a „fejenállós” pontot... és annyi volt az egész,
mint a hajóhintázás. A kifogástalan és maradéktalan lebegés
állapota. Amikor mintha megszűnne a tömegvonzás, a
nehézkedés.
Ahogy akkor a gép befejezte a kört, Freddy elégedetten
vihogott, mint egy gyerek. De korántsem fegyelmezetlenül.
Biztos volt a dolgában. Már kezdte is a következő hurkot lefelé.
Csak úgy fél tucat looping után döbbent rá, hogy veszettül közel
került Dry Springs­ hez. Olyannyira, hogy nemsokára
megkezdhette a leszállást.
Kényelmesen, pontosan, szinte öregurasan landolt a gép.
Nem volt gond egy szál se. Csak...
 ...ahogy ellátta a Ryant, rögzítette a kerekeket is, majd bement
az irodába, hogy az adminisztrációt elvégezze, akkor támadt
valami rossz érzése. Ahogy Mac megállt mögötte. Nem kellett
soká várnia. És tudhatta, mit fog hallani.
Nem érte meglepetésként.
­ Az ördögbe is, mit műveltél? ­ mennydörgőit Mac, s
haragosan vágta be maga mögött az ajtót. Pokoli dühében már a
keze is meglendült... aztán lehanyatlott. Freddy halálos
riadalmában az íróasztal mögé menekült.
­ Felelj! ­ követelte Terence McGuire.
­ Én csak... gyakoroltam egy kicsit ­ dadogta Freddy. ­ A
hurkot.
­ Hogy merészelted? Az istenit neki! Kitörhetted volna a
nyakad, és akkor... Ide figyelj, te gyerek, a legszívesebben a
feneked verném el, hallod?!
­ A könyvben az áll...
­ Miféle könyvben, a rohadását neki"
­ Az én kézikönyvemben. Mac, szóról szóra le van írva a
pilótakézikönyvben, hogyan kell csinálni. Pontosan emlékeztem
rá. Nem volt semmi gond. Ez a legkönnyebb légi manőver mind
közül. Hát akkor? Mindenre vigyáztam, amire csak kell. A gép
meg a legbonyolultabb manőverekre is alkalmas.
Elnémult. Látta, hogy ha a tekintetével ölni tudna Mac, ő most
holtan rogyna össze.
­ Az istenit neki, Freddy! Senki, értesz engem, senki se
kezdhet akrobatikázni, ha nem vett belőle különórákat! S ha
nincs vele oktató a gépen, és... mit mondjak még... ha nincs rajta
ejtőernyő! És még annyi természetes eszed se volt, hogy felfogd:
ilyen tiszta időben téged széles ötvenmérföldes körzetből
mindenki lát! Ostoba, pimasz kis kölyök, tisztára
elszemtelenedtél! Életemben nem láttam még ilyen... tényleg
bűnös könnyelműséget! Ekkora sorozatban ráadásul...! Amit
csináltál, a jogosítványodba kerülhet! Mi van akkor, ha például
elájulsz és lezuhansz? Hm? Átkozott bolondja! A hurok legalsó
pontján a Ryan 280 mérfölddel megy! Eszedbe jutott? Ez az apró
részlet nem volt a könyvedben? Vagy csak nem akartál rá
emlékezni? Hallod­e, Freddy, az ördög akárhol elvihet, de nem
itt... és nem így! ­ Mac összefonta a két karját, mintha önmagát
fogná le, de a keze ökölbe szorult, és látszott, magánkívül van.
Freddy tekintete valami rejteket keresett volna a sivár
irodahelyiségben ­ hová bújhatna el. Elsírta magát. Aztán egész
testében rázkódni kezdett, hangosan zokogott már. Szégyellte
magát. Arcát eltakarta, néma volt ­ nem lett volna értelme itt a
mentegetőzésnek. Majd felüvöltött, a falhoz rohant, két ököllel
verni kezdte, tehetetlenül, elkeseredetten. Végül a menekülést
választotta volna: ki az ajtón... mielőbb anyja kocsijához... el
innen, gyalázatának színhelyéről.
Hogy tudott, ilyet tenni, valóban? Most már látta... de most
már késő volt.
Mac dörgedelmes hangja állította meg.
­ Itt maradunk!
Ő azonban nem akart maradni tovább, rohant... el, el! Mac
utolérte, pördített rajta egyet, közben szinte az arcába sziszegte: ­
Nem fogsz... ilyet... csinálni... soha többé?!
Freddy képtelen lett volna megszólalni, a fejét rázta csupán,
és szabadulni próbált. De Mac nem eresztette.
 ­ Innen el nem mész addig, míg le nem nyugodtál! Dehogy
engedem, hogy volán mögé ülj, ilyen állapotban, te ostoba!
Ő meg valahogy megtörölgette a szemét, az arcát, de tovább
szipogott, és valami fojtogatta a torkát, keze­lába reszketett. Mac
nem törődött vele. Az ablakhoz állt, nézte, hogyan szállnak le
sorra­rendre a gépek.
Freddy végül azt mondta: ­ Akkor... most már jobb.
Hazamehetek?
­ Jobb? Neked már jobb! Ilyen hamar. Nem, kicsikém, addig
innen el nem pályázol, míg a dolgot meg nem beszéltük. De
töviről­hegyire. Miért kezdtél hurkokat csinálni?
­ Mert... csak mert olyan boldognak éreztem magam.
­ És egyszerűen elhatároztad, hogy most pedig te ezt
csinálod, és kész?
­ Igen.
­ És miért kellett rögtön ennyi hurkot csinálni?
­ Mert irtó jó volt. Mennyeien éreztem magam.
­ Megígéred, hogy ez soha többé nem fordul elő?
­ Igen, megígérem.
­ Nem hiszek neked.
­ Mac, esküszöm! Hogyan győzhetném meg magát! Most
már tudom, hiba volt. Nem vagyok hazudozó. Miért nem bízik
bennem?
­ Mert nem! És nem azért van ez így, mert
tisztességtelennek tartalak. Most komolyan így gondolod. De
eljön egy pillanat­ amikor én messze leszek... és már ismered a
kísértést. Ha egyszer így elveszítetted magad, hát úgy egyáltalán
nem vagy megbízható többé. Már nem teljesen. Magadnak se.
Ismerem ezeket a dolgokat, nálad jobban ismerem,
tapasztalatból. Elhiheted.
­ Én pedig nem tudom meggyőzni magát, Mac, hogy olyat
higgyen, amit hihetetlennek tart. ­ Freddy teljesen összeomlott.
Megbízhatatlannak bélyegzik őt! Megbízhatatlanná vált,
önhibájából. S hátha tényleg ilyen megbízhatatlan vagyok?
Csaknem az őrület határáig hajszolta ez a bizonytalanság. Vajon
megengedik­e neki, hogy valaha is felszálljon még egyedül?
­ A légi akrobatika külön tudomány, Freddy! Nem csak
afféle idióta, hibbant körözés, bukdosás... nem olyasmi, amit
könyvből betéve tudhatsz, és akkor hajrá, neki az ólajtónak! Sok­
sok munka kell a legegyszerűbb manőverhez is. Be kell tanulnod
minden mozdulatot. Apró részletekig. A repülés művészének
kell lenned. Talán az vagy már?
­ Dehogy vagyok, Mac. És higgye el, most már értem.
Álmomban sem fog előjönni többé... ­ hebegte Freddy
megalázottan.
De Mac közbevágott. Szemöldökét cinikusan felvonta, úgy
kérdezte:
­ Nocsak! Álmodban se fog előjönni? A fenét nem!
Pontosan erről fogsz majd álmodozni örökké. Mert nagy
álmodozó vagy. Ha valamit bizonyossággal tudok rólad, hát ezt.
Hát jó. Teljesüljenek az álmaid. Tanítani foglak, légiakrobatika­
leckéket fogsz venni tőlem. Ez az egyetlen lehetőségem, hogy
megvédjelek ­ saját magadtól. Hogy legközelebb, ha ilyesmi az
eszedbe jut, már pontosan tudd, mit csinálhatsz, mit nem!
­ Mac! Mac...
­ Jól van, jól van. Most aztán futás. Sipirc haza, de hamar!
Állt az ablaknál, nézte a lányt, ahogy elhajt. Arra gondolt:
életében nem volt olyan közel hozzá, hogy egy nőt megüssön. De
ahhoz se járt ennyire közel, hogy egy nőt a karjaiba kapjon,
csitítgassa... vigasztalja... ne sírjon már úgy. A fenébe is, ez a lány
több gondot okoz az emberfiának, mint amennyit megér. De hát
ha csak azt vesszük, gondolta még, milyen tökéletesek voltak
azok a hurkok...
...mert tökéletes hurkok voltak!
Már az megérte.
És ha annyira akrobatikázni akar ez a lány, hát én tanítom.
Mielőtt más tenné meg, gondolta eltökélten Terence McGuire.
 Vágyak és csalódások
Éve kicsit elengedte magát ­ reggeliztek, s ő lustán átlapozta
az újságot. Paul már elmént a konzulátusra. Két lányuk iskolában
volt.
A megbízható konyhaszemélyzet az ebéd elkészítésén
fáradozott.
Ma délben a francia kolónia hölgyei voltak hivatalosak
hozzájuk. Már tegnap reggel mindenütt elrendezte a házban a
rózsákat, pillanatnyilag tehát nem volt semmi dolga,
tájékozódhatott egy kicsit, mi történik a világban. Vagy legalább
megtudhatta, mi érdekli abból a Los Angelesben megjelenő
reggeli lapot, amelyik nekik jár.
1936­ot írtak, május volt. Franciaországot sztrájkok bénították
a népfront győzelme után; a népfront soraiban meglepő nagy
számban voltak szocialisták és kommunisták. Egy olasz alkirály
állt ezentúl jelentős afrikai területek élén. Hitler hadserege, a
Wermacht a Népszövetség tiltása ellenére elfoglalta a
demilitarizált Rajna­vidéket. Hiába tiltakozott élénken Belgium,
Anglia, Franciaország és Olaszország, senki sem tett Hitler ellen
egyetlen érdemleges lépést sem. A helyi Los Angeles­i hírek
között vezető helyen ez állt: id. Douglas Fairbanks feleségül vette
Lady Sylvia Ashleyt.
Éve némi megkönnyebbüléssel nyugtázta a dolgot. Ez a
házassági história...! Az asszony a híresztelések szerint egy
urasági inas leánya volt. Egy darabig valami londoni revüben
volt „sztárocska”, aztán sikerült neki az Earl of Shaftsbury
címének­vagyonának örököséhez nőül menni. S most, nyolc
évvel ezután, Lord Ashleytől épp elválva, már Hollywood egyik
legnagyobb sztárját fogta ki!
Elragadtatással szemlélte Éve az újságbeli fotót: Párizs,
polgári esküvő. Lady Ashley repült az eleganciától,
elvitathatatlanul. Világos gyapjúkabátján keppszerű, sötét
cobolygallér, a kis fűzőcsatja négy orchideából állt, felette súlyos
gyémánt­ és gyöngy nyaklánc, és a körmei ugyanolyan sötétre
voltak festve, mint az ajka; keleties vonásait a kitépkedett,
vékony ívre húzott szemöldöke is hangsúlyozta. Hideg arca volt.
Mellette annál sugárzóbb tekintettel állt a diadalmas Douglas
Fairbanks. Mint egy férfi, aki elérte célját.
Éve elnézte ezt a férfiak hada által körülrajongott luxusnőt, és
azt gondolta: a sok­sok amerikai háziasszony közül, akik
botrányosnak találják ezt a házasságot, hányan cserélnének
„Lady Ashley”­vel, de nyomban? Egymillióan? Négymillióan?
Ahogy most is: világ körüli útra indul a filmsztár jachtján!
Papírkosárba vele! Éve, aki annyi kíméletlen ítélet szenvedő
alanya­tárgya volt már, csínján akart bánni vele, hogyan ítél meg
ő maga másokat. Másrészt valamiféle véleményemnek, gondolta,
csak kell lennie ilyen kérdésekben; hiszen itt vannak a lányaim.
Igen, Delphine és Freddy. Delphine viszonylag nyugodtan
vészelte át a kritikus éveket. Eléggé frivol, élvhajhász teremtés
volt a nagyobbik lánya, állapította meg Éve, s hajlékony is
minden szempontból, mint egy kokott. Ennek ellenére nem volt
lényében semmi hitvány, semmi rossz. Veleszületett virtuozitás
jellemezte, hogyan is bánjék a körötte lévőkkel. Meg az ellenkező
nembéliekkel. De távolról sem vezette az a szándék, hogy
férfiszívek tiprásával akarna szórakozni. Temperamentumos,
higanytermészetű lány volt Delphine; szeszélyes, de a szíve
mélyén nagyon jó. S ha nem voltak is különösebben szigorú
erkölcsi normái, be kellett számítani, hogy hány éves és hol él.
Igen, Los Angelesben. Mármost...
...mármost itt élt, és mégse itt. Éve­nek újabban nagyon
hiányzott a nagyobbik lánya. Delphine az egyetemi campuson
töltötte idejének java részét. Ott lakott. Paul ragaszkodott volna
hozzá, hogy körükben maradjon, de Éve úgy látta: naponta túl
sokat kellene akkor ide­oda közlekednie, nem maradna ideje
kapcsolattartásra, kirekesztődne a baráti társaságokból,
egyáltalán, életritmusa természetellenessé torzulna. Végső soron
azt mondogatta mindenki: életre szóló barátainkat a campus
világában szerezzük meg.

É
 Annál is fontosabb volt Éve számára, hogy Freddy még
középiskolás. Igaz, ősztől őt is egyetem várja. S nyilván
odaköltözik. Éve titkon azt remélte, hogy talán mégse. Alapjában
véve nem tetszett neki ez az amerikai oktatási rendszer ­ ahogy
túl korán kiszakítja az alig serdült lányokat és fiúkat a családi
környezetből. Persze, az is várható volt, hogy Freddy nem
költözik túlságosan távoli kollégiumba, mert itt akar maradni...
Dry Springs repülőterének közelében.
Ami Freddyt illeti, Éve aggódott egy kicsit, hogy sok­sok
olyan élményről lemarad majd, amelyben Delphine­nek oly
bőséggel része volt. Középiskolás évei során Freddy jószerivel
nem kötött egyetlen mélyebb barátságot sem. Kivéve azt a
kitalált barátnőt Beverly Hillsben...! Éve kesernyésen
elmosolyodott. Mintha vészesen hamar beszűkült volna az
érdeklődése a repülésre, és világa túl merevvé vált volna,
egyhangúvá. Csak egy parányit hasonlítana Freddy a nővéréhez,
csak egy parányit! És megfordítva ­ lenne Delphine ben Freddy
vonásaiból is valami. A jellemvonásaiból! De hát ezek
badarságok, Éve maga is jól tudta. Kiment a konyhába, az mégis
valami reálisabb dolog. Hála Istennek, gondolta eközben, hogy
ilyen társas étkezésekkor a háziasszonynak nem kell kalapot
viselnie ­ ez csak a vendégeket gyötri. Máris valami
könnyebbség.
Delphine elnyomta cigarettáját, és körülnézett Margie Hall
szobájában. Legjobb barátnője egyben internátusi lakótársa is
volt. A szoba ragyogott ­ nemrég újították fel. Csupa rózsaszín és
fehér... a szűziesség foglalata. Csak hát egyáltalán nem illett
Margie kurtára vágott, rézsárga fürtjeihez, érzéki fiatal testéhez,
pimasz­zöld szeméhez. De ahogy ő maga mondta: ha ez a
dekoráció kell ahhoz, hogy anyjától minél távolabb legyen ­ hát
legyen!
Margie anyja épp a harmadik válásán és a negyedik
esküvőjén volt túl. És ama hat év során, amióta a két lány ismerte
egymást, Margie szobája már harmadszor került felújításra. Az
anya ezzel akarta kárpótolni leányát az érzelmi zűrzavarokért ­ s
az elhanyagoltságért. Margie viszont jobban járt így, mintha
lelkiznie kellene a mamával. Elfogadta hát a megújuló
környezeteket, s csak abban bízott, a következő válás után ­ a
szoba úgy alakul, hogy az ő ízlésének is jobban megfelel majd.
Margie most szóló egyedül volt: anyja Európában élte
mézesheteit, apja meg a mendemondák szerint Mexikóban
kószált éppen. De hát róla érdemben már évek óta nem hallottak.
A házvezetőnő és férje minden szabad idejét rádiózással töltötte.
A garázs felett laktak, és sosem faggatóztak.
Delphine és Margie felkészült az egyik ilyen szokásos
„éjszakai bagolykodásra”. Éve a bentlakásos kollégium
vezetőnőjét felhatalmazta, hogy Delphine­t olykor elengedje
ekképp. Margie ellen Éve nem sok kifogást támaszthatott. Jó, hát
a családi zűrzavarok... de azon túl minden rendben volt. A Szent
Szív apácáinál is érdeklődött felőle, de tőlük se hallott semmi
rosszat. Tehetséges, szorgalmas. A haját nem festi. Hogy a külseje
így is feltűnő egy kissé? Istenem. Nem hajlamos azonban a
depresszióra és az érzelmi kilengésekre; s ez, anyja viharos életét
tekintve, külön áldás volt. Hát akkor ­ legyen.
Persze, Éve nem mondta volna rá a dologra ilyen könnyen az
áment, ha kicsit jobban Margie körmére nézhet. Delphine
barátnőjének valójában dobozszám állt a fiókjaiban a
sminkholmi. Öltözködőasztalán se volt egy négyzetcentiméternyi
szabad hely. Szekrényeiben tömegével lógtak az estélyük, az
elegáns köpenykék; regimentnyi magas sarkú cipő sorakozott
alattuk; elegáns kézitáskák ékeskedtek szanaszét; sálak, kendők;
parfümillat szállt már a folyosón is ­ az egész valahogy inkább
idézte a negyedik válása felé vitorlázó mama világát, mint egy
tizennyolc éves lányét. És az egyik fiókban tekintélyes
pénzkötegek is lapultak: eredményeképpen jó pár kalandos
éjszakának, amikor Margie és Delphine játékkaszinókban járt az
ilyen­olyan férfiismerősökkel; ezek a kártya­ és rulettbarlangok
Los Angeles­szerte egymást érték immár, s némely férfiak úgy
vélték, széptestű babák társaságában a szerencse is szívesebben
szegődik hozzájuk.
Igen, Delphine és Margie dekoratív kísérőjelenségek voltak
mindenütt és bárkinek; aztán az urak a nyereményt nyugodtan
helyezték náluk letétbe, mert tisztességesek is voltak ilyen
szempontból ezek a lányok, s ha a szerencse istenasszonya
elpártolni látszott a játékosoktól, hát mindig visszakérhettek egy
kis pénzmagot „Margie fiókjából”. A ruhák, melyeket Delphine a
nyereségrészesedéseiből vásárolt magának, szintén Margie­nál
lógtak a szekrényben. Egész letéti létesítmény volt hát a szűzies
festésű leányszoba.
Ahogy a szesztilalom korszakának vége lett, s boldog­
boldogtalan vedelhette az utcasarkon is akár a whiskyt, az
érdeklődés inkább a szerencsejátékok felé fordult. Aki csak egy
kicsit is járatos volt Los Angeles éjszakai életében, tucatnyi olyan
helyet ismert, ahol tetemes summákat nyerhet ­ vagy veszíthet. A
jobb klubokban, ahol Delphine és Margie forgott­vagy. ahol
utánuk forogtak­, ingyen szolgálták fel a pezsgőt és a kaviárt.
Persze, ezekre a helyekre csak estélyiben mehettek a férfiak s a
nők. Szmokingos elegancia... meztelen karok és vállak.
Híresztelések röppentek fel, hogy a keleti partok szervezett
alvilága rá akarja tenni a kezét a kaszinókra. Ám ez is csak a
dolog izgalmát növelte; homály és bűn lengte körül a
szerencsejáték színterét.
Delphine nagy műgonddal szervezte a maga éjszakai életét.
Randevúzni sose úgy ment, hogy az illetők a koleszban hívták
volna telefonhoz. Azt a gondos házfőnöknő azonnal jelentette
volna Éve­nek. Főként arról nem lehetett szó, hogy luxusautók
suhanjanak a kapuhoz, s Delphine belibbenjen. Margie Hall volt
a közvetítő.
A két lány mindenben elválaszthatatlan volt, s így jártak
hetente legalább háromszor, négyszer táncolni, inni, mulatni,
kaszinóba. Az éjszakák gyakran végződtek Sardi’snál,
tükörtojással; lovagjaik aztán elvitték még őket Bel Airbe, hogy
pár órát aludjanak, ne érkezzenek mégse olyan gyűrötten a
koleszba. A két lány könnyen és jól tanult, a mulasztottakat
mindig hamar pótolta.
Nyereményeikből szombatonként a legdivatosabb ruhákat,
fehérneműket vásárolhatták meg maguknak; a
bevásárlókörutakra általában szombat délelőtt került sor.
Végigjárták a nagy áruházak egész sorát. Utána megebédeltek,
ittak előtte brandyt, ebédhez bort, utána esetleg egy pezsgőbár
következett még. És fölényesen megmosolyogták az átlagos
egyetemista lányokat, akiknek horizontján még mindig csak a hét
végi futballmeccs lebegett, pár csók az autó hátsó ülésén, fagyi és
csirkés szendvics.
Delphine és Margie valóban elválaszthatatlan volt; fogták
egymás fejét, ha túl sokat ivott valamelyikük, s ez kölcsönösen
előfordult; megtárgyalták lovagjaikat ­ akiket cserélgettek is
olykor, meg egyáltalán, gyakran váltogattak ­, új és új
izgatószereket kerestek, hadd legyen minél „ízesebb” a
macskajaj, a másnaposság; az volt a legkevesebb, hogy haj
divatról, ruhavonalakról, körömlakkokról és
szempillafestékekről órákig tartó tudományos tanácskozásokat
tartottak, persze ital és cigaretta mellett; festették egymás
lábkörmét, kicserélték csókolózási és egyéb mélységű
tapasztalataikat, de azért úgy ezzel együtt „tisztességes lányok”
maradtak, akik szüzességüket a maguk módján makacsul őrzik.
Legfőbb témájuk azonban az elégedetlenség volt. Igen, saját
sorsukkal, azzal, hogy a Nagy Színjátéknak ők itt statisztái
lehetnek csupán. Ugyanott forogtak éjszakánként, ahol a
mozisztárok, az énekesek, a nagymenők. S bármilyen jól néztek
ki ők maguk, akármiféle csodás göncöket aggattak is magukra ­
vagy meztelenkedtek diszkréten, végső soron a kutya se figyelt
föl rájuk. Jártasak voltak az éjszakai világban, de hát az, ha
valakiknek a Coconut Grove főpincére előre köszön, még
korántsem ugyanannyi, mintha valakit fotósok és riporterek
zsonganak körül.
­ Delphine, effélékre ne is áhítozzál ­ nyugtatta barátnőjét
mindazonáltal Margie. ­ Ha megjelenne a fotód az újságokban, a
szüleid egyből cellába zárnának kenyérre és vízre.
 ­ Korántsem ­ hangzott Delphine öntudatos válasza. ­ Mert
az a fotó engem híressé tenne máris. A szüleim attól fogva
tehetetlenek volnának velem szemben.
Ez komoly érv volt, hosszas hallgatás követte. Színészeket,
úgy személyesebben, mindketten ismertek. De csak
mellékszereplőket. Azok a férfiak, akiknek pénze volt, s akik
táncolni és kaszinóba vitték őket, sikeres, fiatal üzletemberek
voltak, napközben keményen dolgoztak. A színészeket azért
hívták meg a társaságukba, mivel a kíséretükben „sokat ígérő”
fiatal csillagocskák parádéztak.
­ Föl a fejjel, Delphine ­ próbálta felvidítani barátnőjét
Margie, előhúzván ötszáz dollárt a „széfből”, s egyenlően
felosztván kettejük közt e szép summát a filmsztároknak napra
nap kakaskukorékoláskor kell ébredniök, aztán a szabad
idejükben egyik szerelmi kalandból a másikba zuhognak, mint a
vízesés, és az sem lehet valami pihentető és mulatságos
életforma. Nem könnyedebb így az egész, ahogy mi csináljuk?
Végeredményben szabadok vagyunk, semmi felelősségünk,
könnyet nem ejtünk senkiért, értünk se más, nincs zaklatás... hm?
­ Margie egészen belelendült. ­ Nekem például inkább az a
gondom, hogy abszolúte semmim sincs, amit felvehetnék ma,
egy rendes rongyom, annyi se. Hát bánom is én, hogy te azon
lelkizel, Lupe Velez szeretnél lenni, én meg lennék akkor
Adrienne Ames, vagy fordítva, nem mindegy? Ébredj
bánatodból!
­ Jaj, Margie, miket beszélsz! Micsoda rossz ízlésed van!
Akkor már lennél inkább Lana Turner én meg Greta Garbo,
minek adnánk alább?
 ­ Jól van, csillagom, jól van, na. De most már szaporán, mert
nagyon sok dolgunk van mára. Vacsora után pedig lemegyünk a
strandra. Ma nyit egy új kaszinó. Egy úszó csoda. Tizenkét
mérföldnyire, Santa Monica Bayben. És ott lesz mindenki, aki
csak él és lélegzik és számít. Delphine! Megtépázlak, ha nem
szeded össze magad, de rögtön! Ne lopjuk az Isten napját,
mozgás, indulunk vásárolni!
 
Freddy túl korán érkezett. McGuire intett neki, várjon,
mindjárt kezdik a leckét. Csak még tárgyalni valója van egy
látogatójával. Freddy ismerte ezt az embert. Swede Castelli volt
az, a viszonylag szerény I. W. Davidson Stúdió
kaszkadőrszervezője és „helyszínelője”. A részletek
hitelességéről kellett gondoskodnia, meg afféle
dublőrszemélyzetről. Sokat járt hát Terence­McGuire­hez, amikor
háborús filmek forgatásáról volt szó, természetesen
repülőhistóriákról. Meg se lett volna már „a jó öreg Mac” nélkül.
Terence McGuire a „Nagy Hadak Útja” végén, 1918­ban ifjú,
húszéves világháborús hősként állt ott ­ eleinte nem is tudta még,
hogy a Nagy Semmiben. Mert elképzelésekkel megrakodva tért
haza Franciaországból. Az volt a rögeszméje, hogy a személy­ és
teherszállítás jövője csakis a levegő lehet. Pár sikertelen kísérlet
után ­ önálló légi járatot szeretett volna üzemeltetni ­ rá kellett
jönnie, hogy Amerikában még olyan repülőgépgyártó cég sem
létezik, amely gépekkel láthatná el a transzporthálózatokat. Ha
valaki azt mondta: utazás, szállítás ­ óhatatlanul azt gondolta:
vasút.
Mac beletörődött a változtathatatlanba. Minden megtakarított
pénzét egy Curtis JN 4­esbe fektette. A robusztus kis masinával
legalább a betevő falatját megkereshette, ha többet nem is. Az élet
tere...?! Ami a repülőtereket illeti... nos, főleg vurstlik környékén
ügyködött, ahol tehénlegelő volt a fel­leszálló mező. Vagy egy
baseballpálya. Mű repülő mutatványai után utasokat is felvitt pár
körre. Fejenként öt dollárba került ez a közgyönyör. Hamarosan
ott állt azonban a világ, hogy a népek mindössze is csak egy árva
dollárt voltak hajlandók fizetni efféle mulatságért.
Húsz év telt el a Wright fivérek s az első motoros repülőgép
jelentkezése óta. Ennyi idő lekoptatja az emberekben a legvadabb
újdonság varázsát is. A hadsereg ­ és a haditengerészet ­
kialakította a maga légierőit, és ha valaki egyébhez sem értett,
csak a botkormány kezeléséhez, s „vidékéhez”, maradhatott
szépen Hollywoodban, bravúroskodhatott afféle dublőrként,
hivatásos kaszkadőr rangban.
Ekképpen történt hát, hogy Mac éveken át dolgozott a Fox
Stúdiók embereként, s jóformán valamennyi „alkotóműhelyben”
bizonyíthatta ragyogó képességeit, hidegvérét; árulhatta a
fiatalságát bagóért. Mármint persze jó száz dollárért,
ezerötszázért; de mindannyiszor az életét kellett kockáztatnia.
Különben egy centet sem kapott volna senki­adta­kaszkadőrje.
Valamit valamiért. Elsuhanni a föld színe felett fejjel lefelé pár
arasznyival, netán felrobbanni a magasban, és leugrani a
mélybe... Meg ilyesmi. Repült Mac ekképpen olyanokkal, mint
Dick Grace, Charles Stoffer, Frank Backer, Lonnie Hay, Clement
Phillips, Frank Clark és Frank Tomick, vagy Dick Curwood, Ross
Cook, Leó Nomes, Maurice Murphy és Duke Green. Jó barátokra
tett szert. Csak hát ezek a jó barátok a harmincas évek elejére
jószerivel már rég a Túlnani Vadászmezőkön parádéztak.
Boldogan, felelőtlenül, zabolátlanul éltek, és ­ mondhatni ­
önszántukból, könnyű szívvel lendültek át az örökléjbe. Ez idő
tájt döbbent rá Mac, hogy ezek a kitűnő fiúk, ezek a vakmerő
kalandorok végső soron elvesztették a halállal játszott meccsüket.
Hát ő nem akarta ezt. Fogta hát a megtakarított pénzét, s nyitott
inkább egy repülőiskolát.
Mert kiszámította az esélyeit. Tudta, a nem is oly szeszélyes
valószínűség törvénye szerint hamarosan rajta lenne a sor. Nem
akarta bevárni.
Ennek ellenére sem szakadt meg a kapcsolata Hollywooddal.
Volt egy takaros kis „gyűjteménye”: régi repülőgépekből. Elnyűtt
Spad 220­asok, német Fokker D­7­esek, angol Camalok ­ s
ilyeneket a filmrendezők mindig jól tudtak használni. Aztán
például tudta, hogyan zajlik egy légi csata. Kis
forgatókönyvféléket írt efféle filmrészletekhez. Kaszkadőrből
tanácsadóvá lépett elő tehát. Hiányoztak neki azok a régi szép
idők, azért csinálta ­ hiányoztak a rémségesek, az
életveszélyesek.
Swede Castelli is pilótakaszkadőr volt, de benne több
üzletemberi tehetség lapult, s tudta, hogyan és miképp vezet az
út a kényelem s a tekintély világába; tekintélyes pocakja is volt
ehhez immár, és kifogástalan halszálkás öltönye, nyakkendője
tűvel, kerékméretű szalmakalapja. A komolykodó üzletember
mellett Mac tényleg olyan fiatalosnak hatott! Mintha más
generációhoz tartozna.
Freddy úgy érezte, hozzá közelebb áll ez az overallos ember,
mint a big business világához.
Egyáltalán, Freddy úgy látta, hogy Mac az elmúlt öt év során ­
megismerkedésük óta ­ egy jottányit se változott. Amikor anyja
előhozta „azt a dolgot”, Freddy tényleg meg is kérdezte, hány
éves, és oktatója azt felelte, negyven. Még nem is volt annyi...! S
akkor Freddy összeszedte a bátorságát, és kivágta: „Nős­e?” Á,
minden épelméjű és csak egy kicsit is lelkiismeretes pilóta ­
agglegény. Ilyesmit válaszolt Mac. „Más indiszkrét kérdés,
kicsikém?”
Most hát figyelmesen nézte ezt az oly fiatalos férfit a vén róka
Castelli társaságában, ahogy épp valami légicsata tervezete­rajza
fölé hajolnak. Elnézte a stúdióembert, ezt a vadidegent... és
szeretettel figyelte a barátját. Vagy ha ez túlzás volt is így, azt a
valakit, aki ­ de fura! ­ a legközelebb áll hozzá ezen a világon.
Akihez a legtöbb lényeges szál fűzi őt.
Különös érzés volt, hogy egyszer így „civil” lényként nézheti.
Leckék idején Freddyt túlságosan is lekötötték a tennivalók,
jószerén oda se pillantott az oktatójára. Terence McGuire is a gép
része volt; lásd kézikönyv...! Ha meg leszálltak, többnyire úgy
szorította őket az idő, hogy legföljebb az óra­félóra elméleti
hozadékát foglalták össze, és Freddy már rohant is. De ahogy
most elnézte Macet, mintha az eddigi légi órák részletei
elevenedtek volna föl; ugyanolyan szabatosak voltak ezek a
mozdulatok, ugyanolyan célratörő minden gesztus.
Terence McGuire skót­ír származék volt. Látni lehetett ezt. A
haján ­ fésülhetetlen bozót, barnájában enyhe vörösség ­, a
szemén, mely tengerzöld volt, s elképzelhetetlenül hosszú
szempillák árnyékolták. Karcsú volt, egynyolcvan magas, az
izomzata meg akár egy artista­kaszkadőré. Harmonikus látvány
volt, s ugyanilyen érzést is keltett, valahogy megnyugvást és
biztonságot sugárzott: hogy aki ránézett, tudhatta, ez az ember
az alvás óráit leszámítva szinte egész életét a szabad levegőn
töltötte. Maximum a pilótakabinban. Mozgásában is volt valami
légies. Olyan ember lazasága, aki bármely pillanatban kész
válaszolni a kihívásokra. Nyílt tekintete, elragadó mosolya,
dinamizmusa... Aztán még valami. Mac arcából ígéret sugárzott.
Méghozzá jövendölés erejű; hogy Freddy ­ egyelőre vele együtt ­
mindig is annak fogja szentelni csak az életét, ami az igazi, a
legnagyobb szenvedélye. S Freddy tudhatta; a maga részéről sem
lett hűtlen eddig ehhez, és nem is lesz. Terence McGuire minden
könnyedség és lezserség ellenére olyan ember volt, aki a
kötelességének él, fegyelmezett és sziklaszilárd. Freddy úgy
gondolta, soha nem fog ilyen férfival találkozni ezután, akinek a
mosolya neki ennyit, de ennyit mond „szótlanul is”. Ilyen mosoly
rá többé nem vár; nem, hogy az életét is rábízná, kérdezetlen.
­ Freddy, légy jó kislány, és hozz nekünk egy kávét ­
kiáltotta oda most Mac, és a kávéskanna felé bökött, mely az
iratszekrényen árválkodott egyelőre.
Freddy odavitte a kannát, aztán megkérdezte: ­ Kaphatok én
is egy csészével?
­ Nem, mert te ahhoz még túl fiatal vagy, ne rongáld magad
fölöslegesen!
 ­ Jó, de ha odahaza a mamám is megengedi néha.
­ Én nem vagyok a mamád.
Hm, a csudába is, gondolta Freddy, mi akar ez lenni, kétéves
csöppség vagyok vagy hogyhogy? Amióta középiskolába járok,
rendszeresen iszom tejeskávét, és akkor ez az idióta itten... Meg
az is annyira bőszítő, hogy folyton „gyermekem” vagyok neki,
meg „kicsi”, meg effélék.
Duzzogva, de némán hallgatta a társalgást, mely nem
érdekelte különösebben. Az ő agyában hónapok óta ilyen
fogalmak kavarogtak főként, mint: oldalazás, henger, hurok,
bukóforduló, gyertya, dugóhúzó.
Mivel pedig olyan sok pilóta zuhant már le, s vesztette életét,
mert gyertya és dugóhúzó közben „kiszaladt a kezükből a gép”,
a monoton gyakorlás, a teljes beidegzés képezte az
akrobatikaleckék középpontját. Precízió! Összpontosítás! Eleven
kapcsolat!
Igen, mert ez utóbbi volt a döntő. Hiába hajszálpontos
gépember egy pilóta, ha ez az árnyalatnyi többlet hiányzik
belőle, ez az „érzés” ­ megérzés, ráérzés ­, meg kellett maradnia
közönséges távrepülőnek. „Gyaloglónak”, ahogy nevezték.
Kutyaütőnek.
Persze azért ez sem volt kutya. Freddy alig várta már, hogy
nekivághasson megint, csak úgy. Céltalanul az ismeretlennek.
Valami nagy távolságra. És ne örökké a bravúrokhoz szükséges
összpontosítás legyen a dolga. Visszaemlékezett arra az ő első
szólózására, amikor a Bak alatt repült az Esthajnalcsillag felé.
De hát lesz az még; lesz ez megint. S hogy mikor? Egyszerű
volt a válasz: ha saját repülőgépre tesz szert!
 
­ Éve! Hallod, Éve! Ébredj! ­ rázogatta Paul a felesége vállát.
Hajnali négyre járt. És épp az imént jött egy telefonhívás.
­ Mi? Tessék? ­ riadt fel Éve. ­ Hány óra?

Á
 Álmosan pislogott, az éjjeliszekrény lámpájának gyér
fényében az óraszámlapot fürkészte.
­ Semmi, csak... Delphine! A városból szólt ide, valami
őrszobáról. Igen, igen, a rendőrségről. Csak a felét értettem, amit
elhadart, de oda kell mennem, ki kell hoznom őt onnan. Amilyen
gyorsan csak lehet. Aztán mindjárt itt vagyunk. Hazahozom.
Csak nem akartam, hogy felébredj, és ne tudd, hol vagyok.
­ Rendőrség? Jó ég, valami baleset? Megsérült? ­ kérdezte
holtsápadtan Éve.
­ Nem, semmi ilyesmi. Mondom, nem sokat értettem. De
valami olyat habogott, hogy chuck­a­luckot játszott. Sejtelmem
sincs, mi az. Csak rettentően magánkívül volt, úgy éreztem, igen.
És ráadásul...
­ Ráadásul?!
­ Részeg is ­ felelte Paul komoran.
Jó két óra múlva érkeztek meg. Delphine a sokk hatására
nagyjából kijózanodott. Csak iszonyatosan festett.
Nyomorúságosan. Közben a sminkjétől nagyjából megszabadult,
de látszottak a lemosás nyomai, aztán valami félvilágias fekete
estélyi ruha volt rajta, hozzá illő prémes boleróval; ez volt rajta;
amikor az egykori Rex nevű tengerhajon ­ ma: úszó kaszinón ­
őrizetbe vették.
Látszott rajta, hogy őrizni próbálja a méltóságát, de ahogy
Éve­vel szembetalálkozott, összeroppant, elbőgte magát, s a
díványra omlott máris.
Éve kérdő pillantást vetett Paulra, de a férje csak a fejét
ingatta, hitetlenkedve és borzasztó szomorúan. Szeme olyan volt,
mint két koponyaüreg. Éve lehajolt Delphine­hez, megemelte
kicsit a fejét, két keze közé fogta az arcát. ­ Bármi történt is,
akkora baj azért nyilván nincs ­ mondta bizonytalanul. A mindig
olyan fegyelmezett és magabiztos Delphine volt a legnagyobb
„baj”: hogy ilyen állapotban mutatkozott. Anyja szemében,
persze mindig is törékenynek és védtelennek hatott a
nádszálkarcsú szép leány, de most, ebben az állapotában
végképp kiváltotta a segítő­védelmező ösztönök végső
rezzeneteit is.
­ De attól félek, a baj akkora ­ mondta tétován Paul.
Igyekezett uralkodni magán, de kis fejmozdulattal jelezte, hogy
négyszemközt kellene maradniok. Éve megértette.
­ Delphine, kicsikém, menj fel a szobádba, jó? És kanyaríts
magadra valami fürdőköpenyt. Ha kész vagy, gyere le a
konyhába! Csinálok neked reggelit. ­ És szelíden kituszkolta
leányát.
­ Az ég szerelmére, mi van? ­ kérdezte aztán, hogy
Delphine ajtajának csukódását hallotta.
­ A rendőrség razziát tartott. Merthogy ez egy
szerencsejátékhajó. Delphine és Margie ott volt az egyik nagy
zárkában, amikor érte mentem, az őrizetesek másik cellájában
férfiak. A nők többnyire ugyanígy: estélyiben, nagyestélyiben.
Sokan eszméletlen részegen. Mint egy bolondokháza, olyan volt
az egész. Ügyvédek, sajtó, fotósok. Ha nem lennék diplomata, azt
mondanám: álmomban sem hittem volna, hogy ennyire fürgék.
­ De hát ki a csuda vitte el Delphine­t egy ilyen helyre?
­ Habogott valamit. A név semmit se mond nekem. Margie­
t is sikerült kiszabadítanom. Már ő is otthon van. A legjobb
esetben is csak holnap délelőtt lesz józan. Folytonos huk­hukkok
közepette magyarázta nekem, hogy ez milyen egy „csu­csu­
csuda” hely, csúcs. Meg aztán annyi derült ki, hogy a
játékbarlang­hajón rulett folyik, van kánó, fánó, Black Jack,
mintegy háromszáz pénznyerő automata ­ és még
bukmékeriroda is, lévén, hogy közel Tijuana. Margie a jelek
szerint jól kiismeri magát ilyen helyeken. Azt habogta, hogy a
hajónak több száz mentőcsónakja van, tehát „abszolút biztos
hely”. ­ Paul még egy zord vigyort sem tudott az arcára erőltetni.
Dermedten folytatta: ­ Meg hogy nekik valami pár ezer dollár
nyereményük volt, amikor a rendőrség jött; és hogy a zsaruk
fosztották ki őket. Hazáig azt fejtegette, hogy azt a pénzt nekem
vissza kell szereznem, különben ő... hát „micsodán rúgja” mind a
hekusokat. ­ Paul úgy undorodott az egésztől, hogy a torka
teljesen kiszáradt, hangja elfúlt.
­ De hát... ez hihetetlen, Paul, ilyen nincs! Delphine... atya
Isten! ­ motyogta Éve. Azt hitte, nincs eszénél. ­ Ezek az
egyetemista kölykök ilyen helyekre járnak? És tisztességes
lányokat odacsábítanak magukkal? Miféle ez a Mrs. Robinson, a
házfőnöknő, hogy efféle alakokkal hagyja randevúzni a rábízott
lányokat?
­ Kincsem, mintha még mindig ott tartanál, hogy nem érted
a dolgot. A maga valójában. De hát igazad van, nem hallottad
Margie hablatyolását. Ha nem hazudott az utolsó szóig, és azt
hiszem, nem hazudott, ő meg Delphine ki­ és bejáratosak
Hollywood éjszakai életének színterein, s törzsvendégeknek
kijáró tisztelettel kezelik őket. Dörzsöltek a „szakmában”, így
mondta Margie, és mindig a megfelelő „rangos” társaságban
fordulnak elő efféle helyeken. A legjobb klubokat látogatják
ráadásul, ahol efféle „ripők rendőri razziák” elképzelhetetlenek.
Nem tudta megérteni, „hogyan mernek kezet emelni rájuk” a
hatósági közegek. Itt tartunk.
­ Rangos társaság? Legjobb klubok? Delphine?
­ Játékkaszinók, s a legexkluzívabbak. Ahová egyetemista
kölyköket nyilvánvalóan nem engednek be. Férfiakkal járnak
ezekre a helyekre, érted? Felnőtt férfiakkal, a jó ég tudja,
mifélékkel... akiknek ilyesmire telik... és akiknek ez a horizontja!
­ De hát Delphine­nek nem ez! Lehet, hogy Margie­nek
igen, de a mi lányunknak nem!
­ Sajnos: igen. Margie és Delphine ebben ugyanúgy benne
volt. És benne is vannak, ha szabad így mondanom. Ráadásul a jó
ég tudja, mióta élik ezt az életet, és mi mindent műveltek már!
­ Nem lehet igaz, Paul! Nem lehet igaz! Ezt egyszerűen nem
tudom elhinni, nem hihetem! Míg nem beszélek magával
Delphine­ nel, annak a lánynak én egyetlen szavát sem tartom
mérvadónak. Ó, én vagyok a hibás, miért hittem az apácák naiv
beszédének... Margie­vel kapcsolatban. Csak nézd meg az
anyját...! ­ Éve Paul szavait végig elutasítólag hallgatta, és csak
most kapta azon magát, hogy remeg; mintegy az igazság
előérzetétől.
­ Nos, talán reggelizzünk meg előtte nyugalomban ­
mondta erre holtfáradtan vállat vonva Paul. ­ Delphine­nek is
felvihetjük tálcán. Mi magunk. Nem akarnám, hogy a személyzet
kipletykálja a dolgot.
 ­ Nem, egy falat nem menne le a torkomon. Most rögvest
akarok Delphine­nel beszélni.
Delphine a toalettasztalnál ült. Látszott rajta, hogy már
zuhanyozott, magára kanyarított egy régi fürdőköpenyt, és most
azzal foglalkozott, hogy haját, a háromszög­középvonaltól
jobbra­balra szép simán lefésülje, de úgy, hogy pontosan
állcsúcsnál legyen a hullámvonal alja ­ s arcát így mintegy
oválkeret vegye körül. Nyilvánvaló volt, hogy ha sápadt és
kimerült is, azért az öntudata visszatért, s könnyeknek se volt
többé nyoma a szemében, az orcáin, sehol. A régi Delphine­nek
valami furcsa, új kiadása volt ez, de „ő” volt.
­ Kicsikém, apa azt mondja... hogy Margie... most akkor...
­ Á, anya! Margie kocsijával voltunk. Egyébként pontosan
tudom, miket mesélhetett Margie ­ intette le Delphine. S Éve azt
érezte: a lánya hangja még sosem volt tőle ilyen távoli... számára
ilyen idegen. Mintha Delphine nem is ezen a világon élne!
­ De hát, ugye, drágám... ez nem igaz, ebben te nem vagy
benne úgy, hogy...
­ Anya­a! Menj már! Te is, apa is olyan drámaian látjátok a
dolgokat. Semmi gond. Titeket se akartalak volna ijesztgetni.
Hidd el, technikai kérdés volt csak, hogy titeket hívtalak, na. Ha
lett volna más útja­módja, hogy a sittről szabadulhassunk,
esküszöm, azt választom. Nekem se jó ez így most itthon.
Másrészt, hidd el nekem, annak az esélye, hogy a rendőrség ilyen
razziát tart, egy az egymillióhoz. Ennyi. Minket spec
beszorítottak. De hát legalább ezren szép simán leléptek. Külön
pech. Teljesen igazságtalan helyzet. Nekem épp elég ez ­ nem
kell, hogy még ti is molesztáljatok!
 ­ Igazságtalan? ­ ámult riadtan Éve. ­ Molesztáljunk?
Most már rendesen forogni kezdett vele a világ. Nem akart
hinni a fülének. .
­ Persze, ma éjszaka ilyen alapon fél Hollywoodot
bevihették volna. Mi a francnak akkor pont minket?
Éve­vel a világ még sebesebben forgott. Csak hallgatta ezt a
valakit, aki a lánya volt, tagadhatatlanul a lánya...
­ De hát olyan tökmindegy. Ha az újságban ott lesz is a hír,
neveket sose említenek. Féltem, begyulladtam... hát hogy ilyen
hirtelen a sittre kerüljön az ember... érthető is, hogy magamon
kívül voltam. Esküszöm neked, többet nem fog előfordulni.
Gondom lesz rá.
És már a körmeit vizsgálgatta, előszedett egy ráspolyt, s
reszelgetni kezdte, aztán papundeklilappal finomította az
eredményt.
­ Delphine! Először is nézz rám tisztességesen! Azt hiszed,
ilyesmikről akarok társalogni veled, amiket most előadtál? Hogy
a sors részéről mi a fair és mi unfair? Nem, kislányom, én tőled
először is azt szeretném megkérdezni, miért jársz ilyen helyekre?
Csak nem azt akarod mondani, hogy máris szerencsejátékos
lettél? És kivel jártok oda, te és Margie? És honnét szedsz ilyen
ruhákat, és főleg minek? És kinek? A jó Isten áldjon meg, mit
csináltál az életedből, Delphine?
­ Anya, ahogy ezt mondod...! Megint a nagy dráma! Kivel,
minek, mi lett az életedből... Annyi, hogy jóképű, jól szituált,
kedves, fiatal férfiakkal teljesen tisztán és rendesen eljárunk
izgalmas helyekre. Ezek nem bűnbarlangok, anya. A férfiak
pedig jó ismerőseink, és semmi több. ­ Delphine ezt
fensőbbségesen jelentette ki. ­ Szórakozunk, mi van abban?
Játszani... ez ugyanúgy hozzátartozik az élethez ma már, mint a
színház, a vacsorázás. A tánc, a... show­ nézés. Hm? Mit restelljek
ezen?
­ És az ivás?
­ Na, egy­egy korty néha. Ma balszerencsém volt, valaki
véletlenül egy korty töménnyel kínált, pezsgőre ittam. Mondom,
hogy gondom lesz rá, ne forduljon elő többé ilyen. Margie is
tanulni fog az esetből, lefogadom. ­ Delphine kihívóan nézett
Éve­re. Elegáns szemöldökíve alatt az a szürke szempár olyan
nyílt volt, annyira kemény, mint még soha.
Sóhaj kíséretében Éve felállt. Nem tudta elviselni, hogy a
lánya így hazudozzon neki. Most már nyilvánvaló volt: Delphine
nem először rúgott be életében.
­ Hány éves az a két férfi, akinek a társaságában
odaflangáltatok? ­ kérdezte hát sértőn ő is.
­ Jed és Bob? Harminc fele járnak, mit tudom én. ­ Delphine
ezt is jeges közönnyel felelte, s közben már a szekrényében
kotorászott, mit vehetne fel. Hogy elmenjen „innen”.
­ És jó ismerőseitek?
­ Á, nagyjából. Semmi baj velük. Gondolom, már kint
vannak ők is a sittről. Üzletemberek ­ tette hozzá Delphine.
Közben már meg is lelte az alkalmas ruhát. ­ Jó, hogy ennyi
göncöt itt hagytam azért. ­ Elfogulatlanul Éve­re mosolygott, s
arckifejezése azt sugallta, hogy részéről a társalgásnak akár vége
is.
­ Delphine, közölni fogom Mrs. Robinsonnal, hogy a
jövőben nem adhat neked kimenőt. Se Margie­ban, sem másban
nem bízom. Az éjszakai életnek vége. Remélem, megengedsz
nekünk ennyit: hogy aggódjunk érted. Apád pontosan egyetért
velem.
­ Ezt nem tehetitek! Az egész életemet tönkre akarod tenni?!
­ fortyant föl Delphine, mint egy fúria.
­ Amennyire a dolgokat megítélhetem ­ felelte szilárdan
Éve ­, az életedet te magad teszed tönkre. Magad! ­ Most már ő
vélte úgy, hogy további társalgásnak itt nincs helye. Delphine­t
szigorúan kell fogni, ez az egyetlen remény, hogy a dolgok még
talán rendeződnek.
Delphine azonban az ajtóhoz rohant, megelőzte, nem hagyta,
hogy kimenjen. Odahajolt, az arcába sziszegte: ­ Tulajdonképpen
ki vagy te, hogy nekem így mersz parancsolgatni?
­ Tessék?! ­ Éve azt hitte, elájul.
­ Csak annyi, hogy én szeretnék pár kérdést föltenni neked,
anya. Ha már úgy akarsz engem kezelni, mintha gyerek volnék.
Hány éves is voltál, amikor a szeretőddel leléptél, és Párizsban
telepedtél meg? Jóval fiatalabb nálam, igaz? És hány év telt el
azután, hogy apához feleségül mentél? Jó néhány, igaz? Közben
hány szeretőd volt? Megmondnád?
Éve még föl sem fogta a kérdéseket amúgy részleteikben, már
értette, milyen szándék bujkál mögöttük. Gyorsan behúzta az
ajtót, nehogy bárki avatatlan meghallja Delphine szavait. A lánya
ettől még magabiztosabb lett. ­ Azon a nyáron, amikor
Franciaországban jártunk, Bruno mindent elmesélt. Micsoda
képmutató is vagy te, anya! Miért nem akarsz rögtön a szobámba
bezárni, hallod­e? Akkor holtbiztos lehetsz benne, hogy nem
teszem majd azt, amit te egykor! Csak hogy tájékoztassalak: én a
magam részéről ma is szűz vagyok, amit rólad ilyen idős
korodban nem nagyon lehetett elmondani. S aztán hogy képzeled
a dolgokat? Mrs. Robinson...? Hát te nem léptél le a nevelőnőd
ellenére is? Mit képzelsz? Hol élsz?
Hány szeretőm volt, gondolta Éve riadtan. Még ha elmondaná is
az igazat, a lánya nem hinné el. A szíve, hiába „szűz” még,
mérgezett. A károsodások jóvátehetetlenek. Hát inkább
összeszedte magát, hogy nyugodtan válaszolhasson.
­ Delphine, egyáltalán nem tartozom neked számadással az
életemről. Nem akadályozhatlak meg abban sem, hogy
rosszindulatú rágalmaknak hitelt adj. Mindez azonban nem
változtat az irántad érzett felelősségemen. Azonnal hívni fogom
Mrs. Robinsont.
­ Képmutató! Képmutató! ­ rikácsolta hisztérikusan
Delphine, ahogy Éve elhagyta a szobát.
Nyilvánvaló, gondolta Éve, hogy Paulnak ebből semmit sem
mesélhetek el. Ahogy ment le a lépcsőn, megkapaszkodott a
korlátba, mint egy öregasszony. Haragudott Delphine­re, és
kétségbeejtette a helyzet. Hány szeretőm. Delphine nem hinné el az
igazságot. És Paul? Alain Marais után senkije se volt. De hát ezt a
témát ő és Paul, a Ritz után, egyetlenegyszer sem hozták elő. Éve
mindig úgy gondolta, Paul megérti, és el is hiszi neki azokat a
visszafogott, tulajdonképpen megrendülten magányos éveket. De
mi van akkor, ha csak félt feltenni bármi emésztő kérdést?!
 
A valmont­i kastélynak tíz nagy vendégszobája volt. Amikor
Anette de Lancel megkapta a menye levelét, a legtöbb szoba már
csaknem valamennyi nyári hétvégére ki volt adva. Hogy a de
Lancelek ennyi vendéget fogadtak, korántsem a „hagyományos”
francia vendégszeretettel függött össze. Hanem azzal, hogy a
pezsgőt nehezen lehetett értékesíteni a piacon.
Már 1666­ban, mielőtt még a francia parfüm és a divat
nemzetközi „reklámhadjárata” és értékesítése megkezdődött
volna, összeszövetkezett néhány pezsgőgyártó nemesúr, hogy
piaci társulást hozzanak létre. Marquis de Sillery, Mortmart
herceg, Vicomte de Lancel, Marquis de Bois­Dauphin és Marquis
de Saint­Evremond s még néhány társuk Versailles­ba ment. Az
volt az eltökélt szándékuk, hogy az udvarnál szóba hozzák a
pezsgő ügyét. Mert a korabeli Franciaországban mindent a
királyi udvar határozott meg ­ a védőbástya­építéstől a
pitykegombig. S miután Versailles­ban sikerrel jártak, jöhetett
Anglia. Rohammal vették be. A pezsgő iránti kereslet
hihetetlenül felszökött. Következett a piacok sorában
Oroszország... az Egyesült Államok. Dél­Amerikában,
Ausztráliában is meg tudták vetni a lábukat. Amikor
Oroszország, Ausztria és Poroszország seregei – Waterloo­t
követően ­ bemasíroztak a Champagne területére, Monsieur
Moét­nak támadt egy jó ötlete: tett róla, hogy minél több
palacknyi pezsgő kerüljön a hódítók kezére. Hogy ­ épp
ellenkező előjellel! ­ a nemes ital hódítsa meg őket. Hogy
rákapjanak az ízére, aztán sose feledjék, és mindig kívánják. „Aki
egyszer issza, vágyik egyre vissza.” A tiszturak visszaáhították
az önfeledten boldog napokat, heteket... és tömegével rendelték a
későbbiek során is a pezsgőt. És általuk a szenvedély terjedvén­
terjedt.
Érdekes módon alakította át a pezsgő az egész Champagne­
vidéket. Már ami a vendégszeretetet, a turizmust illeti. Errefelé
nem volt sok szálloda. A pezsgőtermelők vendégházaiban,
szobáiban laktak a szerencsés utazók, látogatók. Ezrével jöttek
ilyen érdeklődők. S ha jeles márkát, ha szerényebbet termelt a
nemesúr vagy a gazda, jószerén elképzelhetetlen volt, hogy
legalább hétvégeken ne üljön külhoni vendég az asztalánál, vagy
Franciaország más tájairól érkező érdeklődő. A pezsgő szeretetét
vitte magával innen mindenki.
­ Figyelj csak, Jean­Luc ­ mondta a vicomtesse ­, mit ír Éve
Kaliforniából! ­ És felolvasta a kérdéses levélrészletet. ­ Hogy
Delphine számára fontos lenne... megismerkedni egy kicsit a
hagyományokkal. A család jelentős szerepet játszik ebben... ha
egy lány ilyen újdonat, gyökértelen városban nő fel, mint Los
Angeles... és még fiatal, alakítható. Tehát igen hasznos is lenne,
sokat csiszolhatna értetlen, éretlen és érdes lényén... khm... ha itt
tölthetne a körünkben némi időt... látogatóba jöhetne esetleg,
ha...
­ Hogyhogy „ha"? Szeretettel várjuk ­ vágta rá azonnal a
vicomte. ­ Mikor indulna?
 ­ Azonnal. Ez a csudálatos, mit szólsz? A Normandie három
nap múlva fut ki New York kikötőjéből, s Los Angelesből
Delphine egy­két nap alatt átrepülhetne a keleti partra. Kicsit
olyan elsietett dolognak látszik, de hát ez a mai nemzedék... Éve
azt kérdezi, lehetséges­e, hogy Delphine az egész nyarat nálunk
töltse? Micsoda kérdés, hogyne lenne lehetséges! Az biztos, hogy
a terveinket kicsit keresztülhúzza, de nem számít. Jean­Luc,
azonnal telefonálnunk kell. Hány óra van most Kaliforniában?
­ Talán úgy este tizenegy fele járhat? ­ tanakodott magában
a vicomte. De a felesége akkor már a maga szokásos energikus
módján ott is volt a telefonnál, és hívta a központot. Gondolatban
pedig átrendezte a vendégszobák tervezett beosztását. Értetlen,
éretlen és érdes lánya... azaz a lánya lénye... Elég cifra
megfogalmazás, de a vicomtesse azt is sejtette, hogy a kifejezés
még ennél is cifrább dolgokat rejthet. Jó, hát mit várhatott viszont
épp „egy Éve” a vérétől, szíve édes gyermekétől?!
 Próbafelvétel, indul!
Minden jól vezetett magánbankhoz kellett legalább egy, de
inkább több olyan alkalmazott, akinek legfőbb erénye nem a
bankszakma kiváló gyakorlása volt, s még a képesítés esetleges
hiányát is pótolta valami fontosabb, valami „más”. Amiképpen a
japán gésaházakban is akadtak hölgyek, szépségesek ráadásul,
akiknek feladata „mindössze is” a vendégek megnyerése,
megtartása, jó hangulatuk biztosítása volt, és semmi egyéb. Csak
mintegy ­ a legtöbb éppen.
Bruno de Lancel, amikor 1935­ben leszerelt, úgy találta: itt az
ideje, hogy létező vagy nem létező képességeit valami tűrhetően
jövedelmező terepen hasznosítsa. Ha már nem volt egy az
egyben de Saint­Fraycourt, s nem lett öröklött magánvagyona,
hogy ennek jóvoltából a napot lophassa; és ha egyszer halálosan
unta már, hogy a nagyszülei nyakán éljen ­ s azok az övén.
Hamarosan fölfedezte, hogy amit a Banque Duvivier Fréres
kíván tőle, szakasztott megfelel olyan eszményeknek, melyek
még a forradalom előtti időkben élhettek egy­egy Saint­Fraycourt
márkiban. Mert mit kellett csinálnia? Míg az idény tartott, minél
többször vadászni menni a megfelelő emberekkel a megfelelő
klubokban, aztán kártyáznia ­ jól, de nem túl jól! ­, és szükséges
volt megjelennie olykor az operában, balettet nézni, egy­egy
tárlat megnyitására ellátogatni. Elengedhetetlen volt, hogy
Anglia, Franciaország és Írország legfontosabb lóversenypályáin
az évad legfontosabb versenyei alkalmából jelen legyen. S
magától értetődött, hogy Bruno de Lancel nélkül nem sok
társasági eseményre kerülhetett sor Párizsban vagy kastélyos
környékén. A költségeket természetszerűleg a bank állta, ilyen
gond tehát nem volt, Bruno ezen felül kisebb fizetést is élvezett,
részesedést kapott továbbá minden újonnan megszerzett ügyfél
után. E szent háromság jegyében telt úgynevezett hivatali élete.
Úgynevezett; mert nevezett bankba például ennek az 1936­os
évnek a nyarán az ifjú Bruno, még ha akarja, akkor se mehetett
volna be öt­tíz percnél hosszabb időre. S ezt, vele az élen, senki
nem is bánta. Sőt, a három Duvivier fivér így volt a
legelégedettebb. Lehettek is, mert a fiúra fordított költségek
bőven megtérültek. Bruno de Lancel már eddig is olyan ügyfelek
egész sorát hozta nekik, akikhez ők maguk közel férkőzni sosem
bírtak volna.
Brunonak ráadásul volt még egy nagy előnye: a nőtlenség.
Erre a fivérek csak lassan eszméltek rá. De akkor a legifjabb
Duvivier már úgy nyilatkozott, hogy ekképp Bruno a dupláját éri
annak, amit tulajdonképpen; s a legidősebb szerint a tripláját. A
közbülső meg így vélekedett: „De Lancel felbecsülhetetlen. S az is
marad, míg meg nem nősül. Ezt vegyük nála okvetlenül
figyelembe.”
Mármint azt ­ is! hogy ha nősül, kit vesz el. Mondjuk, a de
Saint­Fraycourt­ok köréből származó, de elszegényedett
családból való lányt, avagy inkább érdekházasságot köt, viszont
akkor a pénz „külsőbb” körökből áramlik a ­ mindazonáltal nem
annyira! ­ „belsőbb” körökbe. A bank számára persze az lett
volna a legcsodálatosabb, ha egy hatalmas vagyon örökösnőjét
fogja ki.
A bank természetes szövetségese, bár egyik fél sem tudott
róla, maga de Saint­Fraycourt márki volt, aki gyakran tette fel
ugyanezt a kérdést úgy csöndben és nagy titkon; s aki a
legkevésbé se foglalkozott a dologgal, maga az érdekelt volt,
Bruno, aki szentül meg volt győződve róla, hogy természetadta
joga a neki legmegfelelőbb feleséget kiválasztani, ám ez a leendő
úrihölgy most még nyilván valami zárdában tanulja, amit efféle
kislányoknak zárdákban tanulniok kell; Bruno pedig mindössze
huszonegy éves volt, és élte a maga életét.
 Eközben csak egy feltételt fogalmazott meg magában,
eljövendő házasságát illetőleg: az ördög kishúgát is elveszi, ha
jelentős földbirtokot hoz a házhoz. A pénz ehhez képest nem is
számít. A de Saint­Fraycourt­ok az 1882­es bankcsődök során
jószerivel teljes birtokukat elveszítették, s ezzel jövedelmeik is
alaposan megcsappantak. Mármost ha az az örökösnő földet hoz,
jöhet! (Csak francia legyen, ez volt a kiegészítő alapszempont.)
Mert a de Lancel birtok alkalmasint négyfelé megy, ezt Bruno jól
tudta. Neki csak a negyede jut ekképp; nem kellettek hozzá
bankszakmai ismeretek, hogy kiszámolja.
Merő anyagi szempontból persze nem ártott tudnia azt, hogy
a de Lancel­féle pezsgővagyon negyede is rászáll majdan. Ki
tudja, mikor. Mert Guillaume bácsi nyilván az emberi kor végső
határáig eléldegél majd. Hagyomány volt ez a de Lancel
családban. Hát neki, Brunonak, birtokért kellett nősülnie.
Áhítozott rá, hogy kastélya legyen, sok saját földje és erdeje. Ahol
úgy járhat­kelhet, lovagolhat, vadászhat, mint önmaga és
mindenek ura.
Eleinte persze annyira be voltak osztva a napjai, hogy inget
csináltatni, cipészhez menni alig ért rá. Szabója kétségbeesetten
tárta szét a karját, ha egy­másfél hónapos terminusokat
kényszerült mondani neki. Voltak viszont olyan dolgok,
melyeket nem bízhatott mesteremberekre. Igen, itt valaki­valami
más kellett. S így jutott eszébe Sabine de Koville. Kaján kis
mosoly suhant át az arcán. A nő a maga módján tökéletes volt;
hiszen ha csak azt vesszük, milyen pontosan megtanította
Brunonak, mik is az ő nagyúrhölgyi igényei...
És roppant szolgálatot is tett neki, amikor ő még csak tizenhét
éves volt, s bizonyos szempontból „kisfiú”. Bevezette őt egy
világba. A testébe, s ezzel akkor ­ még messze tovább. Bruno
gyakran látogatta Sabine­t, lévén, hogy az asszony igényei olyan
egyszerűek és alapvetőek voltak. Semmi bonyodalom. Talán ma
is benéz hozzá még ­ teára. Talán nem. Sok más nő akadt még,
akik kevésbé egyszerűek voltak az igényeikkel, az igaz, de
sokkal... pikánsabbak is. Bizony. Bruno élvezte mind a
meglepetéseket, melyeket nők kínáltak a készséges mivoltukkal,
egy­egy ilyen fordulattal, miegyébbel ­ a „falánkságukkal”; egy­
egy hercegkisasszony parázna igényeit ugyanúgy imádta, mint
egy gazdag polgárasszony vágyát, hogy „fegyelmezzék”,
betörjék; aztán az irodalmi szalont vezető szuper­intellektuális nő
perverz malackodásait; vagy hogy Sabine de Koville akkor élvez
igazán, ha egy lakáj parancsolgat neki arcátlanul. Kinek­kinek,
ami jár, amit óhajt. De Bruno igazi hobbija a megalázás volt.
Iskolatársának anyjával szerelmeskedve csakhamar rájött,
hogy ő nem egyszerűen csak a nagyvilági hölgyek által
elcsábítandó kamaszfiúk gyöngye. Több annál. Ő maga is: a
harmincas éveik végén, negyveneseik elején járó, tombolni vágyó
asszonyok ínyence. Erotikus vágyai ilyenek felé vonzották. Nem
is értette, miért buknak némely férfiak ­ némelyek? csak
némelyek? ­ a zsenge húsokra. Az éretlen gyümölcsre. Mikor
érettet is lehet kapni a piacon bővivel. Az más, hogy még
betöretlen lovat választ az ember, s az állatot ő maga tanítja meg
mindenre, ami kedve szerint való. Más. Egy nőnél sokkal ízesebb
minden, ha éhség van jelen. A nő éhsége olyasmire, amit rég
áhítana magának, de amit tíz férjből általában tíz nem ad meg
mégse. De egyszerű akkor gondoskodni róla, hogy
fantáziaképeikből valóság legyen! És ha ez megtörténik, a nők
engedelmesek lesznek; a legbüszkébbek törnek be a leginkább...
Tökéletes konstelláció; semmi megerőltetés, de maximális
élvezet. Semmi rizikó. Mert az állása szinte gyilkos módon
igénybe vette, Brunonak nem is maradt volna ideje nőknek a
szokott módon udvarolni. Szerencséje volt, mert csillapíthatatlan
éhe gazdag vadászterületekre lelt. Érett, tapasztalt hús kellett
neki, messze túl az ifjúság tébláboló tapasztalatlanságán. A
holtbizonyos kéjű vonaglás ­ és vidéke. Kimeríthetetlen volt a
választék. Sosem tudta megérteni barátait, évfolyamtársait: mit
koslatnak fiatal lányok után, mit áldoznak annyi pénzt s drága
időt, amikor épp csak ki kell nyújtani a kezünket, s szedni a
gyümölcsöt a fáról.
­ Hé, Bruno ­ hallott akkor egy hangot a háta mögül.
 ­ Guy, nohát! ­ felelte Bruno. ­ Ne haragudj, nem tudok
megfordulni. De aligha tart már soká. ­ Kellemes, viszonylag
újabb keletű baráti ismeretség volt ez Guy Marchant­nal. Déli
teniszjáték. Guy, tűnődött tovább Bruno, nyilván sokat
mesélhetne a fiatal lányok világáról. Ő is olyan volt, aki folyvást
effélék után lohol. Rákérdeznie persze nem lehetett. Kénytelen
lett volna válaszul ő maga túl sokat elárulni a dolgairól, titkairól.
­ Mit szólsz Schmelinghez, hogy tegnap kiütötte Joe Louis­
t? ­ kérdezte Guy, odahúzván neki egy széket. Nagyon
szórakoztató modorú, gunyoros tekintetű, igen sovány fickó volt
Guy Marchant, s első pillantásra is megnyerőén intelligens.
­ Engem nem lepett meg, és téged? ­ kérdezett vissza Bruno.
­ De hát a boksz engem nem annyira érdekel. A jövő hónapban
odaát leszek Wimbledonban. Nincs kedved eljönni? Göttfried
von Cramm és Fred Perry... azt látni kell majd!
­ Meglátom előbb, összejön­e, hogy elhagyjam a terepet ­
válaszolta Guy. ­ Az se megy mindig oly könnyen.
­ Monsieur de Lancel, ha kérhetném, kicsit forduljon felém ­
szólalt meg a próbáló szabó, és újabb gombostűért nyúlt. Bruno
engedelmeskedett. Most szembekerült önmaga tükörképével,
melyet máris kritikus szemmel kezdett vizsgálgatni. Nagyon jól
tudta, hogy fest; nem szorult önelemzésre ­ a nők érdeklődése
elegendőképp vallott mindenről. Ez örvendetes volt, de
korántsem meglepő. Sokkal többet jelentett a számára, hogy
határozott arcvonásai bizalmat ébresztenek. Ez volt az üzleti
siker záloga az ő foglalkozási ágában. . .
 Bruno valóban ámulva tapasztalta, milyen remekül illik egész
lényéhez ez a bankfeladat. S igazi aranybányának is bizonyult
számára az ügy! Közben pedig megőrizhette úri mivoltát ­ ami a
„munkát” illeti, nem kellett megalázkodnia, semmit alább adnia.
A Duvivier Fréres­hez eredetileg azért állt be csupán, mert
valamiféle pénzkereső foglalkozást óhajtott magának. Közvetítői
megbízatása szinte magától adódott; főfoglalkozásban kereste az
új ügyfeleket a pénzintézetnek. Úgy, hogy ő maga közben az
égvilágon mindenfélébe belevágott, mindennel foglalkozott ­
csak az úgynevezett munkával nem. Squash­rakets; kártyacsata;
vadászat; hét végén telivéraukció Newmarketben: ez volt például
egy munkahetének gerince. S ez korántsem volt akkor még
minden.
Ahogy első újdonat ügyfelei után megkapta a részesedést,
máris anyagilag független embernek érezhette magát. Rákapott
ennek az ízére. Pompás lakást bérelt magának a rue de
l’Universitén. Valami távoli unokafivéréé volt, aki a börzén
mindenét elvesztette, s kénytelen volt a fele házát bérbe adni. A
következő províziók, melyekre Bruno most már tudatosan
rájátszott, meghozták neki a szobalány luxusát, a jó szabót, s az
első két saját lovát.
Most már vagy egy éve dolgozott a banknak, s igen
becsvágyó lett. Megértette, hogyan lehet halomnyi pénzt keresni
úgy, hogy az ember az marad, aki: főnemesi úriember.
Komornyikja is volt ekképp, előkelő klubok tagja lett; rájött
ugyanakkor, hogy az üzleti érintkezés körét messze a Faubourg
St.Germain határain túlra is ki lehet és ki kell terjeszteni.
Nevezetesen olyan „tájakra”, ahonnét Guy Marchant is jött,
nagypolgári terepekre; s nem kell hozzá más, mint egy­két
kellemes teniszmérkőzés, meg ami vele jár. Guy most is
türelmetlenül dobolt már a lábával ­ mikor mennek végre.
Ekképpen értette most már a meghívás és a meghívattatás
művészetét is. Különös ínyencségnek számított e téren a
különböző osztályok közti korlátok ledöntése. A személyes
találkozás mindig meggyőzhette az üzletfelet ­ a leendőt! ­, hogy
ő egyáltalán nem az a sápkóros, blazírt arisztokrata, akire
számítottak. Sfakkor jött az, hogy idős urakat, akik különben a
lábukat se tehették volna be de Saint­Fraycourt­ék szalonjába,
meginvitált, s könnyed, de tiszteletteljes meghajlással fogadott,
majd nagyjából ugyanilyen testtartásban tárgyalt velük, s közben
észlelte, hogy a nagypolgári asszonyságok, akik különben ­
visszautasítástól félve ­ nem mertek volna ilyesmivel
előhozakodni, már érlelik a megfontolást, hogyan hívják vissza őt;
s akkor hamarosan teljes is volt a siker.
Fiatalsága lenyűgöző előny volt; hallatlan biztonságot
kölcsönző letétemény. A főnemesség idősebb tagjai iránti tisztelet
eleve kizárt volna bárminemű polgári közvetlenséget; de egy
huszonegy éves Vicomte de Saint­Fraycourt de Lancel esetében
az ilyesmi sokkal könnyebben alakult. S ennek eredménye lett az,
hogy Bruno részesedései nőttön­nőttek. Következtek az olykor
intimebb vacsorák, a kirándulások, közösen töltött hétvégék
vidéken. Ezek az alkalmak kínálták mindig az igazi nagy esélyek
sorát. Nem sok időbe telt, és Bruno fix fizetése egyszerűen
nevetséges összegecske lett a províziók árnyékában.
Guy Marchant, akit hat hónapja ismert, Pierre Marchant­nak,
a Marchant Actualités tulajdonosának egyetlen fia volt.
Franciaország legjelentősebb filmhíradója rejlett e név mögött,
akkora horderejű vállalkozás és olyan világsiker, hogy még a
Fox­Movieton, a Pathé­Journal és az Eclair­Journal együttesen
sem örvendett akkora népszerűségnek, mint a Marchant­féle
képhír­összeállítás.
Bruno magát Guyt úgy ítélte meg, hogy „egész tűrhető fickó”
­ és ez a minősítés nála már sokat jelentett. Guy Marchant a
felsőbb középosztály művelt, érdeklődő, rokonszenves
képviselője volt. Ezek az emberek viszik olykor ­ házasságuk
révén például ­ a legtöbbre; magasabb körökbe is félévickélnek.
Ötvenévesen, ha lánya van, reménykedhet már egy ilyen
Marchant­ivadék, hogy a kicsike szépen kifog magának egy
címet s mellé valami birtokot. És az unokája már született
arisztokrata lehet.
Guy Marchant ugyanúgy jövőcentrikus volt, mint Bruno, s
barátságukat is ez jellemezte ­ a gyakorlati életben egyívásúak
voltak; Bruno ennél közelebbre már csak hajdani osztálytársakat
engedett magához. Eddig nem alakult még semmiféle üzleti
kapcsolat a Marchant­vagyon és a Duvivier­bankház között. Ám
Bruno a Marchant családot ezért csak még többre becsülte. Ha
kezük­lábuk törik ezért a kapcsolatért, magát Guyt se találta
volna ilyen rokonszenvesnek. De erről szó se volt. Marchant­ék
azt akarták, hogy a Duvivier­bank részéről történjék meg a
kezdeményezés, igen, hogy ők legyenek vonzóak a bank
számára, s Bruno ezt valamikor ki is nyilvánítsa. Az önérzet
különleges esete; szép és tisztelni való példa. Bizonyos fokig
ritkaság, gondolta Bruno, a mai üzleti világban.
­ Nos, Bruno, sokáig tart ez még? ­ kérdezte Guy, s a
karórájára pillantott.
­ Kész leszünk hamarosan, monsieur? ­ kérdezte a szabóját
Bruno de Saint­Fraycourt de Lancel vicomte.
­ Mindenhez idő kell, Monsieur de Lancel ­ felelte a próbáló
szabó. Arcizma se rezzent. Tette ő is a dolgát. Rendben van,
gondolta Bruno, két rokonszenves ember közt „őrlődve”.
Remélte, negyedóra múlva azért végeznek, s mehet ­ az üzlet
fehér labdáját kergetni a vörös salakon.
 
Delphine a szobájában ült a földön. Július közepe volt,
Champagne vidékén teli nyáridő. A legjobb vendégszobát
biztosították a kastélyban az unokának. Most azonban ez a nagy
tér is kicsinek bizonyult a hatalmas hajókofferből előkerülő
tömérdek holminak. Margie, a hű barátnő valami reménytelen­
reménykedő gesztussal utánaküldte összes estélyi ruháját. De
minek? Ide? Delphine gépiesen folytatta a kipakolás nemesen
szerencsétlenkedő műveletét. Ha kiaggat egy tucat göncöt a
kastély külső falára, akkor fér csak el. A szekrényekből így is
kilógott már mindene; a legszebb holmijai gyűrődtek­
gubancolódtak, a végén olyanok lettek itt csak, mintha kutyák
szájából ráncigálták volna ki valamennyit.
Végre elkészült a kirámolással. A végén egy estélyi retikül is
előkerült; kinyitotta. Nem hiába. Benne mindenféle emléktárgy
volt. Púderdoboz, gyémántos csat, egy levél Trocadero­gyufa, ősi
dolgok... kalandok emlékei... igen, mintha egy szegény
megboldogultról maradt volna rá mindez, önmaga hajdanvolt
életéből. S akkor: egy szál Lucky Strike! Megörült neki, mint
fuldokló a szalmaszálnak. Szeretettel gyűrögette az ujjai közt,
próbálta keményíteni, s máris ­ eszébe jutván, hogy ajtaja
biztonságosan zárva épp! ­ a Trocadero­gyufa egyik szála
lobbant, és a cigi máris füstölt, s ő mélyet szívott belőle, nézte kis
parazsát, élvezte az ízét, a szagát, és eleredtek a könnyei.
Ez a meghitten ismerős tevékenység, a cigizés visszahozta a
múltat. Mindenestül. Tánczene, takaros flörtök, mindig addig,
ahonnét már a veszélyes játék kezdődött volna. Csak addig ment
el ő. Aztán: az első korty egy koktélos kehelyből! A kockák
gurulása, apró koccanó zaja. A krupié fojtott kiáltásai. Az a
lélegzet­visszafojtott izgalom, míg „minden eldől”. S ahogy
egymást követték a vidám esték, látszólag egyforma
programmal, pedig hát dehogy! Aki abban a világban élt, aki ott
a dolgokat átélte, mindig valami új ízt, zamatot, fordulatot talált
az események menetében ­ mint igazi lóversenyző a versenynap
megannyi futamában.
Gyűlölte hát Delphine ezt a Champagne­vidéket. Hiába volt
olyan „pezsgő­neve”. Mit kezdjen itt magával? Hova járjon?
Kikkel találkozzon? Mivel üsse el az idejét? A családi históriák
nem érdekelték; a birtokot háromszor is megmutatták neki, hol
így, hol úgy; itt még inni se volt izgalmas. Ízetlen volt a szerepe:
az Amerikából érkezett érdekes unokalány, akitől mindenféle
szamárságot kérdeznek az itteniek, tulajdonképpen merő
udvariasságból. Világok nehezen találkoznak egymással, ha ilyen
alapvetően távoliak.
S így kell a nyárnak eltelnie. Aztán mire megy haza? Az újabb
tanévre, és a cerberusi szerepben tündöklő Mrs. Robertson
dühítő látványára. Az élet egyszerűen nem volt többé élnivaló.
Elnyomta a cigit. Takarékoskodni akart vele. Itt a házban nem
volt semmi szívható. Persze nagyapja pipázott olykor, és
Guillaume bácsi szivarozott; de ők is csak mindig vacsora után,
ráadásul visszavonultak a füstölnivalókkal a pipatóriumba,
ahová őt ugyan miért hívták volna meg! Hogy ő a faluban francia
cigiket ­ bűzrudakat! ­ vásárolna netán, aztán velük együtt
bodorítaná a füstöt, eszükbe se jutott. Még rémálmukban sem.
Nem, tőle azt várták, hogy mindig a nagyival ücsörögjön,
tanuljon tőle Gros Point­t játszani, netán Balzacot olvasson,
klasszikus lemezeket forgasson a gramofonon. Ezzel töltse idejét
lefekvésig. Persze Delphine tudta, hogy ez most rettentő fontos: a
nagymama szemében jó kislánynak kell látszania; mert ­ szó, ami
szó ­ anyjával folytatott utolsó beszélgetése során vészesen
messzire ment; nem lett volna szabad. Nem is volt célszerű.
Taktikai, sőt stratégiai hiba volt! Ha most a nagyi csak és csak azt
írhatja haza, hogy ő példásan él s viselkedik, talán elviselhetőbb
ősznek néz elébe Los Angelesben. Nem olyan spártainak, mint
egyelőre most még.
Esténként szépen lefeküdt hát időben, behúzta az óriási,
magányt árasztó szoba függönyeit, bámulta fakult kék­fehér
unalomkombinációjukat, melyet az ugyanilyen színű ágynemű
egészített ki már­már elviselhetetlenül, s változatosságnak
legföljebb a meg­ megreccsenő deszkapadló mintáiban
gyönyörködhetett. S nem volt beépített szekrény! Delphine úgy
az egészen eléggé gyakorta sírva fakadt ­ az önsajnálat könnyei
voltak ezek. Még beépített szekrény sincs! Hát akkor mi van?
Recsegő padló! És dögunalom huzatok! És föltehetően egy
cseppnyi gin se lelhető ötven kilométeres körzetben, a
kocsmákban sem. De ha van, akkor se jut eszébe senkinek, a fene
a mindenét, hogy öt megkínálja!
 Anette de Lancel, nyugodt léptekkel haladván kint a folyosón
épp, meghallotta a zaklatott hangokat, és tudta, hogy az unokája
sír. Bizonytalankodva állt meg. Nem akarta volna még maga előtt
se azt a látszatot, hogy ő hallgatózik, csak hát ugyan miként
mehetett volna nyugodt lélekkel a maga dolgára, ha ezt tudja:
hogy az ő kedves kis Delphine­ének valami ekkora bánata van?
Nyilván honvágy gyötri! Csakugyan? Amikor olyan lelkesen járt­
kelt velük a szőlősdombokon, az erdőben, a parkban ­ hallgatta a
történeteiket, szívta a vidéki jó levegőt, azonosult ezzel a
világgal... igazolván Éve elgondolását, hogy Delphine­nek
gyökerek kellenek, hagyomány, kötődnie kell valahová, s akkor
rendben lesz minden. És most erre ­ ez a sírás!
Döntött. Bekopog hozzá.
­ Ki az? ­ kérdezte Delphine egy kicsit riadtan, amikor a
kopogást meghallotta.
­ A nagyi, drágám. Segíthetek valamiben?
­ Nem, nagyika. Minden rendben, ne aggódj!
­ De nincs, édesem. Hallom én azt. Beengedsz?
Delphine megtörölgette a szemét, aztán nagy sóhaj
kíséretében ajtót nyitott. A vicomtesse belépett, s rögtön elámult,
látván a sok ékességes ruhát, táskát, sálat... a csillogó­villogó
mindenféléket. Földbe gyökerezett a lába, úgy kérdezte:
­ Ez meg itt... honnan érkezett?
­ Los Angelesből. Ezek az estélyi ruháim. ­ Delphine látta,
hogy a nagyinak a szája is tátva marad. ­ Nézd, nagyi milyen
csinos darabok. Ugye, szépek? ­ És megint eleredtek keserves
könnyei, ahogy egy prémkabátot magához ölelt. Mintha élőlény
lenne... vagy mintha örökre válniok kellene kettejüknek.
­ Édesem, de hát minek... otthon is minek neked ennyi ilyen
holmi?
 ­ Ó, nagyi, kell ez... fontos ez, tudod! Mi nagyon vidáman
és változatosan élünk. Minden este más program, minden
programhoz más ruha. Megunhatatlan!
­ Jaj, szegény kicsikém, hát te itt akkor borzasztóan unhatod
magad! Ezt én nem is sejtettem ­ Anette de Lancel neheztelést
érzett, csak nem tudta, ki iránt. Éve a hibás, gondolta, ezt igazán
megírhatta volna. Ő meg akaratlanul is bezárta Delphine­t itt a
maguk nyilván szűkösnek ható világába. Pedig jót akart! S
Delphine eközben milyen tapintatos volt. Egy szó szemrehányást
nem tett, nem követelőzött, ellenkezőleg ­ jó gyerek volt,
alkalmazkodó.
­ Nem, dehogy unom magam... nem azért sírok... csak a
barátnőim és a barátaim hiányoznak, de hát ez érthető is! Nem
kellett volna sírnom mégse. Te mindig olyan jó vagy hozzám,
nagyi, és nálatok itt olyan jó ­ tette hozzá Delphine, s csinos
fejecskéjét félrehajtva amúgy „a könnyein át mosolyogni”
próbált.
­ De hát olyan mérhetetlen könnyű az ­ simogatta meg a
haját a vicomtesse ­, hozzád jónak lenni, édes drágám. Csak
mennyire igazad van... sejthettem volna, hogy hiányoznak a
korban hozzád illő barátnők és barátok. Valami társaság legalább
itt is. Csak hát itt, vidéken... én igazán nem is tudom, hol vannak
fiatalok a környékünkön. De majd érdeklődöm, mindent és
mindenkit összetrombitálok. Szóval ­ mosolyodott el ő is,
biztatóan biccentve ­ telefonálni fogok pár helyre. Meglátjuk,
mekkora sikerrel. Bízz bennem, Delphine!
 ­ Kösz, nagyika ­ mondta az unokája, s miközben hálásnak
mutatta magát, magában fintorgott. Szép kis társaság lehet itt így
vidéken, előre elképzelte, miféle unokák. ­ De igazán nem kell
fáradnod, miattam ne...! Legföljebb ha arra kérhetnélek, egy
szekrényt ha sikerítenétek nekem ide a szobába, jó?
­ Jaj istenem, az a legkevesebb, kincsem! Azonnal hozatok
neked egyet. Ennyi szép holmi, és mind a földre hányva... kész
siralom! ­ Avval már sietett is el, boldogan, hogy valami
gyakorlati dologban segíthet; dolga támadt, feladata van.
Társaságot pedig igenis kanyarít ő Delphine­nek, ha addig él is.
Nyáron biztos sok helyes fiú és lány tölti itthon a szünidőt. Mi
lenne, ha rendeznének egy bált? Igazi kerti ünnepséget!
Pezsgővel, lampionokkal. Úgyis ritkaság errefelé az ilyesmi, a
szüreti mulatságokat leszámítva!
­ Jean­Luc! Tényleg nem tudom, mit tegyek már! Ekkora
balszerencsét! ­ panaszolta férjének Anette asszony. Egész nap
telefonált, siralmas eredménnyel. ­ Chandonék unokái angliai
útra mentek. Lansonéknál öt, jól hallasz, öt unoka van, de
egyiküket se várják ide a következő hetekben. A Roederer
gyerekek Normandiában nyaralnak; ott a sok lóverseny, az nekik
a világszám. Perrier­Jouet­ból Madame Budin azt mondja, az ő
fiacskája még kicsi. Madame Bollinger egyik unokaöccse sincs
éppen itthon. Az egész Ruinart család Bordeaux­ba utazott
látogatóba. A végén négy lányt és két fiút tudtam előkanyarítani.
Siralmas. Ráadásul nincs kit felhívjak most már, vége, kész.
 ­ De hát bálokat többnyire karácsony táján szokás rendezni
­ vigasztalta a vicomte.
­ Igazán köszönöm jóakaratú megjegyzésedet, Jean­Luc.
Már csak ez hiányzott.
­ Anette, ne gyötörd magad! Ha Delphine unatkozik, hát
unatkozik. Kedves gyerek, de gondold meg, nem mi hívtuk meg
őt eredetileg a nyárra.
­ Hogy lehetsz ilyen szívtelen, Jéan­Luc! Szegénykém.
Azzal a sok tündökletes ruhájával! Más élethez szokott, és abból
neki most semmi sincs!
­ Nem szokott hozzá egy kicsit túlságosan a
mulatságokhoz? Nem erre célzott Éve?
­ Nekem mindegy, de ha törik, ha szakad, rendezek neki
legalább egy partyt. Jó, hát nem lesz bál. De hát... ez se jó. Öt
lány, két fiú! Képtelenség.
­ Akkor hívd meg csak a lányokat ­ javasolta a vicomte. ­
Vele egykorúak társaságában lesz, elcseveghetnek, meg minden.
­ Jean­Luc! Csodállak. Emlékszel még, milyen volt az,
amikor te voltál fiatal?
­ Biztos pont annyira, ahogy te... lévén, hogy mindketten
nyolcvan felé közeledünk, hát nem?
­ Udvariatlan is vagy ráadásul. Hagyjuk! A szívemben
sokkal fiatalabb vagyok nálad!
­ Ugyan. Három év és két hónap köztünk a különbség, a
szív dolgai pedig eldönthetetlenek.
 ­ Ó! Akkor miért mentem hozzád feleségül?
­ Mert én voltam a legjobb parti a vidéken... Nem, ne
tiltakozz, tudom, te is hoztál jó pár szőlőskertet, rendben van.
Mást mondok viszont ­ váltott témát a vicomte. ­ Az imént
beszéltem Brunoval, és hogy lásd, mennyire nem vagyok
szívtelen, megemlítettem neki a dolgot. Ígéretet tett, hogy eljön,
és magával hozza néhány párizsi barátját.
­ Bruno! Hogy nekem ő az eszembe se jutott!
­ Látod, kedves Anette, látod! Ne ítélj olyan hamar! A
férfiakat egyébként is a szélesebb látókör emeli a nők fölébe. Hé,
Anette, ha engem nem kímélsz, legalább ezeket a szegény
párnákat szánd! Ki fogja összetakarítani ezt a sok drága tollat,
meg különben is... ez a hála, hogy megmentettem legalább a
partydat?!
A párizsi vendégek rendjén megérkeztek. Bruno a
„szalonképes” barátait hívta meg. A jelen lévő hat ifjú franciából
öt azon nyomban szerelmes lett Delphine­be. És Brunonak is el
kellett ismernie, hogy amerikai féltestvére neki magának se rossz
reklám. Mégis egészen nyilvánvaló volt, hogy aki valóban a
szívére vette a dolgot ­ Delphine szépségét, elragadó báját ­, az
Guy Marchant volt. Ahogy magára zárta vendégszobájának
ajtaját, megállt a félhomályban, kibámult a holdas éjszakába, és
úgy érezte, ebbe ő most itt helyben belehal. Villámcsapásként érte
a szerelem; moccanni se tudott, de szó szerint: nyakkendőjét,
cipőjét alig bírta levetni.
Életében nem látott még ilyen lányt. Tudta, ilyen lány az ő
életében több nem is lesz. Belehal, ha nem lesz az övé ­ örökre.
Lezöttyent az ágya szélére, aztán rögvest fel is állt megint,
nyugtalanul sietett az ablakhoz, kinézett megint az éjszakába. Ó,
csillagok, gondolta. Guy Marchant amúgy amatőr módon
foglalkozgatott kicsit asztronómiával. S Valmont­ba tartva
Brunonak épp a világmindenségről s az univerzum szűküléséről,
tágulásáról magyarázott okos, de inkább kicsit amolyan divatos
dolgokat. Most? Teljesen mindegy volt neki, szűkül­e, tágul­e a
világegyetem. A szíve szorult el, a torka. Az égitestek pedig
inkább romantikus fényt árasztottak, nem tudósi gondolatokra
ihlettek. Itt csak a szerelem hatalma számított már. Az volt az
univerzum.
Órákba telt, hogy lehiggadt egy kicsit. Az okos üzletember
latolgatni kezdett. Nyilvánvaló, szögezte le, hogy ide a kastélyba
őt senki se fogja egész nyárra meghívni. Mi legyen hát? Mert az
nem volt vitás, hogy Delphine de Lancelt neki el kell vennie
feleségül. Még mielőtt a lány visszautazna az Egyesült
Államokba, ahol nyilvánvalóan férfiak százai várják hasonló
ajánlattal. Ráadásul itt is jól látszott, hogy még négy szívet
babonázott meg Delphine. A szerelmesek helyes ösztönével
érezte Guy Marchant, hogy gyorsan kell cselekednie.
Próbált megint józanul fontolgatni. Miféle előnyöm van a
többiekkel szemben, töprengett. Talán Delphine rám gyakrabban
mosolygott az este? Velem többet táncolt? Mesélt valami
közelebbit magáról? Nem, Delphine mindenkivel ugyanannyit
táncolt, mindnyájunkra ugyanannyit mosolygott, mindenkivel
épp csak egy kicsit flörtölt ­ ami éppolyan rémes volt, mint a
semmi.
De... de ez a lány Hollywoodból jött. Los Angeles az már
Hollywood is egyben. S a heti híradók révén föltehetően csak
neki volt fogalma Hollywoodról, neki, Guy Marchant­nak. Ez
már előny! Világos, hogy ha egy lány Hollywoodból jön, érdekli a
film, eredendően. És Guy Marchant ­, ha csak úgy szegről­végről
is, de azért a film világában él. Lehet, hogy Delphine­t az ő
stúdiójuk jobban érdekelné, mint Max szüleinek híres kastélya ott
a Loire mellett, vagy Henriék nevezetes istállói, esetleg mint
Victorék jachtja. De ha csak az kell, megmutathatja ő Delphine­
nek a többi stúdiót is mind: a nagy filmműtermeket Billancourt­
ban és Boulogne­ban. Igen! Van előnye a többiekkel szemben! És
nyomban hozzá kell látnia a dolgok megszervezéséhez. Ha erre
ez a jó szó. Még a reggelinél. Végre vetkőzni kezdett. Tervei
voltak.
S azonnal módosított is a tervein. Hogy: még reggeli előtt!
Nem szabad leheletnyi esélyt sem adni a többieknek, egy
pillanatig se habozhat ilyenkor az ember.
Ha szerelmes.
Már néhány nap múlva megegyezés született: párizsi
látogatásra kerül sor, rövid tartózkodásra: Monsieur és Madame
Marchant a meghívó. A dolgot Bruno egyengette el. Hosszas,
kitartó vitát folytatott a nagyanyjával, és ott volt a vicomtesse
előtt Madame Marchant levele is.
­ Nem, Jean­Luc ­ mondta a férjének Anette asszony ­, azt én
nem hihetem, hogy Éve fogságba küldte volna ide Delphine­t
Amerikából. Hogy éjt­napot egyvégtében nálunk töltsön.
Badarság. Istenem, de viktoriánus módra gondolkozol, drágám! ­
A vicomtesse örült, hogy Delphine­nek legalább egy kis
kikapcsolódásban lesz része. Meglátja a főváros, Párizs fényeit. ­
Meg úgy egyáltalán, miért kellett akkor meghívnod Brunot és a
fiatalembereket?
­ Biztos vagy benne, hogy vigyázni fognak ott az
unokánkra? Úgy, ahogy mi tennénk?
­ Madame Marchant biztosított felőle, hogy úgy vigyáz rá,
mint a saját lányára. Meg aztán ott lesz mellette Bruno is mindig.
Tényleg, Jean­Luc, nagyon csodálkozom rajtad!
­ Ugyan, nem láttad soha az életben ezt a Madame
Marchant­t, nem ismered a felfogását. ­ A vicomte­ot főleg az
bosszantotta, hogy abba kell hagynia a szőlőművelésről tartott
kiselőadásait, amikor pedig Delphine már kezdte kicsit
alaposabban megismerni a témát.
­ Bruno jól ismeri a családot. Madame Marchant igen
művelt, finom asszony. Erkölcsi felfogása teljességgel
megbízható.
­ És Bruno még sosem tévedett? ­ akadékoskodott a
vicomte.
­ Hogy értsem ezt?
­ Ugyan, semmi. Tényleg öregszem. De ha már így van,
ahogy van, én is azt teszem védekezésül, amit az ember ilyenkor
tehet. Iszom egy pohár pezsgőt.
­ Én kérném, tedd azt, ha nem magadtól mondod, drágám.
 
Delphine eredendő bája és törékeny szépsége csak
megsokszorozódott a könnyedség és önfeledtség révén, ahogy
„előadta”. A franciák, akik évszázadok során megszokhatták az
ilyen külföldieket, akik keserves igyekezettel próbálják feledtetni,
hogy nem franciák, ámulva nézték a lány természetességét,
elbűvölő nonchalance­át Látszott rajta, hogy csöppet sem érdekli,
mi az itteniek véleménye arról, amit tesz, s ahogy csinálja.
Háromszor is élt idegen országban, ahol a francia szellemet ­ a
közvetlen környezetében ­ kizárólag a szülei testesítették meg, s
eképp ő maga is elkülönült valamelyest az ott­helybeliektől. Csak
Delphine sosem érzett olyat, hogy ezzel bármi mód is különb
lenne. A francia szellem, a francia „módi” ­ ez apja
foglalkozásával függött össze, meg ahogy odahaza beszéltek
egymás közt, meg ahogy az édesanyjuk valamit tanított a
szakácsnak; de hát mindez korántsem volt még szent dolog. Az,
hogy ő de Lancel­vér, Delphine számára végképp semmit sem
jelentett, nem tartotta kevesebbnek, ha valaki Selznick, Goldwyn
vagy Zanuck, és ezen a felfogásán az se változtatott volna, ha tíz
évig magyarázzák neki a Champagne­vidék ősi történetét.
Marchant­ék elragadtatással nézték, mennyire nem „merev”
ez a lány ­ holott ilyen régi arisztokrata család ivadékától ezt
Í
várták volna. Így volt jó! Ráadásul nem is álmodták, hogy
Delphine számára a világon az egyedüli arisztokráciát az a
maroknyi család jelentette, ahol a milliók az utóbbi évtizedekben
jöttek össze, és a színészek meg a színésznők, akiknek fotóit a
képes újságokban csodálta.
Guy terve, hogy meghívja magukhoz Delphine­t, kissé
megzavarta a szülőket. Mert a hölgy nyilván fel akar menni az
Eiffel­toronyba, látni akarja Napóleon sírját, a Piacé Vendome­ot,
a Louvre­t. És akkor mit beszél itt összevissza Guy a Gaumont­
ról, a Pathé­ Cinémáról, a Kodak­Pathéról? Mióta járnak turisták
Billancourt­ba ámulni és bámulni? Ugyan mit érdekelnének efféle
dolgok valakit, aki Hollywoodot első kézből ismeri?
­ De nem, Madame Marchant ­ mondta maga Delphine
aztán igen gyorsan ­, az említett dolgok engem nagyon is
érdekelnek, ezek a rendhagyóak! ­ Középiskolás korában
előfordult már néhányszor, hogy szüleinek a filmszakmába
tartozó vendégei az egész családot visszahívták aztán valamelyik
nagy stúdióba, s az neki mindig roppant élmény volt. Delphine
már akkor igazi paradicsomnak tekintette a díszletvilágot ­ és
úgy érezte, kiűzik őt onnan, mint kívülállót, amikor
megannyiszor oly hamar haza kellett mennie. Pedig maradt
volna még, soká, soká!
­ Hát akkor... ahogy óhajtja! ­ mondta erre kicsit csüggedten
Madame Marchant. ­ Csak annyit várjanak, kérem, míg a
kalapom fölteszem. ­ S ápolt, csillogó­villogó gyémántokkal ékes
kezét kékre festett hajához emelte.
­ Tényleg, Maman ­ szólt közbe akkor Guy ­, végső soron
nem kell fárasztanod magad, ha nincs igazán kedved.
Odatalálunk mi hármasban Brunoval.
 ­ Hát akkor... ha ez így áll... Tényleg tömérdek intéznivalóm
van, s akkor legalább azokhoz is hozzájutok ­ jelentette ki Guy
anyja igencsak megkönnyebbülten. Barátságos szeme most még
kedvesebben mosolygott. Rémes lett volna, ha neki egész álló
nap filmkészítőket kell néznie! Egykor, sok évvel ezelőtt, ő is azt
hitte, borzasztó izgalmas dolog az, de aztán rájött, hogy
egyáltalán nem, s attól fogva nem vágyott e körökbe.
Meg hát azt a gondolatot is abszurdnak találta, hogy ő itt
egyfolytában a felvigyázónőt játssza Delphine mellett. Guy, az ő
fia tökéletes úriember, nyugodtan rá lehet bízni egy fiatal lányt.
Főleg, ha Guy ilyen iszonyúan szerelmes az illetőbe. Vicomtesse
de Lancel múlt századi elvek jegyében félti agyon unokáját.
Ráadásul sokkal fontosabb dolga is volt neki ma, tényleg.
Harmadik próba Chanelnél, az új ruhatára ügyében!
Marchant­ék az elegáns Avenue Foch­on laktak. Az impozáns
városi lakástól a billancourt­i Gaumont­műtermekig Delphine
számára egy örökkévalóság volt az út. A lány nem beszélt sokat,
de Guy úgy érezte, ahogy mellette ült, hogy mintha lázas lenne
Delphine, s remélte, azért, mert végre kettesben vannak, s ez
izgalommal tölti el. Olykor odalesett, de semmi válasz; Delphine
úgy tett, mint aki nem is veszi észre. Hát igen, ezt a napot,
gondolta Guy Marchant, akár Max, Henri vagy Viktor
társaságában is tölthette volna Delphine, csak hát az ő terve volt
a legjobb, a csalétek bevált. Ennyivel be is kell érnie mára,
alighanem.
Bruno a stúdióknál várta őket. Tulajdonképpen a kíváncsiság
hozta el inkább, s nem az, hogy Delphine­re felügyeljen.
Marchant­ék még mindig nem voltak a bankja ügyfelei, ám
ahogy Guynek ő egyre több szívességet tett, úgy érezhette: ezt
egyszerűen képtelenség lesz nem viszonozni. Persze az is
elképzelhető, hogy Guynek a cégüknél egyáltalán nincs szava. És
akkor hiába az egész igyekezet. Végső soron ez a Guy, gondolta
bosszankodva, közönséges jöttmentnek is tekinthető.
 Elégedetten látta, hogy Delphine korántsem olyan kacér, mint
lenni szokott. Ahogy a valmont­i táncestélyecskén látta.
Eleganciája viszont lenyűgöző volt, nyilvánvalóan arra hivatott,
hogy a stúdiók férfiszíveit is egy kicsit megcincálja vele.
­ Ó, itt az én barátom ­ mondta akkor Guy, s bemutatta őket
egy kis szőke emberkének, aki barátságos vigyorral futott feléjük
a főkapunál. ­ Jacques Sette. Mademoiselle de Lancel. Vicomte de
Lancel. Jacques Bluford asszisztense. Ő visz körül minket.
­ Sajnálom, Guy, hogy várnotok kellett, de hát tudod, hogy
van ez. Mademoiselle, monsieur, kérem, tartsanak velem. Sajnos,
ma nem túl sok érdekeset mutathatok. Több filmünket külső
helyszínen forgatják épp, egyéb dolgokat most tervezünk csak.
Mindazonáltal az ötös csarnokban dolgozik Jean Gabin és
Michéle Morgan. René Clair a rendező. Ez, gondolom, kezdetnek
elég is lesz. ­ A nagy neveket szándékolt könnyedséggel ejtette ki,
mintha ez így mindennapos lenne a számára. Delphine
irigykedve nézte.
Az ötös csarnok teljesen ablaktalan falán az ajtó fölött kis
vörös lámpa égett. Aztán már bent is voltak. A hangárszerű tér
egyik része teljes sötétségbe burkolózott, a másik fele viszont
vakítóan meg volt világítva. Hallották a fényszórók halk
zümmögését.
­ Vigyázat ­ intette őket Jacques Sette. ­ El ne botoljanak. ­
Figyelmesen, nagyon természetes mozdulattal fogta karon
Delphine­t, s vezette a kAbelek és egyéb akadályok zűrzavarán
át. Delphine jobbra­balra sandítgatott, de egyelőre nem sokat
értett; akkor megálltak végre egy fényárban úszó
díszletegyüttesnél, ahol szinte kézzelfogható volt a feszültség.
 Félelmetes közelség, érezte Delphine, és a szíve elkezdett
hevesebben verni. Tíz méterre álltak a forgatás színhelyétől.
Ebédlőszoba. Jean Gabin és Michéle Morgan ott ült az asztalnál, s
velük még négy színész; őket Delphine nem ismerte. Épp
félbeszakították a felvételt. A sminkes körbejárt, bepúderozta
megint az arcokat, emitt újra kihúzta egy ajak vonalát, amott egy­
két fürtön igazított valamicskét. A színészek türelmesen, élőkép­
mozdulatlansággal ültek a helyükön tovább. Gabin mormogott
valamit, tréfa lehetett, mert az asztalnál tanyázók mind
elnevették magukat. Folytatódott az igazgatás, a készülődés, a
maszkos eltávozott végre, és felhangzott a mennydörgő parancs:
­Silence! On toume!
Delphine­en borzongás futott végig. Szinte megbűvölten tett
pár lépést előre ­ akkor végre Sette észbe kapott, utánaugrott,
visszarántotta. Delphine észre se vette, hogy így nekilódult.
Annyira lenyűgözte a látvány. A légkör. Minden.
­ Delphine ­ suttogta a fülébe kisvártatva Bruno ­, menjünk.
Itt már úgyse lesz semmi érdekes.
­ Hagyjál ­ suttogta vissza Delphine. ­ Engem érdekel!
Pár perc múlva ismét megszakították a felvételt.
­ Látod ­ mondta Bruno. ­ Ennyi épp elég lesz.
Ám Delphine­nek mintha gyökeret vert volna a lába,
megbűvölten nézte, ahogy akkor a kamerákat megint átállítják,
utasítások hangzanak el... René Clair megtárgyal valamit az
asszisztensével. Bruno és Guy kezdett már csakugyan
türelmetlenkedni. Akkor ismét belefogtak a jelenet harmadik
felvételébe. Vagy talán a negyedikbe. S ezúttal René Clair is
elégedett volt. ­ Vége, kész! Kopírozni! ­ A fényszórók fénye
kihunyt, a színészek szétszóródtak.
 ­ Épp ideje ­ nyögte Bruno.
­ Délután folytatják csak ­ magyarázta Sette. ­ Most
ebédszünet következik. Ez volt egyébként az első használható
beállítás eddig. Hát jól is sikerült, gondolom én. De azt hiszem,
ennyi nekünk bőven elég volt.
­ Örök időkre ­ szögezte le Bruno.
­ Figyelmeztettelek ­ mondta Guy.
­ Annyi baj! Gyere, Delphine, megyünk haza!
­ Nem ­ mondta Delphine.
­ Mit jelentsen ez? Itt már nincs semmi néznivaló.
­ De engem érdekel, hogyan folytatják majd.
­ Ahogy óhajtja, mademoiselle ­ állt a rendelkezésére máris
Jacques Sette. ­ Hanem két órán át tényleg semmi se fog történni
itt, az ebédszünet szent dolog. Főleg forgatáskor! Nem volna
kedve a társaságnak átfáradni akár a kantinba is, mondjuk?
­ Ó, boldogan ­ mondta Delphine ­, akár oda is.
­ Eltúlzod a dolgot, Delphine ­ korholta testvérét Bruno.
Persze, a meddő álldogálásban ő is megéhezett, s jobb híján úgy
gondolta, legyen: itt ebédel ő is a társasággal a filmstúdió
étkezdéjében.
A kantinban szokás szerint volt egy kis külön tér, ahol
stúdióvezetők, jelentősebb színészek, kimagasló személyiségek
étkezhettek csupán. Delphine izgatottan forgatta a fejét, hátha
megpillantja Jean Gabint, Michéle Morgant... de a két nagy
színész a jelek szerint az öltözőjébe vonult vissza ebédelni. Vagy
talán az étvágyuk se volt az igazi éppen ­ lévén hogy egész
délelőtt terített asztal mellett üldögéltek ­ nagyjából hiábavalóan.
 Sette odakalauzolta őket egy asztalhoz, s Delphine­t hellyel
kínálva ügyelt, a lány kerüljön arra a székre, amelyikről a
legérdekesebb dolgokat lehet látni.
­ Egy­egy pohár bort, étvágygerjesztőnek? ­ javasolta Sette,
és már oda is intette a pincért.
­ Kérem, mesélje el nekem, ki kicsoda ­ fordult akkor Sette­
hez Delphine. Azt remélte, igazi hírességeket láthat. Kiderült
azonban, hogy emitt is, ott is „csak” rendezők üldögélnek. Jean
Renoir, Pierre Prevert, Marcel Carné, Nico Ambert és Autant­
Lara. Filmsztár, akit Amerikában is jól ismernének, egy szál se.
Delphine tekintete végigfutott a rendezőkön, de hát ezek csak
közönséges halandók voltak, átlagember külleműek, nem
filmsztárok. Kortyolt egyet a borából megint, s csak bámult maga
elé; mint aki bódultan várakozik ­ de még nem tett le minden
reményről.
­ Nézzétek csak ott azt a lányt ­ mondta két asztaltársának
Nico Ambert. ­ Sette mellett.
Valamennyien odanéztek, s tetőtől talpig végigmérték
Delphine­t. Olyan tárgyilagosan, ahogy egy aukción valami
bútordarabot.
­ Tudja valaki, mégis ki ez? ­ érdeklődött Jules LeMaitre,
Ambert szereposztója.
­ Biztos nem színésznő ­ mondta harmadikuk, Yves Block,
Ambert kameramanja a Mayerling egy hónapon belül kezdődő
forgatásánál. Ezért is ültek már egész délelőtt együtt; a Mayerling
tervezete csaknem kész volt, még bizonyos részleteket kellett
megbeszélniük.
 ­ Miért veszed ezt ilyen biztosra, Yves?
­ Mert nem eléggé magabiztos ­ felelte a vezetőoperatőr. ­
Valahogy úgy pislog, mint egy tipikus turista. Színésznő nem
tenne így, főleg nem egy idegen stúdióban. Meg aztán: még
sosem láttam az arcát. Ha színésznő lenne, valamelyikünk csak
ismerné.
­ Ez az. Ha színésznő lenne ­ szögezte le tárgyszerűen Nico
Ambert ­, már rég felismert volna engem. ­ A rendező alacsony,
harmincvalahány éves, sötétes arcú, fekete hajú férfi volt, tipikus
délfrancia. Még amikor elengedte magát, lénye akkor is roppant
energiát sugárzott. És tekintélyt. Karvalyorra volt, vadul villogó
szeme, szája körül valami kíméletlenség. Látszott rajta, .hogy
hozzászokott a hatalomhoz, szeret és tud is élni vele. Olyan
ember, akitől sok férfi félt, s akire sok nő vágyakozott.
Delphine felfigyelt rá természetesen, hogy a három férfi
mustrálgatja, de ezek az alakok itt az ócska étkezőben semmit se
jelentettek neki. Meg aztán hozzászokott ő már az efféle
vizslatásokhoz, hát a szeme se rebbent.
­ Nem francia ­ mondta Ambert. ­ Ahhoz túl finomkodó az
öltözködése és a viselkedése. Nagyon aggályos. Meg aztán...
nézzétek csak a cipőjét! Nem francia holmi.
­ De hát franciául beszél, Nico ­ figyelmeztette Jules
LeMaitre. ­ Nézd az ajka mozgását, a gesztikulálását... Mi a
véleményed, Block?
A kameraman már jó ideje némán tanulmányozta Delphine
arcvonásait. Foglalkozásánál fogva is arcszakértő volt. Az
úgynevezett szépségben nem hitt. Nagyon jól tudta, hány szép
arc lesz a reflektorok fényében élettelen, használhatatlan... sivár
és unalmas. Hány és hány gyönyörű szempárt látott, melyek
aztán a kamera előtt elveszítették csillogásukat, jelentőségüket,
erejüket. Fura dolog. A fényszórók és a kamerák ördögi
összjátéka sok arcot leleplez, tönkretesz ­ bebizonyítván, hogy az
illető nem és nem oda való. Másrészt addig jelentéktelennek hitt
arcokat tud kibontakoztatni olykor ugyanez a masinéria; ami föl
se tűnt addig, hirtelen lényegessé, végül feledhetetlenné válik. A
legcsábítóbb nő, akit egyszer filmezni próbált, úgy vált
lehetetlenné, hogy az orra valami félelmetes árnyékot vetett ­
világíthatták azt akármi művészien. S egy másik nő, aki pedig
csak nagyon banális módon volt feltűnő ­ s végül a kamera előtt
valami misztikus alakká lényegült át, papnővé, aki örök
hallgatást fogadott, s az embereket megbűvölve jár­kel.
Block minden különösebb gondolkodás nélkül meg tudott
ítélni egy emberi arcot. Számos szempontból. Kész véleménye
volt azonnal a legcsekélyebb árnyalatokról is, ami szemeket,
szájakat, orrokat, állakat illet. Ennek ellenére, míg maga a kamera
nem „nyilatkozott”, ő mindenféle ítéletnyilvánítástól visszafogta
magát. ­ Meg nem tudnám mondani ­ állapította meg végül, és
vállat vont. így nézett a szereposztóra.
­ Csinálnál róla próbafelvételeket? ­ tudakolta most már
egész határozottan Jules LeMaitre.
­ Ezt Nicónak kell eldöntenie.
Nico Ambert jóváhagyólag bólintott: ­ Örökítsd meg
celluloidon a lányt, Yves.
­ Talán Mária szerepére kéne?
­ Mi egyébre.
­ Ott van már arra Simone ­ emlékeztette Jules.
­ Csak ha úgy akarjuk. Még nincs aláírva semmi. Jules, te
ismered Sette­et, nem?
­ Persze. Bluford asszisztense.
 ­ Akkor menj oda hozzá, mutatkozz be! Mármint a lánynak.
És ha nem teljesen képtelen kiejtéssel beszéli a franciát, mondd
meg neki, mire gondoltunk. És szervezd meg a dolgot ma
délutánra. Holnapután véglegeset kell mondanom Simone
ügynökének.
­ Csak lassan a testtel, Nico! Mindazonáltal! Hogy képzeled
ezt? Egy vadidegenre bízni Mária szerepét?
­ Hadd legyek őszinte; tényleg annak örülnék a legjobban.
Nézd, a Mayerling­históriát egyszer már megfilmesítették, és
színdarabok is készültek belőle. Vecsera Mária és Rudolf főherceg
története... a mayerlingi öngyilkosság... ki ne tudná. Itt valóban
csak egy teljesen ismeretlen arc tudna valami többletet adni.
­ Hát persze, egy­két próbafelvétel nem árt meg a
filmművészetnek ­ ismerte el Jules, és szavai továbbra sem
árultak el túlzott lelkesedést. A szereposztás már rég a fejében
volt, kész volt, számára végleges volt ­ nem szerette, ha ilyenkor
változtatnak. De hát a rendező az a rendező, nem szabad
ingerelni. Ambert­nél ez még ennél is többet jelentett. Feltétlen
engedelmességet. Jules letette hát a kést­villát, és átment Sette­ék
asztalához.
­ Hé, Jacques, felcsaptál idegenvezetőnek?
­ Megtisztelő szerep. Szabad elvégeznem a bemutatásokat?
Mademoiselle de Lancel, bemutathatom Jules LeMaitre­t?
Szereposztó­főnök ő, illúzióban és gátlástalan. Más szóval, egyike
az igazi nagyoknak. Jules, többi vendégünk itt: Vicomte de
Lancel, valamint Guy Marchant, a Marchant Actualités­től.
 Alig néhány szót váltottak csak a kölcsönös bemutatkozás
során, LeMaitre mégis nyomban hallotta, hogy Delphine kiejtése
ugyanolyan tökéletesen francia, mint az övé. Egy­két apró
hangsúly és árnyalat mindazonáltal elárulta, hogy nem igazi
francia, valamint hogy semmi köze eleddig a film világához.
­ Látogatóban jár Párizsban, mademoiselle? ­ kérdezte
udvariasan LeMaitre, s miután a férfiakkal rendre kezet szorított,
figyelmét kizárólag Delphine­nek szentelte.
­ Pár napra, igen. Aztán visszatérek Champagne vidékére.
­ Aha, tehát ott él, és nyilván pezsgővel foglalkozik?
­ Korántsem. Los Angelesben élek ­ felelte mosolyogva
Delphine. Egy udvarias francia, állapította meg... ki tudja, miből.
­ Ó! És ott nyilván a stúdióknál dolgozik, nem?
­ Korántsem ­ nevetett Delphine, ennek ellenére hízelgett
neki a dolog. Hányszor hallott ilyesmit... de most egy
filmembertől, egy szereposztó­főnöktől. ­ Főiskolás vagyok.
­ Vagy úgy, tehát entellektüel. Nagyszerű. Tulajdonképpen
volna egy kérdésem, ha nem veszi tolakodásnak. Mademoiselle,
a főnököm, Nico Ambert érdeklődik, megtenné­e, hogy néhány
próbafelvétel erejéig a rendelkezésünkre állna?
­ Ó, nem, szó se lehet róla! ­ tiltakozott máris Sette. ­
Tudtam én, hogy forgatsz valamit a fejedben. ­ Bosszantotta,
hogy a vendégeit zaklatják, méghozzá éppen most. Meg aztán mi
van­ akkor, ha a főnöke, Bluford is effélét gondol esetleg? Akkor
hogyan áll meg előtte? Mit mond, miért nem javasolta már
korábban, miért hagyta, hogy mások...
 ­ Delphine, hát nem, ez képtelenség ­ vágott közbe Guy
Marchant is. Valahogy ösztönösen is megriadt a gondolattól.
Vészcsengőket vélt hallani. ­ Bruno, kérlek magyarázd meg
Delphine­nek, hogy nem tehet ilyet. A nagymamád magán kívül
lenne, biztos!
­ Hé, Guy, ne olyan hevesen ­ hűtötte le Bruno. ­ Aztán már
miért ne tehetne ilyet? Mit tesz, végső soron? Egy­két
próbafelvétel nem a világ, egyáltalán nem tisztességtelen ajánlat.
­ És magában azt gondolta: mit képzel magáról ez a Marchant, ki
ő? Hogy meg akarja szabni Delphine­nek, mit tegyen és mit ne?
Meg hogy a nagyi mit gondolna ekkor meg akkor? De hát ezek
az alacsonyról feljött emberkék már csak ilyenek. Fontoskodnak.
Erre vigyázni kell a jövőben.
­ De Bruno! Csak mert valami én­nem­tudom­ki észreveszi
őt, mert megtetszik neki hirtelen, két pohár bor közt? Ez
valahogy... úgy, ahogy van, illetlen. Mintha valakinek azt
mondanánk: „Kövessen engem!” Ez nem comme ilfautl ­ Guy
olyan izgalomba jött, hogy rögtön fel is pattant...
­ Nem comme ilfaut? Guy, azt hiszem az ilyesmit magam is
el tudom dönteni. És ha tudni akarod, az, hogy efféléket
mondasz, az nem comme ilfautl ­ vágott vissza ironikusan Bruno.
­ Pillanat, Guy... te is várj, kérlek, Bruno ­ szólalt meg most
nagy nyugalommal Delphine. ­ Szabad megkérdeznem, miről is
vitáztok ti itt tulajdonképpen? A monsieur tőlem kérdezett
valamit, vagy nem? És a válaszom az, hogy szívesen, mert
nagyon is érdekel és szórakoztat a dolog.
 ­ Delphine, kérem, ezt jól gondolja meg ­ könyörgött Guy ­,
ne hamarkodja el a választ.
­ Ugyan, Guy, az én délutánomról van szó, nem a magáéról.
Monsieur Sette, mindent nagyon köszönök. ­ Felállt. ­ Monsieur
LeMaitre ­ nézett a szereposztó­főnökre ­, készen állok. Bármikor,
csak előbb talán sminkeljenek ki rendesen, és a többi.
­ Ez csak természetes, mademoiselle.
­ Pillanat, LeMaitre ­ állította meg Sette. ­ Hányas számú ­
műterem.
­ A hetes. Körülbelül egy óra múlva.
­ Jó, mindnyájan odamegyünk.
­ Gondolom ­ hangzott Delphine újabb ellenvetése ­, ezt a
dolgot én nem baráti színjátéknak szánom, tehát szívesebben
csinálnám meg egyedül, rokonaim és ismerőseim távollétében,
jó? Guy, legyen olyan kedves, és várjon meg majd odakint.
Bruno, neked természetesen nem kell rám várnod, Guy majd
hazavisz. Addig meg Monsieur LeMaitre védelmében leszek,
ebben ti is megnyugodhattok.
­ Ó, készséggel! ­ csókolta meg féltestvérét Bruno. ­ Holnap
felhívlak. Sok sikert, és mulass jól! ­ Guy Marchant kíséretében
távozott. Guy még most is magyarázott neki valamit,
tiltakozólag.
Jacques Sette kicsit nyomott hangulatban rendezte a számlát.
Biztosra vette, hogy Bluford hallani fog a történtekről; és hogy ő
mit fog hallani akkor Bluford­tól ­ bárhogy sikerüljenek is a
próbafelvételek! ­, azt máris sejtette.
 A maszkmesternő kövér volt és jóindulatú, és remekül értette
a dolgát. Delphine­t rögtön a szakmában szokásos tegezéssel
fogadta. Vagyis hát: fogadta gondjaiba. Levette és megcsodálta a
kalapját, aztán frizurázni kezdte. A hullámokat pár mozdulattal
kisimította, a fürtöket így oldalt fésülte, hadd látszódjék a
tökéletes háromszögvalakú vonal a homlok felett. Akkor
szemfestékkel egészen varázslatos dolgokat művelt; s az arcot is
kellően átalakította. Hangsúlyt adott a pofacsontoknak, a
szemüreget újjáformálta, az arc természetes kontúrjait fokozta ­
Delphine ezt soha nem tartotta volna helyesnek. Tiltakozott, de a
nő megnyugtatta: ezek a túlzások hatnak majd a fekete­fehér
celluloidon természetesnek. Akkor még magasztalta egy kicsit­
Delphine magas homlokát, s hogy milyen hihetetlenül nagy a
szeme, ovális az álla ­ és készen is voltak. ­ Igazi szívarca van a
kis szívemnek ­ kommentálta a maszkmesternő csoda, tökéletes
szívarc.
De akkor még valamit hozzátett a műhöz. Delphine
ajakrúzsával kihúzta a szájat. Ez volt a pont az i­n. Odakint
LeMaitre türelmesen várakozott.
­ Jó ­ mondta, ahogy megszemlélte Delphine­t. ­ Sőt,
nagyon jó. Tessék, jöjjön velem! Bemutatom Monsieur Ambert­
nek. ­ És a hetesbe vezette, a rendezői székhez. Nico Ambert
felállt, s miközben kezet nyújtott, alaposan megszemlélte a
jelöltet. Tetőtől talpig, indiszkrét nyíltsággal. De a hangja nagyon
barátságos volt.
­ Örülök, mademoiselle, hogy nem utasította el a
meghívásomat ­ mondta. ­ Remélem, nem túl ideges.
­ Miért, az kéne legyek? ­ hallotta a saját hangját Delphine.
Évődve és szinte bizalmaskodva tette föl a kérdést. Hát ha most
Margie látná!
 Mert amióta a szereposztó­főnök az asztalukhoz lépett,
Delphine úgy érezte, álmodik. S a valóság minden atomja
felfokozódott itt a műteremben aztán, ahol minden ajtó egy
csodavilágot tárhatott elé. Arra, hogy a próbafelvételek
végeredményben hogyan zajlanak majd, szemernyit se gondolt,
úgy felzaklatta maga a környezet ­ extázisban volt. Kusza
gondolataiban, persze, meg­megfogalmazott pár dolgot: „A
világot jelentő deszkákon vagyok”, „Benézhetek a kulisszák
mögé”, és a többi. Kulisszák mögé, melyek közt Jean Gabin
játszik és Michéle Morgan! S bármikor előbukkanhatnak!
­ Hogy kéne­e? ­ felelte még az előbbi kérdésre Ambert.
(Közben egy örökkévalóság múlt el, Delphine­nek!) ­ Nem, hát
persze, hogy nem. Kérem, üljön le azért, ide mellém, és én
mindjárt elmondom magának, mit is kellene mondania. Rém
egyszerű. Csak olvassa fel, ami itt pirossal alá van húzva, én
olvasom a szöveg többi részét. Jó? Csak mintha társalognánk. És
ha meg tudja tenni, ne nézzen a kamerába, hm? Átnézi azért
egyszer? Mármint a mondókáját.
­ De hát én nem vagyok, igazán nem vagyok színésznő,
mire jó az egész? ­ tért magához Delphine.
­ Csak tájékozódik egy kicsit, miről van szó a jelenetben.
­ Még jobb lenne, ha maga tájékoztatna.
­ Na. Hát ismeri a Mayerling­históriát?
­ Fogalmam sincs róla, nem hinném.
­ Sebaj. Itt egy fiatal nemes hölgy találkozik egy Habsburg­
trónörökössel. Egy bálon. Táncolnak egymással. És egymásba
szeretnek.
 ­ Ismerős ­ felelte Delphine mosolyogva. ­ így már igen. És
hova álljak?
­ Oda ­ mutatta a rendező. ­ Szemközt. A kabátját
nyugodtan hagyja csak itt. Épp elég meleg lesz a
reflektorfényben.
Delphine lerázta piros kosztümkabátját a válláról, aztán a
székre dobta, s elindult. Szűk szoknyában, fehér blúzban tette
meg a jó ötméternyi távolságot a magas székig. Leült, s akkor
Ambert jelt adott, és erre az egész fényszóróhíd kivilágosodott,
mint egy sorozatnyi égi nap. Delphine ösztönösen is felkiáltott,
szeme elé kapta a karját.
­ Szóljon, ha lát megint annyira, hogy olvasni tud ­ mondta
akkor Ambert, s a hangja a jelentős távolság ellenére olyan volt,
mintha közvetlenül ott lenne Delphine mellett.
Ő meg csak várt még egy kicsit, és közben tudatosult benne,
most először, hogy megannyi férfiszempár szegeződik rá
kíváncsian. Sőt, nagyon is intenzíven, profi módon. Ez a tudat
elsőre csaknem ugyanolyan villámcsapás volt, mint az iménti
gyorsan felvillanó reflektorfény. De ez most már nagyon tetszett
neki. Olyan volt, mint az első friss tavaszi szél. Sose érezte még,
hogy ennyire ő lenne a középpont, a helyzet ura... bocsánat,
úrnője.
De ahogy a szeme megszokta a fényt, valami furcsa dolog
kezdett történni vele. Forróság járta át, és ezt nem a fényszórók
okozták hőségükkel. Ez belülről indult, valahonnét a hasa
tájékáról, olvadt izzás ömlött végig mindenén, zsigerein­erein, és
ha iránya volt, hát a két lába közé irányult végső soron, oda. És
akkor már tudta. Összeszorította a fogait, hogy az ajkai oly
láthatóan ne remegjenek, elfojtotta a nyögéseket, melyek elemi
erővel törtek volna fel a torkán, s megpróbálta azt szuggerálni
magának, hogy most minden ízét ideszegezték a székhez ­ s azért
kellett ez, hogy vonaglani ne kezdjen. Lábait összeszorította,
mindhiába, odabent, a teste mélyén feltarthatatlanul történt, ami
ellen nem lehetett védelem. Egész testével homorított, mellei
előreszegeződtek, a kéziratot a földre ejtette. Valami iszonyatos
orgazmus rázta meg mindenét ­ azt hitte, végigesik a földön.
Imádkozott, senki meg ne lássa, észre ne vegye. De Nico Ambert
látta, észlelte, s nem csupán ennyi volt ez nála. Vészes
sebességgel tapasztalta, hogy nadrágszaggatóan feláll a nemi
szerve ­ és tudta az okát. Tudta, hogy ez válasz egy akaratlan
kihívásra. Moccanni se mert, és annál ­döbbenetesebb volt ez az
egész, mert ily módon már évek óta nem történt meg vele.
Olyan csönd támadt, hogy egy gombostű, ha lehull,
mennydörgésnek hallotta volna mindenki.
Végül Ambert, látván, hogy Delphine többé­kevésbé magához
tért, így szólt Jules­höz: ­ Kérlek, add föl neki a kéziratot. ­ Ő
maga még most se tudott volna odamenni, kínos lett volna.
LeMaitre átnyújtotta Delphine­nek a papírlapokat. Ambert
olvasni kezdett. Hosszú szövegrész volt ez, mindig így választott
ki valamit, csak azért, hogy a színésznők hozzászokhassanak a
helyzethez, leküzdjék idegességüket.
Delphine hallgatta a rendező recitálását. Látta maga előtt a
saját szövegét, de az iménti orgazmus után még mindig
lélegzettelen ült csak, szinte fuldokolva, megszólalni is képtelen
lett volna. Az izzás még mindig ott volt benne, a forróság egyre
áramlott, és pontosan tudhatta, hogy kevésen múlik... s
megtörténik még egyszer. A fényszórók teszik, gondolta. Egészen
nyilvánvalóan a fényszórók.
Rettegett: nehogy tépni kezdje magáról a ruhát!
 ­ Mademoiselle? ­ Közelről jött a hang, mégis szinte
Atlantisz üzent vele, oly semmi­mélyekből szólt.
­ Igen?!
­ Lát már eléggé? Megszokta a fényt annyira, hogy olvasni
tudjon?
­ Megpróbálom. ­ Mély lélegzetet vett... végre egy lélegzet
ismét!... és eltökélten a kéziratra összpontosított. A sorok,
melyekből egy perce még semmit sem értett, kezdtek alakot
ölteni, tartalmuk is kirajzolódott. Elfelejtett mindent: bámuló
szempársokaságot, fényszóróhidat, fenyegető orgazmust,
izgalmat... és mindent, ami oly zaklatottan és dúltan „élt” benne,
a szövegbe gyömöszölt át; ez volt egyetlen kapaszkodója, ez a
kézirat, ez volt a túlélés szalmaszála. Ambert hangja a teljes
sötétségből jött, szövegszerű válaszul. Akkor megint ő... a
pirossal aláhúzott következő rész. Az ördögbe is, gondolta
Ambert, ki a fene tanította meg... erre...? Delphine olvasott
tovább, a rendező válaszolt, a „színésznő” folytatta. Táncoltak a
szavak, szinte lángolt a párbeszéd.
Ambert akkor jelezte, hogy fényszórók ki, és a hirtelen
csöndben ­ a dermedt sötétben ­ gyorsan felállt, odament
Delphine­hez, aki még mindig moccanatlanul ült, s tökéletes
meglepetés volt a számára, hogy akkor ez így véget is ért... hogy
ilyen váratlanul.
­ Jó volt. Maga nagyon jó volt. Nem ment könnyen, igaz? ­
kérdezte a rendező, s agyában futott máris az egész jelenet filmje,
ezé itt, úgy, ahogy kezdődött, onnan.
­ Olyan... túl nagy volt a fényesség!
 ­ Tudom, persze. Egy pillanatra üljön le még valahol;
nyugodjék le, mielőtt a barátai jönnek.
­ Igen.
­ Jöjjön akkor. ­ És gyorsan kivezette a kulisszák közül.
Elhaladtak egy sor öltözőajtó előtt, s végre elérték Ambert
szobáját. Akkor a rendező belökte maga mögött az ajtót,
nekivetette a hátát, s Delphine­t nyomban magához rántotta.
Belecsókolt nyitott szájába. Barbár csók volt, akár egy
megerőszakolás. ­ Tudod... te? Tudod...? ­ kérdezte vadul,
brutálisan.
­ Mit? ­ kérdezte elfúló hangon Delphine, bár nagyon jól
tudta.
­ Ezt! Hogy mit tettél velem. Érzed? ­ És
hozzányomakodott, úgy, hogy az az állatias testrész teljes
hosszában belepréselődjék a törékeny altestbe. Lüktessenek alatta
a ruhán át a finom izmok. Delphine tucatnyi alkalommal érezte
már ezt. Ahogy a férfiak odaszorították valahová, vagy
rávetették magukat... és hogy akkor... De mindannyiszor lerázta,
ellökte őket, kiszabadította magát. Most nem. Szinte ájultan dőlt
Ambert­re. Vágyakozott a durvaságára, a kíméletlen erőre... mely
őt kívánta. Szemét lehunyta, a férfi így vitte őt a díványhoz.
Azonnal kigombolta a blúzát, megfogta a mellét, aztán csókolni,
szívni kezdte. Delphine többször is megengedte már, hogy a
mellét fogdossák, de szájjal nem érinthette senki, főleg nem
nézhette közben. Hamar lehántotta róla a ruhát is Ambert, s ő ott
feküdt pőrén, kitakarva, szégyentelenül. Mintha a reflektorok
vetkőztetnék. A férfi tapasztalt, kéjsóvár nyelve elindult rajta,
hamar nyirkos lett tőle Delphine, de Ambert most már tudatosan
nem hagyta, hogy bármi is nélküle történjék. ­ Még ne! ­ ragadta
meg Delphine haját, hogy szinte fájt. ­ Még nem te jössz, te kis
dög! Magadban ezt nem csinálod itt nekem többé, hallod? ­
Ahogy pedig széttárta a két combját, bedugta a fejét a mélyükre,
de nem úgy, hogy a szeméremszőrzetig érjen az ajka, arca.
Delphine homorított gyönyörében, és benne, mélyen ugyanez
zajlott le, szemérmetlenül. Vonaglott a teste íve, és megrángott
odalent. A férfi nyögve tiltakozott, hogy még most se. Érezni,
szagolni akarta a nő készenlétét, várakozását. Akkor feltérdelt,
fölé jött, s kézbe fogta a péniszét. Kéjenc lassúsággal, de
határozottan, mint aki most törleszt azért, hogy ennyit kellett
várnia, elkezdte a behatolást. Önélvező gyönyörűséggel, melyet
gyengédségbe csomagolt. Delphine csupa nyirok volt már ­ ettől,
hogy ilyen nyersen, kertelés nélkül veszik birtokba. Attól, hogy
ez akkor csak és csak az, ami. Olyan mohón várta, történjék meg
vele akkor végre ez, hogy észre se vette, mikor törik át
szüzességének gyenge hártyáját. S hogy ez megvolt, faltörő
kosként nyomult belé a férfi, beljebb és még beljebb, s a
hímvessző nagyobb és még nagyobb lett, vastag bunkó, elért
mindenhová, kitapasztotta az egész üreget, mint agyaggal a
kályhás a kályha belvilágát. Mindkettejük lélegzete elállt, zihálva
és lihegve tapadtak össze. S akkor a férfi már nem bírta, beszélni
kezdett: ­ Te! A stúdióban minden férfi a farkát fogta, míg
elélveztél! ­ Delphine lába az égnek vágódott, száján sikoly tört
fel, hallotta magát, ahogy azt kiáltja: ­ Nem bírom tovább!
Most...!! ­ És megvolt, és akkor a férfi is, és Delphine teste úgy
izzott, olyan vadállatias volt, pőre és karcsú vonaglásában,
tekergőzésében, hogy egy biztonsági gyufaszál lángra lobbant
volna, ha ott van alatta a takarón.
 „...mintha áram járná át... ”
1936. szeptember 3­a Los Angelesben nagy napok előestéjét
hozta. Négy napig a légi események középpontjában állt a város.
A nemzetközi aerofesztivál...! Mindent megtettek a siker
érdekében. Az addigi Mines Field repterecskét kipucoválták,
megnagyobbították, és a neve se maradt a régi­MinesField helyett
Municipial Airport lett. A nemzetközi Air Racest először rendezték
az idén Los Angelesben. A város pedig közhírré tette: akinek
bármi jó ötlete van, hogyan kell látványosságokat még
látványossabbá tenni, jöjjön, szeretettel várják.
Freddy a tervezett program minden pontját gondosan
tanulmányozta az újságokban ­ s a műsort betéve tudta. Hogy
Harold Lloyd, mint ceremóniamester, hosszú kocsikorzót vezérel
ki a repülőtérre, de zengő zenekarostul; úgy is nevezték az
egészet, hogy „zenekarosszéria”. S hogy mikor adja hírül a
magasban robbantott petárda a szárazföldi haderő légierejének, a
haditengerészet vadászainak érkezését, a formarepülések,
művészi­akrobatikus bemutatók és színlelt légi ütközetek sorát.
Mikor jönnek a kaszkadőrök, mikor is például egy
motorkerékpár hirtelen repülőgépecskévé változik s felszáll, meg
egyéb trükkök. Mikorra időzítik az ejtőernyős ugrásokat ­ a
versenyszerűeket, meg a tömeges lebegősdit. Tudta, hogy az id.
Douglas Fairbanks házaspár és Benita Hume a parádé előtt
pikniket rendez, s a „villásreggeli” tányérjai mind sárgák lesznek.
Hogy Adrienne Ames barna tweedben érkezik majd, ráadásul
korábbi férje, Bruce Cabot társaságában. És fel tudta sorolni a
felső tízezerbéli kislányok és nagylányok nevét, akik mind
hostessek lesznek, Beverly Hills légkörét árasztva, s történik
mindez a hadsereg és a haditengerészet ifjú harci repülőseinek
bálján, mellyel a National Air Races első napja zárul; s hogy
micsoda megtiszteltetés, ha egy lányt végül bevettek a keretbe.
De annak ellenére, hogy mindezzel ilyen behatóan
foglalkozott, az egész úgy alapjában véve nem érdekelte. Neki
egyetlen dolog volt fontos. A verseny, és csakis maga a verseny.
Csak három eseményre volt igazán kíváncsi. Az első volt a
Bendix­Transzkontinentális Verseny, a keleti part és Los Angeles
közt; a második a Ruth­Chatterton Derby „sportpilóták” számára
kiírt vetélkedője, amely már hat nappal korábban indult
Cleveland­ ből, és szakaszonként közeledett Los Angeles felé; a
harmadik meg az Amelia Earhart Trophy, ez körverseny volt,
kitűzött célrudak körül, s ez volt az egyetlen futam, amelyet
kizárólag női pilótáknak írtak ki: nyolcán neveztek.
A „Chatterton” izgatta a leginkább a fantáziáját. Annyira,
hogy önmagát is odaálmodta az indulók közé. Első önálló
repülése óta semmire nem gondolt ilyen intenzíven, ennyire
vágyakozón, mint erre a versenyre. Ha van saját gépe már,
jelentkezhetett volna. És jelentkezett volna! S akkor talán meg is
nyeri. Ha... ha... és ha. De saját gépe nem volt.
Harminckét induló vágott neki a távnak, nők és férfiak, a
legkülönbözőbb típusú és jellegű gépekkel, mindegyik a maga
csúcssebességében bízva. Az újságok tele voltak „a kis kínai
lány”­nyal, a Cessnát repülő Szui Fun Csenggel. De nagy sajtója
volt Peggy Salamannek is, aki a legelőkelőbb londoni társaságból
csöppent ide. Peggy anyja úgy nyilatkozott egy riporternek ­
nevetve ­, hogy köztudomásúlag nem táncolhat valaki éjjel­
nappal, hát nappali foglalatosságul Peggy akkor a repülést

