Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015

 Írta: Mia Sheridan
A mű eredeti címe: Leo's Chance (Sign of Love Book 2)
Leo’s Chance by Mia Sheridan © 2013
Fordította: Margittay
A szöveget gondozta: Váry Orsolya
A történet fikció. A nevek, a szereplők, a helyek, illetve a
történet egyéb
részei vagy összefüggései a szerző képzeletének szülöttei.
Bármilyen egybeesés bizonyos eseményekkel, helyszínekkel, élő
vagy régebben élt személyekkel
a véletlen műve.
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 970 849 5
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László
Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördös János ügyvezető igazgató
 Ezt a könyvet Darcy Rose-nak ajánlom.
Többek között azért is, mert megtanított arra, hogy
bátrabb
vagyok, mint azt valaha is hittem volna.
 Az oroszlán:
Szenvedélyes szerető és született harcos.
 ELSŐ FEJEZET
A KÓRHÁZI ÁGYON FEKSZEM, és fájdalmamba zuhanva
bámulom a mennyezetet. Hogy történhetett ez? Hogy
jutottam idáig - ebbe a kórterembe, ebbe az
elviselhetetlen lelki és szellemi állapotba? Menekülnék
önmagam elől, ki akarok törni a gondolataim
fogságából. Legszívesebben árnyékként kuporognék
egy sarokban, mintha a világon se lennék. Mindenkit
tönkretettem, aki valaha is szeretni próbált. Ez a
pusztító fájdalom szétzúz, maga alá gyűr, és olyan
erős, hogy az már elviselhetetlen.
Halk kopogást hallok. Mielőtt reagálnék, lassan
kinyílik a kórterem ajtaja. Dr. Fox feje bukkan fel a
nyílásban, zilált, fehér hajával.
- Jó reggelt, Jake! - köszön mosolyogva.
Belép, és hagyja becsukódni maga mögött az ajtót.
Dr. Fox a kórházi pszichológus, és már két hete
látogat, de semmi mondanivalóm sincs a számára. Nem
érdekel, mivel akar áltatni, és kész.
Amikor látja, hogy nem szólok, rám függeszti a
tekintetét, majd szelíden megkérdezi:
- Továbbra sem akarsz beszélni a traumatikus
időszakodról? Meglepődnél, hogy mennyit segítene.
 Kifújom a levegőt, de hallgatok. Kurvára nincs
szükségem rá, hogy valami lélekkurkász beadja itt
nekem, hogy ha világgá kürtölöm a bajomat, akkor
minden rendben lesz. Úgy néz ki, mint Einstein, ami
talán jó jel, tekintve, hogy legalábbis egy zseni kellene
ahhoz, hogy átrághassa magát a problémáimon. Kurva
gáz vagyok, tudom én ezt, de akkor sincs erre
szükségem. Köszi, de nem kérek belőle.
- Na, mi lesz? - kérdezem végül. - Meganalizál és
rádöbbent az életem értelmére, mint a Good Will
Huntingos pszichiáter, vagy mi? Ahogy ott is mondták,
nem az én hibám. Megvan ez?
Komoran felnevetek, és a távolba nézek. Micsoda
poén! Hallgat egy kicsit, azután megszólal:
- Hát, nem is tudom, Jake. Olvastam a balesetedről,
és úgy tűnik, hogy egyértelműen a te hibádból történt.
Szeretnék erről beszélgetni, ha hajlandó vagy rá. Az
apád meghalt... és nyilvánvalóan nem vagy hajlandó.
Akár így, akár úgy, nem azért vagyok itt, hogy valami
baromsággal kábítsalak. Ha azt akarod, hogy valaki
megveregesse a válladat, és megnyugtasson, hogy nem
vagy felelős a rossz döntéseidért, akkor nem én vagyok
a te embered. Ha viszont olyasvalakivel szeretnél
beszélni, aki sokkal rázósabb helyzetben lévő
embereken is segített, mint a szegény kis elkényeztetett
fiúcska, akinek nem teljesült a kívánsága, és
idegrohamában összetörte az új Porschéját, talán
meghallgatlak.
Fordulna ki a kórteremből, én meg berágok a
szavain. Szinte meg sem bírom mozdítani összetört
testemet. Két karom gipszben, a lábam felfüggesztve,
szintén gipszben, az arcom feldagadva, bekötözve. De
sikerül akkorát rándulnom, hogy visszakapja a fejét az
ajtóból, én pedig kitörök:
- Maga öntelt rohadék! Azt hiszi, ismer, csak mert
összeirkált rólam ezt-azt arra a kibaszott papírra? Azt
hiszi, hogy néhány sorban el lehet intézni az embert?
Nem vagyok „szegény kis elkényeztetett fiúcska”! Úgy
nőttem fel, hogy egy kurva bilin kívül nem volt
semmim.
Azt is csak nemrég tudtam meg, hogy az öcsém
meghalt, pedig gyakorlatilag én neveltem fel. Szart se
tud maga az én helyzetemről!
Ismét hallgat egy darabig.
- Most már tudok - feleli csendesen. - Köszönöm,
hogy elmondtad! Hogy hívták a testvéredet?
Habozok, gyanakvóan ráncolom a homlokom, majd
úgy fordulok, hogy kilássak az ablakon, Kalifornia kék
egére. A rohadt életbe, ez a ravasz disznó túljárt az
eszemen! Húha! Érzem, hogy az ajkam akaratom
ellenére megrándul. A tisztelet csírája kezd gyökeret
ereszteni bennem.
 Nem sietem el a választ. Továbbra is némán bámulok
kifelé az ablakon, hiába kérdezett. Ő kivár.
- Seth.
- Szívesen venném, ha mesélnél Sethről - mondja.
Sóhajtok. Olyan rég nem beszéltem már róla! Na mi
a fene? Már csak így kelthetem életre azt az édes
kölyköt. Megadom magam. Annyi mindennel tartozom
neki! Mégis habozok, de végül megtalálom a szavakat.
- Tíz évig nem láttam. Engem örökbe fogadtak. Ő
volt a testvérem. Igazából féltestvérem. De a lényeget
illetően igazi testvér. Ez egy hosszú történet.
- A hosszú történetek végighallgatásából PhD-
fokozatom van.
Mosolyog, én pedig akaratom ellenére felkuncogok.
- Hát persze.
- Mit szólnál, ha holnap reggel benéznék egy órára?
Hallgatok, megfontolom a dolgot.
- Nem tudom, elég elfoglalt vagyok. Nyolc órától
sajnálkozom magamon, utána kilenctől pedig keltem a
szánalmat.
Halkan felnevet.
- Legyen tíz! Akkor holnap, Jake!
Elindul az ajtóhoz, és mikor a kilincsért nyúl,
utánakiáltok:
- Hé, doki!
- Igen? - szól, és visszafordul.
 - A nevem Leo. Mármint az igazi nevem. Nem Jake
vagyok, hanem Leo.
Hallgat, de nem kér rá magyarázatot.
- Rendben. Mit szólnál, ha holnap beszélnénk róla?
És te mondod meg, hogy miről szeretnél még. Tízkor
találkozunk.
Azzal kinyitja az ajtót, és elmegy.
 MÁSODIK FEJEZET
EVIE-T FIGYELEM. A parkban ül egy padon. Éppen egy
regényt olvas, és közben almát eszik. Olyan gyönyörű!
Már szinte fáj, hogy nem mehetek oda hozzá. Úgy
látom, eléggé bele van mélyedve a könyvébe, úgyhogy
picit közelebb merészkedek. Letelepszem a
szomszédos padra, és úgy teszek, mintha telefonálnék.
Rettentően szeretném alaposabban megnézni
magamnak, hogy gyönyörködhessek benne. Egyelőre
viszont tartanom kell a távolságot. Legalábbis amíg ki
nem találom, mivel álljak elő, mit mondjak majd neki.
A szívem egyre hevesebben ver. Végre eljutottam
idáig, most már nem szúrhatom el! Az egyetlen lány,
akit valaha is szerettem, csupán egy karnyújtásnyira
van tőlem. Bár lehet, hogy veszettül utál.
Napok óta követem. Annyit már kiderítettem, hogy
nincs férjnél. Hála az égnek! Bele sem merek gondolni,
mit csinálnék akkor. Igaz, attól még lehet barátja, vagy
lehet, hogy járogat valakivel. Nem tudom, az
visszatartana-e. Mindenesetre nem ártana tudni.
A Hilton Hotelben dolgozik, a belvárosban. Autója
nincs. Utálom, hogy mindenhová busszal jár.
Nyugodtabb is vagyok, amikor figyelem - addig is
biztonságban tudom. Erre megszólal egy hang a
fejemben, hogy azért megvolt ő nélkülem is az elmúlt
nyolc évben, holott nem tartottam szemmel. A
gondolatra a hideg is kiráz, és belém mar a bűntudat.
Úgy látom, egész jól boldogul, bár biztos nem keres
sokat. Viszont Clifton egyik szép részében lakik, a
Cincinnati Egyetem szomszédságában. Csinos
ruhákban jár, rohadtul nem szorul rá senkire. Nem lep
meg. Ugyanaz az Evie, mint akire emlékszem. Heves
büszkeség tölt el. Ismerek én lányokat, akiknek csak
megszületni volt nehéz, de ha már elmarad a
manikűrjük, jó dolgukban sikítófrászt kapnak. Régen
ilyenekkel lógtam, nem is kevéssel. De hogy ítélhettem
volna el őket? Magam is gyenge jellem voltam.
Evie-t csak itt, Cincinnatiben láttam újra - annyi év
után. A kocsimban ülve vártam rá a házuk előtt, az út
túloldalán, amikor egyszer csak kisétált a kapun.
Farmert és pulcsit viselt, hosszú, sötét haja leengedve
omlott a hátára. Kiszáradt a szám, és egy hangos
fújtatás kíséretében mintha minden benn tartott levegő
kiszaladt volna belőlem. Meredten bámultam utána.
Ezek szerint lehetséges nyolc évig visszafojtott
lélegzettel élni. Lánynak is gyönyörű volt, időközben
azonban lélegzetelállítóan szép nővé érett. Termetre
alacsony és karcsú volt továbbra is, de nőies
domborulatait akkor láttam először. Megrohantak a
régi érzések. Mintha csak előtte való nap lett volna,
amikor a háztetőnkön megcsókoltam, és a lelkére
kötöttem, hogy várjon rám, várok majd én is, eljövök
érte, és örökké szeretni fogom. De elbuktam.
Az idő alatt, míg követtem, megint ráébredtem,
micsoda erő lakozik ebben a csajban, az én csajomban.
Azt is megállapítottam magamban, hogy még mindig
az a gondoskodó, jószívű lány, akinek megismertem.
Mindenkire mosolyog, és akkor is megáll segíteni,
amikor nyugodtan továbbmehetne. Látszik az
embereken, hogy aztán nehezükre is esik elengedniük,
legszívesebben utána kiáltanának, hogy maradjon még
velük. Nem tudom hibáztatni őket. Az én csajom... De
ez nem helyes gondolkodás ám, barátocskám! Már
látatlanban is halálosan odáig voltam érte, most pedig,
hogy itt ül mellettem. Egyszerűen végem lenne, ha
visszautasítana.
Szinte amint a nyomába szegődtem, holtbiztossá vált,
hogy még szerelmesebb vagyok belé, mint tizenöt
évesen. Azt viszont még nem sikerült kiagyalnom, mi a
francot csináljak. Újra meg újra átgondoltam a dolgot,
de nem találtam a megoldást. Csak a vágy éltetett:
beszélni vele, megérinteni. Minden más megszűnt
létezni. Alig bírtam megmaradni a fenekemen. Az
irodában nap mint nap komoly erőfeszítésembe került,
hogy a feladatomra tudjak figyelni. Egyre csak azon
kattogtam, mitévő legyek. Végül már azt hittem,
megőrülök. És most annyi év csillapíthatatlan sóvárgás
után itt ül mellettem - mégis fényévekre tőlem.
***
Gyerekkoromban utáltam az iskolai fotózást.
Mondjuk, engem rohadtul nem érdekelt az egész, de
Evie-t kiborította, ezért herótom lett tőle. Egész évben,
mondhatni, elvegyültünk a tömegben a viseltes
ruhánkkal meg a kócos hajunkkal. A fotózás napján
viszont minden gyerek új ruhában jelent meg, kezében
a tanárnak szánt pénzes borítékkal, a lányok hajukban
masnival. Az állami gondozottak viszont kurvára le
voltak szarva. Rólam senki sem akart képet, hogy aztán
kitegye a falra. Senkit sem érdekelt, milyen voltam
ötödikes, hatodikos vagy akárhányadikos koromban.
Különben nem éreztem volna úgy, mintha egy idegen
házában élnék.
Én Evie-t figyeltem, ő pedig a többi lányt, miközben
a kezét önkéntelenül is kusza, rendezetlen hajához
emelte, hogy megpróbálja kisimítani. Hátul ugyanis
nem bírta rendesen kifésülni, és senki nem volt, aki
segítsen neki.
Aztán észrevettem, hogy végtelenül mély, sötét
szeme a távolba réved. Ebből tudtam, hogy az én Evie-
m éppen egy ábrándos történetet szövöget. A szívem
egyrészt meghasadt, másrészt meg dagadt a
büszkeségtől. Tudtam, hogy neki ez a túlélési
módszere. Így bír ki mindent, mégsem kérgesedik meg
a lelke, mint nekem. Nem hinném, hogy nem vett volna
tudomást a körülményeiről. Soha nem ismertem nála
intelligensebb, érzékenyebb embert. Szerintem inkább
arról volt szó, hogy ilyenkor befelé figyelt, így sikerült
felülemelkednie a dolgokon, és megőrizni magában
mindazt a gyengédséget, amit olyan szenvedélyesen
szeretek benne. Kétségbeejtő helyzete ellenére is képes
volt pimasz módon elhinni, hogy jóság igenis létezik.
Azt hiszem, azért jut eszembe ez éppen ma, mikor a
munkahelyére menet követem, mert noha egy hotel
szobalány-egyenruháját viseli, olyan büszkén és
gondtalanul jár-kel a világban, mintha tökéletesen meg
lenne elégedve az életével. Elégedett is lehet vele.
Komolyan. Irtó büszke vagyok rá, hogy eljutott erre a
pontra. De még többre vagyok kíváncsi. Még többet
akarok tudni róla - arról, hogy milyen ember lett
belőle. Mindent tudni akarok.
Fel kell készülnöm az újbóli találkozásra, és
döntenem kell - még mielőtt szemközt találom magam
vele -, mit is mondok majd neki. A félelem, hogy
esetleg visszautasít, élesen belém hasít. Nem
hagyhatom, hogy kicsússzon a kezem közül, még
mielőtt esélyem lenne visszanyerni.
A fenébe! Innom kell valamit. Nem, azt nem lehet!
Majd beugrok a konditerembe, hogy kigyúrjam
magamból a feszültséget, azután meg korán lefekszem.
A múlt héten olvastam az újságban, hogy holnap lesz
Willow temetése. El akarok menni rá. Biztos Evie is ott
lesz. A távolságot tartanom kell tőle, de ott a helyem.
Tartozom ennyivel Willow emlékének. Sok démon
üldözte, de senkihez nem szólt soha egy rossz szót
sem. Csak magával volt kegyetlen. Egészen a
végkifejletig. Az én fejemben is megfordult, hogy
véget vetek az életemnek. Az egyetlen különbség
köztem és Willow között, hogy én kaptam még egy
esélyt.
 HARMADIK FEJEZET
HÁTUL, A TEMETŐ MÖGÖTT PARKOLOK LE. A távolban
összeverődött kis csoportot látok. Biztos Willow
temetésére érkeztek. Elindulok feléjük. Az újságban
olvastam, hogy létrehoztak egy alapot a temetési
költségek fedezésére. A lánynak, akinek - mint írták -
nincs sem családja, sem pedig olyan barátai, akik ki
tudnák fizetni. Felhívtam a temetkezési vállalatot, hogy
minden költséget állok. Egy gránitból készült sírkövet
is kértem. Willow többet érdemel egy jeltelen sírnál.
Az elmúlt években nem tudtam mellette lenni, úgyhogy
ennyit igazán megtehettem.
Hátramaradok egy picit, és a gyülekezettől néhány
méterre egy fának támaszkodom. Várom, hogy
kezdetét vegye a szertartás. A gondolataim Willow
körül forognak. Kislányként látom magam előtt.
Korához képest mélységesen riadt volt a tekintete.
Védelmembe akartam venni, akárcsak Evie-t, csakhogy
ő mindig élen járt az önpusztításban. Nem tudtam,
hogyan figyelmeztessem, és nem is biztos, hogy
hallgatott volna rám. De én megértem őt. Bárcsak
elmondhatnám neki! Az ember nem azért akarja
eldobni magától az életét, mert a halál olyan kecsegtető
a számára, hanem mert az élete merő gyötrelem. Egyre
csak azon gondolkozik, mi szükség van erre - a
küszködésre, a szenvedésre. Mi a franc értelme van az
egésznek?
Mire fel ez a rengeteg átkozott fájdalom mindennap?
Willow nem akart meghalni. Csak nem akart többé
fájdalomban élni. Én ezt tudom. Nagyon is jól tudom.
Voltam már ilyen helyzetben.
Eszembe jut, mikor egyszer részegen bukkant fel a
nevelőszüleim házánál. Teljesen be volt nyomva
valamitől. Úgy tizenkét éves lehetett, vagy talán
tizenhárom. Közvetlenül azelőtt történt, hogy San
Diegóba költöztünk volna. Kilógtam hozzá, és
hazakísértem. Az ő nevelői csak tíz háztömbnyire
laktak tőlünk. Emlékszem, aznap éjjel mennyit
idegeskedtem miatta. Éreztem, hogy akármennyire is
szeretném őt megóvni, megvédeni a haverjaitól, akik
egyébként tojnak rá, ő mindig ugyanabba a hibába esik.
Kimerítő volt.
Útban a házuk felé egyszer csak felnézett rám -
üveges szemmel, és a bódultságtól alig érthetően
megkérdezte:
– Leo, miért vagy te ilyen jó hozzám?
Láttam az arcán, hogy ez tényleg
megmagyarázhatatlan rejtély a számára. Elnéztem egy
kicsit, végül így feleltem:
– Mert fontos vagy nekem, Willow.
– De miért? - firtatta.
– Mert barátok vagyunk, oké? - válaszoltam.
Az igazság azonban az, hogy Willow-ra más okból
vigyáztam, mint Evie-re. Azt hiszem, Willow-ban egy
kicsit magamat láttam. Így jöttem rá arra, hogy
mindegy, mennyi mindent megtettünk érte, mennyi
szépet mondtunk neki - én, Evie vagy bárki más -, ő
továbbra is azoknak hitt, akik még azelőtt telebeszélték
a fejét. Engem apám veréskor mihaszna senkinek
nevezett, Evie mégis szeretett. Miért hittem el olyan
könnyen, hogy a mihaszna senkire rászolgáltam, arra
pedig, hogy Evie szeressen, nem? Erre nem tudtam a
választ. Ismertem viszont Willow-t, és több közös volt
bennünk, mint annak idején gondoltam volna.
Megértettem őt, még akkor is, ha kurvára azt kívántam,
bárcsak ne érteném. De erősebbnek hittem magam
nála. Aztán másképp lett.
Megpillantom Evie-t, és visszazökkenek a jelenbe.
Épp az ellenkező irányból tart a csoport felé, mint
amerről én jöttem. Ujjatlan, fekete ruhát visel fekete
magas sarkúval, a haját összekötötte. A test vonalát
követő szabás tökéletesen kiadja az alakját.
Elképzelem, milyen érzés lenne végigsimítani
kerekded csípőjén, átfogni vékony derekát. Olyan erős
vágyat érzek rá, hogy már szinte fáj.
A lelkész belefog a beszédébe. Hallgatom, de közben
nem tudom levenni a szemem Evie-ről. Időnként
megtörölgeti a szemét egy zsebkendővel.
Legszívesebben odaszaladnék hozzá és
megvigasztalnám. Alig bírom féken tartani magam.
Nekidőlök a fa törzsének, hogy visszatartson.
Negyedóra elteltével Evie a gyülekezet elé lép, hogy
elmondja gyászbeszédét. Egyenesen rám hunyorít. A
fenébe is! Mi járhat a fejében? Az lehetetlen, hogy
ekkora távolságból felismerjen. Vagy lehetséges?
Sokkal inkább azért nézhet, mert kilógok ebből a
szedett-vedett társaságból. Úgy látom, Willow ízlése a
barátait illetően az utóbbi időszakban nem sokat
változott. Evie néz még egy rövid ideig, aztán a
tekintete visszavándorol az előtte álló emberekre.
Nyolc év után most először néztünk egymás szemébe.
A pillanat a lelkem mélyéig hatol. Az idő megáll és
csillámlik körülöttem.
De csak hosszú percekkel azután gyűrnek maguk alá
az érzések, hogy Evie beszélni kezd. Most Willow-ról
mond mesét. Na, bazd meg...
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egy különleges,
szép kicsi lány. Az angyalok egy messzi-messzi
országba küldték, hogy varázslatos élete legyen,
szeretettel és boldogsággal teli. Üveghercegnőnek
hívták, mert a nevetése a mennyország kapuján függő
üvegcsengettyűk csilingelésére emlékeztetett, melyek
minden alkalommal felcsendültek, amikor egy új lelket
köszöntöttek. Üveghercegnőhöz illett a név, mert
érzékenysége folytán mélyen tudott szeretni, ám a
szíve rendkívül törékeny volt.
– Amikor azonban folyt a szervezkedés ebbe a
messzi-messzi országba szóló útja körül, egy újonnan
jött angyalka hibázott. A hibából aztán kavarodás
támadt, és véletlenül máshová küldték Üveghercegnőt,
mint ahová akarták. Egy sötét, csúf helyre került, amit
szörnyetegek és más gonosz teremtmények uraltak.
Csakhogy amikor egy lélek megkapja emberi testét,
azon már nem lehet változtatni, az egy bizonyos időre
szól. Hiába siránkoztak kétségbeesetten az angyalok
Üveghercegnő sorsa felett, nem tehettek mást, mint
hogy szemmel tartják, és minden erejükkel
megpróbálják a helyes irányba terelni, kivezetni a
szörnyetegek meg a gonosz teremtmények országából.
– Sajnos viszont röviddel azután, hogy Üveghercegnő
a fenevadak földjére érkezett, kegyetlenségük nagy
törést okozott a szívében. És noha a kevésbé
elvetemültek kedvelték volna a hercegnőt, mivel
nagyon szép és szeretetre méltó teremtés volt, az ő
szíve tovább repedt, míg aztán meghasadt és darabokra
tört.
 – Behunyva szemét utoljára még a gonosz szörnyekre
gondolt, amik oly kegyetlenül bántak vele, hogy
összetörték a szívét. De bármilyen aljasak is azok a
teremtmények, sorsokról dönteni nem áll hatalmukban.
Az angyalok, akik mindig a közelben voltak, felkapták
Üveghercegnőt, és visszavitték a mennybe, ahol
összeillesztették szíve széttört darabjait, és már soha
többé nem eshet bántódása. Amikor felnyitotta a
szemét, szépségesen elmosolyodott, ahogy csak ő tud,
gyönyörű hangján felkacagott, pont úgy, mint azelőtt,
mintha csak üvegcsengettyűk csilingeltek volna.
Üveghercegnő végre hazatért.
Szavai nyomán olyan erővel, olyan gyors
egymásutánban zuhognak rám az emlékek, mintha
valódi ütések záporoznának rám. Hirtelen a tetőn
találom magam újra, könnyezve, a legbátrabb lány
karjaiban, akit valaha is ismertem, az egyetlen
szerelemmel a szívemben, amit valaha is éreztem, az
egyetlen vigasszal, ami valaha is osztályrészül jutott
nekem. Legszívesebben térdre esnék, mert a hangja
nem csupán emlékeket idéz, hanem érzéseket is, ami
megsokszorozza az iránta érzett olthatatlan vágyamat.
El kell húznom innen! Hogy fogom én ezt bírni? Az
emlékektől megrészegülök, az érzelmektől szinte
eszemet vesztem.
Evie a gyászolók között utat vágva a helyére megy,
és miközben egy idősebb, festett szőke nővel beszélget,
aki röhejes, rikító rózsaszín sztriptízcipőben jelent meg
a temetésen, megkerülve a fát a kocsimhoz indulok.
Sosem leszek képes túltenni magam Evie-n. Ez most
olyan világossá válik előttem, mint még soha. Lesújtó
gondolat, hiszen számításba kell vennem azt is, hogy
talán sosem lesz újra az enyém.
Beszállok, és hosszú percekig bámulok kifelé a
szélvédőn. Amikor már valamelyest visszanyertem a
lelki egyensúlyomat, felhívom a temetkezési vállalatot,
és egy kiegészítést teszek Willow sírkövével
kapcsolatban. A neve alá odaíratom, hogy
„Üveghercegnő”. Szerintem tetszene neki. Ebből
érezhető, hogy szerettük őt.
 NEGYEDIK FEJEZET
DR. FOX NYIT BE AZ AJTÓMON, majd üdvözlésképpen rám
mosolyog. Válaszul felvonom a szemöldököm. Úgy volt,
hogy csütörtökig nem jön, és még csak kedd van.
– Látom, egyre csúnyulsz - mondja.
– A csúfság lelkiállapot, öreg - villantom rá a
legszebb hasfájós, törött orrú mosolyomat. - Úgyhogy
ha csúnyulok, az azt jelenti, hogy talán más szakma
után kellene néznie.
Nevetve az ágyamhoz húz egy széket.
Még mindig rögzítőkötés van az orromon, és mindkét
szemem alatt sötét monokli díszeleg. A szám belseje
állatira fáj, mert onnan kiindulva végezték a
korrekciókat az arccsontomon meg az államon. A
következő hónapban pedig újabb műtét vár rám. A
karom viszont már hál’ istennek nincs begipszelve.
Legalább a fogamat meg tudom mosni, a rohadt életbe!
A lábam még egy hónapig gipszben marad, a
bordáimnak is gyógyulniuk kell még, de aztán
elkezdhetem a fizikoterápiát. Alig várom. Napról napra
erősödöm, ugyanakkor valahogy mégis mintha
sorvadoznék.
 Átküldtek volna a rehabilitációs osztályra, de az
implantátumom elfertőződött. Ez a komplikáció csak
tovább nyújtja a bent töltött időt, de nekem mindegy is.
Nyolc év után először érzem úgy, hogy sikerülhet
valamelyest visszatalálnom önmagamhoz. Talán épp az
kellett hozzá, hogy most egy időre kiszálljak az életből.
Talán nem is olyan rossz ez. - Csütörtökön mégsem
tudok jönni. Ezért gondoltam, hogy beugrok hozzád
egy húsz percre, ha ráérsz - mondja a doktor.
Kérdőn nézek rá.
– Hát, ráérni éppen ráérek... mondhatni,
egyfolytában, doki.
– Helyes - nevet fel ismét. - Akkor talán inkább afelől
kellene érdeklődnöm, hogy van-e kedved beszélgetni.
– Hogyne. Épp a legutóbb felvetődött témánk járt a
fejemben. Az, hogy vajon idealizálom-e Evie-t.
Átgondoltam, így van-e, vagy sem, és végül is arra
jutottam, hogy tulajdonképpen igen. Mindig is
idealizáltam, és így van ez most is. De azt hiszem, az
elfogultságom nem alaptalan, ezért nem is tudom, hogy
valóban idealizálásról van-e szó, vagy Evie egyszerűen
csak ennyire elismerésre méltó. Mindig is az volt.
– Rendben, de úgy beszélsz róla, mintha ő ugyanaz a
lány lenne, mint régen, holott nyolc éve nem is láttad.
Felsóhajtok.
– Igen, tudom. Talán csak hiú ábránd... talán csak
zsigeri megérzés. Nem tudom.
– Mondd el, min mentél keresztül!
Összeszedem a gondolataimat, majd belevágok:
– Van magának fogalma róla, milyen merész dolog
nyíltszívűnek és gyengédnek maradni, miközben olyan
élete van az embernek, mint Evie-nek meg nekem?
Tudja maga, mekkora bátorság kell ahhoz, hogy az
ember nap mint nap ki merje tenni a lelkét? Hogy
szeretni tudjon akkor is, ha keselyűk köröznek
körülötte, és csak az alkalmat lesik, hogy a szívébe
téphessenek? A rohadt életbe, mennyivel könnyebb
érzéketlenül élni! Én ezt az utat választottam. Mint a
legtöbben azok is, akikkel együtt nőttem fel. Evie vajon
hogy tudta másképp csinálni? Én mindig... olyan
büszke voltam rá emiatt. Ezért is féltettem mindig olyan
kegyetlenül.
Keserűen felnevetek.
Dr. Fox némán tanulmányoz.
– Falakat építeni mindig könnyebb. Ebben igazad
van. És igen, figyelemre méltó, hogy Evie a
körülmények ellenére is érzékeny tudott maradni.
Remélem, ez azóta sem változott. De én azzal, hogy
idealizálod Evie-t, azt akartam mondani, hogy olyan,
mintha nem tartanád magad méltónak hozzá.
– Mert NEM IS VAGYOK az.
– Ha olyan sokra tartod, nem gondolod, hogy ezt
inkább neki kellene eldönteni?
Ezen elgondolkodom. Azon tűnődöm immár
százezredszer is, hogy Evie vajon MIT látott bennem
annak idején. Előtte felvállaltam magam, úgy, mint
senki más előtt nem. Kitárulkoztam, mint azóta se
senkinek. Soha nem fogtam magam vissza előtte, mert
mellette olyan biztonságban voltam, mint életemben
soha senki mellett. Hogy VÁGYTAM most is erre az
érzésre! És ő egyszer sem fordult el tőlem. Soha. - Hát,
nem tudom. Ezt alaposan át kell gondolnom.
Felsóhajtok, és rövid hajamba túrok. Le kellett
borotválniuk, hogy le tudják zárni a sebet a koponyám
hátsó részén, de azóta újra kinőtt. -Jake - szólal meg
dr. Fox, mire ráemelem a tekintetem. Amikor sort
kerített az első beszélgetésre, megkérdezte tőlem,
hogyan szólíthat. Elmagyaráztam neki, hogy is lettem
Jake, és bár azt hittem, készen állok rá, hogy újra
Leonak szólítsanak, rájöttem, hogy mégsem. Még nem.
Az önazonosságnak ez a két szótagos kifejezése
legalább olyan jóleső érzéssel tölt el, mint amennyire
fájdalmasan érint. A valódi nevemet hallani, akkor is,
ha csupán a saját fejemben hallom, olyan, mintha
hazatérnék. De nem tudom, mire mennék haza. Olyan
átkozottul zavaros ez! Annyi mindent el kellene
rendeznem magamban. Temérdek teendőm közepette
végül is megpróbálhatok időt szakítani rá. Mókás fickó
vagyok, még magamban is sokat poénkodom.
A doki folytatja:
– Engem az aggaszt, hogy egyetlen emberre bízod az
önértékelésedet. Evie szeretett téged. Érzem, hogy
efelől még neked sincsenek kétségeid. Azt viszont
egyikünk sem tudja, most hogyan él; akarná-e
egyáltalán, hogy bármilyen minőségben is visszatérj az
életébe. De téged nem ez határoz meg, fiam. Az
önértékelésed nem függhet ettől. Annak Evie-től
függetlenül biztos alapokon kell nyugodnia. Még ha
Evie ott is tart, hogy éppen vissza tudna fogadni az
életébe, és hajlandó is erre, te tartozol neki azzal, hogy
ha elszánja magát erre a nagy lépésre, egy teljes értékű
férfit kapjon. És nem csupán neki, hanem magadnak is
tartozol ezzel.
– Ez elég érzékeny téma, doki. De azt hiszem, már
elmondtam, hogy nem tudom bevállalni - felelem, és
csak részben viccelek.
Halkan felkacag.
– Rendben van, akkor most legyünk brutálisan
őszinték egymáshoz! Rád férne már egy alapos zuhany,
úgy három hete.
Hangosan felnevetek.
– Na igen, doki! Próbálja csak meg három hónapig
aszalni a fenekét egy kórházi ágyban! Maga sem lenne
ibolyaillatú, elhiheti!
 Elvigyorodik, és a szeme körül elmélyülnek a ráncok.
– Talán bizony nincsenek itt csinos nővérkék, akik
szivaccsal lemosdatnának?
Felnevetek. De azt nem árulom el neki, hogy én
lélekben már úton vagyok Evie-hez. Csak azért
imádkozom, hogy visszaengedjen az életébe. Más nők
kizárólag azért érhettek hozzám, hogy enyhüljön egy
kicsit a fájdalmam. Nem akarok az a férfi lenni többé.
– Tehát akkor csütörtökön randira megy, vagy mi?
– Nem, igazából egy régi üzlettársamnak segítek a
projektjében. Talán meglep, de fiatalabb koromban
számítógépekkel dolgoztam. Jól is ment. Mostanság is
foglalkozom ilyesmivel, hébe-hóba.
– Ez tényleg meglepő. Hogy nyergeit át a
számítógépekről a pszichológiára?
– A számítógépeket túlságosan kiszámíthatónak
találtam. Jobban szeretem az embereket. Náluk nem
olyan egyértelműek a dolgok - kacsint rám.
Nevetek, megint.
– Na igen, ettől vagyunk emberek. Én viszont pont
ezért NEM szeretem őket.
– Ugyan, fiam! Az emberi lélek összetettsége éppen
hogy csodálatra méltó. Ha mindig mindenki
megjósolható módon viselkedne, egy adatsor által
meghatározott módon, Evie és te egész más emberek
lennétek. Tiszteld a rejtélyt!
 – Hé, doki, mondták már magának, hogy a mondásai
igencsak hasonlítanak a szerencsesütik szövegeihez?
Hangosan kacagva feláll, indulni készül.
– Találkozunk a jövő héten, fiam!
– Viszlát, Konfuciusz!
 ÖTÖDIK FEJEZET
MEG VAGYOK ELÉGEDVE MAGAMMAL. Kurva jó
magánnyomozó lennék, hisz idestova másfél hete
követem Evie-t, és még mindig nem vett észre. Pár
alkalommal már egészen közel merészkedtem hozzá.
Nem nagyon, de azért elég közel.
Most, miután egy órát töltött a könyvtárban, éppen
hazafelé tart. Én pedig követem. Tehát még mindig
könyvmolykodik. Mosolyognom kell.
Gyerekkorunkban is folyton a könyveket bújta. A
könyvtári nyílt napon gyakorlatilag ellógta a tanítást.
Mindig az olvasmányaival traktált, én meg csak
nevettem a lelkesedésén. Úgy beszélt a szereplőkről,
mintha húsvér emberek lennének. Én személy szerint
mindig Evie kitalált történeteit szerettem a legjobban,
mert mind a szeretet hangján szólt. Mivel spontán
születtek - nem voltak se leírva, se elpróbálva -, sok
mindent elárultak a hallgatónak Evie iránta való
érzéseiről. Mindig el tudták hitetni az emberrel, hogy
van, ami megszépíti ezt az elcseszett világot. Engem is
sikerült meggyőzniük. Istenem, mennyire hiányzik ez
is! A remény... Ami megszépíti a világot, az nem más,
mint a remény.
Úgy teszek, mint aki telefonál, és az utca túloldalán,
pár méterrel lemaradva haladok mögötte. Ekkor
egyszer csak felgyorsít, és elmegy a házuk előtt. Mi a
franc ez? A háztömb végénél elkanyarodik, és eltűnik a
szemem elől.
Megvárom, míg pár autó elhúz előttem, aztán
átmegyek az úttesten. Megszaporázóm a lépteimet. A
sarkon megállok, és körülnézek. Mivel nem látom
sehol, befordulok. A háztömb felénél járok. Hova a
fené...
– Nem szép dolog idegenek után leskelődni!
Felszisszenek a női hang hallatán, megpördülök, és
ott áll az orrom előtt!
– Jézusom! Rohadtul megijesztettél! - lihegem.
A kurva életbe!
– Én ijesztettelek meg téged? - kérdez vissza, és az
arcomba bámul. Istenem, milyen őrülten gyönyörű!
Majdnem térdre hullok előtte. Kapd össze magad, te
hülye! Még azt hiszi, hogy valami elmebeteg zaklató
vagy, ami - jobban belegondolva - igaz is. A fenébe! -
Te követsz engem, mint valami eszelős! Jut eszembe,
nyomkövető rakétám, ha már tapadsz az emberre, azért
lehetne kevésbé feltűnően is. Mondjuk - itt
gesztikulálni kezd -, ha csak úgy ácsorogsz az utcán, és
meresztgeted a szemedet, az elég árulkodó tud lenni.
 Résnyire szűkült szemmel méreget.
Hallom én, amit beszél, félig még fel is fogom.
Mozgó ajkait figyelem, és tudom, hogy egy bizonyos
ponton majd válaszolnom is kellene, de a vér a fejembe
tolul, és alig jut el hozzám valami. Egészen
összezavarodtam, tiszta libabőr vagyok. Kurvára nem
állok még készen erre a találkozásra.
Hosszú másodpercekig bámulom Evie-t, miközben
kétségbeesetten igyekszem összeszedni magam. Nem
ismer meg. Hála istennek! Bassza meg! De hisz ez jó!
Na, várjunk! Nem, mégsem jó. Nagyon nem.
Csípőre teszi a kezét, a szemem követi a mozdulatát.
– Azért ne ess kétségbe! Egy kis tanulással még
lehetsz jobb. Biztos van valami oktatófilm a témában,
vagy más, ami segít ezt fejleszteni... mondjuk, egy
Tantusz könyv. Útmutató kezdd kukkolóknak - húzza
fel szépen ívelt szemöldökét.
Miután leesik, amit mond, rájövök, hogy ugrat.
Nyilván meg is érdemlem. Ráadásul úgy tűnik,
valószínűleg már korábban lebuktam előtte. Pedig én
szentül meg voltam győződve róla, hogy észrevétlen
vagyok. Ezt viccesnek találom, el is nevetem magam.
– A mindenedet! Te aztán nem vagy semmi!
Tetszik ez nekem. Bírom azt is, hogy így fel van
vágva a nyelve, és még humorizál. Magamon is jólesik
nevetni egyet.
 Erre szótlanul rám mered; a pupillája kissé kitágul,
ajkai szétnyílnak. Iszonyatosan kíváncsi vagyok, mi
járhat a fejében. Alaposan megnéz magának, de nem
úgy fest, hogy felismerne. Nem tudja, ki vagyok. Ez
egész biztos. Tudtam, hogy ennek is megvan az esélye.
Tizenöt éves koromhoz képest sokat változtam.
Nagyon sokat. Mégis úrrá lesz rajtam valami csendes
szomorúság, de meg kell acéloznom magam a
fájdalommal szemben.
Kisvártatva csendesen megszólal:
– Oké. Elég a mókából! Miért követsz?
Meghűl bennem a vér. Időre van szükségem.
Gondolkodnom kell. Beletúrok a hajamba, ezzel is
nyerek egy percet, aztán felsandítok rá.
. Ilyen feltűnő lettem volna?
Lépek egyet felé, mire ő meg hátra.
– Nem akarlak bántani - mondom.
Nem válaszol. De az előbbi kis megmozdulás
mindent elárult. Kijózanít, mintha jeges vízzel öntöttek
volna nyakon. Hát ez az. Átfut rajtam a félelem. Bármit
megtennék, csak hogy ne meneküljön el tőlem.
– Igen, nagyon is feltűnő voltál. Vége a játéknak!
Tudni akarom, hogy miért követsz.
Egy pillanatig hallgatok, pánik árad szét az ereimben.
Ám mielőtt bármit is át tudnék gondolni, a következő
szavak hagyják el a számat:
 – Ismertem Leot. Ő kérte, hogy keresselek meg.
Hazudtam. És innen nincs visszaút.
***
Az arca fellángol, hátrahőköl, azután megdermed.
– Micsoda? - nyögi rekedten.
Aztán azonnal rendezi a vonásait. Megbánhatta, hogy
elárulta magát. Nem tudom, mire következtessek
ebből.
– Hogy érted azt, hogy ismerted Leot? - kérdezi most
már határozott, szilárd hangon. Máris összeszedte
magát. Nem tudom, mit jelentsen ez. Pusztán csak
meglepődött volna, és ilyen gyorsan túl tudta magát
tenni rajta? Vagy valami erősebb érzés lett úrrá rajta,
csak nem akarja, hogy észrevegyem?
Teljesen elveszítettem a lelki egyensúlyomat. Olyan
gyors egymásutánban törnek rám az érzelmek, hogy
nem tudok kiigazodni rajtuk, ráadásul azt hiszem, épp
most követtem el egy kapitális hibát. Bassza meg,
bassza meg, bassza meg! Megállíthatnám az időt?
Kaphatnék egy percet?
Evie megfordul, és a közvetlenül mögötte lévő
verandalépcsőhöz sétál. Leül.
Nagy levegőt vesz, majd megismétli a kérdést:
– Hogy érted azt, hogy ismerted Leot?
Közelebb megyek hozzá, és a lépcsősor másik
végébe mutatok, engedélyt kérve, leülhetek-e oda.
Határozatlanul bólint. Miután helyet foglalok, hozzá
képest egy fokkal lejjebb, könyökömmel a combomra
támaszkodom, és felé fordulok. Kifejezéstelen arccal
néz mögém, a távolba. Jézusom, ez borzasztó! Most
akkor folytatnom kell a hazudozást, attól meg egy
utolsó szemétládának érzem magam. A másik
lehetőség viszont az, hogy elmondom az igazat, többek
között a Lauren-ügyet is, és akkor meg... Azt már nem!
Erre még nem vagyok felkészülve. A szívem mélyén
tudom, hogy akkor viszont az lenne a leghelyesebb, ha
egyszerűen sarkon fordulnék. Elvégre meggyőződtem
róla a saját szememmel, hogy jól van. De képtelenség
lenne megint elszakadnom tőle. Akkor is, ha ilyen
kínos helyzetbe kerültem. Így hát lassan beszélni
kezdek, gondosan megválogatva a szavaimat, és
lehetőség szerint próbálok minél kisebbet hazudni.
– Leo tavaly meghalt autóbalesetben. Barátok
voltunk, csapattársak a suliban. Mind azt hittük az
elején, hogy túlélheti, de nem úgy lett. Együtt
látogattuk meg. Engem külön magához hívott, és
mesélt egy kicsit rólad. Megígértette velem, hogy
felkereslek, és a saját szememmel győződök meg róla,
hogy jól vagy, megtaláltad a helyed, és boldogan élsz.
Tudta, hogy apám cége miatt ideköltözöm, és
személyesen is tudok találkozni veled.
Egy darabig hallgat, majd kifejezéstelenül csak
annyit felel:
– Értem. Pontosan mit mondott rólam Leo?
Nemcsak utálom magam, amiért összevissza
hazudozok itt, de a tetejébe látszólag nem is nagyon
rázta meg, hogy az imént éppen a saját halálhíremet
jelentettem be neki, ami már önmagában is komoly
csapást mér a szívemre. A bűntudattól alig tudok
figyelni rá, úgyhogy talán csak félreértelmezem a
reakcióját.
– Csak hogy a nevelőotthonban ismert meg, és sokat
jelentettél neki. Meg hogy elveszítettétek egymással a
kapcsolatot, de mindig kíváncsi volt rá, vajon hogyan
alakult az életed. Ez minden.
Az arca megrezzen. Ezt szemétség volt mondani,
tudom. Vajon nekem hogy esne, ha valaki közölné
velem, hogy Evie-ben mintegy mellékesen felvetődött
egy-két kérdés velem kapcsolatban, de arra azért nem
vette a fáradságot, hogy kapcsolatba lépjen velem.
Most aztán nyakig ülök a szarban, amit én magam
kavartam. De vagy ez van, vagy el kell mondanom
neki az igazat, és végignézve, ahogy undorral telve
elfordul tőlem. Mindenképpen rábasztam. Így legalább
itt ülhetek vele a lépcsőn, emlékezetembe véshetem
gyönyörű vonásait, belélegezhetem üde, kissé virágos
illatát. Istenem, egy önző fasz vagyok!
– Júniusban költöztem ide. Kicsit meg kellett
szoknom itt, beletelt pár hónapba. Csak aztán
szánhattam rá magam, hogy valóra váltsam az
ígéretemet, és felcsapjak kukkolónak.
Próbaképpen bedobok egy mosolyt, és iszonyúan
reménykedek, hátha visszamosolyog rám. De látszik,
hogy valahol máshol jár.
Halvány mosollyal válaszol, majd feláll. Én is
felpattanok. Beletörli a tenyerét a farmerébe, majd
csendesen megszólal:
– Sajnálom, ami Leoval történt, de úgy látszik, nem
ismered pontosan a történetünket. Leo... nem tartotta
be, amit ígért nekem. Régi történet, már nem gondolok
rá. Semmi ráció nem volt abban, hogy utánam küldött.
Ha érdekelte volna, hogyan alakult az életem,
felvehette volna velem a kapcsolatot ő maga, mielőtt...
szóval azelőtt. Mindegy, szép tőled, hogy tartottad a
szavad. Megtetted, amire kért. Megvagyok, élek és
virulok. Küldetés teljesítve. Utolsó kívánság letudva.
A mosolya erőtlen, és még így is erőltetettnek tűnik.
A szavai annyira az elevenembe vágnak, hogy
majdnem hátrahőkölök. Gyilkos ez a közöny, akár
színlelt, akár nem.
– Jut eszembe, hogyan van szerencsém szólítani az én
kedves zaklatómat? - kérdezi.
Annak ellenére, hogy még most is fáj, amit az előbb
mondott, somolygáson kapom magam.
 – Jake Madsennek - felelem, miközben az arcát
vizslatom, felismert-e. Úgy rémlik, sohasem említettem
előtte a nevelőszüleim vezetéknevét, de nem vagyok
benne biztos. Úgy látom, továbbra sem ismert fel.
– Nos, Jake Madsen, vagyis kedves zaklatom,
nyilván már tudod, hogy én Evelyn Cruise vagyok. És
azt is, hogy Evie-nek szólítanak.
Kezet nyújt, és amikor hozzám ér, szinte szikrázik a
bőrünk. A kémia még mindig működik köztünk,
akárcsak tizenéves korunkban. Közünk van
egymáshoz, aminek tagadhatatlan bizonyítékára
boldogan elvigyorodnék, de uralkodók magamon, és
csak egymásba kulcsolódó kezünket bámulom, míg el
nem húzza az övét.
– Viszlát, Jake! - búcsúzik, majd egy hátraarccal
elindul.
– Evie! - kiáltok utána, mire megfordul. - Ugye azért
hiányozni fogok?
Mosolygok, mert persze kizártnak tartom.
Egyszerűen azért, mert nem is kopok le. Ééés...
tátátátáá, na itt jönne a nyálas aláfestő zene. Bassza
meg! Na mindegy.
– Hát, Jake, meglehet.
Halványan elmosolyodik, majd megfordul és elmegy.
 HATODIK FEJEZET
AZ IRODÁMHOZ HAJTOK. Ahogy begurulok a
mélygarázsba, és beállok a helyemre, rájövök, nem is
emlékszem, hogyan vezettem el idáig. Fejben végig az
Evie-vel való találkozást elemezgettem, minden
mozzanatát értelmezni próbáltam. A hazugság miatt
erős bűntudat gyötör, az viszont boldogsággal tölt el,
hogy - ha csak rövid időre is - vele lehettem. Mintha
mindig is erre vártam volna: hogy érezhessem a
közelségét, és újra belépjen az életembe. Nyilván be
kell majd vallanom neki az igazat. Istenem, előre
rettegek attól a pillanattól! Már a gondolatra is meghűl
bennem a vér. Egyszer úgyis magyarázatot kell adnom
rá, miért nem kerestem meg korábban. De akkor végig
kell hallgatnia, amit nem bízhatok a véletlenre. Meg
kell hallgatnia mindent, amit rázúdítok, az egész
elcseszett történetemet az elejétől a végéig. Aztán
pedig imádkozhatok, hogy meg tudjon nekem
bocsátani. Dühömben hátravetem magam, és az autó
üléstámlájának vágom a fejem. Aztán pár perc múlva
felengedek, és kiszállok.
Magamra veszem a zakómat, aztán az üveglifthez
megyek, ami felvisz az irodámhoz. Az emeletemen
még megállok a recepciós pultnál, és rámosolygok
Christine-re, a titkárnőmre.
Christine egy negyvenes, férjezett nő, két gyermek -
egy fiú és egy lány - édesanyja, akik felső tagozatosok.
A magánéletben nem ismerjük egymást, de mindig úgy
beszél a családjáról, mintha ők jelentenék számára a
világot, és szerintem nincs olyan, amit meg ne tenne
értük. A család a mindene. Laurent is ilyennek
képzeltem, amikor San Diegóba költöztünk.
– Szervusz! - üdvözöl, viszonozva a mosolyomat, és
állig érő gesztenyebarna haját a füle mögé simítja.
– Szia! Hogy vagy? Miről maradtam le?
– Remekül! Semmi izgalmas nem történt. Elárulod,
hová szoktál mostanában eltűnni? Újabban nagyon
csillog a szemed! Valami izgalmas sztorit gyanítok a
háttérben. Érzem.
Összedörzsöli szépen manikűrözött kezét, és szélesen
rám mosolyog.
Áthajolok hozzá a pulton, körbepillantva, nincs-e a
közelünkben valaki. Tágra nyílt szemmel hajol felém ő
is.
– Christine - halkítom le a hangom, és még egyszer
körülnézek, a nagyobb hatás kedvéért -, megkaphatnám
az üzeneteimet?
Meglepetten rám bámul, aztán összevonja a
szemöldökét, és lendületesen felém csap a kezében
lévő papírokkal. Nevetve kapom el a fejem,
elkerülendő egy esetleges pofont.
– Hát jó. Ahogy akarod! Amúgy sem lenne időm az
unalmas sztoridra. Muszáj végeznem, fél hatra oda kell
érnem Michael meccsére.
Méghogy unalmas sztori! Felnevetek.
– Miért nem lépsz le most azonnal? Minden szombat
reggel itt hegesztesz Preston megbeszélései miatt. Már
úgyis jövünk neked néhány órával. Hát most
megkapod, ami jár.
Elbizonytalanodva rám néz.
– Komolyan? Tényleg remek lenne, mert akkor még
haza is tudnék ugrani átöltözni.
– Nyomás! Menj csak! - engedem el mosolyogva, és
az irodám felé veszem az irányt.
– Köszönöm! Akkor még elintézek pár dolgot, aztán
indulok. Holnap találkozunk!
– Oké. Ó, még valami! - szólok vissza az irodám
ajtajából. - Holnap egy kicsit késni fogok. Van egy kis
elintéznivalóm reggel. Újabb titkos küldetés -
kacsintok, aztán magamra csukom az ajtót. Még
hallom a háborgását.
Odaülök a számítógépemhez, átnézem a távollétem
alatt érkezett beszámolókat. Preston küldte őket.
Meglepő módon tudok annyira koncentrálni, hogy
megtegyem a szükséges módosításokat, és átküldjem
neki a javaslataimat.
Nekem sok szempontból az okozta a vesztemet, hogy
Lauren és Phil örökbe fogadott. Ugyanakkor mindig is
világos volt a számomra, milyen szerencsés vagyok,
hogy irányíthatom ezt a céget. Szenvedélyesen érdekel
az üzlet, és csodálattal adózom Phil zsenialitásának,
illetve terméktervezésének. Annyi időt töltök lenn a
laborban, amennyit csak lehet; tanulom, hogyan
működik pontosan ez a technológia, és milyen
fejlesztésekre szorul. Phil gondosan megválogatta a
vezető mérnökeit, úgyhogy bizton tudhatom: ők a
legjobbak. Számomra életbe vágóan fontos, hogy jól
vezessem a céget, és az elért sikereimmel tisztelegjek
az előtt az ember előtt, aki mindent igyekezett ugyan
elkövetni értem, én mégis hosszú éveken át
igazságtalanul bántam vele. Ezért nem kerestem meg
Evie-t rögtön, mihelyt átjöttem Cincinnatibe. A
pozícióm elfoglalásakor maximálisan észnél kellett
lennem, és tudtam, hogy ha őt megpillantom,
megoszlik majd a figyelmem. Ha csak rá gondolok, és
arra, milyen közel vagyok hozzá, teljesen megborulok.
Nagyon sok szempontból meg voltam lőve az évek
során, de amiből önbizalmat meríthettem, az a
munkamorálom volt. Mindig is keményen hajtottam.
Mindig jó jegyeim voltak a suliban, tudom is
magamról, hogy nem vagyok lusta, nem úgy, mint az a
haszontalan szemétláda, aki az életem javarészében
nevelt. Mély levegőt veszek. Képek kavarognak
bennem. A férfiról, aki az első tizenegy évemben az
apámnak nevezte magát. Rohadt nehéz szabadulni attól
az érzéstől, amit előhív bennem az emléke. Rohadt
nehéz kizárni a tudatomból az ócsárló szavait. Dr.
Foxszal eljutottam ugyan idáig, de most már
mindennap magam kell dolgoznom rajta, hogy a
gyűlöletes gondolatokat - amiket az a férfi a
kezdetektől fogva belém plántált - valami pozitívabbra
cseréljem. Mindennap tennem kell érte, nehogy az
önutálat csapdájába essek. A betegségbe bele is lehet
halni, és az önutálat is egy betegség. A sötét titkok és a
szégyen éppoly könnyen véget tudnak vetni az életnek,
mint egy rosszindulatú daganat vagy egy vírusfertőzés.
Tudom én, nem sokat segítek magamon azzal, hogy
Evie elől - erkölcsileg támadható módon - elhallgatok
némi információt, de időre van szükségem. Nem sokra,
de egy kicsire mindenképp.
A gondolataimat halk kopogás szakítja félbe.
– Gyere be! - kiáltom.
Egy szőke fej kukucskál be az ajtón, és telt ajkak
mosolyognak rám. Gwen. A francba! Ha Christine még
itt lenne, tudná, hogy kisvártatva fel kell hívnia valami
„sürgős” dologgal. A fene enné meg! Miért is engedtem
el korábban? Most csapdában vagyok, mint egy
sarokba szorított egér. Ha pedig én vagyok az egér,
akkor Gwen egy éhes macska.
Belép, bezárja maga mögött az ajtót, majd az
asztalomhoz lejt. Karcsú alakján testhez simuló
sötétkék ruha feszül.
– Jake! - rikoltja.
Felállok, hogy üdvözöljem, mire ő kitárt karral
megkerüli az asztalt. Odahajolok hozzá, és
megpuszilom az arcát, a parfümje szinte fejbe kólint.
Kellemes illat lenne, ha nem úszna benne. Az utolsó
pillanatban félrekapja a fejét, így akaratlanul is a száját
puszilom meg, ő pedig a vállamnál fogva magához
szorít. Hátrahőkölök, kínosan mosolyogva, mialatt ő
összecsücsörített szájjal koncentrál, hogy a
hüvelykujjával letörölje a számról a rúzst.
Minden izmom megfeszül, úgy húzódnék el tőle.
Magányra van szükségem, hogy dolgozhassak és
gondolkozhassak. Nincs kedvem a kisded játékaihoz,
márpedig a korábbi tapasztalataim azt mondatják
velem, hogy pontosan azoknak nézek elébe most is.
– Szia, Gwen! Hogy vagy?
– Most már jobban, hogy itt vagyok veled,
gyönyörűm!
Megvillantja tökéletes, vakító fehér fogsorát, és az
íróasztalom sarkára ül. Nagy, kerek mellei éppen a
szemmagasságomba esnek. Felsóhajtok, és kicsit
hátrébb gurulok a székemmel.
– Gwen, két szék is van itt - nézek fel rá, majd a
fejemmel az asztal túloldalára bökök.
Felelet helyett megragadja a nyakkendőmet, és maga
felé húz.
– Istenem, öröm rád nézni! Micsoda céges
megjelenés! Ez szexi.
Azzal kilép a cipőjéből, meztelen lábát az ölembe
teszi, és megmozgatja lábujjait az ágyékomon.
Már megint ugyanott tartunk. Fogom a lábát,
leveszem magamról, majd még hátrébb gurulok a
székemmel. A nyakkendőm kihullik a kezéből.
Összeszorított foggal préselem ki magamból:
– Elég legyen, Gwen! - Felforr az agyvizem. Ki nem
állhatom a nyomulós nőket! Persze nyilvánvaló
okokból, ami az én személyes ügyem, de ez a
pofátlanság akkor is feldühít. - Ha nem munkával
kapcsolatos ügyben jöttél, távoznod kell!
– Milyen morci vagy! - feleli. Feláll, visszalép a
cipőjébe, és az asztal túloldalán lévő székekhez megy.
Leül, keresztbe teszi a lábát, és folytatja: - Barátok
voltunk, Jake. Mi történt? - duzzogja karba tett kézzel,
lebiggyesztve az ajkát. Szó szerint, mintha egy durcás
kétéves lenne. Röhögnöm kell.
– Megmondtam már, Gwen, hogy lehetünk barátok.
Addig, amíg a lábadat és egyéb testrészeidet távol
tartod az ölemtől, jól megleszünk egymással.
– Nagyon is bírtad te azt, amikor az öleddel
foglalkoztam - mondja felhúzott szemöldökkel. -
Tudod, hogy jó vagyok a műfajban. Miért tagadod meg
magadtól?
Meredten nézek rá. Úgy keveredtem ebbe a
slamasztikába, hogy hosszú évekig az orránál fogva
vezettem. Arra használtam, hogy bosszantsam vele
Laurent meg Philt. A céges családi utazásokon, vagy
amikor az apja magával hozta az üzleti útjára San
Diegóba, mindig úgy intéztem, hogy a lehető
legkompromittálóbb helyzetben „kapjanak rajta”
bennünket. Nem sok felszínesebb emberrel volt
szerencsétlenségem találkozni, de ő is ember, és
valahol mélyen neki is lehetnek érzései. Én ugyan
sosem fedeztem fel őket, de attól még van rá esély,
hogy léteznek.
– Ide figyelj, Gwen! Bármi is történt köztünk, annak
már réges-rég vége. Nagyon is. Próbálnám egy kicsit
rendbe hozni az életem. Most arra kell
összpontosítanom, érted?
Összehúzott szemmel néz rám.
– Jó. Ne érts félre! Én örülök, hogy kijöttél a
gödörből. Csak tudd, hogy még nem mondtam le a
közös jövőnkről.
 Veszek egy nagy levegőt, és összeszedem valahogy a
maradék türelmem.
– Éppen ezért egyáltalán nem könnyű a barátodnak
lenni. Felfogtad? Az istenit!
A hajamba túrok. Hányszor kell az embernek
elmondania valamit?
– Higgadj le, Jake! Rendben van. Egy kis magányra
van szükséged, hogy végigcsináld azt a tizennégy
lépést, vagy mit. Megértem. Én igazából konkrét dolog
miatt jöttem. Itt vannak a jegyek az autisták javára
tartott jótékonysági estre. - A táskájából egy borítékot
vesz elő, és az asztalomra teszi. Feláll, lazán a hajába
túr, aztán nagy feltűnően megigazítja a ruhát a
csípőjén. - Jössz értem fél nyolcra?
Bassza meg! Majdnem elfeledkeztem arról a
jótékonysági estről, amire elígérkeztem neki. Már-már
kiszalad a számon, hogy közbejött valami, és nem
tudok elmenni rá, de nem tehetem meg. Az autistákért
rendezik, Sethért is. Semmiképpen sem hagyhatom ki,
még ha pár óráig el is kell viselnem Gwent. Nyilvános
rendezvény lesz, amire egy csomó ember jön a
cégünktől is. Nem lesz azzal gond.
– Aha. Akkor fél nyolc. És Gwen! Az valójában
tizenkét lépés.
Rám hunyorít, és elgondolkozva összecsücsöríti a
száját.
 – Milyen tizenkét lépés?
– Tizennégy lépést mondtál. Azt hittem, az Anonim
Alkoholisták programjára célzol. Egyébként nem
vagyok tag. De a programjuk tizenkét lépésből áll.
– Jól van, na! Különben is, kit érdekel, hány lépés, ha
nem vagy benne?
Hát, a rengeteg alkoholistát és a családjukat azért
csak-csak. Azokat, akik hozzám hasonló körülmények
között nőttek fel.
– Hagyjuk a témát, Gwen! Pénteken találkozunk. És
ne feledd: csak barátok vagyunk!
Az ajtóhoz libegve még visszaszól:
– Ahogy akarod! Viszlát! - Aztán az ajtó felé fordul,
de egy pillanatra megáll. - Ó, és vörös ruhát fogok
fölvenni! Tudod, csak ha szeretnéd a nyakkendődet a
ruhámhoz választani.
– Nem bálba viszlek, Gwen.
Szélesen elmosolyodik, és becsukja maga mögött az
ajtót. Fogalmatlan nőszemély. Összeszorítom a fogam.
Miért van az az érzésem, hogy ez kínos lesz?

HETEDIK FEJEZET
MÁSNAP REGGEL KORÁN KELEK, letusolok, farmert és
hosszú ujjú pólót húzok. Munka előtt haza kell majd
ugranom átöltözni. Ránézek Evie-re, aztán meg kell
látogatnom Setht is. Öltönyben mégsem mennék a
temetőbe. Felsóhajtok. Ez nem lesz könnyű.
Amíg a kórházban voltam, kapcsolatba léptem az
ügyvéddel, aki felkutatta Laurennek Setht. Lélegzet-
visszafojtva hívtam fel, abba a halvány reménybe
kapaszkodva, hátha csak hazudott az a nő. Kinézem
belőle, hogy képes ilyesmire, csak hogy bosszút álljon
rajtam. De nem. Igazat mondott. Az ügyvéd szavait
hallgatva úgy éreztem, mintha újból elveszíteném a
testvéremet. Addig, míg megkérdeztem, hol van
eltemetve, tartottam magam, de miután letettem a
kagylót, újra megsirattam a kisöcsémet.
Evie-hez hajtok. Meg akarom nézni, jól van-e.
Tegnap még késő éjszaka is rá gondoltam. Ide-oda
forgolódtam, alig aludtam valamit. Látnom kell az
arcát; meg kell győződnöm róla, hogy minden rendben.
Az utca végében parkolok le. A ház elé érve a
bejárati üvegajtón keresztül látom, hogy éppen zárja a
lakást. Remek időzítés. Nekitámaszkodom egy autónak
közvetlenül az épület előtt, és várom, hogy kilépjen.
Nem bírom megállni vigyor nélkül, szétterül az
arcomon. Magamon kívül vagyok a boldogságtól, hogy
visszatért az életembe. Tudom én, hogy ez a viszony
még képlékeny, gyakorlatilag nem létező alapokon
nyugszik, de azért mégis valamiféle kezdet. Ez a
mindent elsöprő boldogság még arról is könnyedén
eltereli a figyelmemet, hogy a kilétem hazugságra épül.
Ez a bökkenő, amit majd meg kell oldanom, mindig ott
lapul a háttérben, de egyébként teljesen lefoglal az
öröm, hogy Evie itt van, karnyújtásnyira tőlem. Oly
sok év után végre itt van!
Kilép a kapun. Meglát, és megtorpan. Meglepett
kifejezés villan fel az arcán. Karba teszi a kezét, oldalra
hajtott fejjel végigmér. A pillantása végül az arcomon
állapodik meg.
– Csak nem elvesztettél valamit a környéken?
Segítsek megkeresni?
Felnevetek.
– Csak egy kis cukorkával akarlak megkínálni. Ott
van hátul a furgonomban. Gyere, megmutatom!
A mosolyom kiszélesedik. Most biztos olyan vagyok,
mint egy istenverte bolond.
