A Római vakáció című film által ihletett romantikus regény.

Nem hittem a tündérmesékben. Soha nem gondoltam, hogy

találkozom a szőke herceggel.
Szegény családból származom. Egy kaliforniai kisvárosban nőttem fel
öt testvéremmel együtt. Legidősebb gyermekként pontosan tudtam,
hogy számomra nem a napfényt és a boldogságot tartogatja az élet. Ez
akkor vált teljesen világossá, amikor a szüleim tragikus hirtelenséggel
meghaltak.
Huszonhárom évesen én lettem a családfenntartó. De a sors meglepő
játékaként a szőke herceg mégiscsak kopogtatott az ajtón.
Először azt hittem, Viktor csak egy átlagos üzletember. Attól
eltekintve, hogy rendkívül vonzó, százkilencven centi magas, kék
szemű és hihetetlenül gazdag.
Ám hamarosan kiderült az igazság. A csendes, jóképű, igéző tekintetű
férfi menekül a saját világa elől. Nem akarja betölteni a rá osztott
szerepet.
Viktor a Nordin uralkodóház tagja. Őméltósága a svéd trónörökös.
Viktor titkát felfedni csak az első lépés volt. Arra nem számítottam,
hogy beleszeretek. Arra végképp nem, hogy fenekestül felfordul az
életem.
A származásbeli szakadékot áthidalhatja a szerelem?
Vagy tényleg csak a mesében élnek boldogan, míg meg nem halnak?

2
3
 A fordítás az alábbi mű alapján készült:
Karina Halle: The Swedish Prince (Nordic Royals #i), 2018

The Swedish Prince

Copyright © 2018 by Karina Halle
All rights reserved.

Hungarian translation © Goitein Zsófia, 2019

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Bűnbe született (Átkozottak 1.), 2017
Túl közel hozzád, 2017
Bármi áron (Átkozottak 2.), 2018
Veszélyes trükkök (Átkozottak 3.), 2018
Nem lennék nélküled (McGregor testvérek történetei 1.), 2018
Egy lépéssel közelebb (McGregor testvérek történetei 2.), 2019
Éjszaka a tiéd leszek (McGregor testvérek történetei 3.), 2019
Amikor megláttuk egymást (McGregor testvérek történetei 4.), 2019
Veled biztonságban vagyok (McGregor testvérek történetei 5.), 2019

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Bárdi Erzsébet
Korrektúra: Török Tünde Tördelés: NovaBook

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552 • admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu • www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Készült 2020-ban az Alföldi Nyomda Zrt.-ben.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
4
 Ajánlás:
Norvég édesapámnak, Svennek, és finn édesanyámnak,
Tuulinak, akik mindig svédül beszéltek,
ha nem akarták, hogy én is értsem.
Köszönöm, hogy életben tartottatok a skandináv kultúrát.
Utóirat: kár, hogy nem tanítottatok meg svédül.

„Világunknak vissza kell térnie

az ifjú lélek egyszerű romlatlanságához.”
Audrey Hepburn,
a Római vakáció című film Anna hercegnője

5
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Messze-messze, egy távoli galaxisban…

Csak viccelek!
De egyszer régen, egy vancouveri garzonban élt egy fiatal hölgy,
akit elvarázsolt Hollywood aranykora. Eredetileg
forgatókönyvírónak tanult, és amikor a csoporttársai megmutatták
neki a Philadelphiai történet című filmet, beleszeretett a műbe, és
rajongani kezdett a negyvenes-ötvenes évek filmjeiért.
Szerette Jimmy Stewartot és Cary Grantet, de végül Gregory
Peck nyerte el a szívét, az egyik kedvenc színésznője pedig Audrey
Hepburn lett. Gondolom, nem meglepő, ha azt mondom, hogy
számtalanszor megnézte a Római vakációt.
Nos, ez a fiatal hölgy én vagyok, és igen, rengetegszer láttam a
Római vakáció című filmet. A mindenem. A színészek játéka nem
olyan mesterkélt és modoros, mint abban az időben szokás volt,
hanem pergő, természetes és hiteles. Gregory és Audrey (és Eddie)
egyszerűen csodásak együtt. A Dalton Trumbo által írt mű tényleg
nem is játszódhatna máshol, mint a mesés Rómában. Ez a film attól
olyan nagyszerű, hogy nincs benne semmi erőltetett.
Nekem egyedül a befejezéssel volt gondom. Ha látták, tudják,
miről szól: Audrey egy szökésben lévő hercegnőt alakít, akinek
nyugtatót adtak. Úgy dönt, hogy kilép a megszokott környezetéből,
és felfedezi a várost. Közben találkozik a rendkívül vonzó és jóképű
férfival, akit Gregory Peck alakít.
Utóbbi egy amerikai újságíró, akinek alig van pénze, és ki akar
jutni Rómából. Amikor rájön, hogy a begyógyszerezett hölgy nem
„anya”, ahogy eredetileg mondta, hanem az eltűnt Anna hercegnő,

6
úgy gondolja, övé lesz az évszázad története. Épp ezért nem árulja
el, hogy pontosan tud a hölgy kilétéről.
Vajon megírja a történetet? Ez a terv, de közben alaposan
megismerik egymást, hiába a hamis személyazonosság. Tényleg
csodás ez a film, az egyetlen gondom… a befejezés.
Még véletlenül sem akarom kritizálni az alkotást, de számomra
nem kerek a vége. Tudom, hogy a filmben mindössze egy nap alatt
ismerték meg egymást, aztán egymásba szerettek, de nekem mindig
hiányérzetem van. Épp ezért lesz más a könyvem. Amolyan igazi,
romantikus mű.
Mert a filmnél több romantikát vártam.
Na mindegy. Annak idején elhatároztam, hogy egyszer írok egy
könyvet a film alapján, de megváltoztatom a végét. Igazi, magával
ragadó, édes-romantikus regény lesz, boldog végkifejlettel, amire
minden olvasó vágyik.
Kis fricska a Római vakációnak. Amikor Viktor karakterét
megálmodtam, Armie Hammert láttam magam előtt. (Bocsánat, Mr.
Peck.)
Tél közepén még Stockholmba is elutaztam, hogy kellő
kutatómunkát végezzek a mű megírásához. Tekintve, hogy magam
is skandináv vagyok (finn és norvég ősökkel rendelkezem), otthon
éreztem magam.
De legközelebb nyáron megyek. Mert… olyan hideg volt, hogy
a jegesmedvének is lefagyott volna a lábujja.

Itt szeretném megjegyezni, hogy az igazi svéd trónörökös (Károly

Fülöp) valóban jóképű és vonzó (keressenek rá). A könyvben
viszont szabadjára engedtem a fantáziámat a svéd királyi családot
illetően, ezért a szereplők általam kitalált karakterek. Elnézést, ha
ezzel megsértem a svédeket, netán hibát vagy hiányosságot vélnek
felfedezni Svédországgal kapcsolatban. A szüleim tehetnek róla.
(Ld. az ajánlást.)
(Utóirat: Tehachapi, a könyvben szereplő másik város csodás
hely, melyet mindenképp érdemes megnézni. Az egyik kedvencem, ha
Kaliforniában járok.)
7
 Felhívnám az arra érzékeny olvasó figyelmét, hogy a könyvben
szexjelenet és káromkodás is szerepel.
Ezek után remélem, készen állnak, hogy elolvassák a könyvet.

8
 ELŐSZÓ

Maggie

New York

– Ez volt az utolsó, hogy interneten randiztam – sóhajtja Sam

gondterhelten, hátradőlve a bár kanapéján.
– Mi történt? – kérdezem rögtön, mert tudom, hogy úgysem
úszom meg. Ráadásul vérprofi a netes randizásban. Mindegy,
hányszor mondja, hogy ez az utolsó alkalom, másnap újrakezdi, és
közben folyamatosan arról panaszkodik, hogy minden pasi a
farkáról küld fotót. Nem mintha bánná, inkább azzal van a gond,
hogy a képen szereplő hímtagok nem az ő ízlésének felelnek meg.
– Mi nem történt? – kérdez vissza, és a hajába túr. – Beültünk
egy italra, ami rendben is van. Sima ügy, nem igaz? Élőben amúgy
is helyesebb volt, mint a képen.
– Melyik képen? A profilképén vagy a dákójáról küldött képen?
– Csak hogy tudd, nem küldött képet a farkáról se kérésre, se
kéretlenül. Szóval nem nézett ki rosszul, de már az elején éreztem,
hogy nincs meg köztünk a kémia. A randi felénél már biztos voltam
benne, hogy nem megyek fel a lakására. Aztán megmutatta a
szexlejátszási listáját.
– Szexlejátszási listáját? – nézek rá összevont szemöldökkel.

9
 – Igen. A telefonján. A zene tényleg jó volt. Úgyhogy aztán
mégis lefeküdtem vele.
– Te megőrültél!
– Tudom, tudom – csóválja a fejét, aztán felemeli a koktélos
poharát, és hatalmasat szürcsöl. – A legrosszabb, hogy nem láttam
az egész listát. Amikor rám mászott, épp a Never Goirtg to Give You
Up ment.
Kitör belőlem a röhögés.
– Rick Roll ment szex közben?
– Ezek után akkor sem tudtam volna elélvezni, ha az életem
múlik rajta. Mondtam neki, hogy mennem kell, és elrohantam. Az
egész estében az volt a legjobb, hogy útban hazafelé betoltam egy
kebabot. Az életem nem szól másról, mint rossz döntésekről és
falafelekről.
Ebben igaza van. Sam a legjobb barátnőm a városban, ami nagy
szó, mert már két és fél éve élek New Yorkban, és itt barátokat
szerezni sokkal nehezebb, mint bárhol máshol. Szerencsére
mindketten ugyanabba a csoportba járunk. Az hozott össze minket,
hogy ki nem állhatjuk a tanárainkat és az iskolai felhozatalt.
Sam legalább kimozdul esténként, én viszont még a Tinderre
sem mentem fel, bár Sam minden egyes randioldalon csinált nekem
egy profilt. Csak huszonkét éves vagyok, de randi tekintetében
meglehetősen régimódi. Én még hiszek abban, hogy az igazit csak
személyesen lehet megtalálni, online soha.
Bár ebben a városban lehetetlennek tűnik a személyes
találkozás. Félreértés ne essék: New York ezerszer jobb, mint a
szülővárosom, Tehachapi, Kaliforniában. Ott minden potenciális
randialany börtönből szabadult, és mivel apám börtönőr, biztos nem
nézné jó szemmel, ha összeállnék valamelyikükkel.
New York viszont túl nagy és zsúfolt a romantikus randizáshoz.
Mindenki modell alkatú, én pedig bár vékony vagyok, de kevéssé
szemrevaló. Szerintem leginkább egy vékony, nagy szemű manóra
hasonlítok. Mondjuk Tehachapiban tízből nyolc pontot érnék,
Közép-Nyugaton hatot, míg Manhattanben inkább csivavának
néznének.

10
 Mindegy. A remény hal meg utoljára. A remény, hogy betérek
egy könyvesboltba, és amikor a legújabb Neil Gaiman-könyv után
nyúlok, valaki pont ugyanezt teszi. Ujjunk összeér, és ahogy
felnézek, egyből tudom, hogy ő álmaim férfija. Tisztában vagyok
vele, hogy ez rendkívül naiv elképzelés, de nem tehetek róla. Azóta
gondolkodom a nagy Ő-ben, amióta ebben a városban élek. Úgy
érzem, beléptem a nagy lehetőségek birodalmába.
Most úgysincs szükségem szerelemre, beérem egy jóízű
keféléssel. Ehhez pedig nem kell szőke herceg. Elég, ha az illető
alaposan megrak a könyvkupac közepén, a boltban. Sam mindennap
más farkát engedi a lába közé, én pedig csak ácsingózom, hogy
legalább egyvalaki a horgomra akadjon.
– Majd találsz valakit – biztatom Samet. – És annak jobb
lejátszási listája lesz, mint ennek a srácnak volt. Gyere, meghívlak
egy italra!
– Ne hülyéskedj! – mondja, és megfogja a karomat, hogy ülve
maradjak. – Le vagy égve, ez a pia pedig baromi drága.
Ez igaz. Ösztöndíjjal kerültem az egyetemre, hála annak, hogy
széttanultam az agyam, viszont épphogy fizetni tudom a lakbért. Ezt
is csak azért, mert évekig dolgoztam és spóroltam. A családom nem
igazán tehetős. Apám börtönőr, anyám szobaasszony egy
szállodában, és velem együtt hat gyereket kell eltartaniuk.
Az egyetlen ok, amiért itt lehetek, hogy középiskolás koromban
minden este anyámmal együtt dolgoztam a La Quintában.
Most is majdnem mindennap halálra dolgozom magam a
kávézóban, de alig jutok egyről a kettőre.
Hálásan nézek Samre, miközben azt kívánom, bárcsak többre
futná részemről, mint hogy hálásan pislogok rá.
– Mi lenne, ha megáldanálak?
Benyúlok a táskámba, amit egy turkálóban vettem – hamisított
műanyag Gucci –, és előhalászom az aranycsillám szemfestékemet.
Belemártom az ujjam, és mielőtt Sam bármit is mondhatna, a fejére
szórok belőle.
– Mi a frászt művelsz?! – sikoltja, és próbál elhajolni, de közben
hangosan nevet. Nemsokára mindene csillámporos lesz.

11
 – Mindig ezt csináltam a kishúgommal, Aprillel – magyarázom,
és visszateszem a szemfestéket, mert nem akarok többet elpazarolni.
– Ő hitt benne.
– És ő most hol van?
– Még csak tizenhárom éves, de ha még egyszer megpróbálnám,
jó eséllyel csúnyán nézne, és többet nem állna szóba velem. Tudod,
milyenek a tinik.
A kisebb tesókra Pike, a tizenhét éves öcsém vigyáz, aki utánam
következik a sorban. Bakersfieldben van valami vásár, ahová
elkocsikáztak. Gondolom azért, hogy a szüleimnek legyen végre egy
kis nyugtuk.
Tudva, hogy a testvéreim mind együtt vannak, kicsit fáj a
szívem. Ettől függetlenül nincs honvágyam, mert világéletemben
arról álmodtam, hogy elhagyom a szülővárosom. De vannak napok,
amikor egy kicsit mégis hiányzik az ottani életem. A mai nap is
ilyen.
Mi több, esténként egyre gyakrabban van honvágyam. Hajlamos
vagyok aggódni a pénz, a suli és a nem létező szerelmi életem miatt,
de a mostani érzés valahogy más. És tudom, hogy nincs ráhatásom.
Arra gondolok, jobban kéne hallgatnom az ösztöneimre, és ha elég
hosszasan figyelek, talán rájövök, mi lehet. De fogalmam sincs.
– Minden rendben? – kérdezi Sam, és bámul rám. – Mi lenne, ha
én hívnálak meg téged egy italra?
– Jól vagyok – válaszolom. – Csak egy kicsit kikapcsolt az
agyam. Nem tudom, miért.
– Nem én vagyok az oka, ugye?
– Nem. Ma nem – vigyorgok.
– Akkor ihatnál valamit. Mindjárt jövök.
Általában tiltakoznék, de Sam tele van pénzzel, és igen
nagylelkű. Kellemetlenül érzem magam, mert sokszor ő fizeti az én
részemet is, ha velem akar bulizni. Túl önérzetes vagyok. Most
viszont én is úgy gondolom, hogy innom kell, mert pattanásig
feszültek az idegeim.

12
 Figyelem, ahogy Sam a bárpult felé tart. Karcsú, tökéletes
alakjával minden férfi tekintetét vonzza. Soha nem gondolnám,
hogy Tinderen ismerkedik, de a legtöbb pasi fél megszólítani.
Aztán ott vagyok én. Ha mosolygok, néha felkeltem néhány
fickó figyelmét – máskülönben savanyú ribanc képem van –, de
abban a pillanatban, hogy megszólalok, kiábrándulnak belőlem.
Fura a humorom, és sokszor nem vagyok azonos hullámhosszon a
többiekkel.
Hátradőlök, és végigmérem a felhozatalt, miközben igyekszem
kerülni a szemkontaktust a nem megfelelő személyekkel. Nem
megfelelő alatt azt értem, aki egyáltalán nem érdekel, bár ő egy
szempillantásból arra következtet, hogy akarok tőle valamit. Nem
tudom, miért hiszi a férfiak többsége azt, hogy ha ránézek, rögtön
ágyba is akarok bújni vele.
Megszólal a telefonom, úgyhogy előhalászom a táskából.
April az, ami nagyon fura. Talán megérezte, hogy emlegettem?
Mielőtt beleszólnék, elfog a félelem, mert biztos vagyok benne,
hogy nem szimpla hívásról van szó. Rá nem jellemző, hogy csak
úgy felhív, és megkérdezi, mi van velem. Itt valami nagy baj lesz.
Ez esetben viszont Pike vagy a szüleim hívnának, nem ő.
Végképp az egekbe szökik a pulzusom, amikor rányomok a
hívásfogadásra.
– April! – szólok bele, és gyorsan befogom a másik fülemet,
hogy kiszűrjem a bár zaját.
Sír. Hallom, hogy sír, méghozzá olyan hangon, ami nem
jellemző a tinédzserekre.
– April! Te vagy az? Mi a baj? – kérdezem, miközben
igyekszem nem pánikba esni.
– Maggie! – zokogja. – Istenem! Jóságos ég! Meghaltak,
Maggie!
Hirtelen olyan érzésem támad, mintha egy lassított felvétel
résztvevője lennék.
Forogni kezd velem a világ, és elhomályosul a látásom.
– Ki halt meg?
Jó ég.

13
 Ki?
Ki?
– Megölték őket – sír, aztán megállíthatatlan zokogásban tör ki.
– A fickó apáért jött.
Istenem!
– Apáért jött, és mi nem voltunk ott. Maggie! Mindkettőjüket
lelőtte! Meghaltak! Anya és apa meghaltak!
– Én…
Nem tudom, mit mondjak. Ez nem lehet igaz. Kizárt dolog,
hogy ez megtörtént. Ez valami vicc? Vagy félreértés? Netán
álmodom? Biztosan az utóbbi.
– Biz… biztos vagy benne? Hol van Pike?
– Pike a rendőrséggel beszél. Meghaltak! Meghaltak!
Meghaltak!
A fejemet csóválom, mert képtelen vagyok felfogni, amit hallok.
– Nem halhattak meg, April. Ők nem halnak meg csak úgy.
Kizárt, hogy ez… – nagyot nyelek. – Ki… ki lőtte le őket? Nem
értem.
– Meghaltak! – ordítja a húgom, aztán ismét heves zokogásban
tör ki, amitől lassan a telefon is remegni kezd. Aztán csend.
Ekkor döbbenek rá, hogy nem lélegzem.
Olyan, mintha kiléptem volna a testemből, és átvette volna a
helyét egy számomra teljesen ismeretlen erő.
– Halló! – valaki beleszól a telefonba. Már azt is elfelejtettem,
hogy a kezemben van a készülék, és időbe telik, míg felismerem a
hangot.
– Pike! Mi folyik itt? – nyögöm ki végül.
Megköszörüli a torkát, és elcsukló hangon így szól: – Egy fickó
a börtönből. Néhány hónapja kiengedték, és gyanítom, hogy
gyűlölte apát. Bejött a házba… és lelőtte. Aztán anyát is. Amikor
tévét néztek a nappaliban. Mi a vásáron voltunk. A szomszéd
hallotta a lövéseket, és felhívott.
Ahogy Pike-tól hallom, a csendes, kimért Pike-tól, hirtelen kezd
összeállni a kép.

14
 – Nem hiszem el – suttogom, mert tényleg így van. – Apa
visszalőtt volna. Van fegyvere. Hogy ment be a fickó? Walter nem
ugatott jelzésképpen?
– Waltert is lelőtte.
A kedvenc kutyánkat.
Megpróbálom elképzelni, hogyan történhetett. Az egykori
börtöntöltelék betör a házba, és lelövi a kutyánkat. Az imádott
kutyánkat.
De hogy lőtte le a szüléimét? Hogy halhattak meg?
Ez képtelenség!
– Nem messze tőlünk letartóztatták a fickót – mondja Pike, és
azon gondolkodom, hogy lehet ilyen nyugodt. Nyilván muszáj. A
szüleink meghaltak, és én sem vagyok mellettük. Ő otthon a
legidősebb.
Viszont én vagyok a törvényes gondviselőjük.
– Elmentek, Maggie – mondja. – Elmentek.
Mély levegőt vesz, aztán duruzsolást hallok a vonal túlvégéről.
– Beszélned kéne a zsarukkal. Várj egy kicsit!
Várj egy kicsit…
Várj…
Mire?
Mégis mire várjak?
Lesz még bármi ezen a világon, amire érdemes várni?
– Mi történt? – kérdezi Sam, miközben leül velem szemben, és
elém teszi az italt. Vett nekem egy italt. Bármit megadnék, hogy
visszaforgassam az idő kerekét, akár csak öt perccel, amikor az volt
a legnagyobb gondom, hogy nincs pénzem, és romokban a szerelmi
életem. Amikor a szüleim még éltek.
– Meghaltak – mondom szinte suttogva. – A szüleim meghaltak.
Örökre vége a csodás, álmokkal teli, bolondos életemnek.
Vége.
Vége.
– Ez nem lehet igaz – mondom neki, és közben érzem, hogy
maga alá temet a bánat. – Ezt nem hiszem el.
Pedig így van.

15
ELSŐ RÉSZ

16
 ELSŐ FEJEZET

Maggie

Egy évvel később

Tehachapi, Kalifornia

– Hol a francban van a cukros gabonapehely?

– Rosemary! Ne beszélj csúnyán!
– Csak kukoricapehely van itthon.
– Na jó. Ki itta meg az utolsó korty narancslevet, és rakta vissza
üresen a dobozt a hűtőbe?!
– Miért nem öntesz cukrot a kukoricapehelyre? Akkor olyan
lenne, mint a gabonapehely.
– Ez még kukoricapehelynek sem jó. Inkább valami fűrészpor-
féle. Már normális kukoricapehelyre sem telik?
– Tudtad, hogy a kukoricapelyhet azért készítik, hogy ne
maszturbáljanak annyit az emberek?
– April! Ne Callum előtt.
– Mi az a maszturbálás?
Lehunyom a szemem, és próbálok olyan idilli és békés állapotba
kerülni, amilyenről a jógás videóban beszéltek a YouTube-on.
Hónapok óta gyakorolok, hogy leküzdjem az állandó stresszt, de
sajnos rá kellett jönnöm, hogy számomra nem létezik nyugalmi
állapot.
17
 – Fogjátok már be! – mondja Pike, mire mindenki elhallgat. –
Maggie lassan agyérgörcsöt kap tőletek.
Szünet.
Már az óra ketyegését is hallani.
– Mi az az agyérgörcs? – kérdezi Callum.
Kinyitom a szemem, és elmosolyodom a legkisebb öcsémén.
Még csak hétéves, de nagyon vág az esze. Folyamatosan
kérdésekkel bombáz. Emellett hatalmas bajkeverő, de erre mindig
csak utólag jövök rá.
– Ezt akkor kapom, ha nem fogadtok szót.
– És mi az a maszturbáció?
– Ezt akkor csinálod, ha senkivel nem tudsz ágyba bújni –
mormolja April.
– April! – korholom, de cseppet sem érdekli. Ügyet sem vet a
szidásra, viszont annál jobban felidegesít.
Sóhajtok, aztán belekeverem a zabkását a forró vízbe. A konyha
maga a káosz.
Nem én kértem, hogy a testvéreim gyámja legyek. Nem kértem,
hogy öljék meg a szüléimét a saját házunkban. Nem akartam feladni
az álmaimat a jobb életről, és nem akartam visszatérni Tehachapiba,
hogy aztán nekem kelljen összeszedni a darabokra tört életünk
minden morzsáját.
De ahogy én, úgy más sem erre vágyott. Mégis itt vagyok, és
mindent megteszek, hogy a lehető legszebb jövőt biztosítsam a
testvéreimnek.
De… a francba! Ez bitang nehéz, jóban voltam anyámmal, bár
akadtak nehéz pillanatok, ahogy minden anya-lánya kapcsolatban.
Arra viszont nem gondoltam, hogy ilyen nehéz a gyereknevelés.
Tudom, hogy kidolgozta a lelkét, ahogy apám is, mégis épphogy
megéltünk. Úgy nőttem fel, hogy ha valami tönkrement, akkor vagy
megjavítottuk, vagy éveket vártunk, hogy kapjunk egy másikat.
Mindig az olcsó áruk boltjában vagy a túriban vásároltunk.
Alkalmanként a nagylelkű szomszédok is támogattak minket.

18
 Soha nem jutott eszembe, milyen bonyolult és nehéz eltartani
egy családot, főleg egy ekkorát. Ahol ennyi különböző ember él egy
fedél alatt.
Ott van Callum, aki a legfiatalabb. Nem véletlenül mondtam,
hogy bajkeverő. Amikor azt mondom valamire, hogy ne csinálja,
biztos, hogy megteszi. Élénk, kíváncsi természet, aki szenved az
iskolában, és folyton verekszik a többi gyerekkel. Mosolygós, szép,
csillogó kék szeméből fájdalom és frusztráció tükröződik.
Aztán ott vannak az ikrek, Rosemary és Thyme. (Igen, tudom,
érdekes névválasztás, ha azt vesszük, hogy egyikük neve
rozmaringot, a másiké kakukkfüvet jelent.) Tizenegy évesek, és a
vicces nevük ellenére okosak, szorgalmasak és ügyesek. Ikrek
ugyan, de nagyon különböznek. Thyme olyan izgő-mozgó fajta,
Rosemary pedig komor és zárkózott. Pike-on kívül ők segítenek
nekem rendet tartani.
April tizennégy. Pasimániás, és nagyon csinos, amit persze tud
magáról. Nagyon féktelen és akaratos. Attól félek, hogy idő előtt fog
teherbe esni, vagy drogozni kezd, bár lehet, hogy ez utóbbin már túl
van. Miatta aggódom leginkább, ő pedig engem utál leginkább.
Talán így működik egy kapcsolat.
Ami Pike-ot illeti, betöltötte a tizennyolcat, és kikerült a suliból.
Már elég idős ahhoz, hogy törvényes gondviselő legyen, úgyhogy
megosztjuk a feladatokat. Ő is egyetemre akart menni ösztöndíjjal,
de a szüleink halála miatt kimaradt a középiskolából. Többet nem
fogja megpróbálni a sulit. Jelen pillanatban tetoválóművész akar
lenni, bár eredetileg paleontológusnak készült. Száznyolcvan fokos
fordulatot vett. Csendes, visszahúzódó lett, aki az ideje nagy részét
dohányzással tölti, és tetoválja magát.
Bonyolult család voltunk már a szüleim halála előtt is. Mostanra
viszont darabokra hullt minden, és próbáljuk valahogy összeszedni
magunkat.
– Figyelj! – szól Pike, és papírral a kezében közelít. – R és T
látogatóba mennek a légierőhöz, és kéne az aláírásod. Ja, és Callum
tanára beszélni akar velünk.

19
 Sóhajtok, és folyamatosan a zabkását kavargatom. – Miért most
kell ezt megcsinálni? Eddig hol voltak ezek a papírok?
Az órára nézek. Mindenkit el kell vinnem suliba, mielőtt
munkába megyek.
– Rosemary elfelejtette – mondja szégyenlősen Thyme.
– Mintha te nem feledkeztél volna meg róla – vág vissza
Rosemary.
Rá sem kell néznem Callumra, hogy tudjam, kajánul vigyorog a
kis bajkeverő.
– Tudod, hogy te is aláírhatod – mondom Pike-nak, de aztán
elveszem tőle a papírokat. Jó ég! Most látom, hogy a kézfején is
tetoválás éktelenkedik.
– Miféle tetoválások ezek?
– Tinta – válaszolja rezzenéstelen arccal, és a kezembe nyom
egy tollat.
– Ezek itt hieroglifák.
– Mik?
– Mik azok a hieroglifák?
– Jaj, Callum, ne légy már olyan ütődött! Pontosan tudod, mik
azok – korholja Rosemary.
– Rosemary! Ne mondj ilyet az öcsédre! – szidom, aztán
összevont szemöldökkel nézek Pike-ra.
– Annyit azért ígérj meg, hogy az arcodra nem teszel tetoválást!
Ahhoz túl helyes vagy.
– Igen? – kérdezi, tőle szokatlan mosollyal az arcán.
– Ne szállj el magadtól, de amúgy igen. Te vagy a család
egyetlen reménysége. Ha elveszel valami pénzes macát, talán
kikecmergünk a csávából. Bár tőlem fickó is lehet. Nem ítélkezünk,
csak jöjjön a lóvé.
– Mi az a maca?
– Ne kérdezősködj már annyit, Callum! – ordítja valaki.
Gyorsan aláírom a papírokat, aztán odamegyek a hűtőn lévő
naptárhoz, és beírom, hogy beszélnünk kell Callum tanárával.
– Bemész te, vagy akarod, hogy én menjek? – kérdezem Pike-ot.
– Esti időpont.

20
 Vállat von. Tudom, hogy nem akar menni, de azt is, hogy ha
megkérem, bevállalja.
De csak most állt munkába. Szerelőként dolgozik egy közeli
műhelyben, és sokszor fáradt. Ráadásul a gyerekek jogilag az én
felelősségem, nem az övé.
– Majd megyek én – mondom.
– Biztos?
Fáradtan rámosolygok.
– Mehetnénk ketten is, de nincs pénzünk bébiszitterre.
És van, aki még arra sem képes, hogy ilyenkor vigyázzon a
testvéreire – teszem hozzá gondolatban.
Pike bólint. Nem kell Aprilre néznie, anélkül is tudja, hogy rá
céloztam. Ha jobb anya lennék – a fenébe is: nem vagyok az
anyjuk… Na jó. Ha egy kicsit szigorúbb tudnék lenni, és le tudnám
fektetni a szabályokat, akkor meg tudnám győzni Aprilt, hogy
segítsen, és maradjon itthon a kisebbekkel.
Csakhogy én nem vagyok ilyen. Most viszont kénytelen leszek
felvállalni a konfliktusokat.
– Rólam beszéltek? – kérdezi Callum ártatlanul.
Csúnyán nézek rá, hátha megijed, de sajnos olyan, mint April.
Immunis a pillantásomra. Betolja a kukoricapelyhet –
pontosabban a ki tudja, milyen pelyhet – a szájába, és vigyorog,
miközben a tej kifolyik a szája szélén.
Felsóhajtok.
– A tanárod nincs veled megelégedve, Callum – mondja Pike,
aztán tölt magának egy csésze kávét, és leül mellé. – Már megint.
Callum vállat von, és még szélesebben vigyorog.
Ez a gyerek biztos, hogy szociopata lesz.
– Maggie! – kiáltja April, amikor beteszi a tányérját a
mosogatóba. – El fogunk késni.
A mikrohullámú sütő órájára nézek. Igaza van.
Gyorsan megeszem a reggeli egy részét, fogok egy almát, aztán
elkiáltom magam.
– Gyerünk! Indulás!

21
 Amikor a szüleim meghaltak, mindannyian örököltünk pénzt.
Sajnos nem volt sok megtakarításuk, és nem a legelőnyösebb
biztosítást kötötték. Hat hónapja kaptam meg a pénzt, ami arra volt
elég, hogy vettem egy kisbuszt, így le tudtuk cserélni a tragacsot, a
maradék keveset félre tudtam tenni. Pike szintén berakta a pénzét a
bankba, miután vett magának egy használt motort, amit felújított. A
többieknek várniuk kell tizennyolc éves korukig, hogy megkapják az
összeget. Biztosra veszem, hogy April már számolgatja a napokat,
és csak azt várja, hogy végre elhúzhasson innen.
Nem hibáztatom.
Szerencsére nincs jelzálog a házon. Bár elég lepattant és zajos,
mert az 58-as főút alattunk megy el, ráadásul egész nap hallani a
járművek zaját, mégis legalább elmondhatjuk, hogy van hol
laknunk. Külön mázli, hogy az ingatlanadó elég alacsony, így simán
ki tudjuk fizetni.
A testvéreim azon versengenek, hogy ki üljön előre. Rosemary
nyer, hála a kiváló könyöktechnikájának, ezért Thyme, April és
Callum hátra másznak. Búcsút intek Pike-nak, aztán a
szomszédainknak, akik már kora reggel a kertben tüsténkednek.
Wallace-ék öregek, mint az országút, és ezen a meleg májusi napon
is a madarakkal keltek.
Először Callumot teszem ki, mert az általános iskola van
legközelebb, aztán a csajokat. Utána megkönnyebbülten szusszanok
egyet, és elindulok a munkahelyemre.
Miután kiderült, hogy mi történt a szüleimmel, otthagytam az
egyetemet, és búcsút mondtam az újságíró diplomának. Felszálltam
az első gépre, és megkértem Samet, hogy adja fel hajón a holmimat.
Amilyen jó barátnő, pár nap múlva meglátogatott, hogy mellettem
legyen a temetésen.
Ahogy visszatértem Tehachapiba, úrrá lett rajtam a bánat, ami
néha még a gyászon is túltett. Néha úgy éreztem, semmi mást nem
szeretnék, csak bezárkózni a fürdőszobába, és kisírni magam egy
kád vízben ülve. Sokszor csináltam ilyet, és reméltem, hogy egyszer
kiszabadulok ebből a pokoli helyzetből, és soha többé nem talál rám
a fájdalom.

22
 De sokáig nem menekülhettem előle. Mindenki érdekében össze
kellett szednem magam, és helytállni. Beszéltem ügyvédekkel,
biztosítótársaságokkal, a rendőrséggel, a halottkémmel, a
tanárokkal, a temetkezési vállalkozóval és a szomszédokkal. A
szüleimet mindenki szerette, ezért mindenki velünk gyászolt.
Nekem viszont nem volt rá alkalmam. Elmentem a helyi
pszichológushoz, aki anyám barátnője volt, így még jobban
megviselt a dolog. Végül úgy dolgoztam fel a szüleim halálát, ahogy
alapból tettem volna. Vagyis összetörtem és zokogtam, miután
kitettem a tesóimat a sulinál, és mielőtt beértem volna a
munkahelyemre, ami összesen tíz perc autóval. Ennyi időm volt,
hogy magamban legyek, és rendezzem a gondolataimat.
Persze hogy mindig a szüleim jutottak eszembe, és arra
gondoltam, mennyi veszteség ért. Valamennyire jó, ha az ember
sokat dolgozik és elfoglalja magát, mert addig sem gyászol. Az
viszont kiborított, hogy útban a munkahely felé vagy elalváskor
mindig rám tört a fájdalom.
Ma reggel viszont késésben vagyok, úgyhogy nem lesz időm
keseregni, és az önsajnálatba menekülni. Ismét szobalányként
dolgozom a La Quinta szállodában, de most legalább szintet léptem
a kamaszkori pozíciómhoz képest. Átvettem anyám helyét, ami
pocsékul hangzik, viszont elég jól keresek vele.
Leparkolom a kisbuszt, felveszem a tartalék munkaruhát, amit a
kesztyűtartóba gyűrtem (a másikat persze otthon hagytam a
szennyesben), aztán a hátsó ülésre pattanok, és átöltözöm. Már
olyan profi módon váltok ruhát, mint amilyen ügyesen Clark Kent
Supermanné változott a telefonfülkében. Mindössze annyi a
különbség, hogy én szobalánnyá válok, ha kiszállok a kisbuszból.
A hátsó bejáraton slisszolok a szállodába, és remélem, hogy
sikerül észrevétlenül feljutnom a takarító részlegre.
Persze hogy a főnökömbe, Juanitába botlom.
– Öt percet késtél, Maggie! – dorgál meg. – Ez már nem az első
eset.
– Tudom, és elnézést kérek – mentegetőzöm, és idegesen
hátrafogom a hajam. Kínos, hogy tényleg sokszor előfordult már.

23
 – Most már igazán megkérhetnéd az öcsédet, hogy vigye el ő a
gyerekeket az iskolába – mondja, bár kicsit kezd együttérzőbb
hangot megütni. – Őszintén nem értem, hogyan bírod ezt így.
– Te is tudod, hogy alig győzöm – vágom rá nyersen. – E nélkül
a munka nélkül már sehol nem lennék. Úgyhogy sajnálom, és többet
nem fordul elő késés.
Bólint, aztán megy a dolgára.
Ami az új életemet illeti, rettentő sok mindent meg kellett
tanulnom. Szerencsére az emberek többsége nagyon támogató és
segítőkész, Juanitát is beleértve. Viszont pontosan tudtam, hogy ez
nem tart örökké. A végén kiraknak, ha nem teljesítek jól.
Nem tudom, mi lesz a vége.
De abban biztos vagyok, hogy nem követhetek el hibát.
Annak ellenére, hogy szobalánynak lenni nem valami nagy
karrier, főleg nem egy ilyen útszéli, kissé lepukkant helyen, azért
nem utálom annyira. Na jó, ez nem igaz. Sok mindent utálok benne,
de nem azt, amire gondolnak. Mások után takarítani, vécét
suvikszolni, összeszedni a használt óvszereket, szőrszálakat
feltakarítani és mindenféle testnedvet sikálni a fürdőszobában még
hagyján. Talán azért, mert tinédzserkorom óta csinálom.
Amit igazán utálok, arra fiatalabb koromban nem is gondoltam.
Szegénységben nőttem fel, mégsem volt olyan sanyarú a sorsom,
mint hinnék. Ez nem egy gazdag város, és nagyon sok család küzd a
napi megélhetésért. Az én történetem sem más.
De most, hogy visszajöttem New Yorkból, és láttam egy másik
világot… A világot, amiben még részem lehetett volna… A
legjobban azt utálom, ahogy az emberek többsége lenézi az
olyanokat, mint én.
A szobalányokat, a pincéreket, a kétkezi munkásokat. Sokkal
több megbecsülést érdemelnénk.
Ez a legszembetűnőbb. Amikor például belép egy üzletember –
vagy üzletasszony és úgy bánik az emberrel, mint egy marék
trágyával. Lekezelő megjegyzéseket tesznek és csúnyán néznek rám,
amikor elkezdek takarítani. Aztán panaszkodnak valami

24
mondvacsinált kosz miatt, ami persze ott sincs, de arra jó ok, hogy
még véletlenül se adjanak borravalót.
Ma igyekszem a lehető leggyorsabban és legprecízebben
dolgozni, és nem hagyom, hogy bármi elterelje a gondolataimat.
Csak a munkámra összpontosítok. Meg kell mondjam, van abban
valami felemelő, amikor az ember belép egy szobába, ami úgy néz
ki, mintha bombatámadás érte volna, aztán hála a gondos
takarításnak, a helyiség ismét olyan, mintha új lenne. Tapintható a
változás, és ezt sikerként könyvelem el. A nap végén elmondhatom,
hogy tettem valami jót és kézzelfoghatót.
A legutolsó szobához érek, és gyorsan bekopogok.
– Takarítás! – kiáltom.
Semmi válasz.
Ismét kopogok, és jelzem, hogy nincs kint a „Ne zavarjanak!”
tábla.
– Takarítás! – kiáltom ismét, és előveszem a kulcsot.
Ahogy beteszem a zárba, egy kattanással nyílik az ajtó.
Belépek, és körbenézek, hogy van-e valaki a szobában. Gyakran
előfordul, hogy nem jön válasz, mégsem üres a helyiség.
Kis híján belefutok a férfiba, aki épp a fürdőszobából jön ki.
Magas. Mint egy óriás.
Meztelen óriás.
Mozdulni nem tudok, miközben a fickó simán elsétál mellettem,
vissza a szobába. Úgy tűnik, mint aki nem is hallott. Mint akinek fel
sem tűnt, hogy ott vagyok. Szexi pasas, annyi szent.
Tudom, hogy gyorsan el kéne rohannom, mielőtt megfordul, és
észrevesz. Hallottam néhány szobalánytól, hogy van egy meztelen
fickó, aki „úgy tesz”, mintha nem hallaná a kopogást. Ilyenkor a
legjobb, ha eliszkol az ember.
De ez a pasas…
Nem tudom róla levenni a szemem.
El kéne fordulnom, de olyan… magas!
Hatalmas.
Puha, bársonyos a bőre, hihetetlenül széles a válla, és csak úgy
feszülnek az izmai.

25
 A hátsója…
Jóságos ég!
Kicsit napbarnított a bőre, ezért még jobban emlékeztet egy
barackra. Legszívesebben térdre borulnék, és beleharapnék a…
Ekkor megfordul.
Gyorsan feljebb viszem a tekintetem, és ekkor látom, hogy
vezeték nélküli fülhallgatója van.
Zenét hallgat.
Hát persze.
Kikerekedett szemmel néz rám, mint aki sokkot kapott.
– Elnézést – nyögöm ki, és minden erőmmel azon vagyok, hogy
a szép, mélykék szemébe, és ne a farkára nézzek, amit próbál
eltakarni a kezével. Ettől még látom, mert hiába nagy a tenyere, a
lényeget nem takarja.
– Nem hallottam, hogy bejött – mondja hangosan, némi
akcentussal. Aztán kiveszi a füldugót, melynek következtében látni
a férfiasságát.
Ne bámészkodj, Maggie. Ne bámészkodj.
Nem bámészkodom. Tátva marad a szám.
Nem semmi ez a nemi szerv!
Esküszöm, mintha megmozdult volna, ahogy figyeltem. Hosszú,
formás kígyójának láttán azt kívánom, bárcsak egy pornófilm
szereplője lennék, hogy elé térdelhessek. Még soha nem láttam ilyen
szép, méretes hímvesszőt, de azt pontosan tudom, mit tennék vele.
Míg kábultan bámulom a pasast, a kulcs kiesik a kezemből, és a
földön landol.
– A francba!
Lehajolok, hogy felvegyem.
Csakhogy ő is lehajol, és felkapja.
Megijedek, ahogy egyre közelebb kerül a hímtagja, ezért
gyorsan felegyenesedem.
Erre beütöm a fejem az állába.
– Elnézést kérek! – kiáltom, aztán hátrálok, és a fejemet fogom.
Még jobban csodálkozik, mint eddig. Egyik kezével megfogja
az állát, és zavartan rám néz.

26
 – Nagyon sajnálom! – mondom újra. Végül sikerül
megfordulnom, és az ajtó felé vennem az irányt.
– Hölgyem! – szól utánam. – A kulcsa.
Bakker!
Megfordulok, ő felém jön. A farka még mindig vonz, miközben
ő felém nyújtja a kezét a kulccsal.
A szemem elé kapom a kezem, hogy ne lássam, elveszem a
kulcsot, aztán eliszkolok. Biztos motyogok valami elnézésfélét, de
szerencsére már csak azután, hogy becsuktam magam mögött az
ajtót.
– A fenébe! – dörmögöm magamban, aztán eltolom a
takarítókocsit. Ég az arcom, mint a rongy. – A fenébe!
Őszintén remélem, hogy nem tesz panaszt, mondván, hogy én
biztos csak azért mentem be, hogy meglessem őt meztelenül.
Hiába próbáltam, egyszerűen nem tudtam nem odanézni.
Talán jobban kellett volna próbálkoznom.
Igazam volt. Jobban kellett volna. Ebből is látszik, milyen
magányos és kiéhezett vagyok. Mióta visszatértem Tehachapiba, a
szerelmi és a szexuális életem a süllyesztőbe került. Nem mintha
olyan csodás dolgok történtek volna New Yorkban, de legalább
elmentem randizni, és jó párszor megraktak. Az utóbbi egy évben
viszont mellőztem a szexet, és ez kezd nyomasztani. Nem véletlenül
vesztettem el az eszemet ennek a vadidegen, meztelen férfinak a
látványától.
Bár ő nem egy átlagos fickó. Több mint száznyolcvan centi
magas, nagyobb a tenyere, mint az arcom, és olyan a teste, mint egy
szoboré. A szeme égszínkék, és az akcentusából ítélve valami távoli
helyről érkezhetett, ami biztos izgalmasabb, mint ez.
Esküszöm, ilyen helyes pasast még életemben nem láttam! És
akkor még nem beszéltem a hímtagjáról.
A falnak támaszkodom, és próbálom összeszedni magam.
Közben azon drukkolok, hogy soha többé ne lássam.

27
 MÁSODIK FEJEZET

Maggie

– Ki a frász hallgat fülhallgatóval zenét a zuhany alatt? – kérdezi

Annette vigyorogva, mert ő is szokott.
– Őszintén szólva nem hiszem, hogy frissen zuhanyozott.
Amikor kijött a fürdőszobából, egyáltalán nem volt vizes. Tök
száraz volt a bőre.
És tiszta. És puha. Minden porcikája.
– Ez akkor is a La Quinta, és nem a Four Seasons. Ki a fene
akar egy szál semmiben rohangálni egy garniszállóban?
Kicsit megbököm a karját, emiatt majdnem kiborítja a sörét.
– Hékás! Én takarítom a szobákat. Enni lehet a padlóról, olyan
tiszta.
– Csak vicceltem! – csattan fel némi rosszallással, aztán felkap
egy szalvétát, és letörli a söröspoharát. – Úgy tűnik, ma alaposan
meg kell válogatnom a szavaimat, Borsószem Királykisasszony.
– Nem vagyok Borsószem Királykisasszony. Csak végre
szabadnapom van.
– Ezért vagyunk itt – mondja vidáman, és körbenéz a Faulline
Bárban. Ez a város egyik legjobb bárja. Nem puccos, de legalább jó
az italválaszték és udvarias a személyzet. Pluszpont nekik, amiért
nincs tele a hely börtöntöltelékekkel. Nem mintha sok olyan bárban
lettem volna már, de most annyira sem bírnám, mint addig.
Apám gyakran tért be munka után a helyi bárba, és ha oda
mentünk volna, biztosan érezném a jelenlétét. Arról nem beszélve,
28
hogy a kollégái odajönnének, és beszélni akarnának róla, ami
végképp nem hiányzik.
Amúgy sem gyakran járok bárba. Se időm, se pénzem. Annette-
tel viszont hetek óta nem találkoztam. Azt mondta, meghív egy
italra, Pike pedig gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy vigyáz
mindenkire, míg házon kívül vagyok. Úgy tűnik, látszik rajtam a
feszültség.
Annette az ötvenes éveiben jár, és ő anyám legjobb barátnője.
Pontosabban volt. Nehéz erről beszélni, mert nem tudom, meghal-e
a barátság, ha az egyik fél távozik az élők sorából. Anyám akkor is
az anyám marad, ha már nem lehet velem.
Egy szó, mint száz: kezdettől fogva ismerem Annette-et, és
mindig szerettem annak ellenére, hogy elég nyers a modora. Vagy
talán épp azért kedvelem. Miután a szüleim meghaltak, még
közelebb kerültünk egymáshoz. Nagyon jól lehet vele beszélgetni,
mert ő is úgy gyászol, ahogy én. Ráadásul épp válófélben van, ezért
szüksége van egy barátra. A leendő exférje fegyőrként dolgozik a
börtönben. Nagyon tisztelik, ezért gyanítom, hogy Annette lassan
elveszíti az eddigi barátok támogatását, mert mindenki az exe mellé
áll.
Sóhajtok, aztán hátradőlök.
– El akarom hagyni ezt a várost – mondom eltökélten, de aztán
rögtön hatalmába kerít a bűntudat. Kizárt, hogy most lelépjek.
– Tudod, hogy ha időre van szükséged, megteheted. Addig
mondom, míg egyszer végre elhiszed. Boldog lennék, ha egy
hétvégét vigyázhatnék a kölykökre. Utazz el Los Angelesbe, és
használd ki az időt! Éld az átlag huszonhárom évesek életét. Túl
fiatal vagy ahhoz, hogy ennyi mindent a válladra vegyél.
– Nem mehetek.
– Dehogynem – vágja rá, és neonrózsaszín körmeivel kopogtatni
kezd az asztalon. – Már több mint egy évet dolgoztál, úgyhogy jár a
két hét szabadság. Már csak ki kell venned.
– Vészhelyzetben még szükségem lesz rá. Mi van, ha April
leérettségizik és főiskolára akar menni? Akkor nekem kell odavinni,
bárhol is legyen.

29
 Szünetet tartok, és elgondolkodom.
– A francba. Lehet, hogy soha nem megy főiskolára. A
teljesítménye alapján biztos, hogy nem kap ösztöndíjat, annyi
pénzünk pedig nincs, hogy befizessük a tandíjat. Jó, ha egyáltalán az
érettségije meglesz.
– Mindegy, Maggie – kezdi Annette komolyan. Bár évek óta
nem dohányzik, olyan a hangja, mintha napi öt dobozzal szívna. –
Ez még messze van. Te is tudod, hogy emiatt kár most izgatnod
magad. Addig ezerszer megváltozhatnak a dolgok.
– De ők nem változnak. Callum még csak hétéves. Még tizenegy
évig a gyámja vagyok. Addig itt kell maradnom Tehachapiban.
Mintha egy zárkában lennék.
– Ez a hely sokak számára szó szerint börtön, Maggie.
Erről nem akarok többet beszélni. Már így is pocsékul érzem
magam, hogy egyáltalán felmerült bennem a város elhagyásának
gondolata. Nélkülem nem boldogulnának a testvéreim. Össze kell
tartanunk, akár tetszik, akár nem. És nyilván egyikünk sem erről
álmodott. Minden éjjel imádkozunk, hogy visszakapjuk a szüleinket,
de ez nem segít.
– Hogy megy az írás? – kérdezi Annette, hogy gyorsan témát
váltson.
Ez sem jobb. Ez talán a legrosszabb kérdés, amit egy írónak
feltehetett.
– Elég jól – mondom lassan, miután kortyolok a borból.
Hazugság. Egyáltalán nem megy jól. Szinte sehogy se megy.
Miután mindenki elaludt, próbálok írni, de egyre nehezebb.
Nincs, ami inspiráljon. Fáradt vagyok.
– Már nem írsz a helyi újságba?
Na igen. A helyi újság. A Tehachapi News. Őszintén szólva nem
ez volt a vágyálmom, amikor egyetemre mentem, de most bármit
megadnék, hogy írhassak nekik. Mondjuk az is kérdés, milyen
témában tudnék. Számtalanszor bementem az irodájukba, elküldtem
az önéletrajzomat és néhány munkámat, de nem történt semmi.
Mindig leráztak valami automatikus válaszlevéllel, és még
magyarázatot sem kaptam, hogy miért nem kellek nekik.

30
 – Arról is letettem – mondom mosolyogva, mert nem akarom
lelombozni.
Hagyd már abba a panaszkodást, és élj a pillanatnak! –
parancsolok magamra. Élvezd ki, hogy végre házon kívül lehetsz, és
találkozhatsz az őrült barátnőddel.
– Úgy tűnik, nem te vagy az egyetlen, aki sok mindent feladott –
jelenti ki Annette, és a bárpult felé biccent.
Ránézek a pultot támasztó férfira, aki látszólag nagyon kiütötte
magát. Amikor bejöttem, már láttam, úgyhogy nem tulajdonítottam
neki nagy jelentőséget. De most, hogy Annette felhívja rá a
figyelmem, egészen másképp nézek rá.
Van valami kirívó a fickó alkatában és a kisugárzásában.
Hihetetlenül széles a válla. Hosszú lábát összehúzza a széken. Csak
a tarkója és fényes, szőkésbarna haja látszik, amúgy a kezébe temeti
az arcát. Magas, legalább száznyolcvan centi lehet. Biztos, hogy
nem idevalósi.
Jó ég!
– Jóságos ég! Szerintem ez ő.
– Tessék?
Tátott szájjal nézek Annette-re, és látom a szemében a kételyt. –
Szerintem ez ő – ismétlem.
– Ki?
– A fickó. A meztelen fickó.
– A varázslatos farkú?
Felsóhajtok, és igyekszem halkabban válaszolni. Kínomban
kicsit lejjebb csúszom a széken.
– Nem mondtam, hogy varázslatos, csak azt, hogy nagy.
– Az ugyanaz, kedvesem.
A fickóra nézek, és hirtelen minden a helyére kerül. Ő az.
Ruhában is felismerem.
Mi a fene folyik itt? Mennyi esélyem van őt itt látni ma este?
Sok, mivel Tehachapiban nincs valami hatalmas éjszakai élet.
– Egy olyan méretes fickó, mint ez – és most a magasságára
gondolok, nem övön alulra –, jobban is bírhatná az italt – jegyzi meg
Annette, miközben én a pultos lányra nézek. Egy suliba jártunk,

31
csak ő kettővel alattam. Annak ellenére, hogy nem igazán ismerjük
egymást, úgy néz rám, mint aki tőlem vár segítséget.
A fenekemen kéne maradnom, de valami azt súgja, hogy inkább
menjek oda, és mérjem fel a terepet. Talán azért, mert ez az
ismeretlen fickó már másodszor jelenik meg az életemben, ráadásul
az első találkozás meglehetősen kínos volt. Nem mintha a pasason a
zavar jelei látszottak volna, pedig meztelenül láttam. Sőt úgy tűnt,
mint aki ura a helyzetnek. Mi több, talán örült is.
Most úgy érzem, tennem kell valamit. Mintha felelős lennék
érte, és nekem kéne védenem azt a csodás hátsóját.
– Hozok neked egy sört – mondom Annette-nek, és felállok.
– Jó. De magadnak is hozzál valamit.
Vezetek, úgyhogy maximum egy pohár bor.
A bárpult felé veszem az irányt, és rámosolygok a pultos lányra.
– Kérnék egy korsó sört – mondom, mielőtt a fickóra néznék.
Most, hogy közelebb jöttem, legnagyobb meglepetésemre minden
érzékem életre kel. Hirtelen sokkal energikusabbnak érzem magam.
– Máris adom – mondja a lány, és aggódva néz a pasasra.
– Ismered? – kérdezi tőlem.
– Abban a szállodában lakik, ahol dolgozom. Csak ennyit tudok
róla.
Azt már nem teszem hozzá, hogy nagyon jól néz ki meztelenül.
– Talán túl sokat ivott? – kérdezem.
A lány vállat von, és hozza a sört.
– Valószínűleg. Amikor bejött, úgy tűnt, mint aki jól van.
Rendelt egy pohár vodkát jéggel, és ennyi. A következő kép, hogy
alaposan kidőlt. Jó párszor megpróbáltam felrázni, de csak
nyöszörgött.
Hm. Aggasztó a helyzet.
– Nem mondott semmit?
– Nem. Csak kért egy italt, és ennyi. Az biztos, hogy nem
idevalósi. Akcentusa van. Tuti, hogy valami skandináv, ami még
furább. Voltam pár hetet Svédországban és Norvégiában, és azt kell
mondjam, ott aztán tudnak inni. Ez a fickó viszont nem bírja.

32
 Megjelenik egy vendég a bárpult másik oldalán, mire a pultos
lány odamegy, engem pedig otthagy a részeg, skandináv idegennel.
Oda kéne vinnem a sört Annette-nek, aki folyamatosan engem
figyel, de még maradok egy kicsit a fickó mellett.
Alaposan végigmérem. Szőkésbarna haja pont olyan hosszú,
hogy játszani lehessen a fürtjeivel. Biztosra veszem, hogy selymes,
lágy esésű. Szívesen végigsimítanék rajta. Tarkójának csak egy
része látszik, a többit egy szőke hajtincs takarja. ]ó minőségűnek
látszó fekete bőrkabátja úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna.
Sötétszürke nadrágja és a cipője is drága darabnak tűnik. Nyilván
nem poénból szállt meg a La Quintában, bár az öltözéke alapján
nívósabb szállodákat is ki tudna fizetni. Talán üzletember.
De miféle üzleté?
Pornózik? Amekkora farka van, simán lehet.
– Hahó! – mondom halkan, és megbököm a karját. Mormol
valamit, de nem moccan.
– Én vagyok a csaj, aki rád nyitott a szállodában, amikor
meztelenül voltál. Csak szeretnék bocsánatot kérni. Nem volt
szándékos.
Szünetet tartok, és azon gondolkodom, vajon a fickó felfogta-e,
amit mondok. Közben látom, hogy Annette sürgetően néz rám az
asztalunknál.
– Hogy világos legyek: a szállodában történt mindez. Én voltam
a szobalány, te pedig… Nos, meztelenül jöttél ki a fürdőszobából.
Szerintem nem hallottad, hogy bementem. Miért hallgattál zenét?
Melyik zene olyan fontos, hogy zuhanyozás közben sem vetted ki a
fülhallgatót, és úgy járkáltál fel-alá a szobában, mintha otthon
lennél? Apropó otthon: honnan a frászból jöttél?
Jó darabig várok, és látom, ahogy a háta emelkedik és süllyed.
Végül ad valami sóhajtásféle hangot, és mozgatni kezdi a fejét.
Oldalra hajtja, hogy felém nézzen, de a szemét csukva tartja.
Magával ragad ez az intim pillanat. Az első találkozáskor nehéz
volt a szemébe néznem – érthető okból –, de most minden egyes
vonását alaposan szemrevételezem.

33
 Állkapcsa erős és széles, ráadásul borosta fedi. Talán mindenki
ilyen ártatlan, amikor alszik, de a fickó szempillái irigylésre
méltóak. Telt ajkai mosolyra nyílnak, ami szöges ellentétben áll
amúgy kemény vonásaival.
Annak ellenére, hogy tetőtől talpig ruha van rajta, és alaposan
kiütötte magát, ő a legcsodásabb férfi, akit valaha láttam.
– Majd később hívom a zsarukat – mondja a pultos lány, aztán
közelebb jön, és továbbra is kétkedve nézi a mellettem alvó óriást.
– Miért? Mit csinált?
A lány keresztbe fonja a karját, és úgy néz rám, mintha azt
hinné, viccelek. Most már tudom, hogy fog kinézni April, ha
idősebb lesz.
– A fickó hatalmas. Lehet, hogy erősnek tűnök, de nem tudom
kivonszolni a seggét záráskor.
– Semmi rosszat nem tett – vágom rá halkan.
– Ha van kedved vigyázni rá, nem állok az utadba – mondja a
lány, aztán hátat fordít nekem.
Még egyszer a pasasra nézek, aztán odamegyek Annette-hez.
– Mi a frászt műveltél? – kérdezi, aztán kikapja a kezemből a
sört. – Ez nem csak a sörről szólt.
Vállat vonok, aztán leülök mellé.
– Nem tudom. Csak látni akartam, mi a szitu.
– És?
– Nem tudom. Részeg.
– Azt én is látom.
– De valami nagyon nem kerek. A pultos lány azt mondja, csak
egy itala volt a pasasnak, mégis így kiütötte magát. Azt is mondta a
csaj, hogy a pasi skandináv, és azok reggelire is vodkát isznak.
Ráadásul gazdag fickó.
– Gazdag? – kérdez vissza Annette, és összevont szemöldökkel
néz rám.
– Drága ruhája van. Biztos, hogy van lóvéja.
– És mi a frászt keres egy gazdag fickó Tehachapiban?
Vállat vonok. Fogalmam sincs.
– Nem tudom. Talán csak átutazóban van.

34
 – Skandináv?
– Ezt mondja a pincér csaj. Svéd vagy dán, vagy hasonló.
Annette lebiggyeszti a száját.
– Mi az? – kérdezem. Ahogy rám néz, védekező álláspontra
helyezkedem, holott még meg sem szólalt. Pontosan tudom, hogy
ami késik, nem múlik.
– Túlságosan érdekel téged az a fickó.
– Korábban még te is témáztál a farkán.
– De nem gondoltam, hogy itt lesz. Édesem! Én csak aggódom
érted. Ne ártsd magad a szállodavendég dolgába.
– Mi az, hogy ne ártsam magam a dolgába? Csak egy emberi
gesztust teszek.
Annette vállat von, hátradől a széken, és a szájához emeli a
korsót.
– Semmi szükség, hogy törődj vele. Tudom, hogy te mindig
segíteni akarsz, de őszintén szólva, ez már túl sok.
Kis szünetet tart, aztán megkérdezi: – Említettem, mit mondott
Hank?
Hank a leendő exférj, aki mindig mond vagy tesz valami
említésre méltót. Felkészülök mindenre. Tudom, hogy Annette-nek
értő fülre és barátra van szüksége.
A szemem viszont ismét a részeg fickó felé réved. Azon
gondolkodom, hogyan rúghatott be ennyire, ha csak egy pohárral
ivott. Ilyen keménykötésű, nagydarab pasitól ez furcsa. Az is
foglalkoztat, hogy mit keres egy skandináv fickó Tehachapiban.
Megint eszembe jut, milyen volt meztelenül. Folyamatosan
felidézem.
Talán amiatt, hogy rég voltunk kimenőn, vagy bánatunkban, de
mindketten iszunk még egy pohár italt. Annette meghív egy kis
pohár borra, és iszik egy újabb korsó sört. Mire elindulnánk, a
bárban záróra.
Fél szemmel még mindig a fickót lesem. Egy tapodtat sem
mozdul. Most úgy tűnik, kénytelen lesz. A pultos lány folyamatosan
rángatja, hogy felébressze, közben aggódva rám néz, mintha az én
gondom lenne.

35
 – Vissza tudod vinni a szállodába? – kiáltja, miközben Annette
és én már az ajtóban állunk. – Vagy hívom a zsarukat, hogy vigyék
el ők.
Kicsit olyan, mintha fenyegetőzne. Attól, hogy egyszer már
találkoztam a fickóval, még nem tartozik hozzám.
– Ez nem a mi gondunk, kedvesem. Nem ismerjük őt – vágja
oda Annette.
– Ahogy az enyém sem.
A pasas mormol valamit idegen nyelven, és most először végre
felül a széken, és leinti a pultos lányt.
Annette visszalép, én pedig meglepődve nézem a férfit.
– Hívom a zsarukat, ha nem húzod el a segged! – ordítja a lány,
de közben remeg a hangja.
A fickó alig tudja kinyitni a szemét, de úgy tűnik, érti, amit
hallott. Mormol néhány idegen szót – gyanítom, ezek javarészt
káromkodások –, aztán megpróbál talpra állni.
Megbotlik, én pedig gondolkodás nélkül odarohanok,
megfogom a mellkasánál, és próbálom egyenesen tartani. Olyan,
mintha egy fa dőlését akarnám megakadályozni, de furcsamód
sikerül. Visszahuppan a székre. Ha tényleg olyan nehéz lenne,
összeroskadtam volna a súlya alatt.
– Visszük – mondom, és a fickó közelében egyre gyorsabban
ver a szívem.
Meglep, hogy ezt mondtam.
Ahogy Annette-et is.
Megragadja a karomat, és próbál elrángatni a fickótól. – Mi a
fene van veled? Visszük? Nem egy menhelyi kutya, amit örökbe
fogadtál, Maggie!
– Sok szerencsét! – mormolja a pultos csaj, és elégedetten a
bárpult mögé lép, mint aki sikeresen lepasszolta a kellemetlen
feladatot.
Nagyon elszánt vagyok.
Csak azt nem tudom, pontosan miért.
A fickó felé intek. Még mindig csukva a szeme, az állát pedig a
mellkasára hajtja. Igen, a mellkasa… kemény, mint a kő. Hihetetlen,

36
hogy pár perce csak úgy megérintettem. Nem éreztem rajta
alkoholszagot, inkább valami fás, kellemes illatot.
– Nem hagyhatjuk itt – mondom Annette-nek.
– Dehogynem – vágja rá, és körbenéz, mintha várná, hogy
kimentsenek minket ebből a helyzetből. Csakhogy rajtunk kívül már
nincs itt senki.
– Ez nem a te gondod. És nem is az enyém. Hadd hívja a lány a
zsarukat. Majd ők elintézik.
Kétségkívül ez a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás.
Nem tudom, miért érzem úgy, hogy ma hősnek kell lennem, és
megmenteni a fickót, de így van.
– Vagy segítesz őt bevinni a szállodába, vagy megcsinálom
egyedül – mondom határozottan.
Annette bámul rám.
Én visszabámulok.
Elhatároztam magam.
Végül sóhajt, a szemét forgatja, és keresztbe fonja a karját.
– Jó. Most próbálok anyád fejével gondolkodni. Ő ilyesmibe
soha nem ment volna bele.
– Épp ellenkezőleg. Anyám büszke lenne, hogy segítek egy
idegennek – vágok vissza, mert nagyon felidegesít ez a beszólás.
Anya mindig segített, ha valaki bajba jutott.
– Félek, hogy annyira odavagy a farkáért, hogy képtelen vagy ép
ésszel gondolkodni – jelenti ki.
– Pszt! – csitítom, és a fickóra nézek, hogy hallotta-e. Nem
tudom. Inkább úgy tűnik, mint aki mindjárt lefordul a bárszékről.
Annette sóhajt.
– Na jó. Menjünk. Te fogd az egyik oldalon, én a másikon.
A két oldalához állunk, átvezetem a karját a vállamon, a
mellkasához szorítom az ujjaimat, és bólintok Annette felé.
Nyögünk a súly alatt, aztán talpra állítjuk a fickót. Nem egyszerű,
mert majdnem egy fejjel magasabb nálam, de valahogy mégis
sikerül megtámasztani.

37
 Szerencsére a bejárathoz közel parkolok, és valahogy oda tudjuk
vonszolni a pasast, bár jó néhányszor megbotlik, és kis híján minket
is magával ránt.
A kocsi hátsó ülésére tesszük, ahol rögtön levágódik, én pedig
egyenesen a szállodához hajtok.
– Nem hiszem el, hogy ezt csináljuk – morgolódik Annette, és
közben a fejét csóválja. – Ezt nem gondoltad végig. Hogy viszed fel
a szobájába? Átkutatod a zsebét a szobakulcsért?
– Majd a saját kulcsomat használom.
– Mi van, ha valamelyik kolléganőd észrevesz?
Hm.
Ezt valóban nem gondoltam végig.
– Majd óvatos leszek.
– Nem. A helyes megfogalmazás, hogy megpróbálunk óvatosak
lenni, mert az egyértelmű, hogy még életedben nem csempésztél
ekkora pasit sehová. Biztos, hogy kiszúrnak. És akkor mi lesz?
– Mondjam meg nekik az igazat? – kérdezem vállat vonva.
– Szerinted ez nem kelti azt a hatást, mintha a szállóvendéggel
aludnál? Nincs valami olyan szabály, hogy nem barátkozhatsz a
vendéggel?
– Papíron nincs ilyen – mondom lassan, bár eszembe jut, hogy
amikor középiskolás voltam, az egyik szobalányt rajtakapták
valamelyik vendéggel, és rögtön kirúgták. Próbálta úgy előadni,
mintha a pasi a barátja lenne, de egyértelmű volt, hogy csak egy
vendég, és nem igazán ismerték egymást.
A francba!
Egyáltalán nem hiányzik, hogy kirúgjanak, ahogy az sem, hogy
a hátam mögött pletykáljanak.
– Szerintem menjünk a szállodához, nyissuk ki a kocsiajtót, és
tegyük ki a fickót – javasolja Annette. – Aztán majd bebotorkál.
Ilyen egyszerű.
– Mintha kitennénk egy holttestet? – kérdezem halkan.
– Akkor nem tudom – teszi fel a kezét.
Sóhajtok, aztán teszek egy U kanyart az út közepén. Szerencsére
nincs itt senki.

38
 – Mit csinálsz? – kérdezi Annette, és mérgesen körülnéz.
– Hozzád visszük.
– Hozzám?! – visítja, mire az idegen felébred, mormol valamit a
saját nyelvén, aztán megint kidől.
A visszapillantóból figyelem, és azon agyalok, hogy mekkora
hülyeséget csináltam. Ha útközben rájön, hogy hol van, kiborul.
Nem ismerem ezt a fickót, ezért fogalmam sincs, hogyan reagál.
Hirtelen eszembe jut a Tommy Boy című vígjáték, amikor a
szarvas felébred a hátsó ülésen.
Tényleg az lesz a legjobb, ha kitesszük Annette-nél.
– Igen, hozzád.
– Kizárt! Nem. Nem lehet, Maggie! Kémeim vannak.
– Kémeid?
– Hank soha nem szól, csak beállít. Még a válási procedúra
közepén vagyunk. A szomszédok az ő oldalán állnak. Hogy veszi ki
magát, ha hazaviszek egy vadidegen pasast?
– Semmi rosszat nem teszel.
Szeme villámokat szór, amikor rám néz.
– Mindegy. Nem kockáztatok. Főleg nem egy vadidegenért.
Sóhajtok, és megmarkolom a kormányt. Igaza van. Nem akarom
bajba sodorni, és azt sem, hogy bármi hátránya származzon a
váláskor. Az emberek nagyon gonoszak tudnak lenni errefelé.
Viszont a szállodába sem vihetem. Tudom, hogy az még
rosszabb lenne.
És az sem jó ötlet, ha a detoxikálóba viszem.
Nagyot sóhajtok, és már tudom, mit teszek.
– Mi az? – kérdezi összeráncolt homlokkal Annette.
– Hazaviszem.
– Maggie!
– Anya és apa szobájába fektetem. Majd kitakaríttatok vele.
– Maggie! – mondja határozottan. – Nem. Nem ismered a fickót.
Nem viheted haza. Nem viheted a testvéreid közé.
Igaza van.
– Már alszanak. Majd Pike-nak mindent elmondok. Ő már elég
idős ahhoz, hogy helyén kezelje az ügyet.

39
 – Nem – csóválja a fejét.
– Annette! Ez lesz, és kész. Akarod, hogy hazavigyelek?
– Mintha megengedném, hogy ezt egyedül intézd.
– Figyelj. Elvesszük a pénztárcáját, és megtarthatod zálogként.
Arra az esetre, ha elfajulna a helyzet.
Úgy néz rám, mintha azon gondolkodna, mi jár a fejemben.
Fogalmam sincs. Egyre inkább olyan érzésem van, mintha én sem
tudnám, ki vagyok, ezért az sem véletlen, hogy gondolkodás nélkül
cselekszem. Ennyire megváltoztam? Lehet, hogy annyira vágyom
valami másra és újra, hogy képes vagyok bevonszolni egy részeg
fazont a házunkba, a szüleim hálószobáját pedig detoxikálónak
használni.
– Maradnom kéne – mondja Annette.
– Nem lesz gond – nyugtatgatom.
– Ismerős szavak.
Öt perc múlva leparkolok a ház előtt. Kinézek a szélvédőn. Egy
lámpa sem ég, kivéve az előszobáit, és a Pike szobájában lévőt.
Igyekszünk spórolni a villanyszámlával, ezért mindig lekapcsoljuk a
lámpát, ha nincs rá szükség.
– Remélem, tudod, hogy ez kész kabaré – mondja Annette,
amikor kiszáll.
– Tudom.
Igyekszem minél halkabban elhúzni a kocsi ajtaját, és kiszedni
valahogy a fickót.
Annette és én suttogóra fogjuk, amikor felvisszük a lépcsőn, és
próbálunk végig csendben maradni, bár az egyik pillanatban a pasas
kitér balra, és kis híján a falhoz nyom. Ha nem lenne ilyen kemény
meló, még röhögnék is az egészen. Más körülmények között szexi
jelenet lenne.
Végre feljutunk a második szintre, aztán befordulunk az
előszoba sarkán, és a szüleim hálószobája felé vesszük az irányt.
Kinyitom az ajtót, és gyorsan felkapcsolom a lámpát.
Nem gyakran lépek ebbe a szobába. Kicsit olyan, mint egy
síremlék. A függönyök összehúzva, és minden úgy maradt, ahogy a
haláluk előtt hagyták. Egyikünknek sem volt szíve bármit is i

40
elmozdítani. Azt tudom, hogy az ágyneműt kicseréltük, mert voltak
vendégeink, és néha bejövök leporolni, de igyekszem minél
kevesebbet a helyiségben tartózkodni. Fájnak az emlékek.
Még mindig olyan, mintha itt lenne a szellemük. Már a gondolat
is rémisztő. Eszembe jut, micsoda élet volt itt, és bármit megtennék,
hogy visszaforgassam az idő kerekét.
Nagyot nyelek, és igyekszem a feladatra koncentrálni. Az ágyra
fektetjük a pasast, aki úgy lehuppan, hogy majdnem leszakad a
matrac.
Annette az oldalára fordítja, aztán kihozza a szemeteskukát a
fürdőszobából, és a fickó elé teszi, miközben én leveszem a cipőjét.
– Ugye nem akarod teljesen levetkőztetni? – kérdezi felhúzott
szemöldökkel Annette.
– Pszt – csitítom. – Halkabban!
– Nem válaszoltál.
Ügyet sem vetek rá, csak lehúzom a fickó cipőjét. Annette
sóhajt, aztán megpróbálja levenni a pasas bőrkabátját. A fazon
lehunyt szemmel nyöszörög valamit, fejét a párnára hajtja, mire
Annette-nek végre sikerül őt kibújtatni a kabátból.
Megint sóhajt, összehajtja a kabátot, és a fickóra néz.
– Tényleg jóképű.
Nem mondok semmit. Ahogy azt sem említem, hogy
negyvennyolcas cipőt hord. Nem gondoltam, hogy van ember,
akinek ekkora a lába, de úgy tűnik, egyenes arányban van a
farokméretével.
Amikor leveszem a másik cipőjét, a párjával együtt a falhoz
támasztom, miközben Annette az ágy mellett lévő székre teszi a
kabátot. Anyám mindig ide tette a ruháit, mielőtt bebújt volna az
ágyba. Ez volt az egyetlen szöglet a lakásban, ahol egy kis
rendetlenség volt. Aztán másnap reggel mindent elpakolt.
Annette pajzán pillantást vet a fickóra, aztán a gatyájához nyúl.
– Mit csinálsz? – kérdezem számonkérőn.
Az ajkába harap, megragadja a fickó hátsóját, és diadalittasan
kihúzza a farzsebéből a pénztárcát.
– Tádám!

41
 Kinyitja, mire gyorsan odalépek, hogy megnézzem.
Nincs benne sok minden. Egy hitelkártya név nélkül, készpénz,
és egy fényképes személyi igazolvány. Annette kiveszi a rekeszből,
és oda-vissza forgatja. Vadiújnak tűnik, a fekete-fehér képpel együtt.
A tetején a Körkort Sverige felirat, bár fogalmam sincs, mit jelent.
Alatta, hogy Andersson Johan.
– Az Andersson a vezeték- vagy a keresztneve? – suttogja
Annette. – Vagy a lakcíme?
– Nem lehet, hogy Körkort Sverige a neve?
– Szerintem az orosz.
– De az oroszok cirill betűket használnak.
– Mi a fene folyik itt? – hallom Pike hangját, mire mindketten
felpattanunk. Annette kezéből kiesik a tárca, és egyenesen Körkort
Sverige hatalmas mellkasára zuhan.
Visszafojtom a lélegzetem, és várom, hogy felébredjen, de ő
csak halkan szuszog.
Pike-ra nézek, aki furcsán méreget mindkettőnket. Haja kócos,
mint aki alaposan elaludta a frizuráját.
– Miért…
Tesz felénk egy lépést, aztán az idegen lábára néz, mely lelóg az
ágyról.
– Ez meg ki a frász?
– Hosszú történet – válaszolom. – Légy szíves, halkabban!
Pike kérdőn néz Annette-re.
– Mi történik itt? Miért vagytok itt, és ki a frász az a fickó az
ágyon?
Közelebb jön, és jobban végigméri a pasast.
– Atyaég! Meghalt?
– Nem – válaszolom, és a vállára teszem a kezem, hogy kicsit
visszatoljam.
– Nagyon berúgott, és most kialussza magát.
– De ki a fene ő?
– Körkort Sverige – válaszolom. – Külföldi, részeg, a szálloda
vendége. A bárban találtunk rá, és két lehetőségünk volt: vagy
idehozzuk, vagy a zsaruk beviszik a detoxikálóba.

42
 – És mi gond lett volna a detoxikálóval? – kérdi rezzenéstelen
arccal.
– Figyelj! Holnapra biztosan kijózanodik, aztán megy a dolgára.
Pike-ot nem sikerül meggyőzni. Nem hibáztatom. Tudom, hogy
nem vagyok normális. Az egészben az a legviccesebb, hogy rég nem
voltam ilyen eltökélt, mint most.
– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy elalszom azok után, hogy egy
vadidegen van a házban – mormolja Pike. – Pisztollyal a kezemben
fogok őrködni az ajtó előtt.
Ránézek. Nagyon nem örülök, hogy nála vannak a szüleim
fegyverei azok után, ami történt.
– Jól van.
– Most, hogy Pike a segítségedre sietett, én hazamegyek –
mondja Annette. A vállamra teszi a kezét, és megszorítja. – Hívok
egy taxit. Jobb, ha itt maradsz, amikor a fickó felébred. Te legalább
ismerős leszel neki.
– Gondolod?
Ha tényleg így van, nem biztos, hogy az szerencsés.
Annette előveszi a telefonját, és hívja a taxitársaságot.
– Biztos – válaszolja közben. – Holnap hívj fel, és meséld el, mi
történt, jó?
Még egyszer Körkortra néz, aztán hozzáteszi.
– Sok szerencsét! Egyáltalán nem értek egyet azzal, amit
csináltál, de úgyis vállalod a tetteid következményét.
Amikor kilép, Pike-ra nézek.
– Mi a fene ütött beléd? – kérdezi.
– Őszintén szólva nem tudom – sóhajtom.
A fickó mellkasa felé nyúlok, és leveszem róla a tárcát. Ha
bármit művel, vagy bármi rosszal próbálkozik, tudni fogom, ki ő.
Bárki legyen is ez az alak.

43
 HARMADIK FEJEZET

Viktor

Három héttel korábban

Stockholm, Svédország

– Felség?
Már a szó hallatán is összeugrik a gyomrom, és elfog a hányinger.
Dühös pillantást vetek dr. Bonakovra.
– Kérem, ne szólítson így – utasítom. – Kisgyermekkorom óta
ismerem önt, és eddig mindig Viktornak szólított.
Engesztelő mosollyal néz rám, és látszik, hogy nem tudja
kezelni a helyzetet. Aztán kicsit zavartan feljebb tolja a szemüvegét
az orrán. Dr. Bonakovot bizonyos szempontból inkább az apámnak
érzem, mint a valódit. Épp ezért fáj annyira, amikor ilyen
hivatalosan szól hozzám.
– Régen is felségnek szólították – jelenti ki nyugodtan.
– De nem ön. Ön csak Alexet szólította így, engem mindig
Viktornak hívott. Szeretném, ha ez így is maradna.
– Rendben, Viktor – mondja megadóan. Megköszörüli a torkát,
mintha kiselőadást akarna tartani. Talán ez az egyik ok, amiért
apámként tekintek rá. Mert legalább annyi tanácsot ad, mint
amennyit hallgat.

44
 – Tudja, hogy szólhat, ha túl soknak érzi a feladatot. Nem az
édesanyjától kellett volna hallanom.
Keserűen felnevetek, és kihúzom magam a kanapén.
– Egy hónapja halt meg a bátyám. Egy hónapja lettem
trónörökös, amit nem akartam. Ez már önmagában sok. A nap
minden percében. Komolyan minden percben telefonhívást akar
tőlem? Komolyan mindig hallani akarja a kesergésemet, amiért
darabokra hullt az életem?
Óvatosan végigmér, és a tollával kopog a jegyzettömbjén. Már
hallott néhányszor kiborulni, de nem ennyire. Már nem vagyok a
régi önmagam. Talán soha nem is leszek.
Sóhajt, és a papírjára mered. Kicsit megkönnyebbülök, hogy
végre nem engem néz.
– Tudom, hogy ez hatalmas változás önnek. Tudom, hogy
gyászol. Nemcsak a bátyját, hanem a régi életét is elvesztette. Idő
kell, hogy mindezt feldolgozza.
Hümmögök. Nagyon dühít, hogy ilyen finoman fogalmaz.
Mindenki metaforákat, üres frázisokat és közhelyeket pufogtat, ami
csak arra jó, hogy megkerüljék a problémát, vagy jobban érezzék
magukat.
Időbe telik.
Erősebb leszel.
Csak a jelennel törődj!
Mindig a szívünkben él.
Az élet nem habos torta.
Az idő minden sebet begyógyít.
Süket duma.
– De – folytatja – a legfontosabb, hogy tudja, mikor áll a
kontrollvesztés határán. Amikor annyira átcsapnak a feje fölött a
hullámok, hogy úgy érzi, belefullad. És itt nemcsak a teendőire
gondolok, hanem a gyászra is. A bánatra. Ha most nem tanulja meg
kezelni, soha nem lesz képes továbblépni.
– Kurvára nem akarok továbblépni! – csattanok fel, és érzem,
hogy lüktet a vér az ereimben. – Azt akarom, hogy minden olyan
legyen, mint régen! Vissza akarom forgatni az idő kerekét!

45
 Mély csend telepszik a helyiségre. Mert erre még dr. Bonakov
sem tud mit mondani. Ahogy más sem. Ha szenvedek, hát
szenvedek.
Holnap lesz kerek egy hónapja, hogy a bátyám, Alex meghalt.
Mindössze harmincnégy éves volt. Az emberek nem tudják, mi a
halál oka. Kedves kis hazugságokkal áltatják őket, ami kellőképp
megnyugtató. Én viszont tudom az igazat, és viselem annak terhét,
ahogy mindannyian, akik nem tudtuk megmenteni.
Egyikünknek sem volt elég ideje és tere, hogy gyászoljon. Eddig
szinte soha nem foglalkozott velem a média. Alex volt a kedvencük.
Kedves, összeszedett, igazi királynak való. Ezt az Alexet mindenki
rajongásig szerette, és mindenki magának akarta. Én egyedül
maradtam. Herceg voltam, de ő volt a jövőbeni király. Amíg jól
viselkedtem, nem törődtek velem az emberek, ahogy a sajtó és a
világ sem.
Ez most megváltozott. Mi több, fenekestül felfordult minden. A
gyász és a tudat, hogy Alex helyébe léptem, olyannyira maga alá
temet, hogy lassan úgy érzem, nem bírom tovább. Bárhová megyek,
az emberek folyamatosan bámulnak, mintha valami egzotikus
gyümölcs lennék, amibe bele akarnak harapni. Látni akarják a
bánatot a szememben, és tudni akarják, milyen leszek Svédország
királyaként. Látni akarják, hogy felnőttem a feladathoz, de közben
sokan drukkolnak, hogy elbukjak.
Nem hiszem, hogy képes leszek felnőni a feladathoz.
Az orvos sóhajt, és gyorsan firkál valamit a
formanyomtatványra.
– Azok után, ami a bátyjával történt, nem szívesen írok fel erős
gyógyszert, de meggyőződésem, hogy jelen helyzetben csak ez
segíthet.
Előrehajol, és átnyújtja a papírt. Ránézek, de nem tudom
elolvasni az írását.
– Tessék – mondja, aztán feláll, és odamegy az asztalához.
Kivesz egy gyógyszeres üveget, a markába szór belőle két pirulát,
aztán odajön hozzám, és a tenyerembe nyomja mindkettőt.

46
 – Egyet vegyen be, ha nyugalomra van szüksége. Megnézzük,
hogyan működik. Talán nem is lesz szüksége rá. Csak arra kérem,
tartsa be az utasításokat. Ne vegye be alkohollal. Akkor szedje,
amikor egyedül van, és zaklatottnak érzi magát.
Szünetet tart, mély levegőt vesz, aztán kifújja, és alaposan
végigmér, ahogy a nadrágzsebembe teszem a pirulákat.
– Tudom, hogy a legkevésbé sem szeretne velem beszélgetni,
Viktor. Tudom, hogy ezért hívott ön helyett az édesanyja. Attól,
hogy királynő, még az ön édesanyja, és legalább úgy szenved, mint
ön. Kérem, próbáljon vele beszélni, hogy legalább ön miatt ne
aggódjon. Tudom, hogy Aksel királyt hasonló veszteség érte, amikor
Dánia királynője elhunyt.
Elfog a bűntudat. Legkevésbé sem szeretném, hogy anyám
aggódjon. Tudom, hogy szenved, és azt is, hogy apám nem sok
vigaszt nyújt számára. Nyilván attól fél, hogy hasonló sorsra jutok,
mint Alex.
Felállok, megköszönöm az orvos segítségét, aztán fogom a
kabátomat, és kilépek a rendelőből a váróba. Személyi titkárom,
Frederick feláll, a vállára kapja a táskáját, és kiveszi az iPadet,
amiben a napi teendők szerepelnek.
– Hogy ment? – kérdezi udvariasan, ahogy a lift felé vesszük az
irányt. Freddie néhány évvel fiatalabb nálam, és attól a perctől a
titkárom, barátom és bizalmasom, hogy végzett az egyetemen
Angliában. Okos, sok nyelvet beszél a svéden és az angolon kívül,
talpraesett, nagyon rendszerezett, és talán ő áll hozzám a
legközelebb.
Alexhez is közel állt, de velem ellentétben az ő munkavégzésére
kifejezetten jól hatott a gyász. Szinte megtáltosodott, én viszont
alaposan szétestem. Annak idején alig jelentem meg a nyilvánosság
előtt, most viszont egyik találkozóról a másikra megyek, és ezerfelé
szaggatnak. Frederick nélkül nem tudom, mi lenne velem.
Talán szabad lennék.
– Minden rendben volt – mormolom, mert nem akarok
részletekbe bocsátkozni.
– Ezt örömmel hallom – jelenti ki.

47
 Sokszor örülnék, ha kicsit közvetlenebb lenne. Freddie a
végtelenségig udvarias, soha nem akarja megsérteni a
magánszférámat, és ő sem fedi fel a sajátját. Már hozzászoktam, de
mégis…
– Ami a mai napot illeti… – kezdi, ahogy beszállunk a liftbe.
Jó lenne, ha adna egy kis teret, de tudom, hogy a király és a
királynő parancsára követi minden lépésemet. Mostanában egy perc
nyugtom sincs tőle, és inkább terápiára küld a család. Nem mintha
attól bármi a helyére kerülne. – …egy óra múlva sajtókonferencia a
palota előtt, úgyhogy haza kell mennünk, hogy átöltözzön.
Végignézek magamon. Szürke farmert, magas szárú cipőt,
tengerészkék melegítő felsőt viselek. A szürke gyapjúkabátot a
kezemben fogom, mert semmi szükség rá ezen a kellemes tavaszi
napon.
– Ez nem jó?
– Hivatalosban kell megjelennie.
– És az öltöny? Alex mindig öltönyben adott interjút.
Freddie lopva rám néz a szemüvege mögül, aztán elmosolyodik.
– A szülei meg akarják mutatni a nyilvánosságnak, hogy ön az
új trónörökös.
Majd kiugrik a szívem.
– Ezt már úgyis tudja mindenki. Az egész kibaszott temetést
közvetítette a tévé.
Kinyílik a lift ajtaja, és Freddie újból rám néz. Ezúttal
emlékeztetni akar rá, ki vagyok, és hol vagyunk.
Megragadja a karomat, és gyorsan elhúz a bejárati ajtótól. Ott
állnak a királyi autók és a testőrök, ennek ellenére a hátsó kijáraton
távozunk, nehogy megtudják, hol voltam pontosan. Nem tudom, mit
szólnának, ha kiderülne, hogy a svéd herceg pszichiáterhez jár.
Holott a királyi családoknál ez bevett.
– Nem volt már sajtókonferencia? – kérdezem, ahogy kilépünk a
hátsó udvarra, és bepattanunk a kocsiba.
– Sajnálom – mondja Freddie, miközben egyik kezével az
iPaden görget, a másikkal beköti magát –, a konferencia után még
találkoznia kell az alapítvány képviselőivel, aztán interjúja lesz a

48
helsinki rádióval. Ma este lesz egy bál, melyet a grófnő ad az
Alandel Palotában. Azon is jelenése van. Hozzátartozik az új
tisztségéhez, ráadásul a grófnő lánya kiváló partnernek ígérkezik. Ez
utóbbit az édesanyja mondta.
Alig kapok levegőt. Szédülök, és egyre szőkébbnek érzem a
teret. Alighogy felkeltem ma reggel, máris találkoztam a
szüleimmel, a királyi tanácsadókkal, aztán egyenesen dr.
Bonakovhoz mentem. Ez a nap soha nem ér véget. A tegnapi egy
örökkévalóságnak tűnt, és tudom, hogy a holnapi sem lesz más.
Egész hátralévő életemben ez vár rám.
– Álljon félre! – mondom Krisnek, a sofőrnek. – Álljon félre!
Alig hajtottunk ki a rendelőtől, Kris félreáll az autóval.
Kinyitom az ajtót, kiszállok, és elindulok az úton.
Nem tudom, hová megyek.
Nem tudom, mit csinálok.
Csak el kell tűnnöm.
És ekkor bevillan a gondolat. Sétálok. Megyek, míg az utcából
út lesz, aztán irány a tenger. Addig megyek, míg nem találkozom
Alexszel a mélyben.
– Felség! – kiáltja Freddie.
Nem állok meg. Utálom ezt a megszólítást. Még
pánikhelyzetben sem szólítanak Viktornak. Marad a formalitás.
Egyre gyorsabban megyek, és az út vége szinte vakít a napfényben.
Előhalászom a doki által adott pirulát, és lenyomom a torkomon.
Hirtelen megjelenik két testőröm, és elállják az utamat.
Soha nem gondoltam, hogy összetűzésbe keveredem velük.
Viszont sokkal magasabb vagyok náluk, és az egyiknél talán
erősebb is.
Arra képezték ki őket, hogy megvédjenek, de arra biztos nem
számítanak, hogy ekkora nyers erő és feszültség lakozik bennem.
Simán kárt tehetnék bennük.
Megállok előttük, és ökölbe szorul a kezem. Az egyikük Tor, a
másik Gustav. Látom, hogy ott akarnak tartani, ugyanakkor félnek,
hogy erőszakot kell alkalmazniuk.
Rohadtul nem érdekel.

49
 – Engedjenek! – ordítom.
Aggódva néznek egymásra, jó. Biztos miattam aggódnak. Én is
félek. Mindenki fél.
– Azért vagyunk, hogy megvédjük, felség – mondja Gustav.
Hallom Freddie lépteit. Ahogy közeledik, egyre jobban visszhangzik
a cipője kopogása.
– Sétálok egyet – mondom, és próbálok nyugodt maradni.
– Felség! – szól mögülem Freddie, és hallani, hogy alig kap
levegőt. Rá se nézek.
– Őfelsége, Svédország koronahercege, a királyi trón
várományosa megparancsolom, hogy engedjenek el. Nem szorulok
senki pátyolgatására, és nem akarok az előre megadott ütemterv
szerint haladni, Freddie. Egyedül akarok lenni, és kész. Hogy végre
azt csinálhassam, amit akarok.
– Felség – mondja szigorúan Freddie. Ezek után ránézek. Közel
százkilencven centimmel sokkal magasabb vagyok nála, de még ez
sem zavarja. Megigazítja a nyakkendőjét, és határozottan rám néz.
Majdnem olyan szigorú, mint apám. Gyanítom, hogy róla mintázza
a gesztusait.
– Nem hiszem, hogy tanácsos lenne törölni a mai programokat –
folytatja. – A szüleit nagyon felbosszantaná, az pedig nem kedvez a
monarchiának sem.
Összevont szemöldökkel nézek rá, és továbbra is ökölben van a
kezem. Egész addig, míg el nem zsibbad.
– Ami igazán nem kedvez a monarchiának, az a bátyám halála.
Ehhez képest úgy kéne utazgatnom a városban, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne. Márpedig jogunk van gyászolni, és kész.
– Egy hónapja, felség – mondja óvatosan, aztán félrenéz, mintha
elszégyellné magát. Jól is teszi. Hosszú idő óta ez a legszörnyűbb
dolog, amit hallottam.
– Mutasson némi tiszteletet a jövőbeli királyával szemben! –
ripakodom rá.
– Ön pedig mutasson némi tiszteletet saját maga iránt! – vágja rá
bátran. – Tudom, hogy a gyász miatt viselkedik így, és azt is, hogy
ez természetes, csakhogy ön nem egyszerű állampolgár, felség. Ön a

50
svéd koronaherceg, a trón várományosa. Ha nem tanulja meg
kezelni az indulatait, és nem tud eleget tenni az ezzel járó
feladatoknak, soha nem ér fel a bátyjához.
Nem gondolkodom, csak érzek.
Érzem, hogy a karom hátralendül, aztán ököllel előre.
Pont Freddie arcába.
Csakhogy Gustav valamivel gyorsabb nálam.
Talán a gyógyszer hatása.
Gustavot találom el, mire hátraesik, maga alá temetve Freddie-t.
Egyszerre érzek haragot és megbánást.
Érzem, hogy valaki megragad. Tor az, aki igyekszik
megakadályozni a további balesetet.
Mindegy. Már elmúlt a bennem tomboló vihar.
Nem merek Freddie-re nézni. Életemben nem voltam vele
udvariatlan vagy durva. Mindig mindent megtett, hogy segítsen, és a
helyes mederben tartson. Gustavra sem tudok nézni. A testőröm,
ehhez képest megütöttem. Baleset vagy sem, mégis szembementem
velük.
Nem tudnak kezelni.
Márpedig én olyan ember vagyok, akit tudni kell kezelni. Nem
úgy, mint egy hímes tojást, hanem nyers erővel.
Freddie-nek igaza volt. Soha nem leszek olyan, mint a bátyám.
És az a legrosszabb, hogy a bátyám sem tudott úgy felnőni a
feladathoz, ahogy elvárták tőle.
Nem maradhatok itt.
El kell mennem.
Elhaladok Tor mellett, és örülök, hogy senki nem látta a
verekedést, amely garantáltan az újságok címoldalára kerülne, aztán
szanaszét kürtölnék a hírt a nagyvilágban. Ezúttal senki nem állíthat
meg.
Felkapom a kabátomat, és gyorsan leintem az épp arra haladó
taxit.
– Vigyen a legundorítóbb kocsmába – mondom a sofőrnek,
ahogy hátraülök, és egy rakás pénzt nyújtok felé. – És addig ne
hozzon vissza, míg alaposan le nem részegedem.

