Corneille

(1606 - 1684)

A francia úgynevezett „új-klasszikus" tragédiát a XVII. század francia irodalmi és színházi gyakorlata a
drámaépítkezés egyik alapformájává tette. Ez az antik görög tragédiák szerkezetét és Arisztotelész
dramaturgiai szabályait igyekezett felújítani és Európa-szerte a színpadi irodalom egyik fő irányzata
lett. Első sikeres kísérlete még a XVI. században Étienne Jodelle „A fogoly Kleopátra" című, a maga
korában nagy sikerű és hamarosan utánzók mintaképévé vált tragédiájával kezdődött, és legmagasabb
művészi színvonalát a XVII. század második felében Racine drámáival érte el. De világsikerré és
sokak számára kötelező stílussá-formarenddé Pierre Corneille legfőbb műveivel lett.
Roueni ügyvéd volt, fiatalon elismert jogtudós, lelkesen művelődni akaró, sokat olvasó, ráadásul
szokatlanul sok nyelven tudó fiatalember. Görögül, latinul még az iskolában tanult meg (a jogi
gyakorlatban nem is nélkülözhette a latint), de felserdült korában már olvasott spanyolul és olaszul is.
Könnyedén verselt. Szophoklész és Euripidész görög tragédiái még a kortárs spanyol drámaírók, főleg
Lope de Vega korán beléoltották a drámaírás igényét. - Huszonhárom éves volt, amikor megírta első
színpadra szánt művét, egy „Mélite" című lírai hangvételű szerelmi játékát, amely a régi görög
pasztorálékra emlékeztetett. Ezt egy színésztársulat magával vitte és Párizsban előadta. Olyan sikere
volt, hogy felkeltette a színházak érdeklődését a jól verselő, leleményesen szerkesztő roueni ügyvéd
iránt. Ettől kezdve Corneille gyakran látogatott fel Párizsba, egyre inkább otthon érezte ott magát, de
még egy időre Rouenban tartotta jól menő ügyvédi irodája.
De 1636-ban - 32 éves korában - a „Cid"-nek olyan tomboló sikere volt, hogy a fővárosba költözött,
ahol jó ideig a színpadok fejedelme lett. Fel is ébresztette a leghatalmasabb nagyúr, Richelieu bíboros
féltékenységét. A főpap-főminiszter maga is írt drámát Jodelle modorában. Corneille-ben azonnal
felismerte a legveszélyesebb vetélytársat. Ellene zúdította hát az irodalomtudományt és a kritikát. - A
klasszicizmus esztétikája alaposan félreértveArisztotelész egységelméletét és Szophoklész gyakorlatát,
megkövetelte, hogy a dráma mindvégig ugyanazon a színen játszódjék, egy napon - azaz 24 órán -
belül történjék a cselekmény, és a főszál mellett ne legyen mellékcselekmény. Corneille ugyanúgy tudta
ezt az értelmetlenül eltúlzott szabályt, mint Richelieu és kritikusai. Ő azonban kezdetben nem vette
komolyan ezt a „zsugorítási" kényszert. Kétségtelen, hogy a „Cid" változatos cselekménye nem
játszódik mindvégig ugyanott. A sok ütemű történet - amelynek folyamán a hős elvágtat, csatában
megveri a mórokat, majd visszatér és beszámol a győzelemről - semmiképp se játszódhat le 24 órán
belül. És az ötödik felvonásban Cid nagy monológja, amelyben elmeséli a királynak a csata és a
győzelem történetét, merőben különálló eseménysor, alig van köze a dráma főcselekményéhez.
(Egyébként ez az elbeszélés a francia költészet egyik legszebb elbeszélő költeménye.)
DON RODRIGO
Csapatom megindult hát előre,
S biztos erő vonult vele a harcmezőre.
Ötszázan kezdtük el, de számunk egyre több,
A kikötő felé háromezerre nőtt.
Hisz, látván minket ily elszántan menetelve
Bátorságát az is, ki félt már, visszanyerte!
Amint megérkezünk, én az épp ott talált
Hajókban rejtem el a had kétharmadát;
A maradék, amely sokasul minden órán,
Körülöttem marad, harcvágytól egyre forrván,
És kerülve a zajt, a földön meglapul
Ama gyönyörü éj jó részén, szótlanul.
Parancsaim szerint az őrszemek csapatja
Ugyancsak megbuvik, a cselt így támogatja;
S én váltig színlelem, hogy te rendelted el,
Amit teszek, s amit nekik követni kell.
A kétes csillagok fényén felénk sodorva
Az áron feltünik végül harminc vitorla;
Lassan dagad a víz, s együtt az ár s a mór
Közös erővel ott a révig felhatol.
Hagyjuk, hadd menjenek; a part kihalt,
homályos,
A révnél senki sincs, némán nyugszik a város.
Sehol egy moccanás, a megcsalt mór sereg
Nem kételkedhetik, hogy minket meglepett;
Jönnek nyugodtan ők, horgonyt vetnek,
kiszállnak,
S karjába futnak ott a leskelő halálnak.
Mi akkor felkelünk, s a torkunkból szakadt
Egyetlen óriás kiáltás égbe csap.
A mieink reá a hajókból felelnek,
Fegyverre kapnak és neki a mór seregnek!
Az rémült és zavart, alighogy partra lép,
Mielőtt harcba fog, úgy érzi: itt a vég.
Hadra lelnek, mikor prédára volna kedvük;
Szorítjuk szárazon és vízen visszaverjük,
Köztük kardunk nyomán száz vérpatak fakad,
Mielőtt szembeszáll, mielőtt észbe kap.
De szétzilált haduk rendezik a vezérek,
Félelmük elcsitul, és merszük újraéled,
A dicstelen halál szégyene csakhamar
Beléjük lelket önt, és szűnik a zavar.