Az ő arcán is feltűnik a mosoly, mégpedig szépséges,
és esküszöm, mintha az angyalok énekét hallanám.
Fékezd magad, te gazfickó!
Fejcsóválva elindul, én pedig felveszem vele a lépést.
A szemem sarkából látom, hogy szippant egyet a
levegőből, azután kinyitja a száját, és finoman magába
szívja az illatomat. Ne bassz! Most akkor megkóstolta
az illatomat? Érzem, ahogy a dákóm megrándul a
gatyámban. Eladási beszámolókra próbálok gondolni -
figyelemelterelésképp. Ne dudorodó farmerrel
sétálgass már vele az utcán!
Ismét tizennégy évesnek érzem magam egy picit, és
azon rimánkodom, el ne áruljon a testem. Evie nem is
tudja, mennyire beindít.
Alig bírok józanul gondolkozni. Megint
vigyoroghatnékom támad, mert nyolc év óta először
érzem rendjén valónak és normálisnak, hogy
felizgultam. Ez előhívja a múltból az emlékeimet.
Izgalomba hozott ő régen is, amikor a szexualitáshoz
még nem a bűntudatot és a szégyent társítottam.
Döbbenet. Nem is gondoltam, hogy megvan még
valahol az az érzés, Evie meg egy nap alatt visszahozta
nekem. Meg akarom csókolni. Állj! Ne is gondolj erre!
Eladási beszámolók, Excel táblázatok,
oszlopdiagramok...
Evie töri meg a pillanatnyi csendet:
– Figyelj, tuti, hogy tele van a város olyan csajokkal,
akik odáig lennének meg vissza, ha a sarkukban
lihegnél. Nem igazság, hogy minden energiádat
egyedül rám összpontosítod.
Mosolyog.
– De én rád összpontosítok, Evie, és kész.
Meg van ez a csaj bolondulva? Ami engem illet,
számomra nincs más nő ebben a városban.
Megáll, és összefonja a karját maga előtt. Én is
megállok, futó pillantást vetek formás kis melleire -
véletlenül épp felpolcolja őket. Egyenletek,
PowerPoint bemutatók, terméktesztelés.
– Nézd, Jake! - szólít meg. Komolynak látszik. -
Váratlanul ért, amit közöltél tegnap arról a valakiről,
akire már rég nem gondolok. Velem viszont minden
rendben van. Nem kell, hogy tovább figyelj. Jó életem
van. Se nem izgalmas, se nem csodás, de mindenem
megvan, ami kell. Én, ööö, boldog vagyok.
Elgondolkodva túrok a hajamba, mert nem értem,
hogy ez miért hangzik inkább kérdésnek, mint
állításnak. Azt a megjegyzését, miszerint rég nem
gondol már rám, egyelőre félreteszem, pedig piszkálja
a csőrömet.
– Csak kicsit zaklatottnak tűntél tegnap, amikor
elváltunk. És én vagyok az oka. Csak meg akartam róla
győződni, hogy minden oké veled. Nem úgy
általánosságban, hanem konkrétan most.
Rám néz, és kihúzza magát.
– Semmi bajom nem volt tegnap. Nyilván nem
szívesen hallom, hogy valakinek tragikus véget ért az
élete. Akkor sem, ha tulajdonképpen már nem is álltam
kapcsolatban vele. - Kicsit elhallgat, összevonja a
szemöldökét, de aztán folytatja: - De egy kis jégkrém
mindig segít. Épp a boltba tartok. Akarsz követni? Még
egyszer utoljára a megszokás kedvéért? - és kacsint.
 Fájnak a szavai. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy
már rég lemondott rólam, de összeszedem magam, és
nevetek a viccén. Itt vagyok. Még itt vagyok.
– Nem hiszem, hogy ez követésnek minősül, ha már
így külön meginvitálnak. De igen, örömmel elkísérlek.
– Nem tudom, készen állok-e ekkora váltásra -
ékelődik. - Most már nem kísértesz, hanem kísérgetsz?
Még majd azt hiszed, hogy könnyűvérű vagyok!
Istenem, de cuki ez a csaj!
– Csak vezess, dumagép! - mondom, és mielőtt még
átgondolnám a dolgot, kézen fogom. Annyira ismerős
maga a helyzet, és ő is olyan érzéseket hoz felszínre
bennem, amikről azt hittem, tökéletesen emlékszem
rájuk, közben most rá kell jönnöm, csak fakó
emlékképek voltak. Olyan erővel tör rám a valóság,
hogy alig bírom követni, ami zajlik bennem. Mintha
minden iránta való érzésem visszanyerné élénk színét,
és fénysebességgel kavarogna a szívemben.
Evie kissé összerezzen, és elhúzza a kezét. A
táskájába nyúl a napszemüvegéért, fel is teszi, majd két
kézzel belekapaszkodik a vállpántba, nehogy megint
kézen foghassam. A fenébe! Ráijesztettem. Vegyél
vissza!
– Na és - szólal meg -, apád cége miben utazik?
Beszélek neki egy keveset a cégemről, meg arról,
hogyan is kezdtem el apámmal dolgozni, és hogy azért
kerültem át az ohiói irodába, mert az itteni részleg
kezdett veszteséges lenni. És azért, mert te is itt vagy,
Evie.
Bólint, és befordulunk a bolt utcájába.
– Apád nagy bizalommal lehet irántad, hogy rögtön
ilyen felelősségteljes feladattal bízott meg - fűzi hozzá.
Egy pillanatra megdermedek. Még most is nehezemre
esik beszélni róla.
– Nem sok okot adtam rá. De majdnem egy éve már,
hogy meghalt. Hat hónappal azelőtt, hogy
ideköltöztem.
Egy szívdobbanásnyi időre elhallgat, majd megérzem
kis kezét, amint az enyém után nyúl. Felpillant, és rám
mosolyog. A szívverésem felgyorsul.
– Örülök neki, hogy van rendes szakmád, amihez
visszatérhetsz rövid életű kukkoló-karriered után -
biztat a szempilláit rebegtetve.
Önkéntelenül is elnevetem magam. Vele most is
olyan jót tudok nevetni magamon, akárcsak régen,
amikor éppen rossz volt a kedvem. Iszonyúan hiányzott
nekem. Úgy elmondanám neki, de nem tehetem. Még
nem.
Bemegyünk a boltba, szerzünk egy bevásárlókocsit,
majd leplezetlenül végigkísérem, ahogy kiválogatja a
termékeket. Úgy megyek utána, mint valami epekedő
kiskutya. Nem zavar. Jó pár fickónak megakad a szeme
rajta, amint elhalad mellettük, ügyet sem vetve rájuk.
Bevillan egy vízió, ahogy rájuk vetem magam, a
gabonapelyhek széles választékának kellős közepén. A
kőlappal burkolt padlóhoz vágom őket, mire a
rózsaszín szívecskék, a sárga holdacskák, a
narancsszínű csillagocskák meg a zöld lóherék színes
porrá zúzódnak az arcuk alatt. Varázslatosan finom
mészárlás. Befordulunk a jégkrémes pultokhoz, mire
magamhoz térek.
– Milyet kérsz? - kérdezem, kinyitva a hűtő ajtaját.
– Vaníliás-pekándiósat - feleli, és ő is kinyit egy
hűtőajtót néhánnyal odébb.
Gyorsan átfutom a kínálatot, aztán kiveszek egy
doboz pekándiós jégkrémet, pont mikor ő is, csak
másik márkájút.
– Miért azt? - kérdezem. - Ez kétszer annyiba kerül,
akkor ez a legjobb - emelem fel a dobozt.
Megrázza a fejét.
– Nem az árról van szó, Jake. Ez „A világ legjobb
jégkrémje”. Nézd csak! Rá van írva a dobozára - közli
velem halálkomolyan.
A doboz helyett a távolba nézek.
– Evie, tudod, hogy a csomagolásra bármit
ráírhatnak. Attól még nem biztos, hogy igaz.
Rezzenéstelenül néz rám.
– Nézd! Egyfelől igazad van, másfelől viszont még
sincs. Én úgy gondolom, a legjobbnak lenni
kilencvenöt százalékban önbizalom kérdése. Hiába
sejted, hiába reméled, hogy te vagy a legjobb, ha nincs
merszed nagy betűkkel hirdetni magadról, és nem
engeded, hogy a többiek teszteljenek - ha mernek -,
akkor valószínűleg mégsem te vagy a legjobb. Annak,
aki istenigazából hisz magában, ki tudna ellenállni?
Beleejti a jégkrémet a kocsiba, megfordul, majd
elindul a polcok között. Én csak bámulok utána. Ennyi.
Most már aztán teljesen ki vagyok készülve - ha eddig
nem így lett volna. Reménytelenül. Szerelmes.
Vagyok.
Ezt a nőt nekem találták ki. Teljesen kész vagyok
tőle. Azzal a boldog tudattal állok ott a jégkrémes
részleg kellős közepén, hogy végem van.
Amikor ki akarom fizetni a dolgait a pénztárnál, rám
mered, és eltolja a pénzemet. Ez idegesít. Valami
megváltozott a hozzáállásomban. Ő az enyém, és
jobban a gondját akarom viselni, mint valaha. De
független, és elvárja, hogy ezt tiszteletben is tartsam.
Tudom, az sem változtat a helyzeten, hogy tudja-e, ki
vagyok valójában.
Elindulunk vissza, a házuk felé. Útközben azért
fohászkodom, hogy amikor megérkezünk, hívjon be
magához. Még több időt akarok tölteni vele.
– Megkérdezhetem, hogy értetted azt, hogy nem sok
okot adtál apádnak, hogy bízzon benned? - kérdezi,
kissé összevonva a szemöldökét. Valószínűleg arra
kíváncsi, megbízható vagyok-e.
Felsóhajtok. Ebben legalább igazat mondhatok.
Magam elé meredve válaszolok:
– Kurva rossz kölyök voltam. Önző és zűrös.
Elkövettem én mindent, amiről apám azt remélte, hogy
nem fogom. Ha önpusztításról volt szó, abban az élen
jártam. Nem voltam a szülők álma.
Szomorúan néz rám, de nem szól semmit. A bejárati
kapuhoz érve belöki az ajtót a lábával, és bemegy.
Érzem, ahogy megfeszül az állkapcsom.
– Nincs bezárva? - kérdezem.
– Ja, nincs. Szóltam már párszor a gondnoknak, de
neki van fontosabb dolga is. Mindegy. Elég
biztonságos a környék. Senki se mondaná rá, hogy „a
világ legjobb környéke”, de azért tűrhető - viccelődik.
Mérges vagyok. Ilyen nincs. Az eszembe vésem,
hogy rögtön, amint visszaérek az irodába, szóljak a
gondnoknak.
Megállunk a lakásajtó előtt. Leteszem a szatyrokat, és
várok, hogy elővegye a kulcsát. De nem veszi elő.
– Hát... akkor, köszi, Jake! - mondja helyette, tehát
nyilvánvalóan nem áll szándékában behívni. A fenébe!
Mondjuk, nem nagyon tudom hibáztatni érte.
Gyakorlatilag idegen vagyok a számára, ő legalábbis
így tudja. - A tervezettnél sokkal élvezetesebb sétára
sikeredett - mosolyog udvariasan.
Egyszerre mindketten félrekapjuk a fejünket, ahogy
egy nagydarab, negyvenes, testes, fekete fickó karba
tett kézzel kiáll a folyosóra, és gyanakodva szemügyre
vesz.
– Szia, Maurice! - vigyorog rá Evie. - Bemutatom
Jake-et. Minden oké. Jól vagyok, khm, jól vagyunk.
Maurice továbbra is úgy mered rám, mint aki azt
fontolgatja, hogy vajon a fogával tépje ki a gigámat,
vagy inkább puszta kézzel. Próbálom oldani a helyzetet
- felöltőm a legártatlanabb mosolyomat, és odalépek
hozzá.
– Örvendek, Maurice - mondom.
Maurice végül megenyhül, és elfogadja a felé
nyújtott kezet.
– Örvendek, Jake.
Ez igen. A fickó a külsejéből ítélve simán a földbe
döngöl egy átlagos testalkatú srácot, és láthatóan
nagyon védelmezi Evie-t. Amíg át nem veszem tőle a
melót, ő is megteszi.
– Ah, kösz, Maurice! Akkor most el is búcsúzom -
mosolyog Evie.
Maurice még kivár, csak aztán felel:
– Oké. Itt vagyok az ajtónál, Evie. Ha kellek, csak
hívj! Jó?
 – Jó, Maurice - feleli halkan a lány.
Maurice magára csukja az ajtót, én pedig
visszafordulok Eviehez, és elgondolkodva félrenézek.
Még mindig nem mehetek be.
Rendben van, akkor B-terv. Beletúrok a hajamba, és
imádkozom, hogy a most következő kérésemre igent
mondjon.
– Oké, vágom. Nem akarod, hogy bemenjek.
Megadnád legalább a telefonszámodat?
Nem válaszol. Még a lélegzetemet is visszafojtom.
Utoljára tizenéves koromban voltam ilyen ideges,
mikor fel akartam szedni egy csajt. Mégpedig
ugyanezt.
– Add ide a telefonod! - feleli végül, én pedig
fellélegezve nyújtom át neki. Beírja a számát, aztán
visszaadja.
Rámosolygok, aztán indulok is. Annyit mondok még:
– Befejeztem a leskelődést utánad, Evie. Ezen most
már túl vagyunk.
Nem is tudja, mennyire.
Nevet, és utánam szól:
– Elrontani mások örömét - ahhoz értesz. Tudod ezt
magadról, Jake Madsen?
Kisétálok az ajtón, és vigyorgok, mint egy idióta.
***
Majdnem két órába telik megtalálnom Seth apró
fémtábláját. Fű és levelek takarják. Leguggolok,
félresöpröm a leveleket, hogy elolvashassam a feliratot:
„Seth Michael McKenna, 1986. április 7. - 2003. július
27.” Semmi „szeretett”, vagy „a mi kisfiúnk”, semmi
olyasmi, ami jelezné, hogy bárkinek is jelentett volna
valamit. De nekem igen. Elszorul a torkom, ahogyan
lesöprök egy újabb levelet, amely épp most hullott le a
szomszédos, nagy juharfáról. A combomra
könyökölök, és hangosan így szólok:
– Szevasz, haver!
Ezután hosszú percekig őrzöm a csendet, szinte
várom a kacagását, vagy hogy megszólal azon az édes
hangján: „Hihi!”
- Ne haragudj, hogy ilyen sokára tudtam eljönni.
Sokat szoktam beszélni hozzád, olyan érzésem van,
hogy hallasz engem. De már rég el kellett volna
jönnöm ide. Itt látva téged olyan... valóságos az egész.
- Pár percig nézem a sírfeliratát, utána folytatom: -
Annyira sajnálom, tesó! Abban reménykedem, hogy
bárhol is vagy, meg tudsz nekem bocsátani. - Szünetet
tartok, hogy erőt gyűjtsék. - Biztos kíváncsi voltál, hol
vagyok - ennyi évig. Biztos szeretted volna tudni, mit
csináltál rosszul. Egész életedben mindig tudni akartad,
mit csináltál rosszul. És nem voltam melletted, hogy
elmondhassam, mindent jól csináltál. Tesó, ahhoz
képest, hogy milyen adottságokat kaptál az Istentől,
mindent jól csináltál. Én meg sose jöttem vissza érted.
Ezzel a tudattal kell élnem. De neked is ezzel kellett,
biztos össze is zavart, és fájt. - Könnyek csorognak
végig az arcomon, de hagyom, hadd folyjanak, Seth
minden könnycseppet megérdemel. A francba a
büszkeséggel! Felsóhajtok, és egy picit összeszedem
magam, közben a füvet tépkedem. - Emlékszel, amikor
apa mocsár részegen rontott be a házba? Anyával úgy
be voltunk rezelve, hogy lábujjhegyen jártunk
körülötte. Amikor pedig az öreg hátat fordított, te
utánozni kezdted, tántorogva és keresztbe álló
szemmel. - Az emlék hatására fel is nevetek. - Anya azt
hitte, hogy csak magadat adod. Nem látott tovább az
orránál. Fel se tűnt neki, hogy valójában apánkat
alakítod. De én vágtam, mit csinálsz, és hangosan
felröhögtem, annyira bejött a poén. Apánk ellátta a
bajomat rendesen, mert azt hitte, hogy rajta
szórakozok, ami végül is igaz volt. De a francba, Seth,
megérte, mert együtt voltunk benne a poénban, és az
valami kurva jó volt. Egy húron pendültünk, ezekért a
pillanatokért éltem. Büszkén viseltem azt a monoklit
vagy két hétig. Remélem, benned is élt pár hasonló
pillanat. Remélem, tudod, hogy én értettem, mit
csinálsz. És remélem, tudod, hogy nekem is szükségem
volt rád, tesó.
Tépkedem tovább a füvet, közben leülök. Hagyom,
hogy elöntsenek az emlékek, beengedem a múltat, bár
fáj. Átkozottul fáj.
– Mi is volt az a buta kis dal, amit minden este kértél
tőlem? Az a báránykás. Emlékszel rá? Esküszöm, vagy
ötvenezerszer elénekeltem neked - kuncogom, de aztán
érzem, hogy megint fojtogat a sírás. - De elénekelném
neked még ötvenezerszer, tesó, ha visszakaphatnálak.
Remélem, tudod.
Néhány percre megint elhallgatok, magam elé
képzelem az öcsém arcát, mosolyát, hallom a hangját a
fejemben. Aztán nagyon-nagyon halkan elmormolom:
– Van-e gyapjad, báránykám? / Három zsákkal,
uracskám, / Egy a gazdámé, egy az úrnőmé, / Egy az út
mentén lakó fiúé.
Letérdelek a fűre, és a kezemet a hideg fémhez
nyomom. Ujjammal átrajzolom nevének minden
betűjét, majd a rövid életét jelző évszámokat.
– Fontos voltál, Seth. Fontos voltál ezen a világon.
Fontos voltál nekem. És mindig is az leszel. Szeretlek,
tesó. Azt akarom, hogy tudd. Fontos voltál.
Felállok, és lassan visszasétálok az autómhoz.
 NYOLCADIK FEJEZET
NEM SOKKAL DÉL ELŐTT ÉREK AZ IRODAHÁZHOZ, de még
tíz percet ülök az autóban. Össze kell kapnom magam
egy kicsit. Ez a délelőtt egy érzelmi hullámvasút volt.
A fejem a kezembe hajtom, úgy masszírozom a
halántékomat, holott nincs is fejfájásom. Még nincs.
Annyira boldogan váltam el Evie-től, most meg
zűrzavar van bennem. Nehéz volt kimennem Sethhez
is. Legszívesebben felhívnám Evie-t, hogy
elmondhassam neki. De természetesen nem tehetem.
Eltelt ugyan nyolc év, de valahogy nem érzem. Vajon ő
is ugyanilyen szívesen tölti velem az időt? És mivel
tudja ezt megmagyarázni magának?
Amint az irodám emeletén kilépek a liftből, Preston
jön szembe. Ő volt Philnek, a nevelőapámnak az
üzlettársa, gyakorlatilag kezdettől fogva, amikor a cég
még gyerekcipőben járt. Egy rendkívül értelmes,
sokoldalú, jó fej fickó. Apám fenntartás nélkül
megbízott benne, és én marhára tisztelem.
Habár Phil ugyanúgy mérnök volt, mint Preston,
igazán remek érzéke van az üzlethez. Úgyhogy amikor
elköltözött San Diegóba irodát nyitni, az ohiói fiók
válságba került. Én új vezérigazgatóként jelenleg azon
dolgozom, hogy ebből kilábaljunk, és úgy gondolom,
jelentős javulást sikerült elérnem. Most már biztos
alapokról működünk.
– Szevasz, Jake! - üdvözöl Preston. Külsejét tekintve
tipikus mérnök: sovány és kocka, vastag szemüveggel,
mindig kialvatlan tekintettel, mint aki csak az
íróasztalánál szunnyad be néha. Amennyire én tudom,
rohadtul ezt is csinálja. Talán ezért tűnik úgy, hogy
embertelenül sok munkát végez.
– Csak azért jöttem, hátha van egy perced átfutni pár
tervet. Most kaptam őket a tervezési osztályról.
Egy mappát nyújt felém.
– Szevasz, Preston! Hogyne, persze. Gyere be az
irodámba!
Elindulunk, közben megvárja, míg megállok
Christine-nél, hogy üdvözöljem, és átvegyem tőle az
üzeneteket.
– Tetszeni fognak. A srácok most nagy dobásra
készülnek ezzel az új burkolattal - mondja Preston.
Leülünk az irodámban a négyszemélyes asztalhoz, és
átnézzük az összes tervet. Megbeszéljük az általunk
fontosnak tartott szempontokat és a tervrajzok
részleteit. Könnyen tudok összpontosítani az előttünk
fekvő munkára, mert Preston hangjának izgatottsága és
szenvedélyessége magára vonja a figyelmemet. A
munkát tekintve ugyan nem értünk mindenben egyet,
de könnyen túljutunk a köztünk lévő
véleménykülönbségen, és végül meggyőzöm róla, hogy
adjon egy esélyt az általam előnyben részesített
formatervezési iránynak. Igaza van. Tényleg nagy
dobás lesz. Ahogy feláll, megragadja a vállamat, és
mosolyogva így szól:
– Nagyon emlékeztetsz a fiatalkori apádra, Jake.
Mindig is értett hozzá, hogy megnyerjen a maga
igazának. És majdnem mindig igaza is volt - nevet.
Induláskor még az ajtóból visszafordul.
– Remélem, nem veszed rossz néven, amikor
„Kölyök”-nek hívunk. - Mosolyog. - Persze csak
viccből. De őszintén mondom, hogy az első perctől
kezdve megállod itt a helyed. Mi csak bámulunk téged.
Apádat több mint harminc évig ismertem, a
legbizalmasabb munkatársa voltam. Ő is büszke lenne
rád, Jake, tudom.
Választ sem várva megfordul, és óvatosan becsukja
maga mögött az ajtót. Sokáig ülök, meg sem
mozdulok. Végül felállok, és összeszedem a
papírjaimat. Megpillantom magam az asztalom feletti
falitükörben. Csak ekkor tűnik fel, hogy mosolygok.
***
Aznap este forró vízsugár alá állok; hagyom, hogy a
gőz ellazítsa fáradt izmaimat. Munka után megálltam
az edzőteremnél, és addig kondiztam, amíg ki nem
merültem fizikailag, és nyugtalan elmém is el nem
csendesült, legalábbis egy időre. Amint zuhog a víz
fáradt testemre, Evie felé kalandoznak a gondolataim.
Azon tűnődöm, vajon mit csinálhat ma este. Bárcsak
jogom lenne tudni! Bárcsak jogom lenne felhívni és
elmondani neki, hogy ma este magam mellett akarom
tudni! Az egyik kezemmel magam előtt a csempét
támasztom, a másikkal a sampont öblítem ki a
hajamból. Aztán mindkét kezemmel a falnak
támaszkodom, és a fejemet közvetlenül a zuhanyrózsa
alá tartom. Fantáziálok, milyen lenne, ha Evie most
felbukkanna az ajtóban... Csókkal üdvözölném, aztán
az ágyamhoz vezetném. Érzem, hogy lüktetni kezd az
ágyékom. A kezem elindul lefelé, és megmarkolom
magam. Hirtelen fájdalmasan keménnyé változom.
Elfojtok egy nyögést, miközben lassan verni kezdem
magamnak. Heves és forró gyönyör söpör végig a
testemen. Elképzelem magam, ahogyan egymás után
veszem le Evie ruháit, a szememmel szinte felfalom
tökéletes, pici testének minden négyzetcentijét.
Kíváncsi vagyok, milyen meztelenül, milyen színű a
mellbimbója, milyen íze lehet. Édes, ebben biztos
vagyok. Olyan édes, mint a szája, amikor
megcsókoltam ott a háztetőn, sok-sok évvel ezelőtt.
Kamaszkoromban állandóan képzelegtem róla.
Elképzeltem meztelenül is, de ezt azóta nem engedtem
meg magamnak. Túlságosan fájdalmas lett volna, mert
biztos voltam benne, hogy sosem lesz az enyém. De
most... a puszta lehetőségre is tombolni kezd a vérem.
Fantáziálok tovább, mintha a hátamon lefutó víz Evie
megnyugtató, cirógató keze lenne. Mintha a kezem az
övé lenne, és ő nyúlna előre a hátam mögül, hogy
kiverje nekem. Fel és le mozog a kis keze, egyre
inkább felgyorsul, a víz mindkettőnkre spriccel.
Hangosan felnyögök. Síkos a teste a ránk záporozó
víztől, melle a hátamhoz nyomódik. Hozzám dörzsöli,
majd felnyög, ahogy a súrlódás hatására
megkeményedik a mellbimbója a bőrömön. A zubogó
víz hangja egymásba hangzó nyögéseinkkel keveredik.
- A kurva mindenedet, bébi, ez annyira jó!
Elém csusszan, úgy kerül meg, hogy letérdeljen, és
forró kis szájába vegyen. Figyelem, ahogy mozog a
feje. Szop és nyal, a víz nedvesen tartja a farkamat,
úgyhogy játszva csúsztatgatja a szájában fel és le.
– Ó, bébi, azt a kurva mindenedet! Ne hagyd abba! -
morgom. Egyetértőén felnyög, és felgyorsítja a
mozgását, én pedig mindkét kezemmel nedves hajába
túrok. Bassza meg, ez eszméletlen jó! Érzem, hogy a
golyóim felhúzódnak, az orgazmus pedig kavarogva
útjára indul az alhasamból.
– Elélvezek, bébi! - mondom fojtva. Erre
visszavonul, és a kezével folytatja a munkát.
Erősebben élvezek el, mint életemben eddig bármikor.
Lelassítva folytatja a fejésemet, miközben
lecsillapodom. Eszem-faszom megáll!
A kezemmel letörlöm a spermát a csempéről, aztán
újra beszappanozom magam, majd ismét a zuhanyrózsa
alá állok pár percre. Halkan nevetek magamban. Szent
ég! Ha már a róla való fantáziálástól ennyire elélvezek,
mi lesz velem, ha egyszer tényleg sikerül
megszereznem magamnak?
Megtörülközöm, és bezuhanok az ágyba. Nem
győzök csodálkozni a történteken. A szex számomra
sosem jelentett többet, mint megkönnyebbülést. Még a
magányos szex is. Nem mondhatnám, hogy
teljességgel élvezni tudtam volna, esetemben annyira
negatív érzelmek társultak hozzá. Sosem engedtem el
magam annyira, hogy maradéktalanul élvezzem.
Mindig csak eszköz volt - akár a bódultság volt a cél,
akár az, hogy megmutassam Laurennek, nem
birtokolhat engem, akár a fizikai megkönnyebbülés -,
de sohasem nyújtott teljesen kielégítő élményt.
Egészen eddig ez még csak nem is tudatosult bennem.
San Diegóba költözésem óta ez volt az első igazán jó
szexuális élményem. Igen, ez, hogy Evie-ről
fantáziálva maszturbálok a zuhany alatt. Szent ég!
 KILENCEDIK FEJEZET
A FALRA SZERELT TÉVÉT BÁMULOM. Minden érdeklődés
nélkül nyomogatom végig a csatornákat. Nem találok
semmit. Kikapcsolom, lerakom a távirányítót az
éjjeliszekrényre - amikor kitárul az ajtó. Odanézek. Az
arcomra azon nyomban kiül a döbbent gyűlölet. Az a
kurva Lauren az! Mi a franc ez! Az ápolónők tudják,
hogy rajta van a nemkívánatos látogatók listáján.
Valahogy beszökhetett. A nővérhívó gomb után nyúlok,
de Lauren lecsap, és kartávolságon kívülre teszi. Leül,
megfogja a kezemet, majd így szól:
– Nyugi, Jake! Csak egy percet akarok. Kérlek!
Tudod, milyen borzasztó volt, hogy nem láthattalak?
Hogy nem vigasztalhattalak? Szeretlek, édes!
– Nem szeretsz - vetem oda. - Amit irántam érzel, az
nem szerelem. Nem is volt az soha. Hanem testi vágy.
Szex - rossz, mocskos, manipulatív, tönkrevágta az
életemet. Phil életének meg véget vetett. Emlékszel
Philre, Lauren? A FÉRJEDRE? Tűnj el innen!
Lauren nem szól. Majd hozzám hajol, ki akar simítani
egy tincset a homlokomból, de elkapom a fejem.
– Hagyjál!
 – Ó, Jake, hát persze hogy gondolok Philre. De a
tragédia nem a mi hibánkból történt. Sosem vigyázott
magára túlzottan... állandóan dolgozott. - Szünetet tart,
közben a körmeit nézegeti. - Tulajdonképpen így volt a
Legjobb, hogy megtudta, mi van köztünk. Már évekkel
korábban el kellett volna mondanunk neki... Amit pedig
érzünk, mindig is éreztünk, az se nem rossz, se nem
mocskos. Ha túlteszed magad a bűntudaton, magad is
rájössz majd. Nem kell bűnösnek érezned magad
semmiért. Szerelmesek lettünk. Ezen nincs mit
szégyellni.
Összehúzott szemmel meredek rá. Jézusom, hol él ez?
– Lauren, te meg vagy zavarodva. Sosem voltam
beléd szerelmes. Te lettél volna az ANYÁM. Minél
hamarabb beveszi a fejed, hogy sosem szerettelek,
annál könnyebb lesz mindkettőnknek. Ez nem vezet
sehova. Most pedig el kell menned. Ha nem adod idea
nővérhívót, üvölteni fogok. Egyszer az életben muszáj
lesz megértened azzal az egomán agyaddal! - Nem szól
semmit, aztán megrázza a fejét.
– Nem tudod, mit beszélsz. Annyira begyógyszereztek.
Nem látsz tisztán. Ha majd újból együtt leszünk,
eszedbe fog jutni, miért tartozunk össze. Emlékszel,
Jake? Azok az éjszakák a szobádban... Úgy érzem,
elszáll az agyam.
– Miután megtörtént a dolog, mindig leosontam a
bárszekrényetekhez, és legurítottam négy whiskyt, hogy
el tudjak aludni. Mit gondolsz, miért, Lauren?
Ahelyett, hogy sírtam volna, mint egy fürdős kurva,
inkább ittam, mert teljesen összezavart és megrémített,
hogy a testem elárult.
Lauren nevet.
– Én is gondoltam rád. Nekem is nehéz volt utána
elaludnom, édes.
Nem így értettem, de persze nem fogja fel, amit
mondok, annyira be van fordulva. Nem habozok
tovább.
– MISSY! SUSAN! - kiáltok teli tüdőből a nővérekért.
Lauren összerezzen, amikor dörgő hangom felharsan.
Utálom ezt a kiszolgáltatottság-érzést ennek a nőnek a
jelenlétében, és utálok segítségért kiabálni is, mint egy
gyerek. De egy pillanattal többet sem vagyok hajlandó
vele tölteni, pláne így mozgásképtelenül, akár egy légy
a pókhálóban.
– Jaj, hagyd ezt, Jake! Jó, elmegyek.
Feláll, de ahelyett, hogy elhátrálna az ágyamtól,
előrehajol, és a száját az enyémre tapasztja. Megnyalja
összezárt ajkamat, hátha közé tud férkőzni. Mielőtt
megmoccanhatnék, felpattan az ajtó, mögötte Missy és
dr. Fox tűnik fel. Döbbenten merednek ránk. Lauren
hátralép, meg- törli a száját, és ragyogóan rám
mosolyog.
 – Ne feledj visszatenni a látogatólistára, Jake!
Hamarosan újra meglátogatlak.
Azzal kilibeg a szobából. Csak bámulunk utána mind
a hárman.
Missy odajön hozzám, megkérdezi, jól vagyok-e.
Amikor felpillantok rá, zavartan elfordítja a tekintetét.
Nyilván látta, hogy az „anyám” le akart smárolni a
kórházi ágyamban. Jézusom! Fogcsikorgatva viselem
ezt a megaláztatást és a velejáró szégyent.
– Nem tudom, hogyan jutott be, Jake. Mindannyian
ott ültünk a helyünkön. Annyira sajnálom - mondja
csendesen.
– Nem a maga hibája, Missy - felelem. - Ha az a nő
akar valamit, nem válogat az eszközökben.
Missy ellenőrzi a pulzusomat, aztán azt mondja, pár
óra múlva ismét megnéz. Azzal kimegy, és becsukja az
ajtót.
Dr. Fox azóta is az ajtónál áll. Komor pillantással
indul felém, és leül az ágyam melletti székre.
– Üdv, doki! Nem bánná, ha áttennénk a
találkozónkat? Nem igazán érzem késznek magam egy
beszélgetésre.
– Pedig nekem úgy tűnik, az időzítés elég jó -
javasolja szelíden.
Megrázom a fejem.
– De tényleg nem menne. Ráadásul nem is vagyok jól.
Aludnom kell. Holnap reggelre újabb műtétre vagyok
előjegyezve...
Tűnődve elgondolkodik.
– Jól van, fiam.
Egy pillanatra a vállamra teszi a kezét, de
összerezzenek. Néz rám még egy pillanatig, csak utána
húzódik el.
– Holnap délután, a műtéted után benézek hozzád.
Átütemezhetünk egy ülést a jövő hét elejére, oké? De
hívj fel, ha addig még beszélni akarnál velem.
Üres tekintettel bólintok. Kurvára fáradt vagyok.
Egyedül akarok lenni. Aludni akarok.
Dr. Fox az ajtóhoz megy, és még egyszer, utoljára
visszanéz rám. Mintha tépelődne valamin.
Ahogy becsukja az ajtót maga mögött, ismerős
hangot hallok a folyosóról. Preston az. Mondta, hogy a
héten meglátogat, amikor az értekezletek miatt úgyis
San Diegóba kell jönnie. Lassanként kezdek
dolgozgatni. Beszállok egy-egy konferenciahívásba, és
követem a beszámolókat a laptopomon. Igyekeznem
kell, ha fel akarom majd venni a tempót Cincinnatiben.
De egyelőre gondolni sem bírok ilyesmire.
Kiborultam, gyengének érzem magam, rosszul vagyok.
A hangok távolodnak a folyosón, majd
elcsendesednek. Dr. Fox jelezhette Prestonnak, hogy
jelenleg nem tudok látogatót fogadni. Hála istennek!
Merthogy tényleg nem. Lehunyom a szemem, és
belesüppedek abba a nyomasztó lelkiállapotba, ami
Lauren felbukkanásakor mindig úrrá lesz rajtam.
Nyugtalan álomba zuhanok.

TIZEDIK FEJEZET
MÁSNAP, AMINT VAN egy kis megállásom a
munkahelyen, felhívom Evie-t. Látnom kell. Gyötör a
vágy utána. Hallanom kell a hangját, hogy elhiggyem,
nem álmodom, valóban visszatért az életembe.
A telefont nem veszi fel, úgyhogy írok neki egy
SMS-t.
Éppen vezetőtestületi értekezletre megyek, amikor
megcsörren a telefonom. Ő az. Megállok, és
félrehúzódom a konferenciaterem előtti folyosón.
– Szia, Evie!
– Szia, Jake! - szól bele kissé bizonytalan hangon.
Felsóhajtok. Istenem, de átkozottul jólesik hallani a
hangját!
– Figyelj, értekezletre rohanok, szóval csak egy
percem van, de este szeretnélek elvinni vacsorázni.
– Ó! - kiált fel, hallhatóan meglepetten. - Ööö, én...
– Evie, csak egy válasz lehetséges - viccelődöm.
Hallom, hogy mosolyogva válaszol:
 – Én csak... jó, menni fog. - Hála istennek!
Mosolygok.
– Remek. Hétre ott vagyok érted.
– Ööö...
– Akkor este, Evie! - felelem, aztán gyorsan
leteszem, nehogy meggondolja magát. Mindenki
kíváncsian felpillant, amikor belépek a
konferenciaterembe. Csak ekkor jövök rá, milyen buta
vigyor ülhet az arcomon, és rendezem a vonásaimat.
Figyelni kell! Ez tényleg megtörtént? Tényleg azt
mondtam volna az előbb, hogy „Akkor este, Evie!”?
Nehéz megállnom, hogy végig ne vigyorogjam az
egész értekezletet.
***
Ötkor hagyom abba a munkát. Utána rögtön elugrok
az edzőterembe egy gyors gyúrásra. Hat harmincra már
le vagyok tusolva, át is öltöztem. Tudom, korai még
elindulni otthonról, de az intenzív súlyzózás ellenére is
olyan nyugtalan vagyok, hogy csak fel-alá járkálok.
Bassza meg! Túl hamar oda fogok érni, de nem
érdekel. Ez a felfokozott izgalom már szerintem is
túlzás, de úgysem szándékozom titkolni előtte,
mennyire akarom őt. Azt hiszem, most már
valószínűleg nem is tudnám a hűvös fickót játszani.
Semmiképp sem akarom őt elijeszteni, de a tudomására
akarom hozni, hogy bele vagyok zúgva. Valamennyire
ő is vonzódik hozzám, efelől nagyjából biztos vagyok,
ami egyelőre elég önbizalmat ad a továbblépéshez.
Huszonhárom éves férfi vagyok, ehhez képest úgy
érzem, mintha az első randimra készülnék.
Mosolyognom kell magamon. De hát ezt hozza ki
belőlem Evie. Egyfelől biztató ez, ugyanakkor meg
halálra rémiszt.
Persze randevúzgattam párszor az elmúlt évek alatt.
A pusztán csak testiségen alapuló kapcsolatot soha
nem éreztem okénak. Semmilyen szinten nem elégített
ki. Adtam én esélyt egy-egy érzelmi kapcsolatnak is,
de attól csak még cefetebbül éreztem magam. A szex
az egy dolog, de mikor érzelmi viszonyra tettem volna
kísérletet, mindig pokoli bűntudat ébredt bennem.
Mintha elárulnám
Evie-t. Minden ilyen „randi” után űrt éreztem a
lelkemben, és olyan szinten hidegen hagyott az egész,
hogy egy utolsó mocsoknak éreztem magam, immár
több okból is. Senki sem tudott még csak hasonló
érzést sem kelteni bennem, mint amit Evie mellett
éreztem. Arra voltam ítélve, hogy minden nőt, akivel
az életben összehoz a sors, hozzá viszonyítsak, mert
még mindig a rabja volt a szívem. Ez senkivel szemben
nem volt korrekt. Néhány próbálkozás után bedobtam a
törülközőt, és megfogadtam, hogy soha senkihez nem
kerülök többé közel. Elárultam Evie-t, ezért
megérdemlem, hogy magányosan éljek. Magányosan
akartam élni.
Leparkolok a ház előtt, ahol Evie lakik, és hosszú
percekig üldögélek az autómban. A testem szinte be
van zsongva, hisz a lány alig harminc méterre tőlem az
ajtó mögött vár. Forróságot érzek a szívem környékén,
és tudom, hogy meg kell majd csókolnom, meg kell
kóstolnom, még mielőtt beszállunk az autóba. Sosem
voltam oda a csókolózásért. Túlságosan intim dolognak
tartom. De Evie csókjára annyira vágyom, mintha az
életem múlna rajta, hogy ajkát az ajkamon érezzem.
Nem tudom, mit fog szólni hozzám, de a rám törő
heves vágytól vezérelve kiszállok, céltudatos
elszántsággal kinyitom az elromlott bejárati kaput, és
belépek rajta. Tegnap felhívtam a cégtől a gondnokot.
Megmondtam neki, hogy jobban teszi, ha megjavítja
ezt a szart, vagy szétrúgom azt a lusta, tohonya seggét.
Bekopogok Evie-hez. Hallom, ahogy motoszkál
odabent, azután ajtót nyit. Egyszerre csak ott áll
előttem. Hosszú, sötét haja leengedve keretezi
szépséges arcát, tekintetét rám függeszti. Aztán
gyorsan végigfut rajtam a szeme. Elismerő pillantása
mindent eldönt. Egyszerűen fizikailag képtelen vagyok
ellenállni a kísértésnek, hogy megérintsem. Odalépek
hozzá, tenyerembe veszem az állát, és magamhoz
húzom. Érzem a torkomból feltörő morgást, megszólal
bennem a vadállat. Maga vagyok a testet öltött vágy.
Birtokolni akarom őt. Majd’ tíz éve nem lángolt fel
bennem ilyen erősen ez az érzés, valósággal elönt a
tesztoszteron.
Lehajtom a fejem, ajkam az ajkára teszem.
Végigsöpör a nyelvem a szájában, és amint találkozik
az övével, szinte felnyögök, olyan finom. Mennyei. Ez
az én mennyországom.
Fel-felnyög ő is, a karját a nyakam köré fonja, és
puha testével hozzám simul.
Olyan vagyok, mint egy éhhalál szélén álló ember,
aki végre lakomaasztal elé ülhet, amelyen a világ
legfinomabb fogásai állnak. Eksztázis fut végig a
testemen, amint a nyelve újra meg újra találkozik az
enyémmel.
Halványan érzékelem, hogy a hajamba túr, és amikor
lejjebb csúsztatom a kezem, hogy megfogjam a
fenekét, belenyöszörög a számba, én pedig
önkéntelenül is visszanyögök. Ez a második
legcsodásabb csók az életemben. Az első is vele volt.
A merevedésem a nadrágomnak feszül. Ennek véget
kell vetnem valahogy, mielőtt csak úgy elélvezek, mint
valami szexéhes kamasz. Vagy mielőtt Maurice
megneszeli a dolgot, és itt helyben eltipor a folyosón,
mint egy bogarat.
Kelletlenül szakítom el magam Evie-től, és
hátralépek. Zihálok. Egy édes kis nyöszörgés szakad ki
a torkából. Csak vigyorogva tudok megszólalni:
– Te aztán tudsz csókolni!
Igaz, már tudtam.
Hunyorogva néz fel rám. Ő is éppannyira a csók
hatása alá került, mint én.
Édesen mosolyog.
– Hűha!
– Ja-ja - mondom nagy egyetértve, még mindig
mosolyogva. - Éhes vagy?
Egy pillanatig zavartnak tűnik, de aztán válaszol:
– Aha.
Az autómhoz menet megkérdezi:
– Nem randi után kellett volna megcsókolnod? A
szokás azt diktálja - mosolyog.
– Nem bírtam kivárni - mondom, és vigyorogva
kacsintok hozzá. - Tudtam, hogy vagy megcsókollak,
vagy megőrülök.
Görbüljek meg, ha nem ez az igazság!
Miután kocsiba ültünk, és kikanyarodtunk a
parkolóhelyről, azonnal a keze után nyúlok. Nem
tudom megállni, hogy meg ne fogjam. Attól félek,
ködös álomkép csupán, és elillan, ha nem vagyok vele
közvetlen fizikai kapcsolatban. Meleg, puha bőre
egyébként is nyugtató hatással van rám. Olyan, mint a
kábítószer. Függő vagyok. Az összetartozásunkba
vetett hitem percről percre erősödik. Kétségtelenül
működik köztünk a kémia.
Álmodozásomból a hangja ráz fel:
– Mondd, Jake... sok barátnőd van?
Az ajkába harap, mint aki előre aggódik a válasz
miatt.
Na, tessék! Ebben nem kell hazudnom neki. Magam
sem tudom, miért, de ezt illetően muszáj igazat
mondanom. Valahogy borzasztóan fontosnak érzem,
úgyhogy őszinte választ adok.
– Nem, nincs. Sok nő volt az életemben, Evie, de
nem sokkal jártam közülük. - Rápillantok, hogy lássam
a reakcióját, de maga elé bámul, az arca semmit nem
árul el. Nemcsak azt kell megértetnem vele, hogy ő
mást jelent a számomra, hanem azt is, hogy már nem
az a férfi vagyok, aki voltam. Ezért így folytatom: -
Nem vagyok rá büszke, de ez az igazság. Zavar?
Olyan sokáig hallgat, hogy a gyomrom már lassan
görcsbe rándul. Végül csendesen így felel:
– Jake, én nem leszek a kurvád.
Muszáj az utat bámulnom, különben még
felröhögnék. Ezt tényleg így gondolja? Akkor tegyük
tisztába ezt a dolgot, de száz százalékig!
– Tőled nem is azt akarom, Evie.
– Ó! Csak azt hittem... Úgy értem, hogy... Mert...
A fene egye meg, nem voltam elég világos! Akkor
célozzuk meg a száz tíz százalékot!
– Evie, ezzel azt akartam mondani, hogy téged nem
megduglak, hanem a magamévá teszlek. így már
világos?
Továbbra is maga elé mered, de a szemem sarkából
látom, hogy összeszorítja a combját. Kis híján
felnyögök, olyan bosszús vagyok.
– Evie, nézz rám! Te is érzed, igaz?
Egy pillanat habozás után rám néz és bólint.
– Igen - suttogja.
Rámosolygok, és beállok a parkolóba, a „The Chart
House” étterem elé.
Nekem is ki kell kérdeznem őt a múltjáról. Biztos ő is
randizgatott. Hogy a fenébe ne? Egy ilyen gyönyörű
lányra biztos felfigyeltek a férfiak az évek során. Már a
gondolattól is rosszul vagyok, és magamtól is hánynom
kell, hogy egyáltalán számon akarom kérni rajta. Nincs
hozzá jogom. Itt kellett volna lennem, hogy egy férfi se
vethessen szemet rá. Azt kellett volna, hogy... Azt
kellett volna, hogy... De állj! Ennek így semmi értelme!
A valóságból induljunk ki, ne a feltételezésekből!
Lezárom az autót, és Evie-hez fordulok.
– Megkérdezhetem, hány fiúval jártál, Evie?
Igyekszem higgadtan várni a választ. Bármit is mond,
annak én vagyok az oka. Akárhány pasija is volt - az az
én hibám. Ezt be kell látnom.
 Úgy látszik, a kérdés váratlanul éri, mert kicsit
elpirul, de így szól:
– Rengeteg fiú volt az életemben, Jake, de hogy
sokkal jártam volna, azt nem mondanám.
Lefagyok. Mi a franc van? De aztán felfogom, hogy
csak gúnyolódik velem. Bosszúsan felszusszanok.
– Te most szórakozol velem - állapítom meg végül.
Oldalra biccenti a fejét.
– Neked szabad, nekem nem? - kérdez vissza.
Nem, egyikünknek sem lett volna szabad, ha már itt
tartunk, de ő nem követte volna el azokat a hibákat,
mint én. Valahogy megtalálta volna a módját, hogy
jobb emberré váljon. Mindig is megtalálta.
– Így van, mert te jobb ember vagy nálam - felelem.
– Jake... - kezdi.
– Csak egy őszinte választ akarok. Tudni akarom,
hány fickó volt az életedben.
Felsóhajt. Talán azt hiszi, meg vagyok kattanva. Az
egyik pillanatban még csupa bizonytalanság vagyok, a
másikban meg egy vadállat. De többé-kevésbé tényleg
ez zajlik bennem. Az énem két fele harcol egymással.
Halálra vagyok rémülve, ugyanakkor pokoli erős
birtoklási vágy dúl bennem. Ez kimerítő. De akkor is
tudnom kell, mi a helyzet. Talán csak kínozni akarom
magam vele, nem tudom. De ezt muszáj
megválaszolnia nekem. Kisvártatva így felel:
 – Randiztam pár sráccal. Többnyire olyanokkal,
akikkel Nicole hozott össze. De komolyan senkivel
sem, és háromnál többször egyikükkel sem. Utoljára
egy évvel ezelőtt történt ilyen. A fickó elvitt
vacsorázni, aztán megkérdezte, hogy elvihet-e máskor
is, én meg nemet mondtam. Ez így elég konkrét?
Zavartan néz félre, mire megfogom a kezét.
– És gimiben? - kérdezem. Tutira volt valakije,
miután San Diegóba költöztem.
– Gimiben? - Kicsit ingatja a fejét és felnevet, de a
nevetése erőltetettnek hat. - Gimi alatt nem jártam
senkivel.
Lassan befészkeli magát a lelkembe a gondolat, hogy
az elválásunk óta egyikünk sem volt szerelmes senkibe.
Valami röpködni, szárnyalni kezd bennem. Odahajolok
hozzá, ujjamat az állára téve magam felé fordítom az
arcát, és megcsókolom azt az édes, pici száját. A
birtoklási vágy újra elborítja az agyam.
Így mosolygunk egymásra egy darabig, aztán
kihúzom a kulcsot a gyújtásból, és megszólalok:
– Itt az idő, hogy együnk valamit. És hogy
könnyedebb témákról beszélgessünk. Látni akarom a
mosolyod, hallani a nevetésed. Mindent tudni akarok.
Ki az a Nicole, mi a kedvenc filmed, miért szeretsz
olyan korán futni menni, és milyen zenéket hallgatsz az
iPodon... Várj meg itt!
 Kisegítem az autóból, és bevezetem az étterembe.
***
Helyet foglalunk, rámosolygok Evie-re, és megfogom
a kezét az asztal fölött. Visszamosolyog rám, majd
elismerően körülnéz az étteremben.
– Ez gyönyörű, még sosem jártam itt - mondja.
Eszembe jut, honnan jövünk, és mit gondoltunk
volna egy ilyen vacsoráról gyerekkorunkban. Nem a
legpuccosabb étterem a városban, de úgy éreztük volna
magunkat, mint akik egy másik bolygóra érkeztek.
Visszagondolok arra az időre, amikor anyám a
kanapén durmolt, alkoholkómában. Apám összeverte,
ki tudja, miért, talán mert csúnyán nézett rá, vagy
valami más főbenjáró vétségért, aztán elment, anyám
meg megivott egy üveg vodkát, és két napig fel sem
ébredt. Lévén, hogy csak kevés étel volt a háznál, és
másnapra teljesen kifutottunk belőle, körbejártam pár
gyorséttermet, elcsakliztam a ketchupos flakonokat,
amennyit csak tudtam, aztán csináltam valami
borzalmas paradicsomleves-szerűséget, hogy
megetessem Setht és magamat, amíg anyánk magához
nem tér. Szívás volt, persze, de volt, akiről
gondoskodnom kellett, így tettem, amit tennem kellett.
Kilencéves voltam.
Úgy megosztanám Evie-vel az érzéseimet!
Elmondanám, milyen hihetetlen, hogy mi ketten itt
ülünk, azok után, hogy honnan jöttünk. Ez is összeköt
bennünket, és ő mindenki másnál jobban megértene.
Csakhogy nem mondhatom el neki, és ez fáj.
Belekortyolunk a borunkba, majd így szólok:
– Most mesélj nekem Nicole barátnődről!
A tekintetét melegség önti el.
– Nicole-lal a munka révén találkoztam. Ő a legjobb
barátnőm. Úgy is mondhatnánk, hogy a férjével, Mike-
kal szinte örökbe fogadtak engem - nevet.
Rámosolygok, ő pedig folytatja:
– Velük szoktam tölteni az ünnepeket, meg ilyesmi.
Olyan jó! Míg nem találkoztam Nicole-lal, sosem volt
részem hasonlóban.
Kortyol egyet a borából, láthatólag kicsit kínosan érzi
magát.
– Hogy töltötted előtte az ünnepeket? - kérdezem.
Vajon miért? Csak hogy kínozzam magam?
Mélyen a szemembe néz, majd halkan válaszol:
– Miután kikerültem az állami gondozásból, és
mielőtt Nicole-t meg a családját megismertem volna,
egyedül ünnepeltem - vonja meg a vállát.
Szótlanul ülök egy darabig; remélem, nem látja a
szememben a szomorúságot, amit a szívemben érzek.
– Sajnálom, Evie.
Mosolyog.
– Miért? Nem a te hibád. Eléggé... magányos voltam.
De éltem meg rosszabbakat is, Jake. - Elkomorodva
nézek rá, mire elhallgat, és megrázza a fejét. - Várj, azt
hiszem, könnyedebb dolgokról kellene beszélgetnünk!
- mosolyog megint. Sikerül valahogy
visszamosolyognom, még ha visszhangot is ver a
fejemben az a mondata, hogy nem az én hibám. Holott
teljes egészében az én hibám.
– Igazad van. Nicole-nak és Mike-nak pedig van egy
lánya? - Az arca felderül, a szeme csillogni kezd.
Nagyon szeretheti azt a kislányt.
– Igen. Kaylee-nek hívják, és ő a világ legokosabb,
legédesebb kiscsaja. Mindannyiunkat helyre tesz.
Újra fel van dobva. Evie jó emberekkel veszi körül
magát, olyanokkal, akiket szeret, és akik
viszontszeretik őt. Nagyon boldog vagyok, hogy ez
megadatott neki.
Vacsora alatt a munkájáról kérdezgetem. Szívesen
beszél róla, és nevetve mesél pár vicces sztorit arról, mi
mindent szokott találni takarítás közben, amit a
vendégek a hotelszobában felejtenek.
– Annyi műfogsort találtam már, hogy össze sem
bírom számolni - kacag, és vele nevetek én is. - No de
hogyan feledkezhet meg valaki a fogairól? Hogyhogy
nem hiányoznak neki?
Meleg pillantással néz a szemembe. Szeretek itt ülni,
vele nevetni. Élvezem, hogy újra meg kell őt
ismernem. Nem akarom, hogy vége legyen. Egy hang
pedig azt súgja, hogy ha felfedem előtte a kilétemet,
akkor lehet, hogy vége lesz. Elfog a rosszullét. Nagyot
nyelek.
– Nagyon jól megoldottad az életed, Evie - jegyzem
meg csendesen. De tényleg. Elég csak ránézni. Jó fej
barátai vannak, eltartja magát, keményen dolgozik,
vicces, kedves, édes.
Erre összeráncolja a homlokát.
– Szobalány vagyok egy hotelben, Jake! - világosít
fel, mintha legalábbis nem tudnám.
Azokra gondolok, akik hozzánk hasonlóan nőttek fel,
és arra, hogyan alakult az életük. Willow-ra gondolok.
Magamra gondolok.
– Nem szégyen a rendes munka, abból tolod ki a
rezsit. Ilyen gyerekkorral az emberek rendre
ugyanazokba a hibákba esnek... drogok, korai
terhesség, családon belüli erőszak. Átkozottul ritka,
hogy másképp alakul. Büszke lehetsz magadra!
Minden tiszteletet megérdemelsz! Te egy kivételes
lány vagy - mondom, és így is gondolom.
Rám mered, a szemébe könny gyűlik, majd félrenéz.
– Köszönöm! - suttogja halkan.
Csak nézem őt, ahogy pislogja kifelé a könnyeket a
szeméből. Soha senki nem mondta még neki, hogy ő
egy fantasztikus lány? A szívem fájdalmasan
összefacsarodik. Ha megkapom majd az esélyt rá,
esküszöm, mindennap elmondom neki, mennyire
fantasztikus egy csaj. Hosszú hallgatás után szólal meg
újra:
– Kérdezhetek Leoról? - szegezi nekem a kérdést, és
közben idegesen néz rám.
Visszazökkenek a valóságba. A franc egye meg!
Utálom ezt.
– Természetesen - felelem tétován.
– Boldog volt? Jó élete volt?
Ne bonyolítsuk tovább a helyzetet! Máris seggfejnek
érzem magam az eddigi hazugságaim miatt, nem
kellene már tovább szaporítani őket. Arra az emberre
gondolok, aki a balesetem előtt voltam, és keverek egy
kis igazságot a hazugságomba.
– Nem tudom, mit válaszoljak. Annyira nem
ismertem. Csak sportoltunk, buliztunk, ilyesmik.
Bólint, és felsóhajt. Harapdálja a száját, mint
gyerekkorában. Ez mindig azt „jelezte”, hogy ideges,
vagy fél valamitől.
– Mielőtt elment, megígérte, hogy jelentkezik majd.
Aztán nem hallottam róla többé. Van elképzelésed,
hogy miért nem?
Mintha fájdalom villanna a szemében.
Igen, van. Az élete szinte azonnal gajra ment, és
nyolc évig folyamatosan meg akart halni. De sosem
szűnt meg szeretni téged, egyetlen pillanatra sem.
Helyette viszont inkább ezt mondom:
– Sajnálom, de nem tudom. Nem igazán ismerem a
magánéletét. Nekem először a kórházban beszélt rólad,
én pedig beszámoltam arról, amit mondott.
Bassza meg! Utálom magam, amiért nem tudom
annyira összeszedni a bátorságomat, hogy elmondjam
neki az igazságot.
Bólint, hallgat egy darabig, azután felnéz rám, és
félénken elmosolyodik.
– Lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, de ha már
utánam akart küldeni valakit, örülök, hogy épp téged
sikerült. Jól éreztem magam ma este.
Ez vajon miért fáj? Tényleg féltékeny vagyok
magamra? Félretolom az elcseszett érzéseimet, és
visszamosolygok rá.
– Én is örülök, hogy engem küldött - felelem. - Azt
hittem, én teszek szívességet neki, de úgy tűnik, inkább
ő tett nekem.
Miután elviszik a tányérunkat, átnyúlok az asztal
felett, és megfogom a kezét.
– Máskor is elhívhatlak vacsorázni?
Bólint, bennem pedig boldogság árad szét.
A visszafelé úton a városról beszélgetünk.
– Hol laksz? - kérdezi.
– A belvárosban, az új kaszinó mellett.
 – Ó! Jártál már benne?
– Nem. Nincs túl sok szabadidőm. Mióta
ideköltöztem, felemészt a munka. - Mosolygok. -
Neked volna kedved elmenni egyszer?
– Igen, szívesen megnézném. De nem hiszem, hogy
menne a játék - mondja, szintén mosolyogva.
– Nem? Miért nem?
– Nem vagyok valami nagy pókerarc - szól
vigyorogva.
Felkuncogok.
– Nem?
Még mindig mosolyogva rázza a fejét.
– Hiányzik neked Kalifornia?
– Hiányzik a tenger. - Ha csak ülök, és nézem azt az
irdatlan víztömeget, úgy érzem, hogy a problémáim
nem is olyan óriásiak, mint amilyennek látszanak. Az
óceán... alázatra tanít. Voltak nehéz napjaim, amiken
ez az élmény segített át. - De egyébként szeretem a
Közép-Nyugatot. Szeretem a négy évszakot -
mosolygok.
A fejtámlának elönti a fejét, és azt mondja:
– Szeretném egyszer látni az óceánt.
Visszagondolok arra, amikor először repültem a
tengerhez. Mennyire kívántam akkor, hogy Evie
mellettem legyen!
– Szeretném, ha én lehetnék az, aki majd megmutatja
neked - mondom csendesen, miközben gyorsan
rápillantok.
Ő csak mosolyog, és hallgat. Úgy látom, kicsit korai
még utazási terveket szőni. Már egyre jobban tudok
olvasni Evie arcából; rémlenek az arckifejezései, akár
egy évek óta nem hallott dal, amit annak idején szóról
szóra ismertem. Igaza van, nem sok köze van a
pókerarchoz. Elmosolyodom.
Amikor legelőször felfigyeltem rá az otthonban,
étkezéskor, fájdalom és szégyen volt az arcára írva,
mert valami ronda kis dög éppen szidta az anyját.
Dermedten néztem. Nem bírtam levenni a szemem
erről a gyönyörű lányról, akinek az érzései olyan
tisztán tükröződtek a szemében. Alig láttam még ilyen
sebezhetőséget. Megigézett. Ha szárnyas malacok
repkedtek volna az asztal körül, azon sem döbbentem
volna meg jobban. Nem tanulta még meg elrejteni a
rohadt érzéseit? Nem tudta, mit jelent sztoikusnak
lenni? Ilyen muníciót nem adhat az ember az
ellenségeinek. Az kész érzelmi öngyilkosság! Akkor
meg miért voltam annyira odáig tőle? Miért szorult tőle
úgy össze a szívem? Abban a pillanatban nem értettem.
De azt tudtam, hogy a szépsége valahogy belülről is
jön. Mint amikor a felhőkön áttör a nap. Felé akartam
fordítani az arcom, és élvezni a melegét. Rám nézett;
rajtakapott, hogy bámulom. Azt hiszem, akkor már
tulajdonképpen szerelmes voltam. Egy új érzés
született a szívemben.
– Miért nézel így? - sziszegte. Próbált kemény lenni,
de nem ment. Ez is tetszett. Egy kicsit még
tanulmányoztam, utána válaszoltam:
– Mert tetszel nekem.
Hosszú-hosszú idő óta akkor tűnt fel először mosoly
az arcomon, halványan. Az én nemes lelkű
oroszlánszelídítőm váltotta ki belőlem.
Az utolsó kilométerek meghitt hallgatásban telnek.
Mindketten a gondolatainkba merülünk, a rádió halkan
szól.
Fél háztömbnyire tudunk megállni Evie-éktől, de ki
nem szállok. Ő várakozóan figyel, az arcán mosoly
játszik. Amikor ránézek, a szívem a torkomban dobog.
– Olyan szép vagy, amikor mosolyogsz - mondom.
Hogy hiányoztál nekem!
Hozzá hajolok, gyengéden megcsókolom, majd
homlokomat az övéhez támasztom. Halványan
felrémlik, hogy ugyanígy néztünk egymás szemébe
egykor, a búcsúzásunk éjszakáján is.
Hosszú percekig bámuljuk egymást. Evie pupillája
kissé kitágul, a tekintete megtelik kérdésekkel, pulzusa
vadul lüktet az ujjam alatt. Mozdulatlanná dermedek.
Aztán látom, hogy elábrándozik. Félrerakja a kérdéseit.
Tudom, mit csinál most. Ez a tekintet örökre belém
égett. Az én Evie-mnek ez a túlélési stratégiája. Nem
akar tudomást venni a dolgokról. Rám törnek az
érzések: zavarodottság, félelem, szerelem. Elhúzódik
tőlem.
– Mi baj? - kérdezem óvatosan.
Kifújja a levegőt.
– Semmi, csak még olyan új nekem a helyzet.
Rám mosolyog, valahogy sikerül viszonoznom.
Egészen a kapujukig kísérem. Még az előbbi
arckifejezése jár a fejemben. Nem akarok elválni tőle.
De muszáj. Gyorsan, míg végleg el nem hagy az erőm.
A lakása előtt adok még egy puszit puha ajkára.
Továbbra is mosolygok. Egy halk „jó éj szakát!”-tal
búcsúzom, majd visszaindulok az autómhoz. Csodás
esténk volt, mégis gondban vagyok. Istenem, bárcsak
beszélhetnék erről valakivel! Igazából pont Evie-vel
akarnám megbeszélni, de vele nyilván nem lehet.
Magányom szíven üt. Úgy érzem, valami megfeszül és
elpattan bennem, ahogy elhajtok a járdasziget mellől.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
EGY KICSIT KÖRÖZÖK AZ AUTÓMMAL a városban. Erősen
markolom a kormányt, koncentrálva, nehogy
visszakanyarodjak Evie-hez. Meg vagyok borulva, a
kielégítetlenségtől pedig gyengének érzem magam. A
kettőt együtt nehezen viselem. Egész életemben ezzel a
gyötrő vággyal kell élnem, és már rohadtul unom, hogy
mindig ez van. Dühít. Ráadásul mindig ott munkál
bennem a magány is, a felszín alatt. Életem egyik
legjobb pillanata volt, amikor ma este megcsókoltam
Evie-t. Komolyan. De most csak még erősebben
vágyakozom utána, és nem tudom, mihez kezdjek. De
vagy haladok tovább a megkezdett úton, hogy ne
veszítsem el, vagy pedig megkockáztatom, ami nagyon
is valószínű - mégpedig hogy nem kér többé belőlem,
ha elárulom neki, ki vagyok.
Hazaérek. Ezúttal az épület előtt, az utcán parkolok
le, de ahelyett, hogy felmennék a lakásomba, ahogy
kellene, elsétálok a pár háztömbre lévő sarki kocsmáig.
Egyszerűen nincs kedvem egyedül lenni. Emberek
közé kívánkozom, tömegbe. Alkoholba akarom fojtani
az érzéseimet. Egy pár kör whisky megteszi. Egy időre.