51
 – Viktor!
Anyám hangja cseng a fülemben, mintha csak álmodnék. Ésszel
tudom, hogy nem szólt hozzám, mégis olyan valóságosnak tűnik.
– Kérlek, ébredj fel, Viktor! Most már biztonságban vagy.
Biztonságban?
Kinyitom a szemem, ami önmagában kínszenvedés. Mintha a
szemem csukva akarna maradni. Mintha a testem azt súgná, itt a
vége. Vissza kell térnem a sötétségbe. Anya hazudik. Ott
biztonságosabb, mint itt.
– Megérkeztél – mondja gyengéden anyám.
Ül az ágyam szélén, egy…
Várjunk. Ez nem is az én ágyam. Ez a régi szobám, ahol
felnőttem. A palotában, ahol a király és a királynő lakik.
Anyám szélesen mosolyog, miközben apám a csukott ajtó előtt
áll. Rajtunk kívül senki más nincs a szobában, csak…
Dr. Bonakov. Egy bársonyszéken ül az asztalánál, és teát
kortyol.
– Mi történt? – kérdezem dünnyögve.
Semmire nem emlékszem.
Amire igen, az szörnyű. Kiszálltam a kocsiból.
Összeverekedtem Freddie-vel, és megütöttem Gustavot.
Elmenekültem.
Leintettem egy taxit, és a legundorítóbb kocsmába vitettem
magam. Egyedül ültem a sarokban. Kerültem az emberek tekintetét.
Egyik vodkát a másik után ittam, mígnem…
Ez lett belőle.
– Történt egy kis… baleset – mondja anyám. – Szerencsére az
érintettek olyan emberek, akik az eset után semmire nem
emlékeznek.
Az orvosra nézek.
– Egy pirulát vettem be – mondom.
– Gondoltam. Szerencsére épségben megúszta.
– Hogy kerültem ide?

52
 – A taxisofőr, aki elvitt téged a kocsmába, hazajutni is segített,
aztán többször érdeklődött a hogyléted felől. Szerencsére nem
csinált bulvárhírt az ügyből.
– Ebből is látszik, hogy nem minden stockholmi taxis dolgozik
az ördögnek – jelenti ki az orvos.
– Viktor – mondja anyám, kicsit szigorúbb hangon, de ügyet
sem vet a doktorra. – Ez így nem mehet tovább. Egyszerűen nem.
Megpróbálok felülni, de úgy lüktet a fejem, mintha úthengerrel
gázoltak volna át rajta. Anya mögém csúsztat egy párnát, és ahogy
hunyorgok, egy kicsit jobban látom. A hálóköntöse van rajta, szőke
haja becsavarva, szeme és orra vörös a sírástól. Apám öltönyben.
Látszólag rezzenéstelen az arca, de gyanítom, hogy több ősz
hajszála van, mint tegnap volt.
– Sajnálom – mondom, és megköszörülöm a torkom. –
Sajnálom. Kicsit felhúztam magam.
– Felhúztad magad?! – csattan fel apám. Érződik a hangján,
hogy rettentő ideges. – Akkor húzza fel magát az ember, ha
keménytojás helyett lágytojást kap. Amit te műveltél, az nem volt
más, mint erőszak. És nemcsak a testőröddel szemben, aki az élete
árán is megvédene, hanem Frederick Vereberggel szemben is
erőszakos magatartást tanúsítottál, holott ő azon kevesek egyike,
akinek még maradt némi esze. Te nem felhúztad magad Viktor,
hanem elvesztetted a józan eszedet!
Erre nincs mit válaszoljak. Igaza van. Elvesztettem az eszem.
– Nem tudom, mit mondjak.
Anyám sóhajt, és apámra néz. Apám összevonja a szemöldökét,
felcsattan, és hátratett kézzel az ajtó felé fordul, mintha az jobban
érdekelné, mint a saját fia.
Az egyetlen fia.
Ahogy belegondolok, mély fájdalom járja át a szívemet.
– Kisfiam – mondja anyám gyengéden, és a kézfejemre teszi az
övét. A kézfejére nézek, és látom, milyen eres és ráncos. Rajtam
kívül senki nem látja így. A népnek őfelsége, a svéd királynő, Eline,
a Nordin házból. Nekem viszont az anyám. Egy anya, aki nemrég

53
vesztette el az elsőszülött fiát, és a nép kedvéért igyekszik magát
összeszedni.
– Beszéltem rólad dr. Bonakovval – mondja.
– Kényszerzubbonyt kapok? – kérdezem.
Nem mosolyog. Ezek szerint nem volt vicces, amit mondtam.
– Elküldlek valahová – válaszolja.
Ránézek, és azon gondolkodom, hogy értette ezt, mire apám
odajön, és a kezembe nyom egy hatalmas, sárga borítékot.
– Mi ez? – kérdezem, miközben kinyitom.
Az ölembe hullik egy jogosítvány, egy hitelkártya, egy
bankkártya és az útlevelem. Mindegyiken az én fényképem, alatta a
név: Johan Andersson. A születési helyem Stockholm helyett
Malmö. A születési dátumom az eredeti.
Üres tekintettel nézem őket, de túl tompa vagyok ahhoz, hogy
felfogjam.
– Ez a terápiád, Viktor – mondja anyám. Aztán dr. Bonakovra
néz, aki bólint. – Tudjuk, hogy nem vetted túl jól a változásokat.
– Ezért új személyiséget adtok?
– Átmenetileg – mondja az orvos. – Ez egy szünet. Inkább ez,
mint hogy le kelljen mondania.
– Lemondani? Ki mondta, hogy ezt akarom?
– Nézd – mondja apám, és továbbra is hátratett kézzel, lassan
felém tart. – Nem vagyunk ostobák. Ahogy szívtelenek sem. Az
egész eddigi életedet úgy élted, hogy nem kellett a trónra lépés miatt
aggódnod. Időnként meg kellett jelenned a fotózáson, más elvárás
nem volt feléd. A sajtó is javarészt békén hagyott. Szolgáltál a
seregben, elvégezted az iskoláidat, és közben egész más jövőt
álmodtál, mint ami végül jutott. Most mindent újra kell tervezned.
Megtépázták a szabadságodat. Ezért volt idegösszeomlásod.
– A lerészegedés nem egyenlő az idegösszeomlással –
vitatkozom, de ahogy kimondom, magam is tudom, hogy ez
hazugság.
– A múlt heti interjúban káromkodtál – mondja apám. – Másnap
nem tudtad a kormánytagok nevét, amikor a miniszterelnökkel

54
találkoztál. Aztán az Észt Nagykövetség vacsoráján… khm…
megfogdostad az egyik vendéget.
– Ő kezdte az ismerkedést.
– A nagykövet lánya volt! – csattan fel apám. – A nagykövet
előtt markoltad meg a hölgy fenekét!
– Nyugodj meg, Arvid – csitítja anyám, és int felé.
Apám gondterhelten sóhajt, aztán járkálni kezd.
Anyám rám néz, és együttérzően így szól:
– Nem kell semmi olyat tenned, amit nem akarsz. Mi úgy
gondoljuk, hogy még fel kell dolgoznod, ami Alexszel történt, és
ami ezek után vár rád a jövőben. Ehhez valódi pihenésre van
szükséged. Igazi vakációra. Hogy kicsit más lehess, mint aki
valójában vagy.
Pislogok, és még mindig nem fogom fel, hogy mi a szándékuk.
– Ki leszek én? Akármi a nevem, biztos, hogy fel fognak ismerni.
– Európában igen. Menj Amerikába. Vagy Kanadába. Vagy
Ausztráliába. Messze ettől a kontinenstől. Ott garantáltan nem
tudják, ki vagy.
– Mennyi időre?
– Amennyi szükséges, hogy összeszedd magad – válaszolja
apám, és megáll az ajtóban.
– Én három hetet javasolnék – mondja az orvos, miután anyám
tanácstalanul ránéz. – Vagy négyet. Ha több időt tölt távol, lehet,
hogy vissza se akar jönni.
– Akkor is visszajön, ha nem akar – jelenti ki apám. –
Visszajön. Vagy erőszakkal hozzuk vissza.
– Arvid! – kiáltja anyám. – Légy már egy kicsit kedvesebb!
Aztán rám mosolyog.
– Négy hét. Ennyi ideig talán senki nem fog gyanakodni a
távollétedre.
– Mit mondtak majd az embereknek?
Őszintén szólva örömmel tölt el a gondolat, hogy négy hétig
nem kell megjelennem a nyilvánosság előtt. Nem kell trónörököst
játszanom, sem hercegként viselkednem.
Nem tudom, utoljára mikor éreztem ekkora megkönnyebbülést.

55
 – Majd kitalálunk valamit – válaszolja anyám. – Csak ígérd
meg, hogy bárhová is mész, nem kerülsz bajba. Ha kiderül, hogy a
herceg szökésben van – kis szünetet tart, és kuncog, mire én is
elmosolyodom –, akkor elég sokat kell magyarázkodnunk. Arról
nem beszélve, hogy szeretném, ha vigyáznál magadra.
– Testőr nem jön velem, ugye?
Még soha nem fordult elő, hogy nem volt mellettem testőr. Az
egyetemen és a hadseregben is vigyáztak rám.
– Nem.
– Nagy kockázatot vállalunk – mondja apám. – Amit tegnap
műveltél, az soha többet nem fordulhat elő. Megértetted?
A szemébe nézek és bólintok.
– Megértettem.
Az orvosra nézek, aztán anyámra, és próbálom visszatartani a
mosolygást.
– Mikor indulhatok?
– Miután elnézést kértél Fredericktől és Gustavtól. Személyesen
– válaszolja anyám.
– Persze. Máris elnézést kérek. Amit tettem… egyáltalán nem
vall rám.
Anyám megsimogatja a kézfejemet.
– Ha még ma bocsánatot kérsz, holnap indulhatsz. Csak azt
mondd meg, hová, és intézzük a repülőjegyedet.
Felkapom az útlevelet, és gyorsan átlapozom.
Teljesen üres. Csak arra vár, hogy hasznát vegyem.

56
 NEGYEDIK FEJEZET

Maggie

Egész éjjel forgolódtam, és megállás nélkül azon agyaltam, mi lehet

Körkort Sverigével a szüleim hálószobájában. Aztán mindenféle
fura, értelmetlen gondolatok szállták meg az agyamat. Végül
felkeltem pisilni, aztán öt percig álltam az előszoba halvány
fényében, és bámultam a szüleim szobájának ajtajára. Vettem
magamnak a bátorságot, hogy kinyissam, és megnézzem, ott van-e
még a titokzatos idegen. Talán az egész csak álom, és csak az élénk
fantáziámnak köszönhetem ezt a fickót. Nagyjából egy órával
azelőtt alhattam el, hogy megszólalt az ébresztőóra. Amikor
felkeltem, megint pánikba estem, mert hirtelen azt sem tudtam, hol
vagyok, és mi történt.
Nyöszörögve ránézek a telefonomra, és bevillan minden. Reggel
hat óra. Nemsokára felkel a nap, és erősen hajnalodik. Szombat van,
ami azt jelenti, hogy még csendes a ház. Az első, álmos kölyök
nagyjából reggel nyolc óra tájban bukkan fel. Ma nem dolgozom,
úgyhogy még alhatok egy órát, mielőtt nekilátok a napi rutinnak.
Csakhogy most az idegenre is gondolnom kell.
Felkelek, belebújok a köntösömbe, felhúzom a papucsomat,
lassan kinyitom az ajtót, és végigmegyek az előszobán. Pike ajtaja
még zárva. Ennyit arról, hogy pisztollyal a kezében őrködik a
szüleink hálószobája előtt! Ezek után nem tudom, mire számítsak,
ha kinyitom az ajtót. A biztonság kedvéért ébresszem fel Pike-ot?
Fogjak egy kést?
57
 Gyorsan bemegyek a fürdőszobába, felkapom az egyik
borotvapengét, ami jó lesz fegyvernek. Úgy fogom, mintha el
akarnám vágni a fickó torkát, aztán lenyomom a kilincset, és lassan
kinyitom az ajtót.
Ebben a régi házban minden nyikorog, de most szerencsére
sikerül hang nélkül bejutnom a hálószobába. Minden sötét, ezért egy
kicsit nyitva hagyom az ajtót, hogy legyen valami fény. A fickó
lábán kívül semmit nem látok.
Szerintem alszik. Legalábbis nem mozdul, csak a mellkasa
emelkedik és süllyed. Hanyatt fekszik, ami nem biztos, hogy a
legszerencsésebb, mert simán lehet, hogy az éjszaka közepén
öklendezett.
Azon kapom magam, hogy mániákusan figyelem. Még a
halvány fényben is lenyűgöznek a vonásai, legalábbis ami
kirajzolódik. Erős állkapcsa, szemöldökének formája.
Kicsit megmozdul.
– Körkort? – suttogom, de nem akarom megijeszteni. – Mr.
Sverige?
Mormol valamit, és még mindig csukva a szeme.
– Nem akarlak megijeszteni – folytatom –, csak tudni
szeretném, hogy minden rendben.
Nem vagyok normális.
Kinyújtom a karom, és megfogom a lábát.
A hosszú, hatalmas lábát, mely jócskán lelóg az ágyról.
Csettint a nyelvével.
Talán nem kéne fogdosnom a lábát.
– Ki ez?
A hang hallatán felpattanok.
Megfordulok, és látom, hogy Callum áll az ajtóban. A szemét
dörzsöli, aztán a fickóra néz.
Épp időben fordulok vissza, mert a pasas felébred.
Felül.
Megrémül.
Engem néz.
Aztán Callumot.

58
 Végül ordítani kezd. Nem értem, de látszik, hogy dühös, csak
épp idegen nyelven fejezi ki.
– Menj vissza a szobádba, Callum! – kiáltok rá, és gyorsan
intek, hogy menjen, mielőtt odalépek a fickóhoz. Felemelem
mindkét kezem, csakhogy a beszűrődő fényben pont úgy néz ki a
borotva, mintha guillotine lenne.
A fickó szeme kikerekedik. Hátrébb húzódik, kis híján lefejeli a
támlát, miközben hallom, hogy kint megint nyílik az ajtó.
A francba! Ennyit arról, hogy titokban tartom ezt az egészet.
– Nem akarlak bántani – mondom, és igyekszem megnyugtatni a
pasast, bár a hangomból épp az ellenkezője tűnik ki.
– Akkor miért van nálad borotva? – kérdezi angolul, és
egyáltalán nem érezni az akcentusát.
A pengére nézek, ő pedig tovább kérdez.
– Hol vagyok? Balesetem volt?
– Nem. Jól vagy. Biztonságban vagy – válaszolom.
– Még nagyobb biztonságban érezném magam, ha elhajítanád a
fegyvert – mondja, és a penge felé biccent.
Bólintok, és közben próbálom kitalálni, hogy hová tegyem. Nem
akarom visszavinni a fürdőszobába, mert attól tartok, hogy utánam
rohan, és akkor végképp mindenki észreveszi. A mellette lévő
éjjeliszekrényre sem akarom tenni, mert lehet, hogy csak arra vár,
hogy megkaparinthassa az eszközt, és utána ő tart sakkban minket.
Callum kezébe végképp nem adom. Anélkül, hogy hátranéznék,
tudom, hogy mögöttem áll, holott beparancsoltam a szobájába.
Áthajítom a pengét a szobán, mire az ablaknak ütközik, és a
padlóra zuhan.
– Ne menj oda, Callum! – mondom neki, miközben Körkortot
figyelem.
– Hol vagyok? – ismétli meg a kérdést a fickó.
– A házunkban – válaszolja Callum.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezi ezúttal Thyme. – Ki ez az alak?
Megfordulok, és látom, hogy pizsamában van.
– Thyme! Vidd be Callumot a konyhába. Kérlek, most. És ha
arra jársz, ébreszd fel Pike-ot.

59
 – Már rég fent vagyok – szólal meg az öcsém. Egyáltalán nem
tűnik meglepettnek. Belép a szobába, karját keresztbe fonja, és
fenyegetően néz az ismeretlenre. Mögötte Rosemary.
Ez nem könnyíti meg az idegen dolgát. Felpattan, mire
mindenki hátrálni kezd. Bár tudtam, hogy magas, de ilyen közelről
nézve olyan, mint aki az egész szobát betölti.
– Valaki mondja meg, hogy mi a f… – Sverige elhallgat, aztán
Callumra néz – …mi a fene folyik itt. Különben rendőrt hívok.
– Inkább adj hálát, hogy én nem hívtam rád a zsarukat tegnap
éjjel! – vágok vissza önkéntelenül.
Kicsit összerezzen, és látom, milyen ködös a tekintete.
– Ha mindenki lecsillapodik, mindent elmagyarázok – kezdem.
– Ő itt Mr. Sverige – mutatom be a mögöttem állóknak az idegen
fickót. – Mr. Sverige a szálloda vendége, ahol dolgozom.
Ekkor látom, hogy belehasított a felismerés. Kezd derengeni
neki, aztán úgy döbben rá a tényre, mint akit leöntöttek hideg
zuhannyal. Megköszörülöm a torkom.
– Tegnap este elmentem a bárba Annette-tel, és láttam, hogy ő is
ott van. Finoman szólva nem érezte jól magát, ezért úgy döntöttem,
az lesz a legjobb, ha idehozom, hogy kipihenje magát.
Biztosra veszem, hogy anyám kitalált volna valami kellemesebb
történetet, hogy senki ne legyen zavarban. Én viszont soha nem
voltam jó a köntörfalazásban.
– Miért nem vitted vissza a szállodába? – kérdezi Rosemary.
A pasira nézek. Még félhomályban is olyan a tekintete, hogy
elvész benne az ember.
Ne most – emlékeztetem magam. A feladatra kell
koncentrálnom.
– Mert – mondom óvatosan – a szálloda nem nézi jó szemmel,
ha a személyzet és a szállóvendég egymással kavar. Bajba
kerülhettem volna, ha odaviszem.
A fickó bólint, és nagyot nyel. Ahogy elnézem az
ádámcsutkáját, kicsit ellágyulok.
– Most már mindenki elégedett? – kérdezem olyan hangsúllyal,
mintha jelezni akarnám, hogy ideje távozniuk.

60
 Aztán megfordulok, és jelentőségteljes pillantást vetek rájuk,
hogy menjenek már végre. Rosemary, Thyme és Callum még
mindig Sverigét bámulják. Érdeklődve, ugyanakkor félve
pillantanak rá.
– Inkább ébresszétek fel Aprilt – mondom nekik.
– April nem jött haza tegnap éjjel – mondja Rosemary, már az
előszobából.
– Tessék?!
– Azt hiszem, jobb, ha megyek – mondja a fickó, majd felkapja
a bőrkabátját a székről. Tekintve, hogy még most is alig tud
megállni a lábán, gyorsan visszaül az ágyra.
Zavarodottan nézek rá, mert kicsit túl sok ez egyszerre.
– Majd elviszlek – mondom neki ösztönösen, miközben azon jár
az agyam, amit Rosemary mondott. April nem jött haza tegnap éjjel?
Én vagyok érte a felelős. Miért én tudom meg utoljára?
– Fogok egy taxit – mondja a fickó, és a zsebébe kotor, hogy
elővegye a telefonját. Amikor végre megtalálja, szitkozódni kezd.
– A fenébe!
Úgy tűnik, nem működik.
– Nem baj. Ha már idehoztalak, úgy korrekt, ha visszaviszlek.
Rám néz, ráncolja a homlokát, és most először érzem, hogy
tényleg normálisan nézünk egymásra, nem valami fura, bizarr és
kellemetlen helyzetben, mint amikor meztelenül mászkált a
szobában, vagy amikor matt részegen támasztotta a bárpultot.
Olyanok vagyunk, mint két ember, akiket valami furcsa véletlen
folytán összehozott a sors.
– Ez az otthonod? – kérdezi, aztán megint a telefonjára bámul.
– Igen. Itt lakom.
– És ők a… gyerekeid?
– A testvéreim – vágom rá, és nem akarom, hogy tovább
kérdezősködjön. – Én vagyok a legidősebb.
– Értem.
A kézfejét nézi, és lassan csóválni kezdi a fejét.
– Sajnálom, ami tegnap este történt. Ha… ha bármi rosszat
tettem, ha bárkit megbántottam, jóváteszem.

61
 – Megbántottál valakit?
– Nem tudom. Nem emlékszem semmire. A bárban voltam,
és…
– Azt nem tudom, hogy az első állomásod volt-e, de a pultos
lány azt mondta, leültél a bárszékre, és rendeltél egy italt. Aztán
kiütötted magad. A barátnőm és én később érkeztünk, de amennyire
láttam és hallottam, senkit nem bántottál meg. Záráskor két
lehetőségünk volt: vagy idehozlak, vagy a pultos lány hívja a
zsarukat, és elvitet a detoxikálóba.
Ennek hallatán kikerekedik a szeme.
– Az utóbbi választás szerencsésebb lett volna a te
szempontodból.
– Nem tudom. Talán azért döntöttem mégis az első változat
mellett, mert láttalak korábban…
Kis szünetet tartok, mert érzem, hogy ez így elég furán hangzik.
– Az viszont nagyon kínos volt. Még egyszer elnézést, hogy
csak úgy bementem a szobába, miközben te anyaszült meztelenül
éppen a fürdőszobából jöttél elő.
– Komolyan? – oldalra fordítja a fejét, és hosszú szempillái
mögül alaposan végigmér. – Pedig meg mertem volna esküdni, hogy
élvezted a helyzetet.
Összevonom a szemöldököm, mire elmosolyodik.
Szerintem csak szívat.
– Véletlen volt – mondom. – Talán kulcsra kéne zárnod az ajtót,
ha zenét hallgatva meztelenül akarsz rohangálni a szobában, így
nem csoda, hogy nem hallottál bemenni.
– Akkor viszont nem találkoztunk volna.
– Azt aligha lehetett találkozónak nevezni.
– Ez igaz. De akkor később sem ismertél volna fel, és nem
érezted volna magad olyan kellemetlenül, hogy az otthonodba hozz,
és hagyd, hogy kipihenjem a gyógyszer mellékhatásait.
– Gyógyszer? – ismétlem, bár kitalálhattam volna, hogy szed
valamit.
A homlokát ráncolja, és megint megpróbál felállni.

62
 – Receptre kapható gyógyszer. Egyet vagy kettőt vettem be,
amit nem kellett volna, alkoholt inni rá végképp nem. Tudom, hogy
a kettő együtt alaposan kiüt. Fogalmam sincs, mire számítottam.
A falat bámulja. Szerintem a régi, hámló vakolatot figyeli, de
aztán rájövök, hogy inkább csak mereng. Tekintetén millió érzelem
látszik, mégsem tudom, melyiket vegyem alapul.
– Emiatt ne aggódj – nyugtatom. – Semmi baj nem volt veled.
Azt nem kötöm az orrára, hogy egész este mániákusan vigyázni
akartam rá. Annak ellenére, hogy az első találkozásunk sem
romantikusnak, sem erotikusnak nem nevezhető, képtelen voltam őt
kiverni a fejemből.
Ahogy elnézem ezt a fickót a vajpuha, vállán feszülő
bőrkabátban, azt kívánom, bárcsak tehetnék még valamit, hogy
tovább maradjon. Már nincs nálam a penge, ő pedig egyáltalán nem
tűnik veszélyesnek. Szeretném megismerni, mert ez a rövid idő is
elég volt ahhoz, hogy tudjam: ebben a pasasban több van. A
sztárkülső mögött biztos rejtőzik egy történet, amit szívesen
meghallgatnék.
Hirtelen megköszörülöm a torkom, mert rájövök, hogy túl
sokáig bámultam.
– Nos, Mr. Sverige, szerintem ideje elindulnunk.
– Köszönöm, Miss America.
– Honnan jöttél?
– Nem tudod?
– Nem jöttem rá – válaszolom. Aztán elszégyellem magam. –
Jut eszembe. Visszaadom a pénztárcádat.
– A tárcámat? – kérdezi meglepődve.
Az ágy végében lévő cipőjére mutatok, aztán kimegyek a
szobából.
– Ott van a cipőd. Mindjárt hozom a tárcádat.
Elkezd feltápászkodni, én pedig a szobámba rohanok a tárcáért.
Pike megragadja a karomat, ahogy az előszobába lépek.
– Mit csinálsz, Maggie? – kérdezi, és maga felé húz.
– Elviszem a szállodába. Nyugi.
Kitépem magam Pike szorításából.

63
 – Veled megyek.
Ránézek. Mindig félt, de ez most másról szól.
– Minden rendben lesz. Nem fog kinyírni.
A történtek után ez nem volt szerencsés szóhasználat.
– Ezzel nem kéne viccelődnöd – mormolja összevont
szemöldökkel az öcsém. – Nem tudom, mi lenne velem nélküled.
– Soha nem hagylak itt – mondom. – Ezt megígérem. Anyának
és apának is megígértem, amikor beleegyeztem, hogy én leszek a
gyám. Soha nem hagylak itt titeket.
Sóhajt, aztán megdörzsöli az arcát, és a pénztárcára néz.
– Mennyi pénze van? – kérdezi halkan.
– Miért? – kérdezek vissza gyanakvóan.
– Lehet, hogy nem hiányzik neki.
Majd leesik az állam.
– Ki akarod rabolni?
– Igazság szerint Callum ötlete volt.
– Mi a frász van veletek? Segítek valakinek, ti pedig azt
javasoljátok, hogy raboljam ki?
– Szükségünk van a pénzre.
– Ez nem jelenti azt, hogy elvesszük a másét. Mi a fene van
ezzel a gyerekkel, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébe jut? Ennél jobb
nevelést kapott a szüléinktől!
– Majd kiderül, ha találkozunk a tanáraival – vonja meg a vállát
Pike.
– Minden rendben? – kérdezi Sverige, miközben érdeklődve
figyel minket az előszoba sarkából.
– Persze – vágom rá, és jelentőségteljesen nézek Pike-ra, majd
odamegyek a fickóhoz, és átnyújtom a tárcáját.
– Tessék. Biztosítékként magamnál tartottam. Ha kiderül, hogy
pszichopata, netán valami hasonló vagy.
Elveszi a tárcát. Egy pillanatra összeér az ujjunk, mégis
örökkévalóságnak tűnik.
Igeen.
– Minden benne van – mondom, és a tárca felé biccentek.

64
 – Elhiszem – vágja rá, és egy pillanatra csak nézi, aztán a
zsebébe csúsztatja.
– Akkor menjünk – mondom, és Pike-ra nézek, hogy álljon el az
útból.
– Átöltözöl, vagy köntösben fogsz vezetni? – kérdezi az öcsém.
Sóhajtok.
– Várj. Maradj itt. Te pedig légy kedves, Pike.
Megfordulok, és villámgyorsan berohanok a szobámba, hogy
magamra kapjak valamit. Amikor visszatérek, látom, hogy a két pasi
pont ugyanott áll, ahol eddig, és furcsán méregetik egymást.
– Van valami ötleted, hogy merre van April? – kérdezi Pike.
A fejemet csóválom. Nem ez az első, hogy April máshol tölti az
éjszakát, de akkor is meg kell találnunk.
– Írtál neki?
– Persze. És hívtam is. Semmi válasz. És az üzenetek
kézbesítése is folyamatban.
– Lehet, hogy alszik.
Sajnos jó eséllyel ott, ahol gondolom.
Lemegyek a lépcsőn, nyomomban az ismeretlennel, akinek
meglepően könnyedek a léptei. Most, hogy kijózanodott, és nem
meztelenül járkál fel-alá, kifinomultnak tűnik minden mozdulata.
Büszke tartása, magabiztos járása számomra csak álom.
Fogadok, hogy jó az ágyban – villan át az agyamon, és képtelen
vagyok másra gondolni.
– Szép ház – mondja, amikor elhaladunk a konyha mellett. A
vállam fölött ránézek, és látom, hogy az ósdi falakat, és a régi, törött
keretes fényképeket figyeli.
– Nem igazán – vágom rá, és remélem, hogy ha elég gyorsak
vagyunk, észrevétlenül távozhatunk.
Ekkora szerencsém nincs.
– Hé! – ordítja Callum, ahogy meglát minket, mire az ismeretlen
megáll, és benéz a konyhába.
– Udvariasabban, Callum! – figyelmeztetem, de az idegen
mögül nem tudok az öcsémre nézni, hiába állok lábujjhegyre.

65
 A fickó arrébb lép. Ekkor látom, hogy Callum, Rosemary és
Thyme körbeülik a nevesincs kukoricapelyhet. Callum kezében egy
üveg cukor, melyet, úgy tűnik, teljes egészében a pehelyre akar
önteni.
– Hogy hívnak? – kérdezi Callum a fickót, ügyet sem vetve rám.
– Ő Mr. Sverige, és most mennünk kell – mondom sietve. –
Thyme! Ne hagyd, hogy az egészet a pehelyre öntse! Világos?
Finoman megérintem Sverige bicepszét. Kőkemény.
– Ez csapda. Jobb, ha megyünk.
– Csapda? – kérdezi kíváncsian. Ahogy lenéz rám, hirtelen elönt
a forróság, és rájövök, hogy már amúgy is elég közel vagyok hozzá,
ráadásul meg is taperoltam a karját.
Nyelni sem tudok, csak az ajkát bámulom.
– Igen – válaszolom halkan, és tudom, hogy el kéne vennem a
kezem.
– Attól fél, hogy mondunk valami zavarba ejtőt – mondja
Thyme, majdnem büszkén. Ez pont elég arra, hogy levegyem a
tekintetem az ismeretlenről, és fenyegetően a húgomra nézzek.
Leengedem mindkét karomat.
– Agyérgörcsöt fog kapni – teszi hozzá Callum.
Minél hamarabb ki kell juttatnom innen a fickót, mielőtt az
öcsém rászabadítja az összes nemkívánatos tudományát.
– Gyere – mondom, és az előszoba felé biccentek.
– Jól van, Miss America.
A becenév hallatán zavarba jövök.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondja a testvéreimnek. –
Ezennel búcsút intenék – teszi hozzá.
Ennek hallatán furcsán nézek rá. Ahogy haladunk kifelé,
hallom, hogy Rosemary megismétli, miközben gúnyolja az
akcentusát.
– Ezennel búcsút intenék?
– Szóval, honnan jöttél? – kérdezem, amikor a kisbusz felé
tartunk. Ugyanis nem emlékszem, hogy mondta volna.
– Azt hittem, tudod – válaszolja, és megáll előtte. – Ez a te
járműved?

66
 Nem tudom, hogy ezzel a kérdéssel minősíteni akart-e. Nehezíti
a dolgomat, hogy akcentussal beszél, és nem az autó, hanem a jármű
szót használja.
– Igen. Szálljon be, felség.
Hirtelen elsápad, és pislogni kezd. Lehet, hogy megint a
gyógyszer hatása?
– Jól vagy?
Lassan bólint, megkerüli a kisbuszt, és kinyitja az utasoldali
ajtót.
– Miért neveztél így? – kérdezi nyersen, amikor beül.
Vállat vonok, és becsatolom magam.
– Mert úgy tűnt, mintha kritizálni akarnád a járgányt, ahogy jó
eséllyel az otthonomat is.
Összevonja a szemöldökét.
– A járgányodat? Soha nem tennék ilyet. Nem ítélkeztem.
Érdekelt az otthonod, ennyi. Tetszik. Takaros. Van benne élet.
Olyan komolyan mondja, hogy elhiszem.
Jó ég! Ez a fickó egyszerre csodálatos és abszurd.
– Jól van – sóhajtom.
Bedugom a slusszkulcsot, mire a jármű köhögő hangot hallat, és
csak ezután indul be.
– Bocs. Néha kicsit jobban mellre szívom a dolgokat, mint kéne.
Összeszorítja az ajkát, és a homlokát ráncolja. Közben érzem,
hogy alaposan végigmér. Összeugrik a gyomrom. Nem emlékszem,
hogy bármely hímnemű így nézett rám valaha.
– Tudod, nagyon kedves volt tőled, hogy segítettél – mondja
végül.
– Semmiség. Talán csak lelkifurdalásom volt, hogy ööö… olyan
kiszolgáltatottnak láttalak.
Ahogy haladunk az úton, kezdem magam kellemetlenül érezni
az őszinteségem miatt.
A szemem sarkából látom, hogy halványan elmosolyodik.
– Egyáltalán nem bánom.
És neked sem kéne – teszem hozzá gondolatban, és próbálok
nem mosolyogni.

67
 – Szóval, mit csinálsz itt a jó öreg Tehachapiban? Ez nem
igazán a kultúra és a civilizáció Mekkája.
Megnyalja a száját, aztán kibámul az ablakon.
– Átutazóban voltam, amikor a kocsim lerobbant az úton. Innen
keletre. A puszta közepén. Mondhatom, csodás nap volt.
– Mi volt a baja? Az öcsém autószerelő, úgyhogy jó eséllyel tud
segíteni. Feltéve, ha akarod.
– Meglátjuk. Próbáltam megszerelni, de valószínűleg új
karburátor kell bele.
– Te is tudsz autót javítani?
– Miért? Nem úgy nézek ki?
Nos, nem igazán. Ezzel a kifinomult megjelenéssel és a drága
öltözékkel… Inkább olyasvalakinek tűnik, aki bármit és bárkit meg
tud fizetni, ha segítségre van szüksége. Még sincs benne arrogancia.
Kicsit pajzán, ahogy a száját nyalogatja, és magabiztos a külsejét
illetően, mégsem tűnik nagyképűnek.
– Nem tudom. Őszintén szólva én egyáltalán nem értek az
autókhoz – mondom vállvonogatva.
– Én igen – mondja szinte védekezőén. – Gyerekkoromban
sokat segítettem apám haverjainak az autószerelésben. Ezzel a
kocsival az a gond, hogy öreg. Hatvanötös Mustang. Biztos idő, míg
találnak hozzá alkatrészt.
Talán őrültség, de nagyon örülök, hogy tovább marad a
városban.
– Időre mész valahová? Mi volt az eredeti úti cél?
– Los Angeles. De nem kell konkrétan sehová mennem. Én…
nyaralok. Még egy hetet. Aztán visszamegyek Stockholmba.
– Stockholmba? Akkor ezek szerint svéd vagy! Jól sejtettem.
– Meglepődtél, Miss America? – kérdezi, és próbál úgy
helyezkedni, hogy jobban elférjen a lába. – Egész eddig Mr.
Svédországnak hívtál.
– Tessék?
– Körkort Sverige – válaszolja.
– Az nem a neved?

68
 Olyan szélesen vigyorog, hogy kilátszanak a gyönyörű, hófehér
fogai, ezért még fiatalabbnak és vonzóbbnak tűnik. Mint egy
valóságos filmsztár. Testem előbb reagál, mint az agyam. Felgyorsul
a szívverésem, gombóc nő a torkomban, és az egekbe szökik a
pulzusom.
– A Sverige Svédországot jelent. A Körkort pedig jogosítványt.
Tehát svéd jogosítványnak hívtál.
Kitör belőlem a röhögés.
– Csak viccelsz!
– Nem. De nagyon tetszett.
– Akkor mi a neved?
– Johan Andersson – mondja némi szünet után.
Ahogy a jogosítványon láttam. De azt hittem, hogy az a
lakcíme.
– Úgy tűnhetek, mint akinek kilóg a kapanyél a szájából.
– Kapanyél ide vagy oda, neked nagyon szép szád van – mondja
komolyan.
– Nem tudom, viccelsz-e, vagy sem.
– Ilyennel soha nem viccelek.
Rezzenéstelen arcot vág, a szemében viszont pajzán csillogást
látok.
– Miss America – teszi hozzá.
– Most már ne szólíts így.
– Még meggondolom. Mi az igazi neved?
– Maggie. Maggie McPherson.
– Örvendek.
Kezet nyújt felém. Egy pillanatig meglepődve nézem, aztán
elengedem a jobb kezemmel a kormányt, hogy kezet fogjak vele.
Olyan apró a kézfejem az övéhez képest, hogy eltűnik benne.
– Örülök, hogy találkoztunk, Maggie McPherson.
– Én is örülök, Johan Andersson. Bár meg kell mondjam, már
hozzászoktam, hogy Körkort Sverigének szólítalak.
– Bárminek szólíthatsz.

69
 Jó ég. Most flörtöl velem? Talán. Úgy érzem, hosszabb ideig
tartja a kezemet az övében, mint kéne, bár nem is akarom, hogy
elengedjen.
Mintha megérezné, hogy ezen agyalok, elenged, és az ölébe
teszi a karját. Ahogy kinéz az ablakon, kicsit bosszúsnak tűnik.
Szívesen megkérdezném, milyen üzleti úton van, de közben
üzenetet jelez a telefonom. Gyorsan ránézek. Pike-tól jött: „Még
mindig semmi hír felőle.”
Vagyis Aprilről.
– Mi az? – kérdezi Sverige – bocsánat, Johan miközben engem
néz.
Az állkapcsom megfeszül, miközben próbálok mosolyt erőltetni
az arcomra.
– A húgom, April. Tizennégy éves, és tegnap éjjel nem jött
haza.
– Basszus! – vágja rá az eddiginél erősebb akcentussal. – Az
nem jó.
– Már csinált ilyet – mondom, mielőtt javasolná, hogy értesítsük
a rendőrséget. – Egy barátnőjénél volt, és buliztak. Legalábbis ezt
mondta. Bár én másra gyanakodtam.
– Van barátja?
– Igen – válaszolom grimaszolva. – És a földkerekség suttyója
az a gyerek. Arrafelé lakik – teszem hozzá, és a dombok felé
biccentek.
Úgy terveztem, hogy kirakom a svédet, aztán hazafelé úton
elmegyek a seggfej háza előtt, azt remélve, hogy ott találom Aprilt.
De hirtelen másképp döntök, ezért irányt változtatok.
Ez vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul fog elsülni.

70
 ÖTÖDIK FEJEZET

Maggie

– Meglátogatjuk? – kérdezi összevont szemöldökkel az utasom,

miközben egy éles kanyarral a buckás út felé veszem az irányt.
Őszintén remélem, hogy megtalálom a húgomat.
Most már végképp lelkifurdalásomnak kellene lennie. Nemcsak
azért, mert később engedem útjára a svédet, hanem azért is, mert
ráakasztom a gondjaim egy részét. Csakhogy sokkal nagyobb
biztonságban érzem magam, ha mellettem van. April feltételezett
pasija, Tito nem egy magas srác, viszont elég testes, ráadásul igen
veszélyes. Agyontetovált, és állítólag fegyvere is van.
– Csak tudni akarom, hogy ott van-e a húgom. Nem tart sokáig.
Eltelik pár másodperc, én pedig biztosra veszem, hogy közben
agyai valamin. Végül kicsit halkabban megkérdezi: – Mit szólnak
ehhez a szüléitek?
Összeugrik a gyomrom. Ez az átkozott kérdés…
Persze ő gondolkodás nélkül feltette, mert fogalma sincs, mit
okoz vele. Honnan is tudná?
A szüleimmel kapcsolatos bármilyen kérdés kiborít.
– Meghaltak – mondom kerek perec. Mit szépítsem? Minél
finomabban fogalmazok, annál inkább úgy bánnak velem az
emberek, mintha cukorból lennék. Sokszor szükségem is van erre,
de nem ma.
– Nagyon sajnálom.

71
 Csak ennyit fűz hozzá. Ezt viszont olyan hangsúllyal, hogy
pontosan látszik, mennyire átérzi a helyzetet. Vagy legalábbis
nagyon próbálkozik. Mégis valahogy felszabadít ez a rövid,
lényegre törő válasz. Legalább nem kell magyarázkodnom.
Néma csendben ülünk egymás mellett, miközben folyamatosan
jár az agyam. Mit fogok csinálni, ha megtalálom a házat? Kiszállok
és bekopogok, vagy várok a ház előtt a járműben? Mit mondok
Aprilnek? Csendes maradok, és higgadt, mégis úgy leszidom, hogy
a húgomnak pislogni nem lesz ideje? Apánk kiváló volt ebben. Vagy
ordítok, mint a sakál, ahogy annak idején anyám tette, ha kijött a
sodrából?
Aztán a mellettem ülő, csodás férfira gondolok. Örülök, hogy itt
van, és a jelenlétével is megnyugtat, pedig egyáltalán nem ismerem.
Mégis biztonságban érzem magam mellette.
Bár nem ez a helyes kifejezés, mert ha a testem működését
nézzük, egyáltalán nem nyugszom meg a közelében. Pulzusom az
egekbe szökik, arcom kipirul, bőröm lúdbőrös. Érezni köztünk a
feszültséget, bár lehet, hogy ez csak a fantáziám szüleménye. Attól
még létezik. Még soha nem éreztem ilyet… senki más mellett.
Szomorú dolog ez, kislány. Ez a fickó csak átutazóban van,
ráadásul nem a te súlycsoportod. Ezerszer különb nálad – mondom
magamnak.
Basszus. Fáj az igazság.
Egy pillanatra elfelejtettem, ki vagyok.
Anélkül lassítok a ház előtt, hogy észrevenném.
Tito háza magas, kétszintes, kék épület, fenyőkkel övezve. A
ház előtt roncsautók állnak egy lepattant lakókocsi mellett.
Körülötte szemeteszsákok és törött üvegek. Kész romhalmaz,
melyen tovább ront a méteres gaz, ami majdnem teljesen eltakarja a
házhoz vezető keskeny utat.
– Ez az? – suttogja a svéd, amikor végre leparkolok. Valahogy
nem illik rá a Johan név. – Ez nem kifejezetten gyereknevelésre
alkalmas hely.
Keserűen elmosolyodom.
– A srác tizenkilenc éves. A lúzer haverjaival lakik itt.

72
 – Az nem illegális? A húgod még csak tizennégy, nem?
– De. Illegális, ha… de ebbe nem akarok belegondolni.
Sóhajtok, aztán lehunyom a szemem, hogy elfojtsam a bennem
kavargó érzéseket, amiket véletlenül sem szeretnék az ismeretlenre
zúdítani. Nem szabad. Tényleg nem. Ez a fickó csak vissza akar
menni a szállodába, aztán a saját országába.
Most viszont…
– Őszintén szólva nem tudom, mit csináljak – mondom
fejcsóválva, aztán kitör belőlem. – Azt hiszem, ez nagyrészt az én
hibám. Abban a percben, hogy elvégeztem a középiskolát és elég
pénzt gyűjtöttem, hogy itthagyjam ezt a szarkupacot, már mentem
is. Hátra se néztem. Amikor New Yorkban éltem… A New York
Egyetemen tanultam, és elfelejtettem, honnan jöttem. Rossz testvér
voltam. És rossz gyerek.
Jaj. Most sírni fogok? A kisbusz tetejét bámulom, és próbálom
összeszedni magam.
– Nem nagyon tartottam a kapcsolatot a családommal.
Legalábbis nem annyit, mint kellett volna. El voltam foglalva az új
életemmel, és próbáltam olyan emberré válni, aki mindig is lenni
szerettem volna. Fogalmam sem volt, mi történik otthon. April és
köztem egyre nagyobb lett a szakadék. Nem követtem a vele
kapcsolatos változásokat, ezért alig ismertem rá. Amikor a szüléink
meghaltak, visszajöttem, és a nyakamba szakadt ez az egész… A
család, ami egyszerre az enyém, és nem az enyém. Szenvedünk.
Mindannyian szenvedünk, és próbáljuk összeszedni a széthullt
darabokat, de sikertelenül. Ha Aprilre nézek, nem a húgomat, hanem
egy idegent látok benne. És pontosan tudom, mennyire gyűlöl.
Mély levegőt veszek. A szívem egyre hevesebben dobog. Néma
csend. Csak a motor zaját hallani. Óvatosan a svédre pillantok.
Engem néz. Arckifejezéséből arra következtetek, hogy
együttérez velem.
– Nekem úgy tűnik, hogy mindent megteszel, amit lehet. Nem
kéne ilyen szigorúnak lenned magadhoz – mondja határozottan.
Talán igaza van. De ha nem vagyok szigorú magamhoz, hogy
lépek tovább? Hogy leszek jobb? Muszáj szigorúnak lennem

73
magamhoz, ha fejlődni akarok. Felelős vagyok a családért, és… nem
vallhatok kudarcot.
Válaszolni akarok neki, de mocorgást érzékelek a házban, ezért
rögtön arra figyelek.
A nyakamat nyújtogatom, hogy lássam a bejárati ajtót. April
kilép, és elindul a lakókocsi felé. Sötét haja a szemébe lóg, és
ugyanaz a ruha van rajta, amit tegnap viselt. Lábán egy koszos
Converse cipő.
– Ott van – mondom, aztán kiszállok, és rohanok felé az utcán.
Remélem, a svédnek van annyi esze, hogy a kocsiban marad, míg én
elintézem ezt az egészet.
– April! – ordítom, és már tudom, hogy nem apám konfliktus-
kezelési módját választottam, hanem anyámét.
April meglepődve hátranéz, aztán megáll a törött üvegek előtt.
– Mit keresel itt? – kérdezi mérgesen.
Mérges, amiért belefolyok az életébe, és úgy teszek, mintha én
lennék az anyja.
– Nem jöttél haza tegnap este – válaszolom. – Inkább én
kérdezhetném, hogy mit keresel itt? Nagyon jól tudod, hogy nem
mehetsz el éjszakára anélkül, hogy nekem szólnál. És főleg nem
jöhetsz ide!
– Ha szóltam volna, nem engedtél volna el.
– Ahogy senki más sem.
Megragadom a karját, és húzni kezdem.
– Most pedig szépen hazajössz velem!
Kitépi a karját a kezem közül, és megsemmisítő pillantást vet
rám. Ha eddig nem tudtam volna, most rájönnék, mennyire gyűlöl.
– Nem parancsolgathatsz nekem.
Kinyílik a bejárati ajtó, és kilép Tito. Rögtön felém tart. Olyan
nyegle és arrogáns a testtartása, hogy alapból felbosszant.
– Mi a frász van itt? A mindenit! Kurva jól nézel ki, Maggie
McPherson!
– Szia, Tito! A tizennégy éves húgomért jöttem – mondom, és
megint April után nyúlok.

74
 – Baszd meg! – sziszegi a húgom, és rögtön Tito mögé lép. – A
bevásárlóközpontba megyünk.
– A bevásárlóközpontba? Egy árva bevásárlóközpont sincs
ebben a városban!
– Bakóban van – vágja rá Tito, és tesz felém egy lépést. – Kéne
neki pár új gönc a suliba. Tudod, hogy mindenki cseszteti, a ruhák
miatt, amiket ráadsz?
– Nem én adom rá!
Mi a fene… Aprilre nézek.
– Piszkálnak?
Megvonja a vállát.
– Elegem van ezekből a turis szarokból. Tito vesz nekem egy
csomó új ruhát.
– Nagyszerű. És mit adsz cserébe?
– Baszd meg – válaszolja a húgom.
Kevés választ el attól, hogy visszamondjam ugyanezt, de
képtelen vagyok rá. Végig kell csinálnom. Muszáj okosabbnak és
józanabbnak lennem, hiszen én vagyok az idősebb. A gyám. A
szülő. A fenét! Elég, ha csak normális nővére vagyok, akire
felnézhet.
– Kérlek, April – mondom neki, és a kisbusz felé biccentek.
– Nem megy veled – böki oda Tito. A vállamra teszi a kezét,
aztán kicsit meglök, így kénytelen vagyok hátralépni. – Nem vagy
az anyja.
Nem kéne fájnia, hogy ezt mondja, mégis szörnyen rosszulesik.
Pont annyira, hogy elfelejtem, milyen veszélyes ez az alak.
– A törvényes gyámja vagyok – mondom lassan, és próbálom
visszatartani a könnyeimet. – Úgyhogy velem jön.
– Menj haza, Maggie – mondja April, de ezúttal sokkal
bizonytalanabb és halkabb, mint az előbb. Mi több: úgy tűnik, mint
aki fél. Aztán ismét elbújik Tito háta mögött.
– Menj haza, te ribanc! – erősíti meg Tito, és az arcomba tolja a
képét. Bűzlik a fűtől, szeme véreres, homloka verejtékes. Nem
érdekel, ha zsarut kell hívnom. Az biztos, hogy nem hagyom vele a
húgomat. April gyűlölhet élete végéig, de nem hátrálok.

75
 – Minden rendben, Maggie? – Összeugrik a gyomrom, ahogy
meghallom a svéd hangját a hátam mögül. Átnézek a vállam fölött,
és látom, hogy egyenesen felénk tart. Annak ellenére, hogy olyan,
mintha megjelent volna a hős lovag, tudom, hogy ebből nem jövünk
ki jól.
– Mi a fasz van?! – ordítja Tito, amikor meglátja az ismeretlent.
– Ki a fasz ez?
– Egy barát – válaszolja a svéd, amikor mellém lép, és úgy néz
Titóra, mint egy érdekes állatra. – És benned kit tisztelhetek?
– Baszd meg! – válaszolja Tito, bár látom, hogy némiképp
elcsodálkozott.
A svéd Tito fölé tornyosul, és annak ellenére, hogy a srác izmos,
nyilvánvaló, hogy a svéd még inkább.
– Nem valami kedves megnyilvánulás – mondja az ismeretlen,
és úgy tesz, mintha letörölné az arcáról a köpést.
– Ki ez? – kérdezi April, miközben alaposan végigméri a svédet.
– Mr. Sverige – mondom, mert ijedtemben még az igazi nevét is
elfelejtem. – Egy barátom.
Most, hogy itt van, összeszedem a bátorságomat, és újból
megragadom a húgom karját.
April elhúzódik, de látom rajta, hogy fél. Mintha elvesztené a
magabiztosságát. Tito közben odajön, és pont úgy áll elém, hogy
eltakarja a húgomat. A vállamra teszi azt a mocskos kezét, és
hátralök.
– Nem akar me…
Mielőtt befejezhetné a mondatot, a svéd Tito vállára teszi a
tenyerét, és ellöki. Olyan nagyot lök rajta, hogy az megbotlik, és kis
híján a földre zuhan.
– A kurva életbe! – ordítja. Egyik kezével megragadja Aprilt, és
maga felé húzza.
A húgom felkiált, amikor elesni készül, én pedig odaugrom,
miközben Tito a svéd felé veszi az irányt.
– A kurva anyádat! – üvölti, és próbál fogást találni az idegen
férfin, de az utóbbi sokkal gyorsabb, és ügyesen kitér Tito
hadonászásai elől. Amikor Tito ismét támadásba lendül, a svéd

76
alaposan fejbe vágja a könyökével, mire Tito egy szempillantás alatt
a földön találja magát.
– Istenem! – mondom, amikor a svéd szemébe nézek, mert
némiképp elszégyellem magam. – Vajon kiütö…?
Még be sem fejezem a mondatot, Tito felpattan, mintha mi sem
történt volna. A svédnek alig van ideje megfordulni, Tito máris
eltalálja az állát.
Ordítok.
April is ordít.
A svéd nem reagál, kivéve, hogy a szeme villámokat szór.
Aztán egy határozott mozdulattal jókorát bemos Titónak, aki
megpördül, csetlik-botlik, majd ismét padlót fog. A fejét fogja,
miközben üvölt. Próbál talpra állni, de nem sikerül.
A svéd megmozgatja az ujjait, aztán körbenéz, és így szól.
– Szerintem menjünk.
Titóra nézek. Úgy tűnik, jól van, de…
– Tito! – kiáltja sajnálkozva April. Úgy tűnik, mint aki mindjárt
leborul a fickó elé, de én gyorsan megragadom a karját, és a kisbusz
felé ráncigálom.
– Nem lesz baja – mondom, és April kardigánjába vájom a
körmöm.
– Mennünk kell – mondja ismét a svéd, és azon gondolkodom,
miért ijedt meg hirtelen ennyire. Talán attól tart, hogy kitoloncolják
az országból, amiért turistaként összetűzésbe keveredett egy helyi
lakossal? Mindegy. Én sem akarok itt maradni.
– Nem akarok veled menni! – ordítja April könnyes szemmel.
Egy pillanatra elfog a rettegés. Mi lesz, ha elrohan? Mi lesz, ha nem
tudom betuszkolni a járműbe? Csak százhatvanöt centi vagyok, és ő
nem sokkal alacsonyabb nálam. Izmosabb vagyok, mint ő, viszont ő
állati módon tud küzdeni. Ha nem fél tőlem annyira, hogy szót
fogadjon, és egyáltalán nem hajlandó betartani a szabályokat, hogy
fogom túlélni az elkövetkezendő négy évet?
Valamilyen csoda folytán mégis enged, és jön a kisbusz felé.
Még a lélegzetem is eláll, amikor önként beszáll, de közben attól
tartok, hogy az utolsó pillanatban mégis ellenáll, és meglóg.

77
 Nem teszi. Elhúzom az ajtót, mely egy hangos kattanással
záródik.
Nagyot sóhajtok, aztán a svédre nézek, aki mellettem áll.
– Nagyon sajnálom, hogy ezt végig kellett nézned – mondom
halkan. – Nem akartalak belerángatni. Nem akartam, hogy részt
kelljen venned a dologban.
A kezére nézek, és látom, hogy vérzik.
– A francba!
Ő is a kézfejére néz, aztán vállat von.
– Nincs tehén a jégen – mondja, és elmosolyodik. – Semmi baj.
Majd elmúlik. Örülök, hogy itt voltam.
– Nincs tehén? – ismétlem, és próbálom megfejteni a furcsa
kifejezés értelmét. Én is örülök, hogy itt volt. Megmentett. Most
pedig úgy néz rám, mint aki megtiszteltetésnek veszi, hogy velem
tarthatott.
Szélesen mosolyog, aztán elneveti magát, mire melegség járja át
a szívemet.
– Ne haragudj. Ez egy svéd mondás. Det är ingen ko pĺ isen –
mondja az anyanyelvén, ami úgy hangzik, mint egy csodás dal. –
Nincs tehén a jégen. Annyit jelent, hogy ne aggódj.
– Mert aggódnál, ha tehén lenne a jégen?
– Te nem félnél?
– Talán igen – válaszolom nevetve.
Megfogom a kezét, és alaposan megvizsgálom.
– Muszáj ellátni a sebedet.
– Kár, hogy nincs nővér a szállodában – mondja halkan, és
mélyen a szemembe néz. Nem tudom, hogy a megnövekedett
adrenalin teszi-e, vagy az, hogy ilyen közel állunk egymáshoz, de
esküszöm, olyan, mintha egyre sötétebb lenne a szeme. Mint a
felhők, amikor eltakarják a verőfényes napsütést. Nem tűnik
baljósnak, csak hirtelen nagyon megváltozik a tekintete.
Nyelek egyet.
– Haza kell vinnem Aprilt. Nem baj, hogy velünk kell tartanod?
Már megint.

78
 – Egyáltalán nem. Nincs dolgom, és te vagy az egyetlen ember a
városban, akit ismerek. Szerintem sokkal unalmasabb lenne, ha
visszamennék a szállodába. Magányos lennék. Ott nem lehet
verekedni.
– És tehenek sincsenek a jégen – teszem hozzá, miközben a
vezetőülés felé veszem az irányt.
– Máris megjegyezted a svéd mondást. Büszke vagyok.
Vigyorgok, mint egy idióta, és egy pillanatra még azt is
elfelejtem, ami az előbb történt.
De amint beülök, rögtön eszembe jut minden rossz.
April a hátsó ülésen sírdogál, és amikor megkérdezem, mi baja,
szemtelenül feltartja a középső ujját. Tito közben feltápászkodik, és
visszamegy a putrijába. A svéd beül mellém. Még mindig vérzik a
keze. Hihetetlen, hogy sikerült egy pillanat alatt elbánnia Titóval.
Olyan gyorsan történt minden, hogy képtelen vagyok felfogni.
Ahelyett, hogy kínos csendben ülnénk, a fickó folyamatosan az
idevezető útjáról mesél. Először New Yorkban töltött pár napot,
aztán vett egy öreg Mustangot, keresztülkocsikázott a Közép-
Nyugaton, de kényszerpihenőt kellett tartania, mert lerobbant a
kocsi.
Be kell valljam, kicsit irigylem. Egy ember, aki magabiztosnak
tűnik, és körbeutazza Amerikát, miközben azt csinál, amit akar.
Úgy tűnik, a pénz nem akadály. Ahogy az idő sem. Még soha
nem láttam ilyen szabad embert.
Én is ezt akarom. Itt hagyni mindent, és elfutni, elmenekülni.
Csak el innen. Gyávaság, de érezni akarom, ahogy az arcomat fújja
a szél, és szárnyalok. Legalábbis addig, míg a szégyen, a
kötelességtudat és a lelkifurdalás haza nem hoz.
Utálom, hogy folyton ezt érzem. Aztán utálom magam, amiért
lelkifurdalásom van.
Ördögi kör.
Megállok a ház előtt, és összeszorul a szívem. April azonnal
kiugrik, mielőtt leállítanám a motort.
Sóhajtok, és a svédre nézek, kínosan mosolygok, aztán a
kormányra hajtom a fejem.

79
 – Újra itt.
– Minden rendben? – kérdezi összevont szemöldökkel.
Úgy kérdezi, mintha évek óta barátok lennénk. Pedig egyáltalán
nem vagyunk azok. Nem ismerjük egymást. Alig emlékszem a
valódi nevére. Mégis vonzódom hozzá.
Azért, mert láttad meztelenül – emlékeztetem magam. – Ne
hagyd, hogy a hormonjaid befolyásoljanak.
De tudom, hogy nem ez az egyetlen ok.
Bólintok.
– Rendben lesz. Talán jobb, ha bemegyek, és megnézem, mit
szól Pike. Ki tudja, milyen történettel áll elő April.
Egy pillanatra végigmér, aztán így szól: – Sokkal erősebb vagy,
mint hinnéd.
– Tessék?
– Szerintem nem bízol magadban eléggé.
– Nem akarlak megbántani, Mr. Svédország, de nem ismersz.
Vállat von, és összeszorítja az ajkát.
– Nem. Ahogy te sem ismersz engem. Velem vacsoráznál ma
este? – kérdezi egy kis szünet után.
– Vacsorázni? – kérdezek vissza döbbenten.
Vacsorázni? Most randira hív?
Mi a frászért akarna velem randizni? Amúgy nem nekem kéne
meghívni azok után, hogy a segítségemre sietett, és kiütötte azt a
suttyó Titót?
– Szoktál vacsorázni, nem?
– Általában.
Továbbra is engem néz.
– Akkor? Eljössz velem vacsorázni ma este?
– De… miért?
– Mert kedvellek.
Olyan természetesen mondja, és olyan őszintén, hogy ennél
romantikusabb már nem is lehetne. – Nagyon érdekes vagy. És jó
lenne végre nem egyedül enni.
– Itt nincs sok jó étterem – mondom, és érzem, hogy izzad a
tenyerem.

80
 – De csak akad egy olyan, ahol jókat lehet enni.
Van néhány étterem, amit én szeretek. Nem puccosak, mégsem
ettem házon kívül már egy éve. New York óta.
– Megkérdezem Pike-ot. Tegnap éjjel ő volt a gyerekekkel,
amikor én… veled a bárban.
– Jó – mondja, és lassan bólint. – Ha nemet mond, mit szólnál a
holnaphoz?
Elég kitartó a pasas.
Máris a fellegekben járok.
Majd kiugrik a szívem, és még jobban izzad a tenyerem.
– Maggie!
Ahogy a nevemet mondja, úgy érzem, mintha egy gyönyörű
balladát hallgatnék.
Visszatérek a földre.
Rámosolygok.
– Örömmel.

81
 HATODIK FEJEZET

Viktor

Hazugságban élek.
Hazugságban élek, és három hét óta először gyűlölöm ezt.
Míg az átkozott autóm nem robbant le ebben a kimondhatatlan nevű
városban, Johan Anderssonként szabad voltam, mint a madár.
Hihetetlen volt.
Attól a perctől kezdve, hogy a stockholmi Arlanda repülőtéren
felszálltam a magánrepülőre, és leszálltam Németországban, ott
pedig búcsút intettem a testőrömnek, és hamis útlevéllel folytattam
az utat. Pontosan úgy, ahogy mindig is szerettem volna.
Nem vett körül a testőrség. Többet nem ismertek fel. Senkit nem
érdekeltem. Nem kellett mindig példásan viselkednem. Semmi
mással nem kellett törődnöm, csak azzal, hogy ne felejtsem el az új
nevemet és az új munkámat. Johan Andersson egy képzeletbeli svéd
gyógyszergyár gazdag örököse. Szabad voltam.
Hová is mentem volna először, mint Manhattanbe? Elvégre New
York az álmok városa. Itt minden adott, amire szükségem van.
Azonnal magával ragadott a fény, a végtelen utcák, a dudáló taxik és
a rengeteg ember. Itt senki nem ismert. Az lehettem, aki akartam.
Első nap délutánig aludtam. Senki nem ébresztett fel, és mivel a
mobilomat is lecseréltem, hívást sem kaptam. Nem volt velem
Freddie, hogy emlékeztessen a napi teendőimre. És nem kopogtak
lakájok az ajtón. Akkor keltem, amikor akartam. Annak ellenére,
hogy másnapos voltam és még mindig nem akklimatizálódtam,
82
lementem sétálni, beültem egy kávézóba, és órákig figyeltem az arra
járókat.
Még soha nem volt lehetőségem így bámészkodni.
Szemérmetlenül. Úgy néztem az embereket, mintha még életemben
nem láttam volna földi halandót. Senki nem vette észre. Senkit nem
érdekelt, hogy bámészkodom. Csak egy arc voltam a sok közül.
Nem voltam herceg, csak egy átlagember.
Nagyon jó volt így.
Ennyit tettem New Yorkban. Sétáltam, és figyeltem az
embereket. Voltam tetőtéri bárban, ahol hozzám hasonló emberek
fordultak meg, aztán elmentem a hippik bárjába, ahol mindenki totál
laza volt. Betértem lepattantabb helyekre is, ahol az emberek
majdnem szó szerint az asztal alá itták magukat. Aztán leültem a
padra, és figyeltem a kutyákat a kutyafuttatóban. Láttam galambot
kergető gyerekeket, és hallottam a forgalom miatt szentségelő
autósokat.
Meg akartam nézni Hamiltont, de aztán jegyvásárlás közben
elfogyott a türelmem. Talán majd máskor. New Yorkból Chicagóba
vonatoztam. Régi álmom volt, miután megnéztem az Észak-
Északnyugat című filmet. És a hamis személyiségemmel pont úgy
éreztem magam, mint Roger Kaplan. Chicagóban is sétáltam, ettem-
ittam, figyeltem az embereket, aztán rátaláltam álmaim autójára. Az
1965-ös Mustang nagyon jó állapotban volt. Készpénzzel fizettem,
aztán indultam is. Teljesen lehúztam az ablakokat, és hagytam, hogy
az arcomba fújjon a szél.
Mosolyogtam. Azóta nem ült ki mosoly az arcomra, hogy Alex
meghalt. Szélesen mosolyogtam. Valahányszor rám tört a
lelkifurdalás, és eszembe jutott a veszteség, elnyomtam ezt az érzést,
és bemeséltem magamnak, hogy Johan Anderssont semmiféle
veszteség nem érte. Aztán mosolyogtam tovább.
Minden nap, amit az Államokban töltöttem, közelebb vitt az új
személyiségemhez. Sima ügy volt. Számomra eddig csak a
megszokott, kissé bizarr, mégis különleges élet létezett. Amikor
ennek az ellenkezőjét kaptam, könnyen váltottam, és egy másik
ember bőrébe bújtam.

83
 Újdonsült autómmal az első út Las Vegasba vezetett. Mindig is
vágytam Vegasba, ezért foglaltam egy szobát a Venetianban.
Átadtam az autót a kocsirendezőnek, és ahogy beléptem az előtérbe,
máris egy esküvői ceremónia kellős közepén találtam magam.
Minden koszorúslánynak fehér liliomcsokor volt a kezében.
A férfiaknak ugyanez a virág díszelgett a mellényzsebén.
A virágok illata betöltötte a teret, és olyan fojtogatónak éreztem,
hogy azt hittem, menten megfulladok.
Alex temetésén is rengeteg fehér liliomot láttam.
Addig nem tűnt fel, míg nem éreztem ismét az illatát.
A halál szaga.
Hirtelen lehullt az eddig oly boldogan viselt maszkom, és
megint a gyászoló Viktor herceg voltam, aki elvesztette a bátyját.
Visszamentem a kocsihoz, átvágtam a sivatagon, és próbáltam
minél messzebb kerülni a fehér liliomoktól, az emlékektől és a
fájdalomtól.
Azt hittem, sikerül.
Mielőtt elérhettem volna a dombokat, melyek körülveszik ezt a
fura nevű várost, a Mustangom döcögni kezdett, majd
végérvényesen leállt. Még szerencse, hogy nem kaptam
füstmérgezést, annyi teherautó pöfögött el mellettem.
Az még nagyobb szerencse, hogy nem kellett sok idő, és
megjelent a vontatókocsi, ami elvitte a Mustangot a legközelebbi
szállodához. Gondoltam, majd ott elmolyolok vele a parkolóban.
Csakhogy késő lett. Fáradt voltam, elkeseredett, és úgy
kidőltem, hogy már nem is gondoltam az autóra. Másnap reggel
mindent megtettem, hogy elfelejtsem Viktort. Akármennyire
bosszantott, hogy lerobbant az álomkocsim, mely eddig olyan
szépen kiszolgált az utam során, valahol örültem, hogy lesz mivel
foglalkoznom. Legalább elvonja a figyelmemet a szerelés, bár
sejtettem, hogy ez egyedül nem fog menni.
Csupa kosz voltam, mire rájöttem, hogy új karburátort kell
vennem. Visszamentem a szobába, hogy lezuhanyozzak, és alkatrész
után nézzek az interneten. Meztelenül mászkáltam a szobában,
fülemen a vezeték nélküli fülhallgatóval. Hangoskönyvet

84
hallgattam, mert számomra ez a legjobb mód, hogy tökéletesítsem a
nyelvtudásomat. Csakhogy nem voltam egyedül a szobában.
Az egészben az a vicc, hogy mindig meztelenül mászkálok, ha
szállodában vagyok. Svédországban amúgy természetes dolog a
meztelenség, otthon mégis ügyelnem kellett rá, hogy illendően
felöltözzek. Ezekben a szállodákban viszont szabadnak éreztem
magam.
Legalábbis addig, míg észre nem vettem a szobalányt, aki tátott
szájjal, és kikerekedett szemmel bámult rám.
Egy fiatal, csinos hölgy, akiről szívesen fantáziál az ember.
Sötét haját lazán összefogta, kedves arca pirospozsgás, ajka telt,
sötétbarna szeme pedig olyan igéző, hogy elveszek a tekintetében.
Alaposan meglepett.
Ahogy én is őt.
Felkiáltott, aztán mormolt valamit, és úgy tűnt, mint aki
próbálkozik, de mégsem tudja elég gyorsan elhagyni a szobát. Nem
hibáztatom. Elég alacsony volt, és nyilván óriásnak tűntem a
közelében. Arról nem beszélve, hogy a farkam is csak pár centire
volt tőle.
Nem gondoltam, hogy újra látom. Miután elment, csak ez a kis
incidens volt, ami feldobta a napomat.
Aztán eljött az este.
Ami állandó magánnyal párosult.
A szél már megint liliomillatot fújt felém.
Talán csak az egyik szállóvendég parfümjét éreztem, aki elsétált
előttem a folyosón.
De az is lehet, hogy csak kitaláltam, és amikor egyedül vagyok,
folyamatosan képzelődöm.
Bármi legyen is az igazság, pont úgy szíven ütött, mint
Vegasban. Mintha egy bomba robbant volna mellettem.
Térdre borultam, és megint úrrá lett rajtam a bánat.
Mégsem hagytam el magam.
Nem hagytam, hogy kicsorduljon a könnyem, mert akkor ismét
tettem volna egy lépést Viktor felé. Márpedig épp ez elől

85
menekültem egy egészen más szerepbe, de hiába ízleltem meg a
szabadságot, mégis megtalált a keserűség.
Annyira felzaklatott a gondolat, hogy előkerestem a pirulát, amit
dr. Bonakov adott. Bevettem belőle kettőt.
Túl sok időbe telt, míg hatni kezdett.
Mivel a szállodában nem volt drinkbár, elindultam, és tíz perc
séta után beültem az első bárba, amit találtam. Leültem a bárpulthoz.
Rendeltem egy vodkát jéggel.
És ennyi.
Alaposan kiütöttem magam.
Mégis álmodtam. Sötét, nagyon furcsa álmot láttam. Alex
szerepelt benne, és egy korona, melyet a bátyám vérével átitatott
borotvapengék díszítettek.
Másnap reggel tértem magamhoz.
Egy sötét szobában.
Idegen ágyban.
Egy idegen lány és egy kisfiú bámult rám.
Először azt hittem, baleset ért, és talán kórházba kerültem.
Aztán inkább arra gondoltam, hogy elraboltak, mert észrevettem,
hogy a lány kezében borotvapenge van. Úgy tartotta, mintha rögtön
el akarná vágni a torkomat, ráadásul ez a penge pont úgy nézett ki,
mint az álmomban szereplő. A lány biztos rájött, ki vagyok, és
váltságdíjat fog követelni.
Aztán rájöttem, ki ő.
A szobalány.
Aztán megtudtam, miért vagyok itt.
A lány vigyázott rám, amikor öntudatlan állapotba kerültem a
bárban. Hazavitt. Gondoskodott a biztonságomról.
Pedig vadidegen voltam a számára.
Most itt ülök a konyhájában, miközben az elsősegélyládát
keresi. Aztán előhalássza a mosogató alól, és arra készül, hogy
ellássa a kézfejemen éktelenkedő sebet. Állítom, hogy annak a
fickónak acélból volt az arca. Még az sem segített, hogy pár héttel
ezelőtt alaposan behúztam egyet a testőrömnek, Gustavnak.
Természetesen nem vagyunk egyedül a konyhában.

86
 Az egyik oldalamon a kissrác ül, aki megállás nélkül vigyorog.
Nem tudom, boldog-e, vagy azért vigyorog rendületlenül, mert a
halálomat tervezgeti.
Másik oldalamon az ikerlányok ülnek. Az egyiknek feketére van
festve a haja, teljesen feketébe öltözött, és a szemét is feketére
festette. A másikon nincs smink, és világossárga felsőt visel.
Mindketten úgy néznek rám, mintha valami érdekes, ritka állat
lennék, amit a nővérük, Maggie talált az utcán.
Maggie. Miss America.
Most, hogy vele töltöttem a reggelt, egész másképp látom. A
tüzes kis szobalány, aki rám nyitott, amikor meztelenül flangáltam a
szobában. Ő az egyetlen, akit ismerek a városban. Segített rajtam,
holott egyáltalán nem fűződött hozzá érdeke, és úgy tűnik, anélkül is
törődik velem, hogy tudná, ki vagyok valójában. Azt kell mondjam,
lenyűgöz.
És ekkor jön a dilemma.
Mert eddig hazudtam neki.
És továbbra is így teszek.
Nagyon nem örülök.
– Mivel foglalkozol? – kérdezi a fekete hajú lány. – Mi a
munkád?
Maggie épp kinyitja a kenőcsöt, aztán rám néz, és figyel.
– Van egy nagy cégem Svédországban.
– 1KEA? – kérdezi a másik lány.
Mosolygok. Szinte biztos voltam benne, hogy ezt fogja rávágni.
– Nem. Nem az 1KEA.
– Volvo? – kérdezi megint a fekete hajú.
– Nem.
– ABBA? – kérdezi a kissrác.
– Szerinted az ABBA együttes tagja vagyok? – kérdezem
összevont szemöldökkel.
Vállat von, fészkelődni kezd a helyén, aztán énekelni kezdi a
Dancing Queent, csak épp az általa költött, trágár verziót. A pisitől a
kakiig minden előfordul a szövegben, ami a királynőre nézve kicsit
sem kecsegtető.

87
 – Callum! – szól rá Maggie, belőlem viszont kitör a nevetés.
– Tudod – kezdem –, ezt a dalt Svédország királynőjének
tiszteletére írták, egy nappal az esküvője előtt. Te is mutathatnál
némi tiszteletet.
– Miért? Te vagy a király?
Még nem.
– Jaj, Callum! Kérlek, ne gúnyolódj más emberek országával! –
mondja neki Maggie, aztán mellém húz egy széket, és a csuklómra
teszi az ujját. Érintése egyszerre simogató és tüzes. Szégyenlősen
rám mosolyog, és az ujjára nyom egy hangyányit a gyógykenőcsből.
– Ne haragudj. Mostanában minden dalt úgy költ át, hogy
legyen benne kaki és pisi.
– Tényleg? – kérdezem, és a srácra nézek, miközben ő
folyamatosan kuncog. Ahogy a fejét mozgatja, szinte biztosra
veszem, hogy az eredeti szöveg további módosításán gondolkodik.
Ha nincs szerencsém, újabb szépséget énekel az anyámról.
– Szóval – kezdi Maggie, és a kézfejemre keni a krémet. –
Milyen cégről van szó?
Kíváncsi társaság. Mondjuk nem csoda. Mégiscsak a házukban
vagyok, és nyilván szeretnék megismerni a Svédországból jött
idegent.
– Gyógyszergyártó cég – válaszolom.
– Á! Ez… nagyon fontos lehet.
– Semmi különös – vágom rá, mert nem akarok tovább hazudni.
Amennyire lehet, próbálok valós dolgot is hozzáfűzni.
– Kezdettől fogva a család vállalata. Én veszem át a cégvezetést,
ha apám – khm – kilép.
– Nagyon érdekes – mondja. Közben nézem, ahogy minden
figyelmét a sebem kezelésére fordítja. Még a szemöldökét is
összevonja közben. Vajon mindenkivel így törődik, vagy csak
nekem szól ez a gondoskodás?
Ha viszont csak nekem szól, akkor sem az igazi énemnek,
hanem annak, akivé váltam, Johan Anderssonnak, a leendő
cégvezetőnek.

88
 Vajon számítana, ha megtudná az igazat? Nem úgy tűnik, mint
akit annyira lenyűgöz a kamu állásom, pedig sok olyan embert
ismerek, aki teljesen odalenne. A gyógyszeripari cégek ugyanis szép
bevételt termelnek.
Ha megtudná, ki vagyok…
– Fáj? – kérdezi aggódva.
Mélyen a szemébe nézek, és ekkor jövök rá, hogy feszültebb
vagyok a kelleténél.
– Nem. Nem nagyon. Köszönöm.
Próbálok ellazulni. Csakhogy minél közelebb hajol, minél
többet érinti a kezemet, és minél többször néz rám, annál feszültebb
leszek. Kellemes az illata. Mint a fahéjas cukor.
Bólint, aztán látom, hogy zavarba jön, amikor észreveszi,
milyen közel kerültünk egymáshoz. Kihúzza magát, próbál egy
kicsit eltávolodni, aztán előveszi a kötést.
– Tudsz főzni? – kérdezi a fekete hajú lány, amikor Maggie
átkötözi a sebet.
– Főzni? – kérdezek vissza.
Egyébként tudok, mert megnyugtat, és ott kiélhetem a
szabadságvágyamat. Úgy nőttem fel, hogy sürgött-forgott
körülöttünk a személyzet, és mindent megcsináltak helyettünk.
– Leginkább magamnak szoktam – válaszolom végül.
– Miért kérdezed?
Az ikrek összenéznek, aztán elvigyorodnak.
Aztán a sötét hajú úgy tesz, mintha ő lenne a Muppet show svéd
szakácsa, és dalolászni kezd.
Hangosan felsóhajtok. Gyerekkoromban legszívesebben
agyonütöttem volna azt az átkozott figurát.
– Lányok! – szól rájuk Maggie, miközben próbálja visszatartani
a mosolygást, és kerüli a tekintetemet.
– Semmi baj. Már megkaptam néhányszor.
– Dancing queen, smells like pee – kezd rá Callum a pisiszagú
királynős nótára.
Maggie a fejét csóválja.

89
 – Esküszöm… – mormolja, aztán elvágja a kötést, visszateszi a
maradékot, és felpattan. – Kész vagyunk. Most pedig hazaviszlek.
– Nincs gond. A svédeknek jó a humorérzékük.
Felemelem a bekötött kezem.
– Amúgy köszönöm.
A fejét csóválja, mire egy sötét hajtincs az arcába hull, és
folyamatosan lengedez.
– Nincs tehén a jégen – mondja.
Mosolygok. Valami megmozdul bennem. Ismeretlen érzés.
Olyan… kellemes! Mintha egy kicsit enyhülne a keserűségem.
Legalábbis annyira, hogy felbátorodjak.
– Ne felejtsük el a vacsorát – mondom neki.
Tudom, hogy kicsit előreszaladtam, és lehet, hogy idegesítő
vagyok, de olyan érzések kavarognak bennem, amik nem hagynak
nyugodni.
– Maradsz vacsorára? – kérdezi Callum.
– Nem! – vágja rá Maggie együttérzően.
– Vacsora? – kérdezi valaki a hátunk mögül.
Talán Maggie legidősebb öccse lehet. Illetve nem tudom, mert
fogalmam sincs, hányán laknak még a házban. Megdöbbent a tény,
hogy mindnek ő a törvényes képviselője, és mindegyikről neki kell
gondoskodnia. Én is sok mindenért felelős vagyok, és épp ez elől
menekülök. Csakhogy nekem van lehetőségem rá. Neki nincs.
Ideláncolják a feladatai. Ilyen fiatalon.
– Svergie… Johan – helyesbít Maggie – elhívott ma este
vacsorázni.
Úgy hangzik, mintha nem tudna megbarátkozni ezzel a névvel.
Az öccse rám néz, és keresztbe fonja tetovált karját. Olyannak
tűnik, mint aki meg tudja magát védeni, ha verekedésre kerülne sor,
és simán kitessékelne engem a házból, ha szükséges. Legalábbis ez
lehet a terve.
Most nincs kedvem még egyszer megsebesülni. Egy kicsit
hátrébb lépek, és megfogom a csuklómat, hogy lássa, nem akarok
összetűzésbe keveredni.
– Meghívod? – kérdezi.

90
 Pislogok.
– Tessék?
– Meghívod? – ismétli.
– Persze – válaszolom, és nem értem, hogy merült fel ez a
kérdés. Melyik férfi nem fizeti ki a nő vacsoráját, ha egyszer randira
hívta?
Egy kicsit elgondolkodik, aztán Maggie felé biccent.
– Jól van. Megérdemelsz egy estét házon kívül. És őszintén
szólva – kezdi, és a mennyezetre bámul – nem kéne egész este
Aprillel lenned.
– Mit mondott? – kérdezi Maggie, és maga köré kulcsolja a
karját, mintha fázna. – Gyűlöl, igaz?
Az öccse sóhajt, és megvakarja az orrnyergét.
– Mindent és mindenkit utál. Nem hibáztathatod…
A többi gyerekre néz, akik visszanéznek rá, és bólogatnak.
– Tudom, mi történt. Dühös, mert a svéd haverod megütötte az ő
makulátlan fickóját.
Rám néz.
– Amúgy, ha a helyedben lennék, nem sokáig maradnék itt. Le a
kalappal, hogy pofán vágtad Titót, de van egy csomó haverja, akik
finoman szólva nem a kedvességükről híresek.
– Nem baj. Én sem arról vagyok híres – mondom, és vállat
vonok.
– Akkor nem baj, ha te vigyázol a többiekre? – kérdezi Maggie.
– Tudod, hogy vigyázunk Callumra, míg ti házon kívül vagytok
– mondja a sötét hajú lány. – Már elég nagyok vagyunk.
– Azért csak lassan! – mondja a srác. – Remélem, ez nem lesz
mindennapos Maggie-nél.
– Hé! – kiáltja Maggie, aztán rám néz, mint aki azonnal menni
akar. – Gyere! – mondja nekem, és szélsebesen a kisbusz felé
vesszük az irányt.
Nem sokkal később, jó pár tömbnyire a szállodától megáll.
– Ne haragudj, hogy kicsit messzebb raklak ki. Csak nem
akarom, hogy észrevegyenek minket – magyarázza, miközben
leparkol. – Nem mintha valami rosszat tettünk volna. Úgy értem,

91
semmi olyan nincs köztünk, amire gondolnak. Vagyis, amire
gondolnának.
Kicsit elpirul, amikor ezt mondja, ezért muszáj tisztáznom a
helyzetet.
– Áruld el, mi a rossz.
– Nos, ööö…
– Például az, hogy vacsorázni hívtalak? Vagy az, ha utána
szobára vinnélek?
Kikerekedik a szeme, aztán felragyog. Szóhoz sem jut. Így még
vonzóbb.
– Talán mindkettő – mondja halkan, szinte az orra alatt
mormolva.
Az ajkamba harapok. Nem ez a legjobb hely, hogy
merevedésem legyen, de ha továbbra is ilyen ártatlanul, mégis
csábosan néz rám, akkor nem fogok bírni magammal.
– És mi lesz, ha tényleg elmegyünk vacsorázni? – kérdezem. –
És felhívlak a szobámba?
Még jobban kikerekedik a szeme. Aztán nyel egy nagyot.
Rávigyorgok.
– Egyszer talán annak is eljön az ideje – mondom, és kicsatolom
az övét, kinyitom a jármű ajtaját, és kiszállok.
– Nincs tehén a jégen – suttogja, mintha magához beszélne.
– Még nincs – mondom, aztán megköszörülöm a torkomat. –
Hétre érted megyek.
– Tessék? Majd én jövök érted. Neked nincs is autód.
– Ez egy randi, Miss America – emlékeztetem. – Nem
vezethetsz. És én sem. Majd fogok egy taxit. Ilyen egyszerű.
Bólint, és olyan kedvesen mosolyog, hogy ellágyul a szívem.
– Jól van.
– Akkor este.
Aztán becsukom az ajtót, és visszamegyek a szállodába.
Mosolyogva.

92
 HETEDIK FEJEZET

Maggie

– Ne haragudj, mi volt a neve? – kérdezi Sam, miközben érdeklődve

néz rám a telefonon keresztül.
Sóhajtok, fészkelődöm az ágyon, de próbálok nem túl
kényelmesen helyezkedni. Amikor Sammel beszélek telefonon,
mindig becsukom a szobám ajtaját, hogy végre nyugiban legyek.
Csakhogy abban az esetben, ha túl kényelmesen fekszem, képes
vagyok beszélgetés közben is elaludni. Számtalanszor előfordult
már, hogy a mondat közepén kidőltem. Szerencsére Sam megértő,
de akkor is kínos.
Ma viszont nem alhatok el, főleg azok után, hogy az egekben
van az adrenalinszintem, és a gyomrom is remeg. Azóta érzem ezt,
hogy kitettem a svéd ismeretlent a szállodánál.
– Johan Andersson – ismétlem.
– Nem tetszik ez a név.
– Pedig így hívják. De nevezhetem Mr. Sverigének is.
– Mr. Sverige? Ez valami perverz tanár-diák viszonyból hozott
név? Na nem mintha minden tanár-diák kapcsolatról szóló történet
perverz lenne – teszi hozzá némi szünet után. – Isten látja lelkünket,
hányszor szőttünk mindenféle történeteket Mr. Strongról. Emlékszel
Rodney Strongra?
Volt egy Strong nevű tanárunk. Nem emlékszem a fickó
keresztnevére. Mi csak Rodney-nak hívtuk, mert Rodney Strong volt
a bor neve, amit esténként ittunk a koleszban, miközben kibeszéltük
a pasikat.
93
 Összeszorul a szívem, ahogy eszembe jutnak azok a régi szép
idők.
– Amikor megláttam a jogosítványát, azt hittem, Sverige a neve,
holott az csak annyit jelent, hogy svéd. Na mindegy. Úgyhogy
alaposan benéztem.
– Úgy tűnik – mondja. – Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy
előre megtervezted az egészet.
– Micsoda?
– Először rátörsz a fickóra, aki az elmondásod alapján egy
méretes, skandináv félisten, ráadásul anyaszült meztelenül rohangál
fel-alá a szállodai szobában. Aztán találkozol vele a bárban, holott
nem is szoktál kiruccanni. Utána hazaviszed, hogy kijózanodjon.
Másnap felébred, és összetűzésbe keveredik a húgod suttyó
pasijával, kiüti, aztán ő is megsebesül, ezért a gondját viseled, mire
ő randira hív.
Szünetet tart, kifésüli a haját a szeméből, aztán hozzáteszi: -
Ráadásul hihetetlenül gazdag.
– Soha nem mondtam ilyet – vágom rá, bár amikor
megemlítettem Pike-nak, hogy milyen kocsija volt, az öcsém
közölte, hogy az egy vagyont ér. Ezenkívül a fickóé lesz egy
gyógyszeripari vállalat is.
– Pedig gyanítom, hogy az. Ha nem fekszel le vele, nagyon
mérges leszek rád, Maggie.
– Hú! – nevetek, miközben fülig pirulok. – Ki beszélt itt
szexről?
– Na várjunk csak. Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem
arról szól ez az egész?
A fejemet csóválom, és próbálok nem mosolyogni. Sam mindig
tudja, ha mellébeszélek. Mióta megláttam a pasast, milliószor
gondoltam a szexre. Próbáltam elnyomni ezeket a gondolatokat, de
olyan, mintha a fickó burkoltan célozna rá.
Mi több: célzott rá, nem igaz?
Rám nézett, és megpedzette, hogy felvisz a szobájába. Ha ez
nem utalás arra, hogy el akar csábítani, akkor nem tudom, mi az.
Ne ragadtasd el magad!

94
 Nehéz nem így tenni.
– Hűha! Odavagy érte, mi?
Sóhajtok, és csak remélem, hogy nem látszik az arcomon a
vágyakozás.
– Nem igaz.
– Ugyan már! Nyugodtan belezúghatsz. Mikor randiztál
utoljára? És mikor voltál ennyire oda bárkiért is? Soha az életben,
Maggie. Soha nem láttalak így nézni, ha pasiról beszéltél.
– Hogy nézni? – kérdezem összevont szemöldökkel.
– Maggie! Semmi baj azzal, hogy akarod a pasast. Csak öltözz
fel szépen, és érezd magad vonzónak. Szőrteleníts. Sminkeld ki
magad. Szoknyát és magassarkút vegyél fel. Menj el ezzel a viking
félistennel, és érezd jól magad. Feledkezz meg egy kicsit a tesóidról.
Felejtsd el Aprilt és a hülyeségeit. Mindent felejts el, kivéve, hogy a
fickóval vagy, szexelni akarsz vele, aztán visszamentek a La
Quintába, és ott tényleg dugtok egy jót.
– Ez nem olyan egyszerű – sóhajtok.
– Istenem! – sóhajt egy akkorát, hogy visszhangzik a telefon.
– Mi az? Hiszen csak alig egy napja ismerem.
– Már láttad meztelenül.
– Tudom. De annak nem volt szexuális jelentése.
– Az nem számít. Láttad meztelenül, megmentetted, amikor
részeg volt, és bekötözted a sebeit. Te vagy az őrangyala. Menj, és
kapd be azt a svéd húsgolyót, kislány!
– Fejezd be! – rivallok rá, és kitör belőlem a röhögés.
Ő is nevet.
– Bocs, hogy csak most dobtam be ezt a poént. Tudok egy
másikat a svéd bogyókról is.
– Sam!
– Tudom, tudom. Nem tehetek róla. De a lényeg, hogy ne agyalj
annyit, csak élvezd ki a pillanatot! Már csak azért is, mert a fickó
nem marad itt örökké.
– Tudom. Pont ez a legrosszabb az egészben. Itt ez a
szívdöglesztően szexi, gazdag, jó humorú, okos, különleges pasas,
aki csak azért maradt itt, mert lerobbant a kocsija. Nemsokára Los

95
Angeles felé veszi az irányt, aztán hazamegy. Én viszont itt
maradok.
– De legalább eszel vele egy jót, és lesz néhány orgazmusod.
– És egy összetört szívem.
– Ugyan! Most csak a vagináddal törődj. A szívedet nem kell
bevonni.
Kuncogok.
– Nagyon hiányzott már ez a beszélgetés.
– Hívj gyakrabban, és ne csak akkor, amikor le akarnak fektetni.
– Még mindig nem vagyok biztos a dolgomban.
– Mindenesetre készülj úgy, mintha a lábad közé akarnád
fogadni. Ne járj úgy, mint az a szerencsétlen Bridget Jones a
filmben. A legszexibb fehérneműdet vedd fel, és szőrteleníts.
– Az utóbbit már mondtad.
– Akkor mondom megint, mert az a gyanúm, hogy nem fog
ártani.
– Jó ég! Ha tényleg ágyba bújok vele, nagy szívás lesz, amikor
visszamegy.
– Akkor menj vele Svédországba. Legalább írhatsz egy cikket az
országról, amit majd kajál a nép.
– Ja. Tudod, milyen most az életem? Még annyi esélyem sincs
elmenni, mint eddig. Ráadásul még a helyi újság sem kapkod
utánam. Nem is értem. Pedig jó író vagyok. New Yorkban is tetszett,
amit csináltam.
– Ez igaz. De lehet, hogy most nincsenek abban a helyzetben,
hogy bárkit is alkalmazzanak. Az lesz a legjobb, ha szabadúszóként
csinálod. Írsz még egyáltalán?
– Már azt sem tudom, hogyan kell – mormolom. – Nincs
motivációm. Nincs időm. Nincs ötletem.
– Csinálj magadnak időt.
– Sam! – mondom, de közben érzem, hogy egyre mérgesebb
leszek. – Fogalmad sincs, mekkora nyomás alatt vagyok.
– De tudom. Ne haragudj. Csak azt szeretném, hogy boldog és
sikeres legyél. Ennyi. Nem kéne minden álmodat feladnod a
jelenlegi helyzet miatt.

