Kathryn Taylor

Támasz a viharban

A Dunmore-kastély titkai II.

KOSSUTH
2020
Gyermekeimnek
 1
Lexie a levegőben lógott, élet és halál között lebegett. Nem látta maga
alatt a földet, de tudta, hogy a toronybástya földszintjét borító kőlapok
kíméletlenek lesznek. Ha lezuhan oda…
– Húzz fel! – könyörgött rémülten Graysonnak, aki behajolt az első
szint fapadlóján tátongó lyukba, amelyen át ő leesett.
A férfinak még éppen sikerült megragadnia, mielőtt lezuhant volna,
és most a kezén lóg. De vajon meddig bírja még? Úgy érezte, hogy az
ujjai minden másodperccel egyre jobban kicsúsznak a férfi szorításából.
– Grayson, kérlek!
A zseblámpa, amelyet a férfi a lyuk mellé tett, megvilágította
Grayson arcát, így Lexie látta rajta, hogy fárad. Aztán végre a bal karját
is lenyújtotta neki.
– Add a másik kezed! – mondta, és miután Lexie felnyújtotta hozzá a
karját, az ujjait erősen az övéire fonta. Utána nagy levegőt vett, és
szinte már nem is emberi hangot hallatott, miközben minden erejét
megfeszítve felhúzta Lexie-t, akinek sejtelme sem volt, hogyan csinálta
Grayson, de sikerült őt felemelnie a fapadlóig. Egy pillanatig várt, hogy
levegőhöz jusson, aztán átrángatta Lexie-t a lyukon.
A lány vékony hálóinge beleakadt az érdes fába, és elszakadt. A bőre
lehorzsolódott, de ez nem érdekelte. Csak el akart kerülni a lyuktól,
amely kis híján a halálos csapdája lett. Amint szilárd talajt érzett maga
alatt, kúszni kezdett a padlón, amíg úgy nem érezte, hogy már elég
távol van a veszélyes helytől. Grayson is kimerülten elterült a
deszkákon, és hangosan zihált.
Lexie félig a férfin feküdt. A feje a mellkasán volt, hallotta a szapora
szívverését, érezte, hogy a bordái sűrűn emelkednek és süllyednek. A
lány megkönnyebbült, azonban beléhasított a felismerés, hogy az élete
hihetetlenül kevésen múlt. Már halott is lehetnék – gondolta, és Grayson
ingébe markolt.
Egy hosszú pillanatig csak feküdtek ott, és megpróbáltak
megnyugodni. Aztán a férfi felkelt, és Lexie-nek is segített felülni. A
lány a félhomályban is látta, hogy Grayson szeme haragosan villog.
 – Mi a fenét csinálsz te itt? – kérdezte. Az ujjait fájdalmasan Lexie
karjára fonta, és visszafogta magát, hogy ne rázza meg őt istenesen. –
Azt hittem, már régen alszol. Talán utánam kémkedsz? – kérdezte.
Lexie zavarodottan meredt rá.
– Tessék? Nem! – tiltakozott.
Azt hitte, Grayson azért van itt, mert észrevette, hogy ő már nem
fekszik mellette az ágyban. A férfi azonban hamarabb elhagyhatta a
szobát, mint ő. De hol volt? És milyen rejtegetnivalója lehet, ha azt
feltételezi, hogy ő kémkedik utána?
Grayson az ujjait még szorosabban fonta a lány karjára.
– Válaszolj, Lexie! Mit kerestél az őrtoronyban?
– Rémálmom volt. Ugyanaz, mint mindig. Azt álmodtam, hogy egy
árnyalak elől menekülök. És aztán… megint megtörtént. – A lány
lesütötte a szemét, és megrántotta a vállát. – Tudod, mi.
– Az alvajárás? – kérdezte a férfi, és elengedte Lexie-t, aki lehajtott
fejjel bólintott.
– Amikor felébredtem, a díszteremben találtam magam. De erre csak
abból jöttem rá, hogy feldöntöttem az egyik lovagi páncélt. Koromsötét
volt, és eleinte nem tudtam tájékozódni.
A lányon remegés futott végig, amikor újra átélte azt a rettenetes
pillanatot. Mindenki fél valamitől, és az ő számára nincs rosszabb, mint
egyedül lenni a sötétben. A rémálmából ugyan felébredt, de még
ijesztőbb helyzetben találta magát.
Grayson a lány álla alá nyúlt, hogy Lexie-nek rá kelljen néznie.
– És aztán mi történt? – kérdezte, miközben leengedte a kezét.
– Villanyt akartam gyújtani, de a lámpák nem kapcsolódtak fel.
Aztán egyszer csak volt valaki a terem másik végében, és rám világított
egy zseblámpával. – Lexie nagyokat nyelt, amikor visszagondolt a
félelmetes jelenetre. – Nem tudtam kivenni, ki az, de amikor
rákiáltottam, futni kezdett előlem. Én pánikba estem, és követtem,
egészen idáig, az őrtoronyig. Aztán egyszeriben eltűnt a fény, és
odafentről jajkiáltást hallottam. – A lány a fejét ingatta. – Én…
felrohantam a lépcsőn. Hogy miért, azt már nem tudom. Mintha valami
kényszerített volna rá. Meg akartam tudni, ki rejtőzködik ott. Azonban
semmit sem tudtam kivenni a sötétben, és úgy tűnt, senki sincs ott.
Aztán egyszeriben mégiscsak volt mögöttem valaki. Halálra rémültem,
és hátrálni kezdtem. Eszembe sem jutott, hogy lyukas a padló.
Komolyan azt hittem, hogy le fogok zuhanni. Ha te nem jöttél volna… –
Lexie félbehagyta a mondatot, és a férfira szegezte a tekintetét. –
Egyáltalán, hogyhogy itt vagy? – kérdezte, és a hideg futkosott a hátán,
miközben megpróbálta megfejteni Grayson arckifejezését. – Talán te
voltál a díszteremben, és te futottál el előlem?
A férfi a fejét rázta.
– Nem, de…
Mögöttük a sötétből hirtelen halk nyöszörgés hallatszott, és Lexie
megdermedt.
 2
– Valaki van ott!
Lexie ösztönösen közelebb húzódott Graysonhoz, hogy védelmet
keressen nála.
– Igen, ez…
A férfi nem folytatta, mert ebben a pillanatban léptek és izgatott
hangok visszhangzottak a toronyban. A padlón tátongó lyukon egy
zseblámpa fénye szűrődött át, és ahogy mozgott, világos köröket rajzolt
a következő szint famennyezetére.
– Grayson! Hol vagy?
– Megtaláltad?
Lexie felismerte a két hangot. Az egyik Grayson nagyanyjáé, Agatha
O’Donnellé, a másik Turner doktoré volt.
– Itt vagyunk fent! – kiáltott vissza nekik Grayson.
Odacsúszott a lyukhoz, és előrehajolva kinyújtotta a karját, hogy
elérje a bekapcsolt zseblámpát, amely még mindig a lyuk mellett
feküdt.
A lépések most közelebbről hallatszottak. A keskeny, korlát nélküli
lépcsőn kopogtak, amely a kerek torony falánál indult felfelé. Egy
csapóajtóhoz vezetett, és Grayson arra fordította a lámpát. Aztán
végigjáratta a fal mentén a fényt, amíg az végül egy összekuporodott
alakra esett.
Lexie ijedten felnyögött, amikor felismerte az idős nőt. Fanny
O’Donnell volt az, Grayson nagynénje. Ahogyan Lexie-n, rajta is hálóing
volt. Az övé azonban bokáig ért, és erős flanelból készült, és fölötte
kötött gyapjúkardigánt viselt. A karjával átkulcsolta a felhúzott térdét,
és nyugtalanul előre-hátra ringatta magát, miközben tágra nyílt
szemmel meredt Lexie-re és Graysonra. Máskor mindig szigorú kontyba
felfogott, ősz haja most kócosan a vállára omlott.
– Fanny volt az? – kérdezte Lexie elképedten. – Ő ijesztett meg
annyira, hogy lezuhantam?
Grayson bólintott.
 – Attól tartok, igen. Már akkor itt ült, amikor ideértem. Előbb
azonban neked kellett segítenem – mondta.
Fel akart állni, hogy odamenjen Fannyhoz, ebben a pillanatban
azonban kinyílt a csapóajtó. Agatha és Turner doktor mászott át rajta,
miközben a zseblámpáik fénye végigsuhant a helyiségen. A földön
kuporgó Fannyn kívül azonban semmit sem lehetett látni. A Dunmore-
kastély egyetlen kerek helyiségből álló őrtornya ugyanolyan üres volt,
mint néhány napja, amikor Lexie először járt itt.
– Hála istennek! Itt van!
Turner doktor letérdelt Fanny mellé. Graysonékra ügyet sem vetett,
Agatha viszont megállt, és meglepetten nézett Lexie-re.
– Miss Cavendish, az ég szerelmére, mit keres maga idefent az
éjszaka közepén?
– Én…
Lexie elakadt, és érezte, hogy felforrósodott az arca. Az alvajárásáról
senkinek nem beszélt szívesen. Már az is elég nagy baj, hogy Grayson
tud róla…
– Meglátta Fanny zseblámpájának a fényét, és azt hitte, betörő jár itt
– válaszolta Lexie helyett Grayson. – Ezért egészen idáig követte
Fannyt, és a sötétben majdnem beleesett a lyukba – tette hozzá, aztán
felállt, és Lexie-t is talpra segítette, miközben röviden elmondta,
hogyan sikerült megmentenie a lányt.
– Jóságos ég! Óriási szerencse, hogy időben ideértél. – Agatha a
sógornőjére nézett, akinek Turner doktor éppen segített felállni. – És
mi van Fannyval?
– Kificamította a bokáját. Az lesz a legjobb, ha levisszük a szobájába –
mondta az orvos, aztán Lexie-hez fordult:
– Maga hogy van? Nem sérült meg?
Lexie megrázta a fejét. Lehorzsolta a hasát meg a térdét, és tompa
fájdalmat érzett a vállában, amelyben megrándulhattak az izmok, de
egyébként nem esett baja. Azonban a történtekre gondolva újra elfogta
a rémület, és hirtelen megállíthatatlanul reszketni kezdett.
– Én… jól vagyok – válaszolta vacogó fogakkal, de maga sem hallotta
igazán meggyőzőnek, amit mondott.
– Jobb lenne, ha a doktor téged is megvizsgálna – mondta Grayson a
maga határozott, ellentmondást nem tűrő módján.
 Lexie beismerte magában, valójában hálás azért, hogy semmivel sem
kell törődnie. Gyengének érezte magát, és Graysonnak dőlt, amikor a
férfi átkarolta a vállát, hogy a csapóajtóhoz vezesse. Lesegítette Lexie-t
a lépcsőn, aztán együtt követték visszafelé a többieket a várkastély
lakórészébe.
A folyosókon újra égtek a lámpák. Lexie ezt látta ugyan, de csak
homályosan érzékelte, hogy Grayson bekísérte Agatha és Fanny közös
hálószobájába, ahol Turner doktor megnézte a horzsolásait, megmérte
a pulzusát, és ellenőrizte a reflexeit.
Lexie takarókba burkolózva már egyedül feküdt a keskeny heverőn,
amikor sikerült megszabadulnia a furcsa dermedtségétől. Végignézett a
szobán, amelyet Grayson segítségével rendezett át. Az csak tegnapelőtt
volt, de időközben annyi minden történt, mintha azóta kész
örökkévalóság telt volna el.
– Tessék!
Grayson visszajött a szobába, és egy bögre teát nyújtott oda Lexie-
nek. Aztán leült vele szemben egy karosszékbe, amely túlságosan kicsi
volt az ő termetéhez. Agatha és Turner doktor még mindig Fannyval
foglalkozott a szomszéd szobában, és a beszélgetésük csak tompán
szűrődött át a csukott ajtón.
Grayson fáradtnak tűnt, az arcán borosta sötétlett. Így is nagyon
jóképű – gondolta Lexie, és megpróbált nem tudomást venni arról, hogy
felgyorsult a szívverése. Szívesen közeledett volna újra a férfihoz, de
nem merte megtenni, mert Grayson most nagyon távolságtartónak és
komolynak tűnt.
– Édesapád hol van? – kérdezte a lány, hogy leplezze a
bizonytalanságát, de azért is, mert meglepte, hogy Duncan O’Donnell
még nem csatlakozott hozzájuk. A két szobája a folyosó másik oldalán
helyezkedik el, úgyhogy valójában hallania kellett a nagy jövést-
menést.
– Azt hiszem, nincs itthon. A kocsija mindenesetre nem áll az
udvaron. – Grayson keserű mosolyra húzta a száját. – Az ember azt
hihetné, hogy elmenekül innen, amikor csak teheti, olyan ritkán volt itt
az utóbbi napokban. Nem csoda, hogy mindenáron meg akar szabadulni
a várkastélytól.
 A férfi hangjában ingerültség bujkált, mint mindig, amikor az apjáról
volt szó. A viszonyuk rendkívül feszült, és Graysont láthatóan minden
felizgatja, amit az apja tesz. Lexie ezért már megbánta, hogy Duncan
felől érdeklődött, és még szorosabban összehúzta a vállára terített
takarót – ez nem kerülte el Grayson éber figyelmét.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Jobban – felelte Lexie, és egy pillanatig elveszett a férfi kék
szemében.
Azonnal más, kellemesebb emlékek idéződtek fel benne: milyen volt
Grayson száját az ajkán éreznie. A testét, a bőrét és alatta a feszes
izmokat. Magában érezni a férfit…
Lexie gyorsan félrefordult, és a kanapé melletti asztalkán álló
kislámpára szegezte a tekintetét. Hogyan feledkezhetett meg annyira
magáról, hogy az ágyban kötött ki Graysonnal? Távolságot kellett volna
tartania tőle, hiszen a főnöke vetélytársa, és ügyelnie arra, hogy a
kapcsolatuk tisztán szakmai maradjon, de elgyengült. Ez pedig
könnyelműség és óriási butaság volt tőle.
Csakhogy minden erőfeszítése ellenére már az első találkozásuk óta
vonzódott Graysonhoz. Aztán miután tegnap éjjel beszaladt a férfi
szobájába, hogy elmondja neki, valakit beosonni látott a toronyba, az
események megállíthatatlanul követték egymást, és egyszerűen
megtörtént a dolog. Lexie számára egészen új élmény volt, olyan érzéki
és bódító, hogy mélyen felkavarta. Férfival korábban még hasonlót sem
élt meg, és most sejtelme sincs, mit kezdjen a helyzettel. Még abban
sem biztos, hogy valóban megbánta-e…
Bizonytalanul újra Grayson felé fordult, és látta, hogy a férfi még
mindig őt nézi. Lexie-nek sok kérdése volt, de közülük végül a
legbanálisabbat tette fel:
– Hogyhogy újra ég a lámpa? Azt hittem, elment az áram.
– El is ment – felelte a férfi. – Észrevettem, amikor te már aludtál, és
felkeltem, hogy elhárítsam a hibát. Nem akartam, hogy ha esetleg
felébredsz, megrémülj, mert nem ég a kislámpa az éjjeliszekrényen.
Lexie meglepetten nézett Graysonra. Éjszakára valóban mindig égve
hagy egy lámpát, és a férfi megérthette, milyen fontos ez neki, pedig
még nem ismerik régóta egymást.
– Ez… kedves volt tőled.
 Grayson ferde mosolyra húzta a száját.
– Kedves lett volna, ha sikerül. A vár elektromos hálózata azonban
sokkal elavultabb, mint gondoltam. Az új biztosítékot mindenesetre
nem tudtam becsavarni.
– Hogyhogy mégis van áram?
A férfi megrántotta a vállát.
– Nagymama megoldhatta valahogy, legalábbis a várnak erre a
részére. Ő jobban kiismeri magát ezekben a dolgokban, mint én, és
kevéssel utánam ő is ott volt a biztosítékszekrénynél. Azt mondta, majd
ő foglalkozik a dologgal, és a jelek szerint meg is tette.
– Hogyhogy nem segítettél neki? – kérdezte Lexie. – Mert Fanny már
nem volt a szobájukban, és meg kellett keresnem. – Grayson nagyot
sóhajtott. – Az utóbbi időben egy kicsit olyan, mint te.
– Mint én? – Lexie összeráncolta a homlokát. – Ő is alvajáró?
– Nem, de éjszakánként bolyong a várban. Előfordult már, hogy
elesett és megsérült, ezért óvatosak vagyunk, és rajta tartjuk a
szemünket. Olyankor ugyanis nem tud tájékozódni.
Lexie-nek eszébe jutott, hogy Fannynak be volt kötve a keze. Agatha
azt mondta neki, a sógornője elesett, de azt nem említette, hogy ez
Fanny egyik éjszakai bolyongása közben történt. Ráadásul az is lehet,
hogy ebből az egészből semmi sem igaz…
– A nagynénéd eltéved a várban? Hogy lehet ez? Elvégre egész
életében itt élt. – Lexie gyanakvón nézett Graysonra. – Te most az
alvajárásomon gúnyolódsz? Ha igen, ezt én egyáltalán nem találom…
– Nem, dehogy! – vágott közbe a férfi ingerülten. – Fanny az utóbbi
időben gyakran viselkedik zavartan. Főleg éjszakánként. Félünk, hogy
baja esik, ha nem vigyázunk rá.
Akkor egy kicsit valóban olyan, mint én… – gondolta Lexie. Azzal a
különbséggel, hogy őt senki sem kezdi keresni, amikor éjszaka
elkóborol. Merő véletlen volt, hogy Grayson időben felért a
toronybástyába, és meg tudta őt menteni. A férfi valójában a
nagynénjéért aggódott… Fannyt akarta megkeresni, nem őt. De most
már legalább tudja, hogy ki volt az, akit a sötétben követett.
– És miért futott előlem Fanny, hiszen ismer?
– Így van – mondta Grayson –, de az ilyen pillanataiban zavartan
viselkedik, valami kihagy nála.
 – Ezért nem segített nekem, amikor lezuhantam?
– Attól tartok, igen. – A férfi nagyot sóhajtott. – Fanny nem akart
rosszat neked, hiszen áldott jó ember, valóban az. Csak olyankor nem,
amikor ilyen állapotban van.
Lexie homloka ráncba szaladt, amikor egyszeriben megértett
valamit.
– Te egész idő alatt tudtad, igaz? Tudtad, mi volt az a fény, amelyet
én többször is láttam a toronybástyában. Azt is tudtad, hogy tegnap
este valóban láttam Turner doktort az udvaron. Mégis azt mondtad,
hogy nincs ott senki, és úgy tettél, mintha én csak képzelődnék. – Lexie
nagyot nyelt, érezte, hogy könny szökik a szemébe, és egyszeriben
ijesztő gondolata támadt. – Ezért feküdtél le velem? Hogy eltereld a
figyelmemet? – kérdezte.
Jóságos ég! – gondolta elborzadva. Grayson azt éreztette vele, hogy
kívánatos nő. És ha csak színlelt, mert nem akarta, hogy ő észrevegye,
mi folyik a várban? A férfinak talán erőt kellett vennie magán ahhoz,
hogy megcsókolja őt, és valójában egyáltalán nem találja vonzónak.
Lehet, hogy…
– Nem. – A férfi hevesen megrázta a fejét. – Azt, ami közöttünk
történt… Azt nem terveztem el előre.
Egy pillanatig mind a ketten hallgattak, és Lexie megpróbálta
kiolvasni Grayson szeméből, hogy igaz-e, amit mondott. Nem tudta,
higgyen-e neki. Valójában már semmiben sem volt biztos.
– És miért nem mondtad el nekem, hogy mi van Fannyval?
– Mert senkinek sem szabad tudnia róla – válaszolt zord arccal.
– Miért nem?
– Jesszusom! Azért… – A férfi elhallgatott, és gyámoltalanul
megrántotta a vállát. – Mert ez kínos Fannynak, érted? Nem akarja,
hogy az emberek beszélni kezdjenek róla.
Lexie-nek eszébe jutott, hogy Turner doktor nagyon hasonlóan
viselkedett, amikor ő egyszer megkérdezte tőle, miért jár ki Fannyhoz
éjszakánként is. Az orvos nagyon nem akarta, hogy bárki más
értesüljön a látogatásairól. Azt állította, akárcsak Agatha és Grayson,
hogy Fannynak keringési problémái vannak. Ez azonban nyilvánvalóan
nem igaz. Vagyis mind a hárman egy követ fújnak, hogy eltitkolják
Fanny furcsa viselkedését. Lexie ezt tökéletesen érthetőnek is találta,
elvégre már maga is megtapasztalta, hogy odalent Cerighben nagyon
gyorsan terjednek a hírek. Mégsem szabadulhatott az érzéstől, hogy itt
valójában nem Fanny jó híréről van szó. Már rég felébredt benne a
gyanú, hogy Grayson nem a teljes igazságot mondta el neki. A férfira
szegezte a szemét, és megvárta, hogy ő is ránézzen.
– Nem ez a valódi ok, igaz? – kérdezte tőle fogva tartva a tekintetét.
– Mi folyik itt, Grayson? Mit hallgattok el?
 3
Grayson kék szemében egy pillanatig megvillant valami, de az arca
rezzenéstelen maradt.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta.
Lexie-t azonban nem tudta megtéveszteni.
– Ez az egész nem áll össze. Szomorú, hogy a nagynénéd nincs jól, és
megértem, hogy védeni akarjátok. Csupán emiatt azonban nem
titkolnátok az állapotát. Valami többről van szó.
Grayson összehunyorította a szemét.
– Hanem miről van szó szerinted?
– Azt nem tudom, de köze van a várkastélyhoz. – Lexie egy pillanatra
elhallgatott, és megpróbálta szavakba foglalni, mit talál különösnek. –
Amióta megérkeztem ide, te folyton megpróbálsz távol tartani a
munkámtól. Mert nem akarod, hogy elkészítsem a terveket a vár
renoválásához. Ez a valódi probléma, igaz? Ezért fontos neked, hogy
édesapád neked adja el Dunmore-t, és ne az én főnökömnek. Nem azért,
mert Andrew a vetélytársad, és azt akarod, hogy ne ő győzzön, hanem
te. Vagy hogy a nagyanyádnak és a nagynénédnek biztosítsd a lakhatási
jogot. Én eleinte ezt hittem, de téged nem ez vezet. Egyszerűen csak
meg akarod akadályozni, hogy itt bármi is változzon. Grayson, miért
kell mindennek úgy maradnia, ahogy van?
A férfi egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán csodálkozva nézett a
lányra, ami elárulta Lexie-nek, hogy fején találta a szöget.
– Ez egészen kézenfekvő. Fanny zavarodott, és minden változás
rontana az állapotán.
Lexie a fejét rázta.
– Igen, tudom, de az nem volna katasztrófa. Te viszont pontosan
annak nevezted. Úgy gondolod, Andrew azért nem kaphatja meg a
várat, mert akkor mindent fel fog forgatni. Már maga a gondolat
megijesztett téged.
Grayson felállt, és járkálni kezdett a szobában.
– Természetesen megijeszt ez az egész. A főnököd minden hájjal
megkent csaló, aki már többször bizonyította nekem, milyen piszkos
trükkökre képes. Ha megkaparintja Dunmore-t, itt kő kövön nem
marad. Nem lesz tekintettel a nagyanyámra és a nagynénémre, bármit
is állít most. Életre szóló lakhatási jogot ad nekik? Ugyan már!
Szemrebbenés nélkül ki fogja dobni őket, pedig majdnem egész
életükben itt éltek. Dunmore a családom ősi székhelye, Lexie. Valóban
annyira érthetetlen, hogy meg akarom akadályozni a várkastély
eladását?
Nem, nem az – tépelődött Lexie, és gondolatban felsóhajtott. Ezt meg
tudta érteni, és éppen ez okozott neki egyre nagyobb szorongást.
Amikor Donegalba jött, hogy a Howard Enterprises megbízásából
tervet készítsen a Dunmore-kastély átalakítására, még nem sejtette,
hogy ez nem egy szokásos munka lesz. Andrew, a főnöke, aki
luxushotellé akarja átalakítani a várkastélyt, nyilvánvalóan nem
számított arra, hogy ebbe az üzletbe majd beleavatkozik a legnagyobb
vetélytársa, egyben a személyes ellensége, Grayson Fitzgerald. Lexie
igazából meglepőnek találta Andrew baklövését, hiszen valójában
természetes, hogy Graysonnak – a várkastély tulajdonosának
törvénytelen fiaként – szintén érdeke fűződik Dunmore-hoz.
Mindazonáltal a családi kapcsolat eddig nem jelentett előnyt Grayson
számára, mivel Duncan O’Donnell még csak megfontolni sem hajlandó a
fia vételi ajánlatát. Lexie akár örülhetne is ennek, Andrew-nak ugyanis
sürgősen szüksége van erre az üzletre ahhoz, hogy anyagilag felszínen
tartsa a céget. Az pedig az ő belsőépítészi állását is biztosítaná, amit
nagyon szeret, és semmiképpen sem akarná elveszíteni.
Valójában azonban egyáltalán nem örült. Helytelennek érezte, hogy
Grayson nem veheti át a várkastélyt.
– Andrew nem egy minden hájjal megkent csaló – mondta. – És nem
alkalmaz piszkos trükköket. – De igen, ő…
– Egyébként is kizárólag édesapádon múlik, hogy mi lesz a várral –
vágott közbe Lexie, mielőtt még Grayson újra szapulni kezdhette volna
Andrew-t. – Ő dönti el, kinek adja el Dunmore-t. És ha Andrew-t
részesíti előnyben, akkor valószínűleg nem ért egyet azzal, hogy a
tervezett változtatások árthatnak a nagynénédnek.
– Apámnak sejtelme sincs erről – mondta Grayson indulatosan, és
láthatóan azonnal meg is bánta, hogy ez kicsúszott a száján.
Lexie meglepetten nézett rá.
 – Nem tudja, milyen rossz állapotban van Fanny? Akkor mondd el
neki!
– Nem tehetem. Fanny nem akarja, hogy apa tudjon róla.
– Tessék? – Lexie lassan már semmit sem értett. – Miért nem tudhat
róla?
Grayson a hajába túrt.
– Fannynak megvannak rá az okai, oké? És azokat nekem
tiszteletben kell tartanom. Egyébként sem hiszem, hogy apa
megváltoztatja a véleményét. Azt mondja, hogy Andrew-nak kell
eladnia a várkastélyt. Ezek az ő szavai. Szó szerint azt mondta, hogy ezt
kell tennie. Nyilvánvalóan rákényszerül. A főnököd valamivel a
markában tartja.
Ezért igyekszik hát Grayson tisztességtelennek beállítani Andrew módszereit
– gondolta Lexie. – Mert úgy érzi, csakis így akadályozhatja meg, hogy a
Howard Enterprises vásárolja meg a kastélyt.
– De hát ez badarság! – ellenkezett a lány. – Egyszerűen el kell
mondanod édesapádnak az igazságot. Ha nyílt lapokkal játszol, akkor…
– Nem kérek a tanácsaidból – vágott közbe Grayson mérgesen. – Ez
nem a te ügyed, Lexie. Ahogy magad is mondtad: te dolgozni jöttél ide.
Úgyhogy maradj ki a családi dolgainkból. Nem rád tartoznak.
A férfi tekintete most olyan fagyos volt, hogy szinte Lexie szívéig
hatolt. Hát persze, mégis mire számítottál? Hogy Grayson a bizalmába fogad,
csak mert lefeküdtél vele? Neki az nyilván nem jelentett sokat, és csakis te vagy
a hibás, ha a közös éjszakátokba többet képzeltél bele – gondolta.
– Oké. – Lexie lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy a férfi
meglássa rajta, milyen rosszulestek neki a szavai. – Ha így gondolod…
Grayson nagyot fújtatott.
– A fenébe, Lexie, én…
Ebben a pillanatban kinyílt Fanny szobájának az ajtaja, és Turner
doktor lépett ki rajta, kezében az orvosi táskájával, amely olyan régi
volt, hogy a sötétbarna bőr már több helyen kifakult rajta. Letette a
táskát az egyik szék mellé, és nagyot sóhajtott.
– Egyelőre megnyugodott – mondta fáradtan –, de mindenképpen
gondoskodnunk kell arról, hogy…
Az orvos elhallgatott, amikor a tekintete Lexie-re esett. Egy
pillanatra megfeledkezhetett arról, hogy ő is itt van, azonban
észrevette, hogy Lexie és Grayson között feszült a hangulat.
– Nos… Minden rendben? Jobban van már, Miss Cavendish? –
kérdezte bizonytalanul.
– Igen. – Lexie kihámozta magát a takaróból. – Köszönöm szépen a
teát. Azt hiszem, még megpróbálok aludni egy kicsit – mondta.
Felállt, és el akarta hagyni a szobát, de csak az ajtóig jutott, mert
Grayson ott termett mellette, és megfogta a karját.
– Felkísérlek.
– Kösz, de nem kell. – Lexie kiszabadította a karját. – Boldogulok.
– Akkor legalább a takarót terítsd magadra! Látszik rajtad, hogy
fázol – mondta a férfi, és ebben igaza volt.
Lexie-nek valóban hiányzott a melengető gyapjútakaró, mert a
nyitott ajtón beáramlott a hideg. Mégis nemet intett a fejével.
– Nincs messze a szobám – válaszolta.
Biccentett Turner doktornak, aztán kilépett a folyosóra. Néhány
lépés után azonban megállt, és még egyszer Graysonra nézett.
– Köszönöm, hogy megmentetted az életem. Remélem, soha többé
nem szorulok a segítségedre.
Ezzel megint megfordult, és szapora léptekkel elindult a folyosón,
miközben a szemébe gyűlt könnyekkel küszködött.

***

Grayson első gondolata az volt, hogy Lexie után megy. Végül nem tette
meg, de a gondolattól, hogy a lány egyedül megy fel a szobájába,
összerándult a gyomra. Lexie-vel akart lenni, hogy meggyőződjön róla,
rendben odaér. Ezt persze nevetséges volt, elvégre néhány perce még
azt mondta a lánynak, hogy törődjön a maga dolgával.
Ez a sokk utóhatása lehet. Egyre csak az jár a fejében, hogy Lexie az
előbb kis híján lezuhant. Maga sem tudta, hogyan sikerült felhúznia
Lexie-t, de ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, borzalmasan dühös
volt a lányra. Mert újra meg újra veszélybe sodorja magát, és mert ő
minden alkalommal egyre jobban aggódik érte.
A fenébe is, nem akar így érezni! Ráadásul nevetségessé tette magát.
Lexie felnőtt nő, egyedül is fel tud menni a szobájába, és napnál
világosabban az értésére adta, hogy nem igényli a kíséretet. Úgyhogy
teljesen feleslegesen állok itt, és bámulok utána – döntötte el Grayson, és
visszament a szobájába.
Clark Turner vizslatón nézett rá.
– Elmondtad neki? – kérdezte.
– Nem, természetesen nem. De sejt valamit. – Grayson megint
ledobta magát a törékeny karosszékre, amelyen az előbb is ült.
Tűnődve nézett a kanapéra, amelyen még ugyanúgy feküdtek a
takarók, ahogy Lexie hagyta őket. – Óvatosabbnak kellett volna lennem.
Méghozzá kezdettől fogva – gondolta magában. Sejtelme sem volt,
miért feledkezik meg egyre-másra arról, hogy Lexie a vetélytársa egyik
közeli munkatársa. Vagy hogy miért nem képes távolságot tartani a
lánytól, hogy a fene enné meg!
– Nem derülhet ki – figyelmeztette az orvos. – Tudod, mi lenne
abból.
Grayson felugrott, és járkálni kezdett a szobában.
– A szentségit, persze hogy tudom. De mi van, ha nem sikerül
megakadályoznunk? Ha Apa valóban eladja Andrew Howardnak a
várkastélyt? – kérdezte, és idegesen beletúrt a hajába. – Lehet, hogy
Lexie-nek igaza van, és még egyszer beszélnem kellene vele. Ha
megtudná az igazságot, talán…
– Nem! – Clark elsápadt. – Duncannek nem szabad megtudnia.
Tudod, mennyire fontos ez Fannynak.
– Ha másként nem tudom megakadályozni a kastély eladását, nem
marad más lehetőségem – emlékeztette Grayson a doktort.
Clark a fejét ingatta.
– Megígérted, hogy megoldod. Számítunk rád.
Grayson nem válaszolt, és titokban azt kívánta, bárcsak ne lett volna
annyira magabiztos ebben az ügyben. Cégtulajdonosként hozzászokott
a kihívásokhoz, de az ő üzleteinél olyan kockázatokról volt szó,
amelyeket fel tudott mérni és vállalhatónak tartott. Ez a helyzet
azonban más, mert meg van kötve a keze, és ezt rosszul viseli. Ráadásul
olyasmiről is szó van, amivel már nagyon régóta nem kellett
szembesülnie: fél. Félti Fannyt és Agathát. Fél, hogy a dolog kicsúszik a
kezéből. Méghozzá minden tekintetben, és a lelki szemei előtt Lexie
jelent meg.
 – Fanny már alszik. – A hálószobából Agatha lépett ki, és halkan
becsukta maga után az ajtót. Az arca szürke volt, látszott rajta, hogy
nagyon megviselték az utóbbi órák. Megadó sóhajjal lerogyott az egyik
fotelba. – Mit csináljunk? Ez így nem mehet tovább.
Valóban nem – gondolta Grayson. Válasza azonban éppen úgy nem
volt, mint Clarknak. Egy pillanatig mind a hárman tanácstalanul
hallgattak.
– Mi van Miss Cavendishsel? – kérdezte végül Agatha. – Mit mondtál
neki?
– Azt, hogy Fanny zavart, és mi óvni akarjuk. – Grayson megrántotta
a vállát. – Ez valamennyire igaz is.
Agatha a fejét rázta.
– Nem tudom, elég-e ez magyarázatnak. Az a lány okos, és ha nem
vigyázunk, kideríti az igazságot.
– Attól tartok, már hozzá is kezdett.
Grayson a Lexie szemében csillogó könnyekre gondolt, amikor azt
mondta neki, hogy ez az egész nem tartozik rá. Most biztosan gyűlöl
engem – gondolta a férfi, és ez jó, mert így talán majd nem nyomozgat
tovább. Az viszont nem jó, nagyon nem jó, hogy a szavaival fájdalmat
okozott Lexie-nek.
– És most mi lesz? – kérdezte Agatha.
Grayson hangosan kifújta a levegőt a tüdejéből.
– Szemmel fogom tartani Miss Cavendisht. Úgy nem történhet baj.
Legalábbis Fannyt illetően nem – tette hozzá gondolatban. Lexie-vel
kapcsolatban már nem volt ennyire biztos magában. – Visszavigyelek a
faluba? – kérdezte Clarktól.
– Nem is tudom. – Az idős férfi odalépett Agathához, és a vállára
tette a kezét. – Talán maradnom kellene. Csak a biztonság kedvéért.
– Nem, nem, nyugodtan hazamehetsz. Éppen eleget tettél már
értünk – mondta Agatha, és szomorú mosollyal nézett a doktorra.
Grayson figyelte őket. Clark szerelmes a nagymamába – futott át az
agyán, és a hirtelen jött felismerés nagyon meglepte. Az orvos
szemének a csillogása azonban magáért beszélt. Mióta lehet ez már így?
Grayson megpróbált visszaemlékezni, de más nem tűnt fel neki, csak
az, hogy Clark rendszeresen feljött Dunmore-ba. Agatha vajon tudja,
hogyan érez iránta a doktor? Így már mindenesetre érthető, miért áll
Clark Turner éjjel-nappal a családjuk szolgálatára.
– Ahogy gondolod – mondta az orvos nagy sóhajjal, és követte
Graysont a folyosóra, onnan pedig a vár belső udvarára.
Grayson felnézett Lexie szobájára, amelyben égett a villany. Mit
csinálhat éppen? Vajon alszik már?
– Akkor mehetünk?
Clark kérdésére Grayson megfordult, és miután meglátta, hogy az
idős férfi az ő BMW-je mellett állva várja, hogy beszállhasson, gyorsan
odament hozzá.
– Kedveled, igaz? Mármint Miss Cavendisht – kérdezte Clark,
miközben már az éjszakában autóztak.
– Andrew Howardnál dolgozik – felelte Grayson, mintha ezzel választ
adott volna a kérdésre, és örült, hogy az orvos ennyiben hagyta a
dolgot.
 4
A konyhaajtóhoz érve Lexie megállt, miközben kezét a széles öntöttvas
kilincsre tette. Könnyen lehet, hogy a következő pillanatban szemben
találja magát Graysonnal, és a gondolatra remegni kezdett a gyomra. Az
idők végezetéig azonban nem térhet ki a férfi útjából, ezért nagy
levegőt vett, kinyitotta az ajtót, és belépett a konyhába.
A kisebb csarnokra emlékeztető helyiség impozáns volt, ahogyan
mindig, de Lexie figyelmét most kizárólag Grayson kötötte le. A férfi a
nagy, régi AGA tűzhelynél állt, és egy óriási serpenyőben kevergetett
valamit, ami vészjóslóan sistergett.
Grayson farmernadrágot viselt, mint általában, de ma nem inget vett
fel hozzá, hanem sötét pólót és edzőcipőt. Minél régebben volt itt,
annál lezserebben öltözködött, és Lexie megállapította magában, hogy
így is szemérmetlenül vonzó férfi.
– Jó reggelt! – szólt a lány, és nagyot nyelt, amikor Grayson
meglepetten feléje fordult.
Egészen belemerülhetett a főzésbe, és nem hallotta meg, hogy ő
belépett. Amikor találkozott a tekintetük, Lexie szívverése felgyorsult,
és semmit sem tehetett ellene. A férfi azonban hirtelen elfordult tőle,
és fojtott szitkozódást hallatott, mert a serpenyő füstölni kezdett.
Grayson felemelte, a tűzhely két hatalmas lapjának az egyikére tette,
aztán tanácstalanul meredt a főztjére, miközben Lexie orrát megcsapta
az odakozmált étel szaga.
– Segíthetek? – kérdezte, és a férfi mellé lépve meglátta, hogy a
serpenyőben egészen fekete lett az angolszalonna, és így már aligha
ehető. – Nem, attól tartok, ezen már nem lehet segíteni – állapította
meg józanul.
Grayson felnyögve beletúrt a hajába.
– A fene enné meg ezt a tűzhelyet! Egy ilyen ósdi vacakkal nem lehet
rendesen főzni. Még csak a hőmérsékletet sem lehet szabályozni rajta.
A bal oldali lap túl forró lesz, a másik meg nem melegszik fel eléggé.
– De hát ez az AGA tűzhely működési elve – mondta Lexie. – A bal
oldali a főzőlap, a jobb pedig a melegen tartó. Mindkettőt be kell
kapcsolni, és egyenletesen tartják a hőmérsékletet, a serpenyőt pedig
cserélgetni lehet rajtuk. Ha túl forró lesz, a jobb oldali lapra tesszük, ha
nagyon kihűl, visszakerül balra. – Lexie megrántotta a vállát, amikor a
férfi kétkedő pillantást vetett rá. – Egy kolléganőmnek ilyen tűzhelye
van, tőle tudom, hogy így működik.
– És én most mit csináljak? – kérdezte Grayson a megégett
szalonnára mutatva. – Felajánlottam a nagymamámnak, hogy én
készítek reggelit, hogy ő az éjszakai izgalmak után tovább alhasson. Azt
viszont nem tudtam, hogy ennek az ostoba vacaknak a működtetéséhez
tanfolyamot kell elvégezni.
A férfi őszintén kétségbeesettnek tűnt, és Lexie önkéntelenül
elmosolyodott.
– Én is készíthetek magamnak reggelit – mondta, és meglepte, hogy
Grayson úgy érezte, be kell ugrania a nagyanyja helyett.
– Nem kell főznöd – felelte a férfi –, elvégre te vendég vagy itt.
De semmi több – gondolta Lexie, és leplezni igyekezett a
csalódottságát.
– Ha én készítek reggelit, az legalább ehető lesz – mondta.
Kidobta az odaégett ételt, elmosta a serpenyőt, aztán visszament a
tűzhelyhez, hogy másik szalonnát süssön. Grayson pedig közben nézte,
mit csinál.
– Te is kérsz? – kérdezte Lexie, hogy megtörje a csendet.
– Igen, ha nem gond – válaszolta a férfi a helyzethez képest
meglepően megszeppenten.
– És édesapád? Neki is készítsek egy adagot?
– Ő még mindig nincs itthon. – Grayson megrántotta a vállát, és
Lexie látta rajta, hogy mérges. – Sejtelmem sincs, mikor jön meg.
Duncan vajon azért megy el gyakran a kastélyból, hogy kitérjen a fia
útjából? Lexie ezen gondolkodott, miközben felvágta a szalonnát és
tojásokat tört fel. Vagy más okból van sokat távol? Ez nem tartozik rád –
emlékeztette magát, és szúrás hasított a szívébe, amikor Graysonra
pillantott, aki közben teát főzött, és két bögrével együtt éppen az
asztalra tette a kannát.
A két adag rántotta hamar elkészült. A lány tányérokra rakta, és az
egyiket a férfi elé tette, mielőtt leült vele szemben.
 – Köszönöm. – Grayson lenézett az ételre. – Sokkal
fogyaszthatóbbnak tűnik, mint az én kísérletem eredménye.
– Nem volt igazán nehéz.
– Ott a pont.
A férfi halványan elmosolyodott, és Lexie csak nehezen állta meg,
hogy ne viszonozza a mosolyt. Miközben ettek, alaposabban megnézte
magának Graysont. A haja még vizesen csillogott a zuhanyozástól, és
frissen borotvált volt. Az arca azonban sápadtabbnak tűnt, mint
máskor, és sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt. Az éjszakai
találkozásunk után nem alhatott sokat – állapította meg magában Lexie
némi elégtétellel, mert ő is sokáig töprengett még az ágyában. A
végtelenül hosszú órák közben valamikor úgy döntött, hogy gyűlölni
fogja Graysont. Ma reggel azonban sehogy sem akarta elfogni ez az
érzés.
– Hogy van a nagynénéd? – csúszott ki a száján a kérdés, mielőtt még
meggondolhatta volna, mit mond.
Ijedt pillantást vetett a férfira, és újabb rendreutasításra számított
tőle, de Grayson csak nagyot sóhajtott.
– Ő azt állítja, hogy jól van. Nem is érti, miért aggódtunk miatta.
Clark… vagyis Turner doktor szerint ez együtt jár Fanny állapotával.
– Pontosan mi a baja?
Lexie megbánta a kérdését, amikor a férfi arca zárkózott lett.
– Beszéljünk inkább a főnöködről! – mondta. – Sikerült már elérned?
Meg tudtad kérdezni tőle, hogy miért nem szerepel a
szerződéstervezetben a családom lakhatási joga?
– Nem. Andrew éppen nehéz tárgyalásokat folytat. Nagyon elfoglalt.
Biztosan hamarosan jelentkezik majd, és tisztázza a dolgot.
Lexie felállt, hogy a mosogatóba vigye a tányérját. Grayson szavai
hideg zuhanyként érték, és fájón arra emlékeztették, hogy ők ketten
más-más oldalon állnak. Jó lesz, ha erről többé nem feledkezik meg.
Amikor megfordult, a férfi tányérral a kezében állt előtte – olyan
közel hozzá, hogy fel kellett néznie rá.
– Miért dolgozol éppen Andrew Howard cégénél?
Lexie nagyot nyelt, mert Grayson hangjából sajnálkozás csendült ki.
– Ha nem nála dolgoznék, őszinte lennél hozzám? Akkor
elmondanád, mi folyik itt?
 A férfi hallgatása szíven ütötte Lexie-t.
– Gondoltam – mondta.
Elvette Grayson tányérját, és hangos csörömpöléssel a sajátjára tette.
Megint belehasított a kellemetlen gondolat, hogy Grayson talán azért
feküdt le vele, mert Andrew alkalmazottja. A maga oldalára akarta
állítani, és most azért fúj visszavonulót, mert kínosnak találja a
kérdéseit…?
A férfi szorosan Lexie mögé lépett.
– Te ezt nem értheted – mondta. – Sajnálom. Igazán. De jobb, ha te
nem…
– Semmi baj. – A lány Grayson felé fordult. – Talán valóban jobb, ha
nem mondod el. Igazad van, nem tartozik rám. Andrew alkalmazottja
vagyok, és csak egy munka miatt vagyok most itt. Ezért is nem szabad
semmiképpen sem megismételnünk azt, ami tegnap éjjel történt. Hiba
volt, méghozzá… – Lexie nyelt egyet. – Méghozzá nagy hiba.
A férfi tekintete elsötétült.
– Így gondolod? – kérdezte.
A hangja rekedt volt, és Lexie egy hosszú pillanatig nem tudta
megszakítani vele a szemkontaktust. Aztán habozva hátrált egy lépést,
és összerezzent, amikor odakintről hangos durranás hallatszott. A
következő pillanatban azonban már tudta, mi volt az a hang.
– Ez Aidan lesz – mondta, és az ablakhoz lépett.
A belső udvarra valóban a dublini doktorandusz öreg autója fordult
be. A Hyundai még egyet puffant, aztán megállt Grayson BMW-je
mellett.
– Sürgősen meg kellene nézetnie azt a tragacsot, különben
hamarosan cserben hagyja valahol – mondta Lexie, miközben Aidant
nézte, aki kiszállt a kocsiból, és a bejárathoz indult.
Grayson nem válaszolt, és amikor Lexie újra ránézett, mogorva volt
az arca.
– Sokat foglalkozol azzal az egyetemistával – jegyezte meg.
– Már nem egyetemista. A doktori disszertációját írja – mondta Lexie
indulatosabban, mint akarta. – És veled ellentétben őt nem zavarja, ha
foglalkozom vele – tette hozzá.
Grayson odalépett mellé, és megfogta a karját. Nem szorosan, és nem
is fájt, mégis elállt tőle a lélegzete.
 – A tegnap éjszakáról egy szót se, oké? Senkinek! Kérlek, Lexie, ígérd
meg, hogy nem beszélsz róla.
Lexie bólintott. A férfi tekintete olyan kérlelő volt, hogy nem is
tehetett volna mást. Grayson azonban csak akkor vette le róla a kezét,
amikor lépteket hallottak a folyosóról. A következő pillanatban kinyílt
az ajtó, és Aidan lépett be a konyhába. A láthatóan elhagyhatatlan
Badgers-emblémás pólóját viselte, és a szőke, enyhén hullámos haja is
kissé kócos volt, mint mindig. Viszont nem mosolygott, mint máskor,
hanem komolynak tűnt. Amikor meglátta Graysont és Lexie-t a
tűzhelynél, meghökkent.
– Ó… Jó reggelt! Remélem, nem zavarok.
– Természetesen nem – felelte Lexie, és távolabb lépett Graysontól.
– Csak szólni akartam, hogy újra itt vagyok, és folytatom a
kutatásaimat a könyvtárszobában. – Aidan ferde mosolyra húzta a
száját. – Oké, bevallom abban is reménykedtem, hogy ki tudok
kuncsorogni Mrs. O’Donnellnél egy teát. Úgy látom azonban, hogy ma
nincs szerencsém – tette hozzá.
Ezzel el is indult, de mielőtt kilépett volna az ajtón, Lexie
visszahívta:
– Várj! Éppen most főztünk egy kanna teát. Kaphatsz egy csészével –
mondta, és Graysonra pillantott, aki még mindig karba tett kézzel állt
ott, és mogorván méregette Aidant. – Ugye nem baj?
– Persze hogy nem – válaszolta Grayson, aztán anélkül, hogy Aidant
még egy pillantásra méltatta volna, kiment a konyhából.
Aidan meglepetten nézett utána.
– Jesszusom, hogy ennek milyen rosszkedve van! Valami rosszat
tettem?
– Nem, én – dünnyögte Lexie, aztán Aidanre mosolygott. – Nos, kérsz
teát?
– De még mennyire!
Aidan nagy sóhajjal leereszkedett az étkezőasztalnál álló székek
egyikére. A szeme alatti monokli, amelyet néhány napja a Castle Inn
fogadósának az ütése okozott, már halványabb lett, és nem kék volt,
hanem sárgászöld.
Lexie még egy bögrét vett elő, és teát töltött Aidannek.
 – Láttad már ma Bettyt? Elmondta, hogyan alakult a beszélgetése
Kennel? – kérdezte.
– Nem. Tegnap este csak nagyon későn jött meg, és én már ágyban
voltam. Ma reggel pedig még aludt, amikor eljöttem. – Aidan
megrántotta a vállát. – Talán jobb is így. Valójában nem akarom tudni,
mi történt közte és a volt barátja között.
Lexie sejtette, hogyan érezheti magát Aidan. Nagyon tetszik neki
Betty, ez már akkor egészen nyilvánvaló volt, amikor néhány napja
először találkoztak itt, Cerighben. És Betty hasonlóan érezhet.
Valójában azért utazott ide, mert távolságra volt szüksége, hogy
túltegye magát a szakításon Kennel, akit szinte szóba sem hozott, mióta
megismerte Aidant, és valami láthatóan alakulni kezdett közöttük.
Aztán Ken egyszer csak megjelent Cerighben, és kisírta Bettynél,
hogy még egyszer beszéljen vele. Vissza akarta szerezni, és a legutóbb,
amikor egy újabb félrelépése miatt Betty kidobta, ez sikerült is neki.
Lexie ezért tökéletesen érthetőnek találta Aidan aggodalmát, de
valójában biztos volt benne, hogy felesleges.
– Nem hiszem, hogy Betty újra összejött Kennel – mondta.
Előhúzta a mobiltelefonját, behívta rajta a Messengert, és
megmutatta rajta Aidannek Betty utolsó üzenetét: Minden rendben.
Holnap jelentkezem.
– Ezt tegnap éjszaka küldte – mondta.
Aidan értetlenkedőn nézett rá.
– De hát ez éppen az ellenkezőjét bizonyítja! A „minden rendben”
azt jelenti, hogy kibékült a pasival.
– Nem, nem – mondta Lexie megnyugtatón. – Betty tudja, hogy én
nem bírom azt a fickót. Ha azt írja nekem, hogy minden rendben van,
ezzel garantáltan nem arra utal, hogy kibékült Kennel, sokkal inkább az
ellenkezőjére. Ez úgy hangzik, mintha végleg befejezte volna vele.
Aidan tekintetében kétkedéssel vegyes reménykedés bujkált.
– Valóban?
Lexie bólintott.
– Ismerem a barátnőmet, és ő is ismer engem. Nem lenne ilyen
vidám, ha azt akarná közölni velem, hogy Ken megint levette a lábáról
– mondta.
 Halvány kétség azért még maradt benne, mert ha Kenről volt szó,
Betty sajnos soha nem volt teljesen beszámítható. Ezt azonban Lexie
nem akarta elmondani Aidannek, aki végre elmosolyodott.
– Kedveled, igaz?
A férfi elhúzta a száját.
– Ennyire látszik?
– Csak a vak nem látja – felelte Lexie nevetve.
– Jaj, Lexie, azt hiszem, belezúgtam Bettybe – vallotta be Aidan
nagyot sóhajtva. – Amióta találkoztam vele, csak rá tudok gondolni.
Mintha villám csapott volna a szívembe. Tudom, ez tök hülyén hangzik,
elvégre alig ismerjük egymást, mégis úgy érzem, hogy nagyszerűen
összeillünk. Mintha megtaláltam volna az igazit. – Aidan megrántotta a
vállát. – Ilyen még soha nem történt velem, és ez egy kicsit megijeszt.
– Ez érthető.
Lexie Graysonra gondolt. Voltak pillanatok, amelyekben ő is
helyesnek érezte, hogy együtt van vele, és ez összezavarta. Mert az nem
lehet, hogy számára Grayson az igazi. De hogyan állhatott az érzelmi
élete ilyen rövid idő alatt a feje tetejére? Erről egyébként nem egyedül
ő tehet. Amióta először betette a lábát a Dunmore-kastélyba, sok
különös dolog történt. A múltjával kapcsolatos események, amelyeket
még meg kell fejtenie. Az pedig, ahogyan Grayson iránt érez, nem
könnyíti meg a dolgát.
– Most átmegyek a könyvtárszobába. – Aidan felállt, és a mosogatóba
vitte a bögréjét. – Mondd meg Bettynek, ha látod, hogy üdvözlöm. És
azt is, hogy átkozottul klassz nő.
Lexie elmosolyodott.
– Ezt mondd meg neki te, elvégre együtt mentek a Badgers-
koncertre.
Aidan a fejét ingatta.
– Még nem tudom, hogy elmegyek-e – válaszolta.
– Tessék? – meredt rá Lexie meglepetten. – De hát ezért jöttél ide!
Aidan nem csinált titkot abból, hogy azért folytat éppen most
kutatásokat a Dunmore-kastélyban a doktori dolgozatához, mert el
akar menni a folkfesztiválra, amely az előző nap kezdődött Cerighben.
A rendezvény csúcspontja az Irish Badgers ma esti fellépése lesz, és
Aidan nagy rajongója annak a népszerű ír együttesnek.
 – Betty miatt nem akarsz elmenni? Azt hittem, megbeszéltétek, hogy
ott találkoztok.
Aidan nagyot sóhajtott.
– Így is van. És miatta én valójában nagyon szívesen el is mennék, de
úgy gondolom, jobb lesz, ha egyelőre nem mutatkozom ott.
Lexie összeráncolta a homlokát.
– Bajba kerültél? – kérdezte.
Aidan meglepetten nézett rá.
– Ezt meg miből gondolod?
– Nem akartad feljelenteni a rendőrségen a Castle Inn fogadósát, aki
megvert. És kórházba sem akartál menni – felelte Lexie. – Valahogy az
az érzésem, hogy belekeveredtél valamibe.
A férfi nagyot sóhajtott.
– Úgy is lehet mondani. De nem arról van szó, amire te gondolsz.
Nem vagyok menekülő bűnöző, vagy ilyesmi. Ez inkább… személyes
ügy.
Lexie kis ideig habozott.
– Fájni fog Bettynek, ha értesül róla? – kérdezte aztán.
Aidan megütközve nézett rá.
– Tessék? Nem! Hozzá semmi köze a dolognak. Komolyan nincs.
– Remélem is. A te érdekedben – mondta Lexie figyelmeztetőn. –
Különben ugyanis velem gyűlik meg a bajod.
– Ne aggódj, tényleg! Semmi rosszról nincs szó.
Aidan mintha még mondani akart volna valamit, de ebben a
pillanatban kinyílt az ajtó, és Grayson jött vissza a konyhába.
– Telefonáltak a szervizből – mondta Lexie-nek. – Elkészült a kocsid.
Elhozhatod, de igyekezned kell, ha még ma vissza akarod kapni.
Szombaton már délben bezárnak a Wright fivérek.
– Elvihetlek, ha akarod – ajánlotta fel Aidan. – Dolgozni akartam, de
az várhat…
– Arra nincs szükség – szólt közbe Grayson, és Lexie-re nézett. –
Nekem amúgy is el kell intéznem valamit a faluban. Kitehetlek a
szerviznél.
Lexie először vissza akarta utasítani a felajánlást, de aztán belátta,
hogy az gyerekes lenne, elvégre ez nagyon is célszerű megoldás.
– Csak gyorsan elmegyek a táskámért – mondta.
 Elhagyta a konyhát, és elindult a szobája felé, miközben Aidan, aki a
könyvtárszobába készült, egy darabon elkísérte.
– Meglehetősen parancsolgató a pasas – jegyezte meg, amikor a
konyhából már nem hallhatták. – És mindig szörnyen mogorván
méreget engem. Az ember azt is hihetné, hogy csak magának akar
téged.
– Szamárság – felelte Lexie. – Csak bosszúság érte, akárcsak téged. Ez
minden. Nincs köze hozzád.
Aidan megállt a lépcső előtt, ahol majd el kell válniuk egymástól.
– Bocs, Lexie, de ez a fazon egyszerűen féltékeny. És ok nélkül, igaz?
Lexie értetlenkedőn nézett Aidanre.
– Ezt hogy érted?
– Nagyon kedveled, ugye? Nekem is van szemem – mondta Aidan, és
a lányra kacsintott.
Lexie döbbenten nézett utána. Csak remélhette, hogy Grayson nem
látott át rajta ugyanilyen könnyen. Neki azonban most más gondjai
vannak, gondolta a lány, miközben a lépcsőn felment a szobájába.
 5
Lexie megfeszítette magát, miközben Grayson elhajtott a BMW-jével
azon a helyen, ahol ő a Golfjával letért az útról a mezőre, és kis híján
felborult. A félelmet még mindig érezte a tagjaiban, és az emléktől,
hogy hiába nyomkodta a féket, jeges borzongás futott végig a hátán.
– Minden rendben?
Grayson lassított, mielőtt bevette a következő kanyart.
Lexie nagyot sóhajtott.
– Igen. Én… még mindig ideges leszek, ha erre járok. Főként hegynek
le – mondta.
A férfi futó pillantást vetett rá, aztán megint az útra figyelt.
– Akkor talán egy ideig mellőznöd kellene.
– Mit? – kérdezte a lány meglepetten. – A vezetést?
– Igen, azt – felelte Grayson. – A balesetnél sokkot kaptál, és annak a
hatása nem múlik el egyhamar. Ráadásul…
– Ráadásul? – kérdezte Lexie, bár sejtette, mit fog hallani.
– Ráadásul még nem tudjuk, ki babrálta meg a féktömlődet. Akár
újra is próbálkozhat.
A férfi hangján érződött az aggódás, ráadásul többes számot
használt, ami meglepte Lexie-t. Nincs olyan, hogy „nem tudjuk” –
emlékeztette magát. Neki kell megküzdeni azzal, hogy valaki ártani
akar neki. És azt is egyedül fogja kideríteni, hogy miért.
Az utóbbi órák eseményei azonban annyira lefoglalták, hogy alig
gondolt a másik dologra, amelynek még utána akar járni, mielőtt
visszatérne Dublinba. Mostanra ugyanis szinte biztos volt abban, hogy
az ellene elkövetett merényletnek köze van az édesanyjához, aki húsz
éve nyomtalanul eltűnt a Dunmore-kastélyból.
Erről azonban ő néhány napja még semmit sem tudott. Ahogyan
arról sem, hogy gyerekként egy ideig Cerighben élt. A származásáról
vagy a családjáról valójában csak nagyon keveset tud. Most azonban,
hogy már van kapaszkodója, semmiképpen sem hagy fel a válaszok
keresésével csak azért, mert egy eszelős elvágta a féktömlőit.
– Akkor majd mindig vigyázni fogok – mondta.
 Grayson futó oldalpillantást vetett rá.
– Nem félsz?
Lexie keserűen felnevetett.
– De, természetesen félek. Mindig is féltem. Egész életemben. A
sötétségtől. Attól, hogy megint borzalmas rémálmom lesz, amely arra
késztet, hogy elkóboroljak valahová. De ezért esténként még le kell
feküdnöm aludni. Úgyhogy kocsit is vezethetek újra.
Grayson most egy hosszú pillanatig nézett szótlanul Lexie-re, majd
hirtelen levette róla a szemét, és újra az utat nézte.
Egy darabig mind a ketten hallgattak. Grayson végül megköszörülte
a torkát.
– Tudod, hogy először azt hittem, Fanny lehetett?
– Tessék? – kérdezte Lexie elképedten. – Hogy ő vágta el a
féktömlőket?
A férfi bólintott.
– Nem szereti, ha idegenek vannak a várkastélyban. Mostanában,
amint azt te is megtapasztalhattad, kissé zavart, és furcsa dolgokat
művel. Nagyanyámmal ezért eleinte úgy gondoltuk, hogy így próbált
elkergetni téged Dunmore-ból. – Grayson megrántotta a vállát. – Ez
persze badarság. Valószínűleg azt sem tudja, hol vannak egy autóban a
féktömlők. És egyébként sem lehetett ő.
Lexie nyelt egyet.
– Miért vagy biztos ebben?
– Mert megkérdeztem tőle. Fanny ugyan zavarodott, de éppen ezért
őszinte is. Bevallotta volna nekem, sőt talán magától is elmondta volna.
Ezért egészen biztos vagyok abban, hogy nem ő volt.
Lexie-ben felidéződött, hogyan gondoskodott róla a balesete után
Grayson. Kórházba vitte, és egész idő alatt ott maradt vele.
– Ezért voltál olyan kedves velem? Mert rossz volt a lelkiismereted?
A férfi hangosan kifújta a levegőt.
– Nem, dehogy! Aggódtam érted, és még mindig aggódom. Nem
akarom, hogy bajod essen, Lexie. Merthogy nem vagyok az az
érzéketlen, számító szörnyeteg, akinek te nyilvánvalóan tartasz.
A lány döbbenten nézett Graysonra. A vallomásától egyből
meginogtak a vele szemben tanúsított fenntartásai, és nagyon szerette
volna elhinni a férfinak, hogy jelent neki valamit. De még mindig ott
van az a dolog Eileen Kelly lányával. Ha azt példázza, hogyan bánik
Grayson a nőkkel, akkor résen kell lennem – gondolta Lexie.
– És mi van Janice-szel? Flaherty atya házvezetőnője elmesélte
nekem, hogy egy pár voltatok, de aztán te elhagytad. Miattad állítólag
még terápiára is járt, de ez téged kicsit sem érdekelt. Vagyis miatta
nem aggódtál, pedig a barátnőd volt. Hogy őszinte legyek, szerintem ez
érzéketlenség volt tőled.
A férfi haragos arckifejezéssel Lexie felé fordult.
– És ha Mary Ward állít valamit, attól az már úgy is van? – Grayson
hangja keserű volt. – A mindenségit, Lexie, az a nő egész Donegal
legvérmesebb pletykafészke. És a teljes történetet sem ismeri. Senki
sem tudja, hogy mi történt később valójában.
Lexie felhorkant.
– Neked szokásod lehet, hogy az igazság felét elhallgatod. Főleg
akkor, ha kínosak számodra a kérdések.
Grayson olyan hirtelen állította meg a kocsit, hogy a lányon
megszorult a biztonsági öv. A férfi szeme dühösen villogott.
– Rémes alaknak tartasz?
Lexie nemet intett a fejével.
– Nem. Csak nem tudom, hogy mit gondoljak. Nekem nagyon zavaros
ez az egész – mondta.
A férfi egy hosszú pillanatig szótlanul nézett rá, aztán kimutatott
mellette az oldalablakon.
– Megjöttünk.
Lexie csak most vette észre, hogy az autójavító előtt állnak. Még
egyszer Graysonra pillantott, de a férfi komor arca egyértelművé tette
számára, hogy lezártnak tekinti a beszélgetésüket.
– Köszönöm, hogy elhoztál – mondta a lány fátyolos hangon.
Grayson csak bólintott, és megvárta, hogy Lexie kiszálljon. Aztán
olyan hirtelen indult el, hogy a BMW kerékgumijai hangosan
csikorogtak. A lány gyomra összeszorult, miközben a kocsi után nézett.
Igazságtalan volt Graysonnal, vagy azért lett dühös, mert ő átlátott
rajta?
– Miss Cavendish.
A neve hallatán Lexie megfordult, és felismerte Artie Wrightot, aki a
műhely udvarán át odajött hozzá. Az autószerelő ezúttal is kék
kezeslábast és baseballsapkát viselt, de most levette, hogy megvakarja a
fejét.
– A kocsija ismét olyan, mint új korában volt – mondta. – A fék is
biztonságosan működik.
Lexie megköszönte a munkát, és meg akarta adni a dublini címét,
hogy majd oda küldjék a számlát, Artie azonban a fejét rázta.
– Nem kell fizetnie. Mr. Fitzgerald már megtette – mondta.
– Tessék? – kérdezte Lexie meglepetten. – Arról szó sem lehet.
Természetesen én fizetem a javítást. Vagy a biztosítóm, ha majd
benyújtom a számlát.
A szerviztulajdonos megrántotta a vállát.
– Ezt Mr. Fitzgeralddal kellene tisztáznia – mondta, aztán átadta a
kulcsot.
Lexie beült az autójába, és miközben kihajtott az udvarról, a
visszapillantó tükörből még látta, hogy Artie Wright búcsút int neki,
aztán pedig visszaindul a műhelyébe. Lexie-t azonban már az
foglalkoztatta, amit Grayson tett.
Hogy fizethette ki csak úgy a kocsim javítását? – találgatta. Aztán eszébe
jutott, amit a férfi Fannyról mondott. Kevéssel a baleset után azt
feltételezte, hogy a nagynénje okozta a kárt. Ezért érezte
kötelességének, hogy megtérítse? Vagy az adósává akarta tenni őt?
Talán más ok is van még, amelyről ő nem tud? Lexie-t mindenesetre
feldühítette, hogy Grayson a feje felett döntött. És ezt persze
semmiképpen sem fogadhatja el. Ezt később majd személyesen is
megmondja a férfinak. Már ha még egyáltalán szóba áll velem – gondolta,
amikor eszébe jutott, hogy Grayson is igencsak dühös volt.
Lexie nagyot sóhajtva ráfordult a faluból kivezető keskeny útra,
amely a magányosan álló Rose Cottage-hoz vezetett. Ott lakik Eileen
Kelly – a nő, akit régen barátság fűzött Lexie édesanyjához, Fionához,
és aki nagy szeretettel fogadta őt Cerighben. Neki köszönhetően értette
meg végre, miért gyötrik az ideérkezése óta rémálmok, és miért
kínozza déjà vu érzés. Eileen azonnal megismerte, és elmondta neki,
hogy kisgyerekként már élt itt. Eddig egyedül ő támogatta Lexie-t
abban, hogy megtalálja az igazságot Fiona rejtélyes eltűnéséről.
A következő kanyar után feltűnt a kis fehér ház. A keskeny út
végében állt, és az érintetlen tájban festőien idegen testnek tűnt. A
látványt egyedül Eileen ütött-kopott Renault furgonja és egy piros Mini
Clubman zavarta meg. Mindkettő a ház mellett parkolt. A Mini Bettyé
volt, úgyhogy még Eileennél kell lennie, állapította meg Lexie
elégedetten. Egy pillanatig már attól tartott, hogy lekéste a barátnőjét.
Leállította a Golfját a Mini mögött, kiszállt, és a bejárathoz indult.
Éppen felemelte a kezét, hogy elérje az öntöttvas kopogtatót, amikor
kinyílt a bejárati ajtó. Egy fiatal nő lépett ki rajta, akinek sötét, rövid
haja volt. A válla fölött visszanézett a házba, és Lexie-t csak akkor vette
észre, amikor majdnem egymásnak ütköztek.
– Akkor viszlát később, Anya! Én… Ó!
– Helló, Janice!
Lexie nagy nehezen elmosolyodott, de Eileen lánya nem viszonozta a
mosolyát.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte leplezetlenül ellenségesen.
Lexie gondolatban felsóhajtott. Janice és ő gyerekkorukban állítólag
sokat voltak együtt. Janice azonban nem emlékezhet erre, mert annak
idején éppen csak betöltötte a négyet. De még ha valamikor jóban is
voltak, az emberek változnak, és Janice Kelly ma már biztosan nem
akar barátkozni. Éppen ellenkezőleg. Amióta néhány napja
viszontlátták egymást, a kapcsolatuk gyorsan elhidegült. És ennek
leginkább Grayson volt az oka. Janice szemlátomást fel szeretné
melegíteni vele a viszonyt, és azt feltételezi Lexie-ről, hogy ő szemet
vetett a férfira.
Azt szerencsére nem tudhatja, hogy mi történt tegnap éjjel – gondolta
Lexie. Elképzelni is rémes, hogyan fogadná a dolgot.
Lexie elnézett Janice mellett, mert az ajtóban közben Eileen is
megjelent.
– Bettyt keresem – mondta az asszonynak. – Itt van?
Eileen bólintott, és a lánya karjára tette a kezét.
– Drágám, átengeded Alexandrát?
Janice oldalra lépett.
– Egyébként mindjárt Graysonnal lesz találkozóm a Castle Innben –
mondta, miközben elment Lexie mellett.
– Jó neked – felelte ő, és mosolyt kényszerített ki magából, miközben
a fejében egymást kergették a gondolatok.
 Grayson ezek szerint azért jött be a faluba, mert Janice-szel fog
találkozni? De akkor miért tagadja, hogy van köztük valami? Ezzel a
férfival kapcsolatban minden szörnyen zavaros, és Lexie már nem
tudta, mit higgyen.
Janice elköszönt az édesanyjától, felszállt a kék biciklijére, és
elkerekezett Cerigh felé.
– Sajnálom, hogy a lányom ennyire barátságtalan volt. Máskor nem
ilyen. Amióta azonban Grayson újra itt van… – Eileen nem fejezte be a
mondatot, csak megcsóválta a fejét. – Nem tesz jót Janice-nek.
Lexie nyelt egyet.
– Hogyhogy?
– Nem illenek össze – válaszolta Eileen. – De ezt hiába is mondanám
a lányomnak, mert soha nem hallgat rám, amikor Graysonról van szó.
Ezért csak abban reménykedhetem, hogy végül majd megjön az esze.
Lexie szívesen megkérdezte volna, miért nem tesz jót Grayson
Janice-nek. Nem akart azonban nyíltan érdeklődést mutatni a dolog
iránt, ezért inkább hallgatott, és csendben követte Eileent a folyosón.
Közben újra feltűnt neki az idősebb nő sajátságos öltözködési stílusa.
Hosszú, bő szoknyája ma türkizkék volt, a póló fölé pedig, amelyet
hozzá viselt, vastag, vörös cérnával durván összevarrt, narancssárga
posztómellényt vett fel. A ruhái mindig színesek voltak, és gyakran
természetes anyagokból készültek. Ez jól illett a gyógyfüvész és
jógaoktató foglalkozásához. Grayson apja, Duncan, aki ki nem állhatta
Eileent, ezért is nevezhette gyógyfüves boszorkánynak. Lexie ezt
gonoszságnak találta. Meglehet, Eileen kissé különös, de vele kezdettől
fogva nagyon kedves volt. És most is mosolygott, miközben kinyitotta a
kis étkező ajtaját.
– Lexie! – Betty felkelt a barátságosan megterített asztaltól, és
megölelte a barátnőjét. – Megkaptad az üzenetemet?
– Igen, szerencsére! – Lexie elmosolyodott. – Ha nem írtál volna, már
régóta hívásokkal bombáztalak volna – mondta.
Valóban erős kísértést érzett arra, hogy beszéljen Bettyvel. Nem
Kenről, hanem Graysonról. Csak azért nem nyúlt a telefonhoz, mert
már nagyon későre járt, és mert még maga sem fogta fel teljesen, amit
megtudott.
Betty félrehajtotta a fejét.
 – Minden rendben?
– Igen. Valójában igen. Csak…
Lexie elhallgatott, és Eileenre pillantott, mert előtte nem akart
beszélni a Graysonnal töltött szerelmes éjszakájáról. Az asszony
szerencsére értett a jelzésből.
– A konyhában leszek, ha keresnétek – mondta, és az ajtóhoz indult.
Már be akarta csukni maga mögött, de még egyszer megállt, és Lexie-
hez fordult: – Vegyél ki magadnak egy csészét a szekrényből, ha kérsz
teát. Tányérokat is találsz ott, evőeszközt pedig hozhatok neked.
Lexie bólintott.
– Nagyon kedves vagy, de már reggelizem Dunmore-ban.
Betty megvárta, hogy magukra maradjanak, aztán megint vizslatón
megnézte magának a barátnőjét.
– Na, ki vele! Mi történt? – kérdezte végül.
Túl jól ismer engem – gondolta Lexie nagyot sóhajtva, aztán röviden
elmondta Bettynek, hogy Graysonnal töltötte az éjszakát. Azt is
elmesélte, hogy kis híján beleesett a vártorony egyik emeletének a
padlóján tátongó lyukba. Csak azt hagyta ki, hogy milyen szerepe
lehetett ebben Fannynak, és úgy tett, mintha mindennek az alvajárása
lett volna az oka.
Ő is jól ismerte ugyanis a barátnőjét, és tudta, hogy biztosan nem
hagyná annyiban a dolgot. Betty még nála is konokabb, ha valamit ki
kell deríteni, és kétségtelenül ragaszkodna ahhoz, hogy ő kutakodjon
tovább odafent a kastélyban, és nyomozza ki, mi folyik ott. Lexie
azonban még maga sem tudta, mit kezdjen a helyzettel, és azt sem
akarta, hogy a barátnője még jobban aggódjon érte. Már az is nagyon
kiborította, hogy ő ilyen veszélyben volt.
– A fenébe, Lexie, ideje, hogy tegyél valamit az alvajárásod ellen! –
mérgelődött Betty, és szorosan a karjába zárta a barátnőjét. – Azt a
Graysont viszont meg tudnám puszilni. Nagyon segítőkész, igaz? –
kérdezte mosolyogva, aztán félrehajtotta a fejét. – És most mi van
közöttetek?
– Semmi a világon! – Lexie érezte, hogy elvörösödött. – Hiba volt,
hogy lefeküdtem vele. De ezt már mondtam.
– Csakhogy te nem szoktál ilyen hibákat elkövetni – jegyezte meg
Betty vigyorogva. – Én mindenesetre nem emlékszem, hogy Matt óta
lett volna férfi az életedben.
– Beszéljünk inkább a te életedben szerepet játszó férfiakról! –
mondta Lexie. – Milyen volt a beszélgetés Kennel? Valóban kiadtad az
útját?
Betty azonnal elkomolyodott.
– Igen, kiadtam. Ken Donovan tegnap óta történelem. Végig igazad
volt, Lexie. A pasas önző disznó, és már régen el kellett volna hagynom.
Lexie felvonta a szemöldökét.
– Hogy jutottál egyszeriben erre a felismerésre?
Betty nagyot sóhajtott.
– Tudom, hogy már sokkal korábban fel kellett volna ismernem, de
persze vak voltam. Még örültem is, hogy eljön Cerighbe. Látni akartam,
valóban sajnálja-e, amit tett. Azt akartam, hogy alázkodjon meg, és
kérjen bocsánatot tőlem. Természetesen meg is tette, de közben
leginkább saját magáról beszélt. Egyébként is csak úgy dőlt belőle a szó,
de ez nem tartotta vissza attól, hogy állandóan a mobiltelefonját lesse,
mintha fontos üzenetet várt volna. Ezzel szörnyen felhúzott. Egyszer
csak betelt a pohár, és közöltem vele, hogy köztünk mindennek vége, és
utazzon el. Ő azonban azt mondta, még mindenképpen maradnia kell,
és én először azt hittem, hogy nem akarja befejezni a kapcsolatunkat.
Aztán kiderült, hogy nem is miattam jött Cerighbe. Elmondása szerint a
folkfesztiválra egy neves zenei producert is várnak. A pasas állítólag
tehetségkutatással foglalkozik, és Ken zenekarának a tagjai már egy
örökkévalóság óta próbálnak kapcsolatba kerülni vele. Ken most abban
reménykedik, hogy itt majd sikerül a közelébe kerülnie. – Betty
megcsóválta a fejét. – Nagyon izgatott volt a lehetőségtől, és lelkesen
beszélt nekem arról, hogy két legyet üt egy csapásra azzal, hogy
ideutazott: engem rábírhat, hogy gondoljam meg magam, és talán
sikerül kapcsolatba lépnie a producerrel. És én egyszeriben
megértettem valamit.
Lexie az asztalra könyökölt, és a tenyerébe támasztotta az állát.
– Mit értettél meg?
– Hogy Ken életében mindig minden csakis róla fog szólni. Az ő
karrierjéről, az ő igényeiről, az ő hangulatairól. Semmi rosszat nem
talál abban, ha félrelép, mert akkor éppen arra volt szüksége. Csak
persze ne legyenek következmények. – Betty nagyot sóhajtott. – Ezért
akarta mindenáron, hogy visszamenjek hozzá. Mert én is azok közé a
dolgok közé tartozom, amelyekre neki szüksége van. Biztos pont
vagyok az életében, de annyira azért nem fontos, hogy ezért bármiről is
lemondjon. A rangsorában én valószínűleg még csak a második helyen
sem állok. A zenéje, a karrierje és az együttese mindig is meg fog előzni.
De én már nem érem be ennyivel.
Lexie elmosolyodott.
– Bravó! Nem mintha én nem mondogatnám ezt már régóta neked.
– Tudom, tudom – felelte Betty elgyötörten. – Miért kellett nekem
éppen egy zenészbe beleszeretnem? Egyszerűen nem akartam
elfogadni, hogy köztünk ez nem működhet.
– És a hirtelen jött megvilágosodásodnak nincs véletlenül köze
Aidanhez? – kérdezte Lexie.
Betty arca lángba borult.
– De igen, van. Nem is kevés. Mert ő Ken tökéletes ellentéte.
Figyelmes, érdeklődő, és azt érezteti velem, hogy valóban fontos
vagyok neki. Tudom, ez ostobán hangzik, mert még csak rövid ideje
ismerjük egymást, de a közelében jól érzem magam. Egyszerűen értjük
egymást, és minden nagyon… helyesnek tűnik. – Betty ferde mosolyra
húzta a száját. – Őrültségeket beszélek?
Lexie mosolyogva megrántotta a vállát.
– Ha igen, akkor Aidan legalább annyira őrült, mint te. Merthogy
ugyanezt mondta rólad. És nagyon klassz nőnek nevezett.
– Valóban? – Betty arca felragyogott. – Jaj, bárcsak beszélhettem
volna még ma reggel vele! De már elment, mire felkeltem.
– Mert azt hitte, hogy kibékültél az exeddel. És ez alaposan betett
neki.
– Ó! – Betty mosolya még szélesebb lett. – Akkor jobb lesz, ha a
koncerten majd tiszta vizet öntök a pohárba.
– Félek, hogy abból semmi sem lesz. Aidan ugyanis az előbb azt
mondta nekem, hogy mégsem megy el.
– Tessék? – Betty hitetlenkedőn nézett Lexie-re. – De hát már
nagyon várta a Badgers koncertjét! Miért nem akarja egyszeriben
meghallgatni őket?
– Sejtelmem sincs. Erről nem volt időnk beszélni – felelte Lexie, mert
nem akarta szóba hozni a rejtélyes célzásokat, amelyeket Aidan tett
neki az indokairól.
Bármi legyen is, ami nincs rendben vele, Lexie ösztöne azt súgta,
hogy vele Betty sokkal jobban jár, mint Kennel. És elbizonytalanítani
sem akarta a barátnőjét.
– Talán beszélhetnél még egyszer Aidannel – javasolta neki. –
Szerintem örülne, ha felhívnád. Egyúttal azt is elmondhatod neki, hogy
befejezted Kennel.
Az ötlet láthatóan tetszett Bettynek, mert felvette a tányérja mellől a
mobiltelefonját, és felállt.
– Fel is hívom. Mindjárt visszajövök – mondta, és fülén már a
telefonjával elhagyta az ebédlőt.
Miután tíz perccel később sem került még elő, Lexie felállt az
asztaltól, hogy megkeresse Eileent. Talán hasznosíthatja magát, amíg a
barátnője telefonál.
Eileent a konyhában találta, amely tele volt fűszernövényekkel.
Tömött sorokban álltak cserepekben a széles ablakpárkányon, szárítva
pedig különféle edényeket töltöttek meg – nagy, parafa dugós
üvegektől egészen apró, sötétbarna ampullákig. A konyha valójában
inkább egy patikára emlékeztetett.
Eileen a munkapultnál állt, és éppen gyógynövényeket kevert össze
egy tálban. Mellette három nyitott fémdoboz állt, nyilván azokban
akarta elosztani a keveréket.
– Alexandra, jó, hogy jössz – mondta az asszony, amikor meglátta
Lexie-t az ajtóban. – Éppen vinni akartam neked egy teát, hogy kóstold
meg. Új keverék, és önkéntesekre van szükségem, akik megízlelik.
Megtennéd? – kérdezte, és az ablaknál álló kisasztalra mutatott,
amelyen egy csésze gőzölgő tea állt. – Már meg is főztem.
– Persze, szívesen megkóstolom. – Lexie leült az asztalhoz, és maga
elé húzta a bögrét. A barna folyadéknak ugyan kissé furcsa illata volt,
de miután ivott belőle egy kortyot, ez már nem zavarta. – Nagyon
finom.
Eileen elmosolyodott.
– Örülök. És neked éppen erre a teára van szükséged. Erősíti az
idegeket, az pedig bizonyára rád fér a tegnapi nagy ijedtség után. – Az
asszony kis ideig Lexie vonásait fürkészte. – Már jól vagy?
 Lexie egy pillanatig azt hitte, hogy Eileen arra gondol, ami éjszaka
közte és Grayson között történt, és nem értette, honnan tud erről az
asszony. Aztán rájött, hogy az előző este a paplakban ellene elkövetett
támadásról van szó. Egy ismeretlen leütötte őt, és erről Eileen is
értesült.
– Igen, már jól vagyok – mondta, és megtapogatta a tarkóján azt a
pontot, amely egy kicsit még mindig fájt az ütéstől. – Nagyon
szeretném tudni, ki volt az. És hogy mi történt a mappával – tette
hozzá.
Eileen értetlenül nézett rá.
– Milyen mappával?
– Ó, igaz, te ezt még nem tudod. Flaherty atya nappalijában
megláttam egy mappát. Fotók és különböző papírok voltak benne
édesanyámról. Az asztalon feküdt, mielőtt engem leütöttek. Mire
azonban magamhoz tértem, eltűnt, és Flaherty atya azt állította,
sejtelme sincs, hogy miről beszélek.
– Furcsa. – Eileen összeráncolta a homlokát. – Miért nyitott az atya
mappát Fionáról?
– Én is ezt kérdeztem. Ő ugyanis azt állította, hogy nem ismerte
igazán jól az anyámat.
– Ez igaz is – mondta Eileen. – Fiona énekelt a kórusban, és
rendszeresen járt templomba, de arra nem emlékszem, hogy szoros
kapcsolatban lett volna Flaherty atyával. – Az asszony habozott egy
kicsit. – Azt viszont el tudom képzelni, hogy az atyához fordult, ha
olyasmi nyomta a lelkét, amit senki mással nem oszthatott meg, vagy
nem akart megosztani. Az a mappa, amelyet láttál, talán Fionáé volt, és
ő bízta az atyára. Így az is érthető lenne, hogy nem akar tudni róla.
Azzal ugyanis megsérthetné a gyónási titkot.
Lexie meghökkent. Ez a lehetőség benne még nem merült fel. Már
csak az a kérdés, hogy jutna-e bármire is a papnál.
– Ha ez igaz, akkor feltehetően azt sem fogja elmondani, amit én
tudni szeretnék.
– Azért megpróbálhatod. – Eileen elhúzta a száját. – Hivatkozz az
atya lelkiismeretére, mondd el neki, milyen fontos ez neked. Talán
megpuhul.
 Lexie a parókia komor, ájtatos hangulatára gondolt. Ha jól látta,
Flaherty atya a megnyerő mosolya és a sportos alkata ellenére nagyon
komolyan veszi a hivatását. Vajon rá lehet bírni, hogy sértsen meg egy
vallási titkot?
– Más is feltűnt még neked? – zavarta meg Eileen kérdése Lexie
töprengését. – Többre emlékszel már, mint eddig?
Lexie a képekre gondolt, amelyek a Cerighbe érkezése óta újra meg
újra megjelentek előtte. A falu és a várkastély felébresztett benne
valamit, ami nagyon sokáig el volt temetve, de igazán nem ment sokra
vele. Így hát szomorúan megrázta a fejét.
– Nem. Egyelőre nem emlékszem többre, de talán még fogok.
Eileen bólintott.
– Akkor majd mondd el nekem, rendben? Mindenképpen tudni
szeretném, mi történt Fionával. És tudod, szívesen segítek neked, ha
támogatásra lenne szükséged.
Lexie azt akarta válaszolni, hogy ez nagyon fontos neki, de már nem
jutott hozzá, mert ekkor Betty lépett be a konyhába.
– Aidan mégis eljön velem a koncertre – újságolta el vidáman. – A
kedvemért, ezt mondta. És hogy utána meg kell velem beszélnie valamit.
– Vagy úgy… – Lexie összeráncolta a homlokát. – És mi lenne az?
– Ha már elmondta volna, a koncert után nem kellene megtennie,
nem igaz?
Betty elmosolyodott. Láthatóan úgy gondolta, hogy Aidan jó hírrel
szolgál majd neki. Lexie azonban valahogy nem volt biztos ebben.
– Akkor jó szórakozást nektek!
– És neked, merthogy te is eljössz velem – jelentette ki Betty
határozottan.
– De nem zavarnálak benneteket?
– Ugyan már! Egyáltalán nem fogsz zavarni, éppen ellenkezőleg.
Ragaszkodom hozzá, hogy ott legyél. Addig leg alább biztos lehetek
abban, hogy nem kerülsz megint veszélybe. Úgy tűnik, ez lett az új
szenvedélyed. Egyébként is jót tesz majd neked egy kis kikapcsolódás a
tegnapi stressz után.
– Ebben igaza van a barátnődnek, Alexandra – helyeselt Eileen
mosolyogva Bettynek.
Lexie felsóhajtott.
 – Jól van, felőlem – mondta, és valóban örömmel gondolt arra, hogy
jó zenét hallgatva tölthet majd egy kötetlen estét.
Ettől végre talán ellazul egy kicsit. Már ha nem lesz ott Grayson is –
gondolta, és még egy korty teát ivott.
 6
Lexie belekarolt Bettybe, és végigjáratta a tekintetét a nagy színpad
előtt összegyűlt tömegen. A fesztivál helyszínéül szolgáló rét enyhén
lejtett, így ő a keverőpult mellett ülve mindent jól látott.
– Na? Hogy tetszik? – kérdezte tőle a barátnője.
Lexie elmosolyodott.
– Ezt már harmadszor kérdezed. Úgy tűnik, mintha nem
szórakoznék jól?
– Nem, csak… – Betty megrántotta a vállát. – Mindig azt mondod,
hogy nem szeretsz koncertre járni. Remélem, nem csak az én
rábeszélésemnek engedtél.
– A koncertekkel szembeni ellenérzésem csak a volt vőlegényedre
vonatkozott – tette helyre Lexie a dolgokat. – Mert végig kellett
néznem, hogyan flörtöl az a seggfej más nőkkel. Ez itt ráadásul nem is
igazi koncert. Inkább népünnepély.
Lexie valóban meglepődött, amikor odaértek a fesztivál helyszínére.
A kis falut az utóbbi napokban sok ember népesítette be, ő mégis azt
feltételezte, hogy a rendezvény inkább kicsi lesz. Mint a faluünnep,
amelyet előző nap tartottak. A rendezők azonban valóban megadták a
módját. A nagyszínpadtól jobbra és balra két óriási kivetítőt állítottak
fel, és ez még messze nem volt minden, amit a közönségnek kínáltak. A
réten sört és ételeket kínáló büfékocsik gondoskodtak a nézők
ellátásáról, a sarkokban pedig kisebb pódiumokat állítottak fel
különböző programok helyszínéül. Voltak táncbemutatók és vetélkedő,
amelyen skót dudások mérték össze a tudásukat.
Most már azonban mindenki az est csúcspontját várta, mert az
előzenekar után végre a Badgers fellépése következett. Ez abból is
látszott, hogy egyre többen özönlöttek a rétre. Lexie körül mindenki
felszabadultan beszélgetett, nevetgélt, és örömmel nyugtázta, hogy az
általános jókedv rá is átragadt.
– Jó itt. Komolyan – mondta Bettynek. – Ha tudom, hogy a
fesztiválokon ilyen laza a hangulat, már hamarabb meglátogattam
volna egyet.
 Betty felsóhajtott.
– Én pedig annak örülök, hogy a jövőben nem kell majd ilyen
helyekre járnom. Ahogy már te is mondtad, számomra soha nem volt
öröm elkísérni a koncertjeikre Kent és az együttesét. Utáltam, főként a
sok lány rajongó miatt. Ráadásul sokszor az időjárással sem volt
szerencsénk. Ha ugyanis esni kezd az eső, az ilyen fesztiválhelyszín
hamar sártengerré változik, és az már nem jó mulatság.
– Ne kiabáld el a dolgot! – dünnyögte Lexie, és végignézett magán.
Hosszú nadrágban volt, a blúza fölé kardigánt is felvett, de dzsekit
nem hozott, és a vékony papucscipője is jó időhöz készült. Aztán
elgondolkodott azon, amit a barátnője mondott.
– Ha valójában nem kedveled a fesztiválokat, miért akartál annyira
eljönni ide?
– Mert ez egészen más – felelte Betty. – A Badgers fellépését már
csak azért is élvezni fogom, mert az együttes egyik tagjához sem fűz
kapcsolat, és nem kell aggódnom az értük rajongó lányok miatt.
Egyszerűen csak szórakozni és lazítani fogok.
Lexie viszonozta a barátnője mosolyát.
– Szóval nem bántad meg, hogy befejezted Kennel?
– Kicsit sem! Mostantól csakis művészettörténészekkel kezdek,
akiknek semmi közük a zenéhez. Jut is eszembe! – Betty körbenézett. –
Hol lehet Aidan? Azt hittem, csak kiszalad a mosdóba.
Lexie összeráncolta a homlokát.
– Biztosan mindjárt itt lesz. Elég messzire kellett mennie – mondta.
Igyekezett derűlátónak tűnni, Aidan ugyanis meglehetősen furcsán
viselkedett. Láthatóan nagyon el akarta kísérni Bettyt. Könnyed és
megnyerő volt, mint mindig, miközben beszélgetett vele, miután
azonban megérkeztek a rétre, idegesnek tűnt, és folyton körbenézett,
mintha attól tartana, hogy mindjárt találkozik valakivel, akivel inkább
nem szeretne.
Lexie-nek sejtelme sem volt, miért ilyen feszült Aidan, de ő is
hasonlóan érezte magát. Mindig összerezzent, ha meglátott egy férfit,
aki az alkata szerint akár Grayson is lehetett volna, aki most
valószínűleg a Castle Innben ül Janice-szel, és túlságosan jól érzi magát
ahhoz, hogy akár csak futó gondolatot is vesztegessen a fesztiválra.
 – Azt hiszem, én még hozok magamnak innivalót – mondta Lexie,
hogy elterelje a gondolatait. – Te is kérsz valamit?
Betty bólintott.
– De siess! Biztosan mindjárt kezdődik.
Lexie megígérte, hogy igyekezni fog, és átnyomakodott a tömegen. A
következő italosstand nem volt messze, de hosszú sor állt előtte, ezért
úgy döntött, hogy a színpadhoz közelebb fekvőnél tesz próbát. Kólát és
ásványvizet vett, aztán indult volna vissza a helyükhöz. Amikor
azonban a tekintete a színpad előtti területet lezáró kordonra esett,
amelynél biztonsági emberek álltak, meglepetten megtorpant, és
összehunyorította a szemét. Nem, nem tévedett. A kordonon túl
valóban Aidan állt, és egy idősebb férfival beszélgetett.
Lexie kíváncsian közelebb ment, és jobban megnézte magának a
másik férfit. Ötven körül járhatott, szürke bőrdzsekit, pólót,
farmernadrágot és edzőcipőt viselt. Hirtelenszőke, hosszú haját
lófarokban fogta össze, a csuklóján drága karóra villogott, a szemét
pilóta stílusú, sötét napszemüveg mögé rejtette. A kezét ökölbe
szorította és Aidan felé nyújtotta, láthatóan át akart adni neki valamit,
ő azonban megrázta a fejét, és nem vette el.
– Nem, a mindenségit! – mondta olyan hangosan, hogy Lexie is
hallotta.
– Ne csapj már ekkora hűhót! – felelte az idősebb férfi felindultan. –
Én csak azt akarom…
– Nem. – Aidan hangja fagyos volt. – Most pedig hagyj békén! – tette
hozzá, aztán megfordult, és nagy léptekkel a kordon felé indult.
A bejáratot őrző biztonsági ember átengedte, és Aidan olyan gyorsan
eltűnt a tömegben, hogy Lexie odakiáltani sem tudott neki, és csak állt
ott tovább zavarodottan. A férfit, akivel Aidan beszélt, valamiért nem
találta bizalomgerjesztőnek. Mi megbeszélnivalójuk lehetett? És mit
akarhatott az a férfi mindenáron átadni Aidannek?
Lexie ijedten arra gondolt, hogy Aidan nagyon nem akar kapcsolatba
kerülni a rendőrséggel. Lehet, hogy valami törvénytelen dologba
keveredett? A gondolatra, hogy Betty máris egy másik fura figurát
fogott ki magának, Lexie-nek elszorult a gyomra. Miután azonban az
italokkal visszament a helyükre, nem volt alkalma arra, hogy a
történtekről megkérdezze Aidant, mert az már újra Betty mellett állt.
Ki kell várnia, hogy a doktorandusz egyedül legyen, de az aligha lesz
egyhamar, mert a Badgers éppen színpadra lépett.
Aidannek biztosan lesz észszerű magyarázata – vigasztalta magát Lexie,
aztán az együttesre figyelt, amelyet viharos üdvrivalgás fogadott. A
banda először ismert számokat játszott, és ezeket, noha nem volt az
együttes nagy rajongója, Lexie is kedvelte. A közönség lelkes hangulata
rá is hamar átragadt. A szeme sarkából látta, hogy Aidan átkarolta
Betty vállát, akinek ez láthatóan nem volt ellenére, mert a férfi vállára
hajtotta a fejét. Egyértelműen alakulóban volt közöttük valami, és Lexie
titokban azt kívánta a barátnőjének, hogy legyen szerencséje. Igazán
megérdemel egy kis boldogságot.
– Most pedig egy különleges dal következik. – Sean Fraser, a Badgers
frontembere előre jött a színpad szélére, a szeme fölé tartotta a
tenyerét, és lenézett a közönségre. Megvárta, hogy izgatott csend
telepedjen a rétre, aztán az állványokon jobb és bal oldalt elhelyezett
kivetítőkön jól lehetett látni, hogy elmosolyodott. – Cerigh az a hely,
ahol életem első éveit töltöttem. Akkor még senki nem tudta, én sem,
hogy milyen út áll előttem. Arra viszont jól emlékszem, hogy már
annak idején is rajongtam a zenéért. A bandában mind így voltunk
ezzel, ezért óriási öröm a számunkra, hogy megvalósíthattuk az
álmunkat, és ma itt állhatunk előttetek – mondta.
Megvárta, hogy elüljön a tapsvihar, aztán a karját kitárva a
zenésztársaira mutatott.
– Akkoriban, amikor még senki sem ismert minket, minden alkalmat
megragadtunk, hogy megmutassuk, mit tudunk. De emberekre is
szükségünk volt, akik ajtót nyitottak és lehetőséget adtak nekünk a
szereplésre. Ezért még ma is nagyon hálásak vagyunk, és most, hogy
eljutottunk idáig, valamit vissza szeretnénk adni abból, amit kaptunk. –
A tömegen morajlás futott végig, az énekes pedig elmosolyodott. –
Tudjátok, mire gondolok, igaz?
– A dalversenyre gondol – mondta Betty izgatottan. – Olvastam róla.
Klassz ötlet, nem? – kérdezte Aidantől, ő azonban meredten a színpadot
nézte.
– Pontosan – folytatta Sean Fraser. – A dalversenyről beszélek.
Korábban felhívást tettünk közzé, hogy fiatal muzsikusok küldjék el
nekünk a szerzeményeiket, amelyeket aztán mi itt előadhatunk. A
fogadtatás eszelős volt, és sok átkozottul jó nóta jutott el hozzánk.
Végül azonban döntenünk kellett, és a választásunk egy olyan dalra
esett, amely mindnyájunkat földhöz vágott. Most eljátsszuk, és ha
tetszik nektek, talán az új albumunkra is rákerül majd. Már persze ha a
szerző hozzájárul. Később megkérdezhetitek tőle, mert ma este ő is itt
van.
A dobos dobpergésbe kezdett.
– A szám címe: A Day Without You. – mondta Sean Fraser. – A szerzője
pedig… Aidan Dearing!
 7
Lexie hirtelen Aidan felé fordult.
– Ez… te vagy?
Aidan keskeny vonallá szorította össze a száját. Az egész teste
megfeszült, tekintetét még mindig a színpadra szegezte, és lassan
bólintott.
– Igen. Ez az én dalom.
Lexie hitetlenkedő pillantást váltott Bettyvel, aki ugyanolyan
elképedtnek tűnt, mint ő.
– Indultál a dalversenyen? És nyertél?
– A jelek szerint – felelte Aidan mogorván, és ez végképp
összezavarta Lexie-t.
– És nem is örülsz?
– De, valójában örülök, csak…
– Csak? – kérdezte Lexie, mert Aidan nem folytatta.
A férfi megrántotta a vállát.
– De itt van az apám, és ahogy ismerem, most gondja lesz rá, hogy ez
ne az én érdemem legyen, hanem az övé. Már ha nem volt már
korábban is benne a keze abban, hogy én győzzek.
Lexie már végképp semmit sem értett.
– Azt hiszed, a papád intézte el, hogy te nyerd meg a versenyt?
Aidan bólintott.
– Kinézném belőle, bár ő azt állítja, hogy semmi köze nem volt
hozzá. Apámnak hihetetlenül sok kapcsolata van a zeneiparban, és
nagyon szeret mesterkedni. Ezért is nem akartam, hogy tudja, részt
veszek a versenyen. Tegnap estig azt is hittem, hogy sikerült
eltitkolnom, akkor azonban közölte velem, hogy eljön a fesztiválra.
Ebből már sejtettem, hogy tud valamit. Állandóan a nyomomban van,
mert egyszerűen nem képes elfogadni, hogy egyedül akarom vinni
valamire. Ezért is nem akartam eleinte eljönni ide – mondta, és Bettyre
nézett. – Aztán megpróbáltam még egyszer beszélni apámmal, de nem
jártam sikerrel – vallotta be.
 Betty csak elképedten meredt rá, Lexie-nek azonban derengeni
kezdett az összefüggés.
– Az a férfi, akivel az előbb a színpadnál beszélgettél, édesapád volt?
– Láttál minket? – kérdezte Aidan meglepetten.
Lexie bólintott.
– A papád nagyon furcsának tűnt. Azt hittem róla, hogy díler, és
drogot akar eladni neked.
Aidan hangosan felnevetett, de nem vidáman.
– Nem, ő a nagy Dave Salzman volt személyesen. És egy vadonatúj
autó kulcsát akarta átadni nekem, hogy mostantól azzal járjak. Szerinte
ugyanis a Hyundaiom hamarosan végleg kileheli a lelkét.
Lexie-nek eszébe jutottak a kis kocsi gyakori utógyújtásai.
– Hát igen…
– Salzman? – ráncolta össze Betty a homlokát. – Azt a zenei producert
is így hívják, akiről Ken beszélt nekem. Akivel ő okvetlenül beszélni
akar.
A színpadon felcsendültek a dal első akkordjai, de Lexie csak fél
füllel hallgatott oda, és Aidant figyelte, aki most frusztráltan nagyot
sóhajtott.
– Igen, pontosan. Akik vinni akarják valamire a zeneiparban, mind
megpróbálnak kapcsolatba lépni a Nagy Dave-vel. Csak én szeretnék
nélküle, a magam erejéből elérni valamit.
Lexie a fejét ingatta.
– De hát az jó, ha édesapád támogat – mondta. A saját vigasztalan
gyerekkorára gondolt és arra, hogy sokszor vágyott olyan szülőkre,
akiket érdekel az ő sorsa. – Ez teljességgel érthető, nem?
– Apámnál semmi sem az – ellenkezett Aidan. – Ti nem ismeritek őt.
Mindig mindent jobban tud, és csak ő döntheti el, minek van értelme és
minek nincs. A művészettörténetet például merő időpocsékolásnak
tartja. Én éppen ezért tanultam azt. És ha a dalszerzéssel viszem
valamire, akkor azt akarom, hogy az az én sikerem legyen, ne pedig
apámé. Neki semmi köze ne legyen hozzá. Egy ideje ezért használom
édesanyám leánykori nevét, és a dalt is azon a néven adtam be. Nem
akarok előnyt kovácsolni abból, hogy a Nagy Dave fia vagyok. A saját
utamat akarom járni – jelentette ki.
Betty, aki eddig hallgatott, döbbenten meredt rá.
 – Akkor… nem is Dearing a családneved?
Aidan megrázta a fejét.
– Nem. Hivatalosan Salzmannek hívnak.
Hát ezért nem akart a verés után feljelentést tenni – gondolta Lexie. Mert
akkor igazolnia kellett volna magát, akárcsak a kórházban. És akkor
kiderült volna a valódi neve.
– Ezt akartam a koncert után elmondani neked, Betty – Aidan
tekintete most kérlelő volt –, de előbb beszélni szerettem volna
apámmal.
Bettyt azonban láthatóan más foglalkoztatta.
– Valójában muzsikus vagy?
Aidan megrántotta a vállát.
– Még nem, egyelőre csak szeretnék az lenni. De csakis az apám
segítsége nélkül. Ez a verseny afféle szondázás volt. Tesztelni akartam,
hogyan fogadják a szerzeményeimet.
Egy pillanatig mind a hárman hallgattak, és Lexie egyszeriben
felfigyelt a dalra, amelyet a Badgers játszott. Csodaszép ballada volt,
szívbe markoló dallammal. Ha ezt Aidan írta, akkor nagyon érti a dolgát –
gondolta Lexie.
Úgy tűnt, ezt Betty is megértette, őt azonban nem késztette
mosolygásra. Még el is sápadt.
– Csak dalokat írsz, vagy elő is akarod adni őket?
Aidan megrántotta a vállát.
– Ha lehet, énekelni is fogok.
Betty hátrált egy lépést, és megrázta a fejét.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha mi nem találkozunk többé – mondta, és
megfordult, hogy elmenjen, de Aidan elkapta a karját.
– Hé, várj! Ezt nem gondolhatod komolyan.
– De igen, a legkomolyabban gondolom. Nem akarok barátnak még
egy zenészt. Már volt egy, és ezzel egyszer s mindenkorra végeztem.
Úgyhogy hagyj engem békén, Aidan Dearing, vagy bárhogy is hívnak
valójában!
Betty ezzel kiszabadította a karját, és eltűnt a tömegben. Aidan
utána akart menni, de Lexie visszatartotta.
– Hagyd! Csak rontasz a helyzeten.
Aidan elkeseredetten ingatta a fejét.
 – Sejtelmem sem volt, hogy az a Ken zenész.
– Az – mondta Lexie. – És kétszer is megcsalta Bettyt. Először egy
lánnyal a zenekar rajongói közül, másodszor a menedzsere
asszisztensével. Gondolom, Betty nem akar még egyszer kockáztatni.
– Olyat én soha nem tennék! – Aidan őszintén megrendültnek tűnt. –
Én soha nem csalnám meg!
– De az oké, hogy hazudtál neki? – kérdezte Lexie mérgesen. – Mégis,
mire számítottál? Hogy Bettynek szeme sem rebben, ha kiderül, hogy
nem az vagy, akinek ő tartott?
Aidan nagyot fújtatott.
– Természetesen nem. Éppen ezért féltem bevallani, és ezért
halogattam a dolgot. Féltem, hogy Betty megharagszik rám – mondta,
és megrántotta a vállát. – A nevem és nem a dalaim miatt. Arra a
legkevésbé sem számítottam, hogy azért nem kér majd tovább belőlem,
mert zenész vagyok.
Lecsengett a dal utolsó akkordja, és körülöttük tapsvihar tört ki. A
szám szemlátomást sikert aratott.
– Ez aztán a lelkes fogadtatás! – mondta Sean Faser a színpadon. –
Rajta, Aidan, gyere fel hozzánk, és ünnepelj velünk!
Aidan nem mozdult.
– Most mit csináljak? – kérdezte láthatóan tanácstalanul.
Lexie megrántotta a vállát, mert nem tudta, mit válaszolhatna.
– Sejtelmem sincs.
Aidan vallomása után még mindig sokkhatás alatt állt, és valójában
haragudni akart rá, de a fiú olyan boldogtalannak tűnt, hogy megesett
rajta a szíve.
– Menj fel a színpadra, és fogadd a tapsokat – mondta. – Én
megkeresem Bettyt, és beszélek vele. Talán ad neked még egy esélyt, de
fogadni azért nem mernék erre.
Aidan bólintott.
– Mondd meg neki, hogy sajnálom. És hogy én…
– Aidan! Rád várunk – mondta Sean Fraser a mikrofonba.
– Na, indulj már!
Lexie megadta Aidannek a kezdő lökést, ő pedig végre megmozdult,
hogy felmenjen a színpadra. Lexie is elindult, de azt még látta, hogy
Sean Fraser és a zenekar tagjai tapssal fogadták Aidant. Ő azonban nem
boldognak tűnt, amint az várható lett volna, hanem inkább
kényszeredettnek.
Szegény, nyilván nem így képzelte a dolgot – gondolta Lexie sajnálkozva.
Biztos volt benne, hogy Aidan csak kényszerből hazudott Bettynek a
valódi kilétéről. Ő nem olyan, mint Ken. Végső soron azonban Bettyn
múlik, hogy ad-e neki még egy esélyt.
Lexie először is a barátnőjét akarta megkeresni, így a sörstandok felé
tört utat magának. Betty azonban nem volt ott, és a mobiltelefonját
sem vette fel, Lexie ezért a színpad irányába indult tovább. Onnan
jobbra egy keskeny út vezetett a most parkolóhelyül szolgáló tágas
rétre. Betty talán a kocsinál vár rám – gondolta Lexie.
A mobilja rezegni kezdett, és ez kizökkentette a töprengésből.
Gyorsan előkapta a táskájából a telefonját, mert azt hitte, hogy Betty
hívja vissza. De nem, Andrew-tól kapott üzenetet: Úton vagyok Dubajba.
Amint tudok, jelentkezem.
Lexie bosszúsan elrakta a mobilját. Tudta, hogy Andrew-nak
mostanában sok a dolga. A Franciaországban folytatott megbeszélések
után az Egyesült Arab Emirátusokba tart, hogy tárgyaljon a
befektetőkkel, akik érdeklődést mutatnak a Dunmore-kastély iránt. Egy
rövid beszélgetésre azonban így is szakíthatott volna időt, elvégre ő
megírta neki, hogy fontos a dolog.
Lexie hirtelen megállt, és egy férfira meredt, aki előtte tört magának
utat a tömegben. Majdnem mindenkinél magasabb volt, és nemcsak
hogy hasonlított Graysonra, de ő is volt. Lexie szívverése kihagyott egy
pillanatra, hogy aztán kétszer olyan gyorsan verjen, mint eddig.
– Lexie! – Grayson csak most vehette észre őt, és a mosolyától a
lánynak másodpercekre elakadt a lélegzete. – Bíztam benne, hogy itt
talállak.
– Igazán? – Lexie karba fonta a kezét. – Azt hittem, Janice-szel van
találkozód.
– Volt is.
Grayson homlokráncolással nyugtázta, hogy Lexie tud erről.
– És akkor hol van? – kérdezte a lány, mert Janice-t sehol sem látta.
A férfi megrántotta a vállát.
– Sejtelmem sincs. Janice-szel nem randevúnk volt. Valamit meg
kellett beszélnünk.
 – Aha.
Lexie nagyokat nyelt. Az agyát mintha kisöpörték volna, csak arra
tudott gondolni, hogy Grayson most itt áll előtte, olyan közel hozzá,
hogy a kék szemében ő még a sötétszürke pöttyöket is látja, és csak
lábujjhegyre kellene állnia, ha meg akarná csókolni…
– És nekünk is tisztáznunk kell valamit.
A férfi előrehajolt, és így még kisebb lett közöttük a távolság.
Grayson bőrdzsekije már csak néhány centiméterre volt Lexie arcától.
Az arcvize illata beborította, és megnehezítette számára a
gondolkodást.
– Igen… van mit tisztáznunk – hebegte, és hátrált egy lépést, mert
megijesztette, hogy a férfi közelsége ilyen hatást tett rá. – Miért
fizetted ki a kocsim javításának az árát?
– Mert felajánlottam neked, hogy majd én elintézem.
– De az nem jelenti azt, hogy neked is kell fizetned – mérgelődött
Lexie. – Ez az én dolgom, nem a tiéd.
– Ha ez ennyire fontos neked, megadhatod a pénzt. Csak úgy
gondoltam, hogy így egyszerűbb – mondta Grayson.
Lexie egyszeriben belátta, hogy valóban ez lehetett az ok. Grayson
számára ez valószínűleg semmiség volt, és ezért nem is számít neki,
gondolta Lexie. Most már nagyon butának érezte magát, mert túl sokat
magyarázott bele a gesztusba.
– Igen, majd visszafizetem – hebegte.
– Oké. Ami pedig kettőnket illet, én is szeretnék tisztázni valamit.
Grayson még folytatni akarta, de Lexie villámgyorsan felemelte a
kezét.
– Most nem jó. Meg kell találnom Bettyt. Lehet, hogy a parkolóban
van. Vagyis a kocsiban vár rám – hadarta, és érezte, hogy elvörösödött.
Jóságos ég, mit hebegek én itt össze? – gondolta. – Ó, igen, és Andrew
jelentkezett. Úton van Dubajba, és amint megérkezett, felhív engem.
Akkor majd tisztázom vele a szerződés ügyét.
Lexie megfordult, még mielőtt Grayson bármit mondhatott volna, és
valósággal elfutott a férfi elől.