 Odaülök a pulthoz, és kérek két whiskyt. Wild
Turkey-t. Mindig ez volt otthon is, Laurenéknél.
Tisztán, kísérő nélkül iszom. Ha alakítok egy zenekart,
biztos erről az italról fogom elnevezni.
Megtanulok gitározni, aztán turnéra indulok.
Majdnem felröhögök magamban, de visszafojtom,
mielőtt sík hülyének néznének. Bedobom a whiskyket,
és intek a csaposnak, hogy hozzon még két másikat.
Négy a bűvös szám. Annyitól még épp nem bukók fel,
de már kurvára leszarok mindent. Értek hozzá.
Agyzsibbasztás mesterfokon. Ez lesz az első számunk
címe. Az önpusztító hajlamúak himnuszaként éneklik
majd világszerte. Keserű arcot vágok.
Kikérek még egy sört is. Azzal elücsöröghetek egy
ideig, szép lassan kortyolgatva. Épp elém teszik, mikor
egy nő ül le mellém. Ránézek, mosolyog. Félhosszú,
szőke haja van. Csinos. Igazi puma.
– Szia! - mosolyog teljesen felém fordulva, miközben
szívószálával beleszív martinis pohárban felszolgált
rózsaszín italába.
– Szia! - köszönök vissza, de elkapom róla a
tekintetem. A hangom máris mélyebb a piától.
– Alana vagyok.
Kezet nyújt, mire rábámulok, és kezet rázok vele.
– Jake - mutatkozom be.
– Mit keresel itt egyedül, Jake? - kérdezi oldalra
billentett fejjel, és ismét beleszív a szívószálába.
Gondolkodom egy pillanatot.
– Figyelj, Alana! Azért vagyok itt, mert életem
szerelme a város túloldalán csücsül az otthonában, és
ha nem iszom magam tájt részegre, akkor tuti
odahajtok, bekopogtatok hozzá, és totál seggfejet
csinálok magamból.
Pislogva hallgat, vélhetőleg le van döbbenve. Aztán
hatalmas mosoly ömlik el az arcán.
– Hát akkor ugyan miért nem hajtasz oda, és csinálsz
seggfejet magadból?
Mérlegelem a dolgot.
– Mert azt fogja mondani, hogy menjek, és basszak
egyedül, de nem akarok egyedül baszni. Őt akarom
megbaszni.
Alana megint csak pislog.
– Te aztán nevén nevezed a dolgokat, igaz, Jake?
Közben mosolyog rendületlenül. Vállat vonok, és
megint meghúzom a sörömet.
– Ide hallgass, Jake! Százszor inkább nézzenek
bolondnak, mint hogy később meg kelljen bánnod
valamit.
Bólintok. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Szótlanul
üldögélünk egy ideig, aztán megkérdezem:
– És neked mi a sztorid, Alana?
Felsóhajt, és megint iszik egyet.
 – Hát, azt hiszem, a teljes történet meglehetősen
uncsi. Piáláshoz inkább az én könnyfacsaró verzióm
illik. Tíz év házasság után rájöttem, hogy a férjem
megcsal az egyik szomszédasszonyommal... A lelki
társával, ahogy ő fogalmazott. Egy éve váltunk el.
Szánakozó grimaszt vágok.
– Te jó isten! Sajnálom. Gyanítottál valamit?
Gondolkodik.
– Igen, azt hiszem, igen. Mármint meglepő módon
semmi konkrét jelét nem vettem észre, csak olyan volt,
mintha lélekben máshol járna... Nem bántalmazott,
semmi ilyesmi... csak nagyon szélsőségesen
viselkedett. Nem igazán éreztem úgy, mintha nagyon
belém lenne zúgva, talán így lehetne mondani - vonja
meg a vállát.
– Hát akkor, Alana, jobb is, hogy szétmentetek. Még
hálás is lehetsz érte. Tekintsd úgy, hogy kaptál egy új
esélyt!
Felhörpintem a maradék sörömet, és intek a
csaposnak. Hozhatja a következőt.
– Te kérsz még? - bökök Alana pohara felé. A nő
megrázza a fejét.
Amikor a csapos leteszi elém az újabb sört, Alana így
szól:
– Mind megérdemlőnk egy új esélyt, nem? Igyunk az
új esélyre!
 Koccint a sörösüvegemmel.
– Az új esélyre! - ismétlem, és Evie-re gondolok.
Mindannyian megérdemeljük az új esélyt? Még én is?
Egy perc után Alana megint megszólal:
– Azért házasodtunk össze, mert terhes voltam.
Mindig is az volt az érzésem, hogy ha nem vártuk
volna a lányomat, nem is maradtunk volna együtt. A
világ minden kincséért sem adnám az én drágámat, de
valószínűleg ez az igazság.
Bólintok.
– Az élet nem mindig úgy megy, ahogy elterveztük -
jegyzem meg csendesen.
– Hát nem. Az biztos. A volt férjem most hétvégén
veszi feleségül a lelki társát. Ez az este éppen
megfelelőnek tűnt egy italra. Vagy inkább húszra -
nevet vérszegényen. - Olyan igazságtalanság! - néz
maga elé komoran.
Egy kis időre mindketten elhallgatunk, azután azt
mondom:
– Szerintem nem feltétlenül igazságtalanság, csak
még nem látod a végét. Sok történet igazságtalannak
tűnik a közepénél. A tiéd sem zárult még le.
Elgondolkodva rám néz, majd bólint, és
elmosolyodik.
– Tetszik az elméleted. Az a helyzet, hogy Colin
előtt, aki aztán a férjem lett, már jártam valakivel.
Valami marhaság miatt szakítottunk, aztán meg rögtön
összeakadtunk Colinnal, terhes lettem... és a többi már
történelem. De sosem felejtettem el azt a másik férfit.
Nemrég a Facebookon is rákerestem, és úgy láttam, ő
is elvált, két gyerekkel.
A szemébe nézek.
– Küldtél neki üzenetet?
Ingatja a fejét.
– Nem. Nem is tudom... Mi van, ha azóta is neheztel
rám? Vagy ha egyszerűen csak nem érdeklem?
– Egy pillanat... Nem te mondtad, hogy inkább
nézzenek bolondnak, mint hogy később aztán meg
kelljen bánnod valamit? Nem fogadod meg a saját
tanácsodat? - mosolygok rá, mire felnevet.
– Ismerős probléma, nem? Másnak olyan könnyű
tanácsot adni, de megfogadni már nem olyan egyszerű.
Kuncogok. Szerintem is így van. De tudni az
eszeddel, hogy mi a helyes, és meglépni - az két
különböző dolog. Az első lépés felismerni, hogy mit
kell tenni, ám a megvalósítás nagyon sok apróságon
elbukhat. Felsóhajtok, felhörpintem a maradék
sörömet, majd Aknához fordulok. Úgy érzem, sokkal
részegebb vagyok, mint azt két perccel ezelőtt
gondoltam. Haza kell mennem.
– Alana, írj annak a férfinak!
A pultra dobom a pénzt, annyit, hogy fedezze az
italaimat meg a borravalót, azután felállok.
– Jake, azt hiszem, írok - pillant fel rám a nő
mosolyogva. - Te meg... lépj valamit, hogy a
legközelebbi randitok után ne kelljen búslakodnod
egyedül! - mondja kacsintva, én pedig kacagok egyet.
– Örülök, hogy találkoztunk. Haza tudsz menni,
ugye?
– Igen, fogok egy taxit. Nem lakom messze. - Oldalra
biccenti a fejét. - Én is örülök, hogy megismerhettelek.
Tényleg.
Mosolygok egyet, és kisétálok a kocsmából.
Hazavánszorgok. Otthon végignyúlok a heverőn,
lerúgom a cipőmet. így fekszem ott, és hagyom, hogy
az alkohol félálomba ringasson. Folyton Evie-t látom
magam előtt, ahogy a Chart House-ban mosolyog rám
az asztalnál. A látomás nem hagy nyugodni, végül
felülök, és előhúzom a zsebemből a mobilomat. A pia
nem kellett volna. Nem vagyok alkoholista, erről meg
vagyok győződve. Sosem jelentett gondot, ha egy-két
pohár bornál meg kellett állnom. Nem gondolnám
magamat függőségre hajlamosnak, ami elég érdekes,
ha meggondoljuk, honnan jöttem. De azt elismerem,
hogy éveken át alkohollal gyógykezeltem a bajaimat.
Annyi eszem van, hogy ezt azért belássam. Dr. Foxnak
pedig igaza van: a fájdalom eltompítása nem vezet
sehová. Másnap reggel ugyanott tart az ember, mint
előtte, csak cefetül rosszul van, és még jobban gyötri a
lelkifurdalás.
Felhívom dr. Fox irodáját, bár már tíz is elmúlt, és
nem gondolnám, hogy felveszi. Az üzenetrögzítő
válaszol: „Ön dr. Edward Foxot hívta. Jelen pillanatban
nem tudom fogadni a hívását, de adja meg nevét és
telefonszámát - még akkor is, ha úgy gondolja, megvan
nekem -, és amint tudom, visszahívom. Ha válságban
van, tegye le, és hívja a 619-555-4573-as számot!
Köszönöm!”
Szó nélkül teszem le. Igen, válságban vagyok. Az
egész kurva életem egy nagy válság.
Leülök a kanapéra, kezemben a telefonnal, és a falat
bámulom. Olykor úgy érzem, totál szét vagyok
csúszva, és állandóan keresem a módját, hogyan
szedhetném össze magam.
Végül elindulok a hálószobámba. Találok aszpirint a
gyógyszeres szekrényemben. A markomból iszom rá a
csapból. Aztán levetkőzöm, és bokszeralsóban
bezuhanok az ágyba. Pillanatokon belül átlépek az
áldott feledésbe.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
AMIKOR FELÉBREDEK, meglepő módon egész jól érzem
magam - testileg és lelkileg egyaránt. Nem kellett
volna vedelnem az éjjel, hogy lekapcsoljam az
agyamat. Jobban is kezelhettem volna a
csalódottságomat. De ez még mindig fejlődésnek
számít ahhoz képest, amit régebben csináltam. Ezek
szerint a helyes irányba változom? Evie rettentő módon
motivál. Munkába menet a kocsiban előveszem a
mobilomat, és mialatt állok a pirosnál, küldök neki egy
üzenetet.
Remekül éreztem magam tegnap este. Mit csinálsz
ma?
Állok be épp a helyemre a garázsban, mikor hallom,
hogy kettőt pittyen a telefonom.
Én is remekül.:) Mindkét helyre megyek ma.
Későn végzek. Apropó, tudsz valamit a kapuzár
hirtelen megjavulásáról?
Kiveszem a kocsiból a zakómat meg a táskámat, és
útban a lifthez visszaírok.
Megfenyegettem a gondnokot, hogy pert akasztok
a nyakába, ha nem csináltatja meg. Örülök, hogy
intézkedett. Fő a biztonságod!
Nem jön válasz. Közben felérek az irodám emeletére.
Esetleg nem örül neki, hogy beavatkoztam a dolgaiba?
Kár. Végre tudok rá vigyázni, teljes biztonságban
akarom tudni.
Akkor köszönöm. Rendes tőled.
– Szevasz, Billy! - köszön Christine. O így hív.
Amikor a vezetőtestületben „Kölyök”-ként kezdtek
emlegetni, azt mondta, rádob egy lapáttal. Akkor már
legyek „Billy, a kölyök”. „A dörzsölt és rettegett
bandita” - súgta, én meg felnevettem. - „Remegve ejtik
majd ki a neved. Mi ketten értjük, miért.” - Erre
fütyülni kezdte egy klasszikus vadnyugati film
leszámolási jelenetének drámai aláfestő zenéjét, és rám
kacsintott. Igazából nem zavart ez a becenév. A
„Kölyök” mégiscsak jobban hangzik, mint az, hogy „te
hülye idióta”, meg aztán inkább fiatal koromra utal,
semmint a vezetői képességek hiányára. Úgyhogy
elvagyok vele. Mindenki megadja nekem a tiszteletet a
vezetőségből, még Gwen apja, Richard is, és tudom,
hogy idővel csak még inkább elismernek majd. Meg is
dolgozom érte.
– Jó reggelt, Christine! Hogy vagy? - üdvözlöm én is
a kolléganőt, mosolyogva.
– Remekül. Már elindultak a konferenciaterem felé.
Kávé, péksütemény az asztalon. A prezentációd a
laptopon, vetítővászon lehúzva. A beszámolókat is
odakészítettem mindenkinek a helyére.
– Köszi, Christine. Nélküled semmire sem mennénk!
– Tudom én azt! - horkant fel, én pedig rávigyorgok.
Az irodámban ledobom a cuccomat, aztán dobok egy
SMS-t Evie-nek, válaszul a köszönetére.
Érted bármit. Értekezletre mentem. Szép
napot/estét a munkához! Holnap hívhatlak?
És ha nemet mondok? - írja vissza.
Vigyorgok.
Akkor is felhívlak. ;) Szép napot, Evie!
Örülök, hogy ma este dolgozik. A jótékonysági parti
Gwennel elég borzasztó lesz, és azzal a tudattal, hogy
helyette Evie-vel is lehetnék, még szörnyűbb lenne.
***
Az irodában nem sok minden történik, így ötkor el
tudok jönni. Induláskor Christine utánam szól:
– Megnézlek majd abban a majomparádé
szmokingodban!
Ő is jön a jótékonysági vacsorára. Jó, hogy lesz ott
valaki, akinek tényleg bírom a fejét, legalább lesz kivel
dumálnom.
– Aha, Gwent is viszem - felelem fintorogva.
– Minek?! - kérdezi elborzadva. Nem mondhatnám,
hogy rajong Gwenért. Vele éppolyan bunkó a csaj,
mint bárki mással, akit alsóbbrendűnek gondol
magánál. Ma már vagy tizedszer érzem úgy, hogy
kitört rajtam a gyomorhurut. Felsóhajtok. De nyer a
Seth iránti elkötelezettségem, és megadom magam. Azt
viszont megfogadom, hogy gyorsan letudom az estét,
kiállítok egy nagy összegű csekket, és tizenegyig
mindenképpen hazaérek.
– Igyekeztem kedves lenni hozzá, de végül csak
magamnak ártottam vele.
Végighúzom a tenyerem az arcomon, aztán
bosszúsan megrázom a fejem.
– Jake, nem kell rendesnek lenned ahhoz a lányhoz!
Én évekig próbálkoztam. Mindig kedves voltam vele,
mikor bejött az apjához, és végig a gyakorlati ideje
alatt is. Ő viszont egy tapló. Csak addig lehetsz rendes
valakivel, amíg nem érzed magad lábtörlőnek. Én aztán
nem fogom törni magam, hogy jóban legyünk. Neked
sem kéne. Ráadásul tőled nem is csak annyit akar. Ha
kedves vagy vele, csak alkalmat adsz neki, hogy beléd
vájhassa a karmait.
Szárazon felnevetek.
– Igazad van. Mindenben. - Rámosolygok. -
Szerencsések a kölykeid, hogy ilyen anyjuk van.
Lefogadom, hogy szuper tanácsokat kapnak tőled.
– Én mindenkinek szuper tanácsokat adok, aki hallgat
rám. - Kacsint. - Többek között neked is.
Rávigyorgok.
 – Köszi, Christine! Örülök, hogy jössz este.
– Én is. És ha egy kicsit meg szeretnél szabadulni
ettől a plasztik- barbitól, csak jelezned kell! Mondjuk,
dörzsöld meg a tarkódat, és levakarom rólad - mondja
feldobva.
Nevetve összeszedem a cuccomat, és elindulok a lift
felé.
– Vajon miért félek attól, hogy szükségem is lesz a
segítségedre?
***
Indian Hillben, Gwen apjának háza előtt állok meg a
kocsival. Nagy nehezen kikászálódom. Inkább
bedobnék egy hot dogot valami gyorsétteremben,
egyedül, semmint egy svédasztalos, elegáns vacsorát
kelljen elköltenem Gwen társaságában. Ez nem is vitás.
De most már benne vagyok. Essünk túl rajta!
A szmoking ellenére is kettesével szedem a bejárati
ajtóhoz vezető lépcsőfokokat, és bezörgetek az
oroszlánfejet formázó arany kopogtatóval. Evie-t
juttatja eszembe. Elmosolyodom. Alig várom, hogy
másnap felhívjam, és...
Az ajtó ebben a pillanatban felpattan, Gwen pedig
csak azt látja, hogy mosolygok. A fenébe! Nem
szeretném azt a látszatot kelteni, mintha olyan derűs
hangulatom lenne. Elkomolyodom.
– Szia, Gwen! Jól nézel ki.
 Testhez álló, vörös bársonyruhájában, az arany
ékszereivel meg az örvénylő, szőke kontyával úgy fest,
mint egy Karácsonyi barbie.
– Helló! - köszön vissza csábosan, az ajtófélfának
dőlve. - Beugrasz pár percre? Apám már elindult.
Barátkozhatnánk egy kicsit egymással... - húzza fel a
szemöldökét.
Megfeszül az állkapcsom.
– Nem, Gwen. Oda akarok érni. Úgy néz ki, hogy
még a pezsgő végét sem fogjuk megvárni.
Nem is titkolja a sértődöttségét.
– Jól van akkor - feleli hosszú sóhajjal. - Hozom a
kabátomat.
Bemasírozik érte, én pedig kint várakozom.
Miután bezárta a házat, kinyitom neki a kocsiajtót.
Úgy ül be, hogy hagyja felcsúszni a ruháját. Az
egyébként is merész sliccelés pedig szemérmetlen
módon elárulja, hogy nem visel alsóneműt. Gyorsan
elfordulok, és rácsapom a kocsiajtót. Mi a franc? Ez a
gyomorhurut mindjárt ledönt a lábamról.
– Szóval, Jake - búgja, miközben elindulunk -, hol
lesz az after-parti? Még nem is láttam az új lakásodat.
Mikor rápillantok, a szempilláját rebegtetve sandán
mosolyog. Tényleg azért vészeltem át annyi mindent,
azért jártam meg a poklot, azért volt az a sok
beszélgetés a dokival, a rengeteg műtét és küzdelem,
hogy aztán ezzel a rámenős, dögunalmas
szexautomatával üljek itt az autómban, és szép
csendben megfulladjak az émelyítő parfümjétől? Gwen
nem az a fajta, akivel bármit is kezdeni kívánnék.
Szégyen, nem szégyen, ez van. Le kell koptatnom.
A megjegyzését elengedem a fülem mellett. Látom,
amit a múltkor határozottan közöltem vele az
irodámban, arra magasról tesz. Az lesz a legjobb, ha
témát váltok.
– Milyen az új munkád, Gwen?
– Pfff! - sziszegi és sóhajtja egyszerre. - Hagyjuk is! -
A körmeit tanulmányozza egy darabig, nagyon komoly
arcot vágva. - Apu azt akarja, hogy „kemény munkával
vívjam ki az elismerést”. Annyira idegesítő!
Újra felsóhajt, mintha legalábbis meg kellene érte
szakadnia a szívemnek.
Te jó isten! A csajnak egy tekintélyes jogi cég
ezüsttálcán kínálta fel az állást - az apja kapcsolatai
miatt. Majd biztos kisírom a szemem a nehéz sorsáért!
Nem mintha szólhatnék egy szót is, hisz a vezetői állás
nekem is az ölembe hullott, de én legalább tudom
értékelni a szerencsémet.
Evie-re gondolok, aki szobalányként robotol, és teszi
ezt méltósággal. Adhatna pár leckét Gwennek, miképp
is kell megbecsülni a kemény munkát. Röhögnöm kell.
– Mi mást csinálnál, Gwen? Járnád az üzleteket egész
nap?
Nem egy szép megjegyzés, de az ilyen Gwen-félék
kinyírják az idegrendszeremet. Nem bírom őket
cérnával. Ez a nő a beszűkült agyával fel nem foghatja,
hogy a szánalmas kis problémáin kívül van más is a
világon. Ahhoz is korlátolt, hogy kinyissa a szemét és
rácsodálkozzon maga körül a dolgokra, amikért a kisujj
át sem kellett megmozdítania. És most nem is csak az
anyagiakról beszélek, hanem a családról, a biztos
háttérről is. A fél karomat odaadnám érte, Gwen meg
nem tudja megbecsülni magát. Kurvára fogalmatlan!
Összehúzott szemmel néz rám.
– Nem rossz dolog ám támogatni a gazdaságot, Jake!
A shoppingolásom munkahelyeket teremt. Amúgy meg
azt gondolod, olyan könnyű így kinézni? A szépség is
sok munkába kerül. Önmagában is egy teljes
munkaidős állás. Sminkelés, gyantázás, bőrradír,
manikűr, szolizás és...
Már nem is figyelek. Ez komolyan beszél? Most már
emlékszem, miért kellett annyit innom annak idején,
amikor találkozgattunk.
Felhangosítom a rádiót, és a következő öt percben
hallgatunk. Hála istennek! Kurvára elfáradtam, holott
még csak húsz perce vagyunk együtt. Megérkezünk a
Millenium Hotel elé. Átadom a kocsimat egy
parkolóinasnak.
 A lifthez menet Gwen belém karol. Lerázom
magamról, egy szúrós pillantás kíséretében. Amikor azt
mondtam neki, hogy lehetünk barátok, nem a
dugipajtásságra céloztam. Még mindig nem fogta fel.
A liftből kilépve újra belém karol. Jézusom! Nagy
levegő. Csak két órát kell kibírni.
A bárpulthoz vezetem. Ott már látok pár embert a
cégtől, köztük Christine-t is. Üdvözöljük őket.
Christine bemutat minket a férjének, Tómnak, akivel
még sohasem találkoztam. Kicsit beszélgetünk, aztán
megérkezik egy felszolgálófiú egy tálca pezsgővel. Két
pohárral veszek, az egyiket Gwennek nyújtom.
– Gwen! - szól Christine, miután mindnyájan
megkóstoltuk a pezsgőt. - Nagyon szép ez a ruha. Nem
sok kétséget hagy szépséges alakod felől - mosolyog
ragyogóan a lányra.
Gwen végigfuttatja a kezét a csípőjén.
– Köszi, Christine! - feleli széles, megjátszott
mosollyal. - Ha van, mutogasd bátran, igaz? De ha
nincsen, hát... - Nem fejezi be, hanem végigméri
Christine-t. Tóm félrenyeli a pezsgőt, nekem megfeszül
az állkapcsom. Majd’ elsüllyedek.
Christine-en viszont az látszik, hogy alig bírja
visszatartani a nevetést, úgyhogy nyelek egyet, és csak
annyit mondok:
– Valami harapnivaló után nézek. Éhen halok.
 Megfordulok, de Gwen ugyanígy tesz - még mindig a
karomba csimpaszkodva -, amitől a fogamat
csikorgatom.
Ekkor halk nesz üti meg a fülem, mint mikor valaki
levegő után kap. Felnézek, és Evie áll előttem -
felszolgálóruhában, egy tálca előétellel a kezében.
Kővé meredve. A szívem repesni kezd, és azon
nyomban mosoly önti el az arcom. Legszívesebben
felkapnám, és összecsókolnám azt a gyönyörű arcát! A
Gwennel töltött első félóra után még jobban örülök
ennek a nem várt találkozásnak. Ó, a francba, tényleg!
Gwen! Itt lóg a karomon. A picsába!
– Evie! - szólalok meg, miközben egy határozott
mozdulattal lefejtem Gwen kezét a karomról, és
elindulok Evie felé. Érzem, hogy Gwen megdermed, de
a szemem Evie-re tapad, aki csak pislog, és egy
kényszeredett mosolyt küld felém. A rohadt életbe!
– Jakey, te ismered ezt a csajt? - hangzik fel a hátam
mögött Gwen rosszindulatú megjegyzése, de én
egyszerűen képtelen vagyok levenni a szemem Evie-
ről. Jakey? Soha az életben nem hívott még így. Ritka
szar helyzetbe kerültem! Pedig éltem már meg durva
szitukat. Evie Gwenre pillant, fájdalom suhan át az
arcán. Sötét szeme csordultig tele fájdalommal, ahogy
megint rám emeli a tekintetét. Látszik rajta, hogy nem
tudja mire vélni a helyzetet.
 – Szia! - suttogja.
Egy szemét baromnak érzem magam, holott nem
csináltam semmi rosszat. Csakhogy ő azt nem tudja.
Karon kellene fognom, és félrehúzni valahova, hogy
elmagyarázhassam az egészet. De basszus, neki itt
dolgoznia kell! Nem akarom, hogy megróják érte. Nem
szeretném, ha elveszítené miattam az állását. Tisztában
vagyok vele, milyen fontos a számára.
Megrándul az állkapcsom az idegességtől.
– Igen, ismerem őt - felelem Gwennek. - Bemutatom
neked Evie Cruise-t.
Életem szerelmét.
Evie kérdőn néz Gwenre, úgyhogy hozzáteszem:
– Ő pedig Gwen Parker - és felé biccentek.
Evie odabólint neki, alig hallhatóan köszön is:
– Szia!
– Nem kell bemutatnod, Jakey. Csak meglepődtem,
hogy ismered - mondja a rá jellemző bunkósággal,
majd újra belém karol, és mikor próbálok elhúzódni,
csak még jobban rám akaszkodik. Az agyamba tolul a
vér, az állkapcsom meg-megrándul. Evie szeme Gwen
belém kapaszkodó karjára siklik.
– Na jó, hát akkor szép estét nektek! - mondja halkan,
komor arccal.
Amint elfordul, alig bírom megállni, hogy utána ne
vessem magam, és ki ne vigyem a kocsimhoz.
 Remeg a keze, és ahogyan megfordul, a tálcája
előrebillen. A következő pillanatban hangos
ploccsanást hallok. Az egyik kaviárral töltött
ostyakosárka pontosan Gwen cipőjére esik. Telitalálat!
Ott a pont! Alig sikerül visszatartanom a röhögést, de
gyorsan elmúlik a nevethetnékem, mert Gwen felsikít:
– Istenem! Tudod, mennyibe került ez a szandál?
Honnan is tudhatnád! Ezernégyszáz dollárba!
Jézusom, ez a szöveg is röhejes. Megint rám jön a
nevetés, de aztán meglátom Evie arcát. Elpirul, a szeme
tágra nyílik. Majd’ elsüllyed szégyenében. A picsába!
Az ösztöneim feltámadnak, minden idegszálam riadót
fúj: védd meg! Éveken át feladatomnak tekintettem a
védelmezését, és nagyon komolyan vettem. Evie-nek
fogalma nincs róla, hányszor rúgattam szét miatta a
seggem, vagy hogy hányszor rúgtam seggbe miatta
másokat. Persze mindig jobban tetszett az utóbbi, de a
dolog kimenetele nekem tulajdonképpen mindegy volt.
Csak móres- re akartam tanítani azt a genyót, aki - akár
szemtől szemben, akár a háta mögött - piszkálja. A
szemét kölykök mindig kiszemelik maguk közül a
leggyengébbet, akire rászállhatnak. És ki lehetne
könnyebb préda, mint egy rosszul öltözött árva lányka,
aki szinte semmire sem tartja magát? A rohadt életbe
is! A suliban két lábon járó óriási céltábláknak
számítottunk. Evie viszont többnyire megúszta a
szemétkedéseket, legalábbis amikor rajtam múlt.
Mielőtt bármit is léphetnék, a szőke srác, aki az előbb
a pezsgőt szervírozta, Evie-hez szalad, és a füléhez
hajolva súg neki valamit. Elveszi a tálcáját, miközben
gyilkos pillantást lövell felém. Ajjaj! Amúgy ki a franc
ez a fazon? Az arcába bámulok, az állkapcsom már-
már rángatózik. A KURVA ÉLETBE!
Gwen a lábát törölgeti, és a minimálbérért
gályázókról morog valamit a bajsza alatt. Evie lehajol
hozzá.
– Rettentően sajnálom. Hadd segítsek letisztítani! Ha
eljön velem a női mosdóba, törlőronggyal le tudom
takarítani. Azzal szépen le fog jönni - mondja.
– Rendben - sziszegi Gwen. Arra gondolok, jobb is,
ha Evie elviszi innen ezt a nőt, mert rohadt jólesne
elküldeném melegebb égtájak felé, és bizony isten nem
tudom, hogy állhatnám meg tovább szó nélkül.
A szőke srác újra felém tart egy tálca pezsgővel.
Elveszek tőle két pohárral, és egymás után felhajtom
őket. Kifejezéstelen arccal nézek rá, mire még egy
lesújtó pillantást kapok. Evie egyik újabb védelmezője,
aki vigyáz rá. Nem lep meg.
A mosdó felé nézve várom, hogy a nők
felbukkanjanak. Látnom kell Evie-t, tudnom kell,
minden rendben van-e vele.
Christine, aki bizonyára szemtanúja volt az egész
incidensnek, hozzám lép, és gyengéden megérinti a
karomat.
– Jól vagy? - kérdezi kedvesen.
– Hát, nem annyira.
Aggódó pillantást vet rám.
– Lefoglalom valamivel Gwent, ha akarsz beszélni
azzal a lánnyal.
Felsóhajtok, és végighúzom a tenyerem az arcomon.
– Most nem lehet, Christine. Dolgozik. Csak
rontanék a helyzeten. - Christine csalódottan felsóhajt.
– Oké - feleli, majd kis szünet után újra megszólal: -
Hogy is hívják?
Rápillantok.
– Evie-nek.
– Evie tudja, hogy szereted?
Elhallgatok pár pillanatra.
– Régen tudta. De nem, egyelőre nem tud róla.
Együtt hallgatunk. Christine valószínűleg azon
gondolkodik, mit jelenthet ez.
– Hát akkor juttasd valahogy az eszébe!
– Igyekszem - válaszolom a szemébe nézve.
Ekkor felbukkan Evie a mosdóból. Sebzett
arckifejezéssel, sietve hagyja el a nagytermet. Bassza
meg! Micsoda rohadék ez a Gwen!
– Jake... - jut el hozzám Christine figyelmeztető
hangja, de nem hallgatok oda. Elviharzok, és berontok
a női mosdóba. Tíz perccel korábban kellett volna. Mi
a francot gondoltam, hogy egyedül hagytam Evie-t egy
olyan, minden hájjal megkent boszorkánnyal, mint
Gwen?
A nő a tükör előtt áll, és elégedett képpel szépítkezik.
– Hát, szia! - mondja megfordulva, a
mosdókagylónak támaszkodva.
– Mit mondtál neki? - kérdezem számonkérően,
dolgozik bennem az adrenalin rendesen.
Gwen gúnyosan felnevet, és visszafordul a tükörhöz.
– Kit érdekel? Ez csak valami kis felszolgálólány,
Jake. Ugye csak viccelsz?
Hitetlenkedve bámulok rá.
– Ennyi volt, Gwen. Befejeztem veled a jópofizást,
amit eddig is csak a bűntudatom diktált. Egy
elkényeztetett, agyatlan kurva vagy, ráadásul olyan
dögunalmas, hogy amikor kinyitod a szádat, alig bírok
ébren maradni. Jézusom, téged palackozni kéne, és
altatóként a piacra dobni!
Lassan hátrafordul. A szája eltátva, a szeme résnyire
összehúzva. Keresztbe fonja maga előtt a karját, úgy
sziszegi:
– Igényesebbnek gondoltalak, Jake. De látom, nem
esett messze az alma a gettótól.
Ezt már nem bírom tovább. Az utóbbi félóra összes
dühe és feszültsége röhögőgörcsbe csap át bennem. Ez
a nő olyan fogalmatlan, hogy ezen már csak röhögni
lehet.
– Gettót mondtál, Gwen? Szent isten, hol a francban
hallottad ezt a szót? Megszólalt egy 50 Cent-szám a
Lexusod műholdas rádiójában?
Majdnem megszakadok ettől a poéntól. De
igyekszem a falnak támaszkodva lecsillapodni. Nem is
emlékszem, tudja-e, hogy engem örökbe fogadtak.
Mindenesetre korábban sosem hozta szóba.
Valószínűleg jobbat aludt, ha nem is gondolt rá, hogy
olyasvalakivel kezdett ki, aki nem ezüstkanállal a
szájában született.
Továbbra is összeszűkült szemmel mered rám, és
fortyog a méregtől. A röhögőgörcsöm lassan
alábbhagy.
Közelebb lépek hozzá.
– Fogalmad sincs, min nevetek, Gwen, és nem is lesz
soha! De hadd osszak meg veled néhány dolgot! Gőzöd
sincs róla, ki vagyok én. Halványlila gőzöd sincsen.
Róla sem tudsz, és nem is fogsz tudni semmit. Mondok
viszont valamit, ami rád tartozik. Nem jössz többet a
közelembe, megértetted? Ha meglátlak egy
rendezvényen, sarkon fordulsz, és mész az ellenkező
irányba! Ha meg véletlenül összefutunk az utcán, tégy
úgy, mintha nem is ismernél! Most még sajnos egy
asztalhoz kell ülnünk, de egyetlen szót sem váltunk
egymással. Ha akár csak egy kurva sószóróra is
szükséged van, kérd mástól! Ha vége a vacsorának,
apuciddal mész haza, mert komolyan mondom, nem
bírnék ki veled húsz percet az autóban. Értve vagyok?
Meredten hunyorog rám.
– Ezt még megbánod, Jake! - szűri a foga közt. -
Tekintsd a barátságunkat befejezettnek!
– Na, hála istennek!
Azzal kimegyek a mosdóból, éppen, mikor benyit
egy idősebb asszony.
– Ó! - kiált fel.
– Bocsánat, eltévesztettem az ajtót - motyogom.
Átmegyek a férfivécébe, és a mosdóra támaszkodom.
Össze kell szednem magam. Vajon milyen szarság jön
még ma este? Hideg vízzel megmosakszom, és amint
venném ki az összetekert törülközőt a mosdó mellé
készített tartóból, észreveszek valamit. „A világ
legjobb mentája. ” Zsebre vágok egyet a cukorkák
közül.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
MÁSNAP ÉBREDÉSKOR fájdalmas arccal gondolok vissza
az estére. Végigülni a vacsorát maga volt a
kínszenvedés. Akárhányszor kinyílt a konyhaajtó, a
szívem a torkomba ugrott. De Evie-t nem láttam többé.
A mentolos cukorkát elküldtem neki a szőke barátjával,
aki tutira meleg - abból, ahogy végigriszálta a csípőjét
a termen, egyértelmű. Normális férfi nem mozog így.
Gyanakodva nézett rám meg a cukorra, de végül zsebre
dugta, és visszament a konyhába.
Vacsora után írtam egy csekket, licitáltam is pár
tárgyra az aukción, azután előkerítettem a kocsimat, és
hazahúztam. Tépelődtem, hogy felhívjam-e Evie-t, de
tudtam, hogy valószínűleg későn végez, meg még pont
én hiányoznék neki. A francba az egésszel! Alig bírtam
elaludni, de beláttam, hogy tekintettel kell rá lennem,
és hanyagolni ezt a dolgot reggelig. Pedig dolgozott
bennem az ideg veszettül, hogy elmenjek hozzá, és
kimagyarázzam magam. Nekiláttam SMS-t írni is, de
egy jó öt perc után feladtam. Nem tudtam, mit is
írhatnék, ami ne lenne félreérthető, úgyhogy az
éjjeliszekrényre dobtam a telefont, és visszazuhantam
az ágyba.
Most viszont fogom magam, letusolok, felöltözöm, és
elhajtok hozzá. Mindenáron magyarázatot akarok adni
a történtekre. Rendbe kell hoznom a dolgot, ha nem
akarok még ma megbolondulni.
Felcsengetek hozzá, de nem veszi fel a kaputelefont.
Előveszem a mobilomat, a Hiltont hívom. Közben fel-
alá járkálok a ház előtt. Mikor elérem a műszakvezetőt,
azt füllentem, hogy kocsival mennék Evie Cruise elé,
meg van vele beszélve, de elfelejtettem, mikorra hívott.
A férfi minden további nélkül elárulja, mikor ér véget
Evie műszakja. Egy kicsit fel is húzom magam ezen.
Bár szombat van, Prestonnal ma délelőttre is
beütemeztünk pár megbeszélést, utána meg a vezető
mérnökeinkkel fogunk értekezni. Nyakunkon van pár
tesztelési határidő, ezért megbeszéltük a csapattal,
hogy ha el akarunk készülni, be kell áldoznunk pár
hétvégét. Bármennyire is szeretném ostromolni Evie-t,
a cég érdekeit is szem előtt kell tartanom, nem
lóghatom el az üléseket. Tartozom ennyivel a túlórázó
kollégáknak. A délelőtti értekezletekkel épp időben
végzek. Még elcsíphetem Evie-t a munkahelyéről
kijövet.
Gyorsan a belvárosba hajtok, és leparkolok a megálló
mellett, ahol fel szokott szállni a buszra. A tilosban
várok rá. Nem vagyok ideges, csak elszánt.
Magyarázatot akarok adni a tegnap estére. Nincs más
megoldás. A pokolba is! Az nem lehet, hogy éppen
Gwen álljon az utamba, amikor mindent
újrakezdhetnék Evie-vel. Nincs az az isten!
Kábé tíz perc múlva megpillantom a hotel sarkánál.
A buszmegálló felé jön. Szerencsére nincs mögöttem
autó, úgyhogy elindulok, és lassan lehúzódok mellé.
Rám pillant, én meg áthajolva az ülésen rámosolygok.
– Elvigyelek egy körre, kicsi lány? - húzom az agyát,
hátha sikerülne egy kicsit felderíteni. Nem megy. Úgy
néz rám, mintha egy légy lennék a levesében. Remek.
Ám legyen! Nem fogom sajnálni az energiát.
– Vicces. Inkább ne, Jake! Jó lesz nekem a busz is.
Megy tovább.
– Evie, beszélnünk kell! - szólítom le ezúttal
komolyan, de rám se hederít, csak megy tovább.
– Nem, Jake, nem kell beszélnünk - feleli.
Bassza meg, innen már parkoló autók sorakoznak a
járda mentén, úgyhogy kiszállok. Nem gond, akár az
utca közepén is otthagynám a kocsit.
Odarohanok hozzá, közben ő leül a megálló egyik
üres padjára, és a nyakát nyújtogatva lesi, jön-e már a
busz. Csak azt ne! Nem hagyhatom elmenni, akkor
inkább felugrok a buszra vele együtt.
Mivel nyüzsögnek előtte az emberek, mögé állok, és
a bal válla felett szólok hozzá:
 – Evie! Figyelj, tegnap az nem az volt, aminek
gondolod.
– Jake - szakítja meg a mondandómat. - Hosszú
napom volt.
Komolyan megkérlek rá, hogy hagyjuk ezt, oké? Meg
kellett volna mondanod, hogy van barátnőd. De nem
mondtad. Ennyi. Most pedig menj el!
Elfordul tőlem. Érzem, hogy forr a vérem a dühtől.
Nem Evie-t hibáztatom azért, mert dühös, hanem arra a
kurva Gwenre vagyok kiakadva, aki így betett nekünk.
Tiszta röhej! Összeszorítom az állkapcsomat.
– Evie, Gwen nem a barátnőm! Azért reméltem, hogy
ennyi idő alatt jobb véleményt alakítottál ki rólam.
– Jake, kérlek, menj el!
– Nem megyek, Evie.
Na, azt aztán nem!
Türelmetlenül felszusszan, és legörbíti azt a
gyönyörű ajkát. Mérges. Feláll, és haragosan az
arcomba vágja:
– Gondolkozzál már egy kicsit, Jake! Nem is ismersz.
Csak hiszed, de nem. Fogalmad sincs róla, ki vagyok.
Úgyhogy fejezd ezt be! Ne ártsd bele magad folyton az
életembe, és ne hidd, hogy hálás leszek, amiért
kitüntettél a jelenléteddel. A múlt éjszaka után úgy
gondolom, napnál világosabb, hogy semmi okod itt
lenni. Ezért ismételten arra kérlek, hogy tegyük át ezt a
beszélgetést egy másik időpontra. A soha megfelel?
Azzal sarkon is fordulna, de a kezénél fogva
visszarántom, és közvetlenül magam elé húzom. Akkor
sem engedem el. Végig fog hallgatni, még akkor is, ha
a falhoz kell szorítanom. Vajon tényleg megtenném?
Igen. Rohadtul nem problémáznék rajta. De azért
remélem, nem ez a forgatókönyv valósul meg, mert
azzal tényleg felcseszném az agyát. A kocsiban
szeretném vele tisztázni a dolgot, de úgy tűnik, nem az
lesz.
– Nem így akartam, pont egy utcasarkon, de ez a csaj
olyan makacs, hogy muszáj - dünnyögöm az orrom
alatt. De sebaj! Rugalmas vagyok. Veszek egy mély
levegőt. Evie továbbra is dühösen néz, de nem mozdul.
Kezdetnek megteszi.
Nem kell felfednem a kilétemet ahhoz, hogy a
tudomására hozzam, amit az eltelt több mint egy hét
alapján is kristálytisztán meg lehet állapítani. Ha egy
vadidegen lennék, akkor is rájöttem volna, milyen
csodálatos ember.
– Azt hiszed, nem ismerlek, Evie? Elmondom, amit
tudok rólad. Azon a héten, amikor követtelek, tudom,
hogy azzal az istenverte busszal egy öregemberhez
mentél, és sütit vittél neki.
Összevonja a szemöldökét, és értetlenül rám mered.
– Mr. Cooperre gondolsz? - kérdezi végül, zavartan
ingatva a fejét, a tekintete kissé megenyhül. - Négy
évig a vele szomszédos házban laktam. Mindig kedves
volt hozzám. Megözvegyült. Magányos. Imádja a
csokis kekszemet.
– Két óra az út oda-vissza, Evie.
Még mindig úgy néz, mintha meg lennék kattanva,
közben felsóhajt.
– Jake, biztos fontos ez, de...
– A szomszéd pasas pedig meg is ölne, ha akár csak a
gyanú is felmerülne, hogy bármilyen kellemetlenséget
akarnék okozni neked.
– Maurice? - kérdezi zavartan. Istenem, tényleg
fogalma sincs róla, milyen szinten hat az emberekre! -
Ő amolyan őrző-védő típus.
Folytatom, hogy világos legyen előtte, mit akarok
ezzel mondani.
– Mint a tegnap esti fickó? Miután azt hitte, hogy
kínos helyzetbe hoztalak, úgy sütött a szeméből a
harag, hogy gyakorlatilag elolvadtam tőle -
magyarázok szelíd hangon, de már nem szorítom a
kezét; nem hinném, hogy elrohanna.
– Landon? - kérdez vissza. - Ő az egyik legjobb
barátom, ő...
Jézusom, még mindig nem sikerült világossá tennem?
Nem ismerek még egy ilyen embert, aki így hárítja a jó
szót. Persze, megértem én. De attól még iszonyú
frusztráló tud lenni, mikor dicsérni akarsz valakit, az
illető meg nem veszi a lapot. Valószínűleg nem sok
szívből jövő bókot kapott életében, nem csoda, ha
értetlenkedik. Ettől csak még inkább feltámad bennem
a birtoklási vágy, és megesküszöm magamnak, hogy
mindennap, amíg csak élek, tudatosítani fogom benne,
milyen csodálatos lány. Ha bármi borzalom történne,
és végleg visszautasítana, amikor megtudja rólam a
teljes, kiábrándító igazságot, akkor az égre íratom fel
minden áldott reggel, a háza fölé. Nem tudnék
elképzelni nagyobb igazságtalanságot a földön, mint
azt, ha az én csajom nem lenne tisztában a saját
értékeivel.
– Evie, szerintem nem érted, miről beszélek, úgyhogy
most akkor kifejtem, bébi. - Tágra nyílt szemébe
nézek, és belefogok. - Olyan illedelmesen és jól
nevelten viselkedsz mindenkivel. Majdnem nekimentél
egy pórázon vezetett cocker spánielnek, és mikor
kikerülted, elnézést kértél. Elnézést kértél egy kutyától,
Evie! És lefogadom, hogy nálad ez csak úgy magától
jön. Zsigerből. Annyira benned van ez az udvariasság.
Az alapján, amit a múltadról tudok, azt hiszem,
rohadtul nem tanította ezt neked senki. Egyszerűen
ilyen vagy.
Csak bámul rám, döbbenten; ezt jó jelnek veszem a
folytatáshoz.
 – Azt tudom rólad, hogy azokért, akik olyan
szerencsések, hogy elnyerték a bizalmadat és a
barátságodat, a végsőkig kiállsz. Valójában odaadod
magad nekik, és ők tudják, hogy kurva sokat nyertek
azzal, hogy az övék vagy. És Evie, tudnod kell, hogy
amikor elmész valahonnan, még az idegenek is
követnek a szemükkel. Elárulom neked, hogy miért,
mert magam is átéltem. Azért, mert nem akarják, hogy
a fény, ami te vagy, a fény, azaz Evie elhagyja őket.
Azt szeretnék, ha inkább közeledne feléjük, és velük
maradna.
– Uhhh - szólna közbe, de én már benne vagyok a
témában, és őszintén szólva, ez a kedvencem, úgyhogy
nem akarok leállni.
– Szóval lehet, hogy nem tudom, mi a kedvenc
ételed, lehet, hogy még a születésnapodat sem tudom.
De amit tudok, az gyönyörű, Evie, és bizton állíthatom,
hogy többet is meg akarok tudni rólad.
Valójában persze tudom a szülinapját, akár a
sajátomat, de ha más lenne a helyzet, és csak másfél
hete ismerném, akkor is így gondolnám. Ez tény.
Hiszen hátulgombolós tizenegy éves koromban
mindössze tizenöt percbe telt ráébrednem, hogy ő az,
akibe bele fogok szeretni. Ő hozott engem vissza az
életbe, aznap, amikor először felfedeztem magamnak
az otthonban, az étkezőasztalnál, és megláttam azt a
nyílt arcát. Reményt adott. Elég volt hozzá pár perc.
Ezért utálom magam olyan rohadtul azért, hogy
elárultam.
Mindez villámgyorsan fut át a fejemen, egy
buszmegállóban, a járda közepén, miközben egymás
szemébe bámulunk. Beleveszek a lelkére nyíló,
sötétbarna, ablakokon túli mélységbe.
– Ööö, Jake - szólal meg halkan.
– Mi az, Evie?
– Elment a buszom. Elvihetnél egy körre.
Mikor eljut a tudatomig, mit mondott, széles mosoly
terül szét az arcomon. A kocsihoz vezetem, besegítem,
majd én is beszállok. Elindulunk. Tisztáznom kell vele
a Gwennel kapcsolatos dolgot is, hogy minden világos
legyen előtte.
– Szeretném, ha meghallgatnál a tegnap estével
kapcsolatban.
Rám néz, és beharapja a szája szélét. Szokása.
– Gwen apja a pénzügyi igazgató apám cégénél.
„Apám cége” alatt valójában „az én cégem”-et értem,
csak még annyira új nekem a helyzet, hogy kell egy kis
idő az agyamnak, amíg átáll. Eddig nem is voltam
ennek tudatában. Csak most, hogy kimondtam.
– Mindenesetre Gwent meg az apját régóta ismerem.
Az évek során voltunk együtt erre-arra, habár én
mindig jeleztem, hogy nem akarok semmi többet annál,
mint ami egyébként van, és ami nem valami sok. Ő
viszont értésemre adta, hogy többet akar. Márpedig őt
úgy nevelték, hogy azt hiszi, bármire jogot formálhat,
és ha eleget nyafog, végül úgyis megkapja.
Hallgat és figyel, úgyhogy folytatom:
– Amikor ideköltöztem, igyekeztem a barátjaként
viselkedni. Részben, mert annak ellenére, hogy egy
felszínes kurva, korábban eléggé csúnyán bántam vele,
részben pedig mert azzal, hogy baszogattam Gwent,
közvetve apámnak is keresztbe tettem, aki rosszul
érezte magát attól, ahogyan a pénzügyi igazgató
lányával bánok.
Magamban elborzadok, még mindig szégyenkezve a
sok baromság miatt, amiket az évek során elkövettem,
ugyanakkor meg tudom, miért tettem meg őket.
Kisvártatva folytatom:
– A múlt éjszaka Gwennel hónapokkal korábban le
volt fixálva, már nem tudtam kiszállni belőle. A
jótékonysági ügy célja fontos volt a számomra. Úgy
gondoltam, igazából nem oszt, nem szoroz, ha
magammal viszem a rendezvényre, ahogy eredetileg
terveztem. Ott persze három másodperc után rájöttem,
hogy tévedtem - még mielőtt megláttalak volna.
Egy pillanatig hallgat, aztán szúrósan rám szegezi a
tekintetét.
– Gwen úgy beszélt, mintha nagyon is jól ellennétek
egymással - mondja, és a semmibe bámul.
Ó, hát efelől biztos voltam! Azt nem tudtam pontosan
kideríteni, hogy mit mondhatott neki Gwen a
mosdóban, de nem tévedek nagyot, ha valami ilyesmire
gondolok: „Ő az enyém, te meg egy utolsó senki
vagy!”
– Azért, mert látta, hogy nézek rád; látta a
szépségedet, ezért távol akar téged tartani tőlem. El is
érte, hogy leértékeld magad, én ezt tudom, ebben
verhetetlen. De Evie, ha egy zsákot húznál a fejedre,
vagy meghemperegnél a sárban, akkor is több méltóság
lenne a kisujjadban is, mint benne, hiába veszi magára
a sok méregdrága holmit. Ő tudja ezt. És gyűlöl érte.
Ezért akarta mindenáron, hogy kevesebbnek érezd
magad nála. Majd megőrjített, hogy nem ronthattam be
utánad a konyhába, és nem tudtalak rákényszeríteni,
hogy végighallgass. De dolgoztál, és nem akartam még
több kellemetlenséget okozni.
Nem válaszol rögtön. Körülnéz az autómban, majd a
munkaruhájára pillant, és pontosan tudom, mire
gondol. Eszébe jutnak Gwen szavai, hagyja, hogy
megmérgezzék az önértékelését; és tényleg egy nagy
senkinek hiszi magát. Hiába magyaráztam el neki az
előbb, milyen csodálatos ember, számára Gwen szava a
mérvadó. Felmegy bennem a pumpa.
– Jake - fog bele csendesen. - Én nem lehetek...
 Közben beállok egy parkolóhelyre, leállítom a kocsit,
és hozzá fordulok.
– Ne, Evie! Bármit is akarsz most mondani, fontold
meg, nem ellenkezik-e azzal, amit az elmúlt félórában
mondtam neked. Ha igen, vesd el! Oké?
Megint rám néz, aztán csak annyit mond:
– Oké.
Rávigyorgok. Ilyen az én csajom.
– Helyes válasz.
Miközben megkerülöm az autót, hogy kinyissam neki
az ajtót, elhatározok valamit. Ő az enyém, és ezt szép
lassan nagyon, de nagyon világossá kell tennem a
számára. Ilyen ostoba félreértés nem következhet be
többé.
– Este fél hétre érted jövök, és főzök neked vacsorát.
Szereted a steaket?
– Igen - suttogja.
A tekintetébe melegség költözik, és kissé felém
mozdul, vad birtoklási vágyat szítva bennem.
– Dolgozol holnap?
– Nem. Szabadnapos vagyok.
Elkísérem a bejárati kapuig. De mivel csak földbe
gyökerezett lábbal áll, és bámul, kiveszem a kulcsot a
kezéből, kinyitom az ajtót, majd finoman betessékelem
rajta.
– Akkor este! És Evie! Hozz cuccot éjszakára!
 Nagyon, de nagyon világosan fogalmazok.
– Mi van? - kérdez vissza rögtön, de hagyom
becsukódni az ajtót kettőnk között. Nem engedem
vitatkozni.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Dr. FOX A SZOKOTT HELYÉN ÜL, az ágyam mellett,
hátradőlve. Lába keresztben a térdére fektetve, kezében
jegyzetfüzet. Megismétli a kérdést, amit pár perce már
feltett, de amire még nem feleltem. Az ablakon bámulok
kifelé, forrongok a dühtől.
– Beszélhetnénk Laurenről?
A hangja magamhoz térít; ekkor veszem észre,
mennyire feszül az állkapcsom.
– Nincs miről beszélnünk.
– Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
– Rendben, akkor mondjuk azt, hogy ez a téma nálam
kiveri a biztosítékot.
– Beszélned kell róla, fiam!
– Nem beszélek. Soha. Számomra az a nő nem létezik.
– Attól, hogy ezt szajkózod, még nem lesz úgy. Azt
hittem, ezt már tudod.
Elborul az agyam az indulattól, és a rám támadó
emlékképek ellen küzdők. Jön egyik a másik után. A
rohadt életbe! Úgy érzem, mindjárt felrobbanok.
Ökölbe szorul a kezem az ölemben, és egész testemben
megfeszülök.
 – Miért zárkózol el ennyire attól, hogy kibeszéld
magadból? - Na, itt szakad el a cérna. Bekattanok.
Még a hangeffektet is hallani vélem, ahogy az
észérveim sorban egymás után meghajlanak, majd
kettéroppannak. Vörös köd ereszkedik az agyamra.
Testet ölt bennem a harag, gomolyog, kitölti a
gondolataimat, átveszi fölöttem az irányítást. Mint egy
daganat - terjeszkedik, percről percre szaporodnak az
áttétek, osztódnak a sejtek, és pusztítanak.
– Mert gyűlölöm öt! - kiabálom. Felkapom az
ebédlőtálcát az éjjeliszekrényről, és kegyetlenül falhoz
vágom. Hangos csörrenéssel esik a padlóra, a maradék
étel szétfröccsen.
– Kit gyűlölsz, fiam?
– Laurent! Rohadtul gyűlölöm! Gyűlölöm!
Úgy viselkedek, mint egy hisztis kisgyerek. Dereng
azért, hogy nem kellene, de annyira elragadtatom
magam, hogy nem érdekel. Eluralkodik rajtam a téboly
- diktál, én csak engedelmeskedem.
Átlendítem a lábam az ágy szélén, és sorjában
haladva söprök le mindent a vízszintes felületekről.
– Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! - szűröm a fogam
közt a szót minden egyes csörrenésre. A légzésem
felgyorsul, úgy érzem, a szavak mindjárt a torkomon
akadnak. Megőrülök! Fel-alá bicegek a szoba egyik
végétől a másikig. Üvöltözök, és szétzúzok mindent,
ami a kezem ügyébe kerül. Düh és keserűség fájdalmas
vihara dúl bennem. Leo, a hurrikán. Ötös erősségű.
– Kit gyűlölsz, Jake?
Dr. Fox hangja az agyamban lüktető vörös ködön át
is elér hozzám.
– Mondtam már! Kurvára megmondtam! Laurent!
Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! - kiabálom, üvöltöm,
zihálom. A hangomat távolinak hallom. Nem érzem a
testem. Elszabadult érzelmeim lavinája mindent
letarol.
A szemem sarkából megpillantok egy szigorú
tekintetű nővért, amint résnyire kinyitja az ajtót, és
benéz, vajon mi okozza ezt a kocsmai verekedést idéző
hangzavart a kórteremben.
Dr. Fox feltartott kezével megállítja, majd odabólint,
jelezvén, hogy ura a helyzetnek. Az ápolónő tágra nyílt
szemmel, gyorsan kihátrál.
– Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! - vonyítom, és
felborítom az ágyam melletti éjjeliszekrényt.
– Kit gyűlölsz, fiam? - kérdezi ismét dr. Fox, halkan.
Megpördülök, és apám hangja tör elő az emlékeimből
- legalábbis azé a rohadéké, aki az apámnak nevezte
magát. Ködös, haragtól elhomályosult látomásban
bukkan fel előttem, arcán undor. Még jobban
nekikeseredek. Felkapok egy széket, és keresztülhajítom
a szobán. Miután lepattan a sarokban álló magas
műanyag kukáról, csörömpölve a padlónak csapódik.
Kitörik a lába.
– Az apámat! - üvöltöm. - Gyűlölöm! Gyűlölöm azt a
rohadt, undorító alakot! Mindenestül gyűlölöm!
Kitöröm a nyakát! Szétverem azt a rohadt fejét!
Gyűlöletmantrám közben az ágy felé fordulok, és
lesújtok a matrac feltámasztott részére - újra meg újra.
Minden ütésnél felmordulok, állatias torokhangok
törnek fel belőlem.
– Kit gyűlölsz?
Dr. Fox hangja ezúttal közvetlenül a hátam mögül
hallatszik. Még mindig türelmes és higgadt.
– Ne kérdezgessen már annyit! Mondtam már! Ide se
figyel, bassza meg? Az apámat! Az anyámat! Laurent!
Mindet gyűlölöm! Kibaszottul utálom őket mind egy
szálig! Bassza meg! Bassza meg mind! Basszák meg!
Gyűlölöm őket!
A végén elcsuklik a hangom, és lehet, hogy rosszul
leszek, úgy kapkodom a levegőt. Egy élet alatt
felgyülemlett elkeseredettség kering az ereimben.
Gyűlölöm az önzést, mert megfosztja az embert a
méltóságától, gyűlölöm a kegyetlenséget, mert
áldozatul ejti a gyengét. Emésztő tűz mardos belülről.
– Kit gyűlölsz, fiam?
Az ütéseim gyengülni kezdenek, a védtelen matrac
átmenetileg megmenekül dühös csapásaimtól. A
lélegzetem ismét elakad, a szemem kitörni készülő
könnyektől ég. Ez újra felkorbácsolja a mérgemet, és
megint lesújtok - újra meg újra, ezúttal erősebben, már
levegőt is alig kapok. Aztán az őrjöngésem csillapodni
kezd, és átadja a helyét a fájdalomnak. Maga alá
temet, mint egy hullám. Már nincs erőm küzdeni ellene.
Egyszerűen csak várom, hogy elvonuljon fölöttem.
Elmossa bennem a lobogó haragot, kioltja a lángot, de
ugyanakkor elnyom, ide-oda dobál, védtelenül
hánykolódom könyörtelen erejétől. Hatalmasabb, mint
a düh, hatalmasabb, mint a keserűség, hatalmasabb a
bűntudatnál is, és nem tudok mást tenni, alávetem
magam a hatalmának.
– Magamat! - nyögöm ki végül. - Magamat gyűlölöm!
Gyűlölöm magamat! Rohadtul gyűlölöm magamat! -
Ekkor erednek el a könnyeim, összeakadnak a szavaim;
fröcsögök, ütök, kiabálok. - Kurvára utálom magamat!
Gyűlölöm magamat! Bassza megj. Bassza meg!
Hallom a zokogásomat, a motyogásomat, és
valahonnan a távolból mintha egy hang ütné meg a
fülemet:
– Miért? Miért? Miért nem voltam elég jó? Hitvány
alak vagyok. Miért tettem? Miért hagytam annak a
nőnek? Miért tettem? Miért? Miért? Gyűlölöm magam.
Gyűlölöm magam. Gyűlölöm magam! Hitvány alak
vagyok. Gyűlölöm magam!
 – Kit gyűlölsz, Jake? - kérdezi dr. Fox, immár
utoljára.
– Magamat. Magamat gyűlölöm - mondom zihálva,
el-elfulladva. - Magamat gyűlölöm. Istenem. Ó,
istenem, gyűlölöm magamat!
Egyszerre dr. Fox kezét érzem a vállamon. Akkor sem
enged el, amikor az arcom a feltornyozott párnákba
temetem - valami csoda folytán azok a helyükön
maradtak a dühöngésem alatt -, és végre sírok.
Először, mióta Evie a karjaiban tartott ott a háztetőn, a
nyáresti égbolt alatt, és azt mondta, hogy
oroszlánszívem van. Hullanak a könnyeim - Sethért és
a reményért, amit dédelgettem napról napra, évről
évre, hátha a szüleim találnak bennem valamit, ami
érdemes a szeretetükre. Teljesen elhagyom magam. A
kín és az Evie után való vágyakozás elemészt. Siratom
mindazt, amit elveszítettem, hullanak a könnyeim
elhagyatottságomban, és mert utálom magam.
Hullanak a könnyeim amiatt, amit Laurennel
elkövettünk, és mert undorodom magamtól, továbbá
mindattól a gyűlölettől, ami oly sok éven át bitorolta a
szívemet. Sírok, míg végül berekedek, és érzelmileg
teljesen kimerülök. Amikor kitisztul a fejem, már
könnyebben kapok levegőt. Már nem is átkozódom.
Magamhoz térek, és érzem, hogy dr. Fox biztos keze
még mindig a vállamon nyugszik, néma támaszként.
 Percekig maradok így, mozdulatlanul. Mikor már
eléggé lenyugodtam, felemelem a fejem. Felállok,
lassan megfordulok, és a dokira nézek. Komor a
tekintete, de semmi sajnálkozást nem látok az arcán,
amiért nagyon hálás vagyok neki. Szaggatottan
felsóhajtok, szó nélkül visszaülök az ágyamra, és
várom, hogy a légzésem visszanyerje a rendes ritmusát.
Pár perc is eltelik így. Aztán körülnézek. Mintha egy
eszeveszett vadállat dúlta volna fel a szobát. Azt
hiszem, pontosan ez is történt. Szárazon felnevetek, és
rövid hajamba túrok.
– Hát, ez tényleg szánalmas lehetett. Tiszta hülyét
csináltam magamból, nem igaz? - fintorodok el.
– Igen. Végre. Most már talán elkezdhetjük a munkát
- mondja szelíd hangon dr. Fox.
Felnézek rá, és kitör belőlem a nevetés. Elképzelem,
per pillanat hogy festhetünk, és csak még jobban
röhögök. Én, a sánta, zúzódásokkal teli, bekötözött
roncs, a kórházi szoba romjai között, no meg Einstein,
azzal a zilált, ősz hajával, aki mit sem izgatva magát
üldögél a székében, mintha csak minden rohadt napon
ilyen borzalmak történnének vele. Mindkettőnkből dől
a röhögés valami istenverte okból - hogy mi az, akkor
sem tudnám megmondani, ha az életem múlna rajta.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
MIUTÁN ISMÉT LETUDTAM pár órányi értekezletet, épp a
boltba tartok, a vacsorához szükséges hozzávalókért.
Főzögettem én magamnak, miután elköltöztem
Laurenéktől, és szeretek is a konyhában alkotni.
Összeválogatom, ami kell a vacsorához, majd
megtorpanok, és átsétálok a drogériarészlegbe egy
doboz óvszerért. Nem akarom elbízni magam Evie-vel
kapcsolatban, nyomást meg aztán pláne nem
gyakorolnék rá, de nem árt felkészülten várni.
Márpedig egy árva kondomom sincs otthon. Jó egy éve
nem feküdtem le senkivel. Nem bánnám már, ha ennek
egyszer s mindenkorra vége szakadna. Már-már
magam is elrémülök attól, mennyire hevesen vágyom
Evie-re. Kíváncsi vagyok, volt-e már együtt valakivel.
Fellángol bennem a féltékenység, az állkapcsom
idegesen rángatózik, el is vetem a gondolatot. Az
elmúlt évek alatt többször is elképzeltem őt mással -
néha csak az önkínzás kedvéért. Úgy gondoltam,
megérdemlem a szenvedést. A célomat el is értem, és
még inkább utáltam magam. De ez már a régi énemhez
tartozik, akit igyekszem magam mögött hagyni. Miért
ne jöhetett volna össze Evie valaki mással? Mégis
fölcseszem az agyam, ha belegondolok.
Akár volt valakije, akár nem, nem biztos, hogy
készen áll most egy intim viszonyra, ráadásul épp
velem, akivel - ahogy ő tudja - csak nemrégiben
találkozott. A köztünk lévő vonzalom viszont
tapintható, és ezt ő is érzi, én tudom. Ez pedig olyan
bensőségességet kölcsönöz a kapcsolatunknak, ami
még engem is váratlanul ért. Mindegy, csak maradjon
nálam éjszakára! Magam mellett akarom tudni, hiszen
hozzám tartozik.