96
 – De igen – sóhajtom elkeseredve. Amilyen feldobott voltam
eddig, olyan hirtelen válók lehangolttá. Hihetetlen.
– Ha már a svédek szóba kerültek… Láttad már a svéd
trónörököst? – kérdezi Sam.
– Svédországban királyság van? – kérdezem, de rögtön eszembe
jut Johan története az ABBA dalról és a királynőről.
– Igen. És kurva jól néz ki az a fickó. Amúgy két trónörökös
volt, de az egyikük pár hónappal ezelőtt meghalt. Szomorú. Még
nagyon fiatal volt. A harmincas évei közepén járt.
Jó ég! Egyáltalán nem követtem a híreket. Nem mintha pont
Svédország lett volna a legfontosabb.
– Honnan vagy ilyen tájékozott?
– Tudod, hogy érdekelnek a királyi családdal kapcsolatos hírek.
Harry, Meghan, Will, Kate. Aztán azok a vonzó monacóiak. Mindig
rajta vagyok a témán. Amúgy szerintem minden svéd magas. A
pasid. A herceg. Alexander Skarsgard.
– Mintha rossz helyre születtem volna.
– Viktor koronaherceg, a Nordin házból – mondja, aztán
felpattan az asztaltól. – Tessék. Itt van az újságban.
– Újság? ]ó ég, Sam! Találj magadnak valami hobbit.
Hallom, ahogy lapozgat, keresgél, és aztán a képernyő felé tartja
az újságot. Csak annyit látok, hogy Harry és Meghan szerepelnek a
címlapon.
– Várj egy kicsit – mondja, és tovább keresgél. – Arra
gondoltam, írok róluk egy blogot.
– Legalább lenne valami értelme ennek a bolondériádnak.
– Tessék.
Kinyitja az újságot, és az egyik oldal rögtön odavonzza a
tekintetemet.
Alexander herceg és Viktor herceg a Stockholmi
Gyermekkórházba látogatnak – áll a főcímben.
A képen két jóképű, magas fickó. Az egyiknek sötét a haja, és
egy kicsit halványabb a bőre, a másik világosabb hajú, de a bőre
napbarnított.
Hűha!

97
 Bár nem látom olyan jól a képet, ez utóbbi férfi nagyon hasonlít
Johanra.
Sam elveszi az újságot.
– Szóval mindkettő szexi.
– Hozd vissza!
– Tudtam, hogy tetszeni fog – mosolyog.
Visszahozza az újságot. Sam szobájában elég halványak a
fények, ezért kicsit homályos a kép. Nem látom teljes
részletességgel, de a pasas nagyon úgy néz ki, mint Johan. Nyilván
nem ő, de olyan, mintha a hasonmása lenne.
– Most már jó? – kérdezi Sam.
– Fura. Johan pont úgy néz ki, mint a herceg.
– Melyik? A halott vagy az élő?
– A világosabb hajú.
– Ő Viktor. Igyekezett távol tartani magát a nyilvánosságtól.
Nem sokat szerepelt, míg a bátyja, Alexander meg nem halt.
– Hogy halt meg?
– Nem tudom. Talán rossz gyógyszert kapott? Vagy
szívprobléma? Sok különböző dolgot olvastam róla.
– Hm.
– Mi az?
– Nem tudom.
Hirtelen elbizonytalanodom. Nemcsak azért, mert ugyanúgy
néznek ki, hanem… mert pont ugyanúgy néznek ki. Valami nagyon
nincs rendben.
– Várj, Sam! A háttérbe viszlek.
– Megkeresed őket a neten?
– Nos, a kép elég homályos – mondom kicsit bambán, aztán
gyorsan beütöm a Google keresőbe, hogy Viktor, svéd trónörökös.
Az első, amit találok, egy Wikipédia oldal, benne Viktor
képével.
Hirtelen a szívverésem is megáll. A hideg futkos a hátamon, és
magam sem hiszem el, amit látok.
– Istenem! – suttogom.
Ez Johan. Sverige. A Svéd Jogosítvány.

98
 – Mi az?
– Ez ő! – mondom levegő után kapkodva. – Ez ő.
– Ki?
Gyorsan a képre kattintok, mire feljön még egy csomó másik.
Mindegyiket alaposan megnézem. Közelítek, nagyítok a fotókon, de
teljesen felesleges, mert pontosan tudom, hogy ő az.
Hogy lehetséges ez?
– Az mondta, hogy a neve…
– Johan – vágja rá Sam.
– Igen. Johan Andersson. Ez állt a személyijén. Láttam.
– Gondolod… Várj! Arra gondolsz, hogy a gazdag, hatalmas
farkú svéd, akivel randizni készülsz, nem más, mint a svéd
trónörökös? Te megőrültél, Maggie! – mondja Sam nevetve.
– Tudom, hogy őrültségnek tűnik, de basszus… Ez ő!
– Nem lehet.
– Lefotózom ma este, és elküldöm neked.
Bár Samnek igaza van. Hogy kerülne ide a svéd trónörökös?
– Azt látod, amit látni akarsz – mondja. – Elültettem a bogarat a
füledbe, mire azt hiszed, hogy ő az. Pedig nem. Kizárt, hogy ő
legyen. Ugyanis Svédországban van.
– Honnan tudod?
– Nem tudom, de biztos vagyok benne. Nézz a szemembe, és
térj vissza a jelenbe.
Sóhajtok, aztán becsukom a Google-t, és a szemébe nézek, mire
őszintén így szól: – Bolond vagy, Maggie.
A fejemet csóválom, és képtelen vagyok szabadulni a
gondolattól, hogy nekem van igazam.
– Ő az.
– Nem. Ugyan már! Tudod, hogy drukkolok neked, és azt
gondolom, hogy irtó jó csaj vagy, de azt garantálom, hogy ha a svéd
trónörökös valami rejtélyes oknál fogva a városodban lenne, biztos,
hogy nem látnád meztelenül. Gondolod, hogy a La Quintában
szállna meg? Ráadásul nem lenne egyedül, és nem inná magát matt
részegre egy bárban. Arról nem beszélve, hogy biztos nem mosna be
a húgod kőbunkó pasijának. Csinos vagy, de egy szegény, amerikai

99
kisvárosban laksz. Ő pedig egy európai herceg. Érted? Csak gondold
végig, amit mondtam.
Pontosan értem, amit mond, és igaza van.
De…
– Mi van, ha ő az? – kérdezem reménykedve.
– Kizárt.
– És ha mégis? Mi lesz, ha lefényképezem, elküldöm neked, és
te is azt gondolod majd, hogy ő az? Akkor mi lesz?
– Akkor ne mondd meg neki, hogy tudod. Tartsd meg magadnak
az infót. És írj egy cikket, amit eladhatsz valamelyik bulvárlapnak.
Vagy add el a Royalty Monthly magazinnak. Felejtsd el a városod
nevesincs lapját, és dolgozz nagyban. Kurva sok pénzt kaszálhatsz,
ha eladod a magazinnak az interjút, amit a svéd trónörökössel
készítesz.
Szünetet tart, aztán hozzáteszi.
– Csakhogy ez a fickó nem ő. Érted?
Bólintok. Egyelőre nem vagyok hajlandó elfogadni, viszont
muszáj lesz várnom, hogy kiderüljön az igazság. Ha meglátom,
biztosan rájövök, hogy tévedtem.
– Úgyhogy felejtsd el ezt az egészet, és érezd jól magad. Feküdj
le vele. Hagyd, hogy alaposan megrakjon, és élvezd ki a helyzetet.
Holnap hívj fel, és mesélj el mindent!
– Rendben. Szia, Sam!
Ahogy vége a beszélgetésnek, látom, ahogy Sam arca eltűnik.
Aztán felpattanok, és végigmérem a turkálóban vett ruhatáramat.
Szerencsére a férfiak nem ismerik fel a női márkákat, nekem
pedig sok olyan darabom van, ami vadiújnak tűnik.
Felforgatom az egészet, aztán kiveszek egy fekete, ujjatlan
csipkeruhát. Az ágyra teszem, és elkezdek készülődni.
Nem a herceggel randizom, nem a herceggel randizom, nem a
herceggel randizom – mondogatom magamban.
Jó ég! Mi van, ha mégis ő az?

100
 NYOLCADIK FEJEZET

Maggie

Ideges vagyok.
Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen feszült.
Annyiszor öltöztem át, hogy egy királynő is megirigyelné. Először a
fekete ruhát vettem fel, aztán farmert blúzzal, utána hosszú nyári
ruhát, fekete nadrágot pólóval. Végül visszatértem az elsőhöz,
vagyis a fekete ruhához.
Most itt sétálgatok a szobában, és próbálom betörni a tíz centis
magassarkú cipőmet, amit még New Yorkban vettem, de soha nem
hordtam. Közben azon vagyok, hogy száműzzem a sok negatív
gondolatot, ami kavarog bennem.
Kopognak az ajtón.
Megállok, aztán odarohanok az ablakhoz, és az utcára nézek.
Még nincs ott a taxi. Ránézek a falon ketyegő órára. Öt perc múlva
hét. Bármelyik pillanatban megérkezhet.
Nem bírom ki.
– Maggie! – szól Pike az ajtó túloldaláról. – Mit csinálsz?
– Készülődöm.
– Még mindig? Bármelyik pillanatban itt lehet.
Sóhajtok, megmozgatom a karomat, hátha segít a feszültség
levezetésében, aztán odamegyek, és résnyire nyitom az ajtót.
– Nem érek rá.
– Jó a sminked – állapítja meg Pike.
– Most viccelsz?
101
 – Nem. Csak még soha nem láttalak így kisminkelve.
Igaza van. Ritkán festem ki magam, főleg nem ennyire. De most
nagyon fontos számomra a külsőség.
– Meztelen vagy?
– Nem – válaszolom, és örülnék, ha az öcsém nem emlegetné
ezt a szót.
Az ajtóra teszi a kezét, és kinyitja. Kénytelen vagyok hátralépni,
és majdnem megbotlom a magassarkúban.
– Jó ég, Mags! – mondja kikerekedett szemmel. – Hova a fenébe
készülsz?
– Vacsorázni – válaszolom védekezőén. – Miért? Mi bajod az
öltözékemmel?
– Kicsit túlöltözöttnek tűnsz. Ennyi. Magassarkú. Mikor hordtál
ilyet, vagy ehhez hasonlót?
Látszik, hogy nagyon meglepett.
– Amikor Manhattanben éltem. Tudod, a világ más tájain az
ember kiöltözik, ha elmegy vacsorázni.
– Igen. És ez a hely persze nem tartozik ahhoz a világhoz.
– Pike! Jól nézek ki, vagy sem?
– Jól nézel ki. Jó ég! Ma nagyon érzékeny vagy.
Komolyan? Felkapom a táskám, és kimegyek a szobából.
– Itt van! – kiáltja lentről Rosemary.
Istenem!
Kis híján elesem. A hasamhoz szorítom a kezem, és görnyedten
folytatom az utat a bejárati ajtóhoz.
– Jól vagy? – kérdezi Pike.
Bólintok, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Borotvaélen
táncolnak az idegeim.
– Kicsit ideges vagyok – válaszolom végül.
– Miért?
– Mindegy – vágom rá, mert már unom a kérdéseit.
April kinyitja a szobája ajtaját, kidugja a fejét, hogy megnézze,
mi a helyzet. Amikor meglát, csak a szemét forgatja, aztán bevágja
az ajtót.

102
 – Miatta ne aggódj – mondja Pike, és a hátamra teszi a kezét. –
És más miatt se.
– Jól van.
– Azért vagy ideges, mert randira hívott a pasas? Ő is csak egy a
sok közül. Mondjuk feltűnően magas, fura akcentusa van, és elbánik
Tito Jonesszal. De ő is csak ember.
Egy a sok közül?
Bár lehet, hogy nem ő a svéd trónörökös, de akkor sem egy
átlagos férfi.
Szívem a torkomban dobog, és izzad a tenyerem, ahogy
közelítek a bejárati ajtó felé. Mi lesz, ha meg akarja fogni a kezem?
Beletörlöm a tenyerem a ruhámba, aztán veszek egy mély levegőt,
kinyitom az ajtót, és kilépek.
Ott áll a taxi, és látom, ahogy a svéd kiszáll a hátsó ülésről,
hogy megtartsa nekem az ajtót. Igazi úriember.
Mosolyog, akár egy filmsztár, miközben csillog a szeme.
Ahogy ránézek, pontosan tudom, hogy ez nem álom.
Ez ő.
Lehet, hogy véletlenül Sverigének szólítom, de az biztos, hogy ő
nem Johan Andersson.
Őfelsége, a svéd trónörökös, Viktor, a Nordin házból.
És most itt vár rám a ház előtt, egy sárga taxiban.
– Szia! – köszön, és a taxi felé biccent. – Vár a taxi.
Vigyorgok. Idegesen. Hülyén.
Nem hiszem el, hogy ez megtörténik.
Viktor – Viktor. Mennyivel jobban illik rá ez a név! Nem
öltözött ki annyira, mint én, mégis elképesztően vonzó. Bőrkabátot,
rozsdaszínű, V kivágású pólót, farmert és sötét cipőt visel.
Sam nem fogja elhinni.
Én is alig hiszem.
Kopogást hallok a hátam mögül, ezért megfordulok. Pike,
Rosemary, Thyme és Callum kopognak a konyhaablakon, és
intenek, hogy üljek már be az autóba.
Aztán felnézek April szobájának ablakára.
Ott áll, és figyel.

103
 Aztán beint.
Összevont szemöldökkel nézek rá, aztán megfordulok, és
rohanok Viktor felé, mielőtt bármi rossz történhetne.
– Nagyon szép vagy – mondja, amikor odaérek. Már az is
megbabonáz, ahogy rám néz. Mintha a tekintetével is vetkőztetni
akarna. Zavaromban megbotlom, és eldőlök, mint egy fa.
Egyértelműnek látszik, hogy talajt fogok.
Viktor meg sem mozdul, csak kinyújtja a karját, és megragadja
az enyémet. Olyan erősen fog, hogy ha akarná, simán eltörhetné a
csontomat.
– Már most levettelek a lábadról – mondja, és türelmesen vár,
míg teljesen visszanyerem az egyensúlyomat.
Mormolok valami köszönetfélét, és szabadkozom.
Aztán hangosan felkiáltok: – Johan!
Összevonja a szemöldökét. Szerintem azt hiszi, teljesen hülye
vagyok.
– Jobban szerettem, amikor Svéd Jogosítványnak szólítottál.
Beülök az autóba, és rögtön elfog a pánik, mert a ruha egyre
feljebb csúszik a combomon. Viktor alaposan végigméri a lábam,
aztán becsukja az ajtót, megkerüli a kocsit, és beül mellém.
– Hová lesz a fuvar? – kérdezi a taxis. A visszapillantóból
engem figyel, aztán megfordul, és rám néz.
– Maggie McPherson?
– Én vagyok – válaszolom kicsit félve.
– Már nem emlékeztem pontosan, hol laknak – mondja a sofőr.
– Earl vagyok. Earl White. Ismertem az édesapját. Nagyon
sajnálom, ami történt. Micsoda tragédia! Szegény árva gyerekek.
Őszintén remélem, hogy kivégzik azt a szemétládát, aki ilyen
brutális módon meggyilkolta a szüleiket.
Bólintok, és udvariasan mosolygok, miközben gombóc nő a
torkomban. Azzal, hogy a fickó felemlegette a szüleim halálát és a
gyilkost, sikerült elérnie, hogy ne a randi miatt legyek ideges.
Nem nézek Viktorra. Nem akarom, hogy olvasson az arcomról.
A kezét viszont a kézfejemre teszi.
Hosszú ujját az enyém köré fonja.

104
 Vigasztalóan megszorítja a kézfejemet.
Szerencse, hogy már nem izzad a tenyerem.
– Szóval, hová lesz a fuvar? – kérdezi megint Earl.
Viktor elengedi a kezem. Már most hiányzik az érintése.
– A Bullshed étterembe, legyen szíves – válaszolom, miután
megköszörültem a torkom.
– Rendben – mondja Earl, és elindul.
Viktor kuncogni kezd.
– Mi az? – kérdezem, miközben a szemem sarkából figyelem.
– Azt hittem, Bullshitet fogsz mondani. Menő név lenne egy
étteremnek.
Kicsit megnyugszom a poénkodásától. Annak ellenére, hogy
nem akárki, meglehetősen laza. Legalábbis próbálkozik.
Igazság szerint a testem kezdettől fogva megfeszült a
jelenlétében, amikor még nem is tudtam, ki ő valójában. Most
végképp feszélyez a közelsége. Ahogy itt ülök mellette a taxiban, és
elnézem a hosszú végtagjait, nemes vonásait, erős állkapcsát, és a
mindent kifejező tekintetét, ideges vagyok. Ideges. Ez a férfi a szó
szoros értelmében véve is jóval fölöttem áll. Nemes.
És itt vagyok én. New Yorkban alig néhányszor randiztam.
Örök tragédia az életem. Kis híján belefulladok a felelősségbe, és
pontosan tudom, hogy képtelen leszek kitörni ebből a városból.
– Szép ez a város – mondja Viktor olyan őszintén, hogy
kénytelen vagyok ránézni. Kijelentésének hallatán önkéntelenül
felszalad a szemöldököm.
– Ez most valami vicc? A bolondját járatod velem?
– Eszemben sincs – válaszolja. – Tényleg jó itt. Világos.
Dimbes-dombos. Svédországban emelkedők is alig akadnak.
Kinézek az ablakon, és figyelem a házakat, melyek előtt
elhaladunk. A nap már lenyugvóban, de még szépen megvilágítja a
távoli dombokat. Próbálom az ő szemével nézni a várost. Talán én is
jobban szeretnék itt élni, ha nem történt volna velünk ennyi
szörnyűség.
– Ha Bakó felől jön az ember, akkor tényleg szép – mondom. –
Vagyis Bakersfield felől. Végigmész ezen az ocsmány úton, és nem

105
látsz mást, csak sivatagot. De nem azt a szép, romantikus fajtát, amit
Mohavéban látni a józsuéfákkal, hanem a koszos, száraz, repedezett
földes fajtát. A dombok úgy jelennek meg a távolban, mint a puha
zöldesbarna bársony. Amikor a nap megvilágítja őket, az ember úgy
érzi, mintha a mennyország felé tartana.
– Milyen szép megfogalmazás!
– Igen. Csak a mennyország pillanatokon belül pokollá változik
– vágom rá.
– Gondoltál már arra, hogy elmenj, és körülnézz egy kicsit a
nagyvilágban? – kérdezi.
– A nap minden percében. Csakhogy nem tudok – nevetek
keserűen.
– Biztos vagyok benne, hogy nem lehetetlen.
Szomorúan rámosolygok.
– Pedig az. És tudod, mit? Annak ellenére, hogy folyamatosan a
menekülésre gondolok, igyekszem nem sokat keseregni. Ennyi az
egész.
– Ennyi az egész.
A Bullshed étterem a szállodától egy sarokra, a „belváros”
szélén található. Mire odaérünk, elég komoly fordulatot vesz a
beszélgetés, ezért majdnem elfelejtem, micsoda fejlemények
történtek.
Értem ezalatt, hogy randira mentem a svéd trónörökössel.
Nem nagy ügy.
Mégis szükségem van valamiféle bizonyítékra. Meg kell
mutatnom Samnek, hogy nem vagyok őrült.
Muszáj lefényképeznem Viktort.
Bemegyünk az étterembe. Annak ellenére, hogy szombat este
van, nincsenek túl sokan. Viktor kér egy asztalt két személyre.
Miután a hosztesz eltűnik, előveszem a telefonomat.
– Csináljunk egy szelfit – mondom, és közelítek hozzá, aztán
felemelem a készüléket.
Kicsit hátrál, és szemmel láthatóan kényelmetlenül érzi magát.
– Mi az? – kérdezem, de nem teszem le a telefont. – Nem
szereted, ha fényképeznek?

106
 Megnyomom a gombot, és gyorsan csinálok egy képet, bár itt
pont egymásra nézünk.
– Semmi gond – mondja, és kényszeredetten mosolyog.
Ismét kattintok, és remélem, hogy nem hozom kellemetlen
helyzetbe.
– Ne haragudj – mondom, aztán visszateszem a telefont a
táskámba. – Csak arra gondoltam, hogy miután hazamész, kell
legyen valami megerősítés, hogy nemcsak álmodtam, hanem tényleg
itt jártam veled.
De rossz duma, Maggie.
Viktor bólint, és úgy tűnik, bevette a szövegemet.
A hosztesz visszajön, majd az asztalhoz kísér minket. Ahogy
végigmegyünk az éttermen, Viktor a lapockámra teszi a kezét.
Mintha mindenkivel tudatni akarná, hogy együtt vagyunk. A
gondolatra is melegség járja át a szívemet.
Mintha az övé lennék, pedig lehet, hogy csak egy éjszakáról van
szó.
A sor végén lévő asztalhoz ülünk, ami szerencsére viszonylag
szeparált. Egy apró gyertya világít az asztal közepén, de a
mennyezeti fény elég halvány.
– Nagyon kellemes – mondja, és elismerően végigméri az
éttermet.
– Hát nem egy Manhattan. Nekem mégis túl jó.
Mielőtt kényelembe helyezném magam, inkább felpattanok,
kezemben a táskával.
– Kimegyek a mosdóba. Rendelj nekem valamit, amit gondolsz.
Összevonja a szemöldökét.
– Bármit? Tudod, mi svédek rajongunk a pálinkáért.
Arra gondolok, hogy az biztos valami vízféle.
– Jó lesz – vágom rá. Majd utána rendelek valami alkoholt.
Gyorsan a mosdó felé veszem az irányt. Ahogy beérek, lehajtom
a vécéülőkét, ráülök, és előveszem a telefont.
Majd kiugrik a szívem, és remeg az ujjam, amikor rákattintok a
két képre, hogy elküldjem Samnek.
Aztán hozzáteszem:

107
 AZONNAL HÍVJ FEL! Most, rögtön. De ne a FaceTime-on.

Látom, hogy sikerült elküldeném a képeket. Nem telik el két

másodpercnél több, és már csöng is a telefonom.
– Sam! – suttogom.
– Basszus! A kurva életbe! – hangzik a vonal túlvégéről.
– Ő az? Ugye ő az? – kérdezem, de közben egyre biztosabb
vagyok benne, hogy igen.
– Istenem! Ez… Pont úgy néz ki, mint ő. A kurva életbe,
Maggie! Ha nem markolod meg a seggét, függetlenül attól, hogy
herceg-e, vagy sem, én magam fogom megtenni.
– De ő az, ugye? Szerinted is?
– Úgy néz ki. Mondjuk a herceget még nem láttam bőrkabátban,
de ettől függetlenül az a gyanúm, hogy ő az.
– Én biztosra veszem.
– Hol vagy most? Vele vagy?
– Az étterem mosdójában. Épp randizunk. Ezért nem akartam
FaceTime-ozni.
– Figyelj! Muszáj interjút készítened vele. Istenem, Maggie!
Ezzel minden gondod megoldódna.
– Hogyan?
– Mármint azt kérded, hogyan készíts vele interjút, vagy hogyan
oldódna meg minden gondod?
– Mindkettő.
– Nos, ha elkészítenéd az interjút, jó pénzért eladhatnád, ahogy
beszéltük.
– Ez nem legális.
– Dehogynem! Semmire nem emlékszel a suliból?
– De… Ez pofátlanság.
– Az életben majdnem minden az. Ha másképp nem, legalább
név nélküli forrásként megcsinálhatnád. Komoly pénzeket
kaszálhatnál vele.
Átgondolom, amit mond, és nagyon kínosan érzem magam,
hogy már a pénz gondolatától is lázba jövök.
– Mennyi pénzt?

108
 – Nem tudom. De annyit biztos, hogy hónapokig ne kelljen a
fogatokhoz verni a garast. Nem kell rendbe hozni a vécéteket?
Figyelj! Ő az örökös. Egy nap király lesz belőle. Svédország királya.
Te pedig sok mindent megtudhatsz róla. Jó ég, Maggie! Nem látod,
mekkora lehetőség ez?
Dehogynem. Csak jó lenne, ha nem éreznék ekkora
lelkifurdalást.
– Hogy készítsek vele interjút? Nem fogok emlékezni a
válaszaira, viszont mégsem jegyzetelhetek a szeme láttára.
– Nincs hangfelvevő a telefonodon?
– Ez egy régi iPhone.
– Akkor is kéne rajta lennie hangfelvevőnek. Nyomd meg a
felvétel gombot, és tedd valahová a közeledbe a telefont, míg
vacsoráztok. Csak arra ügyelj, hogy ne vegye észre. Nem nehéz.
De az.
Mindegy, nem akarok vitatkozni.
– Megnézem a telefont. Aztán írok neked.
– Várj! Csak még egy gondolat.
– Mi lenne az?
– Ti ketten nagyon jól néztek ki együtt.
Sóhajtok, és összeugrik a gyomrom a hallottakra.
– Ne mondj ilyet.
– Pedig ez az igazság. Akar téged ez a fickó, Maggie.
– Ezt a képről látod?
– Igen. Ahogy rád néz… Egyértelmű, hogy odavan érted.
– Én vagyok az egyetlen a városban, akit ismer, de engem sem
igazán.
– Maggie! Be akar férkőzni a bugyidba. Érted? Most menj,
csináld meg az interjút, és kapd be azt a svéd húsgolyót!
Leteszem, és szinte hallom, hogy tovább lelkendezik. Ahogy én
is.
A francba. Nagyon rossz érzés fog el.
Megtehetem, amit Sam javasolt? Képes lennék rá? Nekem ez
belefér? Ilyennek nevelt az anyám?

109
 Bár, ha belegondolok, anyám tanítása az volt, hogy az első a
család. És ha ez az interjú kell ahhoz, hogy gond nélkül eltartsam a
testvéreimet, akkor nincs más választásom.
Rögtön megtalálom a hangrögzítő alkalmazást. Megnyitom, és
megnyomom a felvétel gombot. Szorosan magam mellett tartom a
telefont, és kilépek. Még szerencse, hogy senki nem volt a
mosdóban, mert akkor simán kihallgathatták volna a
beszélgetésemet.

110
 KILENCEDIK FEJEZET

Maggie

Amikor visszamegyek az asztalhoz, látom, hogy két pohár van rajta.

Messziről vodkának tűnnek. Beülök, leteszem a táskát az asztal
végébe, a telefont pedig kijelzővel lefelé rárakom, hogy fel tudjam
venni a beszélgetést.
– Rendeltem aperitifet – mondja Viktor. – Remélem, nem
bánod. És attól tartok, beleszerettem a hagymakarikákba.
– Nem hibáztatlak.
Megköszörülöm a torkom, és az ital felé biccentek. – Vodka?
– Pálinka – válaszolja. – Nem tudtad?
– Ó! Hát persze.
Megfogom a poharat.
– Egészségedre! – mondja, és emeli poharát. – Vagy, ahogy mi
mondjuk: skĺl!
– Skĺl! – ismétlem.
Le nem veszi rólam a szemét. Még akkor is engem néz, amikor
iszik. Ezek szerint komolyan veszi a babonát, miszerint iváskor a
másik szemébe kell nézni, máskülönben hét évig rossz lesz a szex –
gondolom magamban.
Én is elkezdek inni, de… Jaj!
Istenem!
Ez éget!
Kis híján leégeti a nyelvemet.
Köhögni kezdek. Mindjárt meghalok.
111
 – Erős – mondja, és próbálja visszatartani a mosolygást.
Továbbra is köhögök, és a víz után nyúlok. A francba! Azt
hittem, azzal a tequilamennyiséggel, amit a kokszban ittam, talán
megbirkózom ezzel is, de úgy tűnik, a pálinka más műfaj.
– Jól vagyok – mondom, miután levegőhöz jutok.
Az ital íze és illata leginkább az édesgyökérre emlékeztet, de
nincs az a vízmennyiség, ami közömbösíti a hatását.
– Tudom, hogy jól vagy.
Iszik még egy kortyot.
– Ahogy már mondtam, keményebb vagy, mint hinnéd.
Megint köhögök, és már a szemem is könnybe lábad.
– Atyaég! – mondom, és összekulcsolom a kezem az asztal
szélén. – Azt hiszem, láttam Jézust.
Nevet, és továbbra is úgy néz rám, mintha tetszene neki, amit
művelek.
– Most kicsit nyugodtabb vagy, nem?
Így igaz. Erős volt az ital, de úgy felmelegített, mintha egy kád
forró vízbe ültem volna.
– Feszültnek tűntem?
– Egy kicsit – válaszolja.
– Azért ne legyél magaddal olyan nagyra! Rég voltam már
étteremben.
– Ne legyek nagyra?
– Tudod, az ego.
– Á! Értem. Hirtelen azt hittem, a farkamra gondolsz. Azt már
úgyis láttad, mekkora.
Pfff.
A számban lévő víz szanaszét spriccel.
– Jó ég! Ne haragudj.
Megfogom a szalvétát, és próbálom letakarítani a vizet.
– Semmi baj – válaszolja olyan lazán, ahogy a vizet söpri le a
válláról. – Úgy tűnik, mindig furcsán reagálsz, ha a péniszemről van
szó.

112
 A szám elé teszem a kezem, nehogy hangosan röhögjek, vagy
olyasmit mondjak, amit nem kéne. Érzem, hogy az arcom kezd
vörös színben játszani, szerintem azóta, hogy megittam a pálinkát.
– Tetszik, amikor elpirulsz – mondja, és mélyen a szemembe
néz. – Azon gondolkodom, mit tehetek még, hogy mindig ilyen
szép, rózsás legyen.
– Fejezd be! – nyögöm ki nevetve, és lesütöm a szemem.
– Pedig hosszú még az este.
A fejemet csóválom. Hihetetlen ez a fickó! Azt hinném, viccel,
de a tekintetén látom, hogy komolyan gondolja.
Ha eddig nem érdekelt volna, mostanra odalennék érte.
Ne felejtsd el, ki ő. És azt se, hogy felveszed a beszélgetést –
emlékeztetem magam.
Kicsit összerezzenek, amikor belegondolok, hogy vissza fogom
játszani a felvételt.
– Jól vagy? – kérdezi, és egy kicsit előrehajol.
– Persze. Azt leszámítva, hogy leköptelek, és annyit köhögtem
az italtól, hogy majdnem megfulladtam. Mi a fene volt benne? Ízre
olyan, mint egy forró édesgyökér-kapor keverék.
– Köménymag – válaszolja, és kortyol még egyet. Figyelem,
ahogy lenyeli. Micsoda szexi torok! Elképzelem, ahogy
megfeszülnek a nyakizmai, és kiduzzadnak az erei, amikor elélvez,
aztán…
– Smaken är som bakén, delad – mondja svédül, ezzel
megszakítva az előbbi gondolatmenetet. – Vagyis: az ízlés olyan,
mint a feneked bal és jobb fele.
– Tessék? Hogy jön ide a fenekem?
Mosolyog, mint aki pontosan tudja, mi lesz a folytatás. Már a
gondolatra is összerándul a combom.
Aztán megköszörüli a torkát.
– Nos, ez a svéd közmondás valójában azt jelenti, hogy… nem
mindenki szereti ugyanazt. Így például a pálinkát sem. Tudod:
ízlések és pofonok.
Továbbra is úgy érzem, mintha lángolna a testem.
– Hány közmondás van még a tarsolyodban?

113
 – Jó néhány. Még családi mottónk is van.
Íme, a váltás. Ettől kezdve talán sikerül interjút készítenem vele.
– Fenék és tehén is van benne? – kérdezem óvatosan.
Szélesen vigyorog.
– Attól tartok, nincs. A mottónk így szól: alltid mer, aldrig
mindre. Vagyis: mindig többet, sose kevesebbet.
– Mindig többet, sose kevesebbet – ismétlem hangosabban,
hogy hallható legyen a felvételen. – Ez tetszik.
– Nekem is. Annak idején… a cégnél minden olyan formális
volt! Mindent a látszat kedvéért csináltunk. Semmi… családiasság.
De a szüleim, és főképp az anyám, úgy döntöttek, hogy másképp
folytatják. Több időt töltenek a nyilvánosság előtt.
– Nyilvánosság?
– Mármint az ügyfelekkel. Több időt szentelnek az ügyfeleknek.
Hogy megismerjék őket. Több időt szenteltek a jótékonykodásnak,
és többet akartak tenni a közösségért.
Mindig többet, sose kevesebbet. Mindent beleadni, és mindent
megtenni. Soha nem megalkudni, meghátrálni, és soha nem hazudni.
Olyan furcsa így hallani a munkájáról és a családjáról, mert
pontosan tudom, mi az igazság. Talán így fogom megtudni a
legtöbbet. Felteszem neki a kérdéseimet, és a válaszokat a királyi
családra illesztem.
Közben megérkezik a pincérnő a hagymakarikával, és felveszi a
további rendelést. Évek óta nem ettem steaket, úgyhogy kérek egyet,
méghozzá tepsiben sült burgonyával és spárgával. Már az étel
gondolatára is összefut a nyál a számban.
– Jó olyan nővel találkozni, aki szeret enni – jegyzi meg.
– A legtöbb nő szeret enni. Én különösen, mert ritkán eszem
ilyen finomat. Már most érzem az ízét, holott még ki sem hozták.
– Otthon te főzöl? – kérdezi.
– Igen. Általában – válaszolom, és veszek egy hagymakarikát.
Nagy visszafogottságra vall, hogy nem falom be az egészet.
– Ha nem én főzök, akkor Pike. Javarészt az én feladatom, de
sokszor besegít – folytatom.
– Szerencse, hogy segít. Ahogy elnéztem, már elég idős hozzá.

114
 – Tizennyolc éves.
– És te?
– Huszonhárom.
És annak ellenére, hogy tudom az ő korát, mert egész nap a
Google-t nézegettem, felteszem neki a kérdést:
– És te?
– Harminc. És a többi testvéred hány éves?
Beletunkolom a hagymakarikát a mártásba, aztán felsorolom a
tesóimat név és életkor szerint.
– Hú! – mondja Viktor, és a hajába túr. – Csodállak.
Értem, amit mond, de nem tetszik ez a kifejezés.
– Nincs mit csodálni. Azt teszem, amit kell. Ahogy bárki, ha a
helyemben lenne.
– Nem – válaszolja, és hirtelen elkomolyodik. – Nem biztos. A
legtöbb ember nagyon önző, még a családjával szemben is.
Mindenki mást háttérbe szorítanak, ha az érdekük úgy kívánja.
Ránézek, és azon gondolkodom, miért mondta ezt.
Ezek szerint hiába a „mindig többet, sose kevesebbet” mottó,
mégis akad feszültség az ő családtagjai között is? Vajon a bátyja
miatt mondta ezt?
Tudom, hogy nem kéne megkérdeznem, de újságírásórán azt
tanultam, hogy a legveszélyesebb kérdések a legcélravezetőbbek.
– Van testvéred? – kérdezem.
Úgy néz rám, mintha képen töröltem volna. Elsápad, és
mérhetetlen fájdalom jelenik meg az arcán. Rögtön megbánom,
hogy feltettem neki a kérdést.
Válaszolni akar, de nem szeretném kínos helyzetbe hozni, ezért
gyorsan kérdezek valami mást.
– Mindig Stockholmban éltél?
– Igen – válaszolja halkan. – Mindkét kérdésre igen a válasz.
Stockholmban születtem, és annak ellenére, hogy bejártam Európát,
mindig az volt az otthonom. És igen, volt egy bátyám.
Kínosan nyelek egyet, és kerülöm a tekintetét. Olyan szomorú,
hogy én is rögtön elkeseredem.
– Volt?

115
 – Kicsit több, mint egy hónapja hunyt el.
– Nagyon sajnálom.
– Köszönöm. És azt is, hogy nem kérdezel a halála
körülményeiről.
Kínos mosoly ül ki az arcomra. Bár egy igazi újságíró
megkérdezné, hogyan halt meg a bátyja, mert nyilván ez érdekli a
nyilvánosságot, én inkább tartózkodom ettől. Ha azt akarná, hogy
tudjam, önként megosztaná velem.
– Persze. Értem, hogy erről nem akarsz beszélni.
– Tudom. Talán ezért…
– Ezért mi?
Vállat von, és iszik még egy kortyot.
– Nem tudom.
Leteszi a poharat, és lopva rám néz.
– Vonzódom hozzád, Maggie. És nem tudom megmagyarázni,
miért. Talán ezért.
Vonzódik hozzám? Ha nem ilyen komoly dologról
beszélgetnénk, kiugranék a bőrömből.
– Tudod, egyik nap – kezdi – Vegasban voltam. Mindig is
vágytam oda, ezért egyértelmű volt, hogy megállok. De alighogy
beléptem a szállodába… Épp esküvőt tartottak, és ott volt az a sok
virág, és az illatok…
– Fehér liliom – suttogom, és nekem is bevillannak a szörnyű
emlékek.
– Igen.
Kiegyenesedik a széken, és az asztalra könyököl.
– Honnan tudtad?
Mély levegőt veszek, aztán pislogok. Nem akarok sírni. Nem itt,
és nem most.
– Jól van. Nem kell válaszolnod.
– Semmi gond. Csak szükségem volt egy kis időre. Bár
valahogy mindig ez az érzésem.
Sóhajtok, és folytatom.
– A szüleim temetésén is fehér liliomok voltak. Ez itt gyakori.
Az ártatlanság szimbóluma, és szerintem sokan úgy gondolják, hogy

116
a halál is egyfajta ártatlanság. Bár ahogy a szüleim meghaltak, az
egy teljesen más kategória.
Mindenesetre én is rosszul vagyok a liliom illatától, mert rögtön
a temetés napja jut eszembe. Ráadásul a legtöbb virágnak hasonló
illata van, legalábbis számomra.
– Szóval azt mondod, hogy nem szeretsz virágot kapni?
– Nem. Nem igazán – válaszolom kínosan nevetve.
Az ő arcáról rögtön lefagy a mosoly.
– Amikor megéreztem a virágok illatát, rögtön visszatért
minden, ami elől menekültem. Muszáj volt otthagynom a szállodát,
így jutottam ide. Némi gyógyszer-túladagolással, és egy kedves
hölggyel tarkítva, aki megsajnált.
– Menekültél?
Bólint, és az üres poharat billegteti.
– Vakációra jöttem, de a valódi ok, hogy szünetre van
szükségem.
– Ez teljesen érhető, hiszen nemrég veszítetted el a bátyádat.
– Igen. Azt hiszem. Csakhogy ebben az iparágban nincs idő
gyászolni. Tudod, eredetileg nem én vettem volna át a céget. Hanem
a bátyám. Alex volt a neve. Ez a neve. Látod? A fenébe is! Néha
már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg meghalt.
Megszakad a szívem, ahogy elnézem Viktort. Szenved,
miközben mindent megtesz, hogy ne annak látsszon, aki valójában.
Hiába próbál felejteni és más lenni, a fájdalom mindenhová követi.
A fájdalom emlékszik rá, kik vagyunk. A fájdalom mindig
megtalálja az embert.
– Szóval minden megváltozott. Most már enyém a felelősség,
ami eddig a bátyám vállát nyomta, és nekem ez sok. Ha őszinte
akarok lenni, akkor fojtogat ez az egész. Én… nem leszek elég jó és
erős, hogy a helyébe lépjek.
– Nem hiszem. Tudom, hogy nem igazán ismerjük egymást, de
az egyik legerősebb és legtehetségesebb férfi vagy, akivel
találkoztam.
Úgy tűnik, nem hisz nekem, ezért folytatom.
– De ha nem akarod… azt a munkát… nem léphetsz ki?

117
 – Az emberek nem igazán lépnek ki az efféle pozícióból.
Hacsak nem jelent kockázatot az egészségükre nézve. Nos… Első
kézből láttam, mi ennek a munkának a veszélye. És rám is ugyanez
vár.
– Hozhatok még egy italt? – kérdezi a pincérnő, megzavarva a
beszélgetésünket. Mintha valaki hirtelen felkapcsolná a lámpát egy
koromsötét szobában.
– Kérhetnék egy pohár vörösbort?
– Persze – válaszolja, aztán Viktorra néz, aki bólint.
A pincérnő elmegy, úgyhogy végre megint kettesben vagyunk.
– Azt még megiszod? – kérdezi, és a majdnem teli pohár
pálinkám felé biccent.
– Nem – válaszolom, és felé csúsztatom. – Tudod. A fenekem
bal és jobb fele.
– Kár, hogy nem maradok tovább. Szerintem jól megtanulnál
svédül.
– Na igen. Tényleg kár. Mikor mész Los Angelesbe?
– Amikor megjavítják az autót. Rendeltem hozzá alkatrészt
Bakersfieldből. Elvileg hétfőn szállítják. Csak berakom, aztán
indulás.
– Használhatod Pike garázsát. Szerintem könnyebb dolgod
lenne, mint a La Quinta parkolójában molyolni vele.
– Lehet, hogy élek a lehetőséggel. De még itt a ma este és a
holnap. Holnap vasárnap. Volna kedved azt is velem tölteni?
Igen. Veled akarom tölteni a vasárnapot, ahogy a hét többi
napját is.
– Dolgozom.
– Mikor?
– Héttől háromig.
– Akkor most nem maradhatunk nagyon későig.
Dehogynem. Te minden alvásmegvonásért kárpótolsz.
– Vagy talán – folytatja, aztán az ajkamat, a nyakamat és a
mellemet kezdi bámulni – talán tölthetnéd a munkahelyeden az
éjszakát. Nem is kéne hazamenned. Bár azt nem ígérem, hogy nem
leszel fáradt másnapra.

118
 A francba.
A francba!
– Itt vannak az italok.
A fenébe is!
A pincérnő leteszi elém a bort, és egy újabb pohár pálinkát
Viktor elé. Annak ellenére, hogy udvariasan mosolygok, a
tekintetemmel jelzem, hogy megzavart minket.
Talán vette az adást, mert gyorsan így szól: – Nemsokára hozom
az ennivalót is.
Aztán gyorsan elmegy.
– Milyen volt itt felnőni? – kérdezi Viktor, mire csalódott
leszek. Közel jártunk ahhoz, hogy flörtöljünk, ugrassuk egymást, és
lassan, de biztosan a lényegre térjünk, erre visszatér a csevegéshez.
Bár szeretek vele beszélgetni. Bármiről. Még az unalmas
életemről is. Annak ellenére, hogy másnak akar látszani, és annak
ellenére, hogy úgy teszek, mint aki nem tud a kilétéről. Szeretek a
közelében lenni.
És őszintén szólva már az sem érdekel, hogy herceg. Simán
elfogadom ezt az álszemélyiségét, mert nem vonz a pompa és a
ragyogás. Tényleg olyan, mint aki csak átutazóban van, és nem
számít, milyen szerepet tölt be a nagyvilágban. Most itt van velem.
Hosszú idő óta először érzem igazán, hogy valaki velem akar lenni,
és beszélgetni. És velem aludni. Remélem, hogy ez utóbbi nem a
megjátszás része.
Felszolgálják a vacsorát, én pedig mesélek neki az életemről,
ahogy ő is az övéről. Ahogy haladunk előre az időben, egyre
világosabbá válik, hogy nem csaphatom be ezt a férfit. Tudom, hogy
egy vele készült interjúért vagy róla írt cikkért annyi pénzt kapnék,
hogy megoldaná az anyagi gondjainkat. Tudom, hogy beindítaná a
jelenleg szunnyadó karrieremet, és jóra fordulna a testvéreim sorsa,
ahogy az enyém is.
De ez a férfi… Csodás, jó humorú, kedves és szeretetre méltó.
Nem tehetem ezt vele. Akkor sem, ha pár nap múlva elmegy, és
soha többet nem hallok róla. Akkor sem élhetek vissza a bizalmával,
ha neki nem tűnik fel, hogy a bizalmába fogadott.

119
 Ahogy ezt végiggondolom, mázsás súly kerül le a vállamról.
Megkönnyebbülök. Most már nyugodtan, minden feszengés nélkül
élvezhetem a társaságát és az est hátralévő részét, ami jó eséllyel
maga lesz a desszert.
– Csokoládéláva – mondja a pincérnő, és elénk teszi a tálat.
Olyanok vagyunk, mint egy pár, akik közös tányérból esznek.
Osztozunk a falaton.
– Nem gondoltam, hogy képes leszek desszertet enni a hatalmas
steak után, de ahogy elnézem… – mondom, és a desszertbe szúrom
a villát.
Megfogja a saját evőeszközét, és félretolja vele az enyémet.
A szemébe nézek, mire csintalan mosoly jelenik meg az arcán.
– Csak meg szeretném kóstolni – mondja olyan határozottan,
hogy összeugrik a gyomrom.
– Ennyi?
– Nem akarok teljesen jóllakni.
Összevonom a szemöldököm.
Aztán majd elolvadok a mosolyától. Pontosan tudja, mit csinál.
Vág egy szeletet a süteményből, aztán lecsippenti a szélét.
Te bolond. Otthon nem esztek ilyet?
A közepébe vágok, ami a legjobb rész.
Csakhogy hevesebben, mint kéne.
A közepén lévő forró csoki alaposan kifröccsen, beteríti az
asztal egy részét, és az ölembe is jut belőle.
– Semmi baj – mondja, és az asztal végén lévő szalvétatartó felé
nyúl, ami pont a táskám mögött van. Kivesz néhányat, odaadja, mire
a táskám előrebillen, a telefon leesik, és pont a sütemény mellett
landol az asztalon.
Fejjel felfelé.
Mutatva a hangfelvevőt.
Ahogy rögzítem a beszélgetést.
Jaj.
A kurva életbe!
Nem.
Megmarkolom a szalvétát, de hirtelen megfeledkezem a sü-tiről.

120
 A kurva életbe. A kurva életbe! Csak észre ne vegye a kijelzőt.
Csak fel ne tűnjön neki.
– Mi ez? – kérdezi összevont szemöldökkel, amikor a
készülékre néz, és figyeli, ahogy fut az időzítés. A piros hullámok
fel-le cikáznak, ahogy rögzítik a hangot. Rám néz, és látszik a
szemében a félelem.
Szerintem én is hasonlóan nézek, mert majd összecsinálom
magam.
– Mi ez? – kérdezi újra, aztán közelebbről is megnézi a
telefonomat. Megnyomja a piros gombot, utána felém fordítja a
kijelzőt. – Miért vetted fel az… – ismét ránéz – az utóbbi másfél
órát? Vagyis az egész vacsorát?
Nem. Nem. Nem. Nem. Nem.
– Véletlen volt – vágom rá hirtelen. Nem a legjobb kifogás, de
más nem jut eszembe.
Olyan dühösen néz, hogy összébb húzom magam.
– Hazudsz – jelenti ki hűvösen, miközben villámokat szór a
szeme.
A hideg futkos a hátamon.
– Hazudsz – ismétli, és megmarkolja a telefonomat. – Ez biztos.
Miért vetted fel a vacsorát? Minket? Miért, Maggie?!
A számat nyalogatom. Teljesen kiszáradt.
Szeretnék gyorsan reagálni, de az este, a bor, a steak, és
minden… Vége.
Véletlen volt. Mondd, hogy véletlen volt.
Úgysem hinné el. Tudom, hogy nem hinné el.
Átlát rajtam. A nyomorult vesémbe lát.
– Nem akartam – suttogom. – Ne haragudj.
– Nem akartad? Ezt meg hogy értsem?
– Én… Na jó, de. Aztán úgy döntöttem, hogy mégsem. Úgy
döntöttem, hogy nem.
– Mi a frászért vetted fel a beszélgetésünket? – kérdezi lassan,
határozottan. – Tudod, ki vagyok?
Csak pislogok. A szemem mindent elárul.

121
 – A kurva életbe! – mondja, aztán hátradől a széken, keresztbe
fonja a karját, és látszik, hogy igyekszik visszafogni magát. Lüktet a
vér a halántékában.
– Tudod – mondja inkább magának. – És tudtad. Mindvégig
tudtad, ki vagyok.
– Nem – vágom rá. – Nem tudtam. Esküszöm, hogy nem
tudtam! Hidd el!
– A francot, Maggie! És cseszd meg a hazugságaidat!
– Kérlek, Viktor!
Szeme villámokat szór, ahogy rám néz.
– Jó ég! És ráadásul Viktornak hívsz. Erről ennyit – teszi hozzá
fejcsóválva, és lehunyja a szemét.
A pincérnő elindul felénk a számlával. Mielőtt közelebb lépne,
jelzem a tekintetemmel, hogy jobban teszi, ha később visszajön.
Bólint, aztán továbbmegy.
– Tudtad – mondja Viktor ismét, aztán végigsimít az arcán. –
Tudtad.
– Nem tudtam. Esküszöm. Csak ma délután jöttem rá, miután
elmentél. Becsszó.
– Semmit nem ér a becsületszavad.
Elszomorodom. Nem kéne, mégis nagyon rosszulesik, amit
mond.
– Amúgy tényleg minek is magyarázkodom. Tudom, hogy rossz
ötlet volt felvenni a beszélgetést. Ha nem akarsz, úgysem hiszel
nekem, és kész. Te viszont egész idő alatt hazudtál nekem.
– Ne merészeld ellenem fordítani ezt az egészet.
– Nem fordítok ellened semmit, csak szeretném hangsúlyozni,
hogy elsőként te hazudtál nekem, és nem fordítva.
– Muszáj volt! – mondja szinte üvöltve. – A családom és a
magam érdekében.
– Na jó. Én csak azt mondom…
– Én azt mondom, végeztünk!
– Viktor!
A fejét csóválja, és a telefonomra teszi az ujját.
– Töröld le!

122
 – Jó. Persze.
Megfogom a telefont, és majdnem elejtem, úgy remeg a kezem.
Kis idő, míg rájövök, hogyan kell letörölni a felvételt.
– Kész.
Megmutatom neki, hogy lássa.
Mégsem tűnik úgy, mint aki megkönnyebbült. Csak azt látom
rajta, hogy kimondhatatlanul dühös. Láttam azt a Viktort, aki ügyel
a modorára, jó humorú, és szeret burkoltan célozgatni. De ugyanez
az ember szemrebbenés nélkül bemosott néhányat Titónak, holott
addig életében nem látta. Ráadásul nem is az ő gondja lett volna.
Talán tényleg nem ismerem ezt a férfit. Lehet, hogy Johan
Andersson teljesen más, mint Viktor, a svéd trónörökös. Talán most
mutatta meg a valódi arcát.
De nem hiszem, hogy tényleg így van. Szerintem Viktor is
ugyanolyan sokféle tud lenni, mint az emberek általában. Most egy
olyan ember ül velem szemben, aki csalódott és dühös, amiért
visszaéltem a bizalmával.
– Ahogy utánam néztél… – kezdi, de nem fejezi be a mondatot.
– Nem tudtam – vágom rá, és az egekbe szökik a pulzusom. –
Esküszöm, hogy nem tudtam. Minden, amit tettem, azért történt,
mert… Én is vonzódom hozzád. Segíteni akartam. Ennyi. Hidd el,
hogy ma estig fogalmam sem volt róla, ki vagy. Kérlek!
Úgy tűnik, talán eljut a tudatáig, amit mondtam, és el is
gondolkodik rajta. Kicsit leengedi a vállát, aztán nagyot sóhajt.
– Azt mondtad, újságírást tanultál.
Jaj.
– Talán cikket akartál írni a beszélgetésből?
Erre jobb, ha nem mondok semmit.
– Mennyit fizettek volna? – kérdezi fejcsóválva.
Mély levegőt veszek, és próbálom visszatartani a reszketést.
– Eleget ahhoz, hogy új ruhákat és tanszereket vegyünk,
valamint megcsináltassuk a fürdőszobát. A vécé teljesen tropa, és
Pike sem tudja megszerelni.
Nem akarok benne bűntudatot kelteni, de ez az igazság.
Valahogy mégis megérinti, amit mondtam.

123
 Rám néz. Örökkévalóságnak tűnik. Nem tetszik, ahogy
megváltozott a tekintete, főleg, hogy egyre ridegebbnek tűnik.
– Sajnálom – mondom halkan. Mi mást tehetnék?
Legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben.
Nem szól semmit. Csak felemeli a kezét, hogy felhívja magára a
recepciós figyelmét, és hívasson vele egy taxit.
Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de sikerül
visszatartanom a sírást. Előveszem a táskám, és kihalászom a
pénztárcámat. Tudom, hogy ami benne van, az ennivalóra kellett
volna, de ezek után nem hagyhatom, hogy ő fizessen.
Hirtelen megragadja a csuklómat, és egy darabig rajta tartja a
kezét.
– Tartsd meg! Tudom, hogy szükséged van rá.
Aztán elővesz egy rakás készpénzt, és az asztalra szórja.
– Gyere! – mondja, miközben felpattan, és magára kapja a
kabátot. – Mindjárt itt a kocsi.
– Majd szólok Pike-nak, hogy jöjjön értem – mondom halkan,
miközben az asztalon heverő pénzt nézem. Azt kívánom, bárcsak
lenne bennem annyi büszkeség, hogy fizessek. Csakhogy nincs.
Odalett minden büszkeségem.
– Ott a taxi – biccent az ajtó felé. – Gyere!
Mély levegőt veszek, felállok, és lehajtott fejjel követem. Nem
merek a többi asztal felé nézni, bár biztos vagyok benne, hogy nem
hallották a veszekedésünket. Mégis úgy érzem, mintha mindenki
engem nézne.
Mintha mindenki azt súgná:
Ott az a szerencsétlen Maggie McPherson.
Szegény.
Micsoda borzalom, ami a szüleivel történt!
Most ő felel a testvéreiért.
Képtelen ellátni a feladatát.
Az a fickó túl jó hozzá.
Pénzeszsák pasas.
Szerintem a csaj egy kurva.
Milyen eltökélt, csak hogy pénzhez jusson.

124
 Követem Viktort, ahogy kimegyünk az étteremből. A parányi
csillagok úgy ragyognak az égen, mint apró lámpások, de egyáltalán
nem találom őket szépnek. Ha visszafordíthatnám az idő kerekét,
mindezt elkerülhettük volna. Csak kisétáltunk volna becsípve és
boldogan, és talán mondott volna valami romantikusat a
csillagokról, vagy célozhatott volna a szexre. Ugyanúgy beszálltunk
volna a taxiba, csak épp nem úgy állnánk egymástól távol, mint két
idegen, hanem jó eséllyel egymást átölelve. Nevetve, és izgatottan,
mert előttünk lenne az éjszaka.
Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, talán lenne még közös
jövőnk.
Csakhogy ez nem lehetséges. Akkor is ezt kívántam, amikor a
szüleim meghaltak, és most is csak erre vágyom. De ahogy akkor
nem sikerült, úgy most sem fogok tudni visszalépni az időben.
Ezt kénytelen vagyok elfogadni.
Megjelenik a taxi, és legnagyobb örömömre nem Earl White a
sofőr, hanem egy idősebb fazon.
Viktor odamegy a vezetőhöz, ad neki egy rakás pénzt az
ablakon keresztül. Valami csoda folytán még maradt annyi jó
modora, hogy kinyissa nekem a hátsó ajtót jelezve, hogy üljek be.
– Szállj be! A taxi hazavisz. Vagy oda, ahová harminc dollárból
kitelik.
Na, ez aztán a szégyen.
– Sajnálom – mondom neki ismét, ahogy beülök.
– Viszlát, Maggie! – nem néz a szemembe, csak rám vágja a
kocsi ajtaját.
Ezzel gyakorlatilag bezárta minden álmom és reményem
kapuját.
Lőttek a boldogságnak.
A kocsi elindul, a sofőr megkérdezi, hová vigyen.
De én csak ülök, és meg sem szólalok.
Ülök, és azon gondolkodom, mi a frászt tehetnék.
Egész úton hazafelé sírok.

125
 TIZEDIK FEJEZET

Viktor

A kurva életbe!
Éjfél elmúlt.
Képtelen vagyok elaludni.
Forgolódom az ágyban, tévét nézek, aztán fel-alá járkálok a
szobában. Folyamatosan pörög az agyam, és mérhetetlenül fáj a
szívem. Tudja, ki vagyok.
Maggie, a kedves, jólelkű lány legalább akkora titkot rejtegetett,
mint én.
Hülye voltam, mert azt hittem, hogy soha nem tudja meg az
igazat. Persze hogy tudta, és hátsó szándékai voltak. Mégis mi
másért sietett a segítségemre a bárban? Komolyan azt hittem, hogy
puszta kedvességből és jó szándékból?
Komplett idiótának érzem magam. Mert az is vagyok.
Olyannyira elvakított a szépsége, az alakja, a tekintete, hogy semmi
mást nem akartam, mint bedugni a fejem a lába közé, és látni, ahogy
elpirul. Közben észre sem vettem, hogy őt más szándék vezérli.
A kurva életbe!
Basszus.
Tudom, hogy nem kéne úgy kiakadnom. Látnom kellett volna,
hogy ez lesz a vége. De abban a pillanatban… Alexről akartam
beszélni. A halálának körülményeiről. Szerettem volna vele
megosztani az életem egy olyan részét, amit senki mással nem
osztanék meg. Még dr. Bonakovval sem. Szerettem volna könnyíteni
126
a terheimen, melyeket folyamatosan cipelek, és tudom, hogy soha
nem fogok tőlük megszabadulni.
Liliomok.
Pontosan tudta, miről beszélek.
És nem csak a látszat kedvéért.
Igaznak tűnt. Az ő valósága volt.
A szüleit meggyilkolták. Amikor ez kiderült a taxiban,
megfogadtam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
felvidítsam. Előtte is vonzódtam hozzá, de ezután a rabja lettem.
Megbabonázott.
De ennek már vége. Darabjaira hullt minden, akárcsak a belé
vetett bizalmam.
Talán jobban bíztam ebben a lányban – ebben az idegen nőben –
, mint hittem.
Talán ezért fáj ez az egész annyira.
Mert Maggie többet jelentett számomra, mint kellett volna.
Mintha kezdettől fogva ismertem volna.
Ezért jut eszembe annyiszor a pillantása, amikor rájöttem, hogy
rögzíti a beszélgetésünket. Az a riadt, szégyenteljes pillantás… Még
soha nem láttam senkit így összeomlani. Minden reménye
odaveszett.
Mérges voltam. Csalódott. Még mindig az vagyok.
Ettől függetlenül viselkedhettem volna udvariasabban. Nem
kellett volna rávágnom a taxi ajtaját. Több eleganciával és
megértéssel kellett volna kezelnem az ügyet. Mindig többet, sose
kevesebbet.
Közel sem viselkedem úgy, mint egy herceg.
Pedig úgy kéne.
Sóhajtok, és leülök az ágyra, aztán a kezembe temetem az
arcom. )ó lenne beszélni valakivel, de nincs olyan ember, akivel
őszintén megoszthatnám a gondjaimat. Úgy éreztem, Maggie talán
ilyen. Tévedtem. Ott van Freddie, de ő elég távolságtartó és
modoros. Hívjam fel a szüléimét? Na, ez végképp felejtős.

127
 Felkapom a telefont, és megnézem, mennyi az idő. Itt éjfél
elmúlt, ami azt jelenti, hogy Európában reggel van. Bár azóta nem
beszéltem vele, hogy elutaztam, felhívom Magnust.
Ő a norvég trónörökös. Négy csapongó életű húga van, de
általában ő is a botrányai miatt kerül a magazinok címoldalára. Nem
csoda, hogy abban a családban mindenki sokat iszik.
Jó párat csörgők, mire felveszi.
– Halló! – mormolja, mint aki félálomban van.
– Szia, Magnus! Felébresztettelek?
– Nem. Vagyis, de. Mondjuk, ideje lenne felkelnem –
válaszolja, és svédre vált.
– Egyedül vagy?
Szinte magam előtt látom, ahogy vigyorog.
– Most már igen. Éjszaka távozott.
– Azért ez nem ciki? – kérdezem, bár tudom, hogy Magnus
valóságos playboy.
– A csajok megértik – mondja ásítás közben. – Ha éjjel van,
nyilván kevesebb a lesifotós. A sofőröm hazaviszi őket.
Mindenkinek jobb így.
Megköszörüli a torkát.
– Milyen az utazás? Mikor jössz vissza?
– Egy hét múlva indulok Los Angelesből.
– És az utazás?
– Őszintén szólva minden megváltozott. Eddig ez volt életem
legcsodásabb élménye. Egyszer sem volt honvágyam. Egészen
mostanáig.
– Ó! Mi történt? Várj! Már tudom. Egy nőről van szó.
Kicsit elgondolkodom. Nem örülök, hogy ilyen gyorsan
beletrafált.
– Talán.
– Viktor! – mondja látszólag vidáman. – Találtál egy jó bigét?
Bige. Ezer éve nem hallottam ezt a szót.
– Nem az van, amire gondolsz.
– Akkor mesélj! Mi a frászt művelt ez a nő, ami miatt vissza
akarsz jönni? Rosszul szopott?

128
 – Ne magadból indulj ki.
– Na jó. Akkor mi történt? – kérdezi nevetve.
Elmesélem az egészet. Kezdem azzal, ahogy ebben a városban
ragadtam, aztán elmesélem, mi történt a bárban. Végül eljutok oda,
hogy a szállodában vagyok, melyben Maggie dolgozik. Amikor
befejezem a történetet, Magnus hangosan fütyül.
– Elég bonyolult ügy. Főképp, hogy nyaralni mentél.
– Pedig tényleg így történt.
– És mit fogsz csinálni? Megjavíttatod a kocsidat, aztán irány
Los Angeles, hátha elfelejted ezt az egészet?
– Ez a terv.
– Ez a terv?
– Úgy gondolom.
– Úgy gondolod.
– Fejezd már be!
– Otthagyod a kis csajt anélkül, hogy beszélnél vele?
Nem hangzik jól, mégis azt kell mondjam: – Igen.
– Hazudsz.
– Ezt meg hogy érted?
– Ismerlek. Úgy teszel, mintha leszarnád, miközben nem.
Nemes vagy, te gyökér. Jóval nemesebb, mint én valaha leszek. Ez a
lány úgy tűnik, mintha az élet rosszabbik felét kapta volna, te pedig
fogod magad, és otthagyod? Szerinted nincs rá esély, hogy az igazat
mondta? – kérdezi nevetve.
– Mivel kapcsolatban?
– Hogy addig az estig nem tudta, hogy ki a fene vagy.
– Honnan tudjam, hogy az igazat mondta-e, vagy sem? Nem
ismerem. De annyi is elég volt.
– Figyelj! Tudom, hogy velem ellentétben te nem mindig a
farkaddal gondolkodsz. De ha most azért hagyod ott, mert csak egy
gyors dugást akartál, akkor tényleg itt az idő, hogy felkerekedj.
Irány Los Angeles, ahol nők százai akarnak rád cuppanni, ahogy
Svédországban is.
Szünetet tart, aztán hozzáteszi:

129
 – Ezek után nem értem, hogy a te neved miért nem szerepel
folyamatosan a címoldalon, ahogy az enyém.
– Mert én nem kürtölöm világgá, hogy kivel dugok. A
diszkréció sokat segít, Magnus.
– Jó, jó. Úgy beszélsz, mint egy… mint mindenki más. De ha
többet akarsz ettől a lánytól, mint egy szimpla dugás, és érzel iránta
valamit – legalábbis nekem úgy tűnik –, akkor nem hiszem, hogy
készen állsz az indulásra.
– Alig ismerem – emlékeztetem Magnust. – Mit érezhetnék egy
olyan ember iránt, akit huszonnégy órája ismertem meg?
– Nem tudom. De talán létezik ilyesmi. Ráadásul nem szoktál
engem csajok miatt hívogatni.
Ebben igaza van. De ettől még nyugtalan a szívem.
– Figyelj! Szerintem te pontosan tudod, hogy igazat mondott-e a
csaj, vagy sem.
– És mi van, ha igen? Akkor is felvette a beszélgetést a tudtom
nélkül, mindezt egy nyomorult cikk kedvéért, amit, gondolom,
valamelyik pletykamagazinnak akart eladni jó pénzért. Ettől még
átvert.
– De azt mondta, nem akarja felhasználni. Neked kell döntened,
hogy hiszel-e neki. Úgy tűnik, nagyon reménytelen helyzetben volt.
A kétségbeesett emberek olyasmit is megtesznek, amit alapból nem
akarnak. Jó ég! Gondolj bele, mennyi pénz ütné a markomat, ha
minden csaj a címlapra tenné a sztorimat, miután keféltünk!
– Szerintem van neked elég, Magnus – vágom rá nyersen.
– Nem ez a lényeg, lúzer. Mellesleg soha nem fedted fel a
kilétedet, úgyhogy magától kellett rájönnie, hogy ki vagy. Először
benyelte az álnevet, a kamu hátteredet, és hallgatta a hazugságaidat.
Mi lett volna, ha nem jön rá, ki vagy? Ha soha nem találja ki, hogy
te vagy Viktor? Mi lett volna, ha lefekszel vele, és belezúgsz? Akkor
mi lett volna? Előbb-utóbb úgyis rájött volna az igazságra és persze
arra, hogy alaposan átverted. Ugyanúgy robbant volna a kapcsolat.
Úgyhogy ami történt, az szerintem még a jobbik verzió.

130
 A francba! Erre nem gondoltam. Ha bármi lett volna köztünk, az
valóban az én hazugságaimon alapult volna. Egy nap úgyis meg
kellett volna mondanom, hogy nem az vagyok, akinek hisz.
– Így is, úgy is szar, nem igaz? – sóhajtok.
– Úgy tűnik. Ha nem haragszol, most felkelnék. Indul a nap.
– Fontos találkozód van, vagy inkább ugrabugrálsz egyet?
Magnus szereti és keresi a veszélyt. Ezzel alaposan kiborítja a
szüleit, és persze az egész országot.
– Autóverseny lesz – mondja hallhatóan vigyorogva. –
Monacóba megyek, aztán lehet, hogy szerencsejátékozom is.
– James Bondnak tetteted magad?
– Mondjuk úgy. Na, sok szerencsét, Viktor!
Leteszi, mire hirtelen rám tör a nyomasztó és magányos csend.
A kezemben lévő készülékre bámulok, és azt kívánom, bárcsak
tudnám Maggie számát. Őszintén szólva semmit nem tudok róla.
Csak a címét.
Talán írhatnék neki levelet.
De mégis mit?
Sajnálom, hogy hazudtál.
Nem.
Sajnálom, hogy hazudtam.
Az nem számít, hogy hazudtál, mert nem tartoztál nekem
elszámolással.
Csak szeretném, ha tudnád, hogy nincs bennem rossz érzés, csak
mérhetetlen szomorúság, amiért elszalasztottam egy lehetőséget.
Csakhogy az a lehetőség is hazugságon alapult volna.
Sajnálom, hogy így alakult.
Sok szerencsét az életben!
A francba!
Sok szerencsét. Ki nem állhatom ezt a dumát. Tudom, hogy
Magnus is ezt mondta, de ezzel csak azt fejezi ki az ember, hogy a
másiknak szerencsére lesz szüksége, mert egyedül nem tudja
megoldani a problémáját.
Én viszont egyedül is meg tudom oldani.

131
 Nem kell sok szerencsét kívánnom Maggie-nek. A kettőnk
jövőjét illetően ugyanis nálam van a kulcs.
Felveszem a farmeromat, magamra kapok egy melegítőfelsőt,
fogom a tárcámat és a telefonomat, aztán irány a lobbi.
Az éjszakai portás úgy néz rám, mint egy zombi. Javarészt
minden éjszakás ilyen.
– Késő van taxit hívni? – kérdezem.
– Meglátjuk – válaszolja a fickó, és vállat von.
Aztán lassan felkapja a telefont, és tárcsáz.
Kiderül, hogy nem, ezért tíz perc múlva már a szálloda előtt vár
a taxi.
Megint az átkozott Earl White, aki ismerte Maggie-t.
– Ismét ön – mondja a sofőr, amikor beszállok. – Milyen volt a
vacsora?
– Kellemes. Csak valamit Maggie-nél felejtettem. Odavinne?
– Már nagyon késő van.
– Tudom. Csakhogy nehéz az átállás.
Összevont szemöldökkel néz rám, aztán elindul.
– Persze. Inkább mondja azt, hogy tetszik a lány.
– Maggie?
– Igen. Maggie. Tudom, hogy ön nem idevalósi, ezért azt sem
tudom, ismeri-e a részleteket. De annyit mondhatok, hogy a város
még nem hallott akkora szörnyűségről, mint ami a szüleivel történt.
Gondolhatná, hogy egy börtöntöltelékekkel teli városban, mint a
miénk, ez teljesen megszokott, de téved. Ez merőben eltér minden
eddigi esettől.
– Pontosan mi történt?
– Nem mondta el?
– Nem. De nem hibáztatom.
– Nem igazán randitéma.
Halványan elmosolyodom, és remélem, hogy folytatja.
Igen.
– Nagyjából egy éve történt. Tudja, ismertem az édesapját, mert
műszak után gyakran betért a bárba. Börtönőr volt, és azok isznak
ám rendesen. Nem ítélem el őket, mert annyi ocsmányságot látnak

132
maguk körül, hogy valahol ki kell engedni a fáradt gőzt. Szóval én
sokszor vittem haza. Jó ember volt. Ha ivott, nem vezetett, és
kőkeményen dolgozott, hogy eltartsa a családját. Nem bánt túl jól a
pénzzel, volt gondja a szerencsejátékkal, de mindenkinek van
valami káros szenvedélye. Úgy értem, én sem vagyok angyal.
– Senki sem az – mondom udvariasan.
– Mindegy. Szóval volt az a punk a börtönben. Igazi bajkeverő,
erőszakos, elmebeteg. Mindig összetűzésbe került Maggie apjával,
aki próbált rendet tartani. Aztán egy nap ez a fickó szabadlábra
került. Elment a házukhoz. Lelőtte Maggie anyját és apját, míg tévét
néztek. A kutyát is lelőtte. Hála az égnek, hogy egyik gyerek sem
volt otthon. Különben őket is megölte volna, az biztos.
Erre nincsenek szavak. Alex halála is kiborított, erre itt van
Maggie és a testvérei, akik mindkét szülőjüket elvesztették.
Ráadásul ilyen durva körülmények között. Még felfogni is
képtelenség.
Hirtelen egyre biztosabb leszek a dolgomban.
– Ön randizik vele? A barátja? – kérdezi a sofőr.
– Nem. Csak egy haverja vagyok. Átutazóban – válaszolom
fejcsóválva.
– Nagy kár. Pedig csinos lány. Okos, vicces. Kedvelem. Jó
lenne, ha találna maga mellé valakit, aki támogatja. Tudom, hogy az
öccse segít neki, de azért nagyon nehéz lehet.
Bólintok, aztán csendben maradunk, míg a házhoz nem érünk.
– Megvárna itt, a ház előtt? Fizetem az idejét.
– Mennyi idő? – kérdezi. Az utcai lámpa fénye pont
megvilágítja kopaszodó fejbúbját.
A kezébe nyomok ötven dollárt.
– Amennyi ebből kitelik.
Alaposan megszámolja a pénzt, aztán összevonja a szemöldökét.
– Tíz perc?
Kicsit rosszalló pillantást vetek rá, mire meggondolja magát.
– Jól van. Várok, amíg szükséges.

133
 Kiszállok, és odamegyek a házhoz. Minden lámpa lekapcsolva,
csak a hold világít be. Így még elhagyatottabbnak tűnik. Főleg, hogy
tudom, itt ölték meg a szüleit.
Nem kopoghatok az ajtón, mert senkit nem akarok felébreszteni.
Sajnos Maggie ablaka zárva.
Felmarkolok néhány kavicsot, megállok az ablaka alatt, és
megpróbálom eltalálni a kaviccsal.
A francba! Remélem, hogy ez az ő ablaka. Mert ha a húgáé,
Aprilé, akkor megnézhetem magam!
Várok, körülnézek, és úgy érzem magam, mint egy lesipuskás.
Csendes az utca, és semmi jele életnek, kivéve a taxisofőrt, aki a
kocsiban ül, és úgy tesz, mintha nem figyelne. Miután semmi nem
történik, megint feldobom a köveket.
Végül feltűnik Maggie arca az ablakban. Sápadt, szeme alatt
sötét karikák. Úgy néz ki, mint a saját árnyéka.
Intek, hogy jöjjön le, remélve, hogy így tesz.
Aztán eltűnik a látószögből, mire összeszorul a mellkasom.
Várok.
Lassan kinyílik a bejárati ajtó, és Maggie kilép a verandára.
Mezítláb, combközépig érő fehér köpenyben. Más nincs rajta. Még
mindig ugyanolyan sápadt és törékeny. Óvatosan végigmér. Sötét
haja lengedezik a lágy szélben. Legszívesebben végigsimítanék a
fürtjein.
Csak ekkor fedezem fel a köpenyén a La Quinta-logót.
– Munkából? – kérdezem halkan, és a lógó felé biccentek.
Lenéz, és jobban maga köré tekeri a köpenyt.
– Miért jöttél? – kérdezi suttogva.
– Mert szeretnék bocsánatot kérni.
Zavartan rám néz, és lebiggyeszti az ajkát. Már a szájának
látványa is melegséggel tölti el a szívemet, és a vérem is forrni kezd.
– Miért kéne bocsánatot kérned? Én csaptalak be téged.
Bólintok.
– Igen. De én kezdtem, méghozzá komplett hazugsággal.
Ráadásul szebben is befejezhettem volna, mint hogy taxiba váglak,
és hazaküldelek. Nem így neveltek.

134
 Kicsit megnyugszik, és látok némi együttérzést a tekintetében.
– Te is emberből vagy – mondja kedvesen. Kicsit előrelép, mire
a köpeny láttatni engedi hófehér, sima combjának egy részét.
Lábával kicsit megérinti a térdemet, és hozzáteszi: – Te is lehetsz
mérges, és te is reagálhatsz emberi módon.
Nagyot nyelek, és próbálom nem a combját nézni. Nem tudom,
a holdfény teszi-e, vagy az, hogy suttogunk, netán az, hogy nem
tudom, mi van a köpeny alatt, de hatalmas késztetést érzek, hogy
alaposan a combja közé nyúljak. Érezném a bőrét az ujjaim között,
aztán felemelném, a ház falához szorítanám, szétnyitnám a köpenyt,
és nézném a meztelen mellét. Lefogadom, hogy a holdfényben még
ragyogóbb lenne.
– Mi az? – kérdezi suttogva.
Pislogok, és tudom, milyen kiéhezett pillantást vetettem rá.
Hevesen lüktet a szívem, és képtelen vagyok gondolkodni. Már
elfelejtettem, mit akartam neki mondani, pedig egész úton ezen
agyaltam.
Oldalra hajtja a fejét, és még mindig kétkedve végigmér. Látok
némi kíváncsiságot a szemében, mintha várná, hogy folytassam.
– Mindegy – mondom, s elköhögöm magam. – Jobban kellett
volna kezelnem az ügyet. És ezért elnézést kérek. De kérlek, légy
velem őszinte. Már az első perctől kezdve tudtad, hogy ki vagyok?
– Nem! – válaszolja kicsit hangosabban, aztán gyorsan a fenti
ablakokra néz, és halkabbra veszi.
– Nem tudtam. Esküszöm. Megláttalak a szállodában, és azt
hittem, csak egy átlagos vendég vagy.
Felhúzom a szemöldököm, mire elmosolyodik.
– Jobban mondva, átlagon felüli. Már volt szó a… méreteidről.
– A farkam méretéről.
– Igen.
Nagyon szeretném, hogy kimondja ezt a szót. Az ajkamba
harapok, és hagyom, hogy folytassa.
– Mégis egy vendég. Aztán megláttalak a bárban, és nem
tudom… Talán már akkor vonzódtam hozzád valamilyen szinten, de
nem tudom megmagyarázni, miért. Lehet, hogy azért, mert láttalak

135
meztelenül, és úgy gondoltam, a sors keze, hogy ismét
összefutottunk. Na jó. Tudom, hogy ez furán hangzik, de érted, mire
gondolok. A bárban csak annyit tudtam biztosan, hogy segítenem
kell rajtad. Ezért így tettem. Fogalmam sem volt, ki vagy.
Be nem áll a szája. Folyamatosan gesztikulál, és látom a
szemén, hogy az igazat mondja. Most már biztosra veszem, hogy
tényleg nem tudta.
– Azt nem mondhatom, hogy mindent önzetlenségből tettem –
folytatja. – Mert mindig is szerettelek volna jobban megismerni.
– Sikerült.
– Valamilyen szinten. Csakhogy én Johannák ismertelek. Arra
nem volt lehetőségem, hogy Viktort is megismerjem.
– Szeretnéd?
– Hogy érted ezt?
– Miért nem kezdjük újra?
Csak bámul rám, ezért felé nyújtom a kezem, és bemutatkozom.
– Szia! A nevem Viktor.
Szégyenlősen mosolyog, és ő is kinyújtja a kezét.
– Szia! Maggie vagyok.
Kezet rázok vele.
– És akkor most kezdjük újra.
Tudom, mit akarok tenni, és azt is, hogyan kezdeném. Fogni
akarom a kezét, aztán végigsimítani a karján, a nyakán, végül a
tarkóján tartani a tenyerem, és szorosan magamhoz ölelni. A
mellkasomhoz szorítanám, aztán megcsókolnám, míg elpirul. Tudni
akarom, milyen íze van a csókjának. Talán vaníliafagylalt? Puha
bőre láttán gyanítom, hogy igen.
Nagy önfegyelemre vall, hogy nem megyek tovább, mint a
kézfogás.
Mély levegőt veszek, és remélem, nem vette észre, mennyire
kívánom.
– Azon gondolkodom, hogy még mennyi mindent nem tudunk
egymásról, Maggie. Elvégre csak egy napja találkoztunk. Valóban
nem ismersz. Ezért adok egy lehetőséget, hogy megismerj, és pénzt
is keress.

136
 Folyamatosan bólogat, de amikor kiejtem a számon a pénz szót,
rögtön megfeszül.
– Miről beszélsz? – kérdezi olyan hangsúllyal, hogy azonnal
rájövök, mire gondolt. Azt hiszi, prostitúcióra akarom kényszeríteni.
– Ne aggódj, nem arról van szó, hogy fizetek a szexért.
Kikerekedik a szeme.
– Pedig azt hittem.
– Figyelj! Mi lenne, ha megírnád a cikket, csak ezúttal az
engedélyemmel? Az én szabályaim szerint játszanánk.
– A cikket?
Átnézek a vállam fölött, hogy lássam, ott van-e még a taxisofőr.
Aztán visszanézek Maggie-re.
– Igen. Amihez felvételt akartál készíteni.
Nem szól semmit, csak az ajkába harap.
– Csináld meg újra. Hivatalosan. Fényképeket is készíthetsz.
Amíg pontosan tudom, miről írsz, annak a lapnak küldöd,
amelyiknek akarod. Még a svéd újságoknak is eladhatod. Ők aztán
jó sok koronát fizetnének érte.
– Mennyit? – kérdezi.
Nevetek.
– Eleget. Eleget ahhoz, hogy mindent megvegyél, ami a
családodnak kell. Sőt. Még annál is többet. Szerintem tizenöt-
tizenhatezer koronát biztos adnának.
– Az nagyon sok pénz! – mondja kikerekedett szemmel.
– Nagyjából kétezer amerikai dollár. Az tényleg szép összeg.
Kicsit beejti a vállát, miközben gondolkodik.
– De… miért csinálod ezt?
– Mert segítettél. Most én segítek neked. A dolgok így
működnek.
– Azt hiszed, jótékonykodnod kell.
– Nem, Maggie.
Megfogom mindkét kezét.
– Nagyon szép vagy.
Egy darabig a számra néz, aztán ismét a szemembe. Félve,
bizonytalanul bámul rám, és egy kicsit összevonja a szemöldökét.

137
Nem tudom, az ajánlatom miatt, vagy azért, mert azt mondtam, hogy
szép. Nem akarom tovább feszíteni a húrt.
– Figyelj! – mondom, miközben elengedem a kezét, és
hátralépek. – Lehetne a cím: „Egy hetem a herceggel.” Mindenki
kajálná a történetet.
– Én csak…
Félrenéz, mintha keresne valamit a sötét előkertben.
– Vagy azt írsz címnek, amit szeretnél – teszem hozzá gyorsan.
– Csak gondoltam, az előbbi vicces lenne. Mindkettőnk számára.
– Ezen a héten sokat kell dolgoznom. Sőt, minden héten. Te
pedig elmész.
– Nem kell mennem. Majd elmegyek Los Angelesbe, és onnan
repülök haza, de addig maradhatok.
– Dolgoznom kell – ismétli.
– Szerencsére ott dolgozol, ahol megszálltam.
– De nem láthatnak minket együtt.
– Nem nagy ügy. Csak engedj be az életedbe a héten, és én is
beengedlek az enyémbe. Nem is kéne házon kívül találkoznunk. Mi
lenne, ha holnap este idejönnék, és főznék a családodnak? Utána
megcsinálhatod az interjút.
– Főznél mindenkire? – kérdezi kételkedve.
– Nem csak svéd húsgolyót tudok csinálni.
Erre vigyorogni kezd, és elpirul. Nem tudom, miért.
Átnéz a vállam fölött, és észreveszi a taxit.
– Az ott… Earl? Téged vár?
– Igen. De jól elvan ott. Mostanra kicsit összehaverkodtunk.
Csak mondd, hogy beleegyezel.
Kicsit összezavarodott, de gyanítom, hogy hajlik arra, amit
javasoltam.
– Szeretnék segíteni – teszem hozzá. – Mielőtt tiltakoznál, és azt
mondanád, csak jótékonykodni akarok, elmondanám, hogy azért
teszem, mert kedvellek. Ha azt gondolod, hogy ez túlzás, akkor
elmondom, mit teszek. Mindig többet, sose kevesebbet. Ezért nem
mondhatod, hogy túl sok.

138
 Sóhajt, egy pillanatra az ég felé bámul, mintha Isten tanácsát
kérné.
Aztán olyan kedvesen mosolyog, hogy majd elolvadok. Végül
így szól:
– Rendben.
Vigyorgok.
– Jó.
Aztán az utca felé biccentek.
– Azt hiszem, jobb, ha visszamegyek a szállodába, te pedig
aludni. Tudom, hogy korán kezdesz.
– Igen. Akkor jó eséllyel holnap találkozunk.
– Azért nehéz lesz úgy tenni, mintha nem ismernélek –
mondom.
Integet, aztán megfordul, és elindul befelé.
Egy kicsit várok, miközben azon gondolkodom, utánamenjek-e.
Eszembe jut, hogy azt mondtam, kezdjük elölről. De mi lenne, ha
gyorsan belecsapnánk a dolgok közepébe?
Aztán meggondolom magam. Éjszaka van, és mindkettőnknek
hosszú volt a nap. Ráadásul vár a taxi, az óra pedig folyamatosan
pörög.
Felnézek Maggie ablakára, és remélem, hogy még látom. Mivel
nem sikerül őt észrevennem, visszamegyek a taxihoz, és beszállok.

139
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Maggie

– Gyere már ki, Maggie! – ordítja April, miközben eszeveszett

módon rángatja a fürdőszobaajtó kilincsét.
Lehunyom a szemem, elszámolok tízig, és remélem, hogy
sikerül megnyugodnom. Már attól ideges leszek, ha April a közelben
van.
– Még nem végeztem! – kiáltom vissza, mert szó szerint akkor
léptem ki a zuhany alól. – Használd a másik fürdőszobát!
– Ezt te sem gondolod komolyan, ugye? – kérdezi őrjöngve.
A másik fürdőszoba a szüleink szobájából nyílik. Ha nem
kifejezetten muszáj, nem lépünk be abba a helyiségbe. Maximum
akkor, ha egy részeg svédet kell odavinnem.
De ma biztos nem lesz ilyen.
Tegnap éjjel nagyon meglepett, hogy Viktor az éjszaka közepén
felbukkant, és kavicsokat dobált az ablakomhoz, hogy észrevegyem.
Csak néhány órája aludtam el, miután telesírtam a párnám, és
elmerültem az önsajnálatban. Hirtelen arra ébredtem, hogy valami
koppan a párkányon.
Nem kevés erőfeszítésembe telt, hogy felkeljek, és megnézzem,
honnan jön a zaj. Először azt hittem, ez csak álom, de amikor
kinéztem, láttam, hogy Viktor áll a ház előtt.
Ezek után viszont végképp azt hittem, hogy álmodom.
Viktor állt a holdfényben, kavicsokkal a kezében, és úgy nézett
rám, ahogy a romantikus filmekben szokás. Még ennek ellenére sem
140
tudtam elhinni, hogy ez a valóság. Eszembe jutott a középiskola. Az
akkori pasijaim is mindenfélét dobáltak az ablakra. Kinéztem,
leosontam a lépcsőn, ki a házból, aztán keféltünk egyet a kocsi hátsó
ülésén.
Viktor velük ellentétben nem azért állt az ajtó előtt, hogy
lefektessen.
Bár, ami azt illeti, láttam némi vágyakozást a tekintetében,
amikor az ajkamra nézett, aztán végigmérte a testemet.
Bocsánatot kért, és segítséget ajánlott, holott nem tartozott
ilyesmivel.
Mégis elfogadtam mindkettőt. Elfogadtam, mert gyenge nő
vagyok, akinek nem fáj a segítség, ha a többieknek is jót teszek vele.
És nemcsak erről van szó. Elfogadtam a bocsánatkérését és az
újrakezdés lehetőségét. Mégiscsak elkészítem vele az interjút, ha
már engedélyt adott rá. Kedvelem. Akarom őt. Minél többet
szeretnék a közelében lenni, míg örökre itt nem hagy.
Szeretném megismerni az igazi Viktort. Ez már nem a cikkről
szól, bár természetesen a pénz is fontos. Végre találtam valakit, aki
megérti, amit senki más. Főképp, hogy sokszor én sem értem saját
magam.
Nagyon megalázó volt, ami az étteremben történt. Úgy érzem,
hogy a szívem egy része is odalett. Naivan és őrült módon
dédelgettem egy álmot, ami akkor és ott megsemmisült.
Ezúttal nem fogom elcseszni.
Szépen lezuhanyozom, és próbálom magam összeszedni az esti
randira. Na jó. Már nem tudom, hogy randi lesz-e. Kicsit furcsán
alakulnak a dolgok kettőnk között, ráadásul a szó szoros értelmében
újrakezdjük.
Kivéve, hogy tegnap meg akart csókolni, és ezt te is pontosan
tudod.
Elhessegetem a gondolatot.
Abból nem lehet baj, ha apait-anyait beleadok. Mégiscsak egy
hercegről van szó! Örülnék, ha a családom minden tagját rá tudnám
venni, hogy öltözzön fel rendesen, és viselkedjen illendően. Tudom,

141
hogy Viktor látta már a család őrült oldalát. De miután kiderült,
hogy ő a herceg, jó lenne, ha kicsit összeszednénk magunkat.
Csakhogy senkinek nem árultam el, ki ő valójában. Csak annyit
mondtam, hogy korábban tévedtem, mert Viktor az igazi neve, de
azt nem tettem hozzá, hogy herceg. Nem hiányzik, hogy
kiakadjanak, aztán idióta kérdésekkel bombázzák. Azt meg végképp
nem tudom, hogy April mit művelne, tekintettel arra, hogy halálos
ellenségként tekint rám. Szerintem felvenné a kapcsolatot a helyi
újsággal, vagy ami még rosszabb: az idióta pasiját küldené oda.
Biztos, hogy szívesen odakúrnának a hercegnek.
Jó. Te pedig szívesen kúrnál vele.
Ezt a gondolatot is elhessegetem.
– Maggie! – ordítja April, és az ajtóhoz vág valamit. Bár az is
lehet, hogy épp a fejét csapkodja oda.
– Jaj! – gyorsan magam köré tekerem a törülközőt, és kinyitom
az ajtót. – Gyere!
Elsuhanok mellette, ő pedig beront a fürdőszobába. Bevágja az
ajtót, mire én a sajátomat, mintha megint kamasz lennék.
Kopogás.
Az ajtómon.
– Mi van már megint? – kiabálom.
– Én vagyok – szólal meg Pike.
– Nincs rajtam ruha. Menj innen.
– A svéd tudja, hogy Callum allergiás a kagylóra és a
mogyoróra?
A francba! Ezt mondanom kellett volna.
– Nem. De szerintem nem lesz baj.
– Jó. Én nem leszek itthon.
Magam köré tekerem a törülközőt, az ajtóhoz megyek, és
résnyire nyitom. Vizes hajam a szemembe lóg.
– Tessék? Miért?
– Randim van – válaszolja Pike flegmán.
– Te… Neked randid van? – kérdezem összevont szemöldökkel.
– Cseszd meg! – látszólag kiborította a hangsúly. – Szerinted
nekem nem lehet randim?

142
 – Jól van, Pike. Menj csak. Majd hagyunk neked a kajából.
– Mi a feltétel? – kérdezi Pike, miközben én azon vagyok, hogy
becsukjam az ajtót.
– Miféle feltétel?
– A svéd fickóé. Miért főz nekünk?
Vállat vonok.
– Talán azért, mert Svédországban így szokás. Nem hallottál
még a svéd vendégszeretetről?
– Az IKEA-ról és Stieg Larssonról hallottam. Ennyi.
– Az is valami. Szeretik a gyertyát, szeretik az apró, festett
lovakat, és szeretnek másoknak főzni.
– Nem bízom benne – jelenti ki Pike, és úgy néz az előszoba
felé, mintha valami bűzlene.
– Ne aggódj – mondom, és próbálom megint becsukni az ajtót.
– Túl jó hozzád, Maggie. És hozzánk is.
Fájdalmasan felsóhajtok, mert jó lenne nem állandóan ezen
agyalni. Ráadásul még az öcsém is ezzel jön.
– Nem feltételezhetsz mindenkiről rosszat – mondom. – Így nem
lehet normálisan élni.
– Nem? Apa is ezt mondta, és nézd meg, mi lett vele. És
anyával. Ha túlságosan megbízol valakiben, annak rossz vége lesz.
Ők mindenkiben bíztak, és a végén megölték őket.
A francba! Kösz, hogy engem is üldözési mániássá teszel, Pike!
– Tudom – mondom halkan. – És nekem sem könnyű közelebb
engedni a fickót. De nem élhetek örökké elszigetelten. Nem lehetek
kőszikla. Most az egyszer jó lenne kicsit megenyhülni.
Pike összeszorítja az ajkát, és félrefordítja a fejét. Aztán rám
néz, és így szól:
– Jó. De légy óvatos. Nem akarom, hogy megbántson. Ha
bánatos vagy, az mindenkire átragad.
Aztán megfordul, és elmegy.
– Későn jövök – teszi hozzá a válla fölött. – Úgyhogy tiéd az
estimese-projekt.
Tudom, hogy Pike vigyázni akar rám, mint egy jó testvér.
(Kíváncsi vagyok, Callum milyen lesz ennyi idősen. Szerintem

143
simán megetet majd a farkasokkal.) Mégis jó lenne, ha kevesebbet
aggodalmaskodna.
Már az is kiakaszt, hogy nekem kell mesélnem. Ez inkább afféle
fiútestvérek összejövetele. Bár Callum tud olvasni – jobban, mint a
kortársai –, Pike minden este olvas neki valami mesét. Most rajtam a
sor, és tudom, hogy Callum nem könnyíti meg a dolgomat, mert
imád felbosszantani.
Most viszont nincs időm ezen pörögni, mert Viktor egy órán
belül itt lesz.
Gyorsan felveszem a farmert és a blúzt, amit még tegnap
felpróbáltam. Selyem vagy műselyem, égszínkék, és pont annyit
láttat, amennyi a jó ízlés határain belül van. Ismét sok időt töltöttem
a sminkeléssel. Még szájfényt is használtam arra az esetre, ha Viktor
meg akarna csókolni. Aztán beszárítottam a hajam, úgyhogy szép,
hullámos fürtök lettek belőle.
Tapinthatóak a hullámok? Leellenőrzöm. Igen. Tapinthatóak.
Akkor ideje kicsit rendet rakni.
Vasárnap van, és egész nap dolgoztam. A gyerekek szanaszét
hordtak mindent, és még nem volt időm elpakolni utánuk. Ennek
következtében a ház olyan, mintha terrortámadás érte volna.
Rosemary és Thyme a nappaliban vannak, és mindketten a
telefonjukon pötyögnek. Úgy döntök, befogom őket egy kis
rendrakásra.
Persze nem a két szép szememért segítenek. Mindketten
választhatnak egy ételt, amit a héten megfőzök. Anyám is ezt
csinálta. Nem volt pénzünk játékokra vagy különleges jutalomra,
úgyhogy csak étellel tudtak minket lekenyerezni. Ha elvégeztünk
egy bizonyos mennyiségű házimunkát, mi mondhattuk meg, hogy
mi legyen a vacsora. Míg nem választottunk steaket, homárt vagy
valami puccosat, addig nem volt gond. Legalábbis nekem.
Kidolgoztam a belem, hogy anyám lasagnét süssön.
Az ikrek szerencsére ügyesek. Ripsz-ropsz kiporszívózunk,
leporolunk és kitakarítunk. Mély levegőt veszek, a seprűnek
támaszkodom, megtörlöm a homlokom, és elismerően nézek a
munkám gyümölcsére.