É
választotta. Az idióta! Freddy csaknem elájult az irigységtől. És
hozzá az idióta Salaman mama!
A „Chatterton”­t elképzelni, elgondolni szinte fájt! És Freddy
félig önkívületben próbált átnyergelni inkább az eleve
elérhetetlen „Bendix” kérdéskörére: ahol a híres, nagy pilóták
indulnak, s amelyről már hosszú ideje a legfantasztikusabb hírek
keringtek. Hogy micsoda áramvonalas gépek szelik majd a
levegőt, szélcsatornában kipróbált konstrukciók, hihetetlen
lóerőszámmal! Nagyobbak és erősebbek, mint az eddigi masinák
valaha is! A pilóták meg, a fantasztikus „csapat” tagjai, Freddy
szemében egyetlen közösség; a pilóták most végzik az utolsó
ellenőrzéseket, sin fisokat ­ és nemsokára: start. Sebességi
rekordot várnak a futamon, és a többi. A szokásos sajtóhisztéria!
A „Bendix” esetében végképp nem volt nevezési korlátozás.
Nyílt verseny volt ez, bárki elindulhatott. Csak egyetlen feltétel
volt: rajt Floyd Bennettben szeptember 4­én, s meg kell érkezni
Los Angelesbe legkésőbb ugyaneznap este hat óráig. Az Aviation
Magazin, Freddy Bibliája, Benny Howardot nevezte meg
favoritként (ő a tavalyi versenyt híres Mister Mulligan nevű
gépével megnyerte már), s amúgy majdnem biztos másodiknak
Amelia Earhartot jelölték, mögötte Jacqueline Cochrane
egészíthette ki a hármas befutót. A sportszerűségi díjat a szaklap
máris kiosztotta: Howard Hughesnak jutott ez, aki önként lépett
vissza a rajttól, lévén egy titokzatosság övezte kísérleti gépe más,
szerényebb anyagi eszközökkel gazdálkodó pilóták számára
egyszerűen elérhetetlen csúcsnak látszott, s alighanem
versenytárs nélkül állt volna.
Freddy, aki a verseny kezdete előtti napon is szorgalmasan
gyakorolta Mac Taylor Cub­jával az immelmannokat és a
gyertyákat, hosszasan eltöprengett Howard Hugheson s a maga
százhúszmillió dollárján, de Amelia Earharton is, akinek gépébe
a Lockhead nagystílűén nyolcvanezer dollárt invesztált. Hát én
itt a legalsó ligának is csak a legalján juthatnék szerephez, ha
egyáltalán! Ezt gondolta tehetetlen dühében.
Két hét múlva kezdődik számára az első egyetemi év ­ ez volt
ugyanakkor a nem túl örvendetes realitás. Megvolt már az
órarendje is, és anyja megvásárolta a szükséges ruházatot. De hát
mikor vásárolhat magának szabad időt, mikorra? Hogy
repülhessen! Maradnak a hétvégék? Elengedhetetlen volt hát,
hogy a nyarat legalább maximálisan kihasználja; még ha rámegy
az utolsó centje, akkor is.
Az első év, gondolta el kétségbeesetten, ráadásul azt jelenti,
hogy a jóakarattól csöpögő egyetem minden elképzelhető és
elképzelhetetlen órát beiktat a tanrendbe, hadd kapjon „általános
műveltséget’' szépből és jóból az újonc hallgató, lehetőleg egy
életre (megutálólag, tette hozzá sok „gólya” eddig). Ezúttal se
lesz másképp. S ő folyvást arra a sok drága időre fog gondolni,
amely így füstként a kéményen kimegy. ­ A nyomorult életbe! ­
kiáltott fel. ­ Én nem akarok általánosan művelt lenni,
kiegyensúlyozott!
Ezt a felkiáltását a magasságmérőhöz címezte, s a műszer,
képzelhetőén, szemernyit se reagált, meg se rezzent. Próbálta
aztán ugyanezt a sebességmérővel és a botkormánnyal is; az
eredmény ugyanaz maradt.
Mit tegyen? Szép jelszavak: Join the Navy and see the world?
Netán mégse a haditengerészet, hanem az idegenlégió? Esetleg
pingvinek megsegítésére induló antarktiszi expedíció? A
jégrepülés! Ó, beh csodás lenne még az is az első egyetemi év
általános és kiegyensúlyozó szándékaihoz mérve.
Taposta a gázt. Csinált még egy tökéletes gyertyát ­ vigaszul.
Aztán landolt Dry Springs repülőterén.
 Mac és Swede Castelli végig őt figyelte, manővereiben
gyönyörködvén. Majd végignézték, ahogy fiús mozdulatokkal
elhagyja a gépet, az ejtőernyőt, mint más az esernyőt, a karjára
csapja, s indul a hangár felé. Lányba oltott Robin Hood, igen, ez a
rugózó mozgás, ahogy lép! A szélben vadul lobogó rőt hajtenger.
Feltűrt kamaszing... Csoda!
­ Helló, kis hölgyem! ­ kiáltotta oda neki Swede Castelli. ­
Ez aztán gyönyörű gyertyaszál volt, még most is ott lobog
kiskegyed után a lángja a légben! ­ Hát így képzeli ez az alak a
gáláns modort. Freddy megvetéssel hallotta ki hangjából a
leereszkedő jóindulatot. Fulladj a kalocsnidba, gondolta,
országos esőben! Persze, ezek a pilóta urak szentül meg vannak
győződve róla, hogy senki olyan virtuózul nem repül, mint ők.
De hát az is elég volt, hogy kis hölgyemnek, főleg hogy
kiskegyednek titulálja őt. Barom.
­ Tiszta dekoráció ­ felelte hát. ­ Semmiség, Mr. Castelli.
Kedve lett volna hozzátenni, hogy „amatőrnek”, netán
„hülyéknek”.
­ Nagyszerű volt, kicsikém! ­ kontrázott Mac is.
­ Jaj, Mac ­ mondta most már az oktatójának, de sokkal
agresszívebb hangon, mint az éves átlag ­, mindjárt
összeroskadok itt az ejtőernyő és a dicséretekkel megrakott
szívem súlyától. Még egy magasztaló megnyilatkozás, és
tényleg...
Mert ­ hát igen! ­ hogy még Mac is? Öregszik? Lágyul az
agya? Mit mond ilyeneket, mit csatlakozik egy ilyen
köztörvényesített idiótához, mint Castelli?
­ Mi a baja? ­ kérdezte Swede Castelli most már Terence
McGuire­tól.
 ­ Az, hogy nem ő Amelia Earhart ­ magyarázta meg Mac.
­ Na és. Te se vagy az. Meg én se.
­ A kicsike eléggé lelkizős alkat ­ vonta meg a vállát Mac. ­
Nagy érzései vannak.
­ Kicsike? Hallod, Mac, bármit mondunk mi itten, ez a lány
végképp nem kicsike többé. Felnőtt nő, méghozzá
luxuskivitelben. Nem így látod?
­ Ő nekem mindig egy „kicsike” marad, Swede. Te meg egy
mocskos fantáziájú vén lopótök. ­ Mac hangja is szokatlanul éles
lett.
­ Nem a legrosszabb, öreg pajtás ­ felelte erre Castelli nagy
nyugalommal, szelíden, ahogy ő már csak mindenkivel beszélt. ­
Hát nem gondoltad meg magad? ­ kérdezte búcsúzóul, de már
reménytelenül.
­ Nem, ezt vedd biztosra ­ felelte Mac.
­ Pedig megérné a pénzét ­ kiáltotta vissza még Castelli,
ahogy az autójához tartó Freddy mellett elhaladva a maga
kocsijához igyekezett.
­ Nuku, haverom. Ennyi, és kész. Mondtam, hogy
kiszálltam a buliból!
­ Ó! ­ mondta most Freddynek Castelli, enyhe
kétségbeeséssel a hangjában. ­ A végén csak meg fogja csinálni.
Nem tudott még soha ellenállni nekem.
­ Miért, miről van szó? ­ tudakolta Freddy, különösebb
érdeklődés nélkül. Tudta, hogy Mac egyre­másra utasítja vissza a
kaszkadőr­dublőr szerepeket, melyeket folyton felajánlgattak
neki, lévén hogy nem hitték: ő végképp kiszállt a dologból.
­ Néhány jelenetről egy Tate Spin című filmben. Még
választási lehetőséget is adtam neki. Alice Faye, Constance
Bennett, netán Nancy Kelly... választhatott volna. Roy Del Ruth, a
rendező egyenesen ragaszkodna hozzá. Elfelejtette a barátunk,
milyen remek, „Jean Harlow” volt ő A pokol angyalaiban?
­ Jó, de az némafilm volt. Emlékszem, láttam is vagy hét éve
­ mondta Freddy.
­ Most se kéne megszólalnia, kis hölgyem. Feltenne csak
egy parókát, szépen beszállna, aztán repülne. Ez olyan nagy
igény a részünkről? Sértés talán? Jó pénzért?
­ Nem ­ vihogott Freddy. Ahogy elképzelte Macet
platinaszőke parókával, a legszívesebben eldobta volna magát.
­ Meg kell néznem, rááll­e a maradék három fazonom. Ha
nem, az egyik hölgyszerepbe nekem kell beszállnom a végén.
Csak hát nem olyan kislányos az alakom már!
Kis szünet után hozzátette: ­ Megnézi a légi versenyeket?
­ Mindennap ­ felelte Freddy; és feltámadtak a fájdalmas
gondolatok.
­ Na, ifjú hölgyem, jövőre talán már kiskegyed is az indulók
közt lesz. Vagy két év múlva. ­ Aztán, Freddy elsötétülő arcát
látva, hozzátette: ­ Sose lehessen tudni.
­ Köszönöm, Mr. Castelli. De nem nagyon hiszem.
­ Aha. De álljunk csak meg egy pillanatra... mi lenne, ha
maga szállna be? Mac helyett? Hallom, mi mindent tud, milyen
magabiztos. Nem lehetne semmi gond, én azt hiszem...
­ Jaj, ezt aztán végképp nem gondolhatja komolyan, még
annyira se, mint azt, hogy egy év múlva ott leszek a rajtnál ­
nevetett Freddy.
­ De miért ne gondolnám komolyan? Mi az akadálya, azt
mondja meg?
Freddy közben odaért anyja vadonatúj, krómosan csillogó
LaSalle­kabrioletjéhez, benyúlt az ablakon, kihúzta kis
kasmírzekéjét, a vállára csapta, ujjait a nyakán átcsomózta,
beletúrt szélfútta hajába, megpróbált rendezni rajta valamit.
­ Először is ­ mondta kis szünet után ­ két hét múlva
kezdődik számomra az egyetem. Fix randim van ott Beowulffal.
Továbbá, az apám konzervatív lélek, egyből elszállna. Valamint
anyám, aki nem az, szintén a jobb kamrából a bal kamrába
tologathatná a vérömlését. De ha én magam ezek után életben
maradnék, Mac elvégezné rajtam a többit. ­ Ez a határozott
ellenérvsorozat még jobban meggyőzte Mr. Castellit, mint a
tündökletes autó. De már ahogy azt meglátta, akkor is olyasmit
gondolt, hogy ez a jobb körökből leszármazott úrilány itt valami
furcsa hobbit kerget csak, hagyjuk, úgy a legjobb.
­ Jó, hát csak úgy kérdeztem. Felejtsük el.
­ Semmi gond, Mr. Castelli.
­ És üdvözlöm Beowulfot. Micsoda szerencsés fickó, nem is
tudja!
 
Szeptember 9­én, amikor a légi versenyek véget értek ­ a
következő napra hívta meg, nagy estélyre, a rendezvény egyetlen
francia pilótáját, Michel Detroyat­t konzulnéi minőségében Éve!
­, Freddy a legellentmondásosabb érzések közt hányódott ide­
oda.
Dobogó szívvel nézte, hogyan repül át Louise Thadden a
„Bendix” célvonalán. Rossz irányból jött. Ezért hát, amilyen
szerény egyébként is, szentül meg volt győződve róla, hogy ő az
utolsó. És leszálláshoz készülődött rögvest, valami jól eldugott
helyen. De akkor megpillantotta az ujjongó, ordítozó tömeget,
mindenki őt éltette ­ nem lehetett vitás, hogy ő nyert! Atyaisten!
Tizenöt óra sem kellett neki, hogy átszelje a kontinens légterét, s
maga mögött hagyja a sok szuper­beharangozott, „hihetetlen"
újdonat masinát. Egy közönséges Beechcrafttal nyert. Ez a tény
emésztette Freddyt csillapíthatatlanul. Nézze meg az ember, egy
szegény kis Staggerwinggel nyer valaki egy ekkora versenyt?
Olyan géppel, amelyikkel a kutyaütők is tudnak repülni, pár óra
után. Pár ezer dollárért vehette magának!
A „Bendix" estéjén az egyiptomi sátor körül kószált, melyet a
99­esek állítottak fel, a jogosítvánnyal rendelkező, egyletbe
tömörült pilótanők, s ott láthatta Thaddent, de Laura Ingallst is
(aki második lett), valamint Amelia Earhartot, Jackie Cochrant.
Meg még vagy tucatnyi más repülőnőt, akik a győztest ünnepelni
érkeztek. Bármilyen egyszerű lett volna is, Freddy képtelen volt
csak úgy odamenni, gratulálni, megismerkedni. Bénította valami
szemérmes félénkség ­ s ez erősebb volt, mint a vágy, hogy
példaképeivel kezet foghasson, két szót váltson. Vele volt pedig a
pilótaigazolványa, és mégse...! Inkább azt hajtogatta magában,
hogy ő úgyse tud semmit felmutatni még. Hát csak nézte, nézte
őket, ám ezt nem bírta soká ­ és elrohant.
Még tiszta szerencse, hogy a „Chatterton”­t egy férfi nyerte.
Akkor ezt így ki is iktathatta az emlékezetéből.
­ Tudod, ugye, Freddy, hogy a mai fogadáson nagyon is
számítok rád ­ mondta Éve, ahogy lánya szobájába belépett.
Látta, hogy Freddy kicsit zilált... már úgy lelkileg értve. Az
újságok tele voltak a légi napok híreivel. Még Éve is, Paul is
tisztában volt vele nagyjából, mi zajlik. De Freddy naphosszat
nem volt otthon, őt teljesen, behabarították ezek a dolgok,
gondolta Éve. S akkor mi ez a nagy... összetörtség? Miért nem
örül? Miért nincs „tele élménnyel”?
­ Igen, anya ­ hangzott a merev válasz. ­ Ott leszek, persze.
De hát tulajdonképpen szívesen ment. A kolónia sok franciája
majd eltereli a figyelmét a bánatáról. Meg aztán kíváncsi volt arra
is, milyen ez a francia pilóta. Vele kapcsolatban nem érzett
irigységet. Annyira a horizontján felüli valaki volt, mintha
Charles Lindbergh lenne maga. Vagy netán Saint­Exupéry.
Michel Detroyat méltóképpen helytállt Franciaországért. Az
egész légi hét vitathatatlan sztárja volt. Caudronjával (benne
Renault­motor!) fantasztikus bemutatót tartott. A francia
hadsereg ennek a versenygépnek a kifejlesztésére egymillió
dollárt áldozott, s a dolog a jelek szerint megérte. Úgy általában
is ez volt az első áramvonalas repülőgép. Remek teljesítménnyel
nyerte Detroyat ezt a masinát repülve a „Thompson Trophy
Race”­t ­ a nyílt nemzetközi férfifutamot ­, s kapta a húszezer
dolláros első díjat. Ráadásul messze maga mögött hagyta a
mezőnyt. S gépe akkora fölényben volt, valóban, hogy más
futamokra nem is jelentkezett már ­ győzelmi esélyt akarván
hagyni másoknak is.
­ A szép új, fehér vászonruhádat vedd fel, drágám ­
javasolta Éve.
­ De anya...
­ Ez az alkalomhoz legjobban illő holmid ­ fejezte be a
„vitát’’ Éve, olyan hangon, amit csak „diplomatafeleségként”
szokott használni, s Freddy érthette belőle, hogy bármi ellenállás
hasztalan.
Késő délután a Lancel­ház kertje vendégek százaival telt meg.
Akkora sor állt a bejáratnál rögtön ­ mind, akik Detroyat­val
kezet akartak szorítani! hogy Freddy erről le is tett. Valahol a

É
tömegben ácsorgótt hát, Éve oldalán, s nézte a férfit messziről.
Semmi különös, állapította meg, sőt. Túl hosszú és túl széles az
orra. Tokája van. De szokatlanul sűrű, busa szemöldöke alatt az a
szempár ­ az mindent ellensúlyozott. Az uralkodott! Maga az
egész fura figura olyan volt, hogy látszott rajta: megszokta az
ünneplést... hogy ő a középpont. Az emberek sok buta,
semmitmondó megjegyzésére, bókjára nagy rutinnal
válaszolgatott. Barátságos arckifejezése egy pillanatra se lankadt.
­ Persze, madame, jövőre is szeretnék visszatérni. Igen,
monsieur, Los Angeles nagyon szép. Köszönöm, madame, az
egész ünnepség­ sorozat szívmelengető volt. Hála, monsieur, itt
az éghajlat is öröm a szívnek! Igen, madame! Kaliforniát illeti a
hála...
Ez a kényszerű rutincsevely a dicsőség kínos ára, gondolta
Freddy. A sor lassan fogyott azért, s ők egyre közelebb kerültek a
hőshöz. Hát akkor mégis lesz kézfogás! Az embersokadalom
eloszlott. Detroyat egy pillanatra teljességgel maga maradt.
Akkor Freddy összeszedte a bátorságát, s hirtelen elhatározással
kilépett egy bokor mögül.
­ Detroyat hadnagy úr ­ hallotta váratlanul saját fürge
francia beszédét ­, megmondaná nekem, az, hogy olyan gyorsan
tud startolni, az állítható Caudron kétsebességes rafter­
légcsavarnak köszönhető netán, valamint a léghajtásos, állítható
földi kapcsolásnak?
­ Micsoda?
­ Csak azt kérdezem, hogy...
­ Azt én értettem, mademoiselle. A válaszom rá annyi,
hogy: igen.
 ­ Rögtön gondoltam. És a rajt­ meg a csúcssebesség közt
hány fokozata van a propeller­állíthatóságnak?
­ Tizenkettő, mademoiselle.
­ Hát ebben már nem voltam ilyen biztos. Tehát tizenkét
fokozat. Nem csoda, hogy egyre csak nyer és nyer. És mi lenne,
ha a landolórendszere egyszer felmondaná a szolgálatot? Sűrített
levegővel működik, nemde?
­ Igen, mademoiselle. Szerencsére van vész esetén egy
kézipumpám is.
­ És a merülődugattyú gázellátója? Előrefut a Caudron
orrába?
­ Ó... talán akkor a legjobb az lenne, ha ön... ­ Abbahagyta.
Mert nevetőgörcsöt kapott. Keservesen tudta csak folytatni. ­ A
legjobb az lenne, ha megtekintené a gépemet, mademoiselle.
­ Hát azt tényleg nagyon szívesen ­ mondta Freddy. ­ Csak
azt mondja meg, mit talált olyan mulatságosnak?
­ Az egyetlen ember, aki ebben a társaságban egy szál
intelligens kérdést képes volt feltenni nekem, az ...ime jeune fille!
Egy kislány! Ó, atyám... hát persze... a gázellátó! ­ És megint
hahotára fakadt, tiszta szívből.
­ Monsieur ­ mondta Freddy ­, én pilóta vagyok, nem
kislány. ­ Ezt olyan komolyan mondta, hogy a bajnok abbahagyta
a nevetést, és most már figyelmesen végigmérte
beszélgetőpartnerét.
 ­ Persze, ezt tényleg gondolhattam volna ­ mondta végül ­,
ezt csakugyan.
­ Ugyan, hát miből gondolta volna? ­ mondta erre Freddy
engedékenyen.
­ Jaj, de valóban! Kellett volna! A bőre színe... tipikus
repülőárnyalat. ­ És rámutatott Freddy nyakára, karjára.
­ Anyám akarta, hogy ezt a ruhát vegyem föl. Aztán hol
fehér vagyok benne, hol barna, kész röhej!
­ Pilótáknak is van mamája ­ mosolygott Detroyat ­, úgy
általában. Mivel repül.
­ Egy Ryannal. Már ha odáig jutok, hogy használhatom.
­ Azt a típust én is ismerem. Tex Rankinnel versenyeztünk
egyszer, ugyanolyan Ryannal mentünk mindketten, de alig értem
a nyomába.
­ Repülte már a Rankin által feltalált „oregoni tengeri
kígyót”? Én épp most tanultam meg.
Detroyat kicsit nyugtalannak látszott. Habozva válaszolt: ­ De
hát az igen nehéz figura! Egyáltalán nem a fiatal pilótanők
kenyere, mademoiselle. Nyomatékkal lebeszélem róla, ha kedves
az élete!
­ Tudja, én... műrepüléssel is foglalkozom ­ mondta Freddy
szerénykedve; hiszen a világbajnokkal beszélt, nem vághatott föl,
de azért a szemében villant egy büszke fény. ­ Igaz, kezdő vagyok
még, viszont...
­ ...viszont a tengeri kígyót már tudja?
­ Igen.
 ­ Akkor csak gratulálhatok, mademoiselle ­ mondta
Detroyat igen komolyan. Látszott rajta, hogy nem gúnyolódik,
sőt, nagy hatást tettek rá a hallottak. ­ Köszöntöm, mint pilóta a
pilótát.
S kezet nyújtott, vagyis megfogta és megszorította Freddy
jobbját: pontosan, amikor Éve újra visszatért, s hívta a bajnokot,
tartson vele.
­ Madame de Lancel, az ég szerelmére, ki ez a hihetetlenül
romantikus külsejű lány, a fehér vászonruhás? ­ érdeklődött
Detroyat azonnal. ­ Szívesen meginvitálnám, tekintse meg a
gépemet.
­ Csak nem a lányomra gondol, hadnagy? ­ kérdezte Éve,
máris nyugtalankodva.
­ Madame leánya? A pilótanő?
­ Való igaz. Furcsa, nem? Hogy egy lány, aki alig múlt
tizenhat éves...
­ Tizenhat éves... mindössze?
­ Bizony ­ szögezte le Éve nyomatékkal. ­ Egy nagy gyerek
még, hadnagy.
­ Ó!
­ Na, de jöjjön kérem, hadnagy. A francia kórház elnöke
szeretné köszönteni magát.
­ ... De nagyszerű ­ mondta Detroyat, elnyomva egy kis
sóhajt. ­ Előre örülök ­ tette hozzá udvariasan.
Ezen az éjszakán Freddy jószerével egy percét se tudott
aludni. Halántéka izgatottan lüktetett. „Köszöntöm, mint pilóta a
pilótát.” Ezt mondta neki Detroyat, szóról szóra. Semmi „na,
kislány”, „kicsikém”, ilyesmi. Pilóta. Hogy lehet ez? Hogy őt
valaki máris pilótának tekinti? Mac szemében ő egyre csak
növendék maradt. Mert látta őt a kezdetek kezdetén, első
botladozásaira emlékszik, azt sose felejti, ez befolyásolja...
Szeretett volna egy jót behúzni Macnek! Apja számára ő: a
kisebbik lánya, kész, ennyi. A „repkedést” legföljebb fanyarul,
kínos arccal veszi tudomásul, de egyáltalán nem foglalkozik az
ötlettel, nem támogatja, apával a légi dolgokról egy mukkot se
lehet beszélni. Anya állta a szavát, ha kellett, eddig
mindannyiszor kölcsönadta neki a kocsit, de mintha elfelejtette
volna, hová megy vele ­ a repülés anya számára nem is létezett.
Szüleinek fogalma sincs róla, hogy ő időközben már a műrepülés
tudományában is mennyire jártas! Nem kellett ezt mondaniok se
külön, lerítt róluk, mit tartanak Freddy szenvedélyéről.
Jobb, ha nem mondják.
Másrészt, ha ő saját magát olyannyira pilótának tartotta,
például, akkor miért nem ment oda a sátorban a kolléganőihez ­
megismerkedni, gratulálni? Mikor ők azok, és csak ők, az egész
országban, akikkel ez a szenvedélye közös?
A fenébe is, hát nyilván azért nem ment oda hozzájuk, mert
mi maradt volna az öntudatából, ha a nagy pilótanők csak úgy
jól­rosszul kezelik, sőt, lekezelik netán... amikor ő
tulajdonképpen még nem is bizonyíthatott, nem győzhette meg a
világot arról, hogy ­ ne szerénykedj, Freddy! ­ ő egy átkozottul jó
pilóta, nagyon is az!
Az lenne a baj forrása, hogy még mindig túl fiatal? Nem
alakult ki a meggyőződése, az önbizalma törékeny, ezért
végletesen a saját egyszemélyes világában él?
 Tessék, itt van akkor Delphine! A törékeny Delphine, akit
mindenki örökösen védelmezett csak. Nagymama először szinte
hisztérikusan telefonált ­ hogy Delphine valami francia film
főszereplője lett. Aztán a nővére is idecsörgött, nagyon
titokzatoskodva. S végre befutott a levele, és abban az állt, hogy a
Gaumont szerződést kötött vele az említett dologra, sőt, a
forgatás már rég meg is kezdődött. Egyértelműen Brunot
hibáztatta mindenki a fejleményekért. Nem mindegy? Senkinek
eszébe nem jutott volna bármit is tenni a dolog ellen ­ hiszen már
kész tényekkel nézhettek szembe.
És Delphine, aki a fodrásztól a manikűrösig tudott csak
elnavigálni az életben, most filmszínésznő, nem is akármilyen! Ő
meg, miközben nagyon is érti, amit csinál, egy vacak
dublőzködést visszautasít Hollywoodban. Hunyt szemmel
megcsinálná pedig! És méghozzá miért kell ilyen tartózkodónak
lennie? Mert ugyanazok a nagybecsű szülők, akik Delphine­t
végső soron szabadjára engedték, aztán lett, ami lett ­ nála
megmakacsolták magukat, és neki ezért most, ha akarja, ha nem,
egyetemistáskodnia kell. A fene ott enné meg!
Nem és nem. Akkor hát ő sem adja alább. Egy pilótával ilyet
nem művelhetnek ­ holmi amatőrök. Civilek!
Swede Castelli irodája az I. W. Davidson Stúdiók épületében
pontosan olyan rendetlen volt, amilyennek­Freddy képzelte, csak
nagyobb kiadásban. Nem is íróasztal állt benne, hanem egy
hatalmas konferenciaasztal, rajta mindenféle repülőgépmodell. A
falakat, ahol csak lehetett, térképek borították. A padlón
halomszám hevertek a fotók: a nagy háborúban készült
felvételek. Emitt­ott filmrészletek, kirajzszögezve: a kaszkadőr
Swede Castelli. Repülősként.
­ Takaros ­ mondta elismerőleg Freddy, ahogy a forgószékben
helyet foglalt. ­ Jó hely, tetszik nekem. ­ Csaknem térdig érő
repülőcsizmában volt. Szavainak hiteléül keményen
megdöngetette a padlót. Efféle csizmában, kényelmi
szempontból, sosem repült, ám ide most, nagyon is a hatás
kedvéért, ezt húzta fel. Meg egy magas nyakú, letűrhető gallérú,
vacak fekete pilótapulóvert, melyet deréknál a bricseszébe gyűrt
be. Hozzá a legnagyobb, a legfeltűnőbb bőrövet csatolta magára.
­ Áll még az ajánlata?
­ Már hogyne állna! De a Beowulffal mi lesz, azzal a
randival? Meg a szüleivel, kis úrhölgy?
­ Annak a gondját mind hagyja csak rám ­ mondta Freddy. ­
Ráadásul Freddy vagyok, nem „kis úrhölgy”, meg más ilyen
baromság.
­ Jó, jó, de azt mondja meg: a bolondját akarja járatni
velem?
­ Senkivel se akarom, Swede. Pilóta vagyok. Tudom, mit
akarok. Tudom, mire vagyok képes. Látott már engem fönn. És
ott voltam, amikor Mac mindenféle trükköt eszelt ki. Ráadásul
engem a géppel sokkal közelebbre vehet, vágáskor, mint ha férfi
lenne a pilóta, angyalhajjal. Például nem lesz délutánra gyanúsan
„árnyalt” az arcom, hogy borosták kiáltanának borotváért. Meg
ha parókát veszek fel, hát Alice Faye­hez vagy Constance
Bennetthez is jobban tudok hasonlítani, mint akár a legkitűnőbb
férfipilóta. Igaz?
­ Nyilvánvaló. De mi lesz Mac­kel? Célzott rá, hogy ő nem
lelkesedne a gondolatért, ha maga... kaszkadőzködne. Évek óta
dolgozom vele együtt... a legjobb cimbora, így... nem szeretném
elveszíteni.
­ Töprengtem már ezen is. Tudja, Swede, tőle tanultam
repülni, hát úgy érzi, mintha kotlós lenne, én meg a csibe.
­ Vettem észre, Freddy, így van.
 ­ Következik ebből az, hogy örök életemben azt tehetem és
repülhetem csak, amit ő helyesnek tart? Melyik kotlós nem
őrizné a csibéit örökké a fészekben? De attól a csibék otthagyják
még a kotlóst, igaz? A természet törvénye ez. De ami velem
történni fog, nemkülönben. Mac kénytelen lesz megérteni.
Nekem ez a munka mindenképpen kell, Swede... érti? Kell! És
kész. Bele fogok dobni apait­anyait, amit csak tudok és bírok. De
kell...!
­ Ej, ezt már ne mondja így! El is higgyem? Egy ilyen
gazdag lánynak, mint maga... egy ilyen piti meló?
­ A Van der Kamp pékségben dolgoztam egy nyáron át,
hogy a repülőleckéimet fedezni tudjam. Most pedig repülőgépre
van szükségem. Meg kell szereznem hozzá a pénzt. Egy saját
géphez. Részemről ez nem szeszély. Valami módon számomra ez
parancs. ­ Freddy a térdére könyökölve előrehajolt, és nyíltan,
határozottan, rezzenetlenül nézett Swede Castelli szemébe. Egyik
napról a másikra felnőtt lett.
­ Tényleg azt hittem, hogy maga egy gazdag lány.
­ Gazdagnak lenni: ha van pénze az embernek. De milyen
formában? Repülésre a szüleimtől egy vasat se kapok. Másra
biztos kapnék, repülésre nem. Nézze, Swede, valami munka kell.
És ha elutasít, megyek a másik helyre. Van még egy ajánlatom, de
maga régi ismerős most már lassan, hát itt kezdtem. Igen vagy
nem?
­ Igen, persze, hogy igen, a meló a magáé, már tegnap is a
magáé volt.
 Freddy megkönnyebbülten nevetett fel. ­ Remek, és kinek
leszek a dublőze? Alice Faye­é, Constance Bennetté?
­ Mindkettőé, de még Nancy Kellyt is megcsinálja a
levegőben. Annyiszor alkalmazom a filmben, ahányszor csak
lehet.
­ És a gázsi? ­ kérdezte Freddy. Csípőre tett kézzel állt ott.
­ Gázsi?
­ Azt mondta, jól fizet a munka. De mennyire jól, úgy
mégis?
­ Ötvenet kap naponta, pont amennyit Macnek is adni
tudtam. És hetente ötször, esetleg hatszor fog dolgozni.
­ Ha különmutatványok vannak, plusz pénz a gázsihoz,
igaz?
­ Freddy, maga ezt ugyanolyan jól tudja, mint én. Extrákért
extra pénz. Hátramenetért száz, bár az itt nem áll, és kétezer, ha
függőleges dugóhúzó van füstzászlóval hátul. Ezeröt légi
felrobbanásért és kiugrásért. Ez utóbbiakkal számolhat már,
benne vannak a forgatókönyvben. De összetöréses
kényszerleszállás nincs, se földig­zuhanás. Ezeket nem is
hagynám magának. Nő még sose csinálta. Hagyomány, hogy így
van, így is marad. Ami pedig azt a bizonyos gépet illeti, hát... ha
ezt a sok melót mind legyúrta, egy kisebbfajta használt légiflottát
vehet magának.
­ A francba is... ­ mondta Freddy.
­ Na, hogy értsem ezt? Nem elég jó pénz? Bizony, nagyon jó
pénz, úgy, ahogy megmondtam. Semmi „francba”!
 ­ Nem úgy mondtam, hogy francba vele, hanem hogy „a
francba is, mikor kezdjük már a melót?”
Tökmindegy, mikor mondom meg nekik, szögezte le magában
Freddy, tetszeni semmiképp se fog ebben a házban ilyen ötlet
soha. De talán egyszerűbb és simább megoldás, ha a
legkedvezőbb pillanatot kivárom; s a legjobb pillanat így,
gondolkodott tovább, a vacsora előtti pár perc ­ amikor a szülei
mindig megisznak a nappaliban egy üveg pezsgőt.
Pénzről pedig egyáltalán nem beszél nekik, úgy döntött. Ha
csak pár ilyen vállalkozás adódik évente, már többet fog keresni,
mint az apja. Világos, hogy idehaza lakik, kivéve, ha külső
felvételek vannak, s a színhely miatt utazni kell.
­ Kincsem, ma aztán szokatlanul jó színben vagy, mit jelent
ez? ­ kezdte rögtön Éve, ahogy leányuk belépett a szobába. Nem
szeretett olyasmit mondani a lányainak, hogy milyen „szépek”,
de most ezt valahogy nehéz volt elkerülni. Bármi nyomasztotta is
a repülőhét alatt a gyereket, gondolta Éve, az már nem aktuális.
Tündökölt a zöldbe játszó kékes színű ruhájának anyaga, akár a
szeme és a szemöldöke ­ mely Éve­ét idézte ­ ugyancsak maga
volt az energia. Egyáltalán, Freddy egész fellépésében volt
valami eltökéltség, valami lendület ­ bár egyelőre mozdulatlanul
állt ott. Aztán a kandalló párkányának támaszkodott, és egy
olyan mosolyt eresztett meg, mely Éve számára eddig ismeretlen
volt. Valami rejtekről jövő, épp csak átderengő mosoly volt ez, és
egészen félreérthetetlen mégis. Diadallal árasztotta el az arcot, s
ez a derű merő ellentéte volt annak a komolyságnak, mely még
mélyebbről, talán a szemekből sugárzott.
 ­ Na, mi az a jó hír? ­ sürgette Éve. Tudta, hogy Freddy
ilyen szempontból sem könnyű eset. Falakba lehet ütközni nála. ­
Remélem, nem Detroyat hadnagyról van szó.
­ Korántsem. Bár megkedveltem. Ó, sokkal jobb hír annál.
Van egy... munkám.
­ Freddy, ne viccelj! Egész nyáron dolgoztál. Nem állhatsz
munkába megint, épp most, amikor az egyetem jön.
­ Anyádnak tökéletesen igaza van ­ szólalt meg most már
Paul is. ­ Épp arról beszélgettünk, hogy a repülőleckéidet, amúgy
hétvégéken, fizetni fogjuk... igen, ezt elhatároztuk, és így is lesz,
amíg az osztályzataid körül nincs semmi gond. Végeredményben
az úgyse menne, hogy még bármi egyebet csinálj, ezeken felül,
hát abba meg, isten neki fakereszt, beletörődtünk, hogy a
repüléssel úgysem hagysz fel.
­ Hálás vagyok nektek ezért, papa. Tudom, mi a
véleményed a dologról úgy különben. De most ez, amit
említettem nektek, merőben alkalmi munka csupán.
­ És mit jelent ez közelebbről? ­ kérdezte Paul. Letette a
poharát.
­ Egész napos elfoglaltságot.
­ Szó sem lehet róla ­ mondta nyomatékosan Paul.
­ Freddy, miről beszélsz itt nekünk? ­ kiáltott fel Éve.
­ Nem megyek egyetemre, anya. Úgyse lenne sok értelme.
Nem vinném ott semmire. Ezt az elmúlt éjszaka pontosan
tisztáztam magammal. Rég tudhattam volna, de nem voltam
benne ilyen biztos még soha. Mint most; és ez akkor végleges.
Nem is csak annyi, hogy „biztos” ez a legjobb... hanem ez az
egyedüli jó, ami engem illet.
­ És honnan veszed hirtelen ezt a roppant ítélőerőt, hogy te
majd megmondod, mi neked az egyedüli jó? ­ fortyant fel Paul,
még így is jócskán türtőztetve haragját.
­ Egyszerűen tudom, apa. Tudom, és kész.
­ Pillanat, Paul ­ avatkozott közbe Éve. ­ Még nem mondtad
meg nekünk, Freddy, miféle elfoglaltságról lenne szó.
­ Repülésről, természetesen. Filmek számára. Precíziós
repülésekről.
­ Te jó ég! Neked elment az eszed! Mit jelent az, egyébként,
hogy „precíziós repülés”? ­ Éve hangja riadt volt, reszketett.
­ Speciális repülések, olyasmi, amire hosszú ideje trenírozok
már. Légi bemutatók, műrepülések... így is fogalmazhatunk. Van
hozzá tehetségem, és már messzire jutottam a dologban. Jó
vagyok benne.
­ De azért, remélem, nem olyasmikről van szó, mint amiket
Detroyat mutatott be itt?
­ Nem, anya. Én azért annyira korántsem vagyok jó.
Egyelőre.
Ez aztán elég volt Paulnak; sok is. Magánkívül volt, felugrott,
a szeme szikrát szórt, villámokat. ­ A fenébe is, most aztán elég
legyen, Freddy! Elég, ha mondom! Ezt én neked egyszerűen nem
engedem meg! Értetted? Megtiltom! Egyszer s mindenkorra!
Vedd úgy, hogy nem. És vége. Meg­til­tot­tam!!! A mi
engedélyünket ehhez te sosem kapod meg.
 ­ Hát akkor, sajnálatos módon, az engedélyetek nélkül
fogom csinálni ­ jelentette ki Freddy, és közelebb lépett hozzájuk.
­ Ti ugyanis ezt semmi módon meg nem akadályozhatjátok már.
­ Marie­Frédérique! Ezennel figyelmeztetlek, és nem
mondom kétszer. Épp elegem van ebből a viselkedésből
Delphine­nél. És másodszor nem fogom elkövetni ugyanazt a
hibát! Ha netán azt hinnéd, hogy büntetlenül tehetsz, amit
akarsz, nagyon tévedsz! Nem viszed el szárazon. Vagy azt
teszed, amit parancsolok neked, vagy elmész ebből a házból, de
rögtön! És addig vissza se jössz, míg ki nem józanodtál. Nem
fogom többé tűrni, hogy a lányaim nekem ne
engedelmeskedjenek! Megértetted?
­ Meg, apa ­ felelte Freddy, azzal sarkon fordult, és indult
kifelé.
­ Freddy, hová mész?
­ Pakolni, anya. Hamar megleszek vele.
Freddy sebtében bevágott pár holmit egy kis kofferba, és a
szekrényekben hagyta a sok parádés pulóvert, blúzt, szoknyát,
blézert ­ nagyjából az egyetemi ruhatárát. Egy­egy darabon még
az árcédula is ott lógott. Vállára vetette bőr pilótadzsekijét, aztán
még egyszer körülnézett a szobájában. Többé ez a szoba nem az
övé; és már nem is volt olyan, mintha az övé lenne. Tudta, hogy
Éve nem fog feljönni, nem fogja megpróbálni, hogy visszatartsa.
Fegyelem dolgában a szülei mindig összetartottak. Egyetlen
alkalomra emlékezett, amikor anyja más véleményen volt, mint
Paul ­ ama bizonyos első szólórepülése dolgában, éjszaka.
Éve és Paul az ebédlőben ült, amikor Freddy csöndesen
kiosont, bezárta a ház ajtaját, s a kulcsot ­ meg Éve autókulcsait ­
a terasz kis asztalkájára tette. Habozás nélkül leállította az első
megfelelőnek látszó járművet, és stoppal ment ki a San Fernando
Valley­be. Pontosan tudta, hová igyekszik. Háromnegyed óra
múlva aztán az utolsó pár száz métert már gyalog tette meg:
céltudatosan tartott egy bizonyos ház felé, ott úgy a Dry Springs
reptér közelében. Ott lakott McGuire. Bár sose járt még nála
látogatóban, a címét megjegyezte.
Közben jócskán besötétedett, de a házból nem szűrődött ki a
világosság. Viszont a garázs fényárban úszott, s ahogy közelebb
ért, Freddy fütyörészés és kalapálás hangjait hallotta. Mac,
csapzottan homlokába hulló hajjal, épp a legújabb szerzeményén
bütykölt. Egy ritkaságnak számító, húszéves Fokker D 7­es volt
az, fölfestett vaskereszttel a vezérlőművén meg a hosszú,
stílszerű törzsén. Háborús filmek céljaira gyakran kellett egy­egy
Curtiss Hawkot vagy M.B.3­ast Fokkernek álcázni. Na, hát ez
legalább igazi volt. Persze, az eredeti motor már csak azért is
olyan volt, mint a fehér holló, mert a rendelkezésre állókat
Howard Hughes annak idején, A pokol angyalainak forgatásakor
szinte egy szálig tönkrenyúzta.
Freddy letette kis kofferjét, aztán a legnagyobb
természetességgel bement a garázsba, kezét lezserül zsebre
vágva.
­ Helló, Mac? Nem kél el egy kis segítség?
Mac elképedve tette le a kalapácsot. ­ Mi az ördögöt keresel te
itt?
­ A másik változat az lett volna, hogy szállodába megyek.
Nem nagyon vonzott.
­ Talán eljöttél hazulról? ­ kérdezte a férfi hitetlenkedve.
­ Aha. Mert felszólítottak rá. Kidobtak. „És át ne lépd a
küszöböt, amíg..” Ebben a hangnemben. ­ Freddy kicsit
felhangosította a dolgot, ráadásul a legnagyobb lezserséggel adta
elő; Macen kívül bárki más be is vette volna.
­ Pillanat, pillanat! Mi baj van? Téged a szüleid soha el nem
zavarnának így szólóban az éjszakába! Mit műveltél, hogy
ekkora lett a dráma?
­ Csak megmondtam nekik, hogy nem óhajtok egyetemre
járni. Már a gondolata is olyan volt lassan, mintha belepne tőle a
könyvtári kriptapor. Egyszerűen nem arra születtem.
­ Szent ég ­ mondta viszolyogva Mac ez aztán a túlreagálás
teteje. Megértem, hogy nem örültek, amikor ezt hallották, de hát
nem kell azért rögtön fel is út, le is út. Ostoba felfogás! ­ Hagyta a
kalapácsot, ahová tette, leoltotta a garázsban a villanyt. ­ Na,
gyere be legalább a házba, kicsi, aztán ott mesélj el mindent,
töviről hegyire. Biztos minden elrendezhető még. Akkora
tragédia azért nem történt. Tudják, hol vagy?
­ Á! Nem kérdezték, én meg minek mondtam volna.
­ Jó, akkor majd én értesítem őket, ne aggódjanak
fölöslegesen. De még előbb azért beszéljük meg a dolgot.
Fogta a bőröndöt, bevitte a sötét házba, ott villanyt gyújtott,
betessékelte Freddyt is. ­ Helyezd kényelembe magad, na. Kérsz
egy kólát? Nem? Akkor majd én magam iszom valamit.
­ Nincs valami olyasmije, hogy szendvics, vagy bármi? ­
kérdezte Freddy, miközben Mac egy jó löket whiskyt töltött
magának.
­ Szóval a kaja előtt rohantál el, mi? Nem várhattál volna
még egy fél órát? Jól van, na, gyere ki a konyhába, keresünk egy
kis száraz kenyérhéjat.
Freddy kíváncsian sandított körbe. Az egész ház ragyogott a
tisztaságtól. Semmi kétség, Mac igazi élete a levegőben zajlik, de
hát hogy ez így...?! Ő inkább afféle rendetlen agglegénytanyát
várt volna, amilyen Swede irodája, és hát tele emléktárgyakkal,
persze. De itt nem volt egy szál fénykép se; egy
repülőmodellecske, egy képeslap, egy térkép nem volt, semmi. A
könyvespolcok tele voltak viszont salátává olvasott kötetekkel,
melyek közül Freddy soha nem látott egyet se a reptéri irodán. A
szoba berendezése igen kellemesnek látszott, de az is nyilvánvaló
volt, hogy itt ugyan senki nem „lakik”. A konyha ugyanilyen
tiszta, rendezett; legalább már az emberi létezés némely apróbb
jelével. Az ódon, mázas konyhaasztalon egy töltögetős üveg állt,
benne QueenAnnesLace, és volt egy nagy tűzhely is, mindenféle
szokásos edénnyel, eszközzel, ezek egy deszkáról lógtak le mind.
Súlyos fazék díszelgett az egyik platnin, most Mac begyújtotta ez
alatt a gázt, és magyarázólag közölte: ­ Párolt hús. Mázlid van,
kicsi. Megmelegítem neked.
Négy Windsor­szék is volt a konyhában, Freddy leült az
egyikre.
E pillanatig nem is érezte, mennyire éhes. Nagyon! Egész idő
alatt csak elhatározásának helyessége töltötte el, de ez, a jelek
szerint, a gyomornak kevés lehetett.
­ Kaphatnék talán én is egy kortyot abból? ­ mutatott most
Mac poharára.
­ Hé, Freddy, neked nincs ki mind a négy kereked! Ez
whisky! Kólát ihatsz, amennyi beléd fér, de whiskyt nem.
 ­ Kezd lassan elegem lenni ­ mondta Freddy, és érezte, hogy
elönti a méreg ­, ki mindenki oktat ki engem, hogyan kell észnél
lenni, meg négy keréken. Tökéletesen normális vagyok! Józan,
mint soha életemben még, bizony ám, annyira... kedves tanár
uram! És most kérem azt a korty whiskyt!
Mac hirtelen abbahagyta az étel kevergetését, és dühösen
megpördült ő maga. ­ Nocsak? Képzeld el, én meg utálom, ha
valaki tanár uramnak szólít. Világos?
­ Igen, de én sose szoktam magát így szólítani!
­ Már egy is elég! Hagyd tehát; légy oly szíves.
­ Oké... Old­timer!
­ Ó, hát így állunk? Kötekedni akarsz? ­ kérdezte a férfi
szelíden. ­ Nem csoda, hogy apád kihajított. Netán őt is Old­
timernek nevezted?
­ Nem. De ahhoz se lenne magának semmi köze.
­ Amióta itt vagy, mindenhez közöm van veled
kapcsolatban. Mindegy, most edd meg a kaját, és fogd a szád.
Nyilván csak túléheztél.
­ Freddy megállapította, hogy Macnek ma ilyen „túléhező”­
s napja lehet; mindenesetre két adagot pakolt ki magának...
szaftos párolt húsból még soha életében nem vágott be egyszerre
ennyit. Mac csak nézte, lassan kortyolgatta közben a whiskyjét.
Ha majd jóllakik, akkor lehet vele nyilván egy­két józanabb szót
váltani. Utána meg, határozta el Terence McGuire, felhívom a
szüleit.
 ­ Ezen már nem lehet változtatni, gondolta, mármint hogy
Freddy egyetemre megy. Hiába, hogy ő, Mac is hibás döntésnek
tartja a szülők részéről, és sajnálja, hogy egy ragyogó
pilótatehetség végső soron odavész. Még a legnagyobb
pilótáknak is folyton­folyvást repülniük kell, különben az
egésznek befellegzett. Nem olyan ez, mint a gépkocsivezetés. Jön
az egyetem, tanulmányok és randik, marad valami törmelék idő,
és az kevés. Hétvégi pilóta lesz Freddy, és abbahagyja majd,
ahogy ez eddig minden nő esetében történt, aki nála, Terence
McGuire­nél szerezte meg a jogosítványt. Mert a hétvégéit is
inkább a futballpálya mellett tölti, fiúkkal, s a felhőkhöz végképp
hűtlen lesz. Ilyen az élet. Házasság, család... gyermekeinek
mesélget majd talán erről a pár vad évről, és kész.
­ Világos dolog. Nem lehet másképp. Csak azt nem értette ­
vagy nem is akart elgondolkozni rajta? ­, miért épp Freddyért
olyan kár... vagyis, miért érzi ezt ő olyan sajgó kis fájdalommal?
Csak hát az is egyértelmű, hogy Freddynek ezt abba kell hagynia.
Pedig született tehetség. Pilótanő. Ahogy ő, Terence McGuire,
pilóta. A vészes különbség az, hogy nőknél ennek eleve nincs
jövője. Férfiak is keservesen tudnak megmaradni a pályán; ő ne
tudta volna? De ahogy elgondolta, milyen szomorú lesz ez az
egész így is Freddynek ­ a kényszerű, önkéntes lemondás ­,
elfacsarodott a szíve. Igyekezett visszafogni magát; nem
nyilváníthatta érzéseit. Most tényleg nem. Ha bármikor, hát most
volt itt a nagy pillanat, hogy atyailag beszéljen a lány fejével.
 ­ Már jobb? ­ kérdezte elmosolyodva, ahogy Freddy még a
mártás foltjait is kitörölgette egy kenyérdarabkával.
­ Aha. Honnét tud ilyen jól főzni?
­ Magányos férfi nagy lehetősége. Különben éhen hal.
Ahogy neked nincs más választásod. Csak az egyetem. Ezt jól
vésd az agyadba.
­ Nagyszerű szózat, okos szó, Mac. De azt ne higgye, hogy
attól már rögtön égi kinyilatkoztatás.
­ Na, figyelj rám, Freddy! Jól tudom, mit érzel. Benne vagy
a kutyaszorítóban, és az, ha makacskodsz, mit sem segít. Mennyi
e pillanatban az össz vagyonod e kerek világon?
­ Három dollár és ötven cent. Ezen a kerek világon. És
annyi gönc, amennyi rajtam van, meg ami a kofferban. Ó, és egy
fogkefe. Gondoltam rá, hogy még kellhet, hát elhoztam
magammal.
­ Miért gondolod, hogy ez így olyan mulatságos?'
­ Könnyű csomaggal utazz, olvastam valahol!
­ Úgy? És meddig juthatsz a Nagy Utazás során három­
ötvenből?
­ Azt majd még meghatározzuk. ­ S hátranyúlt, két kézzel, a
tarkójához, és fölemelte súlyos sörényét, s közben azt gondolta
kajánul: Constance Bennett, Alice Faye, ha vártok, ha nem,
megyek!
­ Még egyszer, jól figyelj, kicsi! Ma este amúgy... bepörögtél.
Ismerem ezt. Holnapra minden egész más lesz. Holnap én itt
repkedek szépen a vidéken, meg mit tudom én, merre, te viszont
hazamész a családi depóba, és a szüleiddel valahogy elrendezed
a dolgot... Aztán, ha majd egyetemre jársz, talán tényleg adnak
neked egy kis zsebpénzt, eljöhetsz repülni, vagy máshol keresel
lehetőséget. Másképp ez nem lehet, és egyszer még igazat fogsz
adni nekem, meg a szüleidnek, ha ma még nem is.
­ A szüleim a zsebpénzt már megajánlották ­ mondta
szelíden Freddy. ­ Én pedig elutasítottam.
­ Nem mondod komolyan! Annyit kuporgattál, hogy az
óráidat fizetni tudd... erre most hozzádvágják a pénzt, és te
visszahajítod. Mondom, hogy...
­ Elment az eszem. ­ Freddy elmosolyodott, aztán felállt,
leszedte és letörölgette az asztalt, elmosta az edényeket. ­
Törlőrongya nincs, Mac? Vagy csak csepptányéros alapon
csinálja? Mi erre a divat?
­ Freddy, kezded magad túlszerepelni...
­ Na, tessék!
­ ... és én nem mondhatok el neked mindent háromszor.
Nem értesz a szóból, úgy is jó. A telefonszámotokat mondd meg
akkor.
Odalépett a falitelefonhoz, leemelte a kagylót.
­ Várjon! Ne telefonáljon! Kérem, kérem!
­ Sajnálom, Freddy. Más megoldás nincs. ­ Hívta a nullát...
de Freddy odaugrott, kitépte kezéből a kagylót; visszaakasztotta.
­ Én még... nem mondtam el magának mindent. Itt nem
csupán az egyetemről van szó.
 ­ Mintha nem sejtettem volna amúgy is ­ sóhajtott Mac, de
minden irónia nélkül. ­ Ki vele akkor, mi van még?
­ Van egy melóm... egy munka. Meg tudom keresni magam
is a kenyeremet.
­ Éspedig? Csak nem akarod zsenge ifjúságodat
pékségekben eltékozolni? Mert attól is eltanácsollak.
­ Semmi kétség, semmi pékség ­ eresztett meg egy
gyengécske tréfát ugyanilyen halvány mosoly kíséretében
Freddy.
­ Hátakkor?
­ Repülés.
­ Miféle repülés? Mi van a repüléssel? Nők nem
vállalhatnak ilyen állást.
­ Mindig akad valami váratlan. Swede Castellinek hívják e
pillanatban a megoldást. Szerződtetett. Én leszek „Ahce Faye”,
„Constance Benned:”, de még „Nancy Kelly” is.
­ Hogy kaszkadőz­dublőz lennél?!
­ Igen, maga már elutasította...
­ Kaszkadőz... te?!
­ Miért ne? Tudom, amit tudok. És meg tudom csinálni. Ezt
maga tudja a legjobban.
­ Túdom, túdom, túdom, túdom...! ­ burukkolta dühösen
Mac. ­ Láttam a forgatókönyvet. Semmit se fogsz csinálni!
Megtiltom! Még hogy...! Gyertya és dugóhúzó füstölögve,
zuhanás csaknem a föld színéig... és felrobbanás a magasban,
kiugrás... KIUGRÁS! Egy francokat fogod te ezt megcsinálni!
­ De még mennyire, hogy meg fogom! ­ rikácsolta vissza
Freddy. Arca maga volt a vad elszántság.
­ Nem! ­ üvöltötte Mac. ­ Csak a holttestemen át! ­ És
irtózatos pofont akasztott le a lánynak. Freddy azonban nem
hagyta magát, nekirontott, sípcsonton rúgta, és erős kezével jól
vissza is vágott közben. Na, végre! Mac csak üggyel­bajjal tudta
lefogni. Csavarintott egyet­kettőt a csuklóján, hogy a rugdosást
abbahagyja. Egy darabig némán, meredten, zihálva álltak így
egymással szemközt. Akkor Freddy, mint aki megértett mindent,
és túl ezeken a valós történéseken, igen, mindent megértett...
előrehajolt, és Mac szájára tapasztotta az ajkait, és vadul csókolni
kezdte a férfit.
­ Nem, ilyet én nem játszom ­ nyögte a férfi. Aztán...
...csókolni kezdte Freddyt mindazzal az agyonéhezett, őrült,
visszafojtott szerelemmel, amit oly rég­rég nem mert volna
bevallani saját magának sem.
És nem bírták abbahagyni. Csókolták egymást, a lélegzetük
elállt, ilyenkor hátrább húzódtak, nézték egymás arcát, nézték
szerelmesen, gyönyörködve. Ezt ők már rég tudták ­ sejtették a
másikról is. És most a fájdalmas, esztelen csókok újabb
sorozatából értették meg, mi az, hogy gyötrelmes gyönyör. A
legszívesebben egymásba bújtak volna, összeolvadtak volna a
másikkal, birtokolni akarták a birtokolhatót, ahogy csak lehet
„kerek e világon”. Ahogy ember emberé lehet, egymáséi akartak
volna lenni, itt a konyhában, rögvest, támolyogva, ahogy a
lábukon alig bírtak már megállni... és Freddy azt suttogta,
zihálva: ­ Szeress! ­, és a férfi azt felelte: ­ Nem lehet... tudod, jól
tudod, hogy nekem nem szabad...
 ­ Semmi... semmi olyan nincs, hogy nem...! Úgy szeretlek,
mindig úgy szerettelek! Már késő azt mondani, hogy nem... már
nem hagyhatjuk abba... már azt nem...
­ De én nem tehetem meg... nekem tilos...
­ Ez az egyetlen a világon, amit most szabad... amit
muszáj... Ami helyes. Te ugyanúgy szeretsz engem, ahogy téged
én.
­ Ó, még sokkal jobban, te azt elképzelni sem tudod!
Jobban, mint hittem volna, hogy szeretni lehet. Te vagy az én
életem szerelme. Meg kellene halnom. Meghalnék érted.
­ Élned kell! Mire lenne jó, ha meghalsz? ­ kérdezte
leírhatatlan gyöngédséggel Freddy. ­ Élj! Nekem élj most is,
hallod? ­ És a férfi nem tudott, még rosszabb, nem is akart
ellenállni. Ezt a sors akarta így.
De ahogy ott voltak az ágyon, az ő ágyában, rátörtek megint a
gátlások. Zavarban volt, egészen addig, míg Freddy át nem vette
a kezdeményezést. A legnagyobb természetességgel. Teljes
elfogulatlansága, tapasztalatlansága olyan volt, mint a háttér
csellóhangja ­ valami hangszer öblének zengése, és ezt
mindketten egyformán hallották. A legvadabb vágyat, azt, hogy
egymásban elvesszenek, azt, hogy elvesszenek egymás által, már
a konyhában kielégítették. Most, miután megvallották évek óta
élő szerelmüket, minden egy kicsit nyugodtabb mederbe
terelődhetett.
Hirtelen úgy érezték, a világ minden ideje az övék. Egy
örökkévalóság; melyben a dolgok sorra fölfedezhetők.
Amelyekre nemrég vadul vágytak még ­ ezek a dolgok most
testközelben voltak, szó szerint. Megérinthették egymást,
gyengéden, mindenütt. Freddy először Mac fülének vonalára volt
kíváncsi, ajkával végigvándorolt rajta, aztán ujjheggyel a férfi
szemöldökén. Nem tudta, hogyan kell egy férfiarcot „fölfedezni”,
hát csak a mohó kutatás vágya vezette, találomra, és
gyengédsége egyszerre volt naiv és túlcsapongó, és olyan
dolgokat művelt, amelyekre senki se tanította soha, és Mac
feküdt csak, és hagyta, történjék, ahogy Freddy akarja, és a
pillanatok boldogsága szinte összeért, az érzések egymásba
bukdostak. Nézte a lányt, ahogy olyan intenzíven fölébe hajol, és
igyekezett türtőztetni magát, akkor is, amikor érzékeny, finom
ujjaival a nyakán szántott végig, a vállán, s akkor, csaknem
szégyenlősen, csókolgatni kezdte a nyakát, s vörös hajzuhataga
előrehullt.
­ Még ne ­ suttogta Mac. ­ Most még ne...
Freddy meztelensége, így fölötte, olyan őrjítően izgató volt,
olyan abszurd ­ és olyan természetes! ­, hogy tudta, nem bírja
soká nézni. Megdöbbenve látta, hogy a lány mellbimbói már
keményen állnak, rózsaszínük elüt a mellek gyönyörű
fehérségétől. A mellei! Amelyekhez ő még hozzá sem ért. De
most muszáj... most ez jön. Mert maguk a mellek kérik, gondolta,
és azt érezte, minden vadul kavarog benne csupán, minden
rendezhetetlen. Már. És még. Megfordult hát, Freddyt
végigfektette a lepedőn, most ő hajolt fölébe.
Freddy nyugodtan feküdt, szemét keményen lezárta. Életében
semmi nem volt még soha ilyen szép. Célzás erről nem esett,
halvány utalás se, tehát nem is sejtette, van­e, lehet­e ennél szebb.
Csak feküdt hát, a lélegzete elfúlt szinte, és mégis mindegyre azt
jelezte Macnek, hogy ne hagyja abba.
És ahogy a férfi odaadóan folytatta, gyengéd érintései
nyomán Freddy érezni kezdett valamit. Hogy mintha forró áram
járná át minden ízét. Olyan világos és egyértelmű érzés volt ez,
mint a villámcsapás, és valahogy a melleitől indult el, és ahogy
lejjebb ért, Freddy olyan dolgokat kezdett megtudni, melyekről
addig sejtelme sem volt.
Azt kérdezte magától, meddig fekhet még így moccanatlanul,
meddig viselheti el ezt az elragadtatást, és akkor, hogy a férfi
ujjai megindultak a csípőjén, rájött, semmiféle olyan törvény
nincs, mely neki itt és most mozdulatlanságot parancsolna.
Megemelkedett hát egy kicsit, teljes testtel, és társához nyomta
magát.
És az idő, mely az imént még végtelennek rémlett,
kifogyhatatlannak, hirtelen meglódult, sürgető lett, és
lüktetésében ott érződött ellenállhatatlanul a vágy, hogy a
másikat maradéktalanul meg kell ismerni, és a másiknak is
minket. Türelmetlenül, valami nem sejtett, idegen jeladásra
Freddy széttárta két lábát; életében nem hitte volna eddig soha,
hogy erre képes. Mac megértette, de még mindig visszafogta
magát. Habozott, míg a lány a végén már olyan szorosan simult
hozzá lentről, hogy szinte magától hatolt belé. S akkor hirtelen
leállt. Elérte azt a határt, melynek korlátozó meglétéről meg is
feledkezett. ­ Nem, tovább nem ­ mormolta ­, nem akarok
fájdalmat okozni neked.
­ De én akarlak ­ kiáltotta Freddy, és tele volt szerelemmel és
vágyakozással, kívánással ­, akarlak téged, akarlak, akarlak! ­
Ahogy Mac még mindig ellenállt, Freddy összeszedte magát,
teljes erejéből felnyomta altestét, és akkor már nem a férfi
döntésén múlt semmi. És elkezdtek mozogni együtt: egyetlen
akarat, egyetlen igény, egyetlen cél. Az ártatlanság és a tapasztalt
férfi egyszerre érkezett el ugyanoda; ilyen nagy volt a szerelmük,
ennyire ismerték egymást; de hiszen a férfi oly gyakran tanította
a lányt arra, ami a világon a legfontosabb; hogy végre szerelmük
igazsága révén egymás felé fordultak, teljesen..
 Szerelem nélkül nem élhetek!
Paul de Lancel korántsem volt természeténél fogva dühös
ember. Neveltetése ­ a Champagne­ban! ­ eleve a nyugalom
csillagzata alatt állt, s ez az érzet olyan volt, mint a táj fölött
lebegő tiszta pára. Szelíd dombok derengése benne. A
diplomácia kompromisszumos világa tanulmányai során vált a
vérévé, s a nővel is, akit szeretett, két évtizede élt harmóniában.
De most, hogy Freddy ilyen tudatosan és hidegen a helyére
tette, feltámadt benne a harag; kíméletlenül, semmivel nem
törődve, semmire nem adva. Abszolút érvényű düh volt ez, s
annál kevésbé volt csillapítható, mivel Paul de Lancel, ellentétben
a gyakorta haragvó, még többször megbékülő férfiakkal, nem
tudta, a harag állapota mennyire terméketlen, s épp ezért nem is
szabad hagyni, hogy soká forrjon bennünk. És ez a harag annyira
elhatalmasodott rajta, hogy lénye is jócskán megváltozott; Éve
például megbeszélni se tudta vele a dolgokat, mert Paul
egyszerűen nem engedte meg neki, hogy Freddy nevét akár csak
kimondja a jelenlétében. Ugyanazzal a vad elszántsággal fúrta
bele magát apai haragjába, amellyel a fogoly az alagutat vájja,
vájja állítólagos meneküléséhez; mert ­ akár a fogolynak ­ neki se
volt más módja, hogy a helyzet realitásából kiszakítsa magát.
Leckét kell kapnia a lányának! Leckét, melyet soha életében
nem felejt majd! Valakinek csak kell lennie, aki neki, Paul de
Lancelnek engedelmeskedik! Ebben a megfogalmazásban
összpontosult a haragja ­ mintha harmadrangú oroszlánszelídítő
lenne ő maga, s nem egy végsőkig pragmatikus felfogású
hivatásállomány képviselője, része. De már magának sem
engedélyezte, hogy józanul gondolkodjék.
Freddyre vetítette ki Brunoval, fiával kapcsolatos csalódását
és sebzett keserűségét is; mert a fia a legjobb esetben se tanúsított
az irányában mást, csupán udvarias távolságtartást, ami
idegeneknek jár; igen, a fia őt olyan indíttatással, melynek
gyökereit neki túlságosan is fájó lett volna elemeznie, kereken
visszautasította. S végül még a nővére miatt is kellett vezekelnie
Freddynek, igen, a legutóbbi keserű csalódás okán; mert
Delphine viselkedése felettébb kétes értékű volt, merőben
őszintéden, s a Gaumont­nal kötött szerződése révén apját olyan
fait accompli, megmásíthatatlan kész helyzet elé állította, amellyel
szemben mindenki csak tehetetlenül dühönghetett volna.
Ugyanúgy, mint ő.
Hogy apaként mindhárom gyerekénél így csődöt mondott,
Paul de Lancel szívébe a kudarc visszavonhatatlan érzetét
plántálta; olyannyira, hogy képtelen volt tárgyszerűen és
nyugodtan elgondolkodni a dolgon. Egyszerűbb volt, ha Freddyt
egyszer s mindenkorra kitörli emlékezetéből. Az a lány nem
érdemel elnézést. Azt gondolja, hogy a családja nélkül is
elboldogul? Hát éljen boldogul! Nem, az lehetetlen, hogy neki,
Paul de Lancelnek ezen a világon senki ne engedelmeskedjék
már!
Freddy viselkedése, megbocsáthatatlan lázadása volt az ő
tekintélye ellen az utolsó alávaló támadás, és Paul de Lancel
eltökélte: nem tűri el. Se ezentúl már ilyesmit: nem tűr el. Kerül,
amibe kerül.
Éve a Freddy távozása utáni hetekben egyszerűen rá se ismert
férjére. Paul olyan korán kelt, hogy már mindig bent volt a
konzulátuson, mire Éve reggelizni leért. Paul mindig a
szakácsnőnél hagyogatott üzeneteket. Amikor hazajött,
újságjaiba temetkezett, és feleségével gyakorlatilag két szót se
váltott. Étkezésnél háromszor annyi bort töltött magának, mint
szokott ­ Éve­et ez is megdöbbentette. Vacsora után újabban
mindig elment sétálni: hosszasan, magányosan. S ahogy utána
hazaért, Éve­vel annyit közölt csak, hogy előző éjszaka
csapnivalóan aludt, ezért most hamar pihenni tér. Amióta Freddy
elment, egyetlenegyszer se nevetett még, és ha megcsókolta is
Éve­et néha, legjobb esetben se másképp, csak kötelességszerűen.
É
 Éve azon tűnődött: vajon a férje rá is dühös­e. Föl kellett
tételeznie, bár effélét Paul sose vallott volna be. Semmi kétség, ő
volt az, aki Freddynek az első szólórepülés után megengedte, sőt,
javasolta a további „légi pályát”. Ő adta kölcsön a kocsiját. Paul
nyilván nem menti fel őt teljesen; de azok után, hogy Freddynek
már a nevét se volt szabad kiejteni előtte, Éve úgy érezte, ő maga
„ebben” már­se nem hibás, se nem vétlen. Más ügy volt ez.
Más, és mindenképpen furcsa; mert így Éve annyit se
mesélhetett el férjének, amit Freddyről azért most is tudott.
Tudott, lévén hogy Freddy hetente egyszer felhívta őt pár percre,
s mindig olyankor, amikor Paul nem volt otthon. Részleteket az
életéről Freddy nem beszélt el Éve­nek, s azt se mondta meg, hol
lakik, mindössze az volt a fontos neki, hogy megnyugtassa
anyját: jól van. És volt a hangjában valami, ami ezt egyértelműen
elárulta. Éve megpróbálta azért úgy egyszer­kétszer Pault is
tájékoztatni e dolgokról, de a férje azonnal félbeszakította,
mihelyt rájött, hová lyukadna ki a dolog. ­ Nem érdekel, nekem
ehhez többé semmi közöm ­ vágta ki máris.
Hangjában annyi hideg harag bujkált, hogy Éve a legjobbnak
látta, ha kimegy még a szobából is. Először rémült meg, hogy ­
tényleg, miféle emberhez is ment ő feleségül.
1936 karácsonyáig tűrte ezeket az állapotokat. Éve tisztában
volt vele, hogy Paulnak csak egy telefonjába kerülne, és ismerősei
azonnal felvilágosítanák, hol a lánya s mit csinál; de hát
nyilvánvaló volt, hogy Paul ezt a lépést nem fogja megtenni.
Három hónap múltán azért, gondolta Éve is haragosan, mégis
illene tenni valamit. Hát ő maga adta fel a büszkeségét, s
telefonált. Látni szerette volna a lányát... hogy két élő szót
válthasson vele, a karjába zárhassa.
Másnapra megkapta a választ. A Tail Spin stábja Oxnard
környékén forgat, valami farmon. Éve kiment a farmra.
­ Asszonyom? ­ kérdezte a drótkerítésnél az őr. Mert
drótkerítést vontak az egész terep köré, kíváncsiskodók távol
tartására.
 ­ Várnak ­ közölte kurtán Éve. S az őr szó nélkül kaput
nyitott. Éve leállította a kocsiját az első barakkok mögött, aztán
továbbindult, határozott léptekkel ment a legnagyobb épület felé.
Csöppet sem volt elfogódott itt „a film világában”. Már ugyan!
Aki egyszer az Olympia színpadán állt ­ s nem akárhogy! ­,
zavartalanul hatol át a laikus közönség számára emelt
korlátokon. Be a kulisszák mögé! Mert a kulisszák érdemben
mindenütt ugyanazok. Jacques Charles­ nál, vagy
Hollywoodban.
­ Itt találom Freddy de Lancelt? ­ kérdezte az útjába akadó
első alaktól; mintha ezt mindenkinek eleve tudnia kéne.
­ Freddy? Ott szemközt kérdezze meg! Nem ismerem a
kaszkadőrök időbeosztását. ­ Avval már mutatta is a
gyártásvezetőséget.
­ Kaszkadőrök, igen ­ ismételte Éve. Alig tudta elleplezni
döbbenetét. Hogy akkor ez: valóság. ­ Csak azért kérdem...
­ Mert?
­ Jó, és a... precíziós repülők? Inkább azok.
­ Mi van velük? Azt is ott mondják meg.
­ Vagyis... légi akrobatika, ilyesmi.
­ Mondom, a gyártásvezetőségen. Egykutya.
­ Nagyon köszönöm.
És ment az irodaépület felé. Nem, mondta magának, most
nem az a fontos, hogy mit érzel, most felvilágosításra van
szükséged. A többi ráér. Ezek a fogalmak itt, a jelek szerint,
különben is eléggé összemosódhatnak. Nyaktörés, nem is olyan
luxuskivitelben ­ így nevezte ő maga. Az Olympia egykori sztárja.
A gyártásvezetőség viszont újra csak továbbküldte; egy olyan
kicsit távolabb eső hangárféleségbe. Éve érezte, ahogy Santa
Anna száraz szele cibálja divatos, sötétzöld kosztümjének
szoknyáját; fejéről is csaknem elrepült a puha filckalap. Nagyon
„magas” volt ma az ég, rettentő távoli, párásán fakókék,
felhőtlen. S ő ott ment e tágasságban, igaz, a földön ­ de nagyon
légiesen; tudta, jó húsz esztendőt letagadhatna negyvenkét
évéből. Haja színe is a régi volt, az a romantikus eperszőke. És
valami egyéb se változott: ugyanúgy vonzotta a férfiak tekintetét.
Szorgoskodók hagyták abba lázas tevékenységüket, ahogy
mellettük elhaladt.
Gyors pillantást vetett a hangár felé. Ott állt egy repülőgép, az
éles fényben pár emberalak vette körül. Akkor már látta is:
egyikük nem más, mint Alice Faye. Csak épp ­ krémszín
repülősingben, melynek annyi pántja és zsebe volt, hogy akár
egyenruha darabja is lehetett volna. Maga a gép nem sokban
különbözött a bemutatón látottaktól. Jó erős masinának látszott.
Éve azonban Alice Faye­t szemlélgette inkább. Életében nem
látott még ilyen szűk repülősnadrágot. Alice darázsderekán
széles öv ékeskedett hatalmas csattal. Összetéveszthetetlen
platinaszőke, fürtös haja pilótasapka alól hullámzott elő. A
pilótaszemüveg most fent volt a homlokon, s így az egész arc
látszott ­ az ismerős fekete szemöldök, a hiperhosszú
szempillákkal árnyalt nagy­nagy szempár, s a halványpirosra
sminkelt érzéki száj, mely élénk kontrasztban állt az agresszív
szőkeséggel.
Két férfi hajolt, oda mellette a gép pilótaülése fölé. Egy tömzsi
figura, meg valaki még ­ Éve úgy vélte, Spencer Tracy. De ahogy
közelebb ért, látta, nem. Ez a fiatalabbik férfi nyilván csak
véletlenül hasonlít a nagy sztárra. Valami másik színész. A két
férfi élénk vitát folytatott a pilóta biztonsági övéről. A fiatalabbik
rettentő elégedetlennek látszott.
 ­ Nekem aztán édes mindegy, Swede, hogy ez a világ
állítólag legjobb biztonsági gurtnija vagy sem. Tény, hogy
másikat kérek. Amelyik háromszor ennyit bír ki. Vagy Freddy
nem repül.
Ezt nagy nyomatékkal tette hozzá. Éve már ott járt a
közelükben.
­ Egy napunk rámegy ­ tiltakozott Swede Castelli. ­ Vagy
kettő is.
­ Hallotta, Swede, mit mondott ­ szólalt meg akkor Alice
Faye. ­ Különben is túl szeles ma az idő a repüléshez. A
kameragép ide­oda hánykolódna csak.
­ Freddy ­ dadogta elfúló hangon Éve.
„Alice Faye” megfordult. ­ Anya! Te jó ég, de örülök, hogy
látlak. Ó, anya, hogy vagy? Anya, puszilj már meg! Hallod? Na,
és apa? Meg Delphine? Mesélj el mindent! Még egy puszit, ez
az... De hát, elsüllyedek... be se mutattam itt a.. Ő Swede Castelli.
Ő pedig Mac... Terence McGuire. Emberek, ő pedig az én rég nem
látott anyám. Fogadjunk, Swede, azt gondolta, nekem olyan
nincs is. Hm? Jaj, istenkém, tisztára összerúzsoztalak, anya.
Gyere, hadd törlőm le! Adj már egy zsebkendőt! Ebbe az ostoba
göncbe épp csak hogy beleférek, már egy papírlapot nem lehetne
mellém csusszantani; ez van!
S Freddy, magánkívül boldogságában, körbetáncolta Éve­et,
aztán mindig el is távolodott tőle kicsit, de csak hogy jobban
megnézze magának, s akkor jött az újabb összeölelkezés. Hát
nem úgy fest a gyerek, mintha éhezne, gondolta Éve kicsit
megnyugodva. Viszont szép karcsú is, ugyanakkor, sőt, mintha
most kezdene kibontakozni az alakja. Aztán meg ­ ezt hogy
csinálja? ­ talán még nőtt is közben. Éve egyre csak az idomait
csodálta hitetlenkedve. Freddy észrevette, és hahotázni kezdett. ­
Ne félj, mama, azért a ruha alatt nem lett belőlem Alice Faye, ott
én továbbra is a te égimeszelő kislányod vagyok!
 ­ Tényleg megtévesztő a hasonlóság ­ mondta Éve, még
mindig elfúló hangon. Hozzátette: ­ Föl nem ismertelek volna!
Elhittem...
­ Pont ez a lényeg, Mrs. de Lancel ­ vigyorgott a tömzsi
alak. ­ De látná csak „Connie Bennett”­et! Meg kell a szívnek
hasadni!
­ Swede, nem iszunk egy kávét anyával? ­ kérdezte Freddy.
­ Itt már úgyis végeztünk.
­ Jó, de hát nekem mennem kell, elintézni ezt a
biztonságiöv­ dolgot ­ sóhajtotta Swede Castelli. ­ Aztán Roy Del
Ruthtal is akad némi megbeszélendőm. Mac, te majd kalauzolod
a hölgyeket. Holnap reggel találkozunk ugyanitt. Még ha a saját
két kezemmel varrom meg, akkor is lesz öv.
­ Minek a sietség, Swede? ­ Ám a zömök filmember már
rohant is, és ők hármasban maradtak. Swede nyilván ideges volt
az eddigi időveszteség miatt. De hát Mac lelkiismeretesen
végezte a dolgát: gondja volt Freddyvel kapcsolatban a
legapróbb biztonsági szempontra is. Igaz, amikor végre eljött a
nagy pillanat, Freddy sokkal hamarabb megcsinálta a
bravúrokat, mint bárki más. Mac ilyet nem is látott még. A
filmtörténetben nincs még egy kaszkadőz, sőt, kaszkadőr se, aki
ilyen virtuóza lett volna ­ rögtön, ráadásul! ­ a szakmának,
gondolta Terence McGuire.
Ahogy a kávét iszogatta meg a süteményt tologatta ide­oda,
Éve megpróbált rendet tenni zilált érzelmei és gondolatai között.
Mennyi ellentmondás! Nem is az a lényeg, hogy Freddy, így
kipucoválva, olyan elemien idegen. Más volt itt. Nem tudta volna
megmondani, micsoda. Csak Freddy rettentően megváltozott.
Nem azért, mert most ő volt „Alice Faye”, á, ez gyerekség. S nem
is csupán azt érezte rajta Éve, hogy nem kislány többé, mert
önálló kereső, a maga életét éli ­ ez se csupán. Valami merőben új
dolog volt az, ami a lányából oly ellenállhatatlanul sugárzott. De
mi?
Éve próbált feltenni pár kérdést McGuire­nak is, remélvén,
hogy a válaszokból azért talán majd valami kiderül. De a férfi
csak korrektül, mértéktartóan, óvatosan felelgetett ­ pontosan
úgy, ahogy ezt Freddy oktatójától elvárhatta bárki. Hihetetlen
biztonság sugárzik ebből az emberből, érezte Éve, minden
szavából, mozdulatából. Ha előbb találkoznak, ő is mennyivel
nyugodtabb lett volna: hogy Freddy jó kezekben van.
El kell jönnöm ide majd megint, gondolta, akkor talán
négyszemközt maradhatok Freddyvel. És nyilván nem lesz ilyen
maskarában, ennyire átalakítva se. Persze, a lényeg ­ amiért jött ­,
így is megvolt. Láthatta, a lánya jól van. Továbbá: esetleg Paullal
is közölni tudja majd ezt, valami ügyes formában. S ha nem,
sebaj. Fő az, hogy ő látta a lányát.
Igyekezett, hogy ne nagyon látszódjék rajta „az aggódó
anya”. Nem is az, hogy Freddy függetlenségi nyilatkozata óta
már három hónap telt el ­ s ez csak Paul szerint volt még most is
„anarchista lépés”, ez az elszakadás ­, de itt ült a vadidegen
oktató, hát neki mi köze azért az ilyesmihez. Eleve bárkinek. Hát
nem. Családi magánügyek. Ezért nem kérdezte meg azt se, hol
lakik a lánya, ki főz, mos rá, netán mik a tervei, ha ezzel a
forgatással végzett. Egyelőre a viszontlátás volt a lényeg. S hogy
Freddy olyasmivel foglalkozik, amihez kedve van, amihez ért,
sőt, Mr. McGuire szerint nagyon is ért! Ez elég örömhír egy
napra, hát elbúcsúzott, ment.
Hazafelé végig a tengerpart mentén haladt, s az útra
összpontosított. Elég volt egy pillanatig is Freddyre gondolnia, s
máris... Ó, mik voltak ezek az emlékek? Miért kezdett el
dúdolgatni? Kapaszkodni egy­egy dallamtöredékbe, a szöveg
valamelyik sorába, hogy ­ tényleg, hogyan tovább? Azon kapta
magát, hogy mintha nem is itt, a Csendes­óceán partján autózna,
hanem valahol a messze múltban. Egy Chevalier­siker volt: Je
ripeux pás vivre sans amour ...igen, és Maddy is énekelte ezt. Hogy
„Szerelem nélkül nem élhetek”. Éjjel­nappal csak a szerelemről
álmodom. Ez volt a dal szövege, valahogy ez. És csaknem
negyedszázados emlékek ébredtek föl Éve szívében, s nem
hagyták nyugodni...
Nem hagyta nyugodni valami furcsa gondolat...
És akkor rádöbbent. És megértette. A változást, Freddyét. Azt
a lényegit. Hirtelen fékezett. Megállt az útpadkán. Keze reszketni
kezdett. S csak ült ott, hunyt szemmel, az elegáns kis coupéban.
Szent ég, hát hová tettem a szemem! A vak is észrevette volna.
Már épp csak hogy plakáton nem hirdették! Ezek ketten... az ő
lánya és McGuire... Persze! Szerelmespár, az! Őrjítően bele
vannak zúgva egymásba. Ahogy egy­egy pillantásukat elkapta...
ahogy a kezük összeért... ezt ő mind látta, és mégse látta, mert
nem is volt ilyen elképzelése, efféle szempontja. Azért jött, hogy
megtudja: hogy is van Freddy. Hát így van! Ó, Istenem! Az ő kicsi
lánya már rég nem az, aki volt, már messze bent jár az Ismeretlen
Tartományban. Élményei vannak, melyek még távolabbra
sodorják őt ­ egyelőre! ­ a régi világától. Túljutott az ő lánya már
egy határon... ahol az anyák mindig reménytelenül
hátramaradnak. De ha már a reménytelenségnél tartunk,
gondolta Éve, még „ilyenebb” ennek a szegény férfinak a
helyzete. Soha nem szabadul már ettől... Freddy, ha egyszer úgy
lesz, gyógyíthatatlan, örök seb marad benne. Igen. De hát...
Tovább. Indított, nem álldogálhatott óraszám az útpadkán.
Sóhajtott egyet ­ lemondó, de tapasztalt érzelemkitörés volt ez.
Teljesen mindegy, hogyan jött össze. Vagy hogy ezután mi lesz.
Freddy most végtelenül boldog, és ez neki is örökre egy világ
marad. Örökre? Egy világ? Nehéz gondolatok voltak ezek. Éve,
be kellett vallania, leheletnyi irigységet érzett. Ha egyedül van az
emberlánya, és ha egyebek mellett végre egy kicsit ráér lelkizni,
le nem tagadhatja ezt az alapvető, leheletnyi, de örök fájdalmat.
Amit a határtalan szenvedély hagyott hátra, az az érzés, az az
állapot, amely csak egyszer adódik az életben. Igen, alkalmasint
csak egyetlenegyszer. Riadtan kapott észbe. S mégsem állt le ­
ezzel az apró, nagyon női irigykedéssel. Amit a saját lánya iránt
érzett. Hogy övé ez a biztonságot sugárzó, megnyerő, vonzó
férfi; ez az elragadó arc, mely csupa fanyar­rezzenetlen charme,
övé ez az izmos, kisportolt test... ez: a férfi, aki annyira kívánatos.
Tényleg jól választott a leányom, gondolta, ahogy keményen
megmarkolta a kormányt.
 
La matinéé grass... gondolta Delphine, ahogy ott hevert,
bóbiskolva az ágyon; ez nem francia találmány volt, de a franciák
emelték ki az összetétel egyik tagját, s tették fogalomjelölővé,
ezzel mintegy hivatalossá is. „A kövér ­ zsíros ­ reggel”; mint
amikor a délelőttbe jól ­ jóllakottan? ­ belealszunk! Matiné? Ami
aztán ebből lett. Eredetileg korántsem a tevőleges erény
kifejezése, jellemzése. De: a világ ezt másképp forgatta át. Sebaj.
Matinék, avagy sem... legyenek csak, mások dolga az most.
Delphine hónapról hónapra egyik filmet forgatta a másik után.
Gyakorlatilag meg is lehetett a saját, privát időbeosztása.
Szobalányát, a személy szerint vele és csak vele törődő
Annabelle­t utasította: senkinek meg ne engedje, hogy bármi
mód rátörjön most. Az ő „matinéja'’: egyszemélyes előadás.
Bóbiskolás az ágyban, némi tűnődésekkel tarkítva. Az ördög
vigyen bárkit, még ha netán épp ma akarna neki egy egész
orchideafát ajándékozni, akkor is!
Ráadásul esett az eső. 1938­at írtak, április 10­e volt. De hát
Delphine már csaknem két éve volt parisienne, s így ezt
megszokhatta. Mármint ebben az évszakban az esőt. Hangulata
ettől még sose lett nyomott. Kellemetlenség meg ­ egy szál se. Ha
mennie kellett valahová, a sofőr a galambszürke Delahaye­vel
háztól házig vitte. Idejének java részét különben is műtermekben
töltötte, és ott sose ázott be a tető. Háza meg örökké tündökletes
virágokkal volt tele ­ hódolóinak ajándékai! s ellentétben oly sok
francia otthonnal, valóban otthonosnak, meghittnek érződött.
A Mayerling elsöprő siker lett. Akkor nézett körül Delphine,
hol is találhatna alkalmas lakhelyet magának. Az Avenue Foch
környékén, „seiziéme” ­ a Szajna jobb partján terebélyesedő 16.
kerület ­ legelőkelőbb részén van egy sor kevéssé ismert
mellékutcácska, tulajdonképpen zsákutca, úgynevezett „villa”.
1850 körül épült ez a negyed. A házak a kis semmi utcákban
nagyon hasonlítanak az angol „mews” műfajára ­ „mew­fajára”!
­, hangulatosak, kertesek, diszkrétek... s közben alig pár
percnyire vannak a nagy, forgalmas sugárutaktól. A „Villa
Mozart” volt az a házegyüttes, amely megragadta a képzeletét.
Igen, Delphine­t ez a zsákutcácska afféle viktoriánus babaházra
emlékeztette. Rózsaszín falak, fehérrel tarkázva, úgy, hogy a
téglaminta átüt. Futórózsa mindenütt. Hortenziák. Egy
szomorúfűz. Reggelente a ház homlokzatát, délután a hátsó
frontját süti a nap. Az emeleteken mindenütt két szoba,
fürdőszoba. Lent étkező, nappali, konyha. S mindehhez egy kis
külön pince is. A fűtést nemrég modernizálták. Delphine a házat
az első keresményéből nyomban meg is vásárolta.
Más tizennyolc éves lány, aki így hipp­hopp sztár lesz egyik
napról a másikra, esetleg ékszerekre, bundákra szórja el a pénzét.
, Vagy kocsit vesz. Netán épp ellenkezőleg: elfogja a gyűjtési
szenvedély, és... például magát a pénzt kezdi kuporgatni. Ráül.
Delphine­nek azonban kezdettől ez lett a jelmondata: „Az én
házam az én váram.” Eddig olyan házakban kellett élnie, ahol az
idősebbek szava számított. Neki pedig be kellett számolnia róla,
merre járt, mit csinált. A Villa Mozart jelentette számára az első
lehetőséget, hogy egyre növekvő testi igényeit diszkréten
elégíthesse ki. Itt nem volt kíváncsiskodó, hivatalos concierge,
házfelügyelő a főbejáratnál ­ ahogy ezt nagyobb párizsi bérházak
esetében a törvény is előírja rögtön nem volt tehát figyelő szem,
aki pontosan regisztrálja, ki jön, ki megy. Itt, a Villa Mozartban
csak az igen elfoglalt házgondnok volt efféle külszemélyzet,
Louis, meg a felesége, Claudine asszony, de ők távolabb, szó
szerint a szemhatáron túl laktak, lévén hogy a zsákutcácska elöl
amúgy kecsesen kanyarodott egyet. Teljes volt a diszkréció.
Ha Delphine ne közölte velük, hogy látogatót vár, minden
további kérdés nélkül kinyitották a nagyvaskaput, mely a
mellékutcácskát a sugárúttól elzárta; e feladat elvégzéséért
bőséges borravalót kaptak. Delphine volt már annyira párizsi,
hogy tudja: a személyzettel, ha nem lakik is velünk egy fedél
alatt, tanácsos jóban lenni.
 A személyzet többi tagja sem lakott vele egy házban. Volt
sofőrje ­ Robert ­, komornája, szakácsnője, szobalánya; de mind
máshonnét jöttek reggelente. Jó volt ez így, sokkal célszerűbb,
hogy busásan megfizette őket, mintha ő adott volna nekik fedelet
és kosztot. S mind nagyon tapintatosan kezelték az úrnő dolgait;
nem adták jelét, ha észrevették is, hogy Delphine nem töltötte
éppenséggel magányosan az éjszakát. Ők is hozzájárultak a
tökéletes látszat megőrzéséhez: hogy Delphine de Lancel
művésznő itt valami elmélyült egyedüllétben tölti munkás
napjait, nyugodalmas éjeit.
Egymás közt annál többet pletykáltak Nico Ambert rendező
úrról és az ő ifjú filmcsillagáról. Louis például ámulva mesélte a
feleségének, hogy Monsieur Ambert a múlt héten ötször is itt
„aludt”, sőt, már saját kulcsa is van a házhoz. Annabelle,
mademoiselle komornája pedig, aki egyenesen Claudine­től
hallotta az újságokat, nem mulasztotta el a szakácsnőt
tájékoztatni, kellő kacsingatások közepette ­ persze, „diszkréten”,
vagyis suttogó hangon. S Violet, a szobalány természetszerűleg
eleve mindent tudott. így ment ez, tisztességgel és finoman,
ahogy az már egy előkelő párizsi zsákutcácska világához illik ­ itt
se volt semmi se zsákbamacska.
Delphine ezért hát a pletykák egész pókhálószövevényében
élt, indiszkrétebben, mint ha Hollywoodban egyenest Hedda
Hopper intimoldalának szállította volna önmagáról az adatokat,
nyomdakészen. Csak hát ­ épp ez az! ­ nem lett soha eléggé párizsi
nő ahhoz, hogy ezt akár csak sejtse is.
Viszonya Nico Ambert­rel hat hónapig tartott. Akkorra a
Mayerling is lefutott már, s jött egy újabb filmszerződés ­
Rendezvoiis d’Amour­, méghozzá Claude Dauphin oldalán.
Ambert­től többet tanult, mint a férfi igazából helyesnek
tartotta volna. Szerelmi együttléteik után pár órával Delphine
már ott flangált ­ „töprengve járt­kelt”! ­ a műtermi folyosókon,
díszletek közt, mint aki elmélyülten készül valamelyik jelenetre.
Hanem eközben egyes egyedül az érdekelte: hány férfinak áll fel
a micsodája, látván az ő kéjes mozgását, érzéki arcát, enyhe
meztelenkedését. Aztán szokása lett az is, hogy egy­egy
különösen életerős, fiatal asszisztensnek, kézfogás közben, vagy
előtt, vagy után ­ leplezetlenül odabámul a két lába közé,
felmérve lassan, mekkora lesz az illetőnek az a bizonyos rudas­
szerszáma, s mennyire gyorsan...? S miközben a megkérdezett
valamit válaszolt, Delphine szívó mozdulatot imitált az ajkával,
amit egyszerűen nem lehetett félreérteni, még ha elhinni se
igazából! Figyelte az „áldozatok” arcát, megvárta, hogy
belevörösödjenek az izgalomba, a kínba, s akkor könyörtelenül
folytatta az altesti mustrát. Végül kecses mosollyal elbúcsúzott, s
ahogy ment tovább, gondolatban lélegzetelállító kéjeket élt át.
Látta a hímtagot, irdatlanul meredezve, s elégedetten nyugtázta,
milyen egyszerű is lett volna neki odanyúlnia, elővennie,
élvezkedni rajta emígy vagy úgy.
Bár ezt, persze, a valóságban sose tette meg. Megtett azonban
mindent a stáb felcukkolására. Ám a felszított vágyak fizikai
tárgya ­ kielégítője ­ sose lett. Egyetlen férfinak se adott alkalmat
semmiféle fizikai közelítésre. Egyszerűen szexmániás lett. Azt
élvezte, ahogy vágyak­támadnak benne, a fizikai folyamat
izgatta, a feszültség, a kéjes fantáziálás. Kellett neki ez az órákig
tartó felkészülés; a nedvesség, a mellbimbók keményedése; míg
végre oda kerülhetett a reflektorok fényébe, és megtörténhetett
újra meg újra az. Orgazmusai automatikusan jöttek, és már azt is
tudta, hogyan leplezze az ilyesmit.
Ambert­nek a Rendezvous d’Amour rendezője miatt adta ki az
útját. Soká nem kapta vissza a kulcsot, s a férfinak ez a képtelen ­
bár érthető, érthető! ­ viselkedése szolgált azzal a tanulsággal
Delphine számára, hogy kulcsot többé senkinek. Amikor a
következő filmjére elszerződött ­ Affaire de Coeur ­ egyenest a
producer karjaiba vetette magát. A rendező ugyanis hidegen
hagyta. Történetesen. S hiába volt a partnere Charles Boyer,
színészkollégák iránt elvből nem vonzódott. Túl
egocentrikusaknak tartotta őket, az ilyesmiből nem kért. S minél
jobb külsejű volt egy­egy férfikollégája, annál kevésbé érdekelte.
Filmbéli csókjai ezredrésznyit sem erotizálták őt úgy, mint ­
mondjuk ­ egy fővilágosító lapátmancsa.
Az a szenvedély és odaadás, mely Delphine filmbéli
jeleneteinek többletromantikáját adta a vásznon, más forrásból
jött tehát: annak biztos tudatából, hogy a jelenlevő férfiak
bármelyike hajlandó lenne vele; bárhogy és bármikor hajlandó
lenne, ha ő engedné. És ­ mi tagadás ­ reggel, az ágyban
henteregve, félálomban fetrengve, Delphine azt gondolta, hogy ő
minddel boldogan le is feküdne, sőt, az lenne csak a kezdet, az
egyszeri aktus... igen, de azok a férfiak neki tabut jelentettek.
Eldicsekednének vele. Egy otromba célzás, ittas állapotban; egy
elszólás ­ és mindenki tudná máris. Holott egy sztár palettáján
csak rendezők, producerek, filmzeneszerzők, forgatókönyvírók,
díszlettervezők fordulhatnak elő. Nem holmi műtermiek. Tehát
bármennyire vonzotta is őt „az egyszerű köznép” tömérdek­
nyers férfiassága, sejtett­áhított brutalitása, erről szó sem lehetett.
Maradtak elélvezés­előkészítő szerepben. A kamera előtt,
rejtve, titkon vonagolhatott csak velük. Mindenki szeme láttára ­
láthatatlanul. Képzeletben. ­ Margie­nak egy szót se mesélt
minderről. Barátnője karácsonykor átjött, meglátogatta. Eleinte
Delphine még gondolt olyasmit, hogy részletesen beszámol neki.
Örült, hogy nem tette. Margie Hall ­ annyira „hasra esett” a
filmcsillag előtt, hogy a régi jó pajtási viszony természetessége
mind odalett, elhalt. Bizalmaskodás egy szál se. Ráadásul Margie
húszévesen még mindig szűz volt! Továbbra is azt a
főiskoláslány­életet folytatta, melyet az utóbbi időkben Delphine
gátlástalanul sutba vágott. A szép elvek! Halva született
eszmények. Csak hát Margie­nak is megvolt a maga számítása.
Menyasszony volt, a vőlegénye szépreményű pasadenai orvos.
Várta a klasszikus, polgári életstílus. Először is júniusban az
esküvő. Párszor meglátogatta őt Margie a műteremben, de aztán
őszintén megvallotta, hogy kevéske párizsi idejét inkább
bevásárlásra akarja fordítani. „A stafírung” kiegészítésére!
Kesztyűk, parfüm, kézzel hímzett abroszok és szalvéták. A
leendő ebédlőbe! Atyaúristen, a leendő ebédlő! Delphine hinni se
akarta, hogy kalandos kedvű barátnéja „idáig züllött”. Pár hónap
múlva reménytelenül belevész a polgárasszonyi létbe. Aztán
megjelennek az első ősz hajszálak szépen, és nem tesz semmit ­
ez ellen se jut eszébe semmit se tenni. Már csak így élnek a derék
átlagemberek Pasadenában.
Én is beleszeretek egyszer még valakibe, tűnődött Delphine, s
akkor belőlem is efféle ­ igen, efféle rémalak lesz? Mint a szegény,
ezek szerint jobbra nem érdemes Margie­ból? Annyi köze volt
neki Margie Hallhoz most már, mint a mozipénztáraknál sort álló
emberekhez. Akik őt akarták látni. A filmjeiben. Melyeknek
száma, a Mayerling óta, hétre szaporodott. És mind kasszasiker
lett. A francia mozijáró közönség szemében őt csak Michéle
Morganhoz és Danielle Darrieux­höz lehetett hasonlítani.
De ez a két kolléganő egyebet is jelentett az életében. Azt,
hogy Delphine semmiképp se fogadhat el hollywoodi ajánlatot.
Mert Michéle Morgan és Dániellé Darrieux is ugyanolyan
kitartóan forgatott filmet filmre, sorra ­ Franciaországban, mint ő...
nem adhatott hát nekik semmi előnyt. Idősebbek voltak nála, de
ugyanolyan becsvágyók. Sőt! Ha tehát ő átmegy a Nagy Vízen
túlra, holtbizonyos, hogy valamelyik esedékes szerepét e két díva
egyike kapja meg. Szó sem lehetett arról! Már azt is elkeserítőnek
találta, hogy a Quai des Brumes rettentő hálás női főszerepét ­
Gabin oldalán ­ Michéle Morgan vitte el az orra elől. Marcel
Carnénak ez a filmje hamarosan mozivászonra kerül, és már
hónapokkal előbb úgy emlegette a világsajtó, mint
„mesterművet”. A fene ott enné meg!
Delphine még egyszer kinyitotta a Figarót ­ Annabelle hozta
neki mindig —, s a filmrovatban megnézte a Carnéval készült
riportot. Elolvasta az elsőtől az utolsó sorig. Eddig ő még se
Carnéval, se Gabinnel nem filmezett. De nem nyugszik, míg ezek
a trófeái meg nincsenek. Hát nem.
Végül bosszús homlokráncok kíséretében hajtogatta össze a
lapot. Hogy elterelje figyelmét a dühítő témáról, inkább a
címoldal tanulmányozásába fogott. Nézzük, mi ez. Ausztriában,
az „An­ schluss” után, Hitler 99,7 százalékot kapott. Kissé
valószínűtlenül hangzik, gondolta. Habsburg Ottó nem
járulhatott az urnához. Őrizetbe vették, méghozzá azzal a
váddal, hogy állítólag az európai nagyhatalmakat Németország
elleni fellépésre ösztökélte volna... Na ja, a Habsburgok! Adott
esetben ők se bántak kesztyűs kézzel senkivel se. Például a
szegény kis Vecsera Máriával. Franciaországban Léon Blum és
Népfrontja végképp levitézlett, Daladier került kormányra. Jó ég,
ezeket ugyan ki tudja megkülönböztetni egymástól? Meg hát kit
érdekel az egész? A francia politikai élet még az úgynevezett
világpolitikánál is sokkal zűrzavarosabb volt. Persze, az
embernek egy kicsit tájékozódnia kell. Folyton erről van szó
mindenütt ­ a politikáról így, úgy, amúgy. Nem állhat ott még egy
Filmcsillag se, hogy sejtelme sincs róla, lázadás van Tunéziában.
Jó, ott mindig is volt ilyesmi. De itt egy új közlekedési eszköz is.
William Boeing tervezett egy 714 elnevezésű óriásgépet. Ez az
egész újságban az egyetlen érdekes hír. A repülőgépen még bár is
van ­ az emeletén! lépcsőn kell föltekeregni. Az ám, repülőgép!
Vajon mit csinálhat Freddy? A Tail Spint kétszer is megnézte,
Freddynek semmi nyoma. Pedig anya azt írta, a húga egyik
filmet a másik után „csinálja”. Ó, hát csinálás és csinálás közt
nagy különbségek vannak. Freddy nem sztár, mint ő.
Lepottyantotta az unalmas napilapot a földre. Ha későn is kel
fel, nincs szüksége újságra! Hát majd figyelmezteti is Annabelle­t:
ne vigye őt ekképp a kísértésbe!
Ma este Brunoval vacsorázik, jutott az eszébe, és pillanatnyi
rosszkedve azonnal elszállt. Fantasztikus, ha valakinek ilyen
megbízható bátyja van, mint neki. Kapcsolata olyan volt a
fivérével, amilyen egyetlen másik férfival se. Bruno sosem
tolakodott a magánéletére vonatkozó kérdésekkel. Nem
viselkedett úgy, mintha bárminemű „kötelessége” lenne vele
kapcsolatban. Hogy gyámkodjon felette, meg egyáltalán. Semmit
se kommentált, nem mondott ítéletet, Delphine magánélete tabu
volt neki. Brunoban a francia mentalitás és életstílus olyan
finomságai éltek már eleve, amilyen benne sosem fog kialakulni.
Bruno pontosan tudta, miféle meghívásokat nem szabad semmi
szín alatt elfogadni, bármily csábítóak legyenek is; s hogy
Delphine­nek is hol kell levélpapírt vásárolnia, milyen legyen a
borítékján a „fej”; hol csináltassa a ruháit; s hogy például egy
filmcsillagnak, a karrierje szempontjából, nagyon is ott kell lennie
a Prix de l’Arc de Triomphe­on, meg a Prix Diane­on, de
semmiképp sem szabad Monte Carlo­ba mászkálnia. Bruno
állította össze a borkészletét ­ abban a bizonyos kis pincében ­, s
elárulta neki, Párizsban melyik cipész készíti a legjobb cipőket.
Nyomatékkal közölte, hogy az Amerikából hozott ruhatárát el
kell hajítania; s amikor arra került a sor, Bruno választotta ki a
rangjához legjobban illő gépkocsit. S Delphine tisztában volt vele,
micsoda előny neki, hogy az ügynökétől a produceréig mindenki
tudhatja: egy ilyen fivér védőszárnyai alatt zajlanak ügyei­dolgai,
igen, egy világfi, egy de Saint­Fraycourt de Lancel vicomte
vigyáz rá. Jó ég, a franciákban mekkora rangkórosak.
Delphine is viszonozta Bruno szívességeit. Például azzal,
hogy olykor a háziasszony szerepét játszotta nála. ­ Chérie ­ jött a
fivére egy napon, például ­, adok egy kis estélyt, ott lesz egy alak,
pénzzel van kitömve mindene, de még nem döntött, melyik
bankházat válassza. Őt ültetném a jobbodra, hm? ­ Ilyen
alkalmakkor ő a legszexisebb ruháját öltötte fel, s
meztelenkedésének foka még saját magát is meglepte. Nem
fukarkodott a bájaival, mint Delphine de Lancel, a híres
filmcsillag, ugyanakkor méltósággal viselkedett, mint
Mademoiselle de Lancel, Bruno féltestvére, a híres­nevezetes
champagne­i arisztokrata család leszármazottja, aki mindenben a
bátyja tanácsára hallgat. Bruno egy­egy gyors oldalpillantása
elegendő volt ekképp, hogy meggyőzze: jól játssza a szerepét.
Tökéletes páros játék volt az övék! S miért? Mert lényünk
lényegét tekintve egyívásúak vagyunk, gondolta Delphine. És
Brunoban alkalmasint az volt a legjobb, hogy tökéletesen
osztozott Delphine „szerelemfelfogásában”. ­ Micsoda
haszontalan, végképp nyűgös érzelmi felindulás ­ szokta
mondani fivére a szerelemről ­, csak azért találta föl valaki, mert
a fene nagy képzelőerejét nem tudta mással lekötni. ­ Igen,
valami kispolgári, munkanélküli trubadúr.
 Többnyire egy héttel az efféle kis estélyek után Delphine
címére egy­egy pompázatos ékszer érkezett, s mellette kártya, az
meg Bruno írásával. Hogy tudniillik az a bizonyos úr úgy
döntött, pénzét a legalkalmasabban Bruno bankjában
kamatoztathatja. Delphine imádta ezeket a kis összjátékaikat.
Érdekközösségüket még külön is aláhúzta, hogy vérségi kötelék
van köztük. Egy szép nap hármuké lesz a de Lancel­hirtok, s
tiszta szerencse, hogy Bruno ért a szőlőhöz is, mert se ő ­
Delphine, ahogy elgondolta ­, se Freddy, nyilván nem óhajtja
magát effélékbe beleártani. Semmi kétség, van valami bája, ha
egy filmsztár kastélytulajdonos. Michéle Morgannak nincs
kastélya. Dániellé Darrieux cháteau­járól se tudott Delphine. Ez
akkor mindkettejükkel szemben előnye lenne. S ha vásárolnának
is kastélyt e dívák, más dolog az, ha valaki a magáét családilag
örökli. Na, de pillanatnyilag nem is Valmont volt a téma.
Delphine fölkelt, nyújtózkodott. Szerette ezt az ő kis házát; s
ha nem itt töltötte napjait, esetleg két film forgatása közben
nyaralni menvén, hát valami elegáns fürdőhely legelegánsabb
szállodájában lakott; nem holmi kastélyban.
Csengetett a komornájának, és most már tény volt, hogy az ő
szép kövér­zsíros reggelének vége. Délután megbeszélése van
következő filmjének rendezőjével. A cím az lesz, hogy Jour et Nuit.
Nappal és éjszaka. A rendező neve Armand Sadowski. Az egész
szakmában róla lehetett hallani mindenütt, meg a három első
filmjéről. Hogy ragyogó fej, ugye. Nehéz ember. Nagyszerű
művész. Mi több, zseni. Képtelen figura, továbbá. Mármost hogy
nézhet ki vajon? Milyen férfi? Ezen töprengett, míg Annabelle­t
várta. Olyan, akit ő szívesen ráncigál az ágyába? És ott mit tud?
Hát az ügynökét, sajnos, ilyenekről nem nagyon faggathatta ki.
Delphine általában az új rendezőkkel az első beszélgetést
azokba az éttermekbe „vitte”, amelyeket ügynöke, Jean Abel
választott ki. Abel azon emberek egyike volt, akik a filmcsillag
ügvei­dolgai felett a lehető legtotálisabb ellenőrzést gyakorolták.
S valóban: ha valaki nem csupán az éttermet választhatja ki, de a
bort is, aztán ő fizeti a számlát, az ilyen ­ alkalmasint a helyzet
ura. Az, hogy Delphine lesz a Jour et Noir egyik főszereplője, rég
eldöntött tény. Itt próbafelvételekre sem volt szükség. A
szerződéseket mind aláírták már, ezzel együtt a forgatási munkák
során még mindig adódhattak konfliktusok. Abel ráadásul úgy
akarta, hogy Sadowski­val szemben az ő pozíciója eleve erős
legyen. Szerencsétlen módon a rendező olyannyira el volt
foglalva még legutolsó filmjének vágási munkálataival, hogy
csak egy délutáni időpontot adhatott meg, s a találkozóra eleve
csak billancourt­i irodájában kerülhetett sor. Abel jócskán
vonakodott, de a végén kénytelen volt így is beleegyezni a
dologba ­ lévén, hogy már csak egy hét volt hátra a forgatás
kezdetéig. Eredetileg az ügynök akart volna Delphine­ért menni,
de inkább az volt jó, ha külön érkeznek: Delphine a saját
kocsijával, utána ugyanis folytathatja útját a szabónőjéhez, és a
többi; a finom ételek s bor híján zajló üzleti tárgyalás sivár és
szikár körülményei sokkal kellemetlenebbnek ígérkeztek, nem
nagyon számíthatott senki a jó hangulat előnyeire, Delphine
„bűvöletes hatására”, melyhez a szokásos kellékek igencsak
kedvező hátteret szoktak teremteni.
Delphine gondosan öltözködött. A Jour et Noir történetének
lényege az volt, hogy őt ­ szórakozásoknak élő, csapodár ifjú
leányzó szerepében ­ gyilkossággal gyanúsítják, sajátos mód a
nyomozás során beleszeret a rendőrfelügyelőbe. És a többi.
Delphine annyit már tudott, hogy a Pierre Goulard által tervezett
jelmezek ihletője a szürrealista­játékos Schiaparelli. Ihletője?
Onnét voltak lelopva a dolgok, gondolta ő. A kikiriki
ruhakollekció bizonyára jól illik a filmbéli ifjú hölgy alakjához, de
nem volna korántsem szerencsés ilyesfélét hordani, ha valaki első
ízben találkozik a rendezőjével.
Delphine mestere volt annak, hogyan öltözködjék messze
szimplábban és szerényebben, mint aki­ami végső soron „ő”. Ez
az underdressing mindig megtette a hatását. A világ mit vár? Hogy
a filmcsillag csillogva­villogva jelenjék meg. Ez Delphine­nek
túlságosan „ortodox”, az elvárásokhoz mereven ragaszkodó
eljárási mód lett volna, igen, hogy ennyire eleget tegyen a
várakozásoknak. Jó, hát az „ortodox” még elmegy, de
várakozásoknak eleget tenni nem kell. Hogy egy filmsztár a
kedves jó Jean Patou legújabb kreációjában jelenjék meg ilyenkor,
hozzá Paulette­nek valami extravagáns kalapkáját csapja a fejébe,
karjára netán ezüstrókát vessen ­ hát nem. Ilyesmit nagy
alkalmakkor csinálhat valaki, de nem akkor, ha bizonytalan
kimenetelű alkudozásokról lesz szó, amikor is valamennyi
fegyverét be kell vetnie nyilván. Miért hívja fel a rendező
figyelmét azonnal arra, hogy milyen fokig mehetnek a dolgok?
Hiszen az is elképzelhető, hogy ez a férfi őt ki nem állhatja!
Történhet ilyen, már történt is. Hát persze.
Egészen egyszerű, vékony­könnyű gyapjúpulóvert választott
hát, afféle közömbösnek ható, halványszürke árnyalatút, mely
így még jobban hangsúlyozta bőrének leheletes szépségét ­ nem
olyan nyers egyértelműséggel méghozzá, mint a fekete anyagok.
Ehhez jött akkor az elegáns, szintén szürkés tónusú
tweedkosztüm, egy hajszálnyit sötétebb, mint a pulóver;
fakószürke selyemharisnya; egyszeregy­köznapiasságú lánycipő
­ mint az internátusiak! ­; és kabátja egy öves angol trencskó lett.
Parányi fülbevaló ­ karika ­, fekete bársony baszksapka, szintén
diáklányos; maga a tökéletes összeállítás. Amíg tüzetesebben
szemügyre nem veszi valaki az arcát, lehetett volna ő így:
valaki... senki... nagy betűkkel ugyanez a két változat csakígy.
Szakmájában a küllemet hűvös józansággal szemlélték, olyasmi
volt az, mint egyebeknél a negyedévi mérleg. Amszterdami
gyémántcsiszolók tekinthettek úgy az értékes kőre, mint
Delphine önmagára ­ orrának tökéletes szabására, felső ajkának
fantasztikus ívére, netán a pofacsontja alatti árnyakra.
Elégedett volt magával; így húzta meg a trencskó övét, aztán
az esőkabáthoz nagyon is illő baszksapkát ferdén a homlokába
húzta, hadd takarja el tökéletes haja­vonalát, azt a háromszöget,
mely szinte a védjegye volt már.
A műteremkörzetbe érve egyenest a szabászhelyiségek felé
vette útját. Abel még nem volt ott a megbeszélt helyen. Talán
elakadt a nagy forgalomban. Delphine szembetalálkozott pár
felszínesen ismert illetővel. De ebben a szerelésben senki se
gyanította volna, hogy ő az. Még szabadabban mozgott a
stúdióban. Rég járt itt, ki is volt éhezve egy kicsit a hangulatra.
Persze, nem ártott a kikapcsolódás, a klímaváltozás sem. Most
mindent kétszeresen élvezett hát.
Megállt egy tárt műteremajtóban ­ bent épp egy jelenet
díszletét bontották le. Az ismerős szagok, zörejek! Hevesebben
kezdett dobogni a szíve. El innen! Már fájt az egész, már annyira
hiányzott „a szerep”! Hogy ő itt ne csak bámészkodó legyen.
S mintha csakugyan hálátlan ügy lett volna itt bármi efféle.
Mert ahogy egy férfi, három másikkal egyetemben, hevesen
gesztikulálva arra jött szemből, szinte forma szerint is vállon
ragadta, megpördítette, elkapta. ­ Hé, ez fájt! ­ kiáltott fel
Delphine egészen ösztönösen. De a válasz ennyi volt csak: ­ Mit
mászkál arra, ahol semmi keresnivalója nincsen...! Ki...
­ Te is nekem! ­ mondta Delphine, igaz, angolul... erre a
nyilván ártalmatlan mondatkezdésre; csak azért nem hallotta a
végét a dolognak, mert a férfiak robogtak­lobogtak máris tovább.
Ő meg akkor, ha egyszer már Abel annyit késik, úgy határozott,
szólóban fog jelentkezni. Ezt meg is tette. A fogadóhölgynek
ennyit mondott csupán:
­ Monsieur Sadowskit keresem.
­ Pillanat, de most nem zavarhatjuk. Mit óhajt, egyébként?
­ Vár engem ­ felelte Delphine kertelés nélkül, jószerén
nyersen.
­ A nevét kérem.
­ Mademoiselle de Lancel ­ felelte hidegen Delphine. A
fogadóhölgy már értette.
­ Ezer bocsánat, mademoiselle, nem ismertem meg így. De
azonnal beszólok. Méltóztatna helyet foglalni addig?
­ Nem, köszönöm. ­ Delphine állva maradt, lábával
türelmetlenül topogott. Esze ágában sem volt leülni itt, úgy,
mintha egyéb dolga se lenne, minthogy engedelmesen Monsieur
Sadowskira várakozzék.
 ­ Mademoiselle de Lancel van itt, Monsieur Sadowski ­
mondta akkor a hőig)7 egy. mikrofonba. ­ Igen, értem. ­ Delphine
felé fordult. ­ Azonnal fogadja önt, mihelyt a konferencia véget
ér.
Delphine dühödten nézte a nőt, aki semmiről se tehetett,
persze. Az órájára pillantott. Alighanem késve érkezett. És vajon
ha jókor állít be, akkor is itt várakozna? Ostoba helyzet ez is:
ahogy itt áll, mint egy kérelmező. Hát inkább leült egy
kényelmetlen székre. Nézte az ajtót. Várta, mikor toppan be Abel,
legalább valami hülye kifogással. Öt perc némaság következett.
A hölgy újságot olvasott. Delphine felállt. Egy másodpercet se
vár tovább. Mert ez már sok. De akkor, végszóra, kijött az
irodából három férfi, mindegyre élénken vitatkozva, s úgy
mentek el mellette, hogy pillantásra se méltatták.
­ Bemehet, mademoiselle ­ mondta a hölgy.
­ No hát ez csodás! ­ vágta oda Delphine. Bent egy
íróasztalnál, háttal neki, ott ült egy férfi. Elmélyülten
mustrálgatott valami hosszú filmszalagot. Közben fojtott
káromkodásokat eresztett meg. S nem is akármilyeneket. Hanem
igen eredeti, fantáziadús dolgokat ­váratlan szókapcsolásokat...
úgy, hogy tényleg volt íze­bűze az egésznek. Delphine megállt az
asztal túlfelén. És csak bámult. Hát ez az a férfi volt, aki a
folyosón az imént vállon ragadta. Na, lesz meglepetés. Majd
ledermed, ha meglátja, hogy egy sztárral viselkedett kültelki
módon. Delphine megnyugodott ­ én vagyok fölényben,
gondolta, és a játszma végéig meg fogom tartani kezdeti
előnyömet...!
A férfi továbbra is a celluloidot tanulmányozta, s akkor,
amúgy a vállán át, hátra, odaszólt: ­ Delphine, jó kislány, csüccs.
Várj, mindjárt kész vagyok, akkor te jössz. Örülhetsz, hogy nem
te voltál soron az előbb. Ezeket csaknem agyonvágtam. Persze, te
jobban tudsz vigyázni magadra. Másrészt nőket sose ütök meg,
csak egészen kivételes esetben... de akkor aztán...
Hangja elhalkult, minden jel szerint tökéletesen lekötötte a
filmszalag. ­ A rohadását neki! Ez az idióta kameramann! A
kretén! Kőbölcsőben ringatták ezt? Na, kerüljön csak a kezem
közé, diótörés lesz, de ott, ahol a banán érik! Ez nem lehet igaz...
ilyet művelni! Persze, késő már, hogy újra leforgassunk bármit.
Legföljebb a vágás segíthet valamit. Rámegy az egész hétvége. A
franc ott esne bele!
Eltette a filmet, pördült egyet székével, aztán ­ snitt! ­ el is
mosolyodon rögtön. Félig fölemelkedett, kezét nyújtotta, amúgy
az asztal felett, kurtán megrázta Delphine jobbját, majd azt
mondta: ­ Szar egy mesterség, na!
Nagyon magas volt, és a feje egészen bámulatos. Tömérdek
fekete haj, de igen sima és hosszú, és a szálak összevissza nőttek
és álltak és lógtak. Alig lehetett huszonöt éves ez a Sadowski, és
tökéletesen megfelelt Delphine sólyomképének: csupa szem és
orr, és valami iszonyú energia. Úgy sugárzott belőle ez ­ az
energia, az erő ­, mintha éppen párbajozna. Roppant szarukeretes
szemüveg volt az orrán, most levette, megdörzsölte a
benyomódott helyeket magán, két ujjal; a szemüveg, mintha­
külön életet élne, s így meredne valamire, az íróasztal lapjára
került.
­ Abel még nincs itt? Jó, én nem hívtam, ő erőszakoskodott,
úgyse ülhetne itt. ­ Igen gyorsan, nagy nyomatékkal beszélt.
Delphine­nek a szava elállt. Ez a férfi nemcsak tegezi őt, de a
keresztnevén is szólítja, ráadásul, hogy „jó kislány”! Mintha azt
mondaná: okos kutya, jó kutya...! Igaz, effélék előfordultak, de
többnyire csak akkor, ha valakik hosszabb ideje együtt dolgoztak
már. különben ­ képtelenség! Arról nem is beszélve, hogy
rendező és filmsztár között az ilyesmi elképzelhetetlen volt.
Eleve! Még ha régi jó barátok, ez akkor se megy! Tulajdonképpen
mit képzel ez magáról, kicsoda?
 Sadowski lecsüccsent, s visszatette az orrára a szemüvegét.
Most ezen át szemlélte vendégét. Ujjait sátorrá zárta össze, lazán.
Arca csaknem eltűnt mindezen álcázások mögött. De azért
intenzíven bámulta Delphine­t, méghozzá olyan leplezetlenül,
mint aki a frissen szerzett képeit veszi szemügyre, melyekkel
tökéletesen maga van a szobában, s nem tudja, végső soron
tetszenek­e neki.
­ Vedd le már ezt a sipkát, meg az esőkabátot is ­
rendelkezett végül.
­ Semmi kedvem ­ felelte Delphine mereven.
­ Megfáztál?
­ Szó sincs róla.
­ Na, mondom, le akkor azt a sipkát, a kabátot meg utána! ­
ismételte Sadowski türelmetlenül. ­ Hadd lássuk, hogy is festesz.
­ A filmjeimet talán nem látta? ­ Sadowski ügyet sem vetett
a visszamagázásra.
­ Persze, hogy láttam. Különben nem szerződtetlek. De
most arra vagyok kíváncsi, ahogy én látlak téged, nem ahogy
más rendezők. Na, mozgás, jó kislány, nem csinálhatjuk ezt estig.
Delphine még merevebben ült ott, aztán levette a sapkáját,
kibújt a trencskóból, a kabátot csípőig leejtette. Arra várt, hogy a
férfi szeme tágra mered a csodálattól. Ám Sadowski lekicsinylő,
távolságtartó arckifejezése mit sem változott. Sóhajtott egyet.
Delphine ugyanolyan közönnyel várakozott, mint a rendező.
­ Állj föl, aztán fordulj egyet ­ mondta Sadowski váratlanul.
Levette megint a szemüvegét, és Delphine látta, mennyire
fekete a szeme, valószínűtlenül nagy írisszel, egészen kis
pupillával. Mintha hipnotizőr lenne. ..
­ Miket enged meg magának? Nem vagyok show­girl!
 ­ Miért, akkor talán térden állva könyörögjek? ­ Arcába
nézett. ­ Az lenne megfelelő, az illene a képbe, mi? Jaj, ti
színésznők! Még valami? Felejtsd el, kislány. Talán rossz helyre
jöttél. Én itt filmcsinálói minőségemben vagyok itt, nem egyéb
fel­le módon. Melltartó? Nuku?
­ Sose hordok ­ hazudta Delphine.
­ Azt én döntöm el. ­ Intett neki, álljon fel. Delphine
ironikusan eltúlozta a meghajlást, és úgy határozott, hogy isten
neki. Hátha így még teljesebben kibontakozhat a szépsége, s az
lesz az egyedüli méltó válasz erre a goromba viselkedésre.
Centiméterről centiméterre fordult csak, lassan, hadd érjen rá a
férfi ­ elszégyellni magát. Ügyelt rá, arcára ki ne üljön a diadal
kifejezése. A szemöldökét se vonta fel, ahogy megint a férfira
nézett. Sadowski ujjai most már elhagyták a sátorozást. Az egyik
tenyér a rendező fejét támasztotta. Elutasító biccentés következett
akkor. ­ Jó, nem tudom. Talán igen... talán nem. Majd meglátjuk.
Kipróbálni mindenhogy érdemes, gondolom én.
­ Miről beszél egyáltalán?
­ Na, hát erről a kis jelmezezésről, amit nekem itten
kitaláltál. Az iskoláslánygöncről. A Shirley Temple után
szabadon választott pulcsi és szoknya nagyszámról. Persze,
beüthet. Nem is olyan ostoba dolog, mint első pillantásra. Lehet
belőle valami, mondom. Megpróbálkozunk majd egy Chloe­
kosztümmel, kis sminkteszttel, és látni fogjuk, két pénz hány
pénz.
­ Tessék?!
 ­ Ébredj, Delphine! ­ pattintott ujjaival a rendező. ­ Chloe...
az a szerep, amit játszani fogsz, a gazdag cemende. Miatta
vagyunk itt, nem? Nyilván úgy gondolkoztál, hogy ez a Chloe az
öltözködésével megjátssza az ártatlant és naivat, hogy a
rendőrfelügyelőt leszedje a forró nyomról a gyilkosság ügyében.
Ez is egy elképzelés. Még mókás is. Meg lehet próbálni.
Gyermeteg, mit tagadjam, és rettentő átlátszó, már ha valakinek
egy csöpp esze is van, de épp ezért lehet igen hatásos is a végén.
Mókás. Mutasd magad, de teljességgel naivnak tettetve. Látod.
Nincs nekem kifogásom az ellen, ha színésznők valami
kreativitást akarnak bedobni. Csak túl gyakran ne csinálják. Ne
hagyd, hogy az ilyesmi rögtön kirepítsen a világűrbe, szívecske.
­ Részemről...
­ Na, remek, részemről is. Világos, kész. Mehetsz. ­ Székével
már vissza is fordult az ablakhoz, és ­ háttal Delphine­nek ­ újra
az iménti filmet kezdte tanulmányozni elmerülten.
­ Nyiratkozás ráférne magára ­ jegyezte meg akaratlanul is
Delphine. Így, odanyesve.
­ Tudom. Már mások is mondták. Meg kell várnom, míg
ezzel a szemét forgatással megleszünk. De ha annyira akarod,
hozz egy ollót, ess neki, nyírd le magad.
­ Seggfej ­ mondta akkor Delphine angolul.
A férfi villámsebesen megpördült, rámeredt, aztán valami
őszinte elragadtatás fénye jelent meg végre az arcán. ­ Ez a
beszéd! Totálba! El is felejtettem, hogy amerikai vagy. A
mindenit! Van pár unokafivérem nekem is Pittsburghben.
Valahogy onnét való vagy? „Seggfej”... ez angolul hangzik a
legszebben a világon. ­ Aztán a keze mozdulatával már terelte is
Delphine­t az ajtó felé, kifelé. ­ Jó, hát hétfőn találkozunk. Friss
legyél és üde, és főleg korán érkezz. De ha azt mondom, korán,
hát úgy értem, hogy hajnalok hajnalán. El ne aludj, kislány.
Tisztességgel figyelmeztettelek. És nem fogom kétszer mondani.
­ Ha mégis elaludnék? ­ kérdezte Delphine. Haragja fehéren
izzott most már.
­ Semmi gond, nem fogsz. Eszed ágában sincs, hogy
problémák elé állíts engem, hm? Mert tudod, hogy úgyse mész
vele semmire. Most pedig húzd el a csíkot, tűnés. Látod, hogy
dolgom van.
„Viszlát, népség­katonaság, lefelé
megy a postazsák”
Freddy még egyszer ellenőrizte, elég jól a fejébe húzta­e a
pilótasapkát. A Brenda Marshall­paróka sötét fürtjei arcát
verdesték, csiklandozták. Az orra viszketett tőlük, egy­egy
pillanatra nem is látott a nagy lobogásban, ahogy elhelyezkedett
a kis Gee Bee fedetlen pilótaülésén s a műszereket ellenőrizte. Jó
két éve csinálta már ezt a kaszkadőzműfajt, és megtanulta:
jelmezesekkel és maszkosokkal tisztára hiába vitatkozik az
épelméjű ember, itt például arról, hogy vajon ilyen lobogó
fürtökkel akár egyetlen pilótanő is repült­e már a világon. Nem
mindegy? A szuper­ékszer­ rablónő... aki mindig repülőgépen
vált köddé... A Lady veszélyben című filmet forgatták. Nem jelentett
neki „légiveszélyt”. Még ha arra kérik, repüljön estélyi ruhában,
azt is megtette volna. Fizikailag ez is lehetséges volt már a
számára.
Leolvasta a magasságot. Pontosan négyezer láb. Ahogy
tervezte. Elengedte a botkormányt. Nagy gonddal állította be a
gépet. 1938 augusztusának e napján nem voltak rendhagyó
légköri jelenségek errefelé, a gép nyugodtan, tényleg precíziósan
repült. Dzsekije ujjában volt egy kis dugi kézitükör, elővette,
ellenőrizte, jól van­e kifestve a szája. Minden oké. Akár egy órája.
Készen állt. Körülnézett, hogy a kameragép jön­e. Négy ilyen
volt. Az egyik, bal felől, egészen közel, a másik három lejjebb, de
egymás alatt ­ azért, hogy majd a zuhanást felvehessék. Freddy
megrázta parókáját, ez volt a jel, hogy részéről mehet. A
felrobbanást és a zuhanást nem lehetett tetszés szerint
megismételni, többször felvenni. Ha netán elsőre nem sikerül.
A nagy, otromba operatőrgépek szintén megegyezés szerint
jeleztek vissza, hogy részükről is minden rendben.
Hát jó, akkor most ­ rajta, Brenda, biztatta magát Freddy, és
feszült figyelméből eltökéltség lett lassan. Magához vette a
tolvajnő zsákmányát, a bársonyzsákocskát, benne az ékszerekkel,
s dzsekije cipzárját lehúzva, becsusszantotta oda, előre. Aztán
kilépett oldalt.
­ Viszlát, népség­katonaság, lefelé megy a postazsák ­
kiáltotta; és azt gondolta közben: micsoda ostoba szövegek. Szép
kis forgatókönyv!
Azonnal fölfedezte a legfelső repülőgép kameráját, telibe rá
irányult, óriásian. A szájmozgását vették fel ­ a hangot később
majd Brenda rámondja.
Akkor megnyomta, már „távozóban”, a pilótaülés melletti
jajvörös gombot, ez volt az időzített robbantószerkezet indítója, s
a detonációnak tizenöt másodperc múlva kellett bekövetkeznie.
Neki, zuhanóban, ennyi idő elég volt, hogy a roncsok rá ne
essenek. S abban a pillanatban már ugrott is ­ oldalvást, nehogy a
gép által kavart szél elkapja. Tízig kell számolnia, akkor
megránthatja az ejtőernyő zsinórját.
­ Egy. Kettő. Három. ­ Megadta a módját, kivárt a számok
közt.
De nem is ez volt a baj. Hanem hogy a szerkezet túl hamar
robbantotta a gépet. A váratlan és közeli detonáció hatására
elvesztette az eszméletét. Égő üzemanyag fröcskölt szanaszéjjel, a
gép darabjai szerterepültek, Freddy közelében zúgott el maga a
kiszakadt motor, s egy égő szárnydarab végképp ott bukdosott el
mellette, kartávolságon belül.
Mint a kődarab, zuhant alá az égből, és amikor magához tért,
fogalma se volt, mióta megy ez már így, hol tarthat, mekkora
magasságban. Azonnali reflex volt: megrántani az
ejtőernyőzsinórt! Másodperceken belül lassulni kezdett a
zuhanása, ahogy a nagy, fehér selyemernyő kibomlott fölötte.
Nem égek, állapította meg, és ez azért valami. Megúszta hát a
lángoló üzemanyagot. Megfordult saját tengelye körül, felmérte,
mi van ­ mármint körötte az égben, nem jön­e még valahonnét
valami áldás. Ami idefönt volt még, biztos távolságban volt tőle.
A három alsó kameragép rendületlenül tartotta az irányt.
Ezúttal, gondolta Freddy, sokkal többet kaptak, mint amiért
fizettek. Fölnézett, ellenőrizte még egyszer az ejtőernyő nyitott
gombáját; szerencse, hogy ilyen hamar kinyílt. De akkor...
... azt is láthatta, hogy fentről még egyre hullanak az égő
benzin cseppjei, zuhatagai. És hamarosan égetni kezdik a
selymet. A szél is arrafelé sodorta a lángokat. Ha az ejtőernyő
égni kezd, gondolta Freddy, és lepillantott a még jó kétezer
lábnyi messzeségben lévő földfelszínre, ami az ejtőernyőből
marad, nem fogja megóvni őt a szörnyű zuhanástól,
odacsapódástól. S az ernyő itt­ott égett már.
Ejtőernyőt kinyitni a magas égben ­ viszonylag könnyű
feladat. Becsukni? Annál nehezebb. Freddy kétségbeesetten
próbálta visszarángatni a zsineget...! Csökkenteni az ernyő
felületét! Az életéért küzdött. Fokról fokra sikerült minden
erejével valamit visszarángatni az ernyőn, az ellenálló felületet
csökkenteni. Már csak az ernyő belvilágának leghegyében volt
ellenállás, ez fékezte csaknem szabadesését. Felnézett, ég­e még
az ernyő. Összpontosítania kellett. Hogy az ejtőernyője sokáig
így szinte csukva legyen, de az utolsó előtti pillanatban újra
kinyithassa.
­ Most! ­ kiáltotta, amikor meglátta a földön lent a kijelölt
kört, ahová érkeznie kell, s körös­körül a lapuló, leső filmeseket.
És Macet is látta, ahogy rohan arra. Elengedte a köteleket­
végükön az ernyő újra kinyílt. De valahogy már későn. Ezt
Freddy tudta. Túl közel volt a földfelszín, halálosan túl közel.
 Keményen, ütközve ért földet, s a bal karja és a jobb bokája
abban a pillanatban már el is tört. És ahogy ép jobbjával a
maradék levegőt ki akarta venni még az ernyőből, ismét
elvesztette az eszméletét.
Ahogy ismét magához tért, már ez volt: Mac rávetette magát,
hogy pörgő­guruló testét megállítsa, lefogja. A kamerák egyre
zümmögtek, tovább, tovább. Az utolsó, amit Freddy még hallott,
a rendező kiáltása volt: ­ Majd pótlólag beírjuk a pasast a
forgatókönyvbe!
 