***
Grayson addig bámult meredten Lexie után, amíg a lány el nem tűnt a
tömegben. El akarta mondani neki, hogy ő nem olyan érzéketlen, mint
amilyennek Lexie láthatóan hiszi. Nagyon zavarta, hogy a lány ilyen
rossz képet alkotott róla magának, és mindenképpen el akarta oszlatni
a tévedést.
Csakhogy már nemigen tud világosan gondolkodni Lexie közelében.
Nagyon szerette volna megcsókolni az előbb, amikor előtte állt, és
szinte biztos volt benne, hogy a lány ugyanígy érzett. Ahelyett azonban,
hogy engedett volna az érzésének, visszahúzódott, és így adta az ő
értésére, hogy nem kér belőle. És hogy annak az alattomos Andrew
Howardnak dolgozik. Emiatt pedig neki nagy ívben el kellene kerülnie
Lexie Cavendisht…
Ez a lány túlságosan bonyolult és önfejű. Ráadásul lélekben
túlságosan közel került hozzá, mert a történetük nagyon hasonló.
Grayson ugyan ismerte az édesanyját, de gyerekkorában ugyanolyan
magányos volt, mint Lexie. Ez összekapcsolja őket, és ezért gyengül el,
amikor a lányról van szó.
Grayson nagyot sóhajtott, és visszavágyott New Yorkba. Azok a nők,
akikkel ott találkozott, nem zavarták így össze. Például Charlene, akit
nemrégiben magával vitt a jótékonysági rendezvények egyikére,
amelyekre rendszeresen meghívták. Vagy Zoe, aki az egyik üzletfele
partiján megadta neki a telefonszámát, és biztosan kész lenne egy olyan
viszonyra, amelyet egyébként Grayson is igen kellemesnek szokott
találni. Egy korlátozott időre szóló kapcsolatra, kötelezettségek,
ígéretek és romantikus érzelmek nélkül, amelyek aztán illúziónak
bizonyulnak…
Grayson mobiltelefonja pityegni kezdett a zsebében, és miután
elővette, meglátta, hogy Janice-től kapott üzenetet. Mérgesen ki akarta
törölni, mert biztos volt benne, hogy nekik már nincs mit
megbeszélniük. Az előbb, amikor találkoztak, ő ezt egészen
nyilvánvalóvá is tette. Végül mégis megnyitotta az üzenetet, s
miközben elolvasta a néhány szót, az ereiben megfagyott a vér. Aztán
fojtott káromkodással visszatette a telefont a zsebébe, és futni kezdett
abba az irányba, amerre Lexie az előbb eltűnt.
 8
Lexie ökölbe szorította a kezét, miközben a parkoló felé tartott. Az
odavezető út rosszul volt megvilágítva, őt azonban túlságosan
lefoglalták a gondolatai ahhoz, hogy emiatt aggódjon. A fene enné meg,
miért van rá Grayson Fitzgerald ilyen megsemmisítő hatással? A
közelében mintha kikapcsolna az agya. Már nem bízhat magában, és azt
sem tudja, mit higgyen.
Valószínű, hogy nem érdekli a férfit, de ha mégis úgy volna, hová
vezetne az? Ha lezárul ez az ügy, Grayson visszamegy New Yorkba, ő
pedig Dublinba. És továbbra is Andrew-nál fog dolgozni. Ezért is tette
nagyon jól, hogy emlékeztette saját magát és a férfit, kinek az
alkalmazásában áll.
Lexie megállt, amikor odaért a fesztivál ideiglenes parkolójához.
Szerencsére még elég világos volt, hogy ki tudja venni a kocsikat, így
aztán hamar megtalálta a helyet, ahol leállította a Golfját. A barátnőjét
azonban sehol sem látta.
Elővette a mobiltelefonját, és újra megpróbálta elérni Bettyt. Most is
csak a hangposta kapcsolt be. Lexie tanácstalanul meredt a kijelzőre, és
azon gondolkodott, mit csináljon. Lehet, hogy a barátnője gyalog indult
vissza a Rose Cottage-hoz. De akkor biztosan értesítette volna őt, nem
igaz? Nem, Bettynek még itt kell lennie valahol. A tömegben azonban
nagyon nehéz lesz megtalálnia. Lexie sietve üzenetet írt neki, hogy
azonnal jelentkezzen nála, amint elolvasta az SMS-ét. Remélhetőleg
akkor még működni fog a mobilja, mert az akkuja már megint majdnem
lemerült.
Lexie visszadugta a telefonját a táskájába, és visszaindult a
színpadhoz. Rajta kívül csak kevesen jártak erre, akik vagy a
kocsijukhoz tartottak, vagy csak éppen most érkeztek, bár itt jóval
kevesebben voltak, mint a fesztivál helyszínén.
A zene idáig is tisztán elhallatszott, és Lexie elmosolyodott, amikor
felismerte, mi szól éppen. A Danny Boy volt, egy ír népdal, amelyet ő
mindig is nagyon szeretett. Azt viszont eddig nem tudta, hogy a
Badgers is készített belőle feldolgozást, de jónak találta, és halkan
dúdolta is a dallamot. A szembejövőknek csupán a körvonalaik
rajzolódtak ki a színpadról lejutó fényben, és Lexie csak akkor tudta
jobban kivenni őket, amikor egy vonalba értek vele. A legtöbben
köszöntek neki, aztán továbbmentek, egy nő azonban megállt, és Lexie,
miután közelebb ért hozzá, felismerte.
– Janice! Mégis eljöttél?
A karcsú, fiatal nő elmosolyodott. A legutóbbi találkozásuk után
Lexie ezt igencsak furcsának találta.
– Miért, nem lett volna szabad?
– De, persze. – Lexie megrántotta a vállát. – Csak az előbb
találkoztam Graysonnal, és ő azt mondta…
– Tudom – vágott közbe Janice, és közelebb lépett Lexie-hez. –
Láttalak titeket együtt – mondta.
Még mindig mosolygott, a szemében azonban megvillant valami,
amitől Lexie hátán futkosni kezdett a hideg. Ösztönösen hátrébb akart
lépni, de meggondolta magát. Janice nyilvánvalóan nem kedveli őt, de
biztosan nem veszélyes.
Két másik nő ment el mellettük. Az egyikük visszanézett rájuk a
válla fölött, és Lexie elkapta a pillantását. Aztán megint megfordult, és
megijedt, mert Janice most szorosan előtte állt, és nagyon furcsán
nézett rá.
– Mi van? – kérdezte Lexie, és mégis hátrált egy lépést. – Mit akarsz
tőlem?
– Inkább az a kérdés, hogy te mit akarsz Graysontól.
Janice hangja nyugodt, egyben fenyegető volt. Vagy ezt csak én
képzelem? – találgatta magában Lexie.
– Semmit sem akarok tőle – válaszolta.
Janice megvetően felhorkant.
– Nem hiszek neked, de ez nem érdekes. Ugyanis gondom lesz rá,
hogy ne szerezhesd meg.
Lexie csak most vette észre, hogy Janice kezében van valami, ami
megvillant a parkoló szélén elhelyezett reflektor fényében. Egy kés?
– Lexie! – Előbb csak Grayson hangja hallatszott el hozzájuk, a
következő pillanatban azonban már hangosan zihálva ő maga is
felbukkant Janice mögött. – Menj a közeléből! Gyorsan!
 Még mielőtt Lexie megmozdulhatott volna, Janice mögéje lépett, és a
nyakához tartotta a kést. Ő moccanni sem mert, és rémülten kalapált a
szíve.
– Janice, kérlek! Tévedsz – mondta. – Semmit sem akarok
Graysontól.
– Bárhogy tagadod is, én tudom, hogy meg akarod szerezni. – Janice
hangja most éles volt. – Láttam, hogy néztél rá az előbb. Kellene neked,
de nem fogod megkapni!
– Janice, ne! – Grayson csitítóan mindkét kezét magasba emelte. –
Engedd el! Utána majd beszélünk.
– Beszélünk? – Janice keserűen felnevetett. – Újra el akarod mondani,
amit az előbb mondtál? Hogy már nem akarsz engem?
– Mi soha nem voltunk igazán együtt.
– Ez nem igaz! – Janice hangja elcsuklott. – Csakis ez a kis rüfke tehet
róla. Elcsavarta a fejed. Ezért mondasz olyasmit, amit valójában nem
gondolsz. Nem kell neked ez a nő, és ha eltűnik innen, minden újra
rendben lesz közöttünk.
Lexie felsikoltott, amikor megérezte, hogy Janice erősebben a
bőréhez nyomta a kést. Fájdalom hasított belé, és nehezen kapott
levegőt.
– Janice, ne! – Grayson nagy lépést tett előre. – Ő nem kell nekem,
hallod? Nekem te kellesz.
– Ne gyere közelebb! – kiáltotta Janice, és Lexie-t magával húzva
hátrálni kezdett.
Grayson megállt, de már közelebb volt Janice-hez, és ez neki sem
kerülte el a figyelmét. A színpadról hallatszó zenét most közeledő
hangok nyomták el. Lexie úgy sejtette, az emberek észrevehették, mi
történik itt. Magában azért imádkozott, hogy valaki siessen a
segítségére, de közben azért is, hogy senki ne tegyen semmit. Érezte
ugyanis, hogy Janice keze erősen remeg. Alighanem egy apróság is elég
lehet ahhoz, hogy elfajuljon a helyzet…
Ezzel Grayson is tisztában lehetett, mert megint magasba emelte a
kezét.
– Janice – mondta lágy, kérlelő hangon –, viselkedj okosan! Ha kárt
teszel Lexie-ben, börtönbe kerülsz, és akkor tényleg nem lehetünk
együtt.
 – Valóban velem akarsz lenni? – kérdezte Janice reménykedőn, és
egy kicsit lazított a szorításán.
– Hát persze – mondta Grayson, és futó pillantást vetett Lexie-re. A
szeméből ő kiolvasta, amit a férfi nem mondhatott ki: csak akkor van
esélyük, ha neki sikerül megnyugtatnia Janice-t. – Egy pár leszünk,
ugyanúgy, mint régen – tette hozzá, és a karját kitárva Janice-re
mosolygott. – Te is azt szeretnéd, igaz?
– Igen.
Janice hangja most lágy volt. Lexie érezte, hogy a támadója teste már
nem olyan feszült, és egy kicsit a kezét is lejjebb engedte. Lexie a
kétségbeesés szülte bátorsággal megmarkolta Janice kezét, miközben
teljes erőből az ellenfele szegycsontjába vágott a könyökével. Janice
felnyögve összegörnyedt. Lexie azonnal Graysonhoz menekült, aki
maga mögé rántotta. Aztán egyetlen nagy lépéssel ott termett Janice
előtt, kitépte a kezéből a kést, és messzire hajította.
A sötétből most előbukkantak azok, akiknek a hangját Lexie az előbb
hallotta, és segítettek Graysonnak lefogni a sikoltozó Janice-t. Két autó
is érkezett villogó kék fénnyel. Az egyik mentő volt, a másikból
egyenruhás férfiak ugrottak ki, akik a fesztivál biztonsági csapatához
tartoztak. Odafutottak Graysonhoz, és átvették a kétségbeesetten
rúgkapáló lány őrzését.
– Engedjenek el! Grayson, kérlek! Maradj velem! – sikoltotta Janice.
A férfiak azonban továbbra is lefogták.
– Mentősök! – kiáltotta az egyikük, mire még két férfi és egy nő
szaladt oda hozzájuk, mind narancsvörös dzsekit viseltek.
A fesztivál látogatói közül valaki felfigyelhetett a történtekre, és
értesíthette a segítőket. Lexie csak ezzel magyarázhatta, hogy ilyen
hamar ideértek. A rendőrségre is telefonálhattak, mert egy járőrautó is
érkezett. Lexie látta, hogy Sumner őrmester szállt ki belőle.
– Hogy van? Megsérült? – Az egyik mentős, egy fiatal nő, aki a szőke
haját lófarokban fogta össze, odalépett Lexie-hez. Óvatosan az álla alá
nyúlt, felemelte a fejét, és megnézte a nyakát. – Csak felszíni sérülést
szenvedett, de azért el kell látnom – mondta.
Gyakorlott mozdulatokkal megtisztította a sebet, ragtapaszt tett rá,
aztán takarót terített Lexie vállára. Eközben egyre több kíváncsiskodó
gyűlt köré, és eltakarták előle Janice-t, aki már nem kiáltozott. A
mentőorvos valószínűleg nyugtató injekciót adott be neki.
Graysonra azonban Lexie-nek sikerült futó pillantást vetnie. Sumner
őrmester mellett állt, aki bizonyára éppen kikérdezte. Aztán egy
kíváncsiskodó Lexie elé lépett.
– Mi történt itt? – kérdezte tőle, és egy mobiltelefont tartott az arca
elé, hogy videót készítsen róla.
– Hé, maga meg mit művel? – kiáltott rá az egyik mentős a videózó
férfira, és eltolta a kezét.
Aztán odahívta a biztonságiakat, és utasította őket, hogy küldjék
távolabb az embereket.
– Jöjjön, elkísérem az elsősegélysátrunkhoz – mondta a mentősnő
Lexie-nek. – Ott ledőlhet, amíg megnyugszik.
Lexie még egyszer Graysonra pillantott, aki még mindig a rendőrrel
beszélt, aztán követte a határozott fellépésű, szőke nőt.
– Mi lesz most Janice-szel? – kérdezte tőle.
A nő megrántotta a vállát.
– A viselkedése idegösszeomlásról árulkodott. Ezért előbb kórházba
viszik, a rendőrség majd csak később foglalkozik vele. De ha engem
kérdez, ez a nő pszichiátriai eset.
Lexie-ben felidéződött Janice eltorzult arca és a hisztérikus hangja,
ahogy Grayson nevét kiáltozta. Remegés futott végig rajta, és egy
pillanatig újra a torkán vélte érezni a késpengét. Ha Grayson nem ért
volna ide időben, Janice talán…
– Lexie!
Grayson hangjára Lexie megfordult, és meglátta, hogy a férfi feléje
fut. A következő pillanatban már oda is ért hozzá, és megfogta a karját.
– Sajnálom, hogy eddig nem jöhettem hozzád, de Sumner őrmester
feltartott – mondta kifulladva, és aggódón nézett rá. – Jól vagy?
Lexie bólintott, és ijedten érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
– Bocsássanak meg egy pillanatra! – mondta a mentősnő, amikor
jelezni kezdett az adóvevője, aztán néhány lépéssel távolabb ment,
miközben a hívóval beszélt.
Grayson csak most vette észre Lexie nyakán a ragtapaszt.
– Megsebesített? Súlyos a seb?
 – Csak karcolás – mondta Lexie akadozó hangon, és nem ellenkezett,
amikor a férfi a karjába zárta.
– Hála az égnek! – dünnyögte a hajába Grayson.
Lexie lehunyta a szemét, és belélegezte a férfi illatát. A lába
egyszeriben remegni kezdett, mintha a teste csak erre az ölelésre várt
volna, hogy most végre átadhassa magát a rémületnek, amelynek eddig
elszántan ellenszegült.
– Borzalmasan féltem – suttogta olyan halkan, hogy Grayson talán
nem is hallotta.
Még mindig sírással küszködött, de a férfi közelsége és melege, a
szívverése közvetlenül a füle mellett, az ajka a haján, a védelmező keze
a tarkóján, az, ahogyan szelíden a mellkasára vonta a fejét – mindez
csodaszernek bizonyult, és ő máris jobban érezte magát. Az
örökkévalóságig tudott volna így állni, és sajnálta, hogy Grayson
elengedte, amikor a mentősnő megköszörülte a torkát.
– Nem szeretnék zavarni, de most be kell vinnem az orvosi sátorba –
mondta Lexie-nek. – Értesítettek, hogy még egy esetünk van a
fesztiválon, úgyhogy sietnem kell.
– Én jól vagyok. Nem kell ellátniuk – felelte Lexie, de a nő hallani
sem akart erről.
– Lehet, hogy jól van, de egy időre mindenképpen le kell dőlnie. A
sokkhatás később is jelentkezhet, és megfigyelés alatt kell tartanunk.
– Én is elvihetem a sátorhoz – ajánlkozott Grayson. – Gondom lesz rá,
hogy minden utasítást betartson.
– Oké. – A nő megkönnyebbültnek tűnt. – Akkor jelentkezzenek a
kolléganőmnél. Ruthnak hívják, és tudni fog magukról – mondta, aztán
a szájához emelte az adóvevőt, és még egyszer beszélt a munkatársával,
miközben sietve eltűnt a sötétben.
– Nem akarok ledőlni – makacskodott Lexie, miután kettesben
maradt Graysonnal. – Meg kell találnom Bettyt, és… – Azt később is
megteheted. – Grayson megrázta a fejét, amikor Lexie újra tiltakozni
kezdett. – A fenébe, nem akarok ezen vitatkozni.
Lexie-nek nem volt ereje ahhoz, hogy tovább ellenkezzen. Amikor
kevéssel később egy tábori ágyon feküdt, belátta, hogy valóban jólesik
kinyújtóznia. Amint azonban lehunyta a szemét, gondolatban megint
lejátszódtak előtte az ijesztő pillanatok, és újra átélte a rémületet.
 – Nagyon sajnálom, Lexie.
Grayson bocsánatkérő hangjára a lány kinyitotta a szemét, és a
férfira nézett. Ő közben hozott magának egy széket, leült a tábori ágy
mellé, és habozva megfogta Lexie kezét.
– Tessék? – kérdezte a lány. – Te semmiről sem tehettél.
– De igen. Janice végül is miattam támadott meg téged. – A férfi
nagyot sóhajtott, miközben a hüvelykujjával szórakozottan simogatta
Lexie csuklóját. – Közvetlenül előtte üzenetet küldött nekem. Azt írta,
elintézi, hogy újra szabad legyek. Azonnal megértettem, mire készül, és
utánad rohantam, hogy figyelmeztesselek, de sajnos elkéstem. –
Grayson a fejét csóválta. – Sejtenem kellett volna, hogy Janice közel jár
az ös – szeomláshoz, de nagyon normális volt, amikor ma beszéltünk.
Azt gondoltam, hogy összeszedte magát.
Lexie összeráncolta a homlokát.
– Máskor is csinált már ilyet?
– Nem. Ilyen durva dolgot eddig nem. – Grayson nagyot fújtatott. –
De korábban is nagyon kiborult, ha nem az történt, amit ő akart.
Lexie-nek eszébe jutott, mit mondott a férfi Janice-nek.
– Mit értettél azon, hogy nem igazán voltatok együtt?
Grayson hangosan kifújta a levegőt.
– Pontosan azt, amit mondtam. Janice és én soha nem voltunk egy
pár.
Lexie most már végképp összezavarodott.
– De az emberek szerint…
– Az emberek mindenfélét összehordanak Cerighben – szólt közbe a
férfi. – Az igazság az, hogy nem volt kapcsolatom Janice-szel. Valódi
kapcsolatom legalábbis nem. Egyszer… történt köztünk valami, de
semeddig sem tartott. Számomra semmit nem jelentett, Janice viszont
úgy gondolta, hogy én vagyok élete nagy szerelme. Mindenhol azt
mesélte, hogy velem jár. Szabályosan zaklatott, amíg nem mondtam
meg neki, hogy hagyjon békén. Utána csúnyán kiborult, annyira, hogy
orvost kellett hívnunk hozzá. Akkor még nem tudtam róla, hogy
érzelmileg ennyire labilis. – Grayson nagyot sóhajtott. – Úgy
gondoltam, jobb lesz, ha távol tartom magam tőle. Eileen azonban úgy
vélte, hogy azzal csak rontanék a lánya állapotán. Terápiás helyet akart
szerezni neki, de az nem volt egyszerű, és Eileen félt, hogy a lánya
időközben teljesen összeomlik. Ezért megkért engem, hogy egy ideig
játsszam el Janice barátjának a szerepét.
– Azt akarta, hogy csinálj úgy, mintha együtt lennél Janice-szel? –
kérdezte Lexie.
Grayson bólintott.
– Én ezt rossz ötletnek tartottam, és először nemet is mondtam.
Eileen azonban könyörgött nekem, hogy vállaljam. Végül belementem,
mert Janice kiborulása valóban ijesztő volt, és nem akartam, hogy
esetleg végleg összeomoljon.
Lexie felkönyökölt a tábori ágyon.
– Miért nem tisztáztad később a dolgot?
A férfi megrántotta a vállát.
– Mert nem akartam, hogy az emberek pletykálni kezdjenek Janice-
ről. Az csak rontott volna az állapotán. Én egyébként is elhagytam
Dunmore-t, úgyhogy a dolognak nem volt jelentősége.
– De az emberek teljesen hamis képet alkottak maguknak rólad. –
Lexie arra gondolt, amit Sheila Murphy, a fogadósné mesélt neki. –
Szívtelennek és gonosznak tartanak téged.
Grayson ferde mosolyra húzta a száját.
– És nemcsak ők, hanem te is – mondta.
Lexie állta a pillantását, és most először volt olyan érzése, hogy belát
a fal mögé, amelyet a férfi maga köré vont. Nem, Grayson nem
szívtelen, gondolta, éppen ellenkezőleg. Nagy szíve van, mert hogy
valaki mást megvédjen, az igaztalan vádaskodásokat is elviselte.
A férfi megszakította a szemkontaktusukat, és elengedte Lexie kezét.
Aztán hirtelen felállt, és fel-alá járkálni kezdett a tábori ágy mellett.
– És most sem kapcsoltam időben! – mondta. – Bajba sodortalak
téged ahelyett, hogy figyelmeztettelek volna.
– Tartottad a kapcsolatot Janice-szel, amíg távol voltál? – kérdezte
Lexie.
Grayson nemet intett a fejével.
– Nem akartam megint reményt ébreszteni benne. – Nem sejthetted,
mi van vele, elvégre egészen normálisan viselkedett.
– Ez igaz. – A férfi megint felsóhajtott. – Nem tudtam, hogyan
fogadja a visszatérésemet, de amikor találkoztunk, nagyon nyugodtnak
tűnt. Örült nekem, és úgy fogadott, mintha régi barátok lennénk, én
pedig valóban azt hittem, hogy már semmit sem akar tőlem. Csak akkor
kezdtem gyanakodni, amikor te elmesélted, hogyan viselkedett veled.
Ezért találkoztam vele ma délben. Úgy gondoltam, tudunk majd
értelmesen beszélni egymással, és jó lesz, ha még egyszer tisztázom,
hogy nem keresek tartós kapcsolatot. Azt nem nekem találták ki.
Lexie-nek erőt kellett vennie magán, hogy állni tudja a férfi
pillantását. Ezt vajon csak Janice-re gondolva mondta, vagy neki szánta
figyelmeztetésül?
– És hogy fogadta, amit mondtál neki?
– Hát éppen ez az: nyugodtan. – Grayson zavarodottan ingatta a
fejét. – Azt mondta, hogy neki jó így, és ne aggódjak, mert minden
rendben lesz. Jézusom, valószínűleg már akkor eltervezte, hogy téged
félreállít az útból!
Lexie megfogta a férfi kezét, hogy abbahagyja a járkálást. – Grayson,
nem te tehetsz róla. Nem tudhattad, mi fog történni. Ne hibáztasd
magad! – mondta, és összerándult a gyomra, amikor hirtelen támadt
egy gondolata: – Lehet, hogy a kocsim féktömlőjét is ő vágta el?
– Ez már nekem is eszembe jutott. Elképzelhető, de amíg nem tudjuk
biztosan, neked továbbra is óvatosnak kell lenned.
– Tudom – mondta Lexie nagyot sóhajtva.
A gondolat, hogy Janice követhette el ellene a merényletet,
borzalmas volt, de annyiban megnyugtató is, hogy akkor legalább
meglenne a tettes.
– Na, jobban vagyunk már? Minden rendben?
A kedves mentősnő, Ruth odalépett hozzájuk, és szakértő
mozdulattal megfogta Lexie csuklóját.
– A pulzusa már normális – mondta kis idő múlva, aztán vérnyomást
is mért. – Kissé alacsony, de nem aggasztóan – közölte mosolyogva. –
Ha akar, elmehet.
Lexie bólintott, aztán felült, Grayson pedig talpra segítette.
– Elvigyelek a kastélyba? – kérdezte. – Ott még pihenhetnél.
– Ne! Meg kell találnom Bettyt – felelte Lexie, és elővette a
mobiltelefonját, az azonban nem működött, mert az akkuja már megint
lemerült. Lexie nagy sóhajjal eltette, és elhatározta, hogy végre
beszerez egy másikat. – Visszamegyek oda, ahol utoljára álltunk. Talán
ő is keres engem, és ott vár.
 – Jól van. Akkor veled megyek. – Grayson tekintete nagyon
határozott volt. – Most nem hagylak egyedül.
Lexie még a történtek hatása alatt állt, ezért nem ellenkezett. Együtt
visszaindultak a színpadhoz, és Grayson utat tört a lánynak a
tömegben. Lexie azonban sem Bettyt, sem Aidant nem találta a korábbi
helyükön. Tanácstalanul körbenézett, miközben a zenekar a színpadon
az utolsó akkordokat játszotta egy számból, amelyet ő is jól ismert.
– Ez a kedvenc dalom a Badgerstől – mondta mosolyogva.
– Mit mondtál? – hajolt le hozzá Grayson, mert a zene elnyomta
Lexie hangját.
A lány lábujjhegyre állt, hogy megismételje, amit mondott, de
hirtelen összerándult, mert a háta mögül hangos durranást hallott. A
szíve vadul kalapálni kezdett, és Grayson dzsekijét megmarkolva
védelmet keresett nála. Érezte, hogy a férfi a karjába zárta, miközben
újabb durranást lehetett hallani, és most még sípoló hangot is.
– Ez csak tűzijáték, Lexie – mondta Grayson megnyugtatón.
A lány bátortalanul felemelte a fejét, és most már látta, hogy a
színpad fölött valóban tűzijáték világítja meg az égboltot. Újabb és
újabb rakéták repültek fel, bizonyára azért, hogy a koncert végét
jelezzék. Lexie és Grayson körül mindenki felfelé nézett, és álmélkodó
hangokat lehetett hallani, miközben a tűzijáték egyre különlegesebb
képeket festett az éjszakai égboltra.
Grayson továbbra sem engedte el Lexie-t, és ő hálás volt ezért. A
férfihoz simulva csodálta a látványt, nézte, hogyan tükröződnek vissza
a színes fények a többi néző elragadtatott arcán. Lassanként oldódott a
feszültsége, és rá is átragadt a többiek lelkesedése. Itt, a sötétben nem
volt kínos, hogy nem sikerült elhúzódnia Graysontól, és úgy tűnt, hogy
ez a férfinak sem sürgős, sőt még szorosabban magához is vonta.
– Szép, igaz?
Grayson hangja rekedten szólt Lexie füle mellett, és sóvár
borzongást váltott ki belőle. Bólintással válaszolt a férfinak, és felnézett
rá. A tűzijáték visszatükröződött a szemében, és a robbanások mintha
Lexie bensőjében folytatódtak volna. Az érzései magasra csaptak, mint
a fejük felett szétrobbanó rakéták, és a sötétséget megvilágító minden
egyes színes szikraesővel hevesebb lett a vágya. Meg akarta érinteni és
csókolni Graysont, és mivel az ő szemében ugyanazt a vágyat látta égni,
átkulcsolta a nyakát, és közelebb hajolt hozzá.
Találkozott az ajkuk, és Lexie-nek minden kétsége azonnal
szertefoszlott. Elmerült a férfi csókjában, és mindenről megfeledkezett
maga körül. Alig észlelte, hogy a tűzijáték végén taps tört ki körülöttük,
és szinte semmit nem hallott a zenekar ráadásként előadott számaiból.
Egyedül Grayson számított neki, az ő szája és a keze, amelyek egyre
követelőbbek lettek, és benne egyre nagyobb tüzet lobbantottak fel.
Akarta a férfit, a hajába fúrta az ujjait, és csalódottan felnyögött,
amikor Grayson végül elvált az ajkától.
– Menjünk fel a várba!
A férfi mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Lexie is egészen
kifulladt, és nehéz volt visszatérnie a valóságba. Aztán egyszeriben
rádöbbent, közel járt ahhoz, hogy nagy hibát kövessen el.
– Nem lehet – mondta, és megrázta a fejét, de ahhoz meg túl gyenge
volt, hogy eltolja magától Graysont. – Nem szabad.
– Mintha már tisztáztuk volna, hogy ez tévedés – mondta a férfi
tréfálkozva.
Lexie komoly maradt.
– Nem fekhetünk le még egyszer egymással, Grayson. Számodra az
csak kellemes időtöltést jelent, aztán éled tovább az életed. Engem
azonban összezavar. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
érzelmeket tápláljak irántad, de ha nem hagyjuk abba, talán úgy lenne.
És azt te sem akarod, igaz? Te sem akarod, hogy beléd szeressek.
A férfi Lexie-re szegezte a tekintetét, és látszott rajta, hogy feszülten
gondolkodik. Alighanem azon, hogyan mondja meg neki, hogy fején
találta szöget.
– Sejtettem – mondta végül Lexie, és érezte, hogy elszorul a szíve.
De hát mire számított? Grayson természetesen nem akarja, hogy ő
szerelmes legyen belé. Az, ami közöttük van, számára nem komoly.
Ahogyan Janice-szel sem volt az a futó viszonya. Nem akarja elkötelezni
magát, ezt világosan megmondta az előbb. Már csak az a kérdés, hogy
nekem miért fáj ez mégis – tépelődött Lexie. Már igazán megtanulhatta
volna, hogy nincs szerencséje a férfiakkal…
– Lexie, végre megvagy! – bukkant fel mellette Betty. – Hívtalak a
mobilodon, de az már megint lemerülhetett – mondta szemrehányón,
és csak most vette észre Graysont. – Ó, helló!
A férfi biccentett.
– Üdv!
– Én… Talán zavarok? – kérdezte Betty bizonytalanul.
Lexie felnézett Graysonra, aki a szemében még mindig azzal a furcsa
kifejezéssel méregette őt. Egy pillanatig még habozott, aztán megrázta
a fejét, mintha egy kellemetlen gondolatot kellene elhessegetnie.
– Nem, nem zavar. Csak segítettem Lexie-nek keresni téged, de most
már megvagy.
A férfi ezzel sarkon fordult, és a réten át a parkolóhoz indult. Lexie
követte a tekintetével, és megpróbálta elfojtani a csalódottságát.
– Mégis megzavartalak benneteket, igaz? – kérdezte Betty, miközben
ő is Grayson után nézett.
– Nem. Éppen időben érkeztél – felelte Lexie. – Egyébként én is
megpróbáltalak elérni. Többször is – mondta, és tűnődőn nézegette a
barátnőjét. – Beszéltél még egyszer Aidannel?
Betty megrázta a fejét.
– Nem, de ő most nem is érdekes. Üzenetet kaptam, Lexie – mondta,
és hatásszünetet tartott, mintha ki akarná élvezni a pillanatot. –
Édesanyáddal kapcsolatos – tette hozzá cinkos mosollyal.