144
 Ekkor kopogtatnak.
Eldobom a seprűt, és megigazítom a frizurámat.
– Megérkezett a svéd szakács! – kiáltja Callum izgatottan. –
Svéd húsgolyó!
– Jó ég, Callum! Fejezd be!
Odarohanok az ajtóhoz, mielőtt bárki más tenné.
Viktor öltönyben áll az ajtó előtt.
Fekete öltönyben, fehér ingben és fekete nyakkendőben.
Teljesen másképp fest, mint előző nap.
Kezében virág.
– Ezt neked hoztam – mondja a többiekre mosolyogva, aztán a
kezembe nyomja a cserepet. – És magamnak. Tudom, hogy
egyikünk sem kedveli a virágokat, főképp nem a liliomot. Ezért arra
gondoltam, hogy levendulát veszek. Annak teljesen más az illata,
nyugtatólag hat, és ételízesítőnek is jó. Anyám kertjében rengeteg
van belőlük. Jó emlékek fűződnek hozzá.
Összesen egyszer kaptam virágot, azt is apámtól, amikor
leérettségiztem. Ez a kis cserép levendula legalább annyit jelent.
– Köszönöm!
Megszagolom, és rögtön tudom, hogy ez az illat mindig rá fog
emlékeztetni.
Aztán felemeli a bevásárlószatyrot, ami tele van ennivalóval.
– És itt a vacsora.
Kicsit arrébb lépek, hogy be tudjon jönni. Lehet, hogy a pajzán
gondolatokat képes leszek figyelmen kívül hagyni, de a testem
jelzéseit biztosan nem. Libabőrös vagyok, és ahogy elhalad
mellettem, összeugrik a gyomrom.
Követem a konyhába. Teljesen odavagyok az öltönyös
megjelenéséért és a levendula illatáért, ami tejesen belengi a
konyhát.
– Csodásan nézel ki – mondom.
– Te pedig gyönyörű vagy – jelenti ki, és alaposan végigmér.
Leteszi a szatyrot a konyhaasztalra, mire Callum odarohan.
– Szia, Svéd Húsgolyó! Ha homárt, koktélrákot vagy kagylót
csinálsz, akkor meghalok. De tényleg!

145
 Viktor elszörnyedve rám néz.
– Ez most komoly?
– Semmi baj – mondom gyorsan. – Callum majd sajtos
makarónit eszik.
– Csak viccelek, Miss America – vigyorog Viktor. – Nem
hoztam tenger gyümölcseit.
– De én akkor is sajtos makarónit kérek! – nyavalyog Callum.
– Ki mondta, hogy nem csinálunk sajtos makarónit? – cukkolja
Viktor. Elkezdi kipakolni a hozzávalókat. – Lássuk! Van friss tészta.
Van cheddar sajt, és van parmezán is. Hoztam kolbászt és szalámit.
Van itt hagyma, fokhagyma, rozmaring és…
– És kakukkfű! – vágja rá Thyme, akinek ezt jelenti a neve.
Tudtam, hogy hallgatózik a nappaliban.
– Nem igazán – mondja Viktor. – Paprikát hoztam.
Rám néz, és csodás fényt látok a szemében. – Olyan tesód nincs,
akit Paprikának hívnak, ugye?
– Nincs. Már mindenkivel találkoztál.
Annak ellenére, hogy Pike figyelmeztetett, szinte rögtön
elengedem magam Viktor társaságában. Csak nagyon ritkán jut
eszembe, hogy herceg, és nemsokára interjút készítek vele.
Már nem igazán feszélyez a dolog.
De annyira azért igen, hogy gyorsan körbenézzek a konyhában,
mert félek, hogy valahol rendetlenség maradt. Minden tisztának
tűnik, kivéve a hűtőt, amin rajzok, névjegykártyák, jegyzetek és
hűtőmágnesek díszelegnek. Egy pillanatra büszkeséget érzek, mert
tudom, hogy a hűtő a szüleim halála előtt is ugyanígy nézett ki.
Talán mégsem végzek olyan rossz munkát.
– Segítsek? – kérdezi Callum, amikor látja, hogy Viktor kipakol.
Még soha, senkinek nem akart segíteni.
Viktor rámosolyog, és rögtön tudom, hogy kezdik egymást
megkedvelni. Szívemet melegség járja át.
– Lássuk csak – mondja Viktor, aztán leveszi a zakóját, a szék
támlájára akasztja, és feltűri az ingujját. Ahogy a könyökéig feltűri a
hófehér inget, látszik, milyen napbarnított és izmos az alkarja. Jó ég!

146
Most már nemcsak a szívemet járja át a melegség, hanem a többi
testtájamat is.
– Miben vagy jó, Callum? – kérdezi.
– Matekból – vágja rá némi gondolkodás után az öcsém.
– Nagyszerű. Úgy értem, a konyhában.
– Ügyesen szeletelek – válaszolja Callum vigyorogva. – Vagy
szurkálok – teszi hozzá kajánul.
Viktor szeme kikerekedik.
– Akkor távol tartunk a késtől.
Aztán rám néz, mintha segítséget kérne.
– Még soha nem akart nekem segíteni a konyhában – mondom
vállat vonva.
– Mert te nem vagy James Bond – jelenti ki Callum.
– Elnézést.
Nem hibáztatom a srácot. Viktor öltönyben kétségtelenül
érdekesebb látványt nyújt, mint én.
– Reszeltél már parmezán sajtot, Callum? – kérdezi Viktor,
miközben sajtreszelőt keres. Miután megtalálta, diadalittasan
felemeli, én pedig némán csóválom a fejem. A sajtreszelő
ugyanolyan veszélyes Callum kezében, mint a kés. – Nem baj –
mondja gyorsan Viktor, aztán jó messzire teszi Callumtól a reszelőt.
– Mi lenne, ha ottmaradnál, és énekelnél valamit? Nagyon
tetszett a múltkori dalod.
Jaj, ne! Most, hogy tudom, a Dancing Queen az ő édesanyjáról
szól, és a dalt az ő tiszteletére írta az ABBA, még trágárabbnak
érzem a Callum-féle változatot.
– Elfelejtettem a szövegét – mondja Callum. – De majd
rappelek.
Megköszörüli a torkát, mintha operát akarna énekelni.
– Ebben is lesz kaka.
A szememet forgatom, és figyelmeztetően nézek Viktorra. Ő
kérte az öcsémet, hogy énekeljen…
– Segíthetek? – kérdezem, és odalépek mellé.
– Egy köténynek örülnék – válaszolja. A kezét már belisztezte,
mert elkezdett dolgozni a friss tésztával. Fogom a kamrában lévő

147
kötényt, amin csirkeminták díszelegnek – anyám imádta a csirkéket
–, és odaadom.
Egymásra mosolygunk, Viktor lehajtja a fejét, így rá tudom adni
a kötényt. Amikor a feje az enyém magasságába kerül, kihasználom
a lehetőséget, és végigsimítok a haján, aztán megkötöm a nyakánál a
madzagot.
Istenem! Mintha a mennyországban lennék, olyan jó érzés
megérinteni a selymes haját. Érzem a samponja fás illatát, amitől
végképp odaleszek. Legszívesebben órákig babrálnék a fürtjeivel.
Látni akarom a szemében a szenvedélyt.
Lopva rám néz, és ekkor jövök rá, hogy talán így is túl sokat
birizgáltam a haját.
– Kicsit összegubancolódtak a fürtjeid – mondom halkan, aztán
mögé lépek, és a derekánál is megkötöm a madzagot. Ha Callum
nem ülne mögöttünk, és nem lenne csupa fül, végigsimítanék Viktor
hátán, és kitapogatnék minden egyes izmot. Aztán rámásznék. Olyan
magas, és olyan széles a válla, hogy mellette még kisebbnek érzem
magam. Olyan, mintha ő uralná a terepet.
Csakhogy Callum figyel, úgyhogy akármi is járt a fejemben
Viktorral kapcsolatban, jobb, ha elfelejtem.
Kicsit hátralépek, és úgy döntök, szólok a lányoknak, hogy
terítsenek. Talán nem sok idő, míg elkészül a tészta. Közben
kiveszek egy üveg vörösbort a felnőtteknek, azaz Viktornak és
magamnak.
Amikor Thyme és Rosemary elkészülnek, leülnek az asztalhoz,
és kérdésekkel bombázzák Viktort, míg a tésztát kavargatja. Millió
kérdésük van Svédországról, de így legalább Callum nem kezd el
énekelni.
– Milyen Svédország?
– Nálatok van a világ legnagyobb IKEA áruháza?
– Ismered Alexander Skarsgardot?
– Minden lánynak sárkányos tetoválása van?
– Most esik ott a hó?
– Mindenkinek vicces neve van?
– Van beceneved?

148
 Viktor elneveti magát az utolsónál.
– Van – teszi hozzá, aztán reszel még egy kis sajtot. Nemsokára
kész a vacsora.
– És mi az? – kérdezem. Remélem, hogy valami kínos, mert
szeretném, ha végre kicsit zavarba jönne. Mindig olyan
kiegyensúlyozott és makulátlan. Jó lenne egy kicsit kibillenteni.
Visszagondolok a fürtjeire.
Aztán mond valamit, de nem értem.
– Tessék? – kérdezi Callum, miközben az orrát ráncolja.
– Älg – mondja Viktor. – Ez svédül jávorszarvast jelent.
– Jávorszarvas a beceneved? – kérdezi Thyme.
– Mint a képregényben – mondja Rosemary.
– Miért jávorszarvas?
Viktor rám vigyorog.
– Láttál már fiatal jávorszarvast? Hosszú láb és hatalmas fej az
egész. Mint amilyen én voltam kisfiú koromban. Persze most, hogy
már felnőttem, a fej… Most már normális fejem van.
– Kivéve, ami benne van – vágja rá Callum.
– Kérlek, Callum!
– Igaza van – mondja Viktor. – Hosszú lábam, nagy fejem van,
és kicsit ütődött maradtam.
Kicsit hátrébb lép a fazéktól, és a köténybe törli a tenyerét.
– Figyelj, Callum! Mi lenne, ha a végén te tennéd bele a
paprikát?
Callum büszke, hogy Viktor őt választotta, ezért egyből
felpattan.
Viktor egy kis őrölt paprikát szór a kezébe, aztán lehajol
Callumhoz, aki vesz egy csipetnyit. Esküszöm, egy pillanatra látom,
ahogy az öcsém agytekervényei forognak, és azon gondolkodik,
fújja-e Viktor hófehér ingére a paprikát, vagy sem.
Csak azt ne – rimánkodom magamban.
Callum rám néz, aztán elmosolyodik, mintha meghallotta volna
a rimánkodást. Esküszöm, mintha az Ómenben szereplő kisfiút
látnám magam előtt.
Aztán lábujjhegyre áll, és a fazékba szórja a paprikát.

149
 – Voilá! – mondja büszkén. – Sajtos makaróni.
– Jól beszélsz franciául – állapítja meg Viktor. – Akkor talán
együnk.
Megkönnyebbülten sóhajtok, aztán felállok, hogy segítsek
nekitálalni.
– Ülj le, Maggie! – szól rám Viktor.
– Ülj le, Maggie! – ismétli Callum.
– Nem úgy értettem – mondja neki Viktor, aztán megfogja a
fazekat, és int, hogy üljek vissza.
– Kérlek, Maggie. Csak most az egyszer lazíts. Nincs tehén a
jégen.
– Tehén? – kérdezi Callum.
– Ez csak kettőnkre tartozik – magyarázza Viktor.
Leülök. Egyfelől örülök a gondoskodásnak, másfelől kínosan
érzem magam. Ahhoz szoktam, hogy mindent én csinálok, és most,
hogy ő szolgálja fel nekem az ételt, olyan benyomást kelt, mintha én
lennék a nemes.
És ekkor ismét belém hasít a felismerés, hogy Viktor herceg.
– Hol van April? – kérdezi Thyme, aztán Viktorra vigyorog, aki
épp tálalja neki az ínycsiklandó tésztát.
– April! – ordítom. Hallottam, hogy néhány perce kijött a
fürdőszobából.
Szerintem alaposan meglepem Viktort, mert így szól: – Hú! Van
tüdőd.
– Szükségem is van rá.
– Majd én szólok neki – mondja Rosemary, aztán felpattan, és
irány az emelet. Mire Viktor kitölti a két pohár bort, és a
gyerekeknek a gyümölcslevet, Rosemary visszatér.
– Nem jön le.
Sóhajtok, és nagyon rosszulesik. Nem tudom, miért lepődtem
meg, de úgy érzem, mintha ezzel is be akarna inteni. Nyilván tudja,
hogy kedvelem Viktort, és fontos nekem ez az összejövetel.
– Beszéljek vele? – kérdezi Viktor, és úgy tűnik, mint aki máris
indulna.

150
 – Ne – vágom rá gyorsan, miközben Rosemary így szól: – Nagy
hiba lenne.
– Talán mérges, amiért behúztál a pasijának – mondja Thyme.
– Nem a pasija – mondom. – Csak egy idióta.
– Így is mondhatjuk – mormolja Viktor. Aztán elmosolyodik, és
emeli poharát.
– Smaklig mĺltid! Vagyis: jó étvágyat!
Mindannyian felemeljük a poharunkat, és koccintunk. Amikor
Viktorral egymás szemébe nézünk, remélem, látja a tekintetemen a
boldogságot. Bár April és Pike nincsenek itt, és tudom, hogy először
azt hittem, csak jótékonyságból akar nekünk főzni, mégis most
érzem igazán először, hogy ez így jó, ahogy van.
Mondanom sem kell, hogy az étel is kiváló. Az ember nem
sokat vár a sajtos makarónitól, de ezekkel a fűszerekkel, a
kolbásszal és a parmezánnal mennyei.
– Szerintem tényleg te vagy a svéd szakács – állapítja meg
Callum, miközben kifolyik a szájából a sajt. – Nagyon finom –teszi
hozzá Thyme.
– Főzöl nekünk mindennap? – kérdezi Rosemary, és úgy tűnik,
komolyan gondolta.
– Viktor sajnos Los Angelesbe utazik a hétvégén. Aztán
visszamegy Stockholmba.
Egyszerre hervad le a mosolyuk.
– Kár – mondja Thyme.
– De – kezdi Viktor, miközben megtörli a száját a szalvétával –
még sok időnk van, hogy megismerjük egymást. Korábban ti tettetek
fel kérdéseket nekem, most itt az ideje, hogy én kérdezzek tőletek.
Valóban. Most ő bombázza kérdésekkel Callumot és az ikreket.
Javarészt átlagos kérdéseket tesz fel, de azokat megállás nélkül. A
gyerekek végre fontosnak érzik magukat. Annak ellenére, hogy az
étel mennyei, inkább beszélgetünk, mint eszünk.
Majd elolvadok, ahogy Viktor minden figyelmét feléjük fordítja.
Nem elég, hogy csodás vacsorát készített, őrülten vonzó, izmos,
elegáns, és már azt is tudom, milyen a hajának az érintése.
El nem tudom mondani, mennyire akarom ezt a férfit.

151
 De egyáltalán nem biztos, hogy lesz alkalmam vele lenni,
mielőtt elutazik.
Nem tartozik hozzám.
Egy másik ország szülötte.
Én pedig itt maradok.
Mintha olvasna a gondolataimban, felém fordul, mire alig kapok
levegőt. Legszívesebben sírnék a boldogságtól.
– És neked melyik a kedvenc virágod, Maggie?
Ide lyukadt ki a párbeszéd?
Gondolkodnom sem kell.
– A levendula – vágom rá, és az asztal közepén lévő cserépre
nézek.
Mindig ez lesz a kedvencem.
Amikor mindannyian befejezzük az evést, megkérem a
gyerekeket, hogy menjenek át a nappaliba, és nézzenek tévét, míg
mi Viktorral rendet rakunk.
Úgy pattannak fel, mintha puskából lőtték volna ki őket.
Általában itt kell maradniuk segíteni, de most szeretnék kettesben
maradni Viktorral, ezért elengedem őket.
– Hoznom kellett volna valami desszertet – mondja Viktor,
miközben vizet enged a mosogatóba. Soha nem volt
mosogatógépünk, ezért óriási edényhalmazt kell nap mint nap kézzel
mosogatni.
– A testvéreid biztos örültek volna valami sütinek.
Megfogom a rongyot, és odamegyek a mosogatóhoz, hogy
eltörölgessek.
– Már így is eleget tettél – mondom neki. – A gyerekek odáig
vannak érted.
– Odáig vannak? – kérdezi vigyorogva.
– Úgy értem, nagyon megkedveltek. Elbűvölted őket. Levetted
őket a lábukról.
Kuncogni kezd, mire melegség járja át a szívemet.
– És te? Te is odáig vagy értem?
Szégyenlősen rámosolygok.
– Az nem kifejezés. Engem végképp lenyűgöztél.

152
 Egy pillanatra végigmér. Látom a szemében a vágyakozást,
ezért nem érzem magam kellemetlenül az előbbi válaszom miatt.
– Nem szoktam ilyen közkedvelt lenni.
– Szerintem mindenki odalenne érted, akinek főzöl.
– Ezek szerint a te szívedhez is a gyomrodon át vezet az út –
jelenti ki, aztán bólint. – Ezt észben tartom.
Már megtaláltad az utat a szívemhez – gondolom magamban,
már nem félek az érzéseimtől. Mi több: ma este nagyon bátornak
érzem magam.
Amikor odaadja a vizes edényt, mégsem merek a szemébe
nézni. Olyan közel van. A könyöke és a felkarja az enyémhez simul,
miközben mosogat. A mosogató citromillata és a levendulaillat
keveréke örök emlék marad.
Összeugrik a gyomrom, és elönt a forróság. Minden érzékem
életre kel.
Már nem rémiszt a gondolat, hogy beleszeretek, de az igen,
hogy mi lesz utána.
– Mikor lesz az interjú? – kérdezi némi csend után.
Tényleg.
Igazság szerint nem akarok a vacsoráról írni, holott az volt az
eredeti terv. A családom és közte zajló meghitt pillanatokat inkább
megtartom magamnak.
– Holnap – mondom. – Majd holnap kezdjük.
– Akkor mi lesz ma?
Ezt úgy kérdezi, hogy beleborzongok.
Ránézek, és próbálok olvasni a tekintetéből.
– Most kezdjük megismerni egymást – mondom.
Mégis mit válaszolhatnék? Hogy ez egy randi? Randi velem és a
testvéreimmel? Nem hiszem.
Bólint, és ad még egy tányért.
Néma csendben dolgozunk egymás mellett, de így jó. Kicsit
elmerülhetünk a gondolatainkban anélkül, hogy magyarázkodni
kelljen. A boldogság illúziójába ringathatjuk magunkat.
Én tényleg elveszek a gondolataimban. Rá gondolok, a
családomra, az életemre, a jövőmre. Csak akkor jövök rá, hogy

153
végeztünk a munkával, amikor Viktor leveszi a kötényt. Előttem áll,
összekulcsolja a kezét, és olyan igézőén figyel, hogy kezd olyan
érzésem lenni, mintha lemaradtam volna valamiről. Mintha mondott
volna valamit, csak nem hallottam. Valamit, amit hallani akarok.
Oldalra hajtja a fejét, az ajkamra bámul, aztán ismét a
szemembe néz.
– Megcsókolhatlak? – kérdezi gyengéden.
Istenem!
Komolyan azt kérdezte, hogy megcsókolhat- e?
Tudtam, hogy úriember, de azt nem gondoltam, hogy ennyire.
Nagyot nyelek, és hevesen kalapál a szívem.
– Persze – válaszolom halkan.
Ez az. Ez az.
Végre.
Lehunyom a szemem, kicsit szétnyitom az ajkam, és várok.
Pattanásig feszülnek az idegeim.
Ajkam az övé után sóvárog.
De nincs csók.
És nem érzem, hogy közelebb jött volna.
Kinyitom a szemem, hogy ránézzek.
Nem mozdult. Csak engem néz, és vigyorog.
– Nem úgy gondoltam, hogy most. Csak a jövőre nézve
kérdeztem.
Összevonom a szemöldököm, és zavarba jövök.
– Seggfej.
Nevetni kezd.
– Csak gondoltam, előre jelzem az igényemet.
Fejcsóválva elveszem tőle a kötényt, aztán bedobom a kamrában
lévő tárolóhelyre.
– Szóval Jávorszarvas a beceneved? – kérdezem, hogy kicsit
mérsékeljem a helyzet kínosságát. Annak ellenére, hogy háttal állok
neki, biztosra veszem, hogy továbbra is vigyorog.
– Pedig a Dákó jobban illene rád.
– Ki mondta, hogy nem hívnak így is?

154
 Amikor mindennel végzünk, szólok a lányoknak, hogy csinálják
meg a leckét, Callumnak pedig irány az ágy. Sejtettem, hogy
balhézni fog, mert semmiről nem akar lemaradni, ami Viktor és
köztem zajlik.
Kénytelen vagyok mesét ígérni.
Ekkor legnagyobb meglepetésemre – bár nem tudom, miért
lepődtem meg egyáltalán –, Viktor felajánlja, hogy mesél az
öcsémnek.
Callum ezek után rohant a szobájába, felvette a pizsamát, és
rögtön ágyba bújt.
– Tudod egyáltalán, mi az a meseidő? – kérdezem Viktort,
ahogy felmegyünk a lépcsőn.
Amikor nem szól semmit, ránézek a vállam fölött, és látom,
hogy a fenekemet bámulja.
Ekkor gyorsan felkapja a fejét.
– Ne haragudj – mondja, bár nem úgy tűnik, mintha tényleg
elnézést akarna kérni. – A meseidő nekem úgy hangzik, mint amikor
az ember kitalál valami esti mesét.
– Callum általában mesét olvastat Pike-kal.
– Én inkább improvizálnék – mondja Viktor.
– Akkor készülj fel, hogy kritikus közönséged lesz.
Ahogy Callum szobájába lépünk, már az ágyon ül a supermanes
pizsamájában, és vigyorog. Viktor odahúz egy széket, én pedig
leülök az ágy végébe, mert nem akarom őt egyedül hagyni az
öcsémmel.
– Tudom, hogy van egy könyved, amiből a bátyád szokott
olvasni – kezdi Viktor –, de én inkább egy svéd mesét osztanék meg
veled. Szereted a trollokat?
Callum a fejét csóválja.
– Na jó. Szereted a sárkányokat? – kérdezi Viktor, miközben
próbálja visszatartani a mosolygást.
Az öcsém vállat von.
– Mi lenne, ha sárkányokról és vikingekről mesélnék?
Callum kihúzza magát.
– Van benne csata, fejsze, kard és vér? – kérdezi izgatottan.

155
 – Persze – válaszolja Viktor, aztán rám néz. Én a fejemet
csóválom, mert tudom, hogy ez nem lesz jó esti mesének.
– Na jó, inkább mégse – helyesbít Viktor.
– Kár – nyafogja Callum.
– Egy kevés azért lesz benne. Ha a nővérednek nem tetszik,
majd befogja a fülét.
Összevonom a szemöldököm, és próbálok nem nevetni.
Viktor belekezd a mesébe, mely a viking hercegről, Erlingről
szól. Először olyan, mintha teljesen kitalált történet lenne, de ahogy
haladunk előre az időben, egyre valóságosabbnak tűnik. Rosemary
és Thyme leülnek Callum babzsák foteljára, és lelkesen hallgatják a
vikingek és sárkányok háborújáról szóló mesét, melyben
természetesen muszáj megmenteni a tündérlányt. A mesében
szerepel egy gonosz király, egy királynő, valamint boszorkányok és
repülő bálnák is.
Mire vége a majdnem egyórás mesének, Callum már félálomban
van. A folyosón ácsorog April, aki ugyan nem vallja be, de biztos,
hogy hallotta a mese java részét.
Tekintve, hogy késő van és mindenki elfáradt, Viktor úgy dönt,
hogy hazamegy.
Szívesen marasztalnám, de igaza van.
Hív egy taxit.
Kikísérem a ház elé, és együtt várakozunk. Azután, hogy
megkérdezte, adhat-e egy csókot, kicsit reménykedem, hogy most
jött el a pillanat. De jó eséllyel tévedek, mert arra vár, hogy tényleg
kettesben legyünk.
Egymásra nézünk. Amikor végre úgy érezném, hogy minden
adott egy meghitt csókhoz, Viktor a hátam mögött lévő ablakra néz.
Megfordulok, és látom, hogy mindenki minket bámul, miközben
folyamatosan vigyorognak. Sóhajtok, aztán zavartan nézek Viktorra.
– Mindig van közönség.
– Már megszoktam – válaszolja, miközben megérkezik a taxi. –
Holnap majd… profibbak leszünk.
Profibbak? Hát ez csúcs!

156
 – Persze – mondom erőltetett mosollyal. – Még egyszer
köszönöm a vacsorát!
– Nagyon szívesen! – mondja, és egy kicsit meghajol.
Én pukedlizem, mire kitör belőle a nevetés. Aztán beül a taxiba,
és elmegy.

157
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Maggie

– Szerintem nem bízol magadban eléggé – mondja Viktor, látszólag

a semmiből. Eredetileg hosszasan beszéltünk a svéd fociról,
úgyhogy meglepett ez a váratlan fordulat.
– Miről beszélsz? – kérdezem, és óvatosan magam alá húzom a
lábam, nehogy véletlenül felborítsam a köztünk lévő bort.
Szerda este van. Viktor és én két napja „profi mód” randizunk
munka után. Vagy kávézóba megyünk, vagy a kisbuszban
ücsörgünk. Úgy döntöttem, elég a szerencsétlenkedésből. Valami
eredetibbet akartam.
Bár alapvetően Viktor döntött. Az interjú egy idő után kicsit
hivatalosra sikerült. Talán azért, mert rágörcsöltem. Nem igazán
szeretem Viktort interjúvolni. Szeretek vele beszélgetni, eszmecserét
folytatni, őszintén figyelni arra, amit mond, és mindezt nem azért,
mert cikket kell írnom, hanem azért, mert tényleg érdekel.
Őszintén szólva… Nem tudom, megírjam-e egyáltalán a cikket.
Még nem vetettem el teljesen az ötletet, de hajlok rá. Hiába teszek
fel formális kérdéseket, hiába pörgetem vissza újra az
elhangzottakat, és hiába jegyzetelek, amikor eszembe jut valami,
pont ugyanazt érzem, mint amikor vacsorát készített. Úgy
gondolom, a kapcsolatunk és az együtt töltött idő csak kettőnkre
tartozik, senki másra. Ezeket az értékes, múló pillanatokat úgy
őrzöm, mint valami törékeny, értékes tárgyat.

158
 Ma munka után Viktor elém jött a Mustanggal, melyet Pike-nak
köszönhetően sikerült megjavítania.
Most itt ülünk a legmagasabb domb tetején egy gyapjútakarón,
amit a garázsban találtam.
Hoztunk egy üveg bort. Pontosabban kettőt. Ezen kívül
olívabogyót, sajtot, hagymát, fügelekvárt és kekszet. A nap kezd
lenyugodni, de az ég még gyönyörű, aranysárga színben pompázik.
Alattunk a friss fű és a többi domb. Ebből a szögből Tehachapi egy
más világ. Szép világ.
Viktor valami elbűvölő helyre akart menni, és nem tudtam
jobbat, mint ez.
Most olyan érzésem támad, mintha csak mi ketten léteznénk a
világban.
Minden olyan tökéletes.
Sóhajt, hátradől, a könyökére támaszkodik, és az egyik lábát
kinyújtja, a másikat hajlítva tartja. Annak ellenére, hogy
napszemüveget visel, belebámul a napba.
– Mindenről – válaszolja. – Mindenről, ami csinálsz.
– Most nem rólam kéne beszélni.
– Soha nem rólad beszélünk. Az elmúlt két napban csak rólam
volt szó. Pedig én elég unalmas vagyok.
– Te javasoltad, hogy készítsek veled interjút – vágom rá, és
bekapok egy olívabogyót. Te soha nem vagy unalmas.
Rám néz.
– Tudom. De ma rólad akarok beszélni.
– Akkor eddig miért beszéltünk a fociról? – cukkolom.
Leveszi a napszemüvegét, határozottan rám néz azzal a
gyönyörű, kék szemével, és így szól:
– Azt labdarúgásnak hívják, kedvesem.
– Kedvesem. Milyen hivatalos.
– Szeretnél gyereket?
Úgy teszi fel a kérdést, mintha mi sem lenne természetesebb.
Csak pislogok.
– Tessék? Hogy akarok-e gyereket? Na várj! Hogy jön ez most
ide?

159
 – Kíváncsi vagyok. Az elmúlt két napban folyamatosan én
beszéltem, és szeretném, ha most átvennéd a szót. Szeretném rólad
megtudni mindazt, amit magadban tartasz. Szeretnék én lenni a férfi,
akiben megbízol, és akit közel engedsz magadhoz.
Akkor mire várunk?
Ezt a kérdést persze nem teszem fel hangosan. Végigsimítok a
takarón, és érzem, hogy az érdes gyapjú szúrja a tenyeremet.
– Gyerekeket? Őszintén szólva ezen még nem gondolkodtam.
Amikor fiatalabb voltam, fel sem merült bennem, hogy családot
akarok. Csak az volt a fontos, hogy mielőbb elmenjek ebből a
városból. Híres újságíró szerettem volna lenni. Olyan, aki fontos
témát boncolgat, és felhívja a figyelmet az igazságtalanságokra. Úgy
gondoltam, minden megváltozik, ha New Yorkba költözöm.
Úgyhogy a válasz, nem. Nem akartam gyereket. Azt végképp nem
gondoltam, hogy végül öt is rám szakad.
– Az végképp mindent megváltoztatott.
Vállat vonok, és próbálom leplezni a csalódottságomat.
– Valójában nem sok lehetőségem volt. Tudod, az egyik
pillanatban éltem az átlagos diákok életét. Tanultam, buliztam a
haverokkal, és próbáltam megtalálni a helyem egy teljesen más
városban. Aztán egyik napról a másikra vissza kellett térnem, és én
lettem a testvéreim gyámja. Elvesztettem a szüleimet, és a kutyánkat
is. Csak egy év telt el azóta. Az nem sok idő, hogy alkalmazkodjak a
körülményekhez.
– Szerintem sikerült.
– Fogalmad sincs! – csattanok fel.
Összeráncolja a homlokát, de látszik rajta az együttérzés.
– Persze. Nem tudhatom. Bár van némi fogalmam róla, csak
nem a te mércéddel mérve. Azt gondolom, hogy másképp látod
magad, mint a külvilág. Szerintem sokkal jobban alkalmazkodtál,
mint hiszed.
Az ajkamba harapok. Szívesen megkérdezném, milyennek lát,
de nincs bátorságom hozzá. Érzem, hogy minden porcikájával
figyel. Olyan vagyok neki, mint egy rejtvény, és addig nem
nyugszik, míg meg nem fejt.

160
 Megnyílhatnék neki, mert idegen. Pontosabban, nem az. Ő
Viktor. És nem a svéd trón várományosa, hanem egyszerűen Viktor.
Csakhogy néhány nap múlva elutazik.
Néhány nap múlva elutazik.
Egyszerre akarom, hogy megismerje a teljes valómat, és
egyszerre akarom kizárni az életemből, mert tudom, hogy ha
beengedem és kitárom neki a szívemet, akkor végleg odalesz egy
részem. Mindig az járna a fejemben, hogy van egy férfi, ráadásul
herceg, aki ismeri a legbensőbb gondolataimat, minden érzésemet,
és ez a tudat vagy felszabadulttá tenne, vagy épp ellenkezőleg. Ha
Viktornak adom a szívemet, azzal ketrecbe zárom magam.
Nem szerencsés beavatni valakit az életem minden részletébe,
ha utána soha többet nem látom.
– Milyennek látsz? – kérdezem suttogva.
Alaposan végigmér. Az arcom minden szögletét gondosan
megnézi. A lenyugvó napfényben olyan, mintha glória lenne a feje
körül.
– Egy fiatal lányt látok. Erős lány, aki feladta az álmait, és
mindent, hogy helyesen cselekedjen. Látok egy nőt, aki úgy döntött,
helyesen cselekszik, és a családja gondját viseli. Vagyis a
testvéreiét, akik sokat jelentenek számára. Úgy döntött, a gyámjuk
lesz. Megvédi és felneveli őket. Látok egy nőt, akiben végtelen erő
lakozik.
Kicsit félrefordítom a fejem, és azon gondolkodom, hogy talán
túl sokat képzel rólam, és csak azt látja, amit szeretne.
– Nem volt választásom.
– Dehogynem. Megtehetted volna, hogy elmész a bíróságra, és
kijelented, hogy nem vagy képes felnevelni a testvéreidet.
Törvényes gondviselő, vagy sem, megvizsgálták volna az esetet, jó
eséllyel túl fiatalnak és tapasztalatlannak ítéltek volna, ezért küldtek
volna egy szociális munkást, vagy nem tudom, itt hogy hívják az
ilyet. Csakhogy nem ez történt. Alapból nem is gondoltál ilyesmire,
igaz?
– Csak én lehettem a törvényes gondviselő. Más lehetőség nem
volt.

161
 – Nem vállaltad volna, ha nem éreznéd magad elég erősnek a
feladathoz. Kiszálltál volna. Csakhogy nem ezt tetted, Maggie.
Hihetetlen erő van benned. Idővel talán te is rájössz.
– Nem érzem magam elég erősnek. Inkább csak próbálok az
lenni.
– Ahhoz is erő kell. Olyan, mint az izommunka. Minél többet
próbálod, és minél többször próbálod jól csinálni, annál erősebb
leszel.
Néma csend támad, miközben a lenyugvó nap fényét felváltja a
sötét.
– Azért vagyok erős, mert eddig szerencsém volt. Arról viszont
fogalmam sincs, mi vár még rám. Főleg, ami Aprilt illeti. És azt
végképp nem tudom, hogy fogom kezelni. Nem én kértem ezt az
egészet.
– Tudom. De az élet már csak ilyen. Abból kell kihozni a
legjobbat, amink van.
Ránézek. Úgy elveszek a vonzó tekintetében, hogy észre sem
veszem, milyen szomorú a szeme. Sötétben feltűnőbb, ha bánatos.
– Úgy mondod, mintha ez rád is vonatkozna.
Lassan bólint, és a távolba mered.
– Ügyesen tereled a témát.
A beszélgetésünk nagy részében sablonos kérdéseket tettem fel.
Nem akartam felkorbácsolni a kedélyeket. Ha túl személyeset
kérdezek, azzal csak ártok neki. Ügyelnie kell a családjára és a
közvéleményre.
– Te pedig ügyesen kibújsz a személyes kérdések alól – vágok
vissza.
– Soha nem kérdeztél személyeset.
– Na jó, akkor majd fogok.
Töltök magamnak még egy pohár bort.
– Az első randin azt mondtad – pontosabban az első és egyetlen
randinkön –, hogy menekülsz valami elől. Mi az?
– Ezt felveszed?
– Nem. Ez teljes mértékben köztünk marad.
– Jó.

162
 Az oldalára fordul, és mélyen a szemembe néz, aztán
megköszörüli a torkát.
– A bátyám öngyilkos lett.
Kis híján magamra öntöm a bort. Gyorsan leteszem a poharamat
a takaróra, de nem engedem el.
Eszembe nem jutott, hogy ezt fogja mondani.
Halkabban folytatja, talán így akarja palástolni a hangja
remegését.
– Az orvos gyógyszert írt fel neki, és ő többszörös mennyiséget
vett be. Én találtam rá. Nem a testőrei, a titkára vagy a szüleink.
Hanem én. Mégpedig azért, mert meg akartam nézni, mi van vele.
Tudod…
Szünetet tart, és keserűen elmosolyodik.
– Pár nappal azelőtt felhívott, és mondta, hogy beszélni akar
velem. Én viszont lepattintottam. Még csak azt sem tudom
megmondani, miért. Talán mert magam is rossz passzban voltam.
Mindig Alex volt a tökéletes. Az erős. Persze mindannyian tudtuk.
A szüleim úgy tettek, mint akiknek fogalmuk sincs, pedig kurvára
biztos vagyok benne, hogy tudták.
Lélegzetvisszafojtva hallgatom, és úgy érzem, talán jobb lenne,
ha most felszívódnék. Akkor könnyebb lenne erről beszélnie. Azt
viszont nem akarom, hogy szenvedjen, és újraélje a gyászát.
Kitágul az orrcimpája, és nagyot sóhajt.
– Alex soha nem akart trónra kerülni. Nem akart örökös lenni.
Ez a munka, illetve a szerep sok stresszel jár. Nem olyan, mint
őseink idején, de nem a gyengéknek való. Vannak szabályok,
kötelezettségek, és az ember személyes szabadsága igencsak
korlátozott. Szerintem jó lenne, ha nem születés alapján öröklődne a
trón. Inkább olyan embert kéne kinevezni, aki alkalmas a feladatra.
Ha ez így lenne, Alex sem lett volna herceg, és én sem. De így
alakult.
A bor után nyúl, gyorsan leveszi a dugót, és egy teli pohárral
tölt magának. Aztán egyszerre legurítja a felét. Ezután kicsit lassul a
légvétele.

163
 – Alex – sóhajtja – maximalista volt. Gyerekkorától fogva.
Mindenben meg akart felelni a szüleinknek. Erősnek akart látszani.
Nem akarta kimutatni az érzéseit. Idővel egyre zárkózottabbá vált.
Volt egy… belső világa, ha érted, mire gondolok. Egy világ, melyet
nem értettem. Próbáltam oda belépni, de nem hagyta. Ahogy mást
sem engedett be. Talán ezzel magyarázható, hogy nem házasodott,
és nem volt komoly kapcsolata. Azt híresztelték, hogy
homoszexuális, de ez nem igaz. Csak jobban kettévált a belső világa
és a külvilág, és ezek után még tökéletesebbnek kellett látszania.
Összeroppant a nyomás alatt. Ennyi. A nyomás. Jó ég! Milyen
magányos lehetett! Olyannyira, hogy engem hívott, de én későn
érkeztem.
Lehunyja a szemét, megvakarja az orrnyergét, és felhúzza a
vállát. Mély levegőt vesz, én pedig azon gondolkodom, mit tehetnék
vagy mondhatnék. Közhelyes lenne a vállára tenni a kezem, és
kifejezni az együttérzésemet.
És ekkor eszembe jut, mennyire jólesett volna, ha az emberek
mellém állnak a szüleim halála után. Persze voltak körülöttem, de a
szánakozással nem sokra mentem. Az lett volna az igazi, ha tudom,
hogy mindig számíthatok valakire, és nem vagyok egyedül.
Viktor teljesen magára maradt ezzel a tragédiával.
– Megértelek – mondom alig hallhatóan. Azt nem teszem hozzá,
amit a legjobban szeretnék, miszerint sokszor hibásnak érzem
magam a szüleim halála miatt. Tudom, hogy őrültség, mert épp az
ország másik felén tartózkodtam. Csak sokszor gondolok arra, hogy
ha nem mentem volna New Yorkba, akkor ez az egész nem történik
meg.
De tudom, hogy ez a párhuzam nem segít. Minden halál más.
Közelebb húzódom, a hátára teszem a kezem, és csak remélni
tudom, hogy ez is elég.
– Maggie – mondja elcsukló hangon.
– Itt vagyok.
Olyan közel húzódom hozzá, hogy átölelem az oldalát. Nem túl
kényelmes ez a testhelyzet, mégsem moccanok. Szeretnék minél
közelebb lenni, bár tudom, hogy a fájdalmát és a gyászt nem

164
enyhítem vele. Talán nem érzem magam elég erősnek, de nála jelen
pillanatban erősebb vagyok.
– Tudom, hogy ez nem olyan, mint régen – mondja, és a
váltamra hajtja a fejét. – Tudom, hogy a királynak messze nincs
akkora hatalma, mint annak idején. Mégis félek a feladattól. Eddig
abban a tudatban éltem, hogy nekem mindegy, mert úgysem leszek
király. Örültem, hogy nem foglalkoznak velem, és ügyet sem vetnek
a hibáimra. Most viszont az egész ország rám figyel. Az egész
ország Alexhez hasonlít. Nem tudják az igazat vele kapcsolatban,
csak annyit tudnak, hogy ő volt a megtestesült tökély. És nem is
fogják megtudni az igazat. Viszont ez azt jelenti, hogy én soha nem
leszek elég jó. Ezzel nem volt baj, míg nem figyeltek rám. De
most…
– Viktor! Viktor! – suttogom, aztán magamhoz szorítom a fejét.
– Jávorszarvas.
Erre kicsit elmosolyodik.
– Te több vagy, mint elég jó. A családod mottója szerint élsz.
Mindig többet, sose kevesebbet. Mindig több vagy, és… nagyon
megleptél. Tudod, kislány koromban sokat ábrándoztam a hercegről.
Foghatjuk a Disney filmekre vagy a tündérmesékre. Mindig azt
gondoltam, hogy a hercegek erősek, kedvesek, és mindemellett jól
néznek ki. Eric hercegért például rajongtam – teszem hozzá nevetve.
– A kis hableányból?
– Igen. Érte, és Fülöp hercegért. Ahogy elbánt a sárkánnyal…
Na mindegy. Ezek a hercegek jócskán meghatározták a
gyerekkoromat, és ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy a szőke
herceg nem létezik, és nem jön el értem, sőt! Talán jobb is így. A
hercegek a valóságban inkább ridegnek és hűvösnek tűntek. Félre ne
érts, kedvelem Henrik herceget, és Vilmossal sincs bajom, de mi,
lányok és fiatal nők már nem úgy tekintünk a hercegekre, mint
régen. Már nem olyan misztikusak és mesébe illőek számunkra. De
te, Viktor… Te minden ízedben herceg vagy. Te testesíted meg az
álomherceget. Önzetlen vagy, kedves, büszke, okos, nemes és
gondoskodó. Te olyan vagy, akiről a lányok titkon álmodnak.

165
Pontosabban jóval több annál, mert tényleg létezel. Nagyon is
létezel. És most itt vagy velem, ezért… nem tudok elég hálás lenni.
Felemeli a fejét, hogy rám nézzen. Mintha megtalált volna
valamit, amit elvesztett, és ellenőrizni szeretné, hogy valóban az
övé.
– Mi van Prince-szel, a zenésszel? – kérdezi kicsit vidámabban.
Elmosolyodom.
– Ő más kategória. Nevében ugyan herceg, de ennyi.
Viktor alaposan végigmér, aztán bólint. Még mindig oldalról
ölelem, és nem tudom, hogyan engedjem el, ha egyáltalán… Soha
nem akarom elengedni.
– Megcsókollak – mondja. Eddig bánatos arckifejezése most
inkább vágyakozónak tűnik.
– Valóban? Én már ne…
Azt akartam mondani, hogy nem hiszek neki, de nem tudtam
befejezni a mondatot.
Hatalmas, meleg tenyerét az arcomra teszi, és az ajkamhoz
tapasztja az övét.
Egy pillanatra megáll a világ.
Nem létezik más, csak mi ketten.
Az ajka.
Az enyém.
Aztán…
A szája.
Az enyém.
Aztán…
Az éhsége.
Az enyém.
Egy lépés az ismeretlen felé.
Viktor és én szorosan egymáshoz simulunk, és csókolózni
kezdünk. Érzem az ajkán a bort, a sót, és valami olyat, amiről nem is
tudtam, hogy hiányzik. Magabiztosan csókol, mint aki pontosan
tudja, mire vágyom. Ahogy egyre hevesebben csókolózunk,
nyelvünk kergetőzik, és elkezdjük felfedezni egymást.

166
 Egyik kezével az arcomat simogatja, a másikkal megfogja a
tarkómat, én pedig elkezdek hátrafelé dőlni. Tudom, hogy étel, bor,
tányérok és kés van alattam, de nem érdekel. Az sem érdekelne, ha
bortengerben fürdenék.
Erősen tart, aztán fölém hajol, mindent kisöpör alólam, és
finoman a takaróra fektet. Érzem, ahogy a hátamat karistolja a
gyapjú.
Viktor majdnem teljesen fölém tornyosul, ezért pontosan látom,
milyen hatalmas. Erre vágytam. Ezt akartam. Alatta akartam lenni.
Azt akartam, hogy domináljon, és birtokoljon.
Most már szinte felfal a csókjával. És nemcsak emiatt érzem,
hogy vágyik rám. Olyan erősen tart, mintha attól félne, hogy felkap
a szél, és messze repít tőle. Érzem a kőkemény hímtagját a
combomon.
Pontosan erre vágytam, csak eddig nem tudatosult. De most,
hogy ilyen közel van hozzám, érzem, hogy a testem minden pontja
életre kel. Megborzongok, és…
Ajka elindul az arcom, majd a nyakam irányába. Érzem, hogy
egyre mohóbb. Egyre erősebben harapdál, és gyorsít a tempón.
Aztán igyekszik visszafogni magát. Halkan nyög, mire rögtön
nedves leszek. Próbál lassítani, és igyekszik rendezni a légzését. A
harapdálás nyalogatássá szelídül, mintha így akarná enyhíteni a
fájdalmat.
Csakhogy nekem úgy volt jó. Kicsit fájdalmasan. Nekem nem a
kimért és visszafogott, öltönyös Viktorra van szükségem, aki mindig
megválogatja a szavait. Nekem a szertelen és vad Viktor kell. Azt
akarom, hogy felizgasson, és alaposan megrakjon. Látni akarom,
ahogy elveszti az önuralmát, és minden ízében átadja magát a testi
örömöknek.
Folyamatosan nyögdécsel, miközben a kezét a derekamra
csúsztatja. Kicsit homorítok, hogy közelítsek felé, és nem érdekel,
milyen kéjsóvárnak látszom. Mindenét akarom. Gyorsan, keményen,
hogy megszűnjön a folyamatos vágyakozás és a kiéhezettségem.
Szabadíts fel – gondolom magamban, és érzem, hogy próbálja
csillapítani a szexéhségemet. A combom közé nyúl, térdével

167
széttolja a lábamat, én pedig átkozom magam, hogy farmert vettem
fel, mert a vastag anyag erősen útját állja a vágyaink
beteljesülésének.
Megcsörren a telefonom, ami végképp kibillent a pillanatból.
Nem veszem fel. De tudom, hogy muszáj. Pedig semmi nem
fontosabb annál, mint hogy Viktort a lábam közé fogadjam, a
farmerjába nyúljak, és alaposan megmarkoljam a hímtagját.
Vagy talán mégis.
Legalábbis ő így gondolja.
Elhúzódik, nagyot sóhajt, kiéhezett tekintettel rám néz, amitől
csak még jobban felizgulok. Esküszöm, csavarni lehet az
alsóneműmből a nedvességet.
– A telefonod – nyögi, és végigsimít a hüvelykujjával az
arcomon.
– Majd hangpostára vált – bólintok.
Na nem, mintha bármikor is visszahallgatnám a
hangpostafiókot.
Alig kapok levegőt, és próbálom az arcát az enyém felé húzni,
hogy ismét megcsókoljon.
Viktor a homlokát ráncolja. Egyből tudom, hogy nem nyugszik,
míg fel nem veszem. Talán azt gondolja, hogy a gyerekek.
Ahogy a kijelzőre nézek, látom, hogy Pike az.
A francba!
Kicsit félrehúzódom, és a fülemhez szorítom a készüléket.
Igyekszem úgy beleszólni, hogy ne tűnjek úgy, mint aki épp
szexelni készült.
– Pike!
– Baj van, Maggie.
A kurva életbe!
– Mi az? – kérdezem, miközben majd kiugrik a szívem.
– April visszament Titóékhoz.
Lehunyom a szemem, és elfintorodom. Egyik nap próbáltam
elmagyarázni a húgomnak, hogy miért gáz, ha egy ilyen fickóval
kezd. Arról nem beszélve, hogy simán lecsukhatják azt az idiótát, ha
folytatják. Nem jutott el a tudatáig, pedig könyörögtem, hogy

168
legalább használjanak óvszert, és figyeljen a fogamzásgátlásra, ha
mindenáron szexelni akar. Amikor annyi idős voltam, mint ő, még
szóba se került ilyesmi.
– A francba!
– Utánamegyek – mondja Pike.
– Kell segítség?
– Nem. Az egyik ügyfelünk rendőr. Elmeséltem, mi a pálya, és
mondta, hogy ismerik a fickót. Nem biztos, hogy bármit is rá lehet
bizonyítani, de a semminél talán több, ha ráijesztünk.
– Kivéve, ha April mártírt akar játszani.
– Mindegy. Odamegyünk. Te csak gyere haza, és vigyázz a
többiekre.
Érvelhetnék azzal, hogy Rosemary és Thyme már elég nagyok,
hogy vigyázzanak Callumra. Ezt már ők maguk is mondták. De
tudom, hogy szükség van rám. Bármennyire szeretnék, nem
maradhatok itt Viktorral, míg otthon áll a bál.
– Máris megyek – mondom Pike-nak. – Kösz, hogy intézed a
többit.
– Semmiség – vágja rá, aztán leteszi.
– Mi az? – kérdezi Viktor, miközben aggódva néz rám.
Sóhajtok, és megigazítom a ruhámat.
– April. Ahogy mindig. Visszament Titóhoz, de Pike odamegy a
rendőrökkel. Talán lecsukják azt a ganéjt, úgyis börtönbe való.
Viktor bólint.
– Hazaviszlek.
Hirtelen mindent olyan nehéznek érzek. Mintha megint mázsás
súlyt cipelnék. Hazavisz, pedig épp csak elkezdődött valami. Valami
csodás, aminek… ezennel vége. Viktor nemsokára elmegy, ezért
minden együtt töltött perc számít.
Gyűlölöm magam, amiért interjút készítettem vele csókolózás
helyett. Szeretkezhettünk volna. Sokkal tartalmasabban tölthettük
volna az időt. Abban a pillanatban, ahogy az ajka az enyémhez ért,
tudtam, hogy erre vártam. Ez is az ismerkedés elengedhetetlen része.
– Figyelj – szól Viktor halkan, és megsimogatja az arcomat. –
Nincs tehén a jégen.

169
 Szomorúan felnevetek, mert sajnálom, hogy így alakult.
Ugyanakkor egy kicsit ellágyul a szívem, mert tudom, hogy Viktor
mindig fel akar vidítani.
Csak azt nem tudom, képes leszek-e még valaha mosolyogni,
miután hazamegy.

170
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Viktor

Amikor másnap reggel felébredek, próbálok rájönni, hol vagyok.

Hirtelen olyan érzésem támad, mintha egész más ember lennék,
pedig semmi nem változott, ami a helyszínt illeti.
Még mindig itt vagyok. Ugyanabban a szállodában. És fekszem
az ágyon. Azon az ágyon, melyet mindennap Maggie McPherson
rak rendbe. Már tudom, hogy el kell hagynom a szobát, ha
megjelenik a takarító kocsival. Ezért vagy kimegyek az előtérbe,
vagy elmegyek sétálni.
Őszintén szólva nagyon furcsa őt szobalányként látni. Mintha
lealacsonyodna. Nem mintha a takarítók munkája lenézendő lenne,
csak nem való egy olyan színes egyéniségnek, mint Maggie. Ő okos,
erős és humoros. Itt viszont mindig lehajtja a fejét, és végzi a dolgát,
ahogy megkövetelik tőle.
Úgy tesz, mintha nem ismerne.
Tudom, miért teszi, mégis rosszulesik. Tudom, hogy fél, nehogy
kirúgják, amiért összeszűrtük a levet. Azt is tudom, hogy csak a
megélhetés miatt van itt, és attól tart, hogy elveszíti az állását, mert
akkor mindennek vége.
Én viszont nem hiszem, hogy bármit is veszítene.
Vannak ötleteim, de inkább megtartom magamnak.
Nem Maggie és az egyenruhája indítja be a fantáziámat, bár
kétségkívül mutatós.

171
 Inkább az jár a fejemben, hogy megkérem, jöjjön velem
Stockholmba.
Kezdjen új életet.
Csakhogy ez marad a fantázia szintjén, ami rosszabb, mint egy
álom. Az utóbbiak egy része ugyanis megvalósítható, a fantázia
viszont nem.
A fantáziámnak viszont semmi nem szab határt, ezért azt
képzelek, amit akarok.
Eszerint Maggie eljön velem Stockholmba az egész családjával
együtt.
Velem lakik valamelyik palotában, amibe a hazaérkezésem után
költözöm. A gyerekek a palota másik végében kapnának helyet.
Lenne nevelőnőjük, tanáruk, és minden, amire szükségük van.
Egyikük sem fog hiányt szenvedni. Nem kell aggódniuk a jövő
miatt. Annyi pénzük lesz, amennyiről álmodni sem mertek. Tudják,
hogy életük végéig biztonságban lesznek.
Maggie lesz a királynő.
Nem mostanában, hanem később.
Hercegnő.
Aztán királynő.
Majd uralkodik – ahogy manapság a királynők szoktak –, és
változtat, amin kell. Egészségügyi ellátás, oktatás és szociális
juttatás tekintetében Svédország az egyik legjobb hely a világon, de
még mindig van hová fejlődni.
Olyan reálisnak érzem a fantáziám szüleményét, hogy lassan az
álom határát súrolja.
Kivéve, hogy alapvetően őrültség.
Maggie és én nem ismerjük egymást.
Nem vagyunk egy pár.
Biztos, hogy nem jönne miattam Svédországba.
És amúgy sem.
Nem egyezne bele, hogy kivegyük a gyerekeket az iskolából, és
máshol kezdjék újra a sulit.
Ezer oka van, hogy ez miért nem működne.

172
 Elhessegetem a gondolatot, bár tudom, hogy még visszatér, és
úgy befészkeli magát a fejembe, hogy a végén reálisnak hiszem.
Ahogy beleélem magam, úgy érzem, végre olyan életet élek, amilyet
szeretnék.
Ma reggel viszont nemhogy lecsillapodna, inkább felélénkül a
képzelőerőm.
Talán azért, mert tegnap végre megcsókoltam Maggie-t.
Egyszerűen képtelen voltam várni.
Ahogy megérintett, és azt mondta, megért… Ilyet még soha nem
éreztem. Hogy valaki meghallgat. Figyel rám. És pontosan tudja,
mire van szükségem.
Semmi másra nem vágytam.
Megcsókoltam, és úgy éreztem, abban a pillanatban minden
benne volt. Minden azelőtti csók felülíródott, a továbbiakat,
melyeket nem vele váltok, össze sem fogom tudni hasonlítani az
övével.
Az a csók mindent megváltoztatott.
Most itt vagyok álmosan, és arra vágyom, hogy bejöjjön a
szobába, és együtt legyünk. Tudom, hogy kint van a folyosón, és a
munkáját végzi.
Az sem elég, ha iderángatom, és teszem vele a dolgom. Ugyanis
nem egészen erre vágyom.
Mindig többet, sose kevesebbet.
Kikelek az ágyból, felveszem a pizsamagatyát, magamra kapom
a köntöst, és irány a folyosó. Reggel kilenc, ami azt jelenti, hogy a
harmadik emeleten takarít. Meggyőződöm róla, hogy tiszta a terep,
és felmegyek a lépcsőn.
Folyamatosan ide-oda nézek, míg észre nem veszem a takarító
kocsit. Ahogy meglátom, odamegyek.
Persze van esély, hogy nem az ő kocsija, ezért óvatosan
bekukucskálok a szobába, és látom, hogy Maggie elhúzza a
függönyt, amin úgy világít keresztül a nap, mint a felhőkön.
Háttal áll nekem, úgyhogy beosonok a szobába, és várom, hogy
észrevegyen. Meg akarom lepni, ahogy ő engem az első
találkozáskor.

173
 Megfordul, és majdnem elsikoltja magát.
Szerencsére nem jön ki hang a torkán.
Gyorsan odamegyek hozzá, megragadom a karját, és az ágy felé
húzom, hogy ne látszódjunk a folyosóról.
– God morgon! – köszönök svédül. Egyik kezemmel finoman
megfogom a tarkóját, a másikkal pedig a lapockáját.
Mielőtt bármit mondhatna, megcsókolom. Amikor egy
pillanatra elengedem, rögtön kitör belőle a kérdés:
– Mit csinálsz itt? Ha meglátnak, megölnek – sziszegi.
– Megölnek? – kérdezem mosolyogva. – Ez itt így működik?
– Úgy értem, kirúghatnak. Ha lapátra tesznek, életem végéig te
fizeted a megélhetésünket.
Aligha tudja, hogy ez volt a tervem.
– Van egy másik javaslatom – mondom, és mélyen a szemébe,
aztán az ajkára nézek.
– Újabb interjú? – kérdezi komolyan, aztán az ajtóra néz, és
minden izma megfeszül.
A falnak támaszkodom, és őt is magam felé húzom.
– Gyere velem Los Angelesbe.
– Los Angelesbe? Most? – kérdezi döbbenten.
– Holnap. Vagy ma este. Gyere velem. Kész a kocsi, úgyhogy
indulhatunk. Megszállunk valahol…
Remélem, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődését, de
továbbra is ugyanolyan az arckifejezése, mint eddig.
– Nem mehetek – mondja fejcsóválva.
– Miért nem?
– Mert itt van a munkám, Viktor – válaszolja, és az
egyenruhájára mutat. – Valamiből élnünk kell.
– Itt nem divat szabadságra menni? – kérdezem látszólag ügyet
sem vetve a kifogására.
– De igen. Én is szoktam szabadságra menni, de ez már késő.
– Maggie! Hat napot dolgozol egy héten. Ezt nem lehet sokáig
bírni. Úgyhogy nemcsak megérdemelsz egy kis szabadságot, hanem
szükséged is van rá. Csak pár napról van szó. A mai nap, a péntek és
a vasárnap. A szombat úgyis szabadnap, nem igaz?

174
 – Csakhogy túl későn szólok – mondja ismét, de látom a
szemén, hogy kicsit kezdi beadni a derekát.
– Az csak nem gond, ha megkérdezed.
– És a gyerekek? Ki vigyáz rájuk?
– Pike?
– Dolgozik.
– Ha arra gondolsz, hogy jöjjenek ők is, akkor önző leszek, és
azt mondom, én csak magamnak akarlak. Minden porcikádat
kisajátítom.
Végigsimítok a haján, és muszáj visszafognom magam, nehogy
a mondat közepén megcsókoljam.
– Talán megkérhetem a barátnőmet, Annette-et – mondja egy
kis gondolkodás után, aztán az ajkába harap. Legszívesebben itt és
most megkóstolnám. – Mindig azt mondja, vigyáz a gyerekekre, ha
el szeretnék utazni, csak szóljak.
– Akkor…? – nézek rá várakozón.
Gondolkodik, és közben a padlót csapkodja a talpával.
Hagyom. Kicsit hátralépek, hogy teret is adjak neki.
Aztán riadt, mégis reménykedő pillantást vet rám.
– Szerinted ez jó ötlet?
Vigyorgok, aztán megragadom a karját, és magamhoz húzom.
Megfogom az arca két felét, és arra ösztönzőm, hogy rám nézzen
azzal a szép szemével.
– Csak néhány napunk maradt, aztán hazamegyek. És addig
minden percet veled akarok tölteni. Attól kezdve, hogy felébredek,
egészen addig, amíg álomba merülök.
Előrehajolok, és az orrához dörgölöm az enyémet. Lehunyom a
szemem.
– Addig nem megyek haza, míg nem tudom, milyen vagy belül.
Minden porcikádat érezni akarom.
Maggie teste megfeszül, és amikor kinyitom a szemem, látom,
hogy elpirult. Eddig ügyeltem a viselkedésemre, de ha arra
gondolok, hogy ágyba bújtatom, odalesz minden önmegtartóztatás.
Nem leszek úriember. Inkább barbár.

175
 – Kemény dolog ez – suttogja, aztán szégyenlősen az ajkába
harap, amikor rájön, mit mondott.
Megfogom a kezét, és a farkamhoz szorítom. Kőkemény, és
csak arra vár, hogy elővegyem.
– Sejtelmed sincs, mennyire.
Felnyögök, ahogy megmarkolja. Először óvatos, de aztán
felbátorodik, és látszik a tekintetén az öröm.
– De van sejtelmem – mondja olyan érzéki hangon, hogy lassan
feltör minden állatias ösztönöm.
– Most viszont nem lehet – teszi hozzá fejcsóválva, mintha saját
magát akarná meggyőzni.
Elhúzza a kezét, hátralép, én pedig összeszorítom a fogam, és
próbálom megállni, hogy ne fektessem az ágyra. Pedig pont nem
érdekel, kinek a szobájában vagyunk.
Aztán visszafogom magam, és hagyok neki teret.
– Kérdezd meg – mondom a torkomat köszörülve. – Kérlek.
Most rögtön.
Sóhajt.
– jó – mondja halkan, de hallom a hangján, hogy izgatott. –
Először hadd kérdezzem meg Annette-et.
Gyorsan előveszi a telefonját, és végigpörgeti a listát.
Ekkor veszem észre, hogy a telefonja képernyője félig törött.
– Kell egy új – szögezem le.
– Mindenből új kell – vágja rá tettetett mosollyal.
Kintről lépteket hallani, és ruha suhogását, ahogy elhalad valaki
az ajtó előtt. Rögtön eszembe jut a palota, ahol folyamatos volt a
jövés-menés.
Maggie-nek kikerekedik a szeme, és abbahagyja az írást. Félve
rám néz, én pedig gyorsan bebújok a szekrénybe. Épp időben, mert
valaki hívja.
– Igen? – válaszolja ő.
A szekrény résén át látom, hogy a zsebébe csúsztatja a telefont,
aztán az ajtóhoz lép.
– Még mindig ezt a szobát takarítod? – kérdezi egy nő.
– Már majdnem kész.

176
 – Jól van.
A hang alapján úgy tűnik, a nő máris továbbmegy, de ekkor
Maggie utánakiált.
– Várj, Juanita! Kérnék egy szívességet.
– Igen?
– Tudom, hogy későn szólok, de szeretném kivenni a következő
pár napot.
– Hogyhogy? Miért?
– Nos, ööö… Van egy barátom, aki el akar vinni Los Angelesbe
a hétvégén. Még egyszer sem mentem szabadságra, mióta itt
dolgozom, és úgy érzem, jót tenne egy kis kikapcsolódás. Tudod,
nem akarok kiégni.
– Ezzel semmi gond, Maggie. A probléma azzal van, hogy ilyen
későn szóltál.
Sóhajt, aztán folytatja.
– Szerencséd, hogy az új szobalány több műszakot akar vállalni.
– Nagyon köszönöm.
Szinte hallom Maggie hangján, hogy mosolyog, ezért én is
elmosolyodom.
Úgy tűnik, Juanita továbbmegy, Maggie pedig lassan közelít a
szekrény felé. Kiveszi a telefonját, és folytatja az írást.
– Kijöhetek? – suttogom.
Mosolyog, és nem válaszol. Végül elküldi az üzenetet, és
kinyitja az ajtót.
– Úgy tűnik, utazol Los Angelesbe – mondom. Nyilván hallja a
hangomon az örömet, ami persze kiül az arcomra is, de nem bánom.
Nem fogok úgy tenni, mintha a világon semmit nem jelentene a
dolog, mert pont, hogy oda meg vissza vagyok a boldogságtól.
– Nem hiszem el, hogy megtettem – mondja idegesen, aztán a
telefonjára néz.
– Még azt sem tudom, hogy Annette vállalja-e a kölyköket.
– Ő az a nő, aki segített engem kivinni a bárból?
– Igen.
– Jó barátnak tűnik. Biztos, hogy igent mond.
Ekkor rezegni kezd a telefon, és Maggie ránéz.

177
 Amikor először láttam mosolyogni, tudtam, hogy övé a
legártatlanabb és legszebb mosoly a világon, pedig az semmi nem
volt a mostanihoz képest.
Úgy érzem, hogy ez a mosoly nekem szól. Még soha, senki nem
mosolygott rám így.
– Azt mondta, vigyáz rájuk! – kiáltja, és ugrálni kezd örömében.
Átkulcsolom a derekát, magam felé húzom, és gyorsan
megcsókolom. Ha nem hagyjuk el azonnal a szobát, nagy baj lesz.
– Akkor megyek, és összepakolok – mondom, és az ajtó felé
veszem az irányt. – Mennyi idő kell neked, hogy elkészülj?
– Talán egy óra. Vagy inkább kettő.
– Akkor ötre érted megyek. Majd útközben eszünk valamit.
– Jól van – mondja csillogó szemmel.
Kikukucskálok, és látom, hogy nincs senki a folyosón.
Visszamegyek a szobámba, és összepakolok.
Eredetileg holnap éjszakára foglaltam szállást a Hollywood
Roosevelt Szállodába. Felhívom őket, és egy nappal korábbra
teszem a foglalást. Medencére néző szobát kérek. Szeretném, hogy
Maggie számára is feledhetetlen legyen az utazás.
Egy különleges kéréssel fordultam a szálloda felé. Ilyesmi csak
azoknak jut eszébe, akik fülig szerelmesek.
És én az vagyok.
Őrülten szerelmes.
De nem hiszem, hogy őrült lennék.
Nem tudom, mi vagyok.
Csak azt tudom, hogy álmaim nője, a szerelmem, az életem
szerelme velem tölti a következő néhány napot. Csak mi ketten. És
amikor vasárnap felszállok a repülőre és hazautazom, biztos akarok
lenni benne, hogy soha nem felejt el.
Azt biztosan tudom, hogy én nem fogom elfelejteni őt.
Már a gondolat is fáj, hogy el kell válnom tőle, de aztán inkább
a csomagolásra koncentrálok.
Miután kicsekkoltam a szállodából, jó néhány órát töltöttem a
hallban, és csak aztán indultam el Maggie-ért. Elkezdtem egy svéd
thrillert, amiből csak néhány oldalt sikerült elolvasnom. Őszintén

178
szólva kicsit szomorú vagyok, hogy búcsút kell intenem a
szállodának. Már kezdtem nagyon megszeretni az ittlétet. Főleg az
ostya fog hiányozni.
Pontosan érkezem, de Maggie már a ház előtt vár, a vállán egy
jókora táskával.
Szélesen mosolyog, búcsút int a családjának, akik mind az
ajtóban állnak. Úgy rohan felém, hogy időm sincs leállítani a motort,
és kinyitni az ajtót.
A hátsó ülésre hajítja a táskáját, beül, és kilógatja a kezét az
ablakon. Aztán felteszi a napszemüvegét, és a műszerfalra csap.
– Indulás! – kiáltja boldogan.
– Óhajod számomra parancs.
Dudálok egy nagyot, aztán kilövünk.
– Nagyon ki akartál szabadulni – állapítom meg, ahogy
haladunk az úton.
– Igen. Miután felfogtam, hová megyek… és főleg, kivel,
villámgyorsan bepakoltam.
– Mit szólnak, hogy eljöttél?
– A gyerekek nem csinálnak ebből ügyet. April biztos kiugrik a
bőréből örömében, főleg a tegnapi után. Azt hiszi, az én ötletem volt
rendőrt küldeni Titóra, holott én egész idő alatt veled voltam.
Kis szünet után folytatja.
– Pike viszont nem örült.
– Az a gyanúm, hogy nem kedvel. Csoda, hogy segített
megjavítani a kocsit.
Ezzel együtt igyekeztem autószerelés közben nem háttal állni
neki, nehogy fejbe vágjon a csavarkulccsal.
– Ő… elég bizalmatlan.
– Mit gondol, mit teszek?
– Szerintem azt hiszi, hogy magaddal viszel Svédországba, és
soha nem jövök vissza.
Nyelek egyet, és összeugrik a gyomrom.
– Nem is lenne rossz – vágom rá, mintha csak viccelnék.
– Hm.
Gyanítom, hogy erre még nem gondolt.

179
 – Még mindig nem hiszem el, hogy Los Angelesbe megyünk.
– Pedig te biztos voltál már ott. Nem laksz messze.
– Amikor fiatalabb voltam, jártam ott, de már nem nagyon
emlékszem. Ráadásul az embert gyerekként egyáltalán nem hozza
lázba Los Angeles. Talán esküvőre mentünk, vagy nem is tudom. Én
csak Disneylandbe szerettem volna ellátogatni, de arra persze nem
volt pénzünk.
– Én sem voltam még Disneylandben. Menjünk el!
Összevont szemöldökkel néz rám. Tudom, hogy a szemüveg
mögött kikerekedik a szeme, és nem hiszi el, amit mondok.
– Most viccelsz.
– Miért ne? Ezen a hétvégén nincs tehén a jégen, Miss America.
Ez a hétvége csak kettőnkről szól. Épp ezért azt csinálunk, amit
akarunk.
Olyan gondtalan kacagásban tör ki, amilyet még soha nem
hallottam. Tudom, hogy ezt sem fogom elfelejteni.
– Jó. Az első állomás a Ki & Be falatozó Lancasterben.
– Ki & Be? – ismétlem. – Ez kicsit furcsán hangzik.
– Nos, itt nagyon élvezetesek az ízek.
– Jó. Első állomás. Élvezetes hamburgerek.
A kijelentésem után elcsendesedik.
Talán azért, mert arra gondol, amire én.
Egyikünk sem akar sokáig várni.

180
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Maggie

– Ez itt Los Angeles – dünnyögi Viktor, ahogy lehajt az autópályán.

Elhagyjuk a völgyeket, a várost pedig vastag szmogréteg fedi.
Csütörtök este van, ezért elég nagy a forgalom. Szerencsére a
csúcsforgalmat elkerültük, hála a Ki & Be falatozóban tett
látogatásunknak. Öröm volt nézni Viktort, ahogy leküldi a hatalmas
adag sült krumplit, a sajtburgert és a csoki shake-et. Nem tudom,
hogy fér bele ennyi kaja, de gyanítom, hogy bármit eszik, abból
rögtön izom lesz. Steak? Abból két adagot is letolt. Úgy látszik, a
svédek tudnak enni.
A híres Roosevelt Szállodában fogunk lakni Hollywoodban,
mely pont szemben található a Grauman Kínai Színházzal. (Azóta új
nevet adtak neki, de a régi szokások nehezen halnak ki, ezért
mindenki így emlegeti.) Tudom, hogy a legtöbb turista pont ide
látogat, és talán Viktor is ezért választotta ezt a célállomást. Annak
ellenére, hogy Dél-Kaliforniában élek, még soha nem jöttem
Hollywoodba, tudom, hogy ez a város nem más, mint a felszínes
magamutogatás, és a hamis csillogás fellegvára.
– Ó! – mondja Viktor, ahogy végighajtunk a Hollywood
Boulevard-on. Úgy néz körbe, mintha valami súlyos hibát vétett
volna. – Nem igazán ilyennek képzeltem.
– Mi a gond? A fickó, aki épp beverni készül a Starbucks ajtaját,
vagy a nő, aki ordibál a többiekkel? Vagy Jack Sparrow kapitánnyal
van a gond, aki épp a löttyedt seggű Pókembert akarja péppé verni?
181
 – Mindegyikkel.
– Érezd magad otthon Hollywoodban! Amúgy maradhatunk a
szállodában is.
– Maradhatunk a szállodai szobában – helyesbít, és rám néz.
Kaján vigyorából és a pillantásából pontosan tudom, mik a
szándékai.
Próbáltam útközben nem erre gondolni, bár pontosan tudtam,
miről fog szólni ez a hétvége. Minden percet kihasználunk, amit
együtt tölthetünk.
Ami azt jelenti, hogy minden ízében felfedezem Viktort.
New Yorkban volt néhány randim, és jó pár végződött szexszel.
Volt, hogy az első randi, de gyakrabban a második. És mindnél
ideges voltam. Féltem, hogy mit fog szólni a fickó a testemhez,
aztán azon görcsöltem, hogy jó lesz-e az aktus, hogyan
védekezzünk, elég intim lesz-e az együttlét egy olyan emberrel, akit
alig ismerek, és így tovább. Attól is tartottam, hogy mi lesz, ha
meggondolom magam, mert a fickó egy idióta.
De Viktor… teljesen más. Minden tekintetben más. Egyáltalán
nem olyan, mint az eddigi pasijaim. Vele teljesen más a
kapcsolatom, mint a többi fickóval.
Félreértés ne essék, most is ideges vagyok a szex miatt. Azt
akarom, hogy minden tökéletes legyen, és soha ne felejtsen el. Azt
akarom, hogy minden gátlásomtól megszabadítson, és életre keltse a
bennem szunnyadó buja, kéjsóvár nőt. Szerintem ez pontosan így
lesz. Amikor először megláttam ezt a pasast, anyaszült meztelen
volt. Aztán jött minden magától.
Tudom, hogy elpirultam a tekintetétől. A testem többi része is
reagált.
Behajt a szálloda parkolójába, ahol a kocsirendező átveszi az
autót, miközben folyamatosan áradozik róla. A csodás, mélykék
Mustangot még az arra járó középkorú nők is megdicsérik, bár az is
lehet, hogy ez titkon inkább Viktornak szól. Itt mindenki fontos
embernek tűnik, ahogy Viktor is. Talán nem tudják, hogy ő a svéd
trónörökös, de a megjelenése alapján igazi filmsztárnak tűnik.

182
 Mondanom sem kell, milyen rangon alulinak érzem magam
ehhez a szállodához. Nem olyan puccos, de jellegzetesen
hollywoodi, és lássuk be, túl előkelő hozzám. Jó lett volna, ha többet
adok az öltözködésre, és nem csak egy sima farmert, pólót és
Converse cipőt veszek fel. Aztán aggodalmaskodás helyett inkább
úgy teszek, mint aki elég híres ahhoz, hogy megengedje magának a
laza öltözéket.
– A kulcskártyák, Mr. Andersson – mondja mosolyogva a
recepciós hölgy, miközben átnyújtja Viktornak a kártyákat. Egy
pillanatra összezavarodom, de aztán gyorsan eszembe jut, hogy
álnéven utazik, és csak én tudom, ki ő valójában.
Aztán úgy tűnik, mintha a hölgy rám kacsintana, és pajkos
mosoly jelenik meg az arcán. Kétségkívül barátságosak itt az
emberek. Ahol én dolgozom, ott nem fogadják ilyen kedvesen a
vendégeket.
Viktor elveszi tőlem a táskát, ami fura, mert azt hittem, hogy
hordárt fog bérelni. Említette, hogy otthon nemcsak személyi titkára,
hanem inasa is van.
A medence felé vesszük az irányt, és elhaladunk egy török
szőnyeges bár mellett. Az emberek isznak, beszélgetnek, és jó
néhányan úsznak a medencében. Nem ilyen szállodákhoz szoktam.
– Azt a szobát szerettem volna kivenni – biccent egy ajtó felé,
ahogy felmegyünk a második emeletre. Hófehér téglából épültek a
falak, mintha valami egzotikus helyen lennénk.
– Ez Marilyn Monroe lakosztálya volt. De sajnos valaki
lefoglalta – teszi hozzá.
– Hú – mormolom. Szeretem Marilynt, de már annak is örülök,
hogy itt lehetek. Nem akarom elhappolni más szobáját.
– Itt vagyunk – mondja Viktor, és megáll az ajtónál. Lehet, hogy
rosszul látom, de ő is idegesnek tűnik.
Aggódva rám néz, mintha attól tartana, mit fogok szólni.
Lehúzza a kártyát, mire kinyílik az ajtó.
Belépünk a szobába.
Viktor felkapcsolja a lámpát.

183
 Kell egy kis idő, míg körbenézek. Nagyon szép a szoba, de nem
ettől marad tátva a szám. A szívemhez kapok, és tényleg nem jutok
szóhoz.
A bejárattól az ágyig lila virágok tarkítják a padlót. Még a fehér
ágytakarót is beborítják.
Érzem az illatukat.
Levendulák.
Rózsaszirmok helyett levendula mindenütt.
– Te csináltad? – kérdezem.
– Megkértem a szállodát, de amúgy igen. Az én ötletem volt.
A lélegzetem is eláll.
Megcsinálta.
Értem?
– Tetszik? – kérdezi halkan, és most már tudom, miért volt
ideges.
– Viktor – mondom alig hallhatóan, miközben felszínre törnek
az érzéseim. – Még soha, senki nem okozott nekem ilyen csodás
meglepetést! Ennél romantikusabbat el sem tudok képzelni.
Félrehúzza a bőröndjét és a táskámat, aztán megfogja az
arcomat. Imádom, amikor ezt teszi. Hatalmas, meleg tenyerében
szinte elvész az arcom. Ilyenkor biztonságban érzem magam.
Mint akit kívánnak.
Az övé vagyok.
Ragyog a szeme, és a szoba halvány fényében a szokásosnál is
vonzóbbnak tűnik. Mintha egy Da Vinci-festményről mintázták
volna. Pontosabban, még annál is tökéletesebb. Arcának szép,
szimmetrikus vonásaiban visszatükröződik a lelke.
Elképesztően hosszú szempillái árnyékot vetnek a szemére,
miközben az ajkamat nézi.
– Mitt liv, mitt allt – mormolja svédül olyan határozottan, hogy
megborzongok. – Min Maggie – teszi hozzá.
Nem értem, amit mond, csak azt tudom, hogy komolyan
gondolta, bármi legyen is az.
Végigsimít az arcomon, és megáll az ajkamnál.

184
 – Ha ezer évig csókolnálak, sem tudnék betelni veled – mondja.
– Ha életem végéig néznélek, érintenélek, és mélyen benned lennék,
hogy szinte eggyé válunk, az sem lenne elég. Az örökké veled sem
lenne elég.
Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de próbálok erős
maradni. Nem kéne így éreznem. Nem kéne úgy odalennem ezért a
férfiért.
Jobb lett volna, ha megmaradunk idegennek.
A gondolat is kiborít. Egyfelől, ha nem ismerjük így meg
egymást, nem fájna úgy az elválás. Másfelől viszont… A francba!
Ilyet még soha nem éreztem.
Még soha nem voltam így.
És nem tudom, leszek-e valaha.
Igaza van. Ha az örökkévalóság nem elég, akkor ez a pár nap
sem lesz az.
– De – kezdi, aztán előrehajol, és lágyan megcsókol –
mindketten tudjuk, hogy nem lehetünk örökké együtt. Csak pár
napunk maradt. Minden percet veled töltök, és próbálom a legtöbbet
kihozni belőle. Hazafelé úton érezni akarom, ahogy perzsel az ajkad.
Még mindig a számban akarlak érezni, amikor álomra hajtom a
fejem.
Kicsit hátrébb húzza az arcát, de épp csak annyira, hogy az
egyik kezével végigsimítson a felsőmön, aztán türelmetlenül
rángatni kezdje a szélét. – Szeretném már most elkezdeni.
Magamban a hirtelen megváltozott hivatalos stílusán kuncogok.
– Rendben. – Azzal felemelem a karom, hogy le tudja húzni a pólót
a fejemen keresztül. – Kezdjük!
Rám vigyorog, és ahogy leveszi a felsőt, csak a melltartó marad
rajtam. Ez a legszebb fehérneműm. Piros csipkés. Régen talán
eltakartam volna a mellemet, mert kínosan éreztem volna magam.
De ahogy Viktor rám néz, semmi mást nem érzek, csak olthatatlan
vágyat.
Kigombolom a nadrágomat, lehúzom, így a melltartón kívül
csak a tanga marad rajtam. Perzsel a tekintete, mely egyszerre

185
rémisztő, és bátorító. Tettetett magabiztossággal megfogom a
bugyim két oldalát, és elkezdem lehúzni.
– Várj! – mondja Viktor. – A fogammal akarom leszedni.
Hűha!
Igen.
Az ágy felé biccent, és elkezdi kigombolni a rövid ujjú ingét.
– Feküdj le! Hanyatt. A lábad legyen az ágy végében.
– Nem kérsz túl sokat? – kérdezem összevont szemöldökkel.
Ellenkezésem hatására felcsillan a szeme. Rám vigyorog, aztán
közelebb lép, és az egyik kezét a mellemre teszi.
– Feküdj le – suttogja, és enyhén lefelé nyom, mire egy kicsit
elvesztem az egyensúlyomat. Ahogy az ágyra dőlök, érzem a
levendulákat a hátamon.
– Hanyatt.
Megemeli a csípőmet, és úgy húz maga felé, hogy a fenekem a
matrac szélén legyen.
– Lábak a végébe – ismétli.
Ezt az oldalát még nem ismertem, ezért egy kicsit meglep. A
szemébe nézek, és látom benne a vadságot, melyet eddig olyan
ügyesen titkolt. Még a nyaki ere is lüktet.
Tetszik ez az oldala.
Pontosabban: szeretem.
Pajzán mosoly jelenik meg az arcán, aztán olyan erővel csókol,
hogy a lélegzetem is eláll. Kicsit homorítok, hogy közelítsek felé,
átkulcsolom a tarkóját, ő pedig a hasamra, majd a lábam közé
csúsztatja a kezét. Ujjával oda-vissza végigsimít az alsóneműn.
– Ez nekem szól? – mormolja. – Nekem köszönhető ez a
nedvesség?
Minden neked szól – gondolom magamban.
Ahogy elkezdi feldugni az ujját, hatalmasat nyögök.
Istenem. Ez… csodás!
Most jövök rá, mennyire ki vagyok éhezve. Rá, és az aktusra is.
Nincs kétségem afelől, hogy hamarosan a csúcsra juttat.

186
 Elveszi az ujját, aztán csókolgatni kezdi a nyakamat, a
kulcscsontomat, a mellemet és a derekamat. A csókolgatást időnként
felváltja a harapdálás, mellyel alaposan felizgat.
Fogával végigsimít a csípőmön, és a szájába veszi a bugyim
pántját. Ahogy lehúzza, folyamatosan köröz a nyelvével. Az
ajkamba harapok, összeszorítom a lábam, hogy segítsek neki. Nem
olyan könnyű, mint gondoltuk, de nagyon szexi.
Félig sikerül lehúznia a bugyimat, aztán türelmetlenné válik, és
szó szerint széttépi az anyagot, ahogy lerántja rólam a tangát.
– Hé! – mondom, és ránézek.
Ez volt az egyetlen szép fehérneműm.
– Majd veszek másikat – vágja rá türelmetlenül.
– Honnan? Disney…
Be sem tudom fejezni a mondatot, mert széttolja a lábamat, a
combom közé temeti az arcát, kezét a combomra támasztja, aztán
úgy megszorítja, hogy ott marad a nyoma.
Először megfeszülök, ahogy megérzem a nyelvét, aztán
legszívesebben elolvadnék.
Bele a szájába.
Nyelvének hegyét a csiklómhoz szorítja, és olyan hevesen
nyalogatja, hogy forog velem a világ az élvezettől.
Nem tart sokáig.
– Csodás íze van – mormolja, én pedig megfogom a fejét,
belemarkolok a hajába, és úgy szorítom magamhoz, mintha attól
tartanék, hogy elhúzza. Pedig ha akarnám, sem tudnám eltolni.
– Édes. Mennyei. Levendulás óceán. Egész életemben
ízlelnélek.
Nyögni kezd, mellyel érzékelteti, mennyire vágyik rám.
– Istenem! – sikoltom, és alig kapok levegőt, ahogy feljebb
dugja a nyelvét. Folyamatosan mozgatom a csípőmet, mint aki
mindig többet akar. De ahogy megmarkolja a fenekemet, ahogy a
bőrömet gyömöszöli, és ahogy a nyelvét ki be járatja, pontosan
tudom, hogy mindent belead.
Bizsergés járja át a testemet, és tudom, hogy nemsokára itt az
orgazmus. Megőrülök, annyira szeretnék elélvezni, miközben azt

187
akarom, hogy soha ne legyen vége. A feje látványa a lábam között,
és a nedves szájának érzése, ahogy nyalogat… az egekbe repít.
Birtokol.
Élvez.
Én…
Jó ég!
– Csúcs! – mondom levegő után kapkodva. Olyan, mintha
hirtelen minden lelassulna, hogy aztán gőzerővel a hatalmába
kerítsen az orgazmus.
Szinte öntudatlan állapotban ordítom a nevét.
– Viktor! Viktor! Istenem! Ez nagyon jó!
Szabályosan nyöszörgök, miközben elélvezek, és a két
combomat erősen a feje két oldalához szorítom.
– Ugye jó volt? – kérdezi nem sokkal később.
A légzésem még mindig nem váltott vissza normális tempóra, a
testem érzékenyebb a kelleténél, a szívem pedig majd kiugrik.
Képtelen vagyok gondolkodni. Látom, hogy nedves szájjal,
vigyorogva és rajongva néz rám. Feje továbbra is a két combom
szorításában.
A hajában díszeleg néhány levendula.
– Igen. Én…
Nincsenek szavak.
Ahogy neki sincsenek.
Aztán mégis.
– Az neked szólt – mondja halkan. – Ez pedig nekem.
Feláll, és vetkőzni kezd.
Félig kigombolt ingét a földre hajítja.
Arrébb rúgja a cipőjét, és lehúzza a zokniját.
Aztán magabiztosan kicsatolja a nadrágja övét. A mellkasára
pillantok, aztán a hasára, végül az alsójára, amit lehúz, és félrehajít.
Tudom, hogy már láttam Viktort meztelenül.
De ilyennek még nem.
Hatalmas, kőkemény, merev hímtaggal áll előttem.
Miattam.

188
 Eszembe jut, hogy amikor először megláttam, legszívesebben
leszoptam volna, mint egy pornófilmben.
Talán azt a pillanatot akarja visszaidézni.
Felém tart, és már csak a farka áll kettőnk között. Képtelen
vagyok máshová nézni.
– Most úgy teszel, mintha idegen lennék, és azt várod, hogy
leszopjalak? – kérdezem.
– Nem – mondja fejcsóválva. – Nem akarom, hogy egy idegen
vegye a szájába. Azt akarom, hogy te legyél az. Napokig arról
álmodoztam, hogy bekapod azzal a gyönyörű ajkaddal.
Basszus! Nem válogatja meg a szavait! Kíváncsi lennék, milyen
mocskos gondolatai támadtak az anyanyelvén.
Felülök, ő pedig megmarkolja a farkát, és a számhoz közelíti.
– Szopj le! – utasít. – Min lilla persika.
Nagyot nyelek, és nem tudom, mit jelent az utóbbi mondat.
Abban sem vagyok biztos, hogy teljesen be tudom kapni, bár
mindennél jobban kívánom. Megfogom a hímtagját, és érzem,
milyen forró a bőre.
Máris nedves leszek.
Ránézek, és látom, hogy engem figyel. Mint egy kiéhezett
ragadozó, aki nem tud tovább várni.
Megszorítom a farkát, ő pedig lassan előretolja a csípőjét, míg a
farka pont a számhoz ér. Érzem a sós ízt, és ahogy berakja a számba,
megmarkolja a hajamat.
Felnyög, és a számban még keményebbé válik a hímtagja. Egyre
beljebb tolja, viszont olyan vastag és hosszú, hogy képtelen vagyok
teljesen bekapni.
Próbálkozom. Nyalom, szívom, szopom, és egyre gyorsabban
dolgozom. Időnként a fogammal is felhorzsolom egy kicsit a bőrét,
mire még hangosabban nyög.
– Basszus! – kiált fel, aztán megint mormol valamit svédül,
majd hirtelen kihúzza. – Majd később elélvezek a szádban. Most
benned akarok lenni.
Bármennyire is akarom, hirtelen megállok.
– Óvszer van nálad? – kérdezem.

189
 Egyáltalán szükségünk van rá? – teszem fel magamban a
kérdést.
Kicsit zavarodottan néz rám, aztán eljut a tudatáig a kérdésem.
– Van.
Megköszörüli a torkát.
– Amúgy nincs semmi bajom. Rendszeresen teszteltetem
magam, mert odaát amúgy is nagyon háklisak a szűrésre. Szedsz
tablettát?
Bólintok.
– Igen. És én is voltam szűrésen. Amikor visszajöttem
Kaliforniába.
Szünetet tartok, mert nem tudom, elmondjam-e, de aztán mégis
kibukik belőlem.
– Azóta nem voltam senkivel, hogy hazajöttem. Vagyis több
mint egy éve.
Nem reagál.
– Ezért meg kell jutalmazzalak – mondja végül.
Azon már túl vagyunk – gondolom magamban.
Az ágyra fektet, csókolgat, nyalogat, és másodszor is felfalja a
testemet. Hozzám dörzsöli a merevedését, és jókora nyomot
hagyunk a lepedőn.
Megmarkolja a fenekemet, maga felé húz, aztán a lábam közé
jön.
Még mindig nedves vagyok, úgyhogy nem lesz gond.
A… fenébe!
– Maggie! – sóhajtja lehunyt szemmel, aztán a nyakamba fúrja
az arcát. Érzem a forró leheletét, és hallom, ahogy zihál. – Annyi
mindent akarok veled csinálni, hogy nem lesz elég ez a néhány nap.
– Talán lesz még alkalom – nyögöm ki, aztán végigsimítok a
vállán, a karján, és ahogy beljebb hatol, kicsit belevájom a
körmömet. Még soha nem éreztem… hogy ennyire eltelítettek
volna.
Magáévá tesz.
Az övé vagyok.

190
 – Igen. Ma – mondja, és ekkor tudatosul bennem, hogy a ma
éjszakán kívül csak a holnap és a holnapután létezik számunkra.
Ez nem igazság.
– Ne gondolkodj – suttogja, aztán megharapja a fülcimpámat,
mire megborzongok. – Ne agyalj, csak érezz.
Érzek.
Mindent.
– Érzek. Csak ne hagyd abba!
– Basszus – mormolja, és addig tolja a csípőjét, míg tövig
berakja. Lassan kipréseli az összes levegőt a tüdőmből.
Hangosan felsóhajtok, ő pedig a számra és az arcomra teszi a
kezét, hogy lent tartsa a fejemet. Aztán hihetetlen tempóval járatja
bennem ki-be a farkát. A mellem minden behatolásra megremeg, az
ágy pedig nyikorogni kezd. Képtelen vagyok bármire is figyelni.
Örülök, ha meg tudok kapaszkodni, olyan tempót diktál.
– Jó benned lenni – mormolja, aztán az egyik karomat a fejem
fölé teszi, a másik kezével pedig a csiklómat simogatja. – Élvezz el
megint. Látni akarom az arcodat, ahogy elmész. Hallani akarom,
ahogy a nevemet nyögöd, miközben folyamatosan duglak. Helvete.
Ez a mocskos szájú svéd lesz a végzetem.
Olyan mélyen van bennem, hogy lassan fogalmam sincs, hol ér
véget, és hol kezdődöm én. Mindjárt kettéhajt. Félig a fájdalomtól,
félig az élvezettől kiáltozom, és biztos vagyok benne, hogy senki
nem fog tudni úgy kielégíteni, mint ő.
– Ó, Maggie-m! – kiált fel, aztán svédül folytatja. – Téged
nekem teremtettek, ugye? A puncid is tökéletes.
Hátrahajtja a fejét, csurog róla a verejték, aztán ismét előrehajol,
és tovább nyomul. Megmarkolom a csípőjét, a fenekét, és nem
akarom elengedni.
A levendulák szanaszét repülnek.
Remegni kezd a combom, és egyre jobban érzem az ujját a
lábam között. Már nem simogat, hanem ide-oda mozgatja az ujját az
intim területen, miközben belém tolja.
– Ugye jó? – kérdezi vad tekintettel. Olyan, mint egy igazi
ösztönlény, aki semmi mást nem akar, mint folyamatosan kefélni.