­ De vigyázz, szappan ne menjen a szemembe, jó? ­ mondta
Macnek Freddy, ahogy a fürdőszoba padlójára, csípőig
meztelenül, odatérdelt. Bokája és karja még mindig gipszben
volt, és a kórházban a lelkére kötötték, víz ne érje egyiket se. Mac
a fejmosásnak ezt az egyetlen módját tekintette még akkor
mindig kivitelezhetőnek: a kád előtt „imádkozó tartásban”.
­ Hogy kerülne szappan a szemedbe?
­ Nem szándékosan. De ha más fejét mosod, mindig az a
vége.
­ Valaki egy repülőből simán kiugrik, a hajmosástól meg
fél?
­ Látod, milyen értelmes vagy. Kezded megérteni a
lelkemet.
­ Jól van, jól van. Nyomd le a fejed, hunyd be a szemed. És
nyugalom!
­ Várj! ­ kiáltotta pánikban Freddy. ­ Nem a samponnal van
a baj, hanem mindig az öblítéssel. Azt hogy akarod megoldani?
 ­ Ezzel a fazékkal, látod? Egyszerű. Fele hideg, fele meleg
víz a fazékba, aztán az egészet, zutty, a hajadra. Mi baj van?
­ Szent ég! Igazi férfielképzelés. Fazékkal?! Hozz egy csőrös
kannát, az jó lesz, na.
­ Tényleg? Esetleg egy öntözőkannát? Egy szemcseppentőt?
­ Öntözőkanna! Remek ötlet. Nem, mégse. Túl soká tartana.
Elég csak úgy egy kancsó.
­ Maradj itt. Rögtön jövök. ­ Mac lerohant a konyhába,
keresni valami megfelelő edényt. Nyilvánvalóan nevetséges volt
az egész ügy. De Mac olyan boldog is volt ugyanakkor, hogy
Freddy végre megint itt lehet vele! Derék lány, bátor,
megtörhetetlen, legyőzhetetlen ­ csak hát egy kicsit túlságosan is
ilyen. Mindegy, rohant vissza hozzá.
Hajmosás után, a tiltakozásokkal nem törődve, felkapta
szerelmesét, az ágyhoz cipelte. Ott törölközővel szárítgatni
kezdte a haját. Szerencse, hogy a dublőzködéshez eleve kurtára
nyírták. A sok parókafelrakosgatás miatt. A sörény vadságának
nyomai azonban így is érződtek.
Mac fésülgetni kezdte a még vizes tincseket, fürtöket ­ és nagy
gyengédséget érzett. Freddy tágra meredt szemmel, álmodozva
nézte őt. Félig asszony már, félig még gyerek, gondolta a férfi.
Akár Leonardo da Vinci egyik angyala az égi statisztériából.
­ Hát ezt meg hol tanultad? ­ kérdezett rá Mac
fodrásztudományára Freddy.
­ Gyerekkoromban volt egy nagy, bozontos kutyánk!
­ Róla soha nem is beszéltél ­ hangzott a szemrehányó
válasz.
­ Elszökött, otthagyott.
 ­ Életem legszomorúbb története, amit mondasz ­ felelte
erre Freddy, és sírva fakadt.
Mac elképedt. Csak viccből mondta az iméntieket. És ez lett a
hatás. Karjába kapta, nyugtatni próbálta a lányt. De Freddy csak
annál hevesebben zokogott. ­ Szegény, szegény kutyuska ­
szipogta. ­ Buta kutya, vajon mi lett vele aztán, nélküled?
Végre elcsitult.
­ Most mi volt ez? ­ kérdezte végül Mac, amikor már
moccanatlanok voltak mindketten. És egy darabig némák.
­ Én se tudom — felelte Freddy, és a férfi vállához simult.
­ Alkalmasint a baleset kései utóhatása. Az idegek.
A lány felült. Mosolyogni próbált, aztán csak a fejét rázta.
­ Nem, az lehetetlen. A baleset dolgát már teljesen
feldolgoztam. ­ Ezt a kórházban is hajtogatta a végén. ­ A
tűzszerészek elvétették a robbanószerkezet időzítését. Ezt,
persze, sosem fogják beismerni. Más magyarázat nincs. Minden
hibátlanul ment, úgy különben.
­ Freddy! Más dolog az, hogy valamit az értelmeddel
dolgozol fel, vagy az érzéseiddel. A dolog rettentő sokk volt
neked, s az is maradt, hiába tagadod.
­ Azt én nem is tagadtam, hogy rettentő sokk volt. Ráadásul
a legjobb ejtőernyőm is odalett. De hát végeredményben nem ez
volt az első balesetem. Törtem már magam korábban is. ­ Olyan
volt ez, mintha tökéletesen flegmán venné a dolgokat.
­ Ilyen baleseted azért mégse volt, ne is mondd ­
figyelmeztette komolyan Mac. ­ Freddy, mikor hagyod abba a
dublőzködést?
 ­ Mikor veszel végre feleségül?
Erre hosszú hallgatás következett, mindkét fél részéről.
Freddy fél éve töltötte be a tizennyolcadikat, s azóta egyre
többször jött elő a házasság kérdése: persze, főleg csak úgy
érintőlegesen, a felszín alatt, s ez lehetővé tette, hogy McGuire
homlokráncolva, ironikus félmosolyokkal intézze el az ügyet;
mintha merész tréfának tekintené csupán a lány célzását,
unszolását. A nyílt választ kerülte. Félt attól a pillanattól. De már
hónapok óta nyilvánvaló volt, hogy eljön. Próbálta húzni­
halasztani most is, fejét ingatta, azt mondta: ­ Nézd, Freddy...
­ Nézem én, de már nagyon rég nem tetszik, amit látok.
Mac, mikor?
­ Freddy, drágám! Én...
­ Te. Nézz rám! Mikor, Mac? Mikor?
­ Az nem megy ­ mondta fájdalmasan a férfi. ­ Nekem az
nem megy. Képtelenség.
­ Miért nem megy? ­ háborodott fel Freddy. ­ Mi az, hogy
képtelenség? Nem vagy nős! Akkor miért nem megy? Még ma
elrepülhetünk Las Vegasba, és holnap férj­feleségként jöhetünk
vissza. Nyilván azt akarod mondani csak, hogy te nem óhajtod
ezt.
­ Olyasmi, Freddy. Annyi csak, hogy nem volna tisztességes
a részemről. Sőt, megbocsáthatatlan lenne. Nézd, te még csak
tizennyolc vagy. Én meg negyvenkettő. Egyszerűen túl öreg
vagyok hozzád.
­ És azt is nagyon jól tudhatod, mennyire nem számít ez
nekem. ­ Freddy felindultan mondta ezt. ­ Rajtad kívül még
senkit nem szerettem. És feleségül se megyek senki máshoz,
csakis hozzád. Esküszöm. És akárhány éves leszel is, tőlem többé
nem szabadulsz. Még akkor is veled leszek, Mac, amikor te már
százéves leszel, én meg a nyolcvan felé közelgek. Minél
öregebbek leszünk, annál jelentéktelenebb a különbség.
­ Freddy! Ez a legnevetségesebb érvelés. Tökéletes
badarság, hallod? Kihagyod a tizennyolc és a nyolcvan közti
évtizedeket, na, köszönöm szépen. Te most még mindig kislány
vagy... jó, jó, tudom én, értem én... de még előtted a
fiatalasszonykor. Miközben én egy középkorú pasas vagyok már,
túl a legszebb éveimen. Ez a valóság! Ez. És nem más.
­ Tisztességtelen játék! ­ kiáltotta Freddy heveskedve.
Holott nagyon jól tudta, hogy az ő részéről unfair, amit most
mond.
­ A fenébe is, hát mit gondolsz, én magamtól nem tudom?
Már az tisztességtelen volt, amikor először lefeküdtünk
egymással. Mert most ez az egész nem lenne, ha akkor nem
gyengülök el! Azóta egyvégtében teszem magamnak a
szemrehányást, miért nem voltam erősebb. Az a dolog volt az
erősebb. Már rég szerelmes voltam beléd, hát nem tudtam
ellenállni. És mind a mai napig se tudok. Legyen. És mind:
ameddig. De nem úgy, hogy összeházasodunk. Én téged nem
vehetlek feleségül, Freddy. Nem lenne az rendes dolog. Nagyon
nem lenne az.
­ Nem csoda, hogy a kutyád is otthagyott ­ vágta oda
Freddy. ­ Mindegy, különben sem akarok még férjhez menni.
Arról volt szó csupán, hogy tisztességes embert faragok belőled.
De nálad a becsület ilyen ódivatú moralizálásokból áll. Vén
tökfej. Nem is mennék hozzád.
­ Ez a beszéd, tudtam, hogy végül azért észnél leszel ­
hazudta Mac, megkönnyebbülést színlelve. Mit gondol Freddy,
nem lát ő át a szitán? Tudta, hogy ez a lány még gyerekkora óta
sosem adott fel semmit, de semmit, ha egyszer, a fejébe vette.
Megszerezte, amit akart. ­ Van kedved egy kis szivacsos
habfürdőhöz?
­ Nincs. Tegnap fürödtem, és még tiszta vagyok. Ha kedved
van, apróra ellenőrizheted. Csak vigyázz, mert csiklandós
vagyok.
 
­ Delphine ma reggel valami egészen furcsát kérdezett
tőlem ­ közölte a férjével Anette de Lancel, de aztán el is
hallgatott.
A vicomte megadóan sóhajtott. Efféle lemondás csak sok
évtizedes házasságokban alakul ki. Sejthette ­ mit! jól tudta ­,
hogy most aztán, bármi volt is Delphine „furcsa kérdése”, nem
menekül, hallani fogja apró részletekig, ráadásul felesége
filozofálását is az emberi természetről; a sok hihetetlen dologról,
ami ebből adódik; a lét és a nemlét nagy kérdései jönnek majd elő
­ filmszínésznőben elbeszélve. Őt az ilyesmi pont ugyanúgy nem
érdekelte, ahogy egy régi középkori kéziratban se tudott volna
egyetlen betű cirkalmaira összpontosítani ­ főleg nem nagyítóval!
Mindegy, ha a felesége így akarja...! Várakozva ült ott, s lelki erőt
merített egy korty jéghideg pezsgőből.
­ Azt tudakolta tőlem ­ mondta végre Anette de Lancel
némi elragadtatással, melybe szent borzalom is vegyült ­, azt
tudakolta, van­e valami biztos módszerem rá, hogyan kell
kiszeretni valakiből.
­ És mit mondtál neki? ­ kérdezte a vicomte, azért már
érdeklődve.
­ Jean­Luc! ­ csattant föl a felesége. ­ Semmit sem értesz.
Hallod? Nyilvánvaló... ha ki akar szeretni valakiből... akkor
valakibe beleszeretett! És ha tanácsot kér így, hát biztos végképp
nem tudja, mitévő legyen. Egy ilyen öntudatos, önálló lény, mint
Delphine, mégse szaladgál szíre­szóra a nagymamájához.
­ Nem is hittem volna, hogy képes bárkibe beleszeretni ez a
lány ­ ámult a vicomte.
­ Jean­Luc! ­ A vicomtesse riadtan kiáltotta ezt.
­ Ugyan már! Életemben nem láttam ilyen hideg lányt. Akit
ennyire megkímélnek az érzelmek, hogy így mondjam. Persze, a
színházi környezet...
­ Nem színház, szívem. Film.
­ Olyan mindegy. Ugyanaz a blődség. De még mindig nem
tudom, mit tanácsoltál neki.
­ Mondtam neki, ha valaki így beleszeret valakibe, hát
képzelje el magának az illető ­ férfi ­ legképtelenebb rossz
tulajdonságait... amik aztán csak később derülnének ki. Nem?
Most még jókor van, hagyhatja az egészet. Szerinte se rossz ötlet!
Mit szólsz?
­ Hm! ­ mondta a vicomte.
 ­ Na, és hálásan köszönte a maga módján a tanácsot, aztán
szegény Guillaume kocsiján elhajtott, nyilván gondolkodni...
egyedül.
Guillaume, idősebbik fiuk, a medve­egészségű és ­alkatú
agglegény három hónapja, minden mód váratlanul, rákban
meghalt. Feleség, gyermekek nem gyászolták, annál inkább
szülei és a szőlőkerti munkások. Nem a szeretet jele volt ez,
inkább ­ megszokás, tisztelet... afféle „emlékezés”.
­ Jó, hát ne törd magad ezen, szívem ­ mondta feleségének a
vicomte. ­ Egy ilyen ügy... ha a lány még annyira fiatal, mint
Delphine... nem a világ. Majd túl lesz rajta.
­ Jean­Luc! Delphine nem tizennégy éves már, hanem húsz!
Épp elegendő az már, ha nem tudnád, mindenre! Tényleg
aggódom, méghozzá nyilván joggal.
­ Anette, kérlek, ne lovald bele magad. Utolsó alkalommal
is, amikor Delphine dolgát ilyen komolyan vettük, jött az a
szerencsétlen meghívás, és látod, mi lett belőle! ­ mondta a
vicomte világbölcsen és óvólag.
Delphine ott ült szobája ablakánál, és kinézett a fénylő
augusztusi teleholdra. Sorsát kárhoztatta keserűen. Hogy
történhet épp vele ilyesmi? Hogy teljességgel felborul minden,
ami ­ és ahogy ­ az életében jó volt. Éveken át próbálgatta
„mesterségét”: hogyan lehet hatalmat gyakorolni a férfiak felett.
Most akkor ez a múlté. Alapállása, életfelfogása maga volt a
„mondenitás”, a félvilágiság. Teste­lelke igényeit e szabályok
szerint elégítette ki eddig, a végső egoizmus jegyében. így volt
legalább féltucatnyi szeretője. Terveit és szándékait szolgálták
mind, s az a mód is, ahogyan bánt velük.
S most? A legrémesebb az volt, hogy saját önvédelmi vonalait
rombolta szét az ­ akaratlan! ­ érzelmeivel.
 Meg hát: ilyen nincs! Nem lehetne. Az emberlánya nem
szerethetne bele egy Armand Sadowskiba. Egy Armand
Sadowskit még csak kedvelni se lehetne. Egy ilyen alak ­ nem
tetszik, nem ám. És akkor neki mégis összejött ez. Hogy
beleszeretett!
Mikor történhetett ez a képtelenség? A forgatás első hetei
után? Amikor Delphine rájött, hogy élete legjobb teljesítményét
kényszeríti ki belőle ez a rendező, s kénytelen meghaladni azt a ­
végső soron primitív ­ fokot, melyen merőben csak a zabolátlan
szexualitására épített, például Nico Ambert­nél? A Mayerling
próbafelvételein. Talán most kellett rájönnie, hogy ­ ő pedig
játszani is tud? Nem egyszerűen csak egy perverz kis nárcissza,
aki önmaga szépségében tetszeleg, aki „a kamerába élvez”, a
reflektorok­ fényében, mások szemeinek kereszttüzében?
Az első forgatási naptól kezdve megfeledkezett róla Delphine,
hogy más férfiak is vannak jelen. Robotok voltak neki azok,
semmi mód nem érintették. A férfi ­ csak Sadowski volt.
Semmi kétség, érzései szakmai jellegűek. Teljességgel
normális érzületek ­ egy olyan férfival kapcsolatban, aki úgy tud
parancsolni neki, ahogy még soha senki. Talán ennyi az egész?
Klasszikusan: Galathea és Pygmalion? Volt már ilyen függőség a
művészetek történetében. S hogy ebből szerelem lett. A dolgok
áttételeződése nagyon is belefér színésznők és rendezők
kapcsolatába. A rendező mindig is a legcsábítóbb személyiség az
események színterén. Egy kis szerelem általában adódik tehát.
Csak hát ha ő mindössze „egy kicsit” szeretett volna bele
Sadowskiba, annak vége lett volna rég, már júniusban, a forgatás
befejeztével. De nem így történt...
Lehet, hogy az szította fel vágyait, amit döbbenten kellett
tapasztalnia: hogy Sadowski az a férfi, akire ő a jelek szerint
jószerivel semmiféle hatást nem tett? Nem tisztára mazochista
vállalkozás, ha az emberlánya, akiért addig a férfiak mind
bomlottak, most egy ilyen alakba szeret bele? Nagyon gyanús!
Ha Sadowski jelét adja, hogy egy árnyalatnyit is érdeklődik
iránta, netán kívánja, ez a szerelem alkalmat talált volna ­
alkalmasint! ­, hogy elcsituljon. Persze, itt minden olyan
eldönthetetlen maradt. Delphine egy pillanatig sem ringathatta
magát olyan (tév)hitben, hogy Armand Sadowski­ ban feltámadt
volna iránta a romantika! Ő meg? Azonnal szédülni kezdett, ha
csak a férfira gondolt, már akkor is... duplának látta az égen a
holdat, mintha zsinóron úsztatná valaki, sárkányként, az égen.
Nem, nem. Ez az egész egy tisztára jeltelen pillanatban
kezdődött. A forgatás során. A rendező manipulatív
személyiségének egyenes következményeként. Delphine hevesen
arra kényszerítette magát: ne nézze a holdat. Mi másnak
nevezhette az ilyen hatást, mint manipulatívnak? A férfi
pontosan tudta, hogyan kell kezelni egy másik embert. A pontos
és megfelelő szavakat mondta a kellő pillanatban mindig;
Delphine megfigyelte őt, ahogy másokkal ugyanígy beszélt.
Ahogy szava simogat, lesújt; kedves, kegyetlen; rábeszélő,
rémületes. És mindent valami kíméletlen, nagyon nyers
energiával hajtott végre.
De hát miért nem szeret belé az összes többi színésznő is
ugyanígy? Delphine megpróbálta beszélgetések hosszú során át
kideríteni. S megtudta: mind érdeklődnek Sadowski iránt. De
csak a rendező vonzza őket. Ennyi. Abban szinte kivétel nélkül
egyetértettek, hogy Sadowski nyilván nőtlen. Még állandó
barátnője sincs. Köztudomású volt, hogy a családja amúgy a jó ég
tudja, mikor jött ide lengyel földről, s hogy a rendező ­ zsidó.
Igen, de az ilyesmit is ugyan ki tudta azért holtbizonyossággal
megmondani, ha lengyelekről volt szó? Ezen túl semmiféle
pletykára nem adott alkalmat, módot, okot. Személy szerint senki
iránt sem érdeklődött, következésképp az iránta megnyilvánuló
általános érdeklődés is személytelen maradt. S e ponton túl,
Delphine kelletlenül tapasztalhatta, mindenki a maga ügyeivel­
dolgaival foglalkozott tovább ­ és nem Armand Sadowskival.
 Lehet, hogy zsidó. Lehet, hogy még annál is gyökértelenebb.
Alkalmasint lengyel. Ennyi. Nem sok.
Próbálj, életedben egyszer, becsülettel venni és bevallani
valamit, biztatta ­ korholta? ­ magát Delphine. Már ott kezdődött,
hogy levette a szemüvegét; igen, ahogy először rád nézett. Annyi
kellett csak, hogy megforduljon azzal a nyomorult székkel, s egy
pillantást vessen rád. Bang. Ennyi volt az egész. És mi legyen
most? Hogy ilyen nyomorúságosán, érzelgősen elkapott téged a
Nagy Szerelem? Most mi légyen?
 
Freddyről augusztus végén vették le a gipszet, és nem volt
semmi oka, hogy hamarosan ismét csatasorba ne álljon a
filmstúdióban. Megint tudott rendesen járni, nem kellett félnie,
hogy elesik­Mac is bátran magára hagyhatta otthon, mehetett a
dolgára.
1938 szeptemberének utolsó napjaiban aztán Freddy ismét
gépbe ülhetett. A sajátjába. Ezt az eléggé extravagáns Rider
versenygépet részletre vette; s az első befizetésre a
bravúrpilótaként keresett első pénzéből került sor. Egyszerűen
nem bírt ellenállni ennek a fenségesen áramvonalas formájú
masinának! 450 lóerős volt a motorja, Pratt and Whitney, Twin
Wasp Junior, tiszta fehér. Ezzel a géppel nyerte első kupáit.
Például 1937 májusában, St. Louisban, a Nemzetközi
Légiakrobatikai Versenyen. A Marseilles/ Istres ­ Damaszkusz ­
Párizs távolsági versenyen is remekül szerepelt, és csak egy
hóviharnak köszönhette, hogy kénytelen volt megelégedni végül
a harmadik hellyel. 1937 novemberében részt vett a Vancouver ­
Agua Caliente (Mexikó) főversenyen, és öt óra nyolc perc alatt
tette meg a távot, mindössze tizennégy perccel volt gyengébb az
időeredménye a győztes Frank W. Fuller jr.­énál. Nem kellett
szégyenkeznie miatta, még ha a győzelemhez ez az időeredmény
kevésnek bizonyult is. Övé lett az ezüstplakett. 1938 elején egész
sor helyi és körzeti futamot nyert. Utána azonban annyi filmgyári
munkája akadt, hogy nem ért rá másra.
Ahogy most ráérősen repült a tengerpart vonalát követve
Santa Cruz felé, próbálta eldönteni magában, mi is a fontosabb
neki: a további munkák a stúdióban, vagy netán mégis inkább az
újabb versenyek, rekordok; Balesete miatt az idén lekéste már a
National Air Racest. De ma már ez nem izgatta. Cochrane nyerte
a Bendixet? Na, és akkor. Végső soron elég volt neki maga a
repülés íze is most. Alatta itt­ott felhőfoltok látszottak ­ mintha
tejszínhabpacsmagok úszkálnának a magasban. Semmi se
sürgette. Sehová nem kellett öt perccel előbb érkeznie. Mindegy
volt, ha pocsékul navigál, az is. Amíg a Csendes­óceán kék síkja
eligazította. Egyértelműen.
Ez volt az igazi élvezet, az elégedettség telje, erre gondoltak a
pilóták, amikor kihozták a hangárból a gépet, s azt mondták:
„Megyek repülni egyet.” Ezekben a látszatra oly mellesleg
odavetett szavakban mindig nagy feszültség is vibrált. Freddy
ámulva tapasztalta magán, mennyire szüksége van erre a fajta
kielégülésre. Nem is sejtette, mennyire hiányzott neki az elmúlt
hónapokban ez az egyszerű fizikai kapcsolat: az együttlét a
géppel. A motor duruzsolása, dorombolása ­ ez a megbízható,
semmihez se hasonlítható hang. A pilótaülés meghitt bőrszaga. A
heveder biztos szorítása ­ ahogy átöleli szinte a felsőtestét. És a
botkormány. A gázpedál. A kormánypedálok. Egyszóval, maga a
tökéletes állapotban lévő gép.
Eddig sosem tudatosította magában a repülésnek ezt a
dualitását. Nem költői szavakból kellett „kirakni” itt a
mennyboltozatot; nem arról volt szó, hogy rajongva ecsetelje,
milyen csodásán változatos képet kínál a föld felszíne a
magasból. Egyszerűen a szabadság érzete volt meg itt: s ez azzal
függött össze, hogy a gépet ő maga vezeti, s mintha kettesben
volna vele, szál egyedül, az egész kerek világon.
Elképzelhetetlen, hogy ezt az érzést ő hosszabb időre bármikor is
ép ésszel nélkülözhesse!
Egy darabig így repült, tökéletesen önfeledten.
Automatikusan hajtotta végre a szükséges műveleteket; s ezek
egyszerűen beleolvadtak ember és gép átszellemült közösségébe,
együttesébe.
Végül rádöbbent, hogy azért úgy mellesleg ­ éhes. Megnézte
térképén, hol a legközelebbi repülőtér, ahol leszállhat s valamit
ehet. Félórányira se volt Santa Cruztól. Már legalábbis az ő fehér
Ridere alighanem megteszi ennyi idő alatt a távolságot, s
alkalmasint nyitva a reptéri kantin, étterem, akármi.
Ma még azt a parányi navigációt is, amire Santa Cruz
eléréséhez szüksége volt, terhesnek érezte. Csak hát éhezni
rosszabb lett volna.
Hát ez akkor a boldogság, gondolta. Ez mind, így együtt.
Ereszkedni kezdett. De nem csupán arról volt szó, hogy „elment
repülni egyet”. Macről volt szó. S nem róla volt­e szó mindig is?
Tegnap este, vacsora után kocsiba vágta magát, elment, hogy
fagylaltot hozzon neki, mert ő azt kívánta meg valahogy. És
amikor kolosszális adaggal ­ megehetetlen mennyiség! ­ hazatért,
Freddy azt mondta neki, hogy nagyon jó apa lenne. De mennyire!
És mennyire természetesnek vette ezt a megjegyzést Mac; a
homlokát se ráncolta. Nem zúdult föl, nem tiltakozott ­ hogy ő
túl öreg már, és minden; semmiféle nevetséges aggályoskodás
nem következett. Csak annyit mondott: ­ Amíg te vagy nekem,
nem kell második bébi. ­ De a szeme villanásán Freddy látta,
valami érzékeny pontját érintette ezzel az imént. Talán titkon
mégis arra vágyna, lennének gyerekei, de bevallani se meri.
Magának se. És ebben a pillanatban nyugodott meg ő, hogy
akkor hát sikerült: Mac egy nap mégis el fogja venni feleségül.
Még ha az kell is ehhez, hogy ő teherbe essék. Valamikor. Hamar.
 
1938. szeptember utolsó napján Paul de Lancel fájdalmas
figyelemmel olvasta az esti lapot. Egész hónapban követte már
az európai válságot, jóllehet, a legtöbb kaliforniai csak a politika
szokásos hullámvasutazásának tekintette, ami ott történik ­ s az
ilyesmire nem is jó odafigyelni.
Csakhogy ebben a szeptemberben már háromszor volt
háborús veszély, vagy legalább háborús pánik. A hónap elején
Hitler a Szudéta­vidék végérvényes annektálását követelte, a
Csehszlovákiához tartozó terület bekebelezésére tört tehát. Pedig
eleinte csak az ott élő német kisebbség jogainak védelméről volt
szó. Háromszor utazott a brit miniszterelnök, Neville
Chamberlain Németországba, hogy a diktátort szelídebbre
hangolja. A csehek készen álltak volna harcolni földjükért, de
rajtuk kívül aztán senki ­ Sztálint kivéve, akit azonban az idő tájt
még figyelembe se vettek igazán. Csehszlovákia szövetségesei, a
franciák és az angolok alig húsz évvel az előző nagy vérontás
után, nézték az ügyet ­ nem tombolt bennük a hadfiúi szellem.
Szeptember 30­án Hitler és Chamberlain, Daladier francia elnök
jóváhagyásával, aláírta a müncheni egyezményt. Ezúttal nem lesz
háború. Győzött az egészséges emberi értelem.
­ Hála Istennek ­ mondta Éve­nek Paul.
­ Gondolod tehát, hogy tényleg nem kell aggódnunk?
­ Ilyesmiről szó sincs. Mindig akad valami, amiért aggódni
kell... De ez a papiros legalább a jóakarat tanújele. Hallgasd csak:
„Ezt a tegnap este aláírt egyezményt, az angol­német
flottaegyezménnyel egyetemben, szimbolikus jelentőségűnek
tartjuk népeink ama vágyát illetőleg, hogy egymás ellen háborút
vívni soha többé nem akarnak.” Még hivatalból cinikus
diplomataként is azt mondhatom, egy lépés azért ez a helyes
irányba.
­ És a csehekkel mi lesz?
­ Franciaország és Anglia hivatott szavatolni jogaikat. A
csehek mindig is problémát jelentettek, de nem annyira fontosak,
hogy világok háborúzzanak miattuk. Mégis, most már legalább
tervezgethet az ember megint. Mit gondolsz, drágám, menjünk át
októberben Franciaországba, vagy várjunk a dologgal jövő
tavaszig?
­ Szabadsággal hogy állsz?
­ Egy kis időm már idén is összejött, de ha várunk,
tavasszal pár hónapra fölkerekíthetjük. Azt is vedd figyelembe,
hogy október dereka után Champagne legszebb évadán túl
vagyunk már.
­ Csak hogy Guillaume temetésén is ott kéne lenni ­
jegyezte meg Éve.
­ Persze, szívem. De apa nyomatékkal legszögezte, nem
akarja, hogy diplomáciai pályafutásom törést szenvedjen, mert
segíteni akarnék neki. Sőt, inkább kerékkötőnek látna engem
otthon, mint áldásnak. ­ Ezt sajnálkozva mondta. ­ Igaz, se a
pezsgőgyártáshoz, se a kereskedelemhez nem ... értek valami
sokat. S ott van a jószágigazgató, ő tökéletesen pótolhatja
Guillaume­ot. Ősi dinasztia a szőlőskertek világában ­ akár a
Martinék, tudod, a három pincemester és famíliája. Meg hát ezek
az emberek nem is szívesen adják ki a kezükből a dolgokat.
Nekik is csak gond lennék.
­ De hogyan is tudnál ötvenhárom éves fejjel még
gazdálkodást tanulni? Egy olyan helyen, ahol október végén
kellemetlenül lehűl az idő, aztán öt hónapot kell várni a
tavaszra? ­ kérdezte Éve szkeptikusan.
­ Azt akarod mondani ezzel, hogy már így megrontott
Kalifornia?
­ Mind így vagyunk ezzel. Valami megváltoztatja a vérünk
anyagát is... a napfény hatására talán. Mint a trópusokon. Aztán
egy szép nap úgyis a tied lesz az egész Lancel­ház, akár akarod,
akár nem. Vagy legalább ami neked jár belőle. Félek előre is attól
a naptól, minek siettetni a jöttét. Várjuk meg a tavaszt, rendben.
Akkor Párizsban is tölthetünk egy hónapot Delphine­nél, a másik
marad a Champagne­ra.
 ­ Jó, legyen így! Május Párizs Delphine­nél, június
Champagne. Ez utóbbi: tanulmányút. Szerelmi jellegű ­ nevetett
Paul. ­ Hogyan enyelegnek a virágkelyhekkel a méhek.
Ez fantasztikus, gondolta Éve, Paul képes vele „mindent”
megtárgyalni, jelent és jövőt, Európát és nagyvilágot, és egy
szóval se említi, amit pedig nagyon jól észben tarthat, hogy van
még egy lánya, itt a közvetlen közelben. De az sem volt
csekélység, hogy Paul ekképp újra az övé, és hogy az az érzelmi
dermedtség, a Freddy távozása utáni, lassan feloldódik. Ezzel
együtt: Freddy kérdése kimondhatatlan, aláíratlan „müncheni
egyezmény” volt; valami végképp nem tiszta dolog; erősen kétes
eljárásmód tárgya. S ők szótlanul megállapodtak: e témakörben
nem viselnek egymás ellen háborút...
 
Delphine szeptember elején újabb filmbe kezdett, partnere
Jean­Pierre Aumont volt. Azzal a reménnyel vágott neki a
forgatásnak, hogy talán majd történik valami, hogy kizökkentse,
megszállottságát elűzze. Mert végeredményben
megszállottságról volt szó, nem szerelemről.
Szeptember végén kezdte már látni, hogy nagyobb a baj, mint
hitte. Persze, játszani még így is tudott. Számíthatott „istenadta”
tehetségére. Az elmúlt két év során rutint is szerzett.
Csodálatosan meg tudott csinálni így jelenetet jelenetre;
bármilyen nehéz volt is a helyzet, azonnal jól „dobta vissza a
labdát” a partnernak. Csodásán oda tudott hallgatni a másikra, és
ezzel az ügy máris meg volt nyerve. A kamerák gondos szeme a
továbbiakban is jóval több érzést fedezett föl az arcán, mint ami a
vonások mögött lapult. Meg volt vele elégedve az új rendezője is,
akit ő nem talált valami ihletett zseninek, de nagyon tűrhető volt
azért. S Abel azon volt, ráadásul, hogy összehozzon neki egy
filmet végre Gabinnel. A jövő minden módon rózsásnak
ígérkezett ­ csak a jelennel voltak bajok. Későn feküdt le,
magányosan, és az ágyban egyre Sadowskira gondolt.
 Nem bírt elaludni. Reggel korán ébredt, és ismét Sadowski
járt az eszében. S nemcsak ott... Napközben minden szabad perce
Sadowskié volt ­ gondolatban. Nem mehetett ez így tovább!
Egyetlen útja van csak, hogy ezt a férfit kiverjem a fejemből,
döntötte el Delphine. A találkozás. A közvetlen szembekerülés.
Elképzelhetetlen, hogy megszállottsága kiállja a valóság próbáját.
Csak épp az kell, hogy a szabad levegőre „kitegye” a dolgot,
mintegy „megszellőztesse”. Aztán már reménykedhet. Hogy ez a
természetellenes állapot véget ér. A legjobb esetben is az lesz,
hogy a férfi ­ közönyösen ­ sajnálni fogja őt. Persze képtelenség
még csak félni is attól, hogy ezt éreztetni fogja vele. A részvét! A
kimondatlanul sugárzó együttérzés! Egy ilyen esetben? Elegendő
lesz, hogy kiölje belőle a megszállottság utolsó csíráját is...
Telefonált neki. Hogy a tanácsára lenne szüksége. Gondjai
vannak a rendezőjével.
­ Hallgass ide, kislány! Annyi a dolgom, azt se tudom, hol áll
a fejem. De hát rendben van, amennyiben gond és baj kering a
láthatáron, szabaddá teszem magam egy parányi időre.
Találkozzunk Lippnél, fél kilenckor. Hohó, nem is, jobb, ha a
műteremben eszem, pár fontos dolgot még el is kell intézni ott.
Hát gyere inkább hozzám, gyere fel, mondjuk, tízkor. Ha nem
vagyok otthon, hát csak azért lehet, mert megöltem egy színészt.
Tudod, hol lakom? Jó, hát akkor addig is...
Tudja­e, hol lakik? Jó ég, hat hónapja tudja, és nem is egyszer
kószált már arra, tucatszor elhajtott a ház előtt a kocsijával, és
úgy egyáltalán, olyan volt, mint egy tini, aki „véletlenül”
találkozni akar nagy imádottjával. Odajuthat gyalog, metróval,
busszal. Térden csúszva, fél Párizson át, ha kell. Aztán taxit
hívott, persze. Nem. A sofőrje se tudjon erről a históriáról. Mit
gondolna esetleg a végén, ha úrnőjét este tízkor odaviszi így
valahova, de csak azért, hogy mint holmi elutasított kérelmezőt,
fél óra múlva már vigye is vissza?
Nem volt oka, hogy nagyon kikészítse magát ­ smink, frizura,
effélék. Ráadásul úgy érezte, csak egyszerű, sima fekete új
Chanel­ ruhája illik az alkalomhoz. Gyöngysorral. De melyikkel?
A legszebb kellett. Akkor meg... Ó, te bolond némber, korholta
magát, hát már megint kezded? Kirittyenteni magad egy férfi
kedvéért, aki érdeklődésnek a legcsekélyebb jelét se mutatja
irántad? Mindegy, a Chanel jót fog tenni az öntudatomnak,
gondolta. Mélyen kivágott koktélruha. Az őszi kollekció
bombameglepetése volt ez a darab! Mert vegyük csak azt: tisztek
is gálaegyenruhát öltenek, amikor hadbíróság elé kell állniok! És
Mata Hari fontosnak tartotta, hogy még kivégzésekor is
szexbomba legyen.
Hát nekilátott, reszkető kézzel bár, megcsinálni mindent,
ahogy illik. Smink, frizura, effélék. A taxiban, ahogy a Szajna
hídján átjutottak a bal partra, azt gondolta: jó lenne valami
forgatókönyv mégis. Az igazi ördögűzés ősidők óta forgatókönyv
szerint szokott zajlani. Ez hagyomány. Neki nem volt semmije
hozzá, csak az a szent meggyőződése, hogy
„megszállottságának” ördögét ki kell űznie magából. Mielőtt
valami még ennél is rosszabb történhetne.
Armand Sadowski valami régi, eléggé lerobbant
bérházfélében lakott; az épület jószerivel behajolt a Boulevard St.
Germain fölé. Delphine elnézte a jókedvű sokaságot a Café Flóré
teraszán a sarkon, az út túlfelén. Esznek, isznak, nevetgélnek, a
pincért hívják kiáltva. Felszabadultan élvezik a talán utolsó
kellemes meleg őszi estét. Láthatóan semmi gondjuk. Elfordult.
Nem bírta még csak nézni se a hétköznapok egyszerű gyönyörét.
Erőnek erejével rávette magát: menjen tovább. A következő lépés
pedig az volt, hogy megnyomja a csengőt, beszél a
házfelügyelővel ­ a concierge­ zsel ­, megkérdi, hányadikon lakik
Monsieur Armand Sadowski, aztán nekivág a meredek,
szőnyegtelen lépcsőfokoknak.
Armand Sadowski látható izgalomban volt, ennek nem adta
magyarázatát se, így nyitott ajtót ­ vagyis szinte feltépte az Ódon
barna ajtószárnyat, amikor Delphine csöngetett, rögvest.
Meglepő volt ez a fogadtatás. Delphine megkapaszkodott a
korlátban.
­ Na, mit szólsz ehhez? ­ tartotta oda neki az esti lapot,
szinte köszönés helyett.
­ Még nem értem rá újságot olvasni ma.
­ Úgy fest, mégis béke lesz! A németeknek ugyanúgy
semmi kedvük a háborúzáshoz, mint nekünk. Hitler aláírta az
egyezményt.
­ Talán nagyon is tiszteli a Maginot­vonalat?
­ Nocsak! Te már ezt is tudod? Bámulatos. ­ Vigyorogva
intett, kerüljön beljebb.
­ Ki ne tudna a Maginot­vonalról ­ mondta akkor Delphine.
­ A franciák egyébről se beszélnek. Na, jól van. Hát eljöttem.
Miért is?
­ Tanácsért. Azt mondtad, gondjaid vannak a rendeződdel.
­ Tulajdonképpen másról van szó.
­ Sejtettem. Biztos arról, hogy neki vannak gondjai veled.
Egy kortyot?
­ Gint, simán.
­ Azt az amerikai mindenedet! ­ nevetett a rendező. ­ Csak
amerikaiak képesek ilyenre.
­ Dehogy, az angolok is ­ felelte Delphine bizonygatva.
Bátorsága rég odalett.
­ Mindegy, ülj le, kislány! El is feledkeztem a jó modorról. ­
Már nyújtotta is a poharat, s hellyel kínálta vendégét egy nagy
bőrfotelban. Delphine körül se nézett a jókora szobában, csak
lezöttyent, mohón ivott egy kortyot, kettőt.
­ Na, miért jössz akkor, halljuk? Miről van szó?
­ Szeretem magát.
Könnyebb volt kimondani, mint hitte. Talán mert franciául
mondta, s ez a nyelv olyan volt a számára, mint egy álarc.
Angolul ­ „I love you” képtelenség lett volna. Kiitta a gint, s csak
bámulta a padlót.
Sadowski tűnődve tette le a szemüvegét, s kis szünet után így
szólt: ­ Nagyon úgy fest. ­ És a hangja pontosan arról árulkodott,
amitől Delphine kimondatlanul is úgy félt.
­ Még csak meg se lepi? Atya ég, micsoda egoista! ­ Neki
magának is váratlan volt ez a dühkitörése. Ráadásul a fejét is
hátraszegte hozzá, haragosan.
­ Hosszú időbe telt, míg rájöttél ­ mondta akkor a férfi, de
csak mintha magában beszélgetne.
­ Említett már engem így... valakinek is? ­ döbbent meg
Delphine.
­ Ugyan, már miért tettem volna?
­ Jó, jó. De hát... most akkor erre semmit nem is mond?
­ Mondok. Te egy rettentő elkényeztetett gyermek vagy.
­ Tudom. Még valami? ­ kérdezte Delphine élesen. Ennek
leszögezése hogy ő elkényeztetett gyermek lenne ­ még nem volt
elegendő az ördögűzéshez. Dühroham ide, oda. Legalább fejezné
ki részvétét! Ezt a szemüveglevevést pedig hagyja. Mit ér el vele?
Hogy ő a legszívesebben odalépne, megdörzsölgetné a két
bevágás helyét. Az orránál, a szeme alatt. Ó, ez a két rettentő
energiájú szem! Ha rövidlátó, ha nem. S mennyire vágyott volna
ezeket a rettentő egynapos borostákat is megdörzsölgetni!
Beletúrni a hosszú, kusza hajba! És magához vonni, szájon
csókolni ezt a borzalmas alakot.
­ Viszolyogtató ez a tömérdek kiváltságod ­ folytatta
Sadowski: ­ Amikor érdemben semmit se tettél érte. Annyi van
csak, hogy a külsőd rendkívül dekoratív.
­ Tudom, de arról meg mit tehetek?
­ Nem is mondtam. Csak azt, hogy ez az egész:
viszolyogtató. ­ Gondolataiba merült, elnémult.
­ És mi köze ahhoz ennek, hogy én magát szeretem? ­
kényszerítette magát Delphine megint a „dolog” kimondására.
Mert a férfi úgy elsőre mintha föl se fogta volna rendesen.
­ Először is bőven volt alkalmam hallani, hány férfival
flangáltál és hemperegtél összevissza.
­ Tehetek én róla, ha folyton belém szeretnek? Attól még
nincs az, hogy vezényszóra viszontszeretném őket! ­ Vajon mit
hallott, kit hallott... mennyit hallhatott? Nagyon befeketítették?
­ Az a híred, hogy úgy váltogatod a férfiakat, mint más az
alsóneműjét. Tehát óvintézkedések lépnek életbe, ha ilyesmivel
fölbukkansz, kislány.
­ Eddig még sose szerettem bele igazán bárkibe is ­ mondta,
remélvén, hogy ez mentsége lehet.
­ Ez nem kifogás. Semmi jópont érte.
­ Maga ugyanúgy beszél, mint az anyám.
 ­ Na, mi van akkor? Mint hallom, rendezőkre szakosodtál
főleg. Desszertnek egy­egy producer is megteszi néha.
­ Émelyítő beszédek.
­ Vagy igazságok. Részemről őszinte szavak. Eszem ágában
sincs, hogy fantáziavilágod férfiseregletében én is ott díszelegjek
eztán. Egyike a sok­sok rendezőnek, akivel sikerült így
rendezned a dolgokat.
­ Kértem én ilyet egyszer is, amíg forgattunk? Nem
tolakodtam. Bíztam benne, hogy az érzéseim elmúlnak. Nem
múltak. Tehát maga nem „az egyik rendezőm” volt. Maga az a
férfi, akibe beleszerettem.
­ Értem, hát persze, kislány. Enyhe démonkodás fogott el,
sőt úrrá is lett rajtad a sötét szellem. Megvallom, bitangul félek
tőled.
­ Nocsak! Kis gyáva kukac! Hát erről van szó. Megyek is. ­
Felállt, hogy induljon. A férfi most már épp eleget mondott. A
sikeres ördögűzés reménye végre megvolt. S többet el se bírnék,
gondolta Delphine. Fájt, rettenetes kín volt itt ülni nála, közben
hozzá se érni. Igen, pedig mennyire megsimogatta volna a kezét,
az arcát... csókolta volna, és... és... és...
­ Maradj csak! Még nem végeztem ­ mondta Sadowski. ­
Nem is vagy kíváncsi rá, honnét tudom, hogy szeretsz?
­ Tökmindegy. Jellemző magára, hogy mindent ki akar
elemezni ­ mondta keserűen. ­ Jó, ez a dolga. Tudnia kell, ki mit
érez és miért. Nyilván én is százszor elárultam magam. Legyen.
De hogy ebből szemináriumot is tartsunk? Milyen is a
viszonzatlan szerelem... már ahogy azt a tündökletes Armand
Sadowski rendező úr látja. Szemüvegén át vagy anélkül.
­ Maradj csöndben, Delphine! Túl sok a szöveg. ­ Valami
most mintha rettentően mulattatta volna a férfit.
­ A maga öntetszelgésétől rosszul leszek! Már rég
megbántam, hogy eljöttem ide egyáltalán. De hát tudhattam
volna előre!
­ Nem, aligha. Én is szeretlek ­ mondta a férfi lassan. És
szavaiban nyoma se volt a tréfának. ­ Jobban szeretlek, mint
amennyire félek tőled. És ezért tudom azt is, hogy igazat
beszéltél.
­ Maga? Engem? Szeret? ­ Delphine hadarva ejtette ki a
szavait. Tökéletes hitetlenséggel. ­ Hogy maga... és... engem? Ha
ez így lenne, rég a tudtomra adta volna. Akkor nem kellett volna
idejönnöm... és a lábai elé vetnem magam!
­ Én reméltem azt, hogy ha te is szeretsz engem, jókor a
tudomásomra hozod.
­ Mikor? ­ Jó ég, hol maradt itt az ördögűzés! Beszélnek
helyette egy szerelemről, amely egyáltalán nem is létezik, nem
létezhet. Hiszen akkor Sadowski nem lett volna képes mindvégig
titkolni! De hogy van az, hogy ő, Delphine egyáltalán nem is
dühös már? Hogy a férfi minden szavát úgy hallgatja, mintha az
élete függene tőle?
 ­ Hogyan lehettem volna biztos benne, míg a rendeződ
voltam? Honnan tudhattam volna, hogy nem ugyanúgy vagyok
csak az egésszel, ahogy te voltál vele mindig. Köztudottan az
egész szakmában!
­ Ó.
­ Igen. Pontosan.
Egymással szemközt ültek, tekintetüket a földre szegezve.
Elragadtatással, zavarban, kicsit a padló színe fölött lebegve,
béna nyelvvel. A múlt kihunyt. A jövő bizonytalan volt. Ám e
kettő közt azért csak ott forgott egyre a világ, míg kettejük körül
minden át nem alakult.
­ Mikor? ­ kérdezte akkor Delphine, majd ő maga is
tegeződni kezdett. ­ Mikor szerettél belém?
­ Nem lényeges.
­ Mégis. Hadd tudjam!
­ Rettentő hülyeség.
­ De mikor! Muszáj megmondanod! ­ követelte, mert a férfi
ezzel tartozott neki!
­ Amikor megfordultam, és rád néztem, első nap ott az
irodámban, az első találkozásunkkor. Semmit se tudtam rólad.
De hát ilyen sztorit még Hollywoodban se mernének kitalálni.
Ilyesmi egyszerűen ­ nincs. Túl szimpla.
­ Én vevő vagyok rá. Hidd el! És miért szerettél belém?
­ Ejha, ki elemez itt most kit?
­ Jogom van hozzá! ­ szögezte le Delphine eltökélten. És ez
szent meggyőződése volt. ­ Halljuk, miért?
 ­ Azért, kislány. Csak. Fogalmam sincs. Semmi közelebbi
okát nem tudom adni most se. Egyszerűen: szerelem az első
pillantásra. Isten engem úgy segéljen. Hidd el, akaratlanul...
adódott. Gyere ide!
­ Miért mennék? ­ Ha felizgatom, gondolta, elmúlik nyilván
a „megszállottság" is. Akkor pedig marad az egészen
közönséges, egyszerű, megfizethetetlen, tökéletes szerelem.
Varázslat.
­ Jaj, ti színésznők! ­ kiáltotta Sadowski, és égnek csapta két
karját. Fel is állt közben, lehajolt Delphine­hez, felhúzta ültéből.
Keze már a nyakán volt, kinyitotta a gyöngy nyaklánc kapcsát. ­
Tedd le valahova! Túl drága jószág, kár lenne érte majd a nagy
kavarodásban.
­ Megcsókolni nem is méltóztatnál úgy bevezetőül?
­ Nyugalom, mindennek eljön az ideje. Először le kell hogy
vetkőztesselek! Gombra gomb. Óvatosnak kell lennem ezzel a
ruhával is, túl jól áll neked!
­ Túl jól, mihez „túl”?
­ Ahhoz a jelenethez, amelyikben a lány azt mondja a
pasinak, hogy szereti. Micsoda bomba ruha! Ennyire testhez
tapadó. Ekkora dekoltázzsal. A szegény ördög. Az első
pillanattól fogva már... nem volt semmi esélye!
 
Freddy ezen az estén, azok után, hogy a balesetét követően
először repült megint egyet a Riderrel, szokatlanul korán aludni
tért. Mac lent ült a konyhaasztalnál egy lap papír előtt. Az
újságot ledobta réges­rég a földre. Túl sok légi csatát vívott ő már
annak idején, valóban mindenre elszánt, fondorlatos német harci
pilótákkal; hát nem tudta még csak elképzelni se, hogy ezek ­ a
németek, úgy egyáltalán ­ valaha is feladnák. Az utolsó húsz évet
nagyjából csak valami hosszúra nyúlt fegyverszünetnek
tekintette. Kényelmetlen, feszengető idő. És akkor itt van most
München. Nyertek megint egy ütközetet.
Honnét kezdik majd megint, úgy istenigazából? Hol és
mikor? 1933 óta felgyorsultak a dolgok. Azóta egyre hallja,
elvben, az első lövedék becsapódását. Nem az a kérdés, hogy
„vajon...”, hogy „tényleg...” ­ hanem, hogy mikor. A Szudéta­
vidék feláldozása után már logikusan kirajzolódott ez az
alaphelyzet. Aki a magasból láthatta csak egyszer is, hogyan
olvadnak semmivé a határok, az izoláció semmiféle szent és
sérthetetlen reményeivel nem áltathatja magát.
Ő már tulajdonképpen kész volt az elhatározásával. A
müncheni események ezen csak gyorsítottak. Amikor Freddy azt
a megjegyzést tette ­ hogy ő milyen kitűnő apa lehetne érezte,
megszólalt a vészcsengő. S végleg átlépett egy határon. Azon a
választóvonalon, melyen pár hete ott toporgott már: lelkileg
megrokkantan, tele önváddal... tört szívvel és keserűen. Persze
hogy Freddy nem terhes. Ezt nagyon jól tudta. Még nem az. De
ahogy a következő háború, ez is csak idő kérdése. Töltőtollat vett
elő, írni kezdett. Minden szó maga volt a gyötrelem, de nem
kerülhette meg többé a dolgot. Ezt a levelet meg kellett írnia. Ez a
kötelessége. Ezzel tartozott. Szakadna rá erre a nyomorult világra
a mennybolt! Ebbe a levélbe ő csakis a lényeget írhatta bele.
 
Freddy drágám,
el kell hogy hagyjalak. Nincs más választásunk. Tudom, házasságot
akarsz. Tudom, meg vagy győződve róla, hogy feleségül veszlek, ha
teherbe esel. Gyorsan odébb kell állnom, hadd legyen módod a magad
életét élni, azt az életet, melyre hivatott vagy. Egyelőre a magad életét
még el se kezdhetted. Nem lehetek az akadálya. Nem nyirbálhatom meg
a szárnyaidat.
Tudod, hogyan gondolkodom a házasságról. Veled. Meg egyáltalán.
Mára múltban sem volt ez tiszta játék részemről, és a jövőben még
rondább lenne, ha kihasználnám az érzéseidet. Ezt már megmondtam
neked egyszer, amilyen nyíltan csak lehetett, de akárhányszor
mondanám, úgyse használna. Biztos nem hinnéd el, hogy így gondolom.
Nem adnád föl. Kivéve, ha elhagylak. Most ezt teszem. Mindenem,
amim csak van, a tiéd. A ház, a repülőgépek, az üzlet, minden.
Megtartod, eladod—a te dolgod most már.
Csak egyet ne higgy soha: hogy én téged nem szerettelek eléggé. Ha
még fiatal lennék, holnap elvennélek feleségül ­ sőt, már rég ez történt
volna. Azért adom vissza a szabadságodat, mert annyira szeretlek. Épp
ezért. Nem vagyok számodra a jövő, édes kicsikém, az nem én vagyok.
Mac
 
Átolvasta a levelet, letette a tollat. A papírlapot összehajtotta,
a külső oldalára odaírta Freddy nevét. Akkor a virágvázául
szolgáló italosüveg alá tolta, s kiment a kamrába, ahol készen
várta már a táskája. Míg Freddy távol járt, becsomagolt.
Ha lenne jobb lehetőség, gondolta, már rájött volna. Az biztos.
De nem volt. A lány majd kibírja. Ő lesz az, aki nem.
Órák múlva, ahogy gyorsan, nagyon gyorsan észak felé
hajtott, igen, csak akkor döbbent rá, hová is igyekszik
tulajdonképpen.
Mert eddig, sok száz mérföldön át, csupán arra gondolt: el,
minél messzebbre és minél gyorsabban. Célja csak olyan hely
lehetett, ahol nem gyötrik emlékek.
Reggelre kicsit biztosabban érezte magát. Freddy most
olvashatja a levelét. Talán már olvasta is.
Elmehetett volna valamelyik gépével is. Aztán leszáll a
határon túl, valahol Vancouvernél. Nyilván akad ott a kanadai
Air Force­nak támaszpontja. Vagy akkor Torontóban. Oktatókra
mindig mindenütt szükség van. És Kanadában az életkor
kérdését nem veszik olyan érzékenyen. De hát ez a lehetőség így
is nyitva áll, szögezte le magában. Amíg az ember él.
„Hogy tehette ezt velem?”
Freddy végigszáguldott kocsijával Dry Springs repülőterének
betonkifutóján, aztán rettentő fékcsikorgással megállt saját
masinája mellett, a következő pillanatban pedig már szökkent is
be a pilótafülkébe ­ életében először mulasztva el a gép, valamint
a motor életfontosságú ellenőrzését. ­ Ez is élet­halál kérdése volt,
amiért ilyen nyaktörő sietségre kényszerült. Fél órája olvasta el
Mac levelét.
Igen, elolvasta, és rögtön tudta, nem éli túl másképp, csak így,
talán ­ ha felszáll. Lent a földön nem. Képtelenség lett volna a
számára, hogy más közönséges halandókkal „egy szinten” élje
meg a bánatnak és a kétségbeesésnek ezt a tengerzúgását... mert
a levél mintha a végpusztulás habjai közé vetette volna őt már
eleve azzal, amit tömören közölt. Megőrült volna most „odalent”.
A lehető leggyorsabban törtetett fölfelé a géppel az égre,
pislogván a szürke semmibe, melynek túlján valami fehér
fényesség derengett. Elfelejtette magával hozni még a
repülőszemüvegét is, csak farmerban volt, ingben, pulóverben,
ahogy felugrott a reggelitől. Kezdett fázni; mégis mindegyre
följebb igyekezett. Fel, fel! El, el! Akkor hirtelen áttörte a
felhőréteget, s ott volt a fényességes űrben. Mintha minden ereje
elhagyta volna most; szinte előrebukva hajolt a botkormányra. A
Rider magától beállt arra a repülésjellegre, amire építették. Szállt,
egyenesen és vízszintesen, pár száz lábnyira a felhőtakaró fölött.
Kormányozatlanul.
A nap hátulról sütött be a pilótaülésre, és lassan átmelegítette
Freddyt egy kicsit ­ legalább már nem reszketett. Ismét fölemelte
a fejét, visszavette a gépet. A felhőréteg emitt­amott
meghasadozott. Az egyik ilyen résen Freddy alábukott a géppel,
mint egy delfin, s a következőn megint fölment. S ezt így
folytatta. Le és föl, se vége, se hossza, minden valódi elgondolás
nélkül. Csak a gépies mozgás kedvéért. Látott egy furcsa alakú
felhőt, nagy műgonddal megkerülte. Egyik szárnya benne járt a
sűrű gomolygásban, a másik kint volt. Szűk, zegzugos, igen
fényes közöket, folyosókat talált a tornyosuló felhők közt, s ezek
vonalát követte ­ fogalma se volt róla, merre. Vagy éppenséggel
egy­egy felhőbe bújt be, mintha még idefent is el akarna rejtőzni
mindenek elől. Néhány méternyire látott csak, aztán kibukkanva
megint feltárult előtte az alanti világ.
 Hogy ­ jó idő múltán ­ megint az ellenőrző műszerekre nézett,
azt tapasztalta, hogy szinte semmi üzemanyaga nincs már. Nem
tudta volna megmondani, mióta köröz és kanyarog fenn. Most
már tényleg nyomós oka volt viszont, hogy kiderítse, hol s merre
jár.
Alatta a láthatár minden irányába ­ sivatag terült el. Út sehol.
Egy bokor sem, egy fa sem. A legcsekélyebb tájékozódási pont
sem látszott. Minden pilóta, ha egyszer ismerte a San Fernando­
völgyet, tudta, hogy pár percnyire innét óriási sivatag kezdődik.
Hát eltévedt; annyira, mintha ezer meg ezer mérföldnyire kint
járna a nyílt óceán fölött. De a helyzet nem volt ennyire tragikus ­
Freddy hamarosan rájött, merre kell visszafordulnia, és utolsó
csepp üzemanyagával el is érte Dry Springs repülőterét.
Leszállás után a mező végéig gurult, ott megállt. A motort is
leállította, s kiszállhatott volna; de nem bírt. Itt még, úgy érezte,
biztonságban van. Ha ezt a menedékét ­ a gépet ­ elhagyja, az
idegen, ellenséges világ vár rá.
De ahogy ezt így végiggondolta, már a valóságérzéke is
visszatért. A repülőgép se lehetett így menedék ­ kész őrület az,
ha komolyan gondolja. Hálásan tapogatta meg inkább a
műszereket. Ma nagyon rendesek voltak hozzá, kegyesek.
Hihetetlenül könnyelmű rajtját, az ellenőrzés elmaradását nem
követte bonyodalom. Szinte beleroskadt az elgondolásba: mi
minden lehetett volna...! Nekilódult, gurult egyet, ment tankolni.
Aztán leállította a Ridert a parkolóhelyére, biztosította.
Ahogy az utolsó csomóval ­ és biztonsági megduplázásával is
kész volt, arra gondolt, hát most mi legyen? Hogyan tovább? Ott
állt a gépe előtt, megérintette kívülről is, de hát nem jött semmi
sugallat. Csak bámult maga elé, de igazából a földet se látta.
­ Halló, Freddy! Hol van Mac?
­ Tessék? ­ Felrezzent. Gavin Ludwig állt ott, Mac egyik
asszisztense.
­ Nem tudom, mi legyen a stukával, amit megjavítgattam ­
mondta a férfi. ­ Hívjam föl Swede­et, közöljem, kész van
minden? És hogy akkor merre tovább?
­ Gondolja, hogy rendben a gép?
­ Jobb, mint új korában volt.
­ Akkor tényleg Swede­től kérdezze a többit, hová kell neki.
­ Á, inkább megvárom, mit mond Mac. Ezekben a
dolgokban elég háklis.
­ Mac egy időre elutazott. Nem tudom, mikor jön vissza.
Addig is mindent rám bízott.
­ Na jó, Freddy. Mégis, mi ez? Mikorra jön vissza Mac?
Nekem egy árva mukkot se szólt.
­ Egy­két hét múlva. Családi elintézendők; tudja, hogy van
ez.
­ Világos. Maga lesz most mindig az irodán?
­ Pontosan és megbízhatóan, Gavin. A legnagyobb
mértékben.
­ Az íróasztalon van egy halom posta, meg mindenféle ügy.
Hát nyilván ráér holnapig, de ha már ott ül úgyis...
­ Hol ülnék másutt, Gavin? Minden oké.
­ Na ja, csak mert ma reggel is elment repülni...
­ Ez így van.
­ Nem volt valami nagy repülőidő, igaz? Ahogy a felhőket
elnézem...
­ Pontosan, Gavin. Csak még mindig jobb repülni, mint
nem repülni, igaz? ­ mondta Freddy, és nyilvánvaló volt, hogy
Gavin erre csak rábólinthat.
 A repülőtérről délután hazatérve Freddy megállt a piacon, és
összevásárolt minden sejthetően szükséges kelléket, hogy Mac
nevezetes pörköltjét elkészíthesse ­ vörösborral és hétféle
zöldfőzelékkel. Mire Mac visszatér, Freddy megfogadta, hogy
megtanul főzni. Végeredményben miért Mac lenne az egyetlen,
aki ezt az ételt virtuózul csinálja? S miért maradna meg ő a
hamburger­ nél, a sült csirkénél? De azért a hentesnél kicsit
elkérdezősködött ­ hivatkozván Mac ízlésére; s hogy mégis
hogyan lenne „a legcélszerűbb" a dolog, milyen húst, milyen
csontot vegyen és a többi.
Otthon lepakolt mindent az asztalra. Mac levele még ott volt.
Fogta szépen, a gázlánghoz vitte, elégette. Akkor felszaladt az
emeletre; reggel be se ágyazott még, úgy rohant el.
Miután a hálószoba gondos takarításával végzett, a
fürdőszobát vette szemügyre. A szennyeskosár tele volt Mac
ingeivel, miegymással. Mosodába visz mindent, s mire Mac
hazajön, halomban várja a tiszta törülköző, ing, ami kell. A
beépített szekrényben szép rendbe rakta szerelmesének cipőit.
Aztán a fehérneműt, zoknikat, pulóvereket igazgatta el. Ami
szennyes, a lavórba került, majd később sort kerít a
„fehérmosásra" itt ő maga.
Rég sötét volt odakint, mire kész lett. A hálószobában minden
lámpát felgyújtott, aztán a nappaliba ment, s ott megismételte ezt
a műveletet. Rájött, hogy tulajdonképpen a könyvespolcok is
rendrakásra várnak. Macnek semmi érzéke nem volt hozzá,
hogyan sorakozzanak a könyvek. Most itt a nagy alkalom. Mire
hazajön, látni fogja: ilyen is van a világon! De talán pár polcot
még pótlólag be kell szereznie. Akkora könyvhalmok álltak
mindenütt a padlón. És ha új polcokat vesz, úgy kell
gondolkodnia, hogy a jövőben is kerülnek majd még további
kötetek a házhoz ­ legyen hely elég.
Töltött magának egy kis whiskyt, aztán ment a konyhába
zöldséget pucolni. Mestere volt már a dolognak. Mac ezt tanította
meg neki a konyhaművészetből először ­ amikor ideköltözött,
szinte nyomban. Kockákra vágni, csíkokra nyesni, szeletelni,
Fürge ujjakkal hámozta a krumplit, s azon tűnődött, meddig bírja
ki majd Mac a szólózást. Egy hetet adott neki. Kettőt­hármat. Na
jó. Annyi idő biztos kell neki, hogy legyőzze az aggályait.
Nyilván ­ egy ilyen fölöslegesen drámai hangú levél után. Nem is
jöhet haza csak úgy ripsz­ropsz holnap, holnapután, akkor
nevetségessé tenné magát. Ezzel tisztában vagyunk, gondolta,
így, mindketten...! Mondjuk, egy hónapig távol lesz. A kemény
fejével! De tovább aztán már aligha. Nem, egy jó hónap múlva
Mac beállít megint.
Semmi kétség, gondolta, ahogy a borsót pergette, aztán a
zellert mosta­nyeste. Sorra bedobált mindent a fazékba. Közben
azon tűnődött, hátha a házat is kimeszelhetné közben. Sőt,
kifesthetné. Bent is, meg a külső falakat is. Majd Mac
megállapítja, hogy ez rá is fért a vén bagolyfészekre. Ha a ház
takarosabb lesz, jobban be is lakhatják. Nem lesz olyan egyhangú
az itthoni élet. Rengeteg a tennivaló Mac hazatéréséig, szögezte
le Freddy. Nem is tudta, hol kezdjen hozzá. S hogy meglesz­e
végül mindennel, ilyen rettentően rövid időn belül?
Nem számít. Fő az, hogy belekezdjen. Ha netán úgy érkezik
haza Mac, hogy még nincs minden kész, akkor se akadályozhatja
meg a befejezésben.
Mac gyűlölte a változásokat. A megszokások rabja ez a derék
ember, hahaha. Amióta csak ismerte őt, Freddy nem vette észre,
hogy akár az irodájában is máshová állított volna egyetlen
bútordarabot. Az egyetlen változás a kartotéktartó volt. Az ő
ajándéka. Na, akkor az irodát is kezelésbe veszi. Hát horgolt
terítőket nem rak, az túlzás lenne. De egy szőnyeg jól elkél majd.
Pár rendes szék. Meg ez­az még. Végeredményben minek írta
akkor olyan nagylelkűen, hogy csak törődjön az üzlettel. Hát
törődni fog, és Mac, amikor visszajön, majd nézheti! Ilyen
biankócsekket kiállítani neki, mint ez a levél­iromány. Csak mert
erkölcsi másnaposság jött rá! Valami büntetés csak kell, ha egy
állítólag tisztességes és megbízható ember éj idején fölkerekedik,
nekivág, eltűnik... nem?
S amíg távol jár, valakinek a növendékeit is át kell vennie.
Különben mi lesz belőlük? Nemcsak az üzlet volt itt a szempont.
Hét végéig, gondolta Freddy, nyilván le tudom tenni az oktatói
vizsgát. Nem is értette, miért hanyagolták el eddig ezt. Közölnie
kell Mac hallgatóival, hogy egy óra kimarad, és utána ő ugrik be
egy időre a főnök helyett. Ami a repülőjelenetek dolgát illeti, a
szombati sorozat darabjaihoz, azt is átveszi egy időre; meg tudja
csinálni, ha ő maga újabb dublőzködést nem vállal. A lényeg
most: a felvállalt munkák sora. A reptér. A leckék. Azt kell
rendben tartania, ami már megvan és fix. Nem kapkodni!
Fontosnak találta, hogy Macnek, amikor visszatér, úgy adjon át
mindent, hogy még jobb is legyen az egész, mint annak előtte.
Közben az étellel szorgoskodott. Paradicsom került a fazékba,
aztán babér, és valami a félkész húsléből ­ Mac a hűtőben tartotta.
Csípőre tett kézzel nézte a kotyvalékot. Főjön csak, forrjon csak!
Bort majd később löttyint hozzá, és a fűszerek is várhatnak.
Pillanatnyilag úgy festett, nincs semmi különös teendője. Hány
óra? Kilenc? Elszalad az idő, ha így dolgozik az ember, mint ő
ma. A koszt... mikorra is lesz kész ez a remekmű? Éjfélre. A
mindenit. De hát a stew­nak három óra kell, hogy összefőjön. Mac
szerint egy napba is beletelik, mire kész aztán. Amikor már
melegíteni kell ­ akkor az igazi. Akkor egy kicsit legalább
„olyan”. Akkor lesz aromája. A fene ott enné meg, ő még aznap
nekilát. Addig is elkezdheti a könyvrendezést. Töltött magának
még egy kis whiskyt, s nekiesett a polcoknak ­ vad
szorgalommal.
 
Amióta Delphine szerelmi légyottok rejtekhelyéül használta a
Villa Mozartot, a ház női személyzete elégedett volt: hogy az
úrnő érdeklődése ennyire centrális, korántsem szerteágazó, értsd,
őket jószerivel alig zaklatja, viszont mókás látvány a nagy
változatosság, jó vicc, hogy tudni lehet efféle fordulatokról,
„kanyarokról”... s egy filmsztártól végső soron senki nem is várt
mást. Minthogy így él, egyik viszonya a másikat éri. S mindet jó
ízléssel bonyolítja, ráadásul saját fedele alatt. Diszkréten.
Bármennyit pletykáltak is róla az alkalmazottai, erkölcsi ítéletet
nem hoztak, meg nem szólták soha.
Most viszont, hogy Delphine olyan sok­sok időt töltött ­
éjszaka! ­ távol, s nekik fogalmuk sem lehetett, hol van, legföljebb
azt sejtették azért, hogy „mit” csinál, most az alkalmazottak
szemében Delphine de Lancel egyszerre rosszabb lett, mint holmi
hitvány kis lotyó. Ugyan ki a megmondhatója, gondolta
takarítgatás közben Annabelle, hány férfiról van most szó? S
Claudine hozzátette: ki tudja ráadásul, miféle nem éppen
tisztességes helyszíneken zajlanak e dolgok! Hová tűntek a régi
finom, szép idők! Violet pedig, Delphine szobalánya, egészen
odáig ment, hogy válogatott obszcenitásokat s perverziókat mert
föltételezni a rendhagyó kimaradások hátterében. Sőt,
középpontjában! Az úrnő be nem telik effélékkel, olyan mohón
űzi ezt a... igen, kimaradozó életmódot.
Delphine, szögezték le mind, menthetetlenül vétkes a
découcher ­ az idegen ágyakban való hálás ­ vétkében; 1939 tájt ezt
csak olyan francia nők engedték meg maguknak, akik fütyültek a
jó hírnevükre.
Ha Delphine jószerivel nem él a saját házában, nekik ez
komoly pénzveszteséget is jelent. Mert a bérüket megkapták
ugyan, de kiesett máris az a sok extrapénz, ami máskor bőséggel
folyt: mert az úrnő adott rá, hogy minden ragyogjon, a helyén
legyen; meg sok esetben rájuk bízta a háztartási pénz jelentős
hányadát, amúgy bizalomra, szerezzenek be ezt, amazt... s ők
mindig jócskán le tudtak csippenteni a tisztes summából valamit
maguknak. Jutalékul! Valamint a házát szerető úrnő olykor
afeletti örömében adott nekik jelentősebb ajándékokat, hogy
kellemes éjszakája volt­ izgalmas, új szeretőre várt... és a többi.
Ezek az alkalmak is odalettek most. Az alkalmazottak persze
mindig is irigyelték titkon ezt az oly fiatal és szépséges, sikeres és
körülrajongott nőt. De az elfojtott érzések csak most kerültek a
felszínre, emez okkal­ürüggyel, s mert a découcher nem és nem
akart abbamaradni, ellenszenvük mind nyilvánvalóbbá vált,
egyre fokozódott.
Senki ember meg nem mondhatja, hol tanyázunk ­ gondolta
Delphine. Boldogsága olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy ez
az állapot egyszerűen változhatatlannak tűnt fel a számára
lassan. A totális boldogság érzése volt ez! Körülötte minden
tökéletes... életében először az. Teljességgel úgy, ahogy régebben
nem is hitte volna: van ilyen egyáltalán. Most ott heverészett épp
egy jólesően súlyos takaró alatt, s nézte, hogyan foglalkozik
Armand egy új film forgatókönyvével. A műteremből hozta haza
az irományt. Neki itt semmi felelőssége nem volt, ő itt boldog
nézője volt csak valaminek ­ mindennek, igen, átszellemült
szemlélője megannyi hihetetlen, mégis egyszerre oly végtelenül
természetes dolognak, mozzanatnak, fordulatnak.
­ Min töprengsz, hm? ­ kérdezte Armand; föl sem emelvén
tekintetét a forgatókönyvről.
­ Á, semmin ­ felelte Delphine ­, tényleg csak úgy.
­ Kernek. Ne is legyen másképp ­ mondta a férfi, és már
közben is olvasott tovább. Bármi munkájába mélyedt is el
Sadowski, negyedórát se bírt ki úgy, hogy Delphine­nel
kapcsolatba ne kerüljön újra meg újra. Ha a közelében volt,
kinyújtotta olykor a kezét, egyszerűen, hogy legalább megérintse.
Ha a szoba másik sarkában tanyázott Delphine, odaszólt neki, és
akármi válasszal elégedett volt. Csak hallja a hangját! Mindegy,
mit mond Delphine? Ezt maga az érintett sosem kérdezte meg.
Mindegy volt az! A lényeg: hogy együtt vannak. Egymás
közelében, ugyanabban a szűkebb térben ­ ez Delphine­nek is
elegendő volt. S ha a férfi elment hazulról, be a stúdióba például,
ő képes volt egyvégtében rá gondolni, várni őt „haza”.
Egy dolog volt csak, ami Delphine­nek amúgy az addigi
életéből itt hiányzott: a fűtés, mely házát oly meghitten meleggé
tette. Azt, hogy Armand lakásának kissé ódon fűtőtestei
egyáltalán működnek, akkor érezte csak az ember, ha
közvetlenül eléjük állt. Delphine úgy gondolta, hogy a lejjebb
lakók „elfűtik mind a meleget előlük”. Armand viszont
makacskodott, hogy a hő mindig fölfelé száll; következésképp az
egész házban viszonylag még náluk lehet a legmelegebb. De
ezzel aztán véget is ért a témák „sora”, melyekben eltérő
véleményen voltak. Kész! Egyebekben maradéktalan egyetértés!
S mert most, március vége felé a házmester a fűtést leállította,
ennyi vitatkoznivaló sem akadt.
­ Mihelyt összeházasodunk, keresünk magunknak másik
lakást jobb fűtéssel. ­ Sadowski gyakran mondogatta ezt télvíz
idején. Delphine azonban csöndben rég elhatározta, hogy inkább
megfagy, de... ebből a lakásból nem költözik el. Olyannyira
érződött itt már mindenen, hogy Armand kvártélya ez a hely ­ öt
éve. Szentély! Ez a lakás tényleg az. A falakon az avantgárd
képekkel, melyeket gazdája a szomszédbéli modern
műkereskedésben vett ­ vagy egy kicsit odébb, szintén a
Diáknegyedben. Volt itt egy zongora is, melyen őrült iramban
játszott ragtime­ot Sadowski, és álmodon, s csapnivalóan
Chopint. A bútorok kissé nyűttnek látszottak, de mindegyik
kényelmes és kellemes darab volt, ráadásul egytől egyig a
bolhapiacról kerültek ide. A szőnyegeket Armand a szüleitől
kapta ajándékba, amikor saját lakásba költözött. Ráadásul ez volt
az a hely, ahol Delphine­nek ő szerelmet vallott. Ahol azóta is
háltak egymással, szeretkeztek és aludtak, és a jövőben, Delphine
úgy érezte, egyetlen lakás sem jelenthet már nekik
megközelítőleg se annyit, mint ez.
Felállt, hajított még egy hasábot a kandallóba. Hamarosan
elérkezik az a pillanat, gondolta, amikor lemehetnek vacsorázni
egy közeli étterembe. Mint csaknem minden este. Egyikük sem
főzött. Ha az éttermesdi elmaradt, hát egy charcuterie­ben vettek a
sarkon salátát, sajtot, kolbászt, effélékből csaptak pazar lakomát a
kandalló előtt. Armand minden reggel leszaladt, hozott friss
péksüteményt, közben Delphine még az ágyban kuporgott, s
várta, hogy érkezzék a croissant, no meg a csésze café au lait, vagyis:
tejeskávé.
Olyan élet volt ez, gondolta Delphine gyakran, amelyhez
semmi szüksége nem volt az elit ruhatárára, sem szakszerű
fehérneművarró kezekre, végképp nem kellett cipész. S amit
áthordoz úgy szép lassan a Villa Mozartból, úgy festett: az a
néhány gönc elég lesz neki egész életére. Idejének java részében
eleve csak egy Chanel­ tengerésznadrág és Armand valami ócska
pulóverje volt rajta ­ olykor két­három ilyen pulóver is,
egymáson. Rendes kosztümöt csak akkor öltött, kalapot csupán
olyankor tett fel, ha átruccant pár órára a Villa Mozartba bért
fizetni, a dolgoknak mégis kicsit utánanézni. Sosem használta
azonban a kocsiját, nem vitette magát sofőrjével Armand­hoz. De
azért se a házat, se az autót nem adta el. Efféle tulajdonai
kellettek a külszínhez, a látszat fenntartásához. Kénytelen­mód.
Szentül meg volt győződve róla, hogy Armand Sadowskival
folytatott magánéletéből a világ mit sem lát. Miután a férfi
kifejtette, mennyire kellemetlen érzés neki, hogy szeretők hosszú
sorának folytatója, Delphine úgy határozott, legyen titkos ez a
kapcsolat, egészen addig, amíg össze nem házasodnak. Első
közösen töltött napjuktól fogva Delphine minden filmajánlatot
elutasított, s ügynökének, Abelnak válogatott hazugságokat tálalt
fel kifogásul. Nem mondhatta meg az igazságot: hogy. érzelmileg
annyira blokkolva van... annyira elhasználja minden lelki
energiáját e kapcsolatában... igen, hogy semmi másra nem marad
ideje. Nem lenne képes szövegeket tanulni, kamera előtt idegen
figurákat „alakítani”, amikor ő most oly merő természetesen,
teljes valója szerint él. Valóságosan létezik. Még azt is el kellett
hárítania, hogy netán Armand legújabb filmjében játsszon!
Holtbizonyosra vette, hogy öt percen belül az egész stúdió tudná
a nagy újságot ­ szerelmének jelei leplezhetetlenek lennének.
De a valóság, a világ se érdekelte már. Franco maradt felül a
spanyol polgárháborúban, s Franciaország meg Anglia elismerte
kormányát? Számára ezek ugyanolyan semmitmondó hírek
voltak, mint ha azt hallotta, hogy épp Marcel Pagnol A pék felesége
című darabja a nagy kasszasiker. Katherine Hepburn diadala a
Leopárddal ne csókolózz című filmben ugyanúgy nem jutott el a
tudatáig, mint az, hogy Enrico Fenni Nobel­díjat kapott
atommagkísérleteiért. Mindeffélékről ő egyszerűen tudni sem
óhajtott. S még a házasság is azt jelentette volna a számára, hogy
vállalnia kell: nyilvános és közérvényű létező itt a világon egy
bizonyos (szerelmes!) Delphine de Lancel. Hát ne...! Sikerült
mindig el is hárítania a dolgot, ha Armand netán szóba hozta.
Érzékelő képességének egyetlen teljesítménye mindezzel
szemben az volt, hogy a világot úgy, ahogy van, kizárja az
életéből, s lehetőleg minél többet időzhessen zavartalanul az
Armand­hoz fűződő szerelem csúcsain. Az egyetlen dolog,
amivel törődött, a kandalló tüze volt; s mert ehhez tűzifa kellett,
busás borravalóért szerződtetett egy kamaszfiút, az hozta el a
hasábokat a közeli pincéből, fel a lépcsőn, lepakolván az ajtó elé.
Hogy újságosok előtt elhaladnia ne kelljen, egyszerűen
átment mindig az utca túloldalára. Tüntetően elfordult
mindenütt a hirdetőoszlopoktól, plakátragasztófalaktól. Csak
olyan éttermekbe járt, ahol nem hallhatta, mit beszélgetnek a
szomszédos asztalnál. Hiszen örökké csak a politikáról esett szó.
Sosem hallgatott rádiót, s Armand azt is tudta: nem szabad
újságokat hazavinnie.
A tél s a rá következő tavasz sorsalakító, baljós időszakát
Delphine úgy élte át, hogy a világról már semennyiben sem vett
tudomást, viszont Armand Sadowskival folytatott magánélete
valóban eszményien és boldogan alakult. S a férfi is szerette őt
épp eléggé ahhoz, hogy megértse, mit tesz Delphine, s miért
teszi, és ahhoz is kellőképpen imádta, hogy eszébe ne jusson akár
egyetlen ártó szóval is megrendíteni az ingatag illúziók
kártyavárépítményét.
­ Mademoiselle de Lancel ­ mondta április elején Violet,
amikor Delphine megint egyszer előfordult a Villa Mozartban ­,
Monsieur le Vicomte a múlt héten kétszer is idetelefonált.
Mondtam neki, mademoiselle nincs idehaza. Mit mondjak neki,
ha újra telefonál? Mintha aggódott volna, hogy nem tud semmit
mademoiselle­ről.
­ Jól van, Violet, semmi gond, magam hívom fel őt ­ felelte
elhárítólag Delphine. Sikerült szeptember óta Brunot is
elkerülnie. Brunot is hasonló tökéletes hazugságokkal „táplálta”,
mint Abelt, de a féltestvére dörzsöltebb és hitetlenebb volt,
ráadásul nem munka jellegű, hanem személyes érdekű
találkozókról lett volna szó. Nyilvánvaló, hogy sokáig nem
halogathatja már a dolgot, vele nem. Bár valami csalhatatlan
ösztöne azt súgta, gondosan ­ megkomponált idilljébe még
Burnót sem szabad „beengednie”. Csak hát az ész érvei mást
sugalltak. Alább kell adnia, ez egy esetben, igen. Hát talán együtt
ebédelünk egyszer, gondolta, amikor bankjába odacsörgött neki.
­ Delphine, okvetlenül találkoznunk kell ­ mondta Bruno. ­
Most már hónapok óta halasztódik ez.
­ Sajnálom, Bruno, angyalom, hogy így elhanyagoltalak, de
tisztára őrült tél van mögöttem. Megbeszélések, de ezrével...
konferenciák, új és új producerek... a filmszakma tiszta
bolondokháza. De mi lenne, ha együtt ebédelnénk végre egyszer?
Vacsora, sajnos, nem megy.
­ Holnapután?
­ Remek. Hol?
­ Talán nálam, új kis fészkemben? Még nem is láttad!
Csodás szakácsnőm van; nem szeretek többé éttermekbe járni.
Üzleti okokból úgyis szinte folyton idegenben étkezem, elég
belőle!
­ Rue de Lille, nem? A cím megvan.
­ Hát akkor déli egykor. Szerdán. Viszlát.
Delphine megkönnyebbült sóhajjal tette le a kagylót.
Szekrényeihez lépett, keresni valami megfelelő ruhát erre az
alkalomra. Tavaszi holmit egyáltalán nem is vásárolt az idén, de
hát tavalyról még volt tucatnyi mutatós gönce. Egy tengerészkék
molinókosztümöt választott ki, hozzá kék­fehér nyomtatott
mintás selyemblúzt. Derékban karcsú, harangszoknyás modell,
alig térd alá érő. A kitömött vállak az idén is modernek voltak.
Molinó, gondolta, időálló... és a tengerészkék s a fehér
kombinációja tavaszra mindig épkézláb megoldás. Violet hozta a
széles karimájú szalmakalapot, melynek szalagja ugyanolyan
színű volt, mint a blúz; kiegészítette mindezt még a magas sarkú
cipő, a táska, a kesztyű, a megfelelő harisnya.
­ Összecsomagolná nekem ezeket, Violet, aztán hívna egy
taxit? ­kérte.
­ Másra nincs is szüksége mademoiselle? Ennyi az egész? ­
hangzott az ámuló kérdés. ­ Semmi estélyi holmi?
­ Ma ez elég ­ felelte Delphine kitérőleg, s hangja elárulta,
hogy a téma be van fejezve.
A rue de Lille­en, két nappal később, némi meglepetéssel
tapasztalta, hogy Bruno lakja immár az egész házat. Frakkos
komornyik nyitott ajtót, bevezette őt egy nagy hallba, melynek
fehér és fekete márvány volt a padlózata. Lovagi vértek,
csatajelenetes gobelinek a falakon... az egész tér rendkívül
múzeum jellegű, férfivilágot ígérő ízelítő volt a házból. Mint egy
középkori kastély, gondolta Delphine. Felkalauzolták az íves
lépcsőn, s így érkezett egy csupa vörös és arany
könyvtárszobába, terembe inkább, ahol Bruno már várta,
örömmel ugrott talpra, sietett elébe.
­ Jaj, végre! ­ kiáltotta, s jobbról­balról megcsókolta
Delphine­t. ­ És elegánsabb vagy, mint valaha.
­ Kösz, Bruno, angyalom, örülök, hogy újra látlak. Hát ez a
te „kis fészked”? Micsoda mókás madár vagy, hallod­e!
­ Hát, tényleg nem rossz hely. Mutatja, hogy tűrhetően
megvagyok. Bár te újabban szemernyit sem segítesz, rossz
kislány!
­ Mikor kezdtél lovagi vérteket gyűjteni?
­ Ezek a Saint­Fraycourt család ősi tulajdonai voltak. S
maradtak. Nagyapa hagyta rám. Halála után méltó helyre
kerültek. Ide.
­ Ó, ezt egészen el is felejtettem. A te Saint­Fraycourt­őseid.
Kár, hogy a nagyszüleidet nem ismerhettem meg.
­ Na, hát tudod, milyen nevetségesen régimódiak voltak.
Képtelenek, hogy legyőzzék anyáddal kapcsolatos előítéleteiket.
­ Az ő részükről a veszteség ­ mondta könnyedén Delphine.
Sosem hagyta, hogy más emberek sznobizmusa felizgassa.
Ugyan mit követhetett el az ő anyja, amit ő maga legalább
tízszeresen ne szárnyalt volna túl? Szerette volna megmondani
azért már egyszer Éve­nek, hogy mennyire megérti; esetleg egy
levélben megírhatná; de nem, az túlságosan sok mindenről
árulkodna, egy ilyen iromány.
­ Nyilvánvaló, ­hogy igazad van ­ szögezte le Bruno, és egy
pohár pezsgőt nyújtott Delphine­nek. ­ Igyunk inkább közös
nagyszüleinkre? A Lancelekre!
­ Nagyanyára és nagyapára ­ mondta Delphine bűntudattal.
Szerelmi románca miatt teljességgel elhanyagolta őket; mint
mindenki mást. Télidőn fel­felhívta őket néha; de amióta a
Sadowski iránt akkor még reménytelennek érzett szerelme „elől”
náluk bujdokolt, többé nem járt náluk. De hát az ­ a messzi múlt
volt. Egy másik élet. Kilenc hónapja immár, gondolta. Egy
örökkévalóság. Csöndben, magában megfogadta: egyszer azért
elzarándokol hozzájuk, ha csak egyetlen napra is.
Evett, de nem volt valami nagy étvágya. Bruno ötfogásos
ebédet szolgáltatott fel ­ két inassal. Közben lovakról fecserészett,
mesélt újabb szenvedélyéről, a squash­ról, meg hogy miféle
utazásokat tett a Duvivier Fréres bankház megbízásából.
Delphine pontosan tudhatta, hogy féltestvére ki fog lyukadni
valahová, egyéb célja sincs. Mi egyébért lett volna olyan sürgős
különben ez a találkozó? Miért ­ hogy feltétlenül látnia kellett őt?
Ennek ellenére jól érezte magát itt, örült, hogy megint együtt
ülhet Brunoval, s hogy ő maga olyan elragadóan mosolyog az
elragadó kosztümjében, és fején ott ez az elragadó kalap; s
közben azon tűnődhetett, miért él egy magányos férfi ilyen
költséges életet?
­ Gyönyörű vagy, Delphine, tudod­e? Nagy szépség vagy,
bizony ­ szögezte le Bruno minden átmenet és bevezetés nélkül,
ahogy kávézni ismét visszatértek a könyvtárba. ­ Akadnak még
páran, akik ugyanígy gondolják ­ tette még hozzá.
Hát most majd kiderül, miről van szó. Nyilván egy férfiról,
akit általa akar megnyerni magának, mármint üzletiekben.
­ Nagy szépség és eredeti tehetség ­ folytatta Bruno. ­
Ráadásul képes vagy elbűvölni az egész világot. Ez több, mint a
szépség, és ér legalább annyit, mint a tehetség. Arról nem is
szólva, hogy Lancel vagy, az egyik legősibb francia családból
származó arisztokrata nő. Vidéki nemességről beszélek ­ tette
hozzá bántó él nélkül. ­ Nos, mindened megvan, ami csak kellhet
egy nőnek. Nincs az a férfi, akit le ne igázhatnál, ha te is úgy
akarod.
­ Bruno! Csak nem akarsz beajánlani nálam valakit? ­
kérdezte nevetve Delphine.
 ­ Delphine, abba kell hagynod ezt az életet, ahogy eddig
csináltad. Önmagad eltékozlását.
­Ejha! Mi a csudáról beszélsz te itten, hallod­e? ­ kérdezte
Delphine zavartan. Talán tud róla, hogy egy ideje már filmet
se forgat?
­ A viszonyodról beszélek. Amit ezzel az Armand
Sadowskival folytatsz.
­ No hát, egy pillanat! Mi közöd neked ahhoz, kérlek
szépen, Bruno? Hogy merészeled...?! Kissé messzire mentél! ­
Heves mozdulattal tette le a csészéjét az asztalra.
­ Nem, Delphine, meg kell hallgatnod engem, méghozzá
végig. Egész Párizs tudja, hogy nála élsz. Legalább tucatnyian
mesélték nekem.
­ Hogy tudhat erről bárki is? ­ kérdezte elképedve
Delphine, és csodálkozásában még haragudni is elfelejtett
hirtelen.
­ Ugyan, ezen a környéken senki sem rejtőzhet el.
Bármennyire bohém világnak hiszed, azért az csak a 6. kerület
szíve. Számos bisztróban megfordulsz. És biztosíthatlak, nem te
vagy ott az egyetlen vendég. Aztán ugyanazokban a boltokban
vásárolsz, ahol X inasa, Y szakácsnője. Meg hát ott a Chez Lipp, a
ház, ahol a színházi és a filmvilág legtöbb valamirevaló
személyisége megfordul néha­ nap. Ugyanazon a kapun jársz ki­
be.
­ Na és akkor, Bruno? Talán az emberek azzal töltik az
idejüket, hogy járókelőket figyeljenek? Ki hol megy be, merre jön
ki?
­ Az emberek egyszerűen ismernek téged, Delphine,
következésképp rád ismernek. És sokan... nem ismernek rád, ha
érted, mire gondolok. Csak végigmégy egyébként az utcán, és
feltűnést keltesz, még ha észre se veszed. Veszel húsz deka sajtot,
öt tojást, és kezdődik a pusmogás. „Látta a Delphine de Lancelt, a
filmcsillagot? A Sadowski rendező úrral van valami etyepetyéje,
a minap is együtt láttam őket bejönni ide...” Vagy ahogy akarod.
„Igen, mint két galamb...” A boltos elmeséli a hercegnő
szobalányának, az a hercegnőnek, a hercegnő nekem. Ez ilyen
egyszerű. Ami pedig a filmszakmát illeti, Guy Marchant
hónapok óta tudja már. A maga részéről három Lipp­
törzsvendégtől is hallott róla. S ő volt az, aki nekem elsőül hozta
a hírt.
­ Ugyan, hát fulladjanak meg a legszebb pletykálás
közepette! Akadjon a torkukon! Felőlem minden hercegnő a
Bottin Mondain­ ből, meg a filmszakma valamennyi Guy
Marchant­ja... elmehet! Igen, a pokolba. De veled együtt, Bruno!
Köpök rátok!
­ A fenébe is, Delphine, ha ez egyszerűen csak egy viszony
lenne, hát szóba se hozom; élsz, ahogy élsz. De ez a Sadowski,
Delphine, ez egy zsidó! Hogy voltál képes...?! Ezzel a biboldóval?
Delphine­nek a szava is elállt. Ahogy Bruno hangjából a
végtelen megvetést kihallotta. Sokkolta őt ez a fordulat. Mintha
egy utcai ripők, egy kötekedő krakéler hajított volna mocskot az
arcába. Amit Bruno mondott, nem lehetett igaz.
 ­ „Ezzel a biboldóval?” Remélem, nem komolyan
mondtad...!
­ A legkomolyabban, jól hallottad, Delphine. Ez egy
biboldó, egy vacak kis pólisi zsidójakhec! Remélem nem tagadod,
hogy ennyit még te is tudsz azért róla?
­ Persze hogy tudom. Miért is tagadnám? Zsidó, na és? Ami
azt a pólisit illeti: hát a szülei Franciaországban születtek, s ő
maga sokkal inkább franciának érzi az egész hovatartozását, mint
akár én. Pontosan annyira francia ő, mint te, Bruno. ­ Delphine
ezt felindulástól reszketve hadarta el.
­ Ugyan már, a família két nemzedékkel ezelőtt még egy
pólisi gettóban élt. De hát teljesen mindegy, ha az ősei
évszázadok óta itt élnének Franciaországban, ő még attól csak
zsidó maradna­vágott vissza hevesen Bruno.
­ Röviden, minden kifogásod, amit támaszthatsz ellene, az
antiszemitizmusra épül, mi? Hát nem szégyelled magad, Bruno?
Nem találod hitványnak a saját gondolkodásmódodat?
­ Tudtam, félreértesz majd. Dehogy vagyok én ádázabb
ellenfele a zsidóknak, mint bárki más. Ha az utamba kerülnek,
kitérek és ennyi. Kötelességem viszont, hogy veled törődjek. A
húgom vagy... mindenesetre féltestvérem, na. A vérem. Ha
zsidókkal kezdesz, abból kizárólag nehézségeid támadhatnak.
Hallottál róla nyilván, milyen intézkedéseket foganatosított
Hitler a zsidókkal szemben. Hát azóta hozzánk áramlanak mind
Németországból, de máshonnét is. Egy részük, az okosabbja és
gazdagabbja Amerikába és Svájcba megy. Ez a Sadowski ­ zsidó.
Az, hogy francia polgár ­ nem számít. Gondolod, hogy a németek
elnézőbbek lesznek vele, csak mert a szülei már néhány évtizede
itt élnek?
­ A németek?! Elnézőbbek? Mikor és hol? Armand­nak mi
köze a németekhez? ­ Delphine hangjában aggodalom és
felháborodás elegyedett.
­ Atyaisten, Delphine! Hihetetlen a tájékozatlanságod! Hát
ott lesz köze hozzájuk, hogy nekünk majd a németek ellen kell
harcolnunk, és veszíteni fogunk azzal együtt! Ott lesz köze.
­ Te nem vagy normális! Bruno, megyek! Ebből elég volt. ­
Sietve felpattant, már fogta is a kézitáskáját.
­ Visszaülsz és végighallgatsz! ­ Bruno a vállánál fogva
visszanyomta őt a székre. ­ Csak semmi bonyodalmat... Jó
kislány! Tehát: miután egy zsidóval álltál... állsz így
kapcsolatban, tudnod kell egyet­mást. Már csak miatta is. Múlt
hónapban Chamberlain garancia­nyilatkozatot tett, hogy
Lengyelország miatt Anglia hadba száll. Csatlakozott ehhez
Franciaország is, tehát Daladier. Következésképp a lengyelek
ügyéért Franciaország is beszáll. Háború lesz, Delphine, nem
érted? Háború...
­ Hogyhogy Lengyelország? Miért kéne minekünk a
lengyelek ügyéért harcolni? ­ kérdezte Delphine. ­ Miféle ügyük
van?
­ A jó ég a megmondhatója, miért kell. Annyi biztos, hogy
hat évvel ezelőtt még meg lehetett volna állítani Hitlert, most
már késő.
 ­ Ilyesmiket nem állíthatsz csak úgy visszakézből, Bruno.
Felelőtlen vagy. Békebontó, igen, az vagy itt te magad! Miénk a
Maginot­vonal, miénk Európa legjobb hadserege! ­ Delphine
érzelemkitörése őszinte volt; keserves kényszer hatására kezdett
itt olyan dolgokkal foglalkozni, persze, amelyekhez a szíve
mélyén nem volt mindazonáltal semmi köze. És mégis!
­ Atyaisten, a Maginot­vonal! Az föl nem tarthatja őket. ­
Bruno lekicsinylőleg rázta a fejét. ­ Belgium semleges,
Luxemburg semleges, Oroszország semleges. Az amerikaiak meg
vannak győződve róla, hogy háború lesz, és minden
igyekezetükkel ki akarnak maradni belőle. Charles Lindbergh,
onnan tőletek, aki többet tud a hatalomról, mint bárki itt
Franciaországban, járt a németeknél, látta a Luftwaffét, és azzal
jött el, hogy legyőzhetetlenek.
­ Jó, de a müncheni egyezmény...?
­ Delphine, hagyj engem Münchennel békén. ­ Bruno
szavaiban savként sistergett a megvetés. ­ München csak
engedélyt adott Hitlernek a csehországi bevonulásra! Háború lesz,
és el fogjuk veszíteni!
­ Miért, mi vagy te, hogy ezt így tudod? Isten katonai
szakértője, vagy jövendőmondó? ­ sziszegte Delphine.
­ És amikor a háborút elveszítettük, kedves Delphine­em, a
te zsidó barátoddal ugyanúgy bánnak majd, mint most
Németországban a kedves fajtájával, bizony. Nem kap munkát,
lakást, nem lesz állampolgársága, elveszti a gépkocsivezetői
jogosítványát, s legföljebb, ha van pénze, megvásárolhatja
magának a menekülést... talán. Ebben mind osztozni akarsz vele?
Mert arra kényszerülsz, ha nem hagyod ott jókor. Én csak óva
intelek!
­ Hazudsz! Ilyesmi sosem történhet! Ha tényleg háború
lesz, Franciaország és Anglia legyőzi Hitlert! Te egy posványos
lelkű, rohadt, gyáva kútmérgező vagy, Bruno! Szégyellem
magam, hogy a rokonomnak tudlak! Érted?! ­ Felugrott, rohant
az ajtó felé. ­ Tessék, menj le akkor a hallba, bújj bele az őseid
valamelyik zörgő micsodájába. Az talán felvértez egy kis
bátorsággal. Vagy ha jön Hitler, ne feledd, én mondtam, egy ilyen
lovagi páncél a legjobb egérlyuk!
 
­ Elrepül New Yorkba, a világkiállításra, Freddy? ­
érdeklődött Gavin Ludwig. 1939 májusa volt. A férfi egy kólára
ugrott be éppen a Dry Springs­i reptér irodájába. Freddy az
íróasztalnál ült, előtte számlák.
­ Nincs pénzem annyi benzinre ­ felelte.
A férfi hahotázni kezdett. Csak Freddy tudta, mennyire igazat
beszél. Ludwignak fogalma se lehetett róla. Az amerikaiak
bolondultak a repülésért. A fél világ repülni tanult itt. De hogy
oktatónak egy nőt elfogadjanak? Azt már nem! Hogy Mac
növendékeit megtartsa egyáltalán, két férfi oktatót kellett
alkalmaznia. S mert Terence McGuire immár kilenc hónapja távol
járt, újabb két kisegítő instruktor felvételére volt szükség. Ehhez
jött még a kényszerű gépvásárlás is: részletre persze, egy új Waco
N/C Jacobs­motorral, kényelmes hátsó üléssel, ahol egyrészt az
oktató helyezkedhetett el, másfelől a masinát az új szolgáltatás,
az Esküvő Expressz céljaira is használni lehetett így rögtön ­ Las
Vegas oda és vissza, ugyanazon a napon. Gyűlölte ennek a
munkának az egyhangúságát; de a kenyeréről volt szó, nem
kényeskedhetett.
Közben mindegyre azt kérdezte magától: miért jó ő az
embereknek, ha éppenséggel „házasodni repíti” őket, s miért
nem akarnak ugyanakkor hallani se róla, hogy tőle tanuljanak
repülni netán.
Végső soron ahhoz a maroknyi csoporthoz tartozott,
amelyik... igen, hát összesen hetvenhárom ilyen nő volt az
Egyesült Államokban, akinek hatósági engedélye volt, hogy
pilótákat képezhessen ki, s aki adót is fizetett ezért. Ennek
ellenére, bármilyen új volt a diplomája egy férfi oktatónak,
bármennyire gyakorlatlan volt is az illető, azonnal sokkal
meggyőzőbbnek hatott a tanulni vágyók szemében, mint ő ­
hiába tudott száz bravúrmanővert, csupa olyasmit, hogy egy
kezdő férfi pilóta azonnal orral fúródott volna gépével a földbe;
hát nem. Mit gondolnak az emberek, a botkormánynál fontosabb
az, ami egy férfinak a lába között van? Már nem tudott ennél
nyersebben gondolni az egész ügyre.
Három férfi dolgozott végső soron neki ­ és helyette ­, s ezért
óradíjat kellett fizetnie mindhármójuknak. Sok pénzt emésztett
föl a gépek karbantartása, meg ami ezzel összefüggött. Gavin
Ludwig műszerészi fizetése is hetenként esedékes volt. Kész
vagyonba került a biztosítás. Havonta kellett bérleti díjat fizetni a
hangárért, az irodáért. Az üzemanyag se volt olcsó. Az iskola,
Freddy ezt a következtetést vonta le, „eltartotta önmagát”, s őt is,
a Riderrel egyetemben. Ami azonban bármi pluszhoz kellett,
mondjuk, az új Wacóhoz, azt alkalmankénti vegasi utakkal
fedezhette csak. Másképp bezárhatta volna a boltot.
Nyugtalanul felpattant, kiment a hangárba, ahol a sok­sok
régi gép állt ­ tündöklő, felújított, remekül karbantartott öreg
masinák egész múzeuma volt ez. Az 1910­es Curtiss Pusher, a
Fokker D 7, a két Nieuport 28­as, a Thomas Morse Scout, a
Garland Lincoln LF­1. És a stukák. A fenébe is, rúgott bele az
egyik Nieuport kerekébe, miért nem lovak akkor inkább és
kocsik? Miért nem egykerekűek? Vagy egyszarvúak? Még azok is
hasznosabbak lennének, mint ezek a vénséges gépskatulyák,
amelyekre ki tudja, mióta nem volt szükség semmiféle filmhez!
Mióta az új háború előrevetette komoly és komor árnyékát, az
előzőről senki sem akart hallani se, nem óhajtottak odaállni érte
az emberek a mozipénztárablakok­ hoz. Freddy megtanulta,
hogyan kell karbantartani e becses ­ és felesleges ­ szerkezeteket;
mert az már tényleg megfizethetetlen lett volna a számára, hogy
erre is külön felfogadjon valakit.
Nem, az üzleti dolgok nyomorultul álltak, és semmi
fellendülésre nem volt kilátás. Persze ő maga ­ repülhetett; saját
kedvtelésére. Tette. Mert ez nem hobbi­időtöltés volt. Hanem
szükséglet. Létszükséglet, igen.
Freddy, valahányszor úgy érezte, hogy úrrá lesz rajta a harag,
beugrott a Riderbe, és felszállt ­ repült a kéklő láthatár felé, míg
azt nem érezhette, hogy valamelyest már odalenn a földön is
bizton megvetheti a lábát.
Valahogy sikerült túlesnie Mac távollétének első hónapjain ­
igaz, többnyire csak úgy, hogy azt remélte, holnap lesz a nap,
amikor szerelmese visszatér. Míg aztán egy reggel, sok ilyen
reggel közül épp az egyiken, ráébredt, hogy Mac nem jön már
vissza soha többé. S akkor valóban fojtogatni kezdte a düh,
melyet eddig lázas tevékenységgel próbált volna legyőzni.
Mély, elkeseredett érzés volt ez, gyomrát ülte meg, szavakba
önteni nehéz lett volna. Hogy tehette ezt velem? Csak ezt hajtogatta
magában, imamalomjelleggel, s oly makacsul, hogy néha attól
kellett tartania, beleőrül. Ezt a négy szót ismételte szüntelenül. És
a sírós önsajnálattól az őrjöngésig minden érzelmi fokon
végigskálázott; a gyilkos gyűlöletig. Hogy ez a férfi így itthagyta
őt, életének megannyi küzdelme közepette, úgy, hogy különben
senkije, egy szál maga áll a világban; hogy tehette ezt velem?
S ugyan kinek tehette föl ezt a kérdést? Csak saját magának.
Nem vallhatta be egyébként, hogy őt pedig elhagyták. Azt írta
Mac, annyira szereti őt, hogy el kell hagynia. Bármit jelentsen ez,
nem elég magyarázat, gondolta Freddy, és düh perzselte, "de a
lába körmétől a haja tövéig”. Ez kevés. Az kellene, hogy
visszajöjjön. Térden csúszva. Hogy ő megmondhassa neki,
milyen gyűlöletesen viselkedett, milyen tűrhetetlenül és
megalázóan; és hogy akkor ő, Freddy hagyja el őt ­ örökre. De
Mac nem jött.
Esténként egy­két pohárka whisky hozta a vigaszt, bár sosem
a felejtést. Freddy rengeteget olvasott. Szakkönyveket,
repülőmagazinokat, közlönyöket. Remélte, esetleg rábukkan
valahol Mac nevére.
Nem bukkant rá. Viszont a világ dolgaiban nagyon jártas lett
így. A légi közlekedés világának hírei régóta világméretű
érdeklődésre tartottak számot; s így Freddy lelkesen követhette a
lapokból az európai és az amerikai repülés roppant fejlődését. Az
Aviation című folyóirat szerkesztője szerint a katonai gépek terén
Németország és Oroszország áll az élen; azután Olaszország;
őket követi Anglia és az USA; ám Franciaország messze hátul
kullog. Ami a minőséget illeti, Németország és az Egyesült
Államok, mennyiség tekintetében szólóban Németország a
listavezető.
Angliában a müncheni egyezmény másnapján életbe lépett a
légoltalmi törvény, valamint elkezdték a rendszeres pilótaképzést
­ s nők számára is indultak tanfolyamok. Az életkor alsó határa
18, a felső 50 év volt, s egészségügyi vizsgálatnak is alávetették a
jelölteket. Freddyt a dolgoknak ez az új fordulata ­ a női repülés
terén igazi „légi mérföldkő!” ­ nagyon is föllelkesítette; számos
dühödt támadás ellenére megegyezés született, hogy a női
pilótákat ­ közvetlen harci feladatokon kívül ­ minden módon
alkalmazni lehet.
C. G. Grey, a The Aeroplane ­ az Aviation angol megfelelőjének ­
főszerkesztője vezércikket írt, melynek olvastán Freddy
dührohamot kapott. Ama ritka alkalmak egyike volt ez, amikor
nem Mac miatt jött rá az őrjöngés.
A tényleges és fő veszély a nő, aki úgy véli, mindenképpen
szupersebességű bombázó kormányához kell ülnie, jóllehet,
annyi intelligenciája sincs, hogy egy kórházfolyosót felmosson
tisztességesen, vagy akár a kifutópálya végén zászlóval lengessen
­ arról nem is szólva, hogy odahaza a férjének egy rendes
vacsorát főzzön.
Freddy azt kérdezte magában, mit csinálna Mr. C. G. Greyjel
(és ­ből!) az a 200 angol pilótanő, akik Captain Balfourtól, a
légvédelmi államtitkártól már azt is tudják, végszükség esetén
katonai repülőgépekkel szállhatnak fel ­ s ezt a nemzet érdeke
kívánja így!
Egy Mr. C. G. Grey problematikusra fordulható sorsa legalább
elfogadható téma volt, amikor a tizenkilencedik születésnapján
anyjával találkozni és társalogni kényszerült. Éve­et illetően is
nagyon tartózkodó és visszafogott volt Freddy az utolsó hónapok
során; tudta, hogy anyja Macet roppantul értékeli, s akkor ő most
ugyan miről számolhatott volna be ebben a tárgyban? De nem
hangzott el semmi ilyen kérdés, Éve a beszélgetést megtartotta az
általánosságok szintjén.
És Freddy hálás volt, hogy anyja úgy általában sem
érdeklődött a magánélete felől; soha, de soha. Mert ő sosem lett
volna képes elmondani nyomorúságát ­ és haragját. Meg hát Éve
alighanem elájult volna rögtön, ha megtudja, hogy a lánya rég
nem szűz, ráadásul egy férfival él együtt. És nem akart volna
hazugságokat mesélni anyjának, ahogy Swede Castellinek, ha a
férfi telefonált, vagy beállított néha ­ pontosabban: régi, hű
barátként: minden héten; Freddy egy kicsit sokallta is ezt a nagy
hűséget. Valahogy úgy atyailag felügyelt Swede az ő
reptérirányító munkája felett. Hogyan alakulnak az iskola dolgai
és a többi. Szerencsére ­ ó, szent együgyűség! ­ Freddy meséjét
Castelli az utolsó szóig bevette; jóllehet Macnek nem élt már
egyetlen hozzátartozója sem, Freddy kitalált neki egy beteg, öreg
anyát és ugyanilyen apát Maine államban, és hogy velük kell
törődnie, bajlódnia; emberi szempontját meg kell érteni.
Swede Castelli volt valóban az egyetlen ember, akivel Freddy
elengedetten beszélgethetett ­ s nem rögvest védőpáncélt öltve.
Az időközben felvett oktatók közül többet is el kellett már
bocsátania, ugyanis egyértelmű szándékokkal kezdtek közeledni
hozzá. Igaz, így örök gond maradt, hogyan és kivel helyettesíti az
eltávozottakat. Mióta Mac elhagyta, Freddy nem nézett tükörbe.
De az érzelmek zűrzavara aligha tükröződhetett azért az arcán.
Mert néhány nős férfit leszámítva, az utolsó kilenc hónapban
minden alkalmazottja megpróbált ráhajtani. Mit tegyen? Járjon
zacskóval a fején?
Járkált hát gondolataiba merülve a hangárban, nézegette az
ódon, arisztokratikus formájú gépeket, melyeket ő is csaknem
ugyanúgy imádott, mint egykor Mac ­ amikor azt hallotta, autó
áll meg az iroda előtt. Kiment, a vakító fényben először nem
látott semmit, aztán már enyhe félmosollyal nyugtázhatta, hogy
Swede Castelli vakarja ki magát a kocsiból nagy keservesen.
Kicsit vigyázhatna a súlyára, gondolta Freddy; mackós mozgása
egyáltalán nem idézte a hajdani bravúrpilótát. Na, mindegy ­
legalább örülhet most Swede, hogy mindhárom oktatója fönn van
a magasban. Mert ha csak egy is itt lent lődörög, úgy fest, mintha
rosszul menne a bolt.
Ment; kezét nyújtotta. A szél olyan erős volt, hogy csaknem
eltakarta ráfújt hajával az arcát. Előrehajolt, hogy arcon
csókolhassa a jövevényt.
­ Helló, Freddy ­ mondta Swede, és átkarolta Freddy vállát.
­ Senki nincs itt rajtad kívül? Túl nagy a nyugalom. ­ Körülnézett.
­ Ne aggódj, Swede! Az intsruktoraim mind repülnek épp.
Ha egy kevéskét vársz, biztos láthatsz néhány ilyen­olyan
tanulóleszállást.
­ De egy csésze kávét nem láthatok, csak úgy véletlenül,
hm?
 ­ Ó, láttál te már repülőiskolát kávé nélkül? ­ nevetett
Freddy. De aztán megértette, hogy a dolog komoly: már ami
Swede­et illeti.
A férfira ráfért nyilván egy egészen nagy csésze pokolerős
kávé. Mi ez?
Az elnehezült testű, enyhén kopaszodó ember annyira sápadt
volt, hogy Freddy hirtelen aggódni kezdett. Egy hete járt itt nála
utoljára. S azóta mintha drámaian megöregedett volna. Talán
nincs jól egészségileg; tény, hogy a megszokott vidámsága nem
volt sehol. ­ Gyere be az irodámba ­ mondta Freddy, széles
kézmozdulatával akarta mókásan eltúlozni az ünnepi
fogadtatást; hátha Swede elmosolyodik.
Már töltötte is neki a nagy ibrik kávét. A pilótajelöltek
remegtek a kávéért ­ felszállás előtt szó szerint, citerázva kérték,
boldog és büszke landolásuk után meg mintha ezzel akarták
volna leöblíteni idegfáradtságukat. Mutatni, hogy milyen
vidorak és nagyszerűek ők. De az oktatók és Gavin Ludwig, ők is
töméntelen kávét folyattak le a torkukon, hát Freddy komolyan
fontolgatta már, pénzt kér a barna nedűért.
Lezöttyent az egyik viseltes, de kényelmes karosszékbe.
Irodájának hangulatát akarta kicsit elviselhetőbbé tenni a
bútorvásárlással. Ült, nézte a nagydarab, megviselt férfit, ezt a
számára már oly meghitten kedves arcot. Ült ott Swede, nagy
kortyokban pusztította a kávét. És nem szólt, míg az utolsó csepp
el nem tűnt a bögréből. Akkor nagy műgonddal az asztalra
helyezte a porcelánedénykét. Vágni lehetett a csöndet.
­ Figyelj rám, Freddy ­ szólalt meg akkor Swede. Ösztönös
mozdulattal előcibált egy jókora zsebkendőt, s letapogatta vele
gyöngyösen verítékes homlokát. ­ Mac miatt jöttem.
­ Nem ér rá ez a téma, Swede? ­ kérdezte Freddy, és tréfával
akarta volna elütni a dolgot. Nem volt abban a hangulatban,
hogy Mac kedves családjáról, a Maine államban betegeskedő
mamáról találjon ki valami újabb fordulatot. Mert most a mama
lett volna soron.
Swede Castelli azonban mintha meg se hallotta volna. ­
Mondom, Macről van szó... tudod, kínos ezt megvallanom, de
végig... én végig, az egész idő alatt kapcsolatban voltam vele,
Freddy.
­ Micsoda?! Hát ez nem igaz, ez nincs...! ­ Freddy nem bírta
visszafojtani indulatos szavait. ­ Ez...
­ Várj, várj! Van. Volt. Mac felhívott engem... azóta is
telefonálgatott. Tudni akarta mindig, jól vagy­e, bírod­e. Mindig
elmeséltem neki, hogy a dolog oké, halad szépen a szekér.
­ És erről nekem te végig egy szót se szóltál? ­ Freddy
felugrott, s úgy állt meg Swede előtt, mint aki minden
elképzelhető esküszegések és árulások legrútabbikával vádolja a
kövér embert.
­ Meg kellett ígérnem Macnek, hogy őrzöm a titkát. Régi
haverok vagyunk, ő meg én, gondoltam... tartozom neki
ennyivel. Bízott bennem. És látod, joggal. Elviselhetetlen volt
számomra ez a színjáték, sajnáltalak is piszkosul a meséidért,
szegénykém, amiket ki kellett agyalnod, és mégse szóltam. Mac
csak így értesülhetett itt mindenről... és meg is őrült volna, ha
egy nap nem hívhat... ha megszegem a szavam, Freddy!
­ De mi van? ­ kiáltotta Freddy. ­ Most akkor mi van? ­
Fenyegetőleg állt Swede előtt, mint aki be akar neki húzni egyet,
egyszersmind maga is tudta, hogy heveskedésével valami
rémséges gyanút leplezne csupán.
 ­ Pillanat, Freddy... hagyd már, hogy végigmondjam.
Szóval, Mac éppenséggel Kanadában... Kanadába ment, ami azt
illeti...
­ Kanadába hova? ­ kiáltotta a lány. Hát oda megyek akkor
én is, indulok egy pillanat múlva, gondolta minden idegszálával.
Reggelre akárhol ott lehetek. Nála. Vele. És indult az ajtó felé.
­ Lassabban egy kicsit, Freddy! Ez még nem minden.
­ Nem minden? ­ ismételte el Freddy, és hallotta saját
hangjában is a pánikot. És Swede hangjában is volt valami; volt,
nagyon volt.
­ Mac nem él, Freddy. Meghalt, igen ­ szakadt ki végre
Swede­ből a szó. ­ Lezuhant egy gép... ő pont azzal szállt fel,
tudod. A pilótanövendék elhibázott valamit, kapkodás lett a
dologból, egyelőbe senki nem tud semmi közelebbit...
lezuhantak. Vagy hát a gép nem volt egészen rendben...
Vizsgálják az esetet. A tábornok maga írt... nem hiszi, hogy a
pontos okot valaha is kideríthessék már. Megvolt a... temetése is.
Tegnap. Katonai pompával. Hát ennyi.
­ Temetés? ­ ismételte hitetlenül Freddy. ­ Katonai...
temetés... Hogy Mac... nem él? Mac meghalt! ­ sikoltotta akkor. ­
De nem, ez nem igaz, mondd, hogy nem igaz, mondd, hogy
vicc... ott vár kint, a kocsid csomagtartójában jött... csak
hülyéskedtek velem, Swede, mondd, hogy csak hülyéskedtek! ­
Aztán, mint akit megtaszítanak, előrebukott. Swede Castelli
gyengéden fogta, szorította magához a zokogástól rázkódó testet.
 ­ Atyaég, Freddy, bár hülyéskedés lenne ­mondta Swede ­,
bár felpofozhatnál az otromba tréfáért! De nem tréfa. Mondom,
Mac meghalt. Olyan volt, mintha az öcsém lenne. Senkim nincs
utána a világon.
­ Ó, Swede ­ szakadt ki Freddyből a kiáltás. De csak fojtva,
fuldokolva, alig hallhatóan. Már zokogott. ­ Hogyan éljek én, ha
Mac halott? Mondd meg, Swede, hogyan éljek én ezen a világon?
Miért akarnék élni... Swede, nem akarok, nem akarok!
­ A szívem szakad meg, Freddy. Még látni is olyan szép volt
titeket... Ne tőlem kérdezd, mi legyen.
­ Mac, ezt nem tehetted volna velem, nem hagyhattál volna
így el, Mac!
­ Teljességgel biztos volt a dolgában, hidd el, Freddy! Egyre
azt hajtogatta: „Az egyetlen helyes megoldás. Csak így lehet
ez...!” Annyira szeretett téged, Freddy ­ folytatta Castelli. ­ Látod,
végül szó szerint belehalt.
Felkapták a fejüket, beszélgetés szűrődött be kintről. Egy gép
leszállhatott, s most a növendék és az oktató váltott pár szót.
Kérdések, válaszok. Freddy gyorsan berántotta az ajtót. Nála
semmi sem volt kérdéses ­ de semmire nem is volt válasz.
­ Talán az lenne a legjobb, Freddy, ha visszamennél a
családodhoz, nem? ­ kérdezte óvatosan Swede, ahogy a lány
kimerült zokogása kicsit csillapodott. ­ Emlékszel, anyádat
megismertem én is itt. Ahogy elnézem, ő nyilván segítene majd
neked, melletted állna.
­ Jaj, Swede... hogyan adhatnám föl ezt itt? ­ mutatott körbe
a lány. Rettentő fájdalma ellenére is józanul próbált felelgetni
Swede javaslataira. ­ A házunkat... ismered, nem? Olyan kedves,
rendes kis ház. Hogyan hagyhatom én azt csak úgy ott? Az
mindenem, ami Mac után maradt, ami rá emlékeztet.
­ Persze, értelek ­ mondta Swede. ­ Csak úgy vélem, hogy...
hát majd, majd... amikor kicsit lenyugszol. Annyit ígérj meg,
hogy legalább elgondolkozol ezen a lehetőségen.
­ Majd? Lenyugszom? Lehetőség? Miket beszélsz, Swede?
Sosem fogok lenyugodni, amíg élek, ez lesz... Mac, és senki más.
­ Freddy, kérlek, csak annyit engedj meg, hogy
valamiképpen segíteni próbáljak neked.
­ Figyelj, Swede! Akkor ígérd meg, hogy holnap reggel
eljössz, aztán mindent elmesélsz, amit Mac beszélt neked
telefonon. Onnét Kanadából. Hogy ott mi volt, hogy volt. Eljössz?
Hogy elmeséld még egyszer... mennyire szeretett ő engem?
 
