Bármit a szabadságért…

Ellie, Camden és Javier különös szövetséget alkotnak. Lehetséges

egyáltalán, hogy az a három ember, akik korábban ellenségek voltak,
együtt küzdjenek meg valamiért, mely mindhármuknak fontos?
Mexikó bűntanyáin izgalmas, veszélyes kalandokon át próbálják
megtalálni a szabadságukat. A szabadság azonban csak egy fogalom, a
megváltást magukban kell keresniük.
Karina Halle trilógiája egy igazi adrenalinbomba. Izgalmas, akciódús,
bővelkedik szenvedélyes, erotikus jelenetekben, és egy pillanatra sem
hagyja lankadni a figyelmet. Nem kétséges, hogy a kemény, mégis
érzelmes történet, akár a tetoválótinta, nyomot hagy az Olvasóban.


KARINA HALLE
Bármi
áron
ÁTKOZOTTAK 2.

ÁLOMGYÁRKIADÓ
2018
 A fordítás az alábbi kiadás alapján ké szült:
Karina Halle : Shooting Sears, Fore ve r, 2014

Fordította LAIK ESZTER

© Karina Halle
Hungarian translation © Laik Eszte r, 2018
Hungarian e dition © Álomgyár Kiadó
Minde n jog fe nntartva!

Borítóte rv: Faniszló Ádám

Sze rke szte tte : Bárdi Erzsé be t

Korre ktúra: Hoppe Adrie nn

Törde lé s: NovaBook

ISBN 978-615-5763-15-1

Álomgyár Kiadó, Budape st, 2018

Fe le lős kiadó: Nagypál Viktor

Elé rhe tősé ge ink:

+36 30 487 3552
admin(®alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.face book.com/alomgyar

Nyomta é s kötötte a Korre kt Nyomdaipari Kft.

Fe le lős ve ze tő: Barkó Imre
 Első fejezet

– Te is azt akartad, hogy elkapjalak, nem igaz? – kérdezte Javier, és

a hangja úgy hasított az agyamba, mint valami fúró.
Kipillantottam Arizona száraz, durva, sivatagi tájképére, amely
hátrafelé száguldott az ablakom képernyőjén, és próbáltam
felidézni, mi is történt. Nem, ez nem álom, nem valami ócska
forgatókönyv; ez maga a valóság. Ott ültem egy sportterepjáró
hátsó ülésén, amit egy gengszter vezetett, miközben rémálmaim
lovagja, az exbarátom terpeszkedett közvetlenül mellettem. Adtam
Camdennek egy második esélyt az életre, a szerelemre és minden
egyébre azzal, hogy a saját esélyeimnek úgyszólván nyakát
szegtem. Most Javier fogságába kerültem, aki hat évig üldözött, de
végül elkapott.
Egy olyan férfi csapdájába estem, aki vagy szeretni akar, vagy
kinyír. Javier Bernal esetében nem létezett arany középút.
– Nos, nem így van? – ismételte. A szemem sarkából láttam,
ahogy legyint egyet, a karórája üvegén megvillant a nap sugara,
ami áthatolt a színezett ablaküvegeken.
– Ó, nem számít. Úgyis tudom.
Nem szándékoztam bekapni a csalit. Továbbra is ki akartam
bámulni az ablakon, és úgy tenni, mintha mindez nem is létezne.
Elnyomni a dühöt, amely a lábujjamtól kúszott felfelé a tagjaimba,
elnyomni az undort és a legyőzöttség keserű kínját, amely a
mellkasomra nehezedett.
Hát mégis megtalált.
– Lenyomoztad a mobiltelefonomat – nyögtem ki nehezen,
mivel kiszáradt a szám, és a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt
Javier felröhögött. Ettől felálltak a pihék a karomon.
– Komolyan mondod? A mobilod. Angyalka, te nem Jason
Bourne vagy.
Szerettem volna gúnyosan kacagni azon, ahogy a Jasont
kiejtette, és felhorkanni a régi becenevem hallatán. Ezelőtt hat évvel
voltam utoljára „angyal”. De az az angyal törött szárnyakkal és
összetört szívvel már réges-rég meghalt.
Javier folytatta:
– Nem tudom lenyomozni a telefonodat, ha nincs
hozzáférésem fizikailag.
– Akkor biztos a kocsit követted – mondtam, még mindig az
ablaknak.
Újabb hideglelős nevetés.
– Egész idő alatt az autót követni? Voltak embereim, akiket
ráállítottam. Elég nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy vezetted,
kábé mintha egy villogó „itt vagyok” feliratot raktál volna
magadra. De nem, az autóban sem volt nyomkövető. Miért tennék
olyat a saját kocsimba?
– Arra az esetre, ha valaki ellopná.
– Csak te voltál képes erre, szívem.
A hangja az utóbbi szónál elmélyült, szinte együttérzőn
elcsuklott. Javier felé fordítottam a tekintetemet, de azon nyomban
meg is bántam. Ekkor döbbentem rá, hogy egészen mostanáig
csak megpróbáltam átnézni rajta, mintha valami hologram lenne –
hiába.
Javier haja most hosszabb volt, de ugyanolyan sűrű és sötét. Az
arca valamivel keskenyebb lett az évek alatt, de a teste szélesebb és
erősebb. Úgy festett, mint egy sárga szemű oroszlán fehér
lenvászon öltönyben, olyasféle teremtmény, aki hatalmasabb, mint
egyes testrészeinek összessége. Minél tovább bámultam, annál
jobban összeszűkült körülöttem a tér.
Rám mosolygott, a szeme csak úgy villogott. Nem volt épp
kedves mosoly, és én gyorsan lesütöttem a szemem, mert úgy
éreztem, minél kevesebb szemkontaktust teremtek vele, annál jobb.
Futólag megpillantottam a Vágy feliratot a csuklójára tetoválva,
amit r"észben eltakart a karórája.
– Ellie Watt – mondta lágyan. – Nem tartott soká, amíg
kinyomoztam, mi a valódi neved. Ami azt illeti, olyan volt, mintha
a neved egy szép napon csak úgy belebegne az ablakomon. Szóval
jobb, ha megjegyzed: ha menekülsz és a saját neved használod,
akkor bármelyik kibaszott idióta könnyedén levadászhat.
Erősen pislogtam, és újból kinéztem az ablakon. Olyan óvatos
voltam Camden nevével; a legkisebb részletekbe menően ügyeltem,
hogy soha ne találhassanak rá Connor Malloy néven. De magamért
nem tettem meg ugyanezeket az óvintézkedéseket. Abban a
pillanatban, amint tudtuk, hogy Javier és az emberei a
nyomunkban vannak Palm Valley-ben, abban a pillanatban, amint
Nevadába indultunk, óvatosabbá kellett volna válnom. Sokkal
inkább önmagámra kellett volna összpontosítanom, mint
Camdenre. Javier lenyomozott egészen a laughlinbeli
menedékházig, és én még azután is azt hittem, elég okos vagyok,
ha egy régebbi bőrömbe bújok.
Nos, nem voltam elég okos.
– Voltak embereim, akik vártak rád Las Vegasban, tudod –
mondta Javier, miközben a körmét piszkálta. – Nem volt túl nehéz
kitalálni, hogy az lesz a következő hely, ahová mész, ha egyszer
tisztára akarod mosni a pénzed. Elég pimasz voltál ahhoz, hogy ott
maradj a Stripen, a környéken. Az egyik emberem kiszúrta a
kocsidat – vagyis hát, az én kocsimat –, miközben arra hajtottál.
Követett téged a szállodátokig, ahol tettél egy igazán felületes
kísérletet az autó elrejtésére.
Nagyot nyeltem. Az undor ebben a pillanatban felülmúlta a
legyőzöttséget.
– Most már rájöttem, angyalka, hogy egyáltalán nem
ismertelek elég jól. Nem is tudom, ki volt az, akit ismertem. De azt
tudom, hogy nem vagy idióta. Igenis azt akartad, hogy
megtaláljalak. Talán azóta szeretted volna, amióta elszöktél tőlem.
– Hová megyünk? – kérdeztem, és igyekeztem, hogy ne
remegjen a hangom.
Javier sóhajtott.
– Már mondtam neked. A múltba.
– Nekem sok múltam van. Válassz ki egyet!
Javier hátradőlt az ülésen, a lábát szétvetette, a térde hegye egy
töredékmásodpercre megérintette a lábamat. Épp csak hogy. A
maga módján így emlékeztetett rá, hogy hol vagyok. Néztem az
eltűnő sziklás tájat, és töprengtem, milyen körülmények között
minősül elővigyázatlanságnak, ha az ember kiugrik egy száguldó
kocsiból.
– Gyerekzáras… – duruzsolta Javier, és azt kívántam, bárcsak
eltűnne a francba az agyamból. – És: a mi múltunkba megyünk
vissza. Emlékszel még rá?
– Nem. – Nem is hazudtam akkorát. Olyan sokféle múlttal
rendelkeztem már, hogy nem volt olyan nehéz eltemetni
valamelyiket az összes többi közé. Miután annyi évvel ezelőtt
elhagytam Javiert, csak annyi ideig emlékeztem a fájdalomra,
csalásra és megaláztatásra, amit őmiatta szenvedtem el, ameddig
feltétlenül muszáj volt. Csak annyi ideig, amennyi ahhoz kellett,
hogy másvalakivé váljak, aki nem követi el még egyszer
ugyanazokat a hibákat. Aztán elfelejtettem őt.
– Te most csak meg akarsz bántani engem. – Nem is
hangozhatott volna őszintétlenebbül.
Megköszörültem a torkomat.
– Szomjas vagyok. Van vized?
– Majd később. Először is meg kell beszélnünk valamit.
Odafordítottam a fejem, és gyilkos pillantást lövelltem rá.
– Nekünk nincs semmi megbeszélnivalónk.
Széles ajka mosolyra kunkorodott. Csodálkoztam, hogyan
találhattam ezt az embert valaha is vonzónak. Talán elment az
eszem.
Ekkor megcsörrent a telefonom, amitől összerezzentem. A
nadrágzsebem felé nyúltam, de Javier gyorsabb volt nálam. Az
ujjai szorosan összezárultak a csuklómon, és kicsavarta, elrántotta a
testemtől, miközben a másik kezével kitépte belőle a telefont.
Leszorította a karomat, és a kocsi ajtajához szegezett, miközben
megnézte a telefon képernyőjét. A tekintete egy pillanatra felvillant,
aztán megnyomta az ablakot leeresztő gombot, és kihajította a
telefont.
Aztán az ablak egy pillanat alatt ismét felcsúszott, és Javier úgy
ült a helyén megint, mintha mi sem történt volna. A csuklómat az
ölembe ejtettem, piszkosul fájt. Javier hátrasimította a haját a füle
mögé, és magában vigyorgott.
– Ne aggódj! Majd veszünk neked egy újat.
Lenéztem a csuklómra, a vörös nyomok, amelyeket az ujjai
hagytak, gyorsan halványultak. Azelőtt sosem emelt rám kezet,
legalábbis így, a szexualitást mellőző jelleggel, és az igazat
megvallva, ez kijózanítóan hatott. Amióta beültem az autóba, most
először éreztem, hogy félek.
Mibe kevertem magam?
 – Nahát akkor, mesélj nekem erről a Camden McQueen-ről!
A szívem nagyot dobbant a mellkasomban.
– Biztos vagyok benne, hogy többet tudsz róla, mint én.
– Megtudtam róla egyet s mást, nem tagadom. De ti mintha
egészen bizalmas viszonyba kerültetek volna.
A szavaiban maró sav égett, átszivárgott a sima felszínen.
Semmit sem akartam kevésbé, mint megtárgyalni vele a
viszonyomat Camdennel, de merő haragból úgy éreztem, mégis
meg fogom tenni. Ennyi év után, fura módon, még mindig zavarta
Javiert, hogy egy másik férfival lehetek. És azt hiszem, valahol,
valahogy én is őriztem magamban némi bosszúvágyat.
– Basztam vele, ha ez az, amit tudni akartál – mondtam
vakmerően. Megmondtam Camdennek azt is, hogy szeretem – jutott
eszembe, és forgattam magamban a mondatot, játszadoztam vele,
mint valami kézigránáttal, hogy odavágjam-e, de úgy döntöttem,
biztonságosabb, ha megtartom magamnak.
Javier egy pillanatra megmerevedett mellettem.
– Juj, de durván hangzik.
– Na ja, igen – húztam el a szám. – A dolgok pont azok, amik.
– És semmi több?
Megint csak jobb meggyőződésem ellenére ránéztem.
– Mit akarsz tőlem, Javier? Biztos nem arról van szó, hogy
Camden megkefélt-e vagy sem, mert erre már tudod a választ.
– Azt akarom – mondta Javier lassan, szándékosan vontatottan
ejtve ki a szavakat, és megnyalta az ajkát –, hogy te meg én
dolgozzunk együtt.
Majdnem felröhögtem. Ami azt illeti, egy kis horkantás ki is
szakadt az ajkaim közül.
Felhúzta egyik tökéletes szemöldökét, és felém fordította a fejét.
– Ezt viccesnek találod?
A kulcscsontomra fektettem széttárt ujjaim.
– Inkább ijesztőnek.
– Eden – kezdte Javier, aztán összeszorította a szemét, és
megrázta a fejét. – Ellie… ugye nem hiszed azt, hogy csak úgy a
semmiért vagy itt?
– Majd te megmondod, miért. Elraboltál egy anyát meg egy
gyereket csak azért, hogy megszerezz. Kifizettél ezért nem is
tudom, hány dollárt. Most itt vagyok. Bármilyen célra is szánsz. És
azt mondod, ennyi év után, hogy azért kajtattál fel, hogy
dolgozzunk együtt?
Rajtam tartotta a szemét, ami egyre inkább aranyszínűnek
tűnt a beszivárgó fényben. Állhatatosan nézett. Nem is pislogott.
Idegesítő lett volna, ha nem tudom pontosan, hogy ez most egy
teszt. Aki előbb félrenéz, az veszít. Én még nem veszítettem, és nem
is fogok – tisztában voltam vele, hogy mi a tét.
Egyenesen farkasszemet néztem vele.
– Nos, igen – mondta Javier pár perc után. Megint megnyalta
az ajkát, amitől újból érzékeltem, milyen szomjas vagyok. – Már
rég megtalálhattalak volna, ha akarom. El is engedhettelek volna. A
kocsit, a pénzt, a válaszok hiányát…
– A válaszok hiányát? – ismételtem.
– Csak úgy elhúztál. Se búcsúüzenet, se telefon. Semmi válasz.
– Lassan elvigyorodott, aztán figyelmét a kocsiablakon túlra
fordította, ahol egy kamion robogott a sztrádán, mocskos
kipufogógáz lengett a nyomában. – Tudod jól, angyalka, hogy
szeretek válaszokat kapni a kérdéseimre. Olyan frissen, ropogósan
faképnél hagytál engem, mint amilyenek az anyám vasalt lepedői.
Csak tátogtam, a nyelvem valami szilárd támasz után
kapkodott a számban.
– Mi a francról beszélsz? Hogy én hagytalak ott úgy, mint…?
Javier megvonta a vállát.
– Nem érdekes, ez már a múlt.
Ez tényleg a múlt volt. A múlt, amivel kapcsolatban hatalmasat
tévedett.
– Megcsaltál! – köptem ki, és mindjárt el is szégyelltem
magam, hogy mennyi szenvedély van a hangomban.
– Igen – felelte, és a kezét a levegőbe emelte, mintha el akarna
hallgattatni. – Úgy van. Időnként elfelejtem, hogy amit csináltam,
az bizonyos értelemben helytelen volt. De az semmiség.
Nem volt semmiség – nekem nem. Rajtakaptam egy vörös hajú
ribanccal, a saját ágyunkban, és ettől lettem én az, aki vagyok.
Összetörte a szívemet, képtelenné tett arra, hogy szeressek, hogy
újra bízzak, hogy… éljek. Ugyanúgy halálra rémített, mint egykor
Travis. Nem volt semmiség. Talán, talán annak kellett volna lennie.
Mély lélegzetet vettem, tudatában annak, hogy valószínűleg
élvezi, hogy ennyire kihozott a sodromból.
 – Oké, szóval az neked semmiség volt. Megtalálhattál volna
engem már évekkel ezelőtt, azt mondod. Akkor miért most? Csak
nem magányos vagy? Erről lenne szó? Annyi a pénzed, amennyit
akarsz, nincs elég lyuk, ahová bedughatod a farkadat?
Javier szeme keskeny hasítékká szűkült.
– Már nem vagyok ugyanaz az ember, aki hat évvel ezelőtt
voltam, drágám. És látom, hogy te sem vagy az.
Ebben igaza volt. Javier nyilvánvalóan a hátrányára változott.
És én?
Hülye kérdés.
– Azt értem, miért gondolod, hogy úgynevezett… hm… kényes
okokból üldöztelek – folytatta Javier. – De nem ez a helyzet. Mi
mindketten ugyanazt akarjuk. És most az egyszer úgy gondolom,
te vagy az, aki könnyebben juthat hozzá.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Ne mondd már nekem, hogy leckére van szükséged a
szélhámosság művészetéből.
Most először láttam, hogy valódi mosoly terül szét az arcán.
– Más dolgokban ezerszer jobb vagy, mint én, Ellie. Van
valamid, ami nekem nincs. Vannak kapcsolataid, hozzáférésed
bizonyos dolgokhoz, és ha kell, nőies vonzerőd. Isten a tudója,
mennyire odavoltam érte valaha.
A tekintete végigsiklott a testemen a lábujjamtól kezdve a
fedetlen karomig. Oda, ahol a tetoválásom, az ő tetoválása
körbefogta a bicepszemet, mint valami anakonda, és kiszorította
belőlem az életet.
– És mi van akkor, ha nem segítek neked? – kérdeztem,
megköszörülve kiszáradt torkomat. Szomjas voltam, és minél
többet gondoltam rá, hogy mit tehet velem Javier, ha
visszautasítom, annál jobban szomjúhoztam a folyadékot.
– Nem hinném, hogy visszautasítanál – mondta Javier teljes
magabiztossággal. Előrehajolt, és rákoppintott a színezett üvegre,
ami elválasztotta tőlünk a sofőrt. – Agua, dos – szólt oda, mire a
kopasz sofőr előrehajolt, és előhúzott két vizespalackot. Javier egyet
odaadott nekem, aztán az ablak ismét felhúzódott.
Gyorsan letekertem a kupakot, és nagyot húztam a palackból.
Hűvös volt, furán édes, és alaposan csillapította a szomjúságomat.
– És ha visszautasítom? – kérdeztem megint, megtörölve a
számat.
Javier lassan szürcsölte a saját italát, rám szegezve a tekintetét,
túlságosan is bizalmasan, túlságosan is fürkészően.
– Megvan a módja annak, hogy megmutassam neked a
nagyobb távlatokat. De most igyál!
Erre rögtön elvettem a palackot a számtól.
– Hogy te milyen gyanakvó vagy, Ellie! – búgta Javier.
Éreztem, hogy a palack kicsúszik az ujjaim közül, miközben
próbáltam megmarkolni. Javier kivette a kezemből, és
hátranyomta a két vállamat, úgyhogy nekidőltem az ülésnek.
Javier ujjai durvábbak voltak, mint amire emlékeztem, de forrók,
mintha valami fűtőtest tüzelné őket. Minden süket és kusza lett. Az
autó belseje örvényleni kezdett.
– Természetesen – búgta Javier, miközben előrehajoit, és a
szemembe nézett – jogod van hozzá. Eden White túlságosan is
bizalomteli volt…
A fejem lehanyatlott az ülésre. Zöld és arany szikrák villogtak a
pupillái körül, s láttam a finom ráncokat a szeme sarkában, meg
egy fürt sószínű hajat, ami előmerészkedett a homloka közepénél.
Javier megöregedett. És ennél semmi sem lehetett ijesztőbb.
– Aludj jól, angyalom – duruzsolta, és a hangja hullámzó
rezgéseken keresztül érkezett hozzám. A fények körben forogtak,
aztán minden elsötétült.
 Második fejezet

CAMDEN

Hazudott. Kibaszott módon hazudott!

Tudhattam volna, hogy ez lesz. Sejthettem volna, hogy nem fog jól
végződni. Tudhattam volna abban a percben, amikor Javier
rátelefonált – kizárt, hogy lemondjon róla, ha már egyszer a
magáénak tudta. A fickó nem volt olyan gyenge, mint én, ennyit a
javára kell írnom. Nem ő volt az, akit otthagytak a sziklakertben,
és akit két seggfej gengszter húsos mancsai tartottak vissza erőnek
erejével, miközben nézte, hogy a csaja elmegy. Nem, az én voltam,
Camden McQueen.
Már megint végig kellett néznem, ahogy eltűnik a szemem
elől, csakhogy ez már nem a középiskola volt, és nem a sulifolyosó.
Otthagyott egy porfelhőben, összetört cseresznyevirág-bimbók
forgatagában, ami fojtogatta a szívemet.
Alighanem üvöltöttem utána magamon kívül, öreg barátom, a
düh minden erejével. Utáltam magamban ezt – ha elveszítem az
önuralmamat, elveszítem magamat a feketeség, ami leülepedett a
csontjaimban, elhatalmasodott rajtam, és kirugdosta belőlem az
eszemet a bőrömön át. Mindent más szemszögből láttam, de onnan
is minden teljesen elcseszettnek tűnt.
És az a sok sírás! Az én gyönyörű kisfiam, Ben, mindössze
hároméves, ott zokogott az anyja karjában, és én tudtam, hogy
vissza kell szereznem az önuralmamat. Az üvöltés, a küszködés
semmit sem old meg. Őrá kellett gondolnom, meg a volt nejemre,
Sophiára. Arra kellett gondolnom, hogy sürgősen elmenjünk
onnan, vagy hogy Javier emberei tűnjenek el sürgősen onnan, a
tetoválószalonomból, a Fekete Tűkből. Uralkodnom kellett
magamon.
Befogtam a számat, majdnem elharaptam a nyelvem. A szívem
majd meghasadt, lüktetett és a torkomban dobogott. De a csőlátás
véget ért, és a sivatagi égbolt egyszeriben megint olyan ragyogó
lett, amilyen mindig is volt.
A terepjáró, Ellie – már rég eltűntek.
– Vegyétek le rólam a kibaszott mancsotokat! – horkantam fel,
és kirántottam magam a gengszterek szorításából. Végre levették
rólam a vastag, mocskos ujjaikat. Megfordultam, és alaposan
megnéztem őket magamnak. Olyan volt a testfelépítésük, mint a
hátvédeknek: két háromajtós szekrény óriási fejjel, ami belül üres,
és arra van programozva, hogy végrehajtsák Javier utasításait. A
velejükig férgek.
– Eltakarodtok, vagy hívjam a rendőrséget? – kérdeztem,
habár tudtam, hogy nem szeretném az apámat belekeverni ebbe.
Mint Palm Valley seriffje könnyűszerrel kipenderíthette őket
bárhonnan, de közben porig alázott volna engem is.
A fickók egymásra néztek, de nem szóltak semmit.
– Arra semmi szükség – mondta Raul, aki a veranda nyikorgó
falépcsőjén lépegetett lefelé a hátam mögött. Kiment a fejemből,
hogy ő is itt van, ott őrködött Sophia és Ben mögött egész idő alatt,
mint valami dühös darázs a kivagyi öltönyében. – Kivéve persze, ha
a zsaruk nincsenek máris úton idefelé a műsor miatt, amit itt
rendeztél.
Lenyeltem a mellkasomból feltörni készülő tűzhányót, és élesen
belélegeztem az orromon át, amint a vézna, nyomott
baseballkesztyű-képe közelebb tolult az enyémhez.
– Ha azt hiszed, én csináltam itt jelenetet, akkor te még nem
láttál semmit.
Szárazon mosolygott, és olyan faszfej képet vágott, mint
akinek semmi hatalma nincs. Ha nem tudtam volna biztosan, hogy
a másik két baromnál töltött fegyver van, akkor kirúgom a fogait.
– Elmegyünk – szólalt meg Raul, és összefonta a karját a
mellkasán. A tekintetem egy pillanatra megakadt egy forradáson
az állán, és egy fájdalmas pillanatig felrémlettek előttem Ellie lábán
lévő sebhelyei, éreztem őket a tetoválópisztolyom alatt, a tenyerem
alatt, a nyelvem alatt.
– Hát te? – vakkantotta újra Raul, kibillentve fantáziáimból,
mielőtt még jobban elmerültem volna bennük.
Ránéztem.
 – Semmi közöd hozzá.
Vállat vont, mintha ő lenne Javier kisöccse.
– Ha lenne eszed, eltűnnél erről a helyről. Fogd a feleségedet
meg a kölködet meg a mocskos pénzedet, és tűnj el innen.
A volt feleségem, akartam mondani, de a mocskos pénz
kifejezés mélyebbre szúrt.
– Vagy mi lesz? – kérdeztem kihívón és ostobán. Most is be
kellett volna fognom a pofám, hagyni az egészet a francba, de úgy
éreztem, csak bosszantó senki vagyok, ha egyáltalán vagyok
valaki.
Raul felvonta a szemöldökét.
– Semmi. Mi itt – odabiccentett a két fickóra, a kifejezéstelen,
dagadt pofájukra – végeztünk veled. – Fejét az utca felé fordította,
ahol emberek húztak el kocsikkal, mintha nem épp életveszélyes
fenyegetések, tönkretett és örökre megváltozott életek tanúi lettek
volna egy pillanatra. A két fickó biccentett, és mindhárman
elsétáltak mellettem, keresztül a letaposott sziklakertemen,
amelyben majd tovább burjánzanak a növények akkor is, ha
sorsára hagyom a boltomat, hadd borítsa pókháló, por és feledés.
Mert el kellett mennem, ha nem is Raul miatt. Azért kellett
elmennem, mert már meghoztam a döntésemet hetekkel ezelőtt.
Raul megállt a járdán, amely csak úgy öntötte magából a
forróságot. Elővett a zakójának zsebéből egy napszemüveget, és
egy pillanatig csak tartotta a kezében – két szeme mint két kis
fekete pötty a vakító napsütésben.
– Ámbár – mondta hangosabban, reszelős hangon – az, hogy
mi itt végeztünk veled, nem jelenti azt, hogy Javier is végzett.
Akárhova mész, azt a nőt ne keresd többet. Mert ha mégis, akkor
az lesz a temetésed napja. Meg az övé is.
Felcsúsztatta a napszemüveget a pofájára, aztán ő meg a két
barom eltűntek az utcán arrafelé, amerre, gondolom, előre
kitervelték.
Hittem ugyan Raulnak, amikor azt mondta, hogy befejezte
velünk, de ettől még nem éreztem magam nagyobb biztonságban.
Lassan megfordultam, és ránéztem Sophiára és Benre. Sophia a
fiam kezét fogta, aki az anyja lábához simult. Sophia másik
kezében ott volt a táska, tele pénzzel. Azt pont ugyanolyan
szorosan fogta.
 A tekintetünk találkozott, a mai nap folyamán talán először
úgy igazából. Egek, még így is, hogy a veranda árnyékában állt,
látszott, hogy lángol a tekintete, és nem olyan tűz lobogott benne,
amelynél szívesen megpörkölődtem volna. A francba, ezt nem
tudtam megúszni, hiába próbáltam kerülgetni eddig!
Mindazok után, amin keresztülmentem, nevetségesnek tűnt,
hogy akár csak egy kicsit is, de tartok az exemtől. Pedig így volt,
elismerem. Mondjuk, ezen a ponton bármit képes lettem volna
elismerni. Féltem attól is, hogy mit fogok érezni iránta, meg attól is,
hogy ő mit akar, hogy érezzek.
Közben meg Ellie ott van egy kocsiban Javierrel. Vajon ő is fél
most? Fél attól, hogy Javier milyen érzéseket kelt majd benne?
Vagy ez a félelem csak nekem jutott?
Ezeket a gondolatokat kisepertem az elmémből, mint valami
elszabadult hajfürtöt, és felsétáltam a lépcsőn Sophiához meg a
fiamhoz, miközben az ujjammal csettintgettem, hogy levezessem a
feszültséget, ami felgyűlt bennem.
Megálltam a legfelső lépcsőfokon, és így egy szintbe kerültem
vele. Kis termetű nő volt, nem annyira az alakját, mint a
magasságát tekintve. Vagy harminc centivel alacsonyabb volt
nálam, habár a csípője meg a combja kitettek magukért – olyasféle
adottság ez, ami annak idején megbabonázott.
– Sajnálom – mondtam nehezen forgó nyelvvel, a szemébe
nézve, és úgy is gondoltam.
Sose hittem, hogy képes lenne elengedni azt a pénzestáskát.
Amikor mégis megtette, a táska akkora csattanással landolt a
veranda deszkapadlóján, hogy csak úgy visszhangzott. A
következő pillanatban pedig a nyitott tenyere csattant az arcomon.
Gyorsan ütött meg, előbb az egyik arcomat egy villámszerű
mozdulattal, majd vissza-kézből a másikat a kézfeje hátával, és a
szám sarkát találta el. Pokolian csípett. Visszatartottam a
lélegzetemet. Ha most dühbe gurulok, abból baj lesz – a dühbe
gurulás miatt volt ő az én exfeleségem.
– Ezt megérdemeltem – mondtam nyugodtan, gondosan
kerülve a tekintetét.
– Fogd be a pofád! – üvöltötte, és nyál spriccelt a szájából. Ben,
az isten áldja meg az ártatlan kis szívét, csak nyüszített, és még
szorosabban ölelte az anyját, de már nem sírt. – Fogd be, te
rohadék seggfej! Te… – Elhalkult, és amikor már azt hittem,
megnyugszik, megint megütött. Aztán könnyekben tört ki, és
lehorgasztotta a fejét. A pénzestáska a lábánál hevert. Nem
tehettem róla, Benre kellett pillantanom, a kisfiámra, aki úgy nézett
fel rám, mintha nem egyszerűen csak egy gonosz ember lennék,
aki megríkatta a mamáját, hanem egy komplett idegen. Valójában
mindkettejüknek idegen voltam, és mit se számított, hány levelet
írtam nekik. Mi hárman már elvesztünk egymás számára.
– Hé – mondtam lágyan, és Sophia köré fontam a karjaimat.
Megmerevedett, de hagyta. Az egyik kezemet rátettem Ben fejére.
Jó pár percig álltunk így, vér szerint egy család, ha nem is szív
szerint. Sophia tovább hüppögött.
– Azt sem tudom, hol kezdjem – szipogta, a hangját elfojtotta
könnyekben ázó mellkasom.
– Hülyeséget csináltam – mondtam neki, gondolván, hogy
jobb, ha elismerem, mintha nem.
– Tudom – mondta, és hangjába visszatért az él. Felemelte a
fejét, az arca csak centiméterekre az enyémtől. Eszembe jutott,
milyen nehéz volt régebben ilyenkor megállni, hogy
megcsókoljam, most meg milyen könnyű ugyanez. A szeme és
arccsontja táján vöröslöttek a horzsolások, ahol valaki – talán
Javier? – megütötte. Ettől megint felfordult a gyomrom.
– Sajnálom – suttogtam, de Sophia elhúzódott tőlem. – A
fiunknak mindig csak a legjobbat akartam egész idő alatt. El
akartam menekülni ebből az életből, abból az életből, amibe a…
fivéreid… belekényszerítettek.
Hevesen letörölte a könnyeit, mintha égetnék az arcát.
– Te kényszerítetted bele magad abba az életbe. Te…
– Megütöttelek – mondtam. Még ő is kissé döbbentnek tűnt,
ahogy ezt így kimondtam ennyi év után. Rátettem a két kezem a
vállára, és szorosan tartottam, lehajtottam a fejem, és egészen közel
hozzá folytattam.
– Megütöttelek. Erre nincs mentség. Már elegem van abból,
hogy mentegessem magam. Megütöttelek, és utálom magamat
ezért, és utálom, hogy ez lerombolta azt, ami köztünk volt. A
családunkat. Nem tudom meg nem történtté tenni, és ezzel együtt
kell élnem. Igazán sajnálom, Sophia. Őszintén, és nagyon
sajnálom, amit veled tettem.
 Sophia könnyes szemmel emésztette a hallottakat. Nem
vártam tőle, hogy megbocsásson, másrészt nem is érdekelt, hogy
megteszi-e. Ahogy egyszer Ellie-nek mondtam, nem bántam a
tetteim következményeit, legfeljebb magukat a cselekedeteket. És
az eltelt hosszú idő alatt végig kifogásokat kerestem, Sophiát
hibáztattam valamiért, ami teljes egészében az én hibám volt. A
vérmérsékletem, a haragom, öreg barátom, a düh – szerettem
volna már végre megfékezni. Birtokolni és elpusztítani. Hát nem ez
az, amiről a második esély szól?
Lehajoltam, és felvettem a pénzestáskát. Sophia kezébe
nyomtam.
– Ezt a pénzt nem én kerestem meg. Nem is kértem. Gyűlölöm
azt, amiért itt van. De ha egy második esélyt jelent számunkra,
akkor talán nem ez lesz a sok hűhó semmiért.
– Ki mondta, hogy szeretnék veled egy második esélyt? –
kérdezte Sophia. Igaza volt. Soha nem is feltételeztem, hogy
szeretne.
– Nekem úgy tűnik, az lenne a helyes, és meg kellene
próbálnunk. Figyelj rám, Sophia! Nem engedhetem, hogy minden
úgy menjen tovább, ahogy eddig. A fivéreid… Őrültté változtattak
téged. Az az élet nem volt élet, sem pedig család. Én pedig lehetek a
családod.
– Még akkor is, ha közben egy másik nőbe vagy szerelmes? –
mutatott rá Sophia. – Ki volt az? Ki volt az a nő, aki megérte ezt
mind?
– Egy régi barát – feleltem egyszerűen, és nem törődtem a
szívembe hasító fájdalommal. Még a nevét sem szerettem volna
kimondani, most nem, amikor itt álltunk Palm Valley színpadán,
ahol azt kellett éreznem, hogy egyre távolabb és távolabb kerül
tőlem. Most arra kellett figyelnem, ami itt volt közvetlenül előttem:
Benre és Sophiára. Itt a pénz az új élethez. Először is a
biztonságunkat kell megteremtenem, mielőtt egyáltalán elkezdek
ábrándozni Ellie-ről.
Gyűlöltem azt, hogy választanom kell.
– Kérlek, mielőbb menjünk el innen. Egy biztonságos helyre.
Kitaláljuk, hogyan tovább, együtt megbeszéljük a következő
lépéseket.
Sophia megfordult, és a háta mögötti házra nézett, a gyönyörű
tetkószalonomra, amely hazugságokból épült, tintával kipingálva.
– Ez nem biztonságos? Ez itt az otthonod.
– Ez itt soha nem lesz biztonságos. És már nem az otthonom.
Bólintott, úgy látszott, hogy megérti.
– Szóval akkor most azonnal menni akarsz, csak így? Az
apád…
– Én már egyszer elmentem innen, Sophia. Most sem kellene itt
lennem. – Nem lett volna szabad olyan ostobának lennem, hogy
azt higgyem, egy olyan ember, mint Javier, nem fog utánam eredni
és elvenni tőlem mindent, amit szeretek. Néhány dolgot
visszaadott, és most gondoskodnom kell róla, hogy legalább ezek
működjenek.
Rápillantottam a túrakocsira, az autóra, amit Ellie Josénak
nevezett, és ott csücsült a felhajtón. Már olyan sokat látott! Itt az
ideje, hogy újra körülnézzen a világban.
Megragadtam Sophia kezét, és megpróbáltam Ben kis mancsát
is megfogni, de ő elhúzta tőlem. Vajon felismerné önmaga képét
hátul a lábikrámra tetoválva? Eljön az a nap, amikor megérti,
milyen sokat jelentett nekem? Szerettem volna ismét apának érezni
magam. Szerettem volna, ha ő is úgy érezheti, hogy van apja.
Épp hogy elértük a kocsit, amikor hallom, hogy valaki rám
kiabál az utcáról.
– Camden!
– Affenébe – mormogtam az orrom alatt, és megfordultam,
hogy megnézzem, ki az.
Nem más volt, mint Audrey Price, az egyik ügyfelem. Sápadt
bőre úgy ragyogott a forró nap alatt, mintha egyenesen a bőrrákra
várakozna. A karján ott díszlettek a cseresznyevirágok, amelyeket
pár héttel ezelőtt elkezdtem kitöltögetni. Azon a napon, amikor
Ellie-vel találkoztam. Ugyanolyan cseresznyevirágok, mint
amilyeneket később Ellie lábszárára varrtam.
– Ez meg ki? – kérdezte suttogva Sophia.
– Az egyik vendégem – mondtam, és felöltöttem leg-
elbűvölőbb mosolyomat, ahogy Audrey közeledett. – Mi újság,
Audrey? Hogy van a tetkód?
Megállt előttünk, és gyorsan felmérte Sophiát a retró
napszemcsije fölött. Először őt, azután Bent, aki még mindig olyan
csendes volt, akár egy kisegér. Végül rám nézett.
 – Valamelyik nap kerestelek. De zárva voltál – méregetett
Audrey némileg feszélyezetten, és visszacsúsztatta helyére a
napszemüvegét.
Vállat vontam olyan könnyedén, amennyire csak tudtam.
– Nyaralni megyek a családommal.
Audrey megdermedt, aztán a feje Sophia és Ben felé fordult,
hogy még jobban szemügyre vegye őket. A szája tátva maradt. Az
erős napfényben mi sem volt egyértelműbb, mint hogy Sophia is
megütközött a hallottakon. – Család? Én… én nem tudtam,
hogy… bocsánatot kérek!
– Nincs miért – mondtam neki, és tudtam, hogy Audrey most
végigpörget a fejében pár forgatókönyvet. Mindig is vonzódott
hozzám, ez világos volt. És az se segített ezen, hogy egyszer késő
éjszaka kitetováltam a seggét, amiért cserébe leszopta a farkamat.
Na mármost ez mind együtt, kombinálva azzal, ami egy eltitkolt
feleség-gyerek-kombónak látszott, valamint a házastársi
bántalmazás félreérthetetlen esetének, alighanem még sokkal
rosszabb színben tüntette fel az egész szitut.
De hát ő sosem ismerte az igazi Camden McQueent, nemde?
Audrey feszesen rám mosolygott, és én továbbra is próbáltam
laza lenni: – Csak elmegyek egy kis időre, szükségünk van egy kis
családi életre, ez minden. Majd újra kinyitok, ha visszajöttem.
Akarsz egy újabb időpontot? Hadd lássam! – s ezzel a karja után
nyúltam, ahogy máskor is tettem, hogy megvizsgáljam a
munkámat, hogy megnézzem, hogyan gyógyul, hogyan lesz egyre
szebb, ahogy egybeolvad a bőrrel – ez olyasmi volt, amit időről
időre mindig megcsodáltam. Azt mondják, a tetkók állandóak, de
az én szememben alkalmazkodnak, örökké változnak.
Audrey elrántotta a karját, mintha az ujjaim maguk is éles tűk
lennének, és egy feszélyezett mosolyt eresztett meg felém.
– Azt hiszem, jobb, ha megyek.
Lenyeltem a félelmemet, azt, ami megbénítana és itt tartana,
hogy ne tűnjek fel rossz színben, és ne gondoljanak rosszat rólam.
– Rendben. Ugorj be egy hét múlva, vagy úgy valahogy. –
Láttam rajta, hogy a szemében többé már nem a menő és szexi
tetkóművész vagyok, hanem valami sokkal baljósabb. Nem fog
visszajönni egy héten belül. És én egyébként sem leszek itt.
Audrey bizonytalanul felém biccentett, megfordult, és gyorsan
elsietett, a magas sarkú cipői visszhangosan kopogtak a járdán.
– Minden vendéged ilyen szörnyű? – kérdezte Sophia,
miközben odasétált a kocsi utasoldali ajtajához.
– Attól tartok, egyik se néz ki túl jól – mondtam, s erőltetetten
vállat vontam.
– Ez több, mint hogy nem néz ki jól – felelte Sophia, miközben
behajította a pénzzel teli aktatáskát a kocsiba, és komoran rám
sandított. – Mert ez itt mind nagyon-nagyon rossz, Camden. Nem
hiszem, hogy egyáltalán érted, mennyire rossz.
Ó, az a helyzet, hogy tudtam.
Még vetettem egy legeslegutolsó pillantást a Fekete Tűkre,
majd beszálltam a kocsiba, nem is érezve a hőséget, amit egy ilyen
vén kocsi tud magába szívni.

***

Még csak körülbelül húsz perce vezettem, amikor hirtelen elkezdett

hatni rám a keserves végérvényessége mindannak, ami történt. A
kezem alatt egy olyan kocsi volánja, ami nem az enyém, sőt senkié
se, de ez volt az egyetlen, ami megmaradt nekem. Túl gyorsan és
túl keményen éltem, és most el kellett fogadnom, hogy mindez
ajándék volt, amit épp most veszítek el – mint az aktatáska Sophia
kezében, a jutalom azért, amiért lemondtam a szerelmemről.
De hát nem mondtam le róla, vagy igen? A testem minden
porcikája azért sajgott, hogy forduljak meg a túrakocsival, menjek
vissza, és keressem meg Ellie-t, óvjam meg valamitől, amit nem
kellene megtennie, egy élettől, amelyhez nem kellene visszatérnie.
Egy olyan szerelemtől, ami sosem volt és sosem lehetett az, amire
neki szüksége van.
– Mindjárt kifogy a benzin – szólalt meg Sophia rekedt és
érzelemmentes hangon. A pillantásom odatévedt rá, ahogy Ben az
ölében aludt, és a tüdőm égett, mintha lenyeltem volna egy fél liter
homokot. Nem voltam képes lemondani Ellie-ről. De nem tudtam
lemondani Benről sem. Már döntöttem, amikor eljöttem Palm
Valley-ből. Csak éppen nem tudtam, megkapom-e még egyszer a
második esélyt.
A következő benzinkútnál lehúzódtam a kocsival, és a lehető
leggyorsabban feltöltöttem a tankot. Össze kellett tartanom a
dolgokat, uralkodnom kellett magamon. Kellett, kellett, kellett.
Kinyílt az utasoldali ajtó, és Sophia kiszállt, Ben még mindig
aludt a karjaiban.
– Megyek, veszek valami ennivalót – mondta, és fejével a kis
bolt felé intett, amelyben vakító lámpák égtek, nem rejtve el semmit
a szem elől.
Visszatettem a benzinadagoló csövet a tartóba.
– Miért nem hagyod itt velem Bent? – kérdeztem. – Nem
muszáj bevinned a boltba.
Megrázta a fejét.
– Nem akarom felébreszteni. Csak addig tud aludni, amíg itt
van a karjaimban.
Dolgok, amelyeket tudnom kellene a saját gyerekemről.
Dolgok, amelyeket nem tudtam.
– Nem bízol bennem? – kérdeztem, és megkerültem a kocsit.
Felvonta a szemöldökét.
– Nem, Camden, nem bízom benned. Lehet, hogy te vagy a
vér szerinti apja, de másként nem vagy az.
– Írtam egy csomó levelet… – elcsuklott a hangom.
– Nem, nem írtál! – csattant fel Sophia.
Tudtam, a rohadt életbe. A szívem hevesen dübörögni kezdett a
fülemben, az ujjaim összegörbültek.
– De írtam, Sophia. Írtam neki. És pénzt is küldtem neked, de
felteszem, hogy egy centet se láttál belőle.
Sophia tekintete a bolt felé villant, majd vissza. Megnyalta az
ajkát, és ismét rám pillantott.
– Nem. Egy centet se kaptam tőled.
– Basszus – morogtam, és komoly erőfeszítést tettem, hogy ne
kezdjem el az öklömmel verni a motorháztetőt.
– Hiszek neked, ha attól jobban érzed magad.
Felvontam a fél szemöldökömet, és szétnyitottam összezárt
öklömet.
– Csak így, egyszerűen?
– Csak így. – De azért még úgy sétált el a bolt felé, hogy Ben
feje továbbra is ott pihent a vállán.
Visszaültem a kocsiba, és a homlokomat a kormánykerékre
támasztottam. Gondolkodnom kellett, mégpedig gyorsan.
Két gondom volt: Sophia és Ellie. Úgy tűnt, egyiket sem tudom
megoldani, jóvátenni, de ez nem számított. Sophia legalább velem
volt, és először vele kellett rendbe hoznom a dolgaimat.
Sophiát a saját fivérei adták át Javiernek azért a pénzért
cserébe, amit én loptam el tőlük. Nem igazán lepődtem meg ezen.
Mindig is olyan fickók voltak, akik akármikor a busz alá lökik
egymást, feltéve, hogy hasznuk származik belőle. Sophia egész
családja ilyen elcseszett volt, a velejéig romlott. Ellie teóriái szerint
talán kötődtek a maffiához, de nem voltak szicíliaiak, csak olaszok.
Csupán valami nagyhoz és gonoszhoz tartoztak, én mindössze
ennyit tudtam.
Sophia nem mehet vissza hozzájuk, ez nyilvánvaló. Egyébként
sem a fivéreivel lakott. Úgy tudtam, ők legutóbb Los Angelesben,
Silverlake közelében tanyáztak, ahol Sophia élt. Ez túlságosan
közel van ahhoz, hogy megnyugtató megoldás legyen – biztos
voltam benne, ha egyszer meglátják, amint a fejem felbukkan
arrafelé valahol a körzetben, nyomban lelövik a nyakamról. Tehát
meg kell győznöm Sophiát arról, hogy költözzön el onnan Bennel.
El kell vinnem őket valahova, ami messze van és biztonságos. Ott,
annak a katyvasznak a kellős közepében, amibe olyan mélyen
belesüllyedtem, nem fordulhattam a rendőrséghez, mert akkor én
is börtönbe kerülök. Basszus, ha belegondolok, csak az elmúlt
héten is egy egész bevásárlási listára való bűncselekményt követtem
el.
Ha Sophiát és Bent elrendeztem, talán egy másik államban –
Oregonban, ki tudja, hol – kapcsolatba lépek Gusszal, azzal a
pasival, akit Ellie ajánlott. Kreálunk Sophiának egy új nevet. Volt
pénzünk. Újrakezdhettük az életünket.
Mindez már túl ismerősen hangzott…
De mi lesz Ellie-vel?
De mi lesz Ellie-vel?
De mi lesz Ellie-vel?
Egyáltalán, mi történt vele? Minden egyes napon, amikor távol
voltam tőle, egyre távolabb és távolabb került. Három különböző
élet forgott kockán, és nem menthettem meg mindet egyszerre.
Hangosan felsóhajtottam. Nem éreztem mást, csak
reménytelenséget, miközben tekintetem az utasülésre tévedt. Az
aktatáska nem volt ott. Felültem, és nyújtogatni kezdtem a
nyakamat, a bolt felé kukucskáltam. Nem láttam Sophiát odabent.
Na ne…
Pánik kezdett burjánzani a belsőmben. Csak nem viszi el a
pénzt és hagy engem itt? Ennyire nem gyűlölhet. Az nem lehet…
De hát egyáltalán nem ismerem őt sem, vagy igen?
Gyorsan kipattantam a kocsiból, a lépteim keményen
csattantak az aszfalton – egy ritka pillanatban, amikor éppen nem
hallatszott az autópálya zaja. A bolt mintha üres lett volna, és csak
a mi autónk állt a parkolóban.
Kinyitottam az ajtót, a csengő élesen hasított a fülembe. Egy
hájas tokájú, bozontos ősz hajú férfi épp egy keresztrejtvényt
nézegetett. A bolt üresen kongott.
– Elnézést – mondtam, és megpróbáltam eltitkolni a
hangomban bujkáló nyugtalanságot. Az eladó még csak fel sem
nézett. Közelebb sétáltam, és áthajoltam a pulton, ezáltal közé és a
keresztrejtvénye közé kerültem. Erre végre rám emelte fáradt,
vörös szemét. Ismertem ezt a szempárt, ezt a sivatagi szempárt,
mely kiszáradt a túl sok naptól és a túl kevés örömtől.
– Miben segíthetek? – kérdezte a férfi. Érzékeltem, hogy
mindjárt megnyomja a pult alatti riasztócsengőt, úgyhogy gyorsan
hátrébb húzódtam tőle. – Látott egy fiatal nőt egy kisfiúval, akik
bejöttek ide? – kérdeztem.
Összeráncolta a homlokát, és kissé felengedett. – Láttam egy
nőt. Azt nem mondhatnám, hogy egy kisfiút is.
– Milyen volt, kistermetű, sötét hajú, amolyan olaszos
kinézetű?
Elgondolkodva összedörzsölte az ajkát. Nem volt any-nyi
időm, hogy kivárjam, míg ábrándozik. Meg kellett tudnom,
mégpedig gyorsan, Sophia elhagyott-e engem.
– Gondolkodjon! – csattantam fel, egy pillanatra elvesztve az
önuralmamat. – Itt volt az a nő?
A férfi dermedten hátrahőkölt. Ugyanebben a pillanatban
hallottam, ahogy egy ajtó becsapódik mögöttem, és megperdültem.
Sophia éppen a mosdóból jött ki Bennel az oldalán. Összehúzta a
szemét, és gyanakodva méregetett.
– Szóval itt vagytok – mondtam, megfordultam, és
rámosolyogtam Benre a tőlem telhető legkedvesebb mosollyal. Még
sosem éreztem ekkora megkönnyebbülést.
– Miért, mit gondoltál, hova megyek? – kérdezte Sophia. Az
aktatáska felé intettem a fejemmel. Megrázta a fejét, és gyorsan
kilökte az ajtót. – Gyere, édesem – búgta Ben felé.
Követtem őket az autóhoz, és próbáltam kitörölni a bűntudat
érzését, ami elárasztott. Az volt az első gondolatom, hogy Sophia
fogta a pénzt, és meglépett vele.
Töprengtem, vajon mikor fogok még egyszer az életben
megbízni valakiben.
– Bocs – motyogtam, miután beültünk a kocsiba és ismét az
autópályára hajtottunk. A nap lefelé ereszkedett a horizonton,
sugárzó aranyfényt árasztott, amitől az ember biztonságban és
melegben érezte magát, mintha gondolatban egy fényképalbumot
nézegetne egy több évvel ezelőtti nyárról. Nosztalgikus, kellemes
érzés volt, és nagyon félrevezető. Utáltam ezt a napszakot.
Sophia hallgatott, a bizalmatlanságomon füstölgött magában.
– Bocsesz – próbálkoztam megint, miközben elhagytuk
Cabazon dinoszauruszait az autópálya mentén. – Azt hittem,
elmentél.
– Szeretnéd azt hinni – morogta Sophia.
– Mama, olyan fáradt vagyok – szólalt meg Ben most először,
és ráncigálta az anyja blúzának ujját, ahogy az ölelte. A kisfiú
hangjától könnyek szöktek a szemembe. Még soha nem hallottam
beszélni. A szám mosolyra húzódott, meg akartam szólalni, de nem
tudtam kipréselni magamból egy kukkot sem. Egy másik életben
mindez oly természetes és hétköznapi lett volna, akár vissza is
fordulhattam volna a kocsival, hogy megmutassam Bennek a
dinoszauruszokat közelebbről. Egy másik életben úgy tekintett
volna rám, mint az apukájára. Egy másik életben nem kellene azon
fáradoznom, hogy találjak magunknak egy újat.
– Az utat figyeld – szólt rám Sophia, és a kezével megütögette
a műszerfalat. Még időben felpillantottam ahhoz, hogy lássam,
átléptem a záróvonalat. Visszarántottam a kocsit a saját sávúnkba,
a szívem gyorsan kalimpált, és megdörzsöltem a homlokomat,
hogy észhez térjek. Össze kell kapnom magam, csak még egy
kicsikét bírnom kell.
Nagyot nyeltem, és hosszan, higgadtan kilélegeztem.
– Sophia, gondolkodnunk kell azon, hogy mi legyen a
következő lépés. Nem mehetsz haza ugyanoda. – Amennyire
részletesen és nem túl rámenősen tudtam, elmagyaráztam neki, mit
kell tennünk. Legnagyobb meglepetésemre nem kezdett el
vitatkozni velem, még akkor sem, amikor azt mondtam, hogy
nevet kell változtatnia, és minden kapcsolatot megszakítania a régi
életével. Talán már tudta, hogy Ben biztonsága minden áldozatot
megér.
– Megértettem – mondta, és hátrasimította Ben gyönyörű, dús
haját. Egek, a kölyök egy nap igazi szívtipró lesz! – De én nem
tudok csak így egykettőre eltűnni. – Csettintett az ujjaival. – Vissza
kell mennem a lakásunkba összeszedni a holminkat.
– A testvéreid…
– Többé már nincsenek ott. Fresnóba mentek.
– Honnan tudod?
Csúnya pillantást vetett rám.
– Lehet, hogy elárultak és eladtak, de a testvérük vagyok.
Tudtam, mit terveznek erre a hétre, még mielőtt bármi megtörtént
volna.
Lehajtottam a napvédőt, ráhunyorogtam a napra, ami arany
lángokkal árasztotta el a sztrádát.
– Sophia…
– Mi az?
Megráztam a fejemet.
– Nem vagy… feldúlt…? Zaklatott? A testvérük vagy, és mégis
kiárusítottak.
Hátradőlt az ülésén, és egy percig beburkolt minket a
hallgatása.
– De igen. Meg vagyok döbbenve és fel vagyok zaklatva. Nem
tudom, mit mondjak neked, Camden. Az egyik percben még
éppen Bent etettem, a másikban meg…
Szipogott, és egész teste reszketni kezdett.
– Jól van, nyugodj meg – csitítottam. – Nem kell beszélnünk
róla. Ma este elmegyünk hozzád, de holnap reggel el kell
indulnunk. Mindenképpen. Érted, hogy mi történik?
Sophia bólintott.
– Remélem, láthatom még Los Angelest.
Mindannyiunk érdekében én is azt reméltem, hogy úgy lesz.
 Harmadik fejezet

ELLIE

A pokolban ébredtem.
Eleinte nem láttam semmi mást, csak villódzó fényeket és mozgó
árnyakat. De nem ettől volt maga a pokol. Még csak nem is attól,
hogy egyre erősebben kerülgetett a hányinger, és a fejemben olyan
vadul lüktetett a vér, hogy minden lélegzetvételnél szinte
vinnyogtam a fájdalomtól.
Attól lett pokol, amit megpillantottam, amikor már eléggé ki
tudtam nyitni a szemem ahhoz, hogy a villódzó fényekre
fókuszáljak. Az új reggel lágy, babakék ragyogását láthattam egy
azúrkék függöny mögött, amely a nyitott ablak előtt hullámzott, és
újra meg újra darabokra szaggatta a napsugarakat. A szokatlan
rácsok ellenére, amelyek zebracsíkokat vetítettek a padló
szőnyegére, az ablak ismerősnek tűnt.
És a függöny is. Én magam választottam ki ezt a függönyt,
mert úgy gondoltam, hogy a kék szín illik a kinti hullámveréshez.
Én magam tettem fel ezt a függönyt a helyére.
Hat évvel ezelőtt.
Felültem, a tagjaim és a fejem ólomnehéznek éreztem a
gyógyszerektől, a pániktól és az undortól. Ott voltam megint, a
régi hálószobánkban, amit egykor Javierrel osztottam meg.
Visszakerültem ide.
És a rohadék köcsög bedrogozott.
Kiszálltam az ágyból, és majdnem pofára estem, mert a lábam
belegabalyodott az ágyneműbe. A szoba – eltekintve a biztonsági
rácsoktól az ablakon – pontosan ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt.
Minden ugyanaz, de közben az eltelt évek alatt az az ember, aki itt
lakott, a szíve sötét barlangjában szörnyeteggé változott. Láttam a
szemében, a hidegségében, a játszmáiban. Vagy talán most már
láttam azt, amit akkoriban még nem, pedig ott volt.
De nem volt semmi értelme ezen rágódni. Javier azt akarta,
hogy visszasüllyedjek a múltba, azért hozott ide. Azt akarta, hogy
belefulladjak a múltam mélységes mély kútjába. De én nem fogok.
Nem hagyom, hogy legyőzzön. Én Ellie Watt vagyok, nem pedig
Eden White, és erősebb vagyok, mint ami most újra körbevesz.
Nekem nincs múltam. Csak jelenem van.
Bizonytalanul az ajtóhoz mentem – és lenyomtam a kilincset.
Az ajtó nem volt bezárva.
Kilestem a folyosóra, és megpróbáltam elhessegetni a feltoluló
emlékeket – azt, amikor felfedeztem, hogy Javier elvágta egy
haverja torkát. Kizártam ezt az emléket, és friss földet hánytam rá.
Továbbléptem, és kimentem a folyosóra, meztelen talpam a
keményfa padlóhoz tapadt.
Napfény árasztotta el a konyhát, besütött a nagy ablakokon,
amelyek a dűnéket borító fűre, homokra és az óceánra nyíltak.
Javier az asztalnál ült, narancslét kortyolgatott, és a Los Angeles
Timest lapozgatta, a szeme egyik oldalról a másikra ugrott.
Akár egy Norman Rockwell-festmény. És én kész lettem volna
vörös festéket zúdítani rá.
– Mi a nyavalya történt? – kérdeztem, fél kézzel a falnak
támaszkodva.
Végiglapozta az újságot, majd befejezte – kínzó másodpercek,
míg fürge ujjai közt siklottak a papírlapok –, aztán letette, és
felpillantott rám.
– Jó reggelt! – mondta, és úgy tűnt, jól szórakozik, de nem
mosolyodott el. – Jól aludtál?
Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne vessem rá
magam azonnal, és ne kaparjam ki a szemét. De tudtam, hogy
nem vagyunk egyedül. Tudtam, hogy itt vannak valahol az
emberei, figyelnek minket, gondoskodnak róla, hogy azt tegyem,
amit ők akarnak. Tudtam, hogy magamban kell tartanom
mindent, amennyire csak lehetséges.
– Mi a francért vagyok én itt? – kérdeztem, és megfeszült az
állkapcsom.
– Mert én itt lakom – felelte Javier egyszerűen.
– Még mindig?
Mosolygott, csak egy kis kunkor kígyózott a szája sarkán.
 – Fájdalmas emlékeid vannak?
– Baszd meg! – feleltem. De mindjárt meg is bántam, mert a
mosolya kiszélesedett.
– Aha. Szóval vannak.
Hátrasimítottam a hajam a fülem mögé, mintha bizony az
segíthetne, hogy gondolkodjak.
– Miért vagyok én itt? Miért vagyok én ott, ahol te élsz? –
utánoztam az akcentusát.
Kinyújtotta előttem a kezét, és az átkozott karórája elkezdett
ragyogni a napfényben, mint valami arany szikra.
– Azért hoztalak ide, mert ez itt az első feladatunk.
– Első feladat? – kérdeztem hülyén.
– Ülj le! – mondta Javier, és a vele szemben lévő szék felé intett.
Ahol azelőtt is mindig ültem. Ugyanaz az istenverte szék. – Légy
szíves!
– Nem. – Összefontam a karomat a mellkasom előtt. Javier
tekintete egy pillanatra elidőzött a dekoltázsomon. – Azt akarom,
mondd el, hogy mi a feladat. Tudni akarom, miért vagyok itt.
Javier hátradőlt a székén, és komótosan tarkóra tette a kezét.
– Jaj, de türelmetlen vagy, angyalkám!
Odapattantam hozzá az asztal túlsó oldalára, és a képébe
toltam a mutatóujjamat. A borotvapenge-nyakláncom előrelódult,
mint egy inga.
– Beszélj! Tartozol ennyivel, te szarjankó.
Szemügyre vette az ujjamat, és volt olyan udvarias, hogy
letörölte a képéről a vigyort.
– Oké.
Hátrahúzódtam, az idegeim pattanásig feszültek. Vártam, és a
viszkető tenyeremet a farzsebembe dugtam.
Javier finoman lélegzetet vett, és miközben beszélt,
összehajtogatta az újságot.
– A feladat, amiért idehoztalak, amiért megkerestelek, végső
soron nem más, mint ez: tudom, mit műveltél az eltelt nem tudom,
hány évben.
– Hat. Pontosan tudod, hogy hat év volt.
Felvonta a szemöldökét.
– Hogy repül az idő!
– Csak mondd!
 Felsóhajtott.
– Rendben. Tolvaj voltál.
– Akárcsak a szüleim – vetettem közbe, mert tudtam, mire
akar kilyukadni.
A mosolya egy pillanatra megrándult.
– Igen, akárcsak ők. De én nem ítélkezem.
Hát nem nagyvonalú egy seggfej?
– Szóval – folytatta – ezzel foglalkoztál. Általában véve eléggé
erkölcstelen dolog, ahhoz az Eden White-hoz képest, akit én
szerettem.
Attól, ahogy kiejtette a száján: szerettem, kilelt a hideg. Mintha
csak maga a sátán beszélne. Ez a szó nagyon nem passzolt
Javierhez.
– És amíg te Ellie Watt voltál, addig én… készülődtem. Pénzt
halmoztam fel. Eljártam bizonyos helyekre. Mentem felfelé a
lépcsőn.
– Hát, ha ez a lépcső vezet felfelé, akkor én inkább kimegyek a
házból – mormogtam úgy, hogy ő is hallja.
– Többé nem lesz Dire Straits? – kérdezte. – Mostantól Billy Joel
a menő?
– Térj a lényegre!
– A lényeg az, hogy mindent tudok rólad. Tudom, miért voltál
velem akkor régen, legalábbis részben. Tudom, mi az igazság a
sebhelyeiddel kapcsolatban. Tudok Travisről.
Nagyot nyeltem. Megborzongtam. Valami csiklandozta a
tarkómat, mintha apró hangyák szaladgálnának rajta. Naná, hogy
tud róla. Emlékeztem rá, mit mondott Jim bácsi Javierről.
Jim bácsi.
Az én Jim bácsikám. Az egyetlen igazi családtagom. Az emléke
úgy tört rám, mintha fejbe vágtak volna egy téglával. Nem volt
kellemes egy cseppet sem. Nem voltak jó idők. Nem volt benne
semmi kibaszott normális. Amikor meghalt. A golyó a fejében, a
döbbent kifejezés az arcán, ahogy levágódott a földre abban a
motelszobában.
És én most alig fél méterről egyenesen a képébe bámultam
annak, aki megölte.
– Valami baj van? – kérdezte Javier.
Mi értelme lenne most előhozakodni vele? Jim bácsi nem azt
érdemelte, hogy ennek a fickónak a jelenlétében emlegessem. Még
egy emlék, amit jó mélyre temethetek.
– Szóval tudod az igazat – mondtam, és megvontam a
vállamat. – Biztos megvilágosodásként hatott rád.
Javier komoran bólintott.
– Valahogy úgy. Ellie… ha tudtam volna, mit tett veled Travis.
Ha már akkor tudom…
Helyben vagyunk. Ha tudta volna akkor, hogy hamis
indokokkal férkőztem a közelébe, és azért tettettem érdeklődést
iránta, mert valójában Travis közelébe akartam jutni, akkor a
dolgok nyilván rózsásan alakulnak közöttünk. El se tudom
képzelni, mit tett volna Javier, ha még abban az időben rájön, hogy
az egész kapcsolatunk egy hazugságra épült.
– Nem érdekel. Mit akarsz most'?
– A téma egy és ugyanaz, hát nem látod? Én már nem
Travisnek dolgozom. Egy éve a saját utamat járom.
– Igazi Stevie Nicks – jegyeztem meg, és próbáltam leplezni a
szomorúságot, ami rám tört. Jim bácsi. Az emléke minduntalan a
felszínre bukkant.
Javier folytatta.
– Travis… Most már nagyobb hatalmam van, mint neki.
– Biztos nagyon büszke vagy rá.
Egyetértőn biccentett a fejével, nem vette észre a
szarkazmusomat.
– Túl sok áruló volt abban a szervezetben. Travist
megbolondította a hatalom. De a dolgok napvilágra kerültek.
Travis erre elkezdett paktálni a riválisainkkal, a Los Zetas bandával.
Azokkal az emberekkel, akik megölték az én szüleimet. Ha nem
szakítok vele, talán én is meghalok.
Micsoda pech, gondoltam.
– Raul és Alex velem tartottak. És még néhányan. Megvoltak
az anyagi erőforrásaim és a kapcsolataim. Elmentem, egyenesen
Floridába. Kialakítottam a magam jó életét. – Észrevette az
arckifejezésemet. – Nos, talán a kábítószer-kereskedelem nem a
legnemesebb tevékenység. De a szélhámoskodás sem.
– Mi a feladat? – köptem ki összeszorított fogaim közül,
minden egyes szót külön megnyomva.
– Travis bántott téged, Ellie. Ő volt az oka, hogy hozzám
csapódtál akkor, évekkel ezelőtt. Bosszút akartál állni a
sebhelyeidért, az elcseszett életedért, azért, amit ő tett veled. És én
most a kezedbe adom a fegyvert. Mi ketten együtt végrehajthatjuk
a bosszúdat. És én is beteljesíthetem az enyémet.
Annak ellenére, hogy mindez nagyon nevetségesen hangzott,
meg kellett kérdeznem:
– Miből áll a bosszúd? Mit vétett Travis ellened?
– Az most nem érdekes – felelte Javier, és szeme ismét a Los
Angeles Timesra tévedt. Hogy miért kellett neki ezt az LA-lapot
olvasni, amikor mi Mississippi államban, Ocean Springsben
voltunk, az meghaladta a fantáziámat. Minden más is meghaladta.
– Ami számít, az az, hogy én egyszer megfogadtam, megölök
mindenkit, aki téged bánt. Most már láthattad, hogy betartom a
szavamat. Megtartom az ígéretemet. Travis mindenkinél jobban
bántott téged. És én ki akarom nyírni, mégpedig a saját
fegyveremmel.
Kényelmetlenül nyeltem egyet.
– Akár magad ellen is fordíthatnád azt a fegyvert. – Mert te is
bántottál – ez volt az, amit nem mondtam ki.
Javier meglepő melegséggel rám pillantott.
– Talán megteszem. De először is, a feladat: megöljük Travist.
Mi ketten együtt. Szemet szemért, fogat fogért. Az ígéret szép szó,
ha megtartják, úgy jó.
Nem akartam elhinni, amit hallok. Csúszós kis cseppekben
szakadt le rám, mint a takony, és nem tudtam megragadni az
értelmét. Az egyik pillanatban Caniden és én még egy új élet felé
robogtunk együtt. A másikban már ott voltam Javier mellett, aki
meg akarta gyilkolni azt a drogbárót, aki tönkretette az életemet.
Akármennyire hittem a bosszúban, nem voltam képes annyi dühöt
felhalmozni magamban, hogy elvakuljak tőle és képes legyek
ilyesmire. De momentán nem tehettem túl sok mindent, azon kívül,
hogy megpróbáltam felpörgetni az agyamat.
– Én a csalás művésze vagyok – mondtam Javiernek. – Nem
pedig bérgyilkos.
– Tudom – felelte lágyan. Felkelt, hátralökte a székét, és az
asztalra támaszkodott. – Sajnálatos módon, nincs túl sok
választásod.
 Elakadt a lélegzetem. De nem hagyhattam, hogy hatalmába
kerítsen a félelem. A félelem elgyengít. A félelem elkábít.
– Mindig van választásom. – Vágtam egy grimaszt, mert
remegett a hangom.
– Nem mindig – felelte Javier, és megkerülte az asztalt. A
lyuggatott mintás bőrcipője kopogott a padlón. – Már választottál
aközött, hogy Camdennel maradsz, vagy átadod magad nekem.
Most már számolnod kell a következményekkel. Ideje, hogy együtt
élj a saját döntéseiddel.
Javier tekintete kezdett túlságosan sok lenni nekem. A padlót
kezdtem bámulni.
– Miért pont rám van ehhez szükséged? Miért nem te magad
ölöd meg?
– Mert mi most ellenségek vagyunk, drágám. Mert tudja, hogy
vigyáznia kell velem. Mert már megpróbáltam, és hát igen,
kudarcot vallottam. Én se vagyok tökéletes.
– Senki se mondta, hogy az vagy – motyogtam. A szívem úgy
vert, hogy attól féltem, kiugrik a mellkasomból, de amíg a
tekintetemet a padlóra szegezem és a fejemet tisztán tudom tartani,
minden rendben lesz. Csak semmi félelem. Higgadtan kell
játszanom, biztonságosan és félelem nélkül. Abban a pillanatban,
amikor az elmém azon kezd pörögni, hogy mi lesz, ha, már
elvesztettem a játszmát.
Elég közel álltam ahhoz, hogy veszítsek.
– Te – mondta Javier, és odalépett hozzám. A testem
megmerevedett attól, hogy az övé már szinte csak arasznyira volt
tőlem. A drága fekete bőrcipőjére koncentráltam, aminek
megkopott az orra. Méretre készült öltönynadrág. Nem passzoltak
egymáshoz. A cipőjének fényesfeketének kellene lennie, mint
amilyen a kőolaj. – Te. Te fogsz a közelébe férkőzni. Te meg tudod
csinálni. És még csak a ravaszt sem kell meghúznod. – A ravaszt
úgy ejtette ki, mintha valami újszerű szexpozitúráról beszélne.
Még egy gondolat, amire semmi szükségem.
Újabb lassú lépést tett felém. Beszívtam a hasamat.
A hangja elmélyült, míg olyan éles és sikamlós nem lett, mint a
jég a tejturmixban.
– Most bosszút állhatsz. Bosszút, amit nem kaphattál meg
velem.
 – Talán többé már nincs szükségem a bosszúra.
– Talán hazudsz magadnak.
Elég merész voltam ahhoz, hogy a szemébe nézzek. Kihívóan
felszegtem az államat, azt tettettem, hogy páncélt viselek.
– Talán abban vagyok a legjobb, hogy hazudok.
Az ajkamra nézett, és kissé felnevetett.
– Még nem fáradtál bele, hogy keresd azt a valamit, amitől a
démonaid lenyugszanak?
Kikerültem a választ.
– És te nem fáradtál bele, hogy úgy tegyél, mintha ismernél,
pedig szart se tudsz? Még azt se tudtad, hogy én vagyok Ellie Watt.
– Eleget tudok – mondta Javier bizonytalanul. – És tudom,
hogy segíteni fogsz nekem.
– Szívesen bebizonyítanám, hogy tévedsz.
– Ellie, ő nem tudja, ki vagy te. Te bejuthatsz és közel
kerülhetsz hozzá.
Hitetlenkedve megrándítottam a fejemet.
– A francokat nem tudja, ki vagyok, Javier. Én voltam a te…
most meg itt vagyok. Egy teljes kibaszott évig veled éltem. Travis
tudott rólam, te magad mondtad, hogy tudott. Látott képeket is
rólunk, rólam is.
– Soha nem találkoztatok.
– Az nem számít.
– Most már teljesen máshogy nézel ki.
– Tudni fogja. – Egyre csak ráztam a fejem. – Ó, dehogynem
fogja tudni. Hogy is ne tudná?
Javier összevonta a szemöldökét, és dörzsölgetni kezdte az
állát. Szinte láttam, ahogy a kirakós darabjai a helyükre kerülnek a
fejében.
– De nem ismert téged, amikor még gyerek voltál. És akkor
sem, amikor velem voltál. És most sem ismer. – Félrehajtotta a fejét.
– Angyalka, te semmi se voltál neki. Olyan, akire képtelenség
emlékezni. Talán még arra sem emlékszik, hogy savat öntött egy
gyerek lábára. Te nem jelentesz neki semmi különöset. Neki
legalábbis.
Úgy éreztem, mintha pofán vágtak volna, és bele kellett
fúrnom a két kezem a zsebembe, mintha önálló életre kelt mancsok
lennének hatalmas karmokkal, akik a képébe akarnak mászni
annak, aki épp most bántott meg. Csak az ég tudja, mennyire
megérdemelte volna, és még annál is többet. De nem ez volt most a
megfelelő idő erre. Mert bármennyire fájt is hallani, ahogy Javier
kimondta, tudtam, hogy igaza van. Mindig azt képzeltem, Travis
valahogy ugyanúgy észben tart, ahogy én is őt. De hát ki voltam én
neki? Csak egy tízéves kislány ostoba, gondatlan, önző szülőkkel.
Ő akkor visszakapta a pénzét. Alighanem soha nem szánt rá még
egy futó gondolatot sem, hogy mit tett velem. Nekem Travis volt
mindennek a kezdete és vége valahol hátul az agyamban, a
szívemben, a gerincemben, a lelkemben. Az ő cselekedetei
határozták meg életem minden pillanatát egészen mostanáig. És
talán a következőket is. Tudtam, hogy soha nem szánt rám
semmivel sem több figyelmet, mint abban a pár másodpercben,
amikor azokat a sebeket ejtette rajtam. Neki az olyan természetes
volt, mint kitörölni a seggét. Talán amikor másnap reggel felébredt,
már akkor sem emlékezett rá, mit tett velem. Nem voltam
különleges számára. Csak egy mellékszereplő, mintha ő lenne az én
Moby Dickem. Bizonyos értelemben nekem ő lett a mindenem. Túl
sok szörnyeteg került bele az életembe.
– Na látod – suttogta Javier. Mézédesen. Mérgezően. –
Tönkretette az életedet, és még csak nem is jelentett neki semmit. Ő
tette ezt veled. Így juthatott el ilyen messzire. És ezért fogjuk mi
levadászni.
– Semmit sem csinálok veled együtt – horkantam fel, és
éreztem, hogy az erőszak gondolata ott kering az ereimben.
Javier kis vigyort villantott rám.
– Még úgyis meggondolod magad. Volt már rá példa.
Aztán egyetlen gyors mozdulattal eltávolodott tőlem.
Felkapta a poharát az asztalról, kiitta a narancslét, aztán
lecsapta az üres poharat. – Most van egy kis dolgom. Ha
visszajöttem, örülni fogsz neki. Addig is… érezd magad otthon!
Rám kacsintott, aztán leszaladt a lépcsőn a bejárati ajtóhoz.
Egy megtermett fickó már várta. Aztán az ajtó becsukódott,
bezárva engem a múltam börtönébe.
 Negyedik fejezet

CAMDEN

Ellie-ről álmodtam.
Együtt sétáltunk a datolyapálmák sorai között az ő Jim bácsikája
ültetvényén. Mint rendesen, most is nagyon életszerűek voltak az
álmaim. Éreztem a datolyák illatát, ahogy szétnyomódtak a
talpunk alatt, a nap és a föld nyers valóságát. Én a középiskolai
göncömet viseltem: hosszú fekete ballonkabátot, ami sosem volt
annyira menő, mint amilyennek kinézett, műbőr nadrágot, ami
viszont tényleg olyan menő volt, ahogy kinézett, és fekete Doc
Martens bakancsot, amire ezüst Sharpie bőrfilccel rajzoltam ezt-
azt. Ellie ugyanolyan bakancsot viselt, csak kisebbet. Az övét arany
firkákkal díszítettem ki. Farmert és spagettipántos felsőt hordott, a
szokásos uniformisát. A seggfejek gúnyolták azért, mert a
kaliforniai sivatagban farmert visel, még a nyári hőségben is, de
nekem tetszett így. A farmerok szinte hozzánőttek a testéhez,
ahogy cseperedett az évek alatt, és vékony gizdából vékony és
formás lett.
Mi ketten voltunk az egyedüli srácok Palm Valley-ben, akiket
sosem láthattak rövid gatyában.
Sétáltunk tehát a datolyapálmák között, a nap átsütött a
leveleken, és boldog voltam. Mindig furcsa érzés volt nekem a
boldogság, de Ellie közelében hozzászoktam. Ha vele voltam,
békességet és elfogadást éreztem. A való élet csak akkor lépett elő,
amikor elment.
Álmomban megfogtam a kezét, és magammal húztam egy
pálmafa felé. A szüret után otthagytak egy létrát, mely a fának
támaszkodott.
– Szeretnék mutatni neked valamit – mondtam neki.
Megrázta a fejét, összeszaladt szemöldöke enyhe pánikot
jelzett. Olyan rohadtul édes volt, mindig nagyon nehezemre esett
nem megcsókolni. Emlékszem, hogy mindig szerettem volna, és
sose tudtam összeszedni a bátorságom. Ellie mellett mindig szabad
és őszinte lehettem (amennyire egy tinédzser az lehet), de ezt az
egyet sose tudtam megoldani. Mennyire akartam, kívántam őt!
Kölyökszerelem volt, a legpiszkosabb fajta.
– Gyere! – mondtam neki. – Ne mondd nekem, hogy félsz a
magasságtól!
Tizennégy éves arca megkeményedett a makacs elszántságtól.
Tudtam, hogy ez majd hatni fog rá.
– Én nem félek semmitől – jelentette ki. Megragadta a létrát, és
elkezdett gyorsan felfelé mászni rajta.
– Csak óvatosan! – kiabáltam, aztán utána eredtem.
Egyre csak másztunk és másztunk, örökön örökké, mintha a
datolyapálma sosem érne véget, húszméteresről előbb harminc,
negyven, majd ötven méter magas lett. Végül elértük a tetejét, és
úgy másztunk át a sűrű lombozaton, mint kismacskák a
dzsungelben. Minden alkalmat megragadtam, hogy hozzáérjek, a
kezem ott volt a karján, a hátán, a combján.
– Ó, te jó ég! – mondta Ellie, amikor letelepedett. A szeme a
horizontra tapadt.
A messzeségben a San Jacinto-hegység nyúlt el derengve, mint
egy oroszlán. Tűzben égett, a csúcsokon lángok szikráztak,
amelyek lefelé csúsztak a hegyoldalakon, a hegy lábánál elterülő
városok irányába. A tűz úgy terjedt szét a völgyben, mint valami
lávatakaró, egyre gyorsabban és vastagabban, míg végül elérte Jim
bácsi ültetvényét. Datolyapálmák tűntek semmivé a szemünk előtt,
összeomlottak, mint az elfeketedett gyufaszálak, apró fekete
füstpamacsokat hagyva a vörös tűztenger felett.
Ellie rám nézett. Fiatal volt és rémült. A kezemért nyúlt,
miközben a tűz sziszegve és pattogva a mi fánk aljához ért.
– Elégnél velem, vagy inkább kiszabadulnál?
Tenyerem közé fogtam az arcát, miközben a tűz egyre
közelebb nyomult.
– Veled égek.
Az ajkam egyetlen másodpercre az övéhez ért. A következőben
már a sikolyaink burkoltak be minket.
 ***