191
 – Szereted a farkamat, ugye? Szereted, ahogy kitölt, és jó, hogy
ilyen mélyen vagyok benned.
Képtelen vagyok válaszolni. Addig forog velem a világ, míg
csak őt látom. Sem a szobát, sem az ágyat, sem a külvilágot nem
érzékelem. Csak mi ketten vagyunk, és a levendulaillat.
Lehunyom a szemem, és felsikoltok, ahogy ismét a hatalmába
kerít az orgazmus. Már nem vagyok önmagam. Olyan, mintha
kiléptem volna a testemből, és már csak lebegnék.
– Gyönyörű vagy, amikor elélvezel – mondja, és kihúzza
belőlem. – Mintha a szemem láttára veszítenéd el az ártatlanságodat.
Még mindig nem térek magamhoz, ezért időbe telik, mire
észreveszem, hogy kijött belőlem. Rögtön hiányérzetem támad.
De amikor kinyitom a szemem, fölém hajol, a hátam mögé
csúsztatja a kezét, és hasra fektet.
– Falhoz! – mondja nyersen, és érzem, hogy a fenekemhez
szorítja a farkát. – Térdre!
Alig tudom mozgatni a lábam, és nincs sok erőm, de valahogy
sikerül négykézláb az ágy végébe jutnom. A fal felé nézek, a
tenyeremet pedig a fejtámlára csúsztatom.
Mögém kúszik, és ahogy lenézek, látom, hogy izmos combját a
két oldalamra támasztja, aztán a két lapockám közé tenyerei, és úgy
lenyom, hogy U alakot ölt a hátam, a fenekem pedig az égbe mered.
Ujját a lábam közé csúsztatja, aztán odateszi a farkát.
Egyetlen mozdulattal belém tolja, én pedig a fejtámlához
lapulok. Ebből a szögből mindenét érzem.
– El tudsz élvezni? – kérdezi, aztán nyomulni kezd. Egyik kezét
a torkomra szorítja. – Mit szólsz a durvábbhoz? Élveznéd?
Igen. Bármit. Bármit elfogadok tőle, és bármit megadnék neki.
Bólintok, mire torkon ragad, aztán egyre gyorsabban és
erősebben mozgatja a csípőjét. Minden mozdulatra megremeg a
hátsóm, az ágy ide-oda mozog, és már alig kapok levegőt. Túlfűtött
vagyok, és…
– Ez az! Megvan! Ez így kurva jó! – sziszegi a fülembe.
Olyan erővel hatol belém, hogy lassan úgy érzem, milliófelé
szakadok. Mint aki szex közben elvesztette a józan eszét. Vagy én

192
vesztettem el az eszemet. Ki tudja? De az biztos, hogy a testünkkel
együtt a lelkünk is eggyé olvad.
A hasamra, aztán a csiklómra csúsztatja a kezét. Nedves vagyok,
és kiéhezett. Mohó és kéjsóvár. Mindennél jobban akarom ezt a
férfit. Újra élvezni akarok, és…
Egy szempillantás alatt ismét a csúcsra juttat, és ahogy még
jobban szorítja a torkom, lassan csillagokat látok.
És úgy sikongatok, mint a sakál.
Olyan hangzavart csapok, hogy biztosan reklamálni fognak a
szomszédok, de ebben a pillanatban kicsit sem érdekel. Teljesen
magamon kívül vagyok, ahogy ismét a hatalmába kerít az orgazmus.
Kicsit elsötétül a világ, és nem is tudatosul, hogy Viktor harapdál, és
nyüstöl, melynek következtében a fejtámla is remeg a kezem alatt.
Egy pillanatra fájdalmasan megmarkol, aztán elenged, és
lassabban nyomul belém.
Sóhajtok, ő pedig akkorát nyög, hogy visszhangzik a szoba.
Most inkább egy viking harcosra emlékeztet, mint svéd hercegre.
A hátamra zuhan, mire a fejtámlához lapulok, és érzem, ahogy
rám csöppen a verejtéke. Azt sem tudom, hol vagyok. Jó pár perc
kell, hogy magunkhoz térjünk. Amikor ismét tudok gondolkodni,
ráeszmélek, hogy más ember lettem.
Végigsimít a gerincemen, aztán rácsap a fenekemre. Az ágyra
zuhan, megfogja a kezem, és magával ránt.
– Jó volt? – kérdezi, és még közelebb húz. Hátam a mellkasához
ér, és a fülemet csókolgatja. – Nem akarok durva lenni.
– Nem voltál durva.
Még mindig hevesen ver a szívem.
– Nagyon… jó volt. Háromszor is elélveztem. Ami több mint jó.
– Mindig többet, sose kevesebbet – mondja.
Kicsattanok a boldogságtól. Olyan, mintha a fellegekben járnék.
Most minden szép és jó. Kielégült vagyok, és imádom, ahogy Viktor
az egyik pillanatban még vad, buja és túlfűtött, a másikban pedig a
világ leggyengédebb férfija.
– Legközelebb majd tovább bírom – mondja, aztán közelebb
húz. A mellkasára hajtom a fejem.

193
 – Mennyivel bírod tovább? – kérdezem nevetve.
– A végtelenségig, ha rólad van szó. Nem akarom, hogy
befejeződjön.
A francba!
Ez szíven üt.
Most, hogy az orgazmusok után kezdek magamhoz térni, be lém
hasít a felismerés. Már csak néhány napunk van együtt. Számunkra
nincs mindörökké.
Nem is volt.
Lehunyom a szemem, és beszippantom az illatát.
Levendulaillata van.

194
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Maggie

Majdnem az egész életemet Los Angelestől kétórányira töltöttem,

ezért könnyen azt hinné az átlagember, hogy sokat jártam itt. De
ahogy Viktornak is mondtam, emlékeim szerint csak egyszer voltam
a városban, méghozzá apám egyik távolabbi rokonának az
esküvőjén. Emlékszem, hogy láttam a Venice Beachet, és csodás
volt az óceánpart. Fölöttünk sirályok röpködtek, és olyan kék volt az
ég, mint a festményeken.
Én leginkább Disneylandbe szerettem volna elmenni. Sok
osztálytársamnak volt oda éves belépője. Úgy gondoltam, hogy ők a
világ leggazdagabb gyerekei, akik nyilván nemesek.
Most valóban egy nemessel vagyok. Vicces, milyen az élet!
Egy valódi herceggel készülök belépni a Bűvös Királyságba.
Csakhogy az én hercegem lepipálja a vidámparkban található összes
királyt. Neki egy nap tényleg saját királysága lesz. A herceg, aki…
Füvet szív?
Azt hittem, Viktor közvetlenül mögöttem áll, miközben
haladtunk a jegypénztár felé. De most, hogy megfordulok, látom,
hogy félreáll, és füvet szív. A füst csak úgy száll körülötte.
– Most komolyan? – kérdezem, és közelítek felé. – Fű?
Bólint, aztán elveszi a szájától a cigit.
– Otthon gyakran cigarettázom. Persze akkor, ha nem látják. De
leggyakrabban akkor, ha meglátogatom Magnust. Ő a norvég
trónörökös – magyarázza.
195
 Füvező hercegek?
Felém nyújtja, de én a fejemet csóválom. Nem vagyok angyal,
de most épp Disneylandbe készülök. Nincs szükségem efféle
dolgokra. Én a minifánktól akarok feldobódni.
– Hol vetted? – kérdezem.
A tömeges városnegyed felé biccent.
– Egy hajléktalan fickótól a sarkon.
– Nem hiszem el! – kiáltom döbbenten.
Vigyorog, és szippant még egyet. Aztán kifújja a füstöt.
Esküszöm, még akkor is szexi, amikor hunyorog.
– Coloradóban vettem, idefelé jövet.
– Szerencséd, hogy Kaliforniában legális. Pont nem hiányzik,
hogy dutyiba kerülj. Mégis hogy nézne ki a címlapon ez a sztori?
– Nem túl jól – válaszolja, aztán elnyomja a cigit, és a
legközelebbi kukába hajítja.
– Menjünk – mondja, és felém nyújtja a kezét.
Mivel ezt a programot iktattuk be utoljára, sajnos csak egy
parkot fogunk tudni végigjárni. Bármennyire szeretnék elmenni a
California Adventure Parkba, hogy kipróbáljam a Grizzly River
vízesést, és akármennyire szeretném meglátogatni a California
Screaming izgalmas helyszínét, úgy döntöttünk, hogy csak a
hagyományos Disneyland Parkot látogatjuk meg.
Őszintén szólva még idejönni is nehéz volt. Mivel nem maradt
sok napunk, legszívesebben a szállodában töltöttem volna a
hátralévő időt, hogy folytassuk a szexelést.
Tegnap alaposan kifáradtunk, főleg én, miután háromszor
elélveztem. Ma reggel, ahogy felébredtünk, folytattuk a
szerelmeskedést a zuhany alatt.
Viktor nagyon szeretett volna Disneylandbe jönni, és én is
tudtam, hogy a hálószobában nem ismerhetjük meg egymást
teljesen. Hiába vágyik rá a testem, örülnék, ha a lelkét is jobban
megismerhetném.
Ez az utazás biztosan olyan emlék lesz, amit egyikünk sem fog
elfelejteni. Ha valaki megemlíti Disneylandet, majd arra gondolok,
hogy jártam itt, méghozzá a svéd herceggel.

196
 Persze a többi, együtt töltött percről sem fogok megfeledkezni,
így például az unalmas pillanatokról sem, amikor útban idefelé
sorban álltunk a falatozónál.
Nem tudtuk online megrendelni a Disneyland-belépőket, ezért
újabb sorállás következett. (Szerencsére nem volt olyan hosszú a
várakozás, mint a falatozóban.) Ahogy belépünk a Parkba, teljesen
odaleszek. A hangok, az illatok, a látvány… Jó ég! Ez maga a földi
paradicsom.
– Istenem! Az ott Plútó! – kiáltom, és a gyerekek felé mutatok,
akik épp a kutyával fényképezkednek. Aztán észreveszem Goofyt. –
És ott van Goofy!
– Nem tudom, melyik rosszabb – mondja.
Összevont szemöldökkel nézek Viktorra, mert érzem, hogy
ebből vita lesz.
– Tessék?
– Olyan aranyos vagy, ahogy lázba jössz ezektől a figuráktól.
Bár mit mondjak, engem is felizgat a látvány.
Viccesen a mellkasára csapok, és úgy pattan vissza a kezem,
mintha téglára ütöttem volna.
– Nem izgulhatsz fel Disneylandben. Ez szabály.
Vállat von.
– Nem ismersz. Én bárhol fel tudok izgulni – néz rám
vigyorogva. – És lefogadom, hogy téged is mindenütt lázba tudnálak
hozni.
– Jaj, már!
Megfogom a kezét, és húzom magam után, hogy haladjunk.
Annak ellenére, hogy még nincs nyári szünet az iskolában, a park
zsúfolásig tele van gyerekekkel. Talán máskor is ennyien vannak.
Bárhová nézek, körös-körül mindenütt emberek. Főleg kisgyerekes
családokat látni, de sok a gyerektelen pár, és idősek is akadnak szép
számmal… és persze itt van Donald Kacsa is. Általában nem
szeretek nagy tömegben lenni, de most egyáltalán nem zavar. Főleg,
hogy Viktorral vagyok. Olyan termetes, hogy az emberek
önkéntelenül félreállnak előle.
– Hová? – kérdezi, amikor megállunk az út végén.

197
 Nem kell a térképre néznem, csak Csipkerózsika palotája felé
biccentek.
– A palotához.
– Te ezt palotának hívod? – kérdezi, ahogy végigméri az
épületet.
– Figyelj! Ezután mikor lesz alkalmam egy igazi herceggel
megnézni egy palotát?
– Remélem, soha – válaszolja, és vállat von.
Megfogja a kezem. Ahogy átmegyünk a hídon, és közelítünk a
palota felé, az egyre kisebbnek tűnik.
– Anyám imádná – mormolja Viktor, és körbenéz. Ahogy a
bejárathoz érünk, gyerekeket látunk hercegnő jelmezben, és egy
rakás üzletbe botlunk.
– Hú! Nekem is kell egy ilyen. Szerinted van felnőtt méretben
is? – kérdezem.
– Hercegnő akarsz lenni?
– Melyik lány nem akar az lenni? – kérdezek vissza, aztán
rájövök, hogy talán mást ért a válaszom alatt. – Úgy értem,
gyerekkorában. A képzelet szüleménye.
– Én is a képzelet szüleménye vagyok?
Ránézek, aztán le, végül megadom a választ.
– Igen. Te az én álmom vagy.
Amikor bemegyünk az egyik üzletbe, úgy tűnik, még mindig
ezen gondolkodik.
– Tudod, ha velem utaznál Svédországba, és hozzám jönnél
feleségül, valóban lehetnél hercegnő.
Istenem!
Nem jutok szóhoz, és a lélegzetem is eláll.
– Ne viccelj – nyögöm ki, és érzem, ahogy lüktet a vér az
ereimben.
Jóságos ég!
Mi van, ha nem viccelt?
De látom a szemén és a mosolyán, hogy viccel.
Még szerencse, hogy nem vettem komolyan.

198
 – Köszönöm, de most már nem szeretnék hercegnő lenni –
mondom, és elveszek egy koronát a pultról. – Miért vágynék rá, ha
itt is megvan minden, amire szükségem van?
Érzem, hogy le nem veszi rólam a szemét.
– Szerintem vegyünk neked egy koronát – mondja némi
gondolkodás után.
Kedvesen rámosolygok.
– Nagyon eltökélted, hogy hercegnővé teszel.
– Jobb ötletem van.
Továbbmegy, és visszajön a Jégvarázs kitömött rénszarvasával.
– Sven, a rénszarvas? – kérdezem, ahogy a kezembe adja a
figurát.
– Nem – válaszolja viccesen. – Ez egy jávorszarvas. Viktor, a
jávorszarvas.
– De ez rénszarvas – mondom, és megmutatom a figurán lévő
címkét. – És Sven a neve.
Viktor elveszi tőlem, letépi róla a címkét, és egy Olafos
papucsba rejti.
– Most már Viktor, a jávorszarvas.
Ezzel visszaadja.
– Ha elutazom, még mindig lesz egy Viktorod.
Ennél cukibb dolgot elképzelni sem tudnék!
Annak ellenére, hogy elég vandál módon bánt szegény Disney
figurával.
A rénszarvas szemébe nézek, és kicsit rá kell bírnom magam,
hogy Viktort, a jávorszarvast lássam benne.
Miután megvettük a rénszarvast – jávorszarvast – és
meggyőztük az eladót, hogy nekünk tényleg jó kicsit hibásan is a
játék, a Splash Mountain felé vesszük az irányt. Azt mondják, itt
nem kell sokat várni.
Hazugság. Ebben a parkban majdnem mindenre sokat várunk,
így megint egy hosszú sorban találjuk magunkat.
Mondjuk számomra még a várakozás is öröm, ha Viktor mellett
lehetek. Beszélgetünk, de ilyenkor nem vesszük nagyon személyesre
a párbeszédet, mert rengetegen vannak körülöttünk.

199
 A mellkasához húzódom, mire ő átkarol, és együtt haladunk a
sorban. Mesél a gyerekkori nyulairól, elmeséli, mennyire szerette a
Gesztenye, a honalapító című regényt, ami alapján elnevezte a
nyuszikat, és biztosra vette, hogy ha nem figyel, a nyulak egyszer
csak megszöknek.
Én is mesélek a családunk furcsa névválasztási hagyományáról.
Kezdve ugyebár Rosemaryvel és Thyme-mal, akinek a nevéről már
beszéltem. Pike sem járt jobban, tekintve, hogy az ő neve csukát
jelent. Callum második keresztneve Danger – vagyis veszély –,
April második keresztneve May – azaz május az én teljes
keresztnevem pedig Margaret Mayhem.
– Margaret Mayhem? – tör ki Viktorból a röhögés, mire jó páran
felkapják a fejüket a tömegben. – Ne haragudj, de a mayhem…
– Konkrétan zűrzavart és rendbontást jelent – sóhajtom. –Nos,
én és Callum elég nehéz körülmények között születtünk.
– Vagy mindketten felnőttetek a nevetekhez. Hogy is hívják az
ilyesmit? Önbeteljesítő jóslat?
– Callumra talán igaz, de én sem zűrzavaros, sem rendbontó
nem vagyok.
– Nos… – kezdi összevont szemöldökkel.
– Hé!
Mellkason vágom.
Megfogja a kezem, aztán megcsókolja a kézfejemet.
– Tegnap éjjel alaposan felforgattál mindent – mondja halkan.
Rögtön elpirulok, mert pontosan tudom, mire gondol. Egész nap
sajgott a lábam között, és tudom, hogy ez kicsit látszik is a
járásomon.
Tíz perc múlva már a bárkában vagyunk. A hátsóm pont az
ágyékához ér, ahogy félig-meddig az ölében ülök.
Ránézek a vállam fölött.
– Kényelmesen utazol? – kérdezem gúnyosan, és megriszálom a
fenekemet.
A fejét csóválja, és pajkosan visszanéz.
Közben kiderül, hogy az út nagy részét sötétben tesszük meg.

200
 Bár ami nekünk sötét, az Disneylandben nem az. A hely tele van
kamerával, így folyamatosan szemmel tartják az embert. Mindent
látnak.
A bárka hátulján ülünk egymáshoz bújva, Viktor lába keresztezi
az enyémet, a keze pedig az ölemben nyugszik.
Közben kigombolja a farmersortomat.
És becsúsztatja az ujját az alsóneműmbe.
– Rajtakaphatnak – sziszegem, és remélem, hogy a zene
elnyomja a hangomat, így a többi utas nem hallotta meg, amit
mondtam.
Szerencsére csak felnőttek vannak itt rajtunk kívül.
– És? – kérdezi lazán, miközben folyamatosan köröz az ujjával.
Lehunyom a szemem.
Ez nagyon nem helyes.
Viszont nagyon jó.
– Megbüntethetnek.
– Jó. Én Svédországban lakom.
Már azon vagyok, hogy leállítom, mondván, hogy társaságban
vagyunk, és ezt így nem szokás, valamint megszegjük a szabályt, és
közszeméremsértést követünk el, de a bárka épp felfelé tart, így a
gravitáció még erősebben tol Viktor felé.
Ő pedig nagyon ügyes.
Tovább köröz az ujjával, mesterien dörzsölget, így amikor a
bárka eléri a végső magasságot és elindul lefelé, rögtön elélvezek.
Hirtelen mindent fényesebbnek látok, és önkéntelenül Viktor nevét
kiáltom.
Aztán ismét a vízben találjuk magunkat.
Ahogy a hideg víz megcsapja az arcomat, visszatérek a
valóságba.
Mindketten nedvesen távozunk, csak én több helyen is. Kifelé
menet átvesszük a fényképet, amit útközben készítettek rólunk.
Viktor úgy vigyorog, mint egy eszelős.
Én pedig úgy nézek ki, mint aki félelmében sikít.
Csak mi ketten tudjuk, mi történt.
Ez a kép garantáltan felkerül a falamra!

201
 Mindketten fáradtan térünk vissza a szállodába. Anaheimból két
óra alatt értünk Hollywoodba, és még a Waze útvonaltervező sem
ajánlott egy rövidebb utat.
A szobát frissen takarították, és minden elvárásomnak megfelel.
(Szobalányként pontosan tudom, mire kell figyelni.) Csak azt
sajnálom, hogy az utolsó levendulát is eltávolították. Még érzem az
illatát, de az is lehet, hogy csak a szép emlék miatt gondolom így.
– Vetkőzz meztelenre! – mondja Viktor, aztán leveszi a pólóját,
és kivillantja kőkemény, izmos felsőtestét.
– Nem vagy fáradt? – kérdezem, bár a kezem engedelmeskedik,
mielőtt vitába szállnék. Leveszem a felsőmet, aztán kigombolom a
sortomat. Az ablakhoz megy, és összehúzza a függönyöket. Pont,
mire a sort a lábamra csúszik.
– Nem érdekel, ha látnak az emberek – mondom.
A bárkában történtek után úgy érzem, mintha más életét élném.
Olyanét, aki gondtalan és szabad, mint a madár. Úgy akarok élni,
mint akit nem érdekel, mit gondolnak mások.
Egész más életet akarok, méghozzá Viktorral az oldalamon.
Legszívesebben örökre ebben a szállodában maradnék.
Ahogy meztelenül az ágyra fekszem, ő pedig mellém,
mindketten fáradtan szuszogunk. Viktor átkarol és magához húz,
lábával átkulcsolja az enyémet.
– Szunyókáljunk egyet – suttogja, bár már éjszaka közepe van.
Ha meztelenül vagyok mellette, akkor jobban esne egy kiadós szex,
mint a sima fekvés, de a testem és az agyam pillanatok alatt
kikapcsol.
Az öngyújtó fényére és a felém szálló füstre ébredek.
Kinyitom a szemem, és látom, hogy Viktor cigarettázik.
A kertből beszűrődő fény épp annyira világítja meg a függöny
réseit, hogy Viktor körvonala pontosan látszódjon. A fürdőszoba
felől is jön némi fény, de a hálószoba lámpája lekapcsolva, így
nagyrészt sötét van a szobában. Nem emlékszem, hogy elalvás előtt
lekapcsoltam volna a lámpát.
– Hány óra? – kérdezem.
– Ne haragudj.

202
 A válla fölött mosolyogva rám néz.
– Nem akartalak felébreszteni. De tudtam, hogy észrevesznek,
ha kimegyek az erkélyre. Egész éjjel buliznak a medencénél.
Csak ekkor tűnik fel a zene és az emberek nevetése.
– Nem tudtam aludni. Gondoltam, ez talán segít – mondja, és
visszafekszik.
Felém nyújtja a cigarettát, amit most elfogadok. A mennyezetre
nézek, keresve a füstérzékelőt.
– Nem fog megszólalni a riasztó?
– Nem – válaszolja vigyorogva.
– Bajba kerülhetünk. Nem hiszem, hogy engedélyezett a
dohányzás.
Egy pillanatra végigmér, aztán elégedetten mosolyog.
– Nem lesz baj.
Vállat vonok. Azután, amit a bárkában műveltünk, a szállodai
szobában történő dohányzás már semmiségnek tűnik.
Szívok egyet, és jó ideig a számban tartom a füstöt. Talán azért,
hogy felvágjak előtte. De a végén kihúzza a cigarettát az ujjaim
közül.
– És én még egy pillanatra azt hittem, hogy nem dohányzol –
mormolja.
– Nem is – vágom rá, és rögtön köhögni kezdek. – Komolyan.
Csak nagyon ritkán. Néha Pike hoz cigit, de ennyi.
Bólint, aztán szív egy slukkot.
– Világos.
Megfogom a takaró szélét, és magam alá gyűröm. Szeretek
meztelenül feküdni, de azért van egy határ.
– Őszintén szólva ritkán iszom. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy kidőljek. Főképp, hogy korán kelek, és tudom,
hogy mindig a topon kell lennem. A szüleim állandóan ittak. Nem a
szó rossz értelmében, de azért sokszor láttam náluk szeszes italt.
Komolyan nem értem, hogy csinálták. Hogyan tudtak olyan lazák
lenni, és honnan voltak olyan biztosak benne, hogy minden rendben
lesz?

203
 Kinyújtom a kezem, hogy elvegyem tőle a marihuánás cigit, így
kezdenek homályosak lenni az emlékek.
– Persze a végén semmi nem volt rendben.
– Majd könnyebb lesz. Ígérem.
Kicsit várok, mielőtt kifújom a füstöt.
– Miből gondolod?
– Nem tudom. Nekem is ezt mondják. Királlyá vagy szülővé
válni bizonyos szempontból hasonló.
– Talán. Csakhogy neked van egy rendszer az életedben.
Mondjuk, van egy elnök vagy miniszterelnök vagy valaki, aki átlépi
a határt, és elvégzi helyetted a piszkos munkát. Ha viszont szülő
vagy, akkor tiéd a piszkos meló.
– Igazad van – mondja, és visszaveszi a cigit. – Nem tudhatom.
Ezért csak annyit mondok, megértelek.
Ebben biztos vagyok. Sok szempontból hasonló helyzetben
vagyunk. Azt gondolhatnák, hogy ég és föld a kettőnk helyzete, de
én nem így látom. A felelősség jóval nagyobb, mint amit elbírunk,
olyan változás állt be az életünkben, amit nem mi akartunk, ráadásul
mindkettőnket hatalmas veszteség ért.
Sóhajtok, és visszafekszem az ágyra. Már így is jobban hat rám
a szer, mint kéne, és csak remélni tudom, hogy nem tesz bennem
kárt.
– Mesélj Alexről!
Viktor gondterhelten sóhajt, és érzem, ahogy megfeszül.
– Nem akarok rosszat – mondom gyorsan. – Csak erre az egy
éjszakára felejtsük el a veszteségeinket. Tegyünk úgy, mintha
velünk lennének. Tegyünk úgy, mintha buliznánk, és anekdotáznánk
róluk a többieknek. Mit mondanál? Mik a legszebb emlékeid?
Mély csend támad a szobában. A szívdobogásomon és a kintről
beszűrődő zenén kívül semmit nem hallani. Viktor is visszafekszik,
és mindketten a mennyezetet bámuljuk.
– Alex mindig is furcsa volt, bár ezzel nekem nem volt gondom.
Különös dolgok érdekelték. Például a vonatok. Imádta a vonatokat.
Évekig rajongott értük. Hülyén hangzik, de volt egy hatalmas

204
játékszobánk, ahol a szüleim régi játékaitól kedve a mieink is helyet
kaptak. A szoba végében volt Alex vonatgyűjteménye.
Szív még egy slukkot, és hatalmas füstfelhőt fúj a fejünk fölé.
– Alex nagyon sok időt töltött ott. Már javában kinőttünk az
afféle játékokból, de őt még mindig lebilincselték. De nem a
mozdonyok, a teherkocsik vagy a személyvonatok érdekelték,
hanem a kerekeik. A kerekek forgása valahogy megnyugtatta.
Viszont ha olyan járművet adtak a kezébe, aminek nem volt kereke,
akkor ügyet sem vetett rá. Egyébként órákat töltött azzal, hogy nézte
a körbe-körbe haladó vonatokat. Szinte még most is hallom a játék
vonatok hangját.
– Szép emléknek tűnik.
Meglepődve néz rám, mintha ez eszébe sem jutott volna. Aztán
egy kicsit elmosolyodik.
– Igen. Szép emlék. Bár nagyon furcsának találtam, de mégis ez
volt rá a legjellemzőbb.
– Milyen szép emléked van még? – kérdezem, hátha mond még
valamit.
– A karácsony. A karácsony nagy ünnep Svédországban. Tudod,
a Mikulás Lappföldről származik. Nálunk este van az ünnep, nem
reggel.
– Mikor bontjátok ki az ajándékokat? Úgy értem, hogy viszi be
a Mikulás anélkül, hogy észrevennétek?
Mosolyog.
– Hát ez az! Nagyon furfangos Mikulásnak kell lennie. Egy
darabig valóban nem vettük észre, de egyszer csapdát állítottam
neki.
– Csapdát? Csapdát állítottál a Mikulásnak?
Vállat von, aztán az ágy mellé teszi a cigit.
– Kíváncsi voltam. Úgy csináltam, hogy rá kelljen lépnie egy
vezetékre, amihez fémtárgyakat kötöttem. Piszkavasat, hamutartót
és konzervdobozt, hogy hangos legyen, ha a földre esnek. Keményfa
padlónk volt a nappaliban, ahol a fa állt, úgyhogy simán lehetett
hallani. Tudtam, hogy mindig akkor küldenek ki minket a másik
szobába, amikor ide hozzák az ajándékokat.

205
 – Már tudom, mi lesz a történet vége.
Mosolygok, ahogy elképzelem a kíváncsi, rosszcsont Viktort,
aki csapdába csalja a Mikulást. Ebben a tekintetben Callumra
emlékeztet.
Bólint, és még mindig a plafont bámulja. Olyan az arca, mintha
álmodozna. – Na igen. A dolgozószobában voltunk, mert anyám
mutatni akart valamit. Nem emlékszem, mit, mert ekkor hatalmas
csattanást hallottam a másik szobából. Én rohantam ki elsőnek.
Anyának sikerült visszatartania Alexet, vagy Alex kitalálta, miről
van szó, csak nem érdekelte, nem tudom. Mindenesetre én
berohantam, és láttam, hogy apám áll ott, Mikulásnak öltözve.
Lábánál zacskó, és a csapda, amit barkácsoltam. Tudod, mit
csináltam?
– Mit?
– Apám szemébe néztem, és akkor egyszer tényleg egy apát
láttam. Tudom, hülyén hangzik, mert ő mindig az apám. De
ugyanakkor király is, és legtöbbször az neki az első, és csak
másodsorban apa. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy saját
maga öltözött be Mikulásnak, és nem az egyik alkalmazottunkat
kérte meg. Úgy éreztem, törődik velünk. Szóval ránéztem, és azt
mondtam: – Ne haragudj, Mikulás, amiért megzavartalak.
Köszönöm az ajándékot!
Aztán kirohantam. Szerintem apám a mai napig azt hiszi, hogy
sikerült átvernie, de valójában én szerettem volna, hogy átverjen.
Nem akartam, hogy rájöjjön, mindent tudok, mert akkor megszűnik
a varázslat.
– Ez nagyon kedves történet – mondom, és végigsimítok a
mellkasán.
– És te? Mi szépre emlékszel a gyerekkorodból?
– Őszintén? Mindenre.
Nem kell sokat gondolkodnom.
– Annak ellenére, hogy szegénységben nőttünk fel, és szomorú
voltam, amiért nem mentünk Disneylandbe, ahogy a többiek, és bár
nem voltak olyan szép játékaim és új ruháim, mint másoknak,
boldog gyerekkorom volt. Legalábbis addig, míg rá nem jöttem,

206
hogy nélkülözünk. Imádtam a szüleimet, és ők is engem. Mindig
éreztem a szeretetüket, és…
Kicsordul a könnyem. Azt hittem, simán fogok tudni róluk
beszélni. Úgy gondoltam, mostanra alábbhagy a mérhetetlen
fájdalom, amit a hiányuk okoz.
Viktor szorosan magához ölel.
– Jól vagyok – mondom, de ez nem igaz. Nem találom a
szavakat, hogy továbblépjek, csak áradnak a könnyeim.
– Én… Én…
– Itt vagyok – mondja Viktor.
Tudom, hogy itt vagy. Értem vagy itt. Csakhogy nemsokára
elmész. A szüleim is értem voltak, aztán elmentek. Mindenki itt hagy,
akit szeretek.
Mindenki itt hagy, akit szeretek.
– Nagyon hiányoznak.
Olyan erősen zokogok, hogy fáj tőle a mellkasom. Egyszerűen
képtelen vagyok abbahagyni.
– Istenem! Annyira hiányoznak! Még mindig nagyon fáj a
hiányuk, Viktor.
– Maggie – suttogja, és folyamatosan puszilgatja a fejem búbját.
– Nagyon rossz látni, ahogy szenvedsz. Bármit megtennék, hogy
enyhítsem a fájdalmadat.
A vállába markolok, és úgy kapaszkodom bele, mintha attól
tartanék, hogy otthagy. Nem akarok egyedül maradni.
– Bárcsak még egyszer láthatnám őket! – zokogom, és majd
megszakad a szívem. – Megmondanám nekik, mennyire szeretem
őket. Megmondanám, hogy szükségem van rájuk, és nagyon sokat
jelentenek nekem. Szerintem mindig szükségem lesz rájuk.
Próbálom visszatartani a levegőt, hátha alábbhagy a sírás, de
nem.
Folyamatosan zokogok, és úgy érzem, soha nem lesz vége.
– Szerintem életünk végéig úgy érezzük, hogy szükségünk van a
szüleinkre – mondja szelíden, és megsimogatja a hajamat. -A
szeretet és a szerelem ilyen. Szükséged van az illetőre. És ez nem a
gyengeség jele, hanem az élet része. Szükségünk van levegőre, hogy

207
lélegezzünk, és ételre, amit megeszünk. Bizonyos emberekre is
ugyanígy szükségünk van. Hogy éljünk.
Bólintok, és szipogok.
– Jól van. Itt vagyok, és nem megyek sehová.
– De igen – nyögöm ki. – Te is itt hagysz. Pedig szükségem van
rád, Viktor.
Sóhajt.
– Tudom, Maggie. Tudom.
Néma csend lesz, és egyre sötétebbnek tűnik a szoba. A sírás
nagyon sokat kivett belőlem, ezért olyan fáradtnak érzem magam,
hogy örökké tudnék aludni. Minden tagomat ólomsúlyúnak érzem.
Már majdnem teljesen kidőlök, amikor Viktor megszólal:
– Nekem is szükségem van rád.

208
 TIZENHATODIK FEJEZET

Maggie

Másképp kel fel az ember, ha tudja, hogy nem akar szembenézni a

közelgő eseményekkel. Bár az ébredés utáni első gondolatok mindig
kuszák, legbelül pontosan tudom, mi vár rám. Érezni a
szomorúságot a levegőben, és tudom, hogy minden erőmre szükség
lesz a túléléshez.
Viktor mellett fekszem az ágyon. Fejemet a mellkasára hajtom,
lábunk összegabalyodva, mégis elfog a bánat. Más napokon
örömmel kelnék így, és boldogítana a tudat, hogy mellette hajtottam
álomra a fejem.
Most biztonságban érzem magam mellette, de a közelgő
fájdalomtól nem fog tudni megvédeni.
– God morgon – mondja svédül, és érzem a leheletét a
homlokomon. Van valami békés és megnyugtató a hangjában így
reggel. Mély, erős, mégis kifinomult. Így tökéletes, hiszen sokat kell
majd beszélnie a nyilvánosság előtt.
Most valahogy mégis másnak hallom. Kicsit álmos. Inkább
tűnik átlagos fiatalembernek, mint hercegnek.
– Hogy aludtál? – kérdezi. – Én alaposan kidőltem.
– Úgy aludtam, mint a bunda – válaszolom, és hasra fordulok,
hogy ránézzek.
Tegnap volt az utolsó napunk. Annyira elfáradtunk a tegnapelőtt
tett disneylandi látogatás után, hogy el sem hagytuk a szállodát.
Úsztunk, aztán csak annyi erőnk volt, hogy beültünk egy étterembe
209
a Sunset Boulevard-on. A maradék időben, mondjuk úgy, hogy nem
mellőztük a szexet. Alaposan elfáradtam, de a szó legjobb
értelmében.
– Jó – mosolyog, aztán kifésüli a hajat az arcomból.
Percekig nézzük egymást, és magunkban felidézünk minden
együtt töltött percet, melyből nemsokára szép emlék lesz. Tetszik,
ahogy szavak nélkül is kommunikálunk. Szeretem.
Szeretlek.
Rajongok érted.
Beléd zúgtam.
Kérlek, ne menj el.
Az utóbbi négy mondatot persze nem mondom ki hangosan.
Lehunyom a szemem, és attól tartok, hogy még így is olvas a
gondolataimban, ami lehet, hogy nem egyezik a sajátjával.
– Reggelizzünk. Szerintem az most jólesne – mondja hirtelen.
Felül, és látom, hogy az órára néz. Nem szól semmit, de tudom,
hogy tovább aludtunk, mint kellett volna. Muszáj elérnie a
repülőjáratot.
– Mit szeretnél? – kérdezi, és az asztalhoz megy. Képtelen
vagyok gondolkodni, mert minden figyelmemet leköti az a szép,
formás, bronzbarna hátsója. Azon gondolkodom, hol tehetett szert
ilyen színre. Európai herceg lévén biztos valamelyik mediterrán
országban tölti a telet, és egy luxusjachton napozik.
Sok mindent nem tudok róla, és nincs idő, hogy kifürkésszem.
Szerintem beteg leszek, mert semmi étvágyam.
Márpedig, ha nekem nincs étvágyam, az súlyos gondot jelez.
– Pirítóst szeretnék.
– Biztos? – kérdezi, és felemeli a telefonkagylót.
– És kávét – teszem hozzá.
– Jó reggelt! – szól a telefonba. Vik… Mr. Andersson vagyok a
219-es szobából. Szeretnék reggelit kérni. Egy kancsó sima kávét, és
hozzá külön tejszínhabot. Pirítóst lekvárral, vajjal, felvágottal és
mézzel, magamnak pedig két főtt tojást, illetve szalonnát kérek.
– Főtt tojás? Érdekes választás.

210
 – Otthon nagyon népszerű reggeli. Ropogós kenyérrel, sonkával
és pácolt heringgel tálalják.
– Ne már – fintorgok.
– De. És nagyon finom. Te is megszeretnéd.
Gombóc nő a torkomban, ugyanis tudom, hogy nem lesz rá
lehetőségem.
Nemsokára kopognak az ajtón. Viktor gyorsan felkapja a
köntösét, és nekem is odadobja az enyémet. Amikor mindketten
bebugyoláljuk magunkat, kinyitja az ajtót a szobapincérnek.
– Remélem, adtál neki borravalót – mondom, miután a fickó
elmegy, és becsukja maga mögött az ajtót.
– Ennyire zsugorinak tűnök? – kérdezi látszólag megbántódva.
– Nem. Csak úgy tudom, Európában nem szokás borravalót
adni. Legalábbis a szállodai dolgozóknak nem.
– Ez általában igaz, de a legtöbb európai tudja, hogy itt viszont
illik. Akarsz kiülni az erkélyre? – kérdezi, és leveszi a tálcát a
zsúrkocsiról.
Kinézek a függöny mögül. Beragyog a napsugár, és valaki épp
fejest ugrik a medencébe.
– Inkább itt ennék.
Tudom, hogy ha kimegyek, akkor osztozom Viktoron a
külvilággal. Már csak néhány óránk maradt, ezért azt szeretném,
hogy itt maradjon a csodás, belső világunkban, ami a szállodai
szobát jelenti.
– Én is.
Kicsit hunyorog, ahogy a fény felé néz, aztán hozzáteszi: – Azt
hiszem, már eleget kaptam a kaliforniai napfényből.
És belőlem?
Leteszi elém a tálcát. Mindketten törökülésben helyezkedünk el
a kissé összegyűrt lepedőn. Tölt nekem egy csésze kávét, aztán
odaadja a tejszínt.
– Elég lesz? – kérdezi.
Nem.
Bólintok.
– Igen, köszönöm.

211
 Megköszörülöm a torkom, amikor odaadja a csészét, és tölt
magának egyet, üresen.
– Nem teszel bele tejszínt? – kérdezem.
– Nem. Svédországban így isszuk. Hogy szőr nőjön a
mellkasunkon – teszi hozzá, és megkocogtatja a mellkasát. – Úgy
tűnik, működik.
Viktornak valóban szőrös a mellkasa, de pont megfelelő
mennyiségben. Igazi skandináv félistennek tűnik, több szőrrel
viszont inkább egy ősemberre hasonlítana.
Mindketten csendben maradunk, és isszuk a kávét. Annak
ellenére, hogy nem beszélünk, érezni, hogy némán elköszönünk
egymástól.
– Mi az? – kérdezi, miután alaposan végigmért.
– Csak elgondolkodtam.
– Azt látom – mondja, aztán úgy összevonja a szemöldökét,
hogy mély árok keletkezik a kettő között, melyen végighúzza az
ujját. – Ilyen képet vágsz – mutat a sajátjára.
– Ezt flegmaszukafejnek hívják itt, Amerikában – magyarázom.
– Hallottam ezt a kifejezést, de szerintem rád nézve túl erős.
– Akkor minek neveznéd?
Kortyol egyet a kávéból, aztán elgondolkodik.
– Szexi arcnak.
– Szexi arcnak? Mitől szexi?
– Attól, hogy te vágod ezt a fejet. Arra gondolok, hogy valami
rosszat tettem, és meg akarsz büntetni.
– Ne már!
– Pedig így van. De szerintem mindegy, milyen arcot vágsz,
akkor is szexi vagy. Főleg, amikor a nevemet kiáltod. Olyan formát
ölt a szád, mint egy zamatos barack. Ami egy másik testtájadra
emlékeztet. Tudod, hogy hívják svédül a barackot? Persika. Imádom
az édes persikádat.
Elpirulok. Méghozzá pont úgy, mint a persika. Mintha múlt éjjel
min lilla persikának nevezett volna.
De…
Vajon a lilla mire utalt? A testrész leírására?

212
 Kikerekedett szemmel nézek rá, de ő csak mosolyog. Ha
olyasmit mondott, amit nem akart, úgysem fog rá visszatérni.
– Valóban?
Előrehajol, és egy laza mozdulattal meghúzza a köntösöm övét,
mire kilátszik a mellem, és tekintve, hogy törökülésben vagyok, a
persikám is.
A lábam közé néz, és szinte látom, ahogy csorog a nyála.
Rögtön nedves leszek.
– Ha lefényképezed, tovább tart az élmény.
Próbálom elviccelni a dolgot, mert hirtelen nagyon védtelennek
érzem magam. Bár, ha Viktorral vagyok, minden olyan
természetesnek tűnik.
– Ez biztos valami szólásmondás – mormolja, aztán a mellemre
néz. Esküszöm, izzik a bőröm a tekintetétől. Félretolja a tálcát.
– Sok fényképet szeretnék csinálni.
Kiül az arcomra a rémület, mire elmosolyodik.
– Lövök néhány mentális képet. Azok örökre velem maradnak.
Tudod, hány pár karcolja a másik nevét a fa törzsébe? A látványod,
az illatod, a hangod és a zamatod örökre bevésődik az emlékeimbe.
Nem kopik el úgy, mint a fába vésett név.
Nem töröl ki az emlékezetéből.
– Tudod, belőled semennyi nem elég – mondja, aztán elveszi
tőlem a csészét, és a tálcára teszi. – Nem tudok veled betelni. Sem
most, sem akkor, ha temérdek időnk lenne. Most viszont minden
másodpercet kihasználok, hogy érezzelek.
Felkapja a tejszínes dobozt.
– Feküdj le!
A tejszínre nézek, és összevonom a szemöldököm.
Micsoda?
– Miért?
Ellentmondást nem tűrve rám néz, úgyhogy engedelmeskedem.
Még a tejszínhab ellenére is.
Ördögi vigyor jelenik meg az arcán. Kicsit megdönti a tejszínes
dobozt, és közvetlenül a mellemre önti a tartalmát.
Sóhajtok.

213
 – Hideg?
– Nem.
Csak gondoltam, ilyen helyzetben más is felsóhajtana.
Kíváncsian nézek rá.
– Mit csinálsz?
– Reggelizem veled.
– Velem vagy rajtam?
– Mindkettő.
Önt még egy kicsit, aztán az ajkába harap.
– Basszus! A bőröd olyan, mint a tejszín. El nem tudod
képzelni, milyen kemény lettem.
– Dehogynem.
Lenyúlok, és megpróbálom lerántani a köntösét, de pont úgy
mozdul, hogy nem sikerül.
– Szeretem magam kínozni – magyarázza, aztán a mellemhez
nyúl, és lassan lenyalja az ujjúról a habot. Közben le nem veszi
rólam a szemét.
– Inkább engem kínzol – mondom, és belemarkolok a hajába,
aztán egy kicsit meghúzom.
Lehunyja a szemét, majd lassan a mellembe masszírozza a
tejszínhabot. Körkörösen, egyre erősebben dörzsöl, beleértve a
mellbimbómat. Legszívesebben minden mozdulatra felsikkantanék.
Hihetetlen ez a fickó!
A végén teljesen odaleszek.
Főképp, amikor hazamegy.
Lehajtja a fejét, mire a borostája végigkaristolja a bőrömet, így
rögtön visszatérek a jelenbe.
Már csak ez maradt nekem. Az itt és most.
Ahogy szívogatni kezdi a mellbimbómat, homorítok.
– Basszus! Te egyszerűen tökéletes vagy – nyögi, melynek
hatására bizseregni kezd a testem, és még nedvesebb leszek.
Szétkeni a tejszínt a hasamon, a lábam között, és a csiklómra
ken a nedvességemből.
Erősen a hajába markolok, és automatikusan megemelem a
csípőmet, hogy még többet kapjak.

214
 – Hatolj belém! – nyögöm alig hallhatóan.
– Még csak most kezeltelek kóstolgatni – mondja, és feldugja az
ujját, a hüvelykujjával pedig a csiklómat dörzsöli. Rászorítok az
ujjára, de hamar kihúzza.
– Látod, mennyire ízlik a tested? – kérdezi, és lenyalja az ujját.
Jó ég!
– Most már jobb. Édes. És még ennél is édesebb lesz.
Átnyúl fölöttem, és megfogja a mézes csuprot, amit a pirítóshoz
adtak. Leveszi a tetejét, és belemártja az ujját. Az ajkamhoz közelít
vele, aztán fölé keni a mézet, és a számra ragasztja az ujját. Érzem
az édes ízt. Látom a kéjt és a vágyakozást a szemében.
Senki más nem fog rám így nézni.
Lehunyom a szemem, és próbálok megszólalni.
– Mi a baj? – kérdezi.
– Semmi – válaszolom, és kinyitom a szemem. Aggódva néz
rám. – Én csak…
Próbálom megragadni a pillanatot, ami maradt.
Próbálok nem arra gondolni, ami ezután lesz.
Próbálkozom rendületlenül.
– Élveztess el! – vágom rá végül. – Azt akarom, hogy belém
hatolj, és a csúcsra juttass.
Úgy dugj meg, hogy gondolkodni se legyen erőm. Olyan hévvel
kefélj, hogy a végén semmi mást ne érezzék, csak téged.
– Le akarlak locsolni mézzel – mondja, és mézcsíkokat rajzol a
mellemtől a hasamig. – A nyelvemmel is rajzolni akarok rád. Ki
akarom használni az időt.
Csakhogy nincs időnk!
El kell érned a járatot, hogy visszatérj Svédországba.
– Akkor használd ki az időt – mondom halkan, és lehunyom a
szemem. Érzem, hogy egy pillanatra elgondolkodik, aztán lassan
lenyalja rólam az édes finomságot.
A mellemről, a kulcscsontomról, a hasamról, a csípőmről és a
combom belső felszínéről.
Nyelvének minden érintésére megfeszülök. Olyan, mintha
tényleg lakmározna belőlem.

215
 A lábam között megáll, aztán széttárja a combomat.
– Most, hogy tiszta vagy, kicsit megint összekoszollak.
Kipattan a szemem.
Hátradobja a köntösét, és úgy közelít felém, mint egy kiéhezett
ragadozó.
Imádom nézni, ahogy kőkemény teste minden porcikája
megfeszül, amikor fölém tornyosul.
Mégis olyan könnyedén bánik velem, mint egy értékes
játékszerrel.
Ahogy belém jön, sóhajt, aztán nyög, miközben alaposan a
magáévá tesz.
Bőrünk összeér, verejtéke rám csöppen, és olyan keményen tolja
belém magát, hogy ő maga is megremeg.
Forog velem a világ, szédülök, alig látok, és már azt sem tudom,
merre vagyok arccal, miközben a csúcsra juttat.
Itt a…
Ahogy a hatalmába kerít az orgazmus, az érzelmeim is viharként
kezdenek tombolni.
Itt a vége.
Lehunyom a szemem, és próbálom visszatartani a könnyeimet.
Szörnyű volt, hogy elsírtam magam, amikor a szüléimről meséltem.
Nem akarom megismételni, főleg nem szex közben.
Csakhogy akkorára nő a gombóc a torkomban, hogy
önkéntelenül felsóhajtok. Nem tudom, Viktornak feltűnt-e. Ő is
elélvez, és közben mocskos szavakat ordít. Imádom hallani.
– Maggie! – suttogja ezután, és megcsókol.
– Maggie! Én… – szünetet tart, és akkorát sóhajt, hogy
visszhangzik a szoba. – Ez…
Átkarol, és erősen maga felé húz.
Úgy tűnik, mintha megállna az idő.
Kihűl a verejtékünk.
Valaki hangos csobbanással a medencébe ugrik.
Örökre itt akarok maradni.
– Maggie! – suttogja ismét. – Ne haragudj, de mennem kell.
Muszáj elindulnunk.

216
 – Persze – bólintok.
Itt az örökre sem lenne elég.
Kirángatom magam az ágyból. Nincs értelme sminkelni, amikor
tudom, hogy sírni fogok. Ugyanazt veszem fel, amit tegnap,
megmosom a fogam, fújok magamra egy kis dezodort, összefogom a
hajam, és készen állok az indulásra.
Még egy utolsó pillantást vetek a szobára, és rájövök, mennyit
változtam. A nő, aki csütörtök este belépett ide, ideges volt.
Vasárnap reggel ugyanabban a testben egy egészen más nő távozik a
szállodából.
A kocsirendező átadja Viktornak az autót, mely csak úgy
szikrázik a napfényben. Teszünk néhány kanyart, míg sikerül
beállítani az útvonaltervezőt, aztán rátalálunk a helyes útra, és irány
a repülőtér.
Érezni a feszültséget, az aggodalmat és a szomorúságot, mely
körülvesz minket. Még beszélni sincs kedvem. Félek, hogy rosszkor
mondok rosszat, ami csak nehezebbé teszi az elválást.
Annak ellenére, amiket Viktor a fülembe súgott ma reggel, és
annak ellenére, hogy azt mondta, nehéz lesz elválnia tőlem,
kizártnak tartom, hogy azt érezze, amit én. Még magam is
meglepődöm a saját érzéseimen. Alapvetően racionális ember
vagyok.
Logikusan gondolkodom. Azok után, ami történt velem, már
elég cinikusan állok az élet dolgaihoz. Inkább a negatív dolgokat
látom, mint a pozitívakat.
Nem hiszek abban, hogy létezik szerelem első látásra, nem
hiszek a lelki társ dologban, ahogy a holtomiglan-holtodiglanban
sem.
De Viktor… mellette újjászülettem. Mintha minden eddigi
keserűségem odalenne, és ragyognék. Segített rájönni, ki vagyok
valójában.
Talán nincs is logika a szerelemben.
Csak engednünk kell neki, amikor érezzük a jelenlétét.
Talán hinni kell benne.

217
 Papírforma szerint alig ismerem ezt az embert, ezért nem kéne
beleszeretnem.
Én mégis így teszek. A szívem tudja. Én is tudom. Hiába
próbálom magam megjátszani és bemesélni magamnak, hogy ez
lehetetlen, a helyzet akkor sem fog változni.
Ránézek. Keze a kormányon, ingujja feltűrve, ezért látszik,
milyen napbarnított a bőre. Napszemüveget visel. Haja kissé kócos a
nyitott ablakon befújó szél miatt. Az utat figyeli, miközben az alsó
ajkát harapdálja.
Aztán hirtelen rám néz.
– Mentális fényképet lősz?
Bólintok, és megköszörülöm a torkomat.
– Figyelj! Most akkor Uberrel megyek vissza Tehachapiba vagy
minibusszal?
– Uberrel? – kérdezi összevont szemöldökkel.
– Tudod, a taxi.
– Tudom, mi az. Miért mennél azzal?
– Mert azt mondtad, intézted a hazautamat. De tőlem távolsági
busz is lehet.
Elmosolyodik.
– Maggie! Miss America. Min sota lilla persika.
– Mi az?
– Visszaviszed a kocsit.
Ránézek, és pislogok.
– Tessék?
– Az autó – mondja, és a műszerfalra csap – a tiéd.
– Tessék?
Kizárt.
Ez teljességgel kizárt.
– Szerinted mit csináljak vele?
Vállat vonok, és próbálok szavakat találni, de nem megy.
– Nem tudom? Mondjuk, eladod.
– Nincs szükségem a pénzre. Neked viszont jól jöhet még egy
kocsi. Ha nem tetszik, eladod. És megtartod a pénzt. De azért
kérdezd meg Pike-ot, hogy tudd, mennyit ér a verda.

218
 – Viktor! Nem fogadhatom el ezt az autót.
– Márpedig ez ajándék, és azt akarom, hogy a tiéd legyen.
Örülnék, ha elfogadnád.
– Én… Nem tudom, Viktor.
Az ő autója. Az ő csodás, varázslatos kocsija. Nem fogadhatom
el. Otthon amúgy is hülyén néznének rám, ha egy ilyennel
száguldoznék.
– Add el! Tudom, mi jár a fejedben. Add el, és boldog lesz a
családod. Lesz pénz a megélhetésetekre, a gyerekek taníttatására, és
megcsináltatni azt a nyavalyás vécét. Megérdemlitek. Mindannyian.
– Ez túlzás, Viktor.
– Nem – vágja rá kategorikusan. – Egyáltalán nem az. Sőt!
Szerintem messze nem elég, de ez a legtöbb, amit tehetek anélkül,
hogy… Kérlek, Maggie! – sóhajt.
Összeszorítom az ajkam, és gombóc nő a torkomban. Ismét
előtör a büszkeségem, és próbálom felfogni, amit mondott.
– Biztos vagy benne?
– Mindig többet, sose kevesebbet.
Jó ég!
– Hihetetlen vagy – suttogom. – Kimondhatatlanul szerencsés
vagyok, hogy találkoztam veled. Bárkire rányithattam volna a
szállodában munka közben, de én a te szobádba mentem.
– Akármelyik szobalány rám nyithatott volna. Én is boldog
vagyok, hogy te jöttél, és nem Juanita.
Elnevetem magam.
– Viccelek – mondja gyorsan. – Bár talán nem ez a
legalkalmasabb pillanat.
– Nevetni mindig jó.
Ettől függetlenül igaza van. Minél közelebb érünk a reptérhez,
annál kevésbé tudok viccelődni.
Leparkolja a kocsit, kiveszi a bőröndjét, és a tenyerembe
nyomja a kocsikulcsot.
– A tiéd.

219
 Megmarkolom a kulcsot, és úgy érzem, lassan ereklyetartó
leszek. Viktor, a jávorszarvas és a kocsija. A Splash Mountainon
készült képről nem beszélve. És a levendula. Sok-sok levendula.
Követem a terminálhoz, és aggódva figyelem, ahogy előveszi a
jegyét, leteszi a csomagját, és minden másodperccel kevesebb
marad.
Miért ilyen kegyetlen az idő?
Miért nem lehet csak úgy megállítani, és megmaradni a
pillanatban?
Ahogy a biztonsági részhez érünk, az maga a pokol. Mintha
elítéltek volna.
Nem olyan szörnyű, csak te vagy túl érzékeny – magyarázom
magamnak.
De most nem tudok racionális lenni.
Megállunk a biztonsági alkalmazott előtt, aki átvilágítja a jegyet,
és tudom, hogy nekem innen már nincs tovább.
– Nos – mondja Viktor, és megfogja a kezem.
A fejemet csóválom, mert számomra még nincs vége. Nem
végződhet így.
– Ennyi.
Megszorítja a kezem, és olyan igéző tekintettel néz rám, hogy
alig tudom magam megtartani. Mintha nem tudnék megállni a két
lábamon.
– Jó hazautat neked – mondom elcsukló hangon.
– Maggie! – suttogja, és végigsimít az ajkamon. Szép, mélykék
szemével a szemembe néz, és olyan melegség árad a tekintetéből,
hogy végképp ellágyulok. Ennek az embernek a lelke is maga a
csoda.
– Gyere velem!
Istenem!
Meghasad a szívem.
– Viktor!
– Velem jöhetnél – mondja, és nagyot nyel. Látom, milyen
eltökélt. – Velem jöhetnél. Svédországba. Együtt lehetnénk. Csak
egy hetet. Megtehetnéd. Megtehetnénk.

220
 Nem.
– Könyörgöm, ne kérj tőlem ilyet – rimánkodom, és alig látok a
könnyeimtől.
Mert attól tartok, hogy ha tovább folytatja a győzködést, a végén
igent mondok. Ezért a férfiért képes lennék mindent sutba vágni,
csak hogy vele legyek. Még ha rövid időre is.
– Nem akarok elmenni. Nem tudok elbúcsúzni. Nem állok rá
készen.
– Kérlek, Viktor – kezdem sírva.
A szemem láttára omlik össze.
Aztán magához szorít, és átölel. Csak az erejének köszönhetem,
hogy nem zuhanok össze a szó lelki és fizikai értelmében.
– Visszajövök érted – mondja, és megpuszilja a fejem búbját. –
És nem fogsz tudni megállítani.
Aztán elenged, hátralép, én pedig kis híján térdre rogyok.
Nem kapok levegőt.
Nem érzem a szívverésemet.
Nem érzek mást, csak a mérhetetlen űrt, amit Viktor maga után
hagyott.
– Visszajövök érted – ismétli, és megfeszül az állkapcsa. Még
akkor is engem néz, amikor odaadja a jegyét a pultnál.
Aztán megfordul, továbbmegy, és végleg szem elől tévesztem.
Elmegy.
Elment.

221
 MÁSODIK RÉSZ
HAT HÓNAPPAL KÉSŐBB

222
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Viktor

Stockholm

– Még egy kérdés, felség – szól az újságírónő. Ahogy ránézek,

látom, milyen erős a sminkje, és ahogy halványan elhúzza a száját,
tudom, hogy nem fog tetszeni, amit kérdezni akar. Mindig a végére
tartogatják az efféle kérdéseket, így ha az interjúalany nem úgy
válaszol, ahogy szeretnék, csak egyszerűen kivágják azt a részt.
Már hozzászoktam. Mióta visszatértem, nyakig merültem a
trónörökösi feladatokba, ami azt jelenti, hogy megszámlálhatatlan
mennyiségű interjút kellett adnom. Mindezt azért, hogy az országom
és a világ elfogadjon. Puszta formalitás az egész. Látniuk kell, hogy
méltó utóda leszek a bátyámnak, és nyugodtan bízhatnak bennem.
Kérdés, hogy sikerül-e megnyernem a közvéleményt. Anyám szerint
igen, apám szerint nem. A drága jó Freddie pedig diplomatikusan
nem mond semmit.
Nem könnyű, de úgy érzem, felnőttem a feladathoz.
Alkalmazkodtam a munkarendhez, és az új életemhez. Nagyrészt
megtanultam, hogyan védjem a magánéletemet, és hogyan kezeljem
a lesifotósokat, akik egyre több figyelmet szentelnek nekem. A svéd
újságírókkal és a fotósokkal nincs különösebb gond. Lassan az
223
összesnek tudom a nevét. A svédek alapvetően elég zárkózottak, és
ez a sajtóra is vonatkozik.
A britek viszont idegesítőek. Szó szerint odébb lökik a
járókelőket, és még a szemeteskukát is képesek felborítani, hogy
minél jobb képet lőjenek az emberről. Ráadásul mindig ugyanazokat
a kérdéseket teszik fel. Csak néhány példa:
– Igaz, hogy a bátyja sátánista volt, és feláldozták?
Vagy: – Igaz, hogy homoszexuális volt?
Vagy: – Igaz, hogy összeszűrte a levet az inasával?
És: – Egyes híresztelések szerint készültek szexuális tartalmú
felvételek, melyeken…
Fogalmam sincs, milyen felvételre gondolnak, de gyanítom,
hogy inas is szerepel benne.
Bármilyen szörnyű volt otthagyni Kaliforniát és Maggie-t,
anyámnak és dr. Bonakovnak igaza volt, amikor azt javasolták, hogy
utazzak el, mert jót tesz a levegőváltozás. Egész más ember lettem,
miután hazatértem. Nem tudom, a szabadságnak, a névtelenségnek
vagy Maggie-nek köszönhető-e a változás, de az biztos, hogy jó
hatással volt rám.
Most viccelek?
Persze hogy Maggie-nek köszönhetek mindent.
– Mi lenne a kérdés? – fordulok az újságírónő felé, aki
történetesen brit. Vesz a brit tévécsatorna, de szerencsére nem
vagyok élő adásban.
A nő felölti a legszebb bájmosolyát, és nekem szegezi a kérdést.
– Amikor Malmőben megnyitotta az Iskolaigazgatók Fórumát, a
riporter megkérdezte, hogy megtalálta-e az igazit. Mire ön azt
felelte, igen, egyszer. Ezt kifejtené bővebben? Ki az a titokzatos
illető, és mi történt?
Mosolyt erőltetek az arcomra, és akaratlanul is hümmögni
kezdek. Emlékszem, hogy ezt mondtam, csak nem tudom, miért.
Valahogy kibukott belőlem. Fél éve kérdezték, és eddig mindig
kitértem az efféle kérdések elől. De akkor egyszer mégis
válaszoltam. Még az a szerencse, hogy nem mondtam többet.
Most persze annak a fél mondatnak iszom a levét.

224
 – Nincs mit kifejteni – válaszolom, és rögtön megbánom, mert
inkább azt kellett volna mondanom, hogy „nem jelentett semmit”,
vagy „ez magánügy, és nem tartozik a nyilvánosságra”.
A nő lelkesen bólogat.
– Azért csak tud róla valamit mondani. Ki az a titokzatos hölgy?
Vagy férfi?
Próbálok nem fintorogni.
– A hölggyel… életemben egyszer találkoztam. Ennyi. Erről
tényleg nincs mit beszélni a továbbiakban.
– Nemsokára itt a karácsony. Kivel tölti az ünnepeket?
Lesújtó pillantást vetek rá.
– Senkivel – válaszolom a lehető legudvariasabban.
Az újságírónő úgy tűnik, nem veszi a lapot.
– Felség! Ön az egyik legkapósabb férfi a világon. Ráadásul
igen jóképű. Gondolom, ennek ön is tudatában van.
Összevonom a szemöldökömet, és bárgyú mosolyt erőltetek az
arcomra.
– Őszintén szólva, nem sokat gondolkodom ezen.
– Mármint a külsején, vagy azon, hogy egyedülálló?
– Egyiken sem.
A producerre nézek, aztán Freddie-re, aki végigülte az egészet.
– Végeztünk, ugye? – kérdezem.
– Persze – vágja rá a producer, Freddie pedig bólogat.
– Jó ég! – mondom Freddie-nek, miután otthagyjuk a stábot.
Ahogy beszállunk az autóba, az ablakon keresztül látom a
folyamatosan villogó fényképezőgépeket.
– Tudta, hogy az újságíró fel fogja tenni ezt a kérdést?
Freddie csóválja a fejét.
– Nem, uram. Nem tudtam.
A sofőr elindul, így magunk mögött hagyjuk a harsogó
riporterek hadát. Hátrafordulok, és a kocsi hátsó ablakából
visszanézek rájuk.
– Én is meg akartam kérdezni, uram – kezdi Freddie.
Mostanában egyre gyakrabban szólít így. – Miféle hölgyről beszélt?

225
 Ránézek. Ő visszanéz a szemüvegén keresztül, és egy csepp
megbánást sem látok rajta, pedig személyes kérdést tett fel.
– Amikor Amerikában voltam, találkoztam valakivel –
válaszolom.
Őszintén szólva jólesik megosztani, mert eddig senkinek nem
beszéltem Maggie-ről, Magnus herceget leszámítva.
– Tudtam! – vágja rá kategorikusan, aztán visszatér az iPad-
jéhez.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezem, és fészkelődni kezdek az
ülésen.
Mégis honnan tudta?
– Elolvasta a leveleimet?
– A leveleit, uram? – ismétli.
Amikor visszatértem Stockholmba, úgy rám szakadt a sok
teendő, hogy alig volt időm Maggie-vel beszélni. Amikor végre
sikerült rá időt szakítanom, az időeltolódás okozott gondot. Sokat
írtunk egymásnak, de volt egy gyanúm, hogy az e-mailjeim mégsem
maradnak annyira titokban, mint szeretném. Attól féltem, hogy
valaki esetleg feltöri a fiókomat. Sok ilyen történetet hallani, ezért
nekem is szöget ütött a fejemben.
Úgyhogy elkezdtem Maggie-nek kézzel írott leveleket írni.
Mondtam, hogy ne írjon vissza, mert biztos lesz, aki rájön, ezért
sms-ben osztotta meg velem az érzéseit.
Kicsit késleltetett volt a kommunikáció kettőnk között, de
legalább megírhattam neki mindent, amit szerettem volna.
Érzéseknek nem voltam híján. Még magam is meglepődtem,
micsoda erővel törnek fel. Nagyon hiányzott – mi több, vágytam rá.
Sokat meséltem neki a munkámról, Alexről, a szüléimről, és
mindenről, amit meg kellett osszak, mert úgy éreztem, ő az egyetlen,
aki tényleg megért.
Mégis nehéz így a távolból kommunikálni. Tudom, hogy a táv-
kapcsolatok nagyon nehezen működnek. Bár nagy kérdés, hogy ami
kettőnk között történt, azt lehet-e komoly kapcsolatnak nevezni.
Ettől függetlenül úgy érzem, érdemes lenne érte küzdeni.
Csak még nem tudom, hogyan.

226
 – Milyen levelekről beszél? – kérdezi Freddie.
– Volt egy lány. Írtam neki leveleket.
– Mi a neve? – kérdezi kíváncsian.
– Maggie. Maggie Mayhem McPherson.
– Elnézést, hogy megkérdezem, de sztriptíztáncosnő?
Ránézek.
– Tudja, a neve… – mosolyog.
– Még véletlenül sem az. Bár ezzel a névvel, és amilyen életet
kapott a sorstól, akár sztriptíztáncos is lehetne. De nem az. Egyike a
legkeményebben dolgozó, legerősebb embereknek, akikkel
találkoztam.
– Még nem járt itt, ugye?
– Nem. Nem jöhet.
Nem akarok Maggie-ről beszélgetni Freddie-vel, de tudom,
hogy csak így érti meg, hogy Maggie nem akárki.
– Huszonhárom éves, és egy olyan városban lakik, amiről még
ön sem hallott. A szülei meghaltak, pontosabban megölték őket
nagyjából másfél éve, és Maggie lett az öt testvérének gyámja. Hogy
megéljen, szobalányként dolgozik egy szállodában.
– Hú! – mondja most az egyszer elismerően Freddie.
– Én is így gondolom. Ezzel nyert meg magának. Nagyon…
lenyűgözött.
– Nem is a külseje fogta meg? Pedig lefogadom, hogy vonzó
hölgyről van szó.
Önkéntelenül is vigyorogni kezdek, ezért gyorsan másfelé
nézek.
– Kétségkívül nagyon szép.
– Hát persze.
– De minél többet beszélgettünk, annál jobban megismertem…
sok szempontból. Ezután jöttem rá, hogy sok bennünk a közös.
– Nagyon sajnálom, hogy nem találkozhatok vele.
– Az – sóhajtok, és kibámulok az ablakon.
Ha Maggie itt lenne, vajon tetszene neki Stockholm? Sötét van,
és mára havat ígértek. Annak ellenére, hogy november vége van,

227
vagyis hivatalosan ősz, télbe illik ez a hideg. Svédország és
Kalifornia ég és föld.
Mire a palotához érünk, hullafáradt leszek. Felcaplatok a
harmadik szinten lévő hálószobámba, hogy végre lefeküdjek.
Teljesen más itt lakni, mint a rezidencián. Az utóbbit annak ellenére,
hogy szintén hatalmas volt, nagyon bensőségesnek és otthonosnak
éreztem. Freddie-nek volt egy saját lakrésze az alsó szinten, ahogy a
testőröknek és az inasomnak, Bodinak is.
De amíg Amerikában voltam, a szüleim úgy döntöttek, hogy
átköltöztetnek, csak épp elfelejtettek róla tájékoztatni. Elég nagy
sokk, amikor az ember hullafáradtan megérkezik, az időeltolódás
miatt még másnap sincs magánál, összetört a szíve, és rájön, hogy
már az otthona sem a régi, mert minden holmiját máshová
költöztették.
Tudom, hogy a Haga palotában laknak a svéd királyok és
családjaik, de mivel sem Alexnek, sem nekem nincs családunk,
lakhattunk a rezidencián. Lehet, hogy ez a költöztetés finom utalás
volt arra, hogy ideje családot alapítanom – talán ez járt az újságírónő
és Freddie fejében is –, vagy azok után, ami Alexszel történt,
szemmel akarnak tartani, és úgy gondolták, hogy itt jobb helyen
leszek.
Csakhogy nekem túl nagy és hivatalos ez a létesítmény. Szobák
egymás után. Szakácsoké, házvezetőké, inasoké, Freddie-é és Bodié,
a testőröké, és így tovább. Olyan, mintha egyre csak nőne a palota
alapterülete, és a bútorok is egyre nagyobbak lennének. Nagyon
személytelen, és annak ellenére, hogy a fővároshoz tartozik, olyan,
mintha egy külvárosi parkban lenne.
Ez a másik dolog, amivel képtelen vagyok megbarátkozni.
Előtte azt csináltam, amit akartam, és senkit nem érdekelt. Nem
mintha sokszor hagytam volna el a rezidenciát, de imádtam, hogy
ezt szabadon tehetem. Ennek mostantól vége. Nem hagyhatom el
anélkül a palotát, hogy valaki ne kísérne, ráadásul megduplázódott a
testőreim és a titkosrendőrök száma is.

228
 Tudom, önző dolognak tűnik, hogy a szabadságomat siratom,
holott a fivéremet kéne. Az ő hiánya örök teher marad. Ahogy
másoknak is.
Még csak nyolc hónapja, hogy elhunyt.
Általában elég elfoglalt vagyok ahhoz, hogy gyászoljak. Aztán
arra gondolok, hogy talán sikerült túllépnem a gyászon, és kezdek
rendbe jönni. Utána eszembe jut, hogy ma még nem gondoltam
Alexre. Vagy: „Gondoltam rá, de már nem érint olyan mélyen a
halála.”
Aztán úgy érzem, hogy végre sikerül magam kirángatni ebből az
ördögi körből, ugyanakkor lelkifurdalásom van, amiért nem
gondolok rá.
Ebből nincs igazán kiút.
Egyik nap aránylag jobban érzem magam, a másik nap viszont
alkoholra és gyógyszerre van szükségem, hogy aludni tudjak.
Hiányzik Maggie.
Hogyan lehetséges, hogy csak egy hetet töltöttem vele, mégis
úgy érzem, mintha ezer éve ismerném?
Csak háromszor bújtam vele ágyba, mégis olyan, mintha együtt
töltöttünk volna minden éjszakát.
Mellette miért éreztem magam sokkal boldogabbnak, mint eddig
bármikor az életem során?
Éjszakánként mindig elfog a bánat, amikor eszembe jut, mi
mindent csinálhattunk volna még, ha több időnk marad. Bárcsak
erősebben győzködtem volna, hogy jöjjön Stockholmba! Bárcsak
kezdettől fogva terveztem volna, hogy elhívom, és nem csak a
reptéren állok elő az ötlettel!
Ésszel tudom, hogy ez nem így működik.
A szerelem nem így működik.
Ezt nem lehet előre tervezni.
A szerelem ott talál magának helyet, ahol akar.
Nem mi választjuk.
Egyszerűen megtörténik.
Mint a baleset.
Megtörténik anélkül, hogy akarnánk vagy terveznénk.

229
 Velem is így történt, és sok időbe telt, míg képes voltam tisz-l
ázni magamban a vele kapcsolatos érzéseimet. Nem hittem, hogy
lehet így érezni. Sok mindent nem hittem, míg nem találkoztam
Maggie-vel.
Aztán nem akartam belső harcot vívni.
Feladtam.
Beadtam a derekam.
Elfogadtam.
És most itt vagyok. Magányosan, a palota legfelső szintjén.
Próbálok megküzdeni a démonjaimmal, és nem tudom, melyikkel
kezdjem. Csak annyit tudok teljesen biztosan, hogy szeretem
Maggie-t. Még mindig.
És erre nincs orvosság.
Töltök egy pohár italt, aztán még egyet, és leülök az
íróasztalhoz. Felkapom a tollat, és írni kezdek.

Legkedvesebb, édes, drága Maggie, Miss America, Margaret

Mayhem!

Először azt akartam írni, hogy min milla persika, de aztán úgy
döntöttem, hogy ez nem lenne helyénvaló. Most nem láthatom a
szépséges arcodat, ezért nem tudom, hogy azok a gyönyörű ajkaid
mosolyra nyílnak-e, vagy sem.
Hiányzol. Ahogy közeleg a tél, egyre sötétebb és hidegebb lesz,
én pedig folyton a napfényes Kaliforniáról, és a te csodás
nevetésedről álmodozom. Tudom, hogy nem vagyok humorista, de
amikor veled voltam, igyekeztelek minél többször felvidítani. Ez volt
számomra a legnagyobb kihívás. Amikor mosolyogtál vagy nevettél,
rögtön melegség járta át a szívemet.
Még a napot is szebbnek láttam az égen. Megtaláltam benned
az angyalt, ahogy az ördögöt is. Érdekes keverék, de ha
belegondolsz, minden jó emberben van mind a kettőből. Mintha
elmennél egy buliba, ahol az emberek egyik felének szárnya, a
másik felének szarva van, és te azon gondolkodsz, milyen jó lenne
valakin mindkettőt látni.

230
 Ne haragudj, a fenti gondolatmenetnek nem volt sok értelme.
Brandyt iszom, és pocsék napom volt.
Még soha nem éreztem magam olyan egyedül, mint most.
Ezt muszáj volt leírnom.
Szívesen beszélnék az emberekkel Alexről, de nem tudok.
Rólad is szívesen mesélnék, de nem tudok.
Te voltál az egyetlen, aki tényleg megért.
Szerintem fogalmad sincs, mennyi jót tettél velem.
És nem tudom, lesz-e.
Nem elég a szó.
Meg kéne mutatnom.
Bárcsak ide jöhetnél! Megszeretnéd a pácolt heringet.
Itt minden olyan unalmas.
A maga tökéletességében.
Hercegnek lenni a világ legunalmasabb dolga.
Bár, ez nem teljesen igaz.
Talán Viktornak lenni unalmas.
Sokszor ideképzellek, amikor estélyre, bálba vagy hivatalos
helyre kell mennem. Úgy teszek, mintha kísértet lennél, akit csak én
látok. Szinte hallom a hangod, ahogy megjegyzést teszel az
emberek öltözékére. Tudom, hogy gyönyörű lennél báli ruhában, és
ha mások is látnának, azt mondanák, hogy enyém a főnyeremény.
Szerencsés vagyok, hogy megismerhettelek.
Veled lehettem.
És nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennek egyszer és
mindenkorra vége.
Mondtam, hogy visszamegyek érted.
Remélem, nem kérdezed, miért nem tettem.
Ezt én magam sem tudom.
Most megyek, és iszom még egy pohárral.

Alltid mer, aldrig mindre.

(Mindig többet, sose kevesebbet.)

Viktor
(A jávorszarvas)
231
 (Mr. Johan Andersson)
(Mr. Sverige)
(A svéd jogosítvány)
(A szexisten)
Esküszöm, az utóbbit is mondtad.

Összehajtom a papírt, kiveszek egy borítékot az asztalfiókból, és

belecsúsztatom a levelet. Aztán iszom.

Egy héttel később Magnus jön látogatóba.

Nem volt időm készülni.
Amikor Magnus herceg, Norvégia trónörököse megjelenik
Stockholmban, általában előre megtervezem a programot. Ő nem az
a fajta fickó, aki elücsörög a dolgozószobában, és konyakot vagy
pálinkát szürcsöl a kandalló mellett.
Én is szívesen vagyok a palota falain kívül, de Magnustól ez
egyenesen elvárás. Ahogy ő mondja, nála ez a protokoll.
Most is nálam fog lakni, mint eddig. A sofőr idehozza őt a
reptérről, és kiteszi a palota bejáratánál.
Amikor lemegyek a lépcsőn, hogy üdvözöljem, egyik kezében
egy üveg pálinkát tart, a másikkal pedig átkarolja Bodit, az
inasomat.
– Viktor! – ordítja. – Hát itt vagy!
Megállok a lépcső alján, és próbálom kitalálni, hogy részeg-e,
vagy sem. Oslóból gyorsan ideér repülővel, úgyhogy gondolom, az
itteni Duty Free-ben vette az italt. Svédországban sokkal olcsóbb,
mint Norvégiában. Na nem mintha a norvég trónörökösnek
számítana a pénz.
– Mennyit ittál? – kérdezem.
Vállat von.
– Nem eleget. Te haver! Nálatok Svédországban minden inas
olyan frusztrált. Szerintem jót tenne az öregfiúnak egy kis kefélés.
A vicc az, hogy Bodi egyáltalán nem öreg, ráadásul nem is
frusztrált. Negyvenöt éves, vörös hajú, és kiválóan helyreteszi az

232
embereket. Úgy értem, nem fél bevetni a testi erejét, ha szükséges.
Ezzel rögtön levezeti a feszültségét is, ha szükséges.
Esküszöm, Bodi arca olyan vörössé vált, mint a haja, ezért
gyorsan közbelépek.
– Majd én megoldom, köszönöm – mondom, mire Bodi biccent,
aztán jelentőségteljes pillantást vet Magnusra, és távozik.
– Most azért ilyen mérges, mert elvertünk titeket a hegyen?
Ezalatt a nemzetközi síbajnokságot érti.
– Régen a seregben szolgált – magyarázom. – Ami azt jelenti,
hogy alaposan helyre tette az olyan részeg seggfejeket, mint te.
– Nem vagyok részeg – sóhajt. – És ne felejtsd el, hogy te is
voltál katona.
– Ezért én is tudom, hogy kell bánni a részegekkel.
– Hallottam, mi történt – mondja vigyorogva.
– Mit? – kérdezem összeráncolt homlokkal.
Rosszat sejtek.
– Tudod, a madarak csiripelték. Nem is mondtad, hogy azért
küldtek Amerikába, mert behúztál a testőrödnek.
Na igen. Szegény Gustav.
– Mindenkinek lehet rossz napja – mondom kényszeredetten.
– Van, akinek több is. Na jó, hadd helyezzem magam
kényelembe!
Ezzel végigsimít a bőröndjén.
– Louis Vuitton? – kérdezem, és próbálok nem röhögni. – Mióta
hordasz dizájner cuccokat? Te általában. Nos…
– Általában nem adok az ilyesmire.
Felkapja a bőröndöt, és elindul a második szintre.
– A lánynak, akivel kavarok, részesedése van a vállalatnál. Vagy
a családjának, nem tudom. Hosszú történet, de a lényeg, hogy a csaj
nagyon dögös. Az ingyen bőrönd pedig csak hab volt a tortán.
Egy pillanatra megáll.
– Ugyanaz a szoba, mint múltkor? – kérdezi. – Azt hittem, mire
legközelebb jövök, lesz lift a kecóban, de te pocsék herceg vagy.
Semmi extra, semmi nagyzolás.

233
 Megyek utána a lépcsőn és felajánlom, hogy segítek, de Magnus
elég méretes, hogy megoldja egyedül. Valamivel alacsonyabb
nálam, de az extrém sportokhoz pont megfelelő a magassága.
Belép a vendégszobába. Egyik kezével az ágyra hajítja a
bőröndjét, a másikkal még mindig a pálinkás üveget szorongatja.
Aztán kifésüli a haját az arcából, és felém nyújtja az üveget.
– Skäl, Viktor! – mondja, és szuggerál, hogy igyák az üvegből.
Úgy teszek.
Jó rég nem ittam pálinkát. Ahogy belekortyolok, rögtön bevillan
az első randi Maggie-vel.
A kurva életbe!
Nincs nap, hogy ne gondolnék rá.
– Mi az? – kérdezi összevont szemöldökkel Magnus, aztán
elveszi az üveget, mintha megsértődött volna az arckifejezésem
láttán.
– Semmi.
A fejét csóválja, aztán iszik az üvegből.
– Pocsékul hazudsz, Viktor.
– Tessék?
– Ez a második alkalom, hogy találkozunk, mióta visszajöttél
Amerikából, és még mindig olyan savanyú képet vágsz.
Széthúzom a szám két oldalát, mintha mosolyognék.
– Most jobb?
– Nem.
Sóhajt, aztán végigméri a szobát, és a túldíszített, aranykeretes
ágyra mutat.
– Jó ég! Olyan, mint egy rossz szappanopera-dekoráció. Hol van
itt a skandináv báj?
– Itt ne keress bájt. És ne felejtsd el, hogy a svéd királyi család
tagjai mind Franciaországból származnak.
– Az anyaszomorítók. Amúgy mik a terveid? Ha nincs benne
punci, akkor nagyon csalódott leszek.
– Jaj, de nyers itt valaki. Anyád nem tanított jó modorra?
– Dehogynem. És ez lett belőle. Nyers, mint a fene. Isten óvja a
Nyers Királynőt!

234
 Odamegy a bőröndjéhez, kinyitja, és elővesz egy inget.
– Menjünk!
– Hová?
– Hová? Már látom, hogy nem terveztél semmit, úgyhogy irány
egy klub, és felszedünk pár jó bigét.
– Tudod, hogy nem tehetünk ilyet.
– Látom, nem ismered a megfelelő klubokat.
Valóban nem. Bár még csak vacsoraidő, fekete inget és farmert
veszek fel, ami kifejezetten klubba illő. Fogunk egy limuzint, és
irány a belváros.
– Biztos vagy benne? – kérdezem.
– Persze – sóhajt. – Van egy hátsó bejárat, amit ezerszer
használtam már.
– Gondoltam.
Rám vigyorog.
– Amúgy soha nem vagyunk egyedül – teszi hozzá. –
Folyamatosan a nyomunkban vannak a testőrök. Úgyhogy minket
nem lehet csak úgy megközelíteni. A vége tuti az lesz, hogy lezárják
nekünk a hely egy részét, úgyhogy felszedhetünk néhány dögös
csajt, aztán már csak a pezsgő kell, és ennyi.
Igaza van. Jobban ismeri Stockholm éjszakai életét, mint én. Ha
valaki tényleg a „nincs tehén a jégen” filozófia szerint él, az
Magnus. Ő aztán semmin nem izgatja magát.
Betérünk a klubba, ahol dübörög a zene, és érezni a fűszagot.
Miután a testőrök ideiglenesen elkobozzák a körülöttünk lévők
telefonját, komolyra fordítjuk a szót.
Már amennyire komoly lehet azok után, hogy Magnus fogott
magának egy magas, szőke csajt, nekem pedig egy formás, barna
hajút.
Miközben a lányok egymással beszélgetnek, pezsgőt kortyolnak,
és kacér pillantásokkal illetnek minket, Magnus felém fordul.
– Túl kell jutnod rajta. Ma kezded. Enyém Betty, a tiéd
Veronica.
– Rajta? – ismétlem, és próbálok időt nyerni, mert tudom, hogy
Maggie-ről beszél.

235
 – Igen. Rajta. A csajon. Kaliforniából. Aki miatt felhívtál, de
azóta nem beszéltél róla.
– Miért gondolod, hogy még nem jutottam túl rajta? Csak annyit
mondtam, hogy nem szeretek hazudni.
– Nem – nevet. – Nem, nem, nem. Én mondtam neked, hogy
rosszul kéne érezned magad, amiért hazudsz a kiléteddel
kapcsolatban. Amúgy mi lett a cikkel?
– Nem írta meg.
– Vagy úgy.
– Meginterjúvolt… aztán… komolyra fordult a dolog. És nem
került rá sor.
– Szerencséd van.
– Nem bántam volna – teszem hozzá. – Sok pénzt hozott volna
neki a konyhára. Megoldotta volna a gondját. Így viszont a kocsim
lett az övé, és…
– És ezzel segítettél. Még mindig foglalkozol vele?
Ránézek, és látom, hogy most az egyszer őszinte az érdeklődése.
– Igen. Bár tudom, hogy a saját lábán is megáll.
– Persze hogy megállnak a saját lábukon – mondja, és a két
csacsogó lány felé biccent, akik egyre hangosabban nevetgélnek. –
Ezeket kivéve. De a legtöbb nő igen. Ha még mindig gondolsz a
csajra, és érdekel, hogy mi van vele, az jelent valamit, barátom.
– Mármint, hogy ősember üzemmódba kapcsoltam?
Sóhajtok, és a pezsgőspoharat kocogtatom. Azt kívánom,
bárcsak ne lennék itt. Magnus folyamatosan telebeszéli a fejemet.
– Bármit jelentsen a dolog, ő odaát van, én pedig itt.
– Akkor hívd meg. Tolja a seggét a palotádba. Vagy te dugod a
királyi palotádat a seggébe?
– Próbáltam meghívni.
– Próbálkozz keményebben.
Ennek az embernek fogalma sincs a dolgokról.
– Nem olyan egyszerű. Nem pattanhat fel úgy az első gépre,
hogy idejöjjön, amikor csettintek.
– Olyan egyszerű, amilyenné teszed. Úgyhogy könnyítsd meg a
saját dolgodat.

236
 – Nem tudom, akar-e velem beszélni egyáltalán. Nem igazán
kaptam tőle választ az elküldött leveleimre.
Pislog, aztán összevonja a szemöldökét.
– Te levelet írsz neki?
– Igen.
– Mintha a tizenhatodik században lennél?
– Igen.
– És csodálkozol, amiért még nem kaptál választ?
– Igen – válaszolom, bár nem tudom, mire akar kilyukadni.
– Te idiótább vagy, mint gondoltam, Viktor. Mamlasz
jávorszarvas.
– Tessék?
Kinyújtja a karját, mire a pezsgő egy része kiömlik.
– Láttad a Szerelmünk lapjai című filmet? Vagy bármilyen
filmet, ahol valaki szerelmes levelet ír valakinek, de azok a levelek
soha nem érkeznek meg a címzetthez? Hülyeség az egész.
Előrehajol, és megkocogtatja az újdonsült nője vállát.
– Láttad a Szerelmünk lapjait?
– Jaj, imádom azt a filmet! – válaszolja izgatottan a lány.
– Pocsék szar volt – jelenti ki Magnus, aztán legurítja a maradék
italt, és megtörli a száját az ingujjával. Üres poharával rám mutat.
– Ez a fickó itt most újra akarja játszani az egyik jelenetet.
– Ó! – mondja a csaj, és úgy néz rám, mint egy kiskutyára. –
Milyen édes!
– Egyáltalán nem az – mormolja Magnus. – Ultragáz.
Aztán megfogja a csajt, és teszi neki a szépet.
Óvatosan a másik lányra pillantok, mert tudom, hogy ő is
ugyanezt várja.
– Én is láttam a filmet – jelenti ki büszkén.
Bólintok, megiszom a pezsgőt, leteszem a poharat, és rácsapok a
vállára.
– Most mennem kell. Add át üdvözletem a kefélőbajnoknak.
Majd az ajtóban hagyom neki a kulcsot.

237
 Aztán a testőreim társaságában távozom a hátsó kijáraton, és
beszállok a limuzinba. Szólok a sofőrnek, hogy később jöjjön vissza
Magnusért.
Addig le kell foglalnom a repülőjegyet.

238
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Maggie

Tehachapi

Ha kilép az életünkből, akit szeretünk, hatalmas űr marad utána a

szívünkben. Gyakorlatilag minden szépet és jót magával visz.
Úgy érzem magam, mintha üres szoba lennék, ami visszhangzik
a szeretett ember hiányától.
Amikor visszatértem Tehachapiba, mindenki tátott szájjal nézte
Viktor ajándékát, a Mustangot. Aztán próbáltak kezdeni valamit a
keserűségemmel. Annette és Sam folyamatosan vigasztaltak.
Hagyták, hogy órákig sírjak, és ezredszer is végighallgatták az
elmélkedésemet azt illetően, hogy helyes volt-e Los Angelesbe
utaznom, vagy sem, és hiba volt-e, hogy nem mentem vele
Svédországba. Persze tudtam, hogy nem mehetek, de ez még nem
akadályoz meg abban, hogy tovább agyaljak az ellenkezőjén.
Pike azt mondta, őrült vagyok, ha azt hiszem, hogy
beleszerettem Viktorba. Még mindig nem tudják, hogy herceg. Csak
a jóképű, dúsgazdag külföldit látják benne – kivéve Callumot, aki
még mindig azt hiszi, hogy Viktor a svéd szakács. Azt gondolják,
hogy megbabonázott a pénz, és az esetleges ígéretei. Szentül hiszik,

239
hogy ez csak fellángolás volt mindkettőnk részéről, és egy nap majd
rájövök, hogy köze nem volt a szerelemhez.
Mégis hogy szerethetek bele valakibe egy hét után?
Tényleg nem tűnik reálisnak.
Ha úgy teszek, mintha nem így éreznék, ha megpróbálom
figyelmen kívül hagyni a fájdalmat és az iránta érzett szerelmet,
akkor valahol őt bántom.
Ezért úgy döntöttem, hogy inkább szenvedek az érzéseim miatt.
Egy idő után viszont nem volt szabad róla beszélnem. Ha csak
egy szóval is említettem, mindenki rögtön témát váltott. Még Sam,
akinek olyan sok drámáját végighallgattam… még ő is azt mondta,
hogy ideje túllépnem rajta. Hozzátette, hogy ez soha nem volt
szerelem, csak a testiség és a vágy vezérelt minket. Ettől függetlenül
szívásnak tartja, hogy vége, de hangsúlyozta, hogy a saját
érdekemben muszáj továbblépnem.
Mindenki úgy gondolta, simán túlteszem magam Viktoron, csak
idő kérdése.
Aztán azt mondták, túl kell magam tenni rajta.
De minél több idő telt el, annál többet gondoltam rá, és annál
jobban hiányzott. Egyre nagyobb űrt éreztem a szívemben. Még
csak meg sem próbáltam pótolni a hiányt, mert tudtam, hogy Viktor
az egyetlen megoldás a bánatomra.
Mondjuk nem teljesen kellett nélkülöznöm.
Kapcsolatban maradtunk.
Már másnap hallottam felőle, miután Stockholmba ért.
Azután a hétvége után a testem és a lelkem is gyötrődött, és ez
alaposan meglátszott rajtam. Amennyire kivirultam Viktor mellett,
annyira maga alá temetett a bánat, miután hazament.
Az első munkanapon egy kicsit elaludtam, és rohannom kellett,
hogy mindenkit elvigyek a suliba. A minibuszt használtam, mert
furcsa lett volna a Mustanggal közlekedni – bár imádtam vezetni.
Aztán a nap hátralévő részében igyekeztem összeszedni magam.
Tudtam, hogy nem vagyok a legjobb formában, Juanita többször
megjegyezte, hogy néhány szobában elfelejtettem párnahuzatot
cserélni.

240
 Amikor hazaértem, és elsétáltam a Mustang mellett, hallom,
hogy valami csörög a kesztyűtartóban.
Kicsit zavartan kinyitottam, és találtam benne egy iPhone-t.
Méghozzá egy vadiúj iPhone-t!
Ahogy megcsörrent, felvillant egy emlékeztető.
A felirat: Vedd fel! Rögtön beugrott az Alice Csodaországban,
amikor felkapja az ennivalót. Mi van, ha felveszem, és rögtön
Svédországban találom magam?
Felveszem.
– Szia! – mondja, és majd elolvadok a hangjától, holott csak egy
napja van távol. Az akcentusa, a bársonyos hangszíne… Most jövök
rá, hogy mennyire hiányzik ez is.
– Szia! – köszönök vissza, és hirtelen elönt a forróság. – Tudod,
hogy a kocsid kesztyűtartójában van a telefonod? Szándékosan
hagytad benne?
Türelmesen sóhajt.
– Mondtam, hogy kell neked egy új telefon.
– Viktor! Nem fogadhatom el a Mustangot és az új iPhone-t.
– Kérlek, ne feledkezz meg a jávorszarvasról sem!
– Azt elfogadhatom. Azután, amit műveltél vele, úgysem kell
másnak.
Megtörlöm a homlokom, és folytatom.
– Én… Miért teszel velem ennyi szépet és jót?
– Miért? – kérdezi meglepődve. – Szerinted miért? Mert te vagy
a mindenem, Maggie. Még most is úgy érzem, hogy nem tettem
érted eleget. És önző módon arra gondoltam, hogy így legalább
mindennap tudunk beszélni. Van egy jó telefontervem.
– Nincs késő?
– Nem tudtam aludni. Nem tudtam várni. Nem hívtalak
rosszkor?
Még soha nem beszéltem vele telefonon, ezért egy kicsit fura
érzés volt. Olyan, mintha most ismerkednénk.
De ahogy telt az idő, egyre nehezebb volt tartanunk a
kapcsolatot. Ahogy visszatért Stockholmba, új élet várt rá, rengeteg
kötelezettséggel. Nem könnyű, ha az ember hosszú szünet után

241
visszatér. Emiatt nyilván több volt rajta a nyomás, de ettől
függetlenül gyakran beszéltünk.
Aztán ritkultak a hívások. Az időeltolódás és a szigorú
munkarendje gátat szabtak a beszélgetésnek, ezért inkább sms-t
küldtünk egymásnak. Sokszor nyolc órába is beletelt, mire választ
kaptam, és vice versa.
Aztán jöttek a szerelmeslevelek.
Ezek szerint nem halt ki ez a műfaj.
Annak ellenére, hogy Viktor nem említette a szerelem szót,
minden sorából áradt az érzés. Esküszöm, szinte éreztem a
levendulaillatot a papíron.
Ez volt a kedvenc kapcsolattartási módom. Azt mondta, hogy ő
maga dobja be a levelet a postaládába. Mivel nem adta meg a feladó
címét, nem tudtam neki válaszolni. Szavai mindig a lelkemig
hatoltak.
Telefonon beszélni egész más. Gyorsabb és lényegre törőbb,
mint a levelezés.
Amikor levelet írt, látszott, hogy sok időt szán rá. Részletesen
leírta az érzéseit, és erre sem sajnálta az időt. Ahogy annak idején a
szexre sem. Mindenben olyan alapos volt. Ezért éreztem olyan
nagyon a törődését, és azt, hogy… imád.
De lassan, ahogy a nyárból ősz lett, és most, ahogy az ősz télre
vált, egyre kevesebb levelet kapok, én pedig félek rákérdezni, hogy
mi ennek az oka.
Van köztünk egy távolság, ami úgy tűnik, nagyobb, mint
Kalifornia és Svédország.
Egyre magányosabb vagyok.