***

Grayson nagyot fújtatott, és bosszúsan megrázta a fejét, miközben nagy

léptekkel átvágott a réten. Még mindig nem akarta elhinni, hogy nem
tudott választ adni Lexie kérdésére, pedig egyszerűen csak nemet
kellett volna mondania.
Természetesen nem akarja, hogy Lexie beleszeressen. Nincs
szüksége romantikus bonyodalmakra az életében. A szerelemben nem
lehet megbízni. Az apja nem szerette eléggé az édesanyját ahhoz, hogy
feleségül vegye, az anyja pedig őt nem szerette eléggé ahhoz, hogy
helyet teremtsen számára új családjában. Neki korán meg kellett
tanulnia, hogy érzelmekre nem lehet építeni, mert akár rombolónak is
bizonyulhatnak, mint például Janice-nél. Nem, erről ő könnyű szívvel le
tud mondani, ezért nem alkalmas nagy szerelemre. A partnernőivel ezt
mindig előre tisztázta. A Janice-szel szerzett tapasztalata után csakis
olyan nőkkel kezdett, akik erről hozzá hasonlóan gondolkodtak.
Semmiképpen sem akart valamiféle romantikus elvárások miatt még
egyszer csalódást okozni, ezért általában behúzta a vészféket, amikor
egy kapcsolata azzal fenyegetett, hogy túl szorossá válhat. Ezt eddig
mindig sikerült megakadályoznia. Egészen addig, amíg Lexie Cavendish
az autója elé nem szaladt.
Grayson felsóhajtott, amikor visszagondolt az első találkozásukra.
Lexie nagyon védtelennek tűnt a vékony hálóingében, de a tekintete
harcias lett, amikor megtudta róla, kicsoda. Azóta teljes erőből
védekezik ellene, ugyanakkor teljes odaadással viszonozta a csókját. Ez
így együtt alaposan ös – szezavarta őt, és sajnos már egyáltalán nem
volt biztos abban, hogy egyszerűen napirendre tud térni afölött, ami
közte és a lány között történt.
A fenébe, mikor törte a fejét utoljára annyit egy nőn, mint Lexie-n?
Mikor aggódott ennyit? Nem, Lexie-nek tökéletesen igaza van. Ez az
egész senkinek sem jó. Be kell fejezniük, ami közöttük van, méghozzá
most azonnal, mielőtt még végleg kicsúszik a kezükből az irányítás…
Grayson mobilja csörögni kezdett, és a hang kiszakította a
töprengésből. Nem sikerült azonnal előhúznia a zsebéből a telefont, és
dühösen rángatta, amíg végül kiszabadította. A kijelzőn megjelent
számot nem ismerte, de fogadta a hívást.
– Grayson Fitzgeralddal beszélek? – kérdezte tőle egy női hang.
– Ki akarja tudni? – kérdezett vissza Grayson udvariatlanul.
– Thea Winston vagyok a belfasti Richmond Nyomozó Irodától. Azért
hívom, mert megbízást adott nekünk arra, hogy derítsük ki, miért
tartózkodik az édesapja rendszeresen a városunkban.
– Igen, így van. – Grayson megköszörülte a torkát. Egy kicsit még
mindig kínosnak érezte, hogy magándetektíveket bízott meg az apja
megfigyelésével. Más lehetőség azonban nem jutott az eszébe arra,
hogy megszerezze a számára szükséges információkat. – Van valami
újság?
– Mondhatni. Rábukkantunk valamire, ami érdekelheti Önt – felelte
a nyomozónő elégedett hangon.
 9
– Biztos vagy benne, hogy itt van?
Lexie a kocsi ablakából kinézett a hosszú Lower Main Streetre, amely
Letterkenny déli centrumán futott végig. A házak szorosan egymás
mellett álltak, két- vagy háromemeletesek voltak, a földszintjükön
részben üzletekkel. Néhány újonnan épült vagy nemrégiben újíthatták
fel, de olyanok is akadtak, amelyeknek a homlokzatáról lepattogzott a
vakolat, és igencsak lepusztultak voltak.
Betty bólintott, és lassabban hajtott tovább.
– Az a Jane Sawyer azt mondta, hogy nincs kint házszám, de a ház
földszintjén mosoda működik. Nézd csak! Az lesz ott – mondta, és egy
kétszintes, világossárgára festett épületre mutatott, amelynek a
földszintjén a County Dry Cleaner feltűnő vörös keretbe foglalt kirakatai
voltak.
Az üzlethelyiségtől eltekintve a ház nem különbözött a mellette
állóktól. A régebben épültek közé tartozhatott, mert a vakolata
megrepedezett, és az első emelet fehér ablakkereteire is igencsak ráfért
volna már a festés. A mosoda üzlethelyiségét láthatóan rendben
tartották, de a néhány házzal távolabb álló új épületektől így is nagyon
elütött.
Miközben Betty beállt egy szabad parkolóhelyre, Lexie valósággal
megigézve nézte a házat, amelyben korábban a nagyanyja és az anyja is
lakott.
– Ismerős neked? – kérdezte Betty.
– Kicsit sem. – Lexie megpróbálta elfojtani a csalódottságát.
Valamiért abban reménykedett, hogy ráismer majd az utcára, vagy
legalább a házra. Dunmore-tól és Cerightől eltérően azonban itt semmi
sem ébresztett emlékeket benne. Letterkenny közepes nagyságú város
volt, a központjában egy szép, nagyon is látványos székesegyház állt.
Lexie-nek azonban semmit sem juttatott eszébe a hely. – Talán még túl
kicsi voltam annak idején.
Betty bólintott, és mondani akart valamit, ekkor azonban megszólalt
a mobiltelefonja. Előhúzta a táskájából, és Aidan számát a kijelzőn Lexie
is meglátta.
– Vedd fel! – mondta a barátnőjének, de Betty kinyomta a hívást.
Lexie nagyot sóhajtott. – Hányszor keresett már? – kérdezte.
Ha jól számolta, ez már az ötödik alkalom volt azóta, hogy a
barátnője ma reggel nagyon korán felment érte a várba, ahogy előző
nap megbeszélték. Betty azonban egyik hívást sem fogadta. Úgy tűnt,
szentül eltökélte, hogy nem vesz tudomást Aidanről. Tegnap este sem
volt hajlandó beszélni vele, amikor Lexie még nála volt Eileen házában.
Betty szabályosan elbarikádozta magát a szobájában, és mindig Lexie-t
küldte ki, hogy rázza le Aidant.
– Beszélned kell vele – mondta Lexie.
– Minek? – Betty visszadugta a mobilját a táskájába. – Nem fogom
meggondolni magam.
Lexie megcsóválta a fejét.
– Hogy te milyen csökönyös tudsz lenni, Betty Michaels! Azért, mert
Aidan is zenész, még nem lesz automatikusan olyan szemét, mint Ken.
– Most még talán nem az – felelte Betty mogorván. – De ez
megváltozik, ha majd ha a színpadon áll, és lány rajongók csápolnak
neki. Ezt úgy hidd el nekem, ahogy mondom. A zenészek mind
egyformák, és én nem fogom még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy
bedőlök egynek.
– Te is tudod, hogy ez hülyeség – mérgelődött Lexie. – Az mondtad,
hogy úgy érzed, számodra Aidan az igazi. Akkor pedig megérdemel egy
második esélyt.
– Ó, te pedig azt mondtad, hogy Grayson Fitzgeralddal semmit sem
szabad kezdened. Most viszont már megint megcsókoltad. Magad sem
tudod, mi helyes és mi nem az. Vagy tévednék?
Lexie nem válaszolt, mert sajnos ez volt az igazság. A tegnapi
koncerten történtek miatt még mindig össze volt zavarodva. Graysont
azóta nem látta, de Agathától tudta, hogy a férfi még az este Belfastba
utazott, és az éjszakát is ott töltötte. Az nem derült ki, mi dolga van ott
Graysonnak, mindenesetre ma reggel még nem jött vissza, mielőtt
Lexie eljött volna a kastélyból, és ő örült annak, hogy nem találkoztak.
Legalábbis eltökélten ezt mondogatta magának, valójában azonban már
akkor remegni kezdett a gyomra, ha csak a férfira gondolt. Arról
persze, hogy mit jelenthet ez, inkább nem akart elgondolkodni.
 – Igazad van – válaszolta nagyot sóhajtva a barátnőjének –, már
semmit sem tudok. És most sokkal jobban is érdekel, hogy mivel
szolgálhat nekünk ez a Jane Sawyer – tette hozzá.
Alig akart hinni a fülének, amikor Betty beszámolt neki az üzenetről,
amelyet attól a nőtől kapott, aki most Lexie nagyanyja, Rose Riordan
egykori házában lakik. Jane Sawyer elmondta Bettynek, hogy talált a
padláson egy levelekkel és fényképekkel teli dobozt, amelyek
kétségkívül Lexie édesanyjától, Fionától származnak, és ő át akarja adni
őket adni Lexie-nek.
– Mit gondolsz, találunk valamit, amitől okosabbak leszünk?
Betty bólintott.
– Remélem. Na, menjünk, az öreg hölgy már biztosan vár minket.
Kiszálltak a kocsiból, és a házhoz indultak. A fehérre mázolt bejárati
ajtó a mosoda mellett volt. Betty megnyomta a régies, jókora
csengőgombot az ajtófélfán. Névtábla nem volt alatta. Egy ideig semmi
sem történt, aztán léptek hallatszottak odabentről. Végül résnyire nyílt
az ajtó, és egy alacsony, nagyon szikár asszony nézett ki rajta
kíváncsian. A hetvenes évei közepén járhatott, és rövid, ősz haja volt.
– Ó, hát megjöttek! – mondta, mielőtt még Betty és Lexie
bemutatkozhatott volna. – Maga bizonyára Miss Michaels, igaz? –
mosolygott rá Bettyre, aztán Lexie-hez fordult: – Maga pedig Fiona
lánya, ezt le sem tagadhatná. Az édesanyja szemét örökölte. Kérem,
fáradjanak be. Már mindent előkészítettem.
Lexie-t elképesztette a bőbeszédű üdvözlés, és Bettyre nézett, aki
apró fintort vágva elvigyorodott. Aztán követték az idős nőt a folyosón,
és egy keskeny lépcsőn felmentek utána a mosoda feletti lakásba. Jane
Sawyer egy kicsi és meglehetősen komor nappaliba vezette őket. Az
ablaka a hátsó udvarra nézett, amelyen szárítókötelek voltak kifeszítve.
– Foglaljanak helyet! Máris hozok teát – mondta az idős nő, és eltűnt
a szemközti helyiségben, bizonyára a konyhában.
Lexie-ék habozva leültek a kanapéra. Akárcsak a két hozzá tartozó
fotel, ez is túl nagy volt a kis helyiségbe. A karfákon és a háttámla felső
részén horgolt terítőcskék feküdtek, nyilván azért, hogy védjék a
csúnya, bézsszínű bútorhuzatot. Erre szükség is volt, mert az
ülőgarnitúra láthatóan sok évet megélt már, akárcsak a többi,
hasonlóan ormótlan bútor. Nem antik darabok voltak, mint Dunmore-
ban, hanem javarészt furnérlemezből készült utánzatok. Emellett
minden szabad helyen kis porcelánfigurák és vázákban
szalmavirágcsokrok is álltak. Az összkép egyáltalán nem felelt meg
Lexie ízlésének, de illett Jane Sawyerhez, aki a homokszínű
kosztümjével és a hozzá viselt fodros fehér blúzával régimódi és kissé
furcsa jelenség volt.
– Már vártam Önöket – mondta az idős hölgy, miután egy tálcával
visszajött a nappaliba. – Kérnek tejet és cukrot a teá jukba? – kérdezte,
s miután átnyújtott Lexie-nek és Bettynek egy-egy teli csészét, nagyot
sóhajtva leereszkedett az egyik fotelba. – Tudják, nincsenek gyakran
látogatóim. A lányom odaát, Angliában él a családjával, és mindig
nagyon elfoglalt. Az én koromban pedig a barátok már gyakran
betegek, és nem jöhetnek el hozzám rendszeresen. Így aztán az ember
természetesen örül egy kis változatosságnak. – Az asszony oldalra
hajtotta a fejét, és kis ideig Lexie-t nézegette. – Még mindig nehéz
elhinnem, hogy itt van, kedvesem. Amikor utoljára láttam, még ilyen
kicsi volt – mutatott előrehajolva a térde magasságába. – Édes kislány
volt. Emlékszik még rám?
– Sajnos nem – felelte Lexie, aztán körbenézett. – Erre a házra sem
emlékszem. Sokat változott?
– Ó, igen – mondta Jane Sawyer, és a hangjából büszkeség csendült
ki. – Mindent felújítottam, amikor beköltöztem. És a bútorok is az
enyémek. Rose régi dolgait lecseréltem.
Tudja, nem igazán feleltek meg az ízlésemnek.
– Kár – felelte Lexie nagy sóhajjal, de egy kicsit meg is könnyebbült
attól, hogy a nagyanyja ezek szerint egészen másként rendezte be a
házát. – Szívesen láttam volna, milyen volt itt régen.
– Ó, azt megnézheti – mondta Jane Sawyer. – A fényképek közül,
amelyeket találtam, sok itt készült a házban. Ezért is gondoltam, hogy
érdekelhetik magát. Én nem tudok velük mit kezdeni, hiszen nem
vagyunk rokonok.
Lexie szíve gyorsabban kezdett verni.
– Megnézhetnénk? Mármint a dobozt.
– Hát persze! Máris hozom.
Az idős nő felugrott, kiment a szobából, és néhány pillanattal később
már vissza is jött.
 – Tessék, parancsoljon! – mondta, és átadta Lexie-nek a magával
hozott cipősdobozt, aztán Bettyhez fordult: – Jókora meglepetés volt,
amikor maga egyszer csak felhívott, Miss Michaels, és Rose-ról meg a
családjáról kérdezett. Időtlen idők óta nem gondoltam már Rose-ra.
Végül is majdnem tizenhét év eltelt azóta, hogy beköltöztem ide.
– A ház korábban a nagyanyámé volt? – kérdezte Lexie.
– Nem, mindig is az enyém. A mosodát és a lakást csak bérbe adtam
Rose-nak. Ő vezette az üzletet, amíg az egészsége megengedte, mert a
férje korai halála után egyedül kellett gondoskodnia a két lányáról. A
lányok rendszeresen kisegítettek a mosodában, legalábbis addig, amíg
itt laktak.
– A telefon azonban még mindig Rose Riordan nevén van – jegyezte
meg Betty. – Ezért is találtam meg Önt.
– Igen, tudom. – Jane Sawyer megrántotta a vállát. – Valahogy nem
jutottam hozzá, hogy átírassam. A férjem és Rose néhány hónap
különbséggel halt meg. Újra ki kellett volna adnom a lakást, de én
inkább eladtam a régi házunkat, és ideköltöztem. A számlák attól fogva
az én nevemre érkeztek, azt elintéztem a szolgáltatóknál, a telefon
átíratásánál azonban valamilyen hiba történhetett. Ezt alkalomadtán
még helyre kell hozatnom.
– A nagymamámnak mosodája volt? – Lexie eddig erről sem tudott.
Jane Sawyer bólintott.
– És nagyon jól is ment a bolt. Az emberek szerettek ide járni, hogy
elcsevegjenek egy kicsit Rose-zal. Ez később megváltozott, miután…
Az idős nő félbehagyta a mondatot, és oldalról Lexie-re pillantott.
– Miután édesanyám megszült engem? – kérdezte ő.
– Igen, de Rose-nak végül nem ezért kellett bezárnia a mosodát. A
megromlott egészsége volt az oka. Nem bírta tovább a munkát. Az üzlet
aztán egy ideig üresen állt, amíg találtam másik bérlőt, de ez nem is
érdekes. – Jane Sawyer megcsóválta a fejét. – Mindenesetre Miss
Michaels telefonhívása után eszembe jutott, hogy a padláson még ott
van Rose holmija. Mindig is át akartam nézni, de ez, ahogyan már csak
lenni szokott, egészen eddig szándék maradt. Jane, mondtam most
magamnak, nézd meg végre, mi minden van odafent. Ha azt az ifjú
hölgyet annyira érdeklik Riordanék, talán szeretne megkapni valamit
azokból a dolgokból.
 Lexie csak fél füllel hallgatta a szóáradatot. Most remegő kézzel
levette a doboz tetejét, és belenézett. Félig volt tele, de valóban
fényképekkel, levelekkel és képeslapokkal.
– Ismeri a levelek tartalmát? – kérdezte az idős asszonytól.
Jane Sawyer kerülte Lexie pillantását.
– Nos, megnéztem őket, csak hogy tudjam, valóban Fiona levelei-e. A
legtöbb nyaralási üdvözlőlap. Nem igazán érdekesek, bár Önnek talán
azok.
Szóval valószínűleg elolvastad őket – gondolta Lexie, de semmit sem
mondott, csak óvatosan kivette a fényképek kötegét, amely legfelül
feküdt. A szíve hevesen vert, miközben átnézte a fotókat.
– Maguk biztosan többet tudnak kezdeni velük, mint én – folyatatta
az idős nő. – Ezért hívtam fel magukat. Jó ötlet volt, igaz?
– Briliáns – felelte Betty.
Kis ideig hallgattak, miközben Lexie a fotókat nézegette. Jane
Sawyer úgy ült, hogy láthassa, melyik fotó van éppen a vendége
kezében.
– Az ott maga! – kiáltott fel izgatottan az egyik képen látható
kislányra mutatva. – Kevéssel azelőtt készült, hogy Fiona elment innen
Önnel. Ez jobb is volt úgy, nem illett ide, miután… – Az asszony
elhallgatott, és bűntudatosan nézett Lexie-re, de kissé dacosan is. –
Tudom, hogy a fiatalok ma már nem veszik ezt olyan szigorúan, de
leányként akkor sem illik gyereket szülni. Rose először még
megpróbálta eltussolni a dolgot. Angliába küldte a lányát, hogy ott
hozza világra a gyermekét. Akkor azonban itt már mindenki tudta,
hogy Fiona terhes. Az emberek talán megértőek lettek volna vele, ha
legalább megmondta volna, hogy ki az apa. Ő azonban nem volt
hajlandó elárulni.
Lexie nagyot nyelt. Sokat olvasott arról, és részben maga is
megtapasztalta, hogy Írországban még mindig erős a katolikus tanítás
hatása. Húsz éve pedig nyilván még erősebb volt. Ha a szomszédok
mind úgy viselkedtek, mint Jane Sawyer, akkor Lexie egyszeriben el
tudta képzelni, milyen nehéz lehetett itt az édesanyjának egyedül, egy
házasságon kívül született gyerekkel. Ráadásul ebben a szűk, sötét
lakásban Fiona biztosan bezárva érezte magát olyan emberek között,
akik állandóan elítélő pillantásokkal illették, vagy akár nyíltan is
megjegyzéseket tettek rá. Az maga lehetett számára a pokol. Engem
mégis szeretett – gondolta Lexie. Lelki szemei előtt újra megjelent az a
fénykép, amelyet Flaherty atya mappájában látott, és felidéződött
benne az a szeretet, amellyel az édesanyja nézett rá a felvételen.
A fájdalom, amelyet az okozott, hogy nem ismerhette meg igazán az
édesanyját, újult erővel rohanta meg. Az eltökéltségét is megerősítette
azonban, hogy végre ki kell derítenie, mi történt pontosan annak
idején. Ahhoz azonban több információra van szüksége, azzal pedig
csak Jane Sawyer szolgálhat neki. Ezért lenyelte az idős nő ellen
feltámadt haragját, és arra a kérdésre koncentrált, amelyre sürgősen
választ akart kapni.
– Nem voltak gyanúk? Az emberek biztosan spekuláltak.
– Ó, igen. Voltak szóbeszédek. – Jane Sawyer szeme felcsillant. A
pletykák témája szemlátomást fellelkesítette. – De sokan jöhettek szóba
apaként. Fiona népszerű volt, tudja. Csinos teremtés, a férfiak
bomlottak utána. Valósággal menekülnie kellett a hódolók elől. Ő
azonban, amennyire én tudom, egyiküket sem hallgatta meg. Nem volt
barátja. Ezért is lepődött meg mindenki, amikor kiderült, hogy terhes.
Ezt senki sem feltételezte róla. Énekelt a templomi kórusban, és részt
vett a helyi közéletben. Igazán okosabbnak kellett volna lennie.
– A telefonban azonban mintha azt mondta volna, hogy Fiona
szerelmes volt – szólt közbe Betty.
– Igen, így van. – Jane Sawyernek mintha csak most jutott volna
eszébe a saját kijelentése. – Mindig mondtam Rose-nak, hogy Fionának
biztosan van valakije. Mert csak úgy ragyogott. Nagyon szerelmesnek
tűnt a rózsás arcával és azzal a boldog kifejezéssel az arcán. Én
meglátom az ilyesmit. Fiona azonban soha semmit sem mondott el. Na
igen, aztán vége lett a boldogságnak, amikor kiderült, hogy terhes. Azt
a pasast ez nem érdekelte, mert egyszerűen elhagyta Fionát.
Valószínűleg már nős volt. Vagy egyszerűen csak kihasználta a lányt.
Lexie visszatette a fényképeket a dobozba.
– És a nagyanyám? Ő hogy kezelte a helyzetet?
– Bámulatosan elnézően, ezt meg kell hagyni. – Jane Sawyer
összeráncolta a homlokát, miközben visszaemlékezett. – Nem tudom,
én hogyan viselkedtem volna a lányommal, ha ilyen bűnt követett
volna el. Fiona azonban, miután visszajött Angliából, megint itt
lakhatott. És Rose soha nem hagyta, hogy bántsák. Ahogyan Susant
sem, akiről sokat beszéltek, mert nagyon vad volt és sokat bulizott. Róla
mindenki el tudta képzelni, hogy törvénytelen gyereket fog szülni,
Fionáról azonban nem. – Az idős asszony nagyot sóhajtott. – Sajnáltam
Rose-t. Özvegyként már amúgy is nehéz volt neki, aztán még a két
lánya is mindig csak bánatot okozott. Nem csoda, hogy megbetegedett.
– Jane Sawyer a fejét ingatta. – Amikor pedig a lánya hirtelen eltűnt,
Rose teljesen kétségbeesett. „Fionával történt valami, Jane. Nem hagyta
volna magára a kicsit” – mondogatta nekem. Azt hiszem, ha az ereje
engedte volna, elutazott volna Cerighbe, hogy megkeresse Fionát. Soha
nem tette túl magát a dolgon. És úgy gondolom, azt is tudta, hogy
Susannel bajok vannak Amerikában. Ő akkor még nem volt
kábítószerfüggő, különben a gyámhivatal nem bízta volna rá a kicsit…
vagyis magát. Egy gyerek azonban nem illett az életstílusához. Abban
sem vagyok biztos, nem csak azért vállalta-e el a gyámságot, mert
tudta, hogy az anyja ezt nem feltételezte volna róla. Susan nagyon
önfejű volt, és sokszor éppen az ellenkezőjét csinálta annak, amit Rose
kért tőle. – Az idős hölgy megrántotta a vállát. – Aztán Susan
halálhírére Rose teljesen összetört.
Lexie nagyot nyelt.
– Megpróbált megtalálni engem?
Jane Sawyer bólintott.
– Legalábbis szerette volna, de már túl beteg volt ahhoz, hogy
Amerikába repüljön. Kevéssel később kórházba került, és aztán már
minden nagyon gyorsan történt. Ha engem kérdeznek, azért halt meg,
mert megszakadt a szíve.
Az idős nő most először tűnt igazán szomorúnak, Lexie mégsem
találta rokonszenvesnek. Egyszeriben alig várta, hogy kikerülhessen
ebből a szűk, telezsúfolt szobából, amelyben hangosan tiktakolt egy
állóóra.
– Köszönjük szépen a teát és hogy időt szakított ránk – mondta, és
kezében a dobozzal felállt. – Ezt elvihetjük?
– Természetesen. Nekem nincs rá szükségem. – Jane Sawyer mosolya
halvány volt, láthatóan csalódást okozott neki, hogy a vendégei máris
távozni akarnak. – Ha még lenne kérdésük, bármikor eljöhetnek újra –
mondta, miközben elbúcsúztak az ajtóban. – Szívesen segítek, ha tudok.
 – Máris sokat segített. Nagyon köszönöm – válaszolta Lexie, és
legalább egy halvány mosolyt sikerült összehoznia.
Betty semmit sem mondott, de a kocsiban szabadjára engedte a
haragját.
– Micsoda borzalmas nőszemély! – mondta, miközben a Lower Main
Streeten kifelé indult a városból. – Ha a szomszédok is mind ilyenek
voltak, tökéletesen érthető, hogy édesanyád nem tudott itt
megmaradni.
Lexie az ölében tartott dobozra pillantott.
– Az öreg hölgy nélkül azonban ehhez sem jutottunk volna hozzá –
mondta, és megint levette a doboz tetejét. – Valami azt súgja nekem,
hogy ezzel majd végre előrébb jutunk – tette hozzá.
Óvatosan végigsimított a fényképek alól kikandikáló borítékok
kötegén. A kezébe venni és elolvasni azonban még nem merte a
leveleket. Csak a fényképeket vette újra elő, és alaposabban megnézte
őket, miközben Betty kihajtott Letterkennyből, és Cerigh felé indult
tovább.
Ahogy Jane Sawyer mondta is, a képek közül sok a házban készült. A
kislány Fionát ábrázolták az édesanyjával és Susannel együtt, akit Lexie
azonnal felismert. Szúrás hasított belé a gondolatra, hogy a nagynénje
sokkal ismerősebb a számára, mint az édesanyja.
Rose Riordan is sok fényképen szerepelt. Szép nő volt, de az élete
vége felé készült fotókon az arca már sovány volt, és a betegség jeleit
viselte magán. Az egyik kép láttán, amelyen ő kislányként a nagyanyja
ölében ült, Lexie nagyot nyelt. Furcsa érzés volt ilyen módon
megismerkednie a saját múltjával. Egy része hálás volt azért, hogy
lehetőséget kapott erre. Az viszont elszomorította, hogy mindig csak ez
a néhány pillanatfelvétel lesz neki. Senkije sincs, aki elmesélhetné a
hozzájuk tartozó történeteket, vagy elmondhatná, kik azok, akik még a
fotókon vannak.
Lexie úgy sejtette, hogy az idősebb emberek a szomszédok lehettek,
mert az egyik fényképen felfedezte a húsz évvel fiatalabb Jane Sawyert.
Olyan fotók is voltak azonban, amelyeken Fionát vele egykorú
emberekkel lehetett látni. Ezek a felvételek nem a lakásban készültek,
és különböző évekből származtak. Az egyiken Fiona még jóval fiatalabb
volt, és egy másik lánnyal együtt a napsütésben állt a Szent Eunan-
székesegyház előtt, ahol Betty most éppen elhajtott. „Katelyn és én” –
állt a kép hátoldalán. Ugyanez a lány egy másik fotón is felbukkant, és
Lexie a fiatal Eileent is többször felfedezte a képeken, amelyek a
barátnői körében ábrázolták Fionát.
Az egyik fényképen, amelyen az édesanyja elég idős volt ahhoz, hogy
akár már Lexie-t is megszülhette, Fiona egy rögbipálya szélén állt, és
másokkal együtt a csapatot buzdította. A körülötte látható emberek
arca azonban semmit sem mondott Lexie-nek. Eileen és a másik fiatal
nő nem volt közöttük.
Aztán volt még négy kép, amelyek egy partin készülhettek. Az
egyiken Fiona egy ajtókeretnek támaszkodott, és láthatóan elmélyülten
beszélgetett egy fiatal férfival, akit Lexie ismerősnek talált. Miután
jobban megnézte a fotót, meglepett hang szaladt ki a száján.
– Mi van? – kérdezte Betty ijedten.
Lexie-nek azonban még szüksége volt egy pillanatra, hogy ki tudja
mondani azt, amit a kép egyértelműen igazolt:
– Ez a kép Duncan O’Donnellről készült. Az édesanyám mellett áll, és
vele beszélget. Vagyis már akkor ismerte a mamámat, amikor ő még
Letterkennyben élt. – Lexie elképedt, amikor megértette, mit jelenthet
ez. – Jóságos ég, Betty! Mi van, ha ő az apám?
 10
Betty behajtott a Minivel egy söröző kis parkolójába, amely előtt éppen
eljöttek, és kitépte Lexie kezéből a fotót. Egy ideig a homlokát ráncolva
nézegette, aztán megfordította, és a hátoldalát is megvizsgálta.
– Nincs rajta, mikor készült a felvétel. De te akkor már biztosan a
világon voltál.
– Ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne ő az apám – felelte Lexie. –
Talán már régebben ismerték egymást.
– De nem tűnnek szerelmeseknek – ellenkezett Betty. – Inkább
mintha csak cseverésznének. Látod? Még csak nem is mosolyognak.
Lexie visszavette a fényképet, és még egyszer megnézte.
– De a lényeg, hogy már ismerték egymást, amikor édesanyám
Cerighbe jött. És Duncan erről nem beszélt nekem.
– Talán nem is tudta. – Betty a fejét ingatta. – Lehet, hogy csak akkor
egyszer találkoztak, és azt ő már régen elfelejtette. De még ha nem is,
ez akkor sem jelenti azt, hogy volt valami közöttük.
– És ha mégis? – Lexie fejében vadul kavarogtak a gondolatok. – Mi
van, ha Duncan szándékosan hozta Cerighbe édesanyámat? Ő talán nem
is Eileenhez jött ide, hanem Duncanhez? Kitervelhették a dolgot, mert
Duncan azt akarta, hogy a mamám a közelében legyen. – Lexie-nek
eszébe jutott, amit Agatha és Fanny mondott neki. – Ez
megmagyarázná, miért terjengtek szóbeszédek arról, hogy Duncannek
viszonya volt édesanyámmal. Valószínűleg mégsem voltak annyira
diszkrétek, mint hitték, és…
– Lassíts! – vágott közbe Betty. A barátnője vállára tette a kezét, és
mélyen a szemébe nézett. – Ez mind csak találgatás. Másként is
lehetett.
Lexie szemébe könny szökött.
– De mi van, ha igaz? Jézusom, Betty! Akkor Grayson… a féltestvérem
– mondta.
A gondolat olyan ijesztő volt, hogy azonnal elvetette. Nem, az nem
lehet. Nem szabad, hogy igaz legyen! De hogy az-e, az csak
egyféleképpen deríthető ki.
 – Fel kell mennem a várkastélyba, hogy megkérdezzem Duncantől,
mit jelent ez a fénykép. El kell mondania nekem az igazságot.
– Ezt megértem. – Betty csitítóan megsimogatta a barátnője karját. –
De nem akarod előbb a többi dolgot is megnézni, ami még a dobozban
van, és elolvasni a leveleket?
Lexie bosszúsan megrázta a fejét.
– Ha lennének bennük utalások, azt a borzalmas Jane Sawyer
elmondta volna. Esküdni mernék, hogy az összes levelet elolvasta.
– De nem tudhatjuk, mennyire alaposan – vetette fel Betty. – Talán
rábukkanunk valamire, ami felett ő átsiklott. Ami igazolja a gyanúdat.
Vagy megcáfolja. Ez csak egyetlen fotó, Lexie. Semmit sem bizonyít.
Ahhoz, hogy szembesítsd vele Duncant, többre van szükséged.
Lexie nagyot sóhajtott. Tudta, hogy a barátnőjének igaza van, de
mégsem várhat tovább.
– Akkor menjünk be a sörözőbe! Egyébként is ebédidő van, úgyhogy
ehetünk valamit, és közben megnézzük a leveleket meg minden mást is.
Betty bólintott.
– Jó ötlet – felelte.
Rendesen beállt a kocsival, aztán követte Lexie-t a régies Mermaid
Café sörözőjébe. Más vendégek is voltak, de találtak egy félreeső
asztalt, amelynél nyugodtan beszélgethettek. Lexie a bárpultnál
italokat kért, és megrendelt két napi menüt, amely egy szelet rántott
halból, burgonyapüréből, káposztasalátából és ecetes céklából állt.
Finomabb volt, mint amilyennek tűnt, de Lexie nem igazán figyelt arra,
hogy mit eszik. Ahhoz most túlságosan ideges volt, és inkább a
levelekre meg a fotókra koncentrált, amelyeket kiterített az asztalon.
– Na? – kérdezte Betty, miután a barátnője az utolsó levelet is a már
elolvasottak kupacára tette. – Van bennük valami?
Lexie a fejét ingatta.
– Nincs. Már megint semmi.
Fiona főként Eileentől és egy bizonyos Sally nénitől kapott leveleket.
Ha Lexie jól következtetett a címzésből, akkor ő az utolsó manchesteri
rokonuk volt, akinél Fiona az
születése előtt és után egy ideig lakott. Volt még rengeteg nyaralási
képeslap barátoktól, akiknek a neve Lexie-nek semmit sem mondott.
Férfiak is voltak közöttük, de egyik lapon sem volt szerelmi vallomás.
Ezen a nyomon tehát nem jutnak tovább.
Lexie nagyot sóhajtott.
– Azt hittem, többet találunk.
– Én is – vallotta be Betty. – Leginkább abban reménykedtem, hogy
lesz köztük valami édesanyádról. Ez bizony… semmitmondó. A fotóktól
eltekintve, bár azokkal sem tudunk semmit sem kezdeni, amíg valaki
nem mondja meg nekünk, hogy mikor és hol készültek.
– Egyvalaki tudhatja ezt – emlékeztette Lexie a barátnőjét, és kiitta a
vizét. – Fel kell mennem a kastélyba. Beszélnem kell Duncannel,
méghozzá most azonnal.
Betty bólintott.
– Duncan megjött már? Úgy tudtam, Belfastba utazott.
– A kocsija tegnap este az udvaron állt, amikor hazaértem. És ma
reggel is ott volt – válaszolta Lexie.
Grayson fekete BMW-je viszont nem – tette hozzá gondolatban, és nem
vett tudomást az apró szúrásról, amely a szívébe hasított. Végül is nem
tartozik rá, hol tölti Grayson az éjszakáit. Azóta meg különösen nem,
hogy a férfi azt mondta neki, hagyja őt békén.
– Akkor jobb lesz, ha sietünk.
Betty összerakta a tányérokat, és visszavitte a pulthoz.
Amikor néhány perccel később újra úton voltak Cerighbe, Lexie
hiábavalóan próbálta elfojtani az idegességét, amely annál erősebb lett,
minél közelebb értek a Dunmore-kastélyhoz. Félt az előtte álló
beszélgetéstől, de bizonyosságot akart, ezért bízott benne, hogy Duncan
otthon lesz. És amikor megérkeztek, a belső udvaron valóban ott állt a
sötétzöld sport Jaguar, amely már szinte veteránautónak számított,
mert húsz évnél is régebben gyárthatták. Más kocsi azonban nem volt
ott, a többiek úton lehettek, és Lexie ennek most kifejezetten örült.
– Veled mehetek, ha akarod – ajánlotta fel Betty.
– Nem, ezt egyedül kell végigcsinálnom – mondta Lexie, és lenyelte a
torkába nőtt gombócot.
Betty még egyszer szorosan a karjába zárta.
– Menni fog! És jelentkezz, amint többet tudsz.
Lexie megígérte, hogy úgy lesz, és hevesen kalapáló szívvel kiszállt a
Miniből. Kis ideig integetett a barátnője után, aztán lassan a várba nyíló
galambszürke kapuhoz indult. Miközben elment a Jaguar mellett, most
először alaposabban is megnézte a kocsit, amely kicsit olyan volt, mint
maga a vár: mutatós és elegáns, de igencsak avatag, vagy – a
tulajdonosára gondolva – egykori szép napok emléke. Duncan vajon
érzelmi okokból nem cserélte le? Vagy nem engedheti meg magának,
hogy új autót vásároljon?
Lexie-nek eszébe jutott, amit Grayson az apja játékszenvedélyéről
mondott, és nem most először merült fel benne a kérdés, hogy milyen
lehet a várúr anyagi helyzete. Andrew-nak Duncan azt állította, azért
akarja eladni a Dunmore-kastélyt, mert fejére nőnének a fenntartási
költségek. Lehet, hogy ez már régen meg is történt?
Lexie úgy döntött, még egyszer megkérdezi Andrew-tól, hogy mit
tud az eladás okairól. Már ha egyszer majd sikerül elérnie telefonon a
főnökét. Most mindenesetre mást kell tisztáznia, ezért mélyeket
lélegzett, mielőtt belépett a kastélyba.
Balra az első ajtó a konyhába nyílt. Nyitva volt, és Lexie látta, hogy
Duncan az étkezőasztalnál ül. Elegáns volt, mint mindig, mellényes
öltönyt és nyakkendőt viselt, de levertnek tűnt. A fejét lehajtva a
poharába meredt, amelyben mintha whiskey lett volna – ráadásul
nagyon sok ahhoz képest, hogy még csak kora délután volt.
– Mr. O’Donnell? – Lexie bekopogott az ajtófélfán. – Válthatnánk
néhány szót?
A férfi felpillantott, és egy percig üres tekintettel nézett Lexie-re.
Aztán az egyik szemközti székre mutatott.
– Miről kellene beszélnünk? – kérdezte nem igazán lelkesen. – A
renoválásról?
– Nem, magánügyről. – Lexie leült, és a férfira nézett. –
Édesanyámról.
Duncan szeme elsötétült.
– Fionáról?
– Igen. Szeretnék többet megtudni róla.
– Tőlem? – A férfi hátradőlt a székén. – Mit mondhatnék? Nálunk
dolgozott.
– Kedvelte őt? – kérdezte Lexie.
– Természetesen. Elbűvölő teremtés volt. Mindenki kedvelte.
 – És maga csak Cerighben ismerte meg? Vagy már korábban is
találkozott vele?
Duncan kitért Lexie tekintete elől.
– Fontos ez?
– Nekem igen. – Lexie nagy levegőt vett. – Ma elmentem
Letterkennybe, és találkoztam Riordanék egykori
szomszédasszonyával. Jane Sawyernek hívják, és nagyon jól ismerte
nagyanyámat és édesanyámat. Kaptam tőle régi leveleket és
fényképeket. Ez is köztük volt. – Lexie elővette a zsebéből a fotót, és
áttolta az asztalon. – Az ott maga az anyám mellett, igaz?
Duncan megnézte a képet, és Lexie látta, hogy árnyék suhant át az
arcán. Aztán megrántotta a vállát.
– Igen, én vagyok.
– Vagyis már korábban ismerte édesanyámat.
– Az túlzás, hogy ismertem. Egyetlenegyszer találkoztam vele,
mielőtt nálunk kezdett dolgozni. Azon az rendezvényen, amelyen ez a
kép készült.
– Milyen rendezvény volt az? – kérdezte Lexie.
A férfi nagyot sóhajtott.
– A helyi rögbiklub partija. Egy ideig szponzoráltam az egyesületet,
ezért hívtak meg az ünnepségre. Ott találkoztam Fionával, és miután
beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy régebben ismerte egy nagyon jó
barátnőmet. Erről beszélgettünk egy keveset, de csak azért emlékszem
erre, mert Fiona eszembe juttatta azt a beszélgetést, amikor később
állásinterjúra jött Dunmore-ba. Velem ellentétben ő emlékezett a
találkozásunkra, és végül azért is döntöttem úgy, hogy alkalmazom,
mert ismerte Katelynt.
Lexie-nek eszébe jutott az a fotó, amely az édesanyját egy másik
lánnyal együtt ábrázolta. A hátoldalára az volt írva: „Katelyn és én”. Ő
lehetett az a közös barátnő, akiről Duncan beszél?
– Miért nem mondta el nekem, hogy már korábbról ismerte
édesanyámat?
– Nem tulajdonítottam jelentőséget ennek. Végül is csak egyetlen
futó találkozás volt, és nekem ezért nem is maradt meg az
emlékezetemben. – Duncan visszatolta a fotót Lexie elé. – Annak
ellenére sem, hogy Fiona olyan nő volt, akit nem felejt el egykönnyen
az ember.
– Ezt hogy érti? – Lexie gyomra összerándult. – Viszonya volt vele?
– Mert az emberek azt állítják? – Duncan elhúzta a száját. – Miután
megtudtam, ki maga, biztos voltam benne, hogy ez az átkozott történet
majd újra előkerül.
– Akkor igaz? – kérdezte Lexie. – Volt valami maguk között?
– Nem. Ahhoz sincs közöm, hogy az édesanyja eltűnt. Nem vesztünk
össze, és nem is küldtem el. A fenébe is, az alkalmazottam volt, semmi
több! A pletykák azonban már csak ilyenek: makacsul tartják magukat,
és semmit sem tehetünk ellenük.
Lexie még egyszer nagy levegőt vett.
– Akkor… nem maga az apám?
Duncan elképedten felugrott a székéről.
– Tessék? Nem, természetesen nem én vagyok. Jóságos ég, hogy jutott
ez egyáltalán az eszébe?
Lexie-t meglepte a férfi hevessége, de csak megrántotta a vállát.
– Édesanyám soha senkinek nem árulta el, ki volt az apám. És amikor
megláttam ezt a fényképet, arra gondoltam…
– Hogy én vagyok az apja? De kérem! Csak mert rajta vagyok ezen a
képen?
– Maga ismerte édesanyámat, ő pedig eljött Cerighbe. Magához –
magyarázkodott Lexie.
– Nem. Fiona nem hozzám jött, hanem Eileenhez. Én csak munkát
adtam neki, mert pénzre volt szüksége, és megsajnáltam. A
mindenségit, egy házasságon kívül született gyerekem már volt. Azt
hiszi, hogy az a botrány nem volt éppen elég nekem?
A férfi olyan keserűen beszélt, hogy Lexie ijedten nézett rá.
– De…
– Nincs de. – Duncan visszaült a székére. – Semmi sem volt köztem és
a maga anyja között.
Lexie kétkedőn nézett a férfira. A felháborodása őszintének tűnt, de
lehet, hogy csak jó színész? Fionának bizonyára jó oka volt arra, hogy
eltitkolja, kitől született a gyereke.
– Nem hisz nekem. – Duncan kitalálhatta Lexie gondolatát, és
összeráncolta a homlokát, mintha egyszeriben eszébe jutott volna
valami. – Várjon! Mennyi idős maga, Miss Cavendish?
– Január huszonnegyedikén töltöttem be a huszonnégyet – felelte
Lexie.
Duncan gondolatban mintha utánaszámolt volna, aztán
elmosolyodott.
– Remek! Akkor már bizonyítékkal is szolgálhatok arra, hogy nem én
vagyok az apja. Amikor ugyanis az édesanyja teherbe esett, én nem
éltem itt, Írországban. Bő fél évet Bostonban töltöttem. Pihenésre volt
szükségem, és barátokat látogattam meg. Kérdezze meg édesanyámat, ő
megerősítheti magának az időpontot.
Lexie egy pillanatig egészen elgyengült. Ha ez igaz, Duncan nem
lehet az apja, és ő nem Grayson féltestvére. Ettől hihetetlenül
megkönnyebbült, és nem csak azért, mert lefeküdt a férfival.
Mindenképpen katasztrófa volna, ha rokonok lennének, mert az
érzések, amelyeket Grayson iránt táplál, a legkevésbé sem testvériek.
– Most már elégedett? – kérdezte Duncan, akit láthatóan bosszantott
Lexie mosolygása.
– Igen. Sajnálom, de ezt meg kellett kérdeznem, hogy biztos lehessek
benne.
A férfi nagyot fújtatott.
– Örüljön, hogy nem én vagyok az apja. Abban a szerepben nem
bizonyultam igazán jónak.
Duncan összerezzent, amikor megszólalt a mobiltelefonja. Elővette a
zakója zsebéből, de csak kelletlenül fogadta a hívást.
– Tessék! – mondta kurtán, aztán sokáig csak a hívót hallgatta. – Az
nem megy. Én nem… – kezdte, de nem folytatta, és keskeny vonallá
vonta össze a száját. – Oké. Megértettem.
Köszönés nélkül befejezte a beszélgetést, és az arca egyértelműen
feszültségről árulkodott. Lexie szívesen megkérdezte volna tőle, kivel
beszélt, de sejtette, hogy nem kapna választ. Látta a férfin, hogy úgy
gondolja, mára már éppen elég személyes kérdést tett fel neki.
Duncan felvette az asztalról a whiskey-jét, és ivott egy kortyot.
Miután letette a poharát, elhúzta a száját.
– Hogy áll a munkájával? Végre nyélbe üthetjük az adásvételt?
Lexie bólintott.
 – A felújítási tervekkel gyakorlatilag elkészültem. Minden mást a
főnökömmel kell tisztáznia.
– Megpróbáltam – felelte a férfi bosszúsan –, de nem válaszol az
üzeneteimre.
Az enyéimre sem – gondolta Lexie, és most először merült fel benne,
hogy Andrew talán nem csak azért nem jelentkezik nála, és ezek szerint
Duncannél sem, mert nagyon elfoglalt. De mi oka lehet még rá?
– Ha Mr. Howard továbbra sem jelentkezik nálam, végül talán mégis
Graysonnak kell eladnom a várkastélyt. – Duncan keserűen felnevetett.
– Az azonban semmin sem változtatna. A fiam továbbra is gyűlölne
engem. És tudja, mit? Graysonnak igaza van. Mindenről én tehetek.
Mindennek másként kellett volna alakulnia.
A férfi még egy korty whiskey-t ivott, és amikor letette a poharat,
remegett a keze.
– Minek kellett volna másként alakulnia? – kérdezte Lexie.
A figyelmét nem kerülte el Duncan üveges tekintete, és arra
gyanakodott, hogy ma már nem ez az első pohár ital.
– Mindennek – felelte a férfi a fejét ingatva. – A várral és Graysonnal.
Leginkább Graysonnal. Mindent rosszul csináltam – tette hozzá, aztán a
fejét lehajtva a poharába meredt.
Lexie egyszeriben megsajnálta.
– Ezt nem nekem kellene mondania, hanem a fiának. Szerintem nem
ártana végre leülniük beszélgetni egymással, ha javítani akarnak a
kapcsolatukon.
Lexie visszatartotta a lélegzetét, mert félt, hogy a tanácsával magára
haragította Duncant. A legutóbb is dühös lett, amikor ő igyekezett
rábeszélni, hogy próbáljon meg közeledni Graysonhoz. Most azonban
csak megvonta a vállát.
– Attól tartok, itt már nincs mit tenni. A fiamnál minden téren
kudarcot vallottam, és ezt nem hozhatom helyre. Grayson soha nem
fogja megbocsátani nekem, hogy annak idején nem vettem feleségül az
anyját. És minden mást sem.
A férfi nyíltsága meglepte Lexie-t.
– És miért nem tette meg? – kérdezte óvatosan.
Duncan hallgatott. Talán nem is hallotta a kérdést, mert egyszeriben
mintha egészen a gondolataiba mélyedt volna. Vagy csak nem akar
válaszolni. Lexie mindenesetre nem merte megismételni a kérdését.
Egy ideig csendben ültek egymással szemben. Odakintről
behallatszott, hogy egy autó hajtott be az udvarra. Aztán kinyílt a
bejárati ajtó, és a következő pillanatban Grayson lépett be a konyhába.
Meghökkent, amint meglátta, hogy Lexie az apjával ül az asztalnál, és a
lánynak – mint mindig, amikor találkozott a tekintetük –
egészségtelenül gyorsan kezdett verni a szíve.
– Grayson!
Duncant is láthatóan meglepte a fia felbukkanása, és várakozón
nézett rá, mintha támadó szavakra számítana tőle. Lexie ezt érthetőnek
találta, mert a pillantásban, amelyet Grayson az apjára vetett,
leplezetlen düh volt.
– Mi újság? – kérdezte Lexie, mert nem bírta tovább a helyiséget
betöltő feszültséget.
– Belfastban voltam – mondta Grayson, de a szemét még mindig nem
vette le az apjáról.
– Vagy úgy. – Duncan elsápadt, de az arca rezzenéstelen maradt. – És
miért, ha szabad kérdeznem?
– Nem találod ki? – Grayson leült Lexie mellé, és előrehajolva az
apjára szegezte a tekintetét. – Milyen viszonyban vagy Katelyn
Evansszel, Apa? – kérdezte.
Duncan láthatóan meglepődött.
– Honnan tudsz te Katelynről?
– Kutatásokat folytattam – válaszolta Grayson. – Mert furcsálltam,
hogy folyton Belfastba jársz. Kiderült, hogy sok időt töltesz annak a
nőnek a házában. Úgyhogy érdekelne, ki ő.
– Kémkedsz utánam? – kérdezte Duncan felháborodottan. – Hogy
jutott ez eszedbe?
– Te soha nem beszélsz velem – mondta Grayson, de már nem olyan
indulatosan. A hangja most inkább aggódásról árulkodott. –
Rendszeresen eltűnsz anélkül, hogy elmondanád nekünk, hol jársz és
mit csinálsz. Meg akartam tudni, hogy bajban vagy-e. Merthogy nem
értettem, miért kell ilyen sürgősen eladni a várat. Miért éppen most?
Köze van ahhoz a nőhöz? Viszonyod van vele? Vagy talán zsarol téged?
Ezért van szükséged pénzre?
 – Nem. – Duncan ökölbe szorította a kezét. – Katelynnek nem kell
zsarolnia engem.
– Akkor mit csinálsz nála? – faggatózott tovább Grayson.
Duncan arca zárkózott lett.
– Ahhoz neked semmi közöd.
– Jól van. Ha neked úgy jobb, visszamegyek Belfastba, és tőle magától
kérdezem meg.
– Nem mész oda, hogy a fene egye meg! Nem fogod Katelynt…
Duncan elhallgatott, amikor a pillantása Lexie-re esett. Láthatóan
kellemetlen volt neki, hogy előtte folyik ez a vita. A lány értett a
célzásból.
– Én most inkább megyek. Nem akarok zavarni – mondta, és felállt,
de Grayson megfogta a kezét, hogy visszatartsa.
– Ne! Maradj!
– Grayson!
Duncan hangja figyelmeztető volt, Grayson azonban visszahúzta a
lányt a székére.
– Lexie maradjon csak itt. Akkor talán erőt veszel magadon, és
egyszer végre sikerül higgadtan beszélnünk egymással.
– Nem csak én tehetek arról, Grayson, hogy állandóan veszekszünk.
– Duncan karba fonta a kezét. – De jól van, ha neked ez fontos, felőlem
itt maradhat Miss Cavendish.
Lexie nagyot nyelt, és az ölében fekvő kezére pillantott. Grayson
csak most vehette észre, hogy még mindig fogja, mert gyorsan
elengedte. Szóval nem szándékos volt – gondolta a lány.
Grayson megköszörülte a torkát.
– Szóval, ki az a Katelyn Evans, Apa?
Duncan az ablakhoz ment, és kinézett rajta. Olyan sokáig hallgatott,
hogy Lexie már azt hitte, nem is fog válaszolni. Végül azonban nagyot
sóhajtott.
– Ő a nagy szerelmem – mondta kissé remegő hangon. – Az egyetlen
nő, akit szívesen feleségül vettem volna.
 11
A konyhában egyszeriben akkora csend lett, hogy egy gombostű
leesését is meg lehetett volna hallani. Grayson láthatóan nem számított
az apja válaszára, és döbbenten meredt rá. Duncan még mindig a
gondolataiba mélyedve bámult ki az ablakon, és anélkül, hogy Grayson
vagy Lexie felszólította volna rá, tovább beszélt:
– Katelyn egy különösen hajthatatlan északír politikus lánya. Rupert
Evans megosztó személyiség, és sok ellenségre tett szert. Azokban a
nyugtalan időkben véres események zajlottak Belfastban, és veszélyes
volt az élet, a magafajta emberek számára különösen. Evans ezért úgy
döntött, hogy a feleségét és a lányát rokonokhoz Letterkennybe küldi,
mert ott nagyobb biztonságban lesznek. Katelyn több évre ott maradt,
és valamikor találkoztunk. Még nagyon fiatalok voltunk, de tudtuk,
hogy egymásnak vagyunk teremtve. – A férfiból nagy sóhajt csalt ki az
emlékezés. – Akkoriban nagyon fontos volt, Katelyn apja számára
különösen, hogy valaki katolikus vagy protestáns. Az én vallásom
sajnos más volt, mint az övék, ezért Evans nem akarta, hogy szerepem
legyen a lánya életében. Azt tervezte, hogy Katelynt sürgősen
hozzáadja egy protestáns északír férfihoz. Már egy alkalmas jelöltet is
kiszemelt, Katelyn azonban inkább engem akart, és eltökéltük, hogy
harcolni fogunk a szerelmünkért. Már arról is beszéltünk, hogy együtt
megszökünk. De aztán egyszer csak édesanyád megjelent nálam, és
közölte, hogy gyereket vár tőlem. Volt vele egy rövid kalandom, mielőtt
Katelynt megismertem. Még csak tizennyolc éves voltam, és nem
gondoltam a következményekre. – A férfi megint nagyot sóhajtott. –
Katelyn, miután értesült a születendő gyerekemről, szakított velem,
hogy elvehessem Melissát, amint azt mindenki elvárta tőlem. Ő pedig
Amerikába ment, hogy ott járjon egyetemre. Olyan távol akart lenni
tőlem, amilyen távol csak lehet, és látni sem akart többé. Azt mondta,
felejtsem el, és tegyem azt, ami tennem kell. Én azonban vissza akartam
hódítani Katelynt, ezért nem vettem el Melissát. Arra azonban kész
voltam, hogy gondoskodjam róla és rólad, Grayson, és felelősséget
viseljek érted, de szabad akartam maradni arra az esetre, ha Katelyn
adna nekem még egy esélyt. Majdnem három év telt el, mire ő újra
hajlandó volt beszélni velem, és akkor is csak azért, hogy elmondja,
időközben feleségül ment egy amerikai férfihoz. – Duncan a fejét
ingatta. – Tudtam, hogy többé nincs értelme, mégsem adtam fel.
Valamikor megtudtam, hogy Katelyn beteg. Lábon hordott ki egy
influenzát, és szívizomgyulladást kapott, amelybe majdnem belehalt.
Én azonnal Bostonba repültem, hogy a közelében legyek, és egészen
addig ott maradtam, amíg Katelyn jobban nem lett. Nem
találkozhattunk sokszor, de amikor igen, minden olyan volt közöttünk,
mint régen. Az egymás iránti érzéseink nem szűntek meg, de a férjét
nem akarta megcsalni. Katelyn mindig ilyen volt, őszinte, egyenes
ember, és én éppen ezt szeretem benne. Akkor is, ha ez annak idején
azt jelentette, hogy nem akar nekünk egy második esélyt adni. Így
aztán egyedül jöttem vissza Írországba, de Katelynt nem tudtam
elfelejteni, és számomra soha nem létezett más. Egy éve aztán levelet
kaptam tőle. A férje meghalt, Katelyn pedig visszajött az apjához
Belfastba. Én felhívtam, és azóta rendszeresen találkozunk.
Lexie feszülten hallgatta Duncant, és a történetét gondolatban
összehasonlította azzal, amit a férfi korábban mesélt neki. Az amerikai
utazás abban is szerepelt, és Duncan biztosan nem kezdett semmit
Fionával, ha a Katelyn iránti érzései őszinték voltak. És azok lehettek,
mert most látszott rajta, hogy az emlékezés nagyon megviselte. Lexie
biztos volt benne, hogy a férfi igazat mondott, és őt ez megnyugtatta.
Graysont viszont láthatóan felkavarta az apja vallomása. Az arcáról
semmit nem lehetett leolvasni, Lexie azonban elég közel ült hozzá
ahhoz, hogy lássa rajta, minden izma megfeszült.
– Akkor most együtt vagytok, te és az a Katelyn? – kérdezte.
Duncan megrántotta a vállát.
– Remélem, úgy lesz, de ahhoz nekem előbb…
Az idős férfi félbehagyta a mondatot.
– Mit, Apa? Mit kell tenned azért?
Grayson kérdése visszatérítette Duncant a valóságba. Az arca
zárkózott lett, és a whiskey hatása is elmúlhatott nála, mert
egyszeriben egészen józannak tűnt.
– Tudni akartad, hogy kicsoda Katelyn, és én elmondtam. A többi az
én dolgom.
 Duncan leengedte a kezét, amelyet egészen eddig karba font, és nagy
léptekkel az ajtóhoz indult. Grayson mellé érve még megállt, és Lexie
úgy érezte, hogy szívesen megszorítaná a fia vállát.
– Sajnálom – mondta csak végül olyan halkan, hogy Lexie nem volt
biztos benne, jól értette-e, aztán továbbindult, és elhagyta a konyhát.
Miután Duncan mögött becsukódott az ajtó, Grayson felnyögött.
– Jól vagy? – kérdezte tőle Lexie.
– A nagy szerelem!
A férfi úgy ingatta a fejét, mintha már a gondolat is nevetséges
volna.
– Én hiszek édesapádnak – mondta a lány.
– Én is. – Grayson felemelte a fejét, és Lexie fájdalmat látott égni a
kék szemében. – De ettől semmi sem lett jobb. Most már tudom, hogy
azért volt pocsék gyerekkorom, mert ő nem kaphatta meg azt a nőt,
akit akart, és ettől minden csak még szánalmasabb. Úgy tűnik, apám
most közel jár ahhoz, hogy beteljesüljön a régi álma. Ennek azonban
már megint a családja látja kárát, ha ezért el kell adnia Dunmore-t.
– Szerintem ennyire azért nem egyszerű ez az egész – vetette fel
Lexie.
Grayson felhorkant.
– De igen, egészen egyszerű. Apámnak annak idején helyesen kellett
volna cselekednie. Feleségül kellett volna vennie anyámat.
– Helyesen cselekedett – erősködött a lány. – Édesanyád később
férjhez ment, igaz? Azt hiszed, szívesebben élt volna inkább egy olyan
férfival, akinek másért dobog a szíve? Abból semmi jó nem származott
volna.
Grayson felállt, mert láthatóan nem bírt ülve maradni, és járkálni
kezdett a konyhában.
– És miért csak most mondja ezt el nekem? Miért nem beszélt soha
arról a nőről?
– Mert az talán fájt volna neki. Vagy úgy gondolta, hogy nem
értenéd meg. Most is nehezedre esik. Egyébként is az a benyomásom,
hogy ti ketten nemigen beszélgettek egymással.
A férfi megállt, és Lexie-re meredt. Az arcán megrándult egy izom,
aztán szó nélkül megfordult, és kinézett az ablakon. A lány felállt,
odament hozzá, és a hátára tette a kezét.
 – Még mindig nincs késő, Grayson – mondta, és amikor a férfi
hirtelen feléje fordult, rádöbbent, hogy jobb lett volna, ha nem ér
hozzá.
Gyorsan visszarántotta a kezét, de Grayson tekintete elől már nem
térhetett ki. A lába egyszeriben remegni kezdett, mint a nyárfalevél, és
elakadt a lélegzete. Egy őrült pillanatig azt hitte, hogy a férfi magához
fogja húzni. Vagy egyenesen reménykedett ebben? Grayson azonban
csak lehajolt hozzá, amíg az arcuk egészen közel került egymáshoz.
– Valóban ennyire fontos neked, hogy én jóban legyek apámmal?
– Neked is fontos lehet. Elvégre a te ötleted volt, hogy maradjak,
mert akkor nem estek rögtön egymás torkának – felelte Lexie, és látta,
hogy a férfi szeméből eltűnik a harag, és zavarodottság lép a helyébe.
Mind a ketten ijedten összerezzentek, amikor kinyílt a konyhaajtó.
– Helló! – A konyhába Agatha lépett be, nyomában a fáradtnak tűnő
Fannyval. – Megjöttünk!
Lexie biztos volt benne, hogy meglátszik rajta a felindultság.
Graysonnak is szüksége volt néhány pillanatra, hogy rá tudjon
mosolyogni a nagyanyjára és a nagynénjére.
– Hol voltatok?
– Jókora sétát tettünk. – Fanny megtöltötte a vízforralót, és
bekapcsolta. – Most igazán nagy szükségem van Eileen erősítő teájára –
mondta, miközben egy dobozból tealeveleket tett egy teaszűrőbe, és
elővette a kannát.
– Clark elkísért minket – mesélte Agatha. – Visszafelé megállította
egy volt betege, de ő is mindjárt jön.
Grayson a homlokát ráncolva nézett a nagynénjére, aki
meglehetősen kimerültnek tűnt.
– Nem volt ez túl sok Fannynak?
Agatha a fejét rázta, és egy kicsit lehalkította a hangját:
– Clark szerint jót tesz neki a mozgás. Attól remélhetőleg jobban
alszik majd.
A két éjszakával korábban történtek miatt Lexie ezt jó ötletnek
gondolta. Fanny megrendült egészségének az említése azonban
Grayson megjegyzését is eszébe juttatta. Valóban nem kellene beleütnöm
az orrom a dolgaikba – gondolta, amikor elkapta a férfi mogorva
pillantását.
 – Maga is kér teát, Miss Cavendish? – kérdezte Fanny. – Jót fog tenni
magának.
– Köszönöm, nem kérek. – Lexie hátrálva az ajtóhoz indult. –
Nekem… még dolgoznom kell.
– De hát vasárnap van! – ellenkezett az idős hölgy, Lexie azonban
nem gondolta meg magát, és sietve elhagyta a konyhát.
Eredetileg a szobájába készült, de végül hirtelen ötlettel inkább a
belső udvarra ment ki. A friss levegőn talán majd kitisztul a feje.
Szedd össze magad végre! – mondta magának. – Grayson és az apja
kapcsolata nem a te gondod, ahogyan Fanny betegsége sem, bármi legyen is a
baja. Ha megpróbál hozzájárulni a megoldáshoz, valójában még a cége
érdekei ellen is dolgozik, noha csak azért van itt, hogy eleget tegyen
egy megbízásnak. Azt pedig már majdnem elvégezte…
Lexie hirtelen megállt, amikor észrevette, hogy sokkal messzebbre
eljött, mint akarta, és már a várkastély külső udvarán van. Ismét
megállapította, hogy az elvadult kertben van valami elvarázsoltság, és
ez mindig is tetszett neki. Aztán megfordult, és visszanézett a
kastélyra. A vaskos toronybástya fenségesen magasodott mögötte,
mintha az égbe akarna törni. A szél felélénkült, és fehér
felhőfoszlányokat kergetett a kék égbolton. Érezni lehetett a tenger
szagát, és hallani a mélyen alattuk, szikláknak csapódó hullámok
zúgását. Lexie-ben egyszeriben tudatosult, hogy számára egészen
különleges ez a hely. Valahol itt van a kulcs a múltja egy részéhez,
amelyről eddig semmit sem tudott. És igenis van köze ahhoz, ami a
Dunmore-kastélyban történik. Ki kell derítenie, hogyan függenek össze
a dolgok, és hogy mi történt az édesanyjával, még mielőtt Andrew
megjön Dubajból, és megköti az üzletet. Korábban semmiképpen sem
mehet vissza Dublinba, és nem lehet biztos benne, hogy a főnöke
megértené a személyes indokait.
De hol kezdje a keresést? A dobozokban nem bukkant lényeges
információra, és azon kívül, hogy kiderült, Duncan nem az apja,
semmivel sem jutott előrébb. Lexie nagyot sóhajtott. Talán rá kellene
kényszerítenie az agyát, hogy emlékezzen. Amióta tud az édesanyja
eltűnéséről, az emlékezete váratlanul képeket vetít a lelki szemei elé.
Csupán töredékeket, de ez még biztosan nem minden. Talán tudta, mi
történt annak idején, csak elfelejtette.
 Eileen nagyon is valószínűnek tartja, hogy valami blokkolja az ő
emlékezetét. Azt mesélte neki, hogy az édesanyja eltűnése után őt
egészen zavarodott állapotban találták meg a vár pincéjében, egy
fülkében, a kitömött oroszlánok nagy vitrinje mögött. A vitrin legalább
megmaradt Lexie emlékezetében. Minden más még hiányzott, de
lassanként mintha omladozna a fal, amelyet ő öntudatlanul emelhetett
az emlék köré. Nem gyorsíthatná fel valahogy a folyamatot?
Még egyszer meg kell próbálnom – gondolta. Az agya valamikor azt is
felszabadítja majd, amit most még visszatart. És talán segít, ha még
egyszer visszamegy oda, ahol az első emlék belevillant. Innen nem
messze volt, a belső udvarra vezető nagy ajtó mellett. Onnan lépcső
indul a galériára. Így nevezik azt a lőréses várfolyosót, amely odafent
körbefut. Óvatosan kell ott mozogni, mert a külső falból hiányzik egy
darab. A lyukat csak ideiglenesen fedték le néhány deszkával, és a
toronybástya sérült mennyezetével együtt azon helyek közé tartozott
Dunmore-ban, amelyeken elővigyázatosnak kell lenni.
Lexie most mégis felmerészkedett a lépcsőn a galériára nyíló
faajtóhoz. Zárva volt, de Grayson elmondta, hol tartják a kulcsát. Nem
sokkal később Lexie már a szeles várfolyosón állt. A legutóbb, mielőtt az
első lépcsőfokra tette volna a lábát, egyszeriben az édesanyja jelent
meg előtte, és arra figyelmeztette őt, hogy ne menjen tovább. Ezért
Lexie arra számított, hogy talán most is így lesz, de semmi sem történt.
Semmilyen emlékkép nem jelent meg a lelki szemei előtt.
Csalódottan karba fonta a kezét, és elment addig a helyig, ahol
hiányzott a fal. A szükségmegoldásként korlát gyanánt összetákolt
fadeszkák között egészen a szikláknak csapódó hullámokig le lehetett
látni. A lenyűgöző látványtól Lexie-nek most is elállt a lélegzete.
Óvatosan közelebb lépett a peremhez, és egyszeriben egy kezet érzett a
vállán.
 12
Lexie ijedten megfordult, és az ősz hajú férfira meredt, aki
észrevétlenül odament hozzá.
– Turner doktor!
Az idős orvos átkulcsolta Lexie karját, és elhúzta a galéria peremétől.
– Mit művel, Miss Cavendish? – kérdezte megrovón, és elengedte
Lexie karját. – Ez a hely veszélyes. Le is zuhanhatna.
Lexie felgyorsult szívverése csak lassan nyugodott meg. –
Megijesztett! – kiáltotta, mert a szél majdnem elfújta a hangját.
– Sajnálom. – Turner doktornak is fel kellett emelnie a hangját, hogy
túlkiabálja a szél zúgását. – Éppen egy sétából tértem vissza, és
megláttam, hogy maga felmegy a lépcsőn. Nem tudtam, tájékoztatták-e
arról, hogy itt hiányzik egy darab a falból, ezért aztán maga után
jöttem.
Lexie megdörzsölte a karját, amelyen még érezte a férfi meglepően
erős szorítását.
– Grayson néhány napja már megmutatta nekem a galériát.
– Akkor miért van most itt?
Az orvos hangja gyanakvásról árulkodott. Tweednadrágjával,
homokszínű korddzsekijével és ellenzős sapkájával olyan volt, mint egy
régimódi vidéki ír férfi. Most semmi sem volt benne abból a kedélyesen
mosolygó, kedves öregúrból, akit Lexie néhány napja megismert, és
egyszeriben átértékelte az orvosról alkotott benyomását. A kora miatt
törékenynek tartotta, de rádöbbent, hogy tévedett, és nem is kicsit.
Turner doktor erős, és most igencsak mogorva is.
– Valamit ellenőriznem kellett – válaszolta Lexie feszülten, mert
rádöbbent, hogy a toronybástyában történtek óta most először van
kettesben a férfival. Ha most megragadná őt, és nekilökné a korlátnak…
A lány felkészült a támadásra, de a doktor csak nagyot fújtatott.
– Úgy tűnik, maga még mindig szereti a veszélyeket – mondta.
Lexie meglepetten nézett rá.
– Tessék?
 – Már gyerekkorában is elbűvölte galéria. Emlékszem, az
édesanyjának folyton vissza kellett tartania attól, hogy itt játsszon. Az
ajtó is maga miatt is van mindig bezárva. Korábban senki nem
foglalkozott vele.
Lexie nagyot nyelt.
– Ezt honnan tudja? Azt hittem, nem ismerte jól édesanyámat.
– Már hosszú évek óta járok rendszeresen Fannyhoz és Agathához –
mondta a férfi. – Ezért sokszor találkoztam Fionával, amikor itt állt
alkalmazásban. És magával is, mert az édesanyja gyakran behozta a
munkába.
Ez újdonság volt Lexie számára.
– Igazán? Úgy tudtam, Eileen Kelly vigyázott rám, amikor
édesanyám a kastélyban volt.
Turner doktor megrántotta a vállát.
– Nem tudom pontosan, hogyan intézték ezeket a dolgokat, maga
mindenesetre gyakran volt itt. Agatha és Fanny nem bánta, éppen
ellenkezőleg. Azt hiszem, Fanny még biztatta is Fionát, hogy hozza el
magát. Szeretett magával foglalkozni. Én ezt természetesen nem
helyeselhettem.
Az utolsó mondat akaratlanul csúszhatott ki a férfi száján, mert
egyszeriben ijedten nézett Lexie-re, aztán kitért a pillantása elől.
– Miért nem helyeselhette?
– Megvolt rá az okom – felelte a doktor, és megint megfogta Lexie
karját. – Jöjjön, menjünk vissza! Nagyon nem kellemes itt.
Lexie indulatosan kiszabadította a karját. Végleg elege lett abból,
hogy a férfiak ebben a várban nem válaszolnak a kérdéseire, ezért
kihívóan az idős orvosra villantotta a szemét.
– Kifogása volt az édesanyám ellen, Turner doktor?
A férfi megrázta a fejét, és mondani akart valamit, de Lexie nem
hagyta szóhoz jutni.
– Összeveszett édesanyámmal, mielőtt neki nyoma veszett. Így van?
Ezért ment ő át egy másik orvoshoz Letterkennyben. Min különböztek
össze? A doktor láthatóan meglepődött.
– Azt már nem tudom. Nagyon régen történt.
– Eileen Kelly még jól emlékszik rá – folytatta Lexie eltökélten. – Azt
mondta, Fiona nem értett egyet azzal, ahogy maga Fannyt kezelte. Azt
akarta, hogy menjen el egy dublini specialistához, de maga ahhoz nem
járult hozzá.
– Valóban nem, és arra is nyomós okom volt. – Az idős orvos ökölbe
szorította a kezét, és nem rejtette véka alá, hogy Lexie szavai
felbosszantották. – Az édesanyja túllépte a hatáskörét. Nem volt
egészségügyi végzettsége, mégis beleavatkozott a dolgomba. Ezt én
kikértem magamnak. Fanny kórtörténetét mindenki másnál jobban
ismerem, mert már sok éve kezelem. Ezért pontosan tudom, mi jó neki
és mi nem az.
Lexie összeráncolta a homlokát.
– Ártott volna Fannynak, ha felkeres egy specialistát? Miért és
hogyan?
– Ez az orvosi titoktartás körébe tartozik, és én egészen biztosan
nem fogom magával megtárgyalni – felelte a férfi kimérten. Aztán
nagyot sóhajtott, és leejtette a vállát. – Nézze, nekem semmi közöm az
édesanyja eltűnéséhez. Kedveltem Fionát, ha ebben a dologban nem is
értettünk egyet. Azon a napon pedig, amelyen eltűnt, én a paplakban
Flaherty atyát láttam el, mert nem volt jól. Ha akarja, megkérdezheti
tőle.
Lexie már beszélt a pappal, és a két férfi szavai egybevágtak. Úgy
tűnt, egyiküknek sem volt köze Fiona eltűnéséhez. Lexie gondolatban
felsóhajtott, mert az volt az érzése, hogy megint ott tart, ahonnan
elindult. Semmivel sem tud többet, mint eddig, és minden csak még
bonyolultabb lett. Már ha ez egyáltalán lehetséges…
– Maga tud valamit apámról? Édesanyám említette őt valamikor?
Lexie tudatosan tette fel a kérdését, és figyelte az orvost, de az arcán
csak meglepődést látott.
– Nem. Erről soha nem beszéltünk. – A férfi bosszúsan felsóhajtott. –
És most inkább menjünk! Agatha és Fanny már vár engem.
Lexie azt találgatta, miért foglalkozik ennyit az orvos a két idős
hölggyel. Amit tesz, az mintha mindig kapcsolódna hozzájuk, és több
időt tölt idefent a várkastélyban, mint a faluban. Igaz, a család régi
barátja, de az O’Donnell hölgyek iránt tanúsított odaadása már-már
szokatlan. Lehet, hogy személyes érdeklődést tanúsít valamelyikük
iránt?
 Ha netán úgy is van, ennek valójában nincs jelentősége. Csak az a
fontos, hogy Fionához a doktor nem állhatott különösebben közel.
Keveset tud róla, ezért Lexie úgy döntött, nincs értelme, hogy tovább
faggassa.
Frednél, a Castle Inn fogadó tulajdonosánál talán több szerencséje
lesz. Róla Eileen azt állította, hogy annak idején szerelmes volt Fionába.
Ha érdeklődünk valaki iránt, minden részletre figyelünk, arra pedig
egészen biztosan, hogy az imádottunk táplál-e érzéseket másvalaki
iránt. Lehet, hogy Fred Murphynek feltűnt valami? Meg kell kérdeznie
őt erről, akkor is, ha Lexie gyomra összerándult a gondolatra, hogy újra
találkozzon a hirtelen haragú, faragatlan fogadóssal.
Flaherty atyával is újra beszélnem kell – gondolta. A mappa, amelyet a
parókia nappalijában látott, egyszerűen nem hagyta nyugodni. A pap
talán többet tud annál, mint amennyit bevallott. Lehet, hogy a gyónási
titokra fog hivatkozni, de egy kísérletet mindenképpen megér a dolog…
– Miss Cavendish? – Turner doktor kérdőn nézett Lexie-re, mert
láthatóan zavarta a hallgatása. – Akkor jön?
A lány bólintott, és a feljárat súlyos faajtajához ment a férfival.
Mielőtt követte volna a lépcsőn, a válla fölött még egyszer visszanézett
a várfolyosóra. És megdermedt, mert egyszeriben mintha egy alakot
látott volna a fakorlát közelében. És az az alak olyan volt, mintha…
– Anya?
Lexie összehunyorította a szemét, de amikor újra odanézett, ahol az
előbb az alakot látta, a folyosó üres volt.
– Miss Cavendish? – Turner doktor visszajött a lépcsőn, és aggódón
nézett Lexie-re. – Jól van?
– Igen, én… – A lány még mindig arra a helyre meredt, ahol az előbb
az édesanyját látni vélte, és a torkában vert a szíve.
Senki sem volt ott. Megint csak egy emlék villant fel előtte. Vagy
csak a képzelete vetítette elé a képet, mert mostanában sokat gondol
Fionára? Lexie nem tudta, mi az igazság. De ha emlék volt, miért jelenik
meg neki éppen idefent ilyen gyakran az édesanyja?
– Fiona szeretett feljárni a galériára? – kérdezte fátyolos hangon.
– Ezt sem tudom, de nem hiszem – felelte az idős orvos. – Fionának
tériszonya volt, és félt, hogy lezuhanhat. Ezért is perlekedett mindig
magával, ha itt akart játszani. Valójában biztos vagyok benne, hogy
nagy ívben kerülte a galériát. – A doktor összeráncolta a homlokát. –
Miért akarja tudni?
– Csak úgy kérdeztem.
Lexie egyszeriben mielőbb el akart kerülni erről a félelmetes helyről,
és átbújt Turner doktor mellett. A lépcső felénél eszébe jutott, hogy az
ajtónak zárva kell lennie. Amikor azonban megfordult, azt látta, hogy a
férfi a fal kiszögellése mögé tolja a nagy vaskulcsot. Szóval ő is ismeri a
rejtekhelyet…
Együtt visszamentek a belső udvarra, onnan pedig a kastélyba. Lexie
ott sietve elköszönt, és az emeletre indult a szobájába. A konyhába nem
akart visszamenni, mert Grayson valószínűleg ott ül a nagyanyjával és a
nagynénjével, és egyébként is fel akarta hívni Bettyt, hogy elmesélje
neki, mi történt. Utána pedig majd még dolgozom egy keveset – gondolta.
Nagyot ásított, amikor kinyitotta a szobája ajtaját, aztán elvonszolta
magát az ágyhoz, és elfeküdt rajta. Bár még csak kora délután volt,
mégis borzalmasan fáradtnak érezte magát. Az utóbbi napokban keveset
aludtam, és a délelőtt kiállt izgalmak sem maradtak következmények nélkül –
gondolta. Nagy sóhajjal elővette a mobiltelefonját, és felhívta Bettyt.
– Na? – kérdezte a barátnője mindenféle bevezető nélkül. – Mondd
már, milyen volt!
– Más, mint gondoltam – felelte Lexie, és újabb ásítást fojtott el,
mielőtt mindent elmesélt Bettynek a Duncannel és Graysonnal
folytatott beszélgetéséről.
Betty sok kérdést tett fel neki, és amikor végül elköszöntek
egymástól, Lexie-t újra megrohanta a fáradtság. Nem akart azonban
aludni, és úgy döntött, hogy tovább dolgozik a tervein. Volt valami,
amire még nem talált kielégítő megoldást, éspedig Agatha, Fanny és
Duncan helyiségeinek a hasznosítására. Már sokat törte fejét azon,
hogyan illessze be ezeket a szobákat a szálloda koncepciójába, de végül
támadt egy ötlete a megoldásra, és ezt azonnal papírra akarta vetni.
Rajzolni kezdett, és annyira belemerült a munkába, hogy észre sem
vette, mennyi idő telt el közben. Amikor aztán felkelt az íróasztaltól, a
tagjai egészen merevek voltak, és meglepve látta, hogy odakint már
sötétedik. Éhes volt, de nem akart újra lemenni a konyhába, ezért
megette az almát, amelyet a táskájában talált. Utána egy kicsit még
finomított a tervein, de közben majd’ leragadt a szeme.
 Le kell dőlnöm, mielőtt ülve elalszom – gondolta, és kiment a
fürdőszobába. Aztán picit később ágyba bújt, miközben ólmos
fáradtsága leküzdhetetlenné vált, és nagy sóhajjal lehunyta a szemét.
Mielőtt elaludt, még eszébe jutott, hogy be kellene zárnia az ajtót, de
nem bírta rávenni magát, hogy még egyszer felkeljen, és mély álomba
zuhant…
 13
Fuss, Lexie! Fuss gyorsan! Bújj el!
Fiona szeme hatalmasra tágult a félelemtől, és Lexie felé nyújtotta a
karját. Az árnyalak ott volt nála, fenyegetőn fölébe magasodott, és
előrehajolt. Lexie fülébe kiáltás hasított, és megértette, hogy azt kell
tennie, amit az édesanyja mondott. Villámgyorsan megfordult, és futni
kezdett. Az egyenetlen köveken megbotlott, elesett, beütötte a térdét,
de felugrott és futott tovább.
A kiabálás elhalt, és Lexie körül akkora csend lett, hogy a saját
szívverését is hallotta. Vaktában lerohant a lépcsőn, amilyen gyorsan
csak tudott, aztán a nagykapun át kiszaladt az udvarra, és meg sem állt
a nyitott ajtóig. Tudta, hogy a toronyba nyílik, ahol neki soha nem
szabad játszania. A lépcső pedig lefelé vezet, a pincébe… az
oroszlánokhoz. Ő fél tőlük, de az oroszlánok erősek. Meg tudják védeni
őt a gonosz árnyalaktól.
Odalent az alagútban porszag volt, és olyan sötét, hogy szinte
semmit sem lehetett látni. A ládák fülkéje szerencsére nem volt messze.
Lexie, hol vagy? Gyere ide hozzám!
A hang fentről hallatszott le Lexie-hez, és még gyorsabban kezdett
verni a szíve. Bemászott a vitrin mögé, magára húzta a fehér lepedőt, és
a hideg üvegfalhoz lapult. A sötétben nem lehetett kivenni az
oroszlánokat, és ez jó volt, mert azok olyan félelmetesek, mintha
mindenkit azonnal fel akarnának falni. Ha az árny meglátja őket,
biztosan megijed, és akkor…
Hol vagy? Gyere ki! Gyere ide hozzám!
Az árny odaért, és lámpást is hozott magával.
Nem bántalak. Vár a mamád. Elviszlek hozzá. Rajta, bújj elő! Hol vagy?
Lexie nem hitt az árnyalaknak, és nem mozdult. Továbbra is a vitrin
mögött kuporgott. Mert az árnyalak hazudik. Bántotta az édesanyját, és
őt is bántani fogja.
A fülke előtti folyosón egyre élesebb lett a fény, és átsütött a vékony
lepedőn, amely alatt Lexie megbújt. Egészen hátul volt a fülkében, de a
hang mintha közvetlenül a füle mellett szólt volna:
 Na, ne csináld már! Hol vagy?
Lexie már levegőt venni sem mert. Borzalmasan félt.
Gyere ki! Ne félj, ismersz engem.
Lexie karjára egy kéz fonódott, és felültette.
– Ébredj fel! Lexie, ébredj fel!
– Nem, ne! Hagyjál! – kiáltotta a lány, és csapkodva megpróbálta
kiszabadítani magát a szorításból.
Csak akkor hagyta abba, amikor rájött, hogy nem az árnyalak kezét
érzi magán. A várban van, de nem a pincében, hanem a
vendégszobában fekszik az ágyon. Odakint sötét van, úgyhogy késő
éjszaka lehet. Fölé pedig nem árnyalak hajol, hanem egy valóságos
ember.
– Elkaptalak. – Lexie előtt Janice fagyosan mosolygó arca jelent meg.
– Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy futni hagylak?
Lexie felsikoltott, ekkor azonban Janice arca elmosódott előtte, és
helyette egy másik arc jelent meg.
– Lexie, a fenébe, ébredj már fel végre!
– Grayson.
Lexie csak suttogva tudta kimondani a férfi a nevét, amikor
felismerte. De valóban ő van itt, vagy ez is csak egy újabb látomás? A
lány rémülten felült, és körbenézett. Odakint még mindig sötét volt, és
ő valóban a várkastélyban feküdt, a szobájában, az ágyban, amelynek
szélén pedig Grayson ült. Csak póló meg bokszeralsó volt rajta, és a
keze egészen valóságos volt Lexie karján.
– Jézusom, már azt hittem, soha nem tudlak felébreszteni – mondta,
és elhúzta a kezét.
Lexie végignézett magán, és megérintette a vékony hálóingét. Aztán
felemelte a kezét, és Grayson arcára tette. Ujjai alatt érezte a borostáit.
Valóban itt van – gondolta, és megkönnyebbülten a férfinak dőlt, ő pedig
a karjába zárta.
– Mi történt?
Lexie testén borzongás futott végig, amikor újra megjelentek előtte a
borzalmas álomképek.
– Azt hittem, hogy itt van Janice. Az ágyamnál ült, és meg akart… –
kezdte, de nem tudta folytatni, mert újra hatalmába kerítette a
rettegés, és kétségbeesetten megmarkolta Grayson pólóját.
 – Hé, nincs semmi baj! Csak rémálmod volt.
A férfi simogatni kezdte Lexie hátát, és a szelíd érintésektől ő
végképp elhagyta magát. A szeméből megállíthatatlanul patakzani
kezdtek a könnyek, végigfolytak az arcán, és elmosták az utóbbi napok
félelmeit. Lexie fejében, akár egy film, újra lepergett minden borzalmas
esemény: az, hogy nem fogott az autója fékje, hogy leütötték a
parókián, hogy majdnem lezuhant a toronyban, és utoljára Janice késes
támadása. Ez így együtt túl sok volt neki, és nem sikerült erősnek
maradnia.
– Nagyon… sajnálom – suttogta, miközben zokogás rázta a vállát,
mert szégyellte, hogy nem tudja abbahagyni a sírást.
Grayson még erősebben a karjába zárta, az ajkát Lexie a haján
érezte.
– Semmi baj. Senki sem lehet mindig bátor – suttogta a férfi, és addig
tartotta átölelve Lexie-t, amíg neki hosszú percek után végül elapadtak
a könnyei, és megnyugodott a légzése.
– Kellene… egy zsebkendő – mondta fojtott hangon, miután kibújt a
férfi karjából, és az ágy mellett fekvő táskájára mutatott.
Grayson elővett egy csomag papír zsebkendőt, és odanyújtott egyet a
lánynak, ő pedig cseppet sem finom hölgyhöz illően belefújta az orrát.
– Egészen eláztattam a pólódat a sírásommal – mutatott aztán a sötét
foltra, amelyet a könnyei hagytak a pamuton.
– Nagyobb baj soha ne legyen! – felelte a férfi ferde mosollyal az
ajkán, és megsimogatta a lány karját. – Jobban vagy már?
Lexie bólintani akart, mert kínosan érezte magát attól, hogy így
elvesztette az önuralmát. Akkor azonban Grayson magára hagyná, és a
gondolat, hogy újra egyedül maradhat, megrémítette a lányt, és megint
reszketni kezdett.
– Nem tudom – felelte gyámoltalanul.
– Csússz arrébb! – mondta a férfi, aztán finoman beljebb tolta Lexie-t
az ágyban, és lefeküdt mellé, ő pedig nagy sóhajjal a karhajlatába
fektette a fejét.
Örült, hogy Grayson megérezte, milyen nagy szüksége van neki most
a közelségére. Ettől még a reszketése is alábbhagyott. Kis ideig
csendben feküdtek egymás mellett, és a férfi közben Lexie hátát
simogatta.
 – Hogyhogy itt vagy? – törte meg végül a lány a csendet.
– Meghallottam, hogy kiabálsz, és meg akartam nézni, mi van veled –
felelte Grayson, miközben a keze Lexie fejére vándorolt, és a haját
kezdte simogatni. – Valóban Janice-ről álmodtál?
A lány bólintott.
– És az átkozott árnyalakról – felelte, aztán összeráncolta a
homlokát, mert rádöbbent, hogy álmában most nem kelt fel, pedig
máskor alvajárásba kezdett, amikor üldözőbe vette az árny.
Ez az álom azonban más volt, mint a korábbiak. Sokkal részletesebb.
Mint egy film, amelyet az agya vetített elé. Az árnyalak most is arctalan
volt, de konkrét alakot öltött.
Gyere ki! Ne félj, ismersz engem!
– Milyen árnyalak? – Grayson a fejét félrehajtva figyelmesen nézett
Lexie-re. – Ugyanaz, akit egyszer már említettél?
A lány bólintott, és suttogva elmesélte az álmát. És nemcsak azt,
hanem a teljes történetet. Talán azért, mert éjszaka volt, és mert
nagyon szorosan feküdtek egymás mellett. A nappal törvényei
mindenesetre mintha érvényüket vesztették volna. Lexie-nek
meglepően könnyen ment, hogy kiöntse a lelkét. Elmondta, hogyan
kezdődött minden annak idején a nevelőotthonban, amikor először
ébredt fel a ház mögötti réten, rettegve az árnyalaktól és az ijesztő
hívogatásától. A rémálom az évek során újra meg újra visszatért, aztán
egy időre megszűnt, Cerighben azonban teljes erővel visszatért. Lexie
mesélt a déjà vu érzéséről, amely már az ideérkezése óta kínozta, a Jane
Sawyernél tett látogatásáról, és a gyanújáról, hogy Duncan az apja.
– Apám és Fiona? – Grayson örömtelenül felnevetett. – Nem, ezt nem
hiszem. Már csak azért sem, mert őt, amint tőle hallottuk, kizárólag az
a Katelyn érdekelte. És te örülhetsz ennek, mert apának alkalmatlan.
Örülök is – gondolta Lexie a férfi vonzó arcát nézegetve.
– Nem szívesen lennék a féltestvéred – felelte.
Napvilágnál ezt biztosan nem merte volna kimondani. A
félhomályban és suttogva azonban meg tudta tenni. A közöttük
történtek után amúgy sem lenne értelme, hogy tagadja, mennyire
vonzódik Graysonhoz.
A férfi halkan elnevette magát.
 – Az valóban nem lenne jó, ha rokonok lennénk – suttogta, és Lexie
állát megemelve a szemébe nézett. – Ahhoz ugyanis túlságosan
szexinek talállak.
A tekintetük egymásba kapcsolódott, és Lexie szívverése felgyorsult.
A helyzet eddig is intim volt, most azonban mintha szenvedélyesség is
vegyült volna belé, és a lány egy része akarta is ezt. Közben azonban
kilúgozottnak is érezte magát az érzelmi hullámvasutazástól, amelyen
éppen keresztülment. A különleges pillanatot sem akarta tönkretenni,
amiben biztonságban érezte magát. Ezért újra Grayson vállára hajtotta
a fejét.
– Egyébként édesapád is így gondolja – mondta.
– Ő is szexinek talál téged?
– Nem. – Lexie ajkára mosolyt csalt a felismerés, hogy a férfi
félreértette. – Úgy gondolja, hogy apaként kudarcot vallott.
– Elismerte ezt?
A lány bólintott.
– Azt is mondta, sajnálja, hogy a várral így alakultak a dolgok.
Grayson felhorkant.
– Ez semmin sem változtat. Apám soha nem fogja átengedni nekem.
Lexie nem válaszolt, mert nem akart megint veszekedni a férfival, és
egyszeriben újra elhatalmasodott rajta a fáradtság, miközben remegés
futott végig a testén.
– Fázol?
Grayson magukra húzta a takarót, aztán közelebb bújt a lányhoz, és
elégedett sóhajt hallatott.
– Itt maradsz még egy kicsit? – kérdezte Lexie álmosan. – Akkor nem
félnék – mondta.
A választ nem várta meg, csak lehunyta a szemét, és szinte azonnal
elaludt. Most semmiről sem álmodott.