– Camden! – Reszkető hang hatolt át a sötétségen. -Camden,

ébredj!
Puha kezek rázták a karomat, hogy felébresszenek.
Kinyitottam a szemem. Ellie lángokkal övezett arca helyett
Sophiát pillantottam meg, aki valamivel sekélyebb érzéssel, mint az
aggodalom, rázogatott, távolságtartón. Mályvaszín köntösét
összefogta maga előtt. Álmosan pislogtam, és megpróbáltam
felülni.
Sophia kanapéján hevertem a kicsi, játékokkal teleszórt
nappaliban. A hajnal homályos sötétsége borult a szobára. A fény
ráérősen készülődött odakint az ablakokon túl.
– Mi a baj? – morogtam, az orrnyergemet masszírozva.
Szemüvegben aludtam el, ami belenyomódott a bőrömbe.
Alkonyatkor értünk ide. Felmértük a terepet, és ötpercenként
kilestünk a redőny résein át, hogy nem látjuk-e a fivéreit vagy
bármi gyanúsat. Olyan sokáig maradtam fenn, ameddig csak
bírtam. Emeleti lakás volt kilátással az utcára, könnyedén ki
lehetett szúrni bármit. Sophia nem látszott annyira
aggodalmasnak, mint amennyire számítottam. Talán csak Benre
összpontosított. A fiú még kicsi volt, de érezte, hogy valami nincs
rendjén. Sophia megtett minden tőle telhetőt, hogy megnyugtassa
és felvidítsa, mielőtt ágyba dugta.
Én az ajtóból néztem őket. Olyan közel mentem, amennyire
lehetett anélkül, hogy zavarnám őket. A szívem elszorult, miközben
Sophia altatódalt dúdolt a fiunknak, ugyanazt, amit pici baba
korában énekelt neki. Amikor még velük éltem. Akkoriban Sophia
felvette Bent, ha sírt éjszakánként, és halkan énekelt neki, lágyan és
édesen. Néha átvettem tőle a gyereket, hogy pihenhessen. Sose
tudtam kiénekelni a magas hangokat, nem voltam valami nagy
énekes. De Ben abbahagyta a sírást, csak úgy hirtelen.
Később, amikor Sophia elkezdett kiszállni a házasságunkból,
meg az életből úgy általában, mindig ezt a dalt énekeltem. De egy
idő után már nem működött. Bennek hiányzott a mamája. És
nekem is. Mindegy volt, mennyire megnyugtatóan duruzsolok
neki, már nem tudtam elállítani Ben könnyeit. A dolgok szétestek,
és többé nem lehetett megjavítani őket.
 Ben egyéves lehetett, amikor utoljára láttam őket, alig pár
nappal a válás véglegesítése előtt. Most, habár majdnem két év telt
el, ahogy néztem, ahogy összekucorodva alszik a fiunk, bizonyos
értelemben olyan volt, mintha sosem mentem volna el. Mélyen
legbelül jól ismertem őt, és a felszínen lassan minden a helyére
került.
Ben már majdnem elaludt, és éppen kerek kis arcában
gyönyörködtem, amikor egyszer csak kinyitotta a szemét, és
egyenesen rám nézett a szoba másik végéből.
– Mama, ki ez? – kérdezte, mintha akkor látna először. A
szívem úgy folyt el, mint a fekete tetoválótinta.
Sophia hátrasimította Ben haját.
– Nem kell miatta aggódnod. Aludj jól, kisfiam!
Bármilyen más alkalommal nem hagytam volna ezt szó nélkül.
A szavak, a düh már tolult elő belőlem, és kitörni készült a
mellkasomból, a torkomból. Én a gyerek kibaszott apja vagyok! De
ez az idő most nem az én bizonytalanságaimról szólt, vagy a
családunk tragédiájáról. Amíg Sophia és Ben itt voltak ebben a
házban, veszélyben voltak. Először biztonságba kellett helyeznem
őket.
A részletkérdések majd jöhetnek azután.
És így történt, hogy elaludtam a kanapén. Soohia visszament
saját szobájába, ami nekem nem volt pálya, még akkor sem
érdekelt volna, ha felajánlja, hogy tartsak vele (de nem tette).
Leheveredtem a kanapéra, és vártam. Vártam emberekre, akik
nem jöttek. Vártam valamire, ami okot ad a menekülésre.
– Kiabáltál – mondta Sophia, és felegyenesedett. Elkezdte
húzogatni sötét haját, amit akkor szokott, ha ideges volt. – Már azt
hittem, fáj valamid.
– Csak egy álom volt – nyugtattam meg.
– Rossz álom lehetett. Azután a nő után kiabáltál. Ellie után.
Furcsa volt az ő szájából hallani Ellie nevét. Pedig nem
haraggal mondta, csupán kíváncsian. Nem hibáztathattam érte.
Ellie meg én eléggé belekeveredtünk ebbe a történetbe, és Sophie
semmiről sem tehetett. De nem volt értelme magyarázgatni,
legalábbis addig, amíg ennyire friss a seb.
– Felébresztettem Bent? – kérdeztem, mert egyszeriben elfogott
az aggodalom. A tekintetem a folyosó felé villant, a kisfiú szobája
felé, amelynek nyitva volt az ajtaja. De odabent csend és sötétség
honolt.
Sophia megrázta a fejét, és elmosolyodott. Szomorú mosoly
volt.
– Mélyen alszik. Mindent képes átaludni. Akárcsak az apja.
Figyelmesen néztem az arcát, az őszintétlenség sokatmondó
jeleit keresve. De nem találtam ilyet.
Óvatosan visszamosolyogtam.
– Azóta sokat javultam. Most már kilenckor kelek.
Sophia vigyorgott.
– Ó, kilenckor! Jó dolog lehet tetoválóművésznek lenni. A
vendégeid amúgy is biztosan másnaposak, és csak dél körül
tántorognak be.
Ez így nem volt egészen igaz, de tudom, ez a szokásos
sztereotípia a tetkós emberekkel kapcsolatban. A gagyi-de-mégis-
menő tetkóművész-csajszik és sáskaseregre emlékeztető kivarrt
hipszterek népszerűsége ellenére az embereknek még mindig
hamis elképzeléseik vannak a tetoválásról és az azokat megalkotó
tetkóművészekről. Megbízhatatlannak, piszkosnak, alantasnak és
összességében tisztességtelennek tartják őket. Pedig tetováltam én
már iskolai éltanulót és focidrukker mamát is. Üzletembereket és
színészeket. Papokat és tizenéveseket. A tetoválás az önkifejezés
legnyersebb és legtartósabb formája. Nem az egyik- vagy
másikfajta embercsoport kizárólagos használatára találták ki.
A tények ellenére már hozzászoktam az előítéletekhez. Soha
nem fognak megszűnni, én meg addig maradok én, amíg fütyülök
rájuk. Még Sophia is, akivel úgy találkoztam, hogy készíttetett
magának egy tetkót, ragaszkodott az előítéleteihez, mintha ez
lenne az egyetlen, amivel jellemezni lehet engem.
Persze az, hogy pénzmosó lett belőlem, nem igazán szólt
mellettem. De engem sosem izgatott túlzottan, hogy mit gondolnak
rólam az emberek.
– Nem érdekel, mikor tántorognak be, feltéve, hogy
használhatom a testüket mint festővásznat. – Én így leszek
halhatatlan. Az én tintám, az én munkám, a személyiségem tovább
él másokon. De ezt nem mondtam Sophiának, mert ez csak
hozzátenne egy újabb tételt „az exférjemnek ócska melója van”
listához.
 Sophia vonásai szigorúvá keményedtek.
– Szóval akkor mihez kezdesz most?
– Most?
– Továbbra is tetoválóművész maradsz? Vagy megpróbálsz
valami mást?
Ahogy a „valami mást” mondta, az apámra emlékeztetett, aki
elég gyakran szóba hozta a karrierválasztásomat.
– Egyszerre csak egy lépést, Sophia – emlékeztettem, és
felkeltem az ágyból. Sose tett jót a hátamnak, ha egy keskeny
kanapén aludtam, és az a fura érzésem támadt, hogy ma még
muszáj lesz mozgékonynak lennem.
– Csináljak neked egy kávét? – kérdeztem, mert nekem már
fájt a fejem a koffeinhiánytól.
Egy pillanatig tanulmányozott, aztán megrázta a fejét.
– Hová lett a jó modorom? Maradj csak, majd én csinálok. –
Besietett az aprócska konyhába. – Az apámtól kaptam tavaly
karácsonyra egy Keurig-féle kávéfőzőt. Szeretem.
Az apjától. A tekintetem körbepásztázott a szobában, és még a
homályos hajnali fényben is észrevettem pár dolgot, amit tegnap
éjszaka nem. Laptévé, nem új, de nem is ócska. 1KEA kanapé, azon
aludtam. Bennek nem volt hatalmas mennyiségű játéka, de amiket
láttam, azok újnak tűntek. Habár Sophia azt mondta nekem, hogy
a faszfej fivérei soha egy centet sem adtak át neki az általam
küldött gyerektartásból, úgy tűnt, magától is jól boldogul. Lehet,
hogy az apjának köszönhette – nekem mindig Mr. Madano – vagy
saját munkájának (bőrgyógyász-kozmetikus volt) vagy az
államnak. A tudat, hogy az én pénzem nélkül is elboldogulnak,
talán jó érzéssel tölthetett volna el, de valami okból mégis dühös
lettem tőle. Ez a tény csak még jobban rávilágított a kárba veszett
pénzemre. Ettől úgy éreztem magam, mint valami kibaszott lúzer.
A kávémasina hörgött és köpködött, majd perceken belül egy
gőzölgő csészét szorongattam a kezemben. A bögrén Ben fényképe
díszelgett; mosolygott, a fején plüss rénszarvasagancsokat viselt.
– Még mindig feketén iszod? – kérdezte Sophia.
– Bizonyos dolgok sohasem változnak – bólintottam, és
belekortyoltam. ]ó íze volt. Nem annyira, mintha én főztem volna,
de megjárta. Az, ahogy én készítettem, türelmet igényelt, mint
minden jó dolog az életben.
 – Most szemüveged van – mutatott rá.
Mosolyogtam és levettem, belecsúsztattam a zsebembe.
– Csak kipróbáltam valamit. De visszateszem a
kontaktlencsémet.
Elővettem a mobilomat, és megnéztem: fél hét. Nem jött se
hívás, se üzenet. Nem igazán voltam meglepve.
Megköszörültem a torkom, és visszatelepedtem a kanapéra.
Sophia úgy tétovázott felettem, mint egy ideges madár, aztán
lehajtotta a fejét, és gyorsan ő is kortyolt egyet.
– Mit gondolsz, milyen gyorsan tudsz összecsomagolni? –
kérdeztem. Úgy éreztem, a homokóra üvegének derekán kezd
kiszélesedni a rés. – Természetesen segítek.
– Á – mondta, és vállat vont, semmitmondó arckifejezéssel –
nem tart soká.
Rápillantottam.
– Nem tart soká? Az egész életed kell összepakolnod, Sophia.
Az volt az érzésem, hogy nem egészen értette meg mindannak
a súlyát, amiről beszéltünk. Előrehajoltam, a térdemre
könyököltem, és megpróbáltam megértetni vele.
– Tudom, hogy nem könnyű. Tudom, hogy még csak
valóságosnak sem tűnik. De tudod, Sophia, mit tettek veled a
fivéreid. Miből gondolod, hogy nem tennék meg megint? Miből
gondolod, hogy biztonságban lennél, ha itt folytatnád? És mi lesz
Bennel?
Tudtam, hogy ezzel célt érek. A tekintetében felvillant a
fájdalom, aztán kihunyt. Udvariasan mosolygott.
– Tudom, mit kell tennem, Camden, és meg is fogom tenni.
Mindegy, hogy higgadtan kezelem vagy kiakadok tőle, akkor is
meg kell tenni. Inkább most, ráérek később aggódnom. Adj egy kis
időt. Délelőtt tizenegyre készen leszek az utazásra.
Határozottan beszélt, és ezt szerettem benne. Mire befejeztük a
kávénkat, a nap felkelt, és megpróbált keresztülhatolni a ködön,
ami úgy borította be Los Angelest, mint a pergamen. Segítettem
neki összeszedni mindent, ami fontos – ruhák, könyvek, okiratok –,
amíg Ben aludt. Azt mondta, megpróbálja a minimumra redukálni
az aggodalmát. Azon töprengtem, mennyire képes egy három és
fél éves gyerek alkalmazkodni egy új élethez.
Ha örökölt tőlem valamit is, akkor, gondoltam, elég jól fog
menni neki.
Miután Ben elfogyasztotta banános müzlijét, és Sophia
megpróbálta rendbe szedni, megkérdeztem, hol van az aktatáska.
– Miért kérded? – kérdezte furcsán gyanakodva.
– Nos, nem hiszem, hogy nagyon biztonságos lenne ötvenezer
dollárt csak úgy hurcolni fel-alá egy aktatáskában, nem gondolod?
Letétbe fogom helyezni legalább egy részét a bankban.
Megrázta a fejét, és megpaskolta Ben fenekét.
– Ben, menj a szobádba, és keresd meg a macidat!
A kisfiú bólintott, és beszaladt a szobájába. Sophiára néztem. A
haját húzkodta.
– Nézd, te is velem jöhetsz – mondtam. – Az az ésszerű, ha
letétbe helyezzük.
– Nem lenne szerencsés. Beindítjuk a riasztócsengőt, ha
tízezernél többet teszünk be a bankba.
Egy pillanatig az ajkamat harapdáltam, és néztem őt.
– Tudom. De nem fognak elkapni. Ez a pénz technikailag nem
piszkos pénz. Berakhatok kilencezret az én számlámra és kilencet a
tiedre. Az már tizennyolcezer, amiről tudjuk, hogy biztos helyen
van. Aztán megismételhetjük a következő napon meg azután is.
– Nem… – rázta meg a fejét.
– Sophia, mi a bajod?
Néztem, ahogy nagyot nyel.
– Nem teheted.
Égnek emeltem a kezemet.
– De mi a kibaszott különbség? Nézd, nincs most arra időnk,
hogy a pénz miatt civakodjunk. Akármennyire gyűlölöm, az a
pénz a miénk. És szükségünk van rá.
– Nincs meg az a pénz, amit Ellie meg te elloptatok?
Felkaptam a fejem.
– Hát ezt meg miért mondod?
Megrántotta a vállát, megpróbált lazának látszani, de nem
nagyon ment neki.
– Te meg Ellie elloptátok a fivéreim pénzét. Az a pénz már rajta
van a bankszámládon, vagy nem?
– Nem – mondtam lassan. – Az a pénz… – A mosott pénz, a
csekkek a kaszinókból, Ellie-nél voltak. Vagy még mindig nála
vannak, vagy itt, a kocsiban valahol. Az elmúlt nap traumáinak
hatására teljesen elfeledkeztem róla.
– Na, hol vannak? – lármázott Sophia. – Nem hallgathatod el
előlem, Camden.
Felemeltem a kezemet.
– Hé, nyugodj meg, oké? Túl sok minden történt. Csekkek
vannak, amelyeket a kaszinókban szereztünk. Azt hiszem, Ellie-nél
maradtak.
– Hazudsz! – vágta rá Sophia, és felém indult. – Itt vannak
valahol a kocsiban, nem igaz?! – kiabálta. – Nálad vannak!
– Még az is lehet, meg fogom nézni – mondtam, és próbáltam
lenyugtatni.
– Én is jövök veled – jelentette ki Sophia. – És ha a kocsiban
vannak, akkor még ma betesszük a pénzt a bankszámládra.
– Ó, most már egyszerre ilyen sürgős?
Hirtelen elmosolyodott.
– Az most már törvényes. Az ilyen tranzakciók nem keltenek
gyanút a bankban. Hiszen ezek kaszinóból származó
pénznyeremények, ugye? A készpénzt majd egy másik napon
helyezzük el. És nagyon óvatosnak kell lennünk.
Összevontam a szemöldököm – valahogy nagyon furának
éreztem ezt az egészet. Tényleg attól tart, hogy pénzt rejtegetek
előle? Nem fogta fel, hogy mindent azért tettem és kockáztattam,
hogy megvédjem őket, hogy ellássam őket, hogy megtegyek
minden tőlem telhetőt? Vagy talán Sophiának végképp elcseszett
elképzelései vannak arról, hogy miről szól a család.
– Rendben – mondtam. – Hozzad Bent! Átkutatjuk a kocsit, és
ha elég szerencsések vagyunk, megyek és beteszem a bankba, amit
találunk.
Sophia nyomban rábólintott, és felkapta a kézitáskáját a
konyhapultról.
– És az aktatáska? – kérdeztem, és elálltam az útját.
Zord képet vágott.
– Ott van az én szobámban. Azt nem visszük magunkkal.
– Én inkább vinném. Biztosabb helyen van a kezünkben, mint
itt.
Jól láthattam, hogy vitatkozni akar, de talán rájött, hogy nem
származna belőle semmi jó. Egyetértően sóhajtott, aztán kiment, és
kezében az aktatáskával jött vissza. Hagytam, hogy fogja azt is
meg a fiunkat is, ezt a kettőt, amihez nem volt szabad még csak
hozzá sem érnem.
Csak pár másodpercbe telt, míg hármat is megtaláltam a
csekkek közül. A csomagtartóban voltak egy fémdobozban, ott,
ahol Ellie a „pótélete” kellékeit tartotta. Sajnos az egyik csekk Ellie
nevére volt kiállítva, egy másik Connor Malloy nevére, és csak a
harmadik Camden McQueenére. Mindegyik körülbelül hétezer
dollárról szólt, amiből az következett, hogy a többi csekk Ellie-nél
maradt. Szerettem volna azt gondolni, hogy ez jó dolog, jó, ha van
pénze, akárhol is van. De nagyon-nagyon rossz érzés fogott el, és
valami azt súgta, hogy nem fogja tudni hasznukat venni.
Miután sikerült megnyugtatnom Sophiát, biztosítottam, hogy
el tudom helyezni a bankban a Connor Malloy nevére kiállított
csekken szereplő összeget. Miután így megalapozódott az új
életünk a Gustól kapott kis segítséggel, elindultunk a legközelebbi
bankfiók irányába, ami a Camden McQueen által is használt
bankhálózathoz tartozott. Csak annyi volt a dolgom, hogy
rámosolyogjak a pénztárosnőre a pénzintézetben, amikor
megjegyzést tett a „szerencsés vegasi nyereség” kijelentésemre – és
a nő kész is volt. A pénz a bankba került. A nagy játszmában ez az
összeg nem számított jelentősnek, de kezdetnek nem volt rossz. És
azt reméltem, hogy ez már elég lesz Sophiának, hogy
valamennyire higgyen bennem.
Mégis, miközben visszafelé mentünk a lakásba, egyre
hallgatagabb és idegesebb lett.
Leparkoltam a kocsit, és egyenesen ránéztem:
– Attól félsz, hogy visszatérnek a testvéreid?
Megrázta a fejét.
– Nem, csak úgy félek. – Aztán sírva fakadt. Ben fészkelődni
kezdett hátul a gyerekülésen.
– Hé – mondtam, és a vállára tettem a kezemet. – Rendben lesz
minden. Ez az egész szarság egy nagy szívás, és tudom, hogy én
vagyok az utolsó ember, akivel el szeretnél szökni, de lehet, hogy a
végén minden jóra fordul.
– Ugyan, hogyan is tudna jóra fordulni? – zokogta könnyek
között. – Hogy tudnánk te meg én valaha is együttműködni?
Visszafojtottam a lélegzetemet.
– Talán működhet, ha van szeretet. Ha nem is egymás iránt, de
legalább Ben iránt.
Ettől Sophia csak még hangosabban zokogott. Sosem volt erős
oldalam a vigasztalás. Szerencsére nem az volt a munkám, hogy
üdvözlőlapokat írjak.
Sóhajtottam, hátradőltem az ülésben, és próbáltam eltekinteni
attól, hogy egyre inkább a magaménak érzem ezt a kocsit, holott
nagyon nem volt az. Simogattam Sophia hátát, annak ellenére,
hogy összerándult, amikor hozzáértem.
– Tudom, hogy ki vagy borulva, de már majdnem
összepakoltunk. Mindjárt indulhatunk – szipogta, de nem nézett
rám. – Miért nem kezded el lehordani a cuccokat? Nem akarom
Bent már visszavinni még egyszer, csak azért, hogy aztán örökre
eltépjük ettől az életétől.
Igaza volt. Bólintottam, otthagytam őket az autóban, de a
kulcsokat azért magammal vittem – végül is, az aktatáska a
csomagtartóban volt. Felmentem a lépcsőn a lakáshoz, miközben a
nap már erősen égette a hátam, mint egy forró tenyér, és
kinyitottam az ajtót. Közben azon gondolkoztam, hogyan fog
Sophia alkalmazkodni, ha tud egyáltalán, ha az új életünk kezdete
után pár hónappal esetleg elválnak útjaink, és hogy elválasztaná-e
Bent még egyszer tőlem.
Aztán beléptem a lakásba.
Valami megváltozott. Valami nagyon nem illett oda.
A világ minden kincséért sem tudtam volna megmondani, mi
az – talán a szag, vagy az, hogy minden redőny le volt eresztve –
de hirtelen rájöttem, hogy nem vagyok egyedül.
Abban a pillanatban rájöttem, miért maradt Sophia az
autóban.
Abban a pillanatban tudtam, hogy számomra nincsen új élet.
Legalábbis, ha nem cselekszem ösztönösen.
Most azonnal.
Még mielőtt meghallottam volna a jellegzetes hangot, ahogy
valaki megragadja egy fegyver markolatát, majd apró lihegést,
levágódtam a földre. Egy pisztolyt sütöttek el valahol a kanapé
mögött. A sajátom a kocsi csomagtartójában volt eldugva. Gyorsan
kellett cselekednem.
Félrehúzódtam, aztán talpra ugrottam, és szembe találtam
magam Sophia egyik bátyjával. Ő volt az, akit „Nem Vincentnek”
hívtam. Magasabb voltam, mint „Nem Vincent”, és kibaszottul
dühösebb is. Még mielőtt újból tüzelhetett volna, erőből
belekönyököltem a szemébe, és hallottam, hogy törik a porc. Aztán
torkon vágtam, és belepasszíroztam az ádámcsutkáját a
légcsövébe, mire ő is és a pisztolya is a földre zuhant. Nem értem el
a stukkert. De nem volt időm gondolkodni, ösztönösen átvetettem
magam a kanapén, még mielőtt újabb lövés dörren.
– Camden! – Vincent hangja volt, azé a csúszómászó,
manipulatív másiké. – Ez most itt véget érhet ám.
Eszem ágában sem volt felelni neki. Nem volt számára
mondanivalóm, nem volt semmi, ami alku tárgya lehetett volna.
Hallottam, hogy egy lépéssel közelebb jön – talán Ben szobájából
jött elő. Kintről kiáltás hallatszott, a szomszédok
nyugtalankodhattak. Mindennek nagyon gyorsan kellett történnie,
mielőtt a zsaruk felbukkannak. Vincent nem sokat teketóriázott.
Úgy tervezte, most azonnal megöl, olyan látszatot keltve, mintha
betörtem volna a házba. „Családi vita.” Talán Sophia tanúskodna
mellettük, és a két fivért hősnek tüntetné fel.
– Ez a golyó simán átmegy azon a kanapén.
Baszki, igaza volt. Baszd meg, 1KEA! Füleltem a Nem Vincent
felől érkező hangokra, próbáltam kitalálni, jelent-e még fenyegetést
rám nézve. Nagyon gyorsan elhallgatott – megöltem vajon? Nem
hallottam, hogy hörög.
Vincent fesztelenül folytatta, láthatólag nem érdekelte, hogy a
bratyója megsebesült vagy talán kinyiffant.
– Kapsz tőlem pár másodpercet, hogy megmondd, hol van a
többi csekk. A csekkek a pénzemmel.
– Már megkaptátok a pénzeteket – mordultam fel, és
próbáltam egyenletesen lélegezni, megfelelő mennyiségű oxigént
juttatni az agyamba. Gondolkodj, Camden, gondolkodj!
– Amit Javier adott, az csak a jutalom volt – felelte Vincent,
most már közelebbről. Talán csak pár lépésnyire lehet tőlem.
Közvetlenül mögöttem volt, de nem fogja meghúzni a ravaszt,
amíg válaszolok neki. – Még mindig azt akarom, amit volt
merszed ellopni tőlem.
– Megérte az a pénz, hogy az egyetlen húgodat és az
unokaöcsédet kiszolgáltattad egy drogbárónak? – köptem felé.
Vincent felkuncogott.
 – Gyakorlatilag Sophia ötlete volt.
A szoba megdermedt. Nehéz volt lélegezni benne.
– Még nem unod, hogy az emberek állandóan átbasznak? –
heccelt tovább.
Úgy tűnik, még nem voltam elég unott.
A tekintetem leküzdötte az undort, amely befészkelte magát a
mellkasomba, és végigkúszott a padlón. Ben egyik játéka, egy
robotkutya, karnyújtásnyira hevert tőlem, és félig eltakarta a
kanapé huzata.
– Nem tudom, hol a többi csekk – feleltem, miközben lassan
kinyújtottam a karomat, és ujjaim a játék köré fonódtak.
– Hazudsz – mondta Vincent. Most már ott állt közvetlenül a
kanapé másik oldalán. Konkrétan éreztem a lélegzetét. Ha tesz
még egy lépést, meglát, kezemben a játékkal, a kanapé hátának
préselt vállakkal. Meglátja, hogy várok.
Kész.
– Egyébként sem tudnád őket beváltani – mondtam. – Mind
Ellie nevén van.
– Akkor majd nála fogom készpénzre váltani őket.
Ez hihető fenyegetés lett volna, ha nem tudom, hogy Ellie
Javiernél van.
– Attól tartok, ahhoz előbb meg kell mérkőznöd egy másik
pszichopatával – gúnyolódtam.
– Te aztán igazán naiv vagy, nemdebár, tetkós fiú? Hát nem is
sejted, hogy az se lenne probléma? Miből gondolod, hogy ez nem
mind ugyanannak a tervnek a része?
Terv? Tagadásképpen megráztam a fejem, nem hagytam, hogy
felingereljen. Pontosan tudta, milyen gombokat kell megnyomnia
rajtam.
– És mindez negyven lepedőért.
– A könnyű pénz tesz igazán gazdaggá – mondta. Kattant a
pisztolya.
Ideje volt megmozdulni.
Megnyomtam a gombot a robotkutya hátán, és áthajítottam a
kanapé fölött jobbra. A levegőben ugatni kezdett, hangosan és
fülsértően, és én abban reménykedtem, hogy ez elég, hogy
megzavarja a fickót. Talán a repülő robotkutyák nem voltak részei
a „tervnek”.
 És működött.
A kutya ezüst fémszilánkokká robbant szét, ahogy Vincent
eltrafálta.
A következő másodpercben minden energiámat belesűrítettem
egy guggolásba – a sokévnyi szörfözés a Long Beachen végre
megtérülni látszott. Egy hatalmas nyögéssel felpattantam, vállamat
belevájva a kanapé hátuljába. Az IKEA nem túl bonyolult
bútorokat csinál, de legalább annyival könnyebb őket felemelni.
Éreztem, hogy a kanapé beleütközik Vincent testébe, és a
pisztolya ismét elsül, ezúttal a levegőben, lyukat ütve a
mennyezeten. Csak nyomtam előre a cuccost ezerrel, ami leverte a
lábáról, és már nem állt az utamba. Felüvöltött, újra lőtt, és a golyó
ezúttal a vállam mellett süvített el, és kitörte az ablakot. Éppen
időben robbantam ki az ajtón.
Hármasával vettem a lépcsőket lefelé, a hátam olyan volt, mint
egy élő céltábla, nem tudhattam, mikor talál el Vincent. A kinti
napfény olyan éles volt – és olyan ragyogóan elviselhetetlenül oda
nem illő mindazok után, amin épp keresztülmentem.
Ahogy az autóhoz rohantam, észrevettem, hogy üres. Nem
volt időm azon töprengeni, merre lehet Sophia és Ben. Most az
egyszer nem miattuk aggódtam.
Beugrottam a sofőrülésbe, és kezemmel a sebváltón
felpillantottam a lakásra a szélvédőn keresztül. Sophia és Ben pár
ajtóval arrébb állt egy szomszéddal, és engem néztek, végig láttak
mindent. Sophia sírt, játszotta a szerepét. A testem minden
porcikájában megundorodtam tőle.
Legjobb meggyőződésem ellenére kidugtam a fejem az
ablakon, és odakiáltottam neki:
– Visszajövök érte! – Nevezzenek őrültnek, nevezzenek,
aminek akarnak, de a poklok minden kincséért sem fogom hagyni,
hogy a fiam ezzel a sátáni nővel éljen. Vissza fogok jönni azért, ami
az enyém.
Sophia magához szorította Bent, és Oscar-díjra érdemes,
halálosan elszánt pillantást vetett rám.
– Csak a holttestemen át! – ordította. A szomszédasszony, egy
dundi latin nő, szörnyülködve figyelte szóváltásunkat – semmi
kétség, a szegény exfeleség pártján állt. Az a szegény, szegény
kétszínű kurva.
 Na majd meglátjuk, mondtam magamnak, habár
tanakodtam, elég hangosan-e ahhoz, hogy hallani lehessen, hogy
visszajön-e kísérteni engem. Azon is töprengtem, komolyan
gondolom-e.
Hátramenetbe tettem az autót, és kihátráltam a parkolóból,
miközben Vincent kitántorgott a lakásból, és a pisztolyával
hadonászott.
Már eltűntem, mielőtt még képes lett volna egyenesen tartani a
fegyvert. Végigrobogtam Los Angeles napos, csendes külvárosi
utcáin, s eltöprengtem, hogy tényleg, miért vagyok én ekkora
barom, és vajon láthatom-e még valaha az életben a fiamat.
Hogy visszakapom-e valaha az életemet és az életem felett az
irányítást.
De muszáj volt.
Akartam.
Most megyek, és megkeresem Gust.
Aztán megyek, és megkeresem Ellie-t.
És semmi, de semmi nem állhat az utamba.
 Ötödik fejezet

ELLIE

Szabadulóművész-képességeim berozsdásodtak. Ez nem is volt

annyira meglepő, mivel láthatólag szélhámosnak is egyre szarabb
lettem. Akár azért, mert túl magabiztossá és beképzeltté váltam –
ezt jól jelzi, ahogy azt az átkozott, istenverte kocsit vezettem –,
vagy talán mert eleve azért csináltam, ahogy Javier is sugalmazta:
azt akartam, hogy elkapjanak, de nyilvánvalóan kezdtem
elveszíteni a hozzáértésemet. Végül arra jutottam, hogy alighanem
inkább a túlzott magabiztosság lesz az oka, mert azt kívánni, hogy
az alávaló mexikói megtaláljon – nos, az egy teljesen más bili,
amibe nem akartam beleturkálni.
Mellesleg, ennél nagyobb gondjaim is voltak. Mint például az,
hogy elkaptak közvetlenül azután, hogy megpróbáltam meglógni.
Nem igazán lehet azért hibáztatni egy lányt, hogy legalább
megpróbálta.
Miután Javier egyedül hagyott abban az istenverte házban,
hogy a nem tudom, milyen dolga után járjon (én arra tippeltem,
hogy kiskutyákat ment fojtogatni), azzal töltöttem a nap további
részét, hogy kieszeljek egy menekülési tervet. Talán hasznosabban
töltöttem volna az időt, ha azon agyalok, milyen ajánlattal lepett
meg engem Javier, de annyira biztos voltam benne, hogy meg
tudok szökni, hogy feleslegesnek tűnt akár csak futólag is
elmélázni a „mi lesz, ha” témán.
Még egy ok, ami miatt elvesztettem az érzékemet a dolgokhoz:
egy igazán jó szélhámosművész mindig fontolóra veszi az összes
lehetséges forgatókönyvet, a mi lesz, ha kérdéseket, a sokféle utat és
módot, ahogy egy játszma végződhet. De én ebből a házi
feladatból semmit se végeztem el. Ehelyett gondosan szemügyre
vettem a nagydarab fickót a bejárati ajtó előtt kint, meg a kisebbet
fekete öltönyben, aki a konyha franciaablaka előtt állt őrt, elzárva
az utat az erkély felé, mint valami unott kidobóember egy klubban.
Úgy döntöttem, a kisebbet fogom kiiktatni, talán fejbe verem
valamivel (kisebb is volt nálam, meg a konyha is tele volt nehéz,
tompa tárgyakkal, ha már az éles késekhez nem lehetett könnyen
hozzáférni), aztán elfutok. Ha már kint vagyok a tengerparton,
bemenekülhetek egy szomszédhoz, feltéve, hogy Javier nem fizetett
le mindenkit a homokos parti sávban. Bár volt rá némi esély. Javier
nem szakított volna Travisszel úgy, hogy a saját érdekében nem
iszonyatosan körültekintő.
Ezen a gondolaton egy kicsivel tovább kellett volna rágódnom.
Délután öt óra körül, amikor a nap már alacsonyan járt
nyugaton, és a part körvonalai elmosódtak a fényben, kopogtam a
konyhaajtón. Láttam az ajtó üvegén át, hogy a kis fickó oda se
bagózik, úgyhogy megint kopogtam, és türelmetlenül meredtem
rá, amíg meg nem fordult, hogy rám nézzen.
Intettem neki, hogy nyissa ki az ajtót, és közben egy nehéz
mozsártörőt szorongattam a hátam mögé dugott kezemben, mint
valami gumibotot. Végül a pasas kinyitotta az ajtót, és várakozóan
nézett rám.
– Helló! – mondtam, szélesen mosolyogva. – Nem tudom, van-e
tudomása róla, de engem valójában elraboltak.
A fickó rezzenetlen maradt, kivéve a fél szemöldökét, amely
felhúzódott.
– És hát, nos, igazából tudni szeretném, vajon a szíve szerint
nem szeretne-e szabadon engedni – folytattam. Elismerem, merész
húzás volt a pasas tisztességtudására és erkölcsi érzékére
alapozni… Mintha bizony módjában állna ezt választani, és
szembeszállni a főnöke parancsaival.
Ahogy vártam, a tag alig észrevehetően megrázta a fejét. De
legalább most már rám figyelt. Ez volt a megfelelő pillanat, amikor
szabad kezemmel megvakartam a fülemet, és eleresztettem az
ujjaim közé rejtett negyeddolcsis pénzdarabot. Úgy nézett ki, mint
egy félresikerült bűvésztrükk, de az volt a lényege, hogy a fickó
nem várhatta, hogy egy fényes érme potyog ki a fülem mögül, és
landol csengve a padlón. A tekintetével ösztönösen követte, és már
nem volt ideje újra rám emelni, mert felemeltem a mozsártörőt, és
lesújtottam vele a halántékára. A legérzékenyebb pontra.
 Felordított, sokkal hangosabban, mint vártam, és a fejéhez
kapott. Láttam felvillanni valami vöröset, de nem volt időm ezen
merengeni. Félretaszítottam, ő a földre zuhant, majd odapattantam
az erkély korlátjához, és gondolkodás nélkül átvetettem magam
rajta. Egy emeletnyit zuhantam, és nagy puffanással landoltam a
puha homokban. A fájdalom élesen belenyilallt a gyengébbik, bal
bokámba, de nem törődtem vele, hanem azonnal futni kezdtem.
Eleinte úgy éreztem, mintha futóhomokban akarnék rohanni,
mint azokban a rémálmokban, amikor az ember teljes erejével
futni szeretne, de nem tud. Csakhogy ez nem álom volt. A birtok
határáig jutottam, ahol egy sor len választotta el Javier birtokát a
szomszédétól – én ültettem oda évekkel ezelőtt, mert szuperül
festett és trópusi hatást keltett. De ekkor valaki elkapott hátulról. Az
arcom belenyomódott a homokba, mert a támadóm átkarolta a
lábamat, és lerántott a földre. Rugdalóztam, próbáltam eltrafálni,
de már késő volt. A fickó megnyergelte a csípőmet, úgyhogy nem
tudtam se megperdülni, se harcolni. Dobáltam magam, próbáltam
lelökni magamról, de túl erős volt hozzám képest.
Hevesen oldalra kaptam a fejemet, az arcomat súrolták a durva
homokszemcsék, és felpillantottam. A pasas arca árnyékba merült,
mivel éppen mögötte ment le a nap, de tudtam, hogy Javier az… és
mosolygott. Láthattam villogni a fehér fogsorát.
– Szállj le rólam! – kiabáltam, homokkal teli szájjal.
– Nem hinném – mondta önelégülten.
– Mi a francot csináltál itt, arra vártál, hogy megszökjek?
– Igen – mondta, és biccentett. – Látni akartam, tanultál-e
valamit.
Megint megpróbáltam megmozdulni, hirtelen lelökni a
meglepetés erejével, de a lábai acélbilincsként fonódtak rám.
– Megtanultam, hogy az emberrablás első huszonnégy óráját
követően jelentősen csökkennek az esélyek a menekülésre –
horkantam fel.
– Hallottam, amit Felipének mondtál. Szerinted ez
emberrablás?
Fél szemmel, hunyorogva néztem fel rá.
– Olyan kibaszottul kiábrándító vagy!
– Ó, szerintem te vagy kiábrándító, angyalkám. Soha nem
fenyegettelek, nem erőszakkal hoztalak ide. Nem volt muszáj
beszállnod a kocsimba. Te választottál engem, Ellie. Te határoztál
úgy, hogy elhagyod a pasidat és bájos családját. Ez a te döntésed
volt.
– Akkor engedj el! – köptem. – Nincs rám semmi szükséged.
– Naná, hogy van. Nehogy már azt mondd, hogy az egész
napot azzal töltötted, hogy buta kis szökési terveket szőttél
ahelyett, hogy a nekem adandó válaszon gondolkodtál volna.
Megpróbáltam kiiktatni Javiert és gondolatolvasó szokásait.
– Engedj el, Javier! Ha nem erőszakkal tartasz itt, akkor
baszódj meg és hagyjál elmenni. – A hangom kicsit megremegett.
Elhallgatott, és egy darabig nem hallottam semmit, csak a
hullámok zúgását és elfojtott spanyol beszédet a háttérben. Úgy
tűnt, hogy a csatlósai lehetnek, valahonnan a közelből figyelik a
jelenetet, szemmel tartják a főnöküket, vajon mi lesz a következő
húzása.
Javier következő húzása engem meglepett, ha őket nem is.
Megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Rendben.
Aztán lábra állt, és odébb lépett, leporolta a homokot a
nadrágja száráról, és megigazgatta a zakóját. Ugyanazt a
lyuggatott csukát viselte, mint korábban. Karjával az utca felé
intett, mintha mutatná az utat.
– Szabad vagy, Ellie Watt, elmehetsz. Nem tarthatlak itt, ha
nem akarsz itt lenni. Valaki másnak gondoltalak. De tévedtem.
Velem is megesik.
Nem igazán értettem, mi a rosseb az, amit most csinál, de nem
állt szándékomban eljátszani az esélyt. Felpattantam, amilyen
gyorsan csak tudtam, és a szemébe néztem, némileg bizonytalanul.
Rám mutatott, a mutatóujja fel-le ingázott a testemen.
– Szépen bepaníroztad magad homokkal.
Lepillantottam. Úgy néztem ki, mintha egy zsák porcukor
robbant volna fel mellettem, beszórva a farmeromat és trikómat. De
nem érdekelt.
– Szóval csak úgy elmehetek – mondtam félve. Valahogy
nagyon gyanús volt az egész.
Komolyan bólintott.
– Azért hoztalak ide, mert úgy gondoltam, szívességet teszek
neked.
 – Pontosabban úgy gondoltad, hogy majd én teszek neked
szívességet – javítottam ki.
A szeme kikerekedett.
– Ez olyasmi, amit mindketten akarunk. Te is tudod, hogy
akarod, kívánod, szomjazol rá.
Nem, nem kezdek el most vitatkozni. Nem kezdek el
morfondírozni azon, mit jelent számomra a bosszú. A Camdennel
töltött idő megtanított arra, hogy ne a bosszú legyen a létezésem
alfája és omegája, hogy élhetek törvénytisztelő életet, ahogy valaha
terveztem, és nem fogom az egészet sutba vágni azzal, hogy
megölök egy embert, akármilyen gonosz is az illető.
Arról az emberről van szó, aki tönkretette az egész életedet, az
egész családodat, megrongálta a lelkedet, súgta egy hang bennem
valahonnan mélyről. Ismerős volt ez a hang régről, és már ez is
megmutatta, mennyit változtam az utóbbi időben. Mert ami
valaha ismerős volt, azt most idegennek és már eltemetettnek
éreztem.
– Mire gondolsz? – kérdezte Javier hamis udvariassággal.
Láthattam, hogy a szeme aranyszínben lángol és zölden csillog a
mohó macskakíváncsiságtól.
– Azt gondolom, hogy menj a pokolba – feleltem. – Most akkor
elmegyek, és úgy teszek, mintha sose láttalak volna. Te is úgy
tehetsz, mintha sose láttál volna. Mehetsz, és megölheted Travist, ha
az boldoggá tesz. Nem ítéllek el érte, bár nem mondhatom el
ugyanezt a többi dolgoddal kapcsolatban.
– Korrektül hangzik – mondta Javier, és összekulcsolta a kezét,
mintha egy szentbeszédet akarna tartani ott, a tengerparton. –
Adios, drága angyalom! Sajnálom, hogy nem jutottunk dűlőre.
Pár pillanatig néztem, a szemem sarkában ott tanyáztak a
csatlósai, messze túl a kartávolságon, és figyeltek, talán ugyanolyan
zavarodottan, mint én. Valami készült, egészen nyilvánvalóan, nem
vagyok idióta, ennyire nem. De úgy gondoltam, el kell futnom,
amíg még megtehetem.
Sarkon fordultam, és már ki akartam rohanni az útra, mikor
Javier megköszörülte a torkát. Helyben vagyunk. A csapda.
– Természetesen – szólalt meg Javier – lesznek következményei
annak, hogy nem vagy lojális.
Az állkapcsom kissé megfeszült. Egy másodpercre
megdermedtem, aztán lassan szembefordultam vele.
– Lojális?
Helyeslően grimaszolt.
– Igen. Én azt hittem, lojális leszel, de te sem vagy más, mint a
többiek. Emlékszel Miguelre? Mikor rájöttem, mennyire nem volt
hűséges? Egy áruló volt.
Nem tudtam uralkodni az arcomon keresztülcikázó
kifejezéseken. Hitetlenség és türelmetlen ingerültség bénította meg
a nyelvemet.
– Én nem… azt se tudom, miről beszélsz. Azt mondod, én
hűtlen vagyok hozzád? Javier… – nevetésben törtem ki, és
előrehajoltam, két kézzel megtámaszkodva a térdemen. – Javier, te
tényleg nem tudod, mit beszélsz, igaz? Az embernek előbb
hűségesnek kell lennie ahhoz, hogy aztán hűtlen lehessen.
Az arckifejezése merev maradt.
– Régen hűséges voltál.
– Hűséges voltam, aztán rajtakaptalak az ágyban, miközben
kufircoltál egy tyúkkal. Ebben hol van a hűség? – a végén már
kiabáltam, reméltem, hogy az emberei hallják. Nem mintha
számítana nekik, de nekem számított, hogy rádöbbenjenek,
mennyire álságos a főnökük.
Javier grimaszolt, és egy lépéssel közelebb lépett.
– Sajnálom, angyalka. Nem tudtam, hogy ekkora hatással volt
rád, és még ennyi év múltán is bánt.
Összeszűkült a szemem, minden dühöm a tekintetemben
villámlott, és az ujjammal a levegőbe böktem.
– Tudom, miben sántikálsz. Beteg vagy, tudsz róla? –Nemcsak
hogy megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogy én egy
belehabarodott exbarátnő vagyok, de még meg is fenyegetett.
Elvágni a torkomat azért, mert nem akarok részt venni az
elcseszett terveiben? Komolyan ezt akarta mondani?
A halántékom lüktetett, és kezdtem elveszíteni az
önuralmamat. Pánikba estem? Vagy csak fejlövést kaptam?
Rohanj!, sikoltotta egy hang belülről.
És így is tettem. Arra nem volt időm, hogy belemásszak a
csapdájába, akármit tervelt is ki. Úgy tűnt, azt képzeli, hogy még
mindig a régi érzéseim rabja vagyok, és bármit megteszek neki, de
tévedett, Javier árulásából tanultam. Azt tanultam, hogy többé soha
ne legyek elővigyázatlan. Hogy többé ne bízzak a hozzá hasonló
férfiakban.
Végigfutottam a homokon, a lentövek mentén, az ösvényig,
amely Javier és a szomszéd háza között húzódott. Az út szinte már
a lábam alá simult. Nem volt kocsim, de jól emlékeztem a helyre,
tudtam, hogy ha elég gyorsan és elég kitartóan futok, a grillcsirkés
stand melletti telefonfülkéből felhívhatom Gust, és kérek tőle egy
nagy szívességet.
De mielőtt elértem volna a járdát, belefutottam valami másba.
Felsikítottam, és hátratántorodtam. Raulnak rohantam neki,
aki égnek emelt kézzel mintha azt akarná mondani, hogy nem
akar ő bántani, de a szeme másról árulkodott. Kiéhezetten
méregetett, mint egy keselyű, amitől megfagyott bennem a vér.
– Raul, hát megjöttél! – kiáltotta Javier, valahol mögöttem.
Bassza meg, de gyors, gondoltam, és a tekintetem elsiklott Raul
mellett, a szabadság felé. Elfuthatok. Raul nem fog megállítani, ha
Javiernek nincs szándékában.
– Gondoskodnom kellett róla, hogy Camden rendben
elinduljon – felelte Raul, és beszéd közben megnyúlt az arca.
Camden nevének hallatán elnehezedtek a tagjaim.
Az állam megfeszült.
– Hogy van Camden? – kérdeztem, vállalva a kockázatot, hogy
ez egy csali.
Raul a fejem felett Javierre nézett, és váltottak egy pillantást,
amit nem tudtam értelmezni.
– Ó, kiválóan.
Már éppen kérni akartam, hogy fejtse ezt ki, amikor Javier
megszólalt.
– Egyelőre kiválóan – nyomta meg a szót, és hangját áthatotta
a rosszindulat.
Megfordultam, és ránéztem. Az általam már jól ismert
önelégült szarházi kifejezés ismét ott ült az arcán.
– Hogy érted, hogy egyelőre?
Raul Javierhez sétált, és megállt mellette. Most másnak tűnt,
láttam benne valamit, amit hat éve még nem. Raul lett Javier, Javier
pedig Travis.
Javier diplomatikusan mosolygott. – Nos, jól tudod, Ellie, hogy
mi még nem egyenlítettük ki a számlánkat. Ezért is adtam neked
egy esélyt, hogy helyrehozd a dolgot.
Hátrarándítottam a fejemet.
– A számlánkat?
– Pénzt loptál tőlem. Én azt a pénzt soha többet nem láttam
viszont. Ami azt illeti, az sem volt ingyen, hogy ide hozzalak.
Egészében véve belekerültél nekem vagy száz lepedőbe.
A bőrömet tüzes lángok kezdték perzselni.
– Nincs százezer dollárom. Pontosan tudod.
– Van valamennyi pénzed, láttalak Las Vegasban, amikor úgy
tettél, mintha játszanál. Nekem nem kell a pénzed. Inkább az
elveimről van szó, mindent egybevetve. Lehet, hogy úgy érzed,
nem kell hozzám többé hűségesnek lenned, de legalább annyit
tudnod kell, hogy az adósom vagy. Hát nincs benned semmi
jóérzés, vagy már ennyire tisztességtelen lettél?
– Micsoda kibaszott nyomorult alak vagy! – fakadtam ki, és
csodálkoztam, hogy egyáltalán képes vagyok szavakat formálni a
számmal, miközben a vérem csak úgy száguldozik az ereimben.
Hogyan merészel arra célozgatni, hogy én vagyok tisztességtelen,
amikor ő egy hidegvérű gyilkos, baszógép, drogbáró, egy brutális
állat?!
Javier félrebillentette a fejét, és tettetett csalódással nézett rám,
mintha csak egy engedetlen gyerek lennék. Bár lehet, hogy tényleg
csalódott volt, és akkor még jobban el van cseszve az egész.
– Juj, de mérges kis angyal! Persze a szárnyacskáid már
bepiszkolódtak. Szinte feketék.
– Akárcsak a te szíved.
– Az a szív, amelyre egyszer pályáztál. Vajon mit árul el ez
rólad?
– Azt, hogy térjünk a tárgyra. Nyilvánvaló, hogy nem akarsz
elengedni. Van ebben az egészben valami csapda, amit nekem
állítottál, és benne van Camden meg az adósságom. Mondd már el
végre, hogy mi a pokolról van szó, hadd tudjam, mennyire van az
életem elkúrva!
Javier felvonta a szemöldökét.
– Nos, azt nem tudom, hogy mennyire van elkúrva, csak azt,
hogy valamikor nagyon szeretted, ha kúrogatnak.
Megremegett a felső ajkam.
 – Te beteg disznó.
– Hát ez igaz – mondta kíméletlenül. Összecsapta a kezét, a
karórája fémesen csörömpölt. – Oké, Ellie! Tudod, hogy mit akarok,
már többször is elmondtam neked. Szükségem van a segítségedre
ahhoz, hogy Travis közelébe férkőzzek. És nem muszáj segítened
nekem, most már ezt is tudod. De meg kéne értened, hogy amit
most akarok, azt annyira akarom, hogy még azt a kis adósságot is
behajtom, amit kettőnknek rendeznünk kell. Segíthetnél nekem
jóindulatból is, de arra képtelen vagy, mert egy hozzád hasonló
nőben nincs semmi jóindulat, semmi becsület. – Úgy ejtette ki a
„becsület” szót, mintha idegen szó lenne számára.
– Akkor mára befejezted, hogy seggfej legyél, vagy előhúzod
még a pszichopata kártyát is?
Javier vonásai megkeményedtek, és én azonnal megbántam,
hogy kinyitottam a szám. Semmi sem volt olyan ijesztő, mint
Javier, amikor elkomolyodott.
– Mivel nem akarsz nekem segíteni a saját jószántadból –
mondta fojtott hangon –, adok neked egy választási lehetőséget.
Amilyet már kaptál, csak most jobban fogom részletezni. Segítesz
nekem Travisszel kapcsolatban, és én törlöm az adósságodat.
– Nem tartozom neked semmivel.
– Jól van. Azt említettem, hogy most már Camden McQueen is
része az adósságodnak?
Úgy éreztem, a szívem hirtelen megáll, darabokra tör a
mellkasomban, és a szilánkjai keringeni kezdenek az ereimben.
– Micsoda?
Javier mosolygott, fagyosan, mint sírkő egy téli temetőben.
– Pénzt adtam Camdennek érted cserébe. Ezzel még többet
vesztettem. Miattad. És ennélfogva én úgy látom a helyzetet, hogy
most már Camden jóléte is hozzáadódik a te adósságodhoz. Nem
az exnejéé vagy a kölykéé. Velük nem vesződöm. De Camdent az
ujjam egyetlen csettintésével megsemmisíthetem. Mármint, ha nem
segítesz nekem. Tehát akkor, mit választasz? A büszkeségedet és a
szabadságodat? Vagy az esélyt, hogy megments egy pasast, akiről
azt hiszed, hogy szereted, vagy akit legalábbis megsajnáltál, plusz
a lehetőséget, hogy kinyírd azt a szemétládát, aki azokat a
sebhelyeket ejtette a lábadon meg a szíveden?
Te vagy az, aki sebeket ejtett a szívemen, gondoltam. Úgy
éreztem magam, mintha egy nagy vattagombócot próbálnék
lenyelni. Alig voltam képes ránézni.
– Megígérted nekem, hogy nem bántod Camdent, hogy
elengeded. És hogy nem szeged meg az ígéreteidet.
Javier elégedett pillantást váltott Raullal, mielőtt rám
mosolygott.
– Ez igaz. Azt hiszem, ezért lettem akkora fenyegetés Travis
számára. Nekem megvannak a magam szabályai, és azok nem
változnak. A tisztesség olyasmi, ami túl sok férfiból hiányzik
manapság. – Észrevette, hogy az arcom elvörösödik dühömben, és
gyorsan folytatta. – Odaadtam Camdennek azt a pénzt.
Visszaadtam neki a csodálatos családját. Ennyit ígértem, és ezt meg
is tettem. De ez most, Ellie, egy teljesen új játszma, egy egészen új
pakli ígérettel. És amit most tudni szeretnék, hogy benne vagy-e a
játékban.
Nem voltam benne semmiféle játékban, de ha megvédhetem
Camdent, akkor meg fogok tenni mindent, amit csak tudok.
 Hatodik fejezet

CAMDEN

Az isten áldja meg a közönyös tizenéveseket! Ha nem lett volna

olyan érdektelen az a vakító szőkére festett hajú csaj, aki éppen a
körmét pingálta a zöld egy émelyítő árnyalatára, miközben a
benzint meg egy halom energiaitalt fizettem ki nála, akkor sose
jutok el Gushoz. Akkor talán letartóztatnak és börtönbe dugnak, a
franc se tudja, miért és mennyi időre.
A savanyú és halálosan unott ábrázatú lány alig vetett rám egy
pillantást, és nyilván nem olvasott bele a Los Angeles Times aznapi
példányába. Ha megteszi, észrevette volna, hogy ki szerepel a
címlapon. Nem volt nagy kép – azt az ország gazdasági életéről
szóló riportnak tartogatták így karácsony körül –, de kétségkívül
ott voltam, a sarokban, közvetlenül a főcím alatt: „Egy testvérpárt
meglőttek, amikor megpróbálták megakadályozni a családi
erőszakot.”
Miután elhagytam a csapda színhelyét – amit Sophia állított fel
számomra –, addig száguldottam az l-5-ösön, amíg el nem értem
Valencia városát. Végül bejelentkeztem egy motelbe Connor Malloy
néven, és elkezdtem tervezni a következő lépéseimet.
Gus mindenhez kellett.
Előszedtem a telefonszámot, amit Ellie adott nekem, felhívtam,
és hagytam, hogy kicsengjen egy darabig, mielőtt letettem. Mi van,
ha Gus semmit sem hajlandó megtenni nekem Ellie nélkül? Mi van,
ha nem annyira megbízható, mint ahogy Ellie hiszi? Alig tudtam
valamit a fickóról, kivéve, hogy volt LA rendőrtiszt, ugyanattól a
szervezettől, amely most talán Sophia lakásában kutat nyomok
után. Örültem, hogy semmit sem vittem fel a lakásába, kivéve egy
dobozkát a kontaktlencsékkel. Minden más a kocsiban maradt,
beleérve az aktatáskát.
 Gus megérte a kockázatot. Bíznom kellett Ellie-ben, még így, a
távolból is. Gus volt az egyetlen, akin keresztül megtalálhattam
Ellie-t.
Megint hívtam a számot, ezúttal felvette, elég morózusan.
Furcsa dialektusban beszélt, amit nem tudtam hova tenni. Talán
Texasból vagy a déli államokból származott. Nem volt egyértelmű,
de az utóbbi időben elkezdtem nagyobb figyelmet fordítani ezekre
a dolgokra.
– Halló! – szólt bele mogorván.
– Gus? Ellie ismerőse?
Kis szünet. Aztán megint megszólalt:
– Connor Malloyjal beszélek?
Nem tehetek róla, elmosolyodtam.
– Még nem egészen. De jó úton vagyok afelé.
– A hangjából meg abból, hogy Ellie nincs ott, arra
következtettem, hogy valaminek történni kellett.
Az arcomról lehervadt a mosoly. Szorosabban markoltam a
telefonkagylót, és felültem a motelszobám ágyában.
– Ellie… elment.
– Saját akaratából?
– Ez… ez az, amit nem tudok. – Összefoglaltam, amilyen
röviden csak tudtam, hogy mi történt. Kihagytam a „Sophia és
fivérei” sztorit. Az még várhat, vagy legalábbis azt hittem. Nem
mellesleg, még mindig túlságosan dühös és sebzett voltam emiatt,
és ha beszélek róla vagy rágódom rajta, az olyan, mintha
felszaggatnám a sebet.
Gus hangja aggodalmasnak tűnt, de azért aránylag higgadt
maradt az egész ügyet illetően. Tetszett, hogy nem vesztette el a
nyugalmát, ugyanakkor azt reméltem, Ellie éppen olyan fontos
neki is, mint ahogy gondoltam.
– Maga most hol van? – érdeklődött.
– Ventura – hazudtam. Azt a legközelebbi várost választottam,
amelynek még ugyanaz volt a körzetszáma.
Morgolódott, aztán megadta a címét: 141., Rosewood Drive,
Pismo Beach. Túl szépen hangzott.
– Találkozzunk holnap délben – mondta, és letette.
Csakis a jó szerencsének köszönhettem, hogy odaértem délre.
Miután megláttam a fényképemet az újságban, ugyanabban, amit
elcsórtam a boltban anélkül, hogy a csaj észrevette volna, lehajtott
fejjel közlekedtem, kínosan betartva minden közlekedési szabályt.
Az óceán csillogott, mint a kék fémhab, a sziklák oldalát nedvesre
áztatta a decemberi eső. Olyan gyönyörű volt, összehasonlítva a
sivatagi életemmel, hogy a szívem sajogni kezdett Gualala után, a
part után, ahol ott lehetnénk Ellie-vel, abban a szabadságban, amit
csakis a hullámok közelsége adhat meg.
Útközben megálltam egy üres pihenőnél, és alaposabban
megnéztem az újságot. Volt benne pár tévedés, ami az én
malmomra hajtotta a vizet.
A riport szerint Sophia azt mondta a zsaruknak, hogy azért
mentünk vissza Palm Valley-be, hogy új életet kezdjünk együtt, de
aztán ellene fordultam, és megvertem. El akartam venni a pénzét,
„az összegyűjtött gyerektartást”, mire ő felhívta a fivéreit, hogy
segítsenek. Az egyik bátyja most a kórházban volt súlyos
állapotban, törött gégével (és biztos voltam benne, hogy törött az
orra is, mivel eléggé kikészítettem), de a másik megúszta
sértetlenül. Sophia elmondta azt is, hogy egy zöld Ford Mustangot
vezetek, de nem tudta a rendszámot. Valójában azonban egy
olajzöld Pontiac túrakocsit vezettem, amin versenycsíkok voltak.
Egyáltalán nem hasonlított Mustangra, legalábbis a legtöbb ember
szemében. Több mint hálás voltam azért, hogy Sophia ennyire nem
érdeklődik a kocsik iránt.
A következő dolog, ami megmenthetett, az volt, hogy a Sophia
által szolgáltatott fénykép évekkel ezelőtt készült egy baráti
pikniken, és már alig hasonlított rám. A hajam sötétbarna volt rajta,
szörföshöz illőn bozontos, és nem viseltem szemüveget. Úgyhogy
gyorsan ki is szedtem a kontaktlencsémet, kihajítottam a kocsi
ablakán, és feltettem a szemüvegemet. Ez nem olyan volt, mint
amikor a Superman visszavedlik Clark Kent bőrébe. A tény, hogy a
cikk szerint fekete a hajam és csupa tetkó a bőröm, elég lenne
hozzá, hogy lebukjak. De a legtöbb ember azt a képet fogja
keresni: a fiatalabbat, a mosolygósat, a gödröcskés képűt, úgyhogy
talán nem ismernek fel. Arra számítanak majd, nem egy rövid hajú
úri gyerekre, hacsak egészen közel nem jönnek hozzám, de
addigra én már remélhetőleg ott se leszek, úgyhogy csak rázzák
majd a fejüket, és azt mondják, na nem, ez nem lehetet ugyanaz a
pasas.
 Persze, a szerencse e két aprócska ajándékától eltekintve jól el
volt cseszve az egész ügy. Az eredeti nevem, Camden McQueen, ott
szerepelt az újságban. De talán még a híradóban is, belepumpálva
minden állampolgár agyába az egész országban.
Camden McQueen. A feleségverő. A tolvaj. A mocskok mocska.
Emlékezetemben felrémlett Audrey látogatása az előző napon.
Hamar rá fog jönni, hogy mennyi a kettő meg kettő. Nem lennék
meglepve, ha máris hívná a szerkesztőségeket, hogy elmesélje
szerencsés megmenekülését Camden McQueen kezeiből, a gonosz,
rossz embertől, aki tetkókat varr a lányok seggére, és feleséget meg
gyereket rabol.
Ekkor, mint valami végszóra, megcsörrent a telefonom. De
nem Audrey volt az, hanem az apám.
És nyilván tudta.
Tudta, hogy körözött bűnöző lettem. Ez lehetett az egyetlen
oka, hogy felhívott.
Azt vártam, hogy majd szégyellem magam vagy lelkiismeret-
furdalásom lesz, vagy valami ilyesmi. De valami beteges és
nyakatekert okból kifolyólag csak gyerekes dacot éreztem. Mintha
tényleg elkövettem volna mindezeket, éspedig azért, hogy ezzel
bebizonyítsak valamit. Titokban így éreztem az egész hosszú
pénzmosási ügylet alatt: mintha valamiképp a seggfej apámnak
szeretnék borsot törni az orra alá. De most már nem egyszerűen
csak borsot törtem, hanem egyenesen szöget vertem a körme alá,
én voltam számára a legnagyobb kibaszás.
Milyen kár, hogy egy szó se igaz az egészből!
Milyen kár, hogy tudtam, az apám nem teszi ezt zsebre csak
úgy szó nélkül! Most pedig, ebben a helyzetben, még csak
gondolni se akartam arra, hogy megküzdjek vele.
Ezért aztán nem is vettem fel a telefont. Csak hallgattam,
ahogy a telefon cseng, megállíthatatlanul, újra meg újra. Aztán
lenémítottam, és mentem tovább a part mentén, míg fel nem tűnt
Pismo Beach.
Gus háza kicsit távolabb esett a víztől, egy kanyargós utcában
állt, amelyben alig akadt hely egy kocsinak. Buja, furcsán idilli hely
volt, épp olyan szemrevaló, amilyennek képzeltem, és nem illett
ahhoz az emberhez, akivel találkozni készültem.
A ház kicsi volt, inkább nyaraló méretű, de szépen gondozott.
Az élőkért némileg elburjánzott, de így is takarosan megzabolázott
káoszra emlékeztetett. Mintha a tulajdonos képes lenne rávenni a
növényeket, hogy moderálják magukat, noha talán csak évente
egyszer gyomlálhatott. Az én sziklakertemet könnyű volt
fenntartani, de nem is volt ennyire gyönyörű. Azt hiszem, túl
sokáig éltem a sivatagban.
Kopogtam az ajtón, és csoszogást hallottam odabentről.
Tudtam, hogy kinéz a kukucskálón, ami máris eggyel jobb volt,
mint amit én tippeltem, hogy tenni fog. Miután begyűjtöttem azt
az újságot, átkozottul biztos voltam benne, hogy Gus majd szépen
kihúzza magát a dologból. Azt gondolhatta, hogy Connor
társadalombiztosítási kártyájáért jöttem, és már ez is azt jelentette,
hogy valaki bűnrészességet követ el egy ismert bűnöző javára.
Ami azt illeti, minél tovább álldogáltam ott a lépcsőn, és
néztem, ahogy egy kislány vidáman elkerekezik a rózsaszín
biciklijén a ház deszkakerítése előtt, annál inkább úgy éreztem,
hogy hatalmas hibát követek el. Ez itt egy exzsaru. Én meg
szökevény vagyok. Valamint egy szerelmes idióta és egy megrajzolt
céltábla. Könnyű célpont.
De még mielőtt meggondolhattam volna magam és
visszavonulhattam volna a kocsihoz, az ajtó résnyire nyílt, és
megpillantottam egy gyanakvó szempárt, egy szürke szakállat és
egy erős állkapcsot.
– Camden McQueen? – élőben még mogorvábbnak tűnt.
Mi haszna lenne ebben a pillanatban, ha hazudnék?
Bólintottam.
– Helló, Gus.
Felmordult, aztán kinyitotta az ajtót.
– Jobb lesz, ha bejön, még mielőtt valaki észreveszi.
Nagyot nyeltem egyet, és bementem. A szőnyeg a lábam alatt
kopott volt, de puha. Olyan szag terjengett, mint egy faházban.
Sötétség vett körül. A háttérben ment a tévé, egy 1940-es évekbeli
filmet sugároztak. Kiszúrtam Peter Lorre hangját, de a film nem a
Casablanca volt.
A fickó becsapta maga mögött az ajtót, és egy sor reteszt és
biztonsági zárat is bezárt, mielőtt még a biztonsági láncot is a
helyére csúsztatta.
– Kellemetlen szomszédok? – kérdeztem. – Láttam egy
kislányt odakint a pónilovas bringáján, tényleg egészen
félelmetesnek tűnt.
A férfi nem nevetett. Sőt mi több, mindennek látszott, csak
olyannak nem, aki jól szórakozik a humoromon. Nekidőlt az
ajtónak, összefonta a karját széles mellkasán, a sörpocakja jócskán
előreugrott. Megsemmisítő pillantást vetett rám.
– Valami azt súgja nekem, hogy nem ez a megfelelő idő a
tréfálkozásra – kezdte. – Nos, nem tudom, tisztában van-e vele
vagy sem, de nem azért vagyok itt, hogy a maga barátja legyek.
Nem is azért, hogy ellássam jó tanácsokkal. Azért vagyok itt, hogy
odaadjam, amire szüksége van, mert ígéretet tettem Ellie-nek, és
mivel maga itt van, úgy látszik, most behajtja rajtam. Segítek,
feltéve, hogy megérti, nem azért teszem, hogy kedves legyek. Nem
is azért, hogy rendes. Megvan nekem a magam élete, amit
kialakítottam magamnak, és ha egy mód van rá, nem fogom
kockára tenni.
Ösztönösen az ajkamba haraptam. Gus arra várt, hogy
mondjak valamit.
– Nagyon méltányolom, Gus – nyögtem ki végül, jobb nem
jutott eszembe. Vele beszélgetni kissé olyan volt, mintha az
apámmal beszélnék. Habár szerettem volna hinni, hogy ő nem fog
pofán vágni és lebuzizni, azért megvolt az esélye, hogy mégis.
Kiszámíthatatlannak és merőben közönyösnek tűnt, ami kissé
ijesztő kombináció.
– Mi lenne, ha leülne, és elmondaná, hogy mi a franc történik
maguk körül? – javasolta Gus, és a kanapé felé intett.
Bólintottam, habár minden egyes pillanattal egyre hülyébbnek
éreztem magam, és letelepedtem a szürke bőrkanapéra, miközben
Gus eltűnt a konyhában. Pár percig néztem a műsort a tévében, és
beazonosítottam az Arzén és levendula című filmet Cary Grant
főszereplésével, aztán Gus visszajött a nappaliba, és hozott egy sört.
Magának.
Leült a velem szemben lévő állítható támlájú karosszékbe,
kinyitotta a sörösdobozt, és félig nyomban ki is itta, csak azután
csapta le a dohányzóasztalra, bosszúsan vagy indulatosan, ki tudja.
A doboz oldalán lecsorgott a sörhab.
– Na. Ki vele!
Nagy, megnyugtató lélegzetet vettem, és újból rázendítettem;
felmelegítettem a történetet, elmondtam mindent, amit már
előzőleg is.
– Miért nem mondta, hogy körözi a Los Angeles-i rendőrség? –
szakított félbe.
Helyben vagyunk. Kinéztem az ablakon, már vártam, hogy a
kertjén máris átgázol egy rendőrosztag, letaposva a gardéniákat.
– Mert attól tartottam, akkor majd nem segít – ismertem be. –
És szükségem van a segítségére. Hogy én is segíthessek Ellie-nek.
– Mit mondott? Mióta ismeri Ellie-t? – kérdezte.
– Együtt jártunk középiskolába.
– És?
– És két héttel ezelőtt ismét belépett az életembe.
– És? – A tekintete acélkemény maradt, miközben kiitta a söre
maradékát, most már lassabban.
– És, nos hát, megpróbált kirabolni. De elkaptam. Kötöttünk
egy megállapodást: eltekintek attól, hogy meg akart lopni, ha segít
megszabadulni attól az élettől, amit élek. Belement. Fogtuk a
pénzt, és meglógtunk.
Gus forgatta a szemét.
– Elmentünk pár kaszinóba, és átmostuk a pénzt – folytattam.
– És elkaptak.
– Ki, a rendőrség? – kérdezte, kissé mintha belezavarodott
volna a hallottakba.
– Nem, Javier – feleltem. – Tudja, hogy ki az a fickó, ugye?
Elutasítóan felemelte a kezét.
– Nagyon is jól tudom, ki az. Csak azt nem tudom, most miért
üldözi magát a rendőrség.
Fájdalmas sóhajjal belekezdtem az én történetembe. Az Ellie
utániba.
– De – fejeztem be – ennek igazán nincs semmi köze a
pillanatnyi problémámhoz. Ellie Javiernél van, és nem tudom, hol
és mit csinál vele.
Már-már azt hittem, egy mosolyt látok Gus képén, de a
szakálla elnyelte.
– Mindennek köze van a pillanatnyi problémához, ha a
rendőrség üldözi – mondta megfontoltan, mintha egy degenerálttal
beszélne. – Megpróbálni lenyomozni Ellie-t egy kicsikét nehezebb
ezzel az elkúrt sztorival.
 Elkúrt, huh. Ezen a ponton eléggé nehezemre esett rájönni,
miért küldött Ellie ehhez a fickóhoz. Egészen eddig csak egy nagy,
gőzölgő szarkupacnak tűnt. Nehezemre esett türtőztetni magam,
nehogy valami olyat találjak mondani, amit később megbánok. A
tegnapi lövöldözésben örömmel láttam viszont régi jó cimborámat,
a dühöt, de nem ma, nem itt. Ma magamban kell tartanom és jól
viselkednem, és felhagyni azzal, hogy egyre csak rontok a
dolgaimon.
– Akkor hát segít nekem megkeresni?
Összeszorította az ajkát.
– És miért akarja olyan nagyon megtalálni?
Hitetlenkedve bámultam rá.
– Mert veszélyben van. Ha tudja, ki Javier, akkor azt is tudja,
hogy rossz ember. Fejbe lőtte Ellie nagybátyját.
Gus megcsóválta a fejét.
– Szegény Jim. – Rájöttem, hogy talán őt is ismerte. Már
szabadkozni akartam, de Gus folytatta. – Ellie valóban valamiféle
veszélyben van, ez bizonyos. Az az ember, akivel van, már nem
ugyanaz az ember, aki régen volt, pedig aki volt… Nos, maradjunk
csak annyiban, hogy rosszból még rosszabb lett. De ez még mindig
nem magyarázza meg, hogy maga miért foglalkozik vele.
– Hogy én miért törődöm Ellie-vel?
– Magának lóhalálában el kellene iszkolnia Kanadába,
felszedni a hamis okmányokat, és eltűnni. Magának az új életén, a
menekülésén kellene dolgoznia, nem pedig Ellie után eredni. Miért
teszi?
– Mert… – Hát ezt most hogy magyarázzam meg?
– Szereti? – kérdezte Gus. – Szerelmes Ellie-be?
Azt hiszem, ez a megfelelő magyarázat.
Bólintottam. Tétovázás nélkül. Minden kártyámat kitettem az
asztalra.
– Igen, mindkét kérdésére. – Már majdnem kiböktem valami
olyan szarságot, mint „szeretjük egymást”, de még azt sem tudtam
megmondani, ez így igaz-e. Csak azt tudtam, amit én éreztem. És
hogy a nő, akit szerettem, akit mindig szerettem, feláldozta magát
értem. Ezen nem tudtam túltenni magam. Ellie beleette magát a
bőrömbe, mint valami olyan tetkó, amit sose tudnék magamnak
megcsinálni.
 – Nos, ez persze kissé összekutyulja a dolgokat, nem gondolja?
– kérdezte Gus, és hátradőlt a székén. A képén az ellenséges
kifejezést szánalom váltotta fel. Nem tudtam biztosan, melyik
tetszik jobban.
– A szerelem zűrös dolog – feleltem. Újabb üdvözlőlapra illő
szentencia.
– Szóval maga tetoválóművész? – kérdezte Gus, ahogy felkelt a
székéből, és témát váltott. A konyhába ment, majd visszajött,
ezúttal két sörrel. Egyet odanyújtott nekem. Biccentettem
köszönésképp. Már nagyon kellett.
Jó nagyot húztam belőle, aztán válaszoltam.
– Az vagyok. Los Angelesben dolgoztam egy szalonban,
mielőtt megnyitottam a Fekete Tűk nevű helyet.
– A fedőintézményt – vetette közbe Gus.
– Igen – mondtam habozva. – De én dolgoztam is ott. Volt
rendes, állandó vevőköröm. Jól megéltem belőle.
– Akkor minek ment bele a pénzmosásba?
– Nem volt más választásom.
– Mindig van választás. Kezd az az érzésem lenni, hogy maga
nem tudja, hogyan kell nemet mondani.
Rámeredtem.
– Eléggé biztos vagyok benne, hogy nemet mondtam azzal,
hogy elloptam a pénzt.
– És nézze meg, hova jutott vele. Akkor kell nemet mondani,
amikor az ember még bele se kezdett. Ha azt teszed, később nem
kell.
– Bölcs szavak – motyogtam, és kortyoltam a sört. –
Megkérdezhetem, mire gondol?
– Én még nem egyeztem bele semmibe, oké? Egyelőre csak
kihallgatom.
Kezdett a dolog nevetséges lenni. Ez a sok duma, és még
mindig nem döntött.
– Akkor lehet, hogy csak vesztegetem az időmet – mondtam,
és felálltam. Így, állva jobban éreztem magamat. Magas fickó
vagyok, és szeretem emlékeztetni erre az embereket. Ha nem
vesznek engem meg a tetkóimat komolyan, akkor legalább a
magasságomat meg az izmaimat kénytelenek lesznek.
Elindultam az ajtó felé.
 – Én azt hittem, maga törődik Ellie-vel, mert úgy tűnt, ő
törődik magával… hogy magát érdekli, hogy egy ártatlan nő él-e
vagy meghal.
Gus erre nevetésben tört ki. Lehet, hogy egy kicsit túl drámai
voltam, de úgy látszott, máshogy nem tudom a pasas figyelmét
felkelteni.
– Ártatlan? – hadarta. – Először is, mindketten tudjuk, hogy
Ellie Watt minden, csak nem ártatlan.
Az a vicces, hogy noha Ellie tényleg lopott és hazudott, és
végigszélhámoskodta az eddigi életét, én még mindig láttam benne
az ártatlanságot. Amikor tetováltam, láttam a lábán és láttam a
szemében. Minden mögött, amit tett, a szívtelen, kegyetlen, önző
személy álcája mögött, akinek mutatkozott, ott volt mélyen bent az
ártatlansága – egy tízéves kislányé, aki mindent elveszített, aki
sosem tanult meg szeretni következmények nélkül, aki sose
engedte meg magának, hogy az igazi énje érvényesüljön. Ez volt
az az Ellie, akit én láttam benne egész középiskolás időnk alatt, a
lányt, aki a farmernadrágjai és a nyers modora mögé rejtőzött.
Sose hagyta, hogy a valódi énje, a tisztasága felszínre törjön.
Nagyon rövid pórázon tartotta a saját lelkét.
– És másodszor? – szúrtam oda Gusnak.
– Másodszor, maga arra célozgat itt, hogy én nem törődöm
vele. Ellie és én nem túl sokszor találkoztunk az elmúlt pár évben,
de én még mindig úgy tekintek rá, mintha saját lányom lenne. Egy
rossz magaviseletű lány, akit állandóan helyre kéne tenni, de attól
még a lányom. Annak, hogy törődöm-e vele vagy sem, semmi köze
nincs ahhoz, hogy segítek-e magának vagy sem.
Ingerülten felnéztem a plafonra.
– És akkor ez mit akar jelenteni?
– Azt jelenti – mondta Gus –, hogy számításba veszem az
összes információt, amit most kaptam, és magam megyek, hogy
megtaláljam Ellie-t.
– Mert az olyan könnyű – ironizáltam.
– Igen, az, amikor az embernek vannak kapcsolatai,
lőfegyvere, sőt elképzelése is van arról, hova mehetett.
Persze maga még mindig figyelmen kívül hagyja azt, ami a
legfontosabb kérdés: hogy még mindig nem tudom eldönteni,
beleveszem-e magát ebbe, vagy sem.
 Hát ezt meg hogy a francba csinálta?! Valamit, ami az én
ötletem, az én tervem volt, a saját elképzelésévé alakította.
Csak tátogtam, mint egy horogra akadt hal.
– Mi az a nagy kérdés?
Gus megdörzsölte a szakállát.
– Vajon akarja Ellie, hogy megtaláljuk?
Nem hittem a fülemnek, mert nem úgy hangzott, mint egy
valódi kérdés. Gus észrevette a hitetlenkedő arckifejezésem, mert
azt mondta:
– Látja? Erre még csak nem is gondolt.
– Naná, hogy azt szeretné, hogy megtaláljuk. Egy pszichopata
vitte magával, egy veszélyes bűnöző, aki megölte a nagybátyját.
Azért ment vele, mert meg akart menteni engem és a családomat.
Kénytelen volt menni.
Gus szinte észrevétlen bólintott.
– Lehet, hogy kénytelen volt, ebben igaza lehet. De az a
pszichopata egyben a volt barátja. Az egykori szerelme. Az a férfi,
az a katalizátor, aki őt a mai Ellie-vé alakította. Ismernie kellett
volna a húszéves Ellie-t. Annyira más volt.
– Ismertem a tizennégy éves Ellie-t. Már akkor is sérült volt. –
Úgy vetettem oda ezeket a szavakat, mint ahogy egy kézigránát
szórja a repeszdarabokat, mert nagyon felzaklatott, amire Gus
célzott. Űr támadt miatta a mellkasomban, a bordáim között, ami
azzal fenyegetett, hogy szétrobban. – Ellie szenvedélyesen gyűlölte
Javiert. És rettegett tőle.
Gus tekintete ellágyult.
– Mindig is félt tőle, az első naptól kezdve, és ez sose tett jót
neki. Ami pedig a gyűlöletet illeti, nos, mind tudjuk, mi a helyzet a
szerelemmel meg a gyűlölettel. A gyűlölet az érem másik oldala. Jó
nagy dobás kell hozzá, hogy az kerüljön alulra. Gyorsabban és
könnyebben megtörténhet, mintsem az ember gondolná.
– Maga most a Stockholm-szindrómáról beszél? – Azt
valamivel jobban értettem. Amiről Gus beszélt, az meghaladta a
pillanatnyi értelmi képességemet.
Gus vállat vont.
– Bizonyos értelemben. Csak arra gondolok, hogy
olyasvalakinek, mint Ellie, igazán nehéz lesz nem visszaesni a régi
szokásaiba. És Javier volt eddig a legmegrögzöttebb régi szokása.
 Egy nagy szakadék nyílt meg előttem, és belezuhanni
készültem. Belevájtam a körmömet a tenyerembe, és azt kívántam,
bárcsak élesebbek lennének.
– Camden, ebből lehet egy Stockholm-szindróma szte-
roidokkal felturbózva.
És egyszeriben minden valami csavaros, elcseszett módon
átalakult – a lehetséges forgatókönyv még milliószor rosszabbnak
tűnt, mint amit elképzeltem. Azt hittem, a legrosszabb dolog, ami
történhet, az, ha Javier megöli Ellie-t. De most már tudtam, és
tisztán láttam, hogy sokkal, sokkal rosszabb is történhet.
Ellie újból beleszerethet Javierbe. Javier elcsábíthatja, és
végképp kiűzheti belőle a lelkét.
Így is, úgy is halott lesz.
 Hetedik fejezet

ELLIE

Fájdalom járta át az álmaimat. Mikor másnap reggel felébredtem,

mozdulatlanul feküdtem a régi ágyunkban, és rájöttem, hogy
tényleg szétcsesztem a bokámat, amikor leugrottam az erkélyről.
Visszagondolva, elég hülye ötlet volt, mintha valami akciófilmben
lennék. De tekintve, hogy egy drogbáró smasszerjától próbáltam
elmenekülni, a kétségbeejtő helyzetek kétségbeejtő cselekedeteket
követelnek.
Miután Javier megzsarolt és ezzel rákényszerített, hogy
segítsek neki, egyenesen bementem a szobába, és nem jöttem ki
még akkor sem, amikor kopogott az ajtón, és azt mondta, hogy
kész a vacsora, mintha lakótársak lennénk vagy valami hasonló
szarság. Elég közel voltam ahhoz, hogy kinyissam az ajtót és
kiverjem azokat a tökéletes fogait, de úgy tűnt, minél dühösebben
viselkedem vele, annál jobban élvezi. Eléggé kiábrándító volt
ahhoz, hogy a bennem lévő gyűlölet szenvedéllyel párosuljon, és
tisztán láttam a módját, ahogy Javier felmért engem, mint valami
beképzelt játékos, aki azt hiszi, hogy minden nő szerelmes belé.
Az a helyzet, hogy valaha tényleg szerelmes voltam belé. Több
is volt, mint szerelem – valahol a határon leledzett szerelem és
megszállottság között, Rómeó és Júlia tizenéves drámája és a
kemény valóság között. De igazából sosem volt valóságos. Az évek
során át meggyőztem magam erről. Kénytelen voltam. Egyedül
így tudtam értelmet adni annak, hogy mit tett ő, és mit kellett
nekem tennem ahhoz, hogy túllépjek rajta. Ami Javierben és
bennem közös volt, az nem volt más, mint a követelődző
hormonok és a hazugságok. Az igazi szerelemben nincs ott az a
beteges elszántság, a balsors áramlása a dolgok mélyén. Az olyan
emberek, akik ilyen nagyon lángolnak, attól még ugyanúgy
megégnek a végén, és biztos vagyok benne, hogy ha nem az
történt volna, hogy Javier megcsal, akkor valami más módon ért
volna véget. Az egész kapcsolatunk csaláson alapult, és csak idő
kérdése volt, hogy a csalás magában a kapcsolatban is
győzedelmeskedjen.
Persze Javier most már tisztában volt a hazugsággal.
Reméltem, hogy legalább egy kicsit szíven találta, amikor rájött,
hogy Eden White nem az volt, akinek hitte. De az is lehet, hogy
nem. Azóta megváltozott, vakmerőbb és szélsőségesebb lett, a hibái
felerősödtek, a jó oldala meg eltűnt. Nem tudta, mit jelent az, hogy
érezni, bár volt egy olyan sejtésem, hogy legalább a büszkeségét
kikezdhette, ami köztünk történt, de abból úgyis túl sok volt neki.
Tudtam, hogy nem kellene ott feküdnöm és rajta
gondolkodnom, meg a múlton, meg azon, hogy mi változott. Az,
hogy ennyi gondolatot szántam rá, azt jelentette, hogy túlságosan
is komolyan veszem. Nem volt könnyű elkerülni, mert nála voltam,
csapdába estem a házában, ahol valamikor én is éltem. Egyfajta
nyugalmat és otthonosságot árasztott, ami azonban már mind
illúzió volt. Ha ez hat évvel ezelőtt történik, akkor kitalálom, hogy
mit tegyek, hogyan keveredjek ki belőle. Most is meglóghatnék, és
megkereshetném Camdent. Segítenék neki, hogyan éljen
biztonságban, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy nem velem,
hanem a családjával kezd új életet.
Már a puszta gondolat, hogy elképzeltem őt Sophiával, görcsbe
rántotta a gyomrom. Ez volt a másik dolog, amit megpróbáltam
száműzni az agyam hátsó zugaiba: hogy ő most nem egyedül van.
Nem lett volna szabad, hogy ettől ilyen… elhagyatottnak érezzem
magam. És ez részben az én hibám volt. Úgy értem, tudom, hogy
azt tettem, ami helyes – talán ez volt az első helyes cselekedetem az
életemben. De valahogy mégsem éreztem se helyesnek, se jónak.
Csak arra volt jó, hogy még lemondóbb legyek, amiért egyáltalán
ilyen helyzetbe kerültünk. Ha visszamehetnék az időben,
szakítanék Camdennel, még akkor, amikor elhagytuk Vegast.
Elküldtem volna egyedül Gualalába, és kiszálltam volna az
egészből, még mielőtt beleszeretek. És, mivel amúgy is egy fiktív
időgépről beszélünk, akkor ezzel már megmentettem volna Jim
bácsi életét is.
A gyomrom kemény csomóvá zsugorodott, és egy egész sereg
újfajta, kevésbé önző érzés tört elő belőlem. Jim bácsi, akinek az
arca még mindig felrémlett álmaimban, aki olyan sokat jelentett
nekem, de aki mégis eladott volna némi készpénzért. Még mindig
nem tudtam megemészteni a halálát, olyan dühös voltam azért,
amit tenni akart ellenem, és annyira szégyelltem, hogy miattam
halt meg.
Mindezek miatt lett ez az ügy annyira zavarba ejtő, nehezen
felfejthető. Mint egy kirakós darabjai, amelyek sehogy sem illenek
össze. A hat évvel ezelőtti Javier nem ölte volna meg az én kedves
nagybátyámat, akármennyire bántott is engem. Az a Javier nem
rabolt volna el egy kisgyerekes anyát, és nem ütötte volna meg –
vagy verette volna meg a csatlósaival. Az a Javier, a maga lágy
erőszakosságával és látszólag vak elkötelezettségével – itt a
„látszólag” nagyon fontos – nem próbálna belekényszeríteni
valakinek a megölésébe. Az a Javier volt az, akit én ismertem, és az
egyetlen, akit megpróbálhattam kiismerni. Ez a Javier idegen volt,
mégpedig egy veszélyes idegen. A tekintetében nem láttam érzést,
a cselekedeteiben sem tiszteletet vagy lelkifurdalást. Bármennyire is
színleltem az ellenkezőjét, rettegtem ettől a Javiertől olyan módon,
amit nem egészen tudtam megmagyarázni.
Ruhástul aludtam el, miközben Javier, Camden és Jim bácsi
keringtek a fejemben. Amikor felébredtem az kibicsaklott
bokámmal, úgy döntöttem, elegem van abból, hogy folyton ki
vagyok szolgáltatva a saját gondolataimnak. Óvatosan kiszálltam
az ágyból, és úgy döntöttem, veszek egy forró zuhanyt, mivel az
utóbbi három napban nem mondhatnám, hogy sűrűn
tisztálkodtam. A szappan és víz mindennél jobb eszköz arra is,
hogy kitisztítsa a gondolataimat (kivéve talán a kielégítő szexet).
Mikor befejeztem a zuhanyozást, keresgélni kezdtem kötszer után,
és találtam is, úgyhogy szorosan befásliztam a bokámat. Talán nem
bokaficam, csak megrándulhatott, de be kellett biztosítanom, hogy
a járástól nem lesz még sokkal rosszabb.
Zuhanyozás után éppen azon tanakodtam, felvegyem-e a
farmeromat és a foltos trikómat, amikor támadt egy morbid
ötletem. Szorosan magamra tekertem a törülközőt arra az esetre,
ha Javier hirtelen berontana a hálószobába, és odamentem ahhoz a
beépített szekrényhez, amelyet annak idején használtam. Mikor
azon a reggelen elhagytam Javiert, alig vittem magammal valamit
a holmimból.
Kinyitottam a szekrény ajtaját, és elakadt a lélegzetem. Minden
ruhám ugyanott volt. Farmerok, bő nadrágok, papírvékony felsők,
maxiruhák és a padlót söprő szoknyák. Egy teljes évnyi
ruhakészlet egy sebhelyektől frusztrált húszéves birtokában. Nem
tudtam elhinni, hogy mind ott vannak, hogy Javier megőrizte az
összes ruhámat ennyi év után. Lefogadtam volna, hogy elégette
mindet abban a pillanatban, amint felfedezte, hogy nyomtalanul
eltűntem (ellopva a kocsiját és egy köteg pénzt). Talán mégiscsak
több érzés szorult belé, mint ahogy feltételeztem.
Vagy veszélyesen megszállott. Ezt sem lehetett kizárni,
figyelembe véve, hogy hol voltam és hogy kerültem ide.
Mély lélegzetet vettem, és leráztam magamról az
idegességemet. Nem számít, mi a magyarázat, úgysem származik
semmi hasznom abból, ha kitalálom. A lényeg, hogy itt lógtak a
régi ruháim, tisztán és üdén, és nekem most pontosan erre volt
szükségem, hogy legalább megközelítőleg embernek érezhessem
magam.
Gyorsan előhúztam egy farmert, ami szuperpuha volt a
sokévnyi viseléstől, és megpróbáltam magamra ráncigálni. Nos,
akármilyen tisztának és kényelmesnek tűnt, nem akart feljönni.
Vékony lány voltam, de a combomat meg a fenekemet bőkezűen
méretezte a sors, és ahogy emlékszem, húszévesen inkább lehettem
amolyan lelenckölyökszerű. Biztos vagyok benne, hogy minden
más lányt kétségbe ejtett volna, ha azt tapasztalja, hogy némi súlyt
szedett fel, de amióta találkoztam Camdennel, nem voltam
hajlandó rossz érzéseket táplálni a testemmel kapcsolatban. Ő
szerette a domború hajlataimat, a sebhelyeimet, mindenemet úgy,
ahogy volt, és ezt nem lehetett csak úgy elfelejteni, különösen
annak fényében, hogy az ő biztonsága korántsem volt most
annyira szavatolt, mint ahogy eredetileg reméltem.
Ezen rágódtam, azon töprengve, hogyan lehetséges, hogy
Javier bármikor hozzáférhet Camdenhez – talán követik,
bedrótozták? Van egy besúgó a közelében? Csak nem Sophia?
Eszembe jutott, hogyan nézte az aktatáskát, mintha csak abban
lenne minden, amit valaha is óhajtott. Aztán elhessegettem ezeket a
kavargó gondolatokat, és elhatároztam, hogy majd kiszedem
Javierből. Kiválasztottam egy bőszárú nadrágot, egy
spagettipántos, szűk trikót meg egy rövid kardigánt
háromnegyedes ujjakkal. Pont olyan hosszú volt, hogy eltakarja a
karomon lévő tetkót, azt, amit Javier folyamatosan bámult, mintha
még mindig jelentene neki valamit.
Hátrasimítottam a hajamat, ami vizesen tintafekete volt, és
nem vesződtem a táskámban lévő sminkkészlettel. Senkit sem
akartam lenyűgözni, most nem. Kinyitottam az ajtót, és azonnal
megcsapott a sülő szalonna és a készülő kávé illata. A gyomrom
megkordult, önmaga ellen fordulva emlékeztetett rá, hogy jó ideje
nem ettem semmit.
– Jó reggelt! – köszönt Javier az asztalnál ülve, mintha önmaga
másolata lenne tegnapról. Megint öltönyt viselt, habár ezúttal
homokszínűt, és alatta egyszerű fehér trikót a vasalt ing helyett.
Ugyanúgy a Los Angeles Timest olvasta, és csóválta a fejét az
olvasottakon, jót mulatva.
– Zöld Mustang? Ó, ez fáj a lelkemnek.
A tekintetem a tűzhelyre tévedt, ahol a szalonna sült, pattogás
és sercegés kíséretében.
Javier arrafelé intett, a szeme még mindig a papírra tapadt.
– Nem tudtam biztosan, hogy tartod-e még az éhségsztrájkot,
de eleget készítettem. Pirítós is van, száz százalékig teljes kiőrlésű.
Az elvileg jót tesz az embernek. – Mindezt szórakozottan mondta,
mintha nem remélné azt titokban, hogy meg is eszem. Francba a
dacoskodással, ezúttal az éhségem győzött.
Felvettem a tányért, amit elöl hagyott, és elkezdtem kiszedni a
megmaradt szalonnát és tojást. Beraktam két szelet kenyeret a
pirítóba, aztán megtámadtam a kávéskannát.
– Van tej és tejszín a hűtőben – mondta Javier, és éreztem, hogy
néz.
Vállat vontam, teletöltöttem a csészémet, megfordultam, és a
pultnak támaszkodtam. – Mostanában feketén iszom.
Javier a nadrágomat nézte.
– Megtaláltad a régi ruháidat.
Bólintottam, és belekortyoltam a kávéba. Olyan erős volt, mint
a méreg, de most éppen erre volt szükségem.
– Igen, megtaláltam. Talán Ellie-múzeumot készülsz nyitni,
vagy mi?
Gondoltam, ezzel kiváltok valamiféle reakciót Javier-ből. De
nem volt ekkora szerencsém.
– Örülök, hogy kicsit… elegánsabban sikerült felöltöznöd a
mai kirándulásunkhoz.
Összerándultam.
– Kirándulás? – Nem tudnék találkozni Travisszel, még nem
álltam erre készen. Nem álltam készen, és nem volt terv sem. A
gondolat, hogy találkozhatok vele ennyi év után, nem beszélve
arról, hogy segítenem kell megölni – ettől az ötlettől, mindennek
ellenére, a szívem lebénult, és majdnem térdre rogytam.
Javier felvonta a szemöldökét, ami még mindig olyan kifejező
volt.
– Ne izgulj, angyalkám, egyelőre csak előkészítjük a terepet,
ahogy te mondanád. Nem doblak bele a mély vízbe mentőgumi
nélkül.
Az arcom összerándult a kifejezés hallatán. Mellőztem a kis
bevillanást az agyamban, ami emlékeztetett, milyen elbűvölőnek
találtam valaha Javier nyelvi botlásait.
– Akkor, mi a terv? – kérdeztem. – Hol van a… mentőgumim?
Javier mosolygott, túlságosan is szélesen az átkozott arcához
képest.
– Viccelődsz? Akkor biztosan jól érzed magad itthon.
– Ne áltasd magad, inkább térjünk a tárgyra.
Egyetlen cirógató mozdulattal végigsimított az állán.
– Ó! Megnézünk magunknak pár dolgot.
– És?
– És ez minden.
Ekkor a kenyér hangos csattanással kiszökkent a pirítóból,
mire majd frászt kaptam. Pechemre, Javier észrevette.
– Kissé idegesnek látszol – jegyezte meg. Hogy még rosszabb
legyen a helyzet, felkelt a székéből, és felém lépett. Én a pulthoz
lapultam, és tanakodtam, hogy vajon a fejéhez vágott kávéskanna
kiutat jelent-e számomra a helyzetből. De Javier megállt pár
lépéssel távolabb, elég közel ahhoz, hogy érezzem kölnijének nyers
illatát, és hogy megragadhasson, ha ahhoz van kedve, de nem elég
közel ahhoz, hogy rosszat tegyen. Javier jó volt ebben, ügyesen
megtartani a határvonalat véletlen és célzatosság között.
A pirítósomra pillantottam – épp hogy kívül esett a
karnyújtásnyi távolságon. Hogy elvegyem, hátat kellett volna
fordítanom Javiernek, amit nem akartam. Szinte éreztem a leheletét
a tarkómon, és ez elég kellemetlen volt.
Javier enyhén elmosolyodott, követte pillantásomat, aztán
előrehajolt, kiszedte a pirítóst a masinából, és a tányéromra ejtette.
Már-már odanyújtotta nekem a tányért, de aztán megállt.
– Kérsz rá mézet? – kérdezte, és a tekintete borostyánszínben
égett, akárcsak az említett édesítő.
Sikerült megráznom a fejemet, miközben észleltem, hogy
elfelejtettem lélegezni. Csak menj innen, kérlek, gondoltam, és furcsa
kétségbeesés futott végig rajtam, amit nem tudtam hova tenni.
Javier, a szemfüles Javier, természetesen észrevette.
– De hiszen te reszketsz – jegyezte meg lágyan mély bariton
hangon, ami túlságosan is ismerős volt nekem. – Félsz tőlem, Ellie?
Színlelhettem volna, hogy nem. De Javier szerette előidézni az
emberekben azokat az érzéseket, amelyeket szerinte érezniük
kellett. Egyszerűbben szólva, ha hazudnék, gondoskodna róla,
hogy féljek.
– Igen, félek – mondtam, és elfordítottam a tekintetem. Nem
akartam látni, hogyan reagál, az igazi énjét ott mélyen legbelül,
ahol valaha a lelke lakott.
– Tőlem?
Bólintottam, a tekintetemet a hűtőszekrényre szegezve, a tiszta
krómozott felületre, a hűtőmágnesek, a naptárak és a házhoz
rendelhető ételek reklámja nélkül. Minden nélkül, ami azelőtt ott
volt. Az élet jelei.
– Miért félsz tőlem, Ellie?
Ha megmondom neki az igazat, hogy nem igazán tudom,
akkor tesz róla, hogy tudjam is.
– Meg fogsz ölni?
A feje meglepetten megrándult.
– Hát igazán ezt hiszed?
Őszintén szólva, nem tudtam, többé már nem. Annyit tudtam,
hogy magánál fog tartani addig, amíg szüksége lesz rám, de
fogalmam sem volt, mi történik, ha vége lesz. Még nem tett
ígéretet, hogy megkíméli az életemet.
– Azonkívül, hogy seggfejnek tartalak, igen.
Mintha nem értette volna meg.
– Én ezt érted teszem – mondta nyugodtan.
 – Azt hittem, a saját úgynevezett erkölcsi elveidért. A kifizetett
számlákért. – Észrevettem, hogy a tányér, amit a kezében tart,
enyhén remeg. Valami történt.
Aztán eltűnt a remegés. Javier nagyot nyelt.
– Azt hiszem, erről van szó. Akárhogy is, nem foglak bántani.
Csak épp Camdent és engem, ha nem teszem meg, amit mondasz,
gondoltam.
– Az autóban már megtetted – törtem ki.
– Én?
– Kicsavartad a csuklómat…
Javier most igazán meglepettnek látszott. Kezdtem magam
idiótának érezni, aki képtelen lakatot tenni a szájára. Ennyit arról,
hogy legyünk kemények, mint a tízes szög.
– Ebben az esetben sajnálom. Nem vettem észre, hogy újabban
ilyen kényes vagy. Tudom, hogy Eden nem akadt volna ki ilyesmin.
Akár bele is haraphattam olyan erősen, hogy kiserkent a vére, és
még tetszett is neki.
Túl közel állt hozzám ahhoz, hogy ilyeneket mondjon. Hirtelen
kivettem a kezéből a tányért, hogy csináljak valamit, hogy értelmet
adjak a fizikai közelségének, és ne kelljen figyelembe vennem, amit
mondott, ne kelljen emlékeznem kettőnkre, évekkel ezelőtti
kettősünkre, amikor gátlástalan szenvedélyt éreztünk egymás
iránt.
– Akkor más volt – nyögtem ki, amikor végre megtaláltam a
hangom. – Én nem ugyanaz az ember vagyok, mint aki akkor
voltam.
Javier bólintott, a tekintetével majd felfalt.
– Nos, én sem. Az ember eltöprenghet, hogy vajon előnyünkre
változtunk-e, hm?
– Én úgy mondanám, hogy alig sikerült élve kimásznunk egy
égő roncsból.
Kissé összevonta a szemöldökét.
– Én úgy mondanám, fejlődtünk azóta. Erősebbek lettünk.
Kemény pillantást vetettem rá.
– Tönkretettük egymást.
– Te így látod, én másképp. Valamire jó volt. Valamikor azt
gondoltam, mindenre elég lesz.
Én is, gondoltam, aztán gyorsan eltemettem ezt a gondolatot.
 Javier tekintetén látszott, hogy héjaszemei mögött csak úgy
kattognak a fogaskerekek. Régen majd belepusztultam, hogy sose
tudtam, valójában mire gondol. De most már nem is akartam
tudni. A beszélgetésünk kicsit bizalmasabb lett annál, amit még
biztonságosnak érezhettem.
Még mindig nem tudtam eltekinteni attól, hogy szerinte ő sose
bántana engem. De elég, ha egyszer átvernek – mindig ugyanaz a
nóta.
Mikor megelégelte a fürkészésemet, a pillantása a tányéromra
tévedt. – Kihűl a szalonnád. – Ezzel hirtelen elfordult tőlem,
felkapta az újságot az asztalról, és összecsavarta, mintha egy
engedetlen kutyát akarna megbüntetni vele, és gyorsan a lépcsőhöz
sietett. Gondolkodtam, vajon hol szokott aludni; talán a lenti
vendégszobában? Vagy éjszakánként egyedül vagyok a házban?
– Mikor lesz a kirándulás? – kiáltottam Javier után.
Megállt, és úgy festett, mintha mondani akarna valami roppant
nagy okosságot, de csengeni kezdett a mobilja, amolyan sci-fi-
dallamot csilingelve. Összeráncolta a szemöldökét, és elővette.
– Igen? – szólt bele bosszúsan. Láttam, hogy az arca eltorzul a
határtalan dühtől – indulatos természete ellenére ezt a kifejezést
ritkán láttam rajta. Ez arra késztetett, hogy az asztalhoz üljek és
befogjam a szám.
– Hogy érted, hogy elmentek? – kérdezte Javier beleüvöltve a
telefonba. – Látta valaki?
Hirtelen rám pillantott, és spanyol nyelvre váltott, le is
halkította a hangját úgy, mint akinek ez rettenetes erőfeszítésébe
kerül. Talán úgy is volt.
Na mármost, Eden White nem tudott spanyolul, Ellie Watt
viszont, ha be is rozsdásodott a nyelvtudása, valamennyire igen.
Nem értettem mindent, amit Javier mondott, és talán azt is rosszul
értelmeztem, amit érteni véltem, de úgy tűnt, rólam is szó van.
Vagy talán egy másik nőről, de nekem inkább az jött le, hogy
rólam. Az volt a gond, hogy itt voltam, illetve hogy valaki vagy
valakik megtudták, hogy itt vagyok. Persze ez simán lehetett
inkább a paranoiám, mint a spanyol nyelvtudásom miatt.
Javier hirtelen kinyomta a telefonját, majd belecsúsztatta a
zakója zsebébe. Háttal állt nekem, ami valahogy még ijesztőbb
volt, mert könnyen átváltozhatott egy drogbáró-Hulkká, észre se
venném, csak amikor megfordul.
Hangosan sóhajtott, felnézett a mennyezetre, az ujjait hol
ökölbe zárta, hol megint kiengedte. Részint örültem, hogy ilyen
állapotban látom, mert a dolgok nem a tervei szerint alakulnak.
Másrészt megijedtem, mert lehet, hogy rajtam veri le. Mert lehet,
hogy a dolgok épp most fordultak még rosszabbra.
Vártam ott az asztalnál, féltem enni, féltem megmozdulni,
féltem levegőt venni.
Végül Javier megfordult, sötét bőre kivörösödött kétoldalt a
halántékán, de ettől eltekintve nyugodtnak látszott. Egy mosolyt
villantott felém, ami meglehetősen hamisnak tűnt.
– Változtak a tervek.
Kérdőn felvontam a szemöldököm, de mukkanni se tudtam.
– Elmegyünk Mexikóba.
 Nyolcadik fejezet