Hogy eljött az este, ezen a napon, mely számára Mac halála
hírét hozta, Freddy még egyszer bement a hangárba, ahol a
nagyszerű, öreg repülőgépek álltak. S micsoda szépek, micsoda
nagy gépek! Sorra kigördült velük egy tágas, üres térségre,
felsorakoztatta valamennyit, egymáshoz igen közel, s akkor a
kisebbeket vette sorra, jószerivel fel is tolta őket a nagyobbakra.
Halomban álltak. Mind épséges volt, tökéletesen használható ­
felvitt volna hozzáértő férfit vagy nőt valamennyi a magas égbe.
Majd odavitt egy jókora benzineskannát, s tartalmát
körbelocsolta a gépek körül. Lassan körbejárt még egyszer,
megcsodálta valamennyit. Utoljára, búcsúzóul megpörgette
légcsavarjaikat. Kimondta legendás, nagy neveiket, a neveket,
melyeket Mac oly rajongva szeretett. Ott várakoztak végső közös
útjukra a gépek, melyeknek mindegyikén órák százait dolgozta
végig Mac ­ hogy újra olyanok lennének, sőt talán még különbek
is, mint rég.
Akkor már csak egy parányi önlegyőzés kellett ­ vagy
bódulat? ­, s egy gyufa lángja lobbant. Repült Freddy kezéből az
égő gyufaszál, kimondta a szokásos repülő­jókívánságot:
­ Szerencsés láb­és nyaktörést, Mac, és...
A többi belefúlt a lángok zúgásába; a zokogásba.
 Boldog születésnapot!
­ Hogy van ez, Jane ­ kérdezte szobatársnőjét Freddy­, a
fagyási keléseidnek nevet adsz, vagy netán számozod őket? Hm?
Áruld el már a módszeredet. ­ Vonakodva és vacogva bújtak ki a
csak állítólag meleg takarók göngyölegéből, hogy azonnal a
hátborzongatóan hideg helyiség gyönyöreit élvezzék testtel­
lélekkel. 1941­et írtak, és ­ ó! nahát! ­ épp január 6­a volt. Odakint
csikorgó brit téli hajnal.
­ Ó, hát legtöbbször neveket kapnak, háziállatneveket.
Számozni irtó savanyú lenne, ki akarja örökké pontosan tudni,
hány ilyen nyavalyája van már ­ felelte a nemes és nemzetes Jane
Longbridge, s a mosdótál felé csoszogva szinte örömteli hangot
hallatott, nem lehetett pontosan tudni, mifélét.
­ Csak hát sose panaszkodsz ­ folytatta Freddy, álmosan­
nyűgösen. A fagyási fekélyek rettentő fájó, lüktető, viszkető
micsodák voltak, gusztustalan vörösek, aztán gyakorta
felfakadtak, tény, hogy az emberlánya a kezén­lábán tele volt
velük. Annak ellenére, hogy Freddy pilótacsizmájába például
nem is fért volna több vastag zokni, mint amennyit így is
felráncigált magára nap mint nap.
­ Hát annak idején az iskolában még nyavalyogtam.
Szenvedélyesen, méghozzá. De mit ért? Soha semmit. A
főnökasszony mindig épp akkor csapott le ránk a
legszigorúbban, ha „lázadoztunk”. Aztán kezelte valahogy a
keléseimet, nem vitás... Felvágta őket, ilyesmi. Legalább pár hétig
akkor nem kellett részt vennem a sportfoglalkozáson. Utáltam a
sportot. ­ A barna hajú Jane most pár gyors és szakszerű
pillantással, szinte elégedetten ellenőrizte a tükörben továbbra is
vitathatatlan viruló szépségét, s ez mintha fagyások ügyében is
elégtétel lett volna a számára. Hatalmas szempár tekintett vissza
rá jócskán kihívóan és pimaszul, enyhén provokatív mosoly
igazolta tovább, miért képes ez a lány itt, tél­ s hadvíz idején is
olyan kijelentéseket tenni magáról, mint például, hogy John
o’Groat’s és Land’s End közt ő a messze legcsinosabb lányok
egyike.
­ Rémes az egész. Dickens jut az ember eszébe ­ nyögte már
szintén a mosdótálnál Freddy.
­ A fagyási kelésekről?
­ Nem, hanem hogy olyan iskolába küldenek gyerekeket,
ahol ezek beszerezhetők. Miért vagy akkor egy bárónak a lánya?
Anyádnak nem hívtad föl rá a figyelmét?
­ Tiszta időpocséklás lett volna. Anyám él­hal a sportért. Az
ó felfogása szerint a fagyási keléseinkre büszkének kell lennünk. ­
Jane összeharapta a száját, így bújt ki a hálógöncből, hogy aztán
rögtön magára kapkodja a meleg, még háború előtti időket idéző
fehérnemű darabjait. Freddy a maga éji vackaira még egy
mackónadrágos melegítőfélét húzott fel, de a „melegítő” szó a
dolgok megcsúfolása lehetett csak. Emberemlékezet óta ez volt a
leghidegebb tél, ez az idei. Még a németek is abbahagyták az éji
bevetéseket, melyekre azután került sor, hogy a nevezetes angliai
légi csata, vagy ahogy ők nevezték: Luftschlacht um Egland ­ nem
hozott sikert.
A kemény tél még a legkevésbé a kedélyeket fagyasztotta be.
Már legalább a női pilóták körében.
Freddy másfél éve volt már angol földön. 1939­ben, június tájt
befejezte kaliforniai „pályafutását”, nem látván több értelmét,
hogy a repülőiskolát fenntartsa. Eladta a tanulógépeket, magát a
repteret, minden ingó és ingatlan tulajdonát, mely Macről szállt
rá. Az Egyesült Államok semleges volt, légiereje tehát nem vett
részt a küzdelmekben; s oktatóként sem teremhetett volna
Freddy számára semmi babér, mivelhogy nőket ebben a
szakmában nem alkalmaztak.
Ellenben Angliában megszerveződött a British Civil Air Guard,
méghozzá rögvest 4000 újonccal, s ezeknek kiképzésre volt
szükségük. Már olyan elemi értelemben is, hogy ­ meg kellett
tanulniok repülni...
Mac végrendeletben hagyott Freddyre mindent. Swede volt a
tanú, a „végrehajtó” ­ a ház mindenes jó barátja. Le is
bonyolódtak a műveletek amúgy szomorúan és „sikeresen”. De
ami valóban eredmény volt, hogy elutazása előtt Freddy még
Paullal is kibékült, s ilyképp Éve számára sem maradtak
fölösleges házi feszültségek. Tehát irány Anglia, ahol az ottani
repülési program értelmében Freddyt minden további nélkül és
azonnal ­ oktatóként alkalmazták.
Három hónap múlva ­ 1939. szeptember hó elején ­ Hitler
megkezdte bevonulását Lengyelországba, és két napra rá Anglia
és Franciaország megértette, amit már két éve meg kellett volna,
tudniillik: hogy szembe kell szállnia a berlini diktátorral. Hadat
üzentek Németországnak.
1940. január 1­jén tapasztalt női pilóták kis csoportja,
valamennyien Freddyhez hasonlóan oktatók, maroknyi bátor nő
elhatározta tehát, hogy jelentkezik az Air Transport Auxiliary
kötelékébe. Ez, az ATA valamikor teljességgel férfiszervezet volt,
s igen fontos feladatot hajtott végre: szállította az angliai
légibázisokra (RAF ­vagyis Royal Air Force) a gyárakból kikerülő új
gépeket; el nem lehet mondani, mekkora szükség volt rájuk.
Ahogy a háború előrehaladt, egy év múlva az ATA férfi
pilótaállománya megcsappant, „a fiúk" átkerültek a harcoló
egységekhez, s főként női szállítópilóták foglalták el a helyüket.
A nők bebizonyították, hogy rátermettek a feladatra. Például
zsinórban tizenhárom napos szolgálatokat húztak le, két­két nap
pihenő beiktatásával. Hozták­vitték a gépeket, ahogy és ahová
kellett, s olyankor is felszálltak, amikor a sűrű felhőzet miatt még
vadászok sem merészkedtek a magasba. Rádió nélkül, iránytű
kivételével bármifajta navigációs eszköz híján repültek, követték
a part vonalát, ha kellett, a sok ezernyi, védőhálóként szolgáló,
lekötözött ballon okozta életveszély ellenére ­ a tartókábelek
ugyanis végzetes akadályt jelentettek bármi gépnek, ha ellenség,
ha jó barát. A brit szigetek fölött olyan szeszélyes volt az időjárás
akkor is, hogy drasztikus változásai egy pillanat alatt
végveszélybe sodorhatták a legtapasztaltabb pilótát is;
tájékozódásnak olyankor szinte semmi lehetősége nem maradt.
Ugyanakkor az ország területe tele volt tűzdelve légibázisokkal, s
onnét, ha gépet észleltek közeledőben, mindig előbb nyitottak
légelhárító tüzet, s csak aztán kérdezték, „ki vagy". Meg kellett
ezt is szokni. Végső soron háború volt, s az ellenség annyira
közeli, hogy a pilótanőknek ATA­feladatot teljesítve nem volt
szabad csodálkozniok, ha a célreptér fölött a honiak helyett
Messerschmittek bukkantak elő.
Amikor Freddy és Jane a repterükre, Hatfieldbe megérkeztek,
még mindig sötét volt. Jane kissé lerobbant MG­jén mentek;
egykor a békés angol vidék csendjét törte meg vele Jane
diadalmasan, annyira zajos volt a masina, hogy már­már kész
gyönyör. Jubileumot ünnepeltek ma. Pontosan egy éve vették át
először női pilóták a szállítás ügyét. Parancsnokuk, Pauline
Gower kis háziünnepséget tervezett erre az estére.
 Tegnap förtelem volt az idő; jéghideg szél, hófúvás, köd, eső,
a felhők alacsonyan. ­ Kidőlt az egész szemétláda ­ mondogatta
Jane igen tömören. Valamivel ebéd után az egész hatfieldi reptér
„forgalma” leállt. A délutánt Jane és Freddy a bérelt szállásukon
töltötték. Aludtak, örültek a váratlanul jött szabad időnek.
Tudták, hogy csuda dolgok vannak folyamatban: jön például
Amy Johnson, aki nem sokkal Freddy után került az ATA
kötelékébe. Az ő egykori nagy bálványa! Éspedig egy olyan
kétmotoros Oxford típusú kiképzőgépet hoz, amilyennel Freddy
és Jane is gyakorta repült.
Freddy és Jane az MG­ből kiszállva mielőbb valami védett és
viszonylag meleg helyet próbált elérni. Aztán a szolgálati
helyiségben megkapták aznapi eligazításukat, s mehettek a
kantinba, élvezni a jó fülledt kávé­tea­kajagőzt, hallgatni a
pletykákat, s hogy a műintézetnek azon az egy szál kövér
macskáján kívül, ha soványan is, van egy céltáblája nyilakkal,
egy biliárdasztala és sok­sok napilapja. Némelyek sakkot,
társasjátékot is hoztak magukkal. Sőt, szó volt róla, hogy egy
oldalhelyiségben bridzstanfolyam is indul. Jane és Freddy
kölcsönös büszkeséget érzett, hogy egyikük sem akart a
részvevők közt lenni. Jane a nyílhajigálást részesítette előnyben,
Freddy pedig egy még különösebb sportot: kártyákat kellett
kalapokba hajigálni. Esküdözött, hogy ez nagyobb ügyességet és
„lélekjelenlétet” kíván, mint a dart. Ahogy a kantinba beléptek,
Jane megjegyezte: ­ Forrong a boszorkánykonyha! ­ Tényleg halk
zümmögés hallatszott mindenfelől, beszélgetés monoton zaja; de
nem volt nevetés, fura mód senki se emelte föl véletlenül se a
hangját. Mi ez?
Meg is kérdezték.
­ Amy Johnson tegnap lezuhant a Temze torkolata fölött.
­ Jó Isten... ez nem igaz! ­ sikoltotta Freddy.
­ De igen ­ hangzott a válasz. ­ Már délután esedékes lett
volna, hogy befut. De a felhők közt eltévedt, és kifogyott az
üzemanyaga. Jó száz mérfölddel tért el a kidlingtoni iránytól. A
dolog már hivatalos is. Kihalászták a repülőiszákját. A patakba
zuhant, de még élt... és kevésen múlt, hogy ki nem mentették
szegénykét. Az utolsó pillanatban süllyedt el, az Oxforddal
együtt.
Freddy ezt nem bírta tovább hallgatni. Az ablakhoz lépett,
kinézett a barátságtalan téli világra. Sokkolta a hír. Amy Johnson!
Homokviharokat élt túl, monszuneső­zuhatagokat, számtalan
kényszerleszállást hajtott végre tüneményesen ­ és ő volt az első
nő, aki szólóban átrepült Ausztráliába. Ördög­lánya volt, igazi
ördög­lánya, és nóta is volt róla, Amy, Amy, te csodás! Milliók
kedvence. Az örökké vakmerő, rekordhajszoló Amy.... Amy, a
zseni. Aki örökké mókán törte a fejét, épp egy sebességi
világrekordja után ment férjhez Párizsban, Schiaparelli­
kosztümben, hozzá bő malaclopóban. Hadd lebegtesse a szél.
Hát most már a lelkét lebegteti csak... ó, Istenem, az angliai
háború legtapasztaltabb pilótanője... ilyen hamar kidőlt a sorból!
­ Tudom, Freddy ­ lépett oda hozzá, vállát átölelve Jane.
­ Kilencéves voltam még csak, és ő egy pillével elment
Ausztráliába! Most huszonkettő vagyok, és erre ő fogja magát, és
a Blackpool­Kidlington útvonalon eltéved, és lezuhan a
legbiztonságosabb kétmotorosok egyikével. Fel sem foghatom.
Hogy történhet ilyesmi a világon?
­ Talán soha nem is tudjuk meg. Na, gyere, Freddy,
hajigálunk pár kártyát a kalapba. ­ Jane mindenképpen
vigasztalni akarta. ­ Aki nyer, az az ügyeletes takarító.
­ De ha legalább nem jéghideg az a rohadt víz...
­ Ha és ha és ha... Végeredményben Amy maga határozott
úgy, hogy ilyen időben is repül. És tegnap nagyon „ilyen” idő
volt. Maradt volna Blackpoolban! Mindig mi magunk döntünk.
És bármikor le is szállhatunk, ha sík a terep, meg ha rossz az idő,
aztán kivárhatjuk, mikor jöhet a mehet, újra. Nem víz felett jött,
ismerjük mi is azt az útirányt. Freddy, föl a fejjel, Amy is
megharagudna rád, hogy így lógatod miatta az orrod. Na ja,
Amy. Magasan a felhők felett már. De hát tudod, ő mindig
szeretett úgy túl magasra felcikázni. A felhők felett tévedt el.
Nem bolondság, hogy azért csak vannak bizonyos előírások. De
az ő egész jelleme ilyen volt, hát ez is abból adódott...
­ Jelleme... ­ motyogta Freddy, szinte révükén.
­ Ó, hát persze. Valamennyien a jellemünknek megfelelő
módban repülünk. Nem tudtad?
Freddy most végignézett az asztaloknál üldögélőkön.
Tekintete megakadt Winifred Crossleyn, aki szintén kaszkadőz­
pilótanő volt, aztán már valaki másra pillantott. Rosemary Rees
volt az, balett­ táncosnő és új légi útvonalak kutatója. Joan
Hughes tizenöt évesen kezdett repülni, s pont annyi idős volt,
mint Jane és Freddy. Gabrielle Patterson, férjezett, anya, 1935 óta
oktatónő. Margie Fairweather, Lord Runciman lánya, a férje
szintén ATA­pilóta. A világ leghíresebb női csapata volt itt
együtt, sehol ennyi kitüntetés, rekord, siker. Vajon hányan
szálltak volna fel a bandából tegnap Blackpoolban, olyan
időjárási körülmények között? Senki se szállt volna fel... vagy
valaki, „jellemének” szavára, mégis? Igen, a jellem! Annak
megfelelően manővereznek, kockáztatnak, óvatosak, vakmerőek
ezek a nők ­ is! ­, minden apró mozzanat mélyen gyökerezik az
ember lényében. Amy Johnson lényéből ez adódott. Nagyon
nehéz volt ítéletet mondani.
Freddy Jane­hez fordult: ­ Kezdem végre megérteni, hogy
sport ide vagy oda, miért voltál iskolaelső abban az átok
tanintézményben!
­ Na, akkor hajigálunk egy kis kártyát, vagy a
hízelgéseiddel akarsz untatni?
­ Jó, játsszunk hát. Ahogy ezt a rohadt napkeltét elnézem,
ma se nagyon repülünk. Meséltem már neked a kaliforniai
hajnalokról? Ott, még télen is, képzeld, mindig tündökletes a
napkelte. De hát ha meggondolom, Anglia ugyanazon a
szélességi fokon fekszik, mint Labrador. Hogy telepedhettek meg
emberek ilyen cefet sötét vidéken?
­ Még egy szó, és új szobatársnőt keresek magamnak!
Az estére tervezett ATA­ünnepség elmaradt. Helyette Freddy,
Jane s még néhány társnőjük csapatostul és némán átvonult az
egyik hatfieldi kocsmába, és megittak a tragikus sorsú
Amyjohnson emlékére egy­egy pohár sört. Némelyikük kettőt.
Jellem szerint megy ez is, gondolta Freddy. Nem támadt jó
hangulat. Leszegett fejjel, zsebre vágott kézzel baktattak vissza a
város kihalt, sötét utcáin a támaszpontra.
1941. január 9­én és 10­én Jane­nek és Freddynek szabadnapja
volt. Amióta ismerték egymást, először kínálkozott alkalom,
hogy Freddy elfogadja Jane régi keletű meghívását Kentbe,
Longbridge Grange­be, az ősi családi fészekbe, Jane családjához.
Az apa, Lord Gerald Henry Wilmot a tizennegyedik Longbridge
báró volt. Felesége, Jane anyja, Lady Penelope Juliét Longbridge ­
született Forfescue. 1' ­ >\ '
A két ifjú hölgy igen téliesen és katonásan öltözött, a nagy
alkalomhoz nem mindenképpen illőn. De hát a hidegek...! Férfias
szabású repülőtiszti uniformisukra sötétkék tengerészköpenyt
kanyarítottak, az egyenruhán egy széles és egy keskeny
aranycsík ékeskedett, jelezvén a másodtiszti rangot, s Freddy
egyenkabátja ujján külön piros­fehér­kék embléma, mert hogy ő
amerikai. A zubbonyuk alatt mindketten sötétkék inget és férfi
alsónadrágot viseltek. Úgy döntöttek, hogy a harapós időjárás
miatt nadrágban és pilótacsizmában mennek, jóllehet ilyesmit a
támaszponton kívül nem hordtak. A biztonság kedvéért szoknyát
és harisnyát is csomagoltak magukkal. Tengerészsapkájukat
„kackiásan” a homlokukba húzták.
Sikerült helyet kapniok egy Ansonra. Az Anson volt a
repülőgépek közt az igásló, ezzel szállították az ATA­
személyzetet a szálláshelyről az állomáshelyre. Tizenöten is
elfértek egy­egy Ansonban, ejtőernyőstül. Egyetlen ilyen gép
elvesztése is tragédiát jelentett volna, hát csak a
legeslegtapasztaltabb pilóták ülhettek a kormányához. Jane­t és
Freddyt Kernben rakta le a gép, s a reptérre Jane anyja jött elébük
autóval ­ erre a nagy napra tartalékolta a benzinfejadagját. Lady
Penelope azonnal megölelte leányát, majd keményen kezet rázott
Freddyvel; de aztán meggondolhatta magát, mert őt is szeretettel
magához vonta.
­ Örülök, hogy végre egyszer sikerült eljönnie, kedvesem ­
mondta. ­ Jane már olyan sokat írt magáról. Gondolom, végre
olyan barátnőt talált, aki jó hatással van rá. ­ Lady Penelope
remekül festett az elegáns kosztümben, pompás gesztenyebarna
hajával. Büszkén pillantott a lányára.
 ­ Ellenkezőleg ­ nevetett Freddy ­, az önök lánya van jó
hatással rám, és ez nem is rossz mostanság.
­ Képtelenség. Ilyen nincs. Jól ismerjük Jane­t. Persze,
amilyen lehetetlen tud lenni általában, ugyanúgy meg egyszerre
kész csoda... De inkább gyorsan autóba, itt megfagy csak a
társaság. Már vár ránk az ebéd.
Gyorsan, magabiztosan vezetett, s közben mutatott néha egy­
egy helyet a közelben, ahol bomba csapódott be. A hó elfödte a
tölcséreket. ­ Nem az, hogy féltem volna, mert nem hinném, hogy
minket célozgatnak...nem vagyunk számukra veszedelmesek...
de a házunk a London és a Csatorna­parti városok légvonalába
esik. Badarság... pech! Az egyik bombának köszönhetően a
szalonban lehullott a szinte friss stukkó a mennyezetről... és hát a
teniszpályát is tönkresilányították. Múlt ősszel. Egy
gyújtóbomba. A faluba vezető út mentén most is ott hever egy
szerkezet, ami nem robbant föl. Remélem, ha olvad, jön valaki,
aztán elviszi a maradványait. Ostoba dolgok. Meg az egész: hogy
esténként kínos gonddal ellenőrizni kell az elsötétítést.
­ És ki a légoltalmi főnök, mama? ­ kérdezte Jane.
­ Jó kérdés, ki lenne más, ha nem én? Kiben, gondold meg,
kiben bízhatnék? Apád sötétben szinte tökéletesen vak, mit
tegyünk. Jó, hát Small, az új kertész eléggé intelligens ember, csak
ő is a hetvenöthöz közeledik. Szabad idejében Molotov­
koktélokat fabrikált. Invázió esetére. Mondtam neki, az inváziós
veszély gyakorlatilag elmúlt ­ hát nem? Jane? ­, de szegény olyan
süket, mint az ágyú, mit tudja ő, mit halandzsáznak neki...
félelméből fakad a meggyőződése, ennyi.
Ez a „jellem” mintha már üldözni kezdte volna Freddyt. De
most szerencsére Lady Penelope rögvest el is terelte a figyelmét. ­
Jane írta, hogy a maga szülei Londonban vannak. Nehéz kibírni
ott?
­ Nem, eddig olyan nagy gond nem volt. Csak
kényelmetlen, meg borzadályos. Az utcájuk végében egy házat
kibombáztak. Nekik semmi bajuk; ne is legyen. Ha lesz megint
egy­két szabadnapom, meg kell látogatnom őket.
­ Apja azért jött át, hogy de Gaulle tábornokhoz
csatlakozzék, nemde?
­ Igen, de Gaulle híres 1940 júniusi felhívása után azonnal
otthagyta Los Angelest, és csatlakozott a Szabad Franciákhoz.
Most Gustave Mouter­val és pár újságíróval dolgozik együtt,
akik Francé címmel napilapot alapítottak. Anyám a
mentőszolgálatnál gépkocsivezető. Ezen a hét végén is
szolgálatban van.
­ Nagyszerű, remek ­ szögezte le Lady Penelope, s a
továbbiakban már csak arra ügyelt, véletlenül se kérdezzen rá
Delphine­re. Jane megírta neki, senkinek halvány fogalma sincs a
családból, mi van vele Párizs német megszállása óta. Gyorsan
átrobogtak egy kis falun, s lassítottak máris ­ közeledtek a
birtokhoz. Nagy kapu várta őket. ­ Na tessék, kedveseim. Itthon
is volnánk, szeretettel köszöntünk mindenkit.
Úgy mondta ezt, mintha a kovácsoltvas cirádák és a
kapuoszlopok szólalnának meg.
A ház, a szép növésű fákkal, sűrű bokrokkal és sövényekkel
körbeültetett kastélyocska mintha a hóból hirtelen kiásva
bukkant volna föl előttük, váratlanul. Favázas épület, tömör falait
erőteljes tölgygerendák tarkázták­szilárdították. Látszott rajta az
idők nyoma: de szépségesen; ahogy mindig hozzáépítettek
valamit, tetőtől­oldalt, s támadtak bizarr mesetornyocskák,
kiszögellők, körbástyafélék igazi Törésekkel... Freddy csak ámult.
Minden aszimmetrikus volt, még a páros ablakok is itt­ott. Ami a
ház életkorát illeti, egy adalék volt különösen érdekes: a
legutolsó vakoláskor­meszeltetéskor a mesterek kezébe két érme
került, ezek az 1460­as év vésetet viselték.
Longbridge Grange a maga öt, különböző korokban épült
szárnyával a család mindenkori jómódját tanúsította az
utókornak.
De a nagyság ellenére nem volt itt semmi se hivalkodó,
csinált­ akart, erőltetett... Mindig is lakóhelyül szolgált a kastély,
nem kéjlakul, s volt borpincéje, istállósora, sok csűrje, pajtája a
melléképületekben. Igazi gazdaság, ha úgy akarjuk, gondolta
Freddy. Mintha valami illatos erdő vette volna körül hirtelen,
épületek erdeje... az élet megannyi jelenségének rendezett kis
ligete. Ez az érzése a házba belépve csak fokozódott.
Fenyőgallyak ékesítették az ajtófákat, hevertek a
kandallópárkányokon. Még karácsonyról ott voltak a fagyöngyös
füzérek. S hangjelenségek is fogadták őket: kutyák... mintha
mindenfelől egyszerre kezdtek volna csaholásba érdeklődőn,
vidáman.
Jane Longbridge hét testvér közül volt a második legidősebb.
Két öccse internátusban, a három legkisebb gyerek meg ­ lányok;
két kilencéves iker, valamint a hétéves Nagy Kedvenc ­ a közeli
falusi iskolába járt. De ez olyan ünnepi nap volt, hogy ők mind
itthon maradhattak. Félénken nyújtottak kezet Freddynek,
viszont annál önfeledtebben rontottak Jane­re, boldogan, hogy
megint viszontlátják.
­ Tessék, tessék, a konyhába mindenki, vár az ebéd! ­
rendelkezett szelíd határozottsággal Lady Penelope.
­ A konyhába, mama? ­ kiáltotta Jane döbbenten.
­ Hát persze, ott van most a legmelegebb ­ hangzott a józan
válasz.
 ­ Ó.
­ Hát persze. A ház java része Csipkerózsika­álmot alszik;
majdnem mindent lezártam. Már előre borzadok, micsoda
portörlés vár ránk, ha a háborúnak vége. De hát sebaj, ráérünk
arra panaszkodni, ha már megértük!
Jane és Freddy csaknem az egész délutánt végigjátszotta a
kislányokkal, és a legteljesebb odaadó tiszteletnek örvendhettek.
Később Freddy visszavonult kicsit a szobájába, úgy érezte, ­
vacsora előtt ráférne a pihenés. Elsőül húzta be a sötétítő
függönyöket. Állhatott vagy egy órát, amikor ­ legszebb álmából!
mert végre nem fázott! ­ kopogás ébresztette. Jane állt az ajtóban,
vastagharisnyásan, papucsban.
­ Mozgás, hétalvó leányzó, fürdőt készítettem elő neked!
­ Mit? Fürdőt? Hol?
­ Itt, a fürdőszobában. Egy igazi fürdőt! Kádban! Mint a
háború előtt. Vétünk ugyan némely előírások ellen, de ki látja,
igaz?
­ Jane, nagyon súlyosan vétünk, és...
­ És kész. De gondold meg, micsoda csábítás: tíz centi igazi
finom meleg víz a kádban!
­ Mégis...
­ Mégis megfürdesz. Csak vigyázz, erről senkinek egy
mukkot se!
Köpenyt hajított oda Freddynek, s már vitte is őt a nagy,
viktoriánus fürdőszobába. Oroszlánlábú kád! Minden csupa
rézciráda. És a víz ­ hát a gőzölgő, csábos víz megvolt vagy
harminc centi magas is! Freddy a háború kezdete óta nem látott
ilyet. A tíz centi, de még jó, ha hetente egyszer, s akkor is épp
csak langyos, a seregnél hölgyek számára is a csúcs volt, imába
É
foglalandó maximum. Most akkor ez...! És micsoda pompás
környezetben.
Freddy levetkőzött, becsusszant a vízbe. Ülve is csípőig ért!
Jane szappant nyújtott neki. Elébb hajat mosott, aztán
lecsutakolta magát derékig.
­ Ó, atyaistan, de jólesik! Jó, finom, csudás! Ki nem szállok,
míg meleg. Akár ide fagyok be. Hat lóval ki nem ráncigáltok!
­ Na látod, látod, kincsem... De tényleg meg ne fázz.
­ Hát igen, azért... De nem, Jane, ha már hűl is, megéri.
Felséges boldogság! Csak azért hagyd, több meleg vizet rám ne
pazarolj. Nem fair a többiekkel szemben. Akkora bűntudatom
támadt így is. Hogy állok oda anyád elé? ­ Elégedett arcából
félresöpörte nedves haját. Teste szinte rózsaszín lett a sok
dörzsöléstől.
­ Ne viccelj. Mama bármikor be tud fűteni... van elég
aprófa! ­ S akkor, hirtelenebbnél is hirtelenebbül, nyílt az ajtó, és
betódult rajta valami sereg. Jane három kishúga, s mögöttük,
keményen menetelve, maga Lady Penelope. És valamennyien azt
zengedezték, hogy: „HAPPY BIRTHDAY TO YOU”! És mindenki
vigyorgott, a ház úrasszonyával az élen, és Jane volt a
karmesternő. Mindehhez pedig ünnepélyesen újabb csöbrökből
zúdították a forró vizet Freddyre. Hozzá azt kiabálták
hagyományosan: ­ „Kelj fö­öl, kelj fö­öl... és mutasd arcodat...” ­ S
Freddy nagyon is jól hallotta, hogy például Jane „tej­fööl”­t
énekel. Csoda! Ám a csodák nem tarthatnak soká. A Longbridge
család legifjabb tagjai pár pillanat múlva máris az ajtó felé
fordultak s rohantak, megjelent ugyanis még valaki.
 ­ Tony! ­ zengett a kórus most.
Bátyjuk érkezett meg.
Freddy a vízben bújt el, s figyelte a jelenetet ­ és remekül
szórakozott. Hát Jane eleve kitervelte ezt? Ó, Istenem! Hát
nyilván. Ha Jane is jelen van, ilyesmi nem lehet véletlen.
­ Tony, gyere, és köszönj szépen, legalább hogy „jó napot”! ­
rendelkezett Jane. ­ Másodtiszt Marie­Frédérique de Lancel,
szabad össze ismertetnem a bátyámmal, azaz itt áll Antony
Wilmot Alistair Longbridge századparancsnok! Freddy, Tony!
­ Biztos vagy ebben? ­ kérdezte Freddy, mellén
szemérmesen összefonva karjait.
­ Ó, hát persze. Viszonylag tűrhetően emlékszem még a
bátyámra ­ nevetett Jane.
­ Jó estét, akkor, Longbridge századparancsnok úr! ­
mondta komolykodva Freddy. Biccentett, bár nem emelte föl a
fejét. Azt is szemérmesen leszegte.
­ Jó estét, második tiszt! Mint látom, épp egyenruha nélkül.
­ Szabadságon, Sir.
­ Ezt a legkönnyebb mondani.
­ Biztosíthatom, Sir, ezúttal így van.
­ Bizonyíthatja?
­ Nem.
­ Akkor kénytelen vagyok a szavára hagyatkozni.
­ Köszönöm, Sire.
­ Semmi túlzás. Egyszerű Sir elegendő. Pihenj!
 ­ Antony, tessék azonnal elhagyni ezt a fürdőszobát ­
parancsolta most tényleg hathatósan Lady Penelope ­, és hagyd
Freddyt fürödni! Sir, nem Sire, ő a vendégünk...!
­ De anya, születésnapja is van! Társaságra vágyik! Akkor
meg lazíthatunk kicsit a szokásokon, nem? A lényeg az, hogy
örömet szerezzünk...
­ Nekem te akkor szerzel örömet, Antony, ha azonnal
kijössz, és...
­ Persze, megyek már, anya! ­ És Antony e szavak
kíséretében egy jottányit se mozdult a fürdőkád mellől.
­ An­to­ny!
­ Rendben, na. Mama, ne csipkedj már, értem a célzást. De
hát háború van, s ilyenkor új szokások lépnek életbe... Jó, jó, már
megyek, jó gyerek vagyok... Parancsodra!!!
És Freddy férfitársaság nélkül maradt megint.
Jane mormogott valamit, ahogy háború előtti estélyi ruháját
magára cibálta. Freddy meg szinte káromkodva jegyezte meg: ­ A
fenébe... ki hitte, hogy akadnak még, akik a régi békevilágot élik
egy... izé... vacsora alkalmából is!
­ Hát nem hittem, hogy a szülinapi ünnepségedet „egy izé
vacsorának” degradálod le ­ duzzogott Jane.
­ A nyilvános fürdőzés óta tényleg nem tudom, miről mit
gondoljak... ­ tiltakozott Freddy. ­ Vagy mit várjak. – Hajával
birkózott. ­ Bár az ATA­előírások szerint végképp kurtára nyírta,
a víz meg a hideg jócskán megnehezítette fésülködő dolgát.
­ Tiszta mázli, hogy Tony is feltűnt a láthatáron ­ mondta
lezserül Jane. ­ A jelek szerint rögtön a szívébe zárt téged.
 ­ Remélem, a gőz eléggé sűrű volt, és nem sokat látott
belőlem. Én szerencsére alig láttam őt.
­ Ti amerikaiak mind ilyen barátságosak vagytok?
­ És ti britek mind ilyen szemtelenek?
­ Hogy Tony... és szemtelen? Ugyan már, ő inkább
tökéletesen ártalmatlan. Rossz az, aki rosszra gondol. ­ Jane
ártatlanul vonta meg a vállát. ­ Remélem, inkább azt értékeled,
hogy nem mászott be melléd a kádba. Ha meg úgy érzed, hogy
kicsit gátlástalan volt, vagy hogy mintha nem lenne neveltetése,
úgy viselkedett ­ gondold meg, háború van, mindenki könnyen
elengedi magát! Baráti alapon gondolta. Tony, ez tudvavaló, nem
afféle útonálló. Inkább érzékeny lélek, na, majd megismered.
Nem kell félned tőle ­ feltéve, hogy nem te mész az utcájába,
vagy hogy nem vagy messerschmittes Fritz, meg ilyesmi. De
hagyjuk ezt... a lényeg az, hogy... megvan! Ez az!
És diadallal jelent meg máris újra, s hozott egy ezüstruhát,
váll­meztelenítőt, csillogót­villogót. A szoknya olyan harangos
formájú volt, mintha önmagában is keringőzni tudna
tündökletesen. A derékmegoldás ­ darázskarcsú ­ persze, fekete
selyemöv volt, és földig érő. Aztán előkerült még egy elegáns
stóla. ­ Tessék, ez akkor a tiéd – közölte Freddyvel. ­ A stóla
tényleg csak arra van, hogy ha netán fázni méltóztatnál. Próbáld
föl, de szerintem remekül illik majd rád!
­ Atyaisten! Ha illik rám, ha nem, most már senki és semmi
meg nem akadályoz, hogy ma este ez a csodás ruha legyen
rajtam! ­ lelkendezett Freddy. A lélegzete elállt. Amióta belépett a
Longbridge kastély kapuján, minden olyan volt, mint egy
szellemvasutasdi... egymást érték a csodák. De valódiak! Mintha
egy zseniális rendező improvizálná az egészet, s akkor ez: a
háború kellős közepén zajlik így! Freddy teljesen gátlástalannak
érezte magát, szabadnak és könnyűnek ­ még a fagyásos kelései
se fájtak.
­ Cipő! ­ kiáltotta Jane, és eltűnt megint a gardróbszobában.
Jött vissza, hozta az ezüstcipőt, s karján mindenféle finom
fehérnemű ékeskedett. ­ Mi kell még?
­ Diadém netán? A koronaékszerekről ma lemondok...
­ Hülye! De hát diadém egy ilyen egyszerű vacsorához
tényleg nem szükséges.
­ Úgy megnyugtattál!
­ Örvendek. Végre nyújthatok neked valamit!
­ Jane, te szamár, csak vicc volt...
­ Semmi baj. Minden használható diadém el van zárva a
trezorba. Hát akkor... rajta, öltözzünk! Papa is előkerül, és
nyilván megissza a kaja előtti szokásos kis nagykortyát.
Maradjunk abba, hogy... fél óra múlva... oké?
­ Megleszek, Jane, és ezer hála, de tényleg! Csodás vagy,
hogy ezt a ruhát lelted nekem.
­ Remélem, remélem... te leszel csodás benne. Az én kezem
már ötször megkérték, amikor ez volt rajtam. Szerencsehozó
ruha. Persze nem afféle gyötrelmes balekok számára. Mindig úgy
sajnáltam a szegény srácokat ­ Na, ez engem nem érint ­ mondta
Freddy. ­ Kinek­kinek a maga balszerencséje. ­ És már pörgött­
forgott is a ruhában, élvezte, a szoknya mekkora „szelet csap”.
 Ahogy Freddy felöltötte a ruhát, kis rúzst kent az ajkára, majd
még egy utolsó reménytelen kísérletet tett, hogy tömérdek,
fényes­vörös haját megzabolázza, úgy érezhette, akkor hát ez
meg is van ­ és ment a könyvtárszobába, ahol a Longbridge
család már szépen együtt volt, őt várta, s mindenki nagyban
beszélt, mintha folyton egymás szavába vágtak volna, úgy, és
csak a ház ura, Lord Gerald volt láthatóan mással elfoglalva, bár
ez a foglalatosság is zajjal járt: egy ezüst shakerben Martinit
kevert.
Freddyt még senki nem is vette észre. Hát megállhatott az
ajtóban, hogy a jelenetet szemlélje ­ és érzései zűrzavarosak
voltak. Ez itt akkor egy család. Ő nem tartozik ide. Ennek
ellenére úgy fogadták őt, ahogy még idegenek soha. Ráadásul
Jane­nel is sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint ahogy a
saját nővérével volt sok­sok éve már. Csak hát Jane apjával még
sosem találkozott, és Tonyból is csupán valami RAF­egyenruhát
látott fürdőszobai gőzökön át. Semmi kétség, Freddy zavarban
volt ezúttal. De hát csak semmi kisebbrendűségi érzés, biztatta
magát. Ebben a csodás ruhában? Amely úgy áll rajta, csak
mellesleg szólva, mintha ráöntötték volna. Színpadias ügy? De
hát akkor ő ­ színpadi jelenség. Ráadásul ennek a színjátéknak a
legfőbb motivációja az, hogy ő itt ma a díszvendég. Atyaég,
akkor azért nem bukhat meg! Minden szempár rá szegeződik.
S valóban nagy fellépést produkált. Szinte berobbant a
könyvtárszobába. Jane apjának kezében megállt a koktélkeverő.
Hirtelen döbbent csönd támadt. Ezt kizárólag Freddy nem érezte
annak, ami volt ­ a szépség előtti hódolatnak. Ő inkább megint
kicsit zavarban volt. A ház ura segítette át ezen, méghozzá
azonnal. A koktélkeverőt letéve, elindult felé.
­ Minden jót a születésnapjára, Mademoiselle de Lancel ­
mondta, megfogta mindkét kezét, nyíltan, elragadtatással
pillantva Freddy fékezhetetlenül derűs és diadalmas szemébe. ­
A fiam mesélte már, hogy lemaradtam a nap abszolút
fénypontjáról ­ mit beszélek: az év sztárpillanatáról! Hadd
jegyezzem meg, mennyire unfair ez a sors részéről, már úgy
csekélységemet illetően. De hát az is bizonytalan, hogy fogja
tudni behízelegni magát nálam, kisasszony, ha a kérdéses­szép
percekben mellőz. Na, majd talán elnéző leszek. Ám a legjobb az
lenne, ha az a kiváló alkalom ­ ismétlődhetne, s elnézhetném! ­
szögezte le „mondén mosollyal” a nagy charmeur. ­ Esetleg rögtön
holnap. Csak szóljon, én ott leszek. Mellesleg, nem parancsol egy
Martinit?
­ Ó, boldogan, Lord Gerald. Mármint a Martinit. És
szólítson Freddynek. ­ Nevetett, és zavara már a múlté volt. Az
ősz hajú bonviván, akinek ugyanolyan pimaszul csillogott a
szeme, mint Jane­é, feloldotta elfogódottsága maradékát is.
­ Jó, hát akkor legyen... Freddy ­ mondta Lord Gerald, s
belekarolt vendégébe. ­ Kérem, jöjjön a kandallóhoz, szét kell
töltögetnem ezt az italt, mielőtt lötty lenne belőle. ­ Freddy most
nézett végig a társaságon. Jane szemérmetlenül feltűnő,
skarlátvörös szaténestélyiben volt, Lady Penelope viszont maga
volt a gyönyörűséges elegancia a barna bársonyruhában, melyet
elefántcsontszín csipke ékesített. Tony viszont kihasználta az
általános jókedvet, hogy kicsit félrevonuljon ­ a karácsonyfa
szolgáltatott ürügyet, ott kellett neki „halaszthatatlanul” a
világítással foglalkoznia. Egy fenyőág mögül végre nyugodtan
szemügyre vehette Freddyt. Egyszerűen szédítő volt számára,
amit látott.
De már amikor ez a fiatal nő a könyvtárszobába belépett,
érezte Tony ezt a villanyáramütést. Mintha földöntúli jelenség
libbent volna be az ajtón ­ ezüstben, csodás meztelen vállal,
karral. S az arca! Tony azt a bizonyos szúrást érezte azonnal a
szíve táján, amelyet különben eddig csak az Esthajnalcsillag
hirtelen előbukkanásakor tapasztalt, borzongatón. Hát ez
ugyanaz a lány volna, aki olyan elemi jókedvvel fogadta a
fejleményeket a fürdőkádban? Ekkora átalakulás? Ez a felséges
jelenség vajon mivé változik át még úgy vacsora végeztére?
­ Tony, gyere, szükség van rád ­ szólt oda neki az apja. ­
Freddy már nagyon várja a Martiniját.
És ahogy Antony Longbridge repülőhadnagy az italt a
kandallóhoz vitte, megbotlott, s majdnem hasra esett a különben
már vagy öt nemzedék óta ugyanott ékeskedő szőnyeg sarkában.
Freddy igyekezett komoly arccal nézni rá: ­ Jó estét,
repülőhadnagy! Csak így, egyenruhátlanul?
­ Ööö... úgy gondoltam... ­ szmokingjára nézett ­ ..., jó, hát
tekintve a különleges alkalmat... különben is, nagy
megtiszteltetés... meg hát otthon vagyok ­ dadogta ­, szolgálaton
kívül éppenséggel...
­ Az ilyesmit a legkönnyebb mondani, nem igaz, Jane? ­
fordult barátnőjéhez kajánul Freddy.
­ Bizony ám! ­ tódította Jane. ­ Hát rémes, nem? Ezek a
RAF­pofák azt hiszik, olyan rafináltak. De ha látnád őket, hogy
kihúzzák magukat minden munka alól... ha egy kis pucoválásról,
rendrakásról van szó, ajaj. Fogadni mernék, ez itten ­ bökött
tiszteletlenül a bátyjára ­ meg se borotválkozott az ünnep
tiszteletére.
Freddy majdnem odanyúlt, hogy ellenőrizze a tényállást. De
ami a lényeg: kicsit alaposabban megnézte magának Tonyt. Elég
volt ehhez egy tizedmásodperc. Igazi angol, ezt Szumátrán vagy
a Zöldfoki­szigeteken is megmondta volna róla a strandon.
Á
Átvette a Martinit. Igen, ez a nyílt, finom vonású arc... az
állkapocs tiszta vonala... a magas homlok, a sima, barna haj... s
ahogy éles választékkal, kis hullámmal félig hátra van fésülve
korrekt­könnyeden... hát igen. És a leheletnél alig jelentősebb
szemöldök alatt a fakókék szempár, az éles, jellegzetes, orr, akár
ha egy kereszteslovagé lenne... a nagy és széles száj, mely mégis
vékonyra préselődik... a gödrös, rózsálló orcák, a nagy, de a
fejhez lapuló fül. S az egész koponya, a mérete miatt olyan
karcsúnak tűnő együttes ­ nem volt sehol sem ernyedt, petyhüdt
rajta semmi, nem volt esetleges, könnyelmű, tisztázatlan. Nem, a
brit „túltenyésztődésnek” sem volt jele rajta. A csontszerkezet
kifogástalan volt, pontos ­ már ha van olyan minta, norma,
amelynek meg kell felelnie ilyképp bárminek is. Freddy
rámosolygott erre a jelenségre, s maga is tudta, hogy ilyen
pillantással férfira három éve nem nézett.
­ Hát megborotválkozni azért még meg tudtam ­ mondta
kicsit sértetten, de még mindig zavartan Tony. ­ Bár a víz hőfoka
nem volt éppen a kívánatos...
­ Látatlanban elhiszem magának, hogy minden oké azért ­
nevetett Freddy. S akkor rögvest el is fordult. Életének
legkiszámítottabb flörtje kezdődött itt; maga sem tudta volna
megmondani, miért; de most az volt a helyes lépés, ha közelít
egy kicsit Lady Penelope felé, s föltesz valami elengedhetetlenül
fontos kérdést a ruha csipkéivel kapcsolatosan.
Az ebédlőt két nagy kandalló is fűtötte ­ mértékkel a nagy
helyiségben egy idős asszony szolgálta föl a vacsorát.
Segédkezett neki egy tizennégy éves fiú. Mindketten a közeli
faluban laktak, s különleges alkalmakkor ekképp besegítettek a
szakácsnőnek. Ez volt az egyetlen rendhagyóság, mely mégis
emlékeztetett rá, hogy háború van. Az asztalnál ülők mind
örültek, hogy a rémséges téli hideg nem gyötri őket itt ­ s talán
odakint is leállítja „offenzíváját”
 De erről senki nem ejtett egy szót se, mintha féltek volna,
elűzik vele a varázst. S egyáltalán, nem lett volna nagy különbség
a gyertyafényes hangulatban, ha nem a huszadik század dereka
táján járnak, hanem mondjuk oly időkben, amikor még meg sem
születtek a Wright­fivérek, netán III. György leszármazottaié lett
volna még az Újvilág, s XIV. Lajosé Franciaország. S ha a
Champagne vidékén nem termett volna még szőlő, hát más
társalgási téma jött volna elő, nem a pezsgő. És ha még nem élt
volna a világon Mozart vagy Gershwin, ha Fred Astaire nem
vette volna meg első balettcipőjét, hát nyilván a kódexmásolókról
avagy a normann hajósokról beszélgetnek itt most ők.
Kellemesen telt a vacsora ideje, s utána Lord Gerald eltűnt a
konyhában, hogy egy Jeroboam­palack Dom Perignonnal térjen
vissza. Csaknem ugyanazzal a tökélyes mozdulattal nyitotta ki,
mint ahogy ­ Freddy emlékezete szerint ­ az ő nagyapja Valmont­
ban, s csakígy kecses előzékenységgel töltött belőle mindenkinek.
­ Ez ma egészen különleges felköszöntő ­ mondta a ház ura.
­ Mademoiselle de Lancel... barátainak Freddy... a mai napon egy
egészen rendkívüli kort ért el. Alexander Pope írt egykor a
„lélekszakadva igyekvő” ifjakról­lányokról, akik a
huszonegyedik születésnapjuk felé hajtanák az időt. És Samuel
Johnson „a huszonegyedik év toronymagas bizakodásáról”
vallott. Thackeray nem mulasztotta el megemlíteni „a derekas
napokat, mikor huszonegy éves lettem”. Mi, többiek itt ez asztal
körül mind túl is vagyunk már e csodás fordulón, még ha te, Jane
csak pár hónappal is, én meg, ugye, sok­sok­sok évvel. Ám nem
ez a lényeg. A fontos az, hogy Freddy többé nem tör
„lélekszakadva” az évfordulat felé, hanem ő is a „derekes
napokat” élheti már, s kívánom, hozzanak neki ezek az idők sok
boldogságot és szerencsét. Legyen nagy az élete, és évről évre e
nagyság jegyében növekedjen ő maga! Freddyre!
Freddy pedig elpirult, ahogy mindnyájan az egészségére ittak,
s még vörösebb lett, amikor Lady Penelope csöngetett, s bejött a
fiú, hozott egy halomnyi dobozt, csomagocskát. S letette az
egészet Freddy elé az asztalra.
­ De hát nem...! ­ tiltakozott az ünnepelt. ­ Olyan kedvesek
voltak hozzám már eddig is, és akkor most ez... Elég ajándék lett
volna az a fantasztikus fürdő!
­ Csacsiság, kedvesem. Eleve csak olyan rögtönzött kis
ajándékok. Hol lenne alkalmunk igazából bevásárolgatni. De a
különleges alkalmat nem hagyhattuk valami kis emlékjelek
nélkül, hát így kell nézni ezt az egészet ­ szabadkozott
öntudatosan Lady Penelope.
­ Na, Freddy, rajta, bontogasd ki...! ­ biztatta Jane.
S előkerültek az ajándékok. Lady Penelopetól Freddy egy
puha, meleg, magas nyakú pulóvert kapott, halványkéket ­ és
csak Jane tudta, hogy eredetileg neki készült volna. Lord Gerald
egy monogramos lapos flaskát ajándékozott, ezüstből, s mellé
rögvest egy üveg finom árpa­maláta whiskyt ­ jelezvén,
ilyesmivel kell feltölteni a flaskát. ­ S ezt vigye mindig magával,
Freddy, én is így járok vadászni. Ki tudja, mikor kerül az utunkba
egy megvadult elefánt, vagy hát hajótörést is szenvedhetünk, ha
a vadon biztonságos ösvényeit elhagyjuk a nagyobb távlatok
kedvéért. ­ Ami a távlatokat illeti, Jane, akinek alighanem tárulj­
szézám­szekrénye volt, előkotort egy tündökletesen erotikus,
fekete csipkehálóinget. Extra alkalmakra tartogatta, de hát az
ATA­korszak nem ígért ilyeneket. ­ Hiszed vagy sem, kicsikém ­
mondta Freddynek ­, meg fogod látni, némelykor milyen bomba
jól jön az ilyesmi!
 Freddynek volt annyi esze, hogy legyőzze emlékeit ­ igen,
hogy az mikor is volt, az ő életében az első és utolsó „ilyen”
alkalom.
Éjfél is elmúlt, mire ágyba került. Hát naptár szerint újra túl
volt egy születésnapon. De másképp még nem. A bor, az
izgalmak... megannyi oka volt annak, hogy hevesebben zúduljon
a vére. Halántéka lüktetett. Nyitott szemmel feküdt a letakart
ágyon, nem akart álom jönni a szemére. Aztán bebújt a paplan
alá, s felöltötte e hadművelethez a „szexi” fekete hálóinget,
persze, a tetejébe húzta a meleg pulóvert is. Aztán felmosolygott
a láthatatlan, sötét mennyezetre.
Egyszerre kopogást hallott. Jane lesz az, gondolta. Nyilván ő
sem tud elaludni. ­ Tessék ­ szólt ki hát, s az ajtó erre kinyílt. És
ott állt ­ Tony. Egyik kezében gyertya, a másikban kurta éji bot,
tájékozódó eszközül. Freddy látta, hogy még az esti ing és
pantalló van rajta ­ épp csak hogy már kötött kabáttal
kiegészítve. Megállt az ajtófélfánál.
­ Nem akarom zavarni ­ mondta ­, csak én is tartozom még
a születésnapi ajándékával. Nem voltam felkészülve rá, hogy
minden... így adódik. Hát elhoztam. Jobb későn, mint soha.
­ Nem várhatott volna mégis holnapig? ­ kérdezte
csodálkozva Freddy.
­ Nem, mert ez tipikus éji ajándék ­ hangzott a válasz. ­
Holnap már nem venné itt igazán hasznát.
S fölemelt valami hosszúkás tárgyat, melyre karácsonyfa­
tartozékok voltak kötözgetve ékességnek.
­ Mi lehet ez? ­ ámult Freddy. ­ Ó, te jó ég...
­ Igen, a meleg vizes üvegem, jól látja. Ágymelengető. Csak
most töltöttem meg, két perce. A feldíszítgetés tartott olyan
sokáig.
 ­ De ne, Tony! Ez a maga melegítő üvege. Nem adhatja
nekem csak úgy! Szüksége van rá...
­ Hát az biztos, hogy nagyon összenőttünk. De majd
szerzek magamnak egy újat, és magamhoz idomítom. Jönnek ám
az ilyen flaskák, csak füttyenteni kell... A neheze tényleg utána
kezdődik.
­ Hát ha ilyen biztos a dologban... én nagyon szépen
köszönöm. Minden este, ha megtöltöm, magára fogok gondolni.
És most szép jó éjszakát. Talán én is könnyebben álomba
zuhanok majd. Viszlát, Tony!
­ Jó éjt, Freddy! ­ Avval fogott egy széket, odatette a lány
ágya mellé, leült. A gyertyát maga mellé állította a földre. ­ Van
még valami... nem bírok elaludni... úgy szerettem volna még pár
szót váltani magával.
­ Hát, pár szó az két szó, annyit lehet ­ mondta Freddy,
eltávolítván a végképp ügyetlen díszítést a palackról, melyet
aztán bedugott máris az ágyba, s közben állig felhúzta a takarót.
­ Látja, engem épp áthelyeztek. És mit kaptam a nyakamba?
Egy új századot. Csupa olyan fiatalembert, akik... na, hogy is
mondjam?
­ Azt mondja, ami van!
­ Szóval, akikkel nem tudom, hogyan bánjak majd.
­ Viccel? Egy RAF­parancsnoknak én magyarázzam el,
hogyan kell majd a pilótáival bánnia?
 ­ Igen, maga ezekhez az emberkékhez inkább ért. Olyan...
igen, olyan értelemben, hogy amerikaiak. Jenkik. Most érkeztek,
és nem sok fogalmuk lehet az angliai viszonyokról. Az itteni légi
háborúról. Eleve azt se tudom, hogyan szóljak hozzájuk. Na,
persze, angolul, de hát... mit mondjak én ezeknek az ifjú
uraknak?
­ Hát hogy „ifjú urak”, „ifiurak”, meg hogy „uraim”,
egyáltalán... azt ne mondja! Hanem hogy „na, srácok, akkor...”,
vagy hogy „mi van, fickók...”, aztán „mi újság, banda...” így
valahogy. Érti?
­ Banda? Ó, remek, és hogy srácok, fickók... Igen! Ez a
beszéd! Menni fog. Aztán majd én is magyarázok nekik ezt­azt,
és félúton találkozunk. Csak a kezdet nehéz. Elboldogulok most
már.
­ Biztos vagyok benne. Örülök, hogy segíthettem. Jó éjt,
Tony!
­ Nagyon hálás vagyok, Freddy. Rendes volt magától, hogy
erre időt áldozott. Igazán rendes.
­ Na. Hát jó éjt, Tony!
­ Jó éjt, Freddy ­ mondta akkor Tony, és előrehajolt. És
megcsókolta. ­ Drága, drága Freddy ­ suttogta közben. ­
Csodaszép Freddy. Nem bírtam ki nélküled.
És a karjába szorította, csókolta, és Freddy visszacsókolta őt,
és mindkettőjükben valami eleven, ellenállhatatlan vágy ébredt,
és nem tudták abbahagyni. De nemcsak ez volt. Meg akarták
érinteni egymást minden módon és mindenütt, és mindketten
tudták, hogy már ott a könyvtár ajtajában eldőlt, hogy ez így lesz,
ez nem lehet másképp.
Meg is lepte őket ez az elemi sodrás, és mintha még mindig
öntudatlanul engedtek volna valami erősebb akaratnak ­ nem
tudatosult bennük, mi minden vezette el őket idáig. Hogy már
szinte fájt a tűrés, az önmegtartóztatás. Tony felnyögött halkan,
gyönyörűségében, ahogy ott feküdt az ágyon, félig már Freddyn,
és szorította... a pulóverét, hogy minél közelebb érezhesse
magához. Végtelen hosszú csókok következtek, némán és
furcsán, olyan furcsán, hogy mintha becsomagolva érintkeznének
csupán, az erotikus hálóinget göngyölegként körülvevő pulóver
révén. A gyertya fakó fényecskéje volt az egyetlen fényforrás ­
látni is alig látták egymást.
­ Kényelmesen fekszel, Tony? ­ suttogta hát végre Freddy.
­ Nem valami tündökletes így...
­ Hát akkor... miért nem rúgod le a cipődet?
­ Már megtörtént.
­ És a kardigánod... az inged... a nadrágod...?
­ Jó, de akkor megfagyok... vacogni fogok csak!
­ Majd én melegítelek.
­ Biztos vagy benne? Csak... csak nem engeded meg, hogy
az ágyadba bújjak? Drágám, édesem...
­ Mondd csak, tényleg pilóta vagy te? ­ kérdezte Freddy.
Mert rádöbbent, hogy Tony mintha túlságosan úriember volna:
éspedig azért, mert nem akar visszaélni, íme, a „helyzetével”,
hogy egy hölggyel a saját fedele alatt szerelmeskedjék. Micsoda
felfogás!
­ Semmi kétség, persze, hogy az vagyok!
 ­ Akkor ne viselkedj úgy, mint egy dead­beat. ­ A RAF­nál ez a
földi kisegítőszemélyzet megbélyegző súlyú neve volt. Freddy
bízott benne, hogy sikerült vele kicsit felpaprikáznia Tonyt. E
pillanatban a gyertya kis sercenéssel elaludt.
­ A francba is! ­ káromkodott Tony, lenyúlt, hogy
meggyújtsa megint, de ügyetlen mozdulata nyomán a
gyertyatartó a szoba túlsó végébe szánkázott. Amikor meg
Freddy éjjeliszekrényén keresett volna pótlást, lelökte a lámpát, s
hatalmas üvegcsörömpöléssel zárult az akció.
Tony most már megdühödött, felpattant, az ágy mellett
gyorsan leráncigált magáról minden ruhadarabot, s anyaszült
meztelenül az ágyba vetette magát Freddy mellé.
­ Au! ­ nyögött fel a lány, ahogy a homlokuk összekoccant.
­ Fájt? ­ kérdezte Tony aggódva.
­ Naná, majd nem. És neked... semmi bajod?
­ Csak mintha eltört volna az orrom ­ hangzott a panaszos
válasz. ­ Tapintsd csak meg! Hú, az nem az... te, az a fülem!
­ Inkább nem keresgélem az orrodat, mert a végén a fél
szemed nyomom ki ­ tiltakozott Freddy.
­ Hogy szoktál te akkor látni odafönt éjszaka? ­ zsörtölődött
Tony, de már azzal volt elfoglalva inkább, hogy Freddyről
lehántsa a pulóvert.
­ Hé, öregfiú, elszakítod a gyönyörű ajándék hálóingemet! ­
tiltakozott Freddy ismét. ­ Te brutális fickó! Nesze neked... most
tényleg eltépted a pántját. Nem tudsz vigyázni? És vidd az
álladat a hasamból!
 ­ Legszebb tudomásom szerint az csak a könyököm.
­ És akkor mit művelsz ott? Tessék azonnal visszahúzódni.
Túl nehéz is vagy így...
­ Gyufád nincs? ­ kérdezte Tony, fejét már Freddy hónaljába
rejtve. Mindketten harsányan hahotáztak.
­ Tony! Nyughass! Tudom, hol vagyok. Csak szeretnék én is
levetkőzni. Aztán, ha az megvan, majd eltapogatózom hozzád.
­ Oké. ­ Tony moccanatlanul feküdt, miközben Freddy
kibújt a pulóverből. Aztán a hálóing is repült, és már csak a
gyapjúzoknit kellett legyűrni. Tony hallotta a jól megfejthető
zajokat, aztán átadta magát az élvezetnek, amit Freddy meghitt,
mohó, tapasztalt kezei okoztak. S a takaró alatt édes
gyönyörűséggel szívta a csodálatos illatokat. A közelségét.
­ Jó ég, kapitány, mi ez itt nekünk? Vagy úgy, a meleg vizes
palack. Egy pillanatra már aggódtam... És akkor ez itt mi?!
­ Még... még ne... talán...
­ Miért ne? Úgy érzem, megfelelő...
­ Engedd el ­ kérlelte mégis Tony.
­ Szamár. Háború van, ha nem tudnád. És ami itt ma nem
lesz a tiéd, az talán már soha. ­ Továbbhatolt a kezével, és hosszú
lábainak ellenállhatatlanul készséges mozdulatával körülfonta a
férfi csípőjét. ­ Majd azután szólj csak, ha úgy találod, hogy...
valahogy nem illünk össze...!
Csak keveset aludtak ezen a téli éjszakán ők ott az ágyban, s
az is szakaszos volt mindig, fél óra, egy óra... s ahogy felébredtek
megannyiszor, már egymást keresték csillapíthatatlan éhséggel.
 Ujjaik megtalálták, megismerték, megszokták egymás
legrejtettebb pontjait is ­ betelni mégsem tudtak a
fölfedezésekkel. Gyengéd szavakat, hálás szavakat suttogtak
egymásnak, elaludtak megint, aztán felriadtak, azt sem tudták,
hol vannak... s akkor megindultak ismét, új határok felé, újabb
tabuk ledöntésére. Tony egyszerre csak úgy érezte, Freddy túl
régóta alszik már. Óvatosan kicsusszant az ágyból, az ablakhoz
ment, felhúzta az elsötétítőt. Odakint meglepő látvány fogadta.
­ A fenébe is! ­ bújt vissza gyorsan a takaró alá Tony.
­ Mi van? ­ kérdezte Freddy riadtan.
­ Semmi, csak a gyerekek pont az ablakunk alatt valami
hóembert táncolnak körül, és az tegnap még nem volt ott. Az ég
tudja, hány óra lehet.
­ Majd megnézzük az órádat.
­ Azt a szobámban hagytam.
­ Sebaj, azt fogják hinni, kicsit elaludtunk.
­ Jane nem ­ szögezte le szilárd meggyőződéssel Tony.
­ Olyan mindegy ­ nevetett Freddy: ­ Csókolj meg, te
bolond!
­ De hát sebaj, én is azt akarom, hogy mind tudják. Meg
fogom mondani nekik.
­ Azt nem ­ tiltakozott Freddy. ­ Nem engedem.
­ De, de. És apádék londoni címét is el akarom kérni tőled.
­ Már ugyan minek? Csak nem akarod velük is közölni,
hogy velem töltöttél egy éjszakát? ­ Freddy azt hitte, hogy Tony
megbolondult.
­ Jövő héten Londonba megyek. Beszélnem kell apáddal.
 ­ De miért, az ég áldjon meg?
­ Hogy közöljem vele komoly szándékaimat. És
beleegyezését kérjem. ­ Mindezt olyan méltósággal mondta,
amilyen csak képzelhető volt az adott helyzetben.
­ Atyaég ­ sóhajtott Freddy. Elképzelte a jelenetet. ­ Nem a
legjobb ötlet. Talán kicsit... irritálni fogja...
­ De amikor el akarlak venni feleségül. Ezt meg kell
beszélnem vele.
­ Nem támadt egy olyan ötleted, hogy ezt előbb velem kéne
megbeszélned?
­ Várj csak azzal! Mindent a maga idején. De nem fogja
bosszantani apádat, hogy eléggé hitványul töröm csak a franciát?
­ Nem ­ mondta Freddy ­, nem hinném. De tényleg az a
meggyőződésed, hogy engedélyt kell kérned tőlük... hogy
udvaroljál itt nekem, valami határozott céllal, mint... a madarak?
­ Igen. És hát nem vagyunk madarak. Az egészről, persze,
csak akkor lehet szó, ha neked nincs ellene eleve kifogásod.
­ Hát nem feltétlenül, na... Nincs, mondjuk. Csak még nem
érzem magam elég erősnek egy ilyen lépésre.
­ Akkor minden rendben, megyek apádhoz.
Freddy eltűnődött. ­ Tudod, egy kis meglepetés rá is fog férni
­ mondta. ­ Megérdemli.
­ Ezt hogy érted, drágám?
­ Á, majd egyszer elmagyarázom. Vagy talán inkább nem.
­ De, de, muszáj. Egy nap mindent el kell mesélned úgyis.
 ­ Csak kitartó, hosszú udvarlás után! Egyébként miért
hiszed te azt, hogy máris hipp­hopp a tulajdonod vagyok? Egy
éjszaka után?
­ Jaj, Freddy, mert imádlak. És örökké imádni foglak.
Mondd, te is szeretsz?
­ Hm. Egy kicsit.
­ Csak egy kicsit?
­ Még annál is jobban.
­ Mennyivel?
­ Antony, boldogan vázolnám neked, de a melegítőflaska
kezd borzalmasan kihűlni, és vele mi ketten is.
 Háborús lakodalom
Delphine mintegy megkövülten állt a Boulevard St.­Germain­i
lakás ajtajában, s fülelte­hallgatta Armand távolodó lépteinek
zaját. Egy perce még szerelmesének védelmében érezhette magát,
biztonságban, szentül hitt együttesüknek bástyái mögött; most
azonban távozása szorongatni kezdte szívét ­ valóban egyedül
volt. Abban a pillanatban, hogy Armand elment, egy volt ő
csupán ama sokmilliónyi francia közül, akik otthonukat azért
hagyták el, mert az 1939. szeptember 2­ai általános mozgósítás
holmi „állomáshelyre” parancsolta őket ­ s ki tudja, mikor térnek
vissza, már ha egyáltalán. S ő maga, aki egyedül maradt a
lakásban, mit tehetett? Eltelt egy szívszaggató óra... sírással,
tanácstalansággal... aztán megpróbált valami dallamot
kipötyögtetni a zongorán... játszott... majd felugrott, járkált a
lakásban megint, s hiába próbálta elhitetni magával, hogy zajt
hall, boldogítót, mert ő visszatér, nem, nem tért vissza, és nem
lehetett tudni, egyáltalán valaha is visszatér­e.
Ahogy Armand elment, Delphine összeomlott ­ olyan
értelemben, hogy nem tudta többé távol tartani magától a
valóságot. Pedig hónapokon át egyensúlyozott így; mintha a
realitás nem is létezne; mintha elegendő volna tagadni csupán
ennek a borzalmas pillanatnak a lehetőségét ­ de ez most, épp
ma, eljött. Ez a pillanat.
Ám az önfenntartás ösztöne minden másnál erősebb volt, s
ennek parancsa így szólt: visszatérni saját várába, a meghitt, jól
ismert Villa Mozartba, ahol várja a biztonság, mindama támogató
együttes, mely osztályrésze lehetett, míg ezt a férfit, élete
egyetlen szerelmét meg nem ismerte.
S akkor, hogy e „várba” visszahonosodott ­ pár pillanat
múltán ­, első dolga az volt, hogy a rózsaszín és türkiz odúban, a
hálószobájáéban ­ miután ajtaját magára zárta ­ kinyisson egy
bizonyos fiókot, és a sok­sok ékszerét tartalmazó
bársonydobozok közül egy kis kazetta formájút kinyisson, s a
kék francia és a zöld amerikai útlevelét magához vegye. Már
évekkel ezelőtt, amikor nyilvánvaló lett, hogy Los Angelesben
hosszasabban fognak időzni, apjuk megtette a szükséges
lépéseket, hogy mindkét lánya francia és amerikai
állampolgárságot is kapjon. Igaz, franciák voltak, szüleik is azok,
ám Paul de Lancel volt annyira diplomata, hogy az amerikai
útlevél előnyeit pontosan lássa.
Delphine mérlegelt. Két útlevél állt szemben egymással.
Teheti, hogy elhagyja Európát, mint a legtöbb amerikai, és
„hazatér” a semleges Újvilágba. Talán két hétbe se telik, és már a
Beverly Hills Hotelben vesz ki lakosztályt, aztán ott ül máris a
Hollywood Derby egyik boxában, amerikai salátát eszeget, s az
ügynökével arról tárgyal, miféle szerepet vállaljon elsőül. Ez így
egyáltalán nem volt elképzelhetetlen. Sőt, minden részlet nagyon
is valósághű, megvalósítható. Csak odamegy valami jegyváltó
irodához, és kész. S valahogy mégis úgy állt a dolog, hogy
minden idegszálával inkább elutasította ezt a józan és
kivitelezhető megoldást.
S ha nem vesz hajójegyet, mik a lehetőségei? A mozgósítás
pillanatától fogva, mint majdnem legtöbb üzletág, a francia
filmipar is „becsukta a kaput”. Színészek, technikusok,
operatőrök ­ mint Armand, felhúzhatták az angyalbőrt, le a rolót.
Húsz készülőben lévő film munkálatait kellett leállítani.
Delphine munkanélküli volt, igaz, senkivel nem is kellett
törődnie ­ teljességgel idegenül állt egy hadviselő országban.
Kisebb gondja is nagyobb volt mindenkinek, mint egy filmcsillag.
De hát akkor se mehet el „csak úgy”. Armand Sadowski végső
soron ott volt még a közelben. Ugyanazon a földön, ahol ő.
Ugyanazt a francia levegőt szívta. E pillanatban azt persze aligha
lehetett volna megtudni, hol állomásozik egy katona ­ de
Armand bármelyik pillanatban telefonálhat a laktanyából...
feltéve, hogy ott van még, s nem a lövészárokban; és ki tudja,
hátha kap egy­két hónap szabadságot ­ hiszen még nem nagyon
hallani közvetlen harci cselekményekről. Napra nap várta a
levelét. Megígérte, ír, amikor csak tud. S amíg ő, Delphine itt
Párizsban kitart, kapcsolatuk lehetőségét nem vágja el. Akkor
még van közös útjuk, van jövőjük. Ugyan, hogy is képzelhetett
ilyet, hogy hatezer mérföldnyire megy tőle?
Visszalökte az útleveleket egy kis dobozba, elzárta őket ismét,
és valami megkönnyebbülést érzett. Ez az. Nincs is itt semmiféle
döntési kényszer. Minden eleve adva van.
Az első háborús tél, az 1939­40­es úgy vonult be a
történelembe, mint a drole de guerre­. a háborús „komédia”.
Ugyanis ­ a francia frontról van itt szó ­ egyszerűen semmi se
történt; a RAF is csak röpcédulaszórással foglalkozott, Armand
Sadowski pedig a Maginot­vonal északnyugati részén
állomásozott jócskán unatkozgatva. Hanem akkor áprilisban
megkezdődött a Dánia és Norvégia elleni német invázió. Május
10­én a drole de guerre is szomorú játékká változott, tudniillik
amikor a németek bevonultak Hollandiába, Belgiumba és
Luxemburgba, és máris nyitva állt előttük az út Franciaország
felé. A „nyugati hadjárat” megkezdődött. A francia hadsereg
felkészületlenül, harci morál szempontjából is csapnivalóan
erőtlenül próbált szembeszegülni a német támadással ­ az
eredmény: Dunkerque.
A németek az angol hadsereg „teljes csődjének”, az angolok
„célszerű elszakadásnak” nevezték azt a műveletet, mely a brit
haderő jelentős részét mindazonáltal megmentette a későbbi,
újabb hadbavetés érdekében; mármost a franciáknak ennyi esélye
sem volt, nem menekülhettek a Csatorna habjaiba. Százezrével
kerültek így német hadifogságba a francia katonák, s köztük volt
Armand Sadowski is: ő egy hadianyagüzembe került afféle
kényszermunkásnak.
Delphine a Dunkerque­kudarc után tovább várta a híradást;
hiába. Június is eljött, Compiégne­ben a franciák aláírták a
németek által elébük terjesztett diktátumot, melynek értelmében
a francia hadsereget le kellett fegyverezni. Delphine
rendíthetetlenül várt, s így telték el július és augusztus káoszos
napjai. S megérte a várakozás: szeptember végén kapott végre
valahonnan Németországból egy postai lapot, mely azt tudatta
vele, hogy Armand él, jól van, nem is éhezik.
Mivel Franciaország és Németország már nem állt hadban
egymással, a megszállók úgy gondolkodtak, hogy a lakosság
nyugtalankodását elkerülendő, megengedik a hadifoglyoknak „a
tábori postát”. Delphine, akár a többi érintett francia, látta, hogy
a hír valóban csak annyit jelent: az eltűnt hozzátartozó él. Hogy
aztán milyen körülmények között, e tárgyban nem volt szabad
hitelt adni a nyilvánvalóan cenzúrázott „nyugtató szavaknak”.
1941 őszén Delphine már tizenkilenc ilyen levelezőlapot
őrzött „kincses szekrényében”. Négy hónapja, 1941 júniusa óta
ismét dolgozott a francia filmipar. Harmincöt új alkotás került a
műtermekbe; a fedőszervezet az úgynevezett COIC volt, s az
egyesülés a teljes ipar támogatását élvezte a Vichy­kormánnyal és
a németekkel folytatott tárgyalások során.
Zsidók a filmszakmában nyilvánvalóan nem dolgozhattak
tovább. Másrészt viszofit tárgyalások folytak, hogy a filmgyártás
fellendítése érdekében bizonyos hadifoglyokat bocsássanak
szabadon. Delphine bízott benne, hogy ha nem is rendezőnek, de
mint filmest ­ Armand­t is hazaengedik. Ennek a reménynek élt.
Az újonnan alakult Continental volt a legaktívabb és a
leginkább tőkeerős filmgyártó vállalat. Olyan rendezők írtak alá
itt szerződéseket, mint Marcel Carné, Georges Lacombe, Henri
Decoin, Christian­Jacques. És híres sztárok: Pierre Fresnay,
Danielle Darrieux, Jean­Louis Barrault, Louisjourdan, Fernandel,
Michel Simon és Edwige Feuillére: És szerződést írt alá Delphine
de Lancel is, és mind úgy írták alá a szerződésüket, hogy
politikailag teljesen gyanútlanok és tájékozatlanok voltak. Nem is
sejtették, hogy a Continentalt érdemben kizárólag a németek
irányítják, és a főnök, a parancsuralmat gyakorló Alfréd Greven
mindent egyenesen Göbbelsnek jelent, s hogy Göring a
kebelbarátja.
Kacagtatónak szánt kacatok, avítt történelmi játékok, könnyű
bűnügyi történetek és limonádé komédiák készültek a
Continental műtermeiben. Elsősorban az amerikai
produktumokat kellett pótolniok. Filmre vittek azonban értékes
alkotásokat is: rendre készültek Simenon „Maigret felügyelő”­jének
esetei, és Balzac, Zola sem volt mostohagyerek. A meglévő
közönségigényt elégítették ki minden szinten. S a Continental­
filmek nem folytattak németpárti propagandát. A háború elő sem
fordult így a mozivásznon. A harmincas évek Franciaországa
volt a leginkább látható a filmeken, s volt mindenkinek
ennivalója bőven, semmi félelem nem honolt a békés vidékeken s
az emberek szívében, és senki se káromkodott a cigarettafejadag­
és alkoholhiány miatt. Franciaország a Continental­filmeken a
franciáké volt; felhőtlen ég alatt.
Delphine pedig hálás volt, hogy újra munkája van, amely
leköti. Nem kellett egész nap borús, fájdalmas gondolatokon
gyötrődnie. Valami Hollywood­utánzat sorozatban dolgozott
mindegyre, egy bizonyos Wens felügyelő „második énjét”
játszotta, bizonyos Mila­Malou nevű nőcskét, s társa a kétes
becsű alkotásban a nagy Pierre Fresnay volt. És Delphine, aki
régebben sosem irigyelt egy nőt se a világon, most ezt a könnyű
életű Mila­Malou­t, akit alakított, bizony szívfájdalommal nézte:
hát így élt ő is még pár évvel azelőtt, s mindaz hol volt ma már!
Bruno, amikor elit harckocsizó­alakulatát, mely gyakorlatilag
egyszer sem került bevetésre, lefegyverezték, visszatért Párizsba.
Kevés vigaszt jelentett a számára, hogy ő mind e fejleményeket
összességükben rég megjósolta. Az volt a gondja inkább, hogyan
is szervezze meg a jövőjét most, amely ­ nem vitás! ­ az „Ezeréves
Birodalomban” képzelhető csak el. Persze, gondolta, ha tényleg
észnél lett volna, s nem fél főként a dögunalomtól, már rég
áttelepült volna Svájcba. Ám ezt a jó alkalmat végérvényesen
elszalasztotta. A Duvivier­fivérek bankja nem nyitotta meg
kapuit, s másféle magánbank működése vagy alapítása sem
nagyon ígérkezett reálisnak e zűrös időkben.
Hát akkor, kérdezte magától, mit tesz egy józan francia ily
körülmények közt? Mi a legjobb hely ­ búvóhely, ha tetszik ­
politikailag áttekinthetetlen idők forgatagában? Hol az a
bizonyos kikötő, ahonnét testileg­lelkileg kikezdetlenül, s
hírnevében csak így kikezdhetetlenül, visszatérhet majd a tettek
mezejére? Ha lesznek újra tettek, s lesz hozzájuk mező! Ha van
valakinek tanyája, kis gazdasága ­ ott ez a hely. Ahol van mit
enni, s kicsit még a piacra is vinni. És ha valakinek családi
birtoka és kastélya van, hát még vígabban lehet. Neki pedig ott
volt Valmont. Az egyetlen biztos támasz. Irány tehát: a
Champagne­vidék!
Ez idő tájt a megszálló hatóságok kineveztek egy champagne­
i német helytartót, bizonyos Klaebisch urat, akinek Reimsben
volt a székhelye, s aki ­ mint az öreg vicomte Brunot
felvilágosította ­ úgy rendelkezett, hogy a tájegység hetente 300
000­400 000 palack pezsgőt kell, hogy a német csapatok
rendelkezésére bocsásson. Bruno ezt csöppet se bánta. Legalább
látszik, hogy a németeknek ízlik a pezsgő, s így a további
termelésben is érdekeltek. Azt meg a történelemből tudta, hogy
eddig még minden háború véget ért egyszer, s ha voltak is
jócskán "negatív következmények”, mindig dúsan adódtak nem
várt lehetőségek is, melyeket aztán finoman ki lehetett használni
annak, aki ilyesmire hivatott. És hogy ő ekképp elhivatott legyen,
hozzálátott minden megtanulhatók megtanulásához ­
szőlősgazdává képezte ki magát.
Észnél volt hát. S józanul látta, hogy a Rajna­vidéki
vincellérsarj, Klaebisch úr által képviselt Wehrmacht mindenkor
nagy fogyasztó lesz. Ügyelt hát, személyesen ügyelt, hogy a de
Lancel­birtokon minden úgy menjen, mint a karikacsapás.
Lóháton járta a vidéket, s lovának is jutott mindig bőven abrak.
Ahogy ő maga sem ismerte az éhséget a mai napig se. A
nagyanya, emlékezvén az első világháború tapasztalataira,
idejekorán gondoskodott róla, hogy zöldségeskertek viruljanak a
rózsák kertjeinek helyén, és hogy tyúkfarm létesüljön, ólakban
disznók röfögjenek, tehenek a saját istállóikban adják a tejet a
családnak, a piacnak; némi lótenyészetbe is belevágtak megint ­
igáslovak előnyben! ­, és a kastély népe hangyaszorgalommal
vetette magát az új feladatokba. Valmont személyzete tudhatta,
hogy a siker közös ­ a nyereségből a jószívű vicomtesse őket is
részesíti.
Felbecsülhetetlen nyereség volt, hogy a három Martin­fivért
nem mozgósították, hadifogságba sem vitték így. De hát
nélkülözhetetlenek voltak ők eleve a Valmont­kastély számára;
nem is szólva arról, hogy sok szőlőmunkást maguk a németek
engedtek haza időszakosan ­ tavasszal, aztán szüret idején ­,
hogy szakértő kezek biztosítsák a pezsgőt és a bort, hosszú távra
immár az „Ezeréves Birodaloménak.
Persze a de Lancel­ház csakúgy, mint a többi nagy
hagyományú pezsgős dinasztia, ekképpen is drasztikus
munkaerőhiányban szenvedett. Mint az első világháború idején,
most is nők, gyermekek segítettek a szőlőkben a férfiaknak.
Bruno szeme láttára alakult szorgos, odaadó munkássereg a de
Lancel­ház birtokán. Mindent a közös célért! És mindent az ifjú
úr felügyelete alatt immár, mert az idős vicomte a háború elején
hirtelen összeomlott; megrokkant egészségével szó szerint
ápolásra szoruló, tehetetlen aggastyán lett. Mindenki Brunot
tekintette egyedüli és természetes örökösének, műve
folytatójának. Ez a dolog akkor így rendben is lett volna.
S másutt se volt baj. Ugyan miért kellene a németeket
szimplifikálva nézni, gondolta Bruno, ahogy ott lovagolt
Champagne szabad ege alatt, s a munkákat ellenőrizte. A
megszállókat sem vehetjük egy kalap alá. Az ezerarcú emberi
természet legkülönbözőbb megnyilvánulásait testesítik meg. El
lehet velük boldogulni, ki lehet kerülgetni a veszélyeket.
Származása, neve eleve rangot biztosított a számára, mondhatni,
Tekintélyt parancsolt, és biztonságot jelentett.
És miért ne akadnának a „jövevények” közt olyanok, akik a
szívélyes fogadtatást és bánásmódot kimondottan örömmel
veszik? Jó, hát egy német. tiszt vagy főhivatalnok nyilván
gyanakodva fogadja először, ha egy de Lancel ­ egy francia,
föltehetően hazafi ­ kedves velük. Na, de miben áll ez a
kedvesség? Civilizált viselkedésben, úriemberi modorban,
érintkezésben... igen, s mind az ilyesmiből a későbbiek során
masszívabb kapcsolatok alakulhatnak, oly lehetőségek
támadhatnak, melyeket felbecsülni ma még nem is lehet,
latolgatni közelebbről nem is kell. És ettől függetlenül is, a
háborús idők ugyanúgy tele vannak jó lehetőségekkel, mint a
békebeliek. Franciaország elvesztette a háborút, de Bruno nem
akarta elveszteni a fegyverszünetet. Ez a képlékeny, átmeneti
korszak sok szempontból szinte kapóra jöhet, gondolta, a
dolgokat józanul és érdeklődve figyelő embernek. Hangsúly az
érdeken...!
A helytartói hivatal rendszeresen küldött ki mindenüvé
inspektorokat. Ezek az urak aztán meg is jelentek rendjén,
csillogó­villogó Citroenekben, fényes lakkcsizmában, és
ellenőrizték, minden úgy zajlik­e, hogy a várható beszolgáltatási
kvótának a jövőben is elég tétessék. S nem akárkit küldtek a
champagne­i vidékekre a megszállók. Hanem hozzáértőket. Akik
jártasak voltak a szőlő dolgában, a pinceművészet megannyi
kérdése a kisujjukban volt, és feltétlenül meg tudtak
különböztetni egy igazi, finom Pinot Meunier­t holmi
pincebogárirtószer­ízű lötyedéktől.
Bruno sokat töprengett: milyen is akkor most a helyes
viselkedés. Ami úriemberi, de ­ éppen ezért! ­ nem szervilis,
megalázkodó. Nem lehet meghívni az ellenőrt egy pohár ritka,
finom borocskára; hiszen az amúgy is az övé! Viszont olyan
körülmények között, ahol az udvariasságon az élet múlhat,
semmit elmulasztani sem szabad. Mérlegelni kell. És valamiféle
eredményre jutni.
Mármost Bruno oda lyukadt ki így, hogy egy igen ravasz út
kínálkozik. Járható út. Tapasztalt borászok jönnek ide Reimsből.
Mi volna, ha a tanácsukat kérné az ember? Pláne, ha ez a
bizonyos ember kissé még újonc a szakmában... és jót akar,
mondjuk a szőlőnek. Az elkövetkezendő pezsgőgyártás ügyének.
Na, ez az... van egy közös ügy, és itt nincs megszálló és
megszállott... sőt, Brunonak nagyon tetszett ez a szójáték,
megszállottan érdeklődhet az ember a szakmai kérdések iránt. Ez
egy megfelelő megszállott viselkedés. Kikérni a jövevény
véleményét, de csak mint... hogy is? Mint kollégáét! Akivel
egyívásúként beszélhetünk ­ ha csak ebből az egy szempontból
is, de hát így aztán nagyon! Erre gondolt, ezt határozta el,
miközben nagy műgonddal borotválkozott a tükör előtt. Kinek
ne hízelegne, ha a tanácsát kérik? Ráadásul, ha egy régi,
arisztokrata család egyik tagjával kerülhet így közelebbi
kapcsolatba! Mindegy, hogy ez az inspektor most a megszálló
hatalmat képviseli, a de Lancel család pedig a legyőzöttek közé
tartozik; azért mindezeken túl még más dolgok is vannak
„földön és égen”, idézte a lét és nemlét kérdéseivel ily „hamleti”
módon, s beszappanozott arccal töprengő Bruno.
És gondolatát tett követte. Reimsi körökben pedig hamarosan
híre ment, hogy az ifjú de Lancel vicomte nem valami nagy
mestere a borász szakmának, ám korántsem átall kérdéseket
föltenni, ha valahol úgy érzi, tudásbéli hiányosságai vannak. Sőt
a jó tanácsot aztán még követi is! Meglepő. Egy párizsi
bankember... hirtelen idecsöppen a súlyosan elaggott öreg
vicomte pótlására... s nekilát lelkesen, igyekezettel... a legjobb
szándékkal. Nem tartja méltóságán alulinak, hogy a föld
kérdéseivel bajlódjék, és az emberi kapcsolatokat illetően csöppet
se hordja fenn az orrát. Bár sok ilyen francia lenne még,
mondogatták reimsi körökben. Könnyebb dolgunk lenne itt, úgy
egyáltalán.
Bruno de Lancel tényleg úgy viselkedett, mint aki nem tekinti
„megszállóknak” az inspektorokat. Akkor meg...? Aki látta volna
őt így „akció közben”, senki honfitársa meg nem mondta volna,
mit is akar, miben áll a taktikája. De hát Bruno úgy találta, hogy a
minden él nélküli, semleges viselkedés hidalhatja át
legalkalmasabban az óhatatlan feszültségeket; ő úgy tett, mint
akit politikai kérdések nem is érdekelnek, csak él itt az Isten
napja alatt, és most történetesen ezekkel a németekkel érintkezik.
Olyannyira, hogy egy­egy alkalommal még ártatlan tréfákat is
megeresztett, korántsem tolakodón és bizalmaskodva,
egyszerűen csak úgy emberileg; nagyon jól emlékezett efféle
bankszakmai trükkökre, hogyan lehet palit fogni a
szeretetreméltó stílus megannyi apró horgával.
A dolog, ahogy mondani szokás, „működött”.
Pár hónap múlva már Bruno kezében volt az utazási
engedély. Elhagyhatja Valmont­t, Párizsba látogathat. Annál is
inkább, mert bizonyítottan ott volt az állandó lakása.
Ahogy házához érkezett, látta, hogy a kapunál német
fegyveres őr áll. Ment hát rögtön a személyzeti és szállító
bejárathoz, s csengetésére öreg komornyikja, Georges nyitott
ajtót. Arca maga volt a meglepetés, az öröm. ­ Monsieur le
Vicomte! Ó, Istennek hála!
­ Maga hogy jött vissza, Georges? ­ kérdezte akkor Bruno,
ahogy az irodának titulált helyiségbe, afféle konyhatérbe
belépett. ­ Amikor a fegyverszünet után eljöttem ide, az egész
házban egy lélek se várt.
 ­ Mind elmenekültünk Párizsból ­ mesélte Georges ­, és
amikor visszatértünk, hallottuk, hogy Monsieur le Vicomte
Valmont­ba ment. Ezt meg is értettük. Oda szólította a kötelesség.
­ Most ki. lakik itt? ­ érdeklődött Bruno. Gyors pillantással
felmérte, hogy Georges épp ezüstöt pucovál, s hogy az „iroda”
ragyog a tisztaságtól, ráadásul a konyhából friss sült szaga száll.
­ Egy bizonyos von Stern tábornok szállásolta be magát ide.
Von Choltitz tábornok mellé van beosztva, az ott a kulturális
ügyek főcsoportja. Kitűnően beszél franciául. Megtartotta az
egész személyzetet, még Monsieur le Vicomte inasát, Boris­t is;
Boris meg van győződve róla, hogy a tábornoknak még életében
nem volt inasa. Hála istennek, nagyon nyugodt, visszafogott
modorú ember a tábornok, roppantul érdeklik a régiségek, s
különös örömét leli az ön vértgyűjteményében és könyvtárában.
Semmi se változott, Monsieur, a ház úgy van, ahogy ön itthagyta.
­ Nős, gyermekei vannak?
­ Nem hinném. Már legalábbis sehol se látok erre utaló
fényképeket. Egyébként gyakran hoz haza utcalányokat, de nem
úgy, hogy éjszakára is itt maradnának.
­ Meghívások, estélyek?
­ Olykor idelátogat pár tiszt. De mind ugyanolyan nyugodt
emberek, mint ő maga. Festészetről és építészetről diskurálnak,
de a háború szinte szóba se jön. ­ Georges vállat vont. ­ A
vacsoráik nem éppenséggel fényesek, de Monsieur le Vicomte
pincéjét nagy szakértelemmel dézs... használják.
 ­ Ha csak ennyi az egész, Georges? Kibírjuk. Meg vagyok
nyugodva. Most akkor nézze, mit is kéne tenni? Talán
mindannyiuk érdekét szolgálná, ha udvariassági látogatást
tennék a tábornoknál, és megköszönném, hogy a dolgaimat... hát
hogy itt mindennek a gondját viselte.
­ Átmenetileg ugyebár, Monsieur le Vicomte, átmenetileg
érthetjük ezt? ­ Georges hangjában halvány remény érződött.
­ Persze, Georges, hogyan másképp? Micsoda kérdés!
Átadott a komornyiknak egy névjegyet. ­ Vigye von Stern
úrnak, kérem, és érdeklődje meg, jó­e, ha holnap reggel
látogatom meg. Hát azért mégis látni szeretném azt az embert,
aki az ágyamban alszik.
­ Nagyon is megértem, Monsieur le Vicomte. Khm... van
valami hír Mademoiselle de Lancelról? És kedves nagyanyja és
férje, Vicomtesse és Vicomte de Lancel jó egészségnek örvend?
­ Nem sok jót mondhatok, Georges. Mademoiselle Delphine
teljességgel visszavonult a világtól. Nagyapám ápolásra szoruló
agg lett. Csak nagyanyám a régi, egészsége elpusztíthatatlan,
adjunk hálát érte Istennek.
­ Önre számítunk valamennyien, Monsieur. Gyakran
gondolunk Önre.
­ Köszönöm, Georges. És értesítsen a szállodámban, mit
mondott a tábornoka.
­ De hát nem az én tábornokom, Monsieur le Vicomte! ­
tiltakozott riadtan Georges, ahogy kikísérte Brunot.
­ Csak vicc volt, Georges, ne vegye a szívére ­ mosolygott a
ház ilyképp továbbra is érdembéli ura. ­ Kicsit több humorral kell
elfogadnunk a dolgokat.
Bruno a tábornokot két szemvillanás alatt felmérte. Porosz.
Igen alacsony nemesi család. Elszegényedés, nyilvánvaló. Meg
aztán, hogy „tábornok” ­ annyira nem illett ehhez az emberhez
az ilyesféle rang, mint Brunohoz. Nyilvánvalóan tudós típus.
Speciális ismeretei miatt, szakmai alapon választhatta ki őt
Göring, hogy Franciaország műkincsei után szimatoljon,
gazdagítandó a Feldmarschall becses magángyűjteményét. Szelíd
természetű férfiú. Küllemre nem vonzó, de megnyerő. Volt
annyira művelt, hogy még enyhe elfogódottságot is érezzen
Bruno jelenlétében. Mármost a ház tulajdonképpeni ura
elsődleges feladatának tekintette, hogy ezt az elfogódottságot ne
fokozza, inkább oszlassa.
­ Rémtörténeteket hallottam, tábornok úr, mindenféle
francia kastélyról és palotáról, ahol szinte lóistállót rendeztek be,
és egyéb borzadályos pusztításokat végeztek. Elképzelheti,
milyen megkönnyebbüléssel érkeztem vissza e házba, láthatván,
hogy itt minden a legteljesebb épségben fogad, s hogy ön a szép
dolgoknak ugyanolyan kedvelője, mint én. ­ S úgy nézett körül a
könyvtárban, mint holmi látogató, korántsem „a” tulajdonos, az
egyedüli és mindenkori.
­ Minden városok legszebbikében ez az egyik legszebb ház,
Vicomte ­ felelte von Stein. Örömét palástolni próbálta, de nem
teljes sikerrel.
­ XV. Lajos még fiatalemberként építtette ­ magyarázta
sietve Bruno. ­ Mindig az volt az érzésem, aki itt lakhat, mintegy
bizományba kapta a dolgot. Akár ha egy múzeum kurátora
lenne.
­ Érdeklik a múzeumok, Vicomte? Közelebbről is?
 ­ Életem nagy szenvedélye ez volt a háború előtt. A
művészet, a műgyűjtemények. Európa­szerte utaztam... Róma,
Firenze, Velence... Madrid, Amszterdam... London, Berlin,
München... Ó, Istenem, tábornok úr, azok a régi idők, nem?
Von Stern sóhajtott. ­ Való igaz, Vicomte. De visszatérnek.
Hamarosan eljön az a nap, hogy egész Európában béke lesz.
­ Legyen az egész világon béke, tábornok. Ne
rombolódjanak az emberiség ősi kincsei. Ebben, gondolom,
mindketten messzemenőkig egyetértünk.
­ Így igaz. És igyunk is rá, vicomte. A békére.
­ Boldog örömmel, tábornok úr ­ egyezett bele Bruno. Mint
két igazi úr, úgy beszéltek egymással. Bruno máris bizonyosra
vette, hogy a tábornok korántsem magába zárkózó férfiú.
Lezseren ült hát karszékében, s várta, mikor jön a tábornok
vacsorameghívása. Vagy ebéd. Semmi kétség, pillanatok műve,
és jön. Csak nyugalom.
 
Szeretlek, szeretlek, gondolta Freddy, és ez az érzés mindenén
eláradt. Szeretem ezerkétszázötven vad és hatalmas lóerőd
mindegyikét külön­külön. Szeretem törzseden ezt a kis
plexikalitkát, szárnyaid megifjítóan szép ellipszis vonalait, és
szeretem zajaidat, szeretem túlzsúfolt műszerfaladat. Még túl
hosszú orrodat is, mely fel­ és leszálláskor kicsit mindig elveszi
előlem a kilátást, de sebaj. Minden porcikád imádom, tízszer
annyira, mint a megbízható, abszolút szakszerű építésű Hawker
Hurricane­ek bármelyikét szerettem eddig, amelyekkel repültem.
És szeretnék veled, végre veled végrehajtani minden
elképzelhető manővert. Mert meg tudok csinálni mindent, de
mindent. És velem te is mindent meg tudsz csinálni, ó, édesem...
Mark 5 Spitfire, szerelmes vagyok beléd! Még beszélgetni is veled
tudok csak igazán. Hát mit szólsz hozzá?
­ Hülye játék hülye gyerekeknek ­ sóhajtott aztán, már
fennhangon. Nézte az „Anglia” nevű játékmodell­tájat odalent.
Tudta, rutindologról van szó. Egy Spitfire­t visz az eastleigh­i
Vickers Művekből Lee­on­Solent repterére. Nézte a
krétasziklákat, a Csatornát... Franciaország zöld mezői is
feltünedeztek. Kedves vidékek! Rólatok indul, gondolta, a
németek megannyi légitámadása Anglia ellen.
194l­et írtak, szeptember volt. Repülésre termett idő. Az ég
különös ünnepe. Köd sehol Anglia felett. Tisztán látszott minden.
És ragyogóan sütött a nap. Melengette a tarkóját, nyakát a
pilótasapka és a dzseki gallérja közt. Nem volt nagy feladat, amit
ma kapott. A korábbiakhoz hasonlítva. Félórás út. Ráadásul az is
bosszantotta, hogy itt volt az ATA szigorú előírása: új Spitfire­
eket nem szabad óránként 200 mérföldnél nagyobb sebességgel
vinni; a motor fokozatos bejáratása végett. Freddy gyötrelmesnek
tartotta ezt az óvatosságot.
Most már naponta repült Spitfire­ekkel. Jane­t is, őt is
áthelyezték a 15. szállítóegységhez Hamble­be, ahol a Vickers
Művek gépeinek szállításában segédkeztek. A gyár hónapról
hónapra több gépet produkált, s ha ezeket ott tárolják valami
udvaron, hangárokban netán, kész ínyencfalat lett volna az
esetleg egy­egy német vadászbombázónak.
Amikor az új Spitfire­t hadrendbe állították, felfestették rá az
ismertető számát, kapott póttartályt, ha hosszú távú repülésekről
volt szó, és filmfelvevőt, ha felderítőgépnek szánták. Azután
odakerült a pilóta nemzetiségének jelzése is, és ha század­ vagy
ezredparancsnok repült vele, a monogramja csakígy. Minden
vadászgép személyes tulajdona, része lett egy pilótának, egy volt
vele, ezzel a géppel csak ő szállhatott fel ­ kivéve, ha
megbetegedett, netán elesett. De most ez a gép még az enyém,
gondolta Freddy.
Épp balra nézett ki, hadd lássa, mennyire van még tengerparti
rendeltetési helyétől, amikor egy rendkívül terjedelmes
felhőtömbből két különös alakzat villant elő, megtükröződvén a
Spitfire még vadonatúj, tökéletes fényű törzsén. Szokatlan
látvány! Persze, hogy sokszor látott már légi harcot, páros
küzdelmeket is akár. De itt valami másról volt szó. Az egyik gép,
nem vitás, üldözte a másikat.
Kitérhetnék előlük, gondolta, s még ez járt az agyában akkor
is, amikor már emelkedni kezdett, hogy még jobban lássa őket.
Mivel a nap hátulról sütötte, őt magát a két másik pilóta nem
láthatta. Az elöl száguldó gép ­ nyilvánvalóan az életéért futott ­,
igen, egy Spitfire volt! A másik pedig, egy Me 109­es már olyan
közel került hozzá, hogy csaknem a kormányszerkezetéhez
tapadt, a farához. A Messerschmittek bármikor felvették a
versenyt a legkülönb Spitfire­ekkel is. Ez a gép most
különösképp előnyös helyzetbe került. Látszott, ahogy luggatja a
Spitfire testét a fedélzeti gépfegyverével, s az angol pilóta ebből a
helyzetből képtelen válaszolni, fel sem tudja venni a harcot.
­ Nem! Nem! ­ kiáltotta Freddy, látván, hogy az
üzemanyagtartályt érte találat. A Spitfire kabinteteje épp akkor
repült el, amikor a pilóta katapultált. Szerencsére kinyílt rögtön
az ejtőernyő. A győztes Messerschmitt, törzsén a hadikereszt,
vezérlőművén a horogkereszt, nem tágított. Körülrepülte sikere
tárgyát. De aztán se indult hazafelé. Hanem spirálban forogni
kezdett ­ az ejtőernyővel alább s alább szálló pilótát keresvén. Jó
ég, ez a rohadék le akarja lőni azt a szerencsétlent! Várja a kellő
pillanatot?
Nem nézhette tétlenül. Gázt adott, elkezdte a Messerschmitt
üldözését. A gép azonnal engedelmeskedett, Freddy boldog
szédülést érzett. Eszébe jutottak mind a RAF­trükkök, melyeket
Tonytól hallott, meg a maga régi kaszkadőzfeladataiból is ismert.
Tudta, az egyetlen megoldás: támadás frontálisan. Fegyvertelen
Spitfire­ével csakis úgy reménykedhetett a sikerben, ha teljes
sebességgel rárepül a fedélzeti gépfegyverek irányára. Mintha azt
akarná közölni az ellenfelével, hogy a kabintetőt akarja letépázni
a feje fölül, s az utolsó másodperctöredékig vár, hogy csak akkor
tüzeljen.
Észrevette, hogy a német pilóta már felfedezte őt, s
oldalirányban félrehúzódott, teljességgel szemből mutatván a
kabinját. Lehettek egymástól vagy 350 méternyire. Freddy tudta,
hogy komoly találati esélyt csak a száz méteren belüli távolság
kínál. Rendületlenül kitartott a direkt konfrontáció fenyegetése
mellett, a két gép között a távolság vészesen fogyott. Freddy egy
dermesztő másodpercre úgy látta az egészet, mintha egy háborús
festmény „megállt pillanata” lenne ez, ők ketten ott, életre­
halálra... és akkor, hogy a százméteres távolságot épp elérték, a
Messerschmitt pilótája meggondolta magát, fordult egyet, s már
húzott is vissza, keletnek.
 
­ Megvagy, te szemétláda, megvagy! ­ gondolta Freddy
iszonyatos gyönyörrel, s kezdte máris a további üldözést. Akkor
észhez tért. Lüktető­rohanó pulzussal, „égig­föl
adrenalinszinttel”, lázban... Lehiggadni! Megőrültem? S indult ő
is ­ vissza, nyugatnak. Közben látta, hogy a kilőtt Spitfire pilótája
ejtőernyőjével épp leérkezik a tengerbe.
A pilótán „Mae West'’ úszómellény volt; s Freddy látta, ahogy
ez felfújódik, s a pár pillanattal ezelőtt még életmentő ejtőernyő
elválik a „fürdőzőről” ­ hát ez sikerült, gondolta. Integetett neki
üdvözletül, s nézte közben a kis egyszemélyes gumicsónakot,
mely annyi pilóta életét mentette meg már; a Spitfire harcosa
békés szerszámmal, az evezőlapáttal intett föl neki válaszul, és
Freddy akkor már csak pár percig körözött felette védelmezőleg,
láthatta ugyanis, hogy az Air Force parti állomásáról elindul egy
mentőmotoros.
Freddy mindazonáltal egy kicsit őrült volt ezekben a
pillanatokban. Mert a megengedhetőség határáig levette a
sebességet, fölemelte fülkéjének tetejét, s kinézett, hogy minél
jobban lássa a megmenekülőt. A vad erejű szél megborzongatta.
Csak egy napbarnított arc körvonalait látta, s hogy a pilóta
valamit ordít neki, de hát azt nem hallhatta, nem érthette, akkor
se, amikor elhúzta a füléről a pilótasapkát ­ ennek eredménye
annyi lett csak, hogy a vörösesszőke hajzuhatag verdesni kezdett
a szélben.
A mentőhajó közben már csaknem a pilótánál járt. Freddynek
semmi oka és ürügye nem volt, hogy ott időzzön. Fellélegezve
húzta vissza magára a fülketetőt, és szépen elindult vissza,
eredeti célja felé.
­ De Lancel első tiszt, tud erről valamit? ­ kérdezte Lydia
James kapitány, a szállítóegység női hadtestének vezénylőtisztje,
s avval egy újságlapot tartott a magasba. Freddy gyors pillantást
vetett a nagybetűs cikk címére: TITOKZATOS SPIT: EGY RAF­
PILÓTA MEGMENTŐJE. S akkor a részletek. Egy újságírótól, aki
véletlenül a mentőhajón tartózkodott, amikor a pilótát
csuromvizesen, de épségben kihúzták a tengerből.
­ Nem tudom, mire gondol, kapitány.
­ Arra, hogy bizonyos érdeklődés futott be hozzám ezzel a...
„titokzatos Spit”­tel kapcsolatban. Maga tegnap arrafelé repült.
Nem észlelt semmi különöset?
 ­ Nem, kapitány, elkerülhette a figyelmemet a dolog.
­ Aha. Vicces. Merthogy senki se látott, hallott semmi
közelebbit, miközben ­ nyomta meg a szót a kapitány ­ a
megmentett pilóta beszámolója szerint a Spiten semmiféle jelzés
nem volt, és aki benne ült, vörös hajúnak látszott. És mindenki
úgy véli, a mi egységünkhöz tartozott az illető.
­ Kicsi a valószínűsége, kapitány, hogy egy fegyvertelen
gép összecsapjon egy támadó Messerschmitt­tel. Mi lenne az
oka? Ki volna olyan őrült? Talán valami vagány férfiember. Eleve
tiltják az ilyesmit az ATA­szabályok is. Az a szegény pilóta első
ijedelmében hetet­havat összehordhatott, és ennyi.
­ Magam is effélét írtam a jelentésemben. ­ James kapitány
merőben magán jellegű mosolyt villantott, olyat, amely
semmiféle ATA­szabályzattal nem férhetne össze. És társalgási
hangnemben folytatta: ­ Jól van, első tiszt, akkor sok szerencsét
holnapra. Vagy nem ezt szokás mondanunk... egy
menyasszonynak?
­ De, gondolom, ez teljesen pontos, kapitány. Köszönöm. És
nagyon köszönöm még egyszer a rendkívüli szabadságot is, az
egy hetet.
­ Adott körülmények között ez nem is olyan rendkívüli.
­ Persze, vagyis nagyon rendes és csodás. ­ Avval Freddy
már csinálta is a hátraarcot, hogy mielőbb leléphessen. Már háttal
állt felettesének, amikor ez még megjegyezte, kissé kimértebben,
mint az iméntieket:
 ­ Ó, de Lancel első tiszt, és amit még mondani akartam...
­ Igen?
­ Ha az ATA kötelékében óhajt maradni...
­ Igen, kapitány?
­ ... akkor ilyet többé ne műveljen, különben repül, de innen
tőlünk, megértette?!
 
Longbridge Grange mintha történelmi álmok közt
szunnyadozott volna. És illatos lonc fehére, futórózsák vöröse
övezte. Meleg, enyhe szeptemberi nap sütött le az égről Freddy
esküvőjének ünnepén. Éve és Paul de Lancel már előző este
megérkezett, s hazatért az internátusból Nigel és Andrew is,
Tony két öccse. Ők, s a Longbridge család apraja­nagyja még,
Tony kivételével tehát, mind a többiek, ott várakoztak a
főbejáratnál, amikor Freddy és Jane ­ egy vénséges MG­n ­
bepöfögött. A benzint ATA­pilóták adták össze nászajándékul.
Hosszú jegyesség előzte meg a házasságot, pontosan, ahogy
Tonynak Freddy megjósolta. Nem akart ő fejest ugrani a
házasságba, jól meg kellett gondolnia ezt a lépést. Messze volt
Freddy felfogása ama civil hölgyekétől, akik boldogok voltak, ha
egy hős pilótát gyönyörűséges éjszakákkal ajándékozhattak meg.
Mert ő maga is pilóta volt, mondhatni, s a hadtörténetben kevés
nő akadt még, akit szolgálatilag oly jelentős mértékben
foglalkoztatott volna a sereg.
Bár e bizonyos szolgálati beosztás ­ tizenhárom nap repülés,
két szabadnap ­ ritkán alakult olyan kedvezően, hogy Tony is
épp ugyanakkor érjen rá, azért elég sokat voltak együtt, főleg
este, és általában pár órát. S Freddy végül, Tony elhatározottságát
és szenvedélyét tapasztalva, nagy nehezen engedett. De csaknem
habozva, vonakodva szeretett bele a fiúba; annyi emlék
kavarodott fel a múltból, annyi kötés fogta vissza, érthető
módon; de Tony ezt nem értette ilyen pontosan, az ő számára
Freddy ettől még csábosabb és kívánatosabb lett csupán.
 ­ Hol az én Antonym? ­ kérdezte most mindenesetre az
anyát, lévén hogy a vőlegény egyelőre nem mutatkozott.
­ Már úton van, tíz perce telefonált ­ hangzott a válasz. ­ Ne
aggódj... Annyi van mindössze, úgy egyébként, hogy tanúként
egy ismeretlennel kell megelégedned, Patricknek ugyanis
mumpsza van. Épp ma!
­ Na, jobb ma, mint holnap! ­ kiáltotta Jane. ­ És kit hoz
Tony akkor?
­ Valakit a századából, gondolom. Eléggé rossz volt a vonal,
nem értettem tisztán, ő meg nagyon sietett.
Freddy most a szüleihez lépett, megölelte és megcsókolta
őket. A Longbridge­gyerekek körében igen otthonosan,
felszabadultan mosolyogva álltak; ez év tavaszán, nyarán
többször meghívták már őket Longbridge­ék, s a két szülői pár
szívélyesen összebarátkozott, bízván ilyképp is abban, hogy a
„gyerekek”, Tony és Freddy végül a várakozásnak megfelelően
házasságot kötnek egymással; minden jel arra mutatott, hogy ez
így lesz.
­ Tulajdonképpen rendes dolog az, ha egy menyasszony kis
híján éhen hal? ­ kérdezte Freddy, csak úgy „mindenkitől”. Apja
megfogta a karját, megemelte az állát, homlokon csókolta. Hála
Istennek, legalább a kisebbik lányuk miatt nem kell aggódniok,
gondolta. De hogy Delphine­nel mi lehet? Ez a kérdés Paul de
Lancelt már rég nyugtalanította. Éve­et csakígy! Megszokták
mindazonáltal, hogy a lehető legritkábban hozzák szóba a témát.
Franciaország az ő számukra most olyan távoli és elérhetetlen
volt, mint a hold.
­ Te csak légy erős ­ felelte Freddynek Éve. A maga részéről
ezt már bizonyította; a házassági előkészületek terén minden
energiáját latba vetette, szervezői tehetségét bizonyította. Az
esküvőre a kis falusi templomban kellett, hogy sor kerüljön. A
lakodalomra a kastélyban. Ez utóbbira azonban már csupán a
család hozzátartozói voltak hivatalosak. A háborús idők miatt ­
csak hatvanan, Freddy­ nek valahogy még ez is iszonyú
sokadalom volt.
A három kislány ­ Sophie, valamint a kicsivel idősebb ikrek,
Sarah és Kate társaságában ­ Jane és Freddy elfogyasztott pár
szendvicset, csak úgy állva. A konyhába azonban, ahol
környékbeli asszonyok sürögtek­forogtak, segítvén Lady
Penelopenak és Évének az ünnepi lakoma elkészítésében, nem
volt szabad belépniök.
Hagyomány szerint az esketésnek pontosan délben kellett
volna zajlania. Mivel viszont se a menyasszony, se a vőlegény
nem „esküdhetett meg” arra, hogy ilyképp jókor odaér, abban
maradtak: legyen a szertartás délután háromkor. így azért a
vendégek is világosban hazatérhettek még mindenek végeztével.
­ Nem volt jó ötlet mégsem – panaszolta Jane­nek Freddy,
ahogy utolsó falat szendvicsét gyűrte magába.
­ Na, hogyhogy? Gyomorpanaszaid vannak? Az
idegességtől lesz!
­ Idegesség? Még hogy, az semmi, tiszta pánikban vagyok!
Ez maga a borzadály. Jane, ezt én nem vagyok képes...! Hogy
tehetném! Alig ismerem Tonyt! Rettenetes, hogy így
rábeszélhettél, nem kellett volna belemennem.
­ Még hogy én rábeszéltelek? ­ Jane sértetten kérdezte ezt. ­
Soha egy kukkot se szóltam. Vagy azt hiszed, annyira odáig
voltam, hogy te legyél a sógornőm, egy fél­jenki, te? A bátyám
akármelyik hercegkisasszonyt feleségül vehette volna! Erre mit
tesz ő? Leadja magát egy ilyen összevissza is csak félig­meddig
csinos kis pofikával! Békeidőben leheletnyi esélyed se lehetett
volna nála. Ami pedig a legrosszabb, végső soron egy kis francia
liba vagy, na, ha tudni akarod! Mi közöd itt ehhez a világhoz?
Még történelmileg is mi lehetünk sértettek, hogy annak idején
zaklattatok minket az országunkban. Kérlek! Ha nagyon akarod,
beszélek anyámmal, és közlöm, hogy az egész show lefújható.
Egy tanú már kiesett, miért maradjon a menyasszony is, hát
nem? Ajándékok nem nagyon lehetségesek manapság, hát
jószerivel visszaadni sincs mit. Az emberek meg, így háborús
időkben mindent megértenek. Ha Antony nem lenne
történetesen a bátyám, hát beugranék a helyedbe, férjhez mennék
hozzá, hosszasabb töprengés nélkül, bizony! Az egybegyűltek
nem maradnának le egy jó mulatságról. Csak egy szóval mondd,
és már megyünk is vissza Hamble­be, . mintha itt se lettünk
volna. Vagy elugrunk Londonba, összeszedünk és
elszórakoztatunk két kiéhezett brit katonát. Mit szólsz?
­ Hagyd már, kérlek ­ jegyezte meg komoran Freddy.
Öltözni kezdett. Jane hálószobája volt a kijelölt hely, itt
sürgölődött körülötte Éve és Lady Penelope. Átkutatták
Longbridge egész padlását, de nem találtak elegendőképp nagy
méretű menyasszonyi ruhát. Ilyesmik vásárlására mostanság
gondolni sem lehetett. Lady Penelope azonban makacsul
ragaszkodott hozzá, hogy fia valóban „menyasszonyos kinézetű”
menyasszonyt vezessen az oltár elébe.
Hát hozzálátott ő maga, hogy különféle történelmi korok itt
őrzött esküvői hölgyöltözékeiből összetákoljon valami
mesterművet. Igaz, ami igaz: ruhatörténeti ritkaságnak
számíthatott a II. György­korabéli felsőrész, a IL Károly korát
idéző alj... és így tovább.
Freddy ellenállás nélkül tűrte ilyes átalakítását. Azt gondolta,
üsse part, ez az évszázados patina ­ a ruháké! ­ még egy kicsit
elviselhetőbbé is teszi az egész rémséget. Végül mindabból, amit
a tükörben láthatott, csak rakétaszerűén magasba szökkenő
hajtömegének vöröse emlékeztette régi önmagára. Különben
tetőtől talpig fehér csipke­ és tafthabokban ringott­úszott
mindene.
Meg hát nem kell olyan nagy ügyet csinálni az egészből.
Emberek milliói, milliárdjai házasodnak, házasodtak. Éve és
Lady Penelope is átesett ilyesmin, mégis itt vannak mindketten
épségben­szépségben. S a legtöbb nő nem találta abszurdnak
aztán az új státust. Miért épp nála lenne ebből botrány és horror?
Csak hát ma délután olyan repülésre termett idő lenne, s akkor ő
ilyen maskarában páváskodik itt lenn a föld felszínén... ?
­ Antony már készülődik nagyban? Egyenruha­vasalás,
miegymás? ­ kérdezte akkor Jane­t, csak hogy kérdezzen valamit.
­ Antony? ­ Jane szórakozottan mondta ezt; teljességgel
elfoglalta nyoszolyólány­ruhájának cipzár­problémája.
­ Igen, az édesbátyád, na! A vőlegény, ha jól mondom.
­ Nagy Isten! ­ Jane már rohant is, aztán ugyanilyen
lélekszakadva tért vissza: ­ Sehol semmi nyoma! És senki nem is
hallott felőle.
­ Hogy is volt ez az imént azzal a két kiéhezett brit
katonával? ­ Freddy ezt nem hagyhatta ki. '
­ Jane, csak nyugalom! ­ szólt közbe Éve. ­ Telefonált, hogy
már jön. Na, akkor...
­ De az órákkal ezelőtt volt!
­ Hátha meggondolta magát ­ vélekedett Freddy. ­ Sosem
lehet tudni. A legjobb családokban sem.
­ Én beszéltem vele az imént ­ mondta kotnyelesen a
hatéves kis Sophie.
 ­ Mikor, te kis csibész? ­ kérdezte az anyja.
­ Épp az imént, mondom, na! Lent voltam, csörgött a
telefon, felvettem. Meghagyott valamit.
­ És nem is mondtad? ­ suttogta Lady Penelope, de csak
azért, hogy ne üvöltsön.
­ Azt nem mondta, hogy kinek adjam tovább ­
mentegetőzött még mindig öntudatosan a kicsike.
­ És mit mondott?!
­ Azt, hogy defektes, kicsit késve érkezik, a templomban
várjunk rá. Egyenesen.
Lady Penelope az órájára nézett.. ­ Sophie, Kate, Sarah,
öltözni gyorsan! Húsz percen belül indulunk!
­ És mi van akkor, ha túl sokat kell várakoznunk a
templomban? ­ fontoskodott tovább Sophie.
­ Sophie, Harriet, Helena Longbridge, te... kezdesz... az
idegeimre menni! ­ Ez elegendő volt, hogy a három kislány
rohanjon máris, mint három kis liba, eleget tenni a szigorú anyai
parancsnak.
A nászmenet néhány lovas kocsiból állt, ezt követte
gyalogszerrel, lóháton, más kocsikkal az egész falu, meg csaknem
minden szomszéd a grófságból ­ és a násznép jókor összegyűlt,
hogy láthassa, miként érkezik meg nagy porfelleg közepette a
vőlegény, áll meg csikorgó fékkel a templom előtt. Tony és tanúja
jókor futott be hát, ott voltak a sekrestyében, amikor a toronyóra
ütni kezdte a hármat.
Ahogy apjának karján bevonult a templomba, Freddy olyan
volt, mintha történelmi képeskönyvből vágták volna ki. Büszkén
lépdelt a nászinduló ütemére.
 ­ Hát ez a te szívszerelmed? ­ sóhajtotta Tony tanúja, Jock
Hampton, ahogy megpillantotta a sudár, szinte királynői,
lefátyolozott ifjú hölgyet. Pár órája Jock még azt hitte, London
éjszakai életét élvezheti. ­ Na, jó... legalább megértelek, minek ez
a nagy sietség.
­ Pofa be...! ­ parancsolt rá szája szögletéből sziszegve Tony.
Mert nem akarta, hogy az ő menyasszonyának csodálása közben
holmi földi halandók megjegyzései zavarják. Tony bármilyen
karcsú és magas volt is, ez a szőke kaliforniai fiatalember itt
mellette ráadásul jó öt centivel „közelebb ért az éghez”. Mi több,
már kezdettől az Eagle Squadronnal szolgált, hónapokkal azelőtt
is, hogy Tonyt századparancsnokként odahelyezték.
A két kék egyenruhás RAF­pilóta hallgatagon várta meg,
hogy az orgona elzengje melódiáit, s aztán Paul de Lancel az
oltárig vezesse, s ott Tonynak átadja Freddyt.
Jock Hampton pár lépéssel hátrább állt meg, figyelvén a
ceremóniát. A fátyol tette, hogy Freddy arcát lényegében nem is
láthatta eddig, meg aztán a kis templomban eleve félhomály
honolt. A csipkék alól a haj színe sem derengett elő. Egyáltalán,
csak akkor látta, „ki” is a menyasszony, amikor a fátyol
félrelibbent, és Tony megcsókolta ­ meg, de már mint a feleségét.
S Jocknak a haja szála az égnek állt. Nem csupán azért, mert
Freddy olyan elképzelhetetlenül gyönyörű volt. Hanem mert
pontosan tudta: ő már látta ezt az arcot, méghozzá úgy, hogy
soha nem is tudná elfelejteni...
Mert épp huszonnégy órája történt, hogy ez a lány
föllebbentett egy pilótasapkát, s a tenger fölött ott lobogott ez a
vörös sörény.
 
Longbridge Grange legnagyobb termét nyitották meg a
lakodalmi ünnepség okán. Freddy sorra táncolt megannyi új
rokonával, s hogy ez lassan megvolt, Jock Hampton úgy találta,
ideje saját magát is „sorra kerítenie”.
­ Csak azért tolakszom ide így, hogy köszönetét mondjak ­
mondta, ahogy táncolni kezdtek.
Freddy fátyla már rég a múlté volt, és a rőt sörény a szokott
vadsággal és fékezhetetlenséggel lobogott­lengett. Ő maga is túl
volt némi megpróbáltatáson, lévén, hogy tizenkét évestől
nyolcvanévesig minden megjelent férfiúval pördült­fordult már
néhányat, s mindenkitől azt hallhatta: mekkora öröm az
illetőnek, hogy ilyen közeli rokonok immár. Ám a legkevésbé a
tanútól várta volna, hogy rejtélyes közléssel áll elő.
Vagyis némi zavarral nézett a fiatal férfira. Jellegzetes
kaliforniai arc. Évekig járt iskolába ilyenekkel. Futballisták...
baseballjátékosok... végeredményben aranyifjak. Szemlélte csak a
napbarnította arcot, a homlokba hulló, kiszívott­szőke hajat... volt
az egészben valami rendhagyó, igen, hogy például a frizura nem
fejhez tapadó, brillantinos. Szinte kihívó egy figura... a magas
termetével, öntudatos pillantásával; örömmel állapíthatta meg
Freddy mindazonáltal, hogy remekül táncol. Lovagi viking, így
fogalmazta meg magában „Mrs. Antony Longbridge”. Barna
arcon fehér ráncok a szem körül ­ mosolypókháló;
pilótabarázdák? Kemény arcvonásai megpróbáltatások és
tapasztalatok emlékét őrizték. Honnét szedte Tony ezt az embert?
S nézte kérdőn. Hogy miről beszél végeredményben?
­ Tegnap ­ folytatta a „viking”. ­ Köszönet érte. Hogy
megsegített. Na, nem emlékszik? A gumicsónakban menekülő
fickó. Az én voltam. Magának nem is nagy eset? Naponta csinál
ilyeneket?
­ Hogy maga??
­ Bizony ám. Csuda nagyot repült, Mrs. Longbridge.
Bátorságból is kiváló érdemjegy...!
 De az ifjú asszony reagálása is váratlan volt. Mert lelkes
viszontlátásról szó sem lehetett. ­ Maga? Maga idióta kretén!
Megmentettem, hát rendben van, persze. De hogy az ATA
majdnem kirúgott, mert maga nem tudta tartani a száját...
mindent pontosan leírt... elbüszkélkedett velem, mint egy
középiskolás kölyök! Majomparádé! Eleve mit állt szóba blőd
bulvárriporterekkel? Hát ilyen gyengeelméjű alakot se láttam
soha... ­ Nem is talált további szavakat.
­ Na, hát nem mondom ­ felelte a fiatal férfi, és készségesen
leállt, mert Freddy megbotlott ideges dühében; most Jock
támasztotta­fogta megmentőjét. S azt mondta, továbbá: ­ Látom,
élőszóban is találóan ki tudja fejezni magát, nemcsak a légi
manőverek mestere. Szerencse, hogy fegyvertelen épp, különben
egy fabatkát se érne az életem. Igaz?
­ Tegnap se volt fegyver velem. Mi az ATA­nál mindig
fegyvertelenül repülünk. Okos Tóni!
­ Azt akarja mondani, hogy így mert blöffölni egy
Messerschmitt­tel?
­ Ej, ne elemezze agyon. Nem sokat gondolkodtam én ott,
idő se volt rá.
­ Ó ember, ember, Mrs. Longbridge, nem is tudom, tovább
irigyeljem­e a parancsnokomat. Tudja Antony, micsoda egy
szalasztott őrültet vett feleségül?
­ Fuck off... izélje meg a micsodát! Mit játssza az eszét itt
nekem? Néha a szegény szállítópilótákra is ráfér egy kis izgalom.
Azt hiszi a nagybecsű RAF, hogy csak ott tudják, két pénz hány
pénz? Mi meg cipeljük a zongorát? Hé? A nevét se tudom. Hogy
hívják egyáltalán, maga hibbant alak?
­ Jock Hampton, Ma’m!
­ Na hát akkor, Jock Hampton, ezennel felszólítom, hogy
erről a históriáról most már legalább Antonynak sose meséljen,
világos? Meg egyáltalán, a világon sehol! Egy mukkot se! Eszébe
ne jusson! Értve? Különben velem gyűlik meg a baja. Bízhat
benne, hogy ha én megharagszom, hát ott nem nő fű többé,
ahová lépek.
­ Megígérve. Becsszó. Halálra rémített. Most ijedtem meg
csak igazán. Gondolni se fogok rá, emlékezni se.
­ Emlékezni... mire?? ­ kérdezte Freddy szűkre húzott,
gyanakvó szemmel.
­ Már nem is emlékszem rá, mire emlékezhetnék egyáltalán!
­ Jó, hát talán mégse olyan tökfilkó, mint az emberlánya
elsőre hinné magáról ­ mondta Freddy, csöppet se engedékenyen
mindazonáltal.
­ Egyébként, Mrs. Longbridge, lassan az következik inkább,
hogy meg kell szelnie a tortát.
­ Csak ne térjen el ilyen olcsón a tárgytól.
­ De csakugyan! Mindenki magára vár. Bevallom persze,
szívesen mondanék valamit még a szerencsétlen ügyről. Aztán
ígérem, hallgatok már, mint a sír.
­ Rajta, akkor ki vele, mi nyomja még a szívét?
Jock Hamptonnak egyszerre mintha nagyon sok minden
nyomta volna a szívét, de abból csak ennyit tartott célszerűnek
É
elmondani: ­ Én annak a riporternek csak vörös hajat mondtam.
Lányról egy szót sem ejtettem. Láttam viszont, hogy férfinak túl
hosszú lenne az a haj...
Freddy ezen elgondolkodott.
­ Na, ebben van valami ­ felelte végül. ­ Ezzel olyasmit akar
mondani, hogy iménti szavaimért elnézést kéne kérnem?
­ Isten ments! Egy menyasszonynak sosem kell semmiért se
elnézést kérni.
­ Mégis. Azért, hogy fuck off... Az esküvője napján az
emberlánya nem mond ilyeneket.
Atyaég, gondolta Jock Hampton, de kéne ez a lány nekem!
Miért nem az enyém?
 Kényszerű alku ­ árulás?
1943 elején Franciaországban mindenütt megjelent egy
bizonyos plakát. Monumentális, nagyon izmos, jól táplált fiatal
franciát ábrázolt, kikiriki­kék overallban, mögötte narancsszín
égbolt, előtte szerszámok sokasága. Ott volt, persze, az Eiffel­
torony is, és a trikolór, és ez a szöveg: „Németországban végzett
munkájával Ön is a francia minőség nagykövete”
Francia minőség, tűnődött Bruno, valahányszor a falragaszt
meglátta, hát semmi kétség, az fontos, bármilyen formában
jelentkezzék is. Függetlenül attól, hogy ő, hála kiváltságos
helyzetének, a francia minőséget nem volt kénytelen
Németországban képviselni. Valmont­ban végzett kiváló
munkája, megbízhatósága volt számára a legbiztosabb menlevél.
Mióta nagyapja, Vicomte de Lancel 1942­ben tüdőgyulladásban
meghalt, ő volt a de Lancel­ház „uralkodó feje”, irányítója, ő
rendelkezett a Cháteau de Lancellel ­ Valmont­nal ­, a
szőlőskertek dolgában ő diszponált. Az öreg vicomtesse­t férje
halála teljesen összetörte, visszavonultan élt, alig jött elő
lakosztályából, igazából már cseppet sem érdekelték a család
gazdasági ­ vagy egyéb természetű ­ ügyei.
Persze, bármilyen jószándékot nyilvánított is Bruno a
németek iránt, tény maradt a tény, hogy a Champagne a
Harmadik Birodalom hadizsákmánya. A szőlősgazdáknak és
birtokosoknak engedélyezték, igaz, hogy évi termésüknek
csaknem negyedét maguk dobják piacra Franciaországban,
csakígy Belgiumban, Finnországban és a svédeknél, de ebből
senki meg nem gazdagodott, annyi „luxust” jelentett ez csupán,
hogy az újratermelést biztosíthatták, a birtokokat tovább
éltethették. Saját jól felfogott érdeke volt ez mindkét félnek.
Kényszerű alku.
 Pezsgőt gyártani, gondolta Bruno ­ nem minden harag nélkül
­ a nagyapja temetése után, nyomorúságos mesterség lett
időközben, egyáltalán nem jól jövedelmező üzlet. Elnézte a
Valmont­körüli dombokat, kerteket, aztán letekintett a cháteau
melletti völgyekbe. Francia minőség, tessék? Ki tagadná, persze.
De végeredményben mi különbözteti meg őt itt így egy hentestől
és mészárostól, aki húst mér ki, pultja mögött állva? Szentül
megfogadta, hogy ha a háborúnak vége lesz, bizony nem marad
itt ezen a dögunalom tájon. Vége a háborúnak... ugyan mikor lesz
az? És hol lesznek a világ új hatalmi központjai akkor? Erről
Párizsban se lehetett túl sok okosat hallani, itt Champagne­ban
meg végképp semmit. Sok millió emberrel együtt Bruno is úgy
gondolta, Franciaország valahogy Németországhoz fog tartozni,
de ha egy kis szerencséjük van, nem mint megszállt terület,
hanem inkább olyan másodhegedűs­szerepben virulhat, ha csak
módjával is.
Bruno a kulcsokat pörgette­forgatta, melyek a titkos de
Lancel­ pincét nyitották; a háború kezdete óta a pince érintetlen
volt, és létezéséről a németeknek sejtelme sem lehetett. Nagyapja
csak pár nappal a halála előtt adta oda neki a szent kulcsokat. A
pince a három Martin fivér titka volt... és az övé.
Amikor ezt a titkos rejteket a nagyapja 1933­ban először
mutatta meg neki, azt mondta ­ Bruno jól emlékezett! ­, hogy a
háború végén, az életben maradó de Lancel, aki hazatér ekképp,
a pince kincseit eladva újraindíthatja a termelést. Hát ami őt illeti,
eszébe sem jut majd semmi efféle! Felőle maga a kastély is romba
dőlhet, a pince betemetődhet ­ ő ugyan nem kezd el itt semmit se
újra. A pokolba a francia minőséggel!
Vagy jobban szeretné ezt a tájat, ha olyasmit tudhatna, hogy a
birtok egy nap kizárólag az övé lesz, s nem kell rajta
féltestvéreivel osztoznia? Nem, akkor se! Szép dolog a birtoklás,
de ennyi munka árán...? Hogyan lehet akkor igazán szeretni egy
tájat? Ha az ember, végső soron, a rabszolgája?
Ha már kastély, vélekedett Bruno de Lancel, hát az erdejéről
legyen híres, ott is a vadállományról, meg a lovakról az
istállókban, a vadászatokról, pompás műkincseiről, az
architektúrájáról, meg hogy egykor milyen vendégek, királyiak
netán, szálltak meg benne, mint amilyen a Saint­Fraycourt­ok
cháteau­ja volt... már amíg a család el nem veszítette
kényszerűen. Valmont ehhez egyszerűen nem elég nagyszabású
hely. És az egész Champagne olyan unalmas, mezőgazdasági
vidék, bármennyire dicséretes is a szorgalma, híres a szőlője, a
pezsgője. Buborékvilág!
Ha ő lenne az egyedüli tulajdonos, rábízná az egészet egy
intézőre, netán kiadná valami bérlőnek, s azok majd kisajtolnák
az elképzelhető haszon utolsó cseppjét is a földből. Ő maga azért
jönne csak el ide olykor, hogy lássa, nem csapják­e be. Az ember
nem azért születik arisztokratának, hogy ugyanúgy bajlódjon a
röggel, mint bármely közönséges mezőgazdasági munkás,
gazdálkodó, netán vincellér.
De ha a kastély leomlik is, módosította iménti véleményét, ez
a titkos pince azért igazi kincstár. Kézbe kell kaparintania a
tartalmát. És a kellő pillanatban el kell adnia. Napról napra
közeledik a háború vége. Akár a németek lesznek Európa urai,
akár sem, biztos, hogy zűrzavaros idők jönnek akkor. S a pezsgő,
ez az elit pezsgő a rejtek pincében, igazi valuta lesz ­
megvásárolhatja rajta az új élet lehetőségeit. Dehogy a szőlő
újratelepítését! Hanem hogy a majd akkor kínálkozó
lehetőségeket megragadhassa. Huszonnyolc éves volt immár, és
három évet pazarolt el az életéből itt az Isten háta mögött. Elég
volt belőled, híres francia minőség!
Felhívta kedves barátját, von Stern tábornokot. Igen gyakran
telefonálgattak így egymásnak ­ ahogy a körülmények engedték.
A tábornok már teljességgel otthon érezte magát a rue de Lille­
en. Mármost nem telt sok időbe, hogy gentlemans agreement jöjjön
létre köztük a sok százezer palack pezsgő ügyében. A de Lancel­
ház szíve vére, záloga dolgában. Von Sternnek ragyogó
összeköttetései voltak már, eleve a műkincsügy révén, szerte
Franciaországban. Tudta, mit hol lehet kapni, hol eladni. Bruno
gondját­baját is megértette e tárgyban. És pár további
telefonhívásra volt csak szüksége, máris biztosítva volt, hogy
„Valmont ura” a megfelelő pillanatban a megfelelő összeghez
juthat.
A szállítás kérdése könnyen megoldhatónak bizonyult. A
tábornok teherautókonvojt biztosított, s mert Valmont­ig olyan
rövid volt Párizsból az út, igazából senkinek föl se tűnhetett az
akció. A fegyelmezett német katonák kifogástalan precizitással
bonyolították le a palackok felhozatalát, teherautókra rakodását.
Nem volt törés­zúzás, vandalizmus ­ mintha műkincseket
szállítottak volna! ­, nem volt feltűnés Valmont­ban. Még a reimsi
urak sem szimatolhattak ki semmit. Végeredményben az még
álmukban sem jött volna elő, hogy a de Lancel­birtokot ilyen
szempontból éjszaka is ellenőrizni kell!
És von Stern emberei lassan kivéreztették a becses pincéket.
Vége volt Valmont biztos alapjának; de megteremtődött az alapja
Bruno magánvagyonának ­ a pénzt régi bankkapcsolatai révén
Svájcba juttatta ki, titkos számlára. De hát senkit meg nem
károsított így! Legföljebb a három Martin fivér szíve vérezne ­ az
öreg pincemestereknek fájna kimondhatatlanul, ami történik.
Ezért tartotta fontosnak Bruno, hogy mielőbb szabaduljon tőlük.
Ne is lássa őket, ne legyen emléke, semmi nyoma a múltaknak s a
történteknek.
Mikor Reimsből legközelebb új inspektor érkezett, hogy a de
Lancel­szőlőket ellenőrizze, egy nyugtalan Brunot talált ott. ­
Kötelességemnek tartom tájékoztatni önt ­ mondta Valmont ura
láthatóan hosszú tűnődés után ­, hogy három munkatársam...
vagyis alkalmazottam... a jelek szerint az ellenálláshoz
csatlakozott. A nagyapám roppantul ragaszkodott ezekhez az
emberekhez. De hát jó lelkiismerettel nem titkolhatom tovább a
dolgot; mert akkor gyakorlatilag egy követ fújnék velük.
— Csak semmi lelkifurdalás, vicomte. Körültekintő, jó
hazafira valló döntés volt ez. Mondja meg a három ember nevét,

Á
aztán felejtse el az egészet. Átadom az ügyet a reimsi
Gestapónak.
Nagy tapasztaltságuk hiányozni fog, semmi kétség. De azért
így lesz ez kényelmesebb. Bruno különös elégedettséggel
gondolta el, hogy íme, olykor a Gestapónak is megvannak a
maga előnyei.
 