***

Grayson biztos volt benne, hogy hamarosan nem fogja érezni a karját,
amelyen Lexie feküdt. Mégsem mozdult meg, csak az éjjeliszekrényen
álló lámpa fényében a men – nyezetre meredve azt találgatta, hogy mi
az ördög lehet vele. Ha máskor egy vonzó nővel feküdt egy ágyban, azt
azért tette, mert el akarta csábítani az illetőt, és nem azért, hogy
nézegesse. Az efféle „utójátékban”, amely a nőket ragaszkodóvá tette,
még soha nem talált sok örömöt. Most pedig itt fekszik, és
mozdulatlannak igyekszik maradni, hogy ne ébressze fel Lexie-t.
Nem mintha nem csókolná meg szívesen. Az előbb, amikor mélyen
egymás szemébe néztek, majdnem meg is történt, és most is nehéz volt
nem megtennie. Az ujjai bizseregni kezdtek a gondolatra, hogy újra a
lány selymes bőrét simogathatná, és felderíthetné a testét. Jó volna
tudni, hol szereti Lexie a legjobban, ha megérintik, újra hallani azt a kis
torokhangot, amelyet a lány izgalmában ad ki, látni a fátyolos
tekintetét, amikor ő elmerül benne. Még egyszer szeretkezni akar vele,
a fenébe is, komolyan ezt akarja!
Lexie azonban nem azért bújt a karjába, mert azt várja tőle, hogy
csábítsa el, mint azoknak a nőknek a többsége, akikkel az ágyban kötött
ki. Ez a lány védelmet keres nála, és belőle ez eddig nem ismert érzést
váltott ki. Mert pontosan azt akarja tenni: védelmezni Lexie-t. Aludjon
csak nyugodtan, és érezze magát biztonságban mellette, elvégre az
utóbbi napokban sok mindenen ment keresztül.
Grayson lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogyan kiabált a lány az
előbb. A hang a csontjáig hatolt, és bár tudta, hogy ez teljes
képtelenség, azt hitte, hogy Janice visszajött, és újra megtámadta Lexie-
t. A szobájától a lányéig csak néhány lépést kellett megtennie, de
Grayson ezt a rövid időt is örökkévalóságnak érezte, és közben a
legrosszabbra gondolt. Lexie szerencsére csak egy rémálom miatt
kiáltozott, és ettől ő végtelenül megkönnyebbült. Jóságos ég, ez a nő
felőrli az idegeit!
Az ijedtségnél is sokkal rosszabb volt azonban azt látnia, hogy a lány
sír, és a könnyei nem akarnak elapadni. Őt általában idegesítette a nők
sírása, mert a barátnőinél szerzett tapasztalataiból tudta, hogy ezt az
eszközt vetik be, ha nyomást akarnak gyakorolni rá. Lexie könnyei
azonban valódiak voltak, őszinte kétségbeesésből fakadtak. A zokogása,
rázkódó vállának a látványa Grayson szívébe mart, és már azt hitte,
hogy szegény lány soha nem fog megnyugodni. Most azonban itt alszik
a vállán fekve, és annyi szent, hogy ő nem fogja felébreszteni.
Grayson újra kinyitotta a szemét, és úgy fordította a fejét, hogy
nézegethesse Lexie arcát. Még csillogott a könnyek nyomától, de a
légzése nyugodt volt. Békésen aludt mellette, és ez valahogy rá is
átragadt, mert egyszeriben béke szállta meg.
Hagyd ezt abba! – figyelmeztette magát, amikor rádöbbent, hogy
önmagához képest túlságosan türelmes és szinte már érzelgős lett.
Valószínűleg egyszerűen csak fáradt. Az utóbbi napjai nagyon
megerőltetőek voltak, és az, amit Janice tett, őt ugyanúgy
megdöbbentette, mint Lexie-t. Ráadásul még mindig bűntudata van.
Lexie miatta került veszélybe, ezért gondoskodnia kell arról, hogy…
– Grayson?
A lány megmozdult, és megrebbent a szemhéja. Nem ébredt fel
teljesen, csak másik, kényelmesebb pozíciót keresett. A férfi segített
neki, mert így az ő karja is kiszabadult. Végül majdnem ugyanúgy
feküdtek, mint az előbb, csak Lexie feje most Grayson mellkasán pihent.
A karjával átölelte őt, mintha biztos akarna lenni abban, hogy mellette
marad. A tincsei csiklandozták Grayson orrát, ezért a szabad kezével
félresimította a lány haját. A tapintása selymes volt, az illata édes és
virágokra emlékeztető, ahogyan ez neki ez már az első este feltűnt.
Grayson nagy sóhajjal leengedte a kezét, és lehunyta a szemét.
Egyelőre beletörődik, hogy Lexie úgy döntött, párnának használja őt. És
így addig ő is alhat még egy keveset…

***

Lexie, miután kinyitotta a szemét, először az ablakra pillantott. Még

sötét volt, de az éjszaka koromfeketéje időközben indigókékre váltott,
és ez azt sejtette, hogy a horizonton hamarosan megjelenik a
napkorong.
Az éjjeliszekrényen égett a kislámpa, mint mindig, és vigasztaló
fényt adott. Lexie azonban csodálkozva állapította meg, hogy erre most
nem volt szüksége ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Nem
alhatott sokat, talán csak néhány órát. Mégis kipihentnek érezte magát,
és mire az alvástól ködös agyáig eljutott a felismerés, már tudta, miért.
Mert nincs egyedül.
Grayson mögötte feküdt, teste melegét a hátán érezte, a lélegzetét a
vállán. A férfi karja a derekán volt, a keze közvetlenül a hasa előtt, a
lepedőn. Lexie szívverése felgyorsult. Miért van még itt Grayson? Igaz,
ő kérte arra, hogy maradjon, arra azonban nem számított, hogy eleget
is tesz a kérésének.
Lexie mozdulatlanul feküdt, hogy ne ébressze fel Graysont.
Napvilágnál biztosan furcsa érzés lesz, hogy már megint egy ágyban
kötött ki a férfival, ha ennek most ártalmatlan oka volt is. A nap
azonban még nem kelt fel, úgyhogy egy ideig még élvezheti Grayson
közelségét. Mert ha felébred, biztosan elmegy. Akkor pedig neki újra
erősnek kellene lennie, és egyedül túljutnia a reggelig hátralevő sötét
órákon. Tudta, hogy képes volna erre, mégsem akart lemondani erről a
kellemes helyzetről.
Lexie hirtelen ötlettel lekapcsolta a kislámpát, és a sötétséget most
nem ijesztőnek érezte, hanem menedéket látott benne. Csak még egy
kicsit – gondolta. – Pár percet. Utána felébresztem Graysont, és ő el…
Lexie félbehagyta a gondolatot, amikor megérezte, hogy a férfi
megmozdult mögötte. A karja megfeszült, és közelebb húzta őt
magához. A lány hátán jóleső borzongás futott végig. Grayson aztán
újra egészen nyugodtan feküdt tovább, valószínűleg csak álmában
mocorgott.
Lexie teste egyszeriben a feje búbjától egészen a lábujja hegyéig
bizseregni kezdett, és felforrósodott az arca. Tudta, hogy a tűzzel
játszik, mégis közelebb bújt Graysonhoz. A medencecsontjának nyomta
a fenekét, és nagy levegőt vett, amikor a férfi bokszeralsója vékony
anyagán át megérezte Grayson merevedését. A teste ösztönösen
válaszolhatott az ő közelségére, és ez fordítva is így volt.
Egy pillanatig mind a ketten nyugodtan feküdtek, és Lexie feszülten
várta, hogy Grayson megmozduljon. Egyszeriben azt akarta, hogy
ébredjen fel, és amikor a férfi elvette a karját a derekáról, izgatottan
visszatartotta a lélegzetét. A következő pillanatban Grayson benyúlt
Lexie hálóinge alá, simogatni kezdte a fenekét, miközben az ajka
rátalált a vállára, és csókot lehelt rá.
A lányon borzongás futott végig, amikor újra eszébe jutott, amit a
Badgers-koncerten mondott a férfinak. Hogy nem szabad még egyszer
lefeküdniük egymással, mert ő nem tudja, mit váltana ki belőle.
Lexie-nek a volt férje jutott eszébe. Matt soha nem tudott az ágyban
olyan érzéseket ébreszteni benne, mint Grayson, ő mégis nagyon
szerelmes volt belé. Borzalmasan fájt, amikor be kellett látnia, hogy a
kapcsolatuk zátonyra futott. Ezt nem akarja újra átélni, és azért nem
adhatja oda magát még egyszer Graysonnak. Túlságosan is jó volt vele,
és Lexie félt, hogy nem sikerülne visszafognia a férfi iránti érzéseit.
Úgyhogy ha megálljt akar parancsolni annak, ami közöttük izzik, most
kellene megtennie. Mégsem volt képes rá, mert a vágy tüzes lávaként
ragadta magával, és minden értelmes gondolatot kisöpört a fejéből.
Grayson keze Lexie derekán át a hasára vándorolt, aztán tovább,
amíg elért a melléhez. A tenyerébe zárta, és finoman játszani kezdte a
felágaskodott bimbójával. Az érintések hatása egészen Lexie öléig
eljutott, és nyögést csalt ki belőle. Ösztönösen a férfi simogató kezének
nyomta magát. A lába köze már lüktetett, és lehunyta a szemét, amikor
megérezte, hogy Grayson elhúzta a kezét a melléről, hogy félresimítsa a
haját. Az ajka aztán szelíden bejárta a nyakát, ami Lexie-ből újabb kéjes
borzongást váltott ki.
Csak még most az egyszer – gondolta, miközben a férfi karjában fekve
feléje fordult. Megtalálta a száját, sóváran viszonozta a csókját, egy
hosszú pillanatig egészen elveszett benne. Aztán már ezt is kevésnek
találta. Megmarkolta Grayson pólójának az alját, áthúzta a fején, és ő is
segített neki, amikor a férfi kibújtatta a hálóingéből.
Mind a ketten felnyögtek, amint meztelen felsőtestük egymáshoz
ért, és újra csókban forrt össze az ajkuk. Grayson végül zihálva elvált a
lány szájától.
– Lexie…
– Csitt!
A lány a férfi szájára tette az ujját, mert nem akarta, hogy a saját
figyelmeztető szavaira emlékeztesse. Ő is tudta, hogy ez most hiba,
mégsem akarta abbahagyni.
– Nincs semmi baj – suttogta. – Nem fogok beléd szeretni.
Grayson meglepetten nézett Lexie-re, ő pedig még egyszer
megcsókolta, hogy ne mondhasson ellent neki. A férfi egy pillanatig
semmit sem tett, aztán magához vonta Lexie-t, és olyan izzó
szenvedéllyel viszonozta a csókját, hogy neki elállt a lélegzete.
Kéjtől mámorosan felderítették egymás testét, és minden csók,
minden érintés előhozott valamit a lányból. Elfeledtette vele, hogy nem
is nagyon régen még azt hitte, egy férfival együtt lenni nem okoz
örömöt. Graysonnal más volt, ő olyan érzéseket váltott ki belőle,
amelyekre eddig Lexie nem is tartotta képesnek magát, és segített neki
végleg legyőznie a szemérmes félénkségét.
Immár nem voltak kétségei, Lexie biztos volt abban, hogy akarja a
férfit. Ezért most más volt, mint az első alkalommal. Ismerősebb,
sürgetőbb, hevesebb, és amikor Grayson végül Lexie lába közé feküdt,
és egyetlen lökéssel beléhatolt, ő teljes mértékben kész volt a
befogadására.
Megkapaszkodott a férfi vállában, könnyedén átvette a ritmusát,
amellyel egyre feljebb és feljebb repítette őt, amíg benne mintha
minden egyetlen pontban egyesült volna. Aztán a Lexie világát
összetartó vékony háló elszakadt, olyan váratlanul, hogy meglepetten
felsikoltott, és átadta magát a megváltásnak, amely hullámokban
érkezett. Egy pillanattal később Grayson is megborzongott, és még
egyszer lerántotta Lexie-t magával az édes szakadékba, amelyből éppen
csak felbukkant. A férfi a nevét nyögte, ő pedig összefonódott és együtt
remegett vele.
Lexie hangosan zihálva feküdt Grayson karjában, és érezte, hogy
könnyek folynak végig az arcán. Nem sok tapasztalatot szerzett még
szexuálisan, de nem létezik, hogy ez mindig ilyen lehet…
– Nem védekeztünk.
A férfi hangja komoly volt, és zavarodottság csendült ki belőle. Ez
kiszakította Lexie-t a töprengésből.
– Tessék?
– Nem használtam óvszert. – Grayson felemelte a kezét, és beletúrt a
hajába, mintha még mindig nem tudná elhinni, hogy ennyire felelőtlen
volt. – Ha teherbe estél…
– Ne aggódj! – szólt közbe a lány. – Szedek fogamzásgátlót. Már évek
óta, hogy rendszeres legyen a ciklusom. Korábban sokáig gondom volt
vele. – Lexie homloka hirtelen ráncba szaladt. – Vagy arra gondolsz…
– Nem – vágta rá a férfi. – Egészséges vagyok. Csak megijedtem, hogy
te… – Grayson megcsóválta a fejét. – Akkor minden rendben van.
Lexie nem válaszolt, csak megint Grayson vállára hajtotta a fejét, és
örült, hogy a hajnali félhomály elrejti az arca lángolását. Nem, nem
eshetett teherbe, még nincs minden rendben. És többé nem is lesz, ezt
Lexie már most tudta. Grayson örökre megváltoztatott benne valamit,
de ezt nem szabad kimutatnia. Amint kivilágosodik, a férfi szemébe fog
nézni, és úgy tesz, mintha semmi világrengető nem történt volna, és ő
gond nélkül vissza tudna térni Dublinba, és elfelejteni azt, hogy ők
ketten valaha is találkoztak.
Egyszeriben megfájdult a szíve, és elnehezült a szemhéja. Kimerült
volt, testileg és érzelmileg is, ezért még egyszer szorosan odabújt
Graysonhoz, és szinte azonnal elnyomta az álom.

***

Grayson tudta, hogy Lexie elaludt. A teste ellazult, és egyenletesen

lélegzett. Őt viszont nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ennyire
felelőtlen volt – még akkor is, ha mint kiderült, Lexie fogamzásgátlót
szed. A mindenségit, ez még soha nem történt meg vele! Egyszer sem.
Mindig gondolt a védekezésre, már csak azért is, mert nem akart
gyereket nemzeni, akinek olyan élete lenne, amilyen az övé volt. Nem
akar apa lenni, mert fél, hogy ugyanolyan rosszul csinálná, mint a
sajátja. Ezért vigyázott. Mindig, csak most nem, hogy az ördög vinné el!
Most elveszítette az önuralmát, és ez megrémítette. Amikor
felébredt és megérezte, hogy Lexie ott fekszik mellette, azonnal
fellobbant a vágya. Aztán a lány jelezte neki, hogy ő is így érez, neki
pedig kikapcsolt az agya. Már csak arra tudott gondolni, hogy milyen
selymes Lexie bőre, és hogy el akar veszni a lányban. Más meg sem
fordult a fejében. Most pedig…
Grayson hangosan kifújta a levegőt. Semmi sincs most – gondolta.
Lexie nem eshetett teherbe tőle, mint ő az első rémületében hitte.
Valamiért mégsem megkönnyebbülést érzett, hanem megkeseredett a
szája íze.
Nem fogok beléd szeretni… Ez valójában az ő mondata. Máskor mindig ő
mondta ezt a partnernőinek, és elvárta, hogy ezt el is fogadják tőle.
Akkor meg mi az ördögért van gondja azzal, hogy Lexie most ezt
mondta neki?
El kell tűnnöm innen – gondolta. Méghozzá nagyon sürgősen, mert ez a
nő túlságosan összezavarja. Nem szabad szem elől tévesztenie, hogy mi
az, ami valóban fontos. Az pedig a vár titkának a megőrzése. Grayson
ezért óvatosan kihúzta a karját a lány feje alól, felkelt, aztán visszavette
a pólóját és a bokszeralsóját.
 Az ajtóban megállt, még egyszer visszanézett az ágyra, hogy lássa,
Lexie még mindig alszik-e. Úgy volt. Na, indulj már! – szólította fel magát
Grayson. Mégis habozott, bár nem tudta, mi akarja itt tartani. Végül
erőt vett magán, és elhagyta a szobát.
 14
– És ma reggel óta nem láttad Graysont? – kérdezte Betty kissé
kifulladva.
– Nem.
Lexie felnézett az égre, amely újra kitisztult. Az előbb még úgy tűnt,
hogy esni fog, de a szél elfújta a felhőket. A zöldellő dombok fölé
megint ragyogó kékség borult, a levegő friss volt az éjszakai esőtől, és
Lexie nagyot szippantott belőle. Örült, hogy miután megteáztak a Rose
Cottage-ban, Betty rábeszélte, ne kocsival menjenek be a faluba, hanem
gyalog. Idekint Lexie-nek egy kicsit könnyebb volt nem figyelnie arra,
hogy már reggel óta szorít a szíve.
– És tudod, hol van? – faggatózott tovább a barátnője.
– Agatha szerint megint bement Belfastba. Talán újra beszélni akar
azzal a Katelynnel. Igencsak megviselte az a történet. – Lexie
megrántotta a vállát. – És ez rendben is van. Végül is nem tartozik
nekem elszámolással. Együtt töltöttük az éjszakát, de semmi többről
nincs szó.
– A hit üdvözít. – Betty elhúzta a száját. – Ha nem ismernélek nagyon
jól, talán még be is venném, hogy ez nem zavar téged. De nem tudsz
becsapni. Az egyéjszakás kalandok nem neked valók. Mellesleg már két
éjszaka volt.
– Tudom. – Lexie nagyot sóhajtott. – A tegnapi azonban nem volt
szándékos. Rémálmom volt, Grayson vigasztalt, aztán pedig egyszerűen
megtörtént. Nincs jelentősége.
Lexie nagyobb meggyőződéssel beszélt, mint ahogy valójában érzett,
és elszántan nem vett tudomást arról, hogy a saját szavaitól szúrás
hasított belé.
Egész délelőtt arról győzködte magát, hogy nem érez csalódottságot
amiatt, hogy Grayson egyszerűen elutazott. Lexie, miután
megreggelizett Agathával és Duncannel, előbb dolgozott egy kicsit,
aztán lement a faluba Bettyhez. Egy tea mellett jólesett elmesélnie,
hogy mi történt az éjszaka. De még a barátnőjének sem merte bevallani,
hogy pontosan mit érez: csalódottságot. És utálta magát ezért.
 Végül is semmi sem változott. Grayson Fitzgeralddal soha nem
működne a kapcsolat. Ezért jobb, ha nem is töpreng ezen.
– Nem szabad beleszeretnem, Betty. Az katasztrófa lenne.
– Mintha ez elhatározás kérdése volna – mondta Betty olyan
leverten, hogy Lexie aggódón méregetni kezdte. Tudta, hogy a
barátnője nem róla és Graysonról, hanem a saját érzelmi káoszáról
beszélt.
– Szóval mégis elszomorít, hogy Aidan elutazott?
Agatha ma reggel elmesélte Lexie-nek, hogy Aidan felhívta. Úgy
döntött, hogy korábban befejezi a kutatásait. Eileennél már kiürítette a
szobáját, és tegnap késő este el is utazott anélkül, hogy bárki mástól
elköszönt volna. Lexie ezt csalódással fogadta. Azt várta volna Aidantől,
hogy harcoljon Bettyért. Miért adja fel ilyen egyszerűen? Igaz, ő nem
ismeri elég jól ahhoz Aidant, hogy tudja a választ a kérdésére, de a
barátnőjét borzasztóan sajnálta. Betty egészen nyilvánvalóan szenved,
még ha ezt vehemensen tagadja is.
Lexie oldalba bökte a barátnőjét.
– Valld be, hogy hiányzik.
– Csak ha te is bevallod, hogy Graysont illetően nem vagy olyan
józan és higgadt, mint amilyennek mutatod magad. – Betty bánatosan
elmosolyodott, és átkarolta Lexie vállát. – Akkor már ketten vagyunk –
mondta a fejét ingatva. – Te éppen beleszeretsz a főnököd legnagyobb
vetélytársába, aki ráadásul még nőtlen is, én pedig azonnal belezúgtam
az első, utamba eső zenészbe, miután éppen csak megszabadultam egy
másiktól.
Lexie először tiltakozni akart, ragaszkodni ahhoz, hogy az ő helyzete
Graysonnal nem hasonlítható Betty és Aidan helyzetéhez. Belátta
azonban, hogy ez szamárság. Egy összetört szív mindenképpen
összetört szív, mindegy, miért lett az. És nagy a veszély, hogy az ő
szívére is ez a sors vár…
– Egyszerűen nincs szerencsénk a férfiakkal. – Betty nagyot
sóhajtott. – Miért nem ismerünk meg soha olyanokat, akikkel minden
rendben van? Kedves srácokat, akik őszinték velünk?
Lexie megrántotta a vállát.
– A tisztesség kedvéért ki kell mondani, hogy te nem igazán adtál
esélyt Aidannek.
 – Hazudott nekem, Lexie. Ha ez nem jelentett gondot neki, az sem
jelentene, hogy ugyanúgy megcsaljon, mint Ken. – Betty összeráncolta
a homlokát. – Miért véded egyáltalán? Éppen te óvtál mindig attól,
hogy túlságosan naiv legyek. Azt is mondtad, hogy a zenészekben nem
lehet megbízni.
– Én azt mondtam, hogy Ken nem ismeri a hűséget – tette helyre a
dolgot Lexie. – Lehet, hogy Aidan egészen más.
Betty levette a karját a barátnője válláról.
– Nem beszélhetnénk valami másról? – kérdezte rosszkedvűen.
Lexie belátta, hogy a barátnője megmakacsolta magát. És ezt ő nem
is veheti rossz néven tőle, elvégre Aidan helytelenül viselkedett. Ezért
témát váltott.
– Eileen hogy van? Láttad tegnap?
Betty bólintott.
– Igen, pár pillanatra. Sokat van bent Janice-nél a kórházban vagy az
üzletben. Azt vinnie kell valakinek.
– Igaz. Nagyon nehéz lehet most neki.
Lexie még nem is gondolt arra, hogy Janice a betegsége miatt az
üzletét sem tudja vezetni. Elhatározta, hogy később majd benéz
Eileenhez a boltba, még ha a gondolattól nem is érezte igazán jól magát.
Végül is ő váltotta ki Janice összeomlását. Az álmáról azonban, amely
most sokkal konkrétabb volt, szeretett volna beszámolni Eileennek.
Talán valóban közel jár az áttöréshez, és Eileent ez biztosan érdekli.
Feltűntek előttük Cerigh első házai, és hamarosan a falu szélére
értek. A folkfesztivál előző este befejeződött, és a faluba érezhetően
visszatért a nyugalom. Legalábbis messze nem jártak annyian az
utcákon, mint a múlt héten. A főtér az előző napokhoz képest most
szinte kihalt volt.
– Találtunk volna parkolóhelyet – jegyezte meg Betty gúnyosan,
miközben elmentek a templom előtt.
Lexie legfőbb érve ugyanis arra, hogy menjenek gyalog, az volt, hogy
sehol sem tudják majd leállítani az autót. Most azonban túlságosan
ideges volt ahhoz, belemenjen a tréfálkozásba, és a Castle Innre
szegezte a szemét, aztán hamar oda is értek a fogadóhoz.
– Mi van? – kérdezte Betty. – Meggondoltad magad?
Lexie megrázta a fejét.
 – Nem. Csak eszembe jutott, milyen az, amikor Fred Murphy dühös.
A fogadós csúnya dühkitörésének az emléke még friss volt, és abból
Lexie sem kért volna újra. Az édesanyjáról azonban többet kell
megtudnia, ezért nem fog elmenekülni a beszélgetés elől. Ráadásul
támogatója is van.
– Kösz, hogy bejössz velem – mondta a barátnőjének.
Betty szeme megvillant.
– Na hallod, nem hagyhatlak magadra azzal a bunkó tapizóval!
– Oké, akkor indulás!
Lexie nagy levegőt vett, aztán a barátnőjével együtt belépett a
fogadó ivójába. Hétfő dél volt, de nem úgy, mint egy hete, amikor ő
megérkezett ide, most nem volt nagy élet. Akkor a fél falu összegyűlt,
hogy megbeszéljék, hogyan fogják megünnepelni a település
megalapításának ötszázadik évfordulóját, és Lexie-nek kisebb tömegen
át kellett utat törnie magának a bárpulthoz. Most egy kivételével az
összes asztal szabad volt, és csak a pultnál állva beszélgetett néhány
férfi Fred Murphyvel. A fogadós poharakat törölgetett el, és éppen
hangosan felnevetett egy viccen. A felesége, Sheila szerencsére nem
volt itt.
Amikor Lexie-ék mögött becsapódott az ajtó, a pultnál álló férfiak
feléjük fordultak. Fred Murphy is abbahagyta a törölgetést, és rájuk
meredt. A magas, széles vállú férfinak tűzvörös haja volt, amely a
halántékán már őszülni kezdett. Sörhasa ellenére is látszott rajta, hogy
erős, és oda tud csapni. Aidan ezt már a saját bőrén is
megtapasztalhatta, amikor a fogadós néhány napja figyelmeztetés
nélkül rárontott.
– Helló, szépségek! Mit tehetek Önökért? – kiáltotta most a fogadós,
de az arcáról eltűnt a széles mosoly, amikor felismerte Lexie-t. – Ó, már
megint maga az! Hol hagyta a kotnyeles barátját? Remélem, nem fog itt
újra felbukkanni, és verekedést kezdeményezni.
Ez fenyegetően hangzott, és Lexie a barátnőjére pillantott, aki
láthatóan nehezen tudta visszafogni magát. Aidan ugyanis annak idején
csak azt tette szóvá, ahogyan a fogadós a női vendégekkel viselkedett,
egészen pontosan Bettyvel. És Fred Murphy volt az, aki először ütött.
Lexie azonban most nem emlékeztethette erre, ha valamit meg akar
tudni tőle. Ezért átsiklott a férfi megjegyzése fölött, és inkább azonnal a
lényegre tért:
– Szánna rám néhány percet? Kérdezni szeretnék magától valamit.
Fred Murphy elvigyorodott.
– Amit csak akarsz, drágaságom. A jó öreg Fred mindig
rendelkezésedre áll – mondta, aztán csatlakozott a pultnál álló férfiak
harsogó nevetéséhez.
– Édesanyámról van szó – mondta Lexie, és áthatóan nézett a
fogadósra. – Néhány perc lesz az egész. Kérem.
Fred Murphy láthatóan vívódott, és Lexie szinte biztos volt benne,
hogy nemet fog mondani. A férfi a mosogató melletti fémlapra tette az
eltörölt poharat, amelyet eddig a kezében tartott.
– Jól van – dörmögte, és a törlőruhát is ledobta. – De nem itt – tette
hozzá.
Kijött a pult mögül, és egy üres asztalra mutatott, amely a bejárat
közelében állt.
– Hé, és most akkor ki csapol nekünk sört? – reklamált a pultnál
állók egyike, egy kopasz és erősen pocakosodó férfi.
– Ne izgulj, visszajövök, mielőtt szomjan vesznétek – felelte Fred
gorombán.
A férfiak mormogtak valamit, ami nem lehetett érteni, kedvesség
azonban aligha lehetett, de beletörődtek a helyzetbe.
Betty elindult Lexie és a fogadós után, megállt azonban, amikor Fred
Murphy rosszalló pillantást vetett rá.
– Én majd itt várok – mondta gyorsan, és leült a bárpult közelében
álló asztalok egyikéhez, miközben a fogadós és Lexie továbbindult az
ajtónál állóhoz.
Fred Murphy a bárpultnak háttal ült le, és az asztalra tette a kezét.
– Mi van Fionával? – kérdezte halkan. – Hallott róla? Tudja, hol van?
Lexie megrázta a fejét, és meglepődve látta, hogy a férfi nagyon
feszültnek tűnik.
– Nem tudom, de szívesen kideríteném.
A fogadós hátradőlt a székén. Vizenyős kék szeméből Lexie
csalódottságot olvasott ki.
– Mit akar tudni? – kérdezte a férfi a bejárati ajtóra pillantva. –
Igyekezzen! A feleségem éppen áruért ment, de ha megjön, és
megtudja, hogy mi a maga édesanyjáról beszélünk, nem lesz
barátságos. Fiona nem volt éppen a szíve csücske.
– Tudom – felelte Lexie.
A sötét hajú fogadósné minden adandó alkalommal éreztette vele,
hogy ki nem állhatja. A látszólag érthetetlen ellenszenv okát Lexie csak
akkor tudta meg, amikor Eileen elmondta neki, hogy Fred annak idején
szerelmes volt Fionába. Lexie arról ugyan nem tehetett, Sheila mégis
ugyanolyan hevesen gyűlölte őt, mint annak idején az édesanyját.
Úgyhogy egészen biztosan nem örülne, ha megtudná, miről beszélget ő
a férjével. Ezért valóban igyekeznie kell.
– Eileen szerint maga jól ismerte édesanyámat. Mesélne róla? Milyen
volt?
A kérdésnek meg kellett volna törnie a jeget, és beszédre bírni a
fogadóst, ő azonban csak zavarodottan nézett Lexie-re.
– Kérem, ez fontos nekem. Kedvelte édesanyámat?
Murphy megsejthette, mire kíváncsi Lexie.
– Ezt Eileen mesélte magának, igaz? – kérdezte, aztán nagyot
sóhajtott, és tűnődőn a semmibe révedt. – Igen, kedveltem az
édesanyját. Nagyon is, de ez sajnos nem volt kölcsönös. – A fogadós még
egyszer hátrapillantott a bejárati ajtóra, aztán lehalkította a hangját: –
Azonnal elvettem volna, noha már gyereke volt, de engem az sem
zavart – folytatta csillogó szemmel. – Mindenre kész lettem volna érte.
Lexie nyelt egyet, mert Fred Murphyben mintha nem tudatosult
volna, hogy az a gyerek ő volt.
– Édesanyám azonban nem akart feleségül menni magához…?
A fogadós hátradőlt a székén.
– Soha nem kérdeztem meg. Úgyis nemet mondott volna.
– Miért volt biztos ebben?
– Mert soha egy szóval, de még gesztussal sem jelezte nekem, hogy
érdeklődik irántam. Legalábbis nem úgy, ahogy én szerettem volna. – A
férfit ez láthatóan még ennyi idő után is elszomorította. – Talán ez volt
a titka. Ezért őrült meg érte minden férfi. Ő mintha nem is tudta volna,
milyen szép, és soha senkivel nem flörtölt. Kedves volt velem és
mindenki mással is, de mindig szomorúság bujkált a szemében.
Valószínűleg azért, mert már nem hitt a nagy szerelemben, miután
terhesen elhagyták. Néha az is eszembe jutott, hogy talán nem önként…
– Fred elharapta a szót, és megrántotta a vállát. – Na, biztosan érti már.
Lexie a férfira meredt.
– Arra gondol, hogy megerőszakolhatták? – kérdezte. Benne ez eddig
fel sem merült, és a felvetés egy pillanatra kirántotta alóla a talajt.
– Ezt nem tudom, csak úgy felmerült bennem. Fionáról valahogy
nem lehetett elképzelni, hogy csak úgy összefekszik egy férfival. – A
fogadós homloka hirtelen ráncba szaladt. – Habár…
Lexie gondolatai még a rémes lehetőségnél jártak, hogy ő egy
erőszak következménye lehet. Az édesanyja talán azért hagyta el, mert
nem bírta tovább elviselni a látványát? Mert nem akarta, hogy folyton a
fogantatása borzalmas körülményeire emlékeztesse? Ez érthető
magyarázat lenne arra, hogy mindennek hátat fordított.
A lány nagy nehezen megköszörülte a torkát.
– Habár…?
Fred Murphy megrántotta a vállát.
– Nem tudom. Az embernek az volt a benyomása, hogy Fiona nagyon
jó anya volt. Magáról mindig nagy szeretettel gondoskodott, erre
emlékszem. Ezért is lepődtem meg azon, hogy itthagyta, amikor
elment.
Lexie torkába gombóc nőtt, mint mindig, amikor arról hallott,
hogyan bánt vele az édesanyja. Nagyon szeretett volna ő maga is
emlékezni erre, hogy ne kelljen csupán mások elmondására
hagyatkoznia.
– Miért biztosan abban, hogy önként ment el? Az is lehet, hogy
történt vele valami.
– Akkor megtaláltuk volna – válaszolta Fred. – Egyébként is tudom,
hogy tervezett valamit.
– Igazán? És mit? – kérdezte Lexie meglepetten.
– Azt nem árulta el. Az eltűnése napján találkoztunk. Dél körül
lehetett. Fiona úgy ragyogott és nevetett, mintha valamilyen nagyon jó
dolog történt volna vele. Megkérdeztem, minek örül, de azt felelte,
erről csak annyit mondhat, hogy most majd jóra fordul az élete. És hogy
ne legyek mérges, ha értesülök róla. Akkor már valószínűleg eltervezte,
hogy elmegy innen.
Lexie megint nagyot nyelt, mert a gombóctól már fájt a torka.
 – Elmondta ezt annak idején Sumner őrmesternek?
– Igen, természetesen – felelte a fogadós. – Ő pedig azt mondta, hogy
így már minden világos.
Lexie egyszeriben megértette, miért folytatta a rendőr ebben az
esetben oly csekély lelkesedéssel a nyomozást. A látszat valóban az volt,
hogy Fiona önös okokból ment el. De hogy fér ez össze azzal, hogy az
édesanyja őt állítólag nagyon szerette? Lexie valahogy már nem hitte,
hogy Fiona az a szívtelen anya volt, akinek láthatóan sokan tartják.
– Bárcsak láthatnám még egyszer! – mondta Fred Murphy
vágyakozón.
Ez nagyon őszintén hangzott, és Lexie egyszeriben úgy döntött, hogy
a fogadós nem hazudik. Fred mintha azt feltételezné, hogy Fiona még
életben van. Lexie-nek viszont egyre erősebb lett az aggodalma, hogy
az édesanyjával valami szörnyűség történt.
– Maga meg mit keres itt? – szólalt meg a háta mögött egy dühös
hang, és amikor Lexie megfordult, a bejárati ajtóban meglátta Sheila
Murphyt.
 15
A fogadósné csípőre tette a kezét, és előbb Lexie-re vetett dühös
pillantást, aztán a férjére.
– Mi a fenét kell neked megbeszélned ezzel a nőszeméllyel? –
mordult rá.
Fred Murphy felugrott, és bűntudatosan nézett a feleségére.
– Volt néhány kérdése – mondta, aztán visszasietett a pult mögé.
Betty viszont odajött Lexie mellé, aki szintén felállt.
– Mit akar a férjemtől? – kérdezte Sheila, és ellenségesen villogott a
szeme.
– Csak megkérdeztem tőle, hogy mit tud az édesanyámról – felelte
Lexie olyan nyugodtan, ahogy csak kitelt tőle. – Senki sem tudja, hol
lehet, és én szeretném kideríteni…
– Fred csak annyit tud, amennyit mi itt mind tudunk – vágott közbe
a fogadósné. – Fiona lelépett. És egyikünknek sem hiányzik.
– És ha nem önként ment el? – kérdezte Lexie. – Történhetett is vele
valami.
– Ugyan már, ostobaság! – Sheila elutasító kézmozdulatot tett. –
Lelécelt. Valószínűleg megismerkedett egy új férfival, és maga az
útjában lett volna, Miss Cavendish. Nem lehet kellemes érzés, hogy
ennyire nem volt fontos az anyjának, de bele kell törődnie.
Lexie-t annyira elképesztették az asszony sértő szavai, hogy egy
pillanatig megszólalni sem tudott. Sheila közelebb lépett hozzá, és
erélyes lett a hangja:
– Tegye meg nekünk és saját magának azt a szívességet, hogy nem
melegíti fel ezt a régi történetet. Fiona annak idején éppen elég
felfordulást okozott. Egyik férfi fejét csavarta el a másik után, és ez
soha nem jó egy olyan kis faluban, mint a miénk. Még a legjobb
barátnője férjét sem hagyta ki, és lefogadom, hogy Flaherty atya is
kellett volna neki, ha megkaphatta volna.
Lexie meglepetten nézett a fogadósnéra.
– Ezt hogy érti? Azt hiszi, hogy volt valami az édesanyám és Eileen
férje között?
 Sheila felhorkant.
– Én mindenesetre nem lennék meglepve, ha lett volna. Tudja, Fiona
olyan nő volt, aki az ujja köré tudta csavarni a férfiakat.
Lexie döbbenten hallgatott. Eileen erről egy szót sem mondott. Vagy
a fogadósné csak képzelődik? Valószínűleg azért mond rosszakat
Fionáról, mert őt csak helyette választotta a férje, és ezt Sheila azóta
sem tudta megemészteni. Ez a gondolat erőt adott Lexie-nek, hogy állni
tudja a fogadósné zord pillantását.
– Nekem mégis foglalkoznom kell ezzel a régi történettel. Merthogy
az én történetem. És mert nem hiszem el, hogy édesanyám szívtelen
lotyó volt, ha maga annak is igyekszik beállítani. Válaszokat akarok, és
nem adom fel, amíg nem kapom meg őket.
Lexie még egyszer a bárpult felé fordult, amely mögött Fred Murphy
újra elsáncolta magát. Onnan figyelte őket, akárcsak az ott álldogáló
férfiak. Amikor Lexie újra a fogadósnéra nézett, az arcán mintha
árnyékot látott volna átsuhanni.
– Itt nem fogja megtalálni a válaszokat a kérdéseire – mondta Sheila
ridegen. – Úgyhogy jobban tenné, ha most a barátnőjével együtt
elmenne.
– Amúgy is indulni készültünk – szólt közbe Betty, aztán belekarolt
Lexie-be, és az ajtóhoz indult vele.
Odakint a friss levegőn mind a ketten mélyeket lélegeztek.
– Micsoda vén boszorkány! – Betty dühös pillantást vetett a söröző
bejáratára, aztán megint a barátnőjéhez fordult: – Mit mondott neked a
férje?
Lexie elmesélte, amit Fred Murphytől hallott.
– Szent meggyőződése, hogy édesanyám önként ment el innen. Ezért
én nem is hibáztathatnám, amilyen ellenségesek voltak itt vele.
Egyedülálló anya volt, és szóbeszédek keringtek róla. Nem nehéz
elképzelni, hogy egyszer csak túl sok lett neki.
Betty tűnődőn összeráncolta a homlokát.
– De neked mégis olyan érzésed van, hogy itt valami sántít, igaz?
Lexie szórakozottan bólintott, és egy magas, vékony férfira
mutatott, aki a falu főterén át éppen hozzájuk indult.
– Itt van Ken.
 – Jézusom, ez tényleg nem adja fel! – nyögött fel Betty. – Állandóan
hívogat, és már ezer üzenetet küldött. Azt írja, hogy ünnepelni akar
velem.
– Ünnepelni? De mit? – kérdezte Lexie.
A barátnője megrántotta a vállát.
– Sejtelmem sincs. A hívásait kinyomtam, az üzeneteire pedig nem
válaszoltam.
– Betty! Szia! – mondta Ken, amikor odaért hozzájuk, és Lexie jobban
megnézte magának.
A vállát verdeső, egyre-másra a homlokába hulló hajával és a
bőrszerkójával Ken Donovan a rockzenész imázsát ápolta. De nagyon jól
festett, ezt még Lexie-nek is el kellett ismernie. Legalábbis akkor, ha
valakinek a magas, cingár férfiak az esetei, tette hozzá gondolatban, és
megpróbált nem gondolni Grayson széles vállára.
– Betty, tudod, hogy csodás vagy? – Ken szája fülig ért, és alighanem
csak Betty ijedt tekintete tartotta vissza attól, hogy a karjába zárja. –
Ezt meg hogy csináltad?
– Miről beszélsz? – kérdezte Betty tanácstalanul.
– Hát arról, amit elértél! Azt hittem, komolyan gondoltad a szakítást,
aztán meg jön ez! Hihetetlen vagy! – Ken a fogadóra mutatott. – Gyere,
igyunk meg valamit. Aztán mindent elmesélsz. Időpontot is adott már
nekünk? Vagy ez majd még tisztázódik? – kérdezte, és a Castle Inn felé
akarta terelni Bettyt, de ő lecövekelt, és elhúzódott Kentől.
– Figyelj, sejtelmem sincs, hogy mit értem el szerinted. A szakítást
viszont halálosan komolyan gondoltam. Úgyhogy nekünk már nincs
miről beszélnünk. – Betty összeráncolta a homlokát. – És egyáltalán,
hogyhogy még mindig itt vagy?
– Hát Dave Salzman miatt – mondta Ken izgatottan, és Lexie-től
eltérően láthatóan nem vette észre, hogy a név hallatán Betty elsápadt.
– Meséltem neked, hogy mindenképpen beszélni akarok azzal a zenei
producerrel. Mondd meg őszintén, te beszéltél már vele? Vagy csak
felvetted vele a kapcsolatot?
– Tessék? – kérdezte Betty értetlenkedőn.
– Ne csináld már! – Ken elvigyorodott. – Biztosan meglepetés akart
lenni, és az is lett. El sem tudod képzelni, hányszor próbáltam már
elérni a fickót, de egyszerűen nem lehet átjutni a titkárságán ülő
sárkányokon. Ezért úgy gondoltam, itt, a folkfesztiválon több esélyem
lesz arra, hogy elcsípjem. Sajnos nem sikerült, mert szinte végig a
színpad mögött tartózkodott, és szigorúbban őrzik, mint a Fort Knox
erődöt. Amikor pedig kijött, mindig volt mellette két testőr, és senki
sem juthatott a közelébe. Már majdnem feladtam a reményt, amikor
megtudtam, hogy neked sikerült.
– Nekem? – Betty zavarodottan nézett Kenre. – Ezt meg miből
gondolod? Nem ismerem azt a férfit.
Kennek most mintha derengeni kezdett volna, hogy Betty komolyan
beszél.
– Nem beszéltél vele?
Betty a fejét rázta.
– A Salzman név nem szerepel azok között, akikkel én kapcsolatba
szeretnék kerülni.
– Akkor ő honnan ismer téged? – Ken elbizonytalanodott. – Említette
a nevedet. Tegnap este, a telefonban. Letterkennyben vártam rá a
szállodája előtt, hátha ott el tudom kapni. Amikor kiszállt a kocsijából,
éppen a mobilján beszélt, és oda akartam menni hozzá, de a nyavalyás
gorillái miatt nem tudtam. Salzman telefonbeszélgetéséből azonban
elcsíptem egy keveset, és hallottam, hogy rólad beszél. Betty Michaels
Dublinból, ezt mondta. És hogy fontos az ügy. – Ken szemrehányón
méregette Bettyt. – Azóta hívogatlak, de soha nem veszed fel a
telefonodat.
Betty értetlenül ingatta a fejét.
– Ez teljes képtelenség. Esküszöm, hogy soha nem találkoztam azzal
az emberrel.
– Akkor miért beszélt rólad? – kérdezte Ken zavarodottan.
– Attól tartok, erről én tehetek – szólalt meg valaki mögöttük.
 16
Mind a hárman meglepetten a szőke, hullámos hajú fiú felé fordultak.
Eddig nem vették észre, hogy odament hozzájuk. Farmernadrágot és
egyszerű, sötétkék pólót viselt, fekete gitártok volt a kezében, amelyet
most letett a földre.
– Aidan – suttogta Betty, és az arcán váltakozva hol bizonytalanság,
hol a viszontlátás öröme tükröződött.
Aidan tekintete ugyanerről árulkodott, és Lexie érezte, hogy a
levegőben szinte tapintható lett a feszültség. Ez Ken figyelmét sem
kerülte el, de Lexie-vel ellentétben ő egyáltalán nem örült Aidan
felbukkanásának, és kétkedőn méregette.
– Te vagy az a fickó, aki megnyerte a Badgers dalversenyét.
Aidan bólintott, de nem igazán figyelt Kenre. A tekintete csak Bettyt
kereste.
– Beszélhetek veled? – kérdezte, és idegesnek tűnt, de nagyon
eltökéltnek is. – Kérlek, Betty. Sok mindent kell…
– Sorry, haver, de ő most velem beszélget. – Ken kettőjük közé
lépett, és karba fonta a kezét. Magasabb volt Aidannél, és a
szemöldökét összevonva nézett le rá. – És még nem végeztünk. Így van,
Betty? – kérdezte.
Ken láthatóan biztos volt benne, hogy melyikükkel beszélne Betty,
ha választania kellene. Igencsak meglepődött azonban, amikor Betty
félretolta, és újra Aidanhez fordult:
– Hogyhogy itt vagy? Azt hittem, elutaztál.
– El is utaztam. A koncert után nagyon össze voltam zavarodva, és
több mindent tisztáznom kellett magammal, de most már tudom, mit
akarok. És azt is, hogy te vagy nekem a legfontosabb, Betty. – Aidan
ferde mosolyra húzta a száját. – Olyan könnyen nem szabadulsz tőlem.
Betty válaszolni akart, de Ken megint közbeszólt, és most
egyértelműen dühösebb volt:
– Miről hadoválsz itt, ember? Betty foglalt. Úgyhogy kopj le, és
próbálkozz máshol! – mondta, aztán átkarolta az elképedt Bettyt, és
magával húzta. – Most elmegyünk, és megiszunk valamit, mert még sok
mindent kell tisztáznunk.
– Ken, hagyj! – Betty megállt, és megpróbálta kiszabadítani magát. –
Fáj, ahogy szorítasz.
– Engedd el!
Aidan két nagy lépéssel ott termett mellettük, és leverte Ken kezét
Betty válláról. A lány oldalra lépett, Aidan pedig eléje állt.
– Mi a fenét akarsz, te kis pisis? – gúnyolódott Ken, és meglökte
Aidan mellkasát. – Ne avatkozz a dolgomba, különben…
– Különben mi lesz? – Aidan a kezét ökölbe szorítva állta Ken
mogorva pillantását. – Hagyd békén Bettyt! Ő sokkal jobbat érdemel
nálad.
Ken arcán árnyék suhant át.
– Igazán? Mit nem mondasz!
– Vigyázz, Aidan!
Lexie figyelmeztetése elkésett. Ken már meglendítette a karját, és
teljes erőből gyomorszájon vágta Aidant, aki összegörnyedt, és még egy
ütést kapott. Aztán magához tért, és védekezni kezdett. A két férfi
elkeseredetten verekedett, Betty és Lexie pedig tehetetlenül nézte őket.
– Ne! Ken, Aidan! Azonnal hagyjátok abba! – kiáltotta Betty
felindultan.
A két viaskodó agya elborult, és tovább ütötték egymást, miközben
egyre több kíváncsiskodó gyűlt köréjük. A küzdelem azonban
egyenlőtlennek bizonyult, mert Ken jóval izmosabb volt. Lexie tudta
Bettytől, hogy fiatalabb korában évekig bokszolt. Az ütései
pontosabbak voltak, és jobban is irányította őket. Végül megmarkolta a
már tántorgó Aidan gallérját, még egyszer meglendítette az öklét, és
hatalmas horogütést vitt be. Aidan elterült a földön, és nyöszörögve
fekve maradt.
Lexie azonnal odaszaladt hozzá, és segített felülnie. Aidannek
vérzett az ajka, és kábultnak tűnt.
– Elment az eszed? – Betty ellökte Kent a szédelgő Aidantől. – Mit
művelsz?
– Azt akarom, hogy ez a pasas tűnjön el innen – mondta Ken, és a
gyomrára tapasztotta a kezét, mert őt is eltalálhatta Aidan egyik erős
ütése.
 – Nem, te tűnj el innen! – parancsolta Betty. – Menj vissza Dublinba,
te hazug, önző disznó, és vidd el a holmidat a lakásomból. Semmi se
legyen ott tőled, mire hazamegyek.
Ken a fejét rázta.
– De hát mi…
– Nem, mi már nem vagyunk jegyesek! Még mindig nem fogtad fel?
Szakítottam veled, éspedig végleg. És ha Dave Salzman annyira fontos
neked, akkor kérdezd meg a szeretődet, nem szólna-e nála néhány jó
szót az érdekedben. Én mindenesetre nem hiszem, hogy ezzel sokra
mennél. A Nagy Dave ugyanis aligha ölel majd a keblére, ha megtudja,
hogy elverted a fiát.
Ken elsápadt, és Aidanre nézett, aki Lexie segítségével már felállt, de
még mindig támogatásra szorult.
– Ez… az ő… fia? A francba! – Ken kisöpörte a haját a homlokából. –
Miért nem szóltál?
– Akkor nem verted volna el? – Betty csípőre tette a kezét. – Akkor
nyilván féltékeny sem lettél volna, igaz? Fogadni mernék, hogy akkor
nem foglalkoztál volna tovább velem, és Aidant hívtad volna meg egy
italra. Hogy te mekkora szemétláda vagy! Nálad mindig minden csak
rólad szól.
– Betty, kérlek, ne csináld. Nem tudtam, hogy ez a fickó Salzman fia
– mondta Ken, és Aidanhez fordult: – Sajnálom. Hogy tehetem jóvá,
haver?
– Úgy, hogy eltűnsz innen.
Aidan szavait nehezen lehetett érteni, mert már feldagadt az ajka.
– Igen, pontosan. Tűnj el!
Betty megint eltolta magától Kent. Az arcán vörös foltok virítottak, a
szeme szikrákat hányt.
– Betty, kérlek. Dave Salzman keze mindenhová elér a zeneiparban.
Karrierhez segíthet valakit, de tönkre is teheti. Ha megtudja, hogy én…
– Menj el, Ken! Most azonnal!
Ken összeszorította a száját. Még egy kétségbeesett pillantást vetett
Aidanre, aztán megfordult, és a vállát lógatva átvágott a téren.
– Ülj le! – mondta Lexie Aidannek, és a söröző előtt álló padhoz
kísérte, miközben a bámészkodók szétszéledtek.
– Nagyon fáj? – kérdezte Betty.
 – Kibírom. Kezdem megszokni, hogy elvernek miattad – felelte
Aidan, és ferde mosolyra húzta a száját.
Betty leült mellé, zsebkendőt vett elő a táskájából, és óvatosan
letörölte a vért Aidan szájáról.
– Ne gondold, hogy ettől megváltozott a véleményem – mondta, de a
tekintete meghazudtolta a szigorú szavait. – Meséltél rólam a
papádnak?
Aidan bólintott.
– Amikor szombaton a Badgers-koncert előtt veszekedtünk, apám
megint a szememre hányta, hogy elbaltázom az életem. Azt mondta,
hogy mindig rossz döntéseket hozok, és sötét képet festett a jövőmről.
Ha nem fogadom el végre a segítségét, szerinte magányos, szegény
ördögként fogom végezni, aki semmit sem kínálhat egy nőnek, és ezért
nem is talál majd magának senkit, aki meg akarná osztani vele sivár
életét.
Lexie apa és fia beszélgetésére gondolt, amelyet ő a színpad elől
figyelt. Ha erről volt szó, nem csoda, hogy Aidan annyira dühös volt. Az
a Nagy Dave nem tűnik kellemes embernek, gondolta a lány, és érthető,
hogy Aidan menekült a gyámkodása elől.
– És te mit mondtál? – kérdezte Betty.
– Hogy nem érdekelnek azok a nők, akiknek csak akkor kellek, ha
sikeres vagyok. És hogy már megtaláltam azt a lányt, akit magam
mellett szeretnék tudni. Apám persze azonnal tudni akarta, kiről
beszélek, én pedig megmondtam neki a neved. Nem lett volna szabad,
mert valószínűleg magánnyomozók egész seregét állította rád, hogy
átvilágítsák a múltadat, de nem tudtam megállni.
Betty egy hosszú pillanatig döbbenten meredt Aidanre.
– Honnan tudod, hogy engem akarsz magad mellett tudni? –
kérdezte végül. – Alig ismerjük egymást.
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de egyszerűen így van. – Aidan
megfogta Betty kezét. – Amikor találkoztam veled, mintha villám
csapott volna belém, Betty. Azóta csak akkor érzem igazán jól magam,
ha veled vagyok. Amikor mosolyogsz, ragyog a szemed, és édes
gödröcskék jelennek meg az arcodon. Egyszerűen nem tudok betelni
velük. Órákig tudnálak hallgatni, mert mindent tudni szeretnék rólad,
és én is sok mindent elmondanék neked, mert azt akarom, hogy te is
mindent tudj rólam. És nem viselem el, ha olyan férfiak, mint Fred
Murphy vagy Ken zaklatnak téged, és ezért akár még több verést is
elviselek. Mert beléd szerettem, Betty Michaels, és egészen biztos
vagyok benne, hogy te és én összetartozunk. Ezért még több időt
akarok veled tölteni, hogy ezt bizonyíthassam neked. – Aidan
megrántotta a vállát, és bizonytalan lett a tekintete. – Ha megengeded…
Lexie visszatartotta a lélegzetét, miközben várta, hogy Betty
válaszoljon Aidannek. Nagyon büszke volt a barátnőjére azért, mert az
előbb elküldte Kent. Ilyen határozottnak még soha nem látta Bettyt, és
most valószínűleg azért is volt az, mert a volt barátja bántotta Aidant.
Egészen egyértelmű, hogy Betty kedveli őt, és Lexie úgy gondolta, hogy
több is lehet még közöttük. Már csak az a kérdés, lesz-e bátorsága
Bettynek ahhoz, hogy belemenjen.
Csak ne lenne Aidan éppen zenész! Valójában nem csoda, hogy Betty
pánikba esett, amikor kiderült az igazság. Akárcsak Lexie, a barátnője is
azt hitte, hogy Aidan más, mint Ken. Hogy rendesebb lesz Bettyvel, és
mellette nem kell majd olyan problémákkal megküzdenie, amelyekkel
egy zenész barátnőjeként éveken át szembesült. Most talán minden
megismétlődik, és Lexie megértette, hogy Betty fél ettől.
Aidan azonban komolyan gondolja, amit mondott, a vallomása után
Lexie egészen biztos volt ebben. Ő valóban nem olyan, mint Ken és azok
a pasasok, akiknek Betty sajnos rendszeresen bedőlt. Akik sokat
akartak kapni, de keveset adtak, és csak kihasználták Betty jóindulatát
és odaadását. Lexie mindig is azt kívánta, hogy a barátnőjére találjon
végre egy férfi, aki felismeri az értékeit és viszonozza a szeretetét,
amellyel ő soha nem takarékoskodott. Úgy tűnt, hogy Aidan ugyanezt
szeretné, és Lexie most szurkolt azért, hogy a barátnője jól döntsön.
– Betty? – A lány hosszú hallgatása láthatóan teljesen
elbizonytalanította Aidant. – Kérlek, mondj valamit.
Betty felemelte a fejét, és Aidanre nézett.
– Apád keze benne volt a játékban a dalversenyen?
Aidanen látszott, hogy váratlanul érte a kérdés, és megrázta a fejét.
– Nem. Kiderítette, hogy elindulok a versenyen, de a Badgers addigra
már rég meghozta a döntését. A srácoknak valóban az én dalom tetszett
a legjobban.
Betty nyelt egyet, és megint lehajtotta a fejét.
 – A dal nagyon klassz. Szerintem többet is írnod kellene még –
mondta fátyolos hangon.
Aidan a lány álla alá tette a kezét, hogy rá kelljen néznie.
– Ez azt jelenti, hogy adsz nekem még egy esélyt?
Betty megrántotta a vállát, és bátortalan mosoly áradt szét az arcán.
– Csak ha elvégzel egy önvédelmi tanfolyamot. Megeshet, hogy
megint verekedned kell majd miattam, és a felduzzadt száj akadály,
amikor sürgősen meg akarunk csókolni valakit.
– Ha csak az kell hozzá – mondta Aidan szélesen vigyorogva, és a
karjába vonta Bettyt.
Hála az égnek – gondolta Lexie, és távolabb osont, hogy ne zavarja a
bensőséges pillanatot. Ő pedig kihasználja a lehetőséget, és még
egyszer beszél Flaherty atyával. A főtér túlsó oldalán álló templom felé
menet hátrapillantott a válla fölött. Betty még mindig Aidannel
szorosan összesimulva ült a padon. Még nagyon az elején járnak, de
Lexie úgy érezte, hogy nagyon boldog pár lehet belőlük. Ő viszont
szomorú sóhajjal gondolt azokra a szavakra, amelyekkel Aidan leírta a
Betty iránti érzéseit. Vele ugyanez történt, miután megismerte
Graysont. Azonnal vonzalom ébredt benne a férfi iránt, a mosolyától
elállt a lélegzete, a közelében felgyorsult a szívverése, a karjában
nagyon hosszú idő után teljesen nyugodtan aludt, és minden félelméről
megfeledkezett. Arról már nem is szólva, amit Grayson karjában
megélt…
Belőlük mégsem lehetne boldog pár, mert túl sok minden áll
közéjük. Ők nem tartoznak össze, mint Betty és Aidan. Grayson nem
akarja elkötelezni magát, ezt világosan megmondta. És ha egy nap talán
mégis kész lenne rá, akkor is biztos, hogy nem tartana ki sokáig egy
olyan nő mellett, aki semmit sem tud a saját múltjáról, ráadásul még
egy ijesztő árnyalakról is álmodik, aki alvajárásra kényszeríti. Grayson
ugyanúgy elhagyná őt, ahogyan Matt tette. Ezt nem kockáztathatja meg
még egyszer. Vagy igen?
Lexie-ből mély sóhaj szakadt fel, mert a szívéből nem sikerült
maradéktalanul száműznie a reményt. Hagyd ezt végre abba! – mondta
magának, miközben odaért a Szent Patrik-templom előtti kis térre. A
füvön át szapora léptekkel a paplakhoz indult.
 Újra meglepődött azon, hogy az épület kívülről nagyon
barátságosnak tűnt. Mellette bekerített kert terült el, amelynek a fái és
bokrai védelmet kínáltak a kíváncsi tekintetektől. Lexie azonban nem
felejtette el, hogy a ház belül rendkívül komor. A régi bútorok, a bibliai
jeleneteket ábrázoló képek és a poros könyvespolcok között ő nem
érezné jól magát. Egyszeriben egész sereg lehetőség jutott eszébe arra,
hogyan változtathatná barátságosabbá a berendezést. Flaherty atyának
azonban láthatóan minden jó úgy, ahogy van, és a házvezetőnőjének is,
aki most kinyitotta az ajtót.
– Miss Cavendish. – Mary Ward arcán mosoly jelent meg, de a szeme
nem mosolygott. – Mit óhajt?
– Flaherty atyával szeretnék beszélni. Itt van?
– Sajnálom, de nincs. A püspök úrhoz ment Letterkennybe – felelte
az idősebb nő, és várakozón nézett Lexie-re.
A rövid hajával és a farmernadrágjával, amelyet az egyszerű
pólójához viselt, egyáltalán nem felelt meg annak a képnek, amely
Lexie-ben egy katolikus parókia házvezetőnőjéről élt. Persze nyilván
butaság azt hinni, hogy aki ilyen pozíciót tölt be, csakis kötényt és ősz
kontyot viselhet. Mary Wardra mindenesetre nem illett rá ez a klisé.
Barátságos, nyitott személyiség, és Lexie ezért eleinte nagyon
rokonszenvesnek találta. A múlt heti eset után azonban a házvezetőnő
sokkal hűvösebben viselkedett vele.
– Megvárhatom? – kérdezte Lexie.
– Flaherty atya nem mondta meg, mikorra várható vissza. Az is
lehet, hogy ott marad éjszakára. – Mary Ward megrántotta a vállát. –
Sajnálom.
Nem, nem sajnálod – gondolta Lexie, amikor meglátta a házvezetőnő
szemében az elégedett csillogást. Láthatóan örül, hogy már megint
elküldheti őt, ez már egyszer biztos. Ez pedig megerősítette Lexie-nek
azt a gyanúját, hogy a pap többet tud annál, mint amennyit neki a
legutóbbi beszélgetésükkor elárult.
– Akkor holnap majd újra próbálkozom – mondta Lexie nehezen
magára erőltetett mosollyal, aztán visszaindult.
Már jókora utat megtett a réten, amikor hallotta becsapódni a
paplak ajtaját. Mary Ward sokáig nézhetett utána, és ő ezt furcsállta.
 A főtéren most többen jöttek-mentek, mint az előbb, és a pad,
amelyen korábban Betty és Aidan ült, üres volt. Lexie nem tudta, hová
mehettek, de ha a Rose Cottage-ba, akkor ő egy ideig nem fogja zavarni
őket. Ezért úgy döntött, hogy meglátogatja Eileent, ahogyan egyébként
is tervezte.
Miközben a főtéren át a kis bolt felé tartott, amely közvetlenül a
bevásárlóutca elején volt, a tekintete a fehér osztóléces ablakokra és a
színes Rainbow Shop cégtáblára esett, és önkéntelenül Janice-re gondolt.
Szinte újra magán érezte a késpengét, amelyet a zavarodott lány a
nyakához tartott. Lexie egyszeriben nem volt biztos benne, nem tenné-
e jobban, ha későbbre halasztaná a látogatását.
Az ideje azonban erősen fogy, és több mindenről sürgősen beszélni
akar Eileennel. Ezért leküzdötte az ellenérzéseit, és megtette az utolsó
lépéseket a bejárati ajtóig.
 17
Szelíd, dallamos csengőhang szólalt meg, amikor Lexie kinyitotta az
ajtót, hogy belépjen a Rainbow Shopba. Az üzlet rászolgált a nevére,
mert valóságos színorgia tombolt benne. A polcok színes dolgokkal
voltak telezsúfolva: foltvarrott takarókkal és párnákkal, kézzel öntött
gyertyákkal, kerámiavázákkal, tálakkal és csészékkel, gyöngyökből
készült ékszerekkel, üvegárukkal. Úgy tűnt, mindenből van itt valami,
amit az ír kézművesség csak előállít, és sok tárgyat díszített olyan
jellegzetes motívum, mint a hárfa vagy a lóhere. Mellettük számos
ezoterikus jellegű tárgy is megtalálható volt: füstölőgyertyák, gyógyító
kövek, mandalák és Buddha-szobrok. A választékot Eileen saját
teakeverékei egészítették ki, amelyek közvetlenül a kis kasszapult
mellett voltak felhalmozva. Az összkép kissé túlzsúfoltnak tűnt, és a
levegőt betöltő nehéz, édeskés illattól Lexie szédült egy kicsit.
– Helló! – köszönt hangosan, és a polcok között beljebb ment az
üzletben.
Eileen előjött egy gyöngyfüggöny mögül, amely a bolt hátsó részét
választotta le. Amikor meglátta Lexie-t, egy pillanatig ijedtnek tűnt.
Aztán odament hozzá, és megölelte.
– Jaj, Alexandra, nagyon sajnálom, ami veled történt – mondta
komoly arccal. – Hogy vagy?
– Velem minden rendben van – felelte Lexie. – Janice miatt viszont
aggódom. Még kórházban van?
Eileen megrázta a fejét, és egyszeriben egészen levertnek tűnt.
– Áthelyezték a pszichiátriára, és egyelőre ott is kell maradnia. Nem
akarják megkockáztatni, hogy újra olyasmi történjen.
– Ez borzalmas lehet neked – felelte Lexie.
Eileen szomorúan elmosolyodott.
– Óriási sokk volt. Soha nem gondoltam volna, hogy Janice valaha is
ilyen messzire megy, és megtámad valakit. Amikor azonban
megtudtam, hogy Grayson visszajött, bevallom, féltem, hogy Janice ezt
rosszul fogja viselni. Annak idején az első összeomlását is ő váltotta ki.
 – Tudom. Graysontól hallottam róla. – Lexie megrántotta a vállát,
amikor Eileen meglepetten nézett rá. – A kapcsolatukról, amely
valójában nem is volt az.
Eileen összeráncolta a homlokát. Láthatóan nem tetszett neki, hogy
Grayson beavatta Lexie-t. Az asszony odament egy polchoz, amelyen
valaki összegyűrte a kézzel szőtt takarókat, és elkezdte rendesen
összehajtogatni őket.
– Annak idején azt hittem, hogy az majd segít Janice-en, de
bizonyára hiba volt, és minden csak még rosszabb lett.
– Haragszol Graysonra? – kérdezte Lexie.
Eileen megrántotta a vállát.
– Nem hibáztathatom. Ő mindig tisztességesen viselkedett.
Az asszony a gondolataiba mélyedt, miközben az utolsó takarót is
összehajtotta. Amikor azonban megfordult, mosoly volt az arcán.
– Nincs mit tenni – mondta. – Úgyhogy igyunk meg együtt egy teát,
ha van annyi időd, és beszéljünk másról.
Lexie bólintott, aztán a gyöngyfüggönyön át követte Eileent a hátsó
helyiségbe. Itt nem uralkodott akkora zsúfoltság, mint az üzletben, és
konyhasor is volt, amely jobb napokat is látott már. A szekrények
ferdén lógtak, és több ajtó rosszul záródott. A fiókok sarkairól
lepattogzott a sötétzöld festék, és bár minden tiszta volt, a helyiség
elhanyagolt benyomást keltett.
– Elnézést az állapotokért. Sok mindent rendbe kellene itt hoznunk,
csak egyelőre nem tudom, hogyan lesz tovább – mondta Eileen,
miközben megtöltötte és bekapcsolta a vízforralót.
– Az üzlettel? – kérdezte Lexie. – Nem akarod tovább működtetni?
– De igen. Jól megy a bolt, csak találnom kell valakit, aki segít nekem,
amíg Janice nem dolgozhat. Nekem a tanfolyamaimat is meg kell
tartanom, de majd találok valamilyen megoldást.
Az asszony egy fém teaszűrőt, két bögrét és egy kannát vett elő a
szekrényből, és éppen kezébe vett egy teadobozt, amikor a bejárati
ajtón újra megszólalt a dallamos csengő.
– Vásárló – mondta Eileen nagyot sóhajtva. – Mindig ez van, amikor
az ember kifújná egy kicsit magát.
– Majd én elkészítem a teát – ajánlotta fel Lexie, és Eileen hálásan
bólintott.
 Miután egyedül maradt, Lexie kinyitotta a dobozt, és megszagolta a
teakeveréket. Az illata erős volt, és valami nem tetszett benne neki.
Ezért visszatette a többi tíz közé a polcra, és egy másikat vett le.
Felébredt a kíváncsisága, és miután mindegyik dobozba beleszagolt, egy
gyümölcsös illatú keverék mellett döntött. Vajon Eileen megharagszik, ha
ezt forrázom le? – találgatta, de úgy döntött, hogy biztosan nem.
– Na, végeztem. – Eileen negyedórával később visszajött, és leült az
ablaknál álló kisasztalhoz, amelyre Lexie letette a teli bögréket.
Mosolyogva elvette az egyiket, aztán azonban meghökkent. – Másik
fajtát választottál?
Lexie bólintott.
– Remélem, nem baj. Ennek jobban tetszett az illata.
Eileen elmosolyodott.
– Az egyetlen tisztán gyümölcsteát választottad. A keverékeim
valójában sokkal hatásosabbak. Az az erősítő tea, amelyet én akartam
elkészíteni, igazából jobb lett volna neked. Fannynak is mindig azt
adom. És Brian, a férjem is azt itta, egészen a haláláig. Az még akkor is
segített rajta, amikor már nagyon rossz állapotban volt. – Az asszony a
falon függő fényképre pillantott, amelyen a férjével együtt volt látható.
– Még mindig hiányzik, pedig már rég nincs velem.
Lexie alaposabban megnézte a fotót. Brian Kelly egy kanapén ült
Eileen mellett, és mosolyogva nézett a kamerába. A szakálla elrejtette
kissé túl hosszú arcát, világoskék szeme barátságosan nézett a világba.
Jóval idősebb lehetett Eileennél, mert a halántékán már erősen őszült a
haja, a szeme körül pedig ráncok húzódtak, míg az asszony még fiatal
volt a képen. Lexie úgy becsülte, hogy a felvétel akkoriban készülhetett,
amikor az édesanyja Cerighben élt. Eileen akkor a húszas évei közepén
járt, a férje azonban már biztosan betöltötte a negyvenet. És Lexie nem
találta igazán vonzónak a férfit.
Önkéntelenül arra gondolt, amit Sheila Murphy mondott neki
Fionának az Eileen férjéhez fűződő viszonyáról. Kérdezze meg erről
Eileent? Ez azonban most nem tűnt alkalmas pillanatnak, mert az
asszony egészen a gondolataiba mélyedt. Lexie egyébként is szinte
biztos volt abban, hogy a fogadósné csak gonosz pletykát akart
terjeszteni.
– Miben halt meg? – kérdezte inkább.
 Eileen felsóhajtott.
– Elhúzódó vírusfertőzésben. Mindig is gondok voltak a szívével, de
egyszer csak nagyon leromlott az állapota. Fásult lett, és állandóan
fáradt volt. Nem tudták megállapítani, hogy pontosan mi baja van, és a
gyógyszerek, amelyeket az orvosok felírtak neki, nem segítettek. Ezért
alternatív gyógymódokra váltottunk, és Brian eleinte jobban is lett.
Aztán egyik reggel többé nem ébredt fel… Az orvos szerint
szívelégtelenségben halt meg. – Eileen hangja enyhén remegett, amikor
folytatta: – Én egészen összetörtem, és Flaherty atya ahelyett, hogy
támogatott volna, azzal vádolt meg, hogy megakadályozhattam volna
Brian halálát, ha továbbra is egy orvossal kezeltetem. Nem akarta
elfogadni, hogy Briannel közösen döntöttünk a hagyományos orvoslás
ellenében. Flaherty újra meg újra eljött, és arra unszolta Briant, hogy
menjen vissza a kórházba. Mintha én nem ápoltam volna rendesen. –
Az asszony megcsóválta a fejét. – Ezt én nagyon rossz néven vettem
tőle.
Szóval ezért táplál Eileen heves ellenérzéseket Flaherty atya iránt – ismerte
fel Lexie, de semmit sem mondott, mert az emlékek felidézésével nem
akarta még jobban elszomorítani az asszonyt.
– Ha valóban annyit segít az erősítő teád, legközelebb majd azt iszom
– válaszolta, és ferde mosolyra húzta a száját. – Az erősítés valóban rám
férne.
Eileen összeráncolta a homlokát.
– Hogyhogy? Mi történt? Hallottál valamit Fionáról?
Lexie pontosan erre a kérdésre várt. Mindent elmesélt Eileennek,
amit eddig kiderített: a doboztól kezdve, amelyet Jane Sawyertől
kapott, egészen a Fred Murphyvel folytatott beszélgetésig. Eileent
azonban leginkább Lexie rémálmának a leírása érdekelte.
– Azt hiszem, ez nem álom, Alexandra. Fiona eltűnése után a
cselédalagút egyik fülkéjében találtak rád. Biztosan jelent valamit, hogy
ezt egyszeriben tisztán magad előtt láttad, már csak azért is, mert a
korábbi álmaidban nem szerepelt, igaz? Emléknek kell lennie, és egyre
konkrétabb, egyre világosabb formát ölt.
Lexie bólintott.
– Ez azonban azt jelentené, hogy édesanyámmal történt valami.
Álmomban bántja az árnyalak.
 Eileen a bögréjére fonta az ujjait, és előrehajolt.
– Annál fontosabb, hogy megpróbáld megszüntetni az agyadban a
gátat. Biztos vagyok benne, hogy tudod, mi történt annak idején, csak
elő kell hívnod az emléket.
Lexie a fejét ingatta.
– Egyre inkább úgy érzem, hogy az árnyalak olyasvalaki, akit
ismerek. Vagy akkoriban ismertem.
Eileen megint hátradőlt, és felsóhajtott.
– Bárcsak mennénk ezzel valamire! Sajnos azonban bárki lehet
Cerighből. Nagyon édes kislány voltál, és kicsit sem félénk. Az emberek
szerettek téged, és mert Fiona gyakran magával vitt, sokakat ismertél a
faluból.
– Murphyéket is?
Eileen bólintott.
– Aztán a doktort, Duncant, Fannyt és Agathát. Akárcsak Flaherty
atyát és Mary Wardot. Még Graysont is. Sokan jöhetnek szóba.
Lexie nagyot fújtatott.
– Azt hiszem, semmivel sem lettem okosabb.
– Te csak legyél továbbra is résen! – Eileen megint előrehajolt, és
Lexie kezére tette a kezét. – És ne add fel! Lefogadom, már nem kell
hozzá sok idő, hogy mindent kideríts. – Az asszony pár pillanatig
gondolkodott. – Mi lenne, ha később újra átjönnél hozzám? Főzök
valamit, és régi fotókat nézegetünk. Egész sereggel találtam, és
megmutatnám őket neked. Talán visszahozzák az emlékeidet. Na, mit
szólsz?
– Megtehetjük, de ha nem gond, nem ma – felelte Lexie.
Egyszeriben mielőbb vissza akart menni a várkastélyba. Grayson
talán már megjött, és ő beszélni akart vele. Akkor is, ha esetleg fájni fog
neki, amit a férfi majd mond. Egyszerűen tudnia kell, mit gondol
Grayson a közös éjszakájukról. Vajon most más lesz? Vagy az ő számára
semmi sem változott? Lexie nem tudta, melyik lehetőségtől tart jobban,
de bizonyosságot akart.
– Akkor holnap? – nézett rá Eileen kérdőn.
Nagyon biztosnak tűnt abban, hogy jó az ötlete. Egy kísérletet
valóban megér a dolog, ezért Lexie végül bólintott.
– Oké, holnap – válaszolta.
 Kiitta a teáját, és elköszönt Eileentől, aztán elindult. Az idő még
mindig szép volt, úgyhogy nem bánta, hogy gyalogolnia kell. Már
messziről meglátta, hogy Eileen háza előtt csak az ő kocsija áll, Betty
Minije azonban nincs ott, és Lexie ezt jó jelnek vette. A barátnője
biztosan elment valahová Aidannel, ahol nyugodtan beszélgethetnek.
Vagy bármi mást csinálhatnak, gondolta Lexie mosolyogva, és beült az
autójába.
Az utat Dunmore-ba hosszabbnak érezte, mint máskor. Minél
közelebb ért a várhoz és a lehetséges találkozáshoz Graysonnal, annál
szaporábban vert a szíve. Amikor azonban behajtott a vár belső
udvarára, a férfi kocsija nem állt ott, ahol szokott.
Lexie leállította a Golfját Agatha kombija és Duncan Jaguarja között,
és egy pillanatig még ülve maradt a kormány mögött, miközben
egyszerre ezer gondolat futott át a fején. Graysonnak valóban ennyi
dolga lenne Belfastban? Vagy szándékosan kerüli őt? És mit mondjon
neki, ha majd találkoznak? Talán az volna a legjobb, ha nem
foglalkozna vele. Vagy egyszerűen elfelejtené a tegnap éjszakát. Amúgy
sincs értelme…
Lexie nem fejezhette be a gondolatot, mert ebben a pillanatban még
egy autó hajtott be a belső udvarra, és közvetlenül az övé mögött
parkolt le. Grayson BWV-je volt.
Lexie keze enyhén remegett, amikor kinyitotta az ajtót, hogy
kiszálljon a Golfból. Grayson már megtette, és becsapta a kocsija ajtaját.
– Szia!
A férfi hangja rekedt volt, és Lexie egy őrült pillanatig azt kívánta,
hogy vonja őt a karjába. Grayson azonban csak megállt előtte.
– Szia! – válaszolta Lexie elfúló hangon, és a férfi vonásai között
annak a jelét kereste, hogy ugyanolyan zaklatott-e, mint ő.
Az arca azonban rezzenéstelen volt, a tekintetét pedig Lexie nem
tudta megfejteni.
– Hogy vagy? – kérdezte Grayson. – Minden rendben?
Lexie bólintott, és szúrás hasított a szívébe, mert a férfi kérdése nem
árulkodott valódi érdeklődésről. Olyan volt, mintha neki tegnap egy
kicsit fájt volna a feje, és Grayson most azt akarná megtudni, hogy már
jobban van-e. Mintha semmi sem történt volna közöttük.
 Most már tudod – gondolta Lexie, és haragudott magára, mert
csalódottság fogta el. Azt mondta Graysonnak, hogy nem fog
beleszeretni, úgyhogy nem haragudhat a férfira, ha hitt neki.
Grayson összeráncolta a homlokát, és Lexie vonásait fürkészte.
– Valóban minden rendben?
– Igen, a legnagyobb rendben. – A lány megköszörülte a torkát, mert
fátyolos volt a hangja. – Hol voltál?
– Belfastban. El kellett intéznem valamit.
Lexie várta, hogy Grayson folytassa, ő azonban csak en – nyit
mondott.
– Köze volt a dolognak Katelyn Evanshez? – kérdezte Lexie, mert
nem tudta lenyelni a kérdést.
A férfi arcán megrándult egy izom.
– Nem hiszem, hogy ezt veled kellene megbeszélnem – mondta
elutasítóan.
Lexie önkéntelenül nyelt egyet.
– Sajnálom. Nem tudtam, hogy újra ellenségek vagyunk – válaszolta,
és el akart indulni.
Grayson azonban a karjánál fogva megállította, és egészen közel
húzta magához, hogy az arcukat már csak centiméterek válasszák el.
– Mi soha nem voltunk ellenségek, Lexie. – A férfi a lány szemébe
fúrta a szemét. – De más-más oldalon állunk. És ezen semmit sem
változtatott a tegnap éjszaka. Vagy igen?
A lány nem válaszolt, csak Graysonra meredt. Komolyan gondolta a
kérdését? Lexie-nek egy pillanatig olyan érzése volt, hogy a férfi
ellenkezést vár tőle. De mit mondjon? Graysonnak végül is igaza van.
Az árok, amely kezdettől fogva elválasztja őket, nem lett kisebb azért,
mert volt néhány intim pillanatuk. Valóban okosabb, ha újra távolságot
tartanak egymástól. Akkor is, ha ez nekem szinte már testi fájdalmat okoz –
gondolta szomorúan a lány.
A csendet hangos dudálás törte meg, és egy ezüstszínű Mercedes
fordult be a belső udvarra. Lexie ismerősnek találta az elegáns kocsit, és
miután jobban megnézte, felismerte, hogy a Howard Enterprises egyik
céges autója az. A vezetőt is ismerte, egy negyven körüli, középbarna
hajú férfit, akinek a homloka fölött erősen megritkult a haja, a tarkóján
pedig már ki is hullott.
 – Ryan! – Lexie ellépett Graysontól, hogy a kollégája elé menjen, aki
éppen kiszállt az autóból. – Te meg mit csinálsz itt?
Ryan Monsworth arcán önelégült mosoly jelent meg.
– Andrew küldött. Át kell vennem helyette a szerződésről folytatott
tárgyalásokat, hogy végre megköthessük az üzletet.
Lexie gyomra összerándult.
– De hát… máskor mindig Andrew tárgyal személyesen.
– Ezúttal nem, amint látod. – Ryan megrántotta a vállát. – Andrew
megbízik bennem. Ez fontos ügy, ezért azt akarja, hogy én intézzem.
Lexie döbbenten nézett a kollégája harciasan villogó szürke
szemébe. Tudta, Ryannek nagyon nem tetszik, hogy ő gyors karriert
futott be a cégnél, ha ezt nyíltan soha nem is mondta ki. Ő maga sokkal
hosszabb ideje dolgozott már a Howard Enterprisesnál, és tüske volt a
szemében, hogy Andrew egyre több munkát Lexie-re bízott, és nem rá.
Az óta sokkal hűvösebben viselkedett vele, és a teakonyhában egyszer
egy kolléganőjüknek azt mondta, hogy Andrew kivételezik Lexie-vel. Ő
ezt véletlenül meghallotta, és úgy sejtette, az a szóbeszéd is Ryantől
származhat, hogy neki viszonya van a főnökükkel.
Most mégis megdöbbentette, hogy a kollégája ilyen nyíltan
kimutatja az ellenérzését. Nem tette azonban szóvá a dolgot, mert nem
voltak egyedül, és ezért el akarta kerülni a nyílt összetűzést.
– Ez igencsak meglepő – mondta. – Bizonyára megérted, hogy
beszélni akarok erről Andrew-val.
Már ha valaha is visszahív – tette hozzá gondolatban, és erősen
remélte, hogy a főnöke végre válaszol az üzeneteire.
– Arra nincs szükség. – Ryan fölényes mosolyra húzta a száját. –
Andrew azt üzeni neked, hogy csomagolj össze, és menj vissza
Dublinba. A megbízásod itt véget ért. Holnap az irodában kell lenned.
 18
Nem! Lexie rémülten ingatta a fejét.
– Ez nem lehet igaz. Andrew ezt személyesen közölte volna velem.
A kollégája válasz helyett előhúzta a zakója zsebéből az
okostelefonját, behívta a levelezőprogramot, és megmutatta Lexie-nek
a rövid üzenetet, amelyet ma reggel kapott Andrew-tól. Pontosan az
állt benne, amit Ryan az előbb szóban elmondott.
– Most már hiszel nekem? – kérdezte gúnyosan vigyorogva. – Úgy
tűnik, a főnöknek most inkább otthon van szüksége a szolgálataidra –
mondta.
A „szolgálataidra” szót erősen megnyomta, és így egyértelmű volt,
mit ért alatta. Ez Grayson figyelmét sem kerülhette el. Lexie dühösen
ökölbe szorította a kezét, de nem ment bele a játékba.
– Tervet kell készítenem a felújításhoz, és addig kell itt maradnom,
amíg befejezem. Andrew is biztosan így gondolja.
Ryan összehunyorította a szemét.
– Már több mint egy hete itt vagy. Eddig mit csináltál? – kérdezte.
Lexie nem tért ki a kollégája pillantása elől, bár rajtakapva érezte
magát. Természetesen nem maradhat itt tovább, ha Andrew mást
küldött ide helyette. Ilyen könnyen azonban nem fogja feladni, Ryan
előtt főleg nem.
– Ez egy nagy épület, és Andrew azt akarja, hogy majd egészen
különleges legyen – válaszolta. – Ahhoz pedig idő kell, ezt te is jól
tudod.
Ryant láthatóan összezavarta Lexie harciassága, és nem tudta, mit
mondjon. Lexie átvállalta tőle a döntést.
– Felhívom Andrew-t, és még egyszer beszélek vele – mondta.
Ryan megrántotta a vállát.
– Tedd, amit jónak látsz! – sziszegte, aztán Graysonhoz fordult: –
Elnézését kérem, mert még nem üdvözölhettem. – Kezet nyújtott
Graysonnak, és megnyerő mosollyal ajándékozta meg, ő legalábbis
annak szánta. – Ryan Monsworth vagyok, a Howard Enterprises
munkatársa. Ön pedig bizonyára Mr. O’Donnell. Nagyon örülök, uram…
 Ryan félbehagyta a mondatot, és láthatóan megrémült, amikor
jókora késéssel rájött, hogy nem a vár tulajdonosával beszél.
Túlságosan lefoglalhatta a Lexie-vel folytatott vita, ezért nem ismerte
fel azonnal Graysont. Most zavartan nézett rá.
– Mr. Fitzgerald, nos, ez… – hebegte, és szemrehányó pillantást
vetett Lexie-re, mintha a kínos baklövése az ő hibája lenne.
– Mr. Monsworth? – A kiáltásra mind a bejárat felé fordultak.
Duncan ott állt, és intett Ryannek, hogy menjen oda hozzá. – Fáradjon
be! Mr. Howard már jelezte az érkezését – mondta, aztán Graysonra
pillantott. – Inkább odabent beszéljünk.
Ryan is így gondolhatta, mert azonnal elindult. Duncan üdvözölte az
ajtóban, aztán együtt eltűntek a várban. Lexie és Grayson kint maradt
az udvaron.
– A főnököd nagyon biztos lehet a dolgában, ha nem sietett ide
személyesen – morogta Grayson, és Lexie megrémült a szemében
villogó düh láttán. – Már sokszor nyertem ellene, és erre éppen most
kell az összes adunak az ő kezében lennie! – mondta a férfi, és
megcsóválta a fejét. – De te ezt aligha tőlem tudod meg – tette hozzá
keserű mosollyal.
Lexie nyelt egyet.
– Nem tudtam, hogy Andrew ideküldi Ryant. Azt hittem, ő maga jön
el. Ha egyszeriben ennyire sürgős lett neki a dolog, annak biztosan oka
van. Én mindenesetre még egyszer beszélek vele. Talán sikerül…
A lány elhallgatott, amikor rádöbbent, mi csúszott ki kis híján a
száján.
– Sikerül? Mi? Segíteni nekem, és megakadályozni a vár eladását?
Kétlem, hogy ez egyike lenne a tőled elvárt szolgálatoknak.
A férfi gúnyos pillantása szíven ütötte Lexie-t, és utálta Ryant az
ostoba megjegyzésért.
– Köztem és Andrew között semmi sincs. Ryan Monsworth
rosszindulatú kavarógép, aki irigyli tőlem a cégnél elért sikereimet.
Ezért terjeszti rólam, hogy viszonyom van a főnökünkkel, de ez nem
igaz.
Grayson arcán rángatózott egy izom, miközben Lexie-re nézett. A
szeme egészen összeszűkült, és a lány nem tudta volna megmondani,
hogy csak düh van benne, vagy valami más is.
 – Nem tartozol elszámolással nekem, Lexie – mondta a férfi. –
Úgyhogy menj, és hívd fel Howardot! Mondd meg neki, hogy én nem
adom fel egykönnyen. Nem fogja megkapni Dunmore-t.
– Grayson…
A férfi nem hallgatta meg, mit akar mondani Lexie. Megfordult, hogy
Ryan és Duncan után bemenjen a várba. Az ajtót olyan hangosan csapta
be maga után, hogy Lexie összerezzent.
A fenébe! – gondolta, és elszántan küzdött azért, hogy ne legyen rajta
úrrá a kétségbeesés. Hogy lavírozhatta magát ilyen képtelen helyzetbe?
Beszélnie kell Andrew-val, méghozzá azonnal. Elővette a
mobiltelefonját, és felhívta a főnökét, de most is csak a hangposta
kapcsolt be. Oké, akkor másként csinálom – gondolta, és olyan üzenetet
küldött Andrew-nak, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni.