CAMDEN

Megint ott volt az álmaimban. Ellie. Csakhogy ezúttal a minket

felemésztő tűz belőlünk fakadt. Egy barlangszerű, fekete szobában
találtam magam, ahol nem voltak se falak, se ablakok, és a padlót
ébenfekete szatén borította. Ellie a lábamnál feküdt meztelenül
összegömbölyödve, és aludt.
Kinyitotta a szemét, és meglátott. Elmosolyodott. Nem tudtam
a szemem levenni a testéről. Gömbölyded volt mindenütt, ahol
kellett, azokon a helyeken, ahol olyannyira otthon éreztem magam,
mint annál a résznél ott a feneke alatt, ahol a gömbölyűség átolvad
a combjaiba, vagy ahol kerek mellei a puha karjaihoz érnek. A
mellbimbópirszingje szikrázott, mint a gyémánt, és éreztem, hogy
azonnal feláll a farkam, mert semmire sem vágytam jobban, mint
hogy megrángassam a fogaimmal azt a karikát. Ellie olyan nagy
élvezettel sóhajtozott, amikor ezt csináltam. Bármit megadtam
volna, hogy halljam azt a hangot, még ha nem is volt valóságos.
Ellie a hátára fordult, mellei csalogatóan meredtek rám. Az
ujjaival hívogatott, csábos pillantásától szinte megsemmisültem. Én
is meztelen voltam, a hímvesszőm diadalmasan meredezett. Sok
nőtől hallottam már, hogy milyen „nagy” vagyok. De így, Ellie
teste fölé magasodva, látva a nyers mohóságot, a vad várakozást a
szemében, nem is lehettem volna hálásabb. Még álmaimban is
jelentéktelennek éreztem magam.
Térdre estem, és négykézláb másztam oda hozzá, tagjaim közé
zártam a testét. A kontraszt a lábam sötét szőrzete és az ő tejfehér
pihéi közt a cseresznyevirágos tetkót még elevenebbé tette, mint
valaha. Farkamat hozzádörzsöltem szeméremdombjának finom
szőrzetéhez, a hasához szorítottam. A lélegzete felgyorsult. Az
enyém elmélyült. Semmit sem kívántam jobban, mint beléhatolni,
érezni a melegségét, nedvességét, szorítását, mely a
mennyországnál is édesebb.
A háta alá nyúltam, hirtelen átfordítottam és felemeltem,
úgyhogy most négykézláb állt, a háta felívelt, a feneke szélesen
kitárult előttem. Kissé megrázta, és a látványtól majdnem
elélveztem. Igazi ajzószer.
Megnyaltam az ujjaimat, végigaraszoltam a feneke vájatán,
megtapintottam a ráncos kis csomót, aztán behatoltam mély
hasadékának tavába. Olyan kibaszottul nedves volt, annyira
nedves a kedvemért! Szétkentem a nedvességet, aztán előbb egy,
majd két ujjammal hatoltam belé. Nem ismertem Ellie-t annyira
régen ilyen intim módon, hogy tudjam, szereti-e az anális szexet.
De ez álom volt, és nem érdekelt. A magam módján leszek vele, és ő
élvezni fogja.
A lélegzetem felgyorsult, és Ellie rebegő kis sóhajokat hallatott,
amitől a heréim csomóba húzódtak. Lassan behatoltam, éreztem a
forróságot és a hihetetlenül szűk csatornát, a tabut, a mocskosat. A
csodálatos, szívszorító mocskosságot. Mélyen benyomultam, és
mindketten felsikoltottunk, a farkamat összeszorította a
mennyország, és már nem bírtam tovább tartani magam.
Aztán valami megváltozott. A sötétből hirtelen hideg fuvallat
suhant elő, és vele együtt egy férfi árnyéka. Csak a körvonalai
látszottak, és testének sötét matériája, fekete kátrány és agyag. A
hideg, ami vele jött, megdermesztett, miközben két kezem Ellie
fenekén pihent puhán.
A férfi közelebb jött, és még mindig nem voltak kivehetőek a
vonásai. Ellie felemelte a fejét, és ránézett, mint valami játékos
macska, miközben én még mindig teste csapdájában vergődtem. A
férfi megállt közvetlenül Ellie előtt, és ő fél kezével felnyúlt,
megfogta, majd szájába vette a férfi fekete dákóját, és felnyögött az
élvezettől.
Szorosan lehunytam a szemem, azt kívántam, én legyek az,
akit leszop. Az álmaimat lehetett valamennyire alakítani, amikor
azt akartam.
A dolog működött. Mikor kinyitottam a szemem, az én farkam
volt Ellie szájában, a nyelve körös-körül dédelgette. De a fekete
árnyék megint megjelent, ott volt, ahol én az előbb, most ő
döngette hátulról keményen. Csak néztem, már nem tudtam
megakadályozni, hogy Ellie leszopjon, nem akartam, hogy a
gyönyör véget érjen, de látnom kellett, amint a feketeség átterjed rá
is. Hangosan elélveztem, Ellie szájába spricceltem, és ő örömmel
lenyelte a nedvemet. Aztán ő is elélvezett, és a döngetés a
csúcspontjára ért.
A fekete ember mosolygott. A koromsötétből fehér fogsor
villant elő.
Aztán eltűnt.
És Ellie is eltűnt.
Az éjszaka közepén ébredtem föl, Gus kanapéján, kezemben a
farkammal, amit bőszen pumpáltam, amíg ragacsos hullámokban
el nem élveztem a saját hasamra. Beleharaptam az ajkamba,
nehogy felkiáltsak, és felébresszem Gust, aztán amikor
alábbhagyott a gyönyör, zavartan észleltem, hogy álmomban
felhúztam a trikómat, nehogy összekenjem.
Feküdtem a hátamon, nehezen lélegeztem, és bámultam a
mennyezetet. Ami a szexuális tartalmú álmaimat illeti, eddig ez lett
a nyerő. De nem éreztem azt a békességet és megkönnyebbülést,
mint általában elélvezés után szoktam. Inkább ürességet éreztem.
És mocskosnak magam - mégpedig nem a jó értelemben.
Letörölgettem magam egypár papír zsebkendővel. Gus
szobájának ajtaja zárva volt, és hallottam, hogy hangosan horkol.
Lehetetlen, hogy ezek után elaludjak, habár a mikrosütőn lévő óra
csak hajnali négyet mutatott. Az álom megborzongatott, de meg is
rémített, nem akartam gondolni rá, nem akartam, hogy hatással
legyen rám, nem akartam belegondolni, mit jelent. Előbb meg kell
találnom Ellie-t, és majd aztán foglalkozom a tudatalattimmal.
Tegnap, miután Gus beleültette a bogarat a fülembe, hogy Ellie
esetleg Stockholm-szindrómától szenved, mégpedig felszteroidozott
mértékben, az volt az érzésem, szinte várja, hogy kiszálljak a
dologból. Hogy feladjam, és hagyjam, hogy ő járjon utána
mindennek. Talán mindenképp azt szerette volna, hogy inkább ő
megy utána, mint egy ügyetlenkedő kutyakölyök, akit ráadásul
köröz a rendőrség.
De nem szállhattam ki. Amennyire csak lehetett, mélyen
érdekelt voltam a dologban, kötődtem Ellie-hez, jobban, mint
bármikor bárkihez. Bizonyos értelemben még annál is jobban,
ahogy Benhez kötődtem. Nem egészen tudtam, hogy miért, de hát
a szerelem ilyen. Nincs benne túl sok ráció, a többit meg nem lehet
irányítani.
A múlt éjjel azt mondtam Gusnak, hogy megtalálom Ellie-t,
akármi történik is. Ha segíteni akar, remek. De ha nem, az se fog
megállítani. Most már pontosan tudtam, mi forog kockán – Ellie
élete és szíve –, mindebben nyakig benne voltam.
– Még ha Ellie nem akar eljönni és Javiert saját kezűleg kell is
megölnöm, akkor is véghez viszem! – fogadkoztam előző nap.
Nem tudom, azért-e, mert elöntött a düh és az erek kidagadtak
a homlokomon, vagy mert úgy éreztem, ezer nap lángol a
testemben, és a lángok kicsapnak a szememből – de Gus végül
rábólintott, és bejegyezett. Segíteni fog nekem visszaszerezni Ellie-t.
Hogy őszinte legyek, azt hiszem, Javier megölésének
lehetősége adott neki egy kis motivációt, akár egy csepp vér a
cápák medencéjében. Nem olyasmi volt ez, amire alapoztam, de
felkészültem rá. A tudat, hogy Gus ott lesz és támogat, egyebek
között abban is segített, hogy ráébredjek, milyen messzire tudok
elmenni, hogy megmentsem Ellie-t, akár egyedül is. Rájöttem,
hogy miközben megpróbálom megmenteni, elveszíthetem
önmagamat, sőt minden erkölcsi elvemet és meggyőződésemet,
amivel valaha is rendelkeztem. Camden McQueen, amikor már
minden szó elhangzott és minden cselekedet végbement, talán
nekem magamnak is idegen lesz.
És most felkészültem, hogy megbékéljek mindezekkel.
Ami azt illeti, abból a kis zsigeri borzongásból ítélve, ami
átfutott rajtam, miközben néztem Gust, aki a fegyvergyűjteménye
gondos átvizsgálása közben mindegyikről kimerítő információt
adott, talán nem egyszerűen csak megbékélek ezekkel. Talán tárt
karokkal fogadom majd, bármi történik.

***

Már nem tudtam visszaaludni, az álom és a valóságos Ellie emléke

élesen összeütközött bennem egymással. Próbáltam magam
egyben tartani, ahogy az elmúlt pár napban is, amióta Ellie lelépett
vele. Amikor úgy éreztem, hogy kezd hatalmába keríteni a harag,
és átitatja minden porcikámat, képzeletben karanténba zártam az
érzéseimet. Elképzeltem, hogy fogom a haragot, a pánikot, az
igazságtalanság érzését, és belegyömöszölöm egy zárt dobozba az
agyamban. Kivettem őket a szívemből, tüdőmből, az izmaimból,
amelyek ökölbe akarták szorítani a kezemet, és belülről
felrobbantani. Egyedül így voltam képes tisztán gondolkodni,
megtenni azt, amit meg kellett tenni.
Minden perc, amit Gus közelében töltöttem, a napnál is
világosabban értésemre adta, hogy olyanná kell válnom, mint ő:
higgadt, távolságtartó. Nála ez működött, és ahogy telt az idő,
elkezdett működni nálam is. Még Sophiával és Bennel
kapcsolatban is alkalmaztam, valamint a rohadt apámmal, aki
nem hagyta abba a kísérletezést, hogy felhívjon, amíg csak Gus a
bakancsa egy határozott dobbantásával szét nem taposta a
mobilomat. Szóval mindent kizártam, amíg csak olyan sima és
csiszolt nem lettem belülről, mint egy precíziós készülék.
A tervünk Gus értelmezésében egyszerű volt és célirányos.
Elmegyünk Mississippibe, ahol Ellie a gyerekkorát töltötte, és ahol
Javierrel találkozott annak idején. Körbeszimatolunk, Gus kikérdezi
pár ott élő kontaktemberét, és remélhetőleg rátalálunk valamilyen
nyomra.
– Erős a gyanúm, hogy Javier Bernal még mindig abban az
államban él – mondta Gus, miközben bedobta a vászon útitáskáját
a kocsiba. Jó nagyot csattant a csomagtartóban, úgyhogy sejtettem,
hogy nem csak a ruhái és a piperecikkei vannak benne. Gust kissé
nyugtalanította, hogy pont ezzel az autóval megyünk, még úgy is,
hogy az újságcikkben mint zöld Mustang szerepelt, de mivel neki
mindössze egy ütött-kopott, könnyű versenymotor állt
rendelkezésére, nem volt túl sok választása.
Megkönnyebbültem. Talán furcsán hangzik, de megértettem,
miért ragaszkodott Ellie annyira ehhez a kocsihoz ilyen sok éven
át. Volt benne valami, ami sok erőt adott, mintha legyőzhetetlenné
tenné az utasát. Ami azt illeti, az után a döbbenetes mutatvány
után a vegasi autópályán, még hittem is ebben.
Éppen be akartam szökkenni a sofőrülésbe, amikor Gus egy
mogorva gesztussal félresöpört.
– Szó sem lehet róla – váltott át hirtelen tegezésbe, és feltett egy
borostyánsárga Aviator napszemüveget. – Túl kockázatos, ha te
vezetsz. Ülj csak az utasülésbe, és nézz egyenesen előre, sose
oldalra.
 – Ne feküdjek le mindjárt a hátsó ülésre? – Nem kérdőjeleztem
meg a módszereit, de a modora hagyott némi kívánnivalót maga
után, és nem könnyítette meg a dolgomat.
Rám pillantott azzal a „mondd, hülye vagy?” nézésével.
– Ha bárki észreveszi, az még gyanúsabb lesz. Nézd, jelen
pillanatban az a fotó az újságban a legkevésbé sem hasonlít rád.
Egy jóképű srácot keresnek süket vigyorral, de te úgy festesz, mint
egy kupac kutyaszar.
Hát ez mókás egy út lesz.
– Köszike.
Gus megrántotta a vállát.
– Ez az igazság. Most szállj be, mielőtt meggondolom magam!
Nagy kedvem lett volna beszólni neki, de úgy döntöttem,
lenyelem, és a Gus iránti érzéseimet is bedobozolom a többi közé.
Mikor kiszabadultunk Pismo Beach utcái közül, és célba vettük
az l-5-ös autópályát, megkérdeztem Gust, mennyit tud Javierről.
Gus először összepréselte az ajkát, mintha nem tartana
érdemesnek arra, hogy meséljen. De aztán beszélt.
– Mint ahogy már mondtam, az elmúlt években nem
érintkeztünk Ellie-vel túl sokat. Karácsony körül általában
beszéltünk telefonon – a telefonos bejelentkezést rendesen csinálta
–, de ettől eltekintve inkább csak annyi volt, hogy kisegítem,
amikor kell. Hamis igazolvány, információ emberekről, satöbbi,
satöbbi. Ezalatt az idő alatt egyszer sem említette Javiert. Olyan
volt, mintha abban a pillanatban, amikor elhagyta, kitörölte volna
őt az emlékezetéből. És úgy tűnt, jól boldogul. Egyébként is, mi
értelme felemlegetni a múltat? Tehát sosem hoztam szóba én sem,
annak ellenére, hogy figyelemmel kísértem – részben
kíváncsiságból, részben Ellie miatt. Senki sem teheti meg, hogy
csak úgy faképnél hagy egy gengsztert – ez nem így működik.
Teljesen biztos voltam benne, hogy a fickó egyszer a nyomába ered
– de abból, amit megtudtam róla, ez nem derült ki. Ott maradt
Ocean Springsben, Mississippiben. És elkezdte felépíteni a
birodalmát.
Az ereimben megfagyott a vér. Milyen birodalmat?
Gus folytatta:
– Értesültem róla, hogy Travis és Javier összekaptak. Travis
barátkozni kezdett az eddigi riválisokkal, kiváltképpen egy Los
Zetas nevű bandával. Ez hallatlan dolog, és különösen nagy
ostobaság volt olyasvalakitől, mint ő, de Travis Rainest jobban
érdekelte a hatalom, mint a hűség. Hitte, hogy a szervezetük csak
még erősebb lesz, ha szövetségesek lesznek ahelyett, hogy
ellenségeskednek, és úgy vélte, hogy ha visszamennek Mexikóba,
az jót tesz mindenkinek. Nem érdekelte a robbanásszerűen
elharapózott erőszak az országban, az utcai küzdelmek, a turisták,
akik csapdába estek mindennek a kellős közepében, nem zavarta a
tény, hogy az egész egy nagy szarkupaccá változott és kezd a
nemzetközi figyelem középpontjába kerülni. De Javier mindezzel
nem értett egyet. Ő úgy gondolta, túlságosan veszélyes és kaotikus
a hely, és Travis előbb-utóbb elveszti az irányítást az események
felett. Ő inkább meghalt volna, mint hogy kibéküljön a
riválisaikkal. Ebből az lett, hogy Javier kimaradt mindebből, és
Travis kirúgta. Javier elszipkázott tőle pár kulcsfigurát, olyanokat,
akik inkább az ügyhöz, és nem annyira Travishez voltak
hűségesek. Ma sem tudom, melyikük nyerné meg a csatát, de
Javiernek legalább van némi vonzereje, amivel leplezheti a
brutalitását, Travisnek viszont nincs.
Megrezzentem a „vonzerő” szó hallatán. Eszembe jutott,
milyen volt Javier, amikor először láttam, abban a kávézóban Palm
Valley-ben. Én ugyan nem mondtam volna vonzónak, de
kétségkívül volt benne valami. Valami misztikus, hogy őszinte
legyek.
– Persze történt valami – folytatta Gus. – Mielőtt Travis elment,
sikerült kinyírnia Javier két emberét. Aztán ha már ott volt
Mexikóban, még egy lépéssel tovább ment, és levadászta Javier
egyik nővérét. Megerőszakolta és megölte, aztán az egész családját.
Ez körülbelül három éve történt, de egyelőre nem sült ki belőle
semmi. Javier itt maradt az Államokban, egy másik szervezetet
kezdett építeni, megteremteni a maga hatalmát. Ez a bosszúja
kezdete, gondolom. De ki tudja, lehet, hogy Javiert egy hangyányit
sem érdekelte a nővére. Azzal a fickóval kapcsolatban engem már
semmi se lepne meg.
Megköszörültem a torkomat, néztem a zöld hegyeket, amint
vonultak hátrafelé.
– Tudtad mindezeket egész idő alatt, és sose mondtad el Ellie-
nek.
 Gus mintha bosszúsnak tűnt volna, de az is lehet, hogy csak
annak szerettem volna látni. – Nem akartam, hogy aggódjon. És
mire aggasztani kezdte…
– Nyilvánvalóan tudtad, hogy Javier üldözi őt.
– Ami azt illeti, nem tudtam. Körülbelül egy évvel ezelőtt
abbahagytam a megfigyelést. Bizonyos anyagi és egészségügyi
gondjaim támadtak, és már nem volt rá időm. Javier mintha
megállapodott volna, és akkor úgy gondoltam, talán már soha nem
fog Ellie nyomába eredni.
– És ez felveti a kérdést, hogy akkor most miért?
– Jó kérdés. Ez az, amit most ki kell találnunk. Kétlem, hogy
olyan egyszerű lenne, hogy meghallott egy szerelmes dalt a
rádióban, és nosztalgikus érzései támadtak.
– Lehet, hogy pont olyan egyszerű, mint amennyire világos,
hogy még mindig szerelmes Ellie-be.
Gus rám pillantott, a szeme alig látszott a napszemüvege
mögött.
– A Javierhez hasonló embereknek fogalma sincs, mi az, hogy
szerelem. Ezen én nem vacakolnék túl sokat.
De Ellie tudta, mi az. És engem ez nyugtalanított.
– Elmondok valamit, amit furcsának találtam – folytatta Gus.
– Pár hónappal azt megelőzően, hogy abbahagytam Javier
megfigyelését, értesültem róla, hogy volt egy házaspár, akik
átszálltak a másik vonatra – előbb Javier-nek dolgoztak, de átálltak
az ellenséghez, Travishez. Javier utánuk küldött pár embert, de ki
tudja, mi történt velük.
– Egy házaspár? – Nem úgy tűnt, hogy ez az a munka, amit
férj és feleség szívesen vállalna együtt, nem olyasmi, mint mondjuk
nyitni egy kellemes kis panziót.
De Gus bólintott.
– Igen. Egy pár. Középkorúak. Fehér emberek. Amanda és
Bob Williams.
Volt valami mögöttes tartalom abban, amit mondott, de nem
fogtam fel, mi az.
– Tudod, mi valamikor jó barátok voltunk Amelie és Brian
Watt-tal.
A fejemben kigyulladt egy villanykörte. AW. BW. Ugyanazok a
kezdőbetűk.
 – Ellie szülei?! – kérdeztem hitetlenkedve. – Ennek az
égvilágon semmi értelme nincs.
– Nem, tényleg nincs.
– Biztosan tudod?
– Nem, csak zsigerileg érzem. Nem beszéltem velük, amióta
meglógtak, és szegény Ellie-t otthagyták a nagybátyjánál. Nem
tartom kizártnak, de nem látom értelmét. Miért mennének át
mindazokon a dolgokon a lányukkal csak azért, hogy aztán
visszatérjenek ahhoz a valakihez, aki ezt művelte a gyerekükkel?
– Talán belekeveredtek valamibe. – Hát annak kibaszottul nagy
gubancnak kell lennie, ami miatt valaki visszamegy Travishez,
vagy elkezd Javiernek dolgozni. Vajon Javier akciója volt
alkalmazni a szülőket abban a reményben, hogy közelebb kerül
hozzájuk, vagy épp fordítva? De az ok mindegy, az én gyönyörű
csajomat mindig átbaszták, és még csak nem is tudott róla.
A düh alighanem kiült az arcomra, mert Gus megveregette a
kormánykereket.
– Hé, balhés, ne vesztegesd rám a mérged. Azt mondtad,
bármit megteszel, hogy visszaszerezd a csajt. Ettől kezdve a dolgok
még sokkal rosszabbak és bonyolultabbak is lesznek.
Nagyot sóhajtottam, és hátradőltem az ülésben, miközben
gyorsan bólintottam egyet Gus felé. Hallgatásba burkolóztunk,
amit csak a rádió hangja tört meg. Befelé figyeltem a saját fejembe,
farkasszemet néztem a félelmeimmel.
Azon töprengtem, vajon mit csinálhat most Ellie, és hol lehet.
Van-e valami fogalma arról, kik is a szülei, és vajon Javier
megmondta-e neki, hogy ezzel is gyötörje. Törtem a fejem, vajon
Javiernek mi a célja Ellie-vel. Ez a kérdés teljesen megőrjített, ki
kellett derítenem a választ. Az egész nem lehet olyan egyszerű,
hogy van egy régi szerető, aki még mindig szerelmes, így, hogy
Gus elmesélte, mi zajlott éveken át Javier körül. Javier nemcsak úgy
követte Ellie-t mindvégig, ahogy ő hitte. Hanem közben feljebb
lépett, felépített egy birodalmat. Vajon arról van szó, hogy a régi
szerető megpróbál elérni valamit, mielőtt kísérletet tesz rá, hogy
visszaszerezze a szívszerelmét? Ezt valahogy még meg tudtam
érteni. De nem akartam megérteni Javiert. Nem akartam azon
gondolkodni, hogy Ellie minden jel szerint mennyire beleette
magát a bőre alá, ahogy az enyémbe is. Nem akartam semmilyen
hasonlóságot találni kettőnk között.
Mert nem akartam olyanná válni, mint ő.
 Kilencedik fejezet

ELLIE

Később, még ugyanezen a napon, útnak eredtünk. Alig maradt

időm pakolni, ami elég vicces, mert tele voltam olyan holmival,
aminek nem kellett volna léteznie. Javier vett nekem egy hatalmas
útitáskát, hogy tömjem tele a ruháimmal. Pokolian hátborzongató
érzés kerített hatalmába, amikor a régi cuccaimat pakoltam,
tudván, egy másik országba készülünk, mint valami nyaralgató
szerelmespár.
– Remélem, nincs szükség az igazi útlevelemre – jegyeztem
meg, amint kivonszoltam a csomagomat a szobából. Csak egy
útlevelem volt, ami Eleanor Willis névre szólt, és még sosem léptem
át vele semmilyen országhatárt. Gus készítette nekem, úgyhogy
gondoltam, beválik, de nem pont most akartam tesztelni. Ha
lebukom egy kábítószerkartell vezetőjének a társaságában, az
igencsak rossz fényt vetne rám. Majdnem annyira rosszat, mintha
nem bukom le.
Javier ott állt a hallban, fehér ingben, fehér nadrágban, mint
egy hóemberbőrbe bújt ördög.
– Angyalka, mi Mexikóba megyünk. Rá se fognak nézni az
útleveledre. Én, ugyanakkor… nos, abban azért eléggé biztos
vagyok, hogy nem lesz túlságosan könnyű.
– Tehát akkor átmegyünk a Rio Grandén a folyásiránnyal
szemben?
– Az zűrös – felelte Javier. Egyet lépett felém, hogy átvegye
tőlem a csomagot, de én szorosan fogtam, és elrántottam előle. Egy
kissé meglepődött, majd sarkon fordult, és lement a lépcsőn.
– Stílusosan fogunk átmenni a határon – vetette hátra a válla
felett, és kiment a bejárati ajtón, amelyet nyitva tartott neki a
nagydarab fickó, akit, azt hiszem, Carlnak vagy Carrellnek hívtak.
Néha kissé nehéz volt kiigazodni az akcentusán.
Mentem utána, magam után vonszolva a táskát. Odakint
szellős, ragyogó idő fogadott, mintha valaki megint csak át akarna
verni ezzel a vakációérzéssel. Pálmafák és tölgyek hajladoztak az
enyhe szélben, igazán festői látvány, ami ritka Mississippiben. Az
ebben az államban töltött éveim alatt mindig lenyűgözött az a fajta
a szépség, ami mellett a legtöbb ember hajlamos elmenni. Most
azonban ez a szépség halálos színezetet öltött.
A sportkocsi motorja felbőgött, és Javier bemászott a hátsó
ülésre. Ó, egek, megint össze leszek zárva vele egy időre! Az a
furcsa félelem, ami miatt megborzongtam az undortól,
csiklandozta a tarkómat. Vagy az izzadtság? Az idő szokatlanul
forró volt az évszakhoz képest.
Raul kivette a kezemből a táskát, és belökte a csomagtartóba,
aztán udvariasan kinyitotta a gépkocsi hátsó ajtaját, mintha ő lenne
a tökéletes úriember. Azt hiszem, hálásnak kellett volna lennem,
hogy Javier az, akivel a hátsó ülésen fogok utazni, és nem Raul, de
hát a borzadály, az borzadály.
Gyorsan beugrottam, és becsatoltam a biztonsági övemet, még
mielőtt Javier megpróbálhatott volna segíteni, aztán
rátámaszkodtam az ajtó kartámaszára. Minden porcikámmal azon
voltam, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Nem próbált közeledni,
de az a jelenet a konyhában még élénken élt az emlékezetemben.
Nem akartam még egyszer magamon érezni a leheletét. Az
emlékek és a valóság nem állt összhangban.
Már néhány perce elindultunk, de érzékelhetően nem az
autópálya felé tartottunk.
– Mexikó nem az ellenkező irányban van?
– Türelem, angyalom – válaszolta Javier, tekintetével a kocsi
elejére tapadva, szája sarkában kis mosoly bujkált.
Nem volt meg bennem az a kibaszott türelem, kiváltképpen,
ha azon a néven szólított, de emlékeztetnem kellett magamat, hogy
minél többet engedek, annál többet akar majd. Tehát beleharaptam
az ajkamba, és összehúztam magamon a kardigánt, szeméremből,
no meg a sarkvidéki levegőt fújó légkondi miatt.
Tíz perc múlva újabb ismerős helyre értünk: a
kishajókikötőhöz, ahol Javier azelőtt a vitorlás hajóját horgonyozta
le. Újabb zavarba ejtő kirándulás az emlékezet ösvényein.
 Leküzdöttem a remegésemet, mert tudtam, hogy Javier élesen
figyel, mintha valami tudományos kísérlet alanya lennék. A
múltunk hány darabjával tud még meggyötörni? Meg tudja törni
az ellenállásomat?
– Emlékszel erre a helyre? – kérdezte hirtelen.
Kerültem a tekintetét, és kibámultam az ablakon, miközben a
sportkocsink odakanyarodott a rakodóparthoz, ahol mindenféle
targoncák álltak sorban.
– Nem vagyok amnéziás. Mi a francnak jöttünk ide?
Csalódottan cöcögött, amitől muszáj volt ránéznem, csak hogy
lássam, mennyire bosszús.
– Ellie, komolyan.
A kikötőt néztem. Valahol a zsigereimben éledezni kezdett a
pánik. Nem gondolhatja komolyan. Nem lehet ennyire
kiábrándító. Vagy igen?
– Nem a hajóddal megyünk Mexikóba – mondtam, ami
inkább állítás volt, mint kérdés. Még ha a kelleténél előbb is, de
legalább kint volt.
Megint az az alamuszi vigyor.
– Gondot okozna neked?
A szám válaszra nyílt, majd becsukódott, mert egy szót se
tudtam kinyögni. Azt tudtam, hogy Javiernek rejtőzködnie kell,
miközben átutazunk az országon, de ez egy kicsit túlzásnak tűnt.
– Ne aggódj, nem ugyanaz a hajó – mondta. Kinyitotta a kocsi
ajtaját, és kiugrott, ugyanakkor, amikor Raul kinyitotta az ajtót az
én oldalamon is.
Javier régi vitorlása egy karcsú, szépséges hajó volt, amelyhez
mindkettőnknek túlságosan is sok emlékünk kötődött. Elég nagy
ahhoz, hogy bárhová el lehessen hajózni vele, de nem ez volt a
lényeg. Alig tudtam elviselni, hogy ugyanazon járműben legyek
vele, nem beszélve egy hajóról.
Azt hiszem, csak álltam ott, és ráztam a fejem, vagy valami
ilyesmi, mert Raul hideg ujjai megragadták az alkaromat, és
előrerántott.
– Gyerünk! – mordult rám.
– Ne érjen hozzám! – sziszegtem, és kirántottam a karom a
szorításából.
Javier egy pillantást vetett ránk, mint aki jól mulat, és elindult a
kikötő felé.
– Ez az utazás sokkal könnyebb lesz mindannyiunk számára,
ha ti ketten megtanultok normálisan viselkedni.
– Baszd meg! – kiabáltam utána. Egy tengerészcuccokban
díszelgő család éppen a kocsijából pakolt ki a közelben, és furcsán
néztek rám. Igazából mindannyiunkra furán néztek, és nem is
hibáztathattam őket ezért. Egy termetes, kopasz sofőr ráncigálta ki
a táskáinkat egy fekete sportkocsi hátuljából, miközben a fehér
ruhás ördög vezette a menetet a csatlósa meg az elkeseredett
hölgyike előtt. Tanakodtam, vajon elég gyanúsan nézünk-e ki
ahhoz, hogy bejelentést tegyenek. Gyakorlatilag nem csináltunk
semmi illegálisat, de ha én hasonló jelenetet látnék, a vészjelző
radarom nagyon felpörögne.
Mi lenne, ha a gyanakvó tekintetű, idegesen forgolódó apa felé
fordulnék, és hangtalanul szavakat formálnék a számmal:
„Segítség!” Vajon mit csinálna? Segítene? És mit mondhatnék neki?
Elszökhetnék, és még mindig meg tudnám óvni Camdent attól,
hogy baja essék? Vagy a szabadságom mindig az ő sorsához fog
kötődni?
Nem mondtam semmit. Megszoktam, hogy én mindig az
vagyok, aki megpróbál meglógni, nem pedig az, aki azt akarja,
hogy elkapják. Tehát csak sétáltam a kikötő felé, és úgy éreztem,
mintha lassan elszívnák belőlem az oxigént, mintha minél
messzebb kerülünk a szárazföldtől, annál kevesebb lenne az esély
számomra. Az életre, a szabadságra, a szerelemre, talán mindenre.
A helyzetem napról napra, percről percre változott, és én nem
voltam elég gyors, hogy lépést tartsak vele.
Épp amikor már kezdtem azt hinni, hogy a lábamból teljesen
kiment az erő, megálltunk az utolsó dokknál valami előtt, amiről
először azt hittem, hogy egy csomó összekötött vitorlás hajó. De
tévedtem.
– Ez itt az új mesterművem – mosolygott Javier túlságosan
nyájasan, karját szélesre tárva, mintha saját kezűleg építette volna a
hajót.
Nem viccelt, amikor azt mondta, hogy ez nem ugyanaz a hajó.
Nem is hittem volna, hogy egyáltalán hajónak lehet nevezni;
sokkal inkább egy lebegő társasházhoz hasonlított, egy szálloda a
tengeren, egy anyahajó. Ez a bárka, ez a jacht, ez a szörnyeteg
legalább hetven méter hosszú lehetett; az egyik legnagyobb tárgy,
amit életemben láttam. Két árboca is volt, amelyek mintha a ködös
egekbe magasodtak volna, és az egész hajó szikrázott a
napfényben, fényes tengerészkék és fehér festék, indiai tölgy
díszítéssel. Négyfős legénységgel büszkélkedhetett, húszas
éveikben járó fiatal fickók, akik sorban álltak a fedélzeten, mint a
királyukat köszöntő alattvalók. Lehetett volna ennél kevésbé
feltűnő módot is találni arra, hogy valaki Mexikóba hajózzon, de ez
nem az volt. Javier néha mindennek tűnt, csak ésszerűnek nem.
Ott állt, várta a reakciómat, hogy mondjak valamit, de
képtelen voltam bármit is. Le akart nyűgözni, de én csak arra
tudtam gondolni a tengeri szörnyeteg méreteinek dacára, hogy
fogoly leszek azon a hajón egy időre, és sehova se menekülhetek,
hacsak nem a hullámsírba.
– Gyere, hadd mutassalak be a legénységnek, aztán helyezd
magad kényelembe – mondta Javier, és intett a sofőrnek, hogy
hozza utánunk a csomagokat a fedélzetre. Odapillantottam a hajó
nevére, miközben mindenki sürgött-forgott körülöttem. Beatriz –
ezt festették rá, ami történetesen Javier legidősebb nővérének a neve
volt. Töprengtem, miért róla nevezte el, vajon mi történhetett vele,
aztán rájöttem, hogy nem érdekel. Nem érdekelhetett. A Javierhez
hasonló alakok az együttérzést tüzelőanyagként használták.
– Vajon mi jár a fejedben? – szólalt meg hirtelen fentről, és
kinyújtotta felém a kezét. – Mert azt ugye tudod, hogy nem kell
velünk jönnöd.
Nem tudtam, hogy ezt most a legénység kedvéért mondja,
akik fekete sortba és trikóba öltözve mind előremeredtek, szigorú,
alattvalókhoz illő arckifejezéssel.
Gondosan szemügyre vettem őket, miközben azt feleltem:
– Ha nem jövök veled, akkor megölöd Camden McQueent.
Igazán nem nehéz választanom. – A szemem sarkából láttam,
hogy Javier gúnyosan vigyorog, de a fiúk közül még csak a szeme
sem rebbent egyiküknek sem. Talán csak pár évvel lehettek nálam
fiatalabbak, de szemmel láthatólag már belekeményedtek ebbe az
életformába. Javier birodalma sokkal nagyobb lett és sokkal
fiatalabb alattvalókból állt, mint gondoltam. Eltűnődtem, vajon
milyen életük lehetett ezeknek a fiúknak azelőtt, hogy bele lehetett
őket rángatni ebbe a zűrös helyzetbe? Szuperjacht ide vagy oda,
csak reménykedtem, hogy Javier legalább rendesen megfizeti őket.
– Akkor tehát már választottál – mondta Javier higgadtan,
habár láttam, hogy a halántéka kivörösödik. – Fogd meg a kezem,
és lépj a fedélzetre.
Nem fogadtam el a kezét, önállóan mentem fel a fedélzetre
vezető lépcsőkön.
A hajó, ahogy Javier később elmagyarázta, 187 láb hosszú, 550
tonnás Royal Huisman mega kétárbócos volt. Minden más kiesett a
fejemből, miközben a nagy hajótúrát végigjártuk. Csak annyi
maradt meg belőle, hogy több tízmillió, csupa mocskos, véres
drogmillióba kerülhetett. Közepén egy hajóhíd emelkedett, egy
megemelt fedélzetrész kültéri étkezéshez, kanapékkal és egy
grillezővel. Egészen hátul egy meghitt üldögélőhelyet lehetett látni,
csigalépcsővel, amely Javier irodájába és az óriási hálószobájába
vezetett. Összességében három szint volt, étkezőkkel és
nappalikkal, egy hely mozizáshoz, számtalan hálószoba és tágas
fürdőszobák. A hajó farrészét hidraulikus szerkezetek sziszegése és
zümmögése közepette még fel is lehetett nyitni, teret engedve egy
napfürdőzésre és búvárkodásra szolgáló emelvénynek.
Ez lesz tehát a börtönöm a következő hat napban, amíg el nem
érjük Veracruz városát.
– Nos, mit gondolsz? – kérdezte Javier, mikor a táskáimat
elhelyezték a nekem szánt szobában, ami nem meglepő módiin
éppen az övé mellett volt.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Nekem jobban tetszett a másik hajód.
A szája gúnyosan megrándult.
– Mindig is nagyon pórias volt az ízlésed, Ellie. Mondjuk,
engem kivéve.
Megfordult, készült becsukni az ajtót, de aztán megállt, és
közölte:
– Egy órán belül vitorlát bontunk. Talán szeretnél még egy
utolsó pillantást vetni a szárazföldre. Egy darabig nem fogod
viszontlátni.
Az ajtó egy sima kattanással becsukódott, és én egyedül
maradtam a kabinomban. Elég szellős volt, de máris úgy éreztem,
hogy mindjárt megfulladok.
 ***

Mint később kiderült, elmulasztottam a nagy búcsúzást. Miután

kipakoltam a holmimat, lefeküdtem az ágyra. Cikáztak a
gondolataim. Aztán a kimerültség úrrá lett rajtam. A következő,
amire eszméltem, az volt, hogy lassan gurulok az ágyban, és
szembe kerülök a kabin párnázott falával.
Felültem, és a fény felé pislogtam, ami átszűrődött a lehúzott
redőnyön, de kiderült, hogy egy jól álcázott, fényt árasztó panelről
van szó, amely a nappali világítást utánozta. Felkeltem,
megtaláltam a terpesztett matrózjárásomat, és kísérletezni kezdtem
a világítással, reggeli fényességből éjszakára kapcsolgatva. De
mindig visszaugrott, be volt programozva. A tény, hogy Javier
képes irányítani a személyzet időérzékelését, dermesztőén hatott
rám.
Kimentem a kabinból, végighaladtam egy korlátokkal
szegélyezett, szűk folyosón. A hajó már nem imbolygott, könnyen
ment a séta. A hajó oldalához csapkodó hullámok hangjától
eltekintve azt se lehetett volna megmondani, hogy egyáltalán egy
hajón vagyunk. Olyan nagy volt a jacht, mintha az ember egy
hatalmas utasszállító repülőn lenne, összehasonlítva egy
hidroplánnal.
A folyosón három másik kabinajtó mellett mentem el, amelyek
zárva voltak, aztán egy kis lépcsőhöz értem, amelyet természetes
fény világított meg. A terület, ahol jártam, a hajó közepe felé ért
véget, ami azt jelentette, hogy a legénység szállása a hajó elején
van, külön bejárattal. Óvatosan megmásztam a lépcsőt, és
felismertem, hogy a második fedélzeten vagyok, a fő élettérben.
Nem volt teljesen zárt helyiség, a hátsó rész a szabadba nyílt, és a
tengeri szellő átfújt rajta. Szépen megmunkált étkezőasztal uralta,
indiai tölgy, körben fehér, magas hátú székekkel, amelyek egy
elegáns háznak is díszére váltak volna. Mögötte Raul és egy másik
férfi ücsörögtek egy kanapén, kezükben ital, a hajukat szél
borzolta. Mindketten éles pillantást vetettek rám, roppant
barátságtalanul, aztán ismét egymás felé fordultak, és tovább
beszélgettek spanyolul. Mögöttük látszódott az alsó fedélzet, végig
sima fa, Javier saját kapitányi fülkéje, meg a hajó fara, a lobogó
amerikai zászlóval. A tenger vize itt zöldnek látszott; a horizontot
néhány sziget pettyezte, amelyek lassan eltűntek szem elől.
Felmentem még egy lépcsőn, a biztonság kedvéért a korlátba
kapaszkodva arra az esetre, ha a hajó megbillenne, és felértem a
felső fedélzetre, amelyet félig borított tető, mint egy
kormányosfülkét. Itt találtam Javiert. Egy bőr kapitányszékben ült,
fél keze az egyik kormánykeréken, a szeme előre nézett a széles,
színezett szélvédőn át. Hatalmas vitorla hullámzott az árbocba
kapaszkodva, örökös zaja boldogabb időkre emlékeztetett… eddig
kizárólag Javierrel vitorláztam egész életem folyamán.
– Fent vagy – állapította meg anélkül, hogy felém nézett volna.
A haja enyhén hullámos volt a tarkóján. Bosszantónak találtam,
hogy ez a hosszabb haj még mindig mennyire jól áll neki. Inkább
egy ellenszenves drogbárónak kellett volna kinéznie. Összeszorult a
gyomrom.
A nagy kormányosfülke felé fordítottam a figyelmemet, a
radarképernyők, GPS és időjárásjelző grafikonok sugárzó sorára a
keze ügyében; a kanapé meg a székek a nyitott térben álltak
mögöttem, újabb fantasztikus kilátás nyílt a tengerre. Mindent
magamba szívtam, de nem ragadt meg bennem semmi. Semmi
sem látszott valóságosnak ebben a helyzetben.
– Egyszerűen beájultam – mondtam, amikor összeszedtem a
gondolataimat. – Megint bedrogoztál?
Javier kurtán felnevetett.
– Megígérem, hogy nem drogozlak be többet.
Nem különösebben találtam mulatságosnak a szavait, de az
ígéretnek örültem.
– Tessék, ülj le – mondta, és a másodkapitány helye felé intett. –
Megkínálhatlak egy itallal?
Megráztam a fejem, de odaültem mellé. Elegendő tér volt
közöttünk, és izgalmasnak találtam, hogy hajókormány van a
kezemben.
– Mi történik, ha elkezdek kormányozni? – kérdeztem, és
rázártam a tenyeremet a bőrrel bevont kormánykerékre.
– Ellenkormányozok – mondta Javier. – És akkor legyőzlek.
Összepréseltem az ajkamat, és néztem, ahogy a víz elsuhan a
hajó mellett, finom, fehér tengeri permettel a habjain, ami illett a
bolyhos felhőkhöz az égen. A távolban szellemszerű alakok,
olajfúrótornyok magasodtak a köd homályában.
– Azt hiszem, még sohasem voltam ennyire messze a
szárazföldtől – jegyeztem meg.
– Hamarosan már kék lesz a tenger – felelte Javier, és
megrázogatta kezében a poharat, amitől csilingelni kezdtek a
jégkockák. Gin-tonik. – És akkor sehol sem lehet majd szárazföldet
látni. – Végre felém fordult. – Csak nem félsz?
Ami azt illeti, megrémített. És ő is.
De csak vállat vontam, és inkább a tengert figyeltem, meg az
árboc szédítő magasságát. Csak akkor vettem észre a varjúfészket,
a kis kerek kilátót az árboc felénél, és a legénység egyik tagját, aki
benne állt.
– Mit csinál ott fent? – kérdeztem. A srác olyan magasan volt,
hogy csak egy fekete foltnak látszott.
– Büntetésben van.
Süketen bámultam Javierre.
– Hülyéskedsz? Miért?
Rázogatta a poharát, és egy hosszút kortyolt, mielőtt válaszolt.
– Nem tetszett, ahogy rád nézett.
Nem hittem a fülemnek.
– Rám nézett… miért, hogy nézett rám?
– Ne akard tudni, angyalka.
– Javier, nem büntethetsz meg ilyenért valakit, hisz ez csak egy
szerencsétlen kölyök!
– Tudnia kellett volna. Te vagy a hajó úrnője, és tiszteletet
érdemelsz.
Ettől szétrobbant a fejem.
– Tiszteletet? Te akkor se tudnád, mi az, ha felmászna a
seggedbe, és a szádon jönne ki. Zsarolsz engem, hát ebben meg mi
a tisztelet?
– Köztünk különleges kapcsolat van – mondta lágyan, aztán
hunyorogva megint felpillantott a varjúfészekben álló fiúra.
– Köztünk semmi sincs! – kiáltottam, és felálltam a székről.
Javier odanyúlt, és megragadta a felkaromat, én pedig hálás voltam
azért, hogy nem a meztelen bőrünk érintkezik egymással.
– Nem bántalak – mondta, és közelebb húzott magához. A
tekintete szinte belém égett.
– Mi van, ha verekedni fogok? – csattantam fel, és felemeltem a
karomat, hogy értésére adjam, készen állok rá. Bármire, ami esélyt
ad, hogy szembeszálljak vele.
– Akkor taktikát váltok. – Felkelt, és egy lépéssel közelebb
lépett.
– Maradj csak ott! – mondtam, örültem, hogy csak mi vagyunk
a kormányosfülkében. Nem akartam, hogy más is lássa, mi zajlik
köztünk, hogy lássák, milyen gyenge vagyok.
– Vagy mi lesz? – kérdezte gúnyosan. – Megütsz?
Gondoltam rá, isten bizony. Másra se vágytam, amióta
elhagytuk a poros Palm Valley-t. De nem így. Nem most, amikor ő
akarja. Miért kell az expasasomnak egy ilyen rohadék beteg
stricinek lennie?
– A szobámba megyek – mondtam, és ki akartam rántani a
karom a szorításából. Lazított rajta, a keze lecsúszott a csuklómra,
és ott is maradt. Mintha elektromos ütés ért volna, a lehető
leginkább zavarba ejtő értelemben.
– Nemsokára kész a vacsora – mondta Javier mély, lágy
hangon, mint akinek teljes a bizalma bennem. – Az egyik fiú,
Marc, kitűnő szakács.
– Nem vagyok éhes.
– Ha éhezteted magad, azzal nem bizonyítasz be semmit,
tudod.
Valójában nem éheztettem magam. Csak éppen tudtam, hogy
szereti nézni, ahogyan eszem, és nem akartam megszerezni neki
ezt az örömet. Már így is eleget tettem neki azzal, hogy eljöttem
erre az útra, hallgatólagosan belementem valamibe, amire gondolni
sem akartam.
– Találkozunk holnap – mondtam. Kirántottam a kezem a
szorításából, aztán lerohantam a lépcsőkön, amíg vissza nem
jutottam a hajó belsejébe. A kabinomba mentem, magamra zártam
az ajtót, leültem az ágyra, és felhúztam a térdem az állam alá. Volt
egy hosszú estém, hogy gondolkodjak, és reménykedtem, hogy a
hajó rázkódása majd életre lökdösi az agyamat, és akkor képes lesz
gyorsabban pörögni.
Nagyon nem tetszett, ahogy a dolgok alakultak, és akkor még
finoman fogalmaztam. Talán most először fordult elő életemben,
hogy igazán szar helyzetbe kerültem, és nem volt semmi a
tarsolyomban, hogyan tudnék kikecmeregni belőle.
 Felhúztam a bő nadrágom szárát a jobb lábamon, és ránéztem
az élénkvörös és rózsaszín virágokra, amelyek most eltakarták a
forradásaimat. Lélegzetelállítóan szép tetoválás volt. Valamit, ami
annyira ronda, ilyen gyönyörű dologgá tudott változtatni Camden
hozzáértő keze és hatalmas szíve. Elárasztottak az emlékek, és
fojtogatni kezdtek. A mellkasomból előtörő érzések véget nem érő
áradatnak tűntek, amely a rügyekből és virágokból eredt, és
halkan zokogni kezdtem. Nem engedhetem meg magamnak,
hogy Camdenre gondoljak, hogy elgyengüljek, de most minden
utolért. Camden nem volt velem. Valahol máshol volt. Az
exfeleségével meg a gyerekével. És mivel miattam kerülhetett
veszélybe megint, meg kellett emberelnem magam. Tudván,
milyen jó ember Camden, és milyen elcseszett, haragos, de mégis
vitán felül jó lelke van, velük is fog maradni. Talán megint
beleszeret Sophiába, de ha nem, akkor is vele van, és nem velem.
Én meg egyedül. Egy hajón. És bár már nagyon sokáig éltem
egyedül, a Camdennel való együtt töltött idő, akármilyen rövid
életű volt is, kihozott belőlem valamit, amit még sosem éltem át.
Biztonságban éreztem magam a karjaiban, magabiztosnak az
oldalán vagy akár csak a jelenlétében. Életemben először
védelmezőm akadt – holott korábban azt sem tudtam, hogy
egyáltalán szükségem van rá.
De most eltűnt, és én újra egyedül maradtam. De most már
tudtam, hogy többre vágyom, valakire, aki hisz bennem, aki
igazán szeret, aki támogat, aki a védőpajzsom a világgal szemben.
Camden révén rá kellett ébrednem, hogy nem vagyok
legyőzhetetlen, se halhatatlan, és hogy nem fogok tudni megállni
egyedül a magam lábán a végtelenségig. De most már persze nem
volt választásom. Camden nincs többé. Habár elég jó voltam
abban, hogy kiűzzem a gondolataimból, és figyelmen kívül
hagyjam a kis nyilallásokat a szívemben, a fájdalom – az egész
furcsa üresség – engem is meglepett.
Porrá omlottak a védőbástyáim.
Kopogtak az ajtón, és én gyorsan legyűrtem a nadrágom
szárát, Javier még nem látta ezt a tetkót. Úgy éreztem, ha
meglátná, a legbizalmasabb emlékeimbe hatolna bele. A puszta
pillantásával is beszennyezné Camden munkáját.
– Mi az? – szóltam ki, és gyorsan kisimítottam a hajam az
arcomból, majd letöröltem a könnyeimet.
Valaki megrángatta a kilincset, aztán megint kopogott.
Nagyot sóhajtva felálltam az ágyról, és kinyitottam az ajtót,
majd hátrahőköltem. Raul dugta be a fejét a kampós orrával meg a
homloka közepén lenőtt hajával. Nem mintha szívesen láttam
volna Javiert, de ezt a fickót végképp a hátam közepére se
kívántam.
– Jól van? – kérdezte. – Úgy hallottam, mintha sírna.
Rámeredtem. Nem is nézhetett volna ki kevésbé
együttérzőnek, inkább úgy festett, mint aki szerint ez az egész
nagyon mulatságos.
– Jól vagyok. Lenne szíves magamra hagyni? Ez itt a privát
szférám.
Az arca egy pillanatra megmerevedett, aztán elmosolyodott.
– Hogyne. Tudja, ha valamikor szüksége lenne rá, hogy
beszélgessen valakivel, aki megérti magát, aki kívülálló az ügyben,
akkor… szóval érti, nyugodtan szóljon.
És mintha ez nem hangzott volna elég hamisan, a tekintete
lefelé vándorolt a mellemre, és kéjelegve megnyalta a szája szélét.
Még mielőtt elküldhettem volna a francba, rám kacsintott, és
becsapta az ajtót. Kulcsra zártam, és visszaültem az ágyra.
Megtapogattam a sebhelyeimet, elképzeltem, hogy Camden keze
ott van az enyémen. Aztán az oldalamra feküdtem, és
reménykedtem a gyors elalvásban, hogy ne kelljen egy perccel se
tovább szenvednem.
 Tizedik fejezet

CAMDEN

Egészen Új-Mexikóig, La Crucesig jutottunk, amikor rátaláltunk

Gus első kontaktemberére. Miután az utóbbi napokat az 1-10-es
autópályán töltöttük, és csak tankolni meg pár órát aludni álltunk
meg, a tűző nap felforrósította az autó belsejét. La Cruces igazi
üdítő látványosságnak számított.
Akárcsak Gus kapcsolata. Lydia DuShane louisianai születésű
lány volt, aki feladta a Katrina hurrikán által lerombolt kávézóját,
és helyette süteményboltot nyitott itt. Habár az ötvenes évei végén
járt, szebben öregedett, mint a legtöbb műanyaggal tömött és
bevakolt nő Los Angelesben. A bőre szinte ránctalan, kicsit szeplős,
a haja a vörös és ősz keveréke, és kék szeme sarkában vonzó
nevetőráncok húzódtak a sok mosolygástól. Azonnal otthonos
érzést keltett bennem, ami meglepett azok után, amit Gus mondott
róla.
– Amikor épp nem tortát süt, akkor fejvadász – mondta, mikor
behajtottunk a városba.
– Uhh – szisszentem fel, és fészkelődni kezdtem az ülésben ez
probléma számomra?
Gus száraz pillantást vetett rám.
– Hé, kölyök, a te fejeden még nincsen vérdíj. Nem mellesleg,
velem vagy. Te a jó srácok közül vagy az egyik.
Felvontam a szemöldökömet. Akkor okés.
Nem sokkal azután, hogy Lydia leültetett a boltjában,
elszivárgott az utolsó néhány vásárló is, a délután három órás
zárási idő közeledtével. Mindannyiunk előtt ott volt egy szelet
sárgabarackos-feketeáfonyás pite, és ez, valamint a gőzölgő
kávéscsészék meg a vidéki élet szépségeit ábrázoló retróplakátok a
falakon mesés álcázásul szolgáltak. Ugyan ki hinné, hogy a nyájas,
türelmes Lydia abban is ügyes, hogy elcsípje Amerika leginkább
körözött bűnözőit?
Miután Lydia kifelé fordította az ajtóra akasztott táblán a
„zárva” feliratot, bezárta az ajtót, majd becsusszant mellénk egy
bokszba, elővett egy kis notebookot, és feltette a szemüvegét,
jelezve, hogy készen áll.
– Szóval Javier Bernalt üldözitek, igaz? – kérdezte. A
szemüvegén a visszatükröződő felületen láthattam, ahogy keresgél
a weboldalak között.
– Ismeri? – kérdeztem.
Felhorkant.
– Én mindenkit ismerek. Ha nem tartom rajta a szemem a
dolgokon, akkor nem végzem jól a munkámat.
Érdeklődve előrehajoltam.
– Körözik valamiért?
Megrázta a fejét.
– Nem, még nem. A rendőrségnek vannak elképzelései, de a
szervezetnek legalább a fele korrupt Mississippiben. Talán azt
hiheti, hogy a New Orleans-i rendőrkapitányság csapnivaló, de
akkor még nem látott semmit. – Levette a tekintetét a képernyőről,
és felém hajtotta a fejét. – Szeretem tudni, hogy mit csinálnak az
ilyen alakok, úgyhogy amikor végül olyasmit tesznek, ami bajba
keveri őket – és higgyen nekem, ez egyszer mindegyiküket utoléri
–, akkor legalább tudom, mi lesz a következő lépésük. Volt egy
fickó, akit már évek óta szemmel tartottam, mielőtt megcsúszott és
körözni kezdték ittas vezetés miatt. Tekintve a nem hivatalos
bűnlajstromát, tudtam, hogy a fejpénz se lesz kicsi. Ismertem a
búvóhelyét, és másnap el is kaptam. A rendőrök már úton voltak,
de megelőztem őket.
– Hogy csinálja? Úgy értem, nem látszik törékenynek, de…
Lydia huncutul, elégedetten mosolygott.
– Nő vagyok, ennyi a titok. Ott voltam, ahol kellett.
Meglepődne, ha tudná, mire képes egy nyugdíjas. Hát nem így
van, Gus?
Gus a szakállát vakargatta, és esküdni mertem volna, hogy az
arca enyhén rózsaszínre váltott a szőr alatt. Erről majd később
fogok érdeklődni nála, habár úgyis tudtam, hogy válaszként rám
mered és felmordul.
 Gus megköszörülte a torkát.
– Akkor hát merre van most ez a Mr. Bernal?
– Ocean Springs, Mississippi – felelte Lydia, és hátradőlt a
székén. – Fiúk, megeszitek a sütiteket, vagy sem?
– Nagyon szeretném, de igazán sietnünk kell – mondtam
bocsánatkérően. Fel is álltam, de Gus kinyújtotta a karját, és
visszaültetett.
– Nyugalom, Camden, odaérünk – mondta. – A város neve
nem elég. Tervet kell készítenünk.
Megráztam a fejem.
– Azt a kocsiban is tudunk. Ha Javier Ocean Springs-ben van,
és az az a hely, ahol Ellie vele élt, akkor semmi kétség, ugyanarról a
házról van szó, ahol hat éve is laktak.
– Ki az az Ellie? – kérdezte Lydia tágra nyílt szemmel.
Egy figyelmeztető pillantást lövelltem Gus felé, hogy
hallgasson, de ügyet se vetett rám.
– Ellie Watt. Bernal exbarátnője, akit, úgy véljük, többé-
kevésbé túszként tart fogva.
– Ellie Watt – töprengett Lydia, és rózsaszín körmeivel
kopogott az asztalon. – Ellie Watt. Ő sem ártatlan, igaz? Benne van
a drogkartellben?
– Nem! – vágtam rá gyorsan, és talán túlságosan is védekező
hangon. Megköszörültem a torkomat. – Nem, soha nem vett részt
ilyesmiben.
– De nem ártatlan. Szélhámos – fűzte hozzá Gus.
– Csak volt – javítottam ki.
Gus a fejét ingatta.
– Kutyából nem lesz szalonna, fiam.
– Ellie sokkal több, mint kutya – vágtam vissza.
– Akárhogy is – mondta Lydia lassan –, Ellie Wattot már
körözték valamiért. Egy kis ideig rajta volt a radaromon.
Gus is és én is rámeredtünk.
– Miért? – kérdeztem.
Lydia összeszorította ajkát, amelyet flamingórózsaszínre
festett, akárcsak a körmeit. Olyan szín volt, amelyet sokszor
használtam a munkám során. Megint elkezdte pergetni a virtuális
kartotékját. Pár feszült pillanat után vállat vont.
– Ebben nem vagyok biztos. Három évvel ezelőtt történt.
Semmi főbenjáró, talán húsz rongy, különben utánamentem volna.
– De Ellie Watt néven futott… – erősködtem. – Nem Eden
White vagy Ellen Williams, vagy bármi ehhez hasonló?
– Nem, Ellie Watt. Jól emlékszem, mert a nővérem neve is Ellie.
Ez nagyon megzavart. Ellie egészen a gimi óta nem szerepelt
Ellie néven. Bárki tűzött is ki a fejére vérdíjat, az csak nagyon rég
lehetett. Gusra pillantottam, akinek az összevont szemöldöke arról
árulkodott, hogy ugyanezt gondolja.
– Nos, ha bármi mást tudsz, légy szíves, mondd el. Nekem is
megvan a magam kis fiókja – mondta Gus. – Mármint Ellie-ről. De
mindent tudnunk kell Bernalról, most rögtön.
Lydia bólintott.
– Elmondhatom, hogy jó pár testőr van körülötte a nap
huszonnégy órájában.
– Raul – szúrtam közbe.
– És rendkívül óvatos, szinte már betegesen. Sosem követ el
baklövést, legalábbis nem olyat, ami miatt elő lehetne állítani.
Egyszerre türelmes és könyörtelen, ami elképesztően veszélyes
kombináció.
– Mondjon olyat, amit nem tudunk – morogtam az orrom
alatt.
Elég hangosan dörmögtem ahhoz, hogy Lydia éles pillantást
vessen rám. – Halljam, mi a tervetek, ha megtaláljátok a lányt?
Gusra néztem, de ő most a falat bámulta, a szeme ide-oda
kalandozott egy idilli tájképen, a túlságosan is zöld réten és az
élénkvörös pajtán.
– Nem tudom biztosan – kezdtem lassan, mikor Gus nem
válaszolt. – Még nem igazán dolgoztuk ki a részleteket.
Lydia mosolygott, aztán ismét elkomolyodott.
– Nos, hadd áruljam el, hogy vannak olyan dolgok az életben,
amelyeket meg lehet oldani úgy, hogy az ember előhúzza a
ruhaujjából, és vannak olyanok, amelyeket gondosan tervezni kell.
Amikor azt mondtam, hogy Bernal óvatos, nem túloztam. Egy
mérföldről is kiszagolja azt, ha valaki belép a felségterületére. Ha
vele van az exbarátnője, és ott vannak, ahol azelőtt éltek, akkor
fogadni mernék, hogy nem szándékozik egykönnyen lemondani
róla. Maga, fiatalember, nyilván okkal eredt a lány nyomába. És
ugyanígy Bernal is.
 Nagyot nyeltem, és próbáltam magamban a lehető
legmélyebbre temetni a kétely magvait, amelyek kezdtek
kipattanni a fejemben, meg a tényt, hogy zöldfülű vagyok, új
ebben a mezőnyben, és gőzöm sincs, hogy mit csinálok. Az ég
szerelmére, én tetoválóművész vagyok, nem pedig önkéntes rendőr.
A pokolba, még csak nem is fejvadász, mint Lydia. Nincsenek
különleges képességeim, eltekintve attól, hogy el tudok sütni egy
pisztolyt, és ki tudom rugdosni a szart bárki fegyvertelen emberből.
Nem hinném, hogy még egyszer hozzávághatnék valakihez egy
kanapét, és élve megúsznám.
– Nos, köszönöm az időt, amit ránk szántál, Lydia – szólalt
meg Gus hirtelen, és felállt. – Sajnálom, hogy nincs időnk az isteni
sütidre, de a kölöknek igaza van. El kell indulnunk, és közben
tervet kell készítenünk.
Felkaptam a sütimet, és beletekertem egy köteg szalvétába,
amit a tartóból vettem ki.
– Kell az energia! – mondtam, és megpróbáltam egy
könnyednek szánt mosolyt küldeni Lydia felé. De azt hiszem, nem
jött be. Válaszképpen még az övé is eltűnt.
Ahogy kifelé indultunk a boltból, Lydia félrevonta Gust, és
odasúgta neki:
– Biztos nem akarod, hogy veletek jöjjek? Társaságnak? A régi
szép idők kedvéért?
Gus felmordult.
– Rendben lesz minden, Lyd.
– Aggódom miattad. Már annyi minden történt veled, és ez az
ember, ez a Bernal…
– Majd találkozunk. – Gus megveregette az asszony vállát, én
meg gyorsan megfordultam, és elindultam a kocsi felé, nehogy
észrevegyék, hogy kihallgattam őket.
Lydia búcsút intett a tornácról, mi meg beszálltunk a kocsiba,
és elrobogtunk a poros sivatagi utcákon keresztül, amelyek, úgy
látszik, mindig követni fognak.
Gus felé pillantottam.
– Azt hiszem, kell egy jó terv.
– Egy jó terv és egy jó ima – felelte Gus, és a szemüvege mögül
megnézett magának. – De te ezt eddig is tudtad, nem igaz?
Tudtam. De ettől még nem lett könnyebb.
 Majszolni kezdtem a gyümölcsös lepényt – csupa ragacs volt,
de isteni és törni kezdtem a fejem. Hamarosan odaérünk Ocean
Springsbe.
Lehet, hogy holnap újból a karjaimba zárhatom Ellie-t.
Lehet, hogy holnap mindent elveszítek.

***

Ocean Springs határozottan nem az volt, aminek elképzeltem,

amikor Misissippire gondoltam. Amíg áthajtottunk Gulfport és
Biloxi városán, egy sereg új kaszinót és a Katrina hurrikán
rombolásának maradványait láttuk. De Oceán Springs friss volt és
elbűvölő. Egy kissé szokatlan egy olyan embernek, mint Javier, de
hát mit tudtam én?
Késő délután értük el a kisvárost, és a magas páratartalmat
elűzte az estével érkező szellő. Nem is éjszakáztunk szállóban,
ehelyett az éjszaka közepén Gus átadta a kormányt, valahol Texas
közepén. Úgy ítélte meg, hogy ott eléggé biztonságban vagyunk,
nem keltünk gyanút, és a kocsink észrevétlen marad a többi között
a sötétben az autópályán.
Gus a hátsó ülésen horkolt, gyakorlatilag másodpercek alatt
kidőlt, így volt egy kis időm gondolkodni és tervet szőni.
Gus tudta, hol költözött össze Ellie Javierrel, és szükség esetére
meg is kerestük – a mobilja GPS-én olyan közel mentünk,
amennyire csak lehetett, és megnéztük az utcaképet. Szép helynek
tűnt, és ebbe némileg belefájdult a szívem. Elég nevetséges volt épp
emiatt féltékenynek lenni – olyasmi miatt, ami olyan régen történt,
de nem tehettem róla. Mindig is féltékeny fickó voltam. Gondolom,
ez a bizonytalanságaimból adódott, vagy valami ilyesmi.
Legalábbis ezt állította az agykurkász még régen, amikor az apám
rákényszerített, hogy heti egy alkalommal pszichomókushoz
járjak. Hiába tudtam, hogy Ellie megveti Javiert, szüksége van a
segítségemre – a mi segítségünkre –, mégis azon törtem a fejem, mi
vonzhatta abban a fickóban, akkor rég. Mi késztette rá, hogy
felhagyjon a Travisszel szembeni bosszúval, és inkább Javierrel
éljen? A szép ház és helyszín eltakarta az igazságot.
Gus úgy döntött, először egy kis rendőri megfigyelést kell
alkalmaznunk – ami tökéletesen szembe ment azzal, amit én
szándékoztam csinálni, vagyis egyszerűen behatolni, és kiiktatni
mindenkit, aki az utunkba áll. Lehet, hogy az én módszerem
következtében megölnek minket, de úgy éreztem, minden
másodperccel csökken az esélyem, hogy megtaláljam Ellie-t. De
persze Gusnak volt igaza. Nyilván. Kedvem lett volna merő dacból
folyton ellenszegülni annak, amit mondott, de az az igazság, hogy
pontosan tudta, mit csinál.
Némi megfigyelés után, ha már van némi elképzelésünk arról,
hány emberrel állunk szemben és hogyan vannak felfegyverezve
(már ha a házban vannak – ez csak a mi feltevésünk volt),
megtervezzük a támadás módját. Egyikünk majd eltereli a
figyelmüket, a másikunk kiszabadítja Ellie-t. Persze olyan elterelés
kell, hogy esélyük se legyen elkapni minket. Azon is múlik a dolog,
pontosan hány fickó van és mennyire őrzik Ellie-t. Gus úgy vélte,
valószínűleg nem nagyon. Javiernek bizonyára van saját testőrsége,
vagy Raul. Javier, mint mindenki más, mostanra már tudhatta,
hogy szökésben vagyok, és próbálok eltűnni szem elől, tehát úgy
gondolhatja, hogy az utolsó dolog, amit tennék, az, hogy eljövök
Ellie-ért.
Javier nagyon alábecsült engem.
Miután követtük a GPS vidám hangú utasításait néhány
tengerparti utcán át, jó néhány sarokkal odébb megálltunk.
Gus előrehozta a sporttáskáját a hátsó ülésre, és elkezdett
válogatni a fura arzenálja darabjai között. Igen, ez a kifejezés elég
jól körülírja, hogy miket pakolt be. Volt ott egy gépkarabély,
néhány különböző kaliberű kézifegyver, meg egy infravörös
fénnyel célzó puska. Aztán két kés, egy kis fejsze, egy kis műanyag
palack, rovarirtó spray, különböző gázöngyújtók, meg egy
újabbfajta, kisebb műanyag doboz Coffeemate tejpor. Kezembe
vettem, és megráztam. – Hát ebben meg mi van?
– Tejpor – felelte Gus komoly képpel. – Ha az ember a levegőbe
fúj ebből egy felhőnyit, semmi sem olyan gyúlékony. Nagyon
könnyű vele tűzlabdát előállítani.
– Ó… oké… – hebegtem. Az idegeim kezdtek táncra kelni.
Nem igazán voltam felkészülve olyasmire, ami magába foglalta
egy növényi eredetű tejporból puffantott felhőcske meggyújtását.
Közben azon is elgondolkodtam, vajon tudják-e az emberek, mit
tesznek bele a kávéjukba minden áldott reggel.
 Odaintettem a fejemmel a jelöletlen kis palack felé, ezt már
meg sem mertem érinteni.
– És ebben mi van, talán anyatej?
Gus szeme mosolygott a feltételezésre, de a szája egyenes
maradt.
– Textilfehérítőből készült bomba.
– Lehet, hogy meg kéne maradnunk a pisztoly mellett –
javasoltam. Nem akartam, hogy a küldetés Gus tudományos
kísérleti laborjává változzon.
Biccentett.
– Csak használd a saját cuccodat, ha az megnyugtatóbb
neked.
Az volt. Nekem is volt titkos fegyverem. Nem terveztem, hogy
használom, de ha alkalom adódik rá – ha Javier szembejön velem
és egyedül van –, nos, előre gondolkodni kifizetődő dolog. A puskák
és pisztolyok nem mindig tudják rábírni az embereket a beszédre.
Gus becsúsztatott egy pisztolyt a csizmájába, egy kést a
nadrágja szárában lévő tokba, egy másik pisztolyt pedig a farmerja
övébe dugott. Egy darabig fontolgatta a fehérítés bombát is, ám
aztán a rovarirtó sprayt kapta fel és dugta a nadrágja elejébe.
– Felteszem, én leszek az elterelő hadművelet – mondtam, és
felkaptam egy kis hátizsákot, amit a csomagtartóban tároltam.
– Egy darabig megfigyeljük őket, de igen, ez a terv.
Akármilyen gyerekesnek látszott, de én akartam az lenni, aki
betör a házba a dicsőség glóriájával a feje körül, és megmenti az ő
asszonyát. De a dolgok nem úgy működnek, mint a moziban.
Ezért nekem kell csalinak lennem, és futnom, míg Gus elvégzi a
többi melót.
Először úgy gondoltam, várunk alkonyatig, de Gus biztosított
róla, hogy a nappal a legbiztonságosabb. A környék elegáns, Javier
pedig egy mexikói drogkartell vezére. Napközben nem
csinálhattak túl sok mindent, tehát a lövöldözés kockázatát a
minimumra kellett redukálni. Ezek után nagy szarba kerülünk, ha
kiszúrnak. Sajnálatos módon ezt a kockázatot vállalnunk kellett.
Engem most köröztek, mi a különbség? Azzal az erővel olyasmiért
is elkaphatnak, amiben tényleg bűnrészes vagyok.
Kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk a ház felé egy olyan
utcán, amely az óceán felé lejtett. Döbbenetesen szép volt a
hatalmas víztükör, a meg-megtörő hullámokkal, mindez az arany
csillámok közepette lenyugvó nap látványával együtt. De a
szépséges díszlet ellenére sem csillapult a szorongás, ami emészteni
kezdett. Még sohasem voltak pánikrohamaim, olyan módon
semmiképp, mint Ellie-nek, de most közelebb álltam hozzá, mint
valaha. A tüdőm mintha minden egyes lépéssel jobban
összezsugorodott volna. A pisztoly, amit a farmerom derekába
dugtam, mint robbanni kész bomba, a hátizsákom pedig súlyosan
nehezedett a vállamra.
Szerencsére Gus meg én nem ríttunk ki a környezetből. Ő
sárga és rózsaszín hawaii inget viselt, ezért azzal viccelődtem, hogy
úgy fest, mint Jim Buffett és Nick Nolte keveréke, amikor utóbbit
letartóztatták ittas vezetésért. Rajtam egy baseballsapka volt és egy
hosszú ujjú szürke Henley ing, ami eltakarta az összes tetkómat.
Mindketten tornacipőt és napszemüveget viseltünk. Lehettünk
volna apa és fia, akik alkonyati sétájukra mennek. Senki sem
sejthette, hogy Gus egy két lábon járó fegyvergyűjtemény.
Hamarosan odaértünk Javier házához, ami pontosan úgy
festett, ahogy a Google Maps mutatta. Csakhogy ez nem egy
telefonos fotó volt, hanem maga a ház, tiszta fehér, megemelt
teraszával, amely a tengerre nézett. Idillikus – és halálos. És Ellie ott
van bent, talán valamelyik rácsozott ablak mögött. A gondolatra
elöntött a harag.
Mint rendesen, Gus most is megérezte a hangulatomat.
– Csak lazán – súgta oda a szája sarkából. Szép lassan
elhaladtunk a ház előtt. Senki sem gyanakodhat semmire, főleg ha
továbbsétálunk a magunk laza módján…
Mikor már csak pár méterre voltunk a háztól, Gus megállt, és
úgy tett, mintha az óráját nézné.
– Mikor megy le a nap, nem tudod?
Nagyot nyeltem. Ez valami kódolt utalás akar lenni? Még csak
ötletem sem volt.
A szemét rajtam tartotta a szemüvege alatt, és lehalkította a
hangját, úgy tett, mintha az óráját igazítaná.
– Csak az az egy kocsi. Felismered?
Bólintottam, nem találtam sehol a hangszálaimat.
– Gyerünk, nézzük meg, hogy fest Dana kertje – mondta Gus
hangosabban, és újra elindult. Követtem, töprengve, vajon
figyeltek-e minket, követnek-e, de tudtam, hogy nem fordulhatok
meg, hogy ellenőrizzem. A tarkóm bizseregni kezdett.
Befordultunk a következő utcán, és mikor a házból már nem
láthattak minket, Gus félrehúzott egy virágzó sövény árnyékába,
ami egy másik kertet szegélyezett.
– Lehet, hogy szerencsénk lesz – suttogta Gus rekedten. – Ha
egyetlen kocsi van, az kevesebb embert jelenthet. Talán. Akárhogy
is, én körbemegyek, és a partról osonok felfelé. Onnan hatolok be,
talán az emeletre. Nem tetszik, ahogy az ablakok kinéznek, de
feltételezem, hogy Ellie-t itt tartják. Hacsak Javier nem paranoiás.
De valószínűleg az, a rohadék. Te maradj itt!
Gus előhúzta a mobilját a zsebéből, és megnézte az időt. Aztán
levette az óráját, és odaadta.
– Mostantól öt perc múlva kopogj az ajtón, vagy csengess be, és
kérdezd meg, hogy Dana Prescott otthon van-e. Azt fogják
válaszolni, hogy ez nem az a ház, és remélhetőleg eligazítanak.
– Remélhetőleg – grimaszoltam egyet. – Ki az a Dana?
Gus megvonta a vállát.
– A nő itt lakik a sarkon. Megnéztem a Google-on Ocean
Springs kisvállalkozásait, és ez volt a legközelebbi. Otthoni
számítógépszerviz. Hihetőbb, ha az ember olyan valaki után
érdeklődik, aki tényleg itt lakik. Ha mázlink van, Javier meg a
cimborái talán a nyájas szomszédot alakítják.
– Mint a polgárőrség – mondtam. A reszketés a hangomra is
átterjedt. Össze kell szednem magam, ha hasznos segítség akarok
lenni.
Gus barátságosan vállon veregetett.
– Rendben lesz minden. Fogod érezni, mikor kell menned.
Aztán futás vissza a kocsihoz, és elhozod ide három házzal lejjebb.
Ellie és én a part mentén fogunk futni, és annál a piros háznál
bukkanunk elő, amelyiket mutattam. Világos?
Bólintottam. Gus pár pillanatig kivárt, hogy biztos legyen a
dolgában, aztán hirtelen már ott se volt, futott az ellenkező
irányba, sokkal gyorsabban, mint amit kinéztem belőle. El is tűnt a
következő sarok mögött, a tengerpart felé.
A csuklómra csúsztattam az órát, reszketett a kezem, elcsúszott
az óraszíj. Öt perc. Öt perc. Öt perc.
Ó, a francba, Camden, mondtam magamnak, és hirtelen a
lábam között volt a fejem, elárasztott a hányinger, mint valami
pokolbéli ördög. Már rég nem voltam ennyire ideges. Még akkor
sem, amikor Ellie és én elmentünk Sophiáért és Benért. Akkor
voltam utoljára ilyen ideges, amikor arra készültem, hogy
rajtakapom Ellie-t, miközben kirabol engem.
Be kell ismernem, ez még mindig fájt. Hogy egész idő alatt
tudtam, át akar verni, csak a pénzem kell neki, hangyányit sem
érdekli, hogy otthagy a legnagyobb szarban. Nem érdekli a régi jó
barátja, Camden, a lábtörlője, a szerelemittas kiskutyája, a gót
Királynője. Szeme se rebbent, és újra meg újra a képembe
hazudott. Aztán betört a házamba, és kirabolt.
De az a régi Ellie volt. Amikor elcserélte magát értem,
feláldozta magát az én szabadságomért, Sophia és Ben
szabadságáért, tudtam, hogy az a régi Ellie halott. De mégis, itt
Mississippiben, ott, ahol boldogan élt a maga hazugságaiban több
mint egy évig, lényem egy része kénytelen volt arra gondolni, vajon
nem fog-e feléledni benne a régi Ellie. Próbáltam nem gondolni
erre, mert ez csak újabb szükségtelen szorongással tetézte az
idegességemet. Azzal a félelemmel, hogy amikor Gus és én érte
megyünk, Ellie nem akar velünk jönni.
Ránéztem az órára. Eljött az idő.
Vettem egy mély lélegzetet, megigazítottam a
baseballsapkámat, és előjöttem a sövény mögül. Végigmentem az
utcán, majd befordultam a Javierékébe. Ott volt a ház, csakúgy,
mint az imént, és még egyszer megnézhettem magamnak az
egészet a napszemüveg fedezéke mögül. Végeredményben én most
valakit keresek, Dana Prescottot, akiről úgy tudom, hogy itt lakik
az East Beach Road 425.-ben. Hallottam, hogy nagyon szép kertje
van, és számítógépeket javít.
Basszus, mi a francot csinálok én?
De már késő volt. Gus már alighanem ott settenkedik valahol a
parton, a ház felé megy, mint aki eltévedt. Elterelő hadművelet
nélkül Ellie esélyei arra, hogy kiszabaduljon, sokkalta csekélyebbek
lesznek. Tovább kellett mennem. Az egyik lábamat a másik elé
tenni. A revolverem az övemben. Új fegyverem a hátizsákban.
Végigsétáltam az ívelt feljárón, el a kornyadt, mogorva fák
mellett, egyenesen a bejárati ajtóhoz. A ház hátsó fele cölöpökre
támaszkodott, elegendő helyet hagyva két kocsinak – az ismerős
fekete sportkocsi volt most ott –, oldalról pedig egy kikövezett kis
ösvény vezetett a bejárati ajtóhoz, virágcserepekkel ékesítve.
Meglepően jól karban tartott rész volt.
Megálltam az alacsony tornácon, és megpróbáltam elfojtani a
tétovázásra való késztetést. Ha Javier emberei megérik a pénzüket,
akkor már rég észrevették, és minden mozdulatomat figyelik. Ha
oldalra sandítottam az ajtó melletti ablak felé, esküdni mertem
volna, hogy látom a függönyt mozogni. De én Danát kerestem, és
nem volt rá semmi okom, hogy gyanakodva méregessem a házat…
Megtaláltam a kapucsengőt, úgyhogy becsengettem. Éktelenül
hangos csilingelés hangzott fel, amitől majd Kiugrottam a
cipőmből. Muszáj, muszáj, muszáj uralkodnom magamon. Meg
kellett ezt tennem, Ellie kedvéért, a magam kedvéért, Gus kedvéért.
Csigavér.
Kinyílt az ajtó, és egy alacsony, spanyolos külsejű fickó jelent
meg laza öltözékben, fehér trikóban és drapp rövidgatyában.
Egyáltalán, a jó házat választottuk? A pasi nem tűnt sokkal
idősebbnek nálam, és a tartása nem tükrözött feszültséget. Csak
annyi figyelmeztető jel ötlött nyomban a szemembe, hogy a
halántékát kötés bontotta, és alatta a bőre vörösnek és duzzadtnak
látszott.
– Miben segíthetek? – kérdezte. Még udvarias is volt, habár
némi gyanakvás érződött a hangjában.
Rámosolyogtam.
– Helló, Dana itthon van?
Összeráncolta a homlokát.
– Dana? Nincs.
– De itt lakik, ugye? Ez az East Beach 425-ös szám?
A fickó összefonta a karját, és a bicepszén észrevettem pár
igazán rosszfiús tetkót. Könnyen le tudtam volna verni, de jó
bunyós lehet. Rám nézett.
– Ez a 425-ös szám, de itt nem lakik semmiféle Dana.
Sajnálom.
Már be akarta csukni az ajtót, amikor felemeltem a kezem,
hogy megállítsam. Heves mozdulat volt, de azt akartam, hogy
Gusnak elegendő ideje legyen.
Az ember a kezemet nézte, aztán rám szegezte a pillantását.
Már nem látszott lazának, inkább bosszúsnak. Próbára tettem a
szerencsémet.
Vigyorogni kezdtem, mint valami idióta, mintha nem fognám
az egyértelmű jelzéseket, amiket küldött nekem.
– Nem tudod véletlenül, nem lakik itt a környéken egy Dana?
Elvileg számítógépes szervize van. – Megveregettem a
hátizsákomat. – Elhoztam hozzá a laptopomat.
– Csak annyit tudok, hogy ha nem húzol el innen azonnal a
büdös picsába, akkor lerúgom a golyóidat.
Hagytam, hogy a mosoly lehervadjon a döbbent képemről,
mert ez az, ahogy bárki más is reagált volna. Kísértést éreztem,
hogy én rúgjam le az ő golyóit. Ehelyett felemeltem mindkét
kezemet, mintegy a béke jeleként, és félénken hátrálni kezdtem: –
Bocsi, haver, bocsi.
A fickó meg se mozdult, csak bámult rám továbbra is.
Eszembe jutott, hogy talán, igazán csak talán, levonhatott rólam
valami következtetést, talán elárultam magam valamivel.
Ekkor meghallottam, hogy eldördül egy fegyver.
 Tizenegyedik fejezet

ELLIE

– Szóval hogyan szeretné megölni Travist, Ellie? Golyót a fejébe,

vagy valami ennél kifinomultabb módon?
Megfordultam, és rábámultam Raulra. Ez volt a második nap a
tengeren, és a nagy hajó máris kezdett túl szűknek tűnni. Csak a
kabinomban lehettem egyedül. Azon kívül bárhova mentem, ott
volt Raul vagy a másik fickó, vagy a legénység valamelyik tagja,
hogy rajtam tartsa a szemét. Az első kettővel ellentétben a két fiatal
srác elég kedves volt, de távolságtartó, nehogy magukra vonják
Javier haragját, de tudtam, hogy állandóan figyelnek. Kis fekete
ruhás, egyforma kémkölykök.
Furcsa, de Javiert nemigen lehetett látni. Többnyire a
kormányosfülkében tartózkodott, habár az egyik fiú láthatólag
szintén képes volt elvezetni egy vitorlást, még egy ekkorát is. Javier
mindig is szeretett mindenen uralkodni, de kezdett olyan érzésem
támadni, mintha szándékosan kerülne. Valamiért ez nem volt jó jel,
és nem tudtam rájönni, miért.
– Ki mondta, hogy meg fogom ölni Travist? – vetettem oda
Raulnak, és hatalmasat kortyoltam a boromból.
A vetítésre szánt részben ültem, elrejtőzve az engesztelhetetlen
nap elől, és próbáltam megviselt elmémet könyvekkel lefoglalni. De
a nyugalom nem tartott soká. Raul leült velem szemben, hátradőlt
az ülésén, egyik lábát átvetette a másikon, a kezében italt tartott. A
szeme egészen kéjsóvár lett, pedig bő nadrágot viseltem, és
egyáltalán nem kihívó felsőt. A tekintete tapintatlanabb volt még
Javierénél is.
Raul leszegte az állát, és vigyorgott.
– Szerintem maga azt hiszi, Javier fogja csinálni, és maga csak
a csali.
 – Valahogy úgy – motyogtam, és lenéztem Stephen King
Duma Key című könyvére, amit éppen olvasni kezdtem. Ideillőnek
éreztem, a viharba került hajóval a címlapján.
– Hát magát nem zavarja – folytatta Raul –, hogy Javier csak
zálogtárgynak tekinti?
– Inkább lásson zálogtárgynak, mint bármi annál többnek –
feleltem.
– Hm – mélázott Raul –, látom, így is gondolja. Vannak még
érzései iránta?
Megint leengedtem a könyvet, és a létező legundorítóbb és
leghitetlenebb pillantást vetettem rá, amire csak képes voltam.
Tekintettel arra, hogy már kicsit becsíptem a bortól, azt hiszem,
elég jól sikerülhetett. Minél részegebb lettem, annál undokabb
bírtam lenni, beleértve az arckifejezésemet.
– Sajnálom, de ki kell ábrándítanom, Raul – mondtam, erős
hangsúllyal megnyomva a nevét, hogy ezzel is gúnyoljam. –
Akármit is éreztem Javier iránt, az meghalt hat évvel ezelőtt,
amikor rajtakaptam, hogy megcsal.
Raul felvonta a szemöldökét.
– Ó, igen… az az ügy. Megkérdezte már arról Javiert valaha?
Megdobbant a szívem. Raul tudott róla. Ezek szerint köztudott
dolog. Ó, hát persze hogy az. Javier talán megkefélt mindenkit,
akit ért, és mindenkit, aki két lábon járt – még ha azokat sebhelyek
borították, akkor is angyalkájának hívta őket és rájuk élvezett. Erre
az utolsó emlékre elvörösödtem, és gyorsan elhessegettem.
– Nem kérdeztem, mert őszintén, már nem érdekel. Szeretnék
találkozni azzal a tyúkkal, és szívből megrázni a kezét. Ha ő nincs,
akkor talán elpazarolom az életemet hozzákötve egy komplett
pszichopatához, aki ráadásul puncifüggő.
– És szélhámoskodni nem időpazarlás?
– Mi maga, talán valami agykurkász? – kérdeztem, és
elfordultam. A könyv már nem segíthetett. De a bor igen. Felálltam,
és elindultam a bárhoz (minden szobában volt egy külön darab
ezen a hajón, igazi szeszkazán volt), de Raul megelőzött. Sokkal
gyorsabb volt, mint ahogy kinézett, és másodperceken belül
megtöltötte a poharamat drága sauvignon blanckal, én meg
enyhén becsípett állapotomban nem is bántam.
Raul ismét leült, és hátradőlt a széken velem szemben, majd
hátrasimította a haját. Te jó ég, miért muszáj a kartell tagjainak
olyan rondának lenni? Mázlim volt, mikor kiszúrtam magamnak
Javiert annyi évvel ezelőtt.
Ő volt az egyetlen, akire kellemes volt ránézni. Több is, mint
kellemes, ha hozzávesszük, hogy csak úgy sugárzott belőle az az
eredendő állatias életerő.
De miért illetem ilyen kedvező jelzőkkel azt az embert, aki
megzsarolt és túszul ejtett egy hajón, amelynek minden billenésére
Raul felém dől?
– Szóval hogy nyírja ki? – érdeklődött Raul újból, kis idő
múlva.
– Már mondtam, hogy sehogy. Én vagyok a csali.
– Tudja, ha maga az én birtokomban lenne, szabadon
engedném.
Rámeredtem.
– Helyes. De én nem vagyok Javier birtokában.
– Talán ő van a maga birtokában.
– Őszintén, mit akar tőlem? Ha fel akar bosszantani, sikerült.
Ha ijesztgetni akar, az is.
– Én csak csodálkozom, hogy tud ilyen jól ellenni ezzel az
egésszel itt. Mintha csak idetartozna.
– Azt szokás mondani, hogy az ember lehetőleg hozza ki egy
rossz helyzetből a legjobbat.
Raul előrehajolt, és lehalkította a hangját. – Én azt hiszem,
maga csakis rossz helyzetekben képes kihozni magából a
legjobbat. Mert maga egy rossz, nagyon rossz kislány, Ellie Watt.
És én megtaníthatom, hogy még rosszabb legyen.
– Mi történik itt? – szakított félbe minket Javier hangja.
Lenyeltem a keserű ízt, ami a számban keletkezett, és
ránéztem Javierre, aki a társalgó ajtajában állt, és a tekintetét
Raulra szögezte.
– Bosszant engem – feleltem, nem törődve azzal, ha
bármelyikükkel összeakad a bajszom emiatt.
Raul csak mosolygott, a szeme ide-oda járt köztem és Javier
között.
– Én csak próbálom felkészíteni Ellie-t arra, ami következik.
Tudod, Javier, bérgyilkosnak szörnyen közömbös, nem aggaszt ez
téged? Lehet, hogy csődöt mond, és mindent elront. Mégpedig
szándékosan. Úgy néz ki, valami miatt komoly gondja van veled.
Javier nem nézett rám.
– Ellie előbb-utóbb meg fogja érteni, mi a dolga. Én bízom
benne.
Majdnem felszippantottam a bort az orromba. Javier, amint
megbízik bennem? Legszívesebben átlökném a hajókorláton az
első adandó alkalommal, ha tudnám, hogy Raul nem nyírna ki
azonnal.
– Ez a bizalom az életedbe kerülhet, senor – mondta csípősen
Raul.
Felvontam a szemöldököm erre a megjegyzésre, de Javier arca
mozdulatlan maradt.
Megköszörülte a torkát, és megszólalt:
– Nos, Raul, azt hiszem, ma már eleget bosszantottad Ellie-t.
Miért nem mész és csatlakozol Robertóhoz a kormánykeréknél,
hm?
Raul összehúzott szemmel ránézett, és felállt. Egyetlen szó
nélkül kiment, szinte súrolva Javiert, arcán mérhetetlen
megvetéssel.
Az egész szóváltás furcsa légkört hagyott maga után a
helyiségben. Valami okból úgy éreztem, hogy a dolgok még jobban
félrecsúsztak, vagy talán a bor és a hajó ingadozása tette? Nem
segített az sem, hogy huszonnégy órája nem láttam a
szárazföldet…
Javier összefonta a karját, és rám nézett.
– Jól vagy?
Felemeltem a poharamat.
– Addig iszom, míg kiirtom magamból a megzsaroltak
szomorú dalát.
– Nagyon vicces – mondta tompán. Odajött, puhán és
hangtalanul. Megint eszembe ötlött az egész állatias hasonlat.
Javier ma nagymacska volt, tetőtől talpig olajzöldbe burkolt
ragadozó. Megállt közvetlenül a szék mögött, amelyben ültem,
úgyhogy ki kellett tekernem a nyakamat, hogy felnézhessek rá.
– Miről beszélt neked Raul?
– Érdeklődött, hogy fogom eltenni láb alól Travist. – És arról,
mit érzek még irántad. Ezt persze nem akartam elmondani
Javiernek. Sőt, még csak gondolni se rá.
Lepillantott rám.
– Nem csak azt mondta. Hanem azt is, hogy megtanít téged
még rosszabb kislánynak lenni.
– Nos, gőzöm sincs, mit értett ez alatt.
– De én igen. És nem tetszik, ahogy veled beszélt.
– Hát, akkor megmondom, mi legyen. Ha oda szeretnéd
ragasztani Rault az árbóckosárba az út hátralevő részére, akkor a
teljes támogatásomat élvezed.
Végre elmosolyodott egy kicsit. Felvonta a szemöldökét, és a
poharam felé intett a fejével.
– Az a véleményem, hogy az ivás komoly munka. Most
könnyebbek lesznek a lépteid.
Egy töredékmásodpercre azzal áltattam magam, hogy régi
szeretők vagyunk, akik egy mesés sétahajózáson vesznek részt,
csatároznak és csipkelődnek egymással, ahogy szoktak. De ennél
távolabb semmi sem állt a valóságtól.
Javier szemügyre vett, és az arckifejezése elhidegült.
Megfordult, és kiment a társalgóból, de előbb még visszaszólt a
válla felett.
– Olvass csak! Hatkor vacsora.
Most nem emlékeztetett rá, ahogy tette minden étkezés
alkalmával, hogy egyek rendesen, pedig a nem evés volt az oka,
hogy a bor ennyire eláztatott. Úgyhogy juszt is elhatároztam, hogy
ezúttal részt veszek a vacsorán. A gyomrom máris várakozóan
megkordult, és folytattam az olvasást.