Mit nem adnék érte, gondolta Delphine, ha Cary Grant
ironikus mosolyát láthatnám, ha Fred Astaire­t egy revű élén, ha
Myrna Loy valami vicces módon járatná­egy férfival a bolondját.
Tartotta szép nyugodtan a fejét, ahogy a maszkmesternő
eligazgatta rajta a parókát ­ Josephine császárnőt alakította
Delphine egy divatos, gyötrelmesen történelmi filmben; ezek
nagy szerepet játszottak a korabeli francia filmművészetben, mert
a régi dicsőséget, agloire­t voltak hivatottak életben tartani. Ha
már Franciaország a világ érdemi részétől elszigetelve tengődik,
arra kellett gondolnia: múltja azért megmaradt; s büszke
nacionalizmussal lehet visszagondolni rá a megszállás éveiben is.
Delphine kíméletlen szakmai szigorral mustrálgatta a
tükörben az arcát. Még bírja ez az arc a nagytotált, igen... jóllehet
négy hónap telt el Armand legutolsó lapja óta, s ez titkon
hullatott könnyeket jelentett, melyek nyomán a ráncok is
mutatkozni kezdtek; de ezt csak otthon, sminkeletlenül látta,
budoárja magányán. Ám előbb­ utóbb az irgalmatlan kamera is
„kiszúrja” ezeket az apró jeleket, és Delphine ezért máris
nyugtalankodott. S ezt a szörnyű fordulatot ő nem engedheti!
Valakivel konzultálnom kell, gondolta; miközben gyémántos,
smaragddiadémos parókája alá az utolsó hajtincs is bekerült.
Nem várhatom meg a visszavonhatatlan tragédiát, nem
roppanhatok össze, állapította meg, a fenyegetés súlya alatt!
 Jó, csak hát kivel beszéljen? 1940 óta állandó
levélkapcsolatban állt a valmont­i nagyanyjával. Ha az öreg
hölgynek ilyképp kiönthette szívét, ugyanakkora
megkönnyebbülés volt az, mintha naplót vezetne. A
válaszlevelek egyre ritkábban jöttek, s kezdett afféle
palackpostára emlékeztetni az egész. Ennek ellenére, legalább a
családi érzés minimumát biztosította Delphine­nek; még ha azt
nem várhatta is, hogy nyolcvanéves, „viktoriánus” nagymamája
megfelelő válaszokat ad az ő problémáira. Más volt ma már
minden, mint amikor azt a nyári estélyt rendezte neki ­ hét éve
vagy már hétszáz? sebaj, akkor egész élete megváltozott, kétszer
ilyesmi nem is adódhat.
Minden külön lelkesedés nélkül gondolt arra is, hogy
Brunoval azért lassan csak találkoznia kellene. Féltestvérének
igaza volt a háború kérdésében, s nagyjából Armand­t illetően is.
Micsoda vak könnyelműséggel élték ők világukat! De hát
kevesen voltak olyan realista­pesszimisták, mint például Robert
Siodmak, Max Ophuls, Boris Kaufman vagy Jean­Pierre Aumont,
akik jókor itthagyták Franciaországot.
Felhívta hát Brunot Valmont­ban, s megtudta, hogy „az úr”
pár napra épp Párizsba jött. S el is érte csakugyan a
szállodájában, és elcsodálkozott, hogy Bruno ugyanolyan lezser
természetességgel beszél vele, mintha nem is lett volna az a
múltkori összecsapásuk.
­ Hát persze, hogy van időm a számodra, te liba! ­ kiáltotta
Bruno, és akkor már meg is beszélték a dolgot másnapra, a Villa
Mozartba. Delphine gondos eleganciával öltözött a nagy
alkalomra, sminkelt, kritikus szemmel nézegette az eredményt, s
úgy találta, nem sokban különbözik attól a „lánytól”, akit Bruno
csaknem négy éve látott utoljára. Semmiképp sem szabad
észlelnie a pánikból akár egy szemernyit is ­ a pánikból, mely
mostanra Delphine­en már csaknem teljességgel úrrá lett.
 Varázslatos, mint mindig, gondolta Bruno, mikor végre ott
álltak egymással szemközt. Delphine közben huszonöt éves lett,
és már messze nem volt kislány, hanem öntudatos, igazi felnőtt
nő. Bruno elnézte szív alakú arcának végtelen báját, ívelt
szemöldökét, szemét ­ s arra gondolt, legföljebb a mostani nehéz
körülmények törhetik meg e tökéletesség fényét... míg
közelebbről s alaposabban szemügyre nem vette, látván, hogy
vannak itt azért „dolgok”. De még egyelőre csak merőben
köznapi témákról folyt a társalgásuk, Delphine aperitiffel kínálta
vendégét, s közben elégedetten nyugtázta, hogy igen, ez a „régi”
Bruno, ugyanaz az erőteljes, kicsit tolakvóan is közvetlen fiatal
férfi, aki négy éve volt. Amaz időkben, amikor kölcsönös
szívességeket tettek egymásnak, minden külön faggatózást
mellőzve.
­ Gondjaim vannak, Bruno ­ kezdte akkor végezetül mégis
­, Armand Dunkerque­nél fogságba esett, Németországba vitték
dolgozni, de most már négy hónapja nem ír. Mi történhetett?
­ Nem próbáltad meg kideríteni, hol dolgozik? ­ kérdezte
tárgyszerűen Bruno; de közben azt gondolta: még mindig az a
rohadt zsidó. Teljességgel fölösleges ügy, nem is előnyös. Hát
sose lesz vége?
­ Ki tudna ilyennek a nyomára bukkanni, Bruno... Azt se
tudom, hol kezdhetnék hozzá.
­ De hát vannak barátaid, nem...? Akiket szintén érdekel
nyilván...
­ Jó, hát a filmgyárban, kollégák, netán pár jó barát. Csak
hát azok hogyan segíthetnének?
­ Nem ilyen emberekre gondolok, Delphine. Cbérie,
feltételezem, szoktál kapni meghívásokat a német nagykövettől,
Obetz úrtól, valamint a Német Intézetből is megkeres néha
Epting...
­ Hogyne, de hát eszembe se jutott eddig, hogy ilyen
meghívásokat elfogadjak.
­ Te kis liba, ez a hiba! ­ szellemeskedett a maga módján
Bruno.
­ Nem fogadod el olyan emberek közeledését, akik jó
barátaid, adott esetben támogatóid lehetnének.
­ Na, de a németek...?!
­ Pont ez az! Ki, ha ők nem? Ma egész Európa az övék. A
németeké!
­ És hogyan segíthet épp egy német egy zsidó
megkeresésében?
­ Jaj, Delphine! Mindent feketének és fehérnek látsz.
Békeidőben ez legföljebb mulatságos volt, de ma bűnös
könnyelműség. Tehát: egy darabig rendszeresen hallottál
Sadowskiról. Ez jó jel. Mert akkor közönséges franciának
kezelték. Mondd már, legföljebb lengyel származásúnak. Körül
volt metélve? Nem? Mázli! Végképp ostoba dolog lenne, ha most
akkor egy Sadowski nevű, eltűnt francia­zsidó hadifoglyot
kajtatnánk. Miért ne így: Armand Sadowskit, a híres
filmrendezőt. Az senkinek se fog feltűnni... a te szakmádat
tekintve, hm? A befolyásodat...
­ Befolyásomat? Bruno, miről beszélsz? Miféle befolyásom
volna nekem?
 ­ Viccelsz? Delphine, híresség vagy! És a hírnév, ha ügyesen
bánunk vele, máris befolyás, nagy adu! Ha valaki ilyen
lehetőségeket kihagy, kislány, tudod­e, az ugyanaz, mintha jó
pénzt elégetnél! Ráadásul vigyázni kell, addig használd a
befolyásod, míg tényleg megvan...
­ Fogalmam sincs, hol kezdjem az egészet!
­ Hát engem nem ezért hívtál fel?
­ De igen, tanácsot akartam kérni tőled.
­ Na látod! Bízzál bennem, Delphine!
­ Ó, Bruno, hát tényleg úgy gondolod, van remény? ­
Zokogni kezdett. Már nem bírta leplezni érzéseit.
­ Kis csacsikám, hát hogyne lenne remény! ­ vigasztalta
Bruno.
­ Egyelőre még gondolkodnom kell, persze, honnét
közelíthetjük meg a dolgot a legalkalmasabban, de ha megteszed,
amit tanácsolok neked, és pontosan tartod magad a
javaslataimhoz, nem lehet baj. Előkerül; bárhol legyen is e
pillanatban a Sadowskid.
­ Jaj, Bruno, mindent megteszek. Csak mondd, mit kell, és én
megteszem...!
Kis szállodájába visszafelé igyekezvén, Bruno nagyon
elégedett volt önmagával. Az, hogy Delphine úgy eltűnt az
életéből, hátrányt jelentett a számára. Ilyen időkben egy ilyen
nővér ­ aranyat érhet! Először is nagyon fontos, hogy meglegyen
az ő nagy hite: hogy ez a zsidó még él. Igaz, több intelligenciára
vallana a részéről, ha rég letett volna a reményről, a szerelméről...
viszont ha ezt a bizakodást kiölnék belőle, végképp

É
használhatatlan lenne. Épp a reménye a csalétek. De mit lehetne
konkrétan tenni, csak úgy a látszat kedvéért?
­ Ami azt illeti, neki, Bruno de Lancelnek semmi haszna nem
lehet sem a párizsi német nagykövetből, sem a művészet és
kultúra első számú képviselőjéből. Nem baj tehát, hogy Obetznél
és Eptingnél Delphine semmiféle külön kegyekben nem áll.
Mármost von Stern tábornok ­ igen, ő más káposzta, vigyorodott
el Bruno. Ez az ember hihetetlen ügyességet tanúsított már a
pezsgőértékesítés terén is. Semmi oka, hogy további üzleti
kapcsolatban ne maradjanak.
Baktatott Párizs utcáin, töprengett a szituáción. Híre járta ­
rémhír lett volna? ­, hogy Sztálingrádnál megsemmisítő vereséget
szenvedett egy német hadtest. Történhetett ez pár hónapja pedig,
a szigorú orosz télben, 1943 elején. Jele volna ez annak, hogy a
németek mégsem fogják Európa korlátlan uraiként befejezni ezt a
háborút? Vagy csak egy elszigetelt kudarc az általános győzelmi
sorozatban? Igaz, Napóleon is orosz földön, orosz fagyban
veszítette el hódító háborúját!
Persze, mindegy. Sztálingrád, vagy bármi, neki az volt a
fontos, hogy tudja: a jelen az, ami számít. Most kell vagyonát
megszereznie, biztosítania. Mielőtt a háború véget ér; s legyen ez
a vég majd bármi is. Von Stern is épp elég okos ember ahhoz,
hogy ezt jól tudja. Tökéletesen értették egymást, és céljaik
pompásan egybevágtak: leendő gazdagságuk megteremtése volt
a cél emitt is, ott is.
Persze, von Stern még valami mást is akart. Amit minden
hódító: elismerést. Hatalma és befolyása jelentősen megnőtt.
Vacsoráin már nem csupán a régi csöndes, szerény, művelt
főtisztek voltak jelen. Akár a német nagykövet, vagy az Intézet
vezetője, prominens személyek, még ha nem jöttek is el mind a
meghívottak.
Brunonak már gyakran célzott rá, milyen megtiszteltetés
volna a számára, ha Delphine­t megismerhetné. S Bruno mindig
kénytelen volt valami kifogást keresni, és ez lassan kezdett
kínossá válni. Von Stern eddigi csalódásait tekintve kimondott
örömünnep lenne, gondolta Vicomte de Lancel, ha a híres
filmcsillagot mintegy „tálcán” tálalhatná a rue de Lille­en. Ez
még a pezsgős palackok százezreinél is nagyobb boldogságot
jelentene von Sternnek ­ és talán még több hasznot neki.
Igen, és Delphine készségesnek fog mutatkozni, ha ez a lépés
tovább táplálja reményeit. Akkor szépen felveszi legszebb
ékszereit, felölti egyik tündökletes estélyijét, és megtiszteli von
Stern asztalát ­ ékessége lesz annak a vacsorának. S pontosan
azokat a szavakat fogja hallani, melyek hitét erősítik. Ekképp
mindenki megkapja, amit akart. Nem többet ­ de nem is
kevesebbet. Ez neki, Brunonak tökéletesen elegendő. Legalább
annyira, mint a kastély alatti trezor, mely most olyan üres volt,
mintha sosem lett volna benne semmi. Mintha sosem rajongott
volna érte senki ­ a három Martin fivér sem.
 
Freddy egyre kedvesebb volt Lady Penelope szívének, és
mégis, Longbridge úrnője úgy gondolta, menye túlságosan is...
odaadó, ami a harci repülés ügyét illeti. Hogy most már súlyos­
bombázókat szállít­hurcolász szerte az ország légterében.
Valahogy nem volt ez igazán ladylike, hölgyhöz méltó
foglalatosság. S aggasztó, hogy valakinek két „kislánya” is ezt
műveli. Jane és Freddy. Hiába, hogy fedélzeti mérnök és
másodpilóta ül mellettük. Mégsem ugyanaz, mint ha egy fiatal
nő egy könnyű, egyszemélyes Spitfire kormányát fogja. Persze,
régen a nemes urak is maguk vitték a nyergelőhelyre a
versenylovaikat, melyeket csak ott adtak át a zsokéknak. De
most, igen, hogy ifjú hölgyek Sterlingekkel, Halifax­ekkel,
Lancasterek­kel röpdössenek? Kiszolgáló személyzetként? Meg
hát a Boeing B­15­ösökről nem is szólva! Repülő erődök voltak
ezek immár! Nem hitte volna ő soha, hogy reggelinél a lányát és
a menyét holmi turbókompresszorokról és más szerkentyűkről
hallja vitázni avagy előadást tartani. Miközben teljességgel
közönyösen falják be a habart tojást a Jock által tegnap szerzett
pompás tojásporból! Nem is volt ez nőkhöz méltó foglalatosság
és magatartás; olajos overallban műszerészek szoktak ilyen
„szövegeket” harsogni autók alatt hasalva.
Tulajdonképpen mivel akar foglalkozni Freddy, ha ez a
szerencsétlen háború véget ér? Hamarosan eljön a partraszállás
napja; ilyen­olyan feszültségekből erre lehetett következtetni.
Már most is nehéz minden szent időben egyszer összejönni egy
tűrhető kis ebédre, vacsorára ­ hiába készíti ő a legfinomabb
kosztokat a ritkaságszámba menő konzervhúsokból. S ami a
legkülönösebb volt: hogy Lady Penelope mindig Freddyért
aggódott, nem is annyira a saját lányáért. Mert Jane vissza fog
zökkenni egy megszokott életformába. De azt nem várhatta
senki, hogy Freddy amúgy hipp­hopp igazi angol nővé válik. Ha
egyáltalán szó lehet ilyesmiről! Aztán itt ez a... mit is lehet
mondani rá... igen, kalóztermészete. Ez a vörös sörénye. A
tengerészjárása. A sok heveskedő gesztusa. Aligha méltó egy
nemesasszonyhoz, úgy együtt az egész. Pedig hát, ennek
ellenére, ő lesz egykor Longbridge urának felesége, a ház úrnője.
Bizony. A tizenötödik Longbridge báró neje. Kentnek ebben a
részében a First Lady, aki mások számára mérvadó, akire mások
felnéznek... bocsánat, Freddyre, úgy festett a dolog, csak föl
kellene nézniök, de az valószínűtlen volt. Vicc: de csupán a
magas termete miatt nézhetett föl rá ilyen szempontból bárki.
Efféléket gondolt Lady Penelope. Leszögezvén, hogy Freddy
bármi egyébre alkalmas, csak a fentebb vázolt szerepre ­ nem.
Persze, hát még csak huszonkét éves. És nagyon helyes lány, ha
szabad így fogalmazni. Meg fogja tanulni, hogy egyházi
ünnepségeken, vadászaton, netán a nőliga soros ülésén nem csak
ímmel­ámmal érdeklődve vesz részt az ember. Vagy ott a kórházi
jótékonykodás. A kerti ünnepély. A lovasbemutató. A grófság
nagy bálja idénykezdetkor. Meg később. Meg egyáltalán bármi.
Ami itt szokás. Az nem csak olyan, mint a hátunkon a púp. Van
sejtelme róla Freddynek egyáltalán, mennyi időt és munkát
emészt fel egy vacsora megszervezése, egy estélyé ­ ha úgy
csináljuk, ahogy illik? Vajon akár álmában is gondolt már rá, mi
az, összeállítani a bevásárlandók listáját? A meghívandókét?
Hajlandó lesz tisztességgel megtanulni bridzsezni? Az, hogy
valaki egy ascoti keménykalapba kártyákat hajigál, nem
úrihölgyek divatja! Meg kéne magyarázni neki először is, mi illik,
mi nem; és mi az, ami kimondottan kötelező. Itt. Az ő köreikben.
Igen, hát bridzsezni, ha itt akar élni, kötelező. Lady Penelope
mélyet sóhajtott.
Mármost ami Jane­t illeti, ő amúgy maga volt a született
vadóc. Egy anya, ha nem akar belebolondulni, milyen is a lánya,
tárja égnek a karját, nevessen ­ kínjában. Törődjön bele. Meg ami
a férfiakat illeti... A kedves Geraldnak fogalma sem lehetett róla,
de ő, Lady Penelope igenis tudott Jane minden efféle ügyéről,
históriájáról. És akkor mi legyen? El kellett fogadnia. Van, ahogy
van. Minden jobb családban előfordul, hogy az egyik nemzedék
produkál „egy ilyen Jane”­t. De bármilyen vad volt is eddig az ő
nagy lánya, bármennyire elviselhetetlennek látszott ­
tulajdonképp tudni lehetett, hogy komoly veszély nincs. A végén
le fog higgadni, annak rendje és módja szerint férjhez fog menni,
s lesz féltucat gyereke, és onnét az a család pontosan olyan lesz,
amilyennek lennie kell, és mind boldogan élnek, míg meg nem
halnak. Jó, hát Jane rendhagyó eset. Mégsem olyan, hogy örökké
aggódni kelljen miatta, mert tökéletesen bizonytalan, hogy mi is
lesz belőle még a végén...
Lady Penelope összerezzent. Elhessentette iménti gondolatait.
Majd ráér ezzel törődni mind, ha a háborúnak vége. Azt kell
megérni előbb. Inkább összekészítette, amit ­ illendőség és szokás
szerint! ­ kellett. Alkalomszerűen. Milky Way a kosárba
desszertnek. Egy flaska whisky aperitifnek. Szendvicsek:
vékonyra szelt kenyér ugyancsak papírszerű comed beef­fel, hadd
látszódjék minél bőségesebbnek a családi adag. Vaj is háborús
rétegekben, leheletszerűen! Egyszerű krumplisaláta. Karfiol,
hagyma ­ házilagosan. A borssal ne fukarkodjunk, ha már olaj
nincs. Mármost a kenyértől és a salátától eltekintve mindent Jock
Hampton nagylelkűségének köszönhettek. Amióta az Eagle
Squadron közvetlenül az amerikai Nyolcadik Légiflotta alá
tartozott, Jock sosem érkezett Longbridge­be nagyobb csomag
„kaja” nélkül. Az ég áldja meg érte! Mit is csinálnánk nélküle,
gondolta Lady Penelope.
Egyre jobban imádom Freddyt, gondolta a tiszteletre méltó és
derék Antony Longbridge, aki közben repülőezred­parancsnokká
avanzsált. Egyre jobban imádom! Épp azzal foglalatoskodott,
hogy mindenféle molyrágta pokrócokat terítgessen ki egy
virágzó körtefa tövében. Mármost rendben is lett volna minden,
csak Freddy valahogy nem volt az a lány többé, akit ő feleségül
vett. Vagy ­ netán ő maga változott meg? Persze, ez a melléküreg­
históriája! Nem lett volna azzal se baj, csak ha 20 000 láb feletti
magasban repült, vagy ha ilyen magasokból jött le. De hát a
dolog mégis „repüléstelenné” tette, odaszögezte az íróasztalhoz.
Hivatalnok jelleggel lett ezredparancsnok. Mindazonáltal:
harminchat vadászrepülő „ura”. Csak hát ez maga a
nyomorúság, nézte most más szempontból a keresetlen
tényállást: hogy ő maga sose ülhessen oda a botkormányhoz.
Melléküreg! Ez volt a bajok fő­fő oka. Ez tette az életét szinte
értelmetlenné. Hogy nem és nem repülhetett! Pedig repülni­kell;
pedig repülni ­ a lehetőségek végső határáig mindig kell, s még
azon is egy kicsivel túl. Ekképpen érezte Anthony Longbridge.
Száműzött volt ő, a földre láncolták le, míg Freddy fent röpködött
továbbra is a magasokban, s vajon ki tudja, miket gondolhatott
róla? Nyomoréknak, rokkantnak tekintette? S ezért változott
meg? Hát tényleg ­­ megváltozott?
Aztán: miben is állt ez a vélt változás tulajdonképpen? Freddy
valahogy olyan parancsoló lett. Annyira ki­vagyok­én modorú,
az egyenruhájában... ó, az egyenruha! Azt majd ő, Antony
Longbridge, tűzre fogja hajítani, ha vége a háborúnak. Letépi
Freddyről. Bizony. A tányérsapkáját ezer darabra vágja. A
csizmáját kaviccsal tölti meg, a halastóba süllyeszti. És a vörös
haját megnöveszteti vele, érjen a sarkáig... és hordjon kivágott,
mélyen kivágott ruhákat az ő felesége, hogy a mellbimbói is
kilátsszanak, ha valaki jobban odanéz, a fenébe is, mondjanak az
emberek, amit akarnak. Igazi szexi nőt csinál belőle ­ mindenki
gyönyörű látványául, büszkeségül neki magának, és millió kéjes
órára! Ha az kell, hát a térdére fekteti, elfenekeli, beléveri,
milyennek kell lennie, ha az ő szerelmetes urának a felesége! De
úgy ám! Mindig rajongott Freddy a repülésért, de hogy ennyire?
Hogy a két szabadnapjukon, amikor végre együtt lehetnek, akkor
is a bombázóról regéljen szenvedélyesen? Halálra unta ő már ezt!
Persze, büszke volt a nejére, semmi kétség. Ki ne lenne az egy
ilyen bátor asszonyra? Csak hát egy bombázógép se egyéb, mint
afféle óriási busz ­ ezt nem akarja felfogni Freddy? Egy
közönséges masina. Nem érti meg, hogy egy új, nagy találati
pontosságú célzóberendezés fölfedezése nem a Messiás
eljövetelével egyenértékű! S nem lehetne­e elvárni tőle, hogy
bármiképpen gondolkodik is, egy kicsit tapintatosabb legyen ­ a
férjével szemben? Nem éreztetni vele akarva­akaratlanul és
folyton, hogy ő csak íróasztalhoz kötött szárnyatlan és tehetetlen
alak? Afféle szükséges rossz?
Egyszóval, gondolta Tony, ahogy leült a pokrócra és
felkönyökölt, aztán két kezét megint ­ idegesen? ­ átkulcsolta a
térdén, egyszóval, tényleg olyan nagy kérés volt az a részéről,
hogy két évvel ezelőtt, amikor Annie a világra jött, Freddy hagyja
ott a szolgálatot? Végeredményben az ATA polgári szervezet volt
és maradt. Freddy otthagyhatta volna ­ senkitől nem kap
szemrehányást. Sőt. Viszont hát mit tett ő? Maradt. Repült
tovább. Napra nap, egészen a hatodik hónapig. S akkor is csak
azért hagyta abba, mert nem ment rá többé ­ a nagy hasától! ­ az
egyenruhája. Csak azután maradt itthon, Grange­ban; hogy a
mamit ugyanúgy őrjítse, mint őt, Tonyt. Jó, hát persze,
megállapodtak, hogy „háborús gyerek" lehetőleg nem kell. De ha
egyszer két ember házaséletet él, „minden'' beüthet. Na ­ és? Mit
csodálkozik Freddy? Talán kérjek tőle bocsánatot, gondolta Tony;
viccel? És mi lett: Freddy a nyolcadik hónap végén megszülte a
kicsit; mint aki alig várja, hogy „tényleges dolgához” ekképp
visszatérhessen. És ahogy a kellemetlen közjátékon túl volt ­
igen! ­, három hónap múlva ismét szolgálatba állt az ATA­nál, és a
kedves kicsi Annie­t Tony mamájára és a saját mamájára és
Sophie­ra és Kate­re és Sarah­ra hagyta, meg aki épp akadt.
Amiből az következett, hogy eme bizonyos kicsi Annie azt
hihette: hét mamája van, netán tíz, és még szerencse, hogy ennyi ­
vagy hogy „csak” ennyi.
Ahogy Tony Annie­ra gondolt, magában már el is
mosolyodon. Mert micsoda kis tündér az ő lányuk! Ismert máris
minden veteményt a kertben, közel s távol minden fát, kutyát,
lovat. Ismerte a házat és környékét, a rózsabokrokat, az
akácfákat. Ahogy így érdeklődött a természeti tárgyak iránt,
játékait szinte el is hanyagolta, s „tudásszomjában” volt jószerén
valami koravénség, afféle tudósi kedv. Naivan állt ott a világban,
látszólag gyenge lábakon, akár egy pacsirta ­ de közben oly
magabiztosan, mindig ugrásra készen, akár a macskák. Az én kis
Annie­m, szögezhette le Antony, merőben földhöz kötött. Látszik
rajta, hogy semmi köze a repüléshez. Merthogy például soha
még egy léggömböt sem lengetett meg. S ami Tonyt illette, nem is
akart ő mást, csak hogy a lánya mindig ilyen maradjon. Tessék
csak így felnőnie. A békés tájban. A zöldben. Nem a kékben és
fehérben, villámlóban és viharfelhősben. Tanuljon lovagolni.
Kézimunkázni. Tudjon, persze, franciául. Jól teszi Éve nagymami,
hogy máris szorgosan tanítgatja. Igen, Annie legyen csak igazi
angol úrhölgy majd. Aztán, hogy a háború véget ér, ő majd
teherbe ejti Freddyt megint, s akkor, hogy a második kicsi is
meglesz, újra ez következik ­ harmadik bébi, negyedik, és a többi,
egészen addig, míg nagybecsű felesége maga föl nem teszi a
kérdést: hát mire érek rá én még a gyerekek mellett?
Vadászrepülők? Bombázók? Ne tréfáljunk. Mert egy ilyen
sokgyerekes anya hogyan is gondolhat a drágaságos kis
élőlények helyett holmi masinákra? Már ha a férje kedvéért,
ahogy pedig rendes asszonyhoz illene, nem mond le „hitvány
szenvedélyéről”?!
Szeretem Freddyt, szívből kedvelem őt, tényleg, gondolta
Jane, ahogy anyjának a piknikre szánt ételeket kivinni segített. Jó,
persze, csak mégis ­ van Tony feleségében valami annyira „más”.
Ami nem engedi, hogy a társadalomba úgy istenigazából
beilleszkedjék. Egy családba, például. Jane olykor úgy érezte, ők
ketten mindent megbeszéltek egymással, amit két nő
megbeszélhet, ráadásul két szaktársnő, na. Aztán mégis olyan
benyomása támadt, hogy Freddy, bár testben jelen van, már a
tekintetével is olyasmit lát, amit közönséges földi halandó
általában soha. Másutt jár. Nem hozta ezt szóba Jane soha, de hát
világos volt, mint a nap, hogy Freddynek a múltjában „van
valami”. És ettől ilyen. De hát mi lehet ez a valami? Ó, inkább
„ki". Nyilván egy férfi. Más nem is lehet; csak akkor az a férfi
Freddynek rémségesen sokat jelenthetett. Ha ennyire nem tudja
még csak szóba hozni se. A szeme árulja el csupán, az az
elképesztő kékség a két szemében ­ mely mintha az égbolttal
azonosulna, belehalásig.
 S tény: bármi volt is ez a nagy titok, ez lehetett az oka, hogy a
repülés Freddynek mérhetetlenül többet jelentett, mint neki, Jane­
nek. Bizonyos mértékig irigyelte is sógornőjét ezért a sosem
lankadó szenvedélyéért ­ olyan érzés volt ez Jane­ben, mint
ahogy egy férjes asszony, ha nem is épp boldogtalan a férje
oldalán, de immár unatkozik, vágyakozva néz egy ifjú, még
igencsak tüzesnek látszó szerelmespárt. Ő maga szinte
bizonyosra vette, hogy ha a háború véget ér, nem fogja törni
magát a repülésért. Most már csaknem öt éve ment ez így: hogy a
fél élete abban a nyomorító pléhkasztniban telt, amelyet
repülőgépnek hívnak. Nem kétséges, adódtak így nagy
élmények, feledhetetlen pillanatok, izgalmak, veszélyek.
Ráadásul egy lány így helyettesíthetett a leghatékonyabban egy
„hiányzó” férfit. Mert egyre több férfi hiányzott. Aztán ott voltak
például az óriásbombázók, és neki azok voltak a kedvencei. Ami
Freddyt illeti, hát jócskán tévedésben volt e Yank Minneapolis
Honeywell szuperbombázó gépek tárgyában. Mert igazi
biztonságot jelentett, hogy tartaléklégcsavart lehet használni,
minden motornál egyet. Csak hát Jane ezeket az elméleti
szakvitákat is kezdte már halálosan unni.. Nem a világ! S csak
azért állt le Freddyvel civódni ilyesmiken, hogy játékrontó ne
legyen.
Jane letette a húsos szendvicseket, és gondosan betakargatta a
tálcát, nehogy tolakodó bogarak s rovarok rohamozhassák meg e
kincseket. Gyors pillantást vetett Tonyra, aki szintén
gondolatokba merülve némán ücsörgött. S tudni lehetett,
mindketten ugyanazon emésztik magukat. Jane­t nagyon
megrázta Margie Fairweather halálhíre; együtt kezdték ők
pályafutásukat az ATA­nál, s akkor most... Igen, egy Proctor
motorja mondta föl a szolgálatot, s bár Margie­nak sikerült még
kényszerleszállást végrehajtania valami szántóföldön, de árokba
bukott a géppel, s az fölrobbant. Sok áldozata volt az ATA
kötelékének, ám Margie volt az egyik legszomorúbb eset, mert
egy kisgyereket hagyott árván, mi több, a férje, Douglas ­ szintén
az ATA pilótája ­ négy hónappal ezelőtt vesztette életét egy
önkéntes bevetés során az ír­tenger felett. Freddy vajon sosem
gondol a kicsi Annie­ra, amikor ezekért a gépcsodákért rajong?
Hogy jószerivel azok neki fontosabbak, mint bárki­bármi más?
Ilyesmit azért, igaz, nem kérdezhet meg az ember. Ahogy
Jocknak sem lehet föltenni a kérdést: hogy ennyi bevetés után,
igen, ami három pilótának is a becsületére válna, nemhogy
egynek, miért nem választja inkább a sokkal biztonságosabb
irodai munkát? Nagyfőnök lehetne... de hát nem és nem.
Az ám, hol marad Jock? Pedig jönni fog, és akkor végtelen
vitákba bonyolódik Freddyvel Németország
szőnyegbombázásáról. Efféle „szőnyegek” készítik elő a terepet a
hamarosan esedékes invázióhoz. Jane a levegőből megannyiszor
jól látta, mennyi hadianyagot, fegyvert és embert „halmoznak” s
gyűjtenek a déli kikötővárosokba, vagyis a partraszállási
hadművelet netán már csak napok, hetek kérdése. Kész csoda,
hogy déli irányban a tengerbe nem billen az egész szigetország!
S ha meglesz az invázió, vele együtt a győzelem, Jock vajon
mihez kezd magával? Tony és Freddy természetesen itt él majd
Longbridge­ben, ahogy előttük a család tizenöt nemzedéke. Jane
meg? Hát én Londonba megyek, határozta el Jane, és egyik
kalandot a másikra hajszolom és halmozom, míg végre elegem
nem lesz belőle, vagyis remélhetőleg megtalálom azt a férfit, aki
„az igazi” ­ akivel szépen megtelepedhetek az ülepemen, ahogy
mama elvárja tőlem, és megint minden szempontból rendben
lesz a világ.
 De Jock? Jane Longbridge is letelepedett a pokrócra,
méghozzá Tonynak háttal; nem akarta zavarni fivérét a
töprengésben. S ő maga továbbra is Jock Hamptonon járatta az
eszét. Talán még szerencse is, hogy Freddy félreérthetetlen
akciózásai, hogy tudniillik őt Jockkal összehozza, sikertelenek
maradtak. Mert mi lenne, ha Jock, ahogy Freddy ezt,
nyilvánvalóan sógornője üdvére, oly hőn áhította, Jock
belészeretne? És feleségül venné. S akkor neki egy amerikaival
kéne összekötnie az életét, és ez azt jelentené, hogy mehetne
Kaliforniába ­ ahogy oly sok háborús menyasszony ilyesképp az
Újvilágba kényszerül majd, a nagy vízen túlra.
Nem, inkább nem, s hát jobb is akkor így ­ hogy az egészből
bizonyára semmi sem lesz. Mert Jane, már a maga elképzelése
szerint, az idők során teljesen ki is szeretett Jockból. Majdnem
teljesen... Ha neki valaki ezt mondta volna korábban, ugye, hogy
kamaszlány­módra beleszeret egy pasasba, akinek ő olyan
közömbös, mint az első befőttesüveg, vágódeszka vagy rézüst,
vagy akármi, hát nem, fejbe verte volna az illetőt a hülye
jóslásaiért. Csak a baj az volt, hogy ő tényleg ilyen
kamaszlányosan szerelmes lett. Olyan abszurd szenvedéllyel,
hogy jobb, ha arról senki nem is tud. Nem is tudott róla senki.
Szerencsére még Freddy se. Ez ellen a legkeményebben kellett
küzdenie. Az ostoba érzései ellen. Fene drasztikus módszere volt
rá ­ megalázó, de sikert ígérő.
Mert csak rá kellett néznie erre a szép kaliforniai tenyészfiúra,
hogy lássa ­ ő is szerelmes, mint egy fedélzeti ágyú. Azzal a
szőke üstökével, a viking pofájával, a szálfa termetével. S kibe
szerelmes ez a hülye? Hát persze, hogy Freddybe. Sógornője
erről nem is álmodik, világos. Nem sejt belőle semmit. Ő meg,
Jane? Ettől az egésztől így alkalmasint sikerrel keményítheti meg
a szívét. Rákpáncélja nem lesz vastagabb, ellenállóbb, mint az ő
közönye Jock iránt. Napok, hetek kérdése ez is. Jock Hampton
ajka, homloka, szeme nem fogja kísérteni álmaiban, nem fogja
tönkretenni az éjszakáit.
Meg a nappalait. Meg úgy mindent, egyáltalán.
 Ami Freddyt illeti, csak gratulálni tudott a sógornőjének azért,
hogy nyilvánvalóan sosem volt más lányra féltékeny. Soha
életében nem ismerhette ezt az érzése. Mármost, persze, a
szegény Jock... ha ennek a háborúnak vége, hazatér Amerikába,
és bármennyire is tiszteletbéli beltagja volt itt a családnak, nagy
kérdés, olyan túl gyakran visszatérhet­e? És ha majdan, egy ilyen
alkalommal, viszontlátja Freddyt tweedkosztümben,
családanyaként, egy seregnyi gyermekkel maga körül,
tyúkanyóilag elfoglaltan, a ház úrnőjeként, hát nagy kérdés,
szerelmes lesz­e még akkor is? Akkorra Freddy felszed magára
pár kilót, épp a legpicibb picivel bajlódik, netán egy beteg
kutyával, egy mihaszna szakácsnővel, igen, ez az élet, Freddyvel
sem lesz másképp; pár év, és annyi. Meg ez a nagy önfejűsége is a
múlté lesz rég. „Győz” Anglia, még rajta is. Jane viszont a régi
lesz. Tíz év sem bizonyulhat elegendőnek a szerelmi kalandok
hímes terepén, hogy kárpótolja őt az ötévnyi „tizenhárom nap
szolgálat, két nap pihenő” taposómalmáért. És vajon a háború
után mikor lehet újra igazi finom harisnyákat kapni; csak úgy
mellesleg...?
Ablakpárkányra könyökölve figyelte Jock Hampton Tonyt és
Jane­t. Hát a fene enné, még mindig többé­kevésbé szerelmes
vagyok Freddybe, gondolta. Irigykedve szemlélte a nagy
csöndben ücsörgő testvérpárt odalent. Nyilván semmi efféle
gondjuk nincsen! Na, persze... csak hát Freddy is hibás, mit
énekli örökké azt a buta dalocskát a mosolyról, amikor el kell
válni, meg a szerelmes sétáról...? Jock gyakran ücsörgött együtt
vele és Tonyval az Eagle Squadron törzskocsmájában ­
gyakorlatilag ahányszor csak Freddy szabadnapos volt éppen.
Üldögéltek ott, iszogattak, emelgették a bajtársakat, akik nem
tértek vissza egy­egy bevetés után. S akkor Freddy néha órák
hosszat énekelgetett nekik. Mostani dalokat, meg régieket,
amiket még az anyukájától tanult... az első világháború előtti
melódiákat is ekképpen. És soha fel nem állt onnét az asztal
mellől, s el nem ment senki, amíg az a nevezetes utolsó sor el
nem hangzott: „Még viszontlátjuk egymást!” Jock ezt, minden józan
ész és logika ellenére, egyenest neki szóló üzenetnek tartotta. De
hát ez képtelenség! Blőd gondolat. Freddy csodálkozott volna
rajta a legjobban. Ha tudja. De hát épp neki ­ Tony feleségének ­
lehetett a legkevésbé fogalma erről.
Annie szobája közvetlenül ott volt az övé mellett a házban, s
bármennyire vastagok voltak is a falak, Jock hallotta ­ nem tudta
nem hallani! ahogy az ő kis keresztlányának Freddy énekelget.
Méghozzá a mosolygós­elváló­és­viszontlátós dalt. A csuda
vinné el, hát még ezt sem sejti? Hogy épp egy ilyen édes­bús nóta
nem megy ki aztán a férfiembernek a fejéből hónapszám se, és
hogy meg kell őrülni tőle, ha ez így van! Miért nem énekel bármi
mást? A „Márciusi édes napfény ”, vagy akár a „Hulldogál a fehér hó” is
ezerszer jobb lett volna, kíméletesebb. Megkérhetné, persze, hogy
végre valami mást énekeljen. Csak hát egy anyának hogyan
mondhat ilyet az emberfia? Hogy nem bírja idegekkel, amit a
csacsi kicsinyének énekel? Ezzel altatja... amiből a gyerek nyilván
egy mukkot se ért. De bezzeg ő, Jock Hampton! Meg hát azt
mondja el neki talán még, hogy Londonban, miközben féltucat
csinos és készséges lány rajongja körül, neki hirtelen beugrik ez a
dallam, és másra nem képes gondolni. Sőt, ő maga is lehunyja a
szemét, és ­ álmodozik. Kész nevetség!
 Jó, hát most is megtehetné, hogy lemegy Tonyékhoz, vagy
Lady Penelopénél hasznosítja magát valahogy a konyhában.
Mégse ment le. Valami idebűvölte. Alkalmasint az időjárás. Az
angolok mind azt mondták, emberemlékezet óta ez a
legmelegebb május. Odahaza, mármint az ő fatornyos
otthonában, a kaliforniai San Juan Capistranóban ez csak
amolyan átlagos szép nap lett volna ­ semmi különös, és az
ember azon tűnődik legföljebb, hullámlovaglással üsse­e el az
időt, vagy netán teniszezéssel. Aztán egy kicsit ez is jött, az is, és
így volt rendjén. Aztán elkövetkezett a nagy pillanat, amikor a
sebesség megszállottja ­ Jock Hampton! ­ hallott valami
repülőkiképzésről Kanadában, gyorsan összekotorta hát a vasúti
jegyhez szükséges pénzt, és irány! Megtanult igen hamar annyit,
hogy az Eagle Squadron kötelékébe föl is vegyék...
Igen, pont ilyesféle ottani­átlag­jóidő volt, amikor ő a
családjától elköszönt, s nekivágott az ismeretlennek. Talán ez az
emlék tette olyan nyugtalanná ma... Nem is egyszerűen csak
nyugtalanná. Hanem kiegyensúlyozatlanná. Szomorúvá.
Savanyúvá. Igen, ha jól elgondolta, minden savanyú volt neki
most ­ és ő maga volt a legsavanyúbb. Megmagyarázhatatlan! És
logikátlan! Hiszen hónapok óta nem volt módja Grange­ba
eljönni. Most pedig itt van, és minden pillanatot élveznie kéne.
Mennyivel jobb ez mégis, mint az ezredével repülni a nagy
német éjszakában, körülöttük légelhárító gránátok robbannak, és
csak akkor nyugodhat meg kicsit az ember, ha a honi partokat
meglátja. S vigyázni kell, hogy ha lelövik, a „patakba” potyogjon.
Igaz, annak a vize is jéghideg, maga a pokol, vagy annak egy
hideg változata. Ennek ellenére, sosem volt a hangulata ilyen
bezápult, mint most. Mert bevetéskor sok minden lehetett a
pilótaemberrel. Unatkozhatott. Be lehetett gyulladva.
Dühönghetett. Elfoghatta a győzelmi mámor. Jó. De abban a
csodás Mustang P­51­esben, a csodálatos harci gépben, mely
olyan volt, mint a szárnyra kapott gyorstüzelő ágyúknak is a
legfürgébbike, hát ott savanyúnak és bezápultnak lenni aztán
nem lehetett. A bezápult hangulat, a savanyú kedvetlenség olyan
volt Jock Hamptonnak, mint az enyhe hőemelkedés. Megalázó.
Hogy annyira semmiség, s mégis mindent tönkretesz. Vagy mint
az ideges viszketés, amikor úgyis hiába vakarózunk. Netán a
szomj, melyet semmi sem olt. Mint az émelygős
gyomorpanaszok. Minden.
Pont az ilyesmi volt az ok, amiért továbbra is repült. Valami
parancsnokságon, íróasztal mögött szolgálva örökké ezt a zápult
savanyúságot kellene „élveznie”. S mert ő makacsul kijelentette,
hogy igenis repülni akar, s mert egészséges volt, hát az alezredesi
rangja ellenére is kénytelenek voltak hagyni ­ hadd repüljön.
Amikor a szülői házat otthagyta, hogy az Eagle Squadronnúl
szerencsét próbáljon, akkor még csak a repülés elvi megszállottja
volt, tapasztalatlan és zöldfülű egyetemista. Húszéves. És
képtelen volt ellenállni a kísértésnek: hogy micsoda nagy „balhé”
lesz majd a repülés. Az első bevetés! Azt gondolta, hogy a
vagánykodás, a csuda jó muri és a háború összeegyeztethető.
Aztán rögtön kiderült, hogy a nyavalyát! Ennek ellenére
elégedett volt, úgy érezte, pontosan itt az ő helye a világban.
A fenébe, mindazonáltal, mit filozofál ő itt, minek emészti
magát ahelyett, hogy lemenne például a konyhába, ott
szorgoskodna kinek­kinek üdvére? Persze, Freddy úgyse lesz ott.
Freddynek még arról sincs fogalma, hogyan kell egy tisztességes
sonkás szendvicset elkészíteni. Micsoda reménytelen
háziasszony lesz belőle a háború után! Már ez a gondolat is
elkedvetlenítette. Egy ilyen remek fickó, mint amilyen Tony ­ hát
valami különbet érdemelne ezen a téren. Olyan lányt kellett
volna kifognia, akinek a vérében van a helyi hagyomány, aki
könnyedén és elegánsan, de szorgalmasan képes a kötelező
dolgokat elintézni, s még szereti is ezt a szerepkört, mely
utóbbinak is az a fő­fő lényege, hogy nagybecsű férjét boldoggá
tegye. Minden módon. Az ő legjobb barátja ­ mert Tony volt Jock
életének eddigi legjobb barátja! ­ azt érdemelné, hogy a felesége
számára ő legyen minden szempontból a nagy N° 1...! És
akármilyen furcsa volt ez a gondolat, Jock leszögezte magában,
hogy ha addig él is, csak ilyen lányt hajlandó ő maga is feleségül
venni.
Na, és most akkor egy ilyen lány helyett kije lett Tonynak?
Freddy. A legönfejűbb, a legokoskodóbb, a leginkább uralkodni
vágyó nőszemély, akit férfi csak elképzelhet. Freddyvel soha
semmi nem ment simán. Heveskedő volt és makacs, de mint egy
öszvér, és szentül meg volt győződve róla, hogy mindennek
tűzön­vízen át úgy kell lennie és mennie, ahogy ő elképzeli, mert
az csak úgy lehet jó. Rendben van, hát az ő életét, ha igaz,
megmentette egyszer. Na és? Jock ezt a kifejezést nyeste oda
minden gondolata elé. Dacosan ő is. Végeredményben mi mást
bizonyított, fele se tréfa alapon, hogy a legnagyobb őrültségekre
képes. Elképzelni is iszonyú, mit kellett a szegény Éve­nek és
Paulnak ezzel a lánnyal annyi éven át kibírnia! Semmi kétség,
Freddyben egy zabolázhatatlan fiú veszett el ­ vagyis hát, volt
meg, pont ez az! Még most, hogy anya lett, most se tudta felfogni,
mit jelent a vagánysága. Már arról, hogy háziasszonynak lenni
micsoda, ne is beszéljünk.
Lepillantott újra. A gyepen ott jött Freddy. Jött? Természetesen
vadul száguldott. Hozta Annie­t. Kék overallba bújtatta a kicsi
lányt, de tényleg, mintha fiú lenne. Mit akar? Ugyanolyan
szeleburdi és féktelen, fiús leányzót nevelni belőle, amilyen ő
maga? Ez megint a Freddy­féle idiótaság. Nem nyughat, és
másokat sem hagy békén. Hát ő maga, egy­becses­személyében
nem teljesen elég már az ilyképp sokat próbált Longbridge család
nyakán? Meg aztán a pánt nélküli, vállat meztelenítő, tarka nyári
ruhában is ­ mit képzel? Hogy ez itt a francia Riviéra? A jó
mindenit, és megint az a magas sarkú, piros szandál van rajta,
hogy csak úgy reng­ring a sudár alakja! Nyilván megint Jane
szekrényeit fosztotta ki. Persze legalább nem a szokásos kék
repülő­egyenruha van rajta, ez is valami, és nyilván nem fog úgy
viselkedni, mint egy kalóz, vagy mint aki azt várja tőle, Jock
Hamptontól is, hogy katonásan tisztelegjen neki, vagy
visszatisztelegjen, látván azt a veszettül vagány vigyort, s mellé a
kék szempár szívélyes mosolyát.
Anélkül, hogy tudatában lett volna, Jock Hampton felállt, és
elindult le az udvarra. Ment Freddy után. Mert ugyanúgy nem
tudta megállni, hogy fizikai közelében legyen, mint ahogy a
bűvöletes dajkáló dalától sem bírt soha szabadulni.
 
Freddy az egyik pokrócon feküdt elnyújtózva ­ mint Renoir
buja testű vöröshajúinak karcsú változata, aki Matisse­tól
kölcsönözte ruháját. Meztelen karját a szeme elé emelte; annyira
elszokott már a napfénytől; és lerúgta a cipőjét, hogy lábujjait
összedörzsölgethesse a finom melegben.
Whisky, marhahúskonzerves szendvicsek, Milky Way­
gondolta; fura kombináció, de jó. Mert mindegyik eleme
önmagában tökéletes. Egymás után meg, hát a végeredmény
olyan lett, hogy már nem is volt a részeivel meghatározható.
Vagy csak azért érezte ő sajátosan ezt az elégedettséget, mert
mindenki ott volt körülötte, aki csak fontos neki e pillanatban...
lévén, hogy pár órán belül a szülei is jönnek, és akkor végképp
teljes az összkép? Ó, bár lenne Delphine is itt... Ha a nővérére
gondolt, hirtelen elfogta a szívdobogás. Hevesen, riadalmasan.
Mi lehet vele? Rettentő rég nem volt semmi hír felőle.

Ő
 Pedig Franciaország karnyújtásnyi közelben volt. Ő maga is
szinte napra nap látta a Csatorna túlfelét, a partokat; de mintha
valami magas, égig érő börtönfalat húztak volna arra bizonyos
láthatatlan kezek, hogy ne lehessen látni, mi van a kontinensen;
hát igen. Persze, ha valami különösebb baj érte volna, vagy
egyáltalán, arról nyilván hírt ad a „Szabad Franciaország” adója.
Mert ilyen hír se jött, Freddy azzal vigasztalta magát, hogy
Delphine valahogy csak elboldogul, s nincs olyan messze a
viszontlátás. Ez az egész mindazonáltal olyan téma volt,
amelyről a szüleivel csak hármasban beszéltek mindig. Nem
tartották volna ildomosnak Longbridge­éket még ezzel is
terhelni. Volt elég bajuk a saját gyerekeikkel ­ és akkor még
ráadásul ott volt Annie is.
Drága kicsi Annie, gondolta, ahogy elnézte, miként adja
kézről kézre a kislányt Jock, Tony és Gerald, az apósa. Igen, ez
szinte elképzelhetetlen, hogy ennyire kevés gond legyen egy
kislánnyal, aki minduntalan Delphine­t juttatta az eszébe. A
külseje, tehát a tökéletes gömbölyded áll, meg a száj formája, az a
fölfele­görbület a két sarkában, ha nem mosolygott, akkor is.
Egyik ősanyja után nevezték őt Annie­nak, Anette de Lancel
emlékére; bár ez a név inkább becenév maradt Freddy fülének,
lévén, hogy ők az ATA­nál az Anson­masinákat nevezték
„Annie”­nak. Sebaj, ezen az ő Annie­ ja nem sokat töprengett,
már ha bármin is egyáltalán... most, hogy például épp
nagypapája, Gerald vállán lovagolt, kis karjaival átfogva az ősz
bonviván nyakát.
A közelben ott ücsörgött Jock, és az eget bámulta nagy
műgonddal. Vajon mi van vele, tűnődött Freddy, bár nem túl
intenzíven. Csak ne lenne olyan ritka vendég itt a házuknál ­ hát
akkor neki biztos sikerült volna összeboronálnia Jane­nel, s
elmondhatnák, hogy ők valamennyien Egyetlen Nagy Boldog
Család. Ismét hátradőlt, lehunyta a szemét, s azon gondolkodott,
hogy némelyek mennyire nem helyeselték az ő döntését, vagyis ­
hogy nem sokkal Annie születése után visszatért az ATA­hoz. Jock
Hampton is a dolog nagy ellenzői közt lehetett. Pedig hát hogyan
is állt ez? Ő 1939­ben azért jött Angliába, hogy végrehajtson egy­
két feladatot, s ezek a feladatok csupán a háború végeztével
szűnnek meg a számára. Jó, hát nyilván nem egészen a saját
elképzeléseit követte, hanem Mac nyomdokában járt, amikor így
döntött. De az most már nem számított, maradt a tény, hogy
egész Angliában 13 olyan női pilóta van, akinek
négymotorosokra is szól a jogosítványa, és ő ezek egyike. Nem
maradhat otthon, hogy a magánélet gondjainak és örömeinek
szentelje minden pillanatát, s főleg nem, ha erre nincs is szükség,
lévén, hogy anyósa, Penelope mindenben ellátja Annie­t, sőt,
még boldog is a szerepkörében, továbbá itt vannak a kicsi lány
még gyereksorban lévő, de roppant komoly „nagynénjei”!
Maga pedig minden szabadnap­pároson rögvest hazajött, és
akkor sokat foglalkozott Annie­val, s olykor még az utolsó
éjszakát is itt töltötte, lévén, hogy fölfedezett egy nagyon közeli
kis repteret, s onnét fölszállva mindig jókor érkezhetett vissza a
támaszpontjára reggel. Igen, hát ez is fantasztikus volt, mennyire
gomba módjára nőttek ki a földből a repülőterek a
szigetországnak ezen a részén ­ jószerével olyan közel voltak
egymáshoz, mint a metrómegállók másutt. De ezt a túlzást
félretéve is: nyolc­tíz mérföldnyire! Méghozzá családi
birtokokon, krikett­ és golfpályákon, pólómezőkön, parkok
szabad térségein, két futballkapu közti százméteres szakaszokon
és így tovább. Még a térképeken se voltak jelölve! Hát sok idejére
szükség volt, hogy az ATA­központban a „belső használatra
készült” anyagokból és jeladatokból kiderítse, hol és merre is
egy­egy ilyen alkalmi le­felszálló mező. Kicsit még büszke is
lehetett hát a fölfedezésére, az igyekezetére. Ez is Annie miatt
volt, hát nem világos?
Feküdt tovább hunyt szemmel, és így rajzolta ki magában az
Anglia nevű nagy sziget oly ismerős térképét. Igen, az
emlékezetébe rég beleivódtak a légifolyosók, a megközelítési
utak és módok, a tereptárgyak ­ utak, vasutak, települések,
partvonalak ­, aztán a kikötött ballonok közti veszélytelen
„járatok”; ezek a nagyobb városok védelmét voltak hivatottak
szolgálni, e ballonok; ismert szinte minden templomtornyot már,
akadtak kedvenc tájai... csak mégis, ott volt a nagy kérdés, igazi
hazája lehet­e neki bármikor is ez a világ, ez az egész, amilyen?
Amilyen, kérdezte; s milyen vagyok én? Mi értelme most
efféle kérdéseknek? A háború után, majd...! Most előbb a háborút
kell megnyerni. Na persze... csak mikor jön el végre az invázió
órája? Itt fekszem a napon, szögezte le, henyélek, amikor sokkal
fontosabb dolgok is vannak a világon. Szinte megfeledkezett az
elmúlt tizenhárom nap kemény szolgálatáról. De hát érezte: a
kimerültséget, a pihenés elemi szükségességét. Mégis, mintha az
iskolát kerülte volna, olyan volt ez. Jane is nagyon fáradtnak
látszik. Meg amilyen ingerült volt a reggelinél...! Neheztel
valamiért, vagy csak durcás? Netán egy férfi kéne az ágyába?
Aztán Tony! Miért nem vidámabb egy kicsit? Mintha ecetbe
mártották volna. Vékony arcán tovább keményedtek a vonások.
Hosszú elszakadásaik után, alig két hét után egy­egy újabb
kesernyés vonalat, ráncot vél fölfedezni rajta. Nyilván a
megfeszített munka az oka. Érthető is, éjszakánként 36 bombázót
kell a kontinens fölé küldenie, és a nappalai azzal telnek, hogy
tisztjeivel a bevetési terveket beszéli meg, rögzíti ­ mekkora
felelősség! Fél órákat szunyókálhat csak, s érthető is, hogyan
alhatna az ezredparancsnok, miközben az emberei az ellenség
légterében teszik kockára épp az életüket?

É
 Ébren kellett visszavárnia őket, méghozzá addig, míg az
utolsó is visszatér ­ ha visszatér ­, s az ilyesmi általában
pitymallatra szokott kiderülni. Nem csoda, hogy ez kikezdi az
egészségét. Szórakozottá teszi... vagy hát nem is, egyszerűen csak
másutt járnak a gondolatai. Freddy gyakran próbálta fölvidítani
egy kis beszélgetéssel, meggyőződése volt ugyanis, hogy ez neki
­ kötelessége; az, mert az ő szállítórepülései Tony
„munkaköréhez” képest egyszerű hórukkfeladatok voltak.
Sajnos, igen kevés sikerrel járt ­ Tony búskomor maradt, keserű.
Szerencse mindazonáltal, hogy itt volt Grange. Legalább
zavartalanul találkozhattak. Mert Freddy amúgy egy kis
bérlakásban élt 13­13 napig Jane­nel meg még egy lánnyal, Tony
pedig a támaszpontján. Eszményi házaséletnek nem lehetett
nevezni a dolgot, nem vitás. Csak hát még ennél is sokkal
nagyobb baj volt az az alaphelyzet ­ mindennek oka! ­ hogy a
világ háborúzik. Ami ezzel jár, azt el kell viselnünk, szögezte le
Freddy hunyt szemmel.
­ Annie ­ mondta akkor, és arrafelé nézett, ahonnan a nagy
hancúrozás zaja jött ­, hagyd azokat a kedves úriembereket, gyere
ide mamihoz, és adj neki egy nagy puszit!
 ... mint megannyi korbácsütés. . . ”
Delphine határozott léptekkel távozott a Villa Mozart kis
világában álló házából. De ahogy a nagy fekete Mercedest
megpillantotta a szűk utcácska járdaszegélye mellett, hirtelen
mintha sorompó ereszkedett volna le elébe, annyira
természetellenesnek érezte, hogy ő von Stern tábornok autójába
beszálljon. Kezében fekete, ezüstrókaszegélyű sifonstóla volt, ezt
most átvetette a vállán, és még meg is fogta utána két kézzel,
mint aki így akar megkapaszkodni­valamiben, bármiben.
­ Parancsoljon, mademoiselle ­ mondta az egyenruhás sofőr
udvariasan, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Delphine habozva ült be.
A rue de Lille­ig eléggé furcsa testtartásban töltötte el az időt:
igyekezett minél egyenesebb derékkal hátradőlni úgy, hogy ne
lássa meg senki, ismerős esetleg, de az ülés háttámlájához se
érjen. Szinte zihálva lélegzett, s próbált úgy meredni maga elé,
hogy se a sofőrt, se a kíséretüket biztosító, állig felfegyverzett
katonát ne kelljen néznie, látnia se.
Nem maradt más választása, el kellett fogadnia ezt a
megoldást: hogy a tábornok kocsija jön érte. Most, 1943 tavaszán
taxi is alig volt ­ a benzinhiány miatt. Azt említeni sem kell, hogy
az ő sofőrje, autója a megszállás kezdete óta hol volt már...!
Maradt a bicikli, a metró és a gyalogszer. Aztán ilyen szépen
kiöltözve, estélyhez ráadásul, ahogy Bruno kérte, gyémántokkal,
ugyan hogy is érhetett volna oda épségben a rue de Lille­re.
Bruno szentül megígérte neki, hogy a szolid és komoly tábornok
feltétlenül meghallgatja a problémáját, s csaknem biztos, hogy
akciót indít Armand felkutatására. Ráadásul afelől is
megnyugtatta: nehogy „olyan” aggályai legyenek... lévén, hogy ő
az est díszvendége, mi több, még szakmabeliekkel is nyilván
találkozni fog.
Ahogy a házba belépett, hiába volt ismerős a környezet, hiába
érezhette volna „otthon” magát, valahogy minden taszította.
Idegessége ügyetlenné tette, érezte, milyen merev. Georges,
Bruno régi­régi komornyikja segítette le a stóláját, s hát ő igazán
házi bútordarab volt ­ még neki sem tudott a szemébe nézni. S
bár Bruno sugárzó arccal várta a hallban, és rá volt írva,
mennyire boldog a terve sikerével, aztán karon fogta, úgy vezette
föl a szalonba, Delphine­nek az volt az érzése, hogy a
pillekönnyű sifon ruha, melyet visel, boldogtalan páncélingként
húzza­nyomja lefelé. Aztán amikor a tábornok régimódi
lovagiassággal elegáns csókot nyomott a kezére ­ szinte a
„kacsójára'’! fölengedhetett volna. De nem. Hogy valami
halványka mosolyt megeresztett azért, merőben a filmszínészi
rutinnak volt köszönhető.
Az asztalnál is olyan dermedten elutasító tartással ült, mintha
hercegnőt alakítana egy Edward­kori darabban. Hányszor
vacsorázott, ebédelt már itt! Ugyanebben a karszékben csücsült
akkor is. Lezseren. Egykor. Most? Jéghidegen nézett végig az
asztaltársaságon. Hát kik és mik ezek, gondolta. A párizsi „jobb
társaságot” a nyers kannibalizmuson kívül semmi nem képes
eltéríteni léha jókedvétől? 1943 tavaszának egyik estélyén ­ vagy
estéjén ­ is készek ily könnyeden mulatni, önmagukat ennyire
fesztelenül adni.
Mert adták. Ott volt például a bájos, fekete hajú színésznő,
Arletty, aki azonnal a közelebbi társaság középpontja lett: és
mesélt, mesélt a filmjéről, melynek forgatása pár hónap múlva
Nizzában kezdődik. Les Enfants du Paradis. A tökéletes eleganciával
megterített asztal másik végében ott ül Sacha Guitry, Delphine
rendezője a Napóleon­filmben; ő azonban hiába próbálta magára
vonni a figyelmet, mert Albert Préjean, Junie Astor és Viviane
Romance is ­ ők egyébként nemsokára Jean Marais­val játszanak
együtt majd egy Carmen­adaptációban! ­ Arlettyt hallgatta
lenyűgözve. Azt, hogy ez a nizzai forgatás lesz a francia
filmtörténet legigényesebb vállalkozása!
 Lehetne az év 1937 is akár, gondolta Delphine, ahogy Bruno
egykori poharainak egyikéből ­ ó, de ismerős volt az alakja, a
dédelgetni való öblös formája, a súlya e pohárnak! ­ egy parányi
bort kortyintott, lehetne ez akár az a hajdani év, ha a fiatal tiszt,
akiről egész Párizs tudta, hogy Arletty szeretője, nem német
egyenruhát hord. Vidám szakmai találkozó lehetne az egész, ha
Junie és Albert és Vivianne nem épp tavaly járt volna a
Continental sok sztárjának válogatott kis csoportjával Berlinben,
hogy ott Göbbelsszel parolázzon, tanúsítván a francia­német
egység szellemét. Csak azért nem pattant fel, nem rohant el, mert
eleve Armand miatt volt itt. Hát igen, el ebből a társaságból,
melyet Bruno „az ő kollégáinak meghitt együtteseként”
harangozott be neki ­ ó, el ezeknek a fő­fő filmes
kollaboránsoknak a gyülekezetéből!
Vacsora után Bruno a könyvtárba kísérte, ahol von Stern
tábornok egymagában üldögélt, amúgy konyak mellett. Delphine
érkezésére nyomban felugrott, s a híres színésznőt hellyel kínálta
maga mellett.
­ Nagy csodálója vagyok, mademoiselle ­ mondta
buzgalommal, előrehajolván s „vendégét” cigarettával kínálván.
­ Nem, köszönöm, tábornok úr, csak a filmjeimben
dohányzók, ha a forgatókönyv úgy írja elő.
­ A Continentalnál van alkalmazásban, ugye? ­ kérdezte a
tábornok, és tekintete megakadt a nő mellein. De csak egy
pillanatra, úgy, hogy Delphine nem is vette észre.
­ Igen, ennek a cégnek dolgozom jelenleg ­ hagyta rá kurtán
a színésznő.
­ Jól ismerem Grevent. Kész csoda, amit itt ő végbevitt, nem
gondolja? ­ kérdezte csak, mintha baráti csevegésről volna szó. S
közben könnyedén megérintette Delphine meztelen karját.
 ­ Nos, véleményem szerint a filmek pontosan azt a
minőséget hozták, amit... várni lehetett ­ felelte Delphine, s két
kezét az ölében összekulcsolva, a karszék túlsó sarkába húzódott.
Kis csönd támadt.
­ Tábornok úr ­ vágott bele akkor Delphine hirtelen, mert
ezt így nem akarta tovább folytatni. ­ Ugye, a fivérem...
­ Delphine ­ szakította félbe most Bruno ­, én a tábornok
úrnak mindent elmondtam, pontosan ismeri a helyzetet.
­ Mint tudja, mademoiselle ­ mondta von Stern széles
mozdulat kíséretében ­, mindig is támogattuk a filmművészet
tehetségeit. ­ És leplezetlenül rámosolygott.
­ Tábornok úr ­ tört ki Delphine ­, itt most arról van szó,
hogy ön segíthet­e nekem Armand Sadowski megtalálásában? ­
Bruno úgy találta, ez kicsit erős hangnem, és túl zajos is már a
jelenet. Ő finomabban tervezte volna el ezt az egészet. Nem így
ajtóstul a házba.
­ Roppant örömömre szolgálna kedves kisasszony, ha
könnyíthetnék gondjain ­ felelte a tábornok, s a mosolya mit sem
vesztett nagy egyértelműségéből. ­ Ha ez rajtam állhat.
­ A húgom úgy gondolja ­ és Bruno óvón tette Delphine
vállára a kezét ­, hogy minden információt hálásan fogadna, ami
tovább éltethetné benne a reményt.
­ De hát azt remélem tudja, mademoiselle, hogy szinte
lehetetlenség ilyen „reményeket ébresztő információkhoz” jutni...
még nekem is csaknem lehetetlen ­ szögezte le a tábornok.
 ­ Ezt a húgom pontosan érti, tábornok úr. Abszolút
világosan látja, mily nagy hálával tartozna önnek bármi efféléért ­
felelte Delphine helyett gyorsan Bruno. ­ A dolog értékét fokozza,
hogy jószerén lehetetlenségről van szó... és az egész úgy... kicsit
szokatlan is.
­ A lényeg az, tábornok úr, segít­e, hogy előkerítsük? ­
kérdezte Delphine büszkén, és majdnem heves mozdulattal rázta
le Bruno kezét. ­ Remélhetem a pozitív választ?
Von Stern tábornok tűnődve csücsörített. Közben tetőtől
talpig végignézte... a nőt. Elégedett volt a látvánnyal. Úgy érezte,
itt csekély ráfordítással igen becses áruhoz juthat. Ennyit jelentett
neki az ügy. Ennek jegyében egy kicsit elhúzta a csöndszünetet.
Hadd várakozzon ez a szép husi. Hadd érezze, hogy
készségesnek kell majd lennie.
­ Nos, hogy jól értsük egymást... ­ kezdte akkor von Stern
lehetetlent itt nem ismerünk. Idő kérdése mindazonáltal...
tapintatosan kell elkezdeni az érdeklődést... nem lehet kapkodni.
Szívességeket kell kérnem, és az ilyesmit, főleg manapság,
viszonozni is kell. Sajnos. A kedves fivére nyilván beszélt önnek,
mademoiselle az én műpártolói... khm... vénámról. Ezért önt,
hadd közöljem hódolattal, szeretném minél többször látni ebben
a házban. Fényt s ragyogást kölcsönöz minden szobának, ahol
megjelenik. Legyen hát a vendégem addig is minél gyakrabban.
A lehető leggyakrabban. Megtisztelne vele.
­ Nagyon köszönöm, tábornok úr. De ami Armand
Sadowskit illeti...
 ­ Nem fogom elfelejteni a beszélgetésünket ­ biztosította a
tábornok. S megint hozzáért a szép, meztelen női karhoz. Becézés
volt ez, parancs is... elsősorban most a téma befejezésére.
­ De a konyakjához még hozzá se nyúlt, mademoiselle ­
folytatta aztán von Stern. ­ Egyébként kedves fivére nyilván
mesélte önnek, hogy minden filmjét láttam és megcsodáltam.
Nem? Micsoda mulasztás? Mondhatom, legnagyobb hódolóinak
egyike vagyok. És ki tudja, ha minden jól megy, némi újsággal is
szolgálhatok önnek csakhamar. Az ilyesmit, épp manapság,
sosem tudni... s ahogy a dolgok összekapcsolódnak... Na, jól van,
Mademoiselle de Lancel, akkor mit szólna hozzá, ha megkérném,
legyen a jövő héten színházi vendégem? Raimu premierje lesz a
Comédie­Frangaise­ ben... ugye, Bürger als Edelmann ­ mondta a
darab címét németül a tábornok. ­ Remek helyeim vannak.
Számíthatok önre?
Delphine kényszerítette magát, hogy biccentsen. De
összeszorított fogakkal gondolta közben: Nem, kedves
tábornokom, egyáltalán nem számíthat rám. Nem jobban, mint
amennyire én számíthatok magára.
Bruno felajánlotta, hazaviszi Delphine­t. Hallgatag hazaút
volt, át a Szajnán, s tovább. Ahogy megérkeztek, a vicomte
utasította a sofőrt, várja meg. Ő maga felkísérte húgát a házba.
­ Pillanat, Bruno ­ mondta akkor az ajtóban Delphine,
ahogy fivére ugyanilyen hallgatagon már távozott volna is.
­ Tényleg nem érek rá. Nem tanácsos kijárási tilalom idején
túl soká kint időzni. Senkinek, semmilyen formában.
 ­ Akkor is. És rövid leszek. Miféle szennyes üzleteid vannak
neked ezzel a von Stern tábornokkal?
­ Hogy merészelsz...? Semmiféle üzleteim nincsenek vele!
­ Tényleg? Akkor meg miért kezelt úgy engem, mintha én is
alku tárgya lennék, csakúgy eladó, mint akármi? Mi több, már el
is vagyok adva nyilván, csak a szállítás időpontja kérdéses...!?
­ Von Stern tábornok teljességgel korrektül viselkedett.
Ugyan mivel sértette meg azt a hirtelen olyan túlérzékeny kis
mimóza lelkedet?
­ Ugyan, Bruno, itt nem a lélekről van szó, és különben se
tégy úgy, mintha nem láttad volna igenis jól, mit várna el tőlem
ez a te tábornokod!
­ Miért, mit képzeltél? Ingyen és bérmentve vállalkozik
ilyen kényes dologra, hogy egy... biboldó hollétét kiderítse? De
nagyon naiv vagy, az ember tényleg el se akarja hinni rólad. Hát
azt hiszed magadról, hogy te vagy a földön az a csodalény,
akinek természetes joga, hogy bármi kívánsága ingyen
teljesüljön? Te ne tudnád, hogy mindennek ellenértéke van?
­ Szóval erre céloztál, amikor azt mondtad, érvényesítsem a
befolyásomat ­ mondta Delphine nyersen. ­ Ilyen befolyásról lett
volna szó!
­ De közönséges vagy ­ háborodott fel Bruno. ­ Eleve nem
érdemelsz segítséget. Hát komolyan hitted, hogy ilyen időkben
bármit is ingyen kapsz majd? Még annyit se tudsz, hogy a
büszkeség mindig a győztesek kiváltsága, nem a legyőzőtteké?
És egyáltalán, kinek és minek tartogatod azt a becses muffodat a
lábad közt, hogy egy dugás túl drága ár neked valamiért, ami
tényleg kéne, mi? Te jöttél, te könyörögtél nekem, Bruno, így
segíts, úgy segíts. Van remény? ­ majmolta a fivére. ­ Tessék,
hozom neked a páratlan lehetőséget... de hát ilyen se lesz többé...
és erre te beleharapnál a segítő kézbe. Ha annyira fontos neked
az a zsidó, hát ne vesd meg egy árja felkínálkozását sem.
Másképp, lőttek a reményeidnek.
­ Áruba bocsátottál volna, ki tudja, végső soron miért. Te
szemét! ­ vágta fivére arcába a szót. ­ Megtalálom a módját, hogy
másképp jussak információhoz, ha egy módja van. Ez túl nagy ár.
Nem beszélve róla, hogy miféle szennyes üzleteket folytattok ti,
azt kérdem? Azt ne mondd, hogy a felhajtója vagy. Mi egyéb
forog kockán? Hogy a saját húgodat odadobnád így?
­ Nem vagy észnél! Nálam több esélyed nincs.
­ Hosszú ideje a legjobb hír! ­ És Delphine gúnyosan nézte a
jóképű, de gonosz arcú Brunot. Mintha lehullt volna végre egy
lepel. Aztán meglódult a keze, és akkorát taszított a féltestvérén,
hogy az csaknem hanyatt bukott; akkor bevágta az orra előtt az
ajtót.
Hogy Brunot ilyen féktelenül és nyíltan gyűlölhette, valahogy
váratlanul átsegítette Delphine­ra következő napokon. De ez csak
olyan csalóka megkönnyebbülés volt. A remény és a csüggedés
váltólázrohamai törtek rá éjente olyan tüzesen és jegesen, hogy
csatakos hajjal ébredt. És a homlokáról patakzott a veríték,
nyakából meg mint valami szép, karcsú szivacsból, dőlt a víz
körös­körül. Legyűrhetetlen, már­már értelmetlen, makacs
reménye olyan volt, mintha izzó tűkkel varrnák össze, szét ne
essen ­ ezek voltak a bizakodás órái; s aztán jött a teljes,
verítékcsatakos széthullás, már­már az ájulás a nap bármely
órájában. Egy­egy pillanatra mintha segített volna a külvilág ­ bár
Delphine már újságot se olvasott, semmiről nem akart tudni! de a
rádióból meghallotta hirtelen Chevalier hangját, ahogy a „Facipők
szimfóniáját” énekelte, gyunyoros emlékeztetőül arra, hogy már
bőrtalp se jut a lábbelikre... ezen Delphine azért elmosolyodott,
ez valami más volt, tényleg, valós dimenzió... igen ám, de ahogy
este meghallotta Charles Trenet­t, aki azt énekelte, hogy „Que
reste­t­il de notre amour?..” vagyis: „Szerelmünkből még mi
marad?...” szívét a kétségbeesés szaggatta, s úgy ömlöttek a
könnyei, ahogy aztán hajnalra megint a veríték szakadt róla.
S ez így ment. Ha ment. Mert nem ment. Új fordulat jött: a
vakhité. Delphine kezdett babonás lenni. Persze, miközben az
amerikai csapatok partra szálltak Anzióban, az oroszok
felmentették Leningrádjukat, a németek bevonultak
Magyarországra, és Luftwafféjuk 1944 februárjában egyetlen hét
alatt 450 gépet veszített... hát igen, ily időkben szinte nevetséges
volt, hogy valaki jósnőkhöz szaladgál reményért... a „legjobb”
tenyérjósokat keresi... asztrológusokkal konzultál. Sarlatán
bizakodást éltet magában ­ s nem arra gondol, hogy de Gaulle­t,
a Szabad Franciaország haderejének főparancsnokává nevezték
ki, és nagy dolgok várhatók, igaziak... Nem, az ő egyetlen
reménye, ami még élt benne és ami éltette, tisztára művi volt,
agyalmány; és közben egyre fogyott­és még gyönyörűbb volt,
mint valaha. És közel járt a megőrüléshez.
Párizs hosszú­hosszú történelme során nem volt még olyan
járvány, koronázás, forradalom, nyomorúság vagy terroruralom,
mely akkora tömeghisztériával járt volna, mint ami 1944.
augusztus közepén úrrá lett a városon. A legvadabb híresztelések
járták. Mit, járták! Mint veszett kutyák száguldoztak ezek a rém­
vagy üdvhírek szanaszéjjel. De szó szerint! Szinte láthatóan.
Kézzelfoghatón. A németek elbarikádozták a hidakat,
tulajdonképpen totális kijárási tilalomnak kellett volna életben
lennie, de az emberek most már jószerivel fütyültek bármi
ilyesmire. Az arcokon várakozás ült, szorongás ­ és teljes
tanácstalanság.
Zűrzavaros érzések közepette várta mindenki a
felszabadulást. Több mint két hónapja szálltak partra
Normandiában az amerikaiak, angolok, kanadaiak és a „szabad
franciák”, és már Párizs felszabadítása került napirendre. Vagy
mégse? Mert hogy Eisenhower a németeket, Párizs kihagyásával,
inkább a Rajnához akarja visszaszorítani. Igen ám, de ezt Leclerc
tábornok nem fogja hagyni! Egyenest Párizsnak vonul. Nem
engedelmeskedik az „amcsiknak”. S ezek még csak a szelídebb
fajta újdonságok voltak e nyári napokban.
Mindenki mindent boldogan elhitt ­ és a következő
pillanatban nem hitt már semmit. Avval együtt, szinte már a
lázadás, a felkelés jelei mutatkoztak. Vasutasok sztrájkja. A metró
sztrájkja. A rendőrség visszafoglalta főkapitányságát ­ miközben
még mindig ezreket deportáltak Németországba. Fiatal franciák,
srácok fogtak fegyvert, s haltak hősi halált ugyanazokban a
parkokban, sarkokon, ahol nemrég golyóztak még, vagy a­
bringával vették észvesztő tempóban a kanyart. Tetőkről,
ablakokból dördültek lövések, ugyan ki tudta, francia ellenállók­
e, netán kétségbeesett németek. Vértócsák itt is, ott is ­ az
emberek kezdték megszokni a közvetlen borzalmaknak e
formáit. Delírium augusztus napragyogásában. Ki tudott itt
bármit is?
Augusztus 20­án a város német parancsnoka, Dietrich von
Choltitz tábornok már kapitulációról tárgyalt, méghozzá úgy,
hogy ­ Hitler eredeti parancsa ellenére ­ nem rombolja le Párizst,
viszont ellenszolgáltatásul csapatainak szabad elvonulást kér. De
az egyre hatalmasabb erejű felkelést sem lehetett már
visszafojtani. A német katonák utolsó fészkeit kiképzés nélküli
önkéntesek támadták meg, lőtték. Merész járókelőknek nyíltan
osztogatták az utcasarkokon az Ellenállás újságját. A csendőrség
megkezdte a harcot a városháza felszabadításáért.
A Continentalt augusztus 19­én átvette a Comité de Liberation du
Cinétna Frangais. Delphine, aki az Avenue Foch mellett lakott, a
Gestapo főhadiszállásának közvetlen közelében, nem mert
kimenni az utcára ­ így élt házában, tökéletes magányban. Violet,
Helene és Annabelle sem merészkedett volna ide­oda járni a
városban, hát inkább felmondták állásukat. Ahogy az ablakon
kinézett, Delphine egyszerűen semmi életjelt nem észlelt
Párizsban.
22­ére már néhány üveg boron kívül egy sercli száraz kenyér
se volt a házban. Másnap délutánra Delphine olyan éhes lett,
hogy úgy döntött ­ mégis nekivág. A következő utca sarkán
általában mindig piac volt. De hát fogalma se volt, hol a
legközelebbi pék, annyira önállótlanul élt az elmúlt évek során.
Igyekezett feltűnés’ nélkül öltözni ez alkalommal, valami ócska
régi pamutruhát vett föl piros övvel, ujjatlan fehér blúzt. Haját is
úgy fésülte, hogy fedjen el minél többet az arcából ­ tényleg rá ne
ismerhessen senki.
Ahogy az üres, érthetetlen mód bezárt házmesteri lakás előtt
elhaladt, s a főútra kiért, fenyegető, szinte horrorszerű csend
vette körül. Kísértetváros lett Párizs? Vagy az emberek mind az
ablak mögül lesnek, utcára senki nem megy, mindenkinek volt
annyi esze, hogy legalább szűkös készletekkel fölszerelje magát?
Csak neki nem? *
A piacutcán két bolt tartott nyitva. Élelmiszerjegyére
Delphine két girbe­gurba répát kapott, valami kis hagymát, meg
három szárazka zsemlét. Megkönnyebbülten tért vissza a Villa
Mozart védett magányába. Már­már előre örült, hogy ismét a
biztonságos falak között lesz... és előhúzta kulcsát... nyitotta
volna az ajtót, amikor...
É
 A ház mögül két iszonyatos külsejű csavargó lépett elő. És
mindketten elindultak egyenest felé. Delphine kétségbeesetten
nyújtotta nekik a bevásárlótáskáját ­ jelezvén, hogy ha csak ez
kell, tessék, vigyék. De a két csavargó csak jött, közeledett.
Iszonyú bűzt árasztó ruhájukon látszott: nélkülük is „megállna”.
­ Na, épp ez az, ami kell ­ mondta az egyik csavargó
rekedtes hangon.
­ Hogy micsoda? ­ sikoltotta Delphine. Menekült volna, de
tudta: ezek az alakok már látták az előszedett kulcsát is. Késő!
­ Hát az öltözéked, na ­ mondta a csavargó, de a hangja
elcsuklott, elfúlt. ­ Pont olyan jó honleányi, ahogy ma egy rendes
francia nőnek öltöznie kell. Kislány...
­ Armand!
­ ...hogy üdvözöljön egy katonát... egy hazatérő katonát...!
És Armand Sadowski a következő pillanatban szó szerint
ájultan dőlt Delphine karjaiba.
 
Augusztus 25­én Omar Bradley tábornok kiadta a parancsot,
két hadosztály vonuljon be Párizsba. Az egyik a 2. francia volt,
Leclerc tábornokkal az élen, a másik az amerikai gyalogosok 4.
hadosztálya.
Könnyek közepette, egy emberként szinte, bódulattól
támolyogva fogadták a párizsiak a csapatokat. Az utcákon
moccanni sem lehetett. Szünet nélkül szóltak a harangok, mind
egy szálig, miközben de Gaulle tábornok, akit a városházán
felkértek, kiáltsa ki a francia köztársaságot, azt kiáltotta: A
köztársaság sosem szűnt meg létezni.
Paul de Lancel ezredes de Gaulle közvetlen stábjához
tartozott. Részese volt az invázió előkészítésének, méghozzá
Gustave Moutet remek ötletéhez csatlakozva: használják a régi,
1939­es Michelin­ térképeket a dolog megtervezése során.
Felbecsülhetetlen szolgálatokat tett ezzel a Szabad Franciaország
ügyének. Paul nem tudott telefon­összeköttetésbe kerülni a
Champagne vidékével, mert azt még a németek tartották
megszállva. De három nap múlva, amikor hírét vette, hogy
Patton tábornok 3. hadserege bevette Epernayt, azonnal
nekivágott ­ egy kölcsönbe vett amerikai dzsippel.
Csak pár órányi ideje volt, hogy Delphine­t meglátogassa.
Ahogy váratlan csöngetésére az ajtó kinyílt, Delphine szinte
repült apja karjaiba. Lelkesedése őszinte volt, de Paul megérezte,
hogy az érzelmek egy része itt nem őt illeti. Aztán hamar
megtudta, hogyan állnak a dolgok, amikor Delphine felvitte őt az
emeletre, és összeismertette Armand Sadowskival.
Paul örült, hogy a lánya boldog. Persze, rettenetes volt nézni
is, mennyire lesoványodott. Ennek ellenére nagy
ügybuzgalommal vezette a háztartást, aminek lényege most
elsősorban a két agyonéhezett katona feltáplálása volt. Cselédeit
szaporán kergette­ hajtotta üzletbe, szomszédokhoz­vásárolni,
kölcsönkérni, és főzte a levest, a kávét, és tulajdonképpen
komoly versenyt írhatott volna ki, ő szorulna­e inkább ápolásra,
vagy két védence.
­ Már otthon is ilyen nagyfőnökasszonyos volt? ­ kérdezte a
végsőkig legyengült Armand Delphine apját. S közben, mint férfi
a férfinak, megpróbálta azt is elmagyarázni, hogy van azért még
borotválkozásnyi ereje... vagy ha most nincs is, majd még lesz.
­ Igen ­ felelte Paul de Lancel. ­ Mindig szeretett
főnökösködni. De sosem akart rosszat vele. ­ Különös érzés volt,
hogy ezzel a vadszakállú férfival, akit fél órája még nem is
ismert, egyszerre ilyen jól megértik egymást. Delphine akkor
megpróbálta rávenni Armand­t, maga mesélje el Paulnak a nagy
szökés történetét.
 ­ Hát az úgy volt, hogy rettentő mázlinknak kellett lennie...
­ kezdte Armand, aztán már el is aludt. Delphine számolt be arról
a pár részletről, amit már ő is tudott. Hogy valami schweinfurti
lőszergyárban dolgozott Armand és társa, Jules ­ egy normandiai
fiú ­ is, és annak köszönhették az életüket, hogy a németeknek
nagy szüksége volt munkaerőre. Az amerikaiak egyik
bombatámadásakor sikerült kettejüknek a szökés. Német őröktől
szerzett egyenruhákban vágtak neki, árkon­bokron át,
gyalogszerrel... és parasztok, polgáremberek segítették, bújtatták
őket a hosszú úton. Tényleg rettentő szerencse kellett hozzá,
hogy őrjáratokkal ne akadjanak össze, mert papírjaik
természetesen nem voltak. Ezer veszélyen át jutottak el Párizsig. ­
De hát nem szerencse volt ez csupán, apa, hanem igazi csoda ­
magyarázta Delphine. ­ És Paul de Lancel döbbenten látta, hogy
egykor szinte ledér, csapodár, könnyelmű lányából huszonhat
éves korára olyan kitartó, nagy akaraterejű asszony lett, hogy...
még ő is tanulhat tőle.
Sikerült rövid üzenetet eljuttatnia Éve­nek Londonba, hogy
Delphine megvan, viszonylag jól van, s akkor nekivágott,
hajnalok hajnalán. Irány ­ Valmont. Az út kissé hosszabbnak
bizonyult, mint hitte volna, mert minden faluban megállították, s
úgy ünnepelték, mintha sárkányölő Szent György volna. Délután
érkezett meg. A kastély nagy vaskapuja előtt egy pillanatra
megállt.... habozott... csak aztán ugrott ki a kocsiból. Eszébe jutott
az az 1938­as beszélgetésük Éve­vel... amikor ő, jóllehet már
München után voltak, balgán azt hitte, a világ minden ideje előtte
áll, és a franciaországi látogatást 1939 tavaszára halasztotta.
Akkor konzuli teendői akadályozták, s maradt volna az ősz. 1939
ősze. Rossz tréfa! Hát most újra itt lehetett, ez volt a lényeg.
 Több mint tíz éve nem tette a lábát Champagne földjére. Azt
viszont nyomban látta, hogy Valmont­ban valami úgy végképp
nincs rendben. A szőlőskertek kihaltak, kopárak, még gyerekek
se dolgozgatnak sehol. A nagy kapu tárva­nyitva, emberfia nem
jött, hogy fogadja.
Sietve lépett be gyermekkorának világába, s első útja a nagy
konyhába vezetett ­ és itt sem lelt senkit. Aztán a fogadószobát
vette sorra, a hálószobákat. Lélek sehol. Az egész kastély
elhagyatott volt, kísérteties. Csipkerózsika­álmot aludt? Paul
valami rosszabbat sejtett. Egyértelmű, hogy a kastélyba nem
szállásolták be magukat németek ­ ez jól látszott. Elindult
visszafelé, a főbejárathoz. Akkor döbbenten megállt. Feketébe
öltözött férfiak, nők hosszú sora jött. ők is megálltak.
Kis csönd következett, majd egy öregasszony vált ki a sorból,
indult el feléje. ­ Monsieur Paul, maga az? ­ kérdezte ámulva.
Ráncos arcát kérdőn emelte rá, s a szemében olyasmi
tükröződött, mintha azt remélné, mégis rosszul lát.
Paul felismerte Jeanne­t, a régi házvezetőnőjüket. Aki még
kiscseléd volt, amikor ő itt a kastélyban cseperedett. ­Jeanne,
drága öreg Jeanne, hát persze, hogy én vagyok! ­ kiáltotta. ­ Miért
üres a kastély? Hol vannak a szüleim?
­ Épp a temetőből jövünk. Most temettük el az édesanyját,
Monsieur Paul ­ mondta az öreg cseléd, és már patakzottak is a
könnyei.
­ És az apám, Jeanne, hol van ő? ­ kérdezte riadtan Paul de
Lancel, bár az asszony szeméből már ki is olvashatta a választ.
­ Két éve, hogy itthagyott minket, Isten nyugosztalja
mindkettejüket.
Paul elfordult. Hát ez az. A kopár szőlők, az üres kastély ­ oly
egyértelműen „mesélt” erről neki. Ez így szokott lenni, ha
Valmont­ ban valakit temetnek. A helység apraja­nagyja kimegy
a temetőbe. Csak hát hogy éppen az ő anyját...?!
 Jeanne finoman megráncigálta a kabátja ujját. ­ Monsieur
Paul, gondoljon arra, hogy legalább Monsieur Bruno él ­ mondta,
mint aki ezzel a végső vigaszt próbálja megadni.
­ Bruno. ­ fordult Paul most a sokaság felé, hogy üdvözölje
a fiát. De hiába. ­ Hol van Bruno... most?!
­ A temetés után rögtön elhajtott. Azt mondta, Párizsban
van valami dolga, de hogy még ma este visszajön. Jól van,
rendesen megy a sora, Monsieur Paul, a fegyverszünet óta itt él,
nem esett bántódása. Nehéz idők voltak, jaj, Monsieur Paul, túl
sokáig is tartottak, ugye. Ilyen rossz időkre se emlékszem. Hinni
nem bírom, hogy véget értek. De jöjjön már be, Monsieur Paul.
Megnézem, mit főzhetnék magának, úgy hirtelen. Biztos
megéhezett.
­ Nem olyan sürgős, Jeanne. Ki kell mennem előbb... a
temetőbe.
Eltöltvén egy csöndes órát szülei sírjánál, Paul hosszan
kószált még a kocsival a de Lancel­birtok körüli utakon.
Mindenütt megállt, ahol földeken, dűlőkön emberek dolgoztak,
üdvözölte őket, hogylétük felől érdeklődött. Ötvenkilenc éves
volt most, és remekül festett az egyenruhában, melyet 1940 óta
viselt ­ akkor csatlakozott de Gaulle­hoz. Sűrű szőke haja közben
jócskán megőszült. Tartása azonban a régi volt, teste edzett, a
tekintete eltökélt, de szkeptikus, mint mindig; elengedettség, de
abszolút tekintély sugárzott egész lényéből. A munkások közül
sokan még soha életükben nem is látták. Nem csoda, hiszen az
első világháború kezdetétől fogva gyakorlatilag sosem élt a
birtokon. Mégis mindenki lelkesen fogadta, hiszen itt az emberek
ősidők óta megszokták, hogy „egy Lancelnek” dolgoznak.
Elmesélték neki, mi minden történt újabban errefelé. Hogy a
Moét & Chandon és a Piper­Heidsieck 1944 elején teljességgel
német kézbe került, és azután sok munkatárs, munkás, de még
vezető ember is ráfizetett németellenes beállítottságára. Az
ellenállás résztvevői közül százak vesztek oda, tűntek el
Németországban. A szövetségesek bombázásai szétzúzták
Maillyben az egész StaufFen­ hadosztályt, melyet még a
normandiai partraszállás előtt vontak össze itt. További súlyos
következményei voltak a bombaszőnyegeknek Rillyben, ahol ­ a
Reims melletti dombok egyik alagútjában ­ a németek V­2­es
rakétákat tároltak. Valamint: hogy épp tíz napja gördült ki
Németország felé egy egész tehervonat, pezsgővel megrakodva.
Ugyancsak hiánycikk volt már a palack maga. De, mint az
emberek büszkén mesélték, az utóbbi három év ragyogó termést
hozott, rendre, és a felszabadulás évében sem ígérkezik ez
másként.
S milyenek voltak ezek az emberek! Tegnap szabadultak fel,
ma helyezték örök nyugalomra a szeretett úrnőt ­ de most már
megint a szőlő volt az első, szóba nem jöhetett más. Bátor, kitartó
emberek. Franciaország északi területein ezek a vincellérek nem
adták fel egy pillanatig sem; dolgoztak, bárhogy alakult is
közben „a történelem”. Ha ők nem szeretik annyira ezt a
Champagne­nak nevezett földet, a hasonnevű habzó­gyöngyöző
ital rég megszűnt volna létezni.
Paul a konyhában vacsorázott, utána elköszönt Jeanne­tól, s a
következő órákat magányosan töltötte. Cigarettázott, járt fel s alá
a kastélyban, melynek minden felelőssége az övé volt most,
anyjának halála után. Volt min töprengenie.
Sosem hitte volna, hogy épp Bruno lesz egyszer a de Lancel­
ház támasza és talpköve; de hát igen, Bruno nyilván nagyon
bátor volt, derekas, ha így a nagyszülők nyomdokába tudott
lépni, s végeredményben négy éven át őrizte a birtokot, a házat.
Most értette meg: adósa a fiának. De ami késik, nem múlik... s
egyáltalán, van még mód rá, hogy apa és fiú szeretetben közel
kerüljön egymáshoz. A dolgoknak ez a rendje ­ és Paul hálás volt
a sorsnak, hogy ez így történhetett.
Végeredményben ők a de Lancel­ház utolsó férfisarjai.
Felelősséggel tartoznak a nagy névnek, de az egyszerű
munkásoknak is, akik rájuk bízták a sorsukat. Az újjáépítés
korszakának kell most elkövetkeznie. S ehhez neki, Paul de
Lancelnek, rengeteget kell tanulnia. Hanem hát ez sem
ördöngösség, a pezsgőkészítés nem titkos „alkimista” tudomány;
ráadásul apjának kiváló pincemesterei is nyilván élnek, tetterősek
­ s végzik majd a munka dandárját, míg ő maga bele nem tanul a
dologba. Úristen, új élet kezdődik a számára a diplomácia feszes
évtizedei után. Tiszta szívből örült ennek a fordulatnak. Éve és ő
itt Valmont­ban vissza fognak fiatalodni! Szabadon lélegezhetnek
végre, büszkék és boldogok lehetnek. Paul de Lancel máris
rajongva gondolta el, micsoda ámulatos nagyasszony lesz az ő
felesége! Szépséges és méltóságos. Londonban Éve a
mentősofőrködéssel bebizonyította, hogy nincs, amit ne lenne
képes magára vállalni, ha a sors úgy akarja ­ és most, hogy
Valmont úrnője lesz, a sorsnak ez nem csapása, de különös áldása
lesz. Áldás mindannyiuknak.
Aztán olyan gondolatok is megfordultak a fejében, hogy
bizony ő, Paul de Lancel, jócskán elhanyagolt bizonyos dolgokat
az utóbbi évtizedekben. A diplomáciai szolgálat kötötte le erejét,
figyelmét, s nem törődött, végső soron, a jövő ­ egy ilyen jövő! ­
lehetőségeivel és kötelmeivel. Halogatta örökké, hogy
végiggondolja: egy szép napon ő lesz Valmont ura. Egyedüli
tulajdonosa a szőlőknek, földeknek; a kastélynak. Erdőknek,
istállóknak ­ de az utolsó tyúktojásnak is. Túl fiatal volt ő, mikor
Champagne földjét elhagyta, nem volt eléggé érett férfi ­ érett
ahhoz, hogy megértse, milyen fejedelmi „ajándék” várhatja
egyszer majd itt, mint ha büszkén odaadó menyasszony várja,
felkínálkozva, vőlegényét.
Percről percre pompásabban érezte magát. Izgalma egyre
nőtt. Ez lesz az ő életének nagy feladata: gondoskodni a de
Lancel­birtok jövőjéről, továbbéléséről. Hát persze, hogy
champenois­nak született ő is, és ha soká tartott is a hazatérés, azért,
gondolta századszor is ezen az estén, még semmi se késő. S
hirtelen azt érezte, szigorú és szent fogadalmát egy kicsit
elengedetten kellene megünnepelnie ­ vagyis egy palack finom,
de nagyon finom pezsgővel. Szomjas is volt, úgy
mindközönségesen... és tudta, egy de Lancelnek hol kell keresnie
az igazi, a pillanathoz illő kortyolni valót.
Jóval később, tulajdonképp már hajnalhoz közeli órán,
megérkezett Bruno. A rue de Lille­t ellenőrizte, a házat, melyet az
időközben őrizetbe vett von Stern tábornok teljes épségben
hagyott ott; ez akkor rendben is volt, még Georges, a hű
komornyik is a régi volt ­ már megtette a szükséges
intézkedéseket, hogy a személyzet mindenben a régi­új úr
rendelkezésére álljon.
Bruno nem aggódott amúgy egyebekben sem. Von Stern
tábornok nagyon körültekintő, gyakorlatias ember. S a
feketepiacon folytatott közös üzletelésük nyomait gonddal
eltüntették. A Delphine­nel kapcsolatos kudarc a tábornokot nem
fordította ellene. Sokkal fontosabbak voltak von Stern számára az
anyagiak. Mindkettőjük pénze ott volt már Svájcban; ez akkor
hát tökéletesen rendben lett volna.
Ahogy a kastélyba most belépett, azt érezte: elég volt.
Mármint Valmont­ból, ahol az utolsó háborús éveket tölteni
kényszerült. Igaz, Párizsban egyelőre túl robbanékony a
hangulat; az ellenállók különféle csoportjai most egymással
csaptak össze, folytak a kollaborációval kapcsolatos
vádaskodások, fiatalkorúak bandái tették kockázatossá a
közlekedést; sőt, a közbiztonságot még a hevenyészetten és
önhatalmúlag „felállított” vérbíróságok is veszélyeztették. S
jöttek a feljelentések ­ azok ellen, akik állítólag vagy ténylegesen
túl jó viszonyban voltak a megszállókkal. A Nagy Leszámolás ­
les réglements de comptes ­ mindenütt megkezdődött, s ki tudja,
mivel fenyegetett még. Na, ami őt illeti, semmi gond. Bruno és
von Stern mindig a legnagyobb elővigyázattal járt el. Mégis ­
biztonságban érezheti magát hosszú távon is ő, Bruno de Lancel,
tényleg? Nincsenek­e túl sokan, akik csak úgy mellesleg sejtenek
valamit? Nem, az nyilvánvaló, hogy a közveszélyes Párizs
helyett egy kis időt még a vidék védett ölén kell töltenie.
Persze, ez az idő hamar elmúlik. Párizs, mint már annyiszor a
történelemben, most is képes lesz a megújulásra. A dolgok
visszazökkennek régi medrükbe, s akkor ő, Vicomte Bruno de
Saint­ Freycourt de Lancel ismét elfoglalhatja az őt megillető
helyet a társadalomban. S attól fogva nem kell magát
kenyérkereső foglalkozással sem gyötörnie. Ellenkezőleg, csak
azzal törődhet majd, hogy meglévő vagyonát fiaztassa.
Gondtalanul élhet, szalonról szalonra járhat, és ha ebbe netán
beleun, visszavonulhat egy kicsit vidékre. Aztán, nem utolsó
szempont, gyűjtheti magának megint a gyönyörű párizsi nőket,
amire már igencsak vágyott a kényszerű ­ bár korántsem
érdektelen, végképp nem élvezetek nélküli ­ „provinciális”
hódítások után... S hódolhat gyűjtőszenvedélyének, vásárolhat
nagyszerű képeket, pompás bútorokat, becses drágaságokat
azoktól, akik voltak olyan buták, hogy a háború alatt
elszegényedtek, s most rászorulnak ingóságaik
elkótyavetyélésére. Aztán: visszavásárolja majd a Saint­Fraycourt
család valamelyik ősi kastélyát, az lesz a vidéki birtoka, s egy­egy
hónapig úgy fog ott éldegélni, mintha nem is lett volna olyasmi a
világon, hogy „forradalom”. Ez a háború, gondolta hát Bruno,
ahogy könnyed léptekkel közelített a szobája felé, egyáltalán nem
jött nekem rosszul; hetek kérdése, és az élet hercegeként fogok
visszatérni a nagyvilági életbe, az arisztokrácia ­ s egyben a
pénzarisztokrácia! ­ tündöklő köreibe.
Belépett a szobába, felkattintotta a villanyt...
...és egyszerre megdermedt. ­ Mi az ördög? ­ kiáltott fel
akaratlanul.
De akkor már fel is emelkedett Paul. Szálasán, erőteljesen,
végső soron fenyegetően ­ mint aki egy ideje már ezt és csak ezt a
pillanatot várja.
­ Nagy ég!
­ Megijesztettelek talán, Bruno?
­ De hát... ez képtelenség! Hogy... te... de mikor? Honnét? ­
dadogta nem túl értelmesen Bruno.
­ Ma reggel érkeztem. Valami kifogásod van talán ellene?
­ Már miket beszélsz, apám... hiszen ez csodálatos! Te
csaknem ugyanolyan fürge voltál akkor, mint Patton. Nyilván
találkoztál már Jeanne­nal. Remélem, főzött neked valami
finomat! ­ Bruno magához tért, és úgy érezte, tökéletes
társadalmi modora a tizenegy éve nem látott apával „szemben”
is könnyedén érvényesülni fog.
­ Ó, a vacsora remek volt. De nem akarsz megkínálni egy
kis pezsgővel is, Bruno?
­ Csak nem akarod azt mondani, hogy Jeanne még csak
pezsgőt se bontott a tiszteletedre? Hát... igaz, már csaknem reggel
van... megint. Azért, igaz... hát ne mulasszuk el az áldomást.
Persze, mint nyilván tudod, csaknem a teljes termésünket el
kellett adnunk a németeknek. De egy­két palack azért így is
nyilván akad. Máris megyek...
­ Bruno, mit szólnál egy finom roséhoz? Hm? A nagy
évjáratokból még. Nagyapára is gondolhatnál, neki azok a
palackok voltak az igazi büszkeségei. Talán egy ilyen palackot
kellene bontanunk most, ez nagyon illene a pillanathoz.
­ A pillanathoz? De furcsa vagy, apám. Egész
megváltoztál... rád se ismerek. Persze, megviselhetett nagymami
halála... a legjobb lenne, ha nem virrasztanál tovább, hanem
lepihennél.
Paul ekkor előhúzott egy kulcsot a zsebéből. Egy kulcsot
aranyláncon. ­ Amikor 1914­ben elmentem a háborúba, apám
adta nekem ezt... hogy mindig Valmont­ra emlékeztessen. Ma
éjszaka használtam is a kulcsot. Hogy a trezort kinyissam, Bruno!
Bruno akaratlanul is hátrált egy lépést.
­ És hadd közöljöm veled, mit találtam ott.
­ Ettől a fáradságtól megkímélheted magad. Jól tudom ­
mondta Bruno hidegen mit találtál ott, illetve mit nem.
­ Ott mindig félmillió palack volt raktáron, Bruno.
­ Tudom, és jól is jött ez a számomra, vagyis úgy
cselekedtem, ahogy a helyemben bárki értelmes ember tette
volna. Míg te Londonban, biztonságban és kényelemben élted
„háborús életedet'' a nagyszájú, heveskedő tábornokod oldalán,
nekem itt a valódi veszéllyel, a németekkel kellett
szembenéznem.
­ Ejha, tehát ezért csináltad ezt?
­ Nem ­ hangzott Bruno hideg válasza. ­ Ha tudni akarod,
nem a németek kényszerítettek.
­ Hanem akkor mi volt a szempontod? ­ Paul úgy kérdezte
ezt, mint aki tényleg csak érdeklődik.
­ Én magam voltam a szempont. Amit tettem, a saját
érdekemben tettem. Mit hazudozzam itt neked? ­ Mint megannyi
korbácsütés, olyanok voltak ezek a szavak. Lenézőek,
megalázóak.
­ Természetesen minden a feketepiacon tűnt el.
 ­ Hol egyebütt? Másrészt a piac az mindig csak piac. Van,
aki vesz, és van, aki elad.
­ S hova lett a bevétel?
­ Jó helyre került. Sosem találod meg.
­ És hogy gondolod, hogy ezt megúszod?
­ Gondolom? Mit kell itt még külön gondolni is? Kész,
vége. A palackokat nem tudod visszaszerezni, igaz? Bizonyítani
meg aztán végképp semmit. Kettőnkön kívül nincs még egy
ember a világon, aki bármit is sejtene erről az egészről. Arról
főleg nem, hogy egyáltalán voltak ilyen palackok.
­ Gondolod, a te szavad ugyanannyit ér majd, mint az
enyém?
­ Mi egyebet gondolnék?
­ Hagyd el Champagne földjét ­ parancsolta akkor Paul.
­ Ezer örömmel!
­ És Franciaországot is!
­ Azt már soha! Ez itt az én hazám...
­ Többé neked nincs hazád. És ha nem hagyod el
Franciaország földjét saját jószántadból, hát majd kényszerítelek.
Fel fogom tárni az üzelmeidet. És hitelt fognak adni a
szavaimnak. Ne félj, úgy meghurcollak és olyan mélyre
taszítalak, hogy te azt most elképzelni sem tudod.
Rémálmaidban sem. Szégyen vagy a hazánkra, szégyen a
családra, gyalázatos! A hagyományainkat, a becsületünket, a
halottainkat tiportad meg! Franciaországban nem lesz ember, aki
ezek után kezet fog veled. Itt hosszú életű az emberek
emlékezete! Elvesztetted a hazádat!
­ Azért az neked nem fog olyan egyszerűen menni, hogy
mindenkivel a saját véleményedet hitesd el ­ mondta még mindig
lekicsinyléssel a hangjában Bruno.
­ Nem fogsz szembeszállni velem. Nem lesz hozzá
merszed. Ki tudja, mi mindent műveltél még a háború alatt.
Minden gonosztevő hagy hátra nyomokat. És a
legveszélyesebbek a bűntársak. Azt hiszed, egy szabad
Franciaország kormánya nem foglalkozik majd a hozzád hasonló
gazemberekkel? Nem, kedves barátom, nincs más választásod.
Csak eltakarodni ebből az országból.
Bruno megpördült, s máris az íróasztalhoz ugrott. Kirántotta a
fiókot. Ahol a revolverét szokta tartani. A fiók üres volt.
Paulnak mindenre volt gondja ezen a hosszú éjszakán.
De ez most több volt a soknál. ­ Mit, hát még ezt is
hidegvérrel megtennéd? Megölnéd a saját apádat? Nesze! ­ És
felkapta a lovaglópálcát, melyet szintén Bruno asztaláról vett el
az éjjel, és arcul ütötte a fiát. Bruno ajka felrepedt, fogait elöntötte
a vér.
­ Takarodj! ­ sziszegte most Paul de Lancel fojtott hangon. ­
Többé ne lássalak! ­ S mert Bruno még mindig nem mozdult, a
pálca ismét lesújtott. S még egyszer. Bruno jobb szeme azonnal
bedagadt. Most már menekült. Rohant le a lépcsőn, apja pedig
utána. Paul, a Lancel­ház feje kész lett volna péppé verni a saját
édes fia fejét, ha pillanatokon belül el nem hagyja a házat. Ha el
nem hagyja a földet, mely nem lehetett a hazája többé.
 A Nagy Kaland— gyümölcs­ és
főzelékfélében elbeszélve
­ Ha valamihez tényleg elismerten értek ­ és ebben tényleg
az egész világ egyetért! hát az a süteményeladás, az
édességárusítás. Tisztára bazári, ahogy azt én csinálom! ­ Freddy
mondta ezt Delphine­nek, s lelkesen mosolygott hozzá.
Delphine meg csak elnyúlt lustán a heverőn, a párnákra
könyökölt, és hallgatta húgát.
­ Megtanultam ezt ott Van de Kampnál Los Angelesben, na,
és akkor ha egyszer ez megy neked, sosem felejted el! Az
anyósom is egész el volt ragadtatva tőlem e téren. Azt mondta,
ilyen sikere még az egyházi téli bazárnak sosem volt. Tiszta
jótékonyság, hogy én ott vagyok, ezt mondta. A legrágósabb
teasüti se maradt a nyakukon, még az az almás pite is elkelt, amit
pedig jócskán odaégetett. Ötvenöt fontot hoztunk össze dr.
Barnardónak.
­ Ki az a dr. Barnardo? ­ kérdezte Delphine. Annak a nagy
apartmannak a nappalijában ültek, melyet ők Armand­dal, végre
összeházasodván, a rue Guynemeren béreltek, a Luxembourg
parkkal szemközt. Freddy és Tony Longbridge pár napra ugrott
be hozzájuk látogatóba, hogy aztán Valmont­ba, Éve­hez és
Paulhoz folytassák útjukat. Hogy a háború egy éve véget ért, ez
volt az első utazásuk.
 ­ Becsületes férfiú, az árvák gyámja ­ magyarázta el
tömören „doktor Barnardót” Freddy. ­ A pénzen karácsonyi
ajándékokat vásárolt. De védencei támogatására még zsibvásárt
is rendezett. S én abba is besegítettem. Mi több, a befolyt pénzből
a templom új tetőszerkezetének építését is elkezdhették. Mert a
régi már olyan volt, hogy csak halkan mertünk énekelni alatta
vasárnaponként, félve, nehogy a fejünkre szakadjon.
­ Hát az tényleg nagy bolondság lenne ­ jegyezte meg
gunyorosan Delphine ­, ha az egész háborút egy árva bomba
nélkül megúsztátok.
Freddy azonban mintha nem akarta volna érteni a tréfát. Sőt.
Komolyan vette nővére szavait. ­ Én ugyanezt mondom! ­
kiáltotta. ­ Ráadásul mindent nagyon meg kell becsülni most, a
háború utáni ínséges időkben. Benzin sincs, tudod, hát lovas
kocsival közlekedem. S így jártam végig a helybelieket. El nem
hiszed, mik kerültek elő padlásokról, pincékből. Kétfejű
boszorkány gipszfigurája, drótra járó levelibéka, bürökfőző
szakkönyv a tizenhetedik századból, törpés kis toronyóra, a
patak egykori hídjának fél korlátja, de komoly értéktárgyak is...
trombita rézből... na, nem viccből mondom, el is fogadtam
minden felajánlást. És az egész hóbelevancot eladtuk, de egy
szálig. Tony büszke volt rám.
­ Meg is érdemled az elismerést, tiszteletre méltó angol
úrhölgy! ­ jelentette ki nagylelkűen Delpjhine.
­ Júniusban lesz aztán a parókia kertjében a nyári nagy
ünnep, tánccal ­ folytatta Freddy. ­ Azt mondják, az ilyesmi
mindig csodásan szokott sikerülni, és nagyon szép! Májusfa,
póniverseny, kutya­ és macskaszépségverseny, de a fő
programpont a vetemények és virágok díjazása. Hű, ott tényleg
mindenki igyekszik a legjavát adni, azt hallom... becsület és
dicsőség dolga, hogy ki­ki minél sikeresebben szerepeljen.
Mármost én magam nem is tudom még, mire összpontosítsak,
pünkösdirózsára vagy paradicsomra. Talán elmegy mindkettő,
csak azt nem tudom, bírom­e erővel. Na, de erről majd otthon
töprengek el. Nem gondolod, hogy az a nagyobb teljesítmény, ha
az ember nem koncentrál mindössze egyetlen dologra?
­ Hát persze, nyilvánvaló. Különben ezt neked kell
eldöntened. ­ A magam részéről abban a táncban vennék részt,
tudod... a májusfa körül.
­ Delphine! A májusfát gyerekek táncolják körbe, nem ilyen
tiszteletre méltó, koros úrhölgyek, mint mi!
­ Csak lassabban! Azért nem kell rögtön úgy beszélni,
mintha máris eljárt volna felettünk az idő. ­ És e szavak
kíséretében Delphine elégedetten simogatni kezdte egyre
örvendetesebben domborodó hasát.
­ Jó, hát hagyjuk a „koros” szót ­ mondta engedékenyen
Freddy. ­ Legyen igen tiszteletre méltóan terhes úrhölgy. Ha te
már mindig ilyen hiú voltál. És a huszonnyolc tényleg nem olyan
nagy kor.
­ A huszonhat se ­ jegyezte meg szárazon Delphine. ­ Még
ha Annie ott van is melletted... öregbítőnek.
Freddy nem akarta venni a lapot.
­ Én a korommal egyáltalán nem törődöm ­ mondta. ­
Annyi a tennivalóm a birtokon, rá se érnék. Bridzsezni tanulok.
Az anyósom is nagyon kedvesen oktat... bevezet a személyzettel
való bánás tudományába. Kötés, horgolás is van az
órarendemben. Ez azért fontos, hogy alátéteket készíthessek,
részben a ház asztalára, másfelől a következő jótékonysági bazár
számára. Akkor nem kell kunyiznom annyit másoknál, hanem a
magamét is árulhatom. Már nagyon jól tudok sütni... bizonyos
egyszerűbb dolgokat. Almás pitét, almás kuglófot, almás fánkot,
almás...
Delphine egy kicsit úgy nézett rá, mint akinek azért ez már
tényleg „almás”. Észre is vette magát, s gyorsan leszögezte: ­ Hű,
de izgi.
­ Az. És képzeld, ott van akkor még a vasárnapi iskolám is.
­ Iskolád?! ­ Delphine igyekezett nagy érdeklődést mutatni.
Amennyiben ezt az ernyedt testtartás engedte. ­ Ezt úgy értsem,
hogy saját vasárnapi iskolád van?
­ Pontosan. Hagyomány ez Longbridge­ben, nem is tudtad?
Minden vasárnap délután háromtól négyig. Persze, csak tíz év
alatti gyerekeknek. Aztán mennek konfirmációs oktatásra. Én
vezetem a jelenléti naplót, és ha egy gyerek hat héten át
rendszeresen megjelent, kap egy jó pontot a füzetkéjébe. De
kihagyni egy hetet sem lehet, akkor újra kell kezdeni a
gyűjtögetést a pontért.
­ Kemény dolog ­ jegyezte meg Delphine.
­ Hát rend a lelke mindennek ­ tartott ki álláspontjának
védelmében Freddy. Meggyőződéssel folytatta: ­ A jellem
pompás nevelése az ilyesmi. Mármost Penelope játssza zongorán
az egyházi énekeket, a gyerekek kórusban követik, én meg bibliai
történeteket olvasok fel. Egyre jobban megy, képzeld.
­ Hm, ennyire vallásosnak sosem hittelek volna, de nyilván
sok minden változik az idők során. Meg aztán oly rég láttuk
egymást, csakugyan. A jelek szerint te most már egy tökéletes
angol úrhölgy vagy. Igaz?
­ Nagyon remélem, már csak azért is, mert az angol vidéki
nemesség köreibe kerültem a házasságom révén. Jaj! ­ kiáltott fel
Freddy, mint aki valami rém fontosat felejtett el ­, tudok már
potpourrit is készíteni. Meg ami ennek a változata arra mifelénk,
falusiasan szólva, „zagyva­magyvát”. Ebben az a lényeg éppen,
hogy nem szabad csak úgy összezagyválni. Gőzölni kell az
egészet egy jó másfél óráig. Nem is, egy és háromnegyed óráig,
körülbelül. De jól vigyázz, ahogy káposztával megalapozod, nem
rögtön a bors jön rá, meg a napraforgóvirág, és a kakukkfűvel is
vigyáznod kell, hogy csak a zeller után rakd bele... mondom, ezt
Norfolkban másképp csinálják, mint Essexben, de Longbridge­
ben különösen fontos bele az ibolyalé is, bizony, ibolyavirágot és
­levelet finoman ledarálsz, akkor cseppentesz az egészbe egy
egészen kevés citromot, rögtön bele a köményt! Két változat
van... a fahéjas és az ánizsos. Viszont ha sós étellel párosítod, ez a
kettő kimarad. Van aztán a mifelénk pittypalattyfűnek nevezett
kerti bordáspáfrány. Ezt nagyon apróra vágod, és nem azonnal
adagolod. Jobb, ha még a vágódeszkán kevered egy kis... Hé,
Delphine, hallod, mustármaggal! Ezt jegyezd meg, igen, péppé
nyomod a pittypalattyfüvet a... Szegénykém, elaludtál? De hát
érthető is ­ tette hozzá Delphine hasát szemlélve Freddy­, ilyen
állapotban!
Halkabbra fogta a hangját, mert még saját maga számára be
kellett fejeznie: ­ És a pittypalattyfüvet akkor, mustármaggal, de
egész óvatosan... Hm. Mi lenne, ha bazsalikomot próbálnék
hozzáadni?
Aztán, hogy úgy egy óra múltán Tony és Armand a kis
sétából visszatért, Delphine már igen élénken fésülködgetett.
Látszott rajta, hogy jó tett neki a szunyókálás „mindenféle illatos
füvek közt”.
­ Na, elbeszélgetett a két jó testvérke, ahogy illik? ­ kérdezte
Armand, ahogy Delphine­nel kettesben maradt.
­ Csudásan. És Tonyval te?
­ Nagyon hasznosan. Megtudtam, például, mely
választókerületekben várható újabb tory térhódítás, de hol
veszélyes a labour. A munkáltatók és munkavállalók viszonya
ugyanígy sokkal világosabb lett a számomra, mármint az angliai
helyzet. A forgalmi adó kérdéseiben még nem látok egészen
tisztán. De az egész gazdaság­ politika zűrzavara azt ígéri,
sajnos, hogy a szigetországban globális gátoltsága van a
prosperitás emulziójának. A szociogenetikai... ah, mit mondok,
szociálgeneratorikus együtthatók azonban mutatnak már némely
komponenseket... majd talán megkérdem még Tonyt,
milyeneket... de inkább maradjon ez örök titok. A fenébe is, jobb
lett volna, ha a ti ajtótoknál hallgatózhatom, és mindenféle izgi
erotikus kulisszatitokról támad tudomásom.
­ Na, ha itt vagy, akkor is lemaradtál volna bármi effélékről.
Meg amúgy egy rossz, egy bűn rossz színésznőt láthattál volna a
tisztességes dolgok makulátlan mezején.
­ Ki az a nagyon rossz színésznő?
­ Hé, mindjárt megbúbollak! Természetesen a kishúgom.
Kevés bazsalikomot tesz végszónak a káposztás mustáraromába.
­ Amicsodába?
­ Ugye, milyen remekül alakítom e rossz színésznőt is? Hát
hidd el, tökéletesen játszottam az érdeklődő nővérke szerepét.
­ Csak olyan tökéletesen, mint bármikor bármit?
­ Hé, Sadowski, még egy ilyen kérdés, aztán nem veszlek be
a következő filmembe rendezőnek!
Freddy felpillantott a horgolásból, ahogy azt hallotta, Tony
légiposta­papirosa apró ízekre szakad. Férje a fecniket a
kandallóba hajította. De hát a tűz inkább nyirkosan sziszegett ­
nem volt különösebb pusztító ereje. A gyötrelmes inkább az,
hogy még 1946­ban, a háború után jó egy évvel is ilyen szűkös
mindenféle fejadag ­ a villanyt, a tűzifát se kivéve. Ráadásul az
esős április a termés ígéretét is tönkretette. Nem látszott
rózsásnak a szigetországi helyzet.
­ Csak nem Jock írt? ­ tudakolta Freddy. Aztán enyhe
tiltakozással a hangjában, hozzátette: ­ Szívesen elolvastam volna
én is.
­ Elmesélem, mit írt, annyit is ér az egész ­ mondta Tony, és
látszott rajta, hogy barátjának levele inkább felingerelte, semhogy
örömmel töltötte volna el.
­ Csak nem az ő zaklatott és telhetetlen szerelmi életéről
számol be? Meséld el... mégis érdekesebb, mint az újságban a
Husi Nusi­képek és sztorik!
 ­ Nem, édesem, semmi ilyen nyuszifül dolog nincs a
levélben, ellenkezőleg, amit Jock ír, komoly, mármint az ő
számára, mint a vakbélgyulladás. Valami kimustrált
repülőgépeket akarna most bérbe venni, hogy teherfuvarozó
vállalatot alapítson.
­ Ez nyilván azt jelenti, hogy még mindig nem talált
magának megfelelő foglalkozást ­ vélekedett eltűnődve Freddy. ­
Tulajdonképpen mit gondol, meddig tarthat ki az
összepókerezett vagyona?
­ Hát nem soká, ha így él tovább. Hanem ami azt illeti, a
szándéka halálosan komolynak látszik. Azt írja, bérelhet jó
néhány DC­3­ast, összesen 4000 dollárért, ez különlegesen
kedvezményes ár háborús veteránoknak, na, köszönöm, „csak”
négyezer... Mindegy; de tudod­e, mit ajánl nekünk? Hogy
szedjük a sátorfánkat, aztán költözzünk Los Angelesbe, és
legyünk a partnerei! Ebben az üzletben, mi! Csak úgy! Azt írja,
tömérdek kiérdemesült háborús pilóta van arrafelé, akik semmit
se tudnak kezdeni magukkal, és bagóért hajlandók dolgozni...
csak repülhessenek! És azt mondja, be kellene dobnunk valami
„kis” összeget, és nagy „buli” lenne az egész, egy tisztára új
üzletág. Ennek nincs ki a négy kereke!
­ Vannak, akik sosem változnak ­ hagyta rá Freddy. ­ De
mondd csak, arról nem ír, mit akarna fuvarozni?
­ Ismered Jockot. Miket talál ki. Romlandó áruról lenne szó.
Zöldfélékről. Na most képzeld el, ahogy egy DC­3­ast teliraknak
zöldséggel és gyümölccsel. De hát szerinte ez bomba ötlet.
Szerintem tisztára Jock­dili. A repülő zöldséges!
­ Várj csak ­ tűnődött el Freddy ­, fura módon nálam kezd
leesni a tantusz.
­ Micsoda? ­ kérdezte Tony. Már az is meglepte, hogy a
felesége ezen egyáltalán elgondolkozik.
­ Bizony ám. Tudod­e, hogy ott a nyugati parton megterem
egy csomó minden, ami a keleti vidékeken az Egyesült
Államokban már rég lefutott. A vasúti szállítás reménytelen.
Megrohad a portéka, mire odaér. Hát tényleg, itt van egy piaci
hézag, és ezt akarja kihasználni Jock. Nem bolondság. ­ És
ábrándozva nézett a kandalló tüzébe. Látott maga előtt,
emlékképként, egy olyan tájat, amelyről Tony Longbridge­nek
fogalma sem lehet.
­ Pillanat, kincsem, egy pillanat! Először, másodszor és
harmadszor... ha ez nem lenne Jock részéről teljességgel őrült
terv, és ha mi itt mindketten rajonganánk is a gondolatért, hát
akkor is képtelenség. Mert hogyan tudnánk kivinni magunkkal
akkora összeget, amely az üzlettársi kapcsolathoz szükséges?
Köztudott, hogy még ma is devizakorlátozások vannak életben.
Ha Sadowskiék nem látnak vendégül minket, még Párizsba se
utazhattunk volna.
­ De hát te meg ugyanilyen jól tudod, hogy nekem Los
Angelesben tizenötezer dollárom van, ráadásul az az összeg 1939
óta szépen kamatozott is.
­ Az a te magánvagyonod.
 ­ Ugyan, az a hozományom, szívem... Csak ne gondold,
hogy egy ágrólszakadtat vettél feleségül!
­ Tudod, hogy a mi kettőnk véleménye mindig is
megoszlott e tárgyban. Továbbra is a te pénzednek fogom
tekinteni azt az akárhányezer dollárt.
Freddy nem ment bele a szokványos vitába. ­ Tony, nézd, és
ha... mondom, „és ha”... tehát ne robbanj szét rögvest... de ha
például mégis felhasználnánk ezt a pénzt, és mégis vennénk pár
gépet, hát bőven maradna pénzünk megélhetésre, míg az első
nyereségeket besöpörhetjük a vállalkozásból. Jock is bérelne pár
gépet, mi is, lenne összesen vagy öt masinánk, gondold meg...
­ Tessék, csak folytasd!
­ Jaj, ne vágj közbe! Jock azt írja, bagóért is dolgoznának
azok a gyerekek ott. Mennyi lehet az a „bagó”?
­ Freddy! Mi értelme van ennek a filozofálásnak? Csak nem
gondolod komolyan: öt teherszállító gép...?!
­ Nézd, épp csak megfordult a fejemben, mert olyan
mulatságos, hát nem? Pont azért, mert annyira bizarr...
­ Szóval mégis?
­ Ugyan, Tony, kinek árt az, ha az ember egyszerűen csak
végiggondol valamit? Elképzeli, hogy a zöldfélékkel megtömött
DC­3­asok New Yorkba, Chicagóba vagy Bostonba repülnek?
Persze, hogy én is fantáziálok néha, és ez most se több annál.
Hiszen Grange­t nem hagyhatjuk itt.
­ Remélem, hogy ezt tényleg komolyan gondolod.
­ Te, végső soron, itt élted le az egész életed. Hogyan is
gondolhatnál olyat, hogy szeded majd a sátorfádat, és áttelepülsz
egy olyan vidékre, amelyik neked merő idegen! Ahol a nap egész
évben ragyog? ­ Freddy az ablakhoz lépett, és kibámult a
temetői­ szürke, unalmas esőbe. Hetek óta ennek vizében
fuldokolt az angol tavasz. ­ Milyen lehet a világ az esőfelhők
felett? Megvan­e még az Esthajnalcsillag?
­ Tessék, szívem?
­ Ó, semmi. Semmi az ég világán. ­ És szeretettel
mosolygott férjére. ­ Meg aztán mi szüksége volna ránk Jocknak,
ha ilyen szállító vállalatot alapít, nem? Pilótát eleget talál ott, azt
írta. Nekünk pedig megvan itt az életünk. Van épp elég bajod a
földdel, nekem Annie köti le az időmet, a bazárok, a bridzs, a
vasárnapi iskola. És ha nincs szükségünk pénzkeresetre... na,
semmi, felejtsük el.
­ Mi az, hogy „felejtsük el”? Ha valaki ilyet mond...? És
hogy jön ide egyáltalán a pénzkérdés?
­ Tudod, gondolkodtam a várható nyereségen. Meg az úton,
amely oda vezet. Mert a vállalkozás eleinte egy centet se
„dobna”. Aztán milyen sok lenne a kiadásunk! Házat., autót
kellene venni... DC­3­asokat... hangárt bérelni... légi és földi
személyzetet szerezni... kialkudni velük a dolgokat... egy halom
pénz kellene hozzá. ­ Hangja elcsuklott, miközben kibámult az
esőbe. ­ Érezni lehetett, hogy gondolatban másutt jár. Álmodozik,
vagy... talán még többről is van szó.
­ Szóval összesen öt darab DC­3­asról lenne szó? ­ kérdezte
Tony, és a hangja hirtelen valahogy olyan rejtélyes lett. ­ Mert
ennyiről beszéltél az imént. Ennyire konkrétan végig is
gondoltad már?
­ Egyszerűen csak azok az anyagi gondok derengtek föl
előttem hirtelen, amelyekkel akkoriban a repülőiskola idején
küzdöttem.
­ Nehéz volt, ugye?
­ Elképzelheted! ­ Ahogy visszafordult Tony felé, szeméből
egy fékezhetetlen, zsivány kölyöklány nézett „ki”, igaz, csak egy
pillanatig, de akkor már késő volt. Tony észrevette.
­ Nehezebb, mint süteményt eladni?
­ Elképzelheted.
Freddy mintha minden más szót elfelejtett volna. Csak ezt
tudta mondani mindenre: „Elképzelheted.”
­ Sokkal, de sokkal nehezebb?
­ De boldogultál azért?
­ Valahogy csak...
­ És volt annyira izgalmas, mint potpourrii készíteni?
­ Tréfálsz, Tony? Úgy mondod ezt, mintha azt kérdeznéd,
hogy mi jobb, repülni... vagy... vagy hát mit is lehet a repüléshez
hasonlítani? ­ És felszegte a fejét, lehunyta a szemét, aztán
begombolta kötött kabátját, és látszott rajta, odabent is
begombolkozik. Ismét a kézimunkája fölé hajolt.
­ Kicsikém, azt hiszed, hogy engem bármivel megetethetsz?
Játszod a...? Látszik rajtad, hogy minden idegszáladdal ezen a
légi vállalkozáson csüggsz már. Egyébként is, mit gondolsz, nem
vettem észre, hogy szinte földbe gyökerezik a lábad,
valahányszor meghallod egy repülőgép zúgását.
­ Megszokás ­ felelte fahangon Freddy. ­ Puszta megszokás
az egész.
­ Csacsi beszéd. Ha a füleid szárnyként mozoghatnának,
hát még azok is...
­ Rendben van ­ mondta Freddy. Elcsuklott a hangja. És
szinte kiáltva folytatta: ­ És ha Jock ötlete elbűvölne, mi van
akkor? Mit tehetnénk gyakorlatilag... Semmid Azt jelentené ez,
hogy el kellene szakadnod a családodtól. Az egész életed
megváltozna. És azt az új életet ott nyilvánvalóan csak utálnád,
Tony. Tehát felejtsük el, azt mondtam.
­ De azért igaz, ugye, hogy egyébre se vágyol, mint:
megpróbálni, megpróbálni, megpróbálni? Ne is akard
bemagyarázni nekem, hogy nem így van!
­ Nem tudok túl tökéletesen hazudni, igaz? Igen, de az idők
megváltoztak. A háború elmúlt, Tony. Én is letelepedtem itt,
beleszoktam ebbe az életbe, ennek a királyi szigetnek a polgára
vagyok. Ennek a kis paradicsomnak... igaz?
­ Mellébeszélsz! Link duma az egész. Nem vagy jó
színésznő. De most én mondom, hagyjuk ezt. A háború... még
mindig inkább az volt a te világod, úgy értem, a
repülőszenvedélyedé. Szegénykém! Hogy most így ide vagy
kötve a földhöz, a röghöz, és ami a legtöbb, hát egy lóerő... az
lehet a tiéd... nyilván vacak gebének érzed a legszebb paripát is!
 ­ Sosem panaszkodtam, a lovakat végképp nem szidtam ­
tiltakozott Freddy.
­ Nem a lovakról van szó. Hanem arról, hogy épp ez a
veszélyes. Hogy nem panaszkodsz. Hogy tűrsz. Hogy elfojtasz
valamit. Édes szívem, beszéljünk nyíltan. Nekem egy kis
levegőváltozás nem tenne rosszat. Szintén nem a vágyálmom ez
a birtok. Már úgy értem, apámnak is mindig inkább az útjában
vagyok, semhogy segítségére lehetnék. Jobban elboldogul ő
ezekkel a hivatalos dolgokkal, a papirosháborúval, mint én. Ha
azt látnám, hogy rám szorul, hát nem mondom... De így? Mi köt
ide? A derék Jock meg sosem volt buta gyerek. Nyilván van
valami ebben az ötletében is. Na, és ha a pénzünk mind odavész
is, aztán bűnbánóan hazatérünk...
­ Tony! Ezt mind komolyan mondod? ­ Egyszerűen hinni
sem akarta. De a férje olyan halálos nyugalommal bólintott, hogy
az minden szónál ékesebben beszélt.
­ Hi­hi­hipp­hipp­hurrá! ­ nevetett és sikoltott egyszerre
Freddy. ­ Ez nem igaz, ilyen nincs! De, de... csak az igaz, csak ez
van a világon!
Halkan kopogtak az ajtón. A kis Annie lépett be. ­ Hipp­hipp­
mi­ csoda? ­ kérdezte.
­ Hipp­hipp az, kicsikém, képzeld el ­ mondta neki Tony
nagyon komolyan ­, hogy meglátogatjuk azt a várost, ahol a
mami... kislányból nagylány lett. Los Angelest.
­ Az valami olyan, mint a vasárnapi iskolát látogatni? ­
kérdezte kicsit bizonytalanul Annie.
 ­ Jaj, dehogy. Az olyan, mint egy igazi nyári nap. Csupa
fény. Minden! Vakító kék tenger... És tudod, mi a legjobb ott?
Hogy a papának nem kell akkor a szegény mamival
bridzseznie... bizony, mert hogy az nem olyan ragyogó élmény...
hiszen ő még ma se tudja megkülönböztetni, mi a pikk...
­ Ó, ne rontsd meg kártyával ezt az ártatlan lelket! ­
kiáltotta Freddy, és szinte könnyek közt nevetve ölelte magához a
férjét és a kislányukat.
Hát ezzel tulajdonképpen mintha el is állt volna a Nagy
Angol Eső. Zuhogott pedig derekasan, ­de Kalifornia örök fényei
tündököltek rajta át.
­ Tehát mire kereszteljük? ­ kérdezte Jock, s töltött magának
a sörből, töltött, méghozzá annak a kis háznak a hátsó kertjében,
melyet Freddy és Tony lelt magának a burbanki reptér közelében.
­ Valami bizalomgerjesztő kell ­ jegyezte meg Tony, mint
akinek azért nincs még igazi nagy ötlete. ­ Például Nemzeti
Légifuvarozási Szupertársaság.
­ Na, a szuper az benne van, csak az nem szuper benne, hogy
túl kacifántos, nem gondolod, öregfiú? ­ kérdezte vissza Jock.
­ Hát neked nyilván van jobb ötleted ­ mondta kicsit
sértődötten Tony.
­ Haha, van bizony ­ mondta vigyorogva Jock. ­ Zitye­
Zutya Zöldség. Vagy Zííí­zúúú Zöldfélék.
­ Szent Isten ­ sóhajtott fel Freddy. ­ Egy ilyen társaságról én
azt gondolnám, hogy rögtön az első gépük lezuhan... hogy mást
ne is mondjak.
 ­ De Freddy ­ vágott közbe Brenda, Jock pillanatnyi
barátnője, aki egyben az irodavezetői funkciót is vállalta ­,
bámulatosak ezek a z betűk. Csak annyit kéne változtatni a
dolgon, hogy... valami levegősurrogás is legyen benne. Zúgó
Zöldfélék, például. Netán: Zúgó Zöldfűvar...
­ Pillanat, Brenda ­ mondta Jock. ­ Egyrészt nincs szavazati
jogod, másfelől teljesen kifacsartad és tönkretetted az én frappáns
ötletemet.
Freddy ezzel sem értett egyet, ám figyelmét inkább maga a
Brenda­jelenség kötötte le. Szurokfekete, fényes hajtömeg...
hatalmas keblek... moccanatlanul is szinte rengő­ringó csípők., és
az egész nőcske alig lehet felső középiskolásnál idősebb. S akkor
Jock rábízná az irodát. Na, mindegy; már eleve az is rejtély volt
Freddynek, hol szedi össze Jock az ilyen kis hölgyeményeket. S
miért pont ilyen a gusztusa?
­ Édesem, van valami ötleted esetleg? ­ kérdezte feleségét
gyengéden Tony. Már csak azért is, hogy mutassa, nem hatnak rá,
mint ahogy nem is hatottak, ennek a Brendának a bájai.
­ Egyszerű ­ mondta Freddy. ­ Eagles.
­ Hogy mi? Eagles? ­ tiltakozott azonnal Jock. ­ Hát ez
meg...?
Jock láthatóan nem tudta megemészteni azt a tényt, hogy
Freddy magyarázta el nekik, mi is a tennivaló egy ilyen DC­3­as
pilótafülkéjében, kormányánál. Mert Freddy fél óra alatt
megértette, amikor a szakértő megmutatta, mit és hogyan. S ő,
hatévnyi Spitfire­tapasztalat után kénytelen kisiskolás fiúként
„tanulni” egy nőtől! A pilótatudományt... S akkor még ez a
névadás is?!
 ­ Ugyan, mi a gond? ­ kérdezte Freddy. ­ Gondolom,
emlékeztek még rá, hogy volt egy Eagle Squadron...
­ Jé, tényleg ­ mondta Tony. ­ Sok ember úgy érezné, hogy
ez olyan nemzeti ügy akkor...
­ A betyárját ­ füttyentett Jock. ­ Tényleg, a szívekre
hatnánk vele. Nyert ügyünk van!
­ Hát, ami a szíveket illeti... ­ mondta eltűnődve, de
elégedetten Freddy. ­ Akkor meg is állapodtunk, hogy Eagles?
­ Cicamica, mondd csak ­ kérdezte akkor Jockot Brenda ­,
mi volt az az Eagle Squadron? Tényleg valami szuper izé?
­ És hol leledzik ma a mi „DC­3­as Miasszonyunk”? ­
kérdezte Tonyt Jock. Ott ültek szűk kis irodájukban, és a
telefonkönyv szaknévsorát tanulmányozták, természetesen
jövendőbeli szállíttatókat keresve. Az előszobában Brenda
próbálta bájainak mérsékelt bevetésével elmagyarázni néhány
szépreményű pilótának, hogy még nem tartanak a „légierő
alkalmazásánál”. A „légierő” szót a pilóták nem tudták egészen
hová tenni; jóllehet mást nyilvánvalóan tudtak volna.
­ Ki tudja, hol van. Itt nincs ­ mondta Tony. Ez Freddyre
vonatkozott.
­ Az látszik. De hol lehet? Most, hogy már van bentlakó
gyereklány Annie mellett, nyilván csak bevásárolni mehetett. Pár
olyan itteni gönc, magunk közt szólva, ráférne. Persze, lehet,
hogy fodrásznál ül. Moziba ment? Römizik a barátnőivel? Tudod,
a nők milyenek... a szabadidejüket ritkán tudják értelmesen
eltölteni. Jaj, bocsáss meg, nem mondtam semmit. Bejön még ma?
Tony szeretettel nézett vissza Jockra. ­ Hát pár napig nem.
Kivett egy kis szabadságot, így mondta, „az életéből”.
­ Ó? Mit jelentsen ez? És te meg se kérdezted, mire kell neki
a szabadság?
­ Őszintén szólva, nem tartottam szükségesnek ­ vallotta be
feltűnő kurtán­furcsán Tony.
­ Ezt hogy értsem?
­ Na, valahogy így. ­ És odanyújtott üzlettársuknak egy
cédulát. ­ Ezt hagyta ott nekem.
Jock hangosan felolvasta, úgy, mintha Tony nem tudná, mi
van a cetlin.
„Szívem, kérlek, etesd meg Annie­t, a vacsorát Helga már
elkészítette. Fürdesd meg őt, olvass fel neki az éjjeliszekrényén
található piros könyvből, de csak húsz percig, nehogy tovább!
Aztán fektesd le. Éjszakára a kis fény maradhat. Ha ő is akarja.
Helga majd a te vacsidat is megcsinálja. Kérlek, késő este is nézz
rá többször Annie­ra. Aztán, ha nyugtalan, hagyd résre az ajtaját!
Holnap nézz rá, megeszi­e a reggelijét. Helga elviszi majd őt az
óvodába, haza is hozza. Ha enni akarsz, mielőtt az irodába
elmégy, szólj Helgának. Miattam ne aggódj! Pár nap múlva újra
otthon leszek. Annie meg fogja érteni. Szeretlek, drágám. Csak
repülni mentem. Freddy.”
­ Hát ezt leltem ma, ahogy felébredtem ­ közölte Tony
dühöngve. ­Van képe a dolgokhoz. Őnagyságának.
­ Tény, hogy nagy szeretettel írta. Nem ellened van az egész
­ próbálta nyugtatni Jock. ­ De mi az, hogy „repülni mentem”?
­ Hát ha tudnám, megmondanám! ­ nyögte Tony.
­ És mivel ment el?
 ­ Mivel nem a mi gépeink közül az egyikkel, hát fogalmam
sincs ­ felelte a sértett férj. ­ Sejtheted, hogy ellenőriztem. Talán
rávett valakit, adjon kölcsön neki egy sárkányt.
­ Vagy lopott egy gépet ­ tódította Jock.
­ Mindegy, tény az, hogy Angliában eszébe se jutott volna,
hogy ilyesmit csináljon! Ha millió évig élünk, akkor se. Ez
abszolút kép­te­len­ség, így lelépni! Ez a rohadék táj teszi, az
amerikai levegő. Megátkoztam már ezerszer azt a pillanatot,
amikor ráálltam erre a kaliforniai dologra. Itt mintha az övé lenne
az egész világ. Nem ismerek rá! Jó ég, a legszívesebben
elfenekelném, amikor hazatér.
­ Brenda azt szokta mondani, csaknem összecsinálja magát,
ha Freddy elkezd „rendelkezni”! Hát úgy vigyázz azzal az
elfenekeléssel.
­ Na, Brenda? Nem is olyan buta az a lány, mint ahogy
kinéz.
­ Csak ne túlozzuk el. Olyan!
A gyors versenygéppel ­ bérelte! ­ Freddy délnek repült, a
Colorado­sivatagban az Imperial Valleyt célozván meg; ott volt
Kalifornia legdélebbi farmvidéke. Azután a vízzel dúsan ellátott
deltatájak felé folytatta útját, arrafelé, ahol a spárga és a
paradicsom évente tíz hónapon át termett. Jött Salinas, Fresno, s
az egész ország legnagyobb agrárterepének tartott Imperial County,
Kern County és Tular County. Mindenütt hatalmas farmok,
gyümölcsültetvények ­só, mennyit gyarapodtak, mióta ő utoljára
erre járt.
 Céltalanul repült, szállt csak mindenféle terv és elképzelés
nélkül. Szökellt, bukdosott, cikcakkozott, szeszélyeskedett...
annyi volt csak a fontos, hogy az üzemanyag kitartson a
következő pontig, ahol megint tankolhat. Tér volt itt, szabadság,
időtlenség! Az ATA­ repülések robotja, kínos precizitása, örök
feszültsége után mintha itt talált volna vissza az igazi repüléshez.
Kalifornia ­ maga volt így az extázis. És ez volt az a föld, az a
légtér, melyet igazi „repülős hazájának” vallhatott. S arra
gondolt: hogyan is hitethettem el magammal, hogy másik
világom is van, mint ez? Nem, nem! Ez van, csak ez az, ami
valóságosan van, van, van!
S nem volt céltalan röpködés ez! Mert a legnagyobb
tanyaközpontok felett, látván, hogy már nézik, csodálják,
„bedobott” pár virtuóz figurát, csavarszaltókat, gyertyákat,
dugóhúzókat ­ s amikor már azt is észrevette, hogy a népek
összefutnak, tapsolnak, igen, akkor landolt a legközelebbi
nagyobb betonfelületen, autóparkólóban, vagy valami tágas, sík
terepen, ahol nem tett tönkre a leszállásával semmit.
És akkor nyomban az irodaközponthoz vezetett az útja. Ringó
kalózjárással ­ és jó szexin! Mert ekképp öltözött is, iszonyú
feltűnően, ATA­szoknyát viselt és RAF­zubbonykát és a haját
zilálta, tépte a szél, a haja vöröslő zuhatagként omlott a vállára,
hullt a homlokába, hihetetlenül! ­, s széles piros övét csatolt
darázsderekára, és a szoknyát is olyan kurtára vette, hogy azért
az ATA­nál a legsúlyosabb pénzbírság és eltiltás járt volna, s így
mutatkozott be, mint „a világhódító cég” képviselője. Hódító
volt, és egy világot akart megnyerni az Eagles ügyének. S így
kötött négy nap alatt tömérdek üzletet. A világ egyik legnagyobb
­ ha nem „a” legnagyobb ­ agrárvidékén. Amilyen szégyentelen
az öltözéke volt, amilyen határozott a modora, ugyanilyen
szégyentelenül és határozottan hangoztatta, hogy az Eaglesé már
nemcsak a jövő, de övék a jelen is. És a jelent a kebleivel is
képviselte: ha valami nagyon meggyőzőt akart mondani, hát úgy
hajolt át az íróasztalon, hogy a mélyen kivágott, könnyű blúzból
paradicsom­ és narancsgömbölydedséggel kilátsszanak... és
egymást érték a szerződések. Szépen, gonddal vezetett
határidőnaplójában pedig egymást érve sorakoztak az elkötelező
nyilatkozatok, adatok, tippek... az Államok mely nagyvárosaiban
mekkora a felvevőpiac, mit igényel s mit bír el a
nagykereskedelem... és ahogy egy­egy nyugodt félórát töltött,
például Santa Paula repterének kávézójában, Freddy már
nemcsak a nyersen szállítandó őszibarack­mennyiségeken
gondolkodott „például Chicago viszonylatában”! hanem azon is:
mi lenne, ha baracklepénnyé dolgoztatnának fel pár mázsát vagy
tonnát... netán Van de Kampékkal... s ekképp a cukrászati piacot
is ők látnák el...? Na, de ezek olyan apróságok voltak már,
amelyeken Jocknak és Tonynak kell a fejét törnie. Nagyot fognak
nézni, ha visszatér! Fél perc alatt vége lesz a letolásnak. S be
fogják látni, jobb hogy ő ezt „szólóban” repülte le. Ezt az
ügyfélszerző utat. Mert a férjecskéje túlságosan angol volt, nem
afféle yankee­doodle­duba­duba típus, hát nem, az ilyesmi
igencsak hiányzott Antony Wilmont Alistair Longbridge
eszköztárából; Jock meg, hiába helybeli srác, történetesen
lemaradt az első nagy angliai légicsatákról ­ s erről ő, Freddy de
ex­Lancel tudott igazán mesélni a leendő üzletfeleknek, a
nagyobb hatás kedvéért; és micsoda hatást ért el! Hogy egy ilyen
bombázó nő igazi bombázókat vitt a tüzes égen...! Tüzeltek a
tekintetek, és áradtak a szerződések. Az Eagles megnyerte a...
...Kaliforniáért vívott légi és földi csatát!
 