***

– Fel akarsz mondani? – Andrew szakállas arca majdnem teljesen

betöltötte Lexie telefonjának a képernyőjét, és a vonásai feszültségről
árulkodtak. – Lexie, ezt nem teheted. De mi történt?
Bő fél órába telt, mire Lexie üzenete mellett megjelent a két kis pipa,
akkor azonban Andrew azonnal videókapcsolatba lépett vele. Olyankor
alkalmazta ezt a megoldást, amikor nem tudta, mire számíthat egy
üzleti partnertől. Most nagyon elbizonytalaníthattam az üzenetemmel –
gondolta Lexie. A főnöke arcát sápadtnak látta, a szeme alatt húzódó
sötét karikák is feltűntek neki, és kicsit szégyellte magát azért, mert a
fenyegetésével még ő is növelte Andrew gondjait. Így viszont legalább
elérte, hogy végre jelentkezzen nála.
Leereszkedett a vendégszobájában a kis íróasztalnál álló székre, a
mobilját az egyik fiók fogójának támasztotta, hogy egyenesen álljon és
jól lássa Andrew-t. Aztán karba fonta a kezét, és az asztalra könyökölt.
– Ezer üzenetet küldtem neked, de hiába kértem, nem jelentkeztél.
Most pedig ideküldted Ryant, engem pedig vis – szarendelsz Dublinba.
Nem veheted el csak úgy tőlem ezt a megbízást! Nem ebben
állapodtunk meg. Ebből csakis arra következtethetek, hogy már nem
értékeled a munkámat – mondta.
Andrew bűnbánóan nézett rá.
 – Természetesen azt akarom, hogy maradj a cégnél, Lexie. Fontos
vagy nekem, személyesen is, és semmiképpen sem szeretnélek
elveszíteni. – A férfi rövid szünetet tartott, mintha választ várna, és
nagyot sóhajtott, amikor Lexie továbbra is hallgatott. – És nem vettem
el tőled a munkát. Az átépítési tervért továbbra is te felelsz. Ryan csak
azért van ott, hogy meggyorsítsa a szerződéskötést. A jogi részletekben
ő jobban kiismeri magát. Ahhoz neked még nincs elég tapasztalatod.
– Akkor is tájékoztatnod kellett volna – válaszolta Lexie. – Egy rövid
üzenet igazán kedves lett volna.
Andrew megint felsóhajtott.
– Beszélni akartam veled, miután elküldtem az e-mailt Ryannek.
Sajnos nem jutottam hozzá, hogy felhívjalak, mert egy hete örökösen
megbeszéléseken és tárgyalásokon ülök.
A férfi hátradőlt a székén, és Lexie így láthatta a háttérben a
szállodai szobát. A mérete alapján inkább lakosztály volt, a berendezése
pedig roppant elegáns sok arannyal, csillogó mahagónival és keleti
mintákkal gazdagon díszített párnákkal. A környezet arról árulkodott,
hogy a szoba Dubajban van.
Furcsa – gondolta Lexie. Andrew biztosan nagyon elfoglalt, de azt
nehéz elhinni, hogy egy üzenet küldésére sem volt ideje. Annyira nem
fontos neki Dunmore, hogy csak azért jelentkezett nála, mert
felmondással fenyegette meg?
– És mi ez a nagy sietség? – kérdezte. – Úgy tudtam, hogy a
befektetők visszaléptek.
– Úgy is volt, de szerencsére sikerült elérnem náluk, hogy
megváltoztassák a véleményüket. – Andrew most először mosolyodott
el. – Lassanként kifizetődik a sok fáradozás, Lexie. A franciaországi
projektek tető alá kerültek. Tudod, milyen fontos volt ez nekünk. És ha
most még Dunmore-t is megkapjuk, nem fenyegeti többé veszély a
céget.
– Ez jó – mondta Lexie megkönnyebbülten. – De nem várhatott volna
ez addig, amíg visszajössz?
– Nem. Minél előbb aláírjuk a szerződést, annál jobb. – Andrew
mosolyának nyoma veszett. – Biztosra akarok menni, nehogy megint
megpattanjanak a befektetők. Akkor ráadásul majd Fitzgerald sem
tehet keresztbe nekem. – A férfi figyelmesen vizsgálgatta Lexie
vonásait. – Gondolom, ő ott van még.
A lány bólintott, de nem akart Andrew-val Graysonról beszélni. Ezért
feltette neki azt a kérdést, amely már régóta foglalkoztatta:
– Duncan O’Donnell azt állítja, megígérted neki, hogy életre szóló
lakhatási jogot kap a családjával együtt, és így a várkastély eladása után
is Dunmore-ban maradhatnak. Igaz ez?
Andrew összeráncolta a homlokát.
– Igen, azt hiszem, beszéltünk erről egyszer, még a legelején. Nem
akartam mindjárt magamra haragítani O’Donnellt. Határozott ígéretet
azonban nem tettem, és nem is tehettem volna – mondta, miközben
megrántotta a vállát. – Hogy lenne az megoldható? A Dunmore-kastély
luxusszálloda lesz, nem pedig panzió családi lakrésszel. Szükségünk van
a szobákra, a földszinten különösen. Nem engedhetünk át annyi
helyiséget, ráadásul egészen biztos, hogy az a befektetőknek sem
tetszene.
Lexie gyomra elszorult. Beigazolódott a félelme.
– Vagyis az idős hölgyeknek ki kell költözniük?
Andrew bólintott.
– Amint aláírtuk a szerződést. Akkor azonnal elkezdjük a felújítást.
Jut is eszembe: hogy állsz a tervekkel? Elkészültél velük?
Lexie szórakozottan bólintott, mert a gondolatai még azon jártak,
amit a főnöke legutoljára mondott.
– Ha Duncan megtudja, hogy nem gondoltad komolyan a lakhatási
jogot, talán mégis inkább a fiának adja el a várkastélyt. Ő ráadásul
többet is ígért érte.
Andrew vonásai megfeszültek, és haragos lett a tekintete.
– Fitzgerald ajánlatai mindig jobbak, mint az enyéim. Ezért már több
üzletet is elhappolt előlünk. Most azonban semmire sem megy azzal,
hogy jobb ajánlatot tett.
Ez olyan magabiztosan hangzott, hogy Lexie hátán futkosni kezdett
a hideg.
– Hogyhogy?
– Mert Duncan O’Donnell nem engedheti meg magának, hogy ne
velünk kössön szerződést – jelentette ki Andrew, és a hangjából
büszkeség csendült ki. – Ezúttal az én kezemben vannak a nyerő lapok.
 – A markodban tartod valamivel?
Lexie-nek nehéz volt feltennie ezt a kérdést. Grayson pontosan erre
gyanakodott, és alighanem jó okkal.
– Mondjuk úgy: ezúttal engem fogadott kegyeibe a szerencse. –
Andrew megint elmosolyodott. – Kerülő utakon megtudtam, hogy
Duncan O’Donnell játékfüggő. Egy jó barátomnak vannak fogadóirodai
kapcsolatai, és mivel adós nekem egy szívességgel, elárulta, kinek és
mennyivel tartozik a mi derék várurunk. Nagyon sokkal, és már
fenyegetik a hitelezők. Meglehetősen kemény fickók, akik komolyan
veszik a visszafizetési határidőket, ha érted, mire gondolok. Már csak
ők adtak kölcsön O’Donnellnek, de most vissza akarják kapni a
pénzüket. Ezért kell sürgősen eladnia a várkastélyt.
Graysonnak igaza volt. Az apja bajban van, nem is kicsiben – gondolta
Lexie. Eszébe jutott egy telefonhívás, amelyet Duncan az ő jelenlétében
kapott. Lehet, hogy a pénzbehajtók keresték? Ha igen, akkor óriási
nyomás alatt állhat.
– Meg tudja adni a tartozását, ha eladja nekünk Dunmore-t?
Andrew bólintott.
– Azt igen, de sok pénze nem marad.
Lexie összeráncolta a homlokát.
– Nem lehet, hogy ezért inkább a fia ajánlatát fogja elfogadni?
– Akkor be kellene vallania, hogy adósságokba verte magát, és ezt
nem akarja. Mert szégyelli magát, a fia előtt különösen. Úgy tudni, már
sok vita volt közöttük O’Donnell játékszenvedélye miatt, és ő túl büszke
ahhoz, hogy elmondja, milyen helyzetbe került.
– Mi van, ha átlépi az árnyékát, és meggyónja a bűnét a családjának?
– kérdezte Lexie.
– Akkor még mindig ott van a szeretője, egy bizonyos Katelyn Evans.
– Andrew nagyon ellenszenves, már-már dörzsölt mosolyra húzta a
száját. – O’Donnell az egyik bukmékernek megemlítette, hogy a nőnek
semmiképpen sem szabad tudnia az ő játékszenvedélyéről. Fél ugyanis,
hogy a kedvese akkor szakítana vele. Ezért aztán közöltem vele, hogy
vannak másolataim az adósságleveleiről, és azonnal elküldöm őket
annak a Katelynnek, ha megtudom, hogy Fitzgeraldnak akarja eladni a
várat, és nem nekünk.
Lexie elszörnyedve nézett a főnökére.
 – De hát ez… zsarolás.
Andrew a fejét rázta.
– Talán az lenne, ha be akarnám csapni O’Donnellt. Az ajánlatunk
azonban tisztességes. A piaci ár felett van, úgyhogy a várurunk jó
üzletet csinál.
– Jobban járna, ha a fiának adná el a kastélyt – jegyezte meg Lexie. –
És te megakadályozod ebben.
– Igen, a fenébe is, pontosan azt teszem! Merthogy nincs más
választásom – csattant fel Andrew. – Nem mehetek feljebb a vételárral,
mert úgy már nem lenne kifizetődő az üzlet. Akkor megint én húznám
a rövidebbet Fitzgeralddal szemben, és abból már elegem van.
Andrew lehajtotta a fejét, a tarkójára tette a kezét, és hangosan
kifújta a levegőt. Lexie azonban túlságosan elképedt volt ahhoz, hogy
megsajnálja.
– Mindig ezt csinálod? – kérdezte Grayson állításaira gondolva. –
Gyakran használsz ilyen kétes módszereket ahhoz, hogy megszerezz
egy üzletet?
A férfi felemelte a fejét, és zöld szeméből Lexie aggódást olvasott ki.
Láthatóan megbánta, amit elárult neki.
– Azt teszem, amit kell, Lexie. Ne felejtsd el, hogy ezzel a te állásodat
is biztosítom.
A lánynak elakadt a szava. Hogy ismerhette ennyire félre Andrew-t?
Példás üzletembernek hitte, de most kiderült, hogy nagyon is kitelnek
tőle azok a dolgok, amelyekkel Grayson vádolta. És ezt most többé-
kevésbé be is ismerte.
Lexie-nek eszébe jutott, milyen volt Duncan arckifejezése, amikor
Katelyn Evansről beszélt. Ő az élete nagy szerelme, és egy ballépés
miatt egyszer már elveszítette. Elviselhetetlen lehet számára a
gondolat, hogy Katelyn újra elhagyhatja, ha értesül a
játékszenvedélyéről. Nem csoda, hogy visszautasította Grayson
ajánlatát, még akkor is, ha az jobb volt. És hogy az utóbbi napokban
rendkívül feszültnek tűnt. Fél, és csak azért, mert Andrew nyomást
gyakorolt rá. Lexie nem tudta, hogy már ez is bűncselekmény-e,
erkölcsileg azonban mindenképpen elítélendő. Úgy tűnt, hogy ezzel
Andrew is tisztában van.
 – Ne nézz így rám, Lexie! – mondta. – Valójában nincsenek
másolataim az adósságlevelekről. És akkor sem küldeném el őket, ha
lennének. Nem vagyok szörnyeteg. Csak blöfföltem, de másként nem
értem volna el a célomat.
Lexie a fejét ingatta.
– Ezt nem teheted, Andrew. El kell mondanod Duncannek, hogy…
– Semmit sem kell tennem! – vágott közbe Andrew gorombán. A
tekintete átható lett, és a hangjában már nyoma sem volt
mentegetőzésnek. – És te is nyugton maradsz. Amit elmondtam,
bizalmas, és remélem, nem felejtetted el, mi áll a
munkaszerződésedben.
Lexie jól emlékezett arra a pontra, amely szerint magas
pénzbüntetéssel sújtható, aki a cég belső ügyeiről harmadik félt
tájékoztat. A szerződés aláírásakor benne fel sem merült, hogy emiatt
valaha is aggódnia kell majd. Most viszont megkötve érezte a kezét,
mert ha megszegné a megállapodást, az bizony sokba kerülne neki.
Andrew hirtelen oldalra fordította a fejét, és elnézett a telefonja
mellett.
– Kopogtak. Várj egy kicsit! – kérte.
Ezzel eltűnt Lexie látómezejéből, de majdnem azonnal vissza is jött.
– Be kell fejeznem – mondta. – Lexie, tudod, hogy nagyra becsüllek.
Jó csapatot alkotunk, ezért felmondásról többé hallani sem akarok.
Ellenkezőleg. Ha majd visszajöttél, beszélünk a jövődről a cégnél. És
kettőnkről is.
Andrew mosolya most megint nagyon lágy volt, és a szeméből Lexie
azt olvasta ki, amit néhány napja a hangjában hallott. A főnöke
szerelmes belé, és többet akar tőle.
– Andrew, én…
– Tudom – szólt közbe a férfi –, ez téged nyilván váratlanul ér. Én
viszont már egészen biztos vagyok az érzéseimben irántad.
– De…
– Menj vissza Dublinba, és folytasd a munkát! – mondta Andrew,
mintha a vallomása után már csak erről kellene beszélniük. – A
terveknek el kell készülniük, mire visszamegyek. A várban a többit
majd elintézi Ryan.
 – Tessék? Nem! – csúszott ki Lexie száján. – Az nem megy. Nekem
még mindenképpen itt kell…
– Nem akarom, hogy tovább maradj – vágott közbe megint Andrew. –
Mostanra már biztosan mindent láttál, ami fontos a munkádhoz. Én
pedig nem érzem jól magam attól, hogy egész idő alatt Fitzgerald is ott
van. A végén még behálóz téged – mondta, aztán összevonta a szemét,
és félrehajtotta a fejét. – Vagy már meg is tette?
Lexie nagyokat nyelt, mert a tagadás, amelyet a főnöke várt tőle,
nem akart a szájára jönni. Andrew azonban megválaszolta a saját
kérdését, mert már újra mosolygott.
– Nem, nem. Tudom, hogy benned mindig megbízhatom. Dublinban
látjuk egymást. Már alig várom.
– Andrew, várj… – hadarta Lexie, de a főnöke már megszakította a
hívást. – A fenébe!
A lány remegő kézzel visszatette a telefonját az íróasztalra, aztán
felállt, az ablakhoz ment, és a gondolataiba mélyedve felnézett a nagy
toronybástyára. El sem akarta hinni, hogy Andrew azt hiszi, belőlük
mindenképpen egy pár lesz. Az pedig láthatóan fel sem merül benne,
hogy ő esetleg mást gondol erről.
Lexie-t ennél is jobban foglalkoztatta a várkastély jövője. Mi lesz
Dunmore-ból, ha Andrew szerzi meg? Elfogadják a befektetők az ő
tervét, amely a régit és az újat egyesítve megőrzi a várkastély eredendő
báját? Vagy az ősi falak végül egy jellegtelen, tizenkettő egy tucat
luxushotelt vesznek majd körül? A gondolat, hogy mindent
megváltoztasson itt, tetszett Lexie-nek, amikor megkapta a megbízást.
Akkor azonban még nem ismerte O’Donnelléket. És Graysont sem.
Akkor még azt hitte, hogy Andrew korrekt üzletember. És hogy ezzel az
üzlettel senki sem jár rosszul.
Duncanre gondolva eszébe jutott, hogy a beszélgetése nem
tarthatott sokáig Ryannel, mert őt Lexie már jó ideje látta kihajtani a
várból. Csak sejthette, miről beszélt egymással a két férfi, de a lakhatási
jog biztosan szóba került. Duncannek most már tudnia kell, hogy
Andrew nem akarja betartani a szóbeli kötelezettségvállalását.
A felismerés, hogy a családja elveszíti az otthonát, ha ő Andrew-nak
adja el a várat, lesújthatta Duncant. Mégsem hagyhatja veszni az
üzletet, ha nem akarja veszélyeztetni a Katelyn Evansszel újra
felvirágzott szerelmét. Kutyaszorítóban van.
Én azonban segíthetnék rajta – gondolta Lexie. Csak el kellene árulnia
Duncannek, hogy nem kell tartania Andrew-tól, mert ő csak blöffölt,
amikor azt állította, másolatai vannak az adósságlevelekről. Azt is
megtehetném, hogy Graysonnak mondom el, milyen nehéz helyzetben van az
apja. Grayson azonnal eljárna Andrew-val szemben, mert akkor már lenne
eszköze hozzá, és megakadályozná, hogy a Howard Enterprises vásárolja meg a
várkastélyt – töprengett tovább a lány.
Lexie azonban akkor nemcsak az állását veszítené el, de még olyan
büntetést is kellene fizetnie, amely messze meghaladja a lehetőségeit.
Lerombolná, amit eddig elért, és mindent a nulláról kellene kezdenie…
Nagy sóhajjal elfordult az ablaktól, és az íróasztalhoz ment a
mobiltelefonjáért, hogy felhívja Bettyt. Beszélnie kell vele, hogy
elmondja neki, amit éppen megtudott. Utána talán valamivel tisztábban
lát majd. A barátnője telefonján azonban a hangposta kapcsolt be. Lexie
még többször megpróbálkozott a hívással, hátha Bettynél csak gyenge a
térerő, de egyszer sem járt sikerrel.
– A rohadt életbe! – dünnyögte, és üzenetet küldött Bettynek, hogy
sürgősen hívja fel.
Amikor visszatette a mobilját az íróasztalra, pillantása a vár
felújításához készített tervrajzaira esett. Maga elé vette, és még egyszer
átnézte őket.
Ebben az utolsó változatban megmaradnának Agatha, Fanny és
Duncan magánhelyiségei. Ha azonban Andrew akarata érvényesül,
O’Donnelléket végleg törölnie kell a tervekből. Ez megkönnyítené a
dolgát, és mégis, minél tovább nézegette a rajzokat, annál jobban
zavarta a gondolat, hogy O’Donnellék elveszíthetik a családi fészküket.
Ez egyszerűen nem helyes, mert Andrew tisztességtelen eszközökkel jutna
hozzá a Dunmore-kastélyhoz – morfondírozott magában Lexie. Ő pedig
mindig azt állította Graysonnak, hogy Andrew ilyesmire soha nem
lenne képes. Ez óriási tévedésnek bizonyult, és ezzel kellene együtt
élnie, ha továbbra is a Howard Enterprises alkalmazásában maradna.
Csakhogy az neki nem menne, és egyszeriben ráébredt, hogy nincs
választása. Nem hallgathat. Akkor sem, ha ennek ő fogja meginni a
levét. A két idős hölgy nem veszítheti el az otthonát. És azt sem akarja,
hogy Grayson veszítsen Andrew-val szemben. Ilyen kétes módszerek
következtében semmiképpen sem…
Dallamos hang jelezte, hogy a mobiltelefonjára üzenet érkezett, és
Lexie felhagyott a töprengéssel. Úgy gondolta, Betty jelentkezik nála,
de a telefonjára pillantva meglepve látta, hogy Duncan küldött neki
SMS-t: Kérem, mondja meg Graysonnak, hogy neki volt igaza. Kudarcot
vallottam, és csak remélhetem, hogy egy nap majd meg tud bocsátani nekem.
Nagyon sajnálom.
Lexie a kijelzőre meredt, és nem igazán értette, miért neki írta ezt
meg Duncan. Az nem lepte volna meg, ha a férfi szemrehányást tesz
neki a lakhatási jog miatt, vagy ha Andrew-nak üzen rajta keresztül. De
miért írhatta ezt, és miért éppen neki? Lexie még egyszer elolvasta a
néhány sort. Szomorúság csendült ki belőle, és végérvényesnek
hangzott. Mint egy… búcsúüzenet.
Jóságos ég! – gondolta Lexie, és amilyen gyorsan csak tudott, lerohant
a földszintre.
 19
Lexie megállt Duncan szobája előtt. Bízott benne, hogy téved, nem
szabadulhatott azonban az érzéstől, amely azóta kínozta, hogy
megkapta Duncan üzenetét, és idegesen bekopogott az ajtón.
– Mr. O’Donnell?
Semmi sem történt, ezért újra bekopogott. Most már hangosabban és
sürgetőbben.
– Mr. O’Donnell? – szólt be újra.
Választ nem kapott, ezért lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt.
Lexie futni kezdett a konyha felé, ahonnan izgatott hangokat hallott.
Abban reménykedett, hogy Duncan talán éppen a családjával vitatkozik
ott, ő pedig feleslegesen aggódott. Miután azonban benyitott a
konyhába, csak Agathát, Fannyt, Graysont és Turner doktort látta meg.
Mind elnémultak, amikor Lexie belépett.
– Elnézést, nem akartam zavarni – mondta félszegen.
– Miért nem mondta el nekünk? – kérdezte Fanny remegő hangon,
és könny csillogott a szemében. – Miért nem szólt, hogy el kell
hagynunk Dunmore-t? Én nem mehetek el innen. Kérem, akadályozza
meg ezt, Miss Cavendish. Meg kell akadályoznia.
– Nem tudja, és nem is fogja.
Grayson hangja mogorva volt, és olyan gyűlölködőn nézett Lexie-re,
hogy az már szinte elviselhetetlen volt. Agatha viszont viszonylag
nyugodtnak tűnt.
– Mit tehetünk önért, Miss Cavendish? Szüksége van valamire?
– Nem, én… – Lexie azon gondolkodott, hogyan fogalmazza meg a
gyanúját. – Hol van a fia? Elutazott?
Agatha a fejét rázta.
– Nem. Duncan a szobájában van.
– Már jó ideje – tette hozzá Grayson. – Ugyanis nem mer a
szemünkbe nézni, miután immár biztos, hogy a lakhatási jog csak blöff
volt, bármit ígért is ő nagymamának és Fannynak.
Lexie sejtette, hogy a családtagok heves veszekedésen lehetnek túl.
Ryan elutazása után Grayson valószínűleg azonnal kérdőre vonta az
apját, és nem takarékoskodhatott a szemrehányásokkal. Ez pedig csak
tovább ronthatott Duncan már amúgy is kétségbeejtő helyzetén.
– Aggódom érte – mondta Lexie Agathához fordulva. – Üzenetet
kaptam tőle, és az, amit írt, búcsúnak tűnik.
Agatha összeráncolta a homlokát.
– Búcsúnak? Hogy érti ezt?
Lexie elővette a mobiltelefonját, behívta az üzenetet, és megmutatta
Agathának. Grayson felállt, odament a nagyanyja mögé, és ő is elolvasta
a rövid SMS-t.
Agatha aggódón a szívére tette a kezét.
– Ez valóban furcsa. De… biztosan nem tesz kárt magában, igaz?
A kérdés Fannyt is arra késztette, hogy felugorjon, aztán Turner
doktort is.
– Meg kell néznünk, mi van vele – mondta az orvos.
Grayson is így gondolta, mert már a folyosóra indult. Lexie a
többiekkel együtt követte, és látta, hogy a férfi vadul dörömböl Duncan
ajtaján, aztán pedig rángatni kezdi a kilincset.
– Apa! Azonnal nyisd ki az ajtót! Apa!
Odabent továbbra is csend volt. Grayson újra megpróbálkozott a
kilinccsel, de most is hiába. Az ajtóval semmire sem ment.
– Átkozott angol tölgy! – szitkozódott. – Soha nem jutunk át rajta!
– Jaj, istenem, szegény fiú! – Fanny falfehér lett, és rémület ült a
szemében. – Most mit csináljunk?
Egy pillanatig mind tanácstalanul hallgattak.
– Mindjárt jövök – mondta végül Agatha, és kisietett a konyhából.
Néhány pillanattal később egy nagy, csillogó kulccsal a kezében jött
vissza.
– A pótkulcs! – kiáltotta Fanny. – Arról teljesen megfeledkeztem.
– Néhány éve csináltattuk, de eddig még nem volt szükség rá –
mondta Agatha kifulladva, és odaadta a kulcsot Graysonnak. –
Szerencsére még ott volt a kamrában.
Grayson közben bedugta a kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót.
Mögötte mind a négyen benyomultak a szalonba. Duncan azonban nem
volt ott.
– Apa! Hol vagy?
 Grayson már a hálószobához indult, amikor onnan hangos dörrenés
hallatszott ki. Grayson feltépte az ajtót. Lexie látta, hogy Duncan a
földön fekszik az ágy mellett. Hangosan nyögött, és megpróbált felállni,
de nem tudott.
– Apa!
Grayson azonnal ott termett Duncannél. Turner doktor is
átnyomakodott Lexie és a két idős hölgy között, és a most már
mozdulatlanul fekvő Duncan fölé hajolt. Graysonnal együtt a hátára
fordította, és Lexie visszatartotta a lélegzetét, miközben az öreg orvos
kitapintotta Duncan pulzusát, aztán pedig a tenyerével paskolni kezdte
az arcát.
– Duncan, hallasz engem?
A férfi nem reagált. Most már Agatha is benyomult a szobába, és az
éjjeliszekrényhez ment. Félretolt egy félig kiürített üveg whiskey-t, és
megnézte a mellette álló gyógyszeres üvegcséket. Mindegyik üres volt.
– Ezt nézd, Clark!
Az idős orvos megnézte az üvegek címkéit, és láthatóan megrémült.
– A fenébe, az egész házi patikát lenyelte! – mondta.
Agatha ijedten nézett rá.
– Az veszélyes?
Turner doktor alaposabban megnézte az üvegcséket.
– Ilyen mennyiségben és ennyiféle gyógyszer együtt mindenképpen.
Az alkohol pedig még erősíti is a hatást. – Az orvos Graysonhoz fordult.
– Gyere, segíts stabil oldalfekvésbe helyezni.
Együtt úgy fordították Duncant, hogy szabadok legyenek a légutak.
– Minél előbb kórházba kell kerülnie. Lehetőleg helikopterrel.
Megpróbálok hívni egyet. Talán szerencsénk lesz.
Turner doktor előrántotta a mobiltelefonját, és kiment a szobából.
– Szerencsére bizony nagy szükségünk lesz – dünnyögte Lexie, mert
tudta, hogy a légi mentés Írországban még gyerekcipőben jár.
A többieket is aggaszthatta, hogy mikor érkezik Duncanhez segítség,
mert a szobában szinte tapintható volt a feszültség. Turner doktor
azonban jó hírrel szolgálhatott, amikor kis idő múlva visszajött.
– Küldenek helikoptert – jelentette láthatóan megkönnyebbülten.
– Mi tehetünk valamit? – Agatha letérdelt Duncan mellé. –
Hánytassuk meg?
 Turner doktor a fejét rázta.
– Semmiképpen. Az ő állapotában az túlságosan kockázatos lenne.
Figyelem az életfunkcióit, de igazán majd csak a kórházban segíthetnek
rajta.
Fanny kétségbeesetten felzokogott.
– Nem lesz baj – mondta Lexie, aki Fanny mellett állt, az idős nő
azonban nem hallotta, és csak a fiára meredt.
– Valóban semmit sem tehetünk? – kérdezte Grayson láthatóan
idegesen. – Megőrülök, ha csak tétlenül állok itt.
– Menj ki az udvarra, és mutasd az utat a mentőknek, ha megjönnek
– mondta Turner doktor. – Úgy hamarabb itt lesznek.
Grayson bólintott, és kisietett a szobából.
– Talán jó volna, ha maga is lemenne, Miss Cavendish – mondta
Agatha, és Lexie hálásan eleget tett a kérésnek, mert megviselte a
helyzet, és örült, hogy kimehet.
Az udvarra kilépve látta, hogy befelhősödött az ég. A szél is
felerősödött, és belekapott a hajába, miközben a külső udvarra tartott.
Az nagyobb volt a belsőnél, és ott remélhetőleg le tud majd szállni a
helikopter.
Grayson már ott állt, és a beborult eget nézegette. A vonásai
megkövültek, amikor azonban észrevette Lexie-t, feléje fordult, ő pedig
látta rajta, hogy nagyon megviseli, ami történt. A szemében érzelmi
káosz tombolt: leginkább aggódás, de düh és zavarodottság is.
– Miért tette ezt?
A kérdés láthatóan mardosta Graysont, és Lexie el akarta mondani
neki, amit tud. A férfinak meg kell ismernie az igazságot, nehogy saját
magát kezdje hibáztatni.
– Grayson, én…
A lány elhallgatott, mert a távolból már hallani lehetett a
mentőhelikopter hangját. Aztán a vörös-fehér gép is feltűnt az égen, és
gyorsan közeledett feléjük. A vár fölött egy pillanatra megállt a
levegőben, mielőtt lassan ereszkedni kezdett. A motorzaj fülsiketítő
lett, a rotorok szele felverte a földet, belekapott Lexie ruhájába, és
beléfojtott a szót.
Graysonnal együtt távolabb húzódott, és várták, hogy leereszkedjen
a gép. Amint földet ért, kinyílt a helikopter ajtaja, és két mentős ugrott
ki rajta. Hordágyat vettek ki a gépből, és követték a mentőorvost, aki
szintén kiszállt, és odafutott Lexie-ékhez.
– Jöjjenek, erre! – kiáltotta Grayson, és mutatta az utat a kastélyba.
Lexie követte őket, és a háttérben maradt, amíg a mentőcsapat
munkához látott. A mentőorvos elmondatta magának Turner doktorral,
hogy mi történt, miközben ő is ellenőrizte Duncan életfunkcióit. Aztán
elvégezte a legsürgősebb teendőket, néhány perccel később pedig a
mentősök a hordágyon már a helikopterhez vitték Duncant. Lexie és a
többiek követték őket. Miután elhelyezték a gépen a beteget, a
mentőorvos még egyszer visszajött.
– Egy helyünk még van, ha valamelyikük velünk szeretne jönni –
mondta, és Lexie szinte biztos volt benne, hogy Agatha meg fogja
ragadni a lehetőséget.
Az idős hölgy azonban Fannyra pillantott, mintha át akarná engedni
a helyet a sógornőjének. Fanny azonban megállíthatatlanul sírt, és
alighanem meg sem hallotta a mentőorvos szavait.
– Valakinek Duncan mellett kell maradnia. Menj, szállj be, Aggy! –
mondta Turner doktor. – Fannyt bízd ránk.
Agatha bólintott, és a mentőorvos után beszállt a helikopterbe,
amelynek a rotorlapátjai lassan újra forogni kezdtek. A gép felszállt, és
megint heves szelet kavart az udvaron. A falak visszaverték a motor
hangját, de egyre távolabbról lehetett hallani, s miután a helikopter
eltűnt a látómezejükből, szinte félelmetes csend lett.
– Szegény Duncanem! – siránkozott Fanny, és kérlelőn nézett Turner
doktorra. – Meg kell menteniük. Nem halhat meg.
Az orvos Fanny vállára tette a kezét.
– Jó kezekben van. Ne aggódj! – mondta.
A szavai láthatóan nem nyugtatták meg az öreg hölgyet, mert
megint felemelte a fejét, és felnézett az égre.
– Cserbenhagytam Duncant – mondta remegő hangon. – Nem voltam
mellette. Vele kellett volna lennem.
– Jaj, Fanny, ez butaság. Egész életében mellette voltál. – Turner
doktor bátorítón az asszonyra mosolygott. – Gyere, menjünk vissza! Le
kell dőlnöd a nagy izgalmak után.
Fanny a fejét rázta, de nem ellenkezett, amikor az orvos gyengéden a
kapuív felé tolta, és közben dünnyögött neki valamit. A házban a
doktor eltűnt Fannyval a szobában, Lexie és Grayson pedig a folyosón
maradt. A lány aztán – még mindig a történtek hatása alatt állva – a
konyhába indult, és lerogyott egy székre. Grayson követte, de azonnal
tovább is ment a szomszédos éléskamrába. Amikor kijött, egy üveg
whiskey volt a kezében.
– Te is kérsz? – kérdezte.
Lexie nemet intett a fejével, és nézte, hogy a férfi kétujjnyi italt tölt
magának egy pohárba. Aztán leült vele szemben, és a poharába meredt.
– Ugye, rendbe jön? – kérdezte Lexie szorongva.
Grayson megrántotta a vállát.
– Ha igen, akkor csakis neked köszönhetően. Ha te nem értelmezed
helyesen az üzenetét és nem cselekszel azonnal… – A férfi elhallgatott,
és megcsóválta a fejét. – Nem lett volna szabad úgy rátámadnom, de
nem sejthettem, hogy ez lesz a következménye.
– Nem miattad tette – mondta Lexie, de Grayson nem figyelt rá, és
egészen a gondolataiba mélyedt.
– Egyszerűen nem értem. Miért vett be gyógyszereket? Ha meghal, a
vár rám marad. Ezt neki is tudnia kellett.
Lexie nagyot nyelt.
– Azt hiszem, heves felindulásból tette. És valószínűleg éppen az járt
a fejében.
– Hogy én kapom meg Dunmore-t, ha ő meghal? – kérdezte Grayson
megütközve, és végre Lexie-re nézett. – Ez képtelenség. Ha azt akarta
volna, csak el kellett volna fogadnia az ajánlatomat. Az előbb
megismételtem, de apám nem igazán hallgatott oda. Csak annyit
mondott, hogy a lakhatási jogból semmi sem lesz, aztán elment.
Beszélni akartam vele, hogy meggyőzzem, ő azonban faképnél hagyott,
és eltűnt a szobájában. Azt hittem, hogy alá fogja írni a szerződést a
főnököddel. Dühös voltam, és csúnya dolgokat kiabáltam utána. –
Grayson még egy nagy korty whiskey-t ivott. – A fenébe, Lexie, ha nem
éli túl…
A férfi nem fejezte be a mondatot, és a lány gyötrődést olvasott le az
arcáról. Bármi történt is közöttük, Duncan az apja, és nem akarja
elveszíteni. Lexie ösztönösen kinyújtotta a karját, és Graysonéra tette a
kezét.
 – Édesapád nem téged akart büntetni. Egyszerűen csak nem látott
más kiutat.
Grayson összeráncolta a homlokát, mert alighanem derengeni
kezdett neki, hogy Lexie többet tud nála.
– Mit akar ez jelenteni?
A lány visszahúzta a kezét.
– Azt jelenti, hogy igazad volt. Andrew megzsarolta édesapádat.
A férfi arca megváltozott, és mogorva lett.
– Tessék?
Lexie még egyszer nagy levegőt vett, és mindent elmondott, amit
Andrew-tól megtudott. Miközben beszélt, Grayson felugrott, és járkálni
kezdett a konyhában.
– Nyomorult féreg! Tudtam, hogy mesterkedik valamiben, de az,
hogy ekkora aljasságra, eszembe sem jutott. – A férfi ökölbe szorította a
kezét. – Ha apám meghal, azért a főnököd lesz a felelős, érted? És te is!
Hogyan engedhetted meg, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Miért
hallgattál, ha egész idő alatt tudtad, hogy…
– Nem tudtam – vágott közbe Lexie. – Andrew csak most vallotta be.
Eddig sejtelmem sem volt róla.
Grayson megvetően felhorkant.
– És én ezt higgyem is el?
– Ez az igazság – védekezett a lány. – Valóban nem sejtettem, hogy
Andrew ilyen eszközökhöz nyúl. Ezt nem feltételeztem volna róla.
Ráadásul nincs is semmi a kezében édesapád ellen. Csak üres fenyegetés
volt.
Grayson felhorkant.
– És ettől ez már nem zsarolás? Te viszont továbbra is jó embernek
akarod tartani a főnöködet.
A férfi hangja gúnyos volt, és Lexie kínosan rajtakapva érezte magát.
Valóban egész idő alatt védte Andrew-t, eleinte meggyőződésből, végül
dacból. Graysonnak sikerült a kétkedést elültetnie benne, és ő merő
önvédelemből ragaszkodott ahhoz, hogy a férfi téved. Nem akarta
elhinni neki, hogy az állításai igazak. Talán azért, mert mindig is tudta,
hogy ő akkor súlyos döntés elé kerül.
Elveszetten nézett Graysonra, mert nem tudta, hogyan tehetné jóvá
a hibáját.
 – Sajnálom. Valóban nem tudtam – mondta csendesen, de a férfi
tekintete nem lágyult meg.
– Te tényleg ennyire naiv vagy, Lexie? Vagy kezdettől fogva ez volt a
terv? El kellett terelned a figyelmemet, hogy ne lássak át a főnököd
mesterkedésén? Ha igen, csak gratulálhatok. Remek alakítást
nyújtottál. Én mindenesetre bedőltem neked.
– Semmit sem színleltem – jelentette ki a lány. – Kérlek, el kell…
– Grayson? – A konyhába Turner doktor lépett be, és mondani akart
valamit, de elhallgatott, mert megérezhette a feszült hangulatot. – Ó,
bocsánat, nem akartam zavarni.
– Van valamilyen hír? – kérdezte Grayson aggódón.
Az idős orvos odanyújtotta neki a kezében tartott telefont.
– A nagymamád van a vonalban. Beszélni akar veled.
Grayson megkövült arccal hallgatta a nagyanyját. Lexie
visszatartotta a lélegzetét, mert a legrosszabbtól tartott. A férfi vonásai
azonban végül ellazultak.
– Hála istennek! – mondta, aztán elköszönt, és visszaadta az
orvosnak a telefonját.
– Jobban van édesapád? – kérdezte Lexie, hogy biztos legyen benne,
Grayson valóban megkönnyebbült.
A férfi bólintott.
– Apa rendbe fog jönni – válaszolta.
Találkozott a tekintetük, és Lexie a legszívesebben odament volna
Graysonhoz, hogy megölelje, mert ez valóban jó hír volt. Mégsem tette
meg, mert belátta, hogy nincs joga hozzá. A felismerés fájdalmas volt.
– Örülök – mondta csak.
A férfi fogva tartotta a pillantását.
– Andrew Howard nem kapja meg a várat, Lexie. Most már nem. Erre
gondom lesz. – Grayson egy pillanatig habozott. – Ami pedig téged
illet…
– El kell mennem – szólt közbe a lány, mert nem volt nehéz
kitalálnia, mit fog mindjárt hallani. A férfi arcán pedig megrándult egy
izom, és bólintott. Lexie nagy nehezen nyelt egyet. – Oké, akkor
elkezdek csomagolni – mondta, aztán felállt, és elhagyta a konyhát.
A folyosón megállt, és a szájára tapasztotta a kezét, hogy ne
zokogjon fel. A szeméből azonban dőlt a könny, és a fájdalomtól
elszorult a szíve, miközben sietve továbbindult. Érthető, ha Grayson
nem akarja, hogy ilyen körülmények között ő itt maradjon, hiszen
annak a férfinak az alkalmazottja, aki a mesterkedésével öngyilkossági
kísérletbe hajszolta az édesapját. Grayson ezt soha nem fogja
megbocsátani neki.
Andrew pedig azt nem fogja megbocsátani nekem, hogy elárultam –
őrlődött a lány, miközben felsietett a lépcsőn, és a szobájához indult. A
főnöke valószínűleg azonnali hatállyal felmond neki. Ez azonban nem
számít, mert ő amúgy sem akar tovább Andrew-nál dolgozni. Most már
nem…
Lexie-t zaj riasztotta fel a töprengésből. Meglepetten megfordult, és
még éppen meglátta, hogy a folyosó másik végén becsukódik egy ajtó.
Ki lehet ott? Grayson és Turner doktor lent ül a konyhában, és rajtuk
kívül csak Fanny van a várban, neki azonban már ágyban kellene
lennie. Lehet, hogy felkelt?
Lexie azon gondolkodott, hogy visszamenjen és szóljon-e erről
Graysonnak, de nem akart a szeme elé kerülni. Az is lehet, hogy téved,
és az ajtót csak a huzat csapta be. Mindenesetre utána akart nézni a
dolognak, mielőtt bárkit is riasztana. Az ajtóhoz sietett, amely a
lépcsőházra nyílt, és odalentről mintha távolodó lépéseket hallott
volna, ezért visszaszaladt a földszintre. A díszterem is a várnak ebben a
részében volt, és amikor Lexie belépett oda, a helyiség túlsó végében is
éppen becsukódott az ajtó.
A lány gyorsan átvágott a tágas termen, elsietett a lovagi
páncélzatok előtt, amelyek egyszer már megrémítették. Most nem
tűntek ijesztőnek, Lexie-nek mégis az az éjszaka jutott eszébe, amelyen
a fél várkastélyon át követte Fannyt. Most is szinte biztos volt abban,
hogy Grayson nagynénje jár előtte. Ki más lenne? – állapította meg
magában, és nem akart tudomást venni arról, hogy kirázta a hideg.
Amikor a terem túlsó végébe érve kinyitotta az ajtót, megint
lépéseket hallott. Találomra követte őket, amíg végül a toronybástyába
nyíló súlyos faajtóhoz ért. Már megint a torony! – gondolta szorongva.
Pillanatnyi habozás után azonban kinyitotta az ajtót, és belesett a tágas,
kerek helyiségbe. Most már nem hallotta a lépéseket.
– Miss O’Donnell? – kérdezte, miután belépett a bástyába, és
felnézett a mennyezeten tátongó lyukra. – Itt van?
 A fülét halk hang ütötte meg, de mindjárt meg is szűnt. Lexie
feszülten hegyezte a fülét, és előbb megint zizegést hallott, aztán pedig
nyöszörgést, de mintha nem odafentről és nem is a pincéből jött volna.
Lexie zavarodottan körbenézett. A helyiség teljesen üres volt,
legalábbis majdnem. A falnál volt néhány deszka a cselédalagútba
vezető lépcsővel szemben. De ha senki sincs itt, honnan jön a nyöszörgés? –
találgatta a lány, mert újra tisztán hallotta a hangot.
Közelebb ment a deszkákhoz, és csak most vette észre, hogy nem
egymáson fekszenek, mint amikor ő először járt a toronyban, hanem
egymás mellett állnak. Jobban megnézve azt látta, hogy egy részük
durván ácsolt ajtót alkot, amely mögül halvány fény szűrődött ki. Hogy
nem vettem ezt eddig észre? – futott át az agyán, és emlékezetébe idézte a
várkastély tervrajzát. Biztos volt benne, hogy ezen a helyen nem
szerepelt rajta még egy helyiség, és Duncan sem hívta fel rá a figyelmét,
amikor annak idején körbevezette.
Lexie kinyitotta az ajtót, óvatosan, mert sejtelme sem volt, mi lehet
mögötte. Egy ablak nélküli helyiségbe nézett be, amely nem volt igazán
nagy, és eredetileg raktárként szolgálhatott. A falakat itt ugyanolyan
nagy kövekből emelték, mint a toronybástyában, de a hátsó fal bal
oldalán egy keskeny sávban világosabbak voltak, mintha azt a részt
utólag építették volna hozzá a régebbihez. A sáv azonban a padlótól a
mennyezetig ért, úgyhogy ajtó nem lehetett.
A fal előtt egy kis gázlámpa állt, és megvilágította a helyiséget. A
lámpa mellett pedig Fanny O’Donnell ült Lexie-nek háttal, és a
világosabb sávra meredt a falon. Azt a ruhát viselte, amelyben Lexie
korábban látta, és ugyanúgy gubbasztott ott, mint azon az éjszakán,
amelyen ő majdnem lezuhant: a térdét felhúzva előre-hátra ringatta
magát. Közben mormolt valamit, amit nem lehetett érteni.
– Fanny? Mit csinál itt? Halálra fog fagyni. – Lexie leguggolt az idős
hölgy mellé, és a karjára tette a kezét. – Jöjjön, visszakísérem a
szobájába.
– Nem – mondta Fanny, és tovább ringatta magát. – George mellett
akarok maradni, hogy ne legyen annyira egyedül.
– George? – Lexie összeráncolta a homlokát. Emlékezett rá, hogy így
hívták Fanny egykori vőlegényét, aki már hos – szú ideje nem játszik
szerepet az életében. Az idős nő láthatóan megint zavarodott, és nem
tudja megkülönböztetni a valóságot és az emlékeit. – George már nincs
itt, Miss O’Donnell. Sok éve elhagyta magát. Nem emlékszik?
Fanny a fejét rázta, és amikor Lexie-re nézett, a tekintete meglepően
tiszta volt.
– Nem hagyott el engem – mondta, és megütögette a köveket. – Itt
van a fal mögött.
Az idős nő teljes meggyőződéssel beszélt. Lexie összeráncolta a
homlokát.
– Miből gondolja, hogy George itt van?
– Tudom, mert én falaztam be ide – válaszolta Fanny, és elsírta
magát.
 20
Lexie a fal utólag beillesztett részére meredt. Nem létezik, hogy Fanny
húzta fel. Vagy mégis? – gondolta, és a hideg futkosott a hátán.
– Ez butaság. Csak képzelődik, Miss O’Donnell – mondta.
Fanny azonban láthatóan nem figyelt rá.
– Megbíztam George-ban – mondta az emlékeibe merülve. – Azt
hittem, szeret engem. Neki azonban fontosabb volt Írország
szabadsága. Azért akart harcolni. Nem értünk. Nem értem.
Lexie arra gondolt, amit Agatha mesélt neki Fanny vőlegényéről.
– George az IRA tagja volt, igaz?
Fanny bólintott.
– De erről senkinek sem volt szabad beszélnem. Még a bátyámnak
vagy Agathának sem. Nem árulhattam el George-ot.
Lexie az emlékezetébe idézte, amit arról az ír földalatti mozgalomról
tudott, amely a második világháború után egészen az 1990-es évek
közepéig azért harcolt, hogy Írország újra egyesüljön Észak-Írországgal.
Mindkét fél követett el erőszakos akciókat, amelyek heves
összetűzésekhez vezettek. Ha tehát George az IRA tagja volt, annak
idején bármikor letartóztathatták volna, és ezért talán alámerült.
Agatha mindenesetre erre gyanakodott. Annak alapján azonban, amit
Fanny most mondott, az eltűnésének egészen más oka is lehetett.
– Mi történt annak idején, Miss O’Donnell? – kérdezte Lexie
szorongva.
Fanny még mindig előre-hátra ringatózott.
– George felbontotta az eljegyzésünket. Azt mondta, hogy ő túl nagy
veszélyt jelent rám. És mert meg akar kímélni engem a tettei
következményeitől. Úgy gondolta, jobb lesz nekem, ha ő elmegy. – Az
idős nő a kézfejével megtörölte a szemét. – Összetörtem, miután
elment. Nem tudtam, mit tegyek. Amikor már úgy hittem, hogy George
elfelejtett engem, ő titokban visszajött. Azt gondoltam, azért, mert
meggondolta magát, de egészen mást akart.
– Mit? – kérdezte Lexie.
 – Biztonságos rejtekhelyre volt szüksége. És nekem eszembe jutott
ez a két titkos helyiség. – Fanny a másfaja kövekből rakott keskeny
sávra mutatott a falon. – Ott régen átjáró volt egy másik kamrába. Arra
gondoltam, ott jó helyen lesz George holmija, elvégre az a kamra
hivatalosan nem létezik.
Lexie megint a vár alaprajzára gondolt, amelyen a hátsó kamra sem
szerepelt. Rejtekhelynek valóban tökéletes.
– George-nak nem volt igazán ügyes keze, nekem viszont igen. Aki
egy várban nő fel, megtanul kövekkel és malterral bánni. Azt mondtam
George-nak, hogy befalazva biztonságban lesz a holmija. Segítenie
kellett nekem a falazásban, és egy darabig segített is. Aztán egyszer
csak azt mondta, hogy el kell mennie. Bajba keveredett, és sürgősen el
kell tűnnie. – Fanny megint felzokogott. – Érti? Újra el akart hagyni,
pedig nekem nagy szükségem volt rá, és ezt meg is mondtam neki.
Dühömben elintéztem, hogy maradnia kelljen. – Fanny a kézfejével
letörölte a könnyeit, és egyszeriben ijesztően nyugodtan nézett Lexie-
re. – Most újra gyakran meglátogatom. Hogy ne legyen olyan
magányos, mint én voltam nélküle.
Lexie szíve hevesen vert. Sejtelme sem volt, hogy mindez csak a
zavarodott idős nő agyszüleménye-e, vagy a fal mögött valóban George
földi maradványai vannak. Fanny éjszakai bolyongásainak
mindenesetre ez a titkos kamra az oka. Ide jött, amikor a várban
mászkált. Grayson és a töb biek pedig biztosan tudnak erről…
– Fanny?
A kamra előtt léptek kongtak, és egy pillanattal később Grayson
nyitott be a deszkaajtón. A nagynénje feléje nyújtotta a karját.
– Grayson! Én tehetek arról, ami történt. Duncannek meg kellett
volna ismernie az igazságot. Ha őszinte lettem volna vele, talán nem
csinált volna ilyen butaságot.
Fanny megint könnyekben tört ki. Grayson leült mellé, a karjába
zárta, és csitítóan simogatta a hátát.
– Nem a te hibád volt. Apa pedig már jobban van.
Fanny csendesen sírdogált a férfi karjában, ő pedig a nagynénje feje
fölött Lexie-re nézett. A tekintete aggódásról és rémületről árulkodott.
– Mit mesélt neked? – kérdezte.
 – Azt, hogy befalazta a vőlegényét – felelte a lány. – De ezt nyilván
csak ő képzeli, igaz?
A toronyban megint lépések koppantak, és most Turner doktor
dugta be a fejét a kamrába.
– Jóságos ég, Fanny! – mondta, és ijedt pillantást vetett Lexie-re,
amikor meglátta. Aztán megint az idős nőhöz fordult: – Ágyban kellett
volna maradnod.
Fanny még mindig hüppögött, de hagyta, hogy az orvos felsegítse.
– Miket művelsz? – dorgálta meg az öreg doktor. – Aggódni
kezdtünk, amikor észrevettük, hogy eltűntél – mondta, és Grayson
tekintetét kereste, mielőtt Lexie-hez fordult: – Hogy talált rá Fannyra?
A kérdés szemrehányó volt, mintha Lexie-nek nem lenne joga arra,
hogy itt legyen.
– A szobámba menet meghallottam, hogy valaki jár a folyosón –
felelte a lány. – Sejtettem, hogy Miss O’Donnell lehet az, és úgy
gondoltam, jobb lesz, ha utánamegyek, és visszaviszem. Aztán itt
találtam rá.
Fanny abbahagyta a sírást, és felnézett Turner doktorra.
– Nem mehetek el, Clark. Itt kell maradnom, különben George…
– Miss Cavendishnek igaza van – vágott közbe az orvos sietve. –
Vissza kell menned a szobádba, mert ágyban a helyed.
– De… – kezdett tiltakozni az idős nő.
– Gyere, elmesélem neked, amit Agatha mondott Duncan állapotáról.
Az biztosan érdekel.
Fanny bólintott, és hagyta, hogy Turner doktor elvezesse. Az orvos
az ajtóban még megállt, és nyugtalan pillantást váltott Graysonnal.
Aztán továbbindult Fannyval, és csitítóan beszélt hozzá, miközben
távolodtak a lépteik. A kamrában egy pillanatig csend volt.
– Még nem válaszoltál – mondta Lexie Graysonnak. – Fanny csak
képzeli, hogy a vőlegénye itt van a fal mögött?
A férfi sokáig nézett Lexie-re, aztán nagyot fújtatva a mennyezetre
szegezte a szemét.
– Nem tudom.
– Vagyis lehet, hogy igaz? – kérdezte a lány elborzadva.
Grayson megint Lexie-re nézett. Kétségbeesett tekintete láttán a
lány fejében egyszeriben világosság gyúlt.
 – Ezért csináltatok nagy titkot Fanny éjszakai bolyongásaiból! Hogy
senki ne tudja, miért és hová jár. És te ezért nem akarod, hogy Andrew
kapja meg a várat. Mert félsz, hogy a felújítás során rábukkannak erre a
helyiségre, és kiderül, mit rejt.
A férfi bólintott.
– Nem szabad kiderülnie. Addig legalábbis nem…
– Meddig? – kérdezte Lexie, mert Grayson hirtelen elhallgatott. –
Amíg nem nézted meg, mi van a fal mögött? – A lány a fejét csóválta. –
Miért nem tetted meg már régen?
– Mert én sem tudom még régóta – felelte a férfi. – Nagyanyám
felhívott, miután a fülébe jutott, hogy Duncan a Howard Enterprisesnak
akarja eladni a várat. Korábban is célzott már rá, hogy Dunmore-nak
nem szabad idegen kezére jutnia, de én ezt nem vettem komolyan. Azt
hittem, csak érzelmi okokból ragaszkodik a kastélyhoz. Aztán
értesültem erről a történetről, és akkor már tudtam, hogy komoly a
helyzet.
Lexie fejében lassan összeállt a kép. Már értette, miért volt Grayson
egész idő alatt feszült, és miért nem akarta, hogy ő alaposabban
körülnézzen a toronybástyában. A férfi célja nem az volt, hogy
megnehezítse az ő dolgát és kiüsse Andrew-t a nyeregből. Sokkal több
múlik azon, hogy ki szerzi meg a várkastélyt. Lexie egyszeriben
megértette, milyen nagy nyomás nehezedett Graysonra.
– Nagyanyád már régóra tud erről? És Turner doktor is?
Grayson megint bólintott.
– Fanny mindig azt mondta nagyanyámnak, hogy George nem
hagyta el őt, és még mindig itt van. Semmi nem utalt azonban arra,
hogy továbbra is kapcsolatban állnának, és Fanny nagyon
megszenvedte a szakítást. Nagyanyám ezért képzelődésnek vette a
dolgot, és nem foglalkozott vele, amíg Fanny egyszer csak azt nem
állította, hogy George itt van a fal mögött.
– Egy második kamrában, amely hivatalosan ugyanúgy nem létezik,
mint ez itt. – Lexie felvonta a szemöldökét. – De biztosak vagytok
benne, hogy van valami a fal mögött? Lehet, hogy Fanny ezt az egészet
csak kitalálta.
Grayson felsóhajtott.
 – Sajnos nem. Annak idején Bedford grófja építtette ide azt a két
helyiséget, de az alaprajzon nem tüntette fel. Tudod, milyen hóbortos
volt. Tetszhetett neki a gondolat, hogy a titkos szoba mögött még egy
titkos szoba legyen. A kettőt a falban hagyott keskeny rés kötötte össze.
A gróf állítólag szeretett elbújni a második kamrában, aztán hirtelen
előbújt, hogy megijessze az embereket. – Grayson elhúzta a száját. – Ez
afféle kedvtelés lehetett nála.
Lexie-nek eszébe jutott, hogy a várgalérián is hiányzik egy darab a
falból. Az is annak a különc grófnak a műve, akinek a Dunmore-kastély
a mai formáját köszönheti. A nemes úr szemlátomást kedvelte a
sajátságos építészeti tréfákat.
– És mit tett a nagymamád, miután Fanny elmondta neki, hogy
George fekszik itt?
– Először semmit – felelte Grayson. – Ezt is agyszüleménynek
tartotta. Valamikor azonban utánanézett a dolognak, és meglátta ezt a
falazást, amely korábban nem volt itt. Nagyapám akkor már beteg volt,
és a nagymamám nem akarta azzal terhelni, hogy Fanny történetében
mégis lehet valami. Neki pedig a lelkére kötötte, hogy nagyapának ne
beszéljen erről, mert felizgatná vele, úgyhogy Fanny ehhez tartotta
magát. Egy ideig nem is beszélt George-ról, és csak akkoriban kezdte
újra, amikor édesanyád itt dolgozott. A nagyim megijedt, és végül
beavatta Turner doktort. Clark biztos volt benne, hogy elmebajról van
szó, mert ennek más jelei is voltak Fannynál. Teljességgel azonban nem
volt kizárható, hogy a nagynéném igazat mond. Clark nem akarta
specialistához küldeni, mert félt, hogy a pszichiáter hihet Fannynak, és
utánajár a dolognak. Ezért ő maga kezelte, méghozzá sikeresen. Fanny
idővel újra teljesen normális lett, és nem beszélt többet George-ról,
nagymama pedig nagyon megkönnyebbült. Fanny aztán, úgy fél éve,
újrakezdte a dolgot, és minden még rosszabb volt, mint bármikor
korábban. Voltak idők, amikor egészen normálisan viselkedett, máskor
viszont teljesen George megszállottjaként. Olyankor nemcsak róla
beszélt, hanem vele magával is, mintha itt lenne. Néha annyira
zavarodott, hogy a várban bolyong, és George-ot keresi, aztán meg itt
gubbaszt, és nehéz rábeszélni, hogy jöjjön ki a kamrából. Ez szerencsére
többnyire éjszakánként fordul elő, és olyankor csak ritkán vannak
idegenek a várban. Ezért eddig sikerült titokban tartanunk a dolgot.
 Lexie összeráncolta a homlokát.
– De Turner doktor és a nagymamád nemrégiben mégis elvitte
Fannyt egy pszichiáterhez, igaz?
– Igen. Clark ötlete volt – felelte Grayson. – Elfogyott a tudománya,
és ki akarta kérni egy kollégája véleményét. Az aggodalmai valódi
hátterét természetesen nem osztotta meg vele, és bízott benne, hogy a
pszichiáter nem fogja komolyan venni, amit Fanny mond neki. A
nagynéném azonban egészen magába zárkózott a rendelőben. Nem
szívesen hagyja el a várat, és nem bízik meg idegenekben, ezért a
pszichiáter nem tudott új kezelési módot javasolni.
Lexie egy pillanatig hallgatott, és megpróbálta feldolgozni, amit
hallott.
– Miért nem nézett utána nagyanyád és Turner doktor már régen a
dolognak? Úgy lett volna a legkönnyebb ellenőrizni Fanny állításait.
Grayson hangosan kifújta a levegőt.
– Pontosan ezt mondtam nagyanyámnak. Azt válaszolta, nagyon
féltek attól, hogy mit fognak találni. Amíg áll a fal, Fanny története
akár képzelődés is lehet, és ők nem akarták bolygatni a dolgot. Ha
kiderítették volna, hogy egy holttest van a fal mögött, mindenképpen
tenniük kellett volna valamit. Azzal vigasztalták magukat, hogy talán
semmi sem igaz abból, amit Fanny állít.
– És ha igaz? Akkor Fannyt egy gyilkosság bűne terheli – mondta
Lexie. – Arról már nem is szólva, amit George családjának kellett
kiállnia. A rokonai talán még mindig aggódnak érte, mert nem tudják,
mi lehet vele.
– George-nak nem volt családja – felelte Grayson. – A szülei korán
meghaltak, testvérei nem voltak, a barátai pedig mind úgy gondolták,
hogy külföldre ment, mert akkoriban gondjai támadtak a rendőrséggel.
Mindenesetre senki sem kereste, és nagyanyám ezt újabb
bizonyítéknak tartotta arra, hogy Fanny csak képzelődik. – Grayson
megrántotta a vállát. – És ez akár így is lehet. George valószínűleg
boldogan él valahol a világ túlsó felén, csak mi nem tudunk erről.
Lexie az édesanyjára gondolt, aki állítólag ugyanezt tette. Senki sem
látta vagy hallott róla az óta a nyári nap óta. Mégis mindenki úgy
gondolja, hogy még életben van. De men – nyire valószínű, hogy valaki
nyomtalanul eltűnhet a színről?
 – És ha nem? Mi van, ha Fanny valóban megtette? Nem söpörhetitek
ezt egyszerűen a szőnyeg alá!
– Tudom, hogy utána kell néznem, de félek, mert nem tudom, mit
művelne Fanny, ha egyszer csak eltűnne a fal. – Grayson a hajába túrt,
de továbbra is áthatóan nézett Lexie-re. – Oké, talán az igazságtól is
félek. A következmények borzalmasak lennének Fanny számára. Még az
is lehet, hogy elveszítenénk. Ezért a többiekhez hasonlóan én is abba a
reménybe kapaszkodom, hogy ez az egész csak Fanny kényszerképzete.
Grayson megrántotta a vállát, és olyan tanácstalannak tűnt, hogy
Lexie szíve megesett rajta. Most már jobban értette, mit miért tett, de
valami még mindig rejtély volt előtte.
– És Duncant nem avattátok be? Ő miért nem tudhatott a dologról?
– Ezt nem igazán tudom – felelte Grayson. – Fanny mindenesetre
határozottan ellenezte. Látnod kellett volna a nagynénémet, amikor azt
javasoltam neki, hogy mondjuk el apának. Fanny olyan sápadt lett,
hogy azt hittem, elájul. Meg kellett esküdnöm, hogy hallgatni fogok, és
mert nagymama és Clark is aggódott Fannyért, ők sem akarták beavatni
Duncant. – A férfi megint megrántotta a vállát. – Apa még ma sem tud
erről a helyiségről. Gyerekkoromban, játék közben véletlenül
felfedeztem az ajtót. Annak idején a bástya még tele volt mindenféle
limlommal, és én izgalmasnak találtam, hogy felderítsem, mi van itt.
Amikor Fannynak és Agathának beszámoltam a felfedezésemről, ők
megtiltották, hogy apának beszéljek erről. Azt mondták, ez legyen a mi
titkunk, és mert ők mindig is közelebb álltak hozzám, mint apám,
hallgattam rájuk. Nem találtam fontosnak a dolgot, és idővel meg is
feledkeztem erről a helyiségről. Semmi izgalmas nem volt benne. –
Grayson elfintorodott. – Én legalábbis akkor még így gondoltam.
Lexie összeráncolta a homlokát. Duncan ezért nem beszélt erről a
szobáról, amikor körbevezette őt a várban. A dolog azonban akkor is
furcsa. Miért akarhatta Fanny és Agatha távol tartani innen Duncant?
– Most mit akarsz tenni? – kérdezte Grayson, és Lexie aggódást
olvasott le az arcáról. Fanny fontos neki, és az idős nő sorsa most az én
kezemben van – állapította meg magában a lány. Most már ismeri a
várkastély titkát, és eldöntheti, mit kezd azzal, amit megtudott. – A
rendőrséghez fordulsz?
 Ez a lehetőség jogosan aggaszthatta a férfit, mert Sumner
őrmesternek utána kellene járnia a dolognak, ha Lexie beszámolna neki
róla. Ő ezt is tartotta volna helyesnek, ha az utóbbi hetekben nem
került volna nagyon közel O’Donnellékhez, és legfőképpen Graysonhoz.
Így azonban csak egyetlen értelmesnek tűnő megoldás van, gondolta
Lexie, és felállt.
– Én semmit sem teszek. Mi ketten együtt azonban igen – mondta. –
És szerszámok is kellenek hozzá.
Grayson is felállt.
– Azt akarod mondani…
A lány bólintott.
– Kiderítjük, mi van itt a fal mögött. A többit pedig majd meglátjuk.
 21
Grayson újra a falhoz nyomta az akkumulátoros fúrókalapácsot.
Munkakesztyűt, védőszemüveget és légzőmaszkot viselt a por ellen, de
Lexie így is vonzónak találta. Ő a kamrán kívül állt, mert a férfi
kiküldte, hogy biztonságban legyen, és a lámpák fényében, amelyeket
Grayson felállított, hogy több fény legyen, a férfi széles vállát és az
izmai játékát nézegette a testre tapadó pólója vékony anyaga alatt.
Elmesélte, hogy korábban egy ideig építkezéseken dolgozott, és Lexie
azt találgatta, a fizikai munkának köszönheti-e a kidolgozott testét.
Lexie egészen belemerült a férfi látványába, és észre sem vette, hogy
Grayson leengedte a fúrókalapácsot. Csak akkor riadt fel, amikor a férfi
feléje fordult.
– Mi történt?
Grayson levette a maszkot, és kifújta magát.
– Kezd lemerülni az akku. Már nem sokáig dolgozhatom vele –
mondta.
Látszott rajta, hogy elfáradt, de a falra pillantva Lexie úgy látta, hogy
megérte a kemény munka. Az utólag beillesztett falrészen már
hosszúkás, félkör alakú lyuk keletkezett. Grayson ott kezdett dolgozni,
ahol az újonnan rakott rész találkozott az oldalfallal. A vár szerszámai
között szerencsére talált fúrókalapácsot, úgyhogy jól haladt, mert ez a
fal nem volt olyan vastag, mint a többi. Most azonban nem folytathatta
a munkát, és ez láthatóan bosszantotta.
– Kell hozzá némi idő, hogy feltöltődjön az akku – mondta
bosszúsan.
Ő ugyanis előbb be akart menni Letterkennybe, hogy jobb
szerszámokat vegyen, de Lexie lebeszélte róla, és ezt most már bánta.
Türelmetlen volt azonban, és nem akart még tovább várni, ezért
rábeszélte a férfit, hogy lásson azonnal munkához. Meg akarta tudni,
mi van a fal mögött, és ezzel alighanem Grayson is így volt, mert nem
volt nehéz meggyőzni.
– Egyelőre pöröllyel próbálkozom tovább – mondta, és megdörzsölte
a karját, mert már bizonyára fájt.
 Az akkumulátoros fúrókalapáccsal sem lehetett olyan könnyű a
munka, mint amilyennek tűnt, és Lexie nem tudta, meddig tart ki
Grayson, ha mostantól csakis az izomerejére hagyatkozhat. A másik
lehetőség az lenne, hogy mégis elmennek a barkácsáruházba, de az
időbe telne, és ezzel nyilván a férfi is tisztában van.
Lexie-t bosszantotta, hogy lassabban haladnak, mint ő gondolta. A
kezét a szája elé tartva belépett a kamrába, amelyben lassanként elült a
por, hogy még egyszer megnézze a lyukat. A fal mögött sötét volt, de
miután Grayson átütötte, egy lámpával egyszer már bevilágítottak a
belső kamrába. Semmit sem tudtak azonban kivenni, mert a nyílás
egészen balra volt, és onnan csak a kamra kis részét látták. Mostanra
azonban már nagyobb lett a rés, és Lexie úgy gondolta, többet láthat, ha
közelebb hajol. Hevesen kalapáló szívvel felvette a földről a zseblámpát,
bedugta a lyukba, és újra bevilágított a kamrába.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte Grayson szigorúan, és elhúzta
onnan Lexie-t. – Ez veszélyes. A fal már nem stabil, és ledőlhet. Előbb
teljesen le kell bontanom.
Lexie nem igazán figyelt a férfira, mert ő már látta, mi van a
kamrában.
– Egy nagy láda van odabent – mondta remegő hangon. – Olyan, mint
egy koporsó.
– Tessék? – A férfi megfeledkezhetett az aggodalmáról, mert elvette
Lexie-től a zseblámpát, és ő is bevilágított a lyukba. – Igazad van –
mondta, miután visszahúzta a fejét.
A szája most csak keskeny vonal volt, és Lexie el tudta képzelni,
hogyan érezheti magát. Neki is remegett a gyomra.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy Fanny ilyesmit tett volna –
mondta. – Valóban ért a falazáshoz, ahogy állította?
Grayson bólintott.
– Sajnos igen. Dédapám nem tartotta méltóságán alulinak, hogy
megfogja a munka végét, ha valamit ki kellett javítani a várban. És ezt a
gyerekeitől is elvárta.
– A ládában akkor is bármi lehet – mondta Lexie. – Fanny is azt
mondta, hogy George el akart itt valamit rejteni.
Grayson nagyot fújtatott.
– Ez majd kiderül, ha bejutunk. Addig türelemmel kell lennünk.
 Lexie tudta, hogy ez nem lesz könnyű, mert most már még
kíváncsibb volt, mint eddig, és még egyszer benézett a lyukba.
– Azt hiszem, átférek rajta. Bemászhatnék, hogy kinyissam a ládát –
mondta.
Grayson odalépett mellé.
– Arról szó sem lehet. Túlságosan veszélyes lenne, mert ledőlhet a
fal. És ha te odabent megsérülnél, nem segíthetnék rajtad.
– Akkor nagyobbítsd meg a lyukat! Amíg működik a fúrókalapács,
dolgozhatsz vele. Lehet, hogy kitart, amíg kell – érvelt Lexie.
Grayson rövid habozás után bólintott.
– Oké. Akkor menj ki innen! – mondta.
Kezébe vette a fúrókalapácsot, miután a lány kiment, és addig
dolgozott, amíg az akkumulátor végleg le nem merült. Amint eloszlott a
por, Lexie visszament a kamrába, és szemügyre vette a nyílást.
– Most már biztosan átférek – mondta.
Grayson levette a légzőmaszkot és a védőszemüveget.
– Inkább várjunk még! Nem akarom, hogy bajod essen.
– Meg tudom csinálni – mondta Lexie, és már kigondolta, hogyan
juthat át az ovális résen.
Oldalvást állva előbb átdugja az egyik lábát, aztán átbújik a lyukon, a
másik lábát is behúzza, és már a másik oldalon is lesz. Igen, így menni fog
– gondolta elégedetten, és felemelte a lábát, hogy elkezdje, amit
kieszelt, de Grayson megállította.
– Ezt vedd fel! – nyomta a kezébe a légzőmaszkot.
– Óvatos leszek. Megígérem – mondta Lexie, mielőtt feltette a
maszkot, de a férfit láthatóan nem igazán sikerült megnyugtatnia.
– Nem kell megtenned. Várjunk, amíg teljesen eltávolítom a falat, és
akkor majd bemegyek én.
Lexie egy pillanatra elhúzta az arcától a maszkot.
– Nem leszek bent sokáig, csak gyorsan megnézem, mi van a
ládában. Azt te is tudni akarod, nem igaz? Akkor meg engedd, hogy
megpróbáljam kideríteni – mondta.
Grayson arca most egészen közel volt az övéhez, és a meleg kezét is a
karján érezte.
– Legyél nagyon óvatos! – mondta a férfi rekedten, és visszahúzta a
kezét.
 Szorosan Lexie mellett maradt, miközben ő oldalvást a nyíláshoz
állt, és átdugta rajta a bal lábát. A túloldalon lehullott kövek
megcsúsztak a talpa alatt, és eleinte nehéz volt biztos tartást találnia.
Végül azonban a lábfejével sikerült megérintenie a földet. A felsőtestét
óvatosan átpréselte a résen. Szűk volt, de átfért rajta. Még áthúzta a
jobb lábát, aztán már a fal másik oldalán állt. Sötétség vette körül, és
egy pillanatig pánik tört rá, azonban Grayson bedugta a lyukba a
bekapcsolt zseblámpát. Lexie hálásan elvette, és megvilágította a
keskeny kamra falait és sarkait.
– Minden rendben? – kérdezte Grayson odakintről, és a lány az arcát
is látta, amikor feléje fordult.
– Igen, minden oké – válaszolta.
Idegesen nagyot nyelt, és a kissé jobbra, szorosan a fal mellett álló
ládára irányította a fényt. A gondolatra, hogy talán egy ember földi
maradványait látja meg mindjárt, elszorult a gyomra. Most már
azonban nem adhatta fel, és leguggolt a deszkákból összeszögelt láda
elé. Közelről már nem tűnt koporsónak, mert ahhoz túl kicsi volt.
Hosszában nem férne el benne egy ember. Bár összehúzódzkodva igen –
gondolta Lexie, és megborzongott.
Óvatosan letörölte a port a láda hosszanti oldalán található két
fémpántról. Egy-egy lyuk volt rajtuk, amelyeken lakatok szárát lehetett
átdugni és a lakaton levő sasszemen áthúzva összekattintani. Lakatok
nincsenek a ládán, úgyhogy ki tudom nyitni – állapította meg Lexie. Mégis
mozdulatlanul állt, mert megint rémület tört rá. Vadul vert a szíve, és
olyan érzése támadt, hogy a kis helyiség falai feléje közelednek. A
mellkasa egészen elszorult, és lerántotta magáról a légzőmaszkot, hogy
több levegőhöz jusson.
– Lexie? Ha nem megy, inkább gyere ki! Hallod? – Grayson hangja
aggódó volt, mintha érezné, hogy a lánynak gondjai vannak. – Nem kell
ezt csinálnod!
De igen – gondolta Lexie. Leküzdötte a félelmét, és felnyitotta a ládát.
Miután belenézett, elképedt hang szakadt ki belőle.
– Mi történt? Mi van a ládában? – kérdezte Grayson.
– Ilyenek. – Lexie az ujjhegyeivel megfogta az egyik katonai
fegyvernek látszó pisztolyt, és visszament vele a lyukhoz, hogy kiadja a
férfinak. – Több is van.
 – Fegyverek vannak a ládában? – kérdezte Grayson hitetlenkedőn,
miközben elvette a pisztolyt.
– Több pisztoly és két puska – válaszolta a lány. – És rengeteg papír.
Hat vagy hét mappában.
– Más semmi?
Lexie nemet intett a fejével. A megkönnyebbüléstől, hogy semmi
rémisztőt nem talált, remegni kezdett a lába, a szája viszont mosolyra
húzódott.
– Fanny nem ölte meg George-ot, Grayson – mondta.
A férfi nem örülhetett ennek annyira, mint ő, mert az arca komoly
maradt.
– Akkor gyere ki onnan!
– De azt kiadogathatom neked, ami itt van – ellenkezett a lány, aztán
visszament a ládához, és kivette belőle az egyik puskát.
Vigyázva, hogy ne érjen a ravaszhoz, kinyújtotta Graysonnak, és
nem törődött a sürgetésével, hogy jöjjön ki a kamrából. Miután az
összes fegyvert kiadogatta, visszament a papírokhoz. Óvatosan sorra
felvette a halványzöld mappákat, aztán a nyíláshoz vitte és kiadta őket
Graysonnak. Amennyire első pillantásra meg tudta állapítani, főként
rajzok és térképek voltak bennük, de géppel vagy kézzel írott listák és
sok újságkivágás is.
Az utolsó, különösen vastag mappa ugyannak a röplapnak a
másolatait rejtette. Az a követelés állt rajta, hogy az angol katonaság
vonuljon ki Észak-Írországból. A hatvanas évek végén íródhatott szöveg
egyértelműen az IRA-tól, az Ír Köztársasági Hadseregtől származott.
Fanny szerint George rokonszenvezett azzal a terrorszervezettel.
– Ez érdekes – mondta Lexie, és kezébe vette a mappát, amelyből
már kezdtek kicsúszni a röplapok. – Jaj, ne! – kiáltott fel ijedten, de
nem sikerült visszatolni a papírokat, amelyek a port felverve
szétszóródtak a földön.
Lexie köhögni kezdett, és lehunyta a szemét, hogy ne égessék a
porszemcsék. Vaktában visszatapogatózott a nyíláshoz, és érezte, hogy
Grayson ujjai a csuklójára fonódnak.
– Gyere ki! – mondta neki újra a férfi, és ő eleget is akart tenni a
felszólításnak, de olyan erősen köhögött, hogy többször is próbálkoznia
kellett, mire sikerült a lyukba dugnia a lábát.
 Grayson, amennyire tudott, segített neki, miután pedig Lexie
átpréselte magát a résen, azonnal kivezette a kamrából. A
bástyatoronyban már tisztább volt a levegő. A lány azonban itt is csak
egy idő után tudta abbahagyni a köhögést. Az ijedtségtől még mindig
gyenge volt, és a falnak dőlt. Grayson megfogta a karját, hogy
megtartsa, mintha attól félne, hogy összeesik.
– Mi a fenéért vetted le a maszkot? – kérdezte szemrehányón.
Lexie megérintette a nyakában himbálózó, formára préselt anyagot.
– Mert zavart – mondta bűnbánóan.
Egy pillanatig azt kívánta, hogy a férfi vonja magához, ahogy ilyen
helyzetben már többször megtette. Most azonban csak elengedte a
karját.
– Mi történt? – kérdezte.
A lány beszámolt a röplapokról, amelyek kicsúsztak a kezéből, és
már haragudott magára, mert otthagyta őket szétszóródva a földön.
– Talán elérhetem az egyiket, ha…
– Nem! – Grayson újra megfogta Lexie karját. – Ez nem sürgős. Most
már tudjuk, hogy George nem fekszik itt. És eddig is könnyelműség
volt, amit tettél.
A lány nagyot nyelt, és nem tudta levenni a szemét a férfi ajkáról,
amely csak centiméterekre volt az övétől. Ha Grayson most
megcsókolná…
A férfi hirtelen elengedte Lexie-t, és nagyot fújtatott. Látszott rajta,
hogy vívódik, és a lány szívverése is csak lassan nyugodott meg.
– Köszönöm, hogy nem akarsz azonnal a rendőrséghez fordulni. És
azt is, hogy segítettél nekem. Nélküled… – mondta Grayson, de nem
fejezte be a mondatot, és megrántotta a vállát.
– Nélkülem is megoldottad volna – felelte Lexie kissé zavarban.
Egy pillanatig mind a ketten hallgattak, aztán a lány megköszörülte
a torkát.
– Most, hogy minden tisztázódott, azt hiszem, jobb volna, ha én
elmennék.
Grayson összeráncolta a homlokát.
– Nem érdekel, miről szólnak ezek a papírok?
– De igen, természetesen érdekel.
 – Akkor maradj! Át akarom nézni őket, és több szem többet lát.
Ahhoz is szükségem van a segítségedre, hogy mindent átvigyek a
konyhába.
– Rendben – mondta Lexie mosolyogva, mert örült, hogy Grayson
nem küldi el.
A hosszú folyosókon együtt a lakórészbe vitték a fegyvereket és a
papírokat, ott pedig mindent letettek a konyhaasztalra.
– Azt hiszem, először is le kellene tusolnunk – javasolta a férfi, és
Lexie örömmel követte a vendégszobákhoz.
Grayson porosan és izzadtan is izgató volt, de a lány nem volt biztos
benne, hogy ez rá is igaz, így a fürdőszobában boldogan megszabadult
az összekoszolódott ruháitól.
Amikor valamivel később frissen zuhanyozva és átöltözve
visszament a konyhába, a férfi már a konyhaasztalnál ült. A haja
nedvesen csillogott, és bár a szeme alatt sötétlő karikák arról
árulkodtak, hogy az utóbbi órák őt is megviselték, felcsigázottnak tűnt,
miközben az előtte fekvő papírokra összpontosított.
– Hogy van a nagynénéd? – kérdezte Lexie. – Beszéltél már Turner
doktorral?
– Röviden. Azt mondta, hogy Fanny alszik, és ő mellette marad, amíg
nagyanyám visszajön – felelte a férfi, aztán tovább tanulmányozta a
papírokat.
Azok láthatóan jobban érdekelték, mint a fegyverek, amelyeket az
asztal szélére tolt, hogy több helye legyen.
– És? – Lexie leült Grayson mellé, és az asztalt majdnem egészen
beborító papírokra pillantott. – Mindegyiknek az IRA-hoz van köze?
Grayson bólintott.
– És meglehetősen rázósak. Látod ezt az cikket? – mutatott az egyik
újságkivágásra. – Az észak-írországi határ menti hadjárat során
elkövetett merényletekről szól.
Lexie összeráncolta a homlokát.
– Arról olvastam valamikor. Az ötvenes évek végén az IRA
rendszeresen támadásokat intézett a brit hadsereg észak-írországi
intézményei ellen.
– Pontosan – mondta Grayson. – A függetlenségi mozgalom politikai
ágára, a Sinn Féin pártra azonban ez katasztrofális következményekkel
járt. Elveszítette a lakosság támogatását, és az egésznek az lett a vége,
hogy az IRA 1962-ben bejelentette, nem harcol tovább.
– Amíg aztán a szabadságjogi tüntetések a hatvanas évek végén a
véres vasárnaphoz, majd pedig a véres péntekhez vezettek, mert a brit
fegyveres erők tüzet nyitottak a békés tüntetőkre – idézte fel az
emlékeit Lexie.
Grayson bólintott.
– A zavargások sok szenvedést okoztak mindkét oldalon. Nehéz idők
voltak. És ha helyesen értelmezem ezeket a papírokat, akkor
meglehetősen részletesen tartalmazzák a határ menti hadjárat terveit.
– A férfi a kézzel írott listákra és térképekre mutatott, amelyeken
jelölések voltak. – Ezek itt egybeesnek a cikkekben szereplő
robbantások helyszíneivel. – Grayson két kézzel írott listát vett maga
elé. Az egyik több oszlopban rövidítéseket és számokat, a másik pedig
legalább egy tucat nevet tartalmazott. – Ez különböző robbanóanyagok
és fegyverek leltárjegyzékének tűnik. A rövidítésekből én legalábbis
erre következtetek.
– És a nevek? Azokhoz tartoznak, akik részt vettek a határ menti
hadjáratban? – kérdezte Lexie.
– A merényletek főfelelőseit, amennyire tudom, letartóztatták és
elítélték. De ezeknek az embereknek is biztosan közük volt hozzájuk. És
látod ezt? – mutatott Grayson az egyik névre.
– George Kennedy – olvasta fel Lexie. – Ő Fanny egykori vőlegénye?
A férfi bólintott.
– Bebörtönözték volna, ha ezek a papírok annak idején a rendőrség
kezére kerülnek.
– Miért őrizte meg őket ahelyett, hogy elégette volna? – kérdezte
Lexie értetlenkedőn.
– Sejtelmem sincs – felelte Grayson. – Talán úgy gondolta, valamikor
majd még szüksége lesz ezekre a dolgokra… – A férfi elhallgatott, mert
kinyílt az ajtó, és Agatha lépett be a konyhába. – Nagymama, már
visszajöttél? Elmentem volna érted.
Az idős hölgy leereszkedett az egyik székre.
– Taxival jöttem. Duncan most alszik, és azt mondták, hogy amúgy
sem tehetek semmit. Ha történik valami, majd telefonálnak.
– Tudtál beszélni apával? – kérdezte Grayson.
 Agatha nem válaszolt, mert meglátta az asztalon fekvő pisztolyokat.
– Jézusom, ezek meg hogy kerültek ide?
– A toronybástya kis kamrájában voltak – válaszolta, és Lexie látta,
hogy Agatha elsápadt.
– Fanny kamrájában? – Az idős nő aggodalmas pillantást vetett
Lexie-re. – Grayson, elmondtad neki…
A férfi bólintott.
– Igen. Ő talált rá Fannyra, és be kellett avatnom – mondta, és a
lányra pillantott, mielőtt újra a nagyanyjára nézett. – Lexie javasolta,
hogy nézzük meg, mi van a fal mögött.
– És? – Agatha hangja remegett. – Mit találtatok?
– Egy ládát. – Grayson az asztalt beterítő tárgyakra mutatott. – Ezek
voltak benne.
– Csak ezek? Semmi más? – kérdezte Agatha, és a szája elé kapta a
kezét, amikor Grayson megrázta a fejét. – Jóságos ég! És mi egész idő
alatt azt hittük…
Az idős nő nem fejezte be a mondatot, és mélyeket lélegezve
láthatóan megpróbálta összeszedni magát. Végül vis – szanyerte az
önuralmát, és megköszörülte a torkát.
– Tudnom kellett volna, hogy Fanny nem lenne képes megtenni,
amit állított. De nagyon meggyőző volt. – Agatha jobban megnézte a
papírokat. – És ezek mik?
Grayson elmondta, amit eddig kiderített.
– A papírok azt igazolják, hogy George részt vett az IRA határ menti
hadjáratában.
– Szóval mégis. – Agatha hátradőlt a székén. – Arthurral tudtuk,
hogy George bajba került az eltűnése előtt. Féltünk, hogy köze lehet az
IRA-hoz. Megnyerő fiú volt, de szélsőséges politikai nézeteket
hangoztatott. Fanny sokszor beszélt erről, amikor zavarodott volt, de
miután kitisztult a feje, letagadta, amit mondott.
– Nekem bevallotta, hogy George megeskette, senkinek sem beszél
erről – mondta Lexie.
Agatha felsóhajtott.
– Hogy őszinte legyek, én sem faggattam különösebben konokul –
vallotta be. – George kényes téma volt, és nemigen beszéltünk róla.
Fanny évekig nem emlegette. Csak egy ideje beszél állandóan róla, sőt
vele is. És arról, hogy George-ot ő… – Az idős nő megrántotta a vállát. –
Tudjátok, mit csinált vele.
Egy pillanatig mind a hárman hallgattak.
– Talán valóban meg szerette volna tenni – gondolkodott hangosan
Lexie. – Azt mondta, hogy George egészen hirtelen akart elmenni. A fal
akkor még valószínűleg nem volt kész, és Fanny kétségbeesésében talán
ki akart találni valamit arra, hogy visszatartsa a szerelmét.
Elképzelhette, hogy nemcsak George tárgyai kerülhetnek a fal mögé,
hanem ő maga is. Ez a képzelgés aztán önálló életet kezdett élni a
fejében. Vagy talán a gondolat, hogy a szeretett férfi elhagyta,
elviselhetetlen volt a számára. Ezért inkább azt akarta hinni, hogy
George nem ment el, hanem a fal mögött van – mondta a lány.
– Ezek lehetséges magyarázatok – mondta Agatha. – Clark mindig
meg volt győződve arról, hogy elmebajról van szó. – Az idős nő nagyot
sóhajtott. – Tudnom kellett volna, hogy ez túl sok Fannynak. Ő
egyszerűen túlságosan érzékeny.
Grayson összeráncolta a homlokát.
– Azért, mert valaki érzékeny, még nem képzeli azt, hogy embert ölt.
Ez azért már durva.
– Nem az – ellenkezett a nagyanyja –, ha belegondolsz, mit élt meg
Fanny. Észre kellett volna vennem, hogy azt nem fogja kibírni.
– Mit nem fog kibírni? – kérdezte Grayson.
Agatha felemelte a fejét, és Lexie látta, hogy könny csillog a
szemében.
– A hazugságunkat – felelte, és megfordult, amikor újra kinyílt az
ajtó.
Turner doktor lépett be rajta, és az utolsó mondatot már ő is
hallhatta.
– Agatha, ne! – mondta figyelmeztetőn.
– Már nincs értelme, Clark. – Az idős asszony szeméből könnycsepp
gördült ki. – Végre el kell mondanunk az igazat. Ha nem hallgattuk
volna el ilyen sokáig az igazságot, Duncannel talán nem történik meg
az, ami megtörtént. És Fanny sem lenne ilyen beteg.
Grayson értetlenkedő pillantást váltott Lexie-vel.
– Miről beszélsz, nagymama?
 Agatha felvette a földről a táskáját, és zsebkendőt keresett elő, hogy
megtörölje a szemét. Clark Turner közben mögéje lépett, és a vállára
tette a kezét. Az asszony felnézett rá, mintha a beleegyezését akarná
kérni. Aztán megint Grayson tekintetét kereste.
– Amikor George annak idején eltűnt, Fanny terhes volt tőle –
mondta.
Grayson elképedten nézett Agathára.
– De hát Fannynak nincs gyereke!
– De igen, van. – Agatha nagy levegőt vett. – Duncan az ő fia.
Édesapád nem az én fiam, hanem Fannyé.
 22
– Tessék? – Grayson láthatóan nem fogta fel, amit hallott. – De hát
akkor… Ezt azt jelentené…
– Hogy nem én vagyok a nagyanyád – mondta Agatha, akinek
láthatóan nagyon nehezére esett ez a vallomás. Lexie megpróbálta
végiggondolni, mit jelent ez a felfedezés. Mindent megváltoztat, és
szíven üthette Graysont, mert hirtelen felugrott, az ablakhoz ment, és
kinézett a sötét estébe.
– Apa tudja ezt? – kérdezte, miután megfordult.
Agatha a fejét rázta.
– Senki sem tudja. Csak én, Clark és Fanny. És természetesen Arthur
is tudta.
Grayson felhorkant.
– Hogy voltatok képesek ezt évekig eltitkolni előttünk? – Kezdetben
nem volt más választásunk – válaszolta Agatha. – Amikor Duncan nem
akarta elvenni édesanyádat, megindult a szóbeszéd. Ez azonban semmi
sem volt ahhoz képest, amit az emberek akkor mondtak volna, ha
Fanny hozott volna világra leányanyaként egy gyereket. Ötven éve az
még katasztrófa lett volna a mi mélyen katolikus országunkban. Ezért
úgy gondoltuk, hogy az a legjobb megoldás, ha Arthur és én a fiunknak
adjuk ki Duncant. Nekem nem lehetett gyerekem, ezt éppen akkoriban
tudtuk meg. Leányanyaként pedig mindenki megvetette volna Fannyt,
a házasságon kívül született gyermekéről már nem is szólva. Fanny
meg akarta kímélni ettől Duncant, ezért belement a tervünkbe. –
Agatha felnézett az idős orvosra. – Clark segített nekünk. Gondunk volt
rá, hogy Fanny terhességéről senki ne értesüljön, engem viszont
mindenki várandósnak higgyen. Duncan itt jött világra a várban, és a
születési anyakönyvbe engem vezettettünk be az anyjaként. Még
egyszerűbben is ment, mint hittük. Senki sem vett észre semmit, és
még csak gyanút sem fogott senki.
Lexie nagyot nyelt, amikor újra eszébe jutott az édesanyja sorsa.
Több mint húsz éve Fiona számára is vesszőfutás lehetett, hogy
házasságon kívül szült. Harminc éve viszont maga lehetett a pokol. Ma
már tudni lehet, milyen borzalmas állapotok voltak annak idején az
anyaotthonokban. A csecsemők közül sokan nem maradtak életben, de
a leányanyákkal is durván bántak. Nem csoda, hogy O’Donnellék más
megoldást kerestek.
– Miért nem avattátok be apát, és engem sem? – Grayson arca még
mindig dühös volt. – Már rég felnőttek vagyunk! Azt hittétek, hogy nem
értenénk meg?
– El akartuk mondani nektek – válaszolta Agatha –, de nem tudtuk,
hogyan tegyük. Ha sokáig együtt élünk egy hazugsággal, minden évvel
nehezebb lesz bevallani. Az sok mindent megváltoztatott volna, és
némely dolgokat biztosan nem az előnyükre, ezért inkább hallgattunk.
Ez így egyszerűbb volt, elsősorban Duncan számára. – Agatha nagyot
sóhajtott. – Természetesen voltak pillanatok, amelyekben közel jártunk
ahhoz, hogy mindent bevalljunk, de féltünk a következményektől.
Fanny nem akarta, hogy Duncannek hátránya származzon abból, ha az
emberek megtudják az igazságot a származásáról. Abban is biztos volt,
hogy Duncan meggyűlölné őt, mert azt hihetné, cserben hagyta.
– Hogy jutott ez az eszébe? – Grayson visszajött az asztalhoz, leült, és
Agathára nézett. – Fanny nem hagyta cserben apámat. Mindig itt volt
neki, ugyanúgy, mint te.
– Én azonban igazából nem az anyja voltam, hanem csak a
nagynénje. – Agatha a fejét ingatta. – Ez valójában nem számít, mert
mind a ketten nagyon szeretünk titeket. Fanny azonban nem tudta
vagy nem akarta ezt könnyen venni. Nehéz volt elviselnie, hogy nem
vállalhatta nyilvánosan a gyermekét. Ezért is viselkedett olyan
indulatosan, amikor apád nem akarta elvenni édesanyádat, Grayson.
Úgy érezhette, hogy a saját története ismétlődik meg, és ezt nem tudta
elfogadni. Csak akkor nyugodott meg, amikor Duncan legalább a
felelősséget vállalta érted. Azt hiszem, Fanny ezt kívánta elérni. Nem
akarta, hogy édesanyádnak ugyanazon kelljen keresztülmennie, mint
neki, és le kelljen mondania rólad.
Az édesanyja említésére Grayson szája körül keserű vonás jelent
meg. Lexie önkéntelenül azt kezdte találgatni, hogy a férfi azon
gondolkodik-e, nem lett volna-e jobb neki, ha az édesanyjánál nőhet fel.
Agatha közben Lexie-hez fordult:
 – Fanny ezért törődött Fionával is, és ezért buzdította mindig arra,
hogy hozza magával a kislányát, vagyis magát a munkába. Támogatni
akarta Fionát, mert bátornak találta, amiért vállalja magát, bár sokan
támadták ezért. Azt hiszem, Fanny annak idején szeretett volna
ugyanúgy viselkedni, mint Fiona, de azok még más idők voltak.
Így már érthető, miért voltam gyakran a várkastélyban – gondolta Lexie.
– Jól van, de most már elég ebből! – Grayson fáradtan megdörzsölte a
szemét, aztán szigorúan Agathára és Turner doktorra szegezte a
tekintetét: – Nincs több titkolózás. Mostantól nyílt lapokkal játszunk.
Elmondjátok az igazságot Duncannek, méghozzá már holnap reggel.
Fannynak pedig meg kell tudnia, hogy kinyitottuk a kamrát, és George
nem volt ott. Őt pedig újra elküldjük egy specialistához, hiszen
nyilvánvalóan sürgősen segítségre van szüksége, hogy feldolgozza ezt a
traumát. Keresünk valakit, aki jobban ért ehhez a területhez, mint te,
Clark, és itt, Dunmore-ban kezelheti Fannyt. – A férfi a papírokra és a
fegyverekre mutatott. – Ezeket pedig megkapja a rendőrség. Ott talán
tudnak kezdeni velük valamit, és megmondhatják nekünk, hová tűnt
valójában George. Mert azt most már tudjuk, hogy a kamrában nincs.
– Nem hiszem, hogy Fannynak meg kellene tudnia, mi történt a volt
vőlegényével. Lehet, hogy az még jobban összezavarná – mondta az
orvos.
– Kezdetben talán – felelte Grayson. – De esélyt kell kapnia arra,
hogy végre feldolgozza a dolgot, és megnyugodjon. Így semmiképpen
sem mehet minden tovább.
Turner doktor és Agatha összenézett.
– Graysonnak igaza van, Clark. Ennek véget kell érnie. Fanny eleget
szenvedett – mondta az idős nő, és olyan lesújtottnak tűnt, hogy Lexie
szívébe szúrás hasított.
Agatha fájdalmát Clark Turnernek is nehéz lehetett elviselnie, mert
hevesen megrázta a fejét.
– És veled mi lesz? Nem akarom, hogy mindentől megfosszanak. Nem
azt érdemled.
– Senki sem foszt meg semmitől, Clark. – Agatha megpaskolta az
orvos kezét. – Anya lehettem, noha ez egyébként nem adatott volna
meg nekem. Ez több volt, mint amit kívánhattam, és nagyon boldoggá
tett. Ez azonban Fanny kárára történt, és ennek most véget kell érnie.
Tiszta lapot nyitunk, és őszinték leszünk.
Egy hosszú pillanatig szótlanul néztek egymásra, aztán az orvos
megfogta Agatha kezét.
– Jól van. Te vagy a főnök – mondta.
Egymásra mosolyogtak, aztán az öreg doktor leült Agatha mellé.
Lexie meghatódva látta, hogy nagyon sokat jelentenek egymásnak.
Graysont viszont zavarhatta ez a harmónia, mert hirtelen felugrott, és
nagy léptekkel elhagyta a konyhát. Heves viselkedése láthatóan
megijesztette Agathát és az orvost.
– Hová rohant Grayson?
– Megnézem, mi van vele – mondta Lexie.
Amikor kilépett a folyosóra, a bejárati ajtó éppen becsukódott
Grayson mögött. A lány utánaindult, és a vár boltíve alatt talált rá. A
falnak dőlve felnézett az éjszakai tiszta égboltra, amelyen csillagok
ragyogtak.
– Mi van veled? – kérdezte a lány, és karba fonta a kezét, hogy ne
essen kísértésbe, és ne érintse meg a férfit. – Ez túl sok volt neked,
igaz?
Amikor Grayson hangosan kifújta a levegőt, ez egyszerre hangzott
sóhajtásnak és nyögésnek.
– Mondhatni – válaszolta.
A hangja fáradt volt, és megdörzsölte a szemét, mintha nehezen
tudná nyitva tartani. Lexie szívesen megvigasztalta volna, de nem
tudta, mit mondhatna egy olyan érzelmi megpróbáltatás után, amelyet
a férfinak éppen ki kellett állnia. Valójában csak egyetlen jó dolog volt
ebben az egészben.
– Fanny legalább nem gyilkos.
Grayson örömtelenül felnevetett.
– Nem, nem az. A nagyapám viszont az IRA katonája volt, és a
fegyveres erőszaktól sem riadt vissza. Az a férfi pedig, akit a
nagyapámnak hittem, valójában a nagybátyám volt. És az a nő, aki
néhány perce még a nagyanyám volt, még csak nem is a vérrokonom.
Ha úgy gondolod, hogy ennek örülnöm kell, akkor inkább ne mondj
semmit.
Lexie nagyot nyelt.
 – Tudom, milyen érzés ez. Számomra is sok minden megváltozott,
amióta itt vagyok.
A helyzetük valóban hasonló. Az, amit Lexie a családjáról tudni vélt,
tévedésnek bizonyult. Az élete fenekestül felfordult, ahogyan most a
férfié is, ezért aztán tökéletesen át tudta éreznie a zavarodottságát és a
dühét. Azt viszont Grayson nem akarja meglátni, hogy ez az egész nem
olyan rossz, mint amilyennek ő hiszi.
– Még nem lehet tudni, mit és miért tett George az IRA tagjaként –
emlékeztette Lexie a férfit. – Ami pedig a rokonsági kapcsolatokat illeti:
valóban annyira fontos, hogy Fanny vagy Agatha a nagyanyád?
– Igen, rohadtul fontos! – csattant fel Grayson. – Te hogy éreznéd
magad, ha kiderülne, hogy a családod egész életedben hazudott neked?
A lány összeszorította a fogát.
– Ezt sajnos nem tudom megítélni, mert nekem nincs családom –
mondta, és közelebb lépett a férfihoz. – Én mindig egyedül voltam.
Nyilván fájt neked, hogy édesanyád nem úgy viselkedett, ahogyan
kellett volna. De neked legalább volt édesanyád. Talán csalódtál benne,
de ott volt neked és gondoskodott rólad. Téged nem hagyott
bedrogozva magadra, mint az a nő engem, akit az anyámnak hittem.
Grayson meglepetten nézett a lányra, aztán megrázta a fejét.
– Olyat nem tett, de cserben hagyott, amikor megismerte a
mostohaapámat. Akkor én már egyszeriben nem kellettem neki.
– De eljöhettél ide, Agathához és Fannyhoz – idézte Lexie a férfi
emlékezetébe. – Ők magukhoz vettek, itt voltak neked, amikor
szükséged volt rájuk. Ők szeretnek téged, Grayson. Ők a családod, a
biztos hátországod. Akikre számíthatsz, ahogy te magad is mondtad. És
ezért teljesen mindegy, hogy valójában melyikük a nagyanyád.
A férfi válaszolni akart, de Lexie tovább beszélt. Nem tudta
megállítani a szavakat, amelyek kitörtek belőle, miközben elszántan
küzdött a düh ellen, amely kis híján elhatalmasodott rajta.
– Ami pedig édesapádat illeti: talán nem érted meg magad vele, de ő
gondoskodott rólad. – A lány a fejét csóválta. – Tudod, hogy ti ketten
valójában nagyon hasonlóak vagytok? Egyformán büszkék ahhoz, hogy
engedjetek. És mind a ketten annyira el vagytok foglalva a saját
sebeitek nyalogatásával, hogy nem tudtok felnőtt emberek módjára
beszélni egymással.
 Grayson elfintorodott.
– Akkor talán még hálásnak is kell lennem azért, hogy apám
eljátszotta a vagyonát?
– Azt nem kell, de megpróbálhatnád megérteni. És beláthatnád, hogy
nem vagy olyan szegény, mint gondolod. – Lexie nagy levegőt vett, és
legnagyobb elképedésére egyszeriben a sírás környékezte. – Sok embert
ismerek, aki csonka családban nőtt fel. Vagy egyáltalán nem volt
családja. Te nem tartozol közéjük, Grayson, és sejtelmed sem lehet,
milyen az, ha olyan helyen kell felnőnöd, ahová nem tartozol, vagy ahol
senki sem szeret fenntartás nélkül. Úgyhogy ne sajnáld tovább magad
azért, amiért valójában hálásnak kellene lenned.
Lexie elhallgatott, és miközben elveszett a férfi szemében,
rádöbbennt, hogy valójában egyáltalán nem dühös rá, hanem csak
kétségbe van esve. A helyzet nemcsak Grayson erejét haladja meg,
hanem az övét is, és felébresztette benne azt az érzést, amely egész
életében kínozta. Egyedül van, és ez akkor sem változik, ha Dunmore-
ban egy ideig úgy is érződött. Arra ugyanis nincs sok remény, hogy
megtalálja az édesanyját, és Graysonnal is hamarosan elválnak az
útjaik. Nem tartoznak össze, és a felismerés annyira fájt, hogy a lány
egyszeriben nem tudott uralkodni magán. Felzokogva megfordult, és
visszaszaladt a várba.
– Lexie, várj! – kiáltott utána a férfi, ő azonban nem állt meg, hanem
felsietett a lépcsőn.
El kellett volna mennem, amikor Grayson arra kért – őrölte magát,
miközben belépett a szobájába. Minden egyes perccel, amelyet a férfi
közelében tölt, nagyobb lesz a szívében a zűrzavar és nehezebb az, hogy
elszakadjon tőle…
Kivágódott az ajtó, és a küszöbön Grayson jelent meg. A mellkasa
sűrűn emelkedett és süllyedt, az arca ugyanúgy zavarodottságról
árulkodott, mint a lányé.
– Sajnálom. Nem akartam azt mondani. Én…
A férfi két nagy lépéssel ott termett Lexie-nél, a karjába zárta és
megcsókolta.
 23
Lexie felhagyott a gondolkodással, és átadta magát a heves érzéseknek,
amelyeket Grayson érintései váltottak ki belőle. A férfiba
csimpaszkodva viszonozta a csókját, amely most nem szelíd volt,
hanem kétségbeesettségről árulkodott. A lány szíve ujjongott, és nem
adott esélyt az elméjének arra, hogy tiltakozhasson az egész lényét
átjáró boldogság ellen. Csak akkor tért vissza a valóságba, amikor
Grayson elvált a szájától. El akart húzódni a férfitól, ő azonban újra
magához húzta.
– Ne! – mondta Lexie, mert nem engedhette meg, hogy Grayson
megint megcsókolja.
Nem, mert akkor egészen biztosan végleg elfelejtené, milyen volt az
élete, amikor még nem ismerte a férfit. Akkor nem tudná, hogyan bírta
ki egy olyan világban, amelynek Grayson nem volt a része. Akkor nem
tagadhatná tovább, hogy hiába küzdött sokáig az érzés ellen, hogy
beleszeretett ebbe a férfiba. És ez rettenetesen megijesztette.
– Hidd el, te valójában nem akarsz engem. – A lány hangja remegett.
– Nekem… ez nem megy.
A férfi szemében megvillant valami, és olyan erős volt, hogy a
lánynak elakadt tőle a lélegzete. Aztán nyoma veszett, és Grayson
elengedte Lexie-t.
– Ahogy gondolod – mondta, aztán kiment a szobából, és becsapta
maga után az ajtót.
Lexie hallgatta a férfi lépéseit, amíg azok végül elhaltak a lépcsőn,
aztán lerogyott az íróasztal mögött álló székre, és a semmibe révedt.
Miért küldte el Graysont? A férfi utánasietett és megcsókolta, ez pedig
arról árulkodik, hogy jelent a számára valamit. Ő pedig nem vállalta a
kockázatot, hogy engedjen annak az érzésnek, amely újra meg újra a
férfihoz vonzza, hanem visszautasította. Mert nem tudta legyőzni a
félelmét. A szívét megviselte, amit eddig megélt, és nem akarta, hogy
Grayson végleg összetörje. De vajon megakadályozhatja ezt most még?
Nem késett el vele, ha máris ennyire fáj?
 Lexie nagy nehezen felállt, elvonszolta magát az ágyhoz, lerogyott
rá, és lehunyta a szemét. Odakint felbőgött egy kocsi motorja, és a telt
hang alapján Grayson BMW-je volt. Az autó aztán gyorsan kihajtott az
udvarról. Miután újra csend lett, Lexie nem tudta tovább visszatartani a
sírást. A hasára fordult, a párnába fúrta az arcát, és zokogás rázta a
vállát.