***

El kellett ismernem, a vacsora mennyeinek bizonyult. A hal olyan

friss volt, hogy esküdni mertem volna, hogy nemrég fogták ki; a
kókuszos rizs és mangósaláta mesés. A szirupos hurrikánkoktélok
isteni nektárnak tűntek. Már-már annyira fenséges volt a vacsora,
hogy szinte elfelejtettem, miért is kerültem el az étkezéseket
korábban.
Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy visszafogjam az
étvágyam, inkább arra próbáltam figyelni, mi megy végbe
körülöttem. Csak négyen voltunk, a legénység többi tagjának
megvolt a saját zsibongója a maguk szállásán. A negyedik személy
Peter volt. Egész értelmes embernek tűnt, eltekintve attól, hogy
többnyire hallgatott. Nem tudtam, miért van ott és mi a dolga, de
Javier meglehetős tisztelettel kezelte. Ám az is lehet, hogy csak úgy
tűnt, mert Raullal viszont egyre lekezelőbben bánt. Ezzel szemben
Raul mindinkább úgy viselkedett, mint egy sértődött kölyök.
Szinte tapintható volt, ahogy Javier vele szembeni fölénye percről
percre jobban repedezik, és ez kissé megrémített.
Mikor a vacsora véget ért, és a fiúk, akik mintha a semmiből
tűntek volna elő, mindent eltakarítottak, Raul és Peter
visszavonultak a kabinjukba, Javier meg én ott maradtunk
egymással szemben ülve az ebédlőasztalnál. Most, hogy egyedül
maradtunk, úgy éreztem, hogy a hatalmas, csillagos ég minden
súlyával rám nehezedik. A hajó fedélzetén szerte mindenütt
hangulatlámpák világítottak, amitől Javier szeme csak úgy
ragyogott, amikor rám nézett.
Állhatatosan nézett, sem nem csodálattal, sem aggodalommal,
hanem érdeklődve. Mintha örökké kíváncsi lenne rám.
– Gyönyörű odakint – mondta tompa hangon. – Milyen sok
csillagképet lehet most tisztán látni, és egyetlen városi fényt se. Az
ember úgy érzi… milyen jelentéktelen. Te is érzed?
Nem tudhattam, ez nem valami csapda vagy trükkös kérdés-e.
De azért bólintottam.
– De igen. Mintha az Úristen egyetlen pöccintéssel
eltüntethetne.
Javier félrehajtotta a fejét, ajkát kissé lebiggyesztette.
– Isten sose tenne veled olyat. Mert te vagy Ellie Watt.
– Néha az vagyok – mondtam, és megpróbáltam kényelmetlen
érzéseimet leöblíteni egy korty hurrikánkoktéllal.
– Te mindig az vagy, most már látom. Azelőtt, azt hiszem, talán
csak apró részleteket láttam meg belőled. De most már… félelmetes
vagy.
Ez vajon bók volt? Ha nem, akkor nem kell úgy tennem,
mintha annak tekinteném, mivel Javiertől származott.
Mosolygott.
– Bóknak szántam. – Már megint az a képessége, hogy olvas a
gondolataimban. – Nagyon erős nő vagy. Szerencsés vagyok, hogy
itt vagy nekem.
 Már-már forgatni kezdtem a szememet, aztán rájöttem, hogy
kicsit komolyabb a téma, mint a gesztus, amivel reagálni akartam.
– Javier – mondtam lassan –, nem vagyok a tiéd. Állati mázlid
van, hogy ilyen sokra jutottál az életben, és még senki se vágta le a
fejed. Igen, erős vagyok. És Raulnak talán igaza van, hogy nem
szabadna megbíznod bennem.
– Miért?
Összevontam a szemöldököm, megdöbbentett a hangjából
kicsengő őszinteség.
– Miért? Hogy miért? Nem hiszem, hogy van ember, akit
jobban gyűlöltem életemben, mint téged.
Úgy tűnt, ezen elmorfondírozik, a tekintete még jobban
ragyogott. Belekortyolt az italába, aztán hátradőlt a székén, és
összefonta a kezét a tarkóján.
– Ez mulatságos. Ahhoz képest, hogy gyűlölsz, egész rendesen
viselkedsz velem. Milyen lehetsz azokkal, akiket szeretsz?
– Azt is tudnod kellene. – Kifecsegtem, még mielőtt észbe
kaptam volna, hogy hibát követek el. Az alkohol bekavart. Olyan
dolgokat mondtam ki, amiket egyszer már lakat alá tettem a
fejemben.
Javier szeme elkerekedett. Olyan pillantással nézett, amit soha
többé nem akartam viszontlátni az életben. Gyorsan kiittam az
italomat, aztán lecsaptam a poharat a tölgyfa asztalra.
– Na tessék, berúgtam, és beszélek itt sok hülyeséget.
Végigmért, aztán megszólalt.
– Lehet. De én nagyon szórakoztatónak találom, hogy a
cenzorod elkószált valahova. Van kedved még jobban kimutatni a
gyűlöletedet, és inni még egyet velem?
– Megint be akarsz drogozni? Mert ha még egyet iszom, akkor
alighanem úgyis beájulok, és akkor szólnod kell valamelyik
kisfiúnak a legénységből, hogy cipeljen vissza a kabinomba.
Javier arca rögtön elkomorodott.
– Ezen a hajón senki sem nyúlhat hozzád.
– Még te sem? – kérdeztem fanyarul, teszteltem, provokáltam.
Megrázta a fejét. – Nem. Még én sem. Nem vagy az enyém,
hogy hozzád nyúljak.
– Nem, nyilván nem. Csak azért vagyok a tied, hogy sakkban
tarts és csalinak használj.
 – Ellie – felállt, és felém nyújtotta a kezét –, gyere velem, és
elmagyarázom.
– Elmagyarázod, mit? – Csak néztem a kezét, mintha fekélyes
lenne.
– Elmagyarázom, mi fog történni. Nem tudom, Raul mit
mondott neked, de szeretnék tisztázni bizonyos dolgokat.
Nem igazán értettem, mi ennek az értelme. Mit számít, hogy
mibe avat be Javier? Alighanem úgysem fog tetszeni, de az se gond,
amennyiben Camdent életben tarthatom vele. Trágya egy
helyzetben voltam, de már belefáradtam, hogy ezen törjem a
fejem.
Végül mégis beletettem a kezem a tenyerébe, így talpra
segített. Meleg és durva volt a keze. Ismerős és idegen egyszerre.
Ám abban a pillanatban, amint felálltam, elengedte a kezem,
mint a forró parazsat. Ez volt eddig a legfurcsább, amit vele
kapcsolatban tapasztaltam. Tényleg amolyan zálogtárgynak látott,
nem pedig a volt szeretőjének vagy volt barátnőjének. Persze most
is észrevettem, hogy időről időre rajtam felejti a tekintetét, és
reménykedő kifejezés jelenik meg az arcán. De a lényeget illetően,
akármilyen érzései voltak is irántam a múltban, fizikai vagy lelki
értelemben, ezek már nem léteztek. Távoli lett, szenvtelen, és
kizárólag az adott feladatra összpontosított, arra, amit az én agyam
buzgón kerülgetett. Részben dicséretesnek találtam a távolságát.
Nem örültem volna, ha továbbra is a hátborzongató, rögeszmés
régi szerető szerepét alakítja. Azt, aki képes volt hat éven át
megőrizni a régi ruháimat, és akinek mégis hat év kellett, mire
utánam jött.
Egyszerűen nem tudtam megérteni ezt a Javiert. Talán ezért
volt, hogy hagytam, töltsön nekem még egy italt, ezért követtem
lefelé a fő fedélzetre, a hajó hátuljába, ahol a privát kapitányi
fülkéje volt. Meg akartam érteni, akár jó származik abból rám
nézve, akár rossz. Az ellenség megértése a saját javunkat szolgálja,
vagy nem?
Még nem jártam a kapitányi fülkében – kerek építmény volt,
amelyből az irodájába és a saját lakrészébe lehetett jutni. Mindkét
oldalán két ívelt kanapé helyezkedett el, meg volt egy kis bár, ami
gombnyomásra nyílt.
Leültem az egyik kanapéra, és szétterpesztettem a lábamat,
remélve, hogy ez majd eltántorítja attól, hogy mellém üljön. Ez be
is vált, bár az volt az érzésem, hogy mindenképpen velem szemben
telepedett volna le.
– Azt hiszem, ez a hajó legjobb része – mondtam.
Hátraejtettem a fejemet, és felnéztem a csillagokra. Még mindig
éreztem az univerzum súlyát a vállamon.
– Nekem is ez a kedvenc helyem. A régi hajóra emlékeztet.
Az emlékezetem visszaugrott az első alkalomhoz, amikor a
lábamat a régi hajójára tettem. Az első alkalomra, amikor
szeretkeztünk ott. Javier meg akart rontani engem. És sikerült is
neki, csak nem úgy, ahogy képzelte.
Tudtam, hogy nem szabadna erre gondolnom – a szesz tette,
meg Raul szavai, amelyek bogarat ültettek a fülembe. De eszembe
jutott, és mielőtt meggondoltam volna, már ki is mondtam.
– Miért csaltál meg? – A csillagokra szegeztem a szemem, úgy
éreztem, a sötét, zúzódásszínű ég kicsit megemelkedik.
Javier hallgatott. Megdöbbent, vagy mentségeket keresett?
Talán arra készült, hogy elmondja az igazat. Magam sem tudtam,
mit akarok ebből kihozni, azon kívül, hogy talán megszabadulok
egy rám nehezedő tehertől. A megválaszolatlan kérdések sokáig
képesek emészteni minket, rátelepszenek a váltunkra,
lefárasztanak.
Hallottam, hogy Javier kortyol egyet az italából, aztán leteszi a
konzolasztalra. A hangok felerősödtek az éjszakában, a motor
hangja, mivel most nem vitorlával mentünk, a víz csobogása,
ahogy megtört a hajó farán.
– Nem csak egy alkalommal csaltalak meg – mondta óvatosan
Javier, mintha arra számítana, hogy felpattanok és megölöm. De
nem tettem. Bántotta a hiúságomat egy hangyányit, de a düh már
múlófélben volt.
Megköszörültem a torkomat, a körülmények ellenére kissé
hülyén éreztem magam.
– Értem. Belefér a képbe.
– Micsoda?
– Hogy én voltam az, akinek szemellenző volt a szemén. Egész
idő alatt azt hittem, egy titkot rejtegetek előled, miközben te voltál
az, aki titkot rejtegetett előlem.
– Ellie, ez nem egészen így volt…
 – Nem érdekel, már nem számít. Felejtsd el, hogy szóba
hoztam.
– Nem felejthetem el, hogy szóba hoztad. Mi van, ha
megkérdezem, miért hazudtál nekem egész idő alatt?
– Mondom, hogy nem számít – ismételtem meg.
– De igen, számít – felelte, elég hangosan ahhoz, hogy
összerezzenjek és figyelni kezdjek. Erősen markolta a poharát, és a
szeme lángolt. – Én akkor még más ember voltam, csak egy fiú, de
szerettelek téged, és sose tettem volna szándékosan olyat, amivel
megbántalak.
– A szerelem és a tisztelet nem okvetlenül kéz a kézben járnak
– vágtam vissza azzal, amit egyszer egy bölcs asszonytól
hallottam. És még azt mondják, az ember sosem találkozhat
értékes emberrel útszéli kocsmákban. De nekem még mindig
megvolt annak a nőnek a jogsija a gyűjteményemben: Marda.
– Lehet, hogy ebben igazad van – értett egyet Javier. – De
nekem volt okom a hűtlenségre. És az túlment a szex és szerelem
témáján.
– Tehát szeretted? – kiáltottam fel, mert jobb meggyőződésem
ellenére rosszul érintett. De ez az alkohol meg a hajó miatt is
lehetett.
– Nem, de bosszút akartam állni valakin. Te aztán mindenkinél
jobban tudhatod, mi mindent képes megtenni az ember bosszúból.
– Mi köze van a bosszúnak ahhoz, hogy kefélsz valakivel?
– Mi köze van a bosszúnak ahhoz, hogy belém szeretsz? –
kérdezett vissza, a hangja elcsuklott az utolsó két szónál, amelyek
így szinte alig hallhatóan jöttek ki a száján.
Lassan felültem, éreztem, hogy szédülök. – Nem kéne, hogy
számítson, de én tényleg szerettelek téged.
– Összetörted a szívemet – felelte Javier. A szeme olyan lett,
mint az acél.
Egy szót se akartam ebből hallani többet.
– Minek csaltál meg? Ne etess ezzel a bosszúszarsággal. Ha ez
valami bosszú volt, ez a dolog, akkor mondd el, pontosan mi volt.
– Patríciának hívták – kezdte Javier.
– Ó, szóval neve is van? És milyen süket neve!
Belebámult a poharába, és folytatta.
– Elég kedves lány volt. Csinos. És bírt engem. Csak ennyire
volt szükségem. Enrique Morrow húga volt.
– Ki az az Enrique Morrow?
– Enrique a Los Zetas egyik fejese volt. Patrícia New
Orleansban lakott, a fivére Nuevo Laredóban. Megismerkedtem a
lánnyal, kábé úgy, ahogy te velem. Felhasználtam arra, hogy a
bátyja közelébe férkőzzek.
Ránéztem.
– És sikerült? Eljutottál hozzá?
Javier bólintott, és megrázogatta a jégkockákat a poharában.
– Igen.
– Mi lett velük?
Futólag rám pillantott.
– Mindketten meghaltak. Én öltem meg őket. Először a lányt, a
bátyja szeme láttára, hogy értse a lényeget. Leszorítottam, fogtam
a kezét. Aztán elvágtam a torkát. Úgy, hogy a bátyja is lássa.
Aztán amikor már úgy éreztem, hogy eleget szenvedett, lefejeztem.
Pont megfelelő akciónak tűnt, mivel a Los Zetas-fickók azt hiszik,
ők alkotják a törvényeket.
Leesett az állam. Be kellett csuknom a szemem. Ha azt
mondom, hogy elborzadtam, akkor nem fejeztem ki elég jól
magam.
– Te… te ezt tetted azzal a nővel, akivel megcsaltál? – A
fejemben felvillant egy emlék, az, amikor együtt találtam őket, az
intim együttlét ama rettenetes jelenete, amikor Javier becézgette a
lányt, szavakkal és máshogy is, meg ahogy egymás mellett
feküdtek az ágyon – az én ágyamon –, és nevetgéltek. Annyira úgy
tűnt, hogy szerelmesek! Hogy nagyon közel állnak egymáshoz. Ez
még sokkal jobban bántott, mint az, hogy mással van.
– Hogy tudtad ezt tenni vele? – kérdeztem csendesen. – Erre is
képes voltál, amikor veled éltem, te… én…
Felhajtotta az italát, aztán töltött nekem még egyet. Annyira
megdöbbentem, hogy nem is tudtam tiltakozni.
– Ez pár hónappal az után történt, hogy te elhagytál – mondta.
– De hát csak egy fiatal kölyök voltál! – kiáltottam, mert
képtelen voltam elfogadni. Látni, ahogy a saját konyhánkban
megöli a legjobb barátját, aki elárulta, az egy dolog. De tudni,
hogy alig pár hónappal az után, hogy eljöttem, már az az ember
volt, aki képes legyilkolni a nőt, akivel lefekszik, tettetni, hogy
szerelmes belé, és ráadásul ilyen brutálisan, hogy bebizonyítsa, ki
ő… nem találtam szavakat.
– Minden megváltozott azután, hogy elmentél – mondta Javier
koncentrálva. – Minden.
A felháborodás hulláma elárasztotta az egész testemet.
– Ne merészelj ezért engem hibáztatni. Ne merészelj!
– Elmentél egyetlen szó üzenet nélkül…
– Egy másik nővel keféltél a mi ágyunkban!
– Mondtam már, hogy nem jelentett semmit.
Csaknem összeroppantottam a kezemben a poharat.
– Akkor én azt nem tudtam! Nem tudhattam, milyen keveset
jelent neked! Hogy az emberi élet mennyire nem jelent neked
semmit! Tettél, amit tettél, de soha nem volt muszáj. A te
úgynevezett mentséged csak még rosszabbá tesz mindent. Bassza
meg, Javier! És mindezt a nagy semmiért! Csak hogy meglegyen a
rohadt bosszúd, és gyilkolhasd az embereket! Nem vagy más, csak
egy szörnyeteg, egy hideg szívű rém, még arra se méltó, hogy két
lábon járj. Még arra se, hogy szív dobogjon a mellkasodban.
Javier úgy bámult rám, mint aki egy szót se hallott abból, amit
mondtam, úgyhogy hozzátettem, annyi méreggel, amennyi csak
telt tőlem:
– Undorodom tőled!
Javier párat pislogott, aztán a kanapé hátára tette a karját, és
megnézte a karóráját meg a Vágy feliratot a bőrén, amit takart.
– Nos, az undor is valami.
Megráztam a fejem, a szavak és a mondatok megpróbáltak
összeállni a fejemben, de semmi se stimmelt. Semminek nem volt
értelme. Egyetlen hajtással legurítottam az italomat.
– Azt mondtad, tönkretettük egymást – folytatta, már
halkabban. – Egyikünk sem lenne most itt, ha nem így lett volna.
Megtöröltem a szám.
– És miből gondolod, hogy én szeretem azt, ahol most vagyok?
A bokáját feltette a másik térdére, sötét aranyszínű bőre
megvillant a tengerészkék nadrág és a gumitalpú csukája között,
amit kifejezetten hajózáshoz terveztek. Nem hordott zoknit.
– Mert én vagyok az, aki megismertette veled az igazi valódat.
Én értem el, hogy aszerint lásd a világot, amire születtél. Te nem
vagy jó, Ellie.
Rávicsorogtam.
– Most pontosan úgy beszélsz, mint Raul.
– Nem, én egy kicsit sem vagyok olyan, mint Raul. Én látom az
igazságot. Én ráállítottalak téged arra az életre, amire születtél.
Ahonnan jöttél… miközben felnőttél, már tudhattad volna. A
véredben van ugyanúgy, ahogy benne van az én véremben is. Úgy
éljük az életünket, ahogy születtünk, izgalmasan, veszélyesen,
vakmerőén. Erősek vagyunk. Annyira hasonlítunk, olyan nagyon
egyformák vagyunk, hogy néha azt kívánom, bárcsak
megmondtad volna már akkor rég, ki is vagy valójában.
– Megöltél volna, ha rájössz – mutattam rá. Akkor csak
tartottam ettől, de most már tudtam is. A kezemet bedobták volna
a vízbe, mint azt az angyalbabát.
Javier elgondolkodott, a fejét félrehajtva.
– Talán igen. Olyan nagyon, nagyon szerettelek.
– Ha szeretsz valakit, az elég ok rá, hogy megöld?
Gúnyosan mosolygott.
– Az a romantikus énem.
Hirtelen kinyújtotta a kezét, és a térdemre tette.
Megrándultam, a szívem felrobbanni készült, a szemem jéggé
dermedt.
– Örülök, hogy félsz tőlem, drágám – suttogta Javier, és a keze
enyhén megszorította a térdemet. – Örülök, hogy undorodsz tőlem.
Minél erősebbek benned ezek az érzések, annál inkább rájössz
majd, mennyire igazam van. Hogy te meg én egyek vagyunk.
Hogy én segíthetek neked megszerezni azt, ami nekem már
megvan – hatalom, önérzet, megbecsülés. A királynőmmé tehetlek.
És egy idő után majd felhagysz azzal, hogy jó akarj lenni, hogy
jobb akarj lenni. Máris jobb vagy.
Úgy éreztem, mintha valami megakadt volna a torkomban.
– Feláldoztam az életemet azért, hogy megmentsem Camdent
és a családját. Igenis jó vagyok – motyogtam.
Javier előrehajolt, az ajka a fülemet érte. Teljes csendben
vártam, a sötét hullámokat néztem, amelyek a válla mögött
hömpölyögtek.
– Nem áldoztál fel semmit, de mindent megnyertél. Azt
választottad, hogy velem leszel. Akkor most élvezd! – A lélegzete
forrón csiklandozott akkor is, amikor elhúzódott.
Letette a poharát a konzolasztalra, aztán elindult a lépcsőn
saját lakrésze felé, a körvonalai határozottan kirajzolódtak a
kabinból kiszivárgó fények előtt. Még visszaszólt: – Aludj jól,
angyalom! – aztán a hangját elsodorta az áramlat felett az éjszaka
szellője. De még mindig ott éreztem a nyakamon a lélegzetét. A
sóvárgó hőt. A romboló szavakat, amelyek szép lassan
beszivárogtak a bőröm alá.
 Tizenkettedik fejezet

CAMDEN

Az egyik pillanatban még lassan hátráltam el a fickótól feltartott

kézzel, hogy jelezzem békés szándékomat. A másikban
valahonnan a ház belsejéből pisztolylövés dörrent. A földbe
gyökerezett a lábam, nyomban elfelejtettem, amit Gus a telkemre
kötött, hogy fussak, és mielőbb tűnjek el. Ehelyett az ösztöneimre
hallgattam.
Ahogy a fickó meglepetten megperdült, és befelé nézett a
házba, előrántottam a pisztolyt a farmerom övéből. És milyen jó,
hogy ezt tettem, mert a következő pillanatban a pasas a sajátja
után kapott anélkül, hogy akár csak hátranézett és az enyémet
meglátta volna.
Pechjére, én voltam a gyorsabb. Szilárdan tartottam a
fegyverem, egyenesen a fejének, és higgadtan azt mondtam:
– Meg ne moccanj, baszki!
A fickó lassan felemelte a kezét, az arcán idióta vigyor terült
szét.
– Hé, ember, mi nem akarunk itt balhét.
– Gus! – ordítottam befelé a házba, és közelebb mentem, míg
végül fél méterre voltam tőle a készenlétben tartott fegyverrel. –
Ellie!
– Ó – mondta meglepődve a fickó – te a ribancért jöttél.
Gondolkodás nélkül odavágtam a revolverem markolatával a
halántékára, pontosan oda, ahol megsebesült.
A pasas felordított, a fejéhez kapott, és a földre rogyott, de én
az inggallérjánál fogva felrántottam. Odalöktem az ajtóhoz úgy,
hogy a feje nekivágódott, és az álla alá nyomtam a fegyver csövét.
– Ide figyelj, te szarcsimbók – és a hangom elcsuklott a dühtől.
– Hol van? Azonnal megmondod, hol van a lány. Halljam!
 A fickó nem úgy festett, mint aki halálra rémült. Ekkor elöntött
a sötétség, ami a tüzemet szítja, és arra késztetett, hogy a pisztoly
csövét még mélyebben nyomjam a torkába, amíg csak úgy nem
tűnt, hogy érzem a pulzusának lüktetését a csövön végigrezegni
egészen a tenyeremig.
– Megmondod! – üvöltöttem, nem törődve azzal, hogy esetleg
felkeltem valakinek a figyelmét. Ha az a lövés Ellie-nek szólt…
Uram, segíts! Akkor porrá égetem a házat mindenkivel, aki benne
van.
A fickó szorosra zárta a száját, mintha csak biztatna, hogy
lőjem szét nyugodtan az agyát. Újból halántékon vágtam, amitől a
vér még erősebben kezdett folyni lefelé az arcán, aztán
belökdöstem a házba. A földszinten sötét volt, de a lépcső olyan
szobák felé vezetett, amelyeket megvilágított a lenyugvó nap fénye.
– Gus! – kiabáltam megint.
– Itt vagyok fent – szólt vissza az emeletről. Ezek szerint
rendben van.
– Hol van Ellie? Elkaptam valakit, de nem köp.
– Az enyém se fog.
Felmentem a lépcsőn, magammal vonszolva a fickót, amíg az
inge szakadozni nem kezdett. Fél kezemet a karja alá toltam, és
szorosan testéhez nyomtam a pisztolyt. Folyton elbotlott a
lépcsőfokokban a szemébe folyó vérnek köszönhetően, de nem
zavartattam magam.
Egy kis társalgóra emlékeztető helyiség volt fenn, meg egy
konyha, amely két franciaablakon keresztül egy teraszra nézett. Az
egyik nyitva volt, és befújt rajta a sós szellő. Itt vacsorázhatott Ellie.
Vajon főzött Javiernek? Együtt itták meg a reggeli kávéjukat?
– Itt vagyok – kiáltotta Gus, és követtem a hangját a folyosó
végéig, egy nyitott ajtóig, nem törődve azzal, hogy a kezem már
begörcsölt attól, hogy olyan szorosan fogtam a fegyverem.
Bekukkantottam a szobába, és láttam, hogy Gus ott áll a vetetlen
ágy lábánál, a falon golyó ütötte lyuk. A padlón egy nagydarab
kopasz pasas hevert, akit vállon lőttek, a pisztolya fél méterre
hevert tőle. Alatta vér áztatta a szőnyeget.
A látványtól hátrahőköltem.
– Halott? – kérdeztem.
Gus bólintott, és még mindig nézte, mintha azt várná, hogy a
pasas talpra ugrik és kiszökik a sírból.
– Sajnos nekem először lőnöm kellett, és csak aztán tehettem
volna fel kérdéseket. – Rám nézett, most vett csak tudomást a
foglyomról. – Ki ez?
– Gőzöm sincs – feleltem értetlenül. – Ő nyitott ajtót. Tud Ellie-
ről.
Gus a fejét rázta.
– Ellie nincsen itt.
– Honnan tudod?
Gus vállat vont, és belerúgott a férfi lábába.
– Csak tudom. Elmentek, Javier meg ő meg Raul. A testőrök.
Ezek a fickók itt a selejt. Őket hagyták itthon, hogy öntözzék a
virágokat.
A férfi a kezeim között felhorkant, mintha sértené a
megjegyzés.
– Nos, azt hiszem, meg kell próbálnunk szóra bírni – mondta
Gus, és közelebb lépett. Szemügyre vette a fickót, aztán vetett rám
egy pillantást, amit bármely más napon elismerésnek értelmeztem
volna.
– Feltépted a sebét. Ügyes fiú. – Az ágyra mutatott. – Ültesd le!
Mindkettőnknél van pisztoly, nem mehet sehova.
Előrerántottam a pasast, aztán megtaszítottam, hogy szállt,
mint a győzelmi zászló. Az ágyneműre vér fröcskölődött. Csak
akkor jöttem rá, mit látok: Ellie és Javier hálószobáját.
Majdnem odavetettem magam a fickó mellé az ágyra, csak
hogy megszimatoljam a párnát. Tudnom kellett, hogy ott aludt,
hogy életben van, csak emlékezni akartam az illatára. De tartottam
magam. Észrevettem egy halom ruhát, ami a fürdőszoba előtt
hevert. Odamentem, biztos lévén abban, hogy Gus vigyáz a
házőrző ebre, és felvettem a holmikat. Ellie farmerja. A trikója.
Ugyanazok, amelyeket aznap viselt, amikor eljött Javierrel.
Magamhoz szorítottam őket, mint valami sebesült élőlényt.
– Nem véresek – mondta Gus, a pisztollyal a pasasra célozva,
de a szeme a ruhákat vizsgálta –, csak piszkosak. Nem is tépték le
őket, már a kinézetükből ítélve.
Egy lépést tettem a fürdőszobába. A zuhanyrózsából időnként
lehullott egy csepp víz, a törülköző nedves volt. Ellie itt lehetett. Le
is zuhanyozott. Lecserélte a koszos ruháit. Aztán? Mit vett fel?
Egyedül öltözött át, vagy…
Vissza kellett nyelnem a haragomat, ami fölfelé nyomult a
torkomon. A gondolat, hogy Javier és Ellie együtt… Ellie meztelen,
Javier megérinti. Kihasználja.
A sötétség gyorsan terjedt. Éreztem, hogy elragad.
Megperdültem, a mosdóba hajítottam a ruhadarabokat, és
egyenesen odamasíroztam a fickóhoz, és megint a képébe toltam a
pisztolyt.
– Javier bántotta? – ziháltam, és a pasi arcába köptem.
A fickó kurtán felnevetett, és én azonnal a képébe vágtam a
pisztollyal. Reccsent, törtek a csontok és fogak.
– Hé, Camden! – figyelmeztetett Gus komolyan, de gyengéd
hangon. Úgy tettem, mintha nem hallanám.
– A másik oldalon is beverem – fenyegetődztem –, az
egyenlőség kedvéért. Most elmondod, bántotta-e, hogy mi történt
vele, hogy hol van.
A fickó vért köpött, és felnézett rám a véres szemével.
– Semmit sem mondok. Kivéve, hogy a ribanc megérdemli,
akármi történik vele.
– Camden – szólt rám Gus ismét. Beleharaptam a nyelvembe,
amelynek vörösrézíze volt, a tüdőm csak préselődött és préselődött,
mert egy forró fekete kéz szorította össze, és tovább kínzott, azt
akarta, hogy engedjem el magam és verjem bele a pisztolyt megint
a fickó fejébe. Tudtam, hogy szándékosan dühít fel, és működött.
Azt nem tudta, hogy mennyire komoly vagyok. Nem tudta,
meddig mennék el.
Ezt még én magam sem tudtam.
De az énem egyik része kíváncsi volt rá.
– Kötelet – hördültem fel a vicsorgó fogaim közül. – Hozz
kötelet, Gus!
Gus habozott, de aztán a szekrényhez ment. Kinyitotta, aztán
füttyentett egyet.
– Mi az? – kérdeztem, de nem akartam levenni a szemem a
fickóról. Ő is nézett engem, bátorított, hogy tegyek valamit, hogy
lőjem le. De nem akartam lelőni. Válaszokat akartam.
– Ellie ruhái – mondta Gus halkan. – Mind itt vannak. Az az
idióta megőrizte őket mindezen évek alatt.
Ez nem segített.
 – Kötelet, Gus!
Fém csörömpölését hallottam, és Gus visszatért egy övvel.
– Az övék kiválóan megfelelnek.
– Kell nekem még három. Odakötözzük az ágyhoz.
Gus felsóhajtott, és hozott még párat.
– Nem baj, ha megkérdem, mit akarsz csinálni?
Megráztam a fejem.
– Válaszokat akarok. Aztán elmegyünk.
– Nos, jobb lesz, ha sietsz, mert hacsak nincsenek itt
pisztolypárbajok minden este, valaki előbb-utóbb kihívja a
zsarukat. Fogadni mernék, hogy a kopók meg fognak jelenni itt.
– Ha beszél, akkor gyorsak leszünk. Ha nem, akkor semmit
sem tudunk.
A fickó erre elvigyorodott. Ettől erőre kaptam, és pofán
vágtam, aztán az övvel körbekötöttem előbb az egyik karját, aztán
az ágy egyik oszlopát. Gus csinálta a többit. Mivel alacsony fickó
volt, a lábaival improvizálnunk kellett, és megtoldottuk őket Javier
selyem nyakkendőivel. Nagyon költői érzés volt.
Nem tartott túl soká, és ott feküdt szétterpesztett tagokkal a
véres ágyneműn. Még mindig nem tűnt úgy, mintha félne vagy
mintha fájdalmai lennének, nem tűnt úgy, mintha
nyugtalankodna.
– Most beszélj! – utasítottam.
– Mindketten hullák vagytok – felelte, szörcsögve lökte a
szavakat a dagadt szájából. – Mit fogsz csinálni, lábon lősz? Csak
még több figyelmet keltesz vele. Mellesleg, volt már részem
rosszabb dolgokban is.
– Ó, remek – mondtam, és közelebb hajoltam. – Akkor érdekes
kísérlet lesz megnézni, mennyire vagyok versenyképes. – Azt sem
tudtam, ki az, aki belőlem beszél, honnan jönnek a szavak meg a
nyugalom furcsa érzése, szinte mámorító, ami a düh helyébe lépett.
Még jobban megrémített, mint a haragom vagy a bennem terjedő
sötétség. Ez valami más volt. Valami vészjósló.
– Camden, talán hagynod kéne, hogy ezt most én csináljam –
szólalt meg Gus, és egy lépéssel közelebb lépett.
Leintettem.
– A következő menet a tiéd. Azt hiszem, szépen meg fogja
mondani, hova ment Ellie.
 Leráztam a hátizsákom a vállamról, és elővettem a titkos
fegyverem, a kis tetoválópisztolyomat. Szép égszínkék tinta volt
benne.
– Hát az meg mi a szar? – kérdezte Gus, habár mind tudtuk,
mit látunk.
– Tetoválóeszköz – magyaráztam. – Varrógépnek hívjuk. De
ebben az esetben a pisztoly sokkal jobb elnevezés. Nem lő ki ugyan
golyókat, de igen fájdalmas tud lenni, ha a megfelelő helyre
tesszük, és elég mélyre nyomjuk. – Fogtam a tűt, és belenyomtam
a fickó hasába éppen a mellkasánál, éreztem a pulzusát a bőr alatt.
– Mindig is törtem a fejem, hogy vajon lehetséges-e tetoválni
valakinek a belső szerveit. Tudod, hátha valaki egy napon éppen azt
kéri.
Végre láttam, hogy a fickó szeme tágra nyílik.
Rámosolyogtam.
– De tényleg – erősködtem –, kíváncsi vagyok. Nem bánod, ha
kísérletezek rajtad, izé… mit is mondtál, hogy hívnak?
A fickó álla vonaglani kezdett. Küzdött magával.
– Ez volt az első kérdés. Mi a neved?
– Camden, erre most nincs időnk.
Nem vettem tudomást Gusról.
– Ez a tű vonalazásra való, elég vastag – folytattam. – Ahhoz
hasonló, amivel a karodon lévő tetkókat csinálhatták. Kivéve, hogy
azokat megfelelő módon kivitelezték, de én kicsit variáltam a
készülékemben a tű hosszával. Fogadni mernék, hogy ha elég
erősen benyomom, a gyomorfaladat át tudom szúrni vele.
Megtöltsem neked tintával? Hát nem lenne jó móka? Belülről kifelé
tetovállak.
– Jézusom – motyogta Gus az orra alatt.
Bedugtam a készüléket a konnektorba, és ráléptem a pedáljára.
– A neved – ismételtem.
A pasas habozott. Én nem. Odaillesztettem a tetkópisztoly tűjét
a hasa közepére, pont a bordaív alá, és benyomtam, amilyen
mélyen csak lehetett. Hihetetlenül gonosz dolognak éreztem, ellene
szólt mindennek, amit valaha tanultam. Ez most már túlment a
művészet kategóriáján. Más szintre léptem. Egy rossz helyre.
A pasas felüvöltött kínjában, de én ott tartottam a tűt – olyan
mélyen, amennyire be tudtam nyomni. Három centiméternyi
rezgő tetoválótű olyan szenvedéssel jár, amilyet senkinek se kéne
érezni soha.
Szinte már sajnáltam a srácot. Aztán eszembe idéztem, kinek a
sorsa forog kockán.
– F… Felipe – nyögte. – Felipe Alvaraz.
– Helyes, helyes – mondtam, és kihúztam a tűt a mellkasából.
Piros vér és üde kék tinta egyvelege bugyogott ki a sebből, és bíbor
tócsát formált a mellkas mélyedésében.
– Következő kérdés. Ellie rendben van? Bántotta valaki?
Megrázta a fejét.
– Semmi baja. Jól van. Ő csinálta ezt itt a fejemen.
Mosolyogtam magamban. Ügyes kislány.
– Hova viszi Javier? Mit akar vele kezdeni?
Felipe ajkai vékony fonallá tapadtak össze. Felemeltem a
készüléket, hogy emlékeztessem.
– Mondd el, és többé nem bántalak! Hova mentek és miért?
– Baszd meg!
– Rossz válasz. Gus, légy szíves, tartsd a fejét!
Gus nem moccant. Fagyos pillantást vetettem rá. Rosszallóan
nézett engem, még nem láttam ennyire aggódni. – Gus, ezt most
meg kell tenned. Nincs időnk vacakolni.
Nagyon lassan bólintott, aztán az ágy fölé hajolt, és nagy
kezével lenyomta Felipe homlokát. Felipe ide-oda rángatta a fejét,
próbált kiszabadulni, de Gus a másik kezét az állára tette, és
helyben tartotta.
– Mire készülsz, Camden? – kérdezte.
– A nők manapság szinte megőrülnek a tetovált szemfestésért.
Gondoltam, új trendet alkotok. Begyakorolom, hogy mi az, amit
nem szabad csinálni.
A fickó szemében rémület tükröződött. De én nem éreztem
semmit. Már nem voltak idegeim, és a kezem olyan biztos volt,
mint egy kőszikla. Ha ilyen, amikor az ember Javiernek érezheti
magát, amikor golyót ereszt Jim bácsi fejébe, nos hát akkor, valami
beteg módon meg tudtam érteni a dolog varázsát.
– Tartsd erősen! Nem szeretnék hibázni.
Fogtam a készüléket, ismét bekapcsoltam, gyönyörködtem
abban, ahogy zümmög, és Felipe szeme fölé tartottam.
– Kevésbé fáj, ha becsukod a szemed.
 Igazából nem számított. De ő ezt nem tudta.
Leeresztettem a tűt, és a fickó szorosan behunyta a szemét,
miközben vonaglott Gus szorításában. Belenyomtam, éppen csak
egy kicsit, az összehúzott szemhéjba. Felipe felüvöltött. Aztán még
jobban lenyomtam. Mintha egy jó kemény szőlőszemet
lyukasztanék ki.
Az üvöltés betöltötte a szobát.
– Camden, hagyd abba! – kérte Gus.
– Mondd el, hova mentek, és mire kell Javiernek Ellie, vagy úgy
fogom kihúzni a tűmet, hogy a szemgolyód is vele jön – mondtam.
Még mélyebbre nyomtam. A szemüreg megtelt tintával. Ha elég
szerencsés, akkor tinta kerül a szaruhártyája köré, maradandó
színváltozás, de nem maradandó sérülés. Ha viszont a retinájába
ment, akkor egy életre megvakul.
– Igen!!! – üvöltötte Felipe, és erősen zihálni kezdett.
– El… ők… Javier elvitte Mexikóba.
Egy pillantást váltottunk Gusszal.
– Miért? Mi van Mexikóban?
– Travis – zokogta Felipe. – Ó, kérlek, hagyd abba!
A tüdőm homokkal lett tele.
– Mindjárt – feleltem, és megpróbáltam levegőt venni.
– Mexikóban hova?
– Nem tudom… talán Veracruz… az öbölben… Travisnek ott
sokfelé vannak házai.
– Miért viszi el Javier Ellie-t Travishez?
Felipe megrázkódott, vonaglani kezdett, hatalmába kerítette a
pánik és a fájdalom.
– Én nem tudom! Nem ez volt a terv!
– Mi volt a terv? – kérdezte Gus sürgetőn.
– A lány szülei. Azt akarta, hogy a lány ölje meg a szüleit. Azt
gondolta, hogy vissza akarnak jönni ide.
A szavak megfagytak a levegőben.
Megráztam a fejemet.
– Miért jönnének ide vissza? Nem Travisnek dolgoznak?
Gusra néztem, mit szól hozzá. Csak bólintott. Megvolt az infó,
és most már el kellett tűnnünk onnan.
– Maradj nyugton, Felipe! – mondtam. Lenyomva tartottam a
szemhéját, és kihúztam a tűt. Még egyszer felkiáltott a fájdalomtól,
én meg a hátizsákomba dugtam a készüléket. – Most nyisd ki a
szemed! Ne aggódj, csak megnézem, mekkora a kár.
Felipe reszketett félelmében.
– Camden, most már mennünk kell. – A távolból szirénák
hangja hallatszott, sivítottak a széllel.
– Nézz rám! – mondtam, felálltam, és a fickó fölé hajoltam.
Felipe megpróbálta kinyitni a szemét, de nem tudta. Az
ujjaimmal erővel felfeszítettem a szemhéját. Kibaszottul
összekutyulódott a cucc. A szeme fehérjéből kék tinta vérzett. De a
pupillája és a szivárványhártyája épen maradt.
– Nem fogsz megvakulni. Csak éppen idiótának fogsz látszani
az életed hátralévő részében.
Megfordultam, és a farmeromba töröltem a kezemet.
– Gondolom, jobb, ha megkötözve hagyjuk, ugye? –kérdeztem
Gust. – Ha szerencséje van, valaki elengedi.
– Igen – felelte furcsa hangon. Megfordultam, hogy ránézzek.
Éppen Felipe fejéhez tartotta a pisztolyát.
– Gus, ne! – kiáltottam, de már késő volt.
Meghúzta a ravaszt. Pontosan a halántékán találta Felipét,
akinek a feje rögtön félrebillent. Az egyik pillanatban még élt, a
másikban már halott volt.
Nehezemre esett megszólalni, a fülemben csengett a
fegyverdörrenés.
– Nem lett volna semmi baja – mondtam végül. – Nem igazán
sérült meg.
Gus furcsa pillantást vetett rám.
– Nem, de előfordulhatott volna. Hiszen azt akartad.
– Nem akartam megölni – nyögtem.
Gus odajött hozzám, és húsos kezét a vállamra tette, aztán a
szemembe nézett.
– Köpött volna. A nevünket is hallotta. Nem kockáztathatunk,
pláne nem ez után az eset után.
Elindult a folyosó felé, és megállt az ajtóban.
– Ez már egy másik világ, többé nem vagy Camden McQueen.
Mostantól Connor Malloy vagy. Ebben a világban olyan dolgokat
kell megtenned, amelyekről sose gondoltad, hogy meg fogod tenni,
és amelyeket meg is bánhatsz. Azt hiszem, ma már belekóstolhattál
ebbe. És ez az íz már ott marad a nyelved hegyén. Most gyerünk,
el kell tűnnünk innen!
Követtem, ki az ajtón, legyűrve a késztetést, hogy
megforduljak és visszanézzek arra a szemétdombra, amit magunk
mögött hagytunk. Felipe halála legalább annyira az én lelkemen
száradt, mint Gus lelkén.
Tinta és vér.
 Tizenharmadik fejezet

ELLIE

A kapitányi fülkében lezajlott jelenet után Javier újabb pár napig

nem törődött velem. Nos, talán nem is annyira mellőzött, mint
inkább hallgatag volt és furán hivatalos. Ami intimitás keletkezett
közöttünk azok után, hogy előástuk a múlt némely titkait, úgy
eltűnt, mintha sose lett volna, és mi visszatértünk túsz és túszejtő
feszült viszonyához.
A következő pár nap csigalassan telt, az idő itt, a Mexikói-
öbölben csak vánszorgott. Alig pár hajóval találkoztunk,
gondolom, azért, mert elvileg még mindig tartott a hurrikánszezon.
Ám ennek ellenére gyönyörű volt az idő, a tiszta égben
visszatükröződött a tenger, a határtalan, elnyúló végtelen. A
semmiben hasítottunk a vitorlással. Ez volt az a hely, ahova akkor
érdemes jönni, ha az ember érezni szeretné, hogy minden egyes
perc a bőrén keresztül szivárog el.
Mindennek ellenére kezdtem kényelmesebben érezni magam a
hajón, ugyanakkor az idegeim úgy sercegtek a mellkasomban,
mint a tükörtojások a serpenyőben. Nem tudtam, mit várnak
tőlem, amikor végre elérjük Mexikót, és túlságosan féltem attól,
hogy Javierrel beszéljek erről. Úgy volt, ahogy én hittem? Csali
leszek, vagy Raulnak van igaza, és én leszek a végrehajtó?
Raul szavai visszhangoztak az elmémben, amikor azt mondta,
hogy a szívem mélyén nem vagyok jó, hogy rossznak születtem.
Nevetséges és giccses volt, ahogyan mondta, de a meggyőződését
nem lehetett félreérteni. A lelkem mélyén tudtam, hogy azért
kíméltem meg Camdent, mert ez így volt helyes, mert jóvá
akartam tenni minden rosszat, amit valaha vétettem ellene, és amit
életemben tettem. Tudtam, hogy ez az oka, hogy eljöttem Javierrel.
De Javier másképpen hitte, és sejtettem, hogy addig nem nyugszik,
amíg be nem bizonyítja, hogy neki van igaza. Kezében tartotta a
múltam béklyóit, és fenyegetett velük.
Az utolsó estén a tengeren megláttuk a szárazföldet. Vagyis én
láttam meg. A hajó elejében időztem, egy fürdőlepedőn ültem, amit
a fedélzetre terítettem ki. A Massive Attack zenekar Angel című
száma ment az iPodom fülhallgatóiból, amit az egyik társalgóból
hoztam ki – az első pillantást, amivel megláttam a nagy, ködös
földdarabot, amint éppen megjelenik az ívelt horizonton, a basszus
festette alá. Nagyon megrendítő volt, furcsán ijesztő és nagyon
más.
– Hahó, föööld! – kiabáltam, aztán jobb meggyőződésem
ellenére elnevettem magam. Ezt mindig is szerettem volna el
kiabálni egyszer.
Mozgolódást hallottam a hajó fara felől, talán Raul vagy a
legénység meghallotta. Mulatságos, hogy valami, ami annyira
természetes, mint a szárazföld, ennyire izgalmas lehet, de odakint a
tengeren, a kék mélységnek és a repülő halaknak ebben az
álombirodalmában ez mindannyiunknak jelentett valamit.
A térdemet a mellkasomhoz szorítottam, le sem tudtam venni a
szemem a földsávról, ami lassan egyre közeledett. Egyszer csak
árnyék vetült rám, és a levegő felforrósodott. Javier ült le mellém a
fedélzetre, lemásolva a testtartásomat. Ezen a napon csupa
krémszínű öltözéket viselt.
– Milyen furcsa, nem? – kérdezte, szemét a horizontra
szegezve, ahogy én is.
– Igen. Megbabonáz.
– Nem tartozik sehová.
– Úgy hiszed?
– Itt kint szabadok vagyunk. Te nem érzed?
Gyors, kíváncsi pillantást vetettem rá.
– Úgy mondod, mint egy igazi tengerész.
Kicsit bólintott.
– Ezért mennek az emberek a tengerre manapság. Mert ott
azok lehetnek, akik. És ez a fontos.
– Te ki vagy, amikor itt vagy kint?
Rám kacsintott.
– Nem tudom. De azt hiszem, itt boldogabb vagyok.
Egymáshoz dörgöltem az ajkaimat, hogy eloszlassam az
ajakbalzsam maradékát.
– Akkor miért megyünk oda? Miért nem vitorlázunk az
örökkévalóságig?
Hirtelen felém fordult, és felvonta a szemöldökét.
– Te ezt szeretnéd? Velem hajózni örökké?
Nem egészen ezt mondtam.
– Én akkor lennék boldog, ha megfordítanánk a hajót, és
visszamennénk oda, ahonnan jöttünk.
Csalódottnak látszott a válaszom hallatán, és megint a
horizontra emelte a tekintetét.
– Szóval ez a helyzet?
A mostani pillanat pont olyan alkalmas volt arra, mint
bármelyik másik, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból. Habár a
vitorlás kissé elfordult, hogy a parttal párhuzamosan haladjon
tovább, a szárazföld továbbra is látszott, már-már kéznyújtásnyira,
a ködön át.
– Javier – kezdtem lassan –, azt akarod, hogy én öljem meg
Travist? Hogy én húzzam meg a ravaszt?
A fogain keresztül szívta be a levegőt, és egy kicsit dobolt a
lábán az ujjaival. – Ellie, én nem szeretném, ha bármi olyat tennél,
amit nem te magad akarsz.
– De igen. Mert én semmit sem szeretnék ebből az egészből. Én
haza szeretnék menni.
– De nincs hova hazamenned. Nincsen családod. Semmid sincs.
Még Camden sem a tiéd.
Igyekeztem meg se rezzenni.
– Ezek közül egyikre sincs szükségem. – Ez persze hazugság
volt, mert nagyon nagy szükségem lett volna Camdenre. Ahhoz is,
hogy jó legyek. De minél messzebb vitorláztunk, annál jobban
tudtam, hogy nem lehet az enyém. Őt a saját múltja fogja
befalazni, pontosan úgy, ahogy engem szép lassan beszippant a
sajátom.
– El kell engedned. – Javier rátenyerelt a fedélzetre, és
előrehajolt, az órája csillogott. – Engedd el, amit előre elképzeltél,
hogy történni fog. A dolgok megváltoztak. Ezt az utat választottad,
és most már ezen haladsz. Nemsokára kikötünk a parton, északra
Los Tuxtlastól. Aztán kocsiba ülünk, és elmegyünk egy
Veracruzhoz közeli helyre. Meg fogod találni Travist, és…
megismerkedsz vele. A te utad erre visz most, Ellie, és jelenleg nincs
más út.
Nagyot nyeltem.
– És aztán? Megismerkedem vele, amiről még mindig azt
hiszem, hogy nevetséges, tekintve, hogy tudni fogja, ki vagyok…
– Már mondtam neked, hogy nem fogja tudni.
– De igen.
– Azt hiszed, azt szeretném, hogy kudarcot vallj? – kérdezte
Javier olyan élesen, hogy rá kellett néznem. Az utóbbi napok alatt a
nap még jobban megbarnította az arcát, és ennek következtében,
kontrasztosan, a szeme még világosabbnak tűnt, mint valaha. Azt
kívántam, bárcsak napszemüveg lenne rajta.
– Nem tudom, mit gondoljak – feleltem végül.
– Te megismerkedsz vele. Elvezeted hozzám. És én megölöm.
– Szóval nem nekem kell?
– Csak ha szeretnéd. Csak ha úgy érzed, hogy elég erős vagy
hozzá.
– Embereket öldösni, ennek semmi köze ahhoz, hogy erős-e az
ember.
Javier leengedte az állát, és szinte foglyul ejtett a pillantásával,
amely minden másodperccel egyre keményebb lett. – De igen,
amikor olyanról van szó, aki megérdemli. Akinek ez jár. Nem
emlékszel, mit tett velünk?
A fejem megrándult.
– Velünk?
Javier orrcimpái megremegtek, és gyorsan felpattant. Elindult a
hajó hosszában a dupla horgony felé, bő nadrágja lobogott a
szélben, mint egy zászló.
Nem tudom, miért, de én is felkeltem, a fülhallgatómat
rátettem a törülközőre, hogy el ne fújja a szél, és utánamentem.
Aznap motorral haladtunk, a háromszögű orrvitorla és a fővitorla
szorosan összegöngyölve várt a sorára, és a hajó könnyedén siklott
a vízen.
Javier megállt a hajó elején, és egyik karját az orrvitorla
árbocának támasztotta. Kissé hátrébb megálltam, éreztem a belőle
áradó különös, vad energiát. Vártam, hogy beszélni kezdjen, de
mintha órákig tartott volna, mire megszólalt.
– Amikor rájöttem, hogy Travis össze akar haverkodni a Los
Zetasszal, a szívem mélyén már tudtam, hogy rosszul fog végződni
a dolog. Travis átállt a másik oldalra, pedig tudta, mi történt
apámmal és anyámmal. Tudta, hogy én soha nem fogok velük
barátkozni, hogy mindig harcolni fogok ellenük, és azon leszek,
hogy a sírba juttassam őket. De Travis átállt, azt hiszem, már csak
azért is, hogy megszabaduljon tőlem. Mert fenyegetést jelentettem
számára, érted? Tudta, hogy engem mindenki jobban kedvel, mert
fiatalabb vagyok, okosabb, gyorsabb. Mindenben jobb vagyok
nála, és ki akart iktatni. És hogyan tudott volna jobban…
megsérteni, mint hogy csatlakozik hozzájuk? Briliáns ötlet, nem
igaz?
Bólintottam, bár háttal állt nekem. Nagyot sóhajtott, és
folytatta.
– Elég csúnyán szakítottunk. Hasonlóak voltunk, ugyanazt
akartuk elérni. Csakhogy ő brutálisabban. Lehet, hogy rólam is ezt
gondolod, de még nem ismered őt.
– Valamennyire azért tudom, mire képes – emlékeztettem
halkan.
Erre megfordult, és a szeme végigfutott a lábamon, aztán
megint a horizontot kémlelte.
– Igen, igaz, te is tudod. Szóval Travis, Mr. Raines, elvett tőlem
valamit, ami nagyon kedves volt a szívemnek.
Minden a helyére került. A hajó, ami alattunk ringott.
– Beatriz – leheltem.
– Igen, az idősebbik nővérem. Anyám helyett anyám volt, aki
miránk, fiatalabbakra vigyázott. A legközelebbi barátom. Travis
megtalálta, megerőszakolta, és kényszerítette a férjét, hogy
mindezt végignézze, aztán megölte, majd a férjét is. Aztán
kivégezte a gyerekeiket is: levágta a fejüket, és egy forgalmas
szálloda előtt hagyta, épp csak kívül az előcsarnokon. A testüket a
közelben égette el. És készített róla temérdek fényképet.
Elakadt a lélegzetem. Hiszen anno láttam ezeket a hírekben!
Javier rám pillantott, és leolvasta az arcomról, mit gondolok.
– Te is tudod, láttad. Travis kimutatta a foga fehérét,
bizonyította, amit akart, gondoskodott róla, hogy az egész világ
lássa, és lássam én is, függetlenül attól, merre járok. A nővérem és a
családja ékes példája annak, hogy hová fajult a drogkereskedelem
Mexikóban. Az életben nem felejti el senki, hogy mi történt. Travis
természetesen arról is gondoskodott, hogy tudjam, mi lesz a
következő lépés. Hogy senki, akit valaha is szerettem, nem lesz
többé biztonságban tőle.
A nadrágomba töröltem mindkét tenyeremet.
– A többi nővéred biztonságban van?
– Egyelőre – felelte, aztán szembefordult velem. – Ez az egyik
oka annak, hogy Mexikóba megyek. Még ha Travis meghal is,
akkor sem lehetek egészen biztos abban, hogy nem fog valaki
utánuk menni. Mi olyanok vagyunk, tudod, mint azok a zombik,
akiket a tévében láthatsz. Sose halunk meg igazán. Ha eltűnünk,
máris a helyünkre lép valaki, aki ugyanúgy néz ki és ugyanúgy
beszél. Felcserélhetők vagyunk.
– Te nem vagy olyan, mint… – kezdtem, aztán
félbeszakítottam magam. Azt akartam mondani, hogy ő nem
olyan, mint Travis, pedig tudtam, hogy de igen. Még nem volt
annyira aljas, de nem sokkal különb. Gonosz, halálhozó,
szánalomra méltó.
– De olyan vagyok – mondta Javier félmosollyal. – És ezért azt
is tudom, hogy mikor vagyunk biztonságban és mikor nem. Amíg
Travis él, addig nem. Muszáj megölnünk. Most már érted?
Bólintottam, bár őrültségnek tűnt belátnom a logikáját. Volt
idő, mikor boldogan öntöttem volna savat Travis pofájába, hogy
nézzem, amint a hús leolvad róla. De sosem tettem meg – akkor
Javier állt az utamba. És most megint az utamban állt, most azért,
hogy egyszer s mindenkorra vége lehessen.
Akartam, hogy Travis meghaljon. Ebben biztos voltam. De
hogy ettől erős lettem vagy sem, az nem volt benne az egyenletben.
Magamért fogom megtenni, Javier nővéréért és a gyerekeiért, a
megszámlálhatatlanul sok többi emberért, akiket megölt vagy
megkínzott. Mindenkiért, aki szenvedett valaha drog, pénz,
fegyverek és bűnözés miatt, minden miatt, amiben valaha nekem is
részem volt.
– Nos… – mondtam, és éreztem, hogy a szárazföld hatalmas
tömege megváltozik a szemem előtt, valamiből, ami félelmetes volt,
másvalamivé, amit magamhoz akartam ölelni. – Mondj el mindent,
amit tudnom kell.
Javier arcán lassan a megkönnyebbülés széles mosolya terült
szét.
 ***

Másnap reggel mély morajlásra és izgatott kiabálásra ébredtem.

Izgatottan felkeltem, és gyorsan egy földig érő ruhát kaptam
magamra. Egy régi kedvenc volt még azokból az időkből, amikor
Javierrel éltem. Miamiban vettem egy kirándulás alkalmával,
élénkzöld és sárga virágos, egyszerre volt divatos és takarta el
jótékonyan a forradásaimat.
A sebhelyeim ugyan gyönyörűek voltak, hogy Camden
átalakította őket, de a régi beidegződéseken nehéz túllépni.
Felszaladtam a fedélzetre, és kinéztem a hajó oldalán. Baloldalt
hatalmas homokos tengerpart terült el, amelyet zöld sziklák
tagoltak sűrűn, míg beljebb buja erdők burjánzottak. A látványtól
szó szerint elállt a lélegzetem.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte Javier, a hangja a hajóhíd
felől érkezett. Beárnyékoltam a szemem, hogy felnézzek rá. A hajó
elejénél éppen leeresztették a dupla horgonyt, zörögtek a gépek,
míg a két horgony le nem ért a puha tengerfenékre.
Ismét a szárazföldre pillantottam. Hát itt vagyunk! Mexikó.
Egy darabig a korlátnál nézelődtem, miközben mindenki
sürgött-forgott körülöttem, készülődtünk a kiszállásra. A
tengerpart mintha a végtelenbe nyúlt volna, és első pillantásra
kihaltnak tetszett, sehol semmi jele a civilizációnak. De amikor a
szemem már hozzászokott a víz csillámlásához és a reggeli nap
ébresztette párához, láthattam, hogy felállítottak néhány élénk
színű sátrat a parton, a pálmafák tövében, egy halászcsónakot
pedig a partra húztak. Nem olyan fehér homokos tengerpart volt,
amire számítottam, annál sokkal nyersebb és vadabb.
Ekkor valaki megérintette a könyökömet. Nem kellett
odanéznem, hogy tudjam, ki az.
– Összepakoltál? – kérdezte Javier.
Bólintottam.
– Mit mondtál, hol is vagyunk?
– Playa Escondida. Rejtett Part. – Levette rólam a kezét, de a
tekintetét nem: éreztem, hogy lefelé siklik a hátamon. – Szerettem
rajtad ezt a ruhát.
Aztán elsétált, és parancsokat kezdett osztogatni spanyolul a
legénységnek, akik a csónakot, a Zodiacot készültek leengedni a
vízre. Egy pillanatra beharaptam az ajkamat, az elmém elnémult,
a gyomrom bukfencet vetett.
Nemsokára én, Javier, Raul, Peter meg a legénység egyik tagja,
Oscar, óvatosan leereszkedtünk a létrán a Zodiacba. Egy
hullámverés eltaszította tőlem a csónakot, miközben beszálltam,
hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat, de Javiernek sikerült
elkapnia.
– Jól vagy? – kérdezte, és kissé túl közel vont magához.
Ijedtségemben csak bólintani tudtam, szerettem volna, ha
távolabb lép, de továbbra is fogott, és az egyik üléshez vezetett.
Oscar utánunk jött, és leengedte a megmaradt csomagokat a
csónakba. Aztán az egyik srác visszadobta a kötelet, és hátrafelé
kezdtünk evezni. Mintha mindannyian olyan lassan mozogtunk
volna, mint a hullámok, fel-alá gördülve. A Beatriz, Javier gyönyörű
hajója egyre kisebb és kisebb lett, amint a part felé közeledtünk.
Javier azt mondta nekünk, hogy a partra szállás kissé trükkös
lehet, mert a Zodiacot a lehető legészrevétlenebbül kell a partra
csempésznünk. Nem épp ez volt a partra szállás legdicsőségesebb
vagy legelegánsabb módja, de egy olyan hajónak, mint Javieré,
muszáj volt a lehető legkevésbé gyanúsnak lennie. Szó sem lehetett
róla, hogy a rendes kikötőben horgonyozzunk le anélkül, hogy ne
hívnánk fel magunkra a figyelmet. Itt, Escondidában tényleg
elrejtőzhettünk. Nem voltak éttermek, üdülők, még utak sem. Csak
tenger, homok és dzsungel.
Szerencsére Javier legalább olyan jó volt abban, hogy
manőverezzen a Zodiackal, mint abban, hogy embereket
gyilkolásszon. Nekifutottunk a partnak, és csak kicsit lettünk
vizesek, a férfiak pedig gyorsan kiszökkentek, és még kijjebb
húzták a csónakot. Javier odajött hozzám, hogy kisegítsen, de
kimásztam, még mielőtt esélye lett volna megint hozzám érni.
Ahhoz képest, hogy mennyit emlegette, hogy nem nyúl hozzám,
elég sokszor próbálkozott. Amikor már minden holmink a parton
volt, Javier intett Oscarnak, hogy menjen vissza a hajóhoz.
– Kapcsolatban maradunk – utasította. – Maradj kint a hajóval
a nyílt vízen, a legnagyobb vihart is kibírja. Ha felhívlak, és azt
mondom, hogy tűnj el, akkor vidd el ahhoz az üdülőhöz
Campeche mellett, a kikötőbe. Kibéreltem ott egy helyet, ha netán
szükség lenne rá. Várj ott, amíg nem kereslek. A hajó épsége a te
felelősséged.
Oscar szolgálatkészen bólogatott, roppant büszke volt, hogy
ilyen komoly feladatot bíztak rá. Töprengtem, vajon mennyire
megbízható, habár Javier emberei híresen lojálisak. Ha csalatkoznia
kellett valakiben, annak igen súlyos következményei lettek.
Négyen álltunk a parton, bokáig a tengerben, és figyeltük,
ahogy Oscar visszaküzdi a Zodiacot a hullámokon a hajóhoz.
Olykor-olykor úgy tűnt, hogy felborul, de a fiú ügyesen úrrá lett a
nehézségeken, és hamarosan elérte a Beatrizt, amely a távolban
derengett.
Egymásra néztünk, és most először a partra szállás óta
megéreztem a gravitációt a talpam alatt. A szárazföld szinte
magához tapasztott. Újra éreztem, mit is jelent szilárd talajt érezni
a lábam alatt.
Javier olvasott az arckifejezésemből, és intett a karjával.
– Gyere, muszáj indulnunk.
Megfordult, és elindult egy kis mellékfolyó felé, amely csaknem
a tengerig futott. Gyalogoltunk a homokon, tekintetem a
kempingezőkre tévedt a parton. Mexikói családnak tűntek,
gyerekek szaladgáltak fel-alá, égett a tábortűz. Töprengtem, vajon
mit gondolhatnak a jachtról, amely kint horgonyoz a tengeren, az
érkezésünkről, már amennyiben észrevették egyáltalán bennünket.
Mihelyst beértünk az erdőbe, a hőség fullasztóvá vált.
Pillanatok alatt elöntött minket a verejték, a dús lombú fák és sűrű
növényzet mintha csak magába zárta volna a nyirkos forróságot.
Egy szűk ösvényhez értünk, és néhány percig azt követtük,
óvatosan, gondolatainkba merülve.
Hirtelen lótrágya illata ütötte meg az orromat, és váratlanul
napsugarak hatoltak át a lombozaton, megvilágítva az előttünk
levő teret. Egy tisztásra értünk, amelyen egy kis körbekerített
legelő és egy kalyiba tűnt fel. Hat soványka ló álldogált a fűben,
közömbösen hessegetve a legyeket a farkukkal.
– Hola! – kiáltott Javier. Kisvártatva mozgolódást hallottunk az
egyik kunyhóból, aztán kinyílt az ajtaja. Egy mexikói öregember
jött elő, hosszú ősz hajának egy részét baseballsapka alá gyűrte,
kezében könyvet tartott. Ugyanolyan sovány volt, mint a lovak,
amelyeket őrzött.
 Javier spanyolul kezdett beszélni hozzá, olyan gyorsan, hogy
nem értettem belőle túl sokat. Csak annyit sikerült kivennem, hogy
a lovakkal megyünk tovább. Idegesen méregettem őket. Szerettem
ezeket az állatokat, és gond nélkül meg is ültem őket, de átvágni a
mexikói őserdőn isten tudja hová egy drogkartell embereivel, nos,
ez nekem is új volt.
Az öreg végül bólintott, lelkesen összecsapta a kezét, aztán
visszament a kunyhóba.
Javier a hüvelykujjával felé mutatott.
– Ez itt Burt Reynolds.
– Burt Reynolds?
Megrántotta a vállát.
– Ő így nevezi magát. Nem tud angolul, kár kísérletezni. Elvisz
bennünket Montepíóba. De oda csak lóháton vezet az út.
– Vagy hajón – mormogtam, és néztem, amint Burt
kantárokkal és egyéb szerszámokkal felfegyverkezve ismét
előbukkan a kunyhóból. Vénember létére elég gyorsan mozgott, és
a lovak nemsokára készen álltak. Intett nekünk, hogy menjünk
oda, aztán nekem kezdett hablatyolni valamit spanyolul egy kis
termetű őzbarna kancáról.
– Churrónak, azaz Fánknak hívják – hajolt hozzám Javier. –
Aztán nehogy beleharapj.
Elfintorodtam a buta szóvicc hallatán, aztán bemutatkoztam a
kancának azzal, hogy hagytam, hadd szagolja meg a kezemet.
Nem nagyon érdekelte.
Nem voltak nyergek, csak szíjak és puhára tömött zsákok,
amit a lovak mellkasa és marja köré erősítettek. Az én útitáskámat
is így erősítette fel az öreg.
– Ha tudtam volna, hogy ma még lovagolok, akkor farmert
veszek – morogtam az orrom alatt.
Burt hozzám lépett, jelezte, hogy emeljem fel a lábamat, és ezt
megtoldotta egy széles vigyorral. Megráztam a fejem, semmi
kedvem nem volt peep show-t tartani neki, bármennyire is úgy
festett, mint akire igencsak ráférne.
Javier két keze hirtelen a derekamra tapadt, a hosszú ujjai
szinte összeértek.
– Gyere, segítek neked. – Mielőtt tiltakozhattam volna,
felkapott, a lábam kalimpált, és épp csak sikerült felhúznom a
ruhám alját, hálásan, hogy ilyen bő, könnyű holmi van rajtam, ami
szépen betakarja a lovam hátát.
Burt a másik oldalra került, próbált segíteni, hogy kényelmesen
elhelyezkedjek, és közben valamit nagyon mondogatott – annyit
értettem belőle, hogy „tetkó”. Javier hevesen felkapta a fejét, a
szeme tüzelt, az én pillantásom pedig arra a lábamra esett, amit
Burt láthatott. A szoknyám felgyűrődött a térdemig, és felfedte
gyönyörű cseresznyevirágaimat, amelyek merészen ragyogtak a
trópusi napsütésben.
Javier odapattant, és a lábamra nézett. Úgy tűnt, Burt apónak
nagyon tetszik a tetoválás, de nem úgy Javiernek.
Egy ujját végigfuttatta az egyik forradáson, és követte a
kanyargó indát. – Hát ez mi?
– Egy tetoválás, nyilván. Ezt még Burt is tudja.
Bárcsak elmondhatnám, hogy megkönnyebbültem, de ez nem
igaz. Ideges lettem, és nem tudtam, hogy miért.
– Mikor csináltattad? Még mindig domborodik! – mondta
Javier, és a hangja rekedt volt. Egyre csak nézte a tetoválást, és meg
is tapogatta.
– Amikor Vegasban voltunk. Camden csinálta – feleltem
kurtán. Burt felé pillantottam, vajon az öreg mit ért ebből az
egészből. Minket figyelt, elfojtott mosollyal, aztán összetalálkozott
a tekintetünk. Akkor gyorsan elkezdett Raul és Peter lovával
foglalkozni, amelyeket odavezettek a kerítés oszlopához, hogy
felüljenek rájuk.
Javier mintha nem fogta volna fel az információt. Zavartnak,
elveszettnek, kiszolgáltatottnak tűnt. Ritkán lehetett ilyennek látni,
de nem éreztem büszkeséget, hogy ezt tettem vele. Inkább
szerettem volna elfelejteni.
– Miért csináltad ezt? – kérdezte Javier, és nagyot nyelt. – A
lábad azelőtt is rendben volt.
– Nem volt – feleltem, egyre bosszúsabban. – De most már
büszke vagyok rá.
– Ez az első alkalom, hogy látom. Miért nem viselsz soha
rövidnadrágot?
Hogy utáltam mindig ezt a kérdést! Egész életemben ezt
hallgattam. Rövidebbre fogtam a kancám kantárszárát, és
csettintettem Churrónak, aki a vállával ellökte Javiert az útból.
 – Szerintem vannak fontosabb megbeszélnivalóink is, mint egy
átkozott tetkó.
Javier felnyúlt, és megragadta a kantárszárat, visszarántva a ló
fejét.
Burt figyelmeztetőleg felkiáltott, de Javier oda se bagózott. úgy
meredt rám, hogy éreztem a forróságát, a kezén az ízületek
kifehéredtek, ahogy marcona a bőrszíjat.
– Te hagytad, hogy az a kölyök megjelöljön téged? –
gúnyolódott Javier.
Ó, naná hogy féltékeny!
– Igen – mondtam kimérten, és ráhajoltam a lovam nyakára. –
Igen, úgy éreztem, többet szeretnék. Egy szál tetkó egyszerűen
nem volt elég nekem.
Reméltem, hogy ettől majd feldühödik. Beteg módon azt
kívántam, bárcsak megütne. Csakis azért, hogy aztán örökké
felhánytorgathassam, és kevésbé érezze férfinak magát. Másrészt
féltem attól, hogy tényleg megteszi. Javier úgy festett, mint egy
kígyó, amelyik lecsapni készül: az arca egyszerre volt jeges és
tüzes, valakié, aki vért és bosszút akar, csakhogy bebizonyítsa,
milyen hatalmas.
Éppen azon voltunk, hogy kiterítsük lapjainkat, a tűhegynyivé
szűkült pupillákat, a méreggel teli szíveinket… amikor Raul
közbelépett.
– Utálom, hogy félbe kell szakítanom… bármi legyen is ez
köztetek, de délre oda kellene érnünk Montepíóba, nem igaz?
Javier végre egy éles levegővétellel eleresztette a kantárszárat és
levette rólam szúrós tekintetét. – Igen, igazad van. Induljunk
tovább!
Könnyedén, egy ugrással felpattant a lovára, és Burt kiengedett
bennünket a karámból. Felegyenesedtem a lovam nyakából, úgy
éreztem, kába vagyok, mintha egy álomból ébrednék. Lenéztem a
kezemre, s csak most vettem észre, hogy ökölbe szorítottam
mindkettőt. Ahogy kinyitottam az egyiket, láttam, hogy vér serken
belőlük – a körmeim mélyen belevágódtak a húsomba.
 Tizennegyedik fejezet

CAMDEN

– No hát akkor, Camden – szólalt meg Gus, és a keze úgy

szorította a kormányt, mint valami stresszlabdát –, mikor törte
össze Ellie először a szíved?
Éppen elhagytuk San Antoniót, és a mexikói Nuevo Laredo felé
tartottunk, a határátkelő felé. Úgy tűnt, arrafelé elég laza a
határellenőrzés, és Gus úgy gondolta, nem nagyon fognak
kérdezgetni minket. A mexikóiakat nem igazán izgatta, ki jön be
az országukba, habár a másik oldalon a dugó rémálomnak
ígérkezett.
De nem vállalhattunk fölös kockázatot. Nekem úgy kellett
áthaladnom, mint Connor Malloy, egy átlagos akárki, és nem úgy,
mint egy körözött szökevény.
– Miből gondolod, hogy összetörte a szívemet? – kérdeztem, és
néztem a lapos, száraz külvárosi díszletet elmaradozni mellettünk.
Farmok egyhangú egymásutánja.
A szemem sarkából láttam, ahogy Gus vállat von.
– Csak megérzés. Nem sok fickó alakul át a Marathon Man
Lawrence Olivier-jévé tetkóművész változatban. Csak ki kell
cserélni a fogorvosi fúróval való kínzást egy tetoválótűre.
– Láttam a filmet – dünnyögtem. Lenéztem Gus órájára a
csuklómon, nehéznek és idegennek éreztem. Délután négy óra volt,
és megállás nélkül vezettünk, amióta elhagytuk Ocean Springst.
Nagy mázlink volt, hogy kijutottunk Javier házából anélkül, hogy
bárki meglátott volna, és körbementünk a parton a kocsihoz, de
nem akartuk kockára tenni a szerencsénket. A mexikói határ
mindkettőnk szemében különösen vonzónak tűnt, főleg, hogy Gus
kinyírt két embert.
Megráztam a fejem, próbáltam valami értelmet kihámozni
mindabból, ami történt. De mint eddig, most se jutottam sokra.
Teljes mértékben elveszítettem az érzékemet, hogy különbséget
tegyek helyes és helytelen, jó és rossz között. Fekete, fulladozó lény
lettem, minden, amitől eddig féltem, ha valakiben észrevettem. Én
lettem Javier. Én lettem az apám.
És az nem én voltam. Nem akartam még egyszer így látni
magam. Kezdett meggyökeresedni az elmémben, minden mással
együtt, amire nem akartam gondolni.
Vagy talán ez a személy jelent meg, amikor mindazok a
dolgok, amelyeket mélyen eltemettem magamban, a felszínre
törtek és beléptek a játékba?
– Szóval nem akarsz beszélni róla – morfondírozott Gus. –
Megértem.
Ez volt az igazság: nem akartam beszélni róla. De az, hogy
Gus beszélgetni akart, és bár faszságokat kérdezett, napok óta az
első jele volt annak, hogy érdeklődik irántam. Most már egy
kicsivel több tisztelettel kezelt. Talán sikerült lenyűgöznöm. Vagy
talán félt, hogy majd álmában kitetoválom a golyóit.
Nagyot sóhajtottam, és hátradőltem az ülésemben, ölemben a
kezemmel, és az ujjaimmal babráltam.
– Még a gimiben lettem szerelmes Ellie-be.
– Szerelmes tinik, mi?
Vigyorogtam.
– Nem, csak barátok. És azok is csak egy rövid ideig. Mi
voltunk a suli ügyeletes nyomoroncai. Ellie a bicegésével és a
sebeivel. Én meg a fura hajlamaimmal, hogy sok smink van rajtam
és sok műanyag.
– Smink?
Abból, ahogy Gus kérdezte, tudtam, mire gondol.
– Ne aggódj – mondtam. – Nem vagyok meleg. De mindenki
erre következtetett, még az apám is. De én gót voltam, és művész.
Pontosabban a „művész buzi”, ahogy hívtak. Volt egy csomó
gúnynevem. És egy csomószor elvertek, képzelheted. Ellie volt az
egyetlen barátom.
– Értem. A barátod.
– Aha. Hát nem ez a baja minden unalmas tizenévesnek?
Hogy örökké a barát szerepére van kárhoztatva? Akárhogy is, én
szerelmes voltam Ellie-be, és minden áldott nap megpróbáltam
összeszedni magam és bevallani neki, aztán megcsókolni. És egy
nap meg is tettem.
– Hogyan történt?
Feszengeni kezdtem, próbáltam kitalálni, hogy tudom
legjobban elmagyarázni.
– Valami elveszett akkor belőlem. Miután megéreztem Ellie
ajkát az enyémen, a melegséget, édességet, már soha nem voltam
ugyanaz az ember. Elvett tőlem egy részt, amit képtelen voltam
visszaszerezni addig, amíg nem voltam benne, nem éreztem a
szívét a bűneivel együtt a birtokomban.
Annyira féltem, hogy soha többet nem élhetem ezt át! Annyi
éven át vágyakoztam, kutattam az után a részem után, és csakis
tőle kaphattam vissza. Igazán ő volt az egyetlen, akit őszintén,
fuldokolva a szenvedélytől, szerettem. Még amikor a legrosszabb
volt, Ellie akkor is azt váltotta ki belőlem, hogy jobb ember akarjak
lenni. Pontosabban elég jó… mindkettőnk számára.
– Nagyon sokat törődhetett veled, ha el tudott menni azzal az
emberrel.
– Az nem ember – köptem ki –, hanem egy szörnyeteg.
Láttam, hogy Gus mondani akar valamit, de nem tette. Csak
felmordult.
Témát váltottam.
– Szerinted Ellie tudja, hogy Javier meg akarja vele öletni a
szüleit? Én ezt nem értem, miért?
– Nem hiszem, hogy érdemes lenne értelmet keresgélni ebben
az egészben.
– Szerintem ebben nincs igazad – vitatkoztam, az ujjammal a
poros műszerfalat böködve. – Tudod, mennyire számító az a fickó.
Hat évig kutatott Ellie után. Csak kell, hogy legyen mindennek
oka.
– Az, hogy tudjuk, hogy oka van, nem segít megszerezni a
választ.
Szemügyre vettem Gust, tokás képén csak a szakálla javított
valamelyest, apró szeme és bozontos ősz szemöldöke. Pontosan úgy
festett, mint a kedves szomszéd egy tévésorozatból, maga a Mr.
Szívélyesség. Közben meg képes akár gyilkolni is, és úgy tűnt, nem
nagyon törődik az egésszel. Töprengtem, vajon lesz-e még olyan,
hogy normális emberekkel veszem körbe magam, vagy most már
ez lesz-e az életem az örökkévalóságig. Vajon ilyen az, amikor egy
Ellie-típusú ember nem tudhatja, kiben bízhat és hol hajtja le a fejét
éjszakánként?
Beharaptam az ajkamat, újra átélve valamelyest azt a
fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor Ellie újra felbukkant az
életemben, és kiderült, hogy ki akar rabolni. Bárcsak elég erős lett
volna az elhatározása, hogy rendes életet él majd, munkát vállal
Palm Valley-ben és letelepszik! Én valahogy akkor is kikeveredtem
volna a pénzmosós üzletből… legalábbis megpróbáltam volna. És
akkor sose kellett volna rajtakapnom. Sosem menekülünk el, nem
kell félnünk attól, hogy elcsípnek. Letelepedhettünk volna a kis
lakásomban az üzlet fölött, és szép nyugodt életet élünk…
De persze Javier mindenképpen előkerült volna. Akarta volna
Ellie-t cserébe ötvenezer dollárért. Az ég szerelmére, mit ér
ötvenezer dollárt ezen a földkerekségen? Az, hogy megölje a
szüleit? Megölje Travist? Javier most tényleg addig megy, míg
legyilkol mindenkit, aki bántotta Ellie-t, szó nélkül, még ha Ellie
nem is akarja?
Vagy lehet, hogy valami sokkal többről van szó?
A fejembe bevillant kettejükről egy kép, összefonódott csupasz
lábak, az én tetkóm Ellie lábán, Javier keze a sebhelyein, a
virágokon, mindenén. A torkom összeszorult. Ez nem lehet. Nem
lehet, hogy ez az. Mert ha igen, akkor az csak kettőt jelenthet: vagy
megerőszakolja, vagy teljes mértékben kihasználja. Bármelyik
esetben, fogom a tetoválókészülékemet, és fúrok rajta egy új
segglyukat, mielőtt beleverem egyenesen Javier rohadék
koponyájába. Ha pedig nem erről van szó, akkor Ellie maga akart
vele lenni.
– Jól vagy, haver? – kérdezte Gus, és levette a lábát a gázról. –
Vérzik a szád.
A számhoz kaptam a kezem, az ujjam rubinpirosan, fényesen
csillogott ajkam vérétől. Mint a legfinomabb tinta. Művészet.
– Camden! – szólt újra Gus.
Megrándultam, és felé fordultam.
– Mi van?
Rosszallóan nézett rám.
– Nagyon úgy festesz, mint akivel valami nincs rendben.
Rábólintottam, hátradöntöttem a fejem.
 – Csak olyanok járnak a fejemben, amiknek nem kéne. Szóval,
ha átjutottunk a határon, akkor mihez kezdünk? A „Mexikóba
mentek” nem egyértelmű út, amit követni lehet.
– Dehogynem, majd kérdezősködünk.
– Igazán az a legbölcsebb, ha elkezdünk kérdezősködni az
egyik legnagyobb és leghalálosabb mexikói drogkartell után, mint
két gringó?
– Megvannak a forrásaim – felelte Gus. – Ha még megvannak
és nem pártoltak el.
– Ha nem pártoltak el? – ismételtem.
Gus kurta kis mosolyt küldött felém.
– Manapság mindenkinek megvan a maga ára.
Ezt most már túlságosan jól tudtam én magam is.