– Sokat olvastam a svéd hercegedről – mondja Annette, miközben

rám kacsint a sör mögül.
Meglepődve nézek rá. Miután hazajöttem Los Angelesből,
elárultam neki, hogy Viktor nemcsak egy helyes pasas, hanem ő a
svéd trónörökös. A családomnak még nem mondtam, és talán nem is
fogom. Annette-et viszont beavattam. Úgy gondoltam, tartozom

242
neki ennyivel azok után, hogy vigyázott a többiekre, míg én
elutaztam.
A maga száraz, ironikus módján reagált, amit nagyra értékeltem.
Sokszor a cinizmus segít, hogy az ember észhez térjen.
Viktor hónapok óta nincs itt, én pedig minden erőmmel azon
vagyok, hogy senkivel ne beszéljek róla. Nem értem, miért hozta fel
hirtelen ezt a témát Annette.
Talán azért, mert megint abban a bárban vagyunk, ahol
találkoztunk vele. Annette közben Bakersfieldbe költözött, és kapott
egy jó állást. Elkezdett randizni, méghozzá egy háromgyerekes
családapával. Állítása szerint a fickó egy igazi bowlingkirály. Most
azért jött vissza a városba, hogy találkozzon az ügyvédjével, és
igyunk arra, hogy hivatalosan is elvált.
Nem is ünnepelhettünk volna máshol, mint itt.
– Olvastál? Mármint a királyi család történetéről?
– Nem. Inkább újságcikkeket és pletykalapokat nézegettem a
neten. Méghozzá svédet. Csak lefordítom a programmal. Mindenki
úgy hiszi, hogy viszonya van az inasával. Gondolom, az inas
ugyanazt jelenti a svédeknél, mint nálunk, tehát nem egy háziállattal
folytat viszonyt.
– Háziállattal?
– Mindenütt ott van, szívem. A sajtó nem győzi követni. Ezek
után érthető, hogy te sem tudsz vele kapcsolatba lépni.
Jobb lett volna, ha Annette nem hozza fel a témát, mert pont az
volt a tervem, hogy legalább most nem gondolok Viktorra. Egy hete,
hogy utoljára sms-eztünk, de az is nagyon felszínes volt. Egymás
hogyléte felől érdeklődtünk, és nagyjából ennyi. Nem elég a
távolság közöttünk, már az üzeneteink is elég semmitmondóak.
Aztán rájövök, hogy óhatatlanul eszembe fog jutni, már csak a
hely miatt is. Ismét bevillan az este, amikor találkoztam vele a
bárban. Csak annyi a különbség, hogy a Mustangnak hála, én hívom
meg Annette-et egy italra, és nem fordítva.
– Én nem foglalkozom a híresztelésekkel – mondom neki, és ez
igaz.

243
 Kezdetben folyamatosan figyeltem mindent, ami Viktorról szól.
A svéd és a brit lapokat is elolvastam, Sam jóvoltából pedig
rákaptam a Royalty Monthlyra – ahol a Viktor által említett
hercegekről és királyokról is olvashattam. Így például Magnus
norvég hercegről és Aksel dán királyról.
Egy idő után egyre több olyan hírt olvastam Viktorról, amit nem
akartam elhinni. Ráadásul nagyon tolakodónak éreztem a sajtót. A
köztünk lévő távolsághoz adódott, hogy a képeken olyan
hivatalosnak tűnt. Az egyenruha azzal a sok jelvénnyel, aztán sötét
öltöny a rendezvényeken… Olyan elérhetetlennek látszott!
Valószerűtlennek. Mintha egy filmsztár lenne, és nem hús-vér
ember, a kedves és nagylelkű Viktor, akinek megismertem.
– Egészségünkre! – mondja Annette, és megemeli a poharát.
– Skäl! – mondom én.
– Mi a helyzet Aprillel? – kérdezi.
– Elvan – sóhajtom.
– És Tito?
– Szerencsére börtönben. És nem ebben a városban. Elment Las
Vegasba, és letartóztatták drogkereskedésért, ráadásul belekötött a
rendőrbe. Őszintén remélem, hogy örökre eltűnik az életünkből az a
pöcsfej.
– És April?
– April… – vállat vonok. – Még jobban utál, mint eddig. Engem
hibáztat, amiért elkerült tőle a fickó. Felőlem utálhat élete végéig,
nem érdekel. Örülök, hogy nem esett teherbe.
– Legalábbis, míg nem talál egy hasonlóan züllött alakot.
– Ezzel nem segítesz, Annette…
– Mindig mondtam anyádnak, hogy ezzel a lánnyal sok gond
lesz. Már kiskorában is folyamatosan lázadt. De ti ketten közel
álltatok egymáshoz, nem?
– Kilenc év korkülönbség van köztünk, ezért nem álltunk olyan
közel, mint szerettem volna. Talán, ha idősebb lesz, rájön, hogy
számíthat rám, és nem kéne utálnia.

244
 – Te nem vagy olyan öreg csotrogány, mint én – jelenti ki
Annette, és csipkedni kezdi az arcbőrét. – Szerinted nem kéne
felvarratnom a ráncaimat?
Nevetek.
– Ha olyan leszel tőle, mint Lady Cassandra, akkor semmiképp.
– Lady Cassandra? Ő is valami úri dáma?
– Mindegy – válaszolom, mert közben rájövök, hogy biztos nem
láttam a Ki vagy, Doki? című sorozatot. – És ne piszkáld úgy az
arcodat – teszem hozzá.
– Sziasztok! – szól a pincérnő, és hoz nekünk valamit. – Az az
úriember ott a másik asztalnál meghívott titeket egy italra.
– Úriember? – ismétli meglepetten Annette. – Nem tudtam,
hogy ebben a városban olyan is van.
– Ki az? – kérdezem, és nyújtogatom a nyakam, hogy jobban
lássak.
Az ajtónál lévő asztal felé mutat.
– Ott ül. Magam töltöttem ki az italt, úgyhogy elhihetitek. De
nem kell elfogadnotok, ha nem kéritek. Sokszor volt már ilyen.
Én csak egy embert látok, de belőle is csak a hosszú
nadrágszárát.
Ahogy meglátom ezt a hosszú lábat, hevesebben ver a szívem.
A lányra nézek.
– Hogy néz ki a pasas?
A csaj elvigyorodik.
– Ritka jóképű. Van egy kis akcentusa. Őszintén szólva
irigykedem – teszi hozzá, aztán lerakja az italokat, és visszamegy a
pulthoz.
Látom, hogy a bárpultos és a pincérnő beszélgetnek a pult
mögött. A pultos ferdén néz az asztalnál ülő fickóra, aztán
meglepődve rám. Ugyanaz, aki a múltkor. Akinek megtettük azt a
baráti szívességet, hogy hazavittük az öntudatlan állapotba került
Viktort.
Ahogy felemelem a poharat, ismerős illat csapja meg az
orromat.
Pálinka.

245
 Minden sejtem életre kel, és a zsigereimben érzem, hogy nem
csak egy véletlen egybeesésről van szó.
– Mi az? – kérdezi Annette összevont szemöldökkel, aztán
kortyol egyet az italból.
– Jó ég! Mi a frász ez? – kérdezi.
Nyelek, aztán kikerekedett szemmel nézek rá.
– Ez ő – suttogom.
– Ki?
– Biztos, hogy ő az.
Felkelek, aztán légies könnyedséggel elindulok.
– Maggie! – szól utánam, de alig hallom.
Végigmegyek az asztalsoron, elhaladok a bejárat előtt, és
megállok az asztala közelében.
A méretre szabott nadrágjára nézek, és látom, milyen szép
fényes a cipője, jól öltözött. Nem farmert és magasszárút visel, mint
annak idején.
Lehet, hogy nem is az a fickó, akit megismertél?
Az utóbbi gondolat nagyon megrémiszt.
Mégis továbbmegyek, de csak egy pár lépést teszek.
Megállok az aszalnál.
Viktorra nézek.
Viktor.
Hogy lehet ez?
Biztos csak álmodom.
– Szia, Maggie! – mondja Viktor azon a csodás hangján, az
általam jól megszokott akcentussal. – Mondtam, hogy visszajövök
érted.
Csak csóválom a fejem, és kétkedve nézek rá.
– Hogy… Hogy lehet ez? Tényleg te vagy? Komolyan itt vagy?
Mosolyog, én pedig rögtön elolvadok a szép fogsorának,
napbarnított bőrének és mélykék szemének láttán. A borostától
kicsit idősebbnek látszik, de még a szokásosnál is helyesebb, bár
nem gondoltam, hogy ezt még lehet fokozni.
Feláll az asztaltól, odalép hozzám, én pedig nyújtogatom a
nyakam, hogy fel tudjak rá nézni. Fogalmam sincs, mit tegyek.

246
 Ő az.
Itt van.
Úgy érzem, mindjárt elájulok.
Viktor gyorsan kinyújtja a karját, és megtart. Kicsit
elgondolkodik, aztán a másik karját a derekamra teszi, és maga felé
húz.
– Foglak – mondja, és végigsimít az arcomon. – Itt vagyok.
– Hogyhogy? – suttogom, és próbálok végig ránézni, mert attól
tartok, hogy eltűnik, mire kinyitom a szemem. Kezének érintése a
bőrömön, és a testének melege kimondhatatlanul jó érzéssel tölt el.
Megnyugszom.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Mit csinálsz itt? Miért nem
hívtál? – kérdezem hirtelen.
Mosolyog, és leengedi a karját.
– Azt sem tudtam, szóba állsz-e velem egyáltalán. Amikor nem
válaszoltál a leveleimre, amikor nem is emlegetted őket…
Gondoltam, jobb, ha személyesen találkozunk, és nem akartam,
hogy nemet mondj.
– Levelek? Megkaptam a leveleidet.
– A múlt havit is?
– Nem. Az utolsó szeptemberben jött.
– Pedig többet küldtem.
– Nem kaptam meg.
– Basszus – szitkozódik, és a hajába túr. – Magnusnak igaza
volt. A seggfej.
– Micsoda?
Azon kattog az agyam, hogy hol tűnhettek el a levelei. Pedig
mindig én néztem a postaládát.
– Mindegy. A lényeg, hogy itt vagyok – mondja fejcsóválva.
– Hogy találtál most rám?
– Először hozzátok mentem. Sötét volt. Feldobtam néhány követ
az ablakodhoz, de… csak annyi történt, hogy April leordította a
fejemet.
– Hűha.
– Ő mondta, hogy itt vagy.

247
 – Legalább nem küldött máshová, csak hogy kiszúrjon velünk.
Lehunyom a szemem, és megvakarom a homlokomat. Még
mindig nem tűnik valóságosnak ez az egész. Amikor kinyitom a
szemem, Viktor még mindig ott áll, engem néz, és talán ugyanúgy
fél, mint én, mielőtt beléptem a levendulaillatú szállodai szobába.
– Itt vagy – mondom ismét. – Nem tudom, mikor fogom elhinni.
Egy pillanatra az ajkába harap, aztán lehajol, mélyen a
szemembe néz, és megcsókol. Minden porcikámban érzem a
gyengéd, finom csókját. Kis híján tényleg elolvadok.
– Most már elhiszed? – kérdezi, még mindig közel a számhoz. –
Vagy még több bizonyíték kell?
A hajamba túr.
Itt van.
Itt van!
Az övé vagyok.
– Ezek szerint ismét találkozunk – szólal meg Annette olyan
hangsúllyal, hogy önkéntelenül is szétválunk.
Mégsem zavartatom magam. Sem előtte, sem más előtt.
– Annette! – kiáltom. – Ő Viktor.
– Viktor – ismétli Annette kicsit úrinősebbre véve a figurát,
aztán a kezét nyújtja, mintha kézcsókot várna.
Tekintve, hogy Viktor nemcsak herceg, hanem valóságos
úriember is, megcsókolja Annette kézfejét.
– Részemről a megtiszteltetés, Annette.
– Talán Felségnek kéne szólítanom, és meghajolnom.
– Talán – kezdi Viktor, és elengedi Annette kezét. – Csakhogy
mi már találkoztunk egyszer, bár kicsit zavarosabb körülmények
között. Mondhatni, nem voltam magamnál. Úgyhogy szerintem
hagyjuk a formaságokat.
– Most, hogy visszajött Maggie-hez, valóban.
– Nem marad örökké – mondom. – Van egy ország, ahol…
majd uralkodói teendők várják.
– Így igaz – helyesel Viktor, és kihúzza magát, mintha most
jutott volna eszébe, hogy feladata van. – Félek, hogy nem
maradhatok sokáig.

248
 Sejtettem, hogy ezt fogja mondani, bár titkon reméltem, hogy
mégis kijelenti: – Nos, örökre itt maradok. Lemondtam a trónról, és
Tehachapiban akarok élni.
Mondanom sem kell, hogy elszorul a szívem.
– Olvastam önről – kezdi Annette –, és meglep, hogy testőrök
nélkül jött. Azt hittem, mindig ön mellett kell hogy legyen a
titkosrendőrség.
– Velem vannak.
– Hol? – kérdezem, és rögtön körbenézek.
Egy pultnál ülő fickó felé biccent, aztán a másikra mutat, aki
biliárdozik, egy pedig a bejáratnál dohányzik.
– Ők vannak velem.
Közben látom, hogy a pultnál ülő fickó ránk néz a válla fölött.
Azt gondoltam, hogy Viktor odaint neki, de nem. Rezzenéstelen
az arca, és úgy tesz, mintha észre sem venné a pasast. Nem vicc.
Nagyon megváltozott. Úgy tűnik, alaposan kiképezték.
Vajon miről maradtam le az elmúlt néhány hónapban?
Sok mindenről.
– Hú! – mondja Annette. – Akkor egyikükkel se próbáljak
kikezdeni?
– Ne. Mindegyiküket a svéd biztonsági szolgálat képezte ki,
ezért kellően unalmasak, viszont annál hatékonyabban dolgoznak.
– A hatékony azt jelenti, hogy elvégzik a rájuk bízott feladatot?
– És mi lesz a fickóddal? – kérdezem gyorsan Annette-et.
– Ha idősebb leszel, rájössz, hogy egyetlen alkalmat sem
szalaszthatsz el – válaszolja, aztán ránk néz.
– Most, hogy így megtaláltátok egymást, én visszamegyek
Bakersfieldbe. A bulinak részemről vége. Itt maradsz, vagy
hazavigyelek? Ön ismét a La Quintában szállt meg, Viktor?
– Majd hazamegyünk – mondja Viktor. – Van még egy
hatékony ember, aki a kocsiban vár minket. Ha lehet, ne terrorizálja
őt kifelé menet.
Annette-ből kitör a röhögés, aztán vállon veregeti Viktort.
– Most már értem, miért van úgy oda önért Maggie. Áldásom
önökre. Na pápá, kislány – mondja nekem, és integet.

249
 Úgy tűnik, nem látja, mennyire kínosan érzem magam miatta.
Legszívesebben elsüllyednék.
Alaposan kiengedte a szellemet a palackból.
Viktor folyamatosan bámul, és tudom, hogy hallotta, amit
Annette mondott.
Most már értem, miért van úgy oda önért Maggie.
Legszívesebben kinyírnám Annette-et.
Kinyírnám, aztán magammal is végeznék.
– Kedvesnek tűnik – mondja Viktor, miközben vigyorog.
Most vajon úgy tesz, mint aki semmit nem hallott Annette
szövegéből? Mintha mi sem történt volna?
Nem tudom, ez jó vagy rossz.
Megköszörülöm a torkomat.
– Jó arc. De most legszívesebben megölném.
– Jó arc? – kérdezi zavarodottan.
Körbenézek, mert hirtelen minden olyan más.
– Mehetünk? Kifizettem a számládat, úgyhogy indulhatunk, ha
gondolod.
– Viktor – kezdem. – Te…
– Nem kellett volna? Dehogynem. És borravalót is adtam. A
szegény bárpultos szerintem ugyanaz, mint aki előzőleg küzdött
velem, ugye? Nem emlékszem pontosan.
Bólintok, ő pedig kézen fog.
– Hová menjünk, ahol kettesben lehetünk?

250
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Maggie

Kiderült, hogy a hatékonyan dolgozó svéd titkosügynök-sofőrt

Nicknek hívják.
Miután elfoglaltuk a fekete kocsi hátsó ülését, Viktor biztosan
nem számított rá, hogy beszélgetést kezdeményezek a sofőrjével. De
ahogy közeledtünk a házunk felé, nemcsak azt tudtam meg, hogy
Rosemaryvel és Thyme-mal egyidős ikerlányai vannak, hanem azt
is, hogy a fickó most először jár Amerikában. (Esküszöm, az életem
árán sem tudnám megmondani a lányai nevét. Olyan bonyolult
hangzása volt mindkettőnek, hogy képtelen voltam megjegyezni.)
Mondtam neki, hogy mindenképpen látogasson el Santa Monicába,
és hagyja itt Viktort egy napra, de Viktornak nem tetszett az ötlet.
Mi több, az út hátralévő részében nagyon feszült volt. Ahogy
ránéztem, egyre keményebbnek tűntek a vonásai, és sötét karikák
éktelenkedtek a szeme alatt. Fáradtnak és elgyötörtnek látszott, ezért
azon gondolkodtam, vajon egyből idejött-e, miután leszállt a gépről
Los Angelesben.
Csak azt tudom biztosan, hogy nem foglalt magának szállást,
ami jó, mert úgysem tudtam volna vele éjszakázni. Sok minden
megváltozott azáltal, hogy eladtam a kocsiját. Több lett a biztonsági
aranytartalékom, de még mindig nekem kell gondoskodnom a
testvéreimről, és továbbra is nyomaszt a felelősség, még ha úgy is
érzem, hogy kicsit jobban felnőttem a feladathoz.

251
 Őszintén szólva úgysem érném be azzal a néhány órával, amit
Viktorral tölthetnék a szállodában. Akármilyen vadul szeretkeznénk,
nem tudnék betelni vele.
Egész éjszakára magam mellett akarom tudni, méghozzá otthon,
az ágyamban. Azt szeretném, hogy amikor felébred, ugyanazokat a
falakat lássa, mint én. Azt akarom, hogy a karjába zárjon, és
biztonságban érezhessem magam. Szeretném, ha az életem része
lenne, ahogy én is az övé.
Nick megáll az utca végén, és leállítja a motort.
– Köszönöm a fuvart! – mondom neki.
Szigorú pillantást vet rám a visszapillantó tükörből. De csak
azért látszik ilyen szigorúnak, mert karvalyorra van. Félnék tőle, ha
nem tudnám, hogy a lányai Harry Styles-rajongók, ezért mostanra ő
is az lett, és minden számát kívülről fújja.
– Nem megy sehová – mondja Viktor. – Az a dolga, hogy itt
maradjon, és egész éjjel figyeljen.
Nick bólint.
Kikerekedett szemmel nézek Viktorra.
– Egész éjjel figyelni fog minket?
Nick megköszörüli a torkát, és esküszöm, zavarba jött.
– A kocsiban maradok, Miss McPherson. Ne aggódjon.
– Jó.
Kiszállunk, és elindulunk a ház felé. Viktorra nézek.
– Nem hiszem el, hogy téged mindenhová követnek. Kiborító
lehet.
– Hozzászokik az ember – válaszolja kicsit fintorogva.
– Gondolom, hiányzik, hogy olyan szabadon jöhess-mehess,
mint múltkor.
– Igen. Hiányzik.
Este tizenegy múlt. Pike-ot kivéve már mindenki alszik
ilyenkor. Nem látom, hogy égne nála a villany, de nem is akarom
megnézni, hogy itthon van-e. Óvatosan kinyitom az ajtót, megfogom
Viktor kezét, és halkan beosonunk a házba.
Vicces, mert minden jogom megvan, hogy hazahozzak valakit,
de Viktor az első, mióta visszatértem a városba. Sokszor olyan

252
érzésem van, mintha a testvéreim anyáskodnának fölöttem, holott
fordítva kéne lennie. Talán épp erről szól a szülőség. Nem akarom
felborítani a rendet, és ezért tartok tőle annyira, hogy rajtakapnak.
Kinyitom a szobám ajtaját, és gyorsan betessékelem Viktort.
Annak idején már látta, de nem így.
Rögtön a karosszékemre néz, ahol Viktor, a jávorszarvas ül a
bekeretezett kép alatt, ami a Splash Mountain látogatásakor készült.
Elkezdem magyarázni, hogy ez a szentély, de ő gyorsan
becsukja az ajtót, és megcsókol.
Ajka és nyelve folyamatosan dolgozik.
A hajamba túr, aztán végigsimít a hátamon, a mellemen és a
derekamon.
A vállába kapaszkodom.
Testem az övéhez simul.
Pillanatokon belül elragad minket a hév, és forog velünk a
szoba. Semmi másra nem vágyom, mint az ölelésére. Úgy kívánom,
mint soha, senki mást.
Csókolózunk, harapdáljuk, nyalogatjuk egymást, miközben az
ajtóban állva meztelenre vetkőzünk. Készen állok, hogy akár a
padlón is a magáévá tegyen.
Ehelyett megfogja a kezem, és magabiztosan az ágyhoz visz.
Tudom, hogy a hálószobában domináns és nyers tud lenni, mégis
biztonságban érzem magam vele. Annak ellenére, hogy az utóbbi
hónapokban távolabb kerültünk egymástól, biztosra veszem, hogy
hamarosan ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Visszahúzza az ágyneműt és a takarót, amit korábban
félretoltam. Lefekszem, és tudom, hogy kicsit alaposabb is lehettem
volna az ágyazással, főképp, hogy szobalányként dolgozom. Itthon
viszont úgy vagyok vele, hogy nem érdekel.
– Mire gondolsz? – kérdezi, és befekszik mellém. Meztelen
testünk szorosan egymáshoz ér. – Semmi mást nem akarok, csak
hogy rám gondolj.
Szünetet tart, aztán lenyúl, és végigsimít a farkán.
– Vagy a farkamra. Kőkemény.
Ezzel rögtön eltereli az előbbi gondolatomat.

253
 Lenézek, és egy pillanatra minden visszatér a normál
kerékvágásba. Viktor mellett fekszem anyaszült meztelenül, a saját
ágyamban, ő pedig mocskos szavakat súg a fülembe, és simogatja a
hatalmas hímtagját.
– Gondolj rám – mormolja.
Szóhoz sem jutok, pedig elmondanám, hogy pontosan ezt
teszem.
– Gondolj arra, amit művelni fogok veled. Nagyon rég volt már,
min persika. Édes kis barackom. Érezni akarlak. Be akarom hozni a
lemaradást.
Fölém tornyosul, forró mellkasa az enyémhez ér, könyökét a
fejem mellé támasztja. Rám néz, mire az egész testem bizseregni
kezd. Kedvesen, kíváncsian, vágyakozva pillant rám. De van valami
más a szemében, amit eddig nem láttam. Mintha félne. Útban idefelé
talán ugyanezt láttam a tekintetében. A házon kívül olyan feszült
volt.
– Mi az? – suttogom, miközben végigsimít az arcomon és az
ajkamon. Aztán kinyitja a számat, és bedugja az ujját.
Ösztönösen szopogatni kezdem, ő pedig lehunyja a szemét, és
nyög.
– Ez az édes, puha száj.
Aztán elmosolyodik, és ellágyulnak a vonásai.
– Maggie! – mondja nyersen, mire libabőrös leszek. – Gyere
vissza velem!
Kis híján megáll a szívverésem.
Tessék?
Pislogok.
– Los Angelesbe?
– Svédországba.
Még egyszer végigsimít az arcomon, aztán elindul lefelé az
ujjával, és a tekintete is követi. Mintha minden porcikámat
újratanulmányozná. Most már én is kezdek félni.
Megnyalja a száját, és úgy tűnik, mintha keresné a szavakat.
– Mondtam, hogy visszajövök érted. És itt vagyok. Tudom,
hogy későn szólok.

254
 Legszívesebben felkacagnék, mert ez enyhe kifejezés. Csakhogy
mozdulni is képtelen vagyok a meglepetéstől.
– Tudom, hogy időre lenne szükséged. De képtelen voltam
várni. Sajnos nincs más lehetőségem, mert már holnap vissza kell
mennem. Csak azért jöttem, hogy személyesen kérjelek.
Könnyek szöknek a szemembe. A bánat könnyei, mert nemet
kell mondanom. A tehetetlenség könnyei, mert váratlanul ért, és
előre kellett volna szólnia. Akkor talán igent is mondhatnék.
– Nem mehetek – zokogom, aztán csendben maradok. – Tudod,
hogy nem lehet.
– Miért nem?
– Miért nem? – kérdezek vissza hitetlenkedve. – Miért nem?
– Maggie!
Sóhajt, miközben mélyen a szemembe néz, mintha onnan akarná
kiolvasni a választ.
– Tudod mit jelent, amikor azt mondom neked, hogy mitt liv,
mitt allt? Min äiskling?
Gombóc nő a torkomban, és alig kapok levegőt.
– Mit? – suttogom egy kis idő után.
Lefordítottam.
Tudom, mit jelent.
De az ő szájából akarom hallani.
Akkor talán elhiszem.
– Azt jelenti, hogy te vagy az életem, a mindenem és a
szerelmem – válaszolja gyengéden. – Lebontottad a falakat. Elértél a
szívemig és a lelkemig. A tiéd vagyok, Maggie. A tiéd.
Jóságos ég!
Megint sírhatnékom támad. Feltörnek belőlem az érzelmek, és
lassan megszakad a szívem. Elönt a forróság.
Viktor azt mondta, szeret.
Még soha nem éreztem magam ilyen szabadnak és boldognak,
ugyanakkor bizonytalannak. A szavai… Miközben ízlelem őket,
folyamatosan mosolygok, és érzem, hogy patakokban folynak a
könnyeim.
Istenem! Vele akarok menni.

255
 Nem végződhet így a történetünk.
– Én is szeretlek – mondom remegő hangon. – Nem volt más
választásom. Eddig azt hittem, majd elmúlik, és talán nem is
szerelem, amit irántad érzek, hiszen nem ismerlek eléggé. Csakhogy
ez nem igaz. Menthetetlenül beléd szerettem, Viktor.
– Ez mintha egy dalszöveg lenne – mondja mosolyogva.
– Szerintem ha az ember szerelmes, akkor mindent dalnak hisz.
– Akkor most játsszunk keményebb dallamot!
Egyik kezével a hajamba markol, a másikkal a combom belső
felét simogatja, és centinként halad felfelé. Szavainak és érintésének
hatására megborzongok, és jobban kívánom, mint eddig bármikor.
A tiéd vagyok, Maggie. A tiéd.
Én pedig az övé.
Bármi történjék is, az övé vagyok.
Le nem veszi rólam a szemét. A sötétben még tüzesebbnek hat a
pillantása, mellyel alaposan felizgat. Rögtön nedves leszek odalent,
és alig várom, hogy belém jöjjön.
– Min persika – nyögi, és megsimogatja a csiklómat.
Sóhajtok, nyögök, ő pedig folyamatosan a szemembe néz.
– Gyere vissza velem!
Ha meg is tehetném, alaposan át kéne gondolnom mindent.
Csakhogy most képtelen vagyok bármin is agyalni. Egyetlen dolog
foglalkoztat: a testem, ahogy életre kel.
– Ne gondolkodj – mondja nyersen, aztán megmarkolja a
csípőmet, és széttolja a lábamat. – Mondj igent másképp.
A farkához nyúl, a csiklómhoz dörzsöli a makkját, aztán fel-le
mozgatja. Olyan hangosan nyögök, hogy attól tartok, kihallatszik.
Lehunyom a szemem, és átadom magam az édes gyötrelemnek.
Ugyanis még mindig nem rakta belém. Csak egy kicsit bedugja,
aztán kihúzza, én mégis szélesebbre teszem a lábam, és kiéhezve
várom, hogy jöjjön. Ahogy úrrá lesz rajtam a vágy, érzem, hogy
egyre türelmetlenebb vagyok.
– Gyere vissza velem! – ismétli, de egyre szigorúbban. Mintha
idegesítené a némaságom. – Nélküled nem megyek.

256
 – Viktor! – suttogom, és nem tudom abbahagyni a ficánkolást,
mert azt akarom, hogy végre belém jöjjön. Üresnek érzem magam
nélküle. És nagyon félek. Félek, hogy elmegy. És attól is félek, hogy
igent mondok.
Mondhatok most egyáltalán igent?
Nagyot nyelek, és érzem, hogy majd kiugrik a szívem, kipirul a
bőröm, és kőkemény a mellbimbóm. Megőrülök, mert már nem
sokáig bírom, ahogy ingerel.
– Gyere belém! Akarom. Most. Kérlek!
– Mondd, hogy velem jössz.
– Veled megyek itt és most, az ágyban. Együtt élvezünk –
vágom rá.
Felcsillan a szeme, mert legalább olyannyira kiéhezett, mint én.
Sóhajt, és továbbra sem töri meg a szemkontaktust, amikor
felkönyököl, és belém hatol.
Lassan.
Kínzóan lassan.
Oldalra fordítom a fejem, zihálok és nyögök. Megmarkolom a
lepedőt, és érzem, ahogy eltelít. Nem tudom, hogyan éltem eddig
enélkül.
Mormol valamit svédül, aztán felveszi a tempót. Egyre
erősebben markol, aztán úgy szorít, mintha nem akarna elengedni.
– Fáj? – kérdi zihálva.
– Nem.
Ránézek, és látom, hogy még mindig engem figyel.
– De okozhatsz fájdalmat, ha akarsz.
Bólint, és még erősebben feldugja a hímtagját. Úgy néz rám,
mintha ő maga sem hinné el, hogy ez megtörténik. Csodás pillanat,
ahogy haladunk a beteljesülés felé.
– Ezt talán máskor. Ha tényleg csak ketten vagyunk.
Gondolom, úgy értette, hogy hangosak vagyunk. Gyanítom,
hogy a Roosevelt Hotelben is panaszkodtak ránk.
– Persika – nyögi, és megfogja a mellemet, aztán hatalmasat
csíp a bimbómba. – Olyan jó benned lenni! Mondd, hogy az enyém
vagy! Hallani akarom!

257
 – A tiéd vagyok, Viktor. A tiéd.
Rám néz, aztán a farkára, amit kihúz, aztán erőteljesen visz-
szadug. Már a nedvességem látványától is felizgul.
Olyan jó! Nagyon-nagyon jó!
Ó, istenem! Ez mennyei.
Erőteljes behatolásának köszönhetően eggyé válunk. Csípőnk
egyszerre mozog, izmaink feszülnek, Viktor szemöldökén pedig
apró verejtékcseppek jelennek meg. Megmarkolom a fenekét, és
próbálom olyan közel húzni, hogy lassan kipréselem a szuszt a
tüdőmből.
– Viktor!
Folyamatosan zihálok, és tudom, hogy az előtt ragadnak
magukkal az érzelmek, hogy végeznénk a szexszel. Hátrahajtom a
fejem, lehunyom a szemem, és elélvezek. Még bennem van.
Mélyen. Nem akarom, hogy vége legyen.
Nem hagyom, hogy visszamenjen.
Ez a férfi hozzám tartozik.
Az enyém.
Olyan mélyen fészkeli belém magát a gondolat, hogy a
szokásosnál is gyorsabban akarok a csúcsra jutni.
– Mélyebbre! – suttogom, és alig kapok levegőt. –
Keményebben! Dugj erősebben! Vigyél a csúcsra!
Nem sokat késlekedik.
Hatalmasat nyög, mélyebbre tolja, és az egyik kezével a
hajamba markol.
Mellkasunk összeér, és olyan vadul csókolózunk, hogy
zsibbadni kezd a szám. Egyre csak nő bennem a vágy.
Aztán megtaláljuk a saját ritmusunkat, és teljes összhangban
mozdulunk. Olyan extázisba jön, hogy az eddiginél is nagyobb zajt
csapunk.
Már nem érdekel.
Ő a hercegem.
Na jó, a királyom.
Megfeszül a nyakizma, csurog róla a verejték, kitágul a
pupillája, és folyamatosan zihál. Egy fogságba ejtett, támadásra kész

258
vadállatra emlékeztet. Olyan hangokat hallat, mint egy valóságos
ösztönlény.
Nyikorog az ágy, és egyre lejjebb süllyed a matrac, ahogy
nyomul. Hálát adok a sorsnak, hogy nincs alattunk hálószoba.
Lassan képtelen leszek tartani a tempót.
– Elmegyek! – ordítom olyan hangerővel, hogy magam is
meglepődöm.
Próbálom tartani a szemkontaktust, és látom, hogy ő is
folyamatosan néz.
Olyan erővel tör rám az orgazmus, hogy forog velem a szoba,
mi több, az egész világ. Lassan elsötétül előttem minden. A szó
nemes értelmében megsemmisülök. Minden bánatom és
keserűségem odalesz. Csak az élvezet és a boldogság marad.
– Helvete! – ordítja Viktor, mire visszatérek a jelenbe. Állatias
üvöltése, az ágy nyikorgása és zihálásom betölti a teret.
Próbál halkabbra váltani, ezért még jobban feszülnek az izmai,
és remeg a válla, amikor elélvez.
Lassul a nyomulás.
Elengedi a hajamat.
Rám zuhan, és próbálja rendezni a légzését.
– Maggie!
Még mindig bennem van, én pedig rászorítok, de már lankad az
erőm.
– A jávorszarvasod szót kér – teszi hozzá.
Kicsit meglep a tréfálkozás, de aztán kitör belőlem a röhögés.
– Komolyan – kezdi, aztán megfogja az arcom két oldalát, és
mélyen a szemembe néz.
– Gyere vissza velem! Kérlek!
– Tudod, hogy nem lehet.
– De igen. Csak te nem tudod, hogy lehet.
Kicsit elhallgat, és nagyot sóhajt.
– Hallgass végig.

* * *

259
– Jöjjön ide mindenki! Családi megbeszélés van! – kiáltja Pike,
amikor Viktor és én zavartan megjelenünk a konyhában.
Viktorra nézek, ő pedig bátorítólag megszorítja a kezem.
– Nincs tehén a jégen – mondja.
Ebben nem vagyok biztos.
Viktor és én későig fent voltunk az éjjel. Nemcsak azért, mert
háromszor szeretkeztünk – ez mondjuk nem elhanyagolható
körülmény –, hanem azért is, mert felvázolta a tervet.
Pontosabban az enyémet és a testvéreimét.
Elsőre nagyon egyszerűnek tűnt. Túl szép, hogy igaz legyen.
Aztán minél többet gondolkodtam, annál bonyolultabbnak,
mondhatni, lehetetlennek tűnt.
Úgyhogy most kitálalunk, és megnézzük, milyen lesz a
fogadtatás.
Szombat van, és szerencsére nem dolgozom, ráadásul a többiek
is itthon vannak.
Amikor Viktor és én felkeltünk ma reggel, az első dolgom volt,
hogy bementem Pike-hoz, és megbeszéltem vele a tervet. Neki
döntő szerepe van, úgyhogy mindenképp meg akartam nyerni.
Kezdetben nem lelkesedett az ötletért, mert neki is oda kell
tennie magát. De jó testvér, és tudja, mennyire szeretem Viktort.
Ráadásul hosszú távon neki is kedvez az ügy.
Egyedül azt nem tudja, hogy Viktor herceg.
Majd később.
Callum érkezik elsőként, pizsamában.
– Palacsinta… van palacsinta? Van…
Kicsit elhallgat, és majdnem jéggé dermed, amikor meglátja
Viktort.
– A svéd szakács! – ordítja. – Herdy schmerdy bork bork!
– Igen. Visszatért a svéd szakács – mondja Viktor, és kicsit
erősít az akcentuson, hogy jobban emlékeztessen a Muppet Show
svéd szakácsára. – ]ó újra látni, kishaver!
– Csinálsz palacsintát? – kérdezi visítva az öcsém.
– Nyugi, Callum.

260
 – Talán – válaszolja Viktor, aztán kinéz az ablakon. Még mindig
ott áll az autó.
– Ha sütök, vihetek Janne-nek is? – kérdezi tőlem halkan.
– Mi történt Nickkel?
– Váltásban vannak.
– Miről sugdolóztok? – kérdezi Callum, mire Pike is kinéz az
ablakon, és kétkedve figyeli a kocsit.
Rám néz, összevonja a szemöldökét, én pedig igyekszem
gesztikulálva a tudtára adni, hogy később elmagyarázom.
– Mi folyik itt? – kérdezi Rosemary két ásítás között, amikor
Thyme-mal együtt becsoszog a konyhába. Megállnak az asztalnál,
és mindketten Viktorra néznek.
– Mit keresel itt? – kérdezik.
– Mindjárt elmondom – válaszolja Pike. – Hol van April?
– Jövök már! – csattan fel a húgom, és kócosan letámolyog a
lépcsőn. Ő az egyetlen, aki nem lepődik meg Viktor jelenlétén.
Aztán eszembe jut, hogy ő már találkozott vele tegnap, ő mondta,
hol talál.
Aztán az is bevillan, hogy csak egy fal választja el a szobámat
az övétől.
Félrenézek, és próbálom kerülni a tekintetét, miközben a
kávéfőzőhöz sétál. Tizennégy évesen kicsit fiatal ahhoz, hogy
koffeinfüggő legyen, de most jobb, ha ezen nem vitázunk.
– Jól van – kezdi Pike, és rám mutat. – Maggie-nek van egy
izgalmas közlendője.
És ezzel rám is hárította a feladatot.
Viktor nyugtatásul megszorítja a kezem.
– Jó. Szóval… Lesz néhány változás, de ez inkább jó. Rendben?
– Lesz egy kutyánk? – kérdezi Callum.
– Nem. Nem lesz.
– És hörcsög?
– Egy leguán menő lenne – mondja Thyme.
– Nem. Nem lesz semmilyen háziállatunk. Figyeljetek! Ami
történni fog… – sóhajtok. – Néhány hétre Svédországba utazom.

261
 Hirtelen mindenki elhallgat, és kikerekedett szemmel néznek
rám.
– Mintha nyaralnál? – kérdezi Thyme.
– Igen. Pontosan. Hogy Viktorral legyek Stockholmban.
– Ki fog ránk vigyázni? – kérdezi Callum.
– Én – mondja Pike. – Rosemaryvel és Thyme-mal együtt.
Mindkét lány szorgalmasan bólint. Már alig várták, hogy
komoly felelősséget kapjanak. Mindig a Bébicsőszök klubja című
filmre hivatkoznak, ahol a főhős tizenegy évesen kezd gyerekre
vigyázni.
– Utána karácsonyi szünet. Ami azt jelenti, hogy mindannyian
Svédországban töltitek az ünnepeket.
Néma csend.
– Karácsony Svédországban! – kiáltom, hátha kicsit
fellelkesülnek.
Pislognak. Továbbra sem szólalnak meg.
– Mi van, ha nem akarunk Svédországba menni? – kérdezi
unottan April.
Tudtam, hogy rá számíthatok, ha meg kell törni a csendet.
– Az sajnálatos, mert mindannyian megyünk – válaszolom. –És
megígérem, hogy jó lesz. Esküszöm.
Callum lassan bólint, és megvakarja az állát.
– Talán.
Kis szünet után széles vigyor jelenik meg az arcán.
– Találkozhatok az ABBA-val? – kérdezi.
Callum jó eséllyel azt hiszi, hogy az ABBA együttes egyetlen
személy.
– Talán – válaszolja Viktor.
– Ne cukkold, mert behajtja rajtad! – mondom neki.
– Tekintve, hogy az ABBA ismeri anyámat, talán el tudjuk
intézni.
– Az ABBA ismeri az anyukádat? – kérdezi Pike.
– Igen. Anyámat mindenki ismeri.
Ennyi.
– Miért? Anyukád ilyen híres? – kérdezi Callum.

262
 – Igen – bólint Viktor.
– Ki ő? – kérdezi April inkább kíváncsian, mint undok
hangsúllyal.
– Svédország királynője – válaszolja Viktor, és megvonja a
vállát.
– Ugyan már! – mondja Rosemary. – Anyukád nem is
Svédország királynője!
– De igen. És apám a király.
– Pfff – mondja April, és hátat fordít nekünk. – Jó. Lehet, hogy
amerikaiak vagyunk, de nem hülyék.
– Akkor te vagy a herceg – mondja Thyme Viktornak.
– Pontosan.
– Hagyd már abba! – kiáltja Rosemary.
– Rosemary! Ne beszélj így a svéd herceggel! – mondom a
húgomnak.
– Pike! Szólj már nekik, hogy fejezzék be a hazudozást –mondja
April.
Pike-ra nézek. Összevont szemöldökkel kibámul az ablakon, és
látszik, hogy elgondolkodott. Aztán ránk néz, és kibukik belőle a
kérdés.
– Az a kocsi, ott. A barátodé?
– Janne. Azért van itt, hogy megvédjen.
– Hogy megvédjen?! – visítja Rosemary.
– Komolyan? – kérdezi Thyme.
Viktor bólint.
– Nem viccelek.
– Na jó, ebből elég – jelenti ki April. – Ahogy megfőtt a kávé,
felmegyek, és nem hallgatom tovább a hülyeségeiteket. És nem
megyek Svédországba!
– Pedig palotában lakhatnál, és találkozhatnál a királlyal és a
királynővel. Minden vágyad teljesülne – mondja Viktor.
– Hazudsz.
– Nem – mondja Pike, és a telefonjára néz. – Nem hazudik.
Felemeli a telefont, hogy mindenki lássa. Rajta a Google-kép
Viktorról.

263
 Hirtelen mindenki felpattan. Callum, Rosemary és Thyme
odarohannak, hogy jobban lássák.
A kijelzőre néznek.
Aztán Viktorra.
Aztán megint a kijelzőre.
És Viktorra.
– A fenébe! – mondja egyszerre Thyme és Rosemary.
– A fenébe! – kiáltja Callum.
– Igen. A fr… – kezdi Pike. – Nem hiszem el, hogy titokban
tartottad.
Vállat vonok.
– Nem az én tisztem, hogy elmondjam.
– Nem szeretek hazudni, de múltkor kénytelen voltam. Ha bárki
megtudta volna, hogy én vagyok a herceg, komoly biztonsági
kockázatnak tettelek volna ki titeket.
Callumra néz.
– Ettől még jó szakács vagyok. Az nem kamu.
April lassan közelít Pike felé, és elveszi tőle a telefont. A
kijelzőre néz, aztán szó nélkül visszaadja a telefont.
– Tényleg lakhatunk a palotában? – kérdezi Viktort.
– Nem látom akadályát – válaszolja Viktor, aztán körbenéz. –
Na, mit szóltok? Karácsony Svédországban?
Izgatottan összenéznek, aztán egyszerre felkiáltanak: –
Karácsony Svédországban!

264
 HUSZADIK FEJEZET

Maggie

Szempillantás alatt eltelik a hét.

Egyik nap még kidolgozom a belemet, túlórát vállalok, és próbálom
rendbe tenni a házat, hogy Pike-nak minél könnyebb dolga legyen.
Aztán egyszer csak a Stockholmba tartó repülőn találom magam.
Méghozzá az első osztályon!
Van saját ágyam, és minden, ami kell. Esküszöm,
kényelmesebb, mint az otthoni. Még inasom is van, mint Viktornak.
Az első osztály utaskísérői már felszállás előtt hozzák a pezsgőt,
és mindent, amit kérek.
Mardos a bűntudat, mert amíg a gyerekek az iskolában
robotolnak, én itt vagyok. Aztán gyorsan alábbhagy a lelkifurdalás,
amikor belegondolok, hogy két hét múlva ők is utánam jönnek.
Addig viszont kettesben töltöm az időt Viktorral.
Azt mondta, hogy amennyire lehet, megpróbál elrejteni a
kíváncsiskodók elől. Romantikusan hangzik. Rejtegetnek, mint egy
szeretőt. Azt is mondta, hogy csak a személyi titkára, Freddie, az
inasa és a testőrei fognak tudni a kilétemről. Később majd be akar
mutatni a családjának, de először titokban tartjuk a kapcsolatunkat.
Nem bánom. Meghan Markle és Henrik herceg jutott eszembe,
akik hónapokig randiztak titokban, mire Vilmos herceg rájött. Ha
nekik sikerült, biztos nekünk is fog.

265
 Mindketten Stockholmban fogunk lakni, és jókora kihívás lesz,
amikor a gyerekek is megérkeznek. Sebaj. Biztos megoldjuk a
helyzetet.
Csak az számít, hogy végre meghoztam a döntést, és úton
vagyok.
Svédországba!
A pálinka, a jávorszarvas, az IKEA, az ABBA, a Volvo és a
híresen jó egészségügyi ellátás hazájába.
Amikor a repülő elindul a kifutópályán, aztán felszáll, egészen
lázba jövök, ugyanakkor elfog a félelem. Főképp a munkám miatt.
Juanita kiegyezett volna a két hét pihenőmmel, de az egy hónap már
sok volt.
Baráti hangnemben váltunk el, bár biztosan hülyének néz a
döntésem miatt. Azt mondta, ha visszatérek, visszakapom az
állásomat, de a távollétemben nem tartják a helyemet.
Másképp fogalmazva: kiléptem a szerelmem miatt.
Viktor ezerszer mondta, hogy vigyáz rám és gondoskodik rólam,
ezenkívül van megtakarításom, amiből támogatni tudom a
családomat – persze ezt is Viktornak köszönhetem –, de ettől
függetlenül felelőtlenség, amit csinálok.
Sam és Annette sem értett egyet a döntésemmel. Szerintük
romantikus, és a gyerekeknek is jó lesz, hogy utazhatnak, főleg, ha
felségként bánnak velük. De azt egyáltalán nem tartották bölcs
lépésnek, hogy csak úgy otthagyom a munkámat.
Annak ellenére, hogy jobban szeretem Viktort, mint eddig bárkit
az eddigi pasijaim közül, még nagyon friss a kapcsolatunk, ezért
nincs meg a biztonságérzetem.
Ez utóbbi egy kicsit engem is nyomaszt.
Egyelőre úgy néz ki, hogy visszajövök a gyerekekkel, bár
Viktor azt mondta, még le kell foglalnia a visszautam repülőjegyét.
Talán azt reméli, hogy meggondolom magam, és Svédországban
maradok. Állítása szerint feltett szándéka, hogy maradásra bírjon.
Sam azt mondta, amikor beszéltünk, hogy ez nem vezet jóra.
Nem maradhatok csak úgy Svédországban, amikor gondoskodnom
kell a gyerekekről, és megvan a saját életem Tehachapiban. És ha

266
maradnék is, mi lenne? Mindent egy lapra akarok feltenni csak
azért, mert most szerelmes vagyok?
Azt hiszem, a válasz jelen pillanatban igen. Kiléptem a
munkahelyemről egy férfiért. A régi Maggie soha az életben nem
tett volna ilyet, az új Maggie viszont mindent felad egy jó szexért.
Jó szexért a herceggel.
Jó szexért egy férfival, akit szeretek.
Talán megérte otthagyni a munkát.
Nem akarok sokat aggodalmaskodni a tizenhárom órán át tartó
repülőúton. A légiutas-kísérő azt hiszi, hogy az utazás miatt vagyok
ideges, ezért folyamatosan hozza nekem az italokat. Inkább filmet
nézek, és ahogy kialszanak az utastér fényei, elszenderülök.
Arra ébredek, hogy hozzák a reggelit, aztán meg is érkezünk a
Stockholm-Arlanda repülőtérre.
Kinézek az ablakon, hogy legyen valami benyomásom a
városról, és látom, hogy körös-körül minden csupa fehér.
Hó.
Semmi más, csak hó.
A repülő kifutópályája úgy néz ki, mint egy korcsolyapálya.
Jó ég! Mindjárt meghalok.
Elfelejtették letakarítani a pályát?
Idegesen körbenézek, hátha más is úgy megijedt, mint én, de
rajtam kívül mindenki halál nyugodt.
Baleset nélkül landolunk. Kíváncsi lennék, milyen kereket
raktak a gépre.
Amikor kiszállunk, és megérkezünk a tiszta és modern
repülőtérre, olyan…
SVÉDORSZÁGBAN VAGYOK!
Minden kiírás svéd, mindenki svédül beszél, és mindenki úgy
néz ki, mint egy szupermodell vagy rosszfiú valamelyik Bond-
filmből.
Mérhetetlen fáradtságot érzek, mégis nagyon izgatott vagyok.
Félek. Azt kívánom, bárcsak visszarepülhetnénk Viktorral
Tehachapiba, bár tudom, hogy nem maradhatott tovább.
Az útlevél ellenőrzésénél egy nem túl barátságos tiszt fogad.

267
 – Miért jött Svédországba? – kérdezi.
A francba! Azt mégsem mondhatom, hogy a herceg miatt.
Szupertitkos információ.
– Egy barátomhoz jöttem látogatóba.
A férfi közben valaki mást figyel a sorban. Mintha meg akarná
ölni.
– Mi a barátja neve?
Tessék?
– Hm. Johan Andersson.
– Hol lakik?
– Stockholmban.
– Pontos címe?
– Minek az? Utánam jön, és leellenőrzi? – kérdezem nevetve.
Mérgesen rám néz.
– Mi a címe Johan Anderssonnak?
A francba! Ezek szerint nem viccelt.
– Skarsgärd Way io.
Összevonja a szemöldökét, és alaposan végigmér.
Még a lélegzetemet is visszafojtom.
Ennyire feltűnő, hogy csak kitaláltam?
– Hol találkoztak Johan Anderssonnal?
– Abban a szállodában lakott, ahol dolgozom.
– Tessék?
– Kaliforniában találkoztunk, egy szállodában. Aztán elmentünk
Disneylandbe. Szerelmes lettem, ezért itt vagyok – válaszolom
kényszeredett mosollyal.
A fejét csóválja, lepecsételi az útlevelemet, és visszaadja.
– Szép napot!
Gyorsan elveszem az útlevelet, aztán sietek is tovább. Ez
kemény helyzet volt.
Most, hogy ezen is túl vagyok, más dolgok miatt kezdek
aggódni.
Mi van, ha senki nem jött értem? Mi van, ha taxit kell fognom?
Viktor figyelmeztetett ezzel kapcsolatban, de már nem emlékszem
pontosan, mit mondott.

268
 Ezen gondolkodom, miközben leveszem a bőröndömet a
futószalagról, aztán irány a terminál kijárata.
Ekkor megpillantok egy ismerős arcot.
– Nick! – kiáltom, ahogy észreveszem a kezében a McPherson
feliratú táblát.
– Miss McPherson! – üdvözöl Nick kimérten, bár gyanítom,
hogy a svédek alapból ilyenek. – Erre parancsoljon.
Nick fekete ruhát visel, ahogy a többi limuzinsofőr. Olyanok,
mintha mind ugyanahhoz a titkosszolgálati egységhez tartoznának.
Nick úgy közlekedik, mintha gyorsan be akarna terelni az autóba.
Közben rájövök, hogy ez nem véletlen, mert nagyon
alulöltöztem. Viktor mondta, hogy a legmelegebb kabátomban
jöjjek. Annak ellenére, hogy Kaliforniában van, Tehachapiban is
nagyon hideg tud lenni, de az ittenihez képest az semmi. Ezért a
legmelegebb kabátom sem ér semmit.
Hidegebb van, mint New Yorkban télen.
Egy jegesmedvének is lefagyna a lábujja.
Kurva hideg van.
Reszketve begombolom a semmi kis kabátomat, miközben
követem Nicket a parkolóba. Elhaladunk egy csomó ember előtt,
akik taxira várnak. Egyikük sem tűnik úgy, mintha fázna. Rögtön
elátkozom őket, mire a szél is feltámad, és havat fúj a képembe.
Szerencsére nem tart soká, míg beszállhatok a Mercedesbe.
Végre meleg van. Ahogy haladunk az autópályán, az időjárás
ellenére szélsebesen robognak mellettünk az autók. Mi is csak akkor
lassítunk, amikor nem látunk mást, csak a havat. Ennek ellenére
gyorsabban haladunk a megengedettnél.
– Itt mindig ilyen… sok hó esik? – kérdezem.
– Novemberben általában nem. Úgy látszik, most kicsit előbb
beköszöntött a tél – válaszolja Nick.
Nagyszerű! Inkább ki sem nézek az ablakon, mert csak
megijedek. Hátradőlök, aztán a jó melegben, az időeltolódástól
fáradtan álomba merülök. Arra ébredek, hogy Nick a lábamat rázza.
– Megérkeztünk – szól.

269
 Lassan összeszedem magam, és körülnézek. Még mindig a
kocsiban ülök. Odakint minden hófehér.
Nick kiszáll, kinyitja nekem a hátsó ajtót, mire megcsapja az
arcomat a hideg. Fölém tartja az esernyőt, és segít kiszállni.
– Ez a hátsó bejárat – mondja, én pedig a háromszintes épületre
pillantok, melyet majdnem teljesen befed a hó.
– Bent majd Bodi útba igazítja – teszi hozzá.
Egy férfi kilép a hátsó ajtón, a kocsi felé tart, aztán kiveszi a
bőröndömet a csomagtartóból. Már hallottam Bodiról, ezért arra
számítottam, hogy olyan lesz az öltözéke, mint egy klasszikus inasé.
Ez nagyjából olyan sztereotípia lehet, mint az, hogy én szobalány-
egyenruhát viselek.
Bodi egy kicsit kopaszodó, élénkvörös hajú férfi. Smaragdszínű
szeme nagyon illik a zöld bársonyzakójához.
– Üdvözlöm, Miss McPherson! – mondja, és az ajtó felé mutat.
– Kérem, kövessen!
Nickre nézek. Látom, hogy egyre több hópehely hullt a hajára.
Annak ellenére, hogy csak délután van, olyan, mintha már sötétedne.
– Hol van Viktor? – kérdezem Nicket. Azt hittem, ő is kijön
értem Bodival.
– Majd később érkezik – válaszolja, aztán visszaül a kocsiba, és
egy kicsit járatja a motort, mielőtt elindulna.
– Hölgyem – szól Bodi, és megint az ajtó felé mutat.
Bólintok, aztán elindulok, és majdnem elcsúszom a jégen.
– Elnézést – mondja. – Az előbb kotorták el a havat. Őfelsége, a
királynő fűtött feljárót akar, de sajnos ez egy meglehetősen régi
épület.
Legyintek, mert nem akarom, hogy szabadkozzon. Ki a fene
vagyok én, hogy azért bosszankodjak, mert a palota előtt nem
teljesen hómentes a bejárathoz vezető út?
Amúgy is vicces volt ez az Őfelsége kifejezés, bár Viktor anyja
kétségkívül nem más, mint a királynő. Az egy dolog, hogy Viktort a
keresztnevén szólítom, de az anyjához nem mehetek csak úgy oda,
hogy: – Üdv, Mrs. N! Hogy s mint ma este?

270
 Képzeld el, mi lesz, ha feleségül mész Viktorhoz – emlékeztetem
magam, miközben Bodi egy hatalmas épülethez vezet, ami
leginkább egy óriási kamrához hasonlít. Majd Őfelségének kell
szólítanom az anyósomat? Ez fura lenne.
Aztán elhessegetem a gondolatot. Annak ellenére, hogy épp a
királyi palota felé tartok, és a herceggel randevúzom, még nagyon
távoli ez az egész. Ha egyáltalán megtörténik valaha.
Összesen egy hetet voltunk együtt Kaliforniában.
Mi lesz most együtt egy hónapig Svédországban?
A palota bizonyos értelemben olyan, amilyennek képzeltem.
Csíkos tapéta, magas, berakásos mennyezet, elegáns berendezés.
Antik tárgyak és szobrok díszítik az előteret, a falakon pedig
hatalmas, aranykeretes olajfestmények függnek. A székek és
karosszékek bársonyból, bőrből, selyemből és szatén anyagból
készültek. A palota legtöbb helyiségében ezek az anyagok
dominálnak.
Nyomát sem látom a skandináv dizájnnak, amit az IKEA-ból
ismerhetünk, de ettől még teljesen magával ragad a létesítmény.
Mintha egy mese kelt volna életre.
– Ez az ön szobája – mondja Bodi, és kinyitja az ajtót.
Alig kapok levegőt.
És nem csak azért, mert három szintet gyalogoltam.
A szoba gyakorlatilag az egész legfelső szintet elfoglalja. Ahogy
felnézek, gyanítom, hogy a mennyezet legalább öt méter magas.
Van egy nappali szobarész kanapéval és tévével, a másik oldalon
pedig egy hatalmas íróasztal, ahonnan a palota bejáratára látni.
Van itt zsúrkocsi, egy ajtó, ami szerintem a fürdőszobára nyílik,
és jó néhány szekrényt is találok.
– Ez a szobám?
– Ez Őfelsége szobája – magyarázza Bodi, és esküszöm, még
kacsint is hozzá. Begurítja a bőröndömet, aztán az előre bekészített
bőröndtartóra teszi.
– Érezze magát otthon! Amelyik szobaajtót zárva találja, az a
személyzet valamely tagjáé. Szívesen mondanám, hogy sétáljon
egyet a parkban, de ez az idő nem alkalmas rá.

271
 Az ablak felé biccent, ahonnan szépen rálátni a hófehér
parkrészre.
– Talán majd a hét vége felé – teszi hozzá.
Kicsit meghajol, aztán elindul.
– Várjon! Mikor érkezik Viktor?
– Ezt nehéz megmondani – válaszolja felhúzott szemöldökkel.
Gyanítom, nem sokszor hallja Viktort a keresztnevén említeni. –
Beszédet mond az egyetemen, aztán vacsorára hivatalos a Drottning-
holm Palotába, ahol Őfelsége, a király és Őfelsége, a királynő
laknak.
Megáll az ajtóban, és hozzáteszi:
– Lazítson, és érezze magát otthon. Ha éhes, vagy bármire
szüksége van, csak csengessen, és máris jövök.
Megnyomja a gombot.
– És próbáljon ébren maradni, mert ha most elalszik, még
nehezebb lesz az átállás.
– Rendben. Köszönöm.
Ahogy Bodi távozik, becsukom az ajtót.
A francba.
Viktornak itt ez a Bodi, aki éjjel-nappal lesi minden kívánságát?
Értem, hogy ez egy inas dolga, de még soha nem találkoztam
ilyennel. Még csak nem is hallottam róla. Vajon az otthoni
celebeknek is van saját inasuk? Például Kardashianéknak?
Ráadásul Bodi olyannak tűnik, mint aki szívesen szolgál.
Mintha hivatásnak tekintené. Ezek után szégyellem, hogy nem
vagyok büszke a munkámra. Nem mintha egy takarítónőre vagy
szobalányra bárki büszkén vagy elismeréssel nézne.
Emlékezz, mit tettél. Kiléptél, úgyhogy mindez már a múlté.
A francba! Hess, gondolatok!
Elfog a hányinger, és forogni kezd a szoba. Most nagyon nem
tűnik jó ötletnek ébren maradni.
Ezzel együtt rábírom magam, hátha legyőzöm az átállásból
adódó fáradtságot. Berakom a ruhákat a fiókba és a szekrény azon
részébe, melyeket Viktor egyértelműen nekem szánt. Aztán

272
kiteszem a piperéket a fürdőszobába, lezuhanyozom, és egy kicsit
jobban leszek.
Furcsamód egyáltalán nem vagyok éhes.
Odamegyek az ablakhoz, aztán jó pár percig csak bámulok
kifelé, és próbálom észrevenni a fákat a vastag hóréteg alatt.
Az íróasztalra nézek. Ott egy darab papír tollal és egy kis
tasak… Felkapom, és megszagolom.
Szívemet melegség járja át.
Levendula.
Ezek szerint tényleg illatosította a leveleket.
Kicsit elmélázom.
Viktor tényleg egy álom.
Boldogan felsóhajtok, aztán úgy pörgők, forgók és táncolok a
szobában, mint egy Disney hercegnő. Végül az ágyra vetem magam.
Ahogy az arcom találkozik a puha paplannal, tudom, hogy rossz
ötlet volt.
Úgy elnyom az álom…
…hogy azt sem tudom, hol vagyok.

* * *

– Maggie! – szólít valaki álmomban.

Kinyitom a szemem a sötétben.
Halvány fény jelenik meg. Szinte szúrja a szemem.
Aztán eltűnik.
Megint lehunyom a szemem.
Aztán megint fényt látok.
Amikor újra kinyitom a szemem, látom, hogy Viktor áll az ágy
mellett. Felkapcsolta az éjjeliszekrény lámpáját. Kigombolja a
nadrágját, és lazít a nyakkendőjén. Utóbbi sercegő hangot hallat az
amúgy csendes szobában.
– Nem akartalak felébreszteni – mondja halkan. – Sajnálom,
hogy nem értem haza korábban.
Mormolok valami „nincs tehén a jégen”-félét, ami nagyjából
gargarizálásnak tűnhet. Aztán megköszörülöm a torkom, és próbálok

273
felkönyökölni. Kócos a hajam, és vizenyős a tekintetem, ráadásul
még mindig az utcai ruhámban vagyok.
– Hány óra? – kérdezem rekedten. Úgy tűnik, vízre van
szükségem.
– Tíz múlt, mármint este tíz. Kérsz vizet, vagy valamit enni?
Még mindig nem vagyok éhes, inkább álmos.
– A víz jó lesz – válaszolom.
Mosolyog, aztán bemegy a fürdőszobába. Hallom, ahogy
kinyitja a csapot, aztán visszateszem a fejem a párnára.
– Tessék – mondja, és ahogy felém nyújtja a poharat, leül az ágy
szélére.
Próbálok felülni, hogy elvegyem tőle a vizet. Három korttyal
legurítom, aztán köhögni kezdek.
– Csak nyugodtan, Maggie.
Elveszi a poharat, és félreteszi. – Hozok még. Szívesen öntenék
bort vagy brandyt, de gyanítom, hogy nem kérsz.
– Nem.
Megragadom Viktort, és időbe telik, míg rájövök, hogy ruhát
váltott, és a pizsamanadrágon kívül nincs rajta más. Végigsimítok az
anyagon.
– Maradj. Nem érzem… jól magam.
Nevet.
– Az időeltolódás kemény dolog, ahogy mondják. Nekem is jó
pár nap, míg hozzászokom, amikor visszajövök. Tényleg durva.
Vettél be melatonint?
A fejemet csóválom. Viktor ugyan mondta, de úgy gondoltam,
nincs rá szükség. Azt hittem, olyan érzés lesz, mint amikor New
Yorkba utaztam. Tévedtem, mert sokkal rosszabb. Mintha egy
őrületeset buliztam volna, de nem a szó jó értelmében. Olyan bulira
gondolok, amit napokig képtelen kiheverni az ember.
Megsimogatja a kezem, én pedig visszafekszem az ágyra.
– Aludj, Maggie. Holnap is lesz nap. Méghozzá jobb. Reggel itt
leszek.
– És utána hová mész? – kérdezem, és közelebb húzom.
– Rendezvényre.

274
 Ránézek, és hunyorgok. Még mindig olyan jóképű, mint eddig.
Ezen még a fáradtságom sem változtat.
– Jó.
– Téged is elvinnélek, de…
– Még rejtegetsz.
– Kérlek, hidd el, hogy jobb ez így.
Sóhajtok, és a takaróba fúrom az arcomat.
– Elhiszem. Lásd Meghan és Henrik esete.
– Nem érted. Én kettesben akarok lenni veled. Nem akarok
osztozni. Még mindkettőnknek sok az újdonság. Szeretném, ha az
együtt töltött idő csak kettőnkről szólna.
– Tudom – mosolygok.
És tényleg. Érzem, hogy minden szavából árad az őszinteség és
a tiszta szeretet.
Befekszik mellém az ágyba, és amikor kinyitom a szemem,
látom, hogy engem néz.
– Azért hívtalak ide, mert szükségem van rád. Szeretném, ha
mellettem lennél, és mindent megteszek, hogy jól érezd magad.
Bármilyen rendezvénymeghívást hajlandó vagyok visszautasítani,
hogy veled lehessek. Legfeljebb azt mondom, hogy lebetegedtem,
vagy nem tudom. Kitalálok valamit. Azt szeretném, hogy a
következő két hét, és a családoddal töltött másik kettő rólunk
szóljon. Minél többet akarok melletted lenni. Mint a barátod, a
szerelmed és a szeretőd. Vagyis mint Viktor. Érted?
– Igen. Sok mindent mondtál, de a lényeg megvolt – mormolom,
és fáradtan ránézek. Mosolyogva megfogom a pizsamanadrágja
derekát, és végigsimítok a leszállópályán.
– Te is érted?
A szokott módon rám vigyorog, mire kicsit magamhoz térek.
– Pontosan értem, de neked most aludnod kell, szívem.
Aztán megigazítja a takarót, megfogja a kezem, és pozícióba
helyez.
Utána módszeresen vetkőztetni kezd. Leveszi a farmeromat, a
felsőmet és a melltartómat is. Csak a bugyi marad rajtam. Azon
gondolkodom, büdös vagyok-e, de aztán rájövök, hogy időközben

275
lezuhanyoztam. Ettől függetlenül kócos a hajam, mert arra nem volt
alkalmam, hogy megfésülködjek.
– Aludj jól – mondja, és rám húzza a takarót. – Reggel
találkozunk. Ha éjszaka közepén felébrednél, nyugodtan kapcsold be
a tévét. Én zaj mellett is tudok aludni.
Még válaszolni sincs erőm, úgy elnyom az álom.

276
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Viktor

Maggie még csak néhány napja érkezett Stockholmba.

Szívesen mondanám, hogy minden nap csodásan telik. Csakhogy
nem ez a helyzet.
Abban a pillanatban, hogy megérkeztem Tehachapiba, tudtam, hogy
két akadályt is le kell győznöm. Az egyik, hogy meggyőzzem, jöjjön
velem Svédországba. Úgy gondoltam, ez lesz a legnehezebb.
Viszont nem kellett olyan sokat győzködnöm, mint hittem.
Talán azért, mert Maggie is ugyanolyan szerelmes belém, mint én
belé. Amikor sikerült rábeszélnem az utazásra, hatalmas
megkönnyebbülést éreztem. Úgy gondoltam, hogy most már semmi
sem áll a kapcsolatunk útjába.
Megérkezett. Csakhogy már az érkezése napján is egyedül volt.
Sok meghívást kaptam, rengeteg vacsorán kellett megjelennem, és
gyötört volna a lelkifurdalás, ha bármelyiket is lemondom. Bár nem
vagyok hajlandó felülni az érzelmi zsarolásnak, tudtam, hogy jó
néhány csatát meg kell vívnom ez ügyben.
Legjobb szándékom ellenére sem tudtam előbb hazaérni, így
már csak a fáradt, elgyötört Maggie-vel találkoztam.
Mivel hamarabb feküdt le a szokásosnál, hajnali kettőkor
felébredt, és nem tudott visszaaludni. Amikor reggel hétkor
felkeltem, arra lettem figyelmes, hogy a palota folyosóján sétálgat.
A halvány fényben úgy nézett ki, mint egy kísértet, mégis
boldognak tűnt, hogy itt lehet.
277
 Rájöttem, hogy sokkal jobban érdekli a királyi család és az új
szerepem, mint engem.
Ahogy telt az idő, egyre elfoglaltabb lettem. Sok mindent
próbáltam lerázni magamról, de a legtöbb dolog sajnos tényleg a
munkám szerves részét képezte. Így például az átadó ceremóniákon
való megjelenés. Beszédet mondani, szalagot vágni, és pózolni
fényképezéskor. Rögtön észreveszik, ha nem vagyok ott, abból
pedig semmi jó nem származik, ha ezek után pletykálni kezdenek az
emberek.
Annak ellenére, hogy Maggie számára még rengeteg az
újdonság, nagyon önálló. Amikor muszáj elmennem, megbízom
Nicket, hogy vigyázzon rá, és vigye el bárhová, ahová menni
szeretne. Sokszor ő jelenti Maggie-nek a társaságot. Ilyenkor nem
annyira testőr, mint inkább idegenvezető szerepet tölt be. Tudom,
hogy a jövőben korlátozott lesz Maggie szabadsága, de most akkor
és oda megy, ahová szeretne. Még mínusz tizenegy fokban is képes
volt felkerekedni.
Mégis rosszul érzem magam.
Nem vagyok vele annyit, amennyit szeretnék.
Azt akarom, hogy érezze a jelenlétemet, és ne csak azt érzékelje,
hogy éjszaka holtfáradtan beállítok. Sokszor olyan fáradt és
elgyötört vagyok, hogy még egy jóízűt szexelni sem tudok ezzel a
csodálatos nővel.
Esküszöm, lassan nagyobb lesz köztünk a távolság, mint eddig
bármikor. Pedig a testbeszéd csodásan működik kettőnk között.
Benne akarok lenni. Érezni akarom a vágyat és a szerelmet.
A megértést.
Jobban vágyom rá, mint amit el tudok viselni.
Az autóban ülök, félúton egy ebédre. A horvát nagykövettel
találkozom, miközben azon jár az eszem, hogy Maggie-nek milyen
selymes a bőre. Ajkának puhasága, és ahogy elolvad az
érintésemtől…
Nem bírom tovább.
Azért jött, hogy velem legyen.
És egy nap visszamegy.

278
 Ha most nem használom ki a lehetőséget, amíg itt van, egész
hátralévő életemben átkozni fogom magam.
Szólok a sofőrnek, hogy forduljon vissza, és vigyen haza,
közben küldök egy sms-t Freddie-nek, melyben tudatom vele, hogy
rosszul érzem magam. Freddie amúgy mindent tud Maggie-ről, bár
még nem találkoztak.
Azt is tudja, hogy most hazudok.
Nem érdekel.
Mindent felülír a vágy, hogy Maggie-vel legyek.
Húsz perc múlva a sofőr kitesz a palotánál, és már rohanok is,
hogy megtaláljam Maggie-t.
– Hol van Maggie? – kérdezem Bodit, aki épp az egyik
festményt törölgeti.
– Úgy vélem, a dolgozószobában, felség – válaszolja.
Az a földszinten van, és gyakorlatilag olyan, mint egy modern
nappali. Az íróasztalon és széken kívül kanapé, néhány karosszék,
kandalló és bárszekrény is található benne. Kiváló egy kis lazításra,
ha vendégeket fogad az ember. Nem tudom, miért akart pont itt
egyedül lenni Maggie.
Belépek, és látom, hogy összekuporodik a kanapén, és olvas.
Fekete leggingst és szürke melegítőfelsőt visel, mely az egyik
oldalon lecsúszik a válláról, így tökéletesen látszik a gyönyörű,
selymes bőre. Lábát szőrmepapucsba bújtatta.
– Szia! – suttogja, és leteszi a könyvet. – Itt felejtettél valamit?
– Igen. Téged.
Odamegyek a kanapéhoz, és megnézem a könyvet. Viseltes
darab, viszont angolul van.
– Gesztenye, a honalapító?
Szégyenlősen mosolyog, amitől még pirospozsgásabbnak tűnik
az arca.
– Emlékeztem, hogy gyerekkorodban voltak nyulaid, és a könyv
alapján nevezted el őket. Amikor megláttam ezt a könyvet egy
antikváriumban, ráadásul angolul, egyszerűen nem tudtam
otthagyni.
– Ha svédül is megkapnád, talán elsajátítanád a nyelvet.

279
 – Talán. De te jobb tanár lennél, ha…
Nem fejezi be a mondatot.
Megtaníthatnám, ha… itt lennék.
Oldalra hajtja a fejét, és rám néz.
– Miért jöttél? Elmaradt valami?
– Igen. Ugyanis lemondtam a programot.
– Miért?
– Mert jobban szeretnék a szeretőmmel lenni, mint egy unalmas
követtel. Ezért.
Egy pillanatra csak néz, aztán a dohányzóasztalra teszi a
könyvet.
– Szerető? Ezek szerint ma az vagyok?
Nem kell válaszolnom, mert leveszi a papucsát és a leggingst.
Aztán az ajtóra néz, amit már gondosan bezártam.
– Nem jön ide senki – mondom, és elfog a türelmetlenség. Nincs
kétségem afelől, hogy Bodi pontosan tudja, mi folyik itt.
Maggie leveszi a felsőjét, és csak most tűnik fel, hogy nincs
alatta melltartó.
– Helvete – mormolom. Előveszem a farkam, és végigsimítok
rajta, miközben Maggie-t nézem. Félénken, szinte idegesen néz
vissza rám azzal a szép nagy barna szemével. Ajka szétnyílik, haja
kicsit zilált. Mellbimbója kőkemény, és minden porcikája ösztönöz,
hogy végigszántsam a fogammal, aztán kóstolgassam.
Beleharapnék abba a csodás, krémes húsába.
Az édes, rózsaszín barackjába.
– Többet teszek – mondja, és négykézlábra áll.
– Emlékszem, amikor azt mondtad, imádod a barackos ajkamat.
– Melyiket? – kérdezem vigyorogva.
Közelebb megyek, miközben ő a farkam után nyúl, és lassan
köré csavarja az ujját. A nyomás hatására minden porcikám
bizsereg. Felnyögök, és úrrá lesz rajtam a vágy.
– Nyalogass, sakta – mondom hangosan.
Kaján vigyor jelenik meg az arcán.
– Sakta? Ez svédül a szopást jelenti?

280
 – Azt jelenti, hogy lassan – magyarázom. – Kérlek, lassan
csináld.
– Túl rég volt már – dünnyögi pajzánul, aztán kinyújtja a
nyelvét, és nyalogatni kezdi a makkomat. Hátrahajtom a fejem,
lehunyom a szemem, és átadom magam az élvezetnek, holott azt
terveztem, hogy folyamatosan őt nézem majd. Tövétől a hegyéig
végignyalja a péniszemet, mire minden izmom megfeszül.
Ezt kapom, holott napokig csak feküdtem mellette, és túl fáradt
voltam ahhoz, hogy az alváson kívül bármi mást tegyek.
Folyamatosan nő bennem a feszültség, és lassan végképp úrrá
lesz rajtam az elemi ösztön. Végül kinyitom a szemem, zihálok, és
látom, hogy Maggie izgatón néz rám. Sötét haja szétterül a vállán, és
úgy néz ki, mint egy istennő, akit legszívesebben minden festő
megörökítene a vásznon.
De ő szerencsére valóságos, és csak az enyém. Itt és most
alaposan rám cuppan. Ajka nedves és duzzadt, mint egy
ínycsiklandó barack.
Persika.
Megmarkolom a haját, mire kikerekedik a szeme, és cserébe
még erősebben szopja a farkamat. Az lenne a legegyszerűbb, ha a
szájába élveznék, aztán figyelném, ahogy nyeli az ondómat.
Csakhogy én nem így akarok elélvezni. Benne akarok lenni, és
érezni, ahogy a hüvelyével a hímtagomat szorítja. Az a kapcsolat
kell nekem. Emlékeztetni akarom, hogy miért jött Svédországba, és
miért jó velem lennie.
Nem tudok nélküle élni, és meg akarom mutatni, hogy
szükségem van rá.
– Várj! – zihálom, és egy gyors mozdulattal kihúzom a farkamat
a szájából.
Helvete.
– Fordulj meg! – mondom remegő hangon.
Engedelmeskedik, mire megragadom a csípőjét, magam felé
húzom, és simogatni kezdem a farkammal a feneke rését. Aztán
előrehajolok, és egy kicsit beleharapok a húsába.
– Au! – kiáltja, miközben kacér pillantást vet rám a válla fölött.

281
 – Jag är ledsen – mormolom.
Ez azt jelenti, hogy sajnálom, bár őszintén szólva ez nem
teljesen igaz. Tisztában van vele, hogy milyen durva tudok lenni, ha
szexről van szó.
Ennek ellenére megnyalom a harapás helyét, és megnézem,
mennyire nedves odalent. Széthúzom a farpofáit, és a lába közé
nyúlok, hogy lássam, mennyire síkos a terep.
Feldugom az ujjam, és az ajkamba harapok, annyira szorít.
Szűk. Felgyorsul a légzése, aztán nyög, mire az egész testem
borzongani kezd.
Az enyém vagy. Csak az enyém.
Itt vagy velem.
Csak ez számít.
Mindent felülír a vágy, hogy végre a lába közé hatoljak, és
benne legyek. Úrrá lesz rajtam az állatias ösztön, és semmi másra
nem tudok gondolni, csak arra, hogy a magamévá tegyem. Ő nem
egyszerűen a szerelmem. Ő az a nő, akit olyan alaposan, gyorsan és
hevesen akarok kefélni, hogy megszűnjön körülöttem a világ.
Hogy a végén azt se tudjam, ki vagyok.
Arra viszont emlékeznem kell, hogy ő milyennek lát.
A fickóra, akibe szerelmes lett.
Szenvedélyesen, vadul akarok vele szeretkezni, hogy pontosan
tudja, miért van itt.
Azt akarom, hogy tudja, ez a hely az otthona.
Fel sem tűnik, hogy a másik ujjamat is feldugtam, és
folyamatosan dörzsölöm a csiklóját, mire még nedvesebb lesz.
– Viktor! – zihálja, aztán lehajtja a fejét. Haja a szemébe lóg, és
érzem, hogy többet akar. – Olyan jó! Nagyon jó! Ne hagyd abba!
Rajta is úrrá lett a vágy.
Csak ezt akarom.
Muszáj most azonnal beléhatolnom.
Gyorsan kihúzom az ujjaimat, kicsit megkóstolom a
nedvességét, utána megmarkolom a farkamat, és a
hüvelybemenetéhez igazítom. Aztán lassan odadörzsölöm, hogy
még nedvesebb legyen, majd pár centit feljebb megyek.

282
 Igyekszem uralkodni magamon, de hatalmas erőfeszítésembe
telik.
Rég voltunk már együtt.
Ő pedig olyan kívánatos! Emellett kellően nedves és szűk.
Legszívesebben rögtön tövig beraknám neki. Már az is nehezemre
esik, hogy lélegezzek. Megmarkolom a derekát, ahogy már olyan
sokszor a szeretkezéseink során.
– Tökéletes vagy – mondom neki, miközben mélyebbre hatolok,
és figyelem, ahogy a farkam eltűnik benne.
– Egyszerűen tökéletes vagy, Maggie.
Kicsit kijjebb húzom, mire megremeg. Aztán óvatosan
visszatolom.
– Azt akarom, hogy mindennap ilyen legyen. Nem akarok
távolságot. Akkor sem, ha mindketten itt vagyunk – teszem hozzá
remegő hangon.
Tudom, hogy nem kéne beszélnem, de egyszerűen nem állom
meg. Mindent el akarok neki mondani.
Közelebb tolja hozzám a fenekét, ezért még mélyebbre
nyomakodom. Majdnem a farkam tövéig behatolok. Hangos
nyögések közepette rászorít a puncijával a farkamra, én pedig
folyamatosan mozgatom a csípőmet. Már alig kapok levegőt.
Elhomályosul a látásom, és olyan hév ragad magával, hogy lassan
tényleg azt sem tudom, merre vagyok arccal. Semmi mást nem
érzek, csak a gyönyört.
Megszűnik a világ.
Csak mi ketten vagyunk.
– Basszus! – kiáltja. – Dugj, Viktor! Keményebben! Még
keményebben!
Én is nyögök, és úgy kitöltőm, hogy minden millimétert érez. A
nevemet sikítja. Úgy lüktet a vér a fejemben, hogy nem hallok mást.
Megfogom a csípőjét, és próbálom elérni a csiklóját.
Nedves, de nem tudom úgy megérinteni, ahogy szeretném.
Mégis elég ennyi, hogy élvezzen. Folyamatosan nyikorog a kanapé.
Egyik kezével hátranyúl, én kihúzom magam, és erősebben
szorítom a derekát, miközben folyamatosan nyomulok.

283
 Maggie nyög, aztán sikolt, a nevemet kiáltja, én pedig egy kicsit
sem fogom vissza magam. Én is nyögök, aztán hörögve a csúcsra
jutok. Miután elélveztem a lába között, öntudatlan, hiperérzékeny
állapotba kerülök. Ebben a pillanatban tényleg magamon kívül
vagyok.
Nagyon lassan visszatérek a való világba, és próbálok nem
Maggie testére zuhanni. Mindkét tenyeremet a fenekére teszem,
megtámaszkodom és igyekszem visszaterelni a légzésemet a normál
tempóba. Csurog rólam a verejték, és forró a bőröm.
Maggie-nek is nehezen megy a levegővétel. Zihál, ahogy a
kanapéra zuhan, miközben a feneke az égnek mered. Félrefordítja a
fejét, ezért látom, milyen piros az arca. Róla is csurog a verejték, és
még mindig kába az orgazmustól.
Nincs mit mondanunk.
Pontosan tudjuk.
Pontosan tudjuk, hogy erre volt szükségünk.
Ez kellett, hogy teljes egésznek érezzük magunkat.
Tisztában vagyunk vele, hogy tértől és időtől függetlenül csak
egyetlen dologra van szükségünk: egymásra.
Ismeri az érzéseimet, ahogy én is az övét.
Néha időbe telik, míg újra tudatosul.

* * *

Másnap megváltoznak a terveink.

Megváltoznak, méghozzá a drága jó, őrült Magnus miatt, aki
valahogy rájött, hogy Maggie a palotában van, és ragaszkodott
hozzá, hogy idejöjjön.
Próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről, de Magnus egy
hajthatatlan, erőszakos szörnyeteg.
– Csak egy napra – mondta a telefonba. – Tudod, hogy látni
akarom. Szükséged van az áldásomra.
Egyáltalán nincs szükségem az áldására, de vitatkozni sem
szeretnék vele. Magnus úgyis azt csinál, amit akar.

284
 – Jó – mondom. – De most szólok: nem megyünk sehová.
Titokban tartjuk a kilétét, megértetted? Az életem árán is védeni
akarom.
Rögtön mindent megbánok.
Magnus úgy jelenik meg, ahogy mindig. Most kivételesen nincs
alkohol a kezében, de ugyanolyan harsány, mint eddig. Mintha
buliba készülne.
Egy pillanatra elfelejtem, hogy Maggie nem az a kifinomult,
sznob, felső tízezerből származó nemes hölgy, akit a szüleim
megálmodtak nekem. Sok tekintetben inkább olyan, mint Magnus.
Még a nevük is hasonló.
– Mags – mondom, ahogy lejön a lépcsőn. – Ő itt Mags.
– Szia! – köszön Maggie, és már Magnus jelenléte is elbűvöli. –
Nagyon örülök, hogy…
Még be sem fejezi a mondatot, Magnus szó szerint felkapja, és
megpörgeti, mire Maggie egyszerre sikongat és nevet. Én is nevetek,
és próbálom csillapítani a hirtelen jött féltékenységet. Amúgy is
nagy bennem a birtoklási vágy, amire Magnus viselkedése csak
rásegít.
– Ez aztán az üdvözlés! – mondja Maggie, amikor a lába végre
talajt ér. – Norvégiában mindenki így köszön?
– Remélem, nem. Csak gondoltam, így eredetibb – válaszolja
Magnus.
Magnus táskájára nézek. Most épp Forma-1-es.
– Mi történt a Louis Vuittonnal?
Vállat von, aztán ördögi vigyor jelenik meg az arcán.
– Nem érte meg a csaj.
Aztán Maggie-re néz.
– Készen állsz a bulira? – kérdezi tőle.
– Bulira?
Már beszéltem neki Magnusról, de talán azt hitte, hogy túlzok.
– Igen. Tudod. Jól mondom, ugye? – kérdezi Magnus, és
összecsapja a tenyerét.
Idióta módon táncolni kezd, aztán úgy tesz, mintha inna, és
felszívná a kokót.

285
 – Továbbra sem szeretném, ha együtt látnának minket –
emlékeztetem Magnust, mielőtt rátesz egy lapáttal.
Eltorzult arccal néz rám.
– Úgy érted, szégyellsz?
– Úgy értem, engem és Maggie-t – sóhajtom. – Titokban
akarom tartani, és annak ellenére, hogy a hátsó ajtót használtuk –
erre Magnus kuncogni kezd, és összenéz Maggie-vel –, az emberek
észrevennének, és menne a pusmogás.
– Nyugi – mondja Magnus, és vállon vereget. – Ezt is
végiggondoltam.
Lehajol, kinyitja a táskáját, és elővesz egy álarcot, amilyet a
velencei karneválon viselnek.
– Tessék, Viktor – mondja, és addig lóbálja az aranyszínű
darabot, míg elveszem tőle. Aztán kihúz egy ezüstszínű récetollasat,
és odaadja Maggie-nek. Végül magának is kivesz egy fekete
bársonymaszkot.
Maggie alaposan megnézi.
– Ez gyönyörű!
– Igen – mormolom, ahogy a sajátomat nézem. – De ha ezzel az
arcunkon megyünk a klubba, szerintem csak még jobban felhívjuk
magunkra a figyelmet.
– Buta svéd – mondja Magnus. – Tényleg azt hiszed, hogy nem
gondoltam mindenre? Nemcsak magunknak vettem álarcot a bálra,
hanem a testőröknek is, mert tudom, hogy a nyomunkban lesznek.
Én a saját testőrömnek már oda is adtam az övét, és szerintem
odavolt az ötletért.
– Csak viccelsz.
– Viktor! – szól Maggie dorgálóan. – Ennél jobb ötletet nem is
hallottam.
Magnus rám néz, és Maggie felé biccent.
– Hallod a csajt? Igaza van. Mi több, jobban kedvelem, mint
téged.
– Szerintem te mindenkit jobban kedvelsz, mint engem. Nem is
értem, miért jöttél.
– Mert te soha nem jössz Norvégiába.

286
 Maggie-re néz, és a fejét csóválja.
– Ezért magányosan tengetem a napjaimat Oslóban.
– Na persze.
– Egyedül. És soha nem látogat meg.
– Tudod, hogy sok a dolgom. Én még nem szoktam hozzá ahhoz
a sok mindenhez. Hivatalos látogatások, megnyitók, jótékonysági
események…
– Én sem szoktam hozzá – mondja Magnus, és kihúzza magát. –
Csak nem hagyom, hogy ezek szabják meg az életemet. Lehet, hogy
herceg vagyok, de azért van egy határ. És azt én akarom megszabni.
Maggie hol engem, hol Magnust figyeli, ahogy beszélgetünk.
Fura lehet két herceget hallgatni, ahogy a munkáról beszélgetnek.
– Sajnálom, Maggie – mondom. – Néha elfelejtem, mennyire
utáljuk.
Ahogy felveszi az álarcot, horkant egyet.
– Ne vicceljetek! Ha fizetnének, sem lennék hercegnő. Ki
akarna ilyen munkát?
Épp időben teszi fel az álarcot, mintha nem akarná, hogy lássam
az arckifejezését, amikor ezt mondja.
Érzem Magnus tekintetét. Igazság szerint ezerszer gondoltam rá,
hogy Maggie hercegnő lesz. Ha együtt maradunk, és nem mondok le
a trónról, akkor ez lesz a sorsa. Margaret… Mayhem hercegnő. Erre
azt mondja, hogy nincs az a pénz, hogy hercegnő legyen. Biztosan
csak úgy kiszaladt a száján, mégis rosszulesik ez a megjegyzése.
– Milyen? – kérdezi, miután megigazítja az álarcot.
– Nagyon titokzatos. Mint a legtöbb nő – jelenti ki Magnus.
– Szép – mondom, és megigazítom, hogy jobban lássam a
szemét. – Így még jobb.
– Mit szólsz? – kérdezi Magnus. – Van még pár óránk, aztán
megyünk a…
– Uram?
Mindannyian megfordulunk, és ekkor látjuk, hogy Freddie áll a
könyvtár bejáratánál.
– Igen?
Megköszörüli a torkát, és lassan közelebb jön.

287
 – Freddie! – üdvözli Magnus, és pacsira emeli a kezét. Imádja
cukkolni Freddie-t. – Mi a helyzet, jóember?
– Jó napot, Felség! – köszön Freddie, és gyorsan kezet nyújt,
aztán ugyanazzal a lendülettel vissza is húzza. Végül rám néz.
– Nem szívesen zavarom, de koktélpartira hivatalos a szüleihez
a Drottningholm Palotába.
– Akkor szóljon, hogy nem megyek.
Freddie hunyorít.
– Tudja, aggódnak önért, mert a napokban ugyebár magas lázzal
küszködött. Már szóvá tették, hogy túl sokat van távol.
Hát persze. Mindent szóvá tesznek.
– Mondja meg, hogy még mindig nem vagyok jól.
Freddie sóhajt, és megvakarja az orrnyergét. Nagyon utál nekik
hazudni.
– Rendben. Megteszem, amit tudok.
– Addig is, parancsoljon – szól Magnus, és odadob egy álarcot
Freddie-nek, aki egy kézzel elkapja. Nem is tudtam, hogy
nindzsareflexei vannak.
– Mi ez? – kérdezi.
– Velünk jön – jelenti ki Magnus.
Freddie aggódva néz rám.
– Norvégia hercegének parancsára – teszi hozzá Magnus, a
szokásosnál mélyebb hangon. – Megkövetelem, hogy jöjjön el a
bálba ezzel az amerikai szépséggel, velem és a főnökével, vagyis
Őfelségével, a svéd trónörökössel, Nordin Viktorral.
Freddie nagyot sóhajt.
– Muszáj?
– Igen! – ordítja Magnus, és összevont szemöldökkel néz rám.
– Ugye?
Vállat vonok.
– Talán.
Magnus eltökélt szándéka, hogy egyszer alaposan leitatja
Freddie-t. A ma este talán alkalmas lesz.

288
 Mindenesetre jó ötlet ez az álarcosbál. Úgyis szerettem volna
kiszakadni a palotából, és kötetlenül, feszengés nélkül szórakozni
Maggie-vel.
– Jól van, Freddie – mondom, és kiveszem a kezéből az iPadet.
– Most hivatalosan is vége a munkaidőnek.
Aztán gyorsan visszaadom neki a készüléket.
– Na jó. Mégiscsak lesz dolga. Mégpedig az, hogy velünk jön a
buliba. Világos?
Bólint. Érti ő, csak nem tetszik neki a dolog.
Legalábbis addig, amíg nem alapozzuk meg a bulihangulatot a
dolgozóban iszogatva. Freddie két pohár pálinkát iszik. Ez elég
ahhoz, hogy rákvörös legyen a feje, és nevetgéljen a saját poénjain,
aminek a felét nem értem. Mire beszállunk a limuzinba, és
elindulunk az óvárosi Gamla Stanbe, már jól érezzük magunkat.
– A francba! – kiáltja Maggie, ahogy kiszállunk a limuzinból.
Csúszik a magas sarkú cipője a jégen. Gyorsan megfogom és
megtámasztom, nehogy elessen.
– Ebben nem jöhetsz – mondom, miközben szorosan a
karomban tartom. – Inkább viszlek.
– A hercegem – mondja kicsit nyafogósan, mint egy Disney
mesefigura, aztán átkulcsolja a nyakamat.
A keskeny, macskaköves utcákon amúgy is nehéz közlekedni,
nemhogy ebben a hatalmas hóban.
– Fázol? – kérdezem, miközben cipelem.
Pár napja vett magának egy bundás kabátot és egy zöld
selyemruhát Södermalm hippinegyedében. Úgy érzem magam, mint
Gatsby, amikor Daisyt tartotta a karjában. Csak neki nem volt
álarca. Na jó. Inkább olyan vagyok, mint Batman.
– Nagyon fázom – mondja, és mosolyog. – Szokott itt
egyáltalán meleg lenni?
– Nyáron csodás – válaszolja Freddie, aki előttünk baktat a szűk
utcán. – Meleg, száraz idő van akkortájt. Érdemes ellátogatni a
Mälaren tóhoz. Sok a nudista, ezért rengeteg csupasz mellet látni
arrafelé.
A vállam fölött Magnusra nézek.