***

Grayson feltépte a kocsija ajtaját, és beült a kormány mögé. Beindította

a motort, megfordult az autóval, és túlságosan gyorsan áthajtott a
kapun. Sejtelme sem volt, hová akar menni, de el kellett kerülnie innen,
méghozzá minél előbb.
Miután maga mögött hagyta a várat, az utat csak a kocsija fényszórói
világították meg a sötétben. Önkéntelenül Lexie-t látta maga előtt,
ahogy annak idején hálóingben állt az úton, és halálra rémítette őt.
Azóta nem tud megnyugodni, és ez lassan, de biztosan őrületbe kergeti.
Mi a fenéért kellett az előbb a lány után rohannia? A mindenségit,
Lexie-nek valójában már régen nem kellene itt lennie. Ő maga is
felajánlotta, hogy elmegy, miután beszámolt a főnöke zsarolásáról.
Graysont megdöbbentette, amit hallott, és végre lett volna oka arra,
hogy távol tartsa magától Lexie-t.
Hallatlanul megkönnyebbült attól, hogy csalódott a lányban, mert
így nem kellett tovább azon gondolkodnia, hogy miért varázsolta el őt
teljesen. Pillanatnyi zavarodottságnak tudta be a dolgot, és azt hitte,
végre lezárhatja ezt az ügyet, és elfelejtheti a lányt.
Aztán Lexie rátalált Fannyra a kamrában, és felfedezte a titkot,
amelyet ő elkeseredetten elrejteni igyekezett előle. A lány pedig – noha
ő attól tartott – nem fordult a rendőrséghez, hanem veszélybe sodorta
magát azért, hogy segítsen neki és a családjának. Átpréselte magát a
keskeny résen, ő pedig halálosan rettegett, mert nem mehetett volna
utána, ha odabent történik vele valami. Amikor Lexie sértetlenül jött ki,
ő annyira megörült, hogy a lány haját és arcát borító vastag porréteg
ellenére a legszívesebben megcsókolta volna. És még nem állt készen
arra, hogy elengedje. Ezért ajánlotta fel neki, hogy együtt nézzék át a
papírokat. Jó volt maga mellett tudnia Lexie-t, és amikor Agatha a
vallomásával kirántotta a talajt a lába alól, a lány volt az, aki
utánaszaladt és vigasztalni próbálta. Ő pedig közel járt ahhoz, hogy a
karjába vonja Lexie-t. A lány azonban észre térítette. Nemcsak a szavai
érintették meg, hanem a szomorúság is a szemében. A mindenségit,
egyszerűen nem tudja elviselni, hogy sírni lássa!
Amilyen kötözni való bolond, utánaindult, mert úgy érezte, egy
részét veszítené el, ha Lexie elmenne. Ez képtelenség. Teljes képtelenség.
Neki még soha senkire nem volt szüksége. Egyedül is nagyon jól
boldogul. És ez így is marad, mert nem fogja Lexie-t még egyszer ilyen
közel engedni magához.
Grayson ráfordult egy kis kövezett mellékútra, amely a szikláknál
található parkolóhoz vezetett. Onnan egy ösvényen a kilátóhelyhez
ment tovább, ahonnan nappal csodás kilátás nyílt a tengerre és a
Dunmore-kastélyra. A szeme már megszokta a sötétséget, és a hold elég
fényt adott ahhoz, hogy ki tudja venni a várkastély körvonalait. Az
ablakok mögött még égett a villany. Nem Lexie szobájában, mert az az
udvarra néz. Az azonban, hogy a lányra gondolt, így is képeket idézett
fel Graysonban. Arról, ahogy a lány az előbb a karjában feküdt és
szenvedélyesen viszonozta a csókját, ő pedig már csak arra tudott
gondolni, hogy elmondhatatlanul kívánja Lexie-t. Amikor el akarta ezt
mondani neki, a lány visszautasította. Már megint.
„Hidd el, te valójában nem akarsz engem.” Ez felfoghatatlan! Grayson
megcsóválta a fejét, és megpróbált hálát érezni Lexie iránt. Ő nem
alkalmas egy kapcsolatra, és ilyen bonyodalmakra sincs szüksége. Jó,
hogy a lány visszarántotta a valóság talajára. Amit Lexie iránt érzett,
egyszerűen csak kémia volt. Vonzotta a lány, és ez elég volt egy futó
viszonyhoz. Többről nincs szó – gondolta.
A szélnek tartotta az arcát, és kinézett a tengerre. A hullámok
dörögve csapódtak odalent a szikláknak. Grayson minden porcikája fájt,
és zúgott a feje, mégis csak hosszú idő múlva indult vissza lassan a
kocsijához. Beült a kormány mögé, hátradőlt az ülésen, és lehunyta a
szemét. Csak egy pillanatra… – gondolta nagyot sóhajtva és túlságosan
fáradtan ahhoz, hogy elhessegesse Lexie képét, amely azonnal újra
megjelent előtte. Néhány másodperccel később álomba zuhant.
 24
A szoba csöndjét hangos dallam törte meg, és Lexie ijedten felült.
Álmosan körbenézett, és meglepetten látta, hogy odakint már világos
van, ő pedig felöltözve fekszik az ágyon. A dallam még mindig szólt, és
Lexie végre rájött, hogy a hangot a mobiltelefonja adja ki.
Nagy nehezen felkelt, de mire odaért az íróasztalhoz, amelyen a
telefonja feküdt, már megszakadt a hívás. A kijelzőn Lexie látta, hogy
Andrew kereste. Valószínűleg azt akarja tudni, hogy végrehajtotta-e az
utasítását, és elutazott-e. És neki pontosan ezt kell most tennie,
méghozzá sürgősen, mert a telefonján ijedten látta, hogy már majdnem
kilenc óra van.
Nem akart ilyen sokáig aludni, sőt még csak elaludni sem, amikor
ledőlt az ágyra. Nem, mert tudta, hogy ilyen körülmények között
semmiképpen sem maradhat tovább Dunmore-ban. A fájdalom
azonban, amelytől még mindig elszorult a szíve, túl erős volt. Sokáig
sírt, és valamikor legyűrhette a fáradtság. Kipihentnek azonban most
sem érezte magát. Fájt a feje, és miután kivonszolta magát a
fürdőszobába, a tükörbe nézve azt látta, hogy a sírástól bedagadt a
szeme.
Gyorsan megmosta az arcát, de még akkor sem érezte jobban magát,
amikor kevéssel később visszament a szobájába, hogy csomagolni
kezdjen. A szorongása egyre erősebb lett, miközben a bőröndjébe tette
a ruháit, mert félt a pillanattól, amelyben majd Grayson elé kell állnia.
Sok minden történt közöttük, és ő valójában még sok mindent el
akarna mondani a férfinak. Már ha Grayson még egyáltalán szóba áll
vele. És ha igen, változtatna az bármin is?
Lexie számtalanszor elképzelte, milyen lesz majd a találkozásuk,
miután azonban lement a konyhába, senki nem volt ott. Grayson nyilván
már rég bement a többiekkel Duncanhez a kórházba – gondolta a lány
megkönnyebbülten. A férfi talán éppen azért indult el korán, hogy vele
még véletlenül se találkozzon össze. A gondolatra szúrás hasított a
szívébe, de elszántan nem akart tudomást venni róla.
 Nagy sóhajjal még egyszer körbenézett a konyhában, amelyben oly
sok időt töltött az utóbbi napokban. A búcsút nehezebbnek érezte, mint
valaha is hitte, és azon gondolkodott, halogassa-e még egy kicsit azzal,
hogy megreggelizik. Azonban nem volt éhes, ezért fogta a táskáit, hogy
elinduljon. Az ajtóban még egyszer utoljára megállt, és az utazótáskája
oldalzsebéből kivette a renoválási terv rajzait. Neki már nincs szüksége
rájuk, de O’Donnellék talán ötleteket meríthetnek belőlük, ha maguk is
fel akarják újítani a várkastélyt. Lexie gyorsan lekörmölt egy üzenetet,
és a cédulát a többi papírral együtt a konyhaasztalra tette. Már ha még
bármit is elfogadnak tőlem – gondolta szomorúan, aztán elhagyta a
konyhát.
Odakint betette a táskákat a kocsijába, és már éppen el akart indulni,
amikor Ryan fordult be a belső udvarra az ezüstszínű Mercedesével.
Leparkolt a Golf mellett, és lendületesen kiszállt.
– Szia, Lexie! Látom, éppen indulsz – mondta elégedett vigyorral az
arcán, és zsebre dugta a kezét. – Üdvözlöm a főnököt. Mondd meg neki,
hogy ne aggódjon, én itt mindent kézben tartok.
Lexie-t meglepte, hogy a kollégája ilyen nyugodt. Aztán eszébe
jutott, hogy Ryan nem értesülhetett a tegnap történtekről.
– Te még nem tudod, ugye?
– Mire gondolsz? – A férfi mosolya egy árnyalattal halványabb lett. –
Történt valami?
Lexie röviden elmondta, hogy Duncan kórházba került.
– Tessék? Hogyhogy? – kérdezte Ryan ijedten, és elsápadt. –
Balesetet szenvedett?
– Ezt majd tőle kérdezd meg, ha hazaengedik – felelte Lexie, mert
úgy gondolta, hogy Duncan öngyilkossági kísérlete nem tartozik a
kollégájára.
– De nekem még ma beszélnem kell Mr. O’Donnell-lel – mondta Ryan
határozottan.
Lexie elképedten nézett rá.
– Ezt nem gondolhatod komolyan. Nem hallottad, amit mondtam?
Duncan nincs jól, és biztosan kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a
szerződésről tárgyaljon veled.
– Világos, és nagyon szomorú is, de nekünk meg kell kötnünk az
üzletet – felelte Ryan. – Ez Mr. O’Donnellnek is érdeke. Nyilván meg
fogja érteni, hogy nem várhatunk tovább. A szerződést a lehető
leghamarabb alá kell írnia. Annyi ereje még biztosan van.
Lexie haragra gerjedt.
– Azt hiszem, nem érted: az üzletből semmi sem lesz.
– Ki mondta ezt? – A kollégája Lexie-re meredt, és ő rémületet látott
a szemében. – Az nem lehet. Andrew egészen biztos benne, hogy
O’Donnell nekünk adja el a várkastélyt.
– Tudom. – Lexie gyomra összerándult, amikor a zsarolásra gondolt.
– A helyzet azonban megváltozott.
– Tessék? Mit akar ez jelenteni? – Ryan megkerülte Lexie kocsiját, és
megfogta a lány karját, hogy ne szállhasson be. – Várj! Nem mehetsz el
úgy, hogy nem mondod el, mi történt.
– Hagyj békén! – válaszolta Lexie, aztán kiszabadította a karját, és
beszállt.
– A kórházba akarsz menni, igaz? – Ryan megfogta a kocsiajtót, hogy
Lexie ne csukhassa be, és lehajolt hozzá. – Engem lebeszélsz róla, te
viszont odamész, hogy én rossz színben tűnjek fel Andrew előtt. Azért
hordasz össze hülyeségeket, hogy nekem ne sikerüljön a tárgyalás. De
hiába mesterkedsz, mert én…
– Nem a kórházba megyek – vágott közbe Lexie. – És neked sem
kellene, mert akkor Mr. O’Donnell fiával gyűlik meg a bajod. Azt a
beszélgetést a helyedben én biztosan kihagynám.
A lehetőség, hogy Grayson Fitzgeralddal kell szembekerülnie, egy
pillanatra megbénította Ryant, és nem akadályozta meg, hogy Lexie
becsukja a kocsija ajtaját. Ő pedig beindította a motort, hátramenetbe
kapcsolt, aztán leengedte az ablakát.
– Minden jót, Ryan! – mondta.
Már megfordult az autóval, és éppen ki akart hajtani az udvarról,
amikor a kollégája felocsúdott a dermedtségéből.
– Kinek az oldalán állsz te valójában? – kiáltotta, miközben Lexie
gázt adott.
A visszapillantó tükörből látta, hogy Ryan előhúzta a zsebéből a
mobiltelefonját. Bizonyára azért, hogy értesítse Andrew-t az új
fejleményekről. Lexie nyelt egyet, amikor eszébe jutott a
szerződésszegési büntetés, amelyet aligha úszhat meg, de már
meghozta a döntését, és ki is fog tartani mellette. Most egyébként is
más dolgokkal kell foglalkoznia.
Lehajtott Cerighbe, onnan pedig a Rose Cottage-hoz ment tovább.
Miután odaért, a ház előtt csak Eileen öreg furgonja állt, Betty Minije
nem. Eileen beengedte Lexie-t, és közölte vele, hogy a barátnője nincs
itt.
– Tegnap reggel óta nem láttam – mondta.
Lexie felsóhajtott.
– Akkor biztosan még mindig Aidannel van – mondta.
Csomagolás közben megpróbálta elérni Bettyt, de megint csak a
hangpostája kapcsolt be, az üzenetére pedig még nem válaszolt a
barátnője.
– Most már együtt vannak? – kérdezte Eileen, és elmosolyodott,
amikor Lexie bólintott. – Sejtettem, hogy alakul közöttük valami. Nem
ülsz le? Éppen reggelizni készülök, és csatlakozhatnál hozzám.
– Szívesen – felelte Lexie, és követte az asszonyt a konyhába, ahol
egy tálban joghurtos-gyümölcsös granola állt.
– Megkaphatod az enyémet. Még nem ettem bele, magamnak pedig
mindjárt készítek egy másik adagot – mondta Eileen, és már a
szekrényhez indult volna, de Lexie megállította.
– Köszönöm, de nem vagyok éhes.
– Egy teát azért csak megiszol? Esetleg az erősítőből? – javasolta az
asszony. – Éppen felforrt a víz.
– Köszönöm, azt elfogadom – mondta Lexie, és leült az asztalhoz.
– Mi történt tegnap a várban? – kérdezte Eileen, miközben
elkészítette a teát. – Cerighben azt beszélik, hogy egy mentőhelikoptert
láttak érkezni. Dunmore-ban szállt le?
Lexie már nem csodálkozott azon, hogy a hírek szélsebesen
terjednek a faluban.
– Duncant vitték kórházba – felelte bizonytalanul, mert nem tudta,
mennyit áruljon el. Aligha tart sokáig, hogy mindenki értesüljön az
öngyilkossági kísérletről, de nem akarta ő kezdeni a hír terjesztését.
Ezért kitért a válasz elől, amikor Eileen megkérdezte, hogy mi történt
Duncannel. – Azt nem tudom – állította.
Eileen sejthette, hogy ő többet tud, mint amit bevall, de beérte
annyival, hogy hosszú pillantást vetett Lexie-re.
 – Jézusom, szegény ember! – mondta, miközben kivette a teaszűrőt a
kannából. – Nem kedvelem különösebben, de most sajnálom. Főként
Fanny miatt. Később majd fel is hívom, hogy megkérdezzem, hogy van.
Lexie ezt nem tartotta jó ötletnek, mert nem tudta, milyen
állapotban van Fanny a fárasztó éjszaka után. Aztán eszébe jutott az
első találkozásuk a várkastély udvarán, és hogy mennyire megörült
Fanny, amikor meglátta Eileent. Rajong a teáiért, és egyébként is
nagyon közel állnak egymáshoz. Lexie ezért úgy döntött, hogy nem szól
bele a dologba. Fannynak talán még jót is tesz majd, ha Eileen felhívja.
– És most mi lesz? – Eileen két bögrét vett ki a szekrényből, és hátat
fordított Lexie-nek, miközben kitöltötte a teát. – Mármint a várral és
veled – tette hozzá, amikor az asztalhoz hozta a csészéket, és az egyiket
Lexie elé tette.
– Azt hiszem, Dunmore-t mégis Grayson kapja meg, és nem a
főnököm.
– Értem. – Eileen is leült az asztalhoz. – És mi lesz a megbízásoddal?
– Azt már teljesítettem.
Lexie nagyot sóhajtva hátradőlt, és eltökélten nem gondolt a
bosszúságra, amelyben majd még része lesz.
– Vagyis elutazol?
Eileen kinyitotta az asztalon álló cukortartót, és két-két kanállal tett
belőle a teájukba.
– Én nem édesen iszom – tiltakozott Lexie megkésve, de Eileen csak
mosolyogva egy kiskanalat adott neki, hogy elkeverhesse a cukrot.
– Ma jobb lesz, ha édesen iszod. A cukor jót tesz az idegeknek –
mondta, aztán elkomolyodott. – És mi lesz Fionával? Felhagysz a
kereséssel?
Lexie megkavarta a teáját.
– Nem, még nem. Szeretnék még egyszer beszélni Flaherty atyával.
Talán sikerül valamit kiszednem belőle. Nem tudod, visszajött már
Letterkennyből?
– Azt sem tudtam, hogy ott van – felelte Eileen. – Tudod, ha csak
tehetem, nagy ívben elkerülöm a templomot.
Lexie azon gondolkodott, ő is ezt tegye-e, ha a pap még mindig a
püspöknél van.
 – Maradhatnék nálad egy éjszakára? A várba már nem akarok
visszamenni, és ha ma nem tudok beszélni Flaherty atyával, szeretném
holnap újra megpróbálni.
– Hát persze! – Eileen elmosolyodott. – Addig maradhatsz, amíg
akarsz. Nekem viszont mindjárt mennem kell. Leitrimben van egy
speciális intézmény, azt szeretném megnézni, mert talán szóba jöhet
Janice számára. Esténél hamarabb aligha érek vissza, de te kaphatsz
kulcsot, és akkor szabadon jöhetsz-mehetsz.
Lexie hálásan köszönetet mondott az édesanyja régi barátnőjének,
akire ő is mindig számíthatott.
– Bárcsak mindenki így örülne annak, hogy itt vagyok! – mondta
kissé bánatosan, és megpróbált nem gondolni Graysonra.
Eileen bátorítón elmosolyodott, aztán mesélt a terápiáról, amelyet
hamarosan elkezdenek a lányánál. Lexie, miközben hallgatta, a teáját
iszogatta, bár az túl édes volt neki. És sajnos az sem bizonyult igaznak,
hogy megnyugtatja az idegeket, mert még akkor is zaklatott volt,
amikor Eileen egy óra múlva elköszönt tőle. Hogy elfoglalja magát,
elmosogatta az edényeket, a gondolatai azonban egész idő alatt
Graysonnál jártak. Egyszerűen nem ment ki a fejéből, és bízott benne,
hogy ha sikerül beszélnie Flaherty atyával, egy időre el tudja felejteni.
Éppen indulni akart a parókiára, amikor megszólalt a mobiltelefonja.
Egy pillanatra megijedt, hogy Andrew hívja, de a kijelzőn nagy örömére
Betty fotója jelent meg, ezért azonnal fogadta a hívást.
– Szia, Lexie! Sajnálom, hogy csak most hívlak. Nem találtam a
töltőkábelemet, de szerencsére éppen meglett.
A barátnője ismerős hangja könnyeket csalt Lexie szemébe. Nem
egészen egy nap telt el azóta, hogy találkozott Bettyvel, neki mégis
kisebb örökkévalóságnak tűnt, mert annyi minden történt időközben.
– Hol vagy? – kérdezte.
– Enniskillenben, de mindjárt indulunk Aidan szüleihez – újságolta
Betty vidáman.
– Te Enniskillenben vagy? Az félúton van Dublin felé – mondta Lexie
meglepetten.
– Tudom. – Betty elnevette magát. – Ne kérdezd meg, hogyan
kötöttünk ki éppen itt. Tegnap csak úgy nekiindultunk, mert egy kicsit
kettesben akartunk lenni, és úgy gondoltuk, hogy az első kellemesnek
tűnő szállodánál megállunk. Olyan jót beszélgettünk azonban, hogy
mire észbe kaptunk, már másfél órája úton voltunk. Végül
Enniskillenben töltöttük az éjszakát, és Aidan ma reggel azt mondta,
hogy innen már nem laknak messze a szülei. Amúgy is be akart már
mutatni a mamájának, és az javasolta, hogy látogassuk meg, mert az
apja éppen elutazott valahová. Az édesanyja örömmel fogadta a hírt,
hogy jövünk, és ma estére meghívott minket vacsorára. És képzeld,
Aidan szülei Dublin közelében egy régi udvarházban élnek. Őrület,
igaz? Alig várom, hogy megismerjem Aidan mamáját. Remélem, kedves
nő, bár biztosan az, ha ilyen fia van. – Betty megszakította a
szóáradatát, hogy nagyot sóhajtson. – Jaj, Lexie, elképzelni sem tudod,
mennyire boldog vagyok! Aidan a világ legklasszabb pasija, és nagyon
örülök, hogy adtam neki még egy esélyt.
– Örülök nektek – mondta Lexie, és így is volt.
A levertségét azonban nem sikerült eltitkolnia, és ez most már
Bettynek is feltűnt.
– Jaj, de szörnyű vagyok! Egész idő alatt csak magamról beszélek.
Nálad mi a helyzet? Van valamilyen újság?
– Igen. Olyan sok is, hogy azt sem tudom, hol kezdjem – felelte Lexie
fátyolos hangon, aztán visszament a házba, leült a konyhában, és
mindent elmesélt a barátnőjének.
Miután befejezte, Betty felnyögött.
– Jóságos ég, én ostoba liba meg csak Aidanről áradoztam neked!
Természetesen azonnal visszamegyünk. Ha máris kocsiba ülünk, két
óra múlva Cerighben lehetünk.
– Nem, ezt nem szeretném – tiltakozott Lexie. – Erre igazán nincs
szükség, és amúgy sem segíthetnél. Még egyszer beszélek Flaherty
atyával, és ha semmi újat nem tudok meg tőle, visszamegyek Dublinba.
– És aztán mi lesz? – kérdezte Betty.
– Mármint Andrew-val? – Lexie megrántotta a vállát. – Szinte biztos,
hogy kirúg, ha megtudja, hogy beszéltem a zsarolásáról Graysonnak. És
mivel ezzel megszegtem a munkaszerződésemet, valószínűleg vaskos
büntetést is a nyakamba varr.
– Igaz, ez benne van a munkaszerződésünkben – mondta Betty
ijedten. – Ajvé!
– Szerinted hiba volt, hogy elmondtam? – kérdezte Lexie.
 – Semmiképpen – felelte a barátnője megnyugtatón. – Nem is
tehettél mást. Andrew nem úszhat meg egy ilyen aljas trükköt. Egyelőre
azonban ne csinálj semmit! Biztosan Andrew sem akarja, hogy
megtudják, mit tett. Úgy nagyobb lesz a játékterünk.
Lexie felnyögött.
– Igen, tudom, de nem is annyira rólam van szó, mint inkább a
cégről. Mi lesz, ha Andrew valóban csődbe megy, és te is az utcára
kerülsz? Akkor viszont az az én hibám lesz.
– Szamárság! – válaszolta Betty. – Nem hiszem, hogy valóban
annyira rossz a helyzet. Arról én tudnék, elvégre a könyvelésen
dolgozom. A számok nem a legjobbak, de nem is kétségbeejtők. Andrew
szereti a valóságosnál sötétebbre festeni a képet, de eddig mindig a
felszínen maradt valahogy. – Betty rövid szünetet tartott. – És mi van
Graysonnal? Beszélsz vele még egyszer?
Lexie megborzongott, amikor eszébe jutott, hogyan nézett rá a férfi,
mielőtt kiviharzott a szobájából.
– Nem hiszem, hogy még szóba áll velem. És ha mégis, az sem
változtatna semmin. Úgyhogy alighanem jobb, ha nem találkozom vele.
– Aha – dünnyögte Betty kétkedőn, de annyiban hagyta a dolgot,
mert megérezhette, hogy a barátnője nem akar Graysonról beszélni. –
És tényleg ne menjek oda?
– Ne! – felelte Lexie. – Megleszek. Te csak élvezd a látogatást Aidan
mamájánál! Szorítok, hogy jól sikerüljön.
Betty még megígértette Lexie-vel, hogy azonnal felhívja őt, ha
történik valami, aztán elköszöntek egymástól. Lexie kis ideig még ülve
maradt a konyhában, és megpróbálta leküzdeni a hirtelen rátört, ólmos
fáradtságot.
Szedd már össze magad! – gondolta, és felállt, hogy a faluba induljon
Flaherty atyához. A nap ragyogó kék égboltról sütött le, és meglepően
meleg volt. Lexie ezért a főtér szélén, egy nagy, árnyékot adó hársfa
alatt hagyta a kocsiját, és gyalog indult a templomhoz. Amint közelebb
ért, meglátta, hogy a bejárat előtt Mary Ward áll néhány másik nővel
együtt. Egy-egy sötétkék mappa volt a kezükben, miközben
beszélgettek. A házvezetőnő észrevette Lexie-t, és odament hozzá.
– Flaherty atya még nem jött vissza – mondta, mielőtt Lexie
megkérdezhette volna.
 – Tudja, mikor lesz újra itt?
– Sajnálom, de nem.
– Megmondaná neki, hogy beszélni szeretnék vele? Sürgős ügyben.
Mary Ward megrántotta a vállát.
– Természetesen – felelte, de Lexie biztos volt benne, hogy a kérése
nem jut el Flaherty atyához.
Mary Ward a többi nőre mutatott, akik már bementek a templomba,
és magasba tartotta a kék mappáját.
– Mennem kell, mert kóruspróbánk van. További szép napot, Miss
Cavendish! – mondta.
Lexie követte a tekintetével, amíg eltűnt a templomban.
Bosszantotta, hogy a házvezetőnő viselkedése megváltozott a parókián
történt eset óta. Szinte ellenséges lett vele, és mintha meg akarta volna
akadályozni, hogy találkozzon a pappal. De miért? Ahhoz a mappához
lehet köze, amelyet a paplakban látott? Szívesen belenézne, de hogyan,
ha a pap továbbra is azt állítja, hogy a mappa nem is létezik?
A templomból most orgonaszó és többszólamú ének hallatszott ki.
Lexie egyszeriben rádöbbent, hogy éppen senki sincs a parókián. Mi
lenne, ha körülnézne ott egy kicsit? Merészség lenne tőle, ha engedély
nélkül behatolna, és az erkölcsi aggályaitól eltekintve még
bűncselekményt is elkövetne. De hogyan jutnék másként több
információhoz? – gondolta.
Megfordult, és végignézett a főtéren. Ma csak kevés autó parkolt itt,
és csak távolabb, a Castle Inn előtt beszélgetett néhány ember. A
templomkertben Lexie-n kívül senki sem volt, ezért úgy döntött, hogy
megteszi, amit kigondolt, mielőtt még inába szállna a bátorság, és a
paplakhoz indult.
A kertkapu előtt habozva megállt. A fejbőre bizsergett, és izzadt a
tenyere. Ha többet akarok megtudni édesanyámról, ez most az egyetlen
esélyem – döntötte el magában, és a paplak hátsó oldalához ment, ahol a
terasz volt.
Most azonban, nem úgy, mint a múltkor, zárva volt a teraszajtó.
Lexie körbejárta az épületet, de az ablakok sem voltak nyitva. A lány
végül tanácstalanul álldogált a bejárati ajtó előtt, és nagyon butának
érezte magát. Ha be akar jutni, be kell törnie egy ablakot, vagy feltörnie
az ajtózárat. Ilyet azonban nem tehet. Úgyhogy a tervem kivitelezhetetlen –
gondolta leverten.
De ha már dolgavégezetlenül kell elmennie, legalább Flaherty
atyának üzenetet akart hagyni. Ha a pap hamarabb megtalálja, mint a
házvezetőnője, neki több esélye lesz arra, hogy beszéljen vele. Elővette
a táskájából a noteszát, írt néhány sort, és összehajtotta a cédulát.
Miközben bedobta a ház falára erősített postaládába, a pillantása a
bejárat mellett álló, szépen beültetett virágcserépre esett. Petersonék
mindig egy hasonló alatt rejtették el a pótkulcsot, bár ez butaság volt,
mert mindenki ott keresné először. De mi van, ha a pap és a
házvezetőnője is ilyen fantáziátlan?
Egy kísérletet mindenképpen megér – biztatta magát Lexie, ha nem is
várt sokat a dologtól. Miután azonban félretolta a virágcserepet, a
helyén valóban egy újnak tűnő kulcs feküdt. Lexie hevesen kalapáló
szívvel felvette, és bedugta a zárba. Egy pillanattal később az
előszobában állt, amely a sötét bútoraival és a megsárgult tapétával a
falakon ugyanolyan komor volt, mint amilyennek az emlékezetében élt.
Önkéntelenül eszébe jutott, hogy amikor utoljára járt itt, leütötték. A
szorongása még erősebb lett, és görcsbe rándult a gyomra.
Szedd össze magad! – gondolta, és azt kezdte találgatni, hogy hol
kezdje a keresést. A mappát a legutóbb a nappaliban látta, ott azonban
most nem volt, a szeme csak könyveken, festményeken és
emléktárgyakon akadt meg. Egy mappa, amelyet Flaherty atya el akar
titkolni, sokkal inkább lehet a dolgozószobájában. Lexie úgy döntött,
hogy ott folytatja a keresést.
Újra meglepte, hogy a kis helyiségben nagyon sok könyv van. Akár a
kötetek közé is be lehet csúsztatva mappa, de Lexie inkább úgy
gondolta, hogy a pap az íróasztalában tarthatja. A jókora bútornak sok
fiókja volt, néhány zárható is. Az egyikben szerencsére benne volt a
kulcs, és az a többi zárat is nyitotta. A fiókokban leginkább olyan
dolgok feküdtek, amelyekre egy pap íróasztalánál számítani lehetett:
levelezés a templom átépítéséről, a kórus fellépéseiről,
adománygyűjtésről, a hatóságokkal és kollégákkal, prédikációk
fogalmazványai és teológiai témájú tudományos dolgozatok
fénymásolatai. Néhány személyes dolog is akadt – barátok
üdvözlőlapjai, „Peter bácsinak” ajánlott rajzok –, F. R. feliratú mappa
azonban nem.
Lexie leereszkedett az íróasztalnál álló székre, hátradőlt, és nagy
sóhaj szakadt fel belőle, mert belátta, nincs remény arra, hogy
megtalálja a mappát. Ha olyasmi van benne, amit Flaherty atya el akar
titkolni, biztosan jól elrejtette, miután ő nemrégiben meglátta. Az egész
házat pedig nem forgathatom fel – gondolta Lexie, és lehunyta a szemét,
mert megint rátört a fáradtság.
Arra riadt fel, hogy lépteket hallott koppanni a folyosón. Felugrott,
hogy kijöjjön az íróasztal mögül, de Flaherty atya már megjelent az
ajtóban. Láthatóan elképedt, és nem értette, mit keres Lexie a
dolgozószobájában.
– Miss Cavendish! Mary engedte be?
Lexie érezte, hogy lángba borult az arca. Lázasan törte a fejét, hogy
mit mondjon. Hamar belátta azonban, hogy ebből a helyzetből nem
tudja kimagyarázni magát, ezért az igazság mellett döntött.
– Nem. Kivettem a virágcserép alól a pótkulcsot, és azzal jöttem be.
– Mary elmondta magának, hogy hol találja? – kérdezte a pap.
Lexie nemet intett a fejével. Az atya tekintete a papírokra esett,
amelyeket hívatlan látogatója elővett a fiókból, és megértette, mi
történt.
– Maga… átkutatta az íróasztalomat?
Lexie bólintott. A helyzet végtelenül kínos volt, tudta azonban, hogy
tagadással hiába próbálkozna. A pap tetten érte, úgyhogy akár el is
mondhatja neki, miért van itt. Peter Flaherty akkor talán megérti,
mennyire fontos neki ez a dolog.
– Sajnálom, hogy csak úgy behatoltam, de nem azért tettem, hogy
bármit is ellopjak – mondta. – Valójában csak arról a mappáról akartam
kérdezni magát, amelyet néhány napja itt láttam. Senki nem volt itt, és
egyébként is féltem, hogy maga a gyónási titokra hivatkozna, mert ha
ahhoz van köze a dolognak, akkor sem beszélhetne róla, ha akarna. –
Lexie kérlelőn nézett a férfira. – Nekem viszont többet kell tudnom
édesanyámról, Flaherty atya. Ezért úgy gondoltam, az az egyetlen
esélyem, ha megkeresem a mappát. A bejárati ajtót zárva találtam,
aztán megtaláltam a kulcsot, és…
A pap felemelte a kezét, hogy elhallgattassa Lexie-t.
 – Várjon itt! – mondta, és kiment a szobából.
Lexie ijedten nézett utána. A fejében egymást kergették a
gondolatok. Flaherty nyilván kihívja a rendőrséget. Neki pedig semmi
keresnivalója nincs itt. Mindjárt megjön Sumner őrmester, és beviszi
őt…
Az atya visszajött, és a kezében Lexie a legnagyobb ámulatára azt a
mappát látta meg, amelyet ő keresett.
– De hát…
– Tessék, ez a magáé – mondta a pap. – Hiba volt, hogy a múltkor
letagadtam.
– Köszönöm – motyogta Lexie még mindig megdöbbenten, és megint
leereszkedett az íróasztalnál álló székre. Nem tudta levenni a szemét a
mappáról, de kinyitni nem merte. – Mi… van benne?
A férfi leült a vendégszékre. Az arca rezzenéstelen volt.
– Nézze meg!
Ez volt az, amit Lexie akart, most mégis félt attól, amit felfedezhet.
Végül óvatosan kinyitotta a mappát. Először fényképeket látott meg.
Legfelül az édesanyja fotója feküdt, amelyet már ismert. Egy másik őt
magát ábrázolta kisbabaként. Ezek amatőr felvételek voltak, egy
harmadik fénykép viszont fotóstúdióban készülhetett Fionáról. Az
egyik képen Fiona a kórusban énekelt, egy másikon valahol vidéken állt
egy sövény előtt, és olyan vidáman mosolygott a kamerába, hogy
önkéntelenül Lexie is elmosolyodott.
Félretette a képeket, és egy köteg kézzel írott levelet vett ki a
mappából. Fiona írta alá őket, és a megszólítás mindig ugyanaz volt:
Szerelmem!
– Szerelmes levelek – suttogta Lexie izgatottan, és gyorsan átfutott
egyet-kettőt.
Fiona a szíve választottjának írta őket, akivel azonban láthatóan nem
lehetett együtt. A szavakból kicsendülő vágyakozás mélyen
megindította Lexie-t. Remegő kézzel tovább lapozott, és legalul
számítógépből kinyomtatott oldalakra bukkant. Honlapokról, szakmai
folyóiratokból és gazdasági magazinokból származtak, és kivétel nélkül
a Howard Enterprises utóbbi két évben végzett munkáival foglalkoztak.
Közülük is csak azokkal, amelyekben Lexie részt vett. A neve szerepelt
is a szövegekben. A Howard Enterprises honlapjáról is ki volt
nyomtatva az a rész, amely a cég munkatársait mutatta be. Lexie-ről
fotó is volt, amelyről most ő mosolygott magára.
Végigfutott a hátán a hideg, amikor rádöbbent, csakis egy ember
van, aki ennyire érdeklődhet iránta. Flaherty atyára nézett, aki egész
idő alatt szótlanul ült a székén, és őt figyelte.
– Apám állította össze ezt a mappát?
A pap bólintott.
– Ezek szerint ismeri őt? – kérdezte Lexie.
A férfi megint bólintott, és a lány érteni vélte az arckifejezését.
– Maga az? – kérdezte elképedten. – Maga az apám?
– Igen – mondta Flaherty atya.
Lexie-re szédülés tört rá. Minden elhomályosult előtte, és lecsúszott
a székéről.
 25
Amikor Lexie kinyitotta a szemét, Flaherty atyát látta meg, aki föléje
hajolt.
– Lexie, mi van veled? – kérdezte. – Fel tudsz állni?
A lány kábán bólintott, és hagyta, hogy a férfi felsegítse.
– Jobb lesz, ha egy időre ledőlsz – mondta a pap, és átkísérte a
nappaliba.
A kanapén ülve Lexie vérkeringése hamar rendbe jött. Egy kicsit még
émelygett, de a feje már kitisztult.
– Nem pihenésre van szükségem, hanem végre válaszokra – mondta,
és felnézett a kanapé mellett álló papra.
Még mindig nem akarta elhinni, amit Peter Flaherty éppen bevallott
neki. A vonásait fürkészve hasonlóságokat keresett maguk között,
amelyek azt bizonyítanák, hogy valóban ez a férfi az apja. De csak egy
idegent látott.
– Ez igaz? – kérdezte gyanakvón. – Maga még nem is ismerte
édesanyámat, amikor én megszülettem.
A pap odament a polchoz, amelyen a fiatalkorában nyert
sportserlegeket tartotta. Levette az egyiket, és odavitte Lexie-nek. A
belevésett felirat szerint a Saint Eunan College evezőscsapata kapta a
kupát, mert első helyet ért el a területi versenyen. Lexie kérdőn nézett
Flaherty atyára, mert nem értette, mit akar ezzel mondani.
– Már iskolás koromban ismertem édesanyádat. A Saint Eunan
College fiúiskola volt, de volt egy közös programunk egy lányiskolával.
Akkor találkoztam először Fionával, és azonnal beleszerettem.
A pap leült Lexie-vel szemben a kopott bőrfotelba. A tartása
feszültségről árulkodott, nem lehetett könnyű megtennie ezt a
vallomást.
– Ő fiatalabb volt nálam, én pedig túl félénk voltam ahhoz, hogy
próbálkozzam nála – folytatta. – Elfelejteni mégsem tudtam. Évekkel
később úgy döntöttem, hogy pap leszek, és Dublinban elvégeztem a
szemináriumot, aztán pedig még külföldön is tanultam. Amikor
diakónusként visszatértem Letterkennybe, újra találkoztam Fionával.
Az egyházközség kórusában énekelt, és bennem újra vonzalom ébredt
iránta. Mivel már közel jártam a pappá szenteléshez, természetesen
nem volt szabad így éreznem. Nehéz helyzetbe kerültem, mert az
érzéseim nagyon erősek voltak, és észrevettem, hogy Fiona viszonozza
őket. Leveleket váltottunk, és titokban találkozgattunk. Minél többször
láttuk egymást, annál bensőségesebb lett a kapcsolatunk. Eleinte
teljességgel plátói volt, és én sokáig elhitettem magammal, hogy
barátságnál nem is akarok többet. Aztán egy idő múlva átléptük a
határt, és egy pár lettünk. – A férfi felsóhajtott. – Rettenetesen éreztem
magam, mert megsértettem az egyházam szabályait, megbánni mégsem
tudtam. Ez volt a legrosszabb. Kívántam Fionát, de az
elhivatottságomnak is eleget akartam tenni, és ez természetesen
lehetetlen volt. Sokáig viaskodtam magammal, és végül az egyház
mellett döntöttem. Fionáról lemondanom a legnehezebb dolog volt,
amit valaha is meg kellett tennem. Ő azonban nemcsak beletörődött
ebbe, hanem amennyire tudta, még meg is könnyítette a dolgomat.
Három évre eltűnt az életemből, amíg aztán hirtelen megjelent
Cerighben. Veled. Hallotta, hogy én az itteni egyházközségben
szolgálok, de azt mondta, nem miattam jött ide, hanem azért, mert nem
volt más választása. El akart kerülni Letterkennyből, és egyedül Eileen
volt kész arra, hogy befogadja. Én megtettem, amit tudtam, és szóltam
Duncannek pár jó szót Fiona érdekében, hogy állást kapjon a
várkastélyban. Magammal pedig elhitettem, hogy te nem az én lányom
vagy. – A férfi megcsóválta a fejét. – Pedig azonnal tudtam, amint
megláttalak. Fiona semmit sem mondott erről, én pedig nem faggattam.
Énekelt a templomi kórusban, járt misékre, de soha egy szóval sem
támasztott követelést velem szemben. Egy évig úgy tettünk, mintha
idegenek lennénk, és én majdnem belepusztultam ebbe. Végül nem
bírtam tovább, és kérdőre vontam Fionát, ő pedig bevallotta, hogy a
szakításunkkor már terhes volt. Azt mondta, nem akart gondot okozni
nekem, mert akkor már meghoztam a döntésemet az egyház mellett, és
ő azt megértette. Én azonban tudtam, mit kellett egyedülálló anyaként
kiállnia, miközben én egész idő alatt köztiszteletnek örvendő
lelkészként éltem Cerighben. Eközben én is bűnt követtem el! –
Flaherty atya egy pillanatig hallgatott. – Néhányszor találkoztunk
titokban, hogy beszélgessünk, de Fiona akkor sem követelt tőlem
semmit. Ellenkezőleg, azt mondta, ne aggódjak, mert boldogul. Később
egyszer ránéztem a kóruspróba alatt, és legyűrtek az érzéseim. Mintha
az Úr felnyitotta volna a szemem: egyszeriben beláttam, hogy
teljesítenem kell a kötelességemet. Színt akartam vallani, és Fiona örült
ennek. Én legalábbis azt hittem.
A pap felállt, a teraszajtóhoz ment, és kinézett a kertbe.
– Mindenben megállapodtunk. Vasárnapig még várni akartunk, mert
akkorra már ki volt tűzve egy keresztelő, és azt nem mondhattam le.
Utána elmentem volna a püspökhöz Letterkennybe, hogy bejelentsem,
visszavonom a fogadalmamat. Nagy lépés lett volna, és bevallom,
féltem tőle, elvégre ismeretlen jövő várt volna ránk, de eltökélt voltam.
Valóban szerettem édesanyádat, Lexie.
A férfi elhallgatott, és láthatóan a gondolataiba mélyedt.
– És aztán? – kérdezte a lány egyszerre lenyűgözve és megdöbbenten
attól, amit hallott.
– Minden másként alakult.
Peter Flaherty a kandallóhoz ment, kivett valamit a párkányán fekvő
dobozkából, és odavitte Lexie-nek. Egy keskeny aranygyűrű volt,
amelybe két kis rubinkövet fogtak be. A lány meglepetten nézte, és a
lelki szemei előtt egy kép jelent meg. Fiona mosolygó arcát látta, aztán
a kezét, amelyen ezt a gyűrűt viselte.
– Ez édesanyámé volt.
Flaherty atya megint leült. A tekintetében szomorúság és értetlenség
keveredett.
– Akkor ajándékoztam Fionának, amikor még együtt voltunk
Letterkennyben. Akkor is viselte, amikor később Cerighbe jött. A
tisztázó beszélgetésünkkor azt mondta, hogy nagyon sokat jelent neki.
Lexie nagyot nyelt.
– Akkor hogyhogy most magánál van?
A férfi hátradőlt a karosszékében.
– A keresztelő előtti szombaton, amikor másnap mindent el
akartunk mondani az embereknek, Mary üzenetet hozott nekem
Fionától. Azt üzente, hogy maradjak Isten szolgája. Az
egyházközségnek szüksége van rám, és ő sem akar még több bűnt
elkövetni. Ne is próbáljam meggyőzni, mert soha többé nem akar erről
beszélni. – A pap megrántotta a vállát. – Először nem akartam hinni
Marynek, amikor azonban odaadta nekem a gyűrűt, megértettem, hogy
Fiona komolyan gondolta, amit üzent. Ez engem a szó szoros
értelmében földhöz vágott, és Marynek ki kellett hívnia hozzám Turner
doktort. Miután jobban lettem, beszélni akartam Fionával, de addigra ő
már elment.
Lexie-nek eszébe jutott, amit a pap korábban Fiona eltűnésének a
napjáról mondott neki. Ezek szerint nem betegség miatt dőlt ágynak,
hanem a sokk volt az oka.
– És később sem kereste édesanyámat?
A férfi a fejét rázta.
– Tudtam, miért akart elmenni, és megértettem. Nagyon nehéz lett
volna itt nekünk, és Fiona már addig is sok mindenen ment keresztül
miattam.
– Akkor is harcolhatott volna érte. – Lexie hirtelen haragra gerjedt. –
Vagy egyszerűen csak örült, hogy megtarthatja itt a kényelmes állását?
– kérdezte.
Flaherty atya kitért a lány pillantása elől.
– Nem kényszeríthettem Fionát – mondta. – Azt hittem, vissza akarja
kapni a szabadságát, és elfogadtam a döntését.
– És rám nem gondolt? – Lexie szeme könnyel telt meg. – Velem
miért nem törődött? Nekem nagyon is szükségem lett volna apára.
A férfi ádámcsutkája fel-le mozgott.
– Tudom, hogy erre nincs mentség, de borzalmasan össze voltam
zavarodva. Azt nem mertem vállalni, hogy egyedül gondoskodjam egy
kisgyerekről. Fionával együtt ellent tudtunk volna állni a viharnak.
Nélküle azonban minden túl nehéznek tűnt nekem. Úgy gondoltam, a
nagynénédnél jobb kezekben leszel, mint nálam lennél, és Isten
akarata, hogy te igazi családban nőj fel.
– De nem volt családom! Senkim sem volt. Mert maga gyáva volt
ahhoz, hogy vállaljon engem – mondta Lexie.
Újra eszébe jutottak a Howard Enterprises munkáiról számítógépből
kinyomtatott szövegek. Egyszeriben megértette, miért ragaszkodott
Duncan ahhoz, hogy Andrew neki adja ezt a megbízást. Flaherty atya jó
barátságban van Duncannel, és megkérhette, hogy ezt kösse ki.
Valószínűleg megtalálta őt az interneten, és meg akarta ismerni. Így
már az is érthető lett, hogy miért volt a pap annyira izgatott, amikor
annak idején először találkoztak a templom előtt. A hosszú hallgatására
azonban nem magyarázat.
– És miért jutottam eszébe most egyszeriben, húsz év után?
A férfi megrántotta a vállát.
– Sokat gondoltam rád, de nem tudtam, hol vagy, és senkinél sem
érdeklődhettem anélkül, hogy bevallottam volna, én vagyok az apád.
Nem tudhattam azonban, hogy a beismerésemmel nem ártok-e neked.
Akár egy örökbe fogadó családnál is élhettél volna boldogan.
Lexie felhorkant.
– Nyilván kényelmes volt ezt hinni, mint vállalni a kockázatot.
Flaherty atya magába roskadt.
– Jogos a szemrehányásod. Kényelmesebb volt, én pedig gyáva
voltam. Talán még mindig az lennék, ha az interneten véletlenül nem
látok meg rólad egy fényképet. Duncan mesélt nekem a várkastély
eladásának a tervéről, én pedig megnéztem annak a cégnek a honlapját,
amely vételi ajánlatot tett neki. És egyszer csak ott voltál, az édesanyád
szemével mosolyogtál rám egy fényképről. Nem voltam egészen biztos
benne, hogy valóban te vagy, így azt mondtam Duncannek, egy
barátomtól csupa jót hallottam rólad, ezért ragaszkodjon ahhoz, hogy
te kapd meg a munkát.
– Duncan tudja, hogy maga az apám? – kérdezte Lexie.
A pap a fejét rázta.
– Nem. Egyedül Mary tudja, más senki. Fionával rendkívül óvatosak
voltunk, amikor találkoztunk. Különben már régen minden napvilágra
került volna.
– És Mary? Őt beavatta?
– Nem kezdettől fogva. Csak akkor tudta meg, amikor Fiona rábízta a
gyűrűt. Hogy miért éppen őt választotta küldöncnek, azt nem tudom.
Valószínűleg nem akart találkozni velem, Mary lojalitásában pedig
biztos lehetett.
Lexie megpróbált rendet teremteni az érzései és a gondolatai között.
Azt hitte, jó érzés lesz, ha megismeri az igazságot a származásáról.
Hogy megkönnyebbül, ha végre megtudja, ki az apja. Valójában
azonban csak fájt. Semmi sem lett jobb. És még mindig voltak kérdései,
amelyekre nem kapott választ. Mielőtt azonban feltehette volna őket,
zaj hallatszott be a folyosóról.
 – Peter? – kérdezte Mary Ward, és a következő pillanatban a
kottafüzetével a kezében meg is jelent az ajtóban. – Már visszajöttél?
Azt hittem… – A házvezetőnő elhallgatott, amikor Lexie-re esett a
pillantása. – Maga mit csinál itt? – kérdezte, aztán ijedten Flaherty
atyára nézett, és az arcáról leolvashatta, mi történt. – Peter, ugye
nem…
A pap bólintott.
– Elmondtam.
– Jaj, ne! – Mary Ward elsápadt, és izgatottan Lexie-hez fordult: –
Kérem, senkinek ne mondja el – mondta. – Peter nagyon jó pap, az
egyházközség szereti, és nagy szükségünk van rá. Nem kényszerítheti
arra, hogy elhagyjon minket!
– Erről nem nekem kell döntenem, hanem Flaherty atyának. – Lexie
a férfira nézett. – Mindig is az ő döntése volt – tette hozzá, és nem
sikerült elérnie, hogy a hangja ne legyen szemrehányó.
Mary Ward a kezét tördelte.
– Nem, maga ezt nem érti! Csak zavarodottság volt. Fiona, a maga
anyja elcsábította Petert, de neki Isten fontosabb volt. Ő semmit sem
akart abból az egészből, és nem bűnhődhet érte.
Lexie a házvezetőnőre meredt.
– Tessék?
– Mary, miket beszélsz? – kérdezte Flaherty atya is felháborodottan.
– Én szerettem Fionát. Ő soha semmire nem kényszerített engem.
– De az Urat jobban szeretted, igaz? Örültél, amikor az a nő elment. –
Mary kérlelőn nézett a papra. – És még mindig nincs késő. Ha Miss
Cavendish nem árul el…
– A püspök már mindent tud – vágott közbe a férfi. – Ezért voltam
nála. Közöltem vele, hogy visszavonom a fogadalmamat. Azt akarta,
hogy maradjak ott éjszakára, és nagyon sokáig beszélgettünk.
Győzködött, hogy gondoljam meg magam, de a döntésem végleges.
Mary elgyötört hangot hallatott, és lerogyott a pap mellett álló
fotelba.
– Peter, ne! – A házvezetőnő szemébe könny szökött. – Miért nem
tudtál továbbra is hallgatni?
– Mert már nem akarok. Végre vállalni fogom a lányomat, bármi lesz
is a következménye. – A férfi Lexie-re szegezte a tekintetét, és ő
reménykedést látott a szemében. – Még egyszer újrakezdek mindent.
– De… mit akarsz csinálni? – Mary Ward hangja remegett.
– Sejtelmem sincs – felelte Peter Flaherty. – Majd kialakul.
– El akarsz menni? – A házvezetőnő a fejét ingatta. – Azt nem
teheted. Nem adhatod fel az itteni életedet.
– Fel kell adnom, mert hazugságra épült – felelte a férfi. – Mindig is
hazugság volt, mert soha nem voltam teljes szívvel pap. A szeretetem
nem egyedül Istennek szólt, és nem prédikálhatok tovább őszinteségről
és bátorságról, ha bennem közben egyik sincs meg – mondta, és nagyot
sóhajtott. – Ne vedd úgy a lelkedre, Mary! A püspök majd küld egy új
papot, és biztos vagyok benne, hogy az utódom jó munkát fog végezni.
Talán még jobbat is, mint én.
A házvezetőnő úgy meredt a férfira, mintha azt hinné, hogy elment
az esze, ő azonban egészen nyugodt maradt, és Lexie-re mutatott:
– Azt hiszem, még bocsánatkéréssel tartozol Miss Cavendishnek a
múltkori esetért.
Lexie értetlenkedőn összeráncolta a homlokát. Aztán végül
megértette, miről beszélt a pap, és döbbenten a házvezetőnőre nézett.
– Maga volt? Maga ütött le?
 26
Mary Ward védekezőn karba fonta a kezét a melle előtt.
– Maga betört ide. És megtalálta a mappát, amelyet Peter
könnyelműen az asztalon hagyott. Maga lejáratta volna őt, ha nem
érkeztem volna időben. Nem engedhettem, hogy az megtörténjen, más
pedig nem jutott eszembe. – A házvezetőnő megrántotta a vállát. –
Sajnálom – tette hozzá, miután Flaherty atya szigorú pillantást vetett
rá.
Lexie nem látta igazán bűnbánónak Maryt. Inkább dühösnek tűnt, és
már biztosan bánta, hogy annak idején nem ütött nagyobbat.
Lexie bosszúsan megint a paphoz fordult:
– Eddig miért nem ismerte be, hogy a házvezetőnője tette? – vetette
a szemére. – Magának tudnia kellett. És miért csak most vallja be
nekem, miközben már egy ideje itt vagyok, hogy szerette édesanyámat,
és maga az apám? Miért várt eddig, ha állítólag mindig is el akarta
mondani?
Flaherty atya nagyot fújtatott.
– Nem akartalak azonnal lerohanni ezzel. Időt akartam adni neked
arra, hogy egy kicsit jobban megismerj. Aztán egyszeriben
megértettem, hogy csak akkor mondhatom el neked, ha állom is a
szavam. Ezért kértem időpontot a püspöktől. Hogy már kész tényekkel
állhassak eléd, amelyek azt igazolják, hogy komolyan gondoltam a
döntésemet. Ha nem lettél volna itt, amikor visszajöttem, elmentem
volna hozzád, hogy mindent bevalljak. – A férfi megrántotta a vállát. –
Te csak megelőztél.
Mary Ward felugrott, és előbb Lexie-re, aztán a papra meredt.
Láthatóan magánkívül volt.
– De azt nem teheted! Az bűn!
Flaherty atya csitító mozdulatot tett.
– Mary, kérlek…
– Mindenről csakis a maga anyja tehetett – vágta oda a házvezető
indulatosan Lexie-nek. – Kísértésbe vitte az atyát, aztán pedig azt
képzelte, hogy igényt formálhat rá. El akarta venni tőlünk, pedig ő az
egyházé volt, és nem az övé. El kellett mennie innen, mert nélküle
mindenkinek jobb itt.
Lexie-t megdöbbentette Mary Ward vallási vakbuzgósága, de abból,
amit mondott, valami más is megütötte a fülét.
– El kellett mennie? Mit akar ezzel mondani? – kérdezte egyszeriben
gyanakvón. – Magának talán köze volt az eltűnéséhez?
A felindult házvezetőnő csak most döbbenhetett rá, hogy többet
mondott, mint akart.
– Ez meg hogy jut eszébe? – kérdezte, és kitért Lexie tekintete elől,
de őt már nem téveszthette meg.
– Maga akkor már tudta! – vágta Mary Ward fejéhez. – Tudta, hogy a
papjuk és Fiona egy pár.
Flaherty atya riadtan a házvezetőnőjére nézett.
– Igaz ez? – kérdezte, de Mary csak elfordította a fejét, és nem
válaszolt.
Lexie végül megtette helyette:
– Fred Murphy elmesélte nekem, hogy röviddel az eltűnése előtt
találkozott édesanyámmal. Fionát nagyon boldognak látta, és azt
mondta Frednek, hogy most majd jóra fordul az élete. – Lexie a papra
nézett. – Ezt biztosan arra értette, hogy elmegy innen magával, mert
Fred Murphynek azt is mondta, hogy ne legyen mérges, ha megtudja,
mi történt. Édesanyám nem akart lemondani a közös jövőről magával.
Flaherty atya összeráncolta a homlokát.
– Akkor miért küldte vissza nekem a gyűrűt?
Lexie megint a házvezetőnőre szegezte a szemét.
– Lehet, hogy nem is küldte vissza. Talán minden másként történt.
Mary Ward egész tartása elutasító volt, és a tekintetében megint
félelemmel vegyes agresszivitás jelent meg. Láthatóan sarokba szorítva
érezte magát.
– Mary? – Peter Flaherty hangjából kétkedés csendült ki. – Igazat
mondtál annak idején?
A házvezetőnő szeme egy pillanatig még ellenségesen villogott,
aztán végül magába roskadt.
– Csak azt tettem, amit meg kellett tenni – mondta. – Igen, tudtam,
hogy el akarsz menni Fionával. Hallottam, amikor erről beszéltetek itt,
a házban. Kint voltam a kertben, és azt hittem, hogy gyónási
beszélgetést folytattok. Nem akartam zavarni, ezért nem hívtam fel
magamra a figyelmet. Aztán meghallottam, miről folyik közöttetek a
szó. Te megvallottad Fionának, hogy soha nem tudtad elfelejteni, ő
pedig elmondta, milyen sokat jelent neki a gyűrűd. És hogy te vagy a
kislánya apja. – Mary Ward a fejét ingatta, mintha még mindig nem
akarná ezt elhinni. – Azt nem hallottam, hogyan végződött a
beszélgetésetek, és hogy miben maradtatok. Csak remélhettem, hogy
elbúcsúztál Fionától, és megmondtad neki, hogy neked az
egyházközségben van a helyed. És imádkoztam, buzgón imádkoztam
azért, hogy Fiona őrizze meg a titkotokat. – Mary Ward nagyot
sóhajtott. – Utána éles szemmel figyeltelek benneteket, de úgy
viselkedtetek, mint akik csak ismerősök, és én már azt hittem, hogy
elmúlt a veszély. Aztán telefonon arról beszéltél, hogy hétfőn
felkeresed a püspököt, mert tiszta vizet akarsz önteni a pohárba.
Sejtettem, mit jelent ez. Azonnal kocsiba ültem, és a Rose Cottage-hoz
mentem, hogy kérdőre vonjam Fionát. Ő azonban nem volt ott, csak
Eileen, aki elmondta, hogy Fiona a várkastélyban van. Kis ideig még
beszélgettünk a konyhában, és én közben a mosogató mellett véletlenül
megláttam a gyűrűt. Mosogatás után Fiona elfelejthette visszavenni.
Eszembe jutott, amit a gyűrűről mondott, és magamhoz vettem, amikor
Eileen éppen nem nézett oda. Aztán visszajöttem a parókiára. Tudtam,
meg kell próbálnom szétválasztani benneteket.
– Úgy, hogy azt mondod nekem, Fiona szakított velem? – kérdezte a
pap.
Mary Ward bólintott.
– Úgy gondoltam, egy kísérletet megér a dolog. És te első szóra hittél
nekem.
– Mert odaadtad nekem Fiona gyűrűjét. Jóságos ég, Mary! – felelte a
férfi, és egészen elsápadt.
Láthatóan még mindig nem értette, hogyan árulhatta el a
házvezetőnője. Lexie azonban már előrébb járt, és az érdekelte, amit
még nem értett.
– Pontosan mi volt a terve? – kérdezte Marytől. – Számíthatott arra,
hogy édesanyám még egyszer beszél Flaherty atyával, akkor pedig
kiderült volna az igazság.
 – Tudom – felelte a házvezetőnő, és a papra nézett. – Abban
reménykedtem, hogy sikerül kétséget ébresztenem benned, és észre
térsz. Ennél tovább nem gondoltam, de nem is kellett, mert Fiona
eltűnt, és egyszeriben elmúlt a veszély.
– A veszély? – Flaherty atya felugrott, olyan hirtelen, hogy Mary és
Fiona meglepetten összerezzent. A férfi dühösen a házvezetőnőre
meredt. – Én szerettem Fionát, Mary. Hogyan avatkozhattál közbe, és
állíthattál égbekiáltó hazugságot?
– Csak a te érdekedben tettem – magyarázkodott a házvezetőnő, de a
papot már más foglalkoztatta.
– Ha Fiona valójában nem akart elhagyni engem, hol lehet most?
Miért nem hallatott soha többé magáról?
– Valaminek történnie kellett vele – mondta Lexie. A gyanúja,
amelyet kezdettől fogva táplált, beigazolódott, de ettől nem
könnyebbült meg, és a házvezetőre szegezte a szemét: – Maga talán
biztos akart lenni abban, hogy Flaherty atyának ne támadhassanak buta
gondolatai. Ezért aztán gondoskodott arról, hogy Fiona örökre
eltűnjön. Engem is le tudott ütni, úgyhogy aligha riad vissza az
erőszaktól.
A gondolattól, hogy Mary Ward tehetett valamit az édesanyjával,
Lexie-nek elszorult a torka. Feszülten figyelte a házvezetőnő arcát, és
félt, hogy olyasmit lát majd rajta, ami megerősíti a feltételezését. Mary
azonban vagy nagyszerű színésznő volt, vagy valóban felháborította a
gyanúsítás.
– Jóságos ég, dehogy! Igen, azt akartam, hogy Fiona menjen el, de
soha nem ártottam volna neki! – A házvezetőnő a papra nézett. –
Kérlek, Peter, nem szabad ezt hinned.
– Maga mindenáron meg akart szabadulni édesanyámtól –
erősködött tovább Lexie.
– Megkönnyebbültem attól, hogy Fiona nem lesz itt tovább – ismerte
be Mary Ward. – Az eltűnésekor azonban nekem Flaherty atyával
kellett törődnöm. Nagyon rosszul érezte magát, és én egész idő alatt
mellette voltam. Igaz, Peter?
A férfi megkönnyebbültnek tűnt, amikor bólintott.
– Igen, igaz. Miután összeomlottam, Mary egész idő alatt mellettem
volt.
 – Mikor volt az pontosan? – kérdezte Lexie.
A pap egy pillanatig gondolkodott.
– Késő délután. Emlékszem, hogy a déli misét az utolsó pillanatban le
kellett mondanom.
Lexie visszagondolt arra a beszélgetésre, amelyet Fred Murphyvel
folytatott. A fogadós azt mondta neki, hogy egy óra tájban még
találkozott Fionával. Ez pedig sajnos azt jelenti, hogy Mary Wardnak
van alibije, gondolta a lány, és ökölbe szorította a kezét, hogy úrrá
legyen a haragján. Ha a házvezetőnő nem is gyanúsítható, ez még nem
jelenti azt, hogy Fionával nem történt valamilyen szörnyűség. A teljes
történet ismeretében ez még valószínűbb is lett.
Lexie torkában gombóc nőtt, amikor pillantása a papra esett. Hogyan
alakult volna az élete, ha Peter Flaherty már a pappá szentelése előtt az
édesanyja mellett döntött volna? Akkor ez a férfi most nem lenne idegen a
számomra – tűnődött a lány, és fájón elszorult a szíve.
– Egyébként pedig nem egyedül nekem volt bajom Fionával –
védekezett Mary Ward. – Sheila Murphy például nagyon szerette volna
őt a falun kívül tudni, méghozzá minél előbb. Rettegett attól, hogy
Fiona elhódíthatja tőle a férjét.
– Tudom – mondta Lexie. – Ezt már hallottam.
– És azt is tudja, hogy Sheila veszekedett Fionával az eltűnése
napján? Láttam őket a templom közelében. Sheila olyan dühös volt,
hogy azt hittem, ki fogja kaparni Fiona szemét. És Turner doktor sem
rajongott Fionáért, mert ő megkérdőjelezte a kezelési módszerét. Ez
nagyon megviselte az orvosunkat, ezt egyszer be is vallotta nekem. Azt
mondta, Fiona nem hiányozna neki, ha elmenne.
Lexie összeráncolta a homlokát.
– Turner doktornak nem lehet köze édesanyám eltűnéséhez. Ő akkor
itt volt a parókián, és Flaherty atyát látta el.
– Nem végig – mondta Mary Ward. – Rövid időkre többször is
elment. Jól emlékszem erre, mert mindig nagyon ideges voltam. Féltem,
hogy Peter állapota megint rosszabbra fordulhat, és Turner doktor
esetleg nem ér vissza időben.
Lexie gyomra összerándult. Egyszeriben egészen mást gondolt az
idős orvosról. Tudta, hogy összetűzése volt Fionával, ezt a doktor maga
is elismerte. Ő azonban eddig azt feltételezte, hogy Clark Turnernek
nem lehetett köze az édesanyja eltűnéséhez. Most már nem volt biztos
ebben. Eszébe jutott, milyen odaadóan gondoskodik a doktor Fannyról
és Agatháról. Évtizedek óta mindent megtesz azért, hogy védje őket. Az
is kiderült, miért kezelte Fannyt úgy, ahogyan tette, és miért nem
akarta, hogy egy specialista kezelje. Mi van, ha Fiona túl közel jutott a
várkastély titkához, és azért, hogy az ne kerüljön napvilágra, Clark
Turner drasztikus módszerhez folyamodott?
– Láthatja, messze nem voltam egyedül azzal, hogy Fionát távol
akartam tudni Cerightől – mondta Mary Ward, aki szemlátomást még
mindig tisztázni akarta magát a gyanú alól.
– És miért nem mondta ezt el annak idején Sumner őrmesternek? –
kérdezte Lexie.
A házvezetőnő megvonta a vállát.
– Miért kellett volna erről beszélnem? Senki sem lepődött meg azon,
hogy Fiona egyszeriben eltűnt a színről. Ha engem kérdez, mindenki
örült annak, hogy megszabadultunk tőle.
Flaherty atya felháborodott hangot hallatott.
– Mary, ez már…
A pap rosszallóan csóválta a fejét. Az arcán azonban Lexie
bűntudatot is látott a felháborodáson kívül, és egyszeriben megint
rosszullét tört rá.
– Ki kell mennem – dünnyögte, és felállt, hogy elhagyja a szobát.
Már a bejárati ajtónál járt, amikor Flaherty atya utolérte, és
megfogta a karját.
– Lexie, várj!
A lány kelletlenül megállt, és a pap elgyötört arcára nézett.
– Tudom, ez túl sok volt neked egyszerre. És azt is tudom, hogy nem
reménykedhetem a megértésedben. De ha beszélgetni szeretnél, vagy
bármit tehetek érted, csak szólnod kell. – A férfi szomorúan
elmosolyodott. – Megígérem, hogy mostantól mindig számíthatsz rám.
Lexie egy pillanatra erős késztetést érzett arra, hogy ököllel verni
kezdje a férfi mellkasát. Hogy tehet neki ilyen ajánlatot most, amikor
már felnőtt, és rég megtanulta, hogyan boldoguljon egyedül? Amikor
gyerekkorában egy hideg ágyban feküdt a nevelőotthonban vagy
azoknál az embereknél, akik nem szerették, néha elképzelte, hogy az