***

Annak ellenére, hogy ott bénáztam az útlevelemmel, mint valami

istenverte idióta, a határátkelés egyszerűnek bizonyult. Gusnak
igaza volt, a mexikóiak nemigen törődtek azzal, ki megy be az
országukba. Egészen alkonyatig vezettünk, amikor is elérkeztünk
egy kis településhez közvetlenül Monterrey előtt. Ott történt, hogy
leintett minket egy símaszkot viselő állami rendőrtiszt, a kezében
automata gépkarabéllyal.
– Buenos noches. Merrefelé mennek? – kérdezte angolra váltva,
mikor felfedezte, hogy fehérek vagyunk.
– Meglátogatjuk egy barátunkat – felelte Gus nyájasan.
A rendőr benézett a kocsi hátuljába. Lehet, hogy átjöhettünk a
határon különösebb vizsgálat nélkül, de nem tudtam, itt is ugyanez
lesz-e a helyzet. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de
baszki, miféle zsernyák hord símaszkot?
Aztán a pasi kopogtatott egy sort a kocsi tetején, és intett, hogy
haladjunk tovább.
Gus intett neki, és továbbhajtottunk. Már vagy öt perc is eltelt,
amikor kiengedte a tüdejébe szorult nagy adag levegőt.
– Mi az? – kérdeztem. Nem szoktam hozzá, hogy idegesnek
látom, és ez aggasztott.
– A rendőrség errefelé a Los Zetas ellenőrzése alatt áll.
Néztem, ahogy a házak egyre nagyobbak és elegánsabbak
lesznek, ahogy közeledtünk a városhoz.
– Nem vagyok meglepve. De mi nem tartozunk egyik
kartellhez sem.
– Aki kételkedik magában, az olyan, akár a halott – felelte Gus.
Kérdőn néztem rá.
– Ezt most találtad ki?
Egy pillanatig hallgatott.
– Igen. Miért, nem jó?
Vigyorogtam, és megráztam a fejem, pár szétcincált
idegszálam kissé felszabadult a nyomás alól.
– Nem, Gus, nem valami jó.
Körbejártuk Monterrey városát, ami leginkább egy nagy,
terpeszkedő dzsumbujhoz hasonlított, és ami egyre sötétebb és
hallgatagabb lett, minél több időt töltöttünk el benne. Gus azt
mondta, az egész városban valamiféle nem hivatalos kijárási tilalom
van érvényben, ami miatt a mi hamis kaliforniai rendszámos
autónk feltűnést kelthet. Habár a város még mindig Mexikó egyik
legnagyobb kozmopoliszának számított, itt másfajta törvények
uralkodtak. Hogy a Los Zetas iránt kíváncsiskodunk vagy se, az
nem sokat számított, ha egyszer két fehér ember voltunk egy
szuperverdával. Elsőrendű jelöltek emberrabláshoz.
Hamarosan egy kisvárosban találtuk magunkat, ami mintha
csupán egy benzinkútból meg egy postából állt volna. Egy kisebb
házhoz hajtottunk, ami nem nézett ki semminek, de afféle nem
hivatalos szállónak bizonyult. A tulaj, egy duci nő, aki ajtót nyitott
nekünk két gyerekével a sarkában – akiknek már rég ágyban lett
volna a helyük –, több mint boldog volt, hogy nála fogunk
megszállni.
Elvezetett minket a ház hátsó részébe, ahol saját szobát
kaptunk egy kicsi fürdőszobával. Az egyik éjjeliszekrényen
amerikai magazinok hevertek.
– Egyszer, sok évvel ezelőtt már megszálltam itt – mesélte Gus,
mikor elnyújtózott az egyik ágyon. – Ez a nő akkor még vékony
volt, akár hiszed, akár nem.
– Két viccet is elsütöttél egy nap alatt – feleltem. – Új rekord.
Gus elmosolyodott, aztán gyorsan lekapcsolta a villanyt.
Láttam rá némi esélyt, hogy a végén mégis megkedvel.
Nem vesződtem azzal, hogy betakarózzak. A tikkasztó hőség
perceken belül elárasztotta a kicsi szobát, és a rozoga ventilátor a
fejünk felett semmit sem ért, hogy enyhítsen rajta. Becsuktam a
szemem, és Ellie-re gondoltam.
Volt egy emlékezetes eset még középiskolás időnkben, amiről
Ellie nem tudott. Sosem akartam elmondani neki, mi értelme lett
volna? Mindketten tizenhat évesek voltunk, és nem beszéltünk
érdemben évekig. Azután történt, hogy elkészítettem azt a
fotósorozatot róla, és pontosan tudtam, hogy szívből utál.
Szánalmasnak tartott, azt mondta, hogy ijesztő vagyok, rögeszmés
és kukkoló. Szomorú, de ez mind igaz is volt. Ez voltam én akkor,
és nem tudtam rajta változtatni.
Az iskolában táncestet tartottak Tavaszi tombolás vagy valami
ilyesmi idétlen címmel. Ellie nem ment el, ami várható volt, de én
elmentem. Igazából csak azért, hogy idegesítsem a népeket.
Hogyha megjelenek ott, akkor pár ember összesúgjon a hátam
mögött, hogy „Ó, itt van a királynő!”. A figyelem, akármilyen
negatív, még mindig jobb volt, mint otthon maradni és hallgatni,
ahogy az apám üvöltözik a mostohaanyámmal. Azután mindig
ordítozott velem is.
Tehát elmentem, mégpedig szmokingban, mint minden más
rendes ember, kivéve, hogy az enyém égszínkék volt. Hát igen, így
akartam kifejezni tiszteletemet a Dumb és Dumber iránt, de a suli
nagyobb része ezt nem méltányolta, így aztán szokás szerint
elkezdett velem erőszakoskodni pár faszfej, már amikor
megérkeztem. Volt közöttük egyvalaki, Curran Simpson, egy igazi
elbaszott rohadék, hatalmas öklökkel és még nagyobb pofával, aki
odajött hozzám, és leöntötte a szmokingom elejét a
gyümölcsbóléjával. Mindent elkövettem, hogy elfojtsam a
dühömet, hogy azt tegyem, amit addig mindig, hogy tűröm,
tűröm, tűröm.
Hanem aztán azt mondta ez a faszfej halkan, mintha nem
akarná, hogy mások meghallják: „Na hol van az a fogyatékos
barátnőd, aki után folyton leskelődsz? Elloptad már a műlábát?
Arra vered ki a farkad?"
Semminek sem volt értelme abból, amit mondott. Csak
ugyanaz az idióta barom volt, aki mindig. De az most nem
számított. Először veszítettem el az önuralmamat, hagytam, hogy
kiáradjon a belül terjengő feketeség. Felülemelkedtem pillanatnyi
testi adottságaimon, és szarrá vertem az ürgét. Fogalmam sincs,
hogy csináltam. Egyszer csak lent volt a földön, én meg rajta, és
csépeltem, mint egy megszállott. Legalább háromszor bemostam
neki, mielőtt az egyik haverja felrántott és lefogott. Persze
megtorolta rajtam. És naná, hogy az még rosszabb volt.
A bunyó közben eltört az orrom, és Currant egy hétre
felfüggesztették. Igaz, hogy én ütöttem először, és én vittem először
a földre a faszfejt, de ezt senki se emlegette. A tanárok már annyira
hozzászoktak, hogy mindig én vagyok az, akit megvernek, hogy
irtó boldogan tiltották el a sulitól egy időre a gyereket. Nem én
voltam az egyetlen áldozata. Ami engem illet, afféle városi legenda
lett belőle, hogy Camden végérvényesen megőrült, és jobb lesz
vigyázni vele, még mielőtt otthon gyártott bombákat hoz a suliba.
A kölykök ettől kezdve még inkább távol tartották magukat tőlem.
Talán ez volt az első olyan pillanat az életemben, amikor végre
én győztem. Az adrenalin, hozzá a borzongás, hogy mire vagyok
képes, hogy mit tehetek, addiktív hatással volt rám. De többet nem
tettem ilyet. Azaz bárkiért nem.
Csakis érte. Csakis Ellie-ért.
Alighanem nem sokkal ezután elaludtam, mert mielőtt észbe
kaptam, a nap besütött az ablakon, és úgy éreztem, mindjárt
belefulladok a páratartalomba. Felültem, és meglehetősen pocsékul
érezem magam. Az ágy átázott a verejtékemtől, és mikor feltettem
a szemüvegemet, az nyomban bepárásodott.
Felkeltem, és lehúztam nyirkos trikómat, éppen amikor Gus
kijött a fürdőszobából, teljesen felöltözve és láthatólag
menetkészen.
– Jézus isten! – rökönyödött meg, a mellkasomat és hasamat
nézve.
Lepillantottam. Néha elfeledkezem a tetoválásaimról. Vagy
inkább arról, hogy nem mindenkinek vannak.
– Nem rajongsz a tetkókért, Gus?
– Azok után nem, hogy láttam, miként bánsz a tűvel! – felelte,
és intett, hogy forduljak körbe. Megtettem, és egyáltalán nem
éreztem magam zavarban. Ha volt bármi, amiről szerettem
beszélgetni, azok a saját tetkóim voltak. Meg hát, nos, az elmúlt hét
évben elég sokat jártam edzőterembe, és ez meglátszott a testemen.
Jólesett, hogy Gus is észreveszi, és látja, hogy nem vagyok valami
szarjankó, hogy többre is képes vagyok, mint épp csak megállni a
helyemet egy verekedésben.
De ezt talán már be is bizonyítottam előző nap.
– Hát ez valami egészen más. Te magad csinálod őket? –
gyönyörködött Gus.
– Csak azokat, amiket el tudok érni, de mindet én rajzoltam
meg. Van egypár művész ismerősöm Palm Springsben, akikben
megbízom, hogy rendesen kivitelezi.
– És mondd, mindenütt van ezekből?
Rákacsintottam.
– Azt hiszem, ez a kettőnk dolga Ellie-vel.
Vetett rám egy nem túl áhítatos pillantást, aztán az ajtóhoz
ment.
– Megyek, és veszek magunknak valami reggelit az útra.
Készen tudsz lenni öt perc alatt? Találkozónk van valakivel.
Tíz perccel később már a kocsiban ültünk, és valami sápadt
süteményen rágódtunk. A nyitott ablakokon át érezni lehetett,
hogy ez a nap is forrónak ígérkezik.
– Ki az a valaki? – érdeklődtem teli szájjal.
– Egy régi barát – közölte Gus. Hát nem mindig erről van szó?
Régi barátok. Közöttünk is ez volt a helyzet: Ellie és én mint régi
barátok.
Egy darabig így haladtunk, átpörgetve egy sereg spanyol
rádióállomáson, aztán a levegő kezdett kicsit könnyebb lenni, és a
levegőben só illata érződött. A Mexikói-öböl csak úgy szikrázott az
olajfinomítók között, amikor elértük Tampicót. Áthaladtunk a
külvároson, a szaporodó Starbucks kávézók, a Burger King és a
Walmart üzletek sorai közt, aztán ismét a valódi Mexikó várt
minket: sápadt földutak, kavargó porfelhő, mintha lisztet
pöfékelnénk, kátyúk és utunkat keresztező faágak.
Aztán egy valóságos kis paradicsomkerthez értünk. Azúrkék
tengervíz futott ki a partra, amelyet tojáshéjszín homok borított, és
egy csoport pálmafa árnyékában kis parti faházat pillantottunk
meg. Gus egy sárral befröcskölt dzsip mellé parkolt, éppen amikor
egy férfi, még az övénél is nagyobb bajusszal, tárt karokkal kilépett
elé a házból, hogy üdvözölje.
– Gus! – kiáltotta lelkesen az idegen. Gus zavartan rám
pillantott.
 – Ő ott Dan – magyarázkodott. – Nagyon… szenvedélyes
ember.
Kiszálltunk a kocsiból, és Dan nyomban átölelte Gust.
Visszafojtott derültséggel konstatáltam, hogy Gus mennyire
feszélyezetten fogadja Dan üdvözlését. Aztán Gus intett nekem,
hogy menjek közelebb. Próbáltam lazának mutatkozni, de az
érzékeim éberen őrködtek. Akármilyen nyájasnak – ölelkezősnek –
tűnt is Dan, alapvető bizalmatlanságom nem csökkent, sőt. Néha
még azon is elgondolkodtam, vajon bízom-e Gusban.
– Helló, Camden! – üdvözölt Dan, mindkét kezével megrázva
az enyémet. Legalább huszonöt centivel alacsonyabb volt nálam, és
ötvenes évei elején járhatott. Fekete haját rövidre nyíratta, arcát
napszemüveg takarta, és ami látszott belőle, az is himlőhelyes volt.
Fogai elsárgultak. Egész mivoltában eredeti jelenségnek látszott, és
egyelőre nagyon hálás voltam, hogy találkoztunk vele, bár tudtam,
hogy a dolgok és emberek gyorsan megváltozhatnak.
Ha eddig el nem pártoltak. Gus megjegyzése jutott eszembe.
– Helló, Dan! – köszöntem én is, és próbáltam magam is
oldottan mosolyogni. – Igazán gyönyörű ez a hely.
– Tetszik? – kérdezte ragyogó tekintettel. – Ó, gyertek csak
beljebb! Az amerikaiaknak tartok itt pár sört. Mármint igazi sört,
tudjátok?
Leültünk a kicsi, árnyékos teraszon, szemben a tengerrel, és
leöntöttünk a torkunkon három üveg Bohemiát.
Eleinte csak úgy csevegtünk, Dan és Gus felemlegették a régi
szép időket, eközben Gus magyarázott nekem, és időnként
újratöltött, Dan meg füstölt, mint egy gyárkémény, egyik cigit
szívta a másik után. Még abból az időből ismerték egymást,
amikor Dan San Diegóban élt illegálisan, és a felesége meg Gus
exbarátnője jóban voltak. Aztán Dant kiutasították az országból,
bár Gus megpróbált pár ismerőst mozgósítani az érdekében a Los
Angeles-i rendőrségnél. Végül Dan itt telepedett le, és megnyitotta
saját üzletét, kajakokat kölcsönzött turistáknak. Az nem derült ki,
mi történt az üzlettel, mert egy szál kajakot se lehetett látni sehol, és
Tampico környéke amúgy sem volt valami vonzó
turistalátványosság. De én tudtam, hogy mi az az álcázás, és
felismertem, ha láttam.
Dan felesége már meghalt, és abból, amilyen gyorsan átsiklott
ezen a tényen, meg ahogy a tekintete lángra lobbant az említésére,
tudtam, hogy a halála nem lehetett véletlen. Mexikóban a
drogkartellek gyakorlatilag mindenbe beleütötték az orrukat.
– Nos hát, Gus – mondta Dan, és az arca elkomolyodott,
miután felhajtotta az utolsó kortyot a söréből. – Tudod, mennyire
örülök a régi barátoknak! Amikor meghallottam, mi történt
veled…
Furcsa csend telepedett közéjük, és mindketten rám néztek,
majd megint egymásra. Ez a dolog, valami rejtélyes egészségügyi
probléma, ami Gust sújtotta, újra meg újra előkerült, de még nem
jöttem rá, miről van szó. Nem akartam rákérdezni, de lehet, hogy
muszáj lesz. Nem szerettem volna, ha a pasas például agyvérzést
kap nekem, amikor együtt vagyunk, már ha valami ilyesmiről van
szó.
– Hiányzol nekem, tudod? – mondta Dan. – De mondd már el,
mi az, ami ilyen váratlanul elhozott errefelé.
Gus beharapta az ajkát, amitől a bajusza előremeredt. – Meg
kell találnunk Travis Rainest. Itt van valahol Mexikóban, talán
Veracruzban.
Dan szeme elkerekedett.
– Te meg akarod találni Travis Rainest? El Hombre Blancót – a
Fehérembert?
– Ne már, tényleg ez lenne a gúnyneve? – kiáltottam fel.
Dan rám se bagózott, kiszállt az ütött-kopott fonott
karosszékéből, és bement a konyhába.
– Te jó ég! Szükségünk van egy jó erős kávéra. De még
mennyire – motyogta.
Gus meg én egymásra pillantottunk, mialatt Dan feltette a
vizet forrni, és megterített a teraszasztalon. Csészéket, cukortartót,
növényi tejport szolgált fel. Aztán visszaült, és egy újabb
cigarettára gyújtott. A keze remegett.
– Na, meséljetek, miért akarjátok megtalálni.
– Nem is annyira őt akarjuk megtalálni, hanem egy férfit, aki
őrá utazik. Egy nő van vele. Úgy hisszük, ezt a nőt akarja
felhasználni ahhoz, hogy meggyilkolja El Hombre Blancót.
Dan párat pislogott, és szaporán pöfékelt.
– Értem. És ehhez nektek mi közötök?
– Veszélybe sodorja a nőt, és megölhetik. Travis Raines közelébe
kerülni nem olyan egyszerű. Ha az lenne, már rég nem lenne
életben.
– Igen, Gus, ezt én is tudom. Mit gondolsz, mit csinálok én itt
egész nap? Tündérmeséken agyalok?
Könyörögve néztem Danre.
– A nő, Ellie, nagyon fontos nekem. A férfi, akivel van, bántani
fogja. A lány nem bérgyilkos, ha neki kell gyilkolnia, az az akarata
ellenére fog történni. Ezért kell minél előbb megtalálnunk.
– Ki az a férfi?
– Javier Bemard – közölte Gus.
Dan szeme kikerekedett, és gyorsan elnyomta a cigarettáját.
– Javier itt van Mexikóban?
– Ismeri? – kérdeztem.
Dan ideges pillantást vetett rám, és a kannáért ment, amiben
felforrt a víz.
– Igen, ismerem. Mi mind ismerjük. Mi mind ugyanahhoz a
családhoz tartozunk, legalábbis ha visszamegyünk a kezdetekhez.
A Sinaloához.
Ez volt a másik különösen veszélyes és fanatikus drogkartell az
országban.
Dan beletöltötte a forró vizet egy francia típusú kávéskannába,
és az asztalunkhoz jött.
– Ez pontosan úgy hangzik, mint amit Javi tényleg megtenne.
Szóval Dan csak így, a becenevén ismeri Javiert, mint akik
puszipajtások. Ez nem hinném, hogy jó hír lenne. Gus felé
pillantottam, de ő a kávéskannával volt elfoglalva. Továbbra is
rámeredtem, szerettem volna, ha felnéz, de Dan összehúzott
szemekkel mustrált.
Megköszörültem a torkomat, és a kávéskanna felé intettem.
– Helybeli kávé?
Dan még néhány fájdalmas pillanatig merőn nézett, aztán így
szólt:
– Igen, naná. Nem is az az amerikai trágyalé.
Gus elmosolyodott.
– Szinte biztos, hogy az amerikai trágyalének legalább a fele
mindenképpen Mexikóból jön.
Dan megvonta a vállát.
– Az már igaz. De mi legalább nem teszünk vegyszereket a
kávénkba.
– Nem úgy, mint abba, amivel teleszívod a tüdődet –
tréfálkozott Gus.
És hirtelen megint olyanok voltak, mint két régi cimbora, akik
egymással évődnek. Lehet, hogy ezeket a gyanús helyzeteket csak
én kreálom a fejemben. Talán az ösztöneim tévednek?
Csakhogy az én ösztöneim még sohasem tévedtek.
A házigazda mindannyiunknak töltött egy csészével az illatos,
sötét folyadékból, majd megkérdezte:
– Tudjátok, hogy merre van most Javi?
Megráztuk a fejünket.
– Nem – felelte Gus. – Azt reméltük, hogy te meg tudod
mondani.
– Miért mondanám el nektek?
– Barátságból, gondolom – mosolygott Gus. Testtartása alig
észrevehetően megváltozott. Éber lett, figyelmes. Talán azért, mert
Dan így megmakacsolta magát. Vagy talán mert Dan és Javier
barátok lehettek, amit Gus nem tudhatott előre, márpedig a
barátok sokszor nagyon messzire elmennek abban, ahogy
védelmezik egymást. Ha engem el tudott hozni idáig az Ellie iránti
elkötelezettségem, akkor talán Dan hűsége Javierhez legalább ilyen
erős.
A rossz előérzetem csak fokozódott, amikor Dan letette a
kávéskannát, és a jobb keze végtelenül lassan és könnyedén eltűnt
az asztal alatt. Nem néztem oda, úgy tettem, mint aki nem veszi
észre. Tovább szürcsöltem a kávémat, és le mertem volna fogadni,
hogy Dan egy pisztolyt tart az asztal alatt, ami talán az asztallap
aljához van rögzítve, és a pisztoly most felénk mutat.
Nem jutunk ki innen élve. Legalábbis, ha nem teszünk most
azonnal valamit.
– Nos hát, nem tudom, Javi merre van, de Travis ott van
Veracruzban. A kibaszott Zetas elfoglalta az egész várost. Micsoda
szégyen!
– Veracruzban hol? – kérdeztem.
Dan kényszeredetten mosolygott, belekortyolt a kávéjába,
majd megint az asztalra tette a kezét.
– Nincs meg nekem a címe, ha ez az, amit kérdezel. Hatalmas
birtoka van a hegyekben. Ahol a gazdag rohadékok élnek.
 – Mit gondol, hogyan juthat Ellie a közelébe? – Nehéz kérdés
volt, de úgy éreztem, mindenképp fel kell tennem. Ha igazam van,
és Dan egy pisztolyt tart az asztal alatt, akkor megmondja az
igazat, mert a halottak úgysem beszélnek. A halottak nem fogják
megfúrni a Travis ellen tervezett merényletet, akit Javier, Dan és
talán Ellie is szeretett volna megölni.
– Nem tudom – mondta Dan elővigyázatosan. Letette a
kávéscsészéjét, és az egyik keze megint eltűnt az asztal alatt, míg a
másik egy cigarettáért nyúlt.
– Kérhetek egyet? – kérdeztem gyorsan, és kinyújtottam a
kezem. – Mindig szerettem volna kipróbálni a mexikói dohányt.
Dan a szája sarkából nevetett.
– Oké, persze.
Adott egy szál cigit, de a másik keze meg se moccant. Én
kinyújtottam a kezem az öngyújtóért, és Dan azt is odaadta.
Őszintén reméltem, hogy Gus igazat mondott arról, hogy a
Coffeemate por különösen gyúlékony, és hogy az állítás
valamennyi növényi tejporra érvényes, nem csak a neves
márkákra. Ha nincs igaza, mindketten meghalunk. De ha csak ott
ülök, és bármi mást teszek, akkor is meghalunk. Abban a
pillanatban, amikor bármelyikünk a saját fegyveréért nyúl, Dan
meglátja, és meghúzza a ravaszt. Az egyik keze felül volt. Ő volt
fölényben. Én viszont stikában hasítottam.
Kattogtatni kezdtem az öngyújtót, mint aki játszik a lánggal,
újra meg újra végighúzva hüvelykujjamat a kis recés keréken.
– Szóval nem tudja, mi lehet Javi terve? Azt hittem, jó barátok.
Dan megmerevedett.
– Mi nem „jó barátok” vagyunk. Én csodálom őt, sokat tett
értünk, és hűséges maradt, nem úgy, mint Travis. – Hatalmas
gyűlölet áradt a szavaiból. Most már biztosan tudtam, mi történt
Dan feleségével. – Travis tudja, milyen sokan gyűlölik. Azt hiszem,
ezért még fenyegetést is jelent Los Zetas számára. Senki sem áll át
az ellenséghez csak úgy, ok nélkül. Vannak emberei, akik vakon
követik, akárhova megy, és mint ahogy sejthetitek, nem hagyja el a
házát túl gyakran. Csak a szombati piacra megy el mindig, ahol
úgy járkál le s föl, mintha ö lenne Marion Brando.
Előre-hátra táncoltattam a lángot. Dan jobb keze ott maradt az
asztal alatt. A másikkal a szájához emelte a cigarettáját.
 Félrehajtottam a fejem, hogy Gusra nézzek. Az arca nagyon
nyúzottnak tűnt, hihetetlenül szomorúnak. Fájdalmasan érinthette,
amit épp most tudott meg a barátjáról.
– Hé, Gus, lennél szíves odaadni a tejport? – kérdeztem, a
doboz felé intve.
Nagyot nyelt, és felém nyújtotta.
– A mi kávénk túl erős neked? – érdeklődött Dan.
– Igen, eléggé. – Beleszórtam valamennyit a kávémba, aztán
letekertem a doboz fedelét. Dan értetlenül nézte.
– Mi az, mérget keresel? – kérdezte végül.
Megráztam a fejem.
– Visszaadjam az öngyújtót?
Összehúzta a szemöldökét, aztán bólintott, és a szájába tette a
cigarettáját. Átnyúltam az asztalon, mintha visszaadnám az
öngyújtót, és közben azt mondtam:
– Talán Gusnak meg nekem mennünk kéne. Úgy tűnik, túl sok
idejét vesszük igénybe – provokáltam. Azt akartam, hogy
beinduljon a műsor.
Dan szeme előbb Gusra villant, majd megint rám. Megfogta a
felé nyújtott öngyújtót, csakhogy én nem engedtem el. Mélyen a
szemébe néztem, és kissé elmosolyodtam.
– Ugye nem tart egy fegyvert az asztal alatt, vagy igen?
Félmosolyra húzta a száját.
– Egész jó megfigyelő ahhoz képest, hogy amerikai. Melyik
bandából való?
– Én tetoválóművész vagyok.
– Dan – szólalt meg Gus, egy hosszú sóhajtás kíséretében –, én
vagyok az, hé! Nem azért jöttem ide, hogy bajt csináljak, azt tudod
jól. Csak tudni szeretnénk, hol van Travis.
Dan nem fordult a barátjához, csak engem nézett, meg az
öngyújtót, amit nem akartam elengedni. Most nem, még nem.
– Meg akartok állítani valamit, aminek meg kell történnie. És
én ezt nem engedhetem. Te a barátom vagy, de a családommal
szembeni lojalitás előbbre való.
– A bosszú a szerelem előtt – mondtam.
– Igen, csak nem ennyire költői a dolog.
Megigazította a fegyverét az asztal alatt. Ezt a pillanatot
találtam alkalmasnak arra, hogy elengedjem az öngyújtót. Dan
hátradőlt a székén, és a cigarettája alá tartotta az öngyújtót.
– Sajnálom – mondta, és meggyújtotta.
Minden ugyanabban a pillanatban történt.
– Nem, én sajnálom – feleltem neki.
A tejporos doboz teljes tartalmát a képébe szórtam,
ugyanabban a pillanatban, amikor meggyújtotta az öngyújtót. Az
apró részecskék egy röpke töredékmásodpercig fehér felhőt alkotva
a levegőben lebegtek, és beborították Dan arcát. Aztán a láng
belobbantotta az egészet.
Hatalmas, narancsszín láng gyulladt fel, akkora, hogy a hőtől
és a lángoktól hátraestem a székemen. Dan felüvöltött, az arca, a
haja, mindene lángolt egy borzalmas tűzgolyóban, ami egészen a
tetőig ért, aztán visszahullott, mint vérfagyasztó fekete füstlabda.
Nem volt idő végignézni. Nagy nehezen lábra álltam, és
kirohantam Dan házából, Gusszal a sarkamban.
Én pattantam be most a kormány mögé, és amikor már Gus is
bevágódott, visszakanyarodtam a sűrű homokban. Amikor a kocsi
végre szilárd talajt ért, körbeperdítettem azzal, hogy rátapostam a
fékre, majd előrerugaszkodtunk. Ugráltunk, bukdácsoltunk,
csikorogtunk azon a sápadt földúton, az autó szinte életre kelt a
kezeim között, és boldogan vitt minket arra, amerre menni
akartunk, olyan gyorsan, ahogy akartuk.
Gus azontúl nem vezetett többet.
Egyetlen szót se szóltunk egymáshoz, amíg végül ki nem
értünk a kövezett főútra, ami visszavitt az autópályára. Közben
megelőztünk egy szamárkordét, a csirkék kotkodácsolva röppentek
szét előttünk.
– Sajnálom, Gus – mondtam, a visszapillantó tükörbe sandítva,
nem követnek-e bennünket. Nem tudtam, mennyire égett meg
Dan, vajon életben maradt-e és megúszta kisebb felszíni égési
sérülésekkel, vagy pedig a padlón fetrengve szenved ki, és az egész
bőre leégett az arcáról. Nem is akartam rágondolni. Nem is
tudtam.
– Kinyírt volna minket – mondta Gus rekedten, és kinézett az
ablakon. Észrevettem, hogy tördeli a kezét.
– Tudom. Sajnálom.
Eltelt egy perc, mire megszólalt:
– Köszönöm.
 Ennyi volt a legtöbb, amennyit a történtekről beszéltünk.
Egyvalamivel több, amit a szőnyeg alá söpörtünk. Nem azért,
mintha nem lett volna miről beszélni, mert volt. Úgy értem, az
istenverte tejporelmélet a gyakorlatban jól működött. Már
nyitottam volna a számat, hogy ezt szóba hozzam, de aztán
meggondoltam magam: rossz ízlésre vallana, ha megdicsérném
ezért, tekintve, ami történt.
De nem is számított, mert a következő pillanatban megint
belenéztem a visszapillantó tükörbe, és villogó fényeket láttam
messze mögöttünk. Szinte délibábnak tűnt a napsütötte út forró
kigőzölgésében.
– Ó, baszd meg! – káromkodtam.
Gus hátrafordult az ülésen, és kinézett az ablakon.
– Dupla baszd meg. A Los Zetasszal lesznek. – Idegesen rám
nézett. – Akarod, hogy én vezessek?
Még szorosabbra fogtam a kormányt, és nekifohászkodtam.
– Azt hiszem, kézben tartom.
Az üldözés elkezdődött.
 Tizenötödik fejezet

ELLIE

Az út keresztül a dzsungelén nem tartott olyan sokáig, mint hittem,

de a Javier és közöttem keletkezett feszültség miatt mégis sokkal
hosszabbnak tűnt. Burt ment elöl, és oldottan locsogott a mögötte
lovagló Peterrel, míg engem Raul és Javier fogtak közre. Éreztem a
hátamban Javier tekintetét, szinte lyukat égetett a bőrömbe, főleg a
tetkós lábamba. Amilyen gyerekes dolog volt részemről az orra alá
dörgölni, hogy Camden csinálta, egyúttal féltenem is kellett őt
emiatt. Javier híresen kiszámíthatatlan és féltékeny típus. Ezt az
egészet azért vállaltam be, hogy védelmezzem Camdent, de lehet,
hogy pont ellenkezőleg lesz, és egyúttal veszélyt hozok a fejére?
A feszélyezettséget leszámítva a lovas túra ráadásul
elviselhetetlenül verejtékes és kényelmetlen is volt, a lószőr rátapadt
izzadt bőrömre, és szúnyogok lakmároztak minden
négyzetcentiméteremen. A bőgőmajmok üvöltözése fokozta a
vendégszerető fogadtatást, állati káromkodásokkal bombáztak
minket a lombok közti rejtekhelyeikről. Összehasonlításképpen,
Montepío kis tengerparti falucskája maga volt az áldás.
Javier átadott egy köteg amerikai dollárt Burtnek, aki mohón
elvette tőle, és a zsebeibe dugta, mint valami éhes mókus. Raul
lesegített Churro hátáról, ami igencsak kellemetlen volt, különösen
mivel a kezei túl soká időztek a fenekem körül.
Elhessegettem, mintha csak a lószőrt seperném le magamról, és
keményen a szemébe néztem. Javier elnézett Burt válla fölött,
hidegen és számítóan, de nem érdekelt. Mást se szerettem volna,
csak egy légkondicionált helyen lenni, kezemben egy hideg itallal.
Hogy őszinte legyek, azt hiszem, legszívesebben visszamentem
volna a hajóra. Az volt az egyetlen hely, ahol képes voltam
kialakítani valamiféle rutint, először, mióta eljöttem Palm Valley-
ből.
Átadtuk a lovakat Burtnek, aki összekötötte őket egy hosszú
sorba, és visszabandukolt velük a dzsungelbe.
– És most? – kérdeztem Javiert, csípőre tett kézzel. Egy
macskaköves utca sarkán álltunk négyen, az arra szaladgáló
mezítlábas gyerekek kíváncsi pillantásokat vetettek ránk.
Javier Raulra és Peterre nézett, rólam tudomást sem vett.
– Egy autó vár ránk a sarkon túl, elvisz minket Alvaradóba.
Van ott egy házunk, halasboltnak álcázva. Attól tartok, kicsit
szagos lesz, de így kerülhetünk a legközelebb Veracruzhoz feltűnés
nélkül. Mert most rögtön még nem megyünk oda.
Akármibe lefogadtam volna, hogy az utóbbi nekem volt
címezve.
Követtük Javiert végig az utcán, a kicsinyke boltok és a
különböző üzletek kifakult cégtáblái alatt, a csapatnyi gyerek
mellett, akik elbújtak egy-egy telefonfülke mögött, és foghíjasan
kuncogva nézegettek minket, majd elhagytunk egy
zöldségesstandot, ahol vevő és tulajdonos egy fürt banán árán
vitatkozott. Olyan volt, mint egy jelenet a régi jó Mexikóból, de
ahogy követtem Javiert és az embereit, akik valamennyien
magabiztosan és könnyedén lépkedtek a csinos öltönyükben át
ezen a csöppnyi városon, el kellett töprengenem azon, vajon
meddig ér el a kartellek keze. Vajon van még az országnak
érintetlen szeglete? Ezeknek az utcagyerekeknek a sorsa vajon
hasonló, mint Javieré: egy napon arra térnek majd haza, hogy az
apjukat vagy az anyjukat meggyilkolták? Az a hely, ahol Javier
felnőtt, nem sokban különbözhetett ettől.
Szimpátia az ördöggel, gondoltam. Egyre jobban utolért az
érzés.
Az autó egy Range Rover volt, legalább tízéves, horpadt
lökhárítóval. Tanakodtam, vajon elég gyors és erős-e ahhoz, hogy
elvigyen minket, de legalább nem úgy festett, mint amiben egy
drogbáró közlekedik. Csak a szokásos mexikói családi kirándulás,
nincs itt semmi látnivaló, kérem.
Javier megnézett valamit a telefonján, aztán kivett egy kulcsot
a mellényzsebéből. Kinyitotta a vezetőoldali ajtót, aztán belülről a
többit.
Utána megfordult, és órák óta most nézett rám először.
 – Te elöl ülsz, mellettem.
A szívem hatalmasat dobbant. Kierőltettem magamból egy
mosolyt, hogy elrejtsem idegességemet. – Hát persze. – Bemásztam
a Roverbe, és meglepődtem, mennyire high-tech volt belül. GPS,
MP3, mindenféle szerkezet. – Klassz – jegyeztem meg, kissé
erőltetettem
Javier beindította a kocsit, és megkocogtatta az ablakot.
– Golyóálló üveg. Gondoskodtam róla, hogy tökéletes legyen.
Kívülről olyan, mint egy rozoga bárka, de belülről egy guruló erőd.
– Mint a pápamobil.
Önelégült vigyor terült szét a képén, és tudtam, hogy most
sikerült hozzájárulnom, hogy istenként imádja magát.
– Igen, pontosan olyan.
Kihajtottunk a városból, és felkapaszkodtunk a kanyargós,
szűk hegyi utakon. Ahogy a Range Roverrel fokozatosan
behatoltunk a Los Tuxtlas természetvédelmi terület mélyére, úgy
hagytuk magunk mögött a tenger látványát. A zöld vadon magába
fogadott, gyíkok futottak át az egyenetlen úton, épp időben, hogy
ne gázoljuk el őket, a nap áthatolt a lombok résein. A vulkáni
maradványok hasadékaiból vízesések hullottak alá, olyan közel,
hogy párát permeteztek az ablakainkra. Gyönyörű látvány volt a
légkondicionált kocsiból, különösen egy olyanból, amelyet
golyóálló ablakok védtek. Hosszú ideje most éreztem magam
először biztonságban, ami kissé nevetségesnek tűnik, tekintve,
hogy kivel ültem egy kocsiban.
A rengeteg szerpentin miatt egyszer majdnem lecsúsztunk az
útról, amikor egy busz bukkant elő szinte féloldalra dőlve az egyik
szikla mögül, hogy kiegyenlítse a buja hegyoldalt. Hamarosan már
a Minatitlán-Veracruz autópályán haladtunk a Range Roverrel,
elhaladva a fennsíkokat tarkító gyümölcsfák sorai mellett.
– Fogadni mernék – szólalt meg Javier, aki teljesen relaxált
állapotba került –, hogy mind ez ideig, ha Mexikóra gondoltál,
akkor Cancún és Puerto Vallarta meg a többi üdülőváros jutott
eszedbe.
Nyeltem egyet, és bólintottam, csak bámultam a tájat, a
számtalan farmot és házat, amelyek mellett elhaladtunk. –
Valóban. Soha nem gondoltam rá, hogy milyen hatalmas
távolságok vannak itt.
 – Ez egy nagy ország, tudod. Lélegzetelállító és gyönyörű
egyszerre. Mint a nép gyermekei. Az életet őrző kis csomagocskák.
Ránéztem, és olyan érzésem volt, mintha csak mi ketten
lennénk az autóban.
– Örülsz, hogy visszatértél? Hiányzott neked? –
kíváncsiskodtam.
Megvakarta a barkóját, a szeme egy pillanatra elsötétedett.
– Néha hiányzik. Az emlékeimben olyan békés és egyszerű, de
tudom, hogy ez már mind nem igaz. Tudod, itt minden ház titkot
rejt. És halált.
– Az mindenütt ott van – jegyeztem meg.
– Igen, ez igaz. – Megigazította tenyerét a kormányon. – De az
ember itt mégis elfelejti. Azt hinnéd, olyan sok az ember, olyan sok
élet van itt, hogyan lehetne annyi rejtély? Amikor fiatal voltam,
még gyerek, és a mamám kocsiba rakott és elvitt minket a
nővéreimmel Mascotába, ahol a nagynéném élt, mindig figyeltem
az út mentén az elsuhanó házakat, és azt kérdeztem magamban:
„Milyen lenne itt élni? Mi lenne, ha én lennék az az ember? Vagy
az ott? Vagy egy másik, ott, abban a házban? Milyen lenne akkor
az életem?” – Elhallgatott, és a visszapillantó tükörbe nézett. Úgy
tűnt, hirtelen eszébe jutott, hol is van, és megvonta a vállát. – Fiatal
voltam és ostoba, azt hittem, hogy a világ jó, és mások élete jobb,
mint az enyém. De hát mind tudjuk, hogy ez nem így van.
Ezután elnémult, és a rádió gombját kezdte el tekergetni, majd
feladta, és betett egy Nick Cave- és Bad Seeds-albumot a lejátszóba.
„Szeretsz engem?” – hangzott fel a basszus és az orgona, és én
azon gondolkodtam, vajon mennyire tervezte meg ezt előre. Ez a
zene baljós és sejtelmes jelleget adott utazásunknak, alaposan
felkavarta az érzéseimet.
Nem gondoltam Javierre, nem figyeltem oda a dalok
szövegére, azokra a szörnyen ideillő szövegekre, nem áltattam
magam ezzel a zenei aláfestéssel. Ez nem az On Every Street volt.
A karomon lévő tetkó viszketni kezdett.
Tovább robogtunk. Mire az albumnak vége lett, elég pocsékul
éreztem magam, összevissza feszengtem, de végre megérkeztünk
Alvaradóba, és egy szűk utcán haladtunk a tengerparttal
párhuzamosan. A halasüzlet, amely a lakóhelyünk lesz, kétszintes
épület volt egy beton hullámtörőgát tövében, amely a nyílt
tengerbe nyúlt, és egypár kiszolgált halászcsónak horgonyzott
mellette.
Javier és az emberei kiszálltak a kocsiból, és elindultak befelé a
boltba. Körül se néztek, figyeli-e őket valaki, pedig egy csomó
ember nyüzsgött ott, akik halat akartak venni. Pár perccel tovább
ültem a kocsiban, élveztem az autó biztonságát, amikor
észrevettem, hogy Javier int nekem.
A csengő bántón, harsányan csilingelt a fejem felett, ahogy
beléptem a boltba. Javier nem túlzott, amikor a szagot emlegette. A
bolt egy vérbeli, aktívan működő halasüzlet volt, különféle színű,
formájú és méretű halak hevertek hosszú sorokban jégkockaágyon
a hűtőpultokban. Raul egy kistermetű, napbarnította, idősebb
emberrel állt le beszélgetni a pult mögött, ő volt a halkereskedő.
Javier odajött hozzám, és kezét a hátamra téve irányított előre.
Éreztem tenyere melegét a ruhám könnyű anyagán át.
– Ellie, ez itt Pedro – mondta, udvariasan bemutatva engem a
férfinak.
Pedro mutatta a két kezét, amelyet összemaszatoltak a
halbelsőségek, és bocsánatkérő pillantást vetett rám.
– Sorry, én nem beszél sok angol.
– Eso no es probléma – feleltem mosolyogva, és reméltem, nem
várja tőlem, hogy folyékonyan beszéljek spanyolul. – Hablo un poco
de espanol.
– Lenyűgöző – súgta a fülembe Javier. – Vajon még mi minden
ragadt rád időközben?
Ellepleztem a rajtam végigfutó borzongást azzal, hogy azt
mondtam Pedrónak, nagyon kedves kis boltja van. Örült neki, és
ennek köszönhetően kiszabadultam Javier szorításából, mert Pedro
elkezdte mutogatni, hogyan kell lepikkelyezni a vörös
csattogóhalat.
Pedro egyike volt Javier apja barátainak, még a régi szép
időkből, és semmi gondot nem okozott neki, hogy vendégül lásson
minket. Ez szokványos dolog volt. A halbolt feletti emeletet afféle
szállodaként használták a Sinaloa kartell emberei, akik
megpróbálták átvenni a hatalmat Veracruzban. Javier elmondta,
hogy Pedro gyakran lent marad a lányával az utcai fronton,
amikor ők elfoglalják a helyet, napközben a boltban
szorgoskodnak, és csak a maguk dolgával törődnek.
Pedro felvitt minket az emeletre, amit sokkal jobban
berendeztek, mint ahogy kívülről feltételezni lehetett. Volt egy kis
nappali-étkező rész, és egy nagy erkély asztallal, székekkel,
grillezővel, ahonnan a tengerpartot és a kikötőt lehetett látni. A
konyhát meglehetősen kicsinek építették, de jól használhatónak
tűnt. Volt még egy kis fürdőszoba meg két hálószoba.
– Azt hiszem, én majd a kanapén alszom – mondtam,
szemrevételezve a kis ülőbútort, amelyet egy fehér, rojtos sállal
csinosítottak.
– Ne légy nevetséges – mondta Javier, és a nagyobb hálószoba
felé intett. – Te velem alszol.
A szemem tágra nyílt, és egy hőhullám indult el felfelé a
lábamon.
– Nem hinném.
Fanyar pillantást vetett rám.
– Inkább szeretnél Raullal vagy Peterrel aludni?
– Petert választom – vágtam rá automatikusan. Peter
elvörösödött, és gyorsan bement a kisebb hálószobába.
Javier megfogta a kezem.
– Egy ujjal sem nyúlok hozzád, hacsak te magad nem akarod.
Ránéztem.
– Semmi gond a kanapéval. Talán neked kéne ott aludnod.
– Ennyire azért nem vagyok úriember – mondta Javier, és
felszegte a fejét.
Az évszázad legpontosabb közlése, gondoltam, aztán
észrevettem, hogy még mindig a kezemet fogja. Érzékelte tiltakozó
pillantásomat, és elengedett.
– A holmidat később, este fogjuk felhozni. Egy kicsit furcsán
festene, ha valaki meglátna, amint idehordjuk a cuccainkat. Ha
besötétedik, lemegyünk a táskákért. Addig – intett a ház belseje felé
– igyál egy sört, és pihend ki magad.
– Azt hiszem, az lesz – helyeseltem. Szerettem volna
elszabadulni Javiertől és a ki kivel és hol alszik témájú
beszélgetésektől. A konyhába mentem, fogtam egy sört, és
kitelepedtem az erkélyre. Csodás tengeri szellő legyezgetett, néha
megfűszerezve a lenti bolt vegyes illatával.
Hátradőltem, és vártam, hogy történjen valami. Valami több,
mint hogy itt ülök egy drogkartell rejtekhelyén, sört iszogatok, és
figyelem a pelikánok röptét.
Mikor megittam a hideg nedűt, visszamentem a házba, és
észrevettem, hogy Raul a kanapén ül magában, és a levegőbe
bámul. Újabb sört vettem ki a hűtőből, de mire megfordultam,
Raul már ott termett mellettem.
Meglepetten elsikkantottam magam, és majdnem elejtettem az
üveget. Hogy a pokolba tud ilyen gyorsan és csendben mozogni?
– Ellie – szólalt meg, mintha különösen jólesne neki kiejteni a
nevem a száján. – Gondolkodott már azóta ezen a kellemetlen
helyzeten?
Csúnyán néztem rá.
– Hol van Javier?
– A szeretője? Elment.
– Nem a szeretőm – vetettem oda utálatos hangon –, nagyon is
jól tudja. – Hirtelen átfutott rajtam a félelem, de legyűrtem. – Hova
ment?
– Bement a városba Peterrel. Az üzleti ügyeket intézik.
– Nos, akkor jó – feleltem, és megpróbáltam kikerülni, de
elállta az utamat. Erősebben szorítottam az üveget, felkészültem rá,
hogy elpazarolok egy üveg sört a fején.
Raul a képembe hajolt.
– Azt mondja, nem a szeretője. Hiszek magának, Javier nem
beszél valami szépen magáról, tudja.
Nem fordultam el, kis golyószeme szinte belém fúródott.
– Én se beszélek túl szépen őróla. Szóval ez így korrekt.
– Semmi sem korrekt ebből – horkant fel. – Gondoljon bele,
Ellie. Magával végezteti el a piszkos munkát. Nem gondolja, hogy
van elég embere, aki sokkal jobban meg tudná ezt oldani?
– Azok talán nem ennyire érintettek.
Raul még közelebb lépett, az ágyéka most már szinte az
enyémhez ért. Felemeltem az italomat a levegőbe.
– Ne jöjjön közelebb!
– Csak segíteni próbálok magácskának – mondta hamiskás
odaadással a hangjában. – Nem szeretném, ha baja esne. Sokkal
többről van itt szó, mint amit Javier közöl magával. Igazán
szomorú, hogy maga mennyire vak.
Nem tehettem róla, megnyúlt az arcom. Raulnak
nyilvánvalóan volt valami terve, talán hogy megbuktassa Javiert,
nem tudhattam biztosan. Ugyanakkor azt éreztem, hogy van,
amiben egyet kell értenem vele, például azzal, hogy vak vagyok,
mivel fontos dolgokba nem avatnak be. De nem bízhattam meg
Raulban sem. Ha Pedro nem dolgozott volna odalent, és nem
napközben vagyunk, hanem este, akkor alighanem nagy-nagy
bajba kerülök. Gondolatban megjegyeztem, hogy soha nem
lehetek még egyszer kettesben Raullal.
– Tűnés – mondtam, és ellöktem az útból. – És ha még egyszer
ilyen közel jön, mindent elmondok Javier-nek, amit beszélt.
– Úgyse hinne magának – gúnyolódott Raul, de látszott, hogy
aggasztja ez a lehetőség.
– Erről én magam szeretnék meggyőződni – feleltem, és
megint kimentem az erkélyre, becsukva magam mögött a tolóajtót.
Bárcsak be is zárhattam volna kívülről, hogy Rault távol tartsam!
Ittam a sörömet, és közben többször is elfordítottam
pillantásomat a tengerről a tolóajtóra, amelynek üvegében
láthattam kellemesen oldottan üldögélő tükörképemet, mögötte
meg a szobában Rault a kanapén, aki le nem vette rólam a szemét,
és kitartóan bámult.

***

Amikor besötétedett, Peter felhozta mindannyiunk csomagját, én

pedig berendezkedtem a szobánkban, Javier éppen vacsora előtt
jött vissza, friss halat hozott fel Pedrótól, de nem árulta el, hol
voltak Peterrel, csak annyit említett, hogy ki kellett találniuk
néhány dolgot. Szándékosan hagyott bizonytalanságban, és
kénytelen voltam arra gondolni, amit Raul mondott. Vajon hány
dologgal kapcsolatban tartanak szándékosan tudatlanságban?
Miután felakasztottam pár hosszú ruhát, egy könnyű dzsekit
és egy csinos tunikát a cingár fogasokra, az útitáskámat az ágy alá
dugtam. Aztán megláttam Javiert, aki éppen a szoba előtt ment el.
– Javier! – szóltam ki neki.
Bedugta a fejét az ajtón, és kérdőn felvonta a szemöldökét. Egy
röpke pillanatig olyan volt, mint az a fiú, akit annak idején
megismertem. Vagy akit sohasem ismertem.
– Lenne számomra pár perced?
 Gőzöm sincs, miért voltam ennyire udvarias.
Bejött, a tekintetét kíváncsian és némi aggodalommal rám
szegezte.
– Persze. Mi a gond?
Azt hiszem, megpróbált ő is udvarias lenni.
Az ajtóra néztem, és az állammal intettem, hogy csukja be,
hadd legyünk négyszemközt. Félrehajtotta a fejét, és megrázta, a
fal felé pillantva. Raul és Peter éppen a szobájukban tartózkodott,
de Javier szerint a falnak is füle van.
– El akartam menni sörért – mondta Javier hangosan. – Valaki
elfogyasztotta szinte a teljes készletet. Velem jössz?
Bólintottam, felkaptam egy farmerdzsekit a szekrényből, és
követtem Javiert le a lépcsőn, majd ki a bolt három zárral ellátott
ajtaján. Beugrottunk a Rangé Roverbe, és végighajtottunk az utcán.
A Let love in-album megint megszólalt. Lehalkítottam a zenét.
Miután elhaladtunk néhány kisbolt és szupermarket előtt,
megszólaltam:
– Azt hittem, sört akarsz venni.
– Majd visszafelé megvesszük. Most elmegyünk Veracruzba.
Kissé nyugtalan lettem.
– Most este? – Még nem igazán készültem fel erre.
– Ilyenkor a legjobb. Nem egykönnyen tudnak most kiszúrni.
Jó nagy város, tudod. Félmillió lakosa van, és egy csomó közülük
pont úgy néz ki, mint én.
– Azt kétlem – csúszott ki a számon akaratlanul.
Javier mély hangon felnevetett.
– Még mindig úgy találod, hogy jóképű vagyok, Ellie?
Nem kellett volna ránéznem, mint aki fontolóra veszi a kérdést,
de aztán tényleg elkezdtem fontolóra venni a kérdést. Jóképű volt,
talán még jobban is, mint régen. Már majdnem harmincéves, és az
évek még erőteljesebbé, karakteresebbé tették a vonásait. Az
önbizalma túlment minden határon. Veszélyes kombináció, és
veszélyes kérdést tett fel.
– Én is látom, miért talál téged annyi nő olyan nagyon
vonzónak – mondtam olyan közömbös hangon, amennyire csak
tudtam.
– Ó, nagyon vonzónak, ez tetszik! – Rám mosolygott, a szeme
mint egy kölyökkutyáé. – Vigyázz, ha nem vagy elég óvatos, még
a végén beleesünk a régi hibáinkba.
– Talán nem ezt akarod?
Összepréselte az ajkát.
– Már megmondtam, ez itt a fejlődés. Mindkettőnk számára.
Megtöröltem izzadt tenyeremet a ruhám szoknyájába.
– Nem hiszem, hogy olyan sokat tudnál a fejlődésről.
– Majd meglátod. Na de, biztos vagyok benne, hogy nem a
kinézetemet akartad megbeszélni velem… – A hangja megint
visszafogott lett, csupa gyanakvás.
– Raul mondott nekem pár dolgot…
– Naná, hogy mondott – felelte könnyedén, de láttam, hogy az
ízületei kidudorodnak, ahogy jobban szorítja a kormányt. – No és
mit mondott neked?
– Azt, hogy vak vagyok, és bizonytalanságban tartasz, és
bajom fog esni – feleltem.
– Értem.
– Én nem bízom benne. Te igen?
– Én senkiben sem bízom – vonta meg a vállát. – Ez tart
életben. Azt tanácsolom, te is kövesd a példámat.
– Camdenben megbíztam – mondtam, és felkészültem az
összecsapásra.
Lassan szivárgott a feszültség Javierből, mint a füst. A fogai
összekoccantak, ahogy összeszorította a két fogsorát, az álla
megfeszült. Várt egy hosszú, gyötrelmes pillanatig, és csak azután
szólalt meg, inkább azért, hogy összeszedje a haragját, mint hogy
engem megvárasson.
– Camden már a múltad – mondta, és vigyázott, hogy a
hangja nyugodt legyen. – Én vagyok a jövőd.
– Te vagy a múltam. És Camden a jövőm.
– Camden – mondta, és a hangja élesebb lett – elment. Vége,
Ellie. Ott van neki a családja, a család, amelyet én visszaadtam
neki. Továbblépett. Neked is tovább kell lépned. Csak a gyenge
emberek kapaszkodnak bele a mi-minden-lehetett-volna mesékbe.
Az erős emberek új jövőt építenek fel. Bármi… volt köztetek, annak
vége. Hiába van ott a tetoválása rajtad, az enyém is ott van.
– Honnét tudod, hogy továbblépett? – kérdeztem halkan. –
Honnan tudod, hogy nem épp engem keres?
– Már megmondtam, tudom, hol van és mit csinál – felelte
Javier. – Nem jön utánad. Nem gondolod, hogy ha azt tenné, már
megtalált volna?
Javier egy csákányt vágott a szívembe.
– Talán vár hat évet – suttogtam, és éreztem, ahogy a remény
kezd elszivárogni a sebeimen át. Javiernek igaza volt, és én
gyűlöltem ezt. Camden nem jön értem. Nem hagyja el a családját,
miután visszakapta őket. Nem fog lemondani róluk. És nem is
akarhatom, hogy ezt tegye. Már akkor is tudtam, hogy el kell
engednem, amikor ez megtörtént, csakhogy túlságosan fájt még
csak belegondolni is.
– Én nem jöttem el érted addig, amíg nem álltam készen –
kezdte Javier hosszú percekkel később. – Ez a fejlődés. –
Felsóhajtott. – Igazad van, ha nem bízol se bennem, se másban. De
én nem tartalak téged sötétben. Csak próbáljuk kitalálni a
srácokkal, mi lehet a legjobb módja, hogy Travis látókörébe kerülj.
Ebbe a gondolatba beleborzongtam.
– A lehető legegyszerűbben, kérlek.
Magamon éreztem Javier tekintetét.
– Egy ilyen ruha jó lesz kezdetnek. Travis nem jár el túl
gyakran otthonról, ahogy a barátaink mondják, de azért nem egy
remete. Minden szombaton elmegy a piacra, vagyis három nap
múlva. De szeretném kideríteni, hogy megtalálhatjuk-e még
azelőtt, például.
– Szóval hogy gondolod, beviszel a városba többször is,
otthagysz, aztán reménykedünk, hogy beleütközöm?
– Nos, nem egészen. Kiveszünk neked egy szállodai szobát a
városban. Ott laksz, mint magányos női utazó. Van egy emberem,
aki ott dolgozik, ő lesz a kapcsolattartónk. Nem sokat fogsz látni
engem.
Ez valamilyen okból aggasztott, és kiült az arcomra.
– Jobb így – folytatta Javier. – Nem kockáztathatunk. Amikor
Travis látókörébe kerülsz, akkor nekem el kell tűnnöm. Lehet, hogy
egy darabig majd figyeltet téged, szóval fenn kell tartanunk
valameddig a magányosan utazgató amerikai nő látszatát. Ha
rajtakapna téged meg engem, amint beszélgetünk, akkor elég
hamar véget érnének számodra a dolgok.
– De miért pont én? Miért nem valaki más? Miből gondolod,
hogy egyáltalán érdekelni fogom?
 Javier megnyalta az ajkát, és figyelmét ismét a már sötétségbe
borult autópályára fordította.
– Te nem tudod, milyen vagy, Ellie. Erős nőként viselkedsz, de
mindenki láthatja, milyen sebezhető vagy. Az olyan férfiak, mint én
meg Travis, szeretik gyámolítani az ilyeneket. Szeretnénk megtörni
téged, átalakítani, a magunkévá tenni, és megtartani. Ha Travis
megpillant, ő is ezt fogja látni benned.
Nem tudtam, hogyan reagáljak erre. Őszinte volt és hervasztó.
Eléggé biztos voltam abban, hogy Camden soha nem így látott
engem. Eléggé biztos…
– Mindamellett, nagyon gyönyörű is vagy, tetőtől talpig.
Minden férfi megőrülne azért, hogy a királynőjévé tegyen.
Erre csak hallgattam. Én úgy gondoltam, hogy egy nő, akin
sebhelyek, tetoválások és mellbimbópirszing van, az nem a szépség
netovábbja.
Javier eredeti terve ma este az volt, hogy meglátogatja azt a kis
szállodát, ahol majd lakni fogok. Akár dönthettem volna úgy, hogy
vele tartok.
Veracruz csupán negyven mérföldre esett Pedro boltjától.
Mielőtt észbe kaptunk volna, már behajtottunk a fényárban úszó
városba, mert az üzletközpontokat és a tengerparti sétányt
kivilágították estére. A szálloda a város szívében helyezkedett el, de
kissé hátrébb állt egy elkülönített területen, amely egy patak
mentén húzódott. Egy kétszintes épületben volt az iroda, az
ajándékbolt, a recepció meg a szobák, de tartozott még hozzá egy
udvar is úszómedencével, valamint hátul két nagy önellátó
udvarház. Javier felvágásból a privát részt választotta, és különösen
az tetszett neki, hogy hátul egy titkos ajtó egy kisebb parkosított
belső udvarba vezetett, azon túl meg ki a természetbe.
Az alkalmazottak közül azon az éjjelen egyedül Javier embere,
Enrico volt bent. A nem több mint húszéves, sima arcú, élénk
szemű srác szúrós volt, mint egy rajzszög, és nagyon tisztelte
Javiert, de nem viselkedett úgy, mint egy talpnyaló. Én legalább
majd biztonságban érezhetem magam a közelében, mint Javier
előretolt őrszemével.
Kénytelen voltam elgondolkodni azon, vajon hány embere van
még Javiernek a városban elszórtan, messziről is védelmezve őt és
érdekeltségeit.
 Mielőtt eljöttünk, Enrico Javier kezébe csúsztatott egy darab
papírt. Nem kérdeztem rá, mi az, csak amikor már visszaültünk a
Range Roverbe és visszaindultunk Pedro boltjába.
– Mi van azon a papíron, amit Enrico odaadott neked? –
kíváncsiskodtam.
– Egy név, aki még a segítségünkre lehet – mondta Javier. Még
egy segítő? Javier elkapta az arckifejezésemet, és megértőén
elmosolyodott. – Ellie, minden segítségre szükségünk lesz, amihez
csak hozzájuthatunk.
 Tizenhatodik fejezet

CAMDEN

Kanyar, kanyar és kanyar.

A kocsi úgy reagált minden érintésemre, mint én a fütykösömre
adott puszikra. Ezerrel hasítottam, Gus pedig őrült módon pergette
a GPS-t, próbált jobb utat találni, amin ellóghatunk a rendőrkocsi
elől, ami még mindig a nyomunkban volt. Nem tudtuk, ennek
köze van-e ahhoz, ami előzőleg történt Dán házában, vagy a
zsaruk csak gyorshajtáson értek, de akárhogy is, rosszul állt a
szénánk. Ha a zsaruk elkapnak, elég gyorsan rá fognak jönni, ki
vagyok, a valamennyire körözött képemmel meg az elmebeteg
fegyvergyűjteménnyel a csomagtartóban azonnal lebukom.
– Balra van egy kis út – jelentette Gus, a készüléket böködve. –
Menj arra, aztán a következőn jobbra, és az egy hurokkal felvezet
a sztrádára.
– Ahol még több a zsaru – mormoltam, de azt tettem, amit
javasolt, és ráfordultam a kocsival egy keskeny, macskaköves útra,
ami kis házikók meg kóbor kutyák közt vezetett. Utóbbiak nem
győztek elugrani az autó elől.
Több lesz a zsaru, de a napnak ebben a szakaszában
könnyebb lesz lehagyni őket.
– Vannak stoplámpák? – kérdeztem, és megpróbáltam felülről
elképzelni a környéket, ahogy a tévében szokták mutatni.
Gus nyugtalanul rám vigyorgott.
– Majd időben megtudjuk hát nem?
– Javier is tudni fog rólunk – feleltem. Ebben a pillanatban csak
a meglepetés ereje állt a mi oldalunkon. Basszus, utáltam még
rágondolni is, de tényleg azt reméltem, hogy sikerült Dánt
alaposan kiütni. Ha belegondolok, össze kellett volna kötöznünk, és
nos… ha nem róla lett volna szó, akkor agyon kellett volna lőni és
megszabadítani a szenvedéseitől. De most fennállt a veszély, hogy
értesíti Javiert a közeledésünkről.
Ki a franc vagy te? kérdeztem magamtól, és éreztem, ahogy
szétárad bennem az adrenalin. Már úgy gondoltam arra, hogy
kinyírhattunk volna valakit, mintha az egész nem is lenne olyan
nagy dolog.
Megráztam a fejem, és az előttünk álló útra koncentráltam. A
rendőrautó egyre csak közeledett, lefordulva ugyanazon a sarkon,
mint mi. Jobbra kanyarodtam a kocsival ott, ahol Gus mondta.
Sajnálatos módon, ez az utcácska csak akkora volt, mint egy
bicikliösvény, és alacsony kőfalak határolták.
– Francba! – ordítottam, miközben keresztülpréselődtünk rajta
úgy, hogy a visszapillantó tükrök mindkét oldalon letörtek. A kocsi
csak úgy rángatott bennünket, az oldalát összevissza karcoltam,
miközben robogtunk a szűk átjáróban. Nem tudtam nem
grimaszolni a kár miatt, ami az autóban esett, meg az újrafényezés
miatt, amire ezek után szüksége lesz. Ellie hisztirohamot fog kapni,
ha meglátja. Az ő szegény kis Joséja.
Pusztán a gondolat, hogy újra látom Ellie-t, elég volt ahhoz,
hogy összekapjam magam. Még jobban beletapostam a gázba, bár
hallottam, hogy a zsaruk kocsija csikorogva fékez messze a hátunk
mögött – talán a járgányuk pár centivel szélesebb a kelleténél
ahhoz, hogy utánunk jöhessenek.
Már majdnem kijutottunk az átjáróból, amikor a sarkon
hirtelen megjelent egy kislány az ugrókötelével, és felénk indult. Az
alakja szinte eltörpült a hatalmas kőfalak között.
Gus és én egyszerre kiáltottunk fel, majd hirtelen rátapostam a
fékre, s csakhamar égett fékpofák és gumi szaga töltötte be az autó
utasterét. A kocsi küszködve tekergett a szűk helyen, és csúszott a
kislány felé.
Csak egy piros nyári ruhát, befont copfokat, rózsaszín
ugrókötelet láttam magam előtt, és egy rémült szempárt, amely
egyenesen ránk bámul.
A kocsi nagyot rándulva végre megállt, alig pár lépésre a
gyerektől. A fékezéstől hatalmas porfelhő kerekedett.
A kezem ráfagyott a kormányra, lábam a féken, szemem a
gyereken. A mellkasom zihált, emlékeztetve rá, hogy lélegeznem
kell. Gus szintén a mellkasát markolászta. Egy pillanatig azt
hittem, ott helyben szívinfarktust kap, hogy talán ezt takarja a
rejtélyes egészségi állapota, de aztán intett, és végre kinyögte:
– Én jól vagyok. Megnézzük a kislányt?
A gyerekre néztem. Morcosan ránk pillantott, de aztán sarkon
fordult, és ugrándozva eltűnt az átjáró végén, ahogyan jött – talált
magának más útvonalat oda, ahova készült.
Lassan gurultam előre a kocsival, mikor már nem volt előttünk
a gyerek, araszoltam, amíg meg nem láttam, hogy szabad a pálya.
Akkor ráléptem a gázra, és egy másik útra tértünk, ami felvitt
minket az autópályára.
Onnantól simán vitorláztunk.
Körülbelül öt percig. Aztán még több sziréna hangzott fel
mögöttünk. Valaki szólította a lovasságot.
Gus meg én megint egymásra néztünk, mint akik azt
mondják: „na, csináljuk meg még egyszer”, és begyorsítottam az
autót, de a motor most valamivel kevésbé reagált jól. Kerülgettem a
többieket a sztrádán, azok meg dühösen ránk dudáltak, és
értetlenkedtek. Azt hiszem, így, hogy elvesztettük a visszapillantó
tükröket és összevissza volt verve a kocsi oldala, elég sok
érdeklődést sikerült kicsiholni. Remek.
Gus megint elmerült a GPS tanulmányozásában.
– Tihuatlánhoz közeledünk. A sztráda mindjárt többfelé is
elágazik. Ezen nem maradhatunk, bár elvinne Veracruzig.
Mellékutakon kell mennünk, és kisebb főútvonalakon. Még így is
odaérhetünk, de sajnálom, most már kicsit hosszabb ideig tart az
utunk. A zsaruk keresni fogják az autónkat.
Félretekertem a kormányt, és kikerültem egy kocsit, épp
időben, mielőtt belerohantunk volna egy kisteherautó hátuljába.
– Nos, először nézzük meg, ki tudunk-e keveredni innét.
Ebben a pillanatban egy járőrkocsi húzott fel mellénk. A rendőr
nem viselt símaszkot, vagyis lehet, hogy előzőleg az út mentén
várakozott, és figyelte a radart. De mégis volt nála egy pisztoly,
amivel ránk célzott.
Meghúzta a ravaszt, és a golyó átütötte az utasülés ajtaját.
Felüvöltöttem, és megint rátapostam a fékre, hogy kikerüljek
az útjából. A mögöttünk jövő autó csikorogva fékezett, majd letért
az út szélére, nehogy valaki belerohanjon. Sajnálatos módon a
rendőrautó ugyanúgy manőverezett, mint én, és a másik autó
lerepült az útról, majd összetört valahol mögöttünk. Egyre több
fékcsikorgást hallottunk, jókora fennakadást okoztunk.
Nem mintha ez igazából az én hibám lett volna. A zsaru
megint rám célzott, erre megrántottam a kormányt, és átkerültünk
a másik sávba. A golyó célt tévesztett, és a mellettünk haladó hátsó
ablakát találta el. Sikolyok hasítottak a levegőbe. De ezt a zsarut
nem érdekelte az sem, ha a sztrádán utazó valamennyi autós
kinyiffan.
– Ki kell jutnunk innen a picsába! – kiáltottam, miközben Gus
benyúlt a kesztyűtartóba, és előhúzta a saját fegyverét. – Ó, az
istenért, ne folytassuk a mészárlást!
Gus drámai mozdulattal kibiztosította a fegyverét.
– A mi életünk most már nem az, ami eddig volt. Jobb lesz, ha
hozzászoksz.
Volt valami igazság abban, amit mondott. Néhány napja még
két békés fickó voltunk, akik az Arzén és levendula című filmet
nézik a tévében, ma meg minden további nélkül tetkókínzást
hajtunk végre drogbárókon, és felgyújtunk levitézlett exbarátokat.
Menekülünk a törvény elől egy idegen országban, és mindenkit
magunkkal rántunk a bajba.
És mindezt egy lány miatt. De nem akármilyen lány miatt.
Olyasvalakiért, aki az enyém.
Én meg az övé.
Amíg csak szomorú véget nem érünk.
– Camden, vigyázz! – ordította Gus.
A rendőrautó megint mellénk ért. Csak egy gyors pillantást
vethettem rá, mikor hátrafordítottam a fejem, átkozva a
visszapillantó tükröt, ami így elhagyott minket.
Láttam a pisztolyt, ami célba vett.
És ennyi volt.
A szélvédő felrobbant, mindenfelé üvegszilánkok záporoztak,
úgy csipkézték ki a levegőt, mint a konfetti. Ugyanabban a
pillanatban égő, tűzforró fájdalom járta át a vállam, mintha egy
olvadó kést vágtak volna belém, hogy jól megforgassák. De nem
volt idő sajnáltatni magam, gyorsan kellett cselekednem.
Megragadtam a kormányt, és azt tettem, amire az a rohadék zsaru
nem számított: nekivágódtam a kocsimmal az övének, olyan
szögben, hogy mindketten megperdüljünk. Csakhogy én még
mindig uraltam az én járgányomat, és egyenesbe tudtam hozni a
kocsit, mielőtt Gusnak adtam át a kormányt, és maradtam a
sebváltónál.
Volt még pár necces pillanat, pár őrült előzés és átlógás a
szomszéd sávba, hogy eltűnjünk, meg egy szedán egy családdal,
akik döbbent rémülettel bámultak ránk, mert majdnem beléjük
rohantunk. De megúsztuk az ütközést, és épphogy csak, de
elsüvítettünk a mozgó labirintusban. Már-már úgy éreztem, hogy
életre kelt a Frogger nevű videojáték egyik halálos, életnagyságú
verziója. A kezem nyirkos és hideg volt, a sebváltó kicsúszott belőle.
Mikor végre lassíthattunk, visszavettem a volánt, és tovább
hajtottunk. Akkor vettem észre, hogy a kulcscsontomtól a vállamon
át lefelé csupa vér vagyok.
– Ó, baszd meg! – sziszegtem, és az egyre erősödő fájdalomtól
a fogamat csikorgattam. – Meglőttek.
– Hol? – kérdezte Gus ijedten.
– A vállamon – morogtam, aztán felordítottam. – Ez kurvára
fáj!
Mintha fontolgatta volna egy pillanatig a hallottakat, aztán
kijelentette mint teljes gőzzel üzemelő okostojás:
– Igen, ha meglőnek, az fáj.
Rábámultam, a szemüvegem elködösödött.
– Ha megdöglök itt neked, szarul fogod magad érezni miatta.
– Szerintem is – felelte Gus. – De most csak vezess tovább! Azt
hiszem, megszabadultunk tőlük. A következő kijáratnál jobbra
menj rá az Ixtapa Roadra, az keresztezi a I32-est. Akkor menjünk
rá… – és Gus folytatta.
Nehezemre esett koncentrálnom. A látásom kezdett
elhomályosulni, és a fülembe mintha vattagombócokat tömködtek
volna. Azt hiszem, ösztönösen cselekedtem, mert együtt, úgy, hogy
Gus időnként fogta a kormányt, követtük a GPS-t, és végül
elérkeztünk egy elhagyatott benzinkúthoz egy kisváros
külterületén. A rendőröket szerencsére sikerült teljesen
lekoptatnunk.
De meglőttek. És mielőtt bármit is tehettem volna ellene, a világ
kezdett végképp elmosódni a szemem előtt…
 Tizenhetedik fejezet

ELLIE

Mint arra számítottam is, a Javierrel történő együtt alvás nagyon

kínosra sikeredett. Miután visszatértünk – néhány sörösrekesszel
felszerelkezve – a veracruzi kis kirándulásunkról, visszavonultunk
a hálószobánkba. Egész idő alatt éreztem magamon Raul
tekintetét, de Javier nem viselkedett vele másképp, mint eddig.
Ennek örültem, mert nem akartam, hogy Raul tudja, fecsegtem –
nem olyan ember volt, akivel szívesen kerültem összeütközésbe.
Javier becsukta mögöttünk az ajtót, és felkapcsolta a
tarkabarka mexikói mintával díszített magas állólámpát a
sarokban.
– Melyik oldalt választod? – intett az ágy felé.
Aztán levette az öltönyét. A zakót egy karosszékre dobta, aztán
elkezdte kigombolni az ingét. Azt se tudtam, hova nézzek; az
arcom egyre vörösebb lett, mint valami éretlen tizenévesnek. Pedig
már láttam ing nélkül eleget. A pokolba is, nemcsak láttam, de
éreztem is ennek az embernek minden egyes porcikáját valaha
régen! De ettől még nem múlt el a kényelmetlen érzés.
– Csak nem lettél szégyenlős? – kérdezte Javier roppant
magabiztos hangon.
Felnéztem, az ing már nem volt rajta. A teste nagyobbrészt
ugyanúgy nézett ki, amilyenre emlékeztem, de a válla még
szélesebbnek, a teste atlétikusabbnak, kidolgozottabbnak tűnt.
Mondhatni, belenőtt saját fizikumába, és aggályosan gondját is
viselte a testének az évek alatt. A hasa és karja azt mutatta, hogy
szívesen csinál fekvőtámaszokat és húzódzkodási gyakorlatokat
szabad perceiben, de alakja mégis elegáns és kifinomult maradt. A
bőre sötét bronzszínben tetszett a lámpa árnyékában.
– Nem – feleltem.
 – Remek – mondta, és ledobta a nadrágját.
Nekem meg teljesen kiment a fejemből, hogy alsógatya nélkül
szeret járni.
– Ó, te jó ég! – sikítottam, eltakartam a szemem, és a fal felé
fordultam. – Légy szíves, vegyél fel valami nadrágot! Vagy
legalább egy alsógatyát!
– Mondd még egyszer, hogy „ó, te jó ég” – javasolta Javier. –
Szeretem hallani. A régi szép időkre emlékeztet. – És közelebb jött.
– Javier, komolyan beszélek!
– Mikor nem vagy te komoly, Ellie?
Lehunyva tartottam a szemem, amíg a fiókban turkált
fehérnemű után kutatva.
– Oké, oké, nyugodj meg! Nézd, felveszek egy gatyát.
Lehajoltam, és felkaptam a pizsamanadrágomat meg egy
trikót, és eliszkoltam zuhanyozni, nem kockáztatva, hogy ránézek.
Amikor kijöttem a fürdőszobából, egy hosszú, forró zuhany után,
Javier már ágyban volt, és a villanyt is lekapcsolta. Pontosan ebben
reménykedtem. Semmi másra nem vágytam, mint aludni. Semmi
kedvem nem volt morfondírozni a helyzeten, vagy Javierrel
fecsegni.
Halkan becsuktam a fürdőszoba ajtaját, és átóvakodtam a
szobán, csupasz talpam halkan surrant a szövött szőnyegeken. A
holdfény besütött a nyitott ablakon át, és megvilágította a szobát. A
friss tengeri szellő meglebegtette a függönyöket, hallatszott, ahogy
a hullámok egymáshoz ütik a halászcsónakokat a mólónál, ahol
kikötötték őket… mindez olyan megnyugtató volt! Sőt,
romantikus.
Bemásztam az ágyba, csak a lepedőt tekerve magam köré, és a
falnak fordultam. A hold egyenesen rám sütött.
Pár perc múlva, amikor a szívem már nyugodtabban vert, és
kezdtem elfeledkezni róla, hol vagyok, Javier halkan megszólalt.
– Angyalka?
Azt akartam tettetni, hogy alszom. Úgy tenni, mintha ott se
lennék. De olyan néven szólított, amit utáltam, és nem akartam
még egyszer hallani.
– Légy szíves, ne szólíts így – suttogtam, és feljebb húztam a
lepedőt a vállamon.
Megfordult az ágyban, és egyszeriben ott volt közvetlenül
mögöttem, amitől a pihék felborzolódtak a tarkómon.
– Miért ne?
Próbáltam egyenletesen lélegezni.
– Mert nem vagyok az angyalkád.
– De valakinek az angyala vagy. Talán Istené.
– Istené? Hogy nevezhetsz Isten angyalának, ha azt gondolod,
hogy rossz vagyok?
Egy percig hallgatott. Kintről beszűrődött a tenger hangja.
– Bukott angyalok is vannak. Angyalok mocskos szárnyakkal.
– Lucifer is bukott angyal volt – motyogtam.
– Úgy van. De Lucifernek nem voltak morális fenntartásai. Te
meg én, angyalka, azt hiszem, valahol a kettő között vagyunk.
Megvan a magunk helye. Megteremtettük a magunk otthonát.
Szavai hallatán lehunytam a szemem, a szívem-lelkem,
mindenem visszahullott a fénylő, ragyogó, boldog emlékek
örvényébe. Képek merültek fel a mélyből – Javier és én együtt.
Képek, amiket, azt hittem, már rég eltemettem.
Javier ajkai a fülemet érték, meleg keze a vállamra simult,
inkább megtartott, mint megnyugtatott. De ahelyett, hogy görcsbe
rándult volna, a testem inkább elernyedt.
– Fejlődtünk, Ellie – suttogta Javier, amitől végigborzongott a
hátam. – És még tovább fogunk fejlődni. – Ezzel visszahúzódott
saját térfelére, és kényelmesen elfészkelődött a takarók alatt.
De én még órákig nem tudtam elaludni.

