A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Kendall Ryan: Junk Mail, 2019

Fordította
MEDGYESI CSILLA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Szeress és hazudj, 2018
Szeress és akarj, 2019
Szerelem első érintésre, 2019
Szeretni mindenáron, 2019
Az éjszaka ura, 2019
Fagyos szenvedély, 2020
Tüzes szenvedély, 2020

Copyright © 2019. Junk Mail by Kendall Ryan.

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Medgyesi Csilla
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Komor Kata
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado
ISBN 978-615-6067-01-2
 ELSŐ FEJEZET

Josh

Elmosolyodom az üzenet láttán, amelyet PillangóKisasszony6

küldött nekem az imént. Az elmúlt három estét az „ismerkedjünk
meg, hogy lássuk, összeillünk-e” nevű játékkal töltöttük, és úgy
tűnik, ma eljutunk végre a telefonszexig. Tökéletes.
A profilja szerint az Igazit keresi, és őszintén bevallom, nem
bánnám, ha eljátszhatnám ezt a szerepet a megfelelő nő
kedvéért. De a ma esti flörtöléséből egyelőre azt szűröm le, hogy
most azonnal kell neki az Igazi. És én ebben is teljes mértékig
benne vagyok.
Megkérdezte, milyen ruha van rajtam.
Tudni akarja, melyek a kedvenc pozitúráim.
Kíváncsi rá, hogy egész éjjel bírom-e a tempót.
Elég gyorsan túljutottunk a hobbikon és az érdeklődési
körökön, de hé, nem panaszkodom.
Az utolsó üzenetben elküldte a telefonszámát, azzal a
megjegyzéssel, hogy „Ugorjunk át a szövegelésen, ha érted, mire
gondolok”.
Ó, igen, értem én, te szexi kis pillangó. Pontosan tudom, hogy
mire gondolsz.
A belemet kidolgoztam tavaly, hogy beindítsam a cégemet, és
majd szétrobbanok a feszültségtől. Bezárva érzem magam, és egy
pillanatig sem tudom tovább magamba fojtani a lüktető vágyat,
hogy belevessem magam New York City szinglijei közé.
Azt hinné az ember, hogy most, amikor életem egyik
legnagyobb esélye előtt állok, inkább erre koncentrálok ahelyett,
hogy kergetem azt a csodálatosan meleg zugot a nők combjai
között. És az a helyzet, hogy így is van.
Csak…
Nem folytatódhat tovább ez az önmegtartóztatás, és ezért
szörfölök azon a randioldalon – tudjátok, melyiken. Nem is
igazán azoknak szól, akik randizni akarnak. Hanem azoknak,
akik fel akarnak szedni valakit. És bár általában nem ez a
stílusom, muszáj kivételt tennem, mert a nadrágomban lapuló
szörnyeteg eleséget követel, így kész vagyok elvégezni bizonyos
igazításokat, szó szerint és átvitt értelemben is.
De, hé, abban is őszintén hiszek, hogy egy nőnek meg kell adni,
amit akar. És ez a nő, ez a szexi, flörtölő, pajkos
PillangóKisasszony6 – akivel már három estét végigbeszélgettem
a randioldalon – egy fotót kért a farkamról.
Nézzétek, őszinte leszek. Még soha nem fotóztam le a farkamat.
Nem arról van szó, hogy a második kedvenc testrészem ne lenne
fotogén. Abszolút az. Igazi műremek, ha mondhatok ilyesmit
magamról.
De még akkor sem kaptam le a maga teljes dicsőségében.
Az a helyzet, hogy, nos, a farokszelfik egy kissé cikik. Igaz?
Általánosságban büszke vagyok arra, hogy úriemberként
viselkedem a nőkkel. És egy kissé talán régimódi is vagyok.
Persze, értem én, hogy a szexüzenetek és a pajzán fotók
manapság az ismerkedés mindennapos részei, de már olyan
kevés az igazi meglepetés, és szerintem ezek egyike az, amikor
levetkőztetsz egy nőt, akit még soha nem láttál meztelenül, és
felfedezed a teste minden négyzetcentiméterét. Feltételezem,
hogy ez igaz a hölgyeknél is. Szóval, kimondottan élvezem a
randizásnak ezt a részét arra a pillanatra hagyni, amikor,
tudjátok, eljutunk a valódi találkozásig.
A tágas nappalimban lévő bőrkanapén ülök, lehúzom a
bokszeremet, a farkam már szerencsére félig felállt. És hadd
áruljam el, hogy máris átkozottul jól mutat.
Itt is vagyunk. Ideje elveszíteni a farokszelfi-szüzességemet.
Úgy harminc centire tartom tőle a telefonomat, és készítek pár
képet, hátha sikerül valamelyik. Gondolom, rákereshettem volna
a Google-on, hogy „hogyan készítsünk farokszelfit”, de akkor nem
lennék igazi férfi. Bizonyos dolgokba az embernek egyenesen
bele kell vetnie magát, és menet közben rájönni, hogyan kell azt
csinálni. Ráadásul milyen kemény lehet – ez szóvicc akart lenni –
készíteni egy nagyszerű képet egy nagyszerű farokról?
De megrándul az arcom, amikor átlapozom a felvételeket.
Keményebb megtalálni a helyes szöget, a megvilágítást és az
előnyös beállítást az egyik kedvenc testrészemről, mint hittem.
Ez ismét csak szóvicc akart lenni.
Kitörlöm az első pár próbaképpen készített felvételt. És a
kitörlés alatt azt értem, hogy egyenesen a telefon
szemétkosarába küldöm őket, aztán gondoskodom róla, hogy
örökre eltűnjenek.
Rádöbbenek, hogy ez első pár próbálkozásomnál hiányzott
valami.
Teljesen keménynek kell lennem.
 Ja. Ez lesz a trükkje.
Bemegyek a hálószobába, felkapcsolom a villanyt, ami
bevilágítja a gondosan bevetett ágyat, a fiókos szekrényt és az
összehajtogatott holmikat a gardróbajtó előtt álló ruháskosárban.
Leülök az ágyra, nekidőlök a fejtámlának, és elmosolyodom. A
fehér paplan tökéletes hátteret biztosít majd a fényképnek.
Semmi sincs, ami elterelné a figyelmet a tökömről. Bármilyen
lenyűgöző darab is, nincs szükségem semmire, ami megzavarná,
hogy a megfelelő hangulatba kerüljek PillangóKisasszony6
kedvéért. Ez a hangulat pedig a következő: szolgálatodra állok,
gyere, és lovagolj rajtam egész éjszaka.
Magamban kuncogok, letolom a bokszeremet, és lebámulok a
családi ékszerekre.
Azt gondoltam, hogy majd ismét szükségem lesz néhány
határozott mozdulatra, hogy előkészítsem, de itt van a farkam,
készen arra, hogy lenyűgözze az új hölgyismerősünket.
Jegyezd meg magadnak: soha ne húzd ki négy hónapig akció
nélkül. Az ilyesmi kanos tinédzserré változtatja az embert.
Felejtkezzünk el a tényről, hogy felnőtt, harmincnégy éves férfi
vagyok. Vannak szükségleteim. És hogy mire van ebben a
pillanatban szükségem? Lenyűgözni PillangóKisasszony6-ot,
hogy igent mondjon a randira.
Vajon kissé furának találom-e, hogy ez a nő látni akarja a
lényeget, mielőtt akár csak egyetlen pillantást is vetne az
arcomra? Hát persze. De nem számít, én rugalmas vagyok.
A fiókos szekrény fölött lógó tükörbe pillantok, és napbarnított
bőrt, borostás állat és kócos sötét hajat látok, amelyet hagytam
kissé túl hosszúra nőni.
 Ellenőrzöm, hogy tökéletes-e a szög, és készítek egy felvételt.
Megnézem, hogyan sikerült, és be kell vallanom, hogy
kimondottan elégedett vagyok a munkámmal.
Elküldöm a képet, aztán az éjjeliszekrényre hajítom a
telefonomat. Alig várom, hogy válaszoljon. Biztos vagyok benne,
hogy ez bármelyik percben megtörténhet.
Most már tényleg bármelyik percben.
Talán már csak egy percet kell rá várni.
Újra megnézem a telefonomat. Sajnos, még mindig semmi.
Leteszem, és elmegyek zuhanyozni. Pár perccel később
visszatérek, és épp a hajamat törlöm szárazra a törülközővel,
amikor a telefonom rezgése jelzi, hogy megérkezett a válasz.
Nincs kizárva, hogy a telefonomhoz rohantam, hogy lássam,
mit szól a csaj a cerkámhoz.
De amikor megnyitom az üzenetet, egyáltalán nem azt a
választ látom, amire számítottam.
 MÁSODIK FEJEZET

Peyton

Egyik barátnőm megy férjhez a másik után.

Nem, nem úgy értem, hogy szó szerint ebben a pillanatban.
Pillanatnyilag a konyhaasztalnál ülök, és várom, hogy
megmelegedjen a csésze leves a mikróban. De valahogy mégis ez
az érzésem, mert az elmúlt tizennyolc hónap során minden
barátnőm egymás után vagy menyasszony lett, vagy férjhez
ment. Négy koszorúslányruha lóg a gardróbomban, és újabb
kettő készül erre az esküvői szezonra.
Én pedig közben a nagymamámmal élek, pontosabban ő él
velem, de olyan egyedül vagyok, mint egy sorozatgyilkos a
halálsoron. De még ez sem teljesen igaz. A sorozatgyilkosoknak
valószínűleg több akcióban van részük, mint nekem.
Nem számít. Kergetem az álmaim, irigylésre méltó karriert
építek, és lépésről lépésre erősítgetem a vállalkozásomat. De
mindez hamarosan megváltozik, mert a holnapi nap lesz az én
nagy esélyem. Egy megbeszélés, amelynek köszönhetően végre
elindulnak a siker felé a csodálatos meglepetésdobozaim.
– Már megint leves? – kérdezi a nagyi.
A nagyi nem csupán a lakótársam, de egyben a legjobb
barátnőm is, és az anyai nagyanyám. Bár már nyolcvankét éves,
sok szempontból menőbb nálam. Olyan mintás leggingseket
hord, amelyekért ölik egymást az emberek az interneten – a mait
majmok és banánok díszítik. Hetente egyszer kifesteti a körmét
az utcában lévő szépségszalonban, és tudja minden egyes dal
szövegét, amelyet a rádióban játszanak. A nagyi szó szerint egy
ősz hajú zsivány.
– A sárgaborsó maradéka – válaszolom.
– Egyikünknek meg kellene tanulnia főzni – motyogja a nagyi a
bajusza alatt.
És az egyikünk alatt engem ért. Már nem egyszer hallottam,
hogy azt mondogatja magának, hogy öreg kutya nem tanul új
trükköket. Azt is tudom, hogy a nagyi tud főzni; csak úgy döntött,
hogy nem fog. Nem mintha hibáztathatnám érte. Négy gyereket
nevelt fel, kétszer ment férjhez és özvegyült meg, és maga volt az
1950-es évek háziasszonyának mintapéldája. Szerintem cuki,
hogy idős korára lett feminista. Szóval, levest eszünk. Vagy
rendelünk valamit. A vállalkozásom felépítése mellett sem időm,
sem kedvem a forró tűzhely előtt gürcölni.
Kiveszem a leveses bögrét a mikróból, és beteszem a helyére a
nagyiét, és beállítom a két percet.
– Kösz, édesem – mondja a nagyi, és felveszi a pultról a kötését.
Hálás vagyok, hogy ma estére végeztem a munkával, fogok egy
kanalat, és leülök az asztalhoz. A levesemet kanalazom,
miközben a nagyi elmeséli a legfrissebb pletykákat az idősek
klubjáról. A pletykái alapján még nekik is több akcióban van
részük, mint nekem.
– És amikor Duncan összekeveri a péniszgyógyszerét a
szívgyógyszerével – na, akkor jobb, ha vigyáz az ember – kuncog
magában, mintha ez lenne egy férfi legviccesebb és legkedvesebb
tulajdonsága. Ebben a korban talán az is.
És itt is vagyunk, emberek. Az élet hivatalosan is unalmas.
Kiöblítem a bögrét a csapnál, aztán beteszem a mosogatógépbe,
és ekkor megszólal a telefonom az ebédlőasztalon.
Amíg hűl a levese, a nagyi kimegy, hogy megnézze, jött-e posta,
én pedig felkapom a telefonomat, hogy lássam, mit kaptam. Egy
üzenet érkezett:

Ismeretlen szám: Szia!

Én: Khm, segíthetek?

Pár pillanattal később egy fénykép jelenik meg a kijelzőmön.

Beletelik jó pár másodpercbe, mire az agyam felfogja, hogy mit
látok. Lassan esik le, mivel ezer éve nem láttam már az emberi
anatómiának ezt a bizonyos darabját.
Milliónyi szó villan fel hirtelen az agyamban.
Hús.
Hím.
Merev.
Vérbő.
Hatalmas.
Összeszorítom a szemem, és mély lélegzetet veszek. Mi a fene?
Milyen idióta küld farokszelfit egy vadidegennek? És miért
választotta ez a nagyon jól felszerelt idegen az én
telefonszámomat a létező számkombinációk közül?
Hirtelen elszorul a torkom, nagyot nyelek, és kinyitom egy
egyik szemem. A mérete… irigylésre méltó. Ez tagadhatatlan.
Még egy átkozott baseballütő is féltékenységi rohamot kapna
tőle.

Ismeretlen szám: Ezt akartad, bébi?

Én: És viszlááááát!

Miféle furcsa szerzet ez a fickó? Ez egyszerűen hátborzongató.

Pfuj. Nem számít, milyen vonzó valójában az a pénisz, márpedig
be kell vallanom, hogy pénisznek kimondottan mutatós, de nem
ez a lényeg. Pontosan az ilyesfajta kéretlen fotók miatt nem
randizom. A férfiak egyszerűen undorítóak.

Ismeretlen szám: Mi? Ez most komoly? Nem lehet

annyira rossz…

Forr bennem a düh. Helyre kell tenni a férfiakat, akik kéretlen

farokszelfiket küldözgetnek az ember lányának.

Én: Nem, egyáltalán nem rossz. De mi az ördög?

Miért küldözgetsz kéretlenül BÁRKINEK is ilyen
képet?

Ismeretlen szám: Te kérted!

Én: Haha. Próbálkozz valami mással, haver. Én

aztán biztosan nem kértem ezt a képet.

Ismeretlen szám: Várj. Bassza meg. Te nem

PillangóKisasszony6 vagy, ugye?
 Én: Kicsoda? Nem. Egyértelműen nem az vagyok.

Nem válaszol azonnal, belőlem pedig kitör a nevetés.

Megérdemli, hogy valaki rossz számot adott meg neki. Bár
őszintén szólva az illető így lemarad egy szép nagy faszról. Meg
kellene sértődnöm. A kéretlen farokszelfik agresszívak, illetlenek
és egyenesen durvák. De fura módon mégsem vagyok megsértve.
Inkább… feléledt az érdeklődésem.
Győz a kíváncsiság, és vetek még egy pillantást a sértő
testrészre. Felhevül az arcom, és ennek semmi köze a hasamban
lévő meleg leveshez, kizárólag csak a szex hiányához.
Olyan sok kérdés merül fel bennem, miután az a… dolog
visszabámul rám. Például, hogy hogyan hurcolja magával egész
nap? Nem kényelmetlen? És egy csomó más illetlen kérdés is
végigfut az agyamon, mint például az a vicces kérdés, hogy Csak
kardnyelőkkel randizol? De visszafogom magam, és nem teszem
fel őket Mr. Farokszelfinek.
Hála istennek.
A konyhaasztal egyértelműen nem a megfelelő hely arra, hogy
az ember ilyen dolgokról elmélkedjen. Már éppen felállnék, de
ekkor a nagyi belép a konyhába, és átpillant a vállam felett.
– Mi az, sertéssonka? – kérdezi.
Kijelzővel lefelé lecsapom a telefont az asztalra.
– Mi? Nem.
Határozottam megrázom a fejem, azt remélem, hogy ezzel
véget vetek a beszélgetésnek, még mielőtt egyáltalán elkezdődött
volna. De mivel én vagyok az egyetlen fontos személy a
nagyanyám életében, így minden esély megvan rá, hogy ráharap
a témára, mint egy kutya a csontra.
– Báránycomb? – Kíváncsian rám néz, aztán a pulthoz lép,
hogy készítsen magának egy csésze teát.
– Nem, nagyi. Ne foglalkozz vele!
Vállat von, leteszi a csészét a hozzá illő kistányérra.
– Bármi is az, finomnak látszott. Olyan szaftosnak és puhának,
fogadok, hogy elolvad az ember szájában. Azt hittem, receptet
keresel.
Felnyögök, a zsebembe tuszkolom a telefont, és felállok.
A nagyi érdeklődve figyel.
– Elpirultál, kedvesem. Jól érzed magad?
Bólintok, és közben érzem, hogy a telefon vibrál a zsebemben,
ráteszem hát a kezem, alig várom, hogy kiérjek a konyhából.
– Jól vagyok. Csak meleg van itt, ennyi az egész. Azt hiszem,
csak egy kicsit ideges vagyok a holnapi nap miatt.
Holnap. Életem legfontosabb napja, és én szexüzeneteket
váltok egy idegennel.
– Pihenj egy kicsit! Talán vegyél egy meleg fürdőt! Mindjárt
viszek neked teát – ígéri, és csintalan fény villan a kék szemében.
– Míg a kádban ülsz, tényleg nézned kellene pár húsos receptet,
mint amilyen például azon a képen is volt. Azt hiszem, álmodni is
arról a darab marháról fogok, vagy mi volt az, nem pedig a
vegetáriánus kajákról, amelyekkel állandóan etetsz.
Motyogok valamit, és a lépcsőhöz rohanok, kettesével szedem a
fokokat, mert tényleg muszáj eltűnnöm a konyhából. És a
nagyanyám szerint tényleg muszáj szexhez jutnom.
A szobám biztonságába érve becsukom magam mögött az ajtót,
és kirántom a telefont a farmerem zsebéből. Lerogyok az ágyra,
és elolvasom az új üzenetet.

Ismeretlen szám: A francba, annyira sajnálom! A

fentebb említett erekció ellenére teljesen
ártalmatlan vagyok, esküszöm. Kérlek, fogadd el
bizonyítékként ezt a fényképet, amelyik
harmadikos koromban készült. Bocsánatot kérek!

Lebámulok a legédesebb fényképre, amelyet életemben láttam

egy esetlen, szétálló fogú, csokornyakkendős nyolcévesről, és
felhorkantok. Ki az ördög ez a fickó? Valaki, aki elképesztően
rosszul flörtöl. Egy szegény lány nyilvánvalóan rossz
telefonszámot adott meg neki, mert le akarta őt rázni, és most én
kerültem a figyelme középpontjába. Micsoda szerencse…

Én: Ó, istenem. Ettől csak még tízszer kínosabb lett

ez az egész.

Ismeretlen szám: Ja, szerintem is. A francba.

Nyilvánvalóan nem vagyok túl jó ebben az
egészben.

Én: Miben? Embernek lenni?

Ismeretlen szám: Joshnak hívnak. És őszintén

sajnálom.

Én: Peyton vagyok. Bocsánatkérés elfogadva –

egészen addig, amíg nem kapod elő megint azt a
 cuccot, hogy rám támadj vele.

Ismeretlen szám: Csak ha szépen megkérsz rá.

Felnevetek. Milyen szomorú, hogy már egy éve nem flörtöltem

ennyit.

Én: Nos, akkor jó éjszakát, Josh.

Ismeretlen szám: Jó éjszakát, Peyton.

Úgy döntök, hogy nem kérdezem meg tőle, pontosan hogyan is

akar aludni, miközben a III. világháború dúl a lábai között –
mert, a pokolba is, az az erekció fájdalmasan keménynek látszott,
de én nem csinálok ilyesmit.
Ehelyett azzal foglalom el magam, hogy megiszom az
altatóteámat a nagyival, megmosom a fogam, aztán átnézem a
holnapi prezentációra készített jegyzeteimet, bemászom az
ágyamba, és arról álmodom, hogy felfal egy óriási, egyszemű
piton.
 HARMADIK FEJEZET

Josh

A Madison Avenue-n sétálok a tizenöt háztömbre lévő irodám

felé. Bár már majdnem egy évtizede élek Manhattanben, még
mindig ugyanúgy imádom, ha nem még jobban. Ez a város feltölt
energiával, ahogyan az emberek is. Ma ráadásul a séta még egy
kis plusz időt is ad ahhoz, hogy lerázzam a tegnap este elkövetett
kolosszális hülyeség emlékét.
Most, fényes nappal fizikailag erőt kell vennem magamon,
hogy ne ránduljak össze az emléktől. Mi mást tehetnék? Ámbár
azon eltűnődtem, ki lehet az a Peyton.
Elhaladok egy kávézó előtt, odaintek a baristának, aki király
eszpresszót készít, és közben azon tűnődöm, vajon Peyton olyan
hölgy-e, aki tejeskávét szolgál fel a vendégeknek, és mosolyt csal
az arcukra. A következő tömbnél köszönésképpen odabólintok a
három tinédzsert nevelő, göndör hajú hölgynek, aki az organikus
mosodát vezeti, ahol az öltönyeimet tisztíttatom, és eltűnődöm,
vajon Peyton is háromgyerekes anya-e. Hoppá.
De a másik dolog, ami átkozottul érdekel, az a következő:
titokban vajon a beszélgetésünket is élvezte, nem csupán a fotót?
A pokolba, az egy nagyon jól sikerült felvétel volt! Még mindig
fogalmam sincs, miért adott nekem PillangóKisasszony6 hamis
telefonszámot. Fogadok, hogy a szám egy barátnőjéé, és kíváncsi
volt rá, hogy meg merem-e tenni, amit kért, és most talán
PillangóKisasszony6 átkozza magát, amiért elszalasztotta élete
menetét.
De az biztos, hogy többet nem fogok róla hallani. Tegnap este a
kudarcba fulladt kísérlet után visszatértem a randioldalra,
töröltem a profilomat, és eltüntettem a tagságom minden
fényképes bizonyítékát a telefonomról. Vannak dolgok,
amelyekből egyszer is elég, és tuti nem akarom kísérteni a sorsot.
Kösz, de bőven elég volt, hogy egy idegen közelről
megismerkedjen az intim testrészemmel.
A séta a nyüzsgő manhattani tömegben helyre is hozza a
hangulatomat, mire az irodához érek. Zsebre dugom a
fülhallgatómat, lesimítom a nyakkendőmet, és bemasírozok az
épületbe, készen arra, hogy megbirkózzam a napi feladatokkal,
és elfelejtkezzek a tegnap esti apró tévedésről.
Nagy tévedésről.
Úgy értem, az nagy, ha mondhatok ilyesmit magamról.
Ideje az üzletre összpontosítani, és őszintén szólva, a munkám
az egyik kedvenc elfoglaltságom.
Az irodában köszönök Irene-nek, a recepciósunknak.
– Hogy állnak a dolgok a fiaddal? Megnyerte a csapata a
bajnokságot?
Elmosolyodik, és megigazítja piros keretes szemüvegét.
– Igen. A Famous Rayben ünnepeltük meg.
– Nincs ünneplés pizza nélkül. Ezt írja elő a törvény, tudod.
– És kínosan be is tartom – válaszolja vigyorogva.
Amikor az irodámhoz érek, kimerülten és lihegve rohan be
Toby, az asszisztensem.
 – Josh! – Toby kizárólag felkiáltó mondatban beszél; számára
még a lélegzés is izgalmas dolog.
– Mit tehetek érted, Toby?
Pihegve beletúr drótszerű hajába.
– Brody felhívott! Próbált elérni téged!
Összeráncolom a homlokom, aztán csettintek az ujjammal.
– Egy podcastot hallgattam. Lehet, hogy véletlenül
megnyomtam a NE ZAVARJANAK gombot.
Toby a hasához kap.
– Brody búzát evett tegnap este! Véletlenül!
Megrándul az arcom. Brody a közelébe sem mehet búzából
készült ételnek, mert allergiás a gluténra.
– Az szívás.
– És azt akarja, hogy vedd át a ma reggeli megbeszélését a
Kívánj Valamit képviselőjével.
Egy új butik nyílik meg hamarosan az Upper East Side-on, pár
háztömbnyire a legnagyobb boltunktól, ezért próbál Brody
gyorsan új üzlettársakat keresni, hogy ne maradjunk alul a
versenyben.
Bólintok, és felnyitom a laptopomat.
– Rendben. Hát persze. Pár napja átküldte az anyagot, és át is
futottam.
Toby vadul mutogatni kezd.
– A kliens a konferenciateremben van. Brody szerint élet és
halál kérdése, hogy helyettesítsd őt!
Intek, hogy megnyugtassam. Már éppen elég ilyen
megbeszélést levezényeltem. Ezzel sem lesz majd gond. Felállok,
megpaskolom Toby hátát, és szólok neki, hogy adjon öt percet.
 Toby kirohan az ajtón, hallom, ahogy végigcsattog a folyosón.
Gyorsan átnézem a dossziét, felfrissítem az emlékezetemet,
hiszen a múltkor már átfutottam. Aztán megnyitom a
telefonomat, és 547 db sms-t találok benne Brodytól.
Olyan mondatok vannak benne, mint „úgy szédülök, hogy majd
belehalok; soha többé nem eszem semmit gyümölcsön kívül; várj
– van olyan új búzaalapú gyümölcs, amelyik titokban próbál
megölni; miért vagyok ilyen szerencsétlen?”
És aztán olyan komolyabb hangvételűek is, mint „az új ügyfél a
meglepetésdobozzal; üsd nyélbe az üzletet, ahhoz az üzletkötő
zsenihez méltóan, aki vagy; ez a cég csúcs, össze akarunk jönni
velük, mint mágnes a fémmel, mint a farkam a világ összes
hölgyével”.
Ja, kissé túlzásba esett.
Visszaírok neki.

Én: Kézben tartok mindent. Sajnálattal hallom, hogy

valami búzaféle kicsinált… már megint.

Brody:

Brody: De kösz, haver.

Elindulok a konferenciaterembe, és megrándul az arcom,

amikor meghallom, hogy Toby elmeséli a reménybeli ügyfélnek,
hogyan kellett tegnap este segítenie a lakótársának, hogy beadja
a gyógyszert a hosszú szőrű macskájának.
– Be kellett őt bugyolálnom egy törülközőbe, mint egy burritót
– magyarázza.
 A nő felnevet.
– Én ezért szeretem a kutyákat. Őket könnyű átverni egy
darabka mogyoróvajjal.
Kedves, édes és dallamos a hangja, és eltűnődöm, vajon az arca
is ilyen vonzó-e.
Belépek a konferenciaterembe, és… a szentségit, de még
mennyire, olyan az arca, akár egy angyalé. A Kívánj Valamit-csaj
észvesztően dögös!
A széken kuporgó barna az asszisztensemre mosolyog, soha
nem láttam még ilyen csinos ajkakat. Fekete-fehér ruhát visel, és
úgy néz ki, mint egy süti, amelyikbe a legszívesebben
beleharapnék. Ami teljességgel illetlen reakció jelen helyzetben.
Emlékeztetem magam, hogy ki kell törölnöm az illetlen
gondolatokat a fejemből. A farkam már elég bajba sodort tegnap
este. Kizárt, hogy a sunyi gazember most is keresztbe tegyen
nekem. De basszus, sürgősen szükségem lesz valami akcióra.
A nő és Toby felém fordulnak.
– Ő itt Josh Hanson, a főnököm! És király a kétszemélyes
kosárlabdában is! Mindig megver, ha egymás ellen játszunk!
Khm, egyetlen egyszer játszottunk. De Tobynak igaza van.
Tényleg lemostam a pályáról.
Megjátszott szerénységgel Tobyra vigyorgok.
– Vitézül harcoltál. Kiegyenlített csata volt.
A nő feláll, kivillantva hosszú, karcsú lábszárait, én pedig
próbálom nem megbámulni, mert nem vagyok egy seggfej, aki
tárgynak tekinti a nőket – különösen nem azokat a nőket, akikkel
üzletet akarok kötni. De pillanatnyilag belső csatát vív a farkam
és az agyam. És minél tovább bámulom, annál közelebb kerül a
farkam a győzelemhez.
Nem helyes, haver. Nem helyes.
A nő szemére koncentrálok, ami már önmagában kihívás,
mivel égkék, és a színét csodásan kiemeli a dús, sötét haja. Kissé
hosszabb ideig néz rám, mint vártam, mintha tanulmányozná az
arcomat.
Kezet nyújtok, és egy másodpercnyi tétovázás után megrázza.
– Örülök, hogy megismerhetem, Josh. – Nyel egyet, amikor
kimondja a nevem, mintha meglepte volna, vagy nehéz lenne
kiejteni. – Peyton vagyok.
Pislogok. Mi a fasz? Mekkora az esélye, hogy ugyanaz a Peyton
legyen?
Gyakorlatilag nulla, igaz?
Annak kell lennie!
Mert kizárt, hogy ugyanaz a Peyton legyen. Nem egy gyakori
név, de ez akkor is csak egy fura véletlen.
Ahogy kezet rázunk, a tekintete lesiklik a kezemre, és egy-két
kínos másodpercig rámered. Mintha számolgatna – nagy kezek,
nagy lábak, nagy… mindenhol.
Amikor felemeli a fejét, és a szemembe néz, hirtelen
meghaladja a száz százalékot az esélye annak, hogy ő legyen az a
Peyton. Elvörösödik az arca. Elkerekedik és vadul csillog a szeme.
Látszik az arcán a zavar.
Megrándul az arcom, Peyton pedig köhint egyet. A gyerekkori
fényképemről ismert fel… nyilvánvalóan nem a farokszelfiről.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondja, mintha keresné a
szavakat, és évek óta először próbálna meg beszélni.
– Én is örülök a találkozásnak, Peyton. – Próbálok természetes
hangon beszélni, és Toby felé fordulok. – És kösz még egyszer.
Különösen a macskatörténetet.
Toby nevetve távozik, és Peyton arcán is halvány mosoly
játszik, amikor helyet foglalunk.
– Macskatörténet – mormogja halkan nevetve.
– Én a magam részéről jobban szeretem mogyoróvajjal bevenni
a gyógyszert – jegyzem meg, és remélem, hogy a vicc oldja majd a
hangulatot. Mindketten tudjuk, hogy mit látott, és ez oltárian
kínos.
Az egész helyzet elbaszott, és muszáj rendbe hoznom. Pont.
Peyton rám mered, felhúzza az orrát.
– Szóval, a tegnap este… – Megcsóválja a fejét, látszik az arcán,
mennyire frusztrált.
Ami azt jelenti, hogy itt az ideje az igazi bocsánatkérésnek.
Végül is nem veszíthetjük el ezt az üzletet.
– Nézze, Peyton. Sajnálom. Fogalmam sem volt, hogy ki maga.
Valószínűleg azért volt a telefonomban a száma, mert Brody
átküldte az anyagát. Semmiféleképpen nem akartam magának
elküldeni azt a képet. Annyira sajnálom.
Ez az egyetlen magyarázat. Úgy értem, másképp hogyan
tudtam volna összekeverni a számát PillangóKisasszony6-éval?
Peyton nagyot sóhajt, és az arcára szorítja a kezét, mintha meg
akarná nézni, hogy lázas-e.
– Komolyan nem tudom elhinni, hogy elküldte nekem.
Én is felsóhajtok.
– Én sem tudom elhinni.
– És azt sem tudom elhinni, hogy elküldött nekem egy
iskoláskori fényképet is.
 Ja, az fura volt. Most már én is látom.
Összeráncolom a homlokom, próbálok kitalálni valamit, hogy
helyrehozzam a dolgot.
– A védelmemben csak annyit mondhatok, hogy próbáltam
nem seggfejnek tűnni, aki kéretlenül farokszelfiket küldözget.
Felemeli a kezét, hogy leállítson.
– Lehetne, hogy nem beszélünk arról a képről?
– A gyerekkoriról vagy a másikról?
A szemembe néz.
– Egyikről sem. Nyilváníthatnánk az egészet, hogy is hívják ez a
kosárlabdában? Mulligannak?
Kuncogok.
– Ezt a kifejezést a golfban használják. De nevezhetjük második
esélynek.
– Igen, egy második esélyre van szükségünk – bólogat lelkesen.
– Úgy kell tennünk, mintha az egész meg sem történt volna, és
úgy elkezdeni ezt a megbeszélést, mintha soha nem lettünk volna
kapcsolatban korábban.
Ja, baromi sok szerencsét hozzá!
 NEGYEDIK FEJEZET

Peyton

– Ezt könnyű megtenni – jelenti ki Josh olyan magabiztossággal,

amelyet én nem osztok. Felkap egy üres papírlapot az asztalról,
összegyűri, és a háta mögé hajítja. – Tessék. Kész is van. Eltűnt a
szemünk elől. El is felejthetjük.
Bátortalanul rámosolygok.
Bárcsak tényleg ilyen egyszerű lenne. Az elmúlt tizennyolc
hónapban, amióta elkezdtem a vállalkozásomat, ezernyi olyan
dolgot megtettem már, amiről nem is gondoltam volna, hogy
képes vagyok rá.
Otthagyni az állásomat, hogy az álmomat kergessem?
Megtettem.
A semmiből létrehozni a honlapomat? Megtörtént.
Interjú egy népszerű bloggal, hogy reklámozza az
eredményeimet? Múlt szerdán megjelent a bejegyzés.
De belenézni ennek a tízes skálán tökéletes hímpéldánynak a
szemébe anélkül, hogy a tekintetem levándorolna az ölére?
Tényleg ez lesz az a pont, ahol megtörök?
– Brodyval együtt izgatottan vártuk már, hogy találkozzunk
magával. Köszönöm, hogy eljött hozzánk. Meséljek egy kicsit a
Borbaszásról – akarom mondani Borvarázsról?
Felszisszenek, remélem, azt hiszi majd, hogy nem vettem észre
ezt az eléggé nagy bakit.
– Kérem.
Mi történik velem, és miért?
– Vártuk már a találkozást. Hadd mondjak el pár dolgot arról,
hogy merre tartunk mostanában… – Josh részletesen beszámol a
vállalata terveiről, és elámulok azon, milyen ügyesen vált témát,
változik át egy pillanat alatt nevetségesen esetlenből vérprofi
üzletemberré.
Az nem kifejezés, hogy milyen meglepő a magabiztossága. Azt
hinné az ember, hogy jobban megzavar valakit, ha véletlenül
lebukik egy potenciális üzletfél előtt. Neki kellene pironkodnia és
nekem gúnyosan vigyorogni, nem pedig fordítva. De azt hiszem,
nehéz lehet szerénynek maradni, ha az embernek egy műremek
lapul a lábai között. Most, hogy jobban belegondolok, a „szerény”
valószínűleg nem is szerepel Josh szótárában.
– Mondja el, mit gondol erről – fejezi be, és várja, hogy
megosszam vele a gondolataimat.
Nos, azt gondolom, hogy ideje megkötni ezt az üzletet. És
pontosan ezt is szándékozom tenni.
– Tetszik minden együttműködési lehetőség – felelem, és
elmesélem neki, hogyan jött létre a vállalkozásom.
Nagy reményekkel vágtam bele a meglepetésdobozokat
forgalmazó cégembe, és most lassan kifizetődik a sok kemény
munka, a gyártókkal folytatott levelezéssel töltött éjszakák, az
ártárgyalások és az ügyfelek utáni hajsza. Az én kis dobozaim
megjelenhetnek a város és az egész keleti part üzleteiben,
mindenhol, ahol a Borvarázs már meghódította a piacot.
Ez a megállapodás olyan sokat jelenthet a nagyinak és nekem!
Szebb lakást, pénzt a megfelelő egészségbiztosításra, nyugdíj-
előtakarékosságot. Még talán egy kis szórakozást is. Már nem is
emlékszem, hogy mit jelent ez a szó.
Erre most ez?
Nem. Nem. Nem. A mai napnak nem erről kellene szólnia!
A mai nap az üzleté, a lehetőségé, amelyet ez a luxus
borbutikhálózat nyújthat a termékeim számára. A
meglepetésdoboz-előfizetések már most is folyamatos bevételt
biztosítanak, de ezzel az együttműködéssel egy egészen új szintre
emelhetném az üzletemet. Ez lehetne számomra a siker kulcsa…
Csak azt kívánom, hogy a személy, aki a kulcsot a kezében tartja,
bár ne sonkafarkú Josh lenne. A nagyi bele fog halni, ha ezt
meghallja.
Bárcsak ugyanúgy ki tudnám törölni azt a képet az
emlékeimből, ahogyan a telefonomból kellett volna, de egy lány
nem feledkezhet el az első farokszelfijéről, különösen, ha az egy
múzeumba illő műremeket ábrázol. Azzal a széles makkal és eres
testtel…
Nem. Rossz vagy, Peyton. Koncentrálj!
Egy teljes kardióedzéshez elegendő erőfeszítésre van
szükségem, hogy eltereljem a gondolataimat arról a csodálatos
ajándékról a lábai között. Az biztos, hogy felgyorsul tőle a
szívverésem. Mély lélegzetet veszek, és kihúzom magam.
– Csak egy aprócska akadály – mosolyog rám újra. –
Túlléphetünk rajta, igaz?
– Nem nevezném aprócskának.
Azonnal leesik, hogy mit mondtam. Kiszárad a torkom, úgy
érzem, mindjárt megfulladok. Fura hang szakad ki belőlem, és
lefagy a mosoly Josh arcáról.
– Hozhatok egy kis vizet? Kínálták már egyáltalán valamivel?
Hadd hozzak egy kis vizet.
Már talpra is ugrik, és félúton jár az ajtó felé, mire képes
vagyok megszólalni.
– Igen, ah. A víz, az…
Kilép a konferenciateremből, és odakiált Tobynak, hogy két
agua, por favor. Senki nem tűnik spanyolnak az irodában, szóval
fogalmam sincs, miért váltott át hirtelen erre a nyelvre. Hacsak
teljesen el nem felejtkezett arról, hogy hol van. Ez nem a tizedik
osztályos spanyolóra, az tuti. De aztán Toby is egy spanyol
mondattal és megértő nevetéssel válaszol, és rádöbbenek, hogy
Josh csak viccelni próbált. Oldani a hangulatot.
Egy részem azon tűnődik, vajon nem kellene-e kihasználnom
ezt az alkalmat arra, hogy kislisszoljak az ajtón. Elfelejtsem az
egész dolgot, és továbblépjek az életemben. Talán nem ez lesz a
nagy áttörés. Ez talán csak egy kitérő vagy egy gigantikus, villogó
neonjelzés az univerzumtól.
De hogyan lehetne ez tisztességes? Olyan keményen
dolgoztam, hogy eljussak ehhez a pillanathoz, nem hagyhatom,
hogy egy olyan apró dolog – rendben, egy elég nagy dolog –, mint
ez, letérítsen az utamról.
Mintha az univerzum kinevetne, azt mondaná, hogy ne
vegyem magam annyira komolyan. Vagy talán arról van szó,
hogy követnem kellett volna a nagyi tanácsát, hogy menjek, és
szedjek fel valakit? Mert Josh, a kibaszott lábai között sonkát
viselő Josh túlságosan vonzó ahhoz, hogy azt szavakkal ki
lehessen fejezni.
 Nyilvánvalóan az sem segít, hogy még a magabiztossága is
szexi, ahogy minden más is az rajta. Úgy viseli az elegáns fekete
öltönyt, mintha az szívességet tenne neki, és a nyakkendője akár
a sárgaköves út is lehetne, amelyen lesiklik a tekintetem a…
Kihúzom magam, elveszem a palack hideg vizet a visszatérő
Josh kezéből. Nagyot kortyolok belőle, miközben Josh ismét
helyet foglal velem szemben, a kezében a saját palackjával.
– Sajnálom, hogy nem találkozhatott Brodyval. Egy váratlan
egészségügyi probléma jött közbe.
– De jól van? – kérdezem, visszacsavarom a palack tetejét, és
félreteszem.
Josh is ugyanezt teszi, és bólint, elkomolyodik az arca.
– Minden rendben lesz vele mindaddig, amíg távol tartja magát
a gluténtól.
Önkéntelenül elmosolyodom.
– Hallottam, hogy a glutén néha nagyon félelmetes tud lenni.
– Az ember soha nem lehet vele elég óvatos.
Ja, ez a fickó szuper magabiztos, és őszintén szólva elég édes is,
ahogyan próbálja oldani a helyzet kínosságát. Az interneten
rákerestem a Borvarázs tulajdonosaira, és kiderült, nemcsak
arról nevezetesek, hogy alig több mint öt év alatt felépítettek egy
irigylésre méltó vállalatot, hanem arról is, hogy nagyszerűen
bánnak az üzlettársaikkal.
És most már értem is, hogy miért. Josh olyan magától
értetődően kezelte ezt az egészet.
Szóval ez azt jelenti, hogy okos, jóképű, magabiztos és még
humora is van?
Istenem, segíts!
 Josh összekulcsolja a kezét az asztalon, és közelebb hajol.
– Nos, Peyton, ideje serényen munkához látni, hiszen nem
vagyunk naplopó herék, igaz?
És ismét elvörösödöm.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Josh

Herék?
Ez most komoly, Hanson? Édes anyanyelved összes szava közül
pont a herét választottad?
De hé, a javamra szóljon, hogy a srácokat még nem látta, csak a
vezetőjüket.
Akkor is muszáj a beszélgetés fonalát, a gondolataimat meg
pláne deréktól felfelé tartani. Ismét bocsánatkérőn Peytonra
mosolygok. Ideje visszatérni a lényegre.
– Nem akar mesélni még a vállalkozásáról?
– De. Tényleg szeretnék. Szívesen beszélek a Kívánj Valamit-ről.
A hangsúlya azonnal megváltozik, amikor a vállalkozása kerül
szóba, ami még inkább felkelti az érdeklődésemet.
Elmosolyodom. Tökéletes, szakmaiságot sugalló mosollyal
kísérve keresztbe rakom a lábam, és összekulcsolom a két kezem
az ölemben. Kibaszott úriember vagyok, nem pedig egy
farokszelfit küldözgető ősember.
– Mindent hallani akarok róla, Peyton.
Az egyetlen módja, hogy túljussunk ezen a zűrzavaron, az, ha
az üzletre koncentrálok.
Nem pedig a csinos pofijára.
És azokra a gyönyörű szemeire.
 És főleg nem arra a sötét hajára, amelybe legszívesebben
belemarkolnék, és durván megrántanám.
Négy kurva hónap… ez a baj a libidómmal. Nem a szokásos
sebességen működik. Nem, ma repeszt, mint egy kibaszott
versenyautó. Ez történik az emberrel, ha a saját keze lesz a
legközelebbi társasága.
Kiürítem a fejem, és iszom Peyton minden egyes szavát.
– Akkor kezdtem bele a vállalkozásomba, amikor terhes lett a
legjobb barátnőm, és egyre nehezebben viselte a dolgot. Apró
ajándékokat kezdtem készíteni neki, hogy segítsek átvészelni az
utolsó heteket, meg a szülés utáni első időszakot.
Fülig ér a szám.
– Ez nagyon kedves dolog volt.
– Köszönöm. Ha őszinte akarok lenni, mindig is imádtam
ajándékokkal elhalmozni a barátaimat. És kimondottan
élveztem, amikor neki csináltam ezeket. Más kismamáktól is
hallottam, hogy nem meglepő módon őket is mennyire
megviselte a terhesség. És megfordult a fejemben, hogy étel-
házhozszállítással segíthetnék nekik, de valami olyasmit
akartam, ami nem csak hasznos.
Bólintok, tetszik a története.
– Ja. Teljesen megértem. A hasznosság jó dolog, de egy apró
luxuscikk és a kényeztetés is az. Mi a borszakmában imádjuk a
luxust.
Izgalom csillan a szemében.
– Pontosan. Nem valami hasznos tárgyat szerettem volna,
hanem ajándékdobozokat, például egy randira, vagy csak úgy,
bármilyen különleges alkalom nélkül. Valamit, ami szebbé tesz
egy egyszerű keddet – egy doboz, benne csokoládéval,
masszázsolajjal, talán egy palack borral.
– Jó lóra tett – jegyzem meg, ahogy eszembe jut Brody
feljegyzése. – Manapság egy csomó ember szeretne
autentikusabb ajándékot adni. Kezd véget érni az
ajándékutalványok ideje, a fogyasztók egyre egyedibb
ajándékokra vágynak.
– Pontosan! A legtöbb ember nem foglalkozik ilyesmivel, és
marad az ajándékutalványnál, de sokan értelmes dolgokat
akarnak adni a barátaiknak és a szeretteiknek, és én pontosan
ezt szeretném segíteni a vállalkozásommal.
Beletúr a padlón heverő hatalmas táskájába, és elővesz néhány
dobozt, hogy megmutassa. Ragadós az izgatottsága. Szenvedélyes
és lelkes nő, látszik rajta, milyen fontos a számára ez az egész.
Ezek a dobozok ráadásul fantasztikusak. Elegánsak, mégis
viccesek.
Beszélünk a feltételekről és lehetőségekről, arról, mi lehet a
végeredmény. És mivel Brody világossá tette, hogy mit szeretne,
így csak egyet mondhatok:
– Szeretnénk magával dolgozni, Peyton. És meggyőződésem,
hogy folytathatjuk az üzleti együttműködést, és elfeledkezhetünk
erről a kínos helyzetről.
Csillog a kék szeme.
– Ez óriási lehetőség a számomra.
Megköszörülöm a torkom.
– Fantasztikus. E-mailben elküldöm majd a részleteket.
De ahogy feláll, egy kissé közelebb gördül a széke, és összeér a
térdünk. Végignézek a lábán, aztán vissza az arcára. Alig egy
másodpercig tartott ez az ártatlan érintés, de mindketten
nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a pillanatnak, mint kellene. A
szemébe nézek, és látom, hogy elakad a lélegzete, élénkvörös
foltok tarkítják az arcát, és lassan elpirul a nyaka is.
Érzem a levegőben… azt a sok lehetőséget. Hogy a karomba
szorítom, és lecsókolom az ajkáról a rúzst. Fogadok, hogy
fantasztikus lenne. Forró, nedves és őrjítő. Aztán eszembe jut,
hogy nem egészen huszonnégy órával korábban Peyton kapott
egy felvételt a családi ékszerekről, most pedig üzlettársak
leszünk. Ezt az emléket soha nem fogom tudni kiverni a
fejemből, amikor csak beszélek majd vele, és félek, hogy ezzel
aláásom az együttműködésünket. Brody kinyír, ha ezt elszúrom.
 HATODIK FEJEZET

Peyton

Josh elkísér a lifthez, én pedig legszívesebben ugrándoznék a

boldogságtól, sikongatnék, és kalimpálnék a kezemmel. De erre
később lesz majd lehetőségem. Most profiként kell viselkednem.
Nem kacsinthatok erre a vonzó férfira csak azért, mert láttam a
farkát. Ezért aztán felöltöm a pókerarcot, és úgy teszek, mintha a
gyomrom nem rándulna gigantikus görcsbe.
– Azt hiszem, nagyszerűen együtt tudunk majd működni –
nyögöm ki nagy nehezen.
– Szerintem is. És ígérem, hogy profiként fogok viselkedni –
nyújt kezet Josh.
Lebámulok a tenyerére, és a gondolataimban azonnal felvillan,
hogy milyen lenne ezeket a hosszú, vastag ujjakat a bőrömön
érezni.
Jesszus, tényleg annyira ki lennék éhezve a szexre, hogy még
egy kézfogás is beindít? Nem akarok kockáztatni, ezért inkább
egy névjegykártyát csúsztatok a tenyerébe.
– Abszolút profiként – rebegem, és csak remélhetem, hogy
tartani tudom a szavam.
Josh zsebre vágja a névjegyem, és megjelenik az arcán az a
jellegzetes félmosoly, amelytől bizseregni kezd a gerincem.
– Minden rendben lesz – nyugtat, és megtorpan a
recepcióspulton túl. – Még szokatlan helyzetekben is minden
tőlem telhetőt megteszek, hogy fantasztikus üzletet kössek.
Lehajtom a fejem, hogy ne lássa, hogy elpirultam.
Üzletet kötni? Vajon ezzel utalni akart valamire, vagy túl sokat
képzelek bele a dologba? Egy újabb borzasztó kísérletet tett a
flörtölésre?
– Izgatottan várom. – Átkozottul igyekszem profinak tűnni, de
amikor elismétlem magamban, amit az előbb hangosan
kimondtam, hirtelen az is fura módon kihívóan hangzik. Talán
volt valami a vízben?
– Az üzlet valóban izgató. – Felvillan valami a kék szemében,
valami szikra. – Még egyszer köszönöm, hogy eljött. És nyugodtan
hívjon – vagy küldjön sms-t –, ha van valami kérdése a
papírmunkával kapcsolatban.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan kapcsolatba lépünk. –
Rávillantom a legszebb „minden rendben, és totálisan nem
vonzódom hozzád egy csöppet sem”-mosolyomat. – Adna egy
névjegykártyát?
Elővesz egyet a zakózsebéből, és a tenyerembe teszi. Az ujjai
hozzáérnek a bőrömhöz, és szinte perzselnek.
– K-köszönöm, Josh – mormogom.
A markomba szorítom a névjegykártyát, a másik kezemmel
búcsúzásképpen odaintek a Josh mögött álló csapatnak, aztán
elindulok egyenesen a lifthez. Egy részem aggódik amiatt, nem
tűnik-e illetlennek a gyors távozás, de a másik részem tudja, hogy
minél tovább maradok Josh irodájában, annál nagyobb az esélye,
hogy bolondot csináljak magamból.
Még egy utolsó pillantást megengedek magamnak, ahogy
becsukódik a lift ajtaja. És igen, Josh meglazítja a nyakkendőjét,
és rám mosolyog azzal az ördögi vigyorával.
Gazember! Nem igazságos, hogy véletlenül felvillantotta
előttem az intim részeit, és mégis én égek.
Végre kiengedek, mihelyst a lift elindul lefelé, és először veszek
mély lélegzetet reggel óta. Azt hittem, hogy nehéz volt az elmúlt
tizennyolc hónap, ami alatt felépítettem ezt a vállalkozást, de van
egy olyan érzésem, hogy a dolgok mostantól kezdve sokkal
keményebbek lesznek. És ezt most nem szellemeskedésnek
szántam.
Azt akarom, hogy sikeres legyen a vállalkozásom, ez pedig azt
jelenti, hogy a szemem a célon és nem Josh ölén kell tartanom. Ha
azt álltja, hogy képes profiként viselkedni, akkor én is meg tudom
tenni ugyanezt. És tudni fogom, hogy megérte visszafogni
magam, mihelyst megkapom az első zsíros összegű csekket a
cégétől. Meg kell tennem, amit meg kell tennem, és sajnos ebben
Josh nincs benne, bármennyire vágyik is rá minden porcikám,
hogy bárcsak ne így lenne.
Értesítést jelez a telefonom. Happy hour Sabrinával és Libbyvel
ötkor.
Hála istennek. Tuti szükségem van valami erősre, hogy
lenyugtassam az idegeimet, és segítsen elfelejtkezni Joshról és a
vonzó testrészeiről.