289
 – Te itattad le, úgyhogy neked kell szemmel tartanod.
Magnus rám vigyorog. Sötét szmokingjában és az álarcban
kifejezetten baljós külsőt ölt.
– Azt hittem, a svédek hozzászoktak a meztelenséghez –mondja
Maggie, ahogy bekanyarodunk, és elérjük az épületet. Álarcos
emberek hosszú sora dideregve várja, hogy bejusson.
– Ez igaz – mondja Magnus, majd elénk rohan, és majdnem
elcsúszik a jégen. – Viszont Freddie még életében nem látott mellet.
– Nagyon vicces – kiáltja Freddie, és megigazítja a szemüvegét
az álarc alatt. – Akkor elmondanám, hogy van barátnőm.
Ez nekem is újdonság.
– Ki az? – kérdezem.
– Valódi barátnő, vagy amolyan internetes ismeretség? – kérdezi
Magnus, és oldalba böki Freddie-t. Személyi titkárom kis híján
elesik, ezért kénytelen megtámaszkodni az épület falánál, nehogy a
földre zuhanjon.
– Azok is valódiak, akikkel a neten találkozik az ember – jelenti
ki Freddie.
Hátranézek, mert nem tudom, hol vannak a testőrök. Meglepő
módon egyikük sem tiltakozott az álarcviselés ellen. Gondolom,
nem akartak vitába szállni, de szerintem amúgy is jót tesz nekik a
változatosság.
A bulit az egyik szoftverfejlesztő szervezi, aki úgy tűnik,
némiképp perverz. Ahogy belépünk, egy sötét teremben találjuk
magunkat. Vörös selyem lóg mindenhonnan, és félmeztelen
emberek szaladgálnak a helyiségben. Freddie szerintem rögtön
eldobja az agyát a sok meztelen kebel láttán.
Magnus és én szétválunk, hogy ne keltsünk akkora feltűnést.
Egymás mellett még álarcban is magunkra vonjuk az emberek
figyelmét.
Bárhová megyünk, mindig felcsendül a Two Princes, ami
természetesen két hercegről szól.
Biztosra veszem, hogy sokan még az álarcom ellenére is tudják,
ki vagyok. Felismernek a járásomról, a tartásomról és a termetemről.
De végül is az a fő, hogy Maggie-t elrejtsük.

290
 Annak ellenére meseszép, hogy nem látszik teljesen az arca.
Élénkvörös rúzs van a száján, hullámos haja szép keretet ad a
csillogós álarcnak. A smaragzöld ruha szépen kiemeli az alakját, és
hófehér, bársonyos bőrét.
Mindig arról fantáziáltam, hogy egyszer nyilvános helyen
szexelek. Annak ellenére, hogy rajtunk kívül mindenki hiányos
öltözékben szaladgál, van egyfajta protokoll. Most mégsem akarok
kockáztatni. Tudom, hogy minden sötét sarokban szerelmeskednek,
mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy rajtakapjanak.
Megfogom Maggie kezét, és körbesétáljuk a termet, miközben
pezsgőt kortyolunk, csókot váltunk, és nézzük az emberek álarcát.
Olyan felszabadító ez az egész, hogy az az érzésem támad, mintha
megint Hollywoodban lennénk. Ott senki nem tudta, hogy kik
vagyunk, és a kutya sem törődött velünk. Minden csak kettőnkről, és
egymás testének-lelkének megismeréséről szólt.
Ahogy leülünk a sarokban lévő kanapéra, hozzám bújik, és
érzem, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Ha visszagondolok erre
a pillanatra, rájövök, hogy még közel sem ismerem annyira, mint
fogom. A szerelemnek sok szintje van, és ez csak az első. Az iránta
érzett szerelem csak erősödni fog az idő múlásával.
Vagy nem.
Csak az őrülten szerelmesek gondolkodnak így.
Az utóbbi gondolat szíven üt.
Próbáltam nem a közös jövőnkre gondolni. Igyekeztem a
jelenben maradni, de tudom, hogy nemsokára gyökeresen
megváltoznak a dolgok. Most olyan, mintha a mézeshetünket
töltenénk. Titokban, csak mi ketten. Csakhogy nemsokára fény derül
a titokra, és akkor minden nehezebb lesz.
Próbatétel a javából. Csak remélni tudom, hogy vesszük az
akadályt.
– Boldog vagy? – kérdezem, és megsimogatom az arcát. Sötét
szeméből visszatükröződik a csillár homályos fénye.
Meglepődve pislog, aztán elmosolyodik.
– Persze. És te?

291
 – Magam sem hittem, hogy lehetek ennyire boldog –
válaszolom, és megcsókolom.
– Van egy kis gond – szól Magnus, aki időközben megállt
előttünk.
Felnézek, és látom a szemén, hogy gondterhelt.
– Mi az?
– Freddie-ről lekerült az álarc. Mennünk kell.
– Mi történt?
Közben feltűnik, hogy az emberek az ajtóban állnak, és minket
nézve sugdolóznak.
– Rámoccant az egyik pasas nőjére, mire a fickó verekedésbe
kezdett. Letépte róla az álarcot, és rögtön felismerte, hogy ő a
személyi titkárod, Freddi Vereberg. Úgyhogy mennünk kell,
méghozzá most rögtön.
– A francba! – felpattanok, és Maggie-t is felhúzom.
– Hol van most? – kérdezem.
– A testőreid már gondját viselik, nyugi. De ahogy a mondás
tartja, rezeg a léc.
Körbenézek, aztán az ajtó felé rángatom Maggie-t, és
leviharzunk a lépcsőn.
– Ne arra! – sziszegi Magnus. – Ott vár a lesifotós.
– Lesifotós? – sikolt Maggie.
– Ezek nagyon gyorsak. Menjünk a hátsó ajtón, az a királyi
palotához vezet – mutat a folyosó felé.
– Királyi palota? Még egy? Mégis hány palotátok van? – kérdezi
Maggie.
– Túl sok – válaszolom, miközben Magnus elindul. Közben
körénk gyűlik a tömeg.
– Hová mész? – ordítok Magnus után.
Drámai fordulatot vesz, és letépi az álarcát. Mindenki felkiált,
mintha egy szörnyet, és nem Norvégia trónörökösét látnák.
– A főbejáraton megyek. Tudom, hogy a lesifotósod szeretne
végre jóképű herceget fényképezni. Sok szerencsét!
Figyelem, ahogy lemegy a lépcsőn, én pedig megszorítom
Maggie kezét.

292
 – Menjünk!
Átrohanunk a tömegen, így mostanra mindenki tudja, ki vagyok.
Páran fényképeznek, páran meghajolnak vagy pukedliznek, ami a
környezetet illetően még kellemetlenebb és bizarrabb, mint máskor.
Hála Magnus elterelő hadműveletének, a hátsó ajtónál csak egy
kidobóemberrel találkozunk.
Tőlünk nem messze már látszik a királyi palota homlokzata.
– Ki lakik itt? – kérdezi Maggie, miközben én azt nézem, merre
mehetnénk anélkül, hogy utolérnének.
– Itt az irodám – válaszolom kurtán. – Azt hittem, már jártál itt.
Nyitott a nagyközönség számára.
– Őszintén szólva nem sokra emlékszem az első néhány napból.
Előveszem a telefonomat, és felhívom Nicket. Megmondom
neki, hogy jöjjön értünk a palota elé.
– Ott van!
Megfordulok, és látom, hogy egy rakás lesifotós rohan felénk a
hóban. Csak úgy kattognak a fényképezőgépek.
– A kurva életbe!
Maggie-re nézek. Még soha nem láttam ilyen rémültnek. Annak
ellenére, hogy gyorsan futok, nem vagyok benne biztos, hogy
Maggie-vel a karomban képes vagyok elmenekülni a fotósok hada
elől. Maggie viszont nem tud abban a cipőben futni. Azt sem tudom,
hová futnék.
– Viktor! – suttogja, és megszorítja a kezem. Ahogy a fotósok
közelednek, kikerekedik a szeme.
– Mit fognak csinálni?
Ahogy elnézem őket, arra gondolok, hogy tönkre akarnak tenni.
Muszáj elmenekülnünk.
Végül megtalálom a helyet.
A mentsvárat.
Megragadom Maggie-t, aztán odavonszolom egy öreg, hóval
borított Vespához, ami a többi motor között parkol. Lesöpröm róla a
havat, aztán felkapom Maggie-t, és a hátsó ülésre ültetem.
– Mit csinálsz? Ez nem is a tiéd.

293
 – Kölcsönveszem – mondom, és gyorsan előreülök. – A tulaj
holnap visszakapja.
– Nincs hozzá kulcsod.
– Az ilyenekhez nem kell kulcs – vágom rá, aztán átnézek a
vállam fölött, hogy lássam, hol vannak a fotósok. A fenébe!
Próbálom beindítani a járgányt, de idő kell, míg a motor beröífen.
– Kapaszkodj! – ordítom Maggie-nek, ő pedig szorosan
átkulcsolja a derekamat. A kerék először csak pörög a havon, aztán
hirtelen kilövünk.
– Á!
Maggie folyamatosan sikolt, míg kevésbé zötyögős útra nem
érünk.
Ide-oda kanyargunk, és hálát adok a sorsnak, hogy nem kell
messzire mennünk.
– Nem gondoltam, hogy hóban is el tudod indítani – mondja
Maggie, és még szorosabban kulcsolja a derekamat, miközben
kerülgetjük a hóbuckákat.
– A svédek bármit el tudnak vezetni hóban! – ordítom a motor
zajában.
– És Vespát lopnak, szmokingban. James Bondnak képzeled
magad?
– Nem vagyok Gregory Peck – vágok vissza. – De most már
ideje hazaérnünk.
Arcát a lapockám közé szorítja, és magunk mögött hagyjuk a
káoszt.
Amiről biztosan tudom, hogy reggel utolér minket.

294
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Maggie

– Elnézést! Beszél angolul?

Megfordulok, és egy japán házaspárt pillantok meg, akik
fényképezőgépet nyújtanak felém.
– Igen – válaszolom. – Készítsek önökről egy képet?
– Hálásak lennénk.
Odaadják a fényképezőgépet, és megállnak a palota előtt.
Csinálok pár képet, aztán mindenki megy az útjára.
Egyre jobban fázom a hóesésben.
Még most sem hiszem el, hogy Viktor és én tegnap este
álarcosbálban voltunk, és egy lopott Vespával menekültünk el a
helyszínről. Rájövök, hogy hiába látogattam az érkezésem
másnapján a Det Kunglina Slottet-hez, azaz a királyi palotához, az
időeltolódás miatt olyan fáradt voltam, hogy semmire nem
emlékeztem a látottakból. Ezért visszajöttem. A fegyvereket és az
ékszereket bámulom az alagsorban, ami leginkább egy fogdára
emlékeztet. Aztán megnézem a többi helyiséget is.
Sok minden történt tegnap óta.
Felkeltünk, és rögtön a címlapon találtuk magunkat. Persze
mindannyian álarcot viseltünk a képen.
Néhányan említették a motoros menekülésünket – a Vespát
időközben visszakapta a tulajdonos –, sokan írtak magáról a bálról –
amit elég nagyvonalúan orgiához hasonlítottak és páran megírták
Freddie verekedését is. A legutóbbi tényleg úgy történt, ahogy írtak
295
róla. Szegény Freddie-nek még most is egy hatalmas monokli
éktelenkedik a szeme alatt.
Mindenki azt találgatja, hogy én ki vagyok. Úgy írtak rólam,
mint a „titokzatos lányról, aki elrabolta Viktor herceg szívét”. Úgy
tűnik, az egész ország célul tűzte ki, hogy felfedi a kilétemet.
A bál résztvevői közül jó néhánnyal készült interjú. Azt
nyilatkozták, hogy „a herceg és a nő igen szoros kapcsolatban
állhatnak. Látszott, hogy nem tudnak egymástól elszakadni. A
herceg végig a kezét fogta. Egyértelmű, hogy ez a nő megnyerte
magának a trónörököst.”
„Nem tudom, ki ez a nő, de biztos, hogy nem svéd” – állította
egy résztvevő.
Egyfelől szerencsésen megúsztuk, bár alaposan felkavartuk az
állóvizet.
A lesifotósok mindenütt ott vannak. Folyamatosan várakoznak a
palota bejáratánál, ezért próbáltam magam elfoglalni. A hideg
ellenére végigsétáltam a Gamla Stan-en, és megnéztem a
Fényképmúzeumot. Ha a palotában maradok, az olyan, mintha
börtönbe zártak volna. Még szerencse, hogy Nick ki tud csempészni,
és simán lekoptat mindenkit, aki a közelünkbe akar férkőzni. Úgy
tűnik, jól kiképezték.
Most, hogy az emberek tudják, hogy Viktornak komoly
kapcsolata van, nyilván a szüleit is érdekli a dolog.
Ez a legrémisztőbb. Múlt éjjel Viktor elment hozzájuk
vacsorázni, és késő estig nem jött haza. Én közben a konyhában
ettem Bodival, aki a svéd szappanoperákról tartott kiselőadást.
Viktor azt mondta, jól sikerült a beszélgetés, és a szülei nem
haragszanak, de ismerem már annyira, hogy tudom, jelen esetben ő a
mérges.
Azt is tudom, hogy a szülei tudják, ki vagyok, honnan jöttem, és
ismerik az élettörténetemet. Egyértelmű, hogy túlságosan
hétköznapi vagyok számukra, ezért nyilván nem repesnek a
boldogságtól.
Ma talán kiderül, mi a helyzet.
Elvileg ma találkozom velük.

296
 Svédország királyával és királynőjével.
Estélyt adnak Aksel dán király tiszteletére.
Próbáltam nem erre gondolni, mert minél többet agyalok ezen,
annál idegesebb leszek. Eddig rejtegettek, most pedig találkozom a
királynővel és két királlyal. Egyszerre. Tudom, hogy mindenki
ideges, amikor először találkozik a barátja családjával, de én most
úgy érzem, muszáj innom egy kis pálinkát, hogy leküzdjem a
gyomorideget.
– Ne idegeskedj – mondja Viktor, miközben készülődünk. –
Minden rendben lesz. Úgy fognak szeretni, ahogy én.
Furcsán nézek rá.
– Illetve nem pont ugyanúgy – helyesbít.
– Látom, te is ideges vagy.
Felszegi az állát, aztán rám néz.
– Szó sincs róla.
Sóhajtok, és megnézem magam a tükörben. Ugyanazt a hosszú,
zöld ruhát viselem, amit az álarcosbálon, mert több elegánsnak
mondható ruhám nincs. Feltűztem a hajam, és csak néhány tincset
hagytam leengedve, hogy keretet adjanak az arcomnak. Barackszínű
rúzst tettem az ajkamra, mert tudom, hogy Viktor lázba jön tőle. A
sminkem szolid, pasztellszínekből áll. Próbálok elegáns úrinő lenni,
bár tudom, hogy közel sem vagyok az. De hátha a szülei bedőlnek a
trükknek.
Persze kit akarok én átverni? Szerintem a homlokomra van írva,
hogy ki vagyok valójában. Ha valaki, akkor a király és a királynő
garantáltan kiszúrják.
– Mesélj valamit Aksel királyról! – kérem Viktort, amikor
beülünk az autóba. Ismét Nick vezet. Annyira remeg a lábam
idegességemben, hogy Viktor a combomra teszi a kezét, hátha
megnyugszom.
– Kedves ember? Rákerestem, de nagyon fiatalnak tűnik ahhoz,
hogy király legyen.
Viktor megigazítja a nyakkendőjét, és megnézi magát a
visszapillantó tükörben.

297
 – Aksel király jó ember. Kicsit zárkózott, ezért nagyon ridegnek
tűnik. A dán sajtó valószínűleg tart tőle, ezért mindig olyan képet
közölnek róla, amin a szokásosnál is szigorúbb arcot vág. De
esküszöm, hogy kifejezetten jó humora van, csak meg kell ismerni.
És valóban nagyon fiatal. Szerintem hatalmas bulit csap az idén,
mert most lesz negyven, és… – kis szünetet tart – arra a bulira én is
hivatalos vagyok.
– Mi a helyzet a királynővel? Azt tudom, hogy vannak lányai.
– A királynő tavaly hunyt el.
– Ó! Nagyon sajnálom. Akkor jobb, ha nem is említem.
– Pontosan. Amúgy nagyon szép asszony volt. Sokan úgy
gondolták, hogy ő a dánok Diana hercegnője. Akselnek három lánya
van. Ha jobban belegondolok, szerintem több közös van bennetek,
mint elsőre hinném.
Kicsit megnyugszom, bár nem tudom, miről fogunk beszélgetni.
Azt mégsem mondhatom neki, hogy „Hallottam, elvesztette a
feleségét, ahogy én a szüléimét, beszéljünk arról, milyen nehéz
egyedül gyereket nevelni.”
Nemsokára megérkezünk a Drottningholm palota bejáratához.
Annak ellenére, hogy sötét van, és hó fedi a környéket, a hatalmas
palota még így is tökéletesen látszik.
Óriási.
– Hú! – sóhajtom, amikor az autó megkerüli a hatalmas szobrot.
– Ez a hely… a paloták palotája. Egy nap majd te fogsz itt lakni? –
kérdezem felhúzott szemöldökkel.
– Meglátjuk – válaszolja egy kis idő múlva, de nem tudom mire
vélni. Miért nem akar itt lakni? Csodás hely. Nagy, pompázatos,
elegáns, ízléses. Bár személyesen nem láttam a Versailles-i kastélyt,
a képek alapján arra emlékeztet. Ez utóbbi gondolatot meg is osztom
Viktorral.
– A svéd nemesi család francia eredetű. Ez a palota a
tizenhatodik században épült. Az UNESCO világörökség része.
Szép, de nem túl otthonos. Nekem legalábbis ez a véleményem.
– Itt nőttél fel. El nem tudom képzelni, milyen lehetett.
Vállat von.

298
 – Nem biztos, hogy sokat vesztettél.
Teljesen magával ragad ez a környezet, és csak ámulok-
bámulok. Egy pillanatra még az idegességemről is megfeledkezem.
Egészen addig, míg be nem lépek az előtérbe.
Aranymennyezet, hatalmas csillárok, gigantikus oszlopok,
mellszobrok és egész alakos szobrok díszítik.
Nagyon nem vagyok idevaló.
Az előtér közepén jó néhány ember áll. A személyzet. Inasok,
szobalányok, szakácsok, pincérek, és akiket el tudunk képzelni.
Pont, mint a mesében. Kezüket hátrateszik, és csak arra várnak,
hogy a szolgálatunkra legyenek.
Egyikük lesegíti a kabátomat, a másik pezsgővel kínál. Egy
magas, szikár, öltönyös, komor ábrázatú, szőke hajú férfi a másik
helyiségbe vezet minket. Ez eddig a legelegánsabb, amit láttam. A
Viktor palotájában lévő szobák a nyomába sem érnek. Nem
gondoltam, hogy össze lehet hasonlítani a palotákat, de úgy tűnik,
mégis.
– Elképesztő ez a hely – suttogom Viktornak.
A pezsgőspoharamra néz, melyet alaposan kiürítettem.
– Szomjas vagy?
Inkább ideges, mint a fene.
– Máris jönnek – mondja a férfi Viktornak, aztán megvetően
rám néz, és távozik.
– Mi van ma Dolph-fal? – kérdezem viccelődve.
– Honnan tudtad, hogy ez a neve?
Csak pislogok, és nevetek.
– Komolyan? Tényleg Dolphnak hívják? Én csak vicceltem.
Mert úgy néz ki, mint a színész, Dolph Lundgren. Tudod, aki A
Büntetőben, és a…
– Dolph Lundgren egy nemzeti hős – jelenti ki Viktor.
És úgy tűnik, halál komolyan gondolja.
– Svéd?
– A színész vagy apám személyi titkára?
– Mindegy – vágom rá, mert gyanítom, hogy mindketten azok.

299
 – Amúgy Hans az igazi neve – motyogja Viktor abban a
pillanatban, hogy kinyílik az ajtó, és bejön két inas, akik megállnak
az ajtó két végében.
Az egyik bejelent valamit svédül.
A francba! Ez tényleg a valóság.
Jön a király és a királynő!
Viktor és én rögtön felpattanunk, és ekkor jövök rá, hogy
semmit nem tanított nekem a királyi etikettről. Ezzel együtt
próbálom kihozni magamból a legtöbbet, és meghajolok.
Mindketten bejönnek, pontosabban, suhannak, és megállnak
előttünk.
Felnézek, ők pedig széles mosollyal az arcukon lenéznek rám.
A francba! Talán nem is kellett volna meghajolnom. De az is
lehet, hogy rosszul csináltam.
– Mamma, pappa – kezdi Viktor, aztán angolra vált. – Ő Miss
Maggie McPherson.
Kihúzom magam, és úgy mosolygok, mintha azt akarnám
kifejezni, hogy higgyék el, kedves vagyok, és normális, úgyhogy
kérem, ne utáljanak.
– Jó napot kívánok! – köszönök, és a kezemet nyújtom.
Először a kezemre, aztán döbbenten Viktorra néznek.
Abban a kellemetlen néhány másodpercben, míg a kezem a
levegőben van, alaposan végigmérem őket. Sok képet láttam már
róluk, de élőben ijesztőbbek. Ugyanakkor szebbek is. Viktor apjának
sötét haja van, némi ősszel vegyülve. Magas, kicsit baljós tekintetű
ember. Az anyjának sokkal finomabbak a vonásai. Ragyogó kék
szemét szépen kiemeli szőke, kontyba tűzött haja. Valamiért azt
hittem, hogy szmokingban és estélyiben lesznek, de kicsit lazábbra
vették az öltözködést. Az édesanyja rózsaszín ruhát visel, az
édesapja pedig sötétzöld öltönyt.
Aztán arra gondolok, hogy talán nem beszélnek angolul, ezért
nem tudják, hogyan kommunikáljanak velem.
Miután hármuk közül mindenki mindenkivel összenézett, a
királynő a kezét nyújtja felém, és így szól:
– Örülök, hogy látom.

300
 – Úgyszintén – vágom rá. – Őfelsége – teszem hozzá
villámgyorsan.
Utána a királlyal fogok kezet.
– Viktor mondta, hogy ön nagyon szép. Ahogy elnézem, igaza
van.
Kicsit szégyenlősen elmosolyodom. Mégsem olyan rossz a
helyzet. A király szerint szép vagyok, és a királynő azt mondta, örül,
hogy lát. Rosszabbul is elsülhetett volna.
– Köszönöm. Kegyelmed.
Viktorra néz, aztán rám.
– Ezt a kifejezést nem igazán használjuk Svédországban.
– Elnézést kérek.
– Semmi baj – mondja, de közben úgy néz Viktorra, mintha azt
kérdezné, hogy ki ez a bolond lány, és miért nem tanított nekem
semmit a protokollról.
Legszívesebben azt mondanám, hogy nincs tehén a jégen, de
inkább úgy döntök, hogy csendben maradok. Hajlamos vagyok
összevissza beszélni zavaromban, és ez most sem lenne másképp.
– Iszunk valamit, míg nem érkeznek meg a vendégek? – kérdezi
az anyja, mire Viktor a hatalmas helyiség végébe vezet, ahol néhány
kanapé és egy aranyozott asztal kapott helyet.
Bejön egy inas, és várakozva rám néz.
– Mit kér, kedves? – kérdezi a királynő.
– Amit ön.
– Csak kávé lesz – mondja az inasnak.
A francba! Akkor ezek szerint én is kávét fogok inni.
– Maggie-nek lesz egy pohár pezsgő – mondja Viktor. – Én
pedig skót whiskyt kérek.
– Én is – mondja az apja, mire az inas mond valamit svédül, ami
talán a „rendben” megfelelője. Aztán odamegy az italkocsihoz, amin
történetesen kávégép is van.
– Nos – kezdi a királynő, miután megkapja a kávét –, Viktor azt
mondja, hogy ön újságírást tanul.
– Csak tanultam. A New York Egyetemen.

301
 – Az nagyon jó iskola – jegyzi meg Viktor apja. – Gondolja,
hogy egyszer lesz alkalma újságíróként dolgozni? Viktor mondja,
hogy ön jelenleg… szobalány?
Kényszeredetten mosolygok.
– Csak voltam.
Esküszöm, Viktor szándékosan bokán rúg az asztal alatt.
– Kiléptem, hogy idejöhessek – teszem hozzá.
– Ó! – mondja az anyja, és kortyol egyet a kávéból. – Értem.
Ez nem hangzik jól.
Az inas átnyújtja a pezsgőt, én pedig gyorsan inni kezdek, hogy
addig is elfoglaljam magam.
Viktor a térdemre teszi a kezét, és megszorítja.
– Biztosra veszem, hogy Maggie hamarosan visszatér az
újságíráshoz. Csodás riporter és tehetséges író. Az interjúi
utánozhatatlanok. Öt perc alatt megtudta Nick élettörténetét.
– Komolyan? – kérdezi az apja döbbenten.
– Komolyan. Még az is kiderült, hogy Harry Styles a kedvenc
énekese. Maggie aztán tényleg szóra tudja bírni az embereket.
Fényes karrier elé néz.
Örülök, hogy Viktor a védelmébe vesz, bár nem teljesen igaz,
amit mond. Már rég nem gondolkodtam újságírásban, főleg, hogy
végül be sem fejeztem a róla szóló cikket. Talán más jövő vár rám,
vagy egyszerűen csak tudat alatt továbbléptem, ha már így alakult.
Egyébként is úgy hallottam, hogy az ember ritkán foglalkozik a
későbbiekben azzal, amit az egyetemen tanul.
Kicsit zavar, hogy Viktor helyettem beszél. Ez rossz szokása,
mint ahogy az is, hogy mindig ő rendel nekem. Hajlamos uraskodni
és dominálni, de szerintem fel sem tűnik neki. Bár ebben az esetben
inkább hagyom, mert ő tudja, hogyan kell megpuhítani a szüleit.
Ezután Aksel királyra, és a többi, általam nem ismert emberre
terelődik a szó. Kezdem magam teljesen kívülállónak érezni, és
unatkozom. Csak kortyolom a pezsgőt, és arra várok, hogy végre
hazamenjünk.
Amikor Aksel király megérkezik, átmegyünk egy másik
terembe, és minden nagyon hivatalossá válik.

302
 Viktor mellett állok, és várom, hogy köszönthessem a királyt.
Aksel király magas, jóképű, enyhén borostás, szőkésbarna hajú
férfi. Szeme égszínkék, tekintete kissé szúrós, komor. Majdnem
tökéletes, kivéve az orrát, mert az úgy néz ki, mintha többször
betörték volna. Kíváncsi lennék, mi áll ennek a hátterében.
Igyekszem nem elcseszni a bemutatkozást. Majdnem azt
csinálom, mint előbb, de amikor a kezemet nyújtanám, Viktor
megfogja, és erősen az oldalamhoz szorítja. Ekkor hasít belém a
felismerés, hogy egy méltósággal szemben állva nem nekem kell
elsőként kezet nyújtanom.
Így hát várok, hogy Aksel király nyújtsa a kezét, és nem
mondok mást, csak annyit, hogy „Felség”, és egy kicsit meghajolok.
Úgy tűnik, ez tetszik neki, bár nem vagyok biztos a dolgomban.
Millió érzelem ül ki az arcára, és úgy megszorítja a kezem, hogy kis
híján eltöri. Ezek a skandináv méltóságok igen erős kezűnek tűnnek.
Ezután bemutatnak a társaság többi tagjának, így a húgának,
Stella hercegnőnek és a családjának, a főtitkárnak, néhány magas
rangú tisztviselőnek, és lassan azt várom, hogy Hamlet szellemét is
megidézzük.
A vacsorát a felső szint egyik termében tálalják. Gyanítom,
hogy nem ez az egyetlen, ahol étkezni szoktak. Ahogy felmegyek a
lépcsőn, szorosan Viktorba karolok, és félek, nehogy a ruhámra
lépjek. Közben hallom a klasszikus zenét, amitől még meseszerűbbé
válik az egész.
Ahogy felérünk a második szintre, kikerekedett szemmel
bámulom a férfit, aki a zongoránál ül, és élő zenét játszik.
– Szereti a klasszikus zenét? – kérdezi a királynő.
– Igen.
Nagyon szeretem. Tanulás közben mindig klasszikus zenét
hallgattam.
– Rajongok Chopin Waltzáért – teszem hozzá, és büszke vagyok
magamra, hogy emlékeztem a mű címére.
A királynő arca megrándul, aztán elneveti magát.
– Chopping? – ismétli.
Bólintok.

303
 – Igen. Chopin.
Viktor hümmögni kezd.
A királynő a fejét csóválja.
– Az nem Chopping, kedvesem. Franciául ejtendő a neve.
Vagyis „Sopen”.
Jóságos ég.
Elvörösödöm.
A királynő Viktorra mosolyog, aztán továbbmegy.
Viktorra nézek, és legszívesebben elsüllyednék. Nagyon
amerikai vagyok én ide. Chopping. De ciki!
Viktor próbál nem nevetni, de kitör belőle.
– Seggfej. Ez nagyon kellemetlen volt.
– Volt? Szerintem még mindig az.
A karjára csapok, aztán bemegyünk a terembe. Most már úgyis
mindegy. Alaposan lejárattam magam. Mindenki faragatlan
amerikainak néz, és gyanítom, hogy az est hátralévő részében azt
fogják figyelni, hogy hány botlásom lesz.
Annak ellenére, hogy a vacsora még ijesztőbbnek tűnt ezzel a
puccos terítékkel, a körülöttünk sürgölődő pincérekkel, az öt
fogással és a millió evőeszközzel, amelyeket fogalmam sincs,
hogyan kell használni, nem is olyan rossz a helyzet. Sokat segít,
hogy nem nagyon törődnek velem. Olyasmiről beszélgetnek, amihez
ha akarnék, sem tudnék hozzászólni.
Mire kihozzák a desszertet, az emberek már a terem különböző
pontjain vannak. A király és a királynő közben lefoglalják Viktort,
és egy másik helyiségbe hívják.
Viktor úgy néz rám a válla fölött, mintha azt mondaná, ne féljek,
mindjárt visszajön. Csakhogy addig itt kell maradnom ezzel a
rengeteg ismeretlen emberrel.
A fenébe! Ez a legrosszabb, ami történhetett. Egyedül a
főméltóságok között, akik teljesen más világból érkeztek, mint én.
Legszívesebben azonnal felszívódnék.
Ehelyett megpróbálok Stella hercegnővel csevegni, aki
nagyjából a harmincas évei elején járhat. Amikor látom, hogy nem
sokra jutunk, a lányával, Anyával kezdek társalogni. Lehet, hogy

304
csak hatéves, de esküszöm, vele lehet a legjobban beszélgetni,
ráadásul folyékonyan beszél angolul. Beszélgetünk Katy Perryről, és
örökre hálás leszek a popsztároknak, hogy mindig szolgáltatnak
témát a csevegéshez.
Már az italokat is kihozzák, de Viktor még mindig sehol.
Felpattanok, és a mosdót keresve végigbaktatok a hosszú folyosón.
Remélem, visszatalálok, mert még véletlenül sem szeretnék valami
tiltott helyiségbe tévedni. Fogadok, hogy van egy börtönrész az
alagsorban, és legszívesebben oda zárnának.
– Maggie!
Viktor hangját hallom a hátam mögül.
Megfordulok, mire a szája elé teszi az ujját, jelezvén, hogy
maradjak csendben. Kicsit olyan ez a jelenet, mintha egy mozifilm
szereplői lennénk. Egyedül a fényes palota folyosóján.
– Hol vannak a szüleid? – kérdezem gyorsan.
– Jönnek.
– Hol voltál?
– Beszélni akartak velem.
– És? Miről beszélgettetek?
– Sok mindenről. De nincs mitől tartani.
A terem felé biccent.
– Mi a helyzet odabent? Aksel felengedett egy kicsit?
– Egy kicsit – válaszolom. – Most már mindenki iszik. Csak
azért kerestem a mosdót, hogy kirúzsozzam a szám. Átlag esetben
ott, helyben intéztem volna, de úgy gondolom, hogy Dánia királya
előtt mégiscsak illetlenség lenne.
Viktor vigyorog.
– Érdekes látványt nyújtanál, míg rúzsozol. Na gyere!
Belém karol, és hosszú, határozott léptekkel végigmegy a
folyosón, mintha ezzel akarná jelezni, hogy ő az úr a háznál. Annak
ellenére, hogy vannak fenntartásai a palotával kapcsolatban,
érezhetően szeret itt lenni. Elhaladunk néhány ajtó előtt, aztán
bekukkant a könyvtárszobába, és gyorsan betessékel. Ide-oda járatja
a tekintetét, és figyel, nehogy észrevegyen minket valaki. Ahogy

305
meggyőződött róla, hogy senki nincs a folyosón, halkan becsukja az
ajtót.
– Mit csinálsz?
– Megszöktetlek a buliból – válaszolja, aztán megragadja a
ruhámat, és háttal a könyveknek támaszt. – Megtartalak magamnak.
– Ez elég önzőn hangzik.
– Pedig ez az igazság.
Végigsimít a kilógó hajfürtjeimen, és a fülem mögé tűri őket.
– Nem akarok rajtad osztozni. Tudom, hogy a szüleim és a többi
nemes is meg akar ismerni, de én azt akarom, hogy csak az enyém
legyél. Gyűlölöm, hogy a kettőnk intim, nemes pillanatai lassan
közkinccsé válnak.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy nem tarthatlak örökké titokban, Maggie. Az
emberek rá fognak jönni, ki vagy. Én pedig nem akarom, hogy a
világ lenézően viszonyuljon kettőnk kapcsolatához.
– Lenézően? – ismétlem. – Mert rá fognak jönni, hogy
átlagember vagyok? Vagyis, várj! Még annál is rosszabb. Az
átlagemberek szállodai szobáját takarítom, egy amerikai kisvárosban
élek, ráadásul öt gyerek gondját viselem.
– Maggie! – suttogja, aztán felemeli a kezem, és megcsókolja a
kézfejemet. Mélyen a szemembe néz. – Ne mondj ilyet! Tudod,
hogy nem igaz. Ráadásul nem ez számít. Én már közpréda vagyok,
és nem akarom, hogy te is azzá válj.
Lehet, hogy túlságosan felhúztam magam. Elmosolyodom.
– Ne haragudj. Mindig a legrosszabbra gondolok.
– Ne tedd – mondja, és kacsint. – Főleg ne akkor, amikor a
legjobbat akarom neked adni.
Kitör belőlem a röhögés, aztán sikítok, amikor megragadja a
csípőmet, felemel, és a könyvespolcnak támaszt. Megmarkolom a
szélét, hogy egyensúlyban maradjak.
Derékig felhúzza a ruhámat, aztán leguggol, fejét a lábam közé
szorítja, és félretolja az alsóneműmet.
Még annyi időm sincs, hogy megkérdezzem, biztos-e abban,
hogy itt és most csináljuk. Meg sem tudok szólalni, mert úgy

306
viselkedik, mint egy kiéhezett fenevad. Széthúzza a
szeméremajkamat, és érzem nyelvének bársonyos érintését odalent.
Elönt a forróság, aztán minden porcikám bizsereg.
Ezzel megszűnik minden kétségem afelől, hogy a palota
könyvtárában szeretkezzünk-e. Minden érintése örömmel tölt el.
Ilyenkor mindig rájövök, hogy minket egymásnak teremtett a sors.
Elégedett nyögése és vágyakozással teli mozdulata érezteti
velem, hogy legszívesebben felfalna. Azt akarja, hogy nekem minél
jobb legyen, ezért mindent megtesz, hogy a csúcsra jussak. Talán
úgy érzi, nem ad eleget. Nem akar rajtam osztozni a világgal.
Nem is kell.
Én mindig az övé leszek.
Hangosan nyögök, és megmarkolom a polc szélét. Nem tudom,
van-e kamera a helyiségben, és abban sem vagyok biztos, hogy
kulcsra zárható az ajtó, ezért nagy bajba kerülhetünk. Nem titok,
hogy együtt vagyunk, de akkor is.
Ahogy a lábam között nyalogat, már semmi másra nem tudok
gondolni, csak az élvezetre.
Fáradhatatlanul dolgozik. Kicsit feljebb dugja a nyelvét, aztán
megint a csiklómat nyalogatja és szívogatja. Kis híján üvöltök, ezért
próbálom magam visszafogni, amennyire lehet.
Egyik kezével lenyúl, majd két ujját feldugja, és mozgatni kezdi.
Még jobban elönt a forróság, és minden idegvégződésem életre kel.
Kinyitom a szám, és hátrahajtom a fejem, ami rögtön a könyvekhez
ér.
Nem tudom, meddig bírom így, pedig Viktor még csak most
kezdte. Lábam az arcához simul, aztán rászorítok, és még jobban
érzem a száját és a nyelvét. Egyre keményebben és egyre mélyebbre
tolja az ujját, és egyre erősebben dolgozik a nyelvével. Úgy érzem,
mintha ezzel akarná kifejezni, hogy csak rám van szüksége, és nem
akar nélkülem élni.
Maga felé húz, nyelve tovább dolgozik, és úgy érzem, mintha a
mennybe repítene. Megszűnik körülöttünk a világ.

307
 Érezni akarom. Mindenét. Keményen felé tolom a csípőmet.
Ismét a csiklómat nyalogatja, méghozzá olyan tempóban, hogy már
alig bírom szusszal.
Ahogy nyög, még jobban megbizserget odalent.
És ekkor a csúcsra jutok. Vonaglom, és kis híján magammal
rántom a polcot.
Megmarkolja a derekamat, hogy egyensúlyban tartson, aztán
erősen szívogatni kezd. Felordítok.
Tudom, hogy nagy zajt csapok. De ebben a csodás pillanatban
egyáltalán nem érdekel, bárki hallja a sikításomat. Viktor maga a
csoda, és ezt igenis tudja meg a világ.
Amikor elélvezek, Viktor feláll, és úgy néz rám, mintha sugallni
akarná, hogy jobban ismeri a testemet, mint bárki, jobban, mint én
magam. És nem fél bizonyítani.
Ösztönösen megmarkolom a haját és megcsókolom. Lágyan,
hosszasan. Érzem a saját nedvességemet a nyelvén.
Ahogy nyög, forrni kezd a vérem.
– Olyan vagy, mint a barack – suttogja, és megcsókolja a
nyakamat. – Most már tudod, milyen jó.
Kicsatolom az övét, lehúzom a nadrágja cipzárját, és
megmarkolom a farkát. Érzem, hogy kőkemény, és lüktet a vér az
ereiben. Előrelép, én pedig úgy helyezkedem, hogy rögtön be tudja
csúsztatni. A nedvességemnek hála úgy jön belém, mint kés a vajba.
A dereka köré fonom a lábam, a cipőm sarka a fenekébe váj, ő
pedig folyamatosan nyomul. Ismét feléled minden érzékem.
Megtaláljuk a közös ritmust, ahogy mindig. Szavak nélkül is
tökéletesen értjük és érezzük egymást. Viktor teste még annál is
többet ad, mint amire vágyom.
Mindig többet, sose kevesebbet.
– Maggie! – nyögi zihálva.
A homlokáról csörgő verejték a kulcscsontomra csöppen. Egyre
keményebben nyomul, és ahogy felgyorsul, belekapaszkodom, és
folyamatosan zihálok. Már alig kapok levegőt.
A hátába vájom a körmöm, és alaposan meglovagolom. Bőrünk
összetapad, és olyan csúszós-csattogós hangot ad, hogy visszhangzik

308
a szoba. Viktor minden mozdulattal beljebb hatol, míg végül eléri a
megfelelő pontot.
Ismét elélvezek.
Kőkeményen nyomul, folyamatosan nyög, és a nevemet
suttogja. Megmarkolja a csípőmet, és elélvez bennem.
Amikor ismét normális tempóban vesszük a levegőt, és a
szívünk sem ver olyan hevesen, kihúzza belőlem, megfogja a
derekamat, letesz a földre, de még mindig nem érzem a hátsómat.
– Hú! – mondom egy kis idő elteltével, miközben megigazítom
a nyakkendőjét. Kicsit bizonytalanul állok a lábamon,
elgémberedtek a végtagjaim, és erősen a fejembe szállt a pezsgő.
– Ez volna a királyi bánásmód?
– Szerintem ez mindkettőnknek kijárt. Így könnyebben vesszük
az est hátralévő részét.
Rám vigyorog, aztán megfogja, és kicsit megszorítja a kezem.
– Menjünk vissza a többiekhez.
– Szerintem pontosan tudják, mit művelünk.
Kinyitjuk az ajtót, óvatosan kinézünk, de szerencsére üres a
folyosó.
– Gondoljanak, amit akarnak – mondja Viktor.
Gyanítom, hogy ez utóbbi kijelentését alaposan megbánta.

309
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Viktor

– Beszélnünk kell, Viktor.

A három legrémisztőbb szó, amit hallhatok.
– Nem a síelésről van szó, ugye? – kérdezem apámat.
A palota udvarára mentünk sífutni. Apám rögeszméje, hogy
formában kell maradnia, mert az apja és a nagyapja is
szívinfarktusban hunyt el. Ezért telente órákat tölt azzal, hogy a
palota környékén síel.
Ma különösen szépen süt a nap, és végre nincs olyan hideg, mint
eddig, úgyhogy jó ötletnek tűnik. Meg akartam kérdezni, hogy
Maggie is jöhet-e, de tudom, hogy apám hívta volna, ha azt akarja,
hogy ő is csatlakozzon. Apám már csak ilyen. Ráadásul tartok tőle,
hogy Maggie még soha életében nem síelt.
Míg én itt vagyok, ő Bodinak segít, hogy minden készen álljon a
testvérei fogadására. Holnap érkeznek, és már alig várja, hogy lássa
őket. Én is izgulok. Örülök, hogy jönnek, mert így legalább lesz egy
kis élet abban a rideg palotában.
– Az embernek időnként jólesik egy kicsit kiszellőztetni a fejét –
mondja apám, és mély levegőt vesz. Aztán rám néz.
– Szeretnék bocsánatot kérni azért, ami Aksel fogadásán történt.
Nem gondoltam, hogy bocsánatot kér, de így azért jobban fest a
történet.
Míg Maggie ottmaradt a vendégekkel, a szüleim félrevontak, és
komplett kiselőadást tartottak.
310
 Mindezt persze Maggie-ről.
Hogy ő civil.
Hogy mennyire alkalmatlan hercegnőnek.
Hogy mennyire nem illik hozzám.
Anyám egy rakás hercegnőt, bárónőt és arisztokrata hölgyet
felsorolt, akikkel találkozhatnék. Mindegyik svéd, francia vagy
német. Igazi kifinomult, európai hölgyek.
Apám azt mondta, hogy Maggie csak zavarja a munkámat, mert
amióta itt van, számtalan meghívást lemondtam miatta.
Megállás nélkül mondták a magukét.
Én folyamatosan vitatkoztam velük.
Próbáltam velük megértetni a saját szempontjaimat.
Melyek közül az első és legfontosabb a szerelem.
Annak ellenére, hogy a szüleim, folyamatosan vitatkozunk, és a
végén mindig oda lyukadunk ki, hogy nekik felettem is hatalmuk
van. Mint király és királynő.
Mondanom sem kell, hogy most sem sikerült őket meggyőzni.
Anyám egy kicsit megenyhült, de apám nagyon durván és lenézően
nyilatkozott Maggie-ről. A végén otthagytam őket, és visszamentem
Maggie-hez. Bevittem a szüleim könyvtárszobájába, és áldoztam
vele a szerelem oltárán. Emlékeztetni akartam magunkat, hogy ő az
enyém, és ezt senki nem kérdőjelezheti meg.
Nem mondok semmit, csak figyelem apámat. Ebben a fényben
még idősebbnek látom, és ekkor jövök rá, hogy Alex halála nyilván
őt is megviselte. Elszorul a szívem. Most először, mióta itt van
Maggie.
– Kicsit durva voltam Miss McPhersonnal kapcsolatban, de
tudom, hogy sokat jelent neked. Ettől függetlenül nem támogatjuk a
kapcsolatot, és nem értjük, mi vonz benne azon túl, hogy szép, és
svéd szemmel nézve talán különleges.
Szünetet tart, aztán folytatja.
– Mivel fontos a számodra, és mert védenünk kell a monarchia
jó hírnevét, hadd mondjam el, milyen kellemetlen hírt kaptam ma
reggel.
– Milyet?

311
 – Tudod, sok barátunk van a sajtónál. Kiváló újságírók, akiket
arra használunk, hogy visszaverjék a számunkra kellemetlen
tudósításokat és találgatásokat. Főképp, melyek Alex halálával
kapcsolatosak. Sok vezércikk kegyetlen és igazságtalan.
Kicsit elcsuklik a hangja, aztán félrenéz.
Nem vagyok ölelkezős fajta, és fogalmam sincs, mit tegyek.
Apám végül ismét rám néz, aztán a palotára, és egyből összeszedi
magát.
– Ma reggel hírt kaptunk, hogy az egyik újság felfedte Maggie
kilétét.
– Tessék?! – ordítom. – Ki? Hogyan?
Vállat von, és a homlokát ráncolja.
– Nem tudom. Talán valaki Aksel király társaságából. A
társaság feléről azt sem tudtam, kicsoda, és miért jött, de mindegy.
Biztos, hogy közülük valaki. Vagy valaki a saját házunk tájáról.
Rám néz.
– Vagy tőled valaki. Bárki volt is, biztos, hogy sok pénzt kapott
az információért. Egész oldalas cikket közölnek Maggie-ről.
Alig látok a dühtől.
– Képek is vannak?
– Fogalmam sincs. De most már tudják, ki ő, és nyilván lesz
még ember, aki nyilatkozik róla, például az egyeteméről.
– Basszus.
Ökölbe szorul a kezem. Azt kívánom, bárcsak közelebb lennénk
a fához, hogy levezethessem rajta a feszültséget, mert jelen
pillanatban alig látok a mérhetetlen dühtől.
– Nehéz dolgod lesz. És neki is.
– És a családjának is – mondom. – A testvérei holnap érkeznek
Los Angelesből. Ha Maggie képe is szerepel az újságban, az
emberek tudni fogják, ki ő, és már a reptéren követni fogják őket.
Szép kis fogadtatás! Szép kis út lesz!
Apám a vállamra teszi a kezét, és egy kicsit megszorítja.
– Ezért kéne véget vetni a kapcsolatnak, fiam. Tedd meg az ő
érdekében. Sem ő, sem a testvérei nem azt érdemlik, hogy a sajtó
kereszttüzébe kerüljenek. Nagyon önző dolog lenne, ha ezek után is

312
ragaszkodnál a kapcsolathoz, Viktor. Márpedig én nem önzőnek
neveltelek.
Te alig neveltél rajtam bármit is – gondolom magamban, de
tudom, hogy most igaza van. És ez szörnyű.
– Mit tegyek? – kérdezem. – Az újsággal.
– Azzal nem sokat tehetsz.
– Nem tudnád őket megfenyegetni?
– Azt csak akkor tehetjük, ha rágalmazzák, és olyan fotók
jelennek meg róla, amelyek sértik a személyiségi jogokat. Addig
nem léphetünk semmit.
– Te vagy a király! – kiáltom.
Keserű mosoly jelenik meg az arcán.
– Igen. Én vagyok a király. És a szabad sajtóért szálltunk síkra.
Örülhetsz, hogy nem Angliában vagyunk. Hozzájuk képest
szerencsés a helyzetünk.
– Ha király leszek, majd változtatok a szabályokon.
Nevetni kezd.
– Jaj, fiam. Ha te leszel a király, nekem már nem kell aggódnom
az ilyenek miatt.
Sóhajt.
– Menjünk vissza. Mennyei gombaleves vár minket.
Ahogy visszaérünk, megyek levest enni. Apámat, ahogy mindig,
most is szólítják az ügyei, ezért egyedül maradok a konyhában.
Azon gondolkodom, hogyan adjam Maggie tudtára a hírt, és hogyan
lépjük meg az elkerülhetetlent. Mindketten tudtuk, hogy ez egyszer
bekövetkezik. Hogy felfedik a titkot. Herceg vagyok, ami azt jelenti,
hogy a hazámat és a népemet szolgálom. Ez sokszor a kapcsolatok, a
lelki nyugalmam és a magánéletem rovására megy.
Alex az életével fizetett ezért a szolgálatért.
Amikor Maggie rákérdezett, hogy miről beszéltem a
szüleimmel, hazudtam neki. Azt mondtam, nincs miért aggódnunk.
Nem osztottam meg vele a szüleim aggályait, és persze azt sem,
amit róla mondtak. Ő csak annyit tud, hogy kedvelik. Mindig,
amikor felemlegeti, hogy rosszul ejtette Chopin nevét – ami
szerintem aranyos volt –, vagy azt, hogy bemutatkozáskor ő

313
nyújtotta először a kezét a szüleim felé, azt mondom, hogy ezzel is
belopta magát a szívükbe.
Ami persze hazugság.
És most megint hazudnom kell.
Amikor Nick megáll az autóval a palotám előtt, felnézek, és
látom, hogy égnek a fények, amitől sokkal barátságosabbnak tűnik
az egész. Hirtelen határozom el magam.
Azért ragyog a palota, mert Maggie boldog. Ő az én fényes
gyertyalángom a sötét éjszakában.
Úgy döntök, megtartom magamnak, amit apám mondott.
– Milyen volt a síelés? – kérdezi abban a percben, hogy belépek.
Mögötte közvetlenül Bodi. Maggie lábujjhegyre áll, hogy
megpuszilhasson.
– Kellemes – válaszolom, és odaadom a kabátomat Bodinak. –
Hideg, de kellemes. Itt viszont olyan kellemesen meleg az idő. És a
palota is sokkal élhetőbbnek tűnik, amikor felkapcsoljuk a fényeket.
– Megcsináltuk mindenkinek a szobát – mondja csillogó
szemmel Maggie. – Annyi ajándékot vettem, hogy muszáj volt
azoknak is helyet találni. Mindenki kap egy Viktor jávorszarvast,
kivéve persze Pike-ot. Neki majd pálinkát adok.
– Választottam egy kevésbé erőset, kezdőknek – mondja Bodi,
és úgy tűnik, büszke, hogy részese lehet a készülődésnek.
Ahogy elnézem Maggie mosolyát, egyre biztosabb vagyok
abban, hogy nem lombozhatom le.
– Akkor hadd lássam, mit csináltatok – mondom neki, és
belekarolok. Ő pedig felvisz az emeletre.

* * *

Másnap egy órával korábban kelek, mint ahogy Maggie szokott.

Halkan kikecmergek az ágyból, aztán lemegyek a konyhába,
előveszem a telefonomat, és kortyolok egyet a kávéból.
Kis híján magamra öntöm, annyira remeg a kezem.
Ott a kép a Hant Extra címlapján.
Kép Maggie-ről egy üveg borral a kezében, miközben a melle
félig kilóg a pólójából. A haja kicsit világosabb, és egyértelmű, hogy
314
New Yorkban készült a fotó. Talán a Facebook-oldaláról menthették
le.
A főcím szerint: „Fény derült a titokra. Viktor herceg egy
amerikai lányba szerelmes.”
Alatta az alcím: „A tragikus múlt.” „A király és a királynő
ellenzik a kapcsolatot.”
Ehhez odavágtak egy-egy képet a szüleimről, akik épp szomorú
arcot vágnak.
Alapból ki sem nyitnám ezt a szennylapot, főképp nem fizetnék
rá elő, de muszáj megtudnom, miket írnak róla és a gyerekekről.
Hívom Nicket, aki néhány perc múlva megjelenik
egyenruhában, és készen áll az indulásra.
– Figyeljen! – mondom neki. – Történt valami. Elmenne a
legközelebbi boltba, és venne egy példányt ebből? – kérdezem, és
megmutatom az újság címlapját.
Kikerekedik a szeme.
– Természetesen.
Aztán megcsóválja a fejét, és hozzáteszi:
– Pedig minden óvintézkedést bevetettünk, uram.
– Tudom, Nick. Ez nem az ön hibája. Tudtam, hogy előbb-utóbb
bekövetkezik, csak azt nem akartam, hogy pont a gyerekek
érkezésének napján robbanjon a bomba.
Bólint.
– Tegyünk különleges biztonsági intézkedést arra az esetre, ha
ott is megjelennének a lesifotósok?
– Esetleg jól jönne még egy autó, ami eltereli a figyelmet a
miénkről. Abból nem lehet baj.
Kis szünet után folytatom.
– Kérem, ez az egész maradjon kettőnk között. Maggie nem tud
róla.
– Nem tud róla? Megbocsásson uram, de muszáj elmondania.
Tudnia kell, mi zajlik körülötte. Máskülönben még nagyobb
veszélybe sodorja.
Sóhajtok, és megdörzsölöm az arcomat.
– Tudom, tudom. Jól van. Megyek, és megmondom neki.

315
 – Jó. Addig hozom az újságot.
Elindul, én pedig összeszedem minden bátorságomat, hogy
felébresszem Maggie-t, és megosszam vele a rossz hírt. Töltök neki
egy csésze kávét, teszek bele tejszínt, aztán viszek egy kis üveg
vodkát, hátha erre is szüksége lesz.
Mire kinyitom a hálószoba ajtaját, már ébren van.
Ül az ágyon, és a telefonját bámulja.
Aztán rám néz, és már tudom, hogy tudja. Halálsápadt, vörös a
szeme, és eltorzult az arca.
– Mi ez? – suttogja. – Láttad ezt?
Sóhajtok, aztán lassan odamegyek hozzá a kávéval. Közben
fogalmam sincs, hogy kezeljem a helyzetet.
– Itt a kávéd.
– Láttad ezt?! – ordítja.
Keserűen bólintok.
– Csak most, reggel.
– Hogy történhetett ez? Hogy?
– Talán volt egy beépített ember a vacsorán. Legalábbis ez a
gyanúnk.
– Gyanúnk? Mi ez a többes szám?
Ez fájdalmas lesz.
– Ezt mondta apám.
– Mikor? – kérdezi a fogát csikorgatva.
– Tegnap.
Puff! Ekkor hasít bele a felismerés.
– Tegnap óta tudod? Mi a szarért nem mondtad el?
A fejemet csóválom.
– Nem tudom. Nem tudom. Akartam… De láttam, milyen
boldog vagy, és…
– Hagyjuk a boldogságomat! Olvastad?!
– És te? Most küldtem el Nicket az újságért.
– A kurva életbe! Már ő is tudja? Ahogy az egész világ. Google
Fordítóval lefordítottam a címet, ezért pontosan tudom, miről írnak.
És ez a kép, Viktor! Egy átkozott koleszos bulin voltam. Olyan,
mintha én lennék a világ legócskább ribanca.

316
 – Minden rendben lesz – mondom, és leteszem mellé a kávét.
– Minden rendben lesz – ismétli szomorúan. – Cseszd meg! És a
kávét is!
Rácsap a csészére, melynek következtében az a padlóra ömlik, a
csésze pedig darabokra törik.
– Ezzel akartál megpuhítani, ugye? Erről van szó?!
Még soha nem láttam ilyennek Maggie-t. Végtelenül dühös, és
képtelen magán uralkodni. Bár ilyen helyzetben más is hasonlóan
viselkedne.
Mély levegőt veszek, és próbálom figyelmen kívül hagyni a
miszlikbe tört porcelánt.
– Azért jöttem, hogy elmondjam. Hogy felkészítselek.
– Istenem!
A kezébe temeti az arcát, sötét haja a szemébe lóg.
– Istenem! – suttogja. – Most már mindent tud rólam a világ.
Mindent tudnak. Az életem egy nyitott könyv.
– Min…
– Ne merd azt mondani, hogy minden rendben lesz! – mondja,
és felkapja a fejét. – Fogalmad sincs, milyen érzés!
Kicsit megrökönyödöm a kijelentésén.
– Van némi fogalmam róla – vágom rá határozottan. – Ebben
nőttem fel, és első kézből láttam, mit tett az állandó figyelem a
bátyámmal. Úgyhogy pontosan tudom, mik a veszélyei.
– Akkor hogy mondhatsz olyat, hogy minden rendben lesz?! –
ordítja.
– Mert úgy döntöttem, hogy ebben hiszek! – ordítom vissza. –
Tudtam, hogy kemény lesz neked és nekik és mindenkinek, de úgy
gondolom, megéri. Úgy döntöttem, abban hiszek, hogy felül tudunk
kerekedni, és megbirkózunk a ránk váró feladatokkal. Szeretném
hinni, hogy ez egy vizsga, amin át kell mennünk, hogy utána tényleg
minden rendben legyen.
– Vizsga. Ez nem egy vizsga. Ez csak… Ez… – félrefordítja a
fejét, és a törött porcelándarabokra néz.

317
 – Basszus. Hogy fogok ezzel megbirkózni? Utálom, hogy a
világ mindent tud rólam. Gyűlölöm. Olyan durva. Megalázó…
Szégyellem magam.
– Kérlek, Maggie! – mondom halkan, mert megszakad a szívem.
Odamegyek az ágy széléhez, és átölelem. – Hiba volt, hogy nem
szóltam rögtön. Apám mondta, hogy megjelent a cikk. Biztosra
veszem, hogy megállíthatná őket, ha tudná. Csakhogy nem tudja.
Most sajnos szabad préda vagy, és rajtad köszörülik a nyelvüket. De
egyszer talán ráunnak erre a témára. Egyelőre új vagy nekik és
különleges. Sajnos naiv voltam, mert azt hittem, beérik annyival,
hogy megtaláltam a páromat.
Maggie felhorkant, én pedig nem tudom, sír vagy nevet.
Végigsimítok a haján, és szorosan magamhoz ölelem.
– Mindketten tudtuk, hogy nem lesz könnyű. De minden napot
ki kell használnunk, hogy emlékezz, miért vagy itt. Öröm az
ürömben, hogy a legrosszabb részen már túl vagyunk.
– Te tényleg elhiszed ezt? – mormolja.
– Csak azt tudom, hogy erre a napra vártam. Biztos furán
hangzik, de most legalább vége a bizonytalanságnak. Érted? Most
már nem kell úgy rejtőzködnünk, mint eddig.
– Milyen diplomatikus megfogalmazás! Amolyan hercegi.
Sóhajtok, aztán egy kicsit hátrébb hajolok, és végigsimítok az
arcán.
Minden rendben lesz, mert két ilyen csodás emberrel ez nem
történhet másképp. Már ha mondhatok magamra ilyet. Megoldóik.
Hinned kell nekem, és muszáj megpróbálnod.
Nagyot nyel.
– Szörnyű, hogy mindent tudnak, Viktor. Mindent, amit
megpróbáltam eltitkolni – suttogja.
– Csakhogy nem volt rá okod. Szegénynek lenni nem bűn.
Kisvárosban, sokgyermekes családban élni nem bűn. Kétkezi
munkát végezni nem bűn. Az egyetlen bűntény az volt, hogy
megölték a szüléidét. Ez tragédia, mellyel szembenéztél, és erősebb
lettél általa, mint bárki ezen a világon. Semmi nincs, amiért

318
szégyellned kéne magad. Inkább légy büszke. Én az vagyok.
Nagyon büszke vagyok rád, Maggie.
Könnyek szöknek a szemébe, aztán az ujjamra csöppennek.
Megízlelem az édes-sós könnycseppeket, aztán homlokon csókolom.
– Talán nehéz elhinni, de akármit mondanak, ezt az egyet
tudnod kell. Maggie Mayhem McPhersont nem felejtheti el a világ.
Ekkor egy kicsit nevetni kezd, és érzem, hogy próbálja magát
összeszedni.
– Sajnálom – suttogja.
– Mit?
– Hogy eltörtem – válaszolja, és a kávéscsésze darabjaira mutat.
– Fogadok, hogy felbecsülhetetlen érték a tizenhatodik századból.
– Szerintem az IKEA-ból való.
– Na persze – vigyorog.
– Tudom, hogy nem kezdődik valami jól a nap, de ne felejtsük
el, hogy most jön a java. Pike, April, Rosemary, Thyme és Callum
már Svédország felé tartanak. Szerintem erre kéne koncentrálnunk.
Bólint. Látszik rajta, hogy egyszerre izgatott, és egyszerre akar
véget vetni a sajtó zaklatásainak.
– Biztonságosan el tudjuk őket hozni a repülőtérről?
– Szerintem igen – válaszolom. – Majd lesz ott egy másik
limuzin, ami eltereli a kíváncsiskodók figyelmét, de ennek a
történetnek már sajnos mindegy. Még néhány újságcikk, és az
emberek simán felismernek téged az utcán. De ha szerencsénk van,
a gyerekeket nem fogják.

* * *

– Herdy schmerdy bork bork! – ordítja Callum, miközben fel-alá

rohangál a konyha és az előszoba között, fakanállal a kezében.
Biztos akkor vette el, amikor nem figyeltem oda.
Bodira nézek, és látom, hogy próbálja visszatartani a nevetést.
– A svéd szakácsot utánozza – magyarázom.
– Sejtettem – mondja Bodi csillogó szemmel. – Nagyon élénk
gyerek.
– így is mondhatjuk.
319
 Pike felhorkant.
Ránézek. A pultnak támaszkodik, és a telefonját nézi, másik
kezében egy pohár pálinka.
– Enyhe kifejezés – teszi hozzá anélkül, hogy felnézne. – Két
hétig én vigyáztam rá. Még jó, hogy nincs tricikli a palotában, mert
a végén az Ómen című filmet jelenítené meg.
– Á! Már tudom, kire emlékeztet! – csettint Bodi.
– Damianra? – nevetek fel.
Bodi egy kicsit sem érzi magát kellemetlenül, amiért Maggie
öccsét egy ördögfajzathoz hasonlítja.
– És egy kicsit magamra – válaszolja.
Ezt elhiszem.
Pike és én segítünk Bodinak a konyhában. Előkészítjük az
italokat, és némi rágcsálnivalót. A gyerekek nemrég érkeztek, és
mindegyik küzd az időeltolódással. Fáradtak, és nem akarnak sokat
enni. Szerintem az ikrek már elaludtak, azt viszont nem tudom, hol
van April. Talán meg kéne keresni.
Folyamatosan iszogatok. Lehet, hogy nem kéne, mert holnap
reggel jelenésem van az Etióp Nagykövetségen. Ma viszont kemény
napunk volt. Alaposan keresztülhúzták a terveinket azzal, hogy ilyen
korán felfedték Maggie kilétét. Eredetileg el akarta vinni a testvéreit
az óvárosi részbe, csakhogy a sajtó miatt ez egyáltalán nem tűnik jó
ötletnek.
Még szerencse, hogy legalább a repülőtéren békén hagytak
minket. Ott mindig olyan tömeg és káosz van, hogy Maggie-nek és a
gyerekeknek sikerült rögtön elvegyülni, aztán gond nélkül beszállni
a limuzinba. Én a kocsiban vártam őket, és boldog voltam, hogy újra
látom a csapatot. Még Aprilnek is örültem, aki úgy tűnik, hogy
kicsit megenyhült időközben. De az is lehet, hogy csak a fáradtság
miatt nem hozta a szokásos formáját.
– Hol van April? – kérdezem, miközben Bodi sajtot tesz a tálra.
– Maggie-vel?
Pike vállat von.
– Nem tudom. Szerintem Maggie lefeküdt aludni.
– Tessék? Pedig ő nem is utazott.

320
 Pike végre felnéz, és összevonja a szemöldökét.
– Szerintem egy kicsit sok volt neki, hogy egyszeriben az
újságok címlapjára került az egész élete.
Maggie öccse ezzel helyre is tett.
Visszatér a telefonjához, én pedig Bodira nézek. Aztán
megfogom az üveg whiskyt, és kimegyek a konyhából.
Hallom Callumot a második szinten. Annak ellenére, hogy még
csak este nyolc, a legtöbben kidőltek.
Maggie-t is beleértve.
Szegény.
Én soha nem sajnálkoztam rajta, mert nem az a fajta, aki igényt
tart az ilyesmire. De pontosan tudom, milyen nehéz most neki.
Biztos megalázva és megbántva érzi magát. Erre nincs irány-
mutatás, ezért minden ilyen esetet másképp kell kezelnünk. Ez volt
az első, és csak remélni tudom, hogy ha lesz még ilyen, akkor azon
is sikeresen túljutunk.
Ekkor befészkeli magát a fejembe a gondolat, hogy talán nem is
lesz legközelebb, mert elmegy…
Hazautazik a gyerekekkel, amikor eljön az ideje. Most jövök rá,
hogy nincs sok esély meggyőzni, hogy maradjon, mégis arra
számítok, hogy visszatér. Ha másképp nem, majd távkapcsolatban
működünk tovább. Ha már úgyis hivatalos.
De most… Egyre jobban félek.
Még az is lehet, hogy Maggie végleg elmegy, és soha többet
nem látom viszont.
Mindegy hogyan, de megkérem, hogy maradjon.
Még ha örökké tart is, hogy meggyőzzem.
Az örökké sem elég.
Gyorsan lenyelem a whiskyt, és a könyvtár felé veszem az
irányt.
Már nem ég a villany, úgyhogy felkapcsolom, és legnagyobb
meglepetésemre April ül a karosszékben, mellette egy pohár nem
tudom milyen ital.
– Miért ülsz itt a sötétben? – kérdezem gyanakvóan.
Vállat von.

321
 – Nem tudom. Jólesik.
– Nem vagy fáradt? Már elég késő van, úgyhogy ideje
lefeküdni.
Még egy vállrándítás.
– Nem vagyok álmos.
Megállok, és iszom még egy kortyot, amire felkapja a fejét.
– Én is kaphatok?
– Abban mi van? – mutatok a mellette lévő pohárra.
– Svéd almalé – mondja, és vágyakozva néz az üvegemre.
Sóhajtok, és azon gondolkodom, miért is ne. Már úgyis olyan
elcseszett ez a mai nap.
Odamegyek hozzá, mire felém nyújtja a poharát. Kitöltőm neki
a lehető legkisebb mennyiséget, ami keveredik az italával.
– Ez skót whisky. Szerintem nem fog ízleni.
– Amíg nem tőzeges, addig nem gáz – mondja, és kortyol egyet.
– Jobb önmagában, de így sem vészes.
– Nem túl tőzeges? Megkérdezhetem, honnan tudsz tizennégy
évesen ilyen sok mindent az alkoholról? – kérdezem a homlokomat
ráncolva.
Ha tekintettel ölni lehetne…
– Attól, hogy kisvárosban élek, és tizennégy vagyok, még
tudhatok egyet s mást a világról. Ismerem a skót whiskyt.
Hűha.
– Azt hiszem, rosszul ítéltelek meg.
– Ahogy a legtöbben – mormolja.
– Nem baj, ha leülök?
– Tőlem.
Leülök mellé, és felteszem a lábam az asztalra. A számhoz
emelem az üveget, és kortyolok még egyet. Érzem, ahogy az ital
kellemesen átmelegíti a torkomat.
April folyamatosan bámul.
– Még nem láttalak így inni.
Most én vonok vállat.
– Talán te is rosszul ítéltél meg.

322
 – Milyen volt otthon Maggie nélkül? Gondolom, szuper –
mondom, mert tudom, hogy nincsenek jóban.
– Gondolom, szuper? – kérdezi összevont szemöldökkel.
– Igen. Gondolom, Pike-kal jobban kijössz.
Hosszú percekig csak néz, aztán gyorsan kortyol egyet, és
összeszorítja a száját.
– Nem is tudom. Pike sem sokkal jobb.
– Annyit mondhatok, hogy mindketten igyekeznek. És nagyon
nehéz dolguk van.
– Tudom – mondja nyersen, aztán sóhajt egyet, és hátradől. –
Tudom, és jó lenne, ha abbahagynák.
– Miért?
– Mert ez nem az ő dolguk. Hanem anyáé és apáé.
– A nővéred a törvényes gyámod, April.
– De nem az anyám! – csattan fel, és mielőtt kettőt pisloghatnék,
könnyek szöknek a szemébe. – Ő a nővérem, és nekem testvérként
kell. Hiányzik a nővérem. Ahogy anyám is. És apám is. Nagyon
hiányoznak!
Kitör belőle a zokogás, én pedig finoman átölelem. Nagyon
váratlanul ér, hogy April kezd megnyílni.
– Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen – zokogja.
– Hogy mindenki boldog legyen. Tudom, hogy Maggie próbálkozik,
és nagyon sajnálom. Nagyon sokat vesztett, ahogy mi is.
Mindannyian szenvedünk, és próbálunk boldogulni. Callum sokszor
álomba sírja magát, és olyankor majd megszakad a szívem.
Ugyanakkor dühös is vagyok. Dühös, amiért nem változik semmi.
Minden így marad örökre.
Kicsit rázkódni kezd.
– Nagyon hiányoznak, és képtelen vagyok feldolgozni, hogy
már nincsenek velünk.
– Jól van. Megértelek.
– Hogy értenél meg? – szipog. – Egy nyomorult herceg vagy!
Fogalmad sincs, milyen ez.
Most jut eszembe, hogy Maggie nem beszélt a családjának
Alexről. Valahol megható, hogy ennyire magánügyként kezelte.

323
 – Tudom, milyen elveszteni valakit, April – mondom
határozottan. – Elvesztettem a bátyámat. Ő volt a trónörökös, én
pedig mindig az árnyékában éltem. Nem volt jól, gondjai voltak, de
mi mindannyian önzők voltunk, és annyira lefoglalt a saját dolgunk,
hogy nem vettük észre, milyen komoly a baj. Öngyilkos lett.
Szünetet tartok, mély levegőt veszek, és próbálom nem elsírni
magam. Ha beszélek róla, újraélem a pillanatot, amitől amúgy sem
tudok szabadulni.
– Én találtam rá.
Gombóc nő a torkomban, és összeugrik a gyomrom.
– Soha nem felejtem el a látványt. És sokszor pontosan ugyanazt
érzem, amit te, Maggie, és a többiek. Ezen ugyanis nem
változtathatok. És jó eséllyel túllendülni sem fogok rajta. A halál
végérvényes.

Sóhajt, én pedig egy kicsit megszorítom a vállát. Jó ilyennek

látni, és ezt az oldalát is felfedezni, de még jobb lenne, ha Maggie-
nek is mutatna belőle.
– Ezt Maggie-nek is el kéne mondanod. Ne emészd magad. Azt
hiszi, utálod.
– Nem utálom – szipogja, és közben egy kicsit eltávolodik, hogy
letörölje a könnyeit. – Azt utálom, hogy az anyám akar lenni.
– Tudod, hogy nincs más választása. Ha nem ő lenne, akkor
kijelölnének valaki mást.
– Mint egy nevelőnő? Az talán jobb lenne. Akkor Maggie végre
ismét úgy viselkedhetne, mint egy testvér.
– Ha ideköltöznétek, te magad választhatnál nevelőnőt.
Pislog.
– Ideköltözni? Ide fogunk költözni?
– Ööö… nem. Ezt csak úgy mondtam.
– De nyilván gondoltál rá. Ezért vagyunk itt? Ez a próba?
Megint kortyolok egyet.
– Nem tudom. Szívesen költöznél Svédországba?
– Persze.
Kikerekedik a szemem.

324
 – Tényleg? Csak úgy? Gondolkodás nélkül? Csak most érkeztél.
Mi svédek elég különösek vagyunk a ti mércétekkel mérve. Még a
pácolt heringet sem kóstoltad.
– Mindegy. Utálom az iskolát, a barátaimat és az összes fiút.
Nem bánnám, ha valahol újrakezdhetném. Tudom, hogy miért nem
vagyunk képesek továbblépni. Mert még mindig ugyanott lakunk, és
a többiek szeretik, mert a ház a szüleinkre emlékezteti őket, én
viszont gyűlölök ott élni. Úgyhogy igen. Ideköltöznék, és enném a
pácolt heringet, ha ez kell a továbblépéshez.
Aprilben nagyra becsülendő, hogy semmit nem tart vissza.
Összevonja a szemöldökét, és óvatosan rám néz.
– Beszéltél már erről Maggie-vel?
– Nem igazán.
Megköszörülöm a torkomat, és nem tudom, elmondjam-e neki,
vagy sem.
– Igazából azt tervezem, hogy megkérem a kezét. Karácsonykor.
Már megvan a gyűrű.
Freddie és Magnus segítettek választani. Tudom, hogy vannak
családi ékszereink, de a szüleim tudta nélkül akartam intézni. Akár
támogatják, akár nem, ha Maggie igent mond, akkor
összeházasodunk, és ezt senki nem akadályozhatja meg. Az sem
érdekel, ha apám kitagad, és le kell mondanom a trónról.
– Elvehetsz egy… civilt? – kérdezi April.
– Igen. Már nem olyan szigorúak a szabályok, mint régen.
April halványan elmosolyodik, aztán gyorsan inni kezd.
– Akkor remélem, hogy igent mond.
Aztán összeráncolja a homlokát, és bűnbánó arccal így szól:
– Azt hiszem, valamit el kell mondanom.
– Mit?
Ez biztos nem valami jó.
– Te írtad azokat a leveleket Maggie-nek?
Hűha.
– Igen. Nagyon személyes levelek voltak.

325
 – Nem olvastam el – vágja rá gyorsan, és talán hihetek neki. –
Viszont kivettem őket a postaládából, és elrejtettem, mielőtt
megtalálhatta volna.
A fejemet csóválom. Volt egy ilyen érzésem, de nem akartam
mondani.
– Nagyon sajnálom. Mérges voltam, és féltékeny, és nem
tudom. Talán nem bíztam benned.
– És most?
– Most már igen.
– Szerinted Maggie igent mond?
– Hülye, ha nem így tesz.
Nevetek, és felemelem az üveget.
– Igyunk rá.
– Igyunk rá.
Felemeli a poharát, és koccint velem.
Ismét elmosolyodik, de aztán gyorsan elrejti. April áldása
nagyban megkönnyíti a további lépéseket.
Mar csak azt remélem, hogy Maggie és én túl leszünk a
megpróbáltatásokon.

326
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Maggie

Vadásznak rám.
Most jöttem rá, hogy tényleg úgy vadásznak rám, mint egy
menekülő rókára, én pedig folyamatosan keresem a helyet, ahová
elbújhatok, és biztonságban meghúzhatom magam. Ezer újságíró és
lesifotós lohol a nyomomban, és minden vágyuk, hogy ízekre
szedjenek.
Szörnyű ez az egész.
Amikor Viktor megkért, hogy jöjjek vele Svédországba a
gyerekekkel, előre szólt, hogy a lesifotósok megkeserítik az ember
életét. Azt is mondta, hogy lesznek mendemondák, és cikkek is
megjelennek rólam. Hozzátette, hogy körülbelül olyan lesz a
médiafelhajtás, mint Henrik vagy Vilmos herceg eljegyzésekor.
Akkor még nem gondoltam bele. Csak az számított, hogy vele
legyek. És őszintén szólva nem hittem, hogy ez tényleg ilyen
szörnyű. Ő Svédország trónörököse, aki a saját népén kívül nem sok
embert érdekel a nagyvilágban. Azt hittem, én még annyira sem
számítok. Vajon mit tudnak rólam?
Kiderült, hogy sokat. Mi több: mindent.
Belementem a kapcsolatba, vállaltam az utazást, és kész voltam
majdnem mindent feláldozni, hogy Viktorral legyek. Miatta megérte
otthagyni a munkahelyemet, idehozni a gyerekeket, még ha csak a
téli szünet erejéig is. Megérte hallgatni rá, mert ő tudja, hová fajul ez
az egész.
327
 Viktor mindent megér.
Ő a mentsváram.
Valahányszor elhagyjuk a palotát, a lesifotósok a nyomunkban
loholnak, de ő vigyáz ránk. Nem hagy egyedül. Úgy védi a
családomat, ahogy én, ezért még jobban szeretem.
Nick jó pár testőrrel együtt szintén véd minket, és pontosan
tudják, hogy a biztonságunk mindennél fontosabb. Nem követnek
mindenhová, mégis ott vannak velünk. Előremennek, és elállják a
fotósok útját, vagy félrelökik őket az útból. Biztosítják, hogy senki
ne érhessen hozzánk.
Az újságírók persze nem hátrálnak. Folyamatosan vájkálnak a
magánéletem legféltettebb bugyraiban. Nem elég, hogy ismét
feltépték a soha be nem gyógyuló sebet, melyet a szüleim tragikus
halála okozott, tovább folytatják. Épp elég fájdalmat, keserűséget és
álmatlan éjszakát okoztak már, de nekik ez sem elég.
Most azt írják, hogy annak idején sztriptíztáncosnő voltam.
Vagy prostituált. Még azt is olvastam, hogy meghamisítottam a
jegyeimet, csak hogy bejussak az egyetemre. Egy brit újság még azt
is képes volt megírni, hogy biztosan én öltem meg a szüleimet, hogy
hozzájussak a biztosítás összegéhez.
Ezernyi szörnyűséget olvastam, és annak ellenére, hogy egyik
sem igaz, megöl a tudat, hogy ezt valaki mégis elhiszi. Engem még
az is kiborít, hogy egyáltalán írnak rólam.
Majdnem két hét telt el azóta, hogy napvilágot láttak a hírek, és
megérkeztek a testvéreim.
Amikor a gyerekek megunták a hóemberépítést a kertben, vagy
a bóklászást a palotában, beültünk két kocsiba, hogy Nick és a másik
sofőr elvigyen minket Stockholm külvárosába, és megnézzük a
királyi család másik birtokát.
Egyszer még egy magán síparadicsomba is ellátogattunk a
norvég határhoz, így Rosemary, Thyme és Pike életükben először
síelhettek, míg Callum szánkózott, April pedig a felvonónál dolgozó
sráccal flörtölt.
Szerencsére a gyerekek az esetek zömében jól érzik magukat.
Ha viszont épp nyűgösek, mindennel bajuk van.

328
 Pike már elég idős, hogy tudja, milyen kárt okozhat a sajtó.
Amikor beszéltem vele erről, azt mondta, nem érdekli, mert úgysem
marad Svédországban. Ő szívesen bemenne egyedül is a városba.
(Pontosabban: testőri kísérettel.) Ha az emberek beszólnak neki (a
tetoválása miatt amúgy is sokak figyelmét magára vonja), ügyet sem
vet rájuk.
Callum persze imádja, ha figyelnek rá. Rosemary és Thyme
halál nyugodtan viselik a média érdeklődését. April viszont annyira
utálja az újságírókat és a fotósokat, hogy időnként beint nekik, én
pedig hagyom. A rólam készült fotókon is látszik, hogy
legszívesebben agyonütném a média képviselőit.
Az első találkozás óta nem láttam Viktor szüleit, és eddig a
gyerekek sem találkoztak velük. Viszont ma van szenteste, és
meghívtak minket.
Kicsit aggódom, mert tudom, hogy nem a kifinomultság és az
elegancia csúcsa, amikor egy rakás idegen gyerek rohangál a
palotában. Azt is tudom, hogy ez az első karácsonyuk Alex nélkül,
és nem akarok alkalmatlankodni, amikor ők valószínűleg gyászolni
szeretnének. A szüleim halála utáni első karácsony borzasztó volt.
Ez a második, és tudom, hogy ezt sem lesz könnyű átvészelni.
Az utóbbi napokban számtalanszor gondoltam anyámra. Sokat
megadnék, hogy mellettem legyen. Biztos jó tanácsot és helyes
iránymutatást adna. Támogatná a kapcsolatomat Viktorral, és
legalább úgy szeretné, ahogy én. Biztatna, hogy kövessem az
álmaimat, ahogy ő tette, míg élt.
Bár az én álmom a szerelemről szól.
A kopogás a fürdőszobaajtón rögtön kizökkent a merengésből.
Egy pohár borral a kezemben ülök a fürdőkádban, és próbálok
felkészülni az estére. Jó ideje, hogy itt vagyok, mert a bőröm kezd
rákvörössé válni.
– Bejöhetek? – kérdezi Viktor.
Elmosolyodom.
– Igen – válaszolom, mire bedugja a fejét az ajtón. – Hová tűnt
az a Viktor, aki beront, és magáévá tesz a fürdőkádban?

329
 Szégyenlősen mosolyog, bejön, és valami zöld dolog van a
kezében.
– Ez a Viktor elég stresszes napokat élt mostanában.
– Mi az? – kérdezem, ahogy közelebb jön.
Erre a fejem fölé tartja azt a valamit.
– Fagyöngy – válaszolja, aztán lehajol, és megcsókol.
Hátralép, és a hímtagja fölé tartja.
– Jaj, de rossz vagy! – sikítom, és lefröcskölöm.
Kitér az útból, ezért pont nem lesz vizes.
– Te akartad, hogy a magamévá tegyelek a kádban.
Erősen elgondolkodom. Csak alsónadrág és trikó van rajta, nem
mellesleg szépen látszik a merevedése.
– Hány óra? – kérdezem, hátha egy gyors menetre még van
időnk.
– Itt az idő, hogy kiszállj a kádból – válaszolja. – Ne haragudj,
de tíz perc múlva indulnunk kell.
– Tíz perc múlva?
Ismét fröcskölni kezdem.
– Annyi idő alatt nem tudok elkészülni.
– Akkor igyekezz, mert tényleg nem érünk rá. Callum találós
kérdésekkel gyötört, és közben rájöttem, hogy elkésünk, ha nem
sietünk.
– Á!
Zsörtölődöm, aztán kilépek a kádból, és a Viktor kezében lévő
törülköző után nyúlok. Nagyon utálok sietni, pedig az életem nagy
része a kapkodásról szól. Másodszor találkozom a szüleivel, ezért jó
lenne, ha nem sebtében kéne összekészülnöm. Karácsony van, így a
szokásosnál is jobban kell kinéznem, ahogy a gyerekeknek is.
Gyorsan megtörülközöm.
– Neked csak öltönyt kell venned, ugye?
– Igen. Úgyhogy ne izgulj. Majd gondom lesz rá, hogy
mindenki alkalomhoz illően öltözzön.
Otthagy a fürdőszobában, és összekészíti a holmiját, miközben
én villámsebességgel rendbe szedem magam.

330
 Két perccel túlléptem az időkeretet, úgyhogy levágtatok a
lépcsőn, de közben félúton előhalászom a telefonomat, és intek a
lépcső alján várakozó társaságnak, hogy álljanak a díszfény alá.
Gyorsan készítek egy közös fotót. Bárcsak a szüléink látnák! Thyme
és Rosemary csinos ruhában, Callum egy szép kis mellényben, Pike
öltönyben, April pántos magassarkúban, a nyakában egy műszőrme
sállal. Nem vagyok benne biztos, hogy Svédországban ilyesmit
hordanak karácsonykor, de őszintén szólva még soha nem láttam
ilyen elegánsnak a családomat.
Ráadásul boldognak tűnnek. A felfordulás ellenére sikerült őket
épségben és biztonságban magunk mellett tudni. Bár jó eséllyel ők
kalandnak fogják fel az egész hajcihőt.
Ma este találkoznak a királlyal és a királynővel. A karácsony
pedig még jobban tetézi a kíváncsiságukat.
Míg mindenki elindul a kint várakozó limuzinokhoz, Viktor
megfogja a kezem, és maga felé húz.
– Nagyon szép vagy – suttogja.
Nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel a nagy sietségben, ezért
olyat választottam, ami egyszerre elegáns és kényelmes, ünnepélyes,
ugyanakkor nem túlzó. Fekete szaténszoknyát, és fehér,
gyöngyökkel kirakott angóragyapjú pulóvert vettem fel. Vörösre
rúzsoztam a szám, és a körmömet is ugyanilyen színűre lakkoztam.
– Te sem vagy utolsó – mondom.
Viktor fekete nadrágot és kék inget visel. Utóbbi tökéletesen
illik a szeme színéhez. Most tűnik a leglazábbnak az öltözéke, mert
a napokban csak öltönyben és nyakkendőben láttam.
Lehajol, és megpuszilja az arcomat. Még véletlenül sem ad
csókot, nehogy tönkretegye a rúzst.
– Nagyon büszke vagyok rád – mondja komolyan. – Tudom,
milyen nehéz most mindnyájatoknak.
Bólintok, és gombóc nő a torkomban. Ma este nem akarok erre
gondolni.
– Próbálok túlélni.
– Már nem a túlélésre kell játszanod, Maggie. Ideje, hogy élj.

331
 Igaza van. Tehachapiban tényleg a túlélésre törekedtem. Napról
napra éltem, pontosabban próbáltam talpon maradni. Vajon a
mostani helyzet is ahhoz hasonló? Komolyan gondoltam, amit
mondtam?
– Idővel könnyebb lesz – mondja, ahogy már annyiszor. –
Megígérem.
– Hogyan? – tör ki belőlem a kérdés. – Mikor fognak minket
békén hagyni?
Sóhajt.
– Nem fognak. De ahogy telik az idő, hozzászokunk. A végén
már nem is fog érdekelni, mert az is a munka része.
– Nem jelentkeztem efféle munkára, Viktor. Szeretlek, és veled
akarok lenni, bármi legyen is az ára. De ez nem munka. Ez választás
kérdése.
Egy pillanatig csak néz, mintha így akarná meggyőzni saját
magát, és engem is.
– Könnyebb lesz. Minden rendben lesz. Nincs tehén a jégen.
– Nincs tehén? Dehogy nincs. Egy irdatlan nagy, kövér tehén,
aki pillanatok múlva el is taknyol a jégen.
Kicsit lehunyja a szemét, és mély levegőt vesz.
– Nem mindenkinek való ez az élet, Viktor. Nem mindenki tudja
kezelni az ebből adódó helyzetet – teszem hozzá, és rögtön rájön,
hogy a bátyjára gondolok.
Ezért néz olyan szigorúan. Talán nem kellett volna példaként
említenem.
Mögöttünk valaki megköszörüli a torkát. Ahogy szétválunk,
Bodi áll az ajtóban, és felhúzott szemöldökkel néz ránk.
– Elnézést, hogy megzavartam önöket, de a társaság már készen
áll az indulásra.
Messziről hallom, hogy Callum a svéd szakácsot utánozza az
autóban.
Sóhajtok, és Viktorra mosolygok.
Ő nem viszonozza a mosolyt, csak megfordul, és a limuzin felé
veszi az irányt.
Nagyszerű.

332
 Boldog karácsonyt.
Az est hátralévő része elég feszültre sikerül Viktor és köztem,
ami karácsonykor végképp nem túl szerencsés. A családjáról már
nem is beszélve. Éreznem kell, hogy az én oldalamon áll, de mivel
alig néz rám, olyan, mintha elkülönítőben lennék.
Viktor szülei szerencsére nagyon kedvesek a gyerekekkel. Úgy
tűnik, hogy Callum elbűvöli őket, ami meglep, mert arra
számítottam, hogy ki lesznek akadva.
A gyerekek is jól érzik magukat. A palotától amúgy is leesne az
álluk, de most, hogy minden karácsonyi fényben pompázik…
Valódi mézeskalács díszíti a fát, nyalókából vannak a füzérek,
ráadásul igazi komornyikok járnak-kelnek a tálcákkal, és forralt bort
kínálnak. Még Aprilt is lenyűgözi, pedig őt nehéz elkápráztatni.
De sajnos továbbra is az az érzésem, hogy nekem nem sikerült
megnyernem a szüleit. Bár Viktor anyja egy kicsit megenyhült, és
néhány dologban kikérte a véleményemet – így például az olyan
kérdésekben, mint hogy nincs-e túl sok kardamom a süteményben,
amire persze az a válasz, hogy egy süteményben soha nem lehet elég
kardamom –, vagy bevont a beszélgetésbe, ami ugyancsak a
süteményről szólt, csak nem tudom, miért.
Az apja viszont minden tekintetben úgy viselkedik, mint egy
király. Számára nem létezem, bár miért is venne számításba?
Nyilván nem olyan nő vagyok, amilyet a fia számára elképzelt.
Nekik erre is gondolniuk kell, nem igaz?
Nem azért vagyok itt a testvéreimmel, mert Viktor herceg.
Hanem azért, mert szeretjük egymást.
És mivel szeretjük egymást, komoly a kapcsolatunk.
Férjhez mennék Viktorhoz?
Persze.
Istenem!
Még szép.
Ha megkérné a kezem.
Vajon Viktor feleségül akar venni?
Remélem.
Remélem, hogy ezért vagyok itt.

333
 A semmiért csak nem hívott volna ide.
Talán ez a következő lépés.
Ez egy próbatétel. Megnézzük, kiállja-e a szerelmünk a valódi
megpróbáltatást, és működik-e abban a világban, ami olyan fontos
Viktor számára. Meggyőződünk róla, hogy ez az egész nemcsak egy
laza flörtölés volt Tehachapiban, hanem jóval több annál.
Vajon tényleg kiállná a szerelmünk az idő próbáját?
Amíg a lesifotós meg nem jelent, kétség sem fért hozzá. Most
viszont vannak kétségeim. És nemcsak a fotósok vagy a
médiaőrület, hanem a szülei miatt is.
Tudom, hogy civillel is köthetnek házasságot.
De egy magamfajta civilt befogadnak valaha?
Érezhetem majd egyáltalán, hogy ide tartozom?
Beillek majd valaha ebbe a miliőbe?
Nemcsak a munka természete miatt utáltam a takarítást, hanem
azért is, mert az emberek lenéztek. Itt is ugyanezt érzem. Ha együtt
maradunk Viktorral, két ember biztosan meghatározza az egész
életünket. És ez a kettő nem más, mint a király és a királynő.
Viktor mindig azt éreztette velem, hogy számítok.
De amióta itt vagyunk, kezdem azt érezni, hogy az értékem a
nullával egyenlő.
Viktor annak idején mesélte, hogy az apja minden évben
beöltözött Mikulásnak. Nem vártam, hogy most is így tegyen, mert
már nincsenek kisgyerekek a palotában, de legnagyobb
meglepetésemre láttam egy Mikulást beosonni. Talán az inasok
egyike lehetett, vagy maga Dolph Lundgren. Pont úgy időzítették,
hogy amikor a gyerekek otthagyják neki a risgrynsgrötöt – ők ezt a
rizspudinghoz hasonló édességet adják a Mikulásnak tej és
sütemény helyett még lássák, ahogy a Mikulás odakészíti az
ajándékokat.
Soha nem felejtem el, ahogy a gyerekek odarohantak az
ablakhoz, és nézték a piros ruhás alakot, aki egyik szempillantás
alatt eltűnt, mint a kámfor. Esküszöm, már csak a rénszarvasszán
hiányzott.

334
 Egy szó, mint száz, a gyerekek nagyon jól érezték magukat.
Főleg azután, hogy kibontották az ajándékokat.
Amikor viszont nyugovóra tértünk, még mindig rosszkedvem
volt a korábbiak miatt. Még az édes forralt bor sem javított a
hangulatomon.
Mi ketten Viktor régi szobájában aludtunk, a gyerekek pedig
külön szobát kaptak. Semmi másra nem vágytam, mint hogy
délutánig alhassak. Az a sok hivatalos feszengés, az étel, az alkohol,
és a magamra erőltetett, fennkölt jó modor sokat kivett belőlem.
– Szerinted a szüleidnek jól telt a karácsony? – kérdezem
Viktort, miközben kiveszem a hálóingemet a sporttáskából. –
Nekem úgy tűnt, jól érezték magukat.
Sóhajt, aztán befekszik az ágyba. Irigylem, hogy neki olyan
gyorsan megy. Csak levetkőzik, és irány a paplan. Én viszont
megmosom és bekrémezem az arcomat, fogat mosok, és csak aztán
veszem fel a hálóruhát. Olyan, mintha ezer év telne el, mire
melléfekszem.
– Anyám sírt a konyhában – jelenti ki nemes egyszerűséggel.
– Tessék?
Gyorsan felkapom a hálóingemet, és most kivételesen
hanyagolom az egyéb előkészületeket, inkább bebújok Viktor mellé.
– Ezt nem tudtam. Tényleg sírt?
– Szerinted ő nem ember? – kérdezi szigorúan.
Jobb, ha vigyázok a megfogalmazásra. Mindketten fáradtak és
feszültek vagyunk.
– Persze hogy az. Ráadásul ez volt az első karácsonyotok Alex
nélkül. Számunkra kicsit valószerűtlen volt, hogy egy palotában
töltjük az ünnepeket, de ha lecseng a kábulat, holnap belénk hasít a
felismerés, hogy a szüléink már nincsenek velünk, és…
– Igen, szomorú volt. Ahogy apám is. Neki nehezebb, mert nem
mutathatja ki az érzéseit.
– Ez szabály?
– Ő a király – vágja rá hűvösen.
– És a királyoknak nem lehetnek érzéseik?
– Remélem, csak viccelsz.