­ Hol az új Brenda? ­ kiáltotta kétségbeesetten Jock, ahogy
magához szorította a két telefonkagylót, ne hallják ezt a
rémordítást a szőlőtermelők, akik a két vonal másik végén voltak.
­ Nekem segítség kell ide, méghozzá azonnal!
Freddy épp azzal volt elfoglalva, hogy három egykori
bombázópilótának megmagyarázza: itt havi 250 dollárnál többre
nem számíthatnak. Tetszik, nem tetszik ­ ennyi.
S így kiabálta oda Jocknak: ­ Nem tudok segíteni. Tegnap
felmondott a legújabb. És még nem volt időm újat felhajtani!
De hát hogy is jövök én ahhoz, hogy ilyen „Brendákra”
vadásszam? Freddy dühös volt. Az első, szurokfekete Brenda két
hete mondott fel, mert munka közben letört az egyik nagybecsű
két és fél centis vörös körme, és ezt a sors titkos jelének vette.
Azóta három újabb nő bukott meg a Brenda­szerepben. Ezek a
Brendák a jelek szerint képtelenek rázósabb környezetben
dolgozni, mondjuk, hisztis körülmények között. Márpedig itt a
feje tetejére állt a világ Freddy „bomba repülőkörútja” után.
Egymást érték a rendelések, a leendő üzletfelek egész lavinája
zúdult az Eágles­re. Ehhez „Brenda­minőségű” irodai
segéderőkből legalább fél tucat kellett volna.
­ Ki kezeli az előszobai telefont? ­ rikoltozta tovább Jock. ­
Nekem rendes munkaerő kell oda, és mintha Annie hangját
hallanám; hát ez mégis sok...
­ Nem, századparancsnok úr, jól hallja. Helga kezeli a
telefont, és Annie segít neki.
­ Kész őrület! Tony hol van?
­ Az ezredparancsnok épp Newarkból tér haza. Három és
fél tonna szegfűt rendelt ott. Tudja, századparancsnok, a
virágpiacot is átvettük. Levine és Carlutti ezredesek pedig már
viszik is az epret és a paradicsomot Detroitba és Chicagóba. De
hamarosan visszatérnek ők is.
­ Valami sikerélmény? ­ kérdezte Jock, a háborúban RAF­
pilóták által használt, akkor még el nem koptatott szót használva.
Azt jelentette ez akkor, hogy lelőttek­e ellenséges gépet.
­ Nuku, századparancsnok ­ jelentette Freddy. S ez itt azt
jelentette, hogy egyik gép sem hoz vissza Los Angelesbe
semmit... üresen jönnek, s így igazi üzleti siker azért még sincs.
­ Kérem, mit álldogálnak itt ­ förmedt rá a három szebb
reményű pilótára Jock, látván, hogy túlságosan is nagy
érdeklődéssel figyelik a heves társalgást ­, nekünk most bizalmas
üzleti megbeszélendőink vannak.
­ Na ­ mondta Freddy végre kettesben vagyunk, ép ésszel
társaloghatunk. Ez így nem megy tovább! Eleve abban
egyeztünk, hogy mi hárman, Tony, te és én... hogy fizetés nélkül
is repülünk majd. Nincs elég emberünk... és nincs pénzünk se
elegendő emberre... még technikusokban is hiány van. A három
pilóta kevés, Tony, Levine és Carlutti nem bír eleget tenni a
feladatoknak. Itt van például most is egy rakományra való
barackom... tudod te, milyen hamar megrohad ez? És ha ez így
megy, lőttek az üzletnek. Ráadásul holnapra is vár már három
megbízás. Nem tudunk munkabért fizetni, itt állunk a
legsúlyosabb adósságokkal.
Avval Freddy felhúzta kicsit térd fölé a szoknyáját, s piros
magas sarkú cipős lábát az asztalra tette. Várta a hatást. Meg is
lett. Persze, nem „szexi értelemben”. Hanem hogy Jock elkezdett
idegesen dobolni a szék támláján, s fel volt készülve rá, hogy
most majd valami fantasztikumot hall. Helyette annyi történt
csak, hogy Freddy kotorászni kezdett a táskájában, rúzst, púdert
vett elő, sminkelni kezdte magát, aztán a tükörben elégedetten
szemlélte meg az eredményt.
­ Hé! ­ kiáltotta Jock, amikor „a szép hölgy” csábosán ringó
léptekkel az ajtó felé indult. ­ Nem hagyhatsz itt a kakiban! Csak
nem akarsz még egy üzletkötő útra menni? Megőrültél?
­ Hampton századparancsnok ­ mondta katonásan Freddy
­, felszólítom: „viselkedjék”! Nem szeretem, ha ilyen ideges. Az
ugyanis átragad rám, és a végén gyomorfekélyt kapok. Az
semmi, hogy épkézláb gondolata sosem támad cégünk
megmentésére, de hogy ilyen sápkóros is... hát az sok. Javaslom,
fogyasszon egy kicsit Annie lányom Vitacarotta­jából, és jamjam
meg gutiguti sem ártana az egészségének. Annál is könnyebben
megteheti ezt, mert Annie­t magammal viszem, róla én
gondoskodom.
­ És mi lesz velem? ­ kiáltotta riadtan Jock Hampton. ­
Tényleg el akarsz menni egy...
 ­ Helga majd törődik veled. Én pedig el akarok menni, hogy
egy nercbundát vegyek magamnak. ­ S kacér mozdulattal az
ajtóhoz perdült.
­ Egy micsodát? Jaj, ti nők, ti nők! A francba is! ­ bömbölte
utána őrjöngve Jock, ahogy az ő asztalán is, Freddy­én is
megszólalt mindkét telefon. ­ Most már értem, miért nem hagytál
meghalni engem odaát! Azért, hogy lassú kínhalállal kelljen
végeznem..., s pont általad!
­ Cöcöcö, kicsit eltúlozza, századparancsnok. Hé, ha
ismertelek volna, öregfiú... ki tudja?! Na, ebből elég, édesem ­
mondta Freddy elbűvölő hangon, avval behúzta maga mögött az
ajtót.
Jock pedig még csak kísérletet sem tett, hogy a négy
telefoncsörömpölésből „álló” helyzet ura legyen. Magába omolva
roskadt le egy székre, legszívesebben végigvágta volna magát a
szőnyegpadlón, s azt kiáltotta volna Minden Seregek Urának,
hogy ­ mi ez a rettenetes elhagyatottság hirtelen...?!
 
Swede Castelli jól ismert irodája ugyanolyan zsúfoltnak
látszott, mint mindig. Repülőgépmodellek, fotók, térképek,
emléktárgyak. Maga Swede azonban, Freddynek úgy tűnt fel,
sokkal kevésbé volt vidám, mint rég. Persze, látszott rajta, örül a
látogatásnak, de a felszín alatt valami más lapult. Nem Freddyre
vonatkozott ez. Annie­ra sem, akit nyomban a karjába kapott, s
ahogy a tökéletes kis lényt csodálta, a fejét is rázta, hogy ej, ej,
hogy elszállt az idő. ­ Na, kicsi hölgy, csüccs ­ mondta akkor,
majd nagy műgonddal maga ültette le Annie­t egy székre.
­ Nem vagyok hölgy ­ tiltakozott komolyan Annie. ­ A
Penelope nagyim a bárónő, az Éve nagyim vicomtesse, és a Jane
nagynénim hamarosan férjhez megy egy márkihoz, vagyis ő
előbb­utóbb hercegnő lesz, én viszont csak Annie vagyok, és
kész.
­ Jaj, szegény kicsikém, nem ezt a sorsot érdemelnéd! ­
jajveszékelt mókásan Swede. ­ Meglásd, jön majd egy főherceg
egy szép napon, hófehér repülőgépen, és...
­ Miféle főherceg? És miért pont fehér gépen?
­ Annie­kám, nem játszanál inkább a
repülőgépmodellekkel? ­ kérdezte parancsoló jelleggel Freddy.
­ Nem, én kicsit inkább Mr. Castellivel beszélgetnék, mami.
­ Majd később, Annie ­ rendelkezett Freddy.
­ Már tényleg vártam, Freddy, mikor látogatsz meg végre.
Hiszen pár hete itt vagy ­ mondta szelíden feddő hangon Swede.
­ Jaj, rém bonyolult ez az egész, kedves öreg medvém. Nem
is tudom, honnét kezdjem a históriát.
­ Nem is kell mondanod. El tudom képzelni. Semmi se
megy úgy, ahogy az ember szeretné. Ahogy nálam se. Emlékszel
még azokra az időkre, Freddy, amikor az irodám ki se látszott a
munkából? Elmúlt az a boldog korszak. Ma már senkit sem
édesgetnek be a mozikba holmi „repülősfilmek”. Ma a
romantikus giccsek napjai járják. Egy árva stúdiót nem
érdekelnek a hajdani vagányságok. Csavarszaltó, s a többi.
Olykor naphosszat meg se csördül a telefonom. Akár ki is
húzhatnám a dugót.
­ Ó, hát ennyire rémes, Swede? Sajnálom, el se mondhatom,
mennyire.
 ­ Sebaj, ki mondta azt, hogy mindig dőlni fog a pénz, és
közben az ember nem ér rá élni, kicsikém. Hát én most ráérek,
annyi szent. És nem kell a friss pénz. Jó nekem a régi is.
­ Egy szót se értek...
­ Hát... azért a háború alatt jól megszedtem magam, és
ráültem a pénzemre. Gazdag embert látsz itt magad előtt. A baj
csak az, hogy még ha akarnék, akkor se tudnék mit kezdeni vele.
A gazdagságommal.
­ Swede, én akkor épp kapóra jövök neked. Mit szólsz
hozzá, ha azt mondom:..
­ Ha azt mondod, hogy itt ez a légi fuvarozási ügy, hát a
válaszom nagyon egyszerű. Százával alakultak ilyen cégecskék
az utóbbi másfél évben, és tucatjával mennek tönkre máris.
­ De a mienk nem fog tönkremenni. A mienk virulni fog.
Csak...
­ Csak miért vagy te abban olyan biztos?
­ Mert én vagyok én ­ vigyorgott Freddy ­, és ha én valamit
a fejembe veszek...?!
­ A régi vagány kislány, hát persze! ­ nevetett Swede. ­
Öntudatos, konok, elszánt... Na, hát ha nem lennél mindehhez
olyan átkozottul gyönyörű is, hát kibírhatatlan volnál. ­ Swede
felsóhajtott. ­ Hála Istennek, a jó dolgok se változnak néha.
­ Swede Castelli, szükségünk van rád.
­ Mennyiben? Nem látom magamat mint repülő fuvarozót.
Meg túl kövér is vagyok már.
 ­ Eriggyél! Nem is repülnöd kéne. Hanem üzletvezető
volnál. A mi gondunk éppen az, hogy egyszerre túl sok lett a
munkánk. Hat telefonunk van, és mind szünet nélkül cseng. Jaj,
Swede, ha unod magad, hát nálunk aztán szórakozhatsz. Például
azzal, hogy rendbe hozod a dolgainkat. Szinte előre irigyellek
leendő munkakörödért. Meg kell határoznod, hány gépre van
szükségünk, gondoskodnod kell a pilótaállományról, de gyorsan.
Mert ha nem ragadjuk meg a most kínálkozó üzleti
lehetőségeket, amelyeket szinte utánunk hajigálnak, hát mások
fognak lekörözni minket. Aztán a földi személyzetről is
gondoskodnod kell. Legyen valaki jó műszaki vezetőnk. És meg
kell szervezned, hogy irodai szép kislányok is üljenek a
telefonjainknál, aztán utána kell nézned, hogy a nagyvárosokból,
ahová szállítunk, vissza is fuvarozhassanak árut a gépeink. És...
és... és...!
­ Csak ennyi? ­ Ám mindeközben Swede imént még
bánatosan kövér arca felragyogott.
­ Hát kezdetnek ennyi. Ha netán maradna szabad időd,
szép kislányok helyett a telefonokat is magad kapkodhatod. Bár
nem hinném, hogy ennyire időmilliomos lehetnél.
­ Pénzt meg honnét vesztek mindehhez?
­ Nézd, egy kis megtakarított vagyonkám nekem is van.
Viszont, mint üzletvezető nyilván te is beszállsz egy summával.
Megéri neked... magad mondtad, hogy arannyá válik minden a
kezed alatt.
 Castelli tűnődve nézte Freddyt. Ez a „lány” ma is olyan, hogy
ejtőernyő nélkül képes kiugrani az égő gépből. Meg aztán a
hajdani szép időkben, gondolta Swede, jó kis összegeket
kerestem rajta is. Hátha most is így lesz! Ráadásul abból a pár
halomnyi dollárból, ami így semmi örömet nem okoz, egy­két
kupackát be lehetne vetni. Ha odavész, az se tragédia.
­ Rendben van, a fene enné meg, rávettél. Csak pár napot
adj, hogy rendezzem az itteni dolgaimat.
Freddy először is két nagy puszit adott neki jobbról­balról. ­
Esküszöm, nem fogod megbánni a döntésedet. És irtó jó muri
lesz, Swede. Ha te velünk leszel, minden gondunk megoldódik.
Mert most túl sok van effélékből. ­ Rápilfantott egy kis táblára,
melyen ez állt: „Öt perc múlva itt vagyok”. És azt mondta: ­
Swede, mozgás, de rögtön! Lent parkolok szabálytalanul, nem
szeretném, ha megbüntetnének. Kiakasztjuk ezt ide... és te rögtön
velem jössz. Egy órán belül indulnom kell New Yorkba, egy
rakomány barackkal. Na, gyere!
És sodorta magával, és ahogy rohantak, Annie mögöttük,
Swede­ nek hirtelen eszébe jutott, hogy Freddy nem kaphatna
büntetést, hiszen a stúdió területén parkol... de akkor már
mindegy volt. Megbabonázta a szövegével és a lendületével ez a
csuda nő, és Swede Castelli úgy érezte: a mai napon talán mégis
újra kezdődik az élet, amit úgy hívnak...
...igen, az igazi életet úgy hívják, hogy a Nagy Kaland. Még ha
gyümölcs­ és főzelékfélékben van is elbeszélve.
Ez a Dior­féle divat, a „New Look” tulajdonképp rendben is
volna, gondolta Freddy, csak ne födne el olyan sokat a lábakból.
Másrészt neki jól jött, hogy karcsú derekát hangsúlyozza, a
csípőjét meg a melleit kicsit nagyobbnak mutatja. Persze, rettentő
ár ezért a sok „beépített” halcsont, igen, hogy mintha fűzőben
járna az ember lánya, meg krinolinban, az ám... no nem! Meg
lehet érteni, hogy mikor Monsieur Christian Dior Amerika
földjére tette a lábát, „Go Home” kiáltásokkal és transzparensekkel
fogadták. Hanem hát ha egyszer ennyi testi kínszenvedés az
elegancia ára, ennyi csipke, tüll és fodor, ám legyen. Freddy ma
különösen elegáns akart lenni, hagyta tehát a zúgolódást.
 
­ Mrs. Longbridge? Erre parancsoljon, Mrs. Longbridge ­
mutatta neki az utat Hal Lane, az ingatlanügynök. Második napja
kalauzolgatta, és már kezdett kételkedni benne, hogy ez a szép
asszony tényleg házat akar vásárolni. Pedig azt akart; muszáj is
volt, mert a Longbridge házaspár, Amerika legnagyobb légi
fuvarozótársaságának két társtulajdonosa, már nem lakhatott a
régi „kégliben”, melyet három éve szereztek maguknak. Egy
olyan lerobbant környéken! Pozíciójuknak megfelelő
külsőségekre volt szükségük. Ez csak világos! De...
­ Ez Hancock Park legszebb épületeinek egyike, azt hiszem
­ tördelte a kezét Hal Lane. ­ Ráadásul az óvilág különös levegője
övezi.
­ Freddy most egy pillanatra még a „krinolin”
gyötrelmeiről is megfeledkezett, s csaknem büszkén mondta:
­ Kedves Mr. Lane, két napja hangsúlyozom szinte
egyvégtében, hogy nincs szükségünk holmi utánzatra, valami
angol stílből átlopott kulipintyóra. Miért pazaroljuk egymás
drága idejét, ha csak efféléket mutogat. Bánom is én, hogy
Erzsébet királynő korát idézi, ha...
­ Jaj, Mrs. Longbridge, tekintse meg belülről... sírnivalóan
gyönyörűséges. És praktikus!
 ­ Mr. Lane, én itt faszerkezetet látok, ugye, rémes piros
cserepeket, borzadályosan apró ablakokat, melyeken át semmi
fény nem jut a házba. Hát minek menjek be? Sajnálom, Mr. Lane ­
pillantott az órájára Freddy. ­ Még pontosan hatórányi időm van.
Atyaég, gondolta az ingatlanügynök, ahogy a Buick ajtaját
megint kitárta Freddy előtt ­ a házé helyett. Mit siet ez a nő
annyira? Fejében végigbillentyűzött a felkínálható házakon, és a
felét rögtön törölte. Ez a Mrs. Longbridge egyfelől nagyon
igényes, másrészt nincs igazi ízlése, főleg tájékozottsága,
különben tudná, hogy egy Tudor­stílusú ház Los Angelesben
rögvest tekintélyt parancsol, kész siker.
Freddy hátradőlt az ülésen, s nagyon vegyes érzések
közepette nézegette a környéket. Szinte nem is érzékelte, milyen
csoda ez itt, már eleve, hogy novemberben nyáriasan virítanak a
virágok, az előkertekben smaragdzöld a fű, és minden. Vegyes
érzéseinek oka a kis burbanki ház volt, mely annyira a szívéhez
nőtt, és amelyet most ott kell hagyniok. Ó, azok a háború utáni
évek! Amikor Swede Castelli átvette az üzletmenet irányítását!
Napi húsz órákat dolgoztak. Nagy volt a lakásínség. Tizenöt
pilótájuk is minden szabad idejét arra szánta, hogy ­ már
amelyiküknek volt családja ­ valami lakóhelyet keressen övéinek.
Motel, lakókocsi ­ ilyesmi jött csak számításba. Aztán volt egy
időszak, amikor a legtöbbjük ott aludt náluk a burbanki ház
előszobájában, meg a nappaliban a földön, s csak egyikük volt
olyan mázlista, hogy Helga ágyában kapott „helyet”. S ő maga,
Freddy főzte a Mactől tanult stew­t mindannyiuknak. Annie volt
a tej, a keksz és a terítés felelőse. Tony mixerkedett. Jock vezette a
„játékkaszinót” ­ azaz szervezte a pókert.
 Ezek voltak a cég hősi hónapjai. Elfeledhette­e, milyen volt:
amikor három értékes repülőgép­rakomány homár döglött meg,
mert a szerencsétlenek ­ Maine államból „jövet” ­ féltek a vihartól
ott fönn a magasban, jaj, a szegény kis érzékenyek! Vagy
mekkora boldogság volt ugyanakkor, hogy egy szép napon a
Time és a Life szállítását is rájuk bízták, s ezt tucatnyi fontos újság
követte! Végül ott voltak a „boldogító megboldogultak” ­ így
nevezték az Eagles­ nél azokat a halottakat, akiket eminnen oda
kellett szállítani, hogy a _ leghonibb földben nyugodjanak. Hajrá!
És végezetül versenylovakat is vittek, ezek a jámborak jobban
viselték a légi utat, mint a vasúti vagy a közúti fuvarozást.
Kellemetlen következménye lett a dolognak, hogy a pilóták
kezdték a fél keresményüket „elfogadni” a gebékre.
Ám a cég túlélésének alapját a charterrepülések képezték.
Igen, gondolta­ Freddy, anélkül ők is csődbe mentek volna. Ha
nem szállítanak embereket is. Futballcsapatok és szurkolóik...
kongresszusok résztvevői... templomi kórusok...
tűzoltózenekarok. Szabadságos katonák... apácák... iskolák
zenekarai. A DC­3­asok helyett a négymotoros DC­4­esekre álltak
át ily célokból. Kigondolták, mik a legolcsóbban beszerezhető,
lehajtható­felhajtható ülőalkalmatosságok, szendvicscsomagokat
készítettek; és elsősorban olyan utasokra volt szükségük, akik 99
dollárért hajlandók vállalni minden kényelmetlenséget, csak az
egyik partvidékről a másikra jussanak légi úton.
Hal Lane megállt egy ház előtt, melynek fehér oszlopsor
képezte a bejáratát s homlokzatát. ­ Mrs. Longbridge, ez az épület
megéri, hogy belülről is megtekintse ­ mondta enyhe sóhaj
kíséretében.
­ Ah, Ithaka! Hazaérkeztem, én női Odüsszeusz!
 ­ Nem, nem... ez az ithakai épületet messze maga mögött
hagyja. Fáradjon beljebb. .
­ Na, nem bánom ­ sóhajtotta Freddy. Ez a ház legalább
azon a körön belül van, melyet ő a térképre berajzolt. Hogy ne
lakjanak mégse túl messze a repülőtértől. Tömérdek tér fogadta.
Visszagondolt rá, hol is lakott ő eddig, amióta a szülői házat
elhagyta? Ott volt Mac hangulatos kis háza ­ vagyis ahogy aztán
főleg ő maga azzá varázsolta, ott voltak az ATA­szálláshelyek,
végül Grange. El nem tudta képzelni, hogy ebben a tömérdek
teremben ő valaha is otthonosan érezhesse majd magát.
Vajon Jane is nehezen szokott hozzá a szuperkastélyhoz, a sok
tucat szobához, a palotányi épület szárnyaihoz... ahol is kész
kirándulás volt, ha a gyerekszobáig el akart vándorolni? Nem,
Jane ilyen kastélylakásra született, már eleve, és a Humphrey
birtok pontosan neki való hely lehetett. Jó neki...!
­ ... és szabad felhívnom becses, figyelmét erre a Powder
Room­ra itt? Mrs. Longbridge, kérem, nyilván tudja, hogy
vendégeik listája után a házak úrnőit nyomban a Powder Room ­
vagyis a női WC ­ alapján ítélik meg!
­ Nem nézzük meg a pincét is? ­ javasolta Freddy erre. Az
ügynök kicsit kelletlenül vezette le őt a mélybe. Ott aztán
hamarosan kiderült, hogy a fűtés gyakorlatilag nem működik.
Tömérdek pénzt kellene beleölni a rendbehozatalába. ­ Sajnálom,
Mr. Lane ­ mondta fanyarul Freddy. ­ Van még valami a listáján?
­ Hát volna egy klasszikusan modern trendsetter. ­ Az
ügynök imádta ezeket a kacifántos szakkifejezéseket. Aztán
ennél a „klasszikus” háznál kiderült, hogy a modern tetővilágítás
ellenére hideg, barátságtalan. Viszont a tér beosztása kedvezőnek
látszott. Talán ez volt Tony fő baja: a térszűke? Oka lehetett ez is,
hogy tőle, Freddytől, lassan úgy... eltávolodott? Túl sokat voltak
összezárva egymással és a nyomasztó problémáikkal? Igen, mert
a „húsz munkaórás” korszakban szinte egyébre se jutott idejük,
mint hogy a gondokat tárgyalják... a kínos péntekeket várják,
azaz ne várják, amikor fizetniök kell az alkalmazottaknak... és
érzelmi életre nem sok idő jutott... egyebekről nem is beszélve.
Vajon ebben a cédrusfával burkolt belvilágban talán otthon
érezné magát Tony...?
Eltávolodtak egymástól ­ szinte a semmiért. Mert a cég alig
működött. Pedig Swede is beledobta a teljes vagyonát. S csődbe
mentek volna, ha nincs nagy­nagy szerencséjük: hogy tudniillik
az Air Transport Command szerződést kötött velük. Katonákat és
kísérő személyzetet szállítottak Kaliforniából ­ a cél Hawaii,
Guam, Honolulu. Aztán, mire 1948­ban a polgári légihatóságok
az „árháborút” végre idegőrlő lassúsággal befejezték, a
nemrégiben alakult mintegy kétezer ­ 2000! ­ magán
légitársaságocskából csak az Eagles élt.
Hát ez volt az ő nagy harcuk értelme. És ennek köszönhették,
hogy most ­ költözhetnek.
­ Tovább, tovább, Mr. Lane ­ mondta hát szinte gépiesen
Freddy. Kezdett fogytán lenni a türelme. Ahogy a következő,
takaros kolóniál stílusú házat szemlélgette, gondolatai másutt
jártak. Ismét csak Tonynál. Aki nem csupán a mixert „alakította”,
hanem ő maga is jócskán keverte magának az italokat, és
általában nemcsak a bárpult felülső fertályát ismerte, hanem ­
alulról is otthonos lett. A pult alatt végezte, nem is egy éjszaka.
Hol kezdődött ez, hogyan? Freddy visszaemlékezett rá,
milyen érzés volt az, hogy állandó milliós üzletek röpködnek
köröttük, aztán nekik egy cent profitjuk sincs a végén, s gyakran
vállaltak ők maguk is munkát más légitársaságoknál, hogy
készpénzhez jussanak? Tony talán a légügyi hivatal iránti
haragját kezdte szeszbe fojtani. Mikor is? És mikor történt meg
első ízben, hogy a másnapossága miatt az irodában sem tudott
megjelenni? Arról nem is szólva, hogy repülőgép kormánya
mögé végképp nem ülhetett így. Mikor is volt ez először? Egy
éve? Kettő?
Igaz, az ital sem tudta „elrontani” őt. Ugyanaz maradt, aki
volt. Kedves, jó fiú. De a szemében örök szemrehányás ült. Vád?
Önvád? Zavar? És eltűnt mögötte, szinte maradéktalanul, az a
régi jó humora, kedvessége, készséges mivolta... mások iránti
örök érdeklődése... ez bizony odalett. A legrosszabb pedig az,
hogy most, amikorra hatalmas erőfeszítéseik gyümölcse beérett,
és a közelismerés milliomosokká tette valamennyiüket, Tony
most sem hagyta abba az ivást. Sőt. És valahányszor Freddy
beszélni akart volna vele erről a kérdésről, máris azt mondta: ­
Jaj, édes drágám, csak ezzel ne gyötörj, csak ezzel ne...!
És a legtöbbször valahogy már némán is, a tekintetével is ezt
kérte, és Freddy inkább nem hozta szóba a dolgot.
­ Nos, Mrs. Longbridge, mit szól ehhez a házacskához? ­
kérdezte az ügynök. Freddy pedig ismét levetette a zekéjét,
térdig fölhúzta a szoknyáját, fölállt a fűtőtestre, életveszélyesen
kihajolt az ablakon, felnyúlt kicsit a magasba... és leemelt a
tetőről egy hosszúkás, rozsdás vasdarabot.
­ Hát ezt akarja eladni nekem, Mr. Lane? ­ kérdezte
szemrehányólag, s próbált úgy nézni az ügynökre, ahogy Tony
szokott nézni rá, italkérdések idején.
S megtekinthetett még „a kényesen józan Mrs. Longbridge”
egy bajor vadászkastélyt, egy viking típusú álnorvég fatornyos
házat, egy mór stílű palotát, és az ügynök egyre mogorvábban
vette át a kosztümkabátot, a zekét, melyet Freddy a tüzetesebb
vizsgálatok során lekanyarintott magáról. Ilyenkor már Mr. Lane
jól tudhatta, hogy itt se lesz üzlet.
Persze, Freddy se volt boldog. Tudta, egyrészt, hogy a látott
házak egyikében sem volna képes élni Tonyval, Annie­val,
Helgával és a ma még ismeretlen személyzettel. Másfelől az is
világos volt, hogy döntenie pedig még ma kell. A hét további fele
mind be volt táblázva, elsősorban a Life magazin embereivel, akik
azért jöttek el hozzájuk New Yorkból, hogy címoldalas sztorit
készítsenek az Eagles hősi küzdelmeiről, múltjáról, jelenéről és
jövőjéről. Itt gyakorlati szempontból a jövőn volt a hangsúly. Már
az eddigiek során sem panaszkodhattak a publicity istennőjére,
volt reklámjuk elég, jó sajtójuk, hírük­nevük is támadt... de hát a
Life az mindennek a csúcsa.
A Riporterek, mint úgy általában, főleg Freddyre
összpontosítottak. Először is, mert nő volt ­ egy ilyen üzletágban,
ahol csaknem kizárólag a férfiaké a vezérszólam. Aztán mert
rengeteg díjat nyert egykor, és hollywoodi filmekben is tömérdek
alkalommal bravúroskodott. Végezetül de Lancel lány volt, ősi
francia nemesi vér. Csupa remek részlet egy igazi sztorihoz. Nem
neheztel­e ezért végső soron Tony, kérdezte magától olykor
Freddy. De nem, efféle kisszerűség nem vallott volna rá. Talán
inkább az bántja, hogy úgy lett milliomossá hirtelen, hogy egy
centet sem adott bele az üzletbe? Nem, ilyesmi sem indokolhatta
egymagában azt a rettenetes iszákosságát. Nehéz, nehéz, nehéz,
sóhajtotta Freddy, és ezt nem a házvételre értette.
 Amikor egyébként egy nagy üzleti sikersorozat végén
megtudták, hogy milliomosok lettek, Jock egyetlen este 10 000
dollárt elpókerezett. Nyilván nem bánta, hogy veszít, másképp ez
elképzelhetetlen lett volna. Swede Tijuanába repült, eltűnt egy
hétre. Freddy Bullock’snál rendelt magának egy tucatnyi elit
göncöt. Húsz pár cipőt. Csak Tony nem csinált semmit. Kiült a
hátsó udvarba egy üveg whisky társaságában, s záros határidőn
belül elpusztította, és ez a foglalatosság olyannyira igénybe vette,
hogy még a kis Annie­val sem volt hajlandó játszani, igaz, a kicsi
lány ricsajozása sem zavarta.
Freddy kiment hozzá, töltött magának ő is egy rendes adagot,
odaheveredett egy nyugágyba. De Tony mintha észre se vette
volna. A semmibe meredt. Mintha teljesen igénybe vette volna a
felséges naplemente ­ és valami irdatlan bánattal töltötte volna el.
Finoman metszett arcvonásain, igazi brit lényéh semmiféle
„henye” kaliforniai életstílus nem változtatott. Már ha az ő
életstílusuk az Eaglesszel egy pillanatig is henyének volt
mondható...! De valami, igen, valami ­ olyan nagyon más lett.
Amikor először találkoztak, Tony az az ember volt, aki bármely
helyzetben megleli a kellő megoldást. Kivágja magát a
legkínosabb szituációból is. Jaj, hát nem csupán egy „gőzölgő
fürdő” esetén...! Ha a RAF­nak nincsenek ilyen Tony­forma
pilótái, semmi kétség, Hitler nyeri a háborút. Persze, abban az
időben senkinek se jutottak eszébe ilyen „magas röptű történelmi
szempontok”. A lényeg az volt, hogy megéljék a másnapot. Tony
akkoriban maga volt a biztonság élő szobra. Sugárzott belőle az
egészséges öntudat: a katonaemberé, aki büszke saját
képességeire, de szerény, mert tudja, hogy ő csak társaival együtt
lehet az, aki.
Most meg? Nyilvánvalóan valami alapvető életerő omlott
össze benne. A cél tudata halt ki belőle. A jövő képe... nehéz is
erre mit mondani. Hogy mi hiányzott. Harcos volt ő, aki
elveszítette ellenfelét. Fegyvertelen gladiátor. Sereg nélküli
hadvezér. Freddy még sorolhatta volna. De hát így igaz ez? Még
mindig valami romantikus ködön át látja a világot? Hőstettekre
emlékezik ­ haszontalannak érzi magát? Hiányzik a Nagy Évek
narkotikuma? Persze, nehéz lett volna ilyet is állítani. Mert még
Jockkal sem beszélt soha az emlékeiről. Miként más harci
pilóták... akiknek jószerén egyéb témájuk se maradt. Hát nem,
Tony ilyesmiben nem tetszelgett. Hogy zíí­zúú... ratatatata.
Netán a honvágy gyötri? A családját szeretné látni, az angliai
életstílust élni? Anglia még most, 1949­ben sem tért magához
annyira, hogy polgárainak kiutazási engedélyt adjon... kivéve, ha
üzleti útról van szó. A Longbridge család tagjai tehát nem
látogathattak Los Angelesbe. Semmi kétség, ez is egy lehetséges
változat.
S ha az nehezedne rá, hogy nincs több gyerekük? Freddy
tanácstalanul tűnődött. Nézte ezt a reménytelenül nemes arcot,
ezt az önmagába forduló lényt. Ezt a megközelíthetetlent. Aki
maga sem akar közeledni senkihez. Akiről nem lehet tudni, épp
mire gondol. És találgatni sem érdemes.
Freddy saját maga persze jól tudta, ő miket gondol. Bár olykor
visszariadt ezektől a gondolatoktól. Még harmincéves sem
vagyok, és máris előttem egy hihetetlen élet. Semmi „dolgom”
tulajdonképpen, ezentúl semmi egyéb dolgom nincs, csupán a
családom... gyerekek jöhetnek, egy azért feltétlenül még... és
kész. Élhetem az „úrinőéletet”. Bármennyire hihetetlen és
ellenszenves volt is ez a lehetőség. Mégis, ez az első ilyen
pillanat. Attól fogva, hogy nekilátott: ha törik, ha szakad, tovább
vezeti Mac repülőiskoláját, míg szerelme vissza nem tér.
Aztán...
...és most élheti az életét. Nahát, húzta el a száját, csakugyan?!
 Delphine­nek és Armand­nak közben ikrei születtek. Két fiú.
S akkor még egy harmadik fiú. Delphine ennek ellenére
Franciaország első számú filmszinésznője. A gyerek, a jelek
szerint, semmiben nem jelent akadályt.
Persze ahhoz, hogy valaki teherbe essen... na, igen. Kell valami.
Úgy tevőlegesen. S ilyen tevőlegességről közte és Tony közt már
hosszú hónapok óta nem volt szó. Egyszerűen gyalázat lett volna
kiszámolnia, hány ilyen hónap telt el. Ha átköltöznek egy másik
házba, talán ez is megváltozik? Lehet, hogy az eddigi házuk
túlzsúfolt kis hálószobája nyomasztja Tonyt ilyesképp? Hogy
gyakran még meg se csókolja, „jóccakát” sem kíván? De ha
esetleg valami más emészti a férjét... ha a sok repülés során
megismert egy másik nőt... rá vágyódik... gondolatban annál jár...
te jó ég, Freddynek ez eddig eszébe se jutott. Hanem hát
kizárható egy ilyen eshetőség?
S mégsem hitte, hogy megtalálta a helyes választ. Tony
gondolatban messze jár, ez nem vitás. De tulajdonképpen ­ sehol.
Igen. Ez jól látszik. Nem vágyik máshova, nem vágyik másra,
nem akar semmit. Hát akkor? Vagy én vagyok túl naiv, gondolta
Freddy. S mi van akkor, ha egyszerűen nem vonzom már többé?
Ha közömbös vagyok neki. Ha már nem kellek...? Itt ez a sok
szép új ruha, mind annyira nőies, romantikus... és Tony
végeredményben a felét meg se nézte. De amelyiket megnézte,
azokhoz is olyan kommentárokat fűzött, hogy ő, Freddy a
legszívesebben bőgve rohant volna el. El, akárhová! És tűzre
vetette volna a pompás ruhakölteményeket. Aztán megint mást
gondolt. A „New Look” divatja, a bokáig érő harangszoknyákkal,
nyilván nem vonza a férfiak erotikus fantáziáját. De hát mit
csináljon? Nem járhat háncsszoknyában itt, Los Angeles kellős
közepén, mint egy hulaleányzó Hawaii szigetén...!
Ha a legkisebb esély kínálkozik, hogy egy új ház... Igen, az
talán segít. Azt a lehetőséget meg kell ragadnia. Méghozzá ma.
Nem holnap.
És akkor...
­ ...állj! Mr. Lane, álljon meg, itt álljon meg! ­ kiáltotta, szinte
sikoltotta Freddy. ­ Itt egy tábla „Eladó”!
Az ügynök befordult jobbra. ­ Na, igen, Mrs. Longbridge, de
erről a házról nekem fogalmam sincs. Be se mehetünk. Ez nem
rezidencia, nem kastély, ez csak egy olyan... izé... ház. Nézze
meg, milyen elhanyagoltba kert s a többi. Nem mondom, még
tűrhető környék, de nincs eléggé nyugatra, és pénzbefektetés
szempontjából nem a legkiválóbb. Félek, csak egy pillanatnyi
hangulat ez az ön részéről, és később megbánja. Ha a dolog
hátrányait látja....
Freddy kiszállt a kocsiból. És megállt. Állt a ház előtt, nézte.
De mint aki valahova messze, máshová tekint. Egy lépést sem
tett. Nem ment a kerítéshez, ellenőrizni, hogyan hullik szét talán
a rozsdaette vas egyetlen érintése nyomán. Csak annyit mondott:
­ Holnap hívjon fel, Mr. Lane. A ház meg van véve. Közölje majd
az árat.
­ Mrs. Longbridge! Hogyhogy? Bent se volt... ön, aki olyan
igényes... semmit meg sem tekintett!?
­ Kívülről tudom, milyen, Mr. Lane. Ebben a házban nőttem
fel.
 Versenyló ­ társzekérbe fogva
­ Miss Kelly, kapcsolja kérem az állásközvetítőt ­ mondta
titkárnőjének Bruno, belépve pompázatos irodájába a Beecham
Mercantile Tmst épületében. Száz évnél is régebbi volt ez a New
York­i magánbefektetési bank. És a jelentősége szinte
felmérhetetlen.
­ Igen, uram. Parancsoljon, a beérkezett anyagok. A pestát
az íróasztalán találja, sir.
Bruno levetette s átadta titkárnőjének a kabátját. Hideg napok
járták, New Yorkban az 1949­es év decemberében. Brunonak
azonban megrögzött szokása volt, hogy gyalog megy munkába ­
a Sutton Place­en álló házától a Wall Streetig. Kivéve, ha ömlött
az eső. A banknál betöltött jelentős állása gyakran követelte meg
az üzleti ebédeket, vacsorákat, s olykor le kellett mondania
rendszeres napi fallabdameccsét. Hát kellett akkor ez a kis
testmozgás, a séta az 57. utca sarkától az East Riverig és vissza.
­ Mrs. Mclver van a vonalban, uram.
­ Á, igen...
­ Jó reggelt, Viscount de Lancel! Miben lehetek szolgálatára?
­ kérdezte a legdrágább manhattani munkaközvetítő elitiroda
vezetőnője.
­ Mrs. Mclver, szeretnék még szemrevételezni néhány
személyt. Komornyik, szakács, háziszolga etcetera.
­ Uram, már két hete a lehető legjobb személyzetet
közvetítettem ki önnek, mit tehetnék többet? Nem felelt meg a
kínálat?
 ­ Kérem, Mrs. Mclver, Párizsban efféle alkalmazottakat a
kerítés körül kószálni sem engednének. Valami kis fáradozását
kérem még e tárgyban, Mrs. Mclver... maximálja erőfeszítéseit.
­ Viscount de Lancel, hadd biztosítsam önt, hogy a felkínált
személyzet... nos, mindegyikük hosszú éveken át szolgált már a
legjobb helyeken, s a legkitűnőbb ajánlásokat is hozták
magukkal.
­ Ezzel együtt, Mrs. Mclver, az én számomra nem
megfelelőek. Tehát nagyon kérem, próbálkozzék tovább.
­ Természetes, uram. Teszem a tőlem telhetőt. De azt tudnia
kell, hogy egy fokon túl az ilyesmi már nem olyan egyszerű.
Mindenesetre azonnal jelzem Miss Kellynek, ha bármi
eredményre jutottam.
­ Tegye azt! Köszönöm. ­ És Bruno letette a kagylót.
A vonal túlvégén pedig Nancy Mclver megelégedetten
vigyorgott. Valahányszor Bruno ilyen „változtatási rohamot”
kapott, kiegészítő ügynöki jutalékot hozott neki a dolog. Atyaég,
ha mindenki ilyen „igényes” ­ vagy hisztis! ­ lenne, mint ez a
francia, az ő kis vállalkozása nem aranybánya, de platinatermelő
hely volna. De Lancel úr más céghez nem fordulhatott
személyzet dolgában, mert csak Mrs. Mclver vállalkozása volt
képes kielégíteni a „créme de la créme” igényeit. Hát akkor ­ megint
szüret, gondolta Mrs. Mclver.
­ Genny ­ kiáltotta munkatársnőjének derűsen ­, Lancel
ismét kiásta a harci bárdot.
 Ami annyit jelentett: a francia palira rájött megint az a
bizonyos dili.
­ Miért, mi van ezzel az emberrel? A legbajosabb ügyfelünk
az egész városban! Van pedig pár nehéz esetünk, de amit ez az
agglegény művel ... .
­ Jaj, ki tudja, minek mi az oka, Genny. Ne azt kutassuk,
miért ilyen, hanem hogy mit tudunk ajánlani neki. Aztán
jegyezze meg, Genny, ha nem változtatnának állást a
munkavállalóink, és ha a gazdáik örökkétig elégedettek volnának
velük, felkopna az állunk. Hozza, kérem, a kartotékokat.
­ Gyakorlatilag nincs több kínálatunk a számára.
Előkotortunk már bárki lehetőt és lehetetlent ­ dohogott Genny.
­ Ugyan, mire emlékszik ez. Küldje hozzá el újra
ugyanazokat, akikkel kezdtük, az első vagy a második
szereposztást. Olyan a háza, mint egy metróállomás, folyton más
a közönség. És ha egy ügyfél nem jön ki a személyzetével, az az ő
gondja, nem a miénk. Tőlünk mindig is kaphat újat, hadd
lehessen újra elégedetlen.
­ Miféle ember lehet az ilyen...
­ Ne legyen rá kíváncsi ­ szögezte le Mrs. Mclver. ­ Ha
nyolclábú orangután, akkor is kiszolgáljuk, és minél többször
segíthetünk rajta, annál kevésbé érdekes, hogy milyen. Fő az,
hogy fizet. Jól jegyezze meg, Genny, ennek a mi szakmánknak ez
a lényege, és nem más.
­ Bruno de Lancel? ­ kérdezte titkárnőjétől Cyntia
Beaumont. ­ De Marjorie! Ez nevetséges.
 ­ Hát csak azért gondoltam, miután Larry Bell az utolsó
pillanatban lemondta... és nem jön el a vacsorára... meg lehetne
próbálni ­ védekezett Marjorie Stickley.
­ A fene enné meg Larry Bellt! Az, hogy fáj a torka, nem
igazi kifogás. Ki a csuda vizsgálná meg sztetoszkóppal? Fel
vagyok háborodva. Kereshetek helyette megfelelő pótlást.
Minden olyan szépen ki volt egyensúlyozgatva pedig. És erre ő.
­ Talán fél, hogy megfertőz valakit, s annak híre megy ­
mentegette Larry Bellt Marjorie. Főnöknője, Cynthia Beaumont
meg, mint egy bőszült nőstény tigris, rótta fel s alá szalonja
korántsem szűk terét.
­ A nyavalyát fél ő ilyesmitől. A nyavalyát érdekli őt, hogy
azzal a nyavalyás nyavalyájával kit fertőz meg, ha ugyan igaz. A
nyavalyába kívánom őt! Hogy ezt a nyavalyás estélyemet így
tönkreteszi, a nyavalyás! A nyavalygásával...!
­ Jaj, Mrs. Beaumont! Nélküle is ez az évad legnagyobb
estélye ­ próbálta szelídebbre hangolni főnöknőjét Marjorie.
Nemhiába volt éveken át személyi titkárnő ő egy sor New York­i
előkelőségnél: jól tudta, a ház úrasszonyát semmi nem borítja ki
jobban, mint ha egy prominens férfi vendég az utolsó percben
lemondja a részvételt. Vége a világnak! Mert nincs annál
borzalmasabb, mint ha két nőt kell egymás mellé ültetni az
asztalnál. Másrészt Marjorie Stickley­ nek megvolt a férfiakról a
maga külön bejáratú véleménye. Egyáltalán nem emelik az
estélyek fényét. Az ilyen partykanok elsősorban azt várják el,
hogy őket szórakoztassák a hölgyek, de bizony ám!
 ­ Mi legyen akkor, Marjorie? Kész katasztrófa! Alig van pár
órányi időnk. Gondolja, netán Tini Black... vagy úgy, persze, most
tette közhírré az eljegyzését. Töröljük, eleve! Különben sem
kedveltem. Na és az izé... ikszipszilon... nem jut eszembe a neve!
De nem is baj, tudom már, kire gondolok, képtelen figura. A fene
enné meg, hogy épp most kell rendeznünk az estélyt.
Hálaadásnap és újév közt egyetlen valamire való férfi sem
szabad ilyen szempontból ebben a tízmilliós városban!
­ Igen, de ha egyszer Mr. Beaumont születésnapja épp most
van! ­ próbálkozott a végső érvvel a gyakorlott munkatársnő. ­
Meg fogjuk oldani...
­ Még az egyszer. De jövőre áttesszük az ünnepséget valami
ürüggyel más, kedvezőbb időpontra. Marjorie, most ne
filozofáljunk, ezt oldjuk meg! Itt van Rodostó, itt kell ugrani,
vagy hogyan is mondják az egyiptomiak...
­ Megyek az irodámba, minden lehető lelket feltárcsázok az
elsősegélylistánkról.
­ Tegye azt. És hívjon fel minden orvost, fogorvost. Hátha
akad köztük agglegény. Van, aki épp most válik, James juniort
magam veszem a gondjaimba. Ó, igen...hívom Princetont.
­ Na! igen, de ő meg záróvizsgázik, Mrs. Beaumont.
­ Na és? Anyja kedvéért megtehet ennyi szívességet. Ó,
tényleg megőrül az ember! Az ember lányának öt fia van, erre
négy az egyetemről rögtön megnősül. Mi értelme az ilyennek,
Miért is* hoztam a világra ezt a nemzetséget? Mit strapáltam
magam...! Gondolja meg, ha agglegények, négy szuperjóképű
férfi szaladgál még szabadon New Yorkban. Rendelkezésemre
állnának, amikor csak kell. Ó, már nekem csak ilyen a
szerencsém, Marjorie. Legyen boldog, ha és amíg nincsenek
gyerekei. Tömérdek gondot takarít meg magának!
­ Mi lenne, ha egész egyszerűen egy lányt kerítenék elő,
Mrs. Beaumont? Mármint ma estére...
­ Még egy nőnemű hölgyeményt? Isten őrizz! Na, akkor
megérett az idő, hogy öltözni próbáljak, míg maga telefonál,
Marjorie. Én is csak a világon vagyok, vagy nem?
­ Igen, és akkor mi lenne, ha mégis Bruno de Lancelt
próbálnám meg?
­ Jaj, Marjorie, neki én egy külön estélyt akarok rendezni.
Nem sérthetjük meg ezt a kedves embert azzal, hogy
pótszereposztásnak hívjuk. Amilyen elbűvölő modorú és
eleganciájú... egyszerűen odavagyok érte. Nem, ezt nem tehetjük
vele!
­ Csak azt mondta, Mrs. Beaumont, próbáljak valami reális
és elfogadható megoldást keresni.
­ Ez az, elfogadhatót és reálisat. Nem olyat, amivel ok
nélkül megsértünk valakit. s
­ Igen, de ő olyan sokszor járt már itt, hogy biztos megértő
lenne. Mint a ház barátja. Nem látom akadályát.
­ Nem olyan értelemben a ház barátja. Ha amerikai lenne,
hát nem szólnék egy szót sem. De hát tudja, milyen... hűvös
modorú ember. Valahogy az az érzésem, ma sem ismerem őt
jobban, mint az első pillanatban. Pedig hányszor ült már a
jobbomon. Kifogástalan modorához tartozik az is, hogy
önmagáról sose beszél. Igaz, isteni a külseje, az, hogy jóképű,
kevés rá... és gazdag, rém gazdag... és nőtlen. Aztán ez a nemesi
címe... hát lehet felőlem olyan elzárkózó, mint egy pápa, aki nem
ad audienciát, vagy annyira merev modorú, mint az angol
királynő... pillanat, pápa... mi lenne Spellman bíborossal? Nem
hívhatnánk meg őt, Marjorie?
­ Mint póttartalékost az utolsó pillanatban? Nem akarom
bírálni az ötletet, Mrs. Beaumont, de hát be kell látnia...
­ Na, igen, igen. Alighanem igaza van. ­ Cynthia Beaumont
mélyet sóhajtott. Pont ezért megfizethetetlen ez a Marjorie, igen,
mert így érzi az apró árnyalatokat. Nüanszokon múlik az élet!
Nem véletlenül ő a város legjobb személyi titkárnője. És kap
kétannyi fizetést, mint bárki mis ebben a szakmában. Még ha
szabad lenne is a bíboros, efféle meghívása illetlenség volna. Ó,
de mennyire.
Amikor kiszállt a fürdőkádból, s hozzálátott a sminkeléshez,
jött Marjorie diadalmasan. ­ Minden rendben ­ újságolta ­,
sikerült megszereznem Bruno de Lancelt. Azt mondta, hogy „ez
csak természetes”, és hogy „ezer örömmel”.
­ Ezt mondta? Fantasztikus. Maga aranyat ér, Marjorie.
Megmentette az estélyemet! De hogyan csinálta? Mit mondott
neki?
­ Á, az hadd maradjon az én kis titkom, Mrs. Beaumont. De
most rohanok, szólok a virágosnak, hogy önt pillanatokon belül
várhatja... különben idegösszeomlást kap.
Avval Marjorie Stickley elvonult. S arra gondolt: milyen
egyszerűek az élet aranyszabályai. Az ő foglalkozását illetően
például tudni kell: annál nagyobb baj nem eshet, mintahogy
valaki nemet mond. De ezek a társasági úrhölgyek épp ettől
rettegnek. Ezért kell nekik valaki, aki... Á, ennyi! Ami meg Brüno
de Lancel hírével, nevével kapcsolatban kialakult: hogy
elzárkózó, hűvös modorú, és a többi, nos, épp ezt fordította most
ő, Marjorie Stickley a jó ügy hasznára. Mert a legtöbb úrnő fél,
hogy Brunotól elutasítást kap a meghívására, Marjorie azt
remélte, hogy a férfi ma este szabad. S ez így is volt. Jó kis
orrocskám van, épp a high society köreibe való. Tudok bánni a
sznobokkal. Ha Cynthia Beaumont­nak hívják őket, ha Bruno
Lancelnek!
Bruno ezen a péntek délutánon korábban távozott a bankból,
és első útja a J. M. Kidder Inc.­hez vezetett, hogy negyedszerre
próbáljon egy új lovaszekét.
­ Ezt társasági vadászatokra is viselni fogja, Viscount de
Lancel? ­ kérdezte bizalmasan és barátságosan Allensby, az „első
próbamester”.
Bruno valamit mormogott rá válaszul. El nem képzelhette,
hogyan gondol ilyet egy közönséges szabósegéd: hogy ő majd
beszámol neki, mit és hogyan és miért tesz!
­ Sok­sok úriember jár hozzánk vadászkörökből. Hallani,
mily pompás mulatságokat rendeznek.
Bruno megint csak odamorgott valamit. „Pompás mulatság?”
Egy csomó hülye tőzsdei alkusszal majomkodni. Ügyvédekkel,
üzletemberekkel, halálosan unalmas kertvárosokba menni a
kedvükért, olyan emberekkel tölteni az időt, akik soha egy fél
napot nem vágtáztak a saját lovukon, a saját birtokukon át
keresztül­kasul.
Dögunalom! Ez a „pompás mulatság”. Persze, volt, ahogy
volt, jobbat itt ennél nem lehet találni ­ Fairfield itt van egy
köpésre és vadászat nélkül az élet egyszerűen elképzelhetetlen.
Akkor meg le kell nyelni a velejáróit.
­ A gallérral még mindig baj van, Allensby.
­ A múltkori próba után újat szabtam, uram. Vadonatújat.
Csak tessen megtekinteni, milyen jól áll.
­ Khm.
Bruno ide­oda forgatta a fejét. Aztán sikerült bebizonyítania,
hogy a különben tényleg remekbe szabott gallér ráncot vet. ­
Tessék, na, látja? Ez egy kacat, ez a gallér. Letépheti, elhajíthatja.
Tiszta új gallért kérek. ­ Undorral kibújt a zekéből, a székre
hajította. ­ Majd telefonáljon a titkárnőmnek, ha jöhetek a
következő próbára.
­ Igenis, uram ­ mondta kényszerű előzékenységgel
Allensby. Ismerte az aranyszabályt: szabóján csak egy bizonyos
emberfajta tölti ki a mérgét. Az ilyen emberfajtával pedig nem
kell törődni. Amilyenek, olyanok. Ez a francia nemesi című
férfiú, felőle, annyiszor jöhet próbálni, amennyi az idejébe fér. Ők
az áraikat eleve úgy kalkulálták. Régi cég az övék. Sok cifra
vendéget túléltek, bolondos kuncsaftokat. Igaz, ilyen eszményi
alakú férfi, mint a francia, szinte még sosem akadt. Ha nem lenne
olyan rohadt féreg, végső soron kész élvezet lenne vele a próba;
De hát így? A fene ott enné meg, kinek tartja magát
végeredményben ez..
...ezajöttment!
 Bruno, a szabóságot elhagyva, órájára pillantott. Még volt
százhúsz perce, akkor még ráér felöltözködni a vacsorához. Nem
messze innen pedig egy nő várta, s nem is akárhogy. Mint egy
becses, drága macska... izmos, de kicsit telten buja testtel... és
kandallójából gyümölcsfahasábok illata szállt. Büszke és
megalázkodó áhítozással várta őt ez a nő, s tudta, hogyan fog
majd csücsöríteni érkezésekor azzal a hasított, inkább szopásra,
mint szólásra termett szájával. Puha és tapadó hús, finom bőr,
feketéllő mellbimbók, de mekkorák...! A feneke pedig telt és szép
formájú, és a legalkalmasabb megannyi édes gyötrésre, amit csak
emberi test és elme elgondolhat. A keze: bűnös, készséges,
mindentudó kéz. Fürge ujjak, facsarintók és ingerlők. A nő alig
negyven, nem, még annyi se, és dúsgazdag. És három hónapja az
övé.
Még egyszer végiggondolta: ez a nő most rá vár. Most is
éppen, igen, hogy jöjjön ő, s tegye vele, amit csak óhajt. Telefonon
megbeszélték. Bruno kiadta utasításait, hogyan készüljön a
jövetelére. Hogyan ingerelje, készítse fel magát. És látta őt maga
előtt: ahogy szétvetett lábakkal hever vagy ül, és nyirkos, előtte
megnyaldosott ujjaival azt a helyet cirógatja és csiklandozza.
Tudta, hogyan vonaglik közben, miként lüktet az ágyéka, feszül a
melle, s ahogy zihál, milyen hangokat ad ki magából. És
mennyire vigyáz, ne érje el a kéjek kéjének csúcspontját. Csak
majd vele. Azt majd csak vele. De ha ő úgy akarja, ha úri
szeszélye úgy kívánja, hát azt mondja neki: épp csak az öledbe
akarom hajtani a fejem... és akkor tudomásul veszi ezt is. Vagy ha
azt kéri, száját ne szólásra, hanem... valami másra csücsörítse... és
fent, lent, ott, középen... hát az a legnagyobb boldogság lesz
ennek a nőnek. S ha megparancsolja neki, térdeljen a szőnyegre,
húzza föl a szoknyáját, hogy ő így hatolhasson belé hátulról, mint
hajdan... igen, iskolás fiú korában tette valakivel... akkor ez a nő
hálás. Akár megengedi neki, hogy karcsú ujjaival odanyúljon, s
netán saját magát is ingerelje közben kívül, ott, akár sem. Boldog
szerelmetes „megaláztatásában”, ha Bruno mindennek elmondja
közben, és még boldogabb, ha Bruno arra kéri, ő mondjon
magáról mindent. De azt is lehet, hogy ráparancsol, üljön csak a
karszékben, aztán gombolja ki a sliccét, és közelítsen lassan,
lassan azzal a hasadt gyümölcs szájával. Töltött­ szájacskajáték.
Banánhámozás. És próbáljon közben beszélni. Blublublub.
Ennyit.
Bruno mindig is szerette az érett korú nőket. Az efféléket, akik
azt akarják: kezeljék őket kurvának. S egész New Yorkban nem
akadt férfi, aki így mert volna bánni őnagyságával. Csak ő,
Bruno. És ez a nő épp ezért vágyódott rá olyan mérhetetlenül,
végtelenül. Ráadásul még mi minden állt előtte! Bruno még
korántsem merítette ki a megaláztatások tárházát. Csak szépen,
lassan, csak fokról fokra.
Ez a nő az én kreatúrám, gondolta Bruno, ahogy hátat
fordított a nő lakásának ­ ahol néhány perccel ezelőtt illatozón és
öningerlőn és lihegve várta őt ez a szép test és kárhozó lélek ­, de
hát épp ez az... ez a baj. Mindent előre meg tudott mondani, mire
számíthat nála. Lassan ő maga is elérte azt a kort, ami az általa
favorizált nőké. És lassan olyan sokat megismert a fajtájukból,
hogy nem nagyon akadt történet, melyet ne hallott volna már... a
vonagló fantáziák szinte nedvedző világa annyi volt csak neki,
mintha egy enyhén tekervényes szellemvasútra fizetne be, ahol
rémalakok helyett kéjhölgyek kínálják a velőborzongást egy­egy
fordulón. Főleg New Yorkra állt ez, ahol a hölgyek szexuális
fantázia­ és szokásvilága annyira banális volt, hogy napokon
belül rá lehetett unni egy­egy „példányra”. Nem lehetett olyan
hosszasan fürdőzni a luxuskivitelű szenny szentségében, mint a
párizsi lakások rejtekein.
 Igen, ezt nem vette jó néven Bruno de Lancel az amerikai
nőktől: ezt a higiénikusan disznó erotikát. Ezt a szabvány
kéjvilágot. Ezt a dögunalmat. Mert bármilyen dögök is,
unalmasak voltak. És ettől ő lelohad. Ez a nő is most...
akármilyen nedvedzőn, tekergőn, önkielégítőn várt rá, az ő
ágyéka meg se moccant a gondolatára. Aztán, ahogy rájött, hogy
nem számíthat a kanra ma este, megtalálta a módját, hogy ­ akár
sorozatosan is ­ élvezzen, élvezzen, élvezzen. Őt meg, Brunot,
pont az élvezése egyebekbeni dögunalmával megfosztotta az
élvezettől. Az igazitól. Azt már nem tudja neki megadni. Marad
helyette ez a vacsoradolog.
Mire lehet ebben a városban még egyáltalán számítani, miféle
gyönyörnek lehet igazán örülni? Erre gondolt Bruno, ahogy
vaktában rótta a karácsony előtti New York utcáit. Ahol pedig
minden sarkon ezernyi ígéret vibrált a levegőben. Persze, de
milyen ígéretek? Nyers vitalitás... energia... kínálat... harsányság
és bőség. Ennyi.
New York. Micsoda feneketlenül undorító város! Semmi
charme, semmi intimitás. Arctalan metropolis! A házak vagy túl
kicsinyek, vagy ormótlanul magasak. Tény, hogy minden olyan
túl új. És az arányok úgy egyebekben sem stimmelnek.
Érdektelen, rendetlen az egész. Hanyag, hevenyészett. Toldott­
foldott. Az utcák, persze kínosan egyenesek... magas házaikkal
túl szűkek, lerobbant épületeikkel túl sivárak. Dögunalom, ez a
szó tért vissza itt is. Fák szinte sehol. Még ez az állítólagos park is
kínosan metszett négyszög.
Sehol egy rejtett hátsó udvar, kis passzázs, zsákutca, belső tér,
váratlan forduló. Nincs a várost meghatározó, átszelő folyó,
amitől egyszerre élni kezdene a kő, a beton. Víz van bőven, de
fantáziátlanul. Az emberek, akik elegánsnak hiszik magukat,
képesek egy ilyen sivár Park Avenue­n lakni, és büszkék rá. Aki
akar, bebámul az ablakukon. Nem tudják még csak az
intimitásukat se védeni. Nem is akarják.
Aztán a társaság! A society. A város tökéletes tükörképe. Túl
sok hangoskodás, ordenáréság, proccság, túlzás, felvágás, semmi
báj. A történelmi gyökerek teljes hiánya. Bárki bárhová beléphet,
csak fizesse meg a belépti díjat. Ez a társadalom sosem tudja
megérteni és értékelni a hagyományt, az örökséget, a családot.
Ennek a társadalomnak még az a szó is idegen, hogy
„arisztokrácia”. Csak dörgölőznek. Csak próbálkoznak. Csak
sznobok, ezzel is, ebben is. Eltűnődött: nevezetes vendéglátónői
közül vajon egynek is eszébe jut­e, mit tart ő, Bruno de Lancel,
felőle és becses estélyei felől. Már mit...! Túl ostobák ahhoz is;
aztán az ő tökéletes modora még csak a gyanú árnyát sem veti rá.
New York egyetlen varázsa ­ ha nem túlzás ez a szó! ­ és üdve
ennyi: hogy mégsem európai város. Mert Párizs után Bruno nem
bírta volna elviselni, hogy olyan másodrangú helyek
valamelyikén éljen, amilyen Madrid mondjuk, netán Róma.
Ebben a tökéletesen steril száműzetésben minden egyetlen
tengely körül forgott, s ez a tengely a pénz. S a pénz, ellentétben
a szex dolgaival, örökké bűvöletében tartotta Bruno de Lancelt. A
pénz vadászata örökké új fordulatokat és izgalmakat hozott, és
minél többet lapátolt össze a pénzből ­ nem kérdve, mi végre,
valóban? ­, annál lenyűgözőbb lett az élmény. Igen, de minek itt
az a tömérdek pénz, ahol egy rendes vacsorára sincs mód? Ahol
minden parvenű, hagyományta­ lan, talmi? Mégis, a pénz, a
pénz...
Ahogy házához közeledett, melybe vendéget sosem hívott,
melyet mindazonáltal a lehetőségek szerint pontosan úgy
alakított ki belül, úgy rendezett be, hogy a rue de Lille­en állóhoz
hasonlítson, ahogy tehát „hazafelé” tartott most, egyetlen kérdés
foglalkoztatta: várja­e levél Jeanne­tól.
 Mert Valmont öreg házvezetőnője hű maradt hozzá.
Epernayben volt házacskája, onnét tudósította „a fiatalurat”
megannyiszor az új fejleményekről. Apám, gondolta Bruno, még
csak hatvannégy éves. Hát... lehetne több is. Vagy az egészségi
állapota rozogább. Sebaj. Egy nap érkezni fog egy levél Jeanne­
tól, mely arról tudatja őt, hogy Paul de Lancel eltávozott az élők
sorából. Bruno erre a levélre várt. Ez éltette. Ez volt jószerén
minden gondolata. Annyi módja van a halálnak. Rák...
autóbaleset... áramütés. Le lehet bukni a lóról. Netán természetes
halálok is adódik. Guillaume bácsikája oly fiatalon költözött át a
másvilágra. Például.
Igen, Bruno tudta, hogy ha nem ma, hát majd máskor... egy
másik napon... várni fogja ez a levél. A halálhírlevél Jeanne­tól...
a levél, mely neki az igazi életet adja vissza.
1950 márciusában, egy pénteki nap délutánján Freddy
odahajolt Tony íróasztala fölé, és azt mondta reménykedve: ­
Tony, édesem; nem volna kedved utazni egyet, csak úgy egy
kicsikét? Jock és Swede közben mindent elintéz. Olyan szép ez a
nap. Kirándulásra termett.
Tony felpillantott. Épp a határidőnaplójába jegyezgetett be
ezt­azt, amikor felesége belépett a szobába.
­ Utazni? Kirándulni? Hová? Mi az, ami téged errefelé
annyira vonz? A hollywoodi stúdiók látványa? A Santa Monica
fövenyét szegélyező hülye luxusvillák? Vagy a sivatag? Nem
inkább repülni szeretnél? Az új Bonanzáddal? Miért nem vagy
őszinte legalább...
­ Nem, én egyáltalán nem repülni szeretnék, hidd el ­
válaszolta Freddy nyugodtan. ­ Hanem kocsikázni egyet, veled.
Lehajtjuk szépen a kocsim tetejét, fújni fog a szél, szabadok
leszünk...
Így beszélt; de közben olyan furcsákat gondolt. Mi van
Tonyval? Kora délután már tökrészeg? A whiskysüvegből
láthatóan még nem fogyott el minden. Akkor meg?
­ Na, gyere, szívem ­ folytatta tehát. ­ Mint afféle öreg
házaspár, ennyit megengedhetünk magunknak. Se az üzlet nem
dől össze, se egymást nem fogjuk halálra unni... remélem. Én
téged nem. Hm?
Tony kényszeredetten bár, de engedelmesen tett eleget a
kérésnek. Végig némán ült Freddy mellett. S így hajtottak ki a
San Fernando Valleyből a hegyeken át Los Feliz felé.
Freddy hirtelen fékezett. Egy ház állt ott egy dombon. A
spanyol haciendák jellegzetesen kaliforniai változata. Még
novemberben vásárolta Freddy.... aztán kívül­belül tökéletesen
rendbe hozatta. Csak úgy ragyogott! Körötte narancsfák. A
virágágyakban árvácskák színpompája. Az ablakokban ládák,
bennük az elnyűhetetlen nefelejcsek kékje. A frissen festett falak
tündököltek és villogtak a napfényben. A tető cserepei
vadonatújan piroslottak.
Itt álltak meg most a kocsival.
­ Azt hittem, valami rendesebb kirándulásról lesz szó ­
közölte ekkor Tony kedvetlenül. ­ Ez összevissza is
negyedórácska volt.
­ Tetszik neked ez a ház? ­ kérdezte Freddy, meg sem
hallván az iménti megjegyzést.
­ Jó, persze. Talán ez az egyetlen háztípus Kaliforniában,
amelyik nincs ellenemre. De ezt már annyiszor megbeszéltük.
­ Kéne nekünk egy ház, nem?
­ Semmi ellenvetés.
­ Olyasféle, mint ez mondjuk? ­ kérdezte reménykedve
Freddy.
 ­ Hát akkor most már föltételezem, hogy rég meg is vetted.
­ És a feleségére nézett. Freddy lehunyta a szemét, nehogy a kék
tündöklés árulkodjék, de a mesterségesen semleges arckifejezés
mindent elárult. ­ Értem. Csakugyan csinos. Remek állapotban is
van. Azt, amit eddig láttam belőle, elismerésre méltónak tartom.
Épp csak be kell költözni, valahogy olyan.
­ Nem is látszol meglepettnek ­ mondta ekkor végre Freddy.
Mert valahogy mintha összeomlott volna benne minden. Nap
mint nap ellenőrizte, hogyan folynak a munkálatok. Vagy úgy,
hogy kijött ide, vagy a belsőépítészt gyötörte napjában hatszor
telefonon. És tombolt, és aranyos volt, vámpírkodott és
hamupipőkéskedett... mindezt csupán azért, hogy a kívánt és
várva­várt eredmény meglegyen. Hogy minden pontosan úgy
alakuljon, ahogy ő megálmodta.
Ahogy maguknak megálmodta. És akkor most Tony...
­ Mit mondjak ­ folytatta Tony máris. ­ Dúsgazdagok
vagyunk, fölvet minket a pénz, miért olyan nagy eset, hogy
veszünk egy házat? Az se lep meg, hogy te ilyen dolgokban rém
aktív vagy.
Tony hangja valahogy furcsán engedékeny, szinte lágy volt.
Ez zavarta Freddyt a leginkább. Mintha egyszerre hamis hang
csúszott volna a jól ismert dallamba. Itt valami ­ igen, itt valami
merőben új volt. Szokatlan. Ez a szelídség, Freddy tudta, hogy
valamit leplez. Csak hogy mit?
­ Még ha nem örülsz is olyan nagyon ­ mondta akkor ­, és
nem igazi meglepetés neked, azért talán megtekinthetnéd
belülről is.
 Az lehetetlen, hogy Tony tudott volna az ő akciójáról!
Végképp rejtélyesnek látszott az ügy.
­ Jó, hát essünk rajta túl ­ indult el Tony fel a dombon. Ha
már a nagy kirándulásból semmi se lett.
Freddy úgy érezte magát, mint akit leforráztak. Százszor is
elképzelte ezt a jelenetet... mármint ezt aztán végképp nem! De
hogy milyen elragadtatással nézi majd Tony eljövendő életük új
keretét... mindennapjaik csodálatos környezetét. S helyette olyan
az egész, mintha udvariasságból erőltetne magába holmi finom
falatokat, melyek azonban számára egyáltalán nem finomak.
Hanem undorítóak. De miért? Nem talált reális magyarázatot.
Máris részeg lenne? Alkoholizmusát Tony általában pompásan
titkolta. Olykor csak abból lehetett tudni, hogy a föld alá itta
magát, ha ­ tényleg az asztal alá zuhant, vagy fejjel előre a
mosdóba.
Mindegy. Freddy végigvezette férjét a ház fontosabb
helyiségein. A sok szép cserepes, ládás és hordós virág közt. A
padlót színes mexikói terrakottából képezték ki, és mindenütt
süppedő szőnyegek gyönyörködtették a szemet. A bútorok
csodálatos formájúak voltak, mégis egyszerűek. A ház és
berendezése beleillett volna akármelyik szaklapba ­ Hogyan
Lakjunk?... Az Eszményi Otthon ­, és mégis emberszabású volt. Mert
egyszerű maradt, nem volt benne semmi sem hivalkodó. És ami a
legfőbb: ebben a házban egy nő ugyanolyan jól érezhette magát,
mint egy férfi.
Tony pedig minden ajtóban megállt, és szabványosan
ugyanazt mondta, motyogta, sóhajtotta: ­ Jaj, elragadó. Tényleg
elragadó.
Freddy szeretett volna behúzni neki egy jót. A fene enné meg,
hogyan képes úgy viselkedni, mint akinek egy idegen házat
mutat meg egy büszke tulajdonos? Miért nem érzi, hogy ez az
övé, az övék? De nem. Ki nem nyitott volna egyetlen
szekrényajtót... meg nem simogatott egy vázát... ablakhoz nem
lépett egyik szobában sem. A szőnyegek mintái, a falak színei ­
nem érdekelték. Csak azt hajtogatta, hogy „tényleg, tényleg
elragadó... nahát”.
Csak ezt.
Végre azért mintha valami érdekelni kezdte volna. Azt
kérdezte ugyanis: ­ A bár hol van?
Freddy még ennek is megörült. ­ Arra ­ mutatta, és csakhamar
ott álltak a pompás faburkolatú bárpult előtt. A pult mögött
pedig polcokon, szekrényben szép rendben sorakoztak a
legkülönbözőbb palackok, flaskák. Hatféle whisky, tequila,
konyak... likőrök... és szódásszifonok... borfélék...
keverőedények. Citrom, olajbogyó. Sós mogyoró.
­ Hát jeget hol csinál itt az emberfia? ­ kérdezte Tony. Ez
volt a második kérdése.
­ Jeget, szívem, a konyhából hoz, szép, ezüst vödröcskében
­ erőltetett mosolyt az arcára Freddy. ­ De csak a vendégeknek,
mert tudtommal te jég nélkül iszod...
Tony akkor, a malagás és ginger ale­es üvegeket tüntetőén
mellőzve egy ír whiskyt választott ki, töltött magának egy jókora
löketnyit, aztán poharát emelte. Freddy várta, kérdez­e még
valamit. Hát igen, Tonynak hirtelen eszébe jutott a jobb modor. ­
Nem parancsolsz te is valamit? ­ kérdezte feleségét, mintha a
bárban egyszerre ő lenne odahaza már.
­ Csak ugyanazt, amit te, szívem ­ felelte Freddy.
­ Örömmel. Csirió.
Avval leült. Freddy meg riadtan tűnődött, mi volt ebben a
„csirió”­ban is olyan fura, annyira más? Annyira... művién,
idegenül mondta. Mint akik először találkoznak életükben!
Vagy... csak úgy mellesleg. Holop ez az ő házuk! Ez az ő életük!
Nagy hallgatás következett. Freddy idegesen forgatta
kristálypoharát. Mintha azt nézné, nem olvad­e föl benne
ciángömböcske. Aztán idegesen fenékig ürítette. Jó, tegyük fel,
hogy Tony egyszerűen sután viselkedik. Nem tud mit kezdeni az
élménnyel. Netán csakugyan ittas állapotban van. Lesz ez még
jobb is itt... a bárban... és egyebütt. Hát épp ez az. Annyi tér van
ebben a házban... a hálószobájuk is más lesz. S akkor
megkérdezte:
­ Tony, ugye nem tartod túl nagynak az épületet? De hát
gondold meg, ha gyerekeink lesznek, aztán vendégeket is
fogadunk, kell a sok­sok szoba. És nekünk is meglesz a magunk
nyugodt fészke, külön­külön... és együtt.
­ Aha. Tehát ez te már így mind szépen el is tervezted. Igaz?
Te aztán nem vesztegeted az időt, Freddy. Nem szabad
alábecsülnöm téged. Terhességről szó sincs, nem is nagyon lesz,
ahogy én látom a dolgot... de te már szétküldöd a meghívókat az
Újszülött Házavatójára. Tényleg jópofa vagy.
Freddy érezte, ahogy elönti a düh. (Mi a fene van Tonyval?
Miért ez a tüntető visszautasítás? Mit tud felróni neki a férje? ­
ráadásul ennyire!)
­ Természetesen még nem küldtem „szét” meghívókat ­
mondta mindazonáltal a lehető legkönnyedébb hangon, mint
akinek föl se tűnt az iménti képtelen reagálás. ­ A ház is csak
tegnapra lett kész. A festék szinte meg se száradt még. De ami a
tervemet illeti... a jövőt... mi kivetnivalót találsz az
elképzeléseimben? ­ Aztán mintha a megoldás jutna az eszébe,
azt kérdezte: ­ Iszunk még egy kortyot?
 ­ Nem, köszönöm.
­ Tessék? ­ Freddy most képedt el igazán.
­ Most józannak kell maradnom ­ közölte Tony, és Freddy
igazából e szavak hallatán érezte a végső döbbenetét. Férje
hangjában volt valami metsző él, sőt, visszafogottság is
ugyanakkor... mintha türtőztetné magát. De hogy még ő...?!
Ez volt épp a felfoghatatlan.
­ Józannak?
­ Tök józannak. Ha netán nem vetted volna észre, ritkán
voltam józan az utóbbi időben. Azt hittem, az ivás meghozza a
bátorságomat. De nem. Viszont most csakugyan össze kell
szednem magam. E tárgyban.
­ E tárgyban? A ház tárgyában? Nem tetszik netán? Azt
akarod közölni velem, hogy nem óhajtasz itt lakni?
­ Nem erről van szó. Szép ez a ház. Része azonban annak,
amit... igen, amit te csinálsz, és ahogy csinálod; és ez az, amit
nem bírok tovább. Hogy örökké ez megy: tessék, itt egy ház,
Tony, beköltözünk szépen. Tessék, itt a jövőd, Tony, ez lesz.
Tessék, nagy családunk lesz, Tony. Milyen boldog és elégedett
leszel itt, csak tessék, tessék, folyvást és folyvást. Remekül
prosperál a cégünk. Van pár millió dollárunk. Ezüsttálcán
nyújtom az életed, tessék elvenni, Tony, érte nyúlni, úgy... okos
kutya, jó kutya! ­ Elvette poharát a tálcáról, és teljes erővel a
kándallópárkánynak vágta. ­ Jó ég, Freddy, mit képzelsz? Amit
tegnap álmodtál, azt ma már a valóságban is rögtön látni akarod.
Kivétel nélkül minden elképzelésedet! De minek képzelsz te
engem? Megmondom. Én a Freddy őnagysága férje vagyok,
semmi egyéb, kicserélhető portéka. Kellék. Tartozék. De ez
nekem így nem megy tovább! És nem kell tovább! Én itt akarom
hagyni a fenébe ezt a rohadt házasságot, Freddy! Megértetted?
Én nem leszek többé a férjed! Én nem élek veled tovább!
Hangjának durvasága legalább annyira megdöbbentette
Freddyt, mint szavainak tartalma. És Tony arca olyan volt, mint...
igen, mint amikor a csapdába esett állat inkább le akarja rágni a
lábát, de csak szabadulni, szabadulni...!
­ Te nem vagy észnél, Tony! Hiába mondod, hogy józan
vagy, nekem ugyan mesélhetsz! Valószínűleg megint hajnal óta
iszol! ­ Most már Freddy is üvöltött, ugyanakkor mintha nagy
messziségből hallotta volna a saját szavait. ­ Szégyenkeznél, ha
felfognád egyáltalán, miket beszélsz!
­ Nagyon is jól tudom, mit beszélek, és nagyon is restellem
magam. De nem a mostani szavaimért. Hanem már évek óta. Azt
hittem, meg tudom szokni. De hát nem. És ez a jó. Freddy, kérlek,
hagyd, hogy végigmondjam. Teljesen mindegy, józannak tartasz­
e vagy részegnek. Nem ez a lényeg. Hanem, hogy öt éve, amióta
ide megérkeztünk, átvetted a parancsnokságot. Tiéd a főszerep,
sőt a kettőnk életében a tiéd volt az egyedüli valóságos szerep.
Én csak statisztáltam... vagy még annyit se tehettem. Az Eagles
nélküled megbukott volna, mint kacsa a vízben a nokedli után.
Igen, se Jock, se én, egyikünk se lett volna képes életben tartani
ezt a nyomorult vállalkozást, amely aztán, most persze gazdaggá
tett engem is. De hát nekem ez nem kell. Én ehhez nem adtam
hozzá egy lyukas vasat se. Érdemben ugyanúgy pilótáskodtam
csak, mint a többi gályázók. Ötödik kerék voltam az első
pillanattól fogva. Freddy, nekem ebből...
­ Tony, hagyd abba! Hogy tudsz ilyen kegyetlen lenni, ilyen
szadista? Nélküled végképp nem lett volna erőm és hátterem.
Csakis neked köszönhetem!
­ Mesebeszéd. Én ehhez nem kellettem. És ha másképp
csinálod, ahhoz se kellettem volna. Én pedig megjátszottam
magam éveken át, mintha neked itt szükséged volna rám... vagy
Annie­nak akár. De senkinek se kellettem igazán. Ez a valóság.
Mindegy. Ami volt, megvolt, a Nagy Harcnak vége. De ne is
akard elhitetni velem, hogy te valaha is megváltozol. Hogy eljön
az idő, amikor nem teljesen és tökéletesen a magad feje után
akarsz menni. De én egy ilyen... zsarnokságban nem tudok élni.
Akárhogy körülpárnázod nekem, Freddy, ebbe én beledöglök!
Elég volt, vége! Megölted az önbecsülésemet. Tudod, mit jelent
ez? Csak egy menekvés van számomra: el innen!
­ Tony, kérlek... ha akarod, abbahagyom a munkát.
Visszatérünk Angliába. Van elég pénzünk. Teszünk egy próbát,
hazamegyünk. Aztán majd meglátjuk. Senki se mondta, hogy
bárhol is örökké kell élni. ­ Freddy igyekezett mindezt rettentő
fegyelmezetten elmondani. Úgy érezte, hogy meg kell őriznie a
hidegvérét. És akkor minden rendbe is jöhet még...
­ Szegény, kicsi Freddy! Tényleg azt hiszed, minden úgy
megy majd a világon, ahogy te elképzeled? Még a saját
jellemedet is meg akarnád változtatni! Az is legyen pont olyan,
amilyennek kívánod. Nagyszerű! Hogy te visszajössz Angliába,
éled a vidéki nemeshölgyek életét! Mintha nem láttam, nem
éreztem volna minden pillanatban, mennyire nem rád szabták
ezt a szerepet. Semmi kétség, becsülettel megfeleltél. Rengeteg
erőfeszítésedbe kerülhetett! De hogy most te abba a világba
visszatérj? Olyan lenne az, mint ha egy versenylovat a
pályafutása csúcsán be akarnának fogni egy társzekér elé! Nem,
kicsikém. Magad is megmondtad ezt az imént. Hogy
kísérletképp térnél vissza Angliába. Hogy senki se mondta:
bárhol is örökké kéne élnünk. Hazamenni... ó! Nekem az tényleg
hazamenés, neked nem. Ami nekem Anglia, az neked Kalifornia.
Ilyen egyszerű az egész! A tied az örök napsütés világa. Nekem
hiányoznak már az őszök is, az esők., a zörgő avar, az égett lomb
füstszaga... minden. A dér, a hó... Idegen hazában nem lehetek
boldog. És nem lehetnél te sem. Te amerikai vagy, én angol.
Engem eleve nem arra neveltek, hogy jóra­rosszra robotoljak. Ha
nem jövünk el Kaliforniába, te hagytál volna ott engem
Angliában.
­ De hát... mégis, hol ment falsra az egész? ­ kérdezte
Freddy. Kétségbeesetten állapíthatta meg, hogy Tony tényleg
józan, színjózan. És azt is el kellett ismernie, hogy rettenetes
igazságokat mondott ki. Ugyanakkor még mindig remélte, hogy
talál megoldást. Valahogy ki kell mászniok ebből a kátyúból.
­ Tony, kérlek! Mondd, hogy ez egy rémálom, mondd, hogy
én még lehetek az a lány, akibe egykor beleszerettél.
­ Az a lány meghalt volna Angliában ­ ismételte makacsul
Tony. ­ A számára idegen életkörülmények között. Vagy az a lány
hagyott volna ott engem. Amikor összeházasodtunk, minden
más volt. Emlékszel? Csupa közös dolgunk adódott... a repülés, a
háború... az összehangolandó szabadnapok. Ugyanazt a játékot
játszottuk, ugyanaz volt a szenvedélyünk. De hát sejthettük­e...
vagy hogy pontos legyek, sejthettem­e: ha a háború véget ér, te
akkor is egyik csatát a másik után akarod vívni? Tényleg, míg az
Eagles­vállalkozásba bele nem fogtunk, sejtelmem se volt róla
igazából, miféle asszony vagy. Csodállak, Freddy. Minden
tiszteletem a tiéd. Ez nem változott. Fantasztikusnak tartalak. De
más ez... és megint más, hogy valakivel együtt éljünk. És itt
érkeztünk meg: te nem vagy az a nő, Freddy, akivel én együtt
akarok élni. Nem vagy az, akivel egyáltalán kibírom! Meg aztán
mi köt össze minket? Csak Annie és azok a daliás idők! Semmi
egyéb, senki más. Sajnálom.
Freddy azt látta, Tony tíz évvel fiatalabbnak tűnik, mint a
beszélgetés kezdetén volt. Arcvonásai frissek, szemében
lelkesedés csillog... egy új élet ígérete. Freddy akkor feltette a
kérdést.
­ Van valakid? Egy barátnőd, ugye, Tony...
­ Nyilván. Miért is ne lenne. Erre már rég rájöhettél.
­ És ki ő?
­ Senki. Valaki. Egyszerűen egy nő. Aki megértő,
megnyugtató, közvetlen, kellemes, alkalmazkodó. Az a nő, akire
nyugodtan rábízom magam.
­ És akit el fogsz venni feleségül, miután elváltál tőlem.
­ Feleségül? Te megőrültél?! Dehogy akarok én újra nősülni.
Ki akarok szabadulni ebből a házasságból. És haza akarok jutni,
igen, végre hazajutni!
 
Delphine elolvasta Freddy levelét, aztán szótlanul átnyújtotta
Armand­nak, aki először csak átfutotta, aztán szépen sorról sorfa,
szóról szóra végigment rajta ő is. S ahogy végre letette az
asztalra, Delphine, aki. végig a férje arcvonásait tanulmányozta,
nem bírta tovább, s így kiáltott: ­ Hát mit szólsz ehhez? Meg se
lep?
­ Már dehogynem. Ki gondolt volna erre? Nyolc év
problémátlanul, vagy hát mi nem tudtunk semmi efféléről, és
akkor, mint derült égből a nyakonöntés... Csak úgy egyszerűen
vége, kész, ez a slusszpoén, beadják a slusszkulcsot... de az
egésznek hol a kulcsa? Ki tud erre választ? Ott a gyerekük, a
nyolcévnyi közös múltjuk, nincs semmi különösebb zűrzavar, és
mégis. Talán ilyen az amerikai mentalitás?
­ Nem, ez Freddy eleganciája. Kódolva írja a dolgot. Be nem
vallaná, hogy valamiképpen eddig is boldogtalan volt.
Emlékszel, amikor még Angliában éltek, és meglátogattak
minket? Hát rá volt írva, hogy nem boldog. De még nekem se
szólt róla. Inkább a nyelvét harapta volna le. Amilyen kemény és
rámenős, ugyanolyan szemérmes is... és önfejű és konok és...
­ Na, kislány, és te?
­ Te, amikor megismerkedtünk, mindent tudtál rólam. De
Tony igazából semmit se tudott Freddyről úgy ténylegesen. Hát
itt az eredmény. Van egy mondás: légy a korban, ne a porban.
­ Nos? ­ kérdezett rá a nagy hallgatásra Armand.
 ­ Szóval, én nagyon is megértem Freddyt. Magamból
kiindulva. Az én exsógorom mindig kész talány volt nekem.
Bármenynyire ismerem az embereket, azt azért mégsem tudom,
milyen a nagy lelke egy tizenötödíziglen­angol­nemes­úrnak.
Igaz, soha meg se próbáltam filmet csinálni a szigetországiakról.
Egyszerűen idegen tőlem az a világfelfogás.
­ Nem is tudom megmondani, miért, de Freddynek ez a
históriája eszembe juttatja az ő szerelmi történetét, amikor még
nagyon kicsi lány volt. Kicsi...? Hát, ahogy vesszük.
­ S mi lenne az a történet?
­ Amikor utoljára Valmont­ban voltam, anya elmesélte,
teljes titoktartást kérve, hogyan szeretett bele Freddy tizenhat
évesen a repülőoktatójába. Irtó nagy románc volt! Szenvedélyes
szerelem! Együtt is éltek. De hogy a repülőoktatóval mi lett arról
anya nem tud. Freddy a háború után azt mondta neki, semmit se
hallott róla újabban.
­ A lényeg az, hogy a kis ártatlan, vadóc Freddy
törvénytelenül, végső soron „bűnben” élt együtt egy férfival, aki
az apja lehetett volna. S még én hittem, hogy a család szégyene
vagyok, botrányhusi! Szóval, én nagyon is jól sejtem, mi
történhetett. Freddynek elege lett Tonyból, meg az egész nagy
fene angol fölfogásból. Mellesleg nem is csodálom. És nyilván
talált valakit, akibe megint szenvedélyesen belehuppant. Egy
nagy szerelem lesz a dolog mögött, Freddy újabb
szuperszenvedélye. így hát kiadta Tony útját. Szegény kis Annie­
t sajnálom. Na, de Tonyt is. Borzasztó érzés lehet, hát valakit így
ejtenek csak, mint a sült krumplit. Anélkül, hogy bármit is
elkövetett volna. Ha már válás, legyen botrány. Mindig az jár jól,
aki a disznóságot elkövette... annak legalább valami élvezet is
volt a dologban. Nehogy azt hidd, hogy a húgom ellen beszélek.
Mindezt csak egy tapasztalt francia nő mondja, tudod, Sadowski.
Tőlem mindig tanulhatsz!
 
Valmont­ban mindig déltájt érkezett a posta. Freddy levelét
Éve először szép rendjén félretette ­ hogy majd ugyanilyen szép
rendjén később, nyugodt körülmények közt olvassa el. Vendégei
voltak, sok dolga akadt az ebéd körül. Kit hová „telepítsen”, ez is
gond. Ide egy borkereskedelmi láncolat vezetőjét... oda a New
York­i Waldorf Astoria egyik főnökét... és emide a párizsi Ritz
igazgatóját. Meg hogy a nejek hova üljenek! „Ritz­nét” Paul mellé
rakta. Na, és ott volt a kis belga! Belgium, mármint az egy főre
eső pezsgőfogyasztásban, a világ vezető állama. A kis belga ­
Agatha Christie után szabadon úgy hívta: Monsieur Poirot ­
kerüljön mellém, döntött Éve, a neje meg... ez így ment.
Szerencsére, mint diplomatafeleségnek, bőséges tapasztalata volt
minden effélében.
Champagne vidékén íratlan törvény volt a vendégszeretet.
Éve pedig jócskán­beletanult az itteni életbe. Sőt, azzal
büszkélkedhetett, hogy az ő „üzletasszonyi vezérlete” alatt a
vincellérek az 1949­es évben annyi pezsgőt termeltek s adtak el,
mint amennyit az évszázad első évtizedében összesen! S most,
1950­ben az „fenyegetett”, hogy még ezt a rekordot is
túlszárnyalják.
Egy óra múlva ismét vendégek ülnek hát „Valmont
asztalánál”. Olyanok, akiket igazi közös érdeklődés ­ a pezsgő! ­
köt össze. Jó hangulatú vacsora lesz. Kései, mert jól elfáradnak a
vendégek... de korai, mert amolyan ebédféle. Szóval, kibillen az
idő itt Valmont­ ban. Kezdődik a program a Paul vezette
vidéklátogatással. Hautvilliers és a többi. Aztán a kastély pincéi.
Itt Valmont ura elmagyaráz mindent az érdeklődőknek. Akik
már egy kicsit meghatottan hallgatják szavait, mert látták Dom
Perignon sírját. S Paul akkor, szokás szerint, bont egy palack
pezsgőt...
Kibillent az idő. Elsősorban pedig ­ jócskán elmúlt, gondolta
Éve, ahogy sminkeléshez és öltözködéshez látott. Elsimított egy­
két enyhe ráncot a nyakán. És arra gondolt, de fura is, hogy volt
valaha egy bizonyos music­hall, ahol egy fiatal lány a tükre előtt
ült, és akkor belépett egy katonatiszt az öltözőbe, a haja középütt
félrefésülve, fülénél hullámos... és vacsorázni hívta azt a lányt,
aki akkoriban a Maddy névre hallgatott. S most ez a Maddy itt
Valmont úrnője, és öt perc múlva lent kell lennie a nagy
szalonban, előkelő mosollyal az arcán. És volt közben olyan,
hogy Canberra, Fokváros, Los Angeles, Anglia ­ mentőkocsikkal!
­, és volt még megannyi minden.
Visszagondolt a nénikéjére, Marie­France­ra... micsoda
pánikban volt, hogy az unokahúga úgy „lezüllött” a ripacsok
szintjére, és erkölcstelenül illegette­billegette magát, ahelyett,
hogy elindult volna a tisztes polgármenyasszonyi, majd
polgárasszonyi „pályán”.
Most meg? Több volt ő, több lett, mint „tisztes” háziasszony.
Nagyasszony, s még e műfajban sem akármilyen. Felvonta kicsit
a szemöldökét, így nézett szembe ezzel a „Valakivel”. Utálta a
nagybetűs meghatározásokat. Szürke szemében pajkos fény
villant. Jó, hát ez megvan még, nyugtázta. És pár dalocska
néhány sorát is dúdolni kezdte. S a legkedvesebb refrénjét: „Még
viszontlátjuk egymást!” ­ Persze ilyenkor érezhette ­ ha tükörbe
nézett közben, hát főleg! ­, hogy ez az arc, ez a lény már csakis
kastélyokhoz illik, nem zenés színpadokhoz. Valamit valamiért!
Ennek ellenére: harminchárom évnyi házasság alatt egyszer sem
bánta meg az elhatározását.
 Az elsőt se, hogy elszökött hazulról.
Igen, akkor ő nemcsak „Párizsba ment egy komédiással”.
Hanem világ körüli útra indult. S annak lett végállomása, kelet és
dél és nyugat után, íme, Epernay. Dr. Coudert botrányos életű
leánya alig pár száz kilométerre a szülőhelyétől telepedett le.
Alkalmasint végleg.
Ilyen az élet, gondolta Éve, ahogy két ráncra ­ makacskodók! ­
egy kis krémet kent még.
Aztán felöltötte egyik Balenciaga­kosztümjét. Csuda elegáns
volt és könnyed, és rém spanyolos, ugyanakkor, mint egy
apácafőnöknő ünneplője, olyan is egy kicsit. Kétszer annyira
elegáns, mint egy Dior­kollekció. Akkor vette fel, ha nem azt
akarta, hogy „elragadó”­nak minősítsék, hanem ha „előkelő”
óhajtott lenni. Ahogy egy torreádor is megadja a módját.
Mindennel. Az öltözékével is. Nem szabad csalódást okozni az
embereknek. Hadd lássák a részletek tekintetében is mindig a
dolgok legjavát. Éve pedig értett hozzá, hogyan kell önmagát
tálalni.
Szóval, még mindig az a music­hall illegés­billegés? Ott egye a
csuda!
Persze, néha minden nő kétségbe vonja a házasság
intézményének jogosultságát, már ami az úgynevezett férfiúi
lény állítólagos fensőbbségét illeti... de Éve ilyen szempontból is
megmaradt a szokvány körülmények között.
Öt perc tehát. És jönnek a vendégek. Kinézett az ablakon.
Tulajdonképpen hálát lehetett adniok az égnek, milyen hamar
talpra tudott állni a Lancel­ház. Azok után, hogy Bruno olyan
gyalázatosan eladta a trezor palackozott kincsét... Igen, akkor
nemcsak rettentő fájdalmat érzett férjének megaláztatása okán ­
mintha őt is személyében érte volna szégyen! ­, de félt is, mi lesz
velük? Hát ez lett: virultak.
Igaz, az egész Champagne­ban lehetetlennek látszott a túlélés,
az újjáéledés. Éve nem is hitte volna, hogy errefelé ilyen
elszántak az emberek. Ilyen fogvicsorgatva tudnak küzdeni. És

Ú
ekkora eredménnyel. Ha, mint mondják, „az Úristen is úgy
akarja ". De ezt kis csalafintasággal tették hozzá mindig.
Avval együtt az elmúlt pár év rettentő küzdelmekkel járt.
Minden centime­ot, amit megkerestek, azonnal újra be kellett
fektetni. Új tőkéket telepíteni... mindent megfrissíteni... Tavalyig
nem is gondolhatott arra, hogy Párizsba megy Alexandre­hoz
elegáns ruhákért. Még az ütött­kopott konyhai edényeket, csorba
tányérokat se lehetett újakkal pótolni. Éve ennek ellenére
csodálatos háziasszonynak bizonyult, ha arról volt szó, hogy el
kell bűvölnie... el kell bűvölniük, na persze... az érkező
vevőjelölteket. Ennek ellenére Reimsben, a bankároknál még
mindig jelentős adósságaik voltak. Lehet, hogy egy életen át ­
lesznek is? Ki tudja; de a lényeg volt a lényeg, az, hogy a Lancel­
ház életképesnek bizonyult. Élt.
Olyan volt ez, mint az újjászületés. Éve megtanulta a „túlélés”
szó értelmét. Már nem hitte, hogy az csak afféle frázis. A háborút
követő idők eleve nehezek voltak. A hatodik iksz után Paul
egyébként is gyorsan kezdett öregedni. A vicomte ennek ellenére
megszállottként dolgozott; mindennap szinte a végkimerülésig.
És ha mégis pihent pár percet, leírhatatlanul szomorú tekintettel,
aggódva hajolt könyvei fölé. Ajka körül keserűség, szemében
jószerivel gyász. De Bruno nevét soha ki nem ejtette.
Éve most az órájára pillantott. Ideje lemennie. Freddy
csalódást okozóan soványka levelét az öltözőasztalán hagyta, s
csak később, vacsora után vette elő, amikor a vendégek már
elmentek, s Paul visszavonult.
A vicomte épp lefekvéshez készülődött, amikor Éve megjelent
a hálószoba ajtajában, levelet lobogtatva. ­ Freddy és Tony válik! ­
kiáltotta, és szeme könnyben úszott.
­ Mutasd csak, szívem! ­ Paul átvette a levelet, elolvasta,
aztán megcsókolta felesége haját. ­ Rosszabb is történhetett volna,
tudod. Ettől még nem dől össze a világ. Persze, tudom, mit érzel.
­ Jó, csak számomra ez egyáltalán felfoghatatlan! Mert mit
jelentsen például ez: „Senki se hibás”? Nevetséges dolog.
Tudhatod jól, hogy az ilyesmi sohasem igaz.
­ Sok időt töltöttem együtt Tonyval. Ivott. Súlyos
alkoholista lett. Hiába rejtegette olyan ügyesen, könnyű volt
átlátni a szitán. Gondolom, ez még a háború idején kezdődhetett.
A britek eleve iszonyú mennyiségű whiskyt tudtak bevedelni
napra nap... hogy aztán a következő reggel ismét színjózanul,
veszett oroszlánokként harcoljanak. Velünk ellentétben ezeknek
öntöttvasból van a mája. Nem meséltem el neked. Freddy is
titkolni akarta. Reméltem, hogy Tony megáll a lejtőn, de hát
őszintén szólva, kevéssé bíztam benne. Alighanem ez juttatta
odáig a dolgokat, hogy nincs tovább. Nem hinném, hogy Freddy
valaha is elmeséli nekünk a konkrét okokat... de Annie és a saját
érdekében nyilván nem tehetett másképp.
­ Szegény, kicsi Freddym ­ motyogta Éve, mint aki magában
beszél.
­ No, hát persze. Mégis jobb ha megszabadul az ember egy
iszonyú tehertől, mint ha cipeli, míg össze nem rogy alatta. Majd
kiheveri! Higgy nekem. Csak hát Tonyt is nagyon sajnálom.
Hősiesen harcolt, túlélte... aztán faképnél hagyott férjként kell
végeznie.
 Visszajövök, égről a földre,
„

meglásd...”
­ Magunk között szólva, Swede, nem gondolod, hogy mi
ketten azért úgy nagyjából mindent tudunk a nőkről? ­ kérdezte
Jock Hampton. 1951 februárja volt, s ők épp szép csöndesen,
terített asztal mellett ücsörögtek. ­ Ezt úgy értem, hogy ha
összetesszük a tudományunkat, hát vége, kész, nincs női rejtély.
Hm?
­ Inkább arra figyelmeztess a legközelebb, hogy véletlenül
se menjek veled lóversenyre ­ morogta a kérdezett.
­ Persze, de most komolyan: hány nőd is volt? Pár tucat?
Néhány száz esetleg?
­ Hát sokkal több mindenesetre, semhogy pontos számot
mondhatnék.
­ Ezzel én is így vagyok. Kettőnk közül mégis te vagy a
tapasztaltabb. Meg Freddyt is régebbről ismered. Hát akkor
mondd meg, mi a csuda van vele?
­ Azt hittem, általánosságban csevegünk csak a hölgyekről.
Mert a nőket úgy általában tényleg jól ismerem. De ami Freddyt
illeti... hát még csak találgatásokba se merek bocsátkozni.
­ Jó, hát azt én is tudom, hogy Freddy rendkívüli eset.
Elhiheted, Swede, nem vagyok annyira szemellenzős: tudom, mi
a különbség „a nők” és Freddy között. Csak hát végső soron ő is
hús­vér asszony. Vagyis azért valahogy mégis jobban hasonlíthat
a többi nőre, mint amennyire különbözik tőlük. Egyetértesz
ebben?
­ Elképzelhető, hogy így van. De az ellenkezőjét se zárnám
ki.
­ Nahát, Castelli, most aztán örülök, hogy belevágtam ebbe
a témába. Te aztán mindig segítesz a bajbajutottakon! Csak nem
azt akarod mondani, hogy ő maga a két lábon járó szentség? Két
igen szép lábon jár, igazi hús­vér asszony, aki rettenetesen
hiányzik nekem. Kell nekem Freddy! Már úgy értem, az kell,
hogy újra olyan legyen, mint amilyen a válása előtt volt.
Emlékszel még azokra az időkre?
­ Mit gondolsz rólam? Ki ne emlékezne ilyesmikre?
­ Hát ez az. Folyton ugráltatott minket. Szüntelenül
legalább egy lépéssel előttünk, járt. Amit egyszer a fejébe vett...
És különben is, mindig hajthatatlan maradt. Minket is kordában
tartott, akármiről volt szó. S hogy bírta erővel! Kész tűzijáték volt
az élete. Július tizennegyedike volt nála minden nap. De hát
esküszöm, én nagyon is bírom azt, ha egy nő ilyen. Eddig, ha
valamirevaló nőt ismertem, hát mind nehéz eset volt! Freddyhez
képest mégis gyerekjáték valamennyi. Akkor meg ki a farbával,
Swede, szerinted, mi lelte a főnökasszonyt?
­ Hát egyszerűen csak, hogy... olyan igazi hölgy lett belőle.
­ Igazi hölgy? Figyelj, Swede, ahogy én ismerem a dolgok
menetét, elvált asszonyokból nem nagyon lesznek „igazi
hölgyek”. Ellenkezőleg! Belevetik magukat az életbe, barátnőik
révén férfiakkal ismerkednek össze, és ha nem is azonnal,
elkezdik a kalandozások korát. De arról, hogy úrhölgyekké
válnának, nincsenek személyes tapasztalataim. Ami pedig
Freddyt és Tonyt illeti, hát egy éve már az egésznek, a váláson
gyakorlatilag túl is vannak szépen, és úri barátnőnk egyre csak
otthon kuporog Annie­val. Társadalmi életének ez a csúcsa: hogy
egy nyolcéves gyereknek segít elkészíteni a házi feladatot!
Tudom jól... lévén, hogy benézek hozzájuk olykor; Annie mégis a
keresztlányom... hát látom, amit látok. Egyre ugyanaz! Mondd,
Swede, normális ez?
­ Freddy magánélete, Jock, tisztára az ő dolga. Ahhoz
nekünk tényleg semmi közünk!
­ Jó, egyetértek. Csak hát egész véletlenül az üzlettársnőnk
is. És egy halom pénzt veszítünk, ha Freddy nem kel föl
hamarosan arról a szépséges ülepéről. Mikor hozott utoljára
valami zsíros üzletet? Ezer éve! Mikor volt az, hogy toporzékol,
mindenkit fenéken rúg és lehord, és mégis olyan
ellenállhatatlanul bájos? Ami az ügyfeleket illeti, én nem vagyok
az a gyerek, aki a szívekre tud hatni, és te se, Swede. Freddy
viszont annyira úrhölgy lett, hogy az előkelő modorától
szempilla se rezdül, és a legjobb boltokat a Flying Tigers halássza
el az orrunk elől. Rendben van, az irodai munkát hangya­
szorgalommal végzi. De az még nem minden... és ez nem Freddy!
Repülni se jár! Pedig valamikor mindig fönn, a levegőben
támadtak a legjobb ötletei. Olyan ez, mintha valaki egy reggel
arra ébred, hogy a ragyogó, áramvonalas versenyautójából
vízibicikli lett! Az a véleményem, el kéne beszélgetned vele, de
komolyan.
­ Hogy jövök én ahhoz?
­ Te kislánykorától ismered. Rád Freddy nyilván hallgat!
Engem csak elküldene valahova.
­ Kösz, de ebből nem kérek. Ha olyan fontosnak tartod, hát
menj, s intézd el magad a dolgot, Jock.
­ Félsz?
­ Na és, ha félek?
­ Hát én nem. Ha inadba szállt a bátorságod, valamire én is
jó leszek. Mi történhet, annál rosszabb aligha, mint hogy elküld a
búsba. Az eredmény azért meglesz: legalább elgondolkodik az
úrhölgy. Hány és hány ember van túl a váláson, de attól még nem
lép le elevenen a sírba!
­ És te ezt á szédületes újdonságot akarod vele közölni?
­ Persze, de nem így. Tapintatosabban. A legfontosabb az,
hogy kivakarjuk őt végre a házi tűzhely mellől. Meg hát, persze,
az irodából. Akkor majd beszélhetek a fejével. De hogy
csináljam?
­ Kísérd el a fodrászhoz. Máshová úgyse jár. ­ Swede
azonnal el is vigyorodott saját szellemességén. Ő maga óvakodott
volna tőle, hogy Freddy magánéletébe üsse az orrát. Túlságosan
is ismerte ahhoz. Csak ő, Swede tudta, hogy Freddynek épp azzal
a két emberrel volt balszerencséje, aki ­ mint férfi ­ érdekelte a
világon. Hát persze, hogy visszahúzódik, elbújik. S akkor Jock
Hampton nem akarja békén hagyni. Holott az üzlet, ezt is tudta
Swede Castelli, remekül megy, ennél jobban nem is mehetne.
Akkor hát?
­ Meghívom az Eagle Squadron összejövetelére ­ határozta el
Jock. ­ Ez az! Nem utasíthat el egy ilyen invitálást.
Végeredményben ő az egyetlen nő a világon, aki tudja, mit jelent
ez. Miről van szó ott, és ki érdemli meg, hogy jelen lehessen. Ő
megérdemli!
­ És gondolod, hogy tényleg el is fog menni?
­ Ha nem jön önként, hát borjúhúzó kötélre veszem, úgy
viszem magammal. Elrablom.
 