Pár perccel öt előtt belépek a kedvenc bárunkba, a Speakeasybe.

Odabent azonnal a kedvenc asztalunk felé pillantok az ablak
melletti sarokba.
Sabrina és Libby persze már ott ülnek, nevetgélnek,
mindketten jócskán túl vannak a mai első martinijuk felén.
Kétségtelenül a nyári esküvőjük részleteit vitatják meg.
Fura az egyetlennek lenni hármunk közül, akit még nem
jegyeztek el. Ne értsetek félre, örülök mindkettőjüknek. Csak azt
szeretném, hogy legalább legyen valaki, akit kísérőként
magammal vihetnék.
Ahogy közelebb érek, azonnal észreveszem, hogy rám is vár
már egy grapefruit-martini, és elvigyorodom. A csajok jól
ismernek.
– Nézd csak, kit rángatott elő az amerikai tőke – viccelődik
Libby, amint leülök a vörös hajú barátnőmmel szemben. – Sokáig
feltartottak a több millió dolláros ajánlatukkal?
– Meg sem közelítettük ezt az összeget. De többnyire tényleg jól
mentek a dolgok.
– Még szép. – Sabrina elvigyorodik, és ettől valahogy
fiatalabbnak látszik harmincegynél. Esküszöm, hogy egy szép
nap kiszedem belőle az összes bőrápolási titkát. – Mert király
vagy.
Felemeli a poharát, Libbyvel követjük a példáját, és
koccintunk.
– Arra, hogy Peyton valósítsa meg az álmait – mondja Libby,
aztán nagyot kortyol a martinijéből. – Szóval, mesélj el mindent!
Gondolod, hogy működni fog a dolog?
– Még rengeteg papírt kell átnéznem – vallom be, és
megpaskolom a táskámat. Tele van jogi dokumentumokkal,
amelyeken egy hét lesz átrágni magam. – De elég jónak tűnik
minden. Úgy fest, hogy tényleg érdeklik őket a dobozok, de nem
hiszem, hogy Joshsal különösebben könnyű lesz együtt dolgozni.
Ő az egyik tulajdonos.
– Miért? Mi a baj vele? – kérdezi Libby.
Egy reklámügynökségnél dolgozik értékesítési vezetőként, így
aztán tudom, hogy segítene, ha Joshék nem bánnának velem
tisztességesen.
Belekortyolok a fanyar italba, aztán lassan kifújom a levegőt.
– Az a helyzet vele, hogy több mint vonzó, és ezt tudja is
magáról. És tudja, hogy ezt én is tudom. Nagyon ciki.
– Ó, ne, ajánlatot kaptál egy nagyvállalattól, és még bámulnod
is kellett egy szexi pasit, miközben még fizetni is fognak, hogy
kiálld ezt a kínszenvedést? Borzasztóan hangzik – ugrat Sabrina,
előveszi a telefonját, és rákeres a cég honlapjára. – Hogy hívják? –
Már görget is a cég vezetőinek fényképei és életrajzai között.
– Josh Hanson.
Libby áthajol Sabrina válla fölött, ahogy megáll Josh
fényképénél. Elkerekedik a szemük, és egy másodpercig attól
félek, hogy fel kell kaparnom Libby állát a padlóról.
– Szent szar – suttogja Sabrina, és rázoomol Josh szögletes
állára. – Biztos vagy benne, hogy ez a társtulajdonos, és nem egy
modell, akit csak felbéreltek, hogy megpróbáljon téged
megnyerni ügyfélnek? – Felém fordítja a telefonját, mintha meg
akarná erősíteni, hogy tényleg ugyanarról a fickóról beszélünk.
A kép nem is adja vissza teljesen a valóságot, de egy
kilométerről is felismerném azt a hetyke mosolyt. Ha a lányok
még azt is tudnák, hogy képes lennék beazonosítani az alapján az
„önarckép” alapján is, amelyet lementettem a telefonomra.
 – Ő az.
– Feltételezem, ez azt jelenti, hogy miután megkötöttétek a
szerződést… nos, ráhajtasz, ugye? – Libby az asztalra könyököl,
és felém hajol. Szexuális téren ő a legkalandvágyóbb a barátnőim
közül.
Normális körülmények között imádom ezt benne, de most?
Arra van szükségem, hogy abbahagyja a szövegelést. De azonnal.
– Ja, persze. Szuper helytelen lenne.
Libby elfintorodik, mintha citromba harapott volna.
– Az a helytelen, hogy milyen régen nem feküdtél le senkivel –
bukik ki belőle egy kissé hangosabban, mint szeretném.
Sabrina egyetértően fölemeli a poharát, és kortyol belőle.
– Erre iszom. Kérlek, mondd, hogy volt valaki, akárki a
ceruzapöcsű exed óta.
A csudába, először a nagyi, most meg Sabrina és Libby. Ennyi
erővel a címlapokon is tálalhatnák a szexuális életem totális
hiányát.
Ez csakis az én hibám – folyamatos munka, más semmi, házhoz
rendelt vacsorák és a kedvenc erotikus Tumblr-oldalam
éjszakánként, amikor elkerül az álom. Súlyos hiba volt részemről
ez a majdnem két éve tartó, önként vállalt cölibátus. Az a
legrosszabb az egészben, hogy totálisan igazuk van. Szükségem
van egy férfira. Egy energikus férfira, működő farokkal. És pont.
Josh farka eléggé működőképesnek látszott.
A francba. Elég erős vagyok ahhoz, hogy elismerjem, hogy Josh
farka nem fog szerepelni a jövőmben. Ez biztos. Nincs rá mód,
bármennyire is szeretném. Ha választanom kell a siker és a
libidó között, a Tumblr mindig ott lesz nekem, és nem vár el
cserébe semmit.
De még egy ehhez hasonló alkalom talán soha nem lesz.
 HETEDIK FEJEZET

Josh

Nyolc háztömbnyire vagyok az irodámtól, a lakásom felé tartok,

amikor pittyeg a telefonom, hogy megérkezett az sms, amire
egész délután vártam.

Brody: Hogy ment a megbeszélés?

Tudtam, hogy meg fogja kérdezni, de ez nem jelenti azt, hogy

van is rá jó válaszom. Megtorpanok, félreállok, hogy ne zavarjam
a járókelőket, és egy másodpercig az sms-re meredek, mielőtt
válaszolok.

Én: Vicces történet…

Amilyen gyorsan bepötyögtem az üzenetet, olyan gyorsan ki is

törlöm. Brody nem szerezhet tudomást a baklövésemről. De nem
is hagyhatom őt válasz nélkül, ezért próbálok ködösíteni.

Én: Remekül ment. Azzal foglalkozz, hogy kiürítsd a

glutént a szervezetedből. Majd holnap
megbeszéljük.

Egész testemben elernyedek a megkönnyebbüléstől, amikor

egy felemelt hüvelykujjas emojival válaszol. Hála istennek, így
több időm marad kitalálni, hogy milyen stratégiát kövessek
Peytonnal és az üzleti terveinkkel kapcsolatban.
Korábban soha nem jelentett problémát, hogy a legjobb
barátom egyben az üzlettársam is, de az is igaz, hogy soha nem is
kevertem a munkát és a szexet. Végül is profi vagyok, nem
valami kanos gyakornok, aki nem ismeri a munkahelyi
szabályokat. Körültekintően vigyáztam arra, hogy az egyéjszakás
kalandokat messze távol tartsam a munkától. Mert csak azok
voltak – egyéjszakás kalandok. Eszközök arra, hogy kieresszem a
gőzt.
Ha ez az egész csak egy normális randioldalon elkövetett baki
lett volna, akkor Brody egy ital mellett halálra röhögné magát
rajta – én természetesen sört innék, a gluténérzékeny Brody meg
tequilát. De ez a helyzet pont annyira normális, mint egy
háromfejű bika, és ugyanolyan veszélyes is. Brody heteket szánt
rá, hogy levadássza a megfelelő üzletfelet, akivel
együttműködhetnénk, mielőtt rátalált Peyton zseniális kis
vállalkozására. Teljesen jogosan rúgná szét a seggem, ha
megtudná, hogy elszúrtam az üzletét azzal, hogy farokszelfit
küldtem tévedésből Peyton postaládájába.
Hazaérve kiveszek egy sört a hűtőből, és megnyitom a
telefonon a naptáramat, hogy lássam, mi a programom a hétre. A
zűrzavar miatt a felét sem intéztem el Peytonnal annak, amire
Brody megkért. Ami azt jelenti, hogy hamarosan újra
találkoznunk kell.
A farkam éledezni kezd a gondolatra, de nyugalomra intem. Ez
most nem a megfelelő idő arra, hogy ismét rosszalkodni kezdjen,
és főleg nem ezzel a csajjal kapcsolatban, bármilyen átkozottul
szexi is volt a mai megbeszélésünkön. Mit meg nem adnék érte,
hogy azok a csinos, duzzogó ajkak szétnyíljanak nekem. Már
látta, hogy mit tudok ajánlani. Megkérdezhettem volna tőle, kér-e
ízelítőt belőle.
Nem, nem, nem! Feledkezz el róla, haver, mert ez nem fog
működni.
Ez a potenciális együttműködés új szintre emelheti a cégünket,
szóval csak egyetlen dolog lehet kemény, mégpedig a munka,
amelyet belefektetek. Nincs semmi más opció.
A munkára koncentrálok hát, letelepszem a kanapéra a
sörömmel, és megnyitom az e-mailjeimet. Pár órányi munka
talán megteszi ugyanazt a kósza, mocskos gondolataimmal, mint
egy hideg zuhany.
Az első teendő: megbeszélni egy újabb találkozót Peytonnal.
Nyitok egy új levelet, és elkezdem gondosan megfogalmazni a
mondandómat. Semmi baki, ne használd újra véletlenül a here
szót, Hanson. Ideje elővenni a legkevésbé szexi vállalati
terminológiát, amelyet még az üzleti szakon tanultam. A
biztonság kedvéért beleveszem a szinergia kifejezést is, hogy
Peyton tudja, nem szórakozom.
Egy másnapra szóló üzletiebéd-meghívással fejezem be az e-
mailt. Bemásolom az irodaépület földszintjén található étterem
honlapjának a linkjét. Nem éppen Michelin-csillagos hely, de
elegáns, és még mindig jobb, mint megint bezárva lenni vele a
konferenciateremben. Azok után, amiken keresztülment
miattam, az a legkevesebb, hogy meghívom egy ebédre.
Alig telik el egy perc az üzenet elküldése után, és már pittyeg is
a telefonom. Rövid és kedves a válasza.

Feladó: Peyton@kivanjvalamit.com

Rendben a holnap dél, alig várom.

Peyton Richards

Az aláírásra meredek, és végül összerakom a két nevet. Peyton

Richards. PR mint közönségkapcsolatok. Mint egy rémálom.
Elképzelem a botrányt, ami kirobbanna, ha valaha is
nyilvánosságra kerülne a cégnél, milyen fényképet küldtem neki.

Ha Peyton tegnap elérte nálam a legmagasabb értéket a tízes

skálán, akkor ma végtelent kapott. Komolyan beszélek. Olyan
formás abban a testhez álló kis fekete ruhában, mint a
végtelenjel.
Kissé korábban érkeztem az étterembe, hogy szerezzek egy
asztalt az ebédidei csúcs előtt. Jó ötlet, ha azt vesszük, hogy
milyen zsúfolt a hely, de rossz is, mivel Peyton sokat késik.
Normális esetben háklis vagyok a pontosságra, de elég egy
pillantást vetni a formás lábára, és a késés minden bűne meg van
neki bocsátva.
Összefogta a tarkóján a sötét haját, és ahogy körbepillant az
étteremben, nem bírom megállni, hogy ne időzzek el a nyaka
finom vonalán. Képtelenség nem elképzelni, ahogyan
harapdálom, miközben a bársonyos seggébe markolok. És nehéz
nem eltűnődni azon, milyen puha helyeken engedné még, hogy
megharapdáljam.
Basszus. Ezt azonnal be kell fejeznem.
– Josh. – Felragyog az arca, és odaint nekem, amikor észrevesz
a zsúfolt étterem másik végében.
Biccentek neki, és az asztalhoz hívom. Nem merem
megkockáztatni, hogy felálljak, mert akkor találkozna a rólam
készült fénykép ruhába bújtatott, szalvéta alá rejtett változatával.
– Elnézést, hogy késtem egy kicsit. – A telefonjára pillant, hogy
ellenőrizze az időt, és kigúvad a szeme. – Vagyis, oké, nagyon
sokat. Ki kellett tennem a nagyit az idősek klubjánál.
Elhelyezkedik, én pedig odanyújtom neki az étlapot, és
hagyom, hogy a tekintetem elidőzzön az őszi széltől kipirult
arcán.
– Kedves, hogy fuvarozza őt. Sok időt tölt a nagymamájával?
Két árnyalattal elmélyül a pír az arcán.
– Ah, vele lakom, ami azt illeti – vallja be beletörődően, ahogy
átkukucskál az étlap fölött. – Jó egészségi állapotban van, de nem
tudna önállóan élni. És egyébként is ő a legjobb barátnőm.
Tudom, elég furán hangzik.
Fel se vonom a szemöldököm, csak belekortyolok a citromos
vizembe.
– Egyáltalán nem gondolom, hogy fura lenne. Semmi sem
fontosabb a családnál.
Kellemes meglepetéssé változik a zavara.
– Teljesen egyetértek. Gyakran találkozik a családjával?
Lenyomom neki a szokásos szöveget, hogy én maradtam az
egyetlen Hanson Manhattanben, a családom nagy része az állam
északi részén él, meg minden, de félbeszakít a pincér, hogy
felvegye a rendelésünket. Peyton egy paninit kér, én a szokásos
lazacot rendelem salátával, és elhessegetem az aggodalmat, hogy
halszagú lesz tőle a leheletem. Ez remélhetőleg megerősít az
elhatározásomban, hogy ma senkivel nem szándékozom nyálat
cserélni. Probléma megoldva.
– Tudtam. – Peyton összefonja a karját a mellén, és elégedett
mosoly játszik a szája szögletében. – Tudtam, hogy nem
tévedtem, és maga tényleg egy egészségfetisiszta.
Elvigyorodom. Tudhattam volna, hogy benne vagyok a
gondolataiban – és most ő volt az, aki szexuális tartalmú
kifejezést használt, és szerintem észre sem vette.
– Á, látnia kellene, hogyan habzsolom a fagylaltot. Ha lenne
lakótársam, biztosan azt hinné, hogy minden hétvégén szakítok,
akkora adag karamellás brownie-t tolok be egymagam.
Feszes V alakba ráncolódik Peyton homloka.
– Ezért látogatott el arra a randioldalra? Vigasztalódni akart
egy szakítás után?
Rendben, Richards. Én nem akartam felhozni a témát, de ha már
megtetted…
– Semmi szakítás az elmúlt években. Régóta egyedülálló
vagyok – közlöm, és hátradőlök. – Azért jelentkeztem be arra a
randioldalra, mert szeretek vonzó nőkkel beszélgetni.
– Mint például PillangóKisasszony6? – ugrat.
– Mint például maga.
A szavak gondolkodás nélkül buknak ki a számból, és azonnal
meg is bánom, hogy nem fojtottam magamba őket. A francba.
Éppen csak sikerült megmentenem a seggemet a tegnapi
megbeszélésen. Nem okoztam már elég kárt eddig is anélkül,
hogy úgy beszélek ezzel a lánnyal, mintha fel akarnám őt szedni?
Mielőtt még esélyem lenne helyrehozni a dolgot, megjelenik a
pincérnő, és leteszi elénk az ételt. Peyton lebámul a szendvicsére,
és vigyáz, hogy ne nézzen a szemembe.
A francba. Elszúrtam. Hogy a pokolba tudnám ezt
megmagyarázni Brodynak? Kutatni kezdek az agyamban, hogy
milyen más kisvállalkozókat ismerek a környéken, akikhez
esetleg segítségért fordulhatok, amikor ez az üzlet
menthetetlenül kútba esik.
Peyton motyog valamit az orra alatt, mihelyt a pincérnő
hallótávolságon kívül kerül, és a szendvicset összefogó
fogpiszkálóval matat.
– Elnézést, mit mondott? – kérdezem, és felkészülök rá, hogy
valami borzalmasat vág a fejemhez.
– Azt mondtam, hogy maga sem csúnya látvány. – Felnéz végre
az arcomba, rám villantja azokat a babakék szemeket, és pajkos
mosolyra húzódik a szája.
Istenem, segíts. Kezdem azt hinni, hogy ha Peyton állandóan
ilyesmiket mond, akkor talán nem leszek elég erős ahhoz, hogy
ne gondoljak állandóan mindenféle illetlen módon rá.
– Khm, volt ideje belepillantani a papírokba? – bukik ki
belőlem, és nem is próbálom elrejteni, hogy gyorsan témát
akarok váltani. – Boldogan válaszolok minden esetleges
kérdésére.
Hála istennek nem tesz megjegyzés, hanem könnyedén átvált
flörtölő Peytonból üzletasszony Peytonba, ami, ha őszinte akarok
lenni, ugyanolyan szexi. De legalább már nem néz úgy rám,
mintha le akarna teperni, és így egy fél másodpercre
megnyugodhat a cipzáram mögött rejtőző vadállat.
Az ebéd további részét a terveknek megfelelően az üzletre
fordítjuk. Megvitatom vele az elképzeléseinket, hogyan
terjeszkedünk majd ki a következő pár évben az állam többi
részére, és hogyan illenek ezekbe a tervekbe az ő termékei.
Bólogat, apró, illendő falatokat harap közben a szendvicséből,
ami kész kihívás számomra, hogy ne bámuljam folyamatosan a
száját.
Lecsapom az asztalra a cég hivatalos hitelkártyáját, amikor
kihozzák a számlát, emlékeztetőként mindkettőnk számára, mi
volt ennek az ebédnek a célja.
– Alig evett a salátájából – jegyezi meg Peyton, amikor
előveszek a tárcámból egy húszast borravalónak.
Igaza van. Két falatot ettem csak a lazacból, maximum hármat.
– Nem voltam igazán éhes. – Vállat vonok, remélem, nem veszi
észre, hogy hazugság az egész.
Igazság szerint majd éhen halok. De mi értelme lenne
magamba gyömöszölni egy salátát? Tudom, hogy valójában mit
akarok, ki az, akire igazán éhezem. Ez a valaki itt ül velem
szemben az asztalnál.
 NYOLCADIK FEJEZET

Peyton

– Szóval éppen csak elkezdték szétosztani a bingókártyákat, és

esküszöm neked, Duncan máris megmarkolta a combomat az
asztal alatt!
A kínos feszengés egy dolog, de egy teljesen más érzés, amikor
az ember egy pedikűrösszék foglya, miközben a nagyanyja
fennhangon számol be a szexuális élményéről agg udvarlójával.
A nagyi mellett sosem unatkozom.
– Szóval, Duncan azt mondja nekem, „ide hallgass, Marge,
szerinted többet ér bármelyik bingónyeremény annál, mintha
visszamennénk inkább a szobámba?” Ott, mindenki előtt az
asztal körül! Alig hittem a fülemnek!
A pedikűröseink olyan nyelven csacsognak, amelyet nem értek
ugyan, de biztosan arról panaszkodnak egymásnak, hogy
kénytelenek ezt az „idősekotthona-románc”-ot hallgatni, amiről a
nagyi tíz perce beszél.
Nem mondhatnám, hogy hibáztatom őket ezért. Kedves
dolognak tűnhet, ha valaki ultra közel áll a nagyanyjához,
egészen addig, amíg végig nem kell hallgatnia olyan részleteket,
amilyeneknek egyetlen unokát sem szabadna kitenni. És ez
messze nem az első ilyen alkalom. Azt hiszem, a nagyi abban
reménykedik, hogy ha megosztja velem az öregfiúkkal folytatott
románcait, akkor előbb-utóbb nekem is lesz majd valami
pletykám a szerelmi életemről, amit az orrára kötök.
Minden erőfeszítése ellenére nincs mit megosztanom. Az
elmúlt másfél évben nem volt más férfi az életemben azokon
kívül, akik ajándékdobozt rendeltek tőlem a feleségük vagy a
barátnőjük számára. Amikor belevágtam a vállalkozásomba, meg
sem fordult a fejemben, hogy így kizárólag olyan férfiakkal lesz
majd dolgom, akik foglaltak. Nos, ilyenekkel és dögös értékesítési
igazgatókkal, ugyebár. És ha Joshnak az a szokása, hogy meztelen
szelfiket küldözget magáról nőknek, akikkel az interneten
ismerkedik meg, akkor nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy nem
az a megállapodós fajta.
– És veled mi a helyzet? Történt valami izgalmas az életedben,
édesem?
Semmivel nem szolgálhatok, ami olyan izgató lenne, mint a
bingós történet, de próba szerencse, elmesélem a nagyinak, mi
történt üzleti téren.
– Hát, tegnap megtörtént az első személyes találkozás az
értékesítési igazgatómmal.
A nagyi undorral felhúzza az orrát, miközben a pedikűrös a
bütykeit dörzsöli.
– Nem ilyen hírekre gondoltam. Szórakoztató dolgokra.
Szexszel kapcsolatos hírekre, kedveském. – Ez utóbbit kissé
nagyobb élvezettel ejtette ki a száján, mint szerettem volna.
A pedikűrösök azonnal gyorsabban kezdenek beszélgetni
egymással a nagyi kirohanása után, és én egy kissé jobban
meghalok szégyenemben. Hátha még a nagyi tudná, hogy Josh
valóban az egyetlen szexszel kapcsolatos újdonság az életemben,
ha őszinte akarok lenni. De a nagyi soha többé nem szállna le a
témáról, ha bevallanám neki, hogy teljesen odavagyok az
értékesítési igazgatómért, és egyáltalán nem segítene tartani
magam ehhez a „maradjunk profik”-hozzáálláshoz, ha állandóan
rágná a fülemet. Kell hogy legyen valami más „szórakoztató” hír
az életemben, ami kielégíti a kíváncsiságát.
– Ó! Sabrinával és Libbyvel elmentünk inni egyet a múltkor.
Hónapok óta nem volt ekkora martinis számlánk.
A nagyi azonnal felélénkül.
– Látod, ez már szórakozás! Volt rá valami különös alkalom,
vagy csak lánybulit tartottatok?
– Az üzleti találkozómat ünnepeltük meg – vallom be.
És a nagyi ezzel el is veszítette minden érdeklődését a téma
iránt. Hátrahanyatlik a puha pedikűrösszékben, nem tudom,
hogy a frusztrációtól-e, vagy csak kényelmesen el akar
helyezkedni.
– Ilyen megbeszélés, olyan értékesítési igazgató. Nehéz az
embernek az unokáján keresztül élni, ha az nem csinál semmit,
csak dolgozik.
– Most éppen nem dolgozom, nem igaz? – Megmozgatom a
lábujjaimat, amitől kiloccsan egy kis víz a lavórból. A pedikűrös
hölgy szigorúan rám néz.
– De csak azért, mert elrángattalak ide, hogy végre magaddal is
foglalkozz egy kicsit. Ha én nem lennék, akkor állandóan az
átkozott e-mailjeidet lesnéd.
A pedikűrösöm határozott kézzel és tökéletes precizitással,
tökéletes, vékony rétegben elkezdi felvinni a körmömre a
mélyvörös lakkot, amelyet kiválasztottam. Mikor is voltam
utoljára pedikűrösnél? Valószínűleg akkor, amikor a nagyi
időpontot kért mindkettőnk számára, és kényszerített, hogy
elkísérjem.
Rendben, lehetséges, hogy állandóan a munkát helyeztem
előtérbe, és ezzel elhanyagoltam a saját pihenésemet és
kikapcsolódásomat, de ez egyúttal egy csomó lehetőséget is
megnyitott számomra. Ha nem dolgoztam volna olyan
keményen, akkor soha nem kaptam volna meg az ajánlatot,
amelyik végül teljesen megváltoztathatja az életem. És ha nem
kaptam volna meg ezt az ajánlatot, akkor talán soha nem
találkozom személyesen Joshsal, bár azt még nem tudom, hogy ez
jó dolog volt-e, vagy sem. A barátnőim szerint nagyszerű dolog,
és meg kéne őt döntenem, mihelyt megkötöttük a szerződést, de
ők nem mindig a legjobb tanácsokat adják. Még mindig nem
vagyok túl azon az eseten, amikor Libby meggyőzött, hogy a kék
rúzs a divat.
Az üzletem számára azonban egyértelműen jó dolog. Josh
tudja, hogy mit csinál, és hogyan segítsen nekem egy saját márkát
felépíteni. Ennek ellenére majd felrobbantam az idegességtől,
amikor elindultam a tegnapi találkozónkra – egy üzleti
megbeszélésre egy kávézóban –, ami azonban túlságosan is
randiszagú volt számomra ahhoz, hogy nyugodt tudjak maradni.
Ráadásul annak alapján, amilyen elképesztően magabiztos volt
az első alkalommal, amikor az irodában találkoztunk, arra
számítottam, hogy konok tárgyalópartner lesz, de egyáltalán nem
ez volt a helyzet. Annyira megkönnyített mindent, úgy irányította
a beszélgetést, mint egy tökéletes táncpartner. Zökkenőmentesen,
de határozottan végigvezetett minden témakörön, miközben arra
is bőven teremtett alkalmat, hogy kérdezzek és javaslatokat
tegyek, néha még viccelődött is. Könnyű vele beszélgetni, okos…
és hadd ne említsem, hogy milyen vonzónak találom őt.
– Szóval ez a nagy flancos üzlet. Gondolod, hogy sikerül?
Eléggé kifejezéstelen a nagyi hangja, de értékelem, hogy próbál
némi érdeklődést mutatni. Nem arról van szó, hogy ne lenne
büszke rám és a rengeteg munkára, amit ebbe belefektettem,
egyszerűen csak nem hallott semmi másról beszélni az elmúlt
másfél évben.
– Komolyan úgy gondolom, hogy igen – válaszolom, és
magamban még hozzáteszem: feltéve, hogy figyelmen kívül tudom
hagyni, milyen észvesztően dögös Josh, ami percről percre egyre
lehetetlenebb feladatnak tűnik.
Ha nem ajánlatos járni egy munkatárssal, akkor az már
egyenesen kizárt, hogy kikezdjek azzal az emberrel, akinek a
kezében van egy olyan üzleti megállapodás sorsa, amely sikerre
vezetheti, de tönkre is teheti a vállalkozásomat. De hogyan
tudnék elfeledkezni a kölcsönös vonzalomról? Lebámulok a
vakítóan vörös lábujjaimra, mintha tőlük várnám a választ.
Hogyan lehetséges elérni, hogy a kecske is jól lakjon, és a
káposzta is megmaradjon? Néha olyan nehéz felnőttnek lenni…
 KILENCEDIK FEJEZET

Josh

Péntekenként a mellizmaimat és a tricepszemet erősítem, a két

kedvenc izomcsoportomat. A hét végére hagyom a legjobb edzést,
hogy megkoronázzam az előttem álló két nap szabadságot, amit
mellesleg már élvezhetnék is, ha az edzőpartnerem nem lenne
olyan átkozottul lassú.
Brody felett állok, ha esetleg segítségre lenne szüksége a súlyok
emelésében, és innen föntről élvezettel figyelek minden egyes
izzadságcseppet, ami megjelenik a homlokán, miközben a
gyakorlatokat végzi a padon fekve, és közben egyfolytában zihál
és fújtat. A pasas csak pár edzésnapot hagyott ki a kis gluténes
incidense miatt, és hirtelen úgy csinál, mintha még soha nem lett
volna súlyemelő rúd a kezében.
– Gyerünk, te lustaság! Gyorsabban – ugratom.
Ne értsetek félre, boldog vagyok, hogy a legjobb barátom már
nincs szarul, de alig vártam, hogy egyedül emelhessem a súlyt
munka után. Azt terveztem, hogy beteszem a fülhallgatókat, és
méregtelenítek.
Ha a félreküldött farokszelfi nem nyomasztott volna eléggé
egész héten, ráadásul még holnap este tartjuk a cég legnagyobb
éves rendezvényét. Úgy van, ahelyett, hogy a kanapén tespedve
egy sörrel és egy jó filmmel tölteném a szombat estémet, az üzleti
partnereinket fogom etetni-itatni. Szóval szükségem lett volna
arra, hogy kieresszem a gőzt.
De nem volt ekkora szerencsém. Ehelyett majd egy órát
töltöttem azzal, hogy Brodynak segédkeztem, és próbáltam
kitérni a tegnapi üzleti ebédet érintő kérdései elől. És bármilyen
nehéz is kicselezni a kíváncsiságát, akkor sem minősül
testedzésnek.
Brody hatalmasat morog, ahogy befejezi az utolsó emelést.
– A francba, haver – lihegi. – Végeztem, ugye?
– Csak szeretnéd. Van még hátra egy kör.
Brody akkorát nyög bosszúságában, hogy a terem túloldalán
jógázó lányok egy része is felénk fordítja a fejét. Valószínűleg
azért, hogy megbizonyosodjanak róla, az a hang nem egy
haldokló állattól származik. Nem, csak Brodytól.
Megbököm a térdemmel a vállát.
– Bámulnak a barátnőid, haver.
Bár Brody nem kedveli a mell-tricepsz napokat, ő a
péntekenként kizárólag hölgyek számára tartott jógaórák első
számú rajongója. Őszintén bevallom, én sem igazán bánom a
látványt. Nem vagyok egy olyan pasas, aki edzés közben próbál
felszedni csajokat. De egyetlen férfi sem fogja be a szemét, ha
előtte veszik fel a lefelé néző kutyapózt.
De ma, a történelem során először, nem keltették fel az
érdeklődésemet az edzőterem másik végében közszemlére tett
cicanadrágos seggek. Az utóbbi időben egy teljesen másik segg
jár a fejemben. Egy olyan segg, amelytől sajnos professzionális
távolságot kellene tartanom. Nem mintha a farkam venné az
üzenetet. És annak alapján, ahogyan Peyton az ebédnél kinézett,
nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy összefogott ellenem a
farkammal.
De nem csak a péniszem tagja a Peyton-csapatnak. Az agyamat
is a világ legrövidebb pórázán kell tartanom, hogy a gondolataim
ne vándoroljanak folyton vissza hozzá.
Nem tudom, hogy mi ez, de van valami kettőnkben, ami
egyszerűen összeillik. Az ebéd alatt egyszer sem kellett
semmitmondó fecsegésbe menekülnöm, vagy érdeklődést tettetni
a mondandója iránt. Természetes volt beszélgetni vele. Ezt
senkiről sem mondhatom el, akivel eddig a randioldalon
csevegtem.
Üzleti ebéd akart lenni, szóval fogalmam sincs, miért éreztem
inkább randinak. Ráadásul a legklasszabb első randinak, amilyet
az ember csak a filmekben lát, ahol nincsenek kínos szünetek és
elhúzódó csöndek. Olyannak, ahol a párok nevetnek és
mosolyognak, és úgy ugratják egymást, mintha már évek óta ezt
csinálnák. Ez volt Peytonnal és velem.
Arra eszmélek, hogy a súly a tartóhoz csattan.
A francba, annyira elkalandoztam, hogy nem figyeltem
Brodyra. Mindkettőnk szerencséjére nem volt segítségre
szüksége – és nem is halt meg. Gond nélkül befejezte a
gyakorlatsort. Hát, talán mégis van egy kis gond. Olyan vörös az
arca, mint a rák.
– Jézusom, a francba. Most már végeztem? – Nem is annyira
kérdés ez, mint inkább könyörgés.
Bólintok, megmentem a szegény nyomorultat a szenvedéstől.
– Ja, végeztél. Menj, törülközz meg, mielőtt eláztatod a termet.
Nekem még hátravan egy sorozat.
 Brody lehámozza magát a padról, ott marad testének a csillogó,
izzadt körvonala a műbőrön.
– Soha többé nem hagyok ki edzést – morogja a bajusza alatt,
ahogy elindul a törülközők felé.
Felteszem a húszkilós korongokat a rúdra, és azon kapom
magam, hogy eltűnődöm, vajon Peyton odavan-e az izmokért.
Pontosabban azon tűnődöm, hogy odavan-e az én izmaimért. Mit
is mondott nekem tegnap az ebédnél? Maga sem csúnya látvány.
Ha ehhez még hozzáveszem azokat a csillogó kék szemeket,
ahogy a tekintetünk összekapcsolódott… Istenem, segíts!
Izgatottan ágaskodni kezd a farkam, ahogy magam elé
képzelem Peytont abban a kis fekete ruhában. A francba.
Kurvára tudtam, hogy nem szűk melegítőnadrágot kellett volna
felvennem az edzéshez.
Jó egy percig kénytelen vagyok magam elé idézni Brody izzadó
homlokát, mire a farkam végre visszahúzódik a helyére. Még
éppen időben, mielőtt Brody visszatér. Hagyom, hogy letörölje az
undorító izzadságangyalt a padról, mielőtt befekszem a rúd alá,
és kinyomom az utolsó napi adagot, aztán a biztonság kedvéért
még pár extrát is.
– A francba, haver. Mindig ilyen nehezet emelsz?
Motyogok valamit az adrenalinról, és arra koncentrálok, hogy
visszategyem a rudat az állványra. Brodynak nem kell tudnia,
hogy mi, pontosabban ki miatt pumpál a vérem egy kissé extrán
az utóbbi időben.
Mihelyt a súlyok a helyükön vannak, Brody kérdőn a
kosárlabdapálya felé biccent, de megrázom a fejem. Eredetileg
azt terveztük, hogy edzés után dobálunk egy kicsit, de Brody
csigalassúsága miatt szó sem lehet róla. Hosszú nap volt, és alig
várom, hogy hazaérjek. A holnapi fogadás előtt még egy csomó
mindent el kell intéznem, és még el kell mennem a
szmokingomért is. Egész este smúzolni kell beborozott üzleti
partnerekkel. Istenem, utálom ezeket a nagy rendezvényeket.
Brody jobb az ilyesmiben. Én jobban szeretek egyszerre egy
emberrel dolgozni.
És azonnal fel is villan egy ötlet a fejemben. Egy ötlet, ami
piszkosul tetszik. Úgy döntök, hogy meg is osztom Brodyval.
– Nem kellene meghívnunk Peytont a holnapi eseményre? –
kérdezem, miközben az öltöző felé tartunk. – Tudom, hogy
elméletileg csak a már meglévő ügyfeleknek szól az alkalom, de
azt hiszem, jó esély lenne, hogy megmutassuk neki, miképpen
intézzük a dolgokat. Hadd lássa, mibe keveredett.
Brody egy másodpercig megrágja magában a dolgot, aztán
vállat von.
– Nem rossz ötlet. Azt mondom, vágjunk bele. Te vagy a
kapcsolattartója. Neked kell meghívnod őt. Ámbár ki tudja, hogy
szabad-e egyáltalán. Eléggé utolsó percben szólunk.
– Igaz – értek egyet. De akkor is megér egy próbát.
A telefonom az első, amit megragadok, mihelyst kinyitom az
öltözőszekrényt, és gyorsan írok egy üzenetet Peytonnak, hogy
megkérdezzem, ráér-e holnap este. Azonnal válaszol, hogy
teljesen üres a naptára.
Tökéletes. Továbbítom neki a digitális meghívót, de ezúttal nem
válaszol olyan gyorsan. Küldök neki egy újabb sms-t, amelyben
megírom, hogy nyugodtan hozhat magával kísérőt. Azt hiszem,
jobb minél előbb kideríteni, van-e valakije, még mielőtt
túlságosan magával ragad az iránta megnyilvánuló mérsékelt
megszállottságom.
A telefon soha nem csörög, ha nézik, vagy legalábbis valahogy
így szól a mondás, szóval fogom a tusfürdőmet, és megyek
zuhanyozni. Nem vár üzenet, amikor visszatérek. És Brody sincs
sehol. Valószínűleg lelépett, nyilvánvalóan nem érdekli annyira,
hogy lesz-e egy extra vendégünk holnap, mint engem. Logikus.
Nem sok különbséget jelent plusz egy fő egy olyan eseményen,
ahol száznál több vendéget kell szórakoztatnunk. Az a jó kérdés,
hogy ez miért jelent ilyen nagy különbséget számomra?
Egy héttel ezelőtt még a digitális randioldalakon portyáztam,
egy PillangóKisasszony6-hoz hasonló csaj után kutattam.
Olyasvalakire volt szükségem, aki segít kiereszteni egy évnyi
gőzt, ami felhalmozódott, miközben megállás nélkül dolgoztam,
és nem volt időm szórakozásra. Egyéjszakányi móka, csak ennyit
akartam. Egyetlen egyet, aztán vége, vissza a megszokott
napirendemhez, amelyben az iroda, az edzőterem és az
esetenként a jobb kezemmel töltött éjszaka között osztom meg az
időmet.
Amíg Peyton meg nem jelent a színen.
Most pedig itt vagyok egypár nappal később, ellenőrzöm, aztán
újra ellenőrzöm a telefonom, hogy kiderüljön, van-e egy kis
esélyem, hogy holnap este újra lássam ezt a lányt. Egy lányt, akit
el sem tudtam képzelni pár nappal ezelőtt. Egy lányt, aki
megjelent azt életemben, és hirtelen teljesen elfeledkeztem a
randioldalakról, amelyeket gyakorlatilag beszőtt azóta a pókháló,
annyira nem nyúlok hozzájuk.
Éppen törülközöm, amikor megszólal a telefonom a
táskámban. Nem tudom elég gyorsan kikapni.

Peyton: Holnap találkozunk.

Nincs rajtam kívül senki az öltözőben, aki láthatná, hogy

milyen széles mosoly ömlik el az arcomon. Nem tett említést
kísérőről sem, szóval van rá remény, hogy egyedül jön.
Kezdődjön a csábítás!
 TIZEDIK FEJEZET

Peyton

– Gyere, nagyi! Megérkezett az autó!