Hazaugrom a hozzávalókkal, gyorsan kipakolok,
aztán szaladok is a csajomért. A csajom. Ezt
megmosolygom.
Elhajtok hozzá. Vajon tényleg összekészítette az
alvós pakkot? Nem mintha döntéshelyzetbe akarnám
hozni, vagy hibáztatnám érte, ha még nem áll készen.
A gondolatra, hogy édes kettesben leszünk,
megcsókolhatom, megérinthetem, a vérem az alsóbb
testtájaim felé veszi az irányt, és fészkelődni kezdek az
ülésben.
Bekopogtatok az ajtaján. Amikor kinyitja, két dolog
tűnik fel azonnal. Az egyik, hogy milyen csodálatosan
szép, a másik, hogy ott van a kezében a pakk. Repes a
szívem, a mosoly óhatatlanul is kiül az arcomra. Ezek
szerint nálam tölti az éjszakát. A szívem kalapál.
Egyfelől ideges kamasz fiúnak érzem magam, másfelől
meg ott helyben, az ajtóban a magamévá tenném.
Bizonytalan vagyok, ugyanakkor meg biztos is
magamban.
Elfelé menet Evie bekopog Maurice-hoz, és bekiált:
– Jó éjt, Maurice!
– Jó éjt, Evie! - kiáltja vissza Maurice az ajtó mögül,
mintegy figyelmeztetve engem, hogy nagyon nem
venné jó néven, ha lerohannám Evie-t. De szerencsére
nem lát bele a fejembe.
Útban hozzám, a kocsiban, mesélek egy kicsit a
délelőtti értekezleteimről és a határidős feladatokról.
Evie figyelmesen hallgat, feltesz pár kérdést is.
Hihetetlenül jólesik ilyen hétköznapi dolgokról
beszélgetnem vele a sok szarság helyett, ami
gyerekkorunkban folyton terítéken volt. Istenem,
mindig is erre vágytam! Egész átkozott életemben.
Álmodoztam, milyen lesz hazaérni munka után a
csajomhoz. Akkor persze még nem sejtettem, hogy
cégvezető leszek, de azt igen, hogy mindennap
keményen fogok dolgozni, mert többet meg akarok
adni magunknak, mint a szüleink. Mert biztonságban
és boldogságban akarom őt tudni. Mert egy igazi
otthont szeretnék teremteni vele.
Most pedig... be fogom neki bizonyítani, milyen
komolyak iránta az érzéseim, és meggyőzöm róla,
hogy nyugodt szívvel rám bízhatja magát. Mert ez így
is van. És mire elárulom, ki is vagyok, már tudni fogja,
micsoda szuper párost alkotunk.
Beállunk a garázsba, elkérem tőle a csomagját, és
felvezetem a hátsó lépcsőn a lifthez. Egy pillanatra sem
engedem el a kezét.
A lakásba lépve az előszoba-asztalkára dobom a
kulcsom, és hátrapillantok rá. Látom, hogy alaposan
körülnéz, még a homlokát is ráncolja hozzá. Majdnem
elnevetem magam. A berendezés nekem sem igazán
tetszik. Elegáns, modern és hideg.
– Céges lakás. Látom, nem tetszik.
Rémülten néz rám.
– Ugyan, dehogyis! - tiltakozik. - Igazán ízléses.
Csak a melegséget hiányolom belőle. Pár színes
díszpárnát, ilyesmit.
Maga elé mered, és az ajkába harap. Elmosolyodom.
– Egyetértünk. Csak nem tudom, meddig lakok még
itt. Szeretnék majd egy sajátot.
Próbálok nem elábrándozni, milyen lesz majd,
amikor együtt kiválasztjuk. Vegyél vissza!
Beljebb vezetem, elveszem a kabátját, és felakasztom
az előszobafogasra. Mire megfordulok, már az ablaknál
áll, a várost szemléli. A távolban a Horseshoe Casino
fényei ragyognak.
Melegség árad szét a mellkasomban, hogy itt van
nálam. Ide tartozik. Mindig is ide tartozott. Hozzám.
Az elszalasztott évek miatti fájdalom ott dereng a
lelkem mélyén, de nem veszek róla tudomást. Most
nem aktuális. A ma este rólunk szól. Kizárólag rólunk.
Odamegyek hozzá, a karomba zárom, és szorosan
magamhoz húzom. Belefeledkezem a pillanatba.
Átlényegülök. Magamba szívom a hajának illatát,
érzem karcsú testét, a teste melegét, amint hozzám
simul. Annyira emlékszem erre! Régen is ilyen volt.
Evie mindig nyugtató hatással volt rám, már az érintése
is. Mindig is így volt, régen is, most is, és már mindig
is így lesz, sok millió emberöltő múlva is. Az én Evie-
m, az én szívem, az én megmentőm. Az én
oroszlánszelídítőm.
Lehajtom hozzá a fejem, félresöpröm a haját,
megcsókolom a tarkóját, megszagolom a selymes bőrt.
Megborzong, én pedig érzem, hogy megduzzadok a
nadrágomban.
– Istenem, Evie, olyan finom vagy! Olyan jó az
illatod! Megveszek érted. Pedig még nem is voltál az
enyém. Mi lesz majd akkor velem? Nyomorultul
elpusztulok?
Érzem, hogy megdermed.
– Jake... - kezdi. Megfordul az ölelésemben, a
nyakam köré fonja a karját. A szemébe nézek. - Hát
körülbelül - mondja végül.
 – Ideges vagy.
A fenébe is! De hát nincs ezzel baj. Ő szabja meg a
tempót. Itt most ő a lényeg.
– Igen. Nem. Vagyis...
Megrázza a fejét, és röviden felnevet.
Azt hiszem, elég jól haladunk. De persze nem, hisz
négy év késésben vagyunk. Bárcsak másképp alakult
volna az életünk!
Bárcsak lecsaptam volna rá a tizennyolcadik
születésnapján, és rögtön aznap feleségül vettem volna!
De ami a jelen valóságát illeti, a kapcsolatunknak még
nagyon az elején tartunk. Ennek ellenére szerintem ő is
ugyanazt érzi, amit én. Mindenesetre a tempót teljesen
rábízom.
– Mit szólnál ehhez: készítek neked vacsorát,
beszélgetünk, lazulunk, aztán ha a vendégszobában
akarsz aludni, ma este kiegyezek vele, oké? Bár
szívesen látnálak az ágyamban. De azt akarom, hogy te
hozd meg a döntést, és ha nem állsz rá készen, akkor
maradjon a vendégszoba. Csak azt akarom, hogy ma
este itt legyél, oké?
Mélyen a szemembe néz, hosszú másodpercekig.
– Oké - suttogja.
– Jól van akkor - felelem, és tekintetem csinos kis
szájára vándorol. Olyan csókolni való! Rácuppanok, és
alsó ajkát finoman incselkedve a fogam közé veszem.
Mosolygok közben. Szinte elolvad a karomban, ahogy
nyaldosom és szívogatom az ajkait, de tovább nem
megyek. Várom, hogy átvegye az irányítást, és
észrevegye, innen már rajta múlnak a dolgok. Nem is
sejti, milyen nagy szó ez tőlem: átengedni az irányítást
szexuális téren egy nőnek. Egészen mostanáig
többnyire én akartam diktálni, hogy helyreállítsam az
önbecsülésem. De Evie-vel biztonságban érzem
magam, és mindent elkövetek az ő biztonságérzetéért
is.
Végül - úgy kábé ezer év után - csalódott kis nyögés
szakad ki belőle, és végre becsúsztatja a nyelvét a
számba. Ó, azt a rohadt mindenit, ez kurvára felizgat!
Mély hangon felnyögök, a farkam megrándul a
nadrágomban.
Lecsúsztatja a kezét a hátamon, aztán fel az ingemen,
majd alá nyúl, és a körmeit finoman végigfuttatja a
bőrömön. Szinte lángra lobbant az érintése. A
legcsodálatosabb érzés, amit valaha átéltem.
Hátradönti a fejét, a csókunk egyre mélyül, közben
egyre hevesebben lüktet a merevedésem. Evie úgy hat
rám, mint valami kábítószer. Teljesen odáig vagyok az
érintésétől, a csókja ízétől - egész pontosan: tőle. Új
érzések kavarognak bennem, le vagyok nyűgözve. Ezt
jelentené tehát a testi kontaktus. A korábbi élményeim
ettől csak még betegesebb színben tűnnek fel előttem.
Ez a szép és igaz pillanat kiragyog a ködösen derengő
csúf emlékek közül.
A másik keze felfut a tarkómon, a hajamba túr,
cirógat. Micsoda remek érzés! De aztán hirtelen arra
leszek figyelmes, hogy az ujjai végigfutnak a
forradásomon.
Basszus! Elszakítom az ajkam az övétől, és
igyekszem gyorsan magamhoz térni.
– Mi történt veled, Jake? - kérdezi elkomolyodva.
Mondd el az igazat, csak ködösítve! A mai nap ne
erről szóljon!
Rövid gondolkodás után csendesen megszólalok:
– Emlékszel a szarságaimra, amiket meséltem, hogy
mi mindennel próbáltam kivívni apám megvetését?
Komor arccal bólint.
– Az egyik ilyen miatt szakadt fel hátul a fejem. Egy
nap majd mindent elmondok erről, Evie, ígérem. De
most mit szólnál hozzá, ha nekifognék a vacsorának?
Még mindig komoran néz, majd a hajamhoz emeli a
kezét, és újra kitapintja a heget. Ilyen gyengédséggel
még életemben nem érintett meg soha senki.
Behunyom a szemem, azután megfogom a kezét, a
számhoz vonom, és megcsókolom.
– Olyan átkozottul édes - morgom.
Merthogy pontosan az: édes.
Kézen fogva a konyhába vezetem, és leültetem egy
bárszékre.
– Önthetek neked egy pohár bort? - kérdezem. -
Elkéredzkednék átöltözni.
– Mikor hazaugrottam a boltból a cuccokkal, csak a
nyakkendőmet kaptam le, meg az ingem derekát
húztam ki a nadrágomból, mert késésben voltam, és
nem akartam Evie-t megvárakoztatni. Ez után a csók
után pedig muszáj lesz lehűtenem magam, és jéghideg
vízzel letusolnom, ha nem akarom totál elszúrni a
főzést.
– Legyen úgy, hogy te elmész átöltözni, én meg
addig felbontom a bort, és töltök - javasolja.
– Tökéletes.
Elmondom neki, mi hol van, és elvonulok.
Egy darabig hidegre állítva hagyom a csapot, azután
forróra váltok, és beszappanozom magam. Tíz perc
múlva, amikor átöltözve visszatérek a konyhába, Evie
két pohár vörösborral ül a pultnál. Átnyújtja az egyiket.
– Vörös - mondja. - Remélem, jó lesz. Megy a vörös
húshoz, meg minden.
Mintha zavarban lenne. Édes.
Rámosolygok, és koccintásra emelem a poharam:
– A kezdetekre!
Az új kezdetekre!
Miközben pakolok ki a hűtőből, faggatni kezdem:
– Feltehetek egy kérdést? A múltkor egyszer azt
mondtad, hogy a gimiben nem jártál senkivel. Miért
nem?
Szeretném, ha mesélne egy kicsit arról, miképp
alakult az élete, miután elköltöztem. Tudnom kell,
miken ment keresztül, még ha ezzel fájdalmat is
okozok magamnak.
Nem felel egyből. Láthatólag azt fontolgatja,
válaszoljon-e vagy sem. Aztán leteszi a poharát, és
belefog a mesélésbe:
– Tizenöt éves voltam, amikor a nevelőanyámnál,
Jodinál rákot állapítottak meg. Ezért a férjével úgy
döntöttek, hogy nem nevelősködnek tovább.
Egyikükhöz sem álltam közel, eléggé érzéketlenül
bántak velünk, nevelt lányaikkal. Nem voltak
gorombák, csak közönyösek és hanyagok. Rengeteget
tévéztek. Nemigen törték magukat, hogy
megismerjenek minket, csak éltünk egymás mellett.
Többnyire megadták, amire fizikailag szükségünk volt,
de érzelmileg nem úgy álltak hozzánk, ahogy szerintem
egy szülőnek kell a gyerekéhez. De már megszoktam
náluk. Szerettem a házat, az ott lakó lányokat, és úgy
éreztem, hogy a körülményekhez képest egészen ki
vagyok békülve az életemmel.
– Mindenesetre amikor átköltöztettek, egy újabb
párhoz érkeztem, akik nem csináltak titkot belőle, hogy
nagy anyagi terhet jelentünk nekik, habár tudomásom
szerint főként az utánunk járó pénz miatt vállaltak
minket. Engem, Genevieve-vel meg Abbyvel, a két ott
lakó lánnyal együtt tulajdonképpen befogtak cselédnek.
Főztünk, takarítottunk, gondját viseltük a hatéves
ikerfiaiknak, akik - meg kell mondjam - egy életre
elvették a kedvünket a gyerekcsinálástól. A
nevelőszüleink csak a feneküket meresztették, és ha
akartak valamit, elrikkantották magukat - mi meg
szaladtunk, és kiszolgáltuk őket. A nevelőanyám,
Carol, folyton megjegyzéseket tett rám, csak hogy
piszkáljon. Az alakomra, a hajamra, a
jellegtelenségemre. Kifejezetten szemét volt velem, de
amikor az ellátásunkra került a sor, az egyenlő esélyek
stratégiáját érvényesítette. A kötelezőnél egy centtel
sem költött többet egyikünkre sem, így aztán folyton
ócska és kinőtt ruhákban jártunk. A suliban a lányok
szórakoztak is velem emiatt, mert azt hitték, hogy azért
viselek olyan szűk cuccokat, hogy felfigyeljenek rám a
fiúk. Lekurváztak, mondtak rám mindenfélét, utána
meg már a fiúk úgy is álltak hozzám. Így aztán
amennyire csak tudtam, kerültem mindenkit.
A helyzet az, hogy nem igazán dúskáltam
önbizalomban, de Carol a feladatának érezte, hogy még
jobban leépítse az énképemet. így aztán nem kerestem
valami buzgón a kapcsolatokat - se nem barátnőztem,
se nem húztam. Mindennap a könyvtárban ettem meg
az ebédemet, és iskola után mentem haza takarítani
Carol és Billy házába. Aznap, amikor tizennyolc
lettem, megkaptam a munkát a Hiltonnál, és
elköltöztem. Az volt a szándékom, hogy Genevieve-nél
szállok meg három hónapig. Ő egy fél évvel korábban
ment el a nevelőszüleink házából. A bújával lakott, és
azt mondta, náluk maradhatok, míg össze nem gyűlik a
pénzem, hogy ki tudjak venni egy lakást. A második
hónapban azonban Gén búja kikezdett velem, ő meg
kidobott. Nem volt hová mennem, úgyhogy nappal
dolgoztam, aztán munka után elmentem a könyvtárba,
és az egyik sarokban lévő asztalnál aludtam három óra
hosszát, míg be nem zártak. Onnan különféle
presszókba vándoroltam, kortyolgattam a kávékat, míg
el nem jött újra a munkakezdés ideje. A munkahelyen a
dolgozói mosdóban - szerencsére - van tusoló, és
nyugodtan lehet használni.
– Egy éjszakát egy belvárosi menhelyen is
eltöltöttem. De egy öregember az éjszaka közepén
megkísérelt bemászni mellém a takaró alá, és a cipőmet
is ellopták az ágyam végéből alvás közben. Nem
kockáztathattam meg, hogy albérletre összekuporgatott
pénzemnek is lába keljen, amit mindig magamnál
hordtam. Visszajutottam volna oda, ahonnan
elindultam, ami beláthatatlan következményekkel járt
volna.
 Minden szava a lelkemig hatol, a szívem minden
rejtett zegét-zugát átjárja. Fáj ugyan, de elképzelem őt
egyedül, ahogy a könyvtár asztalánál alszik, ahogy
félve, magányosan bolyong a városban, és nincs hová
mennie. Legszívesebben a földhöz vágnék valamit,
vagy jól képen törölnék valakit. Csak azt nem tudom
pontosan, ki legyen az. Valószínűleg magamat kellene
felpofoznom, amiért nem voltam mellette. De per
pillanat nem állhatok bosszút magamon. Most
szüksége van rám.
Felrémlik egy emlék a múltból. Tizenkét-tizenhárom
évesek lehettünk. Szemet szúrt nekem egy kis adatlap,
amit Evie a nevelőszüleitől kaphatott, és kitöltötte.
Valami hülye adománygyűjtés ment, „Az adakozó fa”
néven futott, ha jól emlékszem, és az állami gondozott
gyerekeket támogatták vele. Én is kaptam papírt, de
összegyűrtem, és belehajítottam a kukába. Nem
akartam, hogy gazdagék kiszúrják a szemem a
kacatjaikkal, aztán mikor elhúznak a furgonjukkal, és
az étkezőasztalt körbeülve marhasültet vacsoráznak,
még el is legyenek ragadtatva maguktól, hogy lám,
hasznára voltak a köznek. Már a gondolattól is
borsódzik a hátam.
Evie papírkája viszont kiesett a hátizsákjából, így
pont megláttam. Elpirulva gyűrte vissza a táskába, én
pedig úgy tettem, mintha észre sem vettem volna,
pedig beleolvastam. Azt írta rá, hogy egy saját párnát
szeretne, huzattal. Nem tudom, ez miért volt olyan
fontos neki, sosem kérdeztem. Talán mert annyit
vándorolt. Jólesett volna neki magával vinni valamit,
ami az övé, és állandóságot jelent. Valami olyasmit,
ami biztonságérzetet nyújt. Hogy ne legyen neki olyan
nehéz. Nem tudom. De valami miatt ez nagyon
kiborított, akkor még nem tudtam megmagyarázni,
miért. Úgyhogy hazamentem, és belekötöttem abba a
nagydarab srácba, akivel együtt laktam, és
gyakorlatilag hagytam, hogy szétrúgja a seggem.
Általában nálam jóval nagyobb kölyköknek is
bemostam, de ez alkalommal még csak nem is
védekeztem.
Amikor ezt elmeséltem dr. Foxnak, ő azt mondta,
hogy ezzel csak apám veréseit pótoltam, mert elhittem,
hogy megérdemlem őket. Lehet. De a doki talán nem is
ismerte azt a kínzó gyötrelmet, amikor kurvára nem
tudsz tenni semmit azért, akit szeretsz, csak nézed,
ahogy szenved. A lány, akit szerettem, egy árva
párnacihát kért karácsonyra. Ezen teljesen kiakadtam,
és gyűlöltem magam a tehetetlenségemért. Ezek szerint
egyedül arra voltam képes, hogy a lelki fájdalmamat
fizikaira cseréljem, mivel ez utóbbi kibír- hatóbbnak
tűnt.
Evie történetét hallgatva ugyanazt élem át most itt, a
konyhában ülve, mint akkor. Neki persze fogalma sincs
róla, mi zajlik bennem. Ugyanolyan kínokat állok ki,
hallva, mennyi szenvedést okoztam neki - akaratlanul
is - azzal, hogy elhagytam. Az állkapcsom megfeszül,
és meg-megrándul a hullámokban rám törő fájdalomra.
Ahhoz képest, hogy ő miken ment keresztül, a
legkevesebb, hogy a lelkem mélyéből átérezzem, amit
mesél. Át is érzem. De a rohadt életbe, ez gyötrelem!
Hosszan és némán rám néz. Azután folytatja:
- A hónap végére már összegyűlt annyi pénzem,
hogy le tudtam volna tenni a foglalót a kiszemelt
lakásokra. Körbetelefonáltam őket, és az egyikbe már
aznap be lehetett költözni. Kezdetben - míg nem
tudtam megengedni magamnak valami használt bútort -
a padlón aludtam. A hátizsákomat párna gyanánt a
fejem alá gyűrtem, meg kiskorom óta volt egy elnyűtt,
rózsaszín plédem, azzal takaróztam. A következő
évben megszereztem az érettségit. Addig nem volt rá
módom, mivel elköltöztem, és dolgozni kezdtem.
Megint gondosan szemügyre vesz, majd a poharáért
nyúl, és belekortyol a borba. Igyekszem folyamatosan
lefoglalni a kezem a vacsorakészítéssel, nehogy
felkapjak valami nehezet, és kivágjam az ablakon. Evie
a krumplik felé bök a fejével, amiket épp mosok.
– Ne csináljam én? - kérdezi.
– Nem kell, maradj csak! Lazíts, iszogass, és mesélj!
 Most már felderülök, mert az elhangzottak ellenére ő
nyugodt mosollyal ül a székén. Lenyűgöz ezzel, és én
is megnyugszom.
– Annyi mindenen mentél keresztül, Evie - mondom
végül.
– Aha. De a helyzet az, hogy bizonyos értelemben ez
szerencse is.
– Hogyhogy? - kérdezem értetlenül.
– Hát szerinted hány ember érzi úgy, mikor
hazamegy a nap végén, és szétnéz, hogy ha kicsi is,
szegényes is a lakása, mégis ő a világ legszerencsésebb
embere? Hányán értékelik igazán mindazt, amijük van,
mert tudják, milyen érzés, amikor semmijük sincs? Sok
mindenen keresztülmentem ahhoz, hogy eljussak idáig,
és ne vegyek természetesnek semmit, amim van. Soha.
Ez az én jutalmam.
Na tessék! Íme, a legjobb bizonyíték, miért is ő a
legkivételesebb ember, akivel valaha is találkoztam.
Hát ezért! Ami csúf, azt széppé változtatja, ez az ő
kivételes adottsága. Én sosem voltam erre képes, hiába
igyekeztem. Én hagytam, hogy a csúf
győzedelmeskedjen, belém egye magát, és átformáljon.
Megkeseredtem, és haragudtam a világra. Evie talán
épp azért tudott engem szeretni, mert olyan mélyen
belém látott, hogy a rútságom mögött már észrevett
bennem valami jót is. Nem tudom. Csak azt tudom,
hogy számomra ő a legeslegszebb a világon, kívül-
belül egyaránt.
Végül csendesen annyit jegyzek meg:
– Soha nem jutott volna eszembe, hogy így is lehet
nézni a dolgokat.
Tényleg nem. Ezzel pedig jobb emberré tesz engem.
Ezzel a jóra ösztönöz.
A vacsora-előkészület utolsó lépéseinél tartok. Evie
kortyolgatja a bort, és mindketten a gondolatainkba
mélyedve hallgatunk. Annyira jólesik együtt lenni vele,
főzőcskézni és dumálni!
Eszembe jutnak a történetei, amiket gyerekkorunkban
mesélt. Aztán, csak hogy beszéltessem, és elmondja,
miképp gondol vissza a múltra, megtöröm a csendet:
– Evie, a gyászbeszéd, amit a barátnőd emlékére
tartottál... Mesélj róla!
– Megint túl sokat beszélek magamról. Hogyhogy
mindig ez történik, amikor veled vagyok? - kérdezi
mosolyogva.
– A kedvemért! Olyan lenyűgöző vagy!
Forgatja a szemét, és mosolyog.
– Amikor kicsik voltunk, és együtt laktunk a
nevelőotthonban, sokat meséltem Willow-nak. Imádta
a történeteimet. Gyakran elmentem hozzá akkor is,
amikor már felnőttünk, hogy kihúzzam a kátyúból,
amibe belemászott. Hol be volt drogozva, hol az
aktuális barátja tette taccsra. Mikor mi történt - legyint
egyet. Rövid szünet után folytatja: - Nagykorúként is
megkért, hogy mondjam el neki az egyik kedvenc
történetét. Mindig cím szerint kérte őket, még teljesen
ittas állapotban is.
– Nagyon a magáénak érezhette őket. Nem sok
mindennel lehetett így... Ez szép, Evie - állapítom meg.
És tudom is, hogy ez így van, mert én is így éreztem a
nekem mesélt történeteivel kapcsolatban. Hogyha
eszembe jutottak, mindig elfogott valami jó érzés. Arra
pedig nagy szükségem volt! Gyógyírként hatottak
sebzett szívemre. így volt ez annak idején, és így van
még most is, mert ma is fel-felidézem őket.
Némán bámul rám, tekintete ellágyul.
– Idétlen, gyerekes dolognak indult. Élénk fantáziám
volt. - Röviden felnevet. - Nem jött rosszul. Csak
próbáltam felfogni a fel- foghatatlant, gyerekaggyal,
tudod?
Bólintok. Persze hogy tudom.
Aztán nem bírom tovább. Kiszalad a számon a
kérdés:
– Mesélnél nekem Leoról?
Evie lesüti a szemét, és belekortyol a borába. A
francba, ezt nem kellett volna!
– Jake, sok mindenbe beavattalak ma este, jól is esett.
Meg vagyok lepődve magamon, mert nem szokásom
előhozakodni a múltammal. Meghagyhatjuk Leot egy
másik alkalomra? Jó lesz úgy?
A tekintetét látva, mikor kiejti az igazi nevem,
fellángol bennem valami. Mintha szomorúnak látnám.
Próbálja ugyan leplezni, de az sosem ment jól neki.
Valamiféle melegség tölt el, egyrészt mert újra tudok
olvasni Evie érzéseiben és gondolataiban, úgy, mint
rég, másrészt mert ezek szerint talán mégsem engedett
el engem, hiába állította. Csak nézem ezt az édes,
kedves, csupa szív lányt, és most még többre tartom.
Felpillant félig leeresztett szempillája alól. Azt kérdezi,
mi jár a fejemben. Megkerülöm a reggelizőpultot, és a
mellette lévő bárszékre ülök. Felém fordul, én pedig a
kezét megfogva válaszolok:
– Az jár a fejemben, milyen sokat jelent nekem, hogy
ennyi mindent elmondtál ma este. Meg hogy kívülről
nézve nem lehetett könnyű megóvni a lelkedet a múlt
traumáitól. Nem váltál tüskéssé, nyoma sincs benned
megkeseredettségnek. Sem a viselkedésedben, sem a
tartásodban. Sem a szemedben, sem a mosolyodban, de
az emberekhez való hozzáállásodban sem. Mindig
odafigyelsz azokra a szerencsésekre, akiket szeretsz.
Egyszerűen ilyen vagy. Az élet nyilván sokat elvett
tőled, és tudom, mélyen megsebzett, de az, ahogy te
önerőből keresztülvitted a dolgaidat, és közben nem
lettél sem cinikus, sem érzéketlen, az egyedül a te
érdemed. A sajátod. Ez járt a fejemben.
Rám mered, majd egy könnycsepp csillan meg a
szemében, és félénken elmosolyodik. Istenem, de
gyönyörű!
Leültetem az asztalhoz, gyorsan megterítek,
feltálalom az ételt, azután jóízűen nekilátunk a
vacsorának.
– Őszintén mondom, le vagyok nyűgözve - mondja. -
Ez elképesztő finom.
Örülök, hogy így gondolja, mert ha rajtam múlik,
minden áldott nap főzök neki, amíg csak élünk.
Csendben eszünk, aztán pár perc elteltével megszólal:
– Mesélsz nekem a szüléidről? Miért halt meg
édesapád? - kérdezi, tekintetében aggodalom.
– Szívroham. Hirtelen jött. Élt még egy hétig, aztán
végül egy vérrög okozta a halálát.
– Sajnálom, Jake. - Elhallgat, és együtt érzőén rám
néz. - Biztos hiányzik.
– Igen. Hiányzik. Sok évet elvesztegettem, és azt az
időt már soha nem hozhatom vissza - vallom meg neki.
– Sajnálom.
Apámra gondolok. Még mindig bánt, ami vele
történt, de dr. Fox sokat segített a bűntudatom
leküzdésében. Teljesen persze nem szűnt meg, de most,
hogy Evie felhozta a témát, azért érzem, menynyit
enyhült.
 – Semmi baj. Tényleg. Hosszú-hosszú ideig nem volt
ez így, de eljutottam idáig. Már látom, hogy sok járható
út van az életben. Némelyiket mi magunk választjuk,
némelyiket mások jelölik ki nekünk. Sok marhaság jött
szembe az én életemben is, mint mindannyiunkéban, és
sokszor rossz döntést hoztam. De ezekért is vállalnom
kell a felelősséget. Ám ha azon törjük a fejünket, hová
vitt volna egy másik út, az csak kérdésekhez vezet.
Kérdésekhez, amikre nincs válasz, és fájdalomhoz,
amire nincs gyógyír. Függetlenül attól, hogyan
jutottunk oda, ahol vagyunk, nem tehetünk mást, mint
hogy előre lépünk.
Akárcsak dr. Foxszal, Evie-vel is jó érzés ilyesmikről
beszélgetni. Szeretnék majd egyszer mélyebben is
belemenni a témába, mert most már tudom, hogy ha
értő fülekre talál az ember, az gyógyítja a lelket. De
majd máskor. Nem ma este. Nem akarok megint
magamba zuhanni, pont miután ő annyi mindent elárult
magáról. Különben sem bírnék mindent elmesélni, még
mindig nem tudnék vele megbirkózni. Persze jó lenne
kiadni magamból, ami nyomaszt, de ennek az
éjszakának kettőnkről kell szólnia, nem pedig egy nagy
rakás borzalomról. Ami a múlt fájdalmas részeit illeti,
ő jobban áll nálam - ez ma este világosan kiderült.
Ráadásul az én életemben azok a fájdalmas szálak még
le sem zárultak. Ha csak a Laurennel való csatározásra
gondolok, elborul az agyam.
– Mindent elmondok majd neked erről, Evie. Te már
eddig is annyit adtál magadból, én is ki akarom adni
magamat, de nem ma este. Most hadd élvezzem a
vacsorát, hadd örüljek neked! Ne kelljen elrontani a
kedvemet egy csomó faszsággal. Oké?
– Oké - suttogja, és olyan ellágyulva néz rám, mintha
tényleg értené. Hálás vagyok érte.
Megragadom a kezét az asztal fölött, és finoman
megszorítom. Aztán befejezzük a vacsorát. Segít
leszedni az asztalt, elöblíti a tányérokat. Elugrik a
mosdóba, én pedig még beáztatom a fazekakat meg a
serpenyőket, azután megtörlöm a kezem. Hirtelen
szíven üt és heves boldogsággal tölt el a valóság, hogy
itt van velem, az otthonomban; éppen most
vacsoráztunk meg együtt, mint egy normális pár.
Mikor visszajön, kézen fogom, és a kanapéhoz
vezetem. A testem vibrál a jelenlététől; azt akarom,
hogy érezze. Az ölembe ültetem, lovagló ülésben.
Basszus, ez nagyon bejön! Megint megdöbbent, hogy
semmi bajom azzal, ha nála van az irányítás.
Bődületes! Tűz gyúl a szemében, és csókolni kezd.
Azonnal viszonzom, mire felnyög, és ó, istenem, az az
édes kis nyögése egyenesen a farkamba lövell. Máris
fájdalmasan megkeményedtem. A tenyerembe fogva a
tarkóját megbillentem a fejét, hogy a nyelvemmel
mélyebbre hatolhassak. Annyira kívánom, hogy
egészen elvesztem az eszem. Faljuk egymást - teljes
beleéléssel. A nyelvünk összeakad, nyögünk, még csak
levegőt sem akarok venni közben. Ő nekem a levegő.
Ő a létezésem értelme, az egyetlen, aki számít nekem
ebben az életben, vagy bármelyik másikban.
Megrészegít az íze, buja vágy fut szét az ereimben.
Az egész testem remeg utána, hogy belé hatolhassak,
birtokoljam őt, a magamévá tegyem. Hogy az enyém
legyen! Az enyém! Kéjes morgás szakad fel a
torkomból, ő pedig visszanyöszörög, és közben az
ölemhez dörgölődzik. A heréim azonnal feljebb
húzódnak.
– Azt a rohadt...! - Elszakítom a szám az ajkától,
zihálva veszem a levegőt. - Jóságos ég, Evie, te kurva
jó vagy!
– Jake - zihálja ő is -, én nem megyek a
vendégszobába.
– Köszönöm, istenem!
Köszönöm, istenem! Köszönöm, istenem!
Aztán a karjaimba véve felállok vele, mire ő a
derekam köré kulcsolja a lábát. így viszem végig a
folyosón, egészen a hálószobámig. Közben az ajkam
egy pillanatra sem szakad el az övétől. Hogy az enyém
legyen! Az enyém!- visszhangzik a fejemben, lüktet az
ereimben. Meg kell mutatnom neki, mennyire
szeretem.
 TIZENHATODIK FEJEZET
BEVISZEM A HÁLÓSZOBÁBA, leteszem az ágy közepére.
Felegyenesedek, leveszem a pólómat, és mellette
termek az ágyon. Most először ugrik be a tetoválásom.
Egyelőre nem mutathatom meg neki, de magamban
azon derülök, hogy most már nemcsak a hátamon, de a
karomban is itt van az én oroszlánszelídítőm.
Soha életemben nem voltam ennyire beindulva.
Szinte remegek. Bevillan, hogy ilyen lehetett volna, ha
ő nekem az első. Úgy kellett volna történnie. Lesújt a
fájdalom, de eltaszítom magamtól. Most elérkezett a
pillanat, együtt vagyunk. Ebben a szent minutumban
látnom kell őt, teljes valójában, meztelenül.
A felsője alá nyúlok, úgy, hogy a feje fölé emelje a
karját. Kibújtatom a ruhából, amit aztán ledobok az ágy
mellé, a padlóra. Hátradőlök, és megnézem őt
magamnak. Piros csipke melltartót visel.
A bőre puha, hibátlan. Érezni akarom - most azonnal!
- Segíts rajtam, Evie! Érezni akarlak!
Úgy érzem, már egy emberöltő óta vágyom erre.
Éppen csak egy picit tűnik bizonytalannak. Kissé
felül, hogy kikapcsolja a melltartóját. Szép lassan
lehúzza a pántokat a válláról, majd a földre ejti a
fehérneműt. Nem tudok betelni tökéletes mellével,
mely kicsi és formás. A sötét rózsaszín mellbimbók a
pillantásomra rögtön megkeményednek.
- Uramatyám! Szebb vagy, mint képzeltelek -
suttogom.
Újra megcsókolom, becsúsztatva a nyelvem finom
szájába, miközben élvezem mellkasomhoz simuló puha
bőrét. Keze a hátamon kalandozik. A csípőm
ösztönösen löködni kezd, mire ő belenyöszörög a
számba, amivel újabb szikrákat küld egyenesen a
farkamba. Válaszul felnyögök én is, de lassabbra kell
fognom a tempót, ha három másodpercnél tovább
akarom bírni. Merthogy ez kurva jó! Azt akarom, hogy
soha ne érjen véget, na meg hogy neki is jó legyen.
Akkor pedig nem kellene a hasára élvezni, még mielőtt
elkezdtük volna az egészet.
Kissé felemelkedek róla, és végigcsókolom a nyakát.
Az egyik kezem elindul felfelé, a tenyerembe fogom a
mellét, hüvelykujjammal a mellbimbóját ingerlem.
Maga a tökéletesség. A könnyű súly a kezembe simul,
érzem selymes bőrét. Ezt a nőt úgy, ahogy van, nekem
teremtették.
Feltolja a csípőjét, és kemény férfiasságomnak
nyomja. A torkom mélyéből felmordulok. Istenem,
maga a mennyország lesz, amikor belehatolok!
 Nem bírom tovább, meg kell kóstolnom! A
mellbimbójához hajolok, és a számba veszem.
Nyaldosni, szopogatni kezdem. Remeg és zihál
alattam. Ráborulok a másik mellére is, erre a zihálása
nyögdécselésbe fordul, a csípője a számmal egy
ritmusra mozog, keze a hajamba túr. Olyan érzékenyen
reagál, olyan tökéletes. Az enyém.
A másik keze elindul lefelé, a hasamon. A lélegzetem
is eláll. A szám elszakad a mellétől, ránézek. Fogalma
sincs, micsoda összpontosítást igényel tőlem, hogy
lassítsunk, és ha csak megérint odalent, végem.
Az arcom sokat elárulhat. Abból tudom, ahogy nagy
szemmel, szétnyílt ajkakkal bámul. Leírhatatlanul szép.
– Szűz vagyok - böki ki. A pillantásunk
összekapcsolódik.
Ledermedek, ahogy értelmet nyernek a szavai. A
szívem elszorul, a vér dübörög a fülemben. Ő továbbra
is az arcomat fürkészi.
– Rendben van ez így? - kérdezi suttogva.
Rendben van-e? Még hogy rendben van-e?
– Soha semmi nem volt még ennyire rendben, mióta
világ a világ - felelem. Az érzelmektől elszorul a
torkom, a hangom rekedtesnek tűnik, még a saját
fülemnek is. Megőrizte volna magát nekem? Azt nem
hiszem. Egyszerűen csak kurva nagy szerencsém lehet,
hogy így hozta az élet. Ezek szerint ezt a gyönyörű
lányt soha senki más nem érintette még rajtam kívül.
Hogyan lehetséges ez? Nem érdekel. Csak
megköszönöm Istennek, majd a szám visszatér hozzá,
és vad önfeledtséggel megcsókolom. Mohón és
követelőzve falom, szívogatom az ajkait. Egyre
türelmetlenebb vagyok. Belé akarok hatolni, hogy a
magaménak tudhassam. Miatta viszont muszáj lesz
lassítanom. Teljesen fel kell izgatnom, nehogy
túlzottan fájjon neki. És figyelnem kell rá, hogy
elélvezzen.
Kigombolom a farmerét, lehúzom rajta a cipzárt,
aztán feltérdelek, és leveszem a csizmáját is, egyiket a
másik után. Lerántom a nadrágját apró, piros
csipkebugyijával együtt, és lehajítom az egészet a
padlóra. Rögtön visszatérek hozzá, megint az ajkát
keresve, miközben a kezem besiklik selymes combja
közé. Finoman szétfeszítem. Beleborzong, mire
felemelem a fejem, a szemébe nézek, és halkan azt
súgom neki:
– Nyisd szét a lábad!
Azonnal engedelmeskedik, és széttárja a lábát.
– Megkönnyítem neked, hogy befogadhass -
mondom. Felragyog a szeme, és finoman biccent egyet.
Egyik ujjammal óvatosan belé nyomulok; érzem,
hogy a teste megremeg. Jézusom! Olyan szűk, olyan
forró, olyan nedves! A farkam ágaskodik a
nadrágomban, az ujjam helyére vágyik.
A hüvelykujjammal rátalálok az érzékeny kis
ideggócra a hasítéka felett, lassan körözgetve
szétkenem rajta a nedvét, miközben ki-be mozgatom az
ujjam sikamlós nyílásában. Evie hátraveti a fejét, és
mélyen felnyög. Látva a gyönyörét, alig bírom
türtőztetni magam. Megöl a vágy, már majd’
megőrülök. Sosem éreztem még ilyet. Egyszerre árad
szét bennem a testi vágy meg a szerelem, ahogy
figyelem őt, amint közeleg az orgazmusa. A pillanat
szépsége rabul ejt.
– Istenem, de szép vagy! Most jó? - kérdezem elfúló
hangon.
– Igen - feleli pihegve. Bedugom neki még egy
ujjamat, szétfeszítem, érzem, hogy csupa lucsok,
miközben ujjazom.
Amikor a csípője fel-felemelkedik, hogy találkozzon
a kezemmel, már tudom, hogy mindjárt felér a csúcsra.
Ez az, bébi, élvezz nekem!
– Ó, édes istenem! - zihálja, mire önkéntelenül is vad
hörgés szakad ki belőlem. Annyira gyönyörű és elsöprő
érzés az orgazmus küszöbén látni őt! Az arca kipirul, a
feje hátrafeszül, bele a párnába; hullámzik a csípője a
kezem alatt. Aztán a teste egy rövidke pillanatra
megfeszül, és a nevemet kiabálja, mikor a csúcsra ér.
Ez az, szépségem! Azt a kurva mindenit! Meg kell
dugnom! Most azonnal!
Felülök, ledobom a farmeromat meg az alsómat. Épp
mászok rá visszafelé, amikor kinyitja a szemét.
Csodálkozva néz rám.
Gyakorlatilag reszketve hajolok át rajta, hogy az
éjjeliszekrény fiókjából elővegyek egy óvszert, majd
feltérdelek, és felhúzom.
Olyan kemény vagyok, hogy az már fáj. Gyötör a
vágy, hogy belökhessem neki. De vissza kell fognom
magam. Nem siethetek. Nem akarok fájdalmat okozni.
– Megérinthetlek, Jake? Megmutatod, hogyan kell
csinálni? - kérdezi suttogva.
– Legközelebb, bébi. Ha hozzám érsz - nem kell
hozzá sok mindketten megbánjuk - válaszolom, és
lassanként az a kevéske önuralmam is megrendül.
Aztán újra ránehezedek, és a hímtagom végét nedves
bejáratához irányítom. Újra fölé hajolok, hogy
megcsókoljam. A nyelvem mélyre hatol - előrevetítve,
mit fogok tenni vele. Felnyögök a késleltetéstől.
– Ölelj át a lábaddal! - mondom neki. - Gyorsan
csinálom, hogy túljussunk a fájdalmas részen, oké?
– Oké - suttogja vissza, mire egyetlen határozott
lökéssel belehatolok. Azta, azta! De aztán eltorzul az
arcom, amint felkiált a fájdalomtól.
Egy percre mozdulatlanná dermedek - szoktatom a
testét a betolakodáshoz -, és mikor már úgy érzem,
ellazultak körülöttem az izmai, szép lassan mozogni
kezdek, kiélvezve a forró és nedves fogadtatást.
Lassú és óvatos szeretnék lenni, de a farkam vadul
lüktet, követelve a folytatást Evie forró és nedves
ölének szorításában. Muszáj mozognom.
– Bébi, gyorsabb tempóra kell váltanom. Jól vagy? -
nyögöm ki nagy nehezen.
– Jól - suttogja, mire döfködni kezdem. Az érzés
olyan végtelenül csodálatos, hogy úgy érzem,
belefulladok. Belefulladok a tengernyi gyönyörbe.
A lábát a csípőm köré kulcsolja, a keze újra meg újra
végigsiklik a hátamon meg a fenekemen, közben
folyamatosan nyögdécsel alattam, döfést döfés után
fogadva. Ez a lány maga a tökéletesség. Teljesen kész
vagyok. Olyan jólesik! Azt akarom, soha ne érjen
véget, de forróság és gyönyörérzet kavarog már az
alhasam tájékán, és tudom, nem sokáig fogok kitartani.
Ismét rátalálok a szájára, és a nyelvemet a farkammal
egy ritmusra löködöm bele. Úgy látszik, ettől még
inkább beindul. A teste ívben megfeszül, és a
hímtagom teljes hosszában érzem hüvelyének
összehúzódásait. Ez már szinte a csúcsra juttat, a
heréim egészen felhúzódnak.
Kettőt még döfök rajta, aztán egy kitörő vulkán
erejével robbanok. Belereszketek, nyögdécselek,
szikrákat látok az erős orgazmusomtól.
 Magamhoz térve lassan körözgetek a csípőmmel,
elnyújtva a gyönyör idejét, Evie pedig a körmével
cirógatja a karomat. Elfog a vigyorgás, amint
beleszimatolok édes illatú nyakába. Jóságos ég! Ez...
ez... Istenem, erre nincsenek szavak!
Aztán felemelem a fejem, és a tekintetünk
összekapcsolódik.
– Jól vagy? - kérdezem suttogva.
– Aha - súgja vissza gyengéd, kielégült mosollyal az
ajkán.
Szeretnék a végtelenségig benne időzni, de tudnom
kell, minden rendben van-e, és ha van egy kis vér, azt
le kell törölgetnem magunkról. Amint kihúzom magam
belőle, aprócska, nyüszítő hangot hallat. Muszáj
elmosolyodnom.
– Az én Evie-m jobban szereti, ha benne vagyok.
Ennek örülök, mert rengeteg időt tervezek odabenn
tölteni.
– Megszabadulok ettől az óvszertől, és kerítek
valamit, amivel megtörölgethetlek. Maradj így!
Hűha, egy csomó vér van rajtam. Valami elemi
ösztön lehet, de heves kielégülést érzek Evie
szüzességének vére láttán. Hangosan sosem ismerném
be - olyan állatias szerintem, de ez az igazság.
Ügyelek rá, hogy szembefordulva húzzam fel a
bokszerem meg a pólóm, nehogy véletlenül
megpillantsa a hátamat. Még ne!
Aztán kimegyek a fürdőszobába, és a véres óvszert
lehúzom a vécén. Meleg vízzel benedvesítek egy
törlőruhát, és beviszem a szobába. Megmosolygom,
hogy ez idő alatt Evie a kisujját sem mozdította meg.
Csak fekszik meztelenül a lepedőn, mint egy istennő.
Szépséges látvány.
Az ágy szélére ülök.
- Nyisd szét a lábad, és hajlítsd be a térded! -
mondom neki.
Kissé feszélyezettnek tűnik ugyan, de megteszi, amit
kérek, én pedig letörölgetem róla a vért. Aztán megint
kimegyek a fürdőbe. Kiöblítem a vizes ruhát, majd a
szennyesbe dobom.
Mire ismét visszatérek egy pohár vízzel, addigra már
rajta van a kis piros bugyi. A pici piros csipke
háromszög látványa a bársonyos bőrön a vágy nyilait
lövelli az ágyékom felé, de lepattintom őket. Most
biztosan fáj neki odalent. Kínzó bűntudat tör rám, hogy
bánhattam volna gyengédebben is vele, de a
körülményekhez képest, amennyire csak tudtam,
uralkodtam magamon. Márpedig átkozottul régóta
vártam már erre. Ráadásul még soha nem éreztem ilyen
mértékű színtiszta vágyat. Eszméletlen volt.
Evie nagyot kortyol a vízből, majd egy édes mosoly
kíséretében visszaadja. Leteszem a poharat az
éjjeliszekrényre, utána bemászom mellé az ágyba, és a
hátával a mellkasomhoz húzom. A hajába fúrom az
arcom, közben ellentmondást nem tűrően a tenyerembe
veszem a mellét.
Annak ellenére, hogy még soha senkihez nem bújtam
így oda, egészen normálisnak, természetesnek hat, és
nagyon-nagyon jó érzés.
Pár perc múlva megfordul a karomban, szembe
velem. Végigsimít az arcomon, és mélyen a szemembe
néz. Azt hiszem, látok valamit a szemében... de nem,
az lehetetlen. Túl korai lenne. De kedvel engem, ezt
bizton állíthatom. A vágy, hogy birtokolhassam őt,
megint felerősödik.
– Most már az enyém vagy. Mondd ki te is! -
szólítom fel halkan.
A keze megáll, és továbbra is a tekintetemet fürkészi,
de hogy mit keres, azt nem tudnám pontosan
megmondani. Visszafojtom a lélegzetem.
– A tiéd vagyok, Jake - súgja vissza.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Igaz, a
képzeletemben, mikor az enyémnek vallotta magát,
mindig Leonak szólított. Meg kell tudnia, kihez is
tartozik valójában. Alig várom, hogy a valódi nevemen
szólítson.
Rámosolygok, és gyengéden megcsókolom csinos kis
ajkait. A tudomására akarom hozni, milyen sokat jelent
nekem.
– Még soha nem volt részem ehhez fogható
gyönyörűségben - vallom be neki. És ez így is van.
Kedvesen visszamosolyog, én pedig magamhoz
húzom. Hamarosan arra leszek figyelmes, hogy a
légzése lelassul. Elaludt.
A karomban tartva őt, különös érzés fog el. Nem is
ismerem fel azonnal. Az agyam egyik szegletében
homályosan dereng valami a múltból, amire mintha
emlékeztetne, és amit azóta sem éltem át. Hagyom,
hogy körbevegyen, mint egy selyemgubó. Tobzódom
ebben a különös érzésben, eufórikus állapotba kerülök.
Csak azután tudom megnevezni, hogy teljesen elragad.
Csak akkor jut eszembe a szó: mámor. Mámor. A
sötétben még közelebb húzom magamhoz Evie-t.
Hallgatom egyenletes szuszogását, újra meg újra
beszívom az illatát. A melle ritmikusan emelkedik és
süllyed a mellkasomon. Mámor. ízlelgetem a
pillanatot. Itt és most teljesen tudatára ébredek a
boldogságomnak.
– Te vagy az álmom - suttogom neki a sötétben. - Te
vagy minden álmom, mely valóra válik.
Ellazulok, és ismét átjárja a lelkem a boldogság, hogy
a karomban tarthatom őt. Pillanatokon belül mély,
békés álomba zuhanok.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
ARRA RIADOK FEL, hogy nem érzem Evie testének
melegét. Álmosan nyitom ki a szemem. Még épp
elcsípem, amint eltűnik a fürdőszobában. Elégedetten
hunyom le újra a szemem. Visszagondolok az
éjszakára, és rá kell jönnöm, nem csak álom volt.
Valóság. Életem legcsodálatosabb éjszakája. Evie
visszamászik mellém az ágyba. Hozzám bújik.
Megérzem magamon a tekintetét, mire rásandítok.
Figyel engem, édes kis mosollyal az arcán.
Visszamosolygok rá.
– Álmomban nézel? - kérdezem évődve, kómás
hangon. - Most akkor ki kukkol kit?
Felkuncog, majd befészkeli magát mellém, a fejét az
állam alá nyomja. Mmm. Ez jólesik. Az én finom,
szexi csajom puha teste szorosan hozzám simul. A
tegnapi közös élmények emléke kavarog a fejemben,
meg is hozza a reggeli merevedésemet. Átölelem Evie-
t, és magamhoz szorítom.
Egy ideig csak élvezem az összebújást, azután érzem,
hogy a keze megindul lefelé. Eláll a lélegzetem.
Könyörgök, az legyen ebből, amire gondolok! És... ó,
uramisten, igen, rátalál a merevedésemre, finoman
simogatni kezdi, amitől még inkább megduzzadok.
A hátára fordítom, és fölé kerekedek. Égek a
buzgalomtól, hogy részt vegyek a mókában.
– Akarsz játszadozni, szépségem?
– Igen - suttogja égő szemmel. Megérzem, ahogy
összerándul a combja. Ő is be van indulva.
– Fáj még egy kicsit a tegnapi, vagy már jól vagy?
Egy picit megmozgatja a popsiját, és egy apró
grimaszt vág.
– Egy kicsit.
Olyan csalódottnak látszik, hogy majdnem
felnevetek.
– Hát lehet másképp is...
– Jó - suttogja megint beleegyezően.
Ez kell nekem!
Lehajolok, ajkammal végighaladok lapos hasán,
megállok a köldökénél, körbenyalom, belemerítem a
nyelvemet. Elképesztően finom minden porcikája. Még
rajtam van a pólóm, úgyhogy nem láthatja meg a
tetoválást. Teljesen kiélvezhetem a játékot, ahogyan
remélhetőleg ő is fogja.
Lehúzom róla a bugyit, és félredobom. Forró
pillantása rám tapad, ajka enyhén szétnyílik, máris
szaggatottan veszi a levegőt. Istenem, ő a legszexibb
nő a világon! Mindenét fel akarom falni! Szájjal
akarom kielégíteni, hogy sikoltson a gyönyörtől!
A lába közé hajtom a fejem, és csókolgatni kezdem
combja belsejének bársonyos bőrét. Megborzong, a
lába önkéntelenül szétnyílik, bebocsátást engedve
nekem. Az én csajom. Beszívom az illatát. Ősi ösztön
hangja ébred a mellkasomban, amint megérzem rajta az
éjjel összekeveredett nedveinket meg a szappanom
halvány nyomát.
– Szeretem érezni rajtad magamat - mondom
rekedten. Azután puha puncijához hajolok, és a
nyelvemmel körözgetni kezdek pici, rózsaszín
csiklóján. Tökéletes. Felnyöszörög, ahogy az ajkammal
rászorítok, gyengéden megszívogatom, majd lassan
végignyalom, újra meg újra. Különböző apró
mozdulatokkal kísérletezem, közben figyelem a
nyögdécselését, hogy tudjam, mi tetszik neki a
legjobban.
Váltok. Nyelvemmel ütemesen körözgetek
megduzzadt nagyajkai körül - először lassan,
gyengéden, majd egyre gyorsabban és erősebben, mire
megvonaglik és felnyög. Az erotikus hangoktól, az
arcomba vágó ízétől, ami egzotikus virágot idéző,
mámorító illatával keveredik, kőkemény leszek. A
farkam nekifeszül a bokszeralsómnak.
Hallom, ahogy öklével az ágyra csap, légzése
zihálássá válik. Csípőjét az arcomnak tolja, hogy még
erősebb ingerben legyen része. Ó, baszd meg, ó, baszd
meg! Ez igen! Felkiált, mikor élvezni kezd, és érzem,
ahogy végiglüktet rajta a gyönyör. Belé hatolok a
nyelvemmel. Erezni akarom az ízét, érezni lüktető
hüvelyét.
Erre ismét felkiált, újra meg újra kimondja a
nevemet. Izmai megfeszülnek, közben meg-
megborzong. Ez életem legerotikusabb élménye. A
többi meg sem közelítette. A poros nyomába sem ért.
Végigcsókolgatom a combját, és felemelem a fejem.
Még mindig csukva van a szeme, a feje oldalra
fordítva, a haja szinte teljesen eltakarja az arcát.
Vigyorogva feljebb mászok rá, megcsókolom a nyakát,
majd mellé zuhanok. Magamhoz ölelem, teste
nyirkosságtól síkos és forró, mint a frissen kifőtt
gombóc. Megint elvigyorodom, a szemem lecsukódik.
De pár perc múlva felpattan, mert keze a pólóm alá
siklik. Bejárja a hasamat, végigfut a hasizmaimon. A
farkam megmoccan a gatyámban.
Evie fölém kerekedik, felhúzza a pólómat. Az arcán
koncentráció és idegesség tükröződik. Ha tudná,
micsoda hatással van rám, egy szemernyit sem izgatná
magát. Ő most nem tud hibázni. Tulajdonképpen nincs
is szükségem másra, mint az ágyban fekvő meztelen
testére. Bármi is jön eztán, csak jó lehet.
Felnyújtom a karomat, és kicsit felülök, mire ő telt
alsó ajkába harap, és áthúzza a pólót a fejemen.
Iszonyatosan szexi. Ledobja a padlóra a ruhadarabot,
és amint fölém hajol, a melle épp az arcom elé kerül.
Megnyalom az ajkam, hogy bekapjam azt a kis
tökéletes bimbócskát. De most rajta a sor, úgyhogy
nyugton maradok. Szeretem nézni, mikor ő irányít.
Békés elégedettség tölt el, bár közben dühít, hogy
egyetlen Evie-vel töltött éjszaka kellett csak, és lám,
máris mennyit javult a szexuális dominanciával
kapcsolatos megoldatlan problémám. Ő az én
gyógyítóm. Aki megszelídít. Hátradől, tekintete
végigkalandozik a mellkasomon, azután fölé hajol, és
lefelé haladva csókolgatni, nyalogatni kezdi, mígnem
az egyik kemény mellbimbómhoz ér. Édes kis szájának
érintésére felnyögök, és érzem, hogy a szája mosolyra
húzódik. Lényegében egészen új élményekkel
ajándékoz meg, sokukban eddig még nem is volt
részem.
Aztán - ó, istenem., ó igen! - a keze megindul lefelé a
hasamon. Könyörgök, csak meg ne álljon! Gyötör a
vágy, hogy ott lent is megérintsen. Vegyen a kezébe,
vegyen a szájába! De nem tudom, ez utóbbira vajon
készen áll-e.
– Mondd el, mit szeretnél! - suttogja forró tekintettel.
– Csak tedd oda a kezed! Csak érints meg! -
mondom. A hangom mindent elárul, de nem érdekel.
 Kicsit feltámaszkodom, és lerántom az
alsónadrágomat, hogy hozzám férhessen, ő pedig
lejjebb csúszik. Ujjait a merevedésem köré kulcsolja,
megrándulok a kezében. Szent ég! Még csak épphogy
megmarkolt, máris előváladék gyöngyözik elő a
farkam hegyén. A hüvelykujjával lassú körökben,
szakszerűen szétkeni. Fel is vetődik bennem a kérdés:
vajon érintett-e már más férfit is, vagy csak ösztönösen
csinálja? Rám tör a féltékenység, felkorbácsolja a
vérem. Tudom, hogy képmutató vagyok, de nem
tehetek róla, akkor is féltékeny vagyok, ha semmi
okom rá. Most viszont kérdőn néz rám; nem tudja, mi
következik, én pedig felengedek.
– Mozgasd a kezed fel-le, bébi! - nyögöm. - így!
A kezem a kezére teszem, és megmutatom neki, mit
szeretnék. Észreveszem, hogy a combja megfeszül, a
szeme elkerekedik az erotikus látványtól. Nekem is
bejön. Van abban valami rendkívül izgató, hogy
megtanítom a testem működésére, és abban is, hogy
olyan rettentő kíváncsi rá, mi esne jól nekem. Senki
nem kényeztetett még ennyit azelőtt. Talán mindketten
tanulunk valamit.
Mozgatni kezdi a kezét. Ez állati jó. Szorosan
behunyom a szemem, és csak élvezem, ahogy veri a
farkamat - először lassan, azután gyorsabban. Rájövök,
hogy a légzésem ritmusára mozgatja a kezét. Ettől még
inkább beindulok.
Ki akarom élvezni minden pillanatát, nyújtani a
percet, amíg csak lehet, de olyan jó érzés, hogy inkább
elengedem magam, és ráhagyatkozom a testemre.
Megduzzad a farkam a kezében, a herezacskóm
felhúzódik, mielőtt a gyönyör szikrái kilövellnek az
alhasamból. Evie nevét nyöszörgőm, és majdnem olyan
erővel élvezek el, mint az éjjel.
– Ó, te jó isteeen! - nyögöm, közben a keze lelassul.
Mindig ilyen lesz vele a szex? Szentséges úristen!
Harminckét éves koromra nekem annyi lesz. De
micsoda csodás vég! Orgazmus általi halál. Akkorát
élvezett, hogy értágulatot kapott. A rohadt mázlistája!
Amikor kinyitom a szemem, Evie olyan büszkén
vigyorog, mint aki éppen most találta fel a rák
ellenszerét. Elröhögöm magam. Olyan kis cuki. És
szexi. És mindenestül az enyém.
Vigyorgunk mind a ketten. Közben kissé felülök, a
hóna alá nyúlok, és magamra húzom. Ő ezalatt
folyamatosan a szemembe néz.
– Igazi őstehetség vagy - viccelek, holott tényleg.
A vállamra hajtja a fejét, és a nyakamba szuszog.
Hosszúnak tűnő percekig fekszünk így. Élvezem a
közelségét, és hogy a teste ilyen tökéletesen illik az
enyémhez.
– Engedek neked egy kád fürdővizet, közben
megcsinálom a reggelit. Azután pedig velem töltőd a
napot.
Én ma már el nem engedem magam mellől. A múlt
éjjel és ez után a reggel után? Kizárt. Egyébként is több
időt akarok együtt tölteni vele, közös élményekre
vágyom. Még nem kaptam belőlük eleget.
– Hmmm... Oké főnök! - dünnyögi mosolyogva a
nyakamba.
Feláll, majd elindul a fürdőbe. Én pedig tarkóra tett
kézzel, kényelmesen hátradőlve csodás popsijában
gyönyörködöm. Közben derűs arccal felülök, hogy
visszavegyem a pólómat meg a bokszeralsót.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
AMÍG EVIE A KÁDBAN ÁZTATJA MAGÁT, én előkészítem a
reggelit. Kihallatszik, ahogy dúdolgat magában. Ez
mosolyt csal az arcomra, ami aztán ott is marad,
miközben előveszem a tányérokat a szekrényből, az
ételt pedig a hűtőből. Most annyira rendben van
minden. Mintha az életem végre visszatért volna a
helyes kerékvágásba. Ráadásul még életem
legcsodálatosabb éjszakájától is fel vagyok dobva.
Nyolc éve, amióta elhagytam Cincinnatit, folyton érzek
magamban valami múlhatatlan nyughatatlanságot, de
most ez elcsitult, ami hihetetlen nagy
megkönnyebbülés. Sohasem fogok betelni Evie-vel. Az
pedig szinte csodaszámba megy, hogy ez a lány, akit
már gyerekkorom óta tiszta szívből szeretek, az ágyban
is minden álmomat valóra váltja. Mintha ez csak újabb
bizonyíték lenne arra, hogy minket az Isten is
egymásnak teremtett.
Evie felöltözve bukkan elő a fürdőszobából.
Megreggelizünk, nevetgélünk és évődünk. Nincs ebben
semmi különös, mégis őrületesen jó dolog. Innentől
fogva életem minden egyes napját így akarom kezdeni.
Időről időre azonban rám tör a bűntudat. Eszembe jut a
hazugságom, de egyelőre visszatartom a vallomást.
Majd nemsokára... még szükségünk van egy kis időre.
Nemsokára.
Az évődésünk végén Evie már lovagló ülésben ül
rajtam a bárszéken. Csiklandozom, belecsípek a
nyakába, és játékosan belemorgok a fülébe. Előjönnek
az emlékképek a múlt éjszakáról, ahogy letámadott a
kanapén, és felidéződik bennem minden, ami utána
következett. Rögtön a magamévá tudnám tenni újra, itt
és most, a bárszéken, a konyhában. A móka kedvéért
még mordulok egyet, de aztán kienged a szorításom, és
vele együtt nevetek.
Belenyal a vállgödrömbe, onnan meg
végigpuszilgatja a nyakam, egészen az államig.
Felnyögök. Az első és legfontosabb teendőm újra
lefeküdni vele. Legszívesebben rögtön visszavinném az
ágyamba, és ott tölthetnénk az egész napot. Csakhogy
azt mondta, még fáj neki... Ismét felnyögök, mert jól
tudom, hogy ő is fel van izgulva.
– Evie, mintha azt mondtad volna, hogy fájsz...
Sóhajtva felegyenesedik.
– Így van. De azon egy kis fájdalomcsillapítóval
könnyen segíthetnénk. ..
Egy pillanatig rámeredek, aztán megint dől belőlem a
nevetés.
– Jesszus! Úgy látom, életre keltettem egy
szexdémont - válaszolom teljes megadással. O is nevet,
de közben lemászik. rólam. Automatikusan
elkomorodik az arcom, mikor vége szakad a fizikai
kontaktusnak.
– Na jó. Akkor ma mit akarsz csinálni velem? -
érdeklődik.
– Voltál már az állatkertben? - kérdezek vissza.
Az első állatkert-látogatásomra gondolok. San
Diegóban történt. Tizenhét éves voltam, és szarul
éreztem magam az otthoni dolgok miatt. De az állatkert
tetszett. Néhány órára gyerek lehettem, és végre azt
csinálhattam, amit egyébként gyerekként sosem. Az
alatt a rövid idő alatt legalább önfeledten
szórakozhattam. Ezt a lehetőséget meg kell adnom
Evie-nek is.
Ő egy pillanatra megdöbben az ötlettől.
– Még nem. Elviszel?
Gyönyörű mosoly terül szét az arcán.
Visszavigyorgok rá, és bólintok.
– Szuper. Van nálad valami kényelmes cipő?
– Igen, hoztam sportcipőt.
– Oké, az jó. Gyorsan letusolok, aztán mehetünk.
Befejezzük a reggelit, és miután puszit nyomok az
arcára, elmegyek zuhanyozni. Megengedem a vizet,
levetkőzöm. Ahogy lépek be a zuhany alá, a tükörben a
tetoválásomra esik a pillantásom. Ha Evie bejönne, és
nem hallanám meg időben... Belém hasít a bűntudat, és
megteszem, amit kell. Bezárom a fürdőszobaajtót.