***

Másnap Raul és Peter elmentek valahová Pedro kis Toyotájával, mi

pedig Javierrel bementünk a Roverrel Veracruzba, hogy
találkozzunk következő kontaktemberével, egy Amandine nevű
nővel.
Tökéletesen az alkalomhoz illőn öltöztünk. Én hosszú, bő
szoknyát és pántos gladiátorszandált viseltem, amely egészen a
térdemig ért, eltakarva cseresznyevirágaimat. Felül sokkalta
merészebb voltam: nem viseltem melltartót, csak egy elöl-hátul
mélyen kivágott, fehér csipkefelsőt. Majdnem vállig érő hajamra
különösen nagy gondot fordítottam, addig fésültem, míg sima és
puha nem lett, és szokatlanul sok sminket tettem fel. Semmi
ízléstelenség, de ezúttal igazán feltűnő akartam lenni.
– Ez tökéletes – mondta Javier elégedetten, amikor meglátott,
és tekintete végigpásztázott a testemen. – Persze, ha még mindig az
én csajom volnál, szó se lehetne róla, hogy így kiengedjelek az
emberek közé.
– Milyen jó, hogy nem vagyok a tiéd – jegyeztem meg.
Ha én úgy néztem ki, mint egy vonzó amerikai turistalány,
Javier külseje viszont teljes ellentéte volt egy tipikus drogbáróénak.
Farmert viselt egy narancsszín-fekete Giants márkájú pólóval, és
ezt megtoldotta egy napszemüveggel meg egy sima fekete
baseballsapkával.
Ami azt illeti, kissé furcsa volt így mutatkozni vele. Javier
mindig is nagyon elegánsan és ízlésesen öltözött, most meg úgy
festett, mint egy huszonkilenc éves közönséges baseballrajongó, bár
kissé kiugró pofacsonttal. Még ilyen ócska cuccokba öltözve is
egészen kivételesen… jóképű volt.
Áthajtottunk a város forgalmas utcáin, mindketten élvezve a
golyóálló ablakok biztonságát, míg végül megtaláltuk a keresett
címet. Egy kis kávézó volt a számtalan kis tó és lagúna egyikének
partján, amelyek Veracruz területén találhatók.
Leparkoltunk a lagúnánál, és végigmentünk a hosszú parton, a
keskeny deszkasétányon. Javier fogta a kezem, és erősen tartotta,
még mielőtt elhúzhattam volna előle.
– Te most csak egy amerikai lány vagy, én meg a te mexikói
barátod – mondta vidám mosollyal, amitől szörnyen vagánynak
látszott. – Mi vagyunk a modern idők Rómeó és Júliája.
– A Rómeó és Júlia egy tragédia, nem pedig romantikus történet
– mutattam rá.
Egész úton fogta a kezem, néha közel húzott magához, néha a
flamingókat mutogatta a lagúnában. Úgy tettem, mintha
érdekelne, szerepet játszottunk a járókelők kedvéért, akik persze
ránk se hederítettek. A parkot az ebédszünetüket töltő emberek,
főiskolai diákok lepték el, mások éppen piknikeztek a víz szélén.
Ahogy közeledtünk a kávézóhoz, Javier a fülembe súgta, hogy
„ott van”, mindezt valóságos hasbeszélői képességgel, mert az ajka
alig mozgott. A kávéház egyik sarkában valóban egy nő ült az
egyik asztalnál, ott, ahol a kis udvar a pázsittal érintkezett. Rajta
kívül nem tartózkodott a kávézóban senki, kivéve egy idős
házaspárt, akik újságolvasásba temetkeztek.
– Amandine? – szólította meg Javier, amikor odaértünk a hölgy
asztalához.
A nő meglepetten felnézett. Rögtön feltűnt, mennyire csinos.
Nagyjából velünk egykorú lehetett, legfeljebb kora harmincas
éveiben járt. Hosszú, hullámos, mézbarna színű haját feltűzte,
napbarnított bőréhez és kék szeméhez jól illett a blúza színe.
– Helló! – köszönt vidáman, kivillantva hihetetlenül fehér
fogait. – Biztos ti vagytok Enrico barátai.
Egyszerre bólintottunk, majd ]avier az üres székek felé intett.
– Leülhetünk?
– Igen, persze, üljetek le!
Mikor elhelyezkedtünk, odanyújtottam a kezem:
– Ellie vagyok.
Erősen, kedvesen megrázta.
– Örülök, hogy találkoztunk. És veled is, Javier.
Javier elmosolyodott, és egy pillanatra összefonta a karját, de
alighanem rájött, hogy új szerepében ez tű] fensőbbségesnek hat, és
inkább hátradőlt a széken, lazán szétvetve a lábát.
Majdnem forgatni kezdtem a szememet a kvázi gengszterpóz
láttán.
– Szóval akkor – kezdte Javier, rögtön a közepébe vágva –,
Enrico biztosan mesélte, miről van szó. Tehát hogyan tudnál
segíteni nekünk, Amandine?
A nő arca kissé elkomolyodott.
– Biztosan említette Enrico az én diákhitelemet is…
– A pénz nem probléma – vágta rá gyorsan Javier, és egy gyors
mozdulattal elhessegette a témát.
– Nos, akkor jó – folytatta a nő. – Szóval, én egy darabig
Travisszel voltam…
Javier és én összenéztünk, Javier felegyenesedett a székén, és
körbepillantott a kávéházban.
– Nem kell aggódni – mondta Amandine, és belekortyolt a
tejeskávéjába. – Ez egy elég biztonságos hely. Főképp turisták
járnak ide, senki se hallgatózik. Vagy igen?
Javier megrázta a fejét, az álla megfeszült.
– Ne, dehogyis, csak nem számítottam rá, hogy ezt fogom
hallani. Hogy érted azt, hogy vele voltál? A szeretőjeként?
 Amandine a szájához kapott, és hangosan felnevetett.
– Nem, nem úgy. Takarítónői munkát végeztem a házában,
szükségem volt némi extra pénzre a tanulmányaimhoz. Csak a
nyárra vállaltam a munkát. Persze nem ismertem korábban Travist,
de elég gyorsan kitaláltam, ki is ő valójában. Eleinte azt hittem,
szeret különösen csinos nőket alkalmazni a háztartásában, már ha
lehetek ilyen szerénytelen, és azt hittem, valami pénzbefektető vagy
ilyesmi. Naiv voltam. Rendes lány vagyok, keményen tanulok, és
nem erre neveltek. Persze sejtettem, hogy tele van kábítószerrel a
város, és hogy a kartellek egyre inkább terjeszkednek.
– Mikor történt ez? – kérdeztem.
– Két évvel ezelőtt, sőt több is, mint kettő – felelte
elgondolkozva. – Azóta sokat változtak a dolgok. Ez itt az én
városom, az én otthonom és a családomé. Most itt van a Los Zetas
meg a Los Zetas Gyilkosai, és ki tudja, még ki mindenki – mind
akar egy szeletet a tortából, és most már minden egyre jobban
rohad. Ártatlan emberek esnek áldozatul, újságírókat, tanárokat
gyilkolnak meg, és senki sem tesz ellene semmit. Sem a rendőrség,
sem a hadsereg, sem a kormány. A szervezett bűnözés eluralkodott
a városban. Ha befejeztem az iskoláimat, elmegyek innen. És ha
egyszer eleget keresek hozzá, akkor a családomat is elviszem.
– Nos, Amandine – mondta Javier nyugodtan –, ha kellő
mértékben segíteni tudsz nekünk, akkor gondoskodom róla, hogy
meglegyen az a pénz, még mielőtt elkezded a következő félévet az
egyetemen. És az elég lesz ahhoz, hogy még időben elköltöztesd
innen a családodat is.
Amandine szeme elkerekedett. Nem is hibáztathattam érte.
Mennyi pénzt készül adni Javier ennek a fiatal nőnek, és miért?
Csak hogy kedves legyen velünk? Ez nem vallott rá. Mert hát nem
volt jobb ő sem semennyivel, mint a Los Zetas Gyilkosai.
– Azt nem fogadhatom el – mondta a lány.
– De igen, elfogadhatod és el is fogod. Mert az az információ,
amit kaphatunk tőled, megér ennyit. A testvéreim élete függ tőle.
Amandine arca megnyúlt.
– Ó, értem. Travis… Los Zetas. Tettek valamit ellenetek?
Javier nem válaszolt. Nem láttam a szemét, csak
napszemüvegének ámbraszín visszatükröződését, de ő ennek
alighanem örült. Egyáltalán nem lehetett olvasni az arcáról.
 – Ha segítesz nekem, megakadályozom Travist abban, hogy
bántsa őket vagy bántson bárki mást valaha még ebben az életben.
Nem akartam arra gondolni, amit Javier pár napja mondott
nekem a hajón, hogy a drogbárók mind olyanok, mint a zombik,
és ha egy eltűnik, újabb kerül a helyére. Vajon Javier tényleg
szeretné, ha megszűnnének a drogkartellek, az erőszak? Vagy
csupán a nővéreit szeretné megvédeni, és maga elfoglalni a trónt?
Amandine nagyot nyelt, és kortyolt még egyet a kávéjából.
Remegett a keze. Én is odatettem a kezem az övé mellé az asztalra,
mintegy szolidaritásból.
– Minden rendben lesz – biztattam. – Megvédünk téged.
Mindössze amit tudsz Travisről, el kell mondanod nekünk, ez
minden. Milyen helyekre jár, kik laknak a házban vele együtt,
mennyire őrzik szerinted, hány testőre van, ilyesmik. Megígérjük,
hogy nem veszi igénybe túl sok idődet, és utána megkapod a
pénzedet.
Amandine lassan leengedte a poharát, és bólintott.
– Rendben.
Javier elégedett pillantást vetett rám, a szája sarka felfelé
húzódott.
Amandine mindent elmondott, amit megtudott Travisről ebben
az utóbbi két évben. Megtudtuk, hogy szombatonként szeretett
eljárni a Mercado Hidalgo piacra, ahol a helybeli rendőrség
konkrétan fejet hajtott előtte. A péntek estéket szívesen töltötte
bárokban vagy éjszakai klubokban. A Zoo volt a kedvence, ez a
főként turisták által látogatott kocsma, ahol saját külön szobájában
iszogatott. Rendszerint nem egyedül tért haza ezekről a helyekről –
szerette nőkkel múlatni az időt, akiket végül Travis sofőrje vitt haza
közvetlenül az együttlét után. Meg akartam kérdezni Amandine-t,
szerinte én vajon Travis esete vagyok-e, találhat-e vonzónak, de
tudtam, milyen megalázó és zavarba ejtő ez a kérdés, tekintve,
amit tenni készültem.
Meg aztán, őszintén, miután Amandine beszámolt Travis
házáról a dombon, az öt testőréről, akik közül párat Javier
ismerhetett is, el is kezdtem aggódni. Egyre idegesebb lettem, a
pulzusom szaporábban vert, és időről időre elfogott a hányinger.
Biztos voltam benne, hogy nem leszek rá képes, kudarcot vallok,
Travis elkap, eltesz láb alól, és az egész sok hűhó volt semmiért.
Nem szerettem volna, ha a testem kihajítják egy szemeteskuka
mellé, vagy a fejemet odateszik egy szálloda lépcsőjére. Nem
akartam annak az embernek a kezétől meghalni.
– Ellie? – Javier volt, a kezét az enyémre fektette. – Jól vagy?
Gyorsan bólintottam, próbáltam összeszedni magam.
– Igen. Bocsánat… Miről… miről is beszéltünk?
Amandine talányos arckifejezéssel nézett rám.
– Azt kérdeztem, van-e még valami más, amit tudni
szeretnétek.
– Nem, nekem elég ennyi. Bocsánat, azt hiszem, túl sokat
voltam a napon – mondtam, és a kezemmel ernyőztem el magam.
– Szegénykém – mondta Javier, felkelt a székéről, és engem is
felsegített. – Köszönöm, Amandine, sokat segítettél. Megkereslek,
ha még további információra van szükségem – azzal benyúlt a
farmerja hátsó zsebébe, és előhúzott egy Bank of America
csekkfüzetet, majd ráírt valamit Amandine egyik tollával.
– Amerikai letét, amerikai bankból, tehát eltarthat egy ideig,
amíg a te bankod tisztázza és le tudja hívni, de garantálom, hogy
rendben lesz. – Kitépte a lapot a csekkfüzetből, és átnyújtotta
Amandine-nak.
A lány alig hitt a szemének.
– Ezt nem fogadhatom el.
– Vedd el, megszolgáltad. Csak gondoskodj a családodról –
mondta Javier. – Gyere, Ellie!
Magával húzott, el Amandine-tól, aki még mindig ott állt a
földbe gyökerezve, és a csekkjére meredt. Már a park felénél
tartottunk, amikor megkérdeztem:
– Mennyit adtál neki?
– Körülbelül harmincezer dollárt – felelte Javier tárgyilagosan.
– Baszki – mondtam –, ezzel most megoldottad az életét.
– Már ha az élete elég hosszú lesz hozzá – mondta higgadtan
Javier. – Semmi kétségem nincs afelől, hogy az egész vissza fog ütni
rá is. Így működnek errefelé a dolgok. Aki beszél, meghal. Csak azt
remélem, sikerül a családját elköltöztetnie innen, és így lesz esélyük
újrakezdeni valahol másutt.
Az ajkamba haraptam, és azt kívántam, bárcsak a csinos
Amandine-nak sikerülne ép bőrrel kikeverednie ebből az egészből.
Azt kívántam, bárcsak én ép bőrrel keveredhetnék ki az egészből.
 – Tényleg ennyire rossz itt a helyzet?
– Ez itt a vad Vadkelet, drágaságom, és a seriffnek nyoma sincs
sehol.
– És te ki vagy? A Magányos Vadász?
– Don Diego De la Vega – mosolygott Javier. – Zorro.
Visszaültünk a kocsiba, és kihajtottunk a városból, rátérve az
autóútra, amely Alvaradóba vezetett.
Körülbelül félúton jártunk, amikor kitört rajtam az
idegösszeroppanás.
Csak arra tudtam gondolni, hogy Travis elkapja Amandine-t,
levágja a fejét, és hagyja, hogy a szülei találják meg. Mi lesz, ha
velem is ugyanezt teszi? Ki gyászolna engem? Camden talán sose
tudná meg. Sem pedig a szüleim, akárhol vannak is. Az egyetlen
ember, akihez ebben a pillanatban közöm volt, ott ült mellettem:
Javier.
És ez önmagában elég volt ahhoz, hogy kikészítsen.
Hetek óta nem volt pánikrohamom, ezért most készületlenül
ért, alattomosan támadt rám, mintha belülről nyúlna fel egy kéz, és
összeszorítaná a tüdőmet, míg végül elfogy a levegőm. Levegőért
kapkodtam, a kezemmel a torkom szorítottam, de nem bírtam
levegőt venni. Könny futotta el a szemem, majd patakokban
gördült le az arcomon, és egész testemben remegtem.
– Jézus isten, Ellie – szentségeit Javier, és majdnem lehajtott az
útról a kocsival. – Ellie, Ellie, mi van veled?
Nyeldekeltem, levegő után kapkodtam, képtelen voltam
abbahagyni a sírást, és a pánik görcsei végigvonaglottak rajtam
tetőtől talpig. Előre-hátra dobáltam magam, hogy megszabaduljak
tőle.
A következő percben Javier lekanyarodott egy keskeny
földútra, ami két gyümölcsös között vezetett, és kikötötte a
biztonsági övemet. Átkerült az én oldalamra, kinyitotta az ajtót, és
a karjában emelt ki a kocsiból. Beljebb vitt az egyik
gyümölcsöskertbe, ahol a narancsvirágok illata lebegett a
levegőben.
Odatámasztott egy fának, és kisimította arcomból a hajam. A
napszemüvege és a baseballsapkája már nem volt rajta, a haja
összekócolódott, aggódó tekintete az enyémet kereste.
– Hé, Ellie – mondta gyengéden, és kezével kétoldalt az
arcomat cirógatta, megnézte az ütőeret az állam alatt.
– Nyugodj meg, minden rendben lesz!
Megráztam a fejem, undorítónak, mocskosnak és elveszettnek
éreztem magam. Zokogtam.
– Semmi sem lesz rendben! Nem tudom végigcsinálni, nem
tudom!
Javier a kezébe vette az arcomat., és kényszerített, hogy
ránézzek.
– De igen. És meg is fogod csinálni. Erős vagy. Nagyon erős
vagy. Itt ni. – Rátette a kezét a mellkasom közepére. – Megcsinálod,
és jól fogod megoldani.
Végre megint tudtam lélegezni – a friss levegő áthatolt a
napsugaraktól csíkos gyümölcsöskerten, és megtöltötte a tüdőmet.
– Nem sikerülhet.
– De neked igen.
Szipogtam.
– És nem is akarom – vallottam be.
Felszegte a fejét, és elengedte az arcomat.
– Akkor minek csinálod?
– Mert rákényszerítesz! – kiabáltam. – Mert rám erőlteted!
Felkapta a fejét.
– Én olyat nem teszek.
– De igen! Megölöd az én Camdenemet, ha nem teszem meg!
Nem számítottam a dühkitörésére, de Javier arca hirtelen ott
tornyosult a képemben, kivörösödött, a szeme összeszűkült
keskeny hasítékká, mint egy viperáé, sárgán világított, tele
gyűlölettel.
– Ő nem a te Camdened! – üvöltötte. Becsuktam a szemem. –
Nincs is itt veled! – folytatta, és az éles, kurta szavak záporoztak
rám, mint a puskagolyók. – Én vagyok itt veled!
– Tudom! – üvöltöttem vissza. – És utálom! Gyűlöllek!
Gyűlöllek!
Azzal, még mielőtt észbe kaphattam volna, mi történik,
felemeltem a kezem, és tiszta erőből pofon vágtam. A csattanás
visszhangzott a fák között.
Lemerevedtem, megdöbbenve magamtól, erőteljesen zihálva.
Néztem, amint Javier arca is eltorzul ugyanattól a döbbenettől.
Aztán valami furcsa kifejezés villant át a szemén. Mint az árulás.
Túl jól ismertem már az árulást. Az én arcomon is megjelent,
amikor rájöttem, mit tervez ellenem Jim bácsi.
A halott nagybátyám.
Még egyszer pofon ütöttem, még erősebben, úgy, hogy a
tenyerem égett, mintha egymillió apró tűvel szurkálták volna össze.
– A nagybátyám! – ordítottam. – Őt is megölted! – Lendületet
vettem, és oldalról fejbe csaptam. – Megölted! – kiabáltam, és
megint záporoztak a könnyeim. – Mindenkit elveszel tőlem, akit
szeretek!
Javier egész idő alatt csak állt. Nem próbált elhajolni vagy
kitérni az ütéseim elől. Csak hagyta, hogy üssem, azzal a jól ismert
érzéketlen kifejezéssel az arcán.
– Gyerünk, üss vissza! – üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. –
Tudom, hogy azt akarod!
Megint fejbe vágtam, a kezem ízületei sajogtak a fájdalomtól.
– Gyerünk! – Hirtelen mindkét kezemmel megtaszítottam a
vállát, megpróbáltam a földre lökni. Simán hanyatt esett, én
rázuhantam, és csak csépeltem, ütöttem-vertem, amíg meg nem
ragadta mindkét csuklóm.
– Nem foglak megütni – mondta, majd mélyen a szemembe
nézett vérző szájjal, vad tekintettel. – Üthetsz, ahogy csak akarsz,
de ha ezt csinálod, és én nem ütök vissza, akkor csak összetöröd
mindenemet.
– Minden porcikádat össze akarom törni! – sikítottam, de aztán
feladtam, és erőtlenül a mellkasára omlottam. – Össze akarlak
törni! – ismételtem, de már csak suttogva. A fejemet Javier
mellkasán nyugtattam, a szemem üresen meredt egy virágzó
narancsfára.
– Már megtetted – mondta Javier halkan, és kezével a fejemet
simogatta hátul. – Már mondtam, hogy mennyire összetörtél,
amikor elhagytál. Így volt, nem hazudok neked.
– Mindig hazudsz.
– Nem, ezúttal nem. – A hangja egy oktávval mélyebb lett.
Felemeltem a fejem, hogy ránézzek. Két oldalról megfogta az
arcomat, és csak tartotta, a tekintete a szememben kutatott.
– Angyal – mondta egy sóhajjal.
Arcomat az övéhez húzta, és az ajkunk lassan összeért. A vér és
a könny íze keveredett a csókunkban. Ajkak és nyelvek. Javier
magába szívott, a forróság, ami áradt belőle, átterjedt rám, a
felbukkanó emlékek elkeveredtek a narancsok illatával. Minden
fájdalom eltűnt, ahogy elmélyült a csókunk, minden szorongás,
minden veszély elmúlt, mikor az ajkunk egymásba olvadt.
Ez rossz volt, nagyon rossz. De nem érdekelt. Mint olyan
sokszor már életemben, most is szándékosan voltam rossz.
Javier felhördült, a keze a hajamba túrt, a csókja még lázasabb
lett, és engem is feltüzelt. Megrohant minket a csillapíthatatlan
vágy. Elkezdtem letépni a pólóját, lerángattam a fején keresztül,
hirtelen elfogott a sóvárgás, hogy érezzem sima, sötét bőrét a
tenyerem alatt a napsütötte égbolt és a narancsfák alatt. Olyan volt,
mint a mennyország, a pokol, a veszély maga, amikor
megérintettem.
Javier kezei eszeveszetten kutattak a melleim után,
megragadták a dekoltázsomat, és széttépték középen a könnyen
szakadó csipkét. Aztán fölém kerekedett, és leterített a földre. A
melleim közé temette az arcát, boldogan felhorkant, mikor
felfedezte a mellbimbógyűrűmet, élesen megrántotta a fogaival,
aztán gyöngéden végignyalta a helyét, hogy csillapítsa a
sikolyaimat.
Végigfuttattam a körmömmel a hátát, mélyen belevájtam,
ahogy eluralkodott rajtam a szenvedély, aztán a kezem a
nadrágjára tévedt, és erősen megmarkoltam a férfiasságát.
Felnyögött, amitől olyan nedves lettem, mint egy pocsolya, és
türelmetlenül dörzsöltem hozzá az ágyékomat. Megkerestem a
sliccét a nadrágján, majd lerángattam róla a térdéig, ráfontam a
lábaimat a csupasz hátsójára, és egész testemben hozzátapadtam.
Javier felhúzta a szoknyámat a derekamig, és egyetlen
könnyed mozdulattal letépte az olcsó kis tangabugyimat. Ajka és
fogai a nyakamra tévedtek, erősen megharapott, és szívni kezdte a
bőrömet. Minden érintésétől ívbe feszült a hátam. Ujjai utat találtak
a testembe, cirógattak és dörzsöltek ott, ahol kellett, amiket én apró
nyögdécseléssel díjaztam.
– Akarlak, gyere belém – nyögtem, ahogy körözött forró
ujjával a csiklómon, a csípőm vonaglott, többet és többet követelt.
– Mondd, hogy az enyém vagy! – hörögte Javier, miközben
nyelvével a fülcimpámat izgatta. – Mondd, hogy az enyém vagy, és
benned leszek.
 Másik keze a mellemre csúszott, és megint megrántotta a
mellbimbókarikát. Az istenit, mindjárt elvesztem az önuralmam,
még mielőtt elkezdődne.
– Tiéd vagyok – mondtam reszkető hangon. Behunytam a
szemem, és hátravetettem a fejemet. – Mindenestül a tiéd vagyok.
– Mindig is az enyém voltál – morogta erre, és belém hatolt
egyetlen erős lökéssel. Éreztem, hogy a derekam a földhöz
préselődik, az éles fájdalmat, ami nyomban élvezetté olvadt, ahogy
mozogni kezdett a feneke erőteljesen, előre-hátra az ujjaim alatt.
Nem lehetett elég erőteljes, elég gyors, elég mély. Akartam őt
mindenestül, azt akartam, hogy minden szétrobbanjon, hulljanak
le a csillagok, árasszon el minket a vulkáni hőség, sodorjanak el a
hullámok, át egy másik napba. Szerettem volna visszamenni az
időben oda, ahol ez a sok szörnyűség még el sem kezdődött,
amikor csak mi ketten voltunk, és én nem tudtam még semmit,
amikor még volt egy közös otthonunk, egy hely, ahol még
önmagunk lehettünk.
Javier felkiáltott, ahogy végigkarmoltam körmömmel a
mellkasát, a szeme beleégett az enyémbe, aranysárga álom, és arca
eltorzult a gyönyör közelségétől. Amit úgy kívántam már én is.
Teljes önmagát adta, az izmai megfeszültek, verejték
gyöngyözött róla és gyűlt kis tócsába az enyémmel együtt, a nap a
hátát sütötte a narancsfák mögül, amitől úgy látszott, mintha
glória venné körül. Még mélyebbre hatolt bennem, ujjai közben a
csiklómat becéztek, ami csaknem megőrjített. Behunytam a
szemem, éreztem, hogy elárasztanak a gyönyör hullámai, az
energia, ami belőle fakadt, az elviselhetetlen feszültség a lábam
között, ami egyre fokozódott, még és még, míg végül felröpített a
csúcsra.
Felsikoltottam, nagyot káromkodtam, körmeimet Javierbe
mélyesztettem, ő pedig egy hangot hallatott, ami leginkább olyan
volt, mint az oroszlánbőgés, és egész teste megmerevedett. Egy vad
lökéssel belém nyomult, és elélvezett, a szeme kifordult.
Így maradtunk egy darabig, a tiszta kéj kínjába merevedve,
aztán zihálva rám omlott, de a könyöke megtartotta a súlya nagy
részét, fejét a mellkasomra ejtette. Megéreztem a samponja illatát,
becsuktam a szemem, a lélegzetem akadozva próbált visszatérni a
rendes kerékvágásba, a mellkasunk a lélegzetünk ritmusára
egyszerre süllyedt és emelkedett.
Egy ideig így hevertünk, csak léteztünk és lélegeztünk együtt.
Aztán amikor múlni kezdett a szenvedély, az elmúlt percek
álomszerű mámora, ott maradtam olyan gondolatokkal, amelyeket
nem láttam szívesen. Bűntudatom volt amiatt, ami történt.
Undorodtam az embertől, akivel az imént még összeolvadtam.
De mindennek ellenére lényemnek egy beteges része semmit se
bánt. Úgy éreztem, ez így rendeltetett, meg kellett történnie,
valami, ami egészen eddig sosem teljesült be. A lezárás és befejezés
békéje telepedett ránk, miközben apró fehér szirmok szállongtak
alá a levegőből, a délutáni szellő sodorta őket a levegőben.
– Ellie – szólalt meg Javier.
– Igen?
– Vadabb lettél.
– Igazán?
– Igen. És nem tudom, hogy képes leszek-e ezentúl irányítani
téged.
Magamban mosolyogtam, de a mosoly hamar lehervadt az
arcomról.
Én sem tudtam, hogy képes leszek-e többé irányítani magam.
 Tizennyolcadik fejezet

CAMDEN

Megint Ellie szerepelt az álmomban.

Újra ott voltunk a nagy, barlangszerű szobában, se falak, se
mennyezet, csak az örökké tartó sötétség. A föld nem volt más,
mint fekete szaténlepel, amely valahol a végtelenben tűnik el.
Ellie a lepedőn ült, cicomás fehér alsóneműben, amit sose
hordana a való életben, de engem boldoggá tett, hogy ilyen frivol
holmiban látom. Elbűvölő volt, gömbölyded és puha, négykézláb
közeledett felém, a melleit egészen a torkáig szorította fel a fűzője.
Minden porcikám azért sóvárgott, hogy megérintsem, karomban
tartsam, birtokoljam. Úgy éreztem, ha nem tehetem, elveszik
tőlem, és valaki másé lesz.
– Ellie – szólította egy hang a messzeségből, mély, sötét és
baljóslatú. – Eden, Eleanor, Ellen, Emily, Elaine.
Ellie megdermedt, hátranézett.
– Ellie – szólítottam én is, hogy észrevegyen, hogy tovább
másszon felém. De a hangok elvesztek, felszívódtak a szobában.
Hirtelen hideg szél rohant meg, a szemüvegemen jégkristályok
formálódtak. Még időben letöröltem őket ahhoz, hogy lássam,
amint Ellie lassan lábra áll és elindul a másik irányba.
– Ne menj! – kiabáltam, de a hangom suttogássá halkult.
Megállt, félrefordította a fejét, de alig nézett rám, mielőtt
megint elfordította a tekintetét. – Azt mondja, a királynője leszek.
Mennem kell.
Felé indultam, de csak egy fél lépésre jutottam, aztán nem
tudtam mozdulni többé. A földbe gyökereztem, és lentről fölfelé
kristállyá váltam.
Ellie mögött fekete alak tűnt fel, egyre nagyobb lett, valami
olyan hatalmas, sötét és gonosz, hogy úgy tűnt, elfoglalja a helyiség
teljes terét, a világot, az univerzumot. Egy vakítóan fehér fogsor
villant, Ellie-ért jött.
Menekülj!, kiáltottam a fejemben, de Ellie nem futott el.
Megbabonázva mosolygott, kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a
szörnyet, és a keze eltűnt a feketeségben.
Aztán felsikoltott, kirántotta a kezét, amit beborított a vér.
Fuss, fuss, fuss!
És futott.
Legalábbis próbált.
Megfordult, megpróbált elrohanni, de elesett a szaténlepelben.
A fekete szörny lecsapott rá. Megragadta a lábánál fogva, és
Ellie-t deréktól lefelé elnyelte a tintamély sötétség.
Ellie kiáltott nekem, a szemét elárasztotta a rémület, ujjaival
kétségbeesetten kapaszkodott a szaténleplekbe, küzdött, hogy ne
ragadja el a sötétség.
A szörny visszarántotta, elnyelte egészen, míg végül nem
maradt semmi, csak a mélység.
És nem tehettem ellene semmit.

***

Mikor magamhoz tértem, egy töredékmásodpercre azt hittem,

megint a Fekete Tűkben vagyok, a tetoválószalonom padlóján
fekszem. Azt gondoltam, hátha minden csak egy álom volt, és nem
kínoztam meg senkit, hogy információkat szedjek ki belőle Ellie
hollétéről, nem égettem le senki arcát, és nem menekültem a
rendőrség elől. Azt gondoltam, talán ez mind nem történt meg, és
megint Camden McQueen vagyok, a jó fiú. Gyönge, de jó. Elfogott
a megkönnyebbülés a gondolattól.
Aztán a tekintetem a mennyezetre fókuszált, és rájöttem, hogy
nem a tetoválószalonban vagyok, hanem egy állatorvosi klinikán.
Éreztem a vizelet, a vegyszerek, a szőr szagát, meg különféle
állatok zajongását. Egy nő hajolt fölém sztetoszkóppal a fülében.
– Ébren van. Helló, Camden! Carlotta Valdez vagyok.
Sűrűn pislogtam, és megpróbáltam felülni, de a nő
határozottan, de gyöngéden visszanyomott.
– Minden rendben lesz, csak lazuljon el. Erős nyugtatókat
kapott. Gusnak ötlete sem volt, mit kezdjen magával, szegény fickó
szinte megbolondult. Nagy szerencséje van, a golyó nem ért
artériát. A seb aránylag tiszta maradt. Szépen meg fog gyógyulni.
Becsuktam a szemem, hagytam, hogy erőt vegyen rajtam a
kábulat.
– Hol van Gus? Hol vagyok…?
– Az én klinikámon. Normális esetben cicákat és kutyákat
gyógyítok, de péntekenként kisebb a forgalom, úgyhogy most
kivételt tettem.
Megint kinyitottam a szemem, és megnéztem a nőt
közelebbről. Harmincas évei közepén járhatott, és meglehetősen
csinosnak mondható. Nagy orra volt ugyan, de illett az arcához.
Sötét haját szoros lófarokba fogta. Megbízhatónak látszott, de azt
hiszem, nem igazán számított, hogy az-e vagy sem, mivel ott
feküdtem egy hideg asztalon, amin állatokat szoktak kezelni, és
úgy éreztem, annyi gyógyszer van bennem, amennyi egy lovat is
kiütne.
– Helló! – Gus mély hangját hallottam magam mögül. Oldalra
fordítottam a fejem, és kissé rámosolyogtam. Olyannak tűnt, mint
aki száz évet öregedett, szeme körül elmélyültek a ráncok. – Milyen
érzés, hogy lelőtt a mexikói rendőrség?
– Mintha be lennék drogozva.
Gus vigyorgott, és Carlottára nézett fölöttem.
– Szóval most én leszek az ápolónő?
A nő mosolygott, és megkopogtatta a tollával a csiptetős
tábláját.
– Bizony, az leszel. De Camden nagyon rendes páciens lesz,
biztos vagyok benne. Sokkal együttműködőbb, mint némely
macskák, akiket kezelek. Figyelj rá, hogy eleget igyon, és a karját
pár hétig felkötve kell hordania.
– Basszus! – káromkodtam. Ha megrokkanok, az nem segít a
hosszú távú terveimben. El kellett jutnom Ellie-hez, és ehhez
minden porcikámnak működnie kell. Még mindig kísértett az a
feketeség, ami álmomban a hatalmába kerített.
– Sajnálom – mondta Carlotta, bár a hangja nem erről
árulkodott. –, de magát meglőtték. Örüljön, hogy a zsaru nem
próbálta meg lefejezni, mert megtehette volna. – Sóhajtott, és Gusra
nézett, lágy tekintettel. – Bárcsak ne csinálnátok ezt, különösen
most, hogy a srác így pórul járt! Túl veszélyes.
 – Óvatosak leszünk – mondta Gus.
A nő fanyarul elhúzta a száját.
– Nem hinném, hogy eddig is túlságosan óvatosak lettetek
volna.
Gus megveregette az ép karomat.
– Camden sokkal erősebb és értelmesebb, mint ahogy kinéz.
– Hát persze hogy az. A szemüveg sokat javít ezen. – Carlotta a
köpenye zsebébe nyúlt, és előhúzott egy névjegyet. – Tudom, hogy
már megvan neked a számom, de itt van az e-mailem is. Értesíts a
fejleményekről. Tudni szeretném, hogy van a fiú, és hogy tudok-e
bármiben segíteni.
– Már eddig is sokat tettél értünk, Carlotta, köszönöm!
– Gus a hátam alá tette a kezét, és megpróbált felültetni. – Csak
lassan, Camden.
Lassabban nem is mozoghattam volna. Mintha futóhomokban
gyalogolnék. Mihelyst felültem, a szoba elkezdett körben forogni,
aztán lelassult. A pokolba, ez aztán a gyógyszer! Biztos voltam
benne, hogy a szemgolyóim forognak az üregükben.
Carlotta újra megjelent az ágyam mellett egy pohár vízzel, és a
számhoz tartotta. – Kortyoljon egy kicsit.
Amint a víz a számhoz ért, többet kívántam, az egészet, de
visszafogtam magam, és ránéztem a pohár pereme mögül. – Azt
hiszem, tudja, miért vagyunk itt.
Bólintott.
– Gus nagyon őszinte volt. Sajnálom, hogy nem tudok többet
segíteni. Én házi kedvenceket gyógyítok. Nem tudok túl sokat
Travis Rainesről és a kartellekről, csak amit mindenki más is tud
róla.
– Nos, majd megoldjuk. Köszönöm, hogy rendbe hozott.
Nagy erőfeszítések közepette lábra álltam, majd elhagytuk a
klinikát. A hátsó ajtón jöttünk ki, ahol a kocsink is állt. Már leszállt
az este, és a kocsi úgy festett, mint egy kísérteties roncs a parkoló
gyér fényében.
Gus intett Carlottának, aztán berámolt engem a hátsó ülésre, és
lefektetett.
– Azt hittem, ez gyanút kelt – emlékeztettem, kissé zavarosan
ejtve a szavakat.
– Láttad a kocsit? – mutatott rá Gus, és beült a volán mögé. –
Mi most már egy mozgó célpont vagyunk a rendőrség számára.
– Azt hiszem, ideje lecserélni az öreglányt – motyogtam
szomorúan.
– Nem Josénak hívják? – kérdezte Gus. – Fura név egy csajnak.
És nem cserélem le, mert túl sok minden van benne: Ellie egész
élete. Majd lecseréljük, ha megtaláltuk. Én most nem állok meg,
amíg el nem értük Veracruzt.
Túl bágyadt voltam ahhoz, hogy vitatkozzak. Gus beindította
a motort, és kiaraszoltunk a parkolóból.
– Egyáltalán hol vagyunk? Mi történt? – kérdeztem.
– Córdobában vagyunk – felelte Gus. – Kissé eltértünk az
iránytól, de Carlotta volt az egyetlen ember, akiről tudtam, hogy
segíthet.
És nem lett belőle áruló, tettem hozzá magamban.
Gus folytatta:
– Tartozott nekem egy nagy szívességgel. Egyszer elkaptam az
apját papírok nélkül még Los Angelesben. Szemet hunytam felette,
és hagytam, hogy a városban maradjon. Carlotta ezért
Kaliforniában nőhetett fel, és amikor befejezte a tanulmányait,
visszajött Mexikóba.
– Miért jön ide vissza bárki is?
– Gondolom, hiányozhatott neki. Azért nem olyan rossz itt az
élet. A pokolba is, lehet, hogy a drogháborúk hazája, de a
gazdaságuk sokkal erősebb jelenleg, mint a miénk. Carlotta
boldognak látszik itt. Férjhez ment. Beszélgettünk egy csomót,
amíg nem voltál magadnál.
Bólintottam, a fejem félrebillent.
– Milyen messze vagyunk Veracruztól?
– Körülbelül száz mérföld. Időben odaérünk, még mielőtt az
éjszakai élet beindul.
– Éjszakai élet?
– Carlotta azt mondta, Travis minden pénteken elmegy egy
bizonyos klubba. Ezt mindenki tudja. Nagyon nyálas hely, tele
turistával, haverkodó seggfejekkel. Travisnek van külön szobája,
meg nyilvánvalóan egy csomó testőre. Az a gyanúm, hogy most
már övé az egész klub. Akárhogy is, a biztonsági óvintézkedések
nagyon szigorúak lesznek. Fémdetektorok, útlevél-ellenőrzés,
műszaki felszerelések. De ha Carlotta jól tudja, ma éjszaka ott lesz
Travis. És talán Ellie is.
Kinyitottam a szemem, próbáltam átlátni a kábult-ságomon.
– Hogy jutunk be?
– Talán nem lesz rá szükség. Ha megtaláljuk, követjük.
Akárhogy is, turisták vagyunk és fehér emberek. Kívül vagyunk a
radarjukon.
– A felkötött karommal?
– Igen, az lehet, hogy nem szerencsés. Te a kocsiban maradsz,
én meg majd körülszaglászok.
Utáltam az ötletet. Vele akartam menni. Látni akartam Ellie-t a
saját szememmel. Látnom kellett őt, különben nem hiszem el, hogy
él.
A motor monoton zúgása és a suhanás a sima aszfaltúton
kezdett álomba ringatni. Mire felébredek, Veracruzban leszünk.
– Gus?
– Igen?
Fojtogattak az álmom foszlányai.
– Szerinted vissza tudjuk szerezni Ellie-t?
– Nem tudom, de megpróbáljuk – felelte Gus némi szünet
után.
 Tizenkilencedik fejezet

ELLIE

A dolgok igen gyorsan nagyon zavarosak lettek.

A narancsültetvényen történtek után visszaautóztunk Alvaradóba.
Mivel a felsőm szétszakadt, a hosszú szoknyámat kellett felhúznom
a mellem fölé, és úgy viselni, mint egy pánt nélküli strandruhát. Ez
persze szabadon hagyta Camden tetoválását a lábamon, amitől
Javier mogorva lett és undok, én meg úgy éreztem magam, mint
egy darab kaki. Camden. Megadtam magam a múltamnak, a
hormonjaimnak és az évekig elfojtott érzéseknek. Mert csak ennyi
volt csupán. Arról szó sem lehetett, hogy megint kell nekem ez a
férfi. Az nem lehetett igaz.
Ezt mantráztam magamnak. Na és mi van akkor, ha azt
mondtam Javiernek, hogy „az övé vagyok”? Nem gondoltam
komolyan.
Nem hát.
Nem én voltam az egyetlen, aki úgy érkezett vissza a
halasboltba, hogy megváltozott a külseje. Javiernek szép kis
monokli volt a jobb szeme körül, az ajka és az orra is bedagadt az
ütéseimtől. Amikor felmentünk a lépcsőn, és Raul és Peter
megláttak minket, tudtam, hogy hamarosan rajtunk köszörülik
majd a nyelvüket.
Javier és én a szobánkba mentünk, és becsuktuk az ajtót a
többiek kíváncsi tekintete előtt. Az ablakhoz mentem, és néztem az
óceánt, az alacsony, sötét felhőket a horizont felett, amelyek mintha
sosem akartak volna közelebb jönni. Ott időztek baljósan, és
várakoztak.
Éreztem Javier pillantását magamon, jelenlétével betöltötte az
egész szobát. Aztán odajött hozzám, kezét a csupasz vállamra
tette. Becsuktam a szemem.
 – Angyal – mondta csábító hangon. De nem kellett még
egyszer beadnom a derekam.
– Azt hiszem, hibát követtem el – mondtam halkan.
Elakadt a lélegzete.
– Nem, dehogyis – felelte.
Néztem a horizontot. A felhők meg sem moccantak.
– Nekem most… Már tudom, mit kell tennem. Nem most van
az az idő, amikor ki kell hántolni a múltat, nem mehetünk ebbe
bele. – Nem hagyhattam, hogy Javier azt higgye, bolonddá tud
tenni, és elhitetni velem, hogy ő a legtöbb, amim valaha is lehet.
Ajkát a nyakamra szorította. Meg se rezzentem. Úgy tettem,
mintha nem esne jól, nem érezném az elektromosságot.
– És akkor ez mi? – kérdezte, amikor elhúzódott. Éreztem,
hogy nem ment messze, a szája ott volt, csiklandozta a bőrömet.
– Javier, ez most félrevisz, te is tudod. Nekem most az a
dolgom, hogy Travis közelébe férkőzzek.
– Bámulattal adózom hirtelen odaadásodnak – mormolta
Javier. – De mindketten tudjuk, hogy ezt nem lehet leállítani. Te
vagy az én királynőm, Ellie. És ha Travis eltűnt, te velem együtt
fogsz uralkodni.
De én nem akartam Javier királynője lenni. Nem akartam
uralkodni egy rettenetes birodalomban, az erőszak és a viszályok
földjén. Én még mindig jó voltam valahol legbelül, ennyit tudtam.
De mégis segíteni fogok megölni Travis Rainest.
Javier elengedett, és odament a szekrényhez, válogatott a ruhái
között. – Holnap este elviszlek a Zoóba – mondta távolságtartóbb
hangon. – Az az a klub, ahol Travis ott lesz. Ahol ott kellene lennie.
Odamész a bárpulthoz, rendelsz egy italt, és körülnézel, ott van-e.
Nem kell tenned semmit. Csak annyit akarok, hogy ő lásson téged.
Aztán másnap, a piacon, már lesz miről beszélnie veled.
Nagyot nyeltem. Pánik suhant át rajtam, mint egy felhőnyi
apró szárnyas rovar.
– És mi van, ha már a klubban beszélgetni akar velem?
– Akkor beszélgetsz. Majd valami olyat viselsz, mint ma. Ha
van benne és bennem bármi közös, akkor ott helyben le szeretné
majd tépni rólad a blúzodat, csak hogy ízelítőt kapjon a
melledből…
Rémülten megpördültem.
 – Csak nem azt szeretnéd?
Nekem háttal állt, megrántotta a vállát.
– Nem, egyáltalán nem szeretném ezt. Még azt sem, hogy
bármilyen férfi rád vesse a szemét. De a bosszú érdekében, igen, ha
erre van szükség, hát legyen.
– Szóval afféle áldozati bárány vagyok, mi?
– Igen. Elég jól alakítod ezt a szerepet, vagy nem? – kérdezte
szarkasztikusan.
Felém fordult, eltorzult mosoly ült a felhorzsolt ajkán. Úgy
éreztem, megint beverek neki.
– Vannak dolgok, amelyeket meg kell tennünk annak
érdekében, hogy elérjük a céljainkat. Nem engedheted, hogy az
önérzeted vagy az érzéseid megállítsanak. Mi mindketten
erősebbek vagyunk ennél.
Belém villant Javier képe, az ágyban a vörös nővel. Patrícia.
– Ezért vagy te áldozat – mondta lágyan. – És én feláldozlak
téged.
– A nagyobb jó érdekében – mondtam célzatosan.
– Kivéve, hogy itt nincsen nagyobb jó. Ez kettőnkért van. A
jobb kettőnkért.
Megráztam a fejem. Azt tudtam, hogy magamra kell vonnom
Travis figyelmét, de nem gondoltam, hogy Javier hagyná, ha túl
messze mennénk, de láthatólag nem volt ellene semmi kifogása.
Talán nem örülne, ha Travisszel hálnék – már úgy értem, tudtam,
hogy nem örülne, tekintve, hogy milyen düh lobbant a szemében,
valahányszor a cseresznyevirágaimra nézett –, de annyira azért
mégsem érdekelte, hogy megakadályozza.
– Rendben, mondjuk, sikerült felkeltenem a figyelmét. És
aztán?
– Aztán meglátjuk. Talán randizol vele.
Megvonaglott a szám.
– Azzal… azzal az emberrel, Javier. Találkára kell mennem
azzal az emberrel?
Mindkét kezével megfogta a karom, magához vont, és
tekintete az enyémbe mélyedt.
– Nem kívánnám tőled, hogy megtedd, ha nem gondolnám
azt, hogy képes vagy rá. Meg tudod csinálni. Nagyon jó leszel
ebben. Hát nem látod, milyen leszel?
Lenéztem.
– Olyan leszek, mint te.
Kisimította a hajam az arcomból.
– Drágaságom, te máris olyan vagy, mint én. Mindig is olyan
voltál. – Homlokon csókolt. – Mit gondolsz, miért működünk mi
olyan jól együtt? Egy léleknek szüksége van az 6 másik felére, hogy
valóban élhessen. Egyszer már mondtam ezt neked, emlékszel? Jó
régen volt… – Az ajka lefelé vándorolt a fülemhez. – Nekem nincs
lelkem – mondta lágyan. – De ha veled vagyok, olyan érzés, mintha
lenne.
Odavezetett az ágyhoz, és gyengéden lenyomott rá.
Csókolgatta a kulcscsontomat, majszolta a bőrömet. – Már nem a
jóvátétel érdekel. Ha érdekelne, tudom, hogy megtalálom benned.
Mélyen odabent.
A lábamhoz szorította kemény hímtagját. Fellángolt bennem
az éhség, az éhség, ami kiábrándulttá tett önmagammal szemben.
Amiért hagyom, hogy ezt tegye. Amiért szeretem, ha csinálja.
Amiért akarom, pedig lehetne több eszem.
Javier felemelkedett a mellemig, az ujjai lent már rátaláltak
nedvességemre.
– Milyen lucskos vagy – suttogta, felemelte a kezét, és ujjával
végigsimított az ajkán. – Az ízed. Te máris készen állsz, hogy
megkeféljenek.
Egyetlen gyors, erőteljes mozdulattal hasra fordított, és a
derekam fölé húzta a szoknyámat. Megragadta a hajamat hátul, és
hátrarántotta a fejem. Fájdalmas gyönyörűség áradt szét bennem.
A szex a narancsfák között csak gyerekek játéka volt. Már
elfelejtettem, milyen durva tud lenni Javier.
Nem hagyott rá túl sok időt, hogy felkészüljek, belém hatolt, a
testem kitágult, ahogy befogadta a férfiasságát.
– Nedves és szűk – morogta a fülembe. – Tökéletes. – Kezét a
torkomra csúsztatta, és megszorította, ahogy régen tette. De
ahelyett, hogy csak gyengéden szorította volna, hogy érezzük a
tabu vonzását, amitől könnyű lesz a fejem, most összezárultak az
ujjai, mint valami satu.
Nem kaptam levegőt. Szinte fuldokolni kezdtem, de ő csak
tartott a torkomnál fogva, másik kezével a hajamat szorítva, és
közben féktelen ritmusban ki-be járt bennem.
– Azt hiszed, nem tudom, hogy kell veled bánni? – hörögte a
fülembe. – Pont úgy, ahogy most csinálom.
Két kézzel próbáltam lefeszegetni az ujjait a nyakamról, de
nem ment.
– Állj le! – préseltem ki magamból nagy nehezen.
– Nem te fogod megmondani, mikor álljak le – hörögte.
Úgy döntöttem, jobb lesz, ha mellbe vágom a könyökömmel.
Elengedte a nyakam, és én az ágyra zuhantam, próbáltam
levegőt venni, a torkom fájt és kiszáradt, Javier rám feküdt, és
leszorított.
– Angyalka?
Köhögéstől nem tudtam felelni. Mi a franc történt itt?
– Angyalka, azt hittem, jobban bírod a gyűrődést – mondta
Javier némileg bocsánatkérően. A kezét a hasam alá csúsztatta, és
dörzsölgette a csiklómat. De a pillanat varázsa eltűnt, és most az
egyszer a testem az agyamra hallgatott.
– Majdnem megfojtottál! – kiáltottam, és megpróbáltam
hanyatt fordulni. Javier habozott, hogy engedjen-e mozogni, aztán
hátrahúzódott, kivonta magát a testemből. A tekintetében mohó
vágy és aggodalom villogott, furcsa kombinációja az érzéseknek.
Felült, és az ölébe húzott, két lábam a derekát fonta át. Kezébe
vette az arcomat.
– Sajnálom. Lehettem volna… tapintatosabb.
Megijesztettél, akartam mondani. De csak bólintottam,
szerettem volna elfelejteni az egészet.
– Ó, az én gyönyörű Ellie-m – suttogta. Gyengéden
megcsókolt. – Itt beszélek neked arról, hogyan adod vissza a
lelkem, aztán meg ilyet csinálok. Szép lassan kell veled haladnom,
ugye? Fokozatosan, amíg elég erős nem leszel.
Rosszallóan néztem rá. Az egyik pillanatban elég erős voltam,
a másikban nem.
– Én pont elég erős vagyok.
Finoman elmosolyodott.
– Meglátjuk, most egyelőre gyengéden foglak megkefélni.
Aztán felemelt a derekamnál fogva, és leengedett a farkára.
Javier igazán precíz ember volt.
Ülve szeretkeztünk, hullámokban lovagoltam meg, elég sokáig
ahhoz, hogy elfelejtsek mindent, hogy ne legyenek gondolataim, a
zavarodottságom felszívódjon. Csak két test voltunk, csak a
vágyaink, és talán, de csak talán, két elgyötört lélek is.

***

Másnap reggel Javier és én az erkélyen reggeliztünk. Raul és Peter

persze teljesen tisztában voltak vele, mi a helyzet, miután az este
nagy részét a szobánkba zárkózva töltöttük. Sose voltam túl jó
abban, hogy csendben maradjak az ágyban. Most, hogy minden
nyilvánvaló lett, Javier nagyon érzelmesen és fizikailag is
bensőségesen bánt velem.
Különösen, ha Raul is a közelben volt. Abban a pillanatban,
amint a nyálgombóc kilépett az erkélyre, Javier máris a vállamra
tette a karját. Örültem neki, és egyenesen Raulra néztem, mintegy
bátorítva, hogy mondjon vagy tegyen valamit. Azt akartam, hogy
eltűnjön a közelünkből. És úgy gondoltam, egy napon
megtörténik.
Nem tudom, a hibás neveltetésemnek volt-e köszönhető, vagy
valami beteges vágynak a romantikára, de be kell vallanom,
mindennek ellenére… volt valami hihetetlenül izgató abban, hogy
Javier irántam való szenvedélye ilyen leplezetlenné vált. Itt volt egy
férfi, hatalmas birodalommal a háta mögött, egyike a
legveszélyesebb drogbáróknak, végtelen hatalom és befolyás
birtokosa, és ott voltam én, az ő szeme fénye. Kissé úgy éreztem
magam, mint Michelle Pfeiffer A sebhelyes arcú című filmben.
Habár az a mozi nem igazán végződik jól senki számára.
Akkor hát mi ment végbe a fejemben? Tényleg azt hittem,
kiiktathatjuk Travist, és aztán Javierrel fogok élni? Mit akartam
vajon, a királynője lenni, az élettársa?
Többé már nem tudtam, mit akarok. Nem volt semmim, és
minél tovább maradtam Mexikóban Javierrel, annál ködösebben
láttam a jövőmet. Jó akartam lenni, jobb, mint valaha, s bár
megpróbáltam, és bár igaz, hogy ebbe az egész zavaros ügybe
zsarolás révén kerültem, mégis úgy éreztem, hogy áltatom magam.
A jövő, amit Camdennel elterveztem, a semmibe foszlott, csak
ábránd volt, amit kettétéptek, amikor beszálltam Javier
sportkocsijába. Az az én, az az Ellie Watt, friss érzésekkel és az új
élet reményével alighanem meghalt azon a napon.
De talán sosem próbáltam igazán megváltozni. Talán az egész
elmúlt idő alatt csak áltattam magam. Talán egy szélhámos a
szélhámosok családjából sohasem tud megváltozni.
Talán el kell fogadnom, hogy nem vagyok jó, és ugyanolyan
rossz embert érdemiek, amilyen vagyok.
Az éjszakai klubbal kezdjük. Javier elment délután új ruhákat
venni nekem, és egy csinos, habár igazán ledér darabbal tért vissza.
Kissé emlékeztetett az egész arra, ahogy Camden ruhát vett nekem
Vegasban, ahogy erős kezei beburkoltak azzal az anyaggal, amely
rásimult minden porcikámra, és a legyőzhetetlenség érzésével
ruházott fel, az új tetoválásával a lábamon.
Nem, mondtam magamnak élesen. Nem szabad többé így
gondolkodnom. A múltat el kell temetnem. Camden nem létezik
többé.
Javier azt javasolta, göndörítsem be a hajamat, és ehhez
átnyújtott egy hajsütővasat, amit útközben vett valahol. Sötét füstös
zöld szemfesték. Halványrózsaszín ajakrúzs. Mindent beszerzett
számomra.
Mire elkészültem, még én is kénytelen voltam elismerni, hogy
alighanem begyűjtök majd pár pillantást a klubban. A ruha földig
ért, ragyogó paradicsompiros volt, felvágva a köldökömig.
Kiválóan kiemelte a napbarnított bőrömet, amire a hajón napozva
tettem szert.
– Lenyűgözően festesz – ismerte el Javier, miközben a tükör
előtt álltam, és átölelt hátulról. Közös képmásunk megriasztott.
Nem ismertem fel azt az önmagam, aki visszanézett rám a
tükörből. Ragyogó voltam és erős, és talán illett volna a fejemre az a
bizonyos korona. Javier szeme a tükörben olyan volt, mint a
lézersugár, de magát bámulta, nem engem.
Ez egy kissé nyugtalanító volt.
– Igazán? – kérdeztem.
Elszakította a tekintetét önmaga tükörképétől, és rám
mosolygott, megcsókolta a nyakam.
– Igen. Semmit se szeretnék jobban, mint ráélvezni a ruhád
minden egyes centiméterére. Ha úgy viselnéd a klubban, akkor
mindenki tudná, hogy az enyém vagy.
– Attól tartok, azzal elriasztanád Travist.
 – Szerintem tetszene neki a kihívás. – Hirtelen megragadta a
kezem, és megperdített, hogy szembenézzek vele. – Angyalka,
kérlek, ne hálj vele ma éjjel. Szeretnélek téged még egy kicsit csakis
a magaménak tudni. Én akarok lenni az egyetlen, aki benned
lehet.
Hátrahőköltem.
– Hidd el, ha meg tudom oldani a feladatot anélkül, én leszek a
legboldogabb. Jelenleg azt se tudom, hogyan fogom túlélni, hogy
ránézzek. – Szinte meggörnyedtem a gondolat súlyától. – Javier, én
félek. Igazán, nagyon félek.
Javier egy percig tanulmányozta az arcomat, a szeme
csillogott, mintha jól mulatna.
– Tudom, de zabolázd meg a félelmedet, és használd a magad
javára. Ez az egyetlen esélyed. A félelem legyen a fegyvered,
legyen, hogy is mondjam, a te csicskád.
Megcsókolt, lágyan és édesen, aztán rácsapott a fenekemre elég
erősen ahhoz, hogy csípjen.
– Gyerünk, még a végén elvonod a figyelmem. Nekem is el kell
készülnöm.
Előszedte a ruháit a szekrényből, és vetkőzni kezdett. Az
erekciója kihívóan ágaskodott. Felvontam a szemöldököm.
– Mondtam, hogy elképesztően nézel ki – magyarázkodott
vigyorogva. Világos farmert és sötét, gyűrt trikót vett fel valami
érdektelen lógóval. Fejére újabb baseballsapkát tett, ezúttal kék-
fehéret, a Toronto Blue Jays sapkáját. Nem is öltözhettünk volna
eltérőbben, de ezt kellett viselnie, ha engem fuvarozott. Javier nem
fog kiszállni a kocsiból, nem kockáztathatunk, különösen nem
Travis klubja közelében. Az egyik szeme körül most már teljes
pompájában látszott a lila-sárga monokli, és a szája is dagadt volt
még, de ilyesmire senki ügyet sem vetett. Ebben a városban nem.
– Készen állsz? – kérdezte pár perccel később. Hevesen
megráztam a fejem. Nem, nem álltam készen.
Leengedte az állát, aztán megfogta a kezem, és kivezetett a
hálószobából a nappaliba, ahol Raul és Peter vártak ránk.
– Nagyon csinos – mondta Peter tört akcentussal.
Hálásan rámosolyogtam, Rault teljesen figyelmen kívül
hagyva. De azért tudtam, hogy néz, mert éreztem, hogy Javier
keze szorosabban fogja a derekam.
 – Igyunk valami erőset, mielőtt elindulunk – javasolta, és a
konyhába mentünk, ahol kitöltött egy pohárba egy jókora adag
tequilát.
– Hol van a citrom meg a só? – kérdeztem körbepillantva.
– A citrom meg a só gyerekeknek és nőknek való.
Felemeltem a poharat.
– Én történetesen nő vagyok.
– Te Ellie Watt vagy – mondta Javier. – Gyerünk, idd meg!
Köhögések közepette, több nekifutással tudtam csak ledönteni,
de nagyon rövid idő alatt tényleg sokkal jobban éreztem magam.
– Normál körülmények közt azt javasolnám, idd meg az egész
üveggel – magyarázta Javier, mikor már az autóban ültünk, és a
sapkáját még jobban behúzta a fejébe, kócos hajának fürtjei oldalt
kikandikáltak –, de ma még szükséged lesz a józan eszedre.
Ettől függetlenül én még eszetlenül féltem.
Este tíz körül értünk Veracruzba. A mindennapos vérontás
ellenére a város elevennek tűnt a sok fiatalember miatt, akik az
utcákon nyüzsögtek. Lehet, hogy az élet ebben a veszélyes
városban arra késztette az ifjúságot, hogy még vadabbul
mulassanak, élvezzék az életet, amíg tehetik.
Végighajtottunk a Range Roverrel a tömött utcákon, s közben
a fehérbe öltözött párokat bámultam, akik kecsesen táncoltak a
csempézett plázákban meg az asztalokkal tarkított színes
éttermekben, ahonnan zene szűrődött ki. A hajókikötő ragyogott,
közelében égbe nyúló szállodák sorjáztak. A levegő elnehezült a
hőségtől, de az öböl felől érkező szellő könnyített az atmoszférán,
és a virágok súlyos illata szállt be az ablakon. Nagyon romantikus
volt minden, eltekintve attól, hogy két centinél nem mertem lejjebb
engedni az ablakot, nehogy nélkülöznöm kelljen a golyóálló üveg
védelmét.
Mire Javier parkolóhelyet talált egy mellékutcában a Zócalo, a
népszerű tér közelében, ahol a klub is volt, már izzadt a tenyerem,
és az idegeim pattanásig feszültek. A tequila hatása elszállt, és
kerülgetett a hányinger.
– Tessék, drágám – mondta Javier, és egy aprócska, tapadós
chipet csúsztatott a mellpirszingemet takaró elhanyagolható textil
mögé.
– Ez micsoda?
 – Hallani foglak az iPhone-omon keresztül – mutatta fel a
telefonját. – Úgy működik, mint egy kis drót nélküli mikrofon. Van
rá esély, hogy a fémre jelezni fognak a klubban található
fémdetektorok, azért gondoltam, hogy a mellbimbópirszinged jó
hely lesz neki. Attól mindenképp jelezni fognak, de biztos vagyok
benne, hogy egyszerűen csak jókat röhögnek majd, ha
elmagyarázod, mitől jeleztek.
Forgattam a szemem.
– Ó, a francba! De miért nem veszem ki a pirszinget?
Felhúzta az egyik a szemöldökét.
– Abban meg mi a mulatság? Nem lesz gond, csak villantsd fel
a cickódat.
– Haha. – Őszintén reméltem, hogy erre nem kerül sor.
– Hé – mondta Javier elkomolyodva, és a hüvelykujját
végigfuttatta az ajkamon. Ellenálltam a késztetésnek, hogy
majszolgatni kezdjem. – Te egy szélhámosművésznő vagy. Egy
egész karriert építettél fel arra, hogy hazudj, hogy másnak mutasd
magad, mint aki vagy. Ez neked semmiség. Odasétálsz a sarkon túl
a térre, és meglátod a klubot, ami egy kisebbfajta épület. Hosszú
sor kígyózik előtte. Te is beállsz a sorba. Várd ki, amíg sorra
kerülsz. Mutasd meg az útleveledet, be fogják szkennelni, aztán
megnéznek fémdetektorral. Megmutatod a cickódat. Be fognak
engedni. Menj egyenesen a középen lévő, kör alakú bárhoz, ami a
táncparkett közelében található. Travis magánszobája fent van az
emeleten, de ne törődj vele. Megkapod az italodat, nézed a
táncosokat, és, felteszem, elhessegetsz néhány portenost, akik mind
haza akarnak majd vinni. Üldögélj ott, és igyál legalább három
italt. Ha befejezted, és nem történt addig semmi, azt mondod a
csaposnak, hogy: „Köszönöm az italokat, jó éjszakát.” Én hallani
fogom, és visszajövök érted. Ugyanide állok majd, erre a szent
helyre. Te beszállsz, én hazafuvarozlak, és könyörtelenül
megduglak. Így fog eltelni az este.
Bólintottam. Igaza volt. Tényleg művésze vagyok a
szélhámosságnak. Travis tett azzá. Én erre születtem.
Gyorsan megcsókoltam, a bőröm megborzongott az autó
légterében felgyülemlett energiától. Attól, amit tettünk. Aki ő volt.
Aki én voltam.
– Akkor viszlát – és kiszálltam a kocsiból. Egy jó hosszú
pillanatig Javierre néztem, magamba szívtam elegánsan veszélyes
vonásait, elgondolkodtam futólag, vajon mennyi valódi bizalom
van bennünk egymás iránt. Aztán becsaptam a Rover ajtaját, és
elindultam az éjszakai klub irányába.
Amíg eljutottam az emberektől nyüzsgő Zócalo térre, jó nagy
beszólogatás- és füttyadagot kaptam. A tér közepén különféle
bandák játszottak mariachi zenét, turisták állták körül őket, és
nézelődtek, az éttermek dugig telve csacsogó vendégekkel.
Kiszúrtam a missziós stílusú házat a tér túloldalán a cirkalmas,
zebracsíkos táblával, amin az állt, hogy Zoo. Javiernek igaza volt,
már legalább húszán várakoztak bebocsátást remélve.
Nagy levegőt vettem, és beálltam egy fiatal fehér pár mögé,
akiknek New Jersey-beli akcentusa volt. Ettől kissé
megnyugodtam, tudván, hogy így könnyebben beolvadok a többi
turista közé. Ez a párocska ugyan farmerben volt, de mindenki
más ugyanúgy kiöltözött, mint én. Tehát be is olvadtam és ki is
tűntem a tömegből, éppen úgy, ahogy terveztük.
Minden erőfeszítésemre szükség volt, hogy nyugodt maradjak.
Legalább egy félórát vártam, mire végre odaértem az ajtóhoz.
– Igazolványt – szólt kurtán és unottan a kidobóember.
Átnyújtottam az útlevelem, és próbáltam eszembe vésni a vonásait
anélkül, hogy túlságosan megbámulnám. Tanakodtam, vajon a
klubnak dolgozik, Travisnek, vagy mindkettőnek. Találgattam,
vajon fogok-e még találkozni vele, a nagy kövér fejével és
szénfekete szemével újból, más körülmények között. Beszkennelte
az útlevelem, és visszaadta nekem. Dagadt fejével az ajtó felé intett.
– Ott fizethet a belépti díjat, 250 peso.
Hú, ez meredek. De nem szóltam semmit, csak udvariasan
bólintottam, miközben ő átnézett a fejem felett a sorban következő
emberre.
Fizettem az ajtóban álló lánynál, aztán amikor beléptem a
klubba, szinte beleütköztem a füstfelhőbe… meg a múlt emlékeibe.
A klubban bömbölt a zene, a remix a Nine Inch Nails dalát, a
Wisht játszotta. Ugyanazt a dalt, ami ott virított Javier csuklójára
tetoválva. A dal, amit neki választottam, az, amit Trent Reznor
énekel lélek nélkül.
– Kisasszony! – Az egyik biztonsági őr utánam kiáltott.
Leráztam magamról az ábrándjaimat.
 – Bocsi – mondtam. – Gondolom, fémdetektoroznak.
– Csak egy másodperc – elkezdte lengetni a fémdetektort a két
karom meg a lábam között, míg egy másik ember átnézte a
táskám tartalmát. Ahogy várható volt, a detektor sípolt a
mellkasomnál.
Az őr kicsit zavartnak tűnt.
– Hm, esetleg fém melltartót visel?
– Úgy néz ki, mintha melltartó lenne rajtam? – kérdeztem a
mellemet kidüllesztve, nehogy elkerülje a figyelmét, hogy a ruhám
köldökig dekoltált. – Biztos a mellbimbópirszingem.
Az örök összenéztek, míg a harmadik visszaadta a táskámat.
– Megmutassam? – kérdeztem. Még a klub sötétkék
megvilágításában is látszott, hogy elsötétül a képe. – Úgy értem, ha
elég közelről nézi, akkor az anyagon keresztül is láthatja. –
Elsimítottam mellemen a ruha anyagát úgy, hogy a gyűrű alakja
kidomborodjon rajta. Ennyi elég volt neki.
Intett, hogy menjek be.
– Rendben, maga tiszta, hölgyem.
Mosolyogtam, és megköszöntem nekik, aztán elindultam a
hatalmas bár irányába, ami a táncparkett közepén foglalt helyet.
Még mindig kicsit korán volt, így találtam egy üres bárszéket az
egyik oldalon. Mellesleg úgy látszott, itt az emberek csoportosan
jelennek meg, bezsúfolják magukat a fülkékbe, vagy a
táncparketten ordítozzák a zenekar következő számának címét:
„Fist Fuck!” Rendeltem a csaposnál egy rumos kólát, és nézni
kezdtem a táncparketten verejtékező, hajukat csapkodó, vonagló
embereket. Az irigység apró tőrdöféseit éreztem, amiért ezek az
emberek itt mulathatnak, megtalálhatják a szerelmet, élhetik az
életüket, míg én épp áldozati báránya leszek a legnagyobb és
leggonoszabb farkasnak.
Lenéztem az italomra, elmerültem a gondolataimban, a
szégyenemben. Csak pár mexikói fickó szakított félbe, a
„porteños”, akikre Javier figyelmeztetett. Helyi csávók voltak,
ártalmatlanok, nem drogkereskedők, csak fiatal fickók, akik
amerikai popsira vadásztak.
Két pohár itallal és egy pisiléssel később éppen a mosdóból
mentem vissza őrhelyemre a bárpultnál, amikor megláttam.
Travis.
 Uramisten, Travis.
Lefelé jött a lépcsőn, ami a fent lévő magánterméből vezetett a
táncparkettre.
Egyenesen engem nézett.
Csak egyetlen másodpercem volt rá, hogy felismerjem,
megjegyezzem a látványt. Csak ennyit engedtem magamnak,
különben a földbe gyökerezek ott helyben, és elárulom magam. És
akkor mindent elveszítek.
Olyan volt, ahogy emlékeztem rá, de magasabbnak látszott.
Tudom, hogy ez képtelenség, de mégis így tűnt. Sovány, egyenes
tartású hatvanas férfi fekete öltönyben, ami oldalról még
karcsúbbnak mutatta. Ősz haját zselével simította hátra, ami
kihangsúlyozta dupla V alakú hajvonalát a homlokán, jóképű férfi
volt, aki magán viselte ugyanazt a vadállatias eleganciát, amivel
Javier is rendelkezett. Láthattam már embereket, akik alábecsülték,
akik nem érezték meg benne a veszélyt.
De itt, ebben a városban mindenki tudta, ki ő. Mindenki
ismerte a veszélyt. Megparancsolhatta, hogy ebben a klubban
bárkit azonnal lelőjenek, és senki sem tehetett ez ellen abszolúte
semmit. Még csak a rendőrségnek se jelentené senki; de ha
megtennék, a rendőrség akkor is szemet hunyna felette. Ez az
ember tartotta vékony, napbarnított kezében egy kisebbfajta
birodalom mozgatórugóit.
Meglátott. Vagy legalábbis azonnal kiszúrt engem. Amíg sötét,
hideg szemét fogva tartották a melleim, én csak a bár felé néztem,
és mentem tovább. Nem mertem még egyszer rápillantani vagy
bárhova máshova. Nyirkos kezemet olyan lazán lógattam a testem
mellett, amennyire csak tudtam, kétségbeesetten próbáltam nem
ökölbe szorítani, nehogy eláruljam magam.
Mikor visszaértem a helyemhez, a csapos megkérdezte, jól
vagyok-e. Gyorsan rámosolyogtam, és azt feleltem, jobb lesz, ha
kicsit visszafogom magam a piálással. Adott nekem egy üveg vizet
és egy pohár narancslét.
Millióféle érzés száguldott át rajtam, a szívem majd kiugrott a
helyéről, a tüdőm kitágult, hogy levegőhöz jusson. Láttam Travist,
és túléltem. De ez még csak a kezdet. Senki sem tudta
megmondani, mi fog történni.
Érdekes, amikor Javier elmondta, mi történt a nővérével és
annak családjával, haragot és szomorúságot éreztem. Mikor
Amandine elmesélte, hogyan ment tönkre szeretett szülővárosa,
úgy éreztem, igazságot kell szolgáltatnom. De mindeközben nem
éreztem haragot és rettenetet a saját sebeim miatt, ami pedig az én
történetem volt ebben az egészben. Olyan volt, mintha mindaz,
amit Travis tett a fiatal Ellie Watt-tal, az másvalakivel történt volna,
egy szerencsétlen tizenegy éves kislánnyal, akit sajnáltam ugyan,
de akivel már nem éreztem a kapcsolatot.
De most, most minden más lett. Most éreztem, ahogy a harag a
hatalmába kerít. Éreztem a sürgetést, hogy felkapjam az első
kezem ügyébe eső éles tárgyat, és a torkába döfjem. Szerettem
volna levágni a tökeit, és a szájába tömni. Azt akartam, hogy
fizessen meg mindenért, amit tett velem, azért a kegyetlenségért
egy védtelen gyerekkel szemben, amivel tönkretette az életemet, a
személyiségemet, a lelkemet. Bosszút akartam állni mindezért, a
fájdalomért, amit még mindig éreztem a lábamban, ha esett az eső,
a sebhelyekért, amelyeket el kellett viselnem, amelyek híven
mutatták a világnak, milyen csúf vagyok, milyen visszataszítóvá
tett engem Travis.
El kellett tűnnöm onnan, még mielőtt valami ostobaságot
csinálok.
Odahajoltam a csaposhoz, és átnyújtottam neki egy
húszdollárost borravaló gyanánt.
– Köszönöm az italokat, jó éjszakát.
Aztán kimentem a klubból. A földre szegeztem a tekintetem,
de még mindig éreztem Travis tekintetét a hátamon.
Az érzés egészen a tér végéig elkísért, aztán befordultam a
sarkon, Javier ott várt rám a Roverben.
 Huszadik fejezet

CAMDEN

Egyszer csak azt érzékeltem, hogy megállunk. Hallottam, ahogy a

távolban autók dudálnak, emberek ordibálnak.
Gus kiszállt a kocsiból.
– Várj – szóltam utána kásás hangon. – Veled megyek.
Megállt, és rám nézett.
– Úgy nézel ki, Camden, mint egy rakás szar. Itt kell
maradnod.
Megráztam a fejem, és felültem. Fájt a vállam, hasogatott a
fejem, és a látásom zavaros volt. De nem érdekelt.
– Veled megyek. Nem szeretném elmulasztani a lehetőséget,
hogy láthatom Ellie-t. Mi van, ha… – Mi van, ha ez az utolsó
esélyem, hogy láthatom?
Gus várt néhány pillanatig, rágta az ajkát, bozontos bajusza le-
fel mozgott. Végül így szólt:
– Úgy sem tudnálak megállítani, ha akarnám sem. Nem
hiszem, hogy bárki vagy bármi megállíthat téged.
– Szívből remélem, hogy igazad van – mondtam. Gus kisegített
a kocsiból, de a vállam beleakadt a biztonsági övbe. Feljajdultam.
– Csak óvatosan! – figyelmeztetett.
– Van nálad abból a fájdalomcsillapítóból?
Gus elővett egy csomagot a zsebéből, és megrázta.
– Oxymorphone. Erre nem lehet alkoholt inni, Carlotta
mondta. Ez persze nem szerepel a címkén, mert aránylag kevés
kutya iszik alkoholt.
– Csak add ide – morogtam.
A kezembe nyomta a gyógyszert, és kettőt nyomban elrágtam,
fintorogva, mert piszkosul keserűek voltak.
– Azonkívül, egyszerre csak egyet lehet bevenni – tette hozzá
Gus.
– Ha csak nem te vagy az, akit meglőttek, jobb, ha befogod.
Gus megrántotta a vállát. – Kapd csak össze magad! De ha
összeesel Veracruz kellős közepén ópiáttúladagolás következtében,
akkor egyedül magadra számíthatsz.
Volt egy olyan érzésem, hogy komolyan gondolta.
Alig pár pillanat múlva elmúlt a fájdalom, és megjött a varázsos
energia. De még hosszú séta várt ránk a városba, mivel a külváros
egy közeli, de eldugottabb részében parkoltunk le. Úgy éreztem,
nem az utca koszos kövén lépkedek, hanem felhőkön járok, és a
szemét, amit a szellő kergetett a levegőben, egyenesen
gyönyörűnek tűnt. Minden más is gyönyörűséges volt, a forró
aszfalt, az éjszaka nyíló virágok illata, a díszes utcalámpák,
amelyek megvilágították a gyarmati stílusú épületeket, ahogy
közeledtünk a városhoz. Igazán kibaszott jól nézett ki!
Aztán a szer eufórikus hatása alábbhagyott, a város pora és
mocska egyre inkább kezdett realitássá válni. A fájdalom elmúlt, de
a kép valóságos lett. Itt voltunk végre. Egy drogbáró éjszakai
klubjába készültünk, hogy megtaláljam a nőmet és magammal
vigyem.
Kaptunk pár kíváncsi pillantást, mialatt átsétáltunk a városon,
de szerencsére nem annyit, hogy gyanúsnak tűnjünk. Gus úgy
festett, mint egy átlagos mogorva kövér fickó a nevetséges hawaii
ingében, ezúttal rózsaszín és narancsszínekben. Bizonyára volt neki
egy egész szekrényre való. Rajtam a fekete, rövid, sokzsebes
túranadrágom volt és egy hosszú ujjú kockás ing, amit Gus
bizonyára a táskám mélyéről halászott elő, amikor Carlotta levágta
rólam az összevérezett másikat, hogy a sebemhez férjen. A karom
még mindig fel volt kötve, de legalább fekete kendővel. Úgy
néztem ki, mint egy hipszter, aki eltörte a karját a Vampire
Weekend-koncerten, vagy valami hasonló népszerű szarság
alkalmával.
A Zoo a Zócalón állt, egy téren, amely az Independencia útból
nyílt, a kikötő közelében. Szép hely volt, fekete-fehér kövezettel
középen, körben meg zsúfolt kávézók, pálmafák és gyönyörű,
árkádos házak álltak, amelyek fehéren és sárgán ragyogtak a
lámpafényben. Egy katedrális szemlélte egykedvűen az alant zajló
mozgalmas jeleneteket. Emberek táncoltak, szólt a zene. Péntek
éjszaka volt Veracruzban, mi pedig csak két olyan turista a többi
között, akik véletlenül nem szórakozni akartak.
– Hogy van a karod? – érdeklődött Gus.
– Már nem vagyok úgy feldobva, viszont nem fáj a vállam.
Közeledtünk a Zoóhoz, ami egy kisebb épület volt a tér egyik
végén. Nevetségesen hosszúnak tűnt a kint álldogáló sor. Nem
voltam túl sok ilyen klubban életemben, de még Los Angeles-i
életemből tudtam, hogy egy ekkora sor legalább egy óra
várakozást jelent. Nagy volt rá az esély, hogy elmulasztjuk Ellie-t.
– Mire gondolsz? – kérdeztem, és körülnéztem. Nem láttam
semmi szokatlant, de nem tudtam, hogy Ellie-n kívül még mi az,
amit látnom kellene. Nem tudtam, hogy néz ki Travis, de pokolian
jól emlékeztem Javierre.
Visszanyeltem a torkomba tolakvó dühöt. Egy emberekkel
telezsúfolt tér Mexikóban nem az a hely volt, ahol szabadon kellene
engedni az érzéseimet. Józannak kell maradnom. Majd
kieszelhetek egymillió módot Javier Bernal megkínzására akkor, ha
már megvan Ellie.
– Nem biztos, hogy jó ötlet bemenni a klubba – mondta Gus. –
Nem tudom, ők mit terveznek, de ha mi besétálunk oda, az
veszélyt jelenthet Ellie-re nézve. Egyébként, ahogy elnézem, éjfél
előtt aligha jutnánk be.
Egy közeli kávéház felé intettem a fejemmel. – Mi lenne, ha
leülnénk oda, és meginnánk pár sört? Két fickó, akik kirúgnak a
hámból. Közben nyitva tartanánk a szemünket.
Tíz percet kellett várnunk, mire megürült egy kinti asztal, de
megérte kivárni. Éppen a terasz szélén állt, és kiváló rálátást
biztosított a klub előtt álló sorra. Elég messze voltunk ahhoz, hogy
beleolvadjunk a kávézó közönségébe, ha bárki felénk nézne, de
elég közel ahhoz, hogy kiszúrhassam Ellie-t vagy Javiert, ha
feltűnnének.
Bármennyire szerettem volna, hogy csupán két fickónak
látsszunk, akik éppen egy görbe estét csapnak, turistáknak, akik
simán csak élvezik a szép estét Veracruzban, nem voltam más, mint
egy szorongó idegroncs. Még csak nem is ihattam a gyógyszerek
miatt, úgyhogy egyik kávét vedeltem a másik után, ami nem
igazán segített lenyugodni. Ott ültem, a lábam rángatózott,
próbáltam beszélgetni Gusszal, de nem tudtam elszakítani a
tekintetem a klubtól.
Nem láttam Ellie-t, de ha feltűnt egy nő, aki rá emlékeztetett,
akkor felpattantam a székből, míg Gus rám nem szólt, hogy ne
legyek már ilyen szembeszökően idióta.
Másra tereltem a szót. Elővettem Gus egészségi problémáját.
– Hát veled mi a gond, Gus? – kérdeztem, miközben
idegességemben az ujjaimmal kopogtam az asztalon, a
szememmel meg pásztáztam a tömeget.
Nem felelt, pedig hallotta, mit kérdeztem.
– Először Lydia, aztán Dan. Mindketten említették, hogy
valamilyen egészségi gondod volt, vagy valami ilyesmi. Csak
érdekelne, mi volt az.
Mikor még mindig nem szólt semmit, elkaptam a tekintetem
az épületről, és rápillantottam. A messzeségbe bámult szótlanul, és
nagyon elveszettnek tűnt.
Aztán sóhajtott, és lenézett a kezére.
– Ez személyes ügy, Camden, ne haragudj.
– Semmi baj – közöltem, és ismét a tömeget néztem. – Csak
mivel sok mindenen mentünk keresztül az utóbbi egy hétben, úgy
gondoltam, lehetek személyes. Te már mindent tudsz rólam. Mi
történt veled? Miért nem olyan vagy, mint az az ember, akit Ellie
leírt nekem?
– Az emberek változnak.
– Egyesek igen. És ennek általában megvan az oka.
Egy hajtásra kiitta a sörét, aztán lecsapta a poharat, és intett a
pincérnek, hogy hozzon egy másikat.
– Ó, a pokolba!
Mikor a pincér eltűnt, hátradőlt a székén, és azt mondta:
– Mentális problémáim voltak, Camden. Egy időre, úgymond,
elvesztettem az eszem.
Ezt annyira lazán ejtette ki a száján, hogy beletelt egy kis
időbe, míg felfogtam a súlyát.
– Igazából?
Szomorúan mosolygott.
– Igazából.
– Mi történt?
– Egy nő összetörte a szívem. Hát nem mindig ez történik?
Közelebb hajoltam.
 – Miféle nő?
– Számít az?
Összeráncoltam a homlokom.
– Mi történt?
Gus arca eltorzult, ahogy küszködött valamivel magában.
– Ennek… ennek nem kellett volna megtörténnie. Egy jó
barátom feleségéről van szó. Az ősidőkben úgy volt, hogy hozzám
jön feleségül. Azt hiszem, meghülyültem, és később még egyszer
beleestem. Az egész nem vezetett sehova. Ő úgy tett, mintha az
egész nem csak egy kis…nem csak egy kis affér lenne, és én hittem
neki. De valójában abból élt, hogy folyton hazudott, és nekem észre
kellett volna vennem. Bolondot csinált belőlem, mint mindenki
másból is.
Megköszörültem a torkom.
– Gus, ne mondd nekem, hogy ez egy tanulságos mese, amivel
rám célzol.
Egy gyors oldalpillantást vetett rám.
– Nem, Camden. Te kérdezted. Én csak elmondom, mi történt.
De ha tanulni akarsz belőle, akkor az annyi, hogy… ne veszítsd el
az eszed. Elveszítheted a szíved, de kibaszottul ne veszítsd el az
eszed. Sose tudhatod, hogy sikerül-e visszaszerezned.
– Mit tennél, ha viszontlátnád azt a nőt?
– Na, itt kezdődne a tanulságos mese.
Megrántottam a vállam, és ismét a tömeget bámultam. Ellie
még mindig sehol, és már kezdett későre járni.
– Csak kíváncsi vagyok. Tudom, milyen volt, amikor Ellie újból
feltűnt az életemben. Azt hiszem, valamiképp én is elvesztettem az
eszem. Basszus, tudom, hogy igen. Máskülönben hogy kötöttem
volna ki itt?
– Talált, süllyedt – mondta Gus, és rám emelte a sörét.
Koccintottam vele a kávéscsészémmel. – Milyen kurvára eszetlen
tökfilkók vagyunk mind a ketten!
Kuncogtam, és belecsorgattam az utolsó pár csepp kávét a
számba.
Aztán minden, ami körülöttem örvénylett, hirtelen megállt.
Lassított felvétel.
Ellie. Ellie. Ellie.
Hát ott volt.
 Kilépett a klubból, és sétált a tér közepe felé. Egyedül jött.
Hihetetlenül gyönyörű volt, annyira, hogy a sokk e pillanatában
már az is szürreálisnak tűnt, hogy a szépségét csodálhatom.
Hát itt van.
Lehajtott fejjel, sietősen ment, élénkvörös ruha volt rajta, ami
csak úgy ragyogott az éjszakában. Egészen a hasa közepéig ki volt
vágva, és kivillant napbarnított bőre, amivel otromba pillantások
tucatjait vonzotta magára. Fekete haját feltűzte, mint valami
filmsztár, a sminkje füstös, csábító. Láttam már úgy, hogy kicsípte
magát, mint akkor Las Vegasban, de az közel sem hasonlított
ehhez. Ez most más volt – másképp nézett ki, másképp lépkedett,
egészében volt más. A szívem fájdalmasan összeszorult, elöntöttek
az érzések, amelyeken most nem volt idő gondolkodni.
– Gus – nyögtem ki nagy nehezen, és le nem vettem a szemem
Ellie-ről.
– Látom – felelte. – Ő nem lát minket.
– Nem lát semmit.
Gus hirtelen felállt, hangos zörgéssel hátralökte a székét,
közben Ellie eltűnt a tömegben. – Követnünk kell. Azonnal.
Egy marék pesót dobott az asztalra, és gyorsan a tér felé
indultunk. Ellie messze előttünk járt, sebes vörös villanások az
embertömegben. Próbáltunk olyan gyorsan menni, ahogy csak
tudtunk anélkül, hogy úgy nézne ki, üldözünk valakit, de miután
Gus beleütközött Veracruz harmadik béna turistájába is, már
tudtuk, hogy nem sokat számít. Mexikóban mindenki kergetett
valakit vagy valamit.
Még inkább megszaporáztuk lépteinket, amikor Ellie eltűnt a
saroknál. Hova megy? Miért van így kiöltözve, és miért van
egyedül?
Aztán eszembe jutott, amit Felipe vallott Ocean Springsben.
Hogy azért hozták ide, hogy találkozzon Travisszel. Hogy azt
akarják, először ölje meg saját szüleit. A két dolognak köze van
egymáshoz?
Vagy…
– Gyilkost akar belőle csinálni – sziszegtem, amikor elértük a
tér sarkát.
Gus visszahúzott a vállamnál fogva.
– Várj! Óvatosnak kell lennünk.
 Kidugta a fejét a sarok mögül, aztán intett nekem. Én is
kikukucskáltam. Ellie végigment az utcán, aztán átvágott rajta, és
egy ott várakozó terepjáróhoz ment. Gyorsan közelebb
lopództunk, a parkoló autók takarásában megpróbáltunk elég
közel jutni ahhoz, hogy lássuk, ki vezeti az ütött-kopott Range
Rovert. De nem lehetett kivenni a sofőr alakját.
– Veracruzi rendszámtábla, YBA… valami – betűzte Gus,
amikor Ellie beszállt.
Odapillantottam, az éjszakai látcső volt a kezében.
– Honnan a pokolból szedted ezt? – kérdeztem.
– A gatyámból – felelte.
Az autó elindult, benne Ellie-vel. Kiugrottam az út közepére,
legszívesebben utánarohantam volna, a karommal hadonászva,
hogy csináljak is valamit. Kivéve, hogy csak fél kézzel tudtam
volna integetni.
– Nem fogjuk elveszíteni – mondta Gus. – Ne aggódj!
– Ó, rendben, te szeretnél a kocsi után rohanni?
– Én inkább vezetnék – dünnyögte Gus. Elővett egy
csavarhúzóra emlékeztető tárgyat a zsebéből, és beledugta a
mellette álló háromajtós kiskocsi zárjába. Könnyűszerrel kinyitotta,
intett, hogy ugorjak a másik oldalra, és nekem is kinyitotta az ajtót,
majd elkezdett matatni a drótokkal a kormánykerék alatt.
– Le vagyok nyűgözve – ámultam.
– Ahhoz, hogy az ember elkaphassa a kocsitolvajokat, nem árt
tudni, hogyan kell elkötni egy kocsit – morogta vigyorogva. Az
autó felbőgött, és elindult, mintha csak igazolni akarná a szavait, és
már robogtunk is végig az utcán, igyekezvén utolérni a Range
Rovert, ami most balra kikanyarodott egy forgalmasabb utcára.
Átrobogtunk a sárgára váltó jelzőlámpák és a karácsonyi
dekorációk alatt, amelyek a kereszteződéseket ékesítették. A Rover
csak két kocsival járt előttünk. Tökéletes követési távolság.
Gus könnyűszerrel navigált a lopott kocsival a péntek éjszakai
csúcsforgalomban.
– Majd holnap visszaadjuk a járgányt.
Átcikázott rajtam az izgalom és a tettvágy.
– Gus, ez engem nem is érdekel. Bármit megtennék, hogy ne
veszítsem őt szem elől, egy autó nekem semmiség.
– Azt látom.
 Követtük a Rovert, amely kihajtott a városból, fel az
autópályára, ami délre, Alvarado felé vezetett.
– Hallottad, mit mondtam Ellie-ről? Hogy Javier alighanem
bérgyilkosnak akarja használni. Vagy legalábbis valamilyen
kísérletre, hogy Travis közelébe férkőzzön, és megölhesse.
Gus bólintott.
– Én is azt hiszem.
– Miért nem mondtad? – Elég hosszú időre levettem a szemem
a Roverről, hogy olyan pillantást vethessek rá, mint aki elárulva érzi
magát.
– Azért, mert eldobtad volna az agyad tőle, Camden – felelte. –
Tudom, mennyit jelent neked Ellie, haver, én aztán tudom. –
Megrázta a fejét, csak úgy magának.
– Javier Travis karjai közé löki Ellie-t.
– Nem is várnék tőle ennél kevesebbet.
– Akkor miért nem vagy dühös?!
– Nem mindenkinek ül ki minden a képére, mint neked. Attól,
hogy nem gyújtom fel az emberek arcát, még nem biztos, hogy
nem vagyok dühös.
Nem tudtam eldönteni, vajon ez szemrehányás volt-e azért,
amit a legjobb barátjával tettem, vagy sem, úgyhogy inkább
elengedtem a fülem mellett. Komolyabb dolgunk is volt, mint hogy
ezen huzakodjunk.
– Miért csinálja ezt Ellie? Ott volt! Ott volt a klubban, úgy
öltözve, mint egy… istennő.
– Mert Travisről van szó. És Ellie sose felejtette el, mit tett vele
az a pasas.
– Abban a szüleinek is jócskán része volt.
Gus elkomorodott. A szembejövő forgalom autóreflektorainak
fényében az arca egészen fehérnek tűnt.
– Így van. És ez az, amiért Javier úgy gondolhatja, hogy Ellie…
Nos, amit az a bandatag gyerek mondott nekünk Mississippiben.
– Nem értem. – Hátradőltem az ülésen, és ráztam a fejem. –
Egyszerűen nem értem. Miért nem maga Javier intézi el ezeket az
embereket? Miért Ellie-t akarja rávenni?
– Talán megvan a saját elképzelése. Vagy azt hiszi, szívességet
tesz Ellie-nek. Talán ezért volt ott a klubban ma este. Talán Ellie
egyetért vele.
 – Hogy érthetne egyet bármivel, amit az az ember mond neki?
– Azt hiszem, nem egészen fogtad fel, mi az a közös történet,
amin ők ketten osztoznak.
Úgy éreztem, szeretném azonnal kiverni a kocsi ablakát az
öklömmel. A rossz karommal. Csak hogy érezzem a fájdalmat.
– Kell még egy tabletta – mondtam a fogamat csikorgatva.
– Nem, nem kell – mondta Gus élesen. – Jelenleg arra van
szükségünk, hogy tisztán gondolkodj. Vissza akarjuk szerezni a mi
Ellie-nket, felfogtad?
A mi Ellie-nk. Tetszett a hangzása.
– Felfogtam.

***

Végül egészen Alvaradóig követtük Ellie-t.

Alvaradó csendes kisváros volt, és a jelenlétünk ebben a késői
órában feltűnt volna, úgyhogy várnunk kellett, kissé lemaradni, és
időnként lekapcsolni a reflektorokat.
A Range Rover egy halasbolt előtt parkolt le közvetlenül a
tengerparton, a mólónál. Mi feljebb, az utcán álltunk meg, és
néztük, amint Ellie és Javier kiszállnak a kocsiból, és bemennek a
házba. Nem kellett látnom az arcvonásait ahhoz, hogy
megismerjem azt az embert. Néha egy sziluett is éppen elég.
Úgy döntöttünk, lemegyünk a vízpartra, hogy jobban
rálássunk a házra. Kiszálltunk, halkan végigosontunk a mellvéd
mellett, a sétányon a tenger és a homokos part között, míg végül
egy betonpillérhez értünk, amelyhez pár halászcsónakot kötöttek
ki. Beleugrottunk az egyikbe, és lekushadtunk, elbújva a halbűzös
rákcsapdák mögött.
Gus elővette éjszakai távcsövét, és igazgatni kezdte, mikor
odafent a halasbolt fölött egy szobában felgyulladt a lámpa.
– Nézd! – leheltem.
Kinyílt egy üveg tolóajtó, és Ellie lépett ki az erkélyre, még
mindig a piros ruhában. Félig behúzta maga mögött az ajtót, a
korláthoz ment, nekitámaszkodott, és a tengert nézte.
Kikaptam a távcsövet Gus kezéből, hogy jobban lássam.
Elbűvölő volt még így is, az éjszakai látcső zöldes homályában.
Most is elakadt tőle a lélegzetem, olyannyira, hogy nem maradt
hely az agyamban felmérni a nagyobb képet – hogy hol volt, és ki
volt ott még vele.
– Biztos, hogy zsarolja valamivel – suttogtam Gusnak. –
Különben leugorhatna a homokba, és elmenekülhetne. Elfuthatna.
Ő nagyon jó abban.
– Add vissza! – mondta Gus, és kivette a kezemből a távcsövet.
Ott kucorogtunk a rákcsapdák között, és bámultuk a mi csodálatos
Ellie-nket, aki a távolba révedt. Magam mögé néztem, hogy nem
mulasztok-e valamit. A holdat nehéz fellegek takarták el a
messzeségben, és ránehezedtek a vízre, mint óriási csatahajók. Ellie
semmire sem nézett konkrétan, de talán mindenre. Azon
töprengtem, vajon gondol-e rám.
– Úgy tűnik, azért jól van – jegyezte meg Gus derűsen, ami
nekem hamisnak tűnt. – Úgy értem, nem olyan, mint akit óriási
trauma ért. Vagy mint akit megvertek. Csak olyan elgondolkodó.
– Hogyan néznek ki az emberek Stockholm-szindrómával?
Gus beszívta az ajkát egy percre, aztán válaszolt.
– Körülbelül így, mint ő. De általában nem ilyen jól öltözöttek.
– Nos, én még mindig azt hiszem, hogy komoly oka van
annak, hogy itt van, hogy ezt csinálja. Nem lehet az ügy fehér vagy
fekete.
– Amióta ismerem Ellie-t, ő mindig szürke volt. Sohasem fehér,
sohasem fekete.
Tovább néztük még pár percig. Meg sem moccant.
Tanakodtam, vajon visszajöjjünk-e reggel, vagy lépjünk akcióba
most rögtön, elkezdjek-e integetni az erkélye alatt, mint valami
tetovált Rómeó, amikor Javier alakja jelent meg a tolóajtónál.
Nagyot sóhajtottam, a zsigereimbe beledöfött a feketeség.
Javier félretolta az üvegajtót, és kilépett. Be is csukta maga
mögött, és kettejüket csak a lakásból eredő sápadt fény világította
meg.
Megint el akartam venni a távcsövet Gustól, de ő megmarkolta.
– Camden, most ne.
– Mit ne? – érdeklődtem, de már én is láttam, hogy a két sötét
sziluett összeolvad, eggyé válik. Vagy előtte áll Javier és beszél
hozzá, miközben kitakarja, vagy…
Kitéptem Gus markából a távcsövet. Ő hátat fordított, és a
csónak fenekére kuporodott, nem akarta látni azt, amit én.
 De én a szememhez emeltem a távcsövet, és belenéztem.
Először mintha Ellie beszélt volna Javierhez. Aztán Javier feje
eltűnt. Leguggolt, mintha valamit fel akarna szedni a földről. Azt
hittem, azért csinálja, mert leejtett valamit, de aztán láttam, hogy
nem emelkedik fel. Ekkor Ellie háta hátrahajlott a korláton, nyaka
felkínálkozott, haja a vállára omlott, szája félig elnyílt a
szenvedélytől.
Hallottam mindent, a hangok eljutottak hozzánk a vízen át. A
sóhajait. Ugyanezeket a sóhajokat én is kiváltottam már belőle,
talán ugyanezzel a módszerrel. De még mindig nem tudtam teljes
bizonyossággal megállapítani, mi történik, míg meg nem láttam
Javiert újra megjelenni a távcső ködében, mint valami zöld kígyót.
A keze ott volt mindenütt, a szája a nyakán, csókokkal haladt rajta
lefelé a kulcscsontján és mellkasán. És Ellie, Ellie, az én Ellie-m, az
én nőm megadta magát neki. Sőt, ami még rosszabb, láthatólag
még élvezte is. Egy idő után a keze Javier hajába túrt, majd ismét
lenyomta a férfi fejét az ágyékához.
Körülbelül ennyi volt, amennyit képes voltam befogadni.
Mielőtt felfogtam, mit látok a saját átkozott szememmel. Javiert és
Ellie-t. Együtt.
Reménykedtem, hogy ha hányok, akkor az nem lesz túl
hangos, mert ez volt az egyetlen reakció, amit el tudtam képzelni a
magam részéről mindezek láttán. Hányni akartam, az epe a
számba szökött, mintha a gyomrom kiürülése kiürítené belőlem az
összes fájdalmat, vívódást, gyűlöletet is, ami kezdett feltorlódni
bennem. Nem tudtam, még mit tehetnék, kivéve, hogy azt
kívántam, bárcsak meghalnék, elsüllyednék a sötétségben, bármit,
ami megszabadít ettől a kínszenvedéstől. Úgy éreztem, valaki
kitépi a szívemet a mellkasomból, a torkom köré csavarja, és azzal
fojtogat.
Az oldalamra eshettem, mert a következő dolog, amire
emlékszem, az volt, hogy a fejem nedves rákcsapda-hálókon hever,
és Gus két darab fájdalomcsillapítót töm a számba, majd fel-alá
mozgatja az állkapcsomat, hogy rábírjon, rágjam el őket.
Ez volt az utolsó, amire még emlékeztem, mert aztán minden
elmosódott, és én megszűntem érezni.
 Huszonegyedik fejezet

ELLIE

Mikor a reggeli nap fénye beszivárgott a hálószobánk ablakán,

ahogy a horizont fölé emelkedett az égen, nehéz volt elképzelni
ennél rosszabbat az életben. Javier mellettem feküdt, karja a csípőm
körül, a mellkasa nyugodtan emelkedett-süllyedt, egy
töredékmásodpercre azt képzelhettem, hogy ez most az én életem,
ez a szoba, ő meg én, a szikrázó hullámok a küszöbünkön.
Kísértést jelentett az is, hogy azt kívánjam, bárcsak ez lenne a
jövőm. Felejtsük el a bosszút, a veszteségeket, hazugságokat,
törjünk át a dzsungelén, tapossunk új ösvényt. Miért nem állhat
annyiból az életünk, hogy hempergünk az ágyban, élvezzük
egymás testét, sörözünk, friss gyümölcsöt eszünk, szaladgálunk a
homokban, furcsa, régies kis kávézókban ebédelünk, és minden
este halat veszünk Pedrótól?
Tudtam a választ – de nem lenne elég. Ó, nekem elég lenne,
csak úgy élni, és nem hazudni. De Javier mindig többet akarna. Ez
volt a mi kapcsolatunk tragédiája. Az elmúlt évek ellenére, a
szenvedély ellenére, amelyen osztoztunk, én sohasem lennék elég
neki. Ő jobban akarta az ő bosszúját, mint ahogy én akartam a
magamét. Talán ha ez mind véget ér, és a nővérei biztonságban
lesznek, és Travis meghalt, akkor működhet. Akkor talán feladná
minden hatalmát, és egyszerű életet élne. Vagy megtartaná, és
meggyőzne engem arról, hogy egyesítsük erőinket, csatlakozzam a
rossz oldalhoz. Nem tudtam előre, és volt az a dolog, amit sohasem
kérhetnék tőle, mert a mi kettősünk legalább annyira szólt a
csalárdságról, mint a szerelemről. Hogyan tarthatná meg az ember
mindkettőt, és mondhatná, hogy egyenlők?
De talán, amikor az embernek nincs semmije, akkor csak
annyit tehet, hogy elfogadja, amit kap, még akkor is, ha tudja,
hogy a végén fájni fog. Az olyan szerelem, ami a hazugság
jegyében kezdődik, a végén megöl téged, és az ember csak addig
él, amíg elmondhatja a meséjét.
Az arcomon legördült egy könnycsepp, hidegnek tűnt az
átmelegedett bőrömön. Szipogni kezdtem, és éreztem, hogy Javier
karja szorosabban ölel. Bárcsak azt mondhattam volna, hogy ettől
biztonságban érzem magam! De nem úgy volt. Mert tudtam, mit
tettem tegnap éjjel, és mit kell megtennem ma. Bemegyek az
oroszlán barlangjába, saját erőmből, saját bosszúvágyamtól hajtva.
Védelem és biztonsági háló nélkül.
Egyedül.
– Sírsz? – hallottam a kásás hangú, aggodalmas Javiert a
fülembe motyogni.
Letöröltem a könnyeimet, és a hátamra fordultam, szerettem
volna, ha a könnyeim felszáradnak. – Jól vagyok. Csak kicsit
érzelmes hangulatba kerültem, azt hiszem.
– Angyalka – dünnyögte Javier, és magához húzott. – Olyan
ügyes voltál tegnap éjjel. Travis meglátott, és pontosan úgy
csináltad, ahogy kell. Ma is szuperügyes leszel.
– Tudom – hazudtam. Úgy éreztem, minden leszek, csak ügyes
nem. Ma valószínűleg többet kell tennem, mint észrevenni Travis
arcát a klubban. Lehet, hogy beszélnem kell azzal a szörnyeteggel,
ugyanazzal, akit annyira akartam megsebezni és megégetni
évekkel ezelőtt, az emberrel, akinek a haláláról oly sokszor
álmodtam. Hogy is lehetnék jól?
De Javiernek megvolt a maga módszere, hogy elcsitítsa a
gondolataimat. Épp annyi időnk volt, hogy kicsit eljátszadozzunk
egymással, mielőtt fel kellett kelni és elkészülni. Amilyen biztos
voltam benne, hogy ha vele kefélek, akkor a fejemmel kefélek,
mégis, egyedül ilyenkor tudtam megbékélni mindazzal, ami
körülöttem zajlott. Szeretek úgy tenni, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne körülöttem.
Úgy volt, hogy egy darabig ez az utolsó alkalom, amikor a
halboltos házat láthatom. A terv az volt, hogy még a piaci látogatás
előtt bejelentkezem a szállóba Veracruzban, és a következő pár
napot egyedül töltöm. A szállodai személyzetből csak Enrico lesz
ott, hogy üzeneteket közvetítsen, bár Javier azt mondta, majd
megpróbál találkozni velem olyankor, amikor kihalt a tengerpart.
 Éppen befejeztem a pakolást, amikor kiabálást hallottam a
konyhából. Javier ordított valakivel.
Kíváncsi voltam, és kijöttem a szobából. Azt láttam, hogy
Javier majd keresztülszúrja Rault a lángoló tekintetével – azzal,
amit az ember sohasem akart nála viszontlátni. Raul a pultra
támaszkodott épp úgy, mint aki leszarja az egészet. Mellette egy
színes tányéron egy kokaincsík és összesodort bankjegyek
hevertek.
– Mi a gond? – kérdeztem, a kokaincsíkra tapasztva a szemem.
Raul normálisnak tűnt, mint mindig, de nem nézett rám, és ekkor
esett le, hogy a „normális" nála mindig beszívott állapotot jelentett,
dülledt, vörös szemei erről árulkodtak. Nem is tudom, miért nem
jöttem rá eddig, mennyi a kettő meg kettő. Raul kokainfüggő volt.
Javier ekkor erőszakosan felemelte Raul állát.
– Ez a baromállat most már mindenki szeme láttára csinálja a
szarságait, nincs benne semmi tisztelet.
Raul kitépte az arcát Javier kezéből, és összefonta a karját.
– De csak mi vagyunk itt, Javi. Eddig sose érdekelt téged.
– De igen, érdekelt! – ordította Javier. – Többet nem csinálod,
megértetted?
– Ó, mármint a csaj körül, ezt akarod mondani?
– Azt akarom mondani, hogy elég!
Összevontam a szemöldököm, tanakodtam, vajon létezik-e
valami szabály drogkereskedőéknél, hogy sose szívj be saját
készletedből. Eléggé biztos voltam benne, hogy nincs ilyen,
tekintve, hogy a kartelleknek nem igazán van etikai kódexük. De
Javier nem volt olyan, mint bárki más. Neki megvolt a maga saját
erkölcsi szabályzata, akármilyen torz és kitekert is lehetett.
Raul hirtelen lehajolt, és gyorsan felszippantotta a maradék
kokaint. Aztán a pesókat Javier képébe vágta, és kiment a
folyosóra, miközben engem a vállával félretaszított az útból. El is
tűnt a lépcső alján, én meg Javier-re néztem, mert biztos voltam
benne, hogy most fel fog robbanni.
Közel állt hozzá. A halántéka kivörösödött, az ökle kinyílt,
majd összezárult, a fejét hátravetette, és a mennyezetre meredt.
Javiernek ezek a pillanatai veszélyesek voltak – ilyenkor soha nem
lehetett tudni, mit fog tenni, és igazán nem tudtam volna hibáztatni
azért, ha most Raul miatt dühöngő őrültté változik.
 Ott álltam és néztem pár pillanatig, aztán úgy gondoltam,
talán jobb, ha egyedül marad, és visszaindultam a szobába.
– Ellie – kiáltott utánam Javier rekedten –, kérlek, gyere ide!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kezdte pánik
szorongatni a gyomrom. Közelebb mentem hozzá körülbelül úgy,
ahogy egy csellengő kutyához közeledik az ember, bizonytalanul,
hogy most harapni fog vagy megnyalogat.
– Gyere közelebb – mondta halkan, és a tekintete még mindig
a mennyezetre tapadt.
Egy nagyon óvatos lépést tettem felé.
Kinyújtotta a karját, és erős ölelésébe vont.
– Meg fogunk szabadulni tőle – motyogta a fejem búbjába.
– Raultól?
– Igen. Megszegi a szabályokat. Nem engedelmeskedik a
parancsoknak. Arra készül, hogy eláruljon.
– A kokó miatt? De hiszen drogot terjesztesz Amerikában,
Javier.
– De én nem használok semmit, ezt tudod. A kábítószerek
pusztítják az elmét és a lelket.
Az ajkamba haraptam, hogy ne mutassak rá Javier képmutató
álláspontjának ellentmondásaira. Nem ez volt rá az alkalmas
időpont. Igazság szerint én is azt akartam, hogy Raul tűnjön el. A
kokózás volt az ő ellenállásának formája. De legalább kaptunk tőle
figyelmeztetést.
Javier megpuszilta a fejem búbját. – Gyere, intézzük el a
bejelentkezésedet!
A pánik visszatért. Úgy látszik, mostantól hozzá kell szoknom,
hogy újra az életem része lesz.