335
 – Tessék? Most azért, mert király…
– Ezek szerint nem érted – csattan fel. – Ez kőkemény munka.
Mit gondolsz, miért látogatok hetente egyszer dr. Bonakovhoz?
Mindig erősnek kell lennünk. Soha nem mutathatjuk ki, ha bánatunk
van. Szerinted Aksel király miért van egyre rosszabbul, mióta
meghalt a felesége?
– Mert gyászol.
– Mert mindig erősnek kell mutatnia magát.
– Hogy keménykezűnek tűnjön?
Rám néz, és megfeszül az állkapcsa.
– Tudod, hogy egy nap én leszek a király.
– Tehát egy érzés nélküli robot lesz belőled?
Szeme villámokat szór.
– Azt mondod, apám egy érzés nélküli robot?
Vállat vonok, bár megbánom az előbbi kijelentést.
– Meglep? Úgy tűnik, mintha utálna.
– Nem utál. Semmit nem tud rólad.
Érzem, hogy mindkettőnkben nő a feszültség.
– És remélem, hogy nem válok érzés nélküli robottá, de ha
valakinek, akkor neked tudnod kell, hogyan működik ez az egész.
Azt mondod, a múlt év a túlélésről szólt. Mindent megtettél, hogy
elnyomd az érzéseidet. Úgyhogy ne légy álszent.
– Nem vagyok álszent – mondom nyersen. – Csak azt mondom,
amit láttam. A szüleid egyáltalán nem szeretnek. És tudom, hogy
nem tartanak hercegnőhöz méltónak. Ismerd be, hogy igazam van,
és ne akarj állandóan mismásolni.
– Kedvelnek, Maggie…
– Akkor miért van az, hogy valahányszor rám néznek, olyan,
mintha mást szeretnének látni helyettem?
– Te csak azt látod, amit akarsz. Csodálatos vagy, és ezt te is
tudod.
– Te pedig herceg! – kiáltom. – Herceg vagy, míg én egy senki.
– Ne mondj ilyet!
Megfordul az ágyon, és vállon ragad.
– Te nem vagy senki, és soha nem is leszel az. Megértetted?

336
 – Te nemes vagy. Felség. A néped felnéz rád, csodál, istenít,
tisztel, és az emberek olyanok akarnak lenni, mint te. És ki vagyok
én? Senki. Csak egy lány.
– Egy lány, de a legerősebb, akit valaha láttam. A legerősebb
ember, akit ismerek. Téged is tisztelniük és csodálniuk kell azért,
amin keresztülmentél. A helyedben bárki összetört volna, te viszont
felülkerekedtél mindenen, és biztos, hogy nem hagyod magad
legyűrni anélkül, hogy küzdenél. Nem érdekel, ha te nem így
gondolod. Én így látom, és másnak is így kéne.
– Mégis azt várják tőled, hogy valaki jobbat vegyél feleségül.
Gazdagabbat, vékonyabbat, csinosabbat, tanultabbat, és leginkább
európait. Te vagy a legkapósabb férfi az országban. Mindenki téged
akar, te…
– Nem érdekel, milyennek látnak mások. Csak az számít, hogy
te mit gondolsz rólam. Milyennek látsz, Maggie? Mondd!
Milyennek látsz?
Kicsit megrángat, és érzem, hogy próbálja visszafogni magát.
– A szeretőd vagyok? A szerelmed? A barátod? Lelki társad?
Mi? Mi vagyok én neked?
Sóhajtok.
– Te vagy a mindenem.
Annyira felzaklatta magát, hogy nem akarok vele vitatkozni.
Nem kéne így viselkednünk. Főképp nem itt, és nem most.
Úgy tűnik, nem hisz nekem.
– Ahogy te is a mindenem vagy. Nem tudom, mit tegyek, hogy
meggyőzzelek, de ez az igazság, Maggie.
Bólintok, és magamra húzom a takarót.
– Nagyon sajnálom. Ne haragudj. Sokszor nagyon kellemetlen
tudok lenni.
– Soha nem vagy az, Maggie. Szerintem csak most próbálunk
valahogy beilleni egymás életébe. Megértem, amit mondasz, és azt
is, amit érzel. Teljesen megértelek. Rendben? Nem akarom, hogy azt
hidd, a másik oldalon állok, mert én mindig melletted vagyok, és ott
is maradok.
Jó ég! Tudja, hogy kell meghatni.

337
 Ez a férfi…
Elmosolyodom.
– Boldog karácsonyt, Viktor!
– Neked is, Maggie.
Lekapcsolja a lámpát, és visszafekszik.
Mielőtt elalszom, még hallom, hogy gondterhelten sóhajt.

* * *

A Szentestét minden család otthon ünnepli, de karácsony másnapján

már sokan tartózkodnak házon kívül a különféle rendezvényeken.
Nekünk hajnalban kellett kelnünk, mert ekkor tartják a Julottát.
A gyerekek egyáltalán nem voltak lelkesek, és őszintén szólva én
sem. Félreértés ne essék. Annak ellenére, hogy nem vagyok mélyen
vallásos, karácsonykor és húsvétkor mindig ellátogatok a
templomba. Most viszont nagyon korán van, és nem igazán érzem
jól magam.
Viktor említette, hogy a Julottát régen hajnalban tartották, ami
azt jelentette, hogy az emberek hajnali négykor keltek, hogy a
templomba érjenek. Az évszázadok során ez változott, és egyre
népszerűbbé vált az éjféli szentmise.
Annak ellenére, hogy reggel nyolc óra, még ezt is korainak
érzem a templomba menetelhez.
Szerencsére a gyerekek nagyon álmosak voltak (vagyis
csendben maradtak), és a szentbeszédet a palotához közeli
templomban tartották, ezért nem kellett sokat gyalogolnunk.
Nem csak a királyi család vett részt a ceremónián. Sokan voltak
rajtuk kívül, de javarészt a felső tízezer tagjai közül.
Annak ellenére, hogy semmit nem értettem belőle, nagyon szép
volt. Körös-körül rengeteg mécses világított a templomban. Áradt a
béke és a nyugalom, mely által még a szívem is felmelegedett.
Ahogy Viktor mellett álltam, és néztem, ahogy az arcát megvilágítja
a mécses fénye, úgy éreztem, mintha a tegnap esti nézeteltérésünk
tovaszállt volna. Muszáj volt kiadnunk magunkból, de most, hogy ez
megtörtént, tiszta szívvel léphetünk tovább.

338
 Nem szeretek vele veszekedni, és gyűlölöm, hogy ennyi
nézeteltérésünk van. Lehunyom a szemem, és imádkozom, hogy
mindenütt olyan békére leljek, mint itt, a templomban.
Amikor vége a beszédnek, és kilépünk, Viktor úgy dönt, hogy
azonnal visszamegyünk a palotába, aztán délután elvisszük a
gyerekeket korcsolyázni.
Ahelyett, hogy a szülei palotája felé vennénk az irányt, követjük
a többi templomjárót, és irány a parkoló.
A hívők mind elegánsan öltözöttek. A férfiak öltönyt viselnek,
az asszonyok pedig kosztümöt. Fejüket színes kalap díszíti, mely a
lehangoló téli időjárásban még vidámabbnak tűnik. Kellemes légkör
árad mindenhonnan, és egyáltalán nem érzem, hogy bármi veszély
leselkedne ránk. Persze látom, hogy néhány idősebb asszony ferde
szemmel néz, de alapjában véve mindenki kedvesnek tűnik. Talán a
karácsony szelleme teszi, vagy lehet, hogy végre elfogadtak.
De amikor átmegyünk a kapun, és a parkoló felé vesszük az
irányt, egy rakás lesifotós vár ránk. Átvágnak a tömegen, és
egyenesen felénk tartanak. Nem tudom, hol a többi testőr, Nick
pedig messze van, hogy közbelépjen.
Félek.
Nagyon félek.
Folyamatosan villog a vaku, és a fotósok angolul és svédül
ordibálnak.
– Mind az ön gyereke?
– Ki az apjuk?
– A svédek nem akarnak amerikai hercegnőt!
Viktor mindent megtesz, hogy fizikailag távol tartsa őket.
Ahogy ökölbe szorul a keze, attól tartok, hogy nemsokára bemos
valamelyiknek. Az pedig nem túl szerencsés egy hercegre nézve.
April el akar szaladni, mire az egyik fotós elállja az útját, és
fényképet készít róla. A villanó fény elvakítja a húgomat, aki ezek
után épphogy elindul, aztán beüti a fejét a masinába, és a földre
zuhan.
Egy pillanatra még látom, de nem sokkal később már eltakarja a
köré gyűlt tömeg.

339
 – April! – ordítok, és átverekszem magam a kíváncsiskodók és
lesifotósok hadán.
Szegény csak fekszik a hóban, és próbál felállni. A templom
látogatói segítenek neki. A fejét fogja, és ahogy elnézem, próbálja
visszatartani a sírást.
– Maga szörnyeteg!
Ráordítok a fotósra, és a karomat lendítem, hogy behúzzak neki.
– Maggie! – kiáltja mögöttem Viktor.
Olyan vagyok, mint egy anyatigris. Hiába, hogy nem a
gyerekeim, nem hagyom, hogy bárki bántsa őket. Ésszel tudom,
hogy jól kéne viselkednem, de képtelen vagyok türtőztetni magam.
Érzem, hogy egy erős kéz megmarkolja a vállamat és el akar
húzni, mire Viktor visszaránt, így mögé kerülök. Aztán kitépi a
fényképész kezéből a gépet, a földre hajítja, és rátapos.
Ahogy April talpra áll, megfogom a kezét, és magam felé
húzom.
– Jól vagy? – kérdezem, miközben aggódva vizsgálom a fejét,
hátha az ütés következében púp nőtt rajta.
Bólogat, de nem szól semmit.
Mögöttünk szegény Callum sírva fakadt a jelenet láttán.
Hatalmas könnycseppek gördülnek le az arcán.
Rosemary és Thyme egymásba kapaszkodnak.
Pike pedig próbál falat képezni köztünk és a fotósok között, akik
még mindig kattogtatják a gépeiket.
Nem telik bele két másodperc, és megjelennek a testőrök.
Lesodorják a tömeget, és a limuzin felé terelnek minket.
Amikor elindul az autó, megkönnyebbülten sóhajtunk. Nick
szabadkozik, hogy nem volt elég gyors, Viktor pattanásig feszül a
dühtől, a többiek félnek.
– Kórházba kell vinnünk. Lehet, hogy agyrázkódása van –
mondom.
– Máris – szól Nick.
– Jól vagyok – mondja April. – Már nem is fáj.
Dehogynem.
Ez az egész történet fáj.

340
 És tudom, hogy ennél csak több lesz a fájdalom.
Tudom, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Nem akarok olyan életet, ami veszélyezteti azokat, akiket
szeretek és védek.
És ez…
Pont olyan élet.
– Kérlek, ne sírj – suttogja April. – Jól vagyok.
Szipogok, és észre sem veszem, hogy könnyek szöktek a
szemembe.
Lehet, hogy April jól van, de én nem.

341
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Viktor

Még mindig ökölbe rándul a kezem.

Van egy vágás az ujjamon, jó eséllyel amiatt, hogy kitéptem a
fényképezőgépet a fickó kezéből, de még ez sem volt elég. Be
kellett volna húznom neki. Méghozzá akkorát, hogy egy életre
elvegyem a kedvét a fotózástól.
Csak ezek az átkozott szabályok! Egy dolog, hogy Maggie
nekiment, bár a pasas fizikailag nem támadt rá senkire, így a bíróság
testi sértés miatt büntetést szabhatna ki rá. Más, ha én tettem volna
ugyanezt.
Úgy tűnik, nem ez lesz a helyzet. A sajtó ugyanis rossz lóra tett.
Nagyon rosszra. Ott egy rakás tanú, aki majd igazolja, mekkora
aljasság volt istentisztelet után rajtaütni. Főképp, hogy emiatt
kórházba kellett vinni egy tizennégy éves lányt.
Szégyellem magam.
Nagyon.
Tudom, hogy nem az én hibám volt, ugyanakkor ki másé? Az én
ötletem volt, hogy idehívjuk a testvéreit. Tudtam, hogy kockázatos.
Tudtam, hogy a gyerekek is ki lesznek téve ennek a sok szarságnak.
Tudtam, hogy rosszul sülhetnek el a dolgok, és ez így is lett.
Szolgáltam a seregben. Láttam a bátyám holttestét. Ezer
szörnyűséget láttam már, de a ma reggeli eset mindent felülmúlt.
Láttam a nőt, aki fontos nekem, a gyerekeket, akik a családja,
miközben egy rakás fotós vadászott rájuk.
342
 Ez nem újdonság.
Már megtörtént párszor.
De ma, épp karácsony napján… Ezzel túlmentek minden
határon.
Amikor kiléptünk a templomból, boldognak, felszabadultnak és
vidámnak láttam őket. Tökéletes alkalom a fotózásra, hiszen
mosolyognak, miközben az arcuk pirospozsgás a hidegtől.
Mindannyian éreztük a békét és az elfogadást, melyre Maggie-nek
óriási szüksége volt az előző esti vitánk után.
A templomban éreztem, hogy végre felenged, és eltölti a
végtelen nyugalom.
Aztán megtörtént a baj.
A nevetésből sikoltozás lett.
A békét felváltották a fényképezőgép vakító fényei.
Aljasul betolakodtak a magánéletünkbe.
És Aprilt baleset érte.
Biztos, hogy az volt, és nem szándékosan sebesítették meg, de a
végsőkig elmegyek, hogy változzon a törvény, és ilyesmi soha
többet ne fordulhasson elő.
De minek változzon meg a törvény, ha elmennek azok, akiket
szeretek, és védeni próbálok?
Tudom, hogy Maggie ezen gondolkodik.
Még csak rám se néz.
Egész nap azért küzdők, hogy csökkenjen köztünk a távolság,
amely tegnap este óta fennáll, és időközben szakadékká nőtte ki
magát.
Azt hiszem, már a templomból kifelé jövet elvesztettem.
A többiekkel együtt.
Most a dolgozószobában várom. Vacsora közben nem szóltunk
egymáshoz. Utána félrehívtam, és mondtam neki, hogy itt
találkozzunk, mert beszélnünk kell.
Csak bólintott.
Remélem, tényleg idejön.

343
 April rendben van, csak egy kis ütés érte a fejét. Némiképp
felkavarták az események, de remélem, azért nem szenved életre
szóló traumát.
Pike olyan, mint én. Legszívesebben mindenkit rommá verne,
aki kárt okoz nekünk.
Körbenézek, és eszembe jut, mit csináltam itt legutóbb.
Szeretkeztem Maggie-vel a kanapén. Örültem, hogy itt van velem.
Annyira hiányzott, és úgy vágytam rá, hogy minden megbeszélést és
találkozót lemondtam, hogy visszajöhessek hozzá.
Akkor minden a helyén volt közöttünk.
A világ is körülöttünk forgott.
Nem állítanám biztosan, hogy rendeződnek közöttünk a dolgok.
Csak reménykedem.
Lassan kinyílik az ajtó, és ahogy felnézek, látom, hogy Maggie
belép.
Vonakodva. Fáradtnak és lehangoltnak tűnik. Mint aki
legszívesebben egész nap aludna. Ennek ellenére szép. Ahogy
mindig.
De az igazságot nem fedi. Van valami a szemében, aminek
láttán majd megszakad a szívem.
Már most tudom, hogy bármiről legyen is szó közöttünk, ő
gondolatban már elhagyott.
– Szia!
– Szia! – mondja halkan.
– Kérlek, ülj le – mondom úgy, mintha egy idegenhez szólnék.
Hogy a fenébe történt ez?
– Inkább állnék.
Megáll a szoba közepén, és keresztbe fonja a karját a mellkasán.
Kicsit összehúzza magát, mintha fázna.
A fejemet csóválom, és felállok. Most az eddiginél is
nagyobbnak érzem a köztünk lévő távolságot.
– Hogy vannak?
– Zaklatottan.
– És te?

344
 Erre nem válaszol. Összeszorítja az ajkát, és látom, hogy
visszatartja a sírást.
– Maggie – kezdem óvatosan. Teszek felé egy lépést, remélve,
hogy egy kicsit feloldódik. – Nagyon sajnálom, ami történt.
– Nem a te hibád.
– Nem számítottam rá. Templomban voltunk, és megnyugvást
kerestünk.
– Nem a te hibád, Viktor – ismétli, de nem néz rám.
Odamegyek hozzá, megfogom a kezét, és ekkor érzem, hogy
kiveszett belőle minden melegség, ami eddig felém áradt tőle.
Mintha egy vadidegen kezet fognék.
– Megígérem – kezdem remegő hangon –, hogy soha többet
nem fordul elő. Nem hagyom, hogy bármi rossz történjen veled
vagy a gyerekekkel.
– Mégis hogy? – kérdezi, és rám néz. – Hozol egy törvényt, ami
évek múlva lép életbe? Nem is hozhatsz törvényt. Nem vagy király.
Hú. Ez ütős megjegyzés volt. Bár jó eséllyel nem úgy értette.
– Majd beszélek apámmal.
Keserűen felnevet.
– Apád gyűlöl engem.
– Kérlek, ne kezdjük ezt megint. Nem gyűlöl.
Maggie nem hisz nekem. Nem akar hinni nekem.
– Lehet, hogy időbe telik, de megoldjuk. Csak foglalkoznunk
kell az üggyel. Ezekhez a dolgokhoz idő kell.
– Csakhogy nincs több idő – vágja rá. – Elmegyek, Viktor.
A fejemet csóválom, és próbálom figyelmen kívül hagyni a
fájdalmat, mely hirtelen mázsás súlyként nehezedik rám.
– Nem… Ne menj! Még sok idő van addig.
– Most kell mennem. És a testvéreimnek is. Ami Aprillel
történt, az bárkivel megtörténhet közülük, és ennek nem tehetem ki
őket. Holnap az első géppel hazamegyünk, és nem tudom,
visszajövök-e még valaha.
Csak bámulok, és nem tudom, jól hallottam-e, amit mondott.
Egy dolog, hogy elmegy.
És az a másik, hogy azt mondja, nem jön vissza.

345
 – Nem jössz vissza? – ismétlem. – Vissza kell jönnöd. Miattam.
– Nem, Viktor – vágja rá. – Nem lehet. Nem látod, milyen
nehéz?
A fejét csóválja, és patakokban folynak a könnyei.
– Nagyon nehéz – ismétli zokogva. – Túl nehéz.
– Mi nehéz? Engem szeretni?
Kérlek, mondd, hogy nem erről van szó.
– Veled lenni! Ez két külön dolog.
– Nem! Ha szeretsz valakit, akkor vele vagy, bármi legyen is az
ára!
Nem hiszem el, hogy ezt mondta. Azok után, amin
keresztülment, ez a rész számára túl nehéz? Velem lenni?
– Azok után, amit érted tettem – mormolom, és már tudom,
hogy súlyos hiba volt belekezdeni.
Mérhetetlen csalódottság ül ki az arcára.
– Szóval mindent szánalomból tettél.
Megbántottam. Pedig nem akartam.
Megfogom az arcát, hogy rám nézzen.
– Soha nem szánalomból tettem, amit tettem. Nagyon sajnálom,
hogy ezt mondtam. Én csak… Nem hagyhatom, hogy elmenj. Nem
engedhetlek el. Azt hittem, velem maradsz, és hercegnő leszel. Úgy,
ahogy vagy.
– Nem. Tudod, hogy soha nem leszek az. Nem vagyok, és nem
is leszek hercegnő. Nekem az az első, hogy gondoskodjak a
testvéreimről. Nem én választottam ezt a helyzetet. Nem akartam
választani köztük és közted, de muszáj. Neked a népedet kell
szolgálnod, Viktor. Felelős vagy értük. Én pedig a családomért
vagyok felelős. Én csak… Én…
Arrébb lép, a kezébe temeti az arcát, és a fejét csóválja.
– Szeretlek, de… Nem hagyhatom, hogy a szerelem diktálja
minden cselekedetemet.
– Tudnom kellett volna, hogy ez lesz a vége – mondom hirtelen,
bár alig kapok levegőt. – Talán tényleg nem ismertük egymást
eléggé. Csak annyit tudok, hogy szeretlek, és mindig is szerettelek.
Ha elmész, a szívemet is magaddal viszed. Tudom, milyen a

346
veszteség. Volt már benne részem, mégsem hiszem, hogy valaha is
talpra állok.
Zokogni kezd, és könnyáztatta arccal néz rám.
– Kérlek, ne nehezítsd meg jobban. Te is tudod, hogy ezt kell
tennem. Légy büszke herceg, és engedd, hogy elmenjek. Hadd
tegyem, ami a legjobb mindenkinek.
Igaza van. Tudom, miért akar elmenni, és megértem. Csak
rettegek a fájdalomtól, és ami ezután következik, ha itt akarom
tartani. Mindkettőnk helyzetét megnehezítem.
Elegem van abból, hogy elveszítem, akit szeretek.
Nyelek egy nagyot.
– Jól van. Ne haragudj. Ha menni akarsz, nem állok az utadba.
Nem teszek keresztbe. Csak szeretlek, és szeretni foglak, bár távol
kerülünk egymástól.
Megfogom a kezét, és ahogy megcsókolom a kézfejét, nekem is
könnyek szöknek a szemembe.
– Mitt liv, mitt allt. Mindörökké. Ezt ne felejtsd el, Maggie. Te
mindig az enyém leszel.
Elhúzza a kezét, és sírva kirohan a szobából.
Aznap éjjel másik szobában alszik.
Másnap pedig már nincs ott.
Minden szoba üres.
Rideg és csendes a palota.
Mintha valaki tőből tépte volna ki a szívemet.
És nem tette volna vissza.

347
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Maggie

Otthon.
Vicces, mennyire másképp látja az ember az otthonát, ha egyszer
elhagyja.
Amikor itt hagytam Tehachapit, nem tudtam elképzelni, hogy
másutt éljek. Persze New Yorkban akartam lakni, de ettől még nem
lettem tősgyökeres New York-i. Mindig megmaradtam kisvárosi
lánynak.
Amikor megérkeztem Stockholmba, úgy gondoltam, ez
megváltozhat. Úgy próbáltam nézni a várost és az országot, mint a
jövendő otthonom színhelyét. Azt hittem, itt rálelhetek. Amikor
bementem a kávézóba, mindig elképzeltem, milyen lenne minden
reggel idelátogatni, és a kávé mellé süteményt enni. Elképzeltem,
milyen lehet a kikötő nyáron, ahogy a szél fújja a vitorlákat, és a nap
melengeti az embert. Elképzeltem, hogy ezentúl a kis boltokban
fogok vásárolni, és nagy nehezen összebarátkozom pár helyivel, bár
kétségkívül tartózkodóak.
Mindent elképzeltem, ami eszembe jutott, és tetszett. Csak azt
nem vettem figyelembe, hogy ha Svédországba költözöm, azt egy
herceg miatt teszem, aminek egyenes következménye, hogy én
leszek a hercegnő. Márpedig, ha én leszek a hercegnő – még mindig
nagyon irreálisnak tűnik akkor oda a szabadság, hiába minden
eddigi elképzelés.
De Viktor mellettem lenne.
348
 Övé lenne a szívem.
Buta mód azt hittem, hogy ez elég ahhoz, hogy új otthonra
találjak.
Csakhogy a szerelem nem rejt el a világ elől. Puhák a falak,
elkerülhetetlen a fájdalom, és könnyen kikészülhet az ember.
Szörnyű volt otthagyni Viktort. Egyáltalán nem vagyok benne
biztos, hogy jó döntés volt, mert nincs perc, hogy ne gondolnék a
hiányára. Ilyenkor mérhetetlen fájdalmat érzek, és úrrá lesz rajtam a
bánat. Nem is tudom, hogy élhetek így tovább.
Végigsírtam a repülőutat.
Akkora űr van a szívemben, hogy semmi mást nem teszek, mint
annak idején, amikor elvesztettem a szüléimét: összekuporodom az
ágyon, vagy a fürdőszoba padlóján. Talán őket is gyászolom. A
hiányuk miatt érzett fájdalom sem fog szűnni.
Visszajöttem.
Ebbe a városba.
Ebbe a házba.
És most jövök rá, hogy ez már nem az otthonom.
Nincs otthonom.
Olyan ürességet érzek, mint eddig soha.
– Maggie! – suttogja Pike az ajtóból.
Összekuporodtam az ágyon. Egész nap ki sem mozdultam. Még
vécére sem mentem. Viktor, a jávorszarvas a hónom alatt pihen.
– Mi az? – kérdezem óvatosan, és remélem, hogy semmit nem
kell csinálnom, mert nem lennék rá képes.
– Elviszem Rosemaryt, Thyme-ot és Callumot moziba.
Kis szünet után folytatja.
– Láttam egy újsághirdetést. Moziba keresnek embert. Kivágjam
neked azt az álláshirdetést?
– Persze – válaszolom tompán. Az egész világ tompa.
Dolgozhatnék a moziban. Ahogy visszamehetnék a szállodába is.
Sok mindennel próbálkozhatnék, de jelen pillanatban semmi más
nem foglalkoztat, csak a saját szívfájdalmam.
Miért veszekedtünk?
Miért nem beszéltük meg, mint két, normális ember?

349
 Miért taszítottam el magamtól? Mert hirtelen olyan nehéznek
tűnt minden? Mindig erős voltam, és küzdöttem. De most, hogy a
szerelem kezdett nehézséget okozni, csődöt mondtam.
Mi a frász van velem?
Ismét elerednek a könnyeim.
Időközben elalhattam, mert amikor kinyitom a szemem, látom,
hogy már lement a nap.
Ki kéne mennem a fürdőszobába.
Kimegyek a szobából, és ugyanaz a pizsama van rajtam, amit jó
pár napja hordok. Belenézek a tükörbe. Nem ismerem fel az
arcomat, és tudom, hogy nem ártana lezuhanyozni.
Amikor elkészülök, és a szobám felé veszem az irányt,
elhaladok April szobája előtt. Nyitva az ajtaja.
– Maggie! – szól.
April és én közelebb kerültünk egymáshoz, mióta visszajöttünk
Svédországból. Legalább ennyi jó származott az utazásból.
Megállok az ajtónál, és bedugom a fejem. Keresztbe tett lábbal
ül a földön, előtte egy rakás levél.
Összeugrik a szívem a látványtól.
– Honnan szedted őket? – kérdezem.
Szégyenlősen elpirul.
– A postaládából.
– Újak?
Szívemet melegség járja át a gondolatra, hogy Viktor írt nekem.
Miután eljöttem, egyáltalán nem kommunikáltunk, és ez a másik
dolog, ami bánt. Nem végződött jól a történet.
De ha mégis írt, és azt mondja, szeret, és azt akarja, hogy
visszamenjek, én…
– Nem újak – válaszolja gyorsan. Talán olvas az
arckifejezésemből, és tudja, hogy reménykedem.
– Még ősszel küldte őket. Kivettem, és eldugtam, mert nem
akartam, hogy elolvasd.
Szünetet tart.
– Én sem olvastam el őket. De tudom, hogy tőle vannak.

350
 – Miért csináltad ezt? – kérdezem szelíden, de ismét hatalmas
fájdalmat érzek.
– Mert szemét voltam – válaszolja. – Sajnálom. Tessék, itt
vannak. Még mindig illatosak.
Felkapja az egyiket, aztán megszagolja, és átnyújtja.
Belépek a szobájába, és elveszem tőle a borítékot.
Megszagolom.
Belélegzem Viktor illatát.
Levendula.
Ismét elsírom magam.
– Nem olvasod el? – kérdezi April, és aggódva néz rám. Nem
viseli jól, ha valaki sír, ezért is lepődöm meg, hogy ezt most adja
oda.
A fejemet csóválom.
– Nincs értelme. Tudom, mi állhat a levélben. Csak arra fog
emlékeztetni, amit elvesztettem.
– Mindannyian Svédországba költözhettünk volna – jelenti ki
kategorikusan.
– Ezt meg hogy érted?
– Viktor megkérdezett minket, és igent mondtunk. Mert azt
hittük, hogy te is igent mondtál.
Pislogok, és a homlokomat ráncolom.
– Ne haragudj, de nem értem. Megkérdezett mindannyiótokat?
Mert engem nem. Legalábbis hivatalosan nem.
Összeszorítja az ajkát, és mintha elgondolkodna.
– April!
Sóhajt.
– Na jó. Szerintem nem bánná, ha elmondanám. Ő… meg akarta
kérni a kezed.
– Tessék?!
– Mondta. Aznap, amikor megérkeztünk, és te már elaludtál. Én
viszont nem tudtam aludni, ahogy ő sem. Iszogattunk.
– Micsoda?!
– Nyugi – mondja April, és felemeli a kezét. – Kicsit beszívott
már, mégis úgy tűnt, mint aki teljesen a tudatánál van. Megkérdezte,

351
hogy Svédországba költöznék-e, én pedig kaptam volna az
alkalmon, hogy végre megszabaduljak ettől a háztól, ahol a
szüleinket megölték. Aztán közölte, hogy meg akarja kérni a kezed.
Hogy te légy a hercegnő, meg ilyesmi. Azt mondta, lakhatnánk a
palotában, lehetne saját nevelőnőnk, és megkóstolhatnánk a pácolt
heringet. Én tényleg azt hittem, hogy ez így lesz.
Nem hiszem el, amit hallok.
Meg akarta kérni a kezem?
– Mikor? – kérdezem. – Mikor akarta megkérni a kezem?
– Karácsonykor. Csakhogy nagyon furcsán viselkedtetek, és
másnap senki nem mondott semmit, ezért arra gondoltam, hogy
mégsem történt meg a lánykérés.
A fejemhez kapok.
– Istenem! Meg akarta kérni a kezem, ehelyett veszekedtünk,
és…
– Szóval az ellenkezője történt. Eljegyzés helyett szakítottatok.
Odamegyek az ágyához, leülök a szélére, és kábán nézem a
leveleket, miközben próbálom összeszedni a gondolataimat.
– De… te tényleg odaköltöznél? És mi van a lesifotós
történettel?
– Mindegy. Túlélem.
– És a többiek?
– Nekik sem okozott nagy törést. Pike nem volt oda az ötletért,
de mindegy. Ő már tizennyolc, úgyhogy élhet Los Angelesben, ha
akar. Nyithat egy tetoválószalont, vagy bármit, mi pedig élhetnénk a
palotában. Gyanítom, hogy mi járnánk jobban.
Képtelen vagyok feldolgozni, amit mond.
– Rosemary és Thyme? Rosemary nem akarna elmenni. Nem
hagyná itt a focicsapatot.
– Rosemary odavan a síelésért. Ő is rögtön igent mondott
Svédországra. Thyme pedig rajong a svéd death metálért – nevet. –
Callum pedig svéd szakács akar lenni, úgyhogy ennyi.
– Viktor mindannyiótokat megkérdezett? Mikor?
– Karácsony előtt. Nem tudom, hol voltál. Volt egy
megbeszélés, nélküled.

352
 Elképzelem, ahogy összehívja őket, és megkérdezi, hogy…
Istenem! A szívem. Ez a férfi ugyanúgy szereti őket, ahogy engem
szeretett.
Még mindig szeret – mondom magamnak. Még nem késő.
– De ha odaköltözünk… a lesifotósok kegyetlenek. Te is
tapasztaltad.
– Egyszer biztos megunják, és őszintén szólva, engem nem
zavar a figyelem.
– Fejbe csaptak!
– Szerintem te jobban megijedtél, mint én. Nem lett bajom.
Ráadásul ők is megijedtek, és szerintem kicsit vissza is vettek volna.
Figyelj! Nem szeretem, ha állandóan fényképeznek, de valahol jó
móka. Mintha egy sztár lennék. Bevállalom, ha cserébe új életet
kezdhetek. Szerinted nem érdemelnénk meg mindannyian egy új
életet?
Aprilnek igaza van.
Megérdemeljük.
Napokat töltöttem agyalással, és igyekeztem elfojtani az
érzéseimet.
Most viszont előtör minden.
– Mennem kell – mondom, és kiviharzom a szobájából, aztán
irány a sajátom.
– Hová? – kérdezi, és rohan utánam.
Felkapok egy bőröndöt, és az ágyra hajítom.
– Szerinted hová? – kérdezek vissza, és ránézek a vállam fölött.
– Segíts csomagolni.

* * *

Hiba. Hiba. Hiba.

– Kér egy pohár vizet, hölgyem?
Hiba. Hiba. Hiba.
– Igen. Köszönöm – válaszolom az utaskísérőnek, aztán elveszem a
vizet a tálcáról, és kis híján leöntöm a mellettem ülő fickót.
A gép leghátsó ülésén utazom.
Stockholm felé tartok.
353
 Egy óra múlva leszállok.
Fogalmam sincs, mi fogad.
Nem volt időm tervezni.
Na jó. Lett volna idő, de miután beszéltem Aprillel, már
képtelen voltam ép ésszel gondolkodni. Átadtam magam az
érzéseimnek, és innentől kezdve ők irányítanak.
Az utóbbi évben túl sokszor próbáltam eltávolodni a gyásztól és
a veszteségtől, ami rányomta a bélyegét az életünkre. Úgy éltem,
mint egy robot. Amikor belém hasított a felismerés, egyszerűen nem
tudtam mást tenni, mint összecsomagolni, és elindulni.
Mert nekem Viktor mellett a helyem.
Bármi áron.
Mert ha valami tényleg fontos a számomra, az a kettőnk
kapcsolata.
Nélküle csak vegetálok, és merő szenvedés az életem.
Úgyhogy April segítségével összepakoltam, és amikor Pike
hazajött a gyerekekkel, akkor gyorsan felvázoltam nekik a tervet, és
megkértem Pike-ot, hogy vigyen ki a reptérre. Tudom, hogy
egyáltalán nem repes az örömtől, mert a megtakarításból fedezem a
költségeket, de mire a kisbusz a reptérre ér, már mindenki egyszerre
kántálja, hogy Svédország. Ekkor jövök rá, hogy a testvéreim
ugyanúgy kiállnak értem, ahogy én értük.
Nem volt alkalmam jelezni Viktornak, hogy jövök.
Bár ez sem igaz.
Meglepetésszerűen akartam felbukkanni, ahogy annak idején ő
tette. Csakhogy egy méltósággal nem tehet ilyet az ember. Mégsem
dobálhatok köveket az ablakára. Annyira nem vagyok sportos, hogy
átmásszak a kerítésen, vagy téglát hajítsak három emelet
magasságba. Úgyhogy küldtem neki egy sms-t, mielőtt felszállt a
gépem.
Szia! Beszélnünk kell. Ma Svédországba megyek. Írok, ha
megérkeztem.
Csakhogy mielőtt kikapcsoltam volna a telefont, még úgy tűnt,
mintha nem sikerült volna elküldeni az üzenetet.

354
 Amikor leszáll a gép, idegesen visszakapcsolom a készüléket, de
még mindig sikertelen a kézbesítés.
A francba!
Fogom a bőröndöt, miközben folyamatosan figyelem a telefont.
Semmi. Az égvilágon semmi.
Gond nélkül túljutok az útlevél-ellenőrzésen.
Kilépek, és várom, hátha felbukkan Nick a táblával, mert abban
bízom, hogy Viktor mégiscsak megkapta az üzenetet, vagy beszélt
Pike-kal, így tudja a járatom adatait.
Senki.
Úgy állok itt, mint egy idióta, és állítom, hogy már most
felismertek egy csomóan.
Dupla szívás.
Hogy is mondja Viktor?
Helvete!
Nincs más választásom, mint bemenni a mosdóba, és felhívni
Freddie-t, akinek a számát vészhelyzet esetére elmentettem.
Természetesen meglepi a hívás.
– Nem tudom, mit mondjak – dadogja. – Őfelsége nincs itt.
Elszorul a szívem.
– Nincs itt? Akkor hol van?
– Öhm… Elutazott.
– És mikor jön vissza?
– Nem tudom. Figyeljen! Maradjon ott, ahol van. Szólok Nick-
nek, hogy menjen önért. Rendben?
– Nem foglaltam szállást – mondom szégyenlősen. – Nem…
Nem igazán gondoltam végig ezt az egészet.
– Örülök, mert így legalább hamar visszatért – mondja
kényszeredetten Freddie. – És a palota mindig az ön otthona lesz.
Várjon!
Fél óra múlva Nick megjelenik, és engem keres. Egy kávézó
sarkában rejtőztem el. Hatalmas napszemüveget viselek, és az arcom
elé tartok egy könyvet.
– Most megpróbál… elrejtőzni, és észrevétlen maradni? –
kérdezi Nick, ahogy közelít.

355
 – Nem sikerült, igaz?
– Nem – válaszolja, aztán a kíváncsiskodókra néz. – De örülök,
hogy újra látom.
– Úgyszintén.
Nick kicsit olyan volt nekem, mint egy családtag. Amikor ismét
beülök az autóba és a Haga Palota felé vesszük az irányt, rájövök,
hogy Bodit és Freddie-t is nagyon megkedveltem. Általuk többet
nyertem az ittléttel, mint amennyit veszítettem. Kezdem azt hinni,
hogy a palota nem is olyan hivatalos, rideg és furcsa hely, amit ne
tudnék megszokni. Sőt! Kifejezetten bensőséges volt ott lakni, mert
a falakon belül áradt a szeretet és a vidámság. Azt mondtam
magamnak – és Viktornak –, hogy biztos nem leszek hercegnő, mert
nagyon távol áll tőlem az az életforma. De igazság szerint… nem a
cím és a rang határozza meg az embert, hanem inkább fordítva.
A palotát még mindig hó borítja, de ahogy belépek, rögtön
felmelegszem. Ez az otthonom?
Lehet ez az otthonom?
Viktor visszafogad?
– Érezze magát otthon! – mondja Nick, amikor Bodi
megjelenik.
– Maggie! – kiáltja az inas, és szorosan magához ölel. A végén
már a lábam sincs a talajon. Olyan, mintha nem egy hete, hanem
hónapokkal ezelőtt utaztam volna vissza.
– Jó napot, Bodi! – mondom, miután letesz. – Mi ez a szakáll? –
kérdezem, és megérintem a vörös szakálla végét.
– Viking leszek – válaszolja, és kacsint egyet. – Mi szél hozta
ismét? Reméltük, hogy viszontlátjuk, de nem voltunk benne
biztosak. Olyan gyorsan távoztak.
Már sajnálom, hogy ilyen hirtelen döntöttem.
– Nos, Viktor és én…
– Igen, tudom. Veszekedtek. Nem hibáztatom, amiért elment,
Maggie. Viktorral nem könnyű.
– Nem erről van szó. Inkább ez az életvitel.
– Idő kell, míg hozzászokik az ember – válaszolja, és bólint.
– Úgy gondoltam, nem leszek elég erős, hogy hozzászokjak.

356
 – Örülünk, hogy itt van – mondja, és megveregeti a vállamat. –
Ön sokkal erősebb, mint hinné. Na, jöjjön. Felviszem a bőröndjét
Viktor szobájába.
– Kérem, ne! – mondom, amikor Bodi felkapja a csomagot, és
elindul a lépcső felé. – A Magnus által használt vendégszoba is jó
lesz.
Bodi bólint.
– Ahogy kívánja. Foglaljon helyet a váróban, és máris hozok
egy csésze kávét. Biztosan elfáradt.
Bólintok, és elindulok a váró felé, míg ő felviszi a bőröndöt.
Valóban fáradtnak kéne lennem, mert egy szemhunyásnyit sem
aludtam a repülőn. De annyira felvillanyozott az utazás ténye, hogy
ha akartam volna, se tudtam volna elaludni. Biztos szörnyen nézek
ki.
Bodi hoz egy csésze kávét, aztán mindenről beszélgetünk, csak
Viktorról nem. Szívesen megkérdezném, hol van, mert Freddie
ködösített a témában, de nem merem. Nem az ő tisztük tájékoztatni.
Arról nem beszélve, hogy ott helyben szívinfarktust kapok, ha
kiderül, hogy Viktornak kapcsolata van.
Kopognak a bejárati ajtón, mire majd kiugrik a szívem. Vajon
Viktor az? Bodira nézek, aki meglepettnek tűnik.
– Elnézést – mondja, aztán feláll, és elindul.
– Őfelsége!
Őfelsége?
Őfelsége?
A kurva életbe. Ez a király.
Pár másodperccel később Svédország királyát látom, ahogy az
ajtóban áll. Úgy néz rám, hogy legszívesebben elbújnék.
Csakhogy az garantáltan nem járható út.
Minden bátorságomat összeszedem, és megpróbálok felállni,
hogy meghajoljak. Gyorsan int, hogy maradjak.
– Kérem, maradjon ülve – mondja, aztán odamegy a velem
szemben lévő székhez. Leül, karba teszi a kezét, és szigorúan rám
néz.
– Beszédem van önnel.

357
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Viktor

– Tudod, mi az a svédcsavar? – kérdezem Callumot.

A fejét csóválja, és vigyorog. Esküszöm, bármit kérdezek, vigyorog.
Ez főleg akkor zavaró, ha valami szörnyűségről beszélek.
– Különleges lövés a vízilabdában.
– Te is svéd vagy.
– Igen.
– Én is az leszek?
– Ez a nővéredtől függ. Ha itt lenne, megkérdezném. Óvatosan
végigmérem, aztán folytatom: – Biztos nem tudod, hol van?
Tovább vigyorog, amivel nem sokat segít.
Az én hibám, hogy rosszul ítéltem meg a helyzetet, és emiatt
ismét Tehachapiba vitt az utam, Maggie-hez.
Miután elment, minden gondolatom arról szólt, hogy
visszakapjam. Attól, hogy megijedt, ráadásul veszekedtünk is, még
nincs vége közöttünk mindennek, még ha elsőre így is tűnt.
Hazautaztak a legkorábbi géppel, és annyi időm nem volt, hogy
felfogjam ezt az egészet.
Hogy elvesztettem.
Hogy mindannyiukat elvesztettem.
Hogy… mindent elvesztettem.
Maggie távozása után sem szűnt meg a média hadjárata. Egyre
több szóbeszéd látott napvilágot. Látták a repülőtéren, és az emberek

358
rögtön találgatni kezdtek. Feltűnt nekik, hogy nem látnak együtt
vele, és az is, hogy Maggie-t sehol sem látni az országban.
Nem törődtem az egésszel. Mást úgysem tehettem. Próbáltam
továbblépni.
Mindent megtettem. Belevetettem magam a munkába, és
igyekeztem jobb színben feltűnni a nyilvánosság előtt. Úgy tettem,
mintha nem tört volna össze a szívem, holott darabjaira hullott
minden, és egyáltalán nem leltem örömömet a munkában. És
másban sem. Maggie volt az örömöm, a fény az éjszakában, és a
mindenem. A barackom, Miss America, Mayhem, a zűrzavar. A
második keresztneve nem is lehetett volna találóbb, a szívemben
ugyanis hatalmas zűrzavart okozott. Teljesen megváltoztatta az
életemet, fenekestül felforgatott mindent, és ennek hála, jobb ember
lettem. Miatta.
Tudtam, hogy csak egy ideig működik az álarc.
Egy idő után lekerül, és már nem tudom palástolni az
érzéseimet.
Rájöttem, hogy ha Maggie nincs velem, akkor semmim sincs.
Nélküle nem leszek jó király.
Szóltam Freddie-nek, hogy amikor végre van egy kis szünetem,
foglaljuk le a repülőjegyet. Ez így is történt, úgyhogy véget vetettem
a vívódásomnak. Az volt a terv, hogy meglepem Maggie-t, ahogy
múltkor, térdre borulok, és megkérem a kezét, ahogy tettem volna,
ha nem veszünk össze. Azt terveztem, hogy vissza se térek, csak ha
ő is velem tart.
A testőrömmel és a sofőrrel, janne-nal egyenesen a házukhoz
mentem, és berontottam, remélve, hogy Maggie-t is ott találom.
Ehelyett Callum ült a konyhában egy pohár tejjel a kezében, és
valami képregényt olvasott. Rosemary, Thyme és April Rosemary
focimeccsére mentek, míg Pike fent pihent a szobájában. Callum azt
mondta, Pike nagyon fáradt, és nem igazán foglalkozik a dolgokkal.
Amikor megkérdeztem, hol van Maggie, nem válaszolt. Tudom,
hogy tudja, de nem árulja el.
– Mi a szar?!

359
 Megfordulok, és Pike áll a konyhaajtóban. Kicsit sanda
pillantást vet rám.
– Csúnya szó! – mondja Callum fejcsóválva.
– Viktor? – kérdezi Pike, és pislog. – Viktor! Mi a szart csinálsz
itt?
Nem gondoltam, hogy ennyire meglepődik, amiért itt talál. Úgy
tűnik, mintha kiakadt volna.
– Örülök, hogy látlak.
– Ő herceg, Pike. Mutathatnál némi tiszteletet – dorgálja
Callum.
– Nos, azért a herdy, schmerdy bork bork sem épp a tisztelet jele
– mormolom, aztán Pike-ra nézek. – Figyelj! Sajnálom, hogy szó
nélkül beállítottam, de beszélnem kell Maggie-vel. Személyesen.
– Sajnálom, de jól jött volna, ha előre szólsz, hogy jössz.
– Miért? Mi történt?
– Figyelj! Nekem is van egy titkom – szól Callum.
– Mi az? Hol van Maggie?
– Svédországban.
Forog velem a világ.
– Tessék?! – ordítom. – Svédországban?
– Odament, hogy találkozzatok. Hirtelen rájött, hogy rosszul
döntött, és nem tud nélküled élni. Vagy nem tudom. Tegnap kísértük
ki a repülőtérre.
– Istenem!
Előveszem a telefonomat, de nem látom, hogy írt volna.
– Küldött volna sms-t, nem?
– Meg akart lepni. Úgy tűnik, mindketten ugyanarra jutottatok.
Túl sok romantikus filmet néztetek.
A telefonomra bámulok, és látom, hogy nincs bekapcsolva.
Helvete.
Repülőüzemmódba tettem, és amikor visszaállítom, hirtelen egy
rakás üzenetet kapok.
Az egyiket Maggie-től, miszerint Svédországba megy.

360
 Egy csomó érkezik Freddie-től, aki arról ír, hogy Maggie
Svédországban van, és Nick ment érte, viszont nem tudja,
megmondhatja-e neki, hogy hol vagyok.
Aztán egy halom üzenetet kapok apámtól. Tudni akarja, hol
vagyok, és azt is, hogy mit keres nélkülem Maggie a palotában.
Aztán…
A lehető legrosszabb.
Apám azt írja, odament a palotához, és hosszas beszélgetést
folytatott Maggie-vel.
Ezen kívül semmit nem ír.
Basszus!
Ez nem jó. Talán meggyőzte, hogy nincs helye a palotában és a
királyi családban, ezért Maggie visszautazik?
Gyorsan küldök Maggie-nek egy üzenetet:
Tehachapiban vagyok! A konyhátokban! Ne menj sehová.
Visszamegyek érted.
Várok egy kicsit, hogy megnézzem, megkapta-e az üzenetet.
Aztán rájövök, hogy az időeltolódás miatt már jó eséllyel alszik.
Ha még ott van egyáltalán.
– Hihetetlen, hogy egyszerre voltatok a levegőben – mormolja
Pike.
– Pedig így van. Úgy tűnik, szeretjük bonyolítani a dolgokat.
– Maradsz vacsorára? – kérdezi Pike. – Most látok neki. A
csajok is mindjárt hazaérnek.
– Főzöl nekünk? – kérdezi tőlem Callum. – Kérleeek!
– Majd legközelebb. Megígérem – válaszolom fejcsóválva.
– Nem lesz legközelebb – nyafogja.
– Ha Maggie hozzám jön feleségül, akkor lesz. Még mindig jó
ötletnek találjátok? – kérdezem óvatosan.
És őszintén remélem, hogy igen.
– Igen! – vágja rá Callum.
Pike bólint. – Egyre jobban tetszik az ötlet, de még nem tudom,
csatlakozom-e hozzátok. Én inkább a napfényt és a pálmafákat
kedvelem, de áldásom rátok. Mindannyian áldásunkat adjuk.
– Jól van.

361
 Felállok, aztán próbálom összeszedni az erőmet, ami a
visszaúthoz kell.
– Még el kell érnem a gépet.

* * *

Ahogy Amerikában mondják, az időeltolódás kész gyötrelem.

Miután egy napon belül jó pár időzónát átrepültem, már azt sem
tudom, milyen nap van, és ki vagyok. Csak azt tudom, hogy azonnal
vissza kell érnem a palotába.
És meg kell kérnem a szeretett nő kezét.
A hercegnőt, és jövőbeni királynőt.
Aztán belém hasít a felismerés, hogy nincs is nálam a gyűrű.
A gyűrűt, amit Maggie-nek választottam, eldugtam a szobámban
lévő fiókba. A francba. Szereznem kell egy másikat.
Hacsak…
Nick épp vezet, miközben megkocogtatom a vállát.
– Véletlenül nincs önnél egy gyűrű?
Nick fura pillantást vet rám.
– A jegygyűrűm.
– Kölcsönkérhetem?
Nick vág egy grimaszt.
– Muszáj?
– Ígérem, visszaadom.
– Nem is tudom. Balszerencsét hoz, ha más gyűrűjét veszi fel az
ember.
– Nick! Mint Svédország hercege, megparancsolom, hogy adja
oda a jegygyűrűjét! Kötelessége… engedelmeskedni. Vagy
következményei lesznek.
Nick legszívesebben az anyám méhébe küldene.
Sóhajt, aztán felemeli a bal kezét, hogy lehúzhassam a gyűrűjét.
Kicsit nehezen megy.
– Mikor vette le utoljára? – kérdezem, és nyögök, mire végre
sikerül levenni.
– Szerintem a feleségem szándékosan készíttetett szűkebbet,
hogy ne veszítsem el.
362
 – Vagy ön hízott.
– A feleségem ilyennek ismert meg.
– Na jó.
Felhúzom az ujjamra. Kicsit fakó és egyszerű darab, de most ez
is megteszi. Ami pedig a balszerencsét illeti: ránk biztos nem áll.
– Ha elveszti – figyelmeztet Nick –, akkor ön beszél a
feleségemmel. És el kell intéznie, hogy a lányaim és én
találkozhassunk Harry Stylesszal.
– Rendben. Most akkor szeretné, hogy elveszítsem, vagy sem?
Erre nem válaszol.
A zsebembe teszem a gyűrűt, aztán felhívom Bodit a mobilján.
– Viktor! – kiáltja. – Nem fogja kitalálni, ki van itt.
– Már tudom. Nemsokára hazaérek. Segítsen nekem távol tartani
Maggie-t az ablakoktól.
– Tessék?
– Csak tegye, amit kérek.
– Mennyi időre?
– Tíz percre.
– Rendben. De…
Leteszem.
Ahogy a palota hátsó bejáratához érünk, kihívom a szakácsot,
Else-t, és aztán felvázolom neki és Nicknek a tervet.
Nem tudom, hogy fog elsülni a dolog, de mielőtt felszálltam a
repülőre, beszéltem Magnussal, és ő adta az ötletet. Tekintve, hogy a
Szerelmünk lapjait illetően is képben volt, kezdem azt hinni, hogy a
lelke mélyén igazi romantikus. Ennek ellenére isten óvja a nőt, aki a
horgára akad.
Nick lemegy a palota elé, és egy lapát segítségével megjelöli a
betűk körvonalát, melyre Else és én fadarabokat helyezünk.
Elméletileg, ha Maggie kinéz az ablakon, egy hatalmas feliratot kell
látnia a havon.
Most már tudom, hogy értesült az érkezésemről. Tegnap írtam
neki, és annak ellenére, hogy nem válaszolt, Nick segítségével
biztosítottam, hogy Maggie a palotában maradjon. Mégis mit

363
válaszolhatott volna azon kívül, hogy hűha! Szépen elkerültük
egymást. Hogy lehet ez?
Felhívtam apámat, és ugyan nem kérdeztem, miről beszéltek
Maggie-vel, de szóltam neki, hogy hazajövök.
És azt is elmondtam, mire készülök.
Letérdelek Maggie elé.
És megkérem a kezét.
Ha apámnak bármi ellenvetése van, akkor nincs szükségünk az
áldására, és nem is kell itt lennie.
Ahogy elnézem, valóban nincs itt.
Ami egyetlen dolgot jelent.
De most nincs kedvem ezen rágódni. A legfőbb aggodalmam
Maggie.
Vajon igent mond?
Hozzám akar jönni?
Még mindig szeret?
Csak azért, mert itt van, egyáltalán nem biztos, hogy a fenti
kérdésekre igen a válasz. A saját szememmel kell látnom. Mélyen a
szemébe kell néznem. Éreznem kell a szívét és a lelkét. A közelében
kell lennem, hogy választ kapjak.
– Szerintem végeztünk, uram – mondja Else, és letakarítja a
kabátjáról a havat.
A szavakat nézem. Innen képtelenség elolvasni, de remélem,
hogy Maggie látni fogja a magasból.
– Itt az idő – szól Nick mosolyogva.
Else izgatottan összecsapja kesztyűs kezét.
Én pedig bemegyek a palotába.
– Maggie! – kiáltom a folyosón.
Hirtelen kinyílik az ajtó. Bodi kirohan, és csurog róla a verejték.
Hegedűszót hallok?
– Mit csinált odabent? – kérdezem a homlokomat ráncolva, és
ekkor látom, hogy mögötte jön Maggie, aki úgy tűnik, zavarba jön,
amikor meglát, és jó eséllyel Bodi is zavarba hozta valamivel.

364
 – Bekapcsoltam a zenét, és megmutattam, milyen a
hagyományos svéd néptánc – válaszolja Bodi, miközben levegő után
kapkod. – Kicsit kijöttem a gyakorlatból.
Igyekszem visszafojtani a nevetést. Szóval így tartotta távol
Maggie-t az ablaktól? Szegény lány!
Köszönetképpen bólintok, aztán Maggie-re nézek.
– Szia!
Ő a gyógyír minden sebemre. Nyugtatólag hat rám.
– Szia!
– Most magukra hagyom önöket – mondja Bodi, és elindul a
konyha felé. – Muszáj innom egy kis vizet.
– Örülök, hogy itt vagy – mondom Maggie-nek.
– Örülök, hogy itt lehetek.
Nem akarok feszengést.
– Figyelj! Én… – mondom ugyanabban a pillanatban, amikor ő.
– Ne haragudj – mondjuk teljesen egyszerre.
– Ne haragudj – ismétlem gyorsan, aztán megfogom a kezét, és
magam felé húzom, hogy érezzem. Tényleg itt van. A karomban
tartom, és azt akarom, hogy az enyém legyen.
– Nagyon sajnálom. Tudom, hogy nem kellett volna…
– Ne! Nincs miért bocsánatot kérned. Mindent jól csináltál.
Pontosan tudtam, mekkora kockázatot jelent idejönni, és a
testvéreimet is idehozni. Mégis megtettem, mert veled képzelem el a
jövőt. Csak közben megijedtem, és a félelem erősebb volt a célnál.
Hirtelen elfelejtettem, hogy miért vagyok itt.
– Nem tettél semmi rosszat – mondom, és mélyen a szemébe
nézek. – Úgyhogy te se szabadkozz. Muszáj volt első helyre tenni a
gyerekeket.
– Csakhogy nem beszéltem meg velük. Nem tudtam, hogy itt
akarnak élni, és maradtak volna, ha lehet. Lényegében helyettük
döntöttem.
– Ahogy egy anya tenné.
– Csakhogy én nem ezt akarom. Beszélgetni akarok velük,
meghallgatni a véleményüket, mert igenis számít, hogy mit
gondolnak. Felnőttként szeretném kezelni őket.

365
 – De ők még nem azok. És nem is a gyerekeid, hanem a
testvéreid. Megteszel minden tőled telhetőt, és esküszöm, egy kicsit
sem hibáztatlak, amiért elmentél. Csak védted őket.
– Miközben nem vettem észre, hogy milyen erősek. Erősebbek,
mint gondoltam.
Összeszorítja az ajkát, és az orrán keresztül kifújja a levegőt.
– Nagyon sajnálom, hogy elmentem, Viktor. Ez nem volt szép.
Nem hittem, hogy elég erős leszek a maradáshoz, de most már
tudom, hogy igen. Elhitetted velem, hogy erős vagyok. Hála neked,
bízom magamban, és elhiszem, hogy mindent meg tudok oldani.
Ezért nem lehetek neked elég hálás. Te jelented nekem a világot. Te
vagy a világom. Mitt liv, mitt allt.
– Nagyon jól áll neked, ha svédül beszélsz – mormolom, aztán
megcsókolom.
Ajka az enyémhez tapad, mire feléled bennem a vágy. Sok erő
kell, hogy ezt leküzdjem, és az eredeti terv szerint haladjak.
Kicsit odébb lépek, mire elpirul.
– Már majdnem elfelejtettem, milyen érzés – mondja.
– Milyen érzés?
– Mindig többet, sose kevesebbet – mosolyog.
A francba!
Gondoltam, hogy nehéz lesz a lánykérés, de arra nem
számítottam, hogy bele sem fogok tudni kezdeni.
– Szeretnék mutatni valamit.
Megfogom a kezét, és elindulok vele a hálószobám – a
hálószobánk – felé.
– Mutass valamit – mondja pajzánul. – Már úgyis olyan rég volt.
Nevetek.
– Majd az is lesz, csak később.
Keresztülhúzom a szobán, egyenesen az ablakhoz.
Megállok vele szemben, és elállom az útját.
– Készen állsz?
– Mire? Csak azt ne mondd, hogy valami svéd sport, amihez ki
kell ugranod az ablakon. Láttam már az orosz verziót, és az nagyon
rosszul sült el.

366
 – Nem az.
Kicsit arrébb lépek, és az ablak felé biccentek.
Odamegy, és kinéz.
Átnézek a válla fölött, hogy lássam, olvasható-e a felirat.
Leszel a feleség?
– Helvete – káromkodom.
Nick képtelen normálisan betűzni.
Maggie-ből kitör a nevetés.
A fejemet csóválom, és nagyon mérges vagyok Nickre, bár elég
viccesre sikerült a felirat. A francba. Ezek után hogy fog igent
mondani?
– Kezdhetjük elölről? – kérdezem.
Letérdelek, megfogom a kezét, mire hirtelen abbahagyja a
nevetést.
Talán most jött rá, hogy komoly dologról van szó.
Mert még soha életemben nem voltam ilyen komoly.
– Sok mindent akartam mondani. Legalábbis, míg el nem vontad
a figyelmemet. Akkor rájöttem, hogy ha nem tudod, mit érzek, a
beszédem sem győz meg. Ezért csak azt kérdezem, hozzám jössz-e
feleségül? Lennél-e a hercegnőm, és a jövőbeni királynő? Ha
mellettem állsz, mindegy, hogy a világ mely pontján élünk, míg
együtt vagyunk. Elfogadod-e a családomat, ahogy én a tiédet? Ha
megígéred, hogy úgy szeretsz, ahogy én té…
– Mondhatok igent? – szakít félbe, miközben fülig ér a szája.
– Nem hagytad, hogy befejezzem.
– Azt mondtad, nem lesz beszéd. Igent mondhatok?
– Igen. Igent mondhatsz.
Még soha nem éreztem magam ilyen szerencsésnek és
boldognak.
Gyorsan előhalászom a gyűrűt, mintha attól félnék, hogy
meggondolja magát. Az ujjára húzom, de olyan nagy, hogy attól
tartok, leesik.
– Ó! – mondja, ahogy ránéz, és látom, hogy próbál úgy tenni,
mint akinek tetszik. – Ez olyan… klasszikus.

367
 – Nické – magyarázom. – Megkérdeztem, kölcsönadná-e, de
azok után, hogy félrebetűzte a feliratot, megtartom. Várj!
Felállok, de továbbra is fogom a kezét. Odamegyek a
fiókomhoz, és kibányászom az eredeti gyűrűt, amit még karácsony
előtt vettem. Értékes, levendulaszínű gyémántköves gyűrű. A
gyűrűk királya. Igazi hercegnőnek való viselet.
Egy kézzel kiveszem a dobozból, mert a másikkal még mindig
Maggie-ét fogom, aztán ismét térdre ereszkedem.
Hangosan felsóhajt, és kikerekedik a szeme.
– Miss Maggie Mayhem McPherson. Megtisztelsz azzal, hogy
Svédország hercegnője leszel?
Szünetet tartok, aztán folytatom.
– Nem tudom, a második keresztnevedet is említsük-e,
szerintem erre térjünk vissza később.
Nevet, miközben könnyek szöknek a szemébe. A boldogság
könnyei.
– Ismét igen!
Gyorsan lehúzom az ujjáról Nick gyűrűjét, és ráhúzom az újat.
Tökéletes.
Neki való.
– Nem hiszem el, hogy ez megtörténik velem – mondja.
Felállok.
– Pedig így van.
Magam felé húzom, és megcsókolom.
– És ez így van jól. A sors akarata.
– Úgy örülök, hogy berontottam a szobádba, amikor meztelenül
voltál! – mondja nevetve.
– Örülök, hogy tetszett, amit láttál.
Torokköszörülés hangját hallom az ajtóból, mire Maggie és én
megfordulunk. Anyám és apám állnak a küszöbnél. Az arcukból
ítélve vagy meghallották a meztelenségre vonatkozó történetet, vagy
helytelenítik az eljegyzést.
Vagy mindkettő.
Aztán anyám belép, és összeszorítja a tenyerét.

368
 – Igent mondott? – kérdezi izgatottan. Rég nem láttam így
ragyogni a szemét.
– Igent mondtál? Már nem emlékszem – kérdezem viccelődve
Maggie-t.
– Igen – mondja büszkén Maggie, és felmutatja a gyűrűjét. –
Kétszer ad, ki gyorsan ad.
– Ez lehetne az új mottó – mondom neki, bár bevallom, kicsit
feszélyez a szüleim hirtelen felbukkanása ebben az intim
pillanatban. Nem tudom, mit fognak mondani.
Mindig többet, sose kevesebbet? Mi lesz, ha azt mondják,
mindig több rossz lesz, mint jó?
Apám hátratett kézzel bevonul, és már látom, hogy következik
az atyai kiselőadás.
A francba.
Csak azt remélem, hogy bármit mond, nem veszi el az
örömünket. Azt nem hagyom.
– Olyan rövid leszek, amilyen tegnap voltam Miss
McPhersonnal – kezdi mély hangon, és rám néz.
– Szeretlek, Viktor. A fiam vagy. A fiunk vagy, és a legjobbat
akarjuk neked. Tudom, hogy nem voltunk a legjobb szülők, de
mindent megtettünk, hogy a legtöbbet adjuk neked. Igyekeztünk
boldog és biztonságos életet biztosítani számodra. Azt hiszem,
sokszor magadra hagytunk, és tudom, hogy Alexet is, amit sosem
bocsátunk meg magunknak. Azok a sebek már soha nem
gyógyulnak be.
Mély levegőt vesz, aztán folytatja.
– Nem akarjuk nálad is ugyanazt a hibát elkövetni, mint nála.
Lehet, hogy késő. Ugyanakkor sosem késő jobbra törekedni, nem
igaz? Sosem késő újrakezdeni, és mi azt akarjuk, hogy boldog légy.
És vele az vagy.
Maggie-re pillant, aki csillogó szemmel, és mosolyogva néz
vissza rá.
– Tegnap mindent megbeszéltem Maggie-vel, és kiderült, hogy
több közös van bennünk, mint hittük. Más a hátterünk, és más
országból származunk, de a vágyaink és a céljaink ugyanazok.

369
Jobbnak lenni, és jobbá tenni a körülöttünk lévők életét. Maggie egy
kivételes ifjú hölgy, és nagyon sajnáljuk, hogy erre csak akkor
jöttünk rá, amikor már majdnem késő volt. Láttuk, hogyan
viselkedett karácsonykor, és azt is, milyen higgadtan kezelte, ami
Aprillel történt.
Kicsit elmosolyodik.
– Pontosabban szólva: próbált higgadt maradni. Bevallom,
legszívesebben én is megütöttem volna azt az embert. Mindennél
fontosabb, hogy Maggie nem a pénzed vagy a rangod miatt akar
veled lenni. Nem a hercegnői cím vonzza. Őt valóban a szerelem
vezérelte, de amikor a szeretteit kellett védenie, képes volt félretenni
a szerelmet. Tudom, hogy nehéz döntés volt, és az is kérdés, hogy
helyes-e. De a lényeg, hogy mindketten itt vagytok. Viktor!
Áldásunkat adjuk az eljegyzésetekre. Jobb asszonyt nem is
választhattál volna.
Pislogok, és képtelen vagyok feldolgozni a hallottakat.
Mozdulni sem tudok.
Az eljegyzés, apám szavai, ahogy anyám ránk néz…
Maggie megszorítja a kezem.
– A király beszélt hozzád. Valamit válaszolnod kéne.
Az első gondolatom, hogy térdre borulok. Ezt teszi az ember a
király előtt, ha tiszteletet akar mutatni. De itt még ez is kevés.
Odamegyek apámhoz, és szorosan magamhoz ölelem.
Nem emlékszem, mikor tettem ilyet utoljára, de ahogy ő
mondta: sosem késő újrakezdeni.
Ő is átölel, és ez többet jelent, mint eddig bármi, amit kaptam
tőle.
– Köszönöm – mondom végül, és elcsuklik a hangom.
Elmosolyodik, és megérinti az arcomat.
– Szívesen.
Aztán anyámra néz.
– Most már ideje kettesben hagynunk őket, Elin.
Elegánsan egymásba karolnak, ahogy a királyi párhoz illik.
Kimennek, de apám még visszafordul, és hozzáteszi:

370
 – Hadd beszélgessenek tovább a meztelenségről. Gyanítom,
hogy megzavartunk valamit.
– Jaj, Arvid! – dorgálja anyám, miután becsukják maguk mögött
az ajtót.
Képtelen vagyok abbahagyni a vigyorgást.
Maggie felé fordulok.
– Ha már meztelenség… – megfogom a kezét, és az ágyhoz
vezetem. – Szeretnéd királynőnek érezni magad?

371
 UTÓSZÓ

Maggie

Fél évvel később

Kis híján megsüketülök a puskaropogástól. Alig hallom a saját

sikításomat, minden a feje tetejére áll, és olyan, mintha fel akarna
robbanni a fejem.
Rettegek.
– Földre! – kiáltja valaki, én pedig azonnal térdre rogyom, és a
tarkómra teszem a kezem. Elvakít a gránát robbanásának fénye.
– Basszus! – ordítom. – Hagyják abba!
– Sajnálom, de ki kell jutnia élve, hölgyem – mondja egy
álruhába öltözött férfi, csőre töltött fegyverrel. – Tud futni?
A fejemet csóválom. Nem. Útközben elvesztettem a fél pár
cipőmet. Jó eséllyel akkor, amikor az emberrablók elől menekültem.
Most egy régi épület mellett rejtőzöm. Talán nemsokára értem jön a
katonai teherautó, de arra még várni kell.
Nem hiszem, hogy lesz más választásom. A mellettem lévő
fickó simán végigrángat a murván, ha szükséges. Nem a
legkedvesebb egy hercegnővel szemben, de mit tehetünk?
Gyorsan kibújok a másik cipőmből, és átkozom magam, hogy
magassarkút vettem fel, ami a legkevésbé sem praktikus ebben a
helyzetben. Kicsit elgondolkodom, aztán félrehajítom a cipőt.

372
 Szépek voltak, és tudom, hogy vehetek másikat, mégis
bosszankodom a pénzkidobás miatt. Annak ellenére, hogy a svéd
trónörökös jegyese vagyok, ez a hat hónap sem változtatott a
pénzhez való viszonyomon.
Már most látom, hogy rohanás lesz. A fickó felemeli a
fegyverét, és megállás nélkül lövöldöz a levegőbe.
Teljesen feleslegesen.
Ismét befogom a fülem.
– Biztos az ön oldalán áll! – kiáltom.
– Muszáj lesz megszoknia a hangot – jelenti ki a pasas.
– Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek rá.
Rezzenéstelen arccal néz rám. Neki ez csak szórakozás.
Megjátssza, hogy kimenti a hercegnőt az emberrabló karmai közül,
és hősnek érezheti magát, míg én visítok, kiabálok, és úgy
viselkedem, mint egy elmebeteg.
Sajnálom, de ha tényleg elrabolnának, pontosan ugyanezt
tenném.
Tudom, hogy ők azt szeretnék, ha összebarátkoznék az
emberrablóval, de gyanítom, hogy én inkább az agyukra mennék.
Egyébként nem is rossz stratégia. Addig bosszantom őket, míg
szabadon engednek. Bette Midlernek bejött ez a módszer a
Borzasztó emberek című filmben.
– Jöjjön! – mondja szigorúan a fickó, és megragadja a karomat,
keresztülráncigál a murván, miközben a kövek beleállnák a
talpamba. Ezután biztos, hogy lábfürdőt veszek.
Ismét felhangzik a puskaropogás, a gránátok, és úgy érzem,
hogy menten kiszakad a dobhártyám. Szerencsére még van
humorom, máskülönben egy életre lelki traumát szenvednék. Előre
figyelmeztettek, mi vár rám a „terrortréningen”.
Viktor érthető okokból nem akarta, hogy részt vegyek rajta.
A szülei viszont ragaszkodtak hozzá. Manapság nem lehet tudni,
hogy mivel találjuk magunkat szembe. Lehet, hogy a királyi család
egyik rajongója akarja elrabolni a hercegnőt, de az is előfordulhat,
hogy terrorista támad ránk valamilyen rangos esemény közepén.

373
 Az utóbbi két nap a felkészítés jegyében telt. Azt ígérték, hogy
felvérteznek néhány képességgel, ugyanakkor félelmetes lesz. Mit
mondjak, tényleg az. Megjátszották az elrablásomat, huszonnégy
órára egyedül maradtam az erdőben, így már tudom, hogy éljem túl,
ha legközelebb valami véletlen folytán ott kötök ki.
(Megjegyezném, hogy a szúnyogriasztó fontosabb, mint az élelem.)
Elég fárasztó volt a program, de amikor ez a rejtélyes fickó
végre a katonai teherautóhoz vezet, és eltávolodunk a helyszíntől,
már tudom, hogy vége. Végre visszatérhetek a palotába.
Haza.
– Huhú! – ordítom, ahogy bepattanok a teherautó hátsó ülésére.
– Megcsináltam! Élek! Élek!
A rejtélyes összenéz a másik két katonával. Ez nyilván nem volt
része a napi munkának.
– Jobb, ha nem tudják, mit csinálnék, ha ez élesben menne.
Valószínűleg agyoncsókolnám önöket, Viktor megtudná, és azonnal
kirúgná magukat. Legalább tegyenek úgy, mintha boldogok
lennének, amiért én boldog vagyok, hogy kiszabadultam.
Egyszerre próbálnak mosolyt erőltetni az arcukra.
– Hurrá – mormolja a rejtélyes.
Ahogy visszatérek a palotába, Viktor a folyosón vár. Egyik
kezében pezsgő, a másikban csoki. Tudja, mivel tehet boldoggá.
– Istenem – mondja, ahogy rám néz, aztán a zsúrkocsira teszi a
pezsgőt és a csokit, és elindul felém.
– Mit műveltek veled? – kérdezi döbbenten, aztán látszik, hogy
egyre dühösebb, és már pattanásig feszül az állkapcsa. Mint aki
robbanni készül.
– Nyugodj meg, jól vagyok. Nem hallok jól, és lábfürdőre van
szükségem.
Ránéz a koszos, meztelen talpamra.
– De amúgy minden rendben – teszem hozzá gyorsan.
Meg sem szólal, csak a fejét csóválja, és továbbra is mérges.
– Tudtam, hogy hiba volt. Nem kellett volna odamenned.
Halálra aggódtam magam. Még csak nem is tájékoztattak a
hogylétedről.

374
 Megható, hogy ennyire félt. Nem mintha amúgy nem tenné, de
mostanában annyira lefoglalt minket az esküvő, hogy teljesen
természetesnek vettük, hogy együtt vagyunk. Azzal, hogy két napra
eltűntem, csak közelebb kerültünk egymáshoz a hazatértem után.
– Mondtam, hogy jól vagyok – nyugtatom, és közben figyelem,
hogy a gyerekek és Bodi a közelben vannak-e.
– De hálás leszek, ha segítesz a tisztálkodásban.
Felcsillan a szeme, nagyot nyel, és meglazítja a nyakkendőjét.
– Én…
– Visszajöttél! – kiáltja April a lépcső tetejéről, mielőtt
lerohanna.
Annak ellenére, hogy imádom a húgomat, és örülök, hogy ilyen
boldog a viszontlátástól, most úgy érzem, rosszkor jött.
Már azon van, hogy megölel, de ahogy rám néz, megáll.
– Pocsékul nézel ki.
– Nos, ilyen, amikor az embert elrabolják – mondom, és látom,
hogy egy táska van nála. – Hová mész?
– Ki – válaszolja, és megvonja a vállát. Vissza az egyszavas,
kamasz válaszhoz.
– Anyám elviszi őt, Rosemaryt és Thyme-ot ruhát venni –
mondja Viktor.
– Anyád?
– Igen, tudom – kezdi Viktor. – De holnap van a bál, és most
először mutatják be őket hivatalosan a felső tízezer képviselőinek.
– Értem.
Aprilre nézek, aki már ügyet sem vet ránk.
– De anyukád viszi őket? Ez a furcsa. Nem tudom elképzelni,
hogy a királynő bemegy a boltba. Akkor le kell zárni az egész
áruházat.
– Pontosan ez lesz – bólint Viktor.
– A francba! Én is el akarok menni vásárolni.
– Neked már van szép ruhád – jelenti ki Viktor, aztán kivesz egy
vakolatdarabot a hajamból.
– Igen, de gyermekkori álmom, hogy zárt boltban vásároljak.
Soha nem akartál egyedül lenni az IKEA-ban az éjszaka közepén?

375
 – Micsoda?
– Mondjuk feküdni az ágyon.
Vigyorog, mintha egy édes kiskutyát látna.
– Angolul képtelenség szavakba önteni, milyen édes vagy.
Svédül jobban ki tudnám fejezni.
– Inkább fárasztóak vagytok – jelenti ki April, miközben
Rosemary és Thyme lebaktatnak a lépcsőn.
– Maggie! – kiáltja Rosemary, aztán rohanni kezd, és a
nyakamba ugrik. – Élsz!
– Épphogy – mondja Thyme, miközben végigmér. Őt is
megpróbálom átölelni. A szokásos fekete gót smink helyett
konszolidáltabbra váltott, zilált, sokszor kócos fekete haját pedig
kontyba tűzte. Még mindig tetőtől talpig feketét visel, de sokkal
vállalhatóbb. Végre úgy néz ki, mint egy lassan tizenkét éves lány,
nem pedig egy death metál zenekar basszusgitárosa, bár tudom,
hogy ez a szíve vágya.
– Jól nézel ki – mondom.
– Jó benyomást akar tenni a királynőre – mondja Rosemary.
– Mindannyiunknak jó benyomást kell tennie – mondom, aztán
végigmérem magam. – Én most nem vagyok olyan állapotban, hogy
vásárolni menjek veletek.
– És amúgy is – mondja Viktor, aztán megragadja a kezem –, a
lányok is megérdemelnek egy kis időt a királynővel. Eddig úgysem
nagyon tudtak vele beszélgetni.
Ez igaz. Bár késő június van, és az esküvő csak jövő áprilisban
lesz, már most állandó megbeszélést tartok a palotában a
királynővel. Még soha nem gondolkodtam a házasságon, de
gyanítom, hogy egy átlag esküvő szervezése is rengeteg stresszel jár.
Milyen lehet akkor egy királyi? Hihetetlen, milyen sok részletre kell
figyelni, és az is elképesztő, hogy mekkora ceremónia lesz. Még a
tévé is közvetíteni fogja.
Őszintén szólva ahelyett, hogy folyton az esküvőn agyalnék,
inkább a svéd nyelvtanulásra koncentrálnék, segítenék Ingridnek – a
nevelőnőnek – a gyereknevelésben, vagy elkísérném Viktort a
hivatalos látogatásaira. Szeretném kiválasztani a menyasszonyi

376
ruhát, és kitalálni, mi szerepük legyen a testvéreimnek, de ezt
leszámítva nem bánnám, ha a királynő hozná meg az esküvővel
kapcsolatos döntéseket. (Azt nem akarom, hogy Callum legyen a
gyűrűhordó, mert félek, hogy rosszul sül el a dolog.)
A királynő viszont engem is be akar vonni, és nagyon izgatott az
esküvő miatt. Már azért megéri a felhajtás, mert közelebb kerülünk
egymáshoz.
Nagyon fáj, hogy anyám nem lehet jelen, és kíváncsi vagyok,
mit mondana, vagy mit tenne. Azért viszont hálás vagyok, hogy a
jövendőbeli anyósom és én jól kijövünk. Kicsit olyan, mintha anyám
lenne, bár ha azt veszem, ő az egész nemzet anyja is egyben.
– Lányok – mondja Bodi –, Őfelsége, a királynő vár benneteket.
April, Rosemary és Thyme összenéznek, aztán idegesen
vigyorognak, és követik Bodit.
Megkönnyebbülten sóhajtok.
– Fürdőt említettél? – kérdezi Viktor, és a szemöldökét
húzogatja.
Végigsimítok a mellkasán.
Aztán eszembe jut, hogy koszos a kezem, és nyomot hagyok
vele a ruháján.
– Helvete – káromkodom, és próbálom letörölni a koszt, de csak
még rosszabb lesz.
– Ugye, hogy sokkal jobb svédül káromkodni? – kérdezi, aztán
megcsókol. Alig ér az ajka az enyémhez, amikor nyílik a bejárati
ajtó, és Callum üvöltve berohan.
– Maggie! – ordítja, és átöleli a derekamat.
Őszintén szólva jólesik, hogy ennyire körülrajongnak.
– Jó, hogy visszajöttél, de pisiszagod van. Lepisilted magad?
Kínosan nevetek.
– Nem pisiltem le magam.
– Callum! – szól Ingrid, a nevelőnő, miközben keresztülhalad a
helyiségen, aztán mond valamit svédül, amit Callum jobban ért,
mint én. Rám vigyorog, és így szól:
– Kellett lőnöd?

377
 – Nem – válaszolom, és összekócolom a haját, mire elhúzódik,
mert ezt nagyon nem szereti. – De láttam fegyvereket és bombát, és
mindenféle robbanószert. Esküszöm, nem olyan izgi, mint hinnéd.
– Mit csináltak ma? – kérdezem Ingridet.
Ingrid a korai negyvenes éveiben jár. Az öltözködése és a
viselkedése alapján igazi vénlánynak tűnik, de amúgy kedves és
türelmes a gyerekekkel, és szerencsére nem Viktor ízlése. Teljesen
megbízom Viktorban, de amikor egy fiatal, csinos, ausztrál nevelőnő
szimpatizált vele, a királynő úgy döntött, hogy Ingridet fogja
alkalmazni. Úgy tűnik, nem egyszerű dolog ez a nevelőnőkérdés.
– Elmentünk az állatkertbe, aztán sétáltunk egyet a parkban –
mondja erős akcentussal, aztán kínosan elmosolyodik.
– Lehet, hogy sok jégkrémet evett. Sajnálom.
– Mindig többet, sose kevesebbet! – kiáltja Callum, aztán
berohan a konyhába. Jó eséllyel azért, hogy még több jégkrémet
ehessen. Még örülhetek, hogy nem látta a tortát.
– Úgy látszik, komolyan veszi a mottót – mondom Viktornak.
– Remélem, kicsit lehiggad.
– Majd figyelek rá – mondja Ingrid. – Ön csak pihenjen. Biztos
elfáradt.
Ez igaz.
– Gyere! – mondja Viktor, és a lépcső felé húz. – Ideje
megmosdani.
Felmegyünk a szobába, enged nekem egy forró fürdőt, én pedig
iszom egy pohár skót whiskyt. Aztán levetkőzöm, és kinyitom a
szekrényt, hogy megnézzem a sérüléseimet a belső tükörben. Van
egypár. Szúnyogcsípés, horzsolás, véraláfutás. Gondolom,
szerencsésebben megúsztam, mintha egy igazi túszdrámába
csöppentem volna.
– Tiéd a terep – mondja Viktor, aztán nyitva hagyja nekem a
fürdőszoba ajtaját.
– Köszönöm, hercegem.
Lábujjhegyre állok, megcsókolom, aztán bemegyek.
Bármennyire szeretnék vele összebújni, és jó lenne, ha ő mosdatna,
két napja nem zuhanyoztam, úgyhogy elég koszos vagyok.

378
 Ezért jobb, ha ezt most magam intézem.
Beülök a kádba, kicsit lazítok, aztán lezuhanyozom. Újra
embernek érzem magam. Levendulaillatú csillámpúdert hintek a
testemre, aztán belépek a hálóba.
Viktor már vár.
Meztelenül.
Örülök, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk.
Ahogy sejtettem, valóban örül, hogy lát.
Odamegyek, és próbálok nagyon csábos lenni. Sötét hajam a
vállamra és a mellemre omlik. Viktor végigsimít a hátamon, a
karomon, a derekamon és a fenekemen. Egyik kezével a hajamba
túr, a másikkal a lábam közé nyúl, mire azonnal nedves leszek.
– Hiányoztál – mormolja. – És ez is hiányzott.
Egyik ujját feldugja, és már ez is elég, hogy felizguljak. Talán
az utóbbi napokban megnövekedett adrenalinszintemnek
köszönhető, és annak, hogy rég voltunk együtt, de most tudatosul
végleg, hogy a vőlegényem egy isten. Míg nem láttuk egymást,
folyamatosan vágytam rá.
És ő is rám.
Megfogja a derekamat, és egy kézzel az ágyra húz, mire nevetni
kezdek. Aztán fölém tornyosul, én pedig le nem veszem a szemem a
mellkasáról, kőkemény hasizmáról, a válláról, ahogy végigcsókolja
a testemet, csak ezúttal sokkal gyengédebben. Gondolom, látja,
hogy megsérültem, bár egyáltalán nem fáj.
Magam felé húzom, megcsókolom, aztán visszalököm az ágyra.
Általában ő dominál, de ma úgy döntöttem, hogy megmutatom, mit
tudok.
Végigsimítok a férfiasságán, aztán rámászom, és alaposan
meglovagolom. Himbálózik a mellem, és addig mozgatom a
csípőmet, míg a farka tövig nincs bennem. Csodálattal néz rám, és
nem hiszi el, hogy itt vagyok, és ilyen vadul szeretkezünk.
Oldalra fekszem, a csípőjére teszem a lábam, mire ő egyre
gyorsabban kezd nyomulni. A fejtámla hangosan koppan a falon.
Csurog róla a verejték, miközben visszhangzik a szoba a
nyögésemtől és az ordításától. Mondanom sem kell, hogy

379
pillanatokon belül a csúcsra jutok. Amikor elélvezek, a nevét
ordítom, és forog velem a világ.
Elönt a forróság, és földöntúli boldogságot érzek.
Én vagyok a hercegnő.
A jövőbeni királynő.
Amikor elélvez, a nevemet ordítja, és tudom, hogy nem is
hercegnek, hanem királynak érzi magát.

* * *

Ma estély lesz a Drottningholm Palotában.

Miután januárban visszatértem Svédországba, és Viktor megkérte a
kezem – még mindig nevetek, ha eszembe jut a „Leszel a feleség?”
felirat, ami legalább olyan kínos, mint az, hogy rosszul ejtettem ki
Chopin nevét –, eseménydús hónapoknak néztem elébe. Közben
Rosemary, Thyme és April hazautaztak néhányszor, mert azt
akartam, hogy befejezzék az iskolai évüket Kaliforniában. Csak
Callum maradt itthon, és rögtön megkezdte a svédtanulást Ingrid
segítségével.
Úgyhogy Pike vigyázott a lányokra, és gondoskodott róla, hogy
sikeresen befejezzék a tanévet, míg én itthon maradtam Callummal.
Annette segítségével Pike kipofozta a házat, hogy el lehessen adni,
és jelenleg úgy áll a helyzet, hogy van is rá vevő. Ha megtörténik az
adásvétel, Pike-é lesz a pénz, amiből nyithat egy tetoválószalont Los
Angelesben. Kár, hogy nincs itt velünk, de megértem, hogy
Kaliforniában akar maradni. Majd gyakran meglátogat minket, aztán
ki tudja, hátha itt talál rá a szerelem egy szexi svéd lány
személyében.
Annyi minden történt, hogy a gyerekeket még nem sikerült
bemutatni a nyilvánosságnak. Sok a lesifotós, akik persze állandóan
követnek minket, de azt vettem észre, hogy óvatosabbak lettek, és
nagyobb távolságot tartanak, mint eddig.
A ma esti bál nemcsak a gyerekek bemutatásáról szól, hanem a
jótékonyságról is.
A mi jótékonyságunkról.

380
 A királyi család úgy döntött, hogy nem titkolja tovább Alex
halálának körülményeit. A király azt reméli, hogy egyre többen
lesznek képesek nyíltan beszélni a mentális problémákról és az
öngyilkosságról. Svédországban meglepően gyakori az
öngyilkosság, különösen az északi területeken, és ez nem lehet
tabutéma.
Viktor nagyon elkötelezett a téma iránt, én pedig büszke vagyok
rá, és persze a királyra, és a királynőre is. Biztos, hogy ez nagy
változást fog hozni az ország életében.
– Úgy nézel ki, mint egy sütemény. Legszívesebben felfalnálak
– mondja Magnus herceg, és kacsint. Végigmérem a ruhámat.
Aranyszínű, alsószoknyás, és jó nagynak néz ki benne a mellem.
Belle ruhájára emlékeztet, épp ezért szerettem volna ilyet.
– Te sem nézel ki rosszul – mondom, és megpöckölöm a
csokornyakkendőjét. – Igazi norvég.
– És én mi vagyok? – kérdezi Viktor.
– Te? A vőlegényem.
– Hol vannak az italok? – kérdezi Magnus. – Muszáj
legurítanom valamit a beszéd előtt.
Viktor, Magnus és én a terem szélén állunk. A király és a
királynő nemsokára színre lép a gyerekekkel, és hivatalosan is
bemutatják őket az est résztvevőinek.
Hátranézek, és látom, hogy Rosemary, Thyme, April és Callum
felsorakoztak, és fogják egymás kezét. Látszik, hogy idegesek.
– Jól néztek ki – suttogom a vállam fölött, bár már ezerszer
elmondtam nekik. Callum egy övkendő öltönyt visel, a lányokon
hosszú estélyi ruha van. Igazán királyi a megjelenésük. A királynő
sokat segített azzal, hogy kiválasztotta nekik a megfelelő öltözéket.
Callum rám vigyorog, és egy kicsit táncolni kezd.
– Nagyon izgatott vagyok – mondja. – Bork, bork!
– Callum – dorgálja Ingrid valahonnan a háttérből.
Aztán Dolph Lundgren – nem az igazi – előrelép, és megszólítja
a tömeget.
– Örömmel jelentem be Őfelsége Arvid királyt és Őfelsége Elin
királynőt.

381
 A király és a királynő hivatalos királyi öltözékben jelennek meg.
Mikrofont ragadnak, a királynő kecsesen meghajol, a király pedig
biccent.
Aztán megköszörüli a torkát, és beszélni kezd.
– Köszönöm, hogy eljöttek ma este. Ahogy mindannyian tudják,
ez egy jótékonysági rendezvény. Az Alexander herceg emlékére
létrehozott alapítvány célja, hogy véget vessen a megbélyegzésnek,
mely a mentális problémával élőket sújtja. Alex öngyilkos lett. Az ő
elvesztése kapcsán jutottunk arra az elhatározásra, hogy ezzel a
problémával az eddigieknél komolyabban kell foglalkoznunk, hisz
nem hagyhatjuk, hogy még több emberéletet követeljen. Büszke
nemzet vagyunk. Még hosszú utat kell megtennünk, hogy
megváltozzanak a társadalmi elvárások, és elinduljunk a fejlődés
útján. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy Alex büszke lenne ránk,
és mindenkire, aki megteszi az első lépést.
Tapsvihar.
Viktorra pillantok, aztán hozzábújok. Felszegi az állát, és
mosolyog, ahogy az apjára néz. Tudom, hogy sokat jelent neki ez a
pillanat.
Elin királynő közelebb lép a mikrofonhoz.
– Köszönöm, Arvid! Szeretnénk megragadni az alkalmat, hogy
bemutassuk a fiunk jegyesét, Miss Maggie McPhersont, és a
testvéreit, akik Svédországot választották új otthonuknak.
Még hangosabb taps.
A francba! Nem tudtam, hogy nekem is ki kell állnom.
Viktor belém karol, és irány a vendégsereg, ahol mindenki
lelkes tapssal fogad minket. Tudom, hogy vörös vagyok, mint a rák,
mert váratlanul ért a szereplés. Gyorsan összeterelem a gyerekeket.
Ők is félnek, mi több, reszketnek, úgyhogy Ingrid unszolása – vagy
inkább lökése – kell hozzá, hogy végre kiálljanak. Közben úgy
fogják egymás kezét, mintha egy forgalmas útkereszteződésen
akarnának áthaladni.
A tömeg ismét tapsviharban tör ki, a gyerekek pedig szemmel
láthatóan egyre jobban élvezik a rivaldafényt. Főképp Callum, aki
úgy pózol, mint egy igazi sztár.

382
 – Szép család – suttogja Viktor.
– A legszebb – mondom, ahogy a testvéreimet nézem.
Az ajkába harap, és rám néz.
– Mikor kezdődhet a mi családalapításunk?
Már beszéltünk a gyerekvállalásról, de még csak elméletben.
Most úgy kérdezi, hogy közben mindenki minket figyel. Még az a
szerencse, hogy nem hallják, amit mondunk.
– Na, most elvörösödtél – mondja halkan, és megszorítja a
kezem. – Pirospozsgás vagy, mint egy igazi hercegnő. Ez tetszik.
– Tudom. A kérdésedre a válasz: ezután nekiláthatunk.
– Mit szólnál egy menethez a ruhatárban? Királyi bánásmódban
lesz részed.
– Rendben – válaszolom vigyorogva.

VÉGE

383
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Az írást általában magányos, bensőséges dolognak tekintem.

Igyekszem elvonulni, és távol a világ zajától alkotni. A férjemen
kívül nem támaszkodom senkire. Ilyenkor ő főz, ő vezeti a
háztartást, nem utolsósorban pedig tartja bennem a lelket.
Életem másik fontos szereplője a kutyám, Bruce, aki viszont
folyamatosan elvonja a figyelmemet. Ez nem túl szerencsés,
mégsem tudok ellenállni, mert elképesztően édes.
Általában egyetlen béta olvasóm van (Nina D), és van egy
szerkesztőm, valamint egy korrektorom (Rox L). Ezenkívül van pár
ember, akinek az idegeire megyek (Ninca G, Sandra), de alapvetően
egyedül vagyok, és ez így van rendjén.
Ezzel a regénnyel viszont más a helyzet, mert különbözik az
eddigi műveimtől. írás közben más érzések munkáltak bennem, mint
eddig.
Ez a kötet az első ilyen jellegű munkám, és szerettem volna
egyedülálló királyi regényt alkotni a 2018-as évben.
A művet a Római vakáció című film, és a Svédországban töltött
idő ihlette. Svédországba csakis kutatni mentem, és olyan hideg
volt, hogy kis híján megfagytam.
Hála a béta olvasók biztatásának és folyamatos visszajelzésének,
valóban sikerült jól megírnom ezt a regényt. Sarah Sentz, Pavlina
Michou, Imani Hackney, Stephanie Romig, SueBee, Michaela Sírén,
Becky Barney, Renery Gatpayat, Mary Ruth Baloy, Christy
Baldwin, Nina Decker, Nina Grinstead, Alison Phillips, Michell
Routhier, Sarah Symonds, és Heather Pollock nélkül nem ment
volna. Köszönöm, hogy elviseltetek, és hittetek a műben, azaz
Viktor és Maggie szerelmében.
Mindig többet, sose kevesebbet!
384