Felteszem a kedvenc arany fülbevalómat, és még egyszer
megnézem magam a teljes alakos előszobatükörben. Zavarba
hozott volna Josh utolsó pillanatban érkezett meghívása egy
üzleti estélyre, ha nem lenne egész készletem
koszorúslányruhákból. Szerencsére a múlt télen viselt
smaragdzöld ruha még mindig tökéletesen illik rám. Egyszerű,
térdig érő, rövid japán ujjal. Különösen jól megy a
pókerarcomhoz. Készen állok arra, hogy kapcsolatokat építsek,
mint egy igazi cégvezető. Mert, nos, cégvezető is vagyok.
– Ne izgasd fel magad! – visítja a nagyi. – Jövök már.
Kikukucskálok az ablakon, hogy megbizonyosodjak róla, nem
ment el nélkülünk a csillogó fekete limuzin. Tökéletesen
megfelelt volna nekem, ha a saját kocsimmal vagy
tömegközlekedéssel megyünk az eseményre, de Josh
ragaszkodott hozzá, hogy elküldi értünk a vállalati autót. A
nyelvemen volt, hogy megkérdezzem, limuzint küld-e minden
potenciális üzleti partnerért, de biztonságosabbnak tűnt
feltételezni, hogy ez a szokás.
A nagyi pillanatokkal később lesétál a lépcsőn élénkvörös,
bokáig érő, aranyflitterekkel díszített ruhájában. Fogalmam
sincs, honnan a pokolból szedte. Egyszerűen csak örülök, hogy
beleegyezett, hogy elkísérjen.
Amikor Josh megemlítette, hogy a meghívás két személyre szól,
felmerült bennem, hogy Sabrinát vagy Libbyt viszem magammal,
de nem voltam teljesen biztos benne, hogy képesek lennének
viselkedni, mivel tudnak Joshról. Elég egyetlen rossz időben
elsütött vicc egy bizonyos értékesítési igazgatóról és a méretes
harmadik lábáról, és már kezdhetném is írni a búcsúbeszédet a
megállapodásomnak a cégükkel. Kedves szeretteink, azért
gyűltünk ma itt össze, hogy meggyászoljuk egy potenciális üzleti
megállapodás elvesztését egy illetlen vicc miatt.
A nagyival a sarkamban végigsétálok a behajtón, és beülök a
limuzin hátsó ülésére. Lehet, hogy nem sokat tudok az autókról,
de azt tudom, hogy ez itt messze elegánsabb bármelyiknél,
amelyben valaha utaztam. Fűtött hátsó ülés? Az angol királynő
szokott ilyesmiben ülni?
– Menő, mi? – csettint a nagyi a nyelvével, májfoltos ujjával
végigsimít a bőrülésen, miközben kihajtunk az utcára.
Gondolom, a sofőr már tudja a címet. – Hatalmas köszönettel
tartozom annak a Josh nevű fickónak.
Mosolyt erőltetek az arcomra, igyekszem nem reagálni a
tényre, hogy a nagyi egy mondatban emlegeti Josht és a hatalmas
szót.
– Igen… ez, khm, nagyon figyelmes volt a részéről – sikerül
kinyögnöm.
A nagyi szerencsére nem hozza fel újra a témát, túlságosan
elkápráztatja az esti Central Park látványa ahhoz, hogy
beszélgetést kezdeményezzen. Kivételesen a forgalom is
elviselhető, ami egyáltalán nem jellemző Manhattanre. Mintha
minden csillag együtt állna, hogy különlegessé tegye ezt az estét a
nagyi és az én számomra. Meghökkentően hamar a szállodához
érünk, gyorsan köszönetet mondunk a sofőrnek, aztán besietünk
a forgóajtón egy egészen másik univerzumba.
Szent anyám. Így élnek a gazdagok? Mély levegő, Pey!
– Micsoda hely – szólal meg a nagyi döbbent hangon.
Nem tehetek mást, egyetértek, zsibbadtan bólogatok, miközben
körülnézek.
A lobbi egy király ízlésének is megfelelne – a fényesen csillogó
padlóburkolattól a modern csillárokig minden arany. Még az
előételekkel megpakolt asztal fölé kifeszített, ragyogó vörös
transzparensre is arany betűkkel írták fel a Borvarázs nevét. A
táncparketten már egy fél tucat pár ringatózik az ismerős
dzsesszdallamra. A többiek a teremben cikáznak, mint egy csapat
felhúzható baba öltönyben és báli ruhában, és bort kortyolgatnak
a cég logójával díszített poharakból.
Körbepillantok ismerős arcok után kutatva, különösen Josht
keresi a tekintetem, de nem látok senkit, akivel már találkoztam
volna. Kezd leolvadni a pókerarcom, és szabadulni próbálnak a
pillangók a gyomromból.
Nem illek ide, ennyi cégvezető közé. Nyilvánvalóan ártott a
magabiztosságomnak, hogy az elmúlt két évben otthonról
dolgoztam, pizsamában. Talán szólnom kellene a nagyinak, hogy
nem érzem jól magam, és menjünk haza. Biztos vagyok benne,
hogy Josh megértené…
– Ingyen bor? Jövök! – bokszol a nagyi a levegőbe. Aztán
határozottan elindul a bár felé, magamra hagyva a bálterem
bejáratánál.
Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége. A nagyi barátságos és
kedves az idősek klubjában is, de egy ilyen rendezvényen van
igazán az elemében. Biztos vagyok benne, hogy szerez magának
néhány új barátot, mire véget ér az este.
Átnyomakodom a tömegen, követem a nagyit, míg végül
megtalálom a bár előtt ülve, ahogy vidáman cseveg egy helyes,
húszas éveiben járó pultossal. A fiú vigyorog, miközben a nagyi
beszámol neki a nagy üzletemről.
Zavartan odaintek a pultosnak.
– Helló!
A nagyi átkarolja és bátorítóan megpaskolja a vállamat.
– Ez ő, az én befolyásos unokám. És szingli. – A pultosra
kacsint, aki ettől szemlátomást halálsápadt lesz.
Üdv a klubban, haver.
Egy jó tízessel fiatalabb nálam, és feltételezem, hogy meleg, ha
csak a radarom csődöt nem mondott, de ez nem riasztja vissza a
nagyit. A pultos felé taszigál.
– Egy pohár cabernet-t kérek – mondom, hátha ezzel véget
vetek a kis kerítőnő kísérletének, méghozzá azon nyomban.
– Zöld ruha és vörösbor, hm?
Megfordulok, pohárral a kezemben, hogy köszöntsem a
mögülem érkező mély hang tulajdonosát.
– Ezek egymást kiegészítő színek, tudja.
Josh az. Fekete szmokingot visel, ami olyan tökéletesen simul a
testére, hogy az már szinte bűn. Minden hajszála tökéletes, és
átkozottul isteni az illata. Természetesen a munkához is
rendesen fel kell öltöznie, de ma este úgy néz ki, mintha
egyenesen a vörös szőnyegről lépett volna le. Nem hiszem, hogy
valaha is jobban festett volna.
Nos, talán a telefonomra elmentett fényképet kivéve.
– Piros és zöld. A karácsony színei – jegyzem meg, és
belekortyolok a boromba. Meleg és bársonyos, akárcsak Josh
hangja.
– Hát, nem bánnám a karácsonyfa alatt látni egy hatalmas
piros masnival átkötve.
Leesik az állam, és mosoly játszik Josh szája szegletében. Több
tucatnyi üzletfele ácsorog a közelünkben. Komolyan flörtöl
velem? Ég az arcom, valószínűleg ugyanolyan színben játszik,
mint a borom.
– Ez pedig nem lehet más, csak a híres Nagyi, akiről olyan sokat
hallottam – int Josh a nagymamám felé, aki kortyolás közben
megfordul, mihelyt meghallja a nevét.
Egy pillantás Joshra, és akkorára tágul a szeme, mint egy
golflabda. Egészen biztos vagyok benne, hogy azonnal el is
feledkezett a pultosról.
– Az vagyok, bizony. – Felnevet, és Josh felé nyújtja a kezét,
amellyel nem a borospoharat szorongatja. – És maga?
– Josh Hanson. Én felelek az együttműködését a Borvarázs és a
Kívánj Valamit között. Örülök, hogy megismerhetem…
Megköszörülöm a torkom, amikor a nagyi kissé túl sokáig
szorongatja Josh kezét. Remek. Még a nagymamámat is elbűvölte.
– Szólítson csak Nagyinak.
Amikor végre elengedi Josh kezét, igyekszem nem féltékenynek
lenni, amiért a nagyanyám hosszabb ideig ért Joshhoz, mint én.
Nem az enyém, hogy megérintsem – csak egy pasi, akivel együtt
dolgozom. Ennyi. Észnél légy, Peyton!
A nagyi összehúzott szemmel mered Joshra.
– Maga hány éves?
Josh elmosolyodik, szemlátomást mulattatja a kérdés.
– Harmincnégy.
– És egyedülálló? – jön a következő kérdés.
Szentséges isten, mi ez a vallatás?
– Nagyon is – feleli Josh, és egy pillanatra a szemembe néz,
amitől elindul dél felé a remegés a gyomromban.
A nagyi összeszorítja a száját, mintha megemésztené ezt az
információt.
– Harmincnégy, mi. Már nem egy mai csirke. Miért nem nősült
még meg? A másik csapatban játszik, vagy ilyesmi?
Elkerekedik a szemem a rémülettől, de Josh csak nevet, az
öblös, mély hang végigrezeg rajtam, és valami melegség marad
utána.
– Ez egy nagyon jó kérdés. Azt hiszem, azért vagyok
egyedülálló, mert a vállalat felépítését előtérbe helyeztem a
kapcsolatok rovására, de remélem, hogy a jövőben ez majd
megváltozik. És, hogy válaszoljak a második kérdésére, kétség
sem férhet hozzá, hogy kedvelem a gyönyörű nők társaságát. –
Felém pillant, és mély levegőt veszek.
A nagyi biccent, szemlátomást tetszik neki a válasz.
– Akkor jó. Szóval maga nem az a gyors menetet kedvelő típus,
igaz? Valami komolyra vágyik?
Josh bólint.
– Nem vagyok játékos. És igen, valamikor szeretnék majd
megállapodni.
 Gigantikus görcsbe rándul a gyomrom, és hirtelen megérzem
magamon Josh tekintetét. Kérlek, ne ródd fel nekem az őrült
nagyanyámat, kérlelem magamban, és hamiskás mosolyt
erőltetek az arcomra, hogy leplezzem a rémületemet. Fogalmam
sem volt, hogy a nagyi rászabadítja Joshra a spanyol inkvizíciót.
Beszédtéma után kutatok az agyamban, ami nem azzal
kezdődik, hogy „nagyi, ő a büszke tulajdonosa annak a sonkának,
amelyet véletlenül láttál”, de ekkor a zenekar belekezd egy új
dalba. A nagyi izgatottan fészkelődni kezd. Nyilvánvalóan
felismeri a dallamot.
– Örülök, hogy megismertem, Josh, de nem hagyhatom ki ezt a
számot. Meg kell bocsátania.
Mély lélegzetet veszek, és figyelem, ahogy ellibeg a bálterem
közepén lévő táncparkett felé. Még nem tudom, hogy a nagyi
tánca kínosabb lesz-e számomra, mint az előbbi faggatózása,
vagy sem, de valami azt súgja, hogy hamarosan kiderül.
Csak annyi időre függeszti fel a misszióját, amíg megragad egy
tengerészkék öltönyt viselő idősebb úriembert, hogy táncoljon
vele, aztán a nagyi továbblendül a táncparkett felé, eltűnik a
szemem elől, beleveszik a tömegbe. Remélem, hogy egyszer majd
legalább feleannyi önbizalmam lesz a férfiakkal szemben, mint a
nagyanyámnak.
– Nem semmi a nagymamája. Az az egyik legnagyobb whiskey-
ellátónknak a vezérigazgatója – nevet fel Josh, és hitetlenkedve
megcsóválja a fejét.
Az a nevetés. Halk és mély… megmozgat bennem valamit.
Nyilvánvalóan éppen itt az ideje valami interakciónak egy
férfival, ha már egy nevetéstől is lángra lobbanok.
 – Nincs mellette unalmas pillanat – értek egyet, és lefoglalom a
szám a borospohárral, hogy ne mondjak valami ostobaságot,
valami olyasmit, hogy szeretném megharapdálni az
ádámcsutkáját, ami kidudorodik a fekete nyakkendő csomója
felett. – Elnézést, hogy ilyen személyes kérdéseket tett fel. Nem
tudom, mi ütött belé. Azaz nem is, pontosan tudom, hogy mi ütött
belé. Meggyőződése, hogy meg kell állapodnom, és találni egy
megfelelő férfit. Mielőtt megjelent, éppen a pultossal próbált
összeboronálni.
Josh tekintete megállapodik egy pillanatra a számon, aztán
ismét a szemembe néz.
– Erősen kétlem, hogy nehezére esne férfitársaságot találni,
Peyton.
Aztán a pultosra pillant, és elmosolyodik.
– De nem hiszem, hogy a pultos az esete lenne – vagy maga az
övé.
Elvigyorodom, belekortyolok a boromba, élvezem a
melegséget, ahogy leér a gyomromba.
Egy rövidke pillanatig hallgatunk, kortyolgatjuk az italunkat, a
figyelmünket a táncparkettre irányítjuk. A nagyi szemlátomást
fantasztikusan érzi magát a tengerészkék öltönyös férfival. Az úr
ugyanis tud táncolni, és úgy tűnik, mindketten élvezik a dolgot.
– Ő az egyik leghihetetlenebb nő, akivel életemben találkoztam
– jegyzem meg, ahogy csodálattal figyelem a nagyanyámat.
Josh tesz egy lépést felém, olyan közel van már, hogy majdnem
összeér a cipőnk orra.
– Akkor biztosan rá hasonlít.
Nyitnám a szám egy szellemes visszavágóra, de nem találom a
szavakat. Josh nem könnyíti meg, hogy tartsuk a távolságot.
„Kösz”, sikerül kinyögnöm, és lepillantok a lábamra. A lábunkra.
A cipőink orrai úgy néznek ki, mintha csókolóznának, és nem is
titkolom, hogy irigylem őket.
– Elnézést.
Egy ismeretlen hang visszaránt a valóságba. Egy magas, széles
vállú, jól fésült, szőke férfi nyújtja felém a kezét.
– Van kedve táncolni, kisasszony?
Mivel nem tudom, mit diktál itt az illem, Joshról a szőke
idegenre pillantok, aztán vissza Joshra. Megfeszül az álla, kissé
kidülleszti a mellkasát… fenyegetve érzi talán magát?
– A hölgy velem van – közli végül Josh, megragadja a kezem, és
összekulcsolja az ujjainkat. A tenyerem belesimul az övbe,
tökéletesen összeillenek.
– Elnézést, bocsánatot kérek. – A szőke idegen bocsánatkérőn
biccent, és további kérdezősködés nélkül megfordul, hogy a kezét
egy másik potenciális táncpartnernek nyújtsa.
– Magával vagyok, hm? – Felmosolygok Joshra, kissé
megszorítom a kezét, csak annyira, hogy emlékeztessem, még
mindig fogja az enyémet. És legnagyobb meglepetésemre nem is
ereszti el.
– Elnézést, félreérthetően fogalmaztam. A munkára értettem,
azért vagyunk itt, hogy elsimítsuk a dolgot, nem igaz?
Kuncogok, Josh pedig megcsóválja a fejét.
– Miért van az, hogy olyan perverznek hangzik az üzleti
zsargon, amelyet ebben az országban használunk?
Felvonom a szemöldököm.
– Talán, mert az is?
 – Egész éjszaka melózni – kacsint rám.
– Szart lapátolni – folytatom könnyed és flörtölő hangon, mire
Josh kuncogni kezd.
– Befektetett eszközök.
– Eredménykimutatás.
Elvigyorodik.
– Állóeszköz-állomány.
Elnevetem magam, de Josh gúnyosan komoly arckifejezést vesz
fel.
– Komolyra fordítva a szót, azt hiszem, remek penetrációt
biztosíthatunk a termékének, Peyton.
Minden olyan könnyed vele. A viccelődés, a csevegés, a
nevetés. A világ legtermészetesebb dolgának tűnik. És ebben
valami megrémít egy kissé. Miért kell kereszteznie egymást
életem legnagyobb üzleti lehetőségének és a legjobb képű
férfinak, akivel valaha találkoztam? Csak remélni merem, hogy
helyesen fogok majd cselekedni, és nem cseszem el egyik
lehetőséget sem – vagy ami még rosszabb, mind a kettőt.
– Ezért vagyunk itt, nem igaz? – jegyzem meg egy másodperc
elteltével.
Lepislog rám, lassan lehervad az arcáról a mosoly.
– Igaza van. Pontosan ezért vagyunk itt.
Éppen lenyelem az utolsó korty bort, amikor a zeneszám véget
ér. A zenekar bejelenti, hogy tartanak tizenöt perc szünetet, és
visszafogott taps hangzik fel a tömegből, ahogy az emberek
lesétálnak a táncparkettről, hogy szerezzenek maguknak egy
pohár italt.
– El kéne mennünk az útból – jegyezi meg Josh. – Mindenki
megrohanja majd a bárt mögöttünk. Jöjjön, megmutatom a
szálloda többi részét!
Remeg a gyomrom az idegességtől, amikor Josh ismét megfogja
a kezem, átvezet a tömegen, majd végig egy csendesebb folyosón.
Ahogy egyre messzebb és messzebb kerülünk a zajtól, felhívja a
figyelmem mindenféle érdekességre, mintha próbálná eladni
nekem a hotelt. De az sem érdekelne, ha a telefonkönyvet
olvasná fel. Már önmagában az elég szórakozás, hogy figyelem a
száját.
– Ugye tudja, hogy nem itt szállok meg ma éjjel? – kérdezem,
amint befordulunk egy újabb folyosóra. – Nem igazán szükséges
tudnom, hogy hol van az uszoda meg az edzőterem.
– Tudom – pillant felém Josh. – De szükségem volt rá, hogy egy
pillanatig csak az enyém legyen. Én már csak ilyen mohó vagyok.
A nyelvem a felső ajkamhoz ér, és amikor Josh szemébe nézek,
olyan forróság csillog benne, hogy még egy apácáról is
leolvasztaná a bugyit.
– Gyönyörű ma este.
– Köszönöm. – A hangom alig hangosabb suttogásnál, de
jesszus, nagyon kijöttem ebből a flörtölési gyakorlatból.
– Nem tudom, hogy mi van kettőnk között, Peyton, ez a kémia…
Kíváncsian ránézek. Nem erre számítottam ma este,
feltételeztem, hogy a meghívásnak tisztán üzleti célja volt. Josh
valószínűleg mindenkivel flörtöl. Azt hiszem, ez a
személyiségéből fakad, hiszen olyan vidám és laza fickó.
De aztán elborul az arca. Azt hiszi, hogy elutasítom őt.
– Visszakísérem a bálterembe, és tovább dolgozhatunk együtt,
mintha mi sem történt volna – közli, de a hangja sokkal
hűvösebb, mint korábban.
A zakója hajtókájára teszem a kezem, pontosan a kemény
mellizmára, és ott is tartom, miközben azt suttogom:
– Én is érzem.
Elsötétedik a szeme, aztán megpördít, míg teljes testemmel
nekinyomódom, a bal kezemet még mindig a mellére szorítom, a
jobbal pedig a vállába kapaszkodom. Lassan lehajol, a szája
majdnem az enyémhez ér. Egy pillanatra megtorpan, nem
tudom, talán azt várja, hogyan reagálok, és aztán megcsókol.
Először gyengéden, aztán keményebben, mohóbban, a szája
szinte birtokolja az enyémet a legintenzívebb csókban, amelyben
valaha részem volt. A két keze felsiklik az államra, a nyelve az
enyémhez simul. Ez a csók pontosan olyan, amilyennek lennie
kell. Forró. Gyengéd. Szenvedélyes.
Ég a vágytól az ajkam, amikor Josh elhúzódik. Gyere vissza!
Csókolj meg újra!
Josh gyorsan körbepillant, megbizonyosodik róla, hogy még
mindig egyedül vagyunk, aztán a szemembe néz.
– Jól vagy? – kérdezi, mély hangja alig több feszült suttogásnál.
– Nagyon is. – Bólintok, megérintem az ajkamat az ujjaim
hegyével. Nem tudom elhinni, hogy megcsókolt. Nem tudom
elhinni, hogy gyönyörűnek hisz.
Mielőtt még felfoghatnám, mi történt, Josh ismét megragadja a
kezem, és magával húz egy újabb folyosóra.
– Erre. – Megfogja az első kilincset, amelyet meglát. Talán
kivett magának egy szobát ma éjszakára?
Kinyílik az ajtó, és egy gardróbszekrényt találunk mögötte, de
mind a ketten elvigyorodunk. Nem éppen a legromantikusabb
környezet, de legalább félreeső, és kétségbeesetten vágyunk a
magányra, mert egyáltalán nem érem be azzal az egy csókkal. Az
öltönye hajtókájánál fogva berángatom magam után Josht.
Az ajkai a nyakamra tapadnak.
Az ujjai a hajamba túrnak.
A két kezem bejárja a széles vállait.
A szívem mindjárt kiugrik a helyéből.
És az ajkai ismét visszatalálnak az enyémhez, a ruhán
keresztül megmarkolja a mellemet, a hüvelykujjai gyors köröket
írnak le a mellbimbóimon. Azonnal megmerevednek az
érintésére a vékony anyag alatt.
Csak akkor veszem észre, hogy a kemény erekciója a hasamhoz
nyomul, amikor kissé hátrahúzódom tőle, hogy levegőt vegyek.
Nyilvánvalóan nem én vagyok az egyetlen, aki jól érzi magát.
Ó, édes istenem… szent kémia.
– Azt hittem, azt mondtad, hogy profiként akarsz viselkedni,
azt akarod, hogy ne lépjünk túl a szakmai kapcsolaton – suttogom
a nyakába, és megbököm a csípőmmel az erekcióját. – Ez nekem
nem tűnik nagyon szakmainak.
– Azt mondtam, hogy én képes vagyok szakmai szinten
maradni. Róla egy szót sem ejtettem – biccent Josh az öle felé, és
kirobban belőlem a kuncogás, méghozzá hangosabban, mint
szerettem volna. Egy csókkal elhallgattat, és érzem, ahogy
mosolyog, amikor ismét találkozik az ajkunk.
– Kérlek, ne legyél ennyire jó ebben – esedezem félig suttogva,
félig nyögve.
– Majd meglátom, mit tehetek – feleli, az ajkai lesiklanak a
nyakamra, és megborzongok a forró leheletétől.
 Josh akar engem. Ez ilyen egyszerű. A férfi, aki egykor csak egy
mocskos fénykép volt a telefonomon, most itt van, élőben, és
magamba kell fojtanom a nyögéseket egy szálloda gardróbjában.
Nem tudom elhessegetni a zavarba ejtő gondolatot, hogy milyen
büszke lenne rám a nagyi, ha ezt tudná.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Josh

Megesküdtem volna, hogy messze-messze magam mögött

hagytam már azokat az időket, amikor egy gardróbban smárolok
valakivel. De olyan kurva boldog vagyok, hogy tévedtem.
Ha Peytonon kívül bárki más simogatná a nyelvével az
enyémet, és szívogatná mohón az alsó ajkamat, akkor úgy
érezhetném, mintha visszatértem volna a tinédzserkoromhoz. De
semmi tinédzseres nincsen a testben, amelyik nekem dörgölőzik.
Peyton melle telt és hetyke, tökéletesen illik a kezembe, érzem
csodás ívét a tenyeremben, ahogy simogatom a bimbóját a ruhán
keresztül.
Istenem, ez a nő! Elég okos ahhoz, hogy felépítsen egy sikeres
vállalkozást, de sokkal vonzóbb szexuálisan, mint amilyet az
amerikai üzleti élet kezelni képes. Akarom őt. Olyan átkozottul.
És abból, ahogyan a csípőjét az ölemnek dörgöli elég egyértelmű,
hogy ő is akar engem.
Olyan átkozottul kanos vagyok – ezt teszi az emberrel a
cölibátus –, hogy nem tudok ennél a pillanatnál tovább gondolni.
Nem fogom hagyni, hogy az eszem most a lehetséges
következményekre kalandozzon, mert biztos vagyok benne, hogy
van belőlük jó néhány. Minden olyan helyénvalónak érződik
ebben a pillanatban, és nem fogok leállni. Akkor nem, amikor
Peyton hevesen visszacsókol, és a kemény farkamhoz dörzsöli a
csípőjét.
Basszus. Feszegeti a határaimat ez a nő.
Csók közben hagyom, hogy az egyik kezem lecsússzon a
melléről a ruhája cipzárjára, hogy én is feszegessem az ő
határait. Nem állítja meg a kezem. Inkább hátrahajtja a fejét, a
haja sötét hullámokban leomlik a hátán, ahogy a szám
levándorol a nyakán.
– Szabad? – Széthúzom a ruháját, és az ujjaim hegyével
megsimogatom a combja belsejét.
Megremeg, vágyakozó nyöszörgés szakad fel az ajkáról. – Igen.
Istenem, igen. Kérlek…
Az engedélyével végighúzom az ujjaimat a combján, és
rátalálok a lábai között megbúvó nedves selyemanyagra.
Elégedetten felnyögök a tudatra, hogy készen áll rám. A középső
ujjam végigsiklik a selymen, aztán félrehúzom az útból. Peyton
lihegésétől teljesen megkeményedik az egyébként is merev
farkam.
Nem tudok tovább várni. Tudnom kell, milyen érzés.
Nem vesztegetem az időt, gyengéden belenyomom két ujjamat
mélyen a nedvességébe, mire meglepetten levegő után kap, és
mozogni kezd alattam.
– Basszus – motyogom, amikor megérzem, hogy milyen szűk.
– O-olyan jó – lihegi, és a vállamba kapaszkodik. Az ujjai az
izmaimba vájnak, jó erősen megragad.
Tetszik, hogy megbízik bennem, tudja, hogy megtartom. Hozzá
tudnék szokni az üzleti megállapodásunknak ehhez a részéhez.
Lassan kihúzom az ujjaimat, és gyengéden megsimogatom a
csiklóját. Válaszképpen felnyög, és szerencsém van, hogy egy
pillanatra elkapom a tekintetét. Még a sötét gardróbban is látom,
hogy ragyog a kék szeme.
A kezemnek nyomja magát, amikor újra simogatni kezdem, és
lehunyja a szemét. Gyorsan megtaláljuk a ritmust, a simogatásom
ütemére dörgölőzik a kezemhez, hogy az ujjaim megérinthessék
azt a mélyen lévő, puha pontot a testében. Ez elég is ahhoz, hogy
mind a ketten egyszerre felnyögjünk. A hüvelykujjam ismét
rátalál a csiklójára, és az egész teste megfeszül az ujjaim körül.
Közel jár a csúcshoz, és hirtelen feladok minden reményt, hogy
sikerüljön csöndben maradnunk. Semmi mást nem akarok, csak
hallani a nyögdécselését, beleveszni a mámoros arckifejezésébe,
ahogy elélvez.
– Gyerünk, angyalom – suttogom, és a fülét harapdálom. –
Élvezz el a kedvemért, Peyton.
A szavaim feljuttatják a csúcsra.
Meggörbítem a testében az ujjaimat, és elnyílik a szája, halk
nyögés szakad fel a torkából, ahogy elélvez. Szorosan lehunyja a
szemét, próbál uralkodni magán, de megfeszülnek és lüktetnek
az izmai, aztán halkan felsóhajt.
Olyan átkozottul dögös.
Egy csöppet sem izgat, hogy esetleg valaki meghallotta Peyton
nyögéseit. Hadd hallják. Kitüntetésként viselném az orgazmusát,
ha megtehetném. Nem, ezt visszaszívom. Ilyen körülmények
között ez nem igaz. De egy kevésbé hivatalos eseményen?
Egyértelműen!
Elernyed Peyton keze a vállamon, mihelyt kihúzom belőle az
ujjaimat, és visszanyeri az egyensúlyát. Lehet, hogy sötét van, de
így is látom, hogy elpirult az arca. Jól illik az éppen elélveztem
ragyogásához.
– Nahát – suttogja, megmarkolja a tarkómat, aztán leereszti a
karját, hogy megfogja a kezem. – Én, khm… Azt hiszem, ez volt
életem legjobb orgazmusa.
Semmi sem törölheti le a büszke mosolyt az arcomról. Nem
most kaptam először ilyen bókot, de az ő szájából ez valahogy
többet jelent számomra. És olyan rég volt már, hogy ilyesfajta
élvezetet okoztam egy nőnek. Jó érzés hallani, hogy nem jöttem
ki a gyakorlatból.
A közénk ereszkedő pillanatnyi csöndben éppen csak hallom,
amint a zenekar bejelenti, hogy ez lesz az utolsó szám. A francba.
Hosszabb ideig voltunk távol, mint gondoltam.
– Vissza kell mennünk – mondjuk szinte tökéletesen egyszerre,
aztán felnevetünk. Alig egy hete ismerjük egymást, és a jelek
szerint máris tudunk olvasni egymás gondolataiban.
Megigazítjuk a ruhánkat, összeszedjük magunkat, aztán Peyton
rám néz, a tekintete lesiklik a nadrágom elejére, a cipzár mögött
ágaskodó dudorra. Elnyílnak az ajkai.
– Biztos, hogy rendben leszel?
Hosszú, mély lélegzetet veszek, aztán bólintok. A szeméből
sugárzó törődés egyszerre kedves és megmosolyogtató. Úgy
látszik, hogy őszintén aggódik.
– Megleszek. – Valószínűleg kétszer is ki kell majd vernem
magamnak később, hogy képes legyek elaludni, de túlélem.
Diszkréten megigazítom magam, aztán résnyire kinyitom az
ajtót. Tiszta a levegő, és pillanatokkal később már a szálloda
folyosóján vagyunk, csevegünk egymással, mintha semmi
különös nem történt volna.
Pedig soha nem használnám a semmi különöst arra, hogy
leírjam, mi történt kettőnk között. Inkább rendkívülinek
nevezném. Mert, az ördögbe is, Peyton minden létező
szempontból rendkívüli.
A hallba érve egy tizedmásodpercre van csak szükségünk, hogy
észrevegyük Peyton nagymamáját. Ő ugyanis az egyetlen a
táncparketten. Nos, ő és a Byron County Whiskey
vezérigazgatója. Még mindig nem tudom elhinni, hogy vele
táncol.
Mikor véget ér a szám, a zenekar a nagyi felé int, és a maradék
vendégsereg tapsolni kezd. Úgy tűnik, másoknak is feltűnt,
ahogyan táncol. Még a pincérek is leteszik a tálcájukat, és
összeütik a tenyerüket. Elhal a taps, és a nagyi egy udvarias
meghajlás után kezet fog a táncpartnerével, aztán elindul felénk.
– Kihagytatok pár átkozottul jó számot! – kiált fel, és a
mellkasára szorítja a kezét, ahogy levegő után kapkod. – Mit
műveltetek?
– Csak a munkáról beszéltünk – vágja rá gyorsan Peyton,
mielőtt megszólalhatnék.
Egyetértőn bólogatok, próbálom elfojtani a nevetést. Munka,
mi? Ha az volt, akkor a pokolba is, ettől a másodperctől kezdve
munkamániás leszek.
A nagyija biztosan igen jól ismeri Peytont, mert a csintalan
mosolya elárulja, hogy átlát a szitán.
– Munka? Egy ilyen partin? – nevetgél. – Ha te azt mondod,
drágám.
Peyton ismét elpirul, de a nagymamája ezt nem veszi észre. A
figyelme ugyanis már felém irányul.
– Szóval, Mr. Josh. – Csípőre teszi a kezét, és hirtelen szigorúvá
válik a hangja. – Az unokám nyomja itt nekem ezt az
üzletasszony szöveget. A szakmai véleményére van szükségem.
Nem gondolja, hogy Peyton túl keményen dolgozik?
Peyton felnyög, de nem tehetek róla, kirobban belőlem a
nevetés.
– Hát, én természetesen nem ismerem olyan régóta az
unokáját, mint maga. De annyit elárulhatok, hogy elég messzire
eljuttatta a kemény munka. Az együttműködés, amelyet építünk
a két cég között, jobb kifejezés híján, elég nagy üzlet.
Egy pillanatra elhallgatok, felmérem az idős hölgy szkeptikus
reakcióját. Úgy tűnik, a nagymamákat nem könnyű megnyerni
vállalati sikerekkel. Legalábbis ezt itt.
– Mi lenne, ha kötnénk egy még nagyobb üzletet? – kérdezem,
és a nagyi felvonja a szemöldökét, jelzi, hogy folytassam. – Ha
hajlandó tovább hallgatni a fent említett üzletasszonyi szöveget,
akkor én kész vagyok gondoskodni róla, hogy az unokája lazítson
egy kicsit, és szórakozzon is munka közben. Ez hogy hangzik?
Óriási, széles mosoly ömlik el a nagyi arcán. Puha, fehér
kacsóját a méretes tenyerembe csúsztatja, és kezet rázunk. –
Megegyeztünk. – Felnevet, aztán Peytonhoz fordul, és hozzáteszi:
– Tudtam, hogy kedvelni fogom ezt a fickót.
Elbúcsúzunk egymástól, Peyton hosszan köszöngeti a
meghívást és a limuzint, meg „minden egyebet”. Nem kell
zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, mire utal ezzel. Mikor a
sofőr küld egy sms-t, hogy odakint vár, kikísérem őket a
limuzinhoz, hagyom, hogy a nagyi belém kapaszkodjon, nehogy
elbotoljon a szálloda meredek lépcsőjén, és besegítem őt a hátsó
ülésre.
– Nagyon örültem, Mr. Hanson. – Peyton kihúzza magát, és
kezet nyújt.
Ismét hivatalosan viselkedünk egymással, ez így a legjobb, ha
mások is vannak körülöttünk. De minden porcikám arra vágyik,
hogy magamhoz húzzam és megcsókoljam, beletúrjak abba a
sötét, selymes hajába, és másodszor is megízleljem őt ma este. De
ez testi vágy. Most a deréktól felfelé elhelyezkedő testrészeimre
kell hallgatnom. Bárhol tartom is a józan eszemet, tudom, hogy
nem a farkamban. Szóval marad a kézfogás.
– Küldjön egy sms-t, ha biztonságban hazaértek – szólok utána,
amikor beül az autóba, és remélem, hogy tudja, mit értek ez alatt.
Küldj egy sms-t, amikor hazaérsz, mert egész éjjel te jársz majd a
fejemben.
A limuzin elhajt, és pedig visszamegyek a hotelbe, hogy
elköszönjek mindenkitől, akitől kell. Arra számítok, hogy pár
befektető vagy üzleti partner még itt maradt, de csak Brodyt
találom a teremben, éppen kifizeti az összepakoló zenekart. A
szervezők közül is takarítanak még páran, de már olyan a hely,
mint egy kísértetváros.
– Egészen sikeres este volt, hm? – kiáltok oda az ajtóból, és
Brody felkapja a fejét. Egy de még mennyire válaszra számítok,
vagy valami hasonló megjegyzésre, de csak csodálkozás sugárzik
Brody arcáról, amikor felém fordul.
– Haver, hol a pokolban voltál? Jó, ha összesen tíz másodpercre
láttalak egész este.
A bűntudattól görcsbe rándul a gyomrom. Nem arról van szó,
hogy nem beszélgettem egy csomó partnerünkkel az estély
kezdetén, de mihelyt Peyton megérkezett, csak vele foglalkoztam.
Brody felrobbanna, ha ezt megtudná.
– Ó, ne haragudj – vigyorgok rá. – Talán túl sok időt töltöttem a
befektetőinkkel, és elhanyagoltam a legjobb barátomat, akit
minden nap látok?
Brody a szemét forgatja és felnevet, vagyis meg van bocsátva,
hogy eltűntem.
– Nem tudod, hogy Peyton a Kívánj Valamit-től megjelent-e
végül? – kérdezi.
Ártatlan kérdés, de ez nem akadályozza meg, hogy hevesebben
kezdjen dobogni a szívem. Összeráncolom a homlokom, úgy
teszek, mintha gondolkodnom kellene, hogy láttam-e őt, vagy
sem, aztán csettintek.
– Ja, láttam őt. Beszélgettünk pár percig. Úgy tűnt, hogy jó
benyomást tettünk rá. Bocs, haver, oda kellett volna vinnem őt
hozzád, mivel még nem is találkoztatok személyesen.
– Nem számít. Majd máskor megismerkedem vele. De örülök,
hogy jól érezte magát.
Felvillan az emlékeimben Peyton arca, ahogyan remegett az
ujjaimon, miközben elélvezett. Saját bevallása szerint élete
legjobb orgazmusa volt. Ha Brody tudná, hogy a potenciális
üzletfelünk milyen jól érezte magát…
De nem tudhatja meg. Ahogyan arról sem szerezhet tudomást,
hogyan hanyagoltam el ma este a kötelezettségeimet, mint a
cégünk társalapítója.
Kicsit hűvös van odakint most, hogy lement a nap, és az
irodával ellentétben innen nincs elég közel a lakásom ahhoz,
hogy gyalog menjek haza. Valahogy kényelmetlennek érzem,
hogy szmokingban metrózzak, hívok hát egy autót, hogy
hazavigyen. Becsusszanok a hátsó ülésre, és feszült, rövid
válaszokat adok csak a sofőr szokásos beszélgetési kísérleteire.
Elég gyorsan leveszi, hogy ma este nincs kedvem csevegni. Túl
sok minden jár a fejemben, és szinte mindegyik gondolatom
Peytonnal kapcsolatos.
Mind a ketten megfogadtuk, hogy profikhoz méltón
viselkedünk, és mindketten megszegtük a szavunkat. Akkor most
mi legyen? Nem szokásom hagyni, hogy a teljesítményem
szenvedje meg, hogy nem tudom tartani a szavamat. De most
még egy másik ígéretet is be kell tartanom. Azt mondtam a
nagymamájának, hogy segítek Peytonnak ellazulni és szórakozni
egy kicsit munka közben.
A francba. Végig kell ezentúl gondolnom a dolgokat, mielőtt
kinyitom azt az átkozott számat, hogy megígérjek valamit.
Különösen, ha ez a két dolog éppen ellentétes irányba mutat.
Profiként viselkedni, miközben szórakozunk is? És hogyan illik
ebbe a képbe, hogy a helyén tartsam a farkamat?
Gyors egymásutánban kétszer rezeg a telefonom. Először az
első sms-t olvasom el.

Peyton: Biztonságban hazaértünk. Kösz, hogy

megmutattad a hotelt.

A farkam válaszképpen megrándul a cipzár alatt. Édes istenem.

A ma este kész kínszenvedés volt. A második üzenet már sokkal
szakmaibb.
 Peyton: Mikor szeretnél újra találkozni, hogy
megbeszéljük a költségvetést és a lehetséges
nyereséget?

Egy kis munka, egy kis szórakozás. Vad ez a nő. De talán képes
vagyok fenntartani ezt az egyensúlyt, ha inkább a dolog munka
részére összpontosítok. Ami azt jelenti, hogy nem válaszolok az
első üzenetre.
Felajánlom neki, hogy üljünk össze másnap, és mivel ez azt
jelenti, hogy dolgozunk a hétvégén, azt írom neki, hogy
találkozzunk a kedvenc belvárosi fagyizómban.
Mert mi lehetne egyszerre jobban szórakoztató és profi is, mint
fagylalt mellett megbeszélni a pénzügyeket?
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Peyton

Mikor is fordult elő utoljára, hogy valaki meghívott fagyizni?

Magam sem tudom, de ha találgatnom kellene, akkor
valószínűleg a gimi első osztályát mondanám. Valamikor
tizennyolc éves korunk körül a fagyizóból átszoktunk a
kávézóba, és aztán nem is fordultunk többé vissza. Így aztán
kétszer-háromszor is elolvasom Josh üzenetét, hogy csokiba
mártott fagylalt mellett vitassuk meg az üzlet részleteit, mert
nem akarok hinni a szememnek.
Miután negyedszer és utoljára is átfutom az sms-t, szinte
repdesnek a hüvelykujjaim a telefon kijelzőjén, hogy lelkes igen!-
t válaszoljak.
Üzleti tárgyalás fagylalt mellett – micsoda elképzelés. Üdítő, szó
szerint és átvitt értelemben is. Úgy vélem, Josh Hanson
vezérigazgatónak mégis csak van egy játékos oldala. Azt említette
persze, hogy hétvégenként rengeteg fagylaltot eszik, így ez meg is
magyarázza a helyszínt.
Felkapom a kulcsaimat, küldök gyorsan a nagyinak egy sms-t,
hogy találkozóm van Joshsal, és nem ugrom be az idősek
otthonába később. Szinte azonnal válaszol egy sor szívecskés és
nyelves emojival. Jesszus. Kösz, hogy diszkrét vagy, nagyi.
Kifelé menet belenézek az előszobatükörbe, és rádöbbenek,
hogy az elnyűtt rózsaszín pulóver és a farmer nem igazán
nevezhető „szakmainak”. Vegyek fel inkább egy szűk szoknyát
blúzzal, vagy valami mást? Úgy döntök, hogy nem kell, belebújok
a barna csizmámba, aztán bezárom magam mögött az ajtót. Nem
hiszem, hogy abban a fagyizóban eleganciát várnának el a
vendégektől.
Josh már odakint vár, amikor megérkezem, a ház falának dőlve
ácsorog. Úgy fest, mint a suli sztárja az öltözőszekrény előtt.
Tényleg tisztára gimis hangulat. Fekete pólót visel zöld dzsekivel
és sötét, koptatott farmerrel, ami bizonyítja, hogy ugyanolyan
halálosan vonzó hétköznapi ruhában, mint öltönyben. Örülök,
hogy lemondtam a szűk szoknyáról.
– Üdv a Scoopsnál! – üdvözöl Josh meleg mosollyal. – Annyira
izgulok, hogy kipróbálod ezt a helyet.
Alig sikerül kinyögnöm egy hellót, máris felvezet a lépcsőn, és
belépünk az ajtón. Az izgatott nem fejezi ki pontosan, mit
érezhet.
Megszólal a csengő, mihelyt feltárul az ajtó, és üdvözöl
bennünket a meleg, frissen sült tölcsérek édes illata. A hely pici,
melegfényű sárga lámpák világítják be az élénkkék asztalokat, a
falakat fekete-fehér fényképek díszítik. Régimódi és elbűvölő…
Nem csoda, hogy Josh imádja.
A nem túl hosszú sor többnyire szülőkből és gyerekekből áll.
Pár középiskolás párocska is van közöttük, ami megerősíti az
elméletemet arról, hogy el kell érni bizonyos kort, mire az ember
átvált a kávézásra. Josh lehámozza magáról a dzsekit, az egyik
szék támlájára hajítja, hogy lefoglalja az asztalt, aztán beállunk a
sorba.
 Átfutom a menüt, mire Josh közelebb hajol, hogy tanácsot
adjon.
– Nem azért mondom, de itt csinálják a legjobb csokiba mártott
fagylaltot, amit valaha ettem – suttogja, mintha a pompás fagyi
valami titok lenne. Az ajka a fülemhez ér, és kéjesen bizseregni
kezd tőle a bőröm.
– Ez pedig nagy dicséret egy olyan profi fagylaltkóstolótól, mint
amilyen te vagy – kuncogom.
– Hé, mit mondhatnék? Mindenkinek megvannak a maga
bűnös szenvedélyei. És én alig kávézom, szóval az enyém a
fagylalt.
Mennyire jellemző, hogy egy olyan édes ember, mint Josh,
ilyen édesszájú legyen.
A sor elejére érünk, és a pult mögött álló hölgy arca felragyog a
felismeréstől.
– Egy csokiba mártott fagylaltot, Josh? – kérdezi lelkesen, és
már nyúl is a fagylaltos kanálért.
– Ahogy mindig, Connie – nevet fel Josh, aztán hozzáteszi: –
Meg amit ez a kedves hölgy kér.
– Legyen két mártott fagyi – jelentem ki büszkén, ami mosolyt
csal Connie és Josh arcára is.
– Jó ízlése van – kacsint Connie Joshra, ahogy a második
tölcsérért nyúl.
Fizetéskor meg szándékozom figyelni, hogy Josh a személyes
vagy a vállalati kártyájával fizet-e – vagyis randinak vagy üzleti
megbeszélésnek veszi-e a találkozót. De olyan gyorsak a
mozdulatai, hogy nem tudom megállapítani. Bárhogyan van is,
megköszönöm neki a fagyit, miközben az asztalunkhoz tartunk.
Josh azonnal átvált üzletemberbe, mihelyt elhelyezkedünk a
széken.
– Rendben, szóval nem akarlak teljesen elárasztani a pénzügyi
dolgokkal, csak állíts le, ha eleget hallottál a nyereségkulcsokról.
Jól hangzik?
Bólintok, tetszik a kép, hogy egy férfi fagylaltostölcsért tart a
kezében, miközben nyereségkulcsokról mesél nekem. Azonnal
világossá válik, hogy nem fogunk a tegnap este a hotel
gardróbjában történtekről beszélni, ami némi megkönnyebbülést
jelent számomra. Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudnám
magyarázni, mi történt, és talán soha nem is fogom, ha nem
fordítunk pár órát az üzletre.
Josh belekezd a magyarázatba a cég megtérülési modelljéről, és
ezúttal képes vagyok odafigyelni arra, amit mond, nem úgy, mint
amikor a hotelt jártuk körbe. Előveszem a határidőnaplómat a
táskából, a megjegyzések rovathoz lapozok, és lejegyzetelem a
százalékkulcsokat, amelyekkel dobálózik. Lenyűgöz, hogy
mekkora részesedést fizetnek az üzleti partnereiknek.
Felpillantok a jegyzeteimből, amikor egy pillanatra elhallgat, és
látom, hogy lenyalja a tölcsér oldalán lecsorgó fagyit. A
szakmaiságom ebben a szempillanatban ki is szállt az ablakon.
Istenem, azt akarom, hogy engem is így nyalogasson. Öntsön le
csokoládéval, aztán nyalja le rólam.
– Bocs – nevet fel Josh, amikor észreveszi, hogy bámulom. – De
nem akarok egy csöppet sem elpocsékolni belőle. Ahogy már
mondtam, mindenkinek megvannak a maga bűnös szenvedélyei,
nem igaz?
Bólintok, és szinte lihegve megismétlem a szavait.
 – Mindenkinek megvannak a maga bűnös szenvedélyei. – Csak
amiatt aggódom, hogy az enyém Josh lehet.
– Szóval, térjünk vissza a megtérülési modellre.
Mindketten egyszerre térünk magunkhoz a kábulatból, vissza
az üzlethez, és végzünk a megbeszéléssel és a csöpögő
fagylaltunkkal. A határidőnaplóm jegyzeteknek fenntartott része
tele van információval, és egyértelműen tettünk egy lépést afelé,
hogy a dobozaim megjelenjenek a boltok polcain.
Josh kihúz egy szalvétát az asztal közepén álló tartóból.
– Most, hogy végeztünk az unalmas résszel, muszáj
megkérdeznem valamit.
Elszorul a torkom. A francba. Mégis csak arról lesz szó, ami a
gardróbban történt.
– Mit muszáj megkérdezned? – kérdezem bágyadtan, ahogy
Josh megtöröli a száját a szalvétával, aztán gombóccá gyűri a
papírdarabot.
– Igazam volt?
Zavartan pislogok rá.
– Mivel kapcsolatban?
Szemérmesen elmosolyodik, és az asztal fölé hajol.
– Hogy ez volt a legjobb csokiba mártott fagyi, amit életedben
ettél.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Peyton

Sokféleképpen jellemezhetném a nagyanyámat. Gondoskodó,

vicces és okos. Az idősek klubjának régóta regnáló bingóbajnoka
és a bulik állandó központi figurája. Ő a legjobb barátnőm. De ha
van valami, amit nem lehet állítani a nagyiról, akkor az az, hogy
visszafogott volna.
Valósággal megszállott lett attól a pillanattól kezdve, hogy Josh
kezet fogott vele a hotelben. Nem telhet el étkezés vagy
reklámszünet, hogy ne hozná Josht szóba, minden beszélgetés
körülötte forog, mintha ő lenne az én személyes szőke hercegem.
Ez alól a ma esti vacsora sem kivétel.
Jellemző a nagyira, hogy képes úgy beszélni még a
Szerencsekerék ma esti epizódjáról is, hogy közben valahogy
sikerül emlékeztetnie, milyen jól nézett ki Josh szmokingban.
Mintha magamtól el tudnám felejteni.
– Ha már Joshnál tartunk, nem is mesélted, hogyan sikerült a
múltkori találkozótok. – Könnyed és laza a hangja, de az ártatlan
tónus egy másodpercre sem téveszt meg.
– Már kétszer beszámoltam róla, nagyi. – A számhoz emelem a
tálat, és kiiszom a maradék levet. Már megint leves. Ezúttal
betűtésztával. Peyton séf nem készít ínyencséget.
– Ó, én kis buta, biztosan felejtek öregségemre. – A nagyi
megkocogtatja a fejét az öklével, és csettint a nyelvével. – Nem
mesélnéd el még egyszer?
Olyan drámaian forgatom a szemem, ahogyan csak telik tőlem.
– Nem fogom még egyszer elmondani – közlöm, és úgy teszek,
mintha duzzognék.
Igazság szerint nem bánom, hogy a nagyi ilyen sokat szeretne
Joshról hallani. Jelenleg nekem is ő a kedvenc beszédtémám.
Csak aggódom, hogy elárulom magam, és kikotyogok olyan
részletet is, amit nem szeretném, ha a nagyim megtudna. Ott van
mindjárt példaképp a szexi szelfi, amelyik az egész dolgot
elindította. Vagy életem legtüzesebb smacizása a szállodában.
De az elmúlt években annyira kiéheztettem szegényt a
romantikus pletykákat illetően, így aztán hogyan vethetném a
szemére, hogy foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a morzsához,
amelyet végre elé szórtam? Soha nem lenne vége, ha tudná, hogy
mi történt abban a gardróbban. Olyan volna, mintha benzinnel
akarnék tüzet oltani.
– Végezték? – kérdem, és a nagyi majdnem üres levesestálja
felé biccentek, hogy eltereljem a beszélgetést. Elmosolyodik, és
finoman felém tolja az asztalon, elégedett mosollyal az arcán
lenéz a majdnem üres tálra.
Négy apró betű maradt benne: J-O-S-H.
Ugye, most viccelsz velem?! Jelentőségteljesen rámeredek, de
csak még szélesebben elvigyorodik. A kis disznó.
Kiöblítem a tálakat, aztán beteszem őket a mosogatógépbe,
majd fogom a telefonom, és küldök egy kör-sms-t a lányoknak.

Én: Találkozhatunk a Speakeasyben 15 perc múlva?