***

A szállodai szoba nagyon szép volt, egy kicsit eltúlozták „fiesta”

jellegét, azon turisták kedvéért, akik azt a bizonyos igazi mexikói
életérzést keresik. A szekrények zsalugáteres ajtaja indiai tölgy, a
terrakotta csempés padlót tarka csíkos szőttes szőnyegek
ékesítették, és a hátsó kertet nagy, mázas kék cserépedényekkel
díszítették, amelyekben bougainvillea és hibiszkusz burjánzott.
Bensőséges volt, békés, de mihelyt Enrico becsukta maga mögött
az ajtót, és ott hagyott ülve a fehér csipkés ágytakarón, nagyon
magányosnak éreztem magam. Azt nem mondhatnám, hogy
hiányoltam Javiert, de az utóbbi időben most először voltam
egészen egyedül.
Öröm az ürömben, hogy végre szabad lehetek.
Odasétálhatnék a hátsó ajtóhoz és eltűnhetnék, és talán soha senki
sem találna meg többet. Felolvadnék a világban, és lehet, hogy
magamra találnék a folyamatban.
De semmit sem fogok ebből megtenni, ugyanabból az okból,
amiért átadtam magam Javiernek. Az egészet azért tettem, hogy
megmentsem Camdent. De ugyanakkor ez volt a végzetem, a
büntetésem a múltbeli dolgaimért. Az volt az érzésem, ha
elszöknék, továbbra is üldöznének, egészen addig, amíg nem
teszek pontot az ügy végére egyszer s mindenkorra.
El kell jutnom Travishez.
Azután jöhet a valódi szabadság.
Nagyot sóhajtottam, és megnéztem magam az antik tükörben.
A hajamat megint feltűztem, a sminkem megfelelt a világos
napszaknak. A borotvapenge-nyakláncomat viseltem, ami
emlékeztetett rá, ki vagyok és miért csinálom ezt. A ruhám nem
volt olyan merész, mint az elmúlt este, de azért csinos volt: földig
érő bő, fekete szoknya élénkrózsaszín mexikói mintával, a
vállamról leengedett szabású felsővel. A hátsó kertben levágtam
egy virágot, és a hajamba tűztem.
Mielőtt Javier kitett a kocsiból, még egyszer végigvettük a
tervet. Én taxival megyek a piacig, és egy darabig úgy viselkedem,
mint egy turista: megállok minden bódénál, szagolgatom a
gyümölcsöket, kóstolgatom a mintafalatkákat, alkudozom az
árusokkal a bőrövek felett. Travis bizonyára megteszi majd ott a
maga köreit. Valahogy gondoskodnom kell róla, hogy észrevegyen
a tömegben. És most jött el az ideje, hogy cselekedjek, kikezdjek
vagy flörtöljek vele, vagy „bármi is volt az, amit régen velem is
csináltál”, ahogy Javier meghatározta.
Nekem ugyan fogalmam sem volt, mi lehetett az. Javier
magával sodort az első pillanatban, amikor rápillantottam. Nehéz
lett volna ellenállni, mágneses vonzerő áradt belőle. De Travis… el
sem tudtam képzelni, hogyan flörtölhetnék vele. Tudtam, ha
meglátom, minden akaraterőmre szükségem lesz ismét, hogy ne
essek neki dühömben. De erősnek kellett lennem. Annak a
szélhámosművésznek, aki elvileg voltam is: hűvös, összeszedett,
irányításra képes. Vagy, más szavakkal, olyanná kellett válnom,
mint Javier.
Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, és egy kis
élénkrózsaszín pirosítót vittem fel az arcomra, hogy elevenebbé
tegyem, majd kimentem az előcsarnokba. Kánikula volt, és máris
nyaralók heverésztek a medence mellett, élvezték a nap sugarait,
még mielőtt túlságosan elviselhetetlenné válnak. De a társaság fele
már így is paprikavörösre égett.
Enrico hívott nekem egy taxit a recepciónál, jó szerencsét
kívánt, és hozzátette, hogy később majd benéz a szobámba, nincs-e
szükségem valamire. Tudtam, mire céloz – hogy majd továbbítja
üzeneteimet Javiernek. Nem értettem, miért nem hívhatom fel,
miért kell ennek ilyen titkos hadműveletnek lennie. Talán a kartell a
telefonvonalakat is ellenőrzés alatt tartja?
A piacot minden kétséget kizáróan és teljes mértékben. Mindig
csodálkoztam, mi szükség ennyi óvintézkedésre, miért kell mindent
ennyire gondosan és körülményesen előkészíteni, hiszen bárki
bármikor lepuffanthatja Travist. De amikor kiszálltam a taxiból,
megértettem, mekkora hatalma van. Gyakorlatilag az ő tulajdona
volt egész Veracruz, de legalábbis annak hadserege és
felfegyverzett rendőrsége.
Akárhova néztem, mindenütt felfegyverzett őröket és
egyenruhás rendőröket lehetett látni, oldalukon automata
gépfegyverrel. A piac minden sarkán ott állomásoztak, akárcsak
beljebb; le s föl járkáltak, kezük a hátuk mögött. Gyorsan
végigpásztáztam tekintetemmel a környező épületeket, míg a taxis
a pesókat számolta, amiket a kezébe nyomtam. Ha az ember
eléggé figyelmes volt, könnyen észrevehette ezeket a fegyvereseket
bárhol – egy arc egy törött ablak mögött, egy másik a tetőkön
őrködött. Az egész piacot szemmel tartották és őrizték minden
lehetséges szögből és pontról. Aki elég ostoba ahhoz, hogy itt
akarja megölni Travist, az nemcsak arra van ítélve, hogy kudarcot
valljon, de alighanem itt is hagyja a fogát.
És mindez az irtózatos védelem egyetlen szörnyeteg ember
miatt. Egy szörnyeteg miatt, akinek túl sok pénze és hatalma van.
És ezt az embert kellett nekem megállítani.
 Ez most egészen nevetségesnek tűnt.
A sofőr visszaadott néhány pesót – megpróbált átverni, de nem
érdekelt. Bedugtam a pénzt a makramé kézitáskámba, kihúztam
magam, és felkészültem, hogy behatoljak Veracruz szombati
szabadtéri piacának forgatagába.
Az „eleven" kétségtelenül az egyik legtalálóbb jelző a
leírásához. Lefogadtam volna, hogy semmi sincs, amit ne lehetne
megvenni ezen a piacon. A chilipaprika-füzérektől kezdve a
kézműves bőrtáskán keresztül a nagy szakértelemmel szövött
sálakig, minden volt itt, ami szem-szájnak ingere. Lényem, igaz,
kisebbik része gyönyörködött ebben, elhitetve velem, ha csak egy
pillanatra is, hogy turista vagyok, aki szuvenírt szeretne vásárolni
magának mexikói útja emlékére. Udvariasan mosolyogtam a
kereskedőkre, de elutasítóan intettem azoknak, akik ócskaságokat
dugtak az orrom alá. Elmotyogtam első spanyol mondataimat,
amelyekkel némi zavart pillantást váltottam ki egy árusból, akitől
ezüst fülbevalót akartam venni, de aztán magamra találtam, és
képes voltam kifejezni a legalapvetőbb mondandómat.
Megszereztem a fülbevalókat, egy fehér selyemsálat, apró lime
gyümölcsökkel teli zacskókat, mert nagyon aranyosak voltak, és
úgy éreztem, egy másik életben margaritakoktélokhoz
használhatnám őket; vettem élénk színű chilipaprikákat, bőrövet
ezüstcsattal, amire azt a feliratot vésték, hogy ROSSZ KISLÁNY,
meg egy olajos papírzacskót tele churrosszal, frissen sült fahéjas
fánkkal.
Egy fánkocskát majszoltam épp, és másodszor jártam körbe a
piacteret. A nap kíméletlenül sütött, és egy ponyvatető árnyékában
kerestem menedéket, ami egy mészárszékhez tartozott, kissé odébb
ugyanis marhalábszárak lógtak horgokon, körülöttük legyek
zümmögtek mohón.
Nem akartam úgy kinézni, mint aki egy meghatározott dolgot
szeretne venni, de eddig még nem láttam Travist. Ez furcsának
tűnt, tekintve, hogy milyen könnyű lenne észrevenni, nyilván egy
egész hadosztálynyi testőr kíséri, mintha az itt állomásozó
biztonsági őrség még nem lenne elég. Biztos szeret úgy
mutatkozni, mintha ő lenne ebben a városban Don Vito Corleone.
Néhány perc árnyékban töltött idő után megint nekiindultam,
most a középső soron sétáltam végig, ahol a legsűrűbb volt a
tömeg. Egy kistermetű boltos ugrott elő a standja mögül fodros
ruhában, szárongokat lebegtetett és a szoknyámra mutogatott,
lelkendezve bizonygatta, hogy feltétlenül vennem kell egyet.
Kézzel-lábbal tiltakoztam, amihez kedves, együttérző mosolyt
mellékeltem, de a pici asszony egyikre sem volt vevő.
– Te amerikai, te veszel – mondta tört angolsággal. Elég
erőszakos volt, de foghíjas mosolyát annyira eredetinek találtam,
hogy nem szívesen utasítottam volna vissza. A kezembe nyomott
egy szárongot, és erősködött, hogy simogassam meg az anyagot,
mintha értékes aranyból készült volna, nem pedig érdes vászonból.
Egyre a fejemet ráztam, és próbáltam kedves maradni, de a
tekintetem elkalandozott a feje felett, és rátévedt valamire a piaci
vásárlók tömegében.
Egy férfi állt az egyik standnál, fehér ember, körülbelül másfél
fejjel magasabb mindenki másnál. Nem láttam az arcát, csak az
arcélét, hátulról. Erős, napbarnított nyaka volt, rövid fekete haja,
ami kéken csillant a napfényben, és a füle enyhén elállt.
A szívem betonkalapácsként vert a mellkasomban, hírt adva
arról, hogy nagyon is teszi a dolgát.
Lehetetlen.
Aztán megfordult, és felém nézett.
Egyenesen rám.
Kék, gyönyörűséges, lélekkel teli kék szemek a Clark Kent-
szemüveg mögött. Erős, széles állkapocs, telt ajkak, egyenes orr.
Egy modell külseje egy modell testén, izmos, tömör váll, olyan
bicepsz, amit nem érnék át a két kezemmel. Tudom, mert
próbáltam. Testhezálló fekete póló, ami mindezt megmutatta, egy
kötéssel együtt, amely a vállát fogta körül, és tartotta dúsan tetovált
fél karját is.
Camden McQueen.
Elejtettem a szárongot, a csomagokat, mindent, annyira
megbabonázott a nézése. Nem lehet ő. Miért van itt?
Végül tényleg eljött értem?
Hatalmas hullámban elárasztott a békesség, a szív öröme, a
melegség, feltöltött erővel és elszántsággal, ami mintha a
csontjaimban rezonált volna. Olyan szélesen kezdtem mosolyogni,
hogy már azt hittem, az arcom kettészakad. A mellkasom majd
szétrobbant.
 De ő nem viszonozta a mosolyomat. Csak elnézett mindenki
feje felett, nem törődött a körülötte lévő lármával és nyüzsgéssel. A
tekintete kemény volt, majdnem hideg. Sértett. Valami vérezni
kezdett a bensőmben.
Aztán megfordult, és elindult, de az ellenkező irányba. Az
arcomról eltűnt a mosoly.
– Várj! – kiabáltam teli torokból, ahogy csak tudtam, hogy
meghallja a zajban. Otthagytam a csomagjaimat a földön, és
szaladni kezdtem végig a soron, hogy a nyomába érjek. Láttam,
hogy a feje lassan eltűnik, egyre messzebb kerül tőlem, és egyre
több vásárló, párocska, család, turista került közénk. – Camden!
Miért nem hall? Talán nem látott? Nem ismert meg?
Tovább nyomakodtam előre a tömegben, fellökve szatyrokat,
egymásnak taszajtva embereket, leborítva gyümölcsös rekeszeket.
Lo siento! – kiabáltam folyamatosan. Átnyomakodtam mindenen
és mindenkin, mindent megtettem, hogy utolérjem Camdent.
És éppen akkor, amikor a sorok közti utat egy másik
keresztezte, éppen amikor azt láttam, hogy szabad tér nyílik meg
előttem, ahol futhatok, valaki utamat állta. Nem, nem csak valaki.
Valaki és az ő számtalan testőre.
Majdnem egyenesen belerohantam Travis Rainesbe.
A lábam az utolsó pillanatban megtorpant, és pár arasznyival
az orra előtt találtam magam.
Lenézett rám, az arcán kéjes mosoly játszadozott. Gyors
pillantást vetettem rá, teljesen elfeledkezve a szerepről, amit most
játszanom kellene, és csak annyit mondtam:
– Elnézést.
Tettem egy mozdulatot, hogy kikerüljem – el kellett érnem
Camdent –, de Travis kinyújtotta a kezét, és gyengéden elkapta a
karomat. Az ujjai összezárultak a bőrömön. Azonnal felfordult tőle
a gyomrom.
– Ifjú hölgy, maga ismerős nekem – mondta. Furcsa déli
akcentussal beszélt, de a hanghordozása spanyolos lett.
Az agyam leblokkolt, csapdába került, ledermedt. Játszanom
kellett a szerepem. Utol kellett érnem Camdent. Tönkre kellett
tennem Travist. El kellett tűnnöm onnan. Be kellett fejeznem a
menekülést a múltam elől. A jövőm után kellett szaladnom.
A jövőm azonban gyors léptekkel távolodott tőlem.
 Nagyot nyeltem, rájöttem, hogy Travis merőn néz rám, és
választ vár. Ha nem jól forgatom a lapjaimat, akkor nem lesz
jövőm, aminek a nyomába eredhetek.
– Huh – lihegtem nem hiszem, hogy már találkoztunk –
feleltem édesen mosolyogva, meglepetten, hogy a hangom milyen
határozottnak tűnik. – Én nem idevalósi vagyok.
– Azt látom – mondta Travis könnyed hangon, és a szeme…
nos, próbáltam nem nézni a szemébe, azokba a jeges mélységekbe.
Ehelyett a testőreit néztem, mind a négyet, nagydarab fickók
voltak, arcukat mintha kőből faragták volna. Minden egyes
másodperccel, amíg ott álltam, Camden egyre távolabb és távolabb
került tőlem. Az én Camdenem. Aki eljött értem, hogy
megmentsen, hogy tudja, hogy jól vagyok. Az én Camdenem, aki a
világ összes sértett fájdalmával nézett rám.
Ó, istenem, mit tettem?
A szemem a piaci standok felé tévedt, hátha meglátom valahol.
Hiú ábránd. Travis közelebb hajolt.
– Keres valakit? – kérdezte.
– Úgy tűnt, mintha láttam volna egy ismerőst – feleltem.
Francba! Meg kell őriznem a hidegvéremet.
– Hát akkor azt is látja, hogy történhet meg az ilyesmi –
folytatta Travis. – Tegnap este láttam magát. Ott volt a klubomban.
– A maga klubjában? – kérdeztem, és megint a testőreit
méregettem, mert pontosan ezt tenné egy fiatal nő, ha egy ilyen
ember ezeket mondaná neki, és ilyen banditákkal lenne körülvéve.
Travis vigyorgott, és összecsattantotta a fogát, mintha valamibe
beleharapna. A vérem megfagyott tőle.
– Igen, az én klubomban. A Zoo az én tulajdonom. Ha jól
látom, magácska nem tudja, ki vagyok.
Te vagy az a mocskos szörnyeteg, aki tönkretette az életem,
gondoltam magamban, miközben az arcom olyan közönyös
maradt, amilyen csak lehetett az adott helyzetben. Te vagy az oka
annak, hogy itt vagyok, és annak, hogy nem futhatok az után a
személy után, aki eljött értem.
– Nem – mondtam hangosan. – Gondolom, egy amerikai.
Oldalra hajtotta a fejét, és alaposan végigmért, ahogy néha
Javier is tette. Az összehasonlítástól hányingerem lett.
 Hogy a francba tudott az anyám kapcsolatba kerülni ezzel az
emberrel?
– Igen. És magácska is amerikai – állapította meg Travis. –
Kaliforniai kiejtés, lehetséges?
Összehúztam a szemöldököm, megpróbáltam
visszaemlékezni, mi van a hamis igazolványomban. Mi az
álnevem. Atyaúristen, máris elfelejtettem mindent.
– Ez igen – mondtam Travisnek. – Úgy van. Kaliforniában
nőttem fel. Pismo Beach.
Megint csattogtatta a fogait. Elmebeteg.
– És hogy hívják, kaliforniai lány?
Nagyot nyeltem.
– Eleanor.
– Igazán kellemes név. Hogyan becézik, Ellie-nek?
A szívem megállt egy pillanatra.
– Nem. Nora.
El kell tűnnöm innen a büdös francba, még mielőtt végképp
elcseszem a dolgokat. Ez az egész nagyon rossz ötlet volt. Nem
tudom végigcsinálni. Javier mindenfélét hisz rólam, amiből egy szó
sem igaz.
Travis könnyedén megérintette a karomat. Kikényszerítettem
magamból egy mosolyt.
– Nora, volna kedve meginni velem egy italt?
Már nyitottam a szám, hogy nemet mondjak, de volt egy olyan
érzésem, hogy Travis számára nem létezik olyan, hogy nem. Aligha
járt olyan ember a földön, aki nemet mondott Travis Rainesnek, és
azután tovább élt, hogy elmesélhesse ezt.
– Most rögtön? – kérdeztem.
Lassan bólintott.
– Igen, most.
– Jó – mondtam, és újabb kibaszott mosoly ült ki az arcomra. –
Biztos vagyok benne, hogy maga nem egy pszichopata baltás
gyilkos.
Kiböffent belőle egy ronda röhögés.
– Nem vagyok baltás gyilkos. Csak egy kitelepült amerikai,
egy üzletember, afféle kapitalista. És tudok gondoskodni róla, hogy
kellemesen töltse az időt Veracruzban, Miss…?
– Willis.
 – Nagyszerű. Miss Nora Willis. Akkor hát jöjjön, és igyon
velem valamit, Miss Nora Willis.
Előzékenyen nyújtotta a karját, mintha ugyan bárki kellő
önbecsüléssel és józan ésszel bíró nő belekarolhatna. Ránéztem.
– Maga még nem árulta el nekem a nevét – mondtam.
– Nem? Travis vagyok.
– Örülök, hogy találkoztunk, Travis.
Arrafelé mentünk, ahol a csomagjaimat hagytam, a szárongos
bódénál. Alig bírtam megállni, hogy ne forduljak folyton hátra
Camdent kutatva a tekintetemmel. Egészen idáig eljött értem, de
valahogy éreztem, hogy már nincs a közelben.
 Huszonkettedik fejezet

CAMDEN

– Kibaszottul meg fogom ölni Javier Bernalt.

A mondat úgy lebegett a levegőben, mint egy fellegnyi finom por.
Gus letette a zacskót, amiből szárított disznópörcöt eszegetett, és
merőn rám nézett.
– Elhiszem – mondta, a bajszán morzsák ültek. – Te tényleg azt
hiszed, hogy dörgő pisztolyokkal bemész abba a halboltba és
kijöhetsz élve? Javier Bernalt nem lehet csak úgy megölni. – Tovább
rágcsált. – Mellesleg, nem hiszem, hogy meg kell ölnöd.
Egyértelmű, hogy nem akarata ellenére tartja ott Ellie-t.
A tekintetem beléfúródott, elég durván ahhoz, hogy a szája
meglepetten megránduljon.
– Bocs. Tudom, hogy ez nehéz neked.
A „nehéz” nem fejezte ki a lényeget. Ami „nehéz”, az nekem
könnyű. Ez kibírhatatlan volt. Miután követtük Ellie-t és Javiert
vissza a halbolthoz… miután láttam őket… együtt… Javier kezét
Ellie-n és ahogy beborította a csókjaival… a hátraejtett fejét, ahogy
megadja magát neki… majd elájultam a fájdalomtól. Bárki más azt
mondaná, a vállam miatt történt, a lőtt seb megtette utóhatását. De
ez nem igaz. A szívem miatt volt, amit apró, összefüggéstelen
darabkákra szaggattak szét, és véres és hideg lett. A büszkeségem
volt, ami térdre rogyott. Minden volt, amiről azt hittem, hogy
osztoztunk rajta Ellie-vel, de kiderült róla, hogy hazugság, és a nő,
akit követek, semmi más, csak egy kísértet.
Gus meghagyott engem öntudatlan állapotomban majdnem
egészen hajnalig ott, a halászcsónakban, és csak akkor ébresztett
fel, amikor a halászok megjelentek, hogy elkezdjék a napjukat.
Akkor visszamentünk a lopott kocsihoz, és ott bujkáltunk a délelőtt
nagyobb részében, figyeltük a halboltot, és próbáltuk kitalálni, mi
legyen a következő lépés.
Én szerettem volna betörni oda, és egyenesen Javier két szeme
közé lőni. Lényem egy része talán még azt se bánta, ha ez egy
öngyilkos küldetés. De Gusnak igaza volt. Nem számítana – egy
pillanatig jó érzés lenne, de attól nem tehető meg nem történtté.
Gus megköszörülte a torkát.
– Hogy korrektek legyünk, Camden, mi nem tudhatjuk, mi
zajlik itt. Ellie talán csak szerepet játszik.
– Még mindig szerelmes abba a…
– Én nem hiszem. Ellie nem egykönnyen szeret. Valami másról
van szó, többről, mint puszta emlékekről. Nem tudhatjuk, mivel
zsarolja Javier, vagy mivel kecsegteti.
– Úgy tűnik, mintha az ő pártját fognád – mordultam fel, és
kibámultam a koszos szélvédőn át a halboltra.
– Én mindig az ő pártját fogom – szögezte le Gus. Ránéztem,
egy bocsánatkérő mosollyal válaszolt. – Sajnálom. Bírlak, Camden,
de a hűségesküm hozzá köt.
– Miért? Miért teszel meg ennyi mindent érte? Mi az, amit ő
tett meg teérted?
Gus szaporán pislogott egy darabig, mintha a könnyeit tartaná
vissza, aztán figyelme visszatért a disznóropihoz.
– A szeretet nem arról szól, hogy mindig meglegyen az
egyenlőség. Nem arról, hogy az egyik mit tett a másikért és az
cserébe mivel viszonozta.
A szavai szíven ütöttek.
– Te szereted őt?
Bólintott.
– Igen. Nem vagyok bele szerelmes, nem erről van szó. Nem
úgy, mint te. De nagyon komolyan törődöm vele, sokkal jobban,
mint valaha is tudni fogja. Ez… bonyolult.
Összeráncoltam a homlokom, és próbáltam rájönni, mire
gondolhat.
– Minden, ami Ellie-vel kapcsolatos, az bonyolult – mondtam
végül, és megnéztem Gus óráját a csuklómon. Egy órán belül
bevehetem a következő tablettát. Nem a fájdalom miatt kellett – a
vállamon lévő seb fájdalmát a szívem fájdalma felülmúlta, az pedig
semmitől sem múlik el. De a bogyó megajándékoz majd a jótékony
feledéssel, amire mindennél jobban vágytam.
 Értettem, amit Gus mondott. Átkozott bolond voltam. Az örök
hülye, Camden McQueen.
– Ki fogod tudni találni – mondta Gus. – Te megkaphatod azt
az esélyt, ami nekem soha nem jutott. Ellie-nek mélyen elrejtve jó
szíve van, és ezt te hozod ki belőle. Ti passzoltok egymáshoz. Ezt
soha ne felejtsd el!
De én el akartam felejteni. Semmi mást nem akartam, mint
felejteni.
– Valaki elmegy – mondta Gus, mire felültem. Egysaroknyira
voltunk tőlük az utcán, nem igazán láthattak minket a kocsiban.
De attól még nem árt, ha óvatosak vagyunk.
Egy férfi jött ki a házból, és felénk tartott. Soványabb volt, mint
Javier, és amikor közelebb ért, felismertem Rault.
Most tényleg le kellett buknom. Lehajtottam a fejem, mintha a
kesztyűtartóban keresgélnék valamit.
– Elment – jelentette Gus. – Nem is nézett errefelé. Ez kicsoda?
– Raul – mondtam, és óvatosan felemeltem a fejem. – Javier
egyik segglyuka.
– Legalább egy mindenkinek van.
Még tovább vártunk, és pár perc múlva Ellie és Javier léptek ki
a halboltból, és beszálltak a Range Roverbe. Azt kívántam, bárcsak
a mi kocsinkkal lehetnénk, nem ezzel a szaros kiskocsival. Akkor
alig pár pillanatomba telne előkapni Gus valamelyik puskáját
hátulról, és szétloccsantani a pasi fejét. Ellie bizonyára egy kis
sokkot kapna, ha a mexikói szeretőjének a feje szétrobbanna
közvetlenül mellette, de úgy gondolom, megérdemelné.
Idegesen megveregettem a műszerfalat.
– Oké, ott mennek.
Gus visszavitte a kis háromajtósunkat az utcára, messze
lemaradva a Rovertől. Már nem bújhattunk az éjszaka fedezékébe,
és bar Javier nem számít rám – legalábbis reméltem, hogy nem –,
de azt azért figyelné, hogy nem követi-e valaki. Nagyon értékes
rakományt vitt magával: önmagát.
– Szerinted a piacra viszi, hogy találkozzon Travisszel? –
kérdeztem, habár már tudtam a választ. Valami nem jól sikerült,
amikor tegnap éjjel ott voltak a klubban, és ma megint
próbálkoznak.
– Lehetséges, hacsak nem kirándulni mennek.
 – De romantikus – köptem keserűen.
Gus egy pillantást lövellt felém, de nem fáradtam azzal, hogy
értelmezzem. Hátradőltem az ülésemen, a térdemen doboltam az
ujjaimmal, és próbáltam egyben tartani, ami belőlem még
megmaradt. Úgy éreztem, minden egyes múló pillanattal egyre
jobban szétfeslenek a varrataim, a képek, amelyeket abban a
beteges, szemcsés, zöld fényben láttam, folyton felvillantak a
fejemben, ott lógtak felettem, mint egy felhő: mérgező és halálos,
kiváló táptalaj a parazitáknak. Élve faltak fel – majd elemésztett az
összetört szerelem, Ellie árulása és az önmagam iránti kibaszott
gyűlölet, mert én voltam az, aki hagyta, hogy mindez
megtörténjen. Én zúgtam bele újra meg újra meg újra ugyanabba
a nem megfelelő lányba.
– Ne vedd túl komolyan – figyelmeztetett Gus. Lenéztem a
lábamra. A körmömet belevájtam a térdembe, és a rövidgatyám
alatt most vércseppek serkentek. Úgy nézett ki, mintha a párducot,
amit odatetováltam, egy még nagyobb macska megmarta volna.
Kinyújtottam a tenyerem, és próbáltam ellazulni.
Már Veracruzhoz értünk, amikor az órám jelzett, és újabb két
tablettát kaptam be keserű élvezettel rágcsálva el ókét.
– Gondolod, hogy felismerhetik a lopott kocsit? – kérdeztem
kábultan, miközben behajtottunk a városba.
– Az emberek itt folyton lopkodják a kocsikat. Senki se fogja
keresni. De azért egyikünknek vissza kell mennie a sajátunkhoz, és
máshová állítani. Ez a környék elég biztonságosnak tűnt, de én
egyetlen lélekben sem bízom ebben a városban.
– „Egyikünk" alatt, gondolom, magadat érted – motyogtam, és
fel akartam emelni a sebesült karomat, jelezve, hogy nem tudok
vezetni. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor semmivel se voltam
több, mint egy magában motyogó rokkant.
– Nincs nálunk semmilyen fegyver. Egy kés van a zoknimban,
és annyi. Nem leszünk képesek semmire Ellie-vel, amíg nem
vagyunk felfegyverkezve.
Még rövid ópiátmámoromon át is csodáltam Gus
elkötelezettségét az ügy iránt. Azt akartam mondani neki, hogy
talán nincs is többé semmi értelme próbálkozni. – Az az Ellie, akit
múlt éjjel láthattunk, nem úgy nézett ki, mint aki szívesen jönne
velünk. Emlékeztem Gus megjegyzésére a Stockholm-szindróma
szteroidokkal felturbózott változatáról. Lehet, hogy tényleg ezzel
van dolgunk. Ami azt illeti, reménykedtem, hogy tényleg, mert a
másik lehetőség máris darabokra szaggatott.
Követtük a Range Rovert, egy szálloda tőszomszédságában állt
meg a városban, egy buja esőerdő-darabka mélyén, és néztük,
amint Ellie kiszáll az autóból. Búcsút intett Javiernek, mintha mi
sem történt volna, és a Rover elhúzott.
– Nos, akkor most mi legyen? – kérdeztem. Éreztem, a
gyógyszer mámoros szakasza kezd elmúlni. – Javiert követjük,
vagy őt?
Gus beharapta az ajkát.
– Nem tudom. Én nem hagynám itt egyedül Ellie-t.
Figyeltem, ahogy bemegy a szállóba, aztán kinyitottam a
kocsiajtót.
– Én maradok – mondtam.
– Camden, várj! – csattant fel Gus, miközben próbált halk
maradni. Egy pillanatra megragadta a sebesült karomat, csak
annyi időre, hogy a fájdalom belém nyilalljon. – Bocsi, de most
még várnod kell. Rendben, itt maradsz, és én megyek Javier után,
megnézem, hova tart, aztán megyek a kocsinkhoz, és összeszedem
a felszerelésünket, így jó lesz? Maradj itt Ellie közelében, és figyelj.
Ne csinálj semmit, amíg vissza nem érek!
Kiszálltam a kocsiból, és bekukucskáltam a nyitott ablakon át.
– Honnan fogom tudni, hogy hol talállak meg?
– Akár elmegy a piacra Ellie, akár nem, mi ott találkozunk
délután kettőkor.
– Hol?
– Majd megtalálsz. – Ezzel Gus rálépett a gázra, és a szaros kis
kocsi elporzott az úton, megpróbálva a Rangé Rover nyomába érni,
ami már rég nem volt sehol.
Néztem, ahogy eltűnik, és csak álltam ott az út szélén sokkal
tovább, mint kellett volna. Hogy miért? Féltem. Féltem besétálni
abba a szállóba és meglátni Ellie-t. Nem tudtam, mit tennék és mit
mondanék neki. Ha csak meglátom közelről, az is egy kardszúrás
lesz a szívembe.
Vettem egy mély levegőt, a bejárathoz sétáltam, és bementem.
Az előcsarnokban hűvös volt, magas, boltíves ajtók engedték be a
szellőt a hátsó kert felől, amit látni lehetett a háttérben. Egy keszeg,
szolgálatkésznek tűnő fickó ült a recepciós pult mögött. A
tekintetem átvillant a kövezett padló fölött, hogy lássam, Ellie nem
ejtőzik-e valamelyik fonott hintaszékben vagy a növények
rejtekében. De nem volt ott – biztos a szobájába ment.
A recepciós fickót a névtáblája szerint Enricónak hívták.
Kértem egy szobát éjszakára.
– Van egy – mondta, a könyvében lapozgatva. Jó sok idő eltelt
azóta, amióta utoljára láttam, hogy valaki egy konkrét naplóba ír
adatokat, és nem számítógépbe. – Közös fürdőszobával, ha az nem
baj.
Bólintottam.
– Jó lesz. Érdekelne, mennyi itt maguknál a legdrágább szoba?
– Azok a kerti házak ott hátul körülbelül háromszáz amerikai
dollárba kerülnek egy éjszakára, de mint láthatja, mind foglaltak.
Megkopogtatta a nyitott naplót, elég volt lepillantanom, és
megláttam az Eleanor Willis nevet. Ellie egyik álneve.
– Nos, rendben, talán legközelebb – mondtam. – És a közös
fürdőszobás mennyi?
Hatvan dollárt mondott, mire előhalásztam egy köteg
bankjegyet a tárcámból, meg a Connor Malloy jogsimat. Egy időre
elfelejtettem, hogy az én vagyok. Az utóbbi időben elég sok
mindent elfelejtettem magammal kapcsolatban.
– Van csomagja? – kérdezte a fickó.
Aha, tényleg. Megráztam a fejem, és megrándítottam az ép
vállam.
– Először szétverem a karomat, amikor mountain bike-ozok a
Baja hegyekben, aztán az Air Mexico elveszíti az összes
csomagomat…
A fiú együttérzőn rám mosolygott, és átadta a kulcsot.
Felmentem a szobámba, ami egy apró darabka Mexikó volt, és egy
kis ideig ültem a keskeny, nyikorgós ágyon, próbáltam összeszedni
a gondolataimat, de csak ürességet találtam. Aztán úgy döntöttem,
visszamegyek az előcsarnokba. Ki akartam menni a hátsó kertbe, a
medencéhez, ahol az összes turista időzött, de túl nagy volt a
kockázat, hogy Ellie meglát, és még mindig nem tudtam, mit
mondanék neki, ha összetalálkoznánk.
Végül a kis ajándékboltnál kötöttem ki, és találtam is
magamnak egy viselhető trikót. A kockás ingemnek már kezdett
szaga lenni. Egy feketét vettem, aminek a hátán ékes felirat
díszelgett, Veracruz. Tökéletes turistaviselet, habár kissé szűknek
bizonyult. Úgy döntöttem, fel is veszem, és éppen jöttem ki a
próbafülkéből, amikor megláttam Ellie-t az ajándékbolt
kirakatüvegén át, ahogy átmegy az előcsarnokon.
Tennem kellett valamit. Mondanom kellett valamit. Gus azt
akarta, várjunk, míg kiderül, mi is a helyzet pontosan, de nem
hagyhattam, hogy csak úgy elsétáljon a szemem láttára. Most,
hogy egyedül volt és ugyanabban az épületben tartózkodtunk,
minden más fényben tűnt fel. Gyorsan kifizettem a trikót, és
kimentem az épületből. De már késő volt, Ellie éppen beszállt egy
taxiba, és elhajtott.
Visszamentem a szállóba, és megkértem Enricót, hívjon nekem
is egy taxit. Kísértést éreztem, hogy feltegyek neki pár kérdést Ellie-
ről, de valami azt súgta, egyelőre jobb, ha befogom a számat.
Naná, hogy egy örökkévalóságig tartott, mire a taxi megjött,
ráadásul sikerült a leglassabb sofőrt kifognom a világon, aki csakis
spanyolul volt hajlandó beszélni, hiába tettem több kísérletet, hogy
megértessem vele, nem beszélem a nyelvet. Mire kitett a veracruzi
piacnál, már jókora tömeg nyüzsgött. Hogy a francba fogom itt
megtalálni Ellie-t, nem beszélve Gusról?
Járkáltam a sorok között, nézelődtem az árusok bódéinál,
igyekeztem figyelni mindenkire, aki feltűnően viselkedett. Semmi
szokatlant nem láttam, kivéve a felfegyverzett őröket, akik
mindenütt ott voltak, ahova csak fordultam. Nem tudtam, azért
őrzik-e ennyire a piacot, mert Veracruzban ez a szokás, vagy azért,
mert Travis ide szokott járni. De lehet, hogy ez a két ok egy és
ugyanaz volt.
Végül megálltam egy tacoárusnál, mert kellett valami a
gyomromba. Éppen a tömött bevásárlószatyrokat cipelő
emberekkel együtt álltam a sorban, amikor bizseregni kezdett a
tarkómon a bőr. Mintha villám csókolt volna nyakon.
Lassan hátrafordultam, és az embertömegben megláttam Ellie
arcát. Gyönyörű, könyörtelen arcát, amint éppen engem néz.
Csakhogy pont nem látszott könyörtelennek. Lágyan nézett, a
szeme két sötét kút, tele olyasmikkel, amelyeket el akartam olvasni,
amelyekben el akartam merülni. Olyan volt, mint egy kisebbfajta
vadállat egy nagyon nagyméretű ketrecben, körülötte a szabadság
illúziójával, de csak eddig tudna futni, mert utána beleütközne
önmagába.
Ó, Krisztusom, ez volt az, ami mindennél jobban gyötört ezen
a világon. Milyen könnyen elfeledkezett rólam! Milyen könnyen
elhajíthatta az emlékem a szélbe, ahogy azelőtt is tette!
Aztán elmosolyodott, megismert, és látszott, ez szíven ütötte;
sohasem gondoltam, hogy ennyire olyan tud lenni, mint egy
angyal. Sugárzott. És a ragyogása összetörte a szívem.
Én ezt nem bírom. Én ezt nem bírom. Én ezt nem bírom.
Megfordultam, és elsétáltam. Hallottam, ahogy a nevemet
kiáltja, a hangja alig hallatszott a piac zsibongásában. Ilyen
messzire eljöttem, hogy megtaláljam, és most menekültem a nő
elől, akit egész idáig kerestem.
Átnyomakodtam a tömegen olyan gyorsan, ahogy csak
tudtam, vigyázva a sérült karomra, és próbáltam megrongált
szívemet bent tartani a mellkasomban, próbáltam lélegezni a
mérhetetlen fájdalom dacára, amikor hirtelen észrevettem egy
ismerős sörpocakot, amely hawaii ingbe burkolva ékes
spanyolsággal értekezett egy csinos mexikói hölggyel egy zoknikat
és alsóneműt árusító stand előtt.
– Itt van Ellie – mondtam Gusnak, mikor megálltam előttük.
Gus szemrehányóan pillantott rám.
– Camden, ez itt Esmeralda.
Kurtán bólintottam. Ez most nem az udvariaskodás ideje volt.
Ismét Gusra néztem.
– Mit csináljunk?
– Oké, rendben, menjünk, és beszéljünk vele. Ez a hely éppen
olyan jó erre, mint bármelyik másik.
– Megtennéd? – kérdeztem, és már abban a pillanatban
szégyelltem, ahogy kimondtam. – Te nem vagy érzelmileg érintett.
– Mondod te.
– Én majd nyitva tartom a szemem, hogy Javier vagy Travis
nem tűnik-e fel.
Gus felvonta a szemöldökét.
– Javier nem mer itt megjelenni. Basszus, mi lenne, ha férfiasan
viselkednél, felvennéd a nagylányos gatyád, és odamennél
visszaszerezni az exbarátnődet?!
Mintha csak pofán vágott volna. Elvörösödtem, és
reménykedtem, hogy Esmeralda nem ért angolul egy szót sem. De
használt a dolog. Egy pillanat alatt félresöpörtem a büszkeségemet,
és eldöntöttem, hogy azt teszem, amiért idejöttünk, amiért olyan
keményen megküzdöttünk.
Csak remélni mertem, hogy jó okkal tettük.
Gus búcsúképpen kezet rázott Esmeraldával, és elindultunk
vissza, arrafelé, ahonnan jöttem, remélve, hogy Ellie még mindig
ott van valahol.
– Ó, a francba! – sziszegte Gus a fogai között. Hirtelen
megtorpant, amitől egy nő nagy, gyümölccsel teli szatyrával
nekiütközött a hátának, és eleresztett egy hosszú spanyol
káromkodást. Követtem Gus tekintetét. Elöl, az előttünk torlódó
tömegen túl, ott, ahol az egyik bódésor utcája kereszteződött egy
másikkal, fekete ruhás emberekből álló fal tornyosult. Testőrök
őriztek valakit.
Tudtam, ki az, még mielőtt Gus az orra alá motyogott volna:
– Travis. El kell tűnnünk innen.
– Miért? Mi csak turisták vagyunk – súgtam vissza, nem
törődve a körülöttünk vásárló tömeggel, akik minket kerülgettek.
– Hogy is volt az az idézet a kétellyel kapcsolatban, amit én
találtam ki?
– Valami az árnyékokról – mondtam. – Nem volt túl ütős.
Megfordult, és megrántotta a karomat.
– Gyere, menjünk a következő sorra, majd onnan nézzük, mi
történik.
Körbementünk. Az összes fizikai és szívfájdalmat, amit
éreztem, most helyettesítette egy sokkal ismerősebb érzés: a
rettenet. Most, hogy Travis is belépett a képbe, élő, lélegző,
életnagyságú fenyegetés vett körül, sokkal hatalmasabb és
veszélyesebb, mint amilyet Javier valaha is tudott jelenteni –
valósággá vált minden. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy
igazi kibaszott barom, amiért néhány perccel ezelőtt menekülőre
fogtam, amikor megláttam Ellie-t.
Megálltunk egy fazekas standjánál, aki elég silány minőségű
cserépedényeket árult, és ennek köszönhetően alig nézelődtek nála.
Most se volt ott senki, és világosan ráláthattunk a szomszédos
bódésor végén zajló eseményekre.
Ott volt hát Travis Raines. Egyáltalán nem olyan, amilyennek
elképzeltem. Magas volt, nádszálvékony, sűrű, hátranyalt ősz
hajjal. Sokkal idősebb, mint hittem – nos, legalábbis a hatvanas
éveiben járhatott, mint Gus. De Gus afféle bogaras, ám ártalmatlan
vénembernek mutatkozott, és ezért gyakran alábecsülték az
emberek. Travist viszont nem lehetett alábecsülni. Áradt belőle a
hatalom, mintha sokkal inkább az tartaná életben, és nem az
oxigén. Mindenki, a szigorú testőröktől kezdve az arra járó
megszeppent emberekig, akik gyors, lopott pillantást vetettek rá,
mindenki tisztában volt vele, hogy mekkora a hatalma, mekkora
erő ez, milyen… gonosz. Drámaian hangzik, de igaz.
És aztán ott volt Ellie Watt, Eleanor Willis, a mostani nevén.
Travis előtt állt, és megpróbált olyannak látszani, mint bármelyik
közönséges lány. De én persze láttam, hogy minden, csak nem
olyan, mint bármelyik átlagos lány. Egy szívtipró volt, igazi
csábító. És elveszett is. Most pedig még egy megtalált lány is volt,
legalábbis általam. Reméltem, hogy Travis mindebből semmit sem
vesz észre. Reméltem, hogy csak egy csinos, átlagos amerikai
turistának látja. Reméltem, Ellie pontosan tudja, mit csinál, és az
önbizalom, ami belőle árad, nem csak színjáték.
Lestük őket, mint két kukkoló, végül Travis a karját nyújtotta
felé, és Ellie elfogadta, hagyta, hogy a férfi elvezesse, miközben a
testőrök kétoldalt fedezték őket.
– Francba. Mit csinálnak? – kérdeztem. – Mit csinál Ellie?
A fazekas az ócska cserépedényekkel már éppen bosszankodni
kezdett miattunk, és elhessegetett, mivel rájött, hogy nem fogunk
vásárolni semmit. Elindultam Ellie után, de Gus kinyújtotta a kezét,
és visszatartott.
– Nem – mondta. – Nem követjük. Ezt nem úszhatjuk meg, itt
nem.
Fájdalmasan nagyot nyeltem. – Nem engedhetjük, hogy
elmenjen azzal az emberrel!
– De igenis, muszáj. Nem tudjuk, mi Ellie elképzelése. De
akárhogy is, nincs választásunk. Ha követjük, veszélybe sodorjuk,
és az az utolsó dolog, amit bármelyikünk akar. Most
visszamegyünk a szállodai szobádba. Már minden nálam van.
Kipakolunk, és várunk.
– Hol várunk? Mi lesz, ha Javier vagy Travis követi odáig?
Gus bajusza megrezzent.
 – Becsempészünk téged Ellie szobájába. Már ott leszel, amikor
visszajön.
Ha visszajön, gondoltam. Gus úgy nézett rám, mint aki
pontosan ugyanezt gondolja.
 Huszonharmadik fejezet

ELLIE

Emlékszem, hogy tizenegy éves lehettem, amikor a szüleim először

kezdtek arról beszélni, hogy elhagyjuk Mississippit. Forró tavaszi
nap volt, olyan forró, mint a pokol, és én a lakókocsink első
lépcsőjén ültem, néztem, amint a többi gyerek szaladgál, nevet,
játszik. Mind fürdőruhát viselt, ahogy általában a gyerekek,
amikor a hőmérséklet harminc Celsius fölé kúszott, megtetőzve ezt
százszázalékos páratartalommal.
Csak én nem. Ültem ott a forró napon, saját verejtékemben
fürödve, farmerban. Bő, könnyű anyagú, és az egyik térdén divatos
szakadás, de ez sem leplezhette a tényt, hogy sohasem lehetek
olyan, mint más gyerekek. Valaha én is egy voltam közülük,
azután egy éjjel minden megváltozott. Azt követően mindig sírva
mentem aludni, annyira fájtak a sebeim, a fogaimat csikorgattam,
mert az anyám nem adott mást a kínjaimra, csak gyereknek való
fájdalomcsillapítót. Nappal, amikor a fájdalom valamivel jobb lett,
akkor azért sírtam, mert soha többé nem lehetek normális. Semmit
sem szerettem volna jobban, mint fürdőruhára vetkőzni, és
csatlakozni a többiekhez, hogy megtaláljuk a legközelebbi kerti
locsolót vagy öntözőcsövet. De képtelen voltam. Nem mertem. A
félelem, hogy más vagyok és ezért alacsonyabb rendű, már olyan
fiatalon felemésztett.
Úgyhogy csak ültem ott a lépcsőn, és néztem, hogy nélkülem
megy a világ tovább. Mögöttem szúnyoghálós ajtó, amögött a
szüleim, ültek az asztalnál, és a jövőmről morfondíroztak. Nem
tudom, eszükbe jutott-e, hogy én is hallom őket, vagy csak nem
törődtek vele, de úgy beszéltek rólam, mintha nem lennék jelen.
Apám ideges volt, mert a gyámügy meglátogatta a
munkahelyén, ellenőrizni akarták. Gondolom, akkor is
megjelentek, amikor épp iskolában voltam. Nem láttam egyik
gyámügyest sem, legalábbis nem tudtam róla. Tőlem még senki
nem kérdezett semmit, de a szüleim ettől tartottak. El akartam
mondani nekik, hogy megőrzőm a titkot, hogy sose tennék semmi
olyat, ami bajba keverheti őket. Az a furcsa, hogy valószínűleg soha
nem hittek nekem. Fogadni mernék, hogy ők is rettegve ültek ott,
ahogy én is rettegtem, és meg voltak győződve róla, hogy egy
napon majd ellenük fordulok.
Ezért ők fordultak ellenem. Ők álltak fel és hagytak ott engem,
kettesben a nagybátyámmal.
De mielőtt ez megtörtént, megtervezték, hogyan menekülnek
el. Emlékszem, anyám ötlete volt, hogy Kaliforniába menjünk.
Apám teljes mértékben ellene volt, én azonban arra gondoltam,
milyen varázslatosan hangzik Kalifornia, és milyen jó fej fickónak
tűnik Jim nagybátyám – ma sem tudom, miért. Apám folyton azt
hajtogatta, hogy ha Kaliforniába megyünk, akkor biztosan csakis
azért, hogy lássuk „azt az embert”, nem anyám fivérét, hanem
valaki mást, és amikor anyám utoljára trükközött vele, akkor
majdnem kinyírt engem, úgyhogy talán nem kéne még egyszer
megkockáztatni.
Akkoriban csakis Kaliforniáról ábrándoztam, a
filmszínészekről, meg a vad Csendes-óceánról. Minden mást
elengedtem a fülem mellett.
Most már csak azon csodálkoztam, hogy a nyavalyába volt
képes az anyám viszonyt kezdeni Travisszel. Nem mintha nem lett
volna bámulatos nő a maga kelet-európai külsejével, de miért?
Hogy kezdődhetett? Mi vette rá anyámat, hogy akár csak
ránézzen, és magának akarja Travist? Nem érdekelt, mennyire volt
vonzó férfi vagy kedves hozzá – az anyám hogyhogy nem látta
meg a szörnyeteget a lénye mélyén? Komolyan azt hitte, hogy
megjavíthatja? Megválthatja? Szerelmes volt belé valaha, vagy csak
elég bolond, ostoba és vakmerő ahhoz, hogy saját húsát és vérét
áldozza fel, hogy visszajusson hozzá?
Minél tovább ültem Travisszel szemben egy kicsi, füstös
bárban, amely kizárt minden kinti fényt és forróságot, annál
kevésbé értettem anyámat. Hogy lehetett vele úgy, hogy nem
féltette az életét? Mert hát én az ő lánya voltam tetőtől talpig. És én
iszonyatosan féltettem az életem.
 Rápillantottam a testőrökre, akik minden oldalról körülvettek
minket. Egyszer sem néztek rám. Az egész bárt elfoglaltuk, Travis
szólt a tulajdonosnak, hogy küldjön el mindenkit. Nem mintha túl
sok vendég lett volna, de mégis. Csak csettintett az ujjával, és az
emberek megtették neki, mintha az életük függne tőle – és lehet,
hogy úgy is volt. Gyomorforgató annak a hatalomnak a nagysága,
amellyel rendelkezett; ami egészen odáig terjedt, hogy az emberek
azt hitték, ott helyben kivégzik őket, ha nem teszik meg, amit
parancsol. És ez ellen senki sem tehetett semmit. Sem rendőrség,
sem kormány, sem hadsereg, sem törvénykezés. Travis Raines és az
új kartell uralkodott mindenek felett.
Ebben a pillanatban, ahogy ott ültem vele szemben a
bokszban, engem is birtokolt. Minden nyavalyás büszkeség
ellenére, amivel valaha is rendelkeztem, ezt be kellett ismernem.
Mert ez volt az igazság, és azzal nem lehetett vitatkozni. Ez az
ember nagyban hozzájárult, hogy azzá váljak, aki lettem,
szélhámossá, aki már nem hitte, hogy bárki eljöhet érte, hogy
megmentse, a lánnyá, aki azért küzd, hogy valahogy megtalálja
lelkében a jót. Travis keze mindenben benne volt. És most a
kezében tartotta az én életemet is. Mert ha Travis Raines rájönne,
hogy Ellie Watt ül vele szemben, aki nem más, mint Amelie Watt
elcseszett lánya, akkor egy másodperc leforgása alatt halott lennék.
De még ha nem jön rá, akkor is volt esély, hogy kinyír engem csak
úgy, minden különösebb ok nélkül. Csak mert megteheti.
– Kér még egy italt? – kérdezte. – Vagy esetleg vizet? Kissé
mintha melege lenne.
Grimaszoltam, kezem a homlokomra tettem. A helyzet
visszássága ezek szerint sokkal jobban kiült az arcomra, mint
hittem. Valamivel el kellett lepleznem, amit érzek.
– Egy kis víz jólesne, köszönöm. Azt hiszem, túl soká voltam
ma a napon. Kissé szédülök.
Enyhe rosszallás jelent meg Travis arcán, épp csak a szeme
sötétült el. – Ó, de kár! Azt reméltem, ma este meghívhatom
magácskát vacsorázni. Az egyik legjobb étterem a városban az én
tulajdonom.
– Úgy látszik, sok minden van a tulajdonában itt.
Párszor megcsattogtatta a fogsorát, és én ellenálltam a
késztetésnek, hogy megragadjam az asztal peremét.
 – Egész Veracruz az enyém. Majd hamarosan megtapasztalja.
Ha kimondja Travis Raines nevét, látni fogja a hatást az emberek
arcán. A tiszteletet. A félelemmel vegyes bámulatot. Irántam.
Ó, egek, semmit sem szerettem volna jobban, mint felkapni a
poharam, és egymillió változatban szétverni a fején.
– Klassz lehet.
– Látom, magácskát nem könnyű lenyűgözni.
Vállat vontam, mert Eleanor Willis is ezt tette volna.
– Talán akkor holnap kap egy esélyt, hogy engem
lenyűgözzön.
Azt hittem, talán kockára teszem a szerencsémet, ha azt a
lányt alakítom, akit „nehéz megkapni”. Talán Travis kiiktatja
életéből az ilyen lányokat. De a rohadék szeme csak lángra lobbant
a kihívás gyönyörétől. A beteg állatnak tetszett a dolog.
– Nos, akkor igyekszem felnőni a feladathoz. Visszavihetem a
szállodájába? Hol szállt meg?
Most kellett okosnak lennem. Ha visszautasítom, vajon akkor is
követ? Vagy jobb, ha bevállalós vagyok, és akkor hazavisz, de
legalább látom, hogy mi van?
– Igen, az nagyszerű lenne. Taxit akartam hívni, de ha nem
gond…
– Egyáltalán nem – mosolygott kifejezéstelen arccal.
Otthagytuk a bárt, és kiléptünk az utcára, ahol egy masszív
sportkocsi mintha a semmiből tűnt volna elő. Travis betessékelt a
hátsó ülésre. A kocsi eléggé hasonlított ahhoz, ami Javiernek volt
Ocean Springsben, kivéve, hogy ennek még vastagabb golyóálló
üvege volt.
A szállóba tartó egész úton nem voltam egyéb, mint egy
pattanásig feszült ideggombóc. Folyton az járt a fejemben, milyen
könnyű lenne neki csak egyszerűen tovább kocsikázni és elvinni
bárhova, ahol lelőhet, megerőszakolhat vagy megkínozhat.
Hogy a helyzet még rosszabb legyen, észrevette rajtam, és a
válla felett folyton kíváncsi pillantásokat vetett rám hátrafelé az
utasülésből. – Jól érzi magát?
– Csak ez a napszúrás. Mondanom kellett volna, hogy az
autózástól is szoktam rosszul lenni… – hebegtem, remélve, hogy ez
majd megmagyarázza folyton izzadó tenyeremet, amit többször is
akaratlanul a szoknyámba töröltem.
 Megrázta a fejét, mintha azt gondolná: „micsoda rakás
szerencsétlenség”. És az is voltam. A legnagyobb rakás, és nem is
igazán tudtam felmérni, mekkora, amíg ki nem tett a szálló előtt, és
azt nem mondta, hogy majd másnap értem jön este hatkor, és
viseljek valami lenyűgözőt.
Akkor hirtelen mellbe vágott a helyzet súlyossága, amibe
keveredtem. Ahogy besétáltam a szállóba, és láttam, hogyan lesi
Enrico minden mozdulatomat, ráébredtem, hogy csapdában
vagyok, és hogy mennyire egyedül. Nem volt senki, aki megfogta
volna a kezem és azt mondta volna, hogy helyesen cselekszem,
hogy minden rendben lesz…
Camden.
Tudtam, hogy láttam őt és nem álmodtam. Nem lehetett álom.
Láttam őt ott a piacon, igen. Egyenesen rám nézett. De az arc, ami
visszanézett rám, nem olyan volt, amit szerettem volna viszontlátni.
Egy összetört ember arca volt, és gyötörni kezdett a lelkifurdalás:
én törtem össze. Ezt a Camdent, aki valahogy megtalált engem egy
másik országban, de aztán elfordult és faképnél hagyott.
Elbotorkáltam Enrico mellett, odavetve neki, hogy talán
napszúrást kaptam, és muszáj szunyálnom egy kicsit. Reméltem,
ez egyelőre távol tartja. Volt valami, amire nagyon nagy szükségem
volt, valami, amit sokszor elkezdtem, de sosem fejeztem be.
Átmentem a hátsó udvaron, amely alkonyati fényben fürdött,
sietve mentem, amíg a szobámba nem értem. Pár pillanatig
babráltam a vén kulccsal, míg végre kinyílt az ajtó, és berepültem a
hűvös sötétségbe. Bezártam magam mögött az ajtót, és levetettem
magam az ágyra. Aztán sírni kezdtem. Nyüszítve zokogtam.
Mindennek a mélyén rettenetesen féltem, főképp magamtól. És ha
magamban nem bízhatok, akkor már senkim sincs.
Mindent kisírtam magamból, és amikor befejeztem, amikor
már azt hittem, semmi sem maradt belül, hanyatt fordultam, de az
érzés még mindig ott volt. A csalódás önmagámban. Amiért
hagytam, hogy a dolgok idáig jussanak. Ha a következő
huszonnégy órában minden keserves irányt vesz, akkor csak
magamat okolhatom.
Feküdtem még néhány percig, és azért fohászkodtam, hogy
szálljon le az álom és sodorjon magával, hogy ne kelljen
szembenéznem semmivel, ne kelljen tennem semmit, és ne kelljen
többé senkinek se lennem. Már éppen kezdtem elaludni, amikor
zajt hallottam. A fém halk koccanását. Egy fogas a szekrényben.
Valaki volt a szobámban.
Pontosabban, volt valaki a szekrényben.
Lassan felültem, és fegyver után néztem. Úgy hagytak ott,
hogy nem volt semmi nálam, még a pisztolyom se. Mi a francot
gondolt Javier? Mi a francot gondoltam én!
– Ki van ott? – kérdeztem, a hangom elcsuklott. – Tudom, hogy
a szekrényben vagy!
A fogasok megint összekoccantak. Visszafojtottam a
lélegzetem, és elkezdtem találgatni, mekkora lehet a távolság az
ágyam és az ajtó között. Ki tudok jutni, mielőtt a betolakodó elkap?
Meg kellett kockáztatnom.
Óvatosan leszálltam az ágyról, felpattantam, és már futottam
is, de a szandálom megcsúszott a járólapokon, és majdnem hasra
estem. Ugyanebben a pillanatban kivágódott a szekrényajtó, és egy
nagy, sötét figura ugrott ki belőle, egyenesen rám vetette magát.
Már majdnem elértem az ajtót, a kezem a kilincsért nyúlt,
mikor a támadóm fél karral átfogott hátulról, de ahelyett, hogy
arccal előre a földre lökött volna a hideg kőre, estünkben elfordult,
és magával rántott – az ő teste fogta fel az esés erejét. A hátára
zuhant, én pedig rá.
A férfi felordított fájdalmában – éles, ismerős hangon, de a
testem még mindig tele volt adrenalinnal, és megpróbáltam
leugrani róla, elrohanni, segítségért kiáltani…
De ő nagyon gyors volt. Még mielőtt moccanhattam volna, a
keze a számra tapadt, és szorosan tartott, fejemet a kemény
mellkasához szorítva, és közben a fülembe hörögte:
– Ellie, én vagyok.
A hangjától abban a pillanatban elernyedtem. Belebólogattam
a tenyerébe, mire levette a kezét a számról. Megperdültem, és
szembe találtam magam Camdennel.
– Nem álom voltál – kapkodtam levegő után. Ujjaimmal
végigsimítottam az arcán, éreztem a borostát, az erőteljes vonásait.
– Tényleg eljöttél értem.
Az érintésemre kissé összerándult, aztán az arca olyan lett,
mint az acél. Nyelt egyet.
– Persze hogy eljöttem érted. Megmondtam neked, hogy
eljövök.
Belevesztem a pillantásába, az őszinteségbe a kék mélységben.
Milyen tiszta! Sose gondoltam, hogy megtartja a szavát. Sose
gondoltam, hogy érek ennyit.
Istenem, a bűntudat. Javier. Camden nem tudhat róla. Vagy
igen?
– Hogyan… hogyan találtál meg? – kérdeztem.
Behunyta a szemét, és a fejét a padlón nyugtatta, előre-hátra
mozgatta az állkapcsát. Csak ekkor vettem észre a kötést a vállán,
a pólója egy ponton átázott.
– Úristen, Camden. Mi történt veled?
Gyorsan leszálltam róla, és őt is talpra akartam segíteni. Átvette
az esés súlyát, hogy ne üssem meg magam, de ez aligha tett jót a
karjának.
Remélem, nem tud róla. Remélem, nem tud róla.
– Meglőttek – mondta, és hagyta, hogy segítsek neki felállni.
Már elfelejtettem, milyen magas.
Mindent elfelejtettem.
– Meglőttek? – kérdeztem elhűlve. – Mikor? Miért?
Az arca fájdalmat tükrözött, és megpróbált átkerülni az ágyra.
– Muszáj leülnöm. Van valami piád? Valami igazán ütős?
– Megnézem – mondtam, és a minibárhoz szaladtam. Tele volt
apró szeszesüvegekkel. Felkaptam négy tequilát meg két poharat,
és az éjjeliszekrényre tettem. Aztán a táskámért mentem, és
kerestem a szatyrokat meg a kis lime-os zacskókat, amiket
ledobtam valahova.
– Nem kell lime – mondta Camden, és megpróbálta fél kézzel
kinyitni az egyik kis üveget, de végül a fogával fejezte be.
Volt egy kellemetlen visszaemlékezésem arra a tequilára, amit
Javierrel ittam előző éjjel.
Vajon tudja? Tudhatja?
Camden kiköpte a kupakot, aztán a tartalmát egyenesen
leöntötte a torkán. Majd megtette ugyanezt még egy üveggel.
Csendben néztem, és idegesen toporogtam fel-alá, mint valami
madár, a kezem folyton a ruhámhoz dörzsölve. Nem tudtam
biztosan, mit kezdjek magammal, vagy hogy mit jelentek most
Camdennek. Eljött ilyen messzire, csak hogy tudja, jól vagyok.
Nem akartam megmondani neki, hogy mekkora hibát követett el,
és hogy egy szörnyű nőszemélyre vesztegette az idejét.
Meglőtték. Miattam. Én meg az ellenséggel hemperegtem,
mert azt hittem, ez a férfi soha nem jön el értem.
Camden most engem nézett, a lélegzete lelassult. Sötét, számító
kifejezés ült a szemében. Nagyon emlékeztetett arra, amikor
felfedezte, hogy ki akarom rabolni. Csak most nem szegezett
pisztolyt a fejemnek.
Bárcsak szegezett volna.
– Mi történt? – kérdeztem, még mielőtt a bűntudat elevenen
felemésztett volna a nagy csendben. – Hogyan lőttek meg?
– A mexikói rendőrség – felelte, és kinyitotta a harmadik
üveget. A szemhéja leereszkedett, a tekintete homályos lett, és ha
közelebbről néztem, mintha valami olyasmi ült volna benne, mint a
megvetés. – Tampico közelében mentünk az autópályán. És ránk
lőttek. Szerencsés lövés volt.
– Rátok?
Lassan bólintott.
– Rám és Gusra.
– Gus! – kiáltottam fel. – Hol van, ő jól van?
– Őt nem lőtték meg, ha ez az, ami aggaszt – mondta kissé
hűvösen. – Fent van a szállodai szobában.
– Ti itt laktok?
– Egészen Veracruzig eljöttünk, hogy megtaláljunk, Ellie.
Nagyokat pislogtam, próbáltam mondani valami értelmeset, de
nem jutott eszembe semmi. Leültem az ágy sarkára, és Camden
térdére tettem a kezem. Csak nézte, amíg el nem vettem onnan.
Valami szörnyű módon megváltozott, és én féltem megtudni, mi
az. Camden egy idegen tekintetével nézett rám.
Halványan rámosolyogtam.
– Hát, köszönöm, hogy értem jöttél. Még azt sem tudom, hogy
találtatok meg.
Mintha árnyék ereszkedett volna a képére. Olyan volt, mint
egy katona, akit gránátnyomás ért, öregebb lett, bölcsebb,
keményebb.
Megnyalta az ajkát.
– Nem volt egyszerű.
– Hogy van Sophia és Ben?
Élesen, hidegen felnevetett.
 – Ó, Sophia és Ben? Ők istenien vannak. Különösen amióta
megszabadultak attól a kötözni való bolond Camdentől.
A hangja akadozott, félrecsúszott, rossz helyre ment a
torkában.
– Micsoda?
Felült, felszisszenve a vállát mardosó fájdalomtól.
– Ők aztán igazán, kibaszottul fantasztikusak. Talán Sophia
mérges amiatt, hogy a kis csapdájuk nem működött. Ó, igen,
Sophia meg a fivérei, meg a te kis fiúd, Javier, mind benne voltak.
A szemem kitágult a „fiúd” hallatán. Úgy éreztem, nem kapok
levegőt. Ne…
Folytatta, most már hangosabban, a szeme nedves lett, és
haragosan mélyedt az enyémbe.
– Semmiség, ha az ember ott találja magát a Los Angeles Times
címlapján gyilkossági kísérletért és emberölésért. Semmiség, ha
futsz a kibaszott életedért, miközben megpróbálod utolérni a
csajodat!
Alig kaptam levegőt – beúszott az emlék, Javier az LA Timest
olvassa…
– Semmiség elrobogni abba a rohadt Mississippibe, hogy
megtaláljunk, bejutni abba a szaros, öreg házba, ahol a pasiddal
laktatok, aztán ott megtudni, hogy mit is tervez tenni veled.
Megráztam a fejem, könnyek szöktek a szemembe, nem
igazán értettem, hogy Camden miről beszél, hova vezet mindez.
Átverték – ennyit értettem, és elment Ocean Springsbe, hogy
megmentsen.
– Milyen terv? – suttogtam.
Előrehajolt, mintha titkot készülne megosztani velem, és még a
lassan ránk boruló félhomályban is láttam, hogy csillog a szeme.
Az ablakon túl gyorsan sötétedett, de én túlságosan dermedt
voltam ahhoz, hogy felkapcsoljam a villanyt.
– Javier azért hozott ide téged, hogy megölesse veled a
szüleidet.
Rideg, mint a jég.
– Mi van? Miért? – Ennek nem volt semmi értelme.
Camden megrándította a vállát.
– Mert ő az a kibaszott Javier, aki kibaszott elmebeteg, ezért.
Mennyire mosta át az agyad?
 – Nem mosta át az agyam.
Camden megint felnevetett, most brutális hangon.
– Ó, hát ez jó! Akkor, ugyan meséld már el nekem, mit
mondott vagy csinált veled, hogy hajlandó voltál idejönni, hogy
kinyírd Travist?
– Azt mondta, hogy megöl téged, ha nem teszem! – kiáltottam
sértetten.
– És te hittél neki?
– Naná, hogy rohadtul hittem neki! Különben nem teszem
meg!
– Szóval hittél neki – ismételte lágyabban, és a kis tequilás
üvegeket hengergette az ágytakarón. Elmosolyodott, csak úgy
magának. – Ha hittél neki, hogy ilyen szörnyű dolgot tenne velem,
hogy megvan hozzá a hatalma – itt felnézett, és a tekintete
találkozott az enyémmel –, akkor minek feküdtél le vele?
Mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Minden
összeomlott. Minden, amiről azt hittem, szilárd és biztos, most
eltűnt. Zuhantam, egyenesen bűneim kútjába. Nem tudtam
megállítani a könnyeimet, elfojtani a zokogásomat.
Nem tudtam többet ránézni. Nem tudtam magamra nézni
többet.
– Annyira sajnálom, Camden.
Várt egy pár pillanatig, előre-hátra hengergetve a kis üvegeket,
aztán azt mondta:
– Nem számít.
– De számít. Nem azért tettem, hogy megbántsalak. Nem
tudom, miért csináltam.
– Mert gyenge vagy – csattant fel. Újabb félvállas vállrándítás.
– És igazából soha egy percig nem érdekeltelek.
– Camden, kérlek! – szipogtam, és a kezéért nyúltam. Engedte,
hogy megfogjam, de hideg volt, mintha nem lenne benne élet
számomra. – Kérlek, hallgass meg! Nem hittem, hogy valaha
eljössz értem. Azt gondoltam, folytatod tovább az új életedet
Sophiával és Bennel. Azt hittem, egyedül vagyok a világban, és úgy
is fogok maradni, mert mindig is egyedül voltam…
– Szép kis könnyfakasztó mese, Ellie Watt.
– Ez nem mese! Ez az igazság!
– Ó, te kicsinyhitű.
 – Nos… én tényleg nem hiszek az emberekben. És ezt te
tudod.
– Én semmit sem tudok! – ordította Camden. – Eljövök érted
egészen idáig, mert azt hiszem, hogy bajban vagy, de nem vagy!
Csakis abban a bajban vagy benne, amiben benne is akarsz lenni.
Én… semmit… nem tudok… rólad. – Úgy tűnt, teljesen kimerült,
nekidőlt az ágytámlának, a szeme befordult, enyhén előre-hátra
rázta a fejét. – Annyira belefáradtam abba, hogy mindig le vagyok
szarva.
– Tudom – mondtam csendesen. Lenéztem a kezeimre, olyanok
voltak, akár az idegen tárgyak. – Te vagy az utolsó ember, akit én
valaha bántani akartam.
– De megtetted. Miért, még kit bántottál meg ma? Javiert?
Travist?
– Nem tudom, kit fogok még bántani. Camden, kérlek, hinned
kell nekem. Nem reméltem, hogy még egyszer látlak ebben az
életben. Javierrel háltam, mert… mert valamikor szerettem. És
elhitette velem, hogy még ma is hozzá tartozom, ehhez az élethez
tartozom, hogy ez a legjobb, amit kaphatok.
– Igaza is van.
Döbbenten néztem rá. Ő is rám nézett, a múltunk az arcára
volt írva. Még nem döftek belém ilyen mélyen tőrt. És még soha
nem érdemeltem meg ennyire, mint most.
 Huszonnegyedik fejezet

CAMDEN

Tudom, hogy megsértettem.