Visszaérkezve a konyhába, Evie hozzám lép, a
derekam köré fonja a karját, és a mellemre hajtja a
fejét. Amikor felpillant és rám mosolyog, adok egy
puszit a homlokára, majd a következőt súgom neki:
– Az én Evie-m. Olyan édes vagy!
Az én Evie-m. Az enyém.
* * *
Az állatkert-látogatás életem legboldogítóbb
élményei közé tartozik. Persze nekem inkább Evie köti
le a figyelmem, mint az állatok. Mélységes béke tölti el
a lelkem attól, hogy ekkora örömöt tudok neki
szerezni. Azt az egyet szeretném még, hogy
visszamehessek az időben, és kitörölhessem azt a sok
csúfságot a múltjából. Bárcsak visszaadhatnám neki azt
a boldog, gondtalan gyerekkort, amit megérdemelt
volna! Csakhogy nem tehetem. De legalább szerzek
neki néhány felhőtlen órát.
Elnézve őt eszembe jut, hogy talán magam miatt is
csinálom. Annyi év tehetetlenség után, amikor nem állt
módomban javítani az életén, ez most talán nekem is
gyógyulást hoz. Sőt, talán inkább nekem. Mert ő
mindig megtalálta valahogy a saját lelki békéjét.
Megint büszkeség tölt el, ahogy Evie erejére gondolok.
Egyszerűen lenyűgöz.
 Az elefántokat nézzük. Ő le sem veszi róluk a
szemét.
– Az elefántok is búslakodnak, ahogy mi, emberek -
jegyzi meg csendesen. - Könnyeket hullatnak, és
meggyászolják a halottaikat.
Rápillantok.
– Igen? Honnan tudod?
– Tavaly olvastam róluk egy könyvet.
– Te az elefántokról szoktál olvasgatni? - nézek rá
kérdőn.
– Ne viccelődj rajta! Azért csinálom, hogy
mindenféle dologban jártas legyek. Sosem tudhatod,
mikor kerülnek szóba a vastagbőrűek. De ha úgy
adódna, szeretném, ha én is hozzá tudnék szólni a
témához.
Evődve rám mosolyog, majd visszafordul az
állatokhoz.
– Vastagbőrűek? - mosolygok.
– Különféle nem kérődző állatok... mint az elefánt, az
orrszarvú vagy a víziló...
– Nem kérődző?
– Egyosztatú gyomra van - fordul felém, még mindig
mosolyogva.
– Miért nem szóltál? Beneveztem volna egy
látogatóvezetéssel egybekötött sétára! Nem sejtettem,
hogy egy két lábon járó állatlexikon vagy!
 – Na nem „állat”, csak „elefánt” - feleli nevetve. - A
biológiai könyvek közül még csak ezt az egyet
olvastam el.
Önfeledt kacagása megmelengeti a szívemet.
Vállat von, aztán visszafordul a hatalmas, fenséges és
láthatóan barátságos vastagbőrűekhez. Én viszont
továbbra is őt nézem, eltűnődve. Lám, egy újabb ok,
amiért ezzel a nővel szeretném leélni az életemet.
Senki mást nem ismerek, aki képes volna
kikölcsönözni egy könyvet az elefántokról, csak hogy
valami újat tanuljon.
Evie háta mögé lépek, és átkarolva magamhoz
húzom. így figyeljük még egy kicsit az elefántokat.
– Éhes vagy már? Ebédeljünk? - kérdezem végül.
Hátrafordul, és mosolyogva bólint.
– Veszel nekem egy hot dogot? - kérdezi.
Ránevetek.
– Igen, Evie, veszek neked egy hot dogot.
Még ha az itteni állatkert nem is olyan nagy, mint a
San Diegó-i, azért szép ösvényei vannak, a pávák
ráadásul szabadon kószálnak. Kézen fogva sétálunk.
Eszembe jut, hogy nem kellene állandóan
vigyorognom. Mégiscsak túlzás.
Éppen eszünk, mikor az egyik arra járó színpompás
madár elvonul az asztalunk előtt. Evie-nek eláll a
lélegzete. Felpattan, és futkos utána mindenfelé, hogy
lefotózza a telefonjával. Se lát, se hall, ahogy újra meg
újra körbetáncolja, én meg nevetem, ahogy az a buta
páva mindig kicselezi az asztalok között, de ő
rendületlenül követi. Egyszer csak az a hülye madár a
szemembe néz - esküszöm -, azután odacsászkál Evie-
hez, megáll előtte, és széttárja a fark- tollait. Ott illeged
magát neki, és peckesen járkál fel-alá. Evie csak ámul
rajta. Ragyog az arca a boldogságtól, nem győzi
kattogtatni a képeket. Teljesen megszűnők létezni a
számára. Mintha ott sem lennék. Az az átkozott madár!
Kíváncsi lennék, jó íze van-e a grillezett pávának.
Kis idő múlva Evie izgatottan ugrándozva tér vissza
hozzám.
– Ezt nézd! - visítja, az orrom alá dugva a telefonját,
hogy megmutassa a sok fotót. Felmordulok. Már
nagyon unom azt a hülye dögöt! Erre hitetlenkedve
rám néz.
– Te most féltékeny vagy egy madárra? - kérdezi.
– Mi van? Á, dehogy! - csattanok fel. Egyszerűen
csak az az érzésem, hogy nem szeretem túlságosan a
pávákat.
– Te féltékeny vagy egy madárra! - mondja újra, és
pajkos vidámság csillan a szemében. - Bámulatosan
szép példány! Ééééédes istenem, bááááámulatosan
szééééép! - mórikálja magát hátravetett fejjel.
– Nagyon vicces! - felelem, igyekezve nem
mosolyogni a saját hülyeségemen. - Ez a madár be
akart hatolni a területemre. Kapásból felismerem a
hímeknek ezt az arcátlan provokációját.
Hangosan felnevet. Én nem akarok nevetni, de végül
nem bírom tovább - mindketten dőlünk a röhögéstől.
– Nevetséges vagy - mondja mosolyogva.
Aha. Tiszta őrült. Megörülök érted, Evie.
Az ölembe ül, két kezébe fogja az arcom, úgy nézünk
egymás szemébe. Bámulni kezdi a számat. A testem
rögtön reagál, és megduzzadok az alsónadrágomban.
– Jake... - súgja nekem.
– Evie... - súgom vissza.
Hozzá hajolok, és szájon csókolom, becsúsztatva a
nyelvemet jégkrémízű, édes szájába. Amikor végül
lélegzethez jutunk, a homlokát az enyémhez támasztja,
majd megszólal:
– Nagyon-nagyon szép nap volt, Jake.
Az arcát nézve annyi minden fut át az agyamon,
annyi mondanivalóm lenne neki. Például, hogy bármit
megtennék a boldogságáért, és mindenem, amim van,
az övé is. De nem mondhatok ilyet. Még nem.
Úgyhogy helyette elmosolyodom, és így kiáltok:
– És még nincs vége, bébi! Menjünk, nézzük meg a
tigriseket!
***
Vacsoraidő felé jár már, amikor elhagyjuk az
állatkertet. Remélem, megengedi, hogy meghívjam
enni, és utána hazavigyem magamhoz. Nem örülnék
neki, ha ki kellene tennem a lakásánál. Majd
vacsoránál előhozakodom a témával. Azt viszont nem
szabad elfelejtenem, hogy neki is megvan a saját élete,
munkája, amitől nem foszthatom meg teljesen. Nem
sajátíthatom ki magamnak, még ha csábít is a gondolat.
Nem hiszem, hogy jó néven venné. Azt azonban
világossá akarom tenni a számára, hogy ő most már az
életem része. Ő az enyém - és mikor ezt kimondta, az
azt is jelentette, hogy többször megfordul majd az
ágyamban. Nem akarok csigalépésben haladni.
Remélem, egyetért.
Elviszem a Ferrari’sba, egy kis külvárosi olasz
étterembe, Madeirába. Már jártam itt párszor.
Miután helyet foglalunk, egy üveg vörösbort
rendelek, és felvilágosítom, mit érdemes itt enni. Kis
idő múlva becsukja az étlapot, majd megemeli a
poharát.
– A csábos pávakakasokra! - mondja vigyorogva,
mire bosszúsan felhorkanok, de persze csak mókából.
Koccintunk.
Rendelés után megkérdezem:
– Holnap hogy dolgozol?
Próbálom csak úgy mellékesen felvetni a témát, de
ismernem kell a munkabeosztását, hogy tervezni
tudjak. Szívem szerint kilopnám a táskájából a
határidőnaplót, és minden oldalra beírnám, hogy
„JAKE.”
– Tíztől hétig, egész héten.
Legszívesebben megmondanám, hogy másnap rögtön
mondjon fel és jöjjön, éljen velem. Nem kell többé
szobalányként dolgoznia. Kíváncsi vagyok, hogy
döntene.
– Gondoltál már rá, hogy csinálhatnál valami mást is?
- kérdezem.
Mélyen a szemembe néz.
– Úgy érted, hogy szeretnék-e több lenni egyszerű
szobalánynál?
– Igen. Nem mintha bármi bajom lenne vele. Csak
olyan okos vagy, hogy bármit csinálhatnál. Kíváncsi
vagyok, gondolkozol-e ilyesmin.
Efféle témákról sosem beszélgettünk annak idején. A
mindennapos küzdelem elvette az energiánkat, csakis
az járt a fejünkben, hogy kikerüljünk a rendszerből.
Hogy mit is csinálunk majd később, azt úgy éreztük,
ráér még kitalálni. Legalábbis én így voltam ezzel.
Soha senki nem kérdezte meg tőlem, mi leszek, ha
megnövök, de kiskoromban rendőr akartam lenni. Az
elég közel állt volna hozzám. Az áldozatok
védelmében harcolni az igazságért. De lehet, hogy
minden kissrác rendőr meg tűzoltó akar lenni. Nem
tudom. Aztán örökbe fogadtak, és onnan lényegtelenné
vált, hogy konkrétan én mit akarok kezdeni az
életemmel. Nagy levegőt veszek. Így esett, és kész.
Ezen már nem tudok változtatni. Csak előre léphetek.
Azt is teszem.
Evie felsóhajt.
– Igen, valójában igen. Szeretnék továbbtanulni, de
az pénzbe kerül. Az pedig most nincs. De ami igazán
érdekel, az az írás. Van ez a regényötletem...
Itt elhallgat, és zavartan elpirul. Remek író lenne
belőle... Istenem! Ő arra született, hogy meséljen. Ezt
neki is tudnia kell!
– Írd meg! Miért nem csináltad még meg?
– Nos, először is számítógép kellene hozzá. Egy
darabig hurcolásztam egy pendrive-ot a könyvtárba
meg vissza, de túl körülményes volt. Amikor meg
elfogott az ihlet, bezárt a könyvtár... tudod. Egyszerűen
nem működött.
Megakad a beszélgetésünk, mert a pincér meghozta a
vacsoránkat. Evie jóízűen nekilát, és szemlehunyva
felnyög, amint megkóstolja az első falatot.
– Ízlik? - kérdezem, de az eszem egész máson jár.
– Mmm... - feleli bólintva.
– Megint nálam alszol?
– Ma nem tudok, Jake. Fel kell készülnöm a hétre.
Haza kell mennem rendbe rakni a dolgaimat.
 – Holnap este?
Meg mostantól fogva minden este?
– Holnap este sem lehet. Felszolgálok, az későig
eltart. Hétfő éjszaka általában nem szokott lenni
munka, de most valami kiállításmegnyitó lesz az egyik
belvárosi galériában. - Felpillant, és gyanakodva rám
mered. - Te nem leszel ott, ugye?
Elnevetem magam.
– Nem terveztem ilyesmit, de majd utánajárok, mit
tehetek az ügyben.
– Ne merészeld!
Hallgatok egy darabig, tök csalódott vagyok.
– Kedden a San Diegó-i irodámba kell utaznom, de
szerda estére visszaérek. Akkor átjössz hozzám?
Mérgesít, hogy három éjszakán át nem leszünk
együtt. Ő viszont mosolyog.
– Oké - mosolyog vissza.
Pár percig az evésre koncentrálunk, azután
megszólal:
– Gondolom, te jártál egyetemre.
– Igen, a Kaliforniai Egyetemre, San Diegóban.
Közben meg dolgoztam apám mellett. Mindent
megtanultam a cégről, mivel az volt a tervem, hogy a
diploma után először nála helyezkedek el. Akkoriban
nem gondoltuk, hogy egyszer még én fogom vezetni
ezt a kurva céget. Soha nem volt olyan jó a
kapcsolatunk, mint abban az időben. Az, hogy
elköltöztem otthonról, lehetővé tette, hogy újrakezdjük
a dolgokat. Hosszú idő óta ekkor éreztem először
valami boldogságfélét. Távol kerültem a szüleimtől, és
- hogy közhelyesen fogalmazzak - „magamra találtam”.
Visszagondolva arra az időre, külön ügyelnem kell,
nehogy az arcom elárulja az érzelmeimet. Amikor
elkerültem abból a házból, kezdtem egy kicsit jobban
érezni magam. Kezdtem tisztábban látni, hogy Phil
nem hibás azért, ami éveken át köztem és Lauren
között folyt. Ha viszont rá nem haragudhattam, akkor
az volt a gond, hogy rám hárult a felelősség. A
mérhetetlen bűntudat a depresszió újabb örvényébe
taszított, és még a baleset után, a kórházban is pocsék
lelkiállapotban voltam.
Evie figyelmesen bólogat.
– Anyádhoz nem állsz közel?
Az „anya” szóra felfordul a gyomrom.
– Közel? - Ha tudná, milyen közel álltunk egymáshoz
valójában! A hideg is kiráz, de a rendes értelemben
válaszolok. - Nem.
Igyekszem visszafordítani a beszélgetést oda, ahol
Phil és Lauren szóba kerülése előtt tartottunk.
– Fizetni akarom a továbbtanulásodat, Evie.
Feszülten pislog rám.
– Hogy? Miért tennél ilyet?
 Ó-ó, ellenséges területre tévedtem.
Óvatosnak kell lennem. Nyilvánvalóan nem tetszik
neki az ötlet. Nem hibáztatom érte. Én is kiakadtam
volna, ha bármikor is könyöradományt akarnak rám
tukmálni. De meg kell vele értetnem, hogy amit én
adok, az más kategória. Tudnia kell, hogy nagyon is a
szívemen viselem a sorsát, és mindent el fogok követni
az álmaiért. Nem sajnálatból, hanem mert fantasztikus
nőnek tartom.
– Mert hiszek benned. Mert okosnak gondollak, és
szerintem szükséged van egy kis megállásra, hogy
megvalósíthasd az álmaidat.
Hirtelen beugrik egy karácsonyi emlék, pont az
állami gondozásba kerülésem előttről. Tizenegy éves
voltam. A karácsony ugyanolyan elcseszett nap volt
nálunk, mint a többi. Se fa, se ajándék, semmi ilyesmi.
De én tudtam, milyen nap van. Fel is húztam magam,
ezért elmentem egyet kerülni, hogy addig se legyek
otthon. Ha Setht nagyjából biztonságban hittem,
mindig ezt csináltam. Ezen a napon hazaérve egy piros
masnival átkötött fekete szemeteszsákra lettem
figyelmes. A házunk lépcsőjén hevert. Kicsit zavarba
jöttem tőle, de kinyitottam. Egy piros pulcsis
plüsskutya volt benne, meg egy focilabda. Fogalmam
sem volt, ki tehette le elénk, de tizenegy éves fejjel
akkor ez olyan volt, mint valami csoda. Tudtam, hogy
a foci nekem, a kutya pedig Sethnek jöhetett, de valami
miatt én inkább a kutyát akartam. Úgyhogy a labdát
odaadtam Sethnek, habár éreztem, hogy rohadt ciki az
én koromban a buta plüssjátékot választani. De azt is
tudtam, hogy Setht nemigen érdekli a dolog, így aztán
a kutyát megtartottam magamnak. Sosem árultam el
senkinek, apám elől is folyton rejtegettem. De imádtam
azt a rohadt kutyát!
Bevittem magammal a nevelőintézetbe is, és
eldugtam az ágy alá. Csak éjszakára vettem elő aludni.
Hónapokkal később, amikor bevásárolni mentem a
nevelőanyámmal, a bolt előtti hirdetőoszlopon egy
nagybetűs felhívást pillantottam meg. Karácsonyi
ajándékokat lehetett adományozni a rászoruló
gyerekeknek. Ahogy közelebbről szemügyre vettem a
plakátot, szemet szúrtak az előző télen készült képek.
Látszott, hogy az adományozók piros masnival átkötött
fekete szemeteszsákokat dobnak a verandalépcsőkre.
Ekkor valami összetört bennem, és megszűnt létezni.
Olyan mélységes szégyent és csalódottságot éreztem,
hogy majdnem sírva fakadtam, mint egy kisbaba. Tehát
nem csoda volt, hanem könyöradomány. Persze
valójában tudtam én, hogy semmi köze a csodához, de
legalább áltathattam magam, hátha mégis. Most meg
íme, ott a hirdetőoszlopról rám meredő bizonyíték.
Utáltam magam, amiért olyan átkozottul fájt.
 Miután hazaértem, fogtam azt a kutyát, átvittem
Evie-ékhez, aztán a házuk melletti kavicsos parkolóban
dobálni kezdtem kövekkel. Amikor Evie kijött és
meglátott, karon ragadott, majd megkérdezte, mégis
mit csinálok. Zavar és aggodalom ült ki az arcára -
látva az enyémet. Nagy nehezen elnyökögtem neki a
sztorit. Összehordtam neki mindent a
könyöradományról, a varázslatról, az egész kamu
dologról, miközben egyre hajigáltam a köveket. Ő csak
álldogált némán, nézett egy darabig, azután ő is lehajolt
egy kőért, és ő is a kutyához vágta. Éppen fejen találta.
Összenéztünk, üdvrivalgásban törtünk ki. Addig
folytattuk a dobálózást, míg nem maradt más abból a
buta játékból, csak egy halom szivacsos töltőanyag.
Aztán Evie a nyakam köré fonta a karját, és szorosan
átölelt. Aznapra megvigasztalt. Mindig meg tudott
vigasztalni.
Amikor ingatni kezdi a fejét, visszazökkenek a
valóságba. Nem kér az ajánlatomból.
– Jake, figyelj ide! Ez az ajánlat nagyon szép tőled.
De én tényleg keményen megdolgoztam azért, hogy
eljussak idáig. Tudom, hogy a te szemedben az életem
nem egy elsöprő sikertörténet, de én jól érzem magam
így, és egyszer majd biztosan megtalálom a módját
annak is, hogy egyetemre járhassak... Csak most
kezdtünk el találkozgatni, azt se tudhatom, hogy fog
működni ez az egész kettőnk között. Talán várhatnánk
még egy kicsit, hogy lássuk, hová fejlődünk, mielőtt
nagy summákat ajánlgatsz itt nekem.
Megértem. Nehéz elfogadni a segítséget, ha valaki
úgy nő fel, mint mi. De az a megjegyzése, hogy „csak
most kezdtünk el találkozgatni”, kiveri nálam a
biztosítékot.
– Először is azt hiszem, már világossá tettem, hogy
én az életedet összességében igenis elsöprő
sikertörténetnek tartom. Másodszor pedig, Evie, ugye
nem kell emlékeztetnem téged arra, amit alig egy
nappal ezelőtt az ágyamban mondtál?
Csak pislog.
– Öhm...
– Azt mondtad, Evie, hogy az enyém vagy. Ez nem
csak egypár éjszakás kaland volt. Nekem nem az kell.
Azt hittem, ez már átment.
– Akkor mi van? Te most a pasim vagy, vagy
micsoda?
Igen, ahogy mondod.
– Pasid, fiúd, szeretőd, bármilyen címkét rám
ragaszthatsz, amit csak akarsz. De itt arról van szó,
hogy mi ketten egy pár vagyunk - hálószobán belül és
kívül is. És én valahol úgy gondolom, hogy ha te az én
párom vagy, akkor szívesen adok pénzt az álmod
megvalósítására.
 Remélhetőleg ezzel tisztáztuk a dolgot. Feltűnik,
hogy hajlamos vagyok a domináns fél szerepét játszani
ebben a kapcsolatban. Nem igazán tudom, mi ez a
dinamika köztünk, de mindig is megvolt, és nekem úgy
tűnik, hogy mindkettőnknek így a jó - neki is, nekem
is. Nekem szükségem van rá, hogy az én kezemben
legyen az irányítás, és talán neki is az kell, hogy
ráhagyatkozhasson valakire. Bárhogy is van ez, régen
működött, és most önkéntelenül is visszatérek hozzá,
különösen, mikor ilyen fontos, hogy megértessem vele
magam.
– Csak gondold át! Jó?
Néz rám pár pillanatig.
– Hát jó.
– Akkor oké.
Csendben eszünk pár falatot, aztán újabb gondolat
ötlik fel bennem, ha már én irányítok...
– És gondolnod kell a fogamzásgátlásra is. Nem
akarok óvszert használni veled.
Pislog párat.
– Már szedem a tablettát - mondja csendesen. -
Vannak rossz időszakaim, és ez megoldja. Már évek
óta használom.
Tényleg, erre emlékszem is. Minden hónapban
holtsápadtan ment az iskolaorvoshoz.
– Akkor jó. Fejezd be a vacsorádat!
 Hallgat egy percig, azután így szól:
– Ö... Jake, ha nem használunk óvszert, jó lenne
tudnom, hogy...
– Nincs semmi bajom. Mindig használtam óvszert, és
rendszeresen járok ellenőrzésre. Meg tudom mutatni a
papírokat, ha akarod.
Hál’ istennek erre mindig is odafigyeltem. Mivel
olyan helyre születtem, ahol senki sem akart engem,
sosem kockáztatnék meg egy nem kívánt terhességet.
Soha.
Evie elgondolkodva néz rám, kíváncsi lennék, mi
járhat a fejében.
– Nem kell. Megbízom benned.
Bólintok. Megfogom a kezét az asztalon, és
belemosolygok abba a gyönyörű barna szemébe.
Vacsora után hazaviszem. Percekig smárolunk az
autóban, de aztán eltolom magamtól.
– Kikészítesz! - mormogom.
Majdnem felnyögök a kíntól. Egy utolsó csókot ad a
kapunál, aztán megfordul és bemasírozik. Közben
hátrapillantva dob még egy mosolyt. Viszonzom, habár
nem vagyok valami boldog attól, hogy egyedül kell
hazamennem.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A GYÓGYTORNA UTÁN visszatérek a szobámba. Úgy érzem,
menten összerogyok. Mégis kellemes. Minden izmomat
alaposan megdolgoztattam, és ma tényleg jobban
érzem magam. Erősebb, magabiztosabb vagyok, bár
még messze állok attól, hogy teljesen rendbe jöjjek. De
most először villan meg valami a régi fizikumomból.
Pár napja átvittek a rehabilitációs osztályra, ami azt
jelenti, hogy már nem sokáig fogok itt dekkolni.
Teljesen be vagyok sózva, úgy várom a végét,
ugyanakkor félek is tőle. Ez a hely sok szempontból
biztonsági zónává nőtte ki magát a számomra.
A fürdőszobába menet vetek egy pillantást a tükörbe.
Az arcomon végzett kisebb plasztikai átalakításokkal
már megbarátkoztam. Az igazat megvallva, ezek elég
apró beavatkozások voltak, de változtam én is, és úgy
mindennel együtt nem tudom, vajon Evie majd
felismer-e. Kíváncsi vagyok, hogy ö mennyit változott
az évek alatt.
Veszek egy alapos, forró zuhanyt, és ahogy kilépek a
fürdőből, épp dr. Fox nyit be a szobámba.
– ’Napot, doki! - mosolygok rá.
 Ő is elmosolyodik, és leül a szokásos székébe.
– Hogy vagy, kölyök? Milyen volt a torna?
– Igazából jólesett. Már túl jól is érzem magam.
Alighanem hamarosan kirúgnak ebből a kócerájból -
felelem neki vidáman.
Ő is mosolyog, de nagyon el van gondolkodva.
– Hogy alakulnak a költözési terveid?
– Alakulnak. Van egy céges lakásom Cincinnati
belvárosában, és Preston már készíti elő nekem az
irodát.
– Jól van, kölyök. És mi újság Evie-vel?
– Majd ha már ott leszek, megkeresem. Csak... csak
még nem állok teljesen készen. Nem tudom, mit
mondjak majd neki, hogyan fogom elmagyarázni, mi
történt...
Gondterhelten szántok végig nedves hajamon.
– Ha már szóba kerültek ezek a dolgok, fiam, ma
valami olyasmiről szeretnék beszélgetni veled, ami
kicsit kívül esik egy átlagos terápián.
Összevonja a szemöldökét, és hosszan hallgat.
Türelmesen várok. Tudom, mit akar mondani. A
kiborulásomat követően mindent elárultam neki
Laurenről. Nehéz volt, de tudtam, hogy már úgyis sok
mindent kikövetkeztetett abból, amit tudott, meg amit a
vandálkodásom alatt kiabáltam.
– Úgy gondolom, vádat kellene emelned Lauren
ellen.
– Nem akarok.
– Miért nem?
– Például azért, mert a törvények szerint a nemi
erőszak vádja elévül. Nem fognak vádat emelni.
Egyszer utánanéztem ennek, mert... valamivel rá
akartam kényszeríteni, hogy tartsa magát távol tőlem.
Egyébként pedig azért sem, mert nem tennék ilyet
Phil... azaz az apám cégével. Tudja, milyen rossz
sajtóvisszhangot keltene ez! Pláne, hogy én vagyok az
új vezérigazgató. Ami a nevemhez kapcsolódik, érinti a
céget is. A média bazi nagy szappanoperát kanyarítana
ebből a szarból. Phil gyakorlatilag egész életében ezért
a cégért dolgozott. És az fel is futott. Ez volt az álma.
Annyi minden szárad már így is a lelkemen vele
kapcsolatban! Nem tudnék tükörbe nézni.
Bemocskoljam a nevét? Mert a média tuti ezt tenné,
hiába nincs semmi köze az egészhez. Laurennel együtt
fogadtak örökbe. Ha az ő erkölcsét ilyen mélységig
megkérdőjelezik, megfogják a férjéét is - akár hibás,
akár nem. Azt már nem engedem.
A doki némán emészti a hallottakat, majd csendesen
így szól:
– Nem tudom, érted-e, de ami veled történt, az nem az
egyszerű nemi erőszak kategóriájába tartozik, fiam. Az
a... nő örökbe fogadott téged, a hátrányos helyzetű,
sérült lelkű állami gondozott fiút, kizárólag azzal a
szándékkal, hogy molesztáljon. Érted? Látod a dolog
perverz oldalát? Reménnyel kecsegtetett, aztán meg a
beteges dolgaival csak tovább erősítette azt a
meggyőződésedet, hogy nem vagy érdemes a szeretetve
és a gondoskodásra. Belátod, hogy ez még súlyosabb
is, mint a törvényben leírt nemi erőszak?
Kinézek az ablakon. Igaza van. Lauren eleve
szexuális kapcsolat céljából fogadott örökbe. Ma már
nincs kétségem efelől, ő maga mondta nekem. Tizenöt
éves voltam! De ami történt, megtörtént. Ha bűnügyi
eljárást indítok ellene, az még nem fogja meg nem
történtté tenni az eseményeket.
– Akkor sem. Nem teszem ezt az apámmal. Ez az
utolsó szavam. Nem tehetem meg az apámmal.
- Jake, miért van benned ennyi bűntudat, ha az
apádra terelődik a szól
Szárazon felnevetek.
– Hát, nem volt valami szép tőlem, hogy kúrogattam
a feleségét.
– A csúnya beszéd is csak a hárítás egy módja.
Különben nem is úgy van, ahogy mondod. Egy felnőtt
asszony manipulált téged, nem mellesleg az örökbe
fogadó anyád. Te...
– Oké, doki. Felfogtam. Még dolgozom rajta, okéi
Már beszéltünk erről legutóbb. Próbálom elengedni a
bűntudatom egy részét. Nem mindet, arra nem vagyok
hajlandó, akármit is mond nekem. Csak egy részét,
amennyi ahhoz kell, hogy megbocsáthassak
magamnak, rendben? De ami apámat illeti, ő mindig jó
volt hozzám, és nemcsak hogy három éven át
kefélgettem a feleségét a háta mögött, hanem szarba se
vettem. Kurvára dühös voltam mindkettejükre, mert azt
hittem, hogy apám tud a dologról, csak éppen hagyja,
hogy a nője játszadozzon velem egy kicsit. De az is
lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak az egészet,
hogy legyen kit utálnom és hibáztatnom magam helyett.
De a titkunk végül megölte apámat. Miattam halt meg,
pontosabban miattunk.
– Kölyök, apád megváltoztatta a végrendeletét, és rád
hagyta a céget, amiről épp az előbb állítottad, hogy az
élete álma és munkája volt. Kizárólag rád hagyta. Nem
gondolod, hogy ez önmagáért beszél?
Újra végigszántok a hajamon.
– Na igen, ez igaz. Pont ezért kell minden erőmmel
azon lennem, hogy büszke lehessen rám. Nagyon nem
mindegy, hogyan vigyázok az ajándékára.
– Tehát hagyod, hogy Lauren mindent megússzon?
Holott még mindig zaklat.
– Elköltözöm a városból, doki.
– A megszállottakat ez nem szokta megállítani.
Elnémulok. Újra kinézek az ablakon, és
elgondolkodom ezen.
– Beszélhetek neked egy kicsit az ilyen nők
lélektanáról?
Felsóhajtok.
– Ha muszáj... Nem fog változtatni semmin, de
hallgatom.
Rövid csend után belefog:
– A legtöbb idősebb nő, aki fiatal, tizenéves fiúkkal
kezdeményez szexuális kapcsolatot, lelki értelemben
visszamaradott. Lelkileg, érzelmileg tinédzsernek érzi
magát, ezért a rendhagyó szexuális viszony miatt
egyáltalán nincs bűntudata, amit általában azzal
indokol, hogy szerelmes volt. Ezek a nők nem
egészségesek, Jake. Nagyon nem egészségesek.
Ez a szöveg már ismerősnek tűnik. Folytatja:
– A zaklatott fiúk ugyanolyan érzelmi sérülést
mutatnak, mint a zaklatott lányok - depressziót,
kétségbeesést, furcsa szexuális viselkedést,
párkapcsolati problémákat produkálnak... A felborult
dominanciaviszony borzasztóan összezavarja a fiúkat,
a testük ráadásul általában együttműködik a
megrontóval. Ez súlyos traumát okozhat nekik.
Oké, tehát egy kurva esettanulmány vagyok. Ez
semmin nem változtat. Mély levegőt veszek.
– Ez mind nagyon érdekes, de most már tudom
kezelni Laurent. Nem vagyok már tizenöt éves, doki.
 Dr. Fox fájdalmas arccal felsóhajt. Hosszú csend
következik. Szinte hallom, ahogy kattognak a fejében a
fogaskerekek, de hogy min agyai, azt nem tudom.
Mindegy is. Akkor sem gondolom meg magam.
Feláll, a vállamra teszi a kezét, finoman megszorítja.
Majd megfordul, és az ajtó felé indul.
– Ezúttal nem osztja a bölcs igéket, Konfuciusz? -
viccelődöm.
Megfordul, mosolyogva, de még mindig el van
merülve a gondolataiban.
– Nem. Már jól vagy, kölyök.
Ahogy kilép az ajtón, utánakiáltok:
– Csak ennyi? Ez úgy hangzik, mint egy
szerencsesüti-idézet.
Most viszont nem hallom a nevetését, ahogy távolodik
a folyosón.
 HUSZADIK FEJEZET
CSIGALASSÚSÁGGAL TELNEK A NAPOK, annak ellenére,
hogy rengeteg a munkám. Amint akad egy kis időm az
értekezletek között, és tudom, hogy Evie is túl van a
műszakján, felhívom. Utálom, hogy még mindig
busszal jár dolgozni, de hiába ajánlgatom neki a céges
sofőrt, nem kér belőle. Pedig ragaszkodnék hozzá, és
szerintem bele is menne, ha nagyon erősködnék. De
tudom, hogy lételeme a függetlenség, és csak azért,
hogy érvényt szerezzek az akaratomnak, nem akarom
megfosztani tőle. Egyelőre semmiképp sem. Ezen nem
vérezhet el a kapcsolatunk. így aztán a csajom
tömegközlekedik. Nem örülök neki, de belenyugodtam.
Egyelőre.
A hétfő kész őrület, mert még elő kell készítenem az
utamat San Diegóba, ahol a befektetőinkkel fogok
találkozni, illetve egy jótékonysági vacsora is
kilátásban van, amit a cégünk szponzorál majd.
Az értekezlet kellős közepén bejelez a mobilom. Evie
hív. Kimentem magam, hogy felvehessem odakint, a
folyosón.
– Helló, bébi!
 – Szia! - Hallom a hangján, hogy mosolyog. - Merre
jársz?
– Egy értekezleten... - Közben Preston dugja ki a
fejét az ajtón, és a kezében lévő tervezetre bök.
Feltartott hüvelykujjával mutatja, és a szájáról is le
tudom olvasni, hogy azt kérdezi, oké lesz-e, azaz
megoszthatja-e a csapattal. Rábólintok. - Bocs, Evie,
csak egy percem van. Hiányzol. Veled minden
rendben?
– Minden. Te is hiányzol.
– Hideg az ágyam... és sehol semmi finom illat.
Erre felnevet.
– Lehet, hogy egy tepsi friss meleg süteménnyel kéne
ágyba bújnod.
– Mmmm... izgalmas. Ki kell majd próbálnunk!
Ismét felnevet.
– Oké, Jake, tudom, hogy menned kell. Kedden
munka után felhívlak, jó?
– Jó, várom. Csá, bébi!
– Csá!
Máris jobb hangulatban megyek vissza értekezni.
Nem is értem, hogy tudtam annyi éven át nélküle élni.
Hogy csináltam? Aztán rájövök, hogy hiszen nem is
éltem! Vegetáltam. Csak sodródtam céltalanul,
tengtem-lengtem. A jobb napokon csak néztem ki a
fejemből, a rosszabbakat nyomorultul megszenvedtem.
 ***
Kedden repülök San Diegóba. A nagy repülőút
mindig Evie-t juttatja eszembe, és azt, amikor először
repültem - Kaliforniába, nélküle. Már akkor is olyan
rettenetesen tudott hiányozni, hogy az ötórás út alatt
végig a sírás fojtogatta a torkomat. De bizakodva
néztem a jövő elé, ami korábban nem volt jellemző.
Bizakodtam, hisz végre lett családom, akik segítenek
majd elkezdeni a közös életünket Evie-vel, amikor
eljön az ideje. Sokkal könnyebb lesz így, gondoltam.
Elnyomom magamban az emlékeket. Nem vágyódom
most abba a sötét tárnába, ami felrémlik mögöttük.
Egész nap a hotel egyik eldugott, öbölre néző
termében tárgyalok a befektetőkkel. A panoráma
lélegzetelállító - felhőtlen, tiszta égbolt, csillogó
víztükör, horizontot pöttyöző vitorlások. De nekem
nem az otthonom. Az otthonom ott van, ahol ö, és alig
várom, hogy visszamenjek az én hideg, borongós egű
középnyugati városkámba. Mosolyognom kell. Mindig
azt hittem, hogy az otthon az egy hely, most pedig
kiderül, hogy egy személy. Az otthon maga Evie.
Már most este visszarepülnék, de hátravan még a
jótékonysági vacsora, amit a mi cégünk szponzorál.
Egy olyan szervezetet támogatunk, ami hátrányos
helyzetű San Diegó-i gyermekeken segít. Az ügy
fontos volt Philnek, sok munkát fektetett bele az évek
során, talán az örökbefogadásom ötlete is ebből
született. Mindenesetre úgy érzem, mintha őt is
képviselnem kellene. így aztán magamra erőltetem a
szmokingot, és elindulok a rendezvényre.
Elvegyülök a koktélozgató San Diegó-i
vezérigazgatók társaságában, majd mikor az
asztalomhoz mennék, megpillantom Gwent. Felém tart.
Akart már párszor beszélni velem az este folyamán, de
eddig sikeresen elkerültem. Úgy látszik, hiába
mondtam neki, hogy ne jöjjön többé a közelembe - az
egyik fülén be, a másikon ki. Miért nem hallgatnak rám
soha ezek a nők? Összeszorított foggal szuggerálom,
hogy menjen másfelé. De nem.
– Jake! - kiáltja.
Lassan felé fordulok.
– Gwen. Mit keresel te itt?
– Ja, anya nem tudott eljönni. Apa hozott repülővel,
hogy legyek a kísérője - közli széles, vakító mosollyal.
Ebben a pillanatban egy fotós lép hozzánk. A
vendégsereget fényképezi. Minket is megkérdez,
lekaphat-e. Megfordul a fejemben, hogy elküldöm a
picsába, de nem akarok jelenetet rendezni. Úgyhogy
Gwenhez hajolok, és egy műmosoly kíséretében a
következő megjegyzést teszem:
– Ha nem egy céges rendezvényen lennénk, egy ránk
fogott teleobjektív előtt, már csak a távolodó hátamat
láthatnád.
Erre felnevet, mintha viccelődnék. Holott én nem
viccelek. Amint felvillan a vaku, megindulok az
ellenkező irányba. Csak pár lépést teszek, rögtön
utánam kiált:
– Miatta vagy ilyen, ugye?
Megállok, és lassan hátrafordulok.
– Ki miatt?
Gwen dacos testtartással, csípőre tett kézzel áll.
– A hátadra tetovált lány miatt. Nem tudod elengedni
őt, igaz?
Körbepillantok, de nincs senki a közelben, aki
hallhatna minket.
– Igaz - felelem, miközben elgondolkodva bólogatok.
- Sose tudnám elengedni, és nem is fogom.
Gwen önelégülten vigyorog, majd összefonja a karját
a melle alatt.
– Hát jó tudni, hogy nem én vagyok az oka a
viselkedésednek.
Rábámulok.
– Ha ettől jobban alszol éjszaka... Higgy, amit
akarsz! - vágom oda, azzal faképnél hagyom.
***
Az első adandó alkalommal lelépek - anélkül, hogy
udvariatlanságnak tűnne. Korán van még, de mielőbb
vissza akarok érni a hotelszobámba, hogy nyugodtan
várhassam Evie hívását. A lakosztályba érve ledobom a
cuccomat a bejárati ajtó melletti szekrénykére, és
éppen vetném le a szmokingkabátomat, amikor
kopogtatnak. Ki a fene lehet? Gondolom, biztos a
szobaszolgálat akar kérdezni valamit. Lendületből
kitárom az ajtót, és a küszöbön... Lauren áll.
– Jake, mielőtt kicsuknál, beszélhetnénk egy percre?
Rámeredek.
– Lauren, nekünk nincs miről...
– Kérlek, Jake! Csak meg akartalak látogatni. Egy
órán át vártalak a hallban. Kérlek!
– Mondd! Mit akarsz? Gyorsan! Ki vele, Lauren! Fél
percet kapsz. Még ez is nagylelkűség a részemről.
Kicsit megsértődik, azután megszólal:
– Hát nem érted?! Eljött a MI időnk, Jake! Most,
hogy Phil már nincs, együtt lehetünk. A világ a lábunk
előtt hever, Jake! Mi ketten...
Grimaszba torzult arccal hátrálni kezdek.
– Az istenit! Neked valami komoly bajod lehet.
Ő meg előrelép.
– Az egyetlen bajom, hogy nem vagy velem. Jake,
nekem szükségem van...
– Orvosi segítségre. Azt akarom, hogy tűnj innen,
Lauren! Honnan is veszed, hogy ez így működik?
Ki akarom csukni, de ő tartja az ajtót, és nem tágít.
– Jó. Ahogy akarod - préselem ki összeszorított
fogakkal magamból. - Nem fogok itt az ajtóban
megverekedni veled. Beállok a zuhany alá, és magamra
ZÁROM az ajtót. Ha nem hordod el magad, mire
kijövök, elvitetlek a biztonságiakkal. Értve vagyok?
– Jake, kérlek...
Hiába kérlel. Elvonulok a fürdőbe, hangosan
magamra csapom az ajtót, és elhúzom a reteszt. Egy
kicsit meg kell kapaszkodnom a mosdóban. Behunyom
a szemem. Istenem! Ha csak meglátom ezt a nőt,
eszembe jut, milyen volt tizenöt éves kölyökként
teljesen kiszolgáltatottnak lenni, azzal a tudattal, hogy
valaki uralkodik felettem. Végighúzom a kezem az
arcomon, majd a zuhanyhoz lépek, és olyan forróra
állítom a vizet, amennyire csak lehet. Leveszem a
szmokingomat, gyűrött kupacban otthagyom a padlón,
és beállok a tus alá. Addig állok alatta, amíg csak
bírom, aztán leitatom égő, vöröslő bőrömet.
A fürdőből kilépve látom, hogy a szoba már üres.
Elnyúlok az ágyon. Megfordul a fejemben, hogy
felhívom Evie-t, de azt mondta, hogy egy barátnőjéhez
megy látogatóba, nem akarom zavarni. Megígérte,
hogy hív, miután hazaért. Behunyom a szemem, úgy
érzem, rám fér egy kis pihenés. Lauren átkozottul
lefárasztott. Jó lenne most kizárni egy picit a világot.
***
Felriadok. Mi a franc van? Egy hirtelen mozdulattal
felülök, és megdörzsölöm az arcom. Úgy aludtam, mint
akit agyonütöttek. Az óra szerint hajnali 2:58 van.
Ohióban az majdnem hat. Evie mégsem hívott. A
francba! Mi van, ha történt vele valami? Az a rohadt
busz! Mégiscsak rá kellett volna erőltetnem azt a
sofőrt! Arra eszmélek, hogy már kezemben a mobil, és
gyorstárcsázom a számát.
A szívem szaporán ver, ahogy kicsöng - egyszer,
kétszer, háromszor. Aztán végre - hála istennek! -
felveszi.
– Halló!
Nyilvánvalóan felébresztettem. A szívverésem
lelassul, de most meg elfog a düh. Akkor miért nem
hívott fel?
– Evie!
Habozik.
– Szia.
Valami nem stimmel.
– Hé, nem is hívtál föl tegnap este! Pedig vártam.
Telefonálhattam volna én is, de aztán elaludtam. Most
ébredtem föl. Aggódtam érted.
Egy gondolatnyi csönd következik.
– Jake, én hívtalak - feleli. - Egy nő vette föl a
telefonodat. Azt mondta, épp zuhanyozol.
Kihallom a megbántottságot a hangjából. Zavartan
pislogok párat, aztán leesik. Az a kurva Lauren!
 Ő vehette fel a mobilomat, mielőtt elment. Kurva jó
volt az időzítés! Szarul érzem magam, miután szinte
könnyedén kiszalad a számon a hazugság az italra
felhívott kollégákról meg a munkatársam feleségéről,
akivel beszélhetett. Ez mintha valami reflex lenne
nálam, ha Lauren képbe kerül. Annyi éven át
hazudoztam vele kapcsolatban. Istenem, mennyire
gyűlölöm ezt! De még nem akarom Evie nyakába
varrni ezt a terhet. Én is alig bírom elviselni, pedig
nekem nem új a helyzet. Mi lenne akkor Evie-vel?
Megkérdezem, hogy dühös-e rám. Rövid csend
következik.
– Ha ez az igazság, Jake, akkor nem, nem vagyok
dühös. Csak nem értem, hogyhogy felveszi a telefonod,
utána meg nem szól neked.
Egy pillanatra behunyom a szemem, az arcom
eltorzul az undortól, gyűlölöm magam.
– Ezt én sem értem, de iszogattak, úgyhogy esetleg
azért. Sajnálom, bébi. Biztos rosszulesett - mondom
csendesen.
Bele se merek gondolni, én mit tettem volna, ha nála
egy férfi veszi fel a telefont, ő meg a tusolóban van. A
puszta gondolatra is gyilkos indulatok támadnak
bennem.
Evie felsóhajt, és végül így felel:
– Nem tudtam napirendre térni fölötte, Jake. De
rendben van. Ha így történt, nem a te hibád.
Megkönnyebbülök ugyan, de belém nyilall a
szégyen. Olyan rettenetesen szeretném megosztani vele
a történteket, de pontosan tudom, hogy ez állt közénk
annak idején is, és közénk állhat most is.
Megköszörülöm a torkom.
– Hiányoztál. Alig várom, hogy lássalak. Ugye
mehetek érted munka után, ahogy megbeszéltük?
– Igen - válaszol. - Akkor látjuk egymást, jó?
– Oké, Evie, nekem... tényleg nagyon hiányoztál.
Tudom, hogy csak pár nap volt, de tényleg annyira
várom már, hogy lássalak.
Akarom őt. Lüktet bennem a vágy.
– Én is, Jake. Este találkozunk.
Kinyomom a hívást, és a hátamra gördülök. A plafont
bámulva azon morfondírozom, vajon képes lesz-e
nekem megbocsátani, ha megtudja az igazságot.
***
A reggeli értekezletem gyorsan lezajlik, és a
tervezettnél egy órával korábban repülhetek vissza
Cincinnatibe. Miután kiállok a kocsival a
parkolóházból, még rengeteg időm marad, úgyhogy
megcélzók egy plázát. Veszek Evie-nek egy laptopot.
Hadakozni fog ellene, de akkor is megveszem neki. Az
a vágy fűt, hogy amivel csak tudom, jobbá tegyem az
életét. Szívből remélem, hogy ez nem egy rövid távú
kapcsolat lesz, bár talán még annak látszik. Ha csak
ilyesmire gondolok, összeszorul a gyomrom a pániktól.
Foggal-körömmel küzdők majd, hogy ne úgy legyen.
Ha viszont mégis az a számomra elképzelhetetlen
forgatókönyv valósulna meg, legalább meglesz a tudat,
hogy tőlem telhetőén segítettem neki valóra váltani az
álmait.
Kirakom otthon a gépet, és elhajtok Evie-ért a
munkahelyére. A kocsinak támaszkodva várok rá.
Mikor kijön és meglát, megtorpan, majd szépséges
mosoly árad szét az arcán. Ez nagy megkönnyebbülés.
Eddig fel se tűnt, milyen feszült vagyok. De most,
hogy megpillantom, máris nyugodtan és egyenletesen
ver a szívem.
– Szia! - mondja.
– Szia! - köszönök vissza, még mindig idiótán
vigyorogva. Aztán kirobban belőlünk a nevetés. Nem
bírom ki, hogy ne érintsem meg. A karomba kapom,
magamba szívom az illatát.
– Istenem, de hiányoztál! Hiányzott a mosolyod,
meg... - az orromat a nyakának ahhoz az édes
hajlatához dugom - ...az illatod, a tested, ahogy éjjel
hozzám simul.
– Te is hiányoztál nekem - feleli halkan.
– Éhes vagy?
– Majd’ éhen halok.
 – Szereted a szusit? - kérdezem.
– A szusit szeretem, de munkaruhában nem mehetek
vacsorázni.
– Mit szólnál hozzá, ha hazavinnénk a kaját?
– Jól hangzik.
Egy kis étteremhez hajtok, nincs messze a
lakásomtól. Beszaladok, megveszem a szusit, közben
Evie a kocsiban vár. Azután felmegyünk hozzám.
Azonnal észreveszi a piros masnival díszített, nyitott
MacBookot az étkezőasztalon. Megtorpan.
A szívverésem felgyorsul, miközben szemügyre veszi
a számítógépet. Gyanakvó tekintettel pillant fel rám.
– Jake, ugye ezt nem... - kiált fel.
– Evie - állítom le felemelt kézzel -, ne szólj semmit,
amíg végig nem hallgattál! Tudom, hogy nem
fogadnád el ezt az ajándékot, de kérlek, hallgass meg!
Számonkérően néz rám, de nem szól semmit.
– Nem csak miattad akarom ezt. Hanem mert azt
gondolom, kivételes egyéniség vagy, és hiszem,
hogyha az álmod megvalósul, az hatással lesz a világra.
Nemcsak rád és rám, hanem rajtunk kívül még sok-sok
emberre. Kérlek, hadd tegyem meg ezt érted, Evie!
Érted és mindazokért, akiket megváltoztatnak majd a
szívedből szóló szép szavak.
Mélyet sóhajt, a szeme megtelik könnyel, de azért
picit nevet, mikor így szól:
 – Csak ne legyenek nagy elvárásaid, oké?
Odamegy a géphez, és nézegetni kezdi. Tudom, hogy
el fogja fogadni. Már előre vigyorgok.
– Neked tényleg nagyon nehéz nemet mondani.
Tudod ezt magadról, Jake Madsen?
Nagy levegőt vesz. Tudom, mit érez. Én is voltam
már így. Nem tesz jót az ember önbecsülésének, ha
nálánál tehetősebbektől fogad el ajándékot. De nagyon
remélem, hogy nem mond rá nemet, és akkor egyúttal
arra sem, hogy ő is kaphat cserébe valamit, amiért
annyi sok mindent ad nekem. Nyilván nem anyagilag
ad, hanem másképpen, de az számít csak igazán.
Boldoggá tesz engem. Hihetetlenül boldoggá. És ez
minden MacBookot megér.
– Köszönöm! - mondja végül a szemembe nézve.
Visszamosolygok rá.
***
Hűvös éjszaka van, úgyhogy bekapcsolom a
gázkandallót, töltök magunknak bort, és a
dohányzóasztalra teszem a két borospoharat. Az ételt a
padlóra terített plédre rakom.
– Szusipiknik? - kérdezi Evie mosolyogva, és leül a
földre.
– Aha. Ha szusit eszel, viselkedj japán módra! -
felelem én is mosolyogva, és szembe térdepelek vele, a
plédre. Az arcom előtt összeérintem a tenyerem, és
finoman meghajlok felé. Evie felkuncog, viszonozva a
meghajlást. Aztán fogom a poharainkat, és az egyiket
felé nyújtom.
– Mire iszunk? - kérdezi.
Elgondolkozom.
– Az álmokra - felelem koccintáskor.
Iszik egy kortyot, majd így szól:
– Még egyszer köszönöm a laptopot, Jake.
Csak mosolygok rá. Nem erre az álomra céloztam, de
ő csak hadd higgye azt!
Az összes dobozkát kinyitom. Mindenből hoztam egy
kicsit, mivel azt mondta, lepjem meg. Ő evőpálcikát
vesz magához, én egy műanyag villát bontok ki.
– Na, Jake! - szól rám, és a villám felé hajol. - Ha
szusit eszel, fogyaszd japán módra!
– Kicsim, én nem eszek pálcikával. Szeretném, ha
jutna is valami a számba.
Szigorú arcot vág.
Ó, ugyan már! Mi sem egyszerűbb, mint
felcsippenteni egy nagy falatot! Nem egyenként kell
összecsipegetni a rizsszemeket. Figyeld csak!
Azzal a pálcikája végével az ételbe nyúl, felemel egy
szelet Alaszka tekercset, és a szájába dobja.
Az előttünk lévő ennivalókra nézek, majd a villámra,
és felsóhajtok. Felveszem az evőpálcikákat,
kettépattintom és az ujjaim közé fogom őket.
Közrefogok egy darab szusit, majd a szám felé
közelítem. Már csak pár centi hiányzik, amikor
leejtem, és az ölemben landol.
– Ó-ó, vicces, mi? - kérdezem Evie nőiesnek nem
mondható, horkantó nevetése hallatán.
Evie az ételre pillant - látszik, hogy alig bírja
visszatartani a röhögést -, és a pálcikájával újabb falat
szusit emel fel. Bekapja. Miután megette, megszólal:
– Neeeem, egyáltalán nem vicces. Kicsit gyakorolni
kell. Próbáld újra!
Megjátszott haraggal nézek rá, de ismét felemelem a
pálcikáimat. Ezúttal egy bundázott rákot szemelek ki
magamnak. A doboz és a szám között félúton ez is az
ölembe pottyan.
Evie hangosan felkacag.
– Na jó. Erről ennyit. Maradok a villánál.
Kikapom a falatot az ölemből. A dobozkák melletti
szalvétába dobom. Látom, hogy összemaszatolta az
öltönynadrágom.
– Na, ugyan már! Mi van, ha balszerencsét hoz, hogy
villával eszed? Oké, ha nem vagy hajlandó pálcikával
enni, majd én megetetlek. Nyisd csak ki a szád!
Felcsippent egy újabb Alaszka tekercset, és a nyitott
szám felé emeli. Bekapom a falatot. Pillantását a
számon felejti. A szívem zakatolni kezd.
Amikor rám emeli a tekintetét, vágyat látok benne.
Azonnal megváltozik a hangulat, valami erotikus
feszültség vibrál közöttünk. Evie gyorsan lesüti a
szemét, megint felkap egy rákot, és megkínál vele.
Ezúttal lassan húzza ki a számból a pálcikát. Vágy éled
bennem, örvénylik a zsigereimben. Ki gondolta volna,
hogy a szusi ilyen izgató tud lenni?
Néhány falatot még belém diktál, aztán ő is eszik.
Nézem, ahogy rág. Eszméletlenül izgató. Nem tudok
ellenállni neki. Előrehajolok, és megízlelem az ajkait.
– Sós vagy, mint a szójaszósz - mondom a szájába
mosolyogva. - Édes is, sós is.
– Mmmm... - dorombolja, ő is évődve, azután
közelebb hajol, hogy kapjon még belőlem.
Percekig nyaldossuk és ízlelgetjük egymást, majd
visszavonulok, feltérdelek, és megkerülve az ételt,
térden járva odamegyek hozzá. Megfogom a kezét, és a
kandalló irányába húzom, egy-két méterre odébb a
szusipikniktől. Az ráér. Pillanatnyilag másra vagyok
éhes.
Ajkára hajolok, lágyan megcsókolom, majd
lecipzározom a munkaruháját. Egyikünk sem
foglalkozott még vele, hogy átöltözzön valami
kényelmesebbe. Kibújtatom a vállát, miközben végig a
szemébe nézek. Sötét pupillája kitágul, és ő is a
szemembe bámul. Egy picit mosolyog is, mintha
örülne annak, amit lát.
 Lecsúsztatom a karján a melltartópántot, majd a háta
mögé nyúlva kipattintom a kapcsot. Közben
végigcsókolom a nyakát. Felsóhajt a gyönyörűségtől.
– Olyan szép vagy!
Erre szégyenlősen lesüti a szemét.
– Úgy gondolod?
– Igen. Úgy.
Tenyerem közé fogom az arcát, és visszatérek a
szájához. A nyelvem az ajkai közé csusszan, és csak
csókolom, míg zihálva le nem állunk. A keze a
merevedésemre simul. A lélegzetem is beleremeg.
Látom a tekintetében a vágyat. Végem van.
Feláll, ruhája a padlóra hullik. Most már semmi más
nincs rajta, egyedül egy kis csipkés szélű, fehér
pamutbugyi. Van ebben valami olyan természetesség,
és mégis olyan vérforralóan szexi, hogy bár magam se
hinném, de még keményebb leszek. Ekkor elfordul
tőlem, és az ajtó felé indul.
– Hová mész?
Halvány mosollyal az arcán visszapillant.
– Csak eszembe jutott, hogy más programom van.
Majd találkozunk.
Felkuncogok, mire leoltja a villanyt, és már jön is
visszafelé.
Megint térdre ereszkedik előttem, megsimogatja az
arcom, én pedig a tenyerébe hajtom a fejem.
 – Így akartam, hogy csak te meg én, meg a kandalló
fénye - suttogja.
Helyeslőén bólintok, majd ismét megcsókolom. Nem
tudok betelni a csókjával. Nem tudok betelni ezzel a
lánnyal.
Kigombolom az ingem. Levetem, majd félredobom.
A tűz lobogó fénye táncoló árnyékokat vet körénk.
Mintha egy másik világban lennénk. Csak mi ketten.
Az oldalamra fekszem a szőnyegre; ő is leheveredik,
velem szembe. A mellkasunkkal összesimulunk, és
csak csókolózunk. A kandallóban, Evie mögött, lobog
a tűz.
Egyik kezem a mellére teszem, izgatni kezdem
megkeményedett bimbóját. Evie felnyög, és hozzám
dörzsöli a csípőjét.
Hagyok helyet a kezének, mert már a nadrágomat
gombolgatja. A hátamra hemperedek, hogy
lehúzhassak, lerúghassak mindent magamról. Ő is
leveti a bugyiját. Mindketten visszafekszünk a
szőnyegre, egymással szembe - immár teljesen
meztelenül.
Némán nézzük egymást. Van valami lágyság és
szépség az arckifejezésében. Kezét az arcomhoz emeli,
hüvelykujjával végigsimít a számon.
– Kérdezhetek valamit? - suttogja.
Bólintok.
 – Azt mondtad, sosem randizgattál, sosem jártál
komolyabban senkivel. - Itt elhallgat egy pillanatra. -
Miért pont velem?
A tekintetét fürkészve megint eszembe jut, mennyi
mondanivalóm van arról, hogy miért is nem fogok soha
senki mást szeretni rajta kívül. De tudom, még nem
beszélhetek. Egyelőre nem.
– Mert te vagy minden, amire vágytam - suttogom
neki. - Mert számomra te vagy a tökély.
Megint csak némán néz, majd mosolyogva suttogja:
– Még ezzel az anyajeggyel is a vállamon?
Alig látom meg az aprócska szépségpöttyöt, amit a
félhomályban mutat.
– Na, azzal meg pláne. Először voltak kétségeim, de
a pötty meggyőzött. Végleg eldöntötte a sorsom.
Halkan felnevet.
– Jól van akkor. Köszönöm neked, kis pötty.
Mosolyogva az ajkára hajolok. Közben a lába közé
nyúlok, és bedugom neki az ujjamat. Jézusom, annyira
nedves! Belenyögök a szájába, mire hozzám préseli
magát, még többet követelve a kezemtől. Mélyebbre
csúsztatom az ujjam nedves puncijába, közben a
hüvelykujjam könnyű táncot jár megduzzadt
ideggócán. Evie finoman összerándul, és
belenyöszörög a számba.
Megfogja kőkemény merevedésemet, és finoman
húzogatni kezd, fel és le. Elszakítom magam a szájától,
hogy kimondhassam a nevét, miközben folyamatosan
vereget. Egymás szemébe nézünk. Látom, hogy ég a
vágytól. Ajkai szétnyílnak, ahogy a kezünkkel
kényeztetjük egymást. Figyeljük a másik arcának
minden rezdülését. Az izgalom lassan a tetőfokára hág.
Meghitt és forró pillanatok ezek. Már érzem is, ahogy
az orgazmus keringve útjára indul bennem az alhasam
környékéről. Behunyom a szemem, és megfeszítem az
izmaimat, míg el nem múlik. Legalábbis egyelőre.
– Jake - lihegi Evie. - Mindjárt elmegyek. Veled
együtt akarom, úgy, hogy bennem legyél - mondja, és
finoman rám szorít, utána a hüvelykujjával szétkeni a
farkam hegyén kibuggyanó előváladékot.
– Ahhhhhh.
– Ezt vegyem beleegyezésnek? - nevet halkan.
– Igen - felelem. Kiveszem a kezem a combjai közül,
és a felülre eső lábánál fogva magamra húzom, így
még jobban hozzáférek.
Fölébe kerekedek, hogy a nyílásához igazíthassam
magam, és benyomulok. Forróság vesz körül, jó
szorosan. Valami leírhatatlan óvszer nélkül érezni őt.
Félek megmoccanni is. De úgy látszik, a testem nem,
mert a csípőm ösztönösen döfölő mozgásra vált.
– Ó, bébi, de jó vagy! - nyögök fel.
Nyögéssel válaszol ő is, és a lábával egészen
magához kulcsol. Egyszerre mozdulunk, nyögünk és
zihálunk; gyönyörködve egymás arcában a tűz
halovány fényénél. Van ebben valami ősi szépség,
szeretkezni a lobogó lángok előtt. Mintha egy teljesen
másik korban lennénk, de ugyanúgy mi vagyunk,
átfogva egymást a szenvedélynek ebben az időtlenséget
idéző táncában.
Amikor Evie légzése felgyorsul, megint a lábai közé
nyúlok, és ujjaimmal a csiklóját kezdem izgatni. Egy
hajszál választ el a gyönyörtől, most már muszáj lesz
elélveznem.
Evie háta is ívbe feszül, úgy tolja fel nekem magát.
Az orgazmustól elakad a lélegzete. Nézem őt, és amint
megérzem, hogy hüvelye össze-összerándul a farkam
körül, én is feljutok a csúcsra. Meg- megrángok benne,
miközben a gyönyör hullámai maguk alá gyűrnek.
Együtt élvezünk el.
***
Miután megmosakodtunk és felöltöztünk, befejezzük
a vacsorát. Ez után a kis testedzés után még jobban
esik. Evie még a villa használatát is engedélyezi
nekem.
Azután összepakoljuk a pikniket, én pedig
felköltözöm a kanapéra, és bekapcsolom a tévét.
Elégedett vagyok és boldog. Jólesik egy kis agymosás.
Evie a MacBookhoz ül. Bekapcsolja.
 – Nézegeted? Használtál már Maclntosht? -
kérdezem tőle hátrapillantva.
– Még nem, de mindig is elég jól ment nekem az
ilyesmi. Bízom benne, hogy aránylag gyorsan
beletanulok.
Belemerülök a tévéműsorba. A bűnügyi hírek
mennek; éppen egy eltűnt nőről számolnak be, és...
Egy kattanó hang zökkent ki. Evie hirtelen
összecsukta a laptopot. Odanézek, és látom, hogy el
van sápadva. Azonnal felpattanok.
– Mi baj van, bébi? - kérdezem.
Mi a fene történt már?
Nem is foglalkozik velem, csak megy az ajtóhoz, és
veszi a cipőjét.
Mi a fészkes fene folyik itt?
– Evie! Mi történt? Miért mész el?
– A nő a hotelszobádban ugye Gwen volt? Igaz,
Jake?
– Micsoda? - Padlót fogok. Ezt meg honnan veszi?
Lázasan kutatok az agyamban, hogy mit hazudtam
pontosan arról, amikor Lauren vette fel a mobilom. -
Nem. Dehogyis! Csak nem gondolod, hogy felhívnám
Gwent a hotelszobámba iszogatni, azok után, ahogy
veled bánt?
– Nos, hát nem éppen iszogatásra gondoltam, Jake.
Én csak annyit látok, hogy nagyon közvetlennek tűnsz,
amikor a jótékonysági partin készült képeken a fülébe
sugdosol.
Pillanatok alatt összekötöm a dolgokat. Jaj nekem!
Rám keresett a neten, és megtalálta azt az istenverte
fotót, ami a San Diegó-i vacsorán készült Gwennel. Az
a rohadt Google! Azóta eszembe se jutott az a kép.
Idegesen a hajamba túrok. Hogyhogy mindig pont
Gwen kavar be nekünk? Olyan röhejes az egész,
hogyha nem látnám Evie-n, mennyire fáj neki,
legszívesebben felröhögnék.
– Evie, az egy céges jótékonysági vacsora volt. Gwen
az apjával vett részt rajta. Többször is megpróbált rám
akaszkodni, és nem nagyon tudtam vele mit csinálni.
Amikor egy fotós előtt sikerült sarokba szorítania,
odasúgtam neki, hogy szerencséjére nem szokásom
fotósok előtt balhézni. Úgy nevetett, mintha vicceltem
volna, pedig nem ez történt. Ennyi volt. Utána egész
este nem beszéltem vele többet.
Hosszan rám néz, az arcomat fürkészi. Végül nagy
levegőt vesz.
– Hinni akarok neked, Jake, csak... nem azt akarom,
hogy...
– Evie, ide figyelj! Istenem, bárcsak tudnád...
Száraz nevetésben török ki.
– Bárcsak tudnád, milyen nevetséges a részedről azt
hinni, hogy bármikor is megcsalnálak téged, pláne
Gwennel. Komolyan! Ha belelátnál a fejembe, te is
nevetnél.