 A válaszuk szinte azonnal meg is érkezik – egy-egy felemelt
hüvelykujj emoji mindkettőjüktől. Hála istennek. Tanácsra van
szükségem olyanoktól, akik nem jogosultak nyugdíjas
kedvezményre.
Jó ideje nem hívtam már össze vészhelyzet követelte ivászatot.
Szinte minden héten bevetünk egy last minute látogatást a
Speakeasybe, amióta Libbyt és Sabrinát eljegyezték. Nincs is jobb
annál, mint egy kör martini mellett megbeszélni az
esküvőtervezés aprólékos részleteit. Bár én állandóan szingli
vagyok, a koszorúslány-renomém elég lenyűgöző ahhoz, hogy
afféle racionális, higgadt esküvői tanácsadó guru legyek.
De ma este nekem van szükségem tanácsokra. Méghozzá
rengetegre. Szóval kész vagyok vallani, mihelyt elfoglalom a
szokásos helyemet az asztalunknál Sabrinával és Libbyvel
szemben. Elég kiejtenem a számon Josh nevét, és mind a kettő
csupa fül.
– Nem tudom, mit tegyek, lányok. – Felsóhajtok, a két kezemre
támasztom az állam. – Olyan édes. Több mint édes. És vicces. És
okos. És lehetséges, hogy ilyen minden potenciális üzleti
partnerrel, tudjátok?
Sabrina kétkedve néz rám.
– Tényleg azt hiszed, hogy smárol minden potenciális üzleti
partnerével? Aligha, csajszi. Azt hiszem, le kellene csapnod rá!
Szingli vagy. Ő meg vonzó. Miért nem hívod el egy igazi randira?
Frusztráltan felnyögök.
– Olyan vagy, mint a nagyi. Esküszöm, ha rajta múlna, Joshsal
már félúton lennénk az oltár felé.
– Hurrá! Akkor együtt tervezhetnénk az esküvőnket! – visít fel
Libby, és tapsikolni kezd, de Sabrina leállítja, mielőtt esélyem
lenne a szememet forgatni.
– Lassíts, Libby! Még nem is járnak. Csak együtt dolgoznak,
elfelejtetted?
– Elég kemény lehetett az a sok munka a gardróbban… –
motyogja Libby az orra alatt, aztán belekortyol a borába. Ma úgy
döntöttünk, hogy megosztozunk egy palackon, de csodálkoznék,
ha az este végére nem végeznénk a másodikkal is.
– Egyszer – emlékeztetem Libbyt. – Csak egyszer csókolóztunk.
Ámbár nem vagyok benne biztos, hogy tisztességes-e
egyáltalán csóknak nevezni. Mert ha az, akkor a világ összes
többi férfija rosszul csinálja. Tüzes volt és szenvedélyes, és ó,
istenem, szexi. Az a kis morgó hang, ami feltört Josh torkából,
amikor a nyelvét szívogattam… Ahogy viccesen ugratott, amikor
könyörögtem neki, hogy ne csókoljon ennyire jól… És arról az
orgazmusról már ne is beszéljünk. Olyan könnyű együtt lenni
vele. Szórakoztató és szexi.
– Egyszer csókolóztatok egyelőre – vág vissza Libby, és a
nyomaték kedvéért fenyegetően felmutatja az ujját. – De
amennyire az sms-beszámolódból emlékszem, több volt az egy
csóknál. Úgy hangzott, mintha eget rengető élmény lett volna,
Peyton. Talán komolyak a szándékai veled.
– Ja, mert te is komoly kapcsolatra törekedtél minden sráccal,
akivel smároltál a főiskolán, igaz? – ugratom.
Libby vállat von, és az ujja köré csavar egy vörös tincset.
– No comment.
– Csak azt akarom ezzel mondani, hogy talán semmi más célja
nincs, mint megpuhítani, hogy megkössük az üzletet. Honnan
tudhatnám?
Sabrina és Libby manikűrözött ujjaival a borospoharat
kocogtatja, miközben isznak, és átgondolják a hallottakat.
– Várj! Már tudom! – Sabrina lecsapja az üres poharat az
asztalra, mintha megvilágosodott volna. – Amikor elvitt fagyizni,
mivel fizetett, a magán- vagy a vállalati bankkártyájával?
Próbálom elfojtani a vihogást, de nem sikerül. Néha meg
mernék esküdni, hogy egy agyon osztozunk. – Remek gondolat,
de már ez nekem is az eszembe jutott. Túl gyorsan mozgott, így
nem láttam.
– Nos, mi lenne, ha egyenesen megkérdeznéd tőle? – veti fel
Libby. – Csak kérdezd meg tőle, hogy egyszeri alkalom volt-e a
gardróbos fiaskó. – Kétértelműen megrázza a vállát, és
köhögésben török ki, mert félrenyelem a bort.
– És megkockáztassam, hogy totál szégyenbe hozzam magam,
ha neki csak egy kaland volt az egész? Köszi, de nem.
– Én azt mondom, hogy ne habozz! – jelenti ki Sabrina
gyakorlatiasan, és újratölti az üres poharát. – Ha a szégyen miatt
aggódsz, hadd emlékeztesselek, hogy ez a pasi egy farokszelfit
küldött neked ismeretlenül. Nem tudsz olyat tenni, ami akár csak
félig is olyan kínos lenne, mint ez.
Bólintok, jó nagyot kortyolok a boromból, és már bánom, hogy
egyáltalán említést tettem nekik arról a fotóról. – Oké, ebben
tényleg igazad van.
– Mindenben igazam van – nevet fel Sabrina, és int a pultosnak,
hogy hozzon még egy üveg fehér Zinfandelt.
Tudtam, hogy ez a mai egy kétpalackos este lesz. A pincér
felbontja a bort, és a beszélgetésünk átterelődik az esküvői
ültetésrendre, amelyben egy csöpp gyakorlatom sincs.
Nem tudok sokáig érdeklődést tettetni a téma iránt, gyorsan
kikapcsolok, hagyom, hogy a gondolataim a jövő heti
programomra terelődjenek. Szinte minden percemet
megbeszéléseken töltöm majd, amihez hozzá kell szoknom, ha
sikerül megkötnünk ezt a megállapodást. Ha minden a tervek
szerint alakul, akkor a dobozaim heteken belül a boltokban
lesznek. Ha azt hiszem, hogy most nincs egy percnyi szabadidőm
sem, akkor ez az érték hamarosan át fog csúszni a negatív
tartományba.
Mennyi esélyem van rá, hogy sikerül elég szabadidőt
teremtenem arra, hogy tegyek egy próbát Joshsal? Feltéve persze,
hogy tényleg érdeklődik irántam, többet akar egy gyors
menetnél, és nem egy playboy…
– Halló? Peyton? Itt vagy? – rángatja Libby a ruhám ujját, hogy
visszahozzon a merengésemből.
– Ja, ja, itt vagyok – füllentem, és magamra erőltetem a
legmeggyőzőbb „annyira érdekelnek az esküvőd részletei”-
arckifejezésemet.
De a gondolataimban valahol teljesen máshol járok – egy
meghitt fagylaltozóban vagy egy fülledt szállodai gardróbban.
Szinte őrültség, milyen könnyedén el tudom képzelni, amint
Joshsal libikókázunk az üzleti és a személyes kapcsolat között.
Feltéve persze, hogy képes egyáltalán kapcsolatra. Nem tudom,
van-e átfedés az olyan pasik között, akik erotikus képeket
küldözgetnek ismeretlen nőknek, és akik komoly kapcsolatra
vágynak, de remélem és imádkozom érte, hogy ez egy olyan
Venn-diagram legyen, amelynek Josh Hanson a középső
halmazában helyezkedik el.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Peyton

– Fent vagy, nagyi?

A közeledő vihar mély morajlásától eltekintve szokatlanul
csendes ma este a lakás. Ha hazatérek egy Sabrinával és Libbyvel
töltött bulizásból, általában két dolog egyike fogad – vagy a nagyi
faggatózása arról, hogyan telt az estém, vagy a horkolásának zaja
a kanapé felől. De ma este? Egyik sem.
A konyhaasztalra hajítom a kulcsomat, a fémes csattanás
visszahangzik az egész lakásban. Hol a pokolban lehet a
nagyanyám?
A sütőbe épített órára pillantok – fél tíz van. Ilyenkor még el
sem kezdődnek a teleshopos műsorok, márpedig a nagyi
általában olyankor fekszik le. Nem jellemző rá, hogy korán ágyba
bújjon, különösen a hétvégén nem. Talán elvitte valaki az idősek
klubjába, csak elfelejtett szólni róla nekem.
– Nagyi? Itthon vagy? – próbálkozom másodszor is, és
felszaladok a lépcsőn, kettesével szedem a fokokat. Még mindig
semmi válasz.
Egy pillanatra összeszorul a gyomrom, de elhessegetem a
pánikot, ahogy a nagyi szobájának ajtaja felé tartok. Biztosan
csak elbóbiskolt, vagy az interneten vásárol, vagy…
Kitárom az ajtót, és hirtelen minden rémálmom valóra válik. A
nagyi a padlón fekszik, mozdulatlanul, mint egy kőszikla.
– Nagyi!!!
Fájdalomtól csillogó szemmel felnéz, mihelyt meghallja a
hangomat, és egyszerre érzek szomorúságot és hálát. Legalább
magánál van.
– Elestem – suttogja, próbál belekapaszkodni az ágy szélébe, de
visszazuhan az oldalára olyan halk puffanással, mint amikor
felborul egy bőrönd. Nem csoda, hogy odalentről nem hallottam.
Odarohanok, felemelem, talpra segítem. Megrándul az arca és
felkiált, amikor megpróbál lábra állni, a karomba zuhan.
– Jól vagyok, jól vagyok – motyogja összeszorított fogakkal. –
Csak… ah, Jézusom. – Görcsbe rándul a háta, és hátrahőköl,
remegő kézzel a derekához kap, és káromkodik az orra alatt. –
Szart se ér ez az átkozott cipő.
Nem tudom elfojtani a mosolyt a csúnya beszéd hallatán. Némi
esetlen próbálkozás és jó sok fájdalmas nyögés után sikerült félig
magzatpózba az ágyra fektetnem őt.
– Hívok egy mentőt. – A farzsebembe nyúlok a telefonomért, de
a nagyi még ilyen törékeny állapotában is ellenáll.
– Szó sem lehet róla. Tudod te, hogy milyen sokba kerül az
ilyesmi? Jól leszek.
– De nem vagy jól, nagyi. És én magam nem tudok gondoskodni
rólad. Orvosra van szükséged.
– De nem engedhetjük meg magunknak! – nyafogja. – Csak
hozz egy csomag jeget!
Csak a nagyi képes feleselni az emberrel még olyankor is,
amikor nem bír még talpra állni sem.
– Nem kapsz mást, csak orvosi segítséget – közlöm vele szigorú
hangon. – És nem akarok erről többet hallani.
Bepötyögöm a jelszavam, és közben végiggondolom a
lehetőségeket. A nagyi óhaja ellenére felhívhatnám a 911-et. Vagy
Libbyt vagy Sabrinát. Egyenesen hazamentek a Speakeasyből, és
tudom, hogy bármelyikük egy szempillantás alatt itt teremne,
hogy segítsen, ahogyan csak tud. De magam sem tudom
megmagyarázni, hogy miért, az ujjaim végigsiklanak a neveken,
kétségbeesetten kutatják Josh számát, aztán megnyomják a
HÍVÁS-ikont.
– Helló, itt Josh beszél. – Hallatszik a hangján, hogy még ébren
volt, és azonnal megnyugszom, hogy helyesen döntöttem.
– Szükségem van a segítségedre. A nagyiról van szó. Elesett –
hadarom rövid, rettegő mondatokban.
– Írd meg a címedet, máris indulok! – Surrogó hangot hallok a
háttérből, valószínűleg éppen felveszi a kabátját, aztán pár
másodperccel később felhangzik az ajtónyikorgás, majd az eső
zaja, mert mostanra már zuhog. Azt hiszem, Josh tényleg eljön. –
Nincs szüksége mentőre?
Az alsó ajkamat rágcsálom, és a szemem sarkából a nagyira
pillantok. Olyan szerencsétlennek látszik, ahogy remeg az ágyon.
– Nem akarja, hogy hívjak egyet. Azt mondja, hogy túl drága.
Josh gondolkodás nélkül válaszol.
– Mondd meg neki, hogy a cég biztosítása fedezi. Majd én hívok
egyet. Leteszem, hogy el tudd küldeni a címedet, rendben?
– Rendben – nyögöm ki. – Akkor most leteszem. Hamarosan
találkozunk. – Bontom a vonalat, és megosztom Joshsal a
címemet. Így gyorsabb, mintha be kellene pötyögnie a GPS-be.
– Ugye nem az átkozott mentőket hívod? – motyogja a nagyi
fájdalmas nyögés kíséretében.
– Nem, én nem. Hanem Josh. Azt mondta, a cég biztosítása
fedezi.
Lehet ugyan, hogy a nagyi arcának csak az egyik felét látom, de
így is megállapíthatom, hogy fültől fülig érő mosoly ömlik el
rajta. Csak ő képes még ilyenkor is izgalomba jönni a Josh-ügytől.
Megjátszhatnám, hogy bosszant a dolog, de nincs rá energiám.
Ehelyett inkább odamegyek az ágyhoz, megfogom a nagyi puha
kezét, és megsimogatom a hüvelykujjammal a tetején végigfutó
kékes ereket. Annyira hálás vagyok a nagyiért. Annyira hálás
vagyok azért, hogy életben van.
– Az a Josh egy jó ember – suttogja, és gyengéden, alig
érezhetően megszorítja a kezem. – Egy nagyon, nagyon jó ember.
Erre nem tudok mit mondani, mert a szívem mélyén már
pontosan tudom, hogy Josh mennyire jó.
Leszaladok a földszintre, mihelyt meghallom a közeledő
szirénákat, és beengedem a két külön kocsival érkező
mentősöket, akik máris bőrig áztak. A lépcső felé intek, és nem is
várnak több utasításra, érződik rajtuk a gyakorlottság és
hatékonyság, ahogy elsietnek mellettem, a fekete bakancsuk
nedves nyomokat hagy a futószőnyegen.
Se udvariaskodás, se semmi. Számukra ez rutin, számomra
azonban hirtelen idegennek tűnik a saját otthonom, mintha egy
kórházsorozat helyszíne lenne. Minden összemosódik és
felismerhetetlen.
Próbálom követni őket fel a lépcsőn, de az egyik mentős nem
enged, kényszeredetten rám mosolyog, és emlékeztet, hogy
szabadon kell hagyniuk az utat, hogy lehozhassák a nagyit a
hordágyon. Legszívesebben közölném vele, hogy a nagyi azt
akarná, hogy odafenn legyek vele, de inkább lenyelem a pánikot
és bólintok. A nagyi jó kezekben van, emlékeztetem magam, de ez
nem gátolja meg, hogy a szívverésem gyorsabban emelkedjen,
mint ahogy azok a mentősök felszaladtak a lépcsőn.
Pillanatokkal később Josh is megérkezik, a fekete bőrdzseki és
a testhez álló szürke póló is csurom víz rajta. Bár még soha nem
járt nálam, mégis van valami megnyugtató, ismerős a
jelenlétében, mintha belebújnék egy régi, viseltes pulóverbe.
Rám néz, nem szól egy szót sem, mert a szeme elárul mindent,
amit tudnom kell. Kitárja a karját, és én megadom magam. Az
ölelésébe zuhanok, és először enyhül végre bennem a fesztültség,
amióta hazaértem. Zokogás tör fel belőlem, és a vállára hullnak a
könnyek, amelyeket eddig visszafojtottam.
– Ssss, minden rendben lesz – suttogja, és megsimogatja a
hajamat, ahogy a mellébe fúrom az arcomat.
Felvillan az agyamban, hogy ez nem olyasvalami, amit valaki
megtesz a potenciális üzlettársáért, de azonnal el is hessegetem a
gondolatot, inkább a vihar illatára összpontosítok, ami a bőréből
árad. Hűvös és nyugtató, és kissé könnyebben lélegzem, mire a
mentősök újra megjelennek a lépcsőn, és lehozzák a nagyit a
hordágyon.
– Ez nevetséges – harsogja túl a nagyi a káoszt. – Jól hallom,
hogy sírsz, Peyton? Fejezd be! Minden rendben lesz velem.
Az egyik mentős úgy néz a nagyira, mintha elment volna az
esze, de én csak nevetek, és letörölöm a könnyeimet. Jellemző a
nagyira, hogy még akkor is szájal, amikor a mentősök éppen
kicipelik az ajtón.
 Az esőtől elmosódottan látszanak csak a vörös fények, de a
sziréna ugyanolyan hangos, mint máskor. Az egyik mentőautó
elviharzik a nagyival. Figyelem, ahogy a fények eltűnnek a
viharban, és érzem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét – a
másik mentős, aki korábban kényszeredettem rám mosolygott.
– Az első vizsgálatok alapján rendbe jön a nagymamája –
nyugtat kedvesen. – Egy orvosnak ezért meg kell vizsgálnia, hogy
megbizonyosodjon róla, hogy nincs fejsérülése, és nem tört el
semmije. Ezért nem kell bent tartani éjszakára a kórházban. A
barátja talán bevihetné a kórházba, hogy legyen valaki, aki
hazahozza magukat.
Megdermedek, elnyílik a szám, szavakat keresek, hogy
kijavítsam a tévedését. Meglepetésemre Joshnak a szeme se
rebben. Kezet ráz a mentőssel, és őszinte mosollyal viszonozza az
ő erőltetett mosolyát.
– Tökéletesen hangzik. Köszönjük a segítséget! Majd követjük
az autójukat.
A mentős beszáll a kocsiba, és elviharoznak, Joshsal és velem a
nyomukban. Josh vezetés közben fogja a kezem, a bal kezével
kormányoz. Nem veszi le a szemét az útról, és én is igyekszem ezt
tenni, de minden porcikám kétségbeesetten arra vágyik, hogy
áthajoljak hozzá, és megcsókoljam, a számból egyenesen az
övébe öntsem minden hálámat.
– Jövök neked eggyel – suttogom végül, amikor Josh befordul a
kórház parkolójába. Nem éppen így akartam köszönetet
mondani, de egyelőre ez is jó lesz.
– Nem tartozol nekem semmivel, Peyton.
Megrázom a fejem, halk sóhaj szakad fel a torkomból.
 – Nem tudom, mihez kezdtem volna, ha a biztosításod nem
fedezi a mentőt.
A létező legcukibb félmosolyra húzódik Josh szája széle,
miközben leállítja az autót.
– Ami azt illeti, nem fedezi a biztosítás. De tudtam, hogy nem
egyeznél bele, ha ezt elárulnám – közli, és beletúr a nedves
hajába. – De majd én állom. Ne aggódj emiatt. Itt vagyok
melletted.
Elfordítja a fejét, azt a kék szemét és az imádnivaló mosolyt, és
remegni kezd a szívem, a szavai visszhangzanak a fejemben.
Itt vagyok melletted.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Peyton

– Rendben, nagyi, azt hiszem, végeztünk.

Ez volt legalább a negyedik vagy ötödik kosár, tele a nagyi
sminkjével és hajápoló szereivel, amelyet lecipeltem a földszintre
a fürdőszobájából. Mindig is tudtam, hogy a nagyanyám sokkal
menőbb nálam, de ki gondolta volna, hogy ennyi szépségápolási
terméket tart itthon?
Leteszem a kosarat a többi mellé, körbenézek a nappaliban,
ami most dugig van a nagyi cuccával, és végiggondolom,
hiányzik-e még valami.
Az egyik kisasztalt gond nélkül át tudtuk alakítani
éjjeliszekrénnyé, az előszobaszekrény pedig tele van a ruháival.
Josh, amilyen angyal, reggeltől itt volt és segített. Hála istennek,
mert kész katasztrófa lett volna, ha megpróbálom egyedül
lecipelni a nagyi ágyát a lépcsőn. Még a plusz segítséggel együtt is
meg kellett birkóznunk olyan akadályokkal, mint a nagyi a
járókerettel a lépcső alján, mert próbált meggyőzni bennünket,
hogy a kanapén is tud aludni. Mintha nem fájna így is eléggé a
háta.
– Úgy tűnik, hogy minden megvan – nézek újra körbe. – Most
már tökéletesen elleszel a földszinten.
– Nagyon köszönöm mindkettőtöknek! Bár még mindig úgy
gondolom, hogy naponta egyszer képes lennék le- és felmenni a
lépcsőn, hogy lefeküdjek. – A nagyi Joshra pillant, a szeme tele
van reménnyel, hogy esetleg a pártját fogja majd, de Josh csak
kuncog, megrázza a fejét, és megadóan felemeli a két kezét.
– Én ebből inkább kimaradok. Csak szeretném, hogy minél
hamarabb meggyógyuljon. Szóval csak szóljon, ha szüksége van
valamire.
A nagyi nagyot ásít.
– Azt hiszem, most egy kis szundikálásra van szükségem. –
Átslattyog a járókerettel a szőnyegen, leereszkedik az ágyra,
óvatosan rugózik rajta párat, hogy kipróbálja a matracot. – És ki
gondolta volna, máris az új hálószobámban vagyok.
– Magadra hagyunk – intek a lépcső felé. – Úgyis össze kell
hajtogatnom a tiszta ruhát. És Joshnak is biztos van egymillió és
egy fontosabb dolga egy szombati napon.
Josh összeráncolja a homlokát.
– Nincs semmi sürgős dolgom. Boldogan segítek a mosott
ruhával, ha akarod.
Nem is nézek a nagyi felé, de így is érzem, hogy szinte
felnyársal a szemével, némán biztat, hogy fogjam szaván Josht.
Amikor nem válaszolok azonnal, a nagyi előadja a legnagyobb,
legdrámaibb ásítást, amelyet életemben hallottam.
– Ja, kivagyok. Te is biztos nagyon fáradt vagy, Peyton. Talán
jót tenne egy kis segítség a mosott ruhával.
Alig bírok uralkodni magamon. Nyilvánvalóan még egy kisebb
hátsérülés sem képes megfosztani a trónjától a csalafintaság
királynőjét.
Ne értsetek félre, szívesen venném, ha Josh maradna. Ami azt
illeti, azt szeretném, ha kissé túl sokáig is maradna. Amikor
reggel megjelent az ajtóban egy doboz fánkkal, és lelkes volt,
amikor megtudta, milyen fizikai munkát szánok neki,
legszívesebben akkor és ott letéptem volna róla a ruhát. És nem
fogok úgy tenni, mintha nem néztem volna élvezettel, ahogyan a
bútorokat mozgatta. Megpezsdült a vérem a látványtól, ahogy az
izmai megfeszültek, amikor felemelte azt az ágyat. És eléggé
biztos vagyok benne, hogy ezt a nagyi is észrevette.
– Ha szeretné – vonok vállat, játszom a lazát, miközben
lekapcsolom a lámpát a nagyi új hálószobájában.
Joshsal a sarkamban végigmegyek a folyosón, ahol a tiszta
zoknikkal teli szennyeskosár vár. Felkapom, és a csípőmhöz
emelem.
– Hadd segítsek – nyúl Josh a kosárért, de elhúzom előle.
– Legalább ezt hadd vigyem. Egész nap bútorokat cipeltél, mint
egy igazi Herkules. Azt hiszem, ezzel a kis szennyeskosárral
magam is elboldogulok.
Önelégült mosolyra húzódik Josh szája, amire a testem azonnal
reagál, libabőrös leszek.
– Rendben, igazad van – adja meg magát.
– Még szép, hogy igazam van – mosolygok. Ebben egyet tudok
érteni vele.
Josh követ fel a lépcsőn, végig a folyosón a hálószobám ajtajáig,
ahol hirtelen megtorpanok.
Azt terveztem, hogy a hálószobámban hajtogatom össze a tiszta
ruhát, de nem lépek vajon túl egy határt, ha beviszem oda
magammal Josht? Van valami nagyon szakmaiatlan abban, ha az
ember behívja a hálószobájába az üzlettársát. De az is igaz, hogy
ágyakkal még nem volt dolgunk. Szállodai gardróbbal viszont
annál inkább.
Nem. Rossz Peyton! Most nem gondolunk szállodai gardróbokra.
– Te mész előre vagy én? – kérdezi Josh, és megpaskolja a
vállam. Azt hiszem, egy-két másodperccel tovább álltam meg a
kelleténél.
– Ah, jó – hebegem, és az agyam hátsó zugában valami kifogás
után kutatok. – Jól vagyok. Nem emlékeztem, hogy lekapcsoltam-
e a villanyt a nagyinál. De most az eszembe jutott, hogy igen.
Megmozgatom a vállam, olyan gyorsan veszek egy mély
lélegzetet, ahogy csak tőlem telik, aztán kinyitom a hálószoba
ajtaját. Muszáj sürgősen lehiggadnom, nem kell nagyobb ügyet
csinálni ebből az egészből, mint amilyen valójában. Josh csak
azért van itt, hogy kisegítsen egy nehéz időszakban. És
amennyire tudom, a tiszta ruha összehajtogatása nem titkos kód
szexre. Hacsak fel nem izgatja a zoknik szétválogatása.
Josh leül mellém az ágyra, én pedig kiborítom a kosár
tartalmát, és zoknilavina ömlik a takaróra.
– Azt hiszem, így könnyebb őket párosítani – közlöm, és
felkapok két tengerészkék színű zoknit, amelyekről tudom, hogy
az enyémek. – Még egyszer kösz, hogy ilyen sokat segítesz. A
világot jelenti számomra.
– Szívesen. – Josh végignéz a halmon, megfog egy banánsárga,
majompofával díszített zoknit, és gyorsan megtalálja a párját. –
Ez vicces.
– A nagyié – magyarázom neki, miközben egymásba hajtom a
tengerészkék zoknikat, és visszadobom az immár üres kosárba. –
Mit mondhatnék? A nagyi sokkal viccesebb nálam.
 Érdeklődés csillan Josh szemében, amint észrevesz valamit a
halomban.
– Nem hiszem – vigyorog elégedetten. – Mert ez itt nagyon is
viccesnek tűnik.
Biztos voltam benne, hogy csak egy halom ártatlan zokni hever
az ágyon, de Josh előhúz a halomból egy vörös szatén tangát, és
meglengeti az orrom előtt, mint valami rendőrségi bizonyítékot.
Előrevetem magam, hogy kikapjam a kezéből, de gyorsan
visszarántja.
– Ah, szóval, gondolom, ez a tiéd.
Tüzes forróság önti el az arcom. Hirtelen tökéletes értelmet
nyer a „pirospozsgás” kifejezés. Biztosan olyan a színem, mint
egy érett almának. Vagy pontosabban olyan, mint annak a
tangának a színe, amelyik Josh ujja hegyén himbálózik.
– Khm, ja. Ez az enyém.
Végigsimít a hüvelykujjával a selymes anyagon, elégedett
mosoly játszik a szája szögletében. – Tudtam, hogy ismerős a
tapintása.
Négyes szaltót ugrik a gyomrom, amint felfogom, hogy mit
mondott. Szent szar. Ezt a bugyit viseltem a szállodai fogadáson.
Ezt húzta félre, mielőtt belém nyomta az ujjait, és megkaptam
volna tőle életem legjobb orgazmusát.
Szégyenlősen a fülem mögé simítok egy kósza tincset, kerülöm
Josh tekintetét, és olyan hevesen ver a szívem, hogy majd kiugrik
a helyéből. Hogyan kellene reagálnom erre?
Összeszedem végre a bátorságom, hogy felnézzek, és Josh
dühösen ráncolja a homlokát, próbálja összehajtogatni az apró
vörös ruhadarabot. Felvihogok. Lehet, hogy ügyes a kezeivel, de
úgy tűnik, a tehetsége nem terjed ki a női alsónemű
összehajtására.
– Mi van? – pillant rám védekezően, és ismét kuncogni kezdek.
– Legyen elég annyi, hogy kissé ügyesebben bántál azzal a
bugyival a legutóbb, amikor hozzáértél.
A torkomban dobog a szívem. Khm. Mi? Tényleg kiejtettem
ezeket a szavakat a számon?
Josh ugyanolyan meglepettnek tűnik, mint én magam. Kissé
leesik az álla, és csillog a szeme, amikor találkozik a tekintetünk.
– Ó, tényleg? – A markába gyűri a piros tangát. – Nos, szívesen
kipróbálnám újra.
Szó szerint Sabrina és Libby hangja visít a fülemben, biztatnak,
hogy fogjam a szaván. Ez az. Az én esélyem. Josh az ágyamon ül,
alig egy karnyújtásnyira tőlem, a bugyimmal az átkozott
kezében. És bármilyen hangos is a fejemben a barátnőim hangja,
a sajátom még hangosabb.
Tudom, hogy mit akarok. Josht akarom.
Felé nyúlok, és a tenyerembe fogom borostás állát, élvezem a
kemény sörték érintését az ujjaim hegyén, ahogy közelebb
hajolok hozzá. Félúton találkozunk, Josh az enyémre szorítja a
száját, az ajkai közé veszi az alsó ajkamat.
Istenem, mennyei az íze! Még annál is jobb, mint amilyenre
emlékeztem.
A derekam köré fonja a karjait, magához húz, míg végül az
ölében ülök, a lábaimat a dereka köré fonom. Még a farmeren
keresztül is érzem, ahogy megmerevedik alattam, miközben a két
keze lecsúszik a fenekemre. Éhes nyögés törne fel a torkomból,
de magamba fojtom. Már smárolni is elég veszélyes úgy, hogy a
nagyi odalent alszik. A legkevésbé sem szeretném, ha felriadna.
Már érzem, ahogy Josh teljesen megmerevedik alattam, de
ekkor a csípőmnél fogva leemel magáról, és lefektet a párnákra.
Kuncogok, amikor lelöki a zoknihegyet a padlóra.
– Ezt majd később elintézem – mormogja a fülembe, és ettől
minden szőrszál felágaskodik a karomon. – Most valami másról
kell gondoskodnom.
Erős, ügyes ujjaival egyetlen gyors mozdulattal lehúzza a
cicanadrágot a bokámhoz. Elégedett hümmögés tör fel a
mellkasából, éhes tűz lobog a szemében, ahogy végignéz rajtam,
és megnedvesíti az alsó ajkát.
– Az ördögbe – nyögi, és megcsóválja a fejét. – Pont olyan jól
nézel ki, mint ahogyan elképzeltem.
Pír önti el az arcomat és a mellemet, ahogy félrehajítja a
leggingset és a bugyit, és végigcsókol egészen a csípőmig. Túl jó
érzés ahhoz, hogy igaz legyen, és egyértelműen túl jó ahhoz, hogy
csöndben maradjak.
Követelőző sóhaj szakad fel az ajkamról.
– Basszus, Josh.
Rám néz a félig lehunyt kék szemével, és az ajkamra szorítja az
ujját.
– Ne ébresszünk fel senkit – ugrat, aztán lehajol, hogy
megharapdálja a combom belső felét.
Egész testemben megrázkódom, amikor a harapdálás helyett
gyengéd csókokat hint mindenhová, kivéve azt a helyet, ahol
szeretném. Végighúzza a nyelvét a combomon, olyan közel az
ölemhez, hogy nyöszörögni kezdek, a szájához emelem a
csípőmet.
 – Olyan tökéletes vagy – suttogja a bőrömbe.
Aztán nagyon lassan felfedez a nyelvével, megízlel végre. Nem
tehetek róla, de levegő után kapok.
– Mmm – mosolyog. – Csodás az ízed, angyalom.
Felvillan a szeme, a megszokott zafír árnyalat viharos, perzselő
kékké sötétül. Aztán lézerpontossággal csak a küldetésére
koncentrál. A nyelve gyakorlottan simogat, fellefetyel minden
cseppnyi nedvességet, amelyet csak a szája talál, a hátam pedig
ívbe feszül.
Remegek és rázkódom, miközben felfedez, rátalál a
legérzékenyebb pontjaimra és elidőzik rajtuk, a végletekig
felizgat. Végem van, mihelyt szívogatni kezdi a csiklómat.
Remegnek a combjaim, keményen beleharapok az alsó ajkamba,
próbálom magamba fojtani a nyögéseket, amint még egyszer
utoljára megérinti a nyelvével. Aztán minden kirobban belőlem,
a neve elfojtott sóhajként szakad fel az ajkamról, miközben
elélvezek.
Szent szar. Lehet, hogy Josh jó a kezével, de a szájával már egy
egészen más szinten különleges.
Még egy utolsó gyengéd csókot nyom a csípőmre, aztán
felcsúszik mellém az ágyon, átkarol, hogy hozzábújhassak, és
újra levegőhöz jussak. Meleg és kényeztető a ránk ereszkedő
csend, egy pillanatnyi nyugalom aközött, ami az imént történt, és
ami elkerülhetetlen: beszélnünk kell róla.
– Szóval… – töri meg végül Josh a csendet, és a szó lebeg
kettőnk között, miközben játszik egy hajtincsemmel.
– Szóval – vigyorgok fel rá. – Ez… váratlan volt.
Vállat von.
 – Mit mondhatnék? Ön kissé addiktív, Miss Richards. Meg
kellett hogy ízleljelek.
Talán az orgazmus okozta adrenalin az oka, talán a mély,
rekedt hangja, de minden porcikám sokkal többet akar adni neki
egyetlen kóstolónál. Azt akarom, hogy Josh Hanson négyfogásos
lakomaként fogyasszon el.
De mielőtt még egy szót is szólhatnék, hallom, hogy a nagyi a
nevemen szólongat odalent.
Felpattanok, akárcsak Josh. Gyorsan magamra kapom a
bugyimat, aztán a leggingset, frusztráltan és vágyakozva
figyelem, amint Josh megigazítja az erekcióját, majd kinyitja az
ajtót.
– Jobb lesz, ha megnézed, mit akar – közli.
– Jól vagy? – faggatom, és elindulok az ajtó felé.
– Hát persze – bólint. – Nem azért csináltam, mert bármit is
vártam érte cserébe, Peyton. Nem tartozol nekem semmivel.
Biccentek. Halk kis vészcsengő csilingel valahol az agyam
mélyén, amint elindulok lefelé a lépcsőn, Joshsal a sarkamban.
Természetesen nem tartozom neki semmivel. Helytelen lenne
szexuális szolgáltatást nyújtani neki azért, hogy segítsen a
vállalkozásomnak. Nem ezt tesszük. Igaz?
Még éppen időben érek le a lépcsőn ahhoz, hogy lássam, a
nagyi megpróbál felkászálódni az ágyból.
– Az átkozott járókeret messze van az ágytól – magyarázza,
ahogy nyúl felé.
– Várj, majd én. – Közelebb tolom az ágyhoz, ahol
belekapaszkodhat, hogy felálljon.
– Nem akartalak zavarni benneteket – ráncolja a homlokát. –
De tényleg nagyon szeretnék egyet abból a csokis-mentás sütiből,
amit a szomszéd kislánytól vettünk.
Rávigyorgok.
– Ó, megértem, higgy nekem. Tényleg mennyei.
A nagyi kitotyog a konyhába, és érzem magamon Josh
tekintetét. Megfordulok, és látom, hogy a bejárati ajtónál áll, a
kabátjával a kezében.
Elindulok felé.
– Elmész?
Megemelkedik a mellkasa, ahogy lassan, mélyen beszívja a
levegőt.
– Aha. Azt hiszem, ideje mennem.
Nem tudom, miért, de úgy érzem, hogy valami megváltozott
közöttünk az elmúlt pár percben. És nem csupán arra gondolok,
hogy a nagyi éppen a legrosszabbkor szakított félbe bennünket.
Úgy tűnik, mintha kilométerekre lennénk a játékos ugratástól,
amelyben részünk volt, mikor Josh megtalálta a tangámat, és
csak feltételezni tudom, hogy ez azért van, mert ugyanazt
gondolja, amit én is. Hogy valószínűleg nem jó ötlet ezt folytatni,
amíg együtt dolgozunk. Túlságosan veszélyes.
– Biztos, hogy menned kell? – kérdezem.
– Valószínűleg azt kellene – sóhajt fel, és megszorítja a vállam.
– A munka miatt?
Nagyot nyel, a derekamra teszi a kezét, és ott is hagyja –
mintha nem volna benne biztos, hogy el akar-e ereszteni engem,
de abban sem, hogy a magáénak tudhat.
– Én sem örülök neki. De ha sikeresen be akarjuk indítani az
üzletedet, akkor le kell állnunk. Képtelen vagyok a munkára
gondolni a közeledben. Ami a világ legklasszabb dolga lenne, ha,
tudod, nem dolgoznánk együtt. Nem akarom, hogy ez a dolog
megakadályozza a sikeredet.
– Igazad van. – Utálom beismerni, bár ez sem akadályoz meg
abban, hogy kissé szorosabban hozzábújjak. Még nem akarom
elengedni.
Még egyszer megölel, aztán búcsút int a nagyinak is.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Josh

Ha minél gyorsabban szeretnétek a világ legnagyobb seggfejének

érezni magatokat, akkor van egy tanácsom: rángassatok el egy
lányt a kórházból éppen csak kikerült nagymamája mellől, és
vigyétek el üzleti útra az állam másik végébe. Azonnali a siker.
Működik, mint egy varázsige. Higgyetek nekem, tapasztalatból
beszélek.
Százféle különböző opciót ajánlottam Peytonnak, amelyek
mind lehetővé tették volna a számára, hogy otthon maradjon a
nagymamájával, amíg felépül az esés után. Videókonferencián
csatlakozhatna a megbeszélésekhez, vagy akár teljesen el is
halaszthatjuk az utat későbbre. De Peyton ragaszkodik hozzá,
hogy eljöjjön, azt mondja, nem hagyja, hogy bármi is
megakadályozza abban, hogy személyesen mutassa be a dobozait
a vidéki bolthálózatunk menedzsereinek. Az a nő
megállíthatatlan. Ami nagyon izgató. És mivel állítja, hogy a
nagyi meglesz nélküle, így hát beadom a derekamat.
Próbálok kissé kevésbé seggfejnek látszani, ezért felajánlom
Peytonnak, hogy kiviszem a repülőtérre, mert így megspórolhatja
a benzinpénzt és a parkolási díjat. Nagy örömömre, beleegyezik.
Ez a legkevesebb, amit megtehetek, hogy kissé megkönnyítsem
számára ezt az utolsó pillanatban szervezett utazást.
 Ráadásul tetszik is az ötlet, hogy egy kis időt kettesben
tölthetek vele, mielőtt egész hétvégén meg kell játszanom a profit
Brody és Toby előtt. A hangsúly a játszanin van. Oscart
érdemelnék azért, ahogy elő tudom adni, hogy nem leszek
kőkemény minden egyes alkalommal, amikor azok a csillogó kék
szemek rám néznek.
– Hogy van a nagyi? Teljesen biztos vagy benne, hogy rendben
lesz a hétvégén?
Őszintén aggódtam Peyton belevaló nagymamájáért, amióta a
múlt héten elesett. Peyton folyamatosan tájékoztatott az
állapotáról, ahogy egy munkatárshoz illik. Talán egy kissé
részletesebben is, mivel korábban azt mondtam neki, hogy a
biztosításom fedezi a mentő kihívásának költségeit. Talán nem
jött még rá, hogy az iránta és a nagymamája iránti aggodalmam
sokkal mélyebb, mint az munkakapcsolatok esetében
megszokott. Tudom, milyen elveszíteni valakit, akit szeret az
ember, és eltűnődtem, vajon Peyton sokat gondol-e a
nagymamája korára és egészségi állapotára.
De ő csak bólogat, vastag barna copfja a fejével együtt mozog.
Olyan átkozottul cuki és kedves látvány a két számmal nagyobb
farmerdzsekiben és a leggingsben. A hétvégén valószínűleg most
látom őt utoljára szűk szoknyán és tűsarkún kívül bármi másban,
és nem tudom eldönteni, hogy a két változat közül melyik a
szexibb.
– A nagyi remekül ellesz. Máris szuperül javul az állapota.
– Ezt jó hallani. Nyilvánvalóan nagyon erős asszony.
Peyton ismét bólint, és azon tűnődöm, hogy vajon engem akar-
e meggyőzni, vagy saját magát.
 – Ráadásul a barátja, Duncan, az idősek klubjából vállalta, hogy
ápolja őt a hétvégén.
Elfojtom a nevetést, indexelek, és befordulok a repülőtéri
parkolóba. Még szép, hogy a nagyinak van egy idős udvarlója.
Tudhattam volna. Jellemző, hogy még nálam kétszer idősebb
fickóknak is több akcióban van részük, mint nekem.
És hadd jegyezzem meg, hogy ez nem fog változni a hétvégén
sem. Komolyan próbára teszi majd az akaraterőmet, hogy
visszafogjam magam, amikor egy szállodában tartózkodunk
majd Peytonnal. Olyan sok múlik ezen a bemutatón, egyikünknek
sem válna a hasznára, ha nem tudnánk erre koncentrálni. Ezért
is léptem időben, és a szálloda két ellenkező végén, két
különböző emeleten lévő szobát foglaltattam le magunknak. Nem
árt előre bebetonozni a sikert, nem igaz?
Azt hiszem, Peyton tényleg képes olvasni a gondolataimban,
mert pontosan ebben a pillanatban abbahagyja a copfja ideges
tekergetését, és felteszi a kérdést, amely engem is foglalkoztat.
– Szóval akkor igyekszünk, khm, viselkedni a hétvégén, igaz?
Határozottan bólintok.
– Üzleti úton vagyunk abban a másodpercben, ahogy
felszállunk arra a gépre. Azt akarom, hogy simán menjen a
termékünk bevezetése, ezért igen, száz százalékig az üzletről szól
majd minden. Semmi suskus. Ígérem, hogy viselkedni fogok a
hétvégén. – Aztán a szemem sarkából ránézek. – Te is?
– Igen, természetesen én is – vágja rá szinte kissé túl gyorsan is.
– A lehető legjobban fogok viselkedni egész hétvégén.
Muszáj eltűnődnöm azon, hogy engem akar-e meggyőzni, vagy
saját magát. De bárhogy is van, nem számít. Csak örülök, hogy
közös nevezőre jutottunk. Ez az egyetlen lehetőség.
A parkolás nem jelent gondot a repülőtér hatalmas területén. A
biztonsági ellenőrzés azonban már teljesen más tészta. A
hírhedten lassú sor olyan tempóban mozog, hogy ahhoz képest
még egy csiga is olimpiai bajnoknak tűnne százméteres
síkfutásban. Amikor végre a kapuhoz érünk, és találkozunk a
fiúkkal, Brody olyan hatalmasat sóhajt megkönnyebbülésében,
hogy majdnem elfojtja a felszálló gépek moraját.
– A kurva életbe, már azt hittem, hogy lekésitek a gépet.
Toby megköszörüli a torkát, és Peyton felé biccent.
– Vigyázz a szádra, Brody!
– Ó. Akarom mondani, szent szar – javítja ki magát Brody. –
Akarom mondani, szent… elnézést, ne haragudjon, Peyton.
Peyton vihogva hessegeti el Brody bocsánatkérését.
– Leszarom.
Erre mindannyian felnevetünk, és azonnal elszáll a feszültség,
hála istennek. Semmi szükségünk extra szorongásra egy
egyébként is stresszes út során. És nem akarok ugyan
versenyezni, de extra stresszes lesz nekem – annak a fickónak,
aki próbálja elfojtani a libidóját.
– Örülök, hogy végre megismerhetem – nyújt kezet Brody
Peytonnak.
El is felejtettem, hogy még nem találkoztak személyesen, csak
telefonon beszéltek egymással.
Beállunk a sorba, hogy felszálljunk a gépre, és fejben
átkapcsolom magam üzletember üzemmódba. Nem lesem többé
a szemem sarkából Peyton idomait, nem agyalok azon, hogy ki
tudnám-e elégíteni a nadrágon keresztül. Arra kell használnom
ezt a másfél órás repülőutat, hogy leadom a szexuális vágyaimat
a kapunál, és az előttem álló feladatra koncentrálok.
Sajnos azonban, mint a gépen kiderül, nem más ül mellettem,
mint a világ legszexibb útitársa.
A francba.
Nem tudom, hogy ez szerencse-e vagy valami kozmikus
büntetés.
Segítek Peytonnak feltenni a rikító rózsaszín kisbőröndjét a
csomagtartóba, aki aztán odariszál az ablak melletti üléshez.
Ne bámuld a seggét, haver! Ne bámuld a seggét!
A fenébe. Megbámultam a seggét.
Becsúszok a saját ülésembe, és megköszörülöm a torkom. Arra
koncentrálok, hogy bekapcsoljam a biztonsági övet, de nem
tudom nem észrevenni, hogy Peyton kissé idegesnek látszik.
– Minden rendben? – kérdezem, és aggodalmasan ránézek.
Összeszorítja a száját, és idegesen babrál a biztonsági öv
kapcsolójával.
– Talán nem ez a legalkalmasabb időpont, hogy bevalljam, de
gyűlölök repülni.
Kiveszem az övet reszkető kezéből, és bekapcsolom,
meghúzom az anyagot karcsú csípőjén. – Melyik része aggaszt? A
felszállás? A leszállás?
Elmosolyodik.
– Khm, az egész. A klausztrofóbiás érzés, hogy be vagyok zárva
ebbe a repülő halálcsapdába. A tisztított levegő, amitől hánynom
kell. Az, ahogyan ugrál a gyomrom, mikor a levegőbe
emelkedünk.
Bólintok, és megszorítom a kezét, amelyik halálos erővel
markolja a karfát.
– Akkor kész szerencse, hogy itt vagyok. Megvan a tökéletes
módszerem arra, hogy eltereljem a figyelmedet a félelmeidről.
– Tényleg? – kérdezi, és remény csillog elkerekedett szemében.
– Még szép. Vodka-toniknak és röminek hívják. – Intek az
utaskísérőnek, és előveszek egy csomag kártyát a táskámból. –
Benne vagy?
Peyton elmosolyodik.
– Te vagy az én hősöm.

– A szokásos szobát, Mr. Hanson?

Amilyen sokszor járok az állam északi részén munkaügyben és
a család miatt, szinte már rendszeres vendégnek számítok ebben
a szállodában. Nem is tudom, hogy büszkeséggel tölt-e el, vagy
zavar, hogy a recepciós hölgyekkel név szerint ismerjük egymást.
– A szokásost, Pam. Köszönöm. – Hálás mosollyal elveszem tőle
a kulcsot.
A csapattal megállapodtunk, hogy pihenünk egy kicsit a
szállodában, mielőtt elindulnánk az üzleti vacsorára. És egy
hideg zuhanyra is szükségem lesz, ha a munkára akarok
koncentrálni egy olyan repülőút után, amikor is megpróbáltam
megosztani Peytonnal az ülések közötti karfát, és közben
egyfolytában figyelmen kívül hagyni a cipzáram mögött erősödő
feszülést. Az majd remélhetőleg segít, hogy kitisztuljon a fejem.
Megnyomom a lift hívógombját, és gyorsan rádöbbenek, hogy
ennek a tervnek annyi. Csilingel a lift, kinyílik az ajtaja, és
megjelenik egy nagyon aggodalmasnak tűnő Peyton, aki az alsó
ajkát harapdálja. Ő jelentkezett be elsőnek, és pár perce ment fel
a szobájába.
– Ó! Szia ismét! – Elkerekedett szemmel rám mered.
– Szia neked is. Minden rendben?
Félreállok, hogy kiléphessen a liftből, de egy centit sem
mozdul. Csak harapdálja az alsó ajkát, amit őszintén szólva én is
tenni szeretnék, amióta csak kijöttünk abból a gardróbból két
héttel ezelőtt.
– Khm, ami azt illeti, nem. Nem igazán. – Elhallgat, és
kinyújtom a kezem, hogy ne csukódjon be a lift ajtaja. – Éppen a
recepcióhoz tartottam, mert van valami probléma a szobámmal.
– Lehajtja a fejét, mintha hirtelen a lift szőnyege lenne a
legérdekesebb látnivaló a világon.
– Valamiféle probléma? Mi minősül valamiféle problémának?
Ideges nevetés szakad fel az ajkáról.
– Rendben, nem valamiféle probléma. Hanem probléma. De
nem gond. Biztos vagyok benne, hogy a recepciós hölgy tud
nekem segíteni. – A recepció felé int, de megrándul az arca,
mihelyt észreveszi, hogy milyen hosszú sor várakozik a
bejelentkezésre.
– Eléggé el vannak havazva. Mi lenne, ha megnézném, tudok-e
tenni valamit?
Elhallgatok, próbálom leolvasni Peyton arcáról a reakcióját.
Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy nem szabadna kettesben
maradnunk egy szállodai szobában, ahol van ágy vagy gardrób,
vagy egyáltalán bármiféle zárt térben, amelyik elrejthet
bennünket a kíváncsi tekintetek elől. De nem próbálkozom
semmivel. Csak segíteni szeretnék neki.
Megérezheti a jó szándékomat mert pár pillanattal később már
mindketten a liftben vagyunk, felfelé tartunk az emeletére, hogy
kiderítsem, miféle probléma izgatta fel ennyire. Gondolom,
valami gyanús folt az ágytakarón, vagy a tévét nem lehet
elkapcsolni egy pornócsatornáról.
De nem. Sokkal rosszabb.
Peyton elbagatellizálta a kérdést, amikor azt állította, hogy van
egy probléma a szobájával. Problémák vannak. Több is. Úgy
értem, hogy talán több tucatnyi is. Az egyik ablakot nem lehet
becsukni, jön be rajta a hűvös őszi levegő, és az egész hely
penésztől bűzlik. És ez csak az első benyomásom. A vetetlen ágy
és a padlón szanaszét heverő törülközők alapján ítélve a
takarítók elfeledkeztek erről a szobáról… hónapok óta.
– Szent szar, Peyton, annyira sajnálom! Több tucatszor
megszálltam már ebben a hotelben, és soha nem volt vele semmi
baj.
Beletúrok a hajamba, és felmérem a kárt. Még ha sikerülne is
elérni, hogy a személyzet kitakarítsa ezt a szemétdombot, a rossz
ablakot vagy a penészkérdést akkor sem lehet ilyen gyorsan
megoldani.
Tíz percig várom, hogy a recepción felvegyék végre a telefont,
mire megbizonyosodom arról, amitől tartottam. Ahogy a
bejelentkezésre várók hatalmas sorából sejthető volt, a szálloda
teljesen tele van. Hajlandóak alaposan kitakarítani, amíg
vacsorázunk, de képtelenség átköltöztetni Peytont egy másik
szobába. Kurvára dühös vagyok, de sikerül kinyögnöm a lehető
legudvariasabb köszönömöt, mielőtt bontom a vonalat, és zsebre
teszem a telefonomat.
– Szerencsével jártál?
Olyan édes és reménykedő Peyton hangja, hogy szinte
belesajdul a szívem, hogy el kell árulnom neki, mennyire nincs
szerencsénk. Tennem kell valamit, hogy ezt helyrehozzam.
Bármennyire is nem szeretnék egy hideg, penészes szobában
aludni, úgy tűnik, nincs más választásom.
Kihúzom a kulcskártyát a zsebemből, és Peyton felé nyújtom.
– Tessék. Költözz át az én szobámba. Legfelső emelet, a folyosó
végén. 1875-ös szoba.
A homlokát ráncolja, és összefonja a karját a mellén. A
csudába, komolyan ellenkezni fog?
– Mi? Azt már nem!
– Ugyan már, Peyton. Én választottam ezt a szállodát. Nem
hagyhatom, hogy ilyen körülmények között aludj. Különösen,
mivel holnap egész nap a boltvezetőket kell puhítanod. Ki kell
pihenned magad.
Megint a kulcskártya felé biccentek, sürgetve, hogy vegye el.
Édes mosoly ömlik el az arcán, amikor végre megteszi.
– Köszönöm – suttogja. – Túlságosan jó vagy hozzám.
A szavai egyenesen szíven találnak. Tényleg nagyon, nagyon jó
lennék hozzá, ha lenne rá alkalmam. De megállapodtunk, hogy
viselkedni fogunk, és megteszek mindent, hogy betartsam a
szavamat.