édesapja eljön érte. Lehet, hogy már keresi is? A reménye azonban soha
nem teljesült be, és ez olyan sebet ejtett rajta, amely még ma is fáj.
– Köszönöm, nincs szükségem rád – válaszolta ezért remegő hangon.
Mielőtt Peter Flaherty bármit mondhatott volna, Lexie sarkon
fordult, és amilyen gyorsan csak a lába vitte, átszaladt a
templomkerten. Csak a kapuban állt meg, mert szédülés tört rá.
Egyszeriben rádöbbent, hogy ma még semmit sem evett. Nagy nehezen
elvonszolta magát a kocsijához, és visszaindult a Rose Cottage-hoz.
Éppen leparkolt a ház előtt, és már be akart menni, amikor megszólalt a
mobiltelefonja. Eileen hívta, és a hangja aggódó volt.
– Nagyon levertnek tűntél az előbb. Jól vagy? – kérdezte. – Voltál
már Flaherty atyánál? Tudtál beszélni vele?
Lexie felsóhajtott.
– Igen, de ez hosszú történet – mondta, mert túlságosan fáradt volt
ahhoz, hogy telefonon elmesélje Eileennek, amit éppen megtudott. –
Majd elmondom, ha visszajöttél.
– Oké. Akkor…
A beszélgetés hirtelen megszakadt, s miután Lexie zavarodottan a
kijelzőre nézett, azt látta, hogy a telefonja kikapcsolt. Az átkozott akku,
gondolta, és eldöntötte, hogy végre vesz egy új mobilt. Remélem, Eileen
nem haragszik rám – gondolta. Miközben eltette a mobilját, a tekintete a
kocsijára esett, és észrevette, hogy egy összehajtott cédula van a bal
oldali ablaktörlő alatt. Mostanában tehette oda valaki, mert amikor
Cerighbe jött, még biztosan nem volt ott.
Lexie kíváncsian kihúzta a papírt, és széthajtotta. Egyetlen,
nyomtatott betűkkel írt mondat állt rajta: Gyere egyedül, és amilyen
hamar csak tudsz a dunmore-i galériára, ha tudni akarod, hol van édesanyád.
Lexie keze remegett, miközben azon gondolkodott, ki hagyhatta az
üzenetet. Aláírás nem volt, és a kézírás sem mondott semmit Lexie-nek.
A Golf ráadásul sokáig állt a főtéren, közben pedig bárki az ablaktörlő
alá dughatta a papírt. De ki küldhetett neki ilyen furcsa üzenetet? És
ami még fontosabb: eleget tegyen-e a felszólításnak?
A gondolattól, hogy végre megtudhatja, hol volt évekig az édesanyja,
felgyorsult a szívverése. De mi lehet az üzenet küldőjének a célja, és
miért akar vele Dunmore-ban találkozni? A cédula aligha származhat
Agathától, Fannytól vagy Graysontól. Már csak azért sem, mert ők
valószínűleg még a kórházban vannak Duncannél. Vagyis most senki
sincs a várkastélyban. Lehet, hogy valaki csapdát akar állítani nekem? –
találgatta Lexie.
Önkéntelenül Turner doktorra gondolt. Az orvos tudja, hogy
O’Donnellék nincsenek otthon, és talán ő vár rá a galérián. Lehet, hogy
túl hamar zárta ki a gyanúsítottak közül? Végigfutott a hátán a hideg,
amikor újra eszébe jutott a kocsija megrongált féktömlője. Még mindig
nem derült ki, hogy ki vágta el. Ha ugyanaz az ember volt, aki ezt a
cédulát küldte neki, talán veszélybe sodorja magát, ha eleget tesz a
felszólításnak.
Az első gondolata az volt, megkér valakit, hogy kísérje el, és a lelki
szemei előtt azonnal Grayson jelent meg. Őt azonban nemigen hívhatja
fel, miután haraggal váltak el egymástól. A férfi már biztosan nem
foglalkozna az ő problémájával. A gondolatra heves szúrás hasított
Lexie mellkasába. Graysonon kívül csak Betty jutott az eszébe, de ő
most túl messze van ahhoz, hogy segítsen neki. Eileen is valószínűleg
csak este jön vissza, az pedig már biztosan későn lenne, mert az üzenet
küldője azt írta, „amilyen hamar csak tudsz”, és ezt bizonyára
komolyan is gondolta.
Ahogyan nyilván azt is, hogy „egyedül” menjen. Ha magával visz
valakit, feltehetően semmi sem lesz abból, amit az ismeretlen levélíró
felajánlott. Az pedig talán az egyetlen esélye arra, hogy megtudja az
igazságot az édesanyjáról. Lehet, hogy máris elkésett? A cédulát már jó
ideje odatehették a szélvédőjére, de ő csak most fedezte fel.
Lexie végül úgy döntött, hogy elmegy a várkastélyba, méghozzá
sietve. Nem kellene azonban elmondania valakinek, hová készül, arra
az esetre, ha esetleg bajba kerül? De hogyan, ha az a nyavalyás
mobiltelefonja már megint lemerült?
A lány hirtelen ötlettel visszament a házhoz, és az öntöttvas
ajtókopogtató alá dugta a cédulát, aztán hátrébb lépett. A cédula jól
látszott, de nem eshet le, mert a kopogtató megtartja. Aki legközelebb
be akar menni a Rose Cottage-ba, mindenképpen észreveszi, és tudni
fogja, hogy hová ment ő. A semminél ez is több – gondolta.
Hevesen kalapáló szívvel még egy pillantást vetett a cédulára, aztán
visszament a kocsijához, és elindult.
 27
Grayson egy hosszú folyosó végén állt az ablaknál, és kinézett a
Letterkennyi Közkórház parkolójára. Teljesen a gondolataiba merült, és
összerezzent, amikor valaki megérintette a karját.
– Nagymama! – csúszott ki a száján, mielőtt eszébe jutott volna, hogy
már nem szólíthatja így Agathát.
Az idős nő megsejthette, mi jár Grayson fejében, mert visszafogottan
elmosolyodott.
– Azt hiszem, kell hozzá némi idő, hogy mind hozzászokjunk az új
helyzethez – mondta, aztán megint elkomolyodott. – Sokára értél ide.
Nem tudtál hamarabb elindulni?
Grayson bólintott.
– Sok mindent kellett megmagyaráznom – mondta.
Eszébe jutott, milyen elképedt volt a rendőr arca, amikor
Letterkennyben a rendőrségen átadta neki a ládában talált papírokat és
fegyvereket. Azért ide hozta őket, mert Done-gal megyében ez a
legnagyobb rendőrség, és úgy gondolta, itt jobb helyen lesznek a
bizonyítékok, mint ha Sumner őrmesterre bízná őket.
– És? – kérdezte Agatha. – Mit szóltak?
– A rendőr azt mondta, átnézi a dolgokat, aztán majd jelentkezik.
Sejtelmem sincs, hogy úgy lesz-e. Láthatóan érdekelte, amit
elmondtam, de bizonyára fontosabb ügyeik is vannak ennél a régi
történetnél. Az sem biztos, hogy mi megtudunk valamit George
sorsáról. Talán nekünk kell tovább próbálkoznunk.
– És mi lesz Fannyval? – kérdezte Agatha aggódón. – Felelősségre
vonják, ha újra előveszik az ügyet?
– Biztosan nem. Őt kihagytam a történetből, és feltehetően amúgy
sem lesz semmilyen következménye annak, amit annak idején tett.
– Az jó. – Agatha megkönnyebbülten felsóhajtott. – Egy gonddal
kevesebb.
Sajnos azért még éppen elég maradt – gondolta Grayson, és Duncan
betegszobájának az ajtajára pillantott.
– Apa hogy van?
 – Jobban. Azt hiszem, már régen hazabocsátották volna, ha nem
fedezik fel, hogy baj van a szívével. – Agatha a fejét ingatta. – Lehet,
hogy pont az öngyilkossági kísérlete mentette meg az életét.
Grayson reggel telefonhívást kapott a kórházból. Az orvosok a
kezelés közben felfigyeltek Duncan szabálytalan szívritmusára. A
közelebbi vizsgálatok aztán kiderítették, hogy baj van a
szívkoszorúereivel. Sürgősen bypassműtétet kell végezni rajta, hogy
csökkentsék a szívinfarktus kockázatát, amely valószínűleg már hamar
bekövetkezett volna. Mivel Duncan magától soha nem ment orvoshoz,
valóban szerencse a szerencsétlenségben, hogy az orvosok elejét tudják
venni a még nagyobb bajnak. Már csak az a kérdés, hogy Duncan
beleegyezik-e.
– Ő mit szól hozzá? Engedi, hogy megműtsék? – kérdezte Grayson,
mert még nem tudott beszélni az édesapjával.
Agatha bólintott.
– Nem akar meghalni. A gyógyszereket pillanatnyi
zavarodottságában vette be, és már bánja. Azt mondta, butaság volt.
– Elmondtátok már neki, hogy Fanny az anyja?
Agatha megint bólintott.
– Hogy fogadta?
– Meglepődött, akárcsak te, de nem tűnt úgy, mintha megrázta volna
a dolog. Lehet, hogy ahhoz egyelőre még túl gyenge vagy zavarodott.
Mindenesetre végighallgatott minket, aztán pedig Fannyval akart
beszélni, és én ezért kijöttem. – Agatha szemébe hirtelen könny
szökött. – Nagyon félek, hogy elveszítem. Mi lesz, ha többé látni sem
akar? Talán nem tudja megbocsátani, hogy ilyen sokáig hazudtam neki.
Grayson átkarolta Agatha vállát, és magához vonta.
– Ettől ne tarts! – mondta. – Duncan szeret téged, és továbbra is te
leszel az egyik legfontosabb ember az életében. Ezen semmi sem
változtat. Most majd két anyja lesz, nekem pedig két nagyanyám. Ez
pedig, ha jobban belegondolunk, nagyon szép dolog.
– Jaj, Grayson! – Agatha kitörölte a könnyeket a szeméből, és
elmosolyodott. – Nagyon örülök, hogy így gondolkodsz.
Talán nem lenne így – vagy most még nem –, ha Lexie tegnap este nem
mosta volna meg alaposan a fejem – tűnődött Grayson. Megint elszorult a
szíve, és nehezen kapott levegőt. Lexie szavai még mindig a fülében
csengtek. És igaza volt. Ő pedig idióta, amikor olyan dühösen reagált.
Azért is idióta, mert egyszerűen nem tudja kiverni a fejéből Lexie-t.
Bármit csinál is éppen, mindig megjelenik előtte a lány képe, és folyton
azt találgatja, hol lehet éppen.
Amikor kora reggel visszaért a várba, Lexie szobájában égett a
villany. A kocsija akkor is az udvaron állt, amikor ők Agathával,
Fannyval és Turner doktorral a kórházba indultak. Mostanra azonban
már biztosan rég elment, vissza Dublinba. Grayson bosszúsan megrázta
a fejét, és megpróbálta összeszedni magát.
– Clark hol van? – kérdezte. – Odabent apánál?
– Nem – felelte Agatha. – Azt mondta, valamit el kell intéznie
Cerighben. Utána azonban azonnal visszajön.
Grayson összeráncolta a homlokát. Arra számított, hogy az öreg
orvos egész idő alatt Agatha mellett lesz. Neki most nagyon nehéz, és
Clark egyébként mindig támogatta. Mi lehet annyira fontos, hogy
éppen ebben a helyzetben hagyja magára?
Kinyílt Duncan szobájának az ajtaja, és Fanny lépett ki rajta. Nagyon
sápadt volt, de a tekintete meglepően tisztának tűnt. Ez már akkor is
így volt, amikor Grayson ma reggel megmutatta neki a kibontott falat.
Fanny megnézte a kamrát, és azóta nem beszélt George-ról. Már csakis
Duncan érdekelte. Akárcsak Agatha, ő is félt elmondani a fiának az
igazságot, és Graysonnak sokáig kellett győzködnie, hogy jöjjön be vele
a kórházba. A beszélgetésük azonban jól alakulhatott, mert Fanny most
mosolygott. Megölelte Agathát, aztán Graysonhoz fordult:
– Édesapád látni kíván – mondta, aztán megsimogatta Grayson
karját, és bátorítóan nézett rá, mintha tudná, milyen nehéz neki most
bemennie Duncanhez.
Grayson az ajtóhoz indult, és ott egy pillanatig habozott, de végül
belépett a szobába. Két ágy állt benne, és a steril fehérséget csak két
bekeretezett színes nyomat oldotta a falakon. A másik ágy üres volt.
Duncan az ablaknál feküdt, és a gondolataiba mélyedve kinézett rajta.
Amikor meghallotta, hogy kinyílt az ajtó, Grayson felé fordította a fejét,
és találkozott a pillantásuk.
Rossz színben van – állapította meg magában Grayson, és meglepődött
azon, hogy ez megviseli őt. Nem akarja, hogy az apja szenvedjen, és ez
az érzés új a számára. Nemrégiben még csakis haragot érzett Duncan
iránt, és ez valójában már régóta így volt. Fiatalkorától fogva viták
jellemezték a kapcsolatukat, és a hazaköltözése után ez ugyanúgy
folytatódott. Most azonban nincs benne harag, és érezte, hogy ettől
nagyon megkönnyebbült.
– Ülj le!
Duncan megütögette az ágya szélét, és Grayson habozva eleget tett a
felszólításnak. Utána sokáig szótlanul néztek egymásra, és Grayson a
saját bizonytalanságát látta visszatükröződni az apja arcán.
– Miért csináltad? – kérdezte, amikor már nem bírta tovább a
csöndet.
Duncan szomorúan felsóhajtott.
– Mert nem láttam más kiutat. Már csak veszítettem, és erről csakis
én tehettem. Úgy gondoltam, nélkülem mindenkinek könnyebb lesz.
– Könnyebb?
Graysont újra elfogta a régi harag, és meg akarta mondani az
apjának, hogy nagyon önző volt. Duncan azonban a karjára tette a
kezét, mielőtt még megszólalhatott volna.
– Tudom, hogy hiba volt. És igazad van, ha szemrehányást teszel
nekem. Nem tudtam azonban elviselni a gondolatot, hogy
elveszíthetem Katelynt. – Az idős férfi nagyot sóhajtott. – Van ugyanis
valami, amiről nem tudsz. Köze van a vetélytársadhoz és ahhoz, hogy a
játékasztalnál ugyanolyan lúzer vagyok, mint minden másban.
– Tudok az adósságaidról és a zsarolásról. Lexie mindent elmondott
– felelte Grayson.
Az apja meglepetten nézett rá.
– Akkor talán megérted, hogy kétségbe voltam esve. Úgy volt, hogy a
várat egy nap majd te öröklöd meg. Az adóssághegyeim azonban egyre
magasabbak lettek, a hitelezők pedig visszakövetelték a pénzüket. Nem
tudtam, mit tegyek, és szégyelltem magam. Főként előtted, elvégre te
megjósoltad, hogy a játékszenvedélyem miatt előbb vagy utóbb el
fogom veszíteni a várat. Ha hozzád fordultam volna, el kellett volna
mondanom, milyen helyzetbe kerültem. Te okos vagy, téged nem
tudtalak volna megtéveszteni. Ezért a Howard Enterprisest kerestem
meg, és az ajánlatuk valóban jó volt. Vissza tudtam volna fizetni az
adósságaimat úgy, hogy senki sem tudott volna róluk, Agatha és Fanny
pedig a várkastélyban maradhatott volna. Ezt ideális megoldásnak
tartottam, és abba a gondolatba kapaszkodtam, hogy alapjában véve
semmi sem változik. Aztán végül beláttam, hogy téged nem hagyhatlak
ki csak úgy. Haladékot kértem Andrew Howardtól, hogy te is ajánlatot
tehess a vár megvásárlására. Howard erre azt állította, hogy másolatai
vannak az adósságleveleimről, és megmutatja őket Katelynnek.
Sejtelmem sincs, honnan tudta, hogy ő nagyon fontos nekem, de
halálra rémültem. Katelyn kiábrándult volna belőlem, ha értesül a
gondjaimról. Elítéli a szerencsejátékokat, mert egy nagybátyja azok
miatt ment tönkre. Egyszer megemlítettem neki, hogy szeretek
játszani, mire egészen elszörnyedt, és könyörgött nekem, hogy soha
többé ne tegyem. Én ezt meg is fogadtam, de nem tudtam betartani az
ígéretemet. – Duncan nagyot sóhajtott. – Katelyn az életem szerelme. És
amikor már azt hiszem, hogy végre együtt lehetünk, mindig történik
valami, ami mindent tönkretesz. Most az adósságaim, annak idején
Melissa terhessége. – A férfi elhallgatott, mert rádöbbenhetett, hogy
mit mondott. – Ne haragudj, nem úgy értettem.
– De igen – mondta Grayson, és keserű lett a szája íze. Egy pillanatig
újra az a kisfiú lett, aki nem értette, miért viselkedik vele olyan
hűvösen a papája. Most már legalább tudta az okát. – Miattam le kellett
mondanod Katelynről. Ezért nem engedtél közel magadhoz, és ezért
bántál úgy velem, mint egy idegennel.
Duncan egy pillanatig lehunyta a szemét.
– Ez igaz. És gyűlöltem magam a viselkedésemért. Tudtam, hogy te
semmiről sem tehetsz, de borzalmasan fájt, hogy elvesztettem Katelynt,
és valahogy el kellett fojtanom a fájdalmat. Ezért kezdtem
szerencsejátékokat játszani. Minden mindegy volt nekem, mert úgy
éreztem, hogy elrontottam az életemet. Mert nem lehetek ott, ahol
lenni szeretnék: Katelyn mellett. A hiánya a legrosszabbat hozta ki
belőlem. Te pedig minél idősebb lettél, annál jobban átláttál a
szánalmas kísérleteimen, amelyeket arra tettem, hogy úgy tűnjön,
mintha mindent kézben tartanék. Újra meg újra belenyúltál a
sebeimbe, én pedig túl konok voltam ahhoz, hogy megértsem, mit
jelentesz nekem. Hallgatnom kellett volna rád, én viszont inkább
elüldöztelek. – Duncan megrántotta a vállát, és Grayson fájdalmat látott
a szemében. – Tudom, hogy nem hiszel nekem, de büszke vagyok rád.
Ámulatba ejt, amit elértél. Valójában mindig is ilyen voltál: céltudatos,
hajthatatlan, konok. Senki és semmi sem gyűrhet le, ezt mindig is
csodáltam benned. Akkor is, ha ezt nem igazán tudtam kimutatni.
Grayson mosolyra húzta a száját.
– Valóban nem – mondta.
Furcsa volt ezeket a szavakat hallania az apjától, de jólestek neki, és
most először fogalmazódott meg benne a kérdés, hogy sikerülhet-e
javítani a kapcsolatukon. Egyszeriben nem tartotta teljesen
lehetetlennek, bár a kétkedésén nehéz volt úrrá lennie.
– Még gyakorolhatod az érzéseid kimutatását. Ha ugyanis átveszem a
várat, sok dolgunk lesz egymással – mondta Grayson, és összeráncolta a
homlokát, mert az apja nem válaszolt. – Vagy még mindig Andrew
Howardnak akarod eladni?
Duncan felsóhajtott.
– Természetesen nem. Dunmore-t te kapod meg. Csak még mindig
félek, hogy mit szól majd Katelyn, ha értesül az adósságaimról.
– Nem fog. Andrew-tól legalábbis nem – mondta Grayson
megnyugtatón. – Lexie szerint Howardnak semmi sincs a kezében
ellened, és nem tudja tettekre váltani a fenyegetését. Tőle tehát nem
kell tartanod. Mivel pedig az én ajánlatom jobb, mint az övé,
kifizetheted az adósságaidat, és még az újrakezdéshez is marad elég
pénzed.
– Vagyis még áll az ajánlatod? – kérdezte Duncan.
– Természetesen – felelte Grayson. – A várkastély renoválásának a
költségeit is magamra vállalom. Nincs a legjobb állapotban – tette
hozzá.
Duncan hálásan nézett rá.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Semmit sem kell mondanod – felelte Grayson, és maga is
meglepődött azon, hogy ilyen megértő az apjával. – És Katelynnek sem
kell semmit sem mondanod, ha nem akarsz. Azon viszont
elgondolkodhatnál, hogy hazugságra akarod-e építeni vele a
kapcsolatot, vagy inkább tiszta vizet öntesz a pohárba. Katelyn talán
nem olyan szigorú, mint amilyennek hiszed.
– Igazad van. – Duncan felnyögött. – Valószínűleg kezdettől fogva
őszintének kellett volna lennem. De aki szerelmes, az ostobaságokat
művel. Például azt képzeli, hogy befalazta a kedvesét. – Az idős férfi
megcsóválta a fejét. – Ezt még mindig nem akarom elhinni. Micsoda
káosz!
– Haragszol Agathára és Fannyra, mert sokáig hazudtak neked? –
kérdezte Grayson.
Duncan megrántotta a vállát.
– Ahhoz aligha van jogom. Én is hazudtam. Ráadásul mindkettőjüket
szeretem, és az indokaikat is megértem. Az akkori viszonyok nem
hagytak számukra más választást – mondta, aztán lehunyta a szemét.
Grayson csendben nézegette, és tudta, hogy az apja számára e
percben fontosabb dolgok is vannak. Például a műtét, amelynek
hamarosan alá kell vetnie magát.
– Most inkább pihenj!
Grayson felállt, hogy kimenjen a kórteremből, de Duncan
megállította.
– Köszönöm – mondta. – A segítséged nagyon sokat jelent nekem.
– Oké.
Grayson nem igazán tudta, mit kezdjen a hirtelen jött közelséggel
közte és az apja között. Ehhez még hozzá kell szoknia. Még egyszer
leült, mert eszébe jutott, hogy valamit még tudni akar.
– Miért Lexie-nek küldtél búcsúüzenetet, és nem nekem?
Duncan megrántotta a vállát.
– Azt hiszem, neki könnyebb volt írnom. Ő nem áll olyan közel
hozzám, mint te.
– De őt alig ismered – mondta Grayson. – Mi lett volna, ha nem
mondja el nekem, hogy mit írtál?
– Ez akkor nem jutott eszembe – vallotta be Duncan. – Úgy
gondoltam, megteszi, mert…
Duncan félbehagyta a mondatot.
– Mit gondoltál? – sürgette Grayson a folytatást.
– Azt, hogy van köztetek valami. Mindig úgy nézel rá. És
ragaszkodtál hozzá, hogy legyen jelen a beszélgetésünkön. Úgy
éreztem, fontos neked az a lány.
Kinyílt az ajtó, és Agatha lépett be a szobába, aztán pedig Fanny is.
– Zavarunk? – kérdezte Agatha.
 Grayson megrázta a fejét, és megint az apjára nézett, még mindig
egészen elképedten attól, amit az előbb mondott.
– Lexie-vel kapcsolatban tévedsz – jelentette ki. – Ő nem fontos
nekem, és én sem érdeklem őt. Már valószínűleg régen újra Dublinban
van.
– Nem, nincs – szólt közbe Fanny. – Az előbb felhívott Eileen, hogy
megkérdezze, hogy vagyok. Duncanről is érdeklődött. Nem értettem,
honnan tudja, hogy ő kórházban van, és azt mondta, Miss Cavendish
mesélte neki.
– Jaj, ne! – nyögött fel Duncan. – Akkor már valószínűleg az egész
falu értesült az ostobaságomról.
– Nem. Eileen nem tudta, miért kerültél kórházba. Miss Cavendish
ezt elhallgathatta előle, és én sem beszéltem neki erről – mondta
Fanny, aztán megint Graysonhoz fordult: – Eileen egyébként elmondta,
hogy Miss Cavendish egyelőre nála marad a Rose Cottage-ban, mert
többet szeretne kideríteni az édesanyjáról. Ez engem nagyon
meglepett. Nem tudtam, hogy már nem lakik nálunk.
– A megbízását teljesítette – válaszolta Grayson kurtán, és nem
igazán tudta, mit váltott ki belőle a hír, hogy Lexie mégsem utazott el.
– Akkor is nálunk maradhatott volna a várban – szólt közbe Agatha.
– Elvégre ő mentette meg édesapád életét azzal, hogy azonnal kapcsolt
– tette hozzá, aztán Fannyra nézett. – És szerintem abban a másik
ügyben is nagyon tisztességesen viselkedett.
Fanny bólintott.
– Kedvelem. Nagyon rendes teremtés.
– Igen, az. És gondoljatok csak az autója megrongált fékjére! –
Agatha megrovón nézett Graysonra. – Szegény lánynak nagyon sok
mindent kellett kiállnia nálunk. Nyugodtan felkínálhattuk volna neki,
hogy élvezze még egy kicsit a vendégszeretetünket.
Lexie balesetének az említésére Grayson gyomra hirtelen
összerándult. Arra gondolt, amit az izgalmak közepette elfojtott: Lexie
talán még mindig veszélyben van.
– Megrongált fék? – kérdezte Duncan értetlenkedőn. – Mit akar ez
jelenteni? Azt hittem, Miss Cavendish azért szenvedett balesetet, mert
valami meghibásodott az autóján.
 – Úgy is volt – felelte Grayson. – Csakhogy azt a meghibásodást
szándékosan okozták. Valaki elvágta a féktömlőket.
– Tessék? Erről én nem is tudtam – mondta Duncan, és őszintén
megdöbbentnek tűnt. – De ki csinál ilyesmit?
– Aki ért az autókhoz – felelte Grayson. – A Wright fivéreknek a
szervizből biztosan nem volt közük hozzá, más viszont nem jut
eszembe, aki megtehette a faluból. Elvégre nem mindenki tudja, hol és
hogyan lehet hozzáférni azokhoz a tömlőkhöz.
– Na igen – mondta Duncan. – Azért van valaki a faluban, aki nagyon
jól ért az autókhoz.
– Kire gondolsz? – kérdezte Grayson, és elkerekedett a szeme,
amikor az apja mondott egy nevet.
 28
Lexie gyomra összerándult, miközben áthajtott a Dunmore-kastély
külső kapuján. Egész úton rosszul érezte magát, és a fájdalom minden
egyes kilométerrel erősebb lett a gyomrában. Sejtelme sem volt, miért
van ilyen pocsékul. Csak azért nem lehet, mert ma még semmit sem
evett. Ez az egész valószínűleg jobban megviselte, mint gondolta.
Mindenesetre nem emlékezett, mikor volt utoljára ennyire zaklatott, de
közben bágyadt is.
Egyre csak azt találgatta, ki várhatja a galérián, és útközben
többször is közel járt ahhoz, hogy megforduljon. Az ösztöne azt súgta,
hogy ne menjen oda, a kíváncsisága azonban erősebb volt, és a félelme
is, hogy talán soha nem tudja meg, hol van az édesanyja.
Nem lesz semmi baj – győzködte magát, miközben leállította a kocsiját
a belső udvarra nyíló kapuív előtt. Csak Duncan Jaguarja állt még ott, a
többiek kocsival mehettek el valahová. Lexie egy pillanatig azt
találgatta, hogyan jöhetett ide az illető, aki odafent várja őt. Lehet
persze, hogy az egész csak rossz tréfa. Vagy talán elkésett, és a cédula
írója közben már rég elment?
Miután kiszállt a kocsijából, egy pillanatig meg kellett kapaszkodnia,
mert megszédült. A fenébe, szedd össze magad! – gondolta, és lendületesen
becsapta a Golf ajtaját. Ilyen kevéssel a cél előtt nem fog megfutamodni.
A lépcső nem volt messze, Lexie-nek mégis csak nagy erőfeszítés
árán sikerült eljutnia odáig. Nemcsak azért, mert hirtelen fáradtság
tört rá, de olyan érzése is támadt, hogy valaki figyeli. A fal mellett álló
rododendronok között azonban senkit sem látott, és akkor is csend és
nyugalom volt, amikor felment a lépcsőn.
Odafent zárva volt a faajtó. Akkor pedig senki sem lehet a galérián.
Lexie csalódottan azon gondolkodott, hogy mit tegyen. Érdemes várnia,
hátha csak késik, aki a cédulát írta? Úgy döntött, hogy egy kísérletet
megér a dolog. Remegő kézzel odament a falhoz, elővette a
rejtekhelyről a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és kilépett a galériára.
A várfolyosó elhagyatott volt, és Lexie-nek erős széllel kellett
megküzdenie, mint a legutóbb is, miközben elment addig a helyig, ahol
a falból hiányzott egy darab, és csak ideiglenes fakorlát szolgált
védelemül. A hideg futkosott a hátán, miközben lenézett a vár lábánál
álló sziklákra és a hullámokra, amelyek még lejjebb a partnak
csapódtak. Lélegzetelállító látvány volt, de nagyon ijesztő is. Lexie nem
tudta elképzelni, hogy van valaki, akire itt ne törne rá szédülés és a
pánik. Ő sem állt biztosan a lábán, ezért hátrébb lépett, hogy távolabb
legyen a meredélytől.
Egyszer csak zajt hallott, és meglátta, hogy a folyosó végén kinyílik
az ajtó. A szíve a torkában vert, és a másodperc törtrésze alatt, amíg azt
várta, hogy meglássa, ki lép ki az ajtón, a lelki szemei előtt a
legkülönfélébb emberek jelentek meg. Mindenkire gondolt, csak arra
nem, aki most feléje tartott.
– Eileen! – Lexie feszültségének egyszeriben nyoma veszett. – Mit
keresel te itt? – kérdezte.
Az asszony elmosolyodott.
– Mást vártál?
Lexie hunyorogni kezdett, mert megint szédülés fogta el, és
egyszeriben a feje is megfájdult.
– Igen, én… azt gondoltam… – hebegte. – Honnan tudtad, hogy itt
vagyok? – kérdezte, de egyszeriben eszébe jutott a válasz. – Hát persze,
megtaláltad a cédulát, amelyet az ajtódra tűztem.
Eileen felvonta a szemöldökét, aztán megint elmosolyodott.
– Okos volt tőled – mondta, és miután odaért Lexie-hez, megfogta a
karját. – Te szegény! Nem érzed jól magad? Nagyon sápadt vagy.
Lexie meg akarta rázni a fejét, de letett róla, mert attól csak még
erősebben szédülne. A homlokát izzadság verte ki.
– Nem tudom. Azt hiszem, beteg leszek – mondta, aztán megpróbált
Eileenre figyelni. – Hogyhogy már itthon vagy? Úgy volt, hogy
Leitrimbe mész.
– Nem, nem. Valójában csak azt akartam, hogy te azt hidd.
– Tessék? – kérdezte Lexie zavarodottan. – De miért?
– Nem találod ki?
Eileen még mindig mosolygott, de Lexie egyszeriben megérezte,
hogy itt valami nincs rendben. Ennek semmi értelme. Hacsak…
– Te voltál. Te küldted az üzenetet.
 – Te pedig eljöttél. – Eileen tekintete olyan hideg volt, hogy Lexie
megborzongott. – Nem voltam biztos benne, hogy élni fogsz az
ajánlatommal, de meg kellett próbálnom, mielőtt még túl késő lenne.
– Te meg miről beszélsz? – Lexie fejében megszólalt a vészcsengő. –
Azt hittem, segíteni akarsz nekem.
Eileen felnevetett.
– Nem. Csak ki akartam deríteni, hogy mire emlékszel. – Az asszony
megcsóválta a fejét. – Alig hittem a szememnek, amikor először
megláttalak a várudvaron, Fiona láncával a nyakadban. Olyan volt,
mintha a legrosszabb rémálmom vált volna valóra. Szerencsére nem
emlékeztél, mi történt annak idején, én legalábbis úgy gondoltam. De
biztosra kellett mennem. Ezért felajánlottam neked a segítségemet,
hogy mindig értesüljek arról, ha valami az eszedbe jut.
Lexie kiszabadította a karját, és hátrált egy lépést. Közben
megszédült, és meg kellett kapaszkodnia a falban. Eileen nem mozdult,
de Lexie és az udvarra vezető lépcső ajtaja között állt. És elégedetten
mosolyogott, mintha pontosan tudná, Lexie most túl gyenge ahhoz,
hogy félrelökje őt.
– Kezd hatni, igaz? – kérdezte az asszony.
Lexie rémülten meredt rá.
– Mi kezd hatni?
– Tettem valamit a teádba. Néhány cseppet egy keverékből, amelyet
én állítottam össze. Szédülést, gyomorgörcsöt és tudatzavart okoz.
Legrosszabb esetben összeomlik a vérkeringés.
Lexie-t kirázta a hideg.
– Te megmérgeztél engem?
– Nem, azt nem hiszem. A dózis nem lehetett túl magas, mert akkor a
cukor nem nyomta volna el a keserű ízt. A növényi szerek azonban
nagyon alattomosak, ezért nem tudom biztosan, milyen erős a hatásuk.
Lexie-nek eszébe jutott a közös reggelijük. Ezért édesítette meg
Eileen kérdezés nélkül a teáját!
– Meg… akarsz ölni? – kérdezte döbbenten.
Eileen szenvtelenül bólintott.
– Csak nem megy könnyen. Sajnos a balesetet is túlélted.
– Te vágtad el a féktömlőket? – kérdezte Lexie elszörnyedve.
 – Hirtelen jött ötlet volt, nem tudtam igazán átgondolni. Neked
pedig piszok szerencséd volt. – Eileen egy pillanatig dühösnek tűnt,
aztán újra megjelent az arcán a hideg, félelmetes mosoly, de a tekintete
rideg volt. – Most azonban mellém állt a szerencse. Ki hitte volna, hogy
ilyen könnyű lesz téged idecsalni?
Lexie megint hátrált egy lépést.
– A rendőrségre is mehettem volna.
– Igaz, de úgy gondoltam, hogy biztosan nem tudsz majd ellenállni a
kísértésnek. És így is lett.
Lexie gyomra fájón összerándult, és felnyögve előrehajolt. Egy
pillanatig úgy érezte, hánynia kell. Aztán elmúlt a görcs, és jobban lett.
Amikor felegyenesedett, Eileen közvetlenül előtte állt.
– Dublinban kellett volna maradnod, Lexie.
A lánynak feltűnt, hogy Eileen most nem Alexandrának szólította,
mint máskor mindig. Annak idején viszont soha, akkor ugyanúgy Lexie-
nek hívta őt, mint mindenki más. Lexie, állj meg. Nem bántalak. A
rémálmában hallott szavak hangosan és jól érthetően visszhangzottak a
lány fejében. Most pedig rádöbbent, hogy Eileen volt az, aki
szólongatta. Egy kép villant fel előtte. Már többször is látta Fionát itt, a
galérián térdelni. A saját rémült arcát, és maga fölött… már nem az
árnyalak volt, hanem Eileen.
– Mit tettél édesanyámmal? – Lexie szíve vadul vert a félelemtől és a
tehetetlen dühtől. – Hol van?
– Valahol ott lent – mutatott Eileen a vár lábánál álló sziklákra. – Azt
hittem, meg fogják találni a holttestét, de kisodródhatott a tengerre. De
ha megtalálták volna, valószínűleg akkor is azt hitték volna, hogy
balesetet szenvedett.
– De te megölted. – Lexie elkeseredetten küzdött az egyre erősebb
szédülés ellen. – És annak idején engem is el akartál takarítani az útból.
– Te azonban elszöktél előlem! – Ez láthatóan még mindig
bosszantotta Eileent. – Fiona azt kiabálta neked, hogy fuss el, és te
hallgattál rá. Azt hittem, utol foglak érni, elvégre gyerek voltál, és nem
juthattál messzire. Te viszont eltűntél, és én hiába hívogattalak, nem
jöttél elő a rejtekhelyedről. Pánikba estem, mert nem tudtam, mi lesz,
ha megtalálnak, és elárulsz engem. Miután azonban végül rád
bukkantak, te olyan rémült voltál, hogy semmit sem mondtál.
Hallgattál, mint a sült hal. Aztán Susan magával vitt, és én azt hittem,
hogy megszabadultam tőled. De nem, húsz évvel később egyszer csak
ott álltál előttem, és Fiona szemével néztél rám.
– De miért? – kérdezte Lexie döbbenten. – Hogy tehettél ilyet?
Édesanyám a barátnőd volt.
– Én is azt hittem. Egészen addig, amíg el nem vette tőlem Briant. –
Eileen elhúzta a száját. – A férjem számára már csak Fiona létezett.
Tudod, mit mondott nekem? Hogy Fionát nem lehet nem szeretni.
Elcsavarta a férjem fejét!
Lexie arra gondolt, hogy Sheila Murphy is ezzel vádolta az
édesanyját. Fionában kellett lennie valaminek, ami vonzotta a férfiakat.
Azok után azonban, amiket Lexie időközben megtudott a szülei
kapcsolatáról, nem tudta elképzelni, hogy Brian Kelly valóban
érdekelte volna Fionát.
– Miért gondolod, hogy volt közöttük valami? – kérdezte.
Eileen felhorkant.
– Mert együtt akartak meglépni. Fiona aznap reggel nagyon
izgatottan eljött hozzám, és elmondta, hogy el akar menni. Azt nem
árulta el, hogy kivel megy el, de azt mondta, ne haragudjak rá, ha majd
megtudom. Ebből rájöttem, hogy megszerezte magának Briant, aki el
fog hagyni engem Fiona miatt.
– Hiszen ez képtelenség! – tiltakozott Lexie. – Édesanyám és a férjed
között semmi sem volt. Persze még ha lett volna is, Fiona nem lett
volna olyan buta, hogy ezt elmondja neked.
– De igen! Biztos volt a dolgában. Azt hitte, nem veszem észre, miben
mesterkedik. Én azonban átláttam rajta!
Eileen szeme lázasan csillogott, és Lexie egyszeriben megértette,
hogy észérvekkel semmire sem megy nála. Nyilvánvalóan azt mondja,
amit a beteg elméje diktál.
– És aztán? – kérdezte Lexie szorongva.
– Aztán követtem Fionát a várba – folytatta Eileen. – Szerencsém
volt, mert még éppen megláttam, hogy felment a galériára. Te megint
felbóklásztál oda, ő pedig le akart hívni. Utánatok mentem, és kérdőre
vontam Fionát. Természetesen mindent tagadott. Még azt is állította,
hogy Flaherty atya az apád. – Eileen a fejét ingatta, mintha ezt még
mindig nem tudná elhinni. – Elképesztő, hogy ennyire butának tartott
engem. Megmondtam neki, hogy átláttam rajta, de ő továbbra is
hazudott. Nem akarta bevallani, hogy viszonya van Briannel, és ez
engem szörnyen feldühített. Aztán pedig…
Eileen elhallgatott, és elhúzta a száját, mintha még mindig nem
szívesen emlékezne arra, amit tett. Lexie agya viszont egyszeriben
előhívta azokat a rettenetes képeket, amelyekre sokáig a feledés
homálya borult. Annak idején még túl kicsi volt ahhoz, hogy megértse,
amit látott. Most azonban mindent kristálytisztán látott és hallott.
Fionát, amint azt kiabálja neki, hogy fusson el. Egy pillanattal később
pedig a fakorláton át, éles sikollyal a mélybe zuhant.
– Lelökted.
Lexie hangja már csak rémült suttogás volt.
– Nem maradt más választásom – mondta Eileen. – Különben soha
nem hagyta volna abba.
A lány ökölbe szorította a kezét.
– Édesanyám nem hazudott neked. Igazat mondott. Flaherty atya
már bevallotta nekem, hogy valóban ő az apám. Fiona vele akart
elmenni, nem a te férjeddel.
– Ez nem igaz – állította Eileen. – Brian szerelmes volt belé. Ebben
egészen biztos vagyok.
– Édesanyám azonban egészen biztosan nem volt szerelmes a
férjedbe – mondta Lexie. – Neki apám kellett. Más férfi nem volt az
életében. Peter Flaherty másnap elment volna a püspökhöz, hogy
visszavonja a fogadalmát.
Eileen megint felhorkant.
– Ez ostobaság! Flaherty atya testestül-lelkestül pap. Én ugyan nem
tartom sokra az egyházat, de őt ismerem. Elkötelezett és istenfélő, a
vallási dolgokban szinte már túlbuzgó. Soha nem tette volna le a
reverendát. Nem, Fiona hazudott nekem, pedig én befogadtam, amikor
nem volt hová mennie. És ezt azzal hálálta meg, hogy el akarta hódítani
a férjemet.
– Ez nem igaz! Értsd meg, nem kellett neki a férjed – ismételte meg
Lexie.
Eileen azonban nem figyelt rá, csak mondta tovább a magáét:
– Azt hittem, minden jóra fordul, amint Fiona elmegy innen, de
láttam Brianen, hogy állandóan rá gondol. Mosolyogva azt mondta,
hogy szeret, de hazudott. Éreztem rajta, hogy Fiona után bánkódik.
Valamikor biztosan elhagyott volna, és azt nem engedhettem.
Lexie felidézte magában, amit Eileen a férje betegségéről mondott
neki. Hogy egyre rosszabbul lett, de a tünetei okát nem tudták
kideríteni.
– Neki is tettél valamit a teájába?
Lexie találomra tette fel a kérdését, legnagyobb döbbenetére
azonban Eileen bólintott.
– Ólomsót kis adagokban. Nem lehet kimutatni, és biztosan hat.
Láttam, hogy egyre gyengébb lesz. A szíve végül felmondta a
szolgálatot, és senkinek sem jutott eszébe, hogy nem természetes
módon hunyt el. Ő maga sem sejtett semmit. – Eileen szeme felcsillant.
– Ez volt a büntetése azért, mert nem tartotta be a házassági esküt.
Ez a nő őrült, de egészen másként, mint a lánya – gondolta Lexie
rémülten. Janice labilis, Eileen nem az. Éppen ellenkezőleg. A lánya
ideggyenge, hirtelen elvesztette a fejét, aztán pedig összeomlott. Eileen
viszont számítóan gonosz, ha anya és lánya rögeszméje hasonló is.
Janice azt képzelte, hogy Grayson szerelmes belé, Eileen pedig azt
hitette el magával, hogy a férje megcsalja Fionával. Brian eközben
valószínűleg csak kedvesnek találta a felesége barátnőjét, és az, hogy
ezt Eileennek is megemlítette, neki ugyanúgy az életébe került, mint
Fionának.
Lexie hátán a hideg futkosott, amikor rádöbbent, hogy nagy
veszélyben van. Eileen hidegvérű, veszélyes pszichopata, és most tőle is
meg akar szabadulni. Ő pedig már annyira legyengült, hogy nem igazán
tudná megvédeni magát. Segítséget sem hívhat, mert senki más nincs a
várban.
– O’Donnellék bármelyik pillanatban megjöhetnek – állította Lexie
kétségbeesésében, és azt kívánta, hogy bárcsak így lenne. – Ha
meglátják az autómat, biztosan keresni fognak.
Eileen elmosolyodott.
– Nem, mert mind Letterkennyben vannak a kórházban. Ezt te
magad mondtad nekem ma reggel, nem emlékszel? Én pedig az előbb
felhívtam Fannyt, és tőle tudom, hogy még sokáig ott lesznek.
Szerencsére, mert különben másik helyet kellett volna kigondolnom a
találkozásunkhoz. Ez viszont egyszerűen tökéletes. – Az asszony szeme
megvillant. – Elvégre Fionával is itt voltam.
Lexie nagyot nyelt.
– Nem úszod meg. Rá fognak jönni, hogy itt voltál.
– Ugyan miből? Amikor az előbb beszéltem Fannyval, szándékosan
megemlítettem neki, hogy Leitrimbe készülök. Ezt Sheilának is
elmondtam, ezért az előbb külön beugrottam a Castle Innbe. Senki sem
gondol majd arra, hogy itt jártam. Nem fognak rám gyanakodni, és
miért is tennék? Mindenki tudja, hogy mi ketten nagyon jóban
vagyunk. Ezt még a barátnőd is tanúsíthatja. Miért jutna bárkinek is az
eszébe, hogy én ártottam neked?
Eileen önelégülten elmosolyodott. Lexie belátta, hogy az asszonynak
a maga aljas módján igaza van. Senki sem fogja őt gyanúsítani.
– Idefelé biztosan látott téged valaki. Tudni fogják, hogy itt voltál.
Eileen megrántotta a vállát.
– És akkor mi van? Majd azt mondom, hogy aggódtam érted, és
hamarabb visszajöttem Leitrimből. Odahaza megtaláltam a céduládat,
kitaláltam, hogy te tehetted az ajtómra, és feljöttem utánad a várba.
Azonban elkéstem, mert te addigra sajnos már lezuhantál. Sumner
őrmester, ahogy ismerem, hinni fog nekem, ha megemlítem, hogy
Fiona története nagyon megviselt téged. Azt fogja feltételezni, hogy a
mélybe vetetted magad, vagy balesetet szenvedtél. Az is lehet, hogy
megint szerencsém lesz, és a tenger elsodorja a te holttestedet is. Újra
együtt leszel anyáddal, és egyikőtök esetére sem derül soha fény.
Lexie pánikba esett. Eileen szemlátomást azt hiszi, hogy a harmadik
gyilkosságot is megúszhatja. Ez egyáltalán nem valószínűtlen, ha neki
nem jut hamar eszébe, hogyan menekülhet el innen. Gondolkoznia
kellene, de egyre jobban szédült, és már homályosan is látott.
Ösztönösen addig hátrált, amíg tőle jobbra megszakadt a fal, és a
tenyere alatt az érdes fakorlátot érezte. Odaért a lyukhoz. Eileen lassan
elindult hozzá.
– Eileen, kérlek, ne! – könyörgött Lexie. – Ez őrültség. Nem kell
megtenned.
– De igen – felelte az asszony, és fagyos lett az arca. – Egy olyan
kurváért, amilyen az anyád volt, nem fogok börtönbe menni. Janice is
jobban érzi majd magát, ha megtudja, hogy te már nem vagy itt.
 – Az semmin sem változtat. – Lexie még távolabb húzódott. A lyukon
átfújó szél belekapott a ruhájába, és tudta, hogy már nagyon közel van
a meredélyhez. – Grayson nem szereti Janice-t. Nem kell neki.
– Még meggondolhatja magát – mondta Eileen. – És ha nem, majd
neki is kitalálok valamit.
– Ne! – A gondolat, hogy az eszelős nő Graysonban is kárt tehet,
visszaadta Lexie erejét, és ökölbe szorította a kezét. – Őt békén fogod
hagyni! – kiáltotta.
A gyomra megint görcsölni kezdett, és a heves fájdalomtól
összegörnyedt. Könny szökött a szemébe, amikor Eileen a karját
átfogva felrántotta a görnyedésből. Aztán tolni kezdte, amíg Lexie háta
végül a fakorláthoz ért.
– Essünk túl a dolgon, mielőtt még valaki megzavar minket – mondta
Eileen.
Lexie tudta, hogy nincs több ideje. Az elborult elméjű nő bármelyik
pillanatban átlökheti a korláton, hogy lezuhanjon a mélybe…
Védekezz, Lexie! Ne hagyd, hogy ő győzzön! Fiona hangját Lexie
közvetlenül a füle mellől hallotta, és Eileen válla fölött a másodperc
törtrészéig az édesanyja mosolygó arcát látta.
Védekezz! Ne engedd, hogy megtegye!
Lexie-nek erőt adott a kétségbeesés, és Eileennek vetette magát. Az
asszony meglepetten hátratántorodott, de nem esett el, és Lexie-re
akart támadni. A lába azonban beleakadt abba a kőbe, amelyben egy
hete Lexie is megbotlott, és végül Grayson karjában kötött ki. Most
Eileen is megbotlott és elvágódott. Lexie el tudott lépni mellette, és
futni kezdett az ajtó felé. Már csak néhány lépésnyire volt onnan,
amikor a szédülése olyan erős lett, hogy muszáj volt megállnia.
Megkapaszkodott a mellvédben, de tudta, hogy tovább kell mennie,
ezért elvonszolta magát az ajtóhoz.
Amikor rémülten hátranézett a válla fölött, azt látta, hogy Eileen
feltápászkodott, és utánaindult. Nem sietett, úgy mozgott, mint az a
macska, amelyik már biztos benne, hogy megszerzi a zsákmányt. És azt
is megengedheti magának, hogy játsszon vele…
Lexie feltépte az ajtót, és fejjel előre majdnem lezuhant a lépcsőn,
mert megtántorodott. Újra minden elmosódott előtte, valahogy mégis
sikerült néhány lépcsőfokkal lejjebb mennie. A falat fogva
továbbindult, rettegve, hogy bármelyik pillanatban elvétheti a lépést és
lezuhanhat a lépcsőn. Félúton járt, amikor meghallotta, hogy mögötte
megint kinyílt az ajtó.
– Lexie, ezzel semmire sem mész. – Eileen hangja még mindig
nyugodt volt. – Állj meg!
Lexie tovább bukdácsolt, de szinte semmit sem haladt. A lába mintha
ólomból lett volna, minden lépés nehezére esett. A gyomra görcsölt, és
a fájdalom már olyan erős volt, hogy alig kapott levegőt.
A lépcső aljában rémülten hátranézett. Eileen már közvetlenül
mögötte volt. Az árnyalak ugyanígy üldözött – emlékezett Lexie. Csak ez
itt nem álom, amelyből ő felébredhet, és az árnynak most van arca.
Ezúttal valóban üldözik. És nincs menekvés…
Lexie továbbvonszolta magát az autója felé, de tudta, hogy nem
sikerülhet odaérnie. Már Eileen levegővételeit is hallotta a háta
mögül…
A csendet hangos zaj törte meg, és Lexie a szeme sarkából mozgást
észlelt az udvaron. Csikorgást is hallott, és kitalálta, hogy egy autó
fékjétől származott. Aztán becsapódni hallott egy kocsiajtót,
ugyanebben a pillanatban azonban megérezte, hogy Eileen megragadta
a karját.
– Lexie!
A neve hallatán a lány a hang irányába fordult. Egy magas alak futott
feléje, és Lexie bár már nem látott tisztán, így is tudta, ki az.
– Grayson – suttogta.
Megpróbálta kiszabadítani magát Eileen szorításából, de
összecsuklott a lába, és lerogyott a macskakövekre.
– Jó, hogy jössz, Grayson. – Eileen hangja aggódásról árulkodott. –
Azt hiszem, Lexie nincs jól. Kórházba kell vinnünk – mondta.
Grayson félrelökte az asszonyt, és leguggolt Lexie mellé.
– Mi történt? – kérdezte. – Beszélj!
A lány hallatlanul megkönnyebbült, de azt látva, hogy a férfi hátat
fordított Eileennek, halálra rémült. Tudta, hogy figyelmeztetnie kell
Graysont.
– Vigyázz! – nyögte ki az utolsó erejét mozgósítva, amikor Eileen
arcát a férfi mögött látta felbukkanni.
Aztán minden elsötétült előtte, és elvesztette az eszméletét.
 29
Lexie kinyitotta a szemét, és hunyorgott az erős fénytől. Az első dolog,
amit meglátott, a fehér huzat volt a takarón, amely alatt feküdt. A falak
is fehérek és dísztelenek voltak. Amikor megmozdult, zavaró fájdalmat
érzett a kézfejében. Felemelte a kezét, és meglátta, hogy egy tű van
benne, amelyből hosszú cső vezet az ágya melletti állványon függő
infúziós zacskóhoz. A mutatóujjára műanyag csipeszt is erősítettek,
amelyből vezeték indult egy monitoros készülékhez. Hangot nem adott
ki, de folyamatosan számok jelentek meg rajta. A monitor mellett egy
szék állt.
Kórházban vagyok – gondolta Lexie, és egyszeriben minden eszébe
jutott: Eileen borzalmas beismerő vallomása a galérián, a saját
menekülési kísérlete, amely csúfosan végződött, és…
– Grayson!
Lexie hirtelen felült az ágyban. A szíve vadul vert, miközben
kapkodva körbenézett a kis szobában. Megkereste a nővérhívó csengőt,
mert meg akarta tudni, mi történt Graysonnal. Azonban senki sem jött,
ezért levette az ujjáról a csipeszt, letette a lábát a földre, és felkelt. Még
mindig szédült, de már nem olyan erősen, és az aggódás váratlan erőket
szabadított fel benne.
Megfogta az infúziós zacskó állványát, és éppen megtette az első
lépést, amikor kinyílt az ajtó, és Grayson jelent meg. Lexie elképedten
meredt rá, és a férfi arca is csodálkozásról árulkodott, de ő hamar
összeszedte magát.
– Te meg mit művelsz? – kérdezte, aztán ott termett Lexie mellett, és
visszakísérte az ágyhoz, ő pedig hálás volt ezért.
A megkönnyebbüléstől, hogy Grayson jól van, egészen elgyengült, és
nem volt biztos benne, hogy megtartotta volna a lába.
– Hová indultál? – kérdezte a férfi, miközben betakarta Lexie-t.
– A nővérekhez, hogy megtudjam, mi van veled – felelte a lány. A
férfi fáradtnak tűnt, a szeme alatt karikák sötétlettek, Lexie mégsem
látta még soha szebbnek. – Neked nem esett bajod? Eileen közvetlenül
mögötted volt, mielőtt elájultam, és nagyon féltem, hogy megtámad
téged. – A lány lehunyta a szemét, amikor újra megjelent előtte az
ijesztő kép, amelyet utoljára még látott. – Figyelmeztetni akartalak, de
már nem volt hozzá erőm.
Grayson leült a Lexie ágya mellett álló székre.
– Én már láttam, hogy Eileennel valami nincs rendben. Számítottam
rá, hogy meg fog támadni. Eleinte azonban semmit sem tett. Többször
is elmondta, hogy csak segíteni akart neked, és nem tudja, mi történt
veled. Miután azt válaszoltam, hogy ezt majd megkérdezem tőled, ha
magadhoz tértél, Eileen nagyon ideges lett. Most már azt állította, hogy
nem voltál eszednél, és őrültségeket beszéltél. Hogy ő lelökte
édesanyádat a galériáról, téged pedig megmérgezett. Szinte könyörgött
nekem, hogy ebből egy szót se hig – gyek el. Aztán nekem rontott.
– Megsebesített?
Grayson megrázta a fejét.
– Nála szerencsére nem volt fegyver, mint Janice-nél a múltkor, így
könnyen le tudtam fogni.
Lexie pillantása a férfi erős karjára esett. Vele Eileen nem vehette fel
a versenyt, gondolta. De ha nem jött volna fel a galériára…
– Eileen megölte édesanyámat, Grayson. – Lexie hangja elcsuklott. –
És megmérgezte a férjét. Aztán engem is. Tett valamit a teámba, amitől
egészen bódult lettem.
– Tudom – mondta a férfi. – Miután belátta, hogy nincs esélye,
elmondott mindent.
– Valóban?
Grayson bólintott.
– Talán azt hitte, ha megértem az indokait, futni hagyom. Vagy
egyszerűen csak kérkedni akart. Mindenesetre mindent bevallott.
Kimondottan büszke volt arra, hogy ilyen sokáig nem bukott le.
Szerintem pszichopata. Hozzá képest Janice szinte ártalmatlan.
Lexie megborzongott, amikor visszagondolt Eileen jeges tekintetére.
– Most hol van?
– Biztos őrizet alatt egy zárkában – felelte Grayson. – És ott is marad,
amíg megkezdődik a bírósági tárgyalása.
Lexie nagyot nyelt. Valójában vigasztalónak kellett volna találnia,
hogy az édesanyja gyilkosa bűnhődni fog, és hogy neki sikerült fényt
derítenie Fiona sorsára. Az igazság azonban még jobban fájt neki.
Mindig is elszomorította, hogy anya nélkül kellett felnőnie, de
meggyőzte magát arról, hogy ez jobb volt így. Nem hitte, hogy bármit is
elszalasztott – ez azonban nem igaz. Az édesanyja szerette őt, nagyon is
szerette, és a gondolat, hogy őt erőszakkal megfosztották ettől a
szeretettől, könnyeket csalt Lexie szemébe.
Megint kinyílt az ajtó, és egy ápolónő lépett be rajta. Megnyomott
egy gombot, valószínűleg a nővérhívót kapcsolta ki, aztán odament
Lexie ágyához.
– Örülök, hogy újra velünk van – mondta vidáman, és visszatette a
csipeszt Lexie ujjára. – Nem tudtuk, meddig hat az a gyógyszerkoktél,
amelyet beadtak magának.
– Sokáig voltam eszméletlen? – kérdezte Lexie az ablakra pillantva.
Látta, hogy odakint süt a nap, de sejtelme sem volt, mennyi lehet az
idő. A nővér az órájára pillantott.
– Tegnap délután hozták be, és most délelőtt tíz van, vagyis
nagyjából húsz óráig nem volt magánál.
Lexie meglepett hangot hallatott.
– Ilyen sokáig?
Az ápolónő bólintott.
– Igen, de nem volt egyedül. A barátja egész éjjel itt ült az ágya
mellett. Az osztályunkon ezt általában nem engedjük meg, de vele
kivételt tettünk. Nyilván maga is tudja, milyen meggyőző tud lenni.
Vagy inkább akaratost kellene mondanom? – kérdezte a nővér, és
mosolyogva Lexie-re kacsintott, miközben még egyszer ellenőrizte az
infúziót. Aztán csípőre tette a kezét. – Egyébként minden rendben, vagy
tehetek még valamit Önért?
Lexie megrázta a fejét, és Graysonra pillantott. Melegség járta át a
szívét, amikor arra gondolt, hogy a férfi nem hagyta magára.
– Hogyhogy egyszeriben ott voltál a galérián? – kérdezte, miután
újra kettesben maradtak. – És miért gondoltad, hogy Eileenben nem
lehet megbízni?
– Azért, mert apámnak eszébe jutott, hogy egy barátja Eileen
családjának az autószerelő műhelyében dolgozott Letterkennyben. Ez
pedig valószínűvé tette, hogy Eileen is ért az autókhoz.
Lexie elképedten nézett a férfira.
–  Arra gyanakodtál, hogy Eileen vághatta el a féktömlőimet?
 Grayson bólintott.
– Legalábbis rossz érzésem támadt, és ezért elmentem a Rose
Cottage-hoz. Fannytól tudtam, hogy Eileennél szálltál meg, és arra
gondoltam, megnézem, mi van veled. Senki sem volt ott, de az ajtó
kopogtatója alá be volt tűzve egy meglehetősen furcsa üzenet. Csakis
neked szólhatott, úgyhogy a várba indultam. Amikor megérkeztem,
láttam, hogy Eileen melletted áll, és te hirtelen összecsuklasz. Azt
hittem, elkéstem.
A férfi arcán rángatózni kezdett egy izom, és Lexie szívverése
felgyorsult, amikor találkozott a tekintetük.
– Te mindig időben érkezel, amikor nekem szükségem van rád –
mondta a lány, és megfogta Grayson kezét. – Már nem is tudom, hogyan
fogok nélküled boldogulni.
A szavak csak úgy kicsúsztak Lexie száján, és megkésve döbbent rá,
hogy az, amit mondott, majdnem szerelmi vallomás volt. Vagy nem is
csak majdnem. De van még értelme, hogy tagadja, hogyan érez Grayson
iránt?
Lexie egy hosszú pillanatig elveszett a férfi kék szemében abban
reménykedve, hogy azt az érzést látja majd visszatükröződni benne,
amelytől neki túlcsordul a szíve. Grayson azonban nem zárta a karjába,
ahogyan ő szerette volna, hanem elhúzta tőle a kezét, aztán felállt és
távolabb lépett az ágytól.
– A barátnőd ma reggel telefonált a várba, mert téged nem tudott
elérni – mesélte. – Nagyon megijedt, amikor Agathától megtudta, mi
történt veled. Azt mondta, hogy azonnal hozzád indul. Most már
bármelyik pillanatban itt lehet.
Lexie nyelt egyet.
– Oké.
– A főnököd is telefonált. Valójában apámmal akart beszélni, és
meglehetősen ingerült lett, miután közöltem vele, hogy Duncan többé
hallani sem akar róla. Howard azzal vádolt meg, hogy csak
megrendeztem apa kórházi tartózkodását, mert így akarom őt
kiiktatni. Nagyon egyértelműnek kellett lennem, hogy megértse, a
dolog komoly. Az ő szerepére is rávilágítottam.
– A zsarolását is megemlítetted? – kérdezte Lexie szorongva.
 – Mi az hogy! – válaszolta Grayson mogorván. – A fickó még örülhet,
hogy nem jelentem fel érte.
– Rólam is kérdezett?
A férfi elhúzta a száját.
– Igen. Tudni akarta, hol vagy, én azonban úgy gondoltam, hogy ezt
neked kell elmondanod Howardnak. Különben még megjelent volna itt,
és nem biztos, hogy akkor én jótálltam volna magamért.
Grayson szemében határtalan düh villogott. Lexie azt találgatta,
hogy valóban csak Andrew-ra dühös, vagy rá is még mindig. A szíve
fájón elszorult. A férfi megmentette, de ez még nem jelenti azt, hogy
szereti is. Grayson bizonyára ugyanúgy érez iránta, ahogyan a
legutóbbi találkozásukkor érzett, és akkor nem volt igazán kedves vele.
Lexie egyszeriben azt kívánta, bárcsak ne mondta volna el a férfinak,
hogy szüksége van rá, még ha ez is az igazság.
– Talán jobb volna, ha elmennél – mondta, és elfordította a fejét,
hogy Grayson ne láthassa rajta a kétségbeesést. – Szeretnék egyedül
lenni.
Egy hosszú pillanatig csend volt, csak aztán kezdett csikorogni a férfi
cipőtalpa a linóleumpadlón, amikor megfordult. A léptei távolodtak,
aztán kinyílt az ajtó.
– Grayson? – Lexie a férfi felé fordult, aki megállt a küszöbön. –
Köszönöm.
Grayson nem válaszolt, csak kilépett az ajtón, és becsukta maga
után. Lexie elsírta magát, és szabad folyást engedett a könnyeinek.
Tudhattam volna – gondolta boldogtalanul. A férfi nyilván csak
kötelességtudatból törődött vele. Ahogyan Janice-szel is tette…
Kopogtattak, aztán Betty jelent meg a szobában. Amint meglátta
Lexie könnyes arcát, odaszaladt hozzá, a karjába zárta, és vigasztalón
átölelve tartotta, miközben ő megpróbált megnyugodni.
– Jobban vagy? – kérdezte mosolyogva, amikor Lexie elhúzódott tőle,
és zsebkendőt nyújtott oda neki. – Most már tényleg elég a drámából,
hallod? Még egy rémületet nem élnék túl – viccelődött, aztán
elkomolyodott. – Először el sem akartam hinni, hogy éppen Eileen volt!
Bár én azonnal mondtam neked, hogy nagyon furcsán viselkedik…
– Igen, mondtad. – Lexie ferde mosolyra húzta a száját, és örült, hogy
a barátnője még ilyen helyzetben is meg tudja mosolyogtatni. – Jaj,
Betty! Ha csak ennyi lenne! – mondta nagyot sóhajtva.
– Grayson? – Betty aggódón felvonta a szemöldökét. – Találkoztam
vele a folyosón, és igencsak mogorvának tűnt. Veszekedtetek?
– Nem. – Lexie a kézfejével megtörölte az arcát. Vigyázott, hogy azt a
kezét használja, amelyikben nincs kanül. – Egyszerűen csak nem akar
tőlem semmit. Egész éjjel itt ült az ágyam mellett, és azt hittem, azért,
mert jelentek valamit neki. De nem, sőt azt hiszem, hogy gyűlöl.
Betty összeráncolta a homlokát.
– Ha mindenkiért ennyi mindent tesz, akit gyűlöl, akkor szinte
szerencsés, akit ki nem állhat.
Lexie-ben egy pillanatra felébredt a remény, aztán megrázta a fejét.
– Úgy nézett rám, mintha látni is alig bírna – mondta, és
visszafeküdt a párnájára. – Beszélhetnénk valami másról?
– Felőlem. Meséld el, hogyan zajlott a beszélgetésed Flaherty atyával.
Lexie ijedten nézett a barátnőjére.
– Jézusom, te ezt még nem is tudod! – mondta, és beszámolt
Bettynek a pap beismerő vallomásáról.
– Ez nem akármi – mondta Betty elképedten. – És? Adsz neki esélyt?
– Nem tudom. – Lexie megint nagyot sóhajtott. – Hogy őszinte
legyek, már semmit sem tudok. Sejtelmem sincs, mit csináljak. Andrew-
nál nem dolgozhatok tovább, ez egészen biztos. Kétségtelenül rám fogja
verni a büntetést a titoktartás megsértéséért, de sejtelmem sincs, miből
fizetem majd ki. Nyilván a cég lakásából is kidob. Úgyhogy nemcsak
munkanélküli és nincstelen vagyok, hanem még hajléktalan is.
– Egyelőre hozzám költözhetsz, és minden másra is találunk majd
megoldást. Minket nem olyan fából faragtak, hogy egykönnyen
bedobjuk a törülközőt – mondta Betty, és oldalba bökte a barátnőjét. –
Voltunk már rosszabb helyzetben, és azt is túléltük.
Ez igaz – gondolta Lexie, és megpróbált mosolyogni. Vigasztaló volt
maga mellett tudnia a barátnőjét, és igen, valahogy majd ezen a
helyzeten is úrrá lesz. Azt azonban Grayson nélkül kell megoldania. De
bármilyen rövid időt töltött is vele, a kilátás, hogy soha többé nem
találkoznak, vigasztalanul szürkére festette mindazt, ami előtte áll.
Amikor a volt férje annak idején elhagyta, természetesen szomorú
volt. Ma már persze tudja, hogy Matt annak idején nem törte össze a
szívét, csak apró sebet ejtett rajta. Mert az, amit Grayson iránt érez,
százszor erősebb. A szíve helyén most mintha csak egy törmelékhalom
lenne, és mégis minden levegővételnél fáj.
Betty megsejthette, mi megy végbe a barátnőjében, mert kedvesen
megsimogatta a karját.
– Majd elmúlik – mondta.
Lexie bátran bólintott, bár nem hitte, hogy így lesz.