– Jake...
– Kérlek, bízz bennem! Kérlek, ne menj el!
Tovább fürkészi az arcomat, aztán alig láthatóan
bólint egyet. Kifújom magamból a gőzt, és elvezetem
az ajtótól; a kabátját visszadobom az előtérben lévő
ülőkére.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
MÁSNAP ESTE EVIE FELSZOLGÁLNI MEGY. Azt mondja,
utána kocsival hazaviszik. Szeretném, ha hozzám jönne
haza, de próbálok egyensúlyra törekedni, hogy
biztonságban érezze magát „új” kapcsolatunkban.
Nekem ez elég nehéz, mert szerintem ő sokkal többet
jelent nekem, mint én neki. Olykor viszont azt látom
rajta, hogy erősebbek az érzései irántam, mint az egy
kapcsolat elején jellemző lenne. Nem tudom, ő nem
találja-e furcsának. Vajon már elgondolkodott azon,
hogy lehet ez? De hisz nem sok tapasztalata van a
kapcsolatok terén, akkor pedig valószínűleg nem.
Az aznapi értekezlet után Preston félrevon, arcán
aggodalom.
– Mi van? Minden rendben? - kérdezem tőle.
– Hát, aha, de szerintem jó, ha tudod, hogy Lauren
folyton hívogatja a vezetőtestületet. Rendkívüli
értekezletet akar. Az okát viszont nem árulja el.
Ah, a rohadt életbe!
Nem válaszolok rögtön. Fontolóra veszem, mit
akarhat Lauren a testülettől, és azon morfondírozom,
nem csak azért csinálja-e az egészet, mert pár napja
kirúgtam a hotelszobámból. Ez az új módszere, hogy
szórakozzon velem? A részvények többsége az enyém,
valójában tehát nem sokat tud tenni. Én viszont, mint
igazgató, nem lehetek bent a rendkívüli értekezleten,
így nem fogom megtudni, mi a szándéka, csak miután
már elővezette a többieknek.
– Oké, hát kösz, hogy szóltál, Preston. Sajnálom,
hogy a családi dráma a cégre is kihat.
– Erről szó sincs. A cég remekül teljesít. Én csak
miattad aggódom. - Elhallgat, rám néz, és látszik, hogy
azon gondolkodik, folytassa-e. - Tudod, a munka során
nagyon közel kerültem apádhoz. Az infarktusa után,
amikor meglátogattam a kórházban, nyilván nem
sejtette, mi fog történni, de nekem egyértelműen a
tudtomra adta, hogy ha eljön az idő, ő nem akarja,
hogy Laurennek bármi köze is legyen a céghez.
Megkért, hogy abban az esetben, ha ő már nem lesz,
vigyázzak rád. Remélem, ez most nem hangzik
fölényesen. Ő sem úgy értette, hogy gyámolításra
szorulsz. Hanem azt éreztem, mintha bántotta volna
valami veled kapcsolatban, és csak azt akarta, hogy
tudd, van melletted valaki, aki a te oldaladon áll.
A fenébe! Elöntenek az érzelmek, alig bírom
visszafojtani őket. Majd később.
– Köszi, Preston. Méltányolom a...
– Nem kell megköszönnöd. Egyébként meg azt a
vezetőtestületi értekezletet rám bízhatod.
Azzal barátian hátba vereget, és elsétál.
***
Megkérem Evie-t, hogy pénteken aludjon nálam. Van
egy ötletem, ami, remélem, boldoggá teszi majd.
Annak idején nemcsak olyasmikre nem nyílt
lehetőségünk, amit a fiatalok szoktak csinálni, de az is
kimaradt az életünkből, amit a fiatal párok szoktak.
Gondolok itt a szórakozásra, ha történetesen együtt
járhattunk volna, amikor még a gondtalan, fiatal
éveinket éltük. Már ha esetünkben volt ilyen
egyáltalán. Régi-régi vágyként hordozom magamban,
amit most valóra akarok váltani. Veszek Evie-nek egy
ruhát, és elviszem táncolni. Azt az élményt nem fogja
ugyan felülmúlni, amikor sok-sok évvel ezelőtt egy
üres parkban a csillagos ég alatt forogtam vele - annak
ellenére, hogy akkor sík ideg voltam, és a lábára is
léptem. Látom magunkat. A két nevelőotthonos
kölyköt, amint csinos ruha híján a parkban táncolnak.
Tiszta szánalom. Ugyanakkor meg maga a varázslat.
Visszagondolva erre a régi emlékre, muszáj
megmosolyognom. Olyan suta helyzet volt, mégis
belém égett, úgy tűnik, örökre. Vicces, hogy a zenére
már nem is emlékszem, annyira megbabonázott Evie
közelsége, illata, hozzám simuló teste. Kíváncsi
lennék, ő tud- ja-e, milyen számok szóltak. Többek
között ezt is szeretném egyszer megkérdezni tőle. Jó
lenne majd felidézni a közös emlékeinket. Néhány
szépet közülük.
Amikor pénteken ajtót nyitok neki, szép, de fáradt.
Nem lesz ez így jó. A karomba kapom, és közlöm vele,
hogy azonnal engedem a fürdővizet. Fel kell frissülnie,
mert táncolni viszem.
Kicsit vitatkozik velem a tervemen, és mikor előállok
vele, hogy megleptem egy teljes öltözettel, bosszús
pillantást lövell felém. De azért kíváncsi, miket
választottam neki, úgyhogy bemasírozik a
hálószobába. Azt hiszem, ez már jó jel.
Megyek utána, és végignézem, ahogy megtapogatja a
ruha selymes anyagát, szemügyre veszi a Jimmy Choo
cipőt. Az eladónő jó néhányat elém tett, ami szerinte
megy a ruhához, én meg kiszúrtam, hogy az egyik
ezernégyszáz dollárnál is többe kerül. Többe, mint ami
miatt Gwen visítozott, hogy Evie leöntötte kaviárral.
Muszáj volt megvennem. Nem volt benne semmi
különleges, semmi extra, tudtam is. De feldobott a
tudat, hogy Evie-nek jobb cipője lesz, mint annak a
mocskos kurvának.
– Nagyon tetszik. Köszönöm - fordul felém végül
mosolyogva. - Tényleg te választottad?
– Hát, kaptam egy kis segítséget az eladónőtől. De én
adtam meg a színt, a nálam hagyott ruháidból pedig
tudtam a méretedet.
– Pávakék, mi? - húzza fel a szemöldökét.
Vigyorogva vállat vonok.
– Szeretem ezt a színt. Csak ne akard, hogy az
állatkert közelébe vigyelek benne!
Felnevet, én pedig kiszaladok a fürdőszobába
megereszteni neki a vizet.
Amíg készülődik, készítek egy kis spagettit. Mikor
előbukkan, eldobom az agyam tőle. Szentséges ég!
Káprázatosán szép! Láttam már meztelenül, és tudom,
hogy tökéletes a teste, de ez a ruha még ki is emeli a
legszebb domborulatait - feszes mellét, lapos hasát és
kemény kis fenekét -, anélkül, hogy túlságosan kihívó
lenne.
– Bámulatosan nézel ki!
Nem biztos, hogy ebben a cuccban bárhová is el
merlek vinni. Pillanatnyilag bánom, hogy nem azt a jó
nagy, bő, fekete pulcsit vettem meg, amit az alkalmi
ruhákhoz menet láttam.
– Köszi! Saját ruhabeszerzőm van, aki alaposan
kiismerte az alakomat.
Célzatosan felhúzza a szemöldökét, de mosolyog.
Amikor aztán vacsorához ül, úgy döntök, leleplezem
a pólómat, amit a pláza egyik standjánál csináltattam
még laptopvásárlás közben, kizárólag azért, hogy majd
megnevettessem. Kibújok a pulóveremből, és faarccal
odafordulok felé, hogy el tudja olvasni a vastag, fekete
betűs feliratot az elején: „A Világ Legjobbja.”
Majdnem torkán akad a falat. Szája elé kapja a
szalvétát, mert nem is bírja visszatartani a nevetést.
– Most mi van? - kérdezem ártatlanul.
A pólómra mutat.
– A világ legjobbja - miben?
– Ó, erről beszélsz? - mutatok a mellkasomra. -
Ebben minden benne van. A Világ Legjobb Pasija, A
Világ Legjobb Szeretője, A Világ Legjobb Szakácsa.
Amiben csak akarod... én vagyok a legjobb.
– Ó! Hát, méltányolom az önbizalmadat. De tudod,
ezzel magadra vonod a többiek haragját, és tesztelni
fognak - vonja fel figyelmeztetőleg a szemöldökét.
– Én csak egy ember véleményével foglalkozom.
Amúgy meg alig várom, hogy teszteljenek végre.
Minél többet tesztelnek, annál jobb. Jó volna egy
csomó tesztelés - kacsintok.
– Ugye tudod, hogy totál nevetséges vagy? - kérdi, és
vigyorogva rázza a fejét.
Felkacagok.
– Jól van, hagyjuk ezt! Egyél, én addig átöltözök.
Aztán indulhatunk!
– Hát, nem ebben „A Világ Legjobbja'-pólóban jössz
bulizni? - kiáltja utánam.
– Csak nem akarod, hogy reklámozzam magam
mindenkinek? - kiáltom vissza. Hallom a nevetését,
miközben nyitom a gardróbomat.
Átöltözöm valami elegánsabba, és tíz perccel később
már úton vagyunk a belvárosba.
***
Az Igby’s nevű szórakozóhelyre viszem Evie-t.
Nemrégiben nyílt, és úgy hallottam, elképesztő belső
tere van. Az utolsó szögig átalakítottak benne mindent,
hogy egy egyterű New York-i luxuslakásra hajazzon.
Miután megkaptuk az italunkat, szóba kerül Evie
haverja, Landon - a fickó, aki gyilkos pillantásokat
lövellt felém azon az ominózus estén, amikor Evie
ráborította a kaviárt Gwen cipőjére Tudom, hogy ő
fontos szerepet tölt be Evie életében, ezért szeretnék rá
jobb benyomást tenni. Az az ötletem támad, hogy hívja
le. Evie először habozik, de aztán beleegyezik. Kábé
egy óra múlva csatlakozik is hozzánk a srác - a
barátjával, Jeff-fel.
Rendelek egy kört. Egy kis asztal körül szorongunk,
de nem bánom, mert így Evie-nek gyakorlatilag az
ölemben kell ülnie. Örülök a lehetőségnek. Ez jó ürügy
rá, hogy olyan közel férkőzhessek hozzá, amennyire
csak lehetséges, pláne nyilvános helyen. Jó pár férfit
rajtakaptam már, hogy tovább nézi, mint amennyi
nekem jólesne belőle, ezért világossá akarom tenni,
hogy ő velem van.
 – Szóval, Jake, te idevalósi vagy Cincinnatibe? -
kérdezi Landon hozzám hajolva.
Egy pillanatra teljesen megkukulok. Zavarba hoz a
kérdés. De aztán leesik, hogy Evie-nek nyilván nem
volt módja sokat mesélni rólam, és ez csak egy
egyszerű kérdés volt. Nem azt felelem hát, hogy: „aha,
Northside-ban nőttem fel, akárcsak Evie”, hanem
helyette ezt:
– Nem, valójában San Diegó-i vagyok.
– Kaliforniai? Tényleg? Imádom San Diegót. Kétszer
jártam ott. A Pacific Beachen, egy barátommal. Te
honnan jössz?
– La Jollából.
Belekortyolok a vizembe, és elropogtatok egy
darabka jeget.
Egy lepukkant northside-i nevelőotthonból,
Cincinnatiból, egészen a Csendes-óceán sziklás partján
magasodó villáig jutottam. Es mindkettő pokol volt,
csak másképp.
Rám mered. Nyilván ismeri a környéket. Füttyent
egyet.
– Az szép rész! Mi szél fújt ide?
– Apám cégének van itt egy részlege. Úgy fél éve én
vezetem.
Landon bólint, és elismerően Evie-re pillant.
Jeff így szól:
 – Hiányozhat a napsütés.
Evie-re nézek.
– Itt is sok napsütés van - rámosolygok.
– Jaj, de csöpögős duma! - neveti el magát, de
megfogja az arcomat, és egy gyors szájra puszit ad.
Vigyorogva nézzük egymást, egész hosszan, és mikor
Landonra meg Jeffre pillantok, látom, hogy minket
bámulnak, arcukon széles mosoly.
Magamhoz húzom Evie-t.
– Landon, Evie azt mondta, hogy a Kaliforniai
Egyetemre jársz. Mit tanulsz? - kérdezem.
– Üzletvezetésből fogok diplomázni - feleli a srác.
Bólintok.
– Tök jó. Mikor végzel?
– Még van pár évem. Nem sietem el - feleli
mosolyogva, és az italába kortyol.
Ismét bólintok, mosolygok is.
– És te, Jeff? Te mivel foglalkozol?
– Mérnök vagyok - feleli.
– Tényleg? Milyen mérnök?
Kiderül, hogy gépészmérnök, és váltunk pár
mondatot a munkájáról meg a cégem profiljáról.
Pár perccel később egy jó szám csendül fel. Felállok,
és Evie-t is felhúzom.
– Most pedig táncolsz velem - súgom a fülébe.
Magamhoz akarom ölelni. Habozik, de odaint a
fiúknak, és elindul utánam.
A táncparkett közepére érve a nyakam köré fonja a
karját, és mozogni kezdünk a zene ütemére.
Vérpezsdítő, ahogy a testünk egymáshoz simulva ring
a lüktető ritmusra. Evie-re pillantok. Látom, hogy
ugyanazt érzi, amit én.
– Gondolhattam volna, hogy jól táncolsz - súgja a
fülembe, és ahogy megérzem csiklandozó leheletét, a
vágy villámcsapásként fut végig a testemen. Teljesen
hozzátapadok.
A következő számnál Landon tűnik fel Evie háta
mögött. Megragadom a lehetőséget, hogy elszaladjak a
mosdóba.
– Vigyázz rá! - szólok Landonnak, és rábízom a csajt.
Amikor pár perc múlva visszatérek, látom ám, hogy
egy nagydarab izomkolosszus épp magához akarja
húzni Evie-t, Landon pedig igyekszik visszatartani.
Vörös köd ereszkedik a szemem elé. Mintha ismét
tizennégy éves lennék, és valaki lökdösné Evie-t a
suliban. Csak ez a szemétláda most azért szállt rá a
csajomra, mert fel van ajzva. Sikerül megállnom, hogy
lebirkózzam a földre, és a padlóba döngöljem a képét;
de hátulról galléron ragadom, magamhoz rántom, és
közvetlenül a fülébe dörmögöm:
– Hé, seggfej! Tanuld meg, hogy a nem nemet jelent!
A pillanat törtrésze alatt végigmér. Ő testesebb, én
viszont magasabb vagyok. Az arckifejezésemből
kiolvashatja, hogy nem fogom annyiban hagyni a
dolgot, mert megszólal:
- Jól van, jól van, haver!
Gúnyos megadással emeli fel a kezét, leráz magáról,
és elvonul. Hülye izomagyú! Evie-re pillantok, a
tekintetünk találkozik. Minden megszűnik körülöttem,
ahogy oldalra hajtva a fejét ábrándosán rám néz. Tudja.
Ekkor viszont megrázza kissé a fejét, ragyogó mosolyt
küld felém, és az ujjával magához hív. Megyek.
– Az én hős védelmezőm! - súgja nekem, mikor elé
lépek.
Kicsit be van csípve. Döbbenet, hogy le tud engem
fegyverezni!
Az én édes, szépséges oroszlánszelídítőm!
Vagy negyven percen át táncolunk Landonékkal. Ez
a srác állati vicces fazon, értem már, Evie miért szereti
annyira. A Troublemaker című szám következik Olly
Murstől, és Landon olyan fura figurákat dob be rá,
amilyeneket, esküszöm, még életemben nem láttam.
Jól szórakozunk a produkcióján. A többiek is hátrébb
húzódnak, hogy körbeállhassák, úgy biztatják.
Örömmel látom, hogy Evie is belefeledkezik a
pillanatba - nevet, jól érzi magát. Az idő mintha
lelassulna, a zene mintha elhalna körülöttem. Csak
Evie van. Ilyenkor szabadul fel a lelkem csak igazán.
 Landon maga mellé húzza Jeffet, megtapsolják őket.
A zene dübörögve tér vissza a fejembe, újra elindulnak
a percek. Jeff közel sem akkora táncos, mint Landon,
de ő is kitett magáért. Szórakoztató a műsor, de én már
legszívesebben ágyba vinném Evie-t. Elöntött az
adrenalin, amikor le kellett szednem róla azt a
nagydarab fickót, aztán ez a fülledt, buja tánc csak még
jobban beindított. Nem tudok másra gondolni, mint
hogy rávetem magam, és szűk, nedves, meleg
puncijába hatolok.
A tömeg lassan szétszéled, Landon odatáncol
hozzánk. Megsúgom neki, hogy hazaviszem Evie-t.
– Örültem a találkozásnak - búcsúzik beleegyezően.
Mosolygok, és odabiccentek a közelben álló Jeffnek
is. Evie csókot dob és integet is neki, miközben
levezetem a táncparkettről. Azután még várnom kell rá
egy picit, mert elugrik a mosdóba. Ekkor egy ismerős
nőt pillantok meg - egyenesen felém tart. Alig hiszek a
szememnek. Mi a kurva életet szórakozik ez itt velem?
Elborul az agyam. Lauren az. Követett volna? Gyorsan
a mosdók felé pillantok, és odasietek hozzá.
Megragadom a karját, hogy az ellenkező irányba
fordítsam, így kénytelen velem tartani a pult bejárat
felé eső részéhez. Hozzám simulva átkarol, én meg
gyakorlatilag vonszolom előre. A pult elé érve aztán
lerázom magamról.
 – Végeztünk. Istenemre esküszöm, Lauren!
– Jake, hagyd ezt abba! Hallgass meg! Azért vagyok
a városban, mert holnap megyek a vezetőtestület elé.
San Diegóban sem hallgattál meg! Most jövök tőled.
Meg akartalak látogatni. A portás mondta, hogy itt
talállak. Gondoltam, nem bánod, ha...
– De, kurvára bánom! Mi a kurva francot csináltam
az utóbbi öt évben, amiből azt gondolod, hogy nem
bánom? Mi a fenéről tanácskozgatsz te holnap a
bizottsággal? - szűröm a fogam között a szót, hogy
közben alig mozdul az állkapcsom. Csak úgy
fröcsögnek belőlem a mondatok, egyenesen ennek az
eszelős elmebetegnek a képébe. Teljesen be lehet
csavarodva. Erre nincs más magyarázat.
Hátrapillantok a mosdó felé, a szívem kalapál. Evie
bármelyik pillanatban előjöhet. Lauren semmiképp
nem tudhatja meg, hogy nővel vagyok. Nagy cirkuszt
rendezne. Nagyon is jól emlékszem, hogyan bánt
azokkal a lányokkal, akiket a közelébe vittem, mikor
még nála laktam. Az csúnya volt. Ha bepróbálkozna itt
nekem valami rohadéksággal, még megölném.
Márpedig a börtön nem valami csábító lehetőség, most,
hogy épp visszaszereztem magamnak Evie-t.
– Elmondom, Jake. Kérlek, én...
– Na jó. Hívj fel a hétvégén, és elmondhatod! Ha
most azonnal elmész, felveszem a telefont, és
beszélünk. Rendben? Barátokkal jöttem le, nem a
legjobb az időzítés, és a hely sem a legalkalmasabb.
Nem tetszik neki a javaslatom. Gyanakodva méreget.
De aztán körbenéz, és mikor újra megállapodik rajtam
a tekintete, így felel:
– Rendben. De személyesen akarok találkozni veled.
Az értekezlet után hívlak. Csak aztán felvedd, Jake!
Azzal megfordul, és kisétál az ajtón. Fellélegzek, és
megint a mosdó felé nézek, de Evie még mindig sehol.
A kidobóhoz megyek, megkérdezem, áll-e sor
odakint. Kiderül, hogy áll, amitől máris jobban érzem
magam. Ha Lauren vissza akarna jönni, várakoznia
kell, mi pedig úgyis rögtön megyünk.
Amikor felnézek, Evie már majdnem ott van előttem.
A fenébe! Nem is láttam kijönni. Rámosolygok -
remélem, nem tűnik erőltetettnek -, és kézen fogom.
– Készen vagy? - kérdezem.
– Kivel beszéltél? - kérdez vissza számonkérően.
A rohadt életbe, meglátott Laurennel! Megint
hazudnom kell. Kurvára utálom már! Annyira
nyomaszt ez a sok hazugság!
– Csak valami részeg nő cirkuszok. A kidobók hívtak
neki egy taxit, én meg odavezettem az ajtóhoz. Várj
meg, hadd hozzak neked egy ásványvizet, mielőtt
indulunk - mondom neki figyelemelterelésképp.
– Nem kérek - mondja. - Csak mérgesnek látszottál.
 – Nem voltam én mérges, de elég ellenségesen
viselkedett. Ki akart velem kezdeni, én meg
visszautasítottam. Ennyi.
Nem tudom, mit láthatott, ezért minden eshetőségre
gondolnom kell.
Megkérem, hogy a vizet illetően higgyen nekem, és a
pulthoz megyünk. Lehúz egy egész pohárral, én meg
addig is pihentetem megtépázott idegeimet. Jól
elromlott az este.
Leteszi a poharat, és csábosán rám mosolyog.
– Vigyél haza! - mondja. - Mielőtt még további nőket
kellene levakarnom rólad.
Felnevetek - megint reménykedek, hogy nem tűnik
erőltetettnek. A szívem mélyén rettegek.
Egy negyedóra, és már a garázsban vagyunk.
Útközben sikerült egy kicsit kiengednem. Evie
egyfolytában csacsogott, felelevenítette az éjszaka
legjobb részleteit. Ő továbbra is felszabadultnak és
boldognak látszik.
Én nem tudom, most' mit érzek, mi ez a túlfűtöttség.
Teljesen be vagyok pörögve, azt sem tudom, hogy ez
most jó-e vagy rossz. Valószínűleg van benne ez is, az
is. Egyfelől feldob, hogy sikerült Evie-nek egy jó estét
szereznem. Boldoggá tesz, hogy órákon át
ölelgethettem. Felpörgetett a zene is. Ugyanakkor
majd’ szétvet a düh, amiért Lauren nem hagy már
békén a picsába, és mardos a bűntudat, hiszen megint
csak hazudnom kellett Evie-nek. A hazugságok egyre
szaporodnak, a helyzet pedig egyre bonyolultabb lesz.
Ez gyötör engem, és nem tudok mit kezdeni vele. A
múltban az ilyet abszolút rosszul éltem meg, mindig
elnyomtam valami szerrel. Most viszont ebbe a rossz
érzésbe örömmámor vegyül, ami teljesen összezavarja
az agyamat. Egyszerre vagyok szelíd és agresszív.
Rohadtul meg vagyok zuhanva.
Leállítom az autót, és magamhoz húzom Evie-t. Két
kezembe fogva az arcát, beleadva minden érzésemet,
megcsókolom. Hevesen csókolózunk, aztán fölém
kerekedik, és... azt a kurva...! Ez a műsor odafentre
való, hogy rendesen elláthassam a baját.
Épp elő akarnék állni az ötletemmel, amikor hirtelen
reccsenés hangja hallatszik az autóban. Mi a rohadt... ?
Evie felemelkedik rólam, és lám, a nadrágom sliccrésze
hasadt szét a varrásnál. Hát ez érdekes.
– Úristen! - suttogja Evie. - A fütyid úgy tör előre,
mint Hihetetlen Hulk.
A fütyim?
– A fütyim?
Bólint, elkerekedett szemmel.
– Mi az, megharagszik?
Komoly erőfeszítésembe kerül komolynak maradni.
– Egyelőre nem. De ha továbbra is fütyinek szólítod,
akkor előfordulhat. Ő férfiból van. Nem érdemes
felbosszantani!
– Ó, én pedig nagyon szeretném.
Nem tudom magam tovább türtőztetni. Hangosan
felröhögök.
– Gyere, menjünk fel!
Evie előttem halad, hogy elrejtse a tátongó hasadást a
nadrágomon. így vonulunk el Joe, a portás előtt.
Lauren miatt később még számolok vele! A ma este
történtek felszítják bennem a birtoklási vágyat.
Mindenekelőtt meg akarom védeni Evie-t. Lauren nem
fogja feldúlni a kapcsolatunkat! Az egyszer kurva
biztos.
Még mindig a nadrágomon röhögünk, amikor
beesünk a lakásba. A falhoz szorítom Evie-t, a
tesztoszteron lüktetve árad szét az ereimben. A vágy
elborítja az agyamat, a vér az altestembe tolul.
Letekintek rá - olyan átkozottul gyönyörű ez a lány! -,
mire elkomolyodva rám emeli a szemét.
– Jake, nekem nem sok alkalmam volt úgy igazán
elengedni magam az életben, úgyhogy ezt meg
szeretném köszönni neked. Tudom, hogy kicsit őrülten
vagy esetleg bután hangzik, de komolyan, nekem ez
nagy dolog, úgyhogy tényleg köszönöm ezt az estét.
Ennél jobbat nem is mondhatott volna nekem, hiszen
emiatt csináltam az egészet.
 – Remélem, gyönyörűm, sokszor fogjuk mi még így
elengedni magunkat - felelem mosolyogva.
Még erősebben nekinyomom a falnak, és a szájára
hajolok. Hosszú percekig csókolózunk, a nyelvünk
összecsap, nyaljuk-faljuk egymást. Evie ízébe
chardonnay íze vegyül. Felnyögök ettől az elegytől.
Imádom! A leheletén érzem az alkoholt; megrészegít,
de tudom, hogy ő egyébként is ilyen hatással van rám.
Hajt a vérem, az érzések, melyek az előbb az autóban
rám törtek, ismét megrohannak. Akcióra készen állok.
A nyelvem vadul köröz, a csípőmet Evie-ének tolom.
Teljesen kész vagyok a nyögdécselésétől. Annyira
megfeledkezem magamról, annyira megszédít a vágy,
hogy durvább vagyok, mint eddig. Egyszerre
szeretném alá is vetni neki magam, meg teljes hatalmat
is gyakorolni fölötte.
Felemelem a földről, így kénytelen a derekam köré
kulcsolni a lábát, én pedig egyenesen a falhoz
préselem. Ekkor a nadrágomba nyúl, és simogatni
kezd. Az őrület határára kerget. Csak és kizárólag arra
tudok gondolni, hogy meghághassam. Minden
önuralmam odavan, de nem érdekel. Élvezem.
Megint reccsenés hangja hallatszik. Dereng valami,
hogy épp most téptem le róla azt a rohadt tangát. Az
utamban volt. Hallom, ahogy levegő után kap, majd
hangosan fel is nyög, amikor ujjaimmal nedves
puncijához érek. Nem hatolok be, csak szétkenegetem
a nedvét, lassan körözgetve. Előre érzem a
mellkasomból előtörni készülő morgást, olyan jó síkos!
– Mindig nedvesen fogadsz - zihálom.
Két karjával szorosan átöleli a felsőtestem, fejét a
falnak veti. Tökéletesen hozzáférek nyakának édes
bőréhez. Közben tovább simogatom odalent, majd
feljebb haladva szétkenem a nedveit a csiklóján is.
Vonaglik és nyöszörög, amivel csak még tovább
hergel, hogy jól megadjam neki a magáét. Remélem,
készen áll egy vad menetre, mert per pillanat nagyjából
arra vagyok alkalmas.
Visszahúzom a csípőmet, és mikor erre tiltakozva
felnyöszörög, érzem, hogy már szivárgók.
- Vedd elő a farkamat, Evie! - szólalok meg mélyről
jövő, rekedtes hangon.
Erre a hasadáson keresztül benyúl a nadrágomba, a
bokszerembe, és marokra fog. Szinte már túl jó is,
amikor a szerszámomhoz ér. Gyorsan kiszabadít. Egyik
kezemmel belemarkolok a seggébe, a másikkal a
vaginájához igazítom magamat, és bevágom neki. Nem
nevezném gyengédnek a bánásmódot. Fel is kiált,
amitől egy pillanatra magamhoz térek. Nem mozdulok,
csak vágytól égő szemébe nézek. Látva, hogy minden
rendben, szép lassan visszahúzom magam, és ismét
felöklelem. Csupa feszes izom vesz körül. A jóleső
érzésre sóhaj tör fel a torkomból. Evie behunyja a
szemét, mélyen felnyög, ajkai szétnyílnak. Megint
elveszítem a kontrollt, a testem veszi át az irányítást, az
agyam meg átadja magát a kéjutazásnak.
Lecsapok Evie szájára, és vadul dugni kezdem.
Keményen és mélyen, amitől újra meg újra a falhoz
csapódik. Birtokolni akarom, a magaménak tudni,
meggyőzni róla, hogy az enyém. Bizonyítani
magamnak is, hogy van szépség ezen a világon, ami
csakis az enyém, és senki másé.
Már majdnem elélvezek, a túláradó gyönyörtől
megint feszít az alhasam. Ujjamat a gyönyörpontjára
teszem, hogy még tovább izgassam. Zihálni és
nyögdécselni kezd, bele a számba. Az orgazmus
végighullámzik rajta.
Eltépem a számat az ajkáról, és csak nézem. A
gyönyör elönti az arcát. Olyan eszméletlenül szép ez,
hogy önkéntelenül tolulnak a számra a szavak:
– Az enyém. Csak az enyém. Csakis. Örökké.
Egyedül az enyém - miközben könyörtelenül
döfködöm tovább.
Az orgazmus örvénye magába ránt, a fejem
ösztönösen hátravetem. Heves gyönyörérzet
hatalmasodik el rajtam, szikrák táncolnak a szemem
előtt, amint össze-összerándulva a hüvelyében
kilövellek.
 Ahogy a szikrák elhalványulnak, és lassanként
eltünedeznek, újra magamra találva felocsúdok.
Számomra olyan hihetetlen módon történt ez az egész.
Remélem, nem okoztam fájdalmat. A fal nem éppen
puha. De ahogy felemelem a fejem, és Evie szemébe
bámulok - még mindig kibe csúszkálva benne -, az arca
megnyugtat. Lenyűgözöttnek és elégedettnek tűnik,
látszik, hogy alapos munkát végeztem. Dagad a
mellem a büszkeségtől, a vad mámortól, hogy a
magamévá tettem.
– Olyan gyönyörű vagy! - mondja aléltan.
Mosolygok, és szép finoman leteszem a padlóra.
– Te vagy az, aki gyönyörű - suttogom.
Miután lábujjhegyre állva édesen megcsókol,
bevezetem a hálószobámba.
Később, miután letisztálkodtunk, és bezuhantunk az
ágyba, még szorosan hozzám bújik. Egyenletes
légzéséről tudom, hogy mélyen alszik.
– Szeretlek - suttogom neki. Muszáj kimondanom,
akkor is, ha tudom, nem hallja.
- Mmm, Leo... - dünnyögi vissza. Egész testemben
megdermedek, a szívverésem kihagy, ahogy a szó
belém csapódik. Ó, istenem! Szentséges egek! Ádáz
szívdobogás jön rám, az agyamra köd ereszkedik, a
pupillám kitágul a sötétben. Nem tudom, mit érezzék,
de órákba telik, mire nyugtalan álomba merülök.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
MIUTÁN EVIE REGGEL ELMEGY DOLGOZNI, én még
lustálkodom egy kicsit. Később elmegyek gyúrni.
„Leo” - visszhangzik a fejemben a hangja, ahogy
álmában a nevemet suttogta. Még mindig nem tudom
ezt mire vélni. Talán még szokott álmodni rólam? Mit
jelenthet ez? Lehet, hogy a szíve mélyén még mindig
kötődik ahhoz a fiúhoz, aki egykor voltam? Vajon
könnyebb vagy nehezebb lesz mindezek után
szembenéznie az igazsággal?
Néhány óra gyúrás után hazaindulok. Ideges vagyok,
mert Lauren ma értekezik a vezetőtestülettel, nekem
meg fogalmam sincs, mi a fenéért. Bármi is van
mögötte, szerintem csak sakkban akar tartani. Ebben
szinte biztos vagyok, és ez éktelen haragra gerjeszt.
Vajon meddig kell még az eszement baromságaival
foglalkoznom? Hogy is várhatnám el Evie-től, hogy
még ezt is viselje el? Soha a rohadt életben nem lesz
vége ennek! És ha Laurennek tudomására jut, hogy
Evie visszatért az életembe, még rosszabbra fordul a
helyzet. Ez is holt zicher. Sokkal rosszabbra.
Laurennel semmi szín alatt nem kívánnék foglalkozni
- sem ma, sem máskor. De tudnom kell, miben
mesterkedik. Tartozom a cégnek annyival, hogy - a
személyes érzéseimet félretéve - kiderítsem, mit forral.
A legjobb lesz, ha nyilvános helyen találkozunk,
mielőtt Evie-ért megyek. Ha nem kellene, hogy
érdekeljen, milyen sumákságot tervez, a szokásos
módszeremmel meg tudnám úszni a
telefonbeszélgetést. Akkor viszont képes lenne eljönni
hozzám, mondjuk, mikor pont nálam van Evie, és... Ó,
jézusom, ebbe rögtön bele is fájdul a fejem. Leülök a
reggelizőpulthoz, és percekig csak fogom a fejem,
tipródva ezen az őrült helyzeten. Azután elmegyek
tusolni, megborotválkozom, délután pedig az asztalnál
dolgozom tréninggatyában, pólóban.
Beprogramoztam a mobilt, hogy Lauren hívását
egyenesen a hangpostára továbbítsa, ezért időnként
megnézem, jött-e üzenetem. Egyszer csak látom, jött.
Meghallgatom, ő az, úgyhogy visszahívom.
– Jake, már itt vagyok, jövök felfelé - hadarja, még
mielőtt egyáltalán köszönhetnék.
– Hogy mi a franc van, Lauren? Senki nem mondta,
hogy gyere fel a lakásomba! Ki a csuda engedett fel
egyáltalán?
– Hát a portás. Megmondtam neki, ki vagyok. Naná,
hogy fölengedett!
A pokolba! Elfelejtettem beszélni Joe-val. Ha
lemegyek, szétrúgom a seggét!
Amikor kilépek a folyosóra, már csenget a lift.
Lauren kiszáll, és szélesen rám vigyorog. Nem
viszonzom.
– Amint látom, még mindig egy kiállhatatlan
tinédzser vagy! - mondja, és elsuhan mellettem, be az
ajtómon.
Odabent körülnéz.
– Tetszik a lakásod, Jake. - Az ablakhoz megy,
megnézi a kilátást. - Tudod, hogy ideköltözhetek
hozzád, ha akarod. Jobban örülnék persze, ha
visszajönnél velem San Diegóba, de...
– Lauren, miért találkoztál ma a vezetőtestülettel?
Miért kellett beáldozniuk egy szombatjukat miattad?
Felsóhajt, és közelebb lép.
– Meg akarom támadni a végrendeletet. Phil nem volt
eszénél, amikor a részvények többségét rád hagyta. A
jogászom szerint van esélyem megnyerni a pert.
Benyújtottam egy kérvényt, hogy minden pénzügyi
döntést tartsanak vissza, amíg meg nem kapom a cég
tulajdonjogát, ami kétségtelenül meg fog történni.
Rámeredek. Felmerült bennem, hogy ezt megjátssza.
– Abból nem lesz semmi. Phil végakaratával semmi
probléma nincs, nagyon is eszénél volt, amikor
lediktálta. Minden pénzt megkapsz, amennyire csak
szükséged lehet. Csak azért csinálod az egészet, hogy
hatalmad legyen fölöttem, ezt te is tudod. Jó kis életed
volt, amíg uralkodhattál rajtam, igaz? - csikorgóm.
– Ó, Jake! - sóhajtja Lauren. - Azért csinálom, hogy
megkaphassam, ami jogosan megillet. Húsz évig
voltam annak a munkamániásnak a felesége. Tudod te,
mi mindent kellett feláldoznom? Végig magányos
voltam, amíg csak be nem léptél az életembe. Ne
legyen bűntudatod! Phil halála mindkettőnk számára
megkönnyíti a dolgot. Ez az igazság. Ami történt,
megtörtént. Nem kell, hogy lelkifurdalásod legyen
miatta. Ha két ember annyira vonzódik egymáshoz,
mint mi ketten, abból nem lehet baj.
– Lauren, kár is vesztegetnem rád a szót, mert te csak
azt hallod meg, amit hallani akarsz. Én sosem
vonzódtam hozzád, legalábbis húsz nagyon zavaros,
végső soron pedig rettenetes percnél tovább biztos,
hogy nem. Annak is nyolc éve már. Attól a ponttól
számítom a mélyrepülésem. Az a legrohadtabb az
egészben, hogy valójában azért engedelmeskedtem
neked, mert nem akartam csalódást okozni. Egész
életemben mindenkinek egy nagy csalódás voltam, és
azt gondoltam... azt gondoltam, végre olyan családom
lesz, ahol szeretnek. Az a szerencsétlen, zavarodott fiú
csak azt akarta, hogy szeresd - minden körülmények
között. És szerintem te tudtad ezt, és ki is használtad.
Amikor azt mondod, hogy meg akarod kapni, ami
téged „jogosan megillet”, akkor az az érzésem, Lauren,
hogy nem is annyira a cégről beszélsz, hanem rólam -
szinte már köpöm elé a szavakat, az állkapcsom
belefeszül. Fel ugyan nem fog belőlük semmit, de
akkor is ki kell mondanom a dolgokat. Nem is miatta,
hanem sokkal inkább magam miatt.
Per pillanat le van lombozva, mint aki csatát vesztett.
Bizakodom, hátha akkor megértette, mit beszélek. De
aztán közelebb lép, hogy megsimogassa az arcomat.
Eltolom magamtól a kezét, és kitérek előle.
– Nem kell megjátszanod magad! Azt bízd csak rám,
édes, én jobban értek hozzá!
Lábujjhegyre emelkedik, hogy szájon csókoljon.
Hátralépek, az arcom elé kapva a kezem. Na tessék!
Mindig ide lyukadunk ki.
– Ne kezdd ezt a marhaságot! San Diegóban már
elmagyaráztam neked a kapcsolatunk természetét, ami
kimerül annyiban, hogy nincs is köztünk kapcsolat,
oké?
– Te magadat csapod be, Jake. Nem intézheted el
ennyivel! Nem küldhetsz el engem csak így!
– Nem a faszt! Kifelé innen!
Megint lép egyet felém, és rám akarja fonni a karját.
– Húzzál a PICSÁBA! - ordítom, miközben szaggat
belülről a düh. Miért is álltam vele szóba egyáltalán?
Istenemre esküszöm, ez a nő egy pszichopata!
 Lesüti a tekintetét, majd alig hallhatóan suttogja:
– Sosem foglak visszakapni, igaz?
Nem is válaszolok. Mi értelme lenne? Bármit is
mond, nem jelent semmit. Úgyis nyomulni fog, amint
összeszedi magát, csak esetleg más módszerrel.
Az ajtóhoz sietek, és lendületből kitárom. Bassza
meg! Evie pislog fel rám az előtérből. Az
adrenalinszintem pillanatról pillanatra emelkedik. A
lehető legrosszabb forgatókönyv történik, amit csak el
lehet képzelni. Mennyit hallhatott meg? Nem is
emlékszem, mi hangzott el, annyira elöntött a düh,
most pedig a félelem.
– A fenébe is, Evie! Mi a faszt csinálsz te itt?
Evie elsápad, a szája elnyílik, mintha mondani akarna
valamit. Nagy, beszédes szemében fájdalom. A kurva
élet bassza meg, bassza meg, bassza meg!
Legszívesebben üvöltenék. Földhöz vágnék valamit.
Az állkapcsom megfeszül, igyekszem uralkodni
magamon. Közben Lauren kisétál mellettem. Meglátva
Evie-t, megtorpan. Nem néz egyikünkre sem, csak
felcsattan:
– Nahát, Jake! Máris?
Ez egy rémálom. Azt semmiképp nem engedhetem,
hogy így tudódjon ki minden. Egy pillanatra lehunyom
a szemem, összekaparom minden erőmet, és amilyen
higgadtan csak bírom, kiutasítom Laurent:
 – Kifelé!
Igen ám, de figyelmen kívül hagy, ahogy szokott.
Helyette Eviehez lép.
– Lauren vagyok - mutatkozik be azon az utálatos,
leereszkedő hangján, ami rosszat sejtet.
Evie csak pislog, de kezet nyújt neki, majd halkan
megszólal:
– Üdvözlöm, a nevem...
– Anya! - kiáltom. Evie nem ejtheti ki a nevét.
Lauren sosem találkozott még vele, de az hétszentség,
hogy névről ismeri, hiszen annak idején az egész
repülőút alatt őt emlegettem. Tudja azt is, hogy a
hátamra tetovált lányt Evie-nek hívják. Csak párszor
látta, nem hiszem, hogy az előtte álló fiatal nőben
felismerné, de a név nem hangozhat el. Mindig is
utálta, ha anyának szólítom. Tudom, hogy azzal
elvonom a figyelmét. - Ha nem mész el innen,
istenemre esküszöm, a biztonságiakkal vitetlek el!
A kezem ökölbe szorul az indulattól.
Lauren felfújja magát, de úrrá lesz a sértettségén, és
így szól:
– Jó, Jake. Legyen, ahogy akarod.
Na, úgy még sose volt. A közeledben biztos nem, te
hülye kurva!
Azzal belép a nyitott liftbe, megfordul, és egyenesen
Evie-nek mondja:
 – Te csak egy vagy a sok közül. Ezt azért tudhatnád.
Evie-ből kiszakad egy kis döbbent hang; halk ugyan,
de úgy csapódik belém, mint egy tíztonnás falbontó
golyó. Jeges rémület szalad végig a gerincemen.
Hosszú másodpercekig állok ott. Igyekszem
megőrizni a hidegvéremet, megfékezni örvénylő
indulataimat, elfojtani magamban azt a túláradó undort,
ami elfogott, már csak attól is, hogy Lauren és Evie
egyáltalán egy levegőt szívnak.
Evie mozdul meg hamarabb. A lifthez megy, és
megnyomja a gombot. Ez felráz a transzból, pánikba
esek. Most fog elhagyni.
– Evie! Hova mész?
– Elmegyek, Jake. Itt nyilvánvalóan semmi szükség
rám. Sajnálom, egy órával korábban fejeztem be a
munkát, és gondoltam... szóval azt hittem, hogy jó ötlet
ide jönnöm. Én hívtalak...
Evie hangja elhal, a szeme megtelik könnyel.
Belehalok.
– Evie, kicsim, kérlek, hadd magyarázzam meg!
Annyira sajnálom! Annyira rohadtul sajnálom! Mindig
mindent elcseszek.
A hajamba túrok, próbálom kitalálni, hogy
értethetném meg vele a helyzetet. Nagyon-nagyon
finoman magamhoz húzom a kezét, remélve, hogy
követni fog a lakásomba. Először nem jön, az arcomat
kémleli. Aztán hagyja, hogy bevezessem az ajtón. A
holmiját azért az ajtónál hagyja. A magyarázatomat
tehát hajlandó lesz meghallgatni, de menekülésre kész.
***
Leülünk a nappaliban, és belekezdek:
– Először is sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe
hoztalak. Bármikor jöhetsz hozzám, amikor csak
akarsz. Sosem gondoltam volna, hogy anyám... - Itt
felsóhajtok. - Anyámmal... eltávolodtunk egymástól.
Nem jól mennek köztünk a dolgok, azt hiszem, te is
láthattad. ..
Szárazon felnevetek. A helyzetem távolról sem
nevezhető mulatságosnak.
Elmesélem Lauren látogatásának az okát. Azt, hogy
fellebbezést nyújtott be a cég vezetőtestületének, és
annak ellenére, hogy a tudomására hoztam, nekem
semmi dolgom nincs vele, az ügyben érintett vagyok.
Elmagyarázom bonyolult kapcsolatunkat is, csak
kihagyom az okokat. Laurenről még beszélni is
nehezemre esik. Annyi éven át tettem úgy, mintha
minden rendben lenne, annyi éven át kellett elfojtani az
érzéseimet. Mindig elnyomtam magamban a fájdalmat,
csak hogy ki ne derüljön, mi folyik abban a házban. A
probléma ettől viszont nyilvánvalóan nem oldódott
meg, de nekem ez volt a módszerem, hogy létezni
tudjak. Még Evie-nek is nagyon nehéz a Laurennel
való kapcsolatomról vallani, arról, hogy miatta
viselkedtem olykor furcsán gimiben, és miatta volt
őszintéden a kapcsolatom az apámmal.
Nem megyek bele a részletekbe, a dokinak mégis
százszor könnyebb felfedni sötét titkaimat. Ő
mégiscsak a pszichológusom, Evie meg... Evie meg
ugye a mindenem. Félek, hogy elfordul tőlem, ha csak
az igazság egyetlen apró részlete is a fülébe jut. Előre
rettegek a pillanattól.
Csak meg akarom vele értetni, miért rohantam ki úgy
Lauren ellen. Nem volt helyes. Tudom én azt. De a
viselkedésemnek semmi köze nem volt Evie-hez,
legalábbis nem igazán.
– Amikor megláttalak itt, nem is értettem, hogy
keveredhettetek egymás mellé. Egy kegyetlen kurva az
a nő. Minden szava, minden tette csak önző érdekeit
szolgálja. Én nem azért haragudtam, hogy ide jöttél,
hanem azért, mert ennek a viperának a közelébe
kerültél. Ez nem a te hibád volt, de elvesztettem a
fejem. Nagyon sajnálom.
Esedező tekintettel várom a megértését.
– Jake - szólal meg erre. - Úgy érzem, amikor
magadról beszélsz, rébuszokban beszélsz. A lényegét
értem annak, amit mondtál, de valójában nem mondtál
el semmit.
Persze teljesen igaza van, és szarul is érzem magam
miatta. Most viszont ennyi telik tőlem. Ám ha mindent
el akarnék mondani neki a Lauren iránti gyűlöletemről,
akkor azt is el kellene árulnom, hogy ki vagyok
valójában. Ehhez pedig még nincs meg a bátorságom.
Gyáva alak vagyok. Ha ő a tét, akkor gyáva vagyok.
De szeretném, ha tudná, mennyire sajnálom.
Hallgatunk még egy darabig, aztán megszorítom a
kezét, és megszólalok:
– Bocsáss meg, hogy úgy beszéltem veled, és hogy
kellemetlen perceket okoztam. Istenem! Bocsáss meg
az egész rohadt helyzetért!
Evie nagy levegőt vesz, és rám függeszti a tekintetét.
– Megbocsátok - válaszolja kissé gondterhelten de
Jake, anyád miatt nem kell bocsánatot kérned. Nem mi
választjuk meg a szüleinket. Én már csak tudom.
– Köszönöm! - felelem csendesen, majd a számhoz
emelem a két kezét, és egyenként megcsókolom az
ujjait. - Sosem akarlak megbántani, Evie. Minden azért
van, mert az érzéseim annyira erősek irántad... Én... te
jó isten, annyira rosszul érzem magam, meg aztán itt
vannak ezek a kurva dolgok... Csak arra kérlek, hogy
légy hozzám türelmes!
És ekkor az én drága Evie-m olyat tesz velem, amit
senki más az elmúlt nyolc évben, és amit még kérni se
tudtam volna, mert nem is sejtettem, hogy mekkora
szükségem van rá. Körém fonja a karját, és szorosan
magához ölel.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
AMÍG EVIE TUSOL, megrendelem a vacsorát. Elcsesztem,
tudom. Nyomaszt, hogy olyan csúnyán beszéltem
előtte. Laurenre voltam dühös, de neki is kijutott a
mérgemből. A tetejébe továbbra is arra kell kérnem,
hogy legyen hozzám türelmes. Meddig lesz hajlandó
még ezt folytatni? Tudja, hogy nem mondok el
mindent, mégis megbízik bennem. Szerintem érzi,
hogy őszinték iránta az érzéseim, de meg kellene
tudnia, hogy amit eltitkolok előle, attól megváltozhat
rólam a véleménye. Mindenképpen meg fogom bántani
vele. így is, úgy is el fogom veszíteni. Kibámulok a
városra, de semmit nem látok. Szenvedek
reménytelenül.
Evie karja hátulról a derekamra fonódik. Felsóhajtok,
és befészkelem magam a teste melegébe. A hátamnak
támasztja a fejét, én pedig összefogom magam előtt a
kezét. A vigasztalására vágyom. Sóvárgok utána.
Hosszú, szótlan percek következnek. Megnyugszom
ettől a melegségtől, ettől az odaadástól. Az ölelése
gyógyír a szívemnek.
Mélyeket lélegzem, hagyom, hogy átjárjon a varázs,
Evie varázsa, így nézve semmi nem tűnik olyan
borzasztónak ebben az őrült, sarkaiból kifordult
világban. Semmilyen nehézség nem látszik leküzd
hetetlennek, ha érzem a szerelmét. Legszívesebben
megfordulnék, térdre hullanék a lába előtt, és
megvallanám neki örök szerelmemet.
Elmondanám, hogy bármikor harcba szállnék érte, és
mindent, de mindent elkövetnék azért, hogy
megtartsam. Elmondanád neki az igazat is?
Megkockáztatnád, hogy elveszíted? - visszhangzik egy
halk suttogás a tudatom mélyén, amitől csak még
jobban kapaszkodom belé.
Egy kis idő múlva Evie finoman megszorít, és meleg
kezét a pólóm alá csúsztatja. Megérzem, ahogy lehajol,
azután ahogy ajkai a bőrömhöz érnek. A derekamtól
felfelé haladva a gerincem mentén csókolni és
nyalogatni kezd. Érzem azt is, hogy mosolyog. Egyre
feljebb ér, amitől feszült leszek. A hátam egyelőre
tiltott terület. Most már hamarosan elmondom majd,
bébi, hogy milyen rohadtul hiányoztál. Ahhoz, hogy
egyáltalán kihúzhassam nélküled, örökre bele kellett
karcoltassalak a bőrömbe.
Megfordulok, hogy a hasam essen az arca elé.
Felpillant rám, és megpuszil.
– Evie - lehelem. Még mindig bűnösnek érzem
magam a gorombaságaimért. Úgy érzem, fel kellene
húznom, hogy visszatartsam attól, amit tervez - mert
már látom a szemén. De sehogy sem bírom rávenni
magam, hogy leállítsam. Összevillan a tekintetünk, és
mintha elektromos kisülés kapcsolna össze minket, a
pillantásától a vérem az altestembe áramlik, és azonnal
merevedésem támad. Tudnom kell, benne van-e a
dologban.
De felmosolyog rám, azután, mikor elém térdel, és
kigombolja a farmeremet, minden gondolatom elszáll,
az aggodalmammal együtt. Lehúzza a cipzárt, utána a
nadrágomat meg a bokszeremet is, és kiszabadít.
Megérint a hűvös levegő. Olyan rettenetesen vágyom
az ajkaira, hogy az már szinte fáj.
– Vegyél a szádba! Kérlek, Evie! - könyörgök neki.
Minden józan megfontoltságom odavan.
Nagy, sötét szemmel felnéz, azután hozzám hajol, és
végignyalja a merevedésem alsó felét. Ó, uramisten!
Miután a szájába vesz, nyelvével előbb a farkam alsó
felét ingerli, aztán finoman szívogatni kezdi. A csípőm
önkéntelen mozgásba kezd. Most én vagyok az övé, én
adom oda magam neki, és imádom. Elönt a
megkönnyebbülés, hiszen képes vagyok teljesen
átengedni neki az irányítást.
A haja az arcába hullik, félresimítom, hogy lássam.
Testileg is hihetetlenül jó érzés ez, de a látvány, ahogy
az ajka ráfeszül a farkamra, annyira izgató, hogy
fájdalmas gyönyör hasít a hasamba, a heréim
összeszorulnak, és akaratlanul is felnyögök.
Amint teljesen a szájába vesz, ismét felpillant rám, és
érzem is, hogy az előváladék kicsordul belőlem. Most a
tövénél fogva megmarkolja a merevedésemet, és
ütemesen szívogatni kezdi. Teljesen ki vagyok
szolgáltatva neki.
– Ó, azt a kurva... Evie... a szád... Ez az! - nyögöm
rekedten a kéjtől.
Mélyen a hajába túrok, és megint csak kisöpröm az
arcából, hogy jobban láthassam. Nyög ő is, de közben
lehunyt szemmel tovább szopja és veri a farkamat.
Megrándulok a szájában, még jobban oda kell neki
tolnom a csípőmet, egészen az arcába. Elvesztem a
fejem a gyönyörtől meg a látványtól, ahogy a szája
befogadja a férfiasságomat.
Nem akarom még, hogy vége legyen, de már olyan
messzire jutottam, hogy innen már nincs megállás.
– Ó, istenem! Elélvezek, bébi! - figyelmeztetem, de
nem veszi le a száját rólam, amitől kitörőben lévő
orgazmusom gyors és erős lesz. Kirobban belőlem a
gyönyör, meleg szája szorításában újra meg újra
kilövellek.
Közben nem győzök nyögni, és végignézem, ahogy
lenyeli az egészet, és addig fej a szájával, amíg a
testem teljesen le nem nyugszik.
 – Azt a rohadt kurva...
Visszadug a nadrágomba, majd felmosolyog rám. A
szemem püffedt lehet, alig térek magamhoz. Hirtelen
felcsengetnek a portáról. Zavartan rázom a fejem,
mikor rám pillant. Aztán beugrik. Ja, persze, a kajánk!
Egyszerre nézünk az ajtóra, majd egymásra, és kitör
belőlünk a nevetés.
***
Miután ettünk és letusoltam, beviszem Evie-t a
hálószobába, és én is a kedvére teszek. Ma este csak
egymásnak vagyunk, nem foglalkozunk a sok
marhasággal. Csak Evie és Jake vagyunk, egy frissen
szerelembe esett férfi és nő - azazhogy én már réges-
régen szerelmes vagyok -, és élvezzük a test örömeit.
Egy újabb frenetikus orgazmus után kielégülve és
boldogan fekszem az ágyon.
Felmosolygok a mennyezetre, és a szerelem
mélységein merengek.
– Mi van? - kérdezi mosolyogva.
– Tudtam, hogy veled ilyen lesz - felelem széles
vigyorral.
– Tényleg?
– Bizony ám! Már az első csókunk után tudtam.
Ott a háztetőn, nyolc évvel ezelőtt.
Az a csók akkor elvette az eszemet. Annyi ideje
vágytam már rá; és amikor végre ajkaink egymásra
találtak, úgy szikrázott körülöttünk a levegő, hogy még
engem is meglepett. Akkor rájöttem, hogy ez részemről
több, mint szerelem. Mélységes szerelemmel szerettem
őt, persze, de volt köztünk valami olyan elemi erejű
testi vonzalom is, hogy amikor egymáshoz értünk, csak
úgy sistergett a bőrünk. Akkor még nem voltam
tisztában vele, milyen ritka dolog ez, de ma már tudom.
Evie visszamosolyog rám, aztán felkönyököl, hogy
finoman szájon csókoljon.
– Rendbe szedem magam. Mindjárt jövök.
Amíg ő a fürdőben van, én bokszért meg pólót
húzok, és bebújok a takaró alá.
Amikor visszaér, felveszi a fehérneműjét, rá egy
trikót, majd becsusszan mellém, a helyére.
Kanálpózban átölelem, és kisajátítom magamnak a
mellét. Így szoktunk elaludni. A válla felett
mosolyogva hátrapillant, én megcsókolom, majd
leteszem a fejem, és átvetem a lábam a csípőjén.
Erre nekinyomja a hátát a hasamnak.
– Túl nehéz a lábad. Olyan érzésem van tőle, mintha
csapdában lennék.
– Mert csapdában is vagy. Beláthatatlan ideig foglak
fogságban tartani, a testem alá szorítva, az ágyamban,
és azt teszek veled, amit csak akarok.
Kuncog egyet.
– Beláthatatlan ideig? Ennünk csak kell.
 – Van egy fél doboz rágom az éjjeliszekrényen. Apró
darabokra vágjuk, és beosztjuk.
– Képes lennél rágógumi-porciókon élni, csak hogy
éjjel-nappal szexelhess velem?
– Nem csak a szexről van szó. Mindent szeretek, amit
az ágyban csinálunk... Az összebújást, a beszélgetést,
az illatokat.
Bizonyítékképpen a nyakába fúrom az orromat, és
magamba szívom az illatát. Felkuncog.
– Csak azt akarom, hogy egész nap velem légy.
Konkrétan az ágyban.
– Ah, de édes!
Pici hallgatás után hozzáteszem:
– De elsősorban szexről lenne szó. Elsősorban
szexről.
Felnevet, lelöki magáról a lábamat, és mosolyogva
szembefordul velem. Odavackolja magát a
mellkasomhoz, én meg átölelem, utána megcsókolom
azt az édes illatú feje búbját. Nem tudom, mennyi idő
alatt nyom el az álom, de azt igen, hogy mosolyogva
alszom el.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
ÉPPEN BEFEJEZEM A GYÓGYTORNÁT a tornateremben,
amikor beállít a doki. Mark, a gyógytornászom, már a
következő beteggel foglalkozik, de én még végzek
néhány plusz gyakorlatot, hogy javítsak a
mozgásomon.
– Úgy néz ki, mindjárt élheted az életed.
Felállok, a nyakamba vetek egy kis törülközőt, és
iszom egy kortyot a vizespalackomból.
– Aha. Jól is érzem magam. Kívül-belül összeraktak -
vigyorgok.
Dr. Fox is.
– Becsomagoltál?
– Aha. - A hajamba túrok, de a kezem megáll a
tarkómon lévő hegnél. - Fura lesz elhagyni ezt a helyet.
Szinte olyan, mintha új életet kezdtem volna itt. Most
meg mindjárt mennem kell, és megint csak elölről kell
kezdenem.
– Nem kell elölről kezdeni, csak folytatnod kell. Nem
féltelek - mondja dr. Fox továbbra is mosolyogva, majd
barátságosan a vállamra csap, és megszorítja.
Pufogok egy kicsit.
– Én viszont féltem magamat, doki. Mi lesz, ha
elcseszem a dolgokat?
Gondolok itt mindenre: a cégre, Evie-re, az egész
hátralévő életemre.
Dr. Fox megrázza a fejét.
– Nem fogod elcseszni. Tudod, miért?
– Miért?
Közben kimegyünk a tornateremből, és elindulunk a
szobám felé vezető folyosón.
– Mert ha valaki jó úton jár, azt a többiek tudják.
Azonkívül pedig, Jake, igazi túlélő típus vagy, valódi
harcos. Küzdeni fogsz, hogy azon az úton maradj, amin
most is jársz. Amelyikről tudod, hogy neked
rendeltetett. Volt-e valami az elmúlt nyolc évben, amit
pozitívan értékelsz?
Nagy levegőt veszek.
– Semmi. Abszolúte semmi.
– Ha majd újra ilyet érzel, megint fordulj a másik
irányba, okéi
– Oké, rendben, doki.
Miközben haladunk, visszagondolok az elmúlt nyolc
évre... Annyi reménnyel érkeztem San Diegóba... Aztán
jött az az első, borzalmas hét, azóta is minden rohadt
nap gyűlölöm magam miatta. A lelki szememmel szinte
látom, amint letérek az előttem húzódó ösvényről.
Aztán felidézem a gimnáziumot. Mennyire másképp
álltak hozzám abban a kaliforniai iskolában, mint a
korábbiakban, ahol előbb ingyenebédesnek, később
meg állami gondozott gyereknek számítottam.
Felrémlik, mennyire tetszett az új bánásmód, közben
meg utáltam magam azért, mert tetszik. Kipróbáltam a
sportot. Jó voltam benne, népszerű lettem, szerettek a
lányok. Volt egy csomó úgynevezett „barátom”, de
egyikük sem ismert igazán. Mindig volt bennem egy kis
szomorúság. Egyfajta magányosság, amit nem tudtam
teljesen feloldani, egyfajta vágyakozás, amit sosem
tudtam csillapítani. Ittam, buliztam, drogoztam is, ha
úgy adódott. Ami a szexet illeti, bárki megkaphatott, de
ebben az volt a rohadt dolog, hogy valójában senki
nem kapott meg. Látszólag mindegyik gazdag srác így
élt - passzolgatták egymás között a csajokat,
egyfolytában buliztak. De mind közül én voltam a
legrosszabb, mert én kurvára tudtam, hogy rossz úton
járok, mégis feladtam az elveimet. Most már viszont
látom, hogy bár Ohióban nem sok mindenem volt, de a
remény az enyém volt, és az sokkal felért. Amikor az
elszállt- annak ellenére, hogy anyagilag végül minden
megadatott -, nem maradt semmim. Az égvilágon
semmim.
Felidézem azt is, amikor elköltöztem Lauren és Phil
házából, egyetemre mentem, de változatlanul gyűlöltem
magam, ami miatt képtelen voltam kikapaszkodni a
gödörből, ahová a kétségbeesés juttatott. Úgyhogy
sorra elkövettem megint ugyanazokat a hibákat, mint a
középiskolában. Felszínes kapcsolataim voltak, és ettől
csak még nyomorultabbal éreztem magam. Mindig
próbáltam kierőszakolni valamit, de sosem tudtam
pontosan, mit keresek. Amikor pedig már annyira
rosszul éreztem magam, hogy azt sem tudtam, mihez
kezdjek, vedeltem, és végül az utolsó szalmaszál is
elveszett, amibe még kapaszkodhattam: Seth.
Végigdübörgött vele az autó a kocsifelhajtón, és az út a
halálba vezetett. Most már képes vagyok tudomásul
venni. És hát Evie, istenem, Evie! Minden perc minden
pillanatában hiányzott, és átkozottul fájt, hogy tudtam,
sohasem fog megbocsátani nekem. De talán-talán
tévedtem. Ki fogom deríteni. Most már végre elég erős
vagyok hozzá, hogy megtegyem. Csak nehogy késő
legyen, könyörgök!
Megállunk a szobám ajtaja előtt.
– Ugye tudod, hogy csak egyetlen telefonhívásra
vagyok tőled? Ha bármire szükséged van - akármire -,
csak hívj!
Megrohannak az érzelmek. A búcsúzkodás az gáz. De
ez az ember teljesen megváltoztatta az életemet.
– Jó.
Elmosolyodik.
– Rendben akkor.
Rövid csönd után megszólalok:
 – Doki, én csak... A francba, ez nehéz! - Elnémulok,
és a hajamba túrok, a megindultságtól szóhoz sem
jutok. Kivárja, hogy mit akarok. Ebben mindig is jó
volt. - Csak azt akartam mondani, hogy tudja, nekem
sosem volt apám. Legalábbis olyan nem, aki
megtanított volna férfinak lenni. Tudom, hogy maga az
orvosom, de többet jelent a számomra. A többi orvos
toldozott-foltozott, de maga... maga megmentette az
életemet.
Megköszörüli a torkát, és újra megszorítja a vállam.
– A nehezét te végezted el, kölyök.
Bólintok, és én is megköszörülöm a torkomat.
– Menj, fejezd be a csomagolást! Es még valami,
Jake!
– Igen?
– Aztán szerezd meg magadnak a csajodat! - mondja
vigyorogva, és elmegy.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
TERVEZEM, HOGY HAMAROSAN San Diegóba utazom.
Lauren kavarása miatt találkoznom kell a
jogászainkkal. Kiakadok, ha arra gondolok, miben
mesterkedhet. Pedig a cégvezetés nem érdekli. Amióta
ismerem, még sosem hallottam tőle, hogy gondolkodna
ilyesmiben, csak most, hogy kitalálta, így hatalmat
gyakorolhatna fölöttem. Az indítékai nyilvánvalóak.