A vacsorát többnyire üzleti stratégiák kitalálásával töltjük, és dől

a bor. Peyton most először van borvidéken, bár egész életében
New York államban élt, és valóságos bűn lenne nem
megismertetni őt a térség termékeivel.
Ha nem üzleti úton lennénk, hanem pihennénk, akkor
megmutatnám neki a legjobb borászatokat, figyelném, hogyan
reagál, amikor életében először megízleli a legfinomabb
cabernet-t. De most a szállodával szembeni középkategóriás
bisztróban ülünk négyesben, sauvignon blanc-t kortyolgatunk
Brody számlájára, és közben átnézzük a jegyzeteinket. Nem épp
ideális helyzet, de ez van.
– Nem tudom, megköszöntem-e már neked – hajol felém
Peyton. – De nagyon kedves volt tőled, amit a gépen tettél.
– Ugyan már, semmiség. Örülök, hogy segíthettem. Kártyáztunk
egy kicsit, és megittunk együtt egy erős italt. Az ember nem
gondol a stresszre, ha jól érzi magát.
– Mindegy, akkor is jólesett. Valószínűleg soha nem voltam még
ilyen nyugodt egy repülőút alatt.
– Ezt megjegyzem. Hazafelé megtaníthatlak rikikizni. Ez az
egyik kedvenc kártyajátékom.
Felnevet, és megforgatja a bort a poharában.
– Jól hangzik.
– Hogy érzed magad a holnapi napot illetően? – kérdezem, és
Brodyra és Tobyra pillantok. – Szeretnél még egyszer végigmenni
a terven?
– Az remek lenne.
Pár pohár bor, pár fogás és annyi vállalati duma után,
amennyitől minden normális ember agya felrobbanna, úgy
döntünk, hogy végeztünk mára, és visszamegyünk a szállodába.
Nagy nap lesz a holnapi. Ámbár kétlem, hogy különösebben jól
aludnék majd a hideg, penészes szobámban. Valószínűleg sok
koffeinre lesz szükségem, hogy átvészeljem a holnapi napot, de
megéri, a lényeg, hogy Peyton biztonságban legyen, és
kényelmesen érezze magát.
Brody és Toby benyomakszik a várakozókkal együtt a liftbe,
ahová már legfeljebb csak egy kisgyerek férne be. Brody
bocsánatkérőn felénk int, mielőtt becsukódik utána az ajtó, mi
pedig várunk a következő liftre.
Még mindig kellemesen szalonspicces vagyok a bortól, amikor
beszállunk a következő liftbe, így aztán biztos vagyok benne,
hogy csak a sauvignon blanc ment a fejembe, amikor
észreveszem, hogy Peyton ismerős tekintettel méreget. Ugyanez
csillogott a szemében a múlt héten a szálloda gardróbjában. És az
biztos, hogy nem az a fajta tekintet, amelyik azt sugallja, hogy jól
viselkedem. Inkább azt kiabálja, hogy gyere, ízlelj meg!
De biztos csak képzelem? Igaz? De akkor miért harapdálja az
alsó ajkát, amitől csak azt kívánom, hogy odalépjek hozzá, és
megharapdáljam helyette.
Szarni rá. Brody és Toby visszavonult éjszakára. És támogat a
folyékony bátorság is. Miért ne próbálkoznék?
A lift megáll az emeletemen, és egyenesen Peytonra bámulok,
farkasszemet nézünk, miközben kinyílik, majd becsukódik az
ajtó. Nem szállok ki.
– Hadd kísérjelek el a szobádhoz, hogy biztonságban odaérj.
Bólint.
Kiszállunk az emeletén, és követem Peytont végig a folyosón,
igyekszem megzabolázni a fantáziámat. Az, hogy vonzódunk
egymáshoz, hogy flörtöltünk, beszélgettünk és nevetgéltünk
egész nap, még nem jelenti, hogy be fog invitálni a szobájába.
Vagyis tulajdonképpen a saját szobámba.
Mikor odaérünk, megállunk az ajtó előtt, és várom, hogy
előhalássza a kulcskártyát a retiküljéből, és elhúzza a szenzor
előtt. Aztán kitárja az ajtót, de nem lép be. Egyre gyorsabban ver
a szívem.
– Bejössz velem? – Megint ugyanaz a remény érződik a
hangján. Annyira cuki.
– Nem tudom. Bemegyek?
Őszintén kérdezem. Tudom, hogy megszegem a
megállapodásunkat, és egy centivel sem szeretnék tovább menni,
mint amennyire Peyton hajlandó. Szóval rá hagyatkozom, és úgy
tűnik, az út egyenesen Peyton ágyához vezet.
Három lépést sem teszünk a szobában, mielőtt egymásnak
esünk.
A szám a legnagyobb természetességgel talál a szájára,
szívogatom és harapdálom az alsó ajkát, miközben Peyton a
mellkasomat és a vállamat simogatja. Pontosan olyan az íze,
amilyenre emlékszem, bor, méz és ősz. Ez az új kedvenc
ízkombinációm. A keze a farmerem gombjához ér, és
felszisszenek, ami habozásra készteti Peytont.
– Szabad? – kérdezi, és elhúzódik a csókunktól.
– Nem inkább nekem kellene ezt megkérdeznem tőled? – Nem
tudnom elfojtani a mosolyt. – Úgy értem, nem sok minden van
ott, amit még nem láttál.
Pajkos fény villan fel Peyton szemében.
– Ó, emlékszem én – turbékolja, és megnedvesíti az ajkát. – De
belehalok, hogy megtudjam, élőben is olyan-e, mint a fényképen.
A következő pillanatban az a csodás, édes száj, amelyet az
előbb megízleltem, hirtelen csókokat hint a hasamra, és végül
megállapodik a farmerem gombja előtt. Óvatosan kigombolja a
nadrágot, miközben térdre ereszkedik, lehúzza a bokszeremmel
együtt a bokámra, kiszabadítva az erekciómat.
Egy másodpercig néma marad, alaposan végigmér,
megcsodálja a jutalmát. Legalábbis úgy néz rá, mintha jutalom
lenne, de én érzem magam a legnagyobb győztesnek a világon.
Még soha egyetlen nő sem csodált meg így engem, és ettől
másodpercről másodpercre egyre jobban megkeményedem.
Peyton végül egyetlen rövidke szóval töri meg a csendet.
– Igen – suttogja, és végigsimít a tenyerével a farkamon. –
Bebizonyosodott, hogy élőben még sokkal jobb.
És egyetlen további szó nélkül kinyitja a száját, és az ajkai közé
veszi a férfiasságomat.
Szentséges úristen. Mennyei érzés.
– Basszus, Peyton. Ez annyira jó! – Alig tudom kiejteni a
szavakat a nyögések között. A francba, ez a lány aztán tényleg
ügyes. Még az ügyesnél is jobb. Hihetetlen.
Felnéz rám azokkal a hatalmas kék szemekkel, és végem,
teljesen elvesztem.
A Peyton által diktált ritmusra mozgatom a csípőmet, és egyre
mélyebben fogad magába, egész hosszában elnyeli a farkamat a
torka. Amikor már éppen érzem, hogy közel járok, hirtelen
lelassít, kivesz a szájából, és a nyelvével dolgozik rajtam, megízlel
minden négyzetcentimétert, fel egészen a makkomig.
Nyögés szakad fel a mellkasomból, és egész testemben
megremegek, és amikor már azt hiszem, hogy egy másodpercig
sem bírom tovább, ismét bevesz a szájába, és száguldok a csúcs
felé.
– Basszus. Mindjárt elélvezek…
Megmarkolom a copfját, próbálok még kitartani egy
másodpercig, de hiába. Felnyögök, és zuhanni kezdek,
beléélvezek, míg végül az utolsó cseppig kiürül belőlem minden,
és ott maradok kielégülten és döbbenten.
– Szent szar, Peyton. – A tenyerembe veszem az arcát, és
felmosolyog rám. – Ezt nem kellett volna megtenned.
– Tudom – feleli pajkosan, miközben talpra segítem. – De
akartam.
Mihelyt a nadrágom és a bokszerem visszakerül a jogos
helyére, magamhoz vonom Peytont, és gyengéd, hálás csókot
nyomok a szájára.
– Tényleg, de tényleg hálás vagyok érte. Csodálatos vagy! Csak
tudd, hogy normális esetben nem szoktam hagyni, hogy egy nő
kielégítsen, mielőtt legalább egy masszív orgazmusban nem
részesítem őt.
Peyton felnevet.
– De már több mint egy masszív orgazmusban részesítettél –
vág vissza, és megpuszilja az arcomat. – Csak egy héttel
korábban. És be kell vallanom, inspiráltál még pár másikat a
hálószobám magányában, a vibrátoromnak és a fényképnek
köszönhetően, amit küldtél nekem.
A francba, ez ám a szexi gondolat.
– Akkor hadd ajánljak fel neked még legalább egyet.
Megragadom a csípőjét, és közelebb húzom magamhoz egy
csókra. Ártatlan csóknak készült, csak azt akartam kideríteni
vele, hogy Peyton merre akar tovább haladni, de mielőtt
feleszmélnék, máris elmélyíti a szituációt. A nyelve az enyémhez
simul, a csípőjét az ölemhez dörzsöli, és a farkam kezd újra
megkeményedni.
– Túl sok vagy – mormogom a csókok között. Lerángatom róla a
leggingset, ami egész nap izgatta a fantáziámat, és selymes öle
máris nedves nekem.
A francba.
Már ismét teljesen kemény vagyok.
Még az ágyba sem jutottunk el. Még mindig mellette állunk,
mindketten félig felöltözve.
Simogatom, és Peyton felnyög. Valahogy tudom, hogy nem
bírja már sokáig, és imádom a gondolatot, hogy én vagyok az, aki
miatt elveszíti a kontrollt –, hogy én fogom majd a karomban
tartani őt ma éjjel.
Egyszerre csak egy dolgot, Hanson.
Először is viszonoznom kell a szívességét. Emlékszem még,
hogy mi vadította meg őt az első alkalommal, így aztán a
hüvelykujjammal megsimogatom érzékeny csiklóját, miközben
két ujjammal beléhatolok.
Megremeg, és a nevemet nyögi.
Az egyik karommal átölelem a derekát, és az ágyhoz hátrálok
vele.
– Hová megyünk? – kérdezi pihegve.
– Az ágyra fektetlek, hogy kényelmesen elhelyezkedhess.
De ahelyett, hogy Peyton az ágy felé mozdulna, ahogyan
elképzeltem, hirtelen megtorpan a leggingsével a bokája körül.
Mély lélegzetet vesz, egy pillanatig magában tartja, mintha
próbálná eldönteni, mi lenne a legjobb megoldás. Aztán végre
kifújja a levegőt, megrázza a fejét, felhúzza a nadrágját és a
bugyiját.
– Istenem, annyira akarom, Josh. De tudom, hogy hová vezetne.
És nem feküdhetünk le egymással. Ezt mindketten tudjuk.
A kurva életbe. Valószínűleg igaza van. De ettől még nem
akarom őt kevésbé.
– Nem hagyhatlak csak így itt ilyen állapotban. – A szemébe
nézek, gyengéden megérintem az arcát.
– Megrázza a fejét. – Nem is teszed. Ez az én választásom. A
holnapi valószínűleg a legfontosabb nap a karrieremben. Nem
akarom elveszíteni a fókuszt.
Átkozottul határozottnak hangzik, és üresség tátong a
mellkasomban a gondolatra, hogy nem érinthetem meg újra.
– Hát, csak tudd, hogy bármikor változtathatsz a döntéseden.
Veheted akár adóslevélnek is.
Ismét felnevet, a derekam köré fonja a karját.
– Ó, annak veszem. De most mondd, kérlek, hogy itt alszol, és
nem abban a halálcsapdában odalent.
– Csak ha nem kényszerítesz arra, hogy a padlón aludjak.
– Azt hiszem, elég nagy ez az ágy kettőnknek. Szerinted?
Peyton bemegy a fürdőszobába, hogy alváshoz készülődjön, én
pedig addig alsónadrágra vetkőzöm, és elfoglalom a szokásos
helyem az ágy bal oldalán.
Fura arra a sok éjszakára gondolni, amelyet egyedül töltöttem
ugyanebben a szállodai szobában, ugyanebben a szállodai
ágyban. Havonta legalább egyszer feljövök családi vagy üzleti
ügyben, és még soha nem volt velem senki a szobában. Az 1875-
ös szoba mindig a személyes terem volt, kissé mintha a saját
területem lenne egy városban, amely olyan tökéletesen
különbözik New Yorktól.
De amikor Peyton kilép a fürdőszobából, smink nélkül és álmos
tekintettel egy számára túl nagy pólóban, mégis olyan kurvára
szerencsésnek érzem magam, hogy le fogja rólam húzni éjjel a
takarót.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Peyton

Lehet, hogy kellett hozzá pár pohár bor és egy utazás az állam
északi részébe, hogy Josh és én végre megbeszéljük a dolgokat.
Nos, egy kicsit többet is csináltunk, mint beszélgettünk tegnap
este. De a lényeg, hogy az az éjszaka a szálloda gardróbjában már
nem egy nagy kérdőjel az agyamban. És most, hogy nem kell már
túlelemeznem minden egyes szót, amelyik elhagyja a
hihetetlenül finom ajkát, végre összpontosíthatok ennek az üzleti
útnak az üzleti részére.
Vagy legalábbis erről próbáltam meggyőzni magam tegnap
este.
Miután Josh beleegyezett, hogy nem megyünk tovább, fogat és
arcot mostam, és mielőtt elaludtam, megígértem magamnak,
hogy új perspektívával kezdem a másnapot. Igen, Josh száz
százalékig viszonozza az iránta érzett vonzalmamat, de ő
egyúttal száz százalékig az üzlettársam is, és nagy
megkönnyebbülés egyetérteni abban, hogy egyelőre félretesszük
a románcot.
De most, a mai harmadik és egyben utolsó üzleti
megbeszélésünkön nem tudom eldönteni, hogy a dolgok jobban
vagy rosszabbul állnak-e, mint korábban. Josh ismerteti a Kívánj
Valamit-tel való együttműködés menetrendjét egy
konferenciaasztalnyi befektetővel, de alig minden ötödik-hatodik
szót értem, ami elhagyja a száját. Azt a fincsi száját. Amikor Josh
beszél, mindenki érdeklődését megragadja a teremben. Az
enyémet kivéve. Mert én már tudom, hogy miben jó igazán az a
száj.
A francba. Ez a baj a félretett dolgokkal – megmaradnak, csak
nem foglalkozunk velük.
Hallom a kifejezést, hogy „butikszerű személyre szabás egy
nagynevű üzlethálózatban”, és tudom, hogy ez a jel Brody
számára, hogy vegye át a szót, és zárja le a megbeszélést. Elég jól
begyakorolt folyamat három majdnem teljesen egyforma mai
megbeszélés után. Úgy működnek, mint egy óramű, Josh átadja a
terepet Brodynak, majd leül, és közben finoman hozzám ér a
térde.
És… egyből libabőrös is leszek.
Jesszus, Peyton. Ez csak egy térd! De az ő térde. És eszembe jut a
mondóka általános iskolás koromból, amelyik segített
megtanulni nekünk, hogy milyen csontokból áll az emberi test.
A térdcsont a combcsonthoz kapcsolódik. És a combcsontok
között…
– Remek munkát végzett ma, Peyton. Egy nap három
megbeszélés megterhelő lehet.
Melegség önti el az arcomat, és felállok, hogy kezet fogjak
Brodyval.
– Kösz – sikerül kinyögnöm, és pislogok, hogy visszatérjek a
valóságba a fantáziámból. – Harmadszorra már csak sikerült,
nem igaz?
– Szerintem mind a háromszor – kacsint rám Josh, és a nyakam
is belepirul.
– Hát, a termék tulajdonképpen eladja önmagát – teszem
hozzá, és elkezdem összepakolni a mintapéldányokat. – De úgy
tűnt, hogy ezeknek a befektetőknek főleg az tetszett, hogy milyen
személyre szabottak lehetnek ezek az ajándékok. Egyetértetek?
Semmi sem jobb az üzleti zsargonnál arra, hogy visszarángassa
a hormonokat a szikla pereméről.
Mély lélegzet, Peyton.
Az utolsó befektető is elhagyja a termet, Tobyval, Brodyval,
Joshsal és velem a sarkukban, indulunk a bérautókhoz. Van még
pár óránk, mielőtt ki kellene érnünk a repülőtérre, de Toby és
Brody megbeszélte egy régi munkatársával, hogy isznak egyet,
így Joshsal szabad a délutánunk. És mivel délig ki kellett
jelentkeznünk, így nem térhetünk vissza a hotelszobába. Ami
némi megkönnyebbülést jelent.
Josh leveszi a zakóját és a nyakkendőjét, a csomagunk mellé
hajítja a bérautó hátsó ülésére. Hihetetlenül szexi egy szál
ingben, a testhez simuló anyag alatt jól látszik, milyen izmos a
mellkasa. Sajnos nincs túl sok időm, hogy megbámuljam. Beül az
autóba, én is bemászok utána, bár fogalmam sincs, hová készül
menni. De ekkor Josh kihajt a parkolóból, és elindul az
autópályán egyenesen a repülőtér felé. Talán ott fogjuk elütni az
időt.
– Tényleg nagyot alakítottál ma, Peyton. Totál le voltunk
nyűgözve. Brody nem a levegőbe beszélt.
– Ez igazán hízelgő. De nem hiszem, hogy akár csak fele ilyen jó
is lettem volna nélkületek.
Ez az igazság. Bármilyen hihetetlenül elterelte is a figyelmemet
Josh a megbeszélések alatt, egyúttal elképesztően bátorító is volt.
Mindnyájan azok voltak. Brody, Toby és Josh akkor sem lehetett
volna segítőkészebb, ha pompomlány egyenruhában jelennek
meg a tárgyalásokon. Nem tudom elfojtani a kuncogást a
gondolatra.
– Mi olyan vicces? – néz rám Josh gyanakodva.
– Ó, semmi. – Elégedett vigyor terül szét az arcomon, ahogy az
utat figyelem. – Csak egy vicces gondolat.
– Akkor itt van még egy vicces gondolat – közli. – Mivel van egy
kis szabadidőnk, mit szólnál hozzá, ha meglátogatnánk a
legőrültebb srácokat, akiket ismerek?
Összeráncolom a homlokomat.
– Khm, részleteket, kérlek.
– Claire unokatestvérem elég közel lakik ide. Négy gyereke van,
mindegyik fiatalabb hatévesnél. Igazi huligánok, de imádom
őket. Ha feljövök ide munkaügyben, szeretek beugrani hozzájuk,
de nem akarlak magammal rángatni, ha nincs hozzá kedved.
Kitehetlek a…
A szavába vágok, talán kissé túlságosan is lelkesen.
– Szívesen találkozom velük, úgy értem, remek kikapcsolódás
lenne az izgalmas megbeszélések után az ellátási láncról –
teszem hozzá, és próbálok nagyon lazának tűnni.
– Remekül hangzik. – Josh rám vigyorog, és a következő
kijáratnál lehajt az autópályáról.
Mindkettőnk szerencséje, hogy az anyósülésen ülök. Ha ilyen
mosolyt villantott volna rám, amikor én vezetek, akkor hamar
megbántuk volna, hogy nem kötöttünk extra biztosítást a
bérautóra.
 Claire, aki főállású anya, és a következő gyerekét várja,
valamint a férje, aki heti nyolcvan órát dolgozik mérnökként, alig
pár percre lakik az úttól. Leparkolunk a behajtón egy nagy,
tengerészkék kisbusz mögött, és kis harangocskák csilingelnek
lágyan, amikor megnyomjuk a csengőt. Igazi külvárosi hangulat.
– Josh bácsi!
Feltárul az ajtó, és három apró emberke szökell ki rajta,
átkarolják Josh lábát, és az ingujját kezdik rángatni. Egy barna
hajú nő áll mögöttük egy kislánnyal a karján. A pocakja alapján
gondolom, hogy Claire az. Halványlila foltok sötétlenek a szeme
alatt, mint Joshnak, amikor késő éjszakáig dolgozik. Ha nem
említette volna, hogy unokatestvérek, akkor azt hihetné az
ember, hogy Claire és Josh testvérek.
– Rendben, rendben, egyszerre csak egy jöjjön! Van elég ölelés
mindenki számára – nevet Josh, felkapja a csapatból a
legkisebbet, egy sötét hajú, farmeroverálba bújtatott totyogóst. –
Connor, ő itt Peyton. Mondd szépen, „szia, Peyton”.
– Sziaaaa, Peyton – köszönnek mindannyian egyszerre. Még a
Claire karjában lévő kicsi is felsikolt örömében.
Mosolygok és integetek – két kisfiú és két kislány. Az újszülött
oldja majd fel a döntetlent.
– Bocs, hogy kupi van – szabadkozik Claire, és visszatűr egy
tincset a kócos kontyába. – Persze mindig kupi van. De most kissé
nagyobb, mint általában. Connor pár napja ünnepelte a második
születésnapját, igaz, Connor?
Connor büszkén bólint, aztán Josh ingébe temeti az arcát.
Megremeg a szívem a látványra, ahogy Josh a karjában tartja a
kicsit. Azon kapom magam, hogy egy pillanatra elképzelem,
hogyan néznének ki a gyerekeink. A hormonjaimnak sürgősen
vissza kell térniük a normális szintre.
– Gyertek, gyerekek. Mutassuk meg Peytonnak, milyen klassz
játszóteretek van. – Josh leteszi a földre Connort, és a három
gyerek azonnal elrohan. – Az utolsó lesz a záptojás!
– Nincs rohangálás a házban! – kiáltja félig nevetve Claire a
gyerekei után. Próbál rosszallóan nézni Joshra, de gyorsan
elmosolyodik. – Szóval, melyikünk lesz most a záptojás, te vagy
én?
Josh az ajtó felé biccent, hogy Claire-rel menjünk előre.
– Önként vállalom a záptojás szerepét – mondja nevetve. –
Kemény munka, de valakinek meg kell csinálnia.
Claire végigvezet minket a hallon, közben elmondja, hogy mi
hol van, aztán kilépünk a hátsó kertbe. A tágas gyep és a magas,
jól megmászható fák olyanok számomra, mint egy valóra vált
álom. A kert – elő- vagy hátsó – elképzelhetetlen volt mindig is
egy olyasvalaki számára, aki városban nőtt fel, mint én is.
Hintázni vagy baseballozni csak a parkban lehetett, a filmekben
láttuk, hogy a külvárosokban élő gyerekeknek van ilyesmijük.
A Claire-ék háza mögött elterülő fél hektáros terület akár egy
ilyen filmben is szerepelhetne. A közepén áll a játszótér négy
hintával, eggyel-eggyel minden gyerek számára, meg egy
gigantikus, vakítóan sárga csúszda.
– Josh bácsi a záptojás! – kuncogja az egyik kislány a hintáról,
mire a másik három gyerek is nevetésben tör ki.
Josh úgy tesz, mintha megszagolná magát, aztán befogja az
orrát, és elhessegeti a képzelt bűzös szagot. Ez elég is ahhoz, hogy
Claire-rel mi is nevetni kezdjünk. A gyerekek egymás után
lecsúsznak a csúszdán, közben pedig Claire elmeséli a kerti
játszótér történetét, hogyan vásárolta meg Josh, és töltött egy
egész hétvégét azzal, hogy összeszerelje.
– A férjem túlórázott, hogy előre ledolgozza a szülés utáni
szabadságot – paskolja meg a pocakját. – Annyira hálás vagyok,
hogy a gyerekek előtt egy ilyen időszakban is van egy olyan
nagyszerű férfi példakép, mint Josh.
Josh lehajtja a fejét, apró mosoly játszik a szája szögletében,
ahogy feltűri az ingujját.
– Csak megteszem, ami tőlem telik.
Még soha nem láttam őt ilyen szerénynek.
Claire bemegy a házba, hogy letegye aludni a babát, a másik
három gyerek pedig verseng Josh bácsikájuk figyelméért.
– Nem kell jönnöd játszani. Tudom, hogy nem ahhoz vagy
öltözve – biccent Josh a szűk piros ruhámra és fekete blézeremre.
Összehúzom a szememet. Ez kihívás akar lenni? Lerúgom a
fekete magas sarkúmat, és futásnak eredek a játszótér felé.
– Érj utol, ha tudsz, záptojás!
A következő másfél órát játékkal töltjük. Jó régóta nem
képzeltem már el azt, mintha a föld lávafolyó lenne, de a
gyerekek szerencsére szeretik megtanítani a felnőtteket, hogyan
kell játszani. A bújócska alatt, amikor Josh a hunyó, hagyom
magam gyorsan megtalálni, hogy aztán együtt keressük tovább a
többieket, előadjuk, hogy milyen ügyetlenek vagyunk, úgy
teszünk, mintha nem vennénk észre a gyerekek feltűnően
nyilvánvaló búvóhelyét.
Josh nagyon jól bánik a gyerekekkel, de azt nem gondoltam
volna, hogy én is ilyen gyorsan összebarátkozom majd velük.
Amikor elbúcsúzunk, hogy elérjük a gépünket, Connor
belekapaszkodik a lábamba, és könyörög az új Peyton
nénikéjének, hogy maradjon még. Elönti a szívemet valami, amit
magamnak sem tudok megmagyarázni.
– Még soha nem láttam ilyennek a gyerekeket egy
ismeretlennel – jegyezi meg Josh a repülőtérre menet. – Tényleg
megkedveltek téged.
– Én is megkedveltem őket. Gondolod, hogy visszajöhetünk
megint, ha a környéken járunk üzleti ügyben?
– Hát persze. Amit csak akarsz.
Amit csak akarok? Kibámulok a zöldellő szőlőtőkékkel teli
dombokra. Mi az, amit valóban akarok? Azt akarom, hogy jó üzlet
süljön ki a megbeszélésekből. Ez biztos bevételt jelentene
számomra. Méghozzá nem is kicsit. Azt jelentené, hogy jobb
életet biztosíthatok a nagyinak és magamnak.
De soha nem voltam az a fajta nő, aki csak egy dolgot akart. És
a másik dolog, amit akarok, az a legcsodálatosabb emberi lény,
akit valaha láttam, aki alig fél méterre ül tőlem, az egyik keze a
kormánykeréken, így tökéletes rálátásom nyílik szögletes
profiljára, ahogy az útra szegezi a tekintetét.
És most már tudom, hogy ő is akar engem. Ami csak még
jobban megnehezíti, hogy ne vegyek tudomást ezekről az
érzelmekről.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Peyton

A gép kerekeinek zajára ébredek, ahogy leszállunk a kifutóra.

El sem hiszem, hogy elaludtam. Soha nem alszom repülőn. De
miután Josh megtanított a kedvenc kártyajátékára, még
megittunk egy erős koktélt is. Azt hiszem, az alkohol és a
megkönnyebbülés, hogy végre túl voltunk a prezentációkon,
együtt sikeresen elernyesztette a testemet.
Elmosolyodom, milyen remekül érzem magam, mihelyt a gép
megáll a kapunál. Otthon, édes New York! Nos, valójában soha
nem hagytuk el New York államot, de a másfél órás repülőút
akkor egy Mars-utazást is jelenthetne, annyira különbözik az
állam északi része Manhattantől. És ezt olyas valaki állítja, aki a
város szélén él. Jut eszembe, sms-t kell küldenem a nagyinak,
hogy sikeresen leszálltunk.
Fogom a telefonomat, bekapcsolom, aztán elküldök egy gyors
üzenetet. Azt akarom, hogy tudja, szerencsésen megérkeztünk,
de ami még fontosabb, meg akarok győződni arról is, hogy
semmilyen baj nem történt, amíg távol voltam.
A nagyi azonnal válaszol, hogy jól van, és az üzenethez
mellékel egy szemét forgató emojit, valamint egy kérést, hogy
azonnal vigyem el az idősek klubjába. Egy sor piros szívecskét
küldök válaszul. Bár a nagyi ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek
erre az útra, még mindig a világ legrosszabb unokájának érzem
magam, amiért elhagytam a várost alig pár nappal az esése után.
– Az nagyon sok szívecske emoji – jegyezi meg Josh. – Valaki
különlegessel beszélgetsz?
Védelmezően a mellemhez szorítom a telefonomat.
– Kukucskálsz a vállam fölött?
– Nehéz lenne megállni – vág vissza szemérmesen. – Az
ölemben fekszel.
Azonnal felegyenesedem, a szemem majdnem kiugrik a
helyéből. Mi az ördög? Hogy nem vettem észre, hogy
gyakorlatilag rámásztam Joshra?
– Mióta vagyok így? – hebegem, és nem is próbálom titkolni,
hogy zavarban vagyok.
A fejem alig pár centire van az ágyékától, bár elválaszt tőle a
nadrágja, de mégis. Mi van, ha azt hiszi, hogy direkt csináltam,
hogy még egy kis időt tölthessek azzal a testrészével, amelyik
elsőként magához vonzott? A szégyentől elvörösödik az arcom,
de Josht szemmel láthatóan nem zavarja a dolog.
– Nem olyan régóta – vonja meg a vállát. – Azok a kölykök
tényleg nagyon kifáraszthattak. – Kikapcsolja a biztonsági övét,
és feláll, hogy levegye a csomagjainkat a tárolóból. – Nem nagy
ügy. Rövid repülőút volt. És nem akartalak felébreszteni. Úgy
tűnt, hogy nagyon kényelmesen fekszel.
Megkönnyebbülten felsóhajtok. Kényelmesen. Pontosan ez a
helyes kifejezés arra, hogyan érzek Joshsal kapcsolatban.
Amikor először találkoztunk személyesen, és gyorsan rájött,
hogy nekem küldte a szelfit, a dolgok csak egy-két percig voltak
kínosak közöttünk, de gyorsan egy hullámhosszra kerültünk, és
ez azóta is így maradt. Még akkor sem éreztem magam soha
kényelmetlenül vagy kínosan, csak bizonytalannak, néha
zavartnak, amikor nem tudtam, hogy hogyan is állunk
egymással. Nem tudom, mi van benne, de természetesnek tűnik
minden, amikor együtt vagyunk, mintha pontosan úgy történne
minden, ahogyan lennie kell.
Josh olyan sokat utazik üzleti ügyben, hogy vérprofi módjára
navigál a LaGuardián, így hagyom, hogy egyenesen a
legközelebbi kávézóhoz vezessen. Egy félórás szundikálás után
szükségem is van a koffeinre, hogy kibírjam ébren az este
hátralévő részét. Josh a szokásos mandulás tejeskávét rendeli
nekem; magának pedig feketekávét. A vállalati bankkártyával
fizet, ami emlékeztet rá, hogy üzleti úton vagyunk, amíg haza
nem érünk.
– Ha már a hazamenetelnél tartunk, elvigyelek? – kérdezi Josh
két korty kávé között.
Szó szerint a nyelvembe kell harapnom, hogy ne jegyezzem
meg, milyen menet érdekelne inkább.
Josh észreveszi, hogy nem találom a szavakat, és gyorsan
folytatja.
– Mielőtt azt mondanád, hogy nem szükséges, hadd áruljam el,
hogy nem teljesen önzetlen az ajánlatom. Szívesen beugranék,
hogy köszönjek a nagyidnak, különösen, mivel én vagyok az, aki
elraboltam a lakótársát a hétvégére.
El sem tudom hinni, hogy Josh milyen figyelmes. Már az is több
volt, mint amit kérhettem, amikor a segítségünkre sietett, miután
a nagyi elesett, de az már egyenesen édes tőle, hogy a hogyléte is
ennyire érdekli. Feszélyezetten elmosolyodom, nagyot kortyolok
a kávémból, hagyom, hogy a tejes mandulaíz elűzze az
álmosságomat.
– Remek lenne, ha hazavinnél. A nagyi biztos szívesen látna,
mielőtt elmegy a klubba.
– Csak ezúttal ne aludj el útközben, rendben?
Felemelem a kisujjam.
– Kisujjeskü.
Josh összefonja az ujjainkat, az ajkához húzza a kezemet, és
puszival pecsételi meg az eskünket.
– Szavadon foglak.
Istenem, mit meg nem tennék, hogy fogjon…
Megborzongok, ahogy eszembe jut a tegnap este emléke,
amikor azok a puha ajkak az enyémhez tapadtak. Milyen érzés
volt őt a számba venni. Mielőtt még behúztam volna a vészféket,
természetesen. Így volt helyes, nyugtatom magamat.
Meglepően gyorsan hazaérünk, a forgalom istenei nagylelkűen
mellénk álltak ma este. Arra sincs időm, hogy előkotorjam a
kulcsomat, a nagyi kitárja az ajtót, és idétlenül táncikálni kezd a
járókerettel.
– Itthon van! A kedvenc vészmadaram! – Valahogy sikerül
szorosan, fél kézzel magához ölelnie, miközben a járókerettel
egyensúlyoz.
Istenem, mennyire hiányzott nekem. Pedig csak egypár napig
voltam távol.
A nagyi levegő után kap, mikor észreveszi, hogy társasággal
érkeztem.
– Josh, milyen édes, hogy beugrott – turbékolja. – Még meg sem
tudtam rendesen köszönni, hogy megmentett minket a kis
bukfencem után.
A szemem forgatom a szóhasználata hallatán. A „kis bukfenc”
nem fejezi ki pontosan, hogy mi történt. De legalább az orvos
végre megérttette vele, hogy kissé bizonytalan a járása, ezért
biztonságosabb a számára a járókeretet használni.
Bemegyünk a házba, és bedobom a táskámat a szobámba. Josh
és a nagyi a kanapén ücsörög és cseverészik, amikor visszatérek
a földszintre.
– Kell hogy legyen valami módja, hogy megháláljuk – mondja a
nagyi. – Nincs sok pénzünk, de kell, hogy legyen valami. –
Észrevesz a lépcsőn, és megrezzen az arca, de azonnal meg is
jelenik egy pajkos vigyor az arcán. – Vagy talán esetleg Peyton,
tudja, tehetne valamiféle szívességet.
– Ebből elég, nagyi – csattanok fel. Ez az egész dolog már
önmagában is elég nehéz, nem kell, hogy még az átkozott
nagyanyám is próbáljon összeboronálni bennünket. Nem is
tudja, hogy a tegnap este volt, sajnos, az utolsó, amikor
szívességet tettem Joshnak. – El akarsz akkor menni a klubba?
– Szeretnék, édesem. De nem kell eljönnöd értem. Duncan majd
hazahoz. – Josh gyorsan előkapja a kulcsait, a nagyi pedig rám
kacsint.
– Én elvihetem – rázza meg Josh a kulcsait.
Összeráncolom a homlokomat.
– Nem akartál elmenni?
Apró mosolyra húzódik Josh szája széle.
– Á. Nincsen semmi dolgom ma estére. – A nagyira mosolyog,
aztán hozzáteszi:
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek, miután elraboltam az
unokáját a hétvégére.
Szerencsére a nagyi megkímél a további burkolt
célozgatásoktól, amíg a klub felé tartunk. Helyette megállás
nélkül mesél a ma esti videójáték-bajnokságról, részletekbe
menően elmagyarázza Joshnak a szabályokat. Nem tudom, hogy
Josh csak tetteti-e, vagy sem, de úgy tűnik, őszintén érdekli a
dolog, és ezt a nagyi kimondottan élvezi.
Nagyon boldoggá tesz, hogy ilyen remekül kijönnek egymással.
Részei leszünk egymás életének Joshsal még akkor is, ha nem lesz
számomra több üzlettársnál. És a nagyi velem együtt jár. Egy
csomagban, úgy is mondhatnám.
Otthagyjuk a nagyit idős barátja társaságában, és arra
számítok, hogy Josh megfordul majd, hogy hazavigyen. De
ehelyett meglepő ajánlattal áll elő.
– Az a helyzet, hogy közelebb vagyunk az én lakásomhoz, mint
a tiédhez – közli. – És, csak, hogy tisztázzuk, mindjárt éhen halok.
Hazavihetnénk hozzám egy pizzát, hogy hangzik?
Belebizsergek az izgalomba. Hogy hangzik? Úgy hangzik, mint
egy randi, hát így hangzik. De a pizzázás és a smacizás a kanapén
nem illik bele pontosan abba, amiben nem egészen huszonnégy
órával ezelőtt megállapodtunk.
– Vagy jobban szeretnéd, ha inkább hazavinnélek?
A csudába, túl sokáig vártam a válasszal.
– Nem, nem, dehogy. – Az ajkamat rágcsálom, keresem a
megfelelő szavakat. Gyorsan rájövök azonban, hogy nem
léteznek. A pokolba az egésszel. – A pizza remekül hangzik.
Josh esküszik egy pizzériára, amelyik alig pár perces kitérőt
jelent. Ez a jó abban, ha az ember New Yorkban él: soha nem
vagy egy kőhajításnál messzebb egy pizzériától. A külváros plusz
előnye, hogy még parkolóhely is van.
Joshék háza saját mélygarázzsal rendelkezik, egy olyan
luxussal, amelyről eddig azt hittem, hogy csak az Upper East
Side-i milliomosok engedhetik meg maguknak. Igaz, Josh az
ország egyik legnagyobb borkereskedelmi hálózatának az egyik
vezetője. Biztos nem szűkölködik a pénzben.
Ragaszkodom hozzá, hogy én cipeljem a pizzásdobozt, a forró
kartonpapír legalább eltereli a figyelmem arról, Josh milyen
hihetetlenül szexin fest.
– Érezd magad otthon – mondja, miközben elfordítja a kulcsot
a zárban. De az ajtó mögött feltáruló lakás egyáltalán nem
hasonlít egyetlen otthonra sem, ahol korábban megfordultam.
Besétálok az előtérbe, és hamar rádöbbenek, hogy igazam volt
a pénzt illetően. Josh lakása elegáns, modern, hófehér holmikkal
van berendezve. Nem olyasmivel, amit az ember egy kollégiumi
szobába vesz – hanem olyasmivel, amit az ember csak olyan
katalógusokban lát, ahol fel sem tüntetik az árakat. Ha meg kell
kérdezned, hogy mennyibe kerül, akkor nem engedheted meg
magadnak. Az egyetlen kivétel? Egy barna bőrkanapé, a támláján
egy fehér takaróval. Elnyűtt darab, nem új, mint minden más a
lakásban.
– Ennek mi a története? – Lerúgom a cipőmet, és a kanapéhoz
lépek, végigsimítok az ujjaimmal a háttámláján.
– Kirí a többi közül, igaz? – kuncogja Josh. Istenem, ez a
nevetés… Rekedtes, de édes is, mint a méz egy whiskey-s
pohárban. – Tényleg megvan a maga története.
– Azt sejtettem. – Leülök, belesüppedek a párnába, leveszem a
támláról a plédet, és az ölembe fektetem. – Csupa fül vagyok.
– A szüleim nappalijában állt – kezdi, miközben kisétál a
konyhába, és kinyit egy üveg vörösbort. – Gimnazista koromban
gyakorlatilag azon a kanapén laktam. Megengedték, hogy
magammal hozzam, amikor beköltöztem a városba. Egy kis
emlékeztető arra, hogy honnan jöttem. – Megfordul egy-egy
pohárral mindkét kezében. – Szerinted csúnya?
Megrázom a fejemet, és elveszem tőle a poharamat.
– Szerintem szuper édes. Remek emlékeztető a gyökereidre. És
illik is ide.
Büszke a mosolya, sőt kissé hipnotizáló. Ha el akar bűvölni,
akkor jó úton jár.
– Mit is mondhatnék? Ha tudom, hogy mit akarok, akkor
mindig elérem, hogy az enyém legyen.
Nagyot nyelek, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból. Valahogy
úgy érzem, hogy nem csupán a kanapéról beszél, így aztán
gyorsan elterelem a beszélgetést valami gyakorlatiasabb és
sokkal kevésbé szexi témára.
– Nem veszélyes egy kicsit vörösbort inni fehér szőnyeg fölött?
Josh összehúzza a szemét, mosoly játszik a szája szögletében,
ahogy közelebb lép. Elég közel van már ahhoz, hogy
megrészegítsen, anélkül, hogy akár csak belekortyoltam volna a
borba.
Felemeli a poharát, megvárja, hogy koccintsak vele.
– Nem veszélyes egy kicsit, hogy kettesben legyünk, amikor
megbeszéltük, hogy tartjuk a távolságot?
Megdermedek, elnyílnak az ajkaim. Csak akkor tudok újra
megszólalni, amikor Josh összekoccintja a poharaink szélét.
 – Én, khm, én is éppen ezt akartam kérdezni tőled. –
Megforgatom a bort a pohárban, de vigyázok, hogy egy csepp se
folyjon ki. – Mert ez nagyon is úgy érződik, mint…
– Mint egy randi? – fejezi be a gondolatomat, és valószínűleg
vörösebb az arcom, mint a bor színe.
– Olyasmi. Az? – suttogom, és feléled bennem a remény.
– Nos. – Josh leteszi a poharát az asztalra, aztán teljesen felém
fordul. – Feltett szándékomban állt betartani az egyezségünket,
hogy egyelőre félretesszük a romantikát.
Én is leteszem a poharamat az asztalon fekvő másik alátétre.
– Állt vagy áll? – kérdezem szelíden, és azt remélem, hogy már
tudom is a választ.
– Állt. – Megsimogatja az arcomat, a fülem mögé simítja a
hajam, és gyengéden megmarkolja a tarkómat. – De egyáltalán
nem könnyíted meg a dolgom. Ahogy kinézel, az isten
szerelmére… Mit kellene tennem?
– Csókolj meg! – suttogom, és magam is meglepődöm a
szavaimon.
Josh pedig engedelmeskedik. Egy szempillantás alatt a számra
tapad az ajka, és ismét megtaláljuk a ritmust, összefonódik a
nyelvünk, ahogy mohón felfedezi a számat. Lefejti rólam a
blézert, felfedi a vállam és a kulcscsontom, csókol, harapdál és
felizgat. Pillanatokkal később a blézer sorsára jut a ruhám is,
Josh kicipzárazza és lehajítja, csak egy égővörös folt a hófehér
szőnyegen.
Hátrahajtom a fejem, a kéj elfojtott nyögése szakad fel a
torkomból, amikor Josh nyelve elindul lefelé a kulcscsontomtól a
két mellem közé, forró és mohó a lélegzete. A bimbóim
megmerevednek a fekete csipkemelltartó alatt, feszesek és
kemények, és készen állnak rá. A bőröm minden
négyzetcentimétere esedezik az érintéséért, feláll minden
szőrszálam, minden gyengéd harapása csak tovább szítja a
vágyamat iránta.
Az ingébe markolok, egyesével kibújtatom a gombokat, aztán
lehámozom a válláról az anyagot, és végighúzom a körmeimet a
hátán. Hallom, hogy kéjesen felnyög. Istenem, olyan
kétségbeesetten vágytam hallani ezt a hangot attól a pillanattól
kezdve, hogy behúztam a kéziféket akkor este.
Már lihegek a vágytól, mire Josh elhúzódik.
– Biztos vagy benne?
Majdnem felnevetek, de inkább csak ördögien elmosolyodom,
kinyúlok, és a nadrágján keresztül megmarkolom a keménységét.
Felnyög, amint erősítek a szorításomon, érzem, ahogy még
jobban megkeményedik a tenyerem alatt.
– Szükségem van rá.
– Hol, bébi? – mordul fel. – Mutasd meg nekem, hogy hol.
Az ölébe ülök, a két térdemmel átkarolom a derekát, és
combjaim között feszülő keménységnek dörgölőzöm.
– Itt.
Már teljesen megmerevedett, és halkan felnyög, amikor újra
ringani kezdek az ágyékán. Meg is tudnám így lovagolni. Most.
Azonnal.
De Joshnak először más terve van. A derekamnál fogva leemel
magáról, és letesz a kanapéra, aztán térdre ereszkedik a fehér
plüss szőnyegen. Egyetlen mozdulat, és már félre is húzza az
útból az átázott bugyimat, a szája forró a nedvességemen,
magába szívja az illatom.
– Olyan kurva nedves vagy, édesem.
Végighúzza egy ujját a nedves húsomon, aztán követi a nyelve
is, és kéjesen megborzongok. A csiklómhoz érinti a nyelvét, és
közben két ujjával belém hatol, míg végül egész testemben
megremegek.
– Itt? – kérdezi, és a szája egy másodpercre se távolodik el a
csiklómtól. Begörbíti bennem az ujjait, hogy megmutassa, mire
gondol. – Itt akarsz engem?
– I-igen – dadogom.
Josh olyan ügyes, annyira koncentrál, ha meg akarja szerezni,
amit akar, és pillanatnyilag teljesen egyértelmű, hogy engem
akar. Máris közel járok a csúcshoz, de még nem engedi, hogy
elélvezzek. Feláll, és megrázza a fejét.
– Nem itt. A hálószobában.
A karjába kap, és belécsimpaszkodom, miközben végigcipel a
hallon. Belöki a háló ajtaját, és feltárul egy újabb hófehér szoba,
benne egy pihe puha fehér takaróval borított franciaággyal.
Ismerősnek tűnik, de csak akkor esik le, amikor Josh letesz az
ágyra, és elkezdi kicsatolni az övét.
Josh szexi szelfijének a háttere előtt ülök. Itt készült a fotó,
amivel ez az egész elkezdődött.
Josh kigombolja a nadrágját, és várakozva figyelem.
Hamarosan életre kel a kedvenc fényképem, és már alig várom.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Josh