***

– Mi van veled, Grayson? – kérdezte Agatha, miközben edényeket

mosott el.
A férfi felnézett a tervrajzokból, amelyeket kiterített a
konyhaasztalon. Csak ők ketten voltak itt, mert Fanny még mindig
Duncannél volt a kórházban.
– Mire gondolsz? – kérdezte Grayson szórakozottan.
Az idős asszony aggódón méregette, és leengedte a mosogatókefét.
– Már kész örökkévalóság óta meredsz azokra rajzokra, de mintha
nem is látnád őket. És reggel óta szinte meg sem szólaltál. Haragszol
Fannyra és rám?
– Tessék? Nem! – felelte Grayson ijedten. – Nem miattatok van.
Agathát először láthatóan megnyugtatta, hogy az aggodalma
alaptalan volt. Aztán megsejthette, mi a baj.
– Miss Cavendishről van szó? Miatta aggódsz?
– Igen. Nem – felelte Grayson, és gondolatban a pokolba kívánta
magát azért, mert Lexie-nek még mindig sikerül őt összezavarnia.
Pedig ma reggel, amikor megjött a kórházból, szentül eltökélte, hogy
nem gondol többé arra a lányra. Csakhogy ezt sokkal könnyebb volt
mondani, mint megtenni. Azóta különösen, amióta meglátta ezeket a
rajzokat, amelyeket Lexie a konyhában hagyott. A kastély
renoválásához készítette őket, és volt bennük valami, ami fejtörést
okozott Graysonnak.
– Erről van szó.
– Miről? – Agatha odajött az asztalhoz, és Grayson válla fölött a
három legfelül fekvő rajzra nézett, amelyek Duncan, Fanny és Agatha
lakóhelyiségeit ábrázolták. – Ezek a mi szobáink, igaz? Mi van velük?
Grayson megrázta a fejét.
 – Semmi. Éppen ez az. A ti helyiségeitek nem szerepelnek abban a
tervben, amelyet Lexie a szállodához készített. Vagyis éppen hogy
szerepelnek: ti azután is használhattátok volna őket, miután a Howard
Enterprises megvásárolta volna a várkastélyt.
Agatha láthatóan nem értette, mi a gond.
– Nem ez volt Miss Cavendish feladata? Abból indult ki, hogy az a
Mr. Howard lakhatási jogot biztosít a számunkra.
– Igen, de…
Grayson elhallgatott, amikor rádöbbent, hogy csakis vele van baj.
Azt hitte, Lexie hazudott neki, amikor azt állította, hogy nem tudott a
főnöke terveiről. Aztán a lány szobájában futó pillantást tudott venni
más tervrajzokra, és lenyűgözte az ötletek eredetisége. Azt gondolta
azonban, hogy Lexie a főnöke elgondolása szerint dolgozott, és nem
vette figyelembe az ő családjuk érdekeit. Pedig figyelembe vette, vagyis
valóban azt feltételezte, hogy Andrew Howard állni fogja a szavát, és ők
továbbra is a várkastélyban lakhatnak majd. Lehet, hogy a lány tényleg
csak később értesült a zsarolásról. Ez természetesen alapvetően
megváltoztatja a dolgokat…
– De? – kérdezte Agatha.
– Semmi – mondta Grayson, és hátradőlt a székén. – Felejtsd el!
Agatha leült Graysonhoz, és alaposabban megnézte a tervrajzokat.
Egy idő után felemelte a fejét.
– Nekem nagyon tetszik, amit látok – mondta. – Ezekkel az
elképzelésekkel át lehetne építeni Dunmore-t anélkül, hogy minden
túlságosan megváltozna. Talán valóban lehetne szálloda a kastélyból. –
Az idős nő a jegyzetért nyúlt, amelyet Lexie a tervekhez mellékelt. –
Szabadon felhasználhatjuk ezeket, ha akarjuk?
Grayson bólintott.
– Lexie valószínűleg nem akarta, hogy kárba vesszen a munkája.
– Vagy szívességet akart tenni nekünk – jegyezte meg Agatha. – Az
volt a benyomásom, hogy kedvel minket. Különösen téged – tette
hozzá.
Grayson kitért Agatha pillantása elől. E percben semmiről sem akart
kevésbé beszélni, mint a Lexie iránt táplált érzéseiről. Egy pillanatig
csend volt a konyhában, aztán Agatha megköszörülte a torkát.
– Ha már a kedvelésnél tartunk: Clark megkérte a kezem – mondta.
 – Tessék? – kérdezte Grayson elámulva. – Mikor?
– Tegnap, amikor te elmentél Eileenhez, hogy megtudd, mi van Miss
Cavendishsel – mondta Agatha, és Grayson elé tartotta az
aranygyűrűjét, amelyet törtfehér gyöngy díszített. – Nem értettem,
hová kell Clarknak annyira sietnie, amikor a kórházban voltunk
Duncannél. Egy kicsit még haragudtam is rá, mert nem szokott engem
csak úgy otthagyni. Aztán kiderült, azért ment el, hogy megvegye
nekem ezt a gyűrűt. – Agatha hitetlenkedő mosollyal az arcán
megsimogatta a gyöngyöt. – Azt mondta, igazam volt, és valóban jobb
lenne, ha nem lennének többé titkaink egymás előtt. Aztán átadta
nekem a gyűrűt, és elmondta, hogy már nagyon régen szeret, csak
eddig nem merte megvallani az érzéseit. Nem akart elveszíteni, ezért
beérte a barátsággal. Most azonban rádöbbent, hogy vállalnia kell a
kockázatot. – Az idős nő ábrándosan elmosolyodott. – Én egyébként
egész idő alatt valóban azt hittem, hogy csak baráti érzéseket táplál
irántam. Eközben ugyanúgy éreztem, mint ő. Clark nagyon sokat jelent
nekem. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.
Grayson szívébe éles szúrás hasított, amikor eszébe jutott, hogy
Lexie ugyanezt mondta neki.
– Örülök nektek – válaszolta, és még elmosolyodnia is sikerült.
Aztán hirtelen felállt, az ablakhoz ment, és kinézett a belső udvarra.
A macskakövek nedvesen csillogtak. Az előbb még esett az eső, de most
éppen kiderült az ég, és a nap is kisütött. Lehet, hogy szivárvány is van,
de azt Grayson innen nem látta.
– Holnap visszarepülök New Yorkba – mondta, és megfordult,
amikor meghallotta, hogy Agatha ijedt hangot hallatott.
– Tessék? Azt nem lehet, Grayson. Szükségünk van rád.
– A cégnél is szükség van rám – felelte a férfi indulatosabban, mint
akarta. – Túl régen vagyok már távol. Legfőbb ideje, hogy visszavegyem
az irányítást.
– És édesapádra nem gondolsz? Nemsokára megműtik! – tiltakozott
Agatha.
– Természetesen visszajövök majd, de most nem maradhatok. New
Yorkban élek, és ez a jövőben is így lesz.
Grayson szavai láthatóan meglepték Agathát.
 – De hogy képzeled ezt? A közeljövőben nagyon sok mindent kell
elvégezni. Ki kell találnunk, hogyan renováljuk a várat. Ha valóban
szállodának akarjuk átépíteni, szükségünk lesz a segítségedre.
– Meg is kapjátok – ígérte Grayson. – Küldök ide tehetséges
embereket, akik majd mindent elintéznek, és természetesen állom a
renoválás költségeit. Fannynak pedig keresek egy specialistát. Nem
hagylak cserben titeket.
– De igen, pontosan azt teszed. – Agatha felállt, és odament
Graysonhoz. – Komolyan beszélek. Nem akarom, hogy idegenek
jöjjenek ide. Rád van szükségünk, különben semmi sem lesz rendben.
Grayson tudta, hogy Agathának igaza van. Jobb volna, ha ő tartaná a
kezében a kormányrudat Dunmore-ban, de az egyszerűen nem menne
neki.
– Most már itt van neked Clark – mondta. – Mindig is melletted állt,
ezt te magad mondtad. Együtt meg tudjátok oldani.
Agatha szemében kétségbeesés jelent meg.
– Ne fuss el, Grayson! Itt van az otthonod. Ide tartozol. Kérlek,
maradj.
Grayson megfordult, és megint kinézett az ablakon. Újra Lexie jelent
meg előtte, ahogy sápadtan és eszméletlenül feküdt a vár
macskakövein. Az orvosok biztosak voltak benne, hogy magához fog
térni, ő mégis rettegett érte. Nem mozdult el a betegágya mellől, és
csak nézte a lányt, mintha az akaraterejével el tudná érni, hogy
kinyissa a szemét.
Lexie pedig, miután eszméletére tért, azt mondta, szüksége van rá.
Hogy nem tudja, mi lenne vele nélküle. Ezért kell neki elmennie. Nem
élhet egy szigeten Lexie-vel, de még egy földrészen sem, mert ha ismét
túl közel kerül a lányhoz, talán végleg elvész abban a gyönyörű zöld
szemében. Fél engedni annak az érzésnek, amelyet Lexie ébresztett
benne. Soha, egyetlen nő iránt sem érzett ilyen erősen, és nagyon
fájdalmas lenne, ha csalódnia kellene. Lexie már többször is
visszautasította. Túlságosan kockázatos volna, ha maradna.
– Valóban el kell mennem – ismételte meg, és csak nehezen állta
Agatha tekintetét.
– Tedd, amit jónak látsz! – Agatha szemében szomorú megértés volt,
és ez szíven ütötte Graysont. – Tudod, hol találsz minket, ha
meggondolnád magad.
Grayson bólintott, és csókot nyomott Agatha arcára. Aztán sietve
elhagyta a konyhát, és már az ajtó előtt előhúzta a zsebéből a
mobiltelefonját, hogy helyet foglaljon magának az első New York-i
gépre.
 30
A Szent Patrik-templom kapujától nem messze Lexie megállt, és
végignézett a főtéren. A templom toronyórája éppen elütötte a fél tízet,
és a nap ragyogóan kék égboltról sütött le. A nyári nap nagyon szépnek
ígérkezett. A tér túlsó oldalán sarkig nyitva volt a Castle Inn ajtaja,
Sheila és Fred Murphy éppen asztalokat és székeket hordott ki, hogy a
szabadban is kiszolgálhassák a vendégeiket. A munka teljesen lefoglalta
őket, és nem vették észre Lexie-t, mások viszont üdvözölték, amikor
elmentek mellette. Ő nem tudta, hogy az emberek egyszerűen csak
kedvesek, vagy pedig felismerték. Ezen egyébként nem csodálkozott
volna, mert az elutazása előtt a fülébe jutott, hogy a faluban nagy port
vert fel Eileen tetteinek a lelepleződése. Azóta még csak hat hét telt el,
úgyhogy biztosan mindenki emlékszik még rá.
Lexie sem felejtett el semmit, mégsem érezte rosszul magát attól,
hogy újra itt van. Ellenkezőleg: most, némi távolságból, egészen más
szemmel látta Cerighet. A hely még mindig ismerős volt a számára, de
félelmet már nem ébresztett benne. Valójában szinte már úgy érezte,
mintha hazajött volna.
Nagyot sóhajtva továbbindult a templom mellett álló kis paplakhoz.
Minél közelebb ért hozzá, annál izgatottabb lett. A bejárati ajtónál már
a torkában vert a szíve.
– Lexie! Örülök, hogy el tudtál jönni.
Peter Flaherty arca felragyogott, miután ajtót nyitott, de a tekintete
bizonytalanságról árulkodott. Lexie érezte rajta, hogy legalább annyira
ideges, mint ő maga.
– Helló, Peter – mondta.
Sokat gondolkozott azon, hogy elfogadja-e a férfi tegeződésre tett
ajánlatát. Végül arra jutott, hogy gyerekesség lenne, ha visszautasítaná.
Papának azonban egészen biztosan nem tudná szólítani.
– Gyere be! És ne haragudj a rendetlenségéért. Éppen az utolsó
dolgokat csomagolom el.
Lexie belépett a házba, ahol valóban nagy volt a felfordulás. A szűk
folyosón bőröndök és dobozok álltak egymáson, a falakon már csak
fehér foltok voltak a képek helyén, és a nappaliból is minden személyes
tárgy eltűnt a polcokról. Csupán néhány régi könyv maradt, azok
bizonyára a parókia tulajdonában voltak.
– Foglalj helyet! Kérsz teát? Gyorsan főzök magunknak. – Nem,
köszönöm. – Lexie leült a kanapéra. – Nem maradhatok sokáig.
Nemsokára találkozom valakivel, és nem késhetek el.
– Igaz, említetted a telefonban.
A férfi leült egy fotelba, és Lexie jobban megnézte magának.
Sápadtabb volt, és vékonyabbnak tűnt, mint az utolsó találkozásukkor.
Már nem viselt papi öltözéket, de a farmernadrág és a rövid ujjú kék
ing jól állt neki. Lexie újra megállapította a férfiról, hogy a korához
képest még mindig nagyon jóvágású. Nem csoda, hogy édesanyám
beleszeretett – gondolta. Egy párnak még mindig nehéz volt elképzelnie
őket, és ahhoz a gondolathoz sem szokott még hozzá, hogy ez a férfi az
apja. A düh azonban, amelyet a legutóbb még érzett, már elpárolgott, és
kíváncsiság lépett a helyébe. Leginkább azért, mert most már elhitte
neki, hogy Peter Flaherty nagyon szerette az ő édesanyját. Ez egészen
nyilvánvalóvá vált azon a rögtönzött gyászszertartáson, amelyet
Fionának rendezett. A földi maradványait már nem találhatták meg,
ezért valódi temetést nem lehetett tartani, mégis úgy tűnt, a faluból
mindenki eljött, hogy búcsút vegyen tőle.
Peter mindenki előtt bevallotta, milyen viszony fűzte Fionához, és
hogy milyen sokat jelentett neki. Könnyek között beszélt a
szerelmükről, és bocsánatot kért a hibájáért Lexie-től, a község lakóitól
és magától Fionától is. Látszott rajta, hogy még mindig gyötrődik, mert
nem hitt eléggé a szerelmükben. A szavai őszinték voltak, és nemcsak
Lexie-t hatották meg, hanem majdnem mindenkit, aki eljött a
búcsúztatásra. A vallomása után néhányan ugyan elfordultak Petertől,
és távoztak, a legtöbben azonban maradtak, és az együttérzésüket
fejezték ki neki. A házvezetőnője viszont nem jelent meg, és most sem
volt itt a parókián.
– Mary már nem dolgozik itt? – kérdezte Lexie.
Peter nemet intett a fejével.
– Newportban vállalt állást. Az utódom majd magával hozza az
eddigi házvezetőnőjét.
 Néhány pillanatig zavart csend állt be, aztán Lexie megköszörülte a
torkát.
– Azt mondtad, adni akarsz nekem valamit – emlékeztette az apját.
– Igaz. – A férfi felugrott, és kiment a szobából. Amikor visszajött,
egy ékszerdobozka volt a kezében. – Ez a tiéd – nyújtotta át.
Lexie elvette, és miután kinyitotta, azt a keskeny gyűrűt látta meg a
két rubinkővel, amelyet Peter egyszer már megmutatott neki.
– Anya gyűrűje – mondta a lány, miután óvatosan kivette a
dobozkából.
– Szeretném neked ajándékozni. Fiona is azt akarta volna, hogy te
kapd meg. – A férfi bizonytalanul megvonta a vállát. – Persze csak ha
igényt tartasz rá.
Lexie felhúzta az ujjára a gyűrűt, és nézte, hogyan csillognak a
rubinok, amikor megmozdítja a kezét.
– Köszönöm – mondta, és pislognia kellett néhányat, hogy ne
buggyanjanak ki a hirtelen a szemébe gyűlt könnyek.
Jó érzés volt, hogy az övé lett valami, ami nagyon kedves volt az
édesanyjának. A hiánya még mindig fájt neki, de a tudat, hogy Fiona
nem önként hagyta el, gyógyítóan hatott a lelkére. A gyűrű mintegy
látható jelképe volt az édesanyja szeretetének, amelyet ő ugyan
elveszített, most mégis megmelengette a szívét. Már keserűség nélkül
tudott Fionára gondolni, és ez felszabadító érzés volt.
– Ez nagyon sokat jelent nekem – mondta fátyolos hangon, és
mosollyal ajándékozta meg Petert.
A férfi láthatóan fellélegzett, és amikor találkozott a tekintetük,
Lexie először érezte közel magához az apját. Túl későn lépett be az
életébe, és az egykori viselkedését még nem tudta megbocsátani. Talán
soha nem is fogja. Peter Flaherty azonban mindent feladott a halvány
eshetőségért, hogy valamit talán mégis jóvátehet. Fejest ugrott a mély
vízbe, és bár Lexie még mindig azt kívánta, hogy bárcsak már korábban
megtette volna, valójában szívesen adott esélyt az apjának.
– Nehéz elmenned, igaz? – kérdezte a félig megpakolt dobozokra
pillantva.
Peter szomorúan elmosolyodott.
– Igen, nem könnyű megtenni ezt a lépést. Még minden nagyon
szokatlannak tűnik, és be kell vallanom, hogy fájdalmas is. – A férfi
körbejáratta a tekintetét a szobán, aztán megint Lexie-re nézett. – De
nem bántam meg, ha erre gondolsz.
– És mihez kezdesz? – kérdezte a lány. – Hol fogsz dolgozni?
– Egy segélyszervezetnél, amelynek a javára már több
adománygyűjtést szerveztem. Esély a gyermekeknek a neve, és
Galwayben van a székhelye. Duncan ismer ott valakit, és ő segített
hozzá az álláshoz. Csak meghatározott időre szól, de azt hiszem, élvezni
fogom a munkát. Szeretnék segíteni az embereken, és azt ott
megtehetem.
A férfi mosolygott, de Lexie aggódást is látott a szemében. Láthatóan
fáj neki, hogy fel kell adnia a régi életét, bármennyire igyekszik
bátornak mutatkozni. Lexie azon gondolkodott, hogy miért nehezíti
meg a katolikus egyház a papjai életét. Miért kell azoknak a férfiaknak,
akik a belső hangjukra hallgatva Isten igéjét akarják hirdetni, a szeretet
minden más formájáról lemondaniuk? És ha azt nem tudják megtenni,
bármilyen emberi is ez valójában, mindent elvesznek tőlük, mindentől
megfosztják őket, ami a legtöbbet jelentette nekik. Miért nem lehetnek
egyszerre papok és apák, ha úgy akarják? A többi vallásnál ez
lehetséges.
Egy nap talán majd beszélek erről Peterrel, amikor már jobban ismerjük
egymást – gondolta Lexie. Egyelőre beérte annyival, hogy elhitte, amit
az apja mondott, és bízott benne, hogy megtalálja a helyét az új
életében.
– Ha már Duncant említetted – mondta, mert valójában erre a hívó
szóra várt –, hogy vannak O’Donnellék? – Ez a kérdés egész idő alatt
foglalkoztatta. Kínozta, hogy nem tudja, mi történt időközben a
Dunmore-kastélyban. – Duncan teljesen felépült? Hallottam, hogy meg
kellett operálni a szívét. Jól viselte a műtétet?
– Nagyon is jól – felelte Peter. – Most rehabilitáción van, és az új
barátnője is elkísérte.
– Katelyn Evans? – kérdezte Lexie mosolyogva.
A férfi meglepetten bólintott.
– Ismered?
– Nem, de hallottam róla – felelte a lány, és örült, hogy Duncannek
sikerült megmentenie a kapcsolatát. – És a többiek?
 – Amennyire tudom, ők is jól vannak. Agatha és Clark Turner össze
fognak házasodni, ha ezt még esetleg nem hallottad. És ahogy ez már
csak az ilyen késői szerelmeknél lenni szokott, nem akarnak sokáig
várni az esküvővel. Szívesen összeadtam volna őket, de ez most már az
utódom feladata lesz. – Peter arcán árnyék suhant át, aztán újra
elmosolyodott. – Fanny is jobban van már. Terápiára jár, de amióta
tudja, hogyan alakult George sorsa, megbékélt a dologgal.
– És amúgy hol van George? – kérdezte Lexie kíváncsian.
– Nem sokkal azután, hogy szakított Fannyval, autóbalesetben
meghalt Kanadában. Annak idején oda menekült.
– Hogy tudták meg ezt most O’Donnellék?
– Grayson megbízott egy magánnyomozót – válaszolta Peter –, aki
Svájcban rábukkant George idős nagybátyjára. A kapcsolatuk nem
lehetett igazán szoros. A nagybácsi csak azt tudta, hogy mi történt az
unokaöccsével, George barátait azonban nem ismerte, és az
eljegyzéséről sem tudott. Ezért is nem lépett soha kapcsolatba
Fannyval.
Lexie összeráncolta a homlokát.
– Fanny jobban van, amióta tudja, hogy semmi köze nincs George
halálához?
Peter bólintott.
– Azt hiszem, végre lezárta magában a dolgot.
A magánnyomozó értesülései segíthettek Fannynak abban, hogy
túltegye magát azon, ami annak idején történt, gondolta Lexie.
Valószínűleg az is nagy könnyebbség a számára, hogy nem kell tovább
magával hurcolnia Duncan születésének a titkát. Megszabadult ettől a
tehertől, és ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy javult az állapota. Lexie
azonban nem akart erről érdeklődni, mert nem tudta, hogy
O’Donnellék beavatták-e Petert.
Már csak az érdekelte volna, hogy mi van most Graysonnal. Nem
bírta azonban rászánni magát, hogy megkérdezze. Valójában nem is
akarta tudni. A férfi nem jelentkezett nála, amióta akkor elküldte őt a
kórházból, úgyhogy már nyilván nem érdekli. Ezt pedig neki el kell
fogadnia, akármilyen nehéz is…
– És te most mit csinálsz? – zavarta meg Lexie töprengését Peter
kérdése. – Még a Howard Enterprisesnál dolgozol?
 Lexie megrázta a fejét.
– Nem. Nem maradhattam ott tovább, ezért felmondtam – válaszolta.
Ezt kellett tennie, mert a legnagyobb csodálkozására Andrew nem
rúgta ki. Ellenkezőleg, maradásra akarta bírni, noha tudta, hogy a
zsarolásáról ő beszámolt Graysonnak. És újra egészen nyilvánvaló lett,
milyen érzéseket táplál a főnöke Lexie iránt, ez pedig neki eggyel több
okot szolgáltatott arra, hogy végleg befejezze a munkát a Howard
Enterprisesnál. A döntését nem változtatta meg, noha Andrew napokig
többször is felhívta, egyszer pedig még Betty lakásánál is megvárta.
Miután pedig végre megértette, hogy ő komolyan gondolja az
elhatározását, Andrew megfenyegette, hogy mégis pert indít ellene a
titoktartási kötelezettség megszegéséért. Lexie erre közölte vele, hogy
akkor ő nyilvánosságra hozza, milyen tisztességtelen üzleti
módszereket alkalmaz Andrew. Azóta nem hallott róla, és bízott benne,
hogy ez így is marad.
Már Betty sem dolgozik a Howard Enterprisesnál. Kevéssel Lexie
után ő is felmondott, hogy elkísérje Aidant, aki többhetes turnéra
indult a Badgers együttessel. A közös utazást afféle próbaidőnek
tekintették a kapcsolatukhoz. Aidan egyébként is felmondta a
Dublinban csak ideiglenesen bérelt lakását, és ha minden jól megy, amit
Lexie erősen remélt, a hazatérésük után Betty lakásában fognak együtt
élni. Lexie számára ez viszont azt jelentette, hogy ő nem maradhat
majd ott tovább. A barátnője biztosan nem rakná ki, ő azonban nem
akart a boldogság útjában állni, ezért már elkezdett saját lakást keresni
Dublinban.
– És most mit csinálsz? – kérdezte Peter. – Van már új állásod?
– Nincs – felelte Lexie, és az órájára pillantott. – Saját céget
alapítottam, és a megbeszélés, amelyre mindjárt mennem kell, talán az
első megbízásomhoz vezet majd. Egy férfival találkozom, akinek itt a
közelben van háza, amelyet fel akar újíttatni. Ha minden jól megy, én
fogom készíteni hozzá a terveket.
A hirdetésére, amelyet nemrégiben több felületen is megjelentetett,
az első válasz éppen Cerigh közeléből érkezett, és Lexie ezt kissé
ijesztőnek találta. Az első pillanatban nem is akarta elvállalni a
megbízást, mert félt, hogy összetalálkozhat Graysonnal. Aztán rájött,
hogy a férfi valószínűleg már régen újra New Yorkban van. Neki viszont
nagy szüksége van pénzre, és mert Peter is beszélni akart vele, végül
belement a találkozásba.
– Itt a közelben? – Peter összeráncolta a homlokát. – Hol?
– A ház a Cerigh Cliffsnél van, kissé lejjebb, mint a várkastély,
közvetlenül a tengerparton – felelte Lexie. – Állítólag már évek óta
üresen áll, de a fekvése bizonyára csodás.
– Az csakis Salty Bend lehet – mondta Peter.
– Igen, így hívják a házat – erősítette meg a lány – Ismered?
A férfi bólintott.
– Édesanyáddal találkoztunk ott néhányszor, mert nagyon félreeső
hely. Meglehetősen elvarázsolt is, de Fionának éppen ezért nagyon
tetszett. Egészen beleszeretett abba a házba, és elképzelte, hogyan
alakítaná át, ha az övé lenne.
– Igazán? – Lexie elmosolyodott. – Így még nagyobb örömmel nézem
majd meg – mondta, és felállt. – Most viszont indulnom kell, különben
elkések.
Az ajtóban Lexie kissé elfogódottan megállt, és Peter is bizonytalanul
nézett rá.
– Örülnék, ha meglátogatnál Galwayben – mondta. – De én is
elmehetek Dublinba, persze csak ha szeretnéd – tette hozzá, és
megvonta a vállát. – Szeretnélek… jobban megismerni.
Lexie nagyot nyelt, és a gyűrűre pillantott, aztán megint Peterre
nézett.
– Az… jó volna – válaszolta.
Búcsúzóul kezet akart nyújtani a férfinak, az utolsó pillanatban
azonban meggondolta magát, és inkább megölelte. Csak röviden, de
kezdetnek ez is jó volt, és mindkettőjük arcára mosolyt csalt.
– A mielőbbi viszontlátásra, Lexie! – szólt utána Peter, és a távolból
még egyszer integetett neki, miközben ő a kocsijához ment.
Salty Bendet nem volt könnyű megközelíteni, de a pontos leírásnak
köszönhetően, amelyet e-mailben kapott, Lexie gond nélkül megtalálta
a házhoz vezető keskeny utat. Az, hogy félreeső helyen áll, még enyhe
kifejezés volt. Ha Lexie nem tudta volna, hogy az utolsó elágazásnál
jobbra kell fordulnia, azt hitte volna, hogy az út egy sűrű erdőcskében
végződik. A tulajdonos által küldött rajz szerint azonban ez a terület
már a telekhez tartozik.
 Autóval Lexie mindenesetre nem tudott tovább menni, mert a
bekötőutat sűrű bozót nőtte be. A lány leállította a Golfot, és gyalog tört
utat magának a bokrok és a széltől ferdén nőtt fák között. Amikor végül
feltűnt előtte a ház, meglepetten megállt. Düledező házikóra számított,
a Salty Bend azonban hosszú kőház volt magas oromzatokkal és
tetőablakokkal. A nádtető és az osztóléces ablakok ugyan megviseltek
voltak, a bejárati ajtó pedig siralmas állapotban volt, Lexie-t mégis
lenyűgözte az itt uralkodó varázslatos hangulat. A fákon madarak
csicseregtek, a tenger zúgása nem jutott el ide a távolból, és a lány
biztos volt benne, hogy soha nem látott még békésebb helyet.
Egy madár közvetlenül előtte repült el, és egy kitört ablakon át
eltűnt a házban. Ez felszólítással ért fel, és Lexie úgy döntött, hogy nem
vár tovább a tulajdonosra, aki nem érkezett meg a megbeszélt időre,
hanem megnézi a ház belsejét. Végül is ezért van itt.
A súlyos bejárati ajtó megvetemedett, és nehéz volt megmozdítani,
de Lexie-nek sikerült annyira kinyitnia, hogy átpréselhesse magát a
résen. Elámult, miközben bejárta a meglepően nagy földszinti
helyiségeket. A teljesen felszerelt konyhát a hetvenes években divatos
bútorokkal rendezték be, és még részben törött edények is álltak
benne, mintha az egykori tulajdonos úgy ment volna el, hogy semmit
sem vitt magával. A többi helyiségben is voltak még használhatónak
tűnő bútorok. Lexie, miközben mindent megnézett, máris elképzelte,
hogyan illeszthetné össze a múlt tanúit az új berendezési tárgyakkal. A
fejéből újabb és újabb ötletek pattantak ki, miközben szobáról szobára
járt, és tökéletesen értette, miért tetszett annyira ez a ház az
édesanyjának. Otthonos volt, de közben szellős is, elég teret kínált
ahhoz, hogy egy tradicionális ír ház jellegzetességeit modern
lakóelemekkel lehessen összekapcsolni. A gerendákat elő lehet tárni, és
ha még meg is világítják őket, a helyiségek magasabbnak fognak tűnni.
Ha fent beillesztenek még két tetőablakot, több fény jut majd be a
szobákba. A nappaliban a kandalló előtt elfér egy kényelmes ülősarok, a
súlyos étkezőasztal is felújítható, mert csodaszép esztergált lábai
vannak, és szinte tökéletes lesz a teraszajtók előtti helyre.
A kertbe nem lehetett kilátni az ablakokon lógó elnyűtt
függönyöktől. Por csapott fel, amikor Lexie elhúzta őket, és köhögés
tört rá. Ijedten hátrált egy lépést, és hunyorgott, mert a szemébe ment
a por. Miután azonban kitisztult a látása, már kilátott az ablakon, és
meglepett hang hagyta el a száját. Az ajtón nem működött a retesz,
ezért könnyen el tudta tolni, és kilépett a mohás terméskővel borított
teraszra.
Arra számított, hogy a kert is elvadult lesz, de egyáltalán nem volt
az, és a terasz mögött egészen a napfényben kéken ragyogó tengerig
futott le. Egy vadvirágos rét, amelyen birkák legelésztek, a Cerigh
Cliffsig nyúlt el. A sziklák a háztól jobbra terültek el, felettük a
Dunmore-kastélyra lehetett látni.
A fenséges látvány egészen lenyűgözte Lexie-t, és azon
gondolkodott, hogy járt-e valaha is ennél szebb helyen. A ház olyan
volt, mint egy megtestesült álom, és a lány el sem akarta hinni, hogy
sokáig üresen állt. Az új tulajdonos a szerencse fia – gondolta ábrándosan,
miközben az arcát a tenger felől fújó szélnek tartotta, amely magával
hozta a víz sós szagát.
– Na, hogy tetszik? – kérdezte valaki Lexie háta mögül.
Azonnal felismerte a hangot, és ijedten Grayson felé fordult, aki a
nyitott ajtón át kilépett a teraszra.
 31
Lexie úgy meredt a férfira, mintha jelenést látna, a tekintete bejárta
Grayson szögletes állát, a kék szemét és a széles vállát. A szél
belekapott a sötét hajába, és a homlokába fújta. Fehér pólójához és
farmernadrágjához bőrdzsekit viselt, amelyet Lexie jól ismert. A férfin
akkor is ez a kabát volt, amikor ő először látta meg az éjszakai
országúton. És még mindig szemérmetlenül jól áll neki…
– Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte a lány, és karba fonta a kezét,
miközben Grayson feléje tartott, és végül közvetlenül előtte állt meg.
– Az enyém ez a ház, Lexie – mondta a férfi.
A lány értetlenül nézett rá.
– A ház egy bizonyos Charles Archeré. Ő írt nekem, és itt akar
mindjárt találkozni velem.
– Charles Archer az az ingatlanügyök, aki eladta nekem Salty Bendet.
Megtette nekem azt a szívességet, hogy eljátszotta a tulajdonos
szerepét, mert nem tudtam, hogy eljönnél-e, ha én írnék neked.
A férfi olyan közel állt Lexie-hez, hogy ő megérinthette volna, ha
kinyújtja a karját. Elkeseredetten küzdött a féktelen vágy ellen, hogy
megtegye.
– Szóval csak átverés volt? – kérdezte, és megpróbált haragot
színlelni, valójában azonban csak nagyon zavarodott volt. – Nem egy
munka miatt kellett idejönnöm?
– De igen – felelte Grayson. – Fel szeretném újíttatni a házat, és rád
akarom bízni a helyiségek kialakítását.
Lexie még szorosabban karba fonta a kezét a melle előtt.
– Miért éppen rám? Valamelyik alkalmazottadat is megbízhatod
vele. Ők ugyanolyan jól értenek hozzá, mint én.
– Ezzel én vitatkoznék – mondta Grayson –, de amúgy sincsenek már
alkalmazottaim. Eladtam a céget.
A lány leengedte a karját, és a férfira meredt.
– Tessék? De miért?
Grayson megrántotta a vállát.
 – Mert már nem éreztem jól magam New Yorkban. A várkastélyban
töltött idő megértette velem, hogy itt van a helyem. A családomnak
szüksége van rám, ezért úgy döntöttem, hogy megválok a cégemtől, és
mostantól Dunmore-ra koncentrálok.
– Értem. – Lexie-nek nem sikerült elrejtenie a csodálkozását. – És mit
tervezel a várkastéllyal?
– Szállodának építtetem át. Egy rendkívül tehetséges belsőépítész
hölgy ugyanis tervet dolgozott ki arra, hogy a vár a családom lakhelye
lehessen, de közben szállóvendégeket is fogadhasson – mondta
Grayson, és amikor elmosolyodott, Lexie-nek egy pillanatra kihagyott a
szívverése.
– Az én tervemet akarod megvalósítani?
A férfi bólintott.
– Ha nincs ellene kifogásod.
– Természetesen nincs – felelte a lány, és leplezni igyekezett a belső
nyugtalanságát. – Ezért hagytam ott nektek a tervrajzokat.
– És ehhez a házhoz is lennének ötleteid?
Lexie távolabb lépett Graysontól.
– Az attól függ, hogy mi az elképzelésed. Ez is vendégház lenne?
– Nem. Itt szeretnék lakni.
A lány gyomra összerándult.
– Miért nem a várban?
A férfi megrántotta a vállát.
– Mert egy szoba hosszabb távon nem elég nekem. Abban
reménykedem, hogy már hamarosan nem leszek egyedül, és tágas házat
szeretnék, amelyben kényelmesen elfér egy család.
– Egy család? – Lexie-nek meg kellett köszörülnie a torkát, mert
majdnem elcsuklott a hangja. – Azt hittem, nem akarsz gyerekeket –
mondta.
Grayson közelebb lépett hozzá.
– Nem is akartam. Amíg nem találkoztam olyan nővel, akivel el
tudtam volna képzelni. Ez azonban megváltozott.
– Megismerkedtél valakivel?
A férfi bólintott, Lexie pedig nyelt egyet, és megpróbálta elfojtani a
hirtelen feltámadt féltékenységét. Az utolsó találkozásuk óta még csak
kevés idő telt el, és Grayson máris fülig szerelmes valakibe? És
komolyan azt akarja, hogy éppen ő rendezze be a szerelmi fészkét,
vagy… Lexie szíve eszelős dobogásba kezdett. Lehet, hogy a férfi róla
beszélt?
– Soha nem hittem volna, hogy ez megeshet velem. – Grayson még
közelebb lépett. – Amióta először megláttam azt a lányt, nem megy ki a
fejemből. Állandóan rá gondolok, és már elképzelni sem tudom, hogy
hosszabb időre távol legyek tőle.
Lexie azt olvasta ki a férfi szeméből, hogy róla beszél, de még mindig
nem szabadulhatott a félelemtől, hogy talán téved.
– Igazán? És ha mégsem ő az igazi?
Grayson felemelte a kezét, és a lány füle mögé simította egy tincsét.
– Ő és csak ő az igazi.
– De… – Lexie a fejét ingatta. – Te egyszerűen elmentél, és többé nem
jelentkeztél. Egyszer sem.
– Mert egy idióta vagyok – mondta a férfi bűnbánóan. – Nem
akartam beismerni, hogy beléd szerettem. Kétségbeesetten okokat
kerestem, amelyek ellened szólnak, de semmi sem használt.
Valószínűleg már akkor elvesztem, amikor az éjszaka közepén egyszer
csak ott álltál az autóm reflektorainak a fényében. Egyszeriben
hihetetlenül fontos lettél nekem. Aztán pedig minél többször kerültél
veszélybe, annál jobban féltettelek. Amikor egész éjjel a betegágyad
mellett virrasztottam, és egy másodpercre sem tudtam levenni rólad a
szemem, megértettem, hogy bajban vagyok. Nem akartam így érezni.
Kikészített, hogy elvesztettem a fejem, és inkább elmenekültem.
Bizonyítani akartam magamnak, hogy nem vagy fontos nekem. Hogy az
csak szalmaláng volt. Hogy el tudlak felejteni, és képes vagyok tovább
élni a régi életem. Hamar beláttam azonban, hogy ostoba voltam. Ha
tengerek választanak el tőled, akkor sem változik semmi.
Lexie felnézett Graysonra.
– Mi nem változik?
– Az, hogy nélküled már nem tudom elképzelni az életem –
válaszolta a férfi, és megfogta a lány kezét. – Szeretlek, Lexie. És együtt
szeretnék élni veled.
A lány elveszett Grayson kék szemében, és szívesen átadta volna
magát a szívét betöltő boldogságnak, de félt is tőle. A rémálmaitól
megszabadult, miután megtudta, mit jelentett az árnyalak, és az
alvajárásai is megszűntek. Éjszakánként sokszor mégsem tudott
elaludni, mert borzalmasan hiányzott neki Grayson. Nem volt könnyű,
de belátta, hogy számukra nincs közös jövő. Egyszerűen megtiltotta
magának, hogy reménykedjen. Ezért az érzés őt ugyanúgy
megijesztette, mint a férfit.
Lexie hosszú hallgatása láthatóan összezavarta Graysont.
– Sajnálom. Nem lett volna szabad így lerohannom téged. Rossz ötlet
volt ez a ház, de semmi gond, majd eladom.
A férfi megrántotta a vállát, és a lány bizonytalanságot látott a
szemében. Ez egyáltalán nem volt jellemző rá, és Lexie tudta,
Graysonnak át kellett lépnie a saját árnyékát ahhoz, hogy bevallja neki,
szüksége van rá. Ő nem az az ember, aki könnyedén dobálózik ilyen
szavakkal, Lexie ellenállása pedig végleg megtört. Lábujjhegyre állt, és
átkulcsolta a férfi nyakát.
– Nem fogod eladni. Szeretem ezt a házat. És téged is szeretlek.
Grayson a lány homlokához támasztotta a homlokát.
– Hála az égnek! – suttogta, aztán addig csókolta Lexie-t, amíg a
lánynak remegni kezdett a lába. Miután a férfi végül elengedte,
odasimult hozzá, és körbenézett a házban. Vajon az édesanyja is állt itt
Peterrel összeölelkezve, és boldog volt? Lexie szíve átmelegedett a
gondolatra, és egyszeriben biztosan tudta, hogy Salty Bendben mindig
jól fogja érezni magát. Végre hazaért, és megteremtheti magának azt az
otthont, amelyre mindig is vágyott.
– Rendkívül okos ötlet volt tőled, hogy megvetted ezt a gyönyörű
házat – mondta.
Grayson elvigyorodott.
– Bíztam benne, hogy így majd nem tudsz ellenállni nekem.
– Egyébként sem tudok – felelte Lexie, és elmosolyodott, amikor a
férfi lehajolt hozzá, hogy újra megcsókolja.
 Tartalomjegyzék
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
Copyright
 A KIADÁS ALAPJA
Kathryn Taylor: Der Halt im Sturm
 
© Bastei Lübbe AG, Köln 2019
© Kathryn Taylor 2019
© Kossuth Kiadó 2020
FORDÍTOTTA
Várnai Péter
 
© Hungarian translation Várnai Péter 2020
Borítókép © 123 RF

BORÍTÓ
Szabó Lívia
 SZERKESZTETTE
Winter Angéla
 
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu
 
A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.
 
ISBN 978-963-544-157-0
 
Minden jog fenntartva.
www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com