De sajnos az ő manipulativ érvei nem számítanak a
bíróságon. Meg kell kérdeznem a jogászokat, hogy
vajon van-e valami komolyabb eszköz a kezében. Én
szinte kizártnak tartom, de tartozom annyival az
alkalmazottaimnak, illetőleg a vezetőtanács tagjainak,
hogy teljes körűen tájékoztatom őket a helyzetről.
Két napja nem láttam Evie-t, és meghalok utána.
Úgyhogy az utazás több okból sem hiányzik. Említette
viszont, hogy ha kiveszik a tetőtéri lakosztályt a
hotelben, ő takarítja. Támad egy ötletem. Az első
dolgom kedd reggel, hogy útban a reptérre beugrók a
Hiltonba, és szerda délutánig lefoglalom azt a
lakosztályt. Szerda estéig nem bírnám ki nélküle. Igaz,
az éjszakai járattal kell majd hazajönnöm, de nem
gond.
A jogászaimmal a nap folyamán áttanulmányozzuk
Phil végrendeletét, beleértve a cég átvételének
részleteit is. Magabiztosan állítják, hogy Lauren
semmibe nem tud belekötni, de attól még sokba kerül
majd az ügyvéd, és az ügy egészen el is húzódhat.
Felmegy bennem a pumpa, ha a sok elpazarolt időre
gondolok, amit San Diegóban kell töltenem, távol
Evie-től. És mindezt csak azért, hogy kikeveredjek
ebből a szarságból. És még mennyi időm el fog menni
Laurennel a bíróságon is, majd amikor szemközt ülök
vele meg az ügyvédeivel. Pontosan ez is a célja. Puszta
kézzel át tudnám ütni a falat, ha a szemét húzásaira
gondolok. Miért nem élhetem végre az elcseszett
életemet?
Most nem adtam le a hotelem nevét az irodánkban,
hogy legalább ne tudjon meglátogatni. A szobába is
csak azért megyek fel, mert nincs kedvem éjfélig a
reptéren bolyongani, mivel a gépem csak akkor indul.
Vacsoráznom kellene, és aludhatnék is pár órát, hogy
friss legyek, ha még Evie-t is meg akarom lepni. Ennek
gondolatára már elmosolyodom.
Evie most dolgozik, de mielőtt bejelentkezem a
hotelbe, küldök neki egy SMS-t azzal, hogy vége van a
megbeszéléseimnek. Szoba- szervizt rendelek, és
veszek egy hosszú, forró zuhanyt. Éppen öltözködöm,
amikor kopognak. Megáll bennem az ütő. A pólót
épphogy csak áthúztam a fejemen. Ez nem lehet igaz!
Kikukucskálok a kémlelőnyíláson. Ismét a
szobaszerviz az. Ajtót nyitok, mire a tizenéves
pincérfiú betol egy gurulós asztalkát, letakart tányérral
a közepén.
– Ó! Én most nem rendeltem semmit.
– Valaki más rendelte, uram, telefonon.
Összevonom a szemöldököm.
– Oké. Nos, akkor köszi szépen!
Kiveszek egy húszdollárost a tárcámból, és odaadom.
– Köszönöm! - mondja a bankjegyre pillantva, majd
eltűnik az ajtón túl.
Felemelem a fedőt a tányérról. Egy halom meleg
csokis keksz van alatta. Ez Evie műve. Nem igaz! -
gondolom mosolyogva. Éppen visszahelyezem a fedőt,
amikor megcsörren a telefonom. Evie neve jelenik meg
a képernyőn.
– Szia, bébi! - veszem föl a kagylót.
– Szia! - Hallom a hangján, hogy mosolyog. - Most
mit csinálsz?
– Éppen hiányollak.
– Megkaptad, amit küldtem?
Vigyorgok.
– Aha. Teljesen összecsokiztam és összemorzsáltam
az ágyneműt. És még mindig kielégítetlen vagyok.
 Felnevet.
– Sajnálom. Azt hittem, a keksz ki fog elégíteni
helyettem.
– Nem-nem! Ez nem olyan. Nem lehetne, hogy
legközelebb veled guruljon be ez a kocsi?
Megint nevet.
– Bárcsak úgy lenne! Holnap mikorra érsz vissza?
– Sajnos elég későn.
– Ó! Rendben akkor.
Csalódott a hangja, én meg előre mosolygok
magamban.
– Hogy mentek a megbeszélések?
– Egész jól - sóhajtok fel. - Azért nem beszéltem
eddig róla, mert ez is az anyámmal való rossz
kapcsolatomat példázza, de... valami gondja van apám
végrendeletével. Emiatt fordult a múltkor
Cincinnatiben a vezetőtestülethez. Ma találkoztam a
cégünk jogászaival, hogy megtudjam, lehet-e ebből
ügy, és hogyan lehet a bíróság előtt tisztázni a dolgot.
– Ó, Jake. Ezt... nagyon sajnálom. Mit akar ezzel
elérni?
– Lényegében uralkodni akar a cég fölött és fölöttem
is. De a jogászok állítják, hogy ez nem fog sikerülni
neki. De akkor is többet kell itt lennem emiatt, mint
szeretném.
Nem sikerül elrejtenem a keserűséget a hangomban.
 Hallgat egy picit.
– Lehet, hogy át tudnálak kísérni egyszer-kétszer,
amikor nem dolgozom. Csak hogy támogassalak. Már
ha jól jönne... - Itt félbeszakad a mondat, a hangja
elbizonytalanodik.
Feltorlódnak bennem az érzelmek, és egy darabig
hallgatok.
– Jake, ott vagy még? - kérdezi csendesen.
– Megtennéd?
– Hogy megtenném-e? Hát persze, szívesen.
– Jólesne egy kis támogatás!
Most ő hallgat el.
– Hát persze hogy megyek akkor.
Hangosan felsóhajtok, és valami melengető, lágy
érzés fog el, egyfajta megkönnyebbülés - mint amikor
hosszú idő után végre kienged egy izomból a görcs.
– Meg sem érdemellek téged, Evelyn Cruise.
– Meglehet. A kekszet figyelmeztetésnek is szántam,
hogy lásd, micsoda kutyaszorítóba kerülsz, ha nem jól
bánsz velem. Csokifoltos lepedők és kielégületlenség
egy életen át.
Felkacagok, aztán arról folytatjuk a beszélgetést,
hogy mit csinált, az utóbbi napokban, és tervbe
veszünk egy közös vacsorát is Nicole-ékkal. Rövidesen
azonban hallom a hangján, hogy fáradt, így hát jó
éjszakát kívánunk egymásnak.
 Szerda reggel, amikor megérkezek Cincinnatibe, alig
van időm letusolni és átöltözni, mert rögtön a Hiltonba
kell száguldanom. Az előző nap kapott kulcskártyával
felmegyek a tetőtéri luxuslakosztályba.
Amikor meghallom a három kopogást az ajtón, nem
válaszolok. Állok a háló és a fürdő közötti
ajtónyílásban, és várok. A szívem szaporán ver az
izgalomtól, miközben várom, hogy Evie felbukkanjon
a hálószoba ajtajában. Halk neszezéssel jelzem, hogy
van itt valaki.
– Hahó! - kiált be. Csak vigyorgok, de nem felelek.
Lassan vánszorognak a percek. Hallom, hogy a másik
szobában motoz. Hegyezem a fülem, hallom halk
lépteit a puha szőnyegen. Zsebre tett kézzel várok.
Hirtelen idegesség fog el. Vajon hogy reagál majd a
meglepetésemre?
Látom, hogy leselkedik befelé - egyik kezében
adóvevő, a másikban egy flakon tisztítószer.
Vigyorgok, amikor felfedez. Először döbbenet,
azután színtiszta boldogság önti el az arcát.
Eldobja a kezéből a cuccokat, felsikkant örömében,
és a karomba veti magát. Felkapom, nevetek a
meglepettségtől én is, és meg- pördülök vele. Kacagva
csókoljuk egymást. Evie, Evie, kicsim, szívem! Ilyen
lett volna, ha tizennyolc éves korában eljövök érte. El
is játszom a gondolattal. Annak a két nehéz sorsú
kölyöknek képzelem magunkat, akik voltunk, és akik
most szerencsésen egymásra találtak. Így már ketten
vannak a világ ellen, és mindent elölről kezdhetnek.
Előttük az egész élet - se titkok, se bűntudat, se
szégyenérzet.
Kezébe fogva az arcomat, nevetve csókol, újra meg
újra. Legalább akkora szenvedéllyel csókolom vissza,
és még egyszer megpörgetem. Úgy érzem magam,
mint aki hazatért. Bárhol is vagyunk, nekem Evie
jelenti az otthont. Az igazi otthont, az egyetlent.
A nevetésünk lassan alábbhagy, és egymás nyakába
borulva mozdulatlanná dermedünk. Minden megszűnik
körülöttünk.
Végül aztán le kell tennem, ő pedig visszacsusszan a
földre.
– Mit keresel te itt, Jake? - néz fel rám.
– Meg akartalak lepni. Vasárnap azt mondtad, hogy
ha kiveszik, egész héten te takarítod a tetőtéri
lakosztályt. Belém bújt a kisördög. Kedd reggel,
mielőtt elutaztam volna, gyorsan kibéreltem. Mennyi
idő alatt szoktad kitakarítani?
– Te kibérelted a szobát, hogy velem tölthesd a
takarításra szánt időt? - kérdezi zavartan ráncolva a
homlokát.
– Úgy bizony.
Némán néz fel rám.
 – Ööö, szóval meddig tart kitakarítani? Úgy másfél
óra? Ha a vendégek tényleg disznók...
– Mocskos disznók, az nem vitás.
– Oké, akkor talán két órára is feltornázhatjuk.
Nincs vesztegetni való időnk. Már húzom is le a
ruhája cipzárját.
– Mit csinálsz, Jake? - kérdezi.
– Kihasználom az időt.
– Ööö, Jake... - kezdi, de be már nem fejezi, mert
csókolgatni kezdem a nyakát. Ez finom. Rengeteg
időnk lesz még beszélni - majd később.
Tüzes tekintettel néz rám, a szája sarkában mosoly
bujkál, miközben kézen fogva a szoba túlsó felében
álló nagy, kárpitozott karosszékhez vezet. Belenyom,
én pedig nézem és találgatok, vajon mi járhat a fejében.
Amikor ezt kiterveltem, azt reméltem, hogy a dolgok
majd abba a bizonyos irányba tartanak. Én, Evie, egy
ágy... pár nap alatt is pokolian tudott hiányozni. De azt
nem tudtam, hogy bejön-e majd neki a helyzet, hiszen
ő arra készült, hogy dolgoznia kell. A jelek szerint
viszont tetszik neki az ötlet. Köszönöm, istenem!
Lovagló ülésben rám pattan, tenyerébe veszi az
arcomat, és a szemembe néz. Ajkát az enyémre
tapasztva gyengéden harapdálni kezd, majd
becsúsztatja a nyelvét a számba. Mosolygok közben.
Az én Evie-m felfedezte magában a szexistennőt.
 Beindulok. A gondolatra, hogy nem szeretkezett soha
mással, mindent, amit tud, tőlem tanult, vad birtoklási
ösztön ébred bennem. Átveszem az irányítást.
Megdöntőm a fejét, úgy csókolom, hogy mélyebbre
hatolhassak finom kis szájába. Édes íze robban a
nyelvemen, merevedésem lesz tőle. A testemet leigázza
a vágy, a farkam teljes hosszában Evie puncijának
nyomul. Sajog, belé akar hatolni, megmártózni benne
olyan mélyen, hogy azt se tudjuk, hol kezdődik ő, és
hol érek véget én.
Megrántom a cipzárt a ruháján, és húzom, egészen
addig, míg elő nem bukkan puha, fehér válla.
Kibújtatom a karját, miközben a szám visszatér az
ajkára. Amikor csípőjének domborulatán megakad a
ruha, megszakítja a csókot, mozdulatlan tekintettel a
szemembe néz, és feláll, hogy leessen róla a textil.
A pillantásom elnehezül. Hátradőlve ülök a székben,
a karfán lazán átvetett karral. Átjár a vágy, ahogy
figyelem a műsort. Félő, hogy elvesztem az
önuralmam, már alig bírok magammal.
Evie szép lassan kikapcsolja a melltartóját, majd
hagyja, hogy lecsússzon a válláról, és a padlóra
hulljon. A bugyija következik. Beleakasztja a
hüvelykujjait a fehérnemű derekába, és megint csak
nagy ráérősen letolja a combján, majd hagyja
lecsúszni, a melltartója mellé. Lerúgja a cipőjét, és
kilép a bugyiból. Eddig a testén végigsikló
ruhadarabok útját követtem, de most visszatalál rá a
tekintetem. A maga tökéletes meztelen valójában áll
előttem. Pillantásunk találkozik, és látom a szemében a
vágyat, de mellette egy kis bizonytalanságot is. Attól,
hogy kicsit ideges, valahogy még erotikusabb lesz,
amit csinál.
Kigombolom a nadrágomat, és kicipzározom.
Közben fogva tartom a pillantását. Önbizalmat akarok
önteni belé azzal, hogy megmutatom neki, mit tesz
velem, és kiszabadítom ágaskodó farkamat. A
szemkontaktust végül ő szakítja meg; tekintete a
kezemre siklik, és üvegessé válik, ahogy veregetni
kezdem előtte a dorongomat. Jaj, istenem, ez nem jó
ötlet! Mindjárt elszakad nálam a cérna. Evie torkából
aprócska nyögés tör fel, ami még külön feltüzel.
– Nyúlj magadhoz, Evie! - mondom fojtottan.
Úgy látom, az előbbi bizonytalanság eltűnt a
szeméből. Azonnal megteszi, amire kérem. Finoman a
mellbimbóihoz ér, aztán az egyik kezével a V-alakot
rajzoló, sötétlő göndör fürtök közé nyúl, és simogatni
kezdi magát. Kéjesen nyögdécsel is hozzá, ajkai
szétnyílnak. Az önuralom utolsó cérnaszála, amit úgy
vigyáztam, hirtelen elszakad.
– Bassza meg! Beléd kell hatolnom. Most azonnal,
bébi! - préselem ki magamból. Azzal két kézzel
megragadom a csípőjét, és lovagló ülésben magamra
vonom, úgy, hogy ő a széken térdepel. A farkam fölé
húzom, és egy erős lökéssel tövig bevágom neki.
Hüvelyizmai egy pillanatra megszorítanak, majd
felemelkedik rólam, és újra felnyársalja magát.
Csillagokat látok. Istenem, de jó ez! Felmordulok a
kéjes gyönyörtől, ami végigszalad a testemen.
Figyelem, ahogy az új pozitúrával kísérletezik.
Meglovagol. Olyan kurva izgató, ahogy az ölemben
élvezkedik, hogy nem is tudom, bírom-e tovább.
Fel-le lovagol rajtam, amivel mindkettőnket az
orgazmus közelébe kerget. Közben a melléhez hajolok,
és bekapom a kis bimbóját. Az ingerlésre rögtön
megkeményedik, és miközben ezt szopogatom, a
másikat a hüvelykujjam és a mutatóujjam közé
csippentve sodorgatom. Utána fordítva. Hátradőlve
látom, hogy vöröslő mellbimbója csupa nyál, az ajka
piros és duzzadt a csókjaimtól. Morgás szakad fel a
torkomból, úgy feltüzel a kép. Teste birtokbavételének
kézzelfogható bizonyítékai láttán elemi erejű kielégülés
készülődik bennem.
Ahogy érzem, hogy közeledik a csúcspont,
megragadom a csípőjét. Keményebb és gyorsabb
iramra váltok, hogy megkapjam, amit akarok.
– Jézusom! Bassza meg! - mordulok fel a kitörő
gyönyörtől.
 A szájára vetem magam. Ő is mindjárt kielégül,
csókolom szenvedéllyel, miközben mindketten
nyüszítünk, és egymás karjába omlunk.
Még percekig maradunk így, míg a légzésünk
lecsillapodik.
– Mit csinálsz te velem? - kérdezi végül.
Rávigyorgok, és halkan felkuncogok.
– Te mit csinálsz énvelem? - vigyorgok vissza.
Letisztálkodunk, majd az ágyra hanyatlunk. Evie
befészkeli magát mellém. Szorosan átölel, én is
átfogom őt az egyik karommal.
– Az éjszakai járattal jöttél? - kérdezi. - Nagyon
fáradt lehetsz.
– Az vagyok. Azt hittem, majd alszom egy kicsit a
gépen, de egy olyan srác mellé kerültem, akinek be
nem állt a szája. Félt a repüléstől; szerintem azért
beszélt annyit, hogy addig se pánikoljon.
– Jaj, istenem! Szörnyű lehetett - mindkettőtöknek.
– Bizony. A legkisebb zökkenésnél is meg akarta
fogni a combomat. Csak ijedtében olykor-olykor
elvétette, úgy, hogy súrolta a keze a botomat.
Felnevet.
– Akkor a repülőn szexelést ki is húzhatod a
bakancslistádról.
Vele nevetek.
– Talán.
 – De most komolyan, tényleg szerepel a
bakancslistádon? - kapja fel a fejét, és kíváncsian
felhúzza a szemöldökét.
– Á, dehogy! De ha a tiéden rajta van, szívesen
feláldozom magam... - vigyorgok rá.
– Nem is tudom. Még sosem repültem. De majd
szólok.
– Oké.
Magamhoz húzom, és megpuszilom a feje búbját.
– Hát a te bakancslistádon mi van, bébi?
Hallgat egy kicsit, majd halkan megszólal:
– Szeretnék családot.
A kezem, ami eddig a karját simogatta, most megáll.
A szavai megmelengetik a szívemet. Én is mindig erre
vágytam. De csakis vele. Kizárólag vele.
Azt hiszi, azért hallgatok, mert zavarba jöttem.
– Úgy értem, majd egyszer. A jövőben. Már ha
összejön egyáltalán. Nem mintha...
– Ne, Evie! Nem kell módosítanod a válaszodat.
Teljesen érthető, hogy akarsz családot, pláne, hogy
neked nem adatott meg.
Felemeli a fejét, mélyen a szemembe néz, végül
bólint.
– Csak nem akartam, hogy azt hidd, meg akarom itt
kérni a kezed, vagy ilyesmi - mondja most már
mosolyogva, és a mellemre hajtja a fejét.
 Felnevetek.
– Igent mondtam volna. Csak hogy tudd!
– Vettem - mondja mosollyal a hangjában.
– De legalább háromkarátos gyémántgyűrűt akarok!
Felnevet.
– Tudtam, hogy csak a pénzemre utazol!
– Hé, egy férfinak legyenek elvárásai!
Felemeli a fejét, és elkomolyodva a szemembe néz.
– Néha azon gondolkozom, hogy egyáltalán jó anya
lesz-e belőlem. Nincs előttem semmilyen példa.
Megint némán nézek rá - vagy egy percig.
– Szerintem vannak, akik egyszerűen ráéreznek a
dolgokra. Te szuper anya leszel - állítom igazam biztos
tudatában.
A beálló csendben újra cirógatni kezdem a karját, ő
meg az oldalamhoz bújik. Szívének lüktetése jóleső,
megnyugtató érzéssel tölt el. Látomások futnak át az
agyamon, látom őt kisbabával a karjában, a
gyerekemmel a karjában. Még jobban magamhoz
húzom.
– Ó, fagyi! Hoztam neked valamit.
– Micsodát? - kérdezi, és egy kicsit felül.
Az ágy végéhez hajolok, ahová a kabátomat tettem.
Belenyúlok a zsebébe, és kiveszek egy papír
zsebkendőbe bugyolált kis csomagot, és odaadom
Evie-nek.
 Elveszi, közben rám pillant, és halványan
elmosolyodik. Kibontja, és a magasba tartja a törékeny,
aprócska tengeri csigát. A mosoly szétárad az arcán.
– Egy tengeri csiga! Még sosem volt tengeri csigám!
Köszönöm! Találtad vagy vetted?
– Találtam. Első pillantásra nem tűnik a legszebbnek,
de látod itt a csigavonalat a háza oldalán? Csavarodási
iránynak hívják. Nézd csak! A csigavonalak
kilencvenkilenc százaléka az óramutató járásával
megegyező irányban halad. Ezé azonban az óramutató
járásával ellentétes irányú.
Megvárom, amíg szemügyre veszi.
– Két értekezlet között sétáltam egyet a tengerparton,
és amikor megláttam, lehajoltam érte, hogy elhozzam
neked. Akkor vettem észre, hogy balra csavarodik.
Még sosem találtam ilyet.
Evie megint lepillant a csigaházra, és finoman
végigfuttatja az ujját a spirálvonalon.
Rám néz, és elmosolyodik.
– Ezt valami csigás könyvből tanultad? Honnan tudsz
ilyen sokat a csigák csavarodási irányáról? - kérdezi
meglepetten.
Felnevetek.
– Nem, nem tudok sokat. Csak hallottam valahol.
Még csak arra sem emlékszem, hogy hol.
Csendes mosollyal figyelem, ahogy ismét a csigát
nézegeti, aztán mondom tovább:
– Az óramutató járásával ellentétesen csavarodó
csigák esetében az a helyzet, hogy kizárólag
ugyanilyen csigákkal párosodhatnak.
Összenézünk, Evie a homlokát ráncolja.
– Hogyan találnak egyáltalán párt maguknak, ha a
csigák mindössze egy százaléka ilyen? Lehetetlennek
tűnik.
Bólintok.
– Nos, az ellentétes irányba csavarodó házú csigák
szerencséjére a csigával táplálkozó állatok olyan
vadászmódszert alkalmaznak, amivel csak az
óramutató járásával megegyezően csavarodókat, azaz a
kilencvenkilenc százalékos többséget tudják elkapni.
Ha balra csavarodéra bukkannak, rájönnek, hogy nem
tudják megenni, és békén hagyják. Ez a kis jószág, a
maga különleges felépítésének köszönhetően - azáltal,
hogy olyan, amilyen - egy újabb napot nyer az életből.
Ez a nap pedig egy újabb esélyt jelent neki arra, hogy
megtalálhassa a párját. Ritka példány, de túlélő típus,
akárcsak az a másik tengeri csiga, akit keres.
Ábrándos tekintettel, derűs arccal hallgat, gyönyörű,
sötétlő szeme szinte megbabonáz. A kezében tartott
csigára pillant, és csendesen így szól:
– Hmmm... kíváncsi lennék, ez a példány megtalálta-
e a párját, mielőtt elpusztult. Szegény kis csigabiga.
 Mosolygok.
– Remélem, hogy mielőtt a párját is partra vetette
valahol a tenger, azelőtt egy hosszú, boldog
tengericsiga-életet éltek le együtt.
Evie visszamosolyog, majd újra a csigára néz, és
ismét végigvezeti az ujját a csigavonalon. Azután
felpillant rám.
– Kedves meglepetés, Jake. Köszönöm!
Egy kicsit ölelgetem még az ágyon, de aztán eljön az
ideje, hogy felkeljünk, és kicsit rendbe rakjuk a szobát.
Utána pedig vissza kell engednem dolgozni. Hosszú
nap lesz ez a mai. Rettentően fáradt vagyok, de minden
fáradságot megért. Teljes mértékben.

HUSZONHATODIK FEJEZET
A BESZÉLGETÉSÜNK UTÁN NEM HAGY nyugodni a
gondolat, milyen lenne családot alapítani Evie-vel.
Tizennégy-tizenöt éves koromban még nem
foglalkoztatott annyira a kérdés, habár magától
értetődőnek vettem, hogy egyszer úgyis a feleségem
lesz. Azután meg gondolni sem mertem ilyesmire.
Csak felesleges szenvedést okoztam volna magamnak.
Úgy gondoltam, Evie már soha nem lehet az enyém.
Mi értelme lett volna körülöttünk futkosó kis barna
szemű gyerekekről ábrándozni, ha egyszer soha nem
születhetnek meg? De most... hogy kiderült,
mindkettőnk családról álmodozik, megint
megelevenedik előttem a kép. Nem csak afféle ködös,
távoli álomkép már. Sokkal valószerűbb. Nem tudom
kiverni a fejemből. Evie még nem is mondta, hogy a
jövőt velem képzeli el, én viszont szeretném a
tudomására hozni, hogy én vele képzelem. Ehhez
viszont el kell mondanom neki, ki vagyok.
Olyan rettentően szeretnék már előbbre lépni ebben
az ügyben, alig tudok tiszta fejjel gondolkodni. Most
már tudja, milyen jó páros vagyunk. Előbbre jutni
viszont csak akkor tudok, ha bevallom neki az igazat.
Ez így nem mehet tovább.
Ha aztán azzal együtt úgy dönt, hogy nem akar
engem, akkor csak letérítettem az útjáról, és
akadályoztam abban, hogy az álmát valóra váltsa. Ezt
nem tehetem vele tovább. Szeretem őt. Azt akarom,
hogy amit csak szeretne, minden sikerüljön neki, még
akkor is, ha nem velem. Belém villan a félelem, végig
is fut rajtam, de megacélozom a lelkem. Tedd, amit
helyesnek tartasz!
Arról azért tettem, hogy megkedveljen. Minél
kevesebb esély legyen rá, hogy elhagy. Jézusom!
Milyen önző vagyok már! Én vagyok a legkétszínűbb
seggfej a világon. Nem hibáztathatom érte, ha csak
még jobban megutál. Akkor nemcsak le kell
mondanom róla, de el is húzhatok a fenébe. Tombol
bennem a félelem és a szégyen.
Annyira elmondanám már neki, hogy szeretem. De
hogy is tehetném, amikor olyan önző vagyok? A
szerelem nem önző. Mindvégig szerettem őt, de addig
nem vallom meg neki, míg meg nem tudja a nevem.
Egy héttel az után, hogy megleptem a hotelben,
felhívom a dokit. Evie dolgozik.
– Jake! - üdvözöl dr. Fox. - Hogy vagy, mi újság?
– Jól vagyok, doki. A munka jót tesz.
– És Evie? Vele hogy alakulnak a dolgok?
Azóta nem beszéltem dr. Foxszal, amióta Evie azon a
bizonyos napon váratlanul leszólított. Csak egy rövid
e-mailt küldtem neki. Megírtam, hogy felvettem Evie-
vel a kapcsolatot, de többről nem számoltam be.
– Jól. De doki - rövid szünetet tartok nem ismert fel.
Azt hazudtam neki, hogy Leo meghalt, én pedig Leo
egy ismerőse vagyok.
Mély csönd a vonal végén. Esküszöm, azt is
meghallanám, ha leesne egy gombostű.
– Jake... - kezdi dr. Fox. A hangja csalódott. A kurva
életbe!
– Tudom, doki. Tudom. Higgye el, tudom!
– És mégsem vallottad be neki az igazat? Miért nem?
– Mert egy gyáva, szar alak vagyok, aki megszerezte,
amit akart. És én őt akartam. És úgy gondoltam, csak
így akadályozhatom meg, hogy el ne menjen. Pánikba
estem, hazudozni kezdtem, és most... Tudom, el kell
neki mondanom az igazságot, de rohadtul félek.
Mondtam, hogy egy gyáva, szar alak vagyok.
A doki felsóhajt.
– Fiam, nem vagy te szar alak... De tudod, hogy el
kell neki mondanod az igazat, mert meg kell neki
adnod a választás lehetőségét. Ne foszd meg ettől! Add
meg neki a lehetőséget, hogy téged választhasson - azt,
aki valójában vagy.
– És ha nem mellettem dönt? - nyögöm ki nagy
nehezen.
– Akkor tudod, hogy azt tetted, ami a helyes, a
szerelmedet pedig azzal tudod kimutatni felé, ha
elengeded. Megtiszteled őt azzal, hogy azt az életet
élhesse, amit akar, és rábízod, hogy meg tud-e
bocsátani.
Hallgatunk egy kicsit, aztán dr. Fox megkérdezi:
– A jó úton haladsz, kölyök? Megvan a belső békéd?
Nem válaszolok rögtön.
– Nem, nincs - sóhajtok fel, és ujjaimmal
végigszántok a hajamon. Pedig már olyan kevés
hiányzik hozzá...
– Akkor vissza kell térned a helyes útra! Valid be
neki az igazat!
 Sóhaj hagyja el a számat.
– Oké, tudom. Bevallom. Csak ez annyira...
– A helyes út nem mindig a legkönnyebb út. De én
hiszek benned. Hiszem, hogy erősebb vagy, mint
gondolod. De ezt már tudod.
Kihallom a mosolyt a hangjából.
– Oké, doki. Rohannom kell. Kösz mindent!
Be kell fejeznem a beszélgetést, mert még elcsuklik a
hangom.
– Oké, Jake. Meg tudod csinálni!
– Oké. Viszhall, doki!
– Viszonthallásra, fiam!
Azon a pénteken sötétben szeretkezem vele. Minden
érzésemet beleadom. Figyelmes leszek, hogy miközben
a testét imádom, igyekszem minden porcikáját az
eszembe vésni, ha a későbbiekben ne adj’ isten majd az
emlékeimből kellene élnem. Holnap elmondom neki.
Holnap estére vacsorát tervezett a barátaival, de nem
hagyhatom, hogy ez így menjen tovább.
A karjaim közt alszik el, aztán csak fekszem a
sötétben, hagyom, hogy illata és közelsége a lelkemig
hatoljon. Talán ez az utolsó alkalom. Képes leszek-e
megértetni vele a helyzetet? Képes lesz-e nekem
megbocsátani?
Végül óvatosan kiszabadítom magam alvó teste alól,
kimegyek a konyhába, töltök magamnak egy italt, és
kimegyek az erkélyre. A friss levegőn, odakint,
kitisztul a fejem, az alkohol pedig elálmosít egy kicsit.
Épp vissza készülök menni az ágyba, mikor Evie
átölel.
– Nem tudsz aludni? - kérdezi mögöttem álmos
hangon.
– Ja, ez van. Azt hittem, egy kis pia majd segít.
Feküdj vissza, bébi! Egy perc, és jövök.
– Oké - egyezik bele. Kicsit megszorít, és
visszamegy az ágyba.
Egy héttel ezelőtt befizettem őt egy wellness-napra.
Gondoltam, jól jönne neki egy kis töltődés a vacsora
előtt. Nem mondom le. Érezze csak jól magát, ezzel
magamnak is nyerek még néhány órát. Néhány órát.
Addig is a magaménak mondhatom.
Felkelünk, könnyű reggelit fogyasztunk, utána ő
elmegy wellnessezni. Letusolok, farmert meg pólót
húzok, aztán visszamegyek a nappaliba. Itthon fogok
várni rá. Néhány órát dolgozom a laptopon, de
nehezemre esik koncentrálni. Végül aztán be is
fejezem, és csak ülök. Nem is gondolkodom rajta, mit
mondok, amikor visszajön. Itt már nem az számít. Azt
sem tudom, egyáltalán szóhoz hagy-e jutni aztán, hogy
megtudja, ki vagyok, és hogy egész idő alatt hazudtam
neki. Sírva fakad majd? Mérges lesz? Felpofoz?
Remélem. Megérdemelném. Rosszul vagyok, és félek
is, de tisztában vagyok vele, mit kell tennem, és meg is
teszem. Félek, de eltökélt vagyok.
Megszólal a csengő a portáról. Felriaszt ebből a
transzból, amiben az utóbbi egy órát töltöttem.
Felveszem. Ezúttal nem Joe, hanem Carl szól bele:
– Mr. Madsen, Ms. Cruise van idelent. Rosszul fest.
Felküldjem?
– Igen, hogyne - felelem félretéve az előbbi
félelmeimet, mert a hírre elfogja a szívem az
aggodalom. Úgy volt, hogy majd SMS-t ír, hogy
küldhessek érte kocsit. Valami baj történt a
szépségszalonban?
Kinyílik a liftajtó, Evie lép ki rajta - sápadtan és
összetörten.
Megáll a szívverésem.
– Evie, kicsim, mi a baj? - kérdezem, és a karommal
megtámogatva bevezetem a lakásba.
Becsukom az ajtót, majd arcát a két tenyerembe
fogva magam felé fordítom.
– Evie, szerelmem, mondd, mi a baj?
Alaposan végigmérem, tetőtől talpig, valamiféle
sérülés után kutatva, ami megmagyarázhatná az
arckifejezését.
– Vedd le a pólódat, Jake! - szólal meg kifejezéstelen
hangon. Csak nézek rá értetlenül. Mi köze ennek a
pólómhoz?
 – Micsoda? Bébi, ezt nem értem.
– Hadd lássam a hátadat, Jake! - mondja, most már a
szemem közé nézve. Rémült félelem ömlik szét az
arcán.
Hosszan rámeredek, belém nyilall a felismerés, rám
tör a pánik. Valaki beszélt neki a tetoválásomról. Ki
lehetett az? És mit mondhatott még? Ezt nekem kell
megmagyarázni. Ezt nekem kell vele megértetni. Na,
így nem akartam kezdeni. Meg akarom állítani az időt -
behunyom a szemem. Amikor kinyitom, tekintetem az
övébe fúródik. Fájdalmat és zavart látok benne. Ez
szíven üt.
– Kivel beszéltél, Evie? Előbb hadd magyarázzam
meg!
– Nem! - kiáltja remegő hangon. - Mutasd a hátad,
Jake!
Könyörgök, ez nem történhet meg! Ismét lehunyom a
szemem, megadom magam. Lehajtom a fejem, aztán
felemelem, hogy a szemébe nézzek. Nem számít, ki
mondta el neki. Óvatosan akartam tálalni, de a sors
közbeszólt. Most már benne vagyunk. Felhúzom a
pólóm, és kibújok belőle. Ott állok előtte csupasz
felsőtesttel, mint már annyiszor. Ismét a szemébe
bámulok, a megértéséért esedezve. Nagyra nyílt, rémült
szemmel néz rám, magyarázatot várva.
Lassan hátat fordítok, és felfedem előtte meztelen
hátamat. Lecsüggesztem a fejem, a tekintete éget. A
vér lüktet az agyamban, a szívverésem hangosan
visszhangzik a fejemben.
Hallom, hogy zihálva veszi a levegőt, de nem
moccanok. Eltelik néhány hosszú másodperc. Még
akkor sem mozdulok meg, amikor fojtottan felkiált, és
hallom, hogy hátratántorodik.
Az agyam kikapcsol. Hirtelen San Diegóban találom
magam, hónapokkal Evie tizennyolcadik születésnapja
előtt vagyunk. A dátum fájdalmasan közeledett, és ez
olyan szívfájdalmat okozott nekem, amilyet még soha
nem éreztem. Még azon az első héten sem, amikor
tudtam, hogy a Laurennel történtek miatt Evie örökre
elveszett a számomra. Mintha meghaltam volna belül,
mintha csak a testem járt-kelt volna a világban, üresen,
kizsigerelve. Akkor magamnak sem ismertem be, de
visszatekintve most már tudom - jobban, mint valaha -,
hogy nem bírtam azt a szenvedést. Kiké szültem.
Rettenetes volt. Nem bírtam tovább. Az életem
lángokban állt, és csak arra tudtam gondolni, hogy
ugrok. Fuldokoltam abban a közegben, a lángnyelvek
minden irányból nyaldostak. A poklok poklában
rekedtem, nem kaptam oxigént. A halál az édes, tiszta
levegő reményét kínálta, úgy tűnt, mintha egyenesen a
túlélést jelentette volna számomra. Úgy éreztem, nincs
is más választásom.
 Meg akartam halni, de azt akartam, hogy Evie akkor
is velem legyen. Szükségem volt rá, hogy
belekapaszkodjak, hogy magammal vigyek belőle
valamit. Valahol vágytam is elmesélni neki a
történetemet, a kettőnk történetét, azt, hogy hogyan
tettem tönkre mindazt a szépséget, ami az enyém volt,
és végül aztán magamat is.
Így hát felkutattam egy tetoválóművészt. Segített
megtervezni az alkotást, az alapján, ahogy leírtam neki.
Szó nélkül felvázolta a kiinduló koncepciót, végül -
amikor az egésszel megvolt - rám nézett, és csendben
megkérdezte:
- Ez a te történeted, haver?
Hosszú percekig nézegettem a vázlatot. Végül
felpillantottam rá, és igennel feleltem.
Rajta volt Willow, kötéltáncolt. Az esés mindig
benne van a kötéltáncban. Védőháló nem volt alatta,
csak a mindig jelenlévő, kíméletlen, nagy, üres semmi.
Ez volt Willow, de annyi mindenkit képviselt. Azokat,
akik folyton magányosan, félelemben élnek, és nem
védi őket semmi, ha zuhannak.
Aztán ott vannak a bohócok. Azok a szívtelen
emberek, akiknek óvniuk kellett volna minket,
jókedvre deríteni, menedéket nyújtani az élet
kegyetlensége elől. Ennek ellenére ők bizonyultak a
legborzalmasabbaknak, valójában a sors kegyetlen
tréfái voltak.
Én pedig a félig oroszlán, félig ember lény, pont
amilyennek Evie hitt engem. Ezt valószínűleg jól is
látta, mert hol dühödt voltam, vad és zabolátlan, hol
meg túlzottan érzelmes, túlontúl is érzékeny ehhez az
elbaszott világhoz. Nem tudtam, hogy is egyesíthetném
magamban a kettőt, hogy egyetlen épkézláb
személyiség legyen belőle; nem tudtam, hogy lehetnék
egyszerre mindkettő. Nem is csak az egyik, nem is
csak a másik.
Evie tanítgatott rá, hogyan csináljam. Az én Evie-m,
az én oroszlánszelídítőm. De nem ment. Még az ő
kedvéért sem tudtam ezt megoldani, akit a világon a
legjobban szerettem. Talán soha nem is leszek rá
képes.
A háttérben a porondmester áll, aki átlátja az egész
cirkuszt, ő vezeti az előadást. Ő hozta a bohócokat az
előadásba, mégpedig sokat. Willow-t felküldte a
kötélre, védőháló nélkül. Engem részben megsebzett,
részben megvadított. De... de adott mellém egy
szépséges oroszlánszelídítőt, akinek tekintete mély,
mint az örökkévalóság; Willow mellé barátokat
küldött, akik vigyázni akartak rá, hogy elkapják, ha
zuhan; nekem pedig anno elég bátorságot adott ahhoz,
hogy szeressem mindkettőjüket. Hogy is értettem volna
meg ezt az egészet? Hogy is értettem volna öt, mikor
magukat az előadásokat sem értettem - egyiket sem,
amikbe beválogatott. Jóságos-e vagy gonosz? Nem
tudtam. Lehetetlennek is tűnt megválaszolni.
A tetoválóművész egy kis plusz pénzért cserébe egy
nap alatt elkészítette az egész képet. Mikor azt mondta,
fájni fog, mivel egy ilyen nagy alkotást egyetlen
ülésben csinál meg, azt feleltem, nem érdekel. Még jól
is esett, ahogy a tű újra meg újra a bőrömbe szúrt.
Megérdemeltem. A fizikai fájdalom háttérbe szorította a
lelki kínokat, és végül olyan belső békére tettem szert
aznap, amilyenben akkor már hosszú ideje nem volt
részem.
Éjszakai magányomban aztán bódultra ittam magam.
Meredten néztem a skiccet azon a darabka papiroson,
ami vázlatként szolgált a bőrömbe karcolt történethez.
Evie rajzolt tekintetébe bámultam, és még lelke nagy,
sötét ablakai másának a másától is úgy éreztem, hogy a
szívem megrebben, életre kap és verni kezd. Szép
arcába nézve valami úgy döntött bennem, hogy élni
akar. Nem tudtam, mi volt az, de valami azt súgta,
hogy bírjam még. Úgyhogy bírtam. Egy darabig még.
Evie halk, fojtott kiáltására térek magamhoz.
Összerezzenek a hangra, de egyébként nem mozdulok.
Megkerül, és elém áll. Remegő kezébe veszi az
állam, felemeli az arcom, rákényszerítve, hogy
fájdalommal teli tekintetébe nézzek.
 – Miért nézel így? - kérdezi kifejezéstelen hangon, de
a szemében rémült pánik.
Hosszú pillanatokig keresem a tekintetét, a szerelem
vagy a megértés bárminemű jele után kutatva, de nem
találok semmi ilyesmit.
Tudom, most mit vár. Úgyhogy megkapja.
– Mert tetszel nekem.
Hátratántorodik, fojtott kiáltás szalad ki a száján.
Látom a szemén, hogy mindent ért. Aztán - ahogy
számítottam is rá - megfordul, és futásnak ered.
Azt hiszem, meg vagyok bénulva, de gondolkodás
nélkül indulok utána. Még kipréselem magamból a
nevét, ahogy a lift felé támolyog. Az ajtó közénk
csukódik.
Tudtam, hogy ha megtudja az igazat, elmegy.
Pontosan így is lett. Én pedig az egyetlen dolgot
teszem, ami telik tőlem: a fejemet fogva térdre rogyok
a bezárult liftajtó előtt. A szívem romokban.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
NEM TUDOM, MEDDIG TÉRDELEK még ott ebben a pózban,
mennyi idő telik el, mire elég erőt érzek magamban
ahhoz, hogy felálljak és visszamenjek a lakásba.
Teljesen le vagyok bénulva. Visszaveszem a pólómat,
és az ablak elé állok. Előttem a város, de valójában a
tettem következményével kell szembenéznem. Vajon
Evie hogy érezheti magát? Sír? Fáj neki? Gyűlöl? Igen,
valószínűleg gyűlöl. Láttam rajta, amikor a lift közénk
csukódott. Elárultam a belém vetett bizalmát. Nem is
először. Nem elég, hogy annak idején elhagytam, a
tetejébe még be is csaptam. Gyűlöl engem. De nem
annyira, mint amennyire én gyűlölöm magam.
Hol lehet most? Otthon, egyedül? Vagy a barátainál
keres vigaszt, akikhez vacsorázni mentünk volna? Úgy
vigasztalnám én is! De engem látni sem akar. És erről
én magam tehetek.
Mi van, ha baja esik? Még csak azt sem tudom, hová
rohant. Tudnom kell, jól van-e. Küldök neki egy SMS-
t, amiben szépen megkérem, hogy írja meg. Újfajta
pánik kerít a hatalmába - belegondolva, milyen
zaklatott állapotban volt, és mennyi rossz környék van
errefelé.
Nem bírok megmaradni a fenekemen, úgyhogy
fogom a kulcscsomómat, és elindulok otthonról.
Megyek a kocsival mindenfelé, közben hívogatom a
számát. Csak úgy, cél nélkül bolyongok - legalábbis
ezzel áltatom magam. Végül azonban nem lep meg, hol
kötök ki. Nála. A ház előtt parkolok le. Elküldök egy
újabb SMS-t, majd ismét hívni próbálom. Még mindig
nincs válasz. Kiszállok, és felcsengetek hozzá. Lehet,
hogy otthon van, de nem nyit ajtót. Én csak annyit
akarok tudni, hogy biztonságos helyen van-e.
Visszaszállok a kocsiba, és bolyongok tovább.
Hívom többször is, meg küldöm az SMS-eket. Végül
hangpostán hagyok neki üzenetet.
– Evie, én... kérlek, hívj fel! Beleőrülök ebbe.
Elfutsz, és még azt se tudhatom, nem esett-e bajod.
Kicsim, kérlek, csak nyugtass meg, hogy jól vagy!
Legalább ennyit. Ha beszélni nem is akarsz velem... ha
nem is akarsz tőlem semmit az égvilágon, csak arra
kérlek, legalább üzenj, hogy biztonságos helyen vagy!
Elmentem hozzád is, de nem voltál otthon, és már késő
van, én... csak annyit kérek, hogy ne legyen semmi
bajod.
Reszketegen felsóhajtok, és bontom a vonalat.
Valószínűleg jól van - vagy otthon lehet, vagy a
barátnőjééknél. Egyszerűen nem eshet baja. Nem állok
meg, hajtok tovább. Az égbolt már sötét, úti célom
továbbra sincs. Mellbe vág, amikor a régi utcánkba
érek, ahol kiskoromban laktam, és az előtt a ház előtt
állok meg, ahol életem első tizenegy évét töltöttem. Mi
hozott ide? Mi vezethetett erre a helyre, amit látni sem
akartam soha?
Ahogy megállok, az jut eszembe, hogy Evie lakása
ide csak pár kilométer, és anno a nevelőszüleink is csak
egy-két kilométerre laktak innen. Fizikai értelemben
olyan közel vannak egymáshoz ezek a helyek, Evie
közben mégis olyan nagy utat tett meg. Mondjuk, ha
úgy vesszük, ez mindkettőnkről elmondható, de ő
egyedül, segítség nélkül csinálta végig az egészet.
Ülök a kocsiban, és az utcai lámpa fényében a régi
házunkat bámulom. Sok rossz emlék villan be egymás
után. A fejem a kezembe hajtom, és hagyom, hogy
elárasszanak a képek. Sok szörnyűség történt ezek
között a falak között, egy csomó borzalom, ami egy
életre taccsra vágott.
De itt a kocsiban ülve a rossz emlékek valahogy
nincsenek rám akkora hatással. Legélesebben például
az ugrik be, ahogy az emeleti kis fürdőszobában ülünk
Sethtel. Valamilyen oknál fogva szerette azt a szűk kis
helyiséget, és a suliból hazaérve mindig felvittem oda.
Néha órákra elvonultunk. Miközben csinálgattam a
leckémet a kövön, próbáltam tanítgatni neki, amit
aznap az iskolában vettünk. Általában nem volt rá
vevő, de itt, a fürdőszobában nagy ritkán megtörtént
az, hogy a tekintete kitisztult, és úgy éreztem, egy-két
perc erejéig figyel. Döbbenetes élmény volt.
Egy ajtócsapódás zökkent ki az emlékezésből.
Felnézek. Egy idősebb fekete férfi lép ki a verandára.
Cigarettára gyújt.
Azt tudtam, hogy ők már nem itt laknak. Fogalmam
sincs, hol élnek most vagy hogy élnek-e egyáltalán.
Nem is érdekel. Mégis van abban valami megrázó,
hogy más lép ki azon az ajtón. Elhajtok.
Azt hittem volna, hogy egy ilyen élmény most
végképp kikészít. Valamiért azonban mégsem. Sőt, jót
tett, hogy megnéztem azt a házat. Erősebbnek érzem
tőle magam. Mintha már nem lenne hatalma felettem
azoknak az emlékeknek, amelyek ide kötnek. Nem is
gondoltam volna. Nem tudom, mit jelentsen ez, de
hálás vagyok érte.
Most meg az előtt a ház előtt találom magam, ahol
Evie lakott, amikor annak idején elbúcsúztam tőle. Az
udvar gazos, az épület roskatag és lakatlannak tűnik. A
mellékutcában állok meg. Feltekintek a tetőre, ahová
annyiszor felmásztam hozzá. Ott szerettünk
egymásba... ott tártuk fel egymásnak a szívünket, és
mennyit álmodoztunk! Megrohannak az érzések.
Könyörgök, nehogy késő legyen!
 Néhány perc múlva indulok is. A temetőbe hajtok.
Ezúttal már tudom az utat Seth sírjához. Helyén a
sírkő, amit rendeltem neki. Leülök a fűbe, nem zavar,
hogy nyirkos. A testvéremmel akarok lenni.
Hamarosan jelez a mobilom. Előhúzom a zsebemből.
Evie az. Egy háromszavas SMS-sel válaszolt:
Nincs semmi bajom.
Fellélegzek, és maradok még egy kicsit. Harcolj!
Felkapom a fejem. Nem tudom, hogy ezt most
magamnak mondtam-e, vagy hallucinálok,
mindenesetre egyre csak ez zakatol a fejemben, betölti
a gondolataimat, és erőt ad. Harcolj! Lassan indulok.
Hazahajtok.
***
Korán ébredek. Szarul aludtam, de új energiákat
érzek magamban. Harcolni fogok Evie-ért. Rohadtul
eltoltam a dolgot. Csúnyán. Önző és hazug voltam.
Annyi mindennel tartozom neki! Bocsánatkéréssel és
magyarázattal. Ha úgy kívánja, a porban csúszom
előtte egész hátralévő életemben. Bármit megteszek
azért, hogy megértsen. És ha megbocsát a szíve, akkor
egész életemben azon leszek, hogy bebizonyítsam
neki: jól döntött.
Letusolok, felöltözöm, és a lakásához hajtok. Tudom,
pocsékul nézhetek ki, de most nem nagyon érdekel.
Becsengetek. Ácsorgók egy kicsit, aztán egyszer csak
Maurice jön ki a kapun.
– Úgy egy órája láttam elmenni - mondja.
Azzal elvonul előttem, és már ott sincs. Ö sem a
szavak embere.
Nekidőlök a ház falának; úgy döntök, várok egy picit,
hátha útban van hazafelé. Alig telik bele pár perc, már
fordul is be a sarkon.
Egyik kezében egy pohár kávé, a másikban egy kis
barna papírzacskó.
Amikor meglátja a kocsimat, a léptei lelassulnak. Elé
megyek, a kezem zsebre dugva. Észrevesz, megáll.
Rengeteg érzelem suhan át az arcán.
Villámsebességgel váltják egymást: meglepettség,
sértettség, szerelem. Igen, látom rajta ezt is, és ez
reményt ad. A tekintete gyanakvó és kissé rémült,
ahogy egymásra bámulunk. Megpróbál elfutni
mellettem, kitérni előlem, de én vagyok a gyorsabb.
Könnyedén utánafordulok, és hátulról felkapom.
Megbocsátania nem muszáj, de meghallgatnia igen.
Immár nyolc éve esedékes. Egyedül az én hibám, hogy
eddig vártam vele, de most már nem tűr halasztást.
Küzd ellenem, ha erőtlenül is, de ettől én csak még
erősebben fogom.
– Add a kulcsot, Evie! - dörmögöm a fülébe a bejárati
kapujukhoz érve.
Átnyújtja, de közben dühödt pillantásokat lövell
felém, ami rendjén is való. De akkor is végig fog
hallgatni.
Kinyitom a lakásajtót, és becipelem rajta, bár már
egyáltalán nem védekezik. Odabent leteszem, az ajtót
pedig magunkra csukom. Farkasszemet nézünk - egy jó
hosszú percen át. Rajtam az látszik, hogy ideges
vagyok, rajta pedig az, hogy dühös. Én kapom el előbb
a tekintetem, és a hajamba túrok.
– Evie, beszélnünk kell! Méghozzá most azonnal.
– Miért te döntöd el, mikor kell beszélnünk? Nem
nekem kéne inkább, Jake? Vagy Leonak szólítsalak?
Vagy mind a kettőre hallgatsz? Avass be, kérlek!
Lehunyom a szemem, hogy összeszedjem a
türelmemet. Megértem a haragját, de tudomásul kell
vennie, hogy beszélnünk kell. Gyűlölni ráér utána is.
Istenem, add, hogy ne gyűlöljön majd!
– Evie, kérlek! Beszélhetnénk? Figyelnél rám? Ez
nekem maga volt a pokol. Kérlek, csak azt akarom,
hogy mondd ki, hogy most nagyon ide fogsz figyelni.
– Maga volt a pokol? Neked? Ugyan már, Jake! Még
csak véletlenül sem akarom tovább nehezíteni a
dolgodat. Ülj le szépen! Hozhatok egy italt? Egy
lábmasszázst esetleg? - bámul rám továbbra is villámló
tekintettel.
Felsóhajtok.
– Ülj le, Evie! Most azonnal!
 Dühödten bámul rám még egy darabig, aztán lerogy a
kanapéra, és mintha megadná magát. Én fölé
magasodva állva maradok.
Aztán én is leülök, lehetőség szerint jó messzire tőle.
Így most gyakorlatilag a kanapé két sarkában
helyezkedünk el.
– Ha kell valami, még most menj ki érte! Beszélni
fogunk egymás fejével, és ez eltarthat egy darabig.
Hozd, amire szükséged van, aztán jól helyezkedj el!
Gyanakvóan ráncolja a homlokát, majd végül
hangosan kifújja a levegőt, és így szól:
É Nincs szükségem semmire, Jake... Leo. Gyerünk,
essünk túl rajta!
Megnyomkodja az orrnyergét, mintha fejfájástól
tartana.
Tétovázom még. Tudom, hogy beszélnünk kell, meg
kell válaszolnom a miérteket. Tudom, mi következik
most. A pulzusom a fülemben dobol.
Közelebb húzódom, de ő csak egykedvűen bámul
maga elé. Aztán egyszer csak legörbül a szája, kezét az
arcához emeli, és zokogni kezd. Ó, a kurva élet! Evie,
kicsim! Annyira sajnálom! Annyira nagyon sajnálom!
A karomba veszem, és magamhoz vonom, de ő csak
egyre sír. Nem tudok segíteni rajta. Én tettem ezt vele.
A hajába fúrom az arcom, átvenném tőle az összes
bánatát. Boldogan átvenném, csakhogy ez nem így
működik. Tudtam ezt nyolc évvel ezelőtt, és tudom
most is.
Elveszi a kezét az arca elől, és a következő mondatok
buknak ki belőle:
– Én vártalak! Vártalak és vártalak, te meg csak úgy
eltűntél. Azt sem tudtam, élsz-e még egyáltalán, vagy
történt veled valami. Nem tudtam, hogy most akkor új
életet kezdtél, én meg le vagyok ejtve, vagy mi van?
De azért csak vártalak tovább. És valójában - bár még
magamnak sem ismertem be - mindig is vártalak, még
akkor is, amikor egy napon visszasétáltál az életembe,
csak másnak adtad ki magad! Én rendületlenül vártam
azt a fiút, pedig ő úgy dobott el magától, mintha
semmit sem jelentenék neki!
A zokogása felerősödik, belepusztulok. Szorosan
magamhoz húzom, úgy ringatom. Arra számítok, hogy
ellök magától, de belém kapaszkodik, és hagyja, hogy
megnyugtassam.
Hamarosan abbamarad a zokogása, és félrebillentett
fejjel felpillant. Olyan hihetetlenül szép még bánatában
is! Hosszan szemügyre vesz, aztán a hüvelykujjával
végigcirógatja az arcélemet. Az ujja nyomán valami
nedvességet érzek. Én is sírtam? Észre sem vettem.
A keze megáll, de a tekintete végigsiklik az arcomon
- újra felfedez magának. Aztán a keze is felfedezőútra
indul, végigfuttatja ujjait a szemöldökömön, az
arcomon, az orromon és az államon. A szemével követi
a mozdulatokat. Meg sem szólalok. Csak tűnődöm,
mire gondolhat. Vajon látja-e bennem az egykori fiút?
Tekintete találkozik az enyémmel, és felszikrázik
közöttünk a levegő. Nem moccanok.
De mikor a tekintete megállapodik a számon, és az
arca az arcomhoz közelít, félúton összetalálkozunk.
Vadnak tűnik, kiéhezettnek.
Pár perc elteltével már kéjes hangokat adva
csókolózunk. Miután lehúzom róla a felsőjét, és
leveszem a melltartóját, nyalogatni és szopogatni
kezdem a mellbimbóit. Lihegve mondja ki a nevem:
– Leo!
Elégedett morgás tör fel belőlem. Senki nem hívott
engem így az elmúlt nyolc évben, és ez feltüzeli
bennem a vágyat. Olyasfajta érzés ez, mintha elölről
kezdenék mindent, mintha újra önmagam lennék, csak
nem lenne rajtam az érzelmi teher, amit San Diegóban
szedtem össze. Ez az egy szó elég hozzá, és az a
bizonytalan fiú a háttérbe vonul. Elszabadul bennem a
vadállat. Kurva jó érzés.
– Mondd ki még egyszer! - szólítom fel, mire rögtön
kántálni kezdi:
– Leo, Leo, Leo.
Közben a hátára döntöm, ő pedig körém fonja a lábát.
. Tégy magadévá, Leo! - mondja, miközben tekintetét
mélyen az enyémbe fúrja.
Egy pillanatra megdermedek. Látom rajta, hogy
akarja. Holott még nem is biztos, hogy meg tud-e majd
nekem bocsátani. Lehet, hogy nem is lesz képes rá,
mégis le akar feküdni velem.
Újra a melle fölé hajlok, csókolgatom, szopogatom,
míg meg nem vonaglik, és hozzám nem dörgöli magát.
Most már szinte ugyanolyan jól ismerem a testét, mint
a sajátomat; tudom, mi az, amitől odáig van.
Nyögdécselni kezd, a háta ívbe feszül, úgy kínálja fel
magát. Én pedig tovább kényeztetem a rózsás
magaslatokat. Előbb az egyiket, majd áttérek a
másikra.
– Kérlek! - könyörög. - Kellesz nekem!
– Az én Evie-m - lehelem, majd kissé félrehajolok, és
kigombolom a farmerét, hogy segíthessen lehúznom a
lábáról, a bugyijával együtt. Aztán a kezem
visszavándorol a lábai közé, és ujjammal lassan
dörzsölgetni kezdem megduzzadt csiklóját, a számmal
pedig visszatérek a melléhez. Szívogatni kezdem a
mellbimbóját, és ezzel egy ütemben mozgatom az
ujjamat is. Hamarosan már zihál, és zihálva suttogja a
nevemet:
– Leo!
Színtiszta vágy lövell a farkamba. Összerándulok az
erejétől. Érzem, ahogy a zacskóm szorosan felhúzódik
a testemhez. Az a veszély fenyeget, hogy elmegyek
pusztán az érintésétől, pusztán a kéjes
nyögdécselésétől. Az ösztönök nyelvén
kommunikálunk, szavak nélkül.
Becsúsztatom neki az egyik ujjam. Ő már nedves az
izgalomtól, gyakorlatilag csupa lucsok odabenn. A
hüvelykujjammal megduzzadt csiklóját dörzsölgetem,
mire teljesen széttárja a lábait, hogy elég helyem
legyen élvezetet nyújtani neki.
Kinyitja a szemét, elnehezült szemhéja alól figyel.
Újabb nyögés szakad ki belőle, miközben
folyamatosan ki-be húzogatom az ujjam, a
hüvelykemmel pedig körkörösen masszírozom.
Figyelem közben az arcát, és az már szinte túl sok;
érzem, hogy hihetetlen módon még jobban
megkeményedem.
Dörzsölgetem és dugom az ujjaimmal, és amikor úgy
látom az arckifejezésén, hogy a csúcsra jutna,
változtatok a ritmuson. Nyújtom az örömét, hogy úgy
élvezzen majd, mint soha azelőtt.
– Leo! - könyörög, amikor megint visszafogom a
tempót. Megemeli a csípőjét, gyönyört követelve.
Újabb ujjamat hozom játékba, és ahogy szereti,
felgyorsítok. Most megint ritmikusan masszírozom és
ujjazom. Felnyög, és ettől én is. Látom az arcán, hogy
a csúcs közelében jár.
 – Élvezz nekem, Evie! - mormogom, mire a teste
megfeszül, elemelkedik az ágyról, közben újra meg
újra a nevemet kiáltozza.
Lerántom magamról a farmert, és mikor kinyitja a
szemét, a hasára fordítom. Olyan elemi ösztönnel
követelem magamnak, hogy az szinte már állatias.
Nem gondolkozom, csak érzek, hajt a vérem.
A csípőjénél fogva megemelem a fenekét, a
nyílásához igazítom magamat, és belehatolok.
Mindketten felnyögünk. Dugni kezdem, először lassan,
azután gyorsabban. A nevét mondom, ő pedig az
enyémet ismételgeti válaszul:
- Leo, Leo, Leo.
Tartom a csípőjét, és nézem, ahogy ki-be járok
belőle, csillogok a nedveitől.
Minden döfésnél felmordulok. Jelen pillanatban Evie
nekem a világ - az illata, egymásba vegyülő hangjaink
és szűk hüvelyének forrósága.
Hallom, ahogy légzése zihálásba fordul. Ekkor
alányúlok, és a csiklójának nyomom az ujjamat.
Nagyot rándul alattam, hátraveti a fejét, és úgy nekem
löki a fenekét, hogy már mélyebbre nem is hatolhatnék.
Az én orgazmusom is kitör, olyan fergeteges erővel,
hogy csillagok helyett ünnepi tűzijátékot látok.
Beviszek neki még néhány döfést, csak hogy
nyújtsam a gyönyöröm, aztán mozdulatlanná
dermedek, és fejem a hátára hajtom. Mindketten
levegőért kapkodunk.
Kis idő múltán, mikor már az oldalára dőlne,
megtartom még egy pillanatig, és kihúzom magam
belőle. Utána a hátára fordítom, és összesimulunk.
Amikor felülök, felhúzom őt is, majd az ölembe
veszem. Meztelen, izzadt bőrünk összeér, a légzésünk
lelassul, egyenletessé válik.
Hátradőlök, tenyerembe fogom az arcát, és végre
képes vagyok kimondani, amire nyolc hosszú éve
vágyom:
- Szeretlek, Evie.
Rám függeszti a tekintetét, én pedig folytatom:
– Akármit is gondolsz majd, miután mindent
elmondtam, azt tudnod kell, hogy mindig is szerettelek.
Szüntelenül. Már nyolc éve.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
GYORSAN RENDBE SZEDJÜK MAGUNKAT, aztán visszajön
mellém a kanapéra. Kissé le vagyunk döbbenve azon,
ami történt. Elragadott minket a hév, a testünk
kikövetelte a másiktól a maga jussát, de mindketten
tudjuk, hogy a probléma attól még probléma maradt. A
helyzet nem oldódott meg. Evie első kérdése, hogy
miért változtattam meg a nevem. Rövid hallgatás után
belevágok a magyarázatba. Na, gyerünk!
– Lauren megkérdezett, hogy segítene-e új életet
kezdeni, ha a másik keresztnevemet használnánk,
persze az új vezetéknevemmel. Először nemet
mondtam, de aztán az első hét után beleegyeztem.
Valaki más bőrébe akartam bújni - valójában önmagam
elől menekültem. Természetesen egy névváltoztatás
önmagában ezt nem oldja meg, de úgy tűnt, első
lépésnek megfelel. Jake Madsenként iratkoztam be a
suliba is, és senki nem hívott Leonak, egészen
mostanáig.
Jól is van ez így, hogy Evie az első, aki a valódi
nevemen szólít. Mintha nyolc év után végre kiléptem
volna Jake Madsen árnyékából. Eddig tudat alatt is
rejtegettem a valódi énemet a külvilág elől. Evie-nek
viszont teljesen ki kell adnom magam, holott leginkább
előtte félek kitárulkozni. Ez persze nem ment fel
engem, de ez állt a hazugságaim mögött. A félelem.
Nekem valójában egyedül az ő véleménye számít, de ő
is az egyetlen, aki padlóra küldhet. Kezdem azt hinni,
hogy ha elmesélem neki a múltamat, és megismeri az
összes démonomat - mert azok üldöznek, amióta az
eszemet tudom -, talán van esélyem egyenesbe jönni.
De túlélem-e, ha megbocsát- hatatlannak tartja, amit
tettem? Istenem, nem tudom!
Félelemmel a szemében teszi fel a kérdést: mi történt
azon az első héten? Így belefogok a történetembe, ami
tele van titkokkal, szégyenteljes dolgokkal, hibákkal,
és talán némi vezeklésről is tanúskodik. Minden azzal
az első repülőúttal kezdődött, amikor San Diegóba
költöztem, és tartott egészen addig, míg vissza nem
jöttem ide, Cincinnatibe.
Evie figyelmesen hallgat. Az arca mindent elárul. Le
tudom olvasni róla a rémületét, a fájdalmát, a dühét, a
bánatát - minden érzelmét. Vagy nem tudja elrejteni
őket, vagy nem is akarja. Ilyen az én Evie-m. A
vallomásom közben mindenesetre még nyilvánvalóbbá
válik számomra, hogy micsoda szépsége és ereje van
ennek a nyíltságnak. Én rejtőzködtem - minden
lehetséges módon. Végül azonban csak rám találtak a
démonjaim. Nem adják fel egykönnyen.