Az arca összegyűrődött, mint egy lerombolt épület – mutatós és
erős az egyik pillanatban, a másikban már romhalmaz. Tudtam,
hogy fáj neki, hogy ő is érzi, érez mindent. Tudtam, hogy egy nagy
nullának érzi most magát. Értéktelennek. Rohadtnak.
Tudtam, hogy azt érzi, amit én. És pont ezt akartam.
Elfordult tőlem, a könnyek megdermedtek tágra nyílt
szemében, azzal fenyegettek, hogy eláradnak, de mégsem. Nem
volt megkönnyebbülés.
Akármilyen dühös voltam még mindig, akármilyen keserű volt
a szám, valahol a mellkasomban megpendült a megbánás húrja.
Amiért ilyen mocskosan harcoltam és ilyen mélyen ütöttem.
Mindegy, mit érdemelt Ellie, milyen megtört és végletesen romlott
volt, még mindig szerettem. Úgy dönteni, hogy többet nem fogom
szeretni, nem tűnt túl egyszerűnek.
Mellesleg be kellett kalkulálnom a Gus és Ellie közötti viszonyt
is. Az én érzéseim most nem is számítottak igazán. Azért jöttem,
hogy megmentsem őt, hogy kimenekítsem mindebből, és a
végsőkig harcolni fogok ezért.
Csak szerettem volna, ha nem fáj ennyire. Azt kívántam,
bárcsak lenne annyi erőm ott belül, hogy ne érdekeljen.
– Ellie – mondtam halkan. Fogtam az utolsó kis tequilás
üveget, és odalöktem neki.
Felvette, és süketen bámulta. Bénult volt, kábult, elveszett a
fejében tomboló viharban és a megbánás hullámai közt. Ismertem
ezt az arckifejezést.
A fejemmel az ital felé intettem.
– Lökd azt le, bébi!
 Gyorsan lecsavarta a kupakot, és ledöntötte a tartalmát. Kicsit
köhögött, de lenyelte, aztán elhajította a szobában az üveget, ami
egy csörrenéssel a padlón landolt.
Válaszképpen belenyilallt a fájdalom a hátamba. Reggelre ez
kibaszott szar lesz. Nem tudtam volna Ellie-t elkapni ezen a helyen
kölcsönös kínok nélkül. Ugyan mit számít egy kis plusz fájdalom
hosszú távon? A vállam már eddig is gyötört, a szívemről nem is
beszélve.
– Camden – kezdte Ellie, maga elé meredve. A vállai előreestek,
ahogy ott ült az ágy sarkán. Amióta ismertem, most először tűnt
törékenynek, könnyedén összezúzhatónak. Ez nem volt jellemző
rá. Ellie Watt újabb arca, újabb személy, akit meg kellene
ismernem. – Biztosan… tudod, hogy Javier azt akarja, öljem meg a
szüleimet?
Bólintottam.
– Hiszel nekem, ugye?
Rám nézett, az arca két nagy, barna szem.
– Igen, hiszek. Soha többé nem fogok kételkedni benned.
Ebben azért nem különösebben bíztam. Ellie mindenben és
mindenkiben kételkedett, aki valaha az útjába került. Ezért nem is
hibáztathattam, miután láttam, mi történt vele, bárhova is került.
Most éppen Javierrel kapcsolatban kellett megtapasztalnia
ugyanazt, habár sejthette volna előre, hogy szar van a
palacsintában. Ó, alig vártam, hogy a kezeim közé
kaparinthassam azt az embert.
– Nem értem, miért akarná ezt, miért nem beszélt róla nekem?
– Gus meg én is próbáltunk rájönni. Te mesélted, hogy a
baromnak van valami kitekert etikája, és hogy például megtartja az
ígéreteit. Nézd meg, mi történt Jim bácsival. – Igen, nézd csak meg,
mi történt Jim bácsival, akartam ismételni, hogy Ellie megértse. –
Javier megölte a nagybátyádat, de te azért még lefeküdtél vele. Egy
gyilkossal keféltél.
A düh csak azért halt el, hogy ismét átszáguldjon rajtam. Ez a
dolog egész életemben elevenen fog felzabálni engem.
Már ha hagyom.
Mélyet lélegeztem.
– Ellie, tudom, hogy valami okból, de bíztál Javierben, és van
valami kötődésetek. Tudom, hogy azt hiszed, helyes, amit teszel.
Megértem, hogy bosszút akarsz állni, akárcsak Javier, és tudom,
mindent megtennél ezért. Csak szeretném, ha értenéd, hogy
semmit sem kell megtenned, ha te nem akarod. Eljöhetsz innen
Gusszal és velem már ma este. Magunk mögött hagyhatjuk az
egészet.
– Annyira rossz lenne megölni azt az embert? – kérdezte Ellie
halkan. Le kellett küzdenem a vágyat, hogy átöleljem és
magamhoz húzzam, szorosan tartsam, és megmondjam neki,
hogy szeretem, és nem fogom hagyni, hogy még egyszer bármi
rossz történjen vele. Hogy a kedvéért hagynám, hogy még egyszer
golyót eresszenek belém. Hogy ott leszek, mindegy, hogyan dönt,
még akkor is, ha újabb szeretőt akar, újabb életet. És akkor is ott
leszek, ha elbukik. Amikor menekülni akar. Amikor haza akar
jönni.
– Úgy érzed, ha megölitek, az változtat valamin? – kérdeztem.
– Az jobbá fogja tenni a te életedet, más lesz tőle?
Megrágta magában, amit hallott, a tekintete céltalanul
vándorolt ide-oda, míg gyönyörű buksijában forogtak a kerekek.
Bármit is mond, meg fogom érteni. Mert én tudtam, mit jelent az a
düh mélyen odabent. Az ember úgy érzi, az egyetlen módja, hogy
megszabaduljon tőle, az, ha megszabadul attól a valakitől, aki
odaplántálta. De csak később ébredünk rá, mi az igazság – hogy
azt a haragot senki se tette oda, csakis mi magunk. Ellie-nek együtt
kellene élnie ezzel a tettével, miközben valaki más halott, szenved
vagy tönkremegy. Még egy test, amit oda lehet tenni a halotti
máglyára. Újabb súly a már amúgy is túlterhelt lelkeden.
Ellie végül megszólalt.
– Nem tudom. Olyan régóta akarom ezt, a megtorlást
önmagamért. Úgy érzem, ha megölöm, akkor megszabadulok
minden béklyótól, ami fogva tart, ami azt sugallja, hogy mi a
helyem ebben a világban. Ami megmondja, ki vagyok. Ha
megölöm ezt az embert, aki a rosszat elültette bennem, akkor jó
lehetek. Néha… – egy könnycsepp gördült le az arcán, a
megkönnyebbülés könnye – …néha bármit megtennék azért, hogy
jó lehessek – szipogta.
Baszki, a rohadt életbe. A szívem már megint darabokra törött,
épp amikor már azt hittem, semmi összetörnivaló nem maradt
bennem.
 – Gyere ide – mondtam, majd előrehajoltam, és magamhoz
húztam. Rám dőlt, a feje a mellkasomon nyugodott. Halkan
zokogott. – Hé, emlékszel még, amikor gyerekek voltunk, és így
heverésztünk a trambulinomon?
– Nem emlékszem, hogy akkor sírtam volna.
– Sosem sírtunk egymás előtt. Ahhoz túlságosan menők
voltunk. De az nem azt jelentette, hogy belül nem sírtunk. Vagy
egymásért. – A kezemet megnyugtatón a fejére tettem. – Ellie,
segítek neked, bármit kell is tenned. Nem kell egyedül
végigcsinálnod. Ha ki akarod nyírni Travist, ott leszek neked.
Utána, ha megengeded, hazaviszlek innen. Ha ki akarsz hátrálni
ebből az egészből most azonnal, ha el szeretnél tűnni ma éjjel és
sosem nézni vissza, akkor Gus meg én abban is segítünk. Akármit
is csináltál vagy gondoltál vagy terveztél vagy adtál fel, az mit sem
változtat azon a tényen, hogy mi itt vagyunk neked. Azért jöttünk,
Ellie, hogy segítsünk neked abban, amit te választasz.
Hirtelen megmerevedett rajtam, a tagjai megkövültek.
– Kezdheted is azzal, hogy megint elbújsz a szekrényben.
– Mi van?
Felszökkent, a szeme az ablakra villant.
– Most azonnal, a szekrénybe, az ágy alá, akárhova. Bújj el!
Gyorsan!
Az nem játszott, hogy elég gyorsan be tudjak suvadni az ágy
alá, különösen a vállam jelen állapotában, úgyhogy gyorsan
visszaugrottam a szekrénybe, és az ujjaimat kidugtam a zsalu
résein, és magamra húztam a szekrényajtót. Becsukódott, épp
abban a pillanatban, amikor valaki kopogott az ajtón.
– Miss Eleanor Willis? – hallatszott egy elfojtott hang.
Olyan csendben voltam, amennyire csak lehetett, és próbáltam
úgy kilesni az ajtórésen, hogy a fejem ne verődjön neki megint az
akasztóknak.
Láthattam a búvóhelyemről, hogy Ellie felém néz, felkel, és
odamegy az ajtóhoz, majd kinyitja.
– Helló, Enrico. – Részegnek hangzott, egy kicsit túl részegnek.
Színészkedett.
– Miss Willis – mondta Enrico. Hosszú szünet következett,
kitalálható volt, hogy a fickó furán néz rá. – Bejöhetek?
– Szabad nemet is mondanom?
 Újabb szünet.
– Nem, Miss. Sajnálom.
– Remek. Akkor jöjjön be. – Lustán elsétált az ajtótól, és
lehuppant az ágyra.
Az ajtó becsukódott, és Enrico megállt a szoba közepén.
– Mi történt itt?
– A lányok mulatni akarnak – mondta Ellie, és megfejelte egy
kuncogással. Kissé eltúlozta a dolgot, és összerezzentem, reméltem,
Enrico jól veszi a lapot.
– Egyedül van? – Enrico odament a kis hátsó udvar ajtajához,
ahol bejöttem, és megnézte, be van-e zárva. Örültem, hogy
eszembe jutott bezárni.
– Naná, hogy egyedül vagyok – vakkantotta Ellie. –Legalábbis
egyedül voltam, amíg maga be nem jött. Mi az, a lányok nem
ihatnak meg pár italt békében?
Enrico megfordult, majd visszajött, és megállt az ágy lábánál.
Láthattam, hogy a cipője és nadrágja is makulátlanul fehér. Enrico
elég kedves srácnak tűnt, amikor becsekkoltam a szállóba, de
nyilvánvalóan Javier barátja volt, ami ellentmondott ártatlan
megjelenésének.
– Miss Willis, a szomszédai azt mondták, hogy kiabálást
hallottak.
Szünet.
– És akkor mi van? Talán felébresztettem őket? Még este kilenc
óra sincs.
– Maga kiabált?
– Igen, na és akkor? Ez egy szabad ország, Mexikó, vagy nem?
– Kivel kiabált, hölgyem? – érdeklődött Enrico. A kellemes,
türelmes bánásmód a kedves vendégekkel tesztelésre került.
– Hát, nyilván magamban. Miért, magának még sose kellett
ordítoznia, sírnia, sose volt egy jó kis idegösszeroppanása, amikor
különböző drogkartellek fogva tartják és csesztetik? – A hangja
egyre élesebb lett, és megállapíthattam, hogy ez már nem
színészkedés. Annak ellenére, hogy Ellie mindig leszart engem,
elkezdtem kicsit sajnálni.
Az az igazság, hogy tudtam, Ellie semmit sem azért tett, hogy
engem bántson. Nevezzenek bolondnak, mert az is vagyok, de a
szívem mélyén tudtam, hogy bármit megtenne azért, hogy
megkíméljen a fájdalomtól. Ennyire azért törődött velem. Attól
még fájt, hogy azt hitte, sose jövök el érte. Tudtam, hogy soha nem
bízott senkiben, és engem is csak egy következő szeretőnek
tekintett, aki egy napon majd összetöri a szívét és elfelejti a nevét,
de tudnia kellett volna, hogy én nem egy vagyok ezek közül. Nem
voltam olyan, mint ők. Nem voltam olyan, mint bárki más. Tudnia
kellett volna, mit jelent nekem, és hogy az egyetlen oka, hogy
elváltunk egymástól, az volt, hogy nem lehetett más választásunk.
Azt hiszem, neki mégiscsak volt választása, habár az összes verzió
egy kalap szart ért. Az önfeláldozása végül is nem nagyon segített
nekünk. Sok hűhó a nagy semmiért.
– Miss Willis, Javier azt szeretné, ha tudná, hogy itt tökéletes
biztonságban van.
Javier. Majdnem kitoltam a kibaszott öklömet a szekrényajtón
keresztül, de időben visszafogtam magam. A csúf, gonosz feketeség
társaságot kívánt. Nem bírtam rágondolni arra a fickóra, főként
kettejükre együtt, vagy arra, hogy Ellie hogy tehetett ilyet velem,
még ha nem is szándékosan tette. Gyűlöltem, hogy milyen
könnyen visszaszerezte magának, milyen könnyen ébresztett
benne kételyeket önmaga iránt, hogy aztán belerángassa
ilyenekbe. A szex az, ami, és ezt még értettem is. De azt nem
tudtam megérteni, miért van Javiernek hatalma Ellie felett. Vagy
csak nem akartam érteni. Ennél ő többet ért. Hittem ebben. Sőt
tudtam.
– Hogy lehetnék biztonságban? – kérdezte Ellie célzatosan, és
elhelyezkedett az ágyon. – Most kellett együtt innom Travis
Rainesszel, és egy hangyányit sem érzem magam biztonságban.
– De itt biztonságban van – ismételte Enrico, és körbevizslatott
a szobában. – Mindenütt ott vannak most már Javier emberei.
Ketten a hátsó udvaron túl, a folyó másik partján. Ha bárki arról
közeledne, észrevennék. A szálló előtt is vannak emberek, és
természetesen én is itt vagyok. Az éjszaka bármely órájában
szólhat nekem. Ön teljes védelmet élvez, akárhol is van.
Amit Enrico, azaz inkább Javier, igazából Ellie tudtára akart
adni, az az volt, hogy gyakorlatilag fogolyként tartják őrizetben a
szállóban. Esélye sem volt, hogy csak úgy megszökjön velem és
Gusszal ma éjjel vagy bármikor máskor. Ellie egyszerre állt Gus és
az én oltalmam alatt, miközben Javier fogva tartotta.
 – Nos, azt hiszem, ettől tényleg biztonságban érezhetném
magam – mondta Ellie. – Legalábbis holnap estig.
– Holnap?
– Igen, Travis el akar vinni vacsorázni. Este hatkor.
– Értem. Megmondom Javiernek.
– Azt is megmondhatja neki, hogy nem akarok elmenni.
Szünet. Enrico odament a szoba másik végébe.
– Azt is megmondom. De nem tudom, mi lesz erre a válasza.
– Már úgy érti, nem tudja, mit fog parancsolni?
– Igen, hogy mi lesz a parancsa. Sajnálom, ha kissé
barátságtalannak tűnök, de követnem kell Javier utasításait, és ez
azt jelentheti, hogy el kell küldenem önt holnap este arra a
vacsorára. Megértette?
Szegény Ellie a lábát se tehette be sehova anélkül, hogy valaki
meg ne fenyegesse.
– Megértettem – mondta Ellie rosszkedvű sóhajjal. – Figyeljen,
Enrico, tenne nekem egy szívességet, és idehozna még egy italt?
Enrico odasétált a minibárhoz, és kinyitotta az ajtaját.
– A tequila elfogyott.
– Akkor legyen a bourbon.
– Maguk, amerikaiak szeretik keverni. – Enrico odalökte Ellie-
nek az italt.
– Szeretem, ha a májam felpörög – kacarászott Ellie.
– Nos, jó éjt, Miss! – Enrico odament az ajtóhoz. A szívverésem
kezdett megkönnyebbülten lelassulni. – Remélem, abban a
tudatban alszik, hogy biztonságban van.
Ellie kinyitotta az üveget, és legurította az italt, csak azután
válaszolt: – Jó éjt!
Ellie várt pár feszült pillanatig, aztán az ajtóhoz ment, és
bezárta. Körbement, megint ellenőrizte a terasz ajtaját, majd
összehúzta a függönyt. Visszajött az ágyhoz, lefeküdt, a lába
lelógott az ágy szélén. Láthattam a cseresznyevirág-bimbókat
ábrázoló tetkóm alját, amint felfelé indázik a vádliján. Egy kicsit
nyersnek tűnt, és egy őrült pillanatig azon aggódtam, hogy
rendszeresen kenegette-e.
Aztán Ellie kiment a fürdőszobába, mintha elfeledkezett volna
arról, hogy ott vagyok. Nem hibáztattam érte. Amikor végzett,
már ruha nélkül jelent meg újra, a szoknyája és felsője a földre
csúszva tekergeti a bokája körül, ami az álmomban szereplő
obszidiánalakra emlékeztetett. Aztán felvett egy trikót, lekapcsolta
a lámpát, és ágyba bújt.
Még kábé tíz percig vártam, azon töprengve, kockáztassak-e,
mondjak-e valamit, vagy rendezkedjek be a szekrényben éjszakára.
Most nem kockáztathattam meg, hogy elhagyom a szobát, amikor
ennyien őrzik és figyelik.
Elővettem Gus telefonját a zsebemből, és megnéztem. Azt
mondta, vesz majd egy másikat a városban egy boltban, de
egyelőre csak a szobája számát tudtam. Reggel majd fel kell
hívnom és informálnom. Reméltem, hogy nem aggódik túlságosan
és hánykolódik álmatlanul.
Végül lassan kinyitottam a szekrényajtót. A szobát halvány
narancsszín fény világította meg, ami a kinti, kivilágított sétány
felől szivárgott be a vékony függönyön át. Az ágy másik oldalához
osontam, és lefeküdtem a takaró tetejére.
Ellie átfordult, hogy szemben legyen velem, a lábát magzati
pózba húzta fel, kezét az álla alá tette. Pár pillanatig néztük
egymást, és ezalatt azon törtem a fejem, hogy fogok valaha is
túljutni ezen. Ő előállhat a mentségeivel, de az nem jelent nagy
különbséget. Nem teszi meg nem történtté, ami megtörtént, de ami
megtörtént, nem szüntette meg a szerelmet. Csak arra késztetett,
hogy átértékeljem, és eldugjam valahová mélyre. Egy maroknyi
reménység, ami ott fénylik a gonosz és lélektelen dolgok között. Ez
volt az egyetlen módja, hogy túl tudjak jutni ezen – elzárni az
egészet valahová jó mélyre, és remélni, hogy ott is marad.
Normális helyzetben megcsókoltam volna, és azt tettem volna,
amiről nemegyszer álmodtam. Akartam, kívántam, szomjaztam
rá. De nem voltam rá képes. Képtelen voltam megérinteni most.
Nem hiszem, hogy ő maga tudta ebben a pillanatban, hogy kihez
is tartozik a teste. Bizonyára nem hozzám. És minél előbb túl tudok
jutni ezen, annál jobban leszünk mindketten.
– Találkozunk reggel – súgtam neki halkan. – Lehet, hogy a
fickók kint vigyáznak rád, de itt bent vagy biztonságban.
Láttam a szeme csillogásán, hogy szeretné, ha közelebb
húzódnék, ha átölelném, és mindent rendbe tennénk. Olyan
sebezhető volt, amilyennek még sosem láttam. De én csak a
hátamra fordultam, és engedtem, hogy a tequila és a szívfájdalom
magával sodorjon a sötétbe.
 Huszonötödik fejezet

ELLIE

Éppen napkelte előtt ébredtem, amikor a szoba szürkés-bíbor

ködben úszott. Rám nehezedett a levegő súlya, furcsa atmoszféra
vett körül, és beletelt pár másodpercbe, míg rájöttem, hol vagyok és
ki az a férfi mellettem.
Camden. A hátán fekve aludt, rajta maradt a szemüvege, ajkai
kettéváltak. Olyan volt, mint egy részlet az álmomból, a férfiasság,
a szív, a tetoválás sápadt portréja. A szívem, amely az utóbbi
időben olyan csalóka játékot játszott velem, tompán dübörgött a
mellkasomban, miközben néztem őt. Hogy lehettem ilyen
nemtörődöm vele szemben?
Végül mégis ideért. Ahogy megmondta előre.
Gondolataim Javierre terelődtek, és az előttem álló napra.
Hittem benne, hogy Javier sose tenne ki engem olyan veszélynek,
amelyből nem tudok kiszabadulni saját erőmből, de most kezdtek
baljós gondolataim támadni. Vajon mennyire vezérli őt
mindenekfelett a saját bosszúvágya?
És ő tudta… tudta egész idő alatt, mi történt Camdennel, tudta,
hogy szökésben van, de sosem árulta el nekem. Azt hiszem, tudta,
hogy ha elmondja, én is elszököm, megtalálom a módját, hogy
faképnél hagyjam, így, hogy Camden menekülőben volt, Javiernek
már nem volt módja elérni, ártani neki. Nem tudott volna
belecsalogatni ebbe az egész undorító kavarodásba.
Azt akarja, hogy öljem meg a szüleimet. Ez nevetséges. Csak
arra tudtam gondolni, hogy ez mennyire tipikusan az ő módszere,
így rendezi az ügyeit azokkal, akik ártottak nekem. Lehet, hogy
Travisszel is ezért akart leszámolni. Egyes romantikus lelkek talán
azt mondanák, hogy ez az igazi szerelem ismérve, de bennem
rossz helyre került, mint valami étel, amit nem tudok
megemészteni. Mert ha olyan nemes cél vezérli, akkor miért én
vagyok az, akinek meg kell tennie?
Nagyot sóhajtottam, és megdörzsöltem az arcomat mindkét
kezemmel. Nem tudtam, mi a francot fogok csinálni. Múlt éjjel,
amikor megláttam Camdent a szobámban, kész lettem volna a
nyakába ugrani, elhúzni vele meg Gusszal innen. De milyen jó,
hogy nem tettük! Javier emberei azonnal agyonlőtték volna őket.
Azt nem tudom, hogy akkor Javier mit tervezett volna tenni velem.
Talán, ha tudom, hogy Camdennek tényleg vége, akkor
végérvényesen megtört volna engem.
Ide-oda rángattak, és ez szétszaggatott legbelül. Nem lettem
újból szerelmes Javierbe, a testem nem ezt a nyelvet beszélte, de
még így is be tudott húzni a csőbe.
Még mindig el tudta érni, hogy elhiggyem a hazugságait.
Vajon mennyire mélyek az irántam való érzései? Azt tudtam, hogy
sosem értek el a gyökerekig, ezt már megállapítottam és tisztáztam
magammal, de egy kis része a lényemnek még reménykedett a
jóvátételben, abban, hogy valami módon mégis kezemben van
Javier lelkének kulcsa.
De ez talán csak az volt, amit az egóm hallani akart. Ahogy
hallani akarta, amint Camden azt mondja, hogy jó vagyok. Nem
hittem, hogy ezt még egyszer megkaphatom tőle.
Ő is más lett. A testét meglőtték, a szíve kiégett attól, amit én
tettem vele. Az elmúlt éjszaka annyira biztos voltam benne, hogy
majd magához ölel, és érezni fogom azt a biztonságot, amit ígért,
azt hittem, megkapom tőle azt a védelmet, ami számomra egyet
jelentett Camdennel. Ehelyett úgy nézett rám, mintha valami teher
lennék számára. Eljött, hogy kimentsen egy elveszett kislányt a
bajból, és most nem tudott szabadulni a feladattól. Camden is olyan
férfi volt, aki állja a szavát, és tudtam, hogy jóban-rosszban kitart
mellettem a végsőkig – még akkor is, ha ehhez semmi kedve. Ez a
gondolat fájt igazán, szinte belém hasított, hogy itt van mélységes
kötelességtudatból, tisztességből, nem pedig azért, mert tényleg ezt
akarja. Attól féltem, előbb-utóbb neheztelni kezd rám.
Camden lassan kinyitotta a szemét, és megpróbált
megmozdulni. Sajnálatra méltóan nyöszörgött, az arca eltorzult a
fájdalomtól.
– Kérsz fájdalomcsillapítót? – kérdeztem.
 Felmordult, és kissé megrázta a fejét.
– Nem, van annál valami jobb cuccom. Csak utálom benne,
hogy olyan boldog leszek tőle.
Nyeltem egyet.
– Akkor talán én is bevennék párat.
Félrehajtotta a fejét, a szeme rám tapadt.
– Néha jobb tudomásul venni a fájdalmat, mint eltakarni. Mert
úgyis mindig visszajön.
Az ajka szinte könyörgött az enyémnek, hogy forrjanak össze.
A szégyen és a megbánás újabb tőrdöfése hatolt belém. Felkeltem,
kimentem a fürdőszobába, és engedtem egy pohár vizet. Mire
visszajöttem, már felült, és úgy tűnt, nagy fájdalmai vannak.
– A hátad?
Bólintott, elvette kezemből a poharat. Előhalászott a zsebéből
két tablettát, és felhajtotta a vizet. Megtörölte a száját, és mélyet
sóhajtott. – Sajnos ezzel a fájdalommal most nem fogok tudni
foglalkozni. Ma nem. Nem akkor, amikor ki kell találnunk, hogy
mit csináljunk.
Az ablakhoz mentem, és óvatosan kikukucskáltam. Nem
csoda, hogy a levegő olyan súlyosnak tűnt. A nap eltűnt. A sötét
felhők, amelyek olyan sokáig tébláboltak a tenger felett, végül
lejjebb ereszkedtek, és alacsony, fojtogató, klausztrofóbiás
mennyezetet alkottak az égen.
– Szerinted mit kellene tennem? – kérdeztem, és a szemem
most a hátsó udvart pásztázta. Csendes volt odakint, halotti csend,
ilyen korán minden vendég aludt még, vagy a reggeli kávéját
kortyolgatta, vagy a fejét csóválta azon, hogy ezen a napon az
időjárás úgy döntött, szar lesz. Nos, még tartott a hurrikánszezon.
Több eszük is lehetett volna, mint hogy turistáskodnak.
Mindannyiunknak több esze lehetett volna.
– Azt tudom, hogy amíg el nem mész, lapítanom kell – mondta
Camden, és felnevetett. Hátrafordultam, és ránéztem. A szeme
ragyogott, száján lusta mosoly ült.
– Látom, tényleg jó kis cucc – mosolyodtam el én is, és leültem
mellé az ágyra.
Bólintott, és tovább mosolygott. Ó, istenem, a gödröcskéi!
Szerettem volna, ha örökké szedi ezt a gyógyszert, újra meg újra
beveszi, hogy lássam a gödröcskéket az arcán, meg azt, hogy
boldog és nem utál. Szerettem volna, ha mindent elfelejt és szeret
engem. Szerettem volna, ha az ő szemében tiszta lehetek, jó és
romlatlan.
Sóhajtott, aztán az ágytámlának dőlt.
– Ellie, van számodra valamim.
Vártam, míg belenyúlt a zsebébe, és kihúzott egy dobozkát,
ami úgy nézett ki, mint egy kis apró mentolos pasztillás fémdoboz.
A kezembe tette, mondta, hogy nyissam ki. A szavak lassan
bugyogtak elő az ajkai közül.
– Nem csinálhatnánk ezt akkor, amikor nem vagy betépve? –
kérdeztem.
– Majd megérted – intett a cucc felé.
Vállat vontam, és kinyitottam a dobozt. Egy pici piros
műanyag pötty volt benne, nem nagyobb, mint egy ceruza vége.
– Mi ez? Drót nélküli mikrofon?
Megrázta a fejét.
– Még egyet találhatsz.
– Nyomkövető?
Megint elmosolyodott, és a szívem ugrott egyet.
– Bingó. Tedd oda a medálod aljára a nyakláncodon.
Lenéztem a borotvapengémre, és felemeltem.
– Mindjárt segítek – dünnyögte Camden.
– Megvan – mondtam, majd kivettem a pöttyöt a dobozkából,
és odatapasztottam a medálom hátsó oldalára. Javier mikrofonja
tegnap, ma meg ez a nyomkövető, valóságos sétáló kütyüvé
változtatott. De még mindig jobb volt, azt hiszem, mint két lábon
járó fegyvernek lenni.
Camden előhalászta a mobilját a zsebéből, és meglengette
felém.
– Nem igazán tudom, hogyan, de amint elviszem ezt neki, Gus
bele tud venni téged a rendszerbe, úgyhogy követni tudjuk majd
minden mozdulatodat.
– Mi volt az eredeti terv?
Megrántotta a vállát, a fejét oldalra hajtotta.
– Nem tudtuk… nem voltunk benne biztosak, hogy velünk
jönnél, hogy el akarsz jönni innen. Hogy kikerülsz-e valaha Travis
markából egyáltalán. Csak reménykedtünk.
– És most miben reménykedsz?
 Kiegyenesítette a nyakát, és merőn rám nézett.
– Azt remélem, hogy mind együtt leszünk.
Összekulcsoltam a kezem.
– Ma este el kell mennem Travisszel.
Camden nagyot nyelt.
– Szóval elmész Travisszel. Aztán meglógsz.
Felvontam a szemöldököm.
– Hogyan?
– Hát, azt mondtad, vacsorázni mentek. Mi követünk téged.
Tudni fogjuk, merre vagy. Ha kimész a mosdóba vagy bárhová,
ahogy kitalálod, mi ott leszünk és várunk rád. Megtalálunk, és
együtt elhúzunk innen.
Erősen megráztam a fejem.
– Nem megy. Mindenütt vannak emberei.
– Tudom, láttuk őket, de Travis emberei őrá figyelnek, téged
senki se fog szemmel tartani. Ha már egyszer vele vagy, nem is lesz
rá okuk. Te csak egy amerikai turista vagy neki, egy jó seggű, szexi
kis csajszi. Majd le akar nyűgözni, és te legyél is lenyűgözve, akkor
meg se fordul majd a fejében, hogy aggódjon, miért vagy olyan
soká a mosdóban.
Ismerősnek tűnt, ahogy előadta nekem, mi a teendőm. De most
megnyugtató volt hallani, mert tudtam, hogy a saját érdekeimet
tartja szem előtt. Tudtam, hogy száz százalékig megbízhatom
benne, mert otthagytam a nagy rakás szarban Palm Valley-ben, és
most mégis itt van velem. Lehet, hogy működhet. Kimenekülhetek
ebből az egészből.
– Én csak… – kezdte Camden, de elhallgatott.
– Mi az?
– Csak azt remélem, hogy ha egyszer elmenekülünk, akkor az
örökre szól.
Nagyot nyeltem.
– Azt hiszed, visszajönnék ide?
– Nem erre a helyre, nem ebbe a városba, hanem a benned lévő
helyre. Arra a helyre, ahol Travist megölni még mindig jó ötletnek
tűnik. Tudom, hogy holtan akarod látni, Ellie, és ebben nincs is
semmi rossz. De ha elmegyünk innen, akkor ezen örökre túl kell
lépned. Mindenen és mindenkin.
Tudtam, hogy Javierre gondol. Bólintottam.
 – Azt fogom tenni. Elmegyek.
– Igen, de tényleg képes leszel rá?
Odakint baljóslatú mennydörgés hangzott fel, közeledett a
vihar.
Camden hangosan sóhajtott.
– Úgy tűnik, vihar közeledik, jobb lesz, ha elkezdesz
készülődni. Sose lehet tudni, mikor állít be Enrico egy újabb
üzenettel.
– Te meg akkor bújj vissza a szekrénybe – javasoltam.
– Hát, ha az apám ezt hallaná – próbált viccelni Camden, de a
szemöldöke összeszaladt a fájdalomtól, és eltűnődtem rajta, hogyan
képes megbirkózni ennyi mindennel. Nemcsak velem meg a golyó
ütötte sebével, de Sophia árulásával, a rendőrség üldözésével… Az
apjának is kellett tudnia mindenről, annak az embernek, akinek
Camden sohasem volt elég jó. Szegény, szegény Camden! Sok
minden kijutott neki.
Felkelt, kiment a fürdőszobába, gyorsan összeszedte magát,
evett egy banánt, aztán visszatelepedett a szekrénybe. Én is
elkészültem, és elég sokáig vártam ahhoz, hogy amikor kopogtak
az ajtón, már készen álltam.
Enrico volt. Kinyitottam az ajtót. Elektromossággal teli levegő
áradt be rajta.
– Csak egy kis ellenőrzés – mondta Enrico. – Volt bármi gond
az éjszaka?
– Nem, aludtam. Úgy néz ki, vihar lesz.
– Egyes kategóriájú hurrikánt jeleztek előre beljebb a parttól.
Nincs miért aggódni, csak napozni nem lehet ma.
Udvariasan mosolyogtam és bámultam rá, amíg végül
megköszörülte a torkát.
– A másik ok, amiért itt vagyok, hogy Javier üzent magának.
A gyomrom görcsbe rándult.
– Mi az üzenet?
– Találkozni akar itt, ebben a kávéházban délelőtt tizenegykor
– és átnyújtott egy névjegykártyát.
– És ez jó ötlet?
– Nem én vagyok az, akinek ezt el kell döntenie. Szép napot,
Miss Willis. A taxi várni fogja magát fél órával előbb a szálló előtt.
Ezzel sarkon fordult, és kiment. Tudtam, hogy Camden a
szekrényben mindent hallott. Legalább kijöhet onnan, ha
elmentem, feltéve, hogy Javier emberei engem követnek. Aztán
aktiválhatja a nyomkövetőt, szóval számíthatok a védelmére.
Felkészültem a napra, kissé nagyobb önbizalommal most,
hogy tudtam, Camden láthatatlanul ott lesz a közelemben.
Egyszerű, pánt nélküli maxiruhát vettem fel, a hajamat az
ujjaimmal tupíroztam fel kicsit, és egyszerű sminket tettem fel.
Tíz óra húszkor felkaptam a kézitáskámat, Camdennek
odasúgtam, hogy „később találkozunk”, abban a reményben,
hogy hallja, és elhagytam a szobámat. Reméltem, hogy tényleg
találkozunk később. De fogalmam sem volt, mit tartogat nekem
Javier. Minden a feje tetejére állt.
A kávézó nem esett messze a piactól, rövid taxiúttal elérhető
volt, így tizenegynél előbb értem oda. Sehol sem láttam Javiert. Egy
benti asztalnál ültem le, mert a fenyegető fellegek alól heves
széllökések indultak útnak, és úgy kergették az elszabadult
szalvétákat, mint az ördögszekeret.
Vártam vagy egy órát az asztalomnál, közben kényeztettem
magam egy kis palacsintával és némi gyümölccsel. Aztán az egyik
pincér egy cédulát csúsztatott elém. Az volt rajta ismeretlen
kézírással, talán a pincérével, hogy „mujeres baño andale”, azaz
„gyere a női mosdóba”.
Felnéztem a pincérre, de már másnak szolgált fel. Felálltam, és
átmentem a kávézón a női mosdó irányába, miközben igyekeztem
higgadt maradni. De hirtelen nagyon félni kezdtem.
Kinyitottam az ajtót, és bementem. Csak két fülke volt bent.
Mindkettő üresnek tűnt, de az ajtók zárva voltak.
– Javier? – suttogtam kísérletképpen.
Az egyik vécékagylóról két fényes cipő ereszkedett le.
Visszafojtottam a lélegzetem. A fülke ajtaja kinyílt, és Javier lépett
ki rajta. Annyira más volt most minden. De muszáj volt
nyugodtnak lennem.
Fejével intett az ajtó felé.
– Zárd be!
– Oké – mondtam, és megfordultam, hogy bezárjam.
Mire visszafordultam, már ott volt mögöttem, megragadta a
fejem, és keményen lesmárolt. A nyelve a számban kígyózott, a
keze lecsúszott a testemen, és megragadta a fenekemet, egész
testével az ajtónak nyomott.
De most már minden más lett. Azelőtt is rossz volt, amit
tettünk, és tisztában voltam vele, hogy az, de most a rossznak egy
újabb árnyalata kerített hatalmába, ami már nem csak rólam szólt.
Hanem Camdenről is. Nem voltam képes többé megtenni vele
most, hogy tudtam, amit tudtam, és amit mindig, mindig
tudhattam volna. Még ha Camden nem akar semmit sem kezdeni
velem akkor, amikor mindez véget ér, akkor sem volt ez többé
opció. Véget kellett vetnem neki.
– Ellie – suttogta Javier, ahogy elvonta a száját, és harapdálni
kezdte a nyakam. Tehetetlennek és rémültnek éreztem magam,
teljesen lefagytam. – Ellie, kellesz nekem. Hiányoztál.
Hazugságok, hazugságok. Túl sok hazugság. Javier ujjai már a
combomon araszoltak, kezdte felgyűrni a hosszú szoknyámat. A
másik keze a sliccén matatott, azt gombolgatta.
– Javier – mondtam, próbáltam a hangom megszilárdítani. –
Ez most nem a megfelelő idő.
– Erre mindig van idő – zihálta a kulcscsontomat markolászva,
és ajka közel járt a borotvapengémhez. Majdnem meghaltam belül,
visszafojtottam a lélegzetem.
– Nem – és kibújtam a karja alatt, átszaladtam a mosdó másik
felébe, tenyeremmel a falnak támaszkodva.
Javier a kezében szorongatta a farkát, cirógatta, az arcán a
heves vágy őrült kifejezése ült. A szája idétlen vigyorra húzódott,
mintha valami gonosz módon jól mulatna.
– Nem? Te nem mondhatsz nemet, Ellie.
Összehúzott szemmel néztem rá, és lehúzkodtam a ruhám
alját.
– Most nemet mondok. Nem érdekel, hogy ment a kibaszott
randevúm Travisszel tegnap? Nem akarod tudni, hozzám nyúlt-e,
fenyegetett-e, bántott-e?
Kissé visszakozott, legalább annyira, hogy eltette a farkát és
visszahúzta a sliccét. Odajött hozzám, hátrasimította a haját.
– Oké, ha annyira fontos neked, hogy elmondd, rajta, bár
Enricótól már hallottam.
Lenyeltem a dühömet, ami forrni kezdett bennem. Képes
elküldeni azzal a szörnyeteggel, azzal, aki a saját családtagjaival is
elbánt, és még csak nem is érdekli, mi volt?
 – Nem érdekes – vetettem oda. – Felteszem, tudod, mik a tervei
ma estére.
Mosolygott.
– Igen, tudom. És ez így tökéletes, Ellie, egyszerűen tökéletes.
Jobb nem is lehetne. Vacsora. Ma este fogod megcsinálni.
Hideg borzongás futott végig rajtam.
– Hogy mit fogok csinálni?!
– Megölöd Travist.
Leesett az állam, a kezem önkéntelenül a nyakláncomhoz
vándorolt.
– Nem teszem meg, nem ölöm meg. Odavezetlek téged hozzá,
én vagyok a csali, de nem a te bérgyilkosod. Nem vagyok a
fegyvered.
– Mindig is fegyver voltál – mondta Javier, azzal közelebb jött,
és kivett valamit a zsebéből. – Ezért vagyunk mi ketten olyan jók
együtt. Ezúttal te leszel a fegyver, és én leszek, aki meghúzza a
ravaszt.
Elővett egy nyakláncot, amelyen ezüst angyalszárnyak
alkották a medált. Megpöccintette a peremét, és a medál kinyílt,
mint egy kis tasak. Belül egy icipici fiola volt, ami fehér port
tartalmazott.
– Mi ez? – kérdeztem elhűlve.
– Méreg – mondta Javier szenvtelenül. – Ma este belerakod az
ételébe, és Travis meghal.
– Én… nem tehetem… Nem teszem meg. Tudni fogják, hogy
én csináltam.
– Nem fogják. Én odakint foglak várni, Ellie. Ott leszek.
– Nem – ráztam a fejem. Megjátszhattam volna, hogy igen,
hogy könnyebben menjenek a dolgok és megszabaduljak Javiertől,
de én tudatni akartam vele, hogy nem tud bármire rávenni, és
erősebb vagyok, mint amilyennek gondol.
– Egész idő alatt – mondtam szomorúan – ez volt a terved,
ugye?
Összevonta a szemöldökét.
– Jobb lesz így, Ellie. Neked kell lenned annak, aki véghezviszi.
Csak így teljesítheted be a bosszúdat.
– Neked is szükséged van a saját bosszúdra.
– A tiéd sokkal fontosabb.
 – Vagy az én életem kevésbé értékes, mint a tiéd – vetettem oda
keserűen.
Javier arca eltorzult, mintha pofon ütöttem volna.
– Hogy mondhatsz ilyet?
Az ajkamba haraptam, és kinyújtottam a kezem. – Csak add
ide azt a rohadt nyakláncot.
– Nem, inkább én teszem fel – mondta Javier, és már nyúlt is a
másikért, ami a nyakamon volt.
– Nem! – kiáltottam, és ki akartam tépni a kezéből, de már túl
késő volt. Összezárta az öklét, és letépte. Aztán csak bámulta a
borotvapenge-medált a tenyerében. A nyomkövető
visszahunyorított rá.
Minden porcikámat félelem járta át, keményen, kíméletlenül.
Javier tekintete lángra gyúlt. Csak bámult, nem bírta felfogni,
amit látott.
– Ez meg mi? – hörögte, és az arca kivörösödött.
Hazudhattam volna, ha nagyon akarok. De már nem maradt
bennem hazugság.
– Mi ez?! – üvöltötte. Megragadta az arcomat, összeszorította
az állam, az ajkam, majd összeroppantott. – Ki adta ezt neked? Ki
vele!
– Vagy mi lesz? – próbáltam kinyögni. – Megölsz?
A szeme tágra nyílt, a sárgás-arany íriszben nagy, fekete
pupilla, mint az éjszaka, és könyörtelen, mint a bűn. Egyre
erősebben szorította az arcom, vonaglani kezdtem a fájdalomtól.
– Bassza meg! – üvöltötte végül, és elengedett, majd hatalmasat
rúgott a vécéfülke ajtajába. Megperdült. – Hol van? Mi? Hol van az
a tetovált faszkalap?
Az államat dörzsöltem, és elhajoltam előle.
– Nem tudom.
– Kibaszottul nem tudod! – Megint odajött hozzám, kezét a
nyakamra tette, és a falhoz szorított. – Hogyhogy nem tudod?
Felemeltem a kezem, a körmömet a tenyerébe vájtam úgy,
hogy vérezni kezdett, majd letéptem magamról a kezét, és
egyenesen visszanéztem rá. Küzdöttem, mert nem akartam megint
veszíteni. Soha többé nem akartam veszíteni.
Javier arca eltorzult, ahogy a szemembe nézett, eszeveszett
tekintettel kutatta az arcomon a választ. Amikor rájött, hogy már
megkapta, elengedett, és újból tudtam lélegezni.
Vártam egy percet, míg magamhoz tértem, fájdalmasan
nyeldekeltem, aztán azt mondtam:
– Nem tudom, hogy hol van. És ez az igazság.
Odébb ment, kirázogatta feszült vállát, majd le s föl mászkálni
kezdett. A mosdó ajtaján zörögtek, mire kiordított:
– Tűnés innen! – Aztán szembefordult velem, és az arcán a düh
helyett valami más jelent meg… keserűség.
Szívfájdalomnak néztem volna, ha lett volna szíve, ami fájni
tud.
– Összefeküdtél vele? – kérdezte, a hangja alig volt több most,
mint a suttogás.
– Mi a pokol van veletek, pasikkal meg a baszással? –
kérdeztem. – Mintha olyan sokat jelentene, ha valakivel kefélünk.
Nem, nem feküdtünk le. Most boldog vagy?
Maró gúnnyal nevetett.
– Hogy boldog vagyok-e? Ó, te mocskos, rohadt, hazudós
angyalom! Nem, nem vagyok boldog. Nem leszek addig boldog,
amíg azt nem teszed, amit mondok neked.
Megint odajött hozzám, és a kezét gyorsan a nyakam köré
fűzte. Azt hittem, talán megint fojtogatni fog, de csak nyakamba
tette az átkozott angyalos nyakláncot, majd finoman megigazította
a medált, ami a kulcscsontjaim közt nyugodott.
– Fogalmad sincs arról – mondta egyszerre halkan és
keményen, szemét a medálra szegezve –, mennyire szeretnék most
ártani neked. Mert nem hittem, hogy képes leszel megint fájdalmat
okozni, ahogy valaha tetted. De sikerült. – A tekintetét az
enyémhez emelte. – Elárultál, pedig mást se teszek, mint neked
adom a szívem, és új életet ígérek neked.
Nem mondhattam semmit erre az őrületrohamra. Belenyomta
a medált a bőrömbe, aztán fejcsóválva magamra hagyott, kezében
szorongatva a borotvapenge-nyakláncomat.
– A te Camdened most engem fog követni helyetted, és majd
éri egy kis meglepetés. Te pedig azt teszed, amit mondok neked.
Ma este elmész vacsorázni Travisszel, és megölöd. – Kezét az ajtó
zárjára tette, és oldalt fordította a fejét, hogy rám sandítson. – Vagy
pedig kinyírom a te Camdenedet, ezúttal tényleg. És a küszöbödre
teszem a fejét.
 Ezzel kiment a mosdóból, félrelökve a kint várakozókat. A
döbbenettől lemerevedtem, s azon töprengtem, vajon hogy a
pokolba fogom mindannyiunkat kimenteni élve ebből a helyzetből.
 Huszonhatodik fejezet

CAMDEN

Miután Ellie elment, hogy Javierrel találkozzon, pár percig még

magamban dühöngtem a szekrényben, majd előjöttem, és nagyon
elővigyázatosan visszaóvakodtam a szálló főépületébe.
Gus a végső kétségbeesés állapotában várt a szobában, és úgy
festett, mint egy kalap szar – végre én is elmondhattam neki ezt.
Egy szemet se aludt, egész éjjel rám várt. Azt hiszem, egy darabig
úgy vélte, Ellie és én talán bepótoljuk az elvesztegetett időt, de az
arckifejezésemből hamar rájött, hogy nem ez történt. Azt kell
mondjam, kissé csalódottnak látszott, mintha a bogaras vénember
egész idő alatt úgy gondolt volna ránk, mint egy párra. Attól
tartok, én is így voltam vele.
De ezen most nem rágódhattam, nem is gondolkodhattam
rajta. Az volt a dolgom, hogy az új terv szerint cselekedjek. Gus
telefonján aktiváltuk a nyomkövetőt, és most már láthattuk a
Google Maps segítségével, hogy Ellie merre jár. Igazából nagy
megkönnyebbülést jelentett, hogy követhettük azt a villogó kis kék
pontot, amint haladt Veracruz utcáin a kávézó felé.
– Szóval most találkozik Javierrel? – kérdezte Gus, miután a
kék pont egy jó darabig nem moccant.
Bólintottam.
– Amennyire tudom, utána elvileg visszajön ide, hogy
felkészüljön a vacsorára Travisszel. Azt hiszem, valamivel hat előtt
kellene elindulnunk nekünk is. Akkor kint várjuk Ellie-t, és
követhetjük.
– Egyetértek – mondta Gus, és nézte a villogó kék pontot.
Összeráncolta a homlokát. – Hm.
– Mi az? – Odahajoltam, és Gus megmutatta a képernyőt. A
kék pont mozgott, mégpedig elfelé a kávézótól, az ellenkező
irányba, mint ahonnan Ellie odaérkezett. Északra tartott,
meglehetősen gyorsan, tehát autóval, nem gyalog.
– Mit gondolsz, mit jelenthet ez? – kérdeztem. – Szerinted
Javier magával viszi valahova?
– Talán. Vagy talán nem Javier volt, aki találkozóra hívta.
Élesen ránéztem.
– Esetleg Travis?
Gus gyorsan vállat vont.
– Fogalmam sincs. De nem hiszem, hogy célszerű itt üldögélni
és ezt találgatni.
Igaza volt. Sietve elhagytuk a szállót, és beugrottunk a kocsiba.
Gus közben visszavette a saját autónkat. Senki se bántotta, amit
meg is tudtam érteni – összekarcolt oldalával és szétzúzott
visszapillantó tükreivel úgy festett, mint amelynek már csak az
ócskavastelepre vezethet az útja. De én ismertem már, tudtam, mire
képes, és hogy ezen a napon mindennél jobban szükségünk lesz rá
a gyorsasága és könnyű kezelhetősége miatt.
– Gondolod, hogy a rendőrök még mindig keresik ezt a
járgányt? – kérdeztem, miközben végighajtottunk az utcákon,
hogy minél jobban felzárkózzunk a kis kék ponthoz. Szerettem
volna, ha én vagyok a volánnál, de már Gus is bizonyított ezzel a
kocsival.
– Kétlem – felelte. – Mexikó nagy ország, akárhol is lehetnénk.
Pár nap leforgása alatt bárki eltűnhet. De azért óvatosnak kell
lennünk.
Követtük a kék pontot, ami észak felé tartott a Fidel Velázquez
főút mentén, és egyre távolodott a várostól. Kezdett rossz
előérzetem lenni ezzel kapcsolatban, mert a környék egyre inkább
ipari tájra emlékeztetett.
A vállam is fájni kezdett, tele voltam feszültséggel.
– Gus, én nem tudom…
Gus bólogatott.
– Igen. Én is azt hiszem. Valami nem stimmel ezzel az egésszel.
– Úgy érzem, Ellie veszélyben van.
Gus komor pillantást vetett rám.
– Az a kölyök folyton veszélyben van.
A kék pont végül megállapodott egy hosszú út végén, amely
mintha a semmibe vezetett volna. Tíz perccel később már a kék
pont közvetlen közelében jártunk. Gus végighajtott egy utcán,
amelyet kétoldalt pár üresnek tűnő raktárépület szegélyezett. Az út
végén egy irodaépület állt törött ablakokkal, előtte néhány autó
parkolt. Ellie-nek itt kellett lennie. Sajnálatos módon a rendszer
nem engedte, hogy még közelebbről meghatározzuk a pozícióját.
– Vagy Javierrel van – mondtam, erősen figyelve a környéket,
mialatt Gus az út szélére húzódott vagy valaki belecsapta a szart a
ventilátorba a Travis-ügy kapcsán. Mennyi fegyverre van
szükségünk?
Gus sóhajtott.
– Bármiről legyen szó, remélem, elég van nálunk. –Megfordult
az ülésén, és elkezdte előszedni őket a hátsó ülésen levő táskából.
– Lehet, hogy ez picit fájni fog – mondta, és bedugta a
revolverem a karomat tartó kendőbe. A fájdalom végignyilallt
bennem, mint valami rakéta. – De itt jó helye lesz.
A fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe. Gus a karom alá
dugta. Senki se veheti ott észre.
– Remek. Adj még kettőt, mint csalikelléket.
Gus odaadott még két kisebb pisztolyt. Egyet az övem-be
dugtam, a másikat a kezemben tartottam. Reggel a zoknimba is
dugtam egy kést.
A távolban vihar dörgött, miközben a tejporra esett a
tekintetem.
– Szerinted másodszor is működne?
– Eszedbe ne jusson! – felelte Gus. Ő is egy fegyvert dugott a
nadrágszíjába, egy másikat pedig a szájához emelt, és csókot
nyomott rá. – Talán ez a bébi ma partiba lesz dobva. – Mosolygott,
aztán a szeméből kihunyt a fény. Tudtam, hogyan érez. Vér fog
folyni. Nem engedhettem meg magamnak én sem, hogy akár egy
pillanatig habozzak, ha meg kell húzni a ravaszt, ha Ellie élete
forog kockán.
– Rendben – mondtam, és jelentőségteljesen bólintottam. –
Menjünk, nézzük meg, ma milyen balhéba sikerül
belekeverednünk.
Kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk a járdán, oldalunkon a
fegyverekkel. Egyszerre próbáltunk sietni, ugyanakkor
ártalmatlannak látszani. Nem volt könnyű, pedig senki se járt
ebben a zsákutcában. Elkezdett szemerkélni az eső, nagy, súlyos
cseppekben. Hálás voltam érte, hogy van valami, ami eltereli a
figyelmem.
Már majdnem az irodaépülethez értünk, és oldalra akartunk
kerülni, hogy lássuk, benézhetünk-e az ablakokon, amikor hallom,
hogy valaki kibiztosít egy fegyvert. Tudtam, hogy ezzel közölni
akartak velünk valamit. Valaki értésünkre adta, hogy a markában
vagyunk.
Mindketten megdermedtünk, egy pillanat alatt döntöttünk.
Nem volt más esélyünk, mint megfordulni és szembenézni a
valósággal.
Meg is tettük.
Javier ott állt mögöttünk pár lépésnyire az úton, és fegyvert
szegezett a fejemnek. Mellette Raul, aki Gusra célzott.
– Buenos dt'as, gringos – nyájaskodott Javier vigyorogva. –
Legyenek szívesek a kibaszott fegyvereiket eldobni, és a kezüket
feltenni, különben rögvest kiloccsantom az agyukat.
Gus és én egymásra néztünk. Bukta.
Tettük, amit mondott.
Javier a pisztolyával felénk intett.
– És rúgják odébb, tudják, hogy megy ez.
Dühödten belerúgtam az enyémbe, Gus is megtette, a
pisztolyok csak úgy zörögtek a járda betonján.
– Most akkor – folytatta Javier, és mint egy kígyó, elindult
felém, szinte vártam, hogy kiöltögeti a villás nyelvét –
megmotozom az urakat, hátha maradt még valami. – Megállt
közvetlenül előttem, feszes mosollyal összepréselte a száját. –
Próbáld meg nem túlságosan élvezni.
Lehunytam a szemem, és mélyet lélegeztem, igyekeztem féken
tartani a dühöt, amely gyomron vágott és terjedni kezdett egész
valómban. A düh jól jött volna most, de a düh ész nélkül cselekszik,
nekem a következő pillanatokban azonban átkozottul jól kell
játszanom ezt a partit, különben örökre elveszítem Ellie-t.
Majdnem sikerült is, ám amikor Javier keze kutakodni kezdett
a családi ékszereim körül, és megfogdosott, azt találta mondani:
– Már látom, miért engem választott Ellie. Nekem nagyobbak
a golyóim. – Ekkor egy másodpercre előtört belőlem az indulat.
Egyenesen a pofájába köptem. Mivel sokkal magasabb voltam
nála, a homlokát találtam el, és onnan csurgott lefelé a nyál a
szemébe. Rávigyorogtam, élveztem a látványt, ahogy az arca
hirtelen elváltozik, és elönti a harag.
– Rohadt buzi – horkant fel, aztán a pisztolya agyával
egyenesen belevágott a golyó ütötte lyukba a vállamon.
Egyszerre minden elsötétült és zavaros lett. Alig bírtam az
ebédem a gyomromban tartani. Térdre zuhantam, és epét köptem,
a fájdalom teljesen a hatalmába kerített, legyűrt.
Aztán Javier vállon rúgott, ugyanazon a ponton, én meg
hanyatt zuhantam. Az ájulás hullámai kezdték elmosni a fájdalom
árjait. Aztán arra emlékszem, hogy Gus ott áll mellettem, meg
Ellie-re, és tudtam, hogy mindent meg kell tennem, hogy életben és
eszméletemnél maradjak, fájdalom ide vagy oda.
Úgy maradtam háton fekve, de Javier felrántott. Alig álltam a
lábamon, bizonytalanul imbolyogtam.
– Hé, te – mondta Javier, és addig pofozgatott, míg végül
kinyitottam a szemem. – Hé, Camden, hahó, jobb lesz, ha ébren
maradsz! Én még csak most kezdtem el élvezni ezt az egészet.
Javier most Gusra nézett, Raul pedig elkezdte összeszedni a
nálunk talált pisztolyokat. Azt nem találták meg, ami a
kötésemben volt. Szerettem volna Gusra pillantani, hogy
észrevette-e, de nem akartam elárulni magam.
– Nem gondoltam, hogy még egyszer az életben találkozunk –
mondta most Javier Gusnak, kissé feszélyezetten, összehúzva a
szemöldökét. – Maga az egyik azon rendes fickók közül, aki még
megmaradt neki az életében.
Felvontam a szemöldököm és nagyot nyeltem, próbáltam
eltüntetni az arcomra kiült kínt.
– Ti ketten ismeritek egymást? – kérdeztem, és megpróbáltam
leplezni hangomban a meglepetést, de nemigen sikerült már
bármit is elrejtenem… kivéve a pisztolyomat.
Gus Javierre bámult. Még soha nem láttam a vén csókát ilyen
mérgesnek.
– Nem – mondta Javier lassan, óvatosan. – Én csak hallottam
róla. Maga nevezetes ember a Watt család köreiben.
– Akárcsak maga – horkant fel Gus.
Javier pisztolyával a lábát ütögette, és mintha elgondolkodott
volna. – Azt hiszem, jobb, ha gondolnak rólam valamit, mintha
egyáltalán semmit. Itt vannak, tudja. A szülei.
 Nekem ez új volt, bár nem az a hír, ami igazán érdekelt.
– Hol van Ellie?
Ekkor előjött egy újabb férfi a sarok mögül, fegyverrel az
oldalán, valaki, akit nem ismertem.
Javier a szeme sarkából rávillantotta a tekintetét.
– Mi az, Peter? – kérdezte ingerülten.
A fickó Gusra nézett, aztán rám, aztán Javierre.
– Travis Raines vacsorát ad ma este.
Javier szemöldöke felszaladt.
– Micsoda?
– A saját házában – tette hozzá Peter a hatás kedvéért. – Ellie
nem étterembe megy vacsorázni, hanem oda, hozzá, a házába. A
birtokára.
Akármit is jelentett ez Javiernek, nekünk nagyon rossz hír volt.
És ha Javiernek rossz hír, akkor alighanem Ellie-nek is az. Gusra
néztem, akinek megvilágosult, de nyomorúságos kifejezés jelent
meg az arcán.
– Ó, a picsába! – morogta.
Javier szemében vad tűz lobbant, látszott, hogy pörögnek a
fogaskerekek az agyában, és kissé biccentett Gus felé, mint aki
megértette, Gus mire gondol.
– Mi az isten zajlik itt? – kérdeztem, magyarázatra várva.
Javier egy pillantást lövellt felém, és nagyot nyelt, aggódás
torzította el a képét. Ezt még sosem láttam rajta, és gyorsan el is
tűnt.
– Ellie – mondta lassan, és megint Gusnak beszélt – ott lesz
Travis házában ma éjjel. Sajnos harc nélkül oda nem juthatunk be.
A hely duplán tele lesz biztonsági emberekkel, akik, ebben biztos
vagyok, meg fogják találni a nyakában a cianiddal teli fiolát.
A nyaklánca. Hát persze! Javier adott neki egy másikat, és
elvette a borotvapengét, amin a nyomkövető volt. Cianid. Arra
akarta rávenni Ellie-t, hogy ő ölje meg Travist ma este.
– Ott vannak a szülei. Most Travisnek dolgoznak. – Javier az
égre nézett, és az arcát dörzsölgette. – Látni fogják Ellie-t. Az
álcázásnak annyi. – Megint előrenézett, szembe velem. – Mintha
máris halott lenne.
És te vagy az, aki a sírját megásta, gondoltam. Az elejétől kezdve
kudarcra ítélted.
 – Na és akkor most mi a kurva életet akarsz csinálni? – köptem
a képébe a szavakat. – Csak úgy otthagyod?
Javier résnyire összehúzta a szemét, úgy nézett ki, mint valami
hüllő.
– Nem tudom, milyen választásom maradt még.
Reménykedjünk, hogy minden jól alakul.
– Ha belegondolok, még te hitted azt, hogy elég jó vagy neki –
csattant fel Gus, és csalódottan rázta a fejét. Javier erre a pisztolya
csövét Gus álla alá nyomta. – Te nem tudsz semmit, vénember –
horkantotta. – Neked semmi jogod beleszólni az életébe, mert
lemondtál róla. Nem akarlak megölni, mert tudom, ki vagy és mit
jelentesz neki, úgyhogy jobb, ha nem hozol ki a sodromból!
A tekintetem Gusra és Javierre tapadt, tanakodtam, vajon miről
beszél Javier, úgyhogy alig maradt időm észbe kapni, hogy mi is
történik. Raul hirtelen Javier fejének emelte a pisztolyát, Peter pedig
a sajátjáért nyúlt, talán hogy megvédje. De Peter mozdulata elég
volt ahhoz, hogy Raul villámgyorsan cselekedjen – meghúzta a
ravaszt, és közvetlen közelről fejbe lőtte Petert. A csattanás életre
keltette Javier legendás reflexeit. Megperdült, és Gust eleven
pajzsnak használva előreszegezte a fegyverét.
Raul tüzelt, és Gust találta el – hasba lőtte.
Felüvöltöttem, és már ugrottam is felé. Javier lőtt, és eltalálta
Rault, még mielőtt annak módja lett volna újra lőni. A sebesült Gus
Javier lába elé rogyott össze.
Javier most felém rántotta a pisztolyát, de én gyorsabb voltam.
Nekiestem, már én voltam a fekete szörnyeteg. Nem törődtem a
fájdalommal a vállamban, egyenesen a mellkasába vágódtam,
nekitaszítottam az épület betonfalának, a feje nekiverődött, és véres
foltot hagyott rajta.
Még úgy is, hogy a fél karom fel volt kötve, kivertem belőle
még a szart is. Újra meg újra megütöttem, élveztem vérző
öklömben a zsibbadó sajgást, a véres arca látványát, az érzést,
ahogy törtek a porcok.
Többször is megpróbált felállni, szívósan próbálkozott,
egyetlen célpontul a sebesült vállamat tűzte ki. De már nem tehetett
semmit. Átváltoztam valaki mássá: magam voltam a harag, az
őrjöngés, a huszonhat évnyi pokol megtestesülése.
Elővettem a revolverem a kötésemből, és Javier halántékához
tartottam. Még egyszer az arcába köptem, és néztem, hogy
keveredik a nyálam a vérével és az esőcseppekkel.
– Egyetlen rohadt okot se tudsz mondani, hogy miért ne
loccsantsam ki a kibaszott agyvelődet!
Felnézett rám, a szeme arany a képét borító véres maszk alatt.
Megnyalta vérző, széttrancsírozott száját, lassan, ernyedten, és azt
nyögte:
– Nem… nem tudok. Ölj meg! Fejezzük be az egészet… és
vége.
Még jobban belenyomtam a fegyvert a fejébe, a düh a
csontjaim mélyéből rázta minden porcikámat.
– Nem, még nincs vége, mert Ellie ma este elmegy Travishez, és
van rá esély, hogy nem jön vissza többet. Reménykedj benne, hogy
megmérgezi és kibaszottul sikerül neki, mert az az egyetlen módja,
hogy még élve kikerülhessen a karmai közül.
– Camden – hallottam Gus hangját a hátam mögül. Továbbra
is Javier fejéhez tartottam a fegyvert. Gus hanyatt feküdt és a hasát
fogta, vér folyt a szájából.
– Maradj nyugton, Gus, mentőt hívok – mondtam neki.
– Menj Ellie-ért – nyögte, alig tudta kipréselni a szavakat. – Én
rendben leszek.
Megint Javierre néztem, reméltem, hogy porrá égethetem a
puszta tekintetemmel.
– Elmegyek Ellie-ért. Csak azért hagylak életben, hogy elvidd
Gust a kórházba. Ha meghal, a te lelkeden szárad. És gondom lesz
rá, hogy Ellie is tudjon róla.
Javier nagyot nyelt, és egy pillanatig attól féltem, hogy meghal,
még mielőtt Gus elvérzik. Elég furcsa volt ezen aggódni. Úgy
döntöttem, útban Travis háza felé kihívom a mentőket, csak a
biztonság kedvéért. Nem bízhattam ebben az emberben, még
abban sem, hogy életben marad.
Lábra álltam.
– Megértetted?
Bólintott, nehezen lélegzett, az orrcimpái remegtek.
– Ha jobban meggondolom… – és ismét rászegeztem a
fegyvert, és most az egyszer félelmet láttam a szemében –, akár
meg is ölhetnélek most rögtön, és magam hívhatnám a mentőket.
Egy pár pillanatig így álltam, pisztolyomat még mindig Javier
fejének célozva. Szinte lángolt az egész bensőm. Aztán leengedtem
a fegyvert, és odamentem Gushoz. Letérdeltem mellé. Az arca
sápadt volt, a tekintete homályos, de magánál volt, és rám nézett.
Megveregettem a karját, és kicsit megszorítottam.
– Minden rendben lesz, Gus. – Kivettem zsebéből a telefont, és
Javierre néztem, aki még mindig ott hevert a falnak dőlve, mint
valami rongybaba. Felé intettem a fejemmel. – Mondd meg, hol
lakik Travis!
Fontolóra vette a kérdést, mintha nem akarná megmondani, és
egy pillanatig azt hittem, tényleg hagyni fogja, hogy Ellie elmenjen
erre az öngyilkos küldetésre. De aztán bágyadtan intett, hogy
hozzam oda a mobilt.
Odaadtam neki, és véres kézzel beütötte a GPS-be a címet.
Visszaadta, és az új koordináták villogó piros pontokként jelezték,
hogy életre keltek.
– Ha így odamész, téged is megölnek, még mielőtt betennéd a
lábad arra a birtokra – gúnyolódott. – Nem tudod egyedül
megcsinálni.
– Ez hadd legyen az én gondom – mondtam, majd felálltam, és
fölé hajoltam. – És ha még egyszer meglátom a rohadt pofádat,
megöllek. Nem fogod tudni, mikor, de meg fog történni.
Néhány feszült másodpercig még egymás szemébe
meredtünk, az övé tele gyűlölettel minden sejtem iránt. Biztosan
tudtam, hogy én se nézek ki szebben.
Elszakítottam tőle a tekintetem, és Gusra pillantottam. Nagyot
nyeltem, imádkoztam, hogy ne ez legyen az utolsó alkalom,
amikor látom.
– Nemsokára találkozunk, Gus – mondtam neki. Aztán sarkon
fordultam, és rohanni kezdtem a kocsi felé. Rohantam Ellie-ért.
 Huszonhetedik fejezet

ELLIE

Mikor visszamentem a szállóba, láttam, hogy Enrico nincs a

recepción. Reméltem, hogy a szobájukban vannak.
Figyelmeztetnem kellett őket, szólni nekik, még mielőtt Javier lépre
csalja őket. Megkértem a nőt a recepción, hogy szóljon fel nekik a
kedvemért, de senki se vette fel a szobatelefont.
Talán látták a nyomkövetőt eltávolodni, és mentek Javier után,
azt hitték, én vagyok az, csak eltértünk a tervtől. De valójában
teljesen új terv lépett életbe, és Gus meg Camden egyenesen Javier
csapdájába sétált. Reménykedtem, hogy Javier megtartja a szavát,
és nem öli meg Camdent, csak akkor, ha nem viszem végbe a
gyilkosságot. Meg kellett volna ígértetnem vele újra.
Ez volt az egyetlen dolog, ami életben tartott még, a tény, hogy
ha mindent megteszek, amit Javier akar, akkor
megmenekülhetnek. És Gus, a drága, édes öreg Gus, ő sem egy
idióta – tapasztalt exzsaru, meg még egy csomó minden azon túl.
Ő az adu ász, valaki, akire Javier még csak nem is számít.
Forró zuhanyt vettem, hátha elmúlik ideges remegésem.
Fogalmam sem volt, hogyan fogok kikeveredni ebből. Kivettem
egy ruhát a szekrényből, onnan, ahol Camden rejtőzködött. Eljött,
hogy vigyázzon rám – ez soha nem volt egyértelmű, mégis mindig
jelen volt. Egy hosszú, zöld színű, strasszokkal díszített ruhát
választottam, olyan lehettem volna benne, mint egy hableány,
mesésen gyönyörű, ha bármikor máskor viselem, de most csak egy
gyilkosság palástja volt, eszköz a végkifejlethez.
Feltűztem a hajam, és a sminkem édes, szexi leányzóvá
varázsolt. Ma este eljátszom végre az elvárt szerepem. Már nem
féltem. Véghezviszem, amit kell. Megszabadulok Travis Rainestől,
aztán kitalálom, hogyan jutok ki onnan, vissza Camdenhez és
Gushoz. Ok megtaláltak engem, égen-földön kerestek. Én is meg
tudom találni őket. Túléltem már rosszabb dolgokat is.
Nézegettem a nyakláncot, remélve, hogy egyben marad, és
nem fedi fel a titkaimat. Mocskos angyalszárnyak. Szóval Javier
engem is romlottnak gondol. Azt hiszem, nem kéne meglepődnöm,
állandóan azt mondogatta nekem, hogy milyen rossz vagyok.
Öt óra harminckor kimentem az előcsarnokba, de Enrico még
mindig nem volt sehol. Furcsa, hogy ilyen hirtelen eltűnt.
Töprengtem, vajon azért-e, mert Travis idejön, vagy talán Javier
mozgósította összes emberét, hogy Gus és Camden után menjenek?
Nagyot nyeltem, és elkezdtem ide-oda csúsztatni a medált a
láncon. Csak semmi félelem, meg tudom csinálni, mantráztam.
Odakint egy fehér limuzin állt meg a hotel előtt, majd az
elegánsan öltözött sofőr belépett az előcsarnokba. Hetyke sapka és
sötét szemüveg volt rajta.
– Eleanor Willis! – hallottam az aktuális nevem.
Kicsit vártam, hagytam, hogy a hamis név életre keljen, aztán
felálltam, és magamra terítettem fekete váll-kendőm.
– Én vagyok.
A sofőr kikísért a limuzinhoz. Egész nap hol esett, hol nem, és
éppen megint szemerkélni kezdett, a szél az arcomba fújta a
cseppeket. Vízálló szemfestéket tettem fel, biztosítékul eső esetén,
illetve ha bármi okból a szemembe könnyek szöknek. Biztos
voltam benne, hogy nem leszek képes túljutni ezen a napon
könnyek és vér nélkül.
A sofőr a súlyos, sötét égre mutatott, és így szólt:
– Holnapra kisüt a nap.
Szomorúan rámosolyogtam. Nem kételkedtem abban, hogy az
én holnapom minden lesz, csak nem napfényes. Beültem a tágas
limuzin hátsó ülésére. Kissé meglepett, hogy Travis nincs ott.
– Mr. Rainesszel az étteremben fogok találkozni? – kérdeztem.
A sofőr megrázta a fejét.
– Mr. Raines ma a házában ad vacsorát. Ő most éppen a
vendégeket fogadja. Vacsoravendégség lesz.
Döbbenten hátradőltem. Vacsoravendégség? Hogy a francba
tudok elmenekülni egy vacsorapartiról? Hogy tud Javier értem
jönni oda, nem beszélve bárki másról?
Ezzel aztán megint hatalmába kerített a rettegés. Talán tényleg
öngyilkos küldetésre megyek. Talán mindig ez volt a terv. Ellie
Watt, akit mindig mindenki szívesen tekint áldozatnak.
A szívem Camdenért kiáltott, az egyetlenért, aki soha nem
áldozatként látott engem. Hátrahajtottam a fejem, a limó
mennyezeti fényeit bámultam, próbáltam visszatartani a
könnyeim. Egész úton így ültem, míg a limuzin letért Veracruz
főútjáró!, és a szárazföld belseje felé haladt, egy dombosabb vidék
felé, ahol növények burjánzottak, és a buja zöldet, mint színes
keménycukorkák, erős kapukkal elzárt udvarházak pettyezték.
Travis háza egy hosszú, keskeny, macskaköves út végén állt,
amelyet virágok szegélyeztek – túl színesek ahhoz, hogy valódiak
legyenek, továbbá pálmafák, amelyek olyan magasra nyúltak,
amilyen magasra csak a szem követhette őket. Mintha egy
alagútba suhant volna bele az ember, aminek a végén kihunyt a
fény.
A limuzin megállt egy különösen hatalmas szárnyas kapu előtt,
majd a sofőr intett a kapusfülkében ülő férfinak. A férfi előjött, a
hátsó ablak legördült. Az őr benézett, szemügyre vett, aztán
bólintott. Visszatért a kapusfülkébe, és a kapu kitárult előttünk.
Travis házától elakadt a lélegzetem. Sokkal lenyűgözőbb volt,
mint az, ahová gyerekként besurrantam. Nem egyszerűen
terjedelmes épület volt, hanem palota, a sok szárnyával és
gyönyörű erkélyeivel, sugárzón fehér és arany színekben
pompázott, ahogy a kerti lámpák fénye rávetült. Fölöttünk sötét
felhők gomolyogtak, de nem lepődtem volna meg azon sem, ha
megnyílnak az egek, és a Sátán maga száll alá fekete szárnyakon.
A limuzin felsuhant a hosszú, kanyargós feljárón, és megállt a
kapu előtt, amelyen túl szőnyeggel borított lépcsősor vezetett a
gránit és márvány előcsarnokba. Mint valami hollywoodi
filmpremieren, elegánsan öltözött emberek járkáltak mindenütt. A
sofőr kinyitotta előttem a kocsi ajtaját.
Köszönetképpen rámosolyogtam, majd kiszálltam.
– Egy vacsoravendégséghez ez azért elég nagy sereglet –
szólaltam meg lenyűgözve.
– Ó, ez csak a koktélparti. A vacsoravendégségre csak az
egészen különleges vendégek hivatalosak. Az később kezdődik. Ön
igazán kivételesnek tekintheti magát, amiért Mr. Raines meghívta,
Miss Willis.
 Szemügyre vettem ezt az embert, aki valakinek az apja vagy a
nagyapja, akinek láthatólag semmi gondot nem okozott, hogy az
ország egyik leggonoszabb bűnözőjének dolgozik. Talán itt ezt kell
tenni a túléléshez. Talán ezek az emberek nem sokban különböztek
tőlem. Szemet hunynak afelett, amiről tudják, hogy rossz,
felvértezik a szívüket, és megpróbálják megérni a következő napot.
Az ajtóhoz sétáltam, és eközben Veracruz elit közönsége
kíváncsi, de kellemesen kíváncsi pillantásokkal illetett. A férfiak a
mellemet csodálták, a nők a ruhámat irigyelték. Egy testőr, akit
felismertem mint a Zoo ajtónállóját, listával a kezében ellenőrizte a
vendégeket.
– Neve? – kérdezte.
– Eleanor Willis – feleltem. – Nincs nálam az útlevelem.
– Semmi gond, csak ellenőrzöm a névsort.
Rámosolyogtam.
– Remek. A barátom, Connor Malloy később jön.
– Rajta van a listán?
Belekukucskáltam a listába.
– Itt kell lennie.
Az ember végigfuttatta tekintetét a papíron.
– Itt nem szerepel.
– Nos, majd megemlítem Travisnek. Magas, amerikai, fekete
hajú, szemüveges, tetovált. Mint egy menő, izmos stréber.
A fickó szórakozottan bólintott, de nem igazán figyelt rám.
– Tisztázza Mr. Rainesszel, kérem.
Aztán a következő újonnan érkezett vendég felé fordult. Nem
tudtam, vajon Camden felbukkan-e itt, meg tud-e lógni Javiertől,
honnan tudhatja meg egyáltalán, hogy itt vagyok. De ha igen,
akkor reméltem, hogy legalább egy kicsit segítettem neki, és talán
nyertünk vele pár percet.
Hirtelen egy talpig feketébe öltözött nő jelent meg előttem, egy
fémdetektort lengetve.
– Kisasszony, ellenőriznünk kell önt.
Bólintottam, a gondolataim a nyakláncomra ugrottak.
Előszóra mellbimbópirszingem jelzett, amihez ismét kissé
zavarba ejtő magyarázattal szolgáltam, tekintve, hogy a nő az
ötvenes évei végén járt, és úgy tűnt, undorodik már magától az
ötlettől is. Aztán a nyaklánc is jelzett. A nő ismét átfuttatta felette a
detektort, majd megemelte a medált, és alatta is végigsimított.
Visszatartottam a lélegzetem, próbáltam úgy tenni, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem attól függne
most minden, hogyan végzi a munkáját. Nem volt ráírva a fiolára,
hogy méreg van benne, de attól még végződhetett rosszul a
történet. El is veheti, ha úgy hiszi, hogy valamilyen drog van benne,
és akkor mi lesz? Abban bíztam, hogy talán a drog nem tabu egy
drogbáró házában egy partin.
De a nő visszaejtette a medált a nyakamba, és rámosolygott.
– Precioso – mondta, és elengedett.
Messze eltávolodtam tőle, és csak akkor lélegeztem fel jó
hangosan. Ez meleg helyzet volt! Bejutottam, jól voltam, de azt
nem tudtam, meddig tart az örömöm. Össze kellett szednem
magam.
De máris túl késő volt.
Szétvált a tömeg, és megjelent előttem Travis Raines.
Szmokingban volt, mindkét oldalán testőrök kísérték.
Rám mosolygott, és széttárta a karját, mintegy bemutatva a
házát.
– Hát eljött, Miss Eleanor Willis. Hogy tetszik önnek a házam?
Hát nem a legszebb ház, amit életében látott?
Mosolyt erőltettem az arcomra.
– Igen, ez a legszebb ház, amit életemben láttam – feleltem
őszintén.
– Remek, remek – mondta, és összecsapta a tenyerét. – Mivel
magácska először van itt, engedje meg, hogy körbevezessem és
bemutassam a vendégeknek.
Életem legrémisztőbb és legunalmasabb órája következett.
Travis szó szerint mindenkinek bemutatott, minden egyes ott
jelenlevő embernek elismételve a nevem, „Miss Eleanor Willis”.
Márpedig rengeteg ember volt ott. Becslésem szerint legalább
nyolcvanan mászkáltak fel-alá a puccos ruhájukban.
De én egész idő alatt csak a nyakláncomra gondoltam, arra,
hogyan és mikor fogom végrehajtani azt, amit Javier kért. Hogyan
férkőzhetek hozzá az ételéhez? Mi lesz, ha hibázom és
rajtakapnak? Mennyi ideig tart, míg a méreg kifejti hatását? Lesz
elég időm, hogy megetessem vele, aztán még eljussak a mosdóig?
Lesz, aki rám gyanakszik? Ott kell-e ülnöm, és végignéznem, míg
megeszi és meghal? Mert mindazon szörnyűségek ellenére, amit
tett, amilyen sátáni személy volt, nem tudtam biztosan, képes
leszek-e erre. A szívemnek semmi gyönyörűséget nem okoz, ha
megölöm, ha a szemem láttára hal meg. Mindig azt hittem, erre
vágyom, hogy pancsikolnék az élvezetben, de most, hogy itt volt
az alkalom, maga a realitás, és a méreg ott lógott a nyakamban,
tudtam, hogy ha megteszem, egy életen át kísérteni fog. Az, hogy
valaki alaposan rászolgált a halálra, még nem jelenti azt, hogy én
vagyok az a személy, akinek ezt be kell teljesítenie.
De itt és most mégis meg kellett tennem. Én voltam a halál
angyala, aki kart karba öltve jár Luciferrel.
Megálltunk egy időre a teraszra nyíló ajtó előtt, ahol sok ember
üldögélt színes nyugágyakban, a viharban és villámlásban
gyönyörködtek, amelyek a távoli égbolton zajlottak. Innen látni
lehetett a szépen nyírt, messze elnyúló pázsitot, a kivilágított kertet.
A villámok fényénél láthattam, hogy a pázsit túlnyúlik a fényeken,
és a dzsungelben vész el. Úgy látszott, mintha kilométereken át
folytatódna, és ez mind Travis Raines tulajdona volt.
Travis a közelemben állt, és beszélgetett valami szenátorral. De
egyetlen szóra sem figyeltem, mert a tekintetemet fogva tartotta
valaki a terem másik végében, egy feltűnő jelenség, nem rá szabott
öltönyben és felkötött karral.
Camden. Itt volt, eljutott hozzám! A falnál állt, és engem nézett,
jeleket küldött. Mondani próbált valamit. De mit? Itt volt, és életben
volt. Életben volt! Körülnéztem, próbáltam nem túl nyilvánvalóan
felmérni, Javier is itt van-e, nem kerültem-e újabb csapdába. Talán
csak álmodom, de lehet, hogy rémálom? Nem láttam se Javiert, se
Gust, csak Camdent. Fejével a folyosó felé intett, felém mozdult,
hogy menjek arra, találkozzunk ott.
A szememmel jeleztem, hogy megyek, és éppen szólni akartam
Travisnek, hogy kimegyek a mosdóba, amikor egy nő toppant
elénk egy tálcával, amin pezsgőspoharak csilingeltek.
– Kérnek pezsgőt? – kérdezte, és én majdnem köny-nyekben
törtem ki a hangja hallatán. Ez a nő… A férfiakra nézett, negédesen
mosolygott, és tekintete feltűnően soká időzött Travis arcán. Aztán
rám pillantott, és már csak egy másodpercig voltam a szemében
egy újabb csinos lány annak a férfinak az oldalán, akit ő valaha
szeretett.
 Szemében felismerés villant, mely eltorzította a vonásait, és
amitől sokkal kevésbé látszott annak, aminek előtte – vékony
testalkatú, középkorú nőnek melírozott, barna hajjal, kiemelkedő
észt járomcsonttal. Inkább olyannak tűnt, mint aki élete
legnagyobb félelmével találta magát szembe. Mert ez az egész
most itt legalább annyira rémisztő volt, mint amennyire elcseszett.
A kezéből kiesett a tálca, mintha lassított felvételen zuhant
volna a márványpadló felé, a pezsgőskelyhek felborultak, és
sistergő folyadék ömlött mindenfelé.
– Ellie! – sikította, és már tudtam, hogy ez nem rémálom. Nem
olyasmi, amit újra meg újra lejátszottam magamnak fejben, mert
azt soha nem tudtam volna elképzelni, hogy az anyám Travis
Rainesnek dolgozhat.
Az anyám.
Ez volt az én anyám.
Mami.
Ott állt előttem, ennyi év után, íme, itt volt velem.
Abban a pillanatban, amikor a piros rúzsos ajkáról elröppent a
kiáltás, ő meg én mindketten tudtuk, mi történik. Hogy Travis ránk
néz, és rájön, mennyi a kettő meg kettő, illetve mennyi tizenegy
meg huszonhat.
Talán volt még pár másodpercem. A szemem anyám válla felett
Camdenre villant. Máris rohant felém, kezében egy műanyag
palackkal. Ő tudta, tudta, hogy ez fog történni.
A következő másodpercben már tiszta erőből futottam. Milyen
hálás voltam most azért, hogy soha nem tudtam magas sarkú cipőt
hordani! Ellökdöstem az utamból az embereket, kirohantam a
teraszra. Fogalmam sem volt, mi történik mögöttem, csak az
előttem elnyúló pázsitra figyeltem, a fényekre, meg a hátul húzódó
sötétségre. Hirtelen egy kisebb durranást hallottam, valami
felrobbant, bár nem láttam fényt és nem éreztem hőséget, de
hallottam sikítozást, köhögést, fegyverropogást, és Camden
egyszer csak ott termett mellettem, és futott ő is, mint a szél.
Nem volt idő, sem elég szusz bennem, hogy beszéljünk, hogy
kitaláljuk, mi is történt épp most, hogy került ide az anyám, aki
otthagyott engem Kaliforniában sok-sok évvel ezelőtt. Az, aki
nyomorékot csinált belőlem, aztán elhagyott. Hogy lehet, hogy itt
van? Hogy lehet itt annál az embernél, aki tönkretett? Hogy tudta
ezt tenni velem?
A látásom kezdett elhomályosodni, és megeredtek az esőfelhők,
épp jókor, hogy elrejtsék a könnyeimet. Csak rohantam,
Camdennel az oldalamon, golyók süvítettek el mellettünk.
Fogalmam sem volt, hogyan fogunk ebből kikerülni élve.
Meg kellett volna ölnöm Travist az első adandó alkalommal. A
nyaklánc még mindig ott fityegett a nyakamon, de most már nem
volt jelentősége.
Géppuskaropogás hallatszott valahol a sötétben. A dzsungelt
vettük célba, a sötétséget, a mély csöndet, amely menedéket és
védelmet kínált. Alig hogy beértünk a dzsungelbe, egy benőtt, de
széles ösvényre bukkantunk, azon rohantunk tovább, amikor
hirtelen reflektorok világítottak meg. Előttünk pár méterrel
fénypászmák hasítottak a sötétbe, egy terepjáró reflektorai. Egy
emberalak jelent meg a kocsi tetején, az ülésen állt, egy puskát
támasztott a szélvédőre, és egyenesen ránk célzott.
Camden elém ugrott, hogy testével megvédjen. Fegyver
dörrent, a lövés hangja csak úgy visszhangzott az erdőben.
Felsikoltottam, és belekapaszkodtam a pajzsommá lett Camdenbe,
tapogattam, hol találhatta a golyó. Úgy éreztem, a lövés az én
szívemet is átjárta.
Camden is megfogta a karom, és azt mondta:
– Okés vagyok – mondta, mialatt a puskát tartó ember
lezuhant a terepjáró üléséről, és elterült a motorházon.
Mi a franc?!
A terepjárótól balra megzizzentek a bokrok, és egy másik alak
lépett ki az ösvényre a fényszórók elé. Nem láttam az arcát, csak a
körvonalait, de ezer közül is megismertem volna.
– Ha a kettőtök helyében lennék, akkor bemásznék ebbe a
kibaszott kocsiba, mert ha nem, akkor hiába vesztegettem a
kibaszott időmet – kiáltotta Javier.
Camdennel egymásra néztünk, semmit sem értettünk az
egészből. Nem tetszett neki a dolog, de hátrapillantott a pázsitra,
ahonnan a többi terepjáró egyenesen felénk tartott, és folyamatosan
tüzeltek ránk. Vagy Javierrel megyünk, vagy meghalunk itt
helyben. Nem volt köny-nyű választás, de már egész jó voltam
abban, hogy nehéz döntéseket hozzak.
– Gyere – mondta Camden, és megragadta a karom,
odahúzott a dzsiphez. Javier már felugrott a vezetőülésbe, én mellé
másztam. Camdennek alig volt ideje beugrani a másik oldalon,
Javier már indított is, és kifelé tolatott, hátra a hepehupás ösvényen.
A testünk folyton egymásnak ütközött a göröngyös és bukkanós
úton. Mikor kissé kitisztult a terep, Javier gyorsan megperdült a
kocsival, és már robogtunk is az ösvényen tovább, a kocsi
fényszórói megvilágították az utat.
Sok kérdés kavargott a fejemben, de hogy miért van ott Javier,
az nem tartozott közéjük. Nem akartam ezen rágódni, legalábbis
nem most, nem akkor, amikor először is a menekülésre kellett
koncentrálnunk.
– Mi a terv? – kérdeztem.
Rám nézett, és most vettem észre, hogy az arca totál szét van
verve. A metsző pillantásból, amit a szeme sarkából vetett
Camdenre, kitalálhattam, hogy ő volt a forrása a horzsolásoknak és
véraláfutásoknak.
– Még mielőtt megölöm a te Clark Kent csicskádat, a tervem
az, hogy először is rohadtul ki akarok jutni innen.
– Hogyan?
– Hadd mutassam meg neked, hogyan vezet egy mexikói.
Mikor Travis emberei elérték az ösvényt, és hátulról elkezdtek
ránk lövöldözni, Javier lekapcsolta a fényszórókat, és élesen jobbra
fordult. A villámok fényében tisztán kivehető volt a növényzet.
Újabb villámlás – alig pár másodpercre voltunk attól, hogy
belerohanjunk egy fába.
Javier az utolsó pillanatban rántotta félre a kormányt, és
kijutottunk a fák közül, vissza Travis nyírott pázsitjára. A ház a
távolban derengett, emberek rohangáltak mindenfelé,
puskalövések hallatszottak, de ki tudja, kik és mire lőttek, mert
ebben a pillanatban nem minket vettek célba.
Ez kábé egy percig tarthatott, aztán meghallották a dzsip
motorját, amikor kirobogtunk a megvilágított részre. Akkor újra
elkezdtek ránk lövöldözni. Minden irányból lőttek, de nem volt elég
idejük célozni, mert vadul kanyarogtunk, majd oldalt kerültünk az
élőkért felé, ahol a vendégek hosszú sorban a kapu előtt a flancos
limuzinjaikban arra vártak, hogy végre elhagyhassák Travis házát.
– Fogódzkodjatok! – kiabálta Javier, és olyan volt a hangja,
mintha közben mosolyogna, mintha ez az egész egy kibaszott
játék lenne, valami hülye fogócska. Oldalról lövés dörrent, és
eltalálta a dzsip ajtaját, miközben Javier célba vett egy piros
sportkocsit, amely éppen át akart hajtani a kapun.
Belekapaszkodtam Camdenbe az életemet féltve, ő meg a korlátba,
Javier pedig a kormánykerékbe, és mind felkészültünk az
ütközésre, ahogy belerohantunk a piros kocsi seggébe. Odébb
taszajtottuk az útból, bele a kapus fülkéjébe. Csak egy pillanatra
álltunk le, épp annyi ideig, amíg az őr előkapta a fegyverét, de
Javier gyorsabb volt, előbb tüzelt, és fejbe lőtte. Aztán sebességbe
tette a kocsit, és a gázra taposott. Előreszáguldottunk, végig az
utcán. Most, hogy ellenkező irányba mentünk, mégiscsak látszott a
fény az alagút végén.
Keresztülrobogtunk az utcákon, cseppet sem lassítva, csak
kerülgettük a vasárnap esti sétakocsikázókat, amíg Javier úgy nem
gondolta, hogy már elég messzire jutottunk. Akkor bekanyarodott
a terepjáróval egy elhagyatott kis utcába, és egy rándulással
leállította a motort.
Az eső megint nekikezdett, és hosszú percekig csak ültünk ott,
rövidesen bőrig ázva. Alig tudtunk felocsúdni a történtektől.
– Az anyám… – szólaltam meg végül. – …hogy került oda az
anyám?
Camdenre néztem, aki Javierre nézett. Odafordultam, és én is
Javiert bámultam.
– Miért volt ott az anyám? Azt akartad, hogy öljem meg a
szüleimet? Nem értem.
Javier visszanézett rám, és ismét rádöbbentem, mennyi titka
lehet ennek az embernek, amit előlem rejteget.
– A szüleid soha nem értek szart se, soha – közölte.
Belém döfött ezzel, pedig tudtam, hogy igaza van.
– Akkor sem értem.
– A szüleid Javiernek dolgoztak. Aztán elárulták, és átálltak
Travishez – magyarázta Camden a fejem fölött.
– Baszd meg, te buzigyerek – horkantott Javier. – Mi a faszt
tudsz te bármiről?
– Ez a buzigyerek tudta, hogyan rúgja szét a kibaszott
seggedet, amerikai módra – vágott vissza Camden.
Basszus, itt még több vérontás lesz, ha nem lépek közbe.
– Srácok! – üvöltöttem. – Hol van Gus?
 – Javierrel hagytam – mondta Camden, és az arca megnyúlt. –
Lelőtték. Még élt, mikor otthagytam.
– Mit csináltál?! – sikítottam, és vadul meredtem Camdenre. –
Mi a francért hagytad ott, ha meglőtték?!
– Érted kellett jönnöm – mondta Camden dühösen. – Nem
tudtuk, hogy Travis házába mész vacsorára. Ha tudtuk volna,
akkor nem engedlek el ma sehova.
– Szóval akkor hol van Gus, Javier? – kérdeztem, és a
tekintetemmel szinte felnyársaltam.
Javier idegesen dörzsölgette a homlokára alvadt vért.
– Nincsen meg.
– Meghalt?
Javier a füle mögé simította a haját.
– Nem. Elkapták.
– Kik kapták el?
Úgy nézett rám, mintha idióta lennék.
– Mit gondolsz? A Los Zetas.
– Hogyan tudták elkapni? – Elnéztem kettejük között, és a
kezemmel a műszerfalra csaptam. – Bassza meg! – üvöltöttem.
Javier nagyot sóhajtott, és elfordította a fejét. Nagyon közel
voltam ahhoz, hogy ütni kezdjem a fejét, felnyissak rajta pár új
sebet, és nem érdekelt, hogy eljött és kiszabadított engem meg
Camdent Travis házából. Tudtam, hogy nem azért tette, mert
hirtelen megváltozott és jó ember lett.
Megnyalta az ajkát, és bocsánatkérő pillantást vetett rám.
– Amikor Camden elment, vártam, amíg meghallottam a
szirénázó mentőt. Elöl hagytam Gust, és bementem az épületbe.
Tudtam, hogy hamarosan előkerülnek a rendőrök is, a zetás
rendőrök, és amint felfedezik Raul és Peter holttestét, akkor én is
halott vagyok. Elbújtam fent az épületben. Láttam, amikor megjött
a mentő. Gus életben volt, oxigénmaszkot tettek rá. Elindultak vele,
de csak az utca végéig jutottak. Akkor előjött a semmiből egy
fekete kocsi, és megállították a mentőt. A sofőrt lelőtték. Kinyitották
hátul a kocsit. Kiszedték Gust, és lelőttek mindenki mást. Aztán őt
betették a kocsiba, és elmentek.
Leesett az állam. Erőfeszítésembe került, hogy becsukjam.
– És ez Travis lett volna? Ott volt a vacsorán…
– Azt hiszem, ezt Raul szervezte meg. Már nem tudhatjuk
meg, mert lelőttem. Egyébként ő volt az, aki lelőtte Gust, nem én. –
Javier sanda pillantást vetett Camdenre, és folytatta. – Azt hiszem,
téged akarnak, Ellie.
Camden megköszörülte a torkát.
– Akkor elkapták volna a partin. Figyeltem Travis arcát,
ténylegesen sokkolta, amikor Ellie anyja felismerte a lányát.
– Talán azt tervezte, hogy később rabolja el, bosszúból, anélkül,
hogy tudta volna, ki is ő valójában. Most talán nála van Gus. És
ennek az egész rohadt ügynek még közel sincs vége. Travis most
már mindent tud. – Javier elgondolkodva vakargatta az állát. – A
szüleid sem lesznek már itt túl soká.
Ez már sok volt. Teljes erővel belekönyököltem Javier már
amúgy is törött orrába. Aztán átmásztam Camdenen, kiugrottam a
dzsipből, és rohanni kezdtem az utcán, míg el nem botlottam egy
gödörben és hasra nem estem.
Camden máris ott termett mellettem, hogy felsegítsen.
Intettem, hogy tűnjön el, szerettem volna csak ott feküdni örökké,
hagyni, hogy teljesen elmosson az eső.
– Ellie, gyere – mondta kedvesen, és talpra állított. A gyönyörű
ruhám csupa mocsok lett a sártól, olyan mocskos, amilyennek én is
éreztem magam.
Visszapislogtam a könnyeimet, és felnéztem rá. Az arca fél
oldalát megvilágították a fényszórók.
– Most mihez kezdünk?
A fejét odadugta az enyémhez, és egy egész kicsit
elmosolyodott.
– Azt tesszük, amit mindig. Azt, ami helyes. Visszaszerezzük
Gust.
Megráztam a fejem. Annyira rettegtem.
– Én nem tudom még egyszer végigcsinálni ezt. Javier-nek
igaza van, Travis most már tudja, ki vagyok. Minden szétrobbant…
a szüleim… ez az, amit az a seggfej akart. – A dzsip felé néztem, de
elvakított a fényszórója.
– Az a seggfej már nem kaphatja meg többé azt, amit szeretne,
Ellie. Nincs rá szükségünk. Te meg én, mi ketten fogjuk
visszaszerezni Gust.
– Egy napig se bírnátok. – Javier egyszerre ott termett
mellettünk. Egek, milyen sunyi.
 – Ó, tűnj már el a faszba – rivallt rá Camden. – Hálás lehetsz,
hogy az agyad nem spriccelt szét azon a falon.
– Nem volt neked annyi vér a pucádban – provokálta Javier, és
máris Camden mellé lépett. Bármennyire is balszerencsét ígért,
akármennyire zűrös ügy volt, Javiernek részben igaza lehetett.
Nem juthattunk messzire. Camden Gus és a kapcsolatai
segítségével jutott el hozzám. Kettőnknek, Camdennek és nekem
nem volt semmink sem.
– Te még mindig szeretnéd megóvni a nővéreidet, igaz? –
kérdeztem Javiert.
Bólintott, és most láttam először, hogy fájdalom villan át az
arcán.
– El kell jutnom Mexikóvárosba – mondta. – Ott él Violetta. Ő
van most Travishez a legközelebb, ő a legkönnyebb célpont.
Vannak itt embereim, akik segíthetnek, akik fognak is segíteni.
Csak nem tudom, mire lesz az elég. Most, hogy Travis rájött, hogy
itt vagyok…
Nem kellett a mondatot befejeznie. Mind tudtuk, túlságosan is
jól, hogy Travis mire képes.
– Oké – mondtam, és elnéztem a két férfi között. – Javier, mi
segítünk megvédeni a nővéredet, ha te segítesz visszaszerezni Gust.
És a szüleimet is, ha lehet.
– Hogy a francba tudnád te megvédeni az én nővérem? –
kérdezte Javier bosszúsan.
– Javier, ki más van most neked? Ki van itt veled? Raul? Peter?
Nem tudod egyedül megoldani, és mi sem.
– Nekem vannak embereim.
– Ugyanazok, akik ellened fordultak. Miből gondolod, hogy
ezentúl hűségesek lesznek?
– Raulról tudtam, milyen…
– És mégis, nézd, mi történt. Ki tudhatja, kit állított még Travis
a maga oldalára? Azt legalább tudod, hogy velünk hányadán állsz.
Nem tudom, miért erőltettem annyira, hogy Javier segítsen
nekünk, különösen, mivel előzőleg azzal fenyegetett, hogy Camden
fejét a küszöbömre helyezi.
Javier előre-hátra ingatta a fejét, aztán elindult vissza a dzsip
felé.
– Nem tetszik ez nekem.
 – Egyikünknek sem tetszik! – kiabáltam utána. Felnéztem
Camdenre, a szememmel könyörögtem hozzá. – Nem hiszem,
hogy túl sok választásunk van.
Camden metsző pillantást vetett Javierre, miközben az
visszaült a kocsiba.
– Az embernek mindig van választása, Ellie. Mindig. És ez
most a miénk. – Megfordultunk, és visszamentünk a kocsihoz.
Camden odahajolt hozzám, és azt suttogta:
– Az első adandó alkalommal Javiernek mennie kell. Különben
megölöm.
Fel is róhattam volna Camdennek, hogy túlzásokba esik, mikor
védelmez engem. De felismertem szemében a sötét csillogást, a
bűntudat teljes hiányát, és rájöttem, hogy igazat mond.
Camden megváltozott. Mi mindannyian megváltoztunk.
Magunk mögött hagytuk a múltat. És fogalmam sem volt, mit
tartogat nekünk a jövő.
 Köszönetnyilvánítás

Amikor befejeztem az Átkozottak 1. – Bűnbe született című

könyvemet, tudtam, hogy nem lesz könnyű előrukkolni egy
ugyanolyan jó folytatással. Az elvárások magasak voltak, a
határidők fenyegetők, továbbá három nehezen kiszámítható
főszereplőm alig várta, hogy magával ragadjon engem is egy vad
és érzelmes utazásra. Végül aztán energiaitalokkal és a Bourne-
filmek zenéjével felszerelkezve befejeztem az Átkozottak 2. – Bármi
áron című regényemet. Ez azonban nem valósult volna meg a
következő emberek segítsége nélkül: a fantasztikusan támogató
szüleim, az előolvasóim kitartó és őszinte csapata (Megan Simpson,
Megan Ward O’Connell, Emily Franke, Claribel Contreras, Barbie
Bohrman, Nina Decker, BrennaWeid-ner, Stephanie Brown, Taryn
Celluci, Jamie Hall, Kayla Veres, Rebecca Espinoza, Shawna Vitale,
Amanda Polito, Lucia Valoviikova, Natasha Törnie), mindenki a
Halle’s Harlotsnál; a tökös harcművészek: Madeline Sheehan, E. L.
Montes, Gail McHugh, Cindy Brown, Trevlyn Tuitt; a végtelen
türelmű S. 1.. Jennings, a tehetséges Najla Qamber, Maryse Black,
Kara Malinczak, az én higgadt, kiegyensúlyozott, összeszedett
ügynökeim, Scott Waxman, Samantha Howard, Farley Chase; a
szerkesztőm, Latoya Smith a maga őszinteségével és odaadásával;
a Grand Central Publishing teljes csapata, akik megadták nekem a
lehetőséget; Kelly St-Laurent, aki bátorított, és végül, de nem
utolsósorban Scott MacKenzie, aki ott volt velem az úton minden
egyes lépésnél.