Mióta először megláttam Peytont, azóta itt akartam őt tudni az

ágyamban, a puha fehér takarón, egyetlen szál ruha nélkül.
Többször magam elé képzeltem ezt a képet, mint szeretném
bevallani; azt, ahogyan a sötétbarna haja szétterül a meztelen
vállán, kék szeme elkerekedik, és csillog a vágytól. Most pedig itt
van, pontosan úgy, ahogyan elképzeltem. De még az
ábrándjaimban sem nézett ki ennyire jól.
A csípőjénél fogva az ágy szélére húzom, míg lelóg róla a lába,
és az az izgató pont a testén egy magasságba kerül a csípőmmel.
Basszus, milyen gyönyörű. Mint egy átkozott festmény, csak még
annál is jobb. A világ egyetlen múzeuma sem kínál olyan csodás
látványt, mint Peyton barackszín bőre a fehér ágyneműn,
nedvesen és készen rám.
A könyökére támaszkodik, úgy nézi, hogy kilépek a
bokszeremből, és a biztonság kedvéért párszor megsimogatom
magam. Nem mintha szükségem lenne rá. Már a látványtól
teljesen megkeményedtem, ahogy Peyton ott feküdt, és az alsó
ajkát nyalogatta. De olyan észbontóan vonzó, úgy érzem, egy
örökkévalóságig vártam, hogy megcsodálhassam ezt a képet.
Magamba is szívhatom, amíg módom van rá.
– Kész vagy? – kérdezem, hogy megerősítsem, amit a szeme
mond.
Bólint, és lehajolok, hogy megcsókoljam a puha bőrt a nyakán,
hagyjam, hogy magával ragadjon az illata. Őszillat és méz, mint
mindig. Üvegcsébe zárnám, ha tehetném.
Megborzong a leheletemtől, ahogy az ajkaim elidőznek a
nyakán, az erekcióm a hasának nyomul. A kezem élét a combjai
közé nyomom, és ívbe feszül a háta, amikor elhúzom tőle. Nem
szabadna, hogy ilyen szórakoztató legyen a felizgatása.
– Istenem, igen – esedezik, ahogy kifújja a levegőt. Ez a
legszexibb dolog, amelyet valaha hallottam.
Kiveszek egy óvszert az éjjeliszekrény fiókjából és felhúzom,
Peyton pedig a hátára fekszik, a keze a lábai közé siklik. Szent
szar, a csiklóját izgatja a középső ujjával. Nyögés tör fel belőlem.
– Ez olyan kurvára szexi, bébi – nyögöm, és a tekintetem követi
az apró köröket, amelyeket leír az ujjával.
– Tényleg? – Ördögien rám mosolyog, mintha nem tudná,
milyen hihetetlenül izgató figyelni, ahogy magához nyúl az
ágyamban. Összekapcsolódik a tekintetünk, a szemembe néz,
miközben folytatja azokat a lusta köröket.
– Mmm. Igen. De most én jövök, angyalom.
Visszahelyezem a kezét a teste mellé, és átveszem a
hüvelykujjammal a feladatot, hogy a csiklóját izgassam,
miközben belécsúsztatom a középső ujjamat. Elégedetten
felnyög. Olyan átkozottul nedves, rángatózik a teste és remeg
alattam. Csodálatos.
– Olyan tökéletes – nyögöm, és elhúzom a kezem,
megvizsgálom csillogó nedvességét az ujjaimon. A farkam
fájdalmasan sóvárog, hogy megfürödhessen ebben a nedűben. –
Basszus – csak ennyit bírok mondani, látva, hogy mennyire síkos.
Elhelyezkedem hát fölötte, az erekcióm a forrósághoz nyomódik
a combjai között. – Ez így oké?
– Lassan, rendben? – suttogja. – Elég régen volt már.
Bólintok, megígérem, hogy alkalmazkodom a tempójához.
Lassan és egyenletesen. Megadom neki, amit akar, egyszerre csak
egy kicsit.
Olyan gyengéden, ahogy csak tudom, nekinyomom a
makkomat a bejáratának, puhatolózom, Peyton pedig levegő után
kap, és összerándul egy kissé. Tényleg nagyon szűk, de tovább
simogatom a csiklóját, és ez segít ellazítani az izmait. Azt hiszem,
kissé mélyebbre hatolhatok, ha készen érzi rá magát.
– Beszélj hozzám, rendben? – Próbálom visszafojtani az
ölemben erősödő vágyat. Nem akarom, hogy úgy érezze, tovább
kell mennünk akkor is, ha nem akarja. Sajogva vágyom benne
lenni, de ez nem tőlem függ. Ő irányít, és hagyom, hogy tudtomra
adja, mire van szüksége. – Még?
– Mmm, igen, még – nyögi.
Boldogan engedelmeskedem. Előrenyomulok az ölemmel,
hagyom, hogy teljes hosszában belécsusszanjak. Szent szar.
Pontosan olyan jó érzés, mint amilyennek elképzeltem, és még
annál is jobb. Az ajkamba kell harapnom, hogy ne veszítsem el az
önuralmamat.
Pár lassú, bevezető lökés után Peyton rátalál a ritmusra,
emelgeti a csípőjét, hagyja, hogy még mélyebbre hatoljak. A
kurva életbe, ennyi sem elég. Összekulcsolja a lábát a
derekamon, és lehajolok, végigcsókolom a nyakát, miközben
beléfúrom magam, és mohó nyögés szakad fel az ajkáról.
 – Basszus, bébi. Annyira jó. – Általában jobban fejezem ki
magam ennél, de Peyton elrabolta a kifejezőkészségemet.
Gyönyörű, telt mellei ugrálnak, ahogy egyre gyorsabban
döfködöm, és nem bírom megállni, lehajolok, és az egyiket az
ajkaim közé veszem, szívogatom és nyalogatom a bimbója körül,
a másikat megcsipkedem.
– Josh, igen – nyöszörgi, miközben hosszú, vastag szempillái
sepregetnek az arcán. Kezdi átadni magát a révületnek, amelyet
annyira szeretek látni.
De többet akarok. Látni akarom, ahogyan darabokra hullik,
miközben benne vagyok. És annak alapján, ahogy egyre
gyorsabban liheg minden egyes alkalommal, amikor mélyen
beléhatolok, azt hiszem, meg is fogom kapni, amit akarok.
A hüvelykujjam ismét rátalál a csiklójára, a lökéseim ritmusára
simogatom. Peyton vonaglik és összerándul az érintésem alatt.
Aha. Eljuttattam őt oda, ahová akartam, egyenesen a csúcs
közelébe.
– Gyerünk, angyalom! Tudod, hogy mit akarok. Mutasd meg
nekem, hogyan élvezel a kedvemért!
És meg is teszi. Keményen és vadul. A lepedőbe kapaszkodik,
mintha az élete múlna rajta, és elélvez, összerándul körülöttem.
Mintha a mennyországban járnék. És azonnal követem,
belélövellek, és közben a nevét suttogom.
Teljesen kielégülten ráomlok, szorosan magamhoz ölelem,
miközben levegő után kapkodunk.
– Hűha – pihegi. – Ez hihetetlen volt.
– Te vagy hihetetlen. – Hálás puszit nyomok a kipirult arcára,
aztán óvatosan kihúzódom belőle. – Mindjárt visszajövök,
rendben?
Gyorsan kiszaladok a fürdőszobába, megszabadulok az
óvszertől, és megmosom a kezem, miközben próbálok lehiggadni.
Peyton az ágy közepén fekszik összegömbölyödve, amikor
visszatérek, sötét haja szétterül a párnákon.
– Tessék, te álomszuszék. – Kikapok egy tiszta bokszert és egy
pólót a fiókból, és odanyújtom kényelmesen elhelyezkedett
vendégemnek. – Itt van, gyönyörűm. Vedd ezt fel! Éjszaka eléggé
lehűl a szoba.
Peyton felül az ágyon, és felvonja a szemöldökét.
– Itt töltöm az éjszakát?
Nem bírom megállni, hogy fel ne nevessek.
– Hát, nekem nagyon úgy tűnik. De szívesen hazaviszlek, ha azt
szeretnéd.
Egy hosszú pillanatig elidőzik a tekintete a pólón, aztán elveszi
tőlem, és felveszi. Egy kissé túl nagy rá, és imádnivalón lelóg a
válláról. El ne felejtsem nekiajándékozni.
Az ágy szélére csúszik, hogy helyet csináljon nekem. Átkarolom
a derekát, és magamhoz húzom, míg végül szorosan hozzám
simul, és a hajába fúrom az orromat.
– Szép álmokat, Peyton – suttogom, és puszit nyomok a fejére.
De nem válaszol. Már mélyen alszik a karomban.

Mintha csak egy nanoszekundum telt volna el, mielőtt durván

megszólal a telefonom idegesítő csengőhangja. Pislogva
megnézem az éjjeliszekrényen álló órát.
 A francba, máris reggel van? Nyolc óra, hogy egészen pontosak
legyünk. Legkésőbb fél órával ezelőtt az irodában kellett volna
lennem.
Kiugrom az ágyból, és a telefonom után kapok, még éppen
sikerül felvennem, mielőtt bekapcsolna a hangposta.
– Halló, Josh vagyok.
– Még szép, ajánlom is, hogy Josh légy. – Brody az. De nem csak
egy akármilyen Brody. Egy hihetetlenül zabos Brody. – Nem
tudom, ki az ördög venné még fel rajtad kívül azt a telefont. Bár
nálad sosem lehet tudni az utóbbi időben.
Beletúrok a hajamba, próbálom kitalálni, mire utalhatott ezzel
a megjegyzéssel. Úgy döntök, hogy inkább nem veszek róla
tudomást.
– Bocs, elaludtam. Kimerített a hétvégi út. De bent leszek,
amilyen hamar csak tudok, megígérem.
Mostanra már Peyton is félig felébredt, kíváncsian figyel a félig
lehunyt szemhéja mögül. Olyan átkozottul cuki az alvástól kócos
hajával. Bárcsak visszamászhatnék vele az ágyba, és
megajándékozhatnám némi reggeli szexszel. De nincs rá időm,
bármennyire is sajnálom. Be kell mennem az irodába, és
összeszedni magam, hogy piacra dobhassuk a termékét.
– Nem számít. Mozogj! – Brody választ sem várva leteszi a
telefont.
Felsóhajtok, az ágyra hajítom a telefont, és kidörzsölöm az
álmot a szememből. Egy csomó mindenre szívesen ébredtem
volna ma reggel. De ez tuti nem tartozott közéjük.
– Ki volt az? – kérdezi Peyton, és pislog a függöny résein
beszivárgó napsütéstől.
 – Brody, tudni akarta, hogy hol vagyok. Elaludtam, és egy
csomó dolgunk van, hogy a jövő héten piacra dobhassuk a
dobozaidat. Sietnem kell, különben attól tartok, leharapja a
fejemet abban a másodpercben, hogy belépek az iroda ajtaján.
Peyton az óra felé fordul, hogy ellenőrizze, igazat mondtam-e.
Közben 8:35 lett. Muszáj felpörögnöm, ha tíz előtt be akarok érni
az irodába.
– Nem lett volna szabad eljönnöm – motyogja Peyton, és
kimászik az ágyból, hogy összeszedje a holmiját.
A francba, azt már nem. Nem így értettem!
– Ne mondd ezt! – felelem. – Annyira örülök, hogy eljöttél.
Kérlek, ne hidd, hogy ez a te hibád! Nem a világ vége, ha egy
kicsit elkések a munkából.
– Nem ez a lényeg. – Elakad a hangja. – A lényeg az, hogy
megnehezítem a munkánkat. Megegyeztünk, hogy profiként
viselkedünk, aztán mégsem ezt tettük. És most akadályozom a
feladatotokat, Brody dühös, és… és hol vannak a ruháim?
– A nappaliban, mindjárt behozom. – Indulok az ajtó felé, de
megállít, mielőtt odaérnék.
– Majd én. Készülődnöd kell.
Felsóhajtok. Igaza van, de nem akarom ezt beismerni. A munka
fontos, de az is az, hogy Peyton ne úgy lépjen ki az ajtómon, hogy
azt érzi, hibát követtünk el.
– Rendben. De ne menj el addig, amíg nem hívok neked egy
taxit, oké?
Beleegyezően bólint, aztán kislisszan az ajtón, hogy
megkeresse a holmiját. Hívok egy Ubert, aztán gyorsan
lezuhanyozom magamról a szex szagát, megmosom a fogam,
majd magamra kapom az első holmit, ami a kezem ügyébe kerül,
és nem volt rajtam a hétvégén. Mindezt rekordidő alatt.
Tizenöt perccel később indulásra készen állok. Peyton az ajtó
mellett vár rám, a dzsekijét már felvette, a retikülje a vállán. A
tegnapi ruháját viseli, a kölcsönpólómat szépen összehajtogatta,
és letette a kávézóasztalra.
– Azt vidd magaddal – biccentek a póló felé, miközben
felveszem a zakómat. – Jól áll rajtad.
Összeráncolja a homlokát, ezért magam veszem fel a pólót az
asztalról, és becsúsztatom a retiküljébe. Szerencsére nem áll neki
vitatkozni. Elképzelem, hogy ebben alszik majd ma este. Egy kis
részemet magára öltheti, és visszaemlékezhet az együtt töltött
éjszakára. Tetszik ezt a gondolat.
– A taxid mindjárt megjön – ellenőrzöm a telefonomon az autó
helyzetét. – Sajnálom, hogy nem tudlak hazavinni. Minden
rendben lesz?
Peyton idegesen piszkálja a körmeit.
– Csak állapodjunk meg, hogy később beszélünk róla, rendben?
Erről az egészről.
Kettőnk közé mutat, és azonnal közelebb lépek hozzá,
gyengéden megpuszilgatom az arcát.
– Természetesen. Mindent megbeszélünk később. Csak ne
vesztegesd az idődet bűntudattal, rendben? – Az állán lévő
gödröcskére szorítom a hüvelykujjamat, felemelem a fejét, hogy
a szemébe nézhessek. – Mert te és a tegnap éjjel… Mindkettő
megérte.
Bágyadtan elmosolyodik, de ez akkor is egy mosoly. És én
örömmel veszek tőle bármit.
 HUSZADIK FEJEZET

Josh

Azonnal érzem, hogy baj van, mihelyt beteszem a lábam az

irodába. Sokkal nagyobb a csönd, mint amilyennek reggelenként
lennie kellene, és valami fura nyugtalanság van a levegőben,
amitől összerándul a gyomrom. Ez nem az a barátságos irodai
környezet, amelyért olyan keményen dolgoztam az elmúlt pár
évben. Mindenki idegesnek tűnik. Még Irene, a mindig vidám
recepciós is úgy néz ki, mint aki kísértetet látott.
– Mi folyik itt, Irene? – Felakasztom a kabátomat, kétszer is
ellenőrzöm, nem lapul-e egy szörnyeteg a gardróbban, amelyik
terrorizálja az egyébként jókedvű kollégámat.
Irene bágyadtan rám mosolyog.
– Ó, semmi – feleli, de a szeme egészen másról árulkodik,
elkerekedett és aggodalmat sugárzik a piros szemüvegkeret
mögül. Összeráncolom a homlokomat, mire suttogva bevallja az
igazat. – Azt hiszem, beszélned kellene Brodyval. Egész reggel
dühöngött.
Ah, a francba. A legkevésbé egy morgó Brodyra van ma
szükségem. Ilyen közel vagyunk ahhoz, hogy a jövő héten
beindítsuk Peyton üzletét, de minden másodpercet a munkára
kell fordítanunk, hogy ez megtörténhessen.
Hálásan biccentek Irene-nek a vallomásért, aztán elindulok a
társam irodája felé. Az asztala fölé görnyed, villámsebesen
száguldanak az ujjai a klaviatúra fölött, a szemét a monitorra
szegezi.
Kopogok az ajtón, hogy felhívjam magamra a figyelmét.
– Hé, haver, minden rendben?
Ölni tudna a tekintetével.
– Nem, nincs minden rendben. Egy óra és harminc kurva
perces késésben vagy.
– Hűha. Azt tervezem, hogy tovább bent maradok ma,
rendben? – emelem fel védekezőn a kezem. – Ne izgasd fel
magad. Mindent ellenőrzés alatt tartok. Mindennel végeznünk
kell, mielőtt beindítjuk a Kívánj Valamit kampányát.
Brody elégedetlenül felmordul.
– Nem csináljuk a Kívánj Valamit kampányát, Josh. Annak
lőttek.
Olyan csomóba rándul a gyomrom, hogy azt még egy tengerész
is megirigyelné.
– Mi a faszt értesz az alatt, hogy annak lőttek?
Belépek az irodájába, lassan becsukom magam mögött az ajtót.
Már így is mindenki aggódik Brody hangulata miatt, nem akarom
tovább rontani azzal a helyzetet, hogy végighallgassák ezt a
szarságot. Főleg, mivel nekem is nehezemre esik, hogy ne
emeljem fel a hangomat.
– Lőttek – vágja rá Brody. – Vége. Kaput. Éppen most írom róla
a feljegyzést. Ez a termék nem megfelelő a cégünk számára. A
hétvégi út után ez már tökéletesen világos.
Mély, megnyugtatónak szánt lélegzetet veszek, és Brodyt is
biztatom, hogy tegye ugyanezt.
 – Ez most váratlanul ért. Tudom, hogy te vagy a felelős az új
üzletekért, de a hétvégi út igenis jól sikerült. A boltmenedzserek
mindannyian odavoltak az új termék ötletért. Ezzel az
együttműködéssel egészen új szintre emeljük Peyton
vállalkozását.
– Hát persze – gúnyolódik Brody. – Ha a potenciális üzletféllel
való kapcsolattartásra kijelölt személy végre nem a farkával
gondolkodna.
Legalább hármas csomóba rándul a gyomrom.
– Mi a faszt mondtál?
– Azt hiszed, hogy nem vettük észre? – csattan fel Brody, és
még soha nem hallottam ilyen szigorúnak a hangját. – Hogy
Peyton mindig csak veled egy kocsiba volt hajlandó ülni, bárhová
mentünk? És gyakorlatilag megbasztad a szemeddel minden
egyes megbeszélés alatt. Csodálom, hogy egyetlen menedzser sem
tett rá megjegyzést.
– Talán mert túlságosan is az üzleti lehetőségre koncentráltak.
– Próbálom fegyelmezni magam, de az ajkamba kell harapnom,
hogy ne kiabáljak vele. Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen késői
szakaszban képes előállni egy ilyen szarsággal. – Ez egy jó
termék, Brody. Neked aztán tudnod kell, hiszen te voltál az, aki
eredetileg rátalált erre a vállalkozásra, és dolgozni akart
Peytonnal. És mind a ketten tudjuk, hogy szarban vagyunk, ha
most kiszállunk. Muszáj valami újdonsággal piacra lépnünk az
ünnepek előtt, hogy versenyben maradjunk.
– Tényleg emiatt aggódsz? – morogja. – Mert nekem úgy tűnik,
csak az izgat, hogy Peyton közelében lehess, és felszedhesd végre.
Majdnem felrobbanok a dühtől, de lenyelem a haragomat. Mi
Brody baja? A főiskola első hete óta a legjobb barátok vagyunk,
és soha nem veszekedtünk. Sem a munka, sem a nők miatt. Az
első naptól fogva egységes frontot alkottunk. Annyiszor
akadhatott volna ki rám, tényleg éppen most kellett megtennie?
– Hiszek ebben a termékben. Ennek semmi köze Peytonhoz.
– Baromság. Akkor bizonyíts be!
Mit akar, mit csináljak? Ugráljak körbe, mint egy majom?
Mártsam chiliszószba a golyóimat?
Basszus. Semmi nem jut eszembe, amitől komoly
vállalatvezetőnek tűnnék, nem pedig hülyegyereknek. Csak
egyetlen dolog van, amivel bizonyíthatom az igazamat, és ezt
szeretném a legkevésbé. Sajnos nem hiszem azonban, hogy volna
más választásom.
– Rendben. Akkor vegyél ki a projektből.
Súlyos csend telepszik ránk. Brody felvonja a szemöldökét,
magyarázatot vár.
– A háttérbe vonulok. Tarthatod te a kapcsolatot Peytonnal, én
meg majd elvégzem a piszkos munkát. A költségvetést, a
tárgyalást a beszállítókkal, az összes szart, amit te annyira utálsz.
Nem is beszélek Peytonnal egészen addig, amíg nem lesz óriási
siker a terméke.
Szeretném azonnal visszaszívni a szavakat, mihelyst
rádöbbenek, hogy mit ejtettem ki a számon. Mindkettőnkkel
szemben tisztességtelen, hogy a következő héten ne is lássam
Peytont. De az is, hogy kár érje őt, mert kútba esik az üzlet.
Szerencsére vagy sajnos, Brodyt nyilvánvalóan érdekli a
javaslatom. Hátradől a székében, és összefonja a karját a mellén,
miközben megfontolja az ajánlatomat.
 – És mi lesz, ha nem lesz óriási siker? Mi lesz, ha kudarcnak
bizonyul, és bennünket is magával ránt?
Lenyelem a gombócot a torkomból.
– Nem fog – jelentem ki határozottan, de ez nem elég ahhoz,
hogy Brody leszálljon rólam.
– Kösz az áldozatot, Hanson, de a véleményed önmagában még
nem adja el a terméket. – Brody összeráncolja a homlokát,
visszafordul a székkel az asztal felé, jelezve, hogy számára véget
ért a beszélgetés.
Baromság. Nem fog csak így hátat fordítani nekem. Sem
üzlettársként, és főleg nem a legjobb barátomként. Ha nem ütjük
nyélbe ezt az üzletet, akkor teljesen elveszítem Peyton bizalmát,
a Borvarázs pedig a versenyképességét az ünnepi szezonra. Ha
pedig Peyton talál a terméke számára egy másik partnert, akkor
profitot is veszítünk.
Szinte látom magam előtt, ahogy az egyik versenytársunkkal
dolgozik, végigflörtöli az üzleti megbeszéléseket, és együtt
osonnak ki a vállalati rendezvényekről. Már a gondolattól is
lüktet az ér a homlokomban. Minden fronton ettől a
megállapodástól függök. Brodytól. Be kell vetnem mindent, amit
csak lehet.
– Mi lenne, ha egyezséget ajánlanék neked?
Brody tétován hátranéz a válla fölött, aztán felém fordul a
székével, összefonja a két kezét az ölében, mint egy maffiafőnök.
Még egy mély lélegzetet veszek, és megteszem az ajánlatomat.
– Elvégzem a piszkos munkát. Te leszel a kapcsolattartó. És ha
kudarcba fullad a dolog, akkor végérvényesen kitörölöm a
telefonomból Peyton számát.
 Az ajánlat hallatán felszalad Bordy szemöldöke
meglepetésében.
– Szent szar, haver! Azt mondtam, hogy a farkaddal
gondolkozol, nem azt, hogy teljesen mondj le a csajról.
– Tudom – felelem kurtán. – És nem is lesz rá szükség. Ennyire
biztos vagyok abban, hogy ez a termék nem vall majd kudarcot.
Ennyi. Az összes kártyámat kiterítettem. Felajánlottam a
legtöbbet, amit csak tudtam, bár már magától a gondolattól is
émelyeg a gyomrom. Életem legnagyobb tévedése lenne
lemondani Peytonról, de is fogom elkövetni ezt a hibát. Egy
cseppnyi kétségem sincs, hogy a dobozai hatalmas sikert aratnak
majd.
– Szóval? Megegyeztünk?
Kezet nyújtok Brodynak, aki egy pillanatig csak bámul, aztán
megragadja. Egy rövid kézrázás, és egy újabb veszélyes
megállapodást kötöttem. Olyat, amelyről tudom, hogy soha nem
lennék képes betartani, és átkozottul remélem, hogy nem is lesz
majd rá szükségem.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Peyton

Észre sem vettem, hogy Josh mennyire része lett a mindennapi

életemnek a röpke pár hét alatt, amióta megismerkedtünk.
Folyamatos kapcsolatban voltunk azóta, hogy véletlenül
megkaptam a szexi szelfijét, majd személyesen találkoztunk,
hogy megbeszéljük a szakmai együttműködés részleteit, aztán
sms-ben flörtöltünk egymással munka után. Most, hogy jobban
belegondolok, nem is volt egyetlen olyan nap sem a
megismerkedésünk óta, amikor nem jelentkeztünk be a
másiknál.
Legalábbis egészen mostanáig.
Nem hallottam Josh felől, amióta tegnap reggel sietősen
távoztam a lakásából. Nem válaszolt az sms-eimre, de még a
munkaügyben küldött e-mailekre sem, amelyekhez őt is
beraktam címzettnek. Őrület belegondolni, hogy nem egészen
egy hónappal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy ez a férfi
egyáltalán létezik. Most pedig eltelik másfél nap anélkül, hogy
hallanék felőle, és máris aggódni kezdek, hogy eltűnt.
Talán nem fájna annyira a hallgatása, ha nem alig
negyvennyolc órával ezelőtt feküdtünk volna le először
egymással. Előfordult már, hogy a pasik olajra léptek a szex után,
de Josh nem tűnt ilyen típusnak. De még ha ilyen is lenne, akkor
is együtt fogjuk tölteni a következő hetet az irodában, egész
éjszakákat fogunk végigdolgozni, hogy felkészüljünk a nagy
napra. Kissé nehéz elkerülni valakit, amikor alig egy
karnyújtásnyira ül tőled egy konferenciaasztalnál.
Pittyeg a lift, kinyílik az ajtaja a Borvarázs emeletén, kilépek a
merlot színű szőnyegre, és indulok egyenesen Josh irodája felé.
Brody valószínűleg az számlaegyenleg ellenőrzésével büntette,
miután tegnap elkésett. Kuncogok, ahogy elképzelem, hogy szinte
belefullad a számlákba és táblázatokba. Ez megmagyarázná,
hogy miért tűnt el.
Kétszer kopogok Josh ajtaján, aztán benyitok, amikor nem
válaszol. Nem Josh varázslatos mosolya fogad, mint általában,
nincs odabenn semmi látnivaló a számítógép monitorjának
ragyogásán kívül.
Josh nincs itt.
Megnyitom a naptárt a telefonomon, ellenőrzöm, hogy igen,
valóban mára beszéltük meg a találkozót. Úgy van. Délután 2, az
online értékesítési kampány véglegesítése.
Valószínűleg nem tart sokáig, mivel Josh és én már rengeteg
időt fektettünk a munkába a marketinges csapattal együtt. Egy
óra múlva végeznék is, ha Josh időben megérkezne. Miért késik
el újabban mindenhonnan?
Nincs értelme az üres irodájában ücsörögni, ezért átmegyek a
konferenciaterembe, ahol a megbeszélést tartjuk. A marketinges
csapat nagy része már ott is van, hogy előkészítsék a
reklámprezentációt. Az asztalfőn, ahol általában Josh foglal
helyet, most Brody lapozgat vadul egy halom kiprintelt reklámot,
annyira belemélyed a munkába, hogy észre sem veszi az
érkezésemet.
– Jó reggelt – köszönök, és Brody felnéz.
– Ó, remek, éppen időben érkezett. – Feláll, a kezembe nyom
egy paksamétát átnézésre, aztán visszatér a saját
papírmunkájához. – Csak egy perc, és kezdünk.
Csak egy perc? Nem vette észre, hogy hiányzik a csapat egyik
legfontosabb tagja? Ha ő nem hozza szóba, akkor majd én fogom.
– Hol van Josh? – Körülnézek a teremben, várom, hogy most
már bármelyik másodpercben belépjen az ajtón, egy pohár
kávéval a kezében, ragyogó mosollyal a jóképű arcán. És a
tegnapi fiaskó után jobban teszi, ha nem késik el.
Brody meglazítja a nyakkendőjét, felnyitja a laptopját, kerüli a
tekintetemet.
– Már nem Josh az összekötő ebben a projektben.
Összerándulok a meglepetéstől.
– Ez meg mit jelent?
– Azt jelenti, hogy mostantól egészen a piacra dobásig nem
Joshsal fog dolgozni, hanem velem. – Olyan lazán mondja ezt,
mintha az időjárásról beszélgetnénk, nem pedig ilyen lényeges
kérdésről.
Nem Joshsal dolgozom tovább? Összezavar és el is szomorít a
hír. Ürességet érzek magamban a gondolattól, hogy nem Joshsal
dolgozom ezután, nem láthatom, ahogy felcsillan a szeme egy
hirtelen támadt jó ötlettől, hogy nem nyomhatom a lábának a
térdemet a megbeszélések alatt.
– Ezt mikor döntötték el?
Tudom, hogy kissé túl kíváncsinak tűnhetek, de azt hiszem,
jogom van tudni, már csak szakmai szempontból is. Egészen
mostanáig mindennel Joshhoz kellett fordulnom. Ő intézte a
szerződéseket és a tárgyalásokat, minden apróságot egészen a
csomagolás megtervezéséig. Brody csak a nagyobb képet látta át,
inkább a háttérben dolgozott. Fölöslegesnek, de legalábbis
kockázatosnak tűnik egy ilyen nagy változtatás egy héttel a
piacra lépés előtt.
– Tegnap reggel – feleli Brody.
Visszacsengenek a fülemben a szavai. Tegnap reggel. Vagyis
közvetlenül az után, hogy távoztam Josh lakásából. Kizárt, hogy
ez csupán véletlen legyen.
– Volt rá valami különleges ok?
Minden másodperccel egyre erősebb görcsbe rándul a
gyomrom. Nem bocsátanám meg magamnak, ha kiderülne, hogy
Josh azért nem dolgozhat velem tovább, mert miattam késett el a
munkából.
Brodyn látszik, hogy elege van belőlem, de udvariasan
mosolyog.
– Josh bejött hozzám, és megkért, hogy vegyem ki a projektből,
én beleegyeztem, és cseréltünk. Talán problémát jelent?
– Természetesen nem – hebegem, talán egy kicsit túl gyorsan
vágtam rá. – Csak kíváncsi voltam. Ez elég nagy változás ilyen
közel a projekt végéhez. De megértem.
Micsoda eget rengető hazugság. Semmit sem értek. Ennek a
dolognak pontosan annyi értelme van számomra, mint a
kvantumfizikának. Mi az ördögért kérte volna pont Josh azt, hogy
ne kelljen velem dolgoznia? És ami még fontosabb: miért nem
említette ezt nekem ő maga?
Legszívesebben folytatnám a faggatózást, hogy a végére járjak
a dolognak, de még egy kérdés, és Brody rájönne, hogy valami
van kettőnk között. Befogom hát a számat, leülök az asztalhoz, és
elteszem későbbre az ügyet. Nagyon sok mindent kell ma még
megbeszélnünk. Éppen ezért most nem tudok még azzal is
foglalkozni, hogy összetörte a szívem és vérig sértett a
méltóságomban egy pasi, aki a szex után eltűnt.
Háromszor annyi időbe telik végigmenni a digitális értékesítési
kampányon, mint amennyire számítottam. Mint kiderült,
Brodynak fogalma sincs semmiről, amiben Joshsal már
megállapodtunk, így állandóan vissza kell menni, és mindent
elmagyarázni neki. Mit mondjak, elég dühítő. A hétvégi utunk
adta lendület hirtelen eltűnt, és Josh határozott irányítása nélkül
olyan, mintha három lépést hátráltunk volna. És már csak hét
nap van a dobozok polcra kerüléséig. Istenem, segíts!
A nap kezd lemenni Manhattan fölött, kísérteties
narancsfényben füröszti a konferenciatermet, mikor Brody végre
véget vet a megbeszélésnek. Mennyire kifejező. Manhattan és én
is sötétségbe borultunk.
Alig három lépést sem teszek kifelé, máris előkapom a
telefonomat, és sms-t küldök Joshnak, magyarázatot követelve.

Én: Brody szerint te kérted, hogy vegyen ki a

projektből. Van valami oka, hogy többé nem akarsz
velem dolgozni?

Látom, hogy elolvasta az üzenetet, de nem jelenik meg a három

pont a kijelzőmön, ami jelezné, hogy válaszra méltat. Így hát
tovább próbálkozom.
 Én: Komolyan? Nincs mit mondanod? Kérlek, csak
áruld el, hogy mi történt! Minden rendben kettőnk
között?

Elolvassa, de ismét nem válaszol. Remeg a gyomrom az

idegességtől. Valami történt, és meg kell tudnom, hogy mi az.
Sarkon fordulok, visszamegyek a konferenciaterembe, ahol
Brody az értékesítési igazgatóval beszélget, még mindig próbálja
megérteni az egyik reklámot, amelyet Joshsal találtunk ki.
– Hé, Brody! – szakítom félbe őket. – Nem tudja, működik Josh
telefonja?
Brody válla megrándul, összeszorítja a száját.
– Aha. Semmi baj a telefonjával. Most kaptam tőle egy sms-t.
Belesajdul az állam, ahogy mosolyt próbálok erőltetni az
arcomra. Bármi folyik is itt, az biztos, hogy Brody is benne van.
És ez kurvára nem tetszik nekem.
– Szólna neki, kérem, hogy szeretnék beszélni vele? – kérdezem
feszülten.
Elernyed Brody válla, aztán nagyot sóhajt.
– Aha – motyogja. – Majd szólok neki, Peyton.
Érződik a hangján, hogy komolyan beszél. És az is, hogy ettől
nem fog változni semmi. Az a szemét Josh Hanson megkapta
tőlem, amit akart, és most eltűnik.
Ahogyan a többi beképzelt bunkó is előtte.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Peyton

Két héttel később

Az ajándékdobozaim a múlt héten kerültek ki a boltokba, és

eleinte állandóan emlékeztetnem kellett magam, hogy a jó
dolgokhoz idő kell. Évek kemény munkájába került, hogy
eljusson idáig a vállalkozásom. Bár hatalmas lépés volt ez az
üzlet, de akkor is csak egyetlen lépés, nem pedig egy ugrás.
Legalábbis erről igyekeztem magam meggyőzni.
Aztán egy hét elteltével hirtelen kezdett megmutatkozni az
eredmény. Remek blogértékelések. A megrendelések azonnali
emelése szinte minden egyes boltban. Alig hét nap elteltével több
lett a nyereségem, mint amennyit a saját online boltom egész
évben termelt.
Lehet, hogy a jó dolgokhoz idő kell, de úgy látszik, hogy a
remek dolgok egy szempillantás alatt megtörténhetnek.
– Még egy palack bubit! – kiált oda Libby nevetve a pultosnak,
Sabrina pedig bátorításképpen lehúzza, ami a poharában
maradt.
Mondanom sem kell, hogy ma én állom a cechet.
Eddig nem is tudtam, hogy a Speakeasyben egyáltalán tartanak
pezsgőt, de a kedvünkért leporolták a készletet. Nagy
pukkanással kinyílik a második palack, kihabzik a söröspohárból
a nedű, amelyből isszuk, mert pezsgőspohár az nem volt a
bárban. Pezsgő söröspohárból. Azt hiszem, ez tökéletesen
jellemez hármunkat.
– Mondjátok, hogy csíííz! – Odaadom a telefont az egyik
pultosnak, összebújunk Libbyvel és Sabrinával a GRATULÁLUNK,
PEYTON! feliratú transzparens alatt, amelyet a szokásos
asztalunk fölé akasztottak ki.
– Nem, ne csízt mondjunk! – kiált fel Sabrina. – Mondjuk azt,
hogy Kívánj Valamit!
A pultos megcsinálja a fényképet, de amikor visszaadja a
telefont, látom, hogy a felvétel nem sikerült valami jól. Ezek
szerint a cégem nevét mondva nem lesz ugyanolyan szép a
mosolyunk, mint a csíztől. Mind a hárman úgy nézünk ki a
képen, mintha éppen valami nagyon keményet rágcsálnánk.
– Ó, istenem, ezt meg kell ismételni – panaszkodik Sabrina, de
én csak nevetek, azonnal feltöltöm a képet az Instagramra, és
bejelölöm rajta mindkettőjüket.
– Tökéletes – ellenkezem. – Tökéletes kép egy tökéletes estéről.
Hát, majdnem tökéletes. A nagy ünneplés közepette is
megmaradt az üresség bennem, és az egész világon nincsen elég
pezsgő ahhoz, hogy megtöltse ezt az űrt. Nevetséges, hogy nem
érzem végtelenül boldognak magam. A legjobb barátnőimmel
vagyok a kedvenc báromban, ahol a cégem látványos sikerét
ünnepeljük. Mi mást akarhatnék még?
Felfordul a gyomrom, és nem a pezsgőtől. Pontosan tudom,
hogy mi mást akarok még, de magamnak is alig vagyok képes
bevallani.
 Josh az. Josht akarom.
A gondolat azonnal kijózanít. Már két hét telt el azóta, hogy
kimásztam az ágyából, és szitkozódtam, hogy ugyan lehetséges,
hogy megduplázta a személyes orgazmusrekordomat, mégis hiba
volt lefeküdni vele, mert mindent tönkretehet.
Még ugyanazon a napon új összekötőt kaptam a Borvarázsnál,
és Josh azóta még csak egy sms-t sem küldött, hogy megkérdezze,
mi újság. Azt hittem, azért lépett ki a projektből, hogy a kapcsolat
szigorúan személyes legyen kettőnk között, nem pedig szakmai.
De nem így történt.
Fáj a csönd. A pokolba, gyűlölnöm kellene őt ezért!
De valahogy, mélyen a szívemben kétségbeesetten
reménykedem a „talán”-ban. Talán nem kellene így lennie. Talán
ő is gondol rám. Talán akar engem. Azon tűnődik, hogy talán volt
köztünk valami értékes. Talán valami csoda folytán ő is ebbe a
„talán”-ba kapaszkodik.
– Peyton? Jól vagy?
Nem is vettem észre, hogy a pezsgőspoharamba meredek,
mintha kristálygömb lenne, és elárulhatná, hogyan oldhatnám
meg ezt a dolgot.
– Mi? Ó, nem, semmiség. Jól vagyok.
Mosolyt erőltetek az arcomra, de Libby és Sabrina aggódva
néznek rám, nem veszik be a hazugságot.
– Megint rá gondolsz, igaz? – Libby elégedett mosolya elárulja,
hogy már tudja a választ.
Normális esetben legalább egy szánalmas kis nevetést váltana
ki belőlem ez a célzás, de most nem ez a helyzet. Csak
megforgatom a pezsgőt a poharamban, figyelem, ahogy a
buborékok szétpukkadnak és eltűnnek.
– Nem tudom. Csak… szomorú vagyok? Dühös? Van erre
egyáltalán szó?
– Szohös? – dobja be Libby.
Erre mindhárman felnevetünk. Aztán hirtelen Sabrina torkára
fagy a nevetés, és eltűnik minden szín az arcáról.
– Jól vagy, Sabrina?
Nem válaszol. Helyette megrángatja Libby ruhaujját, suttog
valamit a fülébe, aztán hirtelen mindketten úgy néznek ki,
mintha szellemet láttak volna belépni a bárba.
– Hé, Peyton? Előkeresnéd azt a képet Joshról? Amelyiket a cég
honlapján mutattál nekünk az első találkozásotok után?
Szkeptikusan felvonom a szemöldökömet.
– Ó, hát persze. Miért?
Nem tudom, hogy mi ütött beléjük, de ragaszkodnak a
fényképhez, felmegyek hát a honlapra, és odaadom nekik a
telefont. Összebújva tanulmányozzák a fotót, aztán hátranéznek
a válluk felett, majd ismét le a kijelzőre.
– Khm, csajok? – próbálkozom megint. – Minden rendben?
– Az attól függ – suttogja Libby tétován. – Idevártad ma este
Josht?
Összerándul a gyomrom.
– Mi az ördögről beszélsz?
– Arról a tényről, hogy Mr. Két Hétig Szarban Hagyott a
bárpultnál áll – közli Sabrina. – Tudja, hogy ez a mi helyünk?
Kavarogni kezd a fejem az emlékektől, amikor elmeséltem
Joshnak, hogy a lányokkal a Speakeasyben jártunk. Tényleg
emlékezett rá, vagy csak véletlen az egész? Mindegy, a csajok
biztosan csak hallucinálnak. Kizárt, hogy ez megtörténjen velem.
– Biztos, hogy nem csak egy hasonmás? – kérdezem
kétségbeesetten.
Libby megrázza a fejét.
– Bárhol felismerném azt az állkapcsot.
– A francba, kurvára vonzó. – Sabrina összeszorítja a száját. –
Bocs. Ezt nem kellett volna.
Mély lélegzetet veszek, és felhajtom a maradék pezsgőt.
– Rendben. Megnézem.
Olyan óvatosan, ahogy csak tőlem telik, átnézek a vállam fölött,
és azonnal találkozik a tekintetünk. Ugyanazt a zakót viseli, mint
az üzleti utunkon. Alatta egy világoskék inget, amelyik
csodálatosan kiemeli a szeme színét.
Dögöljön meg, amiért ilyen átkozottul jóképű!
A bárpultra hajol, egy martinispohár van a kezében, de bármit
iszik is, az nem köti le a figyelmét. Nem az ivás foglalkoztatja ma
este, az látszik abból, ahogyan rám mered.
– Aha, ő az. – A torkomban dobog a szívem. – Mi tegyek?
– Menj, és beszélj vele! – vágja rá Sabrina és Libby egyszerre.
Mintha az olyan könnyű lenne. Legszívesebben a kezembe
temetném az arcomat, de nem akarom, hogy az a seggfej lássa,
mennyire összetört. Nem érdemeli meg, hogy tudja, milyen
hatással van rám. Ma este nem, amikor ünnepelnem kellene.
– És mit mondjak neki? „Baszódj meg, amiért leléptél?”
Pánik villan fel Libby szemében.
– Bármit akarsz is neki mondani, jobb lesz, ha gyorsan
kitalálod, mert erre tart.
A következő pillanatban érzem magam mögött Josh jelenlétét,
a nyári vihar ismerős illatát, bár már majdnem véget ért az ősz.
Ő az. Nincs menekvés, azt hiszem.
– Jó estét, hölgyeim. – Halk és édes Josh hangja, mint egy
fuvallat. Utálom, hogy libabőrös leszek tőle. – Ti biztos Sabrina és
Libby vagytok. Olyan sokat hallottam már rólatok. Josh vagyok,
Peyton egyik üzlettársa.
Csak azok vagyunk? Mert kurvára többnek érződött, amikor
bennem volt. Visszatartom a lélegzetemet, próbálom agyoncsapni
a gyomromban repkedő pillangókat.
– Tudjuk, hogy ki vagy – mormogja Libby vicsorogva, de
Sabrina a karjára csap.
– Nem bánjátok, ha egy pillanatra elrabolom Peytont? Nem
akarom megzavarni az estét, mert biztosan a sikerét ünnepelitek.
– Elrabolni? – bukik ki belőlem, talpra ugrok, és
szembefordulok vele. – Mit keresel egyáltalán itt? Te voltál az, aki
eddig került engem, mint egy leprást.
Általában nem szoktam így rátámadni valakire. Talán a pezsgő
az oka, vagy a szívfájdalom, vagy a kettő együtt. De komolyan,
nincs számára most mit mondanom, hacsak nem azért jött, hogy
bocsánatért esedezzen. Vagyis nagyon sok mondanivalóm lenne,
de egyik sem illik egy hölgyhöz.
Annak alapján, ahogy ráncolja a homlokát, Josh nem viccnek
szánta a látogatást.
– Összekavarodtak a dolgok.
– Milyen ócska szöveg – csattanok fel. – Pont olyan vagy, mint
az összes többi rohadék, akivel jártam. Csak el akartad hitetni
velem, hogy kedves és érzékeny vagy, hogy lefeküdhess velem,
aztán meg lelépj.
 – Kérlek, Peyton. Hallgass meg – suttogja a bajusza alatt, mert
nem akarja még jobban felhívni magára a vendégek figyelmét. –
Ide hallgass, nem tudom, hogy Brody mit mondott neked, de azt
hiszem, hogy félreértés volt.
Ökölbe szorítom a kezemet, imádkozom, hogy Josh ne hallja
meg, mennyire remeg a hangom.
– Brody teljesen világossá tette, hogy nem akartad, hogy közöm
legyen hozzád. És ha te ezt nevezed profi viselkedésnek, akkor
messze nem vagy olyan jó üzletember, mint hiszed.
Összeszorul a torkom, és próbálom visszafojtani a könnyeket.
Nem fogom hagyni. Nem hagyom, hogy sírni lásson. Összeszedem
magam, mielőtt folytatnám.
– És igen. Félreértés volt – szipogom. – Mert úgy tűnik, azt
hiszed, hogy ki-be járkálhatsz az életemben, amikor csak kedved
tartja, és egy kis pezsgő elég ahhoz, hogy újra lefeküdjek veled.
Ez, Josh, egy hatalmas félreértés.
Érzem, ahogy az első könnycsepp legördül az arcomon,
felkapom a retikülömet, és kiviharzok az ajtón, mielőtt még
zokogásban törnék ki. Egyenesen a legközelebbi metróállomás
felé tartok. Rosszul érzem magam, amiért fizetés nélkül
távoztam, de nem megyek vissza. Sabrina és Libby meg fogják
érteni.
Minél messzebb kell lennem innen, minél messzebb Joshtól.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Peyton

– Bejöhetünk? – kérdezi egy ismerős hang a hálószobaajtó

túloldaláról.
Tudnom kellett, volna, hogy a Speakeasyből való sietős
távozásom után Libby és Sabrina követni fognak hazáig. Azt
azonban még nem tudom, hogy készen állok-e a társaságukra.
Nem válaszolok a kopogásukra, inkább belekanalazok a
duplacsokis-karamellás fagylaltba, és a számba dugom a kanalat,
vigyázok, hogy ne csöpögjön le semmi az ágytakaróra. Nincs
szükségem egy foltra az ágyneműn, hogy arra emlékeztessen,
mennyire odavan Josh a fagylaltért. Ami azt illeti, még ezt a
jégkrémet sem bírom anélkül élvezni, hogy ne arra gondolnék,
hogy neki ez a kedvenc étele.
Dögöljön meg, amiért még akkor is rá gondolok, amikor
szomorkodni próbálok. Nem fojthatja egy lány evésbe a bánatát
anélkül, hogy emlékeztessék a férfira, akin igyekszik túljutni?
– Peyton. Előbb-utóbb muszáj lesz pisilned – kiált be Sabrina a
folyosóról. – Vagy most azonnal beengedsz bennünket, vagy itt
állunk, és várunk, amíg kénytelen leszel kinyitni az ajtót.
Felnyögök, belehajítom a kanalat a félig üres dobozba. Igaza
van, de nem örülök neki. Leteszem a fagyit az éjjeliszekrényre,
kirángatom magam az ágyból, és kinyitom az ajtót, hogy
bejöhessenek.
– Ó, édesem, jól vagy? – Elborul Sabrina arca, mihelyt végignéz
rajtam. A szétfolyt szemfestéken, a kócos kontyon, a
legkényelmesebb pizsamámon.
Mihelyt hazaértem a bárból, kivettem a mélyhűtőből a
fagylaltot, amelyet esős napokra tartalékoltam, kettesével szedve
a lépcsőket felrohantam az emeletre, odakiáltottam a nagyinak,
hogy nem, nem akarok beszélni róla. A nagyi valósággal
megszállottja lett a Joshsal való kapcsolatomnak. Hogyan
mondhattam volna el neki, hogy ő is csak egy újabb seggfej, aki le
akart fektetni?
– Csajszi, nem is akarsz egyedül lenni most, nem igaz? –
kérdezi Libby, és leveti magát az ágyamra. – Nem kell ezt tenned
magaddal.
– Igaza van. – Sabrina megrázza a kezében tartott
bevásárlószatyrot. – Amire szükséged van, az még több jégkrém.
Amit mi nagyvonalúan biztosítunk is a számodra.
– És sminkkendő! – húz elő Libby egy tasakot a műanyag
szatyorból, és felém hajítja. Sabrina furán néz rá, de Libby csak
vállat von. – Mi az? Sejtettem, hogy szüksége lesz rá. Perelj be,
amiért fel vagyok készülve mindenre.
Végighúzok egy sminktörlőt azt arcomon, a tiszta hűvösség az
új kezdet reményét nyújtja nekem. Amire most igazán szükségem
is van.
Miután végeztem, elhajítom a kendőt, és elhelyezkedem az
ágyon a barátnőimmel. Bármennyire is szerettem volna egyedül
dagonyázni a bánatomban, örülök, hogy beadtam a derekamat,
és beengedtem őket. A társaságukban kevésbé érzem üresnek
magam.
– Kösz, hogy eljöttetek, lányok – fújok egy nagyot.
– Tessék, fejezd be ezt, aztán mondd el, hogy mit gondolsz. –
Sabrina a kezembe nyomja a maradék jégkrémet, aztán a
párnának dől, készen áll végighallgatni a mondandómat.
Az egyetlen baj az, hogy fogalmam sincs, hol kezdjem. Millió
gondolat kavarog a fejemben, és nem tudom, hogyan teremtsek
köztük rendet.
– Én csak… azt hittem, hogy ő más, tudjátok? És amikor végre
lefeküdtük egymással, akkor lelép? És aztán megjelenik,
méghozzá minden figyelmeztetés nélkül? Ki csinál ilyesmit?
– A férfiak – feleli Libby és Sabrina egyszerre, aztán kuncogni
kezdenek.
Én közben már majdnem megettem az összes jégkrémet, és
remélem, hogy találok valami magyarázatot a doboz alján. De
nem így történik, ezért kénytelen vagyok áttérni a másik
dobozra.
– Talán van valami jó magyarázata, ki tudja? – kérdezi Libby,
leveszi a tetőt a következő duplacsokis-karamellás fagylaltról, és
felém nyújtja a dobozt.
– Ja, vagy egyszerűen csak ő is pont olyan, mint az összes pasi,
akivel eddig dolgom volt. – Belemártom a kanalamat a kissé
megpuhult csokis mennyországba, és nem tudom elhessegetni a
gondolatot, hogy ma nem ilyesmit kellene magamba döntenem.
Az üzleti sikeremet kellene ünnepelnünk, nem pedig a
hálószobámban szomorkodnunk. Baszódjon meg Josh, amiért
elrabolta tőlem ezt az estét!
– Soha nem fogod megtudni, ha nem beszélsz vele – emlékeztet
Libby. – Ha elég tökös volt ahhoz, hogy odamenjen hozzád a
bárban, akkor valószínűleg ahhoz is elég bátor, hogy ezúttal
felvegye a telefont, amikor felhívod.
– Hát, lehet – vonok vállat, és lenyalom a csokoládét az alsó
ajkamról. – Ma este már háromszor hívott. Szóval azt hiszem,
valószínűleg hajlandó átbeszélni a dolgokat.
Valósággal leesik az álluk a hírre.
– Felhívott? – visítja Sabrina olyan éles hangon, hogy azon
csodálkozom, a szomszédok kutyái nem kezdenek el vonítani. –
Miért nem mondtad ezt korábban? Felvetted a telefont, vagy mi?
– Nem, természetesen nem. – Összeráncolom a homlokomat, és
eszem még egy falatot. – Mit mondhatnék neki egyáltalán? Csak a
fagyim érdekel.
A barátnőim a szemüket forgatják. Azt hiszem, ezt
megérdemeltem.
– Nem akarsz beszélni vele, de dühös vagy, amiért ő nem
beszél veled? Ez hogy jön össze? – kérdezi Sabrina, és
jelentőségteljesen végigmér.
Védekezésképpen bekapok egy hatalmas falat jégkrémet, hogy
ne kelljen válaszolnom.
– Még mindig gyászol, Sabrina. Hagyd már békén – hajít egy
párnát Libby Sabrinához, aki azonban ügyesen elhajol előle. –
Tudjátok, mit gondolok? Azt gondolom, hogy vagy azért hívott,
hogy bocsánatot kérjen, vagy pedig, hogy magyarázkodjon. De
rajtad áll, hogy végig akarod-e hallgatni, vagy sem. Mert lehet
alapos indoka, de lehet, hogy baromság az egész.
– Pillanatnyilag minden baromságnak tűnik – nyafogom, és
odanyújtom Libbynek a fagylaltot, hogy a párnába temethessem
az arcomat.
Talán, ha elbújok az egész cirkusz elől, akkor elmúlik magától.
Mikor felemelem a fejem a párnáról, talán ismét a Speakeasyben
leszek, csak én és a barátnőim, együtt ünnepeljük a
vállalkozásom sikerét, és nem kell azzal foglalkoznom, hogy
összeragasszam a széttört szívem.
Óvatosan kikukucskálok. Nem. Nincs ekkora szerencsém. Még
mindig a szobámban vagyok, a szívem még mindig össze van
törve. A francba. De egy próbát azért megért.
– Rendben, ide hallgass. – Sabrina összefonja a karját a mellén.
– Ma este még szomorkodhatsz. Edd a fagylaltodat és duzzogj,
nézz meg annyi szomorú romantikus filmet, amennyit csak
akarsz. De holnap végig kell gondolnod a dolgot és eldönteni,
akarsz-e adni annak a pasinak egy esélyt, vagy sem. – Mielőtt
még válaszolhatnék, gyorsan hozzáteszi: – És ha úgy döntesz,
hogy nem, akkor ígérd meg, hogy továbblépsz. De komolyan. Ami
azt is jelenti, hogy randizni fogsz valakivel. Megegyeztünk?
Mély lélegzetet veszek. A legszörnyűbb kínzásnak tűnik tovább
lépni, és egy másik férfival járni, de tudom, hogy Sabrinának
igaza van.
– Megegyeztünk.