Elmesélem Evie-nek, mi történt azon a rettenetes
napon Laurenék házának alagsorában. Kétségbeejtő
iszonyat ül ki az arcára, majdnem abbahagyom a
mesélést. De túllépek ezen, és azért is folytatom.
Tartozom neki ezzel. Közben úgy éget a szégyen,
majd’ belehalok. Újra átélem a pillanatot, amely
beleszólt az életünkbe, és talán örökre megváltoztatta
utunk irányát. Merthogy nem csak engem érintett. Őt
is. És felelősségem van ebben. Evie pedofilnak nevezi
Laurent. Talán igaza is van, tényleg pedofil. Viszont ne
felejtsük el, hogy én is közreműködtem a dologban.
Lehet, hogy Lauren manipulált, de én meg hagytam
magam. Ez az igazság. Be kell ismernem.
Időközben sok mindent megértettem. A dr. Foxszal
töltött beszélgetések új megvilágításba helyezték a
történteket. A doki ráébresztett, miért mentem bele a
játékba. De még mindig mardos a szégyen, ha
emlékeznem kell. Talán ez az utolsó darabja a
kirakósomnak, amit még a helyére kell raknom. A
múltammal valamelyest már békét kötöttem, és némi
fájdalomtól megszabadított, hogy most elmondtam
Evie-nek az igazat. Talán Laurenen kellene még
túltennem magam, aztán teljesen meggyógyulok, és az
a teljes értékű ember leszek, akiről dr. Fox beszélt.
Miért érzem ezt mégis olyan lehetetlennek?
 – Nem gondoltad, hogy megbízhatsz bennem
annyira, hogy elmondd? - kérdezi Evie szelíden, és a
visszafojtott sírástól megbicsaklik a hangja. Belesajdul
a szívem.
– Milliószor megfordult a fejemben. Olyan
rettenetesen vágytam utánad, azt hittem, belehalok. De
mit mondhattam volna neked? Még én magam sem
értettem mindent. Hogy tudtam volna akkor
elmagyarázni? Csak mélységesen szégyelltem magam.
És végül arra jutottam, hogy így kell vezekelnem,
amiért tönkretettem azokat, akiket szerettem. A
csillapíthatatlan vágy utánad, az az én büntetésem.
Azzal sem tudtam mit kezdeni, hogy akkora fájdalmat
okoztam neked az eltűnésemmel.
Elhallgatok egy percre, átgondolom a szavaimat, és a
szívemből beszélek.
– Végül azonban meggyőztem magam, hogy a
különválásunkkal te legalább kaptál egy esélyt, hogy
küzdhess. Rá kellett jönnöm, hogy én lélekben
összetörtem, és vannak, akiket nem lehet lelkileg
rendbe tenni, vagy ha mégis, akkora szeretet szükséges
hozzá, hogy aki adja, belerokkan. Nem tehettelek még
jobban tönkre, Evie. Meggyőztem magam, hogy ha
megtudnád rólam az igazat, az sokkal jobban fájna,
mint ha sorsodra hagylak.
Evie együtt érző tekintettel néz rám, majdnem
megsimogat. De tudom, hogy ez inkább a veleszületett
jóságát bizonyítja, mintsem hogy érdemes lennék a
bocsánatára.
Soha nem volt és nem is lesz nehezebb dolgom, mint
elmondani neki magamról a teljes igazságot. Szépen
szemtől szembe leülni és elmesélni, micsoda egy
nyomorult alak voltam. Mindig fogadkoztam, hogy
milyen ember nem leszek soha. Na, pont olyanná
váltam: gyávává, aki kihasznál másokat, és hazug.
Pontosan ilyen ember lett belőlem. Kamaszként ez
annyira bántott, hogy különféle szerekkel hódítottam
magam, ahelyett, hogy szembenéztem volna a
fájdalommal. És ahogy most felfedem magam Evie-
nek, el sem tudom képzelni, hogyan lenne képes valaha
is újra szeretni engem, már ha egyáltalán ez lehetséges.
Miután beszámolok neki a balesetemről, megfogja a
kezem, és megszorítja. Ezt már alig bírom elviselni.
Elhúzom a kezem, és visszaejtem az ölembe, mert nem
érdemiek vigaszt.
Elmondom apám szívinfarktusát, mesélek dr. Foxról,
a kórházban töltött hónapokról, amikor csak feküdtem,
önvizsgálatot tartva, és olyan rettentően vágytam
visszakapni őt, hogy az már fizikailag fájt.
Felelevenítem azt az időszakot is, amikor követtem.
Amikor kibukott belőlem az első hazugság, ami után
jött a többi. Összerezzenek. Viszolygok magamtól,
amiért hazudoztam, ugyanakkor valahol nem bánom,
mert legalább adtam kettőnknek egy esélyt. Így, hogy
nem vallottam színt, megtudhattuk, milyen nekünk
együtt, és nem kellett rögtön a múlt árnyaival
küzdenünk. Nem is tudom, hogy békítsem ki
magamban az ellentmondásokat, inkább nem is
próbálom. Csak vallók. Bevallók mindent, most már
nem hallgatok el semmit.
– Sokszor már majdnem elmondtam az igazat.
Például, amikor hazavittelek az első vacsora után, és a
homlokunkat összeérintve ültünk a kocsiban - pontosan
ugyanúgy, mint azon az éjjelen, amikor először
megcsókoltalak ott, a háztetőn. Akkor szinte biztos
voltam benne, hogy rájöttél, ki vagyok.
Figyelmesen, némán néz. Szomorúnak tűnik. Pár
percbe telik összeszedni a gondolatait, azután
megszólal:
- Mindig is jól értettem hozzá, hogy a szőnyeg alá
söpörjem a dolgokat, amikkel nem akartam
foglalkozni. Mindig is túlságosan bele voltam
feledkezve a saját világomba. Szerintem ezért is tudok
olyan jó meséket kitalálni. Azért menekültem
álomvilágba, mert az a túlélés záloga volt számomra.
Talán veled is így voltam. A szívem mélyén tudtam,
hogy van valami, amiről nem akarok tudomást venni.
Hagytam, hadd hazudj, mert jólesett a hazugság. Most
már bevallom.
Istenem, Evie ilyen! Még képes magát vádolni,
amiért elaltatta magában a gyanút. Tiltakozom. Ha úgy
is volt, nem ő tehet a helyzetről. Én voltam az, aki
hazudott.
- Nem engedem, hogy bármiért is felelősnek érezd
magad. Lehet, hogy volt néhány öntudatlan döntésed,
de nem hibáztathatod magad értük. A tudatos
döntéseket én hoztam meg. Egyedül én vagyok a hibás.
Megértem, hogy időre van szükséged, amíg mindezt
megemészted. De kérlek, Evie! Nem veszíthetlek el
megint! Még egyszer nem élném túl. Legalább próbálj
megbocsátani! Próbáld meg megérteni, hogy mit miért
tettem! - csuklik el a hangom.
O hallgat, majd halkan megszólal:
- Nem is tudom. Adj nekem egy kis időt, Leo! Nyolc
évet zúdítottál rám... márpedig elcseszett egy nyolc év
volt ez... mindkettőnknek. - Szárazon felnevet. - Ránk
férne... rám férne egy kis gondolkodási idő. Kérlek
szépen!
Végigülte, végighallgatta az egész rohadt
történetemet, végigélte és átérezte velem minden
pillanatát. Bármit kér tőlem, megkapja.
Érzelmileg teljesen kimerültem. Bénult vagyok, és
rettegek, hogy nem fog tudni megbocsátani. De
visszaléptem a helyes útra. Tudom, hogy ez az. Érzem.
Most már csak imádkoznom kell, hogy velem tartson,
és legyen ez az ő útja is.
Kezem a kilincsen. Indulóban tőle - talán utoljára -
még halkan visszaszólok:
– Ami a meséidet illeti, Evie... Nem arról van itt szó,
hogy bele tudsz feledkezni a gondolataidba, vagy hogy
álomvilágban élsz. A lelked szépsége üt át a
történeteiden. Az, hogy képes vagy felülemelkedni a
legszörnyűbb helyzeteken is. Többek között ezért is
szeretlek szüntelenül tizenegy éves korom óta.
A szerelem hangján akarok búcsúzni tőle.
Kinyitom az ajtót, és csendesen becsukom magam
mögött.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAPOT csendes kétségbeesésben
töltöm. De átvészelem, anélkül, hogy bármi módon
tompítani próbálnám a fájdalmat. Inkább igyekszem
együtt élni vele, és feldolgozni, amennyire csak bírom.
Járok edzeni, beletemetkezem a munkámba, és
közben folyamatosan küzdők a bennem dúló
érzelmekkel. A nap végén kimerültén jövök haza, de
némi elégedettségérzéssel, hiszen mégiscsak tartom
magam. Ez annak a jele, hogy lelkileg egészségesebb
vagyok, mint voltam, amire joggal lehetek büszke egy
kicsit. Nem tudom pontosan megmagyarázni a változás
okát. Talán a dr. Foxszal töltött beszélgetések értek be,
vagy az hat jól rám, hogy végül csak elmondtam az
igazságot. Esetleg az, hogy Evie - akár velem akar
tartani az úton, akár nem - undor és gyűlölet nélkül
nézett rám. Sértettséget láttam rajta, de undort nem.
Már ez is nagy megkönnyebbülés, amiért hálásnak kell
lennem.
A tervem nem változott. Harcolni fogok ezért a
lányért. De érzem, hogy hagynom kell neki egy kis
teret, hogy megemészthesse a hallottakat.
 ***

Egyik kora reggel a repülőtér felé tartok. San

Diegóba kell repülnöm munkaügyben. Prestonnal
leszerződtettünk egy új vezérigazgatóhelyettest a
kaliforniai részleghez, akit személyesen akarok
fogadni. Nem kötelező ott lennem, de az utazás
legalább elvonja a figyelmemet, és addig sem az ajtóm
előtt járkálok fel-alá, Evie hívására várva.
A járatra várakozva meghallgatom az üzeneteimet.
Az egyik egy ismeretlen számról érkezett. Lauren az.
– Jake! Szükségem van rád. Letartóztattak. Hamis
vádak alapján, persze. Ezek a barmok lecsuktak, Jake!
Ezt nem hiszem el! Tedd már le az óvadékot! -
Döbbenten hallgatom. Itt valószínűleg a beszélőre
tehette a kezét, és váltott pár szót valakivel. Aztán
folytatta a kagylóba: - Jake! Kérlek, szabadíts ki innen!
Hétfő délelőtt állítanak bíróság elé. Foglalj
repülőjegyet! Fel sem tudom fogni, hogy itt kell
töltenem az éjszakát. Készítsd elő a pénzt, édesem! A
központi börtönben vagyok, San Diegóban.
A kabátzsebembe vágom a mobilt, és értetlenül nézek
magam elé. Letartóztatták Laurent? De miért? Nem is
értem, hogyhogy pont engem bírt felhívni! Illetve
nagyon is értem. Felpillantva látom, hogy az első
osztályon utazók beszállása elkezdődött. Fogom a
táskámat, és indulok a géphez.
Amikor leszállunk San Diegóban, rögtön egy
autókölcsönző felé veszem az irányt. Várakozás
közben az előbb rákerestem a rendőr- kapitányságra a
neten, a kocsiban máris hívom a számukat. Néhány
körbekapcsolás után végül megkapom Peterson
nyomozót.
– Nyomozó úr, Jake Madsen vagyok. Lauren Madsen
az anyám. Üzenetet kaptam tőle, hogy letartóztatták...
– Így van, Mr. Madsen - szólal meg a nyomozó
komolysággal a hangjában. - Én vagyok a vezető
nyomozója annak a rendőrségi fedőakciónak, aminek
következményeképpen letartóztattuk az édesanyját.
– Fedőakció? - kérdezem hitetlenkedve, és szárazon
felnevetek. - Ez ijesztően hangzik. Azt hittem, esetleg
több bort ivott a kelleténél, és, mondjuk, ittas vezetésen
kapták.
– Nem erről van szó, Mr. Madsen. Telefonon nem
adhatok önnek felvilágosítást, de ha a közelben
tartózkodik, javasolnék egy személyes találkozót.
Akkor beavathatnám az ügy részleteibe.
Hallgatok.
– Történetesen éppen a városban vagyok. Már nem itt
lakom, de pont ma utaztam ide. Rögtön indulok, ha az
megfelel önnek.
Miről lehet szó? Érdekel engem egyáltalán? Nem,
Lauren engem nem érdekel. De győz a kíváncsiságom.
És bármit is követett el, az befolyással lehet a perre,
amit ellenem indított...
– Akkor jöjjön!
Elmondja, hogy a rendőrkapitányságon találom meg,
aztán útbaigazít, és letesszük.
Beszólok az irodába, hogy kicsit később érek be,
mint gondoltam, majd egyenesen Peterson
nyomozóhoz hajtok. Mi a fészkes fene történhetett?
Fedőakció? Eddig csak droggal kapcsolatos
fedőakciókról hallottam, illetve bűnügyi hírműsorban
láttam olyat, hogy a riporter meglepi a fickót, aki
felszedett a neten egy kiskorút, aztán meg randira
hívta. Megrándul a kormány a kezemben, majdnem
elkések a sávváltással. Dühödt dudaszó térít
magamhoz. Fagyos rémület tör rám. Ó, bassza meg!
Nem! Az nem létezik! Az lehetetlen, bassza meg! Ugye
ilyen nincs? Nem is járatom tovább az agyamat, csak
repesztek a rendőrségig.
Az információs pultnál bejelentkezem, mire öt perc
múlva előjön egy magas, középkorú férfi. Gyérülő
szőke haja van, a szeme fáradt. Kezet rázunk.
– Üdvözlöm, Mr. Madsen. Sajnálom, hogy ilyen
körülmények között kell találkoznunk. Jöjjön utánam!
Hátul van egy üres iroda.
Bólintok, és követem - keresztül az őrsön. Micsoda
szerencse, hogy a kamaszéveimben sikerült elkerülnöm
ezt a helyet. Nem rajtam múlt. Bőven lett volna rá
alkalom, hogy ide kerüljek: kiskorú ivászat, ittas
vezetés, mindenféle ostoba baromság. Elönt a szégyen
a felvillanó emlékekre.
A nyomozó az épület távoli végében lévő sivár kis
irodába vezet. Az egyetlen pici ablakon túl Kalifornia
fénylő, kék ege ragyog, mi pedig bevonulunk a sötét
lyukba.
Peterson az íróasztalához ül, én pedig vele szemben,
egy műanyag, barna széken foglalok helyet. A falon,
egy ismert poszteren fáról lógó, kapaszkodó kiscica
látható, alatta a felirat: „Tarts ki!” Van ebben valami
vicces szerintem. Majdnem fel is nevetek, de
fegyelmezem magam.
. Mr. Madsen, az édesanyját tegnap egy rendőrségi
fedőakció során letartóztattuk. Tetten értük, amint
szexuális viszonyt kezdeményezett egy kiskorú fiúval.
A vád ellene kiskorú ellen elkövetett szexuális
zaklatás, illetve szexuális indíttatásból elkövetett
kapcsolatfelvétel.
Minden elsötétül körülöttem, egyetlen fénylő pontot
látok csupán. Egy pillanatra becsukom a szemem,
összeszedem magam, igyekszem higgadt maradni.
Mély levegőt veszek, felnézek, Peterson nyomozó
pedig folytatja:
 – Mr. Madsen, nagyon sajnálom, hogy tőlem kell
megtudnia. Tudom, hogy az édesanyjáról van szó. -
Rövid szünet után mondja tovább: - Bizonyára
sokkolja a hír, el tudom képzelni, milyen borzalmasan
érinti. De az ilyen bűnelkövetők nagyon jól titkolják a
dolgaikat. Nem szokott látszani rajtuk, hogy fiatal fiúk
iránt érdeklődnek. Gyakran házasok is, gyerekeik
vannak... Általában még az ismerőseiket is
megdöbbenti, amikor megtudják, mit tettek, még a
közelieket is.
A hajamba túrok, Peterson nyomozó pedig folytatja:
– Van egy pszichológusunk, aki együtt dolgozik
velünk. Sok magánjellegű bűncselekménynél a
segítségünkre van, a szexuális jellegűeknél is.
Amennyiben kíván beszélni vele a témáról, kérhetünk
tőle időpontot. Ő szakértő. Megvilágíthat önnek
néhány dolgot. Tud segíteni.
Bólintok, de csak a látszat kedvéért. Már jártas
vagyok a témában. Sajnos.
Továbbra is hallgatok. Peterson nyomozó szemügyre
vesz, én pedig összeszedem a gondolataimat.
– Szóval épp felbukkant azon a honlapon, ahol
felállították a csapdát?
Még mindig az arcomat fürkészi.
– Nem. Valójában egy névtelen bejelentő hívta fel rá
a figyelmünket, hogy van egy idősebb hölgy, aki
rendszerint kiskorú fiúkkal beszélget. Csakis
olyasvalaki lehetett, aki ismeri Mrs. Madsent, mivel
név szerint be tudta azonosítani, és pontos ismeretei
voltak a hölgy internetes tevékenységéről. Öt fiúval is
olyan jellegű szexuális témájú társalgást folytatott, ami
szexuális zaklatásnak minősül. A fiúk tizenhárom és
tizenhat év közöttiek. Szerencsére a bejelentő pontosan
tudta, milyen információkra van szükségünk, hogy
beleláthassunk a párbeszédekbe. Amikor a gyanú
megerősítést nyert, felvettük a kapcsolatot a fiúkkal és
a szülőkkel. Ezt követően az egyik rendőrünk kiadta
magát az egyik srácnak, feljelentkezett a netre, és
beleegyezett egy találkozóba. Letartóztatáskor
elkoboztuk a hölgy telefonját és a számítógépét,
amiken minden szükséges bizonyítékot megtaláltunk a
vádemeléshez. Még gyerekpornót is találtunk a
merevlemezen.
– Uramatyám!
Úgy érzem, mindjárt visszajön a reggelim.
– Jake, sajnálattal közlöm, de az édesanyjára
börtönbüntetés vár. A szabadulása után pedig szexuális
bűnözőként kerül nyilvántartásba. Még jó, hogy
elkapták, mielőtt bármiféle fizikai kontaktust létesített
volna a fiúkkal, de már ennek kísérlete miatt is vád alá
fogják helyezni.
Olyan ember pillantásával néz rám, aki hozzá van
szokva, hogy rossz híreket közöl. Együttérzés és
rezignáció keveredik a tekintetében.
– Nyomoznak a névtelen bejelentő kiléte után? -
kérdezem.
Rázza a fejét.
– Nincs mit nyomozni. A bejelentés e-mailen
érkezett, és abban minden számunkra szükséges adat
benne volt. Sokan kizárólag név nélkül hajlandók
bejelentést tenni. Semmi okunk kutatni az illető kiléte
után.
Bólintok, majd felállok. Ö is így tesz.
– Nyomozó úr, hálás vagyok, hogy szakított rám időt.
Nem akarok elrohanni, de most úgy érzem, túl sok ez
így egyszerre.
Az asztal felett kezet nyújtok neki, ő határozottan
megragadja, és kétszer is megrázza.
– Tudom, hogy felzaklatta ez az egész. Ha bármi
kérdés eszébe jut, hívjon nyugodtan! Amennyiben úgy
tervezi, hogy leteszi az óvadékot, hívja fel a bíróságot,
ők látják el további információval. A kihallgatásra
hétfő délelőtt kerül sor. Azt viszont el kell mondanom,
Jake, hogy bombabiztos bizonyítékunk van ellene.
Bólintok, de mivel nem szándékozom Laurent
kiváltani, nem is kérdezek rá a részletekre.
– Még egyszer köszönöm, nyomozó!
A rendőr átnyújtja a névjegykártyáját, bólint még
egyet, én pedig indulok.
Végigkanyargok az épületen. Tombolnak bennem az
érzelmek. Felháborodással vegyes undor tölt el, ha
belegondolok, mire készülhetett Lauren, és hogy
megint kerített magának egy tizenöt évest. Vagy egy
tizenhárom évest? Jézusom! Hányingerem van. De a
lelkem mélyén valami igazolásfélét érzek. Sosem
voltam képes elhinni Laurenről, hogy beteg - egészen
eddig a pillanatig. Mindig is azt gondoltam, hogy én
tehetek mindenről. Kiérve a San Diegó-i
rendőrkapitányságról, mintha a nyolc éve nyomasztó,
súlyos teher, ha csak egy kicsit is, de könnyebb lenne.
Bemászok a kocsimba, és csak bámulok kifelé a
szélvédőn. Lehúzom az ablakot, és mélyet szippantok a
friss, meleg, reggeli levegőből.
Újra felidézem a nyomozó szavait, újra
végigpörgetek mindent a fejemben. A kurva életbe! Mi
lett volna, ha a névtelen bejelentőnek nem jut a
tudomására, mit művel Lauren? Végighúzom a kezem
az arcomon. Elképzelek pár fiatalt, amint találkoznak
vele... Jézusmária! Ha felhívhatnám azt a bejelentőt, és
köszönetét mondhatnék neki, megtenném. Azt a
névtelen bejelentőt. De várjunk csak! Kíváncsi lennék,
hogy azonosíthatta be Laurent név szerint, és honnan
szerezhetett tudomást a chatről. Az rohadtul ki van
zárva, hogy Lauren beszélt volna erről bárkinek is.
Nem az a típus, aki leissza magát, aztán egy lebujban
elhenceg a legfrissebb hódításával, aki mellesleg egy
kiskorú. Ez szöget üt a fejembe. A gondolatok
összevissza kavarognak a fejemben.
Talán meglep, de fiatalabb koromban
számítógépekkel dolgoztam. Jól is ment. Mostanság is
foglalkozom ilyesmivel, hébe-hóba.
Ledermedek. Nem, nem lehet, az őrültség! Az
lehetetlen! Megrázom a fejem, hogy tisztuljon, és
nevethetnékem támad. Micsoda képtelenség jutott
eszembe! De ha az a valaki, aki jól ért a
számítógépekhez, nem fért hozzá Lauren gépéhez,
hogy juthatott el az információ a rendőrségre? És kinek
jutna eszébe figyelemmel kísérni Lauren internetes
tevékenységét?
Peterson nyomozó azt mondta, szerencséjükre a
bejelentő pontosan tudta, mire van szükségük ahhoz,
hogy belelássanak a folyamatban lévő chatelésekbe.
Tehát a bejelentő nemcsak a számítógépekhez ért jól,
hanem szakértő a szexuális bűncselekmények terén is.
Emellett pedig szorosan együttműködik a rendőrséggel,
ezért aztán pontosan tudja, mi kell ahhoz, hogy eljárást
lehessen indítani.
Magamhoz ragadom a mobilomat és a névjegyet,
amit Peterson nyomozó az elválásunkkor a kezembe
nyomott. Hívom a számot. Amikor felveszi,
bemutatkozom, majd így folytatom:
– Nyomozó úr, említette, hogy a pszichológus, akivel
együtt dolgoznak, esetleg megvilágíthatja valamelyest
anyám viselkedésének a természetét. Megkaphatom
öntől a számát, ha mégis úgy döntenék, hogy
felhívom?
– Persze, hogyne. Tartsa csak! Épp itt van valahol a
névjegye. - Úgy hallom, átlapoz egy halom papírt. -
Igen, megvan! A neve dr. Fox, és mondom a számát is.
Elhadarja, de nem írom fel. Nekem is megvan.
Megköszönöm a segítségét, és kinyomom a hívást.
Nem tudom, mit érezzék. Ez nem lehet véletlen. Ülök
dermedten, az agyam pörög. Ekkor két ismerős alakot
pillantok meg, épp egy kocsiból szállnak ki. Preston és
Christine. Becsapják maguk után a kocsiajtót, és
elindulnak a rendőrség irányába, át az úttesten.
Kiszállok én is, és utánuk kiáltok.
– Jake! - rohan felém Christine, majd megragadja a
kezem. Tekintete az arcomra siklik, mintha valami
sérülést látna rajtam.
– Jól vagy? Lauren ma reggel felhívta Prestont, hogy
tegye le érte az óvadékot, mi meg felhívtuk a
rendőrséget, hogy beszéljünk a nyomozóval. Az egyik
rendőr mondta is, hogy voltál benn nála. Egyenesen a
reptérről jövünk.
Preston is az új vezérigazgató-helyettes miatt utazott
ide ma reggel, akárcsak én. Christine-t azért hozta
magával, hogy segítsen a prezentációkban.
– Ja, én is nemrég érkeztem. Elmehetnénk valahová
megbeszélni az ügyet. Mondjuk, kávézhatnánk egyet.
Ebben a pillanatban ér hozzánk Preston.
– Hogyne, Jake. De nem muszáj beszélnünk róla, ha
nem akarsz. Csak tudni akarjuk, minden rendben van-e
veled. Egyedül miattad aggódunk.
Fújok egy nagyot, és megköszörülöm a torkom. Nem
is tudtam, milyen nagy szükségem volt erre. Egy kis
lelki támogatásra.
– Kösz! Nagyon aranyosak vagytok. Le akarjátok
tenni az óvadékot?
Könyörgök, mondjatok nemet!
– Nem, én nem akarom letenni. Az mindegy most,
hogy miért nem. De Jake, tudd, hogy nem. Én
márpedig nem fizetem ki. - Szúrós pillantást vet rám,
majd a távolba nézve folytatja: - Lehet, hogy aztán ki
tudja könyörögni mástól, de a fene se tudná
megmondani, ki az, aki segítene rajta.
Némi elégedettséget vélek felfedezni az arcán. Mind
hallgatunk, mire az autóm felé intek.
– Elviszlek benneteket valami közeli kávézóba, aztán
majd visszajövünk a kocsitokhoz.
Mindannyian beszállunk hozzám, és megállunk az
első útba eső helyen. Megrendeljük a kávét, majd
helyet foglalunk.
Miután mindannyian belekortyoltunk, elmesélek
nekik mindent, amit a nyomozótól hallottam. Preston
fejcsóválva, lesújtott arccal ül, Christine meg
egyenesen rémültnek látszik. Lehet, hogy a saját fiára
gondol.
– Ugye nem fog rossz fényt vetni a cégre? Vagy
Philre.
A kérdést Prestonnak szánom.
– Nem értem, miért vetne, Jake. Phil már több mint
egy éve nincs köztünk. Világos, hogy neki semmi köze
nem lehetett ahhoz, amit Lauren elkövetett. Valójában
nagyon is úgy tűnik, mintha Lauren azután kezdte
volna az egészet, hogy ő már meghalt. Egyszerűen
nincs is értelme mást feltételezni. Most már különben
is te vezeted a céget. És az is nyilvánvaló, hogy neked
sincs ehhez semmi közöd. De ha úgy jobban érzed
magad, felhívhatom az ügyvédeink figyelmét az ügyre.
Ha bármi megjelenik a sajtóban, és nekünk nem
tetszik, rágalmazási pert indítunk. Azt meg
megnyerjük.
Bólintok.
– Nem gondolnám, hogy ennek bármi hatása lenne a
cégre. Ám ha mégis, Jake, akkor együtt vesszük fel
vele a harcot.
Hallgatok egy kicsit, megint száguldoznak a
gondolataim.
– Legalább amiatt nem kell most már aggódnunk,
hogy Lauren megtámadja Phil végakaratát - jegyzi meg
Preston. - Ejtenie kell majd az ügyet. Vannak égetőbb
dolgai is.
Könnyedén felkacag.
A rendelkezésünkre álló idő alatt, míg befejezzük a
kávét, megtárgyaljuk a helyzetet, aztán Preston
felajánlja, hogy menjek haza egy korábbi járattal.
Nem vagyok abban az állapotban, hogy bemenjek a
vezérigazgató-helyetteshez, az biztos. így hát
elfogadom az ajánlatát. Megköszönöm neki is és
Christine-nek is a támogatást - remélhetőleg látják
rajtam, milyen sokat jelent ez nekem -, majd
visszafuvarozom őket az autójukhoz.
Távolodóban még Christine megáll, és hallom, amint
odaszól Prestonnak, hogy mindjárt jön. Visszasiet
hozzám a következővel:
– Jake, meg sem kérdeztelek, hogy állnak a dolgok
Evie és közted. Eszébe juttattad már, hogy szereted? -
mosolyog sejtelmesen.
Arra a beszélgetésünkre céloz, amit azon a
szerencsétlen jótékonysági vacsorán folytattunk,
amikor Gwen olyan csúnyán rátámadt Evie-re. Nagy
levegőt veszek, és a szemébe nézek.
– Elcsesztem, Christine. Nem tudom... még
dolgoznom kell rajta.
Oldalra hajtja a fejét, és szemügyre vesz.
– Na, hát akkor egy okkal több, hogy siess vissza
Cincinnatibe. Nem igaz? - Csípőre teszi a kezét. - És
csak egy tipp: hogyha nem akar meghallgatni, írd le
neki az érzéseidet! A lányok szeretik a leveleket -
kacsint, és muszáj visszavigyorognom rá. Aztán
gyorsan megölel, majd szalad vissza Prestonhoz.
Visszamegyek a repülőtérre, szerencsére az egy óra
múlva induló járaton van még hely. Leülök a váróban,
és előveszem a telefonom. A dokit hívom. Nem veszi
fel, de hagyok neki egy rövid üzenetet. Értesítem, hogy
épp az imént találkoztam Peterson nyomozóval, akivel
vélhetően együtt dolgozik, és megkérem, hogy hívjon
vissza.
Egy órával később már a repülőgépen ülve
meghallom a telefonomat. Új e-mailt jelez. Előveszem,
erről jut eszembe, hogy felszállás előtt még ki is kell
kapcsolnom.
Megnyitom az e-mailt. A dokitól érkezett.
Kedves Leo!
Megkaptam az üzeneted, és tudom, miért kerestél.
Szeretném, ha meghallgatnál, anélkül, hogy
válaszolnod kelljen.
Az emberek néha kiszámíthatatlanok. De gyakran
nem azok. Az évek során elég nagy tapasztalatra tettem
szert ahhoz, hogy tudjam, várhatóan ki fog
meglepetéssel szolgálni, és ki nem. Akiknek vannak
bizonyos negatív hajlamaik, általában nem bírnak
megszabadulni tőlük, akkor sem, amikor egyre
nyilvánvalóbbá válik előttük, hogy megszállottságuk
tárgyával nem tudnak kapcsolatot létesíteni. Ilyenkor
általában másvalaki után néznek, aki pótolhatja
számukra az előző személyt. Te ezt nem tudhattad, én
pedig nem akartalak terhelni vele. De remélem,
megérted, miért nem hagyhattam, hogy megtörténjen.
Remélem, megérted, miért tartottam szemmel a
helyzetet, és miért használtam a tudásomat arra, hogy
beavatkozzak.
Egész életedben másokért harcoltál, Leo. Annak
ellenére, hogy soha senki nem mutatta, hogyan kell, és
senki nem tanította, miért is olyan szép és bátor dolog
ez. De érted senki nem harcolt, amikor a leginkább
szükséged lett volna rá. Remélem, megérted az
érveimet, hogy miért léptem, akkor is, ha ezzel
túlléptem a hatáskörömet.
Azért harcoltam érted, mert érted megéri harcolni.
Remélem, ezt is megérted.
Doki
Tíz perccel később, ahogy a repülőgép a magasba
emelkedik, kinézek a csillogó kék vízre, mely lassan
eltűnik a felhők mögött. Az érzelmeim fenyegetően
ostromolnak, a harci kedvem nagyobb, mint valaha.
Nekidőlök az ülésnek, mély levegőt veszek, és
lehunyom a szemem. Beugrik, hogy a doki most
először szólított Leonak. Valamiből azt gondolta,
készen állok rá.
 HARMINCADIK FEJEZET
AMIKOR KÉSŐ ÉJSZAKA HAZAÉREK, magamra kapok egy
melegítőalsót, és kimegyek az erkélyre. Leülök egy
kinti székre, felteszem a lábam a párkányra, és a város
fényeit bámulom. Csak ülök, szabadjára engedve a
gondolataimat. Végiggondolom, honnan indultam el,
mennyi nyomorúságon mentem keresztül, míg végül
aztán állami gondozásba kerültem. Eltöprengek
anyámon, amire igazából még soha nem szántam rá
magam.
Előfordult, hogy nem akart a pohár után nyúlni, de
soha nem sikerült megállnia. Amikor viszont
megpróbálta, megvillant előttem, ki lehetett volna
belőle, ha az élete máshogy alakul, vagy ha elég erős
ahhoz, hogy - akár csak egy picit is - a körülmények
fölé tudjon kerekedni. Egyszer nekiállt velünk sütit
sütni, amíg apám oda volt. Az volt az érzésem, hogy
most igyekszik valami kimondottan „anyukásat”
csinálni. Mintha el akart volna játszani egy szerepet,
amiről ő is tudta, hogy addig nem sikerült neki.
Túlzásba is vitte, dúdolgatott és csacsogott vég nélkül.
Nem nagyon törődtem vele. De legalább megpróbálta.
Amíg Sethszel sütögettek, elővette a kártyát, és
megkérdezte, volna-e kedvem megtanulni pókerezni.
így aztán megtanított a póker alapjaira. Leültünk a kis
konyha- asztalunkhoz, és fogpiszkálóban játszottunk,
Seth meg nézte. Nem sokszor fordult elő, hogy anyám
figyelmet fordított ránk, de én olyan boldog voltam
tőle, hogy le sem hervadt a mosoly az arcomról. Ám
egyszer csak valami szag csapta meg az orrunkat, és
fekete füst gomolygott elő a sütőből. A sütik odaégtek.
Anyám sikítva kikapta a tepsit, és a tűzhely tetejére
hajította. Akkor mintha kialudt volna valami a
tekintetében, és visszavonult volna oda, ahol addig élt:
a közönybe, az elérhetetlenségbe.
- Mindig mindent elcseszek - mondta tompa hangon.
- Nekem soha semmi nem sikerül.
Aztán felköltözött a kanapéra, és a délután hátralévő
részében tévét nézett meg ivott.
De nem tanult az egészből semmit. Kurvára nem
vágta le a lényeget, hogy minket nem érdekelt a süti,
csak öt akartuk, de rettenetesen. Olyan sebet ejtett a
lelkemen, ami soha nem gyógyult be. Miután arra a
röpke időre a magunkénak tudhattuk, csak még jobban
fájt, amikor megint elfordult tőlünk. Én pedig
gyűlöltem magam, mert úgy éreztem, velem van a baj,
azért nem marad mellettünk. Úgy éreztem, nem vagyok
elég jó neki.
 Mindig olyan nemtörődöm volt, olyan apatikus,
láthatóan magasról tett rá, hogy a fiai miféle
borzalmakon mennek keresztül az orra előtt.
Bemeséltem magamnak, hogy nem szeretem őt, mert ő
soha nem mutatta irántam a szeretet jeleit. Az igazság
azonban az, hogy szerettem. Most már bevallhatom. És
rettenetesen vágytam rá, hogy viszontszeressen, de ez
soha nem teljesült. Most először tűnődöm el rajta,
vajon mi érhette, hogy teljesen feladta, hogy így feladta
önmagát. Elborít a fájdalom, amikor felidézem, milyen
üres tekintettel nézett maga elé minden áldott nap,
miközben a nevelőapám üvöltözött velem.
De itt az erkélyemen ülve, egymagámban, hirtelen
világos lesz, mint a nap, hogy ez nem rólunk szólt.
Lehetetlen volt megfelelnünk neki, mert ő már feladta.
Lemondott mindenről, üres volt a lelke, pont, mint
annak a szépséges leánynak, akiről Evie mesélt nekem
még a háztetőn, oly sok évvel azelőtt. Most már
megértem, hogy a benne tátongó űr volt az oka
mindennek, nem pedig én. Felbámulok az éjszakai
égboltra, és a béke érzése jár át. Már kicsit könnyebben
lélegzem.
Apámra gondolok most, a nevelőapámra, bár ő
mindig az apámnak nevezte magát. Jogot formált rám,
de soha nem hagyta volna ki a lehetőséget, hogy
emlékeztessen: csak azért vagyok a világon, mert az
anyám egy kurva. Ezt szívtam magamba, és a saját
igazságommá tettem. Amikor gyenge voltam, és
igazolásra szorult, hogy egy haszontalan semmirekellő
vagyok, újra meg újra felidéztem magamban a szavait.
Hosszasan elgondolkodom, és rá kell döbbennem, hogy
nem akarok már neki mindenáron bizonyítani.
Rohadtul nem érdekel. Egyedül Evie-nek akarok
bizonyítani. Ő az egyetlen, aki megérdemli.
Sokat gondolok Evie-re. Csodálom, milyen értékes
emberré vált ahhoz képest, ahonnan jött. De talán rám
is igaz ez. Végül talán mindketten jobb emberekké
váltunk azoknál, akik felneveltek minket - illetve nem
is neveltek, mint a mellékelt ábra mutatta.
És ez bizonyára ritka. Majdnem olyan ritka, mint
azok a balra csavarodó csigák. Mosolyognom kell.
Egyszer azt mondtam Evie-nek, hogy vannak, akik
ráéreznek a dolgokra. Talán én is ráérzek néhányra. Na,
annyira azért közel sem, mint ő, csak néhányra. Ha
nagyon odateszem magam, azért én is fel tudok
mutatni valamit. Bárcsak adna nekem egy új esélyt!
Egyszer már megmentett azzal, hogy szeretett, hogy
hitt bennem. Vajon képes lesz-e rá még egyszer?
Mindazok után, ami történt. Édes istenem, add, hogy
meg tudjon menteni!
Eszembe jut a Lauren-ügy hihetetlen fordulata. Még
mindig kiborulok, ha arra gondolok, hogy az a nő kis
híján mással is azt tette, mint velem. Eszembe jut a
doki is... Amit értem tett. Még mindig nem tudom
felfogni.
Azért harcoltam érted, mert érted megéri harcolni.
Ahogy feljön a nap, bemegyek papírért és tollért,
meg egy könyvet is kihozok, hogy legyen min írnom.
Levelet írok Evie-nek, kiöntöm neki a lelkemet.
Papírra vetem, mi mindent jelentett nekem anno, mi
mindent jelent nekem most, és leírom azt is, mi
mindent szeretnék jelenteni én neki. És nagyon-nagyon
szépen megkérem, hogy válasszon engem - újra.
Miután összehajtom, és borítékba teszem az
irományomat, eszembe jut valami. A hálószobába
megyek, és az éjjeliszekrényem legfelső fiókjának
hátuljába nyúlok. Egy levelet húzok elő, amit még sok
évvel ezelőtt kezdtem el írni Evie-nek. Mindig arra
használtam, hogy amikor már elfelejteném,
felidézhessem, micsoda egy aljas alak voltam.
Önkínzásnak tökéletesen megfelelt, nem engedett
megfeledkezni az árulásomról. Azt hiszem, soha többé
nem ostorozom ezzel magam. Remélem viszont, hogy
segít megvilágítani Evie előtt a helyzetet.
Másnap későn érek be munkába, mert végül még
kora reggel alszom pár órát. Útban a céghez megállok
Evie-nél, hogy becsengessek Maurice-hoz. A férfi
kibattyog hozzám, és gyanakodva rám néz. A
legmegnyerőbb mosolyom teszem fel, majd
megkérdezem, becsúsztatná-e a leveleket tartalmazó
kartonborítékot Evie ajtaja alatt. Azt akarom, hogy
addig is, míg nem áll készen a találkozásra, olvassa el
őket. Még mielőtt meghozná a döntést. Maurice bele-
egyezően bólint, majd becsukja az ajtót.
Bezárkózom az irodámba. A nap folyamán többször
is eszembe jutnak a doki szavai:
Azért harcoltam érted, mert érted megéri harcolni.
Vajon Evie is így fogja gondolni, most, hogy
megtudta az igazságot?
Estefelé kedvem támad elugrani a közeibe egy
kávéra. Szükségem van egy kis friss levegőre, na meg
a koffeinre, hogy el ne aludjak az e-mailek közben,
amiket még el akarok küldeni.
A liftből kilépve, az előcsarnokban Gwent látom
közeledni. Felém kanyarodik. Borsódzik a hátam, de
kifejezéstelen arcot vágok. Az ő arckifejezése olyan,
mint a cápáé, amelyik mindjárt az áldozatába mélyeszti
a fogait. Támadni fog.
– Szia, Jake! - üdvözöl álságos mosollyal.
– Szia! - köszönök vissza, ahogy elmegyek mellette.
– Összefutottam Evie-vel a szépségszalonban -
hadarja.
Megállok, visszafordulok. Tehát ő beszélt Evie-nek a
tetoválásomról. Nem mintha számítana. Valójában jó
is, hogy így történt. Eltekintve attól, hogy nyilván
beszólt Evie-nek nagyközönség előtt. Ez a nő egy
hidegvérű vipera. Mindenkit megmar, aki az útjába áll.
Elgondolkodva nézek rá.
– Talán meg is kellene köszönnöm neked, Gwen.
Evie-nek látnia kellett a tetoválásomat, én pedig túl
sokáig halogattam. Látnia kellett, mivel ő van rajta. A
kettőnk történetét ábrázolja.
Gwen hátrahőköl, az arcára hitetlenkedés ül ki.
– Micsoda? Ő az a tetkón a hátadon?
Továbbra sem tér magához, pár pillanatig meg sem
bír szólalni.
– Mindig azt hittem, hogy az a lány halott.
Tagadólag rázom a fejem.
– Nem, nem halott. Nagyon is él. És valaki nagyon
szereti. És imádkozom istenhez, hogy az enyém
legyen. Minden jót neked, Gwen! - Azzal megfordulok,
és ott hagyom.
Negyedóra múlva érek vissza, feltöltődve koffeinnel,
sokkal élénkebben. Kíváncsi vagyok, vajon azóta
elolvasta-e Evie a levelemet. Egyfolytában azon
agyalok, mi minden futhatott át a fején, amióta úgy
elrohant tőlem. Kíváncsi vagyok, fog-e válaszolni. És
ha igen, mikor. Harcolj érte! Na igen, akarok is.
Érted megéri harcolni.
Talán jó úton járok. Talán nem az a lúzer vagyok,
akinek sokáig hittem magam.
Belépek az üvegliftbe, és várok, mert egy kisebb
csapat is betódul velem együtt. Miközben az ajtók
csukódására várunk, egy mellettem álló férfi
megkocogtatja a vállam, és a hátam mögött mutogat
kifelé. Megfordulok, és akkor megpillantom. Az én
oroszlánszelídítőm, az én Evie-m, az én szerelmem!
Egy pillanatig nem is értem, hogy kerül ide. Mosolyog
rám odalentről, és a szájáról a következőt olvasom le:
„Téged választalak.” Az idő lelassul, a környező zajok
elhalnak. Hirtelen elakad a lélegzetem. Akkora
gombócot érzek a torkomban, hogy majdnem
megfulladok.
Érted megéri harcolni.
– Állítsák meg a liftet! - kiáltom, azzal átfurakszom
az előttem állók között. A következő emeleten kinyílik
az ajtó, ki tudok szállni.
A balra eső mozgólépcsőhöz rohanok. Igaz, felfelé
jön, de mégiscsak egy levezető út Evie-hez, úgyhogy
bevállalom. Három-négy fokot ugrok egyszerre, nem
törődve a káromkodással meg a csúnya pillantásokkal,
amiket az emberek mellett elrobogva kapok. Érted
megéri harcolni.
Csak Evie lebeg a szemem előtt, egyedül őt látom.
Mikor már majdnem elértem a lépcső alját, átvetem
magam a védőkorláton.
 Egymás karjába rohanunk. Felkapom, megpördülök
vele, belefúrom az arcom a hajába. Kétségbeesetten
igyekszem úrrá lenni kitörő érzelmeimen. Öröm, hála,
remény, szerelem jár át. Evie egyre csak azt
ismételgeti:
– Téged választalak, téged választalak, Leo! Örökre.
Érted megéri harcolni.
A taps és a fütyülés áttör a boldogság ködén.
Egyszerre arra leszek figyelmes, hogy mindenki
minket bámul. Hitetlenkedve nevetek fel. Evie-re
nézek, ő szintén csupa mosoly, az arca szerelemtől
sugárzik.
– Szeretlek, Evie - vallom meg neki ismét, és még
nekem is feltűnik, hogy a megindultságtól rekedtes a
hangom.
– Én is szeretlek, Leo, hűséges oroszlánom.
– Te mindezek után még hiszel bennem?
Mélyen a szemébe nézek, és látom, hogy igen, hisz.
Érted megéri harcolni.
Bólint.
– Jobban, mint eddig bármikor. Elég bátor voltál
ahhoz, hogy átugorj értem a tüzes karikán. Egy új
életben találtad magad, ugye?
Ránézek, és azt gondolom, igen, így van. Azt hiszem,
hogy a tűz végül is a saját félelmemet szimbolizálta,
azt, hogy nem becsültem magam semmire.
 – Azt hiszem, igen. De te tartottad nekem a karikát.
Te voltál az egyetlen, aki mindig hitt bennem. Te
voltál az egyetlen, akinek mindig meg tudtam felelni.
– Az az egyszerűbbik része volt a dolognak, szépfiú.
Könnyű hinnem benned. Mindig is az volt.
Istenem, imádom ezt a szépséges lányt! Vigyorgok.
– Most visszaviszlek a barlangomba, és felfallak.
Rögtön visszamosolyog.
– Akkor légy szíves!
Kézen fogom. Előttünk a közös jövő. Az ígéret, hogy
gyönyörű élete lesz mellettem, szívembe vésett eskü.
 UTÓHANG
Két hónappal később
Leo megfogja a kezem a kocsiban. Ajkához emeli, és
megcsókolja. Rám mosolyog, mire a fejtámlának
döntöm a fejem, és viszonzom a mosolyt. Miközben
vezet, a profiljában gyönyörködöm.
Két hónap telt el azóta, hogy az irodaépület
nagycsarnokában egymás nyakába ugrottunk, életem
két legszebb hónapja. Ezalatt felidéztük a jó és rossz
időszakokat, szerelmünk pedig tovább mélyült. Most
már együtt vagyunk - titkok, félelem, bűntudat és
szégyenérzet nélkül. Azzal szoktam viccelődni, hogy
Jake az oroszlánom, Leo pedig a fiúm. Szeretem
mindkettőt, szükségem is van mindkettejükre. Az én
szerelmem ettől az, aki. Egyrészt szilaj, hűséges férfi,
másrészt meg egy édes, gyengéd fiú, aki mindentől óv
és véd. Mindkettő sebzett, de mindkettőben megvan az
erő, hogy elfogadja: az életben még a legborzasztóbb
dolgok is tartogatnak néha értékes ajándékokat.
Ó, és persze mindkettő szívesen dögönyöz engem,
mégpedig gyakran, ami jó. Nagyon-nagyon jó.
Huncutul rámosolygok.
– Mi az? - kérdezi.
 – Csak a reggelen jár az eszem - felelem még jobban
vigyorogva.
Ö is felkuncog.
– Aha. Sajnálhatjuk, hogy kezdetben kihagytuk az
együtt tusolást, nem? Örülök, hogy most bepótoljuk -
kacsint ő is kaján vigyorral.
Felnevetek.
– Egyetértek. Szóval hová viszel? - kérdezem oldalra
hajtott fejjel, gyanakvóan. Amikor beszálltunk az
autóba, azt mondta, mutatni akar nekem valamit, de
nem árulja el, hogy mit.
– Egy perc, és meglátod.
Mindketten az utat nézzük, ahogy elkanyarodunk.
Ekkor veszem csak észre, hogy azon a környéken
járunk, ahol régebben laktam, a nevelőszüleim házának
utcájában. Csodálkozva nézek szét. Mit keresünk mi
itt?
Leo beáll a ház elé. Idegesen rám néz.
– Bízol bennem? - kérdezi.
– Igen. Teljes mértékben - vágom rá suttogva.
Mosolyogva állítja le a motort, majd hozzám hajol, és
megcsókol.
– Akkor gyere! - mondja, és kiszáll, átjön az én
oldalamra, hogy kisegítsen az autóból. Utána magához
húz, és becsapja az ajtót.
Hideg decemberi nap van, pipál a lehelete, ahogy
kimondja:
– Szeretlek, Evie.
Meleg, barna szemébe nézek.
– Én is szeretlek - suttogom.
Erre megcsókolja a homlokomat.
– Ezt nem lehet elégszer hallani - feleli halkan.
Gyengéden maga után húz, és elindulunk a ház felé.
Szörnyen le van pusztulva. A szemét szanaszét szórva
az udvaron, a festék már mállik a homlokzatról, az
ablakok ki vannak törve. Jó ideje nem lakhat itt senki.
Leo belöki a bejárati ajtót, és ahogy bekukucskálok,
elöntenek az emlékek. Egy percre ismét rémült fiatal
lánynak érzem magam. Üresség száll meg. Aztán Leo
megszorítja a kezem, és mikor szerelmes tekintetébe
nézek, máris minden rendben. De miért hozott engem
ide?
Finoman ismét húzni kezd befelé, én pedig megyek
utána, fel a lépcsőn, az emeletre. Tudom már, hová
visz. A tetőnkre. A szívem eltelik izgalommal, a szám
sarkában mosoly bujkál.
Óvatosan kimászunk a kitört ablakon. Fázósan
dörzsölöm össze a kezem, amikor kilépünk. Körém
fonja a karját, és csak állunk ott percekig, ölelve
egymást a mi lankás tetőnkön.
Amikor elenged, le akarok ülni, de ő szelíden
megállít:
 – Ne! Maradj ott! Kérlek!
Zavartan nézek rá. De mikor fél térdre ereszkedik
előttem, rájövök, mi következik. Alig kapok levegőt az
izgalomtól.
Az én Leom a zsebébe nyúl, és egy dobozkát húz elő.
Felnyitja. Soha nem láttam még szebb eljegyzési
gyűrűt. Vintage stílusú, platinából készült. Elbűvölten
meredek rá, majd a szemem visszavándorol az arcára.
A tekintetem elhomályosul, mikor látom, hogy ő is
meg van hatódva.
– Evelyn Cruise... - kezdi. Majd elhallgat, reszketeg
lélegzetet vesz, és folytatja: - Azért hoztalak éppen ide,
hogy megkérjem a kezed, mert ezen a szent helyen
ébredtem rá arra, hogy örökké szeretni foglak. Itt éltem
át először, milyen szeretve lenni. És itt csókoltalak meg
először.
Térdelő helyzetéből felmosolyog rám, én pedig sírok
és nevetek egyszerre, miközben megsimogatom az
arcát. A tenyerembe hajtja a fejét, és mosolyogva ismét
rám emeli a tekintetét.
– Megtisztelsz azzal, hogy összekötöd velem az
életed? Hozzám jössz feleségül?
Könnyek patakzanak végig az arcomon. A torkomban
lévő gombóctól alig bírok megszólalni. Csak
bólogatok, majd mellé térdelek, hogy a könnyeimen át,
élénk bólogatásom közepette is meg tudjam csókolni.
így csókoljuk egymást, belenevet a számba, végül én is
összeszedem magam annyira, hogy vele nevessek.
Kissé hátrébb húzódik, még mindig mosolyogva, de
elkomolyodik, amikor megszólal:
– Hallani akarom a választ. Mondd ki, kicsim!
– Igen, igen, igen - suttogom, elárasztva
csókjaimmal. - Milliószor is igen. Végtelen számú
igen.
Mosolyogva nézem a könnyeimen át, ahogy az
ujjamra csúsztatja a gyűrűt.
Tenyerembe fogom azt a szép arcát, és ajkam ismét
az ajkára tapasztom. Ez a csók mélyebbre hatol, a
nyelvünk kacér táncot lejt egymással. Csillámlik
körülöttünk a levegő. Hátrahajtom a fejem, hogy még
mélyebbre hatolhasson. Felnyög, és magához szorít, én
pedig élvezem mámorító csókja ízét, hozzám simuló
teste melegét.
Hirtelen arra eszmélek, hogy valami hideget és
nedveset érzek az arcomon. Félbeszakítom a csókot.
Mindketten ki vagyunk fulladva. Egyszerre pillantunk
fel. Havazik! Egymásra nézünk, majd ámulva nevetni
kezdünk. Tényleg havazik! Akárcsak az első csókunk
idején. Csak ezúttal nem búcsúzunk, hanem a közös
életünk küszöbén állunk. A pillanat varázsa mélyen
megérint, és megint sírva fakadok. Leo magához húz,
hogy letörölje a könnyeimet. így maradunk pár percig,
egymás karjában. Aztán bekattan, hogy tulajdonképpen
egy tetőn vagyunk, ráadásul valaki másnak a birtokán.
Felpillantok Leora.
– Khm, Leo! Lehet, hogy mennünk kellene. Nem
birtokháborítás ez?
Erre mosolyogva kézen fog, felsegít, és visszavezet a
házba.
– Történetesen nem. Gyere velem! Mutatok valamit.
Megyek utána, le a földszintre, de nem értem, mit
akar. Bevezet az egykori nappaliba, ahol a falnak
támasztva áll valami, de le van takarva. Leo felhúzza a
textíliát. Pillanatokba telik, amíg magamhoz térek a
döbbenetből. Összecsapom a tenyerem a szám előtt.
Nem akarom már megint elsírni magam.
Egy tábla az. „Willow-ház” - olvasom. Rajta
gyönyörű fűzfa, alatta futkosó, játszadozó, olvasgató
gyerekek.
– Megvettem ezt az épületet, Evie. És a szomszédos
telket is - közli csendesen Leo, lesve minden
rezdülésemet, miközben átölel. - Arra gondoltam,
nyithatnánk itt egy közösségi házat, állami gondozott
gyerekeknek. Jól jöhet nekik egy olyan hely, ahová
eljöhetnek majd iskola után meg hétvégéken. Egy hely,
ahová tartozhatnak, ami stabil és állandó. Azt
szeretném, ha te irányítanád.
A meleg, barna szempárba nézek, és ekkor még
mélyebben beleszeretek Leoba, holott már nem is
gondoltam volna, hogy ez lehetséges.
 Kilenc évvel később
Az utolsó krizantémot is elültetem, és puszta kézzel
annyi földet merek rá, amennyi csak a balkonládába
fér. Hogy szépen mutasson, eligazgatom a repkényt is
az élénksárga meg a burgundi vörös virágok között.
Hátralépek, majd mosolyogva gyönyörködöm a
csodaszép őszi növényekben. Lesöpröm a kezemről a
koszt, azután összeszedem a szerszámokat. A
gyerekekkel ma egész nap kertészkedtünk, és rendbe
tettük az udvart. Egyedül a balkonládára nem jutott
időnk. Megígértem nekik, hogy este befejezem.
Bemegyek a házba, és épp a kezemet törlöm, amikor
Leo hangját hallom odakint. Nekem szól. Izgatottan
szaladok ki az ajtóba.
– Helló, bébi! - Mosolyog, mikor meglát, egy-egy
hatalmas tökkel a hóna alatt.
– Szia!
Nagy vidáman odamegyek hozzá, és lábujjhegyre
állok, hogy szájon csókolhassam. Ő fölém hajol,
ajkaink találkoznak.
– Kaptál eleget?
– Aha. Igaz, öt boltba is be kellett mennünk, de
szerintem kerítettünk annyit, hogy legalább egy
mindenkinek jusson. Több mint ötven van a platón.
– Köszönöm!
Mosolyogva az arcára teszem a kezem, és a szemébe
nézek; egészen belefeledkezem.
– Szívesen. De kicsim! Ezek a tökök nem valami
könnyűek. Hová tegyem őket? - kérdezi vigyorogva.
Pislogok.
– Jaj, ne haragudj! Ide tedd őket! - mutatok egy nagy
asztalra, amit egy őszies hangulatú, narancssárga
viaszosvászon terítővel dobtam fel. Tökfaragáshoz
tökéletes lesz.
Leo leteszi a két tököt.
– A fiúk Mr. Coopernél? - kérdezem tőle.
– Igen. Kiraktam őket, miután felpakoltunk a kocsira.
Hazafelé menet majd beugrunk értük. Sokat segítettek
a rakodásban, főleg Colé.
Mosolyogva bólintok. Nagy öröm számomra, hogy
olyasvalakire bízhatjuk a fiainkat, aki olyan, mintha a
nagypapájuk lenne.
Befejezem kint a rendezkedést, Leo közben behordja
a tököket. Mire visszamegyek a házba, az asztalon
különböző méretű tökök tornyosulnak. Jó móka lesz
holnap kifaragni őket!
Nicole, Kaylee meg a kis öcsi, Mikey, átjönnek
segíteni. Nicole a harmadik gyermekét várja. Micsoda
boldogság! A szívbaj fog kerülgetni, mikor majd a
szédületes cipősarkain a nagy pocakjával fel-alá
imbolyog itt nekem. És tudom, hogy azt mondja majd,
ne hülyéskedjek már, csak mert terhes, semmi oka rá,
hogy bumfordi ortopéd cipőket hordjon, amilyeneket
én adnék a lábára.
Leo megfogja a kezem, és a lépcső felé húz.
Követem. Tudom, hová visz. A kicsi hátsó szobába
érve kinyitja az ablakot, és segít kimásznom a tetőre.
Kicsit félrehúzódom, és leülök. O is mellém telepszik.
A fejem a vállára hajtom, mire magához húz, hogy
melegítsen.
– Ez a kedvenc helyem a világon - suttogom a fülébe.
Elmosolyodik, és magára fonja a két karomat.
– Nekem meg ez a kedvenc helyem a világon -
válaszolja.
Mosolyogva a nyakához bújok. Csókolgatom, majd
ismét a vállára hajtom a fejem. Így nézzük az éjszakai
égboltot.
Kilenc éve, hogy ezen a tetőn Leo megkérte a kezem.
Két hónappal később egy kis szertartás keretében össze
is házasodtunk a legközelebbi barátaink - választott
családunk - jelenlétében.
Közvetlenül az esküvőnk után Leo megállapodott egy
építőipari céggel, hogy tegyék rendbe az egész házat.
Mindkettőnk számára fontos volt, hogy ne bontsák le,
hanem újítsák fel. A tetőt újrazsindelyezték, de ezt
leszámítva az épület változatlan maradt, és ami a
legfontosabb, hogy a miénk lett.
Néhány hónappal később, amikor a Willow-ház körül
már javában folytak a munkálatok, kézen fogtam a
férjemet, és kivezettem a tetőnkre. A meleg nyári ég
alatt árultam el neki, hogy gyermeket várok. A
szemembe nézett, és pár pillanat döbbenet után
felragyogott az arcán az a szép mosolya, amit úgy
imádok. Felhúzta a felsőmet, és újra meg újra
megcsókolta a hasamat. Nevettem. Aztán a hasamhoz
nyomta az arcát, úgy nézett fel rám, én pedig újra
felfedeztem a vonásaiban az egykori szépséges,
bizonytalan fiút. Ujjaimmal beleszántottam a hajába, és
a következőt súgtam neki:
– Bizony, Leo. Csodás apuka leszel. Vannak, akik
egyszerűen ráéreznek a dolgokra.
Rám mosolygott, aztán hirtelen rémült arcot vágott,
és gyakorlatilag visszaráncigált az ablakhoz.
– Mit csinálsz? - kérdeztem nevetve.
– Az én terhes feleségem semmi szín alatt nem mehet
ki semmilyen tetőre - mondta. - Nem érdekel, milyen
biztonságos.
Később a hordozóágyat az emelet egyik csendes
zugában, a régi szobámban helyeztük el. Ott aludt a kis
Seth.
Amikor Landon a Willow-ház megnyitása után egy
évvel megszerezte a diplomáját, felajánlottuk neki az
igazgatói pozíciót, ő pedig elfogadta. Én is dolgoztam,
amennyit csak tudtam, de elfoglalt kismamaként
tudtam, hogy kell a segítség. Landon életet, pezsgést és
jókedvet hoz a házba, mindenki imádja. Hogy is ne
imádnák? Hisz olyan imádni való!
Pár évvel később, amikor kilenc hónapos terhes
voltam Cole-lal, az utcafrontra néző szobában folyt el a
magzatvizem, amikor épp a gyerekek pályázatra
készített műalkotásait akasztgattam ki. Később Colé a
Willow-házban tette meg első lépéseit, a fiatalság
örömujjongása közepette.
Hátul van egy nagy kert, ahol a gyerekek segítenek
zöldséget ültetni, aztán együtt takarítjuk be a termést.
A szomszédos, egykor üres telek elejében egy
kosárlabdapálya van, hátul meg egy nagy füves terep
futkosni, játszani. Elültettünk egy fűzfát is középre,
körberaktuk piknikasztalokkal. Még kicsi, de nagy,
szívós fa lesz belőle, az ágai csak úgy hajladoznak
majd a szélben. Lesz, hogy dermesztő, hideg szél fúj
majd, lesz, hogy melengető szellő, de azt gondolom,
egy erős fának egyre megy.
A házban kreatív műhelyeket működtetünk. Van
zeneszóba, továbbá egy egész könyvtárat szenteltünk a
könyveknek és az olvasásnak. Itt szoktam mesélni a
gyerekeknek, ha kérik. Amikor megjelent a könyvem,
Leo vagy húsz példányt vásárolt belőle, kizárólag a
könyvtár számára. Csak csóváltam a fejem, és
nevettem rajta. Amikor viszont azt láttam, hogy néhány
gyerek szemet vetett a könyvekre, aztán meg
megkérdeztek, igaz-e, hogy én is állami gondozottként
nőttem fel, úgy döntöttem, mégsem feleslegesek.
Szeretném, ha tudnák ezek a gyerekek, hogy a
helyzetük nem feltétlenül kell hogy korlátozza őket. Ha
én vettem a bátorságot, hogy az álmaim után menjek,
ők miért ne vehetnék?
Vannak számítógépeink és oktatóink, akik segítenek
megcsinálni a házi feladatot. Van egy nagy konyhánk
is, ott önkéntesek tanítgatják a gyerekeket, hogyan kell
sütni-főzni.
Preston minden évben tart nálunk egy tudományos
börzét. A győztes főiskolai ösztöndíjat nyer, ami
belépőt jelent az egyetem természettudományi, illetve
mérnöki karára. Christine, amikor a gyerekei elkezdték
a középiskolát, kilépett a cégtől, hogy minden idejét a
családnak szentelhesse. Ok gyakran önkénteskednek
nálunk, és Christine-nel nagyon közel kerültünk
egymáshoz. Olyan, mintha az anyám lenne. Nem is
csak az enyém, hanem mindannyiunké.
Annak idején, mikor Leoval tervezgettünk,
álmodoztunk és szerettük egymást ott a tetőn, még nem
gondoltuk, hogy a boldogsághoz vezető út tele lesz
kerülő utakkal, csapdákkal és fájdalommal. Nem
tudtuk, milyen sok szeretetre, megbocsátásra és
megértésre lesz szükség, hogy visszataláljunk az útra,
ami a miénk, és amin együtt kell végigmennünk. Azt
viszont tudtuk, hogy azért jutottunk el idáig, mert
mindketten megvívtuk a magunk harcát.
Megküzdöttünk egymásért, magunkért, a gyerekekért,
akiknek most már van hová tartozniuk, és
megharcoltunk a szerelemért is. De minden fájdalom
ellenére, amit ki kellett állnunk, hogy eljuthassunk
idáig, végül győzött a szerelem.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Szívbéli köszönet az én Különleges Ellenőrző
Bizottságomnak, Angela Smithnek és Larissa Kahle-
nak. Köszönöm, hogy annyiszor átolvastátok a
könyvemet, hogy folyton bátorítottatok, és szóltatok,
ha Leo furcsa dolgokat beszélt, vagy elvetette a
sulykot. Ő is hálás nektek.
Köszönet illeti a családomat is, kiváltképpen a
férjemet, aki mindenben támogatott.