Freddy összeráncolta a homlokát. Hogy hagyhatta magát
rábeszélni? Mert az első pillanattól fogva, hogy azt hallotta: Eagle
Squadron, tudta, hogy ha valahová, hát ide nem fog elmenni. Jock
megannyi hülye ötlete közül is ez a legesleghülyébb. És a
legtapintatlanabb. Hihetetlen! Hogy is merészelt ilyet szóba
hozni, kérni! Nem gondol rá, mit juttatnak eszébe neki, Tony
exnejének az Eagle Squadron „öreg harcosai”? Mindazt, amit
menthetetlenül elveszített. Igen, mindössze ennyit. A daliás
időket, melyeket Tony a nagy búcsúbeszélgetés ­ vagy a
szakításuk! ­ alkalmával annyit emlegetett. Vagyis azt a kort,
amikor ő, Freddy a hivatásába és Tonyba beleszeretett. S az a
feladat, a háborúbeli, igen, olyan küídetéstudattal töltötte el, ami
ma már csak emlék. Az ő régi énje­ maga a fájó múlt. Jock erre
egyszerűen feltépi a sebet. Leráncigálja a kötést. Abszurdum! Mit
vár tőle? Hogy megjelenjen valami teremben, amely tele az ő
múltjának kísérteteivel?
Micsoda vacak, önző kis sztorival hozakodott elő ráadásul!
­ Figyelj, Freddy, egyszerűen nem bírom ki ott, ha nem
jössz. ­ Ezt mondta. És alázatosan így folytatta: ­ Igen, ott
mindenki legalább egy nejjel és két és fél gyerekkel jelenik meg, s
már a múltkor is pokollá tették az életemet a kérdéseikkel. „Hé,
Jock, hát még most se találtál senki neked valót? Talán úgy
hozzánőttél az édesanyádhoz? Netán még súlyosabb a helyzet?
Elemi bajok vannak? Nem? Hát nézd, tudok én neked egy olyan
lányt, aki...” Na, és akkor jött az, hogy minden második
exbajtársam el akart volna keríteni a húgának, az unokahúgának,
a sógornőjének. Vagy már előre röhögtek: agglegényként fogom
tengetni hátralévő sivár napjaimat! Azokat a lányokat, akiket én
ismerek, nem vihetem oda. Nem . illenének abba a társaságba, és
halálosan unnák is magukat. Viszont a régi bajtársak nélkül meg
én nem tudok meglenni. Tennél nekem egy óriási szívességet,
Freddy? Elkísérnél oda? Egyszerűen te fogsz fedezni engem,
vedd harci feladatnak. Ha előjönnek a régi nótával, valahogy te
majd témát váltasz. Tudod, Amerikában manapság Isten és
ember elleni véteknek számít, ha egy harmincegy éves férfi még
nem nősült meg. Egyébként ugyanilyen szívességet én is
megtennék neked akármikor, tudod? Csak szólj, boldogan
viszonzom. Becsületes alku. Bízz bennem, hitelezz nekem, kérlek,
kérlek... Freddy! ­ És így tovább. Könyörgöm Efféle nyüszítésekre
a normális ember lányának aztán csakhamar nincs tisztességes
ellenérve. Szadizmusnak hat az elutasítás. Egyetlen valódi,
súlyos indokával nem hozakodhatott elő. Nevezetesen: hogy
amióta Tony lelépett, ő mintha megkövült volna. Dermedten élt.
Elsősorban attól a felismeréstől bénult meg, hogy Tony szavai
nyomán rájöhetett: férjének igaza volt. Szégyellte magát. Azokat
a hibákat ő valóban mind elkövette ellene. Rettenetes! De talán
ugyanennyire rettenetes volt az is, hogy valaki, egy férfi a saját
nyomorúságának minden parányi ízéért­részéért egy nőt képes
vádolni és okolni. Azért, mert ő maga az életben ­ kudarcot
vallott. Ezt most az ő, Freddy kudarcává is tette Tony. Viszont
ami ezt a csődöt illeti, itt is igaza volt egykori férjének: hanyatlása
Kaliforniában kezdődött. Mert odaát, Angliában teljes volt az ,
összhang, a belső egyensúly és harmónia közöttük. Akkor hát...?
Igen, akkor most minden este, miután Annie­t lefektette,
kezdődött a „bírósági tárgyalás”. És ezek az éjszakába nyúló
magányos szeánszok mind önmaga elítéltetésével végződtek. Ő
volt a vádló és a védő, az esküdtszék és a bíró. Messze
visszanyúlt saját életébe. S onnét is ilyesmiket halászhatott elő:
hogy nyilván Mac se menekül el tőle, ha ő nem annyira önfejű,
akaratos, öntörvényű; ha nem ő akar mindenben dirigálni. Akkor
Mac nem megy Kanadába­végső soron a halálba. Tonyval
kapcsolatosan meg: miért nem tudott volna ő, Freddy szépen
visszatérni Angliába? Amikor még nem volt késő! Miért nem?
Miért nem tudott nőiesebb lenni? Engedékenyebb? Miért nem
volt alkalmazkodóbb? Miért nem volt egy második Penelope,
Jane, Delphine? Miért nem volt olyan, mint az édesanyja? Nekik
mind a férjük áll az első helyen. És a gyerekeikre sem nehezedett
a válás terhe, szomorúsága. Életük ­ mindegy: úgy, ahogy teljes
volt, végső soron csorbítatlan...és mások életét sem tették vele
tönkre.
De hát, az ördögbe is, neki nincsenek jogai? Ő senki? Csak
„egy” nő az asszonytársadalomból? Nem lehet egyéniség?
Akinek mások a vágyai, az álmai? Tulajdonképpen mit lehet
felhozni ellene, ha ­ valaki célokat tűz ki maga elé, ha az
elképzelései mellett kitart, ha olykor keményen harcol is értük?
Itt, négy falának magányán sikerült néha legalább ilyen alapokon
valami fáradt fegyverszünetet kötnie magával. És azt is elkerülte
többé­kevésbé, hogy bárki közelebbi találgatásokba
bocsátkozhassék: miért is váltak el. Mert hát senki ne is tudjon
arról az egyszerű és megszégyenítő igazságról, ahogy Tony egy
szép nap fogta magát és félretolta őt. Mint aki útban van, úgy.
Mert talált egy másik nőt. Ezt Freddy nem is álmodta volna: hogy
Tonynak szeretője van. Nem, hát ez megfosztotta minden
önbecsülésétől, e pillanattól fogva nem hitt magában, hogyan is
hihetett volna. Jó, de ilyesmivel a világ minden kincséért sem
hozakodott most elő ­ hogy ő akkor ezéit nem megy el egy
partira, nem és nem.
És akkor ez a szemétláda Jock még azt a trükköt is bevetette,
hogy Annie...! Hogy: „Ugye, kicsi Annie, örülnél, ha a mami
egyszer megint felöltözne úgy szépségesen, és eltöltene velem a
régi bajtársak közt egy estét?” Hát hogy volt képes erre! De főleg
arra, hogy Annie szeme felcsillanjon a szavai nyomán, igen,
olyan vágyakozva nézzen ez a nyolcéves gyerek, mint a kis Twist
Olivér? Kiáltván: „Ó, mami, hát persze, menj csak, úgy örülök!
Én a leckémet magam is megcsinálom, aztán kettesben
megvacsorázunk Helgával a konyhában! Olyan rég nem voltál
szórakozni sehol!” S a kis hangjában volt valami, amiről
Freddynek azt kellett gondolnia: talán nevelési szempontokból
sem célszerű, ha a lánya úgy érzi, hogy a mami szánalomra
méltó.
 Freddy komoran leszűrhette a tanulságot: még mindig úgy jár
a legjobban, ha enged Jock Hampton kérésének.
Megnézte magát a tükörben. A jelek szerint minden rendben
volt. A drága, fekete selyemruha ­ magasan záródó, hosszú ujjú ­
egy kicsit lógott rajta. Mint csaknem mindegyik ruhája. Miután
Tony elhagyta őt, az életkedvével együtt az étvágya is elment, és
erőnek erejével, Annie kedvéért kényszerítette csak magát, hogy
egyáltalán egyen.
Széles övét csatolt karcsúnál is karcsúbb derekára. Ruha és
tartozék remekül összeillett. Egyébként meg egyik se volt feltűnő,
sőt, szinte igénytelen jeltelenség tüntette ki a megjelenését. Miért
is kellene másképp járni­kelni az emberek közt egy magányos
asszonynak? A ruha csillagászati áráról senkinek fogalma sem
lehetett. Délután fodrásznál volt, s haja kivételesen nagyon is
„fegyelmezett” és rendezett benyomást keltett így. Legalább
egyszer! A kis lázadó tömeg! Smink következett. Nem nagyon
festette ki magát. Sejtette, hogy miféle társaságra számíthat. Az
expilóták nejei nyilván gyerekeket nevelő, szorgos, esetleg fáradt
háziasszonyok. S az átlagember amerikai divatja is inkább
egyszerűséget parancsolt, minél kevesebb „Hollywood”­ot.
Kecses fülbevaló következett. Itt is ­ minél hétköznapibb. Fekete
cipő, szolidan magas sarkú.
Fél órája kész volt már, amikor Jock érte jött. Tudta, hogy
Annie­val együtt a nappaliban várja, mégsem tudta elhagyni a
szobáját. Kitalált mindenféle tennivalót ­ ürügyül, hogy ne, ne,
még ne kelljen lemennie. Fülbevalót cserélt. Aztán cipőt. Igen, és
a smink is kevés. Talán nem fog feltűnni úgy sem. Meg aztán ­ ez
a frizura? Kész költemény, az igaz, de milyen rossz költemény.
Szétfésülte. Nyoma se maradjon! S akkor küzdeni kezdhetett
megint a zabolázhatatlan vörös hajtömeggel.
 De akkor a ruha. Nem illik az új frizurához, a „frizűr”höz. Túl
komor, túl visszafogott. Hajrá, valami vidámabbat. És ha Tony
mindig olyan „légierősen” kidekorálta magát, ha efféle helyekre
ment, ő miért ne? Kitűzött minden kitűzhetőt ­ csak arra ügyelt,
le ne húzzák ruhája könnyű felső részét, hogy a keble csupasz
legyen a végén. A dolgok koronája a csillogó­villogó ATA­
jelvény. Úgy. Hát most akkor...gyerünk. És elindult. Öntudatosan
dobogott lefelé a lépcsőn, úgy, ahogy egy „elhagyott asszony”,
aki végre megint pillekönnyű báli szandált ölt.
­ Tessék ­ jelentette ki harciasán ­, ezzel így talán még ti is
elégedettek lesztek.
Jock és Annie felugrott. A szavuk, a lélegzetük elállt.
­ Na, mi van? ­ folytatta az egykori ATA­pilótanő. ­ Járat
indul, akárki dúl­fúl.
De a nézőközönség korántsem dúlt­fúlt. Annie szólalt meg
elsőül. Szinte leplezetlen irigységgel: ­ Mami, gyönyörű vagy!
Mikor vehetem fel én is majd ezt a ruhádat? Hány évesnek kell
lennem ahhoz?
­ A dicséretet köszönöm, Annie. De hogy a ruhát fölvehesd,
öregnek, nagyon öregnek kell lenned... mint a levegő országútja.
­ Mami, fordulj csak! Hát ez egy álom ­ ujjongott a kislány. ­
Es tényleg nagyon öreg vagy?
­ Jaj ­ nevetett Jock ne szamárkodjatok már. A mami csak
harmincegy éves, Annie, de szakasztott olyan, mint egy... kislány.
Bűn lenne, ha még harmincegy évig nem ugyanígy futkosna a
világban, tudod, Annie! Erre majd neked is legyen gondod, jó?
­ Jock, észnél legyél, hallod? ­ Ez már azért sok...
­ Ne szövegelj, boszorkány, induljunk. Nem szeretném, ha
én és nagybecsű társam, ugye, mi lennénk az utolsók! ­
Gyönyörködve nézte Freddyt, és szinte sziszegve mondta: ­ Te
utolsó!
És a hangja kifejezte, hogy. amit lát, szerinte nagyon, de
nagyon „nem utolsó”.
­ Hát nem vagyok a tulajdonod, és ne „utolsózz”, mert
odasózok egyet, és akkor ez az alkalom volt az utolsó, hogy
ráálltam bármire is, amire kérsz! Egy kis udvariasságot
elvárhatna a földi kísérőd, akinek feladata elsősorban a gyengébb
férfinemű egyén védelmezése.
­ Igenis, sir! ­ vágta magát haptákba Jock Hampton. ­
Parancsára, uram. Sir, a kocsi előállott!
­ Ez már valamivel jobban hangzik ­ jelentette ki Freddy.
Jock a vállára segítette vadonatúj nerckabátját, majd karját
nyújtotta. Freddy csak felvonta a szemöldökét e teljességgel
fölösleges gesztus láttán.
­ Hát azért még magam is elboldogulok. De kösz ­ mondta,
és gyors léptekkel elindult az ajtó felé. Érezte, hogy léptei a régi
szép ­ a légi szép! ­ időket idézik.
Freddy megtorpant, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
Szó szerint ­ mozgásképtelenné vált. Ennek oka pedig a teremből,
kiszűrődő zene volt: „Dover fehér sziklái... ”
­ Jock ­ nyögött fel, szinte kérlelőn. ­ Ez a zene...
De Jock olyan önelégült volt, hogy jószerén nem is hallotta,
társnője mit mond. Az egész összejövetelt ő szervezte, valóban
egymaga, ő adott utasításokat a zenészeknek, mit játsszanak ­
egy egész kis katalógust állított össze szívdöglesztő dalokból ­, ő
bérelte ki a kis báltermet Beverly Wilshire­ben, maga állította
össze a vacsora fogásait, és a hajdani Eagle Squadron megannyi
elérhető pilótáját is ő trombitálta egybe. Akik nem Los Angeles
közvetlen környékén laktak, repülővel érkeztek, és a jegyet ­ a
szállással egyetemben, feleségeknek is ­ az Eagles fizette, vagyis
cégszerűen Jock. És hat hetet adott a bandának a készülődésre;
nagyon is egyszerűen kifejezve ­ a lefogyásra. Hogy régi
gönceikbe beleférjenek. Ő maga is fölszedett egyébként némi
sörizmokat, és jóval „derekasabb” lett, mint egykor volt... nem
szólva a megülepesedés súlyairól.
Ilyen „testre szabott” ünnepély is ritkán adódik! Egyébként
Jocknak nem okvetlenül hízelgett, hogy ilyen áron tudja csak
meghívni Freddyt ­ de hát most már ez se nagyon számított.
Furcsa, de annyi év során egyszer sem alakultak úgy a dolgok,
hogy csak úgy szép oldottan és kötetlenül legalább ebédelni
meginvitálja az asszonyt. Valami láthatatlan fal emelkedett
közöttük mindig. Ha nincs Annie, odahaza se merte volna
felkeresni Freddyt soha. Hogy még ilyet! Ismerte önmagát, tudta,
hogy nem ilyen félszeg fickó ő ­ de Freddyvel szemben mindig az
volt. Esetleg túl jól ismerték már egymást, és ez volt a baj?
­ Ez a zene­ismételte Freddy. ­ Olyan...
­ Bomba, mi? ­ kérdezte Jock sugárzó arccal. ­ Fülbemászó!
­ Rémes! ­ kiáltotta Freddy. ­ Kulimász! Nem fülbemász!
Mit kell fülig­szájig pancsolni a vacak nosztalgiában?
­ Mit tegyek, ha a srácok erre vágynak ­ szabadkozott Jock,
és karon fogta, vitte eltökélten.
­ Szentimentális olvadozás! Rájátszás... a könnyzacskókra.
 ­ Persze, ha innen nézed, igazad van. Freddy, azzal együtt,
nem álldogálhatunk itt, gyere! És tudod, mi a szövegünk. Ha a
srácok megint a húgaikkal jönnek, vagy mit tudom én, te ártatlan
arccal, mintha mi sem volna természetesebb, megjegyzed: „Ó,
Jock barátnője csak véletlenül nem ért rá ma este... Ha látnátok
őket együtt!” Légy jó kislány.
­ Jock, ilyet abszolút nem lehet komoly arccal közölni, mit
képzelsz tulajdonképpen? ­ nevetett Freddy.
­ Jó, hát akkor nevetve mondd. De így nevess, mint ahogy
most, ez tisztára észvesztő, bomba! És szúrd be valahogy:
„állandó”. Vagy: „stabil”. Hogy ilyen barátnőm van.
­ Fakutya vigyorral szúrjam be, hogy „stabil barátnőd” van.
Akinek állandóságát állandó bájmosollyal hangsúlyozom. És
netán egy pohár tejszínnel is leöntesz hozzá! Hm?
A zenekar közben rátért a „ Táncolj, Mathildá”­ra. Ez végre nem
volt hitvány könnyfacsarósdi, s a vidám hangzatok kíséretében
vezette ­ inkább taszigálta ­ be Freddyt Jock a bálterembe.
Pillanatokon belül egész csődület középpontjai voltak. Mindenki
a kezüket szorongatta, vállukat veregette, és Freddy önkéntelenül
is azt gondolta: ez a buli már tegnap elkezdődött... ha egyszer
ekkora a hangulat!
A feleségek pedig sokkal kevésbé látszottak elnyűttnek, mint
hitte volna. Jock aztán a Long Ago and Far Away dallamára célozta
meg vele a táncparkettet. Freddy is úgy felvidámodott, hogy
végre nem arra gondolt: Istenem, mikor is volt az, hogy Tonyval
erre a zenére táncoltam...! Állt ez a következő dalra is: Spting will
be a Little Late this Year. S rádöbbent: jó ég, persze, Jock remek
táncos. Hogy ezt ő ennyire elfelejtette! A zenekar pedig a nagy
dzsessz­ klasszikus nótát játszotta máris: You’d be so Nice to Come
Home To.
S ahogy a szaxofon vágyódon felsírt, kifejezvén, hogy a
messze tűnt szerelmest visszavárják, Freddy odasziszegte
Jocknak: ­ Ne duruzsolj már örökösen a fülembe, hallod?
­ Atya ég, épp csak az van ­ mentegetőzött a férfi ­, hogy
mind kívülről fújom a szövegüket is.
­ Na és? Ne az én fülembe fújd! Eltekintve attól, hogy se
Bing Crosby, se szaxofonimitátor nem vagy.
Szerencsére e pillanatban további jó barátok avatkoztak közbe
lelkesen. És a következő óra azzal telt Freddy számára, hogy
táncosai jószerén kézről kézre adták; Jock olykor csak két­három
lépés erejéig kaphatta karjára. És itt kezdődött az, hogy
perlekedni kezdett magával Jock Hampton: hogy talán nem ez az
alkalmas hely mégsem, ahol „mindent megvallhat”. Önbizalma
vészesen fogyatkozni kezdett. Ez lett a haszna ebből a hülye
bálból ­ amelyet ráadásul ő maga szervezett. Ki lett hirtelen a
sugárzó bálkirálynő? Freddy! És teljesen bepörgött. Hányta­
vetette magát, pörgött és forgott tűsarkain, ebben az észvesztő
ruhában ­ ó, nem lett volna szabad neki, Jocknak belemennie,
hogy a házból kitegye így a lábát! Kész bomba ­ szexbomba! ­, az
volt a nemrég még pincevirág életet élő ragyogó nő! Látni
lehetett, az expilóták bálja néhány kiadós botránnyal végződhet ­
feleségek fogják kikaparni valakiknek a szemét. Férjükét?
Freddyét?
A vacsora ennek megfelelően feszült hangulatban zajlott le.
Pohárköszöntők ide, oda ­ nagy tettek emléke szép, szép, de a
lényeg az volt, hogy minden férfi arra várt, mikor kezdődik
megint a tánc. És Freddy feledte lassan, hogy a zene csupa
csöpögős nosztalgia; egy jó buli volt neki most már az egész,
pörgés és rázás... örömmel söpörte be a rajongást...
önfeledtetéséhez a bor is jócskán hozzáadott... a pincér buzgón
töltögette teli a poharát újra meg újra.
A zenekarvezető nagy sutyorgásba kezdett Jockkal. Az Eagles
társtulajdonosa, kicsit vonakodva bár, rábólintott a végén. Aztán
felkapaszkodott a pódiumra, csendet kért, a zenészek tust
húztak, és elhangzott a kis szónoklat.
­ Fiúk! Nyilván emlékeztek rá, milyen állapotban
kászálódtunk ki mindig a ládáinkból, hogy meredtünk a kék
égbe elcsigázottan és révülten, ittuk a sört, énekeltünk,
összerogyásig és eszméletvesztésig ­ de csak azért, hogy másnap
legyen erőnk elölről kezdeni az egész dilit. Nem? És emlékeztek
nyilván arra is, hogy volt egy lány, aki első világháborús dalokat
énekelt nekünk. Azt szeretnénk, ha ezt most újra megtenné!
Freddy, hol vagy? Tessék azonnal feljönni a pódiumra, de Lancel
első tiszt!
Nagy hujongatás kezdődött a teremben ­ természetesen
férfitorkokból ­, és Freddy tudta, itt nincs más hátra, csak előre,
ezt belőle mindenképpen kikényszerítik... de hát érezte, hogy
nem is kell őt olyan nagyon kényszeríteni. A piszok Jock! Egy
szót sem szólt neki erről a veszélyről. Ha Freddy a tekintetével
ölni tudott volna... De hát a zenekar már hangolt megint, arra
készülvén, hogy Hello Central! Get me no Man s Land, s ez a szám,
mellesleg, nem is tartozott a repertoárdarabjai közé. Mindegy.
Lesz, ami lesz. Szinte kézről kézre adták, és végre fent volt a
színpadon.
­ Gazember ­ vágta rögtön Jock szemébe ­, erről te nekem
nem is szóltál.
 ­ Sejtettem, hogy szívesen megteszed majd a fiúk kedvéért!
Mit bonyolítottam volna a lelki életedet?
Freddy akkor a zenekarvezetőhöz fordult, aki azonnal
megnyugtatta: ­ Itt vannak a kellő kották. Mr. Hampton felszerelt
minket velük. Kérem, csak énekeljen, mi majd kísérjük.
S ő mit tehetett? Megcsóválta a fejét, nézte, hogy Jock az előre
odakészített zsámolyt is a lába alá tolja. A fenébe! Gyerünk.
Elnézte az ismerős arcokat. Mintha lebegni kezdett volna a
tenger hullámain. Belevágott. A Tipperary elején kicsit rozsdás volt
még a hangja, a zenekarral is fokról fokra találtak csak össze, de
akkor... egyszerre érezni lehetett, hogy a teremben felforrósodik a
hangulat. A második világháborús dalok után következett be ez a
fordulat. Mert 1914­1918 nótái igazi katonadalok voltak, nem
érzelgős szerelmi balladák, vágyódó nyavalygások. Az Eagle
Squadron pilótáit az előttük járt nemzedékkel kötötték össze ezek
a számok. Hát befejezte a Tipperary­t, s rákezdett arra, hogy Pack
Up your Troubles in your Old Kitbag.
Freddy sötét althangja ­ bármennyire képzetlen maradt is ­
nagyon hasonlított Éve­ére; ugyanolyan lágy volt és
ellenállhatatlan; ha felszaladt a magasba, édes volt, akár a
karamella, a középfekvésben ­bágyadtan érzéki, a mélyben pedig
­ mintha gyökereket követett volna a föld ölén, aki hallotta.
Teljességgel beleveszett most már a régi­régi dalokba, s érezhette,
dalról dalra, szakaszról szakaszra magabiztosabb lesz. Jött
minden... a Keep the Home­Fires Burning előbb, a Blue Waltz később,
majd a Good­Bye Broadway, Hello Francé!, majd a pacsirtatrillás Far
Always Chasing Rainbows. És Freddy hátravetette a fejét, s dalait
úgy szórta a „nézőtéren” lelkesen szorongó férfiaknak, mintha
Bálint­napon hintene közéjük virágokat. Egyszerre a hajdani
Maddy volt ő, igen, aki holdfényben énekelt a harctéren a
sebesült katonáknak és tisztjüknek. Hajnalhasadásig. És ő volt, ő
maga, aki hét évvel azelőtt egy angliai kocsmában dalolt olyan
férfiaknak, akik tudhatták: közülük másnap jó páran nem térnek
oda vissza többé. Fénykoszorú övezte, s nem is volt szüksége
hozzá spotfényekre; mindenki érzékelte így is azt a ragyogást. Ez
a nő, nyugtázták a férfiak, a legbensőbb sugárzását szórja
szanaszéjjel; azt foglalja dalba. S úgy énekelt, ráadásul, mintha
mindegyik nóta ott, abban a pillanatban születne.
Ahogy befejezte a „műsorát”, a közönség szinte önkívületben
volt már. Mindenkit a régi és még régebbi idők hullámai
ringattak; álomszerű volt ez. az egész. És az álom itt is
pitymallatig tarthatott volna ­ senki se bánja, ha így történik.
Csak Freddy elfáradt, a dalok elfogytak. Lecsusszant hát
„magaslatáról”, s a karmester is valami mást, semlegeset, mait
kezdett volna játszatni embereivel. Ám akkor Jock fönt termett a
színpadocskán, és énekelni kezdett. De valami olyasmit, amit
Freddy semmi áron nem vállalt volna fel most... soha többé. Ezt:
Mosolyogj, csókolj, elválunk ­ de fáj;
Ha dörög az ég, megjövök ­s te várj.
Akkor az is kékebb lesz, ne félj,
S a Lovers Lane­en száll le ránk az éj,
Szeretők útján vidáman megyünk,
Csengjen ­ két jegygyűrűt összeütünk!
­ Gyere, Freddy ­ állt meg itt Jock, ahogy a terem csaknem
együtt zümmögött vele ­ szállj be, kérlek, de szívből. Lesznek
még, akik csatlakoznak hozzád!
S valóban, az Eagle Squadron néhány tagja már fent is volt a
színpadon. Rázendítettek:
 Visszajövök, égről a földre, meglásd
Csak sose hagyd el az emlékemet,
Őrizze vágyát éjt­nappal szíved:
Még viszontlátjuk egymást!
S Freddy nem tehetett róla, érezte, a könnyei hullanak. Ó,
nem, ez kibírhatatlan, gondolta, és kicsusszant egy szelíd
ölelésből, már lent is volt a pódiumról, fúrta keresztül magát a
táncparketten ­ el innen, csak el. Kint járt már a szálloda nagy
előcsarnokában, aztán a bor­ és aranyszín szőnyegek után a
Wilshire Boulevard forgataga következett, s az, hogy fog egy
taxit...
Mert ­ el innen, el!
­ Freddy! ­ ragadta karon hirtelen Jock. ­ Ezt ottfelejtetted. ­
Zihálva állt mellette, ráterítette nerckabátkáját. Aztán ügyetlenül
előkotorta a zsebkendőjét, törölgetni kezdte Freddy könnyeit. ­ Te
jó ég, nem tudom megbocsátani magamnak, hogy a végén így
kiborított ez... Az én hülye ötletem volt! Nem is hittem volna...!
­ Igen? ­ tört ki Freddy. ­ Mit hittél akkor? Különben
mindent bölcsen végiggondoltál. Elhoztad nekik ezeknek a régi
nótáknak a kottáit...
­ Jaj, Freddy, ne legyél már ilyen! Igenis jól tettem, amit
tettem. Örülj inkább, hogy rávettelek: énekelj végre megint!
­ Rendben van, elismerem... nem volt annyira szörnyű,
mint eleinte gondoltam. Hát nem. Csak attól rettegtem, mi lesz,
ha nem emlékszem már jól a szövegekre. ­ Tekintete elárulta,
hogy nem haragszik azért annyira.
A portás már hozta is Jock Cadillac­kabrioletjét, s teljes
némaságban hajtottak haza. Mit is beszélhettek volna? A teret
megtöltötték köröttük emlékükkel ­ a dalok. Jock úgy érezte,
boldog. Maga az autózás is kellemes volt; az utcák csaknem
kihaltak, s egy profi pilóta, jócskán ittasan is, biztosan vette a
kanyarokat, kereszteződéseket ­ persze, a szabályok tökéletes
figyelmen kívül hagyásával. S olyan lendületesen kanyarodott
oda Freddy házának kocsibeállójához, hogy széles ívben repült a
kavics, a murva.
­ Na, hát akkor ez is meglett volna, és ne félj, tíz évig nem
lesz újabb találkozó ­ mondta Jock. Freddy úgy érezte, az
alkalomhoz egyáltalán nem illően, túl sok sajnálkozás is van Jock
Hampton hangjában.
­ Talán az lenne a legjobb ­ mondta ­, ha ilyen találkozóra
többé egyáltalán nem kerülne sor. Volt ez a mai este...aztán
felejtsük el.
­ Igen, de akkor sosem hallhatnálak többé énekelni,
ráadásul elfeledni sem lehet ezt a mait. Freddy...tisztára olyan
voltál, mint annak idején...
­ Nem, Jock, minden változik, s vele mi is. És a változás
nem hoz mindig jót ­ oktatta Freddy. Hangjában volt valami
végleges megfellebbezhetetlen. Összeszedte a holmiját ­ táskát,
kesztyűt s ki akart szállni.
­ Ne még. Kérlek! Maradj még egy kicsit, ha lehet. Nem
képzelhető, hogy mi ketten egyszer csak úgy... elbeszélgetünk?
Sose szoktunk. De miért nem? Miért folyton csak az üzleti
dolgokat tárgyaljuk?
­ Hogy egyszerűen csak ügy... beszélgetnünk kéne? ­
csodálkozott Freddy.
 ­ Persze. Amúgy... mindenről. Ahogy emberek szoktak,
akik jól ismerik egymást... sok­sok éve... de igazából mégse
ismerik egymást. Holott miért ne ismerhetnék?
­ Ó! Miért ne, úgy gondolod? ­ Freddy most már
leplezetlenül mulatott a dolgon. Tényleg sok éve ismerte Jockot,
de még sosem látta ilyen szeszközi állapotban. És az is biztos,
hogy a férfi sosem próbálkozott még „csak úgy” beszélgetni régi
kolléganőjével, üzlettársával. Jock szinte kifordult önmagából. Mi
lelte?
­ Atya ég, Freddy! ­ kiáltotta akkor Jock. ­ Mit bámulsz
olyan döbbenten?
­ Kapitány úr, nem nézett maga túl buzgón a pohár
fenekére ma este?
­ A fenébe is, de még mennyire! Hanem tudod, ugye: in vino
veritas. Talán bölcs mondás, akármilyen lapos is.
­ Na, igen...de épp ezért, nem gondolod, ideje volna
hazarepesztened, aludni egyet, akkor majd kicsit kimegy belőled
ez a sok „igazságlé”! Beszélgetni ráérünk még, hosszú az élet ­
mondta Freddy, majd nevetve hozzátette: ­ Ha nem mész fának
most rögtön. Jaj, ne tedd!
Jock, aki olyan riasztóan komolynak látszott most, mindezt
még meg is toldotta: ­ Freddy, de hát te tényleg nem ismersz
engem. Semmit se tudsz rólam úgy istenigazából.
­ Jock ­ mondta Freddy, mintha Annie korabéli gyerekkel
beszélne ­, végső soron Tony legjobb barátja voltál, a Longbridge
család úgy tekint téged, mint aki a klánba tartozol. Annie
keresztapja vagy, ráadásul tanúm is voltál az esküvőn... mit
akarsz, mennyire ismerjelek még? Kit ismernék, ha nem téged?
­ A fenét ismersz! Számodra én mindig csak valami
csoportozat egyik alakja voltam. Hol ezé, hol azé.
Mellékszereplő. Épp most adtad tanújelét. Arra sosem gondoltál,
hogy nekem is van saját életem, vannak elképzeléseim, vágyaim?
S annak semmi köze se a Longbridge családhoz, sem nagybecsű
cégünköz? ­ Freddy, bármit gondolt is erről az egészről, érezte:
Jock valahogy nagyon a lénye mélyéből szól most... érzelmek és
gondolatok kitörése ez. Hát belenémult. Egy kicsit zavarába is.
Váratlan ügy! Elhárítólag nyújtotta ki a kezét, mint aki távol akar
tartani magától valakit­valamit... s akkor döbbent rá, hogy Jock
tényleg idegen neki.
­ Az ördög vigye el, Freddy ­ fakadt ki erre Jock ­, hát nem
veszed észre, hát sosem vetted észre, hogy szerelmes vagyok
beléd, mint egy fedélzeti ágyú?
­ Jaj, Jock, ne butáskodj! ­ nevetett föl Freddy. Mert ilyesmit
még csak elgondolni is rossz volt. ­ Eriggy már! Beszívtál egy
kicsit, nagy volt a hangulat, felkavartak a dalok... az egésznek
semmi, de semmi köze hozzám. Visszaemlékeztél a daliás időkre,
hogy így mondjam... mindössze azokba vagy belezúgva. Nem
szerelem ez. Hát, ha csak a szokásaidat elnézem ilyen téren... de
ítéld meg te magad, hogyan szoktad bonyolítani a
kapcsolataidat, és kikről van szó megannyiszor. ­ Freddy nem
tudta, nevessen­e, vagy inkább ásítson, de megkérdezte: ­ Voltál
te már egyáltalán... szerelmes?
 ­ A fene egye meg, Freddy, hát tényleg meg se hallgatsz? ­
tört ki Jock. ­ Hagyd ezt az átok lekezelést, ne bánj velem így,
csak mert kiszolgáltattam magam! Az a balszerencse ért, hogy
életemben csak egyszer lettem szerelmes. Egy kis angliai
templomban, öt másodperc alatt. Amikor bementél oda, aztán
összeadtak titeket, s utána föllebbentetted a fátyladat. Ennyi. És
én azóta szerelmes vagyok, mint az őrült, éspedig beléd.
Gondolod, olyan nagy élvezet szeretni valakit, aki úgy néz rád,
mint a tapétára a falon? Elég fura tapéta, egyébként! Esküvői
kellék... emlék... mit mondjak?
­ De én... ­ dadogta Freddy. ­ De... Jock... ­ Még sosem
hallotta ilyen akadozva, zavarodottan beszélni a férfit. Ez nem az
a Jock volt, aki csak úgy hipp­hopp kivágja a rezet, előjön a
farbával, mindenkit lesöpör. Ez nem.
­ Hagyd már, hogy „de” így és úgy. Ismerem a szöveget.
Nem volt szerencsém. Későn születtem, rosszkor érkeztem. Te
már szerelmes voltál, már mással kötötted össze az életed. Jó
barátod vagyok, ami elmúlt, elmúlt... nem lehet visszapergetni az
idő kerekét. Blabla. És be ne fejezd kis szónoklatodat a szokásos
módon: köszönöm, angyal vagy, de hát lásd be, nem megy!
Freddy, ezt én is mind nagyon jól tudom. A múlton nem lehet
változtatni. De a jövőn? Hadd mondjam végig. Már ami a múltat
illeti, azon is annyit töprengtem. Mi lett volna, ha... és a többi. Mit
gondolsz, hányszor képzelegtem így. Kérlek, hagyd tényleg
végigmondanom! Persze, hogy nem vagyok egészen józan.
Különben hogy is mertem volna előhozakodni ezekkel a
dolgokkal! Nem lett volna bátorságom. Most viszont... hadd
mondjam végig, jó? Freddy, gondold meg, mi lett volna, ha
együtt járunk középiskolába! Nem is lett volna elképzelhetetlen.
Erre éltünk, mindketten itt tanultunk. Nevetséges pár száz
mérföld választott el csak minket. Ugyanabban az évben
születtünk, a fenébe is, ugyanabban a hónapban, hallod? Csak
egyszer kérhettelek volna fel táncolni, csak egyszer! Akkor
nyomban a repülőgépekről kezdünk beszélgetni, és úgy
belemerülünk a dologba, hogy még a táncról is elfeledkezünk.
Talán megengedted volna azt is, hogy megcsókoljalak, úgy jó­
éjszakát­alapon. Talán. És soha életünkben másra rá se néztünk
volna. Freddy, gyakorlatilag pár centin, pár percen múlt az
életünk... A csudába is, hát nem tudod elképzelni: milyen
boldogok lehettünk volna mi egymással?
­ Na, jó... hát elismerem, nem lett volna elképzelhetetlen...
ha visszapörgetjük az időgépet, sok minden lehetséges ­ mondta
Freddy. De tulajdonképpen a saját szavai is idegenek maradtak a
számára. Mintha nem tudott volna tiszta fejjel gondolkodni...
más volt minden, mint egyébként. Miért?
­ Már majdnem valami hülyeséget kérdeztem tőled ­
mondta Jock, és érezte, hogy szíve vadul feldobog, mert mintha
Freddy hangjában nem lett volna már annyi elutasítás.
­ És mit kérdeztél volna?
­ Hogy csak a dilisek kérik ki egy lány engedélyét ­ mondta
a férfi. ­ Nem emlékszel a jó öreg iskolai felfogásra? ­ Avval
közelebb lépett, gyengéden karjába kapta Freddyt, és ugyanígy
meg is csókolta. Nem volt lehetőség a tiltakozásra. A csók
tisztelettudó volt, visszafogott, mértéktartó, gyengéd, de
határozott. Benne volt annak a férfinak a magabiztossága, aki
tudja: közeledését nem veszik feltétlenül rossz néven.
­ Hagyd ezt ­ dadogta Freddy, és elhúzódott Jocktól. Olyan
rég volt ez már utoljára... hogy őt megcsókolták; szinte
megmerevedett a férfi karjában.
­ Szoríts magadhoz, Freddy ­ kérte Jock. ­ Próbáld meg, ölelj
át. És ha úgy érzed, semmi kedved hozzá, azt mondom: hagyjuk.
­ Mi a nyavalyát akarsz ezzel, Jock Hampton?
­ Semmit. Csak megcsókollak ­ mondta. És újra
megcsókolta.
­ Csak szórakozol velem ­ tiltakozott Freddy megint. És
közben érezte, milyen meleg és telt ajka van a férfinak. És milyen
különös ez a biztonság erős karjaiban. Ez az egész ugyanakkor
irritálta is.
Pedig milyen jó volt, hogy Jock olyan nagy. Annyira férfias. És
jó az illata. Valahogy mint a sült gesztenyéé, gondolta... Igen, ki
sejtette volna, hogy Jock ajka ilyen jóleső? ­ Beszélgetésről lett
volna szó.
­ Ráérünk még. Csókolj meg, édesem. Kérlek, próbáld
viszonozni a csókomat. Látod, így mindjárt jobb. Miért vagy
olyan félénk, mondd? Hiszen olyan szép vagy, gyönyörű. És
szeretlek, szeretlek, amióta csak megismertelek. Nem kell, hogy
azonnal viszontszeress most. Csak próbáld meg, kérlek, nagyon
kérlek. ígérd meg! Olyan hosszú időn át vágyódtam utánad.
Annyira magányos voltam mindig. Örökké arról képzelegtem,
milyen lenne, ha megcsókolhatnálak. De még álmomban sem
hittem volna, hogy ez ilyen csodás. ­ Arcát Freddy hajába fúrta, s
mindketten érezték, hogy a szívük vadul ver, összekapaszkodtak,
egymást támogatták szédülten ­ mintha kibillent volna velük a
világ. És mintha kinyílt volna egy másik is ugyanakkor ­ az
ajkaikon át.
Jock a két kezébe fogta Freddy arcát, és tovább csókolta
lassan, fürkészőn, a haja vonalától lefelé a füléig, tovább és
tovább a szeme alatt, érezte forró bőrét, szájával behatolt a
prémkabátka alá a nyakán. Freddy még mindig el­elhúzódott,
pedig már érezte, ahogy bizseregni kezd benne valami kéjesen. A
férfi szája olyan puha volt, olyan gyengéd és finom ­ s ő maga
annyira vágyott volna a két erős kar kikötőjére. Eltűnni ott,
elsüllyedni: örökre védetten. A kocsi félsötétjén hiába kereste a
férfi szemét.
­ Várj, Jock, ne olyan gyorsan. Még tényleg nem tudom, mit
érzek. Hadd jöjjek tisztába vele! Lassabban, Jock! ­ Összetört
önbizalma figyelmeztette: vigyázat! Sebei még mindig sajogtak.
Sérülékeny maradt, tudta jól. Ragaszkodnia kellett a realitások
világához. Sok álmatlan éjszakájába került, hogy sikerült oda
legalább valamelyest visszatérnie. S akkor most ez a váratlan
szerelmi vallomás ­ hirtelen kiragadná? Ezek a csókok
elsodornák?
A férfi elengedte, ám közben odahúzta a mellkasára a fejét.
Fél kézzel átölelte, másik kezével a fejét simogatta, a haját, mint
egy gyereknek, úgy. ­ Olyan tiszta ez az egész, Freddy, hidd el,
mindig is tiszta volt. Nem akarlak elengedni. Soha, soha. Én
vagyok vele úgy, hogy hirtelenjében föl se tudom fogni a
boldogságot, mely rám szakadt. ­ És derűsen mosolygott. ­ Még
túl fiatal vagyok, elképzelni se tudom, hogy egy ilyen gyönyörű
lánnyal, mint te, bármi mást is tehetnék, mint pont ezt.
Freddy pedig azt érezte, hogy feloldódik benne valami, és
hogy a legszívesebben az idők végezetéig hallgatná Jockot. Már
ezek a szavak is annyi bizalommal töltötték el: remélhette, hogy
akkor hát mégis előtte az élet. Jock olyan csodás volt ­ oly
váratlanul gyengéd és vágyakozó, mint egy fiatal fiú.
Ugyanakkor arra is visszaemlékezett, hogy mikor először
meglátta, mintha szép szál viking hajós állt volna előtte. Talán
nem is volt csalóka az első benyomás? A férfi hangjában volt
valami leplezetlen mohóság. Valami erotikus zabolátlanság. Erő.
S ha igaz, hogy Jock mindig is szerelmes volt belé,
megmagyarázza, hogy miért viselkedett vele egy kicsit
dühösködve. Ezzel leplezte érzéseit. Ha tényleg szerette...
És akkor egyszerre megértette, hogy igen. Elhitte. Jock
hangjából áradt a bizonyosság. Freddy hirtelen a szerelem szavát
vélte kihallani mindenből. Az ölelő karból, az éji csendből, Jock
illatából. Erős nyakába csimpaszkodott hát, felhúzódzkodott, és
most ő szorította a férfi szájára az ajkát. Ez volt az első csók,
melyet ő adott neki. Hevesen, szenvedélyesen, hosszan csókolta.
Tiszta szívből ­ és végre minden fenntartás nélkül, odaadóan.
­ Ó, Isten! ­ nyögött fel Jock. ­ Hogy lehetett olyan őrült egy
férfi, hogy téged elhagyjon? Megmondtam Tonynak: elment az
esze! Valahányszor azzal a nővel láttam, megmondtam neki,
hogy komplett hülye. Na, szerencsére nem adott a szavamra. Én
így csak jól jártam.
­ Micsoda? ­ kiáltotta Freddy. Mert olyan érzése volt,
mintha egy marék tűt hajított volna az arcába, a szemébe valaki.
Mindene fájt, égett, perzselt. ­ Hogy te... láttad Tonyt azzal a
nővel? És meg is tárgyaltad vele ezt a szennyes dolgát?
Nem akart hinni a fülének. Két karja lehanyatlott. Elengedte a
férfit.
 ­ Na, hát tudod, csak annyi volt az egész, ahogy férfiak
ilyesmiről egymás közt beszélni szoktak. Ártalmatlan fecsegés...
­ Te jó ég, hát ott ültetek egymással szemközt, és
megtárgyaltatok engem is... így? ­ Sokk volt a számára ez a
közlés. Megdermedt. ­ Vagyis egész kis összeesküvést szőttetek
ellenem. A férjemmel és a szeretőjével mászkáltál, utána pedig
kettesben megtárgyaltátok azt a nőt is, kibeszéltetek mellette
engem úgyszintén. És ő is, Tony, ugye... mindent elmondott
neked rólam? A házaséletünkről, akármiről, igaz, igaz? Végig
mindent tudtál. Álmomban sem gondoltam volna ilyet! ­ Freddy
feltépte a kocsi ajtaját, s mielőtt Jock megakadályozhatta volna,
futásnak eredt. Futott fel a ház kapujához, s aztán már bent is
volt, bevágta maga mögött az ajtót. A zaj lövésként visszhangzott
a csöndes éjszakában.
Az éjszaka hátralévő óráit Freddy a hálószobájában egy
karosszékben ülve töltötte. Nem jött a szemére álom. Forrt benne
az elkeseredés, a düh. Aztán legalább annyira összeszedte magát,
hogy átöltözzék. Háziköntöst vett fel, zokniba bújt. S ült tovább a
fotelben.
Egyszerűen nem tehetett mást: ismételgette az iménti
párbeszéd megannyi részletét. Jock könnyű prédának tekintette
őt, azok ­ alapján, amit az életéről tudhatott. Egységétől lemaradt
repülőgép, sérülten, harcképtelenül menekülne vissza a bázisra.
Ném nagy vicc, ha rátámadnak az idegen égen. Nem nagy
büszkeség a vadászoknak, a tüzéreknek, ha lelövik. Egy iskolás
fiú is elintézi ­ megfelelő kaliberű fegyverrel.
Ilyen repülőgép volt ő. Az ő élete.
Borzalmas, hogy egyetlen másodpercig is hitelt adott Jock
szavainak. Vadul vádolta magát. És ahogy fokozta
megalázottságának érzését ekképp, szinte önkínzó gyönyört
érzett. Micsoda ócska szöveget vett be ő! De hát olyan jóleső volt
hallani. Annyira kellett volna neki, hogy valóban hihesse, amit
hall. Hogy mennyire szerelmes belé. Jock Hampton! Ez a
szemétláda, akit pedig ő nagyon is jól ismerhetett volna. Angliai
Brendák, amerikai Brendák ­ ezek a nőcskék voltak a „szerelmei”.
És akkor jön itt, és ­ ráadásul részegen ­ bemesél neki
mindenfélét. És ő elhiszi. Mint egy iskolás lány.
Milyen kétségbeejtő figura lehettem! ­ vádolta magát. ­ A
homlokomon ott állhatott, mint a bélyeg, hogy: „Kedves mister,
megkefélne? Annyira ki vagyok éhezve effélékre!” És így tovább.
A férfiak az ilyesmit nyomban észreveszik. S akkor jönnek a szép
szavak. Jön a lerohanás. Miért is ne? Jock volt ­ Tonyn kívül ­ az
egyetlen, aki nagyon jól tudhatta: több mint egy éve nem volt
dolga férfival. Érett gyümölcs. Csak le kell szakítani. És Jock, ez a
rohadék, az első alkalmat rögtön ki akarta használni.
Vagy ­ álljunk csak meg! ­ nem is Jock az egyetlen, aki tud az
egészről? Hátha Swede­nek is elmondta. Aztán a fél világnak. A
verebek csiripelik már. Hogy Tony Longbridge és a nője... És
hogy Tony ezért hagyta ott őt ilyen sietve. Annyi ideje se maradt,
hogy a szegény jó Freddyt homlokon csókolja!
És az este is. Hát ez az. Senki egy árva kukkot nem beszélt
Tonyról. Mindenki tudja a dolgot a régiek közül. Ő meg büszkén
besétált abba a bálterembe, majomkodott ­ és mindenkiben volt
annyi tapintat, hogy hallgasson erről a kínos kérdésről. Senki
sem érdeklődött, nem kíváncsiskodott. Pedig egy olyan zárt kis
világban, amilyen az egykori Eagle Squadron, mindenki
mindenkiről mindent tud. Viszont ha tudnak róla, mi volt közte
és Tony közt, illetve a végén mi nem volt, most bizonyosra
vehették, hogy ő Jock nője. Tony, mindjárt a válás kimondása
után, visszatért Angliába. Az lett volna a legtermészetesebb,
hogy legalább valaki rákérdez: mi van vele. Senki sem kérdezett
rá. Tehát mindent tudnak. Tehát azt hiszik, hogy Jock és ő...Te jó
ég! Azt gondolhatják, hogy a válás után azonnal Jock ágyába
bújt. Abba az ágyba, mely még meleg volt az épp ügyeletes kis
cafka után. De hát ha valaki ilyen könnyű zsákmány, mint ő...
Egy elvált asszony. Aki énekesnőként produkálja magát.
Tetszeleg a szerepében. Illeg­billeg akárkinek. Édeskedik.
Mikor pitymallik már végre? Mikor? Télen Kaliforniában is
elég későn. Freddy nem vesztegette az idejét. Még alig derengett
a hajnal, felöltötte legmelegebb repülőruháját. A konyhában
hagyott egy cetlit Annie­nak és Helgának. S akkor, mire a nap
fölkelt, ő már Burbankben volt. Előhozta a hangárból a Bonanzát.
Amióta Tony elment, alig repült. Ez a gép volt a pont az i­n.
Freddy azt tervezte, hármasban fognak majd repülni vele. Annie,
Tony és ő. Családi gép lesz. Aztán ­ ennek épp az ellenkezője lett
a szegény „Bonnie”.
Az előző évben, épp azért, hogy a gyötrő emlékektől
szabaduljon, megpróbálta a régi recept szerint „kirepülni”
magából a dolgokat. Egy­egy délután a Bonanzával. De hiába
körözött, bravúroskodott, az a régi érzés nem tért vissza. Nem
nyugodott meg. Akkor már sokkal jobb orvosságnak bizonyult,
ha az Eagles irodáján ül, munkába temetkezik. Jól jött neki a
sürgés­forgás, a sok ember. Titkárnők, könyvelők, piackutatók.
Gyötrelmesek maradtak így is az esték. Amikor már Annie­t
lefektette, rátört a magány.
Ám ezen a téli reggelen szóba se jöhetett, hogy bemenjen az
irodába. Jockkal és Swede­del találkozni? Nem! De hát akkor?
Jock elvette tőle utolsó menedékét, az Eaglest is. Na, jó. Nekilátott,
hogy rajt előtt ellenőrizze gépét. Mindegy. Eladja a maga részét.
Az lesz a legjobb. Képtelenség, hogy ennek az alaknak ő az
üzlettársnője legyen a jövőben. Még mit nem! Persze, mindezt
akkor gondolja végig majd, ha repült egyet. Mert amióta
Angliából visszatért ide, egyetlen nap sem igényelte az égi
magasokat ily életre­halálra, mint épp ma.
Mint épp ma...
Felnézett a felhőkre. Olyan közel jártak­szálltak, hogy
jószerén nem hagytak semmi kilátást. Semmi távlatot. Esős
évszak Kaliforniában. Pontosan a neki való komorság.
Amatőrök azt mondanák, hát persze: felszállni ­ ilyenkor?
Képtelenség, esztelenség; értelmetlenség. Ő azonban tudta, ha
ebből a katyvaszból kikeveredik, ott fenn, arra megint lesz
napfény, és a repüléshez ez a nap sem rosszabb semmivel, mint
bármely másik. Távlatok nyílnak. És neki erre van szüksége,
pontosan erre.
Bár a Bonanzát az Eagles egyik legtapasztaltabb szerelője
gondozta, Freddy még egyszer mindent ellenőrzött rajta. Hiszen
ha egyszer ő maga már hónapok óta nem használta a gépet...!
Azután beszállt. Végiggurult a felszállópályán. Elérte a végét.
Iszonyú szívdobogást érzett, ahogy végre maga mögött
hagyhatta a földet. De akkor hirtelen, a felhőtakarót átfúrva,
belekerült szinte azonnal valami lenyűgöző, mindent felülmúló
világosságba. Ezt még ő se hitte volna. Hogy a föld színétől nem
is olyan messze ekkora ragyogó kékség várja, ily határtalanság.
Maga a teljes csőd. Semmi, amin emésztő dühét kitölthette volna.
Csak a boldog embereknek szánt tisztaság, egyformaság. El,
innen is el, gondolta Freddy. Ahol legalább „valami” van.
Legalább valami légi kapaszkodó. Nem ez a tündökletes
abszolútum.
Északnak repült. Talán akad ott egy árva felhő, mely
eloldozódott a flottájától, és elég nagy is lesz ahhoz, hogy
táncolhasson körülötte és vele, átfúrhassa, szaggathassa. Jönne
csak egy jó kiadós zivatar, valami vihar! Hogy
szembeszegülhetne vele! Valami ocsmány randa fenyegetés...
igen, villámlás és mennydörgés. Kockázatok világa. Ellensúlyul.
De hát nagyon úgy festett a dolog, hogy ebben a magasságban
Chicagóig sem lel semmi érdekeset, semmi veszedelmeset,
semmi rútat. Napfény és kékség. Merő eseménytelenség, volt a
magas egek világa. Csalódás.
Hát neki ez se jön be. De maga a gép, gondolta, ahogy ott ült a
kényelmes pilótafülkében, ez a gép is maga a jellegtelenség!
Hibátlan bőr, csillogó­villogó műszerek, a fékpedálon se látszik,
hogy túl sokan használták volna. Dühösen belerúgott. Ezernyi
gépet vitt már életében. Ez volt az ATA­ügy, egyéb se, ez volt a
háborús években a foglalkozása. És mégsem érzett soha ilyesmit:
ekkora megvetést...mint a szegény Bonanza iránt most.
Gyűlöletes volt neki minden tökéletesség.
Nemcsak az a rémes, gondolta aztán, hogy a gép olyan új.
Hanem unalmas is! Mi a fene esett belém, tűnődött vadul, hogy
ezt a kirakati tárgyat megvettem? Na, persze. A gép pár éve jött
ki, és a világ első egymotoros gépe, amelyik négy utast szállíthat.
Abszolút megbízható. Egyszerűen páratlan. De ő most ezt az
életbiztosítással felérő masinát magában ostoba tehénnek
nevezte. Persze, repülő tehén, amilyenbe papa­mama­unoka illik.
Egyszerre mózeskosár, járóka, bölcső...Kőbölcső! Bili,
persze...pelenka... vagy nyáladzó, agyvérzéses hülyéknek rácsos
elfekvőágy.
Ha csak a biztonság kell!
Fenébe veled, biztonság!
 Dühösen keringett a szegény Bonanzával, és most már az
egekre is haragudni kezdett. Ahol neki ezzel az állítólagos
csodával kell kóborolnia. Bár a régi „ládák” valamelyikében
ülhetne. Ütött­kopott jószágok voltak, de szeretni valók. Sok­sok
gépbe volt ő már szerelmes. Tisztességes jószágpk voltak.
Hagyták magukat szeretni, és nem fürkészték, ki is, mi is ő. Hogy
csak egy állítólagos gyenge nő, akit mindenki a kapcájának, a
prédájának tekint... akit ide taszigálnak, ott hagynak az útfélen,
amott tárgyalnak ki, emitt csapnak be...és aki senki szemében
nem számít igazán. Ó, a gépek nagyon tisztességesek. A gépek, a
régi jó kopott masinák, ők voltak neki való társaság. Ez már
örökre így marad. A fenébe veled, Bonanza!
Jobbra megpillantott egy kis hasadékot a felhőtakarón. Na,
gyerünk, gondolta. Nekivágott. Lássuk, hová vezet ez a
„folyosó”. Egyáltalán, merre járhat...nem tudta. Csak annyit,
hogy csaknem két órája hagyta el Burbanket. A tenger fölött
repült. Szürke itt is minden, csak a láthatár volt egy árnyalatnyit
világosabb. Sűrű köd húzódott lent, egészen Santa Monicáig.
Nyilván minden reptér zárva már.
Vagyis akár Lappföld felett is szállhatnék, gondolta Freddy.
Mérgesen rázta meg a fejét, és eszébe jutott legeslegelső repülése,
amikor a Csendes­óceán felé kikavarodott. Mert annyira
megittasult az égtől, hogy követni kezdte a vitorlásokat, egészen
a horizontig ment volna a nyomukban. Ó, te jó ég, milyen fiatal is
voltam akkor, gondolta, mennyire vad! 1936... január...
kilencediké.
Távirat a múltból. Első alkalommal repülhettem akkor
szólóban. Pár nap múlva tizenhat éve annak! Az életem fele telt
el azóta, szögezte le.
Ne nézz vissza. Csak vissza soha ne nézz! Mármost ami a
jelent illeti... éhes vagyok, állapította meg. Éhes volt, persze, mert
nem is reggelizett. Tegnap még csak vacsorázni se vacsorázott. Ez
az. A leghamarább Catalina szigetén kaphat valami harapnivalót.
Az ottani reptéren már gyakran járt. Gondozatlan kis rét, torony
semmi... azzal együtt szépen lehet ott landolni. Sziklás­kopár
szigetecske, mintegy ötszáz méterrel a tenger színe felett van
rajta a fel­leszálló pálya. Viszont a kantin éjjel­nappal nyitva,
mert Catalina szigete kedvelt turistacél. Na, és akkor biztos
szólóban lesz a falatozóhelyiségben is. Kirándulók, ilyen időben,
ebben a napszakban? Hangulatomnak, nyugtázta Freddy, pont
ilyesmi felel meg. A lapos tetejű sziget, kinn a „senki tengerén”.
A semmi vizein.
Tiszta időben ­ ezt az ingatlanügynökök sosem felejtik el
megjegyezni ­ Catalina jól lászik a partról. Ma nem lászott. Sebaj,
Freddy úgy döntött, iránytű segítségével közelíti meg. És leszáll.
Hajrá, Bonanza!­
Köd hömpölygött a láthatár felől, és gyorsabban érkezett,
mint Freddy hitte volna. A gép orrát se látta, szárnyairól nem is
beszélve. Olyan érzése támadt, mintha elvarázsolt világban
repülne. Varázsszőnyegen. Köpök rá, gondolta. Egy kis
kaliforniai köd neki meg se kottyan. Feljebb mehetnék, persze,
csak az a kávé... Azt nem tudta feledni. Ez, különben is, az én
világom. Az én egem. Az égvilágon mindent ismerek itt, kislány
korom óta. Catalina szigetét ő szinte vakon is meg tudja
közelíteni. A magasságmérőn ellenőrizte, minden rendben van­e.
A magasság megvolt. Ezen a helyen más gond nem adódhat.
Ügyesen, rutinosan repült. Gépe maga volt a biztonság és a
harmónia. Bele nem ronthatott ebbe se a pilóta dúlt lelkivilága, se
a külvilági köd. Vakrepüléssel közelítette a repülőteret. Pár
pillanat még, és a Bonanza ott lesz, ahol lennie kell, és utána egy­
két perc, s ő is ­ a kantinban.
A megközelítési sebesség is pontosan az volt, amire itt
szükség van. Hát akkor...
...nincs meg a magasság! Ez volt az utolsó gondolattöredéke.
Amit még szavakban önthetett. Catalina úgy bukkant elő a
ködből, mint a néma mennydörgés. Képtelenség volt most már
fölemelkedni. A függőleges sziklafal méterről méterre vészesen
közeledett, ott volt. Freddy még felkapta a gép orrát, hogy
legalább ferde szögben vágódjanak a sziget szírtjeinek. S hogy ez
is megtörtént, a Bonanza csúszni kezdett lefelé, kikötött egy
szakadék fenekén, és összetört. Akkor teljes csend lett.
...mintha Leonardo festette volna
Marie de la Rochefoucauld lehetne akár egy ifjú cárnő is,
gondolta Bruno. Vagy spanyol infánsnő. Ennek ellenére csodásán
francia volt. Bizony. S ő sosem hitte volna, hogy ebben a
Manhattan nevű barbár cirkuszban találhat valakit, aki ennyire
hibátlanul és teljességgel francia, a legkisebb gesztusaiig az;
glóriaként vette körül a lényeg kisugárzása ezt a hölgyet, s a
lényeg természetesen az volt, hogy régi francia nemesi család
kései sarja. Kell­e több? Franciaország járt vele ­ a régi
Franciaország! ­, az a világ élt a lényében, akárhol jelent is meg,
bár csöppet sem kereste a feltűnést, hamarosan minden szem rá
szegeződött, mindenki érzékelte, hogy valami rendkívüliség van
jelen. És a kemény betonváros lakói tudni akarták, ki ez hát
akkor, s csak mikor erre is sor került, akkor helyezhették el ­ nem,
korántsem a földi világukban, inkább képzeletük egén. Csoda
volt Marie akkor is, legföljebb már a „Ki kicsoda" csodája.
Ő, Bruno volt New Yorkban az elsők egyike, aki Marie de la
Rochefoucauld­t megismerte. Hát persze, jószerén „gyűjtötte”
mindig is az ilyeneket. A család, méghozzá „A La Rochefoucauld
ház” címszó alatt, több mint egy oldalt foglalt el Boltin Mondain ­ a
francia arisztokrácia bibliájának ­ matériájában. A família
igencsak szerteágazó volt, a felmenők közt három herceg is
akadt. Mi több, ez a szerteágazás oly jelentősnek bizonyult már,
hogy az évszázadok során kialakulhatott egy különös szokás:
egy­egy Rochefoucauld­örökös mindig egy Rochefoucauld­
örökösnőt vett feleségül. Történhetett ez annál is nyugodtabban,
mivel a Rochefoucauld család Franciaországnak szinte minden
jelentős nemesi famíliájával rokonságban állt már. A
Rochefoucauld­k eredete, mint azt a DeBrett’s Peerage
összerkesztőségi meghajlással, hódolón leszögezte, „az előidők
homályába veszett”.
Marie de la Rochefoucauld egyik fivére együtt járt Brunoval
iskolába. S hogy a lány Amerikába érkezett, az ő révén
ismerkedtek össze. Marie a Columbia Egyetemen akart diplomát
szerezni; a Kelet művészete érdekelte. Végsőkig öntörvényű
személyiségének mély titka maradt ­ ah, előidők homálya! ­,
miért épp ez a szakterület kezdte oly mohón foglalkoztatni. De
hát ez már csak így volt.
Viszont ami Brunot illeti...hogyan is képzelhette Bruno, hogy
egy szép nap nem fog beleszeretni Marie­ba? Hogyan lehetett
ennyire biztos magában? Majd épp ő lenne más, mint a többi
férfi, majd épp ő járna jobban, szerencsésebben! Hiszen soha nem
ismerte a szerelmet...vagy talán végestelen végig Marie­ra várt?
Elgondolni is nevetség! És mégis, most ez volt: megjelent ez a
merőben új érzés, átjárta egész lényét, de minden izomrostját és
idegszálát, meghatározta a testhőmérsékletét és az emésztését, a
koleszterinszintjét és a... sorolható. A szomorú az egészben az ­
és ezen nem változtathatott a szerelem ténye! ­, hogy Bruno már
élete harminchatodik évében járt, Marie viszont, szép lábával s
úgy egyáltalán, még csak a huszonnegyediket taposta maga
mögé.
A lány ennek ellenére sem kezelte úgy Brunot, mintha túl
öreg volna hozzá. Nos, a vicomte meg csak ücsörgött az
irodájában a bankban, és egyébre sem tudott gondolni, csupán
Marie­ra. Aki viszont mit sem sejtett erről a vad érzelemről, s a
férfit ugyanazzal a szívélyes, kedves visszafogottsággal kezelte,
mint többi ismerőseit. Akadtak ilyenek számosán. És ennyi volt
az egész.
Marie de la Rochefoucauld John Allen jókora szürke városi
házában lakott. Az Allen család évek óta baráti viszonyban volt
Marie szüleivel. Volt a két házaspárnak egy közös szenvedélye:
nevezetesen a kínai kerámiatárgyak gyűjtése. S mindkét fél
meglehetősen magányosan állt saját köreiben ezzel a
megszállottságával. Mármost Allennék meghívták Marie­t, éljen
náluk a tanulmányaihoz szükséges két év során. Több helyiséget
is a rendelkezésére bocsátottak. Szalonjában fogadhatta újdonat
amerikai barátait. Egy­egy tea, egy­egy sherry... ennyi volt csak
az a társas magánélet, lévén hogy a Columbia teljes embert
követelt.
Apró volt Marie, törékeny, légiesen karcsú ­ egyáltalán, olyan,
mint egy koronaékszer. Fényes fekete haja a derekáig ért.
Homlokából kifésülve, nyakánál hátul ezüstszalaggal összefogva
hordta. Szeme szürke volt, szemöldöke vékony, fekete csík; az
egészet, teljes szeretnivalóságában, mintha Leonardo festette
volna. Finoman metszett orra és szelíd szája egyformaképpen
ívelt ­ mégis mindkettő oly rejtelmesen másként, ha alaposabban
szemügyre vette a néző. Ajakrúzst sosem használt. Egyáltalán,
nemes arcán jószerén nem volt semmi élénk szín. Ami lenyűgöző
volt: fekete hajának és sima, fehér bőrének ellentéte, s a kettő
közt, afféle átmenetként, szemének tiszta, szokatlan szürkesége.
Sosem öltözött kihívóan, sőt, maga volt ilyképp a gyermeki
ártatlanság. Szoknya, blúz ­ minden látható igyekezet nélkül
összepárosítva; legföljebb egy csipkegallér, egy kis bársonyzeke,
talán egy hímzett stóla; és az egész valami meghökkentően
régimódias hatást tett. Járt­kelt pedig így abban a városban, ahol
a méretre készült ruhaköltemények hódítottak. Járt­kelt ezekben
a göncfélékben, melyeket akár egy ódon kastély padlásán is
lelhetett. Bruno hiába tette volna ki a szívét, hogy drága ruhákat
vásároljon neki ajándékba, meg úgy egyáltalán, becses
mindenféléket... sikertelenül. Vett neki egy alkalommal valami
kínai porcelántálat ­ New York egyik legkitűnőbb
régiségkereskedésében, ahol az efféle hétszáz éves drágaságok
nem voltak ritkák, sőt. De Marie nem fogadta el az ajándékot.
Pontosan ismerte az értékét. S olybá vette, mintha egy
cobolybundát akarna adni neki Bruno. Az ékes tárgy, a kudarcos
kísérletet a hajdani kínai császárdinasztia emléke mellett
ráadásba őrizvén, ott állt, ott árválkodott most a vicomte
kandallópárkányán. Figyelmeztetvén őt arra, hogy Marie de la
Rochefoucauld­val szemben tényleg véletlenül se viselkedhet
úgy, mint egy jöttment újgazdag.
A lány előkelősége és tisztasága szinte megőrjítette Brunot. S
kitört belőle a szimatkutyaösztön. Minden szerelmes férfi
megismeri ezt az érzést. „Rejtélyeket” derített ki Marie
életszokásaiból: tudta például, hogy mindennap elmegy a reggeli
misére. Aztán egy alkalommal pár percnyit egymaga tölthetett a
teázószalonban, s belesett egy ajtórésen át a szomszédos szobába
­ és imazsámolyt látott, ódon bútordarabot, kereszttel mögötte.
Nem merte volna kíváncsian beljebb nyomni az ajtószárnyat.
Elég volt ennyi is a titkok titkaiból. Meg hát emésztette az is,
hogy sosem láthatta még Marie ágyát. Nyilván nem volt rá méltó,
hogy e látványban része lehessen.
Ahogy mostanság éj közepén gyakorta felébredt, szüntelenül
ugyanazt a kérdést tette föl magának. Hogy lehetséges az, hogy ő
egyszerre ilyen reménytelenül és ostobán beleszeretett valakibe ­
ráadásul egy tapasztalatlan, vallásos, intellektuális, erényes
főnemeslányba! Akinek az élete eddig zárdák, osztálytermek és
múzeumok steril csendjén és magányán zajlott. Akit nem érdekel
a társasági élet, a pletyka, az intrika, a birtoklás, a pozíció, és
akinek legfőbb célja az, hogy életének java részét tudományos
kutatással tölthesse majd. Egyszerűen a tudásvágy tisztelete
okán. Na, és ami a vágyakat illeti, akkor már...erotikus
szempontból merőben tiszta lap volt Marie, vagy ha úgy tetszik ­
tiszta rejtély. Mint aki passzívan várja, mit hoz a sors ­ ki lesz a
férje, ha lesz, lesznek­e gyerekei... csakígy.
Vagy talán bennem van a hiba, tűnődött Bruno, ki tudja? Igen,
esetleg az ő vágyképe, képzelgése ez a Marie, annyi züllött év
után, melyek során is gátlástalan, élveteg nők, érett asszonyok
legvadabb szexuális fantáziájának tett eleget ­ nem kis
leleménnyel. Talán a szexuális jóllakottság eredményeképpen
adódott ez a fura „kényszerpálya” most? Ez lenne a fő­fő
eltévelyedés? Esetleg francia mivoltával hat rá ily
ellenállhatatlanul ez a nő? Sivár kéjencéletében Marie de la
Rochefoucauld ígérkezne menedéknek, tisztaságos szigetnek?
 De a racionális magyarázatok nyomban szertefoszlottak, ha
csak maga elé képzelte Marie­t. Ahogy fejét büszkén felszegve
elébe siet. Ahogy nevet a tréfáin. Ahogy együtt ebédel vele, netán
moziba mennek. Marie bolondult az amerikai filmekért, s minél
blődebbek voltak, annál inkább. Aztán: metrózni kellett vele, a
Fifth Avenue­n buszra szállni, lemenni a Washington Square­ig.
Ott elnézték a sakkozókat, aztán nekivágtak a Bleeker Streetnek,
s Marie boldog volt, ha olcsó diákkocsmákban ettek, s
szemlélhette a „bohéméletet”... De ez a boldogság Brunonak csak
hétvégeken adatott meg, más napokon Marie Allenékkel étkezett,
és estéit kivétel nélkül tanulással töltötte.
Más férfiak is sürgölődtek a különös lány körül. Allenéknek
gondja volt rá, hogy Marie­t a legjobb körökbe vezessék be. New
York minden előkelő partyján ott volt a fiatal francia
főnemeslány. Bruno azonban, a féltékenyek éberségével
figyelvén, úgy látta, Marie senki mást sem részesít kegyeiben. S a
széptévők közt ­ nem utolsó szempont! ­ egy francia sem akad.
Abban az egyben pedig Bruno biztos volt, hogy Marie nem
akarja majd egész életét az Egyesült Államokban leélni. 1950
karácsonyán ismerte meg őt. S a lány már most, 1951 tavaszán
alig várta a nyarat ­ hogy hazatérhessen vakációzni.
­ Az Ile de Francé­szál megyek haza, de azonnal, épp hogy a
szemeszter végét megvárom... aztán csak a téli idényre jövök
vissza ­ közölte vele Marie. ­ Három hónapot tölthetek otthon! De
hát maga nyilván ugyancsak Franciaországban nyaral majd,
Bruno, nem? Még New York­i bankárokra is ráfér egy kis pihenés
az ősi földön.
­ Hát persze ­ mondta Bruno, és ugyanebben a pillanatban
eszébe jutott, mi mindent rejt neki „az ősi föld”; csak hát igen
nehéz lett volna megmagyarázni, miért nem tér haza pár hónapra
legalább egy rendes francia. Ellentétben lett volna az minden
hagyománnyal; semmi jó ürügy nem jutott az eszébe, hát
ráhagyta inkább a lányra a dolgot.
 Marie meg is hívta őt nyomban Tours környéki kastélyukba,
ahol a család nyaralni szokott. S Bruno azt felelte, hogyne,
köszöni, természetesen meglátogatja ­ bár nagyon jól tudta, hogy
erről szó sem lehet. Rettegett tőle közben, hogy Marie a nyáron
esetleg beleszeret valakibe. A legrémesebb az lenne, ha többé
vissza se jönne New Yorkba. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy
három hosszú nyári hónap során egy ilyen lányt ne érintsen meg
a szerelem. A szépséges, fényes nappalok... a simogató éjszakák...
Szinte rosszul volt csak a gondolatra is.
Ennek ellenére sem mert volna Franciaországba visszatérni.
Jó, hát a kastélyok elég messze vannak egymástól, ennek ellenére:
a pletyka főnemesi körökben is futótűzként terjed, s apja
tudomást szerezne ottlétéről. S akkor beváltaná a fenyegetését.
Paul de Lancel az elmúlt hat év során aligha változtathatott a
felfogásán, és hogy mennyire komolyan gondolja a dolgokat, arra
Brunot a felső ajka fölötti sebhelyecske még most is igen élénken
emlékeztette.
És ha feleségül venné? Mielőtt nyaralni hazatér? Ez is
megfordult Bruno fejében. Vad gondolat! Annál egyszerűbb volt
a válasz: képtelenség. Hiszen ez a lány nem szereti őt.
Szerelemmel semmiképp se. Ajánlatát kedvesen, de
végérvényesen utasítaná vissza ­ ahogy azt a kínai tálat se
fogadta el. És ha ez a visszautasítás egyszer elhangzik, nincsenek
többé kedves séták, esti csatangolá­ sok és üldögélések, nincs
több remény, hogy egyszer... hogy talán majd egyszer mégis...
Azok a szabályok, melyek szerint Marie élt ­ s amelyeket Bruno,
mert közösek voltak, a származásuknál fogva nem engedték,
hogy bárhol és bárkiben is hamis illúziókat tápláljon a
tisztességes ember. Mihelyt Marie tudomást szerezne, méghozzá
a leghitelesebb forrásból, vagyis tőle magától, hogyan is érez
iránta, gondja lenne rá, hogy azontúl ne legyenek többé soha
kettesben. Szelíden, de annál határozottabban kiiktatná az
életéből Bruno de Lancelt. Hiszen ő, Bruno sem az az ember,
akinek olyasmit lehetett volna mondani, hogy: „Akkor hát
maradjunk egyszerűen jó barátok”.
 Nem volt segítség, egyelőre nem kínálkozott megoldás ­ el
kellett viselnie ezt a külön töltött nyarat. Már csak azért is, mert a
másik változat sokkal rémségesebb kockázattal járt volna, az
örökre szóló búcsúzással.
Jeanne levelei rendre­másra jöttek. És az öreg cseléd örömmel
számolt be róla mindannyiszor, hogy Valmont­ban a helyzet
változatlan. Minden rendben van, semmi sincs másképp. S a
„kedves Bruno úr” ennek ­ természetesen ­ „rendkívül örült”,
úgyszintén.
 
­ Mr. Hampton, nincs sok értelme, tényleg, hogy tovább
időzzön itt ­ mondta Jocknak dr. David Weitz. A kórház
folyosóján álltak, Freddy szobája előtt. Tizennyolc órája
szállították be a Cedars of Lebanonba a fura, múmiapólyás alakzatot;
groteszk módon csak a most is engedetlenül kilógó két vöröses
hajtincsről lehetett azonosítani ezt a hosszú gubót. És Jock azóta
itt állt, ült, támasztotta a falat, és holtsápadt volt, szinte
reszketett. ­ ígérem önnek, felhívom, mihelyt Mrs. Longbridge
állapotában a legcsekélyebb változás mutatkozik.
­ Sebaj, ráérek, én azt itt szívesebben várnám meg ­
makacskodott Jock. Körülbelül tizedszer mondta el már
ugyanezt.
­ Igen, de azt képtelenség előre megmondani, mikor tér
magához a kómából. Lehet pár óra... pár hét... akár három hónap
­ hangzott az orvos válasza. ­ Kérem, Mr. Hampton, nézze
egyszersmind józanul is a kérdést.
­ Persze, persze... tudom. ­ Jock elfordult, és újra azt érezte,
hogy ezt a Weitz doktort ő mérhetetlenül utálja. Holott jól tudta,
mennyire nincs igaza. Annyi volt az egész, hogy túl fiatalnak
ítélte ezt az embert... félt rábízni Freddyt, hiszen életről­halálról
van szó. Beszélt már Swede­del is; kérte, érdeklődjék, mi a híre
„ennek a fickónak”.
Weitz negyvenkét éves volt, és mindenki becsülte ­ a ­kórház
történetében ő volt a legfiatalabb neurológus főorvos. A
Cedarsben nem volt magasabb besorolású orvos, akihez Jock az
aggályaival fordulhatna. Nincs, aki eleve okosabb, tapasztaltabb,
netán épp csak idősebb lenne ezen a szakterületen. Akikkel csak
beszélt Swede, mind azt mondták: jobb, megbízhatóbb,
reményteljesebb kezekbe Freddy nem is kerülhetett volna.
Mármost a megnyugtató válasz csak egy időre hűtötte le
Jockot. A szó jó értelmében. Mert ismét az aggodalmak kerültek
fölül. Tessék, itt van akkor hát ez a ­ negyvenkét éves! ­ fickó, egy
csomó embernek parancsolgat, egy egész csapatnak, mindenki az
ő szavát lesi; annál nagyobb a tévedés lehetősége! Ő igazgatja az
ápolónőket, akik Freddy ágya mellett ülnek éjjel­nappal, jó, hát
ott ülnek, de egyszerűen neveletlenek, egy fél perc idejük nincs,
hogy neki, az aggódó jó barátnak csak egy árva szó felvilágosítást
is adjanak! Vagy csak távirati stílusban, na, köszönöm szépen.
És közben ott fekszik Freddy, számára felfoghatatlan
állapotban, és ő nem segíthet rajta, nem is láthatja; és senki, ez az
egész banda itt, nem, senki se érti ­ Jock szerint legalábbis ­, hogy
miféle sérüléseket szenvedett; ezek a sötétben tapogatóznak, csak
nem akarják beismerni. Neki meg udvariaskodnia kéne ezzel a
vadidegennel, aki egyszeriben a világ legfontosabb embere lett,
mert tőle függ Freddy élete, egészsége, minden, Freddyé, akit ez
a fickó soha nem ismert... nem tudja, hogyan beszél, nevet,
dühöng... elképzelése nincs róla, halvány sejtelme se, és nem
tudja... azt se, hogy Freddy milyen fontos ­ neki.
A legfontosabb a világon.
Ennek az embernek a kezében van Freddy élete. És így az övé,
Jocké is. Jocké, aki gyűlöli őt, ezt a Weitz doktort. A
legszívesebben megragadta és jól megrázta volna a hórihorgas,
fiatal orvos­sztárt, hogy a mosoly lehervadjon az arcáról, a
szemüvege leessen, darabokra törjön. És jól lehordta volna
mindennek, csináltatott volna vele huszonöt fekvőtámaszt, de
úgy, hogy a doktor úrnak közben kelljen lihegve és verítékezve
mondania, nyökögnie, szent eskü alatt: „Meggyógyítom Freddyt!
Olyan lesz, pontosan olyan, ­ mint régen!”
A fenébe veled, doktor Weitz.
Ekképp füstölgött magában Jock, ám a felszínen megőrizte
kéztördelő udvariasságát, és óvakodott volna akár egy célzással
is megsérteni ezt az ellenszenves figurát.
Ketrecbe zárt tigrisként járt a folyosón fel s alá Jock Hampton,
és a nővéreken töltötte ki mérgét. Hát miket magyaráznak neki
ezek? Persze, hogy túlélte a balesetet Freddy! Egyszerűen hülye
mód akart leszállni. Balszerencséje volt. Magasság, sebesség, és a
többi, semmi nem jött össze. De egy szerencsétlenül végrehajtott
leszállásba nem hal bele ilyen szuperprofi emberlánya. Ha
életveszély fenyegeti, hát csak azért, mert ki tudja, mennyire
értenek itt ebben a rohadt kórházban az ilyen dolgokhoz. Jó, hát
lehet, hogy nagyon balszerencsés volt a zuhanás, kezét­lábát
törte, pár bordáját, esetleg néhány csigolyáját. Vagy hát olyan
mindegy, mit. Csontok össze szoktak forrni. Ezt még neki
magyarázzák? És miket hord össze itt doktor Weitz? Hogy belső
fejsérülések? Ha nincs koponyatörés, akkor mi lehet arratájt
olyan nagy baj, a kókuszban? Hülyék!
Székek is voltak a folyosón. Jock megpróbált leülni legalább.
Több mérföldet gyalogolt eddig ezen a szűk sávon, ajtók és
ablakok mentén, de ülni ­ az még rosszabb. Maga a pokol. Amíg
járkál, bízhat benne, hogy valami érdemleges történik, a dolgok
is haladnak, moccannak, egyről a kettőre jutnak, s nem csupán a
percmutató kering, és ő hiába, hiába vár. A sarokban volt egy
kanapé, ezen most végigdőlt, de csak úgy, ahogy a háborúban is,
ha a gépe mellett kuporgott, rendkívüli bevetésre várva, és
egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával, és azt szerette
volna, ha már túl is vannak mindenen.
A várakozás maga a halál. Ha csinálsz bármit, van legalább
remény. Addig még van.
 Az ördög vinné el azokat a barmokat ott Burbankben, hogy
nem zárták le tegnap a repteret. Hülye toronyszemélyzet! Na, de
hát ilyenek, tudni kell. Annyi eszük nincs, hogy ilyen időjárási
viszonyok mellett senkit ne engedjenek fel? És miért engedték fel
pont Freddyt? Mit ülnek a toronyban, ha nincs valami hetedik
vagy nyolcadik érzékük, ami megsúgja nekik a dolgokat? Ennyi
pénzért krumpliszsákokat is föl lehetne pakolni oda helyettük!
Ami meg a catalinai bisztró személyzetét illeti, hát jó, derék
emberek, nem akartak rosszat, de az ég a megmondhatója, miféle
sérülésekért felelősek még... épp a szállítás során rázhattak szét
itt két csontot, amott hármat. Le a kikötőbe... hajócskával vissza a
szárazföldre... Barbár módszerek! Másrészt miféle hely ez a
Catalina? Csaknem ötszáz méter magasan a tenger színe fölött, és
akkor még tornya sincs! Semmi! Össze kéne bombázni a rohadt
sziklafészket! Képtelenség, hogy Freddy ott akart volna leszállni.
Majd ha megőrült volna! Nyilván elvétette az irányt, köd volt,
jelzés semmi, bamm! De hogy egy ilyen szuperpilótával történjék
ilyen! Hat év ATA­szolgálat során egy fűszálnak nem ütközött
neki, egy léggömbnek, semmi! És akkor tessék.
Persze, ott volt azért ez is: mi a fene ütött Freddybe, hogy alig
pitymallat után úgy hipp­hopp felszállt? Megőrült? Jock
kétségbeesetten szedte össze az emlékeit. Végiggondolta megint,
amit álmatlan éjszakáján ezerszer megrágott, betanult ­ hogy mit
fog majd mondani Freddynek, miként magyarázza meg a
félreértést. És meg is tette volna, és a dolgok már rég rendben
lennének. Ebben Jock biztos volt; Ne mondja neki senki, hogy
Freddy nem akarja szeretni őt, hallani sem akar róla ­, nem, hát ő
se hiába volt szerelmes belé annyi éven át. Most minden rendben
lehetne. De hát rendben is lesz. Az igaz szerelem nem múlik el.
Tönkre nem teheti semmi. A dolgok mindig tisztázódnak.
És ha téved? És ha nem?
 
A lámpa, a mennyezeti lámpa, gondolta Freddy. Van ott egy
döglött légy. Iszonyú messze. És iszonyú messzire vezetett vissza
ez a gondolat, ez a megállapítás is. Tudta, hogy ő ezt már
ősidőkkel ezelőtt gondolta, igenis ugyanezt. Egy
örökkévalóságon át. Ez volt a kezdőpont és a végpont, és közben
is ez volt. Egy döglött légy a mennyezeti lámpán. Talán ez akkor
a pokol; és földi életéről nem is tud már semmit. Lehet, hogy a
mennyezet: egy tó megfagyott színe, és alulról látja. Vagy tükör,
mely mindent a végtelenig kicsinyít. És akkor az nem egy döglött
légy ott fenn, hanem ő maga.
Az ő képmása. Ez lett belőle a pokolban; amely nem is fekete,
hanem fakó.
Igen, az a döglött légy én lennék?!
Halántékában dobolni kezdett a pánik. Vagy mintha á
hallókalapácsaim előrecsúsztak volna, gondolta. És ott
gyakorolnak. Szeme tágra nyílt, száját azonban elfödte valami
anyag. Kezét is képtelen volt megmozdítani. Világos: elevenen
eltemették.
­ Na, itt volnánk akkor ­ hallott egy férfihangot. ­ Okos
kislány, jó kislány.
Egy kéz megfogta a csuklóját. Pulzusán egy hüvelykujjat
érzett. Hát akkor ez mégse a pokol.
Mégse az örök kárhozat. Mégis legalább valami más.
­ Próbálja megállni ­ hallotta a férfihangot ­ és ne
kérdezzen. Semmit.
Erre ébredt újra. Hogy ezt mondják neki. Majd a következőket
hallhatta:
­ Eltört az állkapcsa, össze van drótozva, hogy
meggyógyuljon. Ne féljen, rendbe fog jönni. Csak beszélnie nem
szabad. Nem is tudna. De majd én mindent elmondok magának.
Ne pazarolja az erejét. Csak nyugalom. Nem kell aggódnia,
minden rendben. ígérem, hogy pontosan olyan lesz, mint rég,
megcsináljuk, gondunk lesz rá, de most nagyon gyenge.
Fájdalmai is vannak, tudom. Kap fájdalomcsillapítókat.
Amennyire lehet. Persze, ez csak igyekezet a részünkről, mert
fájdalmai így is lesznek, amíg meg nem gyógyul. Bemutatkozom.
Weitz doktor vagyok, maga pedig Freddy Longbridge. Ahol
gyógyítjuk, ez a Cedars of Lebanon kórház. Édesanyja is
megérkezett Franciaországból. Ő törődik a kislányával.
Mindketten jól vannak. Magának csak egy a dolga:
meggyógyulni. Egyelőre nem látogathatják. Próbálja meg, hogy
tényleg semmin ne gyötrődjék. Nincs gond. A világ áll, sőt, megy
tovább. Hagyja. Nem fog összedőlni egy darabig. Maga csak
aludjon minél többet. Az alvás is gyógyít. Ha felébred, a nővér
hív engem, bárhol járjak is. Jövök, amilyen gyorsan csak tudok.
Külön nővér felügyel magára, egy percig sincs egyedül. Jó ez így?
Tehát csak nyugalom, Mrs. Longbridge, és minél több alvás.
Csukja be a szemét, hagyja, hogy elsodorja az álom. Ne aggódjék.
Mindenre vigyázunk. Azért vagyok itt.
Freddy a szemével próbált köszönetét mondani. Az orvos
fölébe hajolt, rámosolygott. S ő ebből látta: megértette a
szemrebbenését. Akkor ő is engedelmeskedett. Már el is aludt.
Sodorta az álom. Ha igaz­, a gyógyulás partjai felé.
­ Talán ma már beszélni is megpróbálhat ­ vélekedett
doktor Weitz. Freddyt a kóma három hete alatt intravénásán
táplálták. Azután jött a pépes koszt, szalmaszállal, amíg az
állkapcsa össze nem forrt. Előző nap távolították el a drótokat, de
ő még félt megszólalni. Ezért volt szükség az orvos biztatására.
­ Annie? ­ kérdezte. Ajkai nem is mozogtak. A hang nagyon
vékonyan jött, a torkából.
­ Remekül van. Méghozzá most...épp iskolában. Édesanyja
később jön be. Hogy érzi magát?
 ­ Jobban.
­ Pontosan ez a helyzet. Jobban is van, tehát ezt jól érzi.
­ Meddig...?
­ Meddig tartott, míg eljutott idáig? Nos, több mint egy
hónapja van nálunk. De nem ez a lényeg. Most, hogy tud már
beszélni, az idő múlása sem lesz olyan borzasztóan lassú.
­ Nem... meddig... tart még ez?
­ Vagy úgy. Nos, azt nem lehet egészen pontosan
megjósolni. Fejsérülést szenvedett, amikor kirepült a gépből.
Koponyatörés nem volt ugyan, de hirtelen agyzúzódás...mint
erős ütés után. A szokásos. Összegyűlik a nedvesség, az agyvíz.
Ez okozta a kómáját is. Attól a pillanattól fogva, hogy a földhöz
csapódott. A kóma mindazonáltal viszonylag rövid időtartamú
volt. A teljes gyógyulás akkor várható, ha az összegyülemlett
folyadék teljesen felszívódik, eltűnik. Talán megmarad egy kis
emlékezetvesztés. Azt azonban, hogy ez az egész meddig tart,
lehetetlen megmondani. Csak lassan megy, nem másképp.
Időközben más szempontból is sokat kell gyógyulnia, és fog is.
Mindkét lába eltört, meg az egyik karja. Van, továbbá, egy
csuklótörése, az orra sem maradt ép, és az állkapcsáról már
beszéltünk. Szerencsére nem tört el a gerince, sem a medencéje.
Mindegy, remekül halad, gyógyul. ­ Az orvos megint odahajolt
föléje, és szemüvegén át fürkészve nézte. A lencsék furán
megnövelték szemgolyóit. Freddy megint a pillantásával akarta
jelezni, hogy mindent értett.
 ­ És ne gondoljon a sérüléseire ­ mondta az orvos. Mintha
olvasott volna Freddy gondolataiban. ­ Nagyon büszke vagyok
magára. Remekül fel fog épülni, csak türelem. Tudnia kell, sok
mindennel kell törődnünk még addig, de meglesz. Na most, elég
erősnek érzi magát, hogy az édesanyja is bejöjjön? Igen? Remek,
de akkor is csak pár perce. Én meg majd később visszajövök.
De jó, gondolta Freddy, hogy anya itt volt. Most ismét
lecsukódtak a szemei, és rettentő kimerültség tört rá. Beszélni is
csak az orvossal volt még ereje. Élete egészen a mai napig valami
rettentő határvonalon imbolygott. Több mint egy hónapja.
Hanem az orvos, doktor Weitz azt mondta: a világ megy tovább,
nem omlik össze ­ mostantól ő is ebbe a gondolatba
kapaszkodott. Minden fájdalma és zűrzavara ellenére. Mert
zűrzavar volt a fejében. Nem voltak jó éjszakái, a nappalok pedig
új meg új szorongást hoztak. Ahogy tudnia kellett: gipszben
fekszik, csak az egyik karja maradt ép. Ezt ismételgette magában,
ezt a kis összefoglalót. Mintha bűvölni akarta volna vele a saját
állapotát. Az orvos magabiztossága olyan sugárzó volt, hogy rá is
átragadt. Méghozzá úgy, hogy feladta önnön akaratát, s mint aki
hanyatt fekszik a hullámokon, rábízta magát a gondos segítő
kézre. Bármennyire „absztrakt” volt is doktor Weitz érdeklődése,
bármennyire is az esetnek szólt főleg, volt benne valami
meggyőzően és jólesően személyes.
Most, Éve látogatásával, behatolt az életébe megint a külvilág
­ a világ, mely neki oly nagyon nem tetszett. Túl gyenge volt,
túlságosan összetört, nagyon­nagyon beteg ahhoz, hogy bármi
tárgyban bárkivel is vitába szálljon. Nem akart sem gondolkodni,
sem beszélgetni. Nem. Még ha annyira vállalkozott volna is
csupán, hogy a szája sarkát egy mosolyra félrehúzza, azt is
rettentő kínnak érezte volna ­ fölöslegesnek. El is tökélte,
megmondja a nővérnek: úgy érzi, nem jött el még a látogatások
ideje. Hol marad viszont dr. Weitz ilyen sokáig?
 ­ A nővértől hallom, hogy még nem kért tükröt ­ mondta dr.
Weitz.
­ Nem kértem.
­ Pedig nem olyan rémes ám a dolog, mint képzeli. A
plasztikai sebészet sokkal cifrább dolgokat is megoldott. Maga
pontosan olyan lesz, mint a baleset előtt. Szerencsére itt
Kaliforniában a világ élvonala dolgozik e téren. Pár kis karcolás
nyoma talán megmaradja vágott sebeké, ugye... de hát ez is a
bőre állagától függ. Azokat a jelentéktelen hegeket elfödheti a
hajával. Ami viszont a csellózást illeti...
­ Cselló? Ki beszélt itt csellóról? Életemben nem volt vonó a
kezemben!
­ Na, hát ennek igazán örülök. Ez lenne ugyanis az
egyetlen, amit nem garantálhatnánk a felépülése után... efféle
virtuozitás lehetőségét.
Freddy a lezuhanása óta most nevetett föl először. ­ Ez afféle
orvosi vicc?
­ Klasszikus.
­ És mi van akkor, ha tényleg egy csellistának mondja?
­ Ilyen véletleneket előzetes felméréssel zárunk ki. Annie­
nál érdeklődtem.
­ Köszönöm, hogy megmondta neki, hogy nézek ki. Féltem
tudniillik, halálra rémül, ha meglát. De azt mondja, ön lerajzolt
engem így­úgy, és ő megszokta a látványt. A kötést, a gipszet...
már épp csak mintha múzeumba jött volna egy szoborhoz,
melyet repróról ismer.
 ­ Na, hát ő már nagy kislány, és irtó rendes.
­ Önnek is vannak gyerekei?
­ Nincsenek. Elváltam. Nagyon rég...és akkor még nem is
gondoltunk gyerekre.
­ Én is elváltam.
­ Hallottam Annie­től.
­ Igencsak elbeszélgethettek. Mi mindenről volt szó e
kiadós társalgás során?
­ Az édesapjáról mesélt Annie, meg az iskoláról. A
terveiről, hogy meg akar tanulni... nos, repülni.
­ Gondolja, kikerülök innen a vakáció kezdetére?
­ Azt nem hinném. Még ott se tart, hogy egyáltalán
fölkelhessen az ágyból. Aztán, ha már az is eljön, érezni fogja,
milyen gyengék lesznek az izmai a sok fekvéstől. Hosszú
fizikoterápiás kezeiére lesz szüksége.
­ Annie­t akkor Angliába küldöm. A nyarat Longbridge
Grange­ ban töltheti. Az apja is ott van, alkalmasint.
­ Ott van. Beszéltem vele párszor telefonon. Persze, nem
annyiszor, mint Mr. Hamptonnal.
­ Sokat okvetetlenkedik önnél?
­ Jaj, nem. Legföljebb naponta kétszer jelentkezik. Jó, olykor
háromszor. Nem akarja elhinni, hogy a beteg nem fogadhat
látogatót. Mondja, tényleg nem akarja látni, biztos?
­ Abszolút biztos. De Swede Castelli bármikor jöhet. És
legyen rá gondja, kérem, hogy Jock Hampton ne zavarhassa önt
folyton. Rázza le. ­ Igen határozott lett a hangja.
­ No...és ami önt illeti, van fogalma róla, mekkorát javult az
állapota, Mrs. Longbridge?
­ Hála önnek, dr. Weitz.
­ Csacsiság. Hála a saját természetének. Hogy olyan küzdő
alkat. Tudja, az első hetekben... hát komolyan aggódtam magáért.
­ Én aztán már nem. Hiszen ön mondta, ne féljek, minden
rendben lesz, és hogy azért ön a felelős, én csak aludjak.
­ Szóval ennyire emlékszik mindenre, Mrs. Longbridge?
­ Szólítson Freddynek.
­ Jó. David vagyok.
­ Tudom.
­ Most mennem kell. Még egyszer benézek, mindenesetre,
mielőtt hazamegyek.
­ Nagyon örülök majd, David. Szívből köszönöm.
 
­ Te jó Isten, Freddy! Hát mit hittél? Hogy még mindig
hollywoodi filmben repülsz? Mit gondoltál, úgy egyáltalán?
­ Persze, Swede, tudom... hogy teljesen érthetetlen. Meg
nagyon ronda látványt nyújtok. De a baj kisebb, mint hinnéd. Azt
mondják, tökéletesen rendbehoznak. Idő és türelem kérdése
csupán. Ne aggódj. Mi van a céggel?
­ Remekül megy az üzlet. Minden gépünk repül, megrakva
oda­vissza. Részvényeseink elégedettek lehetnek velünk, tény,
hogy a központi iroda hangulata nem a régi.
­ Miért, mi a baj?
 ­ Ugyan, ugyan. Hát hiányzik a te kis jelenléted... a kis
modorod... a kis lépteid kopogása... meg az a kis szokásod, hogy
mindig fenéken billentesz minket, vagy a tyúkszemünkre hágsz.
­ Hát ezekhez a viszonyokhoz hozzá kell szoknotok a
jövőben, Swede. Én ugyanis... hát oda én nem térek vissza többé.
­ Ugyan már! Nem vagy te most abban az állapotban, hogy
ekkora döntéseket hozhass. El se hiszem, különben.
­ Gondolsz, amit akarsz. Nekem aztán mindegy. Figyelj,
Swede. Tégy valamit, hogy Jock ne zaklassa örökös
telefonálgatással Weitz doktort. Elfoglalt embert, nem ér rá ilyen
dumálásokra.
­ Nehezet kérsz, Freddy. Jock teljesen ki van borulva. Azt
mondanám, állapota jóval aggasztóbb, mint a tied. Leszámítva a
gipszet és a kapcsokat.
­ Nekem teljesen mindegy az is, hogy van Jock, hogy nincs.
Egyszerűen látni se akarom. És amit határozottan kérek, ne
zaklassa doktor Weitzet. Tudtára adod, megkérhetlek?
­ Hát megpróbálom. De nagyon jól ismered, milyen ő.
­ Sajnos, ismerem. Bár ne ismerném.
­ Atya ég, Freddy! Nem is tudtam, hogy ilyen kérlelhetetlen
vagy néha.
­ Ideje, hogy megtanuljam: miként kell kézbe vennem a
dolgaimat, Swede.
­ Hát ez meg mit jelentsen megint?
 ­ Swede, öreg haver, még nincs annyi erőm, hogy
vitadélutánokat rendezzek. Köszönöm a látogatást. És számítok
rád... Jockot illetőleg.
­ Persze, Freddy. Meglesz. Csak vigyázz magadra. Nemcsak
Jocknak hiányzol veszettül.
­ Adj egy puszit, Swede.
­ A nagy lábujjad jó lesz. Tessék.
­ Tudtam én, hogy te mindent meg tudsz oldani... ha
akarod.
Éve rávette Freddyt: egyezzen bele, hogy Annie egy kicsit
hamarabb „zárja” az idén az iskolaévet, mert akkor ő, Párizs felé
hazautaztában, magával viheti és Londonban Tonynál hagyhatja.
Rá ugyanis égetően szükség volt Champagne­ban, a szokásos évi
vendégjárás miatt. Eleve túl sokat volt távol Valmont­tól.
Jock vitte ki őket a New York­i géphez. Míg Annie lelkes
érdeklődéssel figyelte a repülőtér forgalmát­sürgését, Jock kicsit
feszengve ült Éve mellett.
­ A fenébe is, nem örülök, hogy elmegy ­ mondta. ­ Tényleg
nagyon fog hiányozni nekem. ­ És megfogta, szeretettel
megszorította a kezét.
­ Édes Jock... ez a sok vacsora, mozi, hétvégi kirándulás,, a
rengeteg idő, amit ránk áldozott... tényleg, mi lett volna velünk,
ha maga nincs? Egyetlen pillanatig nem éreztük magunkat
egyedül, elhagyatottan. A legtermészetesebb dolog, hogy ezennel
meg van híva szép champagne­i vidékünkre, a kastélyba. Akkor
jön és addig marad, amikor és ameddig akar.
­ Egy szép napon talán, majd. Éve, figyeljen rám... ami
Freddyt illeti...
 ­ Jaj, mindent megpróbáltam, Jock, de hiába. Látni sem
akarja magát. Talán ha kicsit jobban lesz. Addig én ezt nem
erőltetném. Hátha a hiúságában van megsértve?
­ Freddy és a hiúság? Nem, Éve, nem. Maga is jól tudja,
hogy olyasminek ehhez semmi köze. ­ Jock egyébként rámenős
modora teljesen a múlté volt. Szeppenten, szinte kutyás
esengéssel ült ott s nézett Freddy anyjára. Szánalmas látványt
nyújtott.
­ No, hát biztos maga tudja jobban. ­ Éve keserveset
sóhajtott. ­ De ha egyszer Freddy még csak beszélni sem akar a
témáról! És még azt se tudtam kiszedni belőle, miért ez az egész,
mi az oka. Tudja, Freddy nekem még soha életében nem mesélt
valami túl sokat önmagáról. Nem voltunk bizalmas viszonyban.
Mindkét lányomnak örökké tömérdek titka van előttem. És ami
engem illet... hát nekem is vannak titkaim, amikről meg ők nem
tudnak. Ez már csak így adódott a mi családunkban. Delphine­
nel időközben változtak a dolgok. Manapság sok mindent
megbeszélünk egymással. De Freddy... ­ Éve vállat vont. ­ Még
ilyen legyengült állapotban sem az a lány ő, aki a mamájával
bizalmas.
­ Az az átkozott Weitz! ­ fakadt ki Jock Hampton. ­ Ő zárja
el Freddyt előlem, mert...ő maga óhajtja gondját viselni... a szó
minden értelmében.
Éve csaknem leesett a székről e gyanúsítás hallatán. ­ De hát
Jock, szegénykém, miket beszél! Miért gyötri magát ilyen
szamárságokkal? Freddy sokáig nem is lesz még olyan
állapotban, hogy valaki udvarolni próbáljon neki!
 ­ Maga, Éve, csak a mamája, nem érti ezt. Freddy olyan...
na, hát neki... a szelleme olyan, hogy Weitz doktor arra bukik, az
a csirkefogó! Attól van megvadulva.
­ A szelleme? Jock, örüljünk, hogy Freddyből nem lett
szellem. Weitz doktornak ő egyszerűen a beteg. Orvosok nem
szoktak azért nagy általánosságban úgy törődni a pácienseikkel,
ahogy maga ezt a „gondviselést” említette. Fölöslegesen
gyanakszik, higgye el!
­ De Freddy akkor sem közönséges páciens. Nincs még egy
nő, aki a nyomába jöhetne, és ezt érzi az az orvos is!
­ Nézze, Jock, ha Freddy kikerül a kórházból, bízom benne,
maguk között is sok minden rendbejön. Megbeszélik a dolgokat.
Addig azonban, bárhogy emészti is magát, napolja el. Türelem.
Várja meg a végét.
­ Mit tehetnék mást? ­ nyögte a férfi. ­ Csak ez meg így... az
én számomra a vég. De hagyjuk.
Megcsóválta, majd két tenyere közé támasztotta a fejét.
Hát így van ez, kedves Jock, gondolta Éve. Valamivel te őt
rémségesen megbánthattad. Te jószívű, szeretni való, faragatlan,
nagydarab medveember, te. Biztos még csak nem is sejted, mivel
okoztad a galibát. Freddy a szerelmét fenntartás nélkül, vakon,
maradéktalanul adja oda annak, akinek odaadja ­ és ez ritkán
esik meg, nagyon ritkán. De ha egyszer száműzött téged az
életéből, hát ne nagyon reméld, hogy visszafogad. Nézd csak
meg, hogyan is volt ez Tonyval. Soha egy szót nem ejtett róla.
Vagy az a repülőoktató, ugye, az a McGuire, az is mekkora titok
maradt az utolsó pillanatig. Most meg? Mintha mindkettő
megszűnt volna létezni. Sőt, mintha a világon se lettek volna.
Jockra nézett, és leszögezte magában, hogy az a szeretett,
zabolátlan, hibbant leánya, Marie­Frédérique kétségkívül
diliflepnire pályázik ­ mármint ezekkel a férfiügyeivel. Mert ha
engem egy ilyen jószívű és nyílt, egyebekben már­már
nevetségesen jóképű figura, mint Jock, évek óta reménytelen
szerelemmel szeretne, hát mindenképpen adnék neki egy esélyt,
akármit követett is el. Na, és aztán ugyan mit követhetett el? De
jó, legyen... volt, ami volt, egy parányi esélyt mindenképpen
adnék neki. Hiszen mit veszthetnék, nem igaz?
Semmi kétség, állapította meg Freddy, ismét normálisan
nézek ki. Augusztus vége volt, délután, s tükrében szemlélgette
magát. Egyetlen nyom maradt, vékonyka fehér heg a fülétől
csaknem le az álláig, melyet se smink, se napbarnaság, se frizura
soha el nem fedhet. Klinikai napjainak java részét a fizikoterápia
vette most már igénybe. Tudott újra járni, nem is sántított. Izmai
csaknem visszanyerték a régi erejüket és rugalmasságukat.
Miért nem engedik még haza? Nem vehet el mások, most épp
rászorulók elől mégse időtlen időkig egy magánszobát! Ennek
ellenére, valahogy igen lehangolónak érezte még a gondolatát is,
hogy hazatér egy elhagyatott házba, ahol csak Helga várja és a
szobalány. Szülei meghívták Valmont­ba, szüret idejére.
Delphine­től is érkezett invitáció: St. Tropez­be, ahol Armand­nal
villájuk volt; októberig ugyanis ott időznek.
Már ahogy végiggondolta ezt a két lehetőséget, libabőrös lett.
Még hogy! Micsoda elképzelések... mikor egyelőre a szobájából
alig tud lebotorkálni a hallba. Annie talán Angliában maradhat
még az év végéig. Jól érezte magát Penelope és Gerald
védőszárnyai alatt, s ott volt, persze, a papa is ­ Tony. Hát ha ez
mind ilyen jól megy, maradhat ő is a kórházban. Az egyágyas
szobájában.
A Cedarsben úgy érezhette magát, mint Ábrahám ölében. Kint a
világban oly rettentően kevés a biztonság! Hát nem látja be ezt az
egyszerű tényt az anyja és Delphine? Hogy képzelik, hogy ő
majd csak úgy ellátogat hozzájuk, mintha itt laknának a
szomszéd sarkon? Mintha inkább az Északi­ vagy a Déli­sarkon
laknának, olyan messzinek tűnt fel az ő számára most Európa!
Nem tudják odaát Franciaországban, miféle biztonságot nyújt
neki ez a kis szoba, ahol nem kell döntéseket hoznia, védve van a
világ és önmaga ellen? Nincs kockázat, nem adódik meglepetés ­
kellemes se, de oly mindegy, fő az, hogy a kellemetlen fordulatok
is ki vannak zárva. Ebből a szobából, persze, el kellett
vánszorognia­vándorolnia a terápia helyére; mivel azonban
tudta, hogy ugyanide térhet vissza, ez erőt adott neki. De úgy
különben? Ugyan! Na, és aztán végigment így a hosszú folyosón,
és le a lépcsőn. Nem használta ám a felvonót! Sosem fog többé
liftbe szállni, akárhány lépcsőfokot kell is megmásznia le­föl, föl­
le. A liftek gonosz, veszedelmes helyek. Kiszámíthatatlanok.
­ Hogy van ezen a mai szép napon, Mrs. Longbridge? ­
kérdezte most a szobába belépő ápolónő. ­ Te jó ég, de csinos!
­ Pedig pocsékul érzem magam! ­ panaszolta Freddy. ­
Mindenem fáj. Nem is tudom, mi ez a nagy rosszullét. Még enni
is gyenge vagyok, úgy érzem.
­ Mint hallom, nincs jól ­ szögezte le dr. Weitz nagy
nyugalommal. ­ Kimarad a vacsora is?
­ Nincs étvágyam, mindenem fáj ­ mormolta Freddy.
Összekuporodva feküdt az ágyon, állig felhúzta a könnyű
takarót:
­ Mindene, de mindene? A lábujjától a feje búbjáig?
­ Igen.
 ­ Semmi pénzért nem akarja itthagyni a klinikát, igaz,
Freddy?
­ Nevetséges feltételezés.
­ Nocsak! Meg is volnánk. A legbiztosabb jele ez annak,
hogy a páciens jól van. A beteg abban a pillanatban, hogy
nevetségesnek merészeli nevezni az orvosát, érett az
elbocsátásra! Mert hát az ilyen kijelentések nem férnek össze a
házirenddel... meg semmiféle renddel! Tehát egy­kettő, öltözni, öt
percet adok. Akkor kocsiba ülünk, irány a strand, megnézzük a
naplementét.
­ Képtelen vagyok. Nem is akarok. Fel se tudok öltözni
egyedül. Rosszul érzem magam.
­ Öt percet mondtam. Ha nincs kész, hálóingben pakolom
be a kocsiba. Egy fürdőköpenyt akasztok magára, maximum.
­ Nincs jobb dolga, mint engem kínozni?
­ E pillanatban nincs!
­ A rohadt életbe...!
­ Na, ugye. Megy ez, mint a nagyvilágban. Magának már
egy aszpirinre sincs szüksége. Öt perc, vegye komolyan.
­ A hölgynek tyúkleves, nekem viszont egy vodka­martinit,
minden nélkül ­ közölte David Weitz a mixerrel. Lent voltak a
parton, méghozzá a Jack’s műintézetben. Magas bárszékeken
ültek, nézték valóban a naplementét.
­ Szóval, két martinit ­ szögezte le Freddy. ­ De az enyém
dupla legyen, kérem.
 ­ Anyám szerint ilyenkor egy jó leves kell ­ tiltakozott az
orvos.
­ A fia szerint meg nyilván olyan jól vagyok már, hogy
távoznom kell a klinikáról. Mondja, a mamája is orvosegyetemet
végzett?
­ Minden zsidó anya eleve képesítve van, hogy orvosi
praxist folytasson, még akkor is, ha a fia vagy a lánya nem dr.
med.univ. ­ hangzott a válasz, röptéből.
­ Mindegy, tehát a szesz jöhet, igaz? Ha már ilyen jól
vagyok, mit árthat? Egyebekben a maga véleményére volnék
kíváncsi mindig, nem az édesanyjáéra.
­ Természetesen. És mindent ugyanúgy csinálhat tovább,
ahogy a balesetet megelőzően szokta.
­ Szerencsém volt, mi? ­ kérdezte Freddy.
­ Pokoli mázlija.
­ Tulajdonképpen még mindig nem emlékszem, mi is
történt valójában.
­ Nem ritkaság. A belső fejsérüléseket általában részleges
emlékezetvesztés követi. Az emlékezet visszatérhet, de az is
lehet, hogy nem. Tenni semmit sem lehet az érdekében..
Freddy hallgatott, kinézett a vastag üvegfalon át, mely elé, a
lemenő nap kellemetlen sugarait tompítandó, két férfi épp
leengedett valami reluxa­rolót. Az étterem híres volt a tengeri
specialitásairól. Arrébb egy vidámparkféle volt; hullámvasútja
most is működött. Freddy elnézte az „utasokat”. Föl­le. Ég­föld.
Az egész csak amolyan halvány nosztalgiát ébresztett benne ­ járt
itt ő egykor, úgy rémlett neki. Inkább az orvost kezdte
tanulmányozni. Sötét haj, két ősz tincs. Rendes, jól szabott arc,
csak a vonásokon valami clown­bánat. Igaz, ez eltűnt rögtön, ha
nevetett. Professzoros szaruszemüveg. Sose látta e komoly keretű
okuláré nélkül Davidet. Meg is kérdezte:
­ Mindig hordja ezt a szemüveget?
­ Csak ha tényleg látni akarok valamit. Zuhanyozáskor
például leteszem. Mármint azután, hogy meggyőződtem róla, a
helyén van­e a szappan.
­ Tulajdonképpen nem is tudok magáról semmit. Azon
túlmenően, hogy a nővérek istenítik. Mely véleményhez magam
is csatlakozom.
­ A nővérek szeretnek mindent egy kicsit eltúlozni. Igaz,
csak egy egészen kicsit.
­ És mit csinál a kedves „jóisten”, ha épp nem dolgozik?
­ Nos, én kiszámíthatatlan vagyok, komplex, nagyon
önközpontú, ráadásul csupa belső ellentmondás. Egyszóval:
lenyűgöző, de szörnyen. Egykor amerikai futballt is játszottam.
Az Ivy League­ben a legjobb összekötő játékos voltam a magam
idejében. Hobbim a póló, istállóm pónijai a nyarat Argentínában
töltik. Öltönyeimet csakis a Savile Row­n szabatom,
légkondicionált pincémben ragyogó burgundi válogatást
dédelgetek, tömérdek palackot. Időről időre ellátogatok, oda
mármint e flaskákhoz a mélybe, ne érezze magát elhanyagolva a
derék nedű. Elalvás előtt mindig háromoldalnyi Sartre­t olvasok,
persze, francia eredetiben, szeretem könyv nélkül recitálni
Tolsztoj összes műveit, ugyanígy vagyok a Káma­ szutrával, Jane
Austennel és Henry Millerrel.
 ­ Aha, aha.
­ Nem vicc, tényleg színész voltam. A középiskolában még.
És tűrhetően pingpongoztam.
­ A háborúban mit csinált?
­ Orvosi hadtest. De sosem jutottam át tengernek­ő­túljára.
­ Mihez kezd a szabadidejével?
­ Van egy házam Brentwoodban, és általában odahaza
töltöm az időmet, ki se mozdulok otthonról, ha tehetem. Olvasok
egy kicsit, zenét hallgatok, de csak olykor. Hétvégeken ide
szoktam kijönni általában, járok egyet a parton. Akad egy­egy
randevúm... mozi, ugye, vacsora... de többnyire mégis inkább
dolgozom.
­ Ha arra törekedett, hogy mindez lehangolóan hasson, hát
kudarcot vallott.
­ Na, hát ha azzal veti össze, amit én hallottam a maga
életéről, el kell ismernie, hogy az enyém maga a dögunalom...
már amilyen az élet úgy általában. Ugyanakkor az
orvostudomány sosem unalmas. Ráadásul a szakmám, a
hivatásom.
­ Minden napra add meg nékünk megmentendő
nőbetegünket!
­ Na, azért ez nem megy így futószalagon... de akadnak
nagy pillanatok. Ezt túlzás nélkül mondhatom.
­ Persze, rendben is van. Csak az nem, hogy farkaséhes
lettem. ­ És Freddy nyújtózott egyet, tudván, hogy „alkalmi
ruhájában” messze jobban néz ki, mint hónapokon át;
tulajdonképpen bombajól.
­ A specialitás itt a kaliforniai makréla, méghozzá
olajpapírban megsütve. Ami engem illet, mégis inkább a párolt
homárt kedvelem. Elkérjem a pincértől az étlapot?
­ Nem, az egyszerűség kedvéért én is a homárnál maradok.
­ Freddy elégedett volt magával. Az orvosok általában mindent
tudnak az emberről, az ember azonban semmit se tud az
orvosokról. Örökös hátrány. Ez a páciens osztályrésze. David
Weitz úrról sikerült azért, íme, mégis megtudni pár apróságot.
Ha így, ha úgy. Sőt. Ezt összeadta azzal, amit eddig is érzett és
tudott. Szelíd, barátságos, türelmes ember. A betegek iránti
empátiája már­már meta­dolog, érzékfeletti. Szenvedélyesen
szereti a hivatását. Azt meg Freddy nagyon is el tudta képzelni,
ahogy ez az ember odahaza ücsörög, és francia könyveket olvas
lámpafénynél; vagy mezítláb, felgyúrt szárú nadrágban járkál a
fövenyen ­ persze, amúgy szemüvegesen. Hogy orra ne bukjon,
vagy medúzára ne lépjen.
Ahogy a homárjaik készen lettek, áttelepedtek egy asztalhoz,
megkapták a nagypartedlit”, ami minden homárevőnek kijárt, ha
kérte, ha nem. A nagy ollójú homárokat elnézve Freddy arra
gondolt, hogy holtbizonyosan az Eagles hozta őket. De ez az
apróság szemernnyit sem érdekelte. Már többé ez őt nem.
Homárt nem ehet az ember olyasvalakivel, akinek a
társaságában nem érzi otthon magát; mert ha örökké valami
mesterséges figyelemmel kell udvariasan a társára
összpontosítani, csak a hús középső része lehet az övé, nem tud
elbíbelődni az ollókkal ­ holott azok a legfinomabbak. Ott
lelhetők a jó falatok. Freddy már vagy fél éve nem evett homárt,
ezért hát kétszeresen is ünnepi szertartás volt neki az
aprómunka. Az olvasztott vajból kétszer kért még, egyébként alig
szólt egy mukkot, legalapvetőbb kérdése is az volt csak: ­ Egy
pillanatra megkaphatnám a citromot...?
Hogy befejezték, Freddyből hatalmas sóhaj szakadt fel, s
hozzálátott a tisztálkodás nemes műveletéhez. Friss szalvéták s
nagy tál meleg víz segítségével ­ citromszeletek úsztak a
mosdólében! ­ eltüntette, ahogy bírta a Maine államból vétetett
homár külsődleg reátapadó maradványait. A nagy szalvétából is,
mint egy külön ruhadarabból, kibújt, s akkor hát ez a szertartás is
meglett volna. A frissen gyógyult páciens arca fürdés utáni
csecsemőboldogsággal égett. ­ Sajtos tésztát? Vagy netán
fagylaltot kapok?
Ezt úgy mondta, mint aki magában töpreng, de el is játssza a
jelenetet.
­ Mindkettőt ­ jelentette ki David Weitz, s előrehajolt, hogy
megcsókolja. Freddy jócskán elcsodálkozott. ­ Szeretem az olyan
okos és jó kislányokat ­ mondta az orvos ­, akik ennyire értenek a
homárevés nemes művészetéhez.
­ Na, de ennyire? Hogy rögvest meg is csókolja őket?
­ Ellenállni volna nehéz. ­ Következett a következő csók. A
nevezetes szemüveg lecsúszott az orvos orrára. ­ Jaj, bocsánat ­
mondta.
­ Hát akkor tegye le!
­ Nem, mert úgy nem látnám már magát.
­ Mintha nem tudná nagyon is jól, hogy nézek ki.
­ Nem, azt nem, hogy milyen, amikor nyugodt és boldog és
elégedett. Mert most az vagy, Freddy, nem?
 ­ Igen ­ felelte habozva Freddy. ­ Jó, hát tényleg.
­ De nem egészen? Annyira azért nem?
­ Hát annyira nem. ­ Igyekezett őszintén beszélni. Arról,
hogy mit érez. Jóllehet épp ez volt az, amit valahogy maga sem
értett. Viszont túl sokat gondolkodni sem akart a dolgon. ­ Mit
tegyek? Mintha egy kicsit... levert volnék azért, úgy nagyon
mélyen... túl sok minden összejött, rengeteg oka van... nagyon
bonyolult. Remélem, elmúlik majd magától. Ahogy jött. ­ Kis
szünetet tartott. ­ Idő kérdése, biztos. De ami azt illeti, David,
ebben a pillanatban tényleg boldog vagyok. Ekkora boldogságot,
ki tudja, mióta nem éreztem. Az én többi...
szerencsétlenkedésemnek... semmi köze hozzád.
­ Van azért.
­ Hogyan lenne? Te magad mondtad, elbocsátásra érett
személyiség vagyok. Magad löktél ki a fészekből. És ahogy ezt a
homárt elfogyasztottam itt, az se arra vall, hogy kórháztöltelék
lennék. Valóban nincs szükségem további orvosi kezelésre?
­ Technikai szempontból nincs. Egyébként viszont nagyon
szeretnék... törődni veled.
­ Mármint hogyan? ­ kérdezte Freddy értetlenül.
­ Nos, én azt szeretném... igen, ha hozzám jönnél feleségül.
Ne mondj rögtön nemet. Egyáltalán ne mondj semmit! És azt se,
hogy én ne tudnám, miről beszélek. Ne mondd azt, Freddy, hogy
egy randevú és két futó csók után nem szokták megkérni egy nő
kezét. Látod, mégis van ilyen; s én olyan ember vagyok, aki soha
életében nem cselekedett csak úgy ösztönszerűen. Jobban
ismerlek, mint akár álmodnád! Azt is tudom, hogy túl korán
hozakodtam elő ezzel, és hogy jobb lett volna még hallgatnom.
De hát ami kikívánkozott belőlem, erősebb volt nálam, igen.
Tudnod kell, mit érzek irántad, s azt is, hogy ez nem fog változni.
Nyugodtan várd ki, amíg jobban megismersz, hát persze, semmi
se sürget. Akkor dönts. Jó, ez ennyi, szót se róla többet.
­ Te jó ég ­ mondta Freddy nagyon gyenge hangon de hát
akkor miről fogunk beszélgetni a második randevúnkon?
 Milyen is az igazi szerelem?
New York lakói mindig is szerettek büszkélkedni a
városukkal, és Bruno de Lancel szíves örömest csatlakozott
hozzájuk ilyenkor. No, például: Manhattan csakugyan
kulturáltabb és intellektuálisabb, mint London? Gazdagabb,
nagyszerűbb, mint Róma, vagy sem? És izgatóbb, romantikusabb
akár Párizsnál is, hm? De mennyire! S ha így folyt a
büszkélkedés, Bruno egyetértett. Félkomolyan.
Taxi vitte Allenékhez, akik ezen az októberi napon vacsorát
adtak.
Marie de la Rochefoucauld visszatért a nagy nyaralásból, a
Loire mellől, s ugyanolyan szabad volt és kötetlen, mint amikor
az Ile de Francé fedélzetére szállt s elköszöntek. Visszatérte óta
Brunonak sikerült szinte minden hétvégét vele töltenie, jóllehet a
lány ­ egy­egy délutáni kirándulást és csöndes esti vacsorázgatást
kivéve ­ minden randevúkísérletet elhárított. Közölte továbbá
Marie, hogy családja roppant csalódást érzett, mert Brunot az
üzleti kötelezettségei végig New Yorkban tartották.
­ Maman azt mondta, boldogan ismerte volna meg magát
annyi minden után, amit magáról hallott, Bruno. Fivéreim meg
igencsak számítottak valami kiadós teniszezésre. Röviden,
hiányzott. Ilyesmit többé ne tegyen. ­ Marie mindezt szelíd, félig
tréfásan édes hangon közölte, és félszeg, de villámsebes pillantás
kíséretében. Bruno, aki nagyon is értett hozzá, miként
osztályozza Marie pillantásait, jól tudhatta: ez volt közülük a
leggyengédebb, úgy bizony.
 Allenék a vacsorát ma elsősorban Marie születésnapjára
rendezték. Bruno egész héten át töprengett, miféle ajándékkal
kedveskedhetne az ünnepeltnek, amely nem túl hivalkodóan
drága ­ tehát elfogadható ­, mégis méltó és megtisztelő. A végén
egy könyv mellett döntött. Alice Csodaországban, első kiadás. Tudta,
hogy Marie szereti ezt a könyvet; mely okokból, azt Bruno föl
nem foghatta, annak ellenére, hogy maga is gondosan elolvasta a
művet ­ a szerelmes férfinak azzal a figyelmével, mely így is a
kedves lényről akarna megtudni valamit. De semmi. Ráadásul
egy halom pénzébe került, ezen el is képedt, mindegy, a lényeg
az, hogy az érték nem lebecsülendő, ám az ajándék jellege nem
tolakvó. A könyv mindig helyénvaló figyelmesség.
Ott ült hát most Allenék szalonjában, és bizonyos izgalmat
érzett ­ melybe tagadhatatlan féltékenység is vegyült. A
vendégek listáját ugyanis Mrs. Allen helyett maga Marie állította
össze. Érkezésekor Sarah Allen fogadta, s pár üdvözlő szó után
máris közölte, hogy Marie még öltözködik. ­ Elakadt vele az a
rémséges metró, tudja, a Columbiáról jövet... na, és ami még van,
ugye, hogy én szabályszerű vacsorát akartam volna rendezni,
partyt... de Marie, magán kívül, Bruno, csak tucatnyi embert
hívott meg, más jó barátait. Jobban örültem volna ­ fejezte be a
panaszkodást Sarah Allen ­, ha bál is van, az illik egy
születésnaphoz, de hát nem és nem. Hogy csak semmi felhajtás!
Vagyis még egy tucatnyi vendég rajta kívül. Egy vagyok a
tucatból, gondolta Bruno. Hanem akkor, ahogy megjöttek...
Igen. Jött ugyanis Marie két legkedvesebb professzora,
mindkettő feleségestül; egy további pár: Allenék lánya, Jane és a
partnere; két másik pár: Marie két hallgatótársa párosan, vagyis
az négy fő, s maradt kettő. Ezek közt volt egy nőtlen férfi, igen
ám, de a barátnőjével jött. Vagyis ő, Bruno, a tizenharmadik
vendég volt az egyetlen „szabad pályás”. Hinni sem akarta, hogy
ez valamit jelenthet! Nem, nyilván csak Marie, őszinte szívvel,
naivan összeszedte legkedvesebb ismerőseinek nevét, s meg is
volt a lista. A meghívás annyit jelentene így, hogy ­ kedves, közeli
ismerősök, és kész. Vagy mégse? Ó, szent ég, sóhajtott fel
magában, lehet, hogy sose fog kiderülni.
Homlokát ráncolva ült hát a sarokban ­ amikor még ennyit
sem tudott a várható fejleményekről. Amúgy is cseresznyés
kicsiny száját összepréselte. Bosszúság jele volt ez nála. Saját
zavarodottsága is ingerelte.
Marie karcsún, fehérben jelent meg. Súlyos selyemruhája
földig ért, vállait szabadon hagyta. Hosszú, fekete haját
koszorúba fonta tökéletesen formázott feje körül, s ez még jobban
kiemelte nyakának, tarkójának elegáns vonalát. Nagy
fülbevalókat viselt, régi, rózsametszésű gyémántokat, rubinnal a
közepén. Elöl, a ruha felső részének kivágásánál ennek megfelelő
bross ékeskedett ­ még feltűnőbbé téve elefántcsont bőrének
szépségét.
Ezek az ékszerek olyan fantasztikus vagyont értek
önmagukban is, hogy ily fiatalon tényleg csak az hordhatta, aki ­
örökölte őket. Marie ennek ellenére úgy viselkedett, mintha mi
sem lenne természetesebb, mint ez a három ritka ékesség ­ rajta,
akin Bruno eleddig csak arany karkötőt, órát, láncot látott.
Ajkába harapott. Valami tehetetlen érzelmi hullámzást akart
volna fékezni ez a vad gesztus. Az bőszítette fel, hogy neki
semmi, de semmi köze nincs, és nem is lehet ahhoz, ami Marie­n
van. Mert hogy állt a dolog? Marie­nak semmit, de semmit, még
egy pár könnyű szandált se szabadna viselnie, amit nem tőle,
Brunotól kapott ajándékba. És végképp nem jelenhetne meg
ezentúl soha olyan „inkarnációban”, amelyre ő nincs felkészülve.
Bármilyen szép legyen is, bármily gyönyörűséges! Ó, csak lenne
az enyém ez a lány, majd megtanítanám, gondolta, és szinte
habzott benne a düh s a kéjvágy.
A vacsora jól elhúzódott, és Bruno számára ­ ahogy az asztal
túlvégére, épp Marie­tól a legmesszebbre ültették ­ kész tortúra
volt. A lány ott ült John Allen s az egyik professzora közt, és
boldogabbnak, elevenebbnek látszott, mint valaha. Tizenhat
vacsoravendég... elképzelhetetlen volt, hogy az asztal körül
közös társalgás folyjék. Bruno is beletörődött hát, hogy két
alkalmi szomszédnőjével kell beszélgetnie. Közben egyre Marie
tekintetét kereste, vigyázván mindazonáltal, a hölgyeket meg ne
sértse. Tessék. Még csak maga mellé se ültette. Még csak felé se
nézett. Szó szerint. Bruno így emésztette magát, míg a
születésnapi tortával nem végeztek. Igen, a világ legrafináltabb
flörtölője nem lehet ravaszabb, mint ez az oly ártatlannak és
ártalmatlannak látszó kis Marie de la Rochefoucauld. Ó, lennék
csak ura és parancsolója, gondolta Bruno de Lancel. Majd
megtanítanám egyre­másra, de főleg arra, hogy velem hogyan
szokás viselkedni egy nőnek!
Amikor ezt követően a szalonban kávét és konyakot
szolgáltak fel, megpróbált volna legalább Marie mellé ülni.
Látnia kellett azonban, hogy a „szerelmespamlagon” a másik
helyet az a professzor foglalta el máris, aki a vacsoránál Marie­tól
távolabbra ültetődött. A fenébe is! Professzor? Aztán lehet
összesen vagy harmincöt éves! Közelről volt módja megbámulni
ezt az alakot, aki életcéljául a kínai kerámiával való foglalkozást
választotta. A rohadék. Egyáltalán nem tűnt olyan
szobatudósfélének. Biztos azt is meg tudja játszani, ha kell, de
különben ­ nagy sátán. Aztán meg, ami feleségének eleganciáját
illeti, nyilván magánvagyona is van. A szőke férfi igen
felszabadultan társalgott Marie­val, nyilván csupa egyetemi
dologról. Mert a lány hangosan nevetett ­ meghitt volt köztük a
hangulat. A történetek nyilvánvalóan újak voltak a számára, de a
témakör korántsem. Bruno kénytelen volt elfordulni a végén,
másképp nem leplezhette volna dühét és féltékenységét.
Lehet, hogy ez a fráter az oka mindennek? Hogy Marie
visszatért Franciaországból... hogy nem fogadta el egyetlen ottani
széptevő komolyabb udvarlását sem? Elképzelhető, hogy ebbe a
szőke sátánba itt ­ rég beleszeretett? Azért hívta meg feleségestül,
hogy gyanút ne keltsen? Különben napra nap épp elég alkalmuk
van, hogy bizalmas kettesben lehessenek! Ő, Bruno csak tudta,
milyen könnyen megy a dolog, ha egy asszony meg akarja csalni
a férjét! Hány és hány ilyen nője volt. Netán a könyvtárban
találkoznak, esetleg a raktárban, a kerámiatöredékek közt ­ egy
kis gyakorlati foglalkozásra. Akár együtt is ebédelgethetnek.
Aztán, étkezés után, pár pohár italtól bódultan... Nem, erre
Bruno gondolni sem bírt!
Ha Marie egyszer végre az övé lenne, hát nem hagyna neki
ilyen szabadságot. Efféle elszámolhatatlan órákat. Még mit nem!
Gondja lenne rá: ne adódjanak közeli barátai, ne érdeklődjék
semmi iránt, ami tőle eltávolíthatja. Éjjel­nappal megfigyelné, de
úgy, hogy Marie észre se vehetné azt, nem, fogalma se lenne róla,
hogy Bruno iskoláját járja ki. La Vicomtesse Bruno de Saint­
Fraycourt de Lancel asszonynak sosem lenne annyi ideje, hogy
csak úgy elüldögéljen egy szalonban, és vihogjon, mint egy
iskolás lány. Megtanulná, hogy csakis azt teheti, ami urának és
parancsolójának engedélyével történik. Az utolsó rezdülésig, a
legapróbbig.
­ Még egy kávét, Bruno? ­ kérdezte akkor Marie. S ő szinte a
plafonig ugrott, hogy hirtelen riasztotta fel dühödött
gondolataiból ez a pár szó. Nem is vette észre, hogy a lány
közben odalépett hozzá. Ahogy most ­ magasabb volt Marie­nál!
­ lepillantott rá, barna szemében villogni kezdtek a zöldes fények.
­ Köszönöm, Marie, nem. De a frizurája csodás. Nagyon
tetszik, olyan így, mintha tizenöt éves lenne..
­ Ugyan, menjen már! Bizony, túl öregnek és unalmasan
méltóságteljesnek érzem magam ezzel a koszorúval! ­ Ezt szinte
parancsolóan mondta, de olyan nagy nyugalommal,
magabiztossággal, s közben annyi charme­mal, hogy Brunonak a
szíve csaknem megállt. Persze, ezt sikerrel leplezte, s ugyanolyan
magabiztos könnyed és erőteljes maradt, mint máskor. ­
Egyébként ­ folytatta a lány ­ Alice­t nagyon köszönöm. A
legelragadóbb ajándék, amit magától valaha is kaptam. Csak azt
árulja el, hogy talált rá egy ilyen példányra?
­ Az az én kis kószálós titkom.
­ Ne vicceljen, olyan nincs, hogy az ember New Yorkban
kószál, és egy antikváriumban csak úgy rábukkan egy Alice­ra. A
titkokat különben is gyűlölöm.
­ Na, na! A professzorával azért mintha lenne egy­két titka,
ahogy a fejüket összedugták ­ mondta Bruno, és bizonytalan
kézmozdulattal jelezte, hogy a szőke úrról beszél.
­ Jaj, Joe­ról beszél? Hát nem tündéri? Imádom. Különben
mindenki így van vele. A felesége, Ellen egyike a legelragadóbb
nőknek, akikkel csak találkoztam életemben. Volt már alkalma
eltársalogni vele? Nem? Jaj, kár! Elmesélte nekem éppen, hogy
gyereket vár. Eleve jó elnézni, ha két ember ilyen felhőtlenül
boldog egymással. Talán...
­ Talán... mi?
­ Az, hogy Joe és Ellen a jövő héten partyt rendez egy
csoportnyi hallgatónak a Columbiáról. Nem volna kedve
elkísérni engem oda? Hanem egy dologra jókor figyelmeztetem.
A vendégek mind a Keleti Művészet hallgatói vagy professzorai.
Azzal együtt, biztos, hogy tetszeni fog magának a dolog... és
afelől sincs kétségem, hogy maga is tetszik majd nekik.
­ Ebben miért olyan biztos? ­ kérdezte Bruno. ­ Nem tudok
hozzászólni a szakkérdésekhez, melyek ott mindenkit
foglalkoztatnak. Más az érdeklődési köröm.
 ­ Tudja, Bruno, néha úgy fenn tudja hordani az orrát. De
mindegy, itt nem lesz baj, mert ezek az emberek... magáról... ­
Elakadt, s Bruno várt egy kicsit, fejezze hát be. Akkor rákérdezett
végre:
­ Ezek az emberek... rólam... mi van itt a háttérben?
­ Jaj, semmi, Bruno, csak már hallottak magáról. Tőlem ­
egészítette ki Marie nagy zavarban. ­ És fölteszem, hogy...
kíváncsiak. Némelyek azt gondolják, hogy maga nem is létezik.
Hogy magát én... csak úgy, magánhasználatra... kitaláltam.
­ Vagyis megbeszélt engem a tanulótársaival?
Marie fölszegte a fejét, hogy egyenesen Bruno szemébe
nézhessen. Tekintete nyílt volt, rezzenetlen. Nyugodt
magabiztosságát is legyőzte most az őszinteség vágya. Nagyon
komolyan s olyan ügybuzgalommal mondta, amit mondott, hogy
ez még Bruno számára is meglepetés volt:
­ Miért, hát mit tehettem volna, Bruno? Nem dughatom el
egy... vitrinbe!
 
­ Életemben nem láttam még ilyen törvénytisztelő autóst,
mint te ­ kiáltott fel Freddy. David tengerészkék Cadillacjében
ültek, s neki valahogy az volt az érzése, mintha vezetni tanítanák.
Engedelmesen nézte a csaknem kihalt Sunset Boulevard­t.
Mintha egy óriási vidámparkban kacskaringóznának, olyan volt
ez: a lendületes kanyarokat, hosszú ívekkel, mintha csak arra
találták volna fel, hogy az úrvezetők jól érezzék magukat végre
annyi sztrádaunalom és belvárosi aprólékoskodás után. ­ Mondd
csak, vezettél már életedben egyszer is a megengedettnél
nagyobb sebességgel?
­ Ugyan már, kedvesem, hát persze. De még egyetemista
koromban. Akkor se szándékosan. Tudod, ha már túl sok
balesetest hoztak be a kórházadba, ösztönösen is elmegy a
kedved, hogy a közúti forgalomban olyan nagyon sietni akarj,
vagy hogy valakit puszta hiúságból előzz.
­ Ezt meg is értem ­ hagyta rá Freddy. Amikor két hónappal
ezelőtt lehajtottak a partra, azt hitte, miatta ilyen óvatos. Átlátott
rajta ­ kedves betegén ­, hogy egészséges, épp csak azt szeretné,
hogy még ottmarasztalják a kórházban. Hát „pszichés eset”, vagy
hogy is mondják ezt, akit még a rázkódástól, a fúvó széltől is
óvni kell. Most azonban az eltelt idő meggyőzte, hogy ez az
óvatosság David lényének szerves része, alapeleme.
Elnézően mosolygott magában. Weitz doktor az a férfi, akinek
az életében ­ s főleg „belül” ­ minden pontosan rendezve van.
Szabályszerűen. Ugyan ki az a nő, aki egy neurológusról, az
idegrendszer legvadabb dolgait ismerő szuperprofesszorról
feltételezné, hogy odahaza aztán, magánemberként a
legbonyolultabb ételeket is a recept szavaihoz híven készíti el,
kerül bármi kihágást és a többi? És tudja, mi a majonézes
ikramártás, vagy az avokádós heringsaláta vörös borral leöntve?
Az ilyen professzorokat általában szórakozottnak szokás tartani,
akik legföljebb a szép vaníliaszín zakójukat öntik le burgundival.
De hogy ilyen gondosan kezelt „pincészete” legyen például? S
hogy könyvtárában a köteteket nemcsak szerzők, de címek
szerint is lajstromozza, méghozzá szótárpontossággal, s hogy
soha sehol „csak úgy” nem hagy heverni könyvet kinyitva,
meggyötörve ­ ő, aki annyi tört gerincet látott, még a kötetek
gerincét is óvja, ha teheti? Ki hinné az ilyesmit? Igen, David
nyilvánosan, könyvesboltokban is csaknem felkiáltott, felsírt,
felnyüszített, ha az eladó „kegyetlenül bánt” a példánnyal! És
amikor felindult valamitől, már­már kisfiús volt. Csuda!
Vagy a hanglemezei! Freddynek is csak úgy volt szabad
megfognia egy­egy bűvös fekete korongot, hogy tenyérrel sosem
ér a barázdákhoz, ujjal pláne nem, hanem a pereménél szorítja ­
lágyan! ­ két keze közé a technika eme csodáját, s mint a hímes
tojással, egyebekben is úgy bánik vele. Jószerén kórházi
sterilségű volt a szarvasbőr törlőkendő; már csak az hiányzott
volna, hogy David fertőtlenítse is, nehogy a szent hangok
tisztaságát bármi kikezdje, megzavarja, megszutykolja.
Vitatkoztak ilyesmiken: ha már megy egy lemez, szabad­e
leállítani közben. Nem, mondta David, annak már végig kell
futnia, s akkor az automata kar elemelinti róla a tűt. Mert ha mi
emeljük fel azt, a legnagyobb óvatosság mellett sem tudhatjuk,
nem okozunk­e „titkos karcolás­sebet" a fekete tárgynak. Freddy
beleborzongott, ahogy visszaemlékezett rá, hogyan bánt a
táskagramofonos korszakban a lemezekkel Jane. Durr bele a kart,
a tűt a közepibe, ahol a legszebb ­ ha egyszer pont azt a részt
akarták meghallgatni. Weitz professzor elájulna bármi ilyesminek
a láttán. Szaladna rémületében öt kilométert a fövenyen, de
befogott füllel és hunyt szemmel, ne lássa­hallja e rémes világot!
David újra ismertette vele a dolgokat. Lehetett ezt így is
mondani: rávezette őt eredeti rendeltetésükre, értékükre.
Fontosságukra. A közlekedési lámpától kezdve egészen a
gonddal összehajtogatandó újságig. Freddynek odahaza a
szobájában mindig volt egy kis „hulladéktemetője”. Ami épp
nem kellett, legyen az zokni, térkép, menetrend, bádogkanál,
szótár, naptár, toll, ceruza, írógépszalag, ülőpárna s a többi,
odahajította ebbe a sarokba, és derekas kis halom gyűlt össze ily
tárgyakból csakhamar. Titkon azonban emlékezett is rá, hogy ő
ezt és ezt oda, a „hulladéktemetőbe” repítette, s ha kellett, meg is
találta. Jobban, mint ha valami „jó helyre” dugta volna el. De
amikor David lakásán is meg akart volna valósítani egy ilyen
gyűjtőhelyet, udvarias, ám annál határozottabb kioktatásban
részesült.
 ­ Rossz szokás, kedvesem. Semmivel sem kerül több
fáradságba, ha mindent a helyére raksz, s aztán ezt jegyzed meg.
Tudom, nevetséges szörnyeteg vagyok, de a jelszavam az: ha a
műtőben mindig rendnek kell lennie... magyarázzam­e, miért?...
hát sokkal több fáradságot igényel, hogy kétféle ember legyek:
hivatásszerűen precíz, magánemberként rendetlen. Ugye van
benne valami?
Volt. És meg is lehetett érteni. S Freddy meg is értette. Persze,
hogy a rend megtartása ugyannyi erőfeszítést kíván, mint a
„bohémtanyázás”. Odahaza megtartotta a hulladéktemetőt, csak
kicsit rosszabb lelkiismerettel túrt bele, ha keresett valamit. S ha
megtalálta, már valamiféle „helyre” tette. Szentül elhatározta,
hogy fel is számolja kedves lelőhelyét. Ha nem előbb, hát utóbb.
Ha nem előbb... Ez az. HA. HA és amennyiben
összeházasodnak. Freddy töprengve fintorgott. Hát igen. HA
összeházasodnak, meg kell kezdenie az átalakulást. Rendes útra
kell térnie. Neki is, Annie­nek is. Mert a lánya már átvette tőle ezt
a hulladéksarkosdit. Lehet, hogy még messzebbről, az ősöktől jön
a hajlam?
Hogy a kórházból kikerült, Freddy hirtelen úgy érezte: nem
hagyhatja Annie­t egy egész éven át Angliában. Túlságosan
hiányzott neki. Ezért a lánya az iskolaév kezdetére ismét odahaza
volt. Pedig így aztán nehezebben alakultak a dolgok! Nehéz
szerelmi románcot folytatni egy kilencéves ifjú hölgy figyelő
szemeinek kitéve! S főleg úgy, hogy az embert reggelihez
hazavárják... meg minden. Hát soha egyetlen éjszakát nem töltött
hajnalig Davidnél. Nem ébredtek fel közös ágyban. Freddy
mindig hazament... még valami elfogadható pitymallati órán.
David a legkörültekintőbb szerető volt, amilyet nő csak
képzelhet magának. Ezt nem lehetett tagadni. Freddy is erre
gondolt, ahogy a férfi profilját nézegette óvatlanul a vezető
melletti ülésről, kicsit félrebiccentett fejjel. Mindig legalább
annyira fontos volt neki a partnernő öröme, mint a saját
kielégülése... sőt, talán még fontosabb is. Igaz, Freddy összesen
csak két szeretővel tudta összehasonlítani Davidet, de valahogy
nem emlékezett rá: Mac és Tony szintén olyan sokat törődött
volna­e azzal, hogy ő mit érez, meddig jut el, hogyan és mikor.
Tehát a két előző férfiú afféle Neander­völgyi őspasas lett volna, s
tényleg csak saját kéjük és gyönyörük hatotta át őket „vágy”
címén, semmi több? Nem volt könnyű megmondani ezt. Viszont
az is elképzelhető, hogy David­ ben az ágyjelenetek során is a
betegével gondosan törődő orvos támadt fel. Neurológiai
gyakorlatok lennének ezek a dolgok? Jaj, Freddy, mondta
magának, ne légy már ilyen gonosz! Mégis, valahogy
beleborzongott ­ rossz értelemben ­, mi van akkor, ha David rajta
is csak „tökéllyel” hajtott végre vagy „gyakorolt” valami élettani
izét?
Csak hát el lehetett képzelni azt, hogy David villámháborúsan
lerohan egy nőt... akár a vacsoraasztal alá begyűrve a
boldogítandó boldogtalant... s akkor egész este megvan ez az ő
szexi titkuk, hm? Igen, ez nála teljességgel elképzelhetetlen? Mert
esetleg megsértené vele az időrendet, a másik fél érzékenységét,
belegázolna a személyiségébe, ráadásul sokkal célszerűbb
körülmények közt is végbevihető a vágyva vágyott cselekedet...
Kérdések! Nem, ez nem is kérdés. David ilyesmire képtelen.
Főleg, ha rendezik a viszonyukat. Ha férj és feleség lesznek. Akkor
ennek megfelelő házaséletet fognak élni, kölcsönös előnyökkel...
minden dolgok üdvére... minden dolgok racionálisan szent
mivoltának jegyében... HA összeházasodnak. Vagy David ezt úgy
is gondolja már, hogy csak a MIKOR kérdéses?
Hanem David, mint mindenben, ebben az ügyben is
szigorúan megtartotta az ígéretét. A házasság kérdését egyetlen
egyszer se hozta elő többé. Nem sürgette Freddyt, semmikor,
semennyire. Hát akkor ő képzelődne? Hogy azt érzi, láthatatlan
óramű kattog finoman, apró fogaskerekek járnak, és máris
minden tökéletesen összeillik... s ennek része az is, hogy ez a férfi,
aki orvosként a kórházban oly mindent felülmúló módon
gondoskodott róla, most szerelmesként ugyanígy a... nem házi,
de házassági orvosa? Ez a házasság is egy tökéletesen
végrehajtott műtét, Isten és a világ előtt? Vagy sokkal egyszerűbb
a helyzet: David Weitz doktor jól tudja, hogy őrült lenne az a nő,
aki az ő házassági ajánlatát visszautasítaná. Bizony ám, ez
nagyon is elképzelhető, nagyon is egyszerű megoldás!
Csak ez a ma esti vacsora mégis idegesítette. David anyjához
voltak hivatalosak. Kétszer sikerült már kibújnia, harmadszorra
nem. Persze, ha valakit meghív egy „udvarlójának” a mamája, ez
még nem jelent okvetlenül házassági terveket ­ mindazonáltal
megtiszteltetés.
David hangsúlyozta is: semmi különös, rutindolog az egész.
Társadalmi kötelezettség. Hiszen ő évek óta betartja ezt az íratlan
szabályt ­ hogy tudniillik hetente egyszer anyjánál vacsorázik. ­
Tudod ­ magyarázta ­, én már csak ilyen nevetséges régimódi
pacák vagyok. Ki is mentem a divattól. Anyuka jó fiacskája.”
És sötét szemében vad jókedv, önirónia csillogott.
­ Végeredményben ­ folytatta ­ nem az éh hibám, hogy ő egy
olyan drága jó kis mamika.
Igen, hát Freddy is arra gondolt, hogy neki is nagyon rendes
és jó anyukája van, s ha nem tizenhatezer mérföldnyire élne
innen, hát ugyanolyan sűrűn összejárna vele, mint Delphine.
Helene Weitz, három éve özvegyen, ott lakott a luxusjelleggel
„félreeső” Bel Air egyik kertvárosias utcájában. Lekanyarodtak a
Sunsetről, s hamarosan oda is értek az igen takaros családi ház
elé. Fehéren villogó virginiai elegancia fogadta őket. Kicsit
amolyan rejtekező: magas, boltíves kerítés és kapu mögött.
 ­ Ez igen! ­ szaladt ki Freddy száján az elismerés. Meglepte
a dolog, annyira hozzászokott már David agglegényházának
egyszerűségéhez. ­Apád is orvos volt, nem?
­ Persze, de a befektetés volt a szenvedélye. Ingatlan, olaj,
ilyesmi. Sikerült összhangba hoznia a kellemest a hasznossal.
­ Csodálatos kert ­ mondta Freddy, s kicsit lemaradt, mintha
a növényzetet csodálná, holott lényegében a találkozást akarta
húzni­halasztani. Minél később ismeri meg David mamáját, úgy
érezte, annál jobb. Bármilyen kicsi legyen is és jó is.
­ A kert a mamika hobbija. Na, gyere drágám. Nem harap a
néni, ne félj. ­ Üdvözölte az elébük siető szobalányt, s ment is be
a nappaliba. Freddy gyors pillantást vetett az értékes
festményekre, bútorokra, szobrokra, a nagy virágvázákra, s csak
akkor vette észre, hogy a helyiségben többen vannak jelen, mint
várta... tehát nem csupán a jó kicsi mamika, akiből készült.
Iskolásán.
Helene Weitz ­ csaknem olyan magas volt, mint a fia ­
visszafogottan és szívélyesen állt fel, s üdvözölte Freddyt.
Hamvasszőke hajában ősz tincs egy szál se volt. A gyöngyei meg
olyan szépségesen fénylettek, hogy Freddy úgy érezte, ez csúcs,
ilyet ő még nem látott. Kék ruhája is drágább, ugyanakkor
egyszerűbb, mint amilyenekhez Los Angelesben szokhatott az
ember lánya. Freddy első gondolata az volt: ezek párizsi holmik;
s a második: ez a nő nem David Weitz anyja, hanem csak apjának
második felesége.
De ahogy sorra bemutatták mindenkinek, már látta, erős
családi hasonlóságról van szó ­ a három harminc körüli hölgy, a
mama és David le sem tagadhatná, hogy rokonok. David három
húga, gondolta, s a bemutatkozások után ez világossá is lett. Ők s
a férjek. Szokatlanul magas növésű társaság! Igen vonzó
külsejűek, általában karcsúak, szívélyesek ­ anélkül, hogy
eltúloznák, cukormázasra vennék a dolgot. Hát persze, egy kis
családi vacsora, ez így mi is lenne egyéb. Arcára kiült hát a
protokoll mosoly: ő pedig Mrs. Longbridge. Csak az
bosszantotta, hogy termetével is eltörpül itt „ezek” mellett.
Mintha ő lenne Liliput utolsó úrnője.
­ Anya, nem figyelmeztettél, hogy a lányok is itt lesznek ­
tiltakozott meglepetten David.
­ Ugyan már, kincsem, hát épp ráértek, és mindenképpen
jönni akartak. Tudod, hogy az ő kérésük is parancs nekem.
­ Meséltem már neked a húgaimról ­ mondta Freddynek
halkan David. ­ Tényleg nem tudtam, hogy ők is itt lesznek,
kedvesem. Rém sajnálom.
­ Valahogy időközben felnőttek lettek ­ jegyezte meg
szintén suttogva, gunyorosan Freddy. ­ Nem?
­ Persze, de hát így is messze én vagyok a korelnök. Anyám
tizennyolc volt, amikor születtem. Nekem ők mindig „a kicsik”
maradnak ­ magyarázta David, és itallal kínálta kedvesét.
A Weitz­népség, lévén hogy Freddy nem tudta megjegyezni a
nevüket, s csak így gondolkodott róluk, a Weitz­tyúkság élénk
beszélgetést folytatott, s nem is akarták kizárni Freddyt, aminek
kétségkívül az lett az eredménye, hogy a vendég hamar otthon
érezte magát. Igen, mintha biztatni akarnák, hogy ő is egész
normális ember.
Csak ne legyenek „kisebbségi” érzései.
Kellemesen végigtársalogták a vacsorát, utána visszatértek a
nappaliba, s itt Barbara, a jelek szerint a család „benjáminja”
Freddyhez csatlakozott, mintegy idegenvezetőül.
 ­ Van egy testvére, ugye ­ kérdezte lenyűgöző kedvességgel
idősebb magánál egy­két évvel, ha jól tudom.
­ Igen, és nagyon messze él ­ felelte Freddy, sajnálkozással a
hangjában. Valahogy hirtelen honvágya támadt, elnézve a
terjedelmes Weitz famíliát.
­ Rengeteg filmben láttam őt. Egyszerűen isteni. David
szerint a maga kislánya, Annie nagyon hasonlít rá.
­ Tényleg, egész elképesztően. De amúgy igen eltérő a
természetük. Nem is hinném, hogy Annie színésznő akarna
lenni.
­ De hogy még mindig repülni akar, Davidtól hallom.
Mármint a kis Annie. Magát ez nem aggasztja? Én, ha az anyja
volnék megmondom őszintén, nem volnék elragadtatva ettől az
ötlettől. Na és főleg most nem, amikor már maga is abbahagyja a
repülést. Nem is lánygyermeknek való élet az ilyen, ha jobban
belegondolunk, igaz? Alapjában nem is helyénvaló... nos, hogy
félre ne értsen, nem igazán nőies sport... vagy hivatás.
Gondolom, még le tudja beszélni róla, nem? David azt mondja,
nagyon reméli, de hát ezt már magának is említhette, ugye. Az
érdeklődést mindig egészen finom módszerekkel terelhetjük más
irányba... ilyen zsenge korban. Golfozzon például. Vagy
teniszezzen. Ezek tényleg értelmes, szép sportok. Nem is teszik
olyan magányossá a lelket, mint a repülés, mondjuk. Magam
például lelkes golfozó vagyok. Játszik, Freddy? Nem? Na, ha
kedve szottyan, én ismerem a város legjobb profiját. Leckéket is
ad. A maga koordinációjával, vagy hogyan is mondják ezt a
pilóták, golfőstehetség lehet valaki. Nyilván maga is az. Próbálja
meg. Mi lenne, ha egyszer együtt ebédelnénk a klubban, és
bemutatnám? Lehet, hogy nyomban meg is beszélnek egy órát
Hadd hívjam fel pár nappal az elképzelhető terminust
megelőzőleg.
­ Nagyon kedves ­ motyogta Freddy. Járt az agya sebesen.
Hogy ő abbahagyná a repülést? Végleg? Szó sem esett eddig
ilyesmiről. ­ Egyelőre ugyan gondolni sem tudott rá, hogy
felszálljon... de nem tudta volna megmondani, miért. De hogy
soha? „Örökre”? Túl nagy szavak. S hogyan gondolja Barbara azt
is, hogy ha valaki a repülésnek ­ vagy a repülés vágyának ­
megszállottja, azt csak úgy egyszerűen le lehet beszélni? Másfelé
terelni az érdeklődését? Jó, hát Barbara nem akar rosszat,
ellenkezőleg. Hagyjuk is ennyiben. Melegszívű teremtés, tele van
féltéssel... ráadásul úgy gondolja egy kicsit, hogy már Annie is a
családhoz tartozik valamelyest.
­ Jaj, Babs, ne részletezd agyon a dolgokat ­ hallatszott most
egy hang. Dianne volt az, a másik leánytestvér, aki most
keresetlen egyszerűséggel letelepedett Barbara ki sem hűlt
helyére. ­ Ugye, a golfról mesélt? Ne is törődjön vele. Ami a
golfot illeti, Babs nem egészen normális. Tudja, kedvesem, már
harmadszor nyerte meg a klub éves bajnokságát. Én bezzeg nem
érek rá golfozni. Öt gyerekkel... útban a hatodik is. Persze,
tudom, nem látszik, de attól azért még áldott állapotban vagyok,
igaz, máskor se nagyon volt külsőleg látható jele a hatodik
hónapig. Mint hallom, magának egy gyereke van csupán, igaz?
 ­ Annie háborús időkben született. És akkor én szolgálatban
voltam... szinte mindig... ­ Freddy úgy hallgatta saját szavait,
mintha valaki más beszélne helyette, igyekvőn.
­ Micsoda balszerencse. Közben még olyan fiatal! David
mondja, csak harmincegy éves. Még tucatnyi gyereke is lehet, ha
úgy akarja, hát nem? Na, ha most látná, milyen arcot vág,
Freddy! Kedvesem, csak vicceltem, nem vette észre? Persze,
David bolondul a gyerekekért... s hogy neki is legyen utódlása,
ahogy ezt mondani szokták, „utánpótlása”... Avval együtt van jó
pár barátnőm, aki többgyermekes anya, és attól még
folytathatták szakmai pályafutásukat, a karrierjüket... Igaz, ez
azért szerintem nem az igazi. Az embert hol ide ráncigálják, hol
oda, a végén két szék közül a pad alá eshet...
Ahogy ezt mondani szolgák, gondolta Freddy. Lelkesen
mosolygott közben, hát persze. Valami most mintha máris ide­
oda rángatta volna. Mit képzel ez?
­ Nem is gondolkodtam még ezen ­ felelte hát. ­ Annie­t én
korántsem főhivatásban neveltem. Üzleti tevékenységgel
foglalkozom, de a jelek szerint a kislányom nem sínylette meg a
dolgot.
­ Persze! ­ kiáltotta Dianne. ­ Már eleve rendhagyóan indult
az egész, a háborúval, meg minden. Persze, most, hogy már
kamaszodik Annie, nagyon is jó lesz neki, ha maga odahaza van.
Ő egyébként még egyáltalán nincs abban a korban, hogy ne lenne
elképzelhető: gyerekfejjel éli majd át, ha kistestvérei lesznek.
Netán, mondom. De még valamit, őszintén. Maga nem élvezte a
terhességet? Fizikailag is... azt a testi állapotot, hm? Tudom,
megdöbbentik a kérdéseim. Én már csak ilyen vagyok... Sebaj,
alkalmasabb körülmények között erről sokat beszélgethetünk
még, és talán kell is beszélgetnünk. Mit szólna hozzá, ha egyik
nap együtt ebédelnénk? Remek, felhívom a jövő héten. A
gyerekeimet is szívesen megmutatnám.
Hát mit képzel ez, ismételte meg magában a kérdést Freddy.
Hogy én most már soha az életben nem fogok se dolgozni, se
repülni ­ semmit? Az, hogy Swede­nek ő mit mondott, nem
számít. Az Eagles megérdemelné, hogy otthagyja. De az ember
mindig a gyenge pillanataiban jelent ki ilyeneket. Az Eagles az ő...
szülötte!
A szellemi gyermeke. Hát hogyan hagyhatná ott végképp?
Miről beszélnek ezek itt összevissza? És főleg miért? És milyen
alapon? Nyugi, mondta akkor. Dianne csak jót akart; a saját
fogalmai szerint, és...
­ Jövök, jövök, hogy megmentsem magát ­ hallatszott akkor
egy újabb hang, ezúttal egy férfié. És Dianne egyik sógora, Bob
jelent meg a színen. Szépen elpenderítette Dianne­t, s leült a
helyére. ­ Elmesélt már mindent a másállapot fizikai
gyönyöreiről, sőt, a szülési fájdalmak mámoráról? Még nem?
Szerencséje van, mondhatom, vagyis jókor jövök. ­ E szavak
kíséretében Dianne fenekére vert, jelezvén, hogy el van bocsátva.
­ Én Elaine férje vagyok... a három nővér közül ő a középső.
Direkt ide küldött magához, sejtvén, miről regél Dianne. Tudom,
tudom, mit gondol rólunk. Ez a család a számbeli fölényével is
eleve agyonnyomhat valakit. Magam sem ére4em másképp első
alkalommal. És kibírhatatlan, ahogy Davidet istenítik. Remek
fickó, félre ne értsen, de azért ő se mindenható! Nehogy a
hölgyeknek eláruljon, de olyasmit se, hogy a lányok véleményeit
mindenképpen osztania kell. Nekünk Elaine­ nel két gyerekünk
van, de nem akarunk fél tucatnyit, és nem is golfozunk, nem
teniszezünk. Mi vagyunk a mértéktartó család. Szeretjük a
kamarazenét, ám eszünkbe sem jutna ilyesmit senkire se
ráerőltetni. Akinek inkább az opera van ínyére, hát tessék, kérem
szépen! Aki meg hangversenyrajongó, de a szimfóniákat kedveli,
járjon ilyen helyekre. Vagy ott a balett... és a többi. A múzeumok
világa. Az egyetem. A klinika, bánom is én. A lényeg az, hogy
bármi legyen is a speciális vonzalmunk, amikor már arról van
szó, hogy ott egy közös vállalkozás, amellyel egyetérthetünk,
teljes szívvel­ lélekkel vessük bele magunkat. Odaadással! Ne
mindig kapni akarjunk csupán, hanem adni is.
Freddy odakacsintott a dinamikus emberre, és teljes szívvel­
lélekkel egyetértett vele. Ezt nem is titkolta. ­ Szerintem is, igen.
Abszolúte.
­ ­ Nos, Elaine­nel mi pontosan így láttuk magát. Pár
pillanat elég volt hozzá. Nagyon reméljük, hogy a jövő héten
eljöhetnek hozzánk egyszer Daviddel, és nálunk vacsoráznak.
Van ott egy kis társaság, kamarazenészek, képzett művész
mindegyikük. És már előre örülnek, hogy magát megismerhetik.
Elaine holnap odaszól telefonon, és megbeszélik rögvest a
részleteket. Látni fogja ott nálunk azonnal, milyen érdekes
társaságba pottyant. De hát ennek megítélését magára bízom.
Egyet ne feledjen, azt, amit mondtam, ha külsőre hasonlítunk is,
lényünket tekintve, ahogy ezt mondani szokás, nagyon is mások
vagyunk, hát nem igaz?
Jaj, ez nem lehet igaz! Ezt gondolta Freddy, ahogy Bobot máris
felváltotta Jimmy, egy másik sógor. Hogy ne lennétek alapjában ­
„ahogy ezt mondani szokás”! ­ mind egyformák! Jó emberkék
vagytok, melegszívűek, már­már terhesen jóakaratúak,
vendégszeretők ­ s mindez azért van, mert holtbiztosán hisztek a
saját értékrendszeretekben. Az én családom az én váram.
­ Hát Jimmy, most már mindenkinek volt alkalma
elbeszélgetni Freddyvel, csak nekem nem ­ jelentette ki ekkor
David anyja. Jimmy máris elpályázott. ­ S ő végeredményben
nem hozzátok jött látogatóba, hanem hozzám. Nem kellett volna
beleegyeznem, hogy önjelölt vendégek legyetek ma este.
Akkor, hogy Jimmy elvonult, Helene Weitz leplezetlenül s
nagy megelégedéssel végigmérte Freddyt, amúgy tetőtől talpig.
David anyjának szép meleg szeme volt, barna. Azt mondta: ­
Olyanok, mint a gyerekek, de tényleg, ha nyuszikára lelnek a
fűben. Kész csoda, hogy nem vetették magukat mind egyszerre a
szegény vendégre. Hogy megtapogassák, nem cukorból van­e, és
a csinos pofikájához hozzádörgöljék az orrukat. Csak egy a
bökkenő. Meg kell bocsátania nekik. Azért viselkednek így, mert
látják, hogy David magával ilyen mérhetetlenül boldog.
­ Húgainak szemében David olyan, mint a kelő nap, és ha
bánatos, hát sűrű éjszaka száll rájuk ­ kockáztatta meg Freddy.
­ S ezzel oly messzire mennek, hogy azt már magam sem
tudom megérteni ­ nevetett David anyja. ­ Férjem szerint pedig
én voltam messze a legrosszabb ily szempontbéri. De hát nem,
ugye. Mármost visszatérve rám: nekem is lehetne mentségem.
Ha valakinek három lánya van és egy fia, netán joggal lesz
elfogult. Főleg ha az a fiú olyan, mint David.
­ Na persze ­ mondta Freddy. ­ Ezt meg is értem.
­ Éveken át tűnődtem, tépelődtem ­ folytatta Helene Weitz
­, mikor lesz az én fiam már végre megint szerelmes. De úgy
istenigazából. Azt felelte, ha rákérdeztem: túl sok a dolga.
Micsoda képtelenség! Tudtam jól, ha ráakad arra a bizonyos
lányra, aki a nagy ő, majd egyszerre ráér. Hiszen ő korántsem
megrögzött agglegény. Jó, hát nem akarom, hogy elpiruljon, de...
a jövő héten viszontlátom, ugye, Freddy? ígérem magának, a
lányok nem lesznek itt. Csak mi, hármasban; hogy egy kicsit
jobban összeismerkedjünk. Nem mond nemet, ugye?
­ Megpróbálok minden módon ráhangolódni ­ felelte
Freddy. Aztán, hogy témát váltson, megjegyezte: ­ Igen szép
festményei vannak, Mrs. Weitz,
­ Köszönöm, Freddy. Férjemmel együtt kezdtük a gyűjtést,
aztán az ő halála után magam próbáltam folytatni. Ez az, ami
lendületben tart.
Freddy akkor fölemelte az ezüsttálat, mely a karszék melletti
kis asztalon állt, beleszagolt az ételbe, s azt kérdezte: ­ Ezt ön
készítette?
­ Hát erre meg hogyan jött rá, Freddy? ­ kiáltotta
elragadtatással Helene Weitz. ­ Bizony én, és megvan a magam
sajátos, alkimista­ titkú módszere, hogyan is készül a legjobb
potpourri a világon. Való igaz, hogy anyám titkos receptje. De hát
ki ért manapság az ilyesmihez. Túl időigényes. A lányaimnak
nincs hozzá türelme. De ha érdekli, szívesen megtanítom rá.
Igazán megéri. Felejthetetlen tud lenni.
­ Hát igen ­ mondta erre Freddy. ­ Tökéletesen egyetértek.
 
Télen alusznak a champagne­i szőlőtőkék, és csak február
vége felé kezdenek ébredezni; akkor a régi sebekből fehér levük
csorran, szakasztott, mintha sírnának. A sebek az előző márciusi
metszés eredményei. A tőkék könnye a champenois­n.dk,
Champagne igazi lányának­fiának olyan, mint a trombitaszó.
Jele, hogy itt az új esztendő. Március végére mind kifakadnak a
rügyek, melyekből a fürtök lesznek. A sírás idejétől szüretig
csupa gond az élete mindenkinek ott, legyen bár néhány hektáros
kisgazda, vagy olyan Grande Marque tulajdonosa, mint Paul de
Lancel Természeti csapások egész sora teheti tönkre a vágyva
vágyott eredményt, törheti­fagyaszthatja le a verítékkel nevelt
reményeket.
1951 októberének végén Paul és Éve de Lancel végre úgy
érezte, erre az évre föllélegezhetnek. Paul az eltelt hónapokat
végig a családi vállalkozás részleteinek ellenőrzésével töltötte. De
a legapróbbakra is kiterjedt a figyelme. Éve sem pihent egy
percet se. Az ő gondja volt Valmont vendégeinek örök vonulása,
neki kellett törődnie azzal, hogy ki­ki a maga módján érezze jól
magát. Hogy aztán újabb vendégek jöjjenek... És ezt örök
körforgásnak lehetett hinni, amelynek sosem lesz vége.
Az egész Champagne­ban befejeződött a szüretelés. Elvonult
a szedők sok tízezres hada, mindenkit kimerített a jó tíznapos
kemény munka ­ de elégedettek is voltak a szívek. Meg más
testrészek is. Például a gyomrok. A munkások naponta ötször
kaptak tápláló meleg ételt, hideg ételt, és nyakra­főre az üveg
borokat. Este zengett az ének, állt a bál ­ s ez így ment napra nap.
É
És hát, persze, amikor nem ettek, ittak, énekeltek, táncoltak,
szerelmeskedtek vagy aludtak, nos, akkor ínszakadásig
dolgoztak, szenvedélyesen és szorgosan, négykézláb és
nyújtózva, hajlott háttal és hason, zihálva és fütyörészve, és
mindenhogy, egyáltalán... szedték, tépték, markolták, taposták,
kavarták a dys fürtöket, de a lehullt apró szemekre is gondjuk
volt, semmi kárba ne vesszen. Pitymallattól napszálltáig ment ez
így; s ami a pezsgőnek való szőlőt illeti, még amúgyabbul; mert
ott minden fürttel, minden szemmel úgy kellett bánniok, mint a
hímes tojással, meg ne repedjen, tönkre ne menjen ­ a nemes
érlelődés helyett holmi „hétköznapi”, közönséges erjedések el ne
indulhassanak. Szívügye volt kinek­ kinek, a maga­módján
szintén, a nemes nedű, a pezsgő.
­ Úgy érzem magam, mint egy iskoláslány, aki túlesett a
vizsgákon, és most öt hónapon át lustálkodhat ­ mondta Éve
Paulnak a reggelinél. ­ Fura érzés... de még különösebb, hogy így
sem vagyok szabad. Máris olyanokat tervezgetek, hogy az
elkövetkező két hétben mi is legyen az ebéd, a vacsora és a többi.
­ Ami azt illeti, úgy is nézel ki, mint egy iskoláslány,
csöppet sem öregedtél. Legföljebb egy kicsit fáradt vagy, nyúzott.
Ezért kell majd reggelente tovább aludnod. Bele a nappalba, mi
másra kéne az az idő? ­ mondta Paul, és áthajolt az asztalon, és
megcsókolta felesége kezét. Éve­et még a szokásosnál is
gyönyörűbbnek látta ezen a reggelen. De hát így volt ez mindig:
amikor pedig az asszony még nem is sminkelt, rendesen meg se
fésülködött. Sebaj! Ez Paul de Lancel számára egészen bizalmas,
„privát” jellegű látvány maradt ­ csak az övé, igen, ez Éve­ből
nem volt senki másé.
S legalább tizenöt évvel mutatott fiatalabbat így a felesége,
mint „a világnak szánt” küllemével.
 ­ Ezzel a sok­sok hónapon át gyakorolt korán keléssel csak az
a baj éppen, hogy az ember pokolian megszokja. Hozzáedződik,
igen, és le se tud szokni róla. De csak ne félj, szívem, ami a
pihenést és lazítást illeti, szintén megvannak a terveim. Hálaadás
napja után irány Kalifornia, és hamarosan együtt leszünk
Freddy­vel. A karácsonyt meg az újévet pedig Delphine és
Armand társaságában Barbadoson töltjük. Aztán, hogy Párizsba
visszaérkeztünk, Balenciagánál elkészíttetem az új ruhatáramat.
Már le is foglaltam magunknak egy kényelmes, szép lakosztályt a
Ritzben, természetesen a Vendome térre néző ablakokkal... és
minket vár minden múzeum, színház, étterem. Paul, szeretném
elverni az egész évi nyereségünket. És amíg rá nem
kényszerítesz, hogy csak egy csepp pezsgőt is igyam jövő
tavaszig, hidd el, maradéktalanul boldog leszek.
­ Akik a pezsgőt valóban élvezik, azt állítják, sosem
finomabb, mint épp ebéd előtt... mi több, esetleg reggelihez, de
akkor habart tojást kell enni előtte.
­ Valahogy úgy hangzik, mint egy jó kiadós másnaposság
elleni kúra ­ nevetett Éve, aztán ahelyett, hogy „ráharapott”
volna a nem is oly burkolt ajánlatra, töltött magának inkább még
egy csésze gőzölgő­forró teát.
­ Nos, másnaposság ellen főleg úgy ér valamit, ha fele­fele
arányban stouttal keverjük, bizony drágám, ne botránkozz meg,
sörrel. Vagy egyharmadrész narancslé, egyharmad konyak, két
szisszenetnyi Cointreau, Grenadine... ilyesmi, tudod.
­ Ezt inkább nem próbálnám ki ­ vélekedett Éve.
­ Egyetértek. ­ Paul elégedetten dőlt hátra. Sugárzott az
arca, ahogy kinézett az ablakon, s tekintete végigsiklott a Lancel­
szőlőkön, egészen a láthatárig.
 ­ Te jó ég, milyen csodás érzés, hogy ismét a miénk Valmont
nyugalma ­ sóhajtott fel Éve. ­ Tegnap, ahogy elutazott ez az
angol újságíró is végre, a legszívesebben megcsókoltam volna,
olyan boldog lettem, hogy többé nem kell látnom! Rendelkeztem
egyébként, fessék ki újra a vendégszobákat, míg távol leszünk.
Megrendeltem az új ágytakarókat, huzatokat is. A szőnyegek
még egy évig bírni fogják.
­ Mondd csak, nem lovagolsz ki velem? Csodás az idő ­
javasolta Paul.
­ Nem megy. Hosszú tanácskozásom van a rózsákkal. El ne
hanyagoljuk őket se! Pihenni vágynak.
­ Miért nem bízod a kertészre a dolgot?
­ Persze, igazad van, egy gyerek is megcsinálná. De hát ha
én egyszer szívesen foglalkozom velük. Miért hagyjam az
élvezetet a kertésznek? '
­ Anyám is így volt ezzel. A rózsákkal mindig maga
bíbelődött. ­ Paul lehunyta a szemét, visszaemlékezett. ­ Azt
szokta mondani, tudod, hogy ha ősszel rendesen megtrágyázza
és lefedi a rózsáit, nem kell aggódnia, bármilyen kemény lesz is a
tél.
­ És ezzel, mint annyi más megállapításával is, igaza volt.
Jó. Akkor átöltözöm kertésznek, és szót se többé Balenciagáról.
Rajta! ­ Megcsókolta férje haját a választéknál. A sűrű üstök még
mindig inkább szőke volt, mint őszes. ­ Jó lovaglást! Ebédnél
találkozunk, szívem.
 Három és fél órával később, amikor rózsakertjének egyik
részének takarásával megvolt, s a fürdőszobában épp a ­
reménytelen! ­ körömpucolgatással foglalkozott, hirtelen
rákopogtak. A házvezetőnő volt az. Érződött, hogy valami
történt, a dolog sürgős.
­ Madame! Madame! Jöjjön gyorsan, az istállókhoz,
gyorsan!
­ Miért, mi történt, Lucie? ­ kérdezte, már a lépcsőn
lesietőben.
­ Nem tudom, madame. Az istállófiú kért meg, jönnék,
hogy szóljak.
Éve futott. Tudta, baj van. Azt hitte­remélte: közönséges
bukás. Effélék olyan jó lovassal is előfordulhatnak, amilyen Paul.
A szélesre tárt istállóajtó előtt ott feküdt Paul, feje alatt
lópokróc volt a párna. Öten­hatan körülállták, és olyan
bűntudattal nézték, mint akik moccanni se mernek, míg az úrnő
oda nem érkezik.
­ Hívott már valaki orvost? ­ kiáltotta Éve még messziről.
A férfiak sapkájukkal a kezükben, csak álltak ott tovább,
mintha földbe gyökerezett volna a lábuk.
­ Elment az eszetek? Gyorsan, telefonálni!
Senki se válaszolt, senki se mozdult. ­ Paul? Paul! ­ kiáltott
Éve, most már férje fejét a két keze közé fogva. Aztán felpillantott
a legöregebb férfira. ­ Emil, az ég szerelmére, mi történt? Leesett
a lóról?
­ Madame... Monsieur Paul... szóval jött akkor, megállt itt,
azt mondta nekem, olyan fejfájás tört rám, azt mondta, ahogy az
erdőből kijött, akkor kezdett fájni a feje hátul. Egyik lábát
kiemelte a kengyelből, fogta a zablát... és akkor se szó, se beszéd,
lecsúszott ide... egyszerűen csak lecsúszott, aztán én tettem a feje
alá ezt.
­ Te jó Isten, miért nyúlt hozzá? Miért mozgatta? Biztos
további sérüléseket okozott neki!
­ Nem, madame, dehogy mozgattam volna, ha nem látom,
hogy... ez az éppen...
­ Mi az? Emil! Megőrült? Mit látott?
­ Azt, hogy...
­ Orvost, de rögtön! Nem hallja? Miért nem hívott orvost?
­ Csak azért nem, madame, mert láttam, hogy Monsieur
Paul már halott.
­ Mit beszél? Halott? Halott?!
­ Igen, madame, halott. Itthagyott minket.
A Paul halála utáni fejvesztett zűrzavarban Éve egyetlen
döntés meghozatalára volt csak képes: nevezetesen, hogy a
temetésre csupán akkor kerülhet sor, ha a gyerekek mind
Valmont­ban lesznek. Megdöbbenésében még a gyász se hatolt el
a szívéig; minden olyan kusza lett, felfoghatatlan...minden
kibillent a helyéről, kifordult a sarkaiból. Delphine pár óra múlva
ott volt Párizsból. S ő intézte a továbbiakat; Brunonak és
Freddynek telefonált Amerikába. Éve­en teljességgel úrrá lett a
sokk. Céltalanul járkált ide­oda, szeme szárazon égett, a kastélyt
mintha nem is látta volna, csak az ablakokon át bámult az üres
semmibe. Hideg ujjhegyekkel simogatta egy­egy kép keretét,
tenyerét rátette egy díványpárnára, a takaró mintáját
tanulmányozta, mintha először látná életében. Mint aki keresi a
megfejtést, a kódkulcsot, mely ezt az örökre bezárult ajtót esetleg
nyithatja. Vagy magyarázatot adhat arra, amihez már olyan
fölösleges bármi értelmezés, okfejtés.
 
 Freddyre hosszú út várt. Los Angelesből előbb New Yorkba
kellett repülnie, onnét tovább Párizsba ­ megbeszélték, hogy
Armand várja majd a repülőtéren.
Swede Castelli kísérte ki a légikikötőbe. Ahogy meghallotta a
gyászhírt, Freddy akkor döbbent rá: egész Los Angelesben
Swede az egyetlen olyan ember, aki valamelyest felér egy
családtaggal. Senki másra nem számíthat így. Castelli volt az
egyetlen fix pont ­ a tizenöt év alatt oly gyorsan változó világban.
­ Aztán próbálj kicsit aludni is a gépen ­ tanácsolta
Freddynek atyaian. ­ Eléggé nyúzottnak látszol.
Freddy kinézett a betonra. Ott állt, beszálláshoz készen a nagy
négymotoros Lockheed Constellation. A nyitott hordárkocsikat
épp most vontatta oda az autó; rakodni kezdtek.
­ Van itt valahol egy bár, Swede?
­ Reptereken mindig van.
­ Akkor gyere!
Hallgatagon ittak meg egy scotchot. ­ Még egyet? ­ kérdezte
Swede. Freddy bólintott.
­ Miért olyan gyönge mindig, amit ilyen helyeken kap az
ember? ­ tört ki Freddy. ­ Olyan, mintha föl lenne vizezve!
­ Gondolom, fel is van, és ahhoz jön a jégkocka. Szóval, egy
ilyen italnak a végén háromnegyede víz, negyede pia. Rendelek
neked még egyet. Akkor a gépen tényleg aludni fogsz.
­ Nem is rossz elképzelés.
Swede még sosem látott ilyet. Hogy Freddy egymás után
három adagot ledöntsön magába! Meg hogy nyilvános helyen.
Továbbá, hogy délelőtt tizenegy tájt. Viszont ha így tud
megbirkózni az érzéseivel...
Freddy odaadással, gyorsan ivott. A gépen úgyis adnak enni,
inni, tudhatta; de hát ha egyszer neki most volt szüksége a
whisky hirtelen hatására. Csak ne kéne egyedül utaznia.
 David, már ha ilyen ripsz­ropsz magukra hagyhatta volna
betegeit, ideális útitárs lenne, gondolta Freddy. A leggondosabb
kísérő. Csak hát ez eleve ki volt zárva. Amióta közölte vele, hogy
nem megy hozzá feleségül, eltelhet ahhoz akármennyi idő ­ nem,
akkor se. David úgy gondolta, a család ijesztette el. Azzal, hogy
kész ténynek vették a „közelgő” házasságkötést. Kérte, bízzon
benne: ő megóvja, semmiképp sem kerülhet bele a családi
taposómalomba. Csak hát ez nem ennyi volt.
­ Azzal együtt ne aggódj, én jól emlékszem, hogy nem tettél
semmiféle ígéretet ­ mondta korrektül David. ­ Ennek ellenére
nagyon fáj.
Hiába bizonygatta Freddy, hogy a Weitz családot kibírta volna
ő, bőven. Mint sorrendben a tizenötödik baronesse Longbridge...
eleve megvoltak a tapasztalatai, nem hiányzott az edzettsége.
Másról volt itt szó. David őt nem „d amour” szerette. Aimer
d'amour, mondja a francia, szerelemmel szeretni. Romantic love,
így az angol. Hát David őt nem így, nem szerelemmel szerette. A
legkorrektebb, a legszeretőbb férj lett volna, persze.
Értelemszerűen. Hát épp ez az! Mégis hiányzott neki most. Talán
az, hogy lankadatlan türelemmel magyarázná: Paul de Lancel
halálát cerebrális aneurysma okozta. Vagyis: a francia orvos
szerint a látszólag makkegészséges ember halála azért
következhetett be ilyen vad hirtelenséggel, mert volt az agyi
artériában egy gyenge pont, s ha ez így van, mindig fenyeget a
váratlan szélütés veszélye. Bármi előjel híján is.
­ Indulnod kell ­ józanította ki Swede.
Freddy az órájára nézett. ­ Miért a nagy sietség? ­ Már csak
azért is ellenkezni akart. Bárkivel. ­ Tíz percünk van. Netán
ennyire unsz? Vagy azt hiszed, nélkülem is elrepül a madár?
­ Mikor is repültél utoljára kereskedelmi vagy
utasforgalomban? ­ tudakolta Swede.
­ Mit tudom én! Évekkel ezelőtt.
 ­ Na, hát ha pontosak akarnak lenni, bizony elszállnak
nélküled, ez már csak ilyesmi. Gyere hát, mocorgás, kis hölgy!
­ Kis hölgy?
­ Á, csak úgy kiszaladt a számon. Ma’m. ígérem, utoljára.
­ Nem, semmi gond. Nem érdekel. ­ Felcsippentett egy
szem mogyorót a tálkáról, töprengve rágni kezdte.
­ Jó, Freddy, de akkor most jössz, nem jössz?
­ Nyugi! ­ Kihívó lassúsággal fogta a kabátját, táskáját,
ellenőrizte, megvan­e a jegye... holott ezt épp negyedórája tette
meg utoljára... egyáltalán, olyan volt, mint egy makacskodó
kisgyerek. Aki nem és nem akar iskolába menni. Ma nem.
Nem is lehetett rossz néven venni tőle. Ha vidámabb az út
célja, akkor is: sok, ami sok. Át így a Nagy Víz felett. Fárasztó,
akárhogy. Swede odanyújtotta a repülőtáskát, s akkor szabály
szerint betuszkolta a váróba. Nézte, hogyan mennek a dolgok
tovább, s ahogy Freddy előbb a váróban tűnik el, majd a
Lockheedben. Magányos, szomorú figura... lassan ballagott...
mintha mit sem számítana az idő... holott ő volt az utolsó utas,
aki a fedélzetre fölment.
Fölment, s leült ablak melletti helyére. Merev derékkal ült le, s
amikor a stewardess a kabátját elkérte volna, nem akarta
odaadni. Fázott. De a csontja velejéig. S valóban: még a fogai is
vacogtak. Ő úgy hallotta: csattognak. Holott látta: körülötte az
utasok mind levetik még a zakójukat, kosztümkabátjukat is,
gallérok gombolódnak, nyakkendők tűnnek el. S mindenki
kényelembe helyezi magát, várva a startot. Csak ő ül ott
mereven, dermedten.
Mellette üres maradt az ülés. Táskájában kezdett kotorászni
Freddy, volt vele jó pár könyv ­ a végtelennek tűnő útra.
Becsatolta magát, a találomra kihúzott kötetet felütötte az első
oldalon, olvasni kezdett. Pár sorig jutott. Úgy, hogy fogalma se
volt róla, mit olvas. A szavak... a mondatok,., megvoltak,
nyelvtanilag rendben. Meg azt is „értette”, mi a tartalmuk. S nem
is azt kutatta, ez az egész „mire jó”, hanem alig, hogy elméjét
érintették, már tova is tűntek, szét is hulltak e dolgok...
Hát inkább lehunyta a szemét, s a motorok halk zaját figyelte.
Igen, a gép rajtra készen áll. Minden rendben, a jelek szerint,
folytatta magában a monológot. Megfordult kicsit ­ eléggé elöl ült
­, hátrasandított. A szárny hátrább volt, a légcsavart nem láthatta
jól. De hát mit is kellett volna látnia? Föltételezhető volt, hogy a
szerelők kifogástalanul felkészítették a gépet a hosszú útra. És
hogy a főpilóta, a másodpilóta, az egész személyzet ­ igen, hogy
mindenki nagyon tapasztalt, megbízható, s a többi. Hogyan is
lenne másképp? Egyéb gondjuk sincs, másodpercről
másodpercre, csak az, hogy az utasokat biztonságban célba
juttassák. Hiszen az ő életük is ettől függ. Nem is egy
szempontból.
Kényszeredetten gondolta el: hogy ő túl sokat tud erről a
mesterségről. Túlontúl sokat, ez a baj. De hát minden szakmában
ugyanígy van ez. Orvosok nem műtenek hozzátartozókat.
Ügyvédek nem képviselik magukat a bíróság előtt. Aki pilóta
volt, nem repül... Jó ég, inni, inni, inni valamit!
Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a stewardessek már
becsatolózkodtak. A gép azzal együtt még a földön vesztegelt.
Freddy gondolatban végigment azokon a teendőkön, melyek
ilyenkor adódnak. Sorra, rendre. Akkor a gép végül gurulni
kezdett. S ő pánikban gondolta: korán, korán! Elhamarkodják!
Például végig kellett volna menni még az ellenőrzőlistán. A
személyzetnek a fedélzeten. Erre nem maradt elég idő. Világos,
mint a nap. De kinek szóljon? Hogy ő ezt a hiányosságot
észrevette. Hogy kapkodás jelei mutatkoznak. Nem beszélve a
manőverezési csúsztatásokról. Ez a hajlásszög, fel a pályaív
eléréséhez ­ halandzsa. Ilyen szög mellett bármelyik pillanatban
oldalgás kezdődhet. A fenébe, ki ez a cowboy, aki a gépet vezeti?
Erről sincs fogalma? Az ilyesmit másképp csináljuk, de úgy ám!
A gép visszatért „normálba”, s kezdte közelíteni a repülési
magasságot. Jó ég, ez is túl gyors így, hebrencs munka. Mi a fenét
siet a kapitány? Miről késik le? A randevúról? Hát nem érzi,
hogy az emelkedési szög túl meredek?
Freddy érezte, hogy úrrá lesz rajta a pánik. Miféle alakokat
engednek manapság repülőgép kormánya mögé? Milyen lehet a
kiképzés? Mi a mérce? Egy lendkerekes gyerekautó? Lehet, hogy
feljött a fiatal generáció? Olvasta valahol az újságban, hogy az
idősebb pilótákat rendre nyugdíjba küldik. Tessék, itt az
eredmény. Egy ilyen ifjú titán ülhet itt is a kormánynál... a
háborút se járta meg... aztán rögvest át a tengerentúlra, na,
persze... még a géptípust se ismeri nyilván, hát kellően aligha.
Elaludt a „Kérem, csatolják be”­jelzés, ő pedig azonnal
csöngetett. Hívott egy stewardesst.
­ Kérhetnék egy dupla whiskyt? Jég nélkül, ha lehet.
­ Hogyne, Mrs. Longbridge. Szabad valami mást is?
Újságot, folyóiratot? Nagy örömmel üdvözöljük önt
fedélzetünkön. Hamarosan felszolgáljuk az ebédet, azonnal
hozom az étlapot és az italkártyát.
­ Nem, köszönöm, étlapot nem kérek. Csak ezt az italt. ­ A
francba is, ez a buta liba még azt is tudja, ki vagyok! Görcsösen
markolta a karfát. Érezte, blúza alatt szakad a veríték, de még a
fején is, a haja töve merő lucsok lett. És ennek ellenére ­ vacogott.
Nem vethette le a kabátját. Szíve hevesen vert, rohant: a
lélegzésével is baj volt ­ életében először! Most lesz rosszul, ennyi
év után, a magasságtól? De hát persze! Ez a nyomorult óriásgép
olyan, mint egy fémbuborék. Elszigetelve a külvilágtól. Ebben
meg kell fulladni! A legszívesebben kiverte volna öklével ­ ha
tudja! ­ a kabinablakot. Eleve borzalom, hogy egy ilyen szűk
micsodába ennyi embert préseljenek! Nem lett volna szabad
bíznia bennük. Ezekben.
 A repülőgép keményen fúrta előre magát a légörvényeken. De
Freddy hallotta ­ neki hallania kellett! volt hozzá füle! hogy a
négy motor borzasztó mód nincs harmóniában. Valahol valami
hibádzik! Valami valahol elakasztotta az egyenletes működést.
Száz meg száz alkatrész tökéletes gépezetébe homokszem került,
és íme, ez most kiderül. Elárulja a motorok szabálytalan zúgása.
Egyelőre még csak ennyi. Egyelőre még senki se tudja, hogy a
totális tragédia felé száguldanak. Mintha helyben állnának,
persze. Ez téveszt meg mindenkit. De ő hallja, hallja...
Ismét csengetett. A légikisasszony jött is azonnal.
­ Igen, Mrs. Longbridge?
­ Beszélnem kell a kapitánnyal. Fontos! És sürgős.
­ Nos, nem tudom, a kapitány e pillanatban épp ráér­e... de
okvetlenül közlöm vele a kérést.
Eltelt egy örökkévalóság. Freddy mindegyre a rendetlenkedő
motorzajt hallgatta. Fülelt. Még a szemöldökét is összehúzta,
egyetlen pontra koncentrált ­ mintha ettől élesedne a hallása.
Na... de igen! Itt volt ez. A zörej. A rendellenesség. A motor
krákog! Ezt minden gyakorlott pilótának hallania kell. Ha
egyáltalán van fogalma róla, mire szerződött. Hogy mit kell látnia
és hallania.
­ Mrs. Longbridge?
Freddy először a fényes fekete cipőorrot látta meg, aztán az
egyenruha sötétkék nadrágját.
­ Ön a kapitány?
­ Igen, asszonyom. Valami probléma van?
­ Hát hogyne. Az egyik hátsó fedélzeti motorral. Nem
hallják?
 ­ Sajnálom, Mrs. Longbridge. Minden a legtökéletesebben
működik. Az utolsó pillanatban még magam ellenőriztem
mindent.
Atya ég, ez a fickó nemcsak süket, de buta is? Freddy
dühöngött, így pillantott fel. Középkorú férfit látott. Semmi
kétség, tapasztalt pilóta lehet. Nyilvánvaló, hogy megbízható.
Rátermett. A szava arany. Mindent kézben tart, ellenőriz. Arcról
meg tudta ítélni Freddy a szakmabelieket. Itt nem volt semmi
kétség. Akkor viszont...?
­ Sajnálom, kapitány. Hát akkor rémeket látok­hallok. ­
Szerény kis szóvicc volt, de a lényeg: hogy a kapitány ne vegye
észre. Hogy akkor hát ő... Nem, nem. Vigyázat! Kínos máris az
egész.
­ Semmi gond, Mrs. Longbridge. Talán megtisztel minket
azzal, hogy ebéd után odalátogat hozzánk. Rendkívüli
örömünkre szolgálna.
­ Nagyon köszönöm, kapitány. De azt hiszem, ebéd után
alszom majd egy kicsit.
­ Nos, amikor óhajtja, szeretettel várjuk. Csak szóljon a
légikisasszonynak, mihelyt meggondolta magát.
Amikor az ebédet hozták, Freddy intett, hogy köszöni és nem,
ellenben kért még egy italt. Nyugalom, öreglány! Megpróbált
lazítani. Szabadulni ettől a nyomorult kis rágcsálótól, amely az
agyán élősködik. A mindenit! Őrületbe kergeti a végén! Nyugi.
Nyugi.
De ahogy lehunyta a szemét, minden csak még rosszabb lett.
Kinyitotta a szemét. Megint látott mindent. Látta, ahogy az
emberek ebédelnek. Jó étvággyal. S amíg rájuk összpontosít, a
gép se fog lezuhanni. Lehetetlen, hogy ennyi embernek egyszerre
rossz legyen a megérzése. Hogyan majszolhatnák ilyen jó
étvággyal ezt a sok kacatot, ha épp a haláluk közelegne?
Összpontosítani! A majszolókra! Akkor nem fog lezuhanni a gép.
Hát nem igaz?
A Lockheed váratlanul belerohant egy felhőfalba. Egy
felhőfal! Freddynek a lélegzete is elállt. Veszélyek, mindenütt
veszélyek leselkednek! Mihelyt kilépsz a világba. A világ egy
világnyi veszély.
S akkor... valami hirtelen visszatért. Az az emlék! A
lezuhanása előtti utolsó perc újra itt volt. Megnézte a
magasságmérőt, és megállapította, minden rendben, bőségesen
megvan neki Catalina, szépen le fog ereszkedni a kis fennsíkra.
Csak egy dolgot mulasztott el. A közeli tornyok valamelyikét
meg kellett volna kérdeznie, hogyan alakultak a légköri
viszonyok, mióta ő Burbankből eljött. Ezt egy kezdő is megtette
volna. Ezt minden tanonc tudta a szakmában. Hogy ilyenkor ez
az alapvető kérdés. Hátha lejjebb szállt azóta a barométer. Igen,
azóta, hogy ő Burbankből eljött. Tekintve az indulás óta eltelt sok
időt, meg a számos magasságváltoztatást. Igen, ezt mindenki
tudta. Egy valakinek a kivételével. Ez az egy valaki pedig
tapasztalt pilótanő volt. Csak annyira tele volt mindene
mindennel, az egész világgal, annyira magába zárult dühében,
hogy nem és nem. Hallani sem akart semmiről. Mindent ő tudott
a legjobban, azzal a kemény fejével. És nekiment a falnak. Fejjel.
A sziklafalnak.
Éppen ezért, következtetett vaslogikával emez
előzményekből, még ez a nagyon, de nagyon tapasztalt kapitány
is tévedhet. Ha rossz napja van valamiért. Tévedhet a motor
dolgában is. Nincs biztonság ezen a rohadt világon.
Mindenünnen veszélyek fenyegetnek. Veszélyek. Sikítani
szeretett volna. Torkaszakadtából.
A kopár tőkék pompás új rügyeket
hoznak
Paul de Lancel temetése után a koporsót a falusi templomhoz
gyalog kísérő emberek százai visszatértek Valmont­ba, hogy
részvétüket fejezzék ki a halott özvegyének s gyermekeinek.
Hogy azután, már­már alkonyat tájt az utolsó kondoleálók is
elköszöntek, Éve és lányai még együtt maradtak. Elüldögéltek
kicsit. Rettentően igénybe vette őket a sok formaság, a jelenlévők
megannyi őszinte, olykor sebeket felszakító szava ­ kellett ez a
kis pihenő, szükségük volt egymás bizalmas társaságára. Az
elengedettségre... ami csaknem a végkimerüléssel volt egyenlő.
Bruno az egész gyásznap során velük volt. Szó szerint
mellettük állt: lesütött szemmel, komoly arccal, mintegy a férfiúi
jelenlétet s védelmet megtestesítve: kézfogásokat viszonzott,
frázisokat, pontosan úgy, ahogy azt egy de Lancel­örököstől
elvárhatta bárki. Delphine­nel nagyon kimérten, szinte fagyosan
üdvözölték egymást, mint távoli, nem is olyan túl szívélyes
ismerősök: ám ez, amúgy az utolsó találkozásukat tekintve, nem
is volt csoda. Delphine volt olyan kitűnő színésznő, s Bruno
legalább ekkora színlelő, hogy a színjáték játszva sikerüljön
nekik. Akár ha azt akarnák a másik tudtára hozni, hogy
részükről a dolgok el vannak felejtve, meg vannak bocsátva.
Miközben mindketten tudhatták, hogy némely ügyekben ­ soha
nincs és nem is lehet megbocsátás, feledés.
Éve Brunot úgy kezelte, mintha jelen se volna. Levegőnek
vette. Se kezet nem adott neki az érkezésekor, sem azután nem
méltatta pillantásra. Ez még annál is több volt, mint ha valakiről
nem vesznek tudomást. „Nem venni tudomást” ­ ez azt jelenti,
hogy tudjuk, az illető jelen van. Éve azonban végbe vitte azt a
produkciót, hogy az ő számára aztán Bruno tényleg ott se volt.
Nem létezett. Ráadásul oly ügyesen csinálta ezt, hogy Brunon
kívül ­ senki nem vette észre.
 Most, hogy a hivatalos ceremóniák véget értek, Bruno sietve
elhagyta a kastélyt, hogy sétáljon egyet a környező erdőben:
Armand Sadowski elvitte a kocsiján Reimsbe Tony Longbridge­t
és szüleit, Penelopet meg Geraldot: ők onnét akartak vonattal
Párizsba utazni. Jane, aki ott maradt Valmont­ban éjszakára,
kicsit ledőlt pihenni.
­ Vannak már terveid, mit csinálsz tovább és hogyan? ­ tette
föl Éve­nek az alapvető kérdést Delphine. Mert úgy érezte, amíg
anyjának nincsenek elképzelései a jövőt illetően, nem hagyhatja
itt. Viszont egy hét múlva kezdődtek volna Armand­nal közös
filmjük forgatási munkálatai.
­ Hogyne, pontosan tudom, mit tegyek ­ felelte Éve, s
hangjában meglepő eltökéltség volt és szilárdság. Freddy és
Delphine csodálkozva nézett össze. Eddig Éve mintha a gyász
üvegburája alatt kuporgott volna, sötéten a sötétben. És
elszigetelten. Ugyanakkor össze sem omlott, nem sírt, nem
hisztériázott ­ inkább csak elvonult mindenkitől, amennyire
tehette, és rózsáinak ápolásával foglalkozott naphosszat. Azzal a
munkával, melyet épp Paul halála előtt kezdett meg.
­ Maradok azoknál a terveknél, melyeket apátok szőtt a
télre. ­ Nyugodt volt a hangja, így folytatta: ­ Ha én halok meg,
neki ugyanúgy ki kellett volna tartania. Nagyon remélem, hogy
ez nem lett volna másként. Sőt. Mármost akkor meglátogatlak
téged, Freddy, Kaliforniában... utána pedig átruccanok Delphine­
hez és Armand­hoz Barbadosra. Karácsony után visszatérek
Párizsba, hogy ott mindent elintézzek, úgy, ahogy szó volt róla.
Az egyetlen különbség az lesz, hogy nem fogok lakosztályt
bérelni. Aztán, hogy eljön a tavasz, itt leszek megint Valmont­
ban, ahol szükség van rám. Míg a tőkék alusznak, én nyugodtan
utazgathatok. De ha felébrednek, a ház úrnőjének kötelessége,
hogy köszöntse őket.
­ Persze, de... ezt hogy képzeled? Egyedül viszed majd itt a
­ dolgokat?
­ Nem vagyok én egyedül itt, kincsem. A legtöbb
emberünk, aki a háború után visszajött, vagy épp akkor
szerződött hozzánk, változatlanul mellettem áll. Minden a
legnagyobb rendben. Senki sem nélkülözhetetlen, még egy chef de
cave, egy pincemester sem. Együttesen azonban pótolhatatlan a
csapat. Intézőt kell felfogadnom, aki gyakorlatilag viszi az
ügyeket. Mint apátok. És erre a feladatra egész Champagne
legjobb szakemberét fogom előkotorni, azt meghihetitek. Még ha
úgy kell ellopnom őt a konkurenciától, akkor is. Ne feledjétek, a
pezsgőkészítés titkaiból az utóbbi évek során nagyon is sok
mindent megtanultam. Intenzív tanfolyam volt ez nekünk. Mit
gondoltok, meddig élne egy Grande Marque, ha egyetlen embertől
függne a létezése? A pezsgő kemény özvegyeket is produkál.
­ De anya! Hogy tudsz így beszélni?
­ Mert ez az igazság, azért. Olvass bele a szőlőbirtokok
történetébe, majd látni fogod. Az a história megtanít rá, hogyan
legyél realista. És nagyon remélem, jövő nyáron eljöttök hozzám,
és elhozzátok a gyerekeiteket is. ­ Éve hangja árulkodott még a
sok sírásról, de máris határozott volt és eltökélt. Jövő tavaszra
Valmont körül a most kopár tőkék, ha Isten is akarja, pompás új
rügyeket hoznak. Aztán ugyanolyan súlyos fürtöket, mint az idei
évben. És ez az elemi, természeti tény adott erőt Éve­nek. Ez is.
Hogy el tudja viselni Paul nélkül a ­ talán még ­ rá váró éveket.
­ Ami engem illet ­ jegyezte meg Freddy ­, egyetlen
pillanatig sem gondolok Valmont­ra úgy, hogy „az enyém”. El se
tudom képzelni, hogy az enyém legyen.
­ És mégis így van. A tiéd is, és veled Annie­é a megfelelő
rész. Semmiféle meglepetés nem érhet minket holnap, amikor a
közjegyző felbontja a végrendeletet. A birtok egyharmada rám
száll, a másik kétharmadon osztoztok ti: Freddy, Delphine... és
Bruno. Ha pedig meghalok, a Lancel­házat mindenestül ti
öröklitek... és a gyermekeitek. Ha pedig egyikőtök sem akarja
folytatni a pezsgőgyártást, és a gyerekeitek sem tartanak igényt
rá tovább, eladhatjátok a birtokot. Lesz érdeklődő, a mi pezsgőnk
klasszikus márka.
­ Anya, miken jár itt az eszed, hogyan beszélhetsz így? ­
tiltakozott Delphine.
­ Ez a legnormálisabb dolog a világon, kicsikém. Hogy a
halálról igenis beszélünk. Nem mindig kellemes, én azt
elismerem, ha szembe kell néznünk a ténnyel, hogy mi sem élünk
örökké. De amikor földről, birtokról, termésről, van szó, meg
ezeknek a dolgoknak a jövőjéről, a halál jelentősége is eltörpül.
Ha így, ha úgy, itt, ahol mi most élünk, mindig is Lancel­pezsgő
fog készülni. Ha nem a miénk akkor már a birtok, úgy is.
Halhatatlan marad a név, amíg csak létezik szőlőgazdálkodás,
bortermelés.
É
 És rámosolygott a lányaira. Sok­sok rózsakerti órára volt
szüksége, hogy elintézze magában: Paul nélkül is élet lesz valami
módon az élet. És azt is tudta, hogy hiába tervez bármit, hiába
aktív, ezt a rettenetes veszteséget, ami most érte, semmi sem
feledtetheti vele, ezen semmi át nem segíti. Hanem hát ez az ára
az örökké tartó szerelemnek. Valamit valamiért.
 
Bruno ott ült egy fatönkön, a fák ágai közt ferdén hulltak a
tisztásra a napsugarak, csend volt, sehol egy lélek. Elérkezett hát
életének ama pontjához, amikor is elmondhatta: semmi sem
lehetne jobban, mint ahogy van. A jövő rózsás színekben
bontakozott ki előtte. Nem volt ez puszta képzelgés. Akár ha egy
bűvös kéz elvarázsolta volna az erdőt. Csoda! És még csak arra
sem volt szüksége, hogy fantáziájában részletezze mind a
dolgokat, melyek várják ­ igen, most, hogy apja meghalt,
megannyi előny háramlik rá, és így tovább. Alapjában változik
meg a helyzete. Soha jobbkor! Nem kellett részletekre gondolnia,
mert ott volt, mindenek foglalatául mintegy, Marie de la
Rochefoucauld. Három hét se telt el az emlékezetes születésnap
óta, amikor azzal a vallomással, hogy tudniillik a barátainak
annyit mesélt róla, Marie egyértelműen megmondta neki:
szerelmes belé. Igen, egy ilyen lány máskülönben nem beszélne
így. Nem vallhatna különbül és őszintébben, mint e szavakkal
tette. Azon a születésnapi estén.
Aztán sokat és rendszeresen találkoztak. Bruno, most már a
lány érzelmei felől megbizonyosodván, azt is láthatta: a
királynőien merev, ridegen ódivatú modor sok­sok vágyakozást
takar, s Marie tulajdonképpen alig várja, hogy ő majd közelítsen
hozzá. Ez jó volt így, véget ért a kétségek és bizonytalanságok
korszaka.
Marie de la Rochefoucauld érett gyümölcs volt. Bármikor
megtehette neki a nagy ajánlatot. Ült Bruno a fatönkön,
nyújtózott. Keze­lába jólesően ropogott, mintegy az
elégedettségtől. Ama pillanattól fogva, hogy a születésnapi
estélyen Marie a vallomással előrukkolt, Bruno is elkezdte a
fegyelmezősdit. Egyelőre csak várjon, reméljen, élvezze most
Ő
Marie az önemésztés gyönyöreit! Ő meg, Bruno, még
gátlástalanabbá vetette be elbűvölő férfibáját, hogy a lány
végképp beleszeressen. És kínlódjon. S valóban: amikor azt hitte,
Bruno nem veszi észre, különös­szép szürke szemében már­már
kérdéssé formálódott a vágy. Hogy mikor, végre mikor? Az
idomár pedig, amikor ennek tanújelét vette, azonnal beiktatott jó
félórányi „elhidegülést” ­ s Marie valóban nem tudhatta,
hányadán áll. Szorongani kezdett, megzavarodott. És nyilván
csak arra tudott gondolni: mi baj lehet, mit követett el ő, mit nem
csinált jól. Bruno még apjának halálhíre előtt odáig jutott a
lánnyal, hogy gyakorlatilag egész „világmindensége” kezdett az
ő parancsolói akaratától függeni. Most már, szögezte le magában
diadalmaskodva, ott tartunk, hogy kedvemre kínozhatom, a
kétségbeesésig hajszolhatom, ha tetszik: lehetőségeim
korlátlanok, hogy megtörjem testét­lelkét.
Mihelyt New Yorkba visszatér, Bruno úgy döntött, azonnal
hozzálát az eljegyzés dolgának előkészítéséhez ­ lévén hogy most
már semmi akadálya a visszatérésnek Franciaországba. Pár hét
múlva Párizsba repülhetnek, hogy Marie bemutassa őt a
szüleinek. A lány anyja nyilván fényes esküvőt akar, s ezzel
Bruno nagyon is egyetértett. Legyenek csak ott rendre a nemesi
családok, melyeknek sorába ők is tartoznak, növeljék ezzel is az
esemény jelentőségét, szentesítsék üdvüket. Alkalmasint
tavasszal kell tartani a menyegzőt ­ mielőbb. Hiszen Marie­nak
szemmelláthatóan eltökélt szándéka, hogy Vicomtesse Bruno de
Saint­Fraycourt de Lancel legyen. S ennek eredménye az lehet
csak, hogy kizárólag Brunoért él majd. Ők ketten egy nagy
dinasztia megalapítói lesznek ilyképp.
Persze, az esküvőre nem Champagne vidékén kerül sor.
Valmont­t Bruno soha az életben nem akarta viszontlátni többé.
Ez a haláleset, melyre oly nagyon várt már, ez hozta, hogy egy
napot mégis itt töltött hát. Éljen csak itt, aki akar, húzza a végső
soron paraszti igát. Amíg a Lancel birtok révén őt megillető
összegeket rendszeresen folyósítják neki, részéről a szerencse.
Fütyül rá, másnak mi a számítása, mi az öröme.
 Talán ideje volna visszatérni a kastélyba, gondolta
mindazonáltal: persze, ez a gondolat önmagában is árnyékot
vetett jó közérzetére. Az ő számára ez a tűnődésekkel tarkított
magány volt itt az eszményi állapot. Minden csillaga feljött, úgy
érezte. És azt hajtogatta magában egyre, hogy jobban a dolgok
nem is történhettek volna.
Könnyű szél támadt, a háta mögött megzizzentek a levelek.
Akkor hirtelen egy kéz rántotta hátra a fejét, nagy és durva kéz,
száját is befogva egyben,. Izmos kar fonódott fojtogatón a
nyakára. Két karját hátracsavarták, megrántották, erősen
összefogták a csuklójánál. Aztán felrántották a tönkről, gyors
mozdulattal taszítottak rajta egyet, indulás! Ha nem akart
felbukni, futólépésre kellett kapcsolnia. Foglyul ejtői ott jöttek
mögötte, oly közel, hogy forró leheletüket a tarkóján érezte.
­ Nem lett volna szabad visszajönnöd ­ mormolta a fülébe
egy ismeretlen hang. ­ A bűnöző sose térjen vissza a tett
színhelyére. Még ennyit se tudsz?
­ Emlékszel a három Martinre, akiket a Gestapónál
följelentettél? ­ suttogta egy másik hang, de olyan halkan, hogy
szinte belefúlt a levélzörgésbe. S akkor egy harmadik, ugyanilyen
szelíden és fojtottam ­ Még aznap, amikor apád hazajött, el
akartunk volna intézni, de kereket oldottál hirtelen.
­ Kapsz egy kis leckét ­ mordult rá az első férfi. ­ Rajta,
mozgás. ­ Bruno egyre fokozódó borzadállyal tapasztalta, hogy a
titkos pincék felé haladnak. Sehol egy lélek. A szájára tapadó
lapátkéz lehetetlenné tette, hogy kiáltson. Ajkait a fogai közé
nyomta, ez külön is fájt.
­ Azt hitted, már meg is úszod az egészet, mi? Gondoltad,
nincs utadban többé az a három ember, hát akkor más nem is tud
a trezorról?
Bruno a fejét rázta. Úrrá lett rajta a pánik.
­ Semmi értelme, hogy tagadni próbálj. Tudjuk, hogy te
voltál ­ duruzsolta a fülébe a harmadik hang. Könyörtelenségét
szinte csak iszonyúbbá tette a színlelt szelídség.
­ Volt még egy kulcs ­ mondta a második hang, és Brunonak
borsózott tőle a háta. ­ Bizony, az én Jacques fivéremé, a
legidősebb Martiné. A nagyapád ugyanúgy megbízott benne,
mint a többiekben. Apád meg rajtad kívül soha senkinek nem
adta oda a kulcsot. És Valmont trezorjának mindig csak három
kulcsa volt.
­ Jacques egy éjszaka német teherautókat látott a pince
közelében. Odasettenkedett, elbújt, s így láthatta, hogyan
szállítják el azt a sok pezsgőt a katonák. Attól félt, majd még őt
tehetik felelőssé a dologért, vagy a fivéreinket, igen, hogy ők
adták el a németeknek Valmont titkát. Ezért mesélt el nekünk
mindent, s így adta át megőrzésre a kulcsot is.
­ És amikor a Gestapo eljött a három fivérünkért ­
folytatódott a vérfarkas­suttogás ­, nyilvánvaló lett, hogy te
használod fel a titkosrendőrséget így a tanuk likvidálására.
Akkoriban mit sem tehettünk, védelmeztek a náci kapcsolataid.
A háború után apád soha egy szót sem szólt a trezorról. Nagyon
jól tudta, ki volt a tolvaj. Tiszteltük szégyenérzetét. Meg a
bánatát. De azt is tudtuk, hogy te egy szép napon visszajössz.
Föltehetően ő is így gondolta.
 Belökték Brunot az óriási, most palackokkal teli pincébe, ahol
rajtuk kívül egy lélek se volt. Hogyan is lett volna! Eltaszigálták­
rángatták egészen addig a falig, ahol a pince titkos ajtaja volt.
Bruno kétségbeesett erőfeszítéssel próbált ellenállni, de maga is
tudta, hogy hiába. A három fivér satuként fogta, szorította.
Egyikük megnyomta a titkos helyet a falon, s máris ott volt a
nyílás. Tárult, tágult, s pár pillanat múlva Bruno ugyanazt a
fényességet pillantotta meg, mint amikor a nagyapja Valmont
titkát feltárta előtte. Az ajtó! A kulcs is előkerült, s az ajtó kinyílt.
Az egyik férfi villanyt gyújtott, aztán behúzta maguk mögött
a vastag faldarabot. Innen semmilyen zaj nem hallatszhatott ki
így a külvilágba.
Végigvonszolták Brunot a boltívek alatt. Lábai a földet
söpörték, mert elszállt belőlük minden erő. Igen, a lábai
felmondták a szolgálatot. Ugyanis tudhatta, mi vár rá.
Tudta. A szeme tágra meredt a borzadálytól, s Bruno látott,
mindent látott, szinte a teljes teret és időt, ami csak létezhet ezen
a világon: akkor a falhoz támasztották, gyorsan hátrálni kezdtek,
s vállukról lekapták a fegyvereiket, céloztak.
Egyszerre dördült a három lövés, belereszketett a visszhangos
pince. A három férfi akkor elindult Bruno élettelen teste felé.
Egyikük, amúgy lábbal, megfordította. Belenézett a megtört
fényű szempárba. Bruno szája tátva volt, mert még kiáltani akart
nyilván. De már halott volt, amikor a földre zuhant. Az egyik
fivér papirost vett elő, sebtében ráfirkantotta: Réglement des
comptes.
A számla kiegyenlítve. Nincs több tartozás. Ezt fennszóval
elismételte akkor, s a papírt Bruno mellkasára helyezte. A
fegyverek visszakerültek a vállakra, s a fivérek elindultak,
amerről jöttek, arra. Ahogy a trezor ajtaja becsukódott mögöttük,
egyikük azt mondta: ­ Holnap elküldjük a kulcsot a
rendőrségnek, és közöljük, hol találhatnak rá. Nem fognak
nyomozni. Ha ezt a cédulát meglátják, nem. Semmi egyéb módja
nem lett volna, hogy Madame de Lancelt megkíméljük. Nem
érdemelné ő azt: a vége­hossza faggatást, a gyanúsítgatást. Ha
Bruno holtteste sosem kerülne elő. Igaz?
­ Másrészt ne fehérüljenek Valmont­ban a csontjai. Csak
meg­ szentségtelenítenék ezt a földet ­ szögezte le a másik.
­ Hát ez az ­ erősítette meg a harmadik. ­ Meg az se lenne jó,
ha az emberek olyasmit hinnének, hogy nincs leszámolás. Ez a
disznó már eleve túl soká élt.
Delphine és Armand rávette Éve­t: vacsora előtt dőljön le még
egy kicsit. Felkísérték hát az emeletre, s Freddy kettesben maradt
Jane­nel a kis szalonban. Jane, aki már kipihente magát, élénken
mesélte mindenféle dolgait. Freddy is feloldódott. Érdeklődéssel
hallgatta, mi minden történt Angliában, míg ő Tonyval „a világ
végén” járt, azaz Kaliforniában élt.
­ Rettentően elkámpicsorodtam, hogy elmentetek ­ közölte
először is Jane. ­ Hát miért választottalak sógornőül, ha aztán a
hátad közepét se láthatom?
­ Hát legalább Tonyt visszakaptad ­ felelte Freddy minden
él nélkül. ­ Hidd el, ő ma sokkal jobb színben volt, mint amikor
utoljára láttam. Kiegyensúlyozott lett: íme, ilyen sokat tesz az,
hogy újra squire­i, földesúri minőségben éldegélhet.
­ Ha rajtam áll, inkább téged hozattalak volna vissza.
Testvérem nélküle is akad itt bőven, meg minden efféle rokonság.
Jaj, édes drágám, hát ezt szépen megcsináltátok! Háborús
házasság – mikor szokott az ilyesmi jól sikerülni? Atya ég, de
örülök, hogy én türelemmel vártam. Persze, a sors hozta így. ­ És
Freddyre mosolygott, úgy, mint aki saját magának gratulál ezzel
is. Annak a nőnek az elégedettsége ült az arcán, aki tényleg jól
rendezte be az életét. ­ Képzeld csak el, hát ha úgy sietek, most
nem az életem párja ez az édes Humphrey, nincsenek a drága
kicsikéim. És sose lettem volna marquise! Ennél különb dolog
pedig a földön nincs, jóllehet senkit se találsz, aki be is vallaná.
Legföljebb az örökösödési adókra nem szabad gondolnod. De hát
végeredményben mindent nem vehetnek el tőled. Szóval, jó,
hogy nem lettem hadimenyasszony. És kész.
­ Soha nem is estél ilyen kísértésbe, Jane. Jól emlékszem. Ki
akartad tombolni magad inkább. Mit örülsz hát, hogy megúsztál
valamit, ami nem is fenyegetett soha?
­ Jaj. Ha Jock tesz ajánlatot, például, repültem volna az
anyakönyvvezető elé! Vele aztán igen. És akkor? Elcipelt volna
magával a sivatagos Kaliforniába, ahogy te Tonyt.
­ Most már azért elég, Jane! Jockhoz neked soha semmi
közöd nem volt.
­ Ne szakíts föl régi sebeket ­ kérte Jane, egy kicsit élesen.
Szemében buja fények villogtak, melyeket csak alig tompított a
főnemesi előkelőség. Jane tehát a régi volt.
­ Hé, miről beszélsz? ­ kapta föl a fejét Freddy, és csak
bámult. Mert való igaz, Jane­nek nem kell fantáziálnia. Annyi
valós tény volt az életében. Akkor meg?
­ Sose tűnt fel neked? Nem. Látom. Mindegy, én is azon
voltam. Kész nevetség. Reménytelenül szerelmes vagyok
valakibe, aki a létezésemről sem vesz tudomást. De hát titkoltam.
Nem akartam közröhej tárgya lenni!
 ­ Szerelmes voltál Jock Hamptonba?
­ Jó ég, sok éven át! Ne add itt a hitetlent! Bizony, szerelmes
voltam abba a csuda fickóba, a szőke Tarzanba! És nem is
hevertem ki a dolgot, míg Humphreyt meg nem ismertem.
Gondolom, Jockot megsínyli mindenki. És nehezen tudja
kikerülni. Ha már egyszer feltűnik a szemhatárán.
­ Arról a bárdolatlan, otromba alakról mondod ezt? Az
isten háta mögötti préricowboyról? Erről a félhülye, ötgrammos
agyú bajkeverőről? Aki talán még egy könyvet se olvasott soha
életében? Erről a bölénybikáról, aki csak belegázolni tud
mindenbe, ami szent és jó és szép? ­ Freddy maga is megriadt
saját szavainak hevességétől. De hát, ha ezt ő egyszer így
gondolta...! Mit mondjon mást?
­ Ha így, ha úgy, ez pedig nem volt másképp, szerelmes
voltam ­ ismételte meg Jane. ­ De mennyire! Nem is hiszem, hogy
te úgy alaposabban megnézted őt... valaha is. De hát mindegy.
ízléseken nem lehet vitatkozni. Avval együtt, nyugodtan
elhiheted nekem, hogy az első szerelem mindig feledhetetlen ­
már ha az ember tényleg szerelmes volt. Mindegy, később mi jött,
ki jött Igaz?
­ Ezen nem kell vitatkoznunk. ­ Freddy hangja
nosztalgikusan kesernyés lett. ­ De akkor miért nem hajtottál rá
Jockra soha úgy istenigazából? Még csak nem is flörtöltél vele.
Pont te, Anglia legszemérmetlenebb flörtölője? Mi a csuda gátolt?
­ Ugyan menj már! ­ felelte Jane. Kis szünetet tartott. ­ Épp
csak te.
 ­ Én? ­ tiltakozott dühösen Freddy máris. ­ Ennél randább
vádaskodást életemben nem hallottam. Mikkel gyanúsítasz te
engem, hallod­e? Már miért én lettem volna az ok, megannyi
tízmillió földlakó közül?
­ Nem egy az egyben te, szamár nőszemély, hanem hogy
Jock tisztára beléd volt zúgva, de úgy, hogy másra szemet se
vetett, mit mondok, más neki nem is létezett. Fájt nézni! Főként,
hogy én is érdekelve lettem volna. És közben, míg Jock elepedt a
vágytól, a kis Freddy és Tony úgy élte világát, mint két turbékoló
galamb. Jaj, szerelem, szerelem! Aztán a vége mi lett, ugye? Most
ez kinek jó?... De hagyjuk. Mellesleg, Jock hogy van?
­ Jock...? Vagy úgy... hát ismered őt... neki aztán mindig áll a
világ... igen, él, mint hal a vízben.
­ Jock, szegény Jock, ő még ma is neked tartja a fáklyát,
makacsul, mint New Yorkban a Szabadság­szobor. Tony mesélte,
hogy ő már évekkel ezelőtt észrevette ezt. De ha valaki valakinek
nem az esete... ahogy neked Jock nem az... nincs mit tenni.
­ Hogy mi?
­ Felejtsd el. Az egészet. Becs szó, megértem, hogy még
most se figyelsz ide, annyira más dolgok járnak az eszedben.
Keverjek neked valamit, husika?
­ Hogy mit kevernek? És ki...?
­ Senki semmit, csak én neked, egy italt. Hé, ez még mindig
a baleset utóhatása? Freddy! Hány veréb ül a háztetőn?
­ Mi készül?
 ­ Nem „mi készül”, hanem te, a jelek szerint kikészültél.
Meg is értem. Eriggy, pihenj egyet, Ofélia. És amit hallottál, még
álmodban is felejtsd el. Szegény Jock! Hogy valaki ennyire ne
legyen számodra érdekes...! Pedig alighanem nagyon is rád férne,
hogy valaki törődjön veled.
Paul de Lancel temetésének délutánján megjelent Valmont­
ban az epernayi rendőrség négy tisztviselője. És arra kérték a
házvezetőnőt, jelentené Madame de Lancelnek, hogy a világért
sem akarják gyászában megzavarni, de kénytelenek utánajárni
egy névtelen levél közléseinek, s ezek egy bizonyos pincét
érintenek.
­ Tessék, csak tegyék a kötelességüket ­ jelentette ki
fontoskodva Lucie. ­ Madame de Lancel nyilván ugyanazt
mondhatná csak maguknak, de tényleg nem akarok rátörni most
ezzel. Hát jöjjenek.
S a közegek lementek a pincébe. Velük volt a kulcs, az
alaprajz, mindaz, amit az ismeretlenek reggel eljuttattak
hozzájuk, és a titkos ajtóhoz, a trezorhoz vezető folyosó is be volt
jelölve. Negyedóra múlva elképedten látták, hogyan nyílik a
rejtekpince ajtaja. Megtalálták a kapcsolót, egy pillanat, s minden
fényárban úszott. A pince üres volt. Kivéve azt az egy szál hullát
a túlvégen. Odarohantak. A négy rendőr közül hárman már a
háború idején is Epernayban szolgáltak, s rögvest felismerték
Brunot. Káromkodtak egyet. De nem csodálkoztak igazából. A
cédula is megvolt rendben. Értették tehát, amit érteniök kellett.
­ Most akkor mit csinálunk, kapitány? ­ kérdezte a
legfiatalabbikuk.
­ A holttestet felvisszük a kastélyba, a balesetet pedig
jelentjük a központnak.
­ Balesetet??
 ­ Olyan sokan kívánták ennék az embernek a halálát,
Jacques. Most hol találjuk meg azokat, akiknek sikerült, hogy...?
Értelmetlen volna. Kedves fiam, egy életre szóló tanulság legyen
neked ez, az ilyesmi baleset, azt minden gyakorlott rendőr
azonnal látja. Mondjuk, szándékos baleset.
 
­ Nem és nem értem ­ makacskodott Freddy. ­ Hogyan
minősítheti a rendőrség Bruno halálát egyszerűen
„vadászbalesetnek”? Én még most se tudom megemészteni ezt a
dolgot. Hiszen olyan világos, hogy gyilkosság történt.
Megtalálták... egy névtelen levél utalása alapján! Nem mintha
Brunoért olyan nagyon fájna a szívem. De mi folyik itt
tulajdonképpen? Miféle hely ez? Én vagyok az egyetlen, aki ezt a
mesét nem veszi be?
Freddy, Éve, Delphine és Armand épp hazatért Bruno sietős
temetéséről; kint ültek a kastély teraszán, mindenünnét sugárzott
a nyári hőség, melyet a kövek mintegy „eltettek őszre”.
­ Nem volt ez véletlen, de gyilkosság se ­ jelentette ki Éve
csöndesen és értőn. ­ Kivégzés volt, ha már annyira tudni
akarjátok.
­ Micsoda? Kivégzés? ­ Freddy most volt csak igazán
ingerült. ­ Mióta törvényes Franciaországban az önbíráskodás?
Meg hát ez: mikor behozták a házba a holttestet, csak én voltam
igazán megdöbbenve, ti mind faarccal vettétek a dolgot, mintha
szinte vártátok volna. Összeesküvők társasága ez a
Franciaország, vagy mi?
 ­ Jaj, kincsem, láttad már Epernayben az emlékművet, igaz?
­ kérdezte továbbra is nagy nyugalommal Éve.
­ Láttam, de mi köze annak ehhez?
­ Nagyon is sok. Nem átlagos háborús emlékmű az, Freddy.
Hanem mártírok oszlopa. Kétszáznyolc név... mind az ellenállás
harcosa volt ez a kétszáznyolc ember. Köztük sokan, akik
Valmont­ ban dolgoztak. Köztük olyanok is, akiknek a haláláért,
ezt mindenki tudta, egyedül Bruno volt a felelős. Kollaboráns
volt.
­ És te ezt tudtad? ­ kiáltotta Delphine, de már a szája elé is
kapta a kezét.
­ Apátok mesélte el, de csak nekem. Nem akarta, hogy bárki
más tudomást szerezzen róla. Bruno a család szégyene volt.
Persze, nem áltathattuk magunkat: tudnunk kellett, hogy mások
is átlátnak a szitán. Hogy Brunonak halálos ellenségei vannak, és
akkor ezzel még keveset is mondtam. Ki tudja, mi mindent
művelt Bruno a megszállás ideje alatt még, amiről nem is
tudtunk. Három sötét év az életében. Némelyeknek minden oka
meglehetett rá, hogy igazságot szolgáltassanak.
­ De a háborúnak már hat éve vége! ­ tiltakozott Freddy.
­ Látszik, hogy nem éltél át megszállást, Freddy ­ mondta
Armand. ­ Ugyan mit tesz hat év! És ha még tíz év eltelik, ilyen
szempontból az se számít. Húsz se... semmi. Brunora akkor is
vártak volna a bírái. A rendőrségnek megvan rá a jó oka, hogy
elálljon a további nyomozástól. Hiszen az sem lehetetlen, hogy
közülük került ki az ítéletvégrehajtó.
­ És neked van valami feltételezésed, Delphine? ­ kérdezte
Freddy. ­ Hogy ez miért történt? A háború alatt többé­kevésbé
közeli kapcsolatban álltál Brunoval. Sejtelmed sincs, mit
művelhetett?
­ Nem... halvány sejtelmem sincs. Velem Bruno mindig... a
legkorrektebb volt. ­ Delphine nagyon komolyan mondta ezt, és
közben megfogta Armand kezét is. Vannak dolgok, amelyekről
nem szabad túl sok embernek tudnia. Ilyen volt ez is... hogy ő
Bruno segítségéért folyamodott Armand ügyében. Se Freddy, se
Éve, de még Armand se értené meg, tényleg milyen is volt itt az
élet a megszállás idején. Akinek volt olyan szerencséje, hogy
túlélje azokat az időket, örüljön és felejtsen. Nem győzött hálát
adni az egek urának a francia rendőrség „pragmatikus
felfogásáért”.
­ Hát most már tényleg alig várom azt a napot, hogy
felröppenjek innen, és irány: Kalifornia! ­ sóhajtotta Éve, miután
a közjegyző eltávozott. ­ Freddy, hidd el, egy kis napfény jót fog
tenni nekem. De mennyire!
­ Mondd, anya ­ kockáztatta meg Freddy mit szólnál hozzá,
ha egy szép kellemes hajóutat javasolnék? Ami engem illet,
gyerekkorom óta nem hajókáztam, az idő meg ilyenkor mindig
nagyon kellemes az Atlanti­óceánon.
­ Isten ments! Még hogy...! Kezdjük ott, Annie eleve rém
hosszú ideig volt most már nélküled. Magam is alig várom, hogy
megölelhessem az én kicsikémet. Aztán még valami.
Kiállhatatlanul unalmas a számomra az a végtelen óceán.
Mindennap ugyanaz. Meg a lassúság. Viszketek, ha csak
rágondolok.
­ De... a luxus, a kényelem... nem vagy beszorítva egy szűk
repülőgépülésbe. Máris pihensz, kikapcsolódsz. Napozol ­
folytatta kétségbeesett erőfeszítéssel Freddy az érvgyűjtést.
­ Nem, kislányom! Kedves, hogy miattam ilyen áldozatot
vállalnál, de nem. Az egyedüli gyakorlati kérdés, hogy pontosan
melyik nap indulhatunk. Én itt mindent elrendezve hagytam
hátra. Intéző és személyzet jól tudja a dolgát, minden olajozottan
működik. Felőlem akár holnap is nekivághatunk, ha kapunk
helyet.
­ Felhívom Párizst, elintézem a jegyek ügyét ­ ajánlkozott
készségesen Armand. Ment máris a telefonhoz.
­ Hát ez remek! ­ jegyezte meg Freddy. ­ Mondd, Delphine,
Armand mindig ilyen szívélyes és aktív?
­ Nekünk is feltétlenül vissza kell térnünk Párizsba. Egyéni
érdek is megbújik a segítőkészsége mögött. Lefogadom, sikerül
neki jegyeket szerezni a holnapi járatra, bármilyen keserves is az
ilyen utolsó pillanatbéli foglalás.
­ Jó, én is alig várom, hogy... ­ Freddy elharapta a mondatot.
Talán nem lesz olyan borzasztó a visszaút... ha anya ül az
ablaknál. És fogják egymás kezét. Igaz, ez Los Angelesig végig
mégsem mehet így. Hát persze. Talán anyja ölébe hajtja a fejét,
alszik. Na, igen... ha anyja ott van mellette, nem ihatja
eszméletlenre magát. Viszont akkor ott a feszültség, a szorongás,
a kibírhatatlan félelem... a képzelődés borzadálya.
­ Delphine ­ kérdezte hát ­, hallottál már valamit
olyasmiről, hogy „Miltown”?
­ Nem én. Mi az?
­ Valami amerikai találmány, ami mérsékli, feloldja a belső
feszültségeket. De talán már nem is fontos.
 
­ Nem is számítottam rá, hogy ilyen hamar megérkeznek! ­
kiáltotta örömmel Helga, ahogy Freddy és Éve kiszállt a taxiból.
A reptérről természetesen egyenest Freddy házához vitették
magukat.
­ Jó hátszelünk volt végig ­ tréfálkozott Freddy. ­ Hamarabb
szálltunk le a tervezettnél.
­ Ó, fáradjon beljebb, Madame de Lancel, máris viszem be a
csomagjait.
Helga maga volt a lelkesedés ­ és a zűrzavar.
­ Jó érzés újra itt lenni ­ jegyezte meg Éve. ­ Csak épp kutya
fáradt vagyok. Freddy, lefekszem egy kicsit. Azt se tudom,
milyen nap van ma, arról nem is szólva, hogy milyen napszak.
­ Aludj, amíg csak kedved tartja, anya, és akkor, ha úgy
érzed magad, gyere le, én ébren leszek és várlak.
­ Ez nem lep meg, lévén, hogy az egész utat végigaludtad,
takaróval a fejeden. Életemben nem láttam még senkit ennyit
aludni. Jó, akkor hát... később még találkozunk, kicsikém.
 ­ Helga, hol van Annie? ­ kérdezte rögvest Freddy, mihelyt
Éve fölment a lépcsőn.
­ Jaj, épp elkerülték egymást, Mrs. Longbridge. Elment, egy
kis séta az egész, vagy mi.
­ Séta... vagy mi...! És mikor méltóztatik hazajönni? ­
kérdezte türelmetlenül Freddy.
­ Estére legkésőbb itthon lesz. Pár óra az egész ­ mondta
Helga, és igyekezett volna lelépni, ki a konyhába.
­ Helga! Halljam, Annie netán egyedül ment el? ­ Freddy
hangja éles lett. ­ Mit jelentsen ez? Hogy estére legkésőbb? Jól
tudja, Helga, nem akarom, hogy csak úgy a tudtom nélkül
mindenfelé csavarogjon.
­ De nincs egyedül, Mrs. Longbridge ­ magyarázta gyorsan
Helga. ­ Vele ment Mr. Hampton.
­ És? Ő legalább megmondta, hová mennek?
­ Nem egész pontosan. ­ Helga hangja bűntudatos volt.
­ Helga! Mi ez a titkolózás? Vaj van a fején! Ki vele, mit
játszanak itt?
­ Hát ha muszáj ­ nyögte Helga. ­ Pedig meglepetés akart
volna lenni. Meg is ígértem, nem árulom el. Szóval, hogy Annie
úgy gondolta, maga nagyon büszke lesz rá, Mrs. Longbridge. Mr.
Hampton meg azt mondta nekem, Annie már nagy kislány, okos
kislány. Ó, Mrs. Longbridge, mit tehettem, nagy volt a túlerő,
ketten beszéltek rá... szóval, Mr. Hampton repülőleckéket ad
Annie­nak. Amióta maga elment, Mr. Hampton csaknem minden
délután itt volt. De hát én is azt gondoltam, csak nem haragudhat
meg, hiszen szintén nagyon fiatalon vette az első leckéit a
levegőben. Jó, tudom, talán így se kellett volna engednem, de Mr.
Hampton olyan tapasztalt pilóta... és Annie keresztpapája, nem...
Annie­nak meg nem volt nyugta, maga elutazott, a nagyapja
hirtelen meghalt... jaj, Mrs. Longbridge...
­ Te jó ég, hagyja már a jajgatást, Helga! Megértettem, mi
történt, pontosan megértettem. Ne bőgjön, na, inkább
gondolkodjék egy kicsit: mégis, mit mondtak, hol lesznek?
­ Valami Santa Paula nevű helyet emlegetett Mr. Hampton...
hogy az nem zsúfolt, és nagyon biztonságos is tanulóknak.
­ Jó. ­ Freddy kettesével vette a lépcsőfokokat, rohant föl a
fürdőszobába. Zuhanyozott, megmosta a haját, a gép fülledt
levegője után végre tisztának érezte magát, aztán előkapkodott
egy ócska farmert, egy hosszú inget, felhúzott egy lapos sarkú
cipőt, és rohant. Kocsiba vágta magát, és irány Santa Paula.
Csöndben dühöngött. A fenébe ezt az alakot! Pár napra kiteszi
otthonról a lábát, és már ráhajt Annie­ra. Annie révén, persze, rá.
Mit képzel?
A jól ismert kis reptéren ­ a San Fernando Valley után ­
Freddy egyenest az ügyeletes vezetőhöz sietett.
­ Látott, kérem, egy nagy szőke férfit egy sötét hajú
kislánnyal? ­ kérdezte.
­ Hogyne, persze. Épp felszálltak, egy Piper Cubbal. Csak
azért szálltak le, hogy egyenek pár falatot, aztán mentek is vissza
a magasba.
 ­ Tudja, mikor jönnek le...?
­ Nem beszéltem velük. De kérdezze meg a büfés lányt.
Hátha tudja.
Freddy rohant tovább, át a falatozó épületébe.
­ Ja, hát Jockra és Annie­ra gondol? ­ kérdezte a lány a pult
mögött nyomban. ­ Igen, bekapták a csokis sütijüket, ittak rá tejet
is, szokás szerint, aztán megint felszálltak. Irtó helyes a kicsi lány,
az Annie. Amikor először megjelentek, még azt gondoltam, nem
lesz ez túlzás? De hát, ha látná, milyen kisgyerekek jönnek ide...
és évről évre egyre fiatalabbak! De miről van szó? Parancsol
valamit?
­ Kösz, semmit, csak őket várom.
Avval Freddy kiment, s türelmetlenül kezdte bámulni az
áttetsző eget. Az egyetlen fel­leszálló pálya túlfelén mély,
csaknem teljesen kiszikkadt folyóágy húzódott, mögötte a jól
ismert kis erdő zöldellett. Eukaliptuszok, fenyők, bükkök ­
megannyi honi fa, és lombjukban is oly régimódian motozott a
szél... Miféle idők térnek vissza? Igen, ugyanazok a fák ezek,
melyekre ő az első szólórepüléséből lenézett. Freddy végigdőlt a
pálya szegélyén a fűben, lehunyta a szemét: könnyű fuvallat
játszott a hajával ­ ki tudja, mi játszott a gondolataival, az
emlékeivel.
Fél óra telt el így, közben forrt benne a türelmetlenség. Sütötte
a hideg novemberi nap. S akkor nagy messziről kis repülőgép
zúgását hallotta meg. Egy Piper Cub közeledett. Nyílegyenesen
jött. Most akkor mit akar ez a kis szúnyog? Tovább fog repülni?
Le fog szállni? Freddy összehúzott szemmel nézte. Igen, a gép,
semmi kétség, landoláshoz készülődött. Ismerős manőverek.
Csak a szög nem tökéletes, állapította meg. Persze, ilyesmit
mindig lát az ember. Sőt, meg se látja, ha nem „pikkel” rá. De
Jock színvonala alatti dolog. Akkor meg? Te jó ég!
Hát Annie vezeti a gépet! Freddy felpattant, s úgy állt ott,
tanácstalanul és tehetetlenül, mintha földbe gyökerezett volna a
lába. Nem volt kétséges, a lánya ül a kormánynál! S ő ezt lentről
nézi! Nem tudja megakadályozni. Nem, nem, nem, ez
képtelenség!
S akkor a gép enyhe imbolygása megszűnt. Minden rendben
volt. Csak úgy. Egyszeriben. S Freddy a legszebb leszállások
egyikének lehetett szemtanúja. Most érezte csak igazán, hogy
moccanni se, mukkanni se bír.
­ Annie! Ide! ­ kiáltott mindazonáltal, ahogy a gép ajtaja
felpattant, s Annie előbukkant, Jock karjára, támaszkodva.
­ Mami, láttad? Tényleg? Ó, Istenem! ­ sikoltotta izgatottan
a kicsike. S ő csak ölelte, csókolta. Majd szigorúan is,
megenyhülten is azt mondta: ­ Igen, láttalak. Hát...tényleg egész
jó volt. Jó volt, Annie.
­ Nem, nem, mami! Még nem megy igazán. Jock szerint
nagyon sokat kell tanulnom, és igaza van. Majd fokról fokra
javulni fogok. Tudom, mi az a tökéletes leszállás, és el is fogok
jutni odáig... talán hamarosan.
­ Hát... nyilván.
­ Jock szerint még nem tartok szinte sehol ­ közölte Annie
Freddyvel, mintha leckét mondana fel..­ Nagyon meglepődtél,
mamika? Egyszerűen szerettem volna valami csuda meglepetést
csinálni neked, ha már ilyen szomorú vagy, nagypapa halála
miatt is, és minden. ­ A felszállópálya mellett álldogáló gép felé
pillantott. ­ Azt hiszem, Jock fél, hogy rettentő dühös leszel rá,
mert hagyta, hogy rávegyem őt a repülésre. Ki se mer szállni a
gépből, látod?
­ Annie, menj át, légy szíves, a büféhez, és várj meg a
pultnál! Jó? Majd én elintézem Jockot, nem lesz semmi baj, ne félj!
Pénz van nálad, ugye? Jó, akkor ott találkozunk.
Avval elindult a Piper felé. Kicsit felkapaszkodott, bedugta a
fejét a pilótafülkébe. Jock ott ült a botkormánynál, és a semmibe
bámult. Kemény álla eltökéltebbnek látszott, mint valaha.
Félreérthetetlenül a lekicsinylés jele ült az arcán ­ mint általában
ama férfiakén, akik tudják, hogy nincs igazuk, de ezt a világért be
nem vallanák.
­ Tessék kiszállni! ­ rendelkezett Freddy.
­ Aztán már ugyan miért?
­ Hogy megmondjam neked, mit tartok felőled.
­ Nagyon csábító ajánlat, de ellenállok inkább, köszönöm.
Freddy szeme szikrázott. Dühöngve szállt be a kis gépbe. –
Hogy tehettél ilyet, Jock? Hogy lehetsz ilyen könnyelmű Annie­
val? A legszívesebben a puszta két kezemmel fojtanálak meg, de
itt helyben!
­ Nem voltam könnyelmű. A legnagyobb körültekintéssel
jártam el, higgy nekem! Hallgass ide, Freddy, felhívhattalak
volna Franciaországban, hogy az engedélyedet kérjem. Jó. De hát
semmi egyebet nem akartam, csupán egy kis örömet okozni
Annie­nak. Annyit nyaggatott: repüljek vele. Haboztam. S akkor
hirtelen egy hang azt súgta: igen. Tedd meg neki! És így követte
egyik alkalom a másikat. Annie­nál nem volt megállás. Azon
kaptam magam, hogy nyakig benne vagyok.
 ­ Szóval téged egy gyerek levehet a lábadról? Elérheti
nálad, hogy jobb belátásod, sőt, akaratod ellenére cselekedj, mi?
­ Nos, gyakorlatilag az a helyzet, hogy Annie a
rábeszélésben még nálad is messze nagyobb! Hanem ha most egy
kicsit a dolog mélyére nézünk, be kell ismernem, Freddy: titkon
én sem akartam ezt másként. ­ Odafordult felé. ­ Nézd, rettentően
sajnálom. Tényleg ne haragudj! Borzasztó, hogy így feldúl téged.
Ugyanakkor tisztában lehetsz vele, hogy semmi olyat nem tettem
és nem engedtem, ami Annie életét veszélyeztette volna. Képes
vagy megbocsátani?
Freddy tűnődve nézte. Egy éve nem látta Jockot, s el is
felejtette, milyen magas és erős. Mellette a Piper fedélzete törpék
járművének tűnt. S ahogy ott ült előrehajolva, Jock Hampton még
szánalmasabbnak látszott mindeközben, mint valaha. És ha jól
megnézzük, haragudhatok­e rá, amikor tavaly anyával és Annie­
val is olyan kedves volt a betegségem idején?
­ Rendben van, Jock, megbocsátok. De nincs tovább.
Repülőleckéket Annie ezentúl már csak akkor vehet, ha egy kicsit
nagyobb lesz, megértetted?
­ Rendben van, megértettem. ­ Jock megkönnyebbülten
lélegzett fel. ­ Freddy, figyelj csak, ne repüljünk egyet így
kettesben mi is ezzel a kis masinával? Pár kört csak, hm? Mindig
úgy szerettem volna repülni veled. Nem vitás, hogy fantasztikus
pilóta vagy. ­ Hogyan is fejezhette volna ki, hogy most, amikor
végre viszontlátta, milyen elemi erővel vágyódik a közelségére?
Mint aki szentjánosbogarat talált, rajta ül a karján, de tudhatja,
hogy a világon több ilyen fényecske nincs, és ha eltűnik, sosem
tér vissza többé.
­ Nem. ­ Freddy megborzongott a férfi szavainak hallatán,
de gondja volt rá, hogy ez ne látszódjék.
­ Csak pár percet, annyit se? Nézd csak, ez a nap legszebb
szaka. Gyere, kérlek! Megnézzük a naplementét.
S Freddy válla felett már nyúlt volna a nyitott ajtó
fogantyújához.
­ Nem, Jock! Hagyd ezt!
­ De hát miért nem? Annie meg fogja érteni, ha látja, hogy
felszálltunk.
­ Képtelen volnék ­ mondta Freddy fojtott hangon.
­ Ezt végképp nem értem ­ mondta Jock, látván azt a
sápadt, riadt arcot. A szorongást, a már­már végtelen, esztelen
félelmet a vonásokon.
­ Én... a fenébe is, Jock, elvesztettem minden önbizalmamat
­ tört ki végre Freddy. ­ A baleset óta véletlenül se szálltam gépbe,
és sikerült elhitetnem magammal, hogy azért nem, mert nincs
hozzá kedvem. De amikor Franciaországba kellett mennem,
természetesen az utasszállító gépen, rá kellett jönnöm, hogy a
helyzet súlyosabb. Maga a repülés tölt el borzadállyal. Kész
rémálom. Pánikba estem.
Jock csak hallgatta.
­ Na ­ folytatta Freddy ­, hát szinte beleőrültem. És nem
múlt el ez a rettegés, velem maradt végig, az egész úton. Csörgött
rólam a veríték. Félelmemben. A legszörnyebb klausztrofóbia
volt az, amit csak képzelni tudsz. Nem repülök többé. Soha az
életben. Ezt még rajtad kívül senki nem tudja. Senki sem értette
volna meg. Kérlek, ne is beszélj róla. Nem akarom, hogy
mindenki ezen csámcsogjon.
­ Freddy, de ez így képtelenség, ezt nem szabad! Hogy így
elveszítsd az önbizalmadat! Túl sokat dobnál el magadtól,
gondold meg, mit jelentett neked a repülés...Föl kell jönnöd újra,
Freddy, ki keli jönnöd a gödörből, hallod? Minden lovas, akit
ledobott a lova, tudja, hogy egy a lényeg: nyeregbe, de mielőbb,
megint!
Keze már ott volt a gyújtáson.
­ Jock, nem! Ne csináld ezt velem! Hallod, ne szállj föl! ­ De
ahogy ezt kiáltotta, a kis gép már gördült a beton vége felé.
­ Maradj nyugton, és fogd be a szád! ­ hangzott a parancs.
Jock túlkiabálta a motor zaját. ­ Nálam marad a kormány, neked a
kisujjad se kell mozdítanod. Viszont csatold be magad!
És Freddy engedelmeskedett. A gép már túl gyorsan gurult,
nem ugorhatott ki belőle. Ha meg nekiesne Jocknak így, ahogy
most vannak, biztos, hogy mindkettőjüknek vége. Hát csak
szűkre húzta a szemét, mellén összekulcsolta a két karját,
leszegte az állát, felhúzta a vállát ­ mint aki önmagában akar
elbújni, így keres menedéket. Érezvén, hogy emelkednek, a szíve
vadul kalapálni, rohanni kezdett, ki akart szakadni a helyéről.
­ Végy mély lélegzetet! És fújd is ki! Már csaknem tisztára
kék vagy! ­ bömbölte Jock, ahogy tovább emelkedtek. Freddy
végre kiengedte a visszatartott levegőt.
­ Jobban vagy? ­ kérdezte Jock.
­ Vidd le ezt a tragacsot!
 ­ Eszembe sincs... amíg ki nem nyitod a szemed!
­ Jock, kérlek, ne csináld ezt velem!
­ Ellenkezőleg, én nem hagyhatom, amit te csinálsz
magaddal. Nyisd ki a szemedet, és egyáltalán, ne viselkedj ilyen
buggyantan!
Freddy résre nyitotta a szemét. Ha Jock nem száll le, amíg ő
hunyt szemmel ül, hát mit tehetne mást? Szempilláin át
hunyorogva nézte a térdét, onnét a kormányra sikoltott a
tekintete, aztán megállt a műszerfalon. Visszakalandozott Jock
kezére.
­ Szemem nyitva. És most tartsd be a szavad. Tessék
leszállni, de azonnal!
­ Nyitva? És te még erre azt mondod, nyitva? Akkor van
nyitva a szemed, ha körül is tudsz nézni, hallod? Röhej. Ha le
tudsz nézni a földre itt alattunk, és ha érzékeled, hogy madár
vagy, fenn az égen, és attól még nincs vége a világnak. És akkor
vagy észnél, Marie­Frédérique de Lancel első tiszt, ha elismered,
hogy az aerodinamika törvényei a te szép hisztériádért még nem
szűntek meg hatni. Majd akkor döntöm el, hogyan áll a dolog:
hogy az én igényem és ízlésem szerint a szemed nyitva­e.
­ Vagy úgy! Hát élvezed a helyzetet, hogy így
játszadozhatsz velem? Kihasználod az alkalmat! Évek óta csak
erre vártál... hogy engem minél jobban megkínozz. Miért is
meséltem el neked bármit, pont neked? Vedd úgy, hogy nem is
találkoztunk.
­ Hallod­e, most már tényleg csillapodj! Tudod, van egy
elméletem. Csak nyitott szemmel lehet dühöngeni is. Akkor
szórhatsz szikrákat a tekinteteddel, akkor lehetsz némán is
gyilkos és megsemmisítő. Világos?
­ Tartsd meg az elméleteidet odalentre! ígértél valamit ­
makacskodott Freddy.
­ Azt mondtam, hogy ha idefent körülnéztél, akkor
lemegyünk. Eddig a műszerfalon túl nem tévedt a becses
tekinteted. Ennyi pénzért kocsiban is ülhetnél.
Freddy beharapta a száját, s akkor, merev fejjel, elkezdett ide­
oda tekingetni, pislogni. Ám hirtelen mozdulattal az ablak felé
fordult, s lenézett a mélybe ­ mint a mazsola utas, aki először jár
a felhők között.
­ Na, fölfedeztél valami érdekeset?
­ De vicces vagy!
­ Jó, jó, de mit látsz? ­ faggatta tovább Jock.
­ Hát nem elefántokat és oroszlánokat, egyszerűen pont azt,
amit ilyenkor szokás. Mit vártál?
­ Tudom’is én. Nagyon vad vidék ez, a sivatag szegélyén.
Eltévedhetsz, hogy észre se veszed.
­ És azt gondolod, nekem ez újdonság?
­ Ismerős a terep, igaz? ­ kérdezte Jock.
­ Tudod jól, hogy itt, Santa Paulában volt az első
szólórepülésem.
­ Nem én, fogalmam se volt róla.
­ Persze hogy nem. ­ Freddy nevetségesnek érezte magát.
Persze hogy Jock nem tud erről a dologról. Már csak azért se,
mert pilóták nem szokták elmesélni, hol került sor az első
szólórepülésükre.
­ Fogadjunk, te sem tudod, hol esett meg velem az első
szólórepülés ­ mondta akkor Jock. ­ Hm?
­ Nem, és tökmindegy is. Engem csak az érdekel, hogy
innen lejussak a földre, de mielőbb. ­ Freddy kezdett ismét
bedühödni.
­ Rendben. Csak egy pillanat még. Hadd meséljem el ezt, és
akkor leszállunk. Szóval, a tizenhatodik születésnapomon
történt. És az oktatóm természetesen tudta, milyen veszettül
vágytam már a szólórepülésre. San Juan Capistrano közvetlen
közelében történt mindez, egy kis reptéren. Iskola után; kicsit
későre járt az idő, de én azt gondoltam: most vagy soha. Az
oktatóm megcsináltatta velem a szokásos kötelező gyakorlatokat.
Egy óra hosszat emelkedtem és ereszkedtem, egy szó el nem
hangzott. Nézte csak némán az oktató, ahogy működöm. Majd
így szólt: „Oké, Jock, szálljunk le, én elmegyek, megiszom egy
kávét, te még gyerek vagy ahhoz, hogy kávézgatni kezdjél, hát
légy szíves, menj föl inkább még egyszer, és vedd át ezeket a
dolgokat, rád fog férni;' Közben a szeme se rezdült, arcizma nem
rándult. Csak otthagyott. Először nem is értettem. Valóban azt
akarja, hogy menjek föl egyedül? De... mi mást akarna? Végre
megértettem a nagy cselt, és ­ hurrá! ­ indultam is már, irány­az
ég. Ez volt a lényeg. Hogy magam csináljam, amit csinálok. Ha
nem magad csinálod, annyit is ér. Semennyit. Egész éjszaka fenn
maradtam volna a magasban, ha a végén az Esthajnalcsillag oda
nem pislog nekem: „Vigyázz, öcsi, elég lesz...” Történt ez 1936
januárjában. De olyan, mintha ma történne. Amikor a kicsi Annie
rátette a kezét a kormányra, olyan volt, mintha újraélhetném a
múltat. Hát ez az én nagy történetem. És most pihennék egy
kicsit, megviselt az emlékezés. Vedd át, Freddy!
S hátradőlt, kinyújtózott, két kezét összefonta a tarkóján. Mint
aki nem is akar tudni erről az újabb Világról. Mintha csak 1936
januárja lenne ma is.
Kösz, Jock. Jól átversz megint, gondolta Freddy. Megfogta a
kormányt, lába gépiesen a pedálra tévedt. Innen aztán ment is
minden a szokásos módon. De mi lesz, ha...?
Jockra nézett. Játszod az alvót, kispajtás, gondolta, vagy talán
tényleg el is aludtál, annyire átéled a szerepedet. Na jó. Elnézte
egy­két pillanatig a hatalmas férfitestet, a kései napfényben
aranylón csillogó szőröket az izmos karon. Elfordult. Már csak az
hiányzik, hogy horkolni kezdj, mondta magában. Már tényleg
csupán az.
Freddy egy éve nem repült. Első dolga az volt, hogy
hozzászokjon a Piper Cubhoz, ráérezzen megint: ehhez néhány
könnyed kör kellett, ereszkedés, emelkedés ­ már meg is volt a
lényeg. S csakugyan, állapította meg, ez a masina olyan egyszerű
találmány, hogy egy gyerek elkormányozgatja.
Egy gyerek. Akkor meg...?
Körülpillantott. Az égen sehol senki, semmi. Felment
négyezer lábra. Ez azért más, állapította meg. Csodás érzés volt!
Eleredtek a könnyei. Megint otthon érezte magát. Visszagondolt
a párizsi repülőútra. Nem fog visszatérni többé az a félelem.
Tudta. Eljutott akkor a dolgok végső határáig. Onnét már csak
visszaút vezetett.
És ez volt most a visszaút egyik állomása.
Keresett egy felhőt. Szeretett volna egy kicsit eljátszani vele,
de hát tiszta volt az idő, felhő sehol, egy elkalandozott
foszlányocska se. A nap már a láthatár körül járt. Annie, remélte
Freddy, türelmesen várja őket. Még ötszáz lábbal följebb ment, s
akkor ­ Jockot nem is figyelmeztetve ­ meredeken,
zuhanórepülésben megindult lefelé. Freddy szeme a műszerfal
megfelelő mutatójára szegeződött. Várta a kellő sebesség
pillanatát, hogy akkor felkapja a gépet. Muszáj volt bedobni
valami figurát végre! Jock aludt. Vagy úgy tett, mintha messze, az
álmok birodalmában járna. De közben hogy vigyorgott! A
szemétláda.
Ment feljebb és feljebb. Színjózan volt a boldogságtól. Tiszta,
fegyelmezett szédület fogta el. Végre ott járt az ív csúcsán,
indulhatott lefelé. Megvolt az ellipszis. Minden megvolt. Megvolt
ismét a múlt idő. Megvolt ­ önmagának ő maga.
Mintha mi sem történt volna közben. „Azóta”.
­ Jock, ha méltóztatsz visszatérni még közénk, szegény égi
halandók közé, átveheted a kormányt ­ mondta akkor. ­
Megvagyok.
Jock leszállt a géppel Santa Paulán, s lassan gurult a beton
vége felé. De akkor meg is álltak ott, egyikük sem akarta elsietni
a kiszállást.
­ Nagyon kösz, Jock ­ mondta végre Freddy. ­ Rendes vagy,
mint általában mindig.
­ Szóra sem érdemes.
­ De. Nagyon is.
­ Volt, ahogy volt. ­ Jock teli szájjal vigyorgott. Ahogy
elnézte Freddyt. Atyaisten, de gyönyörű ez a nő! így kifestetlenül
is, vagy épp így igazán. A haja...a szeme...
­ Elismerem, a drasztikus módszer használt ­ folytatta
Freddy. ­ Tényleg úgy fest, hogy meggyógyultam.
Kis csönd következett.
 ­ És, tudod ­ mondta tétovázva Freddy ­, ha ez így van, hát
talán segíthetsz nekem még egy dologban.
­ Ha tudok ­ mondta Jock. Fürkészve nézte társnője arcát. –
Miről lenne szó?
­ Nézd, ez megint a balesetemmel függ össze. Az
emlékezetkiesés kérdése. Tudod, az utolsó, amire emlékszem:
hogy fent állok egy pódiumon, és azt éneklem, hogy Always
Chasing Rainbows. Avval kész. A következő: felébredek egy kórházi
ágyon. Ami közben volt ­ eltűnt. Szó szerint. Volt, nincs.
­ Nincs meg belőle semmi? Abszolút semmi, de semmi?
­ Abszolút semmi. Fogalmam sincs róla, mit csináltam,
vagy mi történt velem, miután az éneklést befejeztem. Mert
nyilván befejeztem. Különben nem szálltam volna be a gépembe,
és... A többit tudod. Hogy végül mi lett. De ez az egész, így
együtt, még súlyosabb. Hogy nincs meg az életemnek egy ilyen
fontos része. Mintha csak félig léteznék, érted?
­ Persze. De ha azt mondom, hogy „Még viszontlátjuk
egymást!” ­ akkor se ugrik be semmi? ­ Jock szőke haja előrehullt,
mögötte a szeme szűkre húzódott.
­ Ugyan már, Jock. Viccelsz? Ez anyám dala... ő énekelte
mindig, ha nagyon boldog volt... nem is tudom, miért pont ezt.
És ezt a nótát én is elénekeltem nektek, csak úgy, a múltak
kedvéért, a Kék Hattyúban. Azért, mert ez egy jelentős dal...
szerencsét hozhat, gondoltam... majd ettől mind visszatértek
másnap a bevetésről. Mondom, az emlékezetemnek csak egy
része esett ki, sok mindenre így is jól emlékszem.
­ Aha. És a Rainbows után minden kipottyant, azt mondod?
Az se ugrik be, hogyan értél haza?
­ Hányszor mondjam? Egy szép nagy fekete lyuk van ott,
annyi.
­ Hát ez tényleg komoly probléma.
­ Köszönöm a megértést, rém sokat segítesz vele máris.
­ Ha nem nevetsz ki, volna egy ötletem.
­ Hallgatlak. ­ Freddy úgy mosolygott, mint aki máris
készen áll, hogy besöpörje a megérdemelt jutalmat, a sikert.
­ Hát azt kéne... igen, rekonstruálnunk kellene annak az
estének a történéseit. Egy adott ponttól kezdve. Világos, hogy
egy Eagle Squadron­találkozót nem szervezhetünk hozzá. De utána...
ami azután jött... azt eljátszhatjuk. Például felöltözhetsz megint
úgy, mint akkor este... a vad, kihívóan vörös ruhádat vennéd fel,
magas sarkú cipőt, kitennéd az ATA­jelvényt... énekelnél pár régi
dalt, hm?
­ Nem hangzik rosszul, érdekes pszichológiai kísérlet. És
mikor csináljuk meg?
­ Amikor akarod. Én bármikor a rendelkezésedre állok.
­ Mi lenne, ha akkor... ma este? Vagy elsietettnek tartod? ­
tudakolta Freddy.
­ Ugyan. A mai este remekül megfelel. Semmi jobb dolgom
nincs. Neked?
 ­ Jaj Jock, nekem sincs jobb dolgom.
Avval gyorsan arcon csókolta. Parányi puszi volt, aztán
Freddy már kászálódott is kifelé. Ha túlságosan feléled az
emlékezetem, képes leszek még a nyakába borulni, és megkérni
őt, menjen bele holmi illetlen játékba itt a Piper Cub
pilótafülkéjében. De hát végeredményben mit akarok, tette hozzá
magában, nem épp ezt? Nem azt, hogy az a sok­sok vágy és
szerelem, ami Jockban felhalmozódott az évek során, most mind
kiáradhasson, az övé legyen? Hiszen őt illeti; hiszen eleve az övé.
­ Freddy... ­ Jock előrehajolt. Freddynek a lélegzete is elállt.
Csak nem? Jock netán rájött, mi van a dolog mögött, átlát a
szitán? Lassabban! „Emlékezetkihagyás” jeligére.
Ez az. Nem feledni, hogy neki igenis emlékezetkihagyása van.
­ Igen?
­ Freddy, szeretlek, szerelmes vagyok beléd, a fenébe is! De
annyira, hogy nem bírom tovább!
­ Pillanat! Mondd ezt még egyszer. ­ Kihúzta magát. Érezte,
most már nem fogyatékos, most már megint öntudatos, most már
ismét ő az a Freddy, aki „Freddy”.
­ Miért mondanám? Szokás szerint ki akarsz csúfolni? ­
kérdezte Jock, furcsa kis félmosollyal. Közben hihetetlen dolgok
játszódtak le a „maszk” mögött. Először érezhette, hogy Freddy
az övé. Az övé, és most már mindig az is marad.
­ Nem... csak valahogy mintha fölelevenedne egy emlék.
Ilyesmit én már... hallottam. Igaz? Vagy csak hallucinálok? Ezt
neked kell jobban tudnod.
 ­ Igen? Hát akkor elég ebből az incselkedésből. Felőlem,
persze, elhülyéskedhetsz így életed végéig, de csak azután, ha
most megcsókoltál végre. Hallod?
­ Egyebet nem is akar, parancsnok, igaz? Egyebet nem is...?
­ Jaj, édes drágám. Mindent akarok, mindent! De hadd
kezdjem egy szál csókkal, egyetlen csókkal! Kérlek, Freddy!
­ Ó, azért mintha mégis eszembe jutna valami. Valaki
ilyesmit mondott nekem: Dilis az, aki kéri, hogy... Nem
emlékszel? Hogy egy lánytól csak kik kérnek „engedélyt”? ­
Freddy hangja őszintén csodálkozó volt. De most már senki sem
csodálkozott semmin. Ahogy ajkát nyújtotta, maga volt az az
odaadás, és még kétszer annyi örök ígéret.