Mogyorókrémes palacsinta illatára ébredek.

Sabrina és Libby elég sokáig maradt tegnap este, de távozás
előtt még biztosan beszámoltak a nagyinak arról, hogy mi
történt, mert egyébként nem készítené a kedvenc ételemet.
 Egy popdal szól halkan a konyhai rádióból, amit még soha nem
is hallottam. A nagyi szégyentelenül dalol az énekessel együtt, de
nem ő az egyetlen. Egy mély, reszelős hang is csatlakozik hozzá.
Duncan lehet az. A nagyinak nyilván szüksége volt társaságra a
reggelikészítéshez.
Futó pillantást vetek magamra a tükörben, és ennyiből is
nyilvánvaló, hogy jót tett az alvás. Lelohadt a szemem körüli
duzzanat, és Libbynek hála eltűnt a szemfesték is az arcomról.
Úgy nézek ki, mint aki egészen jól van.
A nagyit azonban nem lehet átverni. Muszáj lesz beszélnem a
dologról, mihelyt beteszem a lábam a konyhába. De egyszerűen
nem bírok ellenállni a palacsintának.
– Jó reggelt, hétalvó! – A nagyi egy kézzel a járókeretbe
kapaszkodik, a másikkal feldobja a palacsintát. Már eléggé
felgyógyult ahhoz, hogy nem is nagyon kell használnia a
segédeszközt, de örülök, hogy óvatos. – Duncan, kedvesem,
töltenél ennek a lánynak egy csésze kávét? Azt hiszem, szüksége
van rá.
Duncan feláll az asztal mellől, teljesíti a nagyi kérését.
Figyelem, ahogy reszkető kézzel megfog egy bögrét, és csurig
teletölti. Szürke kockás pizsamanadrág van rajta, amely
tökéletesen illik az ezüstös hajához. Visszanézek a nagyira, és
látom, hogy ő is ugyanolyat visel.
Összeillő pizsik. Nem is lehetnének ennél cukibbak.
– Tessék, édes – nyújtja felém Duncan a bögre forró kávét. –
Ízesíts a kedved szerint.
Tejszínt és cukrot teszek a kávémba, és közben Duncan nagy
halom csokis palacsintát halmoz egy tányérra, és leteszi az
asztalra.
– Elkényeztettek – motyogom az orrom alatt, aztán
belekortyolok a kávémba, és leülök a palacsintám mellé.
Mennyei az illata.
– Sabrina és Libby elárulta, hogy szükséged lehet egy kis
kényeztetésre – jegyezi meg a nagyi, és lehalkítja a zenét.
Nehezen állom meg, hogy ne forgassam a szememet. Tudtam,
hogy a csajok nem bírják tartani a szájukat. Nem mintha idővel
nem vallottam volna be mindent magamtól is a nagyinak.
A nagyi a járókeret segítségével az asztalhoz csoszog, leül
Duncan és közém, én pedig elfoglalom magam a palacsinta
felvágásával, próbálom elkerülni a beszélgetést, ameddig csak
lehet.
– Ideadnád a szirupot, kérlek?
A nagyi átnyúl az asztalon, megfogja a ragacsos barna
palackot, aztán feltartja a feje fölé.
– Nincs szirup, amíg bele nem egyezel, hogy beszélünk róla!
Dühösen rámeredek, de nem enged. Átkozottul jól ismer
engem.
– Rendben, beszélek. – Kinyújtom a kezemet, és odaadja a
palackot, aztán várakozóan összekulcsolja a kezét az asztalon,
kész végighallgatni.
Két falat palacsinta között elmesélem a nagyinak és Duncannek
Josh és Peyton tragikus történetének rövidített változatát, de
kihagyom azt a részt, amikor lefeküdtünk egymással, mielőtt
kilépett volna az életemből. Hagyom, hogy feltételezzenek, amit
csak akarnak, de kizárt, hogy beszámoljak erről, különösen nem
Duncan előtt. Azt a tényt is kihagyom, hogy tulajdonképpen már
az előtt találkoztunk, hogy bemutatkoztunk egymásnak az
irodában. Szerintem szükségtelen tudniuk a farokszelfiről is.
– Összefoglalva – sóhajtok fel –, a pasi lelépett, amikor már
éppen kezdtem beléesni. És most hirtelen ismét előkerült, és nem
tudom, hogy mit gondoljak.
A nagyi felvonja a szemöldökét.
– Szóval elismered, hogy elkezdtél beléesni, mi?
Szégyenkezve meredek a szirupfoltos tányéromra.
– Ja. Így volt.
A nagyi oldalra biccenti a fejét.
– Volt? Vagy még mindig ez a helyzet?
A kérdés nagyobb súllyal húzza a szívemet, mint akár
magamnak is bevallanám.
– Nem tudom.
A nagyi kuncogva csóválja a fejét.
– Úgy tűnik, elég sok mindent nem tudsz. Azt hiszem, segítene,
ha beszélnél vele, édesem. Talán kiderülne egy-két dolog.
Duncan egyetértően bólogat, aztán átnyúl az asztalon,
megfogja és gyengéden megszorítja a nagyi kezét.
– Higgy nekem! A beszélgetés mindig a legjobb megoldás.
Amikor a nagyid elárulta, hogy egész éjszaka táncolt azon a
munkaizén a szállodában azzal a fickóval, olyan féltékeny lettem,
esküszöm, hogy belezöldültem. De csak azért, mert nem volt
módja megmagyarázni az okait.
Pajkosan csillog a nagyi szeme, ahogy lágy mosoly ömlik el az
arcán.
– Mert, ha állandóan Joshon és Peytonon lógtam volna, akkor
nem maradhattak volna kettesben akkor este. Ráadásul a kettőnk
dalát játszották, Duncan. Azt nem hagyhattam ki.
– A lényeg – veszi át a szót Duncan –, hogy ha tényleg fontos
neked valaki, akkor hagynod kell, hogy elmondja az egész
történetet. Mert ha nem teszed, akkor elveszítheted őt egy apró
részlet miatt.
– És ha szeretsz valakit – teszi hozzá a nagyi –, akkor semmi a
világon nem ér annyit, hogy elveszítsd őt.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Josh

Egy teljes hét eltelt azóta, hogy besétáltam a Speakeasybe, abban

a reményben, hogy csatlakozhatok a jól megérdemelt
ünnepléshez. A Kívánj Valamit megjelenése a piacon hatalmas
sikert aratott, így végre megszabadultam attól a hülye
megállapodástól, amit Brodyval kötöttem.
Tökéletes volt a tervem: meglepem Peytont a kedvenc
bárjában, megismerkedem a legjobb barátnőivel, aztán
hazaviszem őt magammal, hogy kettesben is ünnepeljünk.
Ehelyett úgy ledorongoltak, mint még soha életemben senki.
Szóval ja, pontosan az ellenkezője történt, mint amit elképzeltem.
Az egóm még egy hét elteltével is sérült az elutasítástól. Nagyon
bánt, hogy nyilvánvalóan fájdalmat okoztam neki. De nem volt
választásom, és ezt muszáj megértetnem vele.
Azt hittem, hogy helyesen cselekszem, amikor kiléptem a
projektből. Be akartam bizonyítani vele Brodynak, hogy
mennyire bízom Peyton termékében, így Peyton olyan profi
környezetben dolgozhatott, amelyet én nem tudtam biztosítani
számára, és azt hittem, hogy ott folytatjuk majd, ahol
abbahagytuk, amint a dobozai megjelentek a piacon. Bumm.
Tökéletes terv. Mindenki nyer.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű – a pokolba, Peyton őrülten
hiányzott nekem abban az első két hétben. Arról már nem is
beszélve, hogy ismét be kellett mutatni a farkamat a kezemnek,
és ennek egyáltalán nem örültem. De megérte látni, hogy Peyton
és a vállalkozása sikert arat, és annyira biztos voltam benne,
hogy meg fogja érteni…
És talán így is lesz, ha egyszer végre majd felveszi a telefont, és
ad egy esélyt, hogy mindent elmagyarázzak.
Órák óta forgolódom álmatlanul, aztán bemutatok a
bárányoknak, amelyeket számolgattam. Teljesen éber vagyok.
Istenre esküszöm, energiaitalon és imádkozáson élek, amióta
szétestek a dolgok Peytonnal. És úgy tűnik, nem is fogom újra
megtudni, milyen egy rendes REM-fázis, amíg helyre nem hozok
mindent. Kurva kellemetlen, mit ne mondjak.
Leveszem a telefonomat a töltőről, arra használom az
álmatlanságot, hogy végignézzem a telefonkönyvemet, hátha
találok valakit, akihez tanácsért fordulhatok. Az tuti, hogy Brody
véleményét nem kérdezhetem meg erről a helyzetről. Még ha
nem lenne benne ennyire, de most akkor inkább női tanácsra
van szükségem.
Elérek a C-ig, és azonnal feltűnik egy név. Olyan nyilvánvaló
választás. Csak egyetlen ember van, aki párként, nem pedig
üzlettársakként látott bennünket együtt. Claire, az
unokatestvérem.
A név felett lebeg a hüvelykujjam, miközben végiggondolom a
lehetőségeimet. Claire az állam északi végében lakik. Nem éppen
egy rövid utazás ahhoz, hogy megvitassam a problémáimat. De
megér egy sms-t, hogy kiderítsem, ráér-e. Talán reggelre majd
válaszol.
 Azonnal rezeg a telefonom. Úgy tűnik, nem is kellett sokáig
várnom.
Claire fent van a kisbabával, és bár egyetért velem abban, hogy
őrültség ekkora utat megtenni autóval, de megígéri, hogy otthon
lesz, és kész végighallgatni a problémámat. Csak ennyit kellett
hallanom, hogy autóba pattanjak, és elinduljak északra.
Ja, kissé őrültségnek tűnik hat órát vezetni egy párkapcsolati
tanácsért. De az is az, hogy nem tudok aludni Peyton miatt. És ha
van valaki, aki segíthet megérteni ezt a zűrzavart, akkor az
Claire.
Hat és fél órával később újra ott vagyok, ahol egypár héttel
korábban – Claire küszöbén állok, a csengő ismerős hangon
csilingel. Azt kívánom, bárcsak Peyton megint itt lenne velem.
Meglepetésemre azonban ezúttal nem hallok izgatott
gyereklépteket dübörögni az ajtó felé. Claire áll előttem a
kezében egy bögre kávéval, mosolyogva csóválja a fejét.
– Te tényleg itt vagy. Eljöttél egészen idáig. – Egyszerre hangzik
döbbentnek és boldognak. – Gyere be! Ha szerinted megérte
ennyit autózni miatta, akkor azt hiszem, le kell ülnöm, hogy
végighallgassalak.
Odabent hamar kiderül, hogy miért nem fogadott a szokásos
gyereksereg. Claire férje szabadnapos, és a gyerekekkel együtt a
tévé előtt lazít, valami rajzfilmet néznek beszélő autókkal. A
padlón ül Connorral az ölében, aki egy autót tologat az apja
combját, és csak odaint nekem üdvözlésképpen.
– Majd ő vigyáz a gyerekekre – suttogja Claire, és a kezembe
nyom egy kávéval teli bögrét.
Hála istennek. Eléggé kimerültem a vezetéstől.
 Mivel a nappali foglalt, a konyha pedig elég közel van hozzá,
így a kicsik is hallanák, amit beszélünk, ezért felvetem, hogy
használjuk ki a jó időt, és menjünk ki a kertbe. Claire
beleegyezik, és követem őt a franciaajtón keresztül a teraszra.
Bár a legkevésbé sem vágyom ülni egy ilyen hosszú autóút után,
udvariasan helyet foglalok Claire-rel szemben a kerti széken.
Egy hosszú percig egyikünk sem szólal meg, így
belekortyolhatok a kávémba, mielőtt belevágok a zavaros
történetembe. Ahogy itt ülünk, óhatatlanul eszembe jut az utolsó
alkalom, amikor ezen a teraszon voltam, bemutattam Peytont a
gyerekeknek, és figyeltem, ahogy a játszótér felé rohan. Boldogan
hagynám, hogy újra záptojásnak nevezzenek, ha megint itt lenne
velem.
Összeszorul a szívem az emléktől, milyen jól megértette magát
a gyerekekkel, egy percig sem zavarta, hogy bekoszolódhat a szép
ruhája. Azt mondta, hogy szeretne visszajönni ide. Legalábbis
akkor szeretett volna. Görcsbe rándul a gyomrom a gondolatra,
hogy esetleg már nem így van.
– Szóval – szakítja félbe Claire az álmodozásomat. – Mi történik,
és miért van olyan érzésem, hogy van valami köze ahhoz a
lányhoz, akit múltkor magaddal hoztál ide?
Belevihogok a kávémba.
– Lebuktam. De, ja, jól összezavarodtak a dolgok.
Claire elfojtja a kuncogást.
– Összezavarodtak? Nem voltak már eleve zavarosak attól,
hogy az üzlettársaddal annyira odavoltatok egymásért?
– Ennyire nyilvánvaló volt? Pedig próbáltuk titkolni.
Claire ezúttal meg sem próbálja elfojtani a nevetést.
 – Ja, hihetetlenül egyértelmű volt. Ahogyan egymásra
néztetek… Az ember nem így néz egy munkatársára. Ezt
mindenki láthatta.
– Igen, és pont ez volt a probléma. – Felsóhajtok, beletúrok a
hajamba. – Azt hiszem, mások is észrevették. Legalábbis Brody.
Teljesen kiakadt, és véget akart vetni az együttműködésünknek
Peyton cégével. Szóval be kellett keményítenem.
Ráncba szalad Claire homloka.
– Ez pontosan mit jelent?
– Nos, miután Peyton, tudod, először nálam töltötte az éjszakát,
én elkéstem a munkából, és Brody kiborult. Először Peyton
aggódott, hogy a kapcsolatunk zavart okoz majd a munkában.
Aztán Brody jött nekem azzal a „hogyan fogod bebizonyítani, hogy
nem a farkaddal gondolkozol” baromsággal. Lényeg a lényeg,
megegyeztem vele, hogy kiszállok a projektből, és nem beszélek
Peytonnal addig, amíg piacra lépünk.
Kimered Claire szeme, leesik az álla.
– Lefeküdtél vele, aztán többé nem beszéltél vele? Viccelsz
velem?
– Csak ideiglenesen. Csak két hétig, nagyjából. Az üzlet
érdekében történt, ezt tudnia kellett – magyarázom védekezően.
– És csak azért csináltam, hogy Brody higgyen nekem, amikor azt
mondom, hogy az üzlet sikeres lesz. Így szakmai keretek között
tarthattam a dolgokat, ahogy Peyton akarta. Csak segíteni
próbáltam.
Claire hitetlenkedve pislog, még mindig eltátja a száját.
– Ah, egy kérdés… Mikor tudattad Peytonnal a briliáns
tervedet?
 Hátrahőkölök.
– Tessék?
Claire összeszorítja a szemét, és felszisszen. Szemmel láthatóan
próbálja visszafogni magát, hogy ne kiabáljon velem, de nem
tudom, hogy ezt az én kedvemért vagy a gyerekekért teszi-e.
– Ide hallgass, Josh – kezdi magára kényszerített nyugalommal.
– Egy olyan nő kel fel az ágyadból, aki bizonytalan a
kapcsolatotokat illetően. Ilyenkor az a dolgod, hogy elhessegesd
az aggodalmait, tisztába tedd a dolgokat. Ehelyett te azt
választottad, hogy két hétig tudomást sem vettél róla?
– Hát, azt hiszem, ha így nézzük…
– Hogy érted azt, hogy „ha így nézzük”? Ezt csináltad. Nem
számít, hogy a tetteid mögött volt valamiféle szakmai érv is.
Valóra váltottad annak a szegény lánynak a legrosszabb
rémlámát – hogy ez csak egy egyéjszakás kaland volt, ami nem
jelentett számodra semmit.
– De nem az – csattanok fel, mintha Claire-t kéne meggyőznöm.
Claire leteszi a karfára a bögréjét, és összefonja a karját a
mellén.
– És ezt neki honnan kellene tudnia?
Óriási nyomás nehezedik a mellkasomra. Basszus. Claire-nek
igaza van.
Honnan a pokolból tudhatná ezt Peyton? Hiszen egyszerűen
eltűntem, aztán magyarázat nélkül tönkretettem az ünneplésüket
a Speakeasyben. És eszembe sem jutott megkérdezni Brodytól,
hogyan közölte az visszalépésem hírét Peytonnal. Annak alapján,
amit tudok, akár azt is mondhatta neki, hogy meghaltam. Vagy
ami még rosszabb, hogy mással kezdtem járni.
 – Fel kell őt hívnod, Josh. – Claire előrehajol a székében, és a
vállamra teszi a kezét, hogy megnyugtasson.
– Nem mondod?! – horkantok fel, és lerázom magamról a
kezét. – Már próbáltam. Fel sem veszi. Hallani sem akarja, amit
mondani szeretnék.
Claire a szemét forgatja, keresztbe teszi a lábát, és ismét
összefonja a karját. Úgy néz ki, mint a világ legdühösebb perece.
– Ide hallgass! Nem tudom neked megmondani, hogyan hozd
ezt helyre. Bárcsak tudnám, mert tényleg kedvelem Peytont. –
Ellágyul az arca, talán eszébe jut, hogyan bolondoztunk
Peytonnal és a gyerekekkel. – De hadd mondjak valamit. Ha
Peyton csak félig olyan csodálatos, mint amilyennek tűnt, amikor
itt jártatok, akkor nem marad sokáig egyedül. Az ilyen lányokra
gyorsan lecsapnak.
Összerándul a gyomrom, mintha belebokszoltak volna.
– Mi, azt mondod, hogy szerinted már tovább is lépett?
Claire vállat von.
– Nem tudom. Csak azt mondom, hogy ez is egy lehetőség.
Szóval, bármit teszel is, azt gyorsan kell csinálnod.
Már nem érdekel a kávé, lecsapom az asztalra a bögrét, és az
órámra nézek.
– Hét óra elég gyors?
Claire felvonja a szemöldökét.
– Azt akarod mondani, hogy sarkon fordulsz, és máris indulsz
vissza Manhattanbe?
Valóban őrültségnek hangzik. De az ösztönöm azt súgja, hogy
ezt kell tennem. Beszélnem kell Brodyval, és kideríteni, hogy mit
mondott Peytonnak, amikor kiszálltam a projektből. Muszáj
tudnom, hogy milyen károkat kell helyrehoznom ahhoz, hogy
visszanyerjem ezt a lányt. Már ha még nem késtem el vele.
– Először is most alszol egy kicsit – közli Claire, és feláll az
asztaltól. – És aztán meglátom, tudok-e segíteni a terved
végrehajtásában.
Bólintok, és követem őt a házba.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Josh

Brodyval rengeteg szombat esti megbeszélésen túl vagyunk már,

amióta a céget vezetjük. A vállalat társalapítóiként nem
engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy csak hétfőtől
péntekig dolgozzunk. Az egyik előnye, hogy mivel te vagy a
főnök, senki sem tilthatja meg neked, hogy az iroda helyett egy
bárban intézd a dolgaidat.
Hazafelé felhívom Brodyt, hogy fussunk össze egy italra, és
érzem a hangján, hogy arra számít, hogy a munkával
kapcsolatban akarok vele beszélni. Nem is téved olyan nagyot.
Nem beszélhetünk arról, ami Peyton és köztem történt anélkül,
hogy szóba ne kerülne az elmúlt pár hét munkája. De Brodynak
fogalma sincs róla, hogy nem haszonkulcsokról és értékesítési
tervekről beszélünk majd ma este. Sokkal fontosabb témát kell
megvitatnunk.
Majdnem végzek az első jól megérdemelt sörömmel, amikor
Brody megérkezik. Egy pohár whiskey várja az asztal túloldalán.
Néha tudok jó barát is lenni.
– Kimerültnek látszol, haver – jegyezi meg, ahogy lehuppan a
székébe.
– Semmi szia, hogy vagy? – gúnyolódom. – Szép kis barát vagy.
A poharához koccintom az üvegemet, aztán bedobom a
maradék sörömet, Brody pedig belekortyol a whiskey-jébe. A sör
lágyan csúszik le a torkomon, segít ellazulni a tizenkét és fél órás
autóút után.
Pár percig csak dumálunk, megbeszéljük, mit történt az elmúlt
pár napban. Jó ideje már annak, hogy barátokként és nem
üzlettársakként beszélgettünk egymással. Brody elmeséli, hogy
több időt tölt az edzőteremben, olyankor is beugrik, amikor én
nem vagyok ott súlyt emelni. Örülök, hogy olyan jól mennek a
dolgai az irodán kívül is, mint odabent. Bárcsak én is
elmondhatnám magamról ugyanezt.
– Ennyi elég rólam – mondja végül, és megrándul az arca az
újabb korty whiskey-től. – Veled mi a helyzet, haver? Úgy nézel
ki, mint akit elütött a busz. Hiányzik a szex, vagy mi?
Magamba roskadok, iszom még egy utolsó kortyot.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Ami azt illeti, tisztáznom kell
veled a dolgot Peytonnal kapcsolatban. Tudnom kell, hogy
pontosan mit mondtál neki.
Brody rám bandzsít, próbálja kitalálni a szándékaimat.
– Mi? Tényleg ennyire odavagy érte, vagy mi?
– Csak válaszolj a kérdésre, Brody!
Felnéz a mennyezetre, dobol az ujjaival az asztalon, ahogy
próbál visszaemlékezni, aztán feladja, felsóhajt, és vállat von.
– Bocs, haver. Tényleg azt hiszem, hogy nem emlékszem a
pontos szavakra.
– Hát akkor gondolkozz erősebben! – morgom, és megrándul
Brody arca a hirtelen hangulatváltásomtól.
– Jesszus – horkant fel, aztán még egy másodpercig
gondolkodik. – Nem tudom, valami olyasmit mondtam, hogy azt
kérted, vegyelek ki a projektből.
Nem reagálok, várom, hogy folytassa. De nincs több
mondandója. Remek.
– Ennyi? Egyszerűen csak közölted, hogy többé nem akarok
vele dolgozni? Semmi más?
Úgy néz rám a legjobb barátom, mintha hirtelen egy második
fejet növesztettem volna.
– Ah, igen? Csak az igazat mondtam neki. Közölted velem, hogy
többé nem leszel a kapcsolattartója. És amikor megkérdezte,
miért nem válaszolsz az sms-eire, azt mondtam neki, hogy
valószínűleg nem fog hallani felőled egy ideig.
Jézus Krisztus. Lehet, hogy Brody pokolian ért az üzlethez, de
néha az az érzésem, hogy a mindennapi életben képtelen a
normális kommunikációra. Lehet, hogy hála neki, búcsút
mondhatok a kapcsolatomnak.
Ha egyáltalán nevezhetem kapcsolatnak. Kezdem
megkérdőjelezni, mi is volt valójában közöttünk Peytonnal.
Minek nevezik azt, amikor az ember kezd érzelmeket táplálni az
üzlettársa iránt? Kalandnak? Flörtölésnek? Nem, az ennél több
volt. De mindegy, milyen címkét ragasztunk rá, mert már régen
vége.
– Nagyon köszönöm, te idióta – sóhajtok, és intek a pultosnak,
hogy hozzon még egy sört. – Most utál engem.
– Mit érdekel az téged? Azt hittem, hogy nem akarsz vele
többet beszélni.
– Szórakozol velem? Felfogtál akár egy szót is abból, amit
aznap mondtam neked az irodában? – csattanok fel, de csak
értetlenül mered rám.
 Tényleg ennyire feledékeny?
– Azt mondtam neked, hogy azért szállok ki a projektből, hogy
bebizonyítsam neked, mennyire hiszek a termékében –
emlékeztetem, és próbálok uralkodni magamon. – Hogy annyira
biztos vagyok benne, hogy sikeresek lesznek a dobozai, hogy kész
vagyok kockára tenni a kapcsolatomat vele.
Elkerekedik Brody szeme, mintha most hallaná ezt először.
– A francba, haver, ne haragudj! Félreértettelek. Szita lehetett
az agyam a munka körüli őrülettől.
Százféle sértést vághatnék a fejéhez, hogy nincs is agya, de a
pultos félbeszakít, amikor megjelenik a sörömmel. Éppen időben.
Nincs értelme elveszíteni a fejemet Brody miatt. Lehet, hogy
fogalma sincs, mit művelt, de az biztos, hogy nem akart kiszúrni
velem.
Nagyot kortyolok, remélem, hogy a sör lehűti majd a dühömet.
– Hát, ez van – motyogom, és megtörölöm a száma a
kézfejemmel. – Egyetlen ostoba félreértés, és elveszítettem a nőt,
akit szeretek.
Brody hátrahőköl a szavaim hallatán.
– Hűha, haver. Komolyan ezt a szót használod azzal a lánnyal
kapcsolatban?
A francba, tényleg kimondtam, hogy szeretem Peytont? Végig
sem gondoltam a dolgot. A szavak csak úgy kibuktak a számon.
Lassú, mély lélegzetet veszek, próbálom értelmezni a
koponyámban kergetőző érzéseket. Már régóta nem mondtam ki
hangosan ezt a szót. És talán kissé el is hamarkodtam. De amikor
buzog az az érzés mélyen a mellkasodban, akkor nem
hessegetheted csak úgy el magadtól. És pontosan ezt érzem
minden alkalommal, amikor Peytonra gondolok.
– Ja. Azt hiszem. Nem… tudom. Szeretem Peytont. És muszáj
megtalálnom a módját, hogy visszaszerezzem őt.
A francba, jó érzés ezt kimondani hangosan.
Mosoly játszik Brody szája szélén.
– A csudába. Rendben. Szerezd vissza, haver! Van már valami
terved?
Megrázom a fejemet.
– Nincs. De tudom, hogy tartozol nekem eggyel. Szóval segíteni
fogsz.
– Én? Hogy a pokolba tudnék segíteni? – nevet fel Brody. –
Régóta szingli vagyok, semmit sem tudok arról, hogyan kell
megnyerni egy nőt.
A francba. Igaza van. Bármennyire is szeretném, hogy
kimentsen a szorult helyzetből, amibe kerültem, nem hiszem,
hogy ő lenne a megoldás. Valaki olyanra lesz szükségem, aki
többet tud a kapcsolatokról, valakire, aki úgy ismeri Peytont,
mint a tenyerét.
És akkor hirtelen megvan a megoldás. Meg kell nyernem
magamnak a nagymamáját!
Csettintek.
– Megvan. Tudom, hogy mit kell tennem!
Az órámra pillantok, és rájövök, hogy nincs sok időm, ha még
ma lépni akarok. Máris elég késő van. De az elmúlt hetek
tapasztalatai alapján nem fogok ma éjszaka aludni, ha nem
teszek valamit.
Bedöntöm a maradék sörömet, és talpra ugrom.
– Telefonálnom kell. Nem baj, ha lelépek?
 Brody az ajtó felé int.
– Menj csak! Majd én fizetek – vihogja. – Ez a legkevesebb, amit
megtehetek, nem igaz?
Szinte még ki sem lépek az ajtón, és máris átgörgetek a nem
fogadott hívásokon, és csak a csodában reménykedem. Biztos
vagyok benne, hogy Peyton egyszer a nagymamája telefonjáról
hívott fel, amikor az övé lemerült.
Bingó. A körzetszám ugyanaz, mint Peytoné. Drukkolok, és
megnyomom a HÍVÁS gombot.
– Halló?
Igen, Peyton nagyija az.
Megköszörülöm a torkomat, hirtelen rádöbbenek, hogy nem
gondoltam végig, mit fogok mondani.
– Ah, helló, Nagyi. Vagyis Mrs… Nagyi. Josh vagyok.
Egy pillanatig csönd van a vonal túlsó végén, és megijedek,
hogy átléptem egy határt, amikor felhívtam őt. De aztán
megszólal a szokásos lelkes, bár kissé halkabb hangján.
– Szólíts nyugodtan Nagyinak, édesem. Tökéletesen megteszi.
Örülök, hogy felhívtál. Mit tehetek érted?
Beülök a kocsiba, hogy nyugodtan beszélhessek, és elmesélem
a történet rövidített verzióját a saját szemszögemből.
Valószínűleg már végighallgatta, hogy az unokája szerint
mekkora seggfej vagyok. És meg is érdemlem, hogy elmondjon
mindennek annak alapján, amit Brody mondott Peytonnak arról,
hogy miért szálltam ki a projektből.
Nem sok oka van hinni nekem, amikor elmesélem neki, hogy
az egész csak félreértés volt, de nagyon drukkolok, hogy
meghallgasson. Rájövök, hogy már vagy egy perce
összefüggéstelenül fecsegek, összeszedem hát magam, és a
lényegre térek.
– Szóval, csak tudni akarom, hogy Peyton jól van-e, és lehet-e
nála egy második esélyem. Hacsak már, tudja, nem talált
magának valakit.
A nagyi hallgat. A pokolba. Biztosan próbálja kitalálni, hogyan
mondja el, hogy Peytonnak van egy nálam sokkal vonzóbb,
sokkal kedvesebb fiúja.
Basszus. Beletúrok a hajamba, elhúzom a telefont a fülemtől,
hogy a nagyi ne hallja, milyen hevesen zakatol a szívem. Aztán
megtöri a csendet két mondattal, amelyek megszabadítanak egy
teljes hónapnyi álmatlan éjszaka súlyától.
– Jól van. Nincs senki más.
Hatalmas mély lélegzetet veszek, az elsőt, mióta megnyomtam
azt a HÍVÁS gombot.
– Hála istennek – sóhajtom, mire a nagyi kuncogni kezd.
– De ide hallgass – folytatja, és hirtelen lehalkítja a hangját. –
Nem hiszem, hogy ezt telefonon kellene megbeszélnünk. Nem…
nem élek egyedül, ha még emlékszel.
Megértően bólintok, aztán rájövök, hogy a nagyi nem láthatja.
– Értékelem a diszkrécióját, Nagyi. Ráér holnap, hogy
találkozzunk?
Megélénkül a hangja.
– Tudok is egy megfelelő helyet. Elküldöm a címet. Mit szólsz a
kora reggelhez, édesem?
Megállapodunk a tervben, elbúcsúzunk egymástól, bontom a
vonalat, és azonnal elönt a világ legnagyobb megkönnyebbülése.
Az idős hölgy válasz nélkül letehette volna a telefont.
Hazudhatott volna, mondhatta volna, hogy átköltöztek az ország
másik végébe. De ehelyett azt mondta, amit kétségbeesetten
vágytam hallani, amióta csak Claire beleültette a bogarat a
fülembe.
Peyton nem jár senki mással.
És bár eléggé elképzelhetetlen, de talán mégis van esélyem.

Az elmúlt hónap után azt hiszem, el is felejtettem, milyen érzés,

ha az ember mélyen átalussza az éjszakát. Ma reggel végre nem
akartam azonnal megfojtani magamat a párnámmal, amikor
ébresztett a telefonom. És ezt Peyton nagyijának köszönhetem.
Először történt meg, hogy nem kínoztak rémálmok Peyton
elvesztése miatt, amióta nem beszéltünk egymással. Mert tegnap
este felcsillant számomra a remény, miután beszéltem a
nagyival, és ez elég is volt ahhoz, hogy elhessegesse a
szorongásomat, és kipihenhessem magam. Már csak ezért is
virágot érdemelne az az asszony.
Gyorsan lezuhanyozok, bekapok reggelire egy bagelt, aztán
megyek az autómhoz, hogy találkozzak vele. Beülök a volán
mögé, bemásolom a GPS-be a címet, amelyet tegnap este küldött,
aztán rákeresek. Arra számítok, hogy egy kávézó vagy egy
étkezde neve jelenik majd meg a kijelzőn.
Hát nem. Még csak nem is valami hasonló.
Színpaletta Körömszalon? Ez biztosan valami tévedés lesz.
Biztosan rosszul másoltam be a címet. De harmadszor is
ellenőrzöm a nagyi sms-ét, felhívom a szalont, hogy nem
változott-e meg a címük, és tisztázom a nagyival, hogy nem
kevert össze valamit, és küldött rossz helyre, így világossá válik,
hogy nem írtam el semmit. Nem. Beleegyeztem egy körmös
randiba Peyton nagymamájával.
Felsóhajtok, bekapcsolom a biztonsági övet, szó szerint és átvitt
értelemben is. Nincs idő változtatni a terven. Körmöshöz kell
mennem, hogy visszaszerezzek egy lányt.
Hamar a szalonhoz érek, ami ugyanabban az utcában
található, ahol Peyton és a nagyija laknak. Megszólal egy csengő,
amikor belépek az ajtón, jelezve az érkezésemet. Mintha
szüksége lenne külön bemutatkozásra egy harmincnégy éves
férfinak, aki besétál egy manikűrszalonba. Minden szem azonnal
rám szegeződik, kihúzom hát magam, próbálok úgy kinézni, mint
aki nem először jár egy ilyen helyen.
A nagyi már itt van, egy apró, fényes körömlakokkal teli fal
előtt áll, végighúzza az ujját egy sor, a lila legkülönbözőbb
árnyalataiban játszó üvegcsén. Még mindig használja a
járókeretet, de lenyűgöz, milyen kevéssé kell már rá
támaszkodnia. Nem csoda, hogy Peyton olyan átkozottul
megállíthatatlan. A legjobbtól tanult.
– Ó, ez remek, megjöttél! – Felém int, hogy menjek, és öleljem
meg, megteszem hát. Pajkos fény csillog a szemében, ahogy a
lakkosüvegek felé biccent. – Remélem, a lábad készen áll egy kis
pedikűrre. Mit gondolsz? Talán rózsaszín legyen, vagy
világoskék?
Kuncogok az ördögi mosolya láttán. De ráfaragott. Lehet, hogy
még soha életemben nem voltam pedikűrösnél, de a munkahelyi
stressz és a Peyton körüli dráma miatt nagyon is megérdemlek
egy kis kényeztetést.
– A lakkot kihagyom – felelem. – De ha pedikűrről van szó,
egyszer mindent hajlandó vagyok kipróbálni.
A nagyi int, és két körmös hölgy kilép a pult mögül, hogy
előkészítsen mindent két nagyon bonyolult masszázsszéknek
látszó cucc körül, amelynek beépített kádacskája is van. Öregem,
ez nem lesz semmi.
A nagyi a recepciónál álló fekete bőrfotelekhez csoszog a
járókeretével.
– Üljünk le, és beszélgessünk. Kell még nekik pár perc.
Nyújtom a karomat, hogy segítsek neki leülni, de
nyomatékosan elutasítja. Ahogy már mondtam, megállíthatatlan.
Lehuppanok mellé, a nagyi a szemembe néz, figyeli
reménykedő és egyben aggódó arcomat.
– Hiányzik neked, igaz. – Kijelentés, nem kérdés. Pontosan
tudja a választ.
– Őrülten – motyogom az orrom alatt. – Hogy van?
A nagyi felsóhajt, szoszó, inti a kezével.
– Egy ideig rosszul viselte. Most már jobb egy kicsit, azt hiszem,
de nehéz megmondani, mert annyira elfoglalt. Nem is
emlékszem, mikor hagyta abba a munkát, amióta fogtad magad,
és leléptél – bök oldalba. – Azt hiszem, szüksége van rád, hogy
néha lazítson is egy kicsit. Ahogy megígérted nekem, igaz?
Szomorú mosoly játszik a szám szögletében. Már majdnem
elfeledkeztem a megállapodásról, amelyet a szálloda halljában
kötöttünk.
– Én próbáltam megtartani az ígéretemet, Nagyi. Esküszöm. De
ez csak tovább bonyolította a dolgokat, azt hiszem. De most, hogy
Peyton nincs velem… – Elharapom a mondat végét, megvakarom
a borostámat. Próbálom kitalálni, hogyan fogalmazzak.
Ó, a pokolba vele! Eddig már eljutottunk. Lenyelem a gombócot
a torkomból, és kimondom, amit gondolok.
– Szeretem az unokáját. És bármit megtennék, hogy
visszaszerezzem őt.
A nagyi először megdöbben, elkerekedik a szeme, leesik az álla,
de aztán meleg mosoly ömlik el az arcán.
– Nos, akkor lesz mit terveznünk, igaz? – teszi csípőre a kezét.
Ebben a pillanatban visszatérnek a körömszakértők, és
odavezetnek bennünket, ahol a csoda történik. Követem a nagyi
példáját, aki leveszi a cipőjét, aztán felmászik a masszázsszékre,
és beledugja a két lábát a bugyborékoló lábfürdőbe.
A nagyi és a két pedikűrös felnevet, amikor bedugom az ujjam
a kádba, aztán visszarántom a lábamat. Baromi forró a víz. Hogy
az ördögbe bírják ezt ki a nők minden alkalommal? Jobb lesz
lassabban haladni.
Óvatosan, centiről centire csúsztatom be a lábamat a tajtékzó
habokba, beszívom a levegőt, aztán lassan kiengedem. Nem is
olyan rossz, miután megszokja az ember. És az olajból vagy
fürdősóból áradó eukaliptuszillat tulajdonképpen kimondottan
nyugtató.
A nagyi felé fordulok, hogy lássam, jól csinálom-e. Ellazult a
székében, lehunyta a szemét, elégedett mosoly játszik az arcán.
De valószínűleg megérzi magán a tekintetemet, mert megszólal,
mihelyst felé fordulok.
– Szóval, nagyon le kell nyűgöznöd az unokámat, ha vissza
akarod őt szerezni. Mutasd meg neki, milyen komolyak a
szándékaid! Ha ez sikerül, akkor biztosan legalább végig fogja
hallgatni a mondandódat. – Lassan kinyitja a szemét, szkeptikus
a tekintete. – Már ha egyáltalán képes leszel őt lenyűgözni. Azt
kell kitalálnunk, hogy ezt hogyan csináld.
Mielőtt még válaszolhatnék, a körmös hölgy megpaskolja a bal
sípcsontomat, és várakozóan felnéz.
– Ez azt jelenti, hogy azt a lábadat ki kell venni a vízből –
suttogja a nagyi.
Ki gondolta volna, hogy a körmös szalonok saját titkos kóddal
rendelkeznek?
Kiveszem az egyik lábamat a kádacskából, és beleteszem a
hölgy kezébe. Valami szivacsos kődarabbal sikálni kezdi a
sarkamat, amitől fészkelődni kezdek a székben, és visszafojtom a
nevetést.
– Csiklandós vagyok – magyarázom bocsánatkérőn.
– Te aztán tényleg kezdő vagy – buggyan ki a nagyiból a
nevetés. Kell egy perc, hogy összeszedje magát, de a nevetést
lassan komoly kifejezés váltja fel az arcán.
– Most pedig őszintének kell lenned velem, kedvesem –
figyelmeztet szigorúan. – Hosszú távra tervezel? A dolgok
gyakran fordulnak nehézre. Nem hagyhatom, hogy lelépj az
unokám mellől, amikor kemény idők jönnek. Ő ennél jobbat
érdemel.
Ünnepélyesen bólintok.
– Nem megyek sehová, ha visszafogad. Jelenleg ő az egyetlen a
világon, akit akarok.
A nagyi felvonja a szemöldökét.
– Csak jelenleg?
– Nem, nem csak jelenleg – javítom ki magam. – Örökké.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Peyton