Megvetik lábukat, villan a görbe szablya,
S vérünkkel vérüket omlón egybeszakasztja,
S a partföveny s a rév, s a flotta és az ár
Egyetlen vérmező, hol tombol a halál.
Ó, hány merész tusa, mennyi nagyszerü hősét
Kerülte el a mély sötétben a dicsőség,
Hol ki-ki egymaga látta ütéseit,
Nem ítélhetve meg, a sors kinek segít!
A mieinket én buzdítón járva sorra,
Előre küldve ezt, amazt meg fölkarolva,
Rendezvén a hadat, mely növekszik hamar,
Nem tudtam hajnalig, kié a diadal.
Előnyünk végül is kiviláglik a napban,
Vesztét érzi a mór, és bátorsága csappan,
S mert egy segélycsapat is mellettünk terem,
Győz dicsvágya fölött a halálfélelem.
Mind a hajókra fut, a kötelet letépik,
Felcsap iszonyatos kiáltásuk az égig,
Fejvesztve futnak ők, azt sem nézik, vajon,
Velük maradt-e két királyuk a hajón.
Kötelességük ez, de félelmük erősebb;
A dagály hozta, és az apály vitte őket.
Közben a két király, kit hadunk körülér,
S egynéhány emberük, csupa seb, csupa vér,
Bátran küzd, s életét olcsón egyik sem adja.
Adják meg magukat - kérem - nincs foganatja,
Kezükben még a kard, szóra nem hajtanak,
De látva hullani mindegyik társukat,
S tudván, hogy egyedül hiú a derekasság,
Kérdik a had fejét; mondom; s maguk
megadják
Egyszerre küldtem el hozzád a két vezért;
És harcosok hiján a csata véget ért.
Ekképp, Felséges Úr, neved szolgálatára...
Nemes Nagy Ágnes fordítása
Corneille tehát hármasan is vétett a hármas egység ellen. Richelieu kritikusai indulatosan támadták meg
ezen a címen a szerzőt. Még azt is tagadták, hogy a mű egyáltalán dráma. Szégyennek mondták, hogy a
közönség olyan őrjöngve lelkesedik érte. - A harcos ellenkritikusok a dráma és a szerző érdekében
szálltak síkra a hivatalos kritika ellen. Jó két évig tartott a nagy vita, beleszóltak az Akadémia
szakemberei is. Közben a közönség áradt a színházba, a „Cid"-et nem is lehetett levenni a műsorról.
Corneille három évig hallgatott. Illetve csak három év múlva, amikor a „Cid"-vita elcsöndesedett,
lépett újra a közönség elé. Be akarta bizonyítani, hogy tud ő olyan drámákat is írni, amelyek pontosan
megfelelnek azoknak a szigorú követelményeknek, amelyeket ebben az időben Boileau, a
klasszicizmus főesztétája fogalmazott meg.
Egymás után három dráma következett. Az első a „Horace" című volt. A Horatiusok és Curiatiusok
küzdelme Liviustól ismert történet volt. Ebbe Corneille belekomponált egy szerelmi történetet is és a
három fivér halálos küzdelme a másik családbeli három fivér ellen úgy végződött, hogy az a harcosok
számára tragédia, de a szerelmesek részére a boldogság elérése volt.
A következő dráma, a „Cinna" ugyancsak a Liviustól ismert római hőstörténetekből való. Ez egy igaz
ember magasztos tragédiája volt. A harmadik - a „Polieucte" a keresztény vértanúk legendavilágából
merítette témáját.
Corneille eddig is, ettől fogva is igen sok drámát írt, de a csúcs ez a négy: a „Cid", a „Horace", a
„Cinna" és a „Polieucte". Ezekkel főszereplője az újklasszikus dráma történetének, még akkor is, ha
volt költő, Racine, aki nála még költőibb, lélektanilag hitelesebb drámákat írt a klasszicizmus
jegyében.
Racine egyébként úgy lépett a drámairodalom színterére, hogy magát Corneille tanítványának tudta.
Moliere, aki Racine jó barátja volt, kezdetben Corneille csodálói közé tartozott. De ahogy múlt az idő,
és Racine drámáról drámára nagyobb lett, Corneille ugyanolyan irigyen szemlélte a fiatal lángelmét,
ahogy korábban a hatalmas Richelieu Corneille-t. Amikor Racine megírta lélektanilag legkitűnőbb
tragédiáját, a „Berenicé"-t, Corneille nem is titkolva vele akart versenyre kelni a diadalmas római
császár és a zsidó hercegnő tragikus szerelmének drámába foglalásával. Megírta a „Titus és Berenice"
című tragédiát. Érdemes lenne egyszer újra egymás mellett előadni. Akkor Racine diadalmas győzelmet
aratott, Corneille megbukott. A sokáig ünnepelt, és immár háttérbe szorult nagy szerző keserűen
visszatért Rouenba, amely még mindig büszke volt nagy fiára. És mert meg kellett élni, újra
megnyitotta ügyvédi irodáját. Még mindig kitűnő jogász volt. De három évvel később mégis
próbálkozott egy újabb darabbal. Ennek a témáját is a római történelemből merítette. A diadalmas
parthus vezérről, Surenáról szólt, aki legyőzte a telhetetlen vagyongyűjtő triumvirt, Grassust. A művet
bemutatták. Elment néhány előadásig. Nem volt se siker, se bukás. Mégis: alapos hanyatlás a fénykor
nagy drámái óta. Corneille még tíz évig élt, de nem írt több drámát. Tisztelt roueni ügyvéd volt, mint
fiatal korában. - De a „Cid"-et ahányszor csak felújítják, mindig siker.