Belépek a konyhába, és alig látom a nagyit a citromillatú

tisztítószer hatalmas felhőjében. Megállás nélkül takarít, amióta
megitta a reggeli kávéját.
– Helló, Mrs. Clean! Minden rendben?
– Persze, persze – motyogja, még egyszer letöröli a pultot, bár
már ragyog a tisztaságtól. – Csak felkészülök Duncan érkezésére.
A nagyi talpon töltött szinte minden pillanatot, amióta az
orvosok beleegyeztek, hogy csak akkor használja a járókeretet,
ha muszáj.
– Hagyd, majd én – szólok rá, amikor próbálja felemelni a
szappanos vízzel teli vödröt.
– Nem, nem, ne aggódj miatta. Inkább készülődj!
Felhúzom az orromat. Készülődjek? Mire? Azt terveztem, hogy
jóganadrágban és laza pólóban maradok egész nap. Átfutom az e-
maileket, és tévét nézek estig.
Mielőtt még megkérdezhetném, mire céloz, a nagyi már gyors,
erőteljes mozdulatokkal tisztítja a mosogatógépet, mint akinek
küldetése van.
A mosogatógép azonban nem foglalja le sokáig a figyelmét.
Érzem a tekintetét a hátamon, amikor a hűtőhöz lépek, hogy
megnézzem, mit nassolhatnék.
 – Mi a baj? – szólok vissza a vállam fölött. – Foltos a pólóm,
vagy mi?
– Csak arra gondoltam, hogy felvehetnél valami szebbet – feleli.
– Tudod, talán egy kis sminket, és feltűzhetnéd a hajad.
Becsukom a hűtő ajtaját, és a nagyi felé fordulok,
összekulcsolom a karom a mellemen.
– Mi a folyik itt? Furcsán viselkedsz.
– Ez nem igaz – védekezik. – Csak társaságunk lesz.
– Duncan már nem számít társaságnak, nagyi – forgatom a
szememet. – És kétlem, hogy izgatná, milyen nadrág van rajtam.
A nagyi lebiggyeszti az alsó ajkát, és úgy néz rám, mint egy
esedező kiskutya.
– Olyan sokat jelentene nekem, ha most az egyszer rendesen
néznél ki, rendben? Fontos a számomra.
Ah. Nem tudom, mi bújt ma belé, de nem tudok nemet
mondani a nagymamámnak, amikor duzzog.
– Rendben van – sóhajtok. – Átöltözöm, ha az boldoggá tesz. –
Az öreg hölgy nyilván kezd szenilis lenni.
Felragyog a nagyi arca, aztán egyetlen szó nélkül kizavar a
konyhából, fel az emeletre.
Jesszus. Nem tudom, milyen randit tervezett Duncannel, de
klassznak kell lennie, ha ennyire odavan azért, hogy jó
benyomást keltsen. Duncan látott már pocsék állapotban, miután
az egész éjszakát végigsírtam Josh után. Ahhoz képest ma reggel
úgy nézek ki, mint egy fotómodell. De ha ez annyira fontos a
nagyinak, akkor lecserélem a jóganadrágot egy rendes farmerre.
Legalábbis addig, amíg Duncan itt lesz. Aztán visszaveszem a
jóganadrágot.
 Normális esetben fél óra alatt elkészülök, negyvenöt perc kell,
ha megmosom és megszárítom a hajam, mint ma. A nagyi már
így is elég aeroszolt kieresztett a lakásban, nem kell, hogy még a
szárazsampon is veszélyeztesse az egészségünket.
A rubinvörös pulóvert választom, amelyet a nagyi vett nekem
karácsonyra, és belebújok egy farmerbe. Szép farmer, nem a
kedvencem, a kényelmes lyukas térdű. Éppen felteszem a
kedvenc barackízű szájfényt, amikor megszólal a csengő.
Tökéletes időzítés.
– Kinyitnád az ajtót? – kiabál fel a nagyi valahonnan a
földszintről. – Éppen valaminek a kellős közepén vagyok.
Először kényszerít, hogy átöltözzek, most meg még ajtónállót is
játsszak? Ajánlom Duncannek, hogy az angol királynővel együtt
álljon a küszöbön. Kuncogni kezdek, ahogy elképzelem, hogyan
próbálok pukedlizni.
– Jövök! – kiáltom, és lerohanok a lépcsőn. Az ősz vége felé
járunk, és nem akarom, hogy Duncan odakinn ácsorogjon a
hidegben.
– Helló, Dunc…
A köszönés felénél járok, mire kitárom az ajtót, hogy
beengedjem a mai meglepetéslátogatót. Nem, nem az angol
királynőt. Ez a vendég sokkal ijesztőbb.
Josh Hanson áll a tornácomon, két csokor virággal a karján.
Hallucinálnék a rengeteg tisztítószertől, amelyet belélegeztem?
Mi az ördög folyik itt? Még csak most kezdtem megbarátkozni
a gondolattal, hogy túlléptem rajta. És már ez is elég nehéz volt.
Azon kapom magam, hogy úgy hörgök, mint a motor, amelyik
nem akar beindulni, képtelen vagyok kinyögni egy mondatot, de
még egy szót is. Biztos nevetségesen festek elkerekedett szemmel,
halottsápadt arccal. Legszívesebben becsapnám az ajtót, és
felrohannék a hálószobám menedékébe.
De nem csapom be az ajtót. Mert még mindig van bennem tíz
százalék, amelyik valamilyen elcseszett okból örül annak, hogy
Josh itt van.
Csak állunk ott egy percig, bámuljuk egymást, aztán Josh
megtöri végül a csendet.
– Ez a tiéd – biccent az egyik, vörös rózsából és napraforgóból
kötött csokor felé. Csodálatosan fest.
– A másik pedig egy másik lányé? – csattanok fel, és a torkom
egy kissé jobban elszorul minden egyes hanggal.
Josh felvihog.
– A nagyié. Nem hiszem, hogy ő egy másik lánynak számít.
A francba. Tényleg, Peyton. Szedd össze magad!
Végszóra megjelenik mögöttem a nagyi, és a vállamra teszi a
kezét. Meglátja a virágokat, és felkiált gyönyörűségében.
– Milyen édes tőled, Josh! De nem kellett volna hoznod semmit.
– Dehogynem. Végül is segített nekem megszervezni ezt az
egészet.
Csípőre teszem a kezemet. Szóval ez volt az a szervezkedés. A
nagyinak elege lett a búslakodásomból, és kézbe vette a dolgokat.
– Szóval a nagyi hívott ide, mi? – Csöpög a méreg a hangomból,
és nem is próbálom elrejteni a dühömet.
Josh megrázza a fejét.
– Nem, én kerestem meg őt. Meg akartam tudni, hogy mi van
veled. Nem bánod, ha bejövök?
Nekem szól a kérdés, de fogalmam sincs, hogyan válaszoljak
rá.
Bánom vajon? Bántam, amikor két hétre eltűnt az életemből?
Bántam, amikor a semmiből megjelent a kedvenc báromban, és
tönkretette az ünneplést a barátnőimmel? Persze hogy bántam.
Egy csokor virág nem fogja mindezt jóvátenni.
De itt áll előttem a tornácomon az a férfi, akinek odaadtam a
szívemet, miután beszélt a nagymamámmal. És átveszi felettem
az irányítást az a tíz százalék bennem, amelyik nem gyűlöli őt, az
a részem, amelyik legszívesebben a nyakába ugrana és
megcsókolná újra meg újra.
– Gyere be.
– Nem, nem – nyúl a nagyi a virágokért. – Majd én vízbe teszem
ezeket. Ti érezzétek jól magatokat.
Hátrakapom a fejemet, a nagyira bandzsítok. Érezzétek jól
magatokat? Mik vagyunk mi, első osztályosok egy játék randin?
– Tényleg szívesen elmennék valahová, ha van hozzá kedved –
szólal meg Josh. – Fagyi? Meghívlak.
Visszanézek a nagyira, aki mosolyog, és biztat a szemével.
Nyilvánvalóan tud valamit, amit én nem. És bármi is az, meg
akarom tudni. Ami azt jelenti, hogy félre kell tennem a
kétségeimet, és végighallgatni, amit Josh mondani akar.
Mély lélegzetet veszek, magamban tartom, alaposan
mérlegelem a lehetőségeimet, aztán felsóhajtok.
– Felveszem a kabátomat.
Nem beszélünk a fagyizóba vezető rövid út alatt, és csak akkor
jut eszembe, hogy talán egy kicsit hideg van a fagyihoz, amikor
odaérünk. Az üres asztalok bizonyítják, hogy igazam van. Persze
délelőtt tizenegy van, de összerándul a gyomrom, amikor
belépek az első randink/üzleti megbeszélésünk helyszínére.
Ugyanahhoz az asztalhoz ülök, mint első alkalommal, Josh
pedig a pulthoz sétál, és arra számítok, hogy két csokiba mártott
tölcséres fagylaltot kér majd. Meglepetésemre azonban
megkérdezi, hogy kaphatjuk-e ugyanazt tányérban. Az eladónő
felnevet, de egy olyan állandó vendégnek, mint Josh, minden
lehetséges.
Josh leül velem szemben, áttolja elém az egyik tálat, és végre
van módom alaposan megnézni őt magamnak. Fekete dzsekit és
kék pulóvert visel, ami kiemeli a szeme színét. Ugyanolyan
jóképű, mint mindig, bár talán a szokásosnál kissé fáradtabbnak
tűnik. Talán ő sem alszik jól, amióta „szakítottunk”.
– Szóval, tányér, nem pedig tölcsér? – kérdezem, és
gyanakodva belekóstolok a fagyimba.
– Nem akartam, hogy ragacsos legyen a fagyitól a kezed, mert
szeretnék adni neked valamit.
– Írásos bocsánatkérést? – ugratom.
– Nem egészen.
A zsebébe nyúl, elővesz egy aranyszínű borítékot a nevemmel.
Leteszi kettőnk közé az asztalra, én pedig előrehajolok, hogy
felvegyem, de Josh gyengéden az enyémre teszi a kezét, amitől
bizseregni kezd a bőröm. El sem tudom hinni, hogy egyetlen apró
érintése még mindig ilyen hatással van rám.
– Mielőtt kinyitnád, mondanom kell neked valamit.
– Hallgatlak – emelem fel a fejemet várakozóan.
– Először is szeretnék bocsánatot kérni. Sok félreértés volt
közöttünk, ami nagyon tisztességtelen volt veled szemben. –
Remeg a hangja, és mélyen megérint a sebezhetősége. Tényleg
sajnálja, ami történt.
– Nos, valóban magyarázatot akarok, az már egyszer biztos. –
Idegesen játszadozom a kanállal, nem nézek a szemébe.
– És meg is kapod tőlem – közli. – De először nyisd ki a
borítékot. Kérlek.
Mély lélegzetet veszek, becsúsztatom a hüvelykujjamat a
fedőlap alá, és kihúzok két repülőjegyet a borítékból. A New
Yorkból Buffalóba tartó járatra szól. Első osztályra. Júniusra.
– Mi? Én… – Végighúzom az ujjaimat a jegy sima szélén,
próbálom felfogni a dolgot. – Üzleti út, vagy valami ilyesmi?
– Nem, Peyton – nevet fel Josh. – Ezúttal nem üzleti útra
megyünk. Már nem akarom, hogy ez szakmai kapcsolat legyen.
Másképp akarlak magammal vinni. Nem üzlettársként. Hanem a
barátnőmként.
Megdobban az örömtől a szívem. A barátnőjeként. Azóta ezt
szerettem volna hallani tőle, hogy először megláttam.
– És ez a kettő? – kérdezem, miután ismét megszámolom a
repülőjegyeket. Négy van belőlük.
– A nagyié és Duncané. Már be is írták a naptárjukba. Úgy
tűnik, a nagyi jól gyógyul, de az sem gond a repülésnél, ha még
júniusban is nehezére esik a járás. Elvihetjük őket egy bortúrára.
És beugorhatunk Claire-ékhez, hogy meglátogassuk a gyerekeket.
– Ismét megfogja a kezemet, és gyengéden megszorítja. –
Összeismertethetjük egymással a családunkat. Feltéve, hogy te is
ezt akarod.
Elmosolyodom a gondolatra, hogy a nagyi a hintán ül, és Claire
gyerekeit fényképezi, miközben Duncan kergeti őket a kertben.
Szinte túl szép a kép ahhoz, hogy igaz legyen.
 Ismét lenézek a repülőjegyekre, kiterítem őket magam előtt,
hogy alaposan megvizsgáljam mindet.
– De ezek a jegyek júniusra szólnak. – Hirtelen szkeptikussá
válok. – A nyár még olyan messze van, és nem tudhatod…
– Ez az, amiben tévedsz. Igenis tudom. Tudom, hogy veled
akarok lenni jövő nyáron, és az azt követő nyáron, és olyan sok
nyáron keresztül, amíg csak hagyod. – Gyengéd mosoly ömlik el
az arcán.
Mindennél jobban szeretném lecsókolni azt a mosolyt. De
előbb még valamit tisztáznunk kell.
– És mi van az elmúlt pár héttel? Az mi volt? Mi történt?
Megrándul Josh válla.
– Ez az elmúlt pár hét nélküled maga volt a pokol, Peyton. De
az egész csak egy félreértés volt. Azért vettek ki a projektből,
mert Brody azt hitte, hogy elfogult vagyok a vállalkozásoddal
kapcsolatban, hogy csak azért gondoltam, hogy sikeresek
leszünk, mert odavagyok érted. Azért hátráltam ki a projektből,
hogy bebizonyítsam neki, külön tudom választani az érzelmeiket
és a munkát. De Brody nem árulta el neked a megállapodásunk
részleteit, és…
Ismét felsóhajt, megcsóválja a fejét, idegesen beletúr kócos,
sötét hajába. – Istenem, Peyton, akkora seggfej voltam. Annyira
sajnálom. Azt hittem, hogy tudsz mindent. És aztán megjelentem
a Speakeasyben, és azt gondoltam, hogy örülsz majd, ha
meglátsz. Azt is sajnálom.
A kudarca közöttünk lebeg a levegőben, míg felfogom a szavait.
– Ez olyan bonyolultnak hangzik – jegyezem meg végül. –
Szóval Brody nem árulta el nekem, mert…
 Josh elhúzza a száját, megcsóválja a fejét.
– Mert férfi, azt hiszem. Mi néha elég hülyén viszonyulunk a
részletekhez és az érzelmekhez. Különösen, ha egy gyönyörű
nőről van szó.
Mosoly játszik a szám szögletében. Ismét megragadom a kezét,
és erősen megszorítom.
– Elég okos voltál ahhoz, hogy tudd, elszúrtad. És elég okos
voltál ahhoz is, hogy megszervezd ezt az utazást. Ami a
legédesebb dolog, amit bárki is tett értem valaha.
Josh azonnal felélénkül, lekerül a súly a válláról.
– Szóval akkor eljössz?
Az asztal fölé hajolok, könnyű, puha csókot nyomok a szájára.
– Veled? Elmegyek akárhová. – Egy pillanatra elhallgatok még
mindig az asztal fölé hajolva. – Nos, egy feltétellel.
Josh felvonja a szemöldökét.
– Azzal a feltétellel, hogy nem viselkedünk profiként –
vigyorgok.
Felnevet, a tenyerébe veszi az arcomat, és ismét az ajkamra
szorítja a száját.
– Beléd szeretni volt a legkevésbé profi dolog, amit életemben
csináltam, Peyton. És újra meg újra meg akarom tenni.
 EPILÓGUS

Peyton

Szinte napra pontosan egy éve rohantam ki a Borvarázs

irodájából, miután először találkoztam Joshsal. Nagyjából
háromszázhatvanöt nap telt el a pillanat óta, amelyik
újrafogalmazta számomra, hogy mit jelent idegesnek lenni. A
vállalkozásom valami hihetetlennek a küszöbén állt, valami
sorsfordítóén, de az élet közbeszólt, és majdnem elszabotálta az
egészet egy félrecímzett üzenettel és egy üzlettárssal, aki
majdnem túl vonzónak bizonyult ahhoz, hogy eltérítsen a
célomtól.
Most pedig, egyévnyi viszontagság után a legcsekélyebb kétség
nélkül állíthatom, hogy még mindig ugyanúgy remeg a gyomrom
Josh láttán, mint azon az első napon. Csak most már tudom, hogy
nem az idegességtől. Hanem az izgalomtól. Mert megtaláltam azt
a férfit, akivel le akarom élni az életemet.
Szemétládákkal és kapcsolatfóbiásokkal végigszenvedett évek
után ma végre eljött az én napom, hogy fehéret viseljek.
Nos, hogy tiszta legyen a helyzet, ez nem csak az én napom.
Nem Josh és én vagyunk az egyetlen pár, aki az első táncát lejti
majd ma este a borászat díszkivilágításának csillogó fényei alatt.
New York állam másik legcukibb párjával együtt koccintunk az
igaz szerelemre – a nagyival és Duncannel.
 Josh és Duncan a mai napig esküsznek rá, hogy nem beszéltek
össze, amikor a nyáron megkérték a kezünket. Amikor a buffalói
utazásunk alatt Josh fél térdre ereszkedett a város
legcsodálatosabb pincészetében, Duncan felnevetett, elővett egy
gyűrűt a zsebéből, és ugyanazt tette.
Azt hittem, hogy ilyesmi csak tündérmesékben történik, és
mégis itt vagyunk, a nagyi meg én, hogy kimondjuk a boldogító
igent. Négy hónappal később itt állunk ugyanabban a
pincészetben, a családunkkal és a barátainkkal körülvéve,
akikkel együtt táncoltunk és boroztunk egész este.
– Sziasztok, szerelmespár! – Sabrina egy kézzel felemeli
levendulaszín koszorúslányruhája szoknyarészét, hogy el ne
essen, ahogy elindul a táncparkett felé, Libbyvel a sarkában.
Egy pillanatig csak nézem a családtagjainkat és a barátainkat.
Claire a férjével táncol, Brody pedig Josh egyik unokahúgával a
karján. Melegség önti el a szívemet, ahogyan figyelem őket.
Josh felé fordulok, részben azért, hogy lássam a reakcióját,
részben pedig azért, mert a férjem átkozottul jól fest
szmokingban. Mert a csudába. Klassz pasi. És egyedül az enyém.
Nem öltözött ki így azóta a hírhedt este óta, tavaly a
szállodában. Azóta az este óta, amikor minden elkezdődött
kettőnk között. Kivéve persze, ha beleszámítjuk azt az estét is,
amikor megnyitottam az üzeneteimet, és megtaláltam a világ
legváratlanabb meglepetését.
– Mit gondolsz, bébi? – kérdem a vadonatúj férjemet, és a
táncparkett felé intek. – Csatlakozzunk hozzájuk?
Josh vállat von, és édes puszit nyom az arcomra.
– Amit csak akarsz, Mrs. Hanson.
 Büszke pír önti el az arcomat. Olyan boldog vagyok, hogy végre
hivatalosan is az öve lehetek. Még egyszer utoljára a vonzó
férjemre pillantok a szemem sarkából, felveszem a
borospoharamat az asztalról, és elhelyezkedem mellette.
– Azt hiszem, kitáncoltam magam.
Új szám kezdődik, felhangzik az ismerős dzsesszes dallam.
Három-négy hang elég, hogy a nagyi felismerje a dalt, talpra
ugrik, és izgatottan tapsikol.
– A mi dalunk – sikítja, és megragadja Duncan kezét. –
Gyerünk, srácok! Ezt nem hagyhatjuk ki.
A nagyi és Duncan elindulnak a táncparkett felé, kettesben
hagynak bennünket Joshsal az asztalnál, onnan figyeljük, milyen
jól érzik magukat.
Érzem, hogy Josh az asztal alatt megfogja a combomat,
megszorítja a menyasszonyi ruha tülljén keresztül. Forróság fut
végig a gerincemen. Már régóta nem titkoljuk a kapcsolatunkat a
nyilvánosság előtt, de még mindig van valami hihetetlenül szexi
a titkos csókokban és a rejtett érintésekben.
– Gondolod, hogy bárki is észreveszi, ha egy kissé előbb lépünk
le, és megyünk vissza a szobánkba? – suttogja Josh a fülembe
olyan halkan, hogy alig hallom a zenétől.
Elrejtem a mosolyomat, miközben végiggondolom az ajánlatát.
A borászat egész szállodáját kibéreltük a vendégeink számára, és
csak egy rövidke sétát kell megtenni. Ha gyorsak vagyunk, a dal
végére már a takaró alatt is lehetünk egymás karjaiban.
– Sikerülhet, azt hiszem. Miért? Mi jár a fejedben?
Josh megcsóválja a fejét, és kuncog.
– Ó, Mrs. Hanson. Jó pár dolog jár a fejemben attól a pillanattól
kezdve, hogy megláttalak ma reggel.
– Ó, valóban? – provokálom, kihívóan megnyalom az ajkamat.
– És mi lenne az?
– Hát először is egyfolytában arra gondolok, hogy én vagyok a
legszerencsésebb fickó a földön – kezdi. – Másodszor, bármilyen
csodálatos is ez a ruha, egy fél másodpercig sem szűntem meg
arra gondolni, hogy levegyem rólad.
Bizsergés fut végig az ölemen. Azt hiszem, nincs is szükségem
több győzködésre.
A tetőpontjára hág a zene, a vendégek még hangosabban
lármáznak, én pedig megfogom Josh kezét, és egy pillanatig csak
csodálom az ujjamon csillogó gyönyörű, szikrázó követ, aztán
hagyom, hogy talpra rántson. Egyetlen gyors mozdulattal édes,
gyengéd csókra húz magához, és levegő után kapkodok.
Soha nem fogok ráunni arra, hogy ezt a férfit csókoljam. Hála
istennek egész életemen át meg is tehetem.
– Gyere, bébi! – mondja szemérmesen, és összefonja az
ujjainkat. – Ez a mi esélyünk. Tűnjünk el innen!
A titkos távozásunk nagyrészt abból áll, hogy pincérek és
részeg rokonok háta mögé bújunk, de nehéz észrevétlenül
távoznia az embernek a saját lakodalmáról. A nagyi észrevesz a
táncparkettről, bátorítóan rám kacsint, és búcsút int nekünk.
Kuncogva esünk be a szobánk ajtaján.
– Istenem, szeretlek, Josh Hanson – sóhajtom a nyakába,
miközben kigombolja a ruhámat.
– Én is szeretlek, Peyton.
Bezuhanunk az ágyba, Josh még mindig a szmokingjában, és
pedig egyetlen szál csipkés bugyiban és melltartóban. Egy
pillanatra elhúzódom a csókból, hogy megkérdezzem, ami egy
ideje már a fejemben jár.
– Bébi? Ha lesznek majd gyerekeink, mit mondunk nekik,
hogyan ismerkedtünk meg?
Josh felvihog, aztán komolyan elgondolkodik a válaszon.
– Azt hiszem, valószínűleg ki kell majd hagynunk azt a részt,
amikor véletlenül küldtem neked egy képet a farkamról, igaz?
– Nem mondod – nevetek, és megcsókolom az állát. –
Legfeljebb majd azt mondjuk nekik, hogy a munka kapcsán
ismerkedtünk meg.
– Hát nem hiszem, hogy ez nagyon szakmainak fog hangzani,
nemde?
Josh megszorítja az oldalamat, és mindkettőnkből ismét
kirobban a nevetés. A következő tíz percet azzal töltjük, hogy
különböző fallikus kifogásokkal szórakoztatjuk egymást, mint
például, hogy a boltban futottunk össze banánvásárlás közben,
vagy egy Mets meccsen, amikor hot dogért álltunk sorban.
Sok-sok nevetés után Josh végre csettint, és ördögi fény csillog
a szemében.
– Tudom már – közli pajkos mosollyal. – Majd azt mondjuk
nekik, hogy egy kéretlen szelfit kaptál tőlem üzenetben.
 ELŐSZÓ

LINCOLN

– Tiltakozom!
Az egész gyülekezet megfordult, és bámultak, ahogy kivágtam
a kétszárnyú ajtót.
Elmosódottan láttam őket, bizonyára a két dupla skót
whiskytől, amit azért hajtottam fel, hogy elfojtsam a bánatomat,
amiért ő máshoz megy feleségül.
Mert egy Riscoff és egy Gable soha nem élhet együtt boldogan.
De én nem voltam hajlandó szó nélkül végignézni, ahogy
Whitney Gable egy másik férfival köti össze az életét.
– Te átkozott seggfej! Hogy merészelsz beleszólni?! – Whitney
maga volt a tökéletes menyasszony a fehér ruhában, kivéve, hogy
az arcát eltorzította a harag, ahogy felém csörtetett.
Lehet, hogy részeg fejjel elszámítottam magam.
– Nem mehetsz hozzá! – Tudtam, hogy a hangom fátyolos, de
nem érdekelt.
– Nem is értem, hogy képzeled, hogy beleütheted az orrodat.
Takarodj!
– A nyomomba sem ér a pasi – motyogtam. Whitney szeme
szikrázott. – Nem érdekel! Mert engem nem birtokolsz.
Hátulról ketten elkaptak, és az ajtó felé vonszoltak.
– Ne, ezt ne… – Nem fejezhettem be a mondatot, mert
kihajítottak a templomból.
– Ha még egyszer rá mersz nézni a húgomra, esküszöm,
kitekerem a nyakadat! És leszarom, mennyi pénze van a
családodnak. – Asa Gable fölém tornyosult, és egy pillanatra sem
vontam kétségbe a szavait, főleg, mivel tiszti egyenruhában és
zöld sapkában volt.
Mellette állt a vőlegény. A férfi, aki kurva nagyot hazudott
Whitney-nek. Nem gondoltam volna, hogy Whitney tényleg képes
lesz hozzámenni. És azt sem, hogy a bátyja hagyni fogja.
De tévedtem. Inkább menjen férjhez bárkihez, csak egy
Riscoffhoz ne.
A vőlegény elvigyorodott, de nem szólalt meg. Mindketten
megfordultak, és visszamentek a templomba.
Ha nem lettem volna kurva részeg, én is visszamentem volna,
hogy újból tiltakozzak.
Lehet, hogy Whitney Gable férjhez megy, de én akkor sem
vagyok hajlandó lemondani róla.
Soha.
 LINCOLN

Tíz évvel később, azaz most

– Fiacskám, vagy szarj egyet végre, vagy szállj le a biliről! Nem

hagyhatod a világvégéig epekedni azt a szerencsétlen nőt. Én
nem leszek már fiatalabb, úgyhogy dolgozz rajta, hogy legyen
következő generáció. A Riscoff család vérvonalának folytatódnia
kell, és én unom már ezt a várakozást.
A nagyapám épp a kéretlen tanácsaival traktál, miközben az
asztalon rezeg a telefonom. A szokásos reggeli megbeszélésünket
tartjuk a szurdokra és a folyóra néző teraszán.
– Ez most nem lényeges. – Elveszem az asztalról a telefont, és a
zsebembe süllyesztem. Nem törődöm vele, hogy üzent a nő,
akivel pár hónapja randizgatok. Kinyitok egy mappát, ami tele
van a Főkapitány aláírására váró papírokkal.
Az üzlet az első. És az utolsó. Az üzlet mindennél fontosabb. Ez
a Riscoff család mottója.
Ha egy nő jól ismer, akkor tudja, hogy a nagyapámmal
folytatott megbeszélések ideje szent. Én vagyok a több milliárd
dolláros cégbirodalom örököse, de a Főkapitány kezében van a
kormány, és minden döntésemet az ő aláírása szentesíti. Hogy az
agyamra megy-e? Hát persze. És hogy van-e bármi más
lehetőségem? Nincs, mert köt a családi hagyomány. A
hagyomány mindenekfelett. Ez a Riscoff örökösök élete.
– Ami viszont lényeges, az az, hogy írd alá ezeket a
dokumentumokat, hogy leszerződhessünk a tárgyalások végén,
és még idén nyerjünk újabb néhány százmilliócskát.
A szerződéstervezeteket a nagyapám elé tolom, és tartom a
papírköteget, nehogy elfújja a folyó felől süvítő szél. Sokkal
kellemesebb volt, amíg a nagyapám is a családi birtokon lakott,
de annak vége lett, amikor a Főkapitány két éve megvádolta
anyámat, hogy meg akarja mérgezni, és inkább elköltözött ide, a
folyóra néző házba. Most minden reggel kénytelen vagyok
idezötyögni a semmi közepére, tíz mérföldnyi tekergős úton,
hegynek fel, és még a térerő is egy fos.
Elgondolkodtam, hogy vajon a nagyapám azért vette-e meg ezt
a házat, mert esküdt ellensége, Magnus Gable megvásárolta a
szomszédos, lepusztult ingatlant, és a Főkapitány szemmel akarja
tartani.
Ne téveszd szem elől az ellenségeidet! A Főkapitány kész
Machiavelli, úgyhogy semmi nem lepne meg.
Fogalmam sincs, mit gondoljak arról, hogy anyám tényleg meg
akarta-e mérgezni. Talán sürgetni akarta a sorsot, hogy az
örökösre szállhasson végre a cégbirodalom? Jó lenne, ha még a
feltételezésre is határozottan nemet tudnék mondani, de nem
tudok, és ez bizony sokat elárul a családomról. Sok rosszat.
Amikor dollármilliárdokról van szó, mindenkinek
megkérdőjelezhető a motivációja, függetlenül attól, hogy
családtag, esetleg a legközelebbi rokon.
A Főkapitány napbarnított, erős jobb keze egy kicsit reszket,
ahogy végighúzza az ujját a sorok közt, és minden szót alaposan
áttanulmányoz. A másik keze az elektromos kerekesszék mellett
ülő retriever, Goose fejét simogatja. Ahogy a puska, úgy a kutya is
mindig a nagyapám mellett van, kivéve olyankor, ha a
Főkapitány rákiált: – Hozd ide, Goose! – Ilyenkor a kutya leszalad
a lépcsőn a folyóhoz, és a vízbe veti magát, hogy kihozza a
zsákmányt, amit a Főkapitány lőtt.
A puska most a mellettem lévő széknek van támasztva,
leginkább azért, hogy a nagyapám Magnus Gable-t fenyegethesse
vele, ha a két vénember megint összeszólalkozik.
A Főkapitány a következő oldalra lapoz, elolvassa, és bal
kezével a Mont Blanc tolla után nyúl. Macskakaparást biggyeszt a
lap aljára, és rám pillant. Barna szeme ugyanolyan éles, mint
akkor, amikor négyéves koromban közölte velem, hogy az
életben egyetlen feladatom van: hogy megőrizzem és
védelmezzem a családi hagyományt.
– Jó üzletet kötöttél. Büszke vagyok rád, fiacskám. – A
Főkapitány visszateszi a szerződéseket a mappába, és rájuk
helyezi a folyami követ, amit súlynak használ, hogy a több millió
dolláros szerződések ne repüljenek szanaszét a szélben.
– Köszönöm. – A papírokért nyúlok.
– Még nem végeztünk.
– Van még valami, amit meg kell beszélnünk, mielőtt ezeket
visszaviszem az irodába és egy valag pénzt keresek?
– De még mennyire hogy van! – Nagyapám hátradől a
székében, és összefonja a karját. Hófehér haja és sűrű szakálla
szinte meg sem libben az erősödő szélben. – Visszajön az a nő.
A kezem megdermed a levegőben a papírok fölött, és érzem
magamon a nagyapám fürkésző tekintetét.
Machiavelli a javából.
– Tessék? – kérdezem kimérten, bár hallottam, amit mondott.
– Hallottad. Visszajön, és tudni akarom, hogy ezúttal képes
leszel-e uralkodni magadon.
Próbálok pókerarcot vágni. Ezt is a Főkapitánytól tanultam.
– Kiről beszélsz? – kérdezem, és a hangom szándékosan unott.
Azért kérdezek vissza, hogy addig is járhasson az agyam.
Pontosan tudom, ki az a nő. Mert számomra mindig csak egy nő
létezett.
A Főkapitány kinyújtja a kezét, és közelebb hajol. Könyökét az
asztalra támasztja, és összefonja az ujjait. – Ne szarozz velem,
fiacskám! Tudod jól, hogy kiről beszélek. Ha muszáj, hát dugd
meg, és felejtsd el. És aztán kezdj el a dinasztiaépítéssel
foglalkozni. Nem élek örökké, és biztos akarok lenni abban, hogy
a cégbirodalom nem kerül Harrison kezébe.
Riscoff Főkapitány hiába milliárdos, akkor is pontosan úgy
beszél mindenről, ami sürgetően fontos, mint amikor még a
haditengerészetnél szolgált. Kavarognak a gondolataim,
megpróbálom kihámozni, mi történik. De csak egyvalami számít.
Visszajön.
Whitney Gable… az egyetlen nő, akit fehér ruhában akartam
látni az oltár előtt.
Láttam is. Csakhogy máshoz ment feleségül.
Tíz évvel ezelőtt történt, hogy fenekestül felforgatta az
életemet, amikor belépett abba a bárba…
 LINCOLN

Régebben

Hazaparancsoltak, mint egy kutyát. És ugyanúgy, ahogy a

Főkapitány engedelmes retriever kutyái, akik a levadászott
kacsákat apportírozzák, én is engedelmeskedtem. De az nem
jelenti azt, hogy örültem is neki. Melyik huszonöt éves fickó ugrik
boldogan, ha a nagyapja csettint?
Hát igen. Én. Mert egy jó örökös a családi vagyon érdekében
mindent megtesz.
De nem csak a pénz miatt. Hanem azért is, mert a Főkapitány
alaposan belém nevelte a mottót, négyéves koromtól kezdve:
Őrizd meg és védelmezd a családi hagyományt!
Mert ez a Riscoffok dolga. Még jobban feltölteni a családi
kincstárat, majd átadni az utánunk következő nemzedéknek.
Apám igencsak szarul végezte a dolgát a Főkapitány szigorú
elveihez képest, legalábbis annak alapján, amit a New Yorkból
érkező hírek állítottak. Úgy tűnt, többet foglalkozik a szeretőjével,
mint az irodájával. A Főkapitány legutóbbi üzenetéből
nyilvánvaló volt, hogy ez így nem mehet tovább. Nagyapám úgy
döntött, ideje visszatérnem a Gable birtokra, és beállni a sorba.
Így hát, ha nem is örömmel, de visszatértem. Engedelmes
örökös voltam, ugyanakkor haragos is. Ezért ücsörögtem egy
lepukkant bárban a város szélén, morcosan bámulva a
tequilámat.
Bírtam a terhelést, amit a Főkapitány zúdított rám, de arra
nem álltam készen, hogy a Gable birtokra visszatérjek. Ez azért
túlzás volt. New York a véremben keringett, és fokozatosan egyre
feljebb kerültem a ranglétrán egy olyan cégnél, ahol egyetlen
családtagom sem ült az igazgatóságban. Bizonyítottam
magamnak. Értékes munkát végeztem.
A Gable birtok az otthonom volt ugyan, de sosem éreztem ott
jól magam. Gyönyörűbb kis települést el sem lehetett képzelni a
hegyek között, de megosztott kisváros volt.
Erről is a családom tehet.
A Riscoff és a Gable család viszálya legendás volt, és nem úgy
tűnt, hogy hamarosan vége szakadna. Senki nem maradt
semleges, főleg az után nem, hogy legutóbb a Főkapitány egy
árverésen megvásárolta a Gable család birtokát, amit
adóhátralék fejében kényszerültek eladni.
Semmi szüksége nem volt rá, csak tetszett neki, hogy
megszerezhet valamit a Gable családtól.
Az eladás után egy nappal a ház és a nagy pajta porig égett. A
zsaruk nem tudták kideríteni, hogy a Főkapitány gyújtotta-e fel,
hogy a Gable famíliával kiszúrjon, vagy épp valamelyik Gable
tette, mert nem akarta, hogy a birtok mindenestül a Riscoffok
kezére kerüljön.
 Fogalmam sem volt, mi történt valójában, és különben is,
leszartam. Csak azt tudtam, hogy egy lépést sem tehetek a
városban anélkül, hogy megbámulnának, mert tudták, ki vagyok,
és a lakosság fele gyűlölt.
Az anonimitás, amit New Yorkban élvezhettem, eltűnt abban a
pillanatban, amikor megérkeztem a cég magánrepülőjével.
Megfogtam az üveget, és egy újabb Patrónt töltöttem
magamnak, miközben hallgattam a bár élénkülő zaját.
Három napomba telt, hogy találjak egy helyet, ahol
üldögélhetek és duzzoghatok anélkül, hogy felismernének. Ócska
Mets sapkámban, egyszerű fehér pólómban és szakadt
farmeromban baromira nem érdekeltem senkit Mo
kocsmájában. Leginkább motorosok jártak ide, akik a hegyekbe
készültek. Pont a másik végében volt az útnak, ami a családi
birtokra vezetett, ahonnan alig vártam a szabadulást attól a
perctől fogva, hogy betettem oda a lábam. A birtok folyton arra
emlékeztetett, hogy az egész életemet a család és a felelősség
határozza meg.
Önálló ember voltam, és kurvára idegesített, hogy most a
nagyapám parancsol nekem.
Mo kocsmája tökéletes búvóhely volt, és én aznap csak szép
nyugodtan iszogatni akartam, miközben a sorsomon töprengek.
Ehhez még baromi sok tequilára volt szükségem.
Már fontolgattam, hogy az üvegből fogok vedelni, amikor
kinyílt az ajtó, és a besüvítő szélben mindenki odafordult, még én
is.
Azta kurva…!
Hollófekete haj. Vérvörös ajkak. És micsoda test!
 Úristen. Ilyen nincs!
Még nem voltam részeg, de megfordult velem a világ, és csak
bámultam, ahogy a nő lobogó hajjal belép a bárba. Úgy pózolt,
mint valami fotómodell, de egyáltalán nem vette észre, milyen
hatással van mindenkire.
A kocsma hirtelen elcsendesedett, és minden férfi döbbenten
bámult. Mintha arra várnánk, hogy ránk nézzen. Matatott egy
kicsit a táskájában, majd felpillantott.
Ne már!
Élénk kék szeme belém hasított. A lélegzetem is elállt, amikor
csücsörítve körbehordozta a tekintetét, mintha a saját birodalma
lenne a bár. Mintha otthon lenne. Kihúzta magát, kidüllesztette a
mellét, és úgy sétált a pulthoz, hogy közben egyetlen férfira sem
nézett rá.
Egy határozott nő. A francba, ez nem semmi!
Sütött róla az önbizalom, ahogy tőlem két bárszékkel odébb
elhelyezkedett, és egy húszdollárost tett a pultra. – Egy tequilát
kérek. Töményen, és azonnal.
Igazam volt. Határozott nő. Valami szerencsétlen faszkalap
biztos felidegesítette, és én még sosem találtam semmit olyan
csábítónak, mint a selymes bőre alatt forrongó haragot. Úgy
begerjedtem rá, hogy megrándult a farkam. Nem az a fajta férfi
vagyok, aki elszalaszt egy ilyen lehetőséget.
A pulton odatoltam elé a Patrónt. – Parancsolj!
A kék szempár pillantása olyan volt, mintha a golyóimat
szorongatták volna. – Nem fogok lefeküdni veled, csak mert
megkínálsz egy itallal.
Ez tetszik. Amióta a nagyapám hazaparancsolt, most először
mosolyodtam el.
– Nem azért fogsz. – Felé fordultam a bárszéken, és
megszokásból kezet nyújtottam. – A nevem…
– Hagyd a fenébe, nagyvárosi ficsúr. Nem érdekel a neved,
anélkül is megiszom a tequiládat. Úgysem találkozunk többet.
Nem kellett felfednem előtte a kilétemet, és ez csak még jobban
felvillanyozott. Be akartam bizonyítani, hogy rosszul ítél meg.
Ehhez különleges tehetségem volt.
– Miből gondolod, hogy nagyvárosi ficsúr vagyok?
A csuklómra pillantott. – Puccos az órád. – Aztán a cipőmre
nézett. – Az meg nem motorosbakancs, és nem is túrabakancs
vagy acélbetétes bakancs. Nem környékbeli vagy.
Nem volt igaza, de mégis igaza volt. Gable-ből származom, de
nem itt nevelkedtem. A szüleim magántanárokat fogadtak
mellém tizenkét éves koromig, utána pedig bentlakásos iskolába
küldtek. Az öcsémet szintén, a húgomat azonban nem. A szüleim
úgy gondolták, hogy a húgomnak semmi szüksége bentlakásos
iskolára, mert majd a főiskolán úgyis fog magának egy férjet.
Szerencsére bekerült a Yale-re, és jobban érdekelték a gazdasági
tanulmányok, mint az egyetemista fiúk.
Mivel szerettem volna megtartani a névtelenségemet,
egyetértően bólintottam, aztán végigmértem a nő viseltes, magas
sarkú csizmáját és rövid farmerszoknyáját.
– Ezek szerint a csizmád azt jelenti, hogy te környékbeli vagy?
Válasz helyett felállt a bárszék lábtámaszára, kinyújtózott, és
levett egyet a pult fölött sorakozó felespoharak közül. A
farmerszoknya a seggére feszült, persze tudtam, hogy jobb, ha
nem bámulom, de nem bírtam ki.
 Jézusom, micsoda csaj!
Leült, és az üvegből a pereméig töltötte a poharát. – Itt
születtem, itt nőttem fel, és csak arra vágyom, hogy lelépjek a
városból. Elegem van.
Néztem, ahogy nagy hozzáértéssel, egy kortyra fenékig üríti a
poharat, és aztán lecsapja a karcos fapultra. A szemem
megállapodott a pohár szélén a vörös rúzsnyomon. Lenne
ötletem, hogy hol szeretném látni ezeket a vörös ajkakat.
A farkam kezdett ágaskodni, úgyhogy az ilyen gondolatokat
inkább elhessegettem. Nem akartam egy motoroskocsmában
üldögélni az erekciómat rejtegetve, mint valami kamasz fiú.
A nő arcára emeltem a tekintetemet. Nem esett nehezemre.
Ahányszor rápillantottam, mindig feltűnt valami újdonság.
Például most az apró szeplő a vörös ajka fölött.
Lenyűgöző. Döbbenet.
Felvonta a szemöldökét, és rádöbbentem, hogy már jó ideje
bámulom. Magamhoz tértem, és megpróbáltam visszagondolni,
hogy mi a francról beszélgettünk.
Ja, igen. Hogy le akar lépni Gable-ből. Hát én is, pedig én csak
pár napja vagyok itt.
– És hová mennél?
– Tök mindegy. Még nem lépek le. Egyelőre itt ragadtam.
Majdnem folytatta, de inkább elhallgatott, és megrázta a fejét.
Valami rejtélyes oknál fogva legszívesebben azt mondtam
volna a csajnak, vagyis inkább a végzet asszonyának, hogy
elviszem bárhová, ahová csak akarja. De nem tettem.
– Olyan nincs, hogy itt ragadtál. Mindig lehet másképp dönteni.
A kék szempár fürkészőn figyelt, és én úgy éreztem, nem kapok
levegőt. Soha az életben nem éreztem még ilyen delejes vonzást.
– Lehet, hogy mindig lehet másképp dönteni. Viszont ma este
füstté vált minden tervem. Hogy ez miért jó? Csak azért, mert
megszabadultam kilencven kiló túlsúlytól.
Ezek szerint igazam volt. Most szabadult meg valami faszfejtől,
aki hülyére vette. Ostoba pöcs. De nekem csak jót tett.
A nő megfogta az üveget, és ismét töltött. Az ajkához emelte, és
végig a szemembe nézett, ahogy kiitta. Szóhoz sem jutottam tíz
hosszú másodpercig, és ezalatt valami bunkó kis fasz odaült
mellé.
– Na végre, rájöttél hogy a seggfej pasid mindenkit megbasz,
aki hagyja magát? Minket rögtön lekoptatott, ahogy megcsinálta
a szerencséjét. Nem csodálom, hogy téged is dobott, hiszen Los
Angelesben minden ribanc az ő farkát akarja.
A nő fagyos pillantást vetett a mellé telepedett fickóra. – Menj a
picsába, Dave!
– A te picsádba jó lenne, bébi. Évek óta várom a lehetőséget,
hogy felcsípjelek.
– Ne is álmodj róla!
Ezek ketten nyilván ismerték egymást, és én nem akartam
beleavatkozni. De amikor a pasas elkapta a nő könyökét,
leugrottam a bárszékről.
– A hölgy nem kérte, hogy tapogasd, úgyhogy el a kezekkel!
Dave felém fordult, mire Kékszemű is leugrott a bárszékről, és
odébb taszította.
– Hozzám ne érj, te fasz… – kezdte kiabálva, de elhallgatott,
mert Dave nekilökte a széknek.
A picsába!
 – Na ide figyelj, szarházi! Hölgyekre nem emelsz kezet! –
Felsegítettem a nőt, és odaálltam kettőjük közé.
– Maradj mögöttem! – mondtam. Rám villantotta a szemét, és
már tiltakozni készült, de nem hagytam. – Biztonságosabb.
Üveg csörömpölése hallatszott, és amikor megfordultam,
láttam, hogy Dave egy törött sörösüveget szorongat a nyakánál
fogva.
Ugyan gazdag család sarja vagyok, de attól még ki kellett
vívnom a tiszteletet a bentlakásos iskolában, úgyhogy elég hamar
jól megtanultam verekedni.
A törött üveg a földön landolt, és Dave mellette kötött ki. A
többi iszogató is feleszmélt, és a motorosok egyenként talpra
álltak.
Hogy még mit tanultam a verekedésen kívül? Visszavonulni.
A lányhoz fordultam. – Most elhúzunk innen, de gyorsan.
Bólintott, kék szeme körbepásztázott a vállam fölött, és a kezét
a kezembe csúsztatta. – Húzzunk.
Megszorítottam a kezét, és a hátsó ajtó felé iramodtunk.
Szorosan követett, ahogy kivágtam az ajtót, és kivezettem a
hűvös, tavaszi estébe.
– Nincs kocsim.
– Itt parkol a furgonom. – Előkaptam az egyik szolgálati furgon
kulcsát, amit a személyzet használt a birtokon.
Ismét kivágódott az ajtó, nagyot csattant a fekete téglafalon,
ahogy valaki kirontott utánunk. Megfordultam, hogy a testemmel
védelmezzem a nőt, de nem voltam elég gyors, hogy kivédjem az
arcomra célzott ütést is.
A fickó eltalált, én pedig elengedtem a nő kezét, és egy
jobbegyenessel pofán vágtam a támadót. Megtántorodott.
– Az ilyesmi nem lehetne vonzó. Cseppet sem. – A nő rekedtes
hangja áthatolt a véremben zúgó adrenalinon. – De mégis az volt.
A támadó ismét próbálkozott, és én ezúttal gyomorszájon
vágtam. Hörögve térdre rogyott.
Felé léptem, de egy kéz megragadta a karomat. A kék szempár
könyörgőn nézett.
– Menjünk! Nem ér annyit. Egyik szarházi sem ér annyit.
Nem bántam, hogy magam mögött hagyom a bunyót. Két perc
múlva már a furgonban voltunk, és kifelé száguldottunk a
parkolóból.
– Sajnálom. Én tehetek az egészről.
Rápillantottam, de árnyékban maradt az arca. Odakint nem
voltak utcalámpák, semmi nem világított, csak a fényszóróm
vágta át az éjszaka sötétjét, ahogy a város felé hajtottunk.
– Szerintem Dave tehet róla. Nem kérted, hogy letapizzon.
Amúgy ki az a Dave? Mi volt ez az egész?
– Mindegy. Gondolni sem akarok rá. Ma este nem. Sőt, soha. Az
egész kibaszott baromságot el akarom felejteni.
– Hol szeretnél kiszállni? – kérdeztem nagy nehezen, mert nem
akartam még megválni tőle, főleg úgy nem, hogy esetleg a pasija
lakásához kellene elvinnem, ahonnan még ki sem költözött.
– Engem soha senki nem védett meg. Soha.
– Nem volt akkora ügy.
Felém fordult. – Neked lehet, hogy nem, de nekem igen. Sokat
jelentett.
Amikor kattant a biztonsági öv csatja, odapillantottam. – Mit
csinálsz?
 Közelebb húzódott az ülésen. – Megköszönöm. – Az ajka a
nyakamhoz tapadt.
Tudtam, hogy ha most elmegy, soha többé nem látom, és ez a
gondolat valahogy elviselhetetlen volt.
Azt akartam, hogy velem jöjjön, de nem a birtokra. A kibaszott
birtokra semmiképp. Az a hely mindenből és mindenkiből
kiszívta az életet.
Megpillantottam egy útelágazást, és leálltam. Amikor a belső
világítást felkapcsoltam, láttam, hogy piheg, és kék szemét merőn
rám szegezi.
A vérem a verekedéstől már amúgy is forrt, és most csak még
jobban lázba jöttem. Láttam rajta, hogy kíván. Igen, akart engem.
Ezt a tekintetet bárhol felismerném.
El akarja felejteni, ami történt vele? Lenne javaslatom, hogy
hogyan.
Felé fordultam. – Ha meg akarod köszönni, az legalább egy
csókba kerül.
Elkerekedett a szeme, a pupillája kitágult, és nagyot sóhajtott.
Egy pillanatra megijedtem, hogy túl rámenős voltam, de nem
húzódott el, csak még közelebb jött.
– Nem szoktam ám ilyesmit csinálni. Gondolom, most
ribancnak tűnök…
– Tökéletesnek tűnsz. – Szinte rá sem ismertem a hangomra,
olyan rekedten morogtam. Megragadtam a csípőjét, és az ölembe
húztam.
Lelkes, kicsit ügyetlen csókban forrt össze a szánk, észveszejtő
volt. Egyik kezemmel a hajába túrtam, a másikkal a csípőjét
markoltam, és elmélyítettem a csókot. Még. Még többet akartam.
 Tüzes volt, forró, édes. Bajkeverő. És őrülten akartam.
Lesöpörte a fejemről a sapkát, megtámasztotta a tarkómat, és
olyan éhesen csókolt, ahogy még soha senki.
– Kívánlak.
Hátrébb húzódtam a hevességétől, a szavaitól. Hiszen még a
nevét sem tudtam. Mégsem dughatom meg itt, a furgonban.
Éles pillantást vetett rám. – Ne keress kibúvót, városi ficsúr!
– Csak ne itt. Keressünk jobb helyet!
Kényszeredetten lecsúsztattam az ölemből, de nem messzire.
Átkaroltam, magam mellett tartottam, és odahajoltam még egy
csókért.
A francba, ez a nő függőséget okoz.
Meg kellett szereznem.
– Tudok egy